1

I. fejezet

Dárius nagyot szippantott a hajnali friss levegőből, aztán elmosolyodott. Váratlanul elöntötte a
szabadság mámorító érzése. Két éve már, hogy a börtön rideg falai közt rostokolt. És most ezután a
két nagyon hosszú év után, végre vége a rémálomnak.
Torkában dobogó szívvel nézte a börtönőrt, aki kezébe tartotta cellájának kulcsát. Tudta, hogy
ostoba dolog így izgulni, mégsem tehetett róla. Már nagyon várta, hogy hazamehessen, és ott
folytassa az életét, ahol abbahagyta.
Kattant a zár, és nyikorogva kinyílt az ajtó. Míg végigsétált a folyosón, újra átgondolta, mért is
került ide. Megölt egy embert. Egy nagyon gonosz embert, aki tönkretette a nővére életét. De nem
bánta meg. Héliosz megérdemelte a halált. Így végre megszabadultak tőle, és Médea is nyugodtan
élheti tovább az életét.
Annak idején azt hitte, megúszhatja az esetet, de kicsúszott kezéből az irányítás. Még a helyi
rendőrséggel könnyen elbánt volna, de Pandóra, az FBI nyomozó rendesen beleköpött a levesébe. A
nő úgy megfélemlített nővérét, hogy Média meggondolatlanul magára vállalta a bűnt. Ezt viszont
már nem hagyhatta szó nélkül. Feladta magát. Illetve Párisz adta föl, hogy őt nem vádolják
bűntársulással, de ez részletkérdés.
Egy hónap előzetes után jött a tárgyalás. Legnagyobb szerencséjére sosem találták meg a fegyvert,
amivel lelőtte azt a nyomorultat, így nem volt kellő bizonyítékuk arra, hogy eleve olyan szándékkal
ment utána, hogy megölje. Tehát hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért kapott két és fél év
letöltendőt, de jó-magaviseletért elvettek ebből hat hónapot.
Hasznára fordította az időt, amíg bezárva kellett itt élnie. Megtanult németül és franciául, ami az
üzletelésnél sosem jön rosszul. Plusz rengeteg filozófiai és pszichológiai könyvet olvasott, ami
gyerekkora óta érdekelte, de csak most jutott rá ideje, hogy valóban el tudjon mélyülni a témában.
Dolgozott is. Ami azért hihetetlen, mert őt a világ leggazdagabb emberei közt tartották számon.
De egyáltalán nem háborodott fel. Elviselte, és megtanult beilleszkedni az itteni közösségbe. Pedig
az itt bennlévők többsége az a típus volt, akikkel a kinti életben szóba se állt volna.
Ezek után mondhatnánk azt, hogy megváltozott. Hogy már nem az a meggondolatlan és
felelőtlen, amilyen volt. De ez így nem volt teljesen igaz. Talán bölcsebb lett egy tapasztalattal, de
semmiképp sem történt csodálatos pálfordulás a jellemében. Még mindig az a hirtelen haragú,
határozott és szenvedélyes alkat maradt. Sokan azt állítják róla, hogy túlságosan hatalmaskodó, akár
egy török pasa. De szerinte igenis szükség van egy kemény kézre, ami irányítja és összefogja az
Anyagelosztás családot.
Különben is, az élet kényszerítette arra, hogy olyan legyen, amilyen. Megtanulta, hogy az
ellenállást le kell küzdenie. De ő nem sunyi módon, mindig nyíltan támad. Nem tűri a megalkuvást,
és nem viseli el a kudarcot. Az lehet, hogy néha kicsit túlságosan makacs és erőszakos, de csak ha
kihozzák belőle. Amúgy meggyőződése, hogy áldott jó ember lenne, ha a kedvét keresnék az
állandó harc helyett.
Olyannyira elmerült gondolataiban, hogy a fegyőrnek kétszer is rá kellett szólnia, mielőtt
felfigyelt volna.
-Szabadon távozhat!
Dárius bólintott, és kilépett a kapun. A kis parkolóban csak egy kocsi állt. Az ő ezüst Mercédesze,
amit két éve már, hogy nem vezethetett. Párisz ült a volánnál. Épp vidáman integetett neki.
-Szevasz, főnök! Hogy ityeg a fityeg?
-Ülj át az anyósülésre!
-Miért?
-Ne kérdezősködj már annyit, csak csináld, amit mondok!
-Oké, oké, csak nyugi, főnök! Bent is a parancsolgatás volt a kedvenc időtöltésed?
 2

-Én mindig és mindenhol az maradok, aki vagyok.

-És volt olyan, aki teljesítette az óhajaidat?
-Na igen, volt egy pár csicskásom. Meg egy-két cimborám az őrök között. De hát pénz beszél, kutya
ugat, nem de bár?
Párisz kiszállt a kocsiból, és kezet fogott Dáriussal. Közben gyors szemrevételezést tartott, és
megállapította, hogy főnöke mély tüzű, sötét szemeiben még valóban ott csillog a fiatalos hév, de
mintha hajában már több volna az ősszál, mint a fekete.
-Jól nézel ki!- mondta ennek ellenére.- Menjünk, a családod már vár!
Beültek az autóba, és Dárius indított. Elégedetten felsóhajtott, mikor tenyere alatt dorombolni
kezdett a motor. Amint kikanyarodott az útra, rálépett a gázpedálra.
-Istenem! De hiányzott már a vezetés...
-Héj! Már kétszázzal megyünk! Lassíts, ha nem akarod, hogy gyorshajtásért egyből vissza is
zsuppoljanak a sittre!
Párisz megkésve kapkodott bekötni a biztonsági-övét, mire Dárius felnevetett.
-Úgy sikoltozol itt mellettem, mint egy kislány.
-Bánom is én! Csak éljem túl, amíg Pargába érünk!
-Jól van, na!
Kicsit visszavett a sebességből, hogy beszélgetésre is tudjon koncentrálni.
-Hogy van egyébként mindenki?
-Ne tégy úgy, mintha nem tájékoztattalak volna folyamatosan, míg bent voltál! Ha történt volna
azóta valami, már tudnál róla.
-És az üzlet?
-A fiad rendben tartja a dolgokat. Ahhoz képest, hogy Dioméd a csőd széléről húzta vissza a
vállalatot, még egy szabadnapot sem vett ki.
-Hm, ügyes gyerek! Ügyesebb, mint gondoltam volna.
-Hát, szegényt jól beledobtad a mély vízbe! Még szerencse, hogy ilyen hamar felszínre került belőle
az olajcsászár.
-Pedig emlékszel, hogy mennyire húzódott elvállalni? Már szinte lemondtam róla, hogy valaha is
átveszi a helyemet.
-Ó, ne aggódj! Kétségtelenül a kezében tartja a dolgokat. Még én is meglepődtem, milyen
hozzáértéssel csinálja.
-Apja fia.- mormolta büszkén Dárius.- És Eugén?
-Gazdagabb, mint az összes Angelopulosz együttvéve! Ki gondolta volna, hogy a festéssel így meg
lehet szedni magad?
-Hanyadik képkiállítása is volt a múltkor?
-Már a vagy tizedik!
-De sajnálom, hogy csak az elsőn lehettem ott!
-Sok mindenről lemaradtál. Orfeusz érettségi bankettje viszont most szombaton lesz.
-Még mindig zenész akar lenni?
-Hidd el, van tehetsége hozzá! Most verbuválja a zenekart, de egy éven belül szeretne egy kislemezt
kiadni.
-Agyament ötlet! Inkább menne egyetemre, ha már ő a legokosabb a családban! Mindig színötös
bizonyítványt hozott haza! Erre most kitalálta ezt a hülyeséget! Fáj látnom, mire pocsékolja el a
tehetségét.
-De mit tehetsz, Dárius, ha ez a szíve vágya? Tizenhat évesen sem tudtad kordában tartani,
nemhogy most, mikorra már kész férfi lett belőle!
-És Xéniával amúgy jól megvannak?
Párisz vállat vont.
-Gondolom... Érdekes, hogy még nem esett teherbe az a lány.
-Pedig már két évvel ezelőtt is megtettek mindent ennek érdekében! Jól hallottam, hogy ápolónő
 3

akar lenni?
-A dédnagyanyja beszélte rá. Tétisz is az volt.
-Nem kell felvilágosítanod róla, hogy mi volt az anyám! Egyébként ez sem akkor, sem most nem
normális dolog, hogy egy nő dolgozni akarjon, mikor van, aki eltartsa.
-Nekem mondod?! Eufrozina is ügyvéd akar maradni, miután összeházasodtunk. Komolyan
esküszöm, néha megőrjít az unokahúgod!
Dárius elmosolyodott.
-Na és mikor lesz az esküvőtök?
-Idáig vártunk a te tiszteletedre. Hiszen milyen is volna itt vigadnunk, míg te a börtönben
sorvadozol, he? A menyasszonyom amúgy is az apjaként tekint rád. El sem tudná képzelni, hogy
más kísérje őt az oltárhoz.
-Szívesen vállalom. Sőt, rendezek nektek egy eljegyzési partit! Azon majd kitűzhetitek az
időpontot.
-Nagylelkű vagy, főnök!
-Ne hülyéskedj, hiszen én hoztalak titeket össze! Tartozom nektek ennyivel. Most pedig beszélj!
Hogy van Dezdemóna?
A hirtelen témaváltás is arról árulkodott, hogy Dárius alig várta már, mikor teheti fel ezt a kérdést.
Párisz magában azt gondolta, hogy főnöke valószínűleg még mindig szerelmes lehet a feleségébe.
-Jól, szerintem legalábbis. Erős asszony az! Dioméd után ő okozta a második legnagyobb
meglepetést mindenkinek. A te árnyékodban úgy tűnt, hogy egy akarat nélküli báb. De ahhoz
képest, hogy a legnehezebb időszakban hagytad magára, egészen jól alakítja a ház űrnőjének
szerepét. A kisfiad pedig olyan aranyos, hogy szinte vágyni kezdtem egy saját porontyra!
-Na igen, a kis Apolló...
Dárius apja másfél éve, hogy meghalt. Ez mindenkinek szörnyű csapás volt, de legfőképp az
anyjának. Tétisz levele, melyben megírta, hogy mi történt, összetörte a fia szívét. A férfi kérelmet
nyújtott be a börtön igazgatójának, hogy engedjék ki, legalább arra az egy napra, mikor az apját
temetik. De elutasították, és ő szó szerint belebetegedett. Hetekig nyomta az ágyat, lázálmaiban
pedig az anyja nevét kiáltozta. Aztán felgyógyult, de újabb hírt kapott.
Dezdemónánál megindult a szülés. Talán a tragédia miatti megrázkódtatás volt az oka, de fia
koraszülött lett, és két teljes hónapig még inkubátorban kellett tartani. Dárius a feleségével együtt
izgult, hogy életben maradjon gyermekük. Aztán szerencsére átvészelték minden probléma nélkül
ezt a veszélyes időszakot, és amint lehetséges volt, behozták hozzá beszélőre a kis csecsemőt.
Sosem felejti el azt a napot, mikor először meglátta Dezdemóna karjában a gyereket.
-Apollónak neveztem el. Pont, mint az apádat. Azt akartam, hogy ne érezd annyira a veszteséget.-
hallotta még most is az asszony hangját.
Dárius viszont tudta, hogy mi az igazság. Elég volt csak ránéznie arra a kölyökre. Szőke haj, kék
szemek. Pont, mint Szebasztián, Dezdemóna volt szeretője. Felesége leginkább azért az Apolló
nevet választotta a kisfiúnak, hogy ő kötődést érezzen a gyerek iránt. De attól a naptól kezdve
egyszerűen nem tudott sajátjaként tekinteni rá.
-Tudom, mit gondolsz.- szólalt meg Párisz halkan.
-Igen?
-Békélj meg vele, főnök, hogy nem a tiéd a gyerek.
-És mégis, hogy?! Az a kölyök örökké Dezdemóna hűtlenségére fog emlékeztetni.
-Elfelejted, hogy pontosan te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy sajátodként neveld fel. A
feleséged válni akart, de te nem engedted. Most pedig, barátom, tartsd magad a mondáshoz: a
tehénnel együtt a tinót is el kell fogadni.
-Tudom, Párisz, nem kell mondanod. És hidd el, hogy mindent meg fogok próbálni, hogy jó apja
legyek annak a kisfiúnak. Nekem is az az érdekem, hogy boldog családként éljünk együtt.


 4

Dioméd egész éjszaka nem tudott aludni, ezért ma reggel olyan volt mint, akit kifacsartak.
Lezuhanyzott, és megborotválkozott, de miután elkészült, sem nézett ki jobban. Sötét
arckifejezéssel bámulta tükörképét, amiből egy fásult, lelkileg megtört, teljesen idegen férfi nézett
vissza rá.
Lábujjhegyen kilopakodott a szobába, hogy felesége ne ébredjen föl. De feleslegesen aggódott.
Niké már felkelt.
-Hány óra?- kérdezte álmosságtól rekedt hangon a nő.
-Olyan kilenc körül lehet.
-Akkor apád hamarosan megérkezik!
-Bármelyik pillanatban itt lehet.
Niké váratlanul felült, kihúzódott az ágy szélére, és csukott szemmel elkezdte keresgélni a
papucsát. Ahogy lábai céltalanul súrolták a szőnyeget, az Dioméd idegeire ment. A férfi megpróbált
nem odafigyelni, de végül elszakadt nála a cérna, és felcsattant.
-Hagyd már abba!
Niké szemhéja azonnal felpattant. Felesége elfojtott fájdalommal teli tekintete bűntudatot
ébresztett Diomédben. A nő viszont hamar összeszedte magát, és harciasan visszavágott.
-Ne kiabálj velem!
A férfi egy része szeretett volna visszavonulót fújni, hiszen nagyon jól tudta, hogy céltalan
veszekedniük, és az egyetlen eredménye az, hogy csak még jobban eltávolodnak egymástól, de
szívét megkeményítette a büszkeség.
-Ne feleselj velem, asszony!
Niké felemelte az állát. Dac csillogott a szemében.
-Tiszteletet akarsz? Akkor előbb add meg te is nekem, ami jár!
-Csak a szád jár, semmi más!
-Te kezdted el, mint mindig!
-Ingerült vagyok, mert nem aludtam!
-Na és?! Ki mondta neked, hogy ne aludjál? Ha legalább velem töltötted volna az éjszakát... De
nem! Megállás nélkül csak dolgozol, pedig már a csőd rég nem fenyeget. Mért nem tudsz egy kicsit
lazítani?
-Arra célzol, hogy munkamániás lettem?
-Én csak azt szeretném, ha több időt szakítanál rám!- felesége hangja váratlanul könyörgő lett.- Mi
lenne, ha most bepótolnánk azt a nászutat, amit az apád miatt kellett elhalasztanunk?
Dioméd csak legyintett.
-Niké! Vannak ennél fontosabb dolgok is az életben.
-Hát igen, el is felejtettem, hogy kettőnk kapcsolatánál minden fontosabb... Pedig megígérted, hogy
amikor kiszabadul, elviszel valami szép helyre.
-Igazán nincs időm most erre.
-Volna, ha visszaadnád neki a vállalat irányítását!
-Nem akarok kiszállni az üzletből.
A nő gúnyosan elmosolyodott.
-Dárius fia vagy, ez már igaz! Megízlelted a hatalmat. Gondolom tetszik neked, hogy éjjel-nappal
csak parancsokat osztogathatsz mindenkinek úgy, mint az apád.
-Mi a gond ezzel?
-Mi a gond?! Mi a gond?! Elfelejtetted, hogy volt idő, mikor meg tudtad volna ölni azt, aki
Dáriushoz mert téged hasonlítani?
-Azóta rájöttem, hogy apa jó ember. És a stílusával sincs semmi gond. Kell, hogy valaki kemény
kézzel irányítsa a családot.
Nikét kirázta a hideg.
-Jézusom, mintha csak az ő szavait hallanám... Ez ijesztő!
 5

-Na, ne drámázz!
-Én nem akarok az apósom hasonmásával élni! Arról pedig ne is álmodozz, hogy olyan feleséged
leszek mint, amilyen Dezdemóna. Én nem tűröm, hogy megcsalj!
-Nevetségesek a feltételezéseid!
-Már egy hónapja, hogy utoljára lefeküdtünk! Ismerlek, Dioméd! Te nem bírnád ki az
önmegtartóztatást! Kivel vagy, ha nem velem?
-Most már aztán tényleg elég! Ajánlom, hogy fogd be a szád, vagy különben...
-Nem tudsz megijeszteni! Annyira undorodsz tőlem, hogy még egy ütés erejéig sem érnél hozzám.
Igaz?
Niké sírva fakadt, Dioméd pedig a legszívesebben addig ordított volna, míg rájuk nem dől a ház.
Pontosan ezért nem akart veszekedni, mert mindig így végződött. A felesége zokog, ő meg egy
szívtelen, kegyetlen vadállatnak érzi magát.
Tehetetlenül lerogyott a legközelebbi székbe, és tenyerébe rejtette arcát. Válla lekonyult, fejét
lehajtotta, kiveszett belőle minden erő. Arra sem maradt energiája, hogy megvigasztalja Nikét, vagy
legalábbis valahogyan rendbe hozza a kettejük dolgát. Az is lehet, hogy már rendbe hozhatatlan.
Oh, Istenem! Kérlek, adj magyarázat, hogy fajulhatott el idáig minden? Hiszen annyira szerettük
egymást! Az életemnél is jobban imádtam Nikét!
Kimondatlan fohásza nem talált meghallgatásra, és ettől még jobban elkeseredett. Fájó szívvel
gondolt vissza arra mi volt az az eseménysor, ami egészen idáig vezetett. Már nem tudta, melyik
lehetett az a pont, amikor még vissza lehetett volna fordítani a dolgokat.
Talán Niké joggal hibáztatja az apját, hiszen tényleg minden vele kezdődött. Ha Dárius nem megy
be önként a börtönbe, akkor Diomédnek sem kellett volna átvennie a családi vállalkozást. De hát
nem volt más választása.
Aztán jött a botrány. Te jó ég, mekkora botrány volt! Az újságok tele voltak az apja tárgyalásának
minden részlétével. Szárnyra kapott több hazug pletyka is, ami csak tovább rontott a család jó hírén.
De még ha ezt nem is számítjuk, akkor is az igazság mellbevágóbb volt minden hazugságnál.
Dárius Angelopulosz embert ölt.
És mikor rács mögé kellett vonulnia, az ügyfelek elpártoltak a vállalattól. Ez pedig azzal járt,
hogy majdnem csődbe mentek. Abban az időben csak Párisz jó tanácsaira hagyatkozhatott, ami
önmagában nem lett volna elegendő. Kellett ahhoz, hogy megmentse a vállalatot, jó adag elszántság
is. És szerencsére Diomédben megvolt ez.
Csakhogy valamit valamiért, és nem sokára azt vette észre, hogy látástól-vakulásig csak dolgozik,
a feleségét viszont el fogja veszíteni. Még az elején Nikét is magával vitte üzleti körútjaira, de ott
sem tudott sok időt szánni rá. Ennek ellenére az asszony angyali türelemmel várt rá. Soha nem volt
egy panaszszava. Megértő volt, néha már túlságosan is.
Aztán teherbe esett, aminek úgy örültek, mint akik megnyerték a lottót. Mindketten abban
reménykedtek, hogy a gyerek majd közelebb hozza őket egymáshoz. Csakhogy Nikét a negyedik
hónapban elvetélt, és ez a padlóra sújtotta őket.
Dioméd tisztában volt vele, hogy akkor kellett volna igazán a felesége mellett állnia. De nem
tudott, nem volt képes rá. Egyszerűen, ha ránézett Nikére, csak a veszteségüket látta, és szabályosan
menekült előle. A munka volt az ő világa, az ágyasa, a mindene. És közben az, akinek igazán
szüksége lett volna rá, tönkrement. Felesége súlyos depresszióba esett, pszichiáterhez kellett járnia,
és volt két öngyilkossági-kísérlete is. A férfi úgy érezte, ez őmiatta van, hogy ez a válasz arra, hogy
elfordult Nikétől. Ezért hát megfogadta, hogy újra életet lehel feleségébe.
Váratlan gyógyulásnak lehetett szemtanúja, mikor megszületett az ötlet. Az ötlet, amely Niké
fejében fogant, de neki sem volt ellenére. Újra meg kell próbálkozniuk a gyermekvállalással. Voltak
orvosnál, és kiderült, hogy egyikükkel sincs semmi gond. Fiatalok és egészségesek, szóval bármikor
sikerülhet.
Ezután volt pár hétnyi boldog időszak az életükben. Már minden csak a szexről szólt. Szex
minden mennyiségben, bárhol és bármikor. Niké képzelete szárnyra kapott, és még sose volt
 6

ennyire jó a házaséletük. Olyan extrém dolgokat próbáltak ki, mint például a liftben való
szeretkezés. Aztán mintha csak törvényszerű volna, ez az idill is véget ért. Mert hiába próbálkoztak
olyan sokat, semmi eredményre nem vezetett. Hónapról-hónapra Niké menstruációjának első napján
összeomlott. És Dioméd szíve is annyiszor tört össze, ahányszor meghallotta a fürdőszobából
kiszűrődő sírás hangját.
És ezután jön még csak a legrosszabb...
-Mért nem mész el az orvoshoz?- hüppögte felesége a jelenben.
A férfi felemelte a fejét.
-Ne kezdjük ezt elölről!
-De hát beteg vagy!
-Nem vagyok beteg! Az hogy néha...
-Nem áll föl?
-Légy már tekintettel az érzéseimre!
-Dioméd, nem szégyen elismerni az igazságot!
-Nem lehetek impotens, ez teljességgel kizárt!
-Ha homokba dugod a fejed, az nem megoldás a problémáidra!
-Nem értesz meg, igaz? Fogalmad sincs, milyen érzés!
-Nagy csapás az önérzetednek! És?! Igazán végre túlléphetnél a fene nagy büszkeségeden! Ha
rendbe jönnél...
-Újra szuperálhatnék a tenyészcsődör szerepében. Igazam van? Mert én már csak erre vagyok jó
neked... Egyáltalán szeretsz még? Vagy ennyi erővel már bárki megfelelne neked, csakhogy teherbe
ess?
-Hogy mondhatsz ilyet?!
-Valld be, hogy megfordult a fejedben! Hiszen én már fölmondtam a szolgálatot! Már nem tudsz
több ondót kihúzni belőlem!
-Undorító vagy! Sosem fordulnék más férfihoz! Akkor már inkább jöjjön a mesterséges-
megtermékenyítés.
-Hogy is ne! Hogy aztán már mindenki tudomást szerezzen róla, hogy nem tudom teljesíteni a
kötelességemet az ágyban?
-Ez nem kellene, hogy kötelesség legyen a számodra. Pont hogy ez a probléma! Te vagy az, aki nem
szeretsz engem! Már attól is bepánikolsz, ha kettesben maradunk, nemhogy lefektess.
Dioméd úgy érezte, ezzel Niké vészesen közel került az igazsághoz. És mivel válaszolni képtelen
lett volna, felpattant, és az ajtóhoz sietett.
-Rendben! Elmegyek az urológushoz, hogy írasson fel valami gyógyszert. Megmondom neki: doki,
kéne valami potencianövelő, mert a feleségem egy kielégíthetetlen perszóna. Na, így jó lesz?
De mielőtt Niké akárcsak megmukkanhatott volna, ott hagyta őt.

Dárius elégedetten nézett végig birtokán. Már nagyon hiányzott neki a családi villa és a hatalmas
kert csodás látványa. De a régi dolgok azóta megújultak, és ha lehet, most még szebbek, mint
ahogyan emlékezett rájuk.
Arról nem is beszélve, hogy mikor elment, akkor még nem volt ott ez az új ház közvetlenül a régi
mellett.
-Hm, idáig csak képeken láttam.- mondta Párisznak.
A sebhelyes arcú bólintott.
-Szép lett, mi?
-Nem az a lényeg, hogy nekem tetszik-e. A fiaim laknak benne.
-Ó, semmi kétség, hogy nekik tetszik-e! Dioméd és Orfeusz tervezte a ház minden egyes
négyzetméterét. Orfeusz még a munkálatokban is segédkezett. Persze, hasznára vált. Legalább egy
 7

kicsit megizmosodott.
-Lehet, hogy rá sem fogok ismerni... A beszélőkre nem volt hajlandó bejönni. Talán még mindig
utál.
-Hálatlan kölyök!- szitkozódott Párisz.- Ha az én apám tett volna a seggem alá egy saját házat, a
mai napig imába foglalnám a nevét! Ehhez képest soha egy drachmát nem kaptam tőle.
-Igazad van! Egyszer túl szorosra, máskor meg túl lazára fogom a gyeplőt. De már egyik fiam sem
gyerek, hogy dirigáljak nekik.
-Dehogynem! Elfelejted a legkisebbet.
-Ja igen, Apolló! Milyen nehéz megszokni a gondolatot, hogy ő is van nekem... És legfőképp a
nevét. Apám nevét.
-Ismerlek, főnök! Ezt is megoldod, mint ahogy minden mást.
Bekanyarodtak a felhajtóra, és kiszálltak a kocsiból. Az első, akivel találkoztak, Dioméd volt.
Dárius csak felvonta a szemöldökét, mire fia kapkodva elnyomta a cigijét, hogy az üdvözlésére
siethessen.
-Apa! Végre itthon vagy.
-Gyerekkorodban azt mondtad nekem, hogy sosem fogsz rászokni a dohányzásra.
-Változnak az idők. Egyébként neked is üdv, Párisz.
A két férfi kezet fogott, mire a sebhelyes arcú elvigyorodott.
-Nem azért, hogy mondjam, Dioméd... Tudom, hogy már nyár van, de ez akkor is túl lenge öltözet,
szerintem.
Dioméd lepillantott önmagára, és csak most vette észre, hogy egy szál törülközőben áll ott a
teraszon. Dárius elmosolyodott fia meglepődött arckifejezésén.
-Menj, fiam, vegyél föl valami gatyát!
-Nem lehet.- Dioméd fölnézett a ház legfelső ablakára. Odafönt Niké várta, valószínűleg eléggé
parázs hangulatban, ami azt jelentette, hogy az életét kockáztatta volna, ha föl megy.- Majd
kölcsönveszek valami holmit Eugéntől.
Dárius jó megfigyelőnek tartotta magát, és amit látott, az nem volt ínyére. Legidősebb fia
alaposan lefogyott, szemei alatt táskás volt a bőr, a szeméből pedig olyan űzött vad tekintet nézett
vissza rá, amit még sohasem tapasztalt.
Lehet, hogy Párisznak igaza volt, és Dioméd tényleg túlhajtotta magát?- gondolta.- Vagy más a
probléma?
Nem tudta, de azt itt és most eldöntötte, hogy beszélni fog a fiával majd később. De előtte még
meg akarta ölelni őt.
-Na gyere ide, öregapádhoz!- tárta szét a karját.
Dioméd elmosolyodott.
-Te? Öreg? Na ne viccelj!- de azért odalépett, és viszonozta az ölelést. Aztán apja olyan mozdulatot
tett, amivel már legalább száz éve, hogy nem idegesítette őt. Váratlanul elkapta a nyakát, és a
könyökhajlatába szorította fejét. Aztán lehúzta, és nyomott rá egy barackot.
-Elég! Elég már, apa!- nevetett könnyes szemekkel Dioméd. Dárius elengedte, mire ő vigyorogva
megigazította magán a törülközőjét. Aztán túljátszott fájdalmas nyöszörgés közepette megdörzsölte
a kobakját.
-Puhány alak lettél, fiam!
-Hát azért már te sem a régi fényedben tündökölsz! Simán ki tudtam volna szabadulni, ha akarok!
-Gyere csak ide, te!
Dioméd kitért apja újabb támadása elől. Aztán intett nekik, hogy inkább menjenek be, és nézzenek
utána, van-e valami reggeli itthon. Párisz szívesen követte őket, mert már majd meghalt egy frissen
főtt, forró kávéért. Beléptek a konyhába, és ott találták a tűzhely körül serénykedni azt a szakácsot,
akit Dárius két éve vett föl.
-Üdvözlöm újra itthon, uram! - hajolt meg az alacsony fehér köténykés emberke.
-Efhariszto!
 8

-Parakalo!
-Tudja esetleg, hol találom a nejemet?
-Az úrnő valószínűleg még fönt van az emeleten a szobájában.
Dioméd átkarolta apja vállát.
-Már alig várod, hogy láthasd anyut, igaz? Gyere, nekem is fel kell mennem Eugénhez!
-Jól van, de ha már ott vagy, szólhatnál a fivérednek, hogy igazán abbahagyhatná a mai napra a
festést a kedvemért.
-Oké, felkeltem Orfeuszt is.
Mindketten visszanéztek Páriszra, de az intette, hogy csak menjenek nyugodtan.
-Én elleszek itt egyedül is.
Ahogyan a sülő szalonna felé pillantgatott, egyértelmű volt, hogy mért nem tart velük. Dárius
nevetve nézte barátját, amint megnyalja a száját éhségében. Bár ami igaz, az igaz, tényleg nagyon
finom illatok keringtek a konyhában. Jól tette, hogy felvette ezt a szakácsot és a többi szolgát.
Legalább levették a háztartási munka terhét Dezdemóna válláról. Épp elég az asszonynak egész nap
a kisbabával foglalkoznia.
Amint eszébe jutott felesége és legkisebb fia, a lábai egyre gyorsabban vették a lépcsőfokokat.
Diomédtől elbúcsúzott az egyik fordulóban, hogy aztán tovább menjen. Minden pontosan úgy
maradt, ahogyan itt hagyta. A képek a falon, a szőnyeg a talpa alatt, a fakorlat a keze alatt, semmi
sem változott. Mint ahogy a szoba helye sem, amelyet Dezdemónával osztott meg közösen.
Habár izgatottan várta a találkozást, most mégis megtorpant, és csak tétován álldogált a küszöbön,
mintha félne attól, hogy nincs joga bemenni. Persze ez nevetséges gondolat, egyszerűen csak arról
van szó, hogy egy kicsit kifújja magát a nagy találkozás előtt. Mikor benézett a szobába, a szíve
még is csak hatalmasat dobbant. A feleségét látta, amint épp szoptatja a kis Apollót.
De lám-lám már nem is volt olyan kicsi, a kis Apolló. Rövid fejben-számolás után megállapította,
hogy a gyermek másfél éves. Hogy szalad az idő...
Az asszony, mintha csak megérezte volna, hogy férje ott áll, felpillantott, és elmosolyodott. Ez
volt a jel. Ez kellett neki. Dárius megkönnyebbülten lépett beljebb, hogy közelebb menjen
hozzájuk.
-Szerelmem.- suttogta meghatódva. Letérdelt eléjük, mire Dezdemóna megsimogatta az arcát.
-Már vártalak.
A férfi megigézve hajolt közelebb asszonyához. Úgy érezte, itt és most összesűrűsödött a levegő,
és megállt az idő. Ez volt az a pillanat, amire már két éve várt. Egy csók. Egy igazi csók. Igen, ezt
szerette volna. A látogatásokon persze voltak gyors szájra puszik, de azok nem számítanak.
Legfeljebb csak ízelítők lehettek a mostanihoz. Végre újra birtokba veheti a felesége száját, aztán
remélhetőleg egyéb testrészeit is... Oh, annyira kívánta már...
Annál nagyobb volt a csalódása, mikor a kis Apolló sírása véget vetett az emelkedett hangulatnak.
Dárius egy hajszálnyira Dezdemóna szájától visszahúzódott, és lenézett a kicsire. Szegény gyermek
biztosan azt hitte, hogy el akarja tőle venni az anyját, mert olyan dühös tekintetett vetett rá, hogy
meg is lepődött. Apolló kipirult arcocskájával olyan hangosan bömbölt, hogy az egy oroszlánnak is
a javára vált volna. Apró kis ujjacskái anyja mellét markolászták, mintha csak azt mondaná: ez az
enyém!
-Oké, haver, megértettem az üzenetet.
Felállt, és a szoba másik végébe ment, hogy ne zavarja őket tovább. Ahogy kinézett az ablakon,
felidéződött benne a számtalan alakalom, mikor ő és a legkisebb fia találkoztak.
Nos, mind így végződött.
A kis Apolló még a látványától is sírni kezdett, ő meg ösztönösen eltávolodott tőle, és közben nem
értette, mért reagál így mindig ez a gyerek. Gyakorlatilag iszonyodik tőle a kisfiú, pedig soha egy
rossz szóval sem illette. Nem ütötte meg, nem ordibált rá. De mondjuk gyengéden sem ért hozzá
soha... Talán Apolló érzi, hogy nem ő az apja. És ő is tökéletesen tisztában van vele, hogy ez a
gyerek nem a sajátja. Nem vér a véréből, mint Dioméd, Eugén és Orfeusz.
 9

Dezdemóna természetesen mindig magával hozta a kisfiút a beszélőkre. És a jelenet, amit csaptak
eleinte csak kínos volt, később már megszokott. Dárius kérte volna feleségét, hogy hagyja otthon
valamelyik szolgára a gyereket, de az mégis hogy nézett volna ki? Ezért hát befogta a száját, és
igyekezett minél kevesebb kontaktusba keveredni a kis Apollóval.
Hát ez csak ott működött a börtönben. Itthon már kénytelen lesz foglalkozni ezzel a problémával.
Az asszony lassan elaltatta a gyereket, betette a kiságyba és odament Dáriushoz.
-Nem szeret engem.- adott hangot aggodalmainak a férfi.
Dezdemóna elnézően elmosolyodott, és megfogta férje kezét.
-Adj neki időt!
-És ha később is ez lesz?
Felesége azonnal elengedte a kezét.
-Te vagy az apja, úgyhogy szedd össze magad! Elsőnek neked kell szeretned őt, ha azt akarod, hogy
viszonozza.

Orfeusz nem törte kezét-lábát sietségében, hogy üdvözölhesse az apját. Kényelmes tempóban
felkelt olyan dél körül, lefürdött és felöltözött. Xénia sem volt különösebben odáig Dáriusért, de ő
legalább tudta, hogy nem tanácsos ujjat húzni a nagybátyjával.
-Orfeusz! Gyerünk már! Csipkedd magad, légy szíves!
-Ugyan, minek?
-Tiszteletlenség, hogy ilyen sokáig tudomást sem veszünk róla!
-Na és?
-Oké! Ha jössz, jössz, ha nem, nem, én akkor is indulok!
-Nem mész nélkülem sehová!
-Ezzel csak a haragját vívod ki magad ellen!
-Nem érdekel! És képzeld, nem félek tőle!
Xénia nem épp nőiesen felhorkant, és csípőre vágta a kezét.
-De azért a papa pénze jól jönne, nem igaz? Zenekart nehéz úgy alapítani, hogy még hangszered
sincsen.
-Dioméd kezeli a családi kasszát.
-Csak kezelte! Múlt időben, érted? Vagy azt hitted, most, hogy visszatért az apád, leül a kispadra, és
tétlenül fogja nézni, amint Dioméd irányítja a vállalatot? Pedig olyan egyértelmű a válasz!
Orfeusz elgondolkozva kereste cipőjét a ruhakupac alatt.
-Azt mondod?
-Még jó hogy! Te meg ahelyett, hogy folyton dacolsz vele, inkább hízelegnél neki, ha azt akarod,
hogy teljesítse minden kívánságodat!
-Na, azt lesheted!
Végre megtalálta cipőjét, felhúzta, aztán indultak a másik házba. Szinte meg sem lepődött, mikor
az ajtón belépve, meglátták a tumultust. Mindenfelé ismerősök, barátok, unokatestvérek lepték el a
házat, hogy Dárius színe elé járulhassanak. Habár a börtönből való kiszabadulás nem tűnt elég
oknak az ünneplésre, ezért nem is lehetett nyíltan annak nevezni, de attól még az volt. Az emberek
vidáman csevegtek, ettek és ittak, Orfeusznak pedig felfordult a gyomra ennyi kétszínűség láttán.
Még hogy örülnek az apja érkezésének... Na persze! Ez kábé annyira valószínű, mint örülni egy
cápa érkezésének! Sokkal inkább csak arról van szó, hogy nyaliznak neki. Ahogy így körülnéz,
legalább a fele társaságot meg tudná nevezni, akiknek a megélhetése Dárius jóindulatától függ.
Hát ő nem fog beállni a sorba, az fix! Nem azért jött, hogy pénzt könyörögjön, hanem azért, hogy
megmutassa apjának, mi lett a fiából. Mert Orfeusz többé nem ijed meg tőle. Volt idő, mikor igen,
de mostanra már több az önbizalma, és nem hajlandó senki előtt meghajolni. Még a hatalmas Dárius
Angelopulosz előtt sem, akinek az a hobbija, hogy az embereket megalázhatja.
 10

-Szevasz, fater!
Orfeusz széttett lábbal, karba-tett kézzel lecövekelt az apja mögött, és megvárta, amíg az
megfordul. A férfi tetőtől-talpig végigmérte fiát, és láthatóan nem tetszett neki a látvány.
-Hosszú a hajad...
-Ja, szerintem cool!
-És szakadt pólóban járkálsz...
-Mert így látszanak a muszklijaim.
-És... szakállas vagy!
A fiú egyre dühösebb kifejezéssel az arcán végigsimított szőrös állán.
-Nem érdekel a véleményed.
Dárius a fejét ingatta, aztán egyszer csak ledermedt.
-Az ott fülbevaló a füledben?!
-Hallottad? Mondom, nem érdekel a véleményed!
-Fiam, nem akarlak megbántani, de úgy nézel ki, mint egy csöves hippi.
-Kösz.
-Hát ezért nem látogattál meg engem egyszer sem? Féltél attól, mit szólok a külsődhöz.
Orfeusz csak gúnyosan leeresztette a szemhéját.
-Az meg sem fordult a fejedben, hogy egyszerűen csak nem akarlak látni téged? A külsőm pedig
nem tartozik rád. Ez különben is csak egy imázs.
-Ja igen, hallottam, hogy zenész akarsz lenni.
A zenész szót úgy ejtette ki, mintha csak azt mondaná strici.
-És? Talán zavarna?
Dárius ehhez nem fűzött kommentárt, csak egyszerűen szánakozva ránézett.
-Fiam, ahogyan most kinézel, annak semmi köze a művészekhez.
És ekkor a semmiből egyszer csak ott termett mellettük Eugén. Nyilván hallotta az utolsó
mondatot, mert felnevetett, és kedélyesen átkarolta az öccse vállát.
-Ugyan már, apa, hagyd Orfeuszt! Különben is, ha egy igazi művészt akartok látni, akkor csak
nézzetek rám!
És valóban, a világhírű festő minden egyes porcikájából sugárzott az elegancia. Fekete Valentino
öltönye, Gucci bebújó papucscipője és Dolce & Gabbana parfümje megtette a hatást. Bár mondjuk
őróla még farmerban is ordítana, hogy egy kifinomult ízlésű, jóképű és önmagával maximálisan
elégedett művész.
De Orfeusz hiába irigykedett volna bátyjára, nagyon is tisztában volt vele, hogy sosem lesz belőle
akkora befutott híresség, mint Eugénből. Na persze nem csak ő, valószínűleg senki sem érhet a nagy
festő nyomába sem tehetségben, sem a kinézetét illetően.
-Szállj le rólam, te piperkőc kockafej!- ingerülten leseperte válláról Eugén karját. Igazság szerint
nem haragudott rá, ez csak amolyan szokásos évődés volt közöttük.- Mióta tele vagy lóvéval, azt
hiszed, hogy mindenki csak te rád kíváncsi. Esküszöm, te szerelmes vagy a saját hangodba!
-Öcskös, pedig én csak a te javadat akarom! Hidd el nekem, ha ebben a stílusban nyomulsz tovább,
akkor csak nevetség tárgyává válsz.
-Inkább az a röhejes, ahogyan te és apa viselkedtek! Az ilyen begyöpösödött agyúak miatt nem
fejlődik ez az ország!
Dárius képe elkomorodott.
-Mi ezt hagyománytiszteletnek nevezzük, fiacskám. Ezt a sértő modort, amit velem szemben
tanúsítasz, pedig jobb ha befejezed, mert a térdemre fektetlek, és alaposan kiporolom a fenekedet.
A fenyegetés habár higgadtan hangzott el, attól még komolyan kellett venni. Dárius Angelopulosz
az ilyesmivel sosem viccelt. És ráadásul ő akkor volt a legveszélyesebb, mikor a hangja halkan szól,
a tekintete pedig érzelemmentes. Ilyenkor akinek van esze, már nem kötözködik vele tovább.
A levegő hirtelen megfagyott.
Orfeusz gyomra megremegett, ennek ellenére támadólag egy lépést közelebb ment az apjához.
 11

Ahogy szemtől-szemben álltak, a körülöttük lévő emberek elhallgattak, és minden szem rájuk
tapadt.
-Azt próbáld meg!- morogta a fiú.- Ha csak egy ujjal is hozzám érsz, én sem maradok tétlen!
Dárius hátrahőkölt. Végre összeállt a kép. Tehát erről van szó! Ezért hát ez az ellenséges
viselkedés, ezek a provokatív szavak. Orfeusz nem bocsátott meg neki. Lepillantott fia jobb kezére,
mely most ökölbe volt szorítva, ezért nem látszott rajta a heg, ahol megharapta saját magát.
Ez is két évvel ezelőtt történt, közvetlenül az előtt, hogy bevonult volna a börtönbe. Abban az
időben még tiltotta a két unokatestvér, Orfeusz és Xénia szerelmét. De minden tiltás ellenére a
fiatalok titokban találkozgattak, és azt a tervet szőtték, hogy ha a felnőttek nem engedélyezik nekik,
hogy együtt legyenek, akkor elszöknek. Majdnem sikerült is ezt kivitelezniük, ami Dáriust szörnyű
haragra gerjesztette. A nadrágszíjával verte meg szegény fiút, aki a kezébe harapva tudta csak
elfojtani a fájdalom kiáltásait.
-Megbántam.- vallotta be a férfi.- Nem szabadott volna akkor, hogy úgy megverjelek. De
elvesztettem az önuralmamat, és...
-Te sosem veszted el az önuralmadat! Soha! Erről vagy híres, apa! Hogy mindig mindent hideg
fejjel csinálsz.
-Azért én sem vagyok tökéletes! Én is hibázhatok!
-Nem, te soha nem hibázhatsz. Csak mások hibázhatnak, és te ezért cserébe megbünteted őket.
Istennek képzeled magad, hogy ítélkezel mások felett.
-Mért nem tudjuk elfelejteni a múltat?
-Sajnálom, de nem! Főképp úgy nem, hogy végül nekem lett igazam. Még mindig együtt vagyunk
Xéniával, pedig te azt jósoltad, hogy nem lesz tartós.
-Én örülök nektek!
-Dehogy örülsz! De tudod, mit? Szarok rá! Én boldog vagyok, és csak ez számít. És annak ellenére,
hogy majdnem sikerült tönkretenned az egész életemet, még mindig itt vagyok, még mindig együtt
vagyok a szerelmemmel, te meg elmehetsz a francba!
-Azt hittem, hogy rendbe hoztam a hibáimat. Hiszen én magam biztosítottam nektek házat, ahol
közösen élhettek!
-Na azért itt álljunk meg egy pillanatra! Felfrissítem a memóriádat, ha megengeded. Mielőtt még
felmagasztalnád magad az egekig, jó? Elsőnek is, azt a házat anyu harcolta ki nekünk, mikor el
akart válni tőled, de te visszakönyörögted magad hozzá. Na, már emlékszel? Csúsztál-másztál, hogy
a fiaid megbocsássanak neked, mert tudtad, hogy csak így jöhet rendbe a házasságod. Diomédnek
és nekem minden okunk meg van rá, hogy gyűlöljünk, és ezen száz ház, száz kocsi, vagy száz
millió sem változtathat! Nézz körül, apa!- mutatott körbe.- Látod ezt a sok embert? Mind utálnak!
Szívük legmélyéből utálnak téged, mert te csak parancsolgatni tudsz! Uralkodsz másokon,
megalázol mindenkit, aztán azt várod, hogy megbocsássanak? Hát tudod te egyáltalán milyen
megkönnyebbülés volt, hogy nem voltál itthon? Hidd el nekem, hogy senkinek egy cseppet sem
hiányoztál! Én pedig kifejezetten boldog voltam nélküled! Az volna életem legszebb napja, mikor
nem kellene soha többé elviselnem azt az undorító képedet!
Dárius olyan ösztönösen reagált, mint mindig. A pofon pedig elcsattant. A többiek
lélegzetvisszafojtva várták, erre mit fog válaszolni Orfeusz, ami nem is késett. De mielőtt apjának
ronthatott volna, Eugén lefogta.
-Héj, tesó, nyugalom!
-Engedj el! Azt mondtam, engedj el!
-A francba, Dioméd, ide jönnél már végre?! Egyedül nem bírom visszatartani!
Közös erővel kivonszolták az őrjöngő Orfeuszt a házból, de lecsendesíteni nem tudták. A fiú úgy
ordított, és olyan mocskos módon káromkodott, hogy itt már egyértelmű volt, ezennel a parti véget
ért. Míg a vendégek lassan hazafelé szállingóztak, addig Eugén és Dioméd próbáltak öccsük lelkére
beszélni.
-Higgadj már le, Orfeusz!
 12

-Hiába állítottatok le, amint lehetőségem nyílik rá, esküszöm nektek, hogy megölöm! Engem nem
üthet meg soha többé az a szemét! Ki fogom nyírni, és...
Amíg folytatódott a szóáradat, a két testvér döbbenten összenézett. Eugén a fejét csóválta.
-Hát ennek az agyára ment a tesztoszteron!
Dioméd leginkább sajnálattal nézett öccsére.
-Figyelj rám, Orfeusz! Hallod?- megfogta a fiú állát, hogy a szemébe tudjon nézni.- Eszedbe se
jusson, értetted? A gondolatot is verd ki a fejedből!
-De miért?
Orfeuszból váratlanul kiszállt minden erő. Eugén majdnem vele együtt esett, alig bírta megtartani
öccse testét. A fiú olyan hirtelen került az egyik végletből a másikba, hogy azt egyikük sem tudta
földolgozni. Még az előbb olyan harcias volt, hogy kész lett volna lerombolni az egész házat, most
csak egy kupac rongy volt a földön, ami alól sírás hangja szűrődött.
-Mitől borultál így ki?- térdelt le mellé Dioméd.
-Hát nem látod?!- jajgatott könnyes arccal Orfeusz.- Visszatért közénk, és ott akarja folytatni, ahol
abbahagyta! Azt hiszi, újra dróton rángathat minket! Hát én többé nem leszek az ő alázatos szolgája,
amibe csak úgy belerúghat, ahányszor neki tetszik! Én tudom, mit akarok, és az ő segítsége nélkül
is el fogom érni! Nekem nem dirigálhat, csak mert szükségem volna a pénzére...
-Erről van szó!- csapott a homlokára Eugén.- Ó te hülye gyerek! Én annyit adok neked, amennyit
csak akarsz! Mért nem szóltál?
-Nem csak ez a baja.- mondta Dioméd.
Ha volt valaki, aki értette a helyzetet, hát az ő volt. Nem olyan rég még ő is ugyanebben a cipőben
járt. Két éve szintúgy lázadozott apjuk rémuralma ellen, de azóta az élet keményen megtanította
arra, hogy van olyan, amikor csak egyet tehet az ember: befogja a száját, alázatosan lehajtja a fejét,
és örül annak is, ha részesülhet a családi vagyonból. Az éhes gyomor néha jobb tanácsadó, mint a
büszkeség.
Orfeusz időközben letörölte az arcát, és felállt a földről. Bátyja átölelte a vállát, és biztatóan
rámosolygott.
-Sose félj, öcskös! Apa soha többet nem bánthat téged! Majd én megvédelek.
A fiú elhárította Dioméd ajánlatát.
-Én is meg tudom védeni magam! Ti is úgy kezeltek, mintha még mindig taknyos kölyök volnék!
Mikor érti már meg mindenki, hogy igenis felnőttem?!
Eugén vigyorogva válaszolt neki.
-Amikor már nem akarod ennyire hangsúlyozni.

A három fiú már vagy egy órája, hogy kimentek, és azóta nem is mutatkoztak. Dárius is
visszavonult a dolgozószobába, ahol csendes magányában elmélkedhetett a gondjairól. Mert hogy
voltak, ez már nem is kétséges.
Nem értette, hogy mért járt el olyan gyorsan a keze. Pedig még az utolsó pillanatban észbe is
kapott, és valamennyit visszafogta az erejét, amivel legalább elkerülte, hogy komolyabb kárt tegyen
a fiában. Ennek ellenére Orfeusz most már valóban okkal gyűlölheti. Így megalázni őt mindenki
előtt...
Másrészről pedig igenis megérdemelte a kölyök a büntetést! Honnan vette a bátorságot egyáltalán,
hogy ilyeneket mondjon neki? Meg hogy ő vissza akart ütni? Ezidáig egyetlen fia sem merte, pedig
már kaptak jó pár maflást.
Orfeusz veszélyes a maga meggondolatlan módján. Újonnan kialakuló férfiúi önérzete arra fogja
sarkallni, hogy megbosszulja rajta a rég elszenvedett veréseket. Kettejük meccse még koránt sincs
lejátszva...
Kopogtattak.
 13

-Bújj be!
Párisz lépett be az ajtón.
-Csak én vagyok az, főnök. Hogy vagy?
-Nem jól, ha erre voltál kíváncsi.
-Ugyan már! Dárius! Csak nem komolyan hagyod, hogy egy tejfelesszájú suhanc terrorizáljon?!
-Na azt nem! De mégis csak a fiamról van szó!
-Akit ideje volna már helyretenned! Hallottam, hogy miket mondott neked. Orfeusz többet enged
meg magának, mint kellene.
-Valóban. Nem tisztel.
-Olyan, mint Dioméd volt az ő korában! De ha kitartasz, és türelmesen megtanítod neki, hogy ki az
úr a házban, akkor meglásd, végül lehiggad. Úgy mint a bátyja is.
Dárius a felsóhajtott, és kezeit összefűzte az ölében. Ugyanott ült, és ugyanúgy, mint ahogyan
régen. A kedvenc bőrszékében, a mahagóni íróasztalára feltett lábbal. De mint ahogyan a helyzet
ugyanaz volt, a gondok is ott folytatódtak, ahogyan itt hagyta őket.
Pedig azt hitte, hogy az ügyeit elrendezve hagyott itt mindent.
-Butaság volt tőlem, igaz, Párisz?
-Mi, főnök?
-Hát hogy azt hittem, hogy a fiaim és a feleségem szeretnek. Hogy megbocsátották minden hibámat.
-Dárius, mióta vagy ilyen szentimentális? Nem ismerek rád! Állj a sarkadra, és harcolj, mint
mindig! Másképp nem győzhetsz!
-Na ja, de nem is tudom... Olyan öregnek és fáradtnak érzem magam... Belefásultam ebbe a rohadt
életbe, hogy nekem állandóan mindig és mindenért küzdenem kell. Egyáltalán van még erőm
ehhez?
Párisz a fejét csóválta.
-Oké, látom most nem vagy a toppon. Majd visszajövök akkor, ha lehet veled értelmes beszélgetést
folytatni.
De amint a sebhelyes arcú hozzáért a kilincshez, Dioméd lépett be az ajtón.
-Ne menj még Párisz! Beszélnem kell veled és apával.
Dárius felkapta a fejét.
-Gyere be, fiam! Ülj le! Hallgatlak! Az öcséd miatt vagy itt?
-Nem Orfeuszról, hanem rólam van szó. És az üzletről.
Dárius és Párisz egy szemvillanásnyi ideig összenéztek. Hát igen, ez várható volt, csak nem ilyen
hamar. Azt hitték, Dioméd csak pár nap múlva fog rákérdezni.
-Az üzletről?
-Igen. Szeretném ha visszavennéd tőlem a stafétabotot.
-Látom a lényegre térsz.
-Nem, nem érted, apa. Ez nekem nagyon fontos volna.
-Nem félsz attól, hogy elveszem tőled a hatalmat?
-Inkább örülnék neki.
-De miért?
Dioméd elsőnek hallgatott. Némán, lehajtott fejjel ült az egyik bőrfotelben, és látszott rajta, hogy
ami most következik, azt nehéz lesz szavakba foglalnia. Aztán vett egy mély levegőt, és nekifutott.
-Arról van szó... szóval Niké és én...
-Igen?
-Elég rossz passzban vagyunk mostanában.
Uh, ez kínos lesz!- gondolta magában Párisz. Feltűnés nélkül vetett egy kétségbeesett pillantást a
kijárat felé. Nem kívánt belefolyni Dioméd magánéletébe. De talán ha csendben elálldogál a
háttérben, akkor úgy tehet, mint aki nincs is itt.
Közben Dárius homlok-ráncolva meredt a fiára.
-Mi a baj?
 14

-Hát tudod, emlékszel, hogy a kisbaba, amit várt, elment.

-Igen, az engem is nagyon megviselt. Ő lett volna a kis unokám.
-Nos, és is vágyom már egy gyermekre. A feleségemről nem is beszélve. De úgy tűnik, nem jön
össze nekünk.
-Talán majd idővel.
-Nem hiszem, hogy olyan sokáig együtt maradunk. Sőt, gyakorlatilag a házasságunk tönkrement!
A bejelentést feszült űr követte a beszélgetésben. Dárius bólintott. Tehát ez az. Ez volt az, ami
azonnal feltűnt neki, ha Diomédre nézett. A szenvedés jelei.
-Fiam...
-Apa, segíts nekem!- tört ki a fiatal férfiból.- Vedd le a vállamról a terhet! Talán még rendbe
jöhetnek a dolgok Niké és köztem, ha mostantól csak vele foglalkozom. Ha az üzlet nem állna az
utunkba...
-Dioméd! Sajnálom, de nem áll módomban. Én már soha többé nem ülhetek vissza az igazgatói
székbe. Az már téged illet, és egészen addig így lesz, amíg át nem adod a te fiadnak.
-De hát miért?
Dárius szíve majd megszakadt, ha ránézett összetört fiára, de nem tehetett mást.
-Gondolkozz, Dioméd! Az ügyfeleink újra elpártolnának tőlünk, ha azt tenném, amit szeretnél. Én
már örökké csak a háttérben maradhatok. Adhatok tanácsot, de a vezetést már nem vehetem át.
Érted?
-Akkor hagy vegyek ki pár hét szabadságot! A feleségemet még el sem vittem nászútra!
-Talán máskor. Jelenleg úgy áll a helyzet, hogy egy nagyon fontos szerződés van kilátásban, amihez
a te jelenléted mindenképp szükséges.
-Párisz nem írhatja alá helyettem?
-Nem, fiam. De ne aggódj, ha Niké szeret, akkor meg fogja érteni, hogy neked kötelességeid
vannak. Ki fog tartani melletted.
Dioméd szája vonalában megjelent egy keserű vonás.
-Épp ez a gond, hogy már nem szeret!

Nikénél jobban senki sem örült, hogy vége szakadt ennek a rögtönzött partinak. A háta közepére
sem kívánta az angelopuloszokat, de legfőképp Dáriust. Ennek ellenére mosolygott a férje kedvéért,
és úgy tett, mintha ő is nagyon boldog volna, hogy apósa kiszabadult a börtönből.
Az igazság persze az volt, hogy ki nem állhatta.
Ellenszenvének nyomós oka volt, ami egészen odáig vezethető vissza, hogy Dárius elsőnek is
kirúgatta őt a munkahelyéről. Így ismerkedtek meg. Aztán később mikor összejött Dioméddel,
lehordta őt mindenféle ócska kis pincérnőcskének, aki természetesen nem lehet méltó az ő fiához.
Még hogy egy olyan pénzsóvár éhenkórász, mint ő, bekerüljön a családjukba? Szó sem lehet róla!
Apósa hovatovább odáig merészkedett, hogy életveszélyesen megfenyegette, ha nem száll le
Diomédről.
Aztán később minden megváltozott. Váratlanul "jó útra tért", és minden bűnét megbánta. Sebtiben
rendezett nekik egy esküvőt, plusz építettet egy új házat, amiben most laknak. Ezzel simán
visszaszerezte a fia szeretetét, de őt nem tévesztette meg. Bocsásson meg neki? Hát az ő részéről
ilyesmire ne is számítson! Drága apósa, ez a hitvány féreg, csak az alkalomra vár, mikor dobhatja ki
őt innét. Ezt le merte volna fogadni!
Egyedül Orfeusz volt értelmes ebben a családban. Hogy megmondta az apjának az igazat! Niké
lelke dalolt, amikor Dárius döbbent képére nézett. Megérdemelte!
Kellemes ábrándozásából Dáfné zökkentette ki. Barátnője megvárta míg mindenki távozik, hogy
aztán nyugodtan beszélhessenek. Kint ültek le a teraszon. A nyári hőség egyre szelídebb lett, ahogy
közeledett az éjszaka.
 15

-Azt hittem, Eugénnel vagy.- szólalt meg.

Dáfné nemet intett.
Barátnője jegyessége már két éve tartott Dioméd öccsével, de úgy tűnt a kapcsolatuk kihűlt, és
már csak megszokásból vannak együtt. Legalábbis Niké a szeretetnek még a szikráját sem tudta
köztük felfedezni. Mindegy, ez nem az ő dolga.
-Beszélni szerettem volna veled.
-Már megint valaki beszólt neked?
-Nem arról van szó.
Bár mondjuk az igaz, hogy mostanában csak ez az egy témájuk volt, ha találkoztak. Niké nehezen
találta a helyét ezen az idegen helyen. Két éve lakott itt, de nem merte volna az otthonának nevezni,
mert mindenhol csak ellenségeket sejtett. Senki sem szerette őt a családban. Ahol tudták, ott
pocskondiázták, persze Dioméd tudta nélkül. Legfőképp anyósával volt a legnagyobb haragban,
mert Dezdemóna folyamatosan kérlelte, hogy segítsen neki a kis Apollóra vigyázni, de ő nem volt
hajlandó ennek eleget tenni. Mégis mért nem érti meg senki azt, hogy azok után, hogy elvetélt, nem
volt képes gyerekek közelében tartózkodni?
-Ideje volna kiállnod magadért, Niké! Vagy legalább mondanád meg a férjednek, hogy mit
csinálnak veled az unokatestvérei.
-Ó, nem hiszem, hogy ez foglalkoztatná őt.
Főképp, hogy Dioméd ennél sokkal durvább dolgokat vág a fejéhez a veszekedéseik alkalmával.
Dáfné láthatóan mérgelődve vette tudomásul, hogy felesleges volna tovább győzködnie. Niké
egyszerűen csak lenyeli a békát, nem szól vissza, hogy ne sértse meg a férje családját, és hogy ne
szolgáltasson újabb alapot egy még nagyobb veszekedéshez.
-Nem erről akartam veled beszélni.- kanyarodott vissza a témához Niké.
-Fontos volna? Mert hamarosan menni készülök.
-Egy szívességet szeretnék tőled kérni. Holnap érkezik a bátyám Texasból, és...
-Várj, ez nem lehet igaz!- Dáfné ülve kiegyenesedett.- Neked van testvéred, és én nem tudok róla?!
-Igen.
-De hát azt mondtad, hogy nincs családod!
-Csak a bátyám. A szüleink meghaltak, én intézetbe kerültem, Níkoszt pedig a nagynéném vette
magához, aki Amerikában élt. Mire én betöltöttem a tizennyolcat, nyomát vesztettem a
testvéremnek, mert addigra Peggy néni meghalt, és eladták a farmot. Végül úgy alakult, hogy a
bátyám talált rám körülbelül egy hónapja egy magánnyomozó segítségével.
-Egészen mostanáig kerestetett?
-Mikor telefonon felhívott, én úgy vettem ki a szavaiból, hogy csak mostanában lett kíváncsi rám.
Valami olyasmit mondott, hogy sokáig a farmjával volt elfoglalva, aztán megnősült, de fél éve
elvesztette a feleségét.
-Özvegy?
-Igen. Pamela cukorbeteg volt, és még valami, amit nem jegyeztem meg... Áh, most nem jut az
eszembe! De az a lényeg, hogy az orvosok tiltása ellenére teherbe esett, és kihordta a picit.
Csakhogy a szülésnél komplikációk merültek fel, és belehalt ő is és a baba is.
-Uramisten!
-Bizony! Szörnyű csapás lehetett ez Níkosznak...
-Na azért neked sem volt egy könnyű életed, Niké! És ha már választanom kell köztetek, akkor én
téged sajnállak jobban! A bátyád még csak a fáradtságot sem vette idáig, hogy felkeressen, pedig
neked nagy szükséged lett volna rá!
-De végül megtette, amit igazán értékelek. Holnap eljön, és nekem végre lehetőségem nyílik őt
megismerni.
-Na azért ne haragudj, ha én nem ájulok el tőle, hogy itt lesz! Egyébként hogy-hogy holnap? Neked
péntekenként nem a dilidokinál kell lenned?
-Éppenséggel pont ezért szeretnélek téged megkérni, hogy menj ki elé a buszpályaudvarra.
 16

-Nem találtál mást, aki üdvözölhetné?

-Kérlek! Senki másra nem bíznám! Dioméd sem ér rá.
-Oké, oké, csak hagyd abba ezt a kiskutya tekintetet. Ettől mindig elgyengülök.
Niké nevetve tette kezét barátnője karjára.
-Tudtam, hogy nem mondasz nekem nemet.
Dáfné csak vállat vont, de azért ő is mosolygott.
-Mikor jön a tesód?
-Reggel tízre ér be a busza.
-És hogy fogom megismerni?
-Elég könnyen, ugyanis nem hiszem hogy lesz még egy olyan ember, aki cowboy csizmában és
kalapban járkál.
-Küldött magáról fotót?
-Nem, ezt a leírást ő adta önmagáról.
-Biztosan valami visszamaradott paraszt lehet mucsai falváról...
-Na! Nem illik így beszélni a testvéremről! Gondolom, mi lehet róla a véleményed, de ha egy mód
van rá, akkor kérlek ne bántsd őt!
-Jó, de csak a te kedvedért!
-Ismerlek, Dáfné! Ami a szíveden, az a szádon, de most az egyszer próbáld meg visszafogni
magadat, jó?
-Mondtam, hogy jó, nem?
Niké szeme váratlanul gyanúsan csillogni kezdett.
-Mi az?
-Volna még egy feltételem. Nem csábíthatod el!
-Hah, mintha nekem ő kellene, úgy mondod!
-Azért ismerd be, hogy a környezetedben lévő pasik kilencven százalékára már rámozdultál! Valld
be!
-Minek képzelsz te engem?! Na jó, most már ideje tényleg hazamennem!
Dáfné felállt, és lesimította a kosztümjét.
-Várj!- Niké is felpattant.- Akkor kimész elé?
-Ígérem.
-Nem kell semmi mást csinálnod, csak elhozod ide.
-Itt fog lakni?
-Diomédet nem zavarja, úgyhogy igen.
-Ez a döntés a férjedtől függött?
-Hiába mondod így, de ha egyszer te is feleség leszel...
-Akkor én nem fogom úgy megalázni önmagamat, mint ahogy te teszed nap mint nap!
-Dáfné, ne kezdjük ezt elölről!
-Rendben, már én is fáradt vagyok az állandó vitatkozáshoz. Most indulok.
Ahogy barátnője lelépett a teraszról, Niké még egyszer utána kiáltott.
-Lehet, hogy ha megismered a bátyámat, végül megkedveled!
-Gondolod?
-Biztos vagyok benne! Níkosz jó ember!
-Hiszem, ha látom.

Dárius már megfürödve, egy szál alsógatyában várta épp feleségét a szobájukban. Miután elment
mindenki, és a család is nyugovóra tért, már csak a szolgák serénykedtek összetakarítani, aztán
aznapra nekik is lejárt a műszak. A férfi elfáradt, és az ágyba kívánkozott, hátha legalább álmában
 17

megfeledkezhet gondjairól. Csak egy jó alvás hiányzott neki, aztán majd másnap reggel újult erővel
kezdheti el az életét.
De amíg nincs itt Dezdemóna, addig képtelen volt az alvásra. Kedvetlenül, morgolódva odasétált
a kiságyhoz, és elnézegette legkisebb fiát. Kénytelen volt elismerni, hogy nagyon szép gyerek. Kis
pufók arcocskájával és selymes, göndör szőke hajával egy angyalhoz hasonlított. Dárius finoman,
alig érve hozzá, megcirógatta az orrát. A kis Apolló erre viccesen ráncolni kezdte a száját, de nem
ébredt fel.
-Hallod-e, kölyök! Aranyos vagy, mikor alszol.
-Csitt! Fel ne keltsd, miután olyan nehezen elaltattam!- jött be a szobába Dezdemóna.
A férfi megadóan felemelte kezeit.
-Nem akartam, csak egy kicsit nézegettem őt.
Felesége odaállt mellé, és most már ketten hajoltak az édesen alvó gyermek fölé. A nő
elmosolyodott, ahogy letekintett a fiára.
-Figyeld meg, olyan könnyen a szívébe fog zárni téged, Dárius! Ha egy kicsit foglalkoznál vele, te
is pillanatok alatt megszeretnéd. Te jó apa vagy!
-Mondd ezt Orfeusznak.
-Áh, ne vedd magadra! Azt a fiút mostanában érte utol a lázadó korszaka.
-Mondjuk, tényleg nagyon megváltozott.
-És nem csak külsőre. Ha kérdeznél, persze hevesen tagadná, de szerintem Xéniával sincsenek túl
jóba. Mivel nincs gyermekük, ezért mindketten a karriert hajszolják. Orfeusz zenekart akar
alapítani, a lány meg Athénba akar menni, mert van ott egy jó hírű ápolónő-képző iskola.
Dárius felhorkant az ötlet hallatán.
-Úgy viselkednek, mint akik nem is együtt élnek! Én sosem engedtem meg neked, hogy dolgozz,
pedig volt olyan, amikor tényleg szükségünk lett volna a pénzre.
-Jó, de ha azt veszed, elég hamar teherbe ejtettél, és én az ő korukban már két gyereket is neveltem.
A férfi elmosolyodott, ahogy elmerült a múltban.
-Dioméd és Eugén. Az a két rosszcsont aztán gondoskodott róla, hogy sose unatkozzunk, igaz?
-De Dioméd volt mindig a felbujtó!
-Ja, Eugén meg folyton kimagyarázta magát valahogy!
Felnevettek, aztán gyorsan újra elcsendesedtek. Dezdemóna hosszú barna haját birizgálta,
miközben szomorkásan meredt maga elé.
-A három fiú után szerettem volna egy kislányt.
-Hát igen, ő lett volna az én kis hercegnőm... De talán jobb is, hogy nem úgy sikerült. Bizonyára
nagyon elkényeztettük volna.
-Az lehet. A fiúk nevelésében meg azért van némi tapasztalatunk.
-Van, az már biztos.
Dárius átölelte feleségét, de Dezdemóna kisiklott a karjából.
-Előbb még el kell mennem zuhanyozni.
-De siess!
A férfi elhelyezkedett az ágyon, és várt. Az ösztönei egyre ébredeztek, és már-már ott tartott, hogy
rátöri a fürdőszobaajtaját feleségére, de ekkor szerencsére Dezdemóna kilépett onnan. Csak egy
rövid szatén hálóing takarta testét.
-Hm, jól nézel ki, drágám.
-Most olyan vagy, mint aki fel akar falni...
Dárius szája kiszáradt a vágytól.
-Lehet róla szó. Ha van kedved...
Habár ha az asszonynak nincs kedve hozzá, akkor sem tudta volna visszafogni önmagát.
Dezdemóna viszont engedelmes feleség lévén bebújt mellé a puha paplanok alá, és hozzásimult. A
férfi úgy érezte, lángra kapott az egész teste, de kényszerítette magát, hogy lassan mozduljon.
Forrongó vére majd szétfeszítette, de ha most lerohanná az asszonyt, annak nem lenne jó vége.
 18

Nem, ezt most szelíden kell. Adniuk kell egymásnak időt, hogy újra összeszokjanak.
Kibújt egyetlen ruhadarabjából, és magához húzta kedvesét. Szíve össze-vissza kalimpált
mellkasában, a keze remegve siklott be a takaró alá. Úgy izgult, mintha csak most volnának együtt
először. Végre megérinthette. Elsőnek csak a selymes combját, de ez is majdnem elég volt ahhoz,
hogy elmenjen.
-Oh,- akadt el a lélegzete.- Mondtam már, hogy mennyire kívánlak, Dezi?
-Nem kell mondanod.- suttogta az asszony rekedten, miközben megragadta őt a lába között.
Dárius nem várhatott tovább. Hevesen rátapadt felesége ajkaira. Szájával fogta föl Dezdemóna
kéjes sóhajait, mikor ujjai besiklottak a női test legintimebb rejtekeibe. Asszonya a jelek szerint már
felkészült rá. A férfi pedig fölé gördült, hogy belé hatoljon. Amikor belemárthatta kőkemény
férfiasságát, már nem tudta magát tovább visszafogni. Csípőjével úgy el kezdte döngetni, hogy a nő
fogai összekoccantak.
-Várj! Az Isten szerelmére, várj, Dárius! Hát csak magadra gondolsz?
A férfi zihálva, lüktető ágyékkal kihúzódott belőle, és lerogyott Dezdemóna mellé. Vett két mély
levegőt, aztán visszafordult a másikhoz.
-Bocsáss meg! Csak tudod, olyan régóta voltunk együtt...
-Semmi baj, nyugodj meg! Gyere, hagyd, hogy én irányítsak!
Felesége megmutatta neki, hogy mit kíván. Megragadta Dárius vállát, és addig tolta lefelé, míg
feje a köldökénél is alább siklott. A férfi szívesen teljesítette vágyait. Olyan mohón vetette rá magát
nedves kelyhére, hogy Dezdemóna felnyögött, teste az ősi ritmusban hullámzott.
Amint lehetett, újra eggyé váltak, és úgy tűnt most már nem is lesz semmi probléma. Szélsebesen
száguldottak a csúcspont felé, már nagyon közel voltak a beteljesüléshez... Amikor gyereksírás
szakította félbe szeretkezésüket.
Nos, ezzel tényleg annyi.
Dárius ingerülten felmordult, és lemászott feleségéről. Úgy sajgott a vágytól, hogy majd belehalt,
de természetesen a gyerek az első. Azért milyen érdekes, hogy a kis Apolló megint ilyen jól
időzített... Valami különleges radarral rendelkezhet?
A párnába fúrta arcát, és igyekezett elaludni. Persze ez lehetetlen volt ilyen üvöltés mellett. Ebben
a percben még csak a leghalványabb esélyt sem látta arra, hogy valaha is megszeresse ezt az undok
porontyot. Aztán végre Dezdemóna lecsendesítette, és visszabújt mellé az ágyba.
-Befejezzük?
A hangja arról árulkodott, hogy már neki sincs túl sok kedve hozzá.
-Majd máskor.
-Akkor szép álmokat!
-Neked is!

II. fejezet

Írisz merengve nézett ki a busz ablakán. Az ismerős táj sok emléket idézett fel benne. Hamarosan
megérkezik Pargába, szülővárosába. Itt nőtt fel, itt járt iskolában, itt volt az első munkahelye... és
még sorolhatná a végtelenségig, hogy mennyi-mennyi élménye kötődik a városhoz. Jók is, és
rosszak is. Mert hogy voltak rosszak, sajnos. Nem hiába ment el innét, hogy máshol tanuljon. De
bármerre járt, az emlékeit nem tudta hátrahagyni. Jöttek vele együtt, és gyötörték. Hiába próbált
megfeledkezni róluk, lehetetlen volt.
De hát hogy is lehetne elfeledni élete első szerelmét?
Naiv volt, nagyon naiv, hogy azt hitte, érzései viszonzásra találtak. Évekig tartó hosszú jegyessége
alatt egyszer sem jött rá, hogy Arzén megcsalja. Az a kurafi még az esküvőjük napján is hűtlen volt
 19

hozzá! Még szerencse, hogy nem járultak az oltár elé, vagy különben azóta már valószínűleg kész
pokol lenne az élete. Persze most így fogja fel, de akkor nagyon a padlón volt. Leginkább azon nem
tudta túltenni önmagát, hogy minden a szeme előtt zajlott, de mégsem vett észre belőle semmit. Ez
hihetetlen volt, és felfoghatatlan. Megváltoztatta az egész világrendjét, és mielőtt felocsúdhatott
volna, már egy másik férfi karjaiban találta magát.
Igen, elmaradt nászéjszakáját Eugénnel töltötte, aki egészen addig a legjobb barátja volt. Ám
amint vízszintesbe kerültek, hamar megváltoztak az érzései vele kapcsolatban. Másnap reggel
viszont elbizonytalanodott, és kihátrált ebből a kapcsolatból. Arzénban való csalódása óvatossá
tette, és ösztönei azt súgták neki, hogy ne ugorjon csöbörből-vödörbe. Várjon még, ne akarja megint
ilyen gyorsan lekötni magát egy férfi mellett.
Ezért hát fájó szívvel búcsút mondott Eugénnek, és remélte, hogy mindketten hamar túl lesznek
rajta. Azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy a festő már másnap vigaszt lel Dáfnénál. Annál
a nőnél, aki azóta a jegyese lett!
Írisz összezavarodott, és nem értette, mi történik körülötte. Ez valóban igaz volna? Eugén ilyen
hamar félredobta, mint egy ócska kacatot? Lehet, hogy semmit sem számított neki? Ezzel
majdhogynem sikerült még jobban megbántani őt, mint amit Arzén tett vele.
Azt állítja a mondás, hogy a villám nem csap kétszer ugyanabba a fába... Hát vele megtörtént. Egy
rövidke hét leforgása alatt még nagyobb lyukat ütöttek a szívén, és úgy érezte, ez a második csapás
már elviselhetetlen. Nem, ezt nem lehet túlélni...
De túl élte, és megerősödött. Elment Pargából, és soha többé nem nézett vissza. Az más, ha néha
felidéződött benne a múlt, és ezzel újra feltépte a sebeket a lelkén., de nyíltan soha többé nem
vállalta volna, hogy még szokott gondolni Eugénre. Arzénra nem szokott, mert ő végleg lejáratta
magát a szemében, de a festőre igen. Mert attól az átkozottól valahogy többet várt volna. Mikor vele
volt, elhitte, hogy mélyen érez iránta. De az is csak hazugság volt.
Elég! Nem szabadna ezt tennie önmagával. Egyre csak gyötrődik Eugén miatt, pedig egy olyan
semmirekellő alak meg sem érdemli. Az összes pénzét fel merte volna tenni arra, hogy a férfi már
rég nem is gondol rá. Ő meg még mindig itt epekedik utána, mintha a két év el sem telt volna.
Áh, emlegetett szamár!
Dáfné, mintha csak megidézte volna, ott állt a buszpályaudvaron. Mit keres ez a nő itt? Nagyon
remélte, hogy nem őt. Még egy csörgőkígyóval is szívesebben társalogna, mint ezzel a szajhával.
Tiszta szívéből gyűlölte Eugén menyasszonyát.
Mivel a busz megállt, és az ajtók kinyíltak, Írisz is vette a cuccát, hogy leszálljon. Csomagjai elég
nehezek voltak, de azért ha nagyon erőlködött, elbírta. Amint lelépett a járdára, meglátta Reát nem
messze tőle. Szóval a húga jött ki elé. De nagy kár, hogy ha oda akar menni hozzá, akkor el kell
haladnia Dáfné mellett. Elegáns fehér ruhájában, fénylően fekete hajával és öntudatosan csillogó
zöld szemeivel egy igazi nagyvilági dámának tűnt a nő. Még a tartása is olyan, mint egy
királynő,aki a hódolói előtt pózol. De legyen bármilyen gyönyörű a külseje, belül egy hárpia volt.
Pechére Dáfné észrevette őt.
-Nocsak, újra itthon, szűzike?- hangja csöpögött a gúnytól.
De ha azt hitte, hogy Írisz lehajtja a fejét, és válasz nélkül tovább somfordál, akkor most emberére
talált, mert bizony ő már nem a régi nyuszi kislány.
-Ne játszd meg magad, Dáfné! Mindketten pontosan tudjuk, hogy ki vette el a szüzességem,
úgyhogy ideje más becenevet találnod nekem. Egyébként sem értem, hogy mért utálsz ennyire.
Vagy ez csak szimplán féltékenység? Valóban, ha nagyon akarnám, Eugén visszajönne hozzám. De
ne aggódj, nekem már sosem kéne olyan áru, amit te bemocskoltál.

Dáfné alig tudta összeszedni az állát a földről. Levegő után kapkodva nézte Írisz hátát, amint
távolodik. Nagyon megváltozott ez a lány, mióta az akropoliszba jár suliba. Vajon ott tanulta ezt a
 20

büszke járást, és ezeket a csípős beszólásokat? Egy biztos, a leghalványabban sem emlékeztet régi
önmagára.
Figyelme viszont elterelődött róla, mikor leszállt a buszról Niké bátyja. Barátnője valóban jó
leírást adott róla, azonnal megismerte. Arra számított, hogy úgy fog kinézni, mint a filmekben a
cowboyok. De arra nem, hogy az arca olyan lesz, akár egy filmsztáré, és a teste pedig... hát arra
csak egy szó létezik: nyami-nyami. Kidolgozott izmait még a fakó farmer, és a kockás ing sem
rejthette el. Níkosz barnára sült bőre, és a sötét hajába vegyülő napszítta szőke tincsek is arról
árulkodtak, hogy sokat tartózkodhat a szabadban. Jóképű arcából világított az égbolthoz hasonló
azúrkék szemei.
A nő magabiztosan odalépett hozzá, és a kezet-nyújtott neki.
-Kali mera, Mr. Hrisztofórosz!
-Helló, csinibaba!- válaszolt neki a férfi angolul.
Mikor Níkosz óvatosan két kezébe fogta az ő kacsóját, és a szájához emelte, Dáfné lélegzete
elakadt. Olyan vadul férfias kisugárzása volt ennek az embernek, hogy azt valószínűleg a Föld
bolygó másik térfelén élő nők is érezhették. Magas termetétől megremegett a gyomra.
Hogy elterelje a figyelmét, gyorsan beszélgetést kezdeményezett.
-Engem a húga küldött.
-Igen, kitaláltam abból, hogy tudod a nevemet.
-Elnézést, nem lehetne, hogy görögül folytassuk a társalgást?
-Csak angolul tudok, sajnos.
-Ez hogy lehetséges?
-Amerikában nevelkedtem.
-Azt tudom, de csak itt született, nem?
-Mielőtt ebbe belemélyednénk, elárulod végre a neved?
-Oh, Dáfné Kiriakosz!
-Örvendek! Engem szólíts csak Nicknek, és szerintem nyugodtan tegeződhetünk.
A nő még csak most vette észre, hogy a férfi még mindig fogja az ő kezét. Hatalmas,
bőrkeményedésekkel teli lapát tenyerében olyan finoman tartotta az ő kecses, halovány fehér,
tökéletesen manikűrözött ujjait, mintha csak törékeny porcelánból volna. Az érzés és a látvány
lenyűgözte Dáfnét. Ahogy felidéződött benne a kép, hogy még melyik testrészein látná szívesen a
férfi kezét, forróság töltötte el alfelét. Zavarában megköszörülte a torkát, és elhúzódott Níkosztól.
A francba, össze kell szednem magam! Mi van velem?! Ez itt Niké bátyja!- gondolta.
De bárhogyan is próbálta, nem tudott uralkodni önmagán ennek a férfinek a jelenlétében. Ez az
idegen felbolygatta egész belsőjét, és igencsak hatással volt a fantáziálásaira is. Ez a csábítóan
vontatott mély hang, ez a bizsergetően bizalmas tekintet fülledt, erotikus éjszakák képeit vetítette
szeme elé. De a sem a hely, sem az időpont nem volt megfelelő. Azonnal ki kell őt vernie a fejéből,
mert neki, és a feszes seggű cowboynak soha semmi köze nem lehet egymáshoz.
Még egyet hátralépett, és kezével mutatta az utat kocsija felé.
-Nick? Itt senki nem fog így hívni. Az apád görög volt, ezért Níkosz a neved.
-Mi a különbség?
-Amerikában semmi, de itt még számít az ilyesmi.
-Ezt nem értem.
-Hogyan is érthetnéd? Sem a felfogásodban, sem a hagyományaidban nem érzed magad görögnek.
Bármit is teszel, te itt már csak xenosz maradsz.
A férfi akaratlanul is megsértődött. Nem tudta, hogy mi lehet a xenosz, de úgy sejtette, hogy
valami durva sértés, mert Dáfné úgy ejtette ki a szót. Mindenesetre a kezdeti izzás közöttük
semmivé lett. Kár, hogy a nő ilyen barátságtalan lett hirtelen.
-Valami gondod van velem?- tért rá a lényegre.
-Miből gondolod?
Beültek az autóba, de Níkosz a hatalmas termetét olyan nehezen tudta betuszkolni a kis Poschéba,
 21

hogy csak nagy sokára indultak. És még azután is percekig szidta a kocsit.
-Hülye kis játékszer! Egyáltalán mire használják ezt? Gyufásdoboznak? Nekem otthon egy óriási
teherautóm van. Na az kocsi! Nem úgy, mint ez!
-Gyufásdobozhoz képest elég drága volt.
-Máskor vegyél inkább te is valami nagyobb járgányt! Abba legalább lehet pakolni, meg levegőt
kapni. Lehet, hogy nem volna olyan hivalkodó, de praktikusabb.
-Inkább kapcsold be a biztonsági-övet!
-Jól van, azért nem kell leharapni a fejem!
Dáfné rákanyarodott a hegyi ösvényre, ami egyenesen felvezetett az Angelopulosz villához. Bár
az utak állapota miatt inkább a vezetésre kellett volna koncentrálnia, mégis leállt a férfival
vitatkozni.
-Mielőtt odaérnénk, meg kell hogy kérjelek rá, tartsd be a szabályokat, oké? És ha egy mód van rá,
igyekezz beilleszkedni közénk! Nikének van így is elég gondja, nem kell, hogy te is rátegyél még
egy lapáttal.
Níkosz alig mert hinni a fülének.
-Te most kioktattál engem, hogyan kell társaságban viselkedni?
-Talán nem tetszik?
-Jézusom! És én még azt hittem, hogy a görög nők szelídebbek! Vagy csak te vagy ilyen tudálékos?
-Hah, le sem tagadhatnád, hogy félig görög vagy! Pedig azt hittem, hogy Amerikában már
megszokott a női egyenjogúság. Viszont így legalább nem kell aggódnom miattad, tökéletesen be
fogsz illene az itteni férfiak közé! Majd bizonyára szivarral a szádban, egy pohár ouzóval a
kezedben a cafenion teraszán osztogatod a bölcsességeket arról, hogy egy nőnek a konyhában a
helye. Na szép, egy újabb hím-soviniszta!
-Én nem vagyok az!
Dáfné viszont tudomást sem vett a férfi közbeszólásáról.
-De legalább így a húgoddal tökéletesen elégedett leszel! Merthogy Niké beleillik az általad képzelt
görög női ideálok közé. Engedelmes rabszolgaként veti alá magát ura és parancsolója kénye-
kedvének. Mos, főz, takarít és egyetlen önálló gondolata sincs.
-Viccelsz?
-Nem ám! Niké tényleg tipikus görög asszony. Szüzen ment férjhez, és jelenleg is a feleségek
gyöngye! Csak azt tudnám, mit eszik Dioméden!
-Miért? A férje nem érdemli meg őt?
-Ezt csak most jut eszedbe megkérdezni?! Mi az, idáig nem is érdekelt, hogy kit választott a
húgod?! Dioméd lehetett volna egy perverz tömeggyilkos, te arról sem tudnál, hiszen ott sem voltál,
mikor igazán szüksége lett volna rád!
-Most az, vagy sem? Szereti Nikét?
Dáfné vetett rá egy gyors oldalpillantást.
-Tényleg érdekel?
-Hát persze, hogy igen! Mért mit gondoltál, mit keresek itt? Azért jöttem, hogy közelebbről is
megismerhessem a húgomat, és az életkörülményeit. Ez nekem nem kéjutazás! Ha valami rosszul
sült el a házasságában, akkor fogom cuccait, és jön velem vissza Amerikába!
Na végre, ez már mindjárt másabb!- gondolta a nő. Tetszett neki Níkosz hozzáállása. Úgy tűnt, a
hálátlan báty végre észhez kapott, és hajlandó teljesíteni a kötelességeit. Kicsit későn, de jobb,
mintha soha nem tette volna.
-Mennyit tudsz?
-Miről?
-Mennyit mondott neked Niké?
-Nem sokat, úgyhogy ha tényleg olyan jól ismered őt, szeretném tőled hallani, mi folyik itt.
-Az elején kezdem. A húgod és én körülbelül tíz éve találkoztunk, amikor kijött az intézetből, és
céltalanul csatangolt a világban. Teljesen véletlenül futottunk össze, és mivel megkedveltem a lányt,
 22

állást ajánltam neki. Aztán szereztem neki egy albérletet, és a tudta nélkül kifizettem a kauciót, és
három havi lakbérét előre. Niké lehet, hogy csóró volt, de a büszkesége megmaradt, ezért mindig
nagyon óvatosnak kellett lennem, mikor segítettem neki.
-Ez az én dolgom lett volna...- jött rá Níkosz.
-Hát igen, szegény lány egész életében ki volt szolgáltatva bárkinek, mert egyedülálló nő lévén nem
sok védelmezője akadt. Dolgozott, akár egy őrült, hogy fenn tudja tartani önmagát, magányosan
tengette napjait és bizony, ha a helyébe lettem volna, én is azonnal igent mondok egy gazdag
fiúnak, ha megkéri a kezemet.
-Akkor ez érdekházasság?
-Szó sincs róla! Dioméddel évekig csak barátok voltak, na persze a húgod titkon szerelmes volt
belé. Én mindig is mondtam Nikének, hogy felesleges róla ábrándoznia, mert az az önző rohadék
önmagán kívül nem vesz észre senki mást.
-Nem nagyon bírod a sógoromat...
-Sosem voltunk jóban. Most is csak elviseljük egymást, mert elég gyakran járok át hozzájuk.
-Értem. Mondd tovább!
-Szóval aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie, kiderült Niké féltve őrzött titka, és be
vallotta, hogy szerelmes Diomédbe. Az a pojáca pontosan úgy reagált, ahogyan vártam, elfordult
szegény lánytól. Niké nagyon összetört, alig tudtam megvigasztalni. De aztán szerencsére elkezdett
újra szórakozni járni, és megismerkedett Adonisszel.
-Az meg ki?
-Egy jóképű modell, aki felfigyelt a húgodra, és udvarolni kezdett neki. Erre Dioméd olyan
féltékeny lett, hogy nem sokára megkérte Niké kezét. A lány nem sokat kérette magát, és még kettőt
sem pislanthattam, és ott volt az ujján a gyűrű. De ekkor Dárius húzta keresztül a számítását.
-Még egy férfi?
Dáfné felnevetett.
-Ő az apósa! A lényeg az, hogy Dárius rendesen berágott rájuk, mert ő más lányt nézett ki a fiának,
és nem volt ínyére, hogy Dioméd egy ilyen csóró senkit akar behozni a családba. Ezért bosszúból,
kirúgatta őket a munkahelyükről, aminek következménye az lett, hogy elvesztették az albérletet, és
annyira ellehetetlenítette a helyzetüket, hogy már-már ott tartottak, hogy az utcára kerülnek. És
ekkor váratlanul történt egy csoda, Dárius megjavult, rendezett nekik egy esküvőt, és házat is
építettet, ahol lakhatnak.
-Happy End.
-Az volna, ha a házasságuk boldog volna. De sajnos nem az. És mióta Nikénél elvetélt a baba, már
lassan tarthatatlan a helyzet.
-Ja igen, azt mondta.
-És azt is elmesélte, hogy utána súlyos depresszióba esett? Hogy a mai napig terápiára jár? Hogy
két öngyilkossági-kísérlete is volt?
-Mi?!- Níkosz olyan hirtelen ült fel, hogy beverte a kocsi tetejébe a fejét.- Au!
-Óvatosan, nagy fiú! Még a végén tönkreteszel itt nekem valamit.
-Nehogy miattam aggódj!
-Tudsz te vigyázni önmagadra!
-Inkább azt magyarázd meg, hogy lehetséges ez! Minek vannak még egyáltalán együtt, ha valóban
ez a helyzet?
-Én sem tudom! Kitartanak egymás mellett, pedig semmi értelme. Szegény Niké! Kész tortúra neki
ott lakni.
-Beszélni fogok a húgom fejével!
-Gondolod, ha én nem tudtam nála elérni, hogy el akarjon válni, akkor te nagyobb sikerrel jársz?
-Meg kell próbálnom.
-Sok sikert hozzá! De azért adok egy jó tanácsot, ha megfogadod. Ne ezzel kezd! Hagyj a húgodnak
egy kis időt, hogy összeszokjatok, hogy megbízzon benned, és majd akkor tálald a témát.
 23

-Én nem is sejtettem... Fogalmam sem volt róla, hogy így áll a helyzet! Lehet, hogy ha most nem
tudom meg tőled, ő sosem mondta volna el nekem.
-Mégis mire számítottál? Hahó! Ezt próbáltam veled idáig megértetni! Vagy azt vártad, hogy
azonnal a keblére ölel, amint meglát? Hiszen nem voltál ott soha, amikor szüksége lett volna rád!
Kihagytál minden fontos eseményt, amikor mellette kellett volna állnod!
-Van is bűntudatom emiatt. Nem is kicsi.
-Hát aztán azzal sokra megy Niké! Miféle ember vagy te egyáltalán?! Férfinak mernéd nevezni
magad? Én nem tudom, mi a szokás mucsai falván, ahonnét idecsöppentél, de az biztos, hogy itt egy
védtelen lánynak a legidősebb hímnemű családtagja a gyámja, amíg be nem kötik a fejét. Ez te lettél
volna, ha veszed a fáradtságot, és időben felkeresed a húgodat! De te magára hagytad, élted a
világodat, szórakoztál, míg ő itt szenvedett.
-Na, azért nekem sem volt éppen fenékig tejfel az életem! Eltemettem a feleségemet és a
kislányomat, akinek kerek ötvenegy percig adatot meg az élet! Fogalmad sincs róla...
-A családi problémáid nem tartoznak rám! Én csak elmondtam, amit el kellett mondanom, mert a
barátnőm érdekeit tartom szem előtt. Nikének az volna a legjobb, ha elvinnéd innét jó messzire,
hogy elfelejtsen mindent, ami ide köti.
-Azt is fogom tenni!
-Remek, ezzel lezártnak tekintem a beszélgetést.
-Hé, azért volna egy-két szavam hozzád, kisasszony!
-Késő! Már megérkeztünk.

Níkosz magában mérgelődve szállt ki a kocsiból. Körülnézett, és zaklatott idegeire azonnal

nyugtató hatással volt a képeslapra illő látvány. A ház tipikus görög stílusban épült, hófehérre
meszelt fallal, és kék cserepes tetővel. Csak annyi volt itt a különbség, hogy jó nagyra sikeredett. A
gazdagság látszata inkább a luxus úszómedencében, a felhajtón sorakozó milliókat érő kocsikban és
a meseszép kertben nyilvánult meg. A fák és bokrok rendezett sorai felértek egy park nagyságával.
-Szentséges Szűz Mária!
-Nem arra! Itt lakik a húgod!
Dáfné egy sokkal modernebb stílusban épült vadiúj villára mutatott, ami ha lehet, még jobban
lenyűgözte a férfit. Engedelmesen követte a nőt be a házba. Nikére a konyhában találtak rá.
-Te csaló! Nem arról volt szó, hogy nem leszel itthon?- szólalt meg Dáfné.
-Az orvos az utolsó pillanatban lemondta a mai találkozót. De így legalább készíthettem nektek egy
különlegesen finom sütit.
-Hm, mutasd csak! De hiszen ez kourabiethes! Pedig még nincs is karácsony!
-Nem baj, tudom, hogy ez a kedvenced. Vedd hálám jeléül, hogy elhoztad a bátyámat.
-Szívesen elhozok bárkit és bármikor, ha utána bezabálhatok ebből!
Miközben Dáfné rávetette magát a süteményestálra, egy kis csend állt be a beszélgetésbe. Níkosz
zavartan állt egyik lábáról a másikra. El sem hitte, hogy ez a kis tündérke az ő húga. Habár
kétségtelenül hasonlítottak egymásra. Niké kék szeme pont megegyezett az övével, csak az volt a
különbség, hogy neki hosszú, szőke haja és hófehér bőre volt.
-Jaszu!- köszöntötte őt a húga.
-Csak angolul tud!- szólt közbe Dáfné.
-Oh, akkor helló! Örülök, hogy látlak, testvérem!
Níkosz két lépéssel mellette termett, és átölelte. Persze nem olyan hevesen, mint szerette volna,
csak óvatosan, nehogy összetörje végül szegény lányt. Húga finom csontozatú, halovány teremtés
volt. Egyből életre hívta védelmezői ösztönét.
-Én is örülök, hogy látlak, asteri mou!
Csillagom. Így becézte régen Nikét, mikor még gyerekek voltak. Azóta sok minden megváltozott,
 24

de a szeretete semmit sem csökkent a húga iránt. Jó volt őt végre újra a karjában tartani, és
elringatni. Kellemes, szívet melengető emlékeket idézett vissza.
Niké viszont nehezen engedte át magát az ölelésnek, és nem sokára ki is bontakozott belőle.
Zavartan rámosolygott Níkoszra, aztán gyorsan elfoglalta valamivel a kezét, hogy ne kelljen
testvére szemébe néznie.
-Csinálok kávét, jó? Kértek mindketten?
Dáfné felállt, és lesöpörte magáról a ruhájára hullott porcukrot.
-Nem kösz, én megkeresem most Eugént, de mindjárt visszajövök.
Amint eltűnt az ajtóban, Níkosz leült megüresedett székére, és ő is falatozni kezdett a sütiből. El
kellett ismernie, hogy húga kitűnő szakácsnő volt.
-Ki az az Eugén?- kérdezte meg mintegy mellékesen.
-Dáfné vőlegénye. És a sógorom.
-Oh...
-Meglep, hogy a barátnőm foglalt?
-Pedig gondolhattam volna, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek van valakije...
-Tetszik neked?
-Bárkinek tetszene, amíg ki nem nyitja a száját.
Niké felnevetett.
-Látom, sikerült megismerkednetek!
-Ajjaj! Jól érzem, hogy eleve meg volt rólam a véleménye?
-Ő már csak ilyen! Imádja a férfiakat egészen addig, amíg valami kifogást nem találhat rajtuk, hogy
aztán ugyanolyan hévvel utálhassa őket.
-Régóta ismeritek egymást?
-Mióta kijöttem az intézetből.
-Mesélj arról a helyről!
-Nem volt olyan rossz.
-Ennyi?
-Mit mondhatnék? Nem vertek, nem aláztak meg a nevelők. Időben kaptam enni. Volt fedél a fejem
felett. Néha elvittek kirándulásokra minket. Átlagos volt a gyerekkorom.
-Már amennyire egy állami gondozottnak lehetséges ez. Nem volt olyan, aki örökbefogadott volna?
-Nem, pedig jó kislány voltam. Nem rosszalkodtam, nem voltam problémás gyerek. Hamar
beletörődtem a helyzetembe, miután rájöttem, hogy nem fogsz értem jönni.
Niké a szája elé kapta a kezét.
-Bocs, ezt nem kellett volna.
A férfi viszont intette, hogy semmi baj.
-Úgy is beszélni akartam veled erről. És most bizonyára azt hiszed, hogy védeni akarom magam, de
az igazsághoz hozzátartozik, hogy szeretlek téged. Mindig is szerettelek, hiszen te vagy az én
egyetlen, drága testvérem. Kis koromban úgy hívtalak, hogy az én kis kabalamacim...
-Níkosz, nem kell magyarázkodnod!
-De igenis kell! Meg kell, hogy értsd, én mindent megtettem, Niké! Megpróbáltam rábeszélni Peggy
nénit, hogy fogadjon téged is örökbe. Én nagyon sokáig szenvedtem nélküled. Egyedül éreztem
magam azon az idegen helyen, és hiányoztál.
A lány elfordult tőle, valószínűleg, hogy elrejtse előle a könnyeit. Níkosz felpattant a székből, és
odament hozzá. De mielőtt megérinthette volna, megtorpant. Nem volt joga hozzá, hogy a húgát
vigasztalja, hiszen Niké pont hogy ő miatta szomorú.
-Hallgass meg, kérlek! Tizenhat évesen megszöktem tőle, de visszavitetett.
-Hagyj, Níkosz!
-Nem érted, Niké?! Te jártál jobban! Még én is elégé megsínylődtem a nagynénénkkel, de te nem is
tudom, hogy bírtad volna ki! Az egy kegyetlen öregasszony volt! Már az első napon tisztázta, hogy
azért kellek neki, mert veled ellentétben én fiú vagyok, és már abban a korban elég erős hozzá, hogy
 25

eltartsam őt, és vezessem a farmját. Úgy hajtott engem, akár egy állatot! Úgy is nevelt, akár egy
állatot! A pajtában kellett aludnom, a széna között, és csak azért adott enni, hogy bírjam az egész
napos hajtást. De közben éreztette velem, hogy sajnál minden falat kenyeret, amit a számba adott.
Még így is meghúztam magamat, és örültem neki, hogy kegyelmes hozzám, mert senki más nem
vett volna magához engem.
-Ez szörnyű!
-Egy idő után hozzá lehet szokni. És így legalább megerősödtem. Úgy testileg, mint lelkileg. Már
majdnem nagykorú voltam, mikor egyik nap beadta a kulcsot. Öröm táncot is járhattam volna a sírja
felett, ha nem jönnek a behajtók, hogy kidobjanak az utcára. Ugyanis a jelzálog, ami terhelte a
farmot, oly nagy mértékű volt már, hogy a bankárok még esélyt sem adtak nekem, hogy
megállapodjak velük. Miután az örökségünk elúszott, én azt sem tudtam, mit csináljak.
Legszívesebben visszajöttem volna ide, hogy megkeresselek, de mit ajánlhattam volna fel neked?
Még házam sem volt, ahol álomra hajthattuk volna a fejünket!
-Az nem számított volna!
-De igen, Niké! Gyerek voltál még, és az intézetben legalább volt helyed, gondoskodtak rólad.
Talán az állam nem is engedélyezte volna, hogy örökbe fogadjalak, hiszen egy lyukas garasom sem
volt. Ezért eldöntöttem, megcsinálom a szerencsémet. Kártyázni kezdtem, mert jó voltam benne.
Oké, ittam is, és nagyon elzüllöttem, de az eszem a helyén volt. És egyik nap, mikor nyertem pár
holdnyi földdarabot az egyik idiótától, azon nyomban felhagytam mindennel, és Texasba utaztam.
Azt hittem, hogy végre célegyenesbe vagyok, de csak egy pillantást kellett vetnem a lerombolódott
farmra, hogy újra a földön járjak. Azt mondtam magamba, nekem itt még nagyon sok a tennivalóm,
ha azt akarom, hogy idehozhassam a húgomat, és a megfelelő életmódot biztosíthassam neki. Ezért
hát munkához láttam, és pár év múlva felvirágoztattam a helyet.
-És aztán?
-És aztán nyomodat vesztettem. Mire mindennel kész lettem, te kijöttél az intézetből, és senki nem
tudta, hol jársz, mit csinálsz. Felfogadtam egy magánnyomozót, aztán egy másikat is, mikor az első
nem ment semmire. Közben összeházasodtam Pamelával, aztán teherbe esett. Ami ezek után történt
azt tudod. Most, hogy ők már nincsenek, fogalmad sincs, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy
végre megtaláltalak.
-Ó, Níkosz!
Niké testvére karjaiba omlott, aki megkönnyebbülten hunyta le a szemét. Ebből az ölelésből már
érezhető volt, hogy a húga megbocsátott neki. A férfi szintén könnyes szemekkel megsimogatta
selymes, szőke haját, aztán egy csókot nyomott a lány feje tetejére.
-Sajnálom, angeliki mou! Annyira sajnálom, hogy így alakultak a dolgok.
-Az a lényeg, hogy itt vagy!
-Én nem hagylak soha többé magadra, esküszöm!
-De hát te nem itt élsz! Vissza fogsz menni a farmodra.
-Majd valahogy megoldjuk, jó?
Azt nem árulta el neki Níkosz, hogy magával szeretné vinni őt Amerikába. Ezt majd még ráérnek
később megbeszélni. Addig is az volt a terve, hogy megpróbál minél közelebb kerülni testvére
szívéhez. Úgy látta jó úton halad.
-Most pedig, iszol egy kávét!
Ültette őt vissza a székbe a húga. A férfi rámosolygott.
-Amit csak akarsz! Teljesítem bármilyen kívánságodat.

Nem sokáig élvezhették kettesben a békés nyugalmat, mert hamarosan visszatért Dáfné. De nem
egyedül, hozott magával két férfit is. A fekete hajú odament Níkoszhoz, és kezet-fogott vele.
 26

-Helló, sógor! Isten hozott nálunk!

Áh, szóval ez Niké férje.- mérte végig a férfi Diomédet. Níkosz nem látott egyebet, mint egy
átlagos külsejű, nem túl magas görög fickót. Ebben Dáfnénak kellett igazat adnia. Fogalma se volt,
mit eszik a húga ezen az emberen.
-Ugye, nem gond, hogy egy szót sem makogok a ti nyelveteken?
-Viccelsz? Az egész család perfekt angol!
-De tényleg nem szeretnék kényelmetlenséget okozni nektek a jelenlétemmel. Akkor már inkább
kiveszek egy szobát itt valahol a közelben.
-Kérlek, ne sérts meg, sógor! Ha visszautasítod a vendégszeretetemet, akkor nem leszünk jóban.
-Rendben van, akkor maradok!
-Remek! Hagyj mutassalak be az öcsémnek! Eugén, ő itt Níkosz.
-Ó, szólítsatok csak Nicknek!- de azért kezet-fogott a barna hajú ipsével is.
-Hű, haver!- csapott bele a tenyerébe Eugén.- Nem semmi, ahogy kinézel! Én élőben még sosem
láttam cowboyt!
-Hoznom kellett volna a lovamat is, hogy teljes legyen a kép.
-Még így is nagy feltűnést fogsz kelteni a környéken, azt garantálhatom.
-Várjunk csak... Eugén Angelopulosz? A híres festő?
-Ó, azért...
-Nem kell szerénykedned, agape mou!- szólt közbe Dáfné.- Láthatod, ez a bizonyíték arra, hogy
már világhírű vagy!
A férfi, akiről váratlanul kiderült, hogy egy méltán elismert, és valószínűleg dúsgazdag művész,
átkarolta a nő derekát, mint ha jogos tulajdonosa volna Dáfnénak.
-A menyasszonyomat már ismered, igaz?
-Volt szerencsém hozzá.- dörmögte Níkosz.
Persze ezzel ki sem tudta volna fejezni, hogy a nő nem is olyan rég milyen barátságtalan
üdvözlésben részesítette. Nem a legkellemesebb élményei közé sorolhatná a találkozásukat.
Eugén mintha csak megsejtett volna valamit a ki nem mondott szavakból, azonnal menyasszonya
felé fordult, és ráförmedt.
-Már megint mit tettél? Remélem nem sértetted meg a vendégünket?
-Semmi gond!- védte meg hevesen Níkosz.- Valóban semmi nem történt!
Ami azért kár, mert Dáfné észt-vesztően csinos, és a férfi hormonjai egyszerűen megbolondulnak
a közelében. Most is, hiába a vőlegényéhez simul, Níkosz vágyott rá, hogy legalább csak egyszer
megkaphassa ezt a nagyszájú boszorkányt.
Dáfné, mintha csak tudná, hogy ő áll a figyelem középpontjában, lassan elmosolyodott,
kibontakozott Eugén karjából, és pár lépést távolodott tőle, de ahhoz kétség sem fért, hogy hozzá
intézte negédes szavait.
-Mellesleg, képzeld kivel találkoztam ma... Írisszel! Hazajött nyári szünetre.
-Igen?
Níkosz nem értette, hogy kiről beszélnek, de az látható volt, hogy a festő nem jó színész. Úgy tett,
mintha nem érdekelné a téma, de közben nagyon is hegyezte a fülét.
-Ühüm! Beszélgettem vele egy kicsit.
-Nem is tudtam, hogy nektek van közös témátok.
-Már hogy ne volna! Hiszen mindketten ugyanazt a férfit szerettük, nem?
Szóval innét fúj a szél!- gondolta magában Níkosz. De hamarabb is rájöhetett volna, hiszen
Dáfnénak nagyon furcsán csillog a szeme. Mint aki féltékeny, de titkolni akarja. S mint aki valami
rafináltságon töri a fejét.
-Gondolkoztam, drágám! Szerintem felejtsük el a múltat, és kezdjük újra vele a baráti viszonyunkat.
Arzénnak is megbocsátottál, nem?
-Vele össze se voltam veszve!
-Na látod, ezt magyarázom! Épp itt az ideje, hogy túl lépjünk a régi sérelmeken. Már van is egy jó
 27

ötletem, hogyan engesztelhetnénk ki Íriszt!

-Ha ez minden vágyad...
-Na nem, Eugén! Nem sózhatsz minden feladatot rám! Szeretném, ha te is közreműködnél a
dologban. Hívd fel őt, és invitáld meg a holnapi partira.
-Nem biztos, hogy eljön.
-Ó, meg fogod győzni, ebbe biztos vagyok!
-Jól van, elintézem a dolgot.
-Na de aztán nehogy csintalankodni merészelj, mert figyelek ám!
-Mit képzelsz, Dáfné! Én egy komoly ember vagyok.
A nő haját hátradobva kacagott, aztán újra odasimult vőlegényéhez. Ahogy végigfuttatta kezét
Eugén inge elején, egész lénye egy doromboló macskáéhoz hasonlított. Níkosz lenyűgözve bámulta
a nőt akció közben. Habár ő nem felejtette el, hogy a hízelgő kiscicának éles karmai vannak.
-Csak az enyém vagy, ezt ne feledd!- suttogta Dáfné, aztán alaposan lesmárolta vőlegényét. Níkosz
lélegzet-visszafojtva nézte a műsort, amit természetesen neki szántak. Ez abból is nyilvánvaló volt,
hogy a nő egyenesen a szemébe nézett, mielőtt rászorította volna vérvörös ajkát egy másik férfiéra.
Ami még meglepőbb, hogy Eugén volt az, aki befejezte a csókot.
-Viselkedj, az istenit!
Dáfné elmosolyodott, aztán sokat ígérően végigfuttatta rózsaszín nyelvét a saját száján.
-Jól van, bébi, akkor majd este folytatjuk...
Níkosz a lábujja hegyéig megborzongott ettől a rekedtes hangtól.
Ha ez az asszony nekem ígérne ilyet...
De semmi értelme nem volt folytatni a gondolatmenetet, ezért inkább figyelmét húgára terelte, aki
minimum ugyanennyire bizalmas beszélgetést folytatott férjével a kályha mellett állva, csakhogy
azzal a különbséggel, hogy ők még véletlenül sem értek egymáshoz.
-Nos, akkor voltál az orvosnál?- kérdezte Niké.
-Igen, megvizsgált, de az eredményeket csak holnap közli.- válaszolta Dioméd halkabb hangon.
Ennek ellenére Eugén felfigyelt, és rákérdezett.
-Csak nem beteg vagy, bátyám?
Dioméd felkapta a fejét, és azon nyomban elterült arcán a hamis mosoly.
-Dehogyis, szó sincs róla!
-Akkor minek jársz te orvoshoz?
-Ez csak amolyan szokásos évenkénti felülvizsgálat. A jó doktor kötelez rá, de nem is tudom,
minek. Hiszen a vak is látja, hogy makkegészséges vagyok, nem?
Eugén bólintott. Sikerült elterelni a gyanakvását.
-Legközelebb azért szólj nekem is, Dioméd, és veled megyek.
-Feltétlenül!
Níkosznak volt egy olyan sejtése, hogy a húga férje hazudik, amitől még lehangolóbb lett róla a
véleménye. Aztán Dioméd váratlanul ránézett, és a cowboy hátrahőkölt. Mert hogy a pali lehet,
hogy teljesen átlagos volt a maga módján, de a tekintete intelligens. Testvérével ellentétben, akinek
zöld szemei folyamatosan elkalandoztak, vagy a semmibe meredtek, mintha csak elvonulna a saját
külön bejáratú álomvilágába, Dioméd nagyon is jelen volt. Fekete szemei tudatosan viszonozta az ő
pillantását. Níkosz megérezte, hogy vele nem lesz könnyű dolga.
-Berendezkedtél már a szobádban, sógorom?- kérdezte Dioméd.
-Igazság szerint még mindig Dáfné kocsijában van a cuccom.
-Segítünk behozni.
-Kösz, megyek én is.

Amint a három férfi kitette a lábát a házból, Niké kíváncsian a barátnőjére nézett.
 28

-Mi volt ez a jelenet?

Dáfné vállat vont.
-Nem tudom, mire gondolsz.
-Ó, dehogynem tudod! Szegény Eugénre ilyen nyilvánosan ráerőszakolni magad...
-Hah! Láttad, hogy felcsillant a szeme, mikor megemlítettem neki Íriszt?
Niké odament a sütőhöz és benézett a tepsiben piruló húsokra.
-Mond, te figyelsz rám?- csattant fel Dáfné.
-Bocs, de veled ellentétben nekem hamarosan tálalnom kell az ebédet, vagy különben a férjem
leszedi a fejemet.
-Segítsek?
-Össze tudsz dobni egy kis tiropitas-t?
-Az a specialitásom!
Niké kuncogva elővette a hűtőből az uborkát, a salátát, a paradicsomot, a majonézt és a tejfölt.
Aztán mindent kitett a barátnője elé az asztalra.
-Hm, hol találom a sót és a borsot?
-Jobbra fent.
Miközben Dáfné a zöldségeket szeletelte, ott folytatta a témát, ahol abbahagyta.
-Nem szólsz semmit, Niké?
-Mármint az Írisz dologra? Hát szerintem nincs mitől félned. Egyébként is, teljesen felesleges arra a
lányra féltékeny lenned! Hiszen a te ujjadon van Eugén gyűrűje, vagy sem? Na persze, nem sokáig
lesz ez így, ha még egyszer ennyire zavarba hozod. Níkoszról nem is beszélve, akit talán még
kínosabban érintett a dolog.
-Igazán? Hogy nézett ránk? Irigykedett? Vagy hidegen hagyta?
Niké szeme tágra nyílt Dáfné izgatott hangját hallva.
-Te jó ég! Neked tetszik a bátyám!
-Csitt, bármikor visszajöhetnek! Egy kicsit halkabban!
-De igaz? Kellene neked?
-Honnét veszed?
-Ismerlek már, a jelek szemmel láthatóak rajtad. Meg mernék esküdni, hogy legszívesebben
szőröstül-bőröstül felfalnád őt.
-Áh, azért ez túlzás! Különben is, az a pali bármelyik nőnek el tudná csavarni a fejét, és én sem
vagyok fából.
-Níkosz is valami ilyesmit mondott rólad.
-Tényleg? Szóval beszélgettetek rólam?
Niké felháborodottan csapta le a kést az asztalra.
-Szégyelld magad, Dáfné! Azt állítod, hogy Eugént szereted, és közben meg...
-És ez így is van! Hozzá akarok menni feleségül, és vele akarok élni! Na de még a hűségesküt sem
tettük le, nem hogy vakságot fogadtam volna! Níkosz megmozgatja a fantáziámat, de semmi több.
Ígérem, békén hagyom a tesódat, rendben?
-Hát el is várom!
-Ugyan már, Niké! Valld csak be! Ha nem volna a bátyád, te is elgondolkoznál azon, hogy...
-Még csak eszedbe se jusson!
-Milyen prűd lettél! Régen nem hazudtál volna a szemembe!
-Te viszont semmit sem változtál! Még mindig falod a férfiakat, pedig arra készülsz, hogy
elkötelezd magad Eugén mellett. De figyelmeztetlek, hogy nem játszadozhatsz kedved szerint
Níkosz érzéseivel! Őt hagyd ki a sorból! Nem olyan, mint a többi áldozatod. Nem rég lett özvegy,
és igazán nincs szüksége arra, hogy összetörd a szívét.
-Jó, jó, tudom a történetet! Elmesélte nekem idefelé jövet, hogy mennyire fáj még mindig neki az
elvesztésük. Nyugodj le! Esküszöm, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzá, oké?
-A szavadat adod?
 29

-Oh, Niké, ez már nevetséges!

-Rendben, megbízom benned! Tudod, nekem fontos a bátyám.
-Azt látom. Nyilván megbeszéltetek mindent, amíg nem voltunk itt.
-Igen, tisztáztuk a történteket, és megbocsátottam neki.
-Ennek örülök! Végre neked is van valakid, akire számíthatsz.
-Miről beszélsz? Hiszen itt van nekem Dioméd is, és te is!
Dáfné szomorkásan elmosolyodott.
-Ja, de míg a szerelmek jönnek-mennek, a barátságok pedig elmúlhatnak, addig a testvérek mindig
megmaradnak egymásnak, nem igaz?
Niké a fejét csóválta.
-Hülyeségeket beszélsz!
-Azért ne lepődj meg végül, ha Níkosz lesz a jövőd.

Dáriusnak mára elege volt a kis Apollóból. Míg Dezdemóna a holnapi parti előkészületeivel volt
elfoglalva, addig rásózta a gyereket, hogy etesse meg bébitáppal. A kisfiú erre olyan hisztit csapott,
hogy mindent kiköpött, amit idáig megpróbált belé erőltetni. Gyakorlatilag az etetőszéktől kezdve
mindenre jutott ebből a fura sárga trutyiból, csak a szájába nem.
-Elég volt!- ordított rá a gyerekre.
A kis Apolló erre úgy elkezdett bömbölni, hogy attól zengett az egész ház.
-Jól van na, nincs semmi baj!
De már hiába gügyögött a kisfiúnak bármit, az nem hagyta abba a sírást. Dáriusnak lelkifurdalása
támadt, és felvette az ölébe őt. Pillantása megakadt az asztalon maradt csörgőn, és gyorsan felvette,
hogy megmutassa a kis Apollónak.
-Nézd csak, mit találtam!
A gyerek elhallgatott, aztán pici ujjacskáival mutatta, hogy adja neki oda a játékát.
-Szeretnéd? Mondd, hogy kérem!
Apolló újra rázendített, mert azt hitte, hogy nem fogja odaadni neki.
-Sss! Itt van, tessék! Most már nem kell? Kidobjam a szemétbe?
-Apa!- szólalt meg Dioméd.
Dárius felnézett, és megpillantotta legidősebb fiát, Eugén és egy magas idegen társaságában.
-Már itthon vagy?
-Mért kínzod szegénykét?
-Dehogy kínzom! Enni nem akart, ezért arra gondoltam, megtanítom őt beszélni. Ti már másfél
évesen jártatok, és már egy-két szót is tudtatok. Ahhoz képest ez a gyerek nagyon le van maradva.
-Adj neki egy kis időt, és hamarosan verseket fog szavalni. Na gyere ide, te rosszaság!
Dioméd átvette apjától a kis Apollót, aki azonnal elhallgatott. Dárius bosszankodva látta, hogy
gyakorlatilag mindenkit jobban szeret nála a kisfiú. Hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát,
pedig alig félórája, hogy vigyáznia kell a gyerekre.
-Én most megyek, felveszek egy másik inget. Ezen több a répadarab, mint a gomb.
-Ezt nem hiszem el!- kiáltott fel Dioméd.
Dárius visszafordult.
-Mi az?
-Tényleg nem vetted észre, hogy mért sírt?
-Mert utál?
Dioméd felnevetett, pedig apja viccnek szánta.
-Bepisilt! Tisztába tegyem?
-Micsoda kérdés! Elfelejted, hogy alattad is én cseréltem a pelenkát?- Dárius az emléktől
elvigyorodott.- Te voltál a legszarosabb mind közül!
 30

-Apa, ne égess le a vendégünk előtt!

-Na jó, add ide a fiamat! Mindjárt visszajövök!
Azt mondják a pelenkacserélés olyan, mint a biciklizés- nem lehet elfelejteni, ha már próbálta az
ember. Ettől függetlenül rendesen megizzadt, mire végzett. A kis vasgyúró rúgott, csípett és össze-
vissza forgolódott az ágyon, mintha szándékosan meg akarná nehezíteni a dolgát.
-Hát ez nem igaz, állj már meg egy pillanatra! Te sosem fáradsz ki? Jó volna, ha az energiádat nem
az én bosszantásomra használnád.
Apolló visszabeszélt neki az ő összefüggéstelen nyelvén.
-Ez az, csak panaszkodd ki magad nyugodtan! Azt hiszed, nem tudom, mit gondolsz rólam? Egy
szerencsétlen balféknek tartasz, és tudod mit? Az is vagyok! Te aztán nem halmozol el bókokkal.
Mikor végzett a pelenkázással, odament a szekrényhez, hogy kivegyen egy új ruhát a gyereknek.
Mire megfordult, majdnem ott helyben szörnyethalt. Apolló sebesen mászni kezdett felé az ágyon,
és majdnem leesett. Dárius szíve leszaladt a gyomráig, de szerencsére ösztönösen cselekedett, így
még időben el tudta kapni a kisfiút.
-Oh Istenem! Most bizony megleptél, fiam. Ez nem volt szép tőled! Így megijeszteni az apádat...
Valóban majd elájult a megkönnyebbüléstől. Még csak bele sem mert gondolni, hogy mi lett
volna, ha a gyereknek valami baja esik. Miközben szorosan magához ölelte a kis testet, sokkal
inkább saját maga megnyugtatására tette, minthogy megvigasztalja a kis Apollót, aki meg sem
mukkant.
-Többet ne csinálj ilyet, jó? És el ne áruld anyádnak, hogy mi történt, mert az kinyír engem! Oké?
Megegyeztünk? Ez a mi kis titkunk marad.
Aztán visszatette az ágyra a kisfiút, és feladta rá a tiszta ruhát.
-Én pedig mostantól ígérem, jobban odafigyelek rád! Kell is, mert te egy nagyon csalafinta kis
lókötő vagy, hallod-e?
A gyerek fogatlan szájával elmosolyodott, és megérintette az orrát. Dárius játékosan úgy tett,
mintha be akarná kapni a kezét. A kis Apolló felsikoltott, aztán nevetve újra megpróbált hozzáérni.
-Így már mindjárt jobb... Szeretem, ha jó kedvedben vagy. Tudod mit? Azt javaslom, hogy
béküljünk ki, kis pajtás! Meglátod jó apa leszek. De tényleg! Már három bátyádat felneveltem,
kérdezd csak meg őket! Mit szólsz hozzá?
A kisfiú az orráról áttért a szájára, és most azt tapogatta kíváncsi kis kezével. Nyilván tetszett
neki, ahogy mozognak az ajkai beszéd közben. Dárius hagyta, hogy Apolló a fogait és a nyelvét is
megfogdossa. Aztán kivette kezét a szájából, és a sajátját mérte fel ugyanígy.
-Igen, neked is van olyan. Legtöbbször evésre használod, de nem csak arra lehet.
Ahogy a férfi megcsóválta a fejét, utánozta a gyerek. A kisfiú olyan komoly tekintettel nézett
vissza rá, mintha értené minden szavát. Dáriust eltöltötte a büszkeség, hogy ő taníthatja a kis
Apollót a beszédre.
-Látod mit csinálok? Nézd, ahogy formázom a szavakat! Most azt mondom aaaaa...
-Ááááá...
-Nem á, hanem a! Hallod? Próbáljuk meg még egyszer! Aaaaaa...
-Aaaaaa...
-Te nagyon ügyes vagy! Most jöhet egy másik betű. Uuuuu...
-Uuuuu...
-Nahát! Egy csodagyerek! Az én fiam egy csodagyerek! Fogadjunk meg sem kottyan neked, ha
kicsit nehezebb szinttel folytatjuk! Mondd azt, hogy apu!
-Aaaaa...
-Nem a, hanem apu! Apu!
-Aaaaa...
-Na jó, ez is fejlődés. Nem baj, padhaki mou, majd idővel ki fogod mondani a nevem. Most pedig
gyere, visszamegyünk a többiekhez! Meg ismerkedünk Mr. Cowboy bácsival! Jó lesz?
Felnyalábolta a kölyköt, és újra kimentek a teraszra. A három férfit egy-egy pohár ouzó
 31

társaságában találta.
-Eugén, fiam, hozz nekem is egy italt!
-Máris, apa! Hé, te elfelejtettél átöltözni!
Dárius lenézett magára.
-A francba, tényleg! Fogd meg a gyereket!
Dioméd kezébe nyomta a kis Apollót, aki azon nyomban el kezdett sírni, mintha csak hiányolná
őt. Dárius eredetileg úgy tervezte, hogy visszamegy a házba, és felvesz egy új inget. De aztán
meggondolta magát, a koszos rongyot a korlátra dobta, aztán azonnal vissza is vette magához a
kisfiút. Karjába megnyugodott a gyerek.
-Nahát! Látom, kezdtek összeszokni!
-Megkedveltük egymást.- mondta közömbösen, de belül majd szétfeszítette a büszkeség, hogy
végre sikerült közte és a kis Apolló közt megtörni a jeget. Aztán Eugénre pillantott, aki már
nyújtotta is felé italát.- Köszönöm, fiam!
Az egészet felhajtotta, aztán visszaadta neki.
-Na ez jól esett! Most pedig ne halasszuk tovább... Hero poli!
Kezet-nyújtott a cowboynak, aki nem késett belecsapni.
-És is üdvözlöm, uram! Nick Hrisztofórosz.
Mikor meghallotta, hogy angolul válaszol, automatikusan átváltott ő is arra a nyelvre.
-Dárius Angelopulosz. Csak nem amerikai?
-De igen, Texasban élek. A húgomat látogattam meg, Nikét.
-Én úgy tudtam, hogy annak a lánynak nincs családja.
-Így volt... egészen idáig.
-Nem nagyon értem, de hagyjuk. Örülök, hogy megismerhetem!
-Szintúgy! Sokat hallottam már önről. Ha nem tévedek, nagy fejes az üzleti világban.
-Ó nem, én már nem foglalkozom az ilyesmivel! Most már Dioméd vezeti a vállalatot.
A cowboy furcsa pillantást vetett Dárius legidősebb fiára.
-Akkor a sógorom ügyesebb, mint gondoltam volna.
-Nála biztosabb kezekben nem is tudhatná a húgát.
-Ezt remélem is...
Eugén vágta ketté a kialakult feszültséget.
-Mellesleg mikor lesz kész a kaja? Én már rendesen flamós vagyok!
Ekkor mintegy válaszként a kérdésre meghallották messziről Dáfné hangját.
-Vályúhoz!
-Agyalok szózata!- nevette el magát Níkosz.

Eugén megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy már nem érdekli őt Írisz. Hogy már teljesen
elfelejtette az együtt-töltött időt, és még csak az arcára sem emlékszik. Hát persze, teljesen hidegen
hagyja őt az a lány.
Kit akar becsapni?
Majd meghalt, hogy újra láthassa, hogy újra megérinthesse. Alig bírt magával, ebéd után
kettesével vette a fokokat a szobájához vezető lépcsőn, aztán remegő kezekkel bezárta maga után az
ajtót. Egyedül akart lenni, mikor felhívja Íriszt.
A telefonban még ott volt a lány száma, ami máris beszédesebb volt minden más jelnél. Ó,
dehogyis felejtette el az ő egyetlen szerelmét! Nem hogy kettő, még kétszáz év sem lett volna elég
ahhoz, hogy elmúljon ez a lángolás a szívében. Ha csak rágondolt édes kis arcára, kék szemének
ártatlan pillantására, neki vége volt. Ő volt számára a leggyönyörűbb nő e föld kerekén. Soha senki
után nem vágyakozott ennyire, mint ő utána.
Titokban sokszor megfestette Íriszt. Már ismerte a lány minden arcát. A hűvösen tartózkodót, a
 32

meggondolatlanul kacérkodót, és a teljesen őszintén ellazult Íriszt. A lány volt az egyetlen, aki
megihlette, akinek már csak a neve említésére is zakatolni kezdett a szíve. Hiába Dáfné feküdt
mellette az ágyban, az nem számított semmit. Lelke legmélyén Íriszhez volt hű.
Egy reszkető lélegzetet vett, aztán kifújta, hogy valamiféleképp sikerüljön összeszednie magát.
Aztán felemelte a kagylót, és tárcsázta a számot.
-Halló?- ő vette fel!
-Szia, én vagyok az.
-Ki az az én?
Eugénben egy világ omlott össze. Ő ezer hang közül is megismerte a lányét, Írisz pedig már nem
is emlékszik rá? Reményei légvára egy halk pukkanással elszállt. Milyen bolond volt, hogy így
izgult! És egyenesen őrült, ha azt hitte, hogy még lehet esélye a lánynál. Nem. Neki menyasszonya
van, Írisznek pedig... Áh, bele sem mert gondolni, hogy azóta kivel lehet!
-Én vagyok az, Eugén.
-Szia! Hogy vagy?
-Én? Ó, kösz, jól! De inkább irántad szeretnék érdeklődni.
-Én is jól vagyok. Épp ma reggel jöttem haza. De hát bizonyára ezt már mondta neked a jegyesed.
A hangja szinte mart a gúnytól. Eugén gyanakodva ráncolta szemöldökét. Csak nem féltékeny
Írisz? Vagy csak szimplán utálja Dáfnét?
-De, említette! Ezért is hívlak. Szeretnénk felújítani veled a barátságot.
A lány hisztérikusan felnevetett.
-Ezt ismételd meg! Mit szeretnétek? Mármint te és ő ? Mind a ketten?
-Igen. Dáfné javaslatára. De természetesen én is szeretném!- tette hozzá sietve.
-Oh, így már más! Ha a kedves menyasszonyod akarta, akkor kezdem sejteni az indítékait.
Eugén értetlenkedve rázta meg a fejét.
-Nézd, Írisz, tényleg semmi hátsó szándékról nincs szó. Egyszerűen csak nincs értelme a további
haragtartásnak. A múlt elmúlt, nem igaz? Gyerekes volna magunkban dédelgetni a régi sérelmeket.
-Szóval gyerekes volna?
A férfi furcsállta, hogy a lány minden szavát megismétli. Ennyire meglepődött volna az ajánlatán?
Vagy másról van szó?
-Szerintem felejtsük el ezt az egészet, és kezdjük újra, rendben? Ezzel leköteleznél minket.
-Hát jó! Nekem sincs kifogásom ellene.
Eugén megkönnyebbülten elmosolyodott.
-Ez nagyszerű! Mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak ide Orfeusz érettségi bankettjére?
-Mikor lesz?
-Holnap délután.
-Négy körül átmegyek. Miben illik megjelenni?
-Te bármiben gyönyörű leszel.
-Eugén!
-Tessék? Itt vagyok.
-Azt hittem, hogy ez egy békülési kísérlet!
-Mert az.
-Akkor viselkedj rendesen! Te egy másik nő vőlegénye vagy, én meg csak a barátod. Érted?
-Elnézést, nem akartam tiszteletlen lenni veled.
-Ha csak egyetlen mozdulatod, vagy a szavad arról árulkodik, hogy mi ketten valaha bizalmas
viszonyban voltunk, akkor én lelépek onnét, és soha többé az életben nem is láthatsz!
-Még egyszer bocsánatot kérek. Igazad van.
-Egyébként is a bókjaidat pazarold Dáfnéra! Neki nagyobb szüksége van rá!
-Így teszek, ne aggódj.
-Jó. Holnap találkozunk!
-Szia!
 33

Eugén üres tekintettel meredt a kezében maradt telefonkagylóra. Még csak el sem köszönt tőle a
lány! Nem értette Írszt. Elsőnek beleegyezik, hogy fölélesztik régi barátságukat, aztán olyan
elutasítóan viselkedik vele, mintha csak provokálni akarná, hogy megint összevesszenek.
Semmi kétség, Írisz alaposan helyretette őt. De akkor sem tudott nem örülni a fejleményeknek.
Hamarosan láthatja őt... Ezért az apró kegyért bármit képes lesz elviselni. Nem fogja érdekelni a
zavaró körülmények. Dáfné célozgathat, ha akar. Írisz gorombáskodhat vele, ha akar. De mindennek
ellenére ő jól fogja érezni magát a holnapi partin, mert újra a közelében tudhatja egyetlen szerelmét,
az igazit.

Dárius rávette magát, hogy elmenjen anyjához. Nem mintha nem szeretett volna vele beszélni,
hanem sok mindent hallott arról, hogy Tétisz beteg, és félt őt ilyen állapotban látni. Belépett a
kunyhóba, ami a villától nem olyan messze épült. Sosem értette, az anyja mért ilyen elvonultan él a
többiektől, de tiszteletben tartották a kérését. Ettől függetlenül felváltva látogatták az immár
nyolcvanegy éves asszonyt, hogy társaságot nyújtsanak neki, vagy a segítségére legyenek, ha kell.
-Hahó? Nincs itt senki?
-A szobában vagyok, fiam.
A férfi pontosan erre a képre számított, hogy anyját ágyban fekve találja, de mégis nagyon
megrémült. Tétisz arca sápadt volt, szeme körül elmélyültek a ráncok, ősz haja ápolatlanul hullott a
vállára, mely olyan keskeny volt, hogy rossz még csak ránézni is.
-Anya...
-Gyere közelebb, Dárius!
Letérdelt az ágy mellé, és lehelt egy csókot Tétiszt törékeny kezére. Ahogy megfogta, a csontok
szinte átszúrták a húst, az erek pedig kéken duzzadtak a halovány bőr alatt.
-Lefogytál, mióta utoljára láttalak.
-Nincs étvágyam mostanában, fiam. Mióta apád elment, már nem vagyok ugyanaz, aki voltam.
Hát igen, ez szemmel látható. Dárius tisztában volt vele, hogy anyját nagyon meg fogja viselni
Apolló halála, de arra legvadabb álmaiban sem mert gondolni, hogy mire hazajön, már készíttetheti
is másik szülője koporsóját.
-Apa nem volna boldog, ha most itt lenne.- mondta lehajtott fejjel.- Ő nem akarná, hogy idő előtt
távozz közülünk. Életének minden egyes napját kihasználta. Haragudna rád, ha látná, hogy így
elhagytad magad.
Az asszony keservesen felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
-Szerettem őt. Volt olyan nap, mikor úgy éreztem, nem érdemli meg, de ez mit sem változtatott az
érzéseimen. Szerettem őt, és nem bírok nélküle élni.
-Ne mondd ezt, kérlek!
-Dárius...
-Apa mindig is büszke volt rád, hogy olyan erős és határozott nő vagy! Hol van már a régi Tétisz?
Hol van az anyám, akire felnézek?
-Jaj, fiam! Olyan nehéz nélküle! Pont te nem érted, aki olyan közel állt hozzá!
A férfi beleharapott saját ajkába. Percekig csak küzdött, hogy ne kezdjen el sírni. Sajnálta az
anyját, és talán még nála is jobban sajnálta önmagát. Neki is nagyon hiányzott Apolló. Annyira,
hogy talán sosem heveri ki, hogy nincs itt mellette. Az apja szülő, barát és legfőbb bizalmasa volt
egyben. Nélküle elveszettnek érezte magát, épp ezért nagyon is jól át tudta érezni Tétisz helyzetét.
Közös volt a fájdalmuk, de akkor sem hagyhatta, hogy anyja kövesse a sírba megboldogult férjét.
Túlélné egyáltalán azt a csapást, ha őt is el kellene veszítenie?
-Anya, ne tedd ezt velem!
Tétiszre váratlanul egy heves köhögő roham tört, ami kizökkentette Dáriust. Kapkodva felültette
az asszonyt, de az továbbra sem lett jobban.
 34

-Kh, kh... a gyógy... kh... a gyógyszert...

-Melyiket? Mutasd melyik az!
A férfi odavitte az egészet, amit a kis asztalon talált, és megmutatta anyjának. Tétisz felvette az
egyiket, de nem volt ereje lecsavarni a kupakot. Dárius segített neki, aztán kirázott belőle egy
kapszulát.
-Várj, hozok hozzá vizet!
Amilyen gyorsan csak tudott, kiszaladt a konyhába, hogy megtöltse a poharat. Aztán vigyázva
megitatta az anyját, aki hálásan felnyögött, és visszahanyatlott a párnákra.
-Jobban vagy?
-Igen, csak kicsit száraz volt a torkom.
-Az állapotod kétségbeejtő! Holnap el kell, hogy vigyelek az orvoshoz!
-Nem, Dárius! Azok az átkozott kuruzslók nem jók semmire! Különben is, mit tehetnének? Felírnak
egy újabb gyógyszert? Elegem van belőlük!
-Jól van, úgy lesz, ahogy akarod, csak nyugodj meg!
-Ah, fiam, nem tudjuk megakadályozni, aminek be kell következnie.
-Olyan tehetetlennek érzem magam! Apa is itt hagyott engem, még csak el sem búcsúzhattam tőle,
és most te is! Mért csinálod ezt velem?
-Dárius, Dárius...- Tétiszt megfogta fia kezét.- Eszedbe se jusson magadat hibáztatni, érted? Apolló
temetésén nem lehettél ott, mert nem engedték neked. Ne magyarázz bele ebbe semmi többet!
-A szíve vitte el őt, anya! A szíve! Pedig soha nem volt gondja vele! De amint én bekerültem a
börtönbe, kórházba került. Bizonyára csalódott bennem, és ez annyira megviselte, hogy...
-Ó, te buta gyerek! Feleslegesen találsz ki mindenfélét, csak hogy gyötörhesd magad! Apolló
nagyon beteg volt, csakhogy egyikőtök sem tudott róla.
-Ez igaz?
-Hát nem ismerted apádat, azt a csökönyös vén szamarat? Mindent megtett, hogy ti a legutolsó
pillanatig is erősnek, egészségesnek lássátok őt. Mindig is túl büszke volt! Nem bírta volna
elviselni, hogy babusgassátok őt, ezért hát megesketett arra, hogy nem árulhatom el nektek.
-A kezelésekre sem járt?
-Titokban néha elment, de nem használtak. Nagy kár érte!
-Igen. Oh, Istenem! Még csak nem is sejtettetük!
Dáriusnak végre leesett, hogy teljesen feleslegesen büntette idáig önmagát apja haláláért. A
bűntudat úgy beleette magát a lelkébe, hogy ki sem tudta volna irtani onnét. De most, hogy beszélt
az anyjával, így talán könnyebb lesz.
-Még nem jártam a sírjánál.- vallotta be halkan.
-Apolló ott van a szívedben, fiam. Sodorjon bárhová az élet, nem kell ahhoz a sírjához elmenned,
hogy ott legyen veled. Vigyázz rád, és biztos vagyok benne, hogy büszke az ő fiára.
-Ezt én kétlem. Annyi mindent elrontottam, anya.
-Tudom, mire gondolsz, de bármilyen megoldhatatlannak is tűnjék a helyzet, egyet jegyezz meg!
Nincs lehetetlen, csak tehetetlen.
A férfi bólintott.
-Nagyon sok mostanában a gondom. Nem is hittem volna, hogy ez fog itt kint várni.
-A gyerekek, igaz?
-Honnét tudod?
-Áh, felváltva járnak ide panaszkodni! Orfeusz és Xénia, Dioméd, Eufrozina... Én persze
meghallgatom őket, és tanácsot adok nekik, de nem hiszem, hogy megfogadják.
-Mesélj! Hogy áll a helyzet Dioméddel?
-Az unokám nem mondott semmit?
-Csak azt, hogy tönkrement a házassága.
-Nos, ez nagyjából össze is foglalja a dolgot.
-Ezt nem értem! Tényleg menthetetlen?
 35

-Már nem köti össze őket semmi, Dárius. Dioméd, szegénykém, szenved. Nem akar válni. Pedig ez
az egyetlen megoldás, ha nem akar teljesen tönkremenni.
-Ennyire rossz a helyzet?
-Azt ajánlom neked, hogy minél hamarabb üljetek le, és beszélj vele.
-Az lesz. De nem csak vele van probléma. Orfeusz például utál engem!
-Ó, fiam, pedig azt hittem, ezen már túl vagytok.
-Én hajlandó volnék bocsánatot kérni tőle, de ő nem fogadja el!
-Mit vártál? Tipikus olyan, mint amilyen te voltál az ő korában.
-Hát azért...
-Nem hiszed? Pedig csak emlékezz vissza mennyit vitatkoztatok apáddal.
-Az teljesen más tészta volt!
-De ugyanaz volt a lényeg. A fiú fel akar nőni hozzád. Nem a te árnyékodban szeretne élni élete
végéig, hanem önállóan. Zenekart akar alapítani, pedig tisztában van vele, hogy ez nem tetszik
neked, és nem fogod őt támogatni a törekvéseiben.
-Hát, Dioméddel sem volt könnyű, de Orfeusz még rajta is túl tesz! Nagyon szemtelen az a kölyök!
-A nevelés a világ legnehezebb dolga, Dárius. De azt hittem, ezt már nem kell neked
elmagyaráznom, hiszen van belőle elég tapasztalatod.
-Ez már igaz! Na jó, most hagylak pihenni, mert késő van.
-Bizonyára Dezdemóna már vár. A feleségeddel minden rendben?
A férfi lassan felállt, és kinyújtóztatta a térdét.
-Nem tudom, anya. Úgy tűnik, mintha igen, de közben folyamatosan azt érzem, hogy ez nem
egészen így van.
-Két év nem tűnik csak úgy el nyomtalanul, fiam. Szükségetek lesz még egy kis időre, hogy
visszarázódjon minden a régi kerékvágásba.
-Remélem, hogy erről van szó. Most egyelőre a kisfiú az első. Próbálok neki jó apja lenni, de nem
olyan könnyű, mint harminc évvel ezelőtt, mikor még Diomédet ringattam a karomban.
-Főképp, hogy nem te tőled van a gyerek.
-A fogantatása már a múlté, most csak az számít, hogy az én nevemet viseli. És amíg ez így marad,
semmi okom nincs arra, hogy különbséget tegyek közte és mondjuk Eugén között. Mindkettejüket
ugyanúgy szeretem. A kis Apollót különben sem lehet hibáztatni Dezdemóna hűtlensége miatt.
-Örülök neki, hogy túl tudsz ezen lépni, fiam. Kívánom, hogy boldog legyél.
Ez a mondat olyan véglegesnek hangzott, hogy Dárius megijedt tőle. Az anyja úgy csinált, mintha
búcsúzna tőle. De hát ahogyan áll a helyzet valóban elég nagy a valószínűsége, hogy utoljára látják
egymást.
-Tarts ki, anya! A kedvemért!
-A szeretetetem mindig a tiéd lesz, fiam. Ezt ne feledd!
-De ugye nem csinálsz semmi ostobaságot?
-Hogy is tehetném? Hiszen szükséged van rám.
-Jól gondolod. Addig akarom, hogy velem maradj, ameddig csak lehet.
-Nem fogok elmenni idő előtt, ezt ígérhetem.

Niké sokáig várt férjére, hogy jöjjön fel a szobájukba aludni, de hiába. Végül is, ez nem kellett
volna, hogy meglepje, hiszen nem először fordult elő. Csak hát, most hogy Níkosz elfoglalta a
vendégszobát, a nő azt várta volna, hogy Dioméd, más választása nem lévén, vele fog aludni.
Kész komédia már ez a házasság! Férjével több, mint egy hónapja, hogy nem szeretkezett, és
Niké már nem tudta, mit gondoljon. Néha úgy érezte, Dioméd vágyik rá, megkívánta őt, de végül
mindig megállt, mintha közben abszurd módon elvesztette volna az érdeklődését.
És most hogy ilyen furcsán alakul a viszonyuk, Niké fejében néha megfordul az is, hogy Dioméd
 36

hűtlen lett hozzá. Erre persze nincs semmi bizonyítéka, de ennek ellenére néha majd megőrült a
féltékenységtől. Ha csak eszébe jutott, hogy férje talán más nőknek adja meg azt, amire ő annyira
vágyik, úgy érezte, mintha kést döfnének a szívébe.
Nagyon remélte, hogy csak képzelődik, és tényleg csak arról van szó, hogy Dioméd merevedési
problémákkal küzd. Nem mintha ez nem volna épp elég baj, de erre legalább van megoldás.
-Áh, megnézem, mit csinál!
Ingerülten ledobta magáról a takarót, és elindult egy szál köntösben a folyosón. Nesztelen
léptekkel járkált a házban, hogy senkit ne ébresszen fel. Úgy bolyongott szobáról-szobára, mint egy
holdkóros. Váratlanul különös izgalom hevítette fel a vérét. Megborzongott, és kicsit meg is
szédült. Kísértetiesen sötét volt a lépcsőn állva, és bele kellett kapaszkodnia a korlátba, hogy szilárd
talajt érezzen a lába alatt.
-Mi van velem?-suttogta.
Aztán összeszedte magát, és továbbindult. Már majdnem feladta férje keresését, mikor rábukkant
a kandalló előtt ülve.
-Dioméd? Te vagy az?
A sötét árnyék megmozdult a fotelben, és felkapcsolta a lámpát. Sokáig csak hunyorogva nézték
egymást.
-Niké? Mit keresel itt?
-Ezt nekem kellene tőled megkérdeznem.
A férfi fáradtan felsóhajtott. Ahogy megdörzsölte borostás arcát, majdnem kilöttyintette az italát.
-Most veszem csak észre! Te berúgtál!
-Jól van, jól van, nem kell úgy csinálni, mintha nem ezt csinálnám minden este.
-Én nem is tudtam erről!
-Mert nem tartozik rád.
-A feleséged vagyok! Minden, ami veled kapcsolatos, az rám is tartozik!
-Niké, lejjebb vennéd a hangerőt? Vagy mindenkit ki akarsz ugrasztani az ágyból?
A nő közelebb lépett Diomédhez, és leült vele szemben a kanapéra. Ahogy felhúzta a lábát, csak
későn eszmélt rá, hogy a rövidke köntös nem takar túl sokat. Arról már nem is beszélve, hogy még
csak egy bugyit sem vett fel alá.
-Még annyi illem tudat sem volt benned, hogy rendesen felöltözz?!
-Ma este nagyon meleg van, és nekem nincs szégyellnivalóm!
-Szerintem meg határozott céllal kerestél fel.
Niké kihúzta magát.
-Igen, szeretnék beszélni veled.
Férje buja tekintete végigsiklott a testén. Különösen a kivillanó combjain legeltette sokáig a
szemét, de a vékony köntösön átsejlő hegyes mellbimbók sem kerülték el a figyelmét.
-Hm, arra nem is gondoltál, hogy Orfeusszal is összefuthatsz?
-Ők ketten Xéniával már rég lefeküdtek.
-Attól még felkelhet, nem? Talán szándékosan jársz-kelsz gyakorlatilag meztelenül, hátha az öcsém
rádveti magát, he? Mért ne? Eléggé hasonlítunk Orfeusszal egymásra, hogy ne lehessen
megkérdőjelezni, kitől is van a gyereked.
-Látom, elittad az eszedet. Ilyen állapotban, bárhogy is törném magam, nem lehet veled értelmes
beszélgetést folytatni. Megyek inkább, lefekszem aludni.
Niké felállt, de mielőtt akárcsak egy lépést is tehetett volna, Dioméd elgáncsolta, és elkapta.
-Mit csinálsz?
A nő lélegzete elakadt, mikor férje kibogozta a köntös csomóját. Amint feltárult meztelen teste,
Dioméd szeme csillogni kezdett. Niké gondolkodás nélkül nyitotta széjjelebb a combját.
-Most akarod? Tényleg szeretnél szeretkezni velem?
-A ciklusod melyik szakaszában vagy?
-Pont mostanában lenne jó...
 37

-Bizonyára már nagyon ki vagy éhezve, igaz? Rég nyúltam hozzád utoljára.
A nő nyelt egyet, és megragadta Dioméd ingét.
-És te kívánsz engem?
-Mindig kívánlak.
-Tényleg?
-Igen.
-De ezt nem csak úgy mondod?
-Bizonyosodj meg róla!
Niké kíváncsian végigsimított férjének nadrágja elején, és elégedetten felsóhajtott, mikor
megérezte tenyerében a méretes merevedést. Dioméd kipirult arccal dőlt hátra, és élvezte, hogy
felesége a kezével kényezteti. Mikor felnyögött, a nő nem várt tovább, hanem gyorsan kioldotta a
nadrág övét, és lehúzta rajta a cipzárt.
A férfi szeme ijedten felpattant.
-Hova sietsz ennyire?
-Magamban kell, hogy érezzelek!
-De várj, még csak meg sem csókoltalak!
Nikének viszont mondhatott bármit, tudomást sem vett róla. Amint kiszabadította az
alsónadrágból Dioméd férfiasságát, már készült is rá, hogy férje ölébe ülve magába fogadja. De
ekkor váratlanul ami idáig forrón lüktetett a markában, puha lett, és összehúzódott.
-Már megint?!
A férfi lelökte őt magáról, és visszahúzta csípőjére a nadrágot. Ahogy ott állt felette dühös arccal,
viharos tekintettel, Niké szinte megijedt tőle.
-Most, gondolom, engem hibáztatsz, mert lekonyult!
-Fogd be! Azt hiszed én boldog vagyok, hogy sosem tudom befejezni, amit elkezdtem?
-Kész, nekem elegem van, soha többet nem próbálkozom veled!
-Na végre! Már épp javasolni akartam neked!
-Menj a pokoba!
-Már ott vagyok!
A nő nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, és arcát eltakarva sírni kezdett. Remegve húzta
össze magán a köntöst, aztán előre-hátra kezdett himbálózni azon való igyekeztében, hogy ne
boruljon ki még ennél is jobban. De hiába igyekezett megnyugodni, érezte, most az összeomlás
szélén áll.
-Niké! Niké!- szólongatta őt Dioméd.
De ilyenkor már nem vett tudomást a külvilágról. Egyre gyorsabb ritmusban ringatta magát, és
közben hangtalanul szenvedett. Ezek a rohamok nem túl gyakran törtek rá, csak nagyobb
veszekedések alkalmával. Ilyenkor, ha a férfi hozzáért, csak rosszabb lett minden, és elkezdett
sikoltozni.
Szörnyű volt ebben az állapotban leledzeni. Úgy érezte a falak összenyomják, hogy alig kap
levegőt. A torka elszorult, és a feje szörnyen megfájdult. De a legrosszabb az a kín, ami
szétfeszítette a lekét. Hangokat hallott, amiről még a pszichiáterének sem mert beszélni. Ezek a
hangok őhozzá beszéltek, őt ostorozták. Felsorolták a hibáit, hogy mennyi mindenben elbukott. Azt
ismételgették, hogy rossz feleség. Hogy nem anyának való. Hogy nem érdemli meg, hogy bárki is
szeresse őt.
Próbálta elkergetni a hangokat, megvédeni önmagát előlük, de valahogy mindig olyan hosszúnak
tűnt, mire visszamentek oda, ahonnét előjöttek. Aztán összerogyott, és a férje karjában ébredt csak
újra öntudatára.
-Jobban vagyok. Most már elengedhetsz.
-Ne vigyelek föl?
-Nem, felbírok állni.
És be is bizonyította, bár majdnem orra bukott közben. De Dioméd a könyökénél-fogva segített
 38

neki, ami ahelyett, hogy meglágyította volna, csak felmérgesítette. Kitépte karját a férfi kezéből, és
elindult fel az emeletre.
-Niké! Beszéljük meg!
A gyűlölet olyan hevesen lángolt fel a szívében, hogy még a gyomra is beleremegett. A nő már
alig bírta türtőztetni magát. Hát persze, most szépen szól hozzá Dioméd, de az előbbi megaláztatás
az nem számít? Az, hogy gyakorlatilag a földbe döngölte, az teljesen mellékes, igaz? A kurafi! Nem
érdemli meg, hogy egyáltalán ránézzen.
-Niké! Sajnálom. Tényleg!
-Hagyjuk ezt!
-Azt hiszed, hogy én nem szeretnék gyereket? Hogy nem szeretnélek boldoggá tenni?
-Már nem számít.
-Ha visszaforgathatnám az időt, hogy rájöjjek, hol rontottuk el...
Niké szemei újra könnybe lábadtak. Mért csinálja ezt vele Dioméd? Hát teljesen érzelmi rokkanttá
akarja tenni? Vagy a férje azt hiszi, hogy neki nem fáj? Hogy ő nem szokott csendes magányában
órák-hosszat azon keseregni, mit kellett volna másképp csinálniuk?
-Én... már nem tudok ehhez mit hozzáfűzni.
Gyorsan tovább ment egészen föl a szobájába, ahol végre lepihenhetett. Mai nap nem vágyott már
semmi másra, csak két szem jó erős altatóra. De mikor a fiókba nyúlt, nem találta gyógyszerét.
-Tudom, mit keresel, de azt csak az én engedélyemmel kaphatsz.
Niké fölnézett Diomédre, aki az ajtóban állt.
-Mégiscsak föl jöttél?
-Vigyáznom kell rád, mikor ilyen állapotban vagy.
-Szerinted újabb öngyilkosságot akarok elkövetni?
-Remélem, hogy nem.
Ha a nőnek lett volna hozzá kedve, emiatt talán belefogott volna egy újabb veszekedésbe, de
egyszerűen már nem volt képes rá. Úgy érezte, kizsigerelték.
-Olyan nagy dolog szerinted, hogy én már nem vágyom másra, csak békében meghalni?
-Niké, nem beszélhetsz így!
-Nem érdekel!
Fáradtan a párnára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Most talán végre leszáll róla a férje, és
békén hagyja őt. De nem, Dioméd befeküdt mellé az ágyba, és őt figyelte.
Aha, a megmentő! Az ünnepelt hős! Most biztosan azt várja, hogy magam alá pisilek örömömben,
hogy kegyeskedik velem aludni. Hát, eldobom az agyam!
Merthogy bármennyire undorodtak egymástól, a férfi akkor sem hagyta volna most itt. Dioméd
már két alkalommal is visszahúzta őt a halál mezsgyéjéről. Kár, hogy ettől csak még jobban utálta.

III. Fejezet

-Anyu, olyanra csináld meg a hajam, amilyen a múltkor volt! Az tetszett!

-Csavarjam fel?
-Aha, de ezt itt oldalt hagyd, hogy göndörödjön.
Euridiké hümmögve feltekerte lánya hosszú fekete tincseit, és felcsatolta a feje búbjára. Aztán a
bemelegítette hajformázógép után nyúlt, hogy teljesítse a kérést. Xéniának mindig is extra
kívánságai voltak, főképp ha egy olyan nagy ünnep volt kilátásban, mint a mai. Az érettségi
bankettre rengeteg embert hívtak el.
Már így is késésben volt, mert bármilyen korán is keltek, mire a lány elkészült, az még órákig
 39

tartott. Aztán rohanni kell az iskolába, hogy átvegye a bizonyítványt, majd jöhetnek vissza a partira.
Eközben a házban mindenkit befogtak munkára. Sültek a húsok, a tűzhelyen rotyogtak a
legfinomabb ételek, szendvicseket készítettek, felállítottak egy jókora sátorpavilont a kertben. Még
szerencse, hogy ők legalább ebből kimaradtak.
Xénia minderről tudomást sem véve, ráérősen illegette magát a tükörben.
-Csodálatos ez a ruha! Igaz, anya?
-Igen, kicsikém, gyönyörű vagy benne.
Még ő vette neki egy hónappal ezelőtt ezt az elegáns fekete Dior kollekciót. A kosztümben igazi
nőnek nézett ki, nem csak egy cserfes fiatal lánynak, ami valójában volt.
-Úgy döntöttem, hogy ezt veszem fel akkor is, mikor Athénba megyek a suliba jelentkezni.
-Ez jó ötlet! Hát bizony ki is kell csípni magad oda, Xénia. Az egy jó hírű intézmény, nem vesznek
fel oda csak úgy akárkit.
-Egyedül te támogatsz az ötletemben, hogy tovább akarok tanulni.
-Orfeusz sem örül neki?
-Még nem kértem a beleegyezését, mert idáig mindig lehurrogott, ha felhoztam előtte a témát.
-Nem vesz komolyan téged?
-Szerintem azt hiszi, hogy még mindig csak fontolgatom az ötletet. Ha tudná, hogy én már
eldöntöttem mindent...
-De hát beszélned kellene vele!
-Tudom, csak őt annyira lefoglalja a saját kis világa! Állandóan csak a zenészi karrierjén töri a fejét,
nem foglalkozik olyan apró-cseprő ügyekkel, mint az enyém.
-Szerintem lesznek ellenvetései, ahogy én őt ismerem.
-Nyilván nem fog tetszeni neki, hogy olyan távol leszünk egymástól, meg hogy kollégiumban fogok
lakni, de nem érdekel! Ő elvárná tőlem, hogy itthon üljek, míg ő turnézik, de ha nekem is vannak
álmaim, azok nem számítanak, ugye?
Euridiké a fejét csóválta.
-Áh, nem tudom mennyi lesz benned a kitartás, lányom... Az ápolónői szakma rengeteg
felelősséggel jár.
-Tudom, dédanya sokat beszélt már nekem róla.
-Tétisz is az volt, de nem kedvtelésből, hanem mert csak ezt a munkát kapta a városban. Azokban az
időkben még a nők nem nagyon tölthettek be semmilyen tisztséget.
-Akkor nagyon is hasonlítunk, mert én is egy lázadó vagyok!
Az asszony felnevetett.
-Az már igaz, hogy meggyűlt veled elégszer a bajom! Ha csak visszagondolok, hogy milyen
őrültségeket csináltál, még most is égnek áll a hajam tőle. Teljes-mértékben irányíthatatlan voltál!
Ha nekem, mint anyádnak sem volt uralmam feletted, akkor Orfeusz labdába sem rúghat.
Xénia mosolyogva vállat vont.
-Nem vett zsákbamacskát, mikor összejöttünk. Egész életünkben ismertük egymást, tulajdonképpen
együtt nőttünk fel. Ő volt a legjobb barátom, és a legkedvesebb unokatestvérem.
-Hát tényleg sülve-főve együtt voltatok! Ennek ellenére még csak eszembe sem jutott volna soha,
hogy végül szemet vet rád.
A lány arca elkomorult.
-Igen, tudom. Emlékszem még hogyan reagáltatok. Te és a keresztapám.
-Na!- Euridiké megsimogatta Xénia arcát engesztelésül.- Csak nem haragszol még mindig rám és
Dáriusra? Mi csak védeni akartuk a gyermekeinket.
-Mindegy, felesleges volna ezen vitázni. Hiszen titeket is meg lehet érteni. Abban a helyzetben
mindenki így viselkedett volna a helyetekben.
-Még csak tizenhat évesek voltatok! Én attól féltem, az egészet csak játékként fogjátok fel, és
felelőtlenül elrontjátok az életeteket.
-Pedig mi nem azért voltunk együtt, mert ti megtiltottátok nekünk! Komolyan szerettük egymást,
 40

különben nem volnánk együtt a mai napig.

-Most már persze látom, hogy így van, de akkor... nagyon össze voltam zavarodva. Megijedtem,
hogy nem gondoltok a következményekre, és az egésznek a vége az lesz, hogy egy ártatlan kis élet
sínyli meg. Ha lenne tőle egy kisbabád, akkor már nem volna visszaút, Xénia.
-Milyen nevetséges így utólag, hogy ezt akartuk Orfeusszal elérni! Biztosak voltunk benne, hogy ha
teherbe esem, akkor már nem tudtok szétválasztani minket. Szándékosan nem védekeztünk.
-De remélem most már szeded az antibébit, hm?
-Anya, egy kicsit csendesebben! Orfeusz bármikor bejöhet a szobába.
-Ő nem tud róla?
-Még mindig gyereket akar, hiába próbálom neki elmagyarázni, hogy ez még túl korai volna.
Hiszen előttünk áll az egész élet, hova sietni?
-Én is ezt mondom! Ne légy buta, lányom! Ne hagyd, hogy Orfeusz rábeszéljen olyasmire, amit
még nem akarsz.
Xénia az anyjára nézett. Tekintetéből sütött a kételkedés.
-És ha neki van igaza? Ha tényleg ideje volna már szorosabbra kötnünk az életünket? Egy közös
gyermek mindent megváltoztatna!
-Le akarsz mondani a továbbtanulási terveidről? Mert hogy az a fiú nem fog lemondani az álmairól,
az fix! Orfeusz élni fogja világát, miközben te itthon fogsz ülni.
-Az igaz. Még túl fiatal ahhoz, hogy apa legyen.
-És te is sem vagy elég idős az anyasághoz! Higgy nekem, ez még bőven ráér!
-Jól van, csak felvettettem, hogy mit szólsz hozzá.
Euridiké átölelte lányát.
-Oh, kicsikém! Én aztán csak tudnék mesélni róla, hogy egy kisbaba mekkora felelősséggel jár.
Egyedül neveltelek fel, és mondhatom, nem volt egy leányálom.
-De azért szeretsz, igaz?
-Persze, hogy szeretlek!

Dárius öltözködés közben feleségét nézte, amint szoptatja a kis Apollót. Dezdemóna felszisszent,
és eltolta magától a gyereket.
-Mi az?- kérdezte tőle.
-Megharapott!
-Már én is észrevettem, hogy kinn van egy-két foga.
-Igyekszem egyre több szilárd ételt adni neki, de erről akkor sem akar lemondani.
-Pedig lassan ideje volna már.
-Én úgy hallottam minél tovább szopik valaki, annál okosabb lesz.
-És annál inkább anyámasszonykatonája!
A férfi odalépett hozzájuk, és kikapta kezéből a kisfiút. Dezdemóna meglepődve állt fel.
-Mit csinálsz, Dárius?
-Leviszem a konyhába. Majd én megetetem, ha éhes.
Közben a kis Apolló úgy sírt, mintha itt volna világvége. Karjait anyja fel nyújtotta, jelezve, hogy
vissza akar menni hozzá.
-Látod? Elkényeztetett, mihaszna kölyök válik belőle, ha én nem veszem kezelésbe!
-Várj, hozd vissza!- kiáltott utána az asszony.
-Öltözz fel! Lent találkozunk!
-Nem látod, hogy sír?
-Dezdemóna! Most akarod, hogy az apja legyek, vagy sem? Muszáj, hogy megengedd nekem is,
hogy foglalkozzam vele, ha azt akarod, hogy hallgasson rám!
-Jó, de ha nem hagyja abba a sírást, akkor visszahozod?
 41

Ez az asszonyi gyengeség... Dárius csak a szemét forgatta. Ha minden gyerekét Dezdemóna

kizárólagos nevelésére bízott volna, most Dioméd nem lenne egy egész vállalat feje, Eugén sosem
merte volna kiállítani a festményeit, Orfeusznak meg egyetlen értelmes gondolata sem volna.
Lement a földszintre, és addig meg sem állt, míg az üvöltő gyereket az etetőszékbe nem tette.
-Abbahagyhatod, Apolló, itt már nem hallja senki, csak én. De engem nem érdekel a hisztizésed,
mert eldöntöttem, hogy megfogod enni, amit adok neked. Érthető?
A kisfiú elcsendesedett, már csak a szipogását lehetett hallani. De olyan vádló tekintettel nézett rá,
mintha csak azt mondaná, hogy túl kemény vele szemben Dárius.
-Igen? Hát pedig közlöm, hogy a bátyáid már egy éves korukban leszoktak a cicizésről. Te már így
is többet engedtél meg magadnak, mint amit kellene.
Közben a férfi gyorsan felmelegítette a mikróban az este készített tejbegrízt. Aztán beleöntötte
egy cumisüvegbe, és ellenőrizte, hogy megfelelő-e a hőmérséklete.
-Ó, várj, ezt jobban ki kell lyukasztanom.
Ollóval kitágította a cumin lévő apró lukat olyanra, hogy a sűrű gríz is kiférjen rajta.
-Most már jó, tessék! Hamizzad a papit, koukli mou!
De bármilyen kedvesen kínálta is, Apolló megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó kinyitni a
száját. Dárius hiába próbálkozott ezredszerre, nem történt más, csak megismétlődött a tegnapi eset.
-Pedig finom! Nézd!- odaérintette a szájához, és úgy tett, mintha ő is inna belőle.- Látod? Én is
megkóstoltam, és szerintem ez szuper! Na, csak egy kicsit!
De a kisfiú a fejét rázta.
-Most már aztán elég legyen!
A kis Apollót nem érdekelte, hogy Dárius megdorgálta őt. A férfi álláspontot változtatott, és
fenyegetően összevonta a szemöldökét.
-Ha ezt nem iszod meg, akkor figyelmeztetlek, nem lesz ennek jó vége! Már nagyon viszket a
tenyerem, és te is tudod, hogy kijárna neked egy alapos verés!
-Azt merészeld, és esküszöm, eltöröm a karod!- lépett be az ajtón Orfeusz.
Dárius csak pislogott.
-Jól hallottam az előbb? Te fenyegetni mersz engem?
-Igen, és akkor mi van? Azt hiszed, félek tőled?
-Legalább azért tisztelhetnél, mert az apád vagyok!
-De nagy szavak!
Orfeusz egyszerűen félrelökte, hogy ki tudja venni a kicsit az etetőszékből. A kis Apolló úgy bújt
a karjába, mintha el akarna rejtőzni Dárius elől. A férfi szóhoz sem tudott jutni.
-Sokat foglalkozol az öcséddel?
-Én segítettem a legtöbbet anyunak, amíg te a börtönben rohadtál.
-Ne beszélhetsz így velem! És végképp ne használj alpári szavakat a gyerek jelenlétében!
Orfeusz csak egy megvető pillantásra méltatta.
-Micsoda egy zsarnok vagy te! Csodálkozom, hogy még mindig nem büntettél meg azért, mert
szemtelenkedni mertem veled. Ha a régi volnál, már rég a padlón feküdnék a saját vérembe fagyva.
Gyengülsz, apa, és ez nem jó!
-Szóval szándékosan feszegeted a határaimat?
-Inkább csak szeretném kiprovokálni, hogy még egyszer megüss! Megnézném a képedet, mikor
vissza kapod tőlem a pofont!
-Orfeusz!
De a fiú csak nevetett rajta.
-Na mi van, még mindig csak ott álldogálsz?
Dárius már nem bírta feldolgozni, hogy a fia ennyire gyűlöli őt.
-Mért nem tudsz megbocsájtani nekem? Csak egyszeri eset volt!
-Nem értem, min lepődtél meg ennyire. Inkább büszke lehetnél rám, apa! Hiszen teljesen olyanná
váltam, mint te. Ha büntetek valakit a hibáiért, akkor csak keményen, ezt tőled tanultam. Látod? Azt
 42

kapod tőlem, amit érdemelsz. Most végre megetetem veled a saját főztödet.
-Én nem így neveltelek! Vagy elfelejted, hányszor megbocsájtottam neked?
-Ó, már emlékszem, hányszor keltetted bennem azt az illúziót, hogy szeretsz! De ez lehetetlen,
igaz? Te nem vagy képes a szeretetre, apa! Senki iránt! Még ezt az ártatlan csöppséget is bántanád,
mert nem hajlandó első szóra teljesíteni az utasításaidat. Te nem is vagy ember! Csak egy állat
képes ilyen kegyetlen lenni! Sőt, még egy állat sem! A legundorítóbb csúszómászó sem bántaná a
saját kölykét!
Dárius köpni-nyelni sem tudott, ahogy Orfeuszt nézte, amint a kis Apollóval a karjában fölmegy
az emeletre. Nagyon fájtak neki azok a szavak, amik itt elhangzottak a fiú szájából. Orfeusz talán
joggal dühös rá, mégis igazságtalannak érezte ezt a durva bánásmódot.
Pedig mindenben igaza volt, és valahogy ez volt a legrosszabb az egészben.
Sóhajtva lehajolt a konyhakövön felejtett cumisüvegért, és közben észrevett a szeme-sarkából
valamit az asztalon. Ez a fia bizonyítványa? Valószínűleg Orfeusz hagyta itt, mikor a fölvette a
gyereket. Dárius kíváncsian belenézett, és meg sem lepődött, mikor színötöst talált minden tantárgy
mellett.
-Ó, te ostoba!- suttogta bele a csendbe.
Büszke volt fiára, de az örömébe nem kevés üröm is vegyült látva, hogy Orfeusz így elvesztegeti
a tehetségét. Ő sosem volt ilyen okos, de ha az eredményei ilyen jók lettek volna, meg sem állt
volna a diplomáig. Nem mintha annak idején a szüleinek lett volna elég pénzük ahhoz, hogy állják
az egyetem költségeit. Milyen kár, hogy Orfeusz nem él a lehetőségeivel! Ehelyett zenekart akar!
És még csodálkozik rajta a fia, hogy nem helyesli a döntését.
Dárius nem tudta, mit tegyen. Mostanra már olyan mély szakadék tátongott közöttük, hogy azt
lehetetlen volt áthidalni. Félt tőle, hogy gyakorlatilag nincs is mire alapoznia a kibékülést. Mi van
ha sose alakult ki közte és Orfeusz között olyan mély kötödés, amivel rendbe lehet ne hozni a
kapcsolatukat?

Egyszer csak nyílt a kapu, ami jelezte, hogy van egy újdonsült látogatójuk. Dárius ahogy kinézett
az üveges teraszajtón, Jorgoszt pillantotta meg. Ingerülten felmordult. Minek jött ide ez az alak?
Dárius és közte sosem volt jó a viszony. Tekintve, hogy Jorgosz tizennyolc évvel ezelőtt
beleszeretett Euridikébe, udvarolni kezdett neki, aztán összetörte unokahúga szívét, ezen nincs is
mit csodálkozni. Az az átkozott megcsalta őt, ráadásul egy férfival! Amint kiderült a hazugról, hogy
egész végig árulta a testét, Dárius haragjában elűzte Pargából, hogy soha többet ne is lássa.
Pechére két éve visszajött, és miután megtudta, hogy tőle van Xénia, újra elkezdett teperni
Euridikénél. Az meg visszafogadta őt, csak úgy, szó-nélkül! Dárius viszont nem volt hülye, őt nem
lehetett átverni a palánkon. Jorgosz, ez az átkozott hímringyó szúrja a szemét, és addig nem fog
nyugodni, míg valamilyen módon ki nem iktatja a képből.
És ezt minden egyes alkalommal a tudomására is fogja hozni annak a gazembernek, ahányszor
csak találkoznak. Most rögtön ki is megy elé, hogy szívélyesen üdvözölje.
-Mit keresel itt, baromarcú? Téged nem hívtak meg a partira.
Dárius beállt a férfi elé karba-tett kézzel. Jorgosz megtorpant.
-Nem hozzád, hanem a lányom érettségi bankettjére jöttem.
-Milyen kár, hogy a rokoni kapcsolat miatt el kell, hogy viseljem azt az undorító képedet.
-Tévedsz! Akire itt rá sem lehet nézni, az kettőnk közül nem én vagyok.
-Hah, de nagyon oda vagy önmagadtól! Hallom, felhagytál a korábbi munkáddal. Mi az? Már nem
kellesz senkinek? Nincs több ízlésficamba szenvedő milliomos, aki fizetne a testedért?
-Azt gondoltam volna, hogy helyeselni fogod a döntésemet. Így legalább méltó vagyok az
unokahúgodhoz.
-Te sosem lehetsz méltó Euridikéhez! Ezt jobb ha megjegyzed! Főképp, ahogy mostanában
 43

viselkedsz. Nagyon kihúztad nálam a gyufát!

-Mégis mivel? Nem értem!
-Igaz, hogy Euridiké kénytelen eltartani a családot, mert te nem dolgozol?
-Na álljunk csak meg! Igen, fodrászszalont nyitott, de nem azért, mert rá volna kényszerülve, hanem
mert ez volt régóta dédelgetett álma, amit idáig nem tudott megvalósítani, mert Xéniát nevelte. És
mi az, hogy nincs munkám? Jelenleg is modellkedem!
-Ó, kérlek... Ezt nevezed te munkának?
-Csak az irigység beszél belőled! Bizonyára nem lehet könnyű csúnyának lenni, bár én ezt nem
tudhatom. Neked mindig mindenért meg kellett küzdened, velem ellentétben. Nézz csak rám!
Nekem elég csak az arcomat adnom egy reklám-kampányhoz, és máris többet keresek vele, mint te
bármikor.
Dárius kezdett kijönni a sodrából.
-Elsőnek is, ki engedte meg, hogy tegezz? Neked Angelopulosz úr vagyok! Ami pedig azt illeti,
még véletlenül se téveszd össze magad velem! Közted és köztem van egy hatalmas különbség. Én
nem vagyok szajha!
-Nagyon meggyőző, Dárius!- hangsúlyozta Jorgosz a nevét csak azért is.- Pont te mondod ezt, aki
már megjárta a börtönt? Két év hosszú idő nő nélkül. És a cellák bizalmas magányában szabadon
megtehetted, hogy felfedezd új oldaladat.
Dárius azon nyomban a falhoz csapta Jorgoszt, és a nyakánál fogva ott is tartotta. Aztán olyan
közel hajolt a másikhoz, hogy az orruk szinte összeért.
-Mire célzol, he? Magadból indulsz ki? Te ezt tetted volna? Hát el is tudom képzelni rólad! A sitt
tele volt az olyanokkal, mint te. Szánalmas fasszopó vagy!
-Tagadod?
-Még csak ne is merd feltételezni rólam! Hallottad, köcsög? Én nem vagyok buzi, mint te! Nincs
meg bennem az a gén, amely aberrálttá tesz. Meg kellene, hogy öljelek a gyanúsítgatásaidért! Talán
meg is teszem!
Jorgosz annak ellenére, hogy a gigáján egyre szorult Dárius marka, a képébe vigyorgott.
-Nagyon macsó vagy, látom! Én az olyanokat, mint te, élvezettel törtem be annak idején.
Fogadjunk, hogy ha kezelésbe vennélek, a végén még te könyörögnél, hogy csináljuk hátulról!
-Mocskos perverz!
-Dárius, csak nem hiszed komolyan, hogy sokáig titokban tudod tartani? Ha én észrevettem, milyen
tekintettel nézel rám, akkor más is rájöhet. Ez a homofób szöveg pedig... hát ne haragudj, de
túlságosan is nagy hangsúlyt fektetsz arra, hogy tagadd az igazságot. Egy idő után szöget fog ütni az
emberek fejében, és fel fogják tenni a kérdést, hogy vajon mit takargatsz ennyire?
-Hogy érted azt, hogy fura tekintettel nézegetlek?! Nem tetszel nekem!
-Biztos? Akkor talán más okból simulsz ilyen szorosan hozzám? Azt mindig is sejtettem, hogy
keményen szereted csinálni, de ez nekem már túl sok. Vagy fojts meg, vagy engedj el, mert már
nem bírom tovább a bűzös leheleted!
Dárius arca teljesen eltorzult a dühtől, és nagyon úgy tűnt, Jorgosz nem fog többé élve kikerülni a
kezei közül. Aztán váratlanul elengedte, amitől a férfi majdnem összeesett. Nyeldesve próbált
levegőt kapni, miközben óvatosságból továbbra is rajtatartotta egyik szemét Dáriuson.
Aztán elhangzott az a mondat, amiről azt hitte, hogy soha többé nem fogja hallani senki szájából.
-Mennyi egy éjszaka?
Jorgosz felkapta a fejét.
-Nem tudnád te azt megfizetni!
-Mert olyan jó vagy?- gúnyolódott Dárius.
-Nem, hanem mert szeretem Euridikét és a lányomat. Én kiszálltam az üzletből, és semmi pénzért
nem vállalok több ügyfelet.
-Kényszeríthetnélek...
-Azt mondtad, nem tetszem neked!
 44

-De azt nem mondtam, hogy nem feküdnék le veled. Már csak azért is, hogy aztán elhagyjon téged
az unokahúgom, és soha többé ne kelljen elviselnem a jelenlétedet!
-Mit nyernél vele? Csak elvesztenéd a családodat! Ez még így is lehetséges, hiszen bármikor
elárulhatom a titkodat, amikor csak akarom!
Dárius fenyegetően tett Jorgosz felé egy lépést.
-Nem ajánlom neked!
-Oké, egyezzünk meg! Én tartom a szám, ameddig békén hagysz. Arról meg ne is álmodozz, hogy
még egyszer hozzám érhetsz! Semmi tapogatás, meg öldöklés, mert el fogy a türelmem. Értetted?
-Ne fenyegetőzz, mert megbánod! Inkább járnál a kedvemben, ha azt akarod, hogy kedvesebb
legyek hozzád!
-Le is hánynám magam!
-Azért nem volna az annyira rossz!

Eugén és Arzén az utcán találkoztak össze, kezet-fogtak és beszédbe elegyedtek egymással.

-Mi a pálya, haver?- kérdezte Eugén.
-Épp beszélni akartam veled.
-Na, mi az? Csak ki ne találd, hogy nem tudsz jönni a bulira!
Arzén vállat vont.
-Nem tudom, Eugén. Anyámnál ki kell festenem a nagyszobát, pont most megyek megvenni a
festéket.
-De gáz kifogás! Ember, ne szívass már! Majd máskor festesz! Tudod mit? Gyere, meghívlak egy
sörre, addig megbeszéljük ezt a dolgot.
Eugén intett a fejével Dimitri kocsmája felé, ami tőlük nem messze volt. Arzén elsápadt, és egy
tapodtat sem mozdult.
-Én oda be nem megyek!
-Miért?
-Barbarella az új csapos.
-Ez most komoly? Mióta van rászorulva a munkára az a nő?
-Úgy néz ki a válása óta.
A festő mélyreható pillantásával a barátját fürkészte.
-Na ne csináld már! Te még mindig oda vagy érte?! Már két éve, hogy szakítottatok!
-Te ezt nem értheted! Amíg nem voltál vele, addig nem. Barbarella olyan, mint a drog. Tudod, hogy
halálos, mégis újra és újra kísértésbe esel, aztán már le sem tudsz szokni róla. Öregem, ha egyszer
belekóstolsz, többé nem vagy képes elfelejteni!
-Te jó ég! Még most is olyan áhítattal beszélsz róla, mintha ő volna az egyetlen nő a földön! Hát ha
tényleg így érzel, akkor tiszta szívemből sajnállak. Te már sosem fogsz menekülni ennek a
hárpiának a hálójából.
Arzén nevetett.
-Na azért nem kell ilyen tragikusan felfogni! A gyűlöletem megvéd attól, hogy újra a bolondját
járassa velem.
-Gyűlölöd?
-Jobban, mint gondolnád! Ő miatta ment tönkre az egész életem! Már rég Írisz férje lehetnék, ha
akkor nem mászik rám a templom mosdójában. Egy köztiszteletben álló, családos ember vált volna
belőlem. Most meg nézz rám! Nevetséges vagyok! Egy igazi pancser!
-Te képzelődsz! Már senki nem emlékszik a két évvel ezelőtti eseményekre! Egyébként sem késtél
le semmiről. A környék összes hajadonja csak arra vár, hogy végre válassz közülük.
-Viccelsz velem?! Azt hiszed, nem próbáltam meg mindent azóta, hogy találjak egy takaros kis
 45

menyecskét? Esélyem sincs! A tisztességes, jó házból való lányok már rám se néznek. Bezzeg az
özvegyek! Úgy kínálgatják nekem kegyeiket, mintha én volnék a legjobb árú a hús piacon.
Eugént elfogta a röhögőgörcs.
-Azért valljuk be, hogy ez nem hangzik olyan szörnyen! Én például kifejezetten élvezném a falu
bikája címet.- aztán csípőjének mozgásával mutatta, hogy milyen értelemben élvezné a dolgot.
De Arzén csak egy komor pillantással jutalmazta őt.
-Hülye! Te tényleg azt hiszed, hogy a szex minden? Én már szeretnék megállapodni. Arról nem is
beszélve, hogy anyám is folyamatosan rágja a fülemet. Neked könnyű! Egy igazi finom úrihölgy a
menyasszonyod, aki nem mellesleg gyönyörű is. Megütötted vele a főnyereményt!
-Te most kiről beszélsz? Dáfnéról? Látszik, hogy nem ismered őt! De tudod, mit? Cseréljünk! Vedd
el helyettem azt a nőt, én meg játszom a szegény, szerencsétlen szexrabszolgát!
Arzén felhorkant, és taszított egyet barátja vállán, aki nevetve hátrált pár lépést. Eugén lesimította
az ingét, és megköszörülte a torkát. De hiába igyekezett elkomolyodni, szája sarkába még mindig
ott bujkált a mosoly.
-Na jól van, nem érek rá egész álló nap csak a te nyavalygásodat hallgatni! Mennem kell,
hamarosan kezdődik az öcsém ballagása.
-Én nem ígérhetek semmit! Talán átnézek, de nem biztos.
-Én azt ajánlom, hogy gyere minél hamarább, mert tartogatok számodra egy óriási meglepetést.
-És mi az?
-Írisz! Elfogadta a meghívásomat.
-Ne már! Ezt hogy tudtad elérni nála? Lehetséges, hogy megbocsátott nekünk?
-Nekem igen! Ki sem találnád, ki kezdeményezte a békülést!
-Nem te voltál?
-Dáfné akarta! El tudod te ezt hinni?
Arzén felvonta sűrű szemöldökét.
-Szarban vagy, cimbi!
-Miért?
-Mert tervez valamit! A rivális nők nem szoktak egymással parolázni, ha nem muszáj.
-Úgy gondolod?
-Jézusom, ember! Csodálkozom, hogy ezt magadtól nem találtad ki! Tényleg vajmi kevés
tapasztalatod lehet a csajok terén...
-Fogd be, pöcsfej!
-Hát inkább te leszel az, mire ezek ketten végeznek veled. Figyelj! Két megoldás lehetséges. Az
egyik az, hogy összefognak ellened, és csapdába csalnak. A másik, hogy a menyasszonyod próbára
akar tenni téged, hogy mennyire vagy hűséges hozzá, és ezért hozta újra játékba Íriszt.
-Te beteg vagy! Minek gyártasz mindenből összeesküvés-elméletet?
-Higgy nekem, Eugén! Én a helyedben nagyon óvatos volnék, mert egy ketyegő bombán ülsz. És ha
Dáfné a dinamit, akkor Írisz a tűz. Ha ők ketten találkoznak, akkor jobb, ha menekülsz. Mert
szégyen a futás, de hasznos.
-Neked orvoshoz kellene menned!
Ezzel Eugén megfordult, és elindult az utcán.
-Oké, de ha beüt a krach, akkor majd emlékezz arra, hogy én megmondtam!- kiáltotta Arzén barátja
után fülig érő szájjal.

Dárius ingerülten ránézett az órájára, és elindult föl a lépcsőn. Már mindenki lent gyülekezett,
hogy kocsikba üljenek, és elinduljanak az iskolába. Orfeusz és Xénia ballagását egy óra múlva
tartják, és még a virágot sem vették meg nekik. De Dioméd megfeledkezhetett róla, mert nincs
sehol. Most megnézi a szobájában is, hátha ott lesz.
 46

-Dioméd!- kiáltott fel, mikor meglátta, hogy fia milyen ráérősen fekszik az ágyában.- Mindenki rád
vár lent, te meg itt pihensz!
-Menjetek nélkülem, apa. Most nincs kedvem semmihez!
-Kihagyod az öcséd ballagását? De azt hittem, hogy ott akarsz lenni.
-Persze, hogy látni szerettem volna, de fáradt vagyok.
Dárius beljebb lépett a szobába, neki itt valami bűzlött. Dioméd jó testvér volt, mindig az öccsei
mellett állt, és soha ki nem hagyott volna egy ilyen fontos eseményt az életükben. Itt valami más
volt a probléma, nem az alváshiány. Valami sokkal komolyabb, ami mély ráncokat vésett a fia
szeme alá, és amitől örökké élénk tekintete megtört és búsan meredt a semmibe.
-Dioméd? Érdekelne, hogy mért nem tudsz te esténként aludni.
-Honnét veszed?
-A szobámból átlátni a házra. Valamelyik ablakban mindig ég a villany. És miután másról nem lehet
szó, ezért arra tippelek, hogy te vagy az, aki átvirrasztja az éjszakákat.
-Sok a gond. Az üzlet, a magánélet... Még orvosnál is voltam.
Dárius erre felfigyelt.
-Orvosnál? Nem is tudtam, hogy beteg vagy.
-Az én gondom egészen speciális.
Dioméd sóhajtva visszadőlt, és becsukta a szemét, mintha nem akarna tudomást venni a
külvilágról. Pár perc néma csendben telt el, mire apja megkockáztatta a kérdést.
-Nem szeretnél róla beszélni?
-Ez számomra nagyon kínos!
-Nincs olyasmi, amit velem nem oszthatnál meg. Engem is meg kell értened, fiam! Máris aggódom
érted, pedig még fogalmam sincs, hogy mi a bajod.
-De megígéred, hogy köztünk marad?
-Ha akarod.
Dárius leült Dioméd mellé az ágy szélére, aki nagyon nehezen kezdett neki a vallomásnak.
-Szóval... gondjaim akadtak... az ágyban.
-Ezt fejtsd ki bővebben!
-Niké és én már egy hónapja, hogy le sem fekszünk egymással. Egyszerűen hiába próbálkozunk,
nekem nem sikerül.
-Nincs merevedésed?
-De, az van! Csak nem mindig akkor, amikor kellene. Van például, hogy megkívánom a
feleségemet, még egy darabig el is jutunk, de a lényeges résznél... a behatolásnál... lekonyul.
Mintha elfogyna a bátorságom, ha a tettek mezejére kell lépni. Vagy mintha megijednék a szextől.
Te érted ezt? Még azelőtt sosem tapasztaltam ilyet! Gondolhatod, milyen érzés nekem!
-Szerencsére még csak nem is sejtem. De hagyjunk engemet! Inkább azt mondd meg, ez volt az,
amiért orvoshoz kellett fordulnod?
-Tegnap voltam az urológusnál, és teljes kivizsgálást csinált rajtam. Hát inkább ezt nem mesélem el
részletesen. Az a lényeg, hogy ma felhívott, és beszámolt az eredményekről.
-És?- sürgette őt az apja.
De Dioméd csak a fejét rázta.
-Semmi! Egyáltalán semmi bajom nincs! Legalábbis testileg.
-Ennek örülnöd kellene.
-Egy kicsit megnyugodtam, amíg nem közölte velem, hogy adott egy időpontot a dilidokihoz.
-Akkor arra gyanakszik, hogy pszichés a problémád.
-Nevetséges, mi? Nekem nincs semmi gond az agyammal!
Dárius elgondolkozva hajtotta állát a tenyerébe.
-Hm... Hát ha az orvos úgy találta, hogy lélekgyógyászra van szükséged, akkor az úgy is van.
Sajnálom, fiam, de ez alól nem bújhatsz ki!
-Én akkor sem fogok terápiára járni! Nincs másra szükségem, csak egy gyógyszerre! Könyörögtem
 47

annak a nyomorultnak, hogy írjon fel nekem valami gyorsan-ható Viagrát, de megtagadta a
kérésemet.
-Nyilván fél, hogy nem fogja bírni a szíved. Az ilyesmik befolyásolhatják a hormonokat, a
vérkeringést... Már egy páran belehaltak abba, hogy nem a megfelelő módon alkalmazták.
-Ez hülyeség! Én még fiatal vagyok, tökéletesen rendben van a ketyegőm! Mi bajom lehetne?
-Figyelj, Dioméd! Ha nem vagy hajlandó elmenni a pszichiáterhez, hát jó! Nem tartom magam
szakembernek, de elolvastam egy csomó könyvet a témával kapcsolatosan, és ha kiöntöd nekem a
lelked, lehet, hogy én is tudok segíteni.
Fia fintorgott, de végül beleegyezett.
-Rendben, de van egy kikötésem! Megosztom veled a legféltettebb titkaimat, de te cserébe szerzel
nekem gyógyszert. Neked biztosan nem mondanak nemet. Megegyeztünk?
-Jó, de ezért be kell vetnem a kapcsolataimat.
-Ó, nem lesz gond, biztosan találsz valakit, aki tartozik neked egy szívességgel.
-Nos, akkor halljam! Bennem megbízhatsz, én segíteni fogok rajtad, fiam! Legalábbis minden tőlem
telhetőt megteszek.
-Akkor kezdem a történet elején. Ugye azt már mondtam, hogy Niké és én mennyire
kétségbeesetten vágyunk egy gyermekre?
-Igen, mesélted. Sokat próbálkoztatok vele?
-Volt, hogy reggeltől-estig fel sem keltünk az ágyból. A tanácsadáson azt mondták nekünk, hogy
figyeljünk oda a hőmérsékletére, meg a peteérésének az idejére, és csak kifejezetten abban az
időszakban lehetünk együtt, mikor a legmegfelelőbb. Hát ez gondolhatod, hogy mennyire nem volt
a kedvemre. Teljesen elveszett a kapcsolatunkból az intimitás, meg a változatosság. Mindig csak
ugyanúgy, ugyanabban a testhelyzetben... semmi izgalom! De szóvá se tettem neki soha, mert
megértettem, hogy ez többről szól. És bár a feleségem nem hiszi el, de én is nagyon szeretnék
gyereket, és ezért bármit képes volnék megtenni, hogy újra teherbe-essen. Aztán egyre rosszabb lett
minden, ahogy teltek a hónapok, és Nikének rendszeresen megjött a vérzése. Az ő állapota... szóval
már nem teljesen beszámítható. Rengeteg pirulát szed a depresszió ellen, de még így sem lehet
kivédeni, hogy vissza-vissza essen, mikor egy nagyobb trauma éri. És mikor menstruál, az a
legrosszabb. Olyankor csak megállás nélkül sír, és hozzá sem lehet szólni. Nagyon rossz úgy látnom
őt. De egyben, már valahogy kezdek belefáradni, érted? A sorozatos sikertelenség, a hiábavaló
erőfeszítések teljesen kiszipolyoztak. És míg én egyre kedvetlenebb leszek, Niké annál
agresszívabb. A feleségem beteg. Annyira ragaszkodik ahhoz, hogy neki kell egy kisbaba, hogy
abba fog beleőrülni. Rám mászik, rám erőlteti magát, és én egy idő után bemondtam az unalmast. A
tenyészcsődör már nem üzemel tovább. Többé képtelen vagyok a kötelességemet teljesíteni.
-Ennek nem a kötelességednek kellene, hogy legyen.
-Ő is ezt mondta! Niké személyes sértésnek tekinti, hogy már nem kívánom őt! Ha idáig valahogy
megfértünk egymás mellett, hát annak teljesen vége. Amint kettesben maradunk, csak veszekszünk
és átkozzuk egymást. Egy kedves szó, egy meleg ölelést nem kaptam már tőle... oh nem is tudom,
mióta. Attól félek, már nincs köztünk szerelem. Már nem tart össze minket semmi.
-Ez szomorú, fiam.
-Pedig én nem ezt akartam! Álmomban sem hittem volna, hogy így végezzük! Te tudod a legjobban,
mennyire imádtam őt! Hiszen még veled is szembeszálltam, hogy feleségül vehessem őt! Azt
képzeltem, hogy örökké boldogok leszünk...
-A való életben nem így működnek a dolgok. Kergethetünk álmokat, de végül mind felébredünk
belőle. Ez a szabály.
-És most mit tegyek, apa?
-Hát eljött az ideje, hogy elszánd magad a nagy döntésre, hogy hogyan tovább. Meg akarod menteni
a házasságodat, vagy feladod a küzdelmet, és elváltok?
Dioméd keserűen felnevetett.
-Bárcsak tudnám erre a választ! Nem, egyszerűen fogalmam sincs mi volna a megfelelő döntés.
 48

Nézem Nikét is, aki lehet, hogy teljesen összetörne, ha elhagynám... De nézem magamat is! Hiszen
rajtam is túl nagy a nyomás, már nem bírom. Ez a helyzet, ez egyszerűen engem tönkretesz!
Meddig leszek még képes megőrizni a józan eszemet, ha minden így folytatódik tovább? Nincs
örömöm már semmiben, a munka teher, a családom idegesít, a barátaimat lerázom, állandóan csak
egyedül szeretnék lenni. Aludni nem tudok, az étel íztelen a számban, csak az ital tud
megvigasztalni, de az sem mindig. Az életem egy kalap szar!
-Dioméd, elég legyen az önsajnálatból! Én nem ezt vártam volna tőled, fiam! És így nem is fogsz
egyről a kettőre jutni. Talpra kell állnod, és változtatnod kell a hozzáállásodon. Elsőnek is, most
azonnal kérek tőled egy határozott választ! Igen vagy nem?
-Mi a kérdés?
-Meg akarod menteni a házasságodat?
Dioméd bizonytalanul bólintott.
-Ez biztos? Mondd ki!
-Igen. Adok még egy esélyt Nikének és magamnak.
-Akkor jó, szerzek neked egy potencia-növelő gyógyszert.
-Komolyan? Tényleg segítesz?
-Cserébe valamit meg kell ígérned.
-Mit?
-Ez az utolsó próbálkozásotok. Nincs több! Ha egy hónap alatt nem jönnek rendbe a gondjaitok, és
a feleséged nem esik teherbe, akkor elváltok.
-Ez a feltételed?
Dárius felállt az ágyról, és karbatette-kézzel meredt fiára. Nagyon eltökéltnek tűnt.
-Ez! Az értelmetlen szenvedésnek is határt kell szabni egyszer! Ha Niké terméketlen, és nem képes
neked örököst szülni, akkor ki kell tenni innét a szűrét! Ez a véleményem a dologról.
-Igazad van, apa! Szóval? Mikorra tudod elintézni a gyógyszert?
-Még ma telefonálok a megfelelő helyre. Ha minden jól alakul, akkor már holnap este meg fog
gyulladni alattatok a lepedő, ezt garantálhatom. A szex rendkívül fontos egy házasságban. Ha újra
összemelegedtek, ki tudja... Talán rendbe jön minden köztetek. Ha pedig megfoganna a kisunokám,
az volna a legjobb.
-Ez minden álmom!
-Helyes! Most pedig szedd össze magad, öltözz fel, mert indulunk!
-De hát már így is késésben vagyunk!
-Az nem baj, csak az a lényeg, hogy ott legyünk.

Niké hallott mindent. Minden egyes szót! Igen, szégyenszemre kihallgatta férje és apósa
magánbeszélgetését, de milyen jól tette, nem igaz? Máskülönben sosem tudta volna meg az
igazságot.
Gyorsan, nehogy észrevegyék, elosont az ajtótól, és besurrant a vendégszobába. Amint egyedül
maradt, felsóhajtott, és a földre csúszott, mint akinek kifutott a lábából az erő. Remegő kezét a szája
elé kapta, ahogy felidéződött benne az elhangzott szavak.
-Oh, Istenem!- suttogta.- Ezt nem bírom elhinni!
Tehát Dioméd egészséges. Csak egyszerűen nem kívánja őt.
Hogy is mondta? Tehernek érzi az ő közeledését. Igen, pontosan így fejezte ki magát!
Ez már önmagában is nagyon megalázó, de ráadásul mindezt Dárius előtt ismerte el... Niké
lelkébe savként mart a fájdalom.
Igazságtalannak érezte, hogy férje úgy állította be, mintha egy szexre kiéhezett nőszemély volna.
Pedig erről szó sincs! Főképp nem ezek után! Dioméd még nagyon megkeserüli, hogy így mert
beszélni rólam! Soha, de soha többé nem nyúlhat hozzám! Ha lesz gyógyszer, ha nem, nem fogom
 49

megengedni neki, hogy próbálkozzon nálam.

Niké összeszorította öklét, és egy pillanatra megfordult a fejében, hogy felpattan, megkeresi
férjét, és jól beolvas neki. Igen, jogosan kérhetné ki magának ezt a bánásmódot! Dioméd elárulta őt,
és sárba-tiporta a közös időszakot, amit együtt töltöttek. Ő végig megértő és gondoskodó, jó
felesége volt neki.
De úgy látszik, ezt érdemeltem cserébe.
És mindez semmi! Az, hogy nem egészen beszámítható... Na ez az egy mondat kínozta még
nagyon. Dioméd azt hiszi, hogy megőrült? Hogy csak egy szánalmas elmebeteg?
Tiszta sor! Nyilvánvaló, hogy ezért nem vágyik már rám. Hiszen ki akarna egy gumiszobába-való
nővel lenni? Senki!
Niké azt várta volna, hogy sírni fog. Hogy rohamot fog kapni. Hogy dühöngeni fog. De semmi
ilyesmi. Sőt! Most először érezte azt, hogy végre tisztán lát.
Na persze, azért azt nem mondhatná, hogy nem fáj neki. De, nagyon szenvedett, mert mindennek
ellenére, hogy így az utóbbi időben tényleg elég rosszul álltak a dolgok közte és a férje között, ettől
függetlenül legbelül mindvégig reménykedett benne, hogy ez csak átmeneti állapot, és újra
boldogok lesznek.
Milyen naiv voltam...
Felállt, és a fürdőszobába ment, hogy megmossa az arcát, és megnyugodjon. Csak a tükörbe
nézve vette észre, hogy teljesen kiharapta a saját száját, és patakokban csordogál a vér lefelé az
állán. Még a lélegzete is elállt a látványtól. Most pontosan annak látszott, aminek Dioméd be
szeretné állítani: egy őrültnek.
De nem... Én nem vagyok az! Igenis, épelméjű vagyok!
-Nem fogsz engem teljesen tönkretenni, te szemét! Kényelmes volna bezáratnod az alagsorba, mi?
Azt hiszed, így megszabadulhatsz tőlem? De majd én túljárok a te eszeden!
Megmosakodott, és óvatosan letörölte ajkait is. Felszisszent, a harapás helye már kezdett is
feldagadni.
A fenébe, most mit mondjak a többieknek, hogy szereztem ezt a sérülést? Áh, ez a legkevesebb
gondom!
Miután rendbe szedte önmagát, elindult le a földszintre. Láthatóan már a családtagok mind
elmentek a ballagási ünnepségre, és csak az alkalmazottak maradtak, hogy előkészítsék az
asztalokat és az ételeket a partira. Elsuhant két pincér mellett, akik a poharakkal és az italokkal
bíbelődtek. Kilépett a teraszra, és folytatta az útját a kertbe. Ekkor pillantotta meg Níkoszt.
-Bátyám!
A férfi felé fordult, amint meghallotta a hangját. Tekintetét azonnal elfelhősítette az aggodalom.
-Valami baj van, pringkipissa?
-Honnét veszed?- lepődött meg Niké.
Hát ennyire látszik rajtam?
-Ó, ne is tagadd! Gyere ide, és mondd el nekem, mi zaklatott fel ennyire!
A nő ellágyult. Testvére olyan kedvesen kérte őt. Annyi melegség volt a hangjában.
Hát hogy is tudnék ellenállni egy ilyen édes pasinak?
Ráadásul pont most, mikor olyan magányosnak, elárvultnak érzi magát.
-Níkosz!
Sietve a bátyja karjaiba vetette magát, és odabújt széles mellkasára. A férfi elmosolyodott, aztán
kihúzott kettejüknek egy kerti széket, beleült, és ölébe húzta őt is. Niké, aki soha egy férfihoz sem
ért hozzá a férjén kívül, nem talált ebben semmi furcsát, hanem csak hálásan hajtotta fejét testvére
erős vállaira.
-Annyira nagy szükségem van most rád!-sóhajtotta.
-Még mindig olyan kicsi és törékeny vagy, mint gyerekkorodban.
Ezen a nőnek kuncognia kellett, de aztán váratlanul sírásban tört ki. Níkosz a hátát simogatta és
csitítgatta, de Niké egyre jobban zokogott. Csak nagy-sokára állt el könnyei árja. A férfi egy
 50

zsebkendőt nyújtott felé, mire ő megtörölte az arcát, és szégyenkezés nélkül belefújta az orrát.
-Efharisto!- szipogta.
-Mit köszönsz? Hisz ez természetes! Jegyezd meg, én mostantól mindig itt leszek neked, hogy
megvigasztaljalak. Ez a dolguk a nagy tesóknak.
Niké játékosan belecsípett Níkosz karjába.
-Soha többé ne merj elhagyni! Hallod? Többé nem bocsátok meg neked!
-Bolond is lennék! Te vagy az egyetlen rokonom. Az egyetlen, akit szeretek! Mi ketten mostantól
mindig összetartozunk.
-Én is szeretlek, bátyuskám!
Megölelték egymást, aztán Niké mosolyogva a bátyja szemébe nézett.
-Na, így már jobb!- cirógatta meg az arcát a férfi.- Ilyenkor olyan szép vagy, mint egy kis tündér.
Neked mindig boldognak kellene lenned.
A nő arca azonnal elkomorult.
-Mostanában túl sokat bőgök, igaz?
-Ennek jól sejtem, hogy a férjed az oka?
Niké felállt testvére öléből, és elfordította tőle az arcát. Níkosz dühösen pattant föl a székből.
-Meddig akarod még elrejteni előlem az érzéseidet? Tudom, hogy nem boldog a házasságod!
-Dáfné fecsegett rólam?
-És ha igen? Ő csak aggódik érted, ahogy én is!
A nő tehetetlen kézmozdulatot tett.
-Meg szerettelek volna kímélni ettől az egésztől!
-Ezt azonnal felejtsd el! Talán úgy nézek ki, mint akit kímélni kell? Igazság szerint azért nem
avattál még be a magánéletetekbe, mert tudod, hogy nem nézném tétlenül, hogy mit művel veled az
az alak. Valld be, hogy erről van szó!
-Níkosz...
-Merj velem őszinte lenni! Hát nem látod, hogy én a te pártodon vagyok? Csak segíteni akarok,
semmi mást!
Niké bólintott.
-Hát jó! Akkor elmondok mindent, de készülj fel, hogy nem lesz ínyedre!
A férfi csak intett neki, hogy folytassa. Arca a feszültségtől ijesztően megmerevedett. Tekintete
viszont olyan eltökéltségről és önuralomról tanúskodott. Húga tudta, megbízhat benne.
-Dioméd összetörte a szívem. Az előbb... az előbb kihallgattam őt, amint teljesen ledegradál az
apósom előtt. Olyan dolgokat állított rólam, amiről fogalmam sem volt, hogy ez a véleménye rólam.
-Miket? Áruld el!
-Röviden összefoglaljam? Egy idegbeteg, nimfomániás némbernek titulált.
Níkosz szája egy pillanatra elnyílt. De aztán olyan hevesen tört ki belőle a felháborodás, hogy
Niké egy lépést hátrált előle.
-Hogy merte?! Mit képzel magáról az a...? És te ezt tűröd? Hol van az a rohadék? Csak kerüljön a
kezem közé, és esküszöm, hogy a nyelvét mostantól a seggem törlésére fogom használni!
-Nyugodj meg! Hé! Higgadj le!
-Micsoda?! Azt várod tőlem, hogy ezek után úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna?
-Igen! Képzeld, igen! Muszáj, mert én valami sokkal-sokkal rosszabb sorsot szánok a férjemnek,
mint egy sima verést.
-Ó, amit én adnék neki, az nem csak egy natúr pofon volna! Elsőnek is kezelésbe venném a...
-Talán még arra is sor kerülhet, de nem most! Most kulcsfontosságú volna, hogy visszafogd magad,
mert előbb én akarok rajta bosszút állni. Te csak a testét akarod összetörni, de én a lelkét is!
Cafatokban akarom látni a büszkeségét! Úgy megalázom őt az egész világ előtt, hogy soha nem
felejti el! Addig nem nyugszom, míg a lábaim előtt nem hever, és kegyelemért nem könyörög
nekem!
Níkosz elismerően hümmögött.
 51

-Ez igen! Az én kis angyalkám vérszomjas is tud lenni... Rendben! Elismerem, hogy neked sokkal
több jogod van ahhoz, hogy revánsot vegyél a férjeden, ezért hát belemegyek a feltételeidbe. De
előbb avass be a tervedbe!
-El fogunk költözni innét.
-Mikor?
-Még nem tudom pontosan, de mindenképp egy hónapon belül. Az apósom már alig várja, hogy
kidobhasson engem innét, akárcsak egy utolsó szajhát, de nem fogom neki megadni ezt az
elégtételt. Emelt fővel fogok távozni innét, és még utoljára jól megmondom mindenkinek, hogy
milyen alávaló férgek mind, az egész álszent társaság!
-Nem értem, minek várunk! Ha már mindenképp eldöntötted, hogy elválsz a férjedtől, akkor
menjünk innét most! A következő géppel már ott is lehetnénk Texasban, a farmomon.
-Még nem lehet. Megfogadtam magamban, hogy nem távozom innét üres kézzel.
-Hagyd a pénzt, nem számít! Különben is, amíg én élek, neked mindig meg lesz mindened! Én
viszont nem engedhetem, hogy tovább bántson az az állat! Csomagolj máris!
-Nem! Diomédnek meg kell bűnhődnie! Tartozik nekem az a szemét, mert majdnem sikerült neki
tönkretennie az életemet! Nem fogok elsétálni innét szó-nélkül, azt elhiheted nekem! Diadalmasan,
a pofájukba röhögve fogom végignézni az egész család hanyatlását. A légvégéig itt maradok, és ki
fogom élvezni a győzelem ízét.
-Ez a hozzáállás rosszul is végződhet...
-Épp ellenkezőleg! Csak jól végződhet! Piszkosul gazdagok leszünk, ráadásul bosszút is tudok állni
a férjemen a mellette elszenvedett időszakért. Hogy lehetne ez rossz?
-Bár még nem ismerem Angelopuloszékat annyira, de van egy olyan érzésem, hogy nem érdemes
velük ujjat húzni.
-Ugyan! Te a bátyám vagy, és megvédesz! Egyébként sem hiszem, hogy igazán félnél tőlük.
-Nem, valóban nem.
-Na látod!- Niké átkarolta testvére nyakát, és lábujjhegyre-állva a szemébe nézett. Mikor a két
azúrkék szempár találkozott, mintha tükörbe néztek volna.- Nélküled nem tudom végig csinálni,
Níkosz. Számíthatok rád?
-Mindig! Bármibe is kerüljön, én melletted állok. De egészen biztos, hogy ezt akarod? Nem fogod
megbánni később?
-Egy percig se kételkedj bennem! Semmire sem vágyom jobban, mint kizsigerelni a férjemet! Az a
gerinctelen alak és az álnok kígyó apósom megérdemlik, hogy a legrosszabb rémálmuk váljon
valóra. Viszont még nem jöhetnek rá, hogy elkezdtünk szervezkedni ellenük! Ha valahogyan
megneszelnék... Jobb nem megtudni, mit tennének velünk. Ahogy Dáriust ismerem, még képes
volna eltenni minket láb alól. Hidd el, nem a levegőbe beszélek!

Arzén mire megérkezett a buliba, az már javában tartott. Váltott egy-két szót mindenkivel, de nem
tudta igazán elengedni magát. Egészen addig el kellett nyomnia sorozatos ásításait, míg meg nem
érkezett Írisz. Na az aztán felrázta pillanatok alatt!
-Ó mamám...
Egy bombázó vált a lányból, mióta utoljára látta őt. Sosem volt csúnya, nem azt állította, de nem
is tűnt ki a tömegből az átlagos megjelenésével. Mostanra viszont összeszedte magát, felvett egy
feszülős ruhát, bedauerolta a haját és megváltozott a mozgása is. Sokkal nőiesebb lett.
Arzén úgy döntött, újra ráhajt a csajra. Bele is adott mindent, a lehető legjobb formáját hozta.
Körbeudvarolta, bókolt neki, és lehordta önmagát mindenféle csirkefogónak, ami láthatóan tetszett
a lánynak. Leginkább azt a közvetlen, barátságos hangnemet igyekezett visszaállítani közöttük, ami
régen olyan jellemző volt a kapcsolatukra. Úgy tűnt, sikerült is neki, mert Írisz már nem haragudott
rá. Sőt! Kifejezetten örült a társaságának.
 52

Csak későn vette észre, hogy miért.

Pedig olyan árulkodóak voltak a jelek! Ahogy a lány belé-karolt, amint Eugén az emberek feje
fölött rájuk nézett. Írisz kacéran elmosolyodott, semmiségeket sugdosott a fülébe. Persze egy
kívülállónak ez úgy tűnhetett, hogy nagyon is bizalmas dolgokról beszélhetnek. A festő egyre
mogorvább képpel méregette őket.
Szóval erre használta föl őt a lány! Ő volt számára a pajzs, amellyel megvédhette önmagát Eugén
nemkívánatos közeledési kísérletétől. De Arzén nem bánta, legalább így újra beférkőzhetett Írisz
kegyeibe. Talán idővel több is kialakulhat köztük, ki tudja? Az biztos, hogy ha újra az oltár előtt
találnák magukat, előbb ölné meg magát, minthogy még egyszer elszúrja a dolgot.
Csak egy a bökkenő! Hogy a francba fogja túltenni magát azon, hogy már a legjobb barátja is
meghúzta a csajt?
Elvett még egy olyan kis aranyos, háromszögű szendvicset az egyik tálcáról, és közben
megkérdezte Íriszt, hogy kér-e valami koktélt. A lány bólintott, ezért hát a bár felé vette útját. Vajon
mit vigyen neki? Piña Colada jó lesz?

Eugén azon nyomban Arzén helyére lépett, amint az kikerült a képből. Írisz láthatóan nem volt túl
boldog tőle.
-No hát, csak nem kezd valami újra kialakulni köztetek?
A lány alaposan elcsodálkozott a birtokló hangnemen, de már készült is helyretenni őt.
-Esetleg zavarna téged? Mert akkor azt kell, hogy válaszoljam: igen!
-Ne butáskodj Írisz! Ennek semmi értelme! Csak megint fájdalmat okozna neked.
-Nem vagy túl jó véleménnyel a haverodról.
-Figyelj, te nem voltál itt két évig, úgyhogy nem tudhatod. De hidd el nekem, ő semmit sem
változott. Ugyanolyan most is, mint akkor.
-Mindenesetre neki nincs gyűrűs menyasszonya.
Eugén azon nem lepődött meg, hogy Írisz elutasító vele szemben. De arra még legvadabb
álmaiban sem gondolt volna, hogy a lányból egyenesen sugárzott a gyűlölet őfeléje.
-Komolyan képes volnál Arzénnal összejönni, csakhogy engem bosszants? Igen, Dáfnéval vagyok.
És? Ez még nem jelent semmit!
A lány megvetően végignézett rajta.
-Istenem! És még te nézed le a haverodat? Hiszen te még a nőt sem tiszteled, akit feleségül fogsz
venni! Ott áll mögötted pár méterre, és azt kell látnia, hogy nekem hízelegsz? Szégyelld magad!
-És ha felbontanánk az eljegyzést?
-Az mit sem számítana! Engem sem így, sem úgy nem érdekelsz már soha többé!
A férfi elkedvetlenedett. Nem értette, hogy Írisz mért ilyen kegyetlen vele. A reményei, az álmai
kártyavárként omlottak össze. Nagy volt rá az esély, hogy a lány soha nem bocsát meg neki. Az meg
egyenesen elérhetetlennek tűnt, hogy ők ketten újra összejöhetnének. Talán illene lemondania
végleg róla, de a szíve mást diktált.
-Mért utálsz engem ennyire? Így megbántottalak volna?
-El sem tudod képzelni, mennyire! De ne aggódj, ha mást nem, azt megtanultam tőled, hogy ne
bízzak a férfiakban. Azóta kicsit keményebb vagyok az érzelmek terén, de legalább többé már nem
okoz nekem senki fájdalmat.
Eugén hátrahőkölt a vád hallatán. Írisz szemei szikrát szórtak haragjában. Szép arca híven
tükrözte belső tombolását. Még sosem látta őt ennyire elkeseredettnek és cinikusnak.
-Sajnálom.
Igazság szerint ki sem tudta volna fejezni, hogy tényleg mennyire megbánta a múltban elkövetett
tetteit. Sosem állt szándékában így megsérteni a lányt.
Írisz nyelt egyet, és rájött, hogy túlságosan kiadta az érzéseit. Igyekezett lenyugodni, mára nem
 53

akart több botrányt csinálni. Milyen kellemetlen, hogy szinte tálcán kínálta föl maradék
büszkeségét! Eugén most nyilván szalad vissza Dáfnéhoz, hogy kibeszélhessék őt. Meglehet, hogy
napok múlva is azon fognak nevetni, hogy a kis buta liba Írisz még mindig szerelmes a festőbe.
Hogy képtelen elfelejteni a férfit!
Hülyeség volt eljönnie ide. Pedig számolhatott volna vele, hogy Eugén át fog törni az önuralmán,
és teljesen le fogja égetni magát miatta. De talán még megtudja menteni a helyzetet, ha mostantól a
közömböst játssza. A legjobb ürügy Arzén volt, aki már sietett is vissza a koktéljával. Írisz szélesen
rámosolygott, és egy puszit lehelt volt vőlegénye arcára. Ennél jobban már nem is tudta volna
hangsúlyozni, hogy mennyire nem érdekli őt Eugén.
Vagy pont hogy ezzel kompromittálta önmagát?

-Szia Orfeusz!
A fiú megfordult, ahogy a nevét hallotta. Legnagyobb meglepetésére Reával találta szemben
magát. A lány épp a medence melletti nyugágyak egyikében pihent.
-Te mit keresel itt?
-A nővéremmel jöttem. Nézd csak, ott áll!
És valóban láthatta Íriszt. Tőlük nem messze támaszkodott neki az egyik oszlopnak. Mögötte
Arzén próbálta csapni neki a szelet. Előtte pedig Eugén állt búskomor képpel.
-A marha!
-Hát igen, elég szánalmas a bátyádtól, hogy még mindig oda van Íriszért.
Orfeusz felpaprikázva fordult vissza Reához.
-Nem ajánlom, hogy bármi rosszat is mondj a családtagjaimra! Ha én ócsárolom őket, az egy dolog,
de másoknak nem engedem!
-Jól van, visszaszívom, oké?
-Neked nem a saját ballagási partidon kellene lenned?
-Nem rendeztek semmi ilyesmit a szüleim. Tudod ők nincsenek úgy teli lóvéval, mint ti.
-Sajnálom. Ha akarsz maradhatsz.
-Nem kértem az engedélyedet, de azért kösz.
-Azt ne felejtsd el, hogy kerüld Xéniát! Ő nem lesz ilyen lágyszívű veled.
-Na nem mintha félnék tőle!
A fiú vállat vont, és indult volna tovább, ha Rea meg nem állítja.
-Egyébként hallottam, hogy mik a terveid.
-Hát ez nekem új! Vannak terveim, és még csak nem is tudok róla?
-Ha-ha! Igaz, hogy zenekart akarsz alapítani?
-Miért? Te akarsz lenni a basszusgitáros?
-Micsoda kis humorzsák! De nem, az én műfajom az éneklés.
-Nincs szükségem énekesnőre.
-Még csak meg sem hallgattál! Legalább adnál egy esélyt!
-Rea, nem vehetlek be, ezt te is tudod! Nekem sokat számít Xénia véleménye.
-Hát ez gáz! Azt hittem, hogy te komolyan akarod ezt a bandát, meg minden. De ha ennyire függsz
a csajtól, akkor jobb ha már most leteszel róla.
-Nem éri meg nekem veled vesződnöm, és ezáltal kihívnom magam ellen Xénia haragját.
-Tégy egy próbát velem! Tessék! Én bemutatom neked, hogy mit tudok, te pedig utána eldöntheted,
hogy visszautasítasz-e.
Orfeusz a fejét csóválta.
-Kizárt! Még csak nem is kedvellek téged, akkor minek hallgassalak meg?
-Ó te pöcs, azt akarod, hogy könyörögjek?
-Na látod! Ezért a stílusodért utálnak olyan sokan téged.
 54

-Azok mind irigyek a szépségemre!

-Mint én?
-Ó ne már! Szar a dumád! Nagyon jól tudjuk mindketten, hogy haverok vagyunk! Az hogy nem
dumcsiztunk mostanában annyit, az csak annyit jelent, hogy Xénia szorosan fogja a pórázodat.
-Te mindig is többet akartál tőlem!
-És? Jó pasi vagy, ennek inkább örülnöd kéne!
A fiú nagy nehezen döntött.
-Oké, de van egy kikötésem! Csak munkakapcsolat lehet köztünk! Eszedbe se jusson rám-mászni,
különben azonnal repülsz a zenekarból!
-Éljen!- pattant fel Rea a nyugágyból.- Akkor felvettél?
-Még nem, előbb jöjjön a teszt!
-Jó! Pont olyan hangulatban vagyok. Itt és most?
-Gyere a szobámba! Van egy menő karaoke berendezésem, pillanatok alatt összetudom állítani,
aztán már énekelhetsz is.
Az ünneplő vendégsereg mellett elhaladva bejutottak a házba. Rea kíváncsian várta, hova vezeti őt
Orfeusz. A fiú kinyitott egy ajtót, és belépett rajta.
-Bújj be!
Míg a másik a hifi-berendezéssel küszködött, addig a lány körülnézett a hálószobában.
-Hú, milyen izgi! Itt szoktatok aludni Xéniával?
-Ja!
Rea körbejárta a polcokat, és alaposan áttanulmányozta az ott sorakozó könyvek, cédék és DVD-
ék választékát.
-Hm, csalódtam bennetek! Se szexuális játékszerek, se semmi... Legalább egy pornó filmet találtam
volna! Úgy éltek itt, mint valami nyugdíjas házaspár.
-Semmi közöd hozzá!- vetette oda foghegyről Orfeusz, miközben konnektort keresett, ahova
bedughatja a drótot.
-Nyugtass meg, kérlek, ugye azért néha még szoktatok dugni?
A lány minden teketória nélkül végigfeküdt az ágyon. Erre a fiú is végre felkapta a fejét. Amint
ránézett, Rea nyújtózkodás ürügyén kihomorította a mellét. Az csak hab volt a tortán, hogy
mindeközben rövid ruhája felhúzódott combján. Ahogy oldalra fordult, a szoknya félrecsúszott, és
kivillant alóla vörös csipkés tangája. Orfeusz nyelt egyet.
-Gyere le onnét!
-Miért? Zavar, hogy itt fekszem?
-Illetlenség!
Rea felnevetett. Ekkor lépett be Xénia az ajtón, mintegy megkoronázva a pillanatot.
-Mi ez itt?- kiáltott fel a lány.
-Ú, de ciki!
Rea azonnal felült, és lesimította a szoknyáját. Tekintetével kerülte Xéniáét, mint akit rajtakaptak.
Orfeusz csak bambán meredt rájuk.
-Ez nem az, aminek látszik!
-Nem?! Hát akkor meg tudod magyarázni, hogy mit jelentsen ez? Kettesben elvonultok egy bezárt
szobába. Ez a ribanc épp fetreng az ágyamon! Te meg csak állsz itt, és nézed őt! Egyértelmű!
-Dehogyis! Rea, segíts már! Mondd el te is, hogy nem azért jöttünk ide! Én csak azt akartam, hogy
énekeljen nekem! Xénia, esküszöm, hogy ez az igazság!
-Énekeljen? Te teljesen hülyének nézel engem?!
Rea felállt az ágyról, hogy végre rá is figyeljenek.
-Ne parázz már ennyire, kislány! Az uncsi-tesód érintetlen, mint mindig. Habár ha rajtam múlna...
De ezt a részt már tisztáztuk. Semmi más nem történt itt, minthogy dúdolnom kellett volna egy dalt,
mire Orfeusz eldöntötte volna, hogy bevesz-e a bandába, vagy sem. Most már fogod az adást?
-Nem hiszem el!
 55

-Ó, minek így felfújni a dolgot? Csak lazán, bébi! Ezekkel a féltékenységi jelentekkel nem érsz el
mást, minthogy eltaszítod magadtól Orfeuszt. Nézz csak rá!- mutatott a fiúra. Látványosan
megnyalta a száját, miközben mély hangon nyögött egyet.- Szexis! Fogadjunk, hogy nem csak
nekem tetszik. A fél város oda van a szerelmedért, Xénia. A másik felét pedig az Angelopuloszok
vagyona vonzza. Én jobban vigyáznék rá a helyedben!
-Takarod innét, Rea!
-Micsoda egy hárpia vagy! Na jó, megyek is, mert már megfájdult a fülem ettől a sok rikácsolástól.-
távozóban még odadobott egy csókot a levegőben Orfeusznak.- Te meg ne felejtsd el, hogy miben
állapodtunk meg! Csak hívj, és én azonnal szaladok hozzád! Neked eléneklek bármikor, bármit.
Puszi, szívem!
Még messziről is lehetett hallani gúnyos kacagását.

Níkosz okos, felelősségteljes férfinak tartotta magát. Egy olyan embernek, aki mérlegeli a
lehetőségeit, és végül mindig a helyes utat válassza. De volt egy olyan énje, amely pont az
ellenkezőjét akarta. Szeretett volna kitörni a biztonságos élet nyomasztó falai közül. Üvöltve rázta
börtöncellájának rácsát, és követelte, hogy engedjék ki.
Na ez az elfojtott, csintalan kis belső én tehet arról, hogy mióta megérkezett Pargába, nem bírta
távol-tartani magát Dáfnétól. A nő foglalt, ráadásul nem az esete. Ugyan, mit tudna kezdeni ő egy
ilyen nagyszájú kisasszonnyal, ha megkaphatná? Nem tudná kezelni őt... Kivéve talán az ágyban.
Volt egy olyan halvány megérzése, hogy ott kitűnően megértenék egymást.
Ó, milyen nagy volt a kísértés! Dáfné úgy vonzotta őt, mint lepkét a fény. Csakhogy szegény
lepke nem tudta azt, amit Níkosz igen. Ha túl közel merészkedik a tűzhöz, akkor az elevenen
megsüti. Nem, neki már elege van a fájdalomból. Egyszerűen nem éri meg a szerelem apró örömei,
ha utána jön a hosszan-tartó szenvedés, mikor elveszítjük a másikat.
Níkosznak olyan nőre volna inkább szüksége, aki mellett biztonságban érezheti magát. Akivel
lehet közös otthont tervezni. Aki szül neki két gyerkőcöt, aztán boldogan élnek, míg meg nem
halnak. Igen, így szól az ő története.
Semmi szüksége felfokozott érzelmekre, lángoló szenvedélyre és csontig hatoló vágyra. Merthogy
Dáfné mellett ez várna rá. Ösztönösen érezte, hogy vigyáznia kell vele. Ha pedig mégis olyan
bolond volna, hogy viszonyt kezd vele, az egyenlő lenne azzal, mintha nyitott szemmel zuhanna le
egy szakadékba.
Szóval Níkosz megfogadta, hogy nem viszi önmagát a kísértésbe. Távol marad Dáfnétól. Az
égvilágon semmi sem bírhatja rá, hogy a közelébe menjen!
-Jó a buli, mi?- mosolygott rá Dáfné.
A francba! Mért ilyen gyönyörű?
A nő tényleg észt-vesztően csábító volt ma este. Földig érő, vörös ruhája kiemelte a
domborulatait. Mikor lépett egyet, ingerlően rövid időre kivillant a lába. Dekoltázsa pedig pusztító
hatással volt rá. De a szeme... Az a boszorkányos tekintet volt a legrosszabb. Órákig tudna áradozni
egyetlen pillantásáról.
Níkosz idegesen megköszörülte a torkát. Úgy állt ott, mint akibe a villám csapott. Ha nem szedi
gyorsan össze magát, akkor itt fog hülyét csinálni magából egy egész társaság előtt.
-Egészen tűrhető.
-Azért egy fokkal jobb annál!
-Nem akarok megsérteni senkit, de... itt kb. annyira oldott a hangulat, mint egy kriptában. Tíz
tequila után sem szeretnék táncolni az asztalon.
-Te már ennyit ittál? Nem is látszik rajtad!
-Erről vagyok híres.
Dáfné felnevetett.
 56

-Micsoda macsó duma!- a nő játékosan elmélyítette a hangját, és közben úgy verte fél kezével a
mellkasát, mint Kin Kong.- Ez igen! Nekem jöhet bármennyi pia!- utánozta Níkoszt.
A férfi nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Már el is felejtette, hogy milyen szórakoztató
jelenség Dáfné. Elmés visszavágásaival egy kisebbségi-komplexusban szenvedő embert már rég a
padlóra küldött volna.
-Nem hiszed el?- kezdte az ugratást.
-Nem bizony! Tudom, hogy a férfiak mind istenítik magukat, de engem nem vertek át!
-Bebizonyítom! Rendezzünk egy ivóversenyt!
-Mármint te ellenem? Szó sem lehet róla!
-Beijedtél? Először simán kétségbe vonod a képességeimet, aztán azt hiszed, hogy büntetlenül
megúszhatod?
Níkosz még csak most vette észre, hogy a keze már a nő csípőjénél jár. Dáfné felmosolygott rá, és
odaadóan a karjába simult.
-Táncolunk?- hallotta rekedt hangját.
A férfi azt hitte, menten elájul. Vére felforrósodott, ágyéka életre-kelt és készen állt ott helyben
leteperni a nőt. Az illata, lágy testének érintése elbódította. Már nem akart semmi mást, mint...
Krisztusom! Hát teljesen megőrültem én?
Gyorsan hátralépett. Kezeit sietve zsebre-tette. Itt az ideje egy kis távolságot tartaniuk, mielőtt
elveszti az önuralmát. Különben is, itt botrány lesz, ha összeölelkezve találják őket emögött a
félreeső bokor mögött.
Dáfné is elszégyellte magát. Nyíltan felkínálkozik Níkosznak, aki úgy viselkedik vele, mintha
leprás volna. Túl messzire mehetett az előbb, mert a férfi nagyon kellemetlen ábrázattal fordult el
tőle. Most ha volna egy csepp esze, arrább állna, és békén hagyná őt. De hát mit csináljon, ha
vonzza őt ez a jóképű ördög?
Totál kész, hogy Niké bátyja után lohol, miközben Eugén le sem száll Íriszről. Ilyenkor a
vőlegénye mellett volna a helye, nem? Ehelyett egy hallgatag cowboy érintésére vágyakozik, pedig
erre semmi esélye.
-Ő az?- kérdezte Níkosz.
-Ki?
-Írisz. Ő az?- bökött állával a lány felé.
-Eltaláltad! Talán ismered őt valahonnét?
-Te beszéltél múltkor róla.
-Én? Már nem emlékszem. Mit mondtam róla?
-Valami olyasmit, hogy ő a vetélytársad. De ez nevetséges.
Dáfné kérdőn felvonta a szemöldökét.
-Miért?
-Hát tényleg nem tudod, gatoula mou?
Mélyen egymás szemébe néztek. Níkosz tekintetéből olyan elismerés sugárzott felé, ami
megmelengette a szívét. De még mielőtt elpirulhatott volna, lesütötte pillantását.
-Tetszik, ha görögül beszélsz.
Legszívesebben még hozzátette volna, hogy az előbb egész testében megborzongott mély hangja
hallatán, de azzal túlságosan veszélyes vizekre sodródtak volna.
A férfi vállat vont.
-Még emlékszek pár szóra gyerekkoromból.
-Ha szeretnéd, taníthatlak.
-Nem hiszem, hogy olyan sokáig maradok.
-Ó.- csalódott volt. Hogy elterelje figyelmét, újra visszasiklott tekintete Íriszre.- Egyébként igenis
van tartani-valóm ettől az álszent szűzkislánytól.
Níkosz a fejét rázta.
-Tiketten olyanok vagytok, mint a tűz és a víz. Kivétel nélkül az összes férfi téged választana,
 57

hiszen melletted olyan élményekben lehetne része...

Dáfné titokzatosan elmosolyodott.
-Folytasd csak! Szóval irigyled Eugént?
-Én nem úgy értettem! Nem mintha hatástalan volna rám a szépséged, csak...
-Nyugi, nagy fiú, értem én!
-A lényeg, hogy értelmetlen volna aggódnod. Te vagy a nyerő!
-Ebben a versenyben nem a külső számít. Az teljesen független attól, hogy a vőlegényem végül ki
mellett fog kikötni.
-Hát akkor?
-Csak nyisd ki a szemed, Níkosz! Látod őket? Már az is mindennél beszédesebb, hogy egész este le
vagyok tojva, mióta Írisz megérkezett. Eugén rátapadt a lányra, mint egy pióca, és le sem lehet
szedni róla.
-És ez téged nem idegesít?
-Egy cseppet sem! Én magam harcoltam ki, hogy a szűzkislány meg legyen hívva a partira. Tudod,
ezt a látványt nem hagyhattam ki.
-Azt, hogy Eugén egy másik nőnek udvarol?
-Nem. Azt, hogy Eugén olyan képpel álldogál Írisz mellett, mint aki citromba harapott. A lány
valószínűleg visszautasította őt. Oh, én szegény kis vőlegényem!
Níkosz már nem értett semmit.
-Te ezt honnét veszed?
-Csak találgatok, de szerintem igazam van. Eugén hoppon maradt, ami majd megerősíti abban a
hitében, hogy nincs értelme velem felbontania az eljegyzését. Tudtam, hogy sikerülni fog a tervem.
Bedobtam a csalit a vízbe, a halacska ráharapott, de mikor felhúztam a horogra, akkor csak engem
talált. Én meg a zsákmányomat a kosárba tettem, hazavittem, hogy megfőzzem vacsorára.
-Várj, kezdem kapiskálni! Írisz volt a csali? Ő az, akit szinte felkínáltál Eugénnek? A vőlegényed
meg gyanútlanul pontosan úgy viselkedett, ahogyan azt elvártad volna tőle: ráhajtott a nőre.
-És Írisz is úgy viselkedett, ahogyan azt vártam: megleckéztette Eugént. Az én drága vőlegényem
fülét-farkát behúzva fog visszakullogni hozzám. Ó, a szerencsétlen...
-Félek tőled!- vallotta be Níkosz.- Akinek ilyen csinos a pofikája, nem lenne szabad, hogy ilyen éles
elmével legyen megáldva. És főképp nem lenne szabad ezt a saját hasznodra fordítani.
Dáfné felnevetett.
-Te már megint hízelegsz nekem! Nos mondd csak, még mindig szeretnél a vőlegényem helyében
lenni? Eugén nem vigyázott magára, és mielőtt észbe-kaphatott volna, már a markomban volt. Te
még visszahátrálhatsz, ha akarsz.
-Érdemes visszahátrálni?
-Ha számít neked az életed...
-Ugyan, nem vagy te olyan szörnyű, louloudi mou.
-Nem? Bizonyára más lesz a véleményed rólam, miután végeztem veled. Vagy mégsem fogod
megbánni? Tudod, azért van néhány olyan tulajdonságom, amivel boldoggá tudom tenni a férfiakat.
Dáfné felfuttatta ujjait Níkosz ingén egészen a nyakáig, ahol nyitva volt pár gomb. Feltűnés
nélkül kigombolt még egy párat, hogy könnyebben hozzá tudjon férni a férfi mellkasához. A
cowboy lélegzete jól hallhatóan elállt, mikor körmeit végighúzta a szőrszálak között.
-Mesélj ezekről a tulajdonságokról!
A nő még közelebb hajolt hozzá, szemét le sem vette az ing alól előbukkanó bársonyos
bőrfelületről. Tetszett neki ez a csoki barna szín, nagyon ínycsiklandozónak tűnt. Ha
megcsókolhatná itt a nyaka hajlatában...
Vajon sós ízű lenne a bőre? Vajon felsóhajtana közben?
-Tedd meg!
Níkosz hangja fátyolosan szólt. Ahogyan nézett rá, olyan felfokozott vággyal a tekintetében,
Dáfné majdnem beleesett saját csapdájába. De csak majdnem. Közel állt ahhoz, hogy ő csábuljon el,
 58

pedig egyáltalán nem ezért kezdte el a játékot.

-Nem lehet, nagy fiú! Megígértem Nikének, hogy békén hagylak.
Aztán hátat fordított a férfinak, és elindult vőlegénye irányába.

Dáriusnak el kellett ismernie, hogy katasztrofálisra sikeredett az érettségi buli. A kívülállók jót
szórakoztak, táncoltak, ettek és ittak. De a családtagjai mint akik karót nyeltek, úgy álltak a kert
különböző szegleteiben. Dioméd sokat ivott, és végül merev részegen eldőlt az egyik padon. Eugén
az egész társaság előtt leégett, mikor Dáfné odament hozzá, és jelenetet csinált, mert más nővel
foglalkozott. Dezdemóna részt se vett a partin, inkább bement a házba, és a kis Apollót csitítgatta,
aki megállás nélkül bőgött, mert jött a foga.
Hát mit mondjon, ő sem tudta igazán elengedni magát. Hogy is lehetne, mikor ennyi ellenség
veszi őt körül? Ott van például Jorgosz, vagy Niké. A menye ma olyan pillantásokat vetett rá, hogy
azt nem tudta mire vélni. Mégis ez mind eltörpül Orfeusz haragja mellett. Az a fiú olyan szégyenbe
hozta őt, hogy hirtelen még köpni-nyelni sem tudott.
Épp köszöntőt mondott. Büszkén áradozott arról, hogy fia milyen okos és ügyes, mire az a
megátalkodott gyerek egyszerűen letolta a gatyáját, és a csupasz fenekét mutogatta neki. Dárius
majd elsüllyedt szégyenében. Ezt a makimajmot tényleg ő nevelte?
De visszafogta magát, és nem vett tudomást az esetről. Senki sem értette, mért tesz így. A
tiszteletlenség ilyen fokú megnyilvánulásánál már elvárták, hogy megbüntesse Orfeuszt. De ezzel
semmit sem oldott volna meg, csak még jobban elfajult volna a helyzet.
Nem tudta, meddig bírja visszafogni önmagát, de attól tartott, hogy fia már hamarosan eléri a
határt, ahonnét nem lesz visszaút. Ha ők ketten verekedni kezdenek, akkor a kölyköt nem kerül ki
élve a kezei közül. Ezt muszáj lesz elkerülniük, mert tisztában volt vele, utána már Orfeusz valóban
nem bocsátana meg neki sohasem. Elvesztené fia szeretetét.
Dárius gondterhelten felsóhajtott, és tenyerébe hajtotta a fejét. Szerencsére az eset után a
vendégek már nem maradtak tovább, és hazamentek. Ő pedig végre bevackolhatta magát
dolgozószobájába, és egy kicsit egyedül lehetett. Habár későre járt az idő, cseppet sem volt fáradt.
Főképp, hogy még volt egy elintézetlen ügye.
Felemelte a telefont, és bepötyögte a számot. Dioméd orvosát hívta. A jó doki azonnal felvette,
pedig már valószínűleg ágyban lehet. Beszéltek pár percet, aztán lerakta a kagylót. Elgondolkozva
ráncolta a homlokát.
Szóval jól sejtette. Fiának nincs semmi baja, csak egy kis lelki problémája van. Erre mutat minden
jel: az alkoholizmus, az alváshiány és az impotencia. Szegény Dioméd, valószínűleg egy
csődtömegnek érezheti magát, és ezért az ágyban sem tud teljesíteni. Tipikus az eset, meg is
kérdezte, hogy erre általában milyen gyógyszert írnak fel a pszichológusok. Azt a választ kapta,
hogy elsőnek próbálkozzon sima placebóval, ami semmilyen káros hatással nem lesz a fia
szervezetére. Ha bemesélni neki, hogy ez egy potencianövelő, akkor könnyen lehet, hogy a trükk
működik és a hite által Dioméd tényleg képes lesz újra a szexre. Ha nem, akkor azon még ráér
gondolkozni, hogy mi olyankor a teendő.
Dárius viszont úgy érezte, ez használni fog. Már csak egy dolog nem volt biztos, hogy Niké
teherbe fog-e esni. Nagy rá az esély, hogy nem, és akkor Dioméd megint össze fog törni. De akkor
már tényleg nincs más kiút, rá kell beszélnie fiát, hogy adja be a válókeresetet. Semmi szükségük
egy olyan nőre, aki meddő, és nem tud örököst szülni. Még csak az hiányozna, hogy egy ilyen ágról
szakadt kis senkin múljon az, hogy kihal-e az Angelopuloszok neve.
 59

IV. fejezet

-Szia apa!- köszöntötte Teodort Kasszandra. A pap mosolyogva fordult felé, hogy átölelje.
-Nem szép, hogy mindig csak vasárnaponként látlak titeket!- lánya után Médeának csókolt kezet.-
Ma is gyönyörű vagy kedvesem!
Az asszony pironkodva nézett szét a templomban. Bár az istentisztelet véget ért, de azért páran
még itt őgyelegtek a közelben.
-Halkabban, Teodor! Ne kelts feltűnést!
Kasszandra kinevette őket.
-Pedig semmi értelme szégyellni a szerelmeteket!
Médea azonnal ellenkezett.
-Hogy juthat ilyesmi az eszedbe, lányom?! Az apád Istennek áldozta az egész életét! Sosem
téríteném le az útjáról!
Teodor közbelépett.
-Anyádnak igaza van, Kasszandra! Mi már rég megelégedtünk azzal, ami jutott nekünk. A sors úgy
akarta, hogy sose lehessünk igazán egymáséi. Mi így is boldogok vagyunk, hogy egyszeri
botlásunknak te lettél a gyümölcse. Ennél nagyobb ajándékot el sem tudnék képzelni.
-Én akkor sem értem!
Médea elmosolyodott, és megsimogatta lánya fejét.
-Nem érted, mert még sosem volt részed abban a szerelemben, ami összeköt minket apáddal. Lehet,
hogy szavakkal le sem lehet ezt írni. De nem is lényegesek a szavak! Mi Teodorral huszonnyolc
évig be sem vallottuk egymásnak, hogy mit érzünk, mégis mindketten tudtuk, mert a tetteink
beszéltek helyettünk is. Apád számomra maga a tökély! Megfelel nekem minden szempontból. Ő
egyszerre a legfőbb bizalmasom, a legjobb barátom és az egyetlen támaszom a bajban. Mikor mi
együtt vagyunk, lehet hogy csak beszélgetünk, mégis egy magasabb szinten kapcsolódunk össze.
Olyankor a lelkünk mintha egy lenne. És ha láthatom őt, nekem az már több, mint amit bárki más
adhat. Ha volna egy ilyen ember a te életedben, neked is kincsként érne fel a jelenléte. Persze ott a
kényszer, hogy magadhoz kösd, hogy birtokold őt, de ezt nem szabad. Ez öl meg minden szerelmet!
Alapvetően mindenki szabadnak született. Egyéniségek vagyunk mind, és ha elnyomás alá
kerülünk, akkor menekülni kényszerülünk. Ezért van az, hogy sokszor felesleges a papír, és a
házasságnak nevezett börtön. Ha te tényleg szeretsz valakit, nem kéred még Isten áldását sem, csak
vele leszel. Szaladsz, futsz, hogy utolérd őt, és átadd magadat neki. Sokan azt hiszik, hogy az igaz
szerelem abban rejlik, hogy teljesen levetkőzöd a gátlásaidat, lecsupaszítod az érzéseidet, és
önmagadat megtagadva őt helyezed előtérbe. Nos, nem! Ez csak szenvedéshez, mély lelki kínokhoz
vezetne. Természet ellen való vétek, ha önmagadat megtagadod, esetleg megalázod. Erre semmi
szükség! Nem kell mást tenned, ha igazán szeretsz egy férfit, mint lemondani róla. És ha ő szabad
akaratából veled akar lenni, akkor az maga a beteljesülés. Ez a legtisztább, legegyszerűbb és
legszebb érzés az egész világon. A testiség, vagy az együttélés csak elrontana mindent. Sokszor egy
plátói kapcsolat maradandóbb, mint egy mindent elsöprő halálos szenvedély.
A pap könnyes szemekkel nézett Médeára. Megfogta kezét, és újra megcsókolta. Aztán
mosolyogva Kasszandra felé fordult.
-Anyád a szívemből szólt. Csak egyet tennék még hozzá! A házasság igenis szent dolog. Ha egyszer
úgy döntesz, hogy összekötöd az életed valakivel, akkor az örökre szól. Ezt ne feledd el, lányom!
Kasszandra alig tudott szóhoz jutni ezek után. Valami furcsa érzés szorította össze torkát.
Elgondolkodva sütötte le a szemét. Most képtelen lett volna felnézni a szüleire. Ugyanis irigyelte
őket, ami nem volt szép dolog tőle. De hát önmaga előtt nem tagadhatja le, hogy így érez!
Igazság szerint ő már rég lemondott arról, hogy valakivel megtalálhatja a boldogságot. Gyermekét
 60

is mesterséges megtermékenyítés útján szülte. És az évek is mind hiábavalóan teltek, mikor

Alexnek tópapát keresett. Legutóbbi próbálkozása is súlyos kudarcba fulladt. A jóképű, sima
modorú Andréról kiderült, hogy egy pedofil állat, és őhelyette a kisfiát szerette volna az ágyában
tudni. Ez az eset végleg elrettentette. Feladta a reményt, és elkönyvelte magában úgy, hogy a
szerelem csak a romantikus regényekben és a nyálas filmekben létezik.
Pedig ezt pont most cáfolta meg az anyja. Megértette, amit Médea közölni akart vele. A szülei,
bármily különös, így boldogok, ahogy vannak.
-Szerencsések vagytok.- mondta nekik. Próbált mosolyogni, de nem sikerült.- Én nem tudom, hol
találhatnék ilyen harmonikus kapcsolatra, mint a tiétek.
-Fogsz találni!- jelentette ki az asszony meggyőződéssel.
-Talán. Na jó, lassan ideje lesz indulnunk! Megkeresem Alexet.
A fia, az a kis csintalan, a padok közt bújócskázott egy kislánnyal. Intett neki, hogy jöjjön oda
hozzá. Alex viszont most nem engedelmeskedett neki.
-Anya! Gyere gyorsan! Baj van!
Kasszandra odasietett a gyerekekhez.
-Mi az? Mi történt?
-Kateríni nem találja az apukáját!
A kislányra nézett, aki úgy elpityeredett, hogy alig lehetett látni édes kis arcocskáját könnyei
fátyla alatt. Leguggolt mellé, és nyugtatólag a vállára tette kezét.
-Semmi baj, kis drágám, apukád biztosan itt van a közelben, és hamarosan megtaláljuk őt. Mondd el
szépen, hol láttad őt utoljára!
-Nem tudom!
-És azt sem tudod, hogy mikor?
-Az előbb!
-Na jó! Hol van az anyukád?
-Ő nincs itt! És nem is szeretem!
Kasszandra enyhén zavarba-jött, de nem mutatta. Felállt, megfogta a kislány kezét, és
körbementek a templomban. Alex izgatottan követte őket. Viszont bárhová mentek, nem bukkantak
rá a keresett személyre.
-Kateríni, segíts nekem! Hogy hívják az apukádat?
-Apunak!
-Akkor legalább az mondd meg, hogy néz ki?
-Magas!
Kasszandra ezzel nem ment valami sokra. Ráadásul kezdtek kifutni az időből. Teodor arra készült,
hogy bezárja a templom kapuit, és az emberek is mind elmentek. Mit tegyen? Vigye a rendőrségre a
kislányt? Vagy elsőnek menjenek haza, és majd onnét értesítse őket?
És ekkor végre előbukkant a férfi a semmiből. Alex újdonsült barátnője kitépte magát Kasszandra
kezéből, és sikítva az idegen nyakába ugrott. Úgy tűnt, többé már el sem engedik egymást.
-Apa! Apa! Úgy hiányoztál!
-Te is nekem, kicsikém!
A jelenet megható volt, bár lelke mélyén szívesen felelősségre vonta volna a férfit Kasszandra. De
inkább visszaszívta korholó szavait, mikor meglátta, milyen szép nagydarab emberrel áll szemben.
A kis Kateríni nem hazudott. Apja tényleg jó magasra nőtt.
-Köszönöm, hogy vigyázott a lányomra, amíg nem voltam itt. Csak egy telefonhívást kellett
elintéznem, mégis szemelől-tévesztettem őt.
-Előfordul az ilyesmi.
Kasszandra az élete árán sem bírt volna többet kinyögni, mikor meghallotta az idegen kellemes
baritonját. De jobban megnézve a férfi külseje sem volt éppenséggel felejthető. Göndör fekete haj,
kreol bőr és csoki-barna szemek. Veszettül jóképű volt, a kidolgozott testéről említést sem téve. A
nőnek egy puma jutott róla eszébe. Ez az egzotikus vadállat egyszerre vonzotta, és keltett benne
 61

félelmet. Egyesek számára a veszély hatékony izgatószer...

Oh, miket nem képzelek?! Isten házában nem szabadna hogy ilyen gondolatok járjanak a
fejemben!
-Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Konstantin vagyok.
Kezet fogtak.
-Kasszandra. A fiam, Alexandrosz.- tolta maga elé gyermekét, mintegy védőpajzsul.- Nem láttam
még itt önöket.
-Nem rég költöztünk ide Pargába.
-És hova valósi? Olyan érdekes a kiejtése.
-Ezelőtt Magyarországon éltem sokáig.
-Komolyan? Milyen érdekes! Sokat hallottam már arról a helyről.
A nő idáig csak udvariasságból beszélgetett Konstantinnal, most viszont valódi kíváncsiság
vezérelte. Újságíró lévén régóta szerette volna egy útikalauzzal színesíteni a rovatát, de saját
élményei hiányában, végül letett róla. Most viszont ösztönös megérzése támadt, mint oly sokszor
munkája során.
-Tudja, a helyi lapnál dolgozom, és szívesen írnék egy cikket a magyarokról. Felkérhetem önt, hogy
adjon nekem egy interjút?
A férfi láthatóan meglepődött, de hamar belement. Nyilván ki szerette volna háláját fejezni neki,
mert vigyázott a kislányára.
-Hogyne! Egy ilyen szép hölgynek bármikor a rendelkezésére állok.
Kasszandra elpirult. Ez a bizalmas tekintet, ez a csábító hang... Olyan érzése volt, mintha tetszene
Konstantinnak, de ez bizonyára csak beképzelte.
-Köszönöm.- lehelte elgyengülve.- Akkor majd találkozunk.
-Alig várom.

Níkosz nem bírt magával. Egyszerűen megőrjítette az unalom. A kertben sétálgatva próbálta elütni
az időt, de bármily szép is volt, nem tudta lekötni a figyelmét. Folytonosan olyan érzése volt, mint
akinek sok dolga volna, de mégsem csinál semmit. Otthon, a farmján már rég elvégezte volna
félnapi munkáját, míg itt csak most kezdenek ébredezni az emberek.
Aggódott. Azon gondolkozott, hogy talán fel kellene hívnia az intézőjét, Bobbit. Rá jó kezekben
hagyta a farmját, de mégis gondok adódhatnak, és ő még csak nem is fog tudni róla.
Most vette észre, hogy Dáfné autója áll a felhajtón.
Mikor érkezhetett a nő? Bizonyára a vőlegényéhez jött. Vagy Nikéhez?
Komótosan visszaballagott a házba, és nem sokára választ is kapott a kérdésére. Dáfné ott ült a
konyhaasztalnál frissen, kipihenten és jókedvűen. Níkosz húgával beszélgetett, de amint ő belépett
az ajtón, ráfordította azt a boszorkányos tekintetét.
-Helló, cowboy! Hallom, nyugtalan vagy mostanában.
-Ezt honnét veszed?
-Niké mondta. De én megtudlak érteni. Bizonyára hiányzik neked a farmod.
-Kitaláltad! Tiéd a pont.
A nő gúnyosan elmosolyodott.
-És elárulnád nekem, hogy mitől olyan jó ott az élet? Mi van ott, ami itt nincs? Koránkelés, tyúk
etetés, a marhák terelgetése?
Níkosz fokozottan reagált a cinikus megjegyzésre.
-Képzeld, igen! Pontosan ez hiányzik! Nekem az a maréknyi földdarab pár darab állattal többet ér
bárminél! A te szemedben valószínűleg semmi, de nekem az a mindenem!
-Oké, nem szóltam! Te jó ég, tényleg elég morcos vagy ma, nagy fiú!
Niké láthatóan nem vette komolyan barátnője és bátya összekülönbözését.
 62

-Ne akadj ki ennyire rá, Níkosz! Dáfné Krétán egy kastélyban nevelkedett. Nyilvánvaló, hogy lenéz
minden más létformát.
-Hé, ez így nem igaz!
A férfi gyanakodva összevonta a szemöldökét.
-Sejthettem volna, hogy piszkosul gazdag vagy. Ez az öltözködés, meg a viselkedésed...
-Mi a bajod a viselkedésemmel?
-Olyan igazi elkényeztetett úrilány-stílus.
-Tévedsz! Én is dolgozom a megélhetésemért.
-Várj! Kitalálom, mi a munkaköröd! Hm... vécés néni?
-Nagyon vicces! Bankban dolgozom. Én hozom össze a hitelfelvételeket.
Níkosz arca elkomorult.
-Az olyanok, mint te, mind hiénák!
Dáfné levegő után kapkodott. De mielőtt válaszolhatott volna, megint Niké mentette meg a
helyzetet. Gyorsan közéjük állt, és megmagyarázta bátya kijelentését.
-Níkosz csak azért haragszik a szakmabeliekre, mert még annak-idején egy hitel miatt vesztette el a
nagynénénk örökségét.
-Azok az uzsorások még esélyt sem adtak nekem, hogy törleszthessem az adósságot!
Dáfné bólintott.
-Előfordul az ilyesmi. De ezért nem ránk kellene haragudnod, hanem a főnökeinkre. Nekem is
sokszor meg van kötve a kezem. Van, hogy én megadnám a hitelt valakinek, de a feljebbvalóm nem
engedi. Sajnálom, hogy te is így jártál.
-A sajnálattal nem sokra megyek!
Niké csípőre tett kézzel nézte őket.
-Látom, ma nem vagytok egy hullámhosszon. Talán rossz ötlet volt részemről, hogy idehívtam
Dáfnét. Azt hiszem, mégiscsak lefújom a dolgot.
-Mit?- kérdezte Níkosz.
-Arra gondoltam, hogy örülnél neki, ha kicsit kimozdulhatnál innét, és szétnéznél a környéken.
Dáfné tud egy jó helyet, azt állítja, hogy nagyon tetszene neked. Már el is készítettem a piknik
kosarat, ha sokáig maradnátok. De hát ezek után el sem merem képzelni mennyit civakodnátok
egymással az út alatt.
-Ó, és akkor mi van?- vont vállat Dáfné.- Attól még elmehetünk, nem? Legfeljebb beragasztom a
száját a cowboynak, ha túl sokat replikázik. Na, indulhatunk?
-Még azt sem tudom, hova mennénk.- jegyezte meg Níkosz.
-Az meglepetés! Gyere, kövess, nagy fiú! Ha csak nem félsz tőle, hogy egyenesen a pokolba
vezetlek... Vagy még annál is rosszabb helyre!
A férfi felkapta a piknik kosarat, aztán elindult Dáfné után a kocsihoz. Még visszaintegetett
Nikének, mielőtt beszállt volna.
-Aztán meg ne egyétek egymást! Azért csomagoltam a finom szendvicseket, hogy azt fogyasszátok!
A nő indított, és kikanyarodtak az úttestre. Níkosz megint tett egy epést megjegyzést a kocsi
nagyságát illetően, de csak halkan. Dáfné viszont így is elmosolyodott.
-Kényelmesen ülsz, bébi?
-Tisztázzunk valamit! Nem te miattad vállalkoztam végül erre az ostobaságra, hanem mert láttam,
hogy szegény Niké mennyit készülődött csak azért, hogy a kedvemben járjon, és nekem nem volt
szívem visszautasítani őt. Megértetted?
-Ó, jobban értelek én, mint gondolnád...
Dáfné egy kézzel fogta a kormányt, a másikkal kinyúlt, és rátette forró tenyerét a férfi combjára.
Níkosz szemei azonnal a finoman manikűrözött halovány kézre tapadt. Ahogy meglátta, hogy a
vörös karmok térdétől egyre feljebb cirógatják, megkeményedett az ágyéka. Fájdalmas nyögését
alig bírta visszafojtani a szűk farmer miatt. Zavartan megköszörülte a torkát, és visszatette Dáfné
kezét a sebességváltóra.
 63

-Inkább az útra kellene koncentrálnod.- szavai alátámasztásául épp egy nagyon bukkantak, Níkosz
pedig beverte a fejét a lapos tetőbe.- A francba!
Dáfné még csak nem is figyelt rá. Nevetve dudált rá az egyik ismerősére, aki épp hazafelé tartott a
templomból. Úgy tűnt, percenként jön vele szembe egy barát. A férfi már kezdte unni a dolgot.
-Elárulod nekem, hogy te mért vállaltad, hogy körbekalauzolsz a környéken?
-Épp nem volt jobb dolgom! A munkahelyemről kivettem egy hét szabit, úgyhogy rám fér egy kis
lazítás. Ahova viszlek, egyébként az én kedvenc bújóhelyem. Eleve odatartottam volna, csak Niké
kérésére elviszlek magammal.
-És mért nem a vőlegényeddel töltöd a szabadidődet?
-Eugén elfoglalt ember. Egy igazi álmodozó, és a tehetségét mindenki elismeri. Vétek volna őt
kirángatni a műterméből, és megakadályozni az alkotásban. Rendszerint megvárom, míg annyira
elfárad, hogy önként merészkedik le a többi halandó közé. Ez sajnos csak ritkán fordul elő. Neki
minden idejét a festés tölti ki.
-Ennyi? Soha nem szokott rád szakítani időt?
-Nem várom el tőle, hogy körülöttem ugráljon, akár egy bakkecske!
-És nem félti a tulajdonát?
Dáfné érdeklődve kapta fel a fejét.
-Miért? Féltenie kellene? Szerintem Eugén bízik bennem.
-És milyen rosszul teszi! Hiszen a vak is látja, hogy folyamatosan az elcsábításomra törekszel!
A nő kacagni kezdett.
-Ne szállj el ennyire magadtól, nagy fiú! Igen, jó pasi vagy! Igen, tetszel! De semmi több! Én
mindenkivel így ingerkedek, nem csak veled. Az a te bajod, ha komolyan veszed.
-Hát elég szánalmas, ha tényleg így viselkedsz a körülötted lévő férfiakkal. Azt aláírom, hogy nem
csak a te hibád, hanem Eugéné is. A vőlegényed elhanyagol, ezért máshoz fordulsz. Ez végül-is
érthető. De arra ne számíts, hogy én ki fogom használni a helyzetet! Sosem volt szokásom a
tilosban garázdálkodni, és nem most fogom elkezdeni.
-Ú, de nagyképű vagy! Kedvem lenne kipróbálni a te híres vasakaratodat... Benne vagy a játékban,
szívi? Én végignyalogatom az egész testedet centiről-centire, te pedig egy ujjal sem érhetsz hozzám,
mint egy buddhista szerzetes. Megtartóztatod magad. Jól hangzik?
Níkosznak nem segített lehiggadni ez a kép, amit kivetített elé Dáfné. Ahogy elképzelte, hogy a
nő haja végigsimít az ő meztelen combján, sajgó szerszáma megrándult a slicce alatt.
Átkozott legyek, ha ez a csábító kis boszorka megtöri az akaratomat!
-Az előbb közöltem veled, hogy nem érdekel az ajánlatod, de te még mindig rám akarod erőltetni
magad. Benned nincs semmi büszkeség?
Dáfné dacosan felvonta az állát vezetés közben. Ajka sejtelmes mosolyra húzódott. A férfi nem
szívesen derítette volna ki, hogy milyen tervet főzött ki ellene abban a rafinált kis kobakjában.
-Meglátjuk, hogy később is ez lesz-e a véleményed.
-Ez lesz!
-Nem biztos.

Rea tudta, hogy mit akar. És mindig megszerezte azt, amit akart. Vagy így, vagy úgy, de végül
mindig ő győzött. Mondhatná úgy is, hogy ez volt az ő védjegye.
És most Orfeuszra fente a fogát. A fiú nem igazán nagy szám, de a teste isteni, és el tudna
szórakozni vele ideig-óráig. De nem is ez a lényeg. Orfeuszban a legvonzóbb tulajdonság az volt,
hogy Xénia szerelmes belé. A lány tegnap is majd felrobbant a féltékenységtől, pedig igazság
szerint nem is történt semmi közte és a fiú között.
Ez a kis jelenet döbbentette rá arra, hogy itt az ideje akcióba lendülni, ha még mindig bosszút akar
állni a régi sérelmekért. Mindkettőt ugyanúgy utálta. Orfeuszt azért, mert visszautasította őt, Xéniát
 64

meg azért, mert beleköpött a levesébe, és ő az ilyesmit nem szereti. Meg kell tanulnia a két
hősszerelmesnek, hogy nem gázolhatnak csak úgy át rajta. De majd ő ad nekik egy alapos leckét a
saját módján.
Szét fogja választani őket! Reának semmi sem okozna nagyobb élvezetet, mint végignézni, ahogy
ezek ketten szenvednek egymásért. De ezt sajnos nem tudja egyedül véghezvinni, szüksége lesz egy
társra. Tulajdonképpen nem is gondolkozott sokat azon, hogy ki legyen az, akit maga mellé választ.
Egyértelműen Arisztid az ő embere.
Nem lesz könnyű dolga vele. A fiúval már két éve, hogy elég rossz a kapcsolata abból kifolyólag,
hogy viharosan vetettek véget a kis viszonyuknak. Arisztid lehordta őt mindenféle aljas ribancnak,
ami még most is csípte a szemét. Egyáltalán nem felejtette el azt a megaláztatást, amit kapott tőle.
Legszívesebben neki is visszafizetne mindenért, de egyelőre nem teheti. Még szüksége van rá
Xéniáék ellen. De nem baj, ami késik, az nem múlik, igaz?
A fiút az otthonában kereste fel. Miután bekopogott a hatalmas villa ajtaján, Arisztid anyja nyitott
neki ajtót. Barbarella mindig ellentétes érzéseket váltott ki belőle. Annak idején haragudott rá, mert
az ő jószántából ment tönkre Írisz esküvője. Szegény nővére rengeteget sírt, amiért egyértelműen az
a senkiházi Arzén és ez a lotyó tehet.
De ha más szemszögből nézi a dolgokat, akkor láthatja, hogy Barbarella tulajdonképpen
megmentette őket. Végül-is mennyivel jobb volna most Írisznek egy szoknyapecérrel laknia, és
élete végéig elviselnie a pletykákat? Nem, jobb így, hogy meghiúsultak a házassági tervei.
Szóval Rea egyrészről megvetette, másrészről csodálta Arisztid anyját. Érdekből házasodni, aztán
a válás után egy ehhez hasonló luxus villában élni... hm, okos dolognak tartotta. Lenne a helyében,
az már biztos. Csak a jó-hírével van gond. Amit idáig Barbarelláról hallott, abból levonta a
következtetést, hogy semmi ízlése nincs a férfiak terén. Gazdag, szegény, öreg, fiatal, jóképű,
csúnya... Válogatást nélkül jöhetett neki bárki, akinek van farka.
-Kali mera! Arisztidet keresem.
-Szólok neki.
A nő bement, és nem sokára jött Arisztid. Amint meglátta őt a fiú, egyből a béka feneke alá
csökkent az érdeklődése.
-Mit akarsz itt?- lökte oda neki köszönés helyett.
Rea megsértődhetett volna, ha nem ő lenne rászorulva Arisztid segítségére.
-Menjünk be, és elmondom. Egy kihagyhatatlan ajánlattal érkeztem hozzád.
-Már megint kieszeltél valamit, mi?
A lány nem válaszolt, csak türelmesen mosolygott vissza rá. Arisztid bosszúsan felsóhajtott, de
beengedte. A szobájába mentek, ami úgy nézett ki, mintha bombát robbantottak volna benne. A fiú
felé fordult, és az arckifejezéséből leszűrhette, hogy most semmi kedve foglalkozni vele.
-Bökd ki hamar, amit akarsz, aztán jobb lesz, ha elzúzol innen, mert nekem mennem kell dolgozni!
-Ne ilyen hevesen! És velem te nem beszélhetsz így!
A fiú gúnyosan elmosolyodott.
-Elfelejted, hogy előttem nem kell megjátszanod magad, Rea! Ismerlek téged kívül-belül. De
leginkább belülről láttalak sokszor.
-Ó, a kellemes emlékek...
-Kinek kellemesek? Neked? Na jó, kapsz öt percet, addig előadhatod a legújabb baromságodat,
aztán kidoblak innét.
A lány egy csípős visszavágáson törte épp a fejét, de túlságosan lefoglalta az, hogy Arisztidet
nézze, amint vetkőzik. A váratlan sztriptíztől elnémulva állt ott és szeme szinte itta a fiú feltáruló
meztelen testének látványát. Arisztid megizmosodott, mióta utoljára együtt voltak. És szőrösebb is
lett, ami viszont jól állt neki. Igazi férfi lett.
-Adjak egy képet magamról?
-Öntelt seggfej!
-Nekem legalább van mire büszke lennem. És neked?
 65

Rea már kezdte unni a folyamatos sértéseket. Ennek ellenére nem fordította el tekintetét
Arisztidről, aki most a munkaruháját vette föl, ami nem más volt, mint egy öltöny.
-Hol is dolgozol?
-Mit érdekel az téged?
-Csak úgy.
-Egy hülye milliomosnak a magánsofőrje vagyok.
-Sosem hittem volna, hogy erre fogsz kényszerülni.
-Most mit tegyek? Ezt dobta ki a gép.
-Hát ez szomorú. Micsoda blama, hogy neked is meg kell tapasztalnod a közönséges halandók
életét. Bizonyára szörnyű lehet neked. Ó, csórikám...
A fiú nagyon mérgesen nézett rá.
-Most komolyan szívatni jöttél ide, vagy elhagyja végre valami értelmes is a szádat?
A lány most fölényben érezte magát. Egy megvető mosoly kíséretében ledobálta Arisztid koszos
ruháit az ágyról a földre, aztán keresztbe tett lábbal leült rá.
-Kettőnknek még van egy befejezetlen ügye.
A fiú karba-tette a kezét, és kíváncsian felvonta a szemöldökét.
-Csak nem kihagytunk egy pozíciót? Pedig én azt hittem, hogy az egész Káma Szútrát
végigpróbáltuk.
-Ezzel most bizonyítottad, hogy mennyit érsz, és veled együtt az összes férfi. Tudod, az nem csak
egy mondás, hogy ti a gatyátokban hordjátok az eszeteket. Ez tény!
-Akkor elárulnád végre, hogy mi a francnak vagy itt, hacsak nem dugni akarsz velem?
-Két szó: Orfeusz és Xénia.
Arisztid hitetlenkedve csapott saját arcára.
-Te még mindig ott tartasz?! Jézusom, Rea, felejtsd már el őket!
-Téged nem érdekelnek?
-Hát nem!
A lány kicsit csalódott, de nem adta fel a tervét. Arisztid nincs kellően motiválva, de sebaj,
megoldja a problémát.
-Segíteni fogsz nekem!
-Régen sem tudtuk szétválasztani őket, és most sem sikerülhet.
-Ne légy ilyen borúlátó! Azóta idősebbek és okosabbak is lettünk két évvel. Akkoriban túl
nyilvánosan cselekedtünk. Végig tudták, hogy ártani akarunk nekik. Ezzel rontottuk el!
-Mostanra sem hiszem, hogy a szívükbe zártak volna minket.
-Természetesen gyűlölnek minket, de mi pontosan ezt fogjuk a hasznunkra fordítani. Gondolj csak
bele! Szerinted mit érezne Orfeusz, ha hallaná, hogy az ő kis Xéniája találkozgat veled?
-Megölne engem. Épp ezért nem megyek bele ebbe a béna játékba!
-Áh, sejthettem volna, hogy semmire sem vagy jó! Még most is bepisilsz a pelenkádba, ha valaki
egy kicsit is keményebben néz rád? Csak egy nyámnyila kölyök vagy!
-Hé! Nem én voltam az, akinek a teste hidegen hagyta Orfeuszt!
-Nem az én hibám, hogy az a hülye egy impotens! Valami érthetetlen okból csak Xénia bájai hatnak
rá, ami szerintem nevetséges, mert az a liba tiszta deszka. Viszont, ezzel csak mi vagyunk tisztában.
-Jó, és most mi a teendő? Talán vetkőzzek le én, hátha azzal többet érünk?
-Nem, te barom! Felhomályosítalak róla, ha netalán idáig nem tudtad volna, hogy csak szánalmas
másolata lehetsz Orfeusznak! Ahogy nekem, úgy Xéniának sem fogsz kelleni. De szerencse, hogy
ezzel is csak mi vagyunk tisztában.
-Hova akarsz kilyukadni? Már rohadtul nem értem mi szükséged van rám!
-Épp most próbálom kinyögni, de folyton beleszólsz!
Rea felpattant az ágyról, és járkálni kezdett. Ha nem így tesz, akkor eszeveszett sikoltozásban tör
ki, és kitépi a fiú összes haját. Arisztid egyszerűen az agyára ment ezzel a pökhendi modorával és a
mogyorónyi IQ-jával. De nem, most tiszta fejre van szüksége. Az égvilágon semmire sem fognak
 66

jutni, ha folytatja a veszekedést. A lényegre tér inkább.

-Azt tanácsolom, hogy tegyük félre a köztünk lévő ellenségeskedést, és inkább dolgozzunk össze.
Te Xéniát, én Orfeuszt próbálom meg behálózni, de a hangsúly a próbálni szón van. Nem kell
elcsábítani őt, csak sokat kell körülötte forognod. El kell érned, hogy a bizalmába fogadjon, hogy
önként akarjon veled találkozni. Eleinte nyilvános helyeken, hogy pletykáljanak rólatok. Aztán
kettesben is, amikor véletlenül rátok nyit majd Orfeusz. Ugyanez a forgatókönyv az én esetemben
is. El fogom érni, hogy Xénia belepusztuljon a féltékenységbe, és kételkedni kezdjen Orfeuszban.
És ha ezt elértük, már csak hátra kell dőlnünk, és páholyból nézhetjük végig, ahogy összeugranak.
Majd vádaskodnak, meg tagadnak persze, de addigra már egyikük sem fog hinni a másiknak. Aztán
szétköltöznek, és soha többé nem kívánják majd látni egymást. Ennyire egyszerű!
Arisztid leesett állal hallgatta végig.
-Te beteg vagy! Volt neked egyáltalán gyerekszobád? Rea, most ezért ne haragudj meg, de
szerintem nagyon komolyan kezeltesd magad. Aztán gyere vissza, mikor felnőttél, és néha tudsz
másra is gondolni, mint ezekre a szadista bosszútervekre.
-Ó ne már! Nem hiszem, hogy az épelméjűségemben kételkednél! Inkább abban, hogy sikerülhet-e
kettőnknek ezt véghezvinni. Csak egy kérdés! Voltál már szerelmes? Hagyd, ne válaszolj! Te az
önimádaton kívül úgy sem volnál képes mélyebb érzelmekre. A lényeg, hogy aki szerelmes, az
egyben kiszolgáltatott is. Állandóan retteg, hogy elveszítheti a másikat. És ha mi még erre kicsit
rásegítünk, már nem fogják tudni, hogy mi az igaz és mi a hazugság. Higyj nekem, ha azt mondom,
hogy Orfeusz és Xénia most a legsebezhetőbbek!
-Micsoda szakértőnek képzeled magad! Közlöm veled, hogy nekem is van némi fogalmam a
szerelemről. Tudom például azt, hogy mindig kibékülnek. Megbocsátanak a másiknak, bármit is
követett el. Ennek fényében, mi értelme volna összeveszejteni őket? Úgy is újra összejönnek!
-Nem biztos! A megcsalást nem fogják tűrni. Ismerem Orfeuszt, és ő már abba is belebetegszik, ha
csak belegondol, hogy valaki az ő Xéniácskájához ért. És azt is látnod kellett volna, hogy milyen
jelenetet rendezett tegnap a csaj, mikor a szobájukban voltam.
Arisztid csak pislogott.
-Mi van?! Te jártál náluk?
-Rendeztek egy bulit, és én is elmentem. Már kettesben voltam Orfeusszal, mikor Xénia benyitott.
Rendesen kiakadt azon, hogy az ágyában fekszem. Az a bamba pöcs meg csak bámult engem, pedig
a bugyimat még csak le sem vettem. Szegény, szerintem rendesen unhatja már azt a dagadt tehént.
-Gyorsan dolgozol. Elismerésre méltó.
-Most akkor csatlakozol hozzám, vagy sem?
A fiú sokáig gondolkozott. Hallgatásával Rea idegeire ment. Végül Arisztid megszólalt.
-Ha belemegyek... mi lesz a jutalmam?
-Xénia nem elég neked? Végre megtudhatod, milyen szerető. Egy vadmacska? Vagy csak feküdni
fog alattad, mint valami frigid jégkirálynő. Én a második lehetőségre tippelek!
-Kit érdekel Xénia?!
-Hát azt hittem, téged! Régen nagyon odavoltál érte.
-Kigyógyultam belőle. Viszont téged elfogadnálak... Veled legalább tudom, hogy nem fogok
unatkozni!
Rea elégedetten elmosolyodott. Szerette érezni, ha hatalma volt egy férfi felett. Továbbá azt sem
felejtette el, hogy van némi elszámolni-valója Arisztiddel. Ez a felfújt hólyag soha többé nem fog
abban a gyönyörben részesülni, amit ő adni tudna neki. De egy ideig hitegethetné...
Merészen közelebb lépett a fiúhoz, és végigcirógatta a vállát.
-Fogadjunk, hogy már megbántad, hogy annak idején eldobtál magadtól?- búgta érzékien.
-És te gondoltál rám azóta?
-Bevallom, hogy... igen!
Már hogyne gondolt volna rá?! Képzeletében ezerszer is belemart Arisztid gőgős képébe. Az
össze olyan ponton, ahol a legfájdalmasabb egy embernek, megrugdalná, és összetaposná, és
 67

megvagdalná, és... Mennyit ábrándozott a fiú rémült sikolyairól! Volt nap, hogy egyszerűen nem
tudott másra koncentrálni, csak arra, hogyan tudná neki visszafizetni amit ellene tett.
Most viszont olyan lágyan, simulékonyan dörgölőzött hozzá, mintha ezt szerette volna mindig is.
Mintha majd elepedne a vágytól, hogy vele lehessen. Belecsókolt Arisztid nyakába, aztán
végighúzta nyelvét a fülkagylóján. Csak egy pillanatra ingott meg önuralma, mikor fogai közé
szoríthatta a fülcimpáját. Nem kellene túlságosan megerőltetnie magát, ha le akarná harapni ezt a
felesleges bőrdarabot... Szinte már látta is magát, amint a fiú vére végigcsorog az állán.
Arisztid erről mit sem sejte felnyögött, és merevedését közelebb tolta a lány hasához. Rea még
csak nem is érzett dicsőséget, hogy ilyen gyorsan felizgatta a fiút. Könnyű préda, mint minden
agyalágyult férfi. Ezeket tényleg a farkuknál fogva lehet vezetni!
Mert ugyebár, ha Arisztid használná az eszét, akkor feltenné azt az egyértelmű kérdést, hogy
ugyan minek feküdne le vele Rea azok után, hogy úgy megalázta legutóbb? Vagy tulajdonképpen
ezzel most a lányt nézi le? Talán azt gondolja magában, hogy Reában egy cseppnyi büszkeség
sincs? Hogy komolyan képes volna újra járni vele, mintha mi sem történt volna?
A lány körmeit egy pillanatra belevájta Arisztid hátába, de aztán gyorsan simogatássá szelídítette a
dolgot. Nem szabad még ilyen korán felfednie magát a fiú előtt! Kontrollálnia kell az érzéseit, ha
vele van. Így talán a végletekig el tudja húzni macska-egér játékát Arisztiddel, hogy aztán jól
bemutasson neki, mikor a tettekre kerülne sor.
-Elég, szívem! Most csak ennyit kapsz, de ha elvégezted a munkát...
Egy mindent elsöprő szenvedélyes csókkal zárta le beszélgetésüket, csak hogy még egy kicsit
kínozhassa a fiút. Aztán elhúzódott tőle, de Arisztid visszarántotta.
-Ne menj még! Csak egy kicsit maradj, és...
Most a fiú kezdeményezte a csókot, de ez valahogy sokkal több volt. Több, mint a nyelvek és
ajkak összeérintése. Ez a tapasztalt, rafinált csók majdnem elgyengítette Reát. Csak akkor kapott
észbe, mikor Arisztid ujjai már a melltartóján matattak. Nem engedheti, hogy a hatása alá kerüljön!
Kiszakította magát a fiú öleléséből, és az ajtóhoz sietett. Visszafordult, és bár szavai élesen
csattantak, a hangja nem volt olyan magabiztos.
-Előbb végezd el a feladatodat, csak utána fizetek a szolgálataidért! Majd jelentkezem!

A kocsiút alatt nem sokat szóltak egymáshoz, de mikor megérkeztek, a feszült hallgatásnak egy
csapásra vége lett. Níkosz hitetlenkedve bámult ki a kocsi szélvédőjén. Azt várta volna, hogy Dáfné
valami turistalátványosságot fog mutatni neki, de ehelyett egy lovardába hozta. Ennél jobb helyet
nem is találhatott volna neki! Hiszen pont erre volt most szüksége! A szabadság mámorító érzésére,
amit csak a nyeregben szokott érezni.
-Megbocsátok neked mindent! Még azt is, hogy bankban dolgozol, meg azt is hogy sokkal
gazdagabb vagy nálam. Elfelejtve minden rossz dolgod!
A nő nevetve szállt ki az autóból. Níkosz is kipattant, és odamentek az főlovászmesterhez. Az
hamarjában elő is vezetett két gyönyörű kancát. A férfi alig várta már, hogy a ló hátán legyen, és
szédült tempóban vágtasson. Végül kiderült, hogy a terület olyannyira behatárolt, hogy örülhetnek,
ha egy kis ügetés megengedett. De nem hagyta, hogy ez elvegye a jókedvét.
Mindet összevéve jól szórakoztak Dáfnéval. A nő olyan szexisen nézett ki a nyeregben, hogy nem
merte túl sokáig rajta felejteni a pillantását. Ennek ellenére sokat ugratták egymást, és elég
barátságossá szelídült a köztük lévő hangulat. Miután kifárasztották magukat is és a lovakat is,
visszamentek az istállókhoz. Aztán elmentek a közeli rétre, kiterítettek egy pokrócot a fűbe, és
letelepedtek rá. Níkosz kíváncsian belekukkantott a piknik kosárba, mire kiderült, hogy olyan
finomságokkal van tele, amit lehetetlen vissza utasítani.
Miután bekebeleztek egy jó adag saganak-ot, sikotákia ladorigani-t és loukoumádes-t,
felbontottak egy üveg jófajta vörösbort, és megittak egy pohárral belőle. Az ételtől és az alkoholtól
 68

kicsit elpilledve ledőltek, de még nem adták meg magukat az álmosságnak. Beszélgettek még egy
kicsit, de aztán Dáfné már nem válaszolt többé, és ebből Níkosz tudta, hogy elaludt. A férfi lehunyta
a szemét, és ő sem bírt tovább ébren maradni.
Nem tudta, mennyi idő múlva kelt fel, de még magasan állt a nap, úgyhogy nem alhattak túl sokat.
Még mindig tompa aggyal maga mellé pillantott, és Dáfnét látta, amint egy édes kiscica módjára
odakucorgott a hóna alá. A fejét az ő vállán nyugtatta, ami legalább megmagyarázta, hogy mért
zsibbadt el úgy. De ahelyett, hogy elhúzódott volna a nőtől, egyre csak bámulta őt, és
gyönyörködött arcának szépségében.
Dáfné nem egy átlagos teremtés volt. Álomszép fekete haja már tarolt, de így kócosan egyenesen
az őrületbe kergette őt. Szerette volna megérinteni a fényes fürtöket, feltekerni karjára, aztán újra
leengedni, és nézni ahogy beteríti Dáfné meztelen testét. Viszont nem volt joga ahhoz, hogy ezt
megtegye, ezért csak ezt a pár lopott pillanatot élvezhette, míg együtt voltak a többiektől távol.
Óvatosan a nő füle mögé tűrte a haját, hogy szabadon láthassa elbűvölő arcát. A bőre olyan finom
volt, mint a selyem, színe mégis, mint az alabástrom. Lenyűgözte fitos kis orra és érzéki ajkának
ellentéte. Ártatlanul csábító, ezt a szót lehetne használni rá. Mikor Dáfné ébren volt, bármennyit is
élcelődött vele, mindig érezhető volt benne egy bizonyos tartás. Egy királynő méltóságával
rendelkezett, ami hihetetlen módon fel tudta izgatni Níkoszt.
Most viszont, alvás közben olyan aranyos volt és szelíd, hogy szinte szégyellte korábbi
gondolatait. Dáfnéban nem volt semmi gyenge, semmi ami dédelgetésre szorult volna, a férfi mégis
legszívesebben a védelmezője lett volna. Ő azt szerette, ha egy nő rászorul a segítségére, ha
érezheti, hogy szüksége van rá. Ehelyett Dáfnéval folyamatosan csak harcolnak, kötözködnek
egymással, ami kezdett az idegeire menni. De leginkább az zavarta, hogy ettől csak még
fokozottabban vágyott rá.
Dáfné olyan váratlanul ébredt fel, hogy a férfi már nem tudta visszakapni kezét. A sűrű pillák
megrebbentek, aztán szemhéja felpattant. Mélyzöld szemei, amit annyira imádott, még mindig
bódultan meredtek rá. Níkosz pulzusa azonnal felgyorsult ettől a szexis tekintettől. A nő figyelme
elterelődött. Pillantását a saját kezére fordította, amellyel épp a férfi mellkasán tenyerelt. Minden
valószínűség szerint megérezte, mennyire kalimpál a szíve.
Egyetlen szexuális élménye sem volt ennyire meghitt és bizalmas, mint ez az értékes pillanat.
Nem egészen értette, hogy mi tette ilyen bensőségessé, csak azt tudta, hogy örökre beleégett az
emlékezetébe. A nő forró teste az övéje mellett, és ez a boszorkányos szempár, amely a lelke
legmélyéig hatolt.
Ekkor tett mindent félre, ami ésszerű, és lépett rá a veszélyes útra.
Előre hajolt, és megcsókolta Dáfnét. A nő olyan kitörő örömmel fogadta, hogy az meglepte.
Átkarolta Níkosz nyakát, és még közelebb húzódott hozzá. Úgy tűnt, legszívesebben eggyé olvadna
vele, hogy soha többé ne választhassák széjjel őket. Türelmetlenül összefonta lábaikat, és addig
dörgölőzött hozzá, míg a férfi sutba nem dobta az ellenállását.
Hevesen megfordultak, hogy a nő legyen alul. De a csókot a világért sem siette el. Alaposan,
minden részletre kiterjedő lelkesedéssel térképezte fel Dáfné puha száját. Az ajkai olyan édesek
voltak, a nyelvén pedig még lehetett érezni a bor zamatát. Az élvezettől felnyögve kóstolgatta,
ízlelte, játszadozott vele, mintha övék volna a világ összes ideje.
A nőnek vizont ez nem volt elég. Sürgette őt, nyöszörögve simogatta hátát, szavak nélkül is
kifejezve, hogy sokkal-sokkal többet kíván. Níkosz úgy érezte, még az ő kezében van az irányítás,
de hamarosan nem fog tudni ellenállni az asszonyi csábításnak, és megadja Dáfnénak azt, amiért így
könyörög. Már az is, hogy a nő ilyen készségesen széttárta előtte a combját, a szakadék szélére
sodorta. Az önuralma vészesen megingott.
Váratlanul elkapta őket a gépszíj, és véget ért a pajkos évődés. Testük remegve feszült
egymáshoz, és nyelvük ádáz harcot vívott, hogy még és még többet kapjanak a gyönyörből. Níkosz
keze önállósodott, és beszökött Dáfné lenge blúza alá. Ahogy felfedezte, hogy ott is mennyire
tökéletes, már nem bírta megállni, hogy ne lássa a finom domborulatokat. A melle, mint két
 69

reszkető halom, olyan ennivaló volt számára, mint két érett gyümölcs. A nő kéjesen megborzongott,
mikor érdes tenyerével megdörzsölte az érzékeny csúcsokat, aztán a szájába is vette.
A férfi már azt sem tudta, hogy mit cselekszik, mikor Dáfné tűzforró medencéje az övéhez simult.
Az események olyan gyorsan pörögtek fel, hogy már nem tudta követni. Valahol agya leghátsó
rétegében vörösen villogott a figyelmeztetés, hogy jobb lesz, ha megáll, vagy különben itt a földön
fogja magáévá tenni a nőt, de nem érdekelte. Nem számítottak a következmények.
Níkosz megpróbálta felemelni a fejét, de az olyan súlyos volt, mint egy ólomgolyó. Nehezére
esett elszakadni Dáfnétól, és végül nem is sikerült, mert amint abbahagyta isteni melleinek
kényeztetését, szájával a hasára siklott, ujjaival, pedig a nadrágján babrált. Le akarta vetkőztetni, és
benne akart lenni minden lehetséges módon.
-Áh, mit teszel velem?- sóhajtotta.- Teljesen megbabonáztál, te átkozott boszorkány!
Dáfné mindig örült, ha a férfiak hódolnak neki, de még ilyen bókot sosem kapott. Tulajdonképpen
ez most bók akart lenni?
-Amerikában ezzel a szöveggel veszed le a lábukról a nőket?
-Milyen nőket?
Níkosz tényleg nem emlékezett egyre sem, miközben már húzta is le Dáfnéról a szűk nadrágot.
Már csak a bugyi volt hátra, és azután... De a nő elhúzódott tőle, és újra felöltözött. Níkosz
értetlenül nézett rá, miközben azon gondolkozott, vajon mennyire lenne férfias dolog, ha most
nekiállna könyörögni, hogy folytassák, amit elkezdtek.
-Valami baj van?
-Ez nekem túl sok egyszerre!
-De hát az előbb még te is akartad!
-Meggondoltam magam.
A csalódástól ordítani szeretett volna, vagy valamit tenni, amivel levezetheti a dühét, de nem tett
mást, csak szótlanul felállt, és sétált pár métert. Viszont ez sem tudta lehűteni ágaskodó libidóját, és
minél többet várt, annál jobban felhúzta magát. Végül visszafordult, és mikor megpillantotta Dáfnét
összeszedetten, mintha az előbb mi sem történt volna, elszakadt nála a cérna.
-Ezt direkt csináltad? Úgy értem, hogy direkt izgattál fel, hogy aztán hoppon maradjak?
-Ezt meg honnét veszed?!
-Honnét?! Te magad ígérted meg nekem nem olyan rég, hogy meg fogsz leckéztetni! A kocsiban,
vagy már elfelejtetted?
-Az csak vicc volt!
-Furcsa a humorod, mondták már neked?
Níkosz tett egy fenyegető lépést a nő felé, de aztán megállt. Nem bízott magában, hogy mit tenne
Dáfnéval, ha most a közelébe kerülne. A lehetőségek közt az is szerepelt, hogy vagy
megerőszakolja, vagy megüti őt. Ez pedig annyira elborzasztotta, hogy kételkedni kezdett saját
magában. Ő sosem volt ilyen! Soha semmilyen körülmények közt nem fordult volna meg a fejében,
hogy bántson egy nőt. De Dáfné kihúzta belőle a legsötétebb oldalát.
-Ha mindenféleképpen a gonosz csábítót akarod látni bennem, az a te gondod!- mondta a nő.
-A trükkjeiddel nem mész semmire, csak felmérgesítesz. Engem az ilyesmivel nem tudsz megkapni!
-Ki akar téged megkapni?
-Akkor egyértelmű, hogy csak játszadoztál velem, nem? Azt hiszed nekem nincsenek érzéseim?
-Én gyűrűs menyasszony vagyok! Egy pillanatig sem fordulhat meg a fejemben, hogy tényleg
lefekszem veled! Nem akarom megcsalni Eugént, és nem is fogom!
-Akkor mi volt ez itt az előbb, amit csináltunk?! A csókolózás, az nem megcsalás?
-Ó, ugyan már!
-Remélhetőleg így fog legyinteni a vőlegényed is, amikor elmondom neki ezt az egészet!
-Árulkodni akarsz? Csak tessék! Én úgy is mindent letagadok! És mondok neked még valamit! Te
fogsz rosszabbul járni, mert az angelopuloszok nem szeretik, ha visszaélnek a vendégszeretetükkel!
-A vézna kis szerelmedet lenyelem keresztbe! Azt hiszed, hogy most megijedtem?
 70

-Azért gondold át, mielőtt cselekszel! Eugént laposra verheted, de utána ajánlom, hogy szaladj,
amilyen gyorsan csak tudsz, mert Dárius, Dioméd és Orfeusz a nyomodban lesznek, és addig nem
nyugszanak, míg el nem intéznek egy életre!
Níkosz a fejét csóválta.
-Hát ezt jól kitervelted! Elkényeztetett kis szuka! Azt hiszed, hogy bármit megtehetsz, úgy sem lesz
következménye?
-Kérlek! Untat ez az álszent szöveg! Mindig is utáltam azokat a férfiakat, akik kettős erkölcsi
normával élnek. Az undorító, sőt egyenesen borzasztó, ha egy nő mással enyeleg, miközben
menyasszony, de persze az nem számít, hogy te ugyanúgy benne voltál a dologban, pedig tisztában
voltál vele, hogy foglalt vagyok?
-Kész, én végeztem veled! Vigyél vissza a húgomhoz, aztán lehetőleg kerülj engem!
Legszívesebben soha többé nem látnálak!
-Nem hiszem, hogy el fogjuk tudni kerülni egymást.
-Az mindegy! A lényeg, hogy szállj le rólam! Rohadtul nincs kedvem a váltakozó hangulataidhoz.
Egyszer akarsz engem, aztán eldobsz... Csak még egyszer szívass meg így, és esküszöm neked,
hogy ellátom a bajodat!
Dáfné levegő után kapkodva visszahőkölt.
-Képes volnál megverni?
-Ki tudja? Valahogyan móresre kell, hogy tanítsalak, ha meg akarom értetni veled, hogy nem szabad
ilyen kettős játékot űzni az emberekkel!
-Egy árva ujjal sem érhetsz hozzám, te szemét!
-Ahogy én téged ismerlek, előbb fogsz könyörögni, hogy foglalkozzam veled, mint én.
-Nem vagyok az a ribanc, akinek tartasz!
-Pedig ezt remekül bebizonyítottad az előbb is!
-Most már látom, megérdemelted! Aljas alak vagy te, Níkosz!
-Mert meg van rólad a véleményem? Mert ki merem mondani neked? Talán nem tudod elviselni az
igazságot?
-Meg fogod még bánni, hogy így viselkedtél velem!
-Már most is bánom, hogy beleestem a csapdádba!
-Figyeld meg, nem én, hanem te leszel az, aki bocsánatot kér a viselkedése miatt!
-Majd ha a pokol befagy!

Hazáig veszekedtek, és mire Dáfné végre kitehette kocsijából Níkoszt, kész volt leborulni a
földre, hogy hálát adjon ezért Istennek. Ilyen feldúlt állapotban nem szívesen mutatkozott volna
senki előtt, de kapott Eugéntól egy SMS-t, hogy amikor megérkezik, akkor menjen fel hozzá. Ezért
fogta magát, és felbattyogott az emeletre, noha nem volt biztos benne, hogy képes-e a vőlegénye
szemébe nézni.
Képes volt. Sőt! Igazából semmi gondot nem okozott neki, mert legbelül úgy érezte, hogy nem
csalta meg. Annak a visszamaradott, barbár Níkosznak talán egy csók is megcsalásnak számít, de
neki nem. Dáfné véleménye szerint időben megálltak, mielőtt megtörtént volna a baj, és ez az ő
józan eszének köszönhető. Éljen ő!
Eugénre festés közben talált rá, mint szinte mindig. Nem zavarta meg, leült a sarokban lévő
szófára, és azon várakozott, hogy a férfi befejezze a képet. Tudta, hogy ez hamarosan így lesz,
hiszen a festő a legtöbbször csak szótlan mozdulatlanságba dermedve állt, ecsetje a kezében
magasra emelve, és hihetetlen intenzitással bámulta a színes vászont. Ez azt jelezte, hogy már csak
az utolsó simítások voltak hátra.
Amíg Dáfné ott ült, végre lehetősége nyílt egy kicsit átgondolnia a dolgokat. Vizsgálta érzéseit,
hogy vajon mért ilyen letört, és nyomott a hangulata. Kereste magában a bűntudat legkisebb kis
 71

csíráját, és sajnos meg is találta. Merthogy végsősoron valóban nem feküdt le Níkosszal, de nem
sokon múlott. És az is szemenszedett hazugság volna, ha azt állítaná, hogy ez nem volt várható.
Nagyon is benne lógott a levegőben, mióta csak betette ide a lábát az a szexis cowboy.
A picsába, talán másoknak nincsenek ilyen apró kis kisiklásai? A helyzet így hozta, na és?
Egyébként is jelentkezzen az, aki ellentudott volna állni egy ilyen ínycsiklandozó pasinak! Hát én
nem vagyok fából, és kész! Ezzel le is van zárva a téma!
De bárhogyan próbálta, nem tudta menteni tettét saját maga előtt. Főképp nem úgy, hogy tisztában
volt vele, csak egy hajszálon múlt az egész. Ő ott helyben Níkoszé lett volna, annyira eluralkodott
rajta a vágy. Szabadon, a kék ég alatt, a puszta földön. Bárki rájuk találhatott volna, és mivel a
környéken mindenki tudta, hogy ő Eugén menyasszonya, valószínűleg csodálkoztak volna, hogy
mit csinál egy másik férfi alatt. A csodálkozás után pedig addig pletykáltak volna, míg vőlegénye
fülébe nem jutott volna a hír. És tulajdonképpen mi ez a volna, volna, volna? Könnyen lehet, hogy
így is történt, meglátták őket, csak annyira el volt foglalva a nyögdécseléssel, hogy nem vette észre.
Ez bizony szomorú tény, annak fényében, hogy ez mind elkerülhető lett volna, hiszen már nem
gyerek, hanem felnőtt nő, aki felelős döntéseket tud hozni. És óriási felelőtlenség volt a részérő
kettesben maradni Niké bátyjával azok után, hogy előtte szinte szikrázott közöttük a levegő,
ahányszor egymás szemébe néztek. Vagy lehet, hogy nem is volt választása, és egyenesen a Végzet
hozta úgy, hogy elutazzanak a mai napon, és közösen kiderítsék, mi is van köztük?
Ú, de béna kifogás! Regénybe illő! Végzet, meg a többi csöpögős szarság... Nem, anyukám, az a
nagy büdös helyzet, hogy nem tudtad csukva tartani a combodat, és majd megőrültél egy jó kis
kufircért! Remek, most már akár be is szerezhetnék egy ostort, és mindennap ütlegelhetném magam
vele, míg meg nem tisztul a lelkem. Vagy ha ez kevés, akkor a homlokomra tetováltatom, hogy
BŰNÖS! Így, nagy betűkkel. Vagy végigszaladhatnék a tengerparton egy szál hónaljszőrzetben egy
táblát emelve a magasra, amin az áll: ÉN EGY UTOLSÓ SZAJHA VAGYOK!
A valóság persze nem ilyen vicces. Merthogy ha Eugén nem jön rá magától, akkor ez titokká
válik, az idő során a titok csak még súlyosabb lesz, és az esküvő után már akkora gyalázat, hogy
akár válóok is lehet belőle, amikor fény derül rá. Dáfné ezt nem akarta.
Neki kellett a festő. Jó, nem úgy, mint a többi nőnek. Nem szerelemből, vagy a rengeteg pénze
miatt. Hanem, mert jól kiegészítették egymást. Ez a két év jegyesség is mutatja, hogy ők ketten már
összecsiszolódtak. Még azt a kijelentést is meg merné kockáztatni, hogy valamilyen szinten
ragaszkodnak egymáshoz. Ő volt az, aki segítette Eugént a festői karrierje elején, és cserébe a
vőlegénye egy magasabb társadalmi-pozícióba emelte.
Micsoda házasság köttetne közöttük! Mindketten gazdagok és befolyásosak, tökéletes párost
alkotnának! Ketten együtt megteremthetnék utódaiknak azt a jólétet, amely szükséges. A festő
mellett nem volna semmi gondja. Főzni, mosni, takarítani... nem, ő ezeket a szavakat hírből sem
ismeri. Eugén nem várna el tőle semmit, nem korlátozná őt a szabadságában, nem parancsolgatna
neki, nem uralkodna rajta, nem féltékenykedne, ha későn jön haza. Mindig egy ilyen gyengéd,
finom lelkű férfit keresett.
És nem olyat, mint Níkosz! Az a kemény kötésű cowboy sosem tudna megfelelni az ő
elvárásainak. Már előre sajnálta azt a szerencsétlen teremtést, akit végül elvesz feleségül. Majd
elhurcolja a nőt a farmjára, belöki a konyhába, és hozzáláncolja őt a tűzhelyhez. Az ilyen
vademberek az asszonyt szolgának tartják, és elvárják, hogy a főtt étel már készen ott legyen az
asztalon, amint megérkezik lótrágyától bűzölögve az egész napos munkából. Aztán rámászik
szegény nőre, lök rajta kettőt, és már horkol is, azzal mit sem törődve, hogy a másik mit érez.
Oh, pfuj! Kiráz a hideg, ha csak rágondolok! És majdnem egy ilyen férfiért adtam fel Eugén
szerelmét?
Vőlegénye végre befejezte a festést, és kimerülten ledőlt mellé. Sápadtnak tűnt. Már megint túl
hajtotta magát. Dáfné gondoskodóan átkarolta a vállát, és magához húzta.
-Egész nap meg sem álltál, igaz?
Eugén ásított, és a mellei közé fúrta arcát. A nő úgy ringatta, akár egy gyermeket.
 72

-Éhes vagy? Hozzak föl valamit enni?

-Jobb ötletem van!
A férfi olyan rutinos volt, úgy ismerte már Dáfné testét, hogy a blúzon keresztül is könnyedén
megtalálta mellbimbóját. A szájába vette, és szívni kezdte. A nő engedékenyen hátradőlt, és hagyta,
hogy vőlegénye levetkőztesse. Eugén nem sietett, egyenként bújtatta ki a gombokat, és az alatta
feltáruló bőrt imádattal csókolgatta, mielőtt továbbhaladt volna. Amint mellei halma kibuggyant, a
festő megállt, sokáig csak nézte őt, aztán a mutatóujjával végigcirógatta tökéletes formáját.
Dáfné nem siettette őt. Felesleges lett volna, hiszen Eugén igazi művész volt. Az ő érintése
mindig lágy és kedves, a tekintete mindig tisztelettel és visszafojtott vággyal illette őt. Arról már
nem is beszélve, hogy olyan ódákat tudott költeni szeretkezés közben a teste szépségéről, hogy abba
még Don Huan is belepirult volna.
Régebben mindig el volt bűvölve vőlegényétől. Kár, hogy ma nem működött a varázs. A festő
nyelve már a köldökében járt, de Dáfné az égadta egy világon semmit sem érzett. Kezdett kétségbe
esni. Mért nem izgul fel? Níkosz sem jutott tovább nála, mégis ilyenkorra már az ő karjában úgy
tűzbe jött, mint egy fáklya. Vagy mint az az elcseszett olimpiai láng! Majdnem szénné égtek
mindketten a cowboyjal, de mikor igazán fontos lett volna, nem működött a teste rendesen.
Eugén nyilván rájöhetett, hogy ő nincs benne a buliban, mert egyszer csak fölemelte a fejét.
-Valami baj van, drágám? Csak szólj, és leállok!
Níkosz a helyében nem lenne ilyen úriember. Épp nemrég bizonyosodott be, hogy milyen morcos
tud lenni, ha félúton leállítják. Niké bátyja lehet, hogy szörnyű dolgokat mondott, de vele legalább
érezte, hogy kívánatos nő. A cowboy kék szemei úgy tapadtak rá, mint aki szőröstül-bőröstül fel
akarja őt falni. A csókja, a simogatásai olyan követelőzőek voltak, mintha máris az övé lenne. Még
csak megközelítőleg sem lehetett összehasonlítani Eugén mostani lagymatag csábítási kísérletével.
Te jó ég, ezt abba kell hagynom! Felesleges összemérni a két férfit, hiszen most tisztáztam
magamban, hogy nekem Eugén mellett a helyem, nem? Ő az én jövőm, nem Níkosz!
Ennek ellenére szabadkozva elhúzódott vőlegényétől, és rendbe szedte a ruházatát.
-Majd máskor folytatjuk. Amikor jobban tudsz koncentrálni.
A legjobb védekezés a támadás, és azzal, hogy Eugént tette felelőssé, elterelte önmagáról a
figyelmet, és így szóba se jött a kérdés, hogy mért nincs kedve a szexhez. A taktika bevállt, és a
festő elgondolkozott a dolgon.
-Hm, igen, tényleg nem adtam bele teljesen magam... Sajnálom, édes, de kifáradtam. Viszont olyan
rég voltunk együtt, hogy ennek ellenére megpróbálkoztam vele, nehogy aztán panaszkodni kezdj
nekem, hogy nem foglalkozok veled eleget.
Tehát kötelességből csinálta. Ez kezd egyre jobb lenni! Dáfné inkább másfelé terelte a témát.
-Szóval ezért hívtál fel? Vagy más oka volt?
-Szeretnék beszélni veled. Arzén ma délután felhívott, és javasolta, hogy csináljunk egy négyes
randit. Mármint te és én, ő meg...
-Ő meg Írisszel. Értem.
-Egy közös mozizásról volna szó.
Dáfné tudott olvasni a sorok között, nem ejtették a fejére. Eugén bármennyire is lazán vetette neki
oda a témát, attól ez mégiscsak egy nagy lehetőség volt a számára, hiszen végre újra találkozhat a
kis szerelmével. Az a szűz kislány minden álma és vágya a világhírű festőnek, ami képtelenségnek
hangzik, mégis igaz.
-Jó!- egyezett bele a nő.
Vőlegénye kiegyenesedett, tekintete a boldogságtól csillogott.
-Tényleg nincs akadálya?
-Nincs! Mért lenne? Viszont kérnék cserébe valamit.
-Bármit, szerelmem!
-Szeretném ha kitűznénk az esküvő időpontját. Már így is épp eleget vártunk.
Bejelentését halálos csend követte. Eugén arcára fagyott a mosoly. Vőlegénye pillantása
 73

egyszeriben megtelt pánikkal, és látszott, hogy már most azon töri a fejét, hogy milyen kifogásokkal
koptassa le magáról. Dáfné viszont eldöntötte, hogy megkeményíti a szívét, és ez-egyszer a sarkára
fog állni. Egyrészt Níkosz közeledési-kísérletének, másrészt Írisz váratlan felbukkanásának
köszönhetően.
-De hát, kedvesem...- kezdte volna a festő, viszont Dáfné közbevágott.
-Nem, Eugén, nem tudsz lebeszélni róla! Elég volt! Két éven keresztül azzal hülyítettél, hogy az
apád miatt halasztgatjuk az esküvőt, de ez már nem érvényes, igaz? Dárius kijött a börtönből, és
semmi akadálya nincs, te mégsem akarsz feleségül venni!
-Én nem ezt mondtam, csak...
-Mi? Mi az a csak? Tarthatatlan ez az állapot! Rajtam nevetnek az emberek, mert én büszkén
hordom a gyűrűdet, a menyasszonyodnak tartom magam, de te mégsem így kezelsz engem. Ahogy
most áll a helyzet, leginkább úgy tűnik, mintha a szeretőd volnék, akinek egy nagyon drága
gyémánt csillog a kezén cserébe a szexuális szolgáltatásaiért.
-Ez nem igaz! Én tisztellek téged!
-Akkor gondold át, amit mondtam, és dönts hamar! Legközelebb akkor akarok veled beszélni,
amikor közlöd velem, hogy mihamarabb feleségül akarsz venni! Addig nem találkozom veled!
Felkapta a táskáját és kirohant az ajtón. Megdöbbentette, hogy milyen könnyű ott hagyni a
vőlegényét.

Dimitri kocsmájában a szokásos vasárnap esti tumultus volt. Annyi ember gyűlt össze, hogy a
pincérlányok alig tudtak közlekedni poharakkal megrakott tálcáikkal. Barbarella keze meg sem állt,
egyik italt töltötte a másik után. Most csak arra tudott koncentrálni, hogy a rendeléseket ne keverje
össze. Szerencsére a pult mögött nem volt része annyi tapogatásban, mint a többi lánynak, de még
így is jócskán kijutott neki a kétértelmű megjegyzésekből. Ezt rendszerint jól kezelte, persze nem
volt mindig ilyen könnyű, de rá volt kényszerülve a munkára.
Lionel a válás után ugyan meghagyta neki a villát, de egy drachmával se többet. Eleinte
igyekezett a házat fenntartani azzal, hogy eladta az ékszereit, meg a méregdrága sportkocsiját, de
hát előre látható volt, hogy ez nem lesz elég. A költségek felemésztették minden pénzét, és ő sajnos
világéletében nem tudott spórolni. Arisztid, a kis drága, amint tudott, talált munkát, hogy segítsen
neki, de ezzel sem ment sokra. Végül feladta ő is a büszkeségét, és keresett magának egy állást. Így
kötött ki itt, ebben a lebujban.
Már egy hónapja, hogy csapos volt a kocsmában, és mióta itt volt, sokat tanult a hétköznapi
emberek világáról. Saját érdekében igyekezett elkerülni a tolakodó részegeket, pont ezért időben
felismerte, ha már valamelyik nem volt ura önmagának. Tulajdonképpen az alkohol mértéktelen
fogyasztásának több fokozata is van. Az az ember, aki most nyitott be az ajtón, és imbolygó
járásával felé közeledett, a nagyon-nagyon el van ázva kategória. Ezután már csak a totálisan kiütve
nevezetű szint következik.
Még csak most ismerte fel a jövevényben volt szeretőjét, Arzént. Szegény fiút sosem látta ennyire
leépülve! Kócos haj, borostás áll és szakadt ing. Ennek ellenére fekete szemeiben még mindig az a
tűz égett, amely ellenállhatatlanná tette az ifjú csődört. Barbarella nagyon jól emlékezett, hogy
milyen vele az ágyban. Se azelőtt, se utána nem volt ennyire maradandó élménye.
Arzén nagy nehezen végre oda támolygott hozzá, és lerogyott egy szabad bárszékre. Láthatóan
szédült, és ahogyan nyelt egymás után többször is, levonta a következtetést, hogy hányingere lehet.
A férfi hunyorogva fókuszált őrá, és megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor kitisztult a látása.
-Örülök, hogy...- itt elcsuklott a hangja.- újra láthatlak, Barbarella!
-Én nem mondhatom ugyanezt. Kérsz valamit?
-Egy dupla whisky-t!
Amint kitöltötte, Arzén egy hajtásra ledöntötte az italt, aztán visszatolta elé az üres poharat,
 74

jelezve, hogy kér még. A nő a fejét csóválta, de nem ellenkezett.

-Mit keresel itt?
-Nem egyértelmű?
-Otthon is le tudod hullarészegre inni magad!
-Itt jóval kellemesebb a társaság!
-Ezt rám értetted? Nagyon hízelgő, de most magadra kell, hogy hagyjalak, mert másokat is ki kell
szolgálnom. Szerintem jobban tennéd, ha hívnál egy taxit, és hazafuvaroztatnád magad.
-Bepanaszollak, Dimitriosznál! Micsoda dolog ez, he? Elűzöd a vevőket!
-Csak téged! Nincs szükséged rá, hogy még jobban berúgj!
-Ki vagy te, az anyám?
Barbarella ott hagyta őt, és inkább törődött a saját dolgával. Körülbelül egy óráig a férfi közelébe
sem ment, pedig az még mindig ugyanott ült. A forgalom csökkent, és neki a pohártörölgetésen
kívül nem maradt más dolga. Lehet, hogy Arzén addig itt fog maradni, amíg nem szán rá egy kis
időt? A nő ingerülten felsóhajtott, és visszament hozzá.
-Bökd ki, mit akarsz, aztán tényleg húzz innét!
A férfi dacos tekintettel nézett fel rá, de aztán kicsit elkalandozott a dekoltázsa irányába.
-Szándékosan mutogatod így magad?
-Mi közöd neked hozzá?
-Hát igen, ezt kitelik tőled! Felhúzod az embereket, és addig játszadozol velük, amíg bele nem
őrülnek. Még hány szerencsétlent akarsz behálózni?
-Ha zaklatni mersz, csak szólok a tulajdonosnak, és kidobat innét!
-Nyugi, bébi! Elégszer láttam a bájaidat ahhoz, hogy tudjam, nem éri meg kockáztatni miatta a testi
épségemet.
-Akkor minek vagy itt? Mért nem szállsz le rólam?
-Van egy ajánlatom!
-Elutasítom!
-Még csak meg sem hallgattad!
-Anélkül is biztos vagyok benne, hogy nem vállalom!
Arzén a szájához emelte poharát, de mielőtt beleivott volna, megszólalt.
-Nincs szükséged a pénzre?
-Attól függ, mit akarsz cserébe!
-Csak néhány jó tanácsot! Nem ismerek senki mást, aki úgy értene a csábítás művészetéhez, mint te.
Hány férfi volt már az életedben? Több száz? Talán volt az ezer is. Szükségem van az elméleti
tudásodra!
-Te viccelsz velem?
-Vissza akarom hódítani Íriszt! Ne hagyj cserben, ez nagyon fontos nekem! Az a lány lesz jövendő
gyermekeim anyja, ha sikerülne újra az oltár elé citálnom.
-Minden adottságod meg van ahhoz, hogy ezt elérd.
-Tán azt hiszed, nem vetettem már be az összeset? Ide női furfang kell! Tudod, hogy tartozol
nekem, Barbarella! Írisz temiattad hagyott el évekkel ezelőtt!
-Akkor nem a te hibád volt, hogy lefeküdtünk? Netalán megerőszakoltalak? Még el is hinném
neked, de én ott voltam. Nem kellett, hogy túl sokat győzködjelek, csald meg a menyasszonyodat a
templomi vécében közvetlenül az esküvői-szertartás előtt öt perccel. Szerintem te nem bánsz
semmit, csak azt, hogy Eugén ránk nyitott.
A férfi legyintett.
-Most hagyjuk a múltat!
-Nem én emlegettem fel!
-A lényeg, hogy a segítségedet kérem. Ha barátok volnánk, ingyen is megtennéd nekem, de így...
fizetek cserébe érte.
-Mégis mennyit?
 75

-Hát a tanárok fizetése sosem volt sok. De össze fogok tudni valamennyit kaparni. Azt viszont
tudnod kell, hogy csak a végén fizetek, és csak akkor, ha sikerül a terv.
-Mennyi? Utoljára kérdezem!
-Egy félhavi kereseted. És nem kell mást tenned, mint tanácsot adsz nekem. Hülye lennél kihagyni!
-Nem vagyok hülye, ezt te is tudod. Épp ezért sejtem, hogy valójában több áll e mögött. Mi az igazi
szándékod velem?
-Ugyan, mire gyanakszol? Szerinted árthatnék neked?
-Ezt nem hiszem! Na jó, belemegyek, ha megígérsz nekem valamit! Nem lesz közöttünk szexuális
kapcsolat.
Arzén először meglepődött, aztán úgy el kezdett röhögni, hogy majdnem lefordult a székről. Szó
szerint a hasát fogta a nevetéstől.
-Ez most komoly?!
-Mi ilyen vicces?- sziszegte Barbarella. Egy gyors körbepillantással láthatta, hogy mindenki feléjük
fordult, és csodálkozva nézik őket.- Fejezd már be! Feltűnést keltesz!
A férfi végre lecsendesedett, de néha még így is kibuggyant belőle egy vihogó hang.
-Szóval... khm... bocs! Szóval az előbbi megjegyzésed nagyon tetszett.
-Azt észrevettem! Pedig nem tréfának szántam!
-Ugyan már, életem! Ne próbáld meg bemesélni nekem, hogy még van benned szemérem!
Egyáltalán te ismered ezt a szót?
-Ilyesmivel valóban nem rendelkezem, én ezt nem is tagadom! De ízlésem igenis van, és én már
nem kívánlak többé!
-Hmmm...
-Mi van? Nem hiszed?
-Nem, csak elképzeltem a jelenetet, amint ellenállsz a csábításomnak.
-Hát jobb is, ha minél hamarabb megbarátkozol a gondolattal!
-Azért én szívesen próbára tennélek...
-Felejtsd el! Ha megszeged ezt az egy feltételemet, akkor azonnal véget-vetek a partnerségünknek!
És még ráadásul el is mondom Írisznek, hogy micsoda egy hitszegő vagy! Világos?
-Mint a nap! Csak később nehogy megbánd, hogy lemondtam rólad. Valamiért azt érzem, hogy
hazudtál, mikor azt állítottad, hogy már nem vagyok rád hatással. Én viszont türtőztetni fogom
magamat. Most csak egy cél lebeg a szemem előtt, és az nem te vagy. Mazochistának kellene
lennem, hogy újra besétáljak a csapdádba!
-Kölcsönösen nem szenvedhetjük egymást. Neked a tapasztalatom, nekem a pénz kell. Csak
ennyiről van szó!
-Na hát én is ezt mondom!
Arzén nyelve kezdett összeakadni, ezért már tényleg ideje volt befejezni ezt a társalgást. Még
mielőtt a férfi itt helyben elájul.
-Na jó, holnap hívj fel, ha nem csak álmodtad ezt az egészet, hanem tényleg így gondolod! Most
pedig Dimitri segítségét fogjuk kérni, hogy valahogyan hazatérhess.
Hátrament a csehó tulajdonosának irodájába. A testes, őszülő görög felnézett, mikor belépett a
magánszentélyébe.
-Főnök, volna egy kis gond.
-Már megint egy félnótás?
-Hívni kellene neki taxit.
-Ott van, használd a telefont! Aztán majd szólj, ha megérkezett. Majd én beteszem azt a
szerencsétlent a kocsiba.

Vacsora után Dárius behívta fiát a dolgozószobájába. Dioméd már sejtette, miről lesz szó, és nem
 76

is csalódott apjában. Megérkezett a Viagra.

-Itt van, fogd!- adta át neki Dárius a kék pirulákat tartalmazó dobozt.- De ez nem játék, fiam!
Ügyelj rá, hogy egy nap csak egyszer veheted be, és utána minimum tizenkét óráig kell várni, hogy
kiürüljön a szervezetedből, aztán vehetsz be újra belőle. Mindig étkezés után, és ami a legfőbb, nem
ihatsz rá alkoholt. Nem a levegőbe beszélek, Dioméd! Ha meglátom mostantól, hogy sutyiban iszol,
akkor elveszem tőled a gyógyszert!
-Ne aggódj! Valami azt súgja nekem, hogy mostantól nem lesz szükségem a jótékony bódulatra.
-Helyes! Az orvos csak egy feltétellel engedte meg, hogy használd. Egy hónap múlva újra ki akar
vizsgálni. Ez egy nagyon erős szer. Nem kiszámítható, hogy folyamatos fogyasztás esetén, milyen
következményekkel járhat.
-Értem! Beleegyezek! Máris felírom a naptáramba, hogy egy hónap múlva meg kell látogatnom a
dokit. Most mehetek?
Apja elmosolyodott.
-Már alig várod, hogy kipróbáld? Ha most beveszel egyet, akkor garantáltan fél órán belül hatni fog.
-Állni fog, mint a cövek?
-Le sem lehet majd lőni! De azért ne vidd túlzásba a duhajkodást, jó?
-Szerinted bele lehet halni a túlzott szexbe?
-Volt már rá példa!
-Micsoda szép halál! A kaszás szeretheti az áldozatait.
-Azért előtted még ott az egész élet, úgyhogy jó volna, ha semmi ilyesmi nem járna az eszedben!
Na menj már! És töröld le a képedről, azt a kanos vigyort!
Dioméd nevetve ott hagyta az apját, és átsietett a másik házba. Tényleg maximálisan jó hangulata
lett. Gyorsan bedobta a szájába az egyik kék bogyót, és úgy szárazon lenyelte. Aztán fölszaladt az
emeletre, és beállt a zuhany alá. Már a forróvíz érintésétől is felizgult. Sietve beszappanozta magát,
és leöblítette a habot testéről. Aztán úgy ahogy volt, dicsőséges merevedéssel a törülköző alatt,
áttrappolt feleségéhez, aki már frissen, illatosan, hálóingbe öltözve feküdt a paplan alatt, és egy
könyvet olvasott elalvás előtt.
-Dioméd?
-Igen, én! Van egy óriási hírem számodra!
Niké már azelőtt tudta, miről lesz szó, hogy férje elővette volna a kis dobozt teli gyógyszerekkel.
Dioméd látványos módon fel volt töltődve, a türölköző elején pedig gigantikus méretű sátor volt.
Szóval eljött végre az idő, hogy színt-valljanak.
-Tudtam szerezni potencianövelőt!
-Szuper! Már csak egy partnert kell keresned, akivel kiélheted a vágyaidat.
Ezután minden sallang nélkül visszafordult a könyvéhez, és lapozott egyet. Férje vigyora lelohadt,
és értetlenkedve ráncolni kezdte a szemöldökét. Még pár percig ott szobrozott a küszöbön, de aztán
belépett a szobába, és kulcsra zárta az ajtót. Odament hozzá, és leült mellé az ágyra. Niké egészen
addig nem vett tudomást róla, míg Dioméd ki nem vette kezéből a könyvet.
-Mért mondasz nekem ilyeneket? Valami bajod van velem?
-A szokásoson kívül?
A nő visszavette magához könyvét, és kinyitotta ott, ahol épp járt, mielőtt férje elvette volna tőle.
Dioméd álla leesett. Hozzászokott a veszekedésekhez, a csetepatékhoz, de ezzel nem tudott mit
kezdeni. Sosem gondolta volna, hogy az fogj a leginkább kihozni a sodrából, ha felesége még csak
tudomást sem vesz róla.
A férfi megragadta azt az átkozott könyvet, és a szoba másik felébe hajította.
-Hogy képzeled?!- kiáltott fel Niké.
-Te hogy képzeled?! Semmibe veszel, pedig a férjed vagyok! Tisztelned kellene engem!
A nő úgy bevadult, hogy le akarta taszítani őt az ágyról.
-Takarodj a közelemből! Nem akarok veled lenni!
-Ne gyerekeskedj már! Hallod?
 77

Kénytelen volt lefogni Niké kezét. De ekkor felesége hangerejével kellett számolnia.
-Ne érj hozzám, te szemét! Nem érted, hogy undorodom tőled?!
-Ha így folytatod, akkor még az univerzum másik feléből is hallani fognak.
-Pontosan ezt akarom! Hogy hallja mindenki, hogy mennyire utállak!
Dioméd nem tudta követni az eseményeket. Az előbb még a dolgok úgy tűnt, rendben vannak.
Oké, volt egy kis problémájuk, aminek a neve az volt, hogy impotencia. De hát épp ezért szerezte
be a viagrát! Mostantól képes újra a szexre, és a gyereknemzésre! Most örülnie kellene Nikének,
nem? Ehelyett felesége ordítozik, és vergődve próbál szabadulni a markából.
-Állj már le! Mért csinálod ezt? Az Isten szerelmére, te hibbant némber!
Meglepő erővel csapta a nőt a párnához. Egy pillanatra mindkettejüknek elállt a lélegzete a
félelemtől. Dioméd még Nikénél is jobban megijedt a saját durvaságát látva. Hogy jóvá tegye,
megcsókolta felesége mozdulatlan száját, arcát, nyakát. Minél jobban belelendült, annál inkább
fokozódott vágya. Egy gyors mozdulattal rágördült, és befészkelte magát a combjai közé. Rég volt
már, hogy az ő feladata volt elcsábítani Nikét, és a kelleténél jobban élvezte a dolgot. De felesége
nem reagált az érintésére.
A nő még sosem érezte magát ennyire megalázva. Hiszen Dioméd nem is kívánj őt, csak a
gyógyszer hatása alatt áll! De bármit tett, bárhogy hadakozott, ez férjét egyáltalán nem érdekelte.
Csak csókolta, simogatta, fogdosta őt, Niké pedig szégyenében elfordította tőle tekintetét. Teste
pedig, az az áruló teste felforrósodott a férfi izmos karjaiban, és kétségbeesetten érzékelte, hogy
ölében édes kéj gyúl, és várakozásteljesen lüktetni kezd, mikor Dioméd hozzá dörgölőzött.
Pedig ő nem akart lefeküdni a férjével! Ő el akart válni tőle!
-Hagyd abba! Hagyd abba!- zokogta, miközben egyre erőtlenebbül püfölte Dioméd vállát.
-Csitt, Niké! Még azt fogják hinni, hogy megerőszakollak!
-Mert pontosan ezt teszed, te mocskos állat! Ha nem szállsz le rólam, addig fogok sikítozni,
mígnem Níkosz ránk tör, és péppé ver téged.
Dioméd felmordult, és hogy elhallgattassa feleségét, keményen rászorította száját az övére. Niké
viszont megharapta ajkát, és sziszegve felkapta a fejét. Ahogy belenézett azokba a gyűlölettől izzó
kék szemekbe, végleg elvesztette a türelmét. Megmarkolta felesége hálóingét, és nem érdekelte,
hogy recsegve szakad az anyag.
-Csak azért is az enyém leszel!
Belé hatolt, mire Niké felnyögött. Túl jól ismerte már ezt a fajta nyögést ahhoz, hogy
összetévessze a fájdalomtól való nyöszörgéssel. Hogy megleckéztesse feleségét, lassú iramot
diktált, amitől tudta, hogy asszonya majd meg fog őrülni a vágytól. És így is lett. Niké csípője
mohón elébe ment lökéseinek, amitől Dioméd arcára kiült a diadalmas mosoly.
A nő tekintete elhomályosult, fejét izgatottan feszítette a párnának. Szitkozódni szeretett volna, de
csak az elégedett lihegésre tellett tőle. Tíz körmével már nem azért mart férje vállába, hogy
eltaszítsa, hanem hogy még közelebb vonja magához. Imádta az érzést, ahogy Dioméd szőrös
mellkasa az ő merev mellbimbóhoz dörgölőzik. Remegve, reszketve vonaglott, és érezte, hogy már
közel a csúcspont. Most már ő volt az, aki kezdeményezte a csókot. Amint ajkuk összeért, a
gyönyör teljesen váratlanul lecsapott rájuk, és a földbe döngölte őket intenzitásával. Még percek
múlva is lehunyt szemmel pihegtek egymás karjában.
-Ez...- zihálta Dioméd.- Ez hihetetlen volt!
Niké nem szólt semmit, de azt elismerte magában, hogy férjének igaza van. Még soha nem volt
ennyire jó a szex. És a legmegdöbbentőbb, hogy egyetlen másodpercre sem merült fel benne a
gyerek gondolata. Eszébe sem jutott, hogy teherbe eshet, pedig az utóbbi évben minden egyes
alkalommal csak erre tudott koncentrálni.
Dioméd nehézkesen lekászálódott róla. Niké még mindig teljes mozdulatlanságban ott feküdt a
helyén, és próbált megbirkózni a lelkében és testében keletkező űrrel. Most, hogy már nem
érintkeztek fizikailag, érzelmileg is eltávolodtak egymástól. A nő megfogalmazhatatlanul erős
kényszert érzett rá, hogy a férje után menjen, rámásszon, és követelje, hogy újra hatoljon belé.
 78

Legszívesebben örökre magában szerette volna tudni Diomédet, de ez lehetetlen volt.

Mert el fognak válni.
A fájdalom úgy belémart, hogy el kellett fordulnia férjétől, nehogy észrevegye könnyeit. Ha most
Nikét késsel szurkálnák, az sem okozhatott volna ennél nagyobb szenvedést neki. Döbbenten jött rá,
hogy még mindig szerelmes Diomédbe.
Ó, hogy legyen átkozott az a nap, mikor találkoztam vele! És legyen átkozott Dioméd is, mert ő
már nem szeret engem, csak kihasznált! Örököst akart, azért erőltette rám magát! Pedig még csak
nem is vágyik rám igazán, egyszerűen csak a kötelességét teljesíti. De még egyszer nem hagyom
magam! Nem hagyhatom, hogy folytassa ezt a színjátékot!
-Soha-többé-ne-nyúlj-hozzám!
Minden egyes szót külön hangsúlyozott, hogy eljusson férje még mámortól ködös agyáig. A hatás
nem is maradt el. Dioméd felült, és megbántódva meredt rá.
-Ezt nem gondolhatod komolyan! Mi ütött beléd? Mért vagy ilyen velem?
-Mert gyűlöllek! Tiszta szívemből gyűlöllek!
A férfi egyre kétségbeesettebb lett.
-De miért?
Niké még soha nem állt ennél közelebb ahhoz, hogy bevallja Diomédnek, hogy kihallgatta őket,
mikor Dáriussal beszélgettek róla. A férje képébe akarta vágni, hogy mindent tud, és nem hajlandó
tovább tűrni ezt a bánásmódot. De ennek még nem jött el az ideje. Ha már ilyen korán kiteregeti a
lapjait, könnyen lehet, hogy a fogadott bosszúja is dugába dőlne. És ezt nem engedheti.
-Gyűlöllek, mert már nem tudlak szeretni.
Hát ez elég prózai, de nem tudta jobban kifejezni magát. Dioméd szerencsére így is vette az lapot,
és azon-nyomban szedte a sátorfáját. Paplanját leterítette a padlóra, aztán párnája is követte. Elővett
még egy takarót a szekrényből, és abba burkolózott. Niké lekapcsolta a lámpát, és
összegömbölyödve álomra-hajtotta fejét. Kár, hogy túlságosan zaklatott volt az alváshoz.
A férfit ezer és egy kérdés foglalkoztatta, de egyiket sem merte feltenni. Felesége olyan hideg
volt, akár egy jégszekrény, ha egy ilyen fantasztikus szeretkezés után csak így kidobta őt az ágyból.
Dioméd majd belebolondult, hogy megtudja, mi ennek az oka, de végül letett róla, hogy felkeljen,
és számon-kérje Nikét. Ő egy büszke férfi volt, aki soha semmikor nem hajlandó csúszni-mászni
egy ilyen kegyetlen nő szerelméért. És ha valóban igaz, amit felesége mondott, hogy gyűlöli őt...
akkor sajnos, már bármit tenne, teljesen felesleges volna. Niké láthatóan megingathatatlan volt
elhatározásában.
Milyen agyalágyult voltam, hogy reményeket tápláltam az éjszakával kapcsolatban! Honnét
vettem egyáltalán, hogy a szex majd mindent megold?! Egy fantáziadús kefélés még nem elég
ahhoz, hogy helyreálljon a köztünk lévő viszony! Ahhoz ennél sokkal többre volna szükség. De
bárcsak tudnám, hogy mire! Olyan tehetetlen vagyok!
Kínjában ökölbe szorította a kezét, és a párnába harapott, mikor érezte, hogy arcán végigcsorog az
első könnycsepp. Megpróbált hangtalanul sírni, ami eléggé a nehezére esett olyankor, mikor az
egész lelkivilága összeomlóban volt. De Niké akkor sem tudhatja meg, hogy úgy senyved a
hiányától, mint egy kivert kutya. Csak pár méterre feküdtek egymástól a sötétben, mégis a távolság
kilométereknek tűnt. Dioméd úgy érezte, hogy mázsás súlyként nehezedik rá a magány és a
veszteség. Lehet, hogy még házasok voltak, de már nem tartotta őket össze semmi. És ezt a tényt
ideje végre elfogadnia.
Azt mondta gyűlöl engem... Gyűlöl engem! De nem, én gyűlölöm őt! Annyira gyűlölöm, hogy
sosem bocsátok meg neki! Soha! Átkozott ribanc! Gyűlöllek!
A kimondatlan szavak égették a torkát, a kimondhatatlan fájdalom pedig a szívét. Mégis behunyta
a szemét, és letörölte a könnyeit. Nem úgy, mint Niké. A nő egészen hajnalhasadásig sírt csendesen,
és csak az ablakon besütő holdsugár volt az egyetlen társa, mely gyémánt csillogással verte vissza a
kínt, mely a szemében honolt.
 79

V. fejezet

Níkosz kicsit furcsállta, hogy a reggel ennyire nehezen kezdődik mindenkinek, pedig ilyenkorra
már húga rég fent volt. És a ház többi lakója is itt csetlett-botlott a konyhában, hogy keressenek
valami kaját a hűtőben. Ránézett az órájára a biztonság kedvéért, de valóban már dél felé közelített
a kis és a nagy mutató is.
-Hm..., na mindegy!
Csinált magának még egy kávét, és elővett egy doboz tojást. Miközben előkészült az omletthez,
megjelent az ajtóban Niké. Elég volt rávetni egy pillantást, és egyből elfogta a szörnyű aggodalom.
A lány rémesen nézett ki.
-Mi a baj, pringkipissa mou? Beteg vagy? Rosszul érzed magad?
Niké a fejét rázta, mikor bátyja két lépéssel mellette termett. A férfi odatámogatta őt az egyik
székhez, és óvatosan leültette rá.
-Níkosz, kérlek, ne kezelj úgy, mint egy gyereket!
-Még nem válaszoltál! Mitől vagy ilyen gyenge?
-Alig aludtam az éjjel. Nem olyan nagy kunszt!
-Veszekedtetek a férjeddel? Hallottam valami hangzavart, de...
-Nem történt semmi olyasmi!
De miközben ezt mondta, elfordította a tekintetét. Níkosz torka összeszorult, mikor látta, hogy
huga keze remeg. Valami hideg és kemény áramlat futott végig a hasában, összerántotta a
gyomorszáját, és elérte a szívét. Úgy érezte, megfagy ezen a forró nyári reggelen. Úgy hívták ezt az
érzést: félelem.
-Bántott téged az a szemét?
-Nem.- aztán Niké felnézett bátyjára, és rémült arckifejezését látva, megnyugtatóan a karjára tette a
tenyerét.- Tényleg nem, Níkosz! Nyugodj meg!
-Eltitkolnád előlem?
-Bátyám...
Ez az egy könyörgő szócska kibillentette önuralmából. Őrjöngve indult volna az emelet felé, de
huga az útjába állt.
-Most azonnal felmegyek, és darabokra szedem azt a rohadékot!
-Níkosz, ezt nem engedhetem! Hát nem érted? Én is szívesen megadnám neki azt, ami jár, de még
nem most! Most még nem lehet!
-Akkor áruld el, hogy mit tett veled!
-Ezt inkább ne firtassuk! Túl kínos...
Níkosz vett egy nagy levegőt, és hosszan kifújta. Úgy döntött, nem erőlteti tovább a témát. Ki
tudja, hová vezetne ez a faggatózás? Ha valami olyasmire derülne fény, amit nem képes elviselni,
akkor semmi sem állíthatná meg, hogy ott helyben meg ne ölje sógorát.
-Jól van, ülj vissza! Csinálok neked kávét!
Niké sietve teljesítette parancsát. Nyilván örült, hogy le tudta őt beszélni a verekedésről. Ahogy
szőke haját megvilágította a napfény, és árnyékot vetett halovány arcára, úgy nézett ki, mint egy
törékeny kis virágszál. Az ő kishúga, az egyetlen élő rokona. A férfi megfogadta magában, hogy
Dioméd Angelopulosz sokat fog szenvedni, nagyon sokat, mire megkegyelmez neki.
De egyelőre csak kávéfőzéssel és tojás habarással kötötte le a kezét. Miközben a serpenyőt a
tűzhelyre tette, száját penge vékonyra szorította össze. Csak nagy sokára mert újra megszólalni,
mikorra biztos volt benne, hogy vissza tudja fojtani magába dühödt ordítását.
-Mikor fogunk innét elköltözni?
 80

Niké ijedten nézett a háta mögé. Miután alaposan végigpásztázta a terepet, visszafordult
testvéréhez. Láthatóan nem szívesen beszélt erről úgy, hogy bárki meghallhatta őket, aki arra járt.
-Csendesebben, Níkosz! Egyébként holnapra tervezem, hogy elmegyek egy válóperes ügyvédhez,
akinek kikérem a tanácsát. Azért holnap, mert akkor van az időpontom a pszichiáteremnél, és így
volna alibim, mért megyek el otthonról.
-Értem. El akarlak kísérni.
-Ez kedves tőled, de én még be akarok majd ugorni Dáfnéhoz is, hogy átadjam neki, amit
szülinapjára vettem.
-Annál jobb, amúgy is el akartam menni hozzá.
-Igen? Összebarátkoztatok az út alatt?
-Hát valóban elég jól éreztük magunkat tegnap.
Ez azért enyhe túlzás volt. Talán egy pontig tényleg minden rendben ment, de utána... Na ja, most
már így tiszta fejjel tudja, hogy nem szabadott volna olyan gorombának lennie Dáfnéval. Sőt!
Köszönetet kellene mondania a nőnek, hogy időben megálltak, mielőtt valami hülyeséget elkövettek
volna. De akkor és ott, felizgultan, csalódottan és becsapottnak érezve magát nem gondolkodott,
csak ömlöttek ki a száján a dühös szavak. Azt hitte, hogy Niké barátnője szándékosan játszadozik
vele, és végül-is még mindig meg volt erről győződve. De mostanra ahelyett, hogy ezért
megbüntette volna Dáfnét, inkább észhez tért, és megfogadta magában, hogy távol-tartja magát tőle.
Ez a boszorkány valami oknál fogva végzetes hatással volt rá. Keserű szájízzel ugyan, de be kellett
ismernie, hogy még sosem kívánt ennyire nőt. Senkit! Majd megőrült az emlékektől, amik egyre
csak kínozták, és még az álmában is üldözték. Ha újra maga alatt érezhetné csábító kis testét...
azokat a puha domborulatokat... azt forró ölét, amit még csak fel sem tudott fedezni! De nem! Nem
szabad, Dáfnénak vőlegénye van. Máshoz tartozik! Mégis újra és újra felmerült benne a kérdés,
hogy milyen volna a nő az ágyban. Valószínűleg egy tüzes bestia. Egy kielégíthetetlen sakál! Ha
csak egyetlen egyszer vele lehetne...
Lehunyta a szemét, és próbálta kiverni ezeket az értelmetlen gondolatokat a fejéből. Tegnap óta
teljesen szét van esve. Egyik része követelőzve üvöltött a fejében, a másik pedig nem győzte
csitítgatni az elsőt. És mindeközben Níkosz igyekezett visszanyerni az irányítást önmaga fölött.
Nem járt sikerrel. Attól tartott, hogy sodródik egy olyan dolog felé, amit nem akar, de mégis
elkerülhetetlen. Az a bizonyos szakadék megint megjelent képzeletében. Nagyon mély árokkal,
kiálló hegyes sziklákkal, és egy alig csörgedező sekély patakkal a legalján. Oda fog lezuhanni, ha
engedelmeskedik ösztöneinek. Tuti halál. De valamiért mégsem hatott rá olyan ijesztően, annak
fényében, hogy Dáfné az övé lehetne.
Sóhajtva legyintett. Ez kész! Teljesen ki van készülve. Ezt már nem is lehetne fokozni. De hogy
épelméjűségét valahogy megőrizze, alkut kötött önmagával. Odamegy Dáfnéhoz, bocsánatot kér
tőle, mert ez jár a nőnek, aztán hátat-fordít neki, és végleg elfeledkezik róla.
Ekkor még nem tudta, hogy tervének csak első fele fog megvalósulni.

Dárius és Párisz épp elmélyültek a munkában. Egy szerződést beszéltek át. Megvitatták, hogy
mik volnának a jó és rossz oldalai annak, ha megvalósulna ez az üzleti megállapodás. Párisz
mobiljának csöngése szakította őket félbe.
A férfi felvette a telefont.
-Halló?
-Hol vagy?
-Mi az, hogy hol vagyok? Eufrozina, mondtam neked reggel, hogy dolgozni megyek!
-Most hagyjuk a félrebeszélést, mert nincs időm vitatkozni veled! Egy tárgyalás közepén vagyok,
csak szünetet rendelt el a bíró. Elvonultam a mosdóba, hogy fölhívhassalak, mert valamiért nem
hagy nyugodni a gondolat, hogy hazudsz nekem. Szóval, kezdjük újra! Hol vagy?
 81

Párisz a halántékát dörzsölve felsóhajtott. Csak egyszer követte el azt a baklövést, hogy letagadta
menyasszonya előtt, hogy pókerezni megy a barátaival, és azóta folyamatos ellenőrzés alatt áll.
-Mondom, hogy itt vagyok a nagybátyádnál! Nem hiszel nekem?
-Párisz! Egy megbízhatatlan, lusta naplopó vagy, kedvesem! Kész csoda, hogy Dárius még nem
rúgott ki ezért. Bár ahogy őt ismerem, boldogan veled tart a züllésbe.
-Adom a főnököt, neki talán elhiszed, hogy dolgozunk!
-Ti ketten egy követ fújtok! Hogy lehetnék biztos abban, hogy nem valami szórakozóhelyen
vagytok most is?
-Hallasz zenét a háttérben?! Na ugye, hogy nem! De akár ide is jöhetsz, hogy a saját szemeddel
lásd, nem hazudok neked!
-Azt hiszed, nekem van rá időm, hogy utánad járkáljak?!
-Elég! Te teljesen beteg vagy! Ha még egy szót szólsz, esküszöm, hogy megőrülök! Annyira
felidegesítettél, hogy inkább nem is beszélek veled tovább! Tessék, itt a nagybátyád!
Dárius kezébe nyomta a telefont, és míg főnöke Eufrozinát hallgatta, oda-vissza járkálással
próbálta csillapítani dühét. Nem jött be a dolog. Teljesen váratlanul elborult az agya, és beleütött a
falba. Az ujjaiban vibráló fájdalom biztos jele volt annak, hogy eltört egy-kettőt. Nem érdekelte.
Ezzel szemben főnöke olyan higgadtan ült bőrfotelében, mint egy Buddha-szobor. Szemei
legfeljebb az unalomtól csillogtak, arca akár egy maszk, semmit sem árult el arról, mit gondol róla.
Szkeptikusan nézte Párisz tombolását, miközben egykedvűen válaszolgatott az unokahúgának.
-Mondjad, Eufrozina!... Igen, én vagyok az!... Kicsit lassabban, kérlek, mert nem értem, mit
hadoválsz itt össze-vissza!... Aha, igen, itt vagyunk a dolgozószobámban.... Bizonyítsam be? És
még is hogyan?...Nem, nem vagyok postagalamb, és nem adok át üzeneteket senkinek.... Tudod
mit? Inkább visszaadom őt neked, látom ma rossz napod van.... Jól van átadom Dezdemónának az
üdvözletedet!... Nem, ne félj, én nem haragszom rád!... Szia!
Szótlanul letette az asztalra a mobilt, és intette Párisznak, hogy Eufrozina még vonalban van. A
sebhelyes-arcú férfi ép kezével tétován nyúlt a telefon után, mintha egy időzített bombához nyúlna.
Lassan újra a füléhez emelte.
-Halló? Most már hiszel nekem?
-Hiába mondod ezt ilyen gúnyosan, igenis jogom volt tudni, hogy hol vagy, és mit csinálsz!
-Nem vagy az anyám! És már én is elmúltam kiskorú.
-A feleséged leszek, Párisz! Hát nem érted, én csak jót akarok neked?! Valakinek muszáj vigyáznia
rád, mert még a végén az összes pénzünket felteszed kártyán!
-Na, azért...
-Tagadod, hogy szerencsejáték-függő vagy?
-Talán az voltam, de mostanában már nem járok el annyit!
-Mert nem engedlek téged! De azzal is tisztában vagyok, hogy bármikor visszaeshetsz, ha nem
figyelek oda rád eléggé! Azért pedig nem kell rám haragudnod, mert meg akarlak védeni
önmagadtól!
-Tudod, mi a legrosszabb, Eufrozina?! Hogy úgy viselkedsz velem, mintha csak egy pisis kölyök
volnék! Vagy mint egy kutyával, akit pórázon tarthatsz! Na melyik hasonlat tetszik neked jobban?!
-Minek így felfújni a dolgot? Teljesen ki vagy akadva, mert telefonálni mertem! Pedig hidd el, hogy
engem sem tesz boldoggá, hogy folyamatosan csekkolnom kell, merre jársz! Na jó, most le kell
tennem. Hamarosan indulok haza, és készítek neked valami ebédet, jó?
Párisz köszönés nélkül letette a telefont. Egy ideig ott álldogált, látszott rajta, hogy majd
fölrobban a méregtől. Mikor újra megcsördült mobilja, csak lepillantott a kijelzőre.
-Ezt nem hiszem el!- csóválta a fejét, mikor látta, hogy a menyasszonya visszahívta.
Egy hatalmas ordítás kíséretében a földhöz-csapta a készüléket, ami azonnal elhallgatott. Vad,
tébolyult őrjöngését Dárius szenvtelen hangja szakította félbe.
-Hagyd abba!
Párisz pillanatok alatt befogta a száját.
 82

-Élnézést, főnök!
-A falban tett károkat le kell vonnom a fizetésedből.
Mindketten odapillantottak, ahol Párisz rajta hagyta öklének lenyomatát. A tapéta alól
folyamatosan pergett a vakolat a milliókat érő perzsaszőnyegre.
-Bocsánatot kérek, elragadott a hév.
-Ja, azt látom!
Dárius a telefon darabjaira pillantott, ami beterítette az egész földet.
-Ezt majd veszek neked újat. A vállalkozás megengedheti magának.
Párisz nem csodálkozott a felajánláson. Főnöke ilyen volt. Egyik kezével elvett, a másikkal adott.
A hangulatától függött. Úgy néz ki, hogy Dárius kellemetlennek találta az ő kifakadását, de egyben
megértő is volt vele.
-Köszönöm, főnök! De azért ne siess túlságosan újat szerezni nekem. Legalább addig nyugtom lehet
ettől az idegesítő nőszemélytől! Ne haragudj meg, de az unokahúgod egy hárpia! Ha nem vigyázok,
akkor a zárt osztályon kötök ki miatta!
Dárius bólintott. Általában szigorú szokott lenni beosztottjaival, de Párisz kivétel, mert ha minden
igaz, hamarosan benősül a családba. Ezért vele hajlandó volt közvetlen lenni.
-Jól van, ülj le! Ülj már le, az Isten szerelmére!
Párisz leült, pedig látszott rajta, hogy legszívesebben újra fölpattanna. Az idegtől erősen szorította
a karfát, és a lába folyamatosan járt. Dárius megsajnálta, és töltött neki egy pohár whisky-t.
-Idd meg! Jól van! Hát nem irigyellek, haver! De őszintén szólva, ez a te hibád, mert hagytad a
fejedre nőni Eufrozinát. Mit mondtam neked a legelején vele kapcsolatban? Azt, hogy kemény
kézzel kell őt fogni! Nem ezt mondtam?
-De.
-És akkor mért nem tetted meg? Még szerencséd, hogy csak én hallottam ezt az egészet. De
szerinted mások mit gondolnának rólad ezek után? Megmondom én neked! Puhány alaknak
tartanának! Egy puha pöcsnek! Egy papucsnak!
-És akkor most mit tegyek?
-Vissza kell szerezned az irányítást! Úgy, mint én! Csak nézz rám! A feleségem megcsalt, és? El
akart hagyni, de én móresre tanítottam őt! Megmutattam neki, hogy ki az úr a házban! Szép is
lenne, ha Dezdemóna hordaná a gatyát!
-Áh, Eufrozinával lehetetlen beszélni! Látod ezt?- mutatta fel a kezét, amelyikkel belevágott a falba.
Ujjai vészesen gyorsan dagadtak kétszeresükre.- Tönkreteszem magam miatta! Már elég csak
meghallanom a hangját, csak egyetlen szót, és én a plafonon vagyok! Érted? Én ezt már nem bírom
tovább! Mindennek van határa!
Dárius csak egy dolgot utált jobban annál, ha alkalmazottakkal kellett bratyiznia. Azt, ha egy férfi
nyavalygott. Na ott nála mindig betelt a pohár. Szerinte egy férfi legyen férfi, és az olyanoknak
sosincs gyenge pillanataik. Ez a kimondatlan szabály.
-Szedd össze magad, Párisz! A problémáidat neked kell megoldanod. Figyelj, barátok vagyunk, meg
minden, de ez itt egy munkahely! Legközelebb elvárom tőled, hogy ne itt vezesd le a feszültségedet.
Most pedig fogd meg magad, és tűnés az orvoshoz! Ha jól tippelek, akkor szükséged lesz egy csinos
kis gipszre. Holnapig meg ne lássalak!
Párisz felállt, és az ajtóhoz ment.
-Még egyszer bocs, főnök! És igazad van, hülye voltam! De majd most hazamegyek, és ráncba-
szedem a lányt.
-Helyes, de ha meghallom, hogy megütötted, nem csak az ujjaid lesznek eltörve, hanem az összes
végtagod. Remélem érthető voltam?
-Dárius, csak nem gondolod? Szeretem őt! Lehet, hogy vannak köztünk konfliktusok, de az
unokahúgod nekem a mindenem. Sosem bántanám!
-Hiszek neked! Na menj már! Ha valami gond felmerül, majd segít nekem Dioméd. Nem kell
aggódnod!
 83

Krisztofert a szíve húzta vissza Pargába. Idáig egyetlen helyet sem tekintett otthonának, mert
mindenhonnét menekülnie kellett. A betöréses rablások, ami a specialitása volt, mindig hoztak
annyi hasznot a konyhára, hogy időben le tudjon lécelni, amikor a hatodik érzéke megsúgta neki,
hogy már közel járnak hozzá a hekusok. Így volt ez két éve is, mikor elment innét. De bárhol járt,
bármit csinált, érthetetlen módon örökké visszavágyakozott ide. És nem a város egyedi szépsége
vonzotta. Ó nem! Egy gyönyörű nő babonázta meg ennyire. Egy csodálatos Aphrodité, aki oly
távoli, hogy valószínűleg sosem kaphatja meg őt...
Vagy talán mégis? Persze, csak akkor ha tesz valamit érte.
Eufrozina teljesen elbűvölte, pedig csak egyszer találkoztak. Ott és akkor váltottak egy
felejthetetlen csókot, mely még mindig ott égett az ajkán. Még annak ellenére sem bánta meg, hogy
utána lapos verést kapott Párisztól. Ez csak növelte az elszántságát. Úgy érezte, meg kell szereznie
magának ezt a nőt. Vagy így, vagy úgy, de muszáj, hogy az övéje legyen!
Eufrozina uralta álmait, és fényes nappal is kísértette őt. Úgy imádta, mint még soha senkit.
Számára a nők csak pillanatnyi élvezet-források voltak, ezért sem értette, hogy fordulhatott az elő,
hogy egyikük így beleette magát a szívébe, hogy onnét már ki sem tudná tépni emlékét.
Megszállottan kívánta őt. Egy biztos, az Isten neki szánta ezt a teremtést!
Csak egy utolsó akadály van még, amit le kell győznie. El fogja takarítani az útból Páriszt! Egy nő
nem lehet egyszerre két férfié, nem de bár? A legegyszerűbb volna lepuffantani, és elásni valahol
azt a férget, de ez túl komplikált, ráadásul könnyen lehet, hogy nem is menne vele semmire.
Eufrozina bizonyára még sokáig gyászolna, és sírna volt kedvese után, amire neki nincs ideje. Nem,
egyszerűbb lesz az, ha ennél hatékonyabb módszerhez folyamodik. Az volt a célja, hogy a nő tiszta
szívéből meggyűlölje Páriszt, és soha többé ne akarjon vele újra összejönni. Akkor talán majd az ő
karjában fog keresni vigasztalást, ami tökéletes befejezése volna tervének.
Már tudja is, hogyan fogja kivitelezni. Múltkor ott rontotta el, hogy hagyott időt Párisznak
cselekedni, de most nem így lesz. Az a tohonya agyú még kettőt sem fog tudni pislantani, és
Eufrozina már szedi is a cuccát, hogy elköltözzön tőle. Ebben biztos volt.
-Nocsak, már itthon is vagy, drágám?- suttogta maga elé.
Hallotta ahogyan az előtérben csörren a kulcs a zárban, aztán kinyílik az ajtó, majd becsukódik.
Valami súrlódott valamihez, talán most veszi le a nő kosztümkabátját, hogy felakassza az egyik
fogasra. Két koppanást lehetett hallani, aztán egy megkönnyebbült sóhajt. Szóval kibújt a
magassarkú cipőiből. Szegénynek, nem lehetett könnyű napja!
Krisztofer elmosolyodott. Jó érzés volt ilyen közel lenni Eufrozinához úgy, hogy közben a nő nem
is sejti, hogy ő itt ül a szobában és rá vár. Nem rég surrant be az ablakon, első dolga volt, hogy
keresett egy videólejátszót, és beletette a kazettát, amit idáig cipelt magával. Beállította a megfelelő
jelenethez, de még nem indította el a filmet. Aztán kényelmesen fölfeküdt az ágyba, cípős lábát az
egyik párnára tette, és azóta itt gondolkozik, ezerféleképpen is elképzelve, mi fog történni, mikor
végre Eufrozina belép a szobába, és meglátja őt.
Végre eljött ez a pillanat.
-Te mit keresel itt?- szólalt meg a nő.
-Hát akkor Show Time!
-Mi ez a zagyvaság? És mért nem válaszolsz?! Hogy jutottál be ide, Krisztofer?
-Örülök, hogy még emlékszel rám, szerelmem! Bevallom neked, hogy én sem tudtalak kiverni a
fejemből téged. Ezért is jöttem vissza.
-Ez jogtalan behatolás, és magánlaksértés! Jobb ha elkotródsz, mielőtt hívom a rendőrséget!
-Nem, bébi, előbb nekünk kettőnknek van egy kis dolgunk. Gyere, ülj le ide mellém! Mutatni
szeretnék neked valamit.
-Krisztofer!
 84

De hiába minden, a férfi ügyet sem vetett rá. Felemelte a távirányítót, és megnyomott rajta egy
gombot. Aztán tekintetét olyan állhatatosan szegezte a tv képernyőjére, hogy az már Eufrozina
figyelmét is felkeltette. Akaratlanul is közelebb lépett.
-Mit nézel?
-Kicsit beletekerek, ott lesz az igazán izgalmas rész.
A nő teljesen össze volt zavarodva. Krisztofer azért tört volna be, mert máshol, nem tudott videót
nézni? Itt valami nem stimmelt! Úgy helyezkedett, hogy teljes rálátása legyen a filmre. Pirulva vette
tudomásul, hogy ez tulajdonképpen egy pornó jelenet. De ami még szörnyűbb volt...
-Ez Párisz!- kiáltott fel.
Igen, az ő vőlegénye ölelgette a szőke nőt a képernyőn, csak egy sokkal-sokkal fiatalabb kiadása.
Hamar levonta a következtetést, hogy abban az időben, mikor ezt felvették, Párisz még szinte
gyerek lehetett. Talán nem volt több tizenhatnál.
Krisztofer elégedetten hátradőlt, és felváltva nézte Eufrozina sápadt, hitetlenkedő arcát, miközben
néha-néha vetett egy pillantást a tv-ben lejátszódó eseményekre. Lám, a hatás nem maradt el! Ő
tudta, hogy ez lesz. Amint a nő magához tér az első megrázkódtatásból, fel fog háborodni. Párisz
szemére fogja hányni fiatalkori tetteit, és legfőképp azt, hogy ezt eltitkolta előle. Már ismerte az
ügyvédek észjárását. Bármely más nő megbocsátaná, és elfelejtené kedvesének ezt a kis kisiklását,
de Eufrozina nem fogja.
Időközben a filmen kezdtek felpörögni az események, és rendesen eldurvultak a dolgok. Hatalmas
műnyögések közepette csapódott a két test egymáshoz. Előkerült egy korbács, na ez már bizonyára
túl sok lehetett a nőnek, mert a szája elé kapta a kezét. Tágra nyílt szemekkel meredt a képernyőre,
semmi sem tudta volna most elvonni onnét figyelmét. Krisztofernek nem is ez volt a szándéka,
mikor el kezdett beszélni. Halk szavai csak aláfestésül szolgált a pornófilmnek. De amit mondott, az
jól átgondolta, mert biztos volt benne, hogy ez lesz az, amivel csak igazán mély szakadékot
teremthet Eufrozina és Párisz között.
-Huszonnyolc éve készült. Ezért látszik rajta még csak kölyöknek a vőlegényed. Na persze, ettől
függetlenül tudta, hogy mit csinál. Fogadni mernék, hogy ezt az arcát még nem mutatta meg neked
soha, igaz? Pedig ő ilyen. Abban még csak ne is reménykedj, hogy ez az egyetlen ilyen felvétel róla.
Több százban is benne volt, ennél cifrább dolgokat is megtett. A rendező, aki egyben a kameraman
is volt, jó pénzt adott neki érte. Tudod, szerelmem... az ilyesmit az emberek a pénzért csinálják. Ami
nem jelenti azt, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor igazán élvezte a dolgot.
Itt jelentőségteljesen elhallgatott, amíg a filmen Párisz teste ívben meg nem feszült, és szét nem
spriccelte ondóját a szőke nő hasára és mellére. Aztán távozott a színről, de az újonnan következő
jelenet sem volt érdektelenebb.
-Az ott egy kutya?!- kérdezte Eufrozina mélységesen undorodva.
-Bizony elég bevállalós volt a hölgyike, nem?
-Ezt már nem bírom tovább!
Olyan gyorsan, ahogyan csak a lába bírta, szaladt, hogy még időben a WC-éhez érjen, aztán
kiadott magából mindent, amit aznap evett. Krisztofer az öklendezést hallgatva felállt, és kivette a
kazettát a videóból. Szinte már bánta, hogy nem maradhat itt, megvigasztalni Eufrozinát. De
távoznia kell, mert Párisz hamarosan hazajön. Még vetett egy utolsó pillantást a fürdőszobában
kuporgó szerelmére, aztán kimászott az ablakon, és gyorsan felszívódott a környékről.

-Végre rászántad magad, hogy haza jöjjél! Talán olyan szörnyű itthon, hogy mindig máshol vagy?
Eufrozinán látszott, hogy tükön-ülve várta Páriszt, mikor érkezik meg. Amint a férfi belépett az
ajtón, karba-tett kézzel elé állt. A levegő forrt körülöttük, itt hamarosan nagyon nagy hepaj lesz.
-Most nincs kedvem a hülyeségeidhez, Eufrozina! Inkább adj egy fájdalomcsillapítót!
Párisz felemelte begipszelt kezét, mintegy megadva magát. A nő bármikor máskor megsajnálta
 85

volna, és már rohant volna, hogy teljesítse minden kívánságát, de nem most.
-Mért engem csicskáztatsz?!- csattant fel.- Ott állsz a fiók mellett, melyben a gyógyszereket tartjuk!
Nagyon lealacsonyító volna kiszolgálnod önmagadat?
-Még ennyit sem várhat el tőled az ember? Korábban mindig gondoskodtál rólam, ha
megbetegedtem! De most már csak azért is magam veszem ki onnét azt a rohadt pirulát!
-Gratulálok! Végre ráébredtél, hogy nem egy magatehetetlen kisbaba vagy! Ezzel újabb evolúciós
fejlődést vittél végbe a hím-soviniszta disznó férfiak körében!
Párisz alaposan megsértődött. Számított cirkuszra, de ekkorára nem. Eufrozina ma különösen
undok volt vele. Pedig ő nem ezt érdemli! Bekapott egy gyógyszert, ivott rá egy korty vizet, és
bement a szobába. Most le fog dőlni, és alszik egyet, hátha akkor leszáll róla ez a házisárkány.
Nem volt szerencséje. Eufrozina oda is követte, és míg ő bevackolta magát a takarók közé, ott állt
az ágy mellett, és viharos tekintettel meredt rá.
-Most mit csinálsz?
-Nem látod?! Alszom!
-Ó, nem! Nem alhatsz! Beszélnünk kell!
-Majd később!
-Most azonnal! Magyarázatot kell adnod arról, amit nem rég megtudtam rólad!
-Miről beszélsz? És mért ordibálsz?!
-Úgy ordítok, ahogyan csak akarok! Krisztofer előkerített egy illegális pornófelvételt a múltadból.
Tudni akarom ezt mért titkoltad előlem!
-Mit karattyolsz?!
-A saját szememmel láttam, úgyhogy nem kell letagadnod! Erre nincs bocsánat!
-Akkor minek erőltessem magam? Te előre levonod a saját következtetésedet a dologról, és még
csak meg sem kérdezel engem, hogy mért mentem bele abba a mocskos ügyletbe gyerekfejjel!
-Sejtem. Pénz kellett neked. De nem ez a lényeg, hanem hogy semmit nem osztasz meg velem! Két
éve együtt vagyunk, de még mindig nem tudok rólad egy csomó mindent! A múltadat homály fedi,
és ez engem aggaszt. Mi fog még kiderülni rólad? Gyilkosság? Erőszak? Mi jöhet még?
-Nem bízol bennem?
-Inkább te vagy az, aki nem bízik bennem!Hallgatsz, mert attól félsz, megundorodnék tőled? Vagy
mért nem mondasz el mindent magadról? Megőrjít ez a bizonytalanság! Hogy legyek így a
feleséged, elárulod nekem?
-Mire célzol?
Eufrozina nagy levegőt vett. Aztán kimondta azokat a szavakat, amiket később nagyon megbánt.
-El foglak hagyni.
Párisz nem is reagálhatott volna erre meglepőbb módon.
-Rendben! Ott az ajtó! Én nem tartalak vissza! És tévedsz, ha azt hiszed, hogy magyarázattal
tartozom neked! Sem a múltamhoz nincs közöd, sem ahhoz, hogy hová megyek, és mit csinálok
egész nap! Folyton hívogatsz, felelősségre vonsz, kételkedsz a szavamban! A barátaim már kész
röhejnek tartanak, hogy egy ilyen hárpia a menyasszonyom. És tudod, mit? Nekem is elegem van
abból, hogy koslatsz utánam! Megfojtasz, hát nem látod? Fulladozok a szorításodban! A szerelmem
helyett a börtönőröm lettél! Nem bírom tovább, Eufrozina! Menj, jobb lesz így mindenkinek!
A nő úgy állt ott, mint akibe a villám csapott. Az még rendben van, ha azzal fenyegetőzik, hogy
elhagyja Páriszt, amennyiben nem avatja be a múltja titkaiba. De ő nem gondolta komolyan! Mégis
ez valahol a visszájára fordult, és már nem tudta követni az eseményeket. Teljesen le volt forrázva,
szóhoz sem jutott. Fogalma sem volt arról, hogy vőlegénye ennyire utálja őt. Milyen megalázó,
hogy ezt eddig észre sem vette. És a leginkább lesújtó, hogy gyakorlatilag most dobták ki.
-Hát jó!
Maradék büszkeségét arra használta fel, hogy sírás nélkül összecsomagoljon. Átment a másik
szobába, ahol a ruháikat tartották. Kitárta a szekrényt, és bizonytalanul nyúlt a fehérneműi halma
felé. Miközben a táskájába hajította őket, fél szemét végig az ajtón tartotta. De Párisz nem jött
 86

utána, és nem kérte, hogy maradjon. Eufrozina egyre csak várta felbukkanását, de a ruhák
elfogytak, és a férfi még mindig nem adott életjelt magáról.
És ekkor felfogta, hogy ez nem játék.
Ez nem a szokásos veszekedéseik egyike, mikor jól kitombolták magukat, aztán ahogy vége lett,
bezuhantak az ágyba, és reggelig szeretkeztek. Ez most véresen komoly volt. Fogja a bőröndjét, és
hazaköltözik. Csak így, ilyen egyszerűen, mintha sosem kötötte volna őket semmi egymáshoz.
Lábából kifutott az erő, és a kanapéra hanyatlott. Már nem volt teljesen meggyőződve róla, jól
tette-e, hogy összecsomagolt. Váratlanul teljesen kilátástalan lett a jövő. Menyasszonyi ruhás,
habos-babos rózsaszín álmai összetörtek, és csak a nagy fekete semmi maradt.
Mihez fogok kezdeni Párisz nélkül?
Hát igen, ez a nagy kérdés. Merthogy fogalma sem volt róla. De bolond szíve hiába húzta vissza a
férfihoz, eszével tudta hogy lehetetlen az ő kapcsolatuk. Elsőnek is itt van a homályos múlt, amit
egyszerűen nem hajlandó vele megosztani. Pedig Eufrozina mindent elmondott magáról Párisznak.
És azt sem bánta soha, hogy a férfi kisajátítja őt. Akkor mért ilyen természetellenes, ha ő is
ugyanezeket kéri tőle?
És különben is mi az, hogy hárpiának nevezett! Én nem vagyok hárpia!
Na jó, az igaz, hogy valóban sokat ellenőrzi őt, de ez csak a szeretetének a jele! Hát már az is baj,
ha ügyel arra, hogy vőlegénye ne essen vissza a játékszenvedélyébe? Minden, amit tett, csak
Páriszért tette! Egy jobb embert szeretett volna faragni belőle. Láthatóan hiábavaló volt a törekvése.
Hisz aki nem akar változni, azzal mit lehet kezdeni?
Eufrozina erőt-vett magán, és felállt. Megfogta súlyos bőröndjét, és még utoljára benézett a
szobába. A férfi épp aludt. Nagyon mély álomba lehetett, ha még azt sem vette észre, hogy ott
sündörög körülötte. Na mindegy, szép kis meglepetésben lesz rész, ha felkel.
Levette az eljegyzési-gyűrűt ujjáról, és jól látható helyre az asztal közepére tette. Szinte észre sem
vette, hogy kicsordult szeméből egy könnycsepp. Gyorsan letörölte, aztán Páriszra nézett. Percekig
állt ott fölötte, és ahogy a búcsú pillanata egyre tolódott, úgy egyre nehezebb lett.
Térden csúszva-mászva fogsz utánam jönni!- ígérte meg neki magában.
Legalábbis remélte, hogy így lesz. Persze kicsit kéretni fogja magát, de azért megbocsát majd
neki. Addig is talán kitisztul a fejük, és majd normális emberek módjára meg fogják tudni beszélni a
gondjaikat. A másik lehetőségbe bele sem mert gondolni.

Párisz nehezen ébredt öntudatára. Egész testében reszketve, összekucorogva feküdt, és próbálta
elfelejteni rémálmát. Szédült, és erőtlennek érezte magát, ahogy fölült, de legalább ezzel is
megakadályozta, hogy visszaaludjon. Aztán félig lehunyt szemmel körülnézett, és szinte kongott a
lakás az ürességtől. Elkeseredetten temette arcát a tenyerébe, mikor rádöbbent, nem álmodta azt,
hogy Eufrozina elment.
Ó igen, most már emlékszem mindenre! Összevesztünk. Te jó ég, milyen hülyeségeket mondtam
neki! Ha egy kicsit jobb formába lettem volna, akkor sosem ejtem ki azokat a szavakat. De hát fájt a
kezem, fáradt voltam, ő meg egyre csak lökte a rizsát, ami az idegeimre ment. Csoda, hogy
elszakadt nálam a cérna?
Bántotta fülét a nagy csend. Lassan föltápászkodott, és mint az elkárhozott lelkek, úgy járt
szobáról-szobára, a nő nyomait keresve. De sem a ruhái, sem a kis apró-cseprő dolgai nem voltak a
helyükön. A polcok üresen, kifosztva árválkodtak a szekrényben, akárcsak az ő szíve.
Várjunk csak! Mintha volna itt valami... Áh, ez az a kis plüss maci, amit még én nyertem neki a
vidámparkban tavaly nyáron! Szóval ezt itt hagyta... Nyilván nem akart magával vinni semmit, ami
rám emlékeztetné őt. Bezzeg a képet önmagáról simán kilopta a keretből, pedig ezt kifejezetten
kértem, hogy örökké az enyém maradhasson! Eufrozina, meg az ő bosszúja egyszer a sírba tesz,
esküszöm!
 87

Ledobta a játékállatot, és még bolyongott egy kicsit céltalanul, mire visszatért volna a szobába.
Váratlanul megingott, és az ajtófélfába kellett kapaszkodnia, nehogy összecsókolózzon a földdel.
Gondterhelten végigsimított izzadt homlokán. Láza volt, ami semmi jót nem jelentett. Mondjuk az
orvos figyelmeztette, hogy begyulladhat a csontszilánkok okozta seb a kezén. Ez azért rossz hír,
mert akkor lehet, hogy meg kell műteni.
Jaj, kedvesem, mért hagytál itt? Olyan jó volna most, ha ápolnál kicsit engemet...
Persze azért nem aggódott túlságosan, mert tisztában volt vele, hogy csak egy hívásába kerül, és
Eufrozina már repül is vissza hozzá. Szépen el fogják simítani a köztük lévő problémákat, aztán egy
oltári jó szex után, megy tovább az élet.
Már indult is, hogy megkeresse a mobilját. De tétován megtorpant.
Hol is hagytam azt a vacakot? Ja, tényleg! El is felejtettem, hogy most nincs, mert összetörtem. A
rohadt életbe!
Tehetetlenül lerogyott az ágy szélére. Megint elkapta az a fura gyengeség. Határozottan nem
érezte jól magát. Ennek ellenére semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy most azonnal lássa
szerelmét. Már nyúlt is az asztalon lévő slusszkulcs után, mikor valami teljesen más vonta el a
figyelmét. Egy gyűrű.
Ne! Ne! Ezt ne! Levette magáról a gyűrűt! Akkor hát... tényleg vége.
Párisz ezt nem bírta elhinni. És még ráadásul nem elég, hogy beteg, de már a feje is megfájdult.
Miközben a halántékát masszírozta, kezdett eluralkodni rajta a düh. Haragudott magára, de
legfőképp a menyasszonyára. Mármint volt menyasszonyára.
A francba, Eufrozina, azért szólhattál volna! Legalább annyit, hogy asztala viszta, bébi, vagy mit
tudom én! Azt hiszed, hogy csak fogod a cuccod, és lelépsz? Egyáltalán számítottam én neked
valamit?!
Miután a fejnyomkodás nem használt, úgy döntött, bevesz valami gyógyszert. Kiment a
konyhába, és feltúrta a fiókot. Végre talált egy teli doboz fájdalomcsillapítót. Mivel már az agya
azzal fenyegetőzött, hogy szét fog durranni, ezért jó pár kapszulát bedobott a tenyerébe, aztán
gyorsan leöblítette egy korty vízzel. A konyhaszekrény szélére támaszkodva várta a hatást, ami
egyre csak késett. Kár, hogy közben túl sok ideje maradt gondolkozni. Pedig a legszívesebben
valahogy kikapcsolta volna tudatát, hogy legalább egy időre elfelejtse, hogy mit fog csinálni
Eufrozina nélkül.
Nekem nem volt más, csak ő. Őérte dolgoztam, ővele terveztem a jövőmet, ő volt az egyetlen, akire
számíthattam. Engem soha senki nem szeretett. Gyakorlatilag a születésem pillanatától mindenki
eldobott magától. Én sem mertem szeretni az embereket, mert féltem a csalódástól. Aztán jött
Eufrozina, és végre lett értelme az életemnek. Talán szentimentálisan hangzik, de nekem ő az
egyetlen. Nincs nála szebb, okosabb, tökéletesebb nő ezen a világon. Ó Istenem, mi lesz, ha esélyem
sincs már rá, hogy visszajöjjön hozzám? Én meghalok nélküle!
Ahogy a testi-lelki fájdalmak elhatalmasodtak rajta, térdre-rogyott, és sírva fakadt. Szégyenkezés
nélkül zokogott, úgy sem látja most senki.
Rám senki sem kíváncsi! Az egyetlent, aki törődött velem, elüldöztem magam mellől! Micsoda egy
rakás szerencsétlenség vagyok! Magamra maradtam... talán örökre.
Kimerülten dőlt le a konyha hideg kövére. Észrevette, hogy még mindig a gyógyszeres dobozt
szorongatja. Kíváncsian belenézett, már csak pár szem maradt benne. Mért ne venné be ezeket is?
Talán segítenek elfelejteni a valóságot. Gondolkodás nélkül behajította szájába a pirulákat, és úgy
szárazon lenyelte. Aztán fáradtan felsóhajtott, és lehunyta a szemét.
Talán mégsem kellene itt aludnom, nem? Mi van ha az én drágám visszajön, és megijed, ha itt
talál a földön fekve? Vagy felesleges emiatt aggódnom? Bizonyára örült, hogy megszabadulhatott
tőlem, és esze-ágában sincs megbocsátani nekem. Áh, ez már veszett ügy! Akkor meg nem mindegy,
hogy hol héderelek?
Izmai végre ellazultak, és a teste súlytalanná vált. Furcsa lebegést érzett. Aztán zúgni kezdett a
füle, a vér lüktetése megegyezett szívének ritmusával.
 88

Valami baj van a ketyegőmmel... Mintha... egyre... lasss... lassabb... len...

Könnyedén, öntudatlanul szállt a semmibe.

Eufrozina épp vacsorát főzött, mikor a telefon csengett. Gyorsan megtörölte a konyharuhába
kezét, és felvette a kagylót.
-Halló?
Reménykedett benne, hogy Párisz hívja. De nem, csak Dárius az.
-Hol vagy, Eufrozina?
-Itthon. Mármint anyuéknál. Miért kérdezed?
-Mégis mit keresel ott?! Neked itt volna a helyed!
-Nálatok? Nem értem.
-Nem nálunk, hanem Párisznál! Összevesztetek, igaz?
-Igen. Olyan izgatott a hangod, bácsikám... Valami baj van?
-Őszintén? Felugrottam a szerelmedhez, hogy elhozzam neki az új telefonját, erre mit találok itt?
Megjegyzem mellékesen, hogy ennek a hülyének pont ez volt a szerencséje, hogy meglátogattam.
Eufrozinának rossz előérzete támadt. Két kézzel ragadta meg a telefont, amit úgy szorított a
füléhez, mintha az élete múlna rajta.
-Térj a lényegre, Dárius!
-Párisz begyógyszerezte magát. Nem mondom, rendesen összeugorhattatok, ha már csak ezt az
egyetlen kiutat találta.
-Mit mondasz?!
-Nyugi, Eufrozina, rendben van azóta a srác! Kihívtam a mentőt, és mindketten itt vagyunk a
kórházban. Most viszik gyomormosásra. Hát nem irigylem!
-Megyek! Várj ott, sietek!
-Jól van, én itt leszek.
A nő lecsapta a kagylót, és azonnal magához vette a táskáját. Csak az ajtónál jutott eszébe, hogy
égve hagyta a gázt. Gyorsan lekapcsolta, és fedőt tett a fazékra. Aztán megint az ajtóhoz szaladt,
amikor rájött, nem mehet csak így el itthonról. Anyjáék hamarosan hazajönnek, és nem fogják
tudni, hová ment. Türelmetlenül megint visszament, elővett egy papírt és tollat, hogy írjon pár rövid
sort. De abban a pillanatban, hogy remegő kezére nézett, már tudta, hogy az üzenet sosem fog
elkészülni. Ilyen idegállapotban igazából volánhoz sem szabadna ülnie.
De nem bírt volna taxira várni, mikor egyre sürgetőbben érezte, hogy azonnal látnia kell Páriszt.
Muszáj meggyőződnie a saját szemével róla, hogy nem történt semmi baja a férfinak. Ész nélkül
rohant a kórházba, még jó, hogy a forgalom gyér volt, ezért kedvére száguldozhatott az autópályán.
A recepción egy kedves ápolónő segített neki, így rekord idő alatt ért fel a harmadikra. A kórterem
előtt Dáriusba botlott.
-Jól van? Tényleg jól van?
-Hé, hé, hé! Még nem mehetsz be! Most beszél vele egy pszichológus!
Eufrozina kétségbeesetten nézett nagybátyjára.
-Mint az őrült, úgy jöttem, hogy lássam őt!
-Tudom, gyere, ülj le! Pár perc, és bejuthatsz hozzá. Addig kicsit lehiggadsz.
A nő intette, hogy most nem bírna lenyugodni. Egyre csak járkált, táskáját görcsösen szorongatta.
Annyira koncentrált arra, hogy ne uralkodjon el rajta a kétségbeesés, hogy észre sem vette,
hamarosan össze fog omlani, ha még sokáig tehetetlenségre lesz ítélve.
Dárius elgondolkozva nézte őt. Eufrozina teljesen ki volt készülve. Megsajnálta a lányt. Habár azt
sosem állította volna magáról, hogy egy csupaszív jóember, de a családja mindenek felett állt
számára, és együtt-érzett unokahúgával. Ott volt Eufrozina születésénél. Emlékezett még rá, hogyan
tartotta őt kisbabaként a karjában. Gyerekkorában szeretettel, és gondoskodással vette körül, és
 89

mosolyogva figyelte, hogyan válik belőle érett, komoly, önálló nő. Kicsit talán eltávolodtak
egymástól, sokat veszekedtek, de mindig a kedvenc kis unokahúgicája maradt. És elmondhatatlanul
fájt neki így látni őt.
-Az első dolgom az lesz, amint szemem elé kerül az a csirkefogó, hogy kitekerem a nyakát! Párisz
túl messzire ment! Ha még egyszer így ránk mer ijeszteni, én...
Nem fejezte be a mondatot. Inkább sóhajtott egyet, és gyengéden átkarolta Eufrozinát. A lány
zokogva borult a mellére. Dárius csitította, sután megveregette a hátát, de csak nagy sokára állt el a
könnyáradat. Unokahúga reszketve húzódott el tőle, és hálásan fogadta el a felé nyújtott papír-
zsebkendőt. Mint egy gyerek, belefújta orrát, és kicsit összeszedte magát.
-Én nem tudom, hogy tehetett ilyet! Olyan bűntudatom van!
-Sss, ne kezd újra sírni, Eufrozina!
-Sosem hittem volna, hogy képes ilyesmire! Istenem, ha elveszítettem volna őt...
-De nem így történt!
-Csak kis híján múlott! Fel tudod te ezt fogni?!
-Eufrozina, felesleges minden olyan gondolat, hogy mi lett volna, ha. Nem történt nagyobb baj, és
csak ez a lényeg. Most pedig le kéne egy kicsit nyugodnod!
Lenyomta unokahúgát az egyik műanyagszékre, aki ott is maradt. Dárius aggódva simogatta meg
a vállát, közben figyelemmel tartotta, nehogy a lány még elájuljon neki itt a végén. Olyan sokk érte,
ami egy férfit is kiütött volna. Ennek ellenére jól bírta a megpróbáltatásokat. Csak ült ott, és
csendesen törölgette könnyeit, miközben még mindig vártak, mikor mehetnek be Páriszhoz.
-Jobban vagy már?
Eufrozina felnézett rá.
-Igen, köszönöm. Tudod, nem hittem volna, hogy egyszer te fogsz engem vigasztalni.
-Mindenki azt hiszi, hogy én maga vagyok az ördög. De vészhelyzetben meg rám támaszkodtok,
mert tudjátok, hogy engem nem érdekel, mit gondoltok rólam, akkor is kiállok mellettetek.
-Ez igaz. Bocsáss meg, ha megsértettelek.
-El van felejtve.
-És... azt is köszönöm, hogy megmentetted az életét.
-Ha hiszed, ha nem, én is sajnáltam volna, ha el kell veszítenem a legjobb barátomat. Párisz, attól
függetlenül, hogy az alkalmazottam, azért annál több ő nekem. Mellettem volt jóban, rosszban. Ma
egy kicsit goromba voltam vele, mert kárt tett a berendezésben, és jelentet csinált a házamban,
mikor felhívtad őt. Nem voltam valami megértő vele. Igazából az új mobil csak ürügy volt, azért
mentem fel hozzá, hogy kibéküljek vele. Hát, nem volt szép látvány, mikor rátaláltam. Nekem is
összeszorult a gyomrom kissé. Életre pofoztam, aztán hánytattam egy lavórba, míg ki nem jött a
mentő. Bekísértem, az út alatt már végig eszméleténél volt. Természetesen lehordtam őt mindennek,
és még most is jól elagyabugyálnám, ha egészséges lenne. Az a mafla szerintem csak föl akarta
magára hívni a figyelmedet. Érzelmi zsarolás... Nem rossz taktika, ha vissza akarjuk szerezni azt,
aki elhagyott minket. Ennek a tökfejnek viszont majdnem az életébe került. Nagyon oda lehet érted!
Eufrozina lesütötte szemét, és nem szólt semmit, amíg meg nem jelent az orvos, és azt nem
mondta nekik, hogy most már bemehetnek a beteghez. A kórteremben többen is voltak, de mind
aludtak. Párisz sem volt igazán ébren, elég homályos tekintettel meredt maga elé. Mikor
felpillantott rájuk, mégis felismerés csillant tekintetében.
-Szerelmem!
Dárius visszanyomta őt az ágyra, mikor fel akart ülni.
-Csak ne olyan hevesen! Mindenfelől csövek állnak ki belőled! Maradj nyugton!
Eufrozina megfogta Párisz kezét, aki mosolyogva csókolta meg minden ujját. Ám továbbra sem
engedte el, a mellkasára húzta tenyerét, közvetlenül a szíve fölé.
-Annyira örülök, hogy látlak! Megbocsátasz nekem, igaz?
A nő egyik fele fenntartások nélkül igent mondott volna, viszont valamiért nem jöttek a szavak a
szájára. Jobban megvizsgálva az érzelmeit, rájött, hogy ő is haragszik Páriszra. Felelőtlenséget tett,
 90

olyan dolgot, amely majdnem örökre elválasztotta volna őket. Eufrozina biztos volt benne, hogy
nem tudott volna továbbélni a férfi nélkül.
-Mire volt ez jó?
Párisz értetlenkedve nézett rá.
-Miről beszélsz, édes?
-Öngyilkosságot kíséreltél meg!
-Te is ezt hiszed?! Mért gyanúsít engem mindenki ezzel? Most is bent volt valami dilidoki, azt
mondja nekem, hogy jó volna, ha őszinte lennék magamhoz, és befejezném a tagadást. Erre azt
mondtam neki, hogy kezeltesse önmagát, mert én bizony nem vagyok emós, és eszemágában sincs
még meghalni. Sok gyógyszert vettem be? Na puff! És akkor mi van? Egy csomó olyan embert
ismerek, akik ötösével szedik a nyugtatót. Én csak sima fájdalomcsillapítót vettem be, azt is csak
azért, mert beteg voltam. De nem kell aggódnod értem, bébi, már meggyógyultam.
Dárius gúnyosan felhorkant.
-Azt el is hiszem! Annyi pirulával még az AIDS-ből is kigyógyultál volna, seggfej! Az agyad
viszont alaposan károsodhatott, ha azt hiszed, hogy mi ezt a szöveget bevesszük!
-Esküszöm, hogy...
-Hagyd ezt abba, Párisz!- kiáltott rá Eufrozina. Kitépte kezét a férfi szorításából, és egy lépést
hátrált tőle.- Mért nem vallod be az igazat? Legalább nekem!
Párisz Dárius morgolódását tudomásul sem véve csak azért is felült, és kérlelve nyújtotta a nő felé
kezét. Tekintete könyörögve tapadt szerelmére.
-Nézz rám, kedvesem! Depressziós alkatnak tűnök? Oké, kicsit megzuhantam, mikor láttam, hogy
leléptél. Talán az is rosszul esett, hogy levetted a gyűrűmet. De egy percig sem fordult meg a
fejemben, hogy ne sikerülne nekem visszahódítani téged!
-Úgy gondolod? Szerinted van még esélyed?
Párisz elsápadt.
-Nincs?
Eufrozina talán haragudott a férfira, de annyira nem, hogy kegyetlen legyen vele. Visszalépett
hozzá, és szorosan megölelte. Párisz megkönnyebbülten húzta még közelebb magához.
-Hiányoztál!
-Te is nekem! De egyet jegyezz meg! Nem vagyok hajlandó a szőnyeg alá söpörni a problémáinkat,
csak mert rám hoztad a frászt, hogy elveszítelek.
-Ez mit jelent?
-Azt, hogy nem költözöm addig vissza hozzád, amíg meg nem beszéljük a dolgainkat, és nem
bizonyítasz nekem! Röviden összefoglalva, egy kis szünetet tartunk.
Párisz csak pislogott.
-Szünet? Úgy beszélsz, mintha nem is szeretnél engem! Csak nekem fáj az, ha külön vagyunk?
Csak én vagyok olyan hülye, hogy legszívesebben éjjel-nappal veled lennék? Ha te nem így érzel,
akkor mondd meg, Eufrozina! Vess véget a kapcsolatunknak rendesen, ne jöjj nekem ezzel az
szarral! Mi az, hogy szünet, he?
De a nő nem hagyta magát, és csípőre vágta a kezét.
-Ne adj nekem ultimátumot, hallod?! Ezek a feltételeim, és ha egy picit is oda tudnál figyelni rám,
akkor nem akarnál olyasmire kényszeríteni, amit nem akarok! Vagy azt hitted, hogy nyomban
rohanok vissza hozzád, nehogy újra megpróbáld kinyírni magad?
-Drágám, mért mondod ezt? Én azt hittem, boldog vagy velem!
-Az is vagyok! De vannak dolgok, amiket alaposabban meg kellene beszélnünk. Csak egy kis időről
volna szó, Párisz! Adj teret nekem, nem rég még te is ezt kérted tőlem. Vagy elfelejtetted?
-Ó, arra a sok hablatyolásra gondolsz, amik csak úgy kicsúsztak a számon? Ne vedd komolyan!
Megbántam, hidd el nekem! Na, visszajössz hozzám?
Eufrozina a fejét csóválta.
-Sajnálom, de ragaszkodom a szünethez. És van még valami! Házasságnál kevesebbel többé nem
 91

érem be! A jegyesség szép volt, jó volt, de ideje lesz, hogy elkötelezd magad mellettem.
-Már holnap az oltár elé viszlek, ha csak ezen múlik!
Dárius elmosolyodott, aztán intett unokahúgának.
-Gyere, hagyjuk pihenni Páriszt. Az esküvő még különben is várhat.


-Hét, apafej, én vagyok az!
Arisztid csak egy embert ismert, aki úgy beszélt vele, mint egy rühes kutyával: Reát.
-Már megint minek hívsz?- dünnyögte a telefonba unott hangon.
-Mert a dolgok kezdenek lendületbe jönni! Pontosabban holnap kezdődik az akció.
-Nem a katonaságnál vagyunk, úgyhogy beszélj normálisan! Mi kezdődik és mikor?
-Na figyelj erősen, mert csak egyszer lököm a dumát! De azért lassan mondom, mert tudom, hogy
korlátolt az értelmi képességeid. Holnap kettő óra húszkor indul Xénia busza. Athénba fog menni,
de neked nem kell odáig, az is elég, ha pár megállóig kíséred el.
-Neked elment az eszed! Én akkor dolgozni fogok!
-Beteget fogsz jelenteni a munkahelyeden.
-És elárulnád végre, mire jó ez az egész?
-Sokat gondolkoztam azon, hogyan kerülhetnél közelebb a csajhoz úgy, hogy Orfeusz ne okozzon
neked nyolc napon túl gyógyuló sérülést. És lám, végül az élet adta a megoldást. Xénia kinézett
magának valami iskolát, ahol tovább akar tanulni. Még csak jelentkezni megy, de hamarosan elég
sokszor fog ingázni azon a bizonyos buszon. A kis madárka kirepül a kalitkából, és neked nincs más
dolgod, mint szórakoztatni őt az utazásai alatt. Kicsit beszélgettek, bedobod magad, és ha ügyes
vagy, akkor eléred nála, hogy találkozni akarjon veled.
-Várj, ez nekem gyors! Én még mindig ott tartok, hogy beteget kell jelentenem a munkahelyemen.
-Az a csökött agyad, az fogja a vesztedet okozni, te kretén!
-Jól van, na! Szóval biztosan nem fog valamelyik bokorból rám ugrani Orfeusz?
-Nem, te kis betoji! Xénia egyedül lesz, mint az ujjam! És ha engem kérdezel, akkor ki kellene
használnod az alkalmat minél gyorsabban, hogy a hatásod alá vond. Nem tudom, mennyi az időnk,
de ha lelécel Athénba, oda nem hiszem, hogy követni fogod.
-Nem lesz olyan könnyű behálózni őt. És mi lesz, ha...
-Légy férfi! A csajok nem csípik a nyafizást, úgyhogy ezt fejezd be!
Arisztid megsértődött.
-Én nem nyafogok!
-Dehogynem! Annyit akadékoskodsz, hogy még az én türelmemet is próbára teszed! Igazán
megkönnyítenéd a dolgomat, ha egyszerűen csak befognád a szád, és azt tennéd, amit mondok!
-Te könnyen parancsolgatsz úgy, hogy nem is viszed vásárra a saját bőrödet!
-Pedig képzeld, épp arra készülök! Míg te Xéniát szédíted, addig én szirén énekemmel csábítom
majd Orfeuszt. Holnapra hirdette meg a válogatást. Egy zenekart szervez, amibe muszáj bejutnom.
Látod? Veled ellentétben nekem meg sem fordul a fejemben, hogy nem sikerülhet. Ez egy lényeges
pont a tervemben. Amint az együttes beindul, rengeteg lehetőségem nyílik majd a fiúval lennem.
Szerinted ez hogy fog esni Xéniának?
-Szóval két oldalról támadunk?
-Jól hallom, hogy izgatott lettél? Édes a bosszú, igaz? Érzed már a vérük ízét? Te is annyit szoktál
álmodozni a diadalról, mint én?
-Rea, neked nincs ki mind a négy kereked! De ezt most komolyan mondom!
A lány viszont kinevette.
-Ugyan már! Nem kell a vetítés! Tudom, hogy te is ezt akarod! Mi ketten... te és én... elérjük a
céljainkat... és aztán kéjes élvezettel fogjuk nézni, ahogyan szenvednek egymásért.
Arisztid megborzongott a takaró alatt. Rea mélyen-búgó rekedtes hangja egyszerre rémisztette
meg, és nyűgözte le. Alsónadrágjában úgy meredezett a kis Arisztid, mint még soha. Ajajj, hát ez
 92

nem jelent semmi jót! Egyáltalán nincs abban semmi normális, ha valaki attól jön tűzbe, ha egy lány
bosszúszomjas, és kegyetlen terveket kovácsol.
-Rea, azért nem kellene előre inni a medve bőrére!
-Ne merészeld! Egy percig sem fordulhat meg a fejedben, hogy elbukunk!
-Akkor-is túlságosan magabiztos vagy!
-Neked is ilyennek kellene lenned! De te nem! Tutyimutyi vagy, és mindig is az voltál!
-Sértegess csak, de nem érsz el vele semmit! És arra meg ne számíts, hogy vakon fogom követni az
utasításaidat! Ebben az akcióban társak vagyunk!
-Na ja, de azért jobb volna, ha engedelmeskednél a parancsaimnak. Vagy elfelejtetted, hogy csak
akkor szoktam adakozó kedvemben lenni, ha kedves vagy velem? Vagy már nem kívánsz?
Arisztid nyelt egyet, és titkon magához nyúlt. Farka kőkemény volt, és csak pár húzásnyira volt
attól, hogy elélvezzen. És mindez csak Rea hangjától! Akkor mi volna, ha itt lenne mellette az
ágyban? Ahogy elképzelte, majdnem felnyögött.
-Most... most le kell tennem! Ki kell pihennem magam holnapra.
-Álmodj velem! Ja és még valami!
-Igen?
-Miközben csinálod, mondd ki a nevem!
Aztán a lány letette. Arisztid csak bután meredt a mobiljára. Honnét tudta Rea? Lehetséges, hogy
gondolatolvasó? Hát ez félelmetes! De mondjuk ez a csaj amúgy is elég félelmetes.

VI. fejezet

Orfeusz és Xénia ma kivételesen korán keltek, mert mindkettejüknek még egy csomó dolga volt,
de szerettek volna együtt reggelizni. Miközben a fiú elővette a szokásos energiaitalát, a lány pedig a
teáját, jó hangulatban ültek le az asztalhoz.
-Ma lesz a meghallgatás?- kérdezte Xénia.
-Igen, remélem sokan eljönnek. Szükségem lesz egy dobosra, egy gitárosra és egy énekesre.
-Nekem tök mindegy, csak nehogy Reát válaszd! Az a ribi már párszor kihúzta nálam a gyufát.
Örök harag, Orfeusz, ha őt is beveszed a zenekarodba!
-Ne parázz, ilyesmi meg sem fordult a fejemben!
-Hát remélem is!
Különös él volt a lány hangjában, ami végre felkeltette a fiú figyelmét.
-Bízz bennem! Különben is tudod hány nővel leszek körülvéve, ha végre beindul a karrierem? Ha
mindegyiknél féltékenységi jelenetet csapsz, az rossz fényt vet rám.
-Ne aggódj! Visszatudom fogni magam, csak Rea közelében vagyok így kibukva.
-Bébi, én csak téged szeretlek, és mindent megtudsz nekem adni az ágyban.
-Mindent? Tényleg? És ezt honnét veszed? Rajtam kívül még nem voltál mással.
-Ez rád is igaz, mégsem hiszem, hogy alig várod, hogy megcsalhass, nem?
Xénia figyelme a beszélgetésre terelődött, ezért nem vette észre, hogy túl sok mézet csurgatott a
kenyerére. Aztán olyan kapkodva húzta el a kanalat, hogy összekente vele az egész kezét.
-Jaj, nézd meg mit csináltam!
Orfeusz felnevetett.
-Nem mondom, te aztán édesen szereted az életet! Ne gyere ide, letisztítom!
Ölébe ültette a lányt, aztán a szájába vette ujjait, és lenyalogatta róla a mézet. Xénia szája szélén
mosoly készült miközben Orfeusz bensőséges cuppogását figyelte. Ez túlságosan hasonlított a
tegnap esti tevékenységükre. Mikor a fiú nyelve csiklandósan végigsimult érzékeny ujjbegyén,
 93

felszisszent, és érezte, ahogy elönti a forróság az ölét.

-Állj, vagy különben itt helyben leteperlek!- suttogta rekedten.
Orfeusz csábítóan kuncogott.
-Nem bánom! Mutasd, mit tudsz, édes kis vadmacskám!
De mielőtt túlságosan belemerültek volna, a lánynak eszébe jutott, hogy dolga van. Gyorsan
fölállt kedvese öléből, és a mosogatóhoz ment, hogy leöblítse a kezét.
-Bocs, de most sietnem kell! Még össze se pakoltam, pedig hamarosan a buszon kell lennem.
-Ne menj! Egyébként sem értem, hogy mért kell olyan messzire járnod suliba. Athén azért nem itt,
és nekem már most hiányzol.
-Azt hittem, ezt már egy párszor megvitattuk. Mindenképp távol volnánk egymástól, Orfeusz! Te
világhírű zenész akarsz lenni, ami azt jelentené, hogy folyton utazgatnod kell. Mennyivel jobb
neked az, hogy itthon ülök, és várok rád? Mért ne tölthetném el azt az időt hasznosan, tanulással?
-Akkor válassz valami közelebbi helyet! Kérlek, nem akarom, hogy kollégiumban lakj, és csak
olyan ritkán lássalak!
-Ez az én döntésem.
-Akkor nem is számít a véleményem?
-Nem ezt mondtam. De ami igaz, az igaz, te sem kérdeztél meg arról, hogy mit szólok hozzá, hogy
zenész akarsz lenni. Egyik nap kipattant a fejedből, és már le sem lehetett beszélni róla.
-Ez az én sorsom! Érzem!
-Örülök neki, én viszont ápolónő leszek, és erről nem tudsz lebeszélni.
A fiú látva, hogy nem tudja meghajlítani Xénia akaratát, kicsit keményebb hangnemmel
próbálkozott. De nem ment vele semmire.
-Olyan nagy kérés, ha azt akarom, hogy velem maradj?
-Igen, mert azt érzem, hogy neked mindent szabad, míg te legszívesebben bezárnál engem a négy
fal közé!
-Megmondom, miért! Mert neked már a gyereken kellene járnia az eszednek! Vagy nem akarsz
velem családot alapítani? Ezért nem estél teherbe még?
-Azt gondolod, hogy szándékosan védekezem?
Orfeusz erre felkapta a fejét.
-Te szedsz valamit? Még csak meg sem beszélted velem!
Xénia látva, hogy a fiú mennyire felháborodott, inkább gyorsan visszakozott.
-Én nem! De hiszen mondtad, hogy szeretnél kisbabát, és én is benne vagyok!
Nem merte volna bevallani az igazat, főképp nem egy veszekedés kellős közepén.
-És mindezt hogy fogjuk kivitelezni, ha te épp Athénban leszel?
-Majd, majd ráérünk.
-Ez igaz, de valamiért mégis azt érzem, hogy semmivel nem tudlak magamhoz kötni. Gyűrű nincs a
kezeden, valószínűleg a haverjaidnak sem fogsz bemutatni, nehogy megtudják, hogy az
unokatesóddal kavarsz, és még ráadásul olyan rohadt messze leszünk egymástól, hogy meg se
tudnám, ha...
-Megcsalnálak? De hiszen pont most beszéltük meg, hogy bízunk egymásban!
A fiú vállat vont.
-Nem hiszek a távkapcsolatokban. Hiába tagadnám előtted, akkor is majd bele fogok őrülni, minden
este, hogy most épp kivel vagy, mit csinálsz. Vagy ez téged nem is izgat? Hogy én mit fogok kiállni,
míg nem vagy velem?
-Meg kell tanulnod felnőni, Orfeusz. Én nem egy tárgy vagyok, hanem élek, lélegzem és van
akaratom. Most per pillanat ezt a sulit szeretném, aztán később sem lesz másképp, mert dolgozni
fogok, és akkor meg azért nem lehetünk együtt. Te is nagyon elfoglalt leszel, csupa idegenekkel
körülvéve. Én is pufoghatnék, hogy nem engedlek el, de látod, én nem csinálom.
-Jól van!- csattant fel a fiú.- Csak meg ne bánd!
-Ezt hogy érted?
 94

De Orfeusz már nem válaszolt. Helyette inkább a félbehagyott tojásrántottához fordult, és ahogy
belevágta villáját egy falatba, csak úgy csikorgott a tányér. Közben dühösen morgolódott.
-Kihűlt a kaja! Ez is a te hibád!
Felpattant, és tányérral együtt beleborította a szemétbe ételét. Aztán betrappolt a szobába, és addig
elő sem jött, míg Xénia el nem ment otthonról.

Xénia pocsékul érezte magát. A busz zötykölődve haladt előre, de ahelyett, hogy élvezte volna
az utazást, vagy az ablakból látszó hihetetlen táj látványát, ő a gondolataiba merült, és Orfeusz
véleményén rágódott. Nem akart búcsú nélkül elmenni otthonról, de nem volt mit tenni, kedvese
nagyon haragudott rá. Kibékülésről legfeljebb csak akkor lehet szó, ha föladja az álmait. Bezzeg
Orfeusz erre sosem volna hajlandó őérte! Ezt igazságtalannak érezte.
Viszont nem volt jó ez sehogy se, mert vérzett a szíve a fiúért. Orfeusz makacs, ez igaz, de
minden tettével, minden szavával folyamatosan bizonyítja, hogy szereti őt. És ma reggel különösen
kétségbeesettnek tűnt, látszott rajta, fél attól, hogy elveszítheti őt. Hogyan magyarázza meg neki,
hogy az nem megoldás, ha megbéklyózza őt, és nem engedi el sehová?
Nem, már csak azért sem fogja megmásítani az elhatározását! Elmegy abba a flancos iskolába,
levizsgázik, és majd a sors eldönti, hogy felveszik-e oda. Ha nem, úgy is jó. Ha igen, az még jobb!
Csak most vette észre, hogy Arisztid is ott van vele a buszon. Pár üléssel arrébb ült, de még így is
észrevették egymást. Xénia gyorsan elkapta a fejét, és kicsire összehúzódott, hogy a fiú nehogy
felismerje őt. Nem szívesen fecsegte volna végig vele az utat. De úgy tűnt, a mai nem az ő napja,
mert Arisztid felállt, és odament hozzá.
-Szia! Nahát, hogy kerülte el a figyelmemet, hogy te is itt vagy?
-Öhm, szia!
Kicsiholt magából egy zavart mosolyt, de még azt sem szívesen. A háta közepére sem kívánta ezt
a fiút. Volt osztálytársa teljes-mértékben megérdemelte az ellenérzéseit. Annak idején, mikor
összejött Orfeusszal, Arisztid mindenáron szét akarta választani őket. Még szerencse, hogy nem
sikerült neki. Nála jobban csak Reát gyűlölte.
-Foglalt ez a hely?
Meg sem várta a válaszát, csak leült mellé. Xénia arrébb húzódott, de közben már azon törte a
fejét, hogyan zavarhatná el a fiút. Arisztid viszont a mogorva arckifejezéséről tudomást sem véve
mosolyogva beszélgetést kezdeményezett. Még a lány kurta válaszai sem vették el a kedvét.
-Te hova utazol?
-A fővárosba.
-Olyan messzi? Huh, és mit fogsz ott csinálni?
-Egy iskolába jelentkezem.
-Te tovább akarsz tanulni? Nem is gondoltam volna rólad!
-Miért? Tök hülyének tűnök?
-Dehogyis! Te egy okos lány vagy! Csak tudod, teli van lóvéval a családod, és nem hittem volna,
hogy dolgozni akarsz majd. Na és mi leszel?
-Ápolónő, ha minden igaz.
-Áh, ez szép szakma! És mennyire hozzád illő! Segítőkész vagy, kedves, gondoskodó... Teljesen
alkalmas leszel a feladatra. És legalább tényleg hasznos dolgot fogsz végezni.
Xénia csak úgy pislogott. El sem hitte, hogy pont Arisztidtől kapja meg azt a biztatást, amit
Orfeusztól hiába várt. Kezdett más szemmel nézni a fiúra.
-Komolyan mondod?
-Ha ez a szíved vágya, akkor mért ne valósítanád meg az álmodat? Nézz rám! Én például egy kő-
gazdag pali magánsofőrje vagyok, de teljesen meg vagyok elégedve vele. És nem is gondolnád néha
milyen vicces tud lenni! Múltkor például nekem kellett lekoptatnom a megunt barátnőjét.
 95

-Elég kiterjedt munkaköröd lehet.

-Hát az már igaz, de legalább jól fizet. És szerencsére jól kijövünk egymással, úgy viselkedik
velem, mintha a haverja volnék. Bírom őt, meg egy kicsit irígylem is. Modellekkel jár, és néha
mikor meglátom, hogy micsoda nőnek adja ki csak úgy simán az útját, hát én lepadlózok.
Xénia elmosolyodott.
-Ki gondolta volna, hogy ilyen ambiciózus leszel? Azt hittem, hogy te is csak egy újabb
elkényeztetett kölyök vagy, aki egész nap a tengerparton sütteti majd a hasát.
-Vicces, de én is ezt hittem. Aztán apám gyorsan észhez-térített, mikor kijelentette, hogy
boldoguljak egymagam az életben. Mondhatnám azt is, hogy nincs más választásom, dolgoznom
kell.
-Azt hittem, hogy csak anyukádra haragszik. De akkor mért téged büntet?
-Nem tudom. Talán mert a válás után nem akartam hozzáköltözni.
-Alaposan megváltozott körülötted minden, mi?
-Hát nem repesek az örömtől, de muszáj volt felnőni. Te is sokkal érettebbnek tűnsz.
-Igen? Miért? Mert nem beszélek veled olyan csúnyán?
-Hát a viselkedésed más lett, ami nem is baj. Talán a régi veszekedéseket is elfelejthetnénk. Mi
értelme haragudnunk egymásra, nem igaz? Leszünk újra barátok?
Arisztid kinyújtotta felé a kezét, a lány pedig rövid habozás után beletette sajátját.
-De ugye, ti ketten Reával már nem vagytok együtt?
-Úristen, dehogyis! Kiráz a hideg, ha csak rágondolok!
-Szakítottatok?
-Már mióta! Még arra sem emlékszem, hogy mi miatt, de biztosan azért, mert egy ócska ribanc! Ne
is emlegesd őt előttem! Rühellem!
-Az jó, mert én is!
-És azt se kérdezd, hogy volt gyomrom vele lenni! Olyan hülyeségekre is rátudott venni, amit azóta
nagyon bánok. Remélem már te sem haragszol rám a régi dolgokért?
-Felejtsük el! De egy dolgot ki szeretnék kötni! Csak haverok vagyunk!
A fiú felnevetett.
-Oké, fogtam az adást! Nyugi, nem fogod megbánni, hogy kibékültünk. Tiszteletben tartom, hogy
Orfeuszt szereted. Egyébként kár, hogy ő nem bocsátana meg nekem ilyen könnyen. Pedig ő volt az
egyetlen igaz barátom, de elcsesztem. Meg is értem, hogy szóba sem áll velem azóta.
Arisztid elszomorodott. Lehajtotta a fejét, és a cipőjét kezdte bámulni. Látszott rajta, hogy tényleg
nagyon bánja a dolgot.
-Hát egyelőre jobb, ha előtte nem említjük, hogy mi ketten jóba vagyunk.
-Én megértelek, és cipzár a számon. Esküszöm, hogy senkinek nem dumálok rólad!
-Hát azt jobban is teszed! Félek, mit szólna hozzá Orfeusz, ha kiderülne.

Niké első dolga reggel az volt, hogy összegyűjtötte a gyógyszereit, és mindet kidobta a kukába. A
megpróbáltatások, amik rá várnak, tiszta fejjel kell véghezvinnie. Aztán kihúzta a pszichiáter
időpontjait naptárából, többet nem megy hozzá. Elég a panaszkodásból és a siránkozásból! Vagy
megmozdul, és tesz valamit a saját érdekében, vagy minden úgy fog maradni, ahogy idáig volt. És
ahogy a közmondás is tartja: A szörnyű véget könnyebb elviselni, mint a vég nélküli szörnyűséget.
Nem volt hülye, tudta, hogy nehéz harc előtt áll. Dioméd alapvetően az apja génjeit örökölte, így
hát az sem kizárt, hogy itt a végén vér fog folyni. Angelopuloszék sosem voltak a barátai, de
mostantól egytől-egyig mind ellene fog fordulni. És amint Dárius rájön, hogy a pénzére fáj a foga,
feltehetőleg, sőt biztos, hogy nagyon el fog fajulni a játék.
Ezek a gazdagok minden egyes megátalkodott garasukat a fogukhoz verik, szemben a
szegényekkel, akik az utolsó falat kenyerüket is képesek megosztani. Niké már csak tudta, hogy mit
 96

beszél. Volt része mindkét világban, és miután belekóstolt a jólétbe, nem volt kedve újra visszaesni
olyan mélyre. Hát kérni fogja a jussát, és ez lesz a legkevesebb, amivel Dioméd meg fog fizetni a
tetteiért. Merthogy nem riad vissza attól, hogy mind lelkileg, mind testileg, mind anyagilag
tönkretegye. Bármilyen eszközt meg fog ragadni, hogy elérje a célját. Ez lesz a világtörténelemben
a legtökéletesebben végrehajtott bosszú, erre esküszik.
Tehát kellő elhatározottsággal levonult a lépcsőn, belekarolt testvérébe, és köszönés nélkül ott
hagyták az egész díszes társaságot. Kocsival hamar ott voltak az ügyvédi iroda előtt. Megbeszélte
Níkosszal, hogy várjon lent, amíg ő felmegy. Bátyja rábólintott, Niké pedig nem húzta tovább az
időt, besétált az oroszlán barlangjába.
Az ügyvéd, aki várta, Ixion Petronádesz híres volt arról, hogy összeveszett Dáriussal. Apósa
szarvashibát követett el azzal, hogy az ő helyébe állította Eufrozinát. Ráadásul ezt olyan időben,
mikor különösen fontos lett volna, hogy ki Dárius ügyvédje. Ugyanis a tárgyalás világszenzáció
volt, és az újságok nem mulasztották el megjeleníteni annak a nevét, aki védte a gyilkost. Így
történt, hogy Eufrozina karrierje hirtelen szárnyra kapott nagybátyja bebörtönzése után, míg Ixion
csak a kefét rághatta mérgében. Niké azért választotta őt, mert reménykedett abban, hogy benne egy
szintén bosszúszomjas társra találhat, aki mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy kicsinálja a
férjét, és vele együtt az egész családját.
-Jó napot, Dr. Petronádesz!
-Asszonyom, megtisztel!- csókolt neki kezet Ixion.- Kérem, fáradjon beljebb!
Az ügyvéd irodája kellemes, férfias színeket tartalmazott, és teljesen személytelen hangulatot
árasztott. Niké leült egy kényelmes bőrfotelbe, Ixion vele szemben foglalt helyet. A titkárnő letett
eléjük két csésze kávét, aztán diszkréten kiment, és becsukta maga után az ajtót. Ezután kezdődött a
társalgás.
-Miben lehetek a szolgálatára?- tért a lényegre Ixion.
Niké bólintott, és ismertette a tényállást.
-El akarok válni a férjemtől. Amilyen hamar csak lehetséges. Hivatkoznék lelki-terrorra és
összeférhetetlenségre. Ha szükséges, pszichológiai szakvéleményt is tudok mutatni arról, hogy
folyamatos depresszió gyötör, és már két öngyilkossági kísérletem volt, mióta összeházasodtunk
Dioméddel.
Az ügyvéd megköszörülte a torkát, komoly tekintetét le sem vette róla.
-Már elnézést, asszonyom, de engedelmével megcáfolnám az itt elhangzottakat. Ön tudomásom
szerint elvesztett kisbabája miatt került ebbe az állapotba.
-Részben, elismerem, hogy igen. De ez már nagyon régen történt. Kérdezze meg az orvosomat, ő is
állíthatja, hogy nekem már fel kellett volna gyógyulnom azóta. De a férjem kegyetlen viselkedése
ezt nem tette lehetővé. Dioméd elfordult tőlem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Az ő
szerepe kulcsfontosságú volt abban, hogy így tönkrementem az évek során.
-Értem. Szeretném megkérdezni, hogy teljesen biztos a dolgában? Ezek a vádak nagy
valószínűséggel el fognak hangzani a bíróságon is. Angelopulosz úr mindent cáfolni fog.
-Nem félek a harctól, ha erre kíváncsi. Sőt! Azt szeretném, ha igazán mocskossá és nyilvánossá
válna az ügy! Az összes lehetséges módon sárba akarom tiporni a család hírnevét, és
megszégyeníteni a férjemet. Ezt előre közlöm, hogy ha az ügyvédem lesz, akkor fel tudjon arra
készülni, hogy ön is belekeveredik a dologba. Itt már csak egy kérdés maradt... Vállalja a
következményeket? Mert én igen!
Ixion ha meg is hökkent, nem mutatta. Töprengve hátradőlt, és ez a mozdulat felhívta Niké
figyelmét arra, hogy ő is tegyen így. Észre sem vette, hogy szenvedélyes beszéde közepette
valamikor olyannyira előrehajolt, hogy majd kiesett a fotelből. Igyekezett megnyugodni, és
türelmesen várni az ügyvéd válaszára. Végül a férfi láthatóan döntésre juthatott, mert mosoly jelent
meg jelentéktelen arcán.
-Rendben van, meggyőzött! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mielőtt besétált volna hozzám, már
azelőtt sejtettem, hogy ezzel a kéréssel fog felém fordulni. Az előbb is csak azt teszteltem, hogy
 97

valóban komoly-e az elhatározása. Tudja, régóta várok már erre a pillanatra. Ez az ügy végre
lehetőséget fog nyújtani nekem arra, hogy borsot törhessek Dárius orra alá, és egyben elismert
tekintély legyek a szakmában. Éppen ezért ingyen vállalom, de csak egy kikötéssel.
-Hallgatom!
-Nem gondolhatja meg magát. Amennyiben mégis eláll a dologtól, más ügyvédet keres, vagy
esetleg megegyezik férjével egy csendesebb, nyugisabb válásban, akkor ígérem, hogy olyan
tiszteletdíjat számítok fel, hogy arra a gatyája is rá fog menni, és még akkor sem fogja tudni
kifizetni nekem.
-Megegyeztünk! Nem kell aggódnia, mert én a végsőkig ki fogok tartani, és nem riadok vissza
semmilyen eszköztől. Ha kell csalok, hazudok...
-Erre nem lesz szükség, asszonyom! Én jobban szeretem a féligazságokat, amiket nem lehet
kimagyarázni. Esetleg tud ilyet a férjéről?
-Várjon, hagy gondolkozzam! Oh igen, van! Dioméd alkoholista és impotens.
-Tessék?!
Ixionról úgy hullott le a nyugalom álarca, mintha ott sem lett volna. Niké elmosolyodott.
-Bizony! Több tanú is van rá, hogy a férjem sokat iszik mostanában, és ha akarja megszerezhetem a
potencianövelő gyógyszerét bizonyítékképpen. Ebből is láthatja, hogy én tényleg nagyon elszánt
vagyok! Gondoljon csak bele, ha ez a hír napvilágra kerül, mindenki Dioméden fog röhögni! És
ismerem a férjem annyira, hogy tudjam, nem bírja majd elviselni az emberek szánakozását.
Ixion elvigyorodott. Talán nem illett hozzá ez a teljes fogsort megvillantó cápavigyor, de Niké
ennek jobban örült, mintha közömbösen hümmögne. A férfi tekintete ravaszul csillogott a
szemüvege mögött, amitől viszont kirázta a hideg. Ixion veszélyes ellenfél lenne, ha nem egy
oldalon állnának. De szerencsére ez a pitbull lesz az ügyvédje, ami már fél siker.
-Nagyon lelkes... Ez jó! Bizonyára valami személyes bosszú vezérli, de ehhez nincs közöm. Csak
azt kérem, hogy a magában fortyogó méreg tartson ki a legvégsőkig.
Niké bólintott.
-Ne kételkedjen az akaratomban! Viszont volna itt még valami, ügyvéd úr.
-Csak bátran, asszonyom! Mostantól társak vagyunk ebben a játszmában. Az ön érdeke, egyben az
enyém is. És fordítva. Érti?
-Akkor a bizalmamba fogadhatom önt?
-Minden további nélkül! Azon vagyok, hogy segítsek magának.
-Arról lenne szó, hogy nem akarok üres kézzel távozni ebből a házasságból. Nehéz időket élünk, és
a bátyám, akihez költözni fogok, nos őt sem veti fel a pénz. Ugye nem hiszi, hogy bűn lenne, ha
gondoskodnék a saját anyagi biztonságomról?
-Joga van az önt megillető részhez, és ezt senki nem vitathatja el magától! Férjének fele vagyonára
a törvény szerint igényt tarthat, amennyiben nem kötöttek házasság előtti szerződést.
-Ilyesmire nem emlékszem.
-Persze, feltételezésekbe nem bocsátkozom! Előbb fel kell mérnem Angelopulosz úr tulajdonában
lévő ingóságok és ingatlanok értékét. De mindezek előtt talán elfogad néhány jó-tanácsot tőlem.
-Hiszen ezért vagyok itt!
-Gondolom bevett szokás önöknél is, hogy a férj utal némi pénzt az számlájára, hogy rendezni tudja
az apró-cseprő kiadásokat. Tudja, ha néha fölmerül házfelújítással kapcsolatban, vagy mással
kapcsolatban gondok.
-Igen, kapok tőle valamennyit, ha előre szólok neki.
-Nos, itt az ideje, hogy szóljon. És valami nyomós okot találjon ki, ami minél nagyobb összeget
követel, aztán azonnal vegye le a számláról, és dugja el. A kocsit írassa át a saját nevére, szintén
valami kifogással.
-Ó azzal nincs gond, már megtörtént. Enyém a kocsi.
-Nagyszerű! Az ékszereket is szedje össze, sőt mindent, ami kicsi, de nagy értékkel bír. Szüksége
lesz rá, mert ha elhúzódik a tárgyalás, akkor nagyon sokáig nélkülöznie kell, hacsak előre nem
 98

tartalékol. Meg tudja tenni?

-Igen. De nem lesz könnyű.
-Azért igyekezzen titokban tartani, hogy mi a szándéka, amíg el nem költözik onnét. Aztán később
se fedje fel a lapjait, mert ezt tapasztalatból mondom, egy jól időzített zsarolással, akár örökös
asszonytartást is kitudunk csikarni.
-Ebből is látszik, hogy maga az én emberem! Jobbnál jobb ötletei végre lelket öntöttek belém! Már
alig várom, hogy Dioméd mit fog szólni a dologhoz! Kár, hogy még tartanom kell a szám...

Níkosz elunta a várakozást. Egyedül akart menni Dáfnéhoz, hogy felköszöntse őt a szülinapján.
Nikétől tudta a címét, ezért odahajtott. Mikor bekopogott a nőhöz, az izgalomtól összeszorult a
torka. Dáfné ajtót nyitott neki.
-Ó, helló! Mi járatban?
-Ezeket neked hoztam!- mutatta fel a kezében lévő csokor vörös rózsát és a bon-bont.- Bocsánatom
jeléül. És persze, Isten értessen sokáig!
A férfi odahajolt, hogy megpuszilja, és szerencsére nem ütközött ellenállásba. A nő elégedettnek
tűnt, legalábbis mosolyából azt szűrte le. Beengedte őt lakásába, és felbontott egy üveg pezsgőt.
-Ó, miattam nem kellett volna!- szabadkozott Níkosz.
-Dehogynem! Hiszen ünneplünk!
Koccintottak, aztán belekortyoltak az italba. Dáfné felnevetett.
-Nem ízlik, nagy fiú?
-Én a sörhöz vagyok szokva.
-Áh, gondoltam! És hol van a hugod? Azt hittem, ő is itt lesz?
-Mindjárt jön, csak valamit el kell intéznie.
-Akkor tőle tudtad a címemet is, meg azt is, hogy ma van a szülinapom. Érdeklődsz a dolgaim után,
cowboy? Ez a tény igazán figyelemreméltó!
-Te vagy figyelemreméltó! Tudtad, hogy nem mész ki a fejemből?
A nő dorombolva hozzásimult.
-Hmmm... Igen? Azt hittem, hogy te egy szőrös szívű macsó vagy, ehhez képest most még is úgy
viselkedsz, mint egy jólnevelt úriember. Meg fogsz őrjíteni!
-Szerintem mindketten más képet mutattunk magunkról idáig, gatoula mou! Te egy játékos
vadmacska vagy, mégis tudsz bújós kiscica is lenni.
-Igazad van! Szóval akkor? Most mi legyen?
-Gondolkoztam. Te nem fogod ott hagyni értem a vőlegényed, én viszont mindenben az első
szeretek lenni, és nem a második. Ezért hát nem lehet köztünk semmi.
Dáfné ujjával követte a férfi szájának érzéki vonalát.
-Semmi? Milyen kár! Pedig úgy engednék a kísértésnek... Főképp azután, hogy már tudom, mi vár
rám a karjaidban. Egy icipici csókocskát sem kaphatok?
Níkoszt már gyakorlatilag azóta gyötörte a vágy, hogy belépett az ajtón. De ettől a rekedtes
hangtól, az önuralma összeomlással fenyegetett.
-Nem lehet...- suttogta.
A következő pillanatban olyan hevesen rántotta magához a nőt, hogy annak elakadt a lélegzete.
Vadul csókolta, harapta, szívta édes kis ajkait, és közben úgy szorította, mintha sosem akarná őt
elengedni. Szüksége volt rá. Dáfné egyszerűen elvette az eszét! Múltkori ölelkezésük olyan volt,
mintha egy bomba robbant volna bennük, de most úgy érezte, hogy meg is semmisül a tűz erejétől.
Bódultan, felizgulva tartottak egy kis szünetet. Miközben aprókat ziháltak, forró gerjedelemmel
simogatták egymást. Níkosz nem tudta levenni szemét a nő kipirult arcáról. Dáfné kacéran
elmosolyodott, és fogaival aprókat csipegetett az állába, és a nyakába. A férfi nyelt egyet, aztán
megragadta dús haját, hogy hagyja abba a kínzását.
 99

-Te menyasszony vagy! Ezt nem folytathatjuk!

-Ne rontsd el a hangulatot, bébi!
-Akkor bontsd fel vele az eljegyzésed! Bontsd fel, és én máris a tiéd leszek!
A nő kacagva siklott ki a karjából. A gúnyos hang úgy mart Níkosz szívébe, akárha tört mártottak
volna belé. Hátratántorodott, és közben önmagát hibáztatta.
Hogy ülhettem fel ennek az átkozott, lelketlen boszorkány szavainak?! Csak játszadozott velem.
Én pedig simán belesétált a csapdájába. Megint. A francba!
-Ilyen jó vele az ágyban? Mert azt nem hiszem, hogy szereted őt! Valamivel mégis úgy magához
kötött, hogy senkiért nem adnád oda Eugént. Gyerünk, magyarázd meg! Hallani akarom, mennyivel
jobb ő, mint én? Vagy csak félsz elhagyni?
-Nem értesz te semmit! Olyan érzelgős vagy, drága Níkosz! A hugod megmondta...
-Niké? Miről beszélsz?
-Az első napon közölte velem, hogy ne merjek hozzád közeledni, mert össze fogom törni a szívedet.
Igaza volt. Te nem volnál képes elviselni, amit én tervezek veled.
-Mit tervezel velem?
-A szeretőmmé akarlak tenni!- jelentette ki Dáfné szenvedélyesen.- Egy titkos, szégyenletes, ám
annál kielégítőbb affért szeretnék, amit persze diszkréten kezelnénk.
A férfi tekintete megkeményedett.
-Most nem tudom, hogy arcon köpjelek, vagy az ágyra döntselek.
-Megsértődtél? Pedig én csak őszinte voltam. Tőlem ne várj többet, nagy fiú! Azt mondod, hogy
nem érzek semmit sem a vőlegényem iránt, én mégis azt mondom, hogy szeretem őt... a magam
módján. És a félreértések elkerülése végett, elárulom neked, hogy sosem csalnám meg, ha nem
jöttél volna te. Inkább érezd megtisztelve magad!
-Hűtlen szuka! Fölfordul a gyomrom tőled, mégis legszívesebben addig dugnálak, míg járni tudsz!
Dáfné csábosan megnyalta a száját.
-Ne ígérgess, ha nem tartod be!
-Szeretnéd, mi? Addig hergelsz, amíg rád nem ugrom. De nekem vannak elveim.
-Az elveid nem tudnak téged olyan orgazmusban részesíteni, mint én. Persze, én megértem, ha
kiakadt nálad a mérő. Nem sok olyan nővel találkozhattál még, mint amilyen én vagyok. Kellesz
nekem. És Eugén is kell. Egyszerre mindketten!
-Csináljuk hármasban?
Dáfné úgy nevetett, mintha Níkosz egy jó viccet mondott volna. A férfi viszont még csak el sem
mosolyodott. Vészjósló komor arccal magasodott fölé, a nő még sem félt tőle. Sőt! Tovább hergelte!
-Ízig-vérig amerikai vagy, kedvesem! Nálatok a szabadság földjén minden lehetséges, de itt görög
honban tudod, egy kicsit konzervatívabbak a férfiak. Bár még nem kérdeztem tőle, de szerintem a
vőlegényem is elég hagyományos szemléletet vall a szexről. Attól tartok, Eugén nem menne bele.
Bocs, Níkosz!
-Azért mégis csak meg kellene kérdeznünk tőle, nem gondolod? Ha csak kettesben csinálnánk,
akkor még a végén azt hinné, hogy el akartuk titkolni előtte a viszonyunkat.
-Amiről nem tud, az nem is fáj neki.
-És szerinted nem fog kiderülni?
-Ebben reménykedem.
Mintha az ördögöt a falra festették volna, Eugén megjelent. Amint Dáfné meghallotta, hogy
vőlegénye kopog az ajtón, gyorsan a hosszú, bársonyfüggöny mögé tuszkolta Níkoszt. A férfi
tiltakozni akart, de nem volt rá lehetősége. Mielőtt egyáltalán felocsúdhatott volna, már ott
szobrozott az ablak mellett, és a helyzet komikusságán gondolkozott. Erősen fülelnie kellett, hogy
hallja, mit mond a nő.
-Szia, édesem! Már vártalak.
Várta Eugént?! Komolyan tudta, hogy hamarosan beállít a vőlegénye, és közben velem cicázott?
Micsoda kétszínű némber!
 100

Níkosz majd fölrobbant mérgében, miközben Dáfné mézes-mázos hangját hallgatta. Aztán csók
csattanására lett figyelmes. Teljesen úgy érezte magát, mint egy másodosztályú színdarab főhőse.
-Elkészültél? Indulhatunk a moziba?- sürgette menyasszonyát Eugén.
-Hova ez a nagy sietség? Mindig mindenhonnét késni szoktunk, de bezzeg ha Íriszről van szó,
akkor szárnyakat kapsz! Már alig várod, hogy lásd őt, igaz?
-Elég a féltékenységi jeleneteidből! Mit akarsz még, Dáfné? Beleegyeztem, hogy mihamarabb
tartsuk meg az esküvőt, ahogyan akartad. Neked ez nem elég?
-Jól van, megyek felkapom a táskámat, és...
-Mi ez?- vágott a szavába a férfi. Dáfné sokáig hallgatott. Aztán érezhető hamissággal a hangjában
magyarázkodni kezdett.
-Ja, az! Csak egy kis semmiség a kollégáktól! Kedves tőlük, nem de bár? Azt viszont nem
felejtettem el, hogy te még csak fel sem köszöntöttél a szülinapom alkalmából!
-Majd később megkapod az ajándékodat.
Lábak dobogása hangzott, aztán újra Eugén csattant fel.
-És a kalap? Azt is kaptad valakitől?
-Öhm, nem... Azt... Vettem! Igen, vettem.
-Hol vetted ezt a vacakot? Még csak nem is új!
-Mert egy turkálóban vásároltam.
-Dáfné, te ilyen helyeken nem szoktál járni.
-Hát most kipróbáltam! És akkor mi van?
-Biztosan nem Níkosz hagyta itt?
-Ki? Niké bátyja? Ó te buta, minek járt volna nálam az a nagydarab mamlasz? Hah, vicces!
-A kérdés nem az, hogy mért jött volna ide. Hanem az, hogy te mért titkolnád el előlem?
-Látod, most te vagy paranoiás! Mi dolgom volna a cowboyjal? Az Isten szerelmére, térj már észre,
Eugén! És induljunk, vagy különben tényleg lekéssük a filmet.
-Jó, menjünk! De ezt magammal viszem.
-A kalapot? Minek az neked?
-És minek neked? Ez férfi viselet!
-Nyugi, tőlem megtarthatod!
Amint kiléptek az ajtón, Níkosz előjött a függöny mögül. A zár kattanását hallotta, ami azt jelenti,
hogy be van zárva a lakásba. Agya szélsebesen pörgött, hogyan szabadulhatna ki onnét. Végül újra
az ablakhoz lépett, és azon át távozott. Aztán a sarkon majdnem beléjük futott, de még idejében
visszabújt az árnyékba. Fogcsikorgatva nézte, amint a festő, fején az ő kalapjával az autóhoz kíséri
Dáfnét. A nő rámosolygott Eugénre, mielőtt beszállt volna. Vőlegénye nem viszonozta mosolyát.
-Sejt valamit.- mondta ki hangosan Níkosz, miközben nézte, ahogy a kocsi bekanyarodik a sarkon.-
Itt nem sokára borulni fog a bili. Kellett játszanod a tűzzel, kedvesem... Kár, hogy engem is
magaddal fogsz rántani a trutyiba. De hát meg is érdemlem, amilyen hülye vagyok! Egyetlen épeszű
férfi sem mert volna veled kikezdeni.
Csörgött a mobilja. Niké hívta.
-A francba!
Húga bizonyára csodálkozik, hol lehet. Na most magyarázkodhat.

Írisz belépett a mozi bejáratán, ahol egykor dolgozott. Nosztalgiázva ment végig a pénztárak
mellett, Arzénba karolva. A férfi olyan büszkén feszített mellette, hogy az ismerősök, akikkel
összefutottak, mind azt találgatták, hogy vajon újra összejöttek-e. A lány magában nevetett rajtuk.
Hogyne! Még hogy én meg Arzén? Soha többé ebben a büdös életben! Ha ő volna az utolsó férfi,
akkor is inkább magamhoz nyúlnék...
Egykori vőlegénye már nem jelentett számára semmit, de arra még jó volt, hogy vele féltékennyé
 101

tegye Eugént. Nem mintha bármi terve volna a festővel, egyszerűen csak szívesen okozott neki
kellemetlen perceket. És egy csepp bűntudatot sem érzett azért, mert kihasználta Arzént, vagy hiú
ábrándokkal kecsegtette Eugént. Mindketten megérdemelték. Ez volt az ő bosszúja.
-Amint látom, még nincsenek itt.- szólalt meg.
-Ja, késnek!- válaszolta Arzén.- Még szerencse, hogy van tíz perc a film kezdéséig. Addig veszek
pop-cornt! Te mit kérsz?
-Mindegy.
-Mindjárt jövök!
Amint Arzén beállt a büfé elötti sorba, megérkeztek Eugénék. Hát nem voltak valami jó
hangulatban...
Dáfné a szokásos gőgös arckifejezésével vonult a vörös szőnyegen, mintha ő volna a világsztár.
Írisz halkan felszisszent a gyűlölet vegyes undortól. Azt azért el kellett ismernie, hogy álomszép
rajta az eredeti Dior kosztüm. Egyben megszólalt benne az a rosszindulatú kis hangocska, mely azt
súgta neki, hogy a nő nevetségesen túlöltözött egy kis mozizáshoz. Nyilván ezzel akart felvágni
előtte! Ami a nagyobb baj, hogy bizony elérte vele a célját. Írisz pólójában és fakó farmerjában
egyszerű kis pórnépnek érezte magát a hercegkisasszony mellett.
Az egyetlen vigasztaló az volt, hogy Eugén minden jel szerint nem volt túl boldog attól, hogy
ilyen szép menyasszonya van. Sőt! Távolságtartóan elhúzódott Dáfnétól, és gyakorlatilag semmibe
vette. Ami ennél is meglepőbb volt, az a kalap. Annyira nem illett hozzá, hogy azt Írisz sem tudta
szó-nélkül hagyni.
-Minek az?- mutatott a fejfedőre.
A festő azon nyomban le is kapta.
-Nem tetszik?
-Nem valami eredeti. Neked amúgy is teljesen más a stílusod.
-Hé, haver!- bukkant fel Arzén.- Hát ez meg micsoda?
Kikapta Eugén kezéből a cowboy kalapot, és a saját fejére nyomta. Aztán kacsintva Írisz felé
fordult. Úgy pózolt a lánynak, hogy az nevetséges volt.
-Nem! Hülyén nézel ki! Inkább vedd le!
-Most miért?
-Ez egy férfiasabb férfin mutat jól.
-Bébi, nálam férfiasabb férfi nincs a világon!
Ha ezt két évvel ezelőtt mondta volna, Írisz csak nyálcsorgatva bólint, de azóta kiábrándult
Arzénból. Mindenesetre nem tette többé szóvá a véleményét. Nem is kellett, ugyanis végre
bemehettek a terembe. Egy jónak ígérkező vígjátékra váltottak jegyet, amibe a kedvenc színészük is
szerepelt. Épp erről beszélgettek, miközben a helyüket keresték a széksorok között. Írisz csak későn
vette észre, hogy tőrbe csalták. A két férfi közé szorult, ami nem volt jó érzés. Még Arzén hidegen
hagyta, de Eugén közelségét nem fogja tudni órákon keresztül elviselni. Ráadásul a festő hosszú
végtagjait lehetetlen volt kikerülni. Írisz bárhogy fordult, folyton egy térdbe, vagy egy könyékbe
ütközött. Aztán lekapcsolták a villanyt, és ahogy a sötét körbevette őket, elkezdődött a lány
vesszőfutása.
Zavarában Arzén felé araszolt, minél távolabb Eugéntől, de az valahogy még így is megoldotta,
hogy a combjuk teljes hosszában egymáshoz simuljon. A festőből áradó forróság megremegtette a
gyomrát, és pajzán gondolatok tömkelegével árasztotta el. Közben minden erejével azon igyekezett,
hogy a filmvásznat bámulja, és beleélje magát a szereplők helyzetébe. Nem sikerült. Azért ezt nem
mutatta. Békésen falatozgatott Arzén csipszéből, aki ezt biztatásnak vette. Írisz nem csodálkozott,
bármelyik férfi félreérthetőnek találná azt, ahogyan rámászik, csakhogy elkerülje az Eugénnal való
testi érintkezést.
Milyen érdekes, hogy Arzénnak gyakorlatilag már az ölében ülök, mégis Eugén után
vágyakozom... De mért kell ennyire hozzám dőlnie? Ó Istenem, még ruhán keresztül is érzem az
izmait! Így lehetetlen bármi másra koncentrálni!
 102

Össze kell szednie magát! Nem azért jött ide, hogy a szék alá fojjon, akár egy érettlen kamasz!
Kihúzta magát, és száműzte fejéből az erotikus képeket. Most nincs itt az ideje az elgyengülésnek!
Játszani jött, és ha közben maga is elcsábul, akkor is véghez viszi a bosszúját. Merthogy mikor
máskor nyílna rá jobb alkalom arra, hogy felbosszantsa Dáfnét, mint most? És ha mindezt úgy
csinálja, hogy Eugén sem marad szárazon, akkor az a lehető legjobb végkifejlet!
Miközben szigorúan a filmet figyelte, átnyúlt a szék karfáján. Lassan csinálta, hogy senki ne
maradjon le a lényegről. Miután Arzén, Eugén és legfőképp Dáfné is felfigyelt, tapogatózva
végigcirógatta a festő combját, aztán mintha mi sem volna természetesebb, belenyúlt a pop-cornos
zacskóba. Ám de, túl sokat markolt fel, így egy része egyenesen Eugén ölébe hullott.
-Bocs! Milyen ügyetlen vagyok!- szabadkozott álságos mosollyal az arcán.
Aztán egyenesen Dáfné szemébe nézett, mielőtt Eugénhez fordult volna. A nő felháborodva szívta
be a levegőt, mikor látta, hogy Írisz ujjai a vőlegénye sliccén vannak. Természeten csak a barátját
igyekezett letisztítani a kukoricapelyhektől... Szó sem volt arról, hogy bármi másért nyúlkálna
Eugén ölébe! Az a kínos következmény, hogy a festőnek merevedése lett, az nem az ő hibája!
De míg Írisz az ürügyre hivatkozott, addig Eugén meg sem próbálta közömbösnek tetettni magát.
Komoly tekintetével a lány arcát fürkészte, és még csak arra sem volt hajlandó, hogy szégyent
érezzen a mellette ülő menyasszonya miatt. Dáfné páholyból nézett végig mindent, még sem szólt.
Az is lehet, hogy úgy megdöbbent, hogy köpni-nyelni sem tudott.
-Várj, majd én!- dörmögte rekedt hangján Eugén.
Megfogta Írisz kezét, és egy szívdobbanásnyi ideig rászorította a lány tenyerét lüktető
keménységére, aztán visszahelyezte a karfára. Majd lesöpörte magáról a popkorn szemeket, és ezzel
le is lett zárva az ügy.
Azt a mindenit! Szóval Eugén így játszik?
Írisz teljesen lenyűgözve fordult vissza a film felé, amit szinte nem is látott. A festő most alaposan
meglepte. De bárhogy gondolkozott, nem látott más megoldást, mint azt, hogy Eugén ezzel
leckéztette meg Dáfnét. Habár fogalma sem volt arról, hogy mi a probléma a turbékoló gerlepár
között, de úgy sejtette, hogy nem egy kis semmiség. Mindegy, semmi köze hozzá! Inkább örülnie
kellene, hogy ilyen jól sikerült az akciója. És talán menne is, ha nem égetné még mindig tenyerét az
emlék, ahogy finoman megszorítja Eugén erekcióját.
Nem értette önmagát. Veszteségérzet gyötörte, megnevezhetetlen fájdalom valami miatt, amit nem
mert beismerni. Mert ha kimondja, akárcsak halkan is, hogy vérzik a szíve egy rég véget ért
szerelemért, az szánalmas volna. Rettentően szánalmas! Akkora lúzerségre vallana, hogy többé ki
sem merne menni az utcára emelt fejjel.
Elkomorodva bámult maga elé, már meg sem próbálta színlelni, hogy érdekli a film. Egyedül csak
akkor figyelt föl, mikor a többiek felálltak, és a villany is újra égni kezdett. Amint lehetett,
menekülésszerűen távozott a moziból. Arzén elkísérte volna, de nem hagyta neki. Egyedül akart
lenni, hogy megbirkózzon valahogyan a szégyennel.
Amikor ma elindult ide, álmaiban sem gondolta volna, hogy a saját csapdájába fog esni.

Egészen hazáig egy szót sem szóltak egymáshoz. Dáfné arca még most is égett attól, amit a
moziban látott. Na nem mintha a film annyira érdekes lett volna, sokkal inkább Írisz ténykedései.
Ami furcsa a dologban, hogy mint nő a nőt, megértette őt. A szűz kislány bosszút akart állni rajta, és
sikerült is neki. Az ő helyében pontosan ugyanezt tette volna, ha nem még gusztustalanabb
módszerekkel. Ám Eugén most tényleg meglepte.
Még soha ennyire nem alázták meg! Oly módon tiporták a sárba, hogy azt nem várta volna. Oké,
az nyilvánvaló, hogy vőlegénye azért tette, mert sejti, hogy valami történt közte és Níkosz között.
Ez idáig rendben, de mért nem lehetett ezt nyíltan a szemébe vágni? Mért kellett ilyen sunyi,
hátulról-jövős módon móresre tanítania, mikor meg is beszélhették volna? Eugén ezzel akkorát
 103

zuhant a szemében, hogy már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy hozzá akar menni feleségül.
Amint megérkeztek Dáfné lakására, a nő bement a szobába, és átöltözött. Míg vetkőzött, Eugén
sem maradt tétlen. Felforgatta a berendezést, benézett az ágy alá, és a szekrényekbe. De hiába
derített fel minden kis zugot, nem talált semmit.
-Keresel valamit, drágám?- kérdezte negédesen Dáfné.
-Hol rejtegeted Níkoszt? Vagy már kiszökött?
A festő felfedezte, hogy nyitva az ablak.
-Ez zárva volt, mikor mi elmentünk!- kiáltott fel diadalmasan.
-Na és? Biztosan betörtek.
-Belülről nyitották ki. Ugyan, Dáfné! Nem tudsz nekem hazudni.
-Arra célzol, hogy közöm van a cowboy-hoz?
-Elég már a színjátékból! Mért nem vallod be az igazat?!
-Az igazság kell?
A nő még csak félig volt felöltözve, mikor közelebb ment Eugénhez. Aztán olyan pofont nyomott
le a férfinak, hogy az percekig csak pislogott. A festő ösztönösen az arcához nyúlt, és mikor elvette
a kezét, ujjain láthatóan a saját vére piroslott.
Dáfné mosolyogva mutatta tenyerét vőlegényének. Eugén még csak most vette észre, hogy a nő
szándékosan megfordította jegygyűrűjét, hogy a gyémánt kővel felszántsa bőrét. Dáfné elégedett
képpel visszatekerte eredeti helyzetébe a gyűrűt.
-Ezt a gyanúsítgatásért kaptad! Soha nem csaltalak meg, Eugén! Ki kérem magamnak, hogy
Níkosszal, vagy bárkivel is összehozz! Én tisztességes nő vagyok!
Aztán újra pofon vágta a férfit, most visszakézből. A gyémántkő majdnem kivitte a festő jobb
szemét, mégsem hajolt el. Mereven állt előtte, és némán tűrt. Egyedül a gyűlölettől lángoló tekintete
árulkodott érzelmeiről.
-Ezt pedig azért kaptad, mert Írisszel hetyegtél a moziban! Ezt soha nem bocsátom meg neked,
Eugén! Felfordul tőled a gyomrom!
-Helyes! Akkor hát végre megszabadulok tőled!
A festő durván megragadta Dáfné csuklóját, és lecsavarta ujjáról a jegygyűrűt. A nő jajveszékelve
vergődött, és valószínűleg nem sikerült volna Eugénnek megtenni, amit akart, ha nem üti meg őt.
Dáfné hátratántorodott.
-Te vadállat!
-Micsoda?! Az én arcomat kell összevarrni, nem a tiédet, mégis te vagy felháborodva? Ez vicc!
-Nem bonthatod fel a jegyességünket, ilyen könnyen nem szabadulsz tőlem!
-Akkor nyisd ki a szemed, és nézd végig, ahogy kisétálok innét, mert azt fogom tenni! Még így is
örülj, hogy ennyivel megúszod, te ribanc! Szégyent hoztál a nevemre, és ne tagadd, hogy
összeszűrted a levet az amerikaival a hátam mögött! Nagyon remélem, hogy csak én tudok róla, és
nem ment híre a dolognak!
-A látszat! Csak az számít! A látszat!
-Jaj, mit vártál, hogy sírni fogok utánad? Sosem szerettelek, és ezt te is tudod!
Dáfné hisztérikus kacajra fakadt.
-Mert egy nyamvadt kis ringyó után áhítoztál, aki ügyet sem vet rád! Vagy azt hiszed, még
visszahódíthatod magadhoz Íriszt? Ó mennyire buta vagy, Eugén! Ami a moziban történt, az sem
neked szólt, hanem sokkal inkább nekem! Talán a bosszú kedvéért még visszafogad téged, de csak
azért, hogy páros lábbal rúgjon ki másnap reggel az ágyából. Úgy fogsz szenvedni, mint egy kivert
kutya, de aztán ne gyere hozzám! Nekem te soha többé nem kellesz!
-Dettó, kedvesem!
A festő ezzel a végszóval távozott. Végül-is minden más, csak szócséplés lett volna. Elmondták
egymásnak azt, amit akartak. Többé már nincs közük egymáshoz. Ezzel le is van zárva életük ezen
fejezete. Mostantól külön utakon járnak.
De ettől még Dáfné majd fölrobbant, olyan ideges volt. A leginkább az keserítette el, hogy minden
 104

álma összedőlt. A tervei, a céljai, amit e házasság köré épített, mind-mind kártyavárként omlott
össze. Azt el kellett ismernie, hogy nem fog egy könnycseppet sem hullatni a festőért. Talán
megosztották két évig egymással az ágyukat, de Eugénre inkább barátjaként gondolt, mint
szerelmeként. Ezért sem hatott rá olyan megrázóan, hogy mostantól nélkülöznie kell. Ám maga az
élet, amit Eugénnel képzelt el, és ami most már valószínűleg mégsem fog megvalósulni, az jó lett
volna. Sőt! Tökéletes lett volna. Ezért is kár, hogy le kell mondania róla.
És a legfőbb kérdés: Mihez kezdjen most?

Orfeusz egész délután a válogatást tartotta. Jöttek is az emberek dögivel, de mind komolytalanok
voltak, vagy egyszerűen csak tehetségtelenek. A fiú egy idő után besokallt, és elküldte mindet. Most
meg itt ül, csalódottan, nyomorultul, és teljességgel lelombozódva. Hiányzott neki Xénia, és bele
sem mert gondolni, hogy mi lesz, ha felveszik a lányt a suliba. A zenekarral kapcsolatos álmai sem
akarnak sikerülni...
-Áh, ez a mély pont! Ezt már nem is lehet űberelni!
Ekkor kanyarodott be Eugén kocsija a felhajtóra. Miután leparkolt, kiszállt, és öccsét észre sem
véve a ház felé vette az irányt. Orfeusz füttyentve szólt utána.
-Ember, te már megint a fellegekben jársz?- testvére feléje fordult, mire a fiú felhördült.- Banyek,
hogy nézel ki? Összeakaszkodtál valakivel?
-Csak egy kis baleset.
Eugén nem fűzött többet hozzá, csak bement, faképnél hagyva Orfeuszt. A fiú hümmögött egy
sort. Aztán felállt a padról, ő is készült mára letenni a lantot.
-Úgy tűnik, nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen.
-Hahó! Itt tartják a válogatást?- szólalt meg nem messze egy hang.
Orfeusz hátrafordult, és két lányt pillantott meg a kapunál.
-Sziasztok, mit akartok?
-Áh, te vagy az! Egy suliba járunk, emlékszel? Mármint én egy tagozattal alattad vagyok, a hugom
meg csak tizedikes.- mondta a magasabbik lány.
A fiú jobban megnézte őket, és tényleg ismerősek voltak.
-Gyertek be! Bár a válogatást mára lezártam, de...
-Ó, ne!- kiáltott fel a kisebbik lány.- Elkéstünk? Pedig egész héten erre a napra készültem! Nem
lehetne, hogy mégis meghallgass minket?
-Hát nem tudom, csajok. Nincs túl sok kedvem hozzá.
-Csak egy gyors szám, aztán ígérjük, nem zaklatunk tovább! Ha nem tetszünk, akkor simán
lelépünk. Na, légyszi!
-Oké, de akkor tényleg ne húzzátok az időt!
A két lány felpattant a színpadként funkcionáló pavilon deszkájára. Az idősebbik felkapta a
basszusgitárt, a kisebbik meg a dobfelszerelés mögé ült. Azonnal belecsaptak a húrokba. Egy ismert
számot kezdtek el játszani tökéletes összhanggal. Már az első néhány másodpercben kiderült, hogy
profik. Vagy legalábbis nagyon közel jártak ahhoz, hogy profik legyenek. Fiatal koruk ellenére
leköröztek mindenkit, aki ma itt járt. Orfeusz leesett állal hallgatta őket.
-Ez az!- suttogta izgalomtól összeszorult torokkal.- Végre megvagytok!
Azért nem sokon múlt, hogy elszalassza nagy lehetőségét a világhírnévhez vezető úton. Majdnem
úgy volt, hogy be sem engedte a két lányt a kapun. Pedig ők ketten lesznek a zenekara. Igen, már
meghozta a döntését, mielőtt lejárt volna a szám. Mégis mikor elcsitult az utolsó hang is, a fiú
karba-tett kézzel állt, arcáról nem lehetett leolvasni az érzelmeit.
-Most jut eszembe, elfelejtettem megkérdezni a neveteket.
A kisebbik szólalt meg először.
-Én vagyok Zafíra. Azért kaptam ezt a nevet, mert kék a szemem.
 105

-Én pedig Eszmeralda.

-És neked milyen színű a szemed?
-Na találd ki, te tökfej!
Orfeusz felnevetett. Az idősebbik testvérnek jól felvágták a nyelvét, de csípte a csajt.
-És ti ikrek vagytok, vagy mi? Mert amúgy nagyon hasonlítotok.
Megint a kisebbik szólalt meg először. Úgy tűnik ő volt a beszédesebb típus.
-Aha, Esmeralda csak három perccel idősebb nálam.
-De akkor hogy lehet, hogy te még csak tizedikbe jársz?
-Megbukott testnevelésből.- válaszolt helyette a nővér.
A fiút megint elfogta a röhögőgörcs.
-Hát ez nagyon durva, nem is hittem, hogy ilyesmi lehetséges!
Zafíra vállat vont.
-Pikkel rám a tanár.
-Ja, én is ezt mondanám!
De félretéve a hülyéskedést, Orfeusz észrevette, hogy az ikrek nagyon várják már a döntését. A fiú
elvigyorodott, és fölmutatta neki a hüvelykujját. A lányok ujjongva ugrottak egymás nyakába, aztán
az övébe is.
-Nagyon köszönjük! Hidd el, nem fogod megbánni!
-Bírlak titeket, és a zeneileg is nagyon ott vagytok. Csajok, ez egy szép barátság kezdete! Na de
gyertek, még egy csomó mindent meg akarok veletek beszélni!
Odavezette őket az egyik kerti padhoz, és miután leültek, máris csak úgy dőlt belőle a szó.
-Na figyu, azt tervezem, hogy egy teljesen új műfajban fogunk nyomulni! Kicsit rockos, kicsit lírai,
meg népművészeti elemeket is akarok csempészni a zenénkbe. A dalszöveg nem gond, már egy
csomó verset lefordítottam, párat én írtam, csak el kell olvasnotok őket. Ami a nehezebbik, az a
dallam szerkesztése, de erre is vannak ötleteim. Ja, még nem is mondtam! Én fogok énekelni, és
buzukin játszani.
-Tudsz énekelni?- szólt közbe Esmeralda.
-Hát... Jól van, nem vagyok egy Demis Roussos, de azért nem olyan rossz a hangom! A lényeg,
hogy a banda neve az lesz...
-Majd én énekelek!- kiáltott föl valaki.
Orfeusz már azelőtt tudta, hogy ki érkezett, mielőtt megfordult volna a lányokkal egyetemben.
Rea állt kihívó terpeszben a színpadon mikrofonnal a kezében. A reagálásukat meg sem várva
belefogott az előbb említett kiváló görög énekes egyik legismertebb számába, a Good bye My Love,
Good bye- ba. Hangja bezengte az egész kertet, és láthatóan mindent beleadott. És amit az
énekléssel nem tudott elérni, azt megtette a teste. Táncolt és vonaglott, de olyan látványosan, hogy
az is ráfigyelt, aki nem akart. A lány teljes-mértékben sztáralkat volt.
Ennek ellenére Orfeusz alig várta, hogy leszedje őt onnét, és minnél hamarabb elküldje a búsba.
Tett egy ígéretet Xéniának, amit nem is szándékozott megszegni. Már állt volna fel, hogy
félbeszakítsa Rea mutatványát, de Zafíra visszatartotta.
-Mit csinálsz? Szükségünk van rá!
Esmeralda bólogatott.
-Ez a csaj tényleg nem semmi!
Orfeusz lerázta magáról kezüket.
-Azért mondjátok, mert még nem ismeritek! Elég csak annyit mondanom, hogy a Biblia nevezetű
kis mesében lévő kígyó elbújhat mellette. Higgyetek nekem! Ozzy Oszbornt is hamarabb bevenném
a bandába, mint őt!
-Annyira nem lehet rossz!
A fiú már ott tartott, megmondja az ikreknek, hogy ez az ő zenekara, és ő dönti el, hogy ki
kerülhet bele, és ki nem, de észhez tért. Nem játszhat szerepet személyes konfliktus a banda híressé
válásában. Továbbá ők mostantól egy csapat, és együtt hozzák a döntéseket. Ha kell nekik Rea,
 106

rendben, megkapják! Orfeusz amúgy is biztos volt benne, hogy az igazság hamar győzedelmeskedni
fog, és az ikrek rá fognak jönni, hogy Reával lehetetlen egy légtérben tartózkodni. Xéniát meg majd
valahogy kiengeszteli addig.
-Oké, csajok, de ti akartátok! Azért ne fogadjátok túlságosan a szívetekbe, mert ha nyomulni kezd
rám, ki kell dobnom bandából! Fontos nekem a zenekar, de azért a szerelmi életem rovására nem
mehet. Másik énekesnőt pedig bármikor találunk.
-Azért illik neki adni egy esélyt! Hátha csak túlzol.
Orfeusz felhorkant.- Na ja! De ti közlitek vele a hírt!

Niké tudta, hogy mi a dolga.

Azok az idők már rég lejártak, mikor más gondoskodott róla. Nem, egyedül csak önmagára
számíthat. És igazából, ez mindig is így volt. Történt már olyan, hogy a barátai segítettek rajta.
Egyszer-kétszer a hóna alá nyúltak, és kimentették a bajból. De soha senki nem vette le válláról a
felelősséget, és hitette el vele, hogy minden rendben lesz. Egyedül volt a nagyvilágban.
Azért kicsit rossz volt kikötni ugyanott, ahonnét elindult. A kis intézetben nevelkedett árva lány,
aki albérletről-albérletre tengődött, míg férjhez nem ment. Hát újra ez lesz a sorsa... A sors Niké
véleménye szerint egy rohadt ribanc volt. Őhozzá mindig mostoha volt az élet. A szüleit elvesztette,
a bátyjától elszakították, és most ez is. Egyedül az esküvője napján volt felhőtlenül boldog. Mikor
Dioméd átölelte, és megcsókolta, akkor elhitte neki, hogy az élet szép, és ő igazából egy szerencsés
lány.
Kár, hogy ilyen véget ért a házasságuk.
De nem volna értelme tovább tagadni az igazságot. Ők ketten a férjével mégsem illenek össze.
Dioméd nem tudta beváltani az ígéretét, amiről kiderült, hogy csak szimpla szerelmes fogadkozások
voltak. Nincs boldog jövő, nincsenek beteljesült álmok, csak az a mély pöcegödör, ahova jutottak.
És ha Niké nem száll ki időben ebből a vonatból, melynek végcélja a teljes megsemmisülés, akkor
már áshatja is a saját sírját.
De ő nem az a fajta volt, aki ilyen hamar föladja. Igen, szar az élet, de ő akkor is az utolsó
lélegzetvételével ragaszkodni fog hozzá! Dioméd legyen alkoholista, vagy amit csak akar! Vigye
romlásba önmagát, de ne őt! Niké itt és most megálljt parancsol a szenvedésnek, és lelép, mielőtt a
férje miatt az őrültekházában kötne ki. Őrá azért ennél több vár.
És a váláshoz pénzre lesz szüksége. Nem sokára el költözik innét Níkosszal együtt. Az ügyvéd
sajnos kikötötte, hogy amíg le nem zajlanak a tárgyalások, addig jó volna, ha Görögországban
maradna. Ez azt jelenti, hogy valahol laknia kell addig a testvérével, ami nincs ingyen. Bárhonnét is
nézi a dolgot, nem távozhat innét üres kézzel.
Épp itt tartott gondolatban, mikor összefutott lent a nappaliban a férjével. Dioméd csendesen
iszogatott a kandalló előtt állva, újabban ez volt az egyetlen szokása. Ja, meg a dohányzás! A férfi
egyelőre még nem vette őt észre. Maga elé meredve szorongatta a poharát, láthatóan komor
hangulatban. Niké nem zavarta meg benne, csak figyelte egy darabig.
Talán vicces, de még mindig jóképűnek találta őt. Nem külsőleg, hanem a kisugárzásában volt
valami, ami első pillantásra is megfogta. Mosolyogva emlékezett vissza arra a napra, mikor
megismerték egymást. Azonnal és menthetetlenül belehabarodott a férfiba, de Dioméd éveken
keresztül csak barátként kezelte. Talán keserű a tudat, de abban az időszakban azt sem bánta, ha
köznevetség tárgyává válik reménytelen szerelme miatt. Majd meg pusztult férje egyetlen csókjáért.
És még a mai napig ez így van. Szégyen-gyalázat, de úgy vágyódott egy kis szeretetre, mint az
éhező egy falat kenyérre. Persze nem mutatta ki, de a legutóbbi éjszaka óta a legváratlanabb
pillanatokban kívánta meg Diomédet. Bezzeg a férfi azóta tudomást sem vesz róla... Niké
megtagadta saját érzelmeit, és a gyűlöletet választotta helyette. Bosszút esküdött, és abba a hitbe
ringatta magát, hogy férje meg fogja érdemelni azt a kínt és gyötrelmet, amit neki szán.
 107

A férfi végre megérezhette jelenlétét, mert váratlanul ránézett. Dioméd tekintetében sebezhetőség
volt, de ez olyan gyorsan tovatűnt, hogy Niké egy pillanatig azt hitte, talán káprázott a szeme. A
férje automatikusan felvette szokásos közönyös arckifejezését, amit csak neki tartogatott. A nőt
eltöltötte a csalódás. Szóval tényleg nincs számukra már remény... A szakadék túl nagyra nőtt
közöttük, ezt már lehetetlen volna áthidalni.
-Épp téged kerestelek.- szólalt meg halkan.
-Megtaláltál.- válaszolt Dioméd egykedvűen.
-Most ráérsz? Beszélhetek veled?
-Mint látod.
-Pénzre volna szükségem. A számlám már kiürült.
-Ennyi? Ezt akartad mondani?
-Másra számítottál?
A férfi hátat-fordított neki, hogy egy újabb italt töltsön magának. Láthatóan nem kapkodta el. Az
egyre hosszabbra nyúló, feszült csendben Niké idegei táncot jártak. Azt hitte, hogy könnyen fog
menni a pénzkunyerálás, de most már kezdett kételkedni ebben. Hogy ne látszódjon rajta a
bizonytalanság, újra magához ragadta a szót.
-Szóval? Átutalod?
Dioméd hozzálépett, és közvetlen közelről a szemébe nézett.
-Mire kell?
Nem azt kérdezte, hogy mennyi kell?, hanem hogy mire kell?, és ez így már rosszul kezdődött.
Niké ebben a helyzetben magyarázkodni kényszerült, amit sosem szeretett. Hazudni pedig pocsékul
szokott, mégis megpróbálta.
-Hát tudod... Egyszerűen csak elfogyott, amit a múltkor adtál.
-Ezt elsőre is értettem. De a hűtő teli van, a házban semmi sem romlott el, és felújításokat sem
tervezünk. Akkor miféle kiadásod lehetne?
-Azt majd én tudom, jó? A feleséged lévén enyém a jog, hogy vezessem a háztartást, és...
-És hogy szeretkezz a férjeddel.- fejezte be helyette a mondatot Dioméd.
Niké lélegzete elakadt.
-Szóval erről van szó? Hiányod van?
-Ez nem ilyen egyszerű, drágám! Ha csak egyszerűen szexpartnerre vágynék, akkor találhatnék más
jelentkezőt a feladatra, de sajnálatos módon, nekem te kellesz.
-A múltkor megbeszéltük, hogy én azt többé nem akarom! Vagy arra akarsz célozni, hogy
dolgozzam meg a pénzért? Kurvává alacsonyítasz?
-A te szempontodból így tűnhet. Én pedig azt mondom, hogy egy feleség ne csak akkor legyen
feleség, ha a férje vagyonát akarja költeni, hanem az ágyban is. Így fair.
-Dioméd, talán sikerül elvennem a kedved azzal, ha újra megismétlem önmagam. Utállak!
Undorodom tőled! Egyenesen gyűlöllek! Ilyen nehéz felfognod?
A férfi vonásai megkeményedtek.
-Nem kell szeretned ahhoz, hogy élvezd a velem való együttlétet.
-Ezt megcáfolnám!
-Talán tagadod, hogy a múltkor is kéjes sikolyaidtól zengett az egész ház?
-Összetéveszted a kéjes sikolyt a megalázottság hangjával! Te durván megerőszakoltál engem!
A férfi elsápadt a vád hallatán. Fekete szemei olyan veszélyesen kezdtek villogni, mint két ónix
darab. Niké már ismerte annyira férje vérmérsékletét, hogy tudja, most mi fog következni. A
gyomra apró csomóvá zsugorodott belsejében, és a félelemtől nyelt egyet. De nem fújt
visszavonulót, most az egyszer igenis az ő akarata fog érvényesülni! Semmiképp sem akart újra
lefeküdni Dioméddel. Már a múltkor is majdnem megszakadt a szíve. Nem bírná ki, ha még egyszer
bele kellene kóstolnia a legfenségesebb gyönyörbe, hogy aztán újra megvonja magától.
Dioméd ingatag lábakon álló önuralma még kitartott, bár látszott rajta, hogy csak egy lehelet
finom vonal választja el az őrjöngéstől. Nyugodtnak szánt mozdulattal emelte ajkához az italt, de
 108

mielőtt belekortyolt volna, felordított, és a poharat a kandallóba vágta, ahol az ripityára tört. Niké
lehunyt szemmel összerezzent, de más jelét nem adta annak, hogy megrémült volna. Pedig nagyon
valószínű volt, hogy még csak most fog jönni a büntetés, amit a férje neki szán.
-Szóval megerőszakoltalak?- szólt a férfi halkan, de fenyegető éllel a hangjában.
-Én végig ellenkeztem!- védekezett azonnal Niké.
-Igen, arra emlékszem. Meg arra is, hogy a végén azt mondtad, már nem érzel irántam semmit.
-Ez így igaz!
-Akkor kérdem én, minek vagyunk mi még együtt?
A nő erre nem válaszolt. Esze ágában sem volt addig hergelni a férjét, míg az ki nem dobja őt a
házból. Nem! Megfogadta, hogy felemelt fejjel, önszántából fog távozni innét, ha eljön az ideje,
még ha bele pusztul is. Dioméd gúnyosan elmosolyodott felesége dacos tekintetét látva.
-Ne aggódj, nem küldelek el.
Niké megkönnyebbülten engedte ki a levegőt, de meg is bánta, mert amit a férfi ezután mondott
neki, az igazán szíven ütötte.
-Még igenis alkalmas vagy valamire, kedvesem. Nem találod ki? Örökösökre van szükségem, és ezt
csak te tudod megadni nekem. De sajnos ehhez el kell tűrnöd azt, hogy... Hogy is fogalmaztál?
Megerőszakollak? Igen, el kell tűrnöd azt, hogy megerőszakollak!
A nő fájdalma megszázszorozódott az utolsó mondat hallatán. Lám, most már Dioméd is nyílt
lapokkal játszik. Immár nincs többé édes kis hazugságok szerelemről és miegymásról. Minek a
körítés? Hiszen a puszta tény a lényeg! Vagyis hogy Niké ezennel tenyészkancává alacsonyodott.
-Én... már nem akarok gyereket.- nyögte ki nagy nehezen.
Dioméd meglepődött.
-Pedig idáig mindent megtettél azért, hogy teherbe ess.
-Tudom, de az az időszak elmúlt.
-Hm, gyors váltás! De jelen esetben, tudod, nem valami érdekes, hogy te mit szeretnél. Én vagyok
az úr a házban, és azt fogod tenni, amit akarok!
-Soha!
A férfit nem izgatta Niké kitörése. Nyeregben érezte magát, mert az ő kezében volt az aduász.
-Hallhattad a feltételeimet! Pénz kell neked? Járj a kedvemben!
-Gusztustalan pondró!
Dioméd nevetésétől kísérve szaladt az ajtóhoz, de ott megtorpant.
Mit csinálok? Elsétálok a jussom nélkül? Ezt nem tehetem meg! A büszkeség olyan luxus ebben a
pillanatban, amit nem engedhetek meg magamnak. De mégis... hódoljak be ennek az átkozottnak?
Ez ösztöneim ellen való volna!
Körmeit az ajtófélfába vájva tépelődött ott percekig. Íme eljött a pillanat, mikor választania kell
az önbecsülése vagy a bosszúja között. Melyik az előbbre-való számára?
Ezen nem volt értelme gondolkoznia, hiszen egyértelmű a válasz. Bármit, szó-szerint bármit
hajlandó feláldozni azért, hogy Dioméd meglakoljon bűneiért. A férje tönkretette őt e házasságban!
Már nincs más megoldás csak a válás, de ehhez először úgy látszik meg kell alázkodnia, és majd
később nyeri el a jutalmát.
Fogait összeszorítva fordult meg.
-Jól van, kössünk alkut!
-Ejha! Tényleg fontos lehet neked a pénz... Még mindig nem árulod el, hogy mire kell?
-Semmi közöd hozzá!- csattant fel Niké.
-És nem fogsz visszakozni?
-Egész éjszakára a tiéd vagyok.
-Azt tehetek veled, amit csak akarok?
A nő megremegett férje izgatott hangját hallgatva.
-Közlöm, hogy nem adom olcsón magam! Holnapra tetemes összeg jelenjen meg a számlámon!
Megértetted?
 109

Dioméd helytelenítve felmordult.

-Csak lassan, egyetlenem! Előbb meg kell szolgálnod a fizetségedet, aztán majd meglátom... Ha
elég lelkes leszel, akkor mindketten elégedettek leszünk a végén.
-Szórakozol velem?!
A férfi egy csapásra elkomolyodott.
-Ugyan már, hiszen ismersz, nem? Betartom az ígéreteimet! Üzletet kötöttünk, de most elvárom,
hogy teljesítsd a te részedet.
-Itt rögtön?
-Ne légy ilyen telhetetlen! Megvárom, míg felérünk a szobába.
Szótlanul rótták a lépcsőket. Amint magukra csukták az ajtót, Niké a fürdőszobába akart menni,
de férje elállta az útját.
-Nem szükséges tisztának lenned! Érezni akarom az igazi illatodat. Fogalmad sincs, hogy mennyire
be szoktam indulni tőle...
A nő döbbenten meredt rá. Két év hosszú idő, mégis ez az információ újdonság volt a számára.
Dioméd még sosem volt ilyen őszinte a szexuális életükkel kapcsolatban. Persze, suttogott
gyönyörű bókokat az ágyban, de még sosem beszélt ilyen nyíltan, hogy mi az, amit szeret, vagy épp
nem szeret. Niké tartott attól, hogy most meg fogja ismerni férje valódi arcát.
Idegesen megnyalta kiszáradt ajkát.
-Akkor most mit csináljak?
-Vetkőzz!
Bizonytalanul nyúlt ruhája kapcsai után. Idegenszerű volt számára Dioméd mostani viselkedése.
Már-már visszavonulót akart fújni, de végül megmakacsolta magát. Nincs semmi gond, ez csak
szex, mondogatta magában, miközben levetett magáról mindent. Aztán merészen felnézett,
egyenesen a férje szemébe.
-Kész vagyok!
-Remek! Feküdj az ágyba!
Ez még menni fog. Amint elterült a puha paplanon, valamelyest ellazult. Közben Dioméd az
éjjeliszekrényhez ment, bekapott egy szem gyógyszert, aztán visszatette a legfelső fiókba a
potencianövelőt.
-Enélkül nem megy?- csúszott ki Niké száján.
-Nem!
Az egyszerű válasz megalázóbb volt, mint bármi, ami ezután következni fog. A nő elfordította a
fejét, és megfogadta magában, hogy mostantól inkább befogja a száját. Ezután a férfi is
megszabadult ruháitól, csak a nyakkendő maradt a kezében. Ahogyan közeledett felé, Nikének
balsejtelme támadt.
-Mire készülsz?
-Megkötözlek.
-Nem akarom!
-Jól van, akkor öltözz fel, és menj innét! De mondj le a pénzről!
A nő iszonyodva bámult fel férjére. Nem arról volt szó, hogy először csinálnának ilyet. Párszor
már kipróbálták, és nagyon is tetszett nekik. De akkor még minden más volt. Niké bízott
Diomédben, és tudta, hogy az sosem élne vissza hatalmával. Nem úgy, mint most! Nagyon is átlátta
a férfi szándékát. Azt akarja éreztetni vele, hogy ő csak egy tehetetlen fogoly. Jól van, belemegy a
játékába, de arról ne is álmodozzon, hogy jó-képet fog vágni hozzá!
-Csináld!- sziszegte összeszorított ajkakkal.
Férje rögzítette csuklóit az ágy két oldalához. A kötél szorosan fogta, ami máris pánikkal töltötte
el a nőt. Niké küszködött, hogy nyugodt maradjon, miközben érezte, hogy Dioméd mellé fekszik. A
férfi simogatni kezdte a mellét. Ahogy a bimbót cirógatta, az megkeményedett, és ágaskodva
felcsúcsosodott. Így elég nehéz lesz közönyösséget tettetnie.
-Nem tudnál gyorsan végezni?- kérdezte pirulva.
 110

-Minden egyes pillanatát élvezni fogom ennek az éjszakának. Ne siettess!

-Akkor sem szükséges felizgatnod!
-Mindent meg fogok tenni azért, hogy neked is jó legyen. Nehogy aztán megint azt kelljen állítanod,
hogy megerőszakoltalak!
Dioméd ujjai lassan közeledtek a combja-közéhez.
-Ha megígérem, hogy nem fogok ilyet mondani, akkor abbahagyod?
-Olyan férfinak tűnök, aki szeret fájdalmat okozni a másiknak? Nedves leszel, mikor beléd hatolok,
Niké. Ez a minimum, amit tehetek érted.
-Én csak... unom az előjátékot.
-Akkor azt hiszem, ideje érdekesebbé tennem számodra!
Dioméd lejjebb csúszott, és szétnyitotta a nő lábait. Ahogy odalent izgatta nyelvével, az több volt,
mint aminek ellen tudott volna állni. Niké nyögése akarata ellenére szakadt ki torkából. A férfi
nevetve emelte fel a fejét.
-Gyorsabban megszelídítettelek, kis vadmacskám, mint hittem volna! De ezen nincs mit
meglepődni. Mindig is ilyen hatással voltam rád.
-Önimádó seggfej!
Férje fokozta gerjedelmét, mintha csak tudná, ezzel mennyire megszégyeníti őt. A nő vonaglott, a
köteleit feszegette, de hiábavalóan. Dioméd nem adott neki enyhülést, de nem is engedte menekülni
őt. Niké talán még életében nem jutott ilyen közel ahhoz, hgy könyörögni kezdjen a szexért.
-Elég volt!- kiáltott fel.- Elég! Elcsábítottál! Így most jó? Hajlandó vagy abbahagyni?
-Még csak most kezdtem volna belelendülni.
A nő megkönnyebbülten látta, hogy Dioméd feltérdel. Felkészülten tárta szélesebbre a combját.
-Nem, most még nem az fog következni!- csóválta a fejét a férfi.
Aztán segített neki feljebb ülni az ágyon. Niké nem értette a dolgot, és elég kényelmetlen volt
neki ez a helyzet megkötözött csuklói miatt. Ahogy jobbra-balra fészkelődött, csak megkésve vette
észre, hogy így arca pont egy szintbe került férje ágaskodó nemi szervével.
-Vedd a szádba!
Dioméd egyszerű parancsa arculcsapásként érte. Bármikor máskor felszólítás nélkül is megtette
volna. Szeretett ilyesfajta örömöket okozni férjének, de ez, ebben a pillanatban most nem szolgált
mást, csakhogy megalázza őt, és éreztesse vele, hol is a helye. Niké valahogy ezt már nem volt
hajlandó tovább elviselni.
-Vidd innét, vagy leharapom!
A férfi felnevetett. Addig nem ijedt meg, amíg a nő csattogtatni nem kezdte a fogát. Dühében
elhúzódott tőle. Nyilván nem tetszett neki, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt
eltervezte. Ezért gorombán megragadta felesége combjait, és magához rántotta. Amint Niké feje a
párnán landolt, saját térdei már gyakorlatilag a nyakában voltak. Levegő után kapkodva nézett
Dioméd szemébe. Férje kegyetlenül elmosolyodott.
-Nem félek tőled.
Hogy ezt bebizonyítsa, szájukat hevesen egymásra forrasztotta. A nőnek remek alkalma lett volna
megharapni őt, de túlságosan el volt foglalva az agyzsongító gyönyörrel, amit akkor érzett, amikor a
férfi betelítette őt. Dioméd teste egyszerre hatolt belé alul-fölül, nyelvének mozgása ugyanazt az ősi
ritmust követte, mint csípője. Niké ettől úgy érezte magát, mint akit teljesen leigáztak, de egészen
kellemes volt. Sőt, mi több! Soha nem volt még fantasztikusabb szeretkezése.
Az első menet után, a férfi eloldozta őt, és még sokszor voltak együtt azon az éjszakán. Igazság
szerint már szó sem volt kényszerről, és ezzel mindketten tisztában voltak, még ha nem is mondták
ki. A nő felhagyott a tettetéssel, és teljes szívvel-lélekkel vetette bele magát abba az élvezetbe, amit
csak Dioméd adhatott meg neki. Szó-nélkül teljesítette férje minden kívánságát, adott és kapott,
mígnem a gyengédség annyira eltöltötte, hogy elhullott róla minden álarc. Amint vesztett az
önuralmáért vívott harcban, csodálatos magasságokba repült, a legvarázslatosabb élményben
lehetett része.
 111

Szóval igaz a mondás. A szerelemben csak az nyerhet, aki megadja magát.

Boldogságára csak az vethetett árnyékot, hogy tudta, valószínűleg ez az utolsó alkalom, mikor
együtt lehetnek. Kétségbeesett hévvel szorította magához a férfit, és egyre többet és többet akart.
Dioméddel csak akkor hagyták abba, mikor már a végkimerültség határán álltak. Reszketve,
összegabalyodott végtagokkal feküdtek egymás mellett, miközben megjelent a hajnal égő pírja az
égbolt szélén.
Niké kielégültségtől tompa tudatába beáramlott a valóság. Nem! Még nem akart a holnapra
gondolni! Még szeretne néhány boldog órát kedvese karjaiban. Már csak ennyi maradt neki...
Merthogy tudta, amint felkel a nap, ők ketten újra ellenségekké válnak.

VII. Fejezet

Niké a telefon kitartó csengésére ébredt. Nyögve átfordult a másik oldalára, mire végre
abbamaradt az a szörnyű csörömpölés. De már mind hiába, nem tudott visszaaludni, ha egyszer
felkeltették. Kinyitotta a szemét, és ránézett a faliórára. Már dél van?! Te jó ég, sosem aludt ilyen
sokáig! Na persze egy ilyen fárasztó éjszaka után...
Az emlékektől még most is kiült bőrére a forró verejték. Elégedett mosollyal az arcán kereste
maga mellett párját, de csak a hűlt helyét találta. Nevetséges emiatt csalódást éreznie, hiszen nem
várható el egy egész vállalat vezetőjétől, hogy lustálkodással töltse el az értékes idejét. Dioméd
komolyan veszi a feladatait, és nem fog...
-Jó reggelt, gyönyörűm!- jött be a szobába a férfi kezében egy tálcával, mely teli volt
finomságokkal. De a gesztusnál is jobban esett Nikének az a szál rózsa, amit Dioméd a tányér mellé
tett.- A kedvenceidet hoztam! Remélem, éhes vagy?
-Farkaséhes!- válaszolt nevetve a nő.
Annyira régen volt már, hogy férje ehhez hasonló dolgokkal kedveskedett neki. Talán csak a
házasságkötésük első pár hetében. Dioméd mosolyogva tette le a tálcát ölébe, aztán hozzáhajolt, és
egy alaposan megcsókolta. Niké gondolkodás-nélkül viszonozta. Mért is ne tette volna? Bár a
kapcsolatuk súlyos válságon ment keresztül, de még mindig lehet remény kettejük számára. Az
elmúlt éjszaka olyan csodálatos volt, felülmúlta minden álmát. És ez nem csak szex volt, hanem
tüzes szenvedély, gyengéd szerelem és őrjítő vágy harmóniája. Érezhetően többet jelentett, mint a
test mohó gerjedelmének kielégítését. Ez lelki egyesülés volt! A legszebb dolog ebben az életben.
Dioméd elhúzódott tőle, és fürkészően a szemébe nézett. Niké nem bírt magával, és kimondta az
első dolgot, ami eszébe jutott.
-Szeretlek!
A férfi lágyan megcirógatta az arcát.
-Komolyan gondolod? Szerinted ideje kibékülnünk?
-Én szeretném, és te?
Férje bólintott, aztán újra megcsókolta.
-Én is szeretlek, Niké. De most hagylak enni.
-Ne menj el!
-Életem, nem megyek messzire, csak beszélnem kell apámmal. De hamar visszajövök.
-Jó, várni foglak!
-Ne öltözz fel!
Nevetve búcsúztak egy újabb csók kíséretében. Aztán még egy, és még egy.
-Nem bírlak itt hagyni...- dörmögte Dioméd felesége nyakát puszilgatva.- Bolondulok érted!
Niké kacarászva hessegette.
 112

-Na menj már, mert végül fel sem kelek az ágyból te miattad! Pedig még le is akarok fürdeni!
-Majd én engedek neked vizet, szerelmem. Jó forrót, ahogyan szereted! Aztán gyertyákat teszek a
kád köré, és rózsaszirmokat szórok a vízbe. Így jó lesz?
-Hm, nem rossz... És a kedvenc fürdősómat szórod bele?
-Csak akkor ha én is bemászhatok melléd a kádba.
-Megegyeztünk!
-Na most megyek, de sietek vissza!
-Ezt már mondtad.
-Jó, de most tényleg indulok. Csak előtte még kérek egy pici csókot!
Az utolsó csók után Dioméd kiment a szobából. Ám ez egy cseppet sem vette el Niké kedvét.
Miközben jó ízűen falatozgatott, továbbálmodozott arról, hogy mi fog történni a közös fürdőzés
során. Csak a telefon újabb csörgése hozhatta vissza a valóságba.
Előkaparta levetett ruhái alól a mobilját, aztán felvette.
-Halló?
-Én vagyok az, Dáfné!
-Ó, szia! Tegnap óta kereslek, mert szerettem volna megünnepelni veled a szülinapodat, de Níkosz
mondta, hogy már volt nálad, és nem talált otthon. Aztán hívtalak többször is, de nem vetted fel.
Valami baj volt?
-Tegnap eléggé szétszórt voltam. Elfelejtettem visszakapcsolni a mobilomat a mozi után. Egy kicsit
kiborultam.
-De hát miért?
-Még nem tud senki róla?
-Miről, Dáfné? Ha már így felcsigáztál, elmondod végre?
-Szakítottam Eugénnel.
-Mit tettél?! És miért?
-Az a lényeg, hogy az a szemét ott az orrom előtt kikezdett a drágalátos Íriszkéjével, én meg fel
mertem ezt róni neki, mire ő meggyanúsított azzal, hogy Níkosz a szeretőm.
-Hogy jön a képbe a bátyám?!
-Egy hülye félreértés az egész. A kalap miatt hiszi azt.
Niké a szemöldökét ráncolta.
-Milyen kalap? Beszélj már érthetően!
-Vettem egy ugyanolyan cowboy kalapot, mint a testvéredé, és ezt megtalálta nálam Eugén.
Félreértette az egészet. Azt hitte, hogy Níkosz nálam járt.
-De hát tényleg volt nálad!
-Igen? Akkor elkerültük egymást.
Dáfné hazudott. Ez világos, ezen nincs mit szépíteni. A történet amúgy is fura volna, de azáltal,
hogy tegnap a bátyja kalap nélkül jött haza, és még csak magyarázatot sem adott rá, kerek egész
lett. Ennyire különös egybeesés egyszerűen nincs! Ami azt jelenti, hogy a barátnője nem meri
elmondani neki, hogy Níkosz és közte történt valami.
-Oké, elég a vetítésből! Lefeküdtetek vagy sem?
-Mondom, hogy...
-Dáfné! Ne nézz már hülyének! Áruld el az igazat!
-Csak egy csók volt! Esküszöm! Nem csaltam meg Eugént!
-Mégis rácsesztél! Talán meg kellett volna fogadnod a tanácsomat, és békén hagyhattad volna a
testvéremet. Látod, most mit csináltál?!
-Nyugi, Niké! Én már túl tettem magam rajta. Nem bánom, hogy szétmentünk, csak azt, hogy nem
szabdaltam fel jobban azt a beképzelt úriember képét!
-Mit csináltál?!
-Biztosan még nem találkoztál Eugénnel azóta?
-Nem azzal voltam elfoglalva.
 113

-Hát akkor most nézd meg őkelmét! Fetrengeni fogsz a röhögéstől!

-Áh, ez annyira rád vall! Te csak a kicsinyes kárörömöddel vagy elfoglalva, miközben magasról
tojsz arra, hogy ez az egész milyen fényt fog vetni Níkoszra.
-Attól tartasz, hogy odaát kitörhet egy családi háború?
-Hát én remélem, hogy tévedek! De sajnos nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. Eugénbe
szorult annyi Angelopulosz-büszkeség, hogy meg akarja majd torolni a bátyámon, amit tettél.
-Szerinted provokálni fogja őt?
-Hát ha ez lesz, akkor Níkosz nem fogja hagyni magát. És akkor mentsen meg minket az ég, mert
ha kenyértörésre kerül a sor, akkor én a testvéremet választom, ez egyértelmű.
-Ha bármi baj történne, Niké, azért azt ugye tudod, hogy én befogadlak titeket?
-Köszi, én mégis abban bízom, hogy nem lesz semmi baj.

Níkosz újfent megbizonyosodott arról, hogy jók a megérzései. Tegnap óta biztos benne, hogy
valami lóg a levegőben. Valami baljós és veszélyes. Mikor reggel átjött hozzá Orfeusz, és megkérte,
hogy jöjjön vele, már kezdte sejteni, mire számíthat.
Tehát Eugén az öccsét küldte.
A fiú egyenesen felkísérte a festő padlástérben lévő műtermébe. Amint beléptek a terpentin szagú
hatalmas szobába, Níkosz megpillantotta maga a művészt. Eugén háttal állt neki egy festékes
ingben és egy laza farmerban. Vállának feszült tartásából a cowboy azonnal tudta, készülhet a
harcra. Bár még nyugodt volt a légkör, de ez nem lesz így túl sokáig.
-Kösz, öcskös, most leléphetsz!- szólalt meg a festő.
Orfeusz láthatóan megsértődött.
-Mért hiszi azt mindenki rólam ebben a házban, hogy valami kibaszott postás vagyok?- mikor nem
érkezett válasz, csak vállat vont.- Na jól van, mentem!
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Níkosz fejéből már ki is ment. Lassan beljebb lépett Eugén
felségterületére. Be kellett vallania magának, hogy mindig is kíváncsi volt egy ilyen műterem-izére.
És az hogy a festő itt alkotja azokat a remekműveket, cseppnyi áhítattal töltötte el. Pillantása
gyorsan végigsiklott a falnak döntött képeken, amiknek csak a hátulját láthatta. Az egész
helyiségben összevissza két bútordarab volt található. Az egyik egy megkopott szekrény, melynek
polcain nyilván az alapanyagok sorakoztak, és eszköztárolásra is hasznos volt. A másik egy vörös
bársony kerevet, ami amellett, hogy jól mutatott, azzal a másodlagos funkcióval rendelkezhetett,
hogy ott töltötte Eugén az éjszakáit, ha már nem volt ereje a saját ágyába mászni a kimerítő munka
után. Ja, és arról a régi paravánról se feledkezzünk meg! Egy ilyen világhírű festőnek nyilván
rengeteg nő szívesen lenne az aktmodellje. A hölgyek ott öltözhetnek át, már ha szégyenlős típusok.
Ezt Níkosz valamiért viccesnek találta. Hiszen hogyan lehetne intimebb egy vetkőzés magánál a
meztelenségnél?
-Tetszik a látvány?- zökkentette ki őt Eugén hangja.
-Még nem jártam ehhez hasonló helyen.
-Értem. Gyere közelebb!
Óvatosan teljesítette a festő parancsát. Eugén abbahagyta ecseteinek tisztítását, és miután sorba
rendezte, és gondosan visszacsomagolta, felé fordult.
-Mutatni akarok neked valamit! Egész este ezen dolgoztam, hogy mostanra elkészüljön.
-Egy festmény?
-Igen, és úgy döntöttem, hogy neked ajándékozom. Megnézed?
Níkosz már azon elképedt, hogy Eugén csak úgy neki akarja adni a képet. A festő bármely
alkotása egy vagyonnal ért fel, főképp a mostanában készült művei. Angelopulosz híresebb volt, és
festményei keresettebbek, mint más nagy művész képei a halála után. Megtisztelve érezte magát, és
nem értette az egészet. Eugénnel nem voltak éppen puszipajtások, ami a nagylelkűségét indokolná.
 114

Ám még jobban összezavarodott, mikor az állványról lehullott a lepel.

Nagyot nyelt, és közelebb hajolt a képhez. A legapróbb részletekig szemügyre-vette. Önmagát
látta és Dáfnét... meztelenül... szex közben. Csak a felsőtestük látszott a festményen, de nem is
kellett, hogy egész alakos legyen, így is túlságosan... bensőséges volt a pillanat. Akaratlanul is
elmerült saját hátának tanulmányozásában. A látvány lenyűgöző volt! Izmainak hullámzása puszta
árnyékok és fények játéka volt, mégis azt az érzés keltette a szemlélőben, hogy most is mozgásban
vannak. A férfi test erőteljesnek és energia-dúsnak tetszett, míg a női gyengédnek és sebezhetőnek.
Dáfné vérvörös körmei követelőzően az ő hátába martak, szép arca az önkívület mámorában úszott.
Boszorkányos zöld tekintetét eltakarta sűrű szempillái. Érzéki ajkai kéjes sóhajra nyíltak, még
látszott rajtuk vad csókjaiknak íze. Hosszú, fekete haja bársonyként terítette be a hófehér szatén
párnát. Ami külön gyönyörű volt, az a sejtelmes homály, amely azt az illúziót keltette, hogy gyertya
fénye világítja meg izzadságtól csillogó bőrüket.
Níkosz nem tért magához. Legszívesebben leborult volna a festő nagysága előtt, másrészt
kitekerte volna Eugén nyakát, amiért olyasmit feltételez, ami meg sem történt. De a legerősebben a
birtoklásvágy munkálkodott benne. Ha ez a kép tényleg az övé lehetne...
-Mit szólsz?- kérdezte Eugén.
Níkosz megköszörülte a torkát.
-Pikáns.
-De jól sikerült, nem?
-Azt bebizonyítottad, hogy remek képzelőerővel rendelkezel.
A festő büszkén kihúzta magát.
-Bizony! Senki nem hinné el nekem, hogy a képen lévő két szereplő sosem álltak nekem modellt,
legalábbis együtt és ebben a pózban nem.
-Ugye tudod, hogy ez a legjobb alkotásod mind közül?
-Tisztában vagyok vele. A vicces az, hogy elég könnyű volt megfesteni. Tegnap délután amint
hazaértem, egyszerűen éreztem a késztetést, hogy a kép, mely szinte beleégett az agyamba,
valahogyan megvalósuljon a vásznon. Még soha ilyen gyorsan nem álltam neki a festékeket
kikeverni, és a vonalakat felvázolni. Aztán a munka... el sem lehet mondani... felszabadított! Érted?
Éreztem azt, ahogy áramlik ki belőlem a düh és a megszégyenülés. Nagyon jó! Ajánlom ezt a
terápiát bárkinek.
-Úgy sejtem, utálsz engem.
Eugén a fejét rázta.
-Talán illene, legalább egy kicsikét, de... nem megy. Igazság szerint inkább hálás vagyok neked! Azt
tudnod kell, hogy én már régóta töprengek azon, miképp koptassam le magamról Dáfnét. Igen, egy
gyenge pillanatomban valóban gyűrűt húztam az ujjára, mert hát elég jó vele az ágyban. Na de,
arról szó sincs, hogy tényleg feleségül akartam volna venni őt. Az Isten szerelmére, hiszen nem is
szerettem! Mindenesetre két évig elég kényelmesen elvoltunk egymással, csak az volt a baj, hogy
mostanában váratlanul követelőzni kezdett. Én meg már csak tehernek éreztem a jelenlétét, és
kerestem az alkalmat, hogy megszabaduljak tőle. Nem mintha az érzelmeire lettem volna annyira
tekintettel, csak hát itt Pargában az a szokás járja, hogy a vőlegény nem bonthatja fel az eljegyzést.
Ez csakis a menyasszony joga. Ám ekkor jöttél te, és egy csapásra megoldottad minden
problémámat! Végre Dáfné hűtlensége elegendő okot szolgáltatott nekem arra, hogy egy nagy-
veszekedés közepette visszavehessem tőle a gyűrűt. Szóval... Köszönöm, haver! Tettél nekem egy
óriási szívességet, habár tudtodon kívül. Én pedig nem szeretek senkinek sem az adósa maradni.
Kérlek, fogadd tőlem jó szívvel ezt a képet!
Níkosz hátrált a festőtől egy lépést. Nem tetszett neki, amit Eugéntól kellett hallania. Valóban,
neki is meg volt a külön véleménye Dáfnéról, de akkor-is túlzásnak vélte, hogy a másik ilyen
közönyösen beszél róla. A nő nem érdemli ezt a bánásmódot.
-Szóval csak kihasználtad őt?
-Nem volt közöttünk szerelem. Ezt Dáfné is tudta.
 115

-És ha nem tudta?

Eugén nem válaszolt, amit jobban is tett, mert Níkosz kezdett begurulni. Világéletében tisztelte
annyira a nőket, hogy ne vegye őket így semmibe, és ne csak eszközként tekintsen rájuk. Rendben,
neki is volt egyszer-kétszer egy-éjszakás kalandja, de azok egy éjszakára szóltak, és nem két évre!
Azzal, hogy Eugén ilyen hosszú ideig áltatta Dáfnét, miközben végig csak ágymelegítőnek
használta, valahogy kihúzta nála a gyufát.
Te érzéketlen pöcs!- morogta magában.
De tök mindegy, ez nem az ő ügye. Már így is túlságosan belerángatták, annyira hogy egy
festmény is készült róla. Ha csak legalább félig igaz lett volna a kép tartalma, most harcba szállna a
nője becsületéért, akár egy fénylő páncélú lovag. De mivel már inkább azon volt, hogy minél
hamarabb elfelejtse az egész butaságot, csak vállat vont.
Eugén mégis észrevehetett valamit elfojtott dühéből, mert magyarázkodni kezdett.
-Csak arra válaszolj, cowboy, ha valóban szeretett engem Dáfné, akkor mért csalt meg veled?
-Semmi ilyesmi nem történt!
-Nem? Kár tagadnod!
-Hah, kit érdekel, te mit hiszel?! Kérem vissza a kalapomat, aztán eltűzök innét!
Már valóban csak ennyit akart. Tegnap óta úgy hiányzott neki az a rohadt fejfedő, mintha csak az
egyik karját vesztette volna el. Folyton a hajába turkált, és kereste a jól megszokott kis kalapját, ez
pedig az idegeire ment.
-Erre gondolsz?- lengette meg az orra előtt Eugén az ütött-kopott fejfedőt. Ahogy ott hintázott
kalapja a festő hosszú mutatóujján, Níkosz belsejében megint hörögve felütötte fejét a harag. A férfi
félt, hogy már nem fogja tudni túl sokáig kordában tartani a benne élő vadállatot.
-Igen, add ide!
Ekkor Eugén arckifejezése megváltozott. Az eddig kellemes modorú úriember álcája úgy olvadt
el, mintha ott sem lett volna. Helyette előbújt a bosszúálló szerető. Dacosan fejébe csapta a kalapot,
aztán a tükör elé lépett, és ott illegette magát, mint egy felborzolt tollú pávakakas.
-Jól áll nekem! Inkább megtartom, ha nem bánod.
De Níkosz bánta, és nem volt hajlandó ilyen könnyedén lemondani a tulajdonáról.
-Erről szó sem lehet, Eugén!
A festő most felé-fordult. Arcán gusztustalan vigyor trónolt.
-Akkor hát vedd el erővel, mert én nem adom! Ezt tetted a menyasszonyommal is. Dáfné az enyém
volt, és te még sem tiszteltél engem annyira, hogy visszautasítsd az ő felkínálkozását.
-Azt hiszem, nem régiben tisztáztuk, hogy neked annyit sem számított az a nő, mint a cipőd talpa,
amin egész nap taposol. Szóval ne játszd meg magad!
-Te ezt nem értheted, cowboy! A görög férfi becsülete még számít valamicskét, nem úgy mint
nálatok Amerikában.
-Azt sem tudod, mit beszélsz, te csökött agyú hülye! Texasból jöttem, rémlik? Abból a Texasból,
ahol az emberek percenként lőttek le valakit, pusztán azért, mert belegázoltak az önérzetébe. Te
ilyen hősi halálra álmodban sem volnál képes, csak jártatod itt a szádat!
-Bunyót akarok!
-Két fejjel magasabb vagyok nálad, kis szarcsimbók!
-Na és? Amilyen nagydarab vagy, olyan nagyot fogsz bukni!
De Eugén hiába provokálta őt, Níkosz nem veszítette el a fejét. A festő csak egy-két horzsolást
szeretne, hogy aztán büszkén mutogathassa magát a barátainak, hogy ő mennyire bátor, amiért neki
mert menni egy nálánál sokkal erősebb embernek. Még csak nem a becsületről szólt ez az egész,
hanem a jó híréről. Hiszen mit fog gondolni a világ, ha megtudják, hogy az Angelopulosz még csak
meg sem torolta rajta azt, hogy felszarvazta?
Níkosz végignézett Eugén piszkafa vékony testén. Könnyen lehet, hogyha meglegyintené,
szegény össze is törne. Áh, így nem volt szíve elfogadni a festő kihívását! Hiszen ez olyan volna,
mintha egy gyermeket ütne meg.
 116

-Figyelj, haver...- adott neki egy utolsó lehetőséget a menekvésre.- Nem muszáj verekednünk.
De a szánalma úgy hatott Eugénre, mintha leköpte volna. A festő mellkason taszította őt.
-Mi van? Beijedtél?
Níkosz kénytelen volt elismerni magában, hogy Eugén remek manipulátor. Mióta belépett a
műterembe, gyakorlatilag úgy táncolt, ahogyan ő fütyült. A festő elsőnek letaglózta, aztán
felmérgesítette, most pedig nem hagy neki lehetőséget arra, hogy harc nélkül elsétáljon.
-Hát jó, Angelopulosz! Megkapod, amit akarsz. Csak aztán ne panaszkodj!
Visszalökte a festőt, aki szintén őt is. Még egy párszor így tologatták egymást, csakhogy
belelendüljenek. Aztán Eugénnek sikerült kigáncsolnia őt, ami ügyes húzás volt tőle. Níkosz
estében döbbenten vitte magával az egész állványt. A hatalmas csattanás sem tudta feledtetni vele
azt, hogy félúton keményen beütötte a bordáját, ami nem volt kellemes.
-Állj föl, te tohonya seggfej!- kiáltotta Eugén.
Níkosz szitkozódva feltápászkodott, aztán bevágott egyet a festőnek, aki azonnal fenékre ült.
Amint Eugén szeme alatt megjelent a monokli, emlékeztetnie kellett magát, hogy nem tisztességes a
teljes erejét használnia a férfi ellen.
-Bocs! Ú, hogy nézel ki?! Tudod mit? Egyezzünk ki egy döntetlenben!
-Még csak az kéne!
A festő villámgyorsan ráugrott, aminek az lett a vége, hogy belecsapódtak a földbe. Aztán össze-
vissza gurulni kezdtek, miközben válogatott ütésekkel csépelték egymást. Níkosz meglepődve
hárította Eugén fáradhatatlanul reá záporozó csapásait. A fene sem gondolta volna, hogy ebben a
göthös giliszta testben ennyi akarat rejlik. Ha nem szedi össze magát, még a végén alulmarad!
Lelökte magáról a megvadult férfit, és könyökével úgy szájon-vágta, hogy Eugén egy teljes percig
a fogait köpködte. Mikor fölé hajolt, hogy elmagyarázza ennek a lököttnek, hogy elég a bunyóból,
mert nem akar benne több kárt tenni, valaki hátulról megragadta a grabancát, aztán már csak azt
vette észre, hogy három métert repül. A szekrényre zuhant, ami diszkréten összetört alatta. A romok
között elterülve nem könnyen tért újra magához. Szédült, és hangokat hallott, de még nem sikerült
beazonosítania, hogy kikét. Aztán fölkapták, és addig rázták, míg ki nem nyitotta a szemét.
Dioméd nézett az arcába közvetlen-közelről. Sógora majdhogynem tüzet okádott, olyan dühösen
meredt rá. Níkosznak volt is egy halvány sejtése, miért haragszik rá. Kicsivel nem messze tőlük
Eugén feküdt, Dárius próbált meg életet lehelni belé. Már épp szabadkozni kezdett volna, hogy nem
állt szándékában eszméletre verni a festőt, mikor Dioméd az ingénél fogva megszorongatta őt.
-Mit jelentsen a kép?!- ordított Níkoszra.- Te és Dáfné?! Elcsábítottad az öcsém menyasszonyát?!
És én még befogadtalak a házamba, kitüntettelek a vendégszeretetemmel! Elárultad a
barátságunkat! Sárba tiportad a családom becsületét!
-Az nem egészen úgy volt...
-Igen?! És Eugént mért verted meg?!
-A testvéred kezdte!
-Én az ő helyében meg is öltelek volna, te szemét!
Dioméd úgy a falhoz vágta, hogy Níkosz azt hitte, kiszakad a tüdeje. Sógora rendesen kiborult. Ő
nehezebb ellenfélnek tűnt, mint az öccse, de egy valamivel nem számolt. Még pedig a napok óta
benne gyülekező emésztő gyűlöletre, amit Níkosz azért érzett, mert kénytelen volt tehetetlenül
végignézni húga gyötrelmeit. De most itt a megfelelő idő végre a bosszúra. Előre, Nikéért!
Az amerikai úgy rohant bele Diomédbe, mint egy felbőszült bika. Sógora derekasan küzdött, de
nem volt ellene esélye. Níkosz keményen beletérdelt a férfi gyomorszájába, aztán azzal a
lendülettel, rátaposott a lábujjaira. Dioméd a fájdalomtól üvöltve ugrált egyik lábán, de olyan
hangosan, hogy így észre sem vette, mikor lopózott mögé Dárius. Már csak arra eszmélt fel, hogy a
hajánál fogva úgy hátrafeszítették a fejét, hogy majd kitört a nyaka.
-Ááá! Engedjen el!
-Előbb te a fiamat!
Mint később kiderült, súlyos hiba volt a vén rókára hallgatnia, ugyanis így tőrbe csalták. Amint
 117

Dioméd kiszabadult a szorításából, váratlanul ágyékon rúgta. Níkosz a kíntól térdre rogyott, de
Dárius hátulról megtartotta. Aztán lefejelték, amitől csillagokat látott. Orra iszonyatosan lüktetett,
ingének eleje már tiszta vér volt. De ezzel még nem volt vége, pedig közel járt ahhoz, hogy őt is
elnyelje a sötétség. De ezek ketten nem engedték meg neki, hogy elájuljon. Míg Dárius lefogta,
addig Dioméd átdekorálta egy kicsit az arcát. Níkosz rongybabaként tűrte az ütéseket, az egész
kezdett hasonlítani egy kivégzésre. Remélte, hogy hamarosan vége lesz.
Húga sikoltásának hangja volt válasz az imáira. Niké hisztérikus kiabálásából nem sokat értett.
Aztán Dárius végre elengedte, ő pedig a padlóra hanyatlott. Ha lett volna ereje, akkor megpróbált
volna valamiféleképp jelezni a húgának, hogy nincs semmi baj, de jelenleg ez nem tűnt jó ötletnek.
Mozdulni sem tudott. És mindene fájt. Szó szerint mindene!
Ejha, ez még azt a kocsmai verekedést is túlszárnyalta, mint amiben múltkor Joe-val részt vettünk!
Ó, öreg barátom, Joe! Ha most itt lettél volna, bizony nem maradok alul! A francba, ezeknek az
Angelopuloszoknak kemény öklük van!

Miután a mentő elvitte Eugént és Níkoszt, Niké lélekszakadva rohant fel szobájába. Kulcsra zárta
az ajtót, hogy legyen ideje összepakolni, aztán lelépni innét. Annyira kapkodott, hogy azt sem tudta,
milyen ruhákat dobál bele a táskába, de nem is érdekelte. Olyan zaklatott volt, hogy egy idő után az
agya kikapcsolt, és csak cselekedett. Túl lépett önnön magán, és átváltozott egy túlélővé. Miközben
odarohant a széfhez, keze úgy remegett, hogy alig bírta kinyitni. Megkönnyebbülten hallotta, hogy
végre kattan a zár, és egy egész kincses kamra tárult fel a szeme előtt. A vállalat ultrafontos és titkos
papírjaival mit sem törődve söpörte ékszereit egy szatyorba. Aztán megpillantotta férje aranyait, és
azt is lelkiismeret-furdalás nélkül elvette.
-Ez nem lopás!- győzködte önmagát.- Hiszen itt minden az enyém is egyben, nem?
Talált ott némi készpénzt, aminek nagyon megörült, mert sejtette, hogy tegnap óta Dioméd nem
nagyon érhetett rá átutalni a számlájára. Miután eltett mindent, amire szüksége volt, megtorpant egy
pillanatra. Most olyan gonosz dologra készül, amit már semmilyen mentegetőzéssel nem fog tudni
kimagyarázni. De hát bosszút akar, nem? Akkor muszáj megtennie!
Odalépett a kis éjjeli-szekrényke legfelső fiókjához, és mikor kinyitotta, látta, hogy tényleg ott
van a potencianövelő-szer. Habozás nélkül a táskájába dugta, aztán becipzározta, és a vállára kapta.
-Neked úgy sem lesz rá szükséged, Dioméd! Én távozok innét, és remélhetőleg vigasztalhatatlan
leszel utánam. Ha meg nem, akkor így jártál!
Amint a kijárathoz lépett, az ajtó másik oldaláról Dioméd ingerült hangját hallotta.
-Niké! Odabent vagy? Engedj be!
A nő káromkodott egy keveset, de ezzel nem tudta megoldani a helyzetet. Jobb lett volna
csendesen távozni, de ez a terve kútba esett. Mindegy, képes megbirkózni férjének haragjával. Csak
előbb vett két mély levegőt, és aztán lépett ki.
A férfi tekintete elsőnek az arcára esett, aztán az utazótáskát pillantotta meg a vállán. Pontosan
ugyanazt a táskát, amivel két évvel ezelőtt ide költözött. Már rég ki kellett volna dobniuk ezt a
vacakot, hiszen szakadt volt, de Niké valamiért nem engedte Diomédnek. Most már tudta, mért
nem. Mert erre a napra készült egész végig, amikor is véglegesen elhagyja a férjét.
-Hova mész? Mit csinálsz?
Dioméd érezhetően pánikban volt. Ám a nő most az egyszer megkeményítette a szívét.
-El! Ne akadályozz meg benne!
Hogy megmutassa férjének, milyen komolyan gondolja szándékát, elindult lefelé a lépcsőn, de
Dioméd megragadta a karját, és nem engedte el.
-Állj! Nem mehetsz csak így el! Előbb beszéljük meg!
-Nincs ezen mit beszélni!
-Láttál valamit, és azt sem engeded, hogy megmagyarázzam?!
 118

-Nem szükséges, értem én! Bokszzsáknak használtad a bátyámat, amíg én nem néztem oda.
-Szart se értesz, Niké! Pontosan, hogy Níkosz volt az, aki az eszméletlenségig verte az öcsémet!
Szerinted hagynom kellett volna a dolgot?! És amikor rám támadt a bátyád? Azt is hagynom kellett
volna?! Nézz már rám egy percre, nem csak Níkosz sérült meg!
Valóban, Dioméd sem úszta meg szárazon a verekedést. Volt egy csúnya púp a homlokán, és az
ingei is cafatokban lógott rajta. A réseken, ahol kilátszott a bordája, ott kék-zöld foltok terjedtek a
bőrén. De még így sem lehetett összehasonlítani az állapotát a Níkoszéval, akinek arca úgy
fedagadt, hogy az anyjuk sem ismerne rá. Nikét sajnálat helyett, pont hogy a gyűlölet töltötte el a
férje iránt.
-Amikor én beléptem, nem pontosan azt láttam, hogy Eugént védenéd! Ti ketten, a gyilkos apáddal,
állatok módjára bántottátok a testvéremet! Hát mondhatom, ilyen gyáva dolgot sosem feltételeztem
volna rólad, Dioméd! Úgy könnyű megverni valakit, hogy lefogják neked... Hah, ketten egy ellen,
de hát te csak így mertél kiállni Níkosz ellen! Mocskos, alattomos tetű vagy!
-És a bátyád ki? Még annyi tisztelet sem volt benne, hogy magán tartsa a gatyáját, amíg itt van. Az
első adandó alkalommal megkettyintette Dáfnét, amivel nem csak Eugént, de az egész családunkat
megszégyenítette! Szerintem igazságosan toroltam meg rajta a becsületsértést, még akkor-is ha ezt
nem vagy hajlandó elismerni!
-Níkoszt alaptalanul gyanúsítjátok!
-Ezt nem mondhatod komolyan, Niké!
-De igenis, állítom! Én a bátyámnak és Dáfnénak hiszek, nem nektek!
-Mert elvakult vagy!
-Dioméd! Teljesen felesleges itt vitatkoznunk, inkább eressz el, hagy menjek innét!
A nő kirántotta magát férjének szorításából, aztán leszaladt a megmaradt lépcsőfokokon. Amint
leért a nappaliba, észrevette, hogy ott az egész család. Orfeusz, Dárius és Dezdemóna sápadt arccal
meredtek rá. Az asszony kezében idegesítően üvöltött a gyerek. Niké úgy sejtette, hogy idáig
minden szót hallhattak a férjével való veszekedésből. Nem mintha érdekelte volna a véleményük.
Sőt! Ha műsort akarnak, hát azt megkaphatják tőle!
Dioméd viszont a többiekről tudomást sem véve lerobogott utána, és újra az útját állta.
-Nem mész sehová!- ordított rá.
-Nem tilthatod meg nekem!- ordított vissza ő is.
A férfi elvesztve az önuralmát, megragadta a táskáját, és leszakította a válláról, aztán úgy
elhajította, hogy az a szoba másik végében kötött ki. Niké megtántorodva fújtatott férjére. Olyan
izzó tekintettel méregették egymást, hogy a felforrósodott légkört még a föld túlsó oldalán is érezni
lehetett. A nő idegileg teljesen kikészült, és küszködnie kellett azért, nehogy spontán sírásban törjön
ki. Ebben a pillanatban nagy szüksége lett volna a bátyjára, de Níkosz most a kórházban feküdt.
-Tágulj az utamból, Dioméd!
-Azt mondtam, hogy nem mész sehová! Takarodj fel az emeletre, és ajánlom neked, hogy nyugodj
le! Majd utánad megyek, és megbeszéljük rendesen a problémáinkat.
Oh, szóval, mégis észrevette az ott álldogáló családját! Hiszen mi másért játszaná meg itt a
macsót, ha nem az apja előtt? Dárius, az a vadember, már nyilván agyba-főbe verte volna feleségét,
ha ilyen botrányt mert volna csinálni itt mindenki előtt. De én nem Dezdemóna vagyok, aki
engedelmes bárányként tűr mindent a férjének! Én Niké vagyok!
Olyan pofont nyomott le a férfinak, hogy az felhördült a döbbenettől.
-Baszódj meg! Ha én el akarlak hagyni, el foglak hagyni, értetted?!- mondta Niké.
-Mi a franc ütött beléd, te őrült nőszemély?! Hát nem látod, hogy szeretlek?! Szerinted mért tartalak
vissza attól, hogy kilépj ezen az ajtón?! Vagy ennyire felkaptad a vizet, hogy már úgy érzed, nem is
akarsz velem továbbélni?!
-Ez már rég nem a testvéreinkről szól, Dioméd! Napok óta tervezem, hogy elköltözöm innét! Most
végre eljött az ideje!
-Te kerested az ürügyet arra, hogy elválhass tőlem?!
 119

-Mért teszel úgy, mintha ez olyan meglepő volna a számodra? Hiszen sejtetted, hogy nekem kész
kínszenvedés veled élnem!
-De én azt hittem, hogy tegnap óta rendbe-jöttek köztünk a dolgok!
Niké hisztérikusan felnevetett.
-Nem mondod? Szerinted a szex megoldhatja a köztünk lévő már két éve húzódó összes
problémákat?! Hülyébb vagy, mint gondoltam volna!
-De ma reggel úgy tűnt, hogy... Becsaptál?
-Na végre, hogy leesett! Azért ne várd el, hogy tapsoljak is neked! Végtelenül naív vagy, ha azt
hitted, hogy még érzek irántad valamit! Azt tegnap meg sem kérdezted magadtól, mért nem akarok
már tőled gyereket? Mert én már akkor tudtam, hogy nem fogok veled maradni!
Ez azért nem teljesen igaz, mert a tegnap éjszaka után ma reggel valóban elgondolkozott azon,
hogy talán elfelejthetné az összes gondjukat, és megbocsáthatna a férjének. De mielőtt rendbe
hozhatták volna a romokban heverő házasságukat, közbejött ez az egész verekedési ügy, és Niké
számára nyilvánvalóvá vált, hogy ha a bátyját választja, akkor el kell mennie ebből a házból. Ebben
nincs döntési joga, legfeljebb csak azt döntheti el, hogy felemelt fejjel, vagy összetörten távozik
innét. A büszkeségét választotta, de ettől még nem kevésbé fájt neki, mint Diomédnek.
Abszurd módon könnyei ezt a pillanatot választották, hogy a felszínre törjenek. Amint átszakad
érzelmei gátja, feltartózhatatlanul zokogni kezdett. Ám ennek ellenére is egyenesen tartotta vállát,
és ugyanolyan dacos tekintettel nézett a férjére. Dioméd sötét szemei elszomorodtak.
-Te is szeretsz engem, hiába tagadod.
Niké a fejét rázta, mint egy gyerek, de akkor sem szólalt meg. Hangja olyan szánalmasan
csuklana el, hogy azzal tönkretenné mindazt, amit idáig véghezvitt. Ő nem akart mást, csak kimenni
ebből a házból. Mért nem engedi el őt a férfi?
Dioméd ösztönösen nyújtotta felé vigasztaló érintését, de ő ellépett előle.
-Hagyj! Hagyj már békén!
-Maradj velem, latria mou! Össze fogod törni mindkettőnk szívét, ha most elmész.
-Hát már ennyi büszkeség sincs benned? Könyörögsz nekem?
-Leboruljak a lábaid elé? Meghunyászkodjak neked? Én szívesen megteszem, Niké, ha ezzel
bebizonyíthatom, hogy milyen fontos vagy nekem! Meghalok nélküled!
Dioméd letérdelt elé, ami mindenkiből óriási reakciókat váltott ki. Dárius felszisszent, mintha
csak őt dühítené fia megalázkodása. Dezdemóna kezét a szája elé kapta. Orfeusz pedig valami
olyasmit motyogott az orra alatt, hogy: Ez balek!
Niké valóban le volt nyűgözve férje teljesítményétől, hiszen még talán a világtörténelemben egy
Angelopulosz sem csinált ilyet, de nem tudta értékelni. Úgy nem, hogy biztos volt benne, ha most
be is hódol Dioméd akaratának, később valószínűleg újra megbánná, és újra el akarná hagyni őt.
Nem, felesleges ezt húzni-halasztani, most kell a férfit elhagynia!
-Állj fel! Nem hallod? Állj már fel!
Férje nem tett eleget a parancsnak. Sőt, még fokozta is saját gyötrelmeit azzal, hogy a nő ruhájába
kapaszkodott, és úgy nézett fel rá.
-Nézz meg engem! Képes vagy most így itt hagyni? Képes vagy rá?
-Minden további nélkül!
Niké a férfi kezeit eltaszítva magától, ellépett tőle, és megkereste a táskáját. Izgult, hogy vajon
nem nyílt-e szét, de szerencséjére a cipzár tartott. Hát az volna még a poén, ha itt mindenki szeme
láttára ömlene ki az ékszerek a csomagjából. Egyből nem így viselkedne vele Dioméd sem!
Táskáját fölkapva vállára most már tényleg az ajtóhoz lépett. Amint tenyere a kilincset érte, nem
bírta megállni, hogy még utoljára ne nézzen vissza a férjére. Dioméd legalább megfogadta azóta
tanácsát, és végre fölállt.
-Sajnálom, én nem akartam ekkora jelenetet csapni!
-Kegyetlen vagy, ugye tudod?
-Kegyetlen az te voltál velem évekig. Muszáj volt véget vetnem a szenvedéseimnek. Azt neked is el
 120

kell ismerned, Dioméd, hogy ez már nem volt élet, amit egymás mellett éltünk.
-Én nem ismerek el semmit! És ne merd a beleegyezésemet kérni a válásba, mert azt nem kapod
meg soha! Költözz el, ha akarsz, de hamarosan te fogsz visszajönni hozzám, Niké! És tudod, miért?
-Na miért?
-Mert még mindig jobb mellettem szenvedned,- gúnyolódott a férfi.- mint nélkülem.
-Azért azt javaslom, kedvesem, ne állj fél lábon addig, amíg rám vársz, jó?
-Na-na! Te csak ne bízd el magad! Holnap felkereslek, és beszélgetni fogunk.
-Azt sem tudod, hova megyek!
-Hogyne tudnám! Dáfnéhoz, természetesen. De ha valamelyik szállodát választod, akkor is
megtalállak. Emiatt sose aggódj, hogy szem elől foglak téveszteni.
-Most fenyegetsz?
-Ugyan, édes, még hogy én?
-Ha rám mered állítani valamelyik emberedet, hogy figyeljenek engemet...!
-Akkor mit teszel? Na menj inkább, mielőtt még nagyobb baromságok csúsznak ki a szádon! Ja és
még egy tanács, mielőtt elindulnál! Nem ajánlom, hogy megcsalj valakivel!
Niké álla leesett. Fölháborítónak tartotta, hogy még Dioméd feltételeket mer neki osztani ebben a
helyzetben. Vigyorogva vágott vissza férjének.
-Drága uram, ne adj nekem ötleteket, mert még a végén megfogadom!
-Akkor számíthatsz arra, hogy haragom utolér téged is, és azt a fickót is. Nem fogom engedni, hogy
beszennyezd a hírnevemet! Inkább leszek özvegy, mint hogy felszarvazz! Ezt jegyezd meg!
A nő felnevetett.
-Ó és én még egy pillanatra tényleg bevettem előbb azt a szöveget, hogy szeretsz! Hah, milyen
ostoba vagyok! Pedig mindig is láttam a valódi arcodat. Te csak a birtoklásvágyat és a
magántulajdon szentségét érted. A szerelem, mint érzés, az távol állt tőled, sohasem ismerted. Maga
a házasságunk is csak azért kötettett, mert be akartad bizonyítani apádnak, hogy nem uralkodhat
feletted. Hát... ezért a csekélységért bizony kár volt végigcsinálnunk ezt a két évet, Dioméd. De így
legalább Dárius is mondhatja azt, hogy ő bezzeg megjósolta már neked a legelején, hogy így lesz.
Gratulálok!
Nem volt több mondanivalója a férjének. Kilépett a házból, és becsapta maga után az ajtót.

Niké amint beköltözött Dáfnéhoz, meglátogatta bátyját a kórházban. Barátnője vele tartott,
láthatóan aggódott Níkoszért. Ezt nem teljesen értette, de annyiban hagyta a dolgot. A legkisebb
problémája jelenleg az, hogy a testvére és Dáfné között mi van kialakulóban. Könnyen lehet, hogy
semmi, és a barátnője is csak azért teper Níkosznál, hogy ezzel megnyugtassa a saját lelkiismeretét.
Hiszen, erősen sarkítva a dolgokat, végül-is az ő hibája volt az, hogy Eugén és a bátyja
összeugrottak. És ezzel sajnos olyan események láncolatát indították el, aminek az lett a vége, hogy
Niké elhagyta a férjét. De most nem akart Diomédre gondolni.
És amint beléptek a kórterembe, valóban kiszállt a fejéből minden más. Ahogy megpillantotta a
gyengén és kiszolgáltatottan fekvő Níkoszt azon az ágyon, a szíve összeszorult. Dáfnéval közösen
szaladtak bátyjához, és rögtön anyáskodni kezdtek felette.
-Ó Istenem, nézd, hogy nézel ki!- sóhajtotta.
-Jól vagyok!- morgolódott a férfi, de gyógyulófélben lévő ajka már ettől a kis beszédtől is újra
felhasadt. Dáfné sietősen letörölte a vért az álláról, de Níkosz ingerülten hárította el a kezét.-
Hagyjatok már, mondom, hogy kutya bajom!
-Sejthettem volna, hogy a western hőst fogod játszani!- kezdett veszekedni Niké a bátyjával.-
Megmagyaráznád legalább, hogy történhetett mindez?!
Dáfné idáig csendesen játszotta az ápolónő szerepét. Igazgatta a férfi párnáját, aztán odanyújtott
neki egy pohár vizet, amit Níkosz kelletlenül elfogadott. De most közbeszólt.
 121

-Sss, csendesebben! Még a végén ki fognak dobni minket, ha hangoskodunk. Különben is, Niké,
nem látod, hogy bátyád milyen állapotban van? Javaslom, hogy a vallatást halaszd egy kicsit
későbbre, ha lehet.
-Dáfné, ez családi ügy! Légy szíves, ne szólj bele! Níkosz, te pedig válaszolj!
A férfi épphogy csak résnyire tudta kinyitni a szemét a monoklik takarásában, de még így is
észrevette húgán, hogy az már robbanás előtti állapotban van. Niké kötekedő hangulatban volt.
Níkosz felemelte a kezét, jelezve, hogy megadja magát.
-Rendben, mit akarsz tudni?
-Az elejétől a végéig mindent! Kinek a hibája volt a verekedés?
-Az enyém.
-A tiéd?!
-Igen. Bár nem én kezdeményeztem, de belementem. Hozzáteszem, jó kis bunyó volt...
-Hogyan?! Te élvezted ahogy agyonütnek?
-Na, az a rész nem volt tervbe-véve! Míg Eugénnel kettesben voltunk, semmi baj nem volt. Adtunk
egy-két pofont egymásnak, ami teljesen természetes. Tudod, ez férfi dolog.
-Dioméd azt állítja, hogy az öccse eszméletlen volt, mikor ő meg Dárius odaértek. Ez igaz?
-Őszintén, Niké? Nem tudom. Én csak arra emlékszem, hogy az egyik pillanatban Eugén fölé
hajlok, mert el akarom neki mondani, hogy elég volt ebből az egész szarságból, a másik pillanatban
meg már nekem rontott a férjed. Egyébként hiába gyanúsítgat engem az a köcsög, mert ő volt az,
aki tisztességtelen játékot űzött! Ha nem fog le az apja, darabokra törtem volna, úgy elöntötte a vér
az agyamat! De Dárius... A francba! Rá igaz a mondás, hogy kicsi a bors, de erős!
A nőnek nem kellett részletezni, hogy Níkosz mért fordult Dioméd ellen. Az utóbbi napokban
gyakorlatilag annyiszor kellett lefognia bátyját, ahányszor elárult egy-egy titkot a házasságával
kapcsolatban. A férfi ugyanúgy szenvedett, ha nem jobban, mint ő. Tehetetlenségre ítélte őt, pedig
bátyja legszívesebben a földbe döngölte volna Diomédet azért a dolgokért, amiket Nikével tett. Hát
most lehetősége nyílt a visszavágóra...
-Ő hogy néz ki?- hallatszott Níkosz mohó hangja. Szemeiben kíváncsiság és büszkeség égett.
-Eugén?
-Dehogyis, én a férjedre értettem! Sikerült azért egy pár sallert bevinnem neki, de a nagy
kavarodásban nem tudom, hogy mekkora kárt tettem benne.
Húga hamar lelombozta lelkesedésért.
-Pár karcolással megúszta. Te viszont nem. Három bordád megrepedt, az arcod pedig kész rémálom.
Mért nem inkább ezzel törődsz?
-Én csak azt nem értem, mért rám haragszol ezért?!
-Ó, mennyire tipikus! Egy ostoba őskori kövület vagy! Egy agyatlan vadállat! Hát tényleg nem
ismersz más megoldást a problémáid megoldására?!
-Héj!- kiáltott fel Níkosz, mikor a nő oda sem figyelve arra, mit csinál, nagyot csapott az ő lábára.
Niké egyből megbánta, hogy mérgében fájdalmat okozott a testvérének, de nem kért bocsánatot.
Inkább kezeit karba-tette, és dacos arccal meredt Dáfnéra, aki kedvesen csitítgatta a férfit.
-Hagyd ezt a fafejűt! Megérdemli, hogy itt feküdjön! De remélem, Níkosz, máskor az eszedet fogod
használni, mielőtt elővennéd az öklödet!
Bátyja megbántódva ült fel, azzal sem törődve, hogy csöveket ránt ki ezzel magából.
-Akkor hát a férjed mellett állsz?!
-Tévedsz! Épp most költöztem el tőle, ha nem tudnád! Átmenetileg egyébként Dáfnénál fogunk
lakni. Amint kiengednek innét, te is odajössz.
Níkosz húgáról a mellette álló nőre fordította fejét. Tekintetében kételkedés ült. Nyilván nem sok
kedve volt a szükségesnél több időt tölteni Dáfné társaságában.
-Khm,- köszörülte meg a torkát.- talán jobb volna inkább egy szállodát keresnünk.
Niké látta barátnőjén, hogy ez rosszul esett neki.
-Nem szükséges, hiszen én szeretettel fogadlak titeket a házamban!
 122

-Igen, de mégsem szeretnénk a terhedre lenni.

-Nem vagytok a terhemre!
Mikor Níkosz megértette, hogy Dáfné eszén nem lehet túljárni, akkor újra a húgára nézett.
-Minek kell egyáltalán itt maradnunk Görögországban?
-A válás miatt. Az ügyvéd külön kikötötte, hogy amíg le nem zajlik az egész procedúra, nem
hagyhatom el az országot. Hamarosan felveszi Dioméd jogi képviselőjével a kapcsolatot, hogy
tájékoztassa őt. Aztán megkezdődnek a tárgyalások. Elsőnek csak peren kívül, hátha meg tudunk
egyezni. De mivel én eldöntöttem, hogy ez lehetetlen, ezért valószínűleg a bíróságon fogunk
kikötni. És innentől kezdve amíg közös hangnemre nem jutunk, akár a végtelenségig is húzódhat.
-Áh, addig nem tud engem nélkülözni a farmom!
-Bátyó, neked nem muszáj itt maradnod! Majd utánad megyek, amint lehetőségem lesz rá.
-És én hagyjalak itt?! Na ezt felejtsd el, de azonnal! Eszem-ágában sincs nélküled elmenni!
Niké bizonytalanul elmosolyodott. Aztán egyre szélesebben. Mikor testvére mellkasára hanyatlott,
már tiszta szívéből nevetett, és cseppet sem haragudott rá. Nagyon nagy szüksége volt most
Níkoszra, és nélküle könnyen lehet, hogy nem fogja tudni végigcsinálni, ami a jövőben még rá vár.

Arisztid épp az ebédjét fogyasztotta csendes egyhangúságban, mikor Rea rátört. A lány
megjelenése olyan váratlanul érte, hogy a falat megakadt a torkán. Köhögve kapkodott levegő után.
-Mi... khhh... khhh... hogy jutottál... khhh... be?
-Ó bébi, meg ne fulladj itt nekem!
Rea segítőkészen megveregette a hátát, de ezzel csak még rosszabb lett minden. A fiú némán
igyekezett ellökni a kezét, de a lány nem vette a lapot, és egyszer csak komikusabb birkózás
közepette találták magukat. Rea végre föladta, és inkább töltött neki egy pohár narancslevet.
Arisztid hálásan kapta ki a kezéből, és pár korty után valóban javult a helyzet.
-Ember, majdnem megfulladtam!- szólalt meg.
-Ó, te mindig túlzol!
-Mert a frászt hoztad rám, azért! Legközelebb jó volna, ha nem settenkednél a hátam mögé!
A lány vállat vont.
-Én csak meg akartalak lepni! Képzeld, híreim vannak számodra!
Ahogy jókedvűen leült az asztalhoz, elcsórta a fiú tányérjáról egy szelet húst. Elmajszolta, de
mielőtt a salátájába is beleturkálhatott volna, Ariszitd elhúzta előle az ételt.
-Betörsz ide, majdnem kinyírsz, aztán megdézsmálod a kajámat! Mit gondolsz, hogy hagyni fogom
én ezt? Jó volna, ha végre rátérnél a lényegre, mert kezdem elveszíteni a türelmem!
-Ne légy ilyen morcos, kis tigrisem!
-Tudnám, mitől tűnsz ilyen elégedettnek.
Rea felnevetett.
-Mert a dolgok pontosan úgy alakultak, ahogyan terveztem!
-Tényleg sikerült bekerülnöd annak a vesztesnek a bandájába?!
-Aha, és simábban, mint hittem volna! Na azért nem állítom, hogy nagyon örült nekem, de ez majd
idővel még alakulni fog. És te? Mesélj már!
-Hát... a lényeg, hogy nem vallottam kudarcot. Xénia vonakodva, de újra összebarátkozott velem.
Szerencsém volt, mert mostanában különösen magányos. Orfeusz nem igazán támogatja őt az álmai
megvalósításában. Tudod, Athénba akar menni továbbtanulni.
-Ó, ez érdekes! De sikerült közel kerülnötök egymáshoz?
-Ha többet találkoznánk, akkor talán. De még így az elején kicsit feltűnő lett volna, ha nyíltan
nyomulni kezdek rá, vagy ócsárolom előtte Orfeuszt, nem gondolod?
-Jó, most az egyszer megbocsátom neked, hogy ilyen kis tutyi-mutyi vagy, mert ma jó napom van!
Ám a jövőben teljesítened kell az elvárásaimat, ezt ne feledd!
 123

-Azt hiszed, én nem teszek meg mindent annak érdekében, hogy sikerüljön a tervünk?! Ez a bosszú
az én érdekeimet is szolgálja!
Rea izgatottam nyalta végig a száját. Valahogy mindig örömmel töltötte el, ha meglátta másnak a
szemében felvillanni ugyanazt a kegyetlenséget, ami a sajátjában is ott volt. Készségesen a fiú ölébe
ült, és végigcirógatta az arcát. Fura érzés uralkodott el rajta. Mintha ők ketten valami téren...
összetartoznának. Még szeretni is képes volna ezt a nyafogós kis mitugrászt, de aztán eszébe-jutott,
hogy Arisztid mennyire megalázta őt, és szívében újra fellángolt a gyűlölet.
Rámosolygott a fiúra, de belül azon filózott, hogyan készíthetné ki őt a legmaradandóbb módon.
Elgondolkozva simogatta Arisztid tarkóját, beletúrva dús hajába.
-Rea...- suttogta a fiú halkan, már gyanúsan csillogott a szeme. Megragadta őt, rákényszerítve arra,
hogy testük összetapadjon. A lány megborzongott a növekvő gyönyörtől. Imádta, ha egy férfi tudja
mit akar, és nem válogat az eszközökben. Arisztid egyre közelebb húzta száját a szájához, aztán egy
szenvedélyes csókban forrottak össze. Elállt a lélegzetük a vágy hatalmától. Úgy tört rájuk ereje,
hogy még tiltakozni sem volt idejük. Csak jóval később hagyták abba a csókot, kifulladva, mámoros
tekintettel.
Rea nem szólt, csak kigombolta blúzát, ezzel szabadon téve mellét. Amint a fiú megpillantotta a
kívánatosan remegő, puha halmokat, nyelt egyet. A lány türelmetlenül kínálta fel neki rózsaszín kis
mellbimbóját, hogy vegye a szájába. Arisztid nyögve tett eleget a kívánságának.
A fiú önuralmát sutba-dobva, tárta szét Rea combját. A lány nem ellenkezett, mikor tenyerével
felfedező útra indult a szoknyája alatt. A vékony tangát könnyedén félrehúzva kutatta nőiessége
bejáratát. Finoman ingerelni kezdte a megduzzadt csiklót, mígnem Rea feje erőtlenül hátraesett.
Nyöszörögve invitálta még többre, és Arisztid nem is tervezte, hogy itt megáll.
-Nyisd szét jobban!
És a lány akaratlan bábként teljesítette kérését. Egyik lábát az asztalra feltéve, ledöntötte a
kancsót, amiben a narancslé volt, de ezt észre sem vették. A fiú gyorsan kihasználta a helyzetet, és
még mélyebbre hatolt ujjaival. Mikor rátalált Rea nedveinek forrására, ritmikus mozdulataival
tovább növelte kéjérzetét. A lány már úgy vonaglott, hogy majdnem leesett az öléből. Fenekének
mozgása a merevedésén Arisztidet teljesen kikészítette. Emiatt kicsit keményebben szívta meg
mellbimbóját, és gyorsabban dörzsölte odalent. Rea kis sikolyt hallatva homorított, aztán teljesen
elernyedt. Nem mozdult, csak sikamlós hüvelye pulzált elégedetten a fiú ujjai körül.
-Jó volt?
Hülye kérdés, hiszen persze, hogy jó volt a lánynak, de mégsem bírta megállni, hogy ne
bizonyosodjon meg róla szavakban is. Rea kába tekintettel nézett rá, de nem válaszolt. Lába lassan
lecsúszott az asztalról, és így az ő keze is a combjai közül. Arisztid nem akarta, hogy ezzel már
vége is legyen szenvedélyes kis légyottjuknak. A lánnyal az ölében felállt, lesöpört mindent az
asztalról, hogy felültesse rá. A tányérok és poharak csörömpöléséről tudomást sem véve meredtek
egymásra. Rea a fejét csóválta.
-Ne!
-De!
Tudomást sem véve ellenkezéséről letolta magáról gatyáját. Amint ágaskodó férfiassága
kiszabadult slicce mögül, Rea meglepődött. Kíváncsian kezébe vette, amire ő elkínzott sóhajjal
válaszolt. Már nagyon szeretett volna benne lenni a lányban.
-Nagyobb, mint két éve.- jegyezte meg Rea.
-Majd később beszélhetünk, csak ne most!
Széthúzta a lány lábait, és odaillesztette farkát a bejárathoz. Az első lökés maga volt a
mennyország! Ahogy Rea körülvette őt odabent, a forrósága, a szűk...
-Mi ez a zaj odalent?- hallotta meg Barbarella hangját.
Arisztid megdermedt. Hogy feledkezhetett meg így az anyjáról?! Ráadásul a legrosszabb az volt,
hogy Barbarella léptei a lépcsőn egyre közelebbről koppantak. Kapkodva kihúzódott a lányból, és
gyorsan felkapta nadrágját. Ingével épphogy csak el tudta takarni magát előlről, mikor anyja
 124

belépett a konyhába.
Barbarella megtorpant. A látvány önmagáért beszél. Ezen semmilyen furfangos magyarázkodás
sem segítene, hiszen mi lehet egyértelműbb annál, mint ahogy kinéz a nemrég még szépen
megterített asztal. Vagy ha már itt tartunk, Rea állapota, aki még csak most gombolta be a blúzát.
Barbarella döbbenten nézett végig a padlón szanaszét heverő étel és porcelán darabokon. A
zavartan nevetgélő lányon. És végül elvörösödött fián. Arisztid, ha az élete múlt volna rajta, most
akkor sem tudott volna az anyja szemébe nézni.
-Ööö... én... nem is zavarlak titeket. De ha egy mód van rá, fiam, ezt a szobában fejezzétek be.
Barbarella visszament az emeletre, és ahogy újra kettesben maradtak, kitört belőlük a röhögés.
-Hát így jár az, aki fényes nappal a konyhában akar szeretkezni!- mondta Rea.
-Talán anyunak igaza van. Gyere, menjünk be a szobámba! Ott kényelmesebb lesz.
-Hogy is ne! Eszem ágában sincs! Egyéb dolgom is van annál!
-Elmész?
-Orfeusz már vár. Mindennap próbát tart, amíg össze nem szokik a csapat. De nyugi, addig is
használd ki az időt, és puhítsd kicsit Xéniát!
-Jó ötlet! Ő talán megteszi nekem azt, amire te nem vagy képes!
Rea kacagva integetett neki. Nyilván mulatságosnak tartotta, hogy Arisztid azt képzeli,
féltékennyé teheti őt Xéniával, vagy bárki mással.
-Ez a dolgod, édesem!
A fiú rosszkedvű volt, hogy nem jött be a terve. Ráadásul hoppon maradt.
-Dehát még nincs is a városban!
-Hamarosan megérkezik. Van kedved látni őt?
-Miről beszélsz?
-Most még nem mondhatom el, de van egy titkom, ami tetszeni fog.
-Mi az? Nagyon beteges? Nálad sosem lehet tudni!
-Elég perverz ahhoz, hogy neked is tetsszen!
-Ebben nem vagyok olyan biztos.
De ezt Rea már nem hallhatta, mert addigra kilépett az ajtón.

Arisztid otthon hagyta anyját, hogy készülődjön, ő maga pedig elment kocsival a főnökéért.
Míkisz rendkívül gazdag, befolyásos ember volt. A fiú boldog volt, hogy neki dolgozhat. Egész
kellemes volt egész nap furikázni össze-vissza, virágokat rendelni a hölgyeknek, üzeneteket átadni
az ügyfeleknek. Szóval amolyan mindenes volt. És elég jól fizetett neki a főnök, de ez koránt sem
az az élet volt, amire vágyott. Ő lébecolni szeretett volna, szórakozni járni, haverokkal bulizni, és
még véletlenül sem a pénz miatt aggódni. Elege volt abból, hogy minden drachmát a fogához kellett
vernie, mióta apja megfosztotta a zsebpénzétől. És Barbarella is ezen a véleményen volt.
Ezért is főzték ki közösen, hogy lépre csalják Míkiszt. A főnökéből a mostohaapja lesz. Ez
Arisztid szerint egyszerűen zseniálisan hangzott. Ez a gazdag pacák végre biztosítani tudná nekik
azt a színvonalat, amit még Lionel mellett megszoktak. Ezt a lépést mindenképpen muszáj
megtenniük, ha nem akarják eladni a családi villát. Míkisznek igazság szerint meg sem fog
kottyanni, amit rájuk költ, hiszen milliárdok pihennek a számláján. Már csak egy dolog van hátra:
Barbarellának meg kell hódítania a főnökét.
Hát ebből a szempontból nem irigyelte az anyját, mert Míkisz igazi szívtipró volt. A pletykák
szerint sosem fog megnősülni, mert csak játszik a nőkkel. És ez valószínűleg így is van, mert
Arisztid nap mint nap szemtanúja annak, hogy főnöke milyen kevés figyelmet fordít kiszemelt
áldozataira. Udvarol nekik, teszi a szépet, de amint kilép az ajtajukon, csak int Arisztidnek, hogy
küldjön valami gazt és verset hozzá, és mindezt addig ismételje, amíg le nem fekszik velük. A
fiúnak ilyenkor rendszerint leesik az álla, hiszen olyan modellekről szépségkirálynőkről és világhírű
 125

színésznőkről beszélünk, akiknek akár a fél karját is odaadná, ha csak egy csókot kaphatna tőlük.
Na persze Barbarella se semmi! Arisztid már hamar megtanulta, hogy anyja kedvelt személyiség a
férfiak körében, és nyilvánvalóan meg van minden adottsága, hogy felkeltse Míkisz figyelmét, de...
elég rafinált vajon, hogy egy ilyen felszínes ember szívéig hatoljon? Ez itt a kérdés! Egy próbát
megér a dolog. Hiszen semmi sem lehetetlen, csak akarni kell.
A fiú óvatosan bevett egy kanyart a limuzinnal, és rátért a Pargába vezető útszakaszra. Míkisz
hátul ült, és csendesen belemerült egy hivatalosnak tűnő papírba.
Talán újabb szállodát tervez nyitni? Hát nem elég neki az a száz, ami már a világ összes
fővárosában ott van? Én a helyében abbahagynám ezt a sok gürizést! Simán csak hátradőlnék, és
élvezném azt a rengeteg pénzt! Vennék egy jachtot, és a Földközi-tengeren utazgatnék, amíg rá nem
unok. De hát mit is beszélek? Hiszen pontosan ez fog várni rám, ha anya és Míkisz egybekelnek!
Elmosolyodott. Igen, ő gazdagnak született! Nem munkásnak, hanem főnöknek. Apjáé az
ültetvények, ami jelentős hasznot hozott. A vállalat, mely az import-exporttal foglalkozott, már
kerek húsz éve sziklaszilárdan állt a lábán. Náluk tehetősebb család már csak az Angelopuloszok
voltak. Milyen kár, hogy Lionel csak a halála után hajlandó átadni neki a stafétabotot. De mit számít
ez, hiszen ő addigra már rég fullosan lesz! Persze csak Míkisz jóváhagyásával.

Arzén kopogtatott Barbarella ajtaján, de az asszony nem sietett ajtót nyitni neki. Amíg ott állt,
elgondolkozott saját érzésein. Az izgalomtól gyorsabban vert a szíve. A várakozás megfeszítette
minden izmát. Csak nem a lehetőség, hogy újra találkozhat az ex-nőjével, tette ilyen boldoggá?
Hah, mintha csak egy koplaló volna, aki a tiltott édesség után óhajtozik! Barbarella még mindig túl
sokat jelentett a számára. Ami baj, mert nem kívánt megint beleesni a fekete özvegy csapdájába. Ez
a nő egy gonosz démon hihetetlen erős varázserővel megáldva! De ő eldöntötte, hogy nem lesz
többé áldozata bűvöletének, amely csak csábít, csak csábít, de sosem teszi lehetővé, hogy elérje őt.
Az asszony, akitől egyszerre félt, és vonzotta, végre ajtót-nyitott neki.
-Arzén! Most igazán nem érek rá!
-De nekem beszélnem kell veled!
-Nem látod?! Vendéget várok!
De, a férfi látta. Barbarella csodaszép volt ebben a lágy-szövésű lila hernyóselyem ruhában. Krém
színű bőre át-átsejlett az anyagon, ami egyenesen őrjítően hatott. Csupasz combja néha kivillant,
amikor mozgott, a dekoltázsa pedig olyan mély volt, hogy Arzén meg mert volna esküdni rá, a
köldökéig leér. Ínycsiklandozó volt a látvány és sokat ígérő. A végzet asszonyának parfümillata
vette körül.
-Most úgy nézel rám, mint aki legszívesebben megfojtana engem, de előtte az ájulásig dugna.
A férfi lesütötte a szemét. Nem volt joga így néznie erre a nőre, és mégis... nem bírta elviselni a
gondolatot, hogy Barbarella egy másik férfinak öltözött így ki. Arzén összeszedte magát, és rátért a
lényegre, amiért idejött.
-Bemehetek? Csak öt perc lenne az egész.
-Na jó, de tényleg siess! A fiam, és a főnöke hamarosan itt lesznek.
-Ő az, akinek tetszeni akarsz?
-Szerinted számadással tartozom neked?
-Akkor hát tényleg újra férjvadászatra adtad a fejed.
-Valamiből meg kell élni. A kocsmában annyit se keresek, hogy a rezsit kifizessem.
-Te mindig is a könnyebbik út híve voltál. Na meg a szexé!
Barbarella hidegen rámosolygott a férfira. Arzén olyan könnyedén mondott ítéletet felette!
Mindig-is utálta ezt az undokoskodó oldalát. Már tudta, hogy mért szakítottak annak idején. Pedig
az előbb majdhogynem megingott az önuralma, és a karjaiba vetette magát. Arzén olyan tüzes
fekete szemekkel stírölte, hogy attól ösztönösen elgyengült a térde. De még jó hogy nem tette!
 126

-Igen, nekem a szex olyan, mint másnak az étel. Naponta minimum háromszor szükségem van rá.
Ha nem kapom meg valakitől az adagomat, akkor más vizekre evezek. Legalább most már tudod az
okot, hogy mért csaltalak meg.
-Szerintem azért csaltál meg, mert egy szívtelen ribanc vagy!
-Na! Ha sértegetni jöttél, akkor már mehetsz is! Én lezártam magamban, ami köztünk történt. Az,
hogy te még mindig nem tudtál túllépni a sérelmeiden, az nem az én hibám.
Barbarella nyíltan gúnyt űzött belőle, ami a férfit nagyon feldühítette. Akaratlanul is jobban kiadta
magát a szavaival, mint szerette volna.
-Ha én léptem volna először félre, akkor most nem fájna ennyire még mindig az elvesztésed!
A nő felkapta a fejét. Csodálkozott azon, amit Arzén mondott. Merthogy csak egy tanár volt, nem
valami jó parti, de a külseje miatt tapadtak rá a csajok, és ezzel tisztában is volt. Elég csak a járását
megnézni egy férfinak, hogy abból leszűrj mindent. Arzén felemelt fejjel, kidüllesztett mellel,
büszke léptekkel vonult az emberek között. A nők körében meg egyenesen úgy viselkedett, mint a
baromfiudvarban a kis kakas. Elbűvölő volt, jóképű és ellenállhatatlan egyszerre. Bárkit
megkaphatott, akit csak akart. Ezért is olyan meglepő, hogy előtte így megalázkodik. Barbarella
akaratlanul is közelebb lépett hozzá, és a vállára tette kezét, mintha csak egy szöszt söpörne le
onnan. Talán nem volt jó ötlet bátorítani Arzént, hiszen a férfi már így is szenvedett eleget őmiatta.
Abba kellene hagynia, hogy tálcán kínálja fel magát neki. De mit tegyen, ha nem képes rá?
Egyszerűen vonzotta ez a fiatal csődör!
-Nem tudtad volna megtenni.- suttogta halkan.- Szerelmes voltál belém. Még a lábam nyomát is
megcsókoltad volna, ha hagyom neked. Ó, olyan édes voltál... És hogy imádtál engem! Tényleg
mindent félredobtál, csakhogy velem lehess. Emlékszel?
Arzén lassan behunyta a szemét, és bólintott. Nagy, férfias tenyerével beborította Barbarella
derekát, aki még közelebb simult hozzá. Már majdnem megcsókolták egymást, mikor váratlanul
Arzén ujjai belemartak húsába. A nő feljajdult, és ellökte őt magától.
-Tudod, még mire emlékeszem, Barbarella? Elmondjam neked? Emlékszem arra, hogy szégyelltél
engem! Hogy bujkálnom kellett, nehogy a férjed tudjon rólunk! És Írisz? Tökéletes lett volna
számomra, de te miattad elhagyott! Az anyámmal összevesztem, mert téged választottalak! És mi
volt mindezért a hála? Megcsaltál! Ami önmagában még meg is bocsátottam volna neked, ha nem ér
úgy engem, akár egy pofon! Tudod, mit éreztem? Azt éreztem, hogy lealacsonyítasz Lionel
szintjére! Az összes többi szintjére, akivel az életed során együtt voltál! Pedig én azt hittem, hogy
jelentek neked valamit! Hogy az ágyban is megfeleltem neked! Pedig csak egy újabb balfék voltam,
akit jól átvertél! Ez az, amit az eszembe kell vésnem! Soha többé nem játszadozhatsz velem!
Értetted?
Barbarella csalódottan fordult el a férfitól. Derekát a fájdalomtól sziszegve dörgölte. De láthatóan
bárhogyan sajnáltatta magát, ezzel nem különösebben hatotta meg Arzént.
-Mit tettél, te vadállat?! Ez meg fog látszódni!
-Na és?! Megérdemelted! Sokkal többet is érdemelnél, de én még sosem ütöttem meg nőt, és nem
veled fogom elkezdeni! Pedig nagyon is kijárna neked egy alapos verés, ezt jobb ha tudod. Azt
hiszed, mindent megkaphatsz! Azt hiszed, mindent megtehetsz! Ideje leszállnod a magas lóról!
-Tűnj el innét! Nem akarlak többet itt látni!
-Azt nem, kedvesem! Mi ketten üzleti kapcsolatban állunk, ha elfelejtetted volna! Azért jöttem ide,
hogy tanácsot adj nekem, és addig nem távozom innét, amíg meg nem kapom!
-Ez nevetséges! Hagyj inkább békén!
-Azt hittem, megállapodtunk!
-Majd máskor teljesítem, de nem most. Mondtam már, hogy nem érek rá!
-Nem érdekel!
Az asszony fintorogva visszafordult. Esze-ágában sem volt ötleteket adni Arzénnak, hogyan
hódíthatná meg Íriszt. De máshogy nem koptathatja le magáról a férfit.
-Jól van! Mesélj! Találkoztál vele?
 127

-Igen, de hiába vetettem be nála az összes trükkömet, immúnis volt rá! Kezdek elkeseredni!
-Tényleg mindent megpróbáltál?
-Ha mondom! De ha fejre-állok neki, azt sem értékelte volna!
-Hmmm... Arra gondoltál már, hogy feladod a dolgot? Úgy hallottam, hogy a kislány az
Angelopulosz kölyök után fut. Talán a pénznek nagyobb vonzóereje van, mint a te sármodnak.
-Eugén kiscserkész hozzám képest! Ha ő lemos a pályáról, akkor tudod, mit? Szerzetesnek állok!
-És ha egyszerűen csak szeretik egymást?
-Én inkább úgy vettem észre, hogy Írisz kerüli őt.
-Akkor koncentráljunk arra, hogy miben hibáztál.
Arzén felháborodott.
-Én semmiben sem hibáztam! Tökéletesen viselkedtem!
-Mondj egy példát!
A férfi nem szívesen, de beszámolt Barbarellának a moziban történtekről.
-És éreztem, ahogy teljesen hozzám húzódik a sötétben, érted? Én meg felbátorodtam, és
megfogtam a kezét, aztán csókot adtam a karjára.
-De hogyan?
-Így!
Arzén megfogta a karját, és finoman megfordította, hogy érzékeny belsőfelével tartsa kifelé.
Aztán addig hajolt, míg forró ajka a bőréhez nem ért. Mire a csuklójától a könyökhajlatáig puszilta
magát, Barbarella már egész testében készen állt ott helyben az övéje lenni. Lúdbőrözött, és titkon
összeszorította combjait a ruha takarásában. Ám a benne ébredező vágy ellenére is képes volt külső
szemlélőként jelen lenni. És amit látott, az igazán meglepte. Arzén viselkedésébe száznyolcvan
fokos változás következett be. Míg az előbb olyan durván bánt vele, és dühösen kiabált rá, most
olyan gyengéden és odaadóan csókolgatta, hogy az már túlment az egyszerű csábításnál. A férfi
tisztelettel érintette meg. És az az, ami nem neki szólt. Arzén Íriszt méltatta, és csak a példa
kedvéért mutatta meg neki, mit csinált vele. Barbarellából elemi erővel tört fel a féltékenység. Dühe
viszont nem akadályozta meg benne, hogy tovább figyeljen. Mikor a férfi felemelte fejét, és a
szemébe nézett, tekintetében alázat vegyes rajongás tükröződött. Rá soha egyetlen egyszer sem
nézett így!
-Ez kevés!- közölte a nő hideg hangon.
-Nem várhatod el tőlem, hogy szenvedélyesen a karomba kapjam! Őt nem a szeretőmnek akarom,
hanem a feleségemnek! Nem lehetek rámenős vele!
-Akkor azt mondd meg, mit tett ezután!
-Elhúzódott tőlem.
-Na látod! Mondtam, hogy keveselli!
-Vagy csak megijedt, mert túl gyorsan haladok.
Barbarella a fejét rázta.
-Nem hiszem. Még az ilyen tapasztalatlan kis fruskák sem mentesek a rafináltságtól. Az lehet, hogy
a szájával azt mondja neked, hogy ne, ne tovább, de a tekintetét kell figyelned. Ha azzal azt üzeni,
hogy hapsikám, ha csak ennyit tudsz, akkor inkább bele se kezdj, akkor tudni fogod, hogy mit akar.
-Szerinted mit akar?
-A testedet, természetesen. Mindenki csak azt akarja a másiktól.
-Ez csak a te életszemléleted! Tudod a normális emberek azért néha beszélgetnek is, és szokták
értékelni, ha van agya a partnerüknek. Arról nem is beszélve, hogy érzelmek nélkül egy kapcsolat
sem nevezhető kapcsolatnak, csak viszonynak. A te szempontodból a férfiak teljesítménye
orgazmusokban mérhető. Pedig az nem minden! De minek is beszélek! Én kitettem neked a
szívemet, te mégsem értékelted! Neked az semmit nem jelentett!
-Kezdem unni a nyafogásodat!
-Akkor adj valami használható tanácsot Írisszel kapcsolatban, és aztán lelépek innét!
Barbarella sértődötten hallgatott, úgy téve, mintha gondolkozna a válaszon. Igazság-szerint semmi
 128

kedve nem volt segíteni Arzénnak abban, hogy sikerüljön neki elcsavarni annak a lánynak a fejét.
De arra sem volt képes, hogy bevallja önmagának, birtokolni szeretné a férfit.
-Most nem tudok erre mit mondani, de ha visszajössz pár nap múlva, akkor előállok valami tervvel.
-Hogyan?! Mért beszélsz mellé? Mi ez a süket duma?
-Hallottad, nem?
-Barbarella, mért nem válaszolsz nekem? Most ezzel büntetsz, vagy mi a fenét képzelsz magadról?
-Ma nagyon megbántottál. Ráadásul durván bántál velem. Nincs kedvem segíteni neked. Előbb ki
kell engesztelned!
-Dugjalak meg?
-Nem. Hozz virágot! És... írj mellé egy szép verset! Mint a régi szép időkben.
Arzén mérgében fújtatott egyet.
-Azt várhatod! Régen talán úgy viselkedtem, mint egy szerelmes kiskamasz, de annak vége!
-Akkor hiába jöttél ide!
Veszekedésüket megzavarta Arisztid és Míkisz érkezése. Barbarella egy ideig döbbenten pislogott
rájuk, és félve tekingetett Arzénra. Aztán összeszedte magát, megpuszilta fia arcát, és szívélyesen
üdvözölte Míkiszt. Remélhetőleg ha lefoglalja őket, akkor nem törődnek a nappaliban ott álldogáló
idegen férfival. És azt is remélte, hogy Arzén hamar kapcsol, és csendben lelép addig. De ez nem az
ő napja volt.
-Áh, szevasz, kis-pajtás!- mondta Arzén Arisztidnek.
A fiú erre olyan izzó gyűlölettel meredt rá, hogy azt nem lehetett félreértelmezni. Arzén feltartotta
a kezét, és lassan az ajtó felé kezdett araszolni.
-Elnézést, látom zavarok!
-Ideje volna menned!- mondta neki Arisztid.
-Ó ne aggódj, azt tervezem, de előbb elbúcsúzom anyukádtól.
Arzén Barbarella elé állt, megragadta az állát, és alaposan lesmárolta. A nő levegő után kapkodva
húzódott el tőle. A férfi belevigyorgott a képébe, aztán elbúcsúzott tőlük.
-Hamarosan visszajövök, édes! Addig is gondolj rám!
Kilépett az ajtón, és fütyörészve a kocsijához ment. Ezt nehezen fogják tudni kimagyarázni, abban
biztos volt. Úgy sejtette, annyira nem lehet hülye a pali, hogy bevegyen bármiféle maszlagot. És
ezután a kis jelenet után szinte képtelenség, hogy belesétáljon Barbarella csapdájába. Nem, ezúttal
nem lesz része a vágyva vágyott házasságban, és az ezzel együtt járó gazdagságban. Amilyen
módon csak lehet, keresztbe fog tenni a nőnek, hogy ne érje el a céljait.
Mire beült a kocsiba, mégis megbánta, amit csinált. Mire volt ez jó egyáltalán? Ki akarja sajátítani
Barbarellát, és az eszközökben sem válogat. Ez a csók is annyira primitív módja volt annak, hogy
kifejezze a másik hímegyed előtt, hogy övé a nőstény. Állatok módjára viselkedik ahelyett, hogy
használná az eszét! Neki Írisz szerelmének elnyerésére kellen koncentrálnia!
Csak az a baj, hogy Írisz helyett Barbarella képét látta maga előtt, ha becsukta a szemét. Ő volt
minden este lefekvéskor az utolsó, és minden reggel felkeléskor az első gondolata. És ezen sem a
múltban történt események, sem a jelenlegi helyzet nem tudott változtatni. Ez a nő tehetett bármit, ő
képtelen volt kiábrándulni belőle. És ez volt az, ami igazán zavaró.

VIII. Fejezet

Az este nem tudott az anyjával beszélni, mert mire visszaért Míkisztől, addigra Barbarella aludt.
De ma reggel Arisztidnek mindenféleképpen szándékában állt számon-kérni őt. Mit keresett náluk
Arzén tegnap? Az anyja képes volt újra összejönni azzal a csóró tanárral?
 129

De Barbarella mindent tagadott.

-Mért nem vagy hajlandó beismerni?- kérdezte a fiú.
-Mert csak barátok vagyunk, semmi több.
-Ezt nem hiszem el! A szeretőd volt! Kizárt, hogy nincs köztetek semmi!
-Pedig akár hiszed akár nem, még én is képes vagyok nemet mondani valakinek. Arzén már
számításba sem jöhet nálam. Túlságosan ragaszkodó-típus. Tudod, hogy én rühellem az ilyet!
-Akkor bizonyítsd ezt be azzal, hogy nem találkozol vele többet!
Barbarella mosolyogva felvonta a szemöldökét. Láthatóan nem vette őt komolyan.
-Csak nem meg akarod tiltani nekem? Kicsikém, ezt vegyük inkább úgy, hogy meg sem hallottam!
Arisztid magából kikelve csapott az asztalra. Mikor kiborult anyja kávéja, síri csend lett. A nő
megtörölte száját egy szalvétába.
-Nem áll jól neked a hisztizés, fiam! Ezt azonnal fejezd be!
-Majd akkor, ha megérted, milyen életbevágóan fontos ez az ügy!- kiabálta a fiú.- Tudod, mit kellett
Míkisznek mondanom, mikor elmentünk innét? Hogy Arzén a nagybátyám! Hogy csak testvéri
csókot kapott tőled! Mit gondolsz, szerinted elhitte?!
-Úgy sejtem, nem. De hiába hibáztatsz engem! Én sem számítottam arra a csókra.
-Mégis te engedted be a házba! Te barátkozol vele! Szóval joggal hiheti azt, hogy akarsz tőle
valamit! Ha csak nem szállítod le magadról, akkor figyeld meg, újra nyomulni fog rád! Pedig erre
most igazán nincs semmi szükség, mikor Míkiszre kellene figyelned! Ha a főnököm rájön, hogy
másokkal is találkozgatsz a háta mögött, akkor nem fog elvenni feleségül!
-Én játszom a szerepemet, ahogyan megbeszéltük, de a többihez nincs közöd, Arisztid. Csakis rám
tartozik a magánéletem. Szépen néznénk ki, ha én is megmondanám neked, hogy kinek
udvarolhatsz, és kinek nem! Szóltam idáig egy szót is arra a lányra, akivel rajtakaptalak? Pedig tudd
meg, én sem helyeslem, hogy őt választottad!
-Mi bajod van Reával?
-Túlságosan hasonlít rám.
A fiú álla leesett.
-Azt hittem volna, hogy ez jó pont nálad!
-Jaj, kis drágám, mikor érted már meg, hogy én egy jómódú, tisztességes lányt szánok neked? Ő
egyik sem! Nagyon rosszul is végződhet, ha folyton utána járkálsz.
-Ezt hogy érted?
-Úgy, hogy össze fogja törni a szívedet.
-Ez velem nem történhet meg!
-Hát ha van olyan ügyes kislány, mint én az ő korában, akkor igenis megtörténhet. Csak játszadozik
veled, fiam. Talán arra vár, hogy apád pénzét megörököld, de nem biztos. Az is lehet, hogy ha még
sokáig nincstelen maradsz, ott fog hagyni.
-Anya, nem érzek iránta semmit! Csak... szóval tudod!
-Csak szexelsz vele. Értem én. De azért légy óvatos!
Arisztid kedvetlenül hozott Barbarellának egy új csésze kávét. Anyja megölelte őt.
-Én csak a jót akarom neked!
-Nem lesz semmi bajom!
-Túlzott önbizalom... Ez minden férfi átka! Mit gondolsz, hogyan használtam ki az apádat, és a
hozzá hasonlókat? Könnyű prédák voltak, mert azt hitték, hogy az ő kezükben van az irányítás.
Aggódon érted, kincsem! Ez a lány még a szeméből is rosszul néz ki!

Niké óvatosan ment az ajtóhoz, mikor csöngettek. Egyedül volt otthon, azaz Dáfné lakásán. Nem
mintha otthonának tekintette volna ezt a luxus környezetet. Furcsa-módon vágyott vissza az
Angelopulosz birtokra. Az ottani házhoz már hozzá szokott, szeretett ott lenni. Hát... most megint
 130

kezdheti újra az életét.

-Ki az?- kiabálta ki.
-Én!- hangzott fel Dioméd mély hangja az ajtón túl.
Niké gyomra összeszorult, és egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy nem engedi be a férjét.
De túl kell lépnie félénkségén, ha mindazt véghez akarja vinni, amit tervez. Határozott mozdulattal
elfordította a kulcsot, és mire kinyitotta az ajtót, már felvett egy közönyös álarcot.
-Üdv! Dáfnét keresed?
-Tudod, hogy nem.
Dioméd látványa éles fájdalommal járt. Niké kétségbeesetten érezte, hogy a vágy újra feléled
benne. De tudott uralkodni magán. Lelkének viszontagságait hideg elméje legyőzte. Addig
győzködte magát, hogy jobb neki a férje nélkül, hogy el is hitte.
-Gyere be!- mondta Diomédnek.
-Elhoztam a testvéred cuccit, amit tegnap oly sietve ott hagytál.
-Rendben, csak tedd le valahová!
A férfi elhelyezte a bőröndöt a nappaliban. Niké megkínálta őt kávéval, amit elfogadott. Aztán
szótlanul helyet foglalt a kanapén, és megvárta, amíg a nő kiszolgálja őt, és leül vele szemben.
-Bizonyára sejted, hogy mért jöttem.- kezdte Dioméd a beszélgetést.
-Ha azt szeretnéd, hogy menjek vissza hozzád...
-Miért? Nem akarsz?
-Képzeld, nem!
A férfi összevonta dús szemöldökét.
-Csak egy okot mondj!
-Azt hiszem, ezt már megtettem, mikor elhagytalak. Vagy nem emlékszel?
-Tegnap mindketten kicsit feldúltak voltunk. De mára lehiggadtunk, és másképp látjuk a dolgokat.
Értelmes felnőttek módjára meg kellene beszélnünk a helyzetet. Mit szólsz?
Niké előrehajolt ültében, és átható tekintetet vetett férjére.
-Mit szólok? Azt, hogy nem fogok lehiggadni, mint ahogyan azt te szeretnéd! Legalábbis addig
nem, amíg el nem válok tőled!
Dioméd úgy tűnt, hasonló stílusban fog válaszolni, de aztán erőt vett magán, és lenyugodott.
Megfogta a nő kezét, mielőtt az elhúzódott volna tőle, és gyengéden a szemébe nézett.
-Szerelmem, szeretném, ha hazajönnél hozzám! Bármi volt is baj, tudunk rá megoldást találni! Csak
egyre kérlek..., ne válj el tőlem!
Niké belső védelmi rendszere újabb csapást szenvedett. Érezte, amint megremeg a férfi
érintésétől, és szavai rést ütnek a pajzsán. Nem volt olyan biztos benne, mint amilyennek kellene
lennie, hogy jó az, amit csinál. Dioméd eljött hozzá, megalázkodott előtte, mért ne tehetne bizonyos
engedményeket? Mért ne omolhatna csak úgy egyszerűen a karjába, ahelyett, hogy háborút indít
ellene? De aztán megszólalt fejében az ő okosabbik énje, aki türelmesen elmagyarázta neki újra és
újra, hogy mért muszáj a férjét eltipornia. Tényeket sorolt fel, a múltat emlegette, és azzal érvelt,
hogy neki meg kell bosszulnia a rajta ejtett sebeket. Igen, így fog tenni!
-Dioméd...
-Igen, drágám?
A francba, elakadt a lélegzete! Váratlanul rájött, hogy ha kiejti azokat a végzetes szavakat, akkor
már nincs visszaút. Örökre eltaszítja magától a férjét.
-Nem akarok tovább veled élni! És ezt az elhatározásomat semmi sem változtatja meg!
Dioméd hátrahőkölt.
-Hallod magadat, Niké? Akarom, akarom, akarom! Csak ezt tudod ismételgetni! Ez nagyon önző
viselkedésre vall. Mi ütött beléd? Te nem voltál ilyen soha!
-Mindig is ilyennek kellett volna lennem!- a nő felpattant. Nem bírt tovább egy helyben ülni, és
szüksége volt egy kis távolságtartásra a férjétől.- Ehelyett évekig imádtalak, amíg te csak a
barátodnak hittél! Emlékszel, mit tettél, mikor megtudtad, hogy szerelmes vagyok beléd?
 131

Eltaszítottál magadtól! Gyűlöltél, mert tönkretettem a mi kis kényelmes, jól megszokott

kapcsolatunkat. Hát persze, hiszen ahányszor füttyentettél, én mindig ott voltam neked! De amint
többet akartam tőled, a lelkembe tapostál! Ki akkor az önző kettőnk közül, he?! Jaj, még azt el is
felejtettem hozzátenni, hogy gyakorlatilag össze sem jöttünk volna soha, ha nem jön Adonisz a
képbe. De amint feltűnt egy másik férfi az életemben, feltámadt benned a birtoklásvágy! Azt nem
akartad, hogy a tiéd legyek, de azt sem hagyhattad, hogy másé legyek! Valld be, hogy még csak
nem is szerettél, mikor elcsábítottál!
-Niké...
-Aztán kiderült, hogy az a kis etyepetye a hátsó raktárban sokba kerülhet neked! Mert hát ki
gondolta volna, hogy még szűz voltam, és te voltál nekem az első? Micsoda blamázs, igaz,
Dioméd? Egyszeriben csak megszólalt a lelkiismereted, és azonnal rohantál, hogy vegyél nekem
egy jegygyűrűt! Pedig eszed-ágában sem volt engem feleségül venni, most már tudom! Nem is
bántad, mikor visszautasítottalak. Gondoltad magadban, én felajánlottam ennek a libának, hogy
megmentem a becsületét, ő volt a hülye, hogy nem ment bele. Mostad volna kezeidet, hogy aztán
simán továbbsétálj, de akkor váratlanul eszedbe jutott egy remek ötlet. Mert hogy ott volt apád, aki
hozzá akart kényszeríteni egy lányhoz, akit nem is ismertél. A jó öreg Dárius abban az időben
nagyon a bögyödben volt, mi? Hát rácsaptál a homlokodra, és azt mondtad; nahát, így kettőt üthetek
egy csapásra! Elveszem feleségül Nikét, ezáltal jól felbosszantom az apámat, aki ráadásul még
pipább lesz, amint megtudja, hogy csak egy ócska pincérnőt hozok a családba! Így volt? Nézz a
szemembe, és úgy mondd, ha nem így volt!
Dioméd láthatóan nem szívesen emlékezett vissza a múltra, és igencsak kellemetlenül érezte
magát, hogy így a pofájába vágták az igazságot. Nyomorúságos képpel vállat vont.
-Nem mindegy ez már, kedvesem? Egy kicsit nehezen találtunk egymásra a kezdetekben, ezt
elismerem. Viszont nem koncentrálhatnánk inkább arra a két évre, amit együtt töltöttünk? Szerettük
egymást! Mi változott azóta?
-Azt hiszed, minden ilyen egyszerű? Hát nem érted?! Azért nem sikerült jól a házasságunk, mert
ilyen ingatag alapra épült! Bennem megmaradt az örökös kényszer, hogy bebizonyítsam, tökéletes
feleséged leszek. Mindennap hálaimát rebegtem, hogy vagy nekem. Egyszer sem engedtem meg
magamnak, hogy csak hátradőljek, és érezzem a győzelem ízét a számban. Sosem éreztelek teljesen
a magaménak. Állandó küzdelmet folytattam a kegyeidért. Te pedig a vállalattal voltál elfoglalva,
oda se bagóztál rám! Én persze próbáltam megértő lenni. Nem mertem panaszkodni neked, nehogy
megunj, és kipenderíts onnét. Minden erőmmel azon igyekeztem, hogy azt a kevés szabadidődben
kényeztesselek, kedvedre tegyek. És mi volt a hála? Talán csak az ágyban volt néha egy-két jó
szavad hozzám. És tudod, mit? Még ebbe is beletörődtem! Abban reménykedtem, hogy ha teherbe
esem, akkor majd jobban oda fogsz figyelni rám. Ezek után már ismered a többit... A gyerekkel
együtt téged is elvesztettelek. Újra! A végére már elfogyott a lelkesedésem, Dioméd. Nem bírtam
tovább ezt az egyoldalú kapcsolatot. Elég volt, érted?
-Niké, nekem fogalmam sem volt...
-Ne mond ezt! Már hogyne lett volna fogalmad! Tudod, mi volt számomra ez a házasság? Egy
kegyetlen kabaré, ahol nekem osztották a főszerepet! És te voltál a néző, aki halálra nevette magát
rajtam! Hát ezért mondom én, hogy mostantól ki fogok állni magamért! Többé nem hódolok be
neked! Ó, szó sem lehet róla!
-Drágám, hidd el nekem, hogy még csak nem is sejtettem! Persze, voltak problémák, mint minden
férj és feleség között, de álmomban sem fordult volna meg a fejemben, hogy te mindezt ilyen
tragikusan éled meg!
Niké álla leesett.
-Neked fel sem tűnt a depresszióm? Hát már elfelejtetted, hogy hetente kellett járnom dilidokihoz?
Hiszen rohamaim voltak, az Isten szerelmére! Vagy azt hitted, azt is csak megjátszom?! Dioméd,
nem lehettél ilyen vak! Látod, pontosan erről beszélek! Hogy lehet az, hogy én minden kis
tüsszentésedre szaladtam, nehogy beteg legyél, de te tulajdonképpen azt sem vetted észre, hogy én
 132

lassan de biztosan haldoklom melletted?!

-Arra akarsz célozni, hogy nem is szerettelek?
-Ó, talán a magad módján! De nem annyira, amennyire én azt megérdemeltem volna!
-Hát akkor ennyi?! Képes volnál mindent félredobni valami hülye önbizalom-erősítő terápia miatt?
Dioméd is felpattant, mostanra már ő sem volt kevésbé dühösebb, mint a nő. Niké várta a
gyomrában lévő görcsös feszültséget, ami szinte minden alkalommal ott volt, ahányszor férjével
veszekedett, de most az egyszer nem jött. Különös, áldott nyugalom burka vette körül. Bánatát jó
mélyen a szívében eltemette, és már csak a higgadt felszín maradt. Elégedettséggel töltötte el a
tudat, hogy jó döntést hozott végre egyszer a saját érdekében.
-Egy napon meg fogsz érteni engem!- mondta a férjének.- Nem illünk mi egymáshoz! Ha valaha is
éreztünk egymás iránt valamit, az már elmúlt. Házasságunk immár ellaposodott, nincs semmi, ami
összetartana minket. El kell engedned, Dioméd!
De a férfi nem hallgatott a jó szóra.
-Nem, nem és nem! Ne kérj ilyet tőlem, mert nem bírom megtenni! Kellesz nekem! Csak te és senki
más! És ezt be is fogom bizonyítani! Bármeddig makacskodsz, én kitartok! Nem adom fel, és
visszahódítalak magamhoz! Ezt ígérem neked! Hallottad? Ha én megesküszöm valamire, akkor
tudod jól, hogy soha nem adom fel! Elmegyek bármeddig, hogy újra az enyém lehess!
Niké mosolyogva a fejét csóválta.
-Jaj, Dioméd... Hamarabb föl fogod adni, mint hinnéd!

Dezdemóna ama ritka pillanatok egyikét élvezte, amikor az égadta világon semmi dolga nem volt.
A kis Apolló jóllakottan, tisztába-téve szundikált kiságyában. A ház is rendben volt az
alkalmazottak jóvoltából. Épp ebéd utáni csend honolt a konyhában, ahol üldögélt egy pohár
jegestea mellett. Most az egyszer végre gondtalanul, sürgetés nélkül törődhetett önmagával.
Sóhajtva hátradőlt székében. Gondolatban már azt tervezte, hogy bemegy kicsit a városba, vesz
egy-két új ruhát magának, és ha már ott van, akkor pihenésképpen bemehetne a fodrászához is.
Manikűrösnél és pedikűrösnél is régen járt. Ennyi kényeztetést azért megérdemel néha!
Ekkor lépett be a férje az ajtón. Dárius is elég nyúzottnak tűnt. Nem csoda, hiszen alig aludtak
valamit éjszakánként. A gyerek mindig a legváratlanabb pillanatokban sírt fel, ami azt jelentette,
hogy gyakorlatilag nincs szexuális életük. Ez ingerlékennyé tette a férfit.
-Maradt még a desszertből?- kérdezte Dárius.
-Nézz be a hűtőbe!
Az asszony lenyelte az utolsó korty teát, és a csapba tette a poharat. Közben férje morgolódott,
hogy a sütit valaki befalta, és egy morzsányit sem hagyott belőle. Dezdemóna elmosolyodott. Még
sosem hallotta Dáriust úgy nyavalyogni, akár egy öregember. Ez a viselkedés annyira nem hozzáillő
volt! Ebből is látszott, hogy tényleg fáradt lehet.
-Mért nem dőlsz le egy délutáni alvásra, drágám?
-Nem lehet, Páriszt várom, hogy átnézzük a könyvelést.
-De még nincs itt, nem? És későbbre is halaszthatjátok a dolgot.
Dárius becsukta a hűtőt, és ránézett. Szemébe gyanús csillogás költözött.
-Az igaz! Szóval dőljek le egy kicsit, hm?
-Szerintem jót tenne neked.
-És ez véletlenül nem célzás volt arra, hogy velem akarsz tartani az ágyba?
Dezdemóna azonnal ellenkezni kezdett.
-Sajnálom, de más programom van! Épp azt terveztem, hogy bemegyek a városba, és...
-Majd mész máskor! Most szükségem van rád!
A férfi hátulról bekerítette őt, és a mosogatónak szorította. Olyan gyorsan, hogy azt már lehetetlen
volt követni. A tarkóját csókolgatta, és a mellét markolászta. Dezdemóna hiába igyekezett
 133

kislisszolni karjai közül, az ellenkezés mintha csak még inkább feltüzelte volna kanos férjét.
-Dárius! Kérlek, most igazán nincs kedvem hozzá!
-Csitt, tudom, hogy te is akarod!
A férfi kigombolta blúzát, és lehúzta róla. Ágaskodó büszkeségét egyre hevesebben dörzsölte
fenekéhez. Az asszony feladta a küzdelmet, és némán tűrt. Csak állt ott a mosogató szélébe
kapaszkodva, és hagyta, hogy férje kiélje rajta a nemi vágyait.
Dárius lélegzete jól hallhatóan szakadozott lett. Lábát hűvös fuvallat érte, ami azt jelentette, hogy
már felhajtotta a szoknyáját. A bugyija elszakadt, ami híven bizonyította, hogy férje nem képes
tovább várni. Egyik kezével őt izgatta oda lent, a másikkal pedig a sliccét húzta le.
-Nyitott vagy az újdonságokra, szerelmem?- zihálta a férfi a fülébe.- Te nem érzed úgy, hogy ideje
volna valamivel feldobni a házaséletünket?
-Mire gondolsz?- kérdezte Dezdemóna.
-Megmutatom!
Dárius ujjai a fenekét kezdték el cirógatni. Aztán tovább is mentek. Óvatosan szétnyitott két
félgömbjét, és addig meg sem állt, amíg végbélnyílásához nem ért. Az asszony maradék vágya is
nyomban kihunyt. Kínosnak és felháborítónak tartotta a férfi kérését. Bár elég szabadelvűnek
tartotta magát, de voltak határok. És ez egyike volt azoknak, amit semmi eshetőségre sem szeretett
volna kipróbálni.
-Engedj el!- szólt rá keményen férjére.
Dárius szerencsére azonnal teljesítette a parancsát. Dezdemóna megfordult, és a szemébe nézett.
Nem most először érezte azt, hogy valami megváltozott a férfiban, de igazából ez volt az első
pillanat, mikor úgy álltak egymással szemben mint két idegen. Lehetséges, hogy nem is ismeri a
saját férjét?! Mert hogy úgy tűnt, bizony ez a helyzet.
Hát nem furcsa, hogy röpke harminckét év házasság alatt sose jött szóba közöttük az anális szex?
De amint Dárius kiszabadult a börtönből, már mást se akar, csak ezt. Az asszonyban megszólalt a
kisördög gúnyos suttogása. De nem akart hinni neki. Nem, az lehetetlen! A férje egy kemény
macsó, mindig is az volt! Egy igazi homofób, aki még csak a gyanúsítgatásért is kész volna embert
ölni! Dárius nem... Vagy igen?
Dezdemóna zavarodottan húzódott el tőle. Lesütötte tekintetét, és gyorsan rendbe-szedte
ruházatát. Férje is felhúzta magán a nadrágját. A hangulat tönkrement, de ennél sokkal rosszabb is
történt. Az asszony kételkedni kezdett a saját urában. Ám arra nagyon ügyelt, hogy érzései ne
látszódjanak meg rajta. Dárius nem tudhatja, hogy ő sejt valami titkosat, valami igen perverz dolgot
róla. Sosem beszélhet róla. Se neki, se másnak.
-Sajnálom!- mondta Dezdemóna.
-Nem foglak kényszeríteni, ha te nem akarod.
Az asszony megkönnyebbülten bólintott. Főképp akkor, mikor felcsendült férje mobilja, ezzel
megmentve őt attól, hogy továbbra is csak itt álldogáljon szégyentől lehajtott fejjel. Gyorsan
elhagyta a konyhát, amint Dárius felvette a telefont.

Dárius se nem látott, se nem hallott a dühtől, mire Dioméd hazaérkezett. Amint fia kiszállt a
kocsiból, elé sietett. Dioméd csodálkozva nézett rá.
-Apa? Mi a baj?
-Hogy mi a baj?! Tudod, ki hívott az előbb? Ixion, az a simulékony barrakuda! És nem átallott
örömmel közölni velem, hogy ő lett Angelopulosz asszony ügyvédje. Először azt hittem, anyádra
céloz, de aztán leesett, hogy a feleségedről beszél. Kiderült, hogy már nem sokáig szeretne a
feleséged maradni.
Niké beadta a válókeresetet. Dioméd nem számított erre ilyen hamar. A hír nagyon lesújtotta.
-És ez idegesített fel ennyire? Azt hittem, téged boldoggá tesz.- mondta Dáriusnak.
 134

-Várj, még nem végeztem! Ixion hamar a lényegre tért, és közölte, hogy az a szajha igényt tart a
fele vagyonodra!
-Niké pénzt akar?! Ez biztos?
-Ébredj már fel! Az egy ingyenélő! Egy átkozott haszonleső!
-Ő nem olyan! Apa, ne sértegesd, mert ő nem...
-Akkor magyarázd meg, hogy ki vitte el az ékszereidet!
Dioméd azt sem tudta, ez most hogy jön ide.
-Miért? Eltűntek?
-Hát még ezt sem vetted észre?! Ma reggel jelentette az egyik szolga, aki nálad takarított. Az a nő
egy tolvaj! Egy semmirekellő tolvajt hoztál a házamba! És most még többet akar! Le akar húzni
téged, amennyire csak lehet! Egy igazi éhenkórász ribanc!
Dioméd nem jutott szóhoz. Képtelen volt elhinni, hogy ez igaz. De az apja mért hazudna neki?
Ennek semmi értelme! Meg volt győződve róla, hogy nem is Nikéről beszélnek. Az ő felesége nem
teheti ezt vele! Az ő felesége egy angyal, egy makulátlan...
Hamarabb föl fogod adni, mint hinnéd!- mondta nem is olyan rég neki a nő.
A férfi homlokát kiverte a jeges verejték.
-Lehetséges volna? Az egész hablatyolás a szerelemről meg a többiről mind csak hazugság volt?!
Végig a pénzemre fájt a foga?
Dárius ingerülten nézett rá.
-Látom kezded felfogni. Remek! Minél előbb, annál jobb! Miután túl jutottál az első sokkon,
elkezdhetnél gondolkozni azon, hogy mihez kezdjünk! Mert az holt biztos, hogy én előbb ölöm meg
azt a szukát, minthogy megszerezze a családi vagyont!
Dioméd összerezzent.
-Apa, hogy mondhatsz ilyet?!
-Mi az? Talán nem értesz velem egyet?
-De! Ám jobb volna, ha te ebből kimaradnál! Ez az én harcom! Rajtam akar bosszút állni!
-Kizárt, fiam! Én sosem ültem a kispadon, és nem most fogom elkezdeni! Főképp, hogy az a kis
cafka ott kapott el, ahol a legjobban fáj! Van fogalmad arról, hogy azt a pénzt, amit követel, milyen
nehezen szereztem meg? Én gürcöltem éveket, mire megalapítottam a vállalatot! Az egész életem
munkája benne van, és gebedjek meg, ha hagyom, hogy egy ilyen jöttment nő arassa le a babérokat!
Szó sem lehet róla, hogy kimaradjak, világos?
-Apa, akkor sem tehetsz olyan kijelentéseket, hogy megölöd őt!
-Mért ne? Azt hiszed visszariadok tőle? Minden eszközt be fogok vetni, ha az szükséges! És te is!-
megragadta Dioméd zakóját, hogy annál fogva rázza meg.- Te is megteszed, vagy különben
kitagadlak! Nem vagy a fiam, ha most szánalmat mutatsz a feleséged iránt! Esküszöm, vele együtt a
sírba szállsz, ha most gyenge leszel!
Dárius ellökte őt, mire fia seggre esett. Dioméd levegő után kapkodva, félelemtől tágra nyílt
szemmel nézett föl rá. Apja fekete tekintete kegyetlenséget sugárzott.
-Jól van!- bökte ki remegő hangon.- Ígérem úgy lesz, ahogy akarod, csak adj pár percet! Most nem
vagyok a toppon, de ha adsz egy kis időt...
-Fiam! Én igazán megértem a helyzetedet. Anyád két évvel ezelőtt szintúgy megjáratta velem a
poklok poklát. Voltam én is padlón, hiszen emlékszel. De soha, ismétlem, soha nem hagytam volna,
hogy látszódjon rajtam a fájdalom mások előtt! Csupán ennyi, amit elvárok tőled! Büszkeség!
Emeld fel a fejed! Húzd ki magad! Te nem akárki vagy, hanem egy Angelopulosz! Téged nem
döngölhet a földbe senki, főképp nem egy ilyen ócska fehérnép!
Dioméd bólintott.
-Értettem, parancsnok!
Dárius szigorúan nézett rá. Egy percig azt hitte, hogy apja megtorolja rajta, hogy gúnyolódni mert
vele, de aztán mégsem lett semmi se belőle.
-Gyere, állj föl!
 135

Nyújtotta felé a kezét. Dioméd elfogadta, és miután kiegyenesedett, leporolta a nadrágját. Ezek
után Dárius sokkal enyhébb hangon szólt hozzá.
-Bocsáss meg az előbbiért, de muszáj volt valahogyan észhez térítenem téged. Szerelmes vagy,
csalódtál, ez megtörténik néha az emberrel. Ma még megengedem, hogy nyalogasd a sebeidet, de
számítok a hidegvéredre. Erősnek kell lenned, akár egy kőszikla!
-Össze fogom szedni magam.
-Ebben bízom én is!

Xénia holtfáradtan esett be az ajtón. Egész este egy tömött buszon utazott, hogy mihamarabb
Pargába érjen. Még aludni sem tudott a szűk ülésen, mindvégig kábán bámulta az éjszaka fényeit az
ablakon keresztül, és közben alig várta, hogy láthassa Orfeuszt. De hiába, mert a fiú mással volt
elfoglalva. Épp a bandájával próbált a kertben.
Sóhajtva ledőlt az egyik székre. Nem volt kedve kimenni, üdvözölni a többieket. Le-lecsukódó
szemmel kortyolgatta a ma már kitudja hanyadik kávéját, mikor egyszer csak pillanatok alatt éber
lett. Ez a hang... Ismerős neki. Ugye ez nem... Rea hangja?!
Felpattant és kiszaladt a kertbe. A féltékenység szinte elvette az eszét, amint meglátta, hogy
valóban Rea áll ott a színpadon Orfeusz mellett. Azok ketten vidáman zenéltek, énekeltek, míg ő
egyre fájóbb haraggal bámult rájuk.
Aztán végre észrevette őt a fiú, és egyetlen kézlegyintésével megálljt parancsolt nekik. Leugrott a
színpadról, és mosolyogva ment elé. Amint kitárta a karját, Xénia rájött, hogy ez a bolond annyira
vak, hogy semmit sem érzékel az ő pusztító hangulatából.
-Kicsim, ilyen hamar haza értél?
Áh, bomba jó! Ez azt jelenti, hogy nem is hiányzott neki?
-Ne érj hozzám!- kiáltott fel, amint Orfeusz meg akarta őt ölelni. Undorodva lökte el magától a
kezét.- Te hazug! Nekem azt ígérted, mielőtt elmentem volna, hogy nem veszed be Reát a
zenekarodba!
-Xénia, nyugi, én...
-Hagyd, ne is magyarázkodj! Értem én! De ha ő kell neked, akkor azt mért nem lehet egyenesen a
pofámba vágni? Mért kell szándékosan megszégyenítened?
-Hogy gondolhatod ezt?! Már százszor elmondtam, hogy semmi közöm hozzá! Én téged szeretlek,
és nem csalnálak meg senkivel! Mért nem hiszed el?
-Mert ezt tetted velem a hátam mögött! Pedig kértelek, nem? Kértem, hogy ne találkozz vele!
-Az, hogy ő is banda tagja, nem jelenti azt, hogy kedvelem!
-Hát akkor dobd ki innét! Ne is lássam őt többé!
De Orfeusz a fejét rázta.
-Nem lehet, szükségünk van rá! Amint tudom őt helyettesíteni mással, haladéktalanul
megszabadulok tőle, de addig...
A lány bólintott.
-Szóval így állunk! Ez valami visszavágó a részedről, igaz? Te is ellenezted, hogy Athénba menjek
tanulni, de én nem hallgattam rád. Így torolod meg rajtam?
A fiú karba tette a kezét.
-Hát ha már itt tartunk.
Xénia undorodva fordult el tőle.
-Oltári nagy szemét vagy, ugye tudod?
-Várj, ne menj el! Beszéljük meg!
De a lány nem állt meg, azonnal el akart tűnni innét. Ahogy ott hagyta Orfeuszt, Rea mellett
haladt el. Xénia nem bírta elviselni a diadalmámort az arcán.
-Mi a pálya, kis csibém?- röhögött Rea.- Engem már nem is üdvözölsz? De végül-is, miket
 136

beszélek! Hiszen az előbb is végig nekem hízelegtél!

Xénia sírva rohant el az egyetlen helyre, ahol úgy érezte, megértik őt. A kis kunyhó a tisztás
szélén most is ugyanúgy állt, mint ahogy mindig. Kedvesen hívogatta őt, és az ott lakó gyógyírt fog
találni a szívén tátongó sebre.
-Dédi? Hol vagy?- lépett be az ajtón.
Egy idegen, körülbelül vele egykorú lányt talált a tűzhelynél, amint épp főzőcskézett.
-Szia, én Fedóra vagyok! A mamád bent van a szobában.
-Oh, köszi!- mondta zavart mosollyal.
Aztán belépett a mutatott helységbe, ahol valóban ott feküdt az ágyban a dédmamája. Tétisz felült
az érkezésére. Jó volt látni, hogy már kicsit jobban van, mint a múltkor.
-Kis-unokám! Gyere, ülj ide mellém!
Xénia leült az ágy szélére, és megpuszilta az öregasszonyt.
-Ki az odakint? Te ismered?
-Fedórát? Ó, őt a keresztapád fogadott fel, hogy vigyázzon rám, és szolgáljon ki mindenben, amiben
csak tud. Én mondtam Dáriusnak, hogy felesleges, de csak erősködött. Egyébként nagyon kedves
lány, tényleg nagy segítség. És finom sütiket csinál. Nem maradsz vacsorára?
-De, ha nem bánod.
-Mért bánnám, te kis buta? Olyan furcsa vagy, Xénia. Mutasd az arcod! Te sírtál?
A lány szomorúan bólintott. Tétisz sóhajtva megveregette a kezét.
-Add ide a polcon lévő fényképalbumot!
Xénia nem értette a dolgot, de nem ellenkezett. Felállt, és el kezdte keresgélni.
-Ezt a bőrkötésest mondod?
-Azt! Hozd ide! Most mutatok neked valamit!
Együtt kinyitották, én a lány valóban olyan fotókat fedezett fel, amiket még soha nem látott.
-Nahát, ki ez a gyönyörű nő?- kiáltott fel egy fekete-fehér fotó láttán, amin egy igazi egzotikus
szépség volt látható olyan arccal, amire ő csak irigykedhet.
Tétisz elmosolyodott.
-Ez, kérlek szépen, a nagyanyád, Heléna!
Xénia a fejét rázta.
-Az lehetetlen! Elképesztően szép! Biztos, hogy ő?
-Igen, ez az én lányom. Médea sem volt csúnya, de sosem érte utol nővérét. Hm, milyen bájos volt
húsz évesen... Nem hiába akart az színésznő lenni! Apolló nem győzte elhessegetni a fiúkat a
közeléből. Jaj, ha tudnád mennyit veszekedtek!
-És végül mi lett, hogy mégsem állt színpadra?
-Jött a nagyapád! Horáció nem vesztegette az idejét! Teherbe-ejtette Helénát azért, hogy Apolló
kénytelen legyen az áldását adni rájuk. Ajjaj, de puskaporos volt akkoriban a levegő! Dédapád azzal
fenyegetőzött, hogy levágja a micsodáját annak a fickónak!
Xénia felnevetett. Lám, máris jobb kedve volt.
-Komolyan? És megtette?
-Nem, de csak azért, mert Heléna könyörgött neki. Aztán lenyugodtak a kedélyek, mikor láttuk,
hogy Horáció jó férje a lányunknak. Szegény nagyanyád, nagyon összetört a halálakor...
-Igen, arra emlékszem. Most mutass képet dédapáról!
Tétisz szeme elfelhősödött.
-Ah, róla csak kevés van, de azokat féltve őrzöm. Tessék, itt van egy!
Addig lapoztak, míg egy igazán régi, megsárgult, foszladozó fotóhoz nem értek. A lánynak
hunyorognia kellett, de lassan kivett a képen egy alakot, aki katonai egyenruhába feszített. Nagyon
hasonlított valakire. De mégis kire?
 137

Elakadt a lélegzete, mikor rájött.

-Orfeusz! A szeme, a szája, az álla... Teljesen olyan, mint Orfeusz!
Az öregasszony bólintott.
-Látom, te is felfedezted a hasonlóságot közöttük. De ez egyébként generációkon keresztül így
ment. Nézd csak a keresztapádat!
A következő képen Dárius volt látható fiatalon, jó adag daccal a szemében.
-Hihetetlen! Össze lehetne téveszteni őket!- motyogta.
-Apolló, Dárius, Dioméd és Orfeusz. Egyedül csak Eugén lóg ki a sorból, mert ő az anyjára ütött,
Dezdemónára. És tudod, mi a legnagyobb titok? Hogy nem csak külsejükben, de jellemükben sem
térnek el. Ugyanaz a gén, ugyanaz a konokság. Amit ezek az önfejű bolondok eldöntenek, az úgy is
lesz! Mind olyan erőszakos, de amikor néha előbújik belőlük az úriember, az olyan lehengerlő tud
lenni...- sóhajtott Tétisz álmodozóan. Nyilvánvalóan elhunyt férjére gondolt. Aztán ránézett
Xéniára.- Egytől-egyig kemény emberek, akik csak a családjukért élnek, és közben azt hiszik,
uralkodhatnak is felettünk. Úgy képzeld el, mint a keresztapát, csak görög változatban.
A lány elmosolyodott.
-Hát Dáriusra illik a leírás! De szerinted Orfeusz is ilyen?
-Idáig nem hitted volna, mi? De mostanában kezded tapasztalni mennyi negatív tulajdonsággal bír.
Önzőn maga mellett szeretne téged tartani, pedig te úgy érzed, hogy szabadságra van szükséged.
Xénia hevesen bólintott. Dédmamája megértette az ő helyzetét.
-Nem értem, mért reagál így!
-Ugyan, gyermekem! Hiszen ez a természetes reakció, ha szeretünk valakit. Ne is várd el tőle soha,
hogy más legyen, mint amilyen.
-De mihez kezdjek?
-Hát, ezt csak egyedül te döntheted el, Xénia! Én például elváltam Apollótól, mikor úgy éreztem,
hogy teljesen megfojt a birtoklásvágyával. Aztán látod, újra összeházasodtam vele, mert rájöttem,
hogy nem bírok nélküle élni. Mindenem megvolt, és mégsem volt semmim, ha őt nem tudhattam
magam mellett.
A lány lehajtotta a fejét.
-Teljesen össze vagyok zavarodva, dédi! Már azt sem tudom, mit tegyek. Akarok is menni Athénba,
de közben nem is. A legjobban az bánt, hogy félek, ha itt hagyom őt, akkor más nő után néz.
-Úgy ismered őt, mint aki megcsalna?
-Nem, de ez nem jelenti azt, hogy nem teszi meg!
Tétisz elgondolkodva nézett rá.
-Hát valóban, a férfiak már csak ilyenek! Az asszonyok meg évszázadok óta arra kényszerülnek,
hogy szemet hunyjanak hűtlenkedéseik felett. És tudod, miért? Mert ez a mi szégyenünk!
-Az én szégyenem az, ha Orfeusz félrekefél?! Ó, elnézést!- kért bocsánatot a káromkodásért.
-Te nem így gondolod, leányom?
-Persze, hogy nem! Igenis jogom van elvárni azt valakitől, hogy tartóztassa meg magát, amíg én
távol vagyok! Fordított esetben én sem ugranék az első fiú nyakába, aki az utamba kerül!
-Biztos vagy ebben?
A lány szava elakadt egy percre.
-Dédi, ezt nem kérdezheted komolyan!
-Miért? Képzeld csak magad Orfeusz helyébe! Szegény, minden bizonnyal most meg van győződve
arról, hogy elhanyagolod őt, már nem kell neked, és azért akarod itt hagyni. Azt gondolhatja
magában, hogy fontosabb neked a továbbtanulás, mint ő. Azt hiszed, neki nincsen lelkivilága? Ő is
félhet, hogy ha elmész, akkor rájössz, hogy szebb az élet nélküle. Ki tudja? Még talán találsz is
valakit, akit jobban fogsz szeretni nála. Aztán már vissza se térsz ide soha többé.
-Én nekem eszemben sincs...
-Igen, én ezt értem!- vágott a szavába Tétisz.- De semmi sem lehetetlen! És Orfeusz joggal
aggódhat, hiszen gyönyörű ifjú hölgy vagy!
 138

-De én nem szórakozni megyek Athénba, hanem szakmát tanulni! A sima érettségi semmire sem
elég! Dolgozni akarok, és nem csak otthon ülni, és addig malmozni, amíg teherbe nem esem!
-Jól van, Xénia, de az álmaidért cserébe könnyen lehet, hogy fel kell adnod a szerelmet. Biztosan fel
vagy készülve erre?

Arisztid még mindig nem értette, hogy mit keres itt. Rea egyszer-csak megjelent a háza előtt, és
szólt neki, hogy szálljon fel mögé a robogóra. Ostoba-módon hallgatott rá. Utána már hiába
kérdezgette, hogy hová mennek, a lány nem árulta el neki. Rájuk sötétedett, ahogy egyre
magasabbra értek a hegyre. Aztán mikor megérkeztek az Angelopulosz birtok határára, már elég
rendesen szitkozódott.
-Minek hoztál engem ide?!
-Csitt már! Muszáj így kiabálnod?- suttogta vissza Rea.
-De elmondanád végre, minek jöttünk ide?- folytatta halkabban.
-Előbb szálljunk le!
Lekászálódtak a robogóról, aztán Arisztid legnagyobb megdöbbenésére a lány elrejtette az egyik
bokorba járgányát. Szóval ez valami titkos akció!
-Mit csinálsz?!
-Mondtam már, hogy beszélj halkabban, nem? Fel akarsz lármázni mindenkit?!
A fiú dühében a fogait csikorgatta, de nem tehetett semmit. Aztán Rea egész egyszerűen hátat-
fordított neki, és elindult a hatalmas villa felé.
-Várj!
-Sss! Kövess, és fogd be a szád! Hajolj le, úgy nem látnak meg!
Arisztid kezdte megérteni, hogy vagy követi az utasításokat, vagy ott fog egész végig ácsorogni a
sötétben Reára várva, akár egy nyomorult tökfilkó. Óvatosan körülkémlelt, aztán a lány után
lopakodott. Lassú osonásuk órákig tartott, legalábbis annak tűnt. Aztán végre megálltak, és a ház
falához simultak. Ügyelve arra, hogy senki se láthassa meg őket, aki ne adj Isten épp valamelyik
ablakból kifelé kémlelne, tovább lavíroztak, aztán hirtelen megtorpantak.
-Mi...
Rea rácsapott a vállára, hogy most aztán tényleg ne szólaljon meg. Vártak egy kicsit, aztán az üres
szoba, amit idáig figyeltek, egyszer-csak megtelt két ismerős alakkal. Orfeusz és Xénia... A páros
láthatóan már lefekvéshez készülődött, hiszen a lányon hálóing, a fiún pedig egy alsógatya volt. De
ennél is feltűnőbb volt az arcukon lévő harag.
Veszekedtek. Ez egyértelműen kiderült széles gesztusaikból, bár semmit nem hallottak belőle,
ugyanis zárva volt az ablak, és jól hangszigetelt. A parázs vita egyre csak fokozódott. Arisztid egyik
lábáról a másikra állt, valahogy nem tudta lázba hozni a dolog. De Rea nem úgy tűnt, mint aki
szintén unatkozna. Arca kipirult, szemei csillogva falták a látványt.
Megkopogtatta a vállát, a lány bosszankodva fordult felé. Menjünk már!- tátogta neki. Rea nemet
intett. Pár perc múlva újra próbálkozott, de csak azt érte el vele, hogy a lány csak még ingerültebben
utasította el. Végre rámosolygott a szerencse, mikor Orfeusz egyszer-csak betetőzött, és ott hagyta
Xéniát. A lány elkeseredett képpel feküdt az ágyba. Ezzel vége volt.
Rea intett neki, hogy most már mehetnek. Ám alighogy megindultak, majdnem beleütköztek
Dáriusba. Torkukban dobogó szívvel, összekapaszkodva bújtak vissza rejtekhelyükre. Bár fogalmuk
sem volt, hogy milyen okból kóborol a férfi az éjszaka közepén úgy, mint egy holdkóros, de nem
kockáztathatták tovább, hogy felfedezik őket. Amint befordult a sarkon, ők spuri, visszaszaladtak
ahhoz a bokorhoz, ahol a robogót hagyták. Ilyen távolságra a háztól, már a suttogást is meg merték
kockáztatni újból.
-Az előbb majdnem belém fagyott a szar is!- vihogta a lány.
Arisztid viszont nem találta ilyen viccesnek.
 139

-Nem is tudtam, hogy kukkoló vagy! Esküszöm, az összes beteges hajlamod közül ez viszi a
pálmát! Fogadjunk, hogy nem először csináltad!
Rea gúnyos mosollyal fordult felé.
-Ejnye, én elhozlak magammal ide, hogy lásd, honnét szerzem az értesüléseimet, erre így rám
támadsz! Ne mondd már, hogy te nem is élvezted!
-Hát képzeld!
A lány vállat vont.
-Pedig izgis dolog!
-Nem is értem, hogy egy olyan gazdag seggfej, mint Dárius, mért nem csinál ide egy rendes
kerítést?! Vagy legalább szerezne be két kutyát!
-Túlságosan el van telve magától! Azt hiszi, ő vele senki sem merne ujjat-húzni.
-Tiszta idióta! És mondd csak, Orfeuszék mindig veszekednek? Vagy náluk ez az előjáték?
-Csak mostanában ilyen kis mufurcok! Régebben nem csak a szájukat jártatták...
Rea sejtelmes nevetésétől a fiú szeme elkerekedett.
-Úgy érted... Ne már! Te meglested őket dugás közben?!
-Élő pornó! Tudod, az milyen vágyfokozó hatású?
-Ez már extra perverz! Sőt, tripla perverz!
-Bánhatod, hogy nem láttad őket akció közben!
-Menjünk haza, oké? Ennél többet már nem hiszem, hogy el tudnék viselni ma este!
A lány elővezette robogóját, ám mielőtt felültek volna rá, még egy gyors csókot váltottak.
-Tessék! Csakhogy szívesen emlékezz vissza erre az éjszakára!- suttogta Rea.

Egy magányos alak rótta az ösvényt, nem sietett úti célja felé. Dárius komótos járással elérte a
családi kriptát. Belökte a nehéz faajtót, és sorra elhaladt ősei sírja mellett. Habár sötét volt, és csak a
falon égő fákják világítottak, nem azért félt. Maga a találkozástól rettegett, mióta csak kijött a
börtönből, szándékosan kerülte ezt a helyet. De már nem halogathatta tovább.
-Szervusz, apa!- állt meg az utolsó emelvénynél.- Eljöttem hát hozzád.
Apolló.- vésték bele a márványba. Furcsa volt szembesülni vele. Azt gondolta volna, hogy
elgyengül apja sírjának a látványától. Hogy sírva fog fakadni. De semmi ilyesmi nem történt. Lehet,
hogy ő már nem is képes a bánatra? Érzéketlenné vált?
Lassan letérdelt a földre. Tisztelettel adózott előtte. Elmondott egy imát, és kérte Istent, hogy az
elhunyt találja meg az örök nyugalmat. Aztán elhallgatott, azon töprengett, most mit kellene tennie.
Megdörzsölte karját, kicsit fázott. Olyan különös volt ez az egész! Dárius az apját akarta, érezni
kívánta a közelségét, de ez csak egy sírbolt volt, semmi több.
-Itt vagy, apa? Vagy elhagytál engemet?
De csak a visszhangot verték vissza a néma falak. Nincs válasz, természetesen. Hogyan is
lehetne? Hiszen Apolló örökre távozott az élők sorából. Ó, milyen fájó volt erre gondolni! A férfi
lehunyta szemét, és elképzelte azt a sok közös élményt, amit együtt töltöttek. A beszélgetéseiket.
Vagy, mikor csak álltak szótlanul a teraszon, és szivarozgattak. Mikor lementek a cafenionba
sakkozni, és whisky-t szlopálni. Mikor gyerekkorába kimentek a tengerre halászni. Iskolából
hazajövet, mindig eldicsekedett apjának a jó jegyeivel. Erre Apolló elvitte őt a partra, és órákon
keresztül gyűjtögették a különböző színű kagylókat.
Emlékszik arra is, mikor anyja kegyetlenül elnáspángolta tönkretett virágágyása miatt. Apja
szótlanul végignézte a verést, aztán intett neki, hogy jöjjön be a házba. Dárius lehajtott fejjel
bekullogott, arra számított, hogy tőle is megkapja a magáét. Ehelyett Apolló a kezébe-nyomott egy
szelet csokit, és a szája elé tett ujjal mutatta, hogy ezt tartsa titokban.
A férfi szomorúan felsóhajtott, észre sem vette, hogy mikor indultak meg a könnyei. Lám! Lehet,
hogy mégiscsak vannak érzései? Nem kellett volna azt hinnie, hogy itt találja meg az apját. Hiszen
 140

Apolló ott él a szívében! Bárhová megy, bármit csinál, ott lesz vele.
-Apa..., ha tudnád, mennyire szükségem volna most rád...
Nyelt egyet. Amint megnyitotta lelkének kapuját, úgy tűnt egyszerre szabadul onnét ki minden
kín. Zokogva görnyedt össze, percekig nem is csitult fájdalma.
-Apa, a tanácsod kellene... Meghallgatsz, igaz?
Végre megnyugodott. Most már érezte, hogy Apolló figyel rá. Vett egy nagy levegőt, hogy
összeszedje gondolatait. Egyszerre volt édes és keserű, mikor rájött, hogy úgy számol be az
eseményekről apjának, mint hajdanán.
-Nagy a baj, apa! Úgy összezavarodott bennem minden... Mióta kijöttem a sittről, semmi sem olyan,
mint amilyenre számítottam. Én azt hittem, hogy békében, szeretetben élhetek a kis családommal.
Ehelyett mindenütt ellenségek vesznek körül! A legrosszabb Orfeusz haragja. Persze,
megérdemlem, hogy utál, de ez akkor sem jó így! Addig nem fogok nyugodni, amíg ki nem
békülünk, csak azt tudnám, hogyan kezdjek ehhez hozzá...
Itt egy pillanatra elhallgatott, de aztán folytatta.
-Szegény Dioméd! Teljesen, mintha magamat látnám benne. Látom, hogy igyekszik tartani magát,
de félek, össze fog omlani, mire végez vele a felesége. Ő nem olyan erős, mint én. Ki van
szolgáltatva a szerelemnek, amit az iránt a némber iránt érez. Ó, legszívesebben megfojtanám
Nikét! A fiam idegileg teljesen ki van készülve, de ez neki nem elég, most anyagilag is tönkre
akarja tenni! Mennyit kell elviselnie még Diomédnek? És én hogy tudnék segíteni rajta? Átkozott
nő! Átkozott szerelem! Az sosem lehet boldog, aki szerelmes. Soha! Én sem vagyok boldog...
Dezdemóna tökéletes feleség, csak éppenséggel már nem érez irántam semmit. Jó, kitart mellettem,
a vagyonom miatt sosem fog elválni tőlem, de nekem ez nem elég. Mért van az, hogy én nem
érdemlem meg az asszonyi gyengédséget? Engem nem fog már szeretni soha senki?
Eszébe-jutottak a gyerekek. Köztük is a kis Apolló. Lelki-szemeivel szinte látta, amint játszik a
kisfiú, vagy éppenséggel alszik. Olyan édes volt... Mosolyt csalt ajkára a kép.
-Megkedveltem azt a kis fattyút. Igaz, hogy nem tőlem van, de attól még szerethetem. Meg kell
próbálnom minden tőlem telhetőt, hogy legalább neki jó apja legyek. Nem szúrhatom el még
egyszer, úgy mint Orfeusszal. Talán ez az utolsó esélyem a gyereknevelésre. Meg kell tanítanom őt
mindenre, amire te tanítottál annak idején, apám. Büszke leszel a legkisebb unokádra. Egy napon
érdemes lesz a nevedre! De addig még nagyon sokat kell foglalkoznom vele. Ki gondolta volna,
hogy ilyen öreg fejjel újra pelenkákat fogok cserélgetni? Rengeteg türelem kell ehhez a gyerekhez...
Lehet, hogy nekem már nem sok van belőle.
Dárius fáradtnak érezte magát. Homlokát tenyerébe támasztotta, mikor újra elárasztotta az a
rengeteg kétség és probléma.
-Jaj, mi lesz velem, apa? Lehet, hogy erőt kellene vennem magamon? Igen, elég a jófiú szerepéből!
Nekem az amúgy sem állt jól soha. Újra be kell keményítenem, ha fel akarom venni a versenyt a
farkasokkal! Mert ezek széttépnek! Széttépnek a rohadékok, ha nem vigyázok! Ez a törvény
mindenekfelett. Tipord el a többieket, vagy különben ők tipornak el minket! Egy időre elfelejtettem
ezt az aranyszabályt... Azt hittem, hogy az kell az embereknek. A jóság, a törődés, a kedvesség. De
nem! Dezdemóna nem szeret engem egy fikarcnyival se jobban, mióta megváltoztam. Orfeusz nem
bocsát meg nekem, hiába bántam meg a bűneimet. És ráadásul azóta az ilyen kis felkapaszkodott
kis senkik, mint Niké, azt hiszik, packázhatnak velem! Nem félnek a haragomtól... De majd
megmutatom nekik, hogy Dárius Angelopulosszal nem lehet csak úgy szórakozni! Mindenki meg
fogja bánni, aki mostantól azt hiszi, átgázolhat rajtam büntetlenül!
A férfi feláll, tekintete eltökélt volt.
-Köszönöm, apa! Tudtam, hogy te segítesz! Mindig a te tanításod szerint éltem, és csak magamba
kellett néznem, hogy újra megtaláljalak idebent. Te vagy én. Én vagyok te. Szeretlek, apa, és
vigyázz ránk oda fent a mennyekből!
 141

IX. fejezet

Ixion magában mosolyogva ült az asztalfőnél irodája tárgyalótermében. Jobb oldalán Dárius és
Dioméd foglalt helyet. A két férfi szótlan volt és kimért. Habár felvették a szokásos gőgös álarcukat,
gyűlölettől izzó fekete szemük elárulta, hogy cseppet sem közönyösek.
Az ügyvéd úr bal oldalán Niké ült szemben férjével. Botrányosan rövid és kivágott ruhájában
megtestesítette minden férfi álmát és rémálmát. Bosszúra éhes, gúnyos mosolya pofonként hatott
Diomédre. Dárius pedig már alig bírta türtőztetni magát.
Ixion elégedetten figyelte a jelenetet.
-Khm, nos... köszönöm, hogy eljöttek a megbeszélésre. Az ugye tiszta mindenki számára, hogy mért
vagyunk itt?- kivárt egy pillanatot, de egy pisszenés sem hangzott fel, ezért hát folytatta.-
Angelopulosz úrtól szeretném megkérdezni, hogy hol van az ő jogi képviselője.
-Eufrozina ma sajnos nem tudott eljönni.- válaszolta Dioméd.
-Ebben az esetben akkor felesleges bármilyen megállapodást kötni, ugyanis az így érvénytelen lesz.
-Akkor ne kössünk megállapodást, hanem egyszerűen csak beszélgessünk!
Ixion felvont szemöldökkel ügyfelére nézett. Niké beleegyezve bólintott.
-Rajta, beszélgessünk!
De senki sem szólalt meg. A feszültség csak gyűlt, és a csendtől egyre nehezebbé vált a levegő.
Végül Dioméd volt az, aki már nem bírta tovább.
-Magyarázatot várok, Niké! Miért?
-Mit miért?
-Miért ülünk itt? Mért nem beszéljük meg kettesben a problémáinkat? És legfőképp... mért akarsz
tőlem elválni?
Ixion válaszolt a nő helyett.
-Ügyfelem lelki-terrorra hivatkozik.
Dárius felhorkant.
-Nem téged kérdezett a fiam!
-Elnézést!
Minden szempár Nikére tapadt. A nő nyugodtan hátradőlt.
-Egyszerű a válasz. Elég volt! Elég volt ebből a házasságból.
-Mert lelkileg terrorizáltalak? Ez te is tudod, hogy hülyeség!
-Mért volna hülyeség? Papírjaim vannak róla! A pszichológusom első szóra kiállított nekem egy
olyan szakvéleményt, amiben feketén-fehéren benne van, hogy súlyos depresszióban szenvedtem.
-Hát ez már mindennek a teteje! Semmi közöm a depressziódhoz!
-Ezzel nyugtattad éjszakánként a lelkiismeretedet, hogy tudj aludni?
Diomédnek elakadt a szava. Habár ő volt a kérdező, és követelte a választ, most mégsem bírt
megbirkózni vele. Leginkább a felesége szemében lévő őszinteség fájt neki.
-És végleges a döntésed?
Niké érzéketlenül nézett rá.
-Én már nem megyek vissza hozzád, Dioméd!
Dárius figyelte fiát, amint belülről úgy omlik össze, akár egy kártyavár. Itt volt az ideje, hogy ő
vegye át az ügyet. Vele nem fog ilyen könnyen elbánni ez a szívtelen ringyó!
-Sebaj! Van még több millió nő e földön, akikből válogathatsz, fiam!- Diomédnek címezte szavait,
de Nikét figyelte undorodó fintorral az arcán.- Bizonyára akad egy jóravaló, intelligens, szép lány,
akinek az sem esik majd nehezére, hogy örököst szüljön neked!
Niké, aki idáig mozdulatlanul ült, most erősen belemarkolt az asztalba, hogy képes legyen
megőrizni higgadtságát. A gyerek említése volt az egyetlen, amivel ki lehetett hozni őt a sodrából.
 142

Dárius ezt nagyon jól tudta, ezért is használta ellene.

-Elfelejti, drága apósom, hogy én is voltam terhes! Nem vagyok terméketlen, ha erre céloz!
-És ha a vetélés után váltál azzá, kedves menyem?
-Én biztos, hogy nem vagyok meddő! Az egyetlen, akivel itt gondok vannak, az a fia!
Dioméd felpattant, ezzel majdnem rájuk döntve az egész asztalt.
-Ezt ne merészeld, Niké! Fogd be a szádat!
A nő kinevette férjét.
-Nekem te nem parancsolgatsz többé! Félsz, hogy kiteregetem idegenek előtt a családi szennyest?
Mert képes vagyok rá! Egyetlen dologgal foghatod csak be a számat, ha fizetsz érte!
-Végre a lényegre tértünk!- mondta Dárius színtelen hangon. Erővel megragadta fia karját, és
visszanyomta őt a székbe. Dioméd kelletlen arccal rázta le apja kezét, de azért helyet foglalt.
Újra Ixion szólt közbe.
-Ügyfelemnek joga van az őt megillető részhez Angelopulosz úr vagyonából.
-A felét kérem!- csattant fel Niké.- Mindennek a felét akarom! És ez még semmi! Ha hajlotok a
peren kívüli megegyezésre, akkor további követeléseim vannak! És ha nem teljesítitek, akkor
találkozzunk a bíróságon!
A nő méltóságteljesen felemelkedett az asztaltól. Úgy tűnt, ezzel be is fejezte a társalgást. De
Dioméd kikelt magából.
-Nem hittem volna, hogy ekkora pofátlanságra is képes vagy! De tudod, mit? Tőlem egyetlen
drachmát sem fogsz kicsalni, Niké! Úgy mész, ahogy jöttél, egy szál rongyban! Megértetted?!
-Én kétlem! De csak, hogy lásd, milyen ellenfél is vagyok én, adok nektek egy hét gondolkodási
határidőt. Ha addig nem veszed fel az ügyvédemmel a kapcsolatot, akkor nem leszek tovább
könyörületes hozzád!
-Ó, de félek!
-Azt tanácsolom, hogy inkább ne várd meg azt, amikor én kimutatom a fogam fehérjét! Mindenre,
hallod? Mindenre hajlandó leszek, hogy a tárgyaláson megalázzalak! Addig fog tartani a huzavona,
amíg az egész világ meg nem tudja az Angelopulosz család szégyenletes kis titkait! És legfőképp a
tieidet, Dioméd! Fel mered ezt vállalni?!
-Minket fenyegetsz?- fojtotta fiába a választ Dárius.- Te ostoba némber! Hát még mindig nem érted,
hogy te ebből a játszmából csak vesztesen jöhetsz ki? Vagy nem tudod, kikkel állsz szemben?
Niké idegesen megnyalta a száját. Apósa sötét arckifejezése egyértelmű jele volt annak, hogy
szavai hátterében mi áll. A közismert gyilkosról mindenki tudta, hogy akkor a legveszélyesebb,
mikor hangja elhalkul, vérmérséklete lecsitul, és tekintete üressé válik. Ezért is tartják
nevetségesnek a mai napig, hogy hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért ítélték el. Ugyan
már! Dárius ahhoz túlságosan fegyelmezett, erős jellem, hogy ehhez hasonlóra adja a fejét. Nem,
egyértelműen kitervelte annak idején, hogy ha megtalálja, megöli Hélioszt. És ez volt az, ami olyan
veszélyessé tette őt.
A nő gyors pillantást vetett férjére, mintegy felmérve, hogy Dioméd mit szól ahhoz, hogy apja épp
most fenyegette meg őt halálosan. De a férfin olyan düh lett úrrá, hogy ha most kés lett volna a
kezében, valószínűleg ő maga vágja el Niké torkát.
-Nem félek tőletek!- vetette oda nekik lekezelően, aztán kiment a teremből.

Dárius pocsék hangulatban ért haza. Bezárkózott dolgozószobájába, és egy üveg tequila
társaságában elmerült gondolataiban. Elég volt csak maga elé idéznie Dioméd búskomor képét,
ahogy ott ült mellette a kocsiban, és egy árva szót sem szólt, hogy még inkább felmenjen benne a
pumpa.
Legszívesebben kitekerném Niké nyakát! Ó, az az álnok szuka! Mit képzel magáról, ki ő? Még
hogy nem fél tőlünk... Majd én megtanítom neki, hogy kivel kekeckedjen!
 143

Vérszomjas gondolatait a telefon csörgése szakította félbe. Megnézte, hogy ki a hívó.

Gondterhelten sóhajtott fel, mikor rájött, ezt a hívást muszáj fogadnia.
-Hektor! Mi újság?
-Én is ezt szeretném tőled tudni! Hallom, kijöttél a börtönből, és még csak nem is kerestél engem!
-Hát így hiányoztam?
Dárius fél kezével töltött magának az italból, felhajtotta, aztán hátradőlt székében.
-Ilyen hihetetlen volna?- hallgatta a vonal másik végéről Hektor karcos hangját.- Habár a fiad is jó
üzletember, de nem egészen a te módszereid szerint dolgozik.
-Azért remélem, nem volt vele gond?
-Nem panaszkodom. Mesélj, hogy vagy barátom?
-Köszönöm kérdésed, minden rendben van.
-Ez biztos?
Volt valami Hektor hangsúlyában, amitől Dárius a szemöldökét kezdte ráncolni.
-Miért?- kérdezte gyanakvóan.
-Te egyáltalán láttad már a ma reggeli újságot?
Az igazság az volt, hogy nem jutott még rá ideje, hogy elolvassa a legfrissebb híreket, pedig
általában rögtön felkelés után máris azzal kezdte. Volt egy olyan sejtése, hogy meg fogja bánni,
amiért a ma reggel elhagyta ezt a szokását.
-Mi áll benne?
-Dioméd szerepel szinte minden címlapon. Mondd, valóban válni készül? Vagy csak pletyka?
-Várj egy percet, kérlek!
Befogta a telefont, aztán ordítva magához kérette az egyik cselédet. Az ijedt lány pillanatok alatt
asztalára tette a kért lapokat. Gyorsan átfutotta azt a pár sort, ami a fia válásáról szólt. Dárius
haragjában a fogait csikorgatta.
Ez csakis Ixion műve lehet! Vagy Nikéé! Az a sunyi kis cafka! Megígérte, hogy tönkreteszi
családunk hírnevét, és nem is vesztegette az idejét! Ó, hogy az a...
-Halló? Dárius, ott vagy?
Elfeledkezett Hektorról, aki még vonalban volt. Megköszörülte a torkát, aztán újra a füléhez
emelte a kagylót.
-Igen, itt vagyok. Igaz a hír.
-Micsoda öröm! Végre eljött az alkalom, hogy betartsd az ígéreted!
Dáriusnak immár leesett, hogy mi volt az oka az öreg kíváncsiságának. Több, mint két évvel
ezelőtt köttetett közöttük egy szóbeli megállapodás, miszerint legidősebb fia, és Hektor kis-unokája
házasságra lépnek, és ezáltal kettejük hatalmas olajvállalata összeolvadhat, és így lesöpörnek
minden versenytársat a piacon. Ez volt az álmuk, mely mindkettejük számára igen gyümölcsözően
hatna anyagilag. Csakhogy Dioméd Nikét választotta, és így meghiúsult az üzlet. Dárius nem
győzött szabadkozni Hektornak, aki igencsak megsértődött. Most viszont, hogy felmerült a
lehetőség, hogy fia újra nőtlen lesz, az öreg joggal követelhette, hogy teljesítse azt, amire már
egyszer kezet adott.
-Erről előbb beszélnem kell Dioméddel.- mondta Dárius.
-Jobb ötletem van! Találkozzon a két fiatal! Vétek volna úgy elutasítania Maját, hogy mégcsak nem
is látták egymást.
-Ebben igazad lehet! Tudod, mit? Meghívlak titeket ide.
-Pompásan hangzik az ötlet! Holnapra ott leszünk.
-Hektor! Azért szeretnélek figyelmeztetni, hogy én nem garantálhatok semmit! Dioméd fog dönteni.
-Ez csak természetes! Majd még beszélünk.
-Igen. Akkor várunk titeket!
Dárius letette a telefont. Akaratlanul is újra a pohár után nyúlt.
-Te jó ég! Még ez is...
Persze, reménykedett, hogy jól fog elsülni a dolog, de kételkedett benne. Dioméd túlságosan bele
 144

van még bolondulva abba az áruló feleségébe ahhoz, hogy képes legyen más nőt is észrevenni rajta
kívül. De ki tudja? Lehet, hogy amint belép az ajtón az a lány, rögtön felkelti fia érdeklődését.
Dioméd rálépne a felejtés útjára, és a válás sem viselné meg annyira.
És ha feleségül venné Hektor unokáját, az óriási üzleti lehetőség volna a családnak. Idáig sem
nélkülöztek, de onnantól kezdve tejben-vajban fürödhetnek, és örökre stabil maradna a
megélhetésük. A fiának eszement bolondnak kellene lennie ahhoz, hogy ne menjen bele ebbe.
Mindenképp beszélni fog erről vele!
Ám előbb fel kell készülnie Hektor fogadására. Vigyáznia kell azzal a vén rókával, mert nem ma
jött le a falvédőről! Majd szól Párisznak, hogy kövesse az öreg minden lépését. Nehogy még a
végén kézfogó helyett egy háború kerekedjen ki ebből a látogatásból. Ilyen hidegvérű üzletember
mellett, mint Hektor, bármi megtörténhet.

Dioméd amint értesült róla, hogy öccse kijöhetett a kórházból, felment hozzá a műterembe.
Eugént, mint mindig, festés közben lepte meg.
-Elment az eszed?! Neked pihenned kellene még!- mondta köszönés helyett.
Eugén feléje fordult.
-Üdv, bratyó! Nem látod? Jól vagyok! Felesleges az ágyat nyomni, mikor annyi dolgom van még.
Dioméd odaért hozzá, és alaposan szemügyre vette testvérét. Tényleg jó formában volt, de azért
vigyázott, nem ölelte meg olyan erősen, mint szokta.
-Úgy megijesztettél, te eszement őrült! Minek kellett neked azzal a kétajtós szekrénnyel
kikezdened?! Níkosz háromszor nagyobb nálad, te mégsem engem hívtál, hanem egymagad
játszottad a hőst, és nézd, hogy jártál!
Eugén kibontakozott a karjaiból, és lesimította az ingén esett gyűrődéseket.
-A sógorod elkalapálása az én dolgom volt. Nem bízhattam másra, hiszen engem sértett meg.
Egyáltalán minek szóltatok bele apával?
Dioméd álla leesett. Azt még álmaiban sem gondolta volna, hogy végül ő kap szemrehányást
azért, mert megvédte testvérét. Ezen teljesen kiakadt.
-Már a földön feküdtél! Ember, te eszméletlen voltál, ő meg még mindig ütött! Hát mit kellett volna
tennem?! Hagytam volna, hogy halálra verjen?!
De a festő csak nevetve legyintett.
-Ugyan! Níkosz eleve bele sem akart menni a verekedésbe, én provokáltam őt végig.
-Akkor is megérdemelte, amit tőlem kapott! Hogy merte a menyasszonyodat elcsábítani, he? Aki
kikezd veled, az velem is kikezdett!
-Dioméd, higgadj már le, tesó! Én eleve fel akartam bontani Dáfnéval az eljegyzést. Az amerikai
csak felgyorsította a folyamatot.
-Ez most komoly?
-Hát persze! Én Íriszt szeretem! Te nem tudtad?
-Bocs, de sosem közölted velem!
Eugén megmosolyogta testvérét, aki sértődött arccal álldogált mellette.
-Ne csüggedj, hiszen tudod, hogy milyen vagyok! Egész nap csak festegetek, alig érintkezem az
emberekkel. Nem csak te, más se ismeri a gondolataimat, mert nem sűrűn osztom meg az
emberekkel.
-De én a bátyád vagyok! Hogy lehet, hogy én elmondok neked mindent magamról, de közben
semmit sem tudok rólad?
-Ez nem attól függ! Egyszerűen más-más típusok vagyunk. Te a szószátyár, én meg a hallgatag.
-Na kösz! És most érezzem ettől jobban magam?
Eugén elgondolkodva nézett testvérére.
-Hé! Ma nagyon kis érzelgős vagy... Hallottam, hogy Niké elhagyott. Hogy bírod?
 145

-Már megint a lelki-szemetesládát akarod játszani?

-Most mit tegyek, ha nekem ez áll jól?
Dioméd a fejét csóválta. Lemondóan sóhajtott egyet.
-Valóban szarul vagyok!
-Ezt nem is csodálom! És megmagyarázta, miért döntött így? Csak nem megharagudott, mert
Níkoszra támadtam?
-Ez nem a te hibád! A legjobb esetben is csak ürügyként szolgált neki az a verekedés. Igazság
szerint régóta készült arra, hogy elköltözik innét. Tudod, mostanában már nem volt minden rendben
közöttünk. Sokat veszekedtünk.
-Aha. Letörtnek látszol...
-Hát... Ó a rohadt életbe!
Eugén aggódva nézte bátyját, amint annak büszke álarca pillanatok alatt darabokra törik. Bár nem
volt biztos benne, de mielőtt Dioméd elfordult volna tőle, mintha könnyeket látott volna legördülni
az arcán. Megértően a vállára tette kezét.
-Semmi baj! Ereszd ki a gőzt, bratyó! Az ember nem lehet állandóan olyan, mint egy robot.
-Ha apa ezt látná, agyba-főbe verne engem.
Ez valószínűleg így igaz. Dárius nagyon kemény ember volt, apának pedig egyenesen ijesztő.
Mind a fejlődésükben, viselkedésükben és neveltetésükben soha nem ismert tréfát. De hármójuk
közül a legkeményebb folyton Dioméddel, az örökösével szemben volt. Azt pedig már
gyerekkorukban hamar megtanulták, hogy ha elgyengülnek, azt apjuk kegyetlenül megtorolja.
-Ő most nincs itt!- mondta Eugén, és meglebegtetett egy zsebkendőt bátyja orra előtt.- Na mi lesz
már? Fogadd el!
Dioméd kivette a kezéből, de nem csinált vele semmit, csak gyűrögette ujjai közt, miközben
elrévedező tekintettel bámult ki az ablakon.
-Még mindig szereted Nikét?- kérdezte a festő.
Bátyja öngúnnyal teli nevetést hallatott.
-Szánalmas, mi? Amíg együtt voltunk, azt hittem, teljesen kihűlt a kapcsolatunk. Ám amint kilépett
az életemből, én padlóra kerültem. Néha... vagyis nagyon sokszor úgy érzem, mit sem ér az egész
már nélküle. Nagyon hiányzik nekem!
-De hát nem haragszol rá azért, mert elhagyott?
-Ó, dehogynem! Úgy felhúzott ma is, azt hittem, hogy megölöm őt! Komolyan, én félek magamtól,
hogy mit fogok csinálni vele, ha nem áll le! Pénzt akar! Érted te ezt? Mert én nem! Soha nem
néztem volna ki belőle, hogy ilyen anyagias! Én tényleg meg voltam győződve róla, hogy
szerelemből jött hozzám! Milyen ostoba voltam!
Eugén hátrahőkölt. Hát erre még ő sem számított, nem hogy a bátyja. Bele sem mert gondolni,
Dioméd legbelül hogy szenvedhet. Ó, szegény testvére! És ezzel még korán sincs vége! Mire
kimondják a válást, az rengeteg időbe telhet. És addig számtalan alkalma nyílhat Nikének, hogy
még gyötrelmesebbé tegye testvére életét.
Semmi kétség, Diomédre olyan tortúra vár, amit sosem fog elfelejteni.

-Ó, azt látnod kellett volna, Níkosz!- dicsekedett Niké.- A földbe döngöltem azt a két szemétládát!
Dölyfösködhetnek, amennyit csak akarnak, én tudom a gyenge pontjaikat!
Bátyja mélyreható tekintettel nézte őt.
-Biztos, hogy ennyire élvezted a dolgot, vagy csak megjátszod magad előttem?
A nő megdöbbent azon, hogy Níkosz mennyire ismeri őt. Valóban, tudat alatt, ő maga százszor
jobban szenvedett, mint Dioméd. Tudta nagyon jól, hogy amiket kimond szavakat, azzal mélyen
megsebzi férjét. Talán ha Dárius nem lett volna ott, megtörik magabiztossága, és nem lett volna
képes végigcsinálni a műsort. De apósa olyan haragra gerjesztette, hogy már azt sem bánta, ha porig
 146

alázza cserébe Diomédet. Bosszúra éhezett.

Odaértek Dáfné háza elé, és Niké kinyitotta az ajtót. Habár örült, hogy testvérét kiengedték a
kórházból, de Níkosz még mindig nem gyógyult meg. Arca úgy fel volt dagadva, hogy alig látott ki
a lilás-kékes-zöldes duzzanatok alól. Aki csak velük szemben jött az utcán, az mind elfordította a
tekintetét róla. Úgy sejtette, hogy a bordatörése még ennél is jobban fájhat, de bátyja nem
panaszkodott.
-És a házigazda?- kérdezte a férfi.
-Még dolgozik. Talán hiányolod?
Egymásra néztek. Niké hangjában nem kis gúny csengett.
-Ne célozgass, vágd egyenesen a pofámba, ha gondod van velem!
-Most meglepődtél, mert még mindig haragszom rád?
-Az Isten szerelmére, mikor hiszed már el nekem, hogy hozzá se nyúltam a barátnődhöz!
Niké csak a szemöldökét vonta fel.
-Te hülyének nézel engem? Még szép, hogy volt valami köztetek!
-Talán... De nem feküdtem le vele!
-Mert nem jutott időtök rá!
-Hé, nem fogom magam hibásnak érezni, és ne próbálj meg bennem bűntudatot kelteni! Az a
kapcsolat eleve halálra volt ítélve! Eugén azt mondta, mást szeret. Dáfné is amolyan kikapós fajta.
Én csak kéznél voltam neki, semmi több!
-Semmi több? Ez biztos?
Egy pillanatra Níkosz elbizonytalanodott. Húga úgy fixírozta őt, hogy attól kezdte kényelmetlenül
érezni magát. Tétován válaszolt.
-Ööö... most mit szeretnél hallani? Ha azt mondom, hogy érzek Dáfné iránt valamit, akkor
bepánikolsz. De ha azt mondom, hogy csak ledöntöttem volna egy menetre, akkor meg egy szemét
alaknak fogsz tartani, aki ki akarta használni a barátnődet.
-Mért nem mondod meg egyszerűen csak az igazat?
Níkosz vállat vont.
-A második lehetőség.
-Ettől tartottam!- Niké kelletlenül sóhajtott.- Ebben az esetben meg kell kérjelek valamire, bátyus!
Mi itt most vendégek vagyunk Dáfnénál, ami azt jelenti, hogy jó fiúnak kell lenned!
-Azaz?
-Azaz türtőztesd magad! Tartsd féken a libidódat, vagy vigasztalódj valaki mással, mert ha te meg a
barátnőm elkezdenétek romantikázni, az még önmagában nem volna gond, de amint
összevesznétek, eléggé égő volna itt tanyáznunk továbbra is. Márpedig én addig nem mozdulhatok
innét, amíg a válás le nem zajlik. Nincs pénzünk szállodára, Níkosz. Így is áldom a szerencsémet,
hogy Dáfné befogadott minket. Ne szúrd el!
Bár a férfit enyhén sértette, hogy húga próbálja őt irányítani, de azt el kellett ismernie, hogy
Nikének igaza van. Dáfné túl sok neki, nem tudná őt kezelni. Tényleg az lesz a legjobb, ha
mostantól távolságot tart tőle.
-Oké, ahogy akarod!
-Akkor megállapodtunk?
-Most mondtam, nem?!
-Hú, nagyon ingerült vagy!
-Csak egy kicsit pihennem kell. A kórházban folyton valaki járkál, nem tudtam ott normálisan
kialudni magamat. Megmutatod a szobámat?
Niké megértően a karjára tette a kezét.
-Biztosan nem más az oka?


 147

Níkosz váratlanul felkelt az ajtó nyitódására. Dáfné jött be a szobájába. Álmos képpel felült,
mikor meglátta a nő kezében a tálcát. Nagyjából ekkor tudatosult benne, hogy a takaró alatt
meztelen. Zavartan köszörülte meg a torkát.
-Szia!
-Ó, bocs, felkeltettelek? Nem is tudtam, hogy te amolyan délutánalvó-típus vagy.
-Általában nem is, de most a gyógyszer kiütött.
Dáfné arcát elfelhőzte az aggodalom.
-Még mindig vannak fájdalmaid?
-Ugyan már, kibírom!
-Nahát, már el is felejtettem! Hiszen te egy kemény cowboy vagy, akinek ez meg sem kottyan! A
világért sem vallanád be soha, hogy alaposan elbántak veled, hm?
-A legnagyobb vicc akkor is az, hogy annak a menyasszonya ápolgat, aki megvert engem.
-A volt menyasszonya! Ezt ne felejtsd el!
A nő közelebb jött hozzá, és letette a tálcát az ölébe. Volt rajta mindenféle finomság, Níkosz
mégis elsőnek a kávéscsésze után nyúlt. Belekortyolt a forró nedűbe, és máris jobban érezte magát.
Aztán pillantását Dáfnéra vetette, akinek látványától felforrt a vére. Hogy is felejthette el, hogy
ennyire gyönyörű? Kezdte kapiskálni, hogy igen nehéz lesz számára betartani a húgának tett
fogadalmát.
Úgy elbambult, hogy majdnem kiöntötte a kávét. Egy tűzforró csepp rá is löttyent csupasz
mellkasára, amitől felszisszent. Megrándult, mire a tálca veszélyesen közel került ahhoz, hogy
lecsúszott az öléből. Ha Dáfné nem segít neki elkapni, akkor annak tartalma a földön kötött volna
ki. A férfi szitkozódni kezdett.
-Nyugi, szép fiú! Nem történt semmi.
Dáfné fogott egy szalvétát, és lassú, szinte csábító mozdulatokkal letörölte róla a kávét. Níkosz
pulzusa megduplázódott. Úristen, elképesztő hatással volt rá ez a nő! Attól félt, hogy minden észérv
ellenére ellenállása egyre csökken, mígnem kénytelen lesz behódolni a benne növekvő vágynak.
Lágyan megfogta Dáfné csuklóját, és eltolta magától.
-Nagyon szépen köszönöm az ételt, de talán jobb volna ha egyedül enném meg.
A nő érzéki ajkai ennek hallatán durcásan elbiggyedt.
-Zavarlak téged?
-Én... fel szeretnék öltözni.
-Nem szükséges úgy tenned, mintha szégyellős volnál előttem! Úgy sem látok semmi lényegest,
hacsak nem akarod megmutatni nekem.
Dáfné hangja elmélyült, szeme csillogni kezdett. Lassan kinyúlt, hogy megérintse Níkosz arcát. A
férfi nyelt egyet. Jól esett neki, hogy a nő nem undorodik a kinézetétől. Sőt, simogatni kezdte!
Aztán cirógató ujjai lejjebb siklottak a nyakára, a széles mellkasára, és bordázott hasára. Mire
köldökéhez ért, a férfinek olyan merevedése lett, hogy a tálcával kellett leszorítania.
-Hagyd abba, kérlek!
Ó, ez olyan szánalmasan hangzott! Níkosz nem is emlékezett olyan esetre, amikor visszautasította
volna egy nő közeledését. Olyan helyzet pedig biztosan nem volt, amikor neki kellett volna
könyörögnie, hogy ne csábítsák el! És Dáfné olyan édes módon kínozta őt...
A nő mindentudón elmosolyodott. Magabiztosan a takaró széle után nyúlt. A férfi
lélegzetvisszafojtva nézte őt. Itt az ideje, hogy döntsön, most még visszakozhat.
-Nem hallod?! Elég!
Na ezt már picivel erőteljesebben sikerült Dáfné tudomására adnia. A nő összezavarodva nézett rá.
-Mi bajod van? Idáig sosem tiltakoztál! Most pedig már szabad az út számunkra!
-Á, szóval erről van szó! Azt hitted, hogy amint leveszed az ujjadról Eugén gyűrűjét, máris
felhúzhatod helyette az enyémet?
Níkosz azon-nyomban megbánta elhamarkodott szavait, de nem kért bocsánatot. Tulajdonképpen
még mindig haragudott Dáfnéra amiatt a múltkori eset miatt. A nő akkor bedugta őt a függöny
 148

mögé, ezzel egyértelműen a tudomására hozva, hogy csak a szeretője lehet, és az sem túl sokáig. Az
igaz, hogy ezzel korán sem törte össze a szívét, de attól még a férfiúi önérzete megsérült.
Dáfné méltóságteljesen felállt az ágya széléről. Dühtől izzó tekintete nem sok jót ígért.
-Mit tudsz te?!
-Többet, mint kellene! Elég hamar megmutattad nekem a fogad fehérjét! Én sosem engedném, hogy
olyan palimadárnak nézz, mint Eugént!
-Azt állítod, hogy nem kellek neked?
A nő fogta, és egy mozdulattal kicsapta öléből a tálcát. Aztán pillantását egyértelműen a takaró
alatt ágaskodó férfiasságára vetette, mintegy kinyilvánítva, hogy Níkosz nem titkolhatja tovább
előtte felajzott állapotát.
-Elmebeteg tyúk!- mormogta a férfi, ám igazság szerint le volt nyűgözve Dáfné szenvedélyes
természetét látva.
-Kár tagadnod, hogy vágysz rám!
Nos, ez igaz volt.
A férfi fájó bordái ellenére olyan gyorsan ragadta meg Dáfné karjait, hogy annak még levegőt
venni sem volt ideje, mielőtt berántotta volna az ágyba. Ám amint maga alá gyűrte, és erőszakosan
rászorította száját az övére, a nő máris reagált. Olyan hevesen csókolt vissza, hogy attól teljesen
elszállt Níkosz agya.
Térdeit befúrta Dáfné lábai közé, aki szíves-örömest tárta szét neki a combját. Nyögve érintette
össze csípőjüket. A nő körmei végigszántottak a hátán. Níkosz a blúzon keresztül szopogatni kezdte
a mellbimbóit. Dáfné lihegve markolt bele a hajába.
-Ez az! Dugj meg!
A férfi megremegett e két szó hallatán. Türelmetlen kezekkel tűrte fel Dáfné szoknyáját, már csak
a bugyit kell levennie...
Kopogtak.
-Bemehetek?- kiáltotta kintről Niké.
Níkosz bűntudatosan ugrott le a nőről. Dáfné viszont továbbra is ott feküdt ugyanabban a
felkínálkozó pózban.
-Küldd el!- suttogta.
-Megőrültél?!
Gyorsan felállt, csípője köré csavarta a lepedőt, és kikukucskált az ajtón kívülre.
-Igen? Mit akarsz, Niké? Épp aludtam!
Húga ettől láthatóan összezavarodott.
-Nem ment be hozzád Dáfné?
-Itt nincs!
-De hát hallottam, hogy...
-Visszafekhetnék már végre?!
Niké szája tátva maradt.
-Biztos nincs bent nálad senki?
Níkosz egyszerűen rácsapta az orrára az ajtót. Enyhén szólva is goromba volt húgával, de nem
kívánt magyarázkodni neki. Visszament az ágyhoz, ahol Dáfné azóta teljesen meztelenre vetkőzött.
-Gyere! Fejezzük be!- sóhajtotta neki kéjesen.
-Elment az eszed?! Inkább öltözz fel!
-Csak mert megzavartak minket, máris feladod?
-Itt van a hugom is a házban! Ennyire azért nem vagyok perverz!
-Ezzel azt akarod mondani, hogy én igen? Tudod, mit? Elegem van abból, hogy neked valami
tisztességes, családias, cselédnek-való nő kell! Én nem vagyok olyan!
-Vettem észre! Igazi könnyűvérű kanca vagy!
-Te egy lóhoz hasonlítasz engem?! Ostoba paraszt!
Dáfné felháborodva térdelt fel az ágyon. Níkosz majdnem elalélt a bájaitól. Végig szerette volna
 149

nyalogatni őt tetőtől-talpig, aztán beleharapni a fenekébe, és...

Pislogva rázta meg a fejét, hogy elűzze túlságosan élénk fantáziáját. Mi ütött belé?! Ez a nő
romba döntené egy szent önuralmát is!
-Kérlek! Csak takard el magadat!
-Képtelenség rajtad kiigazodni, Níkosz!
-Mert ahányszor a közelemben vagy, én éretlen tacskóként kezdek viselkedni!
-Tényleg? Ez hízelgő! De akkor mért állsz nekem ellen minden alkalommal? Nem az oltár elé
akarlak citálni, csak egy kis szexet akarok!
-Én viszont azt sem! Úgyhogy megtennéd, hogy békén hagysz?
-Te parancsolgatsz nekem a saját házamban?!
-Költözzek ki?
Dáfné az ágyra-csapott.
-Nem, te ütődött! Ha nem tűnt volna fel, azt szeretném, hogy maradj!
Níkosz karba-fonta a kezét.
-Rendben, de akkor sem fogok úgy ugrálni, ahogy te akarod!
-Meg fogod bánni, hogy most elküldtél engemet! Úgy fogsz nyüszíteni, mint egy kutya, amint
kilépek azon az ajtón!
-Túlbecsülöd magad!
-Én nem hinném! Egyébként ne félj, nem zaklatlak többé! A következő lépés a tiéd! És szerintem
már nem kell sokat várnom rád. Hamarosan fel fogod keresni a szobámat, mert te, édesem, nagyon
ki vagy már éhezve... És én bőséges lakomát tartogatok neked. Csak nehogy elkéss végül a
vacsoráról, cowboy! Az illetlenség volna.

Párisz már hozzászokott, hogy mindig a legváratlanabb pillanatokban fut össze régi ismerőseivel.
Ez általában elég kellemetlen szokott lenni, ugyanis életének azon szakaszát ő már bőven lezárta, és
esze-ágában sem volt visszanézni. Ám az úgy nevezett alvilági cimborák közül nem mindegyikre
gondolt vissza haraggal. Volt egy-kettő, aki soha semmi rosszat nem tett ellene, és ezek közé
tartozik Konstantin is.
Emlékszik, ő és az a fiú a legjobb barátok voltak a suliban. Egészen kamaszkoráig szinte minden
hétvégén náluk ebédelt. Konstantin anyja, Szirén olyan volt számára, mintha saját anyja lett volna.
Az asszony ugyanúgy kezelte őt, mint a fiát. Ha tudott, gondoskodott róla. És ezt Párisz csak egy
módon hálálhatta meg, ha pénzt lopott neki.
A zsebelés először szórakoztatónak tűnt, egyszerű játék volt számára. De ügyesnek bizonyult
benne, ezért egyre többet csórt az emberektől. Szirén eleinte nem akarta elfogadni tőle az anyagi
támogatást, de Párisz rábeszélte. Azt hazudta az asszonynak, hogy suli után dolgozik, és abból van
pénze. Konstantin viszont rájött a titkára, és nyomban ő is be akart szállni a mókába.
Egy napon lebuktak, és a rendőrök bevitték Páriszt. Másnap Szirén letette érte az óvadékot, de
ezek után már semmi sem volt ugyanolyan. Az asszony kioktatta őt, és ellenezte, hogy továbbra is a
fiával barátkozzon. Azt hitte, hogy ha ő kikerül a képből, akkor Konstantint még vissza lehet
terelgetni a jó útra.
Nem így lett. A fiú belekeveredett egy bandaháborúba, és súlyosan megsérült. Miután felépült,
elhagyta az országot. Az, hogy hová került, mit csinál azóta, nem tudta. Szirén is elköltözött. Ez már
röpke huszonnyolc évvel ezelőtt történt. Azt hitte, soha többé nem látja egyiküket sem.
Ezért is volt úgy megdöbbenve, hogy most összetalálkozott Szirénnel az utcán. Elsőnek el akart
osonni mellette, de aztán még sem vitte rá a lélek.
-Semmit sem változtál.- mondta az asszonynak.
Szirén megfordult, és alaposan szemügyre vette őt. Látszott a tekintetén, hogy még csak a szikrája
sincs benne a felismerésnek.
 150

-Mit akarsz tőlem?

-Nem tudod, ki vagyok?
-Na ide figyelj, kis-apám! Már ezerszer eljátszották velem ezt a szart, úgyhogy azt ajánlom, térj a
lényegre, mert nem érek rá egész nap!
Párisz álla leesett.
-Térjek a lényegre?
-Dugni akarsz, nem? Én közlöm az árat, és ha van nálad annyi, máris mehetünk!
-Az... az árat?!
-Igen! Ami nagyban függ attól, hogy világosban, vagy sötétben fogjuk csinálni. Ha leolthatjuk a
lámpákat, az olcsóbb.
-Miért?
-Na ne sértődj meg, de ez a sebhelyes képed nem hoz lázba! Ha egész végig muszáj lesz azt
bámulnom, akkor már legyen értelme, hogy mért teszem, nem igaz?
Párisz csak hümmögni tudott. Szóval Szirén kurva lett. Nem mintha lenézné őt ezért! Túlságosan
is jól ismerte a szegénységet, minthogy bárkit is elítéljen bármiért. Vegyük csak őt! Az évek során
volt rabló, betörő, sikkasztó, csaló, strici és Dárius jóvoltából egy gyilkosságban is részt vett, mint
bűnrészes. A mai napig tartó játékszenvedélyéről ne is beszéljünk.
-Én nem akarok tőled semmit, Szirén! Párisz vagyok.
-Párisz?! Hogy az a... Párisz?!
-Személyesen!
Az asszony újra felmérte őt, aztán hitetlenkedve csóválta a fejét.
-Te csibész, azt hittem, már soha többé nem látlak!
Nevetve összeölelkeztek. A férfi rámutatott egy közeli kávézóra, hogy üljenek be oda. Amint
helyet folaltak, máris beszélgetni kezdtek. Hát volt miről.
-Már nem dolgozol a gyárban?- kérdezte Szirént.
-Nem hallottad? Rég becsődölt! Azóta állok kint. Ezzel többet keresek.
-És mi a helyzet Konstantinnal?
-Ő visszajött Magyarországról. Szegény fiam, neki sem volt jó élete! Börtönbe került, mire a
felesége elhagyta. Aztán évekig ment a harc a kislányért.
-Van egy lánya?
-Katiríni! Olyan gyönyörű! De majd meglátod, hiszen Konstantin mindenféleképpen találkozni akar
majd veled, ebben biztos vagyok! Sokat emlegetett téged.
-És veled mi van? Nem mentél férjhez azóta?
-Nem, de volt egy kapcsolat, aminek Roxána lett a gyümölcse.
-A barátomnak lett egy huga?
-Ja, most lesz tizennyolc éves. De inkább beszélj magadról!
-Az én életem nem valami érdekes. Hiszen tudod, én sem jártam mindig törvényes utakon... Csak
tengődtem, amíg egy nap fel nem karolt egy gazdag ember. Azóta neki dolgozom.
-És hogy állsz a szerelemmel?
Párisz elmosolyodott.
-Hát van egy lány, de most fasírtban vagyok nála.
-Nem laktok együtt?
-Nem, miért?
Szirén tétovázni látszott, de aztán mégis feltette a kérdést.
-Van egy kis gondunk, Párisz. Más esetben nem kérném ezt tőled, de most kétségbe vagyok esve.
Kidobtak minket az albérletből, ahol idáig voltunk. Nincs nálam elég pénz, hogy másikat keressek...
-Ne is folytasd! Szívesen befogadlak titeket, ameddig csak akarjátok.
-Ó, de hát ez akkora pofátlanság volna tőlem!
-Szirén! Azt hiszed, elfelejtettem, hogy gyerekkoromban olyan kedves voltál velem? Ez a
legkevesebb, amit megtehetek értetek!
 151

Az asszony megfogta a kezét.

-Te csak egy árva, eltévelyedett kölyök voltál. És olyan vékony, hogy meg is szakadt volna a
szívem, ha nem tolhatok eléd néha egy kis ételt.
-Na látod? Itt az ideje, hogy viszonozzam valahogy a segítségeteket!
-Köszönöm. Mikor mehetünk?
-Akár most azonnal! Gyere, bepattanunk a kocsiba, és elhozzuk a cuccaitokat hozzám!

Roxána unta már ezt az állandó költözködést. Az anyja munkájából adódóan folyamatos
bizonytalanságban telt az életük. Váltogatni kellett az albérleteket, az iskolákat és a haverokat.
Amint főbérlőjük számára nyilvánvalóvá vált, hogy Szirén mivel keresi a kenyerét, menten kirúgta
őket a lakásából. Nem egyszer fordult már velük elő, hogy az utcán kellett héderelniük. Roxána
szinte már megszokta, de most hogy itt volt bátyja is, akinek fel kell nevelnie kislányát, és így elég
necces lett a helyzet.
Az utolsó pillanatban viszont megérkezett a megmentőjük. Elvileg ez a pali tud Szirén titkáról,
mégsem ítéli el miatta. Anyja viszont stikába odasúgta neki, hogy nála csak kis ideig maradhatnak,
amíg nem találnak egy másik helyet, ahol lakhatnak. Ezt a lány igencsak bánta, mert Párisz jóképű
hapsi volt. Oké, volt neki az a kis forradás az arcán, de attól csak veszélyesebbnek tűnt, nem
csúnyábbnak.
-No lám, ki ez az apacs? Csak nem az én rég nem látott spanom?- köszöntötte Párisz a bátyját.
-Gringó! Szoszi van veled?- kérdezte Konstantin cigányul.
-Semmi, éldegélek még! Hallom belőled is börtöntöltelék lett?
-Na jól van, ne arcoskodj itt nekem, mert olyat kapsz, hogy becsokizol tőle!
A két férfi nevetve megölelte egymást. Roxána elgondolkodva nézte párosukat. Láthatóan tényleg
nagy haverok lehettek a bátyjával. A Párisz alkarján lévő tetoválást eltakarta öltönye, de az ő éles
szeme így is észrevette. Valahogy úgy sejtette, hogy Konstantin még azokból az időkből ismeri,
mikor betörni meg lopni járt. Legalábbis eléggé alvilági alaknak tűnt.
-Nahát, és ez az ifjú hölgy a húgod?- fordult felé a férfi. Roxána hátrált tőle egy lépést.
-Hűtsd le magad, te az apám lehetnél!
Párisz ezen meghökkent, de aztán több figyelmet nem szentelt rá. A lány viszont azért sem tágított
mellőle. Amennyit csak lehetett, el-elcsípett bátyja és az idegen csávó beszélgetéséből. Nem volt
könnyű hallgatóznia, mert míg azok a nappaliban voltak, ő és az anyja épp a cuccaikat pakolták ki a
bőröndökből.
Olyan kíváncsiság lett úrrá rajta! Legszívesebben kifaggatta volna Páriszt, hogy ki ő, mi ő.
Mindent tudni akart róla! Az már azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy szereti a gyerekeket. A kis
Kateríninek már rég lefekvéshez kellett volna készülődnie, de még mindig a férfi nyakában lógott.
-Nem akarok menni, apa!- nyafogott a kislány.
-Mars az ágyba! Nem mondom többször!
Miután Kateríni durcásan elvonult, Párisz elismerően bólintott.
-Ez igen, Konstantin! Hallgat rád! Ez azt jelenti, hogy jó szülő vagy.
-Hát ha engem kérdezel, bizony nem könnyű gyereket nevelni!
Míg erről beszélgettek, Roxána kiment a konyhába. Gyorsan összedobott pár szendvicset, aztán
bevitte a nappaliba. A házigazda megköszönte, de nem tűnt úgy, mint aki el volna ájulva a
teljesítményétől. A lány csalódottan álldogált előtte, nem értette, hogy mért nem sikerül felkeltenie
Párisz figyelmét.
-Adnál végre nekem is egyet, maki?- csettintett neki Konstantin.
Na bezzeg erre azonnal felkapta a fejét Párisz!
-Maki? Te így szólítod a húgodat?
Roxána arca elvörösödött, mikor bátyja nekiállt megmagyarázni a dolgot.
 152

-Persze! Makimajom! Így becézem őt gyerekkora óta.

Ezt a szívást! Azonnal le kell innét lépnie! Lehajtott fejjel visszamenekült a konyhába, miközben
megesküdött, hogy ezt még visszaadja a testvérének. Hogy hozhatta ilyen égő helyzetbe Konstantin
pont az előtt az ember előtt, akinek imponálni szeretne? A bátyja egy hülye tuskó!
Ám mérgelődését félbeszakította egy mondat, amely megütötte a fülét.
-Igen, már el is jegyeztem őt!- mondta Párisz.
Hoppá! Van menyasszonya? Roxána észrevétlenül odalapult a falhoz, hogy kihallgassa a
beszélgetésüket. Következőleg bátyja szólalt meg.
-Gratulálok! Ez azt jelenti, hogy szerelmes vagy?
-Mint az állat!
-Oltári jó bige lehet, ha így megszédített téged! Anno nem volt erősséged a romantika!
-Változnak a dolgok. Megkomolyodtam.
-Azt a rohadt életbe, kíváncsivá tettél! Mikor láthatom őt?
-Ha rajtam múlik, soha!- horkant fel Párisz.- Ahogy téged ismerlek, már nem sokáig maradna az én
barátnőm, rögtön elcsakliznád előlem!
-Szerinted volna esélyem nála?
-Őszintén? Fogalmam sincs! Mostanában nincs minden rendben közöttünk.
Roxána lehunyt szemmel fújta ki a levegőt. Micsoda megkönnyebbülés, hogy a férfi csaja még
sincs képben! Egy mosoly kezdett formálódni szája sarkában, mikor megfogalmazódott fejében a
terv. El fogja csábítani Páriszt!
Igen, kell neki ez a pali! Szüksége van állandó lakhelyre, és sok pénzre. Amint föl tudta mérni,
Párisz ezt simán képes neki biztosítani. Ezzel meg is volna oldva az összes problémája! Az
anyjának sem kellene többé strihelnie az utcán. És hát valljuk be... tetszett neki a férfi. Így össze
volna kötve a kellemes a hasznossal!

X. fejezet

Már reggel megérkezett Hektor és Maja. Az idős úr parancsolóan magas termetével és pökhendi
modorával nagy felhajtást csapott az Angelopulosz birtokon. Miután kiszállt a helikopterből,
egyetlen intése elég volt, hogy a szolgák összeszaladjanak, és csak úgy lessék minden óhaját.
Dárius a teraszról figyelte őket.
-Már szinte el is felejtettem, milyen Hektor.- mondta Párisznak.- Tudod, ő az a tipus, aki ha belép
valahová, akkor minden tekintet felé fordul. Ha pedig elmegy, még napokig érezhető a jelenléte.
-Hm...- morogta a sebhelyes arcú. Több hozzáfűznivalója nem volt a témához. De nem is lett volna
idejük ezt megbeszélni, ugyanis itt volt az ideje, hogy fogadják a vendégeket.
Hektor jég-kék szeme gyorsan felmérte őket, csak aztán jelent meg egy udvarias félmosoly az
arcán. Ám ez talán még fagyosabb volt, mint a tekintete.
-Dárius, rég nem látott barátom, megöregedtél!
-Mindenkit utolér a kora.
-Engem nem.
Miközben kezet-fogtak, Dárius kénytelen volt elismerni, hogy ebben lehet némi igazság. Ez az
átkozott vén róka már hatvanöt éves volt, de egy nappal sem tűnt idősebbnek negyvennél. Olyan
fiatalos hévvel rendelkezett, hogy bárkit lepipált volna.
-Hagyj mutassam be neked, Párisz Hüakinthoszt! Ő az alelnöke a vállalatnak.
Hektor csak bólintott, de igazság szerint rá sem nézett Páriszra. Alkalmazottakkal sosem
foglalkozott. Ez volt az egyik szigorúan betartott elve, amitől úgy tartották az emberek, hogy
diktátor módjára uralkodik Krétán, mintha csak övé volna az egész sziget. Még az a hír is járta,
hogy az egyik unokatestvérén keresztül intéztet el mindent, mert a saját szolgáihoz sem szól.
 153

Miután könnyedén átsiklottak Hektor pimasz magatartásán, az öreg megfordult, hogy intsen
unokájának, aki idáig mögötte várakozott.
-Gyere, Maja, mutatkozz be Dáriusnak!
-Jó napot, uram!- biccentett szégyellősen a lány.
-Ő az én kertem legszebb virágszála!
Hektor olyan büszkén vigyorgott, hogy szinte el sem hitték, hogy ez ugyanaz az ember, aki az
előbb olyan fapofával álldogált előttük. A beszélgetés kezdete óta először látszottak arcán igazi
érzelmek. Valóban nagyon szerethette unokáját.
Dárius kíváncsian a lányhoz fordult, és meg volt elégedve a látvánnyal. Maja mindenben Niké
ellentéte volt. Fekete haját kontyba fogta, hamvas bőrét pír fedte, tekintetét pedig alázattal lesütötte.
Halk, félénk kis hangja ellenére is bájos jelenség volt.
-Kivételes szépség, az már igaz!- helyeselt Dárius.
-A fiad igen elégedett lesz vele! Maja úri-hölgyhöz méltó nevelésben részesült. Mindent megtanult,
ami ahhoz kell, hogy jó asszony váljék belőle.
-Nem kétséges! Na, de mért álldogálunk idekint? Engedjétek meg, hogy bekísérjelek titeket!
A lányt Dezdemónára bízta, aki kedvesen átkarolta Maja vállát, és felkísérte az emeletre, hogy
megmutassa neki a szobáját. Hektort pedig a dolgozószobába invitálta, hogy nyugodtan
beszélhessenek. Párisz mindannyiuknak töltött egy-egy italt, amit az öreg el is fogadott, de közben
szemével intette Dáriusnak, hogy jobb volna kettesben maradniuk.
-Ó, nyugodtan tárgyalhatunk előtte! Párisz a legfőbb bizalmasom.
Hektor csak a fejét csóválta, de nem szólt egy szót se. Végül-is ő a vendég, ezért kénytelen
alkalmazkodni az itteni szokásokhoz.
-Dioméd holléte érdekelne engem.
Dárius azonnal magyarázattal szolgált.
-Ő most kénytelen a üzleti ügyeivel foglalkozni, de ebédre itthon lesz.
-Szóltál neki, hogy jövünk?
-Sajnos még nem volt időm rá.
Hektor felvonta a szemöldökét.
-Akkor még az is előfordulhat, hogy nem fog örülni a jelenlétünknek.
-Már hogyne örülne! Egy barát látogatása nekünk sosem kellemetlen!
-Barátok... és a jövőben minden bizonnyal rokonok.
-Ez nem tőlem függ!
-Dárius!- tartotta fel a kezét Hektor. Hangjából érezni lehetett, hogy most már tényleg elege van a
mellébeszélésből.- Én most csak téged kérdezlek. Neked hogy volna jobb?
Dárius kortyolt egyet a rizspálinkából, aztán vállat vont.
-Most őszinte leszek hozzád. Én is ugyanannyira a szeretném vállalataink egyesítését, mint te. De a
fiamnak lehetetlen parancsolni. Diomédnél csak egyetlen önfejűbb ember létezik, és az én vagyok.
-Ezt sajnálattal hallom.
-Mindenesetre bízom benne, hogy Maja elbűvöli a fiamat.
-Na, azért nem csak az unokámon múlik minden! Ha Dioméd nem nyitott a házasságra, akkor az a
kislány csinálhat bármit, nem megy vele semmire.
-Hektor, ne húzd fel magad! Maja egyszerűen tökéletes! Nála jobbat senki sem kívánhat! Ha a fiam
nem veszi észre őt, akkor azt kell, hogy mondjam, vér helyett víz folyik az ereiben.
Az öreg valamennyire lenyugodott, de még mindig nem tűnt teljesen meggyőzöttnek.
-Kérdeznem kell valamit, Dárius.
-Csak bátran!
-Az emberek azt pletykálják, hogy Dioméd szerelmes a feleségébe. Hogy igazából nem is akar
elválni tőle. Ez igaz?
-Szóbeszéd! Te hallgatsz az ilyesmire, Hektor? Butaság az egész!
-Nagyon remélem, hogy hihetek neked!
 154

-Ne aggódj, bízhatsz bennem! Egy ilyen fontos üzleti lépést a fiam nem szalaszthat el ócska
szívügyek miatt! Ezt én sem engedném!
-Akkor ígéred, hogy Dioméd gyűrűt húz az unokám ujjára?
Dárius megingott. Szerette volna biztosítani ügyfelét, hogy így lesz, de nem tehette.
-Én minden tőlem telhetőt megteszek.- mondta végül.- Beszélek a fiammal!
-Az jó, mert ezek a mai fiatalok...
-Hát igen, már semmi sem olyan, mint a mi időnkben! Mi legalább még tudtuk, mi az a kötelesség,
nem? És vállaltuk a felelősséget tetteinkért.
-Úgy van!- helyeselt Hektor is.
-De ne törjük egész nap ezen a fejünket! Inkább menjünk, és élvezzük a nyarat! Mit szólsz egy kis
horgászáshoz?
Az öreg elmosolyodott.
-Apád vitt állandóan horgászni engem! Még nem is fejeztem ki részvétemet Apolló halála miatt.
Tragikus, hogy ilyen hamar távozott közülünk. Igazán jó ember volt!
Dárius bólintott.
-Anyám mondta, hogy itt voltál a temetésén.
-Tétisz, és az ő finom sütijei... Horgászás helyett inkább látogassuk meg őt! Lehetséges?
-Persze, hogy lehetséges! Habár nem kezeskedem érte, hogy most is süteménnyel fog várni minket.
Tudod, nagyon beteges. Szegény anyám, fel sem kel az ágyból, mióta apa meghalt.
-Ó, az a drága asszony! Pedig mennyit sertepertélt a kertben, igaz? Olyan büszkén mutogatta
mindig a rózsáit! Apolló meg őt mutogatta büszkén, mintha nem létezne nála nagyobb kincs a
világon.
Dárius felnevetett.
-Hát igen, apa ilyen volt! Nagyon szerette anyut. Mindenkinek hiányzik.


-Anya, mi ez?- kérdezte Euridiké.
Heléna ránézett lányára, aki épp elmélyülten tanulmányozta a kezében tartott borítékot.
-Megérkezett a reggeli posta?
-Ühüm, és jött neked egy levél.
Az asszony megtörölte a kezét egy rongyba, és ott hagyva a saláta készítést, átvette a borítékot.
Most már tudta, mi keltette fel a lánya figyelmét. A levél nem egy átlagos levél volt, hanem egy
meghívó. A neve rajta dombornyomású volt, és körbecizellált. Euridiké kíváncsian figyelte, mikor
nyitja ki.
-Na, mi az? Nem olvasod el?
-Nem tudom, hol a szemüvegem!
-Várj, mindjárt idehozom!
Amint lánya átadta neki olvasószemüvegét, feltette, és átfutotta azt a néhány sort.
-Egy osztálytalálkozó?- csodálkozott Heléna.
-Komolyan? De hiszen már vagy negyven éve volt, hogy leérettségiztél!
-Igen, és ebből az alkalomból szerveztek egy kis bulit Dimitriosz kocsmájában.
-De mért pont ott?
-Gondolom azért, mert ő vállalta.
-Várj csak! Te vele jártál egy suliba?
-Még udvarolt is nekem az a nagy lókötő!
-És? Mi volt köztetek?
-Ugyan már, Euridiké! Én apátokba voltam szerelmes!
-Akkor mért pirultál el?
Heléna még inkább elvörösödött, mikor érzékelte, hogy valóban felforrósodott az arca. El
hessentette közeléből lányát, aztán visszatért a főzéshez, teljes közönyt tettetve. De Euridikét nem
 155

rázta le ilyen könnyedén.

-Szerinted még mindig tetszel neki?
-Jaj, ne fecsegj ilyen hülyeségeket!
-Anya, a szerelem nem korfüggő! Mért ne újíthatnátok föl régi barátságotokat?
-Miket nem beszélsz, te lány! Hű vagyok Horáció emlékéhez!
-Apa sem akarná, hogy egyedül maradj! Hé, azt hiszed, nem látom, hogy mennyire magányos vagy?
Mi itt vagyunk neked, ez igaz, de akkor sem ugyanaz, mintha egy férfi lenne melletted.
-Nincs szükségem senkire!
Euridiké vállat vont.
-Jól van, te tudod! De szerintem ezt Dimitriosznak is magyarázd meg.
-Mért mondod ezt?
-Hát nem látod az összefüggést? Meghívót küld, mert tudja, hogy máshogy sosem tennéd be a lábad
egy kocsmába. Ha engem kérdezel, akkor szerintem akar tőled valamit.
-Csacskaság! Csak a te fejedben fordulhatnak meg ilyen romantikus gondolatok! Ez egy egyszerű
osztálytalálkozó, és semmi több!
-Na és elmész?
Heléna felsóhajtott.
-Hát nem is tudom... Lehet. De félek, kevesen leszünk ott.
-Miért? Nem összetartó a társaság?
-Nem erről van szó! Inkább az a baj, hogy sokan meghaltak azóta. Páran elköltöztek.
-Akkor se unatkozz itthon! Mozdulj ki egy kicsit, hát ha jól fogod érezni magad! Csak aztán nehogy
berúgj nekem!
Euridiké kuncogva nézte anyja megbotránkozott arckifejezését.

Dioméd amint hazaért, és kiszállt a kocsijából, már érezte, hogy itt valami nincs rendben.
Elsőnek is mit keres itt Hektor? Bár mondjuk ezt végül-is könnyen meg lehet magyarázni, hiszen az
öreg az üzlettársuk volt, és az ilyen kapcsolatokat érdemes ápolni néha egy-egy közös
kiruccanással. De mikor meglátta a lányt a nappaliban, leesett neki a lényeg. Dárius és Hektor
beszélgetését gorombán félbeszakítva, elrángatta apját egy üres szobába.
-Ezek meg mit keresnek itt?!
-Mi bajod van, Dioméd?
-Válaszolj már! Te hívtad ide őket?
-Igen, miért? Kifogásolod?
-Képzeld, kifogásolom! Egyáltalán mi ütött beléd, apa?!
-Fiam, nyugodj meg, és beszéljünk...
-Ne nyugtatgass! Inkább azt magyarázd meg, mért akarsz engem az őrületbe kergetni?! Hát mit
ártottam én neked, hogy ennyire utálsz?!
-Dioméd, valamit félreértesz...
-Valamit félreértettem?! Te viccelsz! Mondd csak, nem elég neked, hogy idegileg teljesen ki vagyok
készülve Niké miatt, te még direkt ráteszel egy lapáttal? Mikor csaptál fel kerítőnőnek?
Dárius nem tűrhette tovább ezt a tiszteletlen beszédet.
-Elég volt a nyavalygásból! Nem tetszik a jelenlétük? Szar ügy, mert egy ideig nem mennek el! És
elvárom, hogy amíg itt vannak, megembereld magad, és vendégekhez méltón bánj velük!
-A francokat! Semmi kedvem bájcsevegni, arról pedig ne is álmodj, hogy elveszem feleségül
Hektor unokáját! Mert tudom, hogy ez a terved!
Veszekedésüket váratlanul megszakította Párisz kopogása. A sebhelyes arcú bejött, és halk hangon
közölte, hogy minden kihallatszik. Dárius ingerülten beletúrt őszülő hajába.
-Oh, Dioméd! Esküszöm, Orfeusz után te vagy a legnehezebb eset a családban! Higgadj le, fiam, és
 156

hallgass meg! Senki nem akar kényszeríteni semmire, oké? Felnőtt férfi vagy, és magad döntesz az
életedről. Én csak egy lehetőséget kínálok neked.
-Most ismerted el, hogy azt szeretnéd, házasság útján társuljunk Hektor vállalatával.
-Igen, nem tagadom! Valóban ez volt két évvel ezelőtt is, és most is a célom. De ha kicsit jobban
átgondolod, akkor rájössz, hogy ez nem is olyan rossz!
-Nem, ez nekem sok! Még el sem váltam Nikétől! És ha nem is akarok?
Dárius és Párisz összenéztek. Szánakoztak a fiún.
-Dioméd, ez már csak pusztán idő kérdése! És nincs beleszólásod! Az a perszóna, hál' Istennek,
nem fog visszajönni hozzád, ezt ő maga mondta! De különben is, én a helyedben már nem is
gondolkoznék ilyen hülyeségeken! Örülnék, hogy megszabadulok egy pofátlan tolvajtól!
-Ne beszélj így a feleségemről!
-És ő hogy beszél rólad?! A szennylapok tele vannak az ő interjúival, amiben lejáratja az
Angelopulosz nevet. Nagyapád valószínűleg forgolódik a sírjában! Vagy neked ez sem számít?!
-Nem biztos, hogy ő...
-Ne reménykedj! Bosszút esküdött, és beváltotta a fenyegetőzéseit! Háborút indított ellenünk!
-Azért nem kell ilyen drasztikusan felfogni!
Dárius olyan dühbe gurult, hogy most képes lett volna összetörni a saját fiát. Egyedül az tartotta
vissza, hogy látta, Dioméd hiába védi a feleségét, legbelül tudja, hogy neki van igaza. Erről
árulkodott a szemeiben izzó bánat is. Azért a biztonság kedvéért két lépést hátrált tőle, nehogy
elveszítse az önuralmát.
-Figyelj, fiam! Itt az ideje felnőnöd! A felnőttek világában a férfiak felelősségteljesen választanak
maguknak társat.
-Pénzért nősüljek?
-Mi a baj azzal? Én is pénzért nősültem! Na és? Később mégis beleszerettem anyádba!
-Akkor sem vagyok hajlandó eladni magamat!
-Lám, neked még mindig semmit sem jelent a vállalat! Önfeláldozásként éled meg, ha tenned kell
valamit a megélhetésünkért, pedig én annak idején gondolkodás nélkül csináltam.
-Apa, semmi akadálya nem volna ennek a frigynek, ha nem volnék még mindig szerelmes Nikébe!
-Tehát akkor tisztázzuk! Tudatosan tudod, hogy csak jót tenne nekünk, ha elvennéd Hektor
unokáját. Ez igaz?
-Nem vagyok agyalágyult!
-Pedig nekem annak tűnsz! Hogy lehet az, hogy képes vagy felfogni, micsoda lehetőség kínálkozik
számodra, de közben elszalasztanád az alkalmat, hogy piszkosul gazdag légy?! Ez felfoghatatlan!
-Sajnálom, pedig így van.
Dárius újra Páriszra nézett, némán a segítségéért könyörögve, de amaz csak megvonta a vállát, Ő
sem tartotta teljesen komplettnek Diomédet.
-Jó, akkor legalább egy tanácsot fogadj meg, fiam! Legalább adj Majának egy esélyt! Ne, ne mondj
kapásból nemet! A házasságodnak vége! Ezt vagy hajlandó vagy beismerni, vagy sem, de akkor is
ez a helyzet.
-Ezt nem jelentheted ki csak így!
-Dioméd, én már rég nem magamnak, hanem nektek élek! Mikor fogod már föl? Vagy azt hiszed,
szándékomban áll a sírba vinni a vagyont? A halálom után te fogsz örökölni mindent. Átveszed a
helyem. Te leszel a családfő! De vajon tudni fogsz majd gondoskodni mindenkiről? Nem csak az
anyádról, és a testvéreidről, hanem úgy értem, hogy az egész családról.
-Apa, ne beszéljünk ilyesmiről!
-Pedig muszáj! A halál az élet része! És nem akarlak itt hagyni titeket úgy, hogy nem tettem meg
mindent értetek! De most rajtad a sor! Le kell fektetned az alapokat, hogy még a dédunokáidnak se
kelljen az utcán koldulniuk. Ezt pedig a legkönnyebb módon csak így érheted el.
Dioméd érezte, hogy valamit mondania kell. De akkor sem volt képes arra, amit apja akart.
Viszont ha húzza az időt, akkor legalább eltolhatja valamennyivel a válaszadást.
 157

-Rendben, egy esélyt azért adhatok a lánynak.

-Hektor már másodszor kínálja tálcán a pénzét. Bízom benned, hogy nem utasítod vissza többé!

Arzén felhívta Íriszt, hogy tudnának-e találkozni. Két csörgés után a lány fel is vette.
-Halló?- szólt bele a telefonba Írisz.
-Szia, kedvesem!
-Arzén?
-Igen, én vagyok! Hízelgő számomra, hogy ilyen hamar megismerted a hangomat.
-Ja! Na és mért hívtál?
A lány nem tűnt barátságosnak. Arzén kicsit elbizonytalanodott, ennek ellenére továbbra is hozta a
formáját. Neki még egy nő sem tudott ellenállni.
-Csak arra gondoltam, hogy összefuthatnánk, ha gondolod...
-Nem érek rá!
-Biztosan nincs kedved eljönni velem vacsorázni?
-Ez nagyon kedves, de Eugénnel leszek.
A férfi csak pislogott.
-Kivel?!
-Ez mért ilyen meglepő?
-Hát... Én nem is tudtam, hogy ti újra együtt vagytok!
-És mért érdekel ez téged?
-Mert barátok vagyunk! Vagy nem?
-Ez azért túlzás! Én nem neveznélek téged barátomnak.
Arzén érezte, hogy vesztésre áll. Írisz kifejezetten elutasító lett vele szemben.
-De... Nem értem, mért mondod ezt! Nem kedvelsz?
-Gratulálok, végre leesett neked! És mostantól megkérlek rá, hogy hagyj békén! Ne hívogass!
Ezzel véget is ért a beszélgetés. A férfit villámcsapásként érte a hír, hogy házassági tervei dugába
látszanak dőlni. Ő idáig meg volt győződve róla, hogy szépen halad, és sikerült újra az ujjai köré
csavarni Íriszt. Erre kiderül, hogy ez csupán ábránd volt. A lány ki nem állhatja őt.
Ez Eugén hibája! Az a nyamvadék festő rákapcsolt, most hogy szakított a menyasszonyával.
Ismerte jól a barátját, fejből tudta a trükkjeit. Eugén nyilván addig fényezte magát Írisz előtt, míg a
lány el nem hitte neki minden szavát. Őt meg gonosznak állította be, hogy a leghalványabb esélye
se legyen Írisznél. Sunyi kis rohadék!
Csak azt nem érti, mivel tudhat többet nála a haverja, hogy Írisz állandóan az ő karjában köt ki.
Arzén jóképűbbnek, humorosabbnak, és sokkal lazábbnak tartotta magát Eugénnél. Egyetlen épeszű
tyúk sem választhatja azt a girhes festőt őhelyette! Micsoda képtelenség!
Barbarella! Az az átkozott boszorkány tehet mindenről! Cseppet sem segített neki Írisz
elcsábításának ügyében, pedig semmibe nem tellett volna neki. Pedig még fizetni is képes lett volna
neki a jó-tanácsaiért! Ó, az a csaló! Rávall, hogy segítséget ígér, de közben esze-ágában sincs azt
megadni neki. Igen! El is megy hozzá, és jól beolvas neki! Megemlegeti, amit most kapni fog tőle!

Arisztidnek amúgy sem volt túl jó napja, de mikor vacsora közben megzavarták, még dühösebb
lett. Gyorsan lenyelt még egy falatot, aztán felindultan az ajtóhoz trappolt, hogy megnézze, ki lehet
az. De amint meglátta a küszöbön ácsorogni Arzént, elpattant nála a húr.
-Te meg mi a pöcsömet akarsz itt?
-Barbarellát keresem.
-Ide mert téged hívni?
 158

-Nem, de beszélnem kell vele.

-Az szívás, mert nincs itthon.
-Hol van?
A fiú gúnyos vigyorral az ajtófélfának dőlt. Bármikor máskor elküldte volna a francba, ezt a
tanárutánzatot, de most szívesen válaszolt a kérdésére. Hagy legyen csak féltékeny ez az ócska
paraszt. Ideje végre rádöbbennie, hogy az anyjának akadnak jobbak is, és nincs rászorulva az ilyen
balfékekre.
-A főnökömmel randevúzik!- itt szándékosan ránézett a karórájára, aztán hümmögve leengedte a
karját.- És amint látom, jól érezhetik magukat. Már órák óta elmentek, de nem úgy tűnik, mint aki
korán haza szeretne jönni. Sőt, még az is lehet, hogy Míkisznél alszik!
Arzén képe elkomorodott. Arisztid mosolya most már fültől-fülig ért. Imádta látni, amint ez a
felfújt hólyag kicsit visszavesz az arcából.
-Na jól van!- ásított a fiú.- Valahol máshol áldjon meg téged az ég! Szevasz!
Már készült volna becsukni az ajtót, de Arzén nem engedte.
-Előbb áruld el, hogy hol vannak!
-Majd ha fagy! Ja és egy jó-tanács, mielőtt elhúzol innét: szállj le az anyámról, vagy különben
megbánod!
-És ezt ki mondja? Te?
-Én! És ha meg akarod tartani azt a pitiáner kis állásodat a suliban, akkor azt teszed, amit mondok.
Apámnak hatalma van itt, és csak csettintenem kell neki, hogy kirúgasson téged.
-És most hova szarjak?
-Nekem mindegy, csak ne ide!
Arzén felnevetett. Arisztid idegesen nézte őt.
-Mi ilyen vicces, seggfej?
-Hát te! Barbarella szexuális életét senki nem tudná nyomon követni, de szinte aranyos, hogy te
megpróbálod keretek közé szorítani. Csak így négyszemközt elárulom neked, hogy nem fog
sikerülni. Az anyád egy igazi nimfomániás. Apádnak gyakorlatilag a Pargában lévő összes férfit ki
kellene rúgatnia az állásából, mert már mindegyiküknek meg volt.
A fiú keze ökölbe szorult. Szívesen bevert volna egyet Arzénnak, de tartott tőle, hogy végül ő
jönne ki rosszul a dologból.
-Te egy csóró senki vagy! A nyomába sem érsz anyámnak!
-Valld be, hogy féltékeny vagy rám! Mi másért akarnál távol-tartani Barbarellától?
-Mindig is sejtettem, hogy a tanároknak borsónyi az agyuk, de te vagy az élő példa rá! Na menj a
rákba, és vissza se gyere, mert anyám nem kíváncsi rád! Ő nagyobb halra feni a fogát.
-Te meg úgy árulod őt, mintha csak a stricije lennél!
-Kapd be, köcsög!
Aztán Arisztid rácsapta Arzénra az ajtót.

Barbarella és Míkisz elköltött egy kellemes vacsorát a tengerparton sorakozó tavernák egyikében.
A hely igencsak hangulatos volt. A zene és a kilátás pazar. Mindenféléről beszélgettek, sokat
nevetgéltek. Barbarella egy intelligens és érdekes úriembert ismerhetett meg Míkisz személyeben.
Már a desszert utáni kávénál tartottak, mire végre felfedték egymás előtt a lapjaikat.
-Nagyon élveztem ezt az estét!- jelentette ki a férfi.- Kár, hogy nem ismételhetjük meg többször.
A nő erre felkapta a fejét.
-Ezt nem értem!
-Szépséges asszonyom, ön elbűvölő egyéniség! Egy gyönyörű és okos nimfa. Engem teljes-
mértékben lenyűgözött!
-Akkor duplán nem értem! Ha ennyire nagy hatással voltam önre, mért nem találkozhatunk többé?
 159

-Önmagamat áltatnám azzal, ha elhinném, hogy egy ilyen páratlan nő, mint kegyed, az enyém lehet.
Nem, én már vagyok olyan tapasztalt, hogy tudjam, maga nem az a könnyen-kapható típus.
Barbarella magában felhorkant, de igyekezett nem kiesni a szerepéből.
-Nem, én valóban nem vagyok olyan!- affektált nyafogós hangon.
-De sajnos, házasságot sem ígérhetek önnek.
Hát ez nem valami jó hír! Arisztid ki fog készülni, ha ezt meghallja. De talán még nincs minden
veszve! Meg kell győznie Míkiszt, hogy mégiscsak vegye feleségül!
-Fél elköteleződni?
-Szó sincs róla! Nagyon is kész vagyok rá! Tudja, én már régóta keresem a lelki-társamat, de még
nem találtam meg az igazit.
-Pedig a fiamtól azt hallottam, hogy sokat próbálkozik... Sok nőnél...
Míkisz megköszörülte a torkát.
-Talán hiba az, ha nem szeretem az egyedüllétet? Gyűlölöm a magányt! Társasági ember vagyok, de
ez még nem jelenti azt, hogy könnyelmű és felelőtlen lennék. A szüleim a tökéletes példa arra, hogy
létezik örök szerelem. Ez az én célom is! Ha megtalálnám a nekem rendelt nőt, egy percig sem
haboznék, hogy megkérjem a kezét.
-De nekem esélyt sem ad.
-Nem lehet, drága! Azok után nem, hogy tudom, másért dobog a szíve.
-Ezt honnét veszi?
Barbarella egyre inkább azt érezte, hogy ez a beszélgetés kezd valami szürreális álommá változni.
Mikor és hol vesztette el az este irányítását? És egyáltalán miről makog ez a vén kecske? Míkisz azt
feltételezi, hogy ő szerelmes valakibe?
A férfi viszont türelmesen elmosolyodott.
-Az a fiatalember, aki a múltkor önöknél volt...
-Arzén a rokonom!
-Kedves, ezt kérem, fejezze be! Felesleges nekem hazudnia, hiszen most tisztáztam, hogy nem
akarok semmit magától! Látom most is a szemén, hogy felcsillant, amint kiejtette annak a fiúnak a
nevét. Szereti őt, és ezzel nincs is semmi baj.
-Míkisz, maga valamit félreértett!
-Nem, nagyon is tisztában vagyok a helyzettel! Eljött velem, hogy el tudja felejteni azt a másikat, de
képtelen rá. Fogadja el, hogy a szívnek nem lehet parancsolni! Minél inkább elnyomja saját vágyait,
azok egyszer csak elemi erővel feltörnek, és elsöpri az akaratát.
Barbarella szó-szerint megkukult. De nem is baj, hiába tagadta volna tovább az Arzénnal való
bensőséges kapcsolatát, az puszta időpocsékolás lett volna.
-Ahogy gondolja! Megkérhetem, hogy vigyen haza?
-Egy pillanat, csak kifizetem a számlát.
Míkisz intett a pincérnek, aki azonnal jött. Miután elintézték a pénzügyeket, végre távozhattak. A
férfi föladta rá hermelin prémjét, aztán kikísérte a kocsihoz. Barbarella vett egy nagy levegőt, hogy
magába szívja az éjszaka édes pézsma illatát. Fülledt meleg volt, csak a tenger felől fújt némi kis
szellő. Távoli zene, kacagás és mulatság hangjai sodródtak feléjük. Ha valamivel jobban sikerült
volna a vacsora, most nem szégyellné megkérni Míkiszt, hogy indulás előtt sétáljanak egyet a
parton. Semmit sem imádott jobban, mint a csillagos ég látványát. De így, hogy rádöbbent, fia
főnöke egy percig sem gondolta vele komolyan, elment a kedve a holdfényben kézen-fogva
andalgós romantikus maszlagtól.
Beült a kocsiba, és végig míg az út tartott, szó-nélkül meredt maga elé. Akaratlanul is
elgondolkozott Míkisz szavain. Tényleg van igazságalapja annak, hogy szerelmes Arzénba?

Arzén nem ment sehová. Egy ilyen kis taknyos nem fog neki dirigálni! Magában dühöngve várt
 160

Barbarella háza előtt, hogy megérkezzen a nő. Éjféltájt már úgy volt vele, hogy hazamegy, de ekkor
érkezett egy limuzin, amiből, mit ad Isten, Barbarella szállt ki.
-Helló, bébi! Jól szórakoztál?- köszöntötte a nőt.
Barbarella hűvösen végigmérte őt, aztán elment mellette. Arzén megragadta a karját.
-Hé! Nem fogsz csak úgy itt hagyni engem, miután órákig vártam rád!
-Mit akarsz tőlem? Mára már igazán nincs kedvem a hülyeségeidhez!
-Beszélnünk kell!
-Majd holnap!
-Nem! Most!
-Engedj el!
-Vagy meghallgatsz, vagy...
A férfi ujjai erősebben martak a húsába. Barbarella nyelt egyet. Még sosem látta Arzént így
kiborulva. Tekintete szinte tüzet okádott haragjában.
-Jól van, de fogd rövidre!
-Szállj be a kocsimba!
-Nem! Itt és most mondd el, amit akarsz!
-Azt mondtam, hogy szállj be!
A férfi rövidre zárta a vitát azzal, hogy egyszerűen csak belökte őt az ülésre. Aztán Arzén is
beszállt az autóba, és indított. Barbarella gyomra enyhén megremegett, de ahhoz túl fölényes volt,
hogy kimutassa félelmét. Azért megkockáztatott egy lényeges kérdést, bár remélte, hogy
magabiztos hangon szólal meg.
-Hová megyünk?
-Na nem, kedvesem! Előbb te válaszolsz az én kérdéseimre! Kezdjük azzal, hogy mért nem veszed
fel azt a kurva telefont, ha hívlak, he?
-Van úgy, hogy nem érek rá.
-Aha! Magasról tojsz rám, igaz? Még az sem érdekel, amiben megállapodtunk?
-Ameddig nem látok pénzt, nem csiripelek!
-Pénzt akarsz?! Egyáltalán semmi hasznodat nem tudtam venni! És most már nem is fogom, mert
Írisz újra összejött Eugénnel!
-Most ezt úgy mondod, mintha az én hibám volna! Hát tehetek én arról, hogy megkopott a híres
charme-od? Talán jobban kellett volna próbálkoznod, és akkor célba értél volna!
Arzén erre egy éles kanyart vett, és behajtott az erdőbe. A fák lombjai között korom sötét fogadta
őket. Pár méter után a férfi fékezett, és leállította az autót. Kiszállt, és kirángatta Barbarellát is.
-Szóval már nem tartasz igazi férfinak?! Ezért mentél ma este el azzal a pasassal?
A nő kitépte magát Arzén kezei közül. Már kezdett elege lenni abból, hogy a férfi úgy vonszolja őt
ide-oda, mint egy rongybabát. Csípőre tett kézzel szembe állt vele, és dacosan felemelte az állát.
-Míkiszre gondolsz? Tájékoztatlak, hogy ő csak a pénzéért kell nekem!
-Valahogy pótolni kell Lionelt, mi?
-Te könnyen beszélsz, Arzén, nem vagy a helyemben! Neked nem kell el kell tartanom egy
gyereket!
-Ugyan már, Arisztid már nem gyerek! És munkája is van ráadásul! Ne takarózz vele, inkább valld
be, hogy egyszerűen csak hozzászoktál a kényelmes létformához, amit mostanában nélkülöznöd
kell. Ezen akarsz változtatni!
-És ha így van? Szívem joga, hogy mit akarok! Sem te, sem más nem szólhat ebbe bele!
-Akkor menj, állj ki a sztrádára, és áruld a tested! Mit érdekel az engem! Te még élveznéd is, ahogy
mindenféle perverz alak rád mászna! Undorító szajha vagy!
-Az lehet, de te ezt a szajhát kívánod! Ne is tagadd!
-Kár volna tagadnom!
Arzén váratlanul megragadta a vállainál fogva, és magához rántotta. De ahelyett, hogy
megijesztette volna, Barbarella az arcába nevetett.
 161

-Féltékeny vagy, igaz? Nahát, hogy csillog a szemed...- itt egy pillanatra elakadt a lélegzete.
Suttogva folytatta.- Minden nő erre vágyik. Erre a részegítő hatalomra, amit most érzek, ahogy rád
nézek. Tűzben égsz értem, igaz? Igaz?
Lágyan a férfi mellkasára helyezte a tenyerét. Elmosolyodott, ahogy megérezte ujjai alatt az
ütemes lüktetést. Arzén szíve olyan hevesen vert, mint egy pillangó szárnya.
-Értem dobod, igaz? Csakis egyedül én értem!
Arzén elhúzta a szája szélét.
-Milyen költői lettél, édesem! Pedig azt hittem, hogy te csak a szimpla dugáshoz értesz.
-Veled sosem tudtam csak úgy szimplán dugni.
A férfi arcáról leolvadt a gúnyos kifejezés. Tétován nézte Barabrellát, hogy vajon komolyan
gondolta-e, amit mondott. Nem sokat láttak egymásból a sötétben. Könnyen lehet, hogy a nő most
is csak játszik vele. De késő már ezen vacillálni. A remény így is feléledt a lelkében.
-Te boszorkány! Újra meg akarsz babonázni?
-Mért hazudsz nekem? Sosem kerültél ki a bűvöletemből!
-Barbarella...- ejtette ki a nevet úgy, mintha csak imádkozna. Kínzó vágy éledt fel ebben a
pillanatban. Arzén lehajolt a nőhöz, ám mielőtt szájuk összeért volna, váratlanul megfordította őt, és
ráhasaltatta a motorháztetőre. Barbarella tiltakozva megfeszült, de csak még jobban leszorította. A
nő pulzusa az egekbe szökött.
-Most mit csinálsz?
Fejét jobbra-balra tekergetve próbált hátranézni, de nem sikerült neki. Csak az érzéseire
hagyatkozhatott. Aztán a férfi végre közeledni kezdett hozzá. Lassan megsimogatta tomporát,
miközben felsóhajtott.
-Te jó ég! Még mindig neked van a világon a legfinomabb hátsód!
Méretes merevedését neki-neki dörgölte hátulról, mire Barabrella elmosolyodott. Nem bírta ki,
hogy incselkedve meg ne szólaljon.
-Nem arról volt szó, hogy nincs szex? A megállapodásunkban ez volt az egyik alapszabály!
-Ezennel felbontom a megállapodásunkat!
-Az jó! Amúgy sem akartam, hogy te és Írisz újra összejöjjetek!
Ezután a nő nem nagyon tudta, hogy mi folyik a háta mögött, csak sejthette. Koppanást hallott, de
tompán, mintha Arzén a fűre térdelt volna. Aztán megérezte azokat a művészien gyengéd ujjait a
bokáján. Lehunyt szemmel megborzongott, mikor a férfi keze lassan felcirógatta magát a vádliján
keresztül extra érzékeny térdhajlatáig. Ott hosszan simogatta, ezzel is megmutatva neki, hogy még
emlékszik minden egyes pontra a testén, ahol imádta az érintését. Barbarella lassan lehajtotta a
fejét, és már csak arra koncentrált, hogy Arzén hogyan kényezteti őt. Kénytelen volt elismerni, hogy
a férfi mesterfokon műveli a csábítás nevezetű tudományt. Amikor megérezte forró leheletét
csupasz combján, bele kellett harapnia ajkába, hogy elfojtsa nyögését. Csókjaitól remegni kezdett a
térde. Mikor a férfi nyelve elérte azt a részt, ahol a legnedvesebb volt, már nem volt képes rá, hogy
elgyengült karjaival szilárdan tartsa magát.
-Arzén!
-Hm?
-Fektess a földre! Nézni akarom közben a csillagokat.
-Amit csak akarsz, istennőm!
Levetkőztek, és a földre terítették ruháikat. Barbarella ráhanyatlott sietve megvetett ágyára, és
kitárta karját a férfi felé. Arzén boldogan bújt be közéjük.
Sokáig csak nézték egymást. Tekintetük egybe-fonódót, nem siették el a dolgot. Kedvüket lelték e
ritka pillanatban.
-El sem tudod képzelni, hogy mennyire kívánlak!- vallotta be a férfi.- Egy másik részem viszont
szeretné elnyújtani ezt az éjszakát amennyire csak lehetséges.
Barbarella beletúrt Arzén éjfekete tincseibe.
-Bárcsak örökké így feküdhetnénk itt!
 162

-Minden nap rólad álmodtam! Minden egyes nap... Te el tudtál engem felejteni?
A nő a fejét csóválta. A férfi elmosolyodott.
-Leginkább a csókod után vágytam! Olyan mámorító! Teljesen olyan érzés, mintha máris magadba
fogadtál volna engem.
Barabrella a száját csücsörítette.
-Akkor adj egy csókot!
Ajkaik egyesültek. Elsőnek szelíden, aztán mélyrehatóbban, szenvedélyesebben.
-Látod? Erről beszéltem!- mondta Arzén.- Egyszerűen tökéletes!
-És még miről álmodoztál?
-A szépséges nyakadról. Újra és újra lejátszódott előttem az a kép, ahogy rajtam lovagolsz,
hátrahajtod a fejed, a hajad végigomlik a hátadon, és a torkod íve olyan kívánni-valóan a szám
felém hajlik. Majd beleőrültem, annyira szerettem volna...
-Beleharapni?
-Igen.
-Akkor tedd meg!- ajánlotta föl a nyakát a nő.
Arzén lehajolt, és apró puszikkal borította be a lágy bőrt egészen a válláig.
-Nem ezt ígérted!
-Tudom, de most gyengéd akarok lenni veled.
Barbarella szemébe könny szökött.
-Nem érdemlem meg.- válaszolta rekedten.- Elárultalak téged! Elárultam a szerelmünket!
-Sss, hagyjuk a múltat! Engem már nem érdekel. Semmi sem számít, csak te velem legyél! Ugye
nem hagysz el többé?
-És te?
-Én megpróbáltam, de nem sikerült.
Újra megcsókolták egymást, de most már olyan erősen, hogy a lelkük is belesajdult. Fájdalommal
szőtt vággyal, kétségbeesett éhséggel falták egymás ajkát.
-Gyere!- kérlelte őt a nő.
De Arzén még visszatartotta magát.
-Még nem! Még egyet el kell mondanom.
-Még egy álmodat?
-Igen. Álmodtam a húsodról. Az illatos bőrödről. Puha melleidről. Az ujjaim követelőzve a
csípődbe markoltak, úgy szorítottalak magamhoz. Láttam, ahogy a nyelvem és a fogam mohón
szopja a mellbimbóidat. Érzed?
A férfi olyan lágyan ért hozzá, mintha csak a szél legyintette volna meg, Barbarella mégis
majdnem az eszét vesztette. Senki ezen a földön nem lett volna képes arra, hogy csak a szavaival
így felizgassa, Arzénnak viszont sikerült. A kéjtől felfokozva lihegett, és tekergett, hogy magába
vezesse a férfit.
-Gyere! Most!
Arzén végre megkönyörült rajta. Sietősen, izzadságtól síkosan, reszketve jutottak fel a csúcsra.
Aztán minden megnyugodott. Megpihent a testük, és békére lelt a lelkük. Jelenlétük tökéletes
harmóniában volt a természettel. Meztelenül és őszintén, félelem nélkül egyesültek a természettel,
mint hajdanán Ádám és Éva. Egymáson lágyan ringatózva feküdtek ott az erdő halk neszezését
hallgatva. Tücskök ciripelték éneküket. A levelek susogták nevüket. Ott, ahol a sűrű lomb között
egy kis rés volt, valóban lehetett látni a fénylő csillagokat és a kísértetiesen világító holdat.
-Varázslatos! Mintha egy mesében lennék!- sóhajtotta áhítattal Barbarella.- Melletted valóban
pogány istennőnek érzem magam.
-Mert az vagy! Te vagy Aphrodité, a szerelem istennője.
A nő szorosan átölelte Arzént.
-És te ki vagy?
-Egy szerencsétlen földi halandó, aki hiába próbálkozik, sosem köthet magához.
 163

XI. fejezet

A reggeli mise után Kasszandra rögtön odament Kostantinhoz és a kislányához. Kateríni és Alex
azon-nyomban ott hagyták a két felnőttet, és bújócskázni kezdtek a padsorok között.
-Talán üljünk le!- mondta a férfi.
-Jó ötlet! Ugye, tudja, hogy tartozik nekem egy interjúval?
-Elsőnek is, szerintem tegeződjünk.
-Oké!- nevetett zavarában Kasszandra. A benne élő nő olyan hevesen reagált Konstantin
közelségére, hogy alig bírta kordában tartani a gondolatait. Még soha nem esett ilyen nehezére
riporterré változnia.- Használhatok magnetofont?
-Ha neked így könnyebb... Kérdezz bármit, amit csak akarsz! Habár fogalmam sincs, hogy mi lehet
bennem olyan érdekes.
-Egy számomra ismeretlen helyről jöttél. És az olvasóim is kíváncsiak arra, hogy milyen az élet
Magyarországon.
A férfi talányos arckifejezést öltött fel.
-Hát... szegényes! Legalábbis én sosem tudhattam meg, hogy milyen érzés a Rózsadombon lakni.
Az egy elég gazdag negyede a fővárosnak.
-Értem. És te végig Budapesten éltél?
-Ott is, de vidéken főképp. Volt olyan falu, ami egészen hasonlított erre a helyre. Parga, csak tenger
nélkül. És a táj nagyon szép!
-Azt hallottam, hogy ott a borok különösen zamatosak. Igaz ez?
-Ha engem kérdezel, szerintem világhírűek! Akárcsak a gyógyfürdőik!
-És barátságosak a magyarok?
-Ó, vendégszerető népség! Sok ott a külföldi bevándorló! Letelepednek, vállalkozásokat nyitnak.
De a turistákat még szívesebben látják!
-És milyenek ott a szórakozási-lehetőségek?
-Jók! Főképp nyáron rengeteg fesztivált tartanak. Habár én nem sokat buliztam. Látástól-vakulásig
dolgoztam. Muszáj is volt, ugyanis azt börtönbe vitték, akinek nem volt munkája. De aztán
megszűnt ez a rendszer. Nem mintha a segélyekből meg lehetett volna élni! Többször is
rákényszerültem, hogy feketén dolgozzak építkezéseken.
-Meddig éltél ott?
-Huszonöt évet.
-Az sok idő! És tudsz magyarul?
-Elég jól megtanultam a nyelvet, bár nagyon nehéz volt!
-És mért mentél ki oda?
-A gyökereimet kerestem. Tudod, az anyám görög nő, de az apám Magyarországról jött. Egy
nyaralása alkalmából összekoccantak, és hát ebből lettem én. Az a szemét, persze lelépett, így
anyám egyedül nevelt fel. Mikor tizenhét éves voltam, kaptunk egy levelet, hogy meghalt. Nem
mintha örököltem volna utána bármit is, de a rokonok azt írták, hogy szeretnének megismerni
engem. Gondoltam egyet, és kiutaztam hozzájuk. Kedvesek voltak, azonnal befogadtak. Kiderült,
hogy ugyanúgy utálták azt a semmirekellő apámat, mint én.
Kasszandra felnyögött.
-Szép kis család! Ó bocs, ezt nem akartam hangosan kimondani!
Konstantin nevetve legyintett.
-Semmi baj, így igaz!
 164

-Szóval akkor félig magyar vagy?

-Nem, én cigány vagyok! Félig görög, félig cigány. Magyar cigány, semmi kétség, de attól még
cigány. Érted?
Kasszandra szeme tágra-nyílt. Érdekesebbnek ígérkezett ez a riport, mint gondolta volna.
-Büszke vagy a származásodra, igaz? Beszélj kicsit róla!
A férfi vállat vont.
-Mit akarsz hallani? Meséljek arról, milyen cigánynak lenni?
-Ha megkérhetlek rá!
-Felemás érzés. Sokszor hátrány, sajnos! Például, ha rasszista emberek a munkatársaid. Vagy ha
azért nem vesznek fel egy állásinterjún, mert nem az idén barnultál. Szóval, mindenképpen nehéz
sors... De vannak olyan pillanatok, mikor úgy érzed, megéri! Ha meghallom a cigány zenét, akkor
táncolni kezdek. Nem azért, mert jó kedvem van, hanem mert egyszerűen benne a van a véremben a
ritmus, ott lüktet. Biztosan sejted, milyen az!
A nő somolyogva nézte, ahogy Konstantin zavarba esik, mikor legbensőbb érzéseiről beszél.
-Folytasd!
-Szóval érdekes dolog ez! És a cigányok nagyon összetartóak, egyébként! Nap mint nap
elcsodálkoztam azon, hogy bárhová mentem, a villamoson leszólítottak teljesen idegenek, úgy
társalogtak velem, mintha mindig is ismertek volna, és csak azért, mert látták rajtam, hogy én is
roma vagyok. Ez valami olyasmi, ami már kezd kihalni az emberekből, de bennük még meg van.
-És tényleg sátorokban éltek?
-Ó, régen volt az már! Mostanra teljesen beilleszkedtünk a társadalomba, nem vándorlunk mi már
sehová. Persze vannak, akik még mindig putrikban élnek, de a legtöbbször önhibájukon kívül.
Sokan szeretnek ítéletet mondani felettünk. Úgy tartják, túl sok pulyát pottyantunk a világra, hogy
aztán az állam tartson el minket. Meg hogy nem szeretünk dolgozni, csak más pénzét lopni. És a
legnevetségesebb sztereotípia, hogy a cigányok sose gondolnak a másnapra. Azt hiszik, hogy amint
felvettük a segélyt, még aznap mindet elisszuk, elmúlatjuk, aztán meg vergődünk egyik napról a
másikra. Azt mondják, koszosak vagyunk, havonta egyszer fürdünk, és hogy a gyerekeink tetvesek.
Nos... így van! Én ki merem mondani, minden vád igaz! De állj, azt nem szabad elfelejtenünk, hogy
nem mindenkire igaz! Én láttam családokat, akik igenis törekedtek, a saját szájuk elől vonták meg
az ételt, hogy a jövő generációra már kicsit jobb élet várjon. Az egyik ismerősöm is olyan volt, hogy
minimálbérért dolgozott, és minden garast a fogához vert, eltette, hogy abból iskoláztassa a fiát, akit
orvosnak szánt. Én bevallom őszintén, volt már olyan, hogy loptam. De ha én loptam, csak kicsibe
loptam, nem úgy mint bizonyos politikusok! A koszosságról pedig ne is beszélgessünk! Néhány
magyar olyan retkes volt, hogy amikor a közelébe álltam, éreztem a bűzét. Pedig fürdőszobája van
otthon, mégsem mosakszik!
-Undorító!
-Az! Egyébként az egész a neveltetéstől függ! A cigányok nagyon vigyáznak arra, hogy
fönnmaradjanak a hagyományaik. Ez tiszteletreméltó! De mi van akkor, ha a lopás kényszerét is
örökítik gyermekeiknek? Az a gyermek hibája?
-Igen, mert később, mikor felnőtt, akkor van választása dönteni, hogy élhet másképp is, mégsem
tesz így. Pedig meg van hozzá a szabad akarata!
-Ez zagyvaság! Csak el kéne olvasni pár pszicholóiai könyvet, és máris tudnánk a választ! Tudósok
támasztották alá a tényt, hogy amit három és hat éves korod között nem tanulsz meg, azt már nem is
fogod tudni. Például, ha valaki kutyák között nevelkedik, mert hát előfordult már ilyen, csaknem
lehetetlen, hogy később vissza tudjon illeszkedni az emberek közé. Na, ez épp egy ilyen dolog!
-Akkor ki a felelős? A szülök?
-A szülők! A nagyszülők! A dédszülők! Visszakereshetnénk egészen a világ kezdetéig! Ez az egész
rendszer átláthatatlan és megoldhatatlan! Az emberek tudatában mélyen bele lett plántálva, hogy a
cigányok rosszak. Elítélnek minket, sokszor igazságtalanul! Amit azért nem értek, mert Amerikában
már rég megoldották ezt a kérdést a feketékkel. Akkor Magyarországon mért burjánzik még mindig
 165

ennyire a rasszizmus?
-És mit gondolsz? Görögországban hogy áll a helyzet?
-Jobb! Sokkal jobb! Itt görög vagyok, senki sem tesz különbséget. Pedig én itt sem titkolom a
származásomat! Felesleges is volna, hiszen látszik rajtam, nem?
Kasszandra tétován bólintott.
-Szerintem csak előnyödre válik!- vallotta be.- Olyan egzotikus az arcod, és senkinek sincs ilyen
szép barna szeme. Mármint, én csak azt akarom mondani, hogy ne érezd magad hátrányban!
Konstantin tekintete felforrósodott.
-Köszönöm.
A nő gyorsan elfordult, nyelt egyet, aztán kikapcsolta a magnetofont.
-Elég egyelőre ennyi! Ha nem bánod, másik alakalommal folytathatnánk.
-Már alig várom!
-Nagyon érdekes dolgokat mondtál! Engem lenyűgöztél!
-Ennek örülök! Egyszer eljöhetnél hozzánk! Most Párisznál lakunk, mert...
-Várj! Ti Párisznál laktok?!
-Ismered?
-Ő az unokahúgom vőlegénye!
-Eufrozina, igaz? Párisz csak róla tud beszélni! Esküszöm, már jobban ismerem azt a lányt, mint ő
saját magát! Alig várom, hogy találkozzam vele!

Dáfné mostanra szedte össze annyira a bátorságát, hogy azt mondhassa, képes lesz Eugén
szemébe nézni. Így hát elment volt vőlegényéhez, hogy elhozza a nála maradt cuccait. Legnagyobb
megdöbbenésére az Angelopulosz villa teljesen üresnek tűnt, ahogy belépett a bejárati ajtón. Nem
mintha bánta volna, hogy elkerülte az embereket, akik úgy is csak leócsárolták volna, vagy ami még
rosszabb, hegyi beszédet kezdenének tartani neki a helyes viselkedésről. Hűség, meg a többi
baromság... Na ne nevettessék őt, mikor annyira nyilvánvaló, hogy ők sem szentek! Nikének van
igaza! Ideje, hogy végre lerántsa valaki a leplet erről a hazug, képmutató társaságról!
Felment az emeletre, ahol Eugén szobája volt. Most már tényleg kezdte furcsállni, hogy senkivel
nem futott össze. Úgy jár-kel itt, mint egy szellem. Ennyi erővel egy betörő már simán kipakolhatta
volna a házat!
Dáfné vállat vont, és megkereste a ruháit. Nem volt túl sok, de azt a keveset bedobta a táskájába.
Benézett a fürdőszobába, ott is összeszedte a kenceficéit. Miután mindent elrakott, elindult
megkeresni a gyémánt nyakláncát. Tisztán emlékezett rá, hogy itt hagyta. Ám hiába nézett be
bárhová, sehol nem találta. Ő akkor sem fog addig elmenni innét, amíg az a kezében nincs!
Egyrészt azért, mert azt a nyakláncot még anyjától örökölte, másrészt menten belehalna, ha Eugén
Írisznek adná. Na azt nem! Ha meglátja annak a szűzkurvának a nyakában, az ő kedvenc ékszerét,
akkor kikaparja mindkettőjüknek a szemét!
Épp át akart menni a festő műtermébe, mikor a folyosón beleütközött egy ismerős alakba. Tágra-
nyílt szemekkel hátratántorodott, és a szájához kapott.
-Nagyapa?!
Úgy bámult Hektorra, mint borjú az új kapura. Az öreg szigorú arca az évek során mit sem
változott, mióta utoljára látta őt. Ugyanaz a kőszívű ember jég-kék tekintete nézett vissza rá.
Ugyanolyan szoborszerű éles vonások, semmi lágyság, semmi szeretet... Ez hát a nagyapja.
-Dáfné.- szólalt meg Hektor.- Felnőttél.
-Te mit keresel itt?!
-Dárius hívott meg minket.
-Minket? A húgom is itt van?
-Igen, de nem maradunk sokáig.
 166

Dáfné amint Majára gondolt, váratlanul elérzékenyült. Szerette volna látni, hogy mi lett abból a
cserfes kislányból, akit elhagyott. De aztán észhez kapott, és rendezte érzelmeit. Nem fog a
nagyapja előtt elgyengülni!
Hektor közben meredten nézte őt, félig ellenségesen, félig úgy, mintha nem bírna betelni a
látványával. Dáfné nagyon jól tudta, mért. Ugyanis teljes-mértékben elhunyt anyjára hasonlít.
Olyannyira, mintha csak egyazon személyek volnának. Nyilván fájdalmas volt látnia Hektornak
korán elvesztett egy szem lányát őbenne.
-Gyönyörű nő lettél!- mondta az öreg.- Még Izabellát is túlszárnyalod! Kár, hogy a vonzó külső
butácska belsőt takar. Mert ha lett volna eszed, akkor nem bontottad volna fel a jegyességed az
Angelopulosz fiúval. Gondolj csak bele! Már rég gazdag asszony lehetnél. Ehelyett azt kell
hallanom, hogy valami trágyától bűzlő paraszttal adtad össze magad, aki mucsaj falváról jött!
-A szerelmi életem nem tartozik rád! És köszönöm, de van elég pénzem! Egyedül csak neked
fontos, hogy egyre több legyen! És ezért még a saját lányodat is feláldoztad!
-Fogd be a szád, te némber!- ordított rá Hektor.
-Nem, amíg én élek! Örökké csak ezt fogod hallani tőlem! Én vagyok a te élő lelkiismereted! Mert
tudod, hogy igazam van! Te ölted meg az anyámat!
Nagyapja felképelte, mire Dáfné leköpte őt. Visszaütni nem mert, mert tudta, hogy akkor vadabb
büntetésre is számíthat, mint egy-két pofon. Hektor már így is úgy nézett ki, mint aki menten
szívrohamot kap, de előtte azért szívesen kitekerné az ő nyakát.
-Nem az én hibám, hogy anyád meghalt.
Egy ideig csend telepedett rájuk. Az öreg enyhén megemelte Dáfné állát, aki sziszegve
kiszabadította magát.
-Ne merj hozzám érni!
Hektor elmosolyodott.
-Még a heves természeted is pontosan olyan, mint Izabelláé. Ó Istenem..., mintha föltámadt volna
halottaiból a lányom! Szerencsére semmit sem örököltél attól a senkiházi apádtól!
-De igenis örököltem!- kiáltott fel Dáfné.- És tudod, mit? Ugyanúgy tiszta szívemből gyűlöllek
téged, mint ő!
Hektor megsimogatta fénylő fekete haját, mintha csak képtelen volna megállni, hogy ne érjen
hozzá. Muszáj volt újra elhessegetnie a kezét.
-Sosem gyűlöltél engem, Dáfné!
A nő vissza akart neki feleselni, de valamiért nem volt képes rá. Nagyapjának látványa rengeteg
fájdalmas emléket ébresztett fel benne. Olyan érzés volt az ő közelében lenni, mintha visszavedlene
gyermekké. Egy összezavarodott, szeretetéhes gyermekké, aki bármit tett, bárhogy próbálkozott,
nem tudott megfelelni az egyetlen ember elvárásainak, akinek a véleménye számított volna neki.
Újra elveszettnek érezte magát, akinek nincs kibe kapaszkodnia, akit ledobott az élet vihara egy
mély szakadékba, és csak zuhan, csak zuhan lefelé...
Vett egy nagy levegőt, és elhúzódott az öregtől. Kínos volt, hogy egész testében remeg, és a sírás
fojtogatja a torkát még ennyi év után is. Itt az ideje, hogy lelépjen innét! Nem engedheti meg
magának azt a szégyent, hogy a nagyapja, ez előtt az érzéketlen robot előtt omoljon össze. Viszont
mielőtt elmenne, azért még volt egy utolsó kérdése Hektorhoz.
-Miattam jöttél Pargába?
-Nem.
Tessék, ilyen egyszerű a válasz. Nagyapja sosem szerette őt, sosem tett őérte semmit se. Ezt már
megszokhatta volna! Tényleg nem érti, hogy akkor mért érez újfent csalódást.
-Tehát akkor mért vagy itt?
-Üzleti okokból.
Dáfné a szemöldökét ráncolta, ahogy gondolkodott. Azt tudta, hogy Hektor és Dárius partnerek,
de ez még nem indokolta volna meg nagyapja személyes jelenlétét. Hiszen ismerte már annyira az
öreget, hogy sejtse, valami nagyobb dolog áll ennek hátterében, mint valami olyasmi, amit
 167

telefonon is el lehetett volna intézni. Aztán végre leesett a tantusz.

A nő felháborodva kapkodott levegő után.
-Te el akarod adni Maját, mint egy darab húst a piacon!
-Azért, ne túlozzunk!
-Te bolond vénember! Hát nem volt elég, hogy anyám életét is tönkretetted, most a hugom
következik?!
-Kicsit több tiszteletet kérek!
Dáfné dühében már vicsorgott nagyapjára.
-Ezt nem fogom hagyni! Maja nem mehet hozzá Diomédhez!
-És mit tudsz ellene tenni?
-Azt majd meglátod!
A nő felkapta táskáját, a vállára kanyarította, és hátat-fordított Hektornak. Kész, vége! Nincs több
mondanivalója az öregnek! Viszont mielőtt elindulhatott volna, Hektor elé állt. Kezében az ő
gyémánt nyaklánca csillogott, amit az előbb úgy keresett.
-Ezt itt akartad hagyni?
Nagyapja felé nyújtott az ékszert, mire ő kikapta a markából.
-Hol találtad?
-Nem az a lényeg, hanem hogy te miként voltál képes, így elkótyavetyélni egy ilyen fontos
örökséget az anyádtól?! Azt hittem, jobban vigyázol rá!
Dáfné már végképp nem tudott kiigazodni az öregen. Hektor az előbb felpofozta, megalázta és
vérig-sértette. Most meg visszaadja neki a nyakláncát, pedig megtarthatta volna.
A nő ingerülten ott hagyta őt.

Eufrozina kellemesen elbeszélgetett Dezdemónával, mikor Kasszandra megérkezett. Unokahúga

alighogy csatlakozott társaságukhoz, máris igen érdekes hírrel állt elő.
-Párisznál albérlők laknak?! Mármint, ez biztos?
Teljesen le volt döbbenve. Hogy lehet, hogy erről ő semmit sem tudott?
Kasszandra vállat vont. Látszott rajta, hogy nem szívesen vállalta ezt a szerepet. De úgy gondolta,
hogy valakinek muszáj tájékoztatnia őt, ha már Párisz nem tette meg.
-Hah! Szóval már titkolózik is előttem?!
Eufrozina kezdte egyre inkább belelovalni magát a dühébe. A férfi, akit szeret, rútul becsapta őt!
Párisz nem régiben még azt állította, hogy jót fog tenni neki a magány. Legalább egy kicsit kitisztul
mindkettejük feje.- így fogalmazott. Erre mit kell hallania? Hogy amint kiköltözött onnét, máris
másokkal pótolta a jelenlétét!
Ügyvédi ösztöne azt súgta neki, hogy vőlegénye már megint készül valamire. Talán egy másik nő
van a dologban? Meg kell tudnia, mi az igazság!
Azonnal előkapta a mobilját, és hívta a férfit. Párisz két csörgés után felvette.
-Nahát! Csak nem eszedbe jutottam?
Eufrozina megsértődött. Valóban, mostanában egy kicsit tényleg elhanyagolta a férfit. De ez akkor
sem ad okot arra, hogy Párisz így gúnyolódjon vele a telefonban!
-Hagy emlékeztesselek, hogy te sem hívtál engem, úgyhogy ne panaszkodj, hogy nem kerestelek!
-És azon el sem gondolkoztál, hogy mért nem hívtalak?
-Mert bunkó vagy?
-Nem, hanem mert belefáradtam abba, hogy állandóan nekem kell teperni, ha veled akarok lenni!
Most az egyszer kíváncsi voltam arra, hogy te vajon meddig bírod ki nélkülem.
-Ne aggódj, még bírtam volna! De úgy alakult, hogy mindenképp beszélnem kell veled!
-Hallgatlak!
 168

-Nem, én hallgatlak téged!- feleselt vele a nő.

-Nem értelek.
-Azt hittem, van esetleg valami mondanivalód a számomra.
-Hát... nincs. Nem, nem tudok semmiről, amit meg kellene osztanom veled.
Eufrozina ettől, ha lehet, még dühösebb lett.
-Szóval nincs?! És az, hogy albérlőid vannak? Az sem tartozik rám?
-Ja, az! Nem gondoltam volna, hogy téged érdekelhet ilyen apróság. Egyébként így már nem
csodálkozom, hogy felhívtál. Tudhattam volna, hogy téged csak a kíváncsiság hajt!
-Párisz, nagyon tereled a témát! Valami nincs rendben azokkal az emberekkel, igaz? Bűnözők? Régi
haverjaid, akik tisztességtelen munkával keresik a kenyerüket?
-Rémeket látsz! Tényleg múltbéli ismerőseim, de nem kell azonnal a legrosszabbat feltételezni
róluk! Ez elég sértő hozzáállás, édesem!
-Rendben, akkor mondj el mindent az albérlőidről! Kik ők, és mivel foglalkoznak?
-Konstantin gyerekkoromban a legjobb barátom volt, nem rég tért vissza külföldről. Neki van egy
kislánya, Kateríni. Az anyja, Szirén. És a huga, Roxána.
-Ennyi nő?! Hogy fértek el abban a kis lakásban mindannyian? Remélem melletted nem alszik
senki! Ugye nem csaltál meg?
A férfi ezen jóízűt nevetett.
-Féltékeny vagy? Akkor mégis csak érzel irántam valamit!
-Sosem állítottam, hogy nem szeretlek, csak egy kis szünetet kértem a kapcsolatunkban!
-Hát persze! Tudod, mit? Gyere el ide, és akkor a saját szemeddel láthatod, hogyan élünk itt!
-Jó, indulok! Úgy is olyan rég láttalak.
-Várlak, agape mou!
Eufrozina eltette mobilját, aztán Kasszandrára nézett.
-Megnyugodhatsz. Párisz állítja, hogy a barátainak semmi közük nincs az alvilághoz.
A nő felsóhajtott.
-Kösz, örülök neki, hogy Konstantin ártatlan. Mikor meghallottam, hogy a vőlegényeddel jóban
van... Ne haragudj, de kicsit kirázott tőle a hideg!
-Elhiszem. Volt már, hogy én is összefutottam egyszer-kétszer Párisz haverjával, és azt kell, hogy
mondjam, elég bizarra alakok.
Dezdemóna elgondolkozva nézte őket.
-Ez igaz Dárius üzlettársaira is! Hektor lehet, hogy egy gazdag Krőzus Krétán, de nem szívesen
tartózkodom a társaságában. Van a felszín alatt benne valami... sötét.
Eufrozina kuncogni kezdett.
-Na jól van, csajok, azért ne dramatizáljuk túl!
Ekkor lépett be a nappaliba Eugén. A festő a szokásos elegáns megjelenésével szinte beragyogta a
helyiséget. Mosolyogva anyjához hajolt, hogy megpuszilja az arcát. Aztán Kasszandrát és
Eufrozinát is üdvözölte.
-Mi zu?- vetődött le lazán az egyik fotelbe.
-Semmi különös!- válaszolta Eufrozina.- Mondd csak, uncsi-tesó, ismersz egy bizonyos Szirén
nevezetű személyt? Nem valami gyakori név, igaz?
Eugén erre elég furcsán kezdett viselkedni. Zavartan elvörösödött, és hosszan köhécselt, de
választ, azt nem adott. Aztán még ennél is érdekesebb dolog történt. Dáfné bukkant fel a lépcső
tetején. Egyik kezében táska volt. Nyilván az itt maradt ruháiért jött vissza.
-Ó, helló mindenkinek! Jól hallottam? Szirént emlegettétek?
-Mért? Te ismered ezt a nőt?- kérdezte tőle Eufrozina.
Dáfné megállt, és megvető képpel Eugén felé fordult.
-Nos, kedvesem? Te többet tudnál mesélni erről a témáról.
A festő egy ócska kifogást motyogva eltűzött. Dáfné a fejét csóválva nézte a távozását.
-Mit jelentsen ez?- követelte Eufrozina.- Mért nem válaszol senki? Ennyire gázos a csaj? Talán egy
 169

többszörös gyilkos, vagy mi?

-Nem, Szirén annál sokkal érdekesebb! Ő egy úgymond kéjhölgy itt a városban.

Roxánát meglepte Párisz barátnőjének a látogatása. Eufrozina a megjelenésével olyan port

kavart, mint egy tomboló hurrikán. Ordítozott, toporzékolt, és olyan hevesen csapkodott kezeivel,
hogy leverte a hifit a szekrényről. A férfi egy ponton megunta, hogy így mindenki előtt
veszekszenek, mert belökte a menyasszonyát a szobájába, és ott folytatták tovább.
-Azt a! Nem semmi a csaj, mi?- vigyorgott Konstantin.
Roxána csak elhúzta a száját.
-Szerinted szép?
-Nem rossz bőr! Határozottan nem rossz...
-Olyan dagadt, hogy alig fért be az ajtón!
-Miről beszélsz? Szerintem az csak előny egy nőnél, ha van mit rajta fogni!
-Na jó, de ennyire?
-Ne irigykedj, maki, inkább gyere velünk sétálni, és hagyd a szerelmeseket civódni!
A kis Kateríni amint meghallotta az apját, máris sietett is az ajtóhoz. De Roxána nemet intett a
fejével. Semmi kedve nem volt az utcákon barangolni céltalanul, mikor itt a nagy lehetőség arra,
hogy kihallgathassa Páriszt és a nőjét.
-Nem, azt hiszem, én inkább írom a házimat. De jó szórakozást nektek!
Amint Konstantinék elmentek, ő gyorsan rátapasztotta fülét az ajtóra. Nem sok mindent értett, de
az leesett neki, hogy Eufrozina féltékeny. Ráadásul nem is akárkire. Szirénre!
Roxána alig tudta magába fojtani röhögését. Az anyjáról feltételezi azt, hogy képes volna
elcsábítani Páriszt, ehelyett jobban tenné, ha őtőle féltené becses kis vőlegényét. De hát mindig
onnét jön a támadás, ahonnét nem várjuk, hm?
Lassan megunta a hallgatózást, és kiment a konyhába, hogy egyen egy kis jégkrémet. Miközben
azt majszolgatta, fejben már a tervét csiszolgatta. Ha minden igaz, Párisz és Eufrozina kapcsolata
gyenge lábakon áll, tehát ez a legjobb időszak arra, ha elakarja csavarni a férfi fejét. Már csak egy
kérdés maradt, hogy hogyan?
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy majdnem elkerülte a figyelmét, mikor Eufrozina távozott.
Párisz lehajtott fejjel, szomorúan kullogott elő a szobájából. Látszott rajta, mennyire megviselte őt
az órákon át tartó értelmetlen veszekedés.
-Szar került a palacsintába?- kérdezte tőle Roxána.
-Ez csak a szokásos. De hát úgy szép az élet, ha zajlik, nem de bár?
-Te tudod! Én azért nem hagynám, hogy a fiúm így beszéljen velem.
Párisz érdeklődve nézett a lányra.
-Volt már fiúd?
-Nem.
-Hát akkor meg honnét tudhatnád, hogy mi volna, ha volna?
Roxána flegmán vállat vont.
-Csak úgy! Egyszerűen vannak elvek, amiket nem szabad sutba dobni.
A férfi felnevetett.
-Fogalmad sincs ezekről a dolgokról, kislány! Elvek, ígéretek, fogadalmak... Szép dolog, ha te még
valóban hiszel az ilyesmikben. De tudod, az emberek nagy többsége tesz mindenre!
-Ne beszélj velem úgy, mint egy dedóssal! Felnőtt nő vagyok!
Párisz végigmérte a lányt. Tetőtől-talpig. A végére Roxána már majdhogynem zavarba jött.
-Ne bámulj!
-Akkor meg ne kérd, hogy nőként tekintsek rád!
-Talán tetszem neked?
 170

-Ne haragudj, de nem bukom a csitrikre! Az én számomra csak Eufrozina létezik, ezt jegyezd meg!

Dáfné amint hazaért, bosszankodva ledobta magát az egyik székre. Niké, aki még a főzéssel
bíbelődött, kíváncsian faggatta.
-Na, hogy ment a dolog? Találkoztatok Eugénnel?
-Ja, de nem beszéltünk.
-Nem? De hát akkor mitől vagy ilyen mérges?
-Itt a nagyapám.
Niké egy pillanatra megállt az étel kavargatása közben. Dáfné nem sűrűn mesélt egyik
családtagjáról sem. Ez a téma tabunak számított, soha nem került szóba, mióta csak ismerik
egymást. Annyit tudott barátnője gyermekkoráról, hogy Krétán nevelkedett, és olyan körülmények
között, akárcsak egy hercegnő. Ennek ellenére Dáfné nem szívesen emlékezett vissza életének azon
korszakára. Ezért sem merte erőltetni a témát.
Kiderült, hogy nem is kell, mert hamarosan maga Dáfné volt az, aki kitálalt mindent. Barátnőjéből
úgy dőlt a szó, mintha csak fölszakadt volna benne egy gát, ezzel megnyitva lelkének árját.
-Olyan rossz volt újra látni őt! Az egy szörnyeteg! Egy kegyetlen állat!
Niké leült. Kezét türelmesen összekulcsolta az ölében.
-Ott találkoztatok? Az Angelopulosz villában?
-Igen! Valami olyasmit mondott, hogy az apósod vendége lesz egy ideig, de nem marad sokáig. De
ez jó hír, mert nem is bírnám azt a csúf képét tovább elviselni!
Dáfné a szokásosnál is jobban kikelt magából. Láthatóan tényleg megrázta ennek az embernek a
jelenléte. Niké úgy folytatta a beszélgetést, mintha csak most tanulna törött üvegeken járni.
-De én úgy tudtam, hogy a nagyapád Krétán él, nem?
Dáfné gúnyosan felhorkant.
-Más Krétán élni, és más Kréta királyának lenni.
Niké szeme elkerekedett.
-Komolyan beszélsz?
-Azt hitted, hazudtam, mikor azt mondtam, egy kastélyban nőttem föl?
-Hát ilyen befolyásos családból származol?
-Ó, nehogy azt gondold, hogy nekem ez kész örömmámor! Gyerekkoromban folyton azért
imádkoztam, hogy bárcsak szegény családba születtem volna, de legalább szerető szülőkhöz.
-Miért? Hisz mindened megvolt!
-Nem volt nekem semmim se! Szerinted mért menekültem el onnét? Mert boldogtalan voltam!
-Várj! Inkább kezd az elején a történetet!
Dáfné felsóhajtott.
-Jó! Szóval Hektor, a nagyapám, egy ősi kultúra, egy hatalmas vagyon, és egy mindennél
jövedelmezőbb vállalat örököse. Ő és a nagyanyám, mikor annak idején összeházasodtak, nem
sokáig tartott frigyük, mert a mami meghalt csontvelőrákban. De előtte szült két gyereket. Az
anyámat és a nagybátyámat. Anyám öccsét viszont elrabolták, megkínozták, és megölték, mert a
szívtelen nagyapám nem fizette ki érte a váltságdíjat.
Niké levegő után kapkodott.
-Micsoda gazember!
-Bizony! És ez még semmi!
-Folytasd!
-Tehát egy reménysége maradt a nagyapámnak, az anyám. Neki kellett tovább vinni a családi
vállalkozást, mert ő az egyenes-ági leszármazott.
-De ő is meghalt.
Dáfné szomorúan bólintott.
 171

-Anyu olyan volt, mint én, egy lázadó! Nem akart hozzámenni ahhoz a gazdag úrfihoz, akit a
nagyapám választott ki neki. Tiltakozott ellene, mert egy pincér fiúba lett szerelmes. Ő volt az én
apám. Nagyon romantikus volt a kapcsolatuk. Bujdosniuk kellett Hektor elől, és egyszer még a
szökéssel is megpróbálkoztak, de nem sikerült nekik.
-És mit tett a nagyapád, mikor tudomására jutott mindez?
-Megölte az apámat! Persze, úgy mondják, hogy rejtélyes körülmények között halt meg. Na de
kérlek! Egy pincér fiú mért akarna életveszélyes sziklákon mászni biztosítókötél nélkül?
-Ez valóban elég valószínűtlenül hangzik.
-Hát én is ezt mondom! De még ennél is tragikusabb, amit a nagyapám a saját lányával tett!
-Mit tett anyáddal?
-Amint rájött, hogy teherbe esett apámtól, választás elé állította őt. Vagy kidobja őt az utcára, vagy
mostantól mindent úgy csinál, ahogy mondja neki. És anyám, hogy fel tudjon nevelni engem,
belement a feltételeibe. Feleségül ment egy olyan emberhez, akihez nem is akart, és többé nem
lázadozott. De akkor sem tudott volna így élni tovább. Amint világra hozott engem és a húgomat,
elvitte őt a szíve. Huszonöt éves volt! Szerintem a bánatba halt bele.
-Ó, szegényke... Bizonyára sosem tudta elfelejteni az apádat.
Dáfné bólintott, és kitörölte könnyeit a szeméből.
-Hát igen... Ez az egyik, amiért sosem bocsátok meg Hektornak! A másik az, amit velem tett.
-Mit tett?
-Pokollá tette a gyerekkoromat! A mostohaapám anyám halála után lepasszolt neki, mint egy
csomagot. Maja nem emlékezhet, mert ő még akkor csupán csecsemő volt, de én már nyolc éves
elmúltam. És ott volt az a hatalmas sziget, én még sem mehettem ki soha a palotából. Olyan
szigorúan nevelt az öreg, soha nem engedte, hogy játsszak. És mindig mindenért megvert! Már
annyira elegem volt belőle, hogy nincs egy önálló, szabad pillanatom! Ha ellenálltam az akaratának,
akkor mindig büntetésben volt részem. Untam ott az életet, és magányos voltam, mert senkitől nem
kaptam szeretetet. Aztán tizenhat éves koromban megtudtam, hogy engem is odaígért valamelyik
gazdag vén kéjencnek. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Még aznap este megszöktem. Fogtam a
cuccom, és örökre leléptem onnét. Csak azt sajnáltam, hogy nem vihettem magammal a húgomat.
Egyedül ő hiányzott, de amúgy könnyedén intettem búcsút annak az aranyfalú börtönnek. És még
az emlékezetemből is kitöröltem az ottani embereket, egészen a mai napig.
-Azért te nem találod furcsának, hogy ennyi idő után összefutottál a nagyapáddal? Idáig nem is volt
kíváncsi rá, hogy hol vagy? Nem kerestetett téged?
-Ugyan, ahhoz törődnie kellene velem, és ez az, ami sosem történt meg! Most is direkt rá
kérdeztem, hogy mért jött Pargába, és tudod, mit válaszolt?
-Mit?
-Az a vénember megint egy óriási kegyetlenségre készül! Maját akarja kiházasítani.
-Itt a környéken? De kivel?
-Tipped sincs? Dioméddel!
Niké reakciója megdöbbentette Dáfnét.
-Gondolhattam volna.
-Hé! Ez téged nem is zavar?!
-A férjemnek szíve joga bárkit feleségül venni a válás után.
Dáfné álla leesett.
-Ezt nem teheted velem! Én meg akarom akadályozni ezt a házasságot! Segítened kell nekem!
-És mégis hogyan segíthetnék? Ha Dioméd és a húgod össze akarnak házasodni, hát én állok az
útjukba!
-De tedd meg a kedvemért! Vond vissza a válást, és ezzel keresztbe húzhatjuk Hektor számítását!


 172

Heléna nem sűrűn mozdult ki mostanában. A legtöbbször otthon olvasott. A templomon kívül
sehova nem járt el rendszeresen. Az ő korában éjjel egy kocsmába belépni már kész kalandnak
bizonyult. De úgy érezte, hogy szüksége van egy kis kikapcsolódásra, és ez az osztálytalálkozó
ártalmatlan szórakozásnak ígérkezett.
-Szia, gyere, ülj ide!- integetett neki Iszméné az egyik sarokból.
Heléna óvatosan kikerülte a többi vendéget, és lehuppant az asszony mellé.
-Nahát! Te vagy az első?
-Igen, és azt hiszem, hogy nem sokan fognak eljönni. De örülök, hogy te itt vagy!
-Pénelopé nem jelezte, hogy itt lesz?
-Ó, ő inkább el se jöjjön!
Iszméné és Pénelopé nem voltak épp a legjobb barátok, mióta Arzén és Barbarella összeszűrték a
levet. Heléna már bánta, hogy felhozta a nevét.
-Na és mit fogunk csinálni?
-Semmi különöset. Beszélgetünk.
-Ó, akkor ez amolyan múltidézgető parti lesz?
-Valami olyasmi. De még mindig jobb, mint az a hibbant ötlet, hogy menjünk ki a temetőbe, és
halott társaink sírjánál találkozzunk!
-Ó, de szörnyű volna!
-Inkább gyorsan felhívtam Dimitrioszt, hogy tartsuk meg itt az ünnepélyt. Szerencsére azonnal
belement. De láthatod, sokan úgy fölhúzták az orrukat emiatt, hogy mégse jöttek el.
-De akkoris hangulatosabb ez a hely, mint egy kripta!
-Ezt mond azoknak!
Végre feltűnt maga a házigazda. Dimitriosz nagyon előzékenyen viselkedett velük. Saját maga
szolgálta fel az italokat, amiket kértek. Heléna csak egy kis almalevet kívánt. A férfi azonnal rohant,
hogy hozhassa neki. És így ment ez egész este. Ez a nagydarab görög teljesen zavarba-ejtette, olyan
figyelmes volt vele. Iszméné, lévén, hogy ő sem mai csirke már, hamar hazament, és így egyszer
csak azt vették észre, hogy kettesben maradtak.
-Hozhatok még valamit, drága?- kínálta őt Dimitriosz.
-Ó, nagyon kedves vagy, de nem kérek többet.
-Ahogy akarod! És hogy vagy, szép Helénám?
Az asszony enyhén elpirult.
-Jól, köszönöm!
-Nagyon megviselt Horáció halála?
-Szerettem a férjem... És tudod, nem könnyű már ilyen korban egyedül maradni. De ott vannak a
lányaim, a kis-unokám, akik nem engedik, hogy unatkozzak.
A férfi bátortalanul megfogta a kezét.
-Én is magányos vagyok. Csak ez a vén krimó van nekem, meg a kisszobám fent az emeleten.
Rossz így élni.
-Sosem gondoltál arra, hogy megnősülj?
-Amikor először megláttalak.
Heléna, ha lehet, most még jobban zavarba jött.
-Te régen is mindig udvaroltál nekem.
-Igen, mert elraboltad a szívemet. Uh, ezt nem könnyű bevallani! Hiába telt el az a sok év, még
most is elbátortalanodom, ha a szemedbe nézek. Olyan csodálatos a tekinteted!
-Dimmi, ezt nem mondod komolyan!
-Dehogynem! Mért ne volna lehetséges?
-Mert...
Az asszony szóhoz sem jutott. Ez a váratlan vallomás teljesen letaglózta. Azt mindig is érezte,
hogy tetszik a férfinak, de sosem gondolta volna, hogy Dimitriosz ilyen őszinte érzéseket táplál
iránta. És legfőképp mért nem szólt neki erről hamarabb?
 173

-Heléna, bocsáss meg, ha...- a férfi is kínosan érezte magát. Látható volt ez abban is, ahogyan
birizgálta a bajuszát.- Van esélyem nálad?
-Ó te jó ég! Most azonnal válaszoljak?
-Nem sürgetésnek szántam, csak tudod, nagyon hosszú ideje várok rád, és emiatt lehet, hogy kicsit
türelmetlennek tűnök. Hogy is mondjam el, én az első pillanattól fogva szerelmes vagyok beléd! De
mindig is tisztában voltam vele, hogy nem érhetek fel hozzád, hiszen te elképesztően gyönyörű
voltál, és még a mai napig semmit sem változtál. Aztán összeházasodtatok Horációval, és én tényleg
mindent megpróbáltam, hogy elfelejtselek, de nem sikerült. Ne haragudj azért, ha még mindig él
bennem a remény, hogy egy szép napon az enyém lehetsz. Mit szólsz?
-Hát alig tudok magamhoz térni!
Ezen mindketten kicsit kuncogtak, de hamar el is hallgattak. Heléna az asztal terítőjét gyűrögette
bőszen ujjaival, miközben néha fel-felpillantott a férfira. Dimitriosz átható tekintettel bámulta őt.
Az asszony az izgatottságtól nehezebben vette a levegőt.
-Őrültség!- suttogta.- Micsoda őrültség volna...
-De kellemes őrültség?
Heléna megengedett magának egy pici mosolyt.
-Igen. Te egy nagyon rendes ember vagy, Dimmi. Azt hiszem, tudnálak szeretni.
A férfinak csillogni kezdett a szeme.
-Tényleg?!
-De hát már olyan öregek vagyunk az ilyesmihez!
-Kit érdekel! Még ha nevetségessé tenném ezáltal magamat, akkor is udvarolni szeretnék neked!
Virágokkal elhalmozni, étterembe járni, csecsebecsékkel elkápráztatni!
Az asszony úgy nevetett, mint egy tinédzser.
-Jaj te! Semmi ilyesmire nincs szükségem.
-De én akkor is megadom neked! Mindent megadok neked, mert megérdemled! Sőt, még ennél is
sokkal-sokkal többet érdemelnél igazság-szerint.
-Ó, azt hiszem, nem fogok tudni neked ellenállni, ha ilyen elbűvölő vagy!
A kocsmáros szájához emelte Heléna kezét, és egy tiszteletteljes csókot lehelt rá.
-Nem fogod megbánni, édes kicsi bonbonom!
Teljesen elmerültek egymásban, így szinte az utolsó pillanatban vették észre, hogy Barbarella ott
áll az asztaluknál.
-Elnézést, főnök!
Dimitriosz pislogott, aztán felnézett rá.
-Mi a helyzet?
-Záróra van. Már mindenki elment, és összepakoltunk. Csak azt szeretném kérdezni, hogy
indulhatok-e haza?
A férfi leesett állal nézett körbe a helyiségben. Barbarellának igaza volt.
-Persze, menj csak!
Heléna is felállt az asztaltól.
-Ó, hogy elszaladt az idő!
-Hazakísérhetlek?
-Az jó lenne! Előtte viszont még mondanom kell valamit.
A háta mögé nézett, ahol Barbarella épp most távozott a kocsmából. Nem tetszett neki az a
sejtelmes, sötét pillantás, ahogy az előbb őket fürkészte.
-Attól félek, hogy pletykálni fognak rólunk. Az alkalmazottaidnak már most feltűnt, hogy túl sokat
foglalkoztál velem.
-Remélem ezzel nem ártok a jó-hírednek.
-Jaj, Dimmi, te buta! Nem arról van szó! Én sokkal inkább téged féltelek! Dárius furcsán fog
reagálni, ha a fülébe jut, hogy te meg én...
-Emiatt ne aggódj! Az öcsédnek nincs semmi baja velem.
 174

-Mert még idáig nem törekedtél arra, hogy összejöjjünk!

-És akkor most mit csináljunk? Bujkáljunk előle? Heléna, nem vagyunk már gyerekek! Azt
csinálunk, amit akarunk, és ezt Dáriusnak is el kell fogadnia.

Dáfné képtelen volt elaludni, hiába későre járt. Lefürdött, és lefeküdt az ágyába, viszont egyre
csak forgolódott. Végül felkelt, és kiment a teraszra, hogy levegőzzön. Ekkor vette észre, hogy
Níkosz szobájában is ég a villany.
Nem volt joga bemenni hozzá. A múltkori alkalom után a férfi nyilvánvalóvá tette számára, hogy
nem kívánja a társaságát élvezni. Ráadásul Dáfné elhamarkodott kijelentése, hogy legközelebb
Níkosz fogja felkeresni őt, hamisnak bizonyult. A férfi tényleg állta a szavát, és nem akart tőle
semmit se. És ez fájt.
Ám csupán a büszkeség tartotta vissza attól, hogy megint megpróbálja magához édesgetni
barátnőjének bátyát, és ez nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy visszatartsa őt. Így hát lenyomta a
kilincset, és belépett a férfi szobájába.
Níkosz az ablaknál állt. Úgy tűnt, komor hangulatban van. Dáfné, aki szintén elég feszült volt,
csak lassan merte őt megközelíteni. A férfi mellé állt, hogy megnézze, mi az, amit ennyire bámul,
de csak a sötét éjszakát látta. Ez majdhogynem egyenlő azzal, mintha a semmibe meredtek volna.
-Hm, ez érdekes!- mondta halkan.
Níkosz nem válaszolt.
-Mi a helyzet, bevetted a gyógyszereidet?
Megint semmi.
-Vacsoráztál már? Hozzak valamit?
Immár harmadszor próbált beszélgetést kezdeményezni a férfival, és nem járt sikerrel. Níkosz
láthatóan inkább egyedül szeretett volna maradni. Dáfné megértette őt.
-Rájuk gondolsz, igaz?
A férfi bólintott.
-Mindennap. Esténként imádkozni szoktam értük.
Vigasztalóan Níkosz vállára tette kezét.
-Nem vagy képes őket elengedni.
-De, megtettem! Legalábbis azt hiszem, megtettem. Csak olyan jó néha visszaemlékezni rájuk.
-Boldog voltál Pamelával?
-Boldogság? Szerintem ez valami olyasmi, amit csak hiszünk, hogy el lehet érni. De nem tartós
állapot. Vannak boldog pillanatok az életben. Vannak nem annyira boldog pillanatok. És van a teljes
közöny, amikor már nem érzel semmit se.
-Akkor másképp teszem fel a kérdést. Szeretted a feleséged?
-Az elején. Ameddig jól mentek a dolgok. De aztán az történt, ami minden farmerfeleséget utolér
egyszer. Beleunt a nehéz életbe. Gondold csak el! Korán reggel felkelsz, megeteted az állatokat,
csinálsz reggelit a férjednek, aki amint belapátolta azt, eltűnik egész napra, és csak este tér haza
koszosan, büdösen, fáradtan. Emlékszem hányszor volt úgy, hogy csak megvacsoráztam,
lezuhanyoztam, és máris estem az ágyba, hogy másnap reggel kezdődjön minden ugyanúgy elölről.
Szegény Pamelához már gyakorlatilag alig volt egy-két szavam. Biztosan egész nap unatkozhatott,
mikor nem épp mosott, főzött vagy takarított a házban. Szórakozásra sosem jutott se időnk, se
pénzünk. Nagyon ritkán, ünnepi alkalmakkor bementünk a városba kicsit mulatni, de amúgy...
-Bánt téged, hogy nem tudtál neki megadni mindent?
-Persze, hogy bánt! Pamela egy gyönyörű fiatal lány volt, mikor hozzám-jött feleségül. Tudta, hogy
mi vár rá mellettem. Hogy én nem tudom neki azt a luxust nyújtani, mint mások. De szeretett
engem, és nem voltak nagy igényei. Csak gyerekeket akart, és én meg is adtam neki ezt a vágyát.
Amint teherbe esett, akkor felhőtlenül boldogok voltunk. Vártuk, hogy megszülessen a kislányunk.
 175

Rose lett volna a neve.

-Figyelj, Níkosz! Nem halhatsz meg te is velük együtt! Neked élned kell! Én tudom, hogy még friss
a gyász, de akkor sem szabadna így bezárkóznod!
-És mi van veled?
-Velem?
A férfi most először a társalgás kezdete óta felé fordult.
-Igen, veled! Én félek új kapcsolatba beleugrani nyilvánvaló okokból. De te? Mitől félsz?
Dáfné csodálkozva nézett rá.
-Semmitől sem félek! Honnét veszed ezt?
-Egyértelműek a jelek. Niké mesélte, hogy a festő előtt sem vetted soha túl komolyan a férfiakat.
Dobtad-vetted őket, mind értéktelenek voltak a számodra. Ez szerintem csak egyet jelenthet. Te
félsz odaadni a szívedet az embereknek. Biztonságosabbnak találod, ha csak szexuális
kapcsolatokat létesítesz a másik nemmel.
-Eugént szerettem!
Níkosz hátravetett fejjel kacagott fel.
-Akkor mért akartad megcsalni őt?
A nő elfordult tőle. A mai idegőrlő nap után szívesen vitába szállt volna Níkosszal, de kénytelen
volt elismerni, hogy most az egyszer a férfinak igaza van. Nagyon elgondolkoztatóak a szavai.
Valóban nem is szerette egyiket sem, akikkel lefeküdt? Az igaz, hogy sosem viselte meg túlságosan
a szakítás. De nem szívesen gondolt úgy magára, mint aki gyáva megpróbálni a szerelmet.
-Milyen érzés?- kérdezte Níkoszt.
-Mi milyen érzés?
-Hát a szerelem! Milyen? Nagyon rossz?
A férfi sóhajtva leült az ágy szélére.
-Egyszer ilyen, egyszer olyan. Legfőképp olyan, mint maga az élet. Mint a mennyország és a pokol
folyamatos váltakozása. Teljes-mértékben kiszámíthatatlan. És rengeteg kínnal jár.
-Ez nem hangzik jól!
-De akkor is szükséges. És elkerülhetetlen. Tudod, miért? Mert egyedül akkor érzed azt, hogy most
aztán igazán élsz!
-Veled kipróbálnám.
-Hogyan?!- kapta fel a férfi a fejét.
-Hallottad.
Dáfné leült mellé az ágyra. Az oldaluk szorosan egymáshoz préselődött. A nő úgy érezte, hogy a
Níkoszból áradó forróság felmelegíti az egész lelkét.
-El tudnál engem képzelni a farmodon?- kérdezte a férfit.
-Te egyáltalán nem odavaló vagy!
-És ha itt élnénk?
-Lehetetlen. Én egy vagyok azzal a vidékkel. Már nem tudnék máshol élni.
-Akkor nekünk nincs közös jövőnk?
-Nincs, Dáfné.
-De nekem akkor-is kellesz!
Egymás szemébe néztek. A nő magányt és gyötrelmet olvasott ki Níkosz tekintetéből. A szíve is
megfájdult, ha így kellett látnia őt. Az jó volt, szinte kellemes, ha ugratták a másikat. De ez a
pillanat akkor is többet ért mindegyiknél, mert most a férfi megnyílt előtte.
Egyszerre mozdultak, és megcsókolták egymást. Azonnal tótágast állt körülöttük a világ. Érezték,
már nem menekülhetnek tovább az egymás iránti vonzalmuk elől. Vagy most, vagy soha.
-Feküdj le velem!- könyörgött a férfinak.
Níkosz nyelt egyet, és a fejét csóválta.
-Nem szabad!
-Ne küldj el megint!
 176

-És azzal nem törődsz, hogy mi lesz utána?

-Ezzel most ne foglalkozzunk, csak éljünk a mának!
-Jó, de te közlöd a húgomnak!
-Ennyire félsz a véleményétől?
-Niké megígértette velem, hogy békén hagylak téged. Nem akarom, hogy csalódott legyen.
-Akkor majd azt mondjuk neki, hogy te nem is akartad.
Ezek után már nem sokat beszéltek, teljesen elmerültek a másik felfedezésében. Végignyúltak az
ágyon, és átengedték magukat az egyre növekvő vágynak. Mire ruháik lekerültek róluk, már tűzben
égtek, és majd megfulladtak, úgy falták egymást.
-Ez az!- lihegte a nő.- Siess!
A férfi felszisszent a rátörő hőhullámtól, mikor tenyere Dáfné meztelen bőrére tévedt.
-Mennyire kívánlak!- suttogta rekedten.
A nő teste vonaglani kezdett alatta, mire már nem gondolkozott többé, magáévá tette. Dáfné szinte
egyéolvadt vele az orgazmus pillanatában. Remegve, kifulladva rogytak össze. Határozottan úgy
érezték, hogy még sose volt ennyire jó senkivel se.
Níkosz szinte azonnal álomba-merült utána. Feje tele volt mindenféle kusza képzelettel. Egyszer
látta magát, amint a farmon lovagol, és mikor hazatér, Dáfné várja otthon. Aztán látta a nőt egy
csecsemővel a karján. A csecsemő lassan cseperedni kezdett, és egy édesen kacagó, kisfiú lett
belőle.
A fiam.- gondolta magába, mielőtt ez a kép is elhalványult volna. Helyette egy jóképű
fiatalembert látott a fakerítésen üldögélni. Ez a fiú felnézett rá. A szeme pont olyan volt, mint az
övé, de a mosolya akárcsak Dáfnéé.
-Én vagyok a jövő, apa.- mondta neki a fiú.
Níkosz álmában meg akarta őt érinteni, de mielőtt sikerülhetett volna, minden elsötétült.

XII. Fejezet

Dáfné és Níkosz még az igazak álmát aludta, mikor Eugén rájuk törte az ajtót. Kábultan, csipás
szemmel felültek az ágyban, és tátott szájjal meredtek a festőre.
-Mit képzelsz, hogy csak így bejössz ide?!- találta meg a hangját Dáfné.
Eugén elvigyorodott. Aztán felmutatta egyik ujját, amin ott lógott a lakás kulcsa.
-Nem emlékszel, drágám? Ezt még te adtad nekem.
-Akkor most visszakérem!
-Semmi akadálya. Úgyis utoljára jöttem ide.
Közéjük dobta a kulcsot, mire a szerelmespár zavartan egymásra nézett. Dáfné magára húzta a
takarót, és kiült az ágy szélére. Níkosz pedig, mintha nem is most érték volna tetten őket, szótlanul
feldúcolta maga mögött a párnát, és kényelmesen elhelyezkedett rajta. Csak ezután vette észre, hogy
van valami a festő kezében.
-Az ott az, amire gondolok?- kérdezte a férfi.
Eugén beljebb lépett a szobába, és elhelyezte a kis-asztalkán a képet, de úgy, hogy az az ágyban
fekvők felé mutasson. Aztán egy rántással letépte róla a takarófóliát.
-Íme! Megígértem, cowboy, hogy neked adom, és én mindig betartom a szavam.
Arról az ominózus festményről volt szó, amin Níkosz és Dáfné szenvedélyesen ölelkeztek. Amint
a nő meglátta a jelenetet, felsikoltott, és odabotladozott a képhez. Áhítatosan letérdelt elé, és csak
bámulta, mintha nem hinne a szemének.
-Eugén...- lehelte meghatottan.- Ez gyönyörű!
 177

-Életem fő műve!- jelentette ki a festő büszkeségtől dagadozó mellkassal.- Szinte fáj megválnom
tőle, de titeket illet.
-Elképesztő!
Dáfné óvatosan végigsimított a festmény felületén. Látszott rajta, hogy tekintetével szinte magába
szívja a kép részleteit.
-Az árnyékolás..., a technika... Bámulatos! És mennyire valósághű! Pedig soha nem álltunk neked
modellt! Hogy sikerült mindez, Eugén?
-Hát igen... Így, együtt sosem álltatok nekem modellt, ez igaz. De külön-külön, tudtotokon kívül,
igen. Dáfné, a te arcodat ismerem, számtalanszor megfestettem már. Níkosz, te pedig egyik nap
reggel poló nélkül jöttél le reggelizni. Emlékszel arra, hogy akkor mit kérdeztem tőled?
Níkosz bólintott.
-Azt akartad, hogy álljak neked modellt meztelenül. De én elutasítottalak, mert túl buzis lett volna.
Eugén vállat vont.
-Ez a művészek átka. Én ugyanúgy megtalálom mind a férfi, mind a női testben a szépet. De egy
sima virágcsokorban is. Bármiben.
Dáfné felállt, és volt vőlegényére nézett.
-Ezt nem értem! Mikor festetted a képet?
-Aznap, mikor szakítottunk.
-Úgy érted, hogy egy nap alatt kész lettél vele?!
A nő hitetlenkedve huppant le az ágyra. Níkosz viszont elismerően hümmögött.
-Nem tudjuk kifejezni hálánkat, amiért nekünk adod ezt a a nagyszerű művet.
Eugén csak legyintett, mintha ez neki semmi volna.
-Ugyan, kérlek!
-Akkor vehetjük úgy, hogy megbocsátottál?- kérdezte Dáfné.
-Le van zárva az ügy! Csak arra kérlek, hogy ne hozz még egyszer olyan kínos helyzetbe, mint a
múltkor. Azóta is hallgathatom anyámtól, hogy minek járok kurvázni.
A nő elmosolyodott. Níkosz csak felvonta a szemöldökét.
-Hé, Angelopulosz! Mielőtt elmennél, azért tudod, hogy tartozol még nekem valamivel!
Eugén nem vette a lapot.
-Én? Neked? Ez most vicc?
-Nem vicc! Add vissza a kalapom!
A festő majd össze görnyedt a röhögéstől, annyira tetszett neki a dolog, hogy levegőt is alig
kapott, egyre csak nevetett. Aztán végre kiegyenesedett, megtörölgette a szemét, és elköszönt tőlük.
Níkosz értetlenül csóválta a fejét.
-Ebbe meg mi ütött?! Most visszaadja a kalapom, vagy sem?
Dáfné hozzávágott egy párnát.
-Ó, hagyd már, te fafej! Nem látod, hogy ez a kép százmilliószor többet ér?
-És?
-Ne légyj már ennyire gyerekes! Inkább örülj! Én el sem merem hinni, hogy ez a festmény tényleg a
miénk lett!
Níkosz talányosan félredöntötte a fejét.
-Tényleg nem semmi! Eugén igen nagylelkű típus.
-Szokása ajándékokat osztogatni. Képzeld, két évvel ezelőtt, mikor megismerkedtünk, csinált rólam
egy aktot! Miután kész lett vele, nekem adta.
-Hűha! Azt mondod, hogy lefestett téged meztelenül? Úgy érted, ruha nélkül? És hol tartod azt a
képet? Szeretném látni.
-A hálószobámban van. Átjössz megnézni?
-Ki nem hagynám!
Dáfné kacéran rebegtette a szempilláit.
-És biztos, hogy csak azért akarsz bejutni a hálószobámba?
 178

Níkosz gyengéden, de határozottan magához húzta a nőt.

-Hát ha már ott leszünk... Hm, nem is tudom... Talán kitalálhatnánk valamit.
Dáfné érzékien összedörzsölte orrukat.
-Mire gondolsz?
-És te mire gondolsz?
Kuncogva bújtak össze a paplan alatt.

Dárius és Párisz amint megkötötték az üzletet az egyik bolt tulajdonosával, beugrottak Dimitriosz
kocsmájába egy korsó sörre. Barbarella volt a pultnál.
-Ó, csak nem a nagy Angelopuloszhoz van szerencsénk? A császárok császárához? Minő csoda,
hogy néha leereszkedsz az egyszerű földi halandók közé.
-Hello, szépségem! Örülök, hogy örülsz nekem.
-Hé, ez már majdnem úgy hangzott, mintha akarnál tőlem valamit, édes!
Barbarella egy csábító mosoly kíséretében rátette tökéletesen manikűrözött karmait Dárius
csuklójára. Voltak nők, akiknél egy ilyen mozdulat akár a barátság jele is lehetett volna. De nem
Barbarellánál. Ennek a hárpiának itt, egy barátja sem volt. Csak szeretői, de az számtalan sok.
Dárius már régóta nem vette komolyan az ilyen és ehhez hasonló felkínálkozásokat tőle. Nem
azért, mert Barbarella esetleg nem üti meg a mércét. Nem, erről szó sincs! Ez a nő gyönyörű! De a
férfiak terén való hatalmas tapasztalata egy ideje taszítóan hatott rá. Főképp, hogy a múltkor ágyba-
bújtak egymással, és hetekig viszketés elleni kenőcsöt kellett használnia.
Ám erkölcsi tartása mit sem ért most, mikor így ki van éhezve egy kis gyengédségre. A börtön óta
Dezdemóna hidegen elutasítja minden próbálkozását. Hát csoda, hogy egy ilyen apró érintéstől is
megkeményedik a szerszáma? Dárius megköszörülte a torkát, és úgy fészkelődött, hogy senki se
vegye észre, milyen zavarba jött.
Na de álljon meg a menet! Akkor sem Barbarellával fog vigasztalódni! Elhúzta kezét a nő ujjai
alól, és inkább a sörét ragadta meg. Alaposan meghúzta, aztán válaszolt neki. Remélte, hogy elég
macsósra sikerült a dumája, habár Párisz szúrós pillantásától kísérve inkább érezte magát egy
tehetetlen hülyének.
-Azt hiszem, Barbarella, ezt már a múltkor tisztáztuk.
A nő gúnyosan felhorkant.
-Mi a baj veletek, férfiakkal? A nőket megértem! Szeretik a romantikát, a monogámiát, a
házasságot, meg többi szarságot... De ti?! Legalább a férfiak legyenek érzéketlenek és önzők!
Annyira unalmas egy hűséges hapsi!
-Szeretem és tisztelem a feleségem.
-Na és?! Tudod, mit? Én is szerelmes vagyok! De ez még nem jelenti azt, hogy mostantól jó-kislány
leszek! Igenis szét lehet választani az oltári kielégítő szexet egy idegennel, meg az otthoni kis
etyepetyét. Most mit bámultok így? Kell az izgalom az életünkbe! Higgyetek nekem, ha azt
mondom, egy megcsalás csak erősebbé teszi a szerelmet!
Dárius és Párisz szótlanul összenéztek, aztán kifizették a sörüket. Menni készültek, de Barbarella
feltartotta őket.
-Csak egy pillanat, szívi! Van számodra valamim.
A nő sebesen körmölni kezdett az egyik szalvétára egy üzenetet. Dárius a szemét forgatta.
-Barbarella, ha a számodat akarod megadni, azt már tudom.
-Nem, te kis pajzán fiú! Előbb olvasd el, aztán tiltakozz!
Begyömöszölte cetlijét a férfi mellényzsebébe, aztán útjukra engedte őket. De Dárius nem
mozdult, előbb a papírért nyúlt. Barbarella viszont nem engedte neki, hogy ott elővegye.
-Majd kint elolvasod!
-Mi áll az üzenetben?
 179

-Nem mondhatom el!

-De miért nem?
-Mert balhéznál, és én azt nem akarom.
Párisz gyanakvóan nézett a nőre. Barbarelláról közismert volt, hogy a szex után a kavarást imádta
a legjobban, és ha az ember tőle szerzett értesüléseket, az sosem jelentett jót.
-Menjünk, főnök!
Dárius bólintott.
-Ha hasznosnak bizonyul az információd,- nézett szuggesztíven Barbarellára.- akkor jövök neked
eggyel. Ismersz már, én mindig állom a szavam.
A nő csókot dobott neki a levegőben.
-Hát persze, nagy fiú! Majd természetben ledolgozod.

-Az istenit! Mit jelentsen ez?!- kiáltott fel Dárius a kocsma előtt.
Párisz kíváncsian nézett rá.
-Főnök, valami baj van? Mi áll azon a cédulán?
De Dárius nem válaszolt neki. Helyette azon-nyomban hívni kezdett valakit. Kiderült, hogy a
nővérét. Párisz már nem értett semmit.
-Heléna?
-Neked is szép napot, öcsikém!
-Most ne viccelődj, hanem válaszolj nekem! Igaz a hír?
-Hallom, nagyon dühös vagy rám, pedig én nem követtem el semmit. Most is itthon kötök, és...
-Heléna! Azt mondtam, válaszolj! Együtt vagytok Dimitriosszal?
-Hát ezt nem hiszem el!- háborodott föl az asszony.- Még gyakorlatilag egy napja sincs, hogy
találkoztam Dimmivel, és máris mindenki azt hiszi, hogy kapcsolatunk van!
-Szóval beismered, hogy közöd van ahhoz a pasashoz?
-Jézusom, Dárius! Mi ez, az inkvizíció? Most tisztáztam, hogy egyelőre még nincs közöttünk
semmi! De ez nem jelenti azt, hogy nem is lehet!
-Miket beszélsz?! Heléna, öreg korodra képtelenebbnél képtelenebb dolgokat találsz ki!
-Erről van szó? Öregnek és csúnyának találsz? Szerinted én már nem is kellhetek egy férfinak?
Dárius a szemét forgatta.
-Nem akartalak megsérteni! Csak azt szeretném veled megértetni, hogy ez az ötlet egy baklövés!
Dimitriosz, bármennyire is kedvelem, mégiscsak egy csóró kocsmáros! Neked nem szabadna ilyen
emberekkel keveredned!
-Te meg mióta vagy ilyen sznob, öcskös? Anya és apa szegénységben nevelt fel minket, mégis
boldog gyermekkorunk volt. Az igaz, hogy a te nagyszerű üzleti érzékednek köszönhetően ma már
az egész család jól él, de a pénzed akkor sem jogosít fel arra, hogy dirigálj nekünk. Ha nekem egy
kocsmárossal van kedvem szórakozni menni, akkor az úgy is lesz!
-Találkozgatni akarsz vele? Csak leégetnéd magadat az emberek előtt! Ezt megtiltom!
Az asszony nevetni kezdett.
-Na és mit tehetsz ellene? Bezársz a szobámba?
-Heléna, térj már észhez! Áh, neked lehetetlen beszélni azzal a konok fejeddel!
-Az önfejű és a szűk-látókörű nem én vagyok, hanem te! Mért van az, hogy mindig csak a saját
érdekeidet tartod szem előtt? Félsz, hogy pletykálni fognak rólam? Hogy majd azt beszélik,
micsoda romlott nő ez a Dárius nővére? A hírneved miatt aggódsz? De az persze közben eszedbe
sem jut, hogy én magányos vagyok, és azért keresek társat, hogy ő boldoggá tegyen engem. A
vagyoni helyzetétől függetlenül!
Most először, hogy elkezdődött ez a vita, Dárius szava elállt.
-Drága nővérkém...- dadogta.
 180

-Ne hízelegj! Igenis ki fogok állni magamért! És tőlem fenyegetőzhetsz, amennyit csak akarsz, nem
érdekel! És Dimmit sem érdekli! Mert ő sem fél tőled! Tetszem neki, és én viszonozom az érzéseit.
Ehhez pedig semmi közöd!
-Heléna! Heléna!- szólongatta az asszonyt, de az már lerakta a telefont. Dárius pislogva nézett
Páriszra. A sebhelyes-arcú alig bírta elnyomni elégedett mosolyát.
-Hát ezt megkaptad, főnök!
-És te ennek örülsz?
-Hiszen a nővéred csak az igazat mondta. Valóban elég sznob vagy! Emlékszel arra, amikor
Eufrozina és én összejöttünk?
-Igen. Miért?
-Addig rendben-levőnek találtál mindent, amíg csak játszadoztam az unokahúgod érzelmeivel.
Elcsábítottam, és annyira elbűvöltem, hogy kész lett volna hozzám jönni feleségül. Aztán te
kitálaltál neki mindent rólam. Elmondtad neki, hogy csak a pénzért csináltam az egészet, és a te
parancsodra. Elégedett voltál, hogy sikerült így megleckéztetni Eufrozinát, és leszállítani őt a magas
lóról. Ám azzal a következménnyel nem számoltál, hogy ez-idő alatt valóban egymásba szerettünk.
Amint kiderült számodra, hogy komolyan érdeklődöm az unokahúgod iránt, máris pfujolni kezdtél.
Nem tetszett neked, hogy Eufrozina egy piti tolvajból lett alkalmazott felesége legyen. Rendkívül
nehezen békéltél meg a helyzettel, hogy eljegyeztem őt. Hát csodálkozol, hogy ezek után elfog a
káröröm, ha azt kell látnom, hogy a saját nővéred leckéztet meg téged?
-Na jó, de azért annyira ne szállj el magadtól! Még mindig nekem dolgozol, ezt ne felejtsd el!
-Hát persze, főnök! Én tudom, hogy hol van a helyem. De vajon Helénát hogy tartod sakkban, hogy
ne kezdjen ki Dimitriosszal?
Dárius ökölbe szorította a kezét.
-Majd csak kitalálok valamit!

Arzén szívén a sebet bekötötte, hogy sikerült neki Barbarellát visszaszereznie, ám az önérzetét
még mindig rendkívül sértette, hogy Eugén és Írisz ilyen csalárdul viselkedtek vele szemben. Úgy
érezte, barátja újra elárulta őt. Így hát felugrott a festőhöz, hogy most aztán jól megmondja neki a
magáét.
-Szasz, haver!
Eugént épp munka közben zavarta meg.
-Hé te! Azt hittem, hogy ilyenkor a suliban tanítod a jövendő nemzedéket.
-Így is van, de akadt egy szabad órám, és gondoltam, felugrok az én legjobb barátomhoz.
A festő elmosolyodott, és letette az ecsetet.
-Jó ötlet! Legalább egy kicsit lazíthatok.
Megropogtatta elfáradt ujjait, aztán szólt az egyik szolgának, hogy hozzon nekik egy kis frissítőt.
Arzén levetődött a műteremben található egyetlen ülőalkalmatosságra, a plüssdíványra.
-Aranyapám, nem semmi ez a luxus! Bárcsak az én kívánságaimat is cselédek lesnék minden
sarokból! Nem lenne ilyen nehéz az élet...
Eugén sóhajtva rogyott le mellé. Fejét hátrahajtotta, tenyerével eltakarta a szemét. Láthatóan
tényleg szüksége volt egy kis szünetre.
-Most nem vágom, hogy mi van! Azt hittem, azért keresel feleséget, hogy ezt a problémádat
megold. Egy asszonyka, aki egyaránt jól teljesít a konyhában, a gyerekszobában, és az ágyban.
Arzén bólintott.
-Igaz-is, épp erről akartam veled diskurálni!
-Miről? A jövendőbelidről?
-Ha még emlékszel, mostanában Íriszt pécéztem ki magamnak.
Eugén teste megfeszült.
 181

-Emlékszem. És?
-És? És te megint beleköptél a levesembe!
A festő homlok-ráncolva engedte le a kezét, hogy Arzén szemébe nézhessen.
-Mi bajod van?!
-Nyugi, mindent tudok! A múltkor felhívtam Íriszt, aki elküldött a francba.
-Azt ne mondd, hogy erről is én tehetek!
-Hát ki más?! Rád hivatkozott! Azt mondta nekem, hogy nem ér rá, mert veled találkozik.
Eugén hitetlenkedve rázta a fejét.
-Mi ütött ebbe a lányba? A mozi óta nem is láttam őt!
Arzén meghökkent.
-Írisz hazudott?
-Nagyon úgy tűnik! Dáfnéval való szakításom óta folyamatosan festek. Szerinted mikor értem volna
rá bárkivel is találkozgatni?
-De ugye most az igazat mondod, Eugén?
A festő úgy pattant fel, mint akit bolha csípett meg.
-Menj már te is! Mi a franc bajod van, he?! Azt hiszed, félek tőled, Arzén? Hogy nem merném
neked megmondani az őszintét? Ha együtt volnék a csajjal, azt ugyanúgy el kellene fogadnod.
Arzén akkor sem tudott egy valamin túllépni.
-De akkor mért koptatott le Írisz?
-Talán mert nem kellesz neki? Hm, erre gondoltál már? Vagy az eszedbe sem jutott, hogy nem
velem, hanem a személyes vonzerőddel hibázik valami?
Arzén megvakarta borostás állát. Aztán elvigyorodott, mikor végül-is leesett neki, hogy Eugén
mégsem szúrta őt hátba, mint ahogy hitte nem egészen fél órával ezelőttig.
-No szép! Szerinted mi lehet a gond velem?
Eugén rácsapott barátja vállára.
-Többet kéne kondiznod!

Utána még jól elbeszélgettek mindenféléről, de aztán Arzénnak mennie kellett vissza dolgozni.
Eugén elgondolkozva folytatta a festést, amiben barátja megzavarta. Ahogy az ecsetet végighúzta a
vásznon, lelkében valami felbuzdult. A mellkasához kapott, és szinte érezni vélte, ahogy a
boldogság kék madara szárnyra kap a szívében. Ott repdesett, és azt súgta neki, hogy azonnal
látogassa meg Íriszt. Hiszen mi másért mondta volna azt a lány Arzénnak, hogy vele találkozgat, ha
nem azért, hogy felhívja magára a figyelmét?
Nem is szöszmötölt tovább, inkább elindult. Végig az úton abban reménykedett, hogy Íriszt
otthon találja. Nem is csalódott. A lány nyitott neki ajtót, mikor becsöngetett a szülei házába.
-Oh, szia!- köszöntötte őt Írisz.
A festő bizonytalanul rámosolygott.
-Szia! Téged kereslek.
-Azt magamtól is kitaláltam.
A lány modora igencsak hűvös volt. Eugén lelkesedése, ami idáig hajtotta, alábbhagyott.
Váratlanul rájött, hogy nem találja a szavakat. Hogy mondja el Írisznek legbensőbb érzelmeit, ha
közben ő úgy néz rá, mint ahogy az emberek szoktak a piszokra a körmük alatt?
-Khm, szóval... nagyon szép vagy ma!
Írisz csípőre vágta a kezét.
-És ezért jöttél, hogy ezt közöld velem?
Hát ez sokkal nehezebb lesz, mint gondolta volna. Lehetséges, hogy az idők során az ő vonzereje
is megkopott? Talán neki is gyúrnia kellene egy kicsit.
-Én csak...- dadogta.
 182

-Megmondom, mit akarsz te!- támadt rá a lány.- Kidobott téged az a ribanc. És most, hogy a ló
nincs, jó a szamár is!
-Honnét tudsz róla, hogy Dáfnéval szakítottam?
-Ó kérlek! Mindenki erről beszél! Helyesebb volna inkább azt kérdezned, hogy ki az, aki még nem
tud róla! Drámai veszekedésetek minden percét ismeri, aki él és mozog. Nincs olyan falusi, akinek
ne ez lenne most a kedvenc pletykatémája.
Eugén ha lehet, most még kínosabban érezte magát.
-És mit hallottál tulajdonképpen?
-Azt beszélik, hogy annak a perszónának a szeretője jól agyonvert téged. Ez igaz?
-Nos, azért az nem egészen úgy volt!
-De voltál kórházban?
-Igen.
-Akkor végül is pórul jártál?
-Talán aggódtál értem?
Írisz gúnyosan kacagott rajta.
-Én? Cseppet sem aggódtam! Sőt, szerintem megérdemelted! Aki egy ilyen nővel kavar, az meg se
lepődjön azon, hogy felszarvazzák!
Eugénnek rendkívül rosszul estek a lány szavai, de úgy döntött, túl lép sértettségén, és inkább
tárgyra tér.
-Hagyjuk a múltat, Írisz! Engem már nem érdekel se Dáfné, se Níkosz, se senki más, csak te! Azért
jöttem, hogy megkérdezzem tőled, van-e esélyem nálad?
-Ezt már tisztáztuk többször is. A válaszom, nem!
-De hát miért? Mondd meg nekem, hogy mért haragszol rám ennyire!
-Tudod te jól!
-Ez képtelenség! Hiszen annak idején pont hogy te hagytál el engem, ha még emlékszel rá! Együtt
töltöttük az éjszakát, és te másnap reggel egy ócska kifogással leléptél.
-Az nem ócska kifogás volt, hanem egy nagyon is érthető helyzet! Elmagyaráztam, hogy nekem ez
így túl gyors. Egyik nap még Arzénhoz akartam feleségül menni, másik nap már a te karodban
kötöttem ki. Nem voltam felkészülve arra, hogy újra beleugorjak egy komoly kapcsolatba. Ráadásul
éreztem, hogy még szükségem volna egy kis időre, hogy átgondoljam a dolgokat.
-Pontosítsunk, jó? Te nekem azt mondtad, hogy nem mered felvállalni a szerelmedet irántam, mert
félsz a szüleid és mindenki más véleményétől. Plusz úgy döntöttél, hogy inkább mész
továbbtanulni, minthogy velem kelljen élned.
-Talán így volt! De te akkor sem sírtál utánam valami sokáig! Pár napon belül már Dáfnéval
vigasztalódtál! Hát szép, mondhatom! Ennyit ér a te szavad! Soha többet nem hiszek neked! Mi a
garancia arra, ha most összejövünk, hogy nem gondolod meg megint magad, és térsz vissza a volt
menyasszonyodhoz?
-Írisz, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! Én még hetekig vártalak, hogy visszatérj hozzám!
Eszem-ágában sem volt Dáfnéval vigasztalódni!
-De hát láttalak titeket együtt!
-Na és mit láttál? Tat-részeg voltam abban az időszakban! Nem emlékszem semmire! De ha annyira
tudni akarod, akkor a bátyám esküvőjén jöttünk újra össze Dáfnéval. Egészen addig én nem
foglalkoztam vele.
-Jó, akkor erre felelj! Mért jegyezted el őt? Ha engem szerettél, mért nem vártál rám?
-Mert olyan véglegesnek tűnt a döntésed! És persze rájöttem arra is, hogy teljes-mértékben igazad
volt. Fiatal voltál még akkor... És annyira okos voltál mindig is. Teli voltál álmokkal, amit azt
akartam, hogy valósíts be. Ezért engedtelek el végül.
A lányból kifogyott a szusz. Eugén szavai visszaidézték azt a időszakot, amikor még szimplán
csak barátok voltak. Mikor még nem állt közéjük se harag, se szerelem. Mikor nem akartak semmi
mást, csak a legjobbakat a másiknak.
 183

-Mit akarsz tőlem?- kérdezte összeszoruló torokkal. Már a sírás fojtogatta.

A festő gyengéd tekintettel a kezéért nyúlt. Írisz hagyta, hogy megfogja.
-Újra szeretném veled kezdeni. Adj még egy esélyt, kérlek!
-Csak azért mondod, mert egyedül vagy, és...
-Dáfnét soha nem szerettem úgy, mint téged! Ő volt a pótlék, érted? Dáfné volt a szamár, és nem te.
-Akkor én vagyok a ló?
A lány könnyein keresztül is elmosolyodott. Eugén felnevetett, és forró csókot lehelt Írisz
kézfejére. Aztán a szíve fölé húzta a lány tenyerét, hogy érezhesse, milyen hevesen ver.
-Látod? Te vagy életem szerelme! Olyan boldog volnék, ha újra az enyém lehetnél! De nem
siettetlek. Úgy lesz minden, ahogy te akarod! De könyörgöm, legalább csak azt engedd meg, hogy
nap mint nap lássalak, amíg vissza nem mész a suliba. Szeretném ha megint barátok lehetnénk, és...
-Ó, fogd már be!
Írisz a festő karjába vetette magát, és egy boldog csókban egyesültek. Csak percek múlva jutottak
újra szóhoz.
-Akkor tisztáztuk a közöttünk lévő félreértéseket?- kérdezte Eugén.
-Az már mindegy! Nem bírok nélküled élni!
-Nem is kell, egyetlenem!

Dioméd egyedül állt kint a teraszon. Gondolataiba merülve nézte a naplementét, ahogyan a
vöröslő égitest lassan lebukott a látóhatár alá, de még utoljára meleg sugaraival végigsöpör a tájon.
Megborzongott, ahogy az esti hűvös szellő átsuhant a ruhája alatt. Niké jutott az eszébe.
Nem, tulajdonképpen ez így hazugság. A felesége nem juthatott az eszébe, hiszen így vagy úgy, de
mindig rágondolt. A nap minden percében. Az, hogy emlékét valamiképp háttérbe szorítsa, nem
túlságosan sikerült neki. Voltak pillanatok, amikor már majdnem megtudott volna feledkezni róla
egy kicsit. De aztán mégsem. Újra és újra meggyötörte a selymes szőke haj, vagy az ártatlan kék
szemek látványa. Őt látta mindenhol és mindenkiben. A megszállottjává vált. Niké jelen volt az
életében még úgy is, hogy közben mégsem érinthette meg őt.
-A francba! Ebbe bele lehet őrülni.- mormogta az orra alatt, miközben elnyomta a cigijét.
Aztán újra rágyújtott. Az első slukkot egy korty vodkával öblítette le. Aztán még eggyel.
Rutinosan újra töltötte a poharát. Ezt csinálta egész álló nap, és természetesen este, mert hát
képtelen volt aludni. De nem panaszkodott. Nincs is kinek, hiszen nem járt egy ideje társaságba. A
családtagjait is kerülte. A közös étkezéseket ellógta. Ha tehette, inkább bement kocsikázni a
városba, hátha összefut Nikével. De felesleges volt reménykednie. Még csak messziről sem
pillanthatta meg őt sohase..
Niké elszigetelten élt testvérével Dáfné házában. Legutóbbi beszélgetésük óta már csak a
büszkesége sem engedhette meg, hogy utána járkáljon, akár egy csorgó nyálú kis pincsi kutya.
Nem, szándékosan nem kereshette fel, de egy véletlen találkozás azért még belefért volna. Ám
sajnos még ez sem adatott meg neki. De nem is lenne értelme! Ugyan mit mondhatnának
egymásnak? Csak veszekedéssel végződne ez is.
Felesége szóba sem állt vele. Egyedül az újságokon keresztül értesülhetett arról, mi van vele. De
azok a gyalázatos szavak... Ahogyan pocskondiázta őt és a családját... Niké kezd túl messzire
menni! Dioméd már komolyan félt önmagától. Rettegett, hogy valami szörnyűséget fog elkövetni,
ha újra szemtől-szembe áll majd feleségével. Ám még ennél is kínosabb volna, ha haragja helyett
soha nem múló szerelmét zúdítaná arra a hálátlan némberre!
Maja csatlakozott hozzá a teraszon. Ez a csendes, szelíd leány gyakorlatilag úgy beleolvadt a
környezetébe, hogy észre sem lehetett venni. Általában mindenki megfeledkezett róla. De nem ő!
Dioméd nagyon is érezte Maja figyelő tekintetét. A lány úgy tanulmányozta őt, mintha ő lenne a
legérdekesebb ember ezen a világon. Kár volna felvilágosítani szegényt, hogy igazából mennyire
 184

szánalmas férfi is ő.
-Szép esténk van, igaz?- kérdezte Maja.
-Ja!
Dioméd hangja csöpögött a gúnytól. Remélte, hogy kurta válaszával elijeszti a lányt, de ez nem az
ő napja volt.
-Sajnálom, ami veled történt.- folytatta Maja.
-Mit?
-Hogy elhagyott a feleséged.
-Nem kívánok erről beszélgetni.
-Ne haragudj, ha zavarlak! Csak azt gondoltam, szeretnéd valakinek kiönteni a lelked.
-Nem igazán.
A lánynak már rég meg kellett volna hátrálnia, de úgy látszik, nem könnyű megtörni az akaratát.
Diomédet ez egyszerre idegesítette, és nyűgözte le.
-Nézd, Maja... Szerintem be kellene menned!
-Nem.
-Nem? Hogyhogy nem?
-Te leszel a jövendőbeli férjem. Nem muszáj kedvelned, de legalább megpróbálhatnál udvariasabb
lenni velem!
Dioméd, aki idáig a semmibe bámult, most megfordult, és döbbenten a lányra meredt.
-Bocsánat, de ez egy nehéz időszak a számomra! Azt hittem, megérted, hogy egyedül akarok
maradni, ahelyett, hogy tök felesleges beszélgetést folytatok veled.
Maja karba fonta a kezét.
-Nem volna felesleges.
-Te ezt honnét veszed?
-Onnét, hogy szánalmas módon még mindig arra vársz, hogy ő visszajöjjön hozzád. De nem fog.
Ideje elfogadnod ezt a tényt. És az egyetlen, aki segíthet neked őt elfelejteni, az én vagyok.
A lány szavai olyan lágyan szóltak, mint ahogy a méz csurog a kenyérre. Ám Dioméd mégis úgy
érezte, hogy késként mar belé. Ösztönösen rá akart ordítani Majára, hogy tűnjön el innét, de az
utolsó pillanatban visszafogta magát. Megígérte az apjának, hogy ad egy esélyt Hektor unokájának.
Muszáj lesz kulturált emberként viselkednie Majával.
-És ha mégis kibékülnék a feleségemmel? Az persze keresztül húzná a nagyapád számításait.
A lány talányosan felvonta a szemöldökét.
-Dioméd, ez az üzletről szól, nem a romantikáról. Tanulj meg különbséget tenni! A fontossági
sorrendben mindig előbbre-való lesz a létfenntartás, mint a fajfenntartás. Ráadásul úgy hallottam,
hogy az a nő még a kötelességének sem tudott eleget tenni. Minek egy ilyen asszony, aki nem képes
örökösöket szülni neked?
A férfi álla leesett. Most Majának igazán sikerült meglepnie, és ezzel együtt kirángatnia őt
borongós hangulatából. Ez a szép, fiatal lány ízig-vérig Hektor unokája volt. Talán külsőre
ártatlanságot sugárzott, de az esze nagyon is a helyén volt. Még a végén kiderülhet, hogy Maja egy
érdekes személyiség?
-Honnan tudsz ennyi mindent Nikéről?- kérdezte Dioméd.
-Nagyapa felkészített arra, hogy mi vár rám itt. Sejtettük, hogy nem könnyen adod be a derekad. De
én bízok benne, hogy helyesen fogsz dönteni. A feleséged nem való semmire. Már sokkal-sokkal
hamarabb el kellett volna őt hagynod. Kár, hogy nem tetted meg. Ha te indítod el a válást, akkor
most nem lenne darabokban a férfiúi önérzeted.
-Hm, rendkívül felvilágosult vagy! Gratulálok az okos okfejtésért! De csak hogy tisztább képet kapj
a jelenlegi helyzetről, elárulom neked, hogy nem az önérzetem van darabokban, sokkal inkább a
szívem. De nem várom el tőled, hogy ezt megértsd. Az ilyesmihez tapasztalat kell, de neked az
nincs.
Maja bólintott.
 185

-Valóban nem voltam még szerelmes, de ez nem von le semmit se az értékeimből!

-Micsoda magabiztosság! Te aztán tisztában lehetsz azzal, hogy milyen vonzó lány vagy, igaz?
-Természetesen. Te nem így látod?
-Van szemem, ha ezt kérdezed. De akkor is kétlem, hogy mi ketten összeillenénk.
-Ilyesmit nem állíthatsz alig pár nappal az érkezésem után!
Dioméd kezdte elveszíteni a türelmét.
-Tulajdonképpen mit akarsz tőlem?
-Engedj közelebb magadhoz! Ne zárkózz el előlem! Mi volna, ha először csak barátok lennénk?
-Attól félek, te többet várnál el tőlem. De én mást szeretek.
Maja lassan közelebb lépett hozzá, és a karjára tette kezét.
-Akkor majd türelmes leszek veled. Képes vagyok várni rád!
Dioméd ellépett a lány mellől.
-Jobb szeretném, ha inkább békén-hagynál engem! Hidd el, kár a fáradtságért!
-Nem adom fel a cél előtt! Majd ha jobban megismersz, te is rá fogsz jönni, hogy engem ennél
keményebb fából faragtak.
Ezután Maja bement a házba. A férfi sóhajtva nézett utána.
-Még ez is! Oh Istenem, könyörülj rajtam! Ezek a nők a sírba tesznek!

Roxána olyan izgatott lett, hogy akaratlanul is kapkodva vette a levegőt. Lassan felült, miközben
félszemét végig a mellette fekvő anyján tartotta. Szerencsére Szirén nem kelt föl, mélyen aludt. A
lány centiről-centire kisiklott a takaró alól, kihúzódott az ágy szélére, aztán felállt.
Ma este nagy dolgot tervezett. Napok óta hiába igyekezett felkelteni Párisz figyelmét, az az ember
észre sem vette őt. Egy fedél alatt laktak, de a férfi olyannyira híján volt az érdeklődésnek, hogy
ennyi erővel akár a föld túlsó oldalán is élhetne. Egyszerűen bármivel kedveskedett neki, Párisz
szándékosan keresztülnézett rajta, amivel az őrületbe kergette Roxánát.
Úgyhogy elszánta magát egy mindent eldöntő végleges lépésre. Az igaz, hogy a kétségbeesés
vezérelte, de jól átgondolta a dolgot. Ez az egyetlen lehetősége arra, hogy egy szép napon Párisz
felesége lehessen. Bebújik mellé az ágyba, és reggel, mikor együtt találják őket, a férfi sorsa már
meg lesz pecsételve. Kénytelen lesz elvenni Roxánát, mert hírbe hozta őt. És hiába állítaná, hogy
nem történt köztük semmi. Senki sem hinne neki. A lány még ráadásul rá is tenne egy lapáttal, és
azt hazudná, hogy a férfi csábította el.
És hogy mindez valóban így is történjen, neki feltűnés nélkül el kell jutnia Párisz szobájába, ami
nem lesz egyszerű feladat.
Lábujjhegyen átsettenkedett a konyhába, aztán abba a szobába, ahol Konstantin és a kis Kateríni
aludtak. Itt kezdett csak igazán izgalmas lenni a helyzet, mert ha felébrednének, akkor azonnal
nyilvánvalóvá válna piszkos szándékai. És ha a bátyja akárcsak megsejtené, hogyan akarja tőrbe
csalni régi barátját... Hát bizonyára szíjat hasítana a hátából!
Nagyon lassan, finoman lépkedve közeledett Párisz szobájának ajtaja felé. Egy ponton
megreccsent a talpa alatt a parketta, amitől majdnem szívrohamot kapott. Száját szinte már véresre
harapdálva nézte az ágyban fekvőket, de azok nem mozdultak. Magában káromkodva haladt tovább
a célja felé. Közben néha hálaimát is rebegett, hogy még nem bukott le idáig.
Na de most jön a neheze...
Vajon Párisz zárva tartja-e az ajtaját, vagy sem? Hamarosan kiderül. Az volna az igazán ciki, ha
igen. Arról nem is beszélve, ha Konstantin pont akkor ébredne föl, mikor a kilincset birizgálja. Te jó
ég, micsoda patáliát csapna!
Tehát óvatosan megragadta a hideg fémet, és lenyomta. Villámként csapott bele az öröm, mikor
sikerült az ajtót kinyitnia. Annyira eltöltötte a megkönnyebbülés, hogy csak későn vette észre, hogy
a zsanérok nyikorognak. Halovány fény vetődött be arra a sötét helyre, ahol Párisz feküdt. A férfi
 186

meg is fordult, hogy hunyorogva megnézze, ki az. Roxána pánikszerűen lebukott, mielőtt
megláthatták volna. Becsukta az ajtót, aztán várta, hogy most mi lesz. De úgy tűnt, Párisz
álmossága nagyobbnak bizonyult, mint kíváncsisága, mert újra hátat-fordított.
Csendesen, hogy hálóinge ne súrlódjon végig a szőnyegen, levetette magáról, és egy szál
tangában odakúszott az ágyhoz. Térdre emelkedett, aztán bemászott a férfi mellé. Még jó, hogy
ilyen vékony, különben a matrac bizonyára megsüllyedt volna a súlya alatt.
Ott feküdt, lélegzetét visszafojtva, mozdulatlanul, nagyon ügyelve arra, hogy egy helyen se érjen
hozzá Páriszhoz. Aztán lassan kezdett neki derengeni, hogy sikerült. Tényleg sikerült neki! Eljutott
idáig, és már nincs más dolga, minthogy reggelig észrevétlen maradjon.
A férfi nem fedezheti fel őt túl korán, mert akkor visszaküldené az anyja mellé. Nem, ezt nem
engedheti! Úgy volna a legjobb, ha a többiek, amint felkeltek, keresni kezdenék őt. Aztán
benyitnának rájuk, és máris indulhatna a móka. Roxána mosolyogva tervezte, hogy mit fog majd
mondani, és persze milyen képet fog vágni hozzá. Ő lesz a szegény, szerencsétlen lány, akinek
kihasználták a tapasztalatlanságát, és elvették az ártatlanságát. Párisz nyilvánvalóan dühöngeni fog,
de nem félt tőle. Sőt, majd úgy tesz, mint aki nagyon meg van bántódva a férfi elutasító viselkedése
miatt. Szirén és Konstantin mindenért Páriszt fogják hibáztatni.
Ó, már alig várta élete legnagyobb színészi alakítását!

XIII. fejezet

Eufrozina úgy döntött, hogy megbocsát Párisznak. Legalábbis egyelőre. A férfinak igaza van.
Hiszen hogyan is ítélhetné őt el előre, ha még meg sem csalta?
De akkor is gyötrő a gondolat, hogy vőlegénye egy hivatásos prostival lakik egy fedél alatt!
Viszont türtőztetnie kell magát, mert Szirén és családja Párisz vendégei. A gyanúsítgatások, a
veszekedések csak egyre messzebb taszítaná őt a férfitől, és neki nem ez a célja, hanem az, hogy
kibéküljenek.
Ezért is döntött úgy, hogy ma reggel meglátogatja Páriszt. Csak beköszön neki munkába-menet,
lop tőle egy csókot, és feltűnés nélkül ellenőrzi, hogy minden rendben van-e. Nagyon remélte, hogy
Szirén távol tartja magát az ő kedvesétől!
Benyitott a lakásba. Mély csend fogadta. Ebből arra következtetett, hogy még mindenki alszik.
-Hm, ez érdekes...
A konyhában állva megkívánt egy kávét, és ha már úgy is kiszolgálta magát, akkor ennyi erővel
akár meg is lepheti a férfit azzal, hogy ágyba viszi neki a reggelit. Jókedvűen fütyörészve nekiállt
tojásrántottát készíteni. Párisz kedvence volt a frissen facsart narancslé, ezért gyorsan azt is csinált.
Aztán mindent tálcára tett, és óvatosan, hogy másokat fel ne ébresszen, belépett vőlegénye
szobájába.
Mosolya azonnal lehervadt az arcáról. A függönyön átszűrődő fény nem volt elég arra, hogy
mindent tisztán lásson, de az még a homályban is egyértelmű volt, hogy ketten fekszenek a takaró
alatt. Szorosan egymáshoz bújva...
-Oh, nem! Ez nem lehet igaz!
Eufrozina egyszeriben elgyengült. Kezéből kiesett a tálca, és hangos csattanással földet ért. Párisz
felriadt, és kába tekintettel ránézett. Aztán még mindig álmosan pislogva a maga mellett fekvő nőre.
Majd újra Eufrozinára.
-Mi a jó büdös...?
A férfi még be sem fejezhette mondanivalóját, mikor Roxána is ébredezni kezdett. A lány
nyöszörögve nyújtózkodott, érzéki mozdulatai közben kibukkant a takaró alól meztelen mellei. A
 187

torkából feltörő elégedett hangok teljesen felőröltek Eufrozina idegeit. Ez már túl sok volt.
-Mit jelentsen ez?!- rikoltotta olyan hangerővel, hogy az utca végén lakók is meghallották.
Nos, ez volt az a pont, mikor a ház össze lakója értesült a dologról. Szirén, Konstantin és Kateríni
kíváncsian odasereglettek mögéje, hogy vessenek egy pillantást a Párisz szobájában zajló drámára.
Maga az érintett zavartan húzódott el a mellette fekvő lánytól, és máris kínos magyarázkodásba
fogott. Roxána egy árva szóval sem szakította félbe őt, de az a mindentudó mosoly sokat elárult a
véleményéről. Eufrozina okádni szeretett volna tőlük.
A felfordulás nem tartott öt percnél tovább, ugyanis az ügyvédnő váratlanul lelépett. Félrelökte az
útjában állókat, és kirohant az ajtón. Tekintetét már elhomályosították a könnyek, ahogy leszaladt a
lépcsőn. Feltartózhatatlanul zokogott, és hangosan jajveszékelt, szinte beleőrülve a fájdalomba.
Még soha ennyire senki nem alázta meg, mint most Párisz. Úgy érezte, itt a világvége számára.

Krisztofer elégedett volt a dolgok alakulásával. Azután, hogy megmutatta Eufrozinának azt a
pornófelvételt, a nő kirúgta Páriszt, ami jó. De aztán Eufrozina újra járni kezdett Páriszhoz, ami
rossz. Nem engedheti, hogy megint kibéküljenek! Ideje lépnie ez ellen!
Volt egy álma, melyben ő és a szexi ügyvédnő együtt vannak, de ez most megsemmisülni látszott.
Drasztikus lépésre szánta el magát.
Ma reggel is, mint idáig minden reggel, követte az ő istennőjét, hogy megfigyelje, hová megy.
Eufrozina Páriszt látogatta meg, ami jól mutatja, hogy bizony tényleg itt van az ideje a
cselekvésnek. Ezért hát feltörte a nő kocsiját, és elbújt a hátsóülésen. Aztán csendben várta
áldozatát, aki hamarosan meg is érkezett.
Eufrozina feldúltan, szipogva szállt be az autóba. Remegő kezeivel sehogy sem tudta elfordítani a
slusszkulcsot. Körülbelül a tizedik próbálkozásánál ült fel Krisztofer, és szólította meg őt.
-Segíthetek, drágám?
Az ügyvédnő kis sikolyt hallatva nézett fel a visszapillantó-tükörbe. A férfi elvigyorodott, de nem
húzta tovább az időt, gyorsan befogta Eufrozina száját, mielőtt az értesíthetett volna valakit a
jelenlétéről. A vegyszerrel átitatott rongy szagát belélegezve kedvese hamarosan tehetetlenül
hátrarogyott, és elájult. Krisztofer ügyesen előremászott, és a nőt áttette az anyósülésre. Aztán
minden további nélkül azonnal indította a kocsit, és beletaposott a gázba.
Mivel nem ez volt az első emberrablása, ezért már rutinosan haladt pontról-pontra a tervében.
Elsőnek is az volt a legfontosabb, hogy minél hamarabb kivezessen a belvárosból, csak aztán mert
lassítani. Akkor is csak azért, hogy a fakabátok nehogy rászálljanak. Amint egy kihalt részhez ért,
lehúzódott az útpadkára, de épphogy csak annyi időre, hogy megkötözze Eufrozina kezeit, és
szájába egy tiszta rongyot tömjön. Így biztonságosabban fogva tarthatja, ha mégis felébredne
útközben.
Merthogy még messze voltak a búvóhelytől, amit választott. Az a kis viskó pont megfelelő lesz
számukra, ugyanis kilométerekre van a legközelebbi falutól, ami azt jelenti, hogy kíváncsiskodó
szomszédok ezennel kilőve. Még a nagyanyja hagyta rá örökségül, és őszintén bevallva nem volt
egy nagy érték, de most pont kapóra jön. Szó-szerint semmi sincs abban a házban egy ágyon kívül.
Se áram, se hűtő, se tévé, se telefon, se semmi. De ha az öreglány is eléldegélt ott valahogy, akkor
nekik is tökéletes lesz. A fürdést meg lehet oldani, úgy emlékezett van egy dézsa ott valahol. Vizet
is tudnak hozni a kútról. Az udvaron majd gyújtanak tüzet, ha főzni szeretnének. Csak az étel
tárolásával lesz némi gond... De az már igaz, hogy tévére semmi szükségük nincs, hiszen ha
valóban úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő azt képzeli, akkor remekül fognak szórakozni ott
Eufrozinával tévé nélkül is.


 188

Párisz elsőnek is lekevert egy hatalmas pofont Roxánának, aztán olyan gyorsan, amennyire csak
tudott, felöltözött. Közben Szirén és Konstantin felváltva ordítoztak a lánnyal, de ez már őt nem
érintette. Neki csak egyetlen célja volt most, utolérni Eufrozinát. Amint rajta volt a nadrág, a
cipővel már nem is bajlódott, csak száguldott le a lépcsőn, ki az utcára, ki az úttestre...
De mindhiába, már elkésett! Eufrozina elment.
Hát ez az! Hogy volt képes itt hagyni őt anélkül, hogy megbeszélték volna a dolgot?! Az a nő még
arra sem hagyott neki időt, hogy valamiféleképpen megmagyarázhassa neki ezt a fatális tévedést!
-A francba! A rohadt életbe!
Ott dühöngött félmeztelenül az utcán, még azzal sem törődve, hogy az arra járók bizonyára
bolondnak nézik. Kezei tehetetlenül ökölbe-szorultak. Újra és újra az a kép pergett le a szeme előtt,
ahogy Eufrozina kétségbeesetten elszalad. De tudta ő jól, hogy mért menekült el a nő. Látta a
tekintetében tükröződni azt a hatalmas csalódást, azt a mérhetetlen fájdalmat, amit sosem lett volna
szabad megtapasztalnia...
És mindez annak az oktondi Roxánának köszönheti! Ó, hogy milyen szívesen megfojtaná azt a
lányt! Eufrozina, akinek a vérmérsékletéből is adódóan minimum egy óriási patáliát kellett volna
csapnia, most szó-nélkül elhagyta őt. Talán véglegesen...
Ó, Istenem, mit csinálok, ha sosem bocsát meg nekem?!
A férfi leült a járdaszegényre, és bánatosan meredt maga elé. Megpróbálta egy pillanatra
elképzelni, hogy mi lesz vele, ha Eufrozina soha többé nem jön vissza hozzá. De ez olyan mélyre
süllyesztette a reménytelenség végtelen, fekete vermébe, hogy úgy kellett visszarántania magát.
Nem, én nem tudnék élni nélküle! Ez nem történhet meg!
Előhalászta zsebéből a mobilját, és máris tárcsázta a jól ismert számot. A telefon szüntelenül
csörgött, és csak csörgött, de senki sem vette fel. Hát Eufrozina tényleg nagyon haragudhat rá! Más
lehetősége nem lévén, felhívta a munkahelyét, hogy hagyjon számára egy üzenetet. De a titkárnője
azt mondta, hogy még csak a színét sem látták az irodába, és a tárgyaláson sem jelent meg, ami
viszont tényleg aggasztó, mert a precíz ügyvédnő soha semmilyen esetben nem hanyagolná el a
munkáját.
Párisz ezt úgy értékelte, hogy Eufrozina nagy bánatában fogta magát, és kivett egy szabadnapot,
hogy alaposan kisírhassa magát nézőközönség nélkül.
Megvárta a délutánt, aztán felhívta Euridikét, hogy megkérdezze tőle, látta-e ma testvérét. A nő
állította, hogy semmit sem tud Eufrozináról, és még ő sem képes telefonon elérni. Párisz megeskette
Euridikét, hogy ne hazudjon neki, de újra csak ugyanazt a választ kapta.
Ez annyira képtelenül hangzott, hogy elsőnek fel sem fogta, mit jelent ez.
Egyáltalán létezik ilyesmi? Hogy csak így eltűnjön egy ember szőrén-szálán? Eufrozina mért nem
szólt valakinek arról, hogy hová megy?
Felkutatta az egész Angelopulosz rokonságot, menyasszonya összes barátját, még az ismerőseit is.
Mégis semmi hír róla. Összeszoruló szívvel megkérdezte a mentőket, hogy nem vittek-e be a
kórházba egy százhatvanöt magas, hosszú barna hajú nőt a mai napon. Újabb nemleges válasz.
A végére hagyta Dáriust, mert őtőle félt a legjobban. Főnöke ki fogja belezni őt, ha megtudja, mi
történt. Mégis kénytelen lesz tájékoztatni őt, ami egyben azt is jelentette, hogy a rendőrségnek is
szólni kell. Eufrozina hivatalosan is eltűnt személy lett.

Dárius a legszívesebben kiherélte volna Páriszt. Viszont erre nincs ideje, ezért helyette felhívta
pár emberét, hogy alaposan kutassák át a környéket. Megadta nekik Eufrozina kedvenc törzshelyét,
és az összes helyet, ahol valaha megfordult az unokahúga. Közben már a rendőrség is elkezdte
kerestetni, de azok mind fatökűek, ezért nem is bízott benne, hogy egyáltalán hasznukat veszi.
Ami az ő feladata, hogy elmenjen Helénához, és közölje vele a hírt, hogy a lánya eltűnt. Az is meg
lehet, hogy nővére értesült már a dologról, de ha mégsem, akkor ez az ő kötelessége lesz. Egy nehéz
 189

kötelesség, de jelenleg azzal segíthet most a legtöbbet, ha lelki-támaszt nyújt neki.

Csak arra nem számított, hogy sem Helénát, sem Euridikét nem találja otthon. Egyedül csak azzal
a hímkurva Jorgosszal tudott beszélni.
-Hol vannak?
-Heléna elment a kocsmárossal randizni. Euridiké most indult utána, hogy elmondja neki, mi történt
Eufrozinával.
-Dimitriosszal találkozgat?! Hogy képes még ilyenkor is...?! Basszus!
Dárius sarkon fordult, neki itt már nincs több dolga. Ám Jorgosz még feltartotta.
-Várj már egy kicsit! Nekem mért nem mond senki semmit? Hova tűnt Eufrozina? És egyáltalán
mért ment el? Azt hallottam, hogy összeveszett Párisszal.
-Téged mit érdekel ez?!
Jorgosz visszahőkölt Dárius mérhetetlen dühét látva.
-Hogyne érdekelne, hiszen a sógornőmről van szó!
-Valóban, milyen igazad van... A sógornődről volna szó, ha elvetted volna feleségül Euridikét! De te
még ahhoz sem vagy elég tökös, hogy megkérd az unokahúgom kezét! És tudod, mit jelent ez?
-Mit?- kérdezte Jorgosz elbizonytalanodva.
-Azt hogy csak egy jött-ment köcsög vagy, aki soha nem tartozott hozzá a családunkhoz, és soha
nem is fog! Ezt kellene már végre felfognod, te kretén!
Jorgosz nem is várta volna, hogy Dárius kedvesebbet mondjon neki, de attól még fájtak a szavai.
Ugyanis az tény, hogy Euridiké családja képtelen őt befogadni. Még úgy se, hogy tudták, ő Xénia
apja. De Jorgosz világéletében büszke férfi volt, aki sosem hajt fejet senkinek az akarata előtt.
-Tévedsz, Dárius! Inkább te vagy az, aki nem bírja elfogadni, hogy Euridiké hozzám tartozik!
Szeretjük egymást, és nekünk nem kell papír, hogy ezzel bizonyítsuk a világ előtt, hogy együtt
akarunk maradni!
Dárius agya egyszeriben elszállt. Érezte, ahogy értelmének utolsó szikrája is kihuny, és az
ösztönei úrrá lesznek rajta. Sok volt ez már így egyszerre. Az összes magánéleti problémája
felgyülemlett, és ezerszeresen kezdték döngetni önuralmának falát. Az utóbbi időben elhidegült a
feleségétől, Orfeusz gyűlöli őt, a kis Apollóval csak a gond van, Dioméd lassan beleőrül a
szenvedésbe, Niké kiakarja fosztani őket, és még ráadásul Eufrozina is eltűnt.
Elege lett. Már nem bírt el több feszültséget. Itt és most robbanni fog a bomba. Jorgosz pedig pont
a megfelelő áldozat készülő tombolásához. Persze hogy nem az ő hibája minden, de attól még
megérdemel egy alapos verést, nem?
Dárius teljes erejéből a falhoz vágta őt. Jorgosz egy nyekkenéssel rogyott össze a földön. Amint
kicsit magához tért, lassan talpra állt.
-Verekedni akarsz? Oké, én benne vagyok!
-Na gyere csak, hagy lássalak! Ringyóból végre férfivá leszel! Alig várom az átalakulásodat!
-Én igenis, igazi férfi vagyok!
-Azért cidáztál le mindenkit pénzért, mi? Fogadjunk, hogy még élvezted is! Sőt, te fizettél azért,
hogy szophass!
-Összetévesztesz önmagaddal, Dárius! Egyedül te vagy olyan csúnya, hogy csak egy csinos
összegért vállalnának be téged!
-Mennyiért? Csak mondjad, és én máris utalom a számládra az összeget! Merthogy még erre is
képes volnál, igaz? Még nekem is odatennéd a segged, te undorító szajha!
Jorgosz elvigyorodott. Egy teljesen váratlan dolgot tett. Kigombolta a nadrágját.
-Ez kell? Tudom, hogy erre vágysz! Ha akarod, megkaphatod! Téged ingyen vállalak, hiszen
jóformán az apósom vagy. Euridiké apjaként tisztel téged, ami azt jelenti, hogy különleges
bánásmódban lesz részed. Végre megtudhatod miféle szolgáltatást tudok nyújtani.
Dárius tekintete a nadrág nyitott sliccére esett. Meredten bámulta a cipzár mögül előbukkanó
alsónadrágot. Jorgosz elégedetten bólintott.
-Áh, gondoltam! Majd megveszel értem, igaz? Szánalmas vagy, Angelopulosz! Kellek neked, pedig
 190

az unokahúgoddal élek!
-Fogd be a pofádat!
Jorosz felnevetett.
-Mióta kívánod a saját nemed? A börtön óta?
-Baszd meg! Ezért megöllek!
-Azt szeretnéd, hm? Hogy megbasszalak?
-A kurva anyádat!
-Gyere, és váltsd be a fenyegetésedet! Üss meg, ha úgy tetszik! Vagy csókolj meg! A te döntésed...
Dárius meg se bírt szólalni. Zihálva figyelte Jorgoszt, ahogy vetkőzni kezd. Úgy kínálta fel izmos
testét, mint egy nő. Mégis olyan provokálás volt a tekintetében, ahogy egy igazi szenvedélyes, vad
férfi néz.
Dárius pontosan tudta, mit kell tennie. Odamegy hozzá, és alaposan ellátja a baját ennek a pimasz
csavargónak! Már a feltételezés is sértő, hogy ő buzi! Ezért kinyírja Jorgoszt!
Ám ehelyett azt vette észre, hogy teljesen értelmetlen szavak bukkannak ki a száján.
-Te átkozott gazember!- suttogta megigézve.- A nővéremék bármikor hazajöhetnek! Ha itt fognak
találni minket, még a végén azt hinnék, hogy...
-Hogy benne vagy a dologban?
Dárius odament Jorgoszhoz, és megragadta a vállát. Most kellene lefejelnie. Vagy könyékkel
belevágni az arcába. Vagy...
Megcsókolta őt. A két férfiszáj hevesen párbajozott egymással. Aztán reszkető kézzel benyúlt
Jorgosz alsónadrágjába, és elborította őket a forró vágy.

Heléna életében először érezte azt, hogy a valóság sokkal szebb, mint bármilyen álom. Dimitriosz
egy igazi úriember volt, erre nincs is jobb szó. A randevú eleje is már tökéletesen kezdődött, hiszen
a férfi a kedvenc virágát hozta neki.
-Honnét tudtad, hogy a kardvirágot szeretem?
-Sok mindent tudok rólad.
És ez be is bizonyosodott a későbbiekben is. Dimitriosz a városon kívülre vitte étterembe. Egy
olyan helyre, ahol még sose járt. Egyszerűen pazar volt! Annyira, hogy az asszony lélegzete elállt. A
luxus környezettől még magához sem tért, mikor a pincér egy gyertyafényben fürdő asztalhoz
vezette őket.
-Hiszen még nincs is este!
A férfi elpirult.
-Én csak szerettem volna romantikusan hangulatot varázsolni. Remélem, ezzel nem sértettelek meg,
Heléna? Ha akarod, szólok, és azonnal...
-Nem, köszönöm, jó így!
Az asszony titkon elmosolyodott. Milyen édes pofa ez a Dimitriosz! Enni-valóan édes!
És ez így ment tovább, egészen az ebéd végeztéig. Miután teli lett a hasuk a sok finom fogással,
és ízlelőbimbóik a legnemesebb fehérborral, kényelmesen hátradőltek, és végre komolyabb témákat
is felvetettek a társalgásuk során.
-Én úgy emlékszem, hogy régen színésznő szerettél volna lenni. Csak nem feladtad az álmaidat?-
kérdezte a férfi.
-Hát tudod, közbejöttek a gyerekek. Nem mintha bánnám! A lányok nélkül már nem is volna
értelme az életemnek. Ők és a kis-unokám a mindenem!
-Milyen szerencsés vagy! Bárcsak nekem is lehetnének gyerekeim... De attól tartok, hogy én erről
már lekéstem.
-Sosem késő! Én magam is nem régiben újra megpróbáltam a színjátszást, csak... nem jött össze.
Tudod, a férjem halála után volt egy időszak az életemben, mikor elég rossz passzban voltam. Én...
 191

alkoholista voltam, azt hiszem.

-Heléna, nem kell erről beszélned, ha nem akarsz!
-Semmi baj, Dimmi, szeretnék őszinte lenni hozzád! Ez hozzátartozik ahhoz, ha a későbbiekben
tényleg kialakulna valami közöttünk.
-Rendben, akkor hallgatlak!
A férfi gyengéden megfogta a kezét az asztal fölött. Az asszony elpirult, de igyekezett higgadtan
folytatni a beszélgetést.
-Szóval biztosan hallottál róla, hogy mi lett végül annak a következménye, hogy ittasan vezettem.
-Igen, és bevallom, hogy nagyon aggódtam miattad! Még a kórházban is bent jártam, de nem
engedtek fel hozzád, mert nem számítottam családtagnak.
-Voltál bent nálam?
-Tudni akartam, hogy nem esett-e nagyobb bajod. Mondták, hogy a szemed megsérült. Annyira
féltem, hogy örökre vak maradsz! Hetekig itt idegeskedtem. Hol felemeltem a telefont, hol letettem.
Most már persze tudom, hogy fel kellett volna hívjalak, de akkor elég nyuszi voltam hozzá. Nem
éltem volna túl, ha visszautasítasz. Más nő esetében fikarcnyit sem érdekelt volna, hamar túllépnék
rajta, de te más vagy! Mindig is nagyon fontos voltál a számomra.
Heléna úgy megilletődött a férfi vallomásától, hogy még válaszolni sem tudott. Később pedig nem
nyílt rá lehetősége, ugyanis az álomrandiból váratlanul rémálom lett. Euridiké rontott be az étterem
ajtaján. Amint észrevették egymást, az asztalokat majdhogynem felborítva siettek oda a másikhoz.
Heléna aggódva ragadta meg lánya karját.
-Kicsikém, mit keresel itt? Valami baj történt?
-Anya, anya... El sem merem neked mondani.
-Beszélj már te lány! Megijesztesz!
-Anya... Eufrozina eltűnt.
-Mi az, hogy eltűnt?
-Nyoma-veszett! Senki sem tudja, hol van! Már szóltunk a rendőrségnek...
-Az én Eufrozinám eltűnt?- fogta fel az asszony.
Heléna előtt elsötétült a világ.

Jorgosz lehajtott fejjel ült az ágy szélén. Üres tekintetével a szőnyeg mintázatát bámulta. Néha
felnézett a fürdőszoba ajtajára. Még mindig vízcsobogás hangzott odabentről. Dárius zuhanyzott.
Hát persze, hogy zuhanyzik! Bizonyára undorodva sikálja a bőrét, mintha tetőtől-talpig
mocskossá vált volna tőlem! De ezt a mocskot lehetetlen lesz lemosnia! Ezt semmi sem moshatja le!
Mint ahogyan őróla sem.
Jorgosz képtelen volt kiigazodni önmagán. Egyszer a hideg rázta, máskor meg hőhullámok
gyötörték. Még most is elvörösödött az arca, hogy lelki-szemei előtt újra és újra felvillantak a
képek. A képek, melyek tele voltak izzó szenvedéllyel, mohó kezekkel, szomjazó ajkakkal, és kéjre
éhes, megfeszülő testekkel. Perverz gyönyörűségét lelte tettében. Sőt, legszívesebben visszahívná
Dáriust az ágyba, hogy ott folytassák, ahol az előbb abbahagyták!
Hogy tehettem ezt?! Hogy lehetek ilyen szemét? És még csak meg sem bántam! Lefeküdtem a
szerelmem nagybátyjával, és nem érzek egy cseppnyi bűntudatot sem... Micsoda egy érzéketlen
faszkalap vagyok!
Elképzelte, hogy Euridiké hazaér, és itt találja őket összefonódva. Ráadásul abban az ágyban, ahol
ők alszanak és szeretkeznek éjszakánként. Sosem bocsátaná meg neki. Ez fix! Elhagyná őt, és
Xéniát sem láthatná soha többé. Újra magányosan kellene tengetnie az életét. Magányosan, egy
ócska hímringyóként, amíg meg nem hal.
Végre megindultak a könnyek a szeméből. De ha lehet, ettől csak még rosszabbul érezte önmagát.
Nem a szégyentől, vagy a bűnbánattól sírt, hanem csakis egyedül önsajnálatból. Nem azt fájlalta,
 192

hogy ha Euridiké megtudná, mit tett, akkor mennyire szenvedne tőle, hanem sokkal inkább az
érdekelte, hogy őrá milyen sors várna azután.
Micsoda egy pitiáner, önző alak vagyok én!
Nyüszítve temette arcát a tenyerébe. Egyszerre töltötte el megkönnyebbülés, és az egyre
elhatalmasodó kétségbeesés.
-Na, ezt azonnal fejezd be!- szólalt meg Dárius.
Jorgosz felkapta a fejét. Dárius ott állt előtte egy szál törülközőben. Tekintete kemény volt, akár a
gránit, és ugyanolyan sziklaszilárd is. Minden további nélkül behúzott egyet Jorgosznak, amitől az
visszahanyatlott a párnák közé. A férfi nyögve tápászkodott fel. Megtapogatta állkapcsát, hogy
megnézze, eltört-e, de csak az ajka szakadt fel.
-Most ez minek kellett?!- fortyant fel mérgesen.
-Hogy befejezd a rimánkodást! Esküszöm, te még az asszonyok közt is csak szégyenfolt lehetnél!
Dárius leköpte őt, ami teljesen észhez térítette Jorgoszt. Bármilyen intimitásnak, ami az előbb volt
közöttük, annak vége. Újra ellenségek voltak.
-Hé, ne csak engem hibáztass! Te ugyanúgy benne voltál!
Dárius a fejét csóválta.
-Látom, nem érted! Most rohadtul nincs időnk se sírásra, se a megbánásra, és főképp nem egymás
hibáztatására! Szedd össze magad, de nagyon gyorsan! Öltözz vissza ugyanabba a ruhába, amibe
voltál, és tüntess el minden nyomot, ami arra utalna, hogy itt jártam.
-Vicces vagy! És mégis ezt hogyan magyarázzam meg?- mutatta fel véres ujjait, amivel még mindig
az ajkát dédelgette.
-Majd megoldod! De ajánlom neked, hogy ami az előbb történt, azt soha senkinek ne merd említeni,
mert különben esküszöm, hogy a hasnyálmirigyeidnél fogva lógatlak fel a legközelebbi fára!
Komolyan mondom, Jorgosz! Nincs hová bújnod, ha elárulsz engem!
Dárius elkapta a torkát, és alaposan megszorongatta. Jorgosz levegő után kapkodva intette, hogy
engedje el.
-Nem kell aggódnod! Vagy azt hiszed, én mindenáron le akarok bukni?! Euridiké és Xénia sosem
jöhetnek rá a titkunkra!
-Erre előbb kellett volna gondolnod, nem?
-Pont te beszélsz?! Neked is van feleséged, akit elvileg szeretsz!
Dárius ökle újra megfeszült. Jorgosz idegesen hátrahúzódott.
-Én nem csak elvileg szeretem Dezdemónát!
-Oké, oké, elhiszem neked! De akkor te se kételkedj abban, hogy szeretem az unokahúgodat!
Euridikéért én bármit megtennék!
-Ajánlom is!
Dárius ledobta magáról törülközőjét, és öltözködni kezdett. Jorgosz sietve követte a példáját,
nehogy megint kihúzza nála a gyufát. Végre megtanult félni Euridiké nagybátyjától. De a
kíváncsiság még így is majd kifúrta az oldalát, hogy közben folyamatosan attól félt, mikor kap tőle
egy újabb maflást.
-Én tudom, hogy mért feküdtem le veled. Már régóta nem voltam férfival, és egészen a mai napig
nem is sejtettem, hogy ennyire hiányzik...
-Ó, könyörgöm! Kímélj meg a buzis kalandjaid részleteitől!
-De akkor sem értem, hogy mért fogadtad el a kihívásomat! Mondhattad volna azt is nekem, hogy
menjek a francba, de te...
-Úristen, fogd már be! Ki ne merészeld hangosan mondani, hogy miket csináltunk! Még az
emlékeidből is száműzd, érted?! És soha többet ne hozd szóba, mert nem állok jót magamért!
Hányingerem van ettől az egésztől, és már nincs más vágyam, minthogy minél hamarabb kint
legyek az ajtón kívül, és sikeresen elfelejtsem a történteket! Neked is ezt kellene tenned!
Dárius már menni készült, mikor Jorgosz megragadta a karját. Addig nem akarta őt elengedni,
amíg magyarázatot nem kapott tőle.
 193

-Miért? Csak erre az egyre válaszolj, aztán nem zaklatlak többé!

Dárius undorodva húzta el a karját tőle.
-Ez csak szex volt! Nehogy többet merj beleképzelni! És én azoknak, akiket csak szimplán
megdugok, nem tartozom semmiféle magyarázattal!
-De hát boldog családapa vagy! Mindened meg van! Szeretőd annyi lehetne, amennyit csak akarsz!
Mért pont engem választottál?
Dárius kinevette őt.
-Te ostobább vagy, mint gondoltam volna! Szerinted én az a típus vagyok, aki leáll veled lelkizni?
Ne takarodj az utamból!
Jorgosz csak nem mozdult, mire Dárius keményen belevágott a gyomrába. Míg amaz sokadszorra
is a padlón találta magát, ő egyszerűen csak kisétált a házból. Jorgosz összegörnyedve nézett utána.
Erről ennyit! Angelopulosz nem az a barátságos fajta.

Dárius feszültségtől összeszoruló gyomorral szállt be a kocsijába. Csak most jutott eszébe, hogy
azért jött ide, mert Helénával akart beszélni. Most már mindegy, úgy sem lenne képes visszamenni
abba a házba! Inkább majd később felhívja telefonon a nővérét.
Ráfordult az úttestre, és megpróbált a vezetésre koncentrálni. Persze nem mindig ment, néha a
lelkiismeret-furdalás elhatalmasodott rajta. Ha ő is olyan gyenge, életképtelen alak lenni, mint
Jorgosz, már rég fölemésztette volna őt a bűntudat. De Dárius Angelopulosz sosem engedhette meg
magának, hogy sírva jajongjon, mint egyesek! Kétségbeesés? Depresszió? Hah, ez nevetséges! Őt
már az anyja méhében is megedzette az élet!
Mindig is tisztában volt vele, hogy vannak titkok, amikről soha nem szerezhet tudomást senki.
Botlások, amikre jobb, ha az örök homály borít fátylat. Nem egy, nem kettő ilyen szégyenletes folt
szennyezi az ő múltját... Viszont fohászkodás helyett, ő sokkal inkább a tettek embere volt. Még ki
sem kelt Jorgosz mellől az ágyból, mikor gondolatban már azt tervezte, hogyan lehetne őt
véglegesen elhallgattatni.
Talán ki kellene nyírnia? Nem, azt túl rizikós! Hogyan magyarázná meg utána Euridikének, hová
tűnt a drágalátos szerelme? Xénia is bizonyára hiányolná az apját... A fenébe, semmi sem megy
könnyen!
Lassan hazaért. Ezt a problémát agyának leghátsó zugába űzte, most nem ér rá ezzel foglalkozni.
Itt vannak a rendőrök, az őrülten kétségbeesett Párisz, na és persze az egész család, akik közül senki
sem érti, hova tűnt Eufrozina.
Ó, az a felelőtlen lány!
Ha pár nap múlva visszatér, és kiderül, hogy csak egy kis vakáción volt. Hát ő megesküszik rá,
hogy nagyon el fogja kalapálni azt az okos kis ügyvédfejét.
-Bárcsak így lenne!- sóhajtotta.
Igazság-szerint rossz előérzete volt. Valami azt súgta neki, hogy Eufrozina nagy bajban van.
Aggódott kedvenc unokahúgáért. Ha akárcsak sejtené, merre lehet, maga ment volna megkeresni.
De idáig senki sem tudott beszámolni arról, hol tartózkodik.
A rendőrség természetesen kapásból emberrablásra gyanakszik. Ami valóban nem kizárható, de ő
inkább az ellenkezőjében reménykedett. Amúgy meg ki akarná elvinni Eufrozinát? Nem tudott róla,
hogy lennének a lánynak ellenségei. Ha viszont ettől elvonatkoztatunk, akkor könnyen lehet, hogy
nem is ő a célpont.
Hanem Dárius.
Tisztában volt vele, hogy Eufrozinával ellentétben, neki igenis vannak rosszakarói. Arról a csomó
hitvány tolvajról nem is beszélve, akiknek az Angelopulosz vagyonra fáj a foguk. Semmi probléma,
hajlandó volna az unokahúgáért fizetni. De akkor legalább hívná már őt a lány el-rablója! De egyre
csak telik az idő, és a telefonja némán pihen a zsebében. Átkozott bizonytalanság! A várakozás
 194

teljesen fel fogja őrölni az idegeit.

Leparkolt, és bement a házba. A rokonok elfoglaltak minden négyzetmétert a nappaliban. Egyre
csak kérdezgették őt. Tőle várták a megoldást. Pontosan ugyanúgy, mint Médea eltűnésének az
idején.
-Nyugalom! Egyelőre még nem tudok semmit, de ne aggódjatok, ígérem nektek, hogy elő fog
kerülni a lány! Efelől ne legyen kétségetek!
Mekkora humbug! De hát mi mást mondhatott volna? Hogy ő is teljesen tehetetlen az események
láttán? Hogy fogalma sincs, mi most a teendő? Na, akkor törne ki csak igazán a pánik!
Nem, Dárius nem mutatkozhat gyengének. Neki mindig magabiztosnak, hűvösnek és
megingathatatlannak kell látszania. Ez az, amit elvárnak tőle, a családfőtől.
Estére lassan hazaszállingóztak a vendégek. Dárius is fölcaplatott az emeletre, a lelki fáradtságtól
csak úgy húzta a lábát. A szobába belépve látta, hogy Dezdemóna épp most altatja vissza a föl-
fölsíró kis Apollót. Érdekes, mintha a gyerek is érezné, hogy baj van! Nyűgös, de nem annyira, mint
a felnőttek.
Dárius újra beállt a zuhany alá. Megmagyarázhatatlan módon tisztátalannak érezte önmagát. Erről
persze megint eszébe jutott Jorgosz.
Ó, ne! Csak ezt ne! Még véletlenül sem szeretne arra gondolni, hogy mi történt délután. De hát
hogy is verhetné ki a fejéből?
Amint elkészült a fürdéssel, felvett egy alsónadrágot, és bebújt felesége mellé az ágyba.
Dezdemóna még nem aludt el. Az asszony elutasító volt vele szemben, ha a szexre került a sor.
Ennek nem tudta, mi az oka, de nem ma akarta kideríteni. Sőt, talán soha többé nem próbálkozik
nála! Keres magának egy buja idomokkal rendelkező, diszkrét szeretőt. Majd vele kiéli legtitkosabb
vágyait!
De afelett csak nem tudott elsiklani, hogy Dezdemóna miért ilyen hideg vele szemben. Egy jó szó,
egy kedves érintés, még ennyit sem kapott az asszonytól, mióta kijött a börtönből. Talán a felesége
már egyáltalán nem is érez iránta semmit sem?
-Dezi!- suttogta a sötétben. Nem akarta a kisfiút felébreszteni.- Hallasz?
-Hm?
-Szeretsz még engem?
A kérdés banális, tekintve, hogy már lassan harminchárom éve alkotnak egy párt, és a rengeteg
akadály ellenére is együtt-maradtak. De akkor is tudnia kell a választ!
-Hát persze!
Dárius keserű szájízzel bólintott. Értett ő a szóból, nem volt teljesen hülye! Dezdemóna sosem
mondaná neki azt, hogy már csak a megszokásból van vele, vagy csak a pénzéért. Helyette inkább
odalök neki egy ilyet, hogy hát persze! Ennyi erővel azt is mondhatta volna, aludj már! Vagy azt,
hagyj békén!
Ezek után csoda, hogy megcsalta ezt a jégcsapot?!
De nem, nem lehet ilyen kegyetlen Dezdemónával!
Az asszony már benne van a korában, szült négy gyereket, és jelenleg is a legkisebb leköti minden
figyelmét. Nem várhatja el tőle, hogy úgy viselkedjen, mint régen, szerelmes kamaszkorukban.
Dezdemóna tökéletesen megállja a helyét mint feleség és anya. Ezek után igazán mellékes, hogy az
ágyban milyen vele lenni.
Egyébként is, az, hogy pont Jorgosszal csalta meg, már önmagában is egy olyan csapás, amit egy
nő sem érdemel meg. Dárius elszégyellte magát. Tulajdonképpen a lehető legaljasabb módon alázta
meg a feleségét.

Eufrozina kábultan ébredezett. Először csak homályosan látott, de aztán egyre tisztább lett a kép.
Krisztoferre esett a pillantása.
 195

-Mi ez? Már megint te?!

A férfi jókedvűen ránézett.
-Áh, felkeltél, galambom! Az jó, mert megérkeztünk.
-Hova? Hol vagyok?
Homlokát ráncolva körülnézett. A saját kocsijában volt. Keze szorosan megkötözve, amit enyhén
idegesen nyugtázott. Próbaképp feszegetni kezdte a csomót, de az erősen tartotta a csuklóit.
Fölháborodva kapta fel a fejét.
-Te kötöztél meg?
-Biztonsági okokból! A szádat is kipeckeltem, de olyan sokáig feküdtél itt nekem ájultan, hogy
megijedtem, és leszedtem rólad. Ugye így most már kapsz levegőt?
Eufrozina valóban érzékelt valamit az álla alatt. Idáig azt hitte, hogy sál.
-Te... te... elraboltál engem?!?!
Most már emlékezett mindenre. Párisz egy idegen nővel az ágyban, aztán elrohan a lakásáról,
bepattan a kocsijába... Majd Krisztofer, amint az orra elé szorít valami büdös rongyot!
-Elkábítottál engem!- kiáltott vádlóan férfira.
-Valljuk be, önként nem jöttél volna velem! És azt sem akartam, hogy miközben ellenkezel,
véletlenül megsebesítselek. Így könnyebb volt!
-De hát ez bűncselekmény! Emberrablásért ülhetsz akár húsz évet is! Mért tetted ezt?
Krisztofer megint megkockáztatott a nő felé egy pillantást vezetés közben. Tekintete teli volt
reménytelen szerelemmel.
-Tényleg nem is sejted? Mert szeretlek, és azt akarom, hogy velem légy! Csakis velem! Gondolj
bele, kicsim! Mi ketten... távol a világ zajától... Hidd el, jó muri lesz!
Eufrozina döbbenten csóválta a fejét. Sült-bolondnak tartotta a férfit.
-Elment az eszed?! Nekem haza kell mennem! Bizonyára már hiányolnak otthon. Engedj el!
-Azt nem tehetem, kedvesem! Majd talán, egy napon, ha már biztos leszek benne, hogy a
családlátogatás után visszatérsz hozzám.
Oké, az már most látszott, hogy Krisztofert lehetetlen lesz jó szóval meggyőzni. Itt nem hat a
könyörgés, ugyanis a férfi teljes-mértékben meg van győződve arról, hogy az a helyes, amit ő tesz.
Az, hogy ő mit akar, számításba se veszi.
A nő végre elkezdett félni tőle. Ez már nem az a Krisz, akit két évvel ezelőtt megismert. Az a fiú
ugyan bűnöző volt, de még látszott némi értelem a szemében. De mostanra a tekintete teljes
megszállottságra utal. Eufrozinát kirázta tőle a hideg.
Képzeletében, mint egy rossz horrorfilmben azonnal felderengett válogatott kínzások, nemi-
erőszak és akár... De nem, ilyesmire még csak nem is gondolhat! Még nem készült fel a halálra!
Élni szeretne!
Vett egy nagy levegőt, hogy megnyugodjon. Ha pánikol, azzal nem megy semmire. Inkább
ahelyett, hogy megadná magát a végső kétségbeesésnek, túlélő üzemmódba fog kapcsolni. Igen,
minél hamarabb meg kell szöknie! És találnia kell egy tárgyat, amivel megvédhetné magát. Lássuk
csak... Nem, itt a kocsiban nem tart semmi ehhez hasonlót. A francba, mért nem gondolt előbb erre
az eshetőségre?! Akkor talán most volna itt valahol az ülés alatt elrejtve egy pisztoly, vagy legalább
egy gázspray! De hát honnét kellett volna sejtenie, hogy a közeljövőben el fogja rabolni egy
holtkóros? Az ilyesmire az üldözési-mániásokon kívül senki nem számít!
Kíváncsian az ablakra tapadt, hátha lát a sötétben valami fényt, vagy legalább egy útjelzőtáblát,
amiről leolvashatná, hogy merre lehetnek.
-Hány óra van?- kérdezte a férfit.
-Éjfél körül járhat az idő.
Te jó ég, akkor nagyon régóta kocsikázhatnak! Akár több száz kilométerre is lehetnek Pargától!
Hogy fogja így megtalálni őt Dárius?
Krisztofer ránézett a gondolataiba merült nőre. Eufrozina űzött tekintete megmosolyogtatta.
Egyértelmű, hogy mi jár most, abban az okos kis ügyvédkobakjában: a szökés.
 196

-Egyet jegyezz meg, kincsem!- mondta a nőnek nyájasan.- Előlem nem futhatsz! Még ha sikerülne
is kijátszanod az éberségemet, akkor is megtalállak, és visszahozlak. Ezt ne felejtsd el!
Eufrozina nem tűnt ijedtnek vagy legyőzöttnek.
-Keresni fognak engem!- vágta oda dacosan a férfinak.- A rendőrség is, és a nagybátyám is a
nyomodban vannak! Úgyhogy ne bízd el magad!
Krisztofer gúnyosan elvigyorodott.
-Nem akarlak elkeseríteni, de erre a helyre, ahova viszlek, sosem fognak rábukkanni! Gyakorlatilag
még a térképen sincs rajta. Én is csak azért tudom, hol van, mert már jártam ott.
-Hazudsz!
-Áh, mi értelme volna? Drágám, én mindig az igazat fogom mondani neked! Nem vagyok olyan
csaló, mint Párisz!
-Ne ejtsd ki többé a nevét előttem!
Krisztofer érdeklődve kapta fel a fejét erre a kemény hangnemre. De Eufrozina arca üres volt.
-Helyes! Ennek örülök! Azért megtudhatom, hogy mért haragszol rá ennyire?
A nő hallgatásba burkolódzott az út végéig. Amint megérkeztek egy romhalmaznak kinéző kis
viskóhoz, a férfi kisegítette őt a kocsiból. De Eufrozina az ajtóban megmakacsolta magát. Nem volt
hajlandó átlépni a küszöböt.
-Itt akarsz fogva tartani?- nézett szét undorodva a koszos és büdös helyen.
-Olyan negatívan fogod fel, édesem! Pedig fogalmazhatnál akár úgy is, hogy a vendégem leszel.
Ugye hogy így jobban hangzik?- mosolygott rá a nőre vérforralóan türelmesen.
Eufrozina hátrálni kezdett tőle.
-Nem megyek be! Kiáltok a szomszédoknak! Segítség! Emberek, segítsetek!
Krisztofer hagyta őt egy darabig ordítozni, aztán felvilágosította a helyzetről.
-Közel és távol senki sem lakik errefelé.
A nő elsápadt.
-Akkor sem leszek engedelmes fogoly! Amíg élek, küzdök ellened!
A férfi felkapta őt, és vergődése ellenére könnyedén bevitte a kunyhóba. Eufrozina ki sem nézte
volna a vézna Krisztoferből, hogy ennyi erő rejlik benne. Jobb lesz, ha többé nem becsüli le!
A férfi letette őt bent, és alátolt egy széket. A nő lerogyott rá, mire Krisztofer eltűnt. Eufrozina álla
leesett. Csak így képes volt itt hagyni őt? Most akár meg is szökhetne! Huss, ki az éjszakába, és már
szaladhatna is a szabadság felé! Persze nem volna túl ésszerű döntés. A kocsit nem tudja beindítani
a slusszkulcs nélkül, amit Krisztofer állandóan magánál tart. Autó nélkül pedig kénytelen volna
gyalog nekivágni az erdőnek, ami teli lehet mindenféle vadállattal. És ha valami szerencse folytán
mégse falná fel őt egy arra kóborló farkas, akkor menthetetlenül eltévedne ebben a sötétben, és csak
hónapok múlva találnának rá a holttestére.
Amint ezt végiggondolta, Krisztofer vissza is tért. Kezében egy pohár víz, egy vekni kenyér, és
egy kis füstölt hús volt. Eufrozina gyomra hangosan megkordult az étel láttán. A férfi mosolyogva
nyújtotta át neki.
-Szegénykém, éhes vagy, igaz? Hát persze, hisz ma még nem ettél semmit! Tessék, egyél!
-Mérgezett?
Krisztofer felnevetett.
-Mi okom volna rá, hogy megöljelek? Egyszer már mondtam neked, szeretlek téged.
-Ha komolyan gondolod, akkor kérlek, eressz el! Haza akarok menni!
-Botorságokat beszélsz, szépségem! Nem vagyok én hülye! Aki igazán szerelmes, az küzd a nőért,
és nem hagyja őt elmenni!
-De én nem viszonozom az érzelmeidet!
A férfi szomorúan bólintott.
-Ez sajnos nagy kár, de... még változhat a helyzet! Ezért is hoztalak el a mi kis elő-nászutunkra. Így
lesz időd belém-szeretni! Figyeld meg, a végén még azt is elismered, hogy hálával tartozol nekem!
-Te beteg vagy!!! Nem veszed magadat észre? Bilibe lóg a kezed, kis haver! Ábrándokat kergetsz,
 197

Krisz! Nem kellesz nekem, és nem is fogsz! Soha!

-Sss, egyél, szívem! Attól jobb kedved lesz! És nem kell félned, nem tettem bele semmit, pedig egy
kis nyugtató most jól jönne neked! De nem tartok ilyesmit magamnál.
-És akkor mivel kábítottál el?
Krisztofer nem válaszolt, csak intette, hogy álljon neki az étel elfogyasztásának.
-Nem akarlak sürgetni, de már elég fáradt vagyok az egész napos vezetéstől. Ha kész vagy,
lefekszünk aludni.
Eufrozina teljesen kikelt magából. Semmit sem talált még annyira idegesítőnek, mintha nem
vettek tudomást arról, hogy mit mond. Megkötözött kezével kicsapta Krisztofer tenyeréből a tányért
és a poharat. Amint az csörömpölve összetört a padlón, lélegzet-visszafojtva arra számított, hogy
most végre kiesik a férfi a szerepéből. Meg fogja ütni őt? Vagy csak lehordja egy kicsit? De egyik
sem! Krisztofer angyali türelemmel összeszedte a földről a szemetet, és kidobta a kukába.
-Hát jó!- sóhajtotta a férfi.- Ha mégsem vagy éhes, akkor én sem eszem. Azért pár korty vizet ihattál
volna... Biztosan ne hozzak neked?
-Éhezni és szomjazni fogok, amíg nem engedsz el!
Krisztofert láthatóan letörte a nő nem múló ellenállása.
-Sajnálom, ha nem érzed itt jól magad, szerelmem! Luxus körülményeket érdemelnél, de én csak
ezt tudom neked nyújtani.
-Azt hiszed a körülmények miatt aggódom? Te agyalágyult, nekem veled van problémám! Utállak!
-Semmi baj, kedvesem! Majd megszokod a helyet is, és szerény személyemet is. Csak az elején lesz
rossz neked!
-Gyűlöllek! Hogy merészeltél elrabolni?!
Eufrozina a dühtől elvakultan felpattant, és neki akart menni a férfinak, de az lehajolt, és újfent a
vállára kapta. A nő ordíthatott, toporzékolhatott, Krisztofer ledobta őt az ágyra, és ott is tartotta,
amíg oda nem kötözte kezeit az ágytámlához.
-Ne!- sikoltozta eszét-vesztve.- Mit akarsz tenni velem?
-Nyugodj meg, kis csillag! Nem akarlak bántani, csak aludni szeretnék.
A férfi levette mindkettejükről a cipőt, aztán mellé feküdt. Eufrozina rettegve húzódott arrébb, bár
nem jutott messzire a kötél miatt. Krisztofer viszont ügyet sem vetett rá. Úgy tűnt, mint aki azon
nyomban álomba merült, amint a párnára hajtotta a fejét. A nő percekig levegő után kapkodva,
torkában dobogó szívvel figyelte őt, hogy most mi lesz.
Nem történt semmi. Eufrozina ezt nem bírta fölfogni. Krisztofer komolyan elvárja tőle, hogy ő itt
ébren szenvedjen egy teljesen képtelenül kicsavarodott testhelyzetben, miközben ő édesdeden
alszik?! Hát nem! Ezt nem fogja hagyni!
Amilyen hangosan csak tudta, elkezdte ocsmányul szapulni a férfit. Előszedte emlékezetéből az
összes olyan kifejezést, ami akárcsak egy kicsit is sértő lehet. Krisztofer viszont nem reagált
semmire. Még csak meg sem moccant, ami azt jelezte volna, hogy ébren van, és hallja őt.
Kábé egy óra múlva elunta magát a nő is. Eufrozina addig hánykolódott, míg talált egy viszonylag
kényelmes fekvést, amiben talán képes lesz álomba merülni. Már épp bóbiskolt, mikor a férfi
váratlanul felé fordult, és az arcára simította tenyerét.
Úgy rántotta el előle fejét, mintha Krisztofer tüzes vassal ért volna hozzá.
-Ezt ne csináld!- szólt rá keményen a férfira.
-Szeretnélek megsimogatni!
-Szó sem lehet róla!
-Félre ne érts, nem erőltetek rád semmit! Tudom, hogy még nem vagy felkészülve arra, amit akarok
tőled. Nem is azt kértem, hogy feküdj le velem, csak hagy fogjam meg a kis arcodat alvás közben!
Eufrozina lassan visszatette fejét a férfi tenyerébe. Sok választása úgy sem volt. Ide van kötözve,
és ha Krisztofer meg akarja őt érinteni, úgy sem lehet kikerülni. De el-rablója megtartotta a szavát.
Nem közeledett hozzá, csak az arcát cirógatta.
 198

XIV. fejezet

Arisztid napok óta furcsállta anyja viselkedését. Barbarella ezelőtt is sokat járt el otthonról. Volt
egy pár szeretője, akikről ő nem feltétlenül tudott, de nem is kíváncsiskodott utánuk. Mostanában
viszont anyja feltűnően hallgatag lett. Mintha titkolózna előtte... Úgy sejtette, hogy csak egy valaki
állhat a háttérben. És ez a valaki nem más, mint az a szerencsétlen, ügyefogyott tanító!
-Arzénhoz mész?- kérdezte Barabarellát.
Anyja gőgösen elfintorodott. Ma nem volt jó kedvében.
-Te most komolyan számon kérsz engem?! Nem erre tanítottalak, kicsikém! Én általában jövök-
megyek, ezt igazán megszokhattad volna már. Soha senkinek nem magyarázkodom!
Arisztid figyelmét nem kerülte el, hogy anyja ügyesen elterelte a szót eredeti kérdéséről.
Elgondolkozva dőlt az ajtófélfának, miközben Barbarellát nézte, ahogy festi a szemét. Anyja
csücsörített, és egy kis rúzst is kent a szájára.
-Hm? Jól nézek ki?- fordult felé a nő.
-Az egyik szemed hosszabbnak tűnik.- válaszolta a fiú rutinosan.
-Melyik, édesem?
-A jobb oldali.
A nő közelebb hajolt a tükörhöz.
-Áh, tényleg! Mindjárt lemosom!
A fiút most nem nyugtatta meg Barbarella szépítkezésének látványa. Gyerekkorában mindig
segített neki ilyenkor. A kezébe adta a különféle kenceficéket, mire anyja kikérte a véleményét. Ha
ügyesen válaszolt, Barbarella mindig átölelte, és megdicsérte, milyen jó fiú. De már elmúltak azok
az idők... Arisztid felnőtt, és ölelés helyett most csak válaszokat akart.
-Mért nem inkább Míkisszel mész vacsorázni?
Barbarella elmélyülten hallgatott. Aztán mégis kibökte.
-A főnököd lekoptatott.
-Mi van?! És ezt eddig elfelejtetted nekem mondani?!
-Látod? Tudtam, hogy fel fogod húzni magad.
-Hát persze, hogy ideges vagyok, ha egy ilyen fontos dolgot titkolsz előlem!
Arisztidnek szörnyű sejtése támadt, mikor anyja erre sem szólt semmit.
-A te hibád, igaz? Valamit rosszul csináltál!
-Hé! Ez nem szép tőled, fiam! Tudod jól, hogy én minden tőlem telhetőt megtettem! Vagy azt
hiszed, nem akartam, hogy összejöjjön a dolog?
-Hát akkor? Mi történt?
Barbarella vállat vont.
-Nem kellettem neki, és kész!
-Hazudsz! Nem régiben még teljesen oda volt érted, most meg azt állítod, hogy nem tetszel neki?
Ilyen hirtelen senkinek nem változik meg az ízlése!
-Talán nem tudtam megfelelni az elvárásainak. De hagyjuk is! Van olyan néha, hogy zsákutcába fut
az ember. Majd jön egy másik balek, aki teli van lóvéval!
A fiú hitetlenkedve nyögött fel.
-Olyan könnyedén beszélsz, mintha az ilyen Míkisz-félék az égből potyognának!
Anyja ránézett azzal a ne-aggódj-kicsikém-majd-a-mama-mindent-megold pillantásával, aztán
vette a táskáját, és indulni készült.
-Hová mész?!- kiáltott utána Arisztid.- Épp beszélek hozzád!
 199

-Majd folytatjuk máskor, kis drágám! A hűtőben van kaja, azt föl tudod magadnak melegíteni, ha
éhes leszel. A telefonom be van kapcsolva, de csak vészhelyzet esetén hívj! Ja, és még valami! Ma
este már nem valószínű, hogy hazajövök.
-De... de... Banyek! Te komolyan ennyire szarsz a fejemre?
-Arisztid! Lezártuk a témát!
-Nem, mert képzeld, én még rohadtul nem zártam le a témát!
A fiú annyira ideges lett, hogy torkaszakadtából kiabálni kezdett anyjával. Barbarella nem
kevesebb vehemenciával vetette bele magát a veszekedésbe.
-Akkor bökd ki végre, hogy mit akarsz, fiam!
-Azt magyarázd meg nekem, hogyan lehetséges az, hogy én hónapok óta erre készülök, majd
meggebedek azért, hogy összehozzak neked egy találkozót a főnökömmel, te meg elcseszed az
egészet?! Pedig te is tudod, hogy nekünk létfontosságú lett volna, hogy elvetesd magadat Míkisszel!
Vagy egész életedben ilyen nyomorban akarsz élni?!
-Persze, hogy nem! Az előbb mondtam neked, hogy majd találunk egy másik palimadarat! Mit nem
értettél ezen?!
-Bocs, anya, de nálam megakadt a lemez ott, hogy a főnököm valami hülye kifogással lepattintott
téged! Ez hogy lehetséges, he?!
-Engem vádolsz?! Én kitettem a lelkemet is annak a vén kéjencnek! Nem tehetek róla, hogy
impotens!
-Impotens?!- röhögött a fiú.- Nem, ő nagyon is férfi! Tudom, mert látom hány barátnője van! És ha
te nem mered kimondani, hogy ki a bűnös, akkor én megteszem! Arzén az! A te kis tanár szeretőd
alaposan beleköpött a levesembe! Te meg úgy el vagy szállva tőle, hogy már semmi sem érdekel,
csakhogy vele legyél!
Barbarella most meghökkent.
-Butaságokat beszélsz, Arisztid!
-Hé, nekem van szemem, és látom, amit látok! Éveken keresztül azt papoltad nekem, nehogy
beleessek valakibe, mert akkor én fogom húzni a rövidebbet. Erre te? Mért nem fogadod meg a saját
tanácsodat?
-Elég legyen! Eszem-ágában sincs pont a fiammal megvitatni a magánéletemet! Azt meg végképp
nem engedem meg neked, hogy beleszólj! Azt csinálok, amit akarok!
-Menekülj csak! Fuss a béna szeretődhöz! Mit érdekel!
Anyja kirohant az ajtón, ott hagyva őt az üres házban. Arisztid majd fölrobbant mérgében.
Szemeiben dühös könnyek égtek, ahogy Barbarella egyre távolodó alakját bámulta.
-Helyes! Ha őt jobban szereted, hát csak menj! De engem többet nem találsz itt!

Pénelopé szigorú pillantást vetett a férjére. Lionel viszont nem vett tudomást az asszony sötét
hangulatáról. Épp azzal volt elfoglalva, hogy szóljon az egyik alkalmazottnak, vigye fel fia
bőröndjeit az emeletre. Arisztid kedélyesen hátba veregette apját, aztán ő is felment szobájába, hogy
berendezkedjen új lakhelyén. Amint eltűnt, Pénelopé keselyűként vetette rá magát Lionelre.
-Te teljesen meg vagy őrülve?!
-Miért?- kérdezte a férfi.
-Hogy engedheted, hogy ide költözzön hozzánk ez a gyerek?
-Arisztid a fiam! Mint apjának, kötelességem segíteni neki.
Az asszony gúnyosan a szemét forgatta.
-Na és? Nekem meg az unokaöcsém, mégsem fogok úgy tenni, mintha szívesen látnám őt a
házamban! Arisztid már betöltötte a tizennyolcat, ami azt jelenti, hogy felnőtt férfi. Én amondó
vagyok, oldja csak meg maga a problémáit!
-Bármennyi idős is, nekem akkor is a gyerekem marad! Talán dobjam ki őt az utcára a te kedvedért?
 200

-Halkabban!
Pénelopé óvatosan az emelet felé nézett, aztán szinte suttogva folytatta tovább a férjével-való
vitatkozást.
-Van hová mennie Arisztidnek. Küld vissza az anyjához!
Lionel csak legyintett.
-Összekaptak valami hülyeségen. De ismerem én már őket! Ezek ketten nem tudnak egymás nélkül
meglenni. Figyeld meg, Barbarella nem sokára könyörögni fog a fiának, hogy költözzön vissza
hozzá! Ez az elkényeztetett kölyök pedig boldogan menni fog, cseppet sem ragaszkodik hozzám. Az
összes pénzemet rá merném tenni, hogy most is csak azért csinálta ezt a patáliát, hogy a figyelem
központjába kerülhessen, és zsarolhassa valamivel az anyját!
Az asszony beletörődve sóhajtott.
-Jól van, itt lehet pár napot! De nem örökké! Arisztid olyan rosszindulatú gyerek... Régen is abban
mesterkedett, hogy szétválasszon minket. Nem akarom, hogy uszítson téged ellenem!
A férfi átkarolta feleségét. Úgy mosolygott rá, mintha csak a feltételezés is nevetséges volna, hogy
ők ketten összeveszhetnek.
-Ne is figyelj rá! Nem kell felvenni, amiket a fiam mond!
-Ez elég nehéz lesz úgy, ha itt téblábol egész nap!
Épp itt tartottak, mikor megcsörrent Lionel mobilja.
-Ki hív?- kérdezte az asszony.
-Szerinted?
A férfi felvette a telefont.
-Sejtettem, hogy te leszel az, Barbarella! És még mielőtt kérdeznéd, igen, nálam van Arisztid....
Hm, nem, nem mondta el, hogy min vesztetek össze. De ne aggódj, amint lenyugszik, vissza fog
menni hozzád!... Várj, ez nem jó ötlet, ne gyere ide! Még csak az kellene, hogy itt is kiverjétek
nekem a balhét! Mondom, adj neki időt, majd magától hazamegy!...- itt Lionel vetett egy gyors
pillantást Pénelopéra, aki még mindig mogorva arccal álldogált mellette.- Öhm, nem, nem zavar
minket! Meg leszünk a sráccal addig valahogy... Jól van, Barbarella, adok jóéjt puszit a nevedben a
te kicsikédnek! Jó, átadom a nővérednek, hogy üdvözlöd! Szi... Vigyázok Arisztidre, ne félj! Szia!
Sietve kinyomta a telefont, pedig még ex-neje bőszen osztogatta volna nevelési tanácsait a másik
oldalról. A férfi vágott egy grimaszt.
-Istenem, ez a nő leállíthatatlan, ha a fiáról van szó!
Pénelopé elmosolyodott.
-Hát ez az! Barbarelláról nem sok jót lehet elmondani, de azt még neked is el kell ismerned, hogy jó
anya. Épp ezért nem értem, mi olyat tehetett, amitől Arisztid egyenesen hozzád rohant?
Lionel a fejét csóválta.
-Nem tudom, de Barbarella hangja nagyon zaklatottnak tűnt. Azt hiszem nehezen viseli, hogy az ő
pici babája lassan önálló felnőtt akar lenni.
-Hát igen, pedig számíthatott volna rá, hogy ez a nap egyszer el fog jönni!

Arisztid hason feküdt az ágyon, úgy hívta Reát. A lány csak sokára vette fel a telefont.
-Na mi az?- vakkantott bele Rea.
-Híreim vannak!
-Orfeuszról?
A fiú sértődötten felhorkant.
-Mért van az, hogy veled csak arról a seggfejről lehet beszélni?! Most rólam van szó!
-Történt valami?
-Semmi különös, csak figyelmeztetni akartalak, hogy ne keress otthon, mert átköltöztem apámhoz.
-Amúgy sem akartalak mostanában keresni.
 201

-Meg sem kérdezed, mért jöttem el anyámtól?

A lány sóhajtását lehetett hallani. Úgy tűnt, unja a témát.
-Arisztid, ismerlek már! Kérdés nélkül is elmondod, akár érdekel engem, akár nem.
A fiú nem vette magára a megjegyzést, hanem máris elkezdte mesélni.
-Szóval kicsit összeugrottam anyuval, amiatt a tetűláda miatt. Tudod, akihez majdnem hozzáment a
nővéred, Írisz!
-Arzén? Barbarella megint együtt van vele?
-Hát nagyon úgy néz ki, sajna... Nem tudom, mit eszik rajta anyám!
-Nekem azért volna sejtésem. Az a pali olyan...
-Jó, jó, épp eléggé undorító állandóan az Orfeuszról való ömlengésedet hallgatnom, nem vagyok
kíváncsi még erre is! A lényeg az, hogy összevesztünk, fogtam a cuccom, és átjöttem a faterhez.
-Akkor most ott héderelsz?
-Ja, de nem hiszem, hogy sokáig! Ha látnád milyen primitív körülmények között élnek ezek! A
nénikém nem hajlandó elfogadni pénzt apámtól, ezért a házuk úgy néz ki, akár egy romhalmaz.
Csoda, hogy a plafon nem hullik a fejemre!
Arisztid a hátára fordult, és fanyalogva felnézett az imént említett mennyezetre. Valóban kicsit
repedezett volt a vakolat.
-Ó, te szegény!- gúnyolódott vele a lány.- Csak nem neked is meg kell tapasztalnod az átlagemberek
életét? Micsoda igazságtalanság!
-Feleslegesen szemétkedsz velem, Rea! Nagyon is jól tudom, mi a szegénység! Elfelejtetted, hogy
dolgozom? Pedig esküszöm, sosem gondoltam volna, hogy egyszer rá leszek kényszerülve a
munkára... Hiszen az apám kő-gazdag ember!
A lány nevetett rajta.
-Hát, igen! Neked legfeljebb csak akkor lesz jobb életed, ha az öreged kinyiffan. Addig meg
vigasztaljon az a tudat, hogy te fogod örökölni az üzletét.
-Ja, lubickolni fogok a pénzben!
-Vagy mégsem! Attól függ, hogy apádnak lesznek-e még gyerekei a nénikédtől. Az bizony elég
szívás volna, ha a kis testvéred örökölne mindent, ami eredetileg neked járna, nem?
Arisztid hirtelen felült. Rea olyan dolgokat mondott most, ami idáig meg sem fordult a fejében.
De milyen igaza van ennek a lánynak...
Rea váratlanul témát váltott.
-És mi lesz a mi ügyünkkel?
-Hát mi lenne?- kérdezte a fiú még mindig az előbbieken gondolkozva.
-Figyelsz rám, Arisztid?! Kellene némi előrelépést tenni, hogy a végén sikerüljön elérni a céljainkat.
-És van valami ötleted?
-Még nincs, de légy felkészülve a hívásomra! És ha csettintek, akkor nem vagyok kíváncsi a
nyafogásodra, hanem azonnal pattannod kell, értetted?
-Igen is, törzsőrmester!
-Csá!
-Csumi!

Roxána továbbra is folytatta a színjátékot otthon. Egy percig sem engedte meg magának, hogy
kiessen a szerepéből. Anyjának is, bátyjának is szilárdan állította, hogy Párisz volt az, aki
elcsábította, és nem fordítva történt. De láthatóan mindenki kételkedett a szavában.
-Mondom, hogy volt!- győzködte anyját.- Párisz tegnapelőtt hazajött, és azt suttogta a fülembe,
hogy este menjek át az ő szobájába.
Szirén a fejét csóválta.
-Én nem láttam, hogy suttogott volna neked.
 202

-Mert épp akkor nem figyeltetek oda!

-Hát kislányom, nem azért, hogy mondjam, de neked igen élénk fantáziád van!
-Mért nem hisz nekem senki?!
-Egyszerű! Te magad is láthatod, Roxána. Párisz másba szerelmes, és senkivel nem csalná meg a
jegyesét!
Anyjának bizony igaza volt. A férfi tegnap óta haza sem jött, úgy kereste eltűnt szerelmét. Egyre
csak ment, benézett mindenhová, megkérdezett mindenkit, hogy ki látta Eufrozinát. Párisz bánattal
a szemében, sebzett vadállatként kóborolt az utcákon, hogy megtalálja párját.
-Ez csak bűntudat!- kiáltott fel hevesen a lány.- Nem szereti azt a nőt, csak fél, hogy az ő lelkén fog
száradni, ha véletlenül meghalna!
-Roxána! Hogy mondhatsz ilyet?! Neked kellene már végre, hogy bűntudatod legyen!
-Nekem?! Miért? Párisz hibája az egész!
Szerencsétlenségére a férfi épp ekkor tért haza. Párisz erőteljesen becsapta maga mögött az ajtót,
ami nyilvánvalóvá tette, hogy még mindig tombol dühében. Vészjósló arccal belépett a konyhába.
Hideg szürke szemének egy pillantásától beléjük fagyott a vér.
-Rólam van szó?
Szóval hallotta a lány utolsó megjegyzését. Roxána a lehető legtávolabb húzódott tőle, Szirén
pedig lesütötte a fejét. Ő szégyellte magát lánya helyett is. Hogy valamiképp megpróbálja jóvá tenni
a dolgot, gyorsan szedett a férfinak főztjéből, aztán letette elé az asztalra. Párisz, aki egész nap nem
evett semmit, rá sem nézett a kajára.
-Gyere csak ide!- szólt Roxánának.
-Minek?
-Majd megtudod, ha itt leszel!- ordított rá.
A lány segélykérően nézett az anyjára, de annak tekintetéből sütött, hogy megérdemli az
elszámoltatást. Roxána nyelt egyet, és óvatosan, lépésről-lépésre megközelítette a férfit. Mikor
legutóbb látta őt, épp az ágyban voltak, és egy alapos nyaklevest kapott tőle, ami megmagyarázta,
mért félt annyira Párisz kiszámíthatatlan viselkedésétől.
És jól tette, hogy félt. Ez látszott abból is, ahogy a férfi durván megragadta a csuklóját, és annál
fogva az asztalhoz húzta.
-Ülj le! Gyerünk, ne mondjam többször!
Roxána lerogyott az egyik székre. Most esze-ágában sem volt Párisszal feleselni.
-Hallani akarom, hogy mit terjesztesz a hátam mögött, és hogy kerültél tegnap az ágyamba!-
követelte a férfi.- Hogy fordulhatott az elő, hogy mire felébredtem, te mellettem feküdtél?!
Magyarázatot kérek!
A lány szája enyhén megremegett. Majdnem sírva fakadt, úgy megijedt Párisztól. Tudta, itt van a
tökéletes lehetőség arra, ha ki akar állni magáért, de meg sem bírt szólalni. Igazság-szerint még
levegőt sem nagyon mert venni. Szinte megbénult ennyi elkeseredett harag láttán. Most először
fordult meg fejében, hogy tetteinek nem akármilyen következményei lesznek...
-Nem válaszolsz?!- rángatta őt a férfi a csuklójánál fogva.- Már nem vagy olyan bátor, mint eddig,
he? Mi az, talán elvitte a cica a nyelved? Gyerünk, márts be az anyád előtt, ha mersz! Gyerünk, ne
fogd vissza magad!
Roxána nem bírta tovább, eltört nála a mécses. Olyan szánalmasan vékony hangon sírt, hogy
Párisz undorodva ellökte a kezét.
-Most meg azt hiszed, meg lehet oldani a problémákat azzal, ha sajnáltatod magad?! Hát nem! Ezt
már sehogy sem lehet visszacsinálni! Eufrozina eltűnt! Érted?! Senki sem tudja hol van! Lehet,
hogy a holtteste épp valami útszéli árokban hever meggyalázva és teljesen szétszabdalva, de ez
gondolom téged nem érdekel. Minek is traktállak téged ilyesmikkel! Hiszen önmagadon kívül
képtelen vagy mást is figyelembe venni! Egy önző kis dög vagy! Hányingerem van tőled!
Roxána szinte már várta, hogy Párisz mikor üti meg újra. Halálra rémülten zokogott, és
védekezőn a feje fölé emelte kezét. De a férfi őhelyette az asztalba öklözött. A lány így is sikoltozva
 203

anyja hát mögé szaladt. Szirén végre megszánta lányát, és közbelépett.

-Elég, Párisz! Nem hibáztathatod mindenért ezt a butuska kislányt! Oké, bemászott az ágyadba,
mert reménytelenül szerelmes lett beléd, de nem akart semmi rosszat! Ki gondolta volna, hogy pont
akkor fog jönni a menyasszonyod látogatóba? Azt pedig még álmainkban sem sejthettük, hogy
közvetlenül utána el fog tűnni!
A férfi viszont most nem tudott ésszerűen gondolkozni.
-Tűnjetek innét! Ne lássalak itt titeket többé! Hogy élhettetek vissza így a vendégszeretetemmel?
Pedig direkt még pénzt sem fogadtam el tőletek, hiszen tudom, hogy milyen helyzetben vagytok!
De ezt sosem felejtem el nektek! Na mi lesz már?! Fogjátok a cuccaitokat, és menjetek! Nélkületek
is van elég gondom!
Mielőtt bevonult volna szobájába, még vetett egy utolsó pillantást Roxánára. A lány nem tudta,
melyik a rosszabb. Mélységesen megvető tekintete, vagy a szavaiban érezhető lelki gyötrődés.
-Te pedig...! Ha az volt a célod, hogy tövestől kitépd a szívemet, akkor gratulálok neked! Az én
életem egy fabatkát sem ér Eufrozina nélkül! Ha te miattad sosem jön vissza hozzám...
Nem bírta folytatni, ugyanis elcsuklott a hangja. Párisz gyorsan bement az ajtón, mielőtt még a
két nő megpillanthatta volna szemében a könnyeket. Még így is hallották az egész házat
megrengető üvöltését, ahogy gyakorlatilag összeomlott odabent.
Roxána reszkető ujjait a szájára szorította. Szirén csalódva nézett rá.
-Oh, de sok bajom van veled, lányom! Konstantin után azt hittem, téged könnyebb lesz felnevelni,
de te még a bátyádon is túl teszel csibészségben.
-Én nem akartam, hogy ez legyen! Esküszöm, anya, hogy...
-Jól van, sss...- ölelte át lányát az asszony.- Felejtsük el! De reméltem, most már tanultál az esetből!
Az utóbbi időben nagyon elszálltál magadtól, Roxána. Fel sem tudom fogni, hogy képzelhetted azt,
hogy Párisz csak úgy dobja a jegyesét te miattad!
-Én csak... Én csak... szerettem volna egy jóképű, gazdag férjet magamnak!
Szirén ezen nevetett volna más helyzetben, de most semmi kedve nem volt hozzá.
-Hát igen, minden lány ilyesmiről álmodozik. De akkor sem kényszerítheted az akaratodat senkire
se! Párisz ráadásul nem is valami gyenge jellem. A trükköddel semmilyen körülmények közt nem
tudtad volna őt házasságra kényszeríteni.
-Most már tudom.- bólintott Roxána.- De nem is baj, hogy nem jött össze a tervem! Ez egy állat!
-Nem, Párisz jó ember!-ellenkezett az anyja.- Befogadott minket, pedig nem lett volna kötelessége.
Kár, hogy elszúrtuk... Most kereshetünk egy másik helyet magunknak.
A lány szomorúan letörölte a könnyeit. Micsoda fintora a sorsnak, hogy mindent azért tett, hogy
ne kelljen nekik tovább költözködni, nyomorban élni és anyjának pénzért árulni a testét. Ehhez
képest csak annyit ért el vele, hogy idő előtt kidobták őket innét.

Kasszandra kíváncsian kapta fel a fejét, mikor felfedezett egy ismerőst a boltban. Konstantin volt
az, és Kateríni. A férfi épp valami konzervet vizsgálgatott a kezében, miközben lánya az édesség
részlegen időzött.
-Alex!
Ám hiába szólt fia után, a kis gézengúz kitépte magát a kezéből, hogy odafuthasson barátnőjéhez.
Kasszandra mosolyogva a fejét csóválta. Mindig ez történt, ha a két gyerek találkozott. Alex se szó,
se beszéd nyomban faképnél hagyta anyját, hogy üdvözölhesse Katerínit. Ezek után nem volt mit
tenni, ő is odatolta bevásárlókocsiját Konstantin mellé.
-Szia!
A férfi ránézett azokkal az igézően barna szemeivel, mire Kasszandra térde elgyengült. Annyi
jóképű pasi van, de ez az egy mindig lehengerli őt!
-Szia, Kasszandra! Te is ide szoktál járni?
 204

-Ühüm.
Nem volt biztos benne, hogy jelenleg a szavakat értelmes, összefüggő mondatokká tudná
alakítani, ezért igyekezett csak röviden válaszolgatni Konstantin kérdéseire. De a gondolatai még
így is elkalandoztak. Révedező tekintettel a férfi száját kezdte bámulni, aminek az lett a
következménye, hogy a csókjáról kezdett ábrándozni. Annyira elmerült, hogy csak nagy sokára tért
újra észhez.
-Elnézést!- köszörülte meg zavarában a torkát.- Mondtál valamit?
Konstantin felnevetett.
-Hát azt láttam, hogy üvegessé válik a tekinteted, csak azt nem tudom kitalálni, mi járhat ilyenkor a
fejedben...
Tudja! Tudja, hogy mennyire tetszik nekem! Ó Istenem, milyen kínos! Úgy viselkedek a
jelenlétében, akár egy szédült tyúk! Nem csodálom, hogy kinevetett.
-Hogy mi jár ilyenkor a fejemben?- heherészett Kasszandra, de közben alig mert a férfi szemében
nézni.- Hát semmi különös! Csak egy kis ez... meg... az....
-Aha. Egyébként az előbb épp azt meséltem neked, hogy a minap hogy pórul jártam. Az a vicc,
hogy most az egyszer önhibámon kívül, ami nem sűrűn fordul elő velem.
-Igen? És mi történt?
-Az az eszement húgom, Roxána bebújt a haverom ágyába. Persze erről Párisz semmit sem tudott,
amíg fel nem kelt! Tulajdonképpen piszlicsáré ügy az egész, és nem is lett volna semmilyen
következménye, ha nem pont akkor jön Párisz menyasszonya.
-Eufrozina?! Párisz megcsalta az unokahúgomat?
-Mondom, hogy nem! Csak a húgom szemtelenkedett vele, de Páriszt Roxána nem érdekli. De
Eufrozina így is együtt látta őket, és nyilván levonta a téves következtetést. Ezután tűnt el.
-Ó, de szörnyű!- sóhajtotta Kasszandra.- Ezt nem is tudtam idáig... A nagybátyám velünk csak
annyit közölt, hogy az unokahúgom vagy elszökött, vagy elrabolták.
-Hát inkább az előbbiben reménykedjünk! Talán bánatában világgá ment. Ez a legvalószínűbb!
A nő nem értett egyet Konstantinnal. Ő ennél jobban ismerte Eufrozinát, akit erősnek,
magabiztosnak tartott. Ha valóban azt hiszi, hogy Párisz megcsalta, akkor mindenféleképpen itt
maradna, hogy megmutassa a világnak, az ő büszkeségét lehetetlen megtörni. Sőt, igyekezne a
lehető legtöbb férfival mutatkozni a városban, hagy higgye azt Párisz, hogy már el is felejtette őt.
Igen, Eufrozina ezt tette volna! Annál ijesztőbb a gondolat, hogy mégsem így történt. Mi van ha
tényleg elrabolta őt valaki? Nem, ezt számításba sem meri venni!
Hogy gyorsan elterelje a gondolatait a témáról, inkább Konstantinhoz fordult.
-Nem erről akartál velem beszélni, igaz?
A férfi bólintott.
-Tudod, az a helyzet, hogy Roxána jóvoltából Párisz mindannyiunkat kidobott az utcára. Persze,
nem haragszom a spanomra emiatt, hiszen tök igaza van! Az én agyam is teljesen elszállna, ha
ilyesmire kerülne sor. De sajnos így patt helyzetbe kerültem. Magam miatt nem aggódnék, de most
már Kateríni miatt is felelős vagyok. Muszáj volna mihamarabb találnunk egy albérletet!
-Szeretnéd, ha segítenék nektek keresni egyet?
-Hát tulajdonképpen... én arra gondoltam, hogy ha nem zavarnánk, akkor lakhatnánk nálad.
Kasszandra ösztönösen nemmel felelt volna, ha pont ugyanekkor nem néz rá a tőlük nem messze
kergetőző gyerekekre. Az a kislány nem tehet semmiről, akkor mért őt büntetné? Ráadásul
Konstantint is sajnálta, akitől könnyen elveheti a gyámhatóság Katerínit, ha nem tud neki megfelelő
életkörülményeket biztosítani. Megesett a szíve rajtuk.
-Rendben, de van egy kikötésem!
-Igen?
-Szirén és Roxána nem jöhet.
-Miért?
-Ne haragudj, nem az anyád foglalkozása riaszt el! Az teljes-mértékben csak rá tartozik. Viszont a
 205

húgod már így is rengeteget ártott a családunknak.

A férfi megértően bólintott.
-Jól van, én már így is örülök annak, hogy legalább minket befogadtok egy kis időre.
-Majd meglátjuk, hogy megy az együttélés!
Konstantin fejével a gyerekek felé bökött.
-Ők biztosan boldogak lesznek a hírtől.
Kasszandra elmosolyodott.
-Hát igen! De nekünk lehet, hogy nehéz dolgunk lesz. Egy gyerekkel már megtanultunk bánni, de
kettővel?
-Majd megoldjuk valahogy!- kacsintott rá a férfi.
A nő elpirult. Ha belegondolt, hogy egy házban fog aludni Konstantinnal, egyszerre dobogott
hevesebben a szíve, és fújt riadót az esze. Nem értette mi van vele! A férfi úgy sem akar tőle semmit
se, akkor mért...
Konstantin gyengéden rátette kezét az övére.
-Köszönjük!
Kasszandra elszorult torokkal biccentett.

Eufrozina harci kedve mostanra viszonylag alábbhagyott. Habár Krisztofer minden bizonnyal egy
őrült, és nem árt vele óvatosnak lennie, de még idáig egy szóval sem bántotta őt, és úgy tűnt, hogy
nem is akarja. A férfi rendkívül figyelmes volt vele, teljesítette minden kívánságát, kivéve egyet:
hogy engedje őt szabadon.
-Akkor legalább azt engedd meg, hogy telefonáljak a családomnak!- könyörgött neki Eufrozina.-
Nem árulnám el nekik, hogy hol vagyunk! Csak meg szeretném nyugtatni őket, hogy ne aggódjanak
értem. Esküszöm, hogy csak annyit mondanék nekik, hogy semmi bajom, aztán le is tenném!
-Nincs telefon a házban.
-És a mobilom?
-Tegnap elhajítottam az úton. Idegesített a folyamatos csörgése.
-Akkor is próbáljuk valahogy megoldani...
-Nem lehet, kedvesem, értsd meg!
A nő sajnálta, hogy nincs ebben az átkozott kunyhóban se telefon, se áram, se az égadta-világon
semmi se. Itt és most értelmet nyert az a kifejezés, hogy ez a hely az Isten háta mögött van. Utálta
ezeket a kőkorszaki körülményeket!
-Jól van, hagyjuk! Akkor legalább adj valamit enni! Majd kilukad a gyomrom, olyan éhes vagyok!
-Drágám, előbb fel kell töltenem a készleteinket. Indulok is, a városba vásárolni!
Ez hát az ő szerencséje! Amint Eufrozina letett arról a tervéről, hogy halálra éhezteti magát,
kiderül, hogy nincs is itthon semmi étel. Mostanra már alaposan megbánta, hogy nem ette meg a
tegnap felkínált húst és kenyeret. Nyöszörögve szorította tenyerét üresen tátongó gyomrára. Majd
két napja nem evett egy falatot sem, és szinte szédült a gyengeségtől.
-Veled mehetek, Krisz?
-Egyedül gyorsabban megjárom. Nem kell már sokat várnod, szerelmem! Figyeld meg, pillanatokon
belül itt leszek!
Eufrozina könnyedén levonta a következtetést. Szóval a férfi nem meri őt magával vinni, mert fél,
hogy meglátják őket együtt. Ha a városlakók el kezdenének pletykálni róluk, akkor könnyebben a
nyomára akadhatna a rendőrség. Milyen pech, hogy Krisztofer mindenre gondol!
-Hé!- kiáltott fel, mikor látta, hogy a férfi készül elmenni.- És addig mi lesz velem, míg te ki tudja,
hol kóborolsz? Leszeretnék fürödni, és átöltözni egy tiszta ruhába!
Krisztofer egyre gondterheltebbnek tűnt. Látszott rajta, hogy a szöktetés hirtelen ötlet lehetett
nála, mert nem volt felkészülve arra, hogy foglyának akár igényei is lehetnek. Egyre csak kapkodta
 206

a fejét Eufrozina követelőzései hallatán. Ám a türelmét egy pillanatra sem vesztette el, pedig a nő
igencsak feszegette a határait.
-Természetesen, édesem! Hát persze, hogy igazad van! Veszek ruhákat is nekünk, jó? De a fürdéssel
várnod kell addig, amíg haza nem térek. Még vizet is hoznom kell a kútról!
-Majd én hozok!
-Nem mehetsz ki a házból, csak ha én is itthon vagyok. Addig is...
-Ugye nem akarsz újra lekötözni?! Hogy lehetsz ilyen velem, miközben azt állítod, hogy szeretsz?
-Ne haragudj, Eufrozina, tényleg csak a te érdekedben teszem ezt!
-Mert nem bízol bennem. Ez a te bajod!
-Idővel minden más lesz, ígérem neked, szépségem!
A nő dacos pillantással tűrte, hogy Krisztofer az ágyhoz kötözze, aztán ott hagyja őt. Nem lett
volna értelme hadakoznia vele, a férfi sokkal erősebbnek bizonyult nála. Nem, tőle csak csellel
szabadulhat meg, bár még nem tudta, hogyan játszhatná ki a figyelmét. Mindenesetre az már biztos,
hogy folyamatos ellenállásával idáig még nem ért el semmit, csak azt, hogy Krisztofer még mindig
túlságosan bizalmatlan vele szemben.
Ha el tudná érni egyetlen egyszer, hogy a férfi lekötözés nélkül itt merje hagyni őt...
Persze Eufrozina tudta, hogy ez mivel járna. El kellene fogadnia Krisztofer udvarlását, és
kedvesebbnek kellene lennie hozzá. Még a gondolattól is hányingere támadt, de volt egy olyan
megérzése, hogy végül nem lesz más választása. Szomorú, de ha az embert elrabolják, akkor
akaratlanul is szembesül azzal a ténnyel, hogy bármire hajlandó volna azért, hogy kiszabaduljon.
Nem maradhat örökké Krisztofer foglya! Te jó ég, abba bele is pusztulna...
Pedig minden jel arra mutat, hogy felesleges volna mással áltatnia magát. A köteleit hiába
feszegette, csak a csuklója bánta. És az is elég valószínű, hogy hiába várja a fénylő páncélba
öltözött szőke herceget, senki sem fog a megmentésére sietni. A férfi túlságosan is profi-módon
tüntette el a nyomaikat. Arról nem is beszélve, hogy szinte semmilyen lehetőség nem kínálkozik a
szökésre.
Forró könnyekkel a szemében gondolt anyjára és testvérére. Euridiké biztosan érzi, hogy nagy
bajban van. Igen, az ikrek mindig érzik egymást! Aztán eszébe-jutott Dárius is. Nagybátyja már
bizonyára eszelősen keresi őt. Benne bízott a legjobban. Ha van valaki ezen a földön, hát ő biztosan
megtalálja! Dárius természetéből fakadóan nem az az ember, aki valaha-is belenyugodna az
unokahúga eltűnésébe.
Egyedül csak Páriszra nem gondolt szívesen. Ilyenkor égő fájdalom töltötte el a szívét, és
visszaidézte azt a emlékképet, ahogyan utoljára látta őt. Egy másik nővel a karjában... Oh, az az
undorító féreg! Ha akkor kés lett volna a kezében, bizony megöli mindkettőt. Ügyvéd volt, igen, de
akkor is megérte volna! Még a gyilkosság utána következő börtönbüntetést is szíves-örömest leülte
volna abban a boldog tudatban, hogy őáltala két ilyen pondróval lett kevesebb a világ.
-Esküszöm...- suttogta gyűlölettől remegő hangon.- Esküszöm neked, Párisz, hogy ezt még nagyon
meg fogod bánni! Amint kiszabadulok innét, hozzád fog vezetni az első utam! Imádkozz!
Imádkozz, hogy sose szabaduljak ki innét!
Csak bosszúterve tudta elterelni figyelmét nyomorúságos helyzetéről, és szüntelenül korgó
gyomráról. Ám tudat alatt alig várta a Kétség, hogy újra felüsse a fejét. Eufrozina mindent megtett,
hogy erős maradjon, de voltak olyan pillanatok, mikor őt is maga alá gyűrte a legmélyebb
depresszió. Ilyenkor gondolatai olyan irányt vettek, amit sosem lett volna szabad. Képzeletében a
legvadabb dolgok születtek meg, és keltek életre.
Például mi van akkor, ha Krisz szenved most egy autóbalesetet, és meghal, míg én itt fekszem?
Senki sem tud róla, hogy itt vagyok, csak az az őrült. Ha ő meghal, az egyben az én halálomat is
jelentené... Istenem, milyen szánalmas! Én meg itt várhatnám tétlenül örökké az ő visszatérését!
Minden bizonnyal csak évek múlva találná meg bomló holtestemet valami idetévedt csavargó. Sok
ilyet hallani a híradóban. Nem teljesen elképzelhetetlen!
Vagy mondok még jobbat! Tegyük fel, Krisztofer visszajön, rám ugrik, megerőszakol, jól agyonver,
 207

aztán puszta élvezetből kibelez. Melyik volna a rosszabb halál? Vagy ami még érdekesebb kérdés:
melyiket érdemelném? Merthogy egyértelmű, nem ok nélkül raboltak el engem! Biztos, hogy tettem
valami olyan rosszat, ami miatt ezt érdemlem... De mi lehet az?
Hiszek az isteni igazságszolgáltatásban! Ha nem hinnék, bizony rengeteg rémálmom volna abból
kifolyólag, hogy többször is végig kellett néznem, amint közismert gyilkosok sétálnak ki a
bíróságról büntetés nélkül. Én hiába tudtam, hogy ő ölte meg az áldozatot, ha nem álltak
rendelkezésemre a bizonyítékok, amivel elítélhették volna őt. Ilyenkor nem tudtam másban
reménykedni, mint abban, hogy lesújt rá az ég akarata majd egyszer, másmilyen formában.
És ráadásul valljuk be, nincsenek véletlenek! A matematikusok is megmondták, véletlennek ők azt
nevezik, aminek az összefüggésére még nem sikerült rájönniük. És az sem véletlen, hogy én itt
vagyok, kitéve kénye-kedvére egy ilyen eszelős alaknak! Valamikor a múltban nagy hibát
követhettem el, ha most viselnem kell érte a büntetés terhét...
Bár rájönnék, mi lehetett az a hiba! Én a legjobb tudomásom szerint mindig igyekeztem jó
emberhez méltón élni. Még egy piti tolvajlást sem mertem megkockáztatni! Esküszöm,
bűncselekményt sosem követtem el! Sőt, még én segítettem a bíróságnak a bűnözőket rács mögé
küldeni. Ártatlan vagyok! De akkor mért büntet engem az Isten?
Vagy lehet, hogy nem is erről szól az egész? Hogy teljesen más miatt történik ez velem? Hogy
valamit esetleg tanulnom kell valamit ebből?
Ah, ez egyre kuszábban hangzik! Bárcsak már ott tartanék, hogy a hátam mögött hagyhatom ezt a
kunyhót! Ha sikerülne visszatérnem régi életembe, onnantól kezdve sokkal jobban megbecsülnék
mindent. És sokkal óvatosabb is lennék... Engem többé nem rabolhatna el mindenféle bolond! Ha
kell, inkább beszereznék magamnak egy fegyvert, de velem többé nem fordulhat elő ilyen
képtelenség!
Milyen jó álmodozni arról, hogy otthon vagyok! Az biztos, sokkal több időt fogok fordítani a
szeretteimre, ha kiszabadulok innét. Anyut naponta minimum egyszer megölelném, és elmondanám
neki, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy ő az anyám. Euridikével és Xéniával is többet törődnék,
hiszen ők tényleg nagyon fontosak számomra. Tétiszhez hetente egyszer benéznék. Szegény
nagyanyám, mióta Apolló meghalt, nagyon egyedül érezheti magát... És Dáriust sem ítélném el
többé a tettei miatt! Oké, lehet, hogy a nagybátyám a család fekete-báránya, de őrá legalább lehet
számítani, ha baj van. Ez nem mindenkiről mondható el.
Eufrozina újra elpityeredett. Egyre keservesebben zokogott, ha belegondolt, hogy talán soha többé
az életében nem láthatja ezeket az embereket. Úgy hiányzott neki a családja, hogy azt hitte
belepusztul! Már semmi másban, csak Isten segedelmében reménykedhetett. Talán ha az Úrhoz
fordul, akkor ő haza fogja juttatni a szeretteihez.

Euridiké zihálva ébredt fel rémálmából. A sötétbe bámult, és próbált lehiggadni. Aztán feloltotta
az ágy mellett lévő kislámpát. Erre felkelt Jorgosz is. Hunyorgó szemekkel nézett a fénybe.
-Mi a baj, drágám?
-Semmi, csak...
Euridiké váratlan zokogásban tört ki. A férfi felült, hogy átölelhesse őt.
-Sss, jól van! Tudom, hogy nagyon aggódsz Eufrozina miatt, és én is...
-Vele álmodtam!- kiáltott fel a nő.- Láttam őt... Nem, nem, hanem csak éreztem őt, de nem láttam,
hol van! Nagyon el van keseredve... És fél! Hogy mitől, azt nem tudom, de...
Csak most vették észre, hogy miközben elveszett ikertestvéréről beszélt, készakarva végig a
csuklóját dörzsölgette. Euridiké szinte kiugrott az ágyból, mikor rájött a titok nyitjára.
-Hát ez az! Most már emlékszem! Kötél volt rajta! Valaki fogva tartja őt! Jézusom, ez tudod, mit
jelent, Jorgosz?! Elrabolták a húgomat! Én mondtam, hogy így történt! Ismerem Eufrozinát, ő szólt
volna nekünk, ha csak úgy kedve támadt volna elmenni innét! Figyelmeztetés nélkül sosem hagyta
 208

volna itt a családot!

A férfi is felkelt, hogy odamenjen hozzá, és a vállára tegye a kezét.
-Nyugodj meg, Euridiké! És egy kicsit halkabban beszélj, mert felébresztesz mindenkit a házban...
-Te csak ne nyugtatgass!- tépte ki magát Jorgosz kezeiből.- Hét nem érted?! Eufrozinát elrabolták!
Remélhetőleg nem sokára telefonálnak, hogy tárgyaljanak a nagybátyámmal a váltságdíj ügyében...
Dárius nem hagyja cserben a húgomat! Előteremti a pénzt, ha kell, akár a föld alól is! Csak az a
lényeg, hogy végre visszakaphassam a testvéremet.
-Kérdés, hogy mikor fog érkezni ez a hívás? Nem gondolod, hogy igencsak késlekednek vele?
Euridiké úgy hőkölt hátra, mintha a férfi pofonvágta volna.
-Jorgosz, hogy mondhatsz ilyet?! Hát mi másért tartanák fogva Eufrozinát, ha nem a váltságdíjért?
-Én csak azt mondom, hogy ne éld magad bele túlságosan! Lehet, hogy nem is elrabolták, hanem...
-Tudom, hogy elrabolták! Te teljesen hülyének nézel engem?! Egyáltalán mi van veled? Olyan
furcsán viselkedsz mostanában... Valamit titkolsz előlem?
-Mért kérdezed ezt?- mondta a férfi egyre idegesebben. A szíve kihagyott egy ütemet, miközben a
válaszra vált. Lehet, hogy Euridiké sejt valamit?
-Ahelyett, hogy a támaszom volnál a bajban, úgy viselkedsz velem, akár egy idegen!
-Életem, ne mondj ilyeneket!
-Már nem is szeretsz, igaz?
A nő újra sírva fakadt, mire Jorgosz a karjába vonta őt. Euridiké nem tiltakozott, ami híven
mutatta, tényleg nagyon nagy szüksége van rá ezekben a nehéz időkben. De a férfi nem érzett
semmi mást, csak megkönnyebbülést, hogy Euridiké mégsem leplezte le őt. Pedig azt hitte, hogy itt
és most ütni fog az utolsó órája, és kiderül, hogy mi volt közte és Dárius között.
Jorgosz behunyta szemét, és lágyan ringatta a nőt. Borzalmasan gyötörte a bűntudat, de ezt
százszor inkább képes elviselni, mint hogy el kelljen végül hagynia Euridikét és Xéniát.

Párisz álmatlanul forgolódott ágyában. Már hajnal felé járhatott az idő. Az órák csak teltek, de ő
képtelen volt aludni. Az agya szüntelenül kattogott, és a lelkiismerete sem bírt nyugodni. Kétségek
közt hánykolódott, és minél jobban mozgott, annál inkább mélyebbre süllyedt a gyötrelem
mocsarába.
Feladva a kényszert, hogy legalább csak imitálja a pihenést, felkelt, és az ablakhoz ment. A
látóhatármentén a nap felkelni készült. Vörös fénye felragyogott a város házainak tetején. A férfi
úgy érezte, ez a bíbor vörös az ő vérző szívét szimbolizálja. Érdekes, hogy ha az ember boldogtalan,
akkor olyan, mintha az egész világ összeomlana körülötte.
Pedig az igazság az, hogy bármilyen nagy legyen a baj, az élet megy tovább. Ez egy íratlan
szabály. Az élet mindig továbbmegy. Ő állhat itt estig, bámulhat ki az üvegen keresztül szomorúan,
vágyakozva, mintha csak egy gyermek volna az edésségbolt kirakata előtt, de közben az emberek
felkelnek lassan, és élni kezdik szorgos-hangya életüket, mintha ő nem is létezne.
Párisz elfordult a látványtól. Olyan magányosnak érezte magát... A padlóra rogyott, és saját hajába
markolt kínjában. Bármilyen testi fájdalmat hajlandó volt elviselni, de ezt nem! Ez a legnagyobb
fájdalom, ami csak létezhet e földön. Ez maga az iszonyat! Elvesztette egyetlen szerelmét.
Imádkozni kezdett. Ha minden remény odavész, akkor már csak Isten segíthet. Egyedül a
Mindenhatónak van olyan hatalma, mely visszahozhatná Eufrozinát, az ő életének értelmét
épségben, és lehetőleg minél hamarabb. Szégyenkezve nyelte könnyeit, miközben a nő nevét
kántálta hangosan.
-Eufrozina..., Eufrozina..., Eufrozina... Meghalok nélküled!
Szenvedéseire csak akkor talált enyhítést, ha maga elé idézte az ő drága arcát. Az ő gyönyörű
szemeit... Elképzelte, hogyan ölelné át az ő puha testét. Az biztos, hogy soha többé nem eresztené
el! Aztán Párisz kinyitotta szemét, és újra az üres szobával találta szembe magát. Az üres szobával,
 209

az üres karjaival, az üres életével...

-Eufrozina, gyere vissza hozzám!- suttogta rekedten. Kívánsága, ahogy kiejtette, úgy el is szállt.
Csak a lelkében kongott tovább, de ott örök visszhangot vert.
Mért nem sikerült még megtalálnia?! Csak erre adjon valaki választ! Miért nem? Pedig ő mindent
megtett! Nincs olyan zug a városban, ahol ne járt volna Eufrozinát keresve. Egyre csak ment, meg
sem állt, pedig a szíve mélyén mindvégig sejtette, hogy rossz helyen keresgél. Az ösztönei azt
súgták neki, hogy menyasszonya már nincs a környéken. De akkor hol lehet?
Párisz kétségbeesetten törte fejét. Felidézett minden helyet, ahol valaha együtt járt a nővel, vagy
akár csak beszéltek róla. Azon is sokat gondolkozott, hogy ha valóban túszejtésről van szó, mint
ahogyan azt a rendőrség állította, akkor ki lehet Eufrozina el-rablója?
Idáig még nem jutott semmire. Aztán most váratlanul összeállt a kép! Volt egy név, amin idáig
könnyedén átsiklott, de most annál hasznosabb lehet... A múltkor, mikor összeveszett kedvesével, és
ő gyógyszer-túladagolás miatt kórházba jutott, akkor Eufrozina Krisztofer nevét emlegette.
Lehetséges volna, hogy tényleg visszatért?

XV. fejezet

Dioméd egy ideje rászokott a reggeli futásra. Nem azért, mintha így akarná karbantartani a testét,
mert akkor ennyi erővel konditerembe is járhatna. Egyszerűen csak ez volt az a pillanat egész
napjából, mikor egyedül lehetett. Nem nyúzta sem az apja, nem traktálták üzleti problémákkal, nem
kellett eltűrnie senkinek sem a sajnálkozását. Itt a parti fövenyen legalább arra az időre
elvonulhatott saját kis világába, miközben a felkelő nap látványában gyönyörködött. Kénytelen volt
elismerni magában, hogy nincs szebb, mint mikor az első tétova sugarak megcsillannak a sötéten
hullámzó tenger fodrain.
-Helló!- érte őt utol Maja.
Dioméd maga mellé pillantott, és felnyögött kétségbeesésében. Hát nem épp most tisztázta
magában, hogy pontosan az egyedüllét miatt vonzza a futás? Erre idetolakodik neki az egyetlen
ember ezen a világon, akivel tényleg nincs semmi közös témája. Kész Isten csapása ez a lány!
-Zavarok?- kérdezte Maja.
-Áh!- vetette oda félvállról.
De belül annál ingerültebben morgott. Néha komolyan fontolóra vette, hogy le kellene dobnia
magáról báránybőr álcáját, és megmutatnia a külvilágnak a benne rejtőző farkast. Talán akkor végre
leszállna róla mindenki!
Dioméd azt várta, hogy a lány végig fogja csacsogni az utat, de nem tette. Ezen őszintén meg is
lepődött. Azon kívül, hogy néha egymásra pillantottak, nem történt közöttük több kommunikáció. A
férfi ezt igencsak tudta értékelni.
Tehát csendben futottak tovább, de most ez a csend megnyugtató volt, és sokkal közelebb hozta
őket egymáshoz. Közös egyetértésben váltottak irányt. Lassítottak, ha a másik is lassított. A végére
még egy kis verseny is belefért. Nevetve, lihegve, bordájukra szorított tenyérrel görnyedeztek
egymás mellett. Dioméd elismerően pillantott Majára.
-Huh, te aztán bírod az iramot!
-Labdába se rúghatok melletted!
-De, nagyon jó vagy...
-Egy lányhoz képest?
Megint nevettek, aztán a férfi meghívta őt egy közeli étterembe, hogy ott csillapítsák szomjukat.
De Maja azonnal tiltakozni kezdett.
 210

-Ez egy ilyen elit hely? Nem mehetek be oda trikóban, meg sort nadrágban!
Dioméd csak legyintett.
-Dárius Angelopulosz fia vagyok. Szép is lenne, ha nem engednének be! Apám rögtön be is záratná
ezt az egész kócerájt! Tudod, imád kérkedni a hatalmával.
-Ez ismerős nekem.
Maja nagyapjára gondolt. Hektor minimum ugyanekkora úr volt Krétán, ha nem nagyobb. Keze
mindenhová elért, és ellenségei általában azt is megbánták, hogy megszülettek. Ennélfogva nem
csak Dioméd, ő is meg volt szokva a különleges bánásmódhoz.
Egy-egy üveg hűtött szénsavmentes ásványvíz mellett kellemesen elbeszélgettek mindenféléről.
Hamar megtalálták a közös hangot, mikor visszaidézték hasonló gyerekkorukat, szinte mindenben
közös ízlésüket, és azonos nézeteiket. Jól érezték magukat egymás társaságába, és annyira
belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, már órák óta ott ülnek. Egyszerűen csak
örültek, hogy elfelejthették a gondokat, és úgy viselkedhetnek, mint két átlagember. Mire felálltak
az asztaltól, nem is tudatosították magukban, de ez idő alatt összebarátkoztak.

Maja boldogan sétált Dioméd oldalán. Miután eljöttek az étteremből, még mindig nem volt
kedvük hazamenni, ezért úgy döntöttek, korzóznak egy kicsit az üzletsorok mentén.
-Nézd!- kiáltott fel izgatottan a lány.- Egy fagylaltárus!
A férfi már ment is, hogy vegyen neki egy gombóccal. Amint Maja megkapta, folytatták tovább
útjukat. A lány minden kirakatot érdeklődve nézett meg, de az ékszerüzlet előtt látványosan
megtorpant. Szívére szorított kézzel bámulta a smaragd nyakéket, ami ki volt téve.
-Istenem!- sóhajtotta.- Ez gyönyörű!
Dioméd is elismerően hümmögött.
-Valóban. Kéred?
-Hova gondolsz! A nagypapi szívrohamot is kapna, ha ilyesmire költeném a pénzét!
-Akkor megveszem neked én!
Maja döbbenten fordult a férfi felé.
-Komolyan mondod?
-Persze, mért is ne? Szerintem jól állna neked!
A lány az örömtől sikongatva ugrott a nyakába.
-Hagy köszönjem meg neked!
Aztán rászorította száját Diomédére. A férfi nem mozdult. Hagyta, hogy a dolog megtörténjen, de
nem vett részt a csókban. Maja kicsit megbántódva húzódott el tőle.
-Elnézést, ezt nem kellett volna.
Dioméd talán nem a legjóképűbb férfi volt, akit valaha látott, de a szemei igazán kifejezőek
voltak. És most tekintete úgy csillogott érzelmeitől, mint a sötétlő éjszaka. Szomorúság, magány és
reménytelenség volt benne.
-Sajnálom, Maja!- mondta a férfi.- Hiába próbálom, képtelen vagyok el felejteni...
A mondatot nem tudta befejezni, mert ekkor kilépett egy nő az ékszerüzlet ajtaján, és közbeszólt.
-Nocsak, nocsak!- állt eléjük csípőre tett kézzel Dáfné.- Bemutatod az új játékszeredet, drága
sógorom?
Dioméd utálkozva húzta el a száját.
-Nem vagyok a sógorod, soha nem is voltam. Talán elfelejtetted volna, hogy Eugén szakított veled?
-Azt azért tisztáznám, hogy nem a testvéred hagyott el engem, hanem én dobtam ki őt! És nyugi,
nem felejtettem el! Tudod, miért? Mert az volt életem legjobb döntése! Mint ahogyan Nikének is az
volt. Ne tudd meg, hogy örölünk annak, hogy mindkettőnknek sikerült kilépnünk az álszent
Angelopuloszok árnyékából!
-Álszent? Az inkább te vagy!
 211

-Ó, nem, én nagyon is az igazat mondom, még ha fáj is neked! De azért jó látni, hogy nem sokat
bánkódtál a barátnőm után. De ne félj, Niké nem fog letörni a hír hallatán! Azóta már ő is rég
mással vigasztalódik.
Dioméd arca megkövült.
-Azt állítod, hogy a feleségemnek van valakije?!
Dáfné csak egy gúnyos félmosollyal válaszolt neki. Mielőtt a férfi tovább forszírozhatta volna a
dolgot, Níkosz is megjelent a nő háta mögött. Kezében egy bársonydoboz volt, ami újabb okot adott
Diomédnek a szurkálódáshoz.
-Látom, legújabb szeretőd elhalmoz drága ajándékokkal!
Níkosz tekintete elkomorodott.
-Mi van, te anyaszomorító? Ha akarsz még egy kis verést, csak szólj!
Dioméd épp reagált volna a provokálásra, de hirtelen elvonta mindenki figyelmét Maja, aki
csalódottságában felkiáltott, mikor észrevette, hogy kivették a kirakatból a smaragd nyakéket.
-Ó, ne! Pedig már teljesen olyan érzés volt, mintha az enyém lett volna... De valaki gyorsabb volt
nálunk.
-Erre gondolsz?- nyitotta ki Níkosz a bársonydobozt.
És valóban ott csillogott a tokban a vágyott ékszer. Szívsajdítóan gyönyörű volt! Most talán még
kívánatosabb, mint az előbb a kirakatban, tudván, hogy már másnak a tulajdona, és nem eladó.
-Igen, ez az!- sóhajtotta elkeseredetten Maja.
Dáfné érdeklődve nézte a Dioméd mellett álló lányt. Egy olyan magabiztos, lehengerlően szép nő,
mint ő, nem szokott egynél több pillantást pazarolni a körülötte lévő többi nőre, de most le sem
tudta szemét venni Majáról.
-Nézz rám!- kiáltott fel izgatottan.
Maja csodálkozva pillantott fel Dáfnéra. Percekig csak bámulták egymást szótlanul, aztán Dáfné
zokogva omlott a lány karjába.
-Ezt nem bírom elhinni! Istenem, ilyen nincs! Tényleg te vagy az!
Maja értetlenkedve pislogott.
-Bocsánat, mi ismerjük egymást?
-Hát persze! Te vagy a húgom! Az én szépséges kis Majám! Ó, hogy megnőttél, mióta utoljára
láttalak! Nem hiszek a szememnek! Te gyönyörű nő lettél!
-Dá... Dá... Dáfné?!
-Igen! Én vagyok az! Nagyapánk nem is mondta neked, hogy itt lakom? Évek óta Pargában élek!
A két férfi összenézett a síró nők feje felett. Níkosz vállat vont, jelezve, hogy ő mit sem tudott
erről az egészről. Dioméd ingerülten összeszorította a száját. Egyáltalán nem örült ennek a rokoni
kapcsolatnak. Jövendőbeli felesége és ex-nejének legjobb barátnője... Ez aztán a tuti felállás!
Közben Dáfné és Maja lassan összeszedték magukat. Még mindig potyogtak a könnyeik, de most
már legalább nem csak hüppögtek egymás nyakában, hanem beszélgetni is tudtak. Úgy tűnt
rengeteg mesélni valójuk volna egymásnak, de mindezek előtt Dáfnénak sürgősen mondania kellett
húgának valamit.
-Maja, én segítek neked megszabadulni nagyapánktól!
A lány hátralépett egyet nővérétől.
-Miért mondod ezt?
-Hogy-hogy miért?! Nem engedhetem, hogy továbbra is vakon azt tedd, amit az a kegyetlen
öregember parancsol neked! Tudok Hektor tervéről, hogy Dioméd feleségének szán téged. De ne
aggódj, nem kell ezt tenned! Még ma át tudsz költözni hozzám, és...
-Hogy beszélsz a nagypapiról?
Dáfné nem hitt a fülének.
-Na ne! Ugye nem azt akarod bemesélni nekem, hogy te szereted azt a kőszívű szörnyet?! Maja,
ébredj már fel! Az az álnok kígyó igazság szerint nekem szánta volna ezt a szerepet! Engem akart
az üzlettársának a fiához adni! Mikor elszöktem tőle, rögtön módosította a tervet, és most téged
 212

akar eladni, mint egy prostituáltat! Ha van benned egy cseppnyi büszkeség, akkor ezt nem tűrheted!
-Várjunk csak!- szólt közben Dioméd.- Azt állítod, hogy évekkel ezelőtt téged kellett volna
feleségül vennem?
Dáfné bólintott.
-Áh, fúj! Ez undorító!
A nő lesújtó pillantást vetett rá.
-Az érzés kölcsönös! De ez most mindegy!- Dáfné újra a húgához fordult.- Maja, ne légy bolond, és
gyere velem! Mikor kicsi voltál, nem vihettelek magammal, de most már megváltoztak a
körülmények! Gazdag vagyok, és meg tudok neked mindent adni, amire vágysz! Nem kell tovább
félned a nagyapánktól! Én megmentelek tőle!
A lány a fejét rázta.
-Nagyon fura dolgokat mondasz, Dáfné! Nem értem, mért kéne elhagynom a papit. Én szeretem őt,
és szívesen teszek a kedvére! Ha azt akarja, hogy Diomédhez menjek feleségül, akkor örömmel
megteszem.
Dáfné hitetlenkedve nézett húgára, akin látszott, hogy komolyan gondolja minden szavát.
-Hogy választhatod azt az átkozott gazembert helyettem?!
-Hogyne választanám őt? Hiszen téged nem is ismerlek! Még nagyon kicsi voltam, mikor elmentél
Krétáról. Igazság szerint, ha te nem szólsz most nekem, én simán elmegyek melletted úgy, hogy
soha nem jövök rá, te a nővérem vagy.
-Talán idegennek érzel, de még mindig én vagyok a jobbik lehetőség!
-Nem, én a papi mellett maradok! Ő legalább felnevelt engem, nem úgy mint te, aki szó nélkül
elhagyott, és azóta sem jelentkezett!
Dáfné képtelen volt megvédeni magát húgával szemben. Némán könnyezve bámulta őt, végül
bólintott.
-Hát jó! Ha mást nem, akkor legalább ezt fogadd el tőlem!
Kikapta Níkosz kezéből az ékszeres dobozt, és Majának adta, aztán elviharzott.

Níkosz szótlanul vezetett hazáig. Dáfné teljesen össze volt törve. A férfinak rossz volt látni őt
ilyen állapotban. Dáfné, ez a higgadt, ironikus személyiség nem gyakran borul ki ennyire. De úgy
tűnt, ez most padlóra tette.
-Drágám, nyugodj meg!- kérlelte őt Níkosz.
-Te könnyen beszélsz!
-Elfelejtetted, hogy én is csak nem régiben ismertem meg a húgomat? Niké sem könnyen bocsátott
meg nekem. Az elején teljesen olyan érzésem volt, mintha nem is lenne jogom átölelni a saját
testvéremet. Szörnyű volt! Úgy hogy ne mondd nekem azt, hogy fogalmam sincs, min mész most
keresztül!
Dáfné elővett egy zsebkendőt, és letörölgette az arcát.
-Ó már bánom, hogy úgy elítéltelek az első napon! Emlékszel, hogy fogadtalak?
-Hogy is lehetne azt elfelejteni?
-Belátom, igazságtalan voltam akkor veled! Lehordtalak mindenfélének, pedig én sem vagyok jobb
nálad. Én is cserben hagytam évekkel ezelőtt a húgomat, most meg csodálkozom, ha nem hallgat
rám. Ó, micsoda egy csődtömeg vagyok!
-Dáfné, én nem akarok vitatkozni veled, de talán érdemes volna átgondolnod a dolgokat. Hektor
mégsem lehet olyan rossz ember, ha Maja így védi őt, nem? Talán a nagyapád csak veled szemben
szemét. Szerinted ez lehetséges?
-Nagyon is elképzelhető! Hiszen én apám lánya vagyok. A csóró, senkiházi apámé! Maja pedig
inkább anyánkra ütött. Mármint nem külsőleg értem, hanem az engedelmességére mondom ezt. Ő
sosem volt olyan lázadó, mint én. Látod, még Diomédhez is hajlandó volna feleségül menni!
 213

-Talán kedvelik egymást! Hiszen épp a csókolózásukat szakítottuk félbe megjelenésünkkel.

-Hát igen, bár számomra elképzelhetetlennek tűnik, mit eszik Maja azon az undorító patkányon!
Dáfné dühösen rágta a szája szélét. Gyomra görcsbe rándult, ha arra gondolt, milyen tehetetlen.
Gyűlölte Hektort. Utálta Diomédet. A húga mégis inkább őket választotta helyette.
-Az egész az én hibám!- tört ki magából.- Hogy hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok? Vissza
kellett volna mennem! Sokkal hamarább el kellett volna hoznom Krétáról Maját, és akkor most nem
a nagyapánk bűvöletében élne!
Níkosz gúnyosan felhorkant.
-Ezt még rossz hallgatni is, kedvesem! Pedig én azt hittem, te nem vagy ilyen önostorozó alkat.
Mért nem hagyod a fenébe a múltat, és koncentrálsz a jelenre?
A nő kiegyenesedett ültében.
-Tudod mit? Igazad van! Talán elszúrtam, de még nem teljesen. És bárki bármit mondjon, nem
fogom engedni, hogy azt az ártatlan fiatal lányt kihasználja a nagyapám üzleti céljaira! Maja
megérdemli, hogy önszántából válasszon magának férjet. Meg fogom akadályozni, hogy létrejöjjön
ez a házasság!
-Igen? És hogy?
Dáfné vetett egy hosszú, mélyreható pillantást a férfira.
-Azt neked nem mondhatom el, Níkosz.
-Miért? Talán titkos?
-Nem örülnél neki, ha tudnál róla. És ennyi legyen elég! Ne faggatózz, mert nem árulom el!
A férfi kedvetlenül vezetett tovább. Nem szerette, ha felkeltik a kíváncsiságát, aztán meg így
pofára ejtik. Ő azt hitte magáról, hogy Dáfné legfőbb bizalmasa, erre kiderül, hogy a nő bizonyos
dolgokról nem hajlandó vele beszélgetni.
-Hát jó! Akkor csak egy kérdésemre válaszolj még!- mondta Níkosz.- Mért adtad oda neki azt a
nyakéket? Pedig láttam rajtad, hogy mennyire vágytál rá. És ragyogóan állt volna rajtad! Arról nem
is beszélve, hogy egy vagyont fizettél érte.
Dáfné vállat vont.
-Majának tudnia kell, hogy szeretem őt. Talán most még nem értékeli, de el fog jönni az a nap,
mikor hozzám fog fordulni segítségért. És akkor majd rájön, hogy én nem tagadtam meg őt, és
sosem hagynám el a bajban.

Amint hazaérkeztek, Dáfné elküldte valami hülye kifogással Níkoszt, hogy kettesben
maradhasson Nikével. Barátnője épp az ebédet főzte a konyhában. Miközben a bárányhúst
kavargatta a tűzhelyen, félfüllel őt hallgatta.
-Hahó, te figyelsz rám egyáltalán?!- csattant fel Dáfné.
-Persze, csak közben keresem a sót, mert így elég íztelen lesz. Mondd csak, te szereted csípősen a
pörköltet? Van itthon egy kis zöld paprika, és...
-Tedd bele, mit bánom én!
Niké meglepetten fordult felé.
-Uh, Dáfné, ma tényleg nagyon ingerült vagy! Történt valami?
-Épp azt próbálom elmondani, de neked fél perced sincs arra, hogy végighallgass!
-Oké, akkor üljünk le, és meséld el!
Mindketten helyet foglaltak az asztalnál. Dáfné izgatottan hajolt előre.
-Dioméd ráhajtott a húgomra! Láttad, én megmondtam neked múltkor is! A nagyapám mindig eléri,
amit akar. És most a családegyesítést akarja!
Niké ásított egyet. Unatkozó arckifejezést erőltetett magára.
-Igen? És ez engem mért kéne, hogy érdekeljen?
-Mert a férjedről van szó!
 214

-Akitől épp elválni készülök!

-Ez nem jelenti azt, hogy már el is felejtetted őt!
Dáfné dühösen rácsapott az asztalra. Hoszú fekete haja csak úgy szállt körülötte, ahogy ingerülten
gesztikulált. Olyan vehemensen próbálta meggyőzni barátnőjét, mint még soha.
-Tenned kell valamit, Niké!
-Mit akarsz tőlem, he?! Menjek vissza Diomédhez, csakhogy tönkretegyem a húgoddal való
házassági terveit? Komolyan ezt várod el tőlem?!
-Nem! De tehetnél úgy egy egészen rövid ideig, mintha visszamennél hozzá, aztán amint Hektor és
Maja sértődötten távoztak, te újra beadhatnád a válókeresetet.
Niké levegő után kapkodva nézett barátnőjére.
-Neked elment az eszed! Hogy gondolod ezt?! Téged érdekelnek egyáltalán az én érzéseim? Vagy
csak az a lényeg, hogy megmentsd a húgodat? Ezért cserébe még engem is feláldoznál?
Dáfné felállt az asztaltól. Tekintete szigorúan meredt a szőke lányra.
-Na ne nevettess! Még hogy áldozat volna részedről Diomédhez visszamenni? Hiszen még mindig
szereted őt, ne tagadd! Ha nem így volna, akkor kérdem én, minek ragaszkodsz mindenáron ahhoz,
hogy bosszút állhass rajta? Mért nem hagyod inkább őt is, meg a pénzét is a fenébe, és mész el jó
messzire, ahol békén hagyna téged?
Niké is felpattant, de olyan hevesen, hogy a szék felborult mögötte. Kék szemeibe elkeseredett
könnyek gyűltek, miközben úgy bámult barátnőjére, mint aki elárulta őt.
-Te szemét! Nem tudsz te semmit! Fogalmad sincs arról a megaláztatásról, amit amellett a rohadék
mellett kellett nap mint nap megélnem! A negyedét sem bírnád ki annak a fájdalomnak, amit én az
utóbbi két évben elszenvedtem! Dioméd tönkretett engem! És nem úszhatja meg szárazon, érted?!
Én nem hagyom el addig a terepet, amíg ő meg nem bűnhődik! Igen, ez bosszú! És semmi más!
-Biztos vagy benne?
Niké és Dáfné farkasszemet néztek egy ideig, aztán Niké elfordult.
-Hagyj engem békén! Soha többet nem vagyok kíváncsi Dioméd meg a húgod viszonyára.
-Akkor az sem érdekel, hogy csókolóztak?
Niké vállai megfeszültek.
-Hazudsz!
-Kérdezd a bátyádat! Níkosz is látta a dolgot.
Megint csend telepedett közéjük. Dáfné hagyta, barátnője hagy eméssze meg a hírt. Ismerte már
Nikét, ezt nem fogja annyiban hagyni. És nem is csalódott benne.
-Nem érdekel!- jelentette ki Niké remegő hangon.
-Jól van, akkor megyek is, hagylak tovább főzni! És ne haragudj, nem akartam veled veszekedni,
csak kétségbeesetten keresem a megoldást arra, hogy Majának hogyan segítsek. De majd kitalálok
valami mást!
-Várj, Dáfné! És... milyen volt a csókjuk? Nem mintha érdekelne...
-Szenvedélyes! Nagyon szenvedélyes! Még csodálkoztam is, hogy tudott ilyen könnyedén
elfelejteni téged, de hát... Dioméd mindig is egy nagy gazember volt.
Niké kezei ösztönösen ökölbe szorultak.
-Az! Egy mocskos, alávaló tetűláda! De ne aggódj, meg fogja bánni még azt a napot, mikor
megismerkedtünk! Majd én gondoskodom róla!

Hektor és Dárius épp békésen iszogatták koktéljukat, mikor hazaérkezett Dioméd és Maja. A lány
olyan feldúlt volt, hogy köszönés nélkül elszaladt nagyapja mellett. Hektor letette italát, elnézést
kért Dáriustól, és nyomban utánaeredt. Az emeleten érte utol unokáját.
-Maja, miféle viselkedés ez, hm? Így tanítottalak?
A lány ránézett nagyapjára, aztán kinyitotta szobájának ajtaját, hogy ezt a beszélgetést bent
 215

folytassák. Vannak dolgok, aminek jobb, ha nincs szem- és fültanúja.

-Magyarázatot várok, papi!- kezdte Maja.
-Valami baj van, kincsem? Netalán megbántott Dioméd? Ha csak egy szóval is meg merte sérteni az
én kicsikémet, akkor tudod jól, hogy nem élhet tovább!
A lány fejét csóválta. Lassan odasétált az ágyához, és leült a szélére.
-Szó sincs róla! Sőt mi több, nagyon jól éreztük magunkat kettesben egész délelőtt. Még azt is
kimerem jelenteni, hogy sokkal közelebb kerültünk Dioméddel egymáshoz, de aztán
összefutottunk...
-Kivel?- faggatta őt Hektor.
-Ó papi, mért nem szóltál róla, hogy ő is itt van Pargában?!
-Maja, fejezd be azt, hogy rébuszokban beszélsz! Kiböknéd végre, hogy ki volt az, akinek a
jelenléte ennyire felkavart téged?
A lányból szinte kirobbant a válasz.
-Dáfné, a nővérem!
-Áh, szóval ő!
Az öreg hátratett kézzel odasétált az ablakhoz. Arca teljesen kifejezéstelenné vált, a testtartásából
visszautasítás áradt. Amúgy is elég megközelíthetetlen Hektor mindig így reagált, ha idősebb
unokája szóba jött.
-Azt hittem, már rég elfelejtetted őt.- mondta merengve.
-Hogy mondhatsz ilyet?!
Maja fölháborodottan felpattant, és odaállt nagyapja háta mögé. Kikukucskált a válla felett, hogy
megnézze, mi köti le így Hektor figyelmét odakint. De nem lehetett mást látni az ablakból, mint
Diomédet és Dáriust, ahogy ott szivaroznak szótlanul a teraszon.
-Papi! Most az egyszer beszéljünk róla, kérlek!- könyörgött a lány.
-A nővéred nem érdemli meg még azt sem, hogy gondoljak rá!
-Csak annyit árulj el, mért hagyott el minket! Vagy talán te zavartad el?
-Önként távozott! Attól a naptó fogva én sosem kerestem őt, de mindig tudtam, hol jár.
-Akkor hát azt is tudtad, hogy itt van! Találkoztál vele?
-Igen, épp a minap.
-Ugye milyen szép?- sóhajtotta Maja álmodozón.- Úgy néz ki, akár anya, azon a régi fotón...
-Talán örökölte a külsejét, de belül ő egy romlott, feslett nő!- horkant fel undorodva Hektor.-
Semmilyen módon nem érdemli meg a csodálatodat!
-És te? Te talán megérdemled?
Nagyapja dühösen fordult felé.
-Hogy beszélsz te velem?! Több tiszteletet kérek, kisasszony! Én neveltelek fel, ha elfelejtetted
volna! Hol volt Dáfné, mikor szükséged lett volna rá? Hol volt, mikor megbetegedtél? Ő talán
megjelent a diplomaosztódon? Sosem törődött veled, de én igen!
-Én szeretlek téged, papi! Csak nem értem, mért titkolózol? Mért nem tudhatok soha semmit? Mért
nem ismerhetem meg a nővéremet?
-Maja, ő csak fájdalmat okozna neked!
Hektor gyengéden megsimogatta unokája arcát. Mikor a lány felnézett, ő rámosolygott, és
ölelésébe vonta. Soha senkivel, még imádott lányával sem tudott ilyen lágy és kedves lenni, de
Maja más volt. Ő volt a büszkesége, az ő szeme fénye.
-Jaj papi!- bújt oda hozzá a lány.- Olyan dolgokat mondott rólad Dáfné... Meg sem merem
ismételni! Nagyon utálhat téged.
-Hát épp erről beszélek, Maja! Ne keresd a nővéredet, ne higgy egyetlen szavának se, mert neki
nincs más célja, minthogy engem befeketítsen előtted!
-De miért vagytok ellenségek?
-A múltban történt dolgok miatt. De hagyjuk is, nem érdemel szót! Te csak azt tartsd szem előtt,
mikor ostobaságokat fecseg neked rólam, hogy vele ellentétben és sosem hagytalak el téged! Én
 216

szeretlek téged, és felneveltelek, nem úgy, mint az a hálátlan nővéred! Felejtsd el Dáfnét!

A beköltözés hamar lezajlott, csak a gyerek apró-cseprő csínytevései nehezítették meg a dolgukat.
Alex és Kateríni külön-külön mindketten áldott jók voltak, de így együtt alig lehetett bírni velük.
Ám Kasszandra és Konstantin rendre vették az akadályokat, és közben még jól is érezték magukat.
Az egész napos jó hangulatot pedig Médea finom vacsorája koronázta meg. Az asszony úgy tűnt,
szívesen fogadja a házába a vendégeket.
Miután jól laktak mindannyian, lefürdették és lefektették a gyerekeket, a felnőttek is nyugovóra
tértek, ki-ki a maga szobájába. Kasszandra viszont még mindig nem érezte álmosnak magát. A ház
csendesnek tűnt, valószínűleg már mindenki aludt, csak ő nem tudott. Felkapta magára
szaténköntösét, és halkan kiosont a konyhába. Ott töltött magának egy pohár tejet, és felmelegítette
a mikróban.
Nem sokára megjelent Konstantin is. A férfin csak egy farmer volt, az is hányavetin lecsúszva a
csípőjére. Izmos felsőtestének látványa viszont lenyűgözte Kasszandrát. Nyelt egyet, viszont szólni
nem bírt. Egyre csak bámulta Konstantin, és magában pedig átkozta bugyuta viselkedését.
-Csatlakozhatok hozzád?- kérdezte a férfi.
-Ööö, mért ne? Kérsz egy kis langyos tejet? Nekem az mindig segít, ha nem tudok elaludni.
-Kösz, de nem! Inkább kiveszek magamnak egy sört.
Konstantin odament a hűtőhöz, kinyitotta, és belehajolt. A nő majd kiesett a székéből, ahogy
végigsiklott tekintete a deltás háton, a keskeny csípőn és az észbontóan jó fenekén. Nem ér, hogy
ilyen kívánatos a férfi! Így hogy lesz képes megőrizni a hidegvérét? Pedig megígérte magának,
hogy uralkodni fog a vágyán.
Kasszandra zavartan megköszörülte a torkát, aztán lesütötte a fejét.
-Hát akkor... jó éjt és szép álmokat!
Felhajtotta maradék tejét, odavitte a mosogatóhoz, aztán indult volna ki a konyhából, de
Konstantin elállta az útját. A férfi keze épphogy csak a derekához ért, Kasszandra vére folyékony
tűzként lobbant lángra bőre alatt. Egész teste megfeszült, de a szíve nem Konstantin közelségétől,
hanem a félelemtől kezdett össze-vissza verni. A férfi csodálkozva engedte el, mikor lepillantott
rémült arcára.
-Oh, bocsáss meg! Nem akartalak megijeszteni, csak meg szerettelek volna kérni, hogy maradj még
egy kicsit! Olyan rossz volna magányosan üldögélni itt a konyhában.
Kasszandra megkönnyebbülten bólintott, amint lesiklott a férfi forró tenyere csípőjéről. Enyhén
reszkető térdekkel visszament az asztalhoz, és lerogyott a legközelebbi székre. Olyan vörös volt,
hogy alig mert Konstantinra nézni.
-Hát akkor... beszélgessünk!- javasolta gyorsan, hát ha az előbbi kínos jelenetről sikerül elterelnie a
férfi gondolatait. Viszont Konstantint nem lehetett ilyen könnyen lerázni.
-Úgy pirulsz a közelemben, mint egy szűzlány!
-Nekem valóban nincs túl sok tapasztalatom a férfiakkal, és a belőled áradó kisugárzás teljesen
összezavar. De ne aggódj, felül tudok kerekedni rajta!
Konstantin elmosolyodott.
-Nem aggódok! Sőt, benne vagyok abban is, ha bővíteni szeretnéd a tapasztalataidat.
Kasszandra levegő után kapkodva kapta fel a fejét.
-Ó nem! Ne haragudj, de... köztünk nem lehet több barátságnál.
-Miért? Hiszen mindketten szabadok vagyunk.
-Ez igaz, de tudod, egy párszor már megégettem magam, és jobbnak látom, ha inkább egyedül
maradok. Az anyaság és a munka így is leköti minden időmet. Nincs másban hiányom.
A férfi lazán meglötykölte italát, épphogy csak két ujjával tartva az üveget. Elgondolkozva nézett
maga elé, aztán jól meghúzta a sört.
 217

-Rendben, Kasszandra! Bár be kell vallanom, te nagyon is bejössz nekem, de ha nem akarod...
-Legyünk csak barátok!
-Még sosem volt női haverom.
-Nekem meg amúgy sincs sok haverom az unokatestvéreimen kívül, úgyhogy kvittek vagyunk!
Konstantin nevetett.
-Hát aranyos kis csajszi vagy, de nem tudsz semmit se rólam! Fogadni mernék, hogy ha elmesélném
neked, honnét jöttem, és miket tettem az életben, nem ajánlanád fel nekem a barátságodat!
-Tégy próbára! Amúgy is szeretnélek jobban megismerni téged!
-Biztos vagy benne? Tudod, én nem éppen a jófiúk táborát erősítem, ha érted, mire gondolok!
Kasszandra karba tette a kezét.
-Elfelejted, hogy a nagybátyám sem szent! Dárius most nemrégiben szabadult a börtönből, ahol két
évet ült emberölésért. Tehát nem újdonság nekem az ilyesmi.
-Aha! Ő az, akinek Párisz dolgozik?
-Igen. És hogy így szóba hoztad, Párisznál alvilágibb alakot nem is ismerek, mégsem ítélem el. És
téged sem foglak!
-Azért előbb hallgass végig, csak azután nyilatkozz! A gyerekkorom nem túl érdekes, azonkívül
hogy részt vettem pár rablásban és bandaháborúban, anyámnak még időben sikerült
helyrebillentenie az eszem. Le is álltam mindennel, és egészen addig semmi gond nem volt velem,
amíg nem találkoztam Kateríni anyjával.
-Magyarországon?
-Igen, ott! A lányom a véletlen műve volt, nem terveztük, de ha már így esett, én felvállaltam értük
a felelősséget. Leköltöztünk vidékre, a feleségem szüleihez, hogy fel tudjuk majd valahol nevelni a
kicsit. Én tisztességesen jártam dolgozni, segédmunkás voltam építkezéseken. Őszintén szólva nem
kerestem sokat, de amire szükségünk volt, azt kiteremtettem magunknak. Így utólag, tudod, hogy
mi érdekes? Amikor a derekam majd leszakadt, úgy fájt, még akkor sem jutott volna eszembe, hogy
eltegyem ott valamelyiknek a pénztárcáját. Tisztességes ember akartam lenni, és jó apja a
születendő kislányomnak.
-De történt valami, ami mindent megváltoztatott.
-Hát igen, így szokott ez lenni... Míg én húztam az igát reggeltől-estig a munkahelyen, addig az
asszony összeveszett valamin az anyjával. Már nem tudom, min ugrottak össze, de bizonyára pénz
is volt a dologban. Az anyósom mindig elégedetlen volt a fizetésemmel, és hogy csak olyan keveset
tudunk beleadni a közösbe. Szóval kidobtak minket az utcára.
-Szívtelenség!
-Nekem mondod? A saját lányát terhesen ilyen nehéz helyzetbe sodorta... Nekem ez magas!
Mindegy, nem is szívesen emlékszem vissza arra az időszakra! Mindenesetre nem rimánkodtam túl
sokáig, hamar kerítettem egy albérletet, ahol megszállhattunk. Én még több munkát vállaltam, hogy
tudjam fizetni a bérleti díjat. Annyira hajtottam magam, hogy arról is csak utólag értesültem, hogy a
lányom megszületett. Ne tudd meg, rohantam be a kórházba! Mikor először kezembe vehettem az
én kis Katerínimet, azt az érzést sosem felejtem el... Csakhogy volt egy bökkenő! Az orvosok
szerint a feleségem szülés utáni depresszióba esett, és képtelen volt ellátni anyai feladatait.
-Te jó ég!- kiáltotta fel Kasszandra.- Akkor hát...
-Igen.- bólintott Konstantin.- Nem tudtam tovább dolgozni. Állami segélyekből éltünk, de az nem
volt elég semmire se, és nekem egy idő után tele lett a tököm az egésszel. Nem fanyalogtam tovább,
összeálltam pár fickóval, akik már egy ideje benne voltak az ilyen betöréses rablásokban. Könnyű
munka, sok-sok pénzért. Pár óra alatt annyi lóvéval tértem haza, hogy egyik pillanatról a másikra
teljesen megváltozott az életünk. Innentől kezdve mindenre tellett, amit csak akartunk. Az én kis
Katerínimet úgy kényeztettem, olyan ruhákba járattam, olyan játékokat vettem neki, hogy a környék
a csodájára járt. Az asszonyt is elhalmoztam ékszerekkel, amivel csak akarta. Főznie többé nem
kellett, mert mindennap étterembe jártunk. Nagy lábon éltünk, és hamarosan a feleségem kijött
ebből a depresszióból. Én nyugodt szívvel visszamehettem volna dolgozni, de már nem akartam.
 218

Képtelen voltam lemondani a gazdagságról.

-Ezzel nem csak te vagy így! Mutass egy olyan embert, akinek nem kell a pénz, és én megcsókolom
a talpát!- nevetett a nő.
-Pedig vannak olyanok! De azok nálunk sokkal jobb emberek. Szinte már nem is emberek, hanem
istenek! Becsülöm az olyanokat, még akkor is, ha én sosem fogok olyanná válni. De hol is
tartottam? Ja igen! Épp azt akartam neked elmesélni, hogy egyik este több milliós zsákmánnyal
tértem haza. Azonnal vettem is egy házat magunknak, a többit pedig eltettem egy számlára, amit
csak Kateríni vehet fel tizennyolc éves korában. Egyébként a mai napig toldom az összeget, ahogy
csak tudom. Azt akarom, hogy ha a kislányom felnő, soha nem kelljen neki megismerni a
szegénységet.
-Gondoskodó apa vagy... Ez szép tőled!
-Nem, ez természetes!- válaszolta a férfi vállvonogatva.- Csakhogy a vérmérsékletem is igen heves,
ezért mikor a feleségemről kiderült, hogy csal engem, elszállt az agyam, és felmostam a padlót a
hapsijával. Később kiderült a csávóról, hogy rendőr, ami pech. Nyolc év hat hónap letöltendőt
kaptam érte, aztán már vittek is a kóterba. Míg én bent hédereltem a sitten, addig az asszony elvált
tőlem, és egyértelműen neki ítélték a házat, meg a gyereket. Mindent egy csapásra elvesztettem!
-Akkor most hogy-hogy veled van Kateríni?
-Elszöktem a börtönből. Persze, én sem így terveztem, de valaki börtönlázadást szított, és a nagy
fejetlenségben lehetőségem nyílt rá. Hetekig kutyával üldöztek az erdőben, és ki volt plakátolva
mindenhová a képem, de sikerült eljutnom Pestre. Elsőnek az iskolába mentem, azt hittem, még ott
van Kateríni, de kiderült, hogy az anyja már kivette onnét. Elbeszélgettem a tanárnőjével, aki azt
hitte, a gyerek nagybátyja vagyok. Panaszkodott, hogy a kislányomat folyton egyedül hagyják
otthon felügyelet nélkül. Az órákon is nagyon szótlan, visszahúzódó, és nem barátkozik senkivel.
Még ezt mind el is viseltem volna, de mikor meghallottam, hogy a tanárnő arra gyanakodott, hogy
Katerínit veri az anyja, megint azt éreztem, hogy bumm, most elszáll az agyam. Darabokra akartam
szedni azt a rohadt ringyót, amiért bántotta a gyerekemet! Hazamentem, és bedörömböltem az ajtón.
-És mi történt?
Konstantin elmosolyodott. Látszott rajta, hogy a következő emlékek neki mindennél többet érnek.
-Csak Kateríni volt otthon, ezzel be is igazolva a gyanúmat, hogy a volt feleségem tényleg rossz
anya. A lányom nem nyitott ajtót nekem, hiába mondtam neki, hogy én vagyok az apja. Persze
büszke voltam rá, hogy ilyen okos, hogy nem enged be senkit, de nem húzhattam sokáig az időt,
ezért betörtem az ajtót. Szegény Kateríni nagyon megijedt tőlem, de legalább nem lármázott, amíg
bedobtam őt a kocsiba, és vele együtt el nem hajtottam onnét. Menekülnöm kellett
Magyarországról, és az első gondolatom anyám volt. Azóta is itt bujkálunk.
Kasszandra felfogta annak a jelentőségét, hogy a férfi megosztotta vele az igazságot.
-Akkor hát egy szökött fegyenccel és egy gyermekrablóval ülök egy asztalnál?
-Nem kell tőlem félned! Nekem csak egy célom van, hogy békében felnevelhessem a lányomat!
Amint Kateríni nagykorú lesz, utána nekem mindegy, hogy elkapnak-e vagy sem. De addig nem
engedem, hogy bárki is kivegye őt a kezemből. Az anyja egy szadista, tényleg tele volt a kis karja
meg a combja verés okozta foltokkal, amikor elhoztam onnét. Soha nem adnám vissza a volt
feleségemnek őt! De azt sem akarom, hogy végül intézetben nevelkedjen. Egyik sem megoldás...
Ezért mondom, addig nem találhatnak ránk, amíg Kateríni nem lesz képes gondoskodni önmagáról!
A nő gyengéden megfogta Konstantin kezét.
-Cseppet se aggódj, nálam jó kezekben van a titkod! Sosem foglak elárulni titeket! És nem ítéllek el
azért, amit tettél! Én magam is ezt tettem volna, ha Alexről van szó. Csak egy szülő tudja a másik
szülőt megérteni, hogy mi mindenre képesek vagyunk a gyermekünkért.
A férfi megcsókolta Kasszandra kezét.
-Köszönöm! Örülök, hogy megbízhatom benned. Jobb is így, hogy elmondtam neked mindent, így
legalább kicsit megkönnyebbültem. És végre nincs azért bűntudatom, hogy kihasználom a
vendégszeretetedet, miközben te nem is tudsz arról, hogy milyen nagy veszélybe sodrod a saját
 219

családodat is azzal, hogy szállást adsz nekünk.

-Ilyesmiről ne is beszéljünk! Nem fognak rátok találni, és pont!
Konstantin rámosolygott a nőre.
-Hű barát vagy! Nem lehetek elég hálás neked...
-Ugyan már! Mostantól kezdve mindig számíthatsz rám!
-És te is rám! Örökké!

Ez a két nap Krisztofer mellett olyan volt, akár egy szürreális álom. Eufrozina már fölhagyott
azzal, hogy megértse a férfit, mit és miért tesz. Ilyen szempontból teljesen kiszámíthatatlan a
viselkedése. De másfelől elismerte, hogy lehetne rosszabb is. Mert attól függetlenül, hogy elrabolta,
és jelenleg is fogva tartja, Krisztofer úgy bánik vele, mint a legféltettebb kincsével. Isteníti őt,
kiszolgálja, babusgatja... és közben nem vár el cserébe semmit sem. A férfinak érdekes módon meg
sem fordul a fejében, hogy erőszakkal követelje magáénak. Ehelyett a legapróbb érintés előtt is
engedélyt kér tőle.
Mindez talán imponáló is volna, de Eufrozina egy percre sem felejtette el, hogy hol a helye.
Látszik ez a csuklóján lévő kötélből. Látszik ez abból, hogy Krisztofer mindenhová követi őt. És
legfőképp látszik a férfi zafír szemeiben csillogó őrült birtoklásvágyból. Tehát óvatos volt, és nem
dőlt be a mézédes szavaknak. Ám ez nem jelentette azt, hogy látszólag nem ment bele ő maga is a
játékba. Muszáj volt, hogy Krisztofer bizalmába férkőzzön mihamarabb, ezért viszonozta
kedvességét. Ezzel remélte elérni, hogy férfi megfeledkezzen arról, hogy ő tulajdonképpen egy
fogoly. És hogy egy fogoly mindig, és minden körülmények között csak a szabadság után áhítozik.
Ennek érdekében sok mindenre hajlandó volt. Hízelgett, bújt, simult fogva-tartójához, akit
legszívesebben inkább álmában megfojtott volna. De rákényszerült, mert ha nem teszi meg, akkor
könnyen lehet, hogy végül Krisztofernek lesz igaza. Örökre vele fog maradni, és soha többet nem
láthatja a szeretteit. De ebbe a lehetőségbe még csak bele sem mert gondolni, mert akkor olyan
mély depresszióba esne, hogy onnét már senki nem tudná visszahozni. Ehelyett kedvenc
szórakozásává vált folytonosan azon rágódni, mért utál itt lenni.
Utálja, hogy olyan koszos ez a hely. És hogy még az őskorban is fejlettebben éltek az emberek,
mint itt. Utálta, hogy a vizet a kútról kell hozni. És hogy egy lavórba hajolva kell megfürödni. És
hogy a férfi kézzel mosatja ki vele a ruhákat, mintha csak a szolgája volna. És hogy nincs telefon,
se áram, se semmi. Gyűlölte börtönét! De még ennél is jobban gyűlölte magát Krisztofert! Ez az
elmebeteg folytonosan úgy tesz, mintha kettejüknek közük volna egymáshoz. Eufrozina néha
komolyan félt attól, hogy kijön a béketűrésből, és alaposan beolvas neki. De mi haszna volna? Ez az
idióta sosem esett ki a szerepéből. Játszotta tovább, hogy itt az élet idillikus, és szó sincs semmiféle
elrablásról, egy percig sem volt hajlandó tudomásul venni a valóságot. Elkezdett félni attól, hogy
szép lassan önmaga fog beleőrülni Krisztofer pszichopataiságába. Csak remélni merte, hogy ha
valaha esetleg rátalálnak ezen az istenverte helyen, akkor nem a diliházba viszik innét egyenesen.
Motozást hallott kintről, aztán kulcs csördült a zárban. Szóval végre hazaérkezett! Eufrozina
megkönnyebbülten felsóhajtott. Akkor hát indulhat a tragikomédia három felvonásban!
-Siess, Krisz! Pisilnem kell!- kiáltott ki a férfinak.
-Megyek, drágám, csak lepakolom a cuccokat!
Krisztofer végre eloldozta, aztán együtt kimentek a kunyhó háta mögé. Volt ott egy rozoga budi,
mely olyan gyomorforgató volt, hogy Eufrozina csak úgy mert bemenni oda, hogy az orrát befogta,
és az egyik szemét folyamatosan az ocsmány pókokon tartotta. És persze a férfi ide is elkísérte. Ha
nagy dolga volt, ha kis dolga volt, Krisztofer mindent hallott. Maximum annyit tehetett ilyenkor,
hogy beszélgetést kezdeményezett vele.
-Ma elég későn érkeztél haza. Aggódtam miattad!
A nő közben fintorgott. Magában a férfi halálát kívánta.
 220

-Igen, mert sok mindent vettem neked.- hallatszott kívülről Krisztofer válasza.- Még egy extra
ajándékra is tellett!
A férfi hangjában olyan fokú izgatottság rejlett, hogy Eufrozina hirtelen már nem is tudta, hogy
ennek örülnie kellene, vagy sem. Pedig általában szerette a meglepetéseket, kivéve Krisztofertől.
-És mi az?
-Ha kijössz, megmutatom!
A nő előmerészkedett, mire amaz széles mosollyal a képén belekarolt, és visszakísérte a
kunyhóba. Közösen kipakolták a szatyrokból az élelmiszereket, ami kettejüknek elég lett volna
hetekig. Amíg Eufrozina a konzerveket rakosgatta a polcra, magában azért imádkozott, hogy ő már
rég ne legyen itt, mire ezeket Krisztofer egyedül elfogyasztja. Aztán a férfi alaposan kizökkentette
gondolataiból.
-Itt van, kedvesem! Bontsd fel!- nyújtott át neki egy dobozt.
A nő leszedte a csomagolást, mire döbbenten szembesült a fólia alatti szexuális csomaggal.
Átnézte a tartalmát. Volt benne egy kihívó fehérnemű, harisnyakötő, szemlekötő és...
-Igen, a bilincs miatt vettem meg.- mondta Krisztofer.- Kegyetlenség volt tőlem kötelet tenni a
kezedre. Nézd, hogy kidörzsölte a csuklódat!
A férfi gyengéden a tenyerébe vette felsértett csuklóit, hogy aztán óvatosan csókot leheljen
mindkettőre. Eufrozina szótlanul hagyta a dolgot. Kíváncsi volt, hogy Krisztofer, ez a gáláns lovag,
mikor lesz hajlandó észrevenni belilult bőrét. Úgy néz ki, hogy most.
-Annyira sajnálom, kicsim!- gügyögte a férfi.- Figyelmetlen voltam, de ígérem, mostantól nem
rontom el! A bilincs jobb lesz, meglásd!
A nő lefagyott. Épp ma született meg fejében az a terv, hogy a vacsoránál elcsent volna egy kést,
amivel levághatta volna köteleit, amíg Krisztofer alszik. Aztán már csak elvette volna a kocsi
kulcsait a férfitól, és huss, a soha viszont nem látásra, bébi! De ezzel az egész nagyszerű lehetőség
egy pillanat alatt elszállt.
-Úgy érted, hogy... ezt kell viselnem?- dadogta falfehér arccal.
A férfinak még volt pofája gusztustalanul elvigyorodni.
-Ha akarod, a többi dolgot is hordhatod, én nem akadályozlak meg benne!
Eufrozina erőt vett magán, és kicsiholt jéghideg ajkaiból egy műmosolyt.
-Majd meglátjuk, nagyfiú!
Na persze, esze ágában sem volt ilyen cuccokban mutatkozni ezelőtt a kéjsóvár perverz állat előtt!
Előbb fog kihűlni a nap, minthogy ily módon a kedvére tegyen. Habár ha elég kétségbeesett lesz, ki
tudja mikre fog rávetemedni...
A bilincs... Istenem, ez egy bilincs! Egyáltalán van mód rá, hogy egy bilincsből kiszabadulhasson
az ember? A kulcsát bizonyára Krisztofer éjjel-nappal magánál fogja hordani. Akkor valamiképp
majd ki kell csúsznia belőle... A legdurvább megoldást inkább számba se veszi. Nem, képtelen
volna eltörni a saját kezét!
Krisztofer jókedvűen csinált pár szendvicset, amit rögtön be is faltak. Aztán hozzáláttak a fürdés
előkészületeinek. Fölraktak egy nagy fazék vizet a sparheltre melegedni. Mivel az egész kunyhó
egy helységből állt, ezért kineveztek egy sarkot fürdőszobának, amit el is kerítettek egy lepellel. Ezt
a férfi csak azért rakta föl, mert tekintettel volt Eufrozina szemérmességére. A nő gyorsan
megmosakodott, aztán állig felöltözve visszabújt az ágyba. Ezután következett Krisztofer, aki
bezzeg sosem húzta be a függönyt. Nyilván egy percre sem akarta őt szem elől téveszteni, amíg
nincs lekötözve. Vagy csak egyszerű magamutogatás.
Eufrozina kénytelen volt magában elismerni, hogy jó pali. Egy izmos, fiatal csődör, aki bármelyik
nőt megkaphatná. Épp ezért rejtély számára, hogy mért pont ő kell neki. Talán Párisz az oka? Igen,
minden bizonnyal ez amolyan férfiak közötti vetélkedés, ahol már a főnyeremény nem is igazán
lényeges, hanem csak az, hogy az ellenség orra alá borsot törhessenek. Ha Krisztofer akár csak
sejtené, hogy ő már semmit sem jelent Párisznak... Ó az a hűtlen gazember tuti, hogy most is mással
hentereg, míg ő itt senyved! De nem is akart rágondolni. Már így is elég sanyarú a sorsa, semmi
 221

szüksége rá, hogy még plusz azon is keseregjen, hogy milyen szerencsétlen a szerelemben.
Inkább a szökésre kellene koncentrálnia, de ez lehetetlen volt úgy, hogy közben Krisztofer
teljesen meztelenül feküdt be mellé az ágyba. Ilyet még nem csinált a férfi, ami híven mutatja, hogy
ma este nagy dologra készül. Talán el akarja csábítani őt? Eufrozina ösztönösen arrébb húzódott
tőle. Ám ahogy teltek a percek, rájött, hogy nincs mitől félnie. Krisztofer, ahogy ott feküdt előtte
testét-lelkét kitárva elé, inkább emlékeztette egy felkínálkozó, gyenge nőre, mint egy hódító férfira.
Szinte már megsajnálta Krisztofert, hogy nem érez iránta semmit, miközben a férfi majd elepedt
érte. Látszott rajta, hogy izzik a vágytól, és épphogy csak egy kis cirógatásért könyörög neki.
Tekintetével egyre csak kérlelte, hogy legalább egy kis ideig tegyen úgy, mintha volna esélye nála.
De Eufrozina nem volt képes rá. Még úgy sem, hogy az esze közben végig azt súgta neki, hogy
íme itt a nagyszerű lehetőség. Most kihasználhatná a helyzetet, és amikor jól kifárasztotta
Krisztofert, akkor könnyedén sikerülne megszöknie. Mégsem bírta megtenni.
-Szép álmokat!- mondta, aztán megfordult, és úgy tett, mint aki máris alszik.
-Szerelmem, valamit elfelejtettél!- fordította őt vissza a férfi. Krisztofer rákattintotta csuklójára a
bilincset, a másikat pedig a saját kezére.- Így! Neked is szép álmokat!
Eufrozina érezte, amint a férfi tenyere rásiklik az arcára. Már meg se rezzent, megszokta a dolgot.
Harmadik alkalommal, hogy együtt töltik az éjszakát, de Krisztofer még nem ment ennél tovább.
Aztán végre lassan álomba merült. Lelki szemei elé Párisz képe kúszott. Egyetlen szereleme hideg
szürke tekintetével és a jól megszokott sebhellyel az arcán a legizgalmasabb, legjóképűbb férfi volt
a világon. Mosolya megolvasztotta volna a jéghegyet is, ha pedig nevetni hallotta őt, dalolni kezdett
a szíve. Szavakkal nem lehetett kifejezni, hogy mennyire imádta őt...
Olyan jó volt érezni a simogatását! Annyira ki volt már éhezve az ölelésére! Most a mennyekben
érezte magát, hogy végre odabújhat a mellkasához. Eufrozina a boldogságtól mámorosan belefúrta
ujjait a göndör szőrökbe. Orrával kedveskedve böködte a nyakát. Hm, jó illata volt! Csintalanul
belenyalt a fülébe, aztán kuncogva hátrahúzódott, mikor érezte, hogy Párisz erősebben vonná őt
magához.
-Csábíts el!- suttogta neki.
A férfi végre akcióba lendült, keze csodákat művelt a testével. Mikor lába között kényeztette,
Eufrozina háta ívbe hajlott. Akadozva vette a levegőt, aztán hosszan felnyögött, mikor Párisz
rágördült. Testének súlya önmagán annyira jó volt, hogy már ettől képes lett volna elélvezni.
-Ez az! Ma este a tiéd vagyok!- lihegte felhevülten.
Párisz végre belé hatolt, és mozogni kezdett benne. Eufrozina az extázistól már se nem látott, se
nem hallott. Éhesen vetette rá magát a férfi szájára, úgy falta, olyan szenvedéllyel csókolta, hogy az
a szakadék szélére sodorta mindkettejüket. A kéjtől remegve, reszketve jutott fel a csúcsra.
-Szeretlek, Párisz!- kiáltotta, aztán minden elcsendesedett.
Ásítva odabújta a férfihoz, aztán már vissza is aludt.
De Krisztofer szemére még sokáig nem jött álom. Mozdulatlanul bámulta a holdat, mely besütött
az ablakon. Tekintetében a viszonzatlan szerelem kínja égett. Bánatosan lepillantott a karjában
fekvő Eufrozinára. Aztán lehelet finom csókot nyomott a homlokára, és ő is lehunyta a szemét.

XVI. fejezet

Niké ma egy fekete, csipkés átlátszó blúzban és egy szintén fekete miniszoknyában borzolta
Dioméd idegeit. A férfi nem bánta, ha felesége szexisen öltözködött, de az igen kínosan érintette,
hogy az ügyvéd és az apja is részesülhetett ebben a látványban. Ennek ellenére megértette Nikét.
Feleségének házasságuk alatt mindig illedelmesen kellett kinéznie, és fiatal korához képest sokkal
 222

érettebben viselkednie. Ám mióta hadat viseltek egymás ellen, Niké kihívóan öltözködött, mintha
csak ezzel is hangoztatni akarná, hogy ő mostantól egy független, önálló nő. Botrányos
viselkedésével pedig Diomédet akarta felbosszantani.
Második békítő tárgyalásuk első pillanatától kezdve a férfi tisztában volt vele, hogy szó sem lehet
békéről. Feleségét illatfelhőként vette körül a bosszú, a düh és a gúny egyvelege. Teljes harci
készültségben riszált be az irodába. Dioméd gyomra összeszorult, amint találkozott pillantása a
gyűlölettől szikrázó kék szemekkel. Ám mikor tekintete végigvándorolt Niké csábító idomain,
rögtön tisztába lett vele, neki annyi. Nincs még egy olyan nő ezen a földön, aki el tudná feledtetni
vele a feleségét.
-Üdvözlet az uraknak!
Köszöntése dallamosan, egyszersmind figyelmeztetően szállt feléjük. Dioméd nem értette, hogyan
lehetséges ez. A nő hangja hasonló, mint éveken át mindig, de valahogy mégsem ugyanaz. Niké lett
ennyire más? Egyáltalán van olyan, hogy valaki így megváltozzon, hogy a hangja, mely idáig
simogatta lelkét, most késként vágjon a húsába?
-Rendesen is felöltözhettél volna!
Ó hoppá! Ez nem kellett volna, hogy kicsússzon a száján. Felesége gúnyosan felvont
szemöldökkel fordult hozzá. Aztán Niké elmosolyodott, ám ennél a hideg mosolynál szörnyűbbet
Dioméd még sosem látott.
-Elnézést, hogy nem az ízlésednek megfelelően nézek ki! Nem gondolod, hogy szándékosan
öltöztem így?
-Ezzel csak magadat teszed nevetségessé!
-És te én értem aggódsz? Milyen aranyos! Drágám, ez igazán nem szükséges! Tudok magamra
vigyázni.
Rövid szóváltásuk után mindannyian leültek az asztalhoz, akárcsak múltkor. Dioméd szívből
remélte, hogy azért most jobb eredménnyel zárják a tárgyalást. Viszont reményei elhamvadni
látszottak, amint feleségére nézett. Niké minden mozdulata arról árulkodott, hogy abban nem lesz
köszönet, amit ma kapni fog tőle. Ám ahogy ott ült fennhéjázón, lenézően, a férfi majd megveszett
érte, annyira kívánta őt. Pillantása akaratlanul is végigsiklott a nő kecses lábain, amit most kihívóan
keresztbe tett. Dioméd nyelt egyet, alig bírt uralkodni vágyán, nehogy odamenjen hozzá, letérdeljen
elé, és addig harapdálja a combjait, míg Niké önként szét nem nyitja neki. Kemény merevedése a
sliccéhez nyomódott, ahogy tekintete feljebb vándorolt felesége testén. Ez az átlátszó blúz alaposan
beindította a fantáziáját. Olyan izgatóan gömbölyödtek alatta a nő mellei, hogy képtelen volt
levenni a szemét róla. Hogyan létezhetett idáig abban a tévhitben, hogy feleségének kicsik a cicijei?
De hiszen ezek olyan tenyérbeillő, nagy didik, hogy...
Dárius hangosan megköszörülte a torkát, mire végre visszatért a jelenbe. Dioméd elvörösödve
nézett apjára, mikor rájött, hogy az rajtakapta őt, amint éhező koldusként bámulta Nikét. Aztán
visszafordult feleségéhez, aki úgy tűnt, élvezi a dolgot. Gúnyos félmosolya és megvető tekintete
viszont hideg zuhanyként hatott rá. Egyetlen szerencséje talán csak az volt, hogy Ixion a kínos
közjátékból nem vett észre semmi, mert végig a papírjait rendezte.
-Szóval...- mondta az ügyvéd.- Akkor kezdhetjük?
Niké válaszolt neki.
-Előtte tisztázni akarom, hogy a férjemnek mért nincs jelen már megint az ügyvédje!
Dioméd felháborodottan csattant fel.
-Te tényleg ennyire tájékozatlan vagy, vagy kihalt belőled minden jóérzés irántam és a családom
iránt?!
-Mért, mit kellene tudnom?
-Eufrozina eltűnt! Az is lehet, hogy elrabolták.
-Oh...
A nő szemében először látszott sajnálat és együttérzés, mióta Diomédet elhagyta. A férfi
megkönnyebbült egy kicsit. Szóval Niké még képes más emberi érzésekre is a tébolyult
 223

bosszúvágyon kívül.
-Bocsánatot kérek, ezt most hallom először. Talán nem voltam igazán jóba senkivel sem a rokonaid
közül, de Eufrozinát kedveltem. Remélem épségben megkerül.
Dioméd bólintott. Aztán felesége minden figyelmeztetés nélkül újra visszaváltozott undok
hárpiává.
-De sajnos ebben az esetben megint nem látom értelmét, hogy megejtsük ezt a tárgyalást! Két
ügyvéd együttes jelenléte kell ahhoz, hogy érvényes legyen az aláírt megállapodás.
Ixion sietve helyeselt.
-Ügyfelemnek igaza van! Nem szeretnének esetleg egy másik jogi képviselőt alkalmazni addig,
amíg Eufrozina távol van? Én több remek kollégámat is javasolhatom.
-A jövőhétig várunk ezzel!- jelentette ki Dárius.- Ma azért ültünk össze, hogy a kisasszonynak
tegyünk egy javaslatot, amit talán átgondolhatna. Fiam, add neki oda a csekket!
Niké felnevetett.
-Kisasszony?! Milyen udvarias, drága apósom! Akkor már nem vagyok ócska pincérnőcske?
Felkapaszkodott kis senki? Kétszínű terméketlen szajha? Most hogy végre sikerült sarokba
szorítanom magát, hajlandó végre megadni nekem azt a tiszteletet, ami mindig is járt volna, mint
első fia feleségének?
Dárius közönyösen nézett vissza rá.
-Ugyan, a tisztelet túlzás volna. Sarokba szorításról pedig szó sincs! Ahhoz kicsit jobban kell
igyekeznie, drága menyem.
Niké elsápadt. Hűvösen lenéző álcája úgy olvadt el, mint hó a napon. Vérvörös karmait keményen
az asztal szélébe vájta.
-Akkor hát halljam azt az ajánlatot!- és itt Diomédre nézett.
A férfi elővette zakója zsebéből a papírdarabot, aztán átnyújtotta neki. Niké kikapta a kezéből,
aztán egy pillantást sem vetve rá széttépte. A csekk darabjait a levegőbe dobta, hogy az lassan a
fejükre potyogva hulljon alá.
-Erről ennyit!- jelentette ki diadalmasan a nő.
-Niké, mégis hogy képzeled ezt?!- pattant fel Dioméd.
-Láthatod. Így!
Niké is felállt, úgy tűnt befejezettnek tekinti a beszélgetést. A férfi teljesen kiakadt. Rácsapott az
asztalra, aztán ordítozni kezdett a feleségével.
-Ülj vissza, te átkozott perszóna! Te telhetetlen ribanc! Mégis mennyit akarsz, he?! Az Isten
szerelmére! Egy vagyont kínáltam neked! Életed végéig semmi gondod nem lett volna, ha
elfogadod! Nem értem, mi ütött beléd!
-Mi ütött belém?! Elmagyarázom neked! Te egy kész aranybánya vagy, Dioméd! Amikor hozzád
mentem feleségül, még csak nem is sejtettem, hogy ennyire gazdag vagy, de most már nem
engedem, hogy a pénzed töredékével kiszúrd a szemem. Nem! Mindent akarok! És ha nem adod
meg nekem, akkor innentől kezdve másképp fognak menni a dolgok.
-Neked elment az eszed! Te csak a bosszúdat akarod! Szánalmas vagy!
-Az te vagy! Nézd, mit ajánlok én neked! Csak nézd!- Niké előkapta táskájából a potencianövelő
gyógyszert, és lecsapta az asztalra.- Ez az én ajánlatom! Most mit válaszolsz?
Dioméd álla leesett.
-Ez... ez... Uramisten, ezt nem teheted!
-Nem?- kuncogott a nő.- Biztosan nem?
-Niké, ezt ne merd! Komolyan mondom...
-Mert akkor mi lesz?
A férfi kétségbeesetten nézte felesége kegyetlen arcát. Még a gondolat is, hogy napvilágra
kerülhet impotens mivolta, szörnyű volt. Dioméd harmat gyenge térdei nem bírták tovább a súlyát,
visszarogyott a székére. Úgy érezte, összedől körülötte a világ. Ha az emberek megtudnák...
Tönkremenne! Véget érne az élete! Képtelen volna együtt élni ezzel a szégyennel!
 224

-Niké, ezt nem teheted velem!- ismételgette.

A nő szórakozottan figyelte férje összeomlását. Tisztában volt vele, hogy mekkora hatalom van a
kezében. Ezzel úgy megalázta most Diomédet, ahogyan semmi mással nem tudta volna. Ha pedig
egy újságíró megjelentetné ezt a kis titkot, a férfi teljesen megsemmisülne. A barátok, az
üzlettársak, a rokonok, az ismerősök, az ellenségek... Mindenki szemében nevetségtárgyává válna.
-Tudod, Dioméd... Meglep, hogy idáig még csak nem is hiányoltad a pirulákat. Ó, ne mondd, hogy
mióta elhagytalak, gyakorlatilag nincs is szexuális életed? Még a kis barátnőd sem vigasztalt meg?
Niké fájdalmasan beleharapott az ajkába. Nem akarta elszólni magát, márpedig ezzel bizony
felfedte féltékenységét Dáfné húga miatt. Diomédnek viszont ez fel sem tűnt, mással foglalkozott.
-Lenyúltad a gyógyszereket, mikor elmentél, igaz? Úgy, mint az ékszereket! Te tolvaj szarka! Hát
már akkor is azt tervezted, hogy felhasználod ellenem a gyengeségeimet?!
-Ez ilyen hihetetlen?
A férfi gyűlölködve nézett vissza rá.
-Én hülye, nem vártam volna tőled... De mostantól résen leszek! Már tudom, hogy egy ilyen
szívtelen szukától bármi kitelik!
Niké félig leeresztett szemhéjjal viszonozta pillantását.
-Jaj, untat a nyafogásod, kislány! Inkább kezdj el azon gondolkozni, hogyan fogod kiköhögni
nekem a pénzt, amit kérek tőled a hallgatásomért cserébe. Vagy különben... Ó, azt inkább nem tudd
meg! Csak képzeld el, ki volna hajlandó utána lefeküdni veled? Senki! Nincs olyan nő, akit az
hozna lázba, ha egy férfi, csak ilyen segédeszközökkel képes férfi lenni. Még nekem sem kellesz,
Dioméd, hát akkor másnak?
Férje nem válaszolt, de az arcán látszó visszafojtott düh mindennél beszédesebb volt.
-Micsoda örömömet lelném abban, ha nyomorultnak látnálak!- folytatta a nő.- De adok neked még
egy utolsó esélyt, szívem! Nyugalom, nem kell azonnal döntened, gondold át a dolgot! Pár nap
múlva ugyanitt találkozhatunk, de figyelmeztetlek, ha addigra sem térsz észhez, akkor utána már
csak a bíróság marad nekünk. Azt viszont ne várd meg, mert ott már nem leszek vajszívű. Nekem
semmi sem szent, Dioméd! Ezt jegyezd meg!
-Megjegyeztem!
-Ó, és még valami! Szerezz végre egy ügyvédet!
-Szerzek!
-Az jó lesz!
Niké visszatette a kis dobozt, benne a pirulákkal a táskájába, aztán ringó csípővel kisétált. De
Diomédet már egyáltalán nem hozta lázba, ha feleségére nézett. Ez a nő sárba tiporta valaha volt
szép szerelmüket, és ezzel sikerült kiirtania belőle a vágy utolsó szikráját is. A férfi legyőzetett. A
benne élő remény pedig egy utolsó halálhörgést hallatva a múlté lett.

Mióta kijöttek az ügyvédtől, Dioméd olyan szótlan volt, akár egy hal. Dárius tiszteletben tartotta,
hogy fia el van merülve saját gondolataiban, ezért ő sem törte meg a csendet. Elszívtak egy-egy szál
cigarettát a járdán állva, aztán beültek a kocsiba, most már ideje volt hazamenniük. A sofőr indított,
mire Dioméd végre magához tért a megrázkódtatásból. Pislogott kettőt, aztán vádlón az apjára
meredt.
-Még csak meg sem védtél.
-Hogy mondod, fiam?- nézett vissza rá Dárius.
-Azt mondtam, hogy meg sem védtél!
-Mert semmi szükséged nem volt rá. Egyedül is jól helytálltál.
Dioméd eszelősen vihogni kezdett.
-Hogyan?! Ez most komoly? Te nem láttad, ahogy a földbe tiport? Talán ahol te ültél, onnét nem
volt jó a kilátás? Olyan voltam, akár egy töketlen barom!
 225

A fiú őrjöngött dühében. Dárius szenvtelen arckifejezéssel nézte őt.

-Nyugalom, Dioméd, feleslegesen haragszol magadra. Amiatt meg főképp nem kell félned, hogy a
feleséged van előnyben. Sőt, Niké most nagyon lejáratta magát!
-Te tudsz valamit, amit én nem?
Az apja bólintott.
-Igen, már előbb el kellett volna mondanom meked, de sosem volt megfelelő rá az alakalom. Az
igazság az, hogy a gyógyszer, amit adtam, nincs semmilyen hatással a szervezetedre.
-Miket beszélsz?!
-Sima placebo. Elhitettem veled, hogy kanos leszel tőle, és az is voltál, nem? Viszont nem potencia
növelő volt az, hanem csak egy gyógyszer ízű készítmény.
-Te becsaptál engem?- Dioméd alig tudta felszedni az állát a földről.- Mire volt ez jó?
-Az orvos tanácsára tettem így. Hidd el, magamtól sosem cselekedtem volna, de miután
meghallgattam a problémádat, felhívtam a dokit, aki azt mondta, tökéletesen egészséges vagy, az
ágyban lévő gondjaid pszichikai eredetűek.
-Úgy érted, hogy az agyam akadályozott meg abban, hogy szexelhessek a feleségemmel? És ennek
mi értelme van?
-Nem tudom, fiam. Valami oknál fogva többé nem voltál hajlandó teljesíteni a házassági
kötelezettségedet. Ösztönösen visszahúzódó lettél, és merevedési gondokkal küszködtél. Hogy ez
mért volt így, azt csak te sejtheted.
-Akkor hát...- a fiúnak új fény gyúlt a szemében.- Mostantól... nincs szükségem azokra a hülye
bogyókra, ha kedvem támadna egy kis... tudod?
Dárius felnevetett.
-Nincs! De egyelőre még ne teszteld le Majával a dolgot. Előbb gyűrűt kell húznod annak a lánynak
az ujjára, mielőtt a lényegre térnél vele.
Diomédnek nem is első sorban Maja járt a fejében, de ezt nem akarta közölni az apjával. Aztán
újabb ötlete támadt, ami mosolygásra késztette. Egy örömteli, diadalmas mosolyra.
-Szóval Niké hiába zsarolt meg?
-Bizony! A feleséged most azt hiszi, a hatalom az ő kezében van, de várd csak meg, milyet fog
koppanni, mikor beperelem rágalmazásért. Egyetlen angelopuloszról sem állíthatják azt, hogy nem
elég kemény a töke! Majd mi ketten megmutatjuk annak a kis senkiházi nőszemélynek, kivel
kekeckedjen!
-Nem, apa! Ideje, hogy a saját harcomat én magam vívjam meg. Te maradj ki ebből! Majd én
móresre fogom tanítani az én kis feleségemet. Az a mocskos szajha... soha többé nem felejti el,
hogy igazi férfi vagyok.
Dárius a szemöldökét ráncolta.
-Mit tervezel, fiam?
-Majd elmondom, ha rájövök.

Párisz megszállottan kereste Eufrozinát. Talán lehet, hogy nem Krisztofer rabolta el, de ha van rá
egy szemernyi esély, akkor ezen az útvonalon kell indulnia tovább. Ami azt jelentette, hogy fel kell
kutatnia régi cimboráját. Először Akhilleuszra gondolt, mint lehetséges információforrásra, hiszen
két éve még együtt lógott a két jómadár. De mivel az öreget ő maga üldözte el Pargából, és fogalma
sem volt arról, hogy hol lehet azóta, ezért erről letett. Tovább erőltette az agyát, a legapróbb elejtett
szót is előkotorta, hogy rájöjjön, miben rejtőzhet a megoldás kulcsa. Emlékezett rá, hogy
Eufrozinával azért vesztek össze múltkor, mert Krisztofer előásott róla valami pornókazettát, amin ő
is szerepel. Ez nem jelenthetett mást, minthogy a fiú járt Theronnál.
-Fúj, mélyebbre süllyedek a mocsokban, mint hittem volna!- horkant fel.
És bár egy porcikája sem kívánta, hogy felkeresse azt az undorító gazembert, mégis felkerekedett,
 226

hiszen a cél érdekében még a pokolba is elmenne, ha ezzel megmentheti egyetlen szerelmét.
Gyerekkorában járt ott utoljára, de még tudta, hol csinálták azt a réges-régi filmet róla. Egész este
vezetett, mert elég messze volt a hely. Mire odaért, holtfáradt volt és úgy morgott, akár egy
ingerlékeny oroszlán. Ajánlotta annak a mocskos féregnek, hogy együttműködő legyen vele, vagy
különben élve felfalja.
Türelmetlenül bedörömbölt a háza ajtaján. Ilyen korai időpontban még biztosan alszik, de nem
érzett bűntudatot azért, mert felkelti. Egyik lábáról a másikra állt, míg arra várt, hogy Theron ajtót
nyisson neki. A kopasz, hordó hasú öregember alsógatyában, álmos képét dörgölve pillantott rá.
-Párisz?! Mi az Isten? Tényleg te vagy az?
-Rendesen meghíztál, mióta utoljára láttalak.
Theron vigyorogva simogatta meg saját hasát.
-Hát igen, jól tart az asszony!
Párisz gúnyosan elhúzta a száját.
-Hát van nő, aki képes téged elviselni?
A másik felnevetett, de hamar abba is hagyta, mikor látta, hogy nem viccnek szánta.
Bizonytalanul felsandított rá. Párisz mindig is utálta sunyi kis disznó szemeit.
-Bejössz?
-Nem, kösz! Csak egy kérdésem volna, aztán már mennék is.
Theron csodálkozva vonta fel a szemöldökét.
-Hm... Biztosan fontos lehet neked, ha csak ezért tettél meg ilyen nagy utat.
-Krisztoferről lenne szó.
-Igen, járt itt pár hete. Mit akarsz tudni róla?
-Odaadtad neki a kazettát, amin rajta vagyok?
-Igen, de nem ingyen.
Párisznak ezt nem is kellett mondani. Jól tudta, hogy Theron perverzitásánál csak pénzéhsége volt
nagyobb. Benyúlt zakójának zsebébe, és elővett egy köteg bankót. Jól láthatóan meglengette előtte.
-Látod ezt itt? Semmi mást nem kell tenned érte, minthogy elárulod nekem, hol van Krisztofer.
-Mégis honnét az anyámból tudnám?
-Gondolkozz, ember! Nem jut eszedbe semmi? Egy véletlenül elejtett megjegyzése? Bármi?
Theron komoly képpel vakargatta az állán lévő borostát.
-Mért keresed őt?
-Az nem rád tartozik!
-Attól tartok, mégis.
Párisznál elszakadt a cérna. Semmit sem utált jobban, mint azt, ha feleslegesen húzták az idejét.
Elővette pisztolyát, amit egy vérfagyasztó kattanással kibiztosított, aztán ráfogta Theronra.
-Rossz palival szarozol. Ajánlom, hogy csiripelj, vagy különben annyi sem marad belőled, amit a
feleséged eltemethetne!
-Oké, oké, csak nyugi! Nem fogd rám azt az izét, jó? Beszélek, csak engedd le a fegyvert!
Párisz egy tapodtat sem mozdult.
-Előbb halljam! Hol van Krisztofer?
-Esküszöm, nem tudom! De... De valóban említette, hogy örökölt egy kunyhót itt nem messze,
Morfin. A címet neked kell kiderítened!
Párisz végre leeresztette a fegyvert, bár a tekintete halálosabb volt, mint bármely pisztoly csöve.
-Visszajövök, ha hazudtál!
A pénzt belevágta Theron képébe, aztán bepattant a kocsiba, és már el is tűzött.

Eufrozina felfrissülten ébredt. Olyan kipihentnek és elégedettnek érezte magát, mint mostanában
egyszer se. Mosolyogva nyújtózkodott, aztán kinyitotta szemét. Ekkor szembesült a valósággal.
 227

Krisztofer állt az ágya mellett. A férfi viselkedése feltűnően megváltozott. Az idáig mézes-mázos,
gyengéd úriember álarca eltűnt, helyette egy komor, tűnődő fiú maradt. Pillantása, mely idáig
szerelemmel, vágyódással volt teli, most kifürkészhetetlen rejtélyességgel meredt rá.
-Szép jó reggelt, drágám!
-Jó reggelt!- válaszolta Eufrozina bizonytalanul.
Váratlanul emlékképek árasztották el, amit nem tudott hova tenni. Olyan álomszerű volt, de lehet,
hogy mégis a valóság? Valahol legbelül ösztönösen félni kezdett tőle, hogy közte és Krisztofer
között több történt az este sima alvásnál.
Aztán a férfi választ is adott kimondatlan kérdésére, mikor leült mellé az ágyra, és megcsókolta.
Olyan természetességgel nyomta ajkát az övére, ami csak meghitt szeretők között lehetséges.
Eufrozina mozdulatlanul tűrte, a sokktól amúgy sem tudott volna mit csinálni.
Szóval igaz? Krisztofer és ő? De hát...
Aztán belé hasított a felismerés. Íme, itt a nagyszerű lehetőség, hogy kiszabaduljon! Ha ezt nem
használja ki, akkor bolond! Végre teljesen a férfi bizalmába férkőzhet! Még akár azt is kivívhatja
nála, hogy Krisztofer lekötözés nélkül itthon merje hagyni őt. Nem kell mást tennie mint...
Eufrozina visszacsókolt. Karjai megmozdultak, és ráfonódtak a férfi nyakára. Krisztofer erre
felbátorodott, és úgy magához szorította őt, mintha soha többé nem akarná elengedni. A nő
behunyta a szemét, és mindent megtett azért, hogy kitörölje lelkéből Párisz képét. Bármilyen hűtlen
egy átokfajzat is volt vőlegénye, de a szerelem még mindig ott lángolt benne, hogy és felemésztette.
Szinte biztos, hogy ami történik most, nem számít megcsalásnak, de ő mégis úgy érezte. Még sosem
tett ilyet, hogy a szívében is másvalaki volt, meg a karjában is.
Legszívesebben sírt volna, de visszatartotta könnyeit. Most erősnek kell lennie! El kell hitetnie
Krisztoferrel, hogy szereti őt, hogy szívesen fogadja a közeledését. Ennél nehezebb feladatot
viszont el sem tudott képzelni. Viszolygott ettől a férfitól, most mégis kénytelen volt a hátát
cirógatni, a hajába túrni, mintha nem is volna más vágya.
Enyhén elhúzódott Krisztofertől, de azért rámosolygott.
-Kapok enni?
-Bármit, amit csak akarsz, kedvesem!
-Zabpelyhet kérek!
A férfi máris pattant, hogy elkészítse reggelijét. Addig Eufrozina bevonult a függöny mögé, és
megmosakodott. Bőrét oly alapossággal dörzsölte le, mintha ezzel megszabadulhatna Krisztofer
szagától. De hiába, nincs mit tenni! Se a szagától, se őtőle nem lehet egy könnyen... Vagy mégis?
A nő elvigyorodott, mikor az ötlet megszületett a fejében.
-Krisz?- szólt ki a férfinak.
-Itt vagyok, szívem! Kell valami? Nem találod a törülközőt?
-De, az meg van! Csak azon gondolkodtam, hogy szükségem lesz pár cuccra.
Büszke volt magára, amiért hangja meg sem remegett az izgatottságtól. Higgadt arckifejezést
erőltetett magára, jelenleg az élete múlt rajta, hogy mennyire jól tudta játszani a szerepét. Felöltözve
kilépett a függöny mögül, és leült, hogy magába lapátolja a tejbe áztatott zabpelyhet.
Krisztofer nem tűnt együttműködőnek.
-Vannak ruháid! Egy csomót vettem neked, Eufrozina.
-Igen, de ezek más cuccok. Amolyan intim dolgok. Ilyesmire minden nőnek szüksége van.
-Akkor hát megint be kell mennem a városba?
-Csak ha nem túl nagy fáradtság.
Eufrozina győzött, a férfi beletörődve felsóhajtott, és magához vette a kocsi kulcsait. Ám épp
mikor indult volna az ajtóhoz, megtorpant. A nő nagyon jól tudta, hogy mi jár a fejében.
-Na nem! Azt nem engedem! Krisz, nem bilincselhetsz le azok után, ami köztünk történt! Szerinted
neked adtam volna a testem-lelkem, ha még mindig szökni akarnék? Válaszolj! Bízol bennem, igaz?
Eufrozina lélegzetvisszafojtva várta, hogy a férfi mit mond. Krisztofer elgondolkozva nézett rá.
Végül újra a karjába húzta, és egy forró, szenvedélyes csókkal köszönt el tőle.
 228

-Itt leszel, ugye, mire visszajövök?

-Hol máshol lehetnék, szerelmem?- suttogta a nő álszent hangon.
Majd kiugrott a szíve a helyéről, mikor a férfi kilépett az ajtón. Kikísérte, és még integetett is
neki, miközben elhajtott a kocsijával. Amint látótávolságba ért, leeresztette a kezét, és arcáról
leolvadt a műmosoly. Hatalmas erőpróba előtt áll, de úgy érezte, képes végig csinálni. Gyalog az
erdőben elég veszélyes vállalkozás lesz menekülni, de nincs más választása, azonnal indulnia kell.
Visszaszaladt a házba, és magához vette azokat a cuccokat, ami úgy gondolta, a segítségére lehet a
szökésben. Gyorsan felkapott egy palack vizet is, mikor pillantása a konyha asztalon heverő éles
késre siklott. Minden további nélkül felkapta, és a zoknijába dugta. Szüksége lehet rá, ha esetleg
Krisztofer hamarabb térne vissza a vártnál. A férfi kiszámíthatatlan őrült, és nem tudhatja, hogyan
reagálna az ő szökésére. Még az is benne van a pakliban, hogy végül élet-halál harcba fognak
bonyolódni, de bátran vállalta a következményeket. Inkább ez, minthogy örökre vele kelljen
maradnia!
Óvatosan, fától-fáig osont, csak arra állt meg, hogy néha füleljen a neszezésekre. Mikor elég
magabiztos lett, tüdejét kiköpő tempóban futni kezdett a zörgő avaron. Szinte szállt, repült a
szabadság felé, de közben sem feledkezett meg arról, hogy odafigyeljen a különös zajokra. Ám a
saját zihálásán, és a torkában dobogó szívén kívül más hangot nem hallott.
Erejét imáiból nyerte, melyet mantraként hajtogatott magában. Sikerülnie kell! Sikerülnie kell!
Sikerülnie kell... Így jutott el az aszfaltos útig, ami pont keresztbe volt azzal az ösvénnyel, amelyen
idáig haladt. Már csak egy autó kell, amit lestoppolhat, aztán végre vége lesz a rémálomnak, ami
már egy hete tartott.
Igyekezett a tempót tartani, de elfáradt. Botladozva, oldalára szorított kézzel kocogott tovább. A
homlokáról folyó izzadság a szemében kötött ki, és cefetül csípte. Ha nem volna tétje ennek az
egésznek, már feladta volna, de azzal, hogy folyamatosan a szeretteire gondolt, újra és újra erőt
merített.
Óra hiányában az időérzékelése cserben hagyta, ezért nem tudta, hogy mióta csámborog ezen az
elhagyatott úton, de azt sejtette, hogy ha nem jön végre egy átkozott kocsi, akkor Krisztofer rá fog
találni. Tétován körbenézett, de nem látott útjelzőtáblát. Miféle környék ez? És mért ilyen rohadt
kihalt itt a forgalom?! Átkozódva, a végelgyengüléstől tartva húzta tovább a lábait. Legnagyobb
félelme az volt, hogy eltévedt.
Aztán végre kocsizúgást hallott a távolból. Imbolygó léptekkel bevetette magát a fák közé, hogy
kifigyelje, ki jön. Szerencséje volt, ugyanis ez a fekete Mercédesz határozottan nem az ő piros
porchéja, tehát nem kell attól tartania, hogy Krisztofer tért vissza. Utolsó erőtartalékait előszedve
visszatámolygott az útra, és felemelt kezeivel jelezte, hogy álljon meg.
Fogalma sem volt arról, mit tett volna, ha a vezető ott hagyja. De hál' Istennek fékezett, és ezek
után olyan csodálatos dolog történt Eufrozinával, ami egész addig életében soha. Párisz szállt ki az
autóból. Álmai férfija testi valójában megjelent előtte, végre eljött érte!
A nő térdre borult a döbbenettől. Hiszen már lemondott róla! Már nem is mert reménykedni
benne, hogy valaki keresni fogja, és rátalál! Lehetetlennek tűnt, hogy itt bárki a nyomára
bukkanhasson. De Párisz, a csalfa Párisznak sikerült! Ó, hogy gyűlölte őt az utóbbi időkben! Ehhez
képes a férfi itt van, és megmenti őt.
Eufrozina sírva szorította reszkető kezeit az arcához. Elárasztotta a hála szívét, úgy érezte majd
kettéhasad a boldogságtól. A könnyeit törölgetve nézett fel Páriszra. Aztán egyre homályosabbá vált
a férfi arca. Még csodálkozott is, mi történik vele. Aztán elájult.

Krisztofer nem ment sehová. A látszat kedvéért beült az autóba, és el is hajtott az első elágazásig,
de aztán bekanyarodott a bokrok mögé, hogy elrejtse ott a kocsit, amíg visszalopakodik a házhoz.
Nem kellett sokat várnia, Eufrozina öt percet sem bírt ki otthon, máris megkísérelte a szökést.
 229

A férfi tulajdonképpen meg sem lepődött. Számított rá, hogy ez lesz. De azért egy kicsit fájt neki.
Este, szeretkezés közben a nő Párisz nevét kiáltotta ugyan, de reggel olyan odaadóan bújt hozzá...
Szívében akaratlanul is remény gyúlt, hogy nekik kettejüknek mégiscsak lehet közös jövőjük.
Nos, nyilván tévedett.
Akár hagyhatná őt elmenni... Csak állna itt mozdulatlanul, és nézné, ahogy Eufrozina egyre
távolodik tőle. Ha volna egy csepp esze így is tenne. Az ő drágasága nem szereti, menekül előle.
Feleslegesen erőltette, hogy érzelmi rabságban tartsa.
De Krisztofer életében először valóban szerelmes volt. És ez a pusztító szenvedély, ez az őrjítő
vágy, amely egyre elhatalmasodott rajta, már rég átvette felette az irányítást. Nem, neki nincs más
választása. Egyszerűen utána kell mennie, és kész.
Szerencsétlenségére épphogy amint elindult, felbukott egy kiálló gyökérzetben, és elesett.
Káromkodva felállt, ám amint jobb bokájára nehezedett, fájdalmasan felszisszent. Kibicsaklott
volna? Mindegy, ez most nem számít! Utol kell érnie Eufrozinát, mielőtt tényleg sikerülne neki
meglógnia előle. Futni kezdett a nő után, de olyan lassan haladt hozzá képest, hogy ha minden
erejét bevetette, akkor sem volt képes elkapni őt.
Elszántsága miatt viszont nem adta fel, még ha egész úton húznia is kellett maga után a lábát,
akkor is hűen követte Eufrozinát. Így jutottak el a főútig, ahol már a nő is jelentősen kifáradva
folytatta kocogását. Krisztofer annyira közel járt hozzá, hogy a zihálását is tisztán hallotta. Már nem
kellett volna több, csak pár perc, és véget ért volna az üldözés. Szinte a markában érezte a nőt,
mikor velük szemben váratlanul feltűnt egy autó.
Krisztofer a fák mögé húzódva várta, hogy a kocsi továbbmenjen, de ehelyett megállt, és Párisz
szállt ki belőle. Tehetetlenségében felmordult, ahogy végig kellett néznie a szerelmesek egymásra
találását. Eufrozina összerogyott az úton, mire az a barom odafutott hozzá, a karjába vonta, és az
autóba rakta. Körmei fájdalmasan belevájtak a fakérgébe. Hogyan merészel Párisz hozzáérni az ő
szépséges istennőjéhez? Legszívesebben megölte volna érte.
De bátorsága akkor sem volt szembeszállni vele. Régi cimborája nem csak egy nagy melák, aki
testi fölényben volt ellene, hanem egy igazi rafinált bűnöző is, aki biztos, hogy fegyver nélkül ki
sem mozdul otthonról. Krisztofer nem akarta lelövetni magát. Élni szeretett volna még. És tudta is,
hogy miért. Hogy visszaszerezze Eufrozinát!
Merthogy nem fog letenni róla. Ó nem, arról ne is álmodozzon Párisz, hogy az övé lehet ez a
főnyeremény! Egyszer már elrabolta a nőt, és újra meg fogja tenni.

Párisz lassan hajtott, mert Eufrozinának hányingere volt. A nő nagyon rosszul nézett ki. Arca
beesett, sápadt volt, és behunyt szemeiből ítélve szédült is. Keze megállás nélkül remegett. Sőt, ha
már itt tartunk, a férfié is. Tekintetével szinte itta Eufrozina látványát. Megkönnyebbülve látta, hogy
teljesen rendben van, sehol egy sérülés, még csak egy apró horzsolás sem látszott a bőrén. Ha
vannak is, akkor olyan helyen, ahol nem lehet észrevenni.
Amint befészkelte magát fejébe ez a gondolat, egyszerűen képtelen volt továbbmenni. Lehúzódott
az út szélére, és leállította a motort. Aztán minden teketóriázás nélkül felhúzta a nőn a pulóvert.
Eufrozina tiltakozva felnyögött.
-Megőrültél?! Mit csinálsz?
Habár a kérdést felháborodásában tette fel, mégsem volt annyi erő a hangjában, hogy Párisz
komolyan vegye őt. Eufrozina kezét félrelökve szépen akkurátusan átnézte egész felsőtestét, kék
foltok után kutatva. De se a nő hasán, se a karján nem talált ilyet.
-Húzd le a nadrágodat!- adta ki a parancsot.
-De minek?
Párisz szürke szeme eltökélten meredt a nőre.
-Meg akarom nézni a combodat.
 230

-Nem bántott! Esküszöm, hogy...

-Eufrozina! Kérlek! A saját szememmel kell látnom.
A nő egy sóhajt hallatva megemelte fenekét, de a férfinak kellett segítenie lehúzni csípőjéről a
nadrágot, ugyanis még mindig harmat gyenge volt. Amint Párisz itt is átvizsgálta, visszaöltözött.
-Tessék! Most már hiszel nekem?
-Akkor is kórházba viszlek! Érhetett olyan súlyos trauma is, amiről nekem nincs tudásom, ezért
szükség lesz egy teljes kivizsgálásra.
Ám Eufrozina lefogta a férfi kezét, mikor az a slusszkulcshoz nyúlt.
-Nem megyek kórházba!
-Agape mou, muszáj, hogy...
-Ha kell...- itt megbicsaklott a nő hangja a sírástól.- Ha kell, akkor könyörögni fogok neked, Párisz!
Kérlek, ne tedd ezt velem! Most semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy otthon legyek. Ha
szeretsz, akkor egyenesen hazaviszel.
Utolsó szavai zokogásba fulladtak. Hiába próbált higgadt maradni, többé nem tudott. Könnyei úgy
potyogtak szemeiből, mint mikor a folyót felduzzasztó gát váratlanul összeomlik. Az utóbbi pár nap
megpróbáltatásai alatt egyszer sem engedhette el magát, ezért hát most, hogy végre biztonságban
volt, minden idáig elnyomott feszültsége egyszerre tört föl belőle.
Párisz kikapcsolta mindkettejük biztonsági övét, hogy az ölébe húzhassa őt. Eufrozina pedig
olyan hálásan bújt hozzá, hogy a férfi szíve majd megszakadt. Úgy ringatta a nőt karjában, mint egy
gyermeket egészen addig, amíg össze nem szedte magát.
-Jól van!- mondta Párisz.- Úgy lesz, ahogy akarod. Én sem hiszem, hogy most el tudnálak engedni
akárcsak egy percre is.
-Köszönöm!- suttogta Eufrozina.- Ki sem tudom neked fejezni, mennyire hálás vagyok azért, amiért
eljöttél értem, és megmentettél.
-Sajnálom, hogy nem érkeztem hamarabb! De sokáig azt sem tudtam, hol keresselek.
Egy ideig szótlanul szorították egymást, aztán a férfi fölemelte Eufrozina állát, hogy a szemébe
tudjon nézni.
-Beszélj! Mit tett veled az a szemét?
A nő sokáig hallgatott, amivel már a végsőkig kiélezte Párisz idegeit, de végül mégis megszólalt.
-Egyszer sem vert meg, ha ezt szeretnéd tudni. Nem hogy a kezét, de még a hangját sem emelte fel
velem szemben. A türelmét egy pillanatra sem vesztette el. Ja, és még csak meg sem fenyegetett!
Egyszerűen fogva tartott, semmi más nem történt.
A férfi lepillantott Eufrozina csuklójára. A lilás-kékes-zöldes duzzanat arról árulkodott, hogy
sokszor volt megkötözve. Ez a látvány arra ingerelte, hogy rükvercbe tegye az autót, megkeresse
Krisztofert, és az eszméletlenségig verje őt. Aztán puszta élvezetből kibelezte volna, lenyúzza a
bőrét, és élve felgyújtja. Majd újraélesztette volna, hogy elölről kezdje vele az egészet. Irtózatos
kegyetlenséget érzett magában. Gyomra kővé zsugorodott, és torkába feljött a keserű epe. Csak egy
dolog tarthatta vissza attól, hogy a képzeletében tett dolgok valóra váljanak, az pedig nem más, mint
Eufrozina. A nőnek most a gyengédségére van szüksége, és arra, hogy ott legyen mellette, amíg fel
nem épül lelkileg ebből a megrázkódtatásból.
Olyan finoman, mintha csak egy tollpihe volna, a tenyerébe vette az érzékeny csuklót, és
leheletnyi csókokkal árasztotta el. Ez volt az a pillanat, mikor neki is könnyek gyűltek a szemébe,
de nem engedte, hogy le is folyjanak az arcán. Szorosan összezárt szájjal rebegett imát magában
Istennek, hogy visszavezette hozzá Eufrozinát. A szerelem annyira elhatalmasodott rajta, hogy attól
félt, túlcsordul tőle a lelke. Végtelen hálát érzett, hogy újra a karjában tarthatja azt a nőt, akit még a
halálba is követne. Fogalma sem volt, mit tett volna, ha soha többet nem láthatja Eufrozinát. Azt
biztos, hogy nem épült volna fel belőle.
-Párisz!- mondta Eufrozina reszkető hangon.- Annyira féltem...
-Igen, tudom. Én is.
-Ha arra gondoltam, hogy talán örökre az ő fogságába maradok...
 231

-Sss! Csitt! Ne is említsd! Felejtsd el ezt az egészet örökre! Visszatértél közénk, és csak ez számít.
A nő bólintott.
-Igazad van! Ennek az egésznek még az emlékét is ki szeretném törölni.
-Várj, előbb még kérdeznem kell valamit! Ezt az egyet áruld el nekem, aztán ígérem soha többet
szóba se hozzuk a témát!
-Igen?
-Nem... nyúlt hozzád... úgy?
Eufrozina egész teste megfeszült. Párisz lélegzetvisszafojtva várta a választ. Szíve mélyén
reménykedett benne, hogy a nő megnyugtatja őt, és biztosítja arról, hogy semmi olyasmi nem
történt. Ám az esze, az az átkozott, mindig gyanakvó esze mást sejtett. És ettől a keze ökölbe
szorult.
-Eufrozina...- most már az ő hangja is remegett.- Kérlek... Hidd el, nincs mit titkolnod előlem!
Semmivel sem volnál kevesebb a szememben, ha...
-Nem erőszakolt meg!- vágta rá a nő.
És valóban nem hazudott. Krisztofer tényleg nem erőltette rá magát tegnap este. Sőt, inkább pont
hogy ő volt az, aki magára húzta a férfit. És ez az, ami sokkal-sokkal rosszabb bármiféle
megbecstelenítésnél. Ez az, amit soha de soha nem volna képes bevallani Párisznak. Szégyellte
tettét, és rettegett attól, hogy ha vőlegénye tudomására jutna, akkor megundorodna tőle. Azt pedig
nem bírná elviselni.
-Ne nézz így rám!- kiáltott a férfira.- Szerinted eltitkolnám előled, ha megerőszakolt volna?!
Párisz védekezően feltette a kezét.
-Oké, bocsánat, csak biztos akarok lenni benne...
-Kételkedsz bennem?
-Nem, soha!
-Akkor jó!
Eufrozina tétován odahajolt a férfihoz, de a szája előtt pár centivel megállt. Végül inkább Párisz
arcára adott puszit. Vőlegényének ez láthatóan rosszulesett.
-Még mindig haragszol rám, igaz?
A nő elfordult tőle. Egy ideig csak szomorkásan bámult ki a szélvédő ablakán, aztán vállat vont.
-Már nem érdekel. Megcsaltál, de vegyük úgy, hogy megbántad, és felejtsük el. Nekem csak az a
fontos, hogy utánam jöttél, ami azt jelenti, hogy én többet jelentek neked, mint az a másik.
Párisz mosolyogva csóválta a fejét.
-Micsoda nagyszerű asszony vagy te, szerelmem! Még ezt is megbocsátanád nekem... De azt
hiszem, most ki kell ábrándítsalak. Soha nem voltam hűtlen hozzád! Az a buta kislány...
-Pedig én végig Szirénre gyanakodtam!- szólt közbe Eufrozina.
-Tudom, de őrá is felesleges volt féltékeny lenned, hiszen én anyámként tisztelem őt, függetlenül
attól, hogy mi a foglalkozása. De kérlek, engedd, hogy befejezzem!
-Ugyan, Párisz! Mondom, hogy nem szükséges szabadkoznod!
-Nem, te nem érted, drágám! Az a jelenet, amit láttál, egy gondosan megtervezett színjáték volt.
Roxána este átjött a szobámba, miközben aludtam, és bebújt mellém az ágyba úgy, hogy én nem is
tudtam róla! Mindenre megesküszöm, hogy ez az igazság!
-De hát miért tett volna ilyet?
-Mert tudta, hogy másként nem kaphat meg engem! Én téged szeretlek! Minden egyes
próbálkozását visszautasítottam, mert nekem csak te kellesz, és senki más! Aztán ki tudja, mi
járhatott a fejében, talán azt hitte, hogy egy ilyen tettenéréssel belerángathat egy házasságba. Még
szerencse, hogy senki sem hitt neki.
-Csak én!
-Hát igen, te sajnos felültél a látszatnak. De nem hibáztatlak érte. Csak arra kérlek, hogy ha még
egyszer ilyesmi történik, ne rohanj el csak úgy, szó nélkül! Ha volna róla fogalmad, hogy mennyit
szenvedtem emiatt! És mikor nem találtalak, hiába kerestelek, azt hittem, megőrülök! De nem csak
 232

én aggódtam miattad, hanem az egész család. Anyád vigasztalhatatlan volt, de Euridikét is nagyon
megviselte az eltűnésed.
Eufrozina kivörösödött szemeibe újra gyülekezni kezdtek a könnyek, de most már legalább nem
olyan hevesen, épphogy csak pár csepp gördült le az arcán.
-Oh Istenem, nekem is nagyon hiányoztatok! Senkinek sem kívánom azt a bizonytalanságot, azt a
mérhetetlen kínt, mikor eszembe jutott, hogy talán soha többé nem láthatlak egyikőtöket se!
-De már vége! Vége van, ezt ne felejtsd el!
Párisz gyengéden hátrasimította a nő haját, és nyomott egy csókot homlokára. Aztán elővette
mobilját, és tárcsázta Dárius számát. Eufrozina nagybátyja nagyon megkönnyebbült, mikor
meghallotta a legújabb fejleményeket. Olyasmiket kérdezett Párisztól, mint ,,Hogy van a lány?”
,,Biztosan nincs semmi baja?” ,,Mikor értek ide?” Eufrozina önmaga adott válaszokat rá. Olyan jó
érzés volt hallani egyik családtagját, hogy amint letette Dárius a telefont, máris hívta az anyját.
Párisz elégedetten elmosolyodott, mikor látta, hogy ez egy ideig le fogja kötni a nőt, és legalább
addig is elfeledkezik a gondokról.
-Jól van, látom, most már jobban vagy! Várj egy kicsit, leteszlek az ölemből, mert így nem fogok
tudni vezetni. Már pedig ha valaha haza akarunk érni, akkor ideje indulnunk!

Valóban elég későn értek csak haza. Talán már éjfélre járt az idő, mikor leparkoltak az
Angelopulosz villa felhajtójára. Eufrozina, aki az út alatt kicsit elszenderedett, most felült, és
kíváncsian körülnézett. Rengeteg kocsi sorakozott egymás mellett, a ház ablakai pedig kivilágítva.
Ez csak egyet jelenthet: az egész család eljött az üdvözlésére.
Párisz ránézett a nőre.
-Nem megyünk be?
-Olyan slamposnak érzem magam!
Eufrozina elkezdte igazgatni kócos haját, de a férfi lefogta a kezét.
-Senkit sem érdekel, hogy gyűrött-e a ruhád, vagy sem. Csak az számít, hogy épségben
visszakaptunk.
A nő bólintott.
-Tudom, de lehet, hogy én nem vagyok még felkészülve a visszatérésre. Olyan valószínűtlennek
tűnik számomra ugyanott folytatni az életemet, ahol abbahagytam. Mintha mi sem történt volna...
-Senki sem várja tőled, hogy nyomban szaladj vissza dolgozni. Pihend ki magad, légy pár napig
csak velem!
Eufrozina szeme megvillant.
-Úgy érted, hogy nálad?
-Igen.
Párisz sejtette, hogy a nő mért habozik a válasszal.
-Már nincsenek ott Konstantinék! Elküldtem őket.
Eufrozina megkönnyebbülten engedte ki tüdejéből a levegőt. Végre valami kis mosoly halovány
jelét is észre lehetett venni szája szélének rándulásában. Átnyúlt a sebességváltón, és megfogta a
férfi kezét.
-Az jó! És én is szeretnék veled lenni. Csak mi ketten... Oh, Párisz olyan nagy szükségem van rád!
A férfi gyengéden megölelte őt.
-A tiéd vagyok, Eufrozina! Most már semmi kétség.
A nő elhúzódott tőle.
-Gyere, már várnak ránk!
Kézen fogva sétáltak be az ajtón. Elsőnek meglepődve fogadták őket, aztán annál nagyobb
örömmel. Eufrozina alig látszott ki a rokonai háta mögül, úgy közrefogták. Mindenki egyre csak
tapogatta, alig akarták elhinni, hogy jól van. Szólongatták, mintha nehezen felfogható volna, hogy
 233

jelen van, hogy visszatért. Heléna mikor meglátta lányát, a szívéhez kapott, ezért aztán oda kellett
támogatni egy székhez, nehogy ájultan rogyjon össze. Dezdemóna, aki kifejezetten Eufrozina
kedvenc sütijét sütötte erre az alkalomra, szinte teletömte szegény lányt vele. Még Tétisz is előjött
kunyhójából, bár fájós lábain alig tudott állni. Unokatestvérei is mind körülállták, el sem engedték
maguk mellől. Egyedül Euridiké ült nyugodtan, és várt a sorára. Ám Eufrozina váratlanul ott
hagyott mindenkit, és odasietett hozzá.
-Testvérem!
A következő pillanatban pedig már zokogva egymás karjába borultak. Az ikrek találkozása volt a
legmeghatóbb. Ugyanaz a barna haj, ugyanaz az arc, ugyanaz a test. Úgy szorították egymást,
mintha két fél végre újra egészt alkotna. Aki rájuk nézett, az mind a szemét törölgette.
Utolsóként nagybátyját üdvözölte Eufrozina. Dárius, a mindig higgadt kőszívű Dárius, most csak
szótlanul kitárta a karját, és megölelte unokahúgát.
-Az Istenedet, te bolond leány... hiányoztál!
Eufrozina elmosolyodott.
-Még akkor is, ha mindig csak veszekszünk?
-A veszekedéseink hiányoztak a legjobban!
A nő kedvesen megpuszilta Dárius arcát.
-Emlékszel? Mindig azt szoktad mondani, hogy én vagyok a kedvenc unokahúgod.
-Ez így igaz!
-Nos, te meg a kedvenc nagybátyám vagy!
-Még szép, hiszen én vagyok az egyetlen nagybá...
A többiek nevettek, Dárius pedig elhessentette Eufrozinát.
-Szemtelen lány! Na menj, anyád az utóbbi időben majd belepusztult, úgy aggódott érted. Inkább őt
vigasztalnád, ahelyett, hogy máris az én bosszantásommal foglalkozol!
Amint az unokahúga visszament Helénához, Dárius intette Párisznak, hogy kövesse. A
dolgozószobába mentek, hogy nyugodtan tudjanak beszélgetni. Amint becsukódott mögöttük az
ajtó, megkezdődött az elszámoltatás.
-Szóval?- csattant fel Dárius.- Halljam, mi történt!
Párisz bátran kihúzta magát.
-Én tehetek mindenről! Miattam rabolták el Eufrozinát. Egy régi haverom a múltból, Krisztofer
elkábította és napokig a házában tartotta. Nyilvánvaló, hogy ezzel rajtam akart bosszút állni.
Főnöke hidegen végigmérte.
-Akkor téged kellene főbe lőnöm?
-Szívesen vállalom a büntetést! Sőt, te még csak a közelébe sem jársz annak a gyűlöletnek, amit én
érzek magam iránt.
Dárius habár tényleg kedvet érzett hozzá, hogy beváltsa fenyegetését, de végül vissza tudta fogni
haragját. Gyorsan töltött magának egy dupla whiskyt, aztán amint azt fölhajtotta, megkínálta Páriszt
is, de az visszautasította.
-Ma este még vezetnem kell.
-Magadhoz viszed Eufrozinát?
-Igen, újra nálam fog lakni.
-Hm... A rendőrség ki akarja őt kérdezni.
-Ne most! Most túl fáradt ehhez.
-Akkor ráér holnap. És kórházba is el kell vinni.
-Nem akarja. Én is hiába erőltettem.
-Akkor is muszáj lesz! Mi van ha az a rohadék megerőszakolta?
-Nekem azt mondta...
-Párisz, te idióta seggfej! Mit nem értesz?! Hazudott neked!
-De hát mért hazudna nekem?
-Mert a vőlegénye vagy! Gondolkozz már! Te bevallanád neki, ha téged erőszakolt volna meg
 234

valaki? Eufrozinát alapos orvosi kivizsgálásnak kell alávetni, én csak akkor fogok megnyugodni.
A sebhelyes arcú elsápadt, és remegő kezeivel addig tapogatózott a háta mögött, míg nem talált
egy fotelt, amibe belerogyhatott. Percekig szótlanul meredt maga elé. Igazság szerint csak most
döbbent rá, hogy ő halna bele, ha kiderülne, hogy menyasszonyát akarata ellenére magáévá tette
Krisztofer. A megkönnyebbülés, a boldogság, amit azóta érzett, hogy Eufrozinára rátalált, menten
szertefoszlott. Szívébe sötét árnyékként szivárgott vissza a félelem. Félt, hogy egyetlen szerelme
sosem fogja kiheverni azt, ami történt vele ezalatt a pár nap alatt. És legfőképp attól félt, hogy újra
elrabolhatják őt tőle. Nem, azt nem éli túl, ha még egyszer el kell szenvednie azt a fájdalmas űrt,
amit Eufrozina nélkül érzett.
-Meg kell találnom azt a szemetet!- fogadta meg.- Megtalálom, és megölöm! Csak így
szabadulhatok meg tőle örökre!
Dárius gúnyosan felhorkant.
-Csak te és unokahúgom ismeritek az utolsó tartózkodási helyét. Nyilvánvaló, hogy azóta
eltakarodott onnét, mert sejti, hogy ott fogjátok először keresni. De talán hagyott ott maga után
valami nyomot, ami arra utalhat esetleg, hogy merre ment tovább.
-Talán. Viszont én nem megyek oda vissza, majd küldök magam helyett valakit. Nekem most
Eufrozina mellett a helyem, azt mondta, szüksége van rám. És mert vigyáznom is kell rá! Krisztofer
bármikor újra megpróbálhatja őt elrabolni.
-Akkor még ma este indítsd útnak azt a valakit! Neki hamarabb kell odaérnie, mint a rendőrségnek.
-Máris nyomoznak?
-Hát persze! Kénytelen voltam tájékoztatni őket!
Párisz sóhajtva felállt.
-Ha megbocsátasz, most megyek. Egy percre sem hagyhatom egyedül Eufrozinát.
-Ajánlom neked, hogy megbosszuld az unokahúgomat ért becsületsértést! Én magam mennék annak
a gazembernek a nyomába, de tudod jól, hogy ez nem az én dolgom. Te leszel a férje, nem? Neked
kell gondoskodnod róla!
-Ez nem is vitás, főnök.
Dárius hosszan, szigorúan meredt rá. Aztán tekintete megenyhült, és bátorítólag megfogta a vállát.
-De azért számíthatsz a segítségemre.
Párisz elfintorodott.
-Gondolhattam volna, hogy nem akarsz kimaradni a buliból!

XVII. fejezet

Hektor, Dárius, Dioméd és Maja már kora hajnalban indultak jachttal Antipaxosra. Ezt a kis
kiruccanást már napok óta tervezték. Célja a lazítás, és hogy a fiatalok jobban megismerjék
egymást. Na persze az sem lényegtelen, hogy azon a szigeten halásszák a világ legfinomabb
királyrákját.
Dárius és Dioméd könnyedén, összehangolt mozdulatokkal készülődtek az indulásra. Amint
kifutottak a kikötőből, beállították a helyes útirányt, már nem kellett mást tenni, csak odafigyelni rá,
hogy ne ütközzenek össze másik hajóval.
-Te mész le, vagy én?- kérdezte kurtán Dárius.
Dioméd mogorva arckifejezése megadta neki a választ.
-Jól van, akkor hát én! Te nem vagy éppenséggel abban az állapotban, hogy bárkit is elszórakoztass.
-Eleve nem is volt kedvem eljönni!
-És mennyivel jobb volna neked otthon ájulásig leinni magad?
 235

-Az legalább az én döntésem lett volna!

Dárius helytelenítőileg csóválta a fejét.
-Jaj, fiam! Sokat kell még tanulnod, ha azt hiszed, hogy van szabad akaratod. Te egy Angelopulosz
vagy, a család feje! Benned van minden büszkeségem. Szerinted jó látni nekem, hogy tönkreteszed
magad egy ócska nő miatt?
Dioméd csak a szemét forgatta.
-Hagyjuk ezt, apa!
Dárius nagyon nem volt megelégedve fiával. De jobbnak látta, ha inkább befejezik ezt a
beszélgetést. Az utóbbi időben amúgy is feleslegesnek bizonyult minden szófecsérlés. Ami ennek a
gyereknek a fülén bement, az ki is jött anélkül, hogy bármit megértett volna belőle. Csak az apai
szívébe maró fájdalom volt állandó. Aggódott Diomédért, de kénytelen volt végignézni fia napról-
napra való leépülését.
Lehajtott fejjel lépett be a luxuskabinba, ami úgy nézett ki, akár egy szállodai szoba belseje. Még
minibár is volt, hogy ha vendégeket fogadott, akkor meg tudja őket kínálni itallal. Most is odament.
-Hektor, te mit kérsz?
-Gintonikot! Így reggel nem akarok túl erőset.
-És te, Maja?
-Én köszönöm, semmit!- válaszolta a lány szégyenlősen.
Dárius bólintott, tetszett neki Maja szemérmes, tisztelettudó mivolta. Ilyennek kellene lennie
minden nőnek! De sajnos e szelíd természet példátlan értékű volt, főképp mostanában, ebben az
agyonmodernizált világban. Ha Dioméd feleségül venné ezt a lányt... Újabb szúrást érzett a
mellkasában. A fiának soha többé semmi gondja nem volna, se üzleti, se magánéleti, ha végre
megjönne az esze, és Maját választaná. Milyen kár, hogy a valószínűsége, hogy ez meg fog történni,
gyakorlatilag nulla.
-Khm... Elnézést!- szólalt meg a lány bátortalan hangon.- Felmehetek a fedélzetre, nagypapi?
Szeretnék egy kis friss levegőt szívni.
-Persze, kicsi Majám, menj csak!
Amint a lány nesztelen léptekkel felsurrant a lépcsőn, Dárius nem bírta megállni, hogy ne fűzzön
ehhez egy megjegyzést. Hektor felé fordult, és egy félmosoly kíséretében belekortyolt italába.
-Az unokád keresi a fiam társaságát.
Az öreg fensőbbségesen biccentett.
-Ez egyértelmű! Maja tudja a kötelességét.
-Nem úgy értettem! Csak nézz rá! Szerintem megkedvelte Diomédet, ami kész csoda, hiszen
mostanában olyan az a gyerek, mint egy morgómedve.
-Megviseli a válás, ez igazán érthető!
-Remélhetőleg majd az idő mindent megold.
-Ez az! Én is ezt szoktam mondani!
Koccintottak, aztán felhajtották italukat.
-Tölthetek még egyet?- kérdezte Dárius.
-Egye fene! Na és mit csinálunk az út további részében?
-Van egy ötletem!
A házigazda kiszolgálta vendégét, aztán előásott valahonnét egy sakk-készletet.
-Benne vagy egy partiban, Hektor?
-Ezt most komolyan mondod? Ugye, tudod, hogy fel kell kötnöd a gatyádat, ha engem hívsz ki?
Dárius felnevetett.
-Elfelejted, hogy én a legjobbtól tanultam!
Ahogy Apolló emléke felidéződött, mindketten elcsendesedtek. Hektor kiöntött egy keveset
italából a padlóra, hogy a halottnak is jusson.
-Nyugodj békébe, barátom!
Dárius egyetértőleg mormogott, aztán szótlanul kiterítette a táblát, és elrendezte a bábukat.
 236

Pénzfeldobással döntötték el, hogy ki kezdjen. Hektor nyert, ezért ő volt a fehérekkel. Miközben
sakkoztak, a csend egyre hosszabbra nyúlt. Mindketten elmélyültek saját gondolataikban. Vagy
valami stratégián törték a fejüket?
-A francba!- szitkozódott Hektor.- Ez meg milyen módszer?
Dárius diadalmasan elmosolyodott.
-No mi az? Emberedre akadtál?
-Ne bízd el magad! Csatákat nyerhetsz, de a háborút soha!
-Hát persze! De azért kíváncsi vagyok, hogy most mit kezdesz a királynőd nélkül?
-És te?
Dárius felhördült, mikor Hektor egy ügyes csellel szintén leütötte az egyik bábuját.
-Kurafi!
-Hogy mondtad?
-Ó semmi, csak hangosan gondolkoztam!
Miközben folytatták a játékos csatározást, beszélgetésükben egy teljesen másfajta harc vette
kezdetét. Hektor vetett egy sunyi pillantást a vele szemben ülő Dáriusra, aztán selymes hangon
megszólalt.
-Hm... Nem is említetted idáig, hogy Eufrozinát elrabolták.
Dárius arca teljesen üressé vált.
-Igen? Elfelejtettelek volna tájékoztatni róla?
-Ez azért mégsem olyasmi, ami csak úgy kimegy az ember fejéből!
-Ugyan, Hektor! Szerinted kifejezetten titkoltam volna előled?
-Én nem tudom... Mért? Titkoltad?
-Nem. Az túl sok energiát igényelt volna tőlem.
-Nekem mégis olyan érzésem van, Dárius, hogy te még mindig kívülállónak tekintesz engem és
Maját. Pedig ha minden igaz, akkor hamarosan egy család leszünk.
-Ez még a jövő zenéje.
-Talán kicsit megsürgethetnéd a fiadat.
-Úgy néz ki Dioméd, mint akit lehet sürgetni?
-Te vagy az apja! Ha te nem tudod őt irányítani, akkor senki.
Dárius savanyú képpel elfordult.
-Nem szeretem, ha megmondják nekem, mit csináljak!
Hektor is elkomorodott.
-Pontosan ez a hozzáállás az, amitől lehetséges, hogy az egész tervünk romba fog dőlni. Beszélj a
fiaddal, vagy különben én fogok vele beszélni! Az én Majám nem egy teszetosza férjet érdemel, aki
csak játszik az érzelmeivel. Diomédnek ideje végre döntésre jutnia!

Dioméd összeráncolt szemöldökkel, elfelhősödött homlokkal meredt maga elé. Annyira elmerült
önmarcangoló, keserű gondolataiban, hogy észre sem vette környezetét. De még szerencse, hogy a
táj nem tükrözte borús hangulatát. Az ég szemfájdítóan kék volt, és a nap ezer ágra sütött. Úgy
szikrázott tőle a tenger habjai, mint a gyémánt. Ahogy a kecses jacht egyre csak szelte a vizet,
hűvös szél csapott a férfi arcába. Máskor a látvány mindig felpezsdítette a vérét, és mámorító
szabadságérzettel töltötte volna el, de most... Mostanra ő már csak halovány önmaga volt, és
gyakorlatilag az sem hatotta volna meg, ha összeomlik körülötte az egész világ.
Neki ez már így is, úgy is maga a pokol! Ennél mélyebbre már sehogyan sem süllyedhetne azon a
bizonyos lejtőn. A szíve úgy fájt, hogy legszívesebben kiszakította volna mellkasából. És ebből az
állapotból nem volt menekvés. Le volt taglózva, szenvedett akár egy kivert kutya. És mindez miért?
Egy nő miatt!
Oh, milyen szánalmas!- gondolta.- Niké! Niké! Niké! Hogy legyen átkozott még a neved is! Mit
 237

tettél velem?! Te cafka! Te áruló némber! Te...

Gyakorlatilag szavakkal ki sem lehetne fejezni, mennyire gyűlölte feleségét. Minden vágya az
volt, hogy megfojtsa azt a bestiát. Közvetlen közelről, mélyen a szemébe nézve egyre csak szorítaná
csinos kis nyakacskáját, mígnem elhagyná a nő ajkát utolsó lélegzete.
De az nem oldana meg semmit, ha megölné őt. Sőt, lehet, hogy csak még rosszabbá válnának a
dolgok! Hiszen szerette Nikét. Igen, utálta is egyben, de szerette is. A legmélyebb, a legkínzóbb, a
leggyönyörteljesebb és legfájóbb szerelemmel szerette, ami valaha létezett ezen a földön. Pedig
válni készültek, de most jobban imádta őt, mint valaha. És ez olyan szégyennel töltötte el, hogy
soha többé nem járhatott felemelt fejjel az utcán. Arról nem is beszélve, hogy képtelenné vált apja
szemébe nézni. Dárius sajnálattal teli tekintetébe belehalt volna.
Ó hogy az a rohadt... Senki, esküszöm, senki, még a legagyalágyultabb ember sem volna képes
azok után továbbszeretni ezt a nőt, amiket velem tett! Niké megalázott engem, eltiporta a
büszkeségem, ki akar fosztani a vagyonomból, és akkor még az érzelmi tönkretételemről nem is
beszéltünk. De én, degenerált hülye, képes volnék megbocsátani neki mindezt. Miről beszélek?!
Még hogy megbocsátani? Én könyörögnék neki, hogy fogadjon vissza! Féreg módjára a földön
csúsznék -másznék, taknya-nyálam egybe folyna, úgy siránkoznék neki, hogy fogadjon vissza. Ha
csak egy órácskára, már az is elég. De ha csak öt percet tudna rám szánni, az is elég. Igazából még
azt sem kellene megengednie, hogy hozzáérhessek, elég volna az is, ha csak láthatnám őt. Ha
messziről, az sem baj. Kérlek, Niké! Könyörgöm, csak egy pillantást vess rám! Csak egyetlen...
Dioméd elfintorodott. Undorodott önmagától. Ahol ő van, az már annyira mély verem, ahonnét
vissza sem lehet hozni. Pedig Isten látja lelkét, teljes szívéből megveti azt a nőt! Ennek ellenére
majd belepusztult, úgy hiányzott neki. Folyton csak rágondolt. Olyan tűzben égett érte, mint még
soha. A szenvedély majd elemésztette. Szó szerint érezte, ahogy megsemmisül ebben a hatalmas
szerelemben... De nem jó értelemben! Ez a vég! Biztos volt benne, már nincs tovább. De ha nem is
a halál, akkor az őrület határán táncol. Mert ezt már képtelenség kibírni ép ésszel!
-Látom, ma nincs jó hangulatod!- szólalt meg mögötte Maja.
A férfi fáradtan felsóhajtott. Semmi kedve nem volt a lánnyal beszélgetni.
-Azt hiszem, valami betegség bujkál bennem.
Legalábbis remélte, hogy ezzel a kifogással lerázhatja Maját.
-Igen, és tudom is a betegség nevét.- gúnyolódott a lány.- Úgy hívják, Niké!
Dioméd szorosan behunyta a szemét. Barátság ide vagy oda, ő akkor sem fog a feleségéről
diskurálni Majával. Nem azért, mintha nem bízott volna meg benne, hanem egyszerűen így volt
illendő. Minden valószínűség szerint Hektor unokája lesz a jövendőbelije, ami azt jelentette, hogy a
múltról egy árva szót sem ejthet ki előtte. Semmi nosztalgiázás arról, hogy milyen volt Nikével az
ágyban, és hasonló gorombaságok. Arról nem is beszélve, hogy felesége jelenleg is elég nagy
területen uralkodik a szívében. Maja az ilyesmikről sosem szerezhet tudomást.
-Mért nem tudod őt kiverni a fejedből?- kérdezte kétségbeesetten a lány.
A férfi meg sem szólalt. Nem fog Majának, vagy bárki másnak magyarázkodni. Ez teljes
mértékben csak az ő dolga volt. Senkinek semmi köze hozzá!
-De azért ugye elfogadsz engemet?
Dioméd csodálkozva kapta oda fejét. A lány reménykedve nézett vissza rá.
-Hogy érted ezt, Maja?
-Még ha nem is tudod őt elfelejteni... ettől függetlenül, a válás után ugye összekötjük az életünket?
A férfi újra elfordult tőle. Bárcsak ilyen könnyen elfordulhatna attól is, amit tenni készül! És amit
kimondani készül! Még ha ez így is helyes, még ha ez az egyetlen járható út, akkor is... teljesen
olyan érzése támadt, mintha valaki másnak a bőrébe bújt volna. Nem tudott azonosulni önmagával.
-Dioméd!- sürgette a lány a választ.
-Igen, Maja! El foglak venni feleségül.
Amaz ujjongva a nyakába ugrott, de ő még csak fel sem emelte a karját, hogy átölelje derekát.
Bánatos fekete szemei reménytelenül meredtek egy pontra, amit csak ő láthatott. Ha épp nem érezte
 238

volna úgy, mint aki örökre eltemetni készül önmagát, akkor talán még ironikusnak is találta volna
azt, hogy ami Majának ilyen örömet okoz, az neki ugyanakkora fájdalmat.

A telefon nem volt valami jó eszköz a kapcsolattartásra, de Heléna még ennek is örült. Dimitriosz
hangja megnyugtatta, szavai boldoggá tették. Habár mióta a lánya épségben hazatért, azóta amúgy
is úgy ragyogott, mint egy reflektor. Mosolyogva duruzsolt bele a kagylóba.
-Igen, Dimmi, jól vagyok, köszönöm!
-Hallottam a hírt.
-Hát igen... Ha tudnád, micsoda megkönnyebbülés volt viszontlátni őt!
-Sejtem.
Heléna meghatódva gondolt vissza arra, hogy a kocsmáros milyen gyengéden vigasztalta őt. Ez az
utóbbi pár nap rendkívül nehéz volt számára, de legalább Dimitriosz ott volt mellette. Amiben csak
tudott, segített neki, és a támogatása sokat jelentett az asszony számára.
-Csak annyit szeretnék mondani, hogy... köszönöm.
-De hát mit, kedvesem?- mondta csodálkozva a férfi.
-Tudod jól, hogy mit!
-Ugyan, Heléna! Nekem nem áldozat veled lennem, sőt...- itt Dimitriosz kicsit elbizonytalanodott.-
Kimondhatom?
Az asszony sejtette, hogy mi fog következni, és végtelen boldogsággal töltötte el.
-Hagy halljam!
-Szeretlek, Heléna! Jobban, mint valaha! Amióta csak tudom az eszemet, mindig is tetszettél, de
most... már nincs semmi más vágyam, csak veled lenni!
-Ez hízelgő, Dimmi! És én hasonlóan érzek irántad.
-Tényleg?- kérdezte a férfi hitetlenkedve.
Heléna kislányosan felnevetett.
-Igen, tényleg!
-Oh, úgy szeretnélek most a karjaimban tartani!
-Nem lehet!
-Mért? Van nálatok valaki?
Az asszony tekintete egy pillanatra a konyha ajtóra villant. Beszélgetés hangzott odabentről.
Euridiké, Eufrozina és Xénia nevetett fel kórusban.
-Itt van nálam a lányom látogatóban.
-Értem! Most nyilván vele akarsz lenni.
-De azért délután átmehetnék hozzád!
-Az jó lenne, Heléna, de ne ide, a lakásomra! Nem szeretném, ha rosszindulatú pletykák kelnének
szárnyra velünk kapcsolatban. Te nem egy olyan nő vagy, és én nem engedem meg senkinek se,
hogy olyasmit mondjon rólad!
Az asszony hátával a falnak dőlt. Teljesen elgyengült a térde ettől az ennivaló pasitól.
-Akkor hol találkozzunk?
-Majd én elmegyek érted, és elviszlek a város legjobb éttermébe vacsorázni.
Amint megbeszélték az időpontot, elköszöntek egymástól, de a telefont még képtelenek voltak
lerakni. Egyre csak susogtak bele, mindenféle titkos, édes kis semmiségeket.
-Khm... Akkor majd találkozunk.- hebegte zavartan Dimitriosz.
-Igen!- lehelte Heléna kipirult arcát legyezgetve.- Már alig várom!

Iszméné türelmetlenül várta fiát. Beszélni akart vele arról a pletykáról, amitől hangos volt egész
 239

Parga. Alig hitte el, hogy igaz lehet, amit a boltban mondott neki egyik ismerőse. Arzén valóban
újra együtt lenne azzal a cafkával?
Tétlenül ott toporgott az ajtó előtt, miközben a lehetséges válaszokon törte a fejét. Mert azt nem
tudta volna elfogadni, ha ez lehetséges. Nem! Ha a fia újra belehabarodott Lionel volt feleségébe,
akkor ő saját kezűleg végez azzal a némberrel!
Hangokat hallott, és nem sokára fel is tűnt a sarkon Arzén és Barbarella. Iszméné a szívéhez
kapott. Ó, hát igaz! Minden igaz... Nincs remény.
-Anya?- torpant meg a férfi.- Mit keresel itt?
-Ezt mered kérdezni tőlem, te pimasz kölyök?!
-Én... én csak meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy itt talállak a lakásom előtt. Rám vártál?
-Kire másra, te hálátlan pernahajder?! Felkerestelek, mert két hete felém sem nézel, és el sem
tudtam képzelni, hogy mi lehet ennyire fontos neked, amiért így megfeledkeztél rólam. De már
látom... Ez a ringyó az oka, hm?
Barbarella levegő után kapkodott, de Arzén gyorsan kettejük közé lépett.
-Anya! Kérlek, ne sértegesd őt!
Most Iszméné tűnt felháborodottnak.
-Védeni mered? Azok után, amit tett veled? Hiszen hűtlen volt hozzád! És előtte a férjéhez is az
volt. Tulajdonképpen nincs is olyan ember, akit ő nem csalt volna meg. Fiam, hogy felejthetted el,
milyen nő is ez? Egy nimfomániás ribanc!
-Hé!- csattant fel Barbarella.- Nem fogom szótlanul tűrni, hogy megalázzon!
-Kérlek titeket, mindketten csillapodjatok le!- próbálta túlordítani őket Arzén.- Anya, ezt inkább
beszéljük meg odabent, jó? Nincs szükség arra, hogy a szomszédok tévé helyett is minket nézzenek.
Mondjátok, képesek vagytok megvárni, amíg kinyitom az ajtót? Vagy még ennyit sem bírtok ki
veszekedés nélkül?
-Na azt nem!- fortyant fel Barbarella.- Ha anyád is bejön velünk együtt, akkor én már lépek is!
Semmi kedvem vén szipirtyókkal vitatkozni.
Iszméné tágra nyílt szemmel ragadta meg Arzén karját.
-Hallottad, fiam, minek nevezett?! És te hagyod ezt? Hagyod, hogy anyádat sértegessék?
-Na jó, látom, ti tényleg nem fértek meg egymással! Anya, meg kell, hogy kérjelek, menj haza.
-Én?! Én menjek haza? Mért nem őt küldöd el?
-Azt vártam, te megértőbb leszel.
-Hát szép, mondhatom! Én idejövök hozzád, hogy észhez térítselek, és emlékeztesselek, mért nem
szabad újra összejönnöd ezzel a számító, kétszínű döggel. Erre te képes volnál kidobni engem? Őt
választod helyettem?
-Nem erről van szó, anya!
Iszméné a sírással küszködve meredt fiára.
-Nem kell magyarázkodnod, Arzén! Értem én... Nagyon jól értem, mi folyik itt! Késő már, újra
ennek a szajhának a hatalmába kerültél. Teljes mértékben sikerült neki behálóznia téged, és ilyenkor
már se nem látsz, se nem hallasz. Feleslegesen győzködlek. De majd, ha megint csalódni fogsz
benne, és hidd el, hogy úgy lesz... nos, majd akkor nyüszítve fogsz a küszöbömön kaparni, hogy
bocsássak meg neked.
A férfi kérlelve nézett anyjára.
-Szeretem Barbarellát. Nem tudok nélküle élni!
-És meddig leszel boldog vele, he? Erre nem gondolsz? Aggódom érted, fiam! Hidd el nekem, ez a
nő újra szenvedést fog okozni neked! Te meg elvárod tőlem, hogy tétlenül nézzem?
-Nem kell törődnöd ezzel!
-Hogy tehetném meg, hogy ne törődjek vele?!
Iszméné váratlanul Arzén mellkasára zuhant, olyan heves zokogásban tört ki. A férfi átölelte
anyját, de feje felett Barbarellát kérlelte szemében néma könyörgéssel, értse meg a helyzetet. A nő
karba tett kézzel elfordult tőlük.
 240

Amint az asszony kicsit összeszedte magát, teljes megvetését Barbarellára zúdította.

-Most elmegyek, de ne hidd, hogy feladtam! Szemmel foglak tartani!
-Ne fenyegessen!
-Ó, többet is teszek én annál! Azt pedig melegen ajánlom neked, hogy a combodat szorosan csukva
tartsd, mert én ott leszek, bárhol is járj, és ha megtudom, hogy megint meg akarod alázni a fiamat...
-Anya!- szólt közbe Arzén.- Elég!
Iszméné sértődötten nézett hol az egyikre, hol a másikra. Aztán megigazította bélerét, és nyomott
egy puszit fia arcára.
-Vigyázz magadra, kis drágám!
-Úgy lesz, anya.
-És ne feledd, az én ajtóm mindig nyitva áll előtted. Az anyák megbocsátanak, hiszen ez a dolguk.
-Köszönöm. Szia.
Amint Iszméné eltűnt, Arzén Barbarellához fordult, de a nő rá sem bírt nézni. Olyan dühösnek
látszott, akár egy fúria. A férfi védekezőileg feltette a kezét.
-Most mi az? Ez várható volt, nem? Én megbocsátottam, de anyám nem, amit évekkel ezelőtt tettél
velem. És hiába várnád el, nem tudok kettőtök között dönteni!
-Félre ne érts! Nem arról van szó, hogy el akarlak választani az anyádtól. De még egyszer egy ilyen
jelenetet nem tűrök el!
-És hogy tudnám megakadályozni, hogy ide jöjjön?
-Hát épp ez az! Nem kérhetem tőled, hogy állj ki mellettem vele szemben, hiszen én magam is anya
vagyok! Ha Arisztid félredobna engem valami ostoba kislányért, én azt nem élném túl! Még így is
hogy csak egy hete vagyunk távol egymástól, annyira megvisel!
Arzén döbbenten látta, hogy Barbarella szeméből is potyogni kezdenek a könnyek. Ez már
valahogy túl sok volt neki így röpke tíz perc leforgása alatt. És ráadásul pont Barbarella, az egyetlen
nő, akit erősnek ismert, itt omlik össze a szeme előtt. Fogalma sem volt róla, mi ilyenkor a teendő.
Tétován felé nyújtotta karját, de amaz eltaszította magától.
-Hozzám ne merj érni!
-Én csak szeretnélek megvigasztalni.
-Minden a te hibát! Látni sem bírlak!
-Barbarella, hogy mondhatsz ilyet?! Mért rám haragszol? Én nem tehetek róla, hogy anyám
beolvasott neked! És ha már itt tartunk, akkor arról sem tehetek, hogy a fiad az apjához költözött!
-Dehogy nem! Vagy mit gondoltál, min vesztünk össze Arisztiddal?
-Rajtam?! Én voltam az oka?
Barbarella letörölte könnyeit, aztán ott hagyta őt. Arzén kétségbeesetten futott utána.
-Várj! Hová mész?
-Ne gyere utánam!
-Most szakítasz velem?
-Legalább anyád boldog lesz!

Arzén ott állt, és fájdalommal a szívében nézte, ahogy távolodik tőle Barbarella. Nem bírt
belenyugodni abba, hogy alig kapta vissza szerelmét, most megint elveszítette. Az nem lehet!
Valahogyan jóvá kell tennie, amit elrontott kettejük kapcsolatában!
Vissza fogja szerezni Barbarellát! De előbb Arisztidot kell visszacsábítani az anyjához. Ezzel
valószínűleg egy csúnya öngólt fog rúgni, hiszen az a kölyök úgy rühellte őt, ahogy ha ki is békülne
Barbarellával, csak azért tenné, hogy újra összeveszejtse őket. De hát... Mi mást tehetne? Az ő
kedvese szenved, mióta nélkülöznie kell fiát, és Arzén soha többet nem akarta őt sírni látni.
Amint elszánta magát, elment Lionelhez. Beszélni fog azzal az undok gyerekkel, és addig fog a
nyakára járni, míg meg nem győzi Arisztidot, az anyjánál jobb helye lenne. Ám csak Pénelopét
 241

találta otthon.
-Tényleg nincs itt senki más?
-Nincs. Átadjak a fiúnak egy üzenetet?
-Hmmm... Nem, majd inkább jövök máskor.
De mégse mozdult egy tapodtat sem a kapuból. Túlságosan letörte az, hogy amilyen nagy hévvel
jött ide, most dolgavégezetlenül kell távoznia. Az asszony látta rajta, mennyire el van kenődve, és
végül behívta őt a házba.
-Arzén, kávét vagy valami erősebbet kérsz?
-Köszönöm, semmit!
Leültek a nappaliban, hogy ott beszélgessenek. A férfi elmondta Pénelopénak, hogy miért is jött
ide, mi volt a terve. Az asszony egyre csak bólogatott.
-Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de teljesen felesleges volna minden erőfeszítés. Arisztidot
lehetetlen meggyőzni! Azt hiszed, mi nem próbálkozunk azzal, hogy valahogyan kiebrudaljuk
innét? Minden nap utalunk neki rá, hogy jó volna, ha elmenne, de tudomást sem vesz róla.
Arzén meglepődve pislogott.
-Nem látják itt szívesen?
-Az unokaöcsém egy elkényeztetett kis mitugrász, és a folyamatos megjegyzései, hogy micsoda
alpári körülmények között élünk... Hát maradjunk annyiban, hogy kezd az idegeinkre menni.
A férfi még csak most nézett körül alaposabban a ház belsejében. Ő nem találta rossznak. De
mondjuk a villához képest, ahol Barbarella lakott, valóban klasszisokkal szegényesebbek itt a
körülmények. El tudta képzelni, hogy Arisztid mennyit fanyaloghat rajta.
-Nos... szerintem is jobb volna otthon neki. Maguknak is jobb volna nélküle. Én amondó vagyok,
hogy ki kellene találni valami megoldást.
-Csak egy lehetőség van.
Összenéztek. Pontosan ugyanarra gondoltak.
-Képes rá?- kérdezte Arzén.
-Hát ha még én sem vagyok képes meggyőzni Lionelt, hogy dobja ki innét azt a kölyköt, akkor a
férjem nem is szeret engem, és így nem is volna értelme továbbra is vele maradnom.
-Tehát mindent egy lapra tesz fel? Ez tetszik!
-Na azért nem lesz könnyű dolgom! Lionel szeretne ragaszkodni a fiához, még szemtelen
viselkedése ellenére is.
-Azért csak próbálja meg! Így volna a legtisztább! Ha az apja küldi el Arisztidot, akkor tudni fogja,
hogy nincs visszaút. Máshová pedig nem mehet, csak az anyjához. Barbarella pedig boldog lesz,
hogy visszatért hozzá az ő pici fiacskája. Happy End!

Eufrozina az anyjánál töltötte a napot, de mivel már Párisznál lakott, ezért este hazament hozzá. A
férfi saját készítésű vacsorával várta, amit romantikus gyertyafény mellett fogyasztottak el. Aztán
bekapcsolták a hifit, és táncoltak egy kicsit. A jó hangulatnak csak az alattuk lakó felháborodott
dübörgése vethetett véget.
A nő nevetve kapcsolta le a zenét.
-Mára ennyi!
-Mit szeretnél, most mit csináljunk?
-Oh... Én dönthetem el? Milyen figyelmes vagy velem ma! Azt hiszem többször kellene
szakítanunk, hogy aztán ilyen édes legyen a kibékülés.
-Nem! Arról szó sem lehet! Soha többé nem engedlek el!
Párisz szorosan a karjába zárta, mire Eufrozina sóhajtva bújt hozzá.
-Istenem, mennyire hiányzott ez!
-Az ölelésem?
 242

-Az ölelésed, az illatod, az érintésed... Mindened!

-Feleannyira sem hiányoztam én neked, mint te nekem!
A férfi megcsókolta, de ő kisiklott a karjából.
-Most még ne... Adj egy kis időt! Szeretnék előkészülni erre az estére.
Párisz bólintott, de a türelmetlenség még ott csillogott a szemében.
-Tegnap este nem akartalak letámadni, hiszen annyi mindenen mentél keresztül. Visszafogtam
magam, pedig tudod, hogy mennyire vágyom rád. De, Efrozina...
-Sss! Megértelek! És én is akarom.
-Biztos? Ha még nem...
-Párisz! A tiéd vagyok. És ezt be is bizonyítom neked hamarosan.
-Jó. Itt foglak várni.
A nő bement a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Eredetileg azt tervezte, hogy hosszasan
elmerül egy kád forró vízben, ami segítene neki megnyugtatni az idegeit, és teljesen ellazulni, de ez
most lehetetlen. Párisz rá is törné az ajtót, ha sokáig halogatná együttlétüket. A férfi nyilvánvalóvá
tette számára, eleget várakozott rá. Nem menekülhet a végzete elől.
Nem mintha akarna! Csak egyszerűen még mindig a történtek hatása alatt volt. Hiába tetette, hogy
már teljesen el is felejtette Krisztofert, ez nem volt igaz. Gondolatai mélyén továbbra is ott
lappangott a férfi képe, és a félelem, hogy újra a karmai közé kerülhet. A francba, nem olyan
könnyű kivernie a fejéből, hogy elrabolták, és napokig egy krónikusan elmebeteg ember társaságát
kellett élveznie!
De muszáj lesz valahogyan uralkodnia ezen a dolgon. A saját és Párisz érdekében is. Élnie kell
tovább az életét. Ez az egyetlen megoldás.
Megtörülközött, és kifésülte a haját. Gépiesen cselekedett, miközben már az est további részén
járt az esze. Kellemes izgatottság helyett feszültséget érzett. Nem tudta, mi a baja, hiszen csak
Párisz az. A vőlegénye. A szerelme. Nem fogja őt bántani! Nevetséges is volna ezt feltételezni. De
valamiért mégis rossz előérzete volt.
Kilépett a fürdőszobából, ami nem kerülte el a férfi figyelmét. A hideg szürke szemekből most
olyan forróság áradt, ami engedte sejtetni, Párisz mennyire kívánhatja őt. Eufrozina nyelt egyet.
Engedelmesen lefeküdt az ágyra.
-Nyugodj meg, drágám!- suttogta neki a férfi.
Drágám... Krisztofer szólította mindig így. A nő szemöldökét ráncolva rázta meg a fejét.
Egyáltalán hogy jön most ez ide? Nem akart arra az őrültre emlékezni!
Közben Párisz félreértette a mozdulatot.
-Mi a baj? Mégsem szeretnéd?
-Ugyan, csak kicsit elkalandoztam! Gyere ide!
A férfi tett felé egy lépést, de aztán megállt.
-Nem, azt hiszem mégsem jó ötlet! Olyan érzésem van, mintha rád erőltetném az akaratomat.
-Párisz! Túl sokat aggodalmaskodsz!
-Biztos? Nem tűnsz úgy, mint aki szintén rá van hangolódva a témára.
-Mert még le sem vetkőztél! Na mi lesz? Mutass valamit!
Párisz végre felbátorodott. Olyannyira, hogy ruhái pillanatok alatt a padlón kötöttek ki. Meztelen,
felizgult testével ráfeküdt, és becézgetni kezdte. Eufrozina behunyta a szemét, és csak tette, amit
ilyenkor tenni szoktak. A férfi nem sokára már a behatolással próbálkozott.
-Túl mereven fekszel! Meggondoltad magad?
-Nem!- ellenkezett a nő.- Csak zavar, hogy olyan kevés időt szántunk az előjátékra.
Párisz letörölte izzadó homlokát. Látszott rajta, hogy ő már nem fogja bírni sokáig.
-Bébi, ígérem máskor bepótoljuk, de most...
Eufrozina nem mutatta ki csalódottságát. Helyette megragadta a férfit a lába között. Ha Párisz
gyors menetet akar, akkor legyen úgy! Csak valami olyan fura... Régen nem hosszabb és vastagabb
volt? Vagy az Krisztoferé volt?
 243

Hogy az a...! Már megint Krisztofer! Mért pont most kísérti őt a férfi? Hiszen ez a pillanat szent
számára, de az a rohadék nem nyugszik, alig várja, mikor bukkanhat fel újra agyának leghátsó
zugából. Akaratlanul is elszállt belőle még az a szikrányi kis vágy is, amit Párisznak sikerült
kicsiholnia testéből.
A férfi már félig benne volt, de most megint leállt.
-Agape mou... Abba hagyjam?
Eufrozina nemet intett, mire Párisz folytatta a szeretkezést. A nő mégsem élvezte. Habár sosem
tett még ilyet, most kénytelen volt műnyögésekkel álcázni, hogy ő tulajdonképpen nem érez semmit
se az együttlétük alatt. De muszáj volt, mert nem akarta megbántani kedvesét.
A férfi végre megkönnyebbült sóhajjal lekászálódott róla. Eufrozina várta, hogy megszólaljon,
hogy valami megjegyzést tegyen. De a hallgatásából kiderült, Párisz semmit nem vett észre az
egészből. A nő megnyugodva húzódott oda hozzá.
-Párisz?
-Hm?
-Arra gondoltam, hogy holnaptól visszamegyek dolgozni.
A férfi pillantása egy pillanat alatt kitisztult.
-Minek? Nem azt beszéltük meg, hogy egyelőre itthon maradsz velem?
-Tudom, de nem akarok unatkozni. És neked is végezned kell a munkádat, különben Dárius
kinyírna minket.
-Teszek a nagybátyád véleményére! Nekem is jár néha szabadság, nem?
-Ez igaz... De én akkor is szeretnék újra munkába állni. Nincs semmi bajom, akkor meg mért tennék
úgy, mintha kötelező volna ágyban maradnom?
-Talán nem vagy beteg, de ki kell pihenned...
-Nem, Párisz! Nekem arra van szükségem, hogy elterelődjön a figyelmem arról a dologról.
Megállapodtak, hogy nem említik többé az elrablását, ezért nem is ejtette ki azt a szót. A férfi
viszont így ideges lett. Felült, láthatóan az ő lelkét is nyomta valami.
-Egy feltétellel mehetsz vissza, Eufrozina! Testőrt fogadok melléd.
-Ha szükségesnek találod...
-Beleegyezel?
-Nincs más választásom. Ismerlek már, Párisz! Ebben a kérdésben úgy sem tudnálak meggyőzni.
-Hát nem is! Bele is őrülnék az aggodalomba, ha senki sem vigyázna rád.
-Szerinted újra megpróbál majd...?
-Amíg szabadlábon van az a tetű, addig én nem nyugszom.

Arisztid fintorogva megállt a diszkó előtt, ahova Rea hívta. Nem értette, mért kérte a lány, hogy itt
találkozzanak. A kettejük ügye megérdemelt volna némi csendes magányt, ahol nyugodtan
megvitathatják, hogy mi legyen a következő lépésük. Ehhez képest ez az őrült liba egy nyilvános
helyre hívja, ahol valószínűleg még a saját hangjukat sem fogják hallani, nemhogy a másikét.
Emiatt nem éppen barátságos hangulatban lépett be a tánctérre, de lehet, hogy ennek a hosszas
sorban állás volt az oka. Türelmetlenül körbenézett, de csak a névtelen, arctalan tömeget látta.
Lehet, hogy Rea még meg sem érkezett? Egy fél órát hajlandó rá várni, de többet nem. Addig is
odamegy a bárhoz, és bedob egy egy sört. Az ital valamennyire ellazította, és mire kért egy
másodikat, már a ritmus is elkapta. Álla a zene ütemére mozgott, miközben úgy nézett végig a
körülötte vonagló nőkön, mintha csak a húspiacon volna. Elégedetten hümmögött a kínálat láttán.
Ezek a csajok gyakorlatilag meztelenül, testüket alig takaró valamikben rázták a feneküket, ami
igencsak bejött neki. Épp ki is szemelt magának egy szexi vöröst, mikor Rea bezavart a képbe.
-Engem keresel?- kiabálta a fülébe a lány.
Arisztid szemöldökét ráncolva meredt rá. Nem játszotta meg magát, tényleg nem értett egy árva
 244

szót sem ebben a hangzavarban. Rea egyszer csak megragadta a kezét, átrángatta a tömegen, hogy a
diszkó hátsó, elkülönített részébe menjenek. Amint beléptek a másik terembe, a fiú megtorpant.
Csodálkozva nézett körbe.
-Hogy itt mennyivel nyugisabb!
-Gyere, üljünk le az egyik bokszba!
A lány rendelt kettejüknek a pincértől italt, miközben helyett foglaltak a bőrfotelokban. Amint
megkapták, Arisztid rákérdezett arra, mi ez a hely.
-VIP részleg.- válaszolta Rea.
A fiú eltátotta a száját.
-És neked ide bejárásod van?
-Egyik ismerősömé a hely.
-Ez lazaság, babám! Lájtos a hely!
A lány gőgös mosollyal az arcán vállat vont.
-Nem rossz! De mi volna, ha rátérnénk a lényegre?
Arisztid felnevetett.
-Mit gondolsz, mi a francnak jöttem ide, ha nem ezért?
Rea közelebb hajolt hozzá, hogy szavait csak a fiú hallja.
-Úgy döntöttem, hogy eleget ültünk a kispadon, ideje végre újra játékba kerülnünk!
-Na végre! És megmondanád, ezt hogy szeretnéd véghez vinni? Mert tudod, nekem már nagyon
elegem van abból, hogy egyre csak terveket szövögetünk, de nem megyünk vele semmire.
-Hát akkor csináljunk valamit! Te Xéniával, én Orfeusszal, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle.
Arisztid elégedetlenül sóhajtott.
-Rea, többet vártam volna tőled! Ez az amatőr munka... Áh, kezd idegesíteni, érted? Ki kellene
találni valami profi cuccost, amivel tutira szétválaszthatjuk őket.
A lány váratlanul úgy az asztalra csapott, hogy az összes ital felborult rajta.
-Na ne mondd, tökfej! Te szoktad törni azt a mogyorónyi nagyságú agyadat azon, hogy mit kellene
tennünk? He? Nem? Akkor meg fogd be a pofádat!
-Egyáltalán minek teperünk? Xénia Athénban akar továbbtanulni, Orfeusz meg itt fog maradni,
hogy megalakítsa azt a béna bandáját. Ezek ketten már amúgy sem fognak sokáig együtt maradni!
-Nem bízhatsz ebben! És ha meggondolják magukat? Ha mégis kibékülnek? Nem vállalom a
kockázatot!
-Akkor mi legyen?
-Holnap indul az akció! De aztán mindent pontosan úgy csinálj, ahogyan mondom!
-Szent szar! Egy náci táborban is kedvesebbek az emberek, mint te!
-Ha be kell, hogy durvuljak azért, hogy a céljaimat elérjem, megteszem!
-Te dilinós vagy! És én még rosszabb, hogy hallgatok rád!
-Csak elszánt vagyok! És esküszöm neked, hogy az a két szemétláda az idők végezetéig szenvedni
fognak egymás nélkül, mert én szétválasztom őket, ha beledöglök is!

XVIII. fejezet

Rea formában volt még így is, hogy a próba korán reggel kezdődött. Orfeusz elgondolkozva nézte
zenekarának énekesnőjét. A lány ma is úgy öltözött fel, mintha egy út szélén ácsorgó kurva volna.
Csillámló top felső, piros műbőr szoknya, és fekete csipkés harisnya. A mozgása is teli volt
érzékiséggel, úgy tudott vonaglani tánc közben, hogy attól bármelyik férfi tűzbe jött volna. Rea
egyszerűen hihetetlen volt mikrofonnal a kezében, még úgy is beleadott mindent, hogy most nem is
 245

volt közönségük, ami biztatta volna. Őszintén szólva nem volt rossz hangja, de nem is volt az a
világsztár hang. Mindenesetre látszott rajta, hogy imádja, ha produkálhatja magát, és ez volt a
lényeg. Ez jó alapja lehet annak, hogy később egy magasabb szintre fejlődhessen.
Merthogy a lány lehetett közönséges vagy polgárpukkasztó, Orfeuszt nem érdekelte mindaddig,
amíg hasznot hajt a bandának. Igen, ez a ribancnak álcázott ribanc megéri a pénzét... A fiú szinte
látta lelki szemeivel, hogy tömegeket fognak vonzani vele. A férfiak imádni fogják, a nők majd
irigykednek rá, de ha jó zenét fognak játszani,- már pedig ez a terv,- akkor hamar a toplisták élén
találhatják magukat.
Orfeusz kezének intésével jelezte Eszmeráldának és Zafírának, hogy leállhatnak. Amint a
basszusgitár és a dob megszűnt, Rea is elhallgatott. A három lány kíváncsian néztek Orfeuszra, és
várták az instrukciókat.
-Nem elég ütős!- közölte velük a fiú.- Sajnálom, csajok, de most szerintem tartsunk egy kis
szünetet, amíg átgondolom, mi az, ami hiányzik a számból. Tudjátok jól, hogy nem az a cél, hogy
középszerűek legyünk, hanem hogy nagyot robbantsunk, és a rajongóink szétszedjenek minket. Ez a
minimum, ennél kevesebbel nem elégszem meg! De azért ne csüggedjetek, jók vagytok, és ha még
többet gyakorolunk, akkor még jobbak leszünk. Hozom is a buzukimat!
Amint elindult a szobájába a hangszeréért, Rea utána futott. Megfordult, hogy megkérdezze, mit
akar tőle a lány.
-Követsz?
-Beszélni akarok veled!
-A zenekarral kapcsolatos?
-Nem egészen.
-Akkor hagyjuk!
Hátat fordított neki, és folytatta az útját, abban reménykedve, hogy ebből Rea talán veszi a lapot.
Természetesen nem vette. Újra megtorpant, most már dühösebben.
-Szállj már le rólam!
-Orfeusz, nagyon rossz passzban vagy mostanában, és ez rányomja bélyegét a próbáink hangulatára
is. Mondd csak, segíthetek valamiben, hogy jobb kedved legyen?
-Mit akarsz tőlem?
-Látod? Erről beszélek! Ez a goromba stílus nagyon bántó tud lenni... Nem is tudom, mért tűröm,
hogy úgy beszélsz velem, mint egy kutyával!
A fiú gúnyosan végignézett rajta.
-Rea, ne légy tévedésben! Ezt a hangnemet, kifejezetten csak neked tartogatom, hogy idegesítselek
vele. Ugye, nem kell külön elmagyaráznom, hogy miért?
-Milyen szánalmas vagy, Orfeusz! Te még mindig a múltban élsz? Koncentrálj inkább a jelenre!
Tedd fel magadnak a kérdést, hogy mióta felvettél a zenekarodba, megpróbáltam veled kikezdeni?
Na ugye, hogy nem! Tisztán baráti alapú a kapcsolatunk. Akkor meg mért ne beszélhetnénk
normális emberek módjára egymással?
-Nincs közös témánk.
-Ó, te kis csacsi! Hát hogyne volna? Na gyerünk, ne kéresd magad! Bátran öntsd ki nekem a lelked,
én szívesen meghallgatlak! Mi lesz már? Tudom, hogy tudod, hogy megkönnyebbülnél tőle!
-Ha te volnál az utolsó ember a földön, akkor sem osztanám meg veled a magánéleti gondjaimat!
Ami Xénia és köztem van, az csak ránk tartozik!
A lány egy lépést közelebb ment hozzá.
-Hm... Szegénykém! Gondolhattam volna, hogy szívproblémáid vannak! Fogadjunk, néha olyan
érzésed van, mintha már nem is volnál fontos Xéniának, igaz?
Orfeuszt kirázta a hideg. Egy lépést hátrált.
-Honnét veszed ezt?
-Sok mindent tudok én ám! Olyan dolgokat is, amikről neked sejtésed sincs! Én veled ellentétben
nyitva tartom a szemem és a fülem is. Így történhetett meg az, hogy már az egész város arról
 246

pletykál, hogy Arisztid és Xénia találkozgatnak a hátad mögött, de te csak most hallod tőlem ezt
először. Nem hiszed?
-Hazudsz! Mért találsz ki ilyeneket? Megint keresztbe akarsz nekünk tenni?
Rea a fejét csóválta.
-Sajnálom, az igazat mondom. De tudod, mit? Hívd fel drágalátos szerelemedet! Rögtön ki fog
derülni, hogy én csak jót akarok neked.
-Miről beszélsz?
-Most is együtt vannak.

Xénia épp a ruházati osztályon válogatott, mikor összefutott Arisztiddal. A fia láthatóan nagyon
örült a találkozásnak, még két cuppanós csókot is nyomott az arcára. A lány kicsit meghökkent a
bizalmas mozdulattól, de végül nem tette szóvá. Rámosolygott Arisztidra, aki gyengéden megfogta
a kezét.
-Nahát, de jó, hogy itt vagy! Szeretnék tőled kérni egy szívességet! Segítenél nekem öltönyt
választani? Olyan béna vagyok, ha divatról van szó!
-Oh...
Xénia lepillantott összefonódó ujjaikra, és megint eltűnődött azon, hogy mért nem utasítja el a
fiút. Talán mert nem azt érzi, hogy Arisztid hajt rá, hanem csak simán kedves vele. A tekintetében
csábítás helyett jóindulat van, és őszinteség csillog a szemeiben. Lehetséges, hogy így
megváltozott? Hol van már az a laza srác a ki-ha-én-nem stílusával? Bár mondjuk... már ő sem a
régi Xénia. Az a lány egy makacs, önző liba, aki miatt az anyja állandóan a plafonon volt. Mostanra
lenyugodott, és felnőtt nő lett belőle. Akkor ennyi erővel, mért ne válhatott volna Arisztidból is egy
udvarias, aranyos fiú?
-Hát...- tétovázott.- Jó, segíthetek, de hamarosan haza kell mennem.
-Gyorsan végzünk!
Xénia mosolyogva belekarolt a fiúba, és elindultak a sorok között. Arisztid kicsit válogatott a férfi
osztályon, mire kiválasztott egy hajszálcsíkos, szürke Armani kollekciót. A lány intette neki, hogy
ezt próbálja fel. Ám amint bement a próbafülkébe, megcsörrent Xénia mobilja. Orfeusz kereste.
-Szia, bébi!- szólt bele.- Máris hiányzom?
A lány jókedve viszont hamar letört, amint meghallotta Orfeusz ideges hangját.
-Azonnal meg kell tudnom az igazat! És most ajánlom, hogy ne beszélj mellé, Xénia!
-Valami rosszat csináltam?
-Az attól függ, hogy hol vagy, és kivel?
-Mi az, hogy hol vagyok? Nagyon jól tudod, hogy a ruházati üzletben!
-Arisztid is ott van?
A lány teljesen lepadlózott. Ezt meg, honnét tudhatja Orfeusz?
-Hallasz? Ott vagy még, Xénia?
-Igen, itt vagyok.
-És mért nem válaszolsz?
Arisztid ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a kabinból. Ott feszített az öltönyben, és
kezeit kitárva várta a lány véleményét. De ő csak bután meredt rá.
-Xénia!- hallatszott a telefonból.
-Xénia!- szólongatta Arisztid is.
A lány zavarában meg sem bírt szólalni. Fogalma sem volt, most mit tegyen. És a legrosszabb az
egészben az volt, hogy bűnösnek érezte magát, pedig nem is volt oka rá. De abban biztos volt, hogy
ő már el is ítéltetett.
-Jól hallottam?!- ordított Orfeusz.- Ez Arisztid volt? Ott van veled, igaz? Együtt vagytok!
Xénia, hogy meg ne süketüljön, kicsit eltartotta fülétől a mobilt. Néma könyörgéssel a szemében
 247

nézett Arisztidra, aki viszont csak a vállát vonogatta. Még a fiú is hallotta Orfeusz őrjöngését, pedig
ő méterekre állt tőle.
-Azonnal gyere haza, hallod?! Most rögtön indulj, vagy különben... Xénia, ha egy órán belül nem
leszel itthon, én kidoblak téged, érted?
A lány sápadt arccal kinyomta a telefont. Az érzései úgy váltakoztak, hogy még önmaga sem tudta
követni. Hitetlenkedve nézett Arisztidra, aki aggódva viszonozta tekintetét.
-Orfeusz azt hiszi, hogy... Sajnálom, Xénia!
-Mit? Hiszen nem a te hibád!
A lány összeszedte szatyrait, aztán elköszönt a fiútól.

Orfeusz abban a pillanatban, hogy letette a telefont, elküldött mindenkit. Már nem volt kedve
próbálni a zenekarral. Bevonult a szobájába, ott várta Xéniát. A lány nem sokára meg is érkezett.
Amint belépett az ajtón, ledermedtek, és mindketten csak szótlanul álltak egymás előtt. Aztán Xénia
két hosszú lépéssel előtte termett, és egy hatalmas pofonnal indított.
-Hogy merészeltél úgy beszélni velem? Nem ezt érdemlem!
A fiú gyűlölettől égő szemekkel simogatta meg arcán a pofon helyét.
-Még te vagy kiakadva rám?! Nekem kellene agyba-főbe verni téged, amiért Arisztiddal
találkozgatsz a hátam mögött!
-Neked elment az eszed! Tudod, nagy különbség van aközött, hogy találkozgatunk, vagy hogy
véletlenül összefutottam vele vásárolgatás közben!
-Na ne nevettess! És mégis hányszor történt már meg ez a véletlen?
-Nem hiszel nekem?
-Ne nézz hülyének, mert tudom, amit tudok! Az egész város rólatok pletykál...
-Mégis honnét veszed ezt?! Ki mondta neked?
-Rea, de ez most mindegy!
-Nem mindegy! Rea?! Rea?! Annak a hazug ringyónak hiszel? Már megint a hatása alá kerültél?
-És igaza is volt! Azt mondta, Arisztiddal vagy, és milyen meglepő, tényleg! Azt magyarázd meg,
honnét tudhatta volna, ha valóban csak véletlenül találkoztatok?
Xénia gúnyosan a szemét forgatta.
-Fogalmam sincs! Biztosan figyeltet engem! Vagy összebeszélt valakivel, hogy küldje oda
Arisztidot, amikor én is épp ott tartózkodom. Bármi lehetséges!
Orfeusz erőltetetten felnevetett.
-Ez már paranoia! Komolyan azt hiszed, hogy figyeltet téged?!
-Mért annyira hihetetlen?! Bezzeg azt egyből bevetted, hogy én képes volnék megcsalni téged, de
azt nem, hogy Rea azon van, hogy szétválasszon minket.
-Ugyan már! Ha tényleg ezt akarná, akkor megpróbálna elcsábítani! Vagy téged féltékennyé tenni!
De egyiket sem csinálja, igaz?
A lány feladta a harcot.
-Rendben, látom, teljes agymosást végzett rajtad!
-Csak szeretnél engem hülyének nézni, Xénia! Nekem viszont nagyon is helyén van az eszem! És
jöhetsz az ócska kifogásaiddal, én már akkor sem hiszem el neked, hogy csak véletlenül dugtatok
Arisztiddal!
-Kit érdekel, mit gondolsz rólam?! Ha neked Rea szava többet ér, mint az enyém, akkor menj, nyald
ki őt, vagy baszd meg!
-Vigyázz a szádra! Kettőnk közül én még idáig hűséges voltam hozzád!
-Hűségről beszélsz, pedig nem is vagyunk házasok... Úgy élünk itt, mint az élettársak, pedig ez sem
igaz ránk! Semmilyen minősítésben nem számítunk egy párnak, mert ahhoz el kellene ismertetni az
emberekkel, hogy unokatestvérek is élhetnek vérfertőző viszonyt!
 248

Orfeusz úgy nézett ki, mint akinek most szakították tőből ki a szívét mellkasából. Könnyekkel a
szemében meredt Xéniára. Két év után semmiképp sem várta volna azt, hogy egy napon fény derül
arra, hogy a lány szégyelli őt.
-Hát így állunk?- suttogta megtörten.- Neked ennyire számít mások véleménye? Akkor ezért mész
el Athénba, igaz? Ezért mutatkozol Arisztiddal? Meg akarsz tőlem szabadulni!
A lány nem szólt semmit, de a szemében ott volt a válasz. Orfeusz úgy érezte, most összedőlt
körülötte a világ. Minden, amit idáig felépített, egy pillanat alatt darabokra hullott. Vesztett! Xénia
sosem volt az övé. És a legfájdalmasabb az volt, hogy többé már nem is tehetnek úgy, mintha
minden rendbe volna közöttük. Mostantól mindig ott feszül majd ez a láthatatlan fal, amin
képtelenség átlépni.
A fiú most az egyszer menekülőre fogta. Csak el innét, minél hamarabb! Nem, ezt már
képtelenség elviselni! Nem tud itt maradni.
Xénia viszont elé állt az ajtóban, nem engedte ki.
-Azt hiszed, nekem nem fáj a bizalmatlanságod?
Orfeusz ránézett. Valóban, a lány is sírt. Helyes, akkor legalább nem egyedül szenved! Ingerülten
félrelökte őt az útjából, de megint nem jutott messzire. Xénia utánaszaladt, és megragadta a karját.
-Elmenjek? Ha akarod, mire visszatérsz, már nem találsz itt!
A fiú lélegzete elállt egy pillanatra. Legyen mindennek vége? Soha többé ne lássa Xéniát? Soha
többé nem érinthesse meg? Még a gondolatot sem bírta elviselni.
-Maradhatsz!- válaszolta neki rekedt hangon.
A lány tétlenül nézte, ahogy Orfeusz bepattan bátyja kocsijába, és elszáguld. Hogy hová megy,
nem tudta. De talán már nem is volt joga, megkérdezni tőle. Xénia lehajtott fővel visszatért a
szobájukba. Levetette magát az ágyukra, és keservesen zokogni kezdett. Olyan magányosnak,
összetörtnek érezte magát. Ez a veszekedés nem csak egy kis civódás volt, ami felett könnyen el
lehet siklani. Nem, ez helyrehozhatatlan károkkal járt! Talán már vége is a kapcsolatuknak...
-Maradjak?- kérdezte önmagától.- De még meddig?

Lionel kétségek közt hallgatta feleségét. Pénelopé viszont olyan meggyőzően érvelt, hogy végül
igazat adott neki. Arisztid tényleg szörnyű gyerek! Befogadták őt, pedig még csak egy köszönetet
sem kaptak azóta tőle. Még hogy hálát, tiszteletet sem mutatott irántuk! Folyton csak a
panaszkodását lehetett hallani, meg azt, ahogyan őket ócsárolja. Lionel elsőnek próbálta nem
tudomásul venni az egyre inkább szemet szúró neveletlenségét, de Pénelopé ráébresztette, hogy ezt
már nem tűrhetik tovább. Na, azért sokáig hezitált, hiszen mégis csak a fiáról van szó. De mikor az
asszony választás elé állította, hogy vagy őt választja, vagy Arisztidot, habozás nélkül megígérte
neki, hogy még ma kiadja a kölyök útját. Amint Arisztid hazajött, közölte is vele a hírt.
Fogalmazzunk úgy, hogy a fiú rosszul fogadta.
-Mi az, hogy fogjam a cuccom, és költözzek el?!- ordította Arisztid.
-Hallottad!
-Szóval csak így?! Ilyen egyszerűen kidobsz?
-Van hová menned, szóval nem kell itt eljátszanod nekünk a nagyjelenetet, hogy micsoda szívtelen
apa vagyok, amiért kiteszem az utcára a szűrödet.
-Aha, értem már! Ezt anya akarta így, igaz? Felhívta, és megparancsolta neked, hogy tedd ezt!
-Barbarella nekem sohase parancsolhatott, főképp mióta elváltam tőle.
Arisztid gyanakvó tekintete ekkor Pénelopéra esett. Az asszony vállt-vállvetve állt Lionel mellett.
Látszott rajta, hogy maximálisan támogatja férjét a döntésében.
-Akkor te voltál az! Az én minden lében kanál nagynéném, alias mostohaanyám! Te beszélted rá
apámat, hogy küldjön el, mert utálsz engem!
A férfi megköszörülte a torkát.
 249

-Tisztelettel beszélj, ha a feleségemhez szólsz! Egyébként pedig sértő rám nézve, hogy azt hiszed,
asszonyok irányíthatnak. Tájékoztatásul közlöm, hogy nem így van. Saját akaratomból határoztam
így, és most felszólítalak, hogy hagyd el ezt a házat!
A fiú fintorogva nézte hol az egyiket, hol a másikat.
-Nyugalom, öregem, megyek! És soha többé nem is fogok visszatérni ide! Megtagadlak téged is,
meg ezt a hárpiát is! Akkor lássalak titeket újra, mikor a hátam közepét! Undorítóak vagytok
mindketten!
Miközben Arisztid fölcaplatott szobájába, hogy összepakolja ruháit, zengett az egész ház a
káromkodásától. Felháborodott kiabálásából tisztán kivehető volt a ,,szenilis vén trottyok”, a
,,nyálcsorgató idióták” és a ,,lelépek ebből a rozzant bodegából, mielőtt a fejemre dőlne!”
kifejezések.
Ők közben lent álldogáltak az ajtóban, és egyre inkább arcukra fagyott a mosoly. Lionel
Pénelopéra pillantott, akin látszott, hogy ez nagyon kellemetlen számára. A férfiban megerősödött
az elhatározás, miszerint jól tette, hogy elhajtotta Arisztidot. Ez az elkényeztetett kölyök a
kiállhatatlan modorával sehol sem volt szívesen látott vendég. Az ilyet tényleg csak a saját
édesanyja képes elviselni. Hát most már Barbarella boldog lehet, mert visszakapta az ő kis
drágaságát!
Arisztid végre feltűnt a lépcsőn, immár bőrönddel a kezében. Ám mielőtt kilépett volna az ajtón,
azért volt egy-két keresetlen szava még az apjához. Csakhogy ne örüljenek túlságosan a
távozásának.
-Meg fogod még bánni, hogy így elhajítottál, mint egy értéktelen szemetet! Egy nőt választottál a
fiad helyett?- leköpte Lionelt.- Ennyit érsz a szememben!
Ez már a mindig higgadt Lionelnek is túl sok volt. Elszakadt nála a cérna. Megragadta Arisztidot
a fülénél fogva, és addig ráncigálta, mígnem kipenderítette. Dühében akkorát taszított rajta, hogy a
fiú megbotlott, és a ház előtti gyepre esett.
-Takarodj innét, te büdös kölyök! Sosem szerettelek, de már nem is foglak! Látszik rajtad anyád
nevelése... Megvetlek téged, akárcsak Barbarellát!
Arisztid kivörösödött arccal, a fülére szorított kézzel meredt apjára. Olyan zsigerből jövő gyűlölet
izzott a szemében, hogy attól Pénelopé hátrahőkölt. Lionel viszonozta a tekintetét.
-A szádra ne merd venni az anyám nevét, te rohadék! Azt sem érdemled meg, hogy kinyald a
seggét! Nem szerettél? De nagy kunszt! Mért, azt hiszed, hogy én ragaszkodtam hozzád valaha is?
-Többé nem vagy a fiam!
-Nekem meg nem vagy az apám! Teljes szívemből azt kívánom, bárcsak elpatkolnál minél
hamarabb! Ó, mennyivel jobb életem lenne! Teli volnék lóvéval, nem úgy, mint most!
A férfi kezei ökölbe szorultak. Fogalma sem volt róla, hogy Arisztid titokban a halálát kívánja.
-Te átkozott! Ezt nem mondhatod komolyan!
-Mért ne? Apaként megbuktál, férjként lejárattad magad, és az, hogy a nagynénémet vetted
feleségül, mindent elmond rólad! Mindenkinek sokkal jobb lenne, ha végre feldobnád a talpad, de
legfőképp nekem! Nincs más vágyam, minthogy egyszer ott álljak a sírod felett, és lehugyozzam!

Barbarella amint meghallotta a kulcs csörgését a zárban, várakozásteljesen felugrott. Arisztid jött
be az ajtón bőröndjével a kezében. A nő elmosolyodott, és karját kitárva odarohant hozzá.
-Szóval hazatértél végre, kicsikém? Annyira örülök!
A fiú viszont felemelte a kezét.
-Hé, nem arról van szó, amit gondolsz! Igen, mától újra itthon lakom, de ez nem jelenti azt, hogy mi
automatikusan kibékültünk. Önszántamból el sem jöttem volna onnét, de Lionel kidobott.
-Összevesztél apáddal? És mért nevezed őt Lionelnek?
-Mert ez a neve, és mostantól nem vagyok hajlandó őt másképp szólítani! De ha lehetséges, akkor
 250

inkább ne is beszéljünk róla, jó?

Barbarella gyengéden megcirógatta fia arcát.
-Szegény kis drágám! Ennyire megbántott téged? Odamenjek, és beverjem a képét annak a
szemétnek?
Arisztid igyekezett komoly maradni, de amint elképzelte, hogy anyja elagyabugyálja Lionelt,
akaratlanul is elmosolyodott.
-Nem szükséges! Te inkább maradj ki ebből! Megyek, és lepakolok! Ugye, még meg van a szobám?
-Természetesen! Mindennap kitakarítottam, mert arra vártam, hogy hazatérsz. Nekem ez a pár nap
éveknek tűnt! És akár hiszed, akár nem, én tényleg törődöm veled!
A fiú kemény férfinek tartotta magát. Olyannak, akit az ehhez hasonló szavak nem törnek meg.
Most mégis elgyengült. És ezt kihasználva, Barbarella átölelte őt, amit Arisztid viszonzott. Amint
anyja puha karjai körbezárták, érezte, ahogy a feszültség távozik belőle, és vigaszra lel nála.
Pirulva húzódott el a nőtől. Szégyenkezve lesütötte tekintetét. Hiába már felnőtt, Barbarella
mellett újra gyermekké változott. Még jó, hogy ezt nem látta senki...
-Mi a baj polytimi mou mikri?- gügyögött neki az anyja.- Már nem szeretsz?
-De, szeretlek!
-És hiányoztam neked? Úgy, mint te nekem?
-Igen, egy picit.
-Csak egy picit?
-Jól van, akkor nagyon!
-Már hamarabb haza kellett volna jönnöd!
-Haragudtam rád. Tudod, a tanító miatt!
Barbarella felsóhajtott.
-Jaj, de makacs vagy, Arisztid! Mikor érted már meg, hogy azzal járok, akivel akarok?
-De vele komoly a dolog! Érzem.
-És? Csak nem féltékeny vagy rá? Hiszen téged szeretlek a legjobban a világon! És soha senki nem
veheti át a helyedet a szívemben, érted? Emiatt egy percig se aggódj!
-És meddig akarsz vele maradni? Még sokáig?
-Nem tudom. Ez sok mindentől függ. És nehogy azt hidd, hogy megfeledkeztem az anyagi
helyzetünkről! Mikor tapasztaltad valaha is, hogy nem gondoskodtam rólad?
A fiú bólintott. Ezt valóban nem vetheti az anyja szemére.
-Szerintem akkor is csak vesztegeted az idődet vele.
-Ezt majd én eldöntöm! Egyébként nem kellene úgy utálnod Arzént! Bezzeg ő félre tudja tenni az
irántad való ellenszenvét a kedvemért! Tudtad, hogy ő intézte el, hogy visszagyere hozzám?
-Tehát az ő keze volt benne?
-Ne merd hibáztatni! Csak segíteni akart rajtam, és én nagyon édesnek találom, hogy még erre is
hajlandó értem.
Arisztid gúnyosan a szemét forgatta.
-Jaj, anya, könyörgöm! Mindenre hajlandó vagyok, de ezt ne! Nem akarom végighallgatni, ahogyan
ajnározod őt!
-Jól van, egyezzünk meg abban, hogy többet nem említjük őt! Így rendben van?- Barbarella
mosolyogva beletúrt fia sötét hajába. Habár Arisztid már magasabb volt nála, de az ő szemében még
mindig gyerek volt. Egy nagyra nőtt gyerek.- Éhes vagy, picinyem? Fogadjunk, hogy Pénelopénál
sose laktál jól!
-Hát tényleg elég szarul főz!
-Egy órán belül elkészítem a kedvenc kajádat! És tortát is rendelek!
-De még nincs szülinapom.
-Na és? Attól még ünnepelhetünk, nem? Talán azt is megengedem, hogy igyál egy kis alkoholt.
-Anya, nem kell fáradnod miattam!
-Kedveském, nekem ez nem fáradtság!
 251

-De ma este más terveim voltak. Megbeszéltem valakivel egy találkozót.

-Menj csak nyugodtan, én nem állítalak meg! Sőt, amíg nem vagy itthon, legalább lesz időm
mindent előkészíteni. Aztán amint hazatérsz, indulhat is a buli! Jól hangzik?
Arisztid újra megölelte anyját.
-Te vagy a legjobb! Bocs, hogy elmentem.
-Semmi baj! És hagyd a bőröndöt, majd én kipakolok, jó?
A fiú megpuszilta az arcát, aztán indult is. Barbarella integetett neki. Aztán jókedvűen betáncolt a
konyhába, és előkapta a mobilját. Egy SMS-t pötyögött Arzénnak.
,,Újra itthon van Arisztid! Köszi, bébi! Holnap tali? Bebizonyítom neked, milyen hálás tudok
lenni!” Pár perc múlva meg is érkezett a férfi válasza. ,,Oké, várlak holnap! De aztán elég sokáig
kell hálálkodnod nekem, mert nagyon ki vagyok éhezve!”

Arisztid szétnézett a parton. Valahol itt beszélték meg a randit Reával, mégsem látta a lányt.
Elindult a sziklák felé, megkerülte, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Jól gondolta, itt van Rea.
-Csá!- ült le a lány mellé a homokba.- Bocs, hogy késtem! Magánéleti zűrök. A lényeg, hogy újra
otthon lakom.
Rea még csak rá sem nézett, úgy válaszolt neki.
-Hm... Ez várható volt! Anyád és te elválaszthatatlanok vagytok. Csoda, hogy eddig kibírtátok
egymás nélkül.
A fiú elkomorodott.
-Mire célzol?
-Inkább ne menjünk bele! Nem azért vagyunk itt, nem? Na halljam a beszámolódat!
-A francokat tartozom neked beszámolóval! Elegem van ebből a felvágós szövegből! Kinek
képzeled magad, he?
Rea végre ránézett. Hosszú, szőke haját átdobta a vállán, így a fiú megpillanthatta gúnyos
arckifejezését. A kék szemekben tündöklő megvetés késként vágott.
-Mért, szerinted egy szinten vagyunk?
Arisztid ingerülten feltérdelt.
-Még szép, hogy nem! Én jóval magasabban állok feletted. És hiába teszed itt magadat, semmivel
sem tudod kompenzálni a különbséget!
Most már a lány is feltérdelt.
-Ugyan már, ismerd el, hogy én vagyok az ész ebben a csapatban! Ha én nem dolgoznám ki
alaposan a terveinket, te meg sem tudnál mozdulni nélkülem! Olyan hülye vagy, hogy térkép nélkül
még a saját töködet sem találnád meg!
-Akkor keresd meg helyettem te!
A fiú meglökte Rea vállát, aztán teljes súlyával leteperte. A lány lélegzete elállt, ahogy küzdött
Arisztiddal, hogy szálljon le róla. Majd egy mindent elsöprő csókkal lezárták ajkát. A fiú az arra
járókkal mit sem törődve megragadta Rea melleit, és szakértő ügyességgel kezelésbe vette.
Csakhogy a lányt nem sikerült elbűvölnie.
Rea nevetni kezdett. Ahogy teltek a percek, úgy egyre hangosabban kacagott. Arisztid sértődötten
elhúzódott tőle.
-Röhög a vakbelem! Mégis mi olyan mulatságos?
A lány végre abbahagyta a nevetést. Lassan félkönyékre emelkedett. A mosoly még ott játszott a
szája sarkában, miközben a fiúra nézett.
-Hát te! Ki más? Istenem, annyira szánalmasok vagytok mind, férfiak! Ezért voltál az utóbbi időben
olyan nagy mamlasz? Mert nem feküdtem le veled?
Arisztid mérgében belemarkolt a lába melletti homokba. Most a legszívesebben Rea szemébe
dobta volna. Akkor legalább a lány tekintete nem volna ilyen kegyetlen.
 252

-Csak szórakozol velem, igaz? Semmit sem jelentek neked... Eszköz vagyok a kezedben.
-Ó, milyen megható, hogy végre rájöttél! Bizonyára nagyon nehéz lehetett neked kitalálni, hiszen ez
szerepelt a megállapodásunkban is. Én sosem ígértem neked oda a szívemet, legfeljebb csak a
testemet. Ne légy mohó!
A fiú undorodva még hátrébb húzódott.
-Kinek kell a te szíved? Az már csak egy megüszkösödött, fekete kődarab, ami szinte csoda, hogy
dobod! Telve vagy haraggal, és bosszúállással, Rea! Nem is tudsz semmi másra gondolni! Az
embereket emberszámba se veszed! Engem is úgy kezelsz, mint egy kutyát! Ha ezt így folytatod,
végül senki sem fog melletted maradni!
A lányt mélyen megalázták Arisztid szavai. Látszott a fiún, hogy őszintén és komolyan gondolta,
amit mondott. Valóban ennyire érzéketlennek tartja? Nem akart ezzel foglalkozni. Elfordult
Arisztidtól, hogy felállhasson. Miközben a nadrágját porolta, elrendezte arcvonásait. Nem
mutathatja ki, mennyire megbántódott. Amint úgy érezte, hogy sikerült összeszednie magát,
visszafordult. Addigra a fiú is visszanyerte lélekjelenlétét.
-Tudod, mit, Arisztid? Te sem vagy jobb nálam! Vagy nem azért csatlakoztál hozzám, hogy bosszút
állhass Orfeuszon, és közben kicsit elszórakozz a lábam között? Mocskos disznó vagy! De veled
ellentétben, erkölcscsősz uraság, engem ez nem foglalkoztat. Én nem csak nyavalygok, mint te,
hanem cselekszem is! Ha akarok valamit, megszerzem! Ez közöttünk a nagy különbség!
-Akkor sem vagy okosabb nálam!
-Bizonyítsd be! Ma megmutattam neked, hogy egy egészen egyszerű, és kivitelezhető tervvel
milyen nagy rést tudunk ütni a pajzsukon! Ez az én ötletemen alapult, de te vajon mit tudsz
kitalálni?
-Hát az biztos, hogy olyat, amitől véglegesen szakítanak egymással! Te épphogy csak kapargatod a
felszínt, apró kis viszályokat szítasz közöttük, de mire mentünk idáig vele? Semmire! Én viszont
elintézem őket egy életre!
Rea csípőre vágta a kezét.
-Kíváncsi vagyok, hogy gondolod ezt!
Arisztid kicsit visszavett a lendületből, de igyekezett nem elbizonytalanodni.
-Majd kitalálom hamarosan, és akkor értesítelek!
A lány a fejét csóválta.
-Jó! Viszont már nem várhatunk túl sokáig, úgy hogy kapd össze magad!

-Apa, szükségem van a segítségedre!

Dárius kíváncsian felnézett a papírokból. Dioméd lépett be dolgozószobájának ajtaján. Fia
tekintetében rég látott izgalom égett. Bármit is készült mondani, az igazán fontos volt számára.
-Hallgatlak!
Ám Dioméd figyelme elterelődött, mikor meglátta, hogy apja mivel foglalatoskodott idáig.
-Te azt a szerződést olvasod, amit a japánokkal fogok kötni? Párisz adta neked oda?
-Hé, nyugi! Csak áttekintem, hogy nincs-e benne valami buktató. Sima rutinellenőrzés.
A fiú a szemöldökét ráncolta.
-Nem arról van szó inkább, hogy át akarod venni tőlem az üzletet? Mert ha te úgy érzed, hogy
jobban tudnád csinálni nálam...
-Jaj, Dioméd, ezt már rengetegszer tisztáztuk! Neked kell a poszton maradnod. Én nem tehetek
mást, csak legfeljebb segítek neked a háttérből.
-Nahát, hogy ez milyen szépen hangzik! Csak kár, hogy én valami oknál fogva azt érzem, nem
vagyok más, mint egy báb, akit te dróton rángathatsz. Vagy valamiféle dísztárgy, amit mutogathatsz
a világnak, de igazából a te kezedben van az irányítás?
-Félreérted a helyzetet! Sokra becsüllek, fiam! Tudom, hogy jól végzed a munkádat. Míg én a
 253

börtönben voltam, akkor is remekül helytálltál. De az utóbbi időben..., megjegyzem, érthető okok
miatt, kicsit figyelmetlen vagy.
-Ezt most az olasz ügyfelek miatt mondod? Pedig esküszöm, apa, hogy nem az én hibámból léptek
vissza! Meg tudom magyarázni!
Dárius felemelte a kezét.
-Nem szükséges! Semmi baj, Dioméd! Tényleg! Viszont azt neked is el kell ismerned, hogy nem ez
életed legboldogabb időszaka. És rengeteget iszol! Ez mind rányomja bélyegét a tárgyalásokra, és
minden másra is.
A fiú kénytelen volt ezt elismerni.
-Sajnálom! Nem akartam felelőtlen lenni.
-Fiam, az üzlet kemény világ! Ott nincs senki, aki türelmesen megvárná, hogy kicsit rendbe jöjjön
az életed, és újra a régi fényedben tündökölj. Olyanok, mint a cápák! Ha vérszagot éreznek,
támadnak. Nincs kegyelem, ez a szabály.
-Tudom.
-De a családod az más! Mi kiállunk melletted, és segítünk neked a felépülésedben. Ki így, ki úgy.
Én például úgy, hogy leveszem a munka terhét a válladról addig, míg vissza nem tudod venni tőlem.
Dioméd fáradtan lerogyott az egyik bőrfotelba. Egészen eddig a pillanatig nem is tudatosult
benne, hogy mennyire mélyre süllyedt, és hogy ez mennyire megviselheti a körülötte élőket.
Homlokát a tenyerébe támasztotta, csukott szemét a szokásos mozdulattal dörgölte meg. Aztán
mélyen felsóhajtott, és újra az apjára pillantott.
-Oké, elnézést kell kérnem, amiért úgy rád támadtam! Mostanában tényleg kicsit szarul vagyok... És
szégyellem is magam miatta! De az jól esik, hogy mellettem állsz a bajban.
Dárius elmosolyodott.
-Elég kemény szoktam veletek lenni, hiszen férfit akartam belőletek nevelni, nem szánalmasan
vinnyogó kis patkányokat. Néha egy-két atyai pofon is csattant, elismerem, de minden a ti
érdeketekben történt. Viszont mondj egy olyan esetet, mikor szükséged volt rám, mikor a
segítségemet kérted, és én nem rohantam hozzád! Volt ilyen?
-Nem, soha! És ne hidd, hogy ezt elfelejtem neked. De most újra kérnem kell tőled egy szívességet.
-Csak bátran! Én hallgatlak!
-Van egy tervem! Ugye, holnap lesz az utolsó találkozó Nikével az ügyvédnél?
-Igen. Ha most sem sikerül megállapodni vele, akkor már csak a tárgyalás marad. Miért?
-Mert úgy döntöttem, hogy többé nem fogok csúszni-mászni a feleségem előtt!
-Ez igencsak dicséretes, fiam! A nőket móresre kell tanítani, ha azt akarod, hogy
engedelmeskedjenek neked! Kérdés, te ezt miképp akarod elérni nála?
-Elsőnek is, többé nem ajánlunk neki pénzt! A múltkor is felesleges volt, hiszen láttad, egyáltalán
nem érdekli, milyen magas az összeg.
-Mert csak bosszút akar!
-Bizony! Ezért is felesleges továbbra is meghunyászkodnunk előtte, mert attól csak felbátorodik.
Fenyegetőzik? És mégis kit érdekel? Napvilágra fogja hozni, hogy impotens vagyok? Majd én
eloszlatom minden kétségét ebben a témában!
Dárius a fejét csóválta.
-Ó, te jó ég! Gondolhattam volna... Te dugni akarsz vele.
-Csak tisztázom a feleségemmel a helyzetet!
-Dioméd, előttem nem kell fellengzős, nagy szavakat használni. Értem én, mit akarsz, de tudd, hogy
nem támogatlak ebben. Talán a büszkeségedet helyreállítanád vele, de a végén neked sokkal jobban
fájna, mint neki.
-Ebbe nem szólj bele, apa!
A férfi mérgesen fújtatott.
-Önfejű gyerek! Sosem hallgattál a jó szóra, mért pont most kezdenéd el, nem igaz? Azt is mondtam
neked, hogy ne vedd el ezt a kis pincérnőcskét. Én már akkor biztos voltam benne, hogy csak egy
 254

haszonleső szajha. De hallgattál rám? Nem! És mi lett a vége?

Dioméd csak legyintett.
-Ez most más!
-Hogy volna már más?! Azt hiszed, nem ismerlek? Hogy nem ismerem a saját fiamat? Ha továbbra
is ezt az átkozott nőt hajtod, abba belepusztulsz! Már most egy csődtömeg vagy! Könyörgöm hagyj
föl a reménnyel, hogy visszamegy hozzád!
-Ne aggódj, apa! Már nem szeretem Nikét.
Dárius félig leeresztett szemhéja mögül tanulmányozta fiát. Fekete tekintetében szomorú
bölcsesség lakozott.
-Mért nem hagyod annyiban a dolgot, Dioméd? Menj, nézz más nő után! Rengetegen epekednek
utánad. Kapd el az egyiket, úgy sem fog tudni róla Maja! Egy-két titkos viszony minden férfi
életébe belefér. Hidd el nekem, felesleges volna lefeküdnöd a feleségeddel!
-Ezt majd én eldöntöm!
-Jó! Remélem, hogy okosan fogsz dönteni. De aztán ha rosszul sülnek el a dolgok, ne szaladj
hozzám sírva! Én unom már, hogy állandóan csak a legjobbat akarom neked, de te tudomásul sem
veszed tanácsaimat. Szavaim akár a falra hányt borsó.
Dioméd figyelmen kívül hagyta a szentbeszédet!
-Akkor számíthatok rád?
-Mégis mit kellene tennem? Tartsam a gyertyát?
-Nem egészen! Elég lesz csak azt megoldanod, hogy senki ne nyissa ránk az ajtót.
-Szóval álljam útját Ixionnak és Eufrozinának? Pazar!
-Nyugi, hamar végzek!
-Hát ez az! Nem elég, hogy nagy hülyeségre készülsz, de még azt se csinálod jól!

XIX. fejezet

Dárius még soha életében nem érezte magát ennyire idiótának. Csak az az egy gondolat
vigasztalta, hogy mindezt a fiáért teszi. Ha nem Diomédről volna szó, már itt sem volna. Merthogy
szánalmas módon ott álldogált az ügyvédi irodaház aulájában, és arra készült, hogy föltartóztasson
mindenkit, aki föl akart menni az emeleten lévő tárgyalóterembe. Dioméd már fönt várakozott, és
épp most lépett be Niké is a kapun. Ahogy elhaladt mellette, az a pimasz némber még pofákat mert
vágni hozzá. Dárius nem szólt hozzá egy szót sem, pedig kedve lett volna alaposan kiosztani
drágalátos menyecskéjét. Talán a fiának igaza van, tényleg ideje lesz már végre megtanítani
kesztyűbe dudálni őt, és ki más tudná leginkább elvégezni ezt a feladatot, mint a saját férje?
-Szuka...- suttogta gyűlölettel, miközben gyilkos tekintetével követte Niké egyre távolodó alakját.
De magában való mérgelődését váratlanul félbeszakította Ixion érkezése. Az ügyvéd úr nem
sunnyoghat csak úgy el mellette! Dárius elé állt, mire a másik is megtorpant.
-Oh, Angelopulosz úr! Üdvözlöm!
Nem fogtak kezet. Egy ideje már a kötelező udvariassági köröket sem volt hajlandó megtenni. Ez
a féreg itt vele szemben képes volt szövetkezni Nikével ellene. El kell ismernie, merész húzás volt
tőle. Olyasmi, amit ki sem nézett volna ebből a tésztaképű paprikajancsiból. De ettől még nem volt
kevésbé dühös rá.
-Beszélgessünk!- döntötte el.- Ezt amúgy is régóta halogatjuk már.
-Elnézést, de azt hiszem, most sokkal fontosabb volna fölmennünk, és elkezdenünk a fia
békítőtárgyalását.
Ixion ellépett mellette, de Dárius újra elzárta testével az útját.
 255

-Felesleges így sietni! Különben is Eufrozina még nincs itt. Nélküle pedig nem kezdhetjük el, igaz?
-Egyáltalán eljön ma az unokahúga?
-Biztosított a jelenlétéről.
-Hm...- az ügyvéd gyanakodva lepillantott méregdrága karórájára, aztán újra föl rá.- Késik! Talán
mégsem ártana, ha felhívnánk őt.
-Na aggódj, Ixion, az előbb hívtam! Azt mondta, már úton van.
Természetesen hazudott. Akit hívott, az nem Eufrozina volt, hanem Párisz. Megkérte barátját,
hogy egy kicsit tartsa fel unokahúgát, hogy ne tudjon időben ideérni. Eközben az ügyvéd, mintha
csak sejtené az igazságot, elkomorodott. Egyre ingerültebben igazgatta nyakkendőjét. Látszott rajta,
hogy kellemetlen számára Dáriussal kettesben lenni. A férfi erre elmosolyodott.
-Javasolhatok valamit? Ne unatkozzunk addig, amíg megjön Eufrozina, inkább tisztázzuk a
közöttünk lévő félreértéseket!
-Ööö... Nem tudom, hogy mire gondol, Angelopulosz úr!
-Ixion, térjünk a lényegre!
-Kérem...
Dárius megunta a játszadozást. Hangja keményen csattant, tekintete pedig olyan félelmetesen
elsötétedett, hogy a mindig higgadt ügyvéd is hebegni kezdett.
-Tagadod, hogy aljas módon hátba támadtál? Hosszú évekig engem szolgáltál, és én cserébe
felemeltelek a nyomorból. Ez itt mind,- mutatott az elegáns bútorokra és a meghökkent
recepciósra.- mindent az én pénzemből tudtad megvalósítani! Tudod jól, hogy nélkülem a neved
még mindig egy fabatkát sem érne a szakmában! Erre ellenem fordulsz, és segítséget nyújtasz
embereknek abban, hogy tönkretegyenek engem és a fiamat? Van fogalmad róla, kivel packázol?!
-Uram...
Dárius teljesen elvesztette a türelmét. Megragadta Ixion zakójának elejét, és durván magához
rántotta. Az ügyvéd halálra rémülten vinnyogni kezdett.
-Szóval félsz? Helyes! El kellene, hogy törjem mindkét lábadat, amiért...
-Dárius!- kiáltott rá Eufrozina.- Az Isten szerelmére, engedd el őt!
Felnézett, és valóban ott volt az unokahúga. Eufrozina szinte futva sietett be az ajtón testőrével a
nyomában. Amint odaért hozzájuk, a nő csípőre tett kézzel felhorkant.
-A francba, te mégis még hány pert akarsz a nyakadba?! Megfenyegetsz egy jogi képviselőt ennyi
szemtanú és kamerák kereszttüzében? Ennél értelmesebbnek hittelek!
-Ez nem a te dolgod, úgyhogy ne szólj bele!
-Megint vissza akarsz menni a börtönbe?!
-Eufrozina, most már komolyan kezdesz te is kihozni a sodromból!
Ixion hol egyikükre, hol másikukra nézett.
-Angelopulosz úr, én hajlandó vagyok elfelejteni ezt a kis incidenst, ha most elenged.
Eufrozina bólintott.
-Jó ötlet! És ha már befejeztétek a civakodást, akkor akár foglalkozhatnánk azzal, amivel kell. Mért
nem megyünk fel az emeletre?
Dárius hezitált egy kicsit. Ha bajt kever, az tényleg következményekkel fog járni. De ha most
elengedi az ügyvédet, akkor már nem lesz különösebb oka annak, hogy továbbra is itt lent
maradjanak, ami azt jelentené, hogy cserbenhagyta fiát. No, most mi lesz? Végül döntött.
Alaposan behúzott egyet Ixionnak.

Dioméd türelmesen várta feleségét. Ideje végre harcba szállniuk egymással, úgy istenigazából.
Nem, már szó sem lehet közös megegyezésről, a dolgok elmismásolásáról, vagy bármi ehhez
hasonlóról. Niké, az a kis céda, kiásta ellene a csatabárdot, és ő nem fog többé úgy tenni, mintha
minden rendben volna közöttük. Most megmutatja a nőnek, hogy ki az úr a házban!
 256

Felesége pontosan érkezett, mint mindig. Amint fölért a lépcsőn, a férfi gyomra megremegett. Az
izgalomtól felpezsdült a vére, és forrón bugyogott ereiben. Legszívesebben felnyögött volna a nő
ínycsiklandozó látványától, de még időben visszafogta magát. Niké soha nem jöhet rá, milyen eget
verő hatással van még mindig rá.
Nem mintha valószínűleg nem tudná. Ezek a pirinyó ribancos ruhák mind azt hirdették, hogy
bizony bánhatja, amiért elvesztette őt. Ma is ez a miniszoknya, bársony-kék fölsővel... Merevedése
szinte átszúrta sliccét. Élvezettel képzelte el, hogyan fogja lehámozni feleségéről a göncöket. De
ami még viccesebb, hogy Niké még nem is sejti, hogy ez tényleg meg fog történni.
Kellemes álmodozását megzavarta egy gondolat. Mi lesz, ha majd más férfiak is szemet vetnek az
ő tulajdonára? Vadul feldobogott a szíve, amint lelki szemei előtt megjelent egy kép, amelyben
felesége nem az ő karjában, hanem valaki máséban van. Ami még fájóbb volt, hogy ez nagyon is
lehetséges most, hogy rohamosan közelednek ahhoz a ponthoz, ahol örökre szétválnak útjaik.
Ám mielőtt ez eljönne, ma hagy egy kis emlékeztetőt magáról Nikének. Akár nevezhetjük
búcsúajándéknak is. Vagy büntetésnek, amiért mindennek ellenére még mindig szereti őt?
Nem volt ideje tovább ezen agyalni, mert Niké megállt előtte, és gőgösen felvetette az állát.
-Na mi van? Most beengedsz, vagy sem?
-Tessék, hölgyem!- hajolt meg előtte Dioméd gúnyosan.
Felesége királynő módjára bevonult a szobába, mire ő becsukta maguk után az ajtót. Csak mikor a
kulcsot is ráfordította, akkor fordult felé Niké. A nő döbbenten nézett rá.
-Mit jelentsen ez? Hiszen nincs is itt senki! Hol van Ixion? És a te ügyvéded? Elmarad a
megbeszélés? És erről mért nem szólt nekem senki?!
-Nem marad el. Megtartjuk! Csak mi ketten...
Dioméd nem bírta megállni, hogy el ne vigyorodjon. Niké a homlokát ráncolta.
-Jól mulatsz, te hülye? Azt hiszed, hogy nekem van időm ilyesmire? De esküszöm, hogy megbánod
még, amiért feleslegesen jöttem el ide! Többet ne forduljon elő ilyesmi!
Láthatóan ezzel a nő le is zárta a témát, és készült volna távozni, de férje csak nem mozdult az
ajtóból. Dioméd egyre csak állt ott előtte szótlanul, komor tekintettel. Már elszállt minden jókedve.
Niké most először belenézett a szemébe. Végre észrevette azt, ami idáig is feltűnhetett volna neki,
ha nem csak magával lett volna elfoglalva. A férfi pusztító hangulatban volt. Saját érdekében
hátrálni kezdett tőle, de már késő volt. Dioméd úgy követte őt, mint egy vadász, aki épp becserkészi
áldozatát.
-Engedj ki!- kérte remegő hangon.
A férfi megvetően felnevetett.
-Te itt és most nem parancsolhatsz nekem, drága feleségem. Ami azt illeti, soha többé nem tűröm el,
hogy tiszteletlenül viselkedj velem! Elegem lett a megaláztatásaidból...
Niké nyelt egyet. Ennek ellenére kihúzta magát, és igyekezett bátran viselkedni.
-Látom, végre rátaláltál a hangodra! Minek köszönhető a változás?
-Meglepődtél? Tényleg azt hitted, hogy én csak egy kis senkiházi vagyok, akivel úgy
játszadozhatsz, ahogyan csak akarsz? Tévedtél! Mert én egy igazi férfi vagyok, aki most megadja
neked azt, ami jár!
A nő szánakozva végigmérte Diomédet.
-Nem hiszem, hogy bármi ilyesmire képes lennél. Úgy meg főképp nem, hogy nálam vannak a
piruláid! Vagy ilyen könnyen megfeledkeztél a kis problémádról?
-Kit érdekelnek a gyógyszerek? Nincs szükségem semmire, ahhoz hogy felálljon! Bebizonyítsam?
Niké még mindig nem vette komolyan őt.
-Nekem akarsz hazudni? Mire jó ez, Dioméd? Etess mást ezzel a baromsággal, az talán még hinne
is neked, de csak addig, amíg én úgy nem döntök, hogy az egész világ tudomására nem hozom,
hogy Viagrát szedsz.
-Nem, nem szedek. Apa sima placebót adott. Nemrég árulta el nekem az igazságot.
-Placebót? Miféle átlátszó kifogás ez?
 257

-Ellenőrizd, ha akarod!
-Meg is fogom tenni! És aztán a képedbe vágom, hogy micsoda egy hazug csaló az apád! Majd
puszta szórakozásból kitálalok mindent az egyik újságnak!
A férfi elvesztette az önuralmát.
-Elég!- ordított rá feleségére.- Figyelmeztetlek, hogy többé nem merj engem fenyegetni! Különben
is van egy biztos módszerem arra, hogy közösen utánajárjunk a dolognak, de te azt nem fogod
élvezni!
Dioméd erősen megragadta a nőt, és az asztalnak lökte. Aztán durván megfordította, és az asztalra
hasaltatta. Niké felháborodottan felkiáltott, és igyekezett kiszabadulni szorításából, de nem sok
sikerrel. A férfi rátette egyik tenyerét a hátára, és szilárdan lent tartotta, míg a másik kezével a
szoknyája alatt kutakodott.
Dioméd váratlanul elmosolyodott. Végre érezte a hatalmát! Ez volt az, ami a legjobban hiányzott
neki. Uralma alá akarta hajtani feleségét, és belé mártózni, hogy egy életre megjelölhesse őt. Férfi
ösztöne ezt diktálta neki, és még soha nem azonosult ennyire teste, lelke és az akarata. Kellett neki
ez a nő. Niké az övé volt!
-Szállj le rólam, te állat!- sikoltozta közben a nő.
-Rendben. Amint végeztem veled.
Aztán minden nagyon felgyorsult. Dioméd már benne is volt hátulról a feleségében. Niké
felnyögött, az elején a fájdalomtól, később a gyönyörtől. A férfi csípője hevesen mozgott, képtelen
lett volna lassítani a tempón. Annyira jó érzés volt nedvességtől csöpögő, szoros nőiességében
lenni, hogy tudta, menten el fog élvezni, ha nem áll meg. Ezen a nő egyre kéjesebb sóhajai sem
segítettek. Lihegve, elhomályosult szemmel lepillantott kettejükre. Az eszét szinte elvesztette,
mikor meglátta felesége csinos kis seggét a hasa előtt himbálózni. Valóban, látványnak ez sem volt
utolsó, de mégsem erre akart emlékezni utoljára. Merthogy ez az utolsó szeretkezésük, az biztos.
-Várj!- állította le Nikét, aki egyre csak tolatott volna hátra, miközben ő kihúzódott belőle. A nő
panaszosan felhördült. Kínjában az asztalt kaparta.
-Most meg mit csinálsz?!
Ingerült hangjából tisztán kivehető volt a kielégületlenség. Dioméd megint elvigyorodott. Imádott
Nikével lenni, mert hiába a pokolba kívánták egymást, szex közben akkor sem tudta megjátszani
magát. Előtte is, utána is dobálózhatnak méregtől átitatott szavaikkal, de közben nem... Nem, ez a
pillanat csak az övéjük volt, és semmivel sem rontották volna el.
A férfi ellágyulva, kedvesen megfordította feleségét, akinek lázasan csillogtak kék szemei a
vágytól. Gyönyörűnek találta arcát, ahogy kipirult a szenvedélytől. Ajka megduzzadtak,
valószínűleg a sok harapdálástól, ami Niké szokása volt.
-Látnom kellett téged.- suttogta gyengéden.- Hátulról nem tudhatom, milyen a tekinteted. A
szemedbe akartam nézni.
Niké elmosolyodott. Ujjaival akaratlanul is megcirógatta férje állát.
-Dioméd...
-Igen?
-Dioméd.
-Ez az, bébi! Mondd még a nevem! Mondd ki százszor! Nem is! Ezerszer!
Ám mielőtt kívánságát teljesíthették volna, hevesen megcsókolta feleségét. A nő engedelmesen
megnyitotta előtte a száját, nyelvük első erotikus összetalálkozásra térdei szinte beleremegtek. Oh,
mennyire hiányzott neki ez! És milyen jó újra beletúrni a hajába... Az illata, az íze, ezt mind-mind
meg kell jegyeznie, hogy sose felejtse el, milyen volt Nikével lenni. És ahogy megint tudatosult
benne, hogy ez az utolsó együttlétük, még kétségbeesettebbé vált.
Miközben felesége édes ajkait továbbra is mohón falta, érintésével lent okozott neki örömet. Niké
ezt úgy hálálta meg, hogy szintén kezelésbe vette őt. A férfi lehunyt szemmel felmordult. A
következő pillanatban már a padlón voltak, és türelmetlenül maga alá gyűrte a nőt. Megint belé
hatolt, de most figyelt arra, hogy elnyújtsa élvezetüket. Hosszú, lassú lökésekkel fokozta a nőben a
 258

beteljesülés utáni vágyat. Felesége cserébe úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Éles
körmeivel Dioméd fenekébe mart, egyre mélyebbre és mélyebbre húzva őt magába. Apró kis
zihálásaival az őrületbe kergette a férfit.
Dioméd egyszer csak felkönyökölt, aztán lenézett rá, és a látványtól elállt a lélegzete. Igen,
pontosan így kísértette őt Niké az álmaiban! Kócosan, fejét a szőnyegbe vájva, hátát ívbe feszítve
az orgazmustól. Amint hüvelye egy utolsót rándult férfiasságán, ő is követte őt a mennyországba.
Amint magját feleségébe eresztette, kimerülten lerogyott rá, és percekig egyikük sem mozdult.
Később is csak azért fordultak meg, hogy ő legyen alul, és hogy ne nyomja a kemény padló felesége
hátát. De Nikét egy centivel sem engedte távolabb magától. Egyik karjával szorosan ölelte őt,
miközben a másikkal elégedetten simogatta a nő karját, combját, lábát, fenekét, hátát...
Ez itt mind az övé! Egyedül csakis az övé! Nincs az az Isten, hogy átengedje valaki másnak!
Alakuljon bárhogy az élet! Még ha külön is fognak élni, akkor sem érhet hozzá senki más! Az
összes férfit, aki közelíteni merészel a feleségéhez, azt kiheréli. Soha, senki sem tudhatja meg,
milyen érzés Nikében lenni. Csak az övé ez a kiváltság, és csak ő okozhat gyönyört a feleségének.
A nő összerándult, ami felkeltette Dioméd kíváncsiságát. Enyhén felemelte a fejét, hogy
lepillantson rá, de mindenhol csak szőke hajzuhatagot látott, ami eltakarta Niké arcát. Gyengéden
felemelte felesége állát, mire leesett neki, hogy zokog.
-Ó, édesem... Latria mou! Ne sírj, életem!
Finoman letörölte a könnyeket, de Niké elhúzódott tőle. Felállt, és elrendezte magán ruháját.
Eltávolodásával fájdalmas űrt hagyott Dioméd lekében.
-Ez tévedés volt!- jelentette ki a nő.
-Nem!- ült fel kétségbeesetten a férfi.- Nem akarom, hogy elhagyj!
-Már meghoztuk a döntésünket.
-Vissza lehet csinálni! Semmibe nem telne közölni ügyvédeinkkel, hogy mégsem akarunk válni.
Niké, gyere vissza hozzám!
-Nem lehet, Dioméd! Én nem voltam boldog melletted.
-Újra kezdjük! Ígérem neked...
-Nem! Hát nem érted, hogy nem?! Nem akarom!
A nő eltaszította kérlelő karját, és kirohant az ajtón. Dioméd hiába kiáltott utána, semmi értelme
nem volt. Niké újfent elutasította őt. Ideje volna már végre megszoknia a gondolatot, hogy köztük
mindennek vége. Csak ez a fájdalom ne lenne, ami szinte ketté tépi a szívét...

Niké űzött vadként menekült le a lépcsőn. Könnyei elhomályosították látását, ezért is történhetett
az, hogy megbotlott az egyik fokon, és elesett. A bokája iszonyatosan lüktetett, ő még sem érezte. A
lelkét maró kín ennél sokkal-sokkal nagyobb volt. Mióta elhagyta férjét, most először állt közel
ahhoz, hogy megint belesüppedjen a depresszióba, és önkívületben fetrengjen itt a földön. Alig
tudta össze szedni minden erejét ahhoz, hogy józan maradjon.
-Oh, Istenem... Dioméd! Dioméd, szeretlek! Szeretlek!- suttogta megtörten.
Kezét a szája elé kapta. Nyöszörögve, levegő után kapkodva zokogott. Legszívesebben itt helyben
meghalt volna. Még az sem lett volna rosszabb, mint az, hogy el kellett szakadnia a férfitól. Minden
vágya az volt, hogy vele maradhasson. De ha visszamenne Diomédhez, az önáltatás lenne. Nem,
nekik már nincs többé közös jövőjük, ahhoz túlságosan tönkretették a kapcsolatukat. Elrontották...
Végérvényesen...
Végre kicsit csitult a roham, és már nem érezte azt, hogy menten megfullad. Nyelt egy párat,
aztán letörölte arcát. Muszáj lehiggadnia! Utána minden rendben lesz. Megint visszaszoríthatja
érzéseit abba a ketrecbe, ahol a helye van. Ideje végre újra az eszét használnia! A szerelem idáig
nem vezette sehova, csak a romlásba döntötte. El kell temetnie Diomédnek még az emlékét is, hogy
újra a bosszú tervére koncentrálhasson!
 259

Viszont amint a férfi képe újra betolakodott fejébe, ő megint elgyengült. Könnyei kiapadhatatlanul
szivárogni kezdtek szeme sarkából. Dioméd elérte, amit akart, az övéje lett. Minek áltatja magát?
Hiszen, mindig is az övé volt! Sosem tudott ellenállni neki, amit szégyellt. Ha csak eszébe jutott,
hogy milyen engedelmes rabszolgaként vetette magát alá férje akaratának... De a szex része még
nem is bántotta annyira, mint ami utána következett. Az a kedves simogatás a hátán, a gondoskodó
érintése, a birtokló csókja...
Mért hitette el vele, hogy ők ketten összetartoznak? Mért ilyen kegyetlen a férje? Hiszen tudja az
igazságot, hogy Dioméd már rég nem szereti. Hogy is szerethetné? A legjobb esetben is csak
utálhatja. Hiszen Niké nem kímélte őt az utóbbi időben. Ha van rá módszer, hogyan lehet megalázni
egy férfit, hát ő azt megtette. Minden lehetségest megtett azért, hogy Dioméd soha többé ne akarja
őt. És mégis... még mindig azért könyörög, hogy menjen vissza hozzá!
A nő idegesen beleverte fejét a falba. Minél erősebben csapkodta, annál jobban fájt, de még így
sem tért észre. Mikor tanulja már meg, hogy bármilyen szomorú kutyaszemeket is vet rá Dioméd,
nem hihet neki?! A férje nem szereti őt, és kész!
Niké viszont annál inkább. Soha még ennyire nem szenvedett, mint most, miközben el kellett
nyomnia magában a vágyat. Ha csak férjére gondolt, máris azt érezte, hogy belepusztul, ha nem
láthatja őt. Dioméd nem érdemelte meg szerelmét, de ez mit sem számított. Egy dologban
reménykedhetett, hogy talán, ha az istenek kegyesek hozzá, akkor egy napon parázzsá fog szelídülni
a testét-lelkét felemésztő lángok. Hogy talán majd eljön az a nap, mikor nem kell minden este
álomba sírnia magát. Ez a talán éltette még, különben feladta volna a harcot.
Lassan újra lábra kecmergett, aztán botladozva lement a második lépcsősoron. Minden egyes
foknál felszisszent, amint sérült bokájára nehezedett a súlya. Amint leért, egy érdekes életkép tárult
a szeme elé: Ixion a földön fekszik, orrából ömlik a vér, Dárius fölé hajolva készül az újabb ütésre,
Eufrozina pedig igyekszik szétválasztani őket. Nikét talán még foglalkoztatta volna is a dolog, ha
nem éppen most omlott volna össze az egész élete. Ezért hát tudomást sem véve róluk, odabicegett
apósához, hogy megmutassa neki a táskából kivett potencianövelő gyógyszert.
-Ez itt,- lengette Dárius orra előtt a kapszulás dobozt.- csak placebo?
A férfi elengedte Ixiont, hogy felegyenesedjen, mire az ügyvéd szánalmasan makogások közepette
Eufrozina háta mögé húzódott. Dáriust viszont úgy tűnt, már nem érdekli a verekedés. Végigmérte a
őt tetőtől-talpig. Niké sejthette, mit láthat. Szakadt fölső, gyűrött szoknya, kócos haj és kivörösödött
szemek. Minden idegösszeomlást megélt nő így nézne ki egy gyors numera után.
-Válaszolna végre?- kiáltott rá apósára.
-Minek kérdezel, ha tudod a választ? Bizonyára a fiam alaposan, minden kíváncsiságodat
kielégítően felvilágosított téged az igazságról.
Niké elsápadt Dárius pimasz mosolyát látva. Az összes indulat, ami benne volt, most összegyűlt,
és egyszerre kirobbant belőle. Fülsértő rikoltozását még a Mars bolygón élők is hallhatták.
-Maga undorító, senkiházi rohadék! Aljas gengszter! Egy mocskos, tetű szemétláda! Egy...- amint
kifogyott a sértésekből, nemes egyszerűséggel csak hozzávágta apósához a gyógyszeres dobozt.- Ha
tudni akarja, maga miatt ment tönkre a házasságom Dioméddel! Büszke lehet rá, hogy áskálódásai
ellenem célt értek! Most biztosan boldog, de majd én letörlöm a vigyort az arcáról! Addig nem
nyugszom, amíg el nem számolunk! Maga önző dög!
A férfi reagálását meg sem várva kicsörtetett az irodaházból. Aki mellett elhaladt, az mind leesett
állal bámult rá.

Dáriust nem különösebben érdekelte Niké véleménye. Ixion felháborodása és Eufrozina

értetlenkedése sem tudta meghatni. De mikor Dioméd lejött a lépcsőn, és tekintetében meglátta a
legreménytelenebb szomorúságot, az az ő szívét is összetörte. Bármi is történt odafent az emeleten,
az nem tette boldogabbá a fiát.
 260

A két ügyvédet pillanatok alatt lerázta, hogy csatlakozhasson Diomédhez, és együtt kimenjenek a
kocsihoz. Ám mielőtt beszálltak volna a Lexusba, Dárius megtorpant. Fia vállára tette a kezét, hogy
felhívja magára a figyelmét.
-Gyere! Nekem még nincs kedvem hazamenni. Üljünk be ide a cafenionba, és lazítsunk egy kicsit!
-Nekem nyolc!
Leültek a teraszon lévő egyik asztalhoz, és rendeltek egy kávét. Sokáig csak csendben várakoztak,
hallgatták a többi vendég, az utcán bolyongó turisták és az elrobogó autók együttes zaját.
Verőfényes nyári nap volt, de Dioméd hangulatához mégis jobban illet volna egy borús éjszaka.
Dárius elgondolkodva a fiára nézett, és úgy döntött, nem kerüli tovább a forró kását.
-Tehát, mi volt?
-Lefeküdtünk.
-Ezt eddig is sejtettem! De nem értem, mitől vagy így lelombozódva. Mégsem jött össze neked?
-Dehogynem! Jó volt.
-Nem ellenkezett?
-Talán az elején. De nem sokáig.
Dárius gúnyosan elhúzta a száját.
-Hazudós kis szuka! Mind ilyenek, fiam! A nők imádják kelletni magukat, meg az orrodnál fogva
vezetni, de ha keményen megadod neki, ami jár, rögtön kezesbáránnyá válnak. És megleckéztetted?
Dioméd egyre csak a semmibe meredt. Aztán vállat vont.
-Nem hiszem! Szerintem ahhoz túlságosan élvezte a dolgot.
-Mert sült bolond vagy, azért! Még ennyi idő után sem jöttél rá, hogy ő nem szeret téged?! Te hiába
kényezteted, imádod őt, kiteszed neki a szíved-lelked, ha nem megy vissza hozzád!
-Ne aggódj, apa, most már felfogtam.
Dárius hosszan, mérgesen felsóhajtott.
-Jaj, fiam! Ugye, nem? Mondd, hogy nem könyörögtél neki! Így volt, igaz? Megkérted rá, hogy
próbáljátok meg újra?
-Gyakorlatilag térden állva könyörögtem neki.
-Hülye balek! Hát te tényleg semmiből nem tanulsz?!
-Ne haragudj, apa, végig igazad volt! Hallgatnom kellett volna rád.
-Áh, én már nem is mondok semmit! Teljesen felesleges! Biztosan azt hiszed, mikor óva intelek
valamitől, hogy csak a rosszat akarom neked, pedig pont ellenkezőleg! Nem értem, mért nem
veszed legalább egyszer fontolóra a tanácsaimat? Igaz, hogy mondtam neked, hogy hagyd őt békén?
Mondtam, hogy keress másik nőt, akin kiélheted vágyaidat! És most tessék itt tartasz megint!
Hanyadszorra aláztad meg magadat előtte? Vagy már nem is számolod?
-Tudom, hogy megérdemlem.
Dárius ingerülten elhallgatott, mikor a pincér meghozta kávéikat. Letette eléjük, aztán diszkréten
távozott. Ő belekortyolt a méreg erős fekete löttybe, ezzel szemben Dioméd hozzá sem nyúlt a
sajátjához. A pislogáson kívül életjelt nem adott magáról. És Dárius bármilyen dühös volt rá, most
egy csapásra elmúlt. Helyette elárasztotta szívét megint az a tehetetlenség érzése, ami rosszabb volt
bárminél. Nem akarta, hogy fia megrekedjen ebben a zombi állapotban, de nem tudta, hogyan
húzhatná ki onnét.
-Jól van, Dioméd, fel a fejjel! Szerintem még nincs semmi sem veszve! Hallottad már azt a
mondást, hogy ha egy ajtó bezárul, akkor két másik nyílik helyette? Ez az én jelszavam, és
mostantól a tiéd is! Rengeteg lehetőség áll előtted, csak élned kell vele!
-Ne aggódj, apa, ez csak egy válás! Már több millió ember túlélte, mért volnék én különb náluk?
A reménykedő szavak ellenére Dárius nagyon is látta fián, hogy az éppen csak tartja magát. Talán
vigasztalhatta volna azzal Diomédet, hogy Niké is elég ramatyul nézett ki nem olyan rég. Menyének
mindkét szeme ki volt sírva, ami azt jelentette, hogy őrá is hatással van ez az egész, még ha nem is
akar visszamenni a férjéhez. De ha megosztaná ezt az információt Dioméddel, ez a bolond gyerek
még a végén teljesen téves következtetést vonna le belőle, és újra reménykedni kezdene abban,
 261

hogy helyrehozhatja házasságát. És ezt Dárius nem akarta. Inkább gyorsan a lényegre tért, hogy a
valóság talajára húzhassa fiát.
-Akkor hát marad a bírósági tárgyalás?
-Nem tudtunk peren kívül megegyezni.
-Mindegy, amint lezajlik a procedúra, te feleségül veszed Maját! Ideje lesz lassan megpecsételnünk
Hektorral a megállapodást.
-Ezt hogy érted?
-Szólok az asszonyoknak, hogy rendezzenek egy kis eljegyzési bulit pár nap múlva. Csak így a szűk
családon belül. Nem kell megijedned!
-Nem ijedtem meg.
-Ez azt jelenti, hogy beleegyezel?
-Mi mást tehetnék?

Lionel amint hazatért, bosszankodva tapasztalta, hogy az árammal már megint gondok vannak.
Magában átkozódva lement a pincébe, hogy utánanézzen a dolognak. Hetek óta nyüstöli feleségét,
hogy hívjanak ki egy villanyszerelőt, de kérése süket fülekre talált minden alakalommal. Pénelopé
büszke asszony volt, és nem akarta, hogy Lionel akárcsak egy drachmát is az ő házára költsön. Félt
attól, hogy a környéken utána mindenki azt beszélné, hogy a pénzéért ment hozzá feleségül. A férfi
gyakorlatilag könyörgött neki, hogy legalább csak a legalapvetőbb felújításokra áldozzanak, ha
másra nem is. De Pénelopé megmakacsolta magát, és így történt az, hogy a házuk valóban úgy
nézett ki, akár egy romhalmaz, ami csoda, hogy a fejükre nem esik. Arról nem is beszélve, hogy
fűtéssel és az árammal folyamatosan problémák voltak. Úgy, ahogy van, az egészet ki kellene
cserélni egy modernebb felszerelésre, de ezt az asszony már végképp nem engedné neki.
Miközben kis elemlámpájával világított magának, óvatosan lépkedett le azon a rozoga lépcsőn. A
fapalló annyira nyikorgott, hogy rettegett tőle, egyszer beszakad a súlya alatt. Nem volna kellemes
nyakát szegni, és itt halni meg ebben a dohos pincében. Habár azt szokták mondani, hogy a veszély
onnét jön, ahonnét nem is várják. Lehet, hogy betegre aggódja magát emiatt, és közben teljesen más
fog végezni vele? Micsoda morbid gondolatok... Illenek ehhez a bűzös, hideg, nedves helyhez.
Épphogy legyőzte undorát, mikor eszébe jutottak fiának becsmérlő szavai. Az oké, hogy igaza
volt, és tényleg elég lepukkantnak néz ki Pénelopé háza, de nagy tiszteletlenség volt Arisztidtől ezt
így az arcukba vágni. De hát mit is várt tőle? Az a gyerek amúgy sem hajlandó pozitív véleményt
mondani semmiről se. A szajha anyján kívül senkit nem tisztel. Lionel még mindig forrt a méregtől,
ahányszor csak belegondolt, hogy összevesztek a kölyökkel. Remélte, hogy most az egyszer sikerült
Arisztidet móresre tanítania.
Még mindig ezen tanakodott, mikor kinyitotta a villanyóra dobozát. Hümmögve nézte a huzalok
tömkelegét, amiről fogalma sem volt, hogy mik. Mindenesetre idáig bevált az, hogy kihúzgálta
őket, aztán visszadugta a helyükre. Ez egy kicsit veszélyes művelet volt, de muszáj megpróbálnia.
Aztán ha nem jut vele semmire, akkor kihív egy villanyszerelőt, és most már az sem fogja
érdekelni, hogy Pénelopé mit szól hozzá. Megragadta a csípőfogót, és kihúzott egy zsinórt. Már
majdnem kész volt, mikor újra fény gyúlt a házban. Ezen annyira meglepődött, hogy felemelte a
fejét, és azt sem nézte, hogy mit csinál. Aztán fájdalom csapott belé, de mielőtt feljajdulhatott volna,
minden elsötétült.

Barbarella épp a vacsorát tálalta, mikor a telefon csörögni kezdett. Kiszedte fiának a húst, hogy az
jóízűen nekiláthasson az evésnek, míg ő felvette a kagylót. Nővére volt a hívófél.
-Áh, szia, Pénelopé! Mi zu?
 262

Arca egyből el is komorodott, mikor meghallotta, hogy az asszony zokogva hadar valamit.
Azonnal tudta, hogy nagy baj történt, de nővére annyira kétségbeesett, hogy nem értette szavait.
-Várj, várj, Pénelopé! Ismételd meg újra! Hallod?!
Újabb gagyogás, de legalább most már kivehető volt Lionel neve belőle. Barbarella összevonta a
szemöldökét. Voltférje megsérült?
-Lionel kórházban van? Melyikbe szállították?
Utána elég volt egyetlen szó, hogy felfogja a lényeget. Lassan kicsúszott kezei közül a kagyló,
ami hangosan koppant a padlón. Arisztid úgy megijedt, hogy felpattant, és odasietett az anyjához.
-Mi történt?- kérdezgette a fiú.- Mondd már, mi a baj?!
-Az apád... Az apád meghalt.
A fiú első reakciója az volt, hogy elmosolyodott. Sőt, el is nevette magát.
-Te hülyéskedsz velem, igaz? Azt hiszed, hogy így kibékülök apuval?
-Sajnálom, Arisztid, ez nem vicc!

XX. fejezet

Dárius némán álldogált a temetőben. Teodor mélyen zengő hangja messze szállt a szélben. A pap
elmondott egy imát Lionel lelki üdvéért, aztán mind odajárultak a koporsóhoz, mely még nyitva
volt. Dárius letett barátja elé egy szál fehér rózsát, miután magában elbúcsúzott tőle. Szegény
ember... rossz volt így látni őt, holtan.
Amint véget ért a szertartás, részvétet nyilvánítottak az özvegynek. Talán még mulatságos is volt,
hogy Barbarella ott állt Pénelopé mellett, és együtt fogadták a jelenlevők szavait, de hát az asszonyt
úgy kellett megtartani, annyira rosszul volt. Pénelopé annyira zokogott, hogy senki sem értette, mit
mond, de Barbarella helyette is igyekezett közölni, hogy szívesen fogadnák ha eljönnének a halotti
torra.
Dárius megunta a cirkuszt, és Párisszal együtt beszálltak a Mercédeszbe. Amíg a sebhelyes arcú
vezetett, beszélgetni kezdett vele.
-Döbbenetes, mi? Lionelé volt fél Parga, a vagyonát fel sem lehet becsülni, erre sima áramütésbe
hal bele. Az Isten szerelmére, mi a lópikulának kellett neki a villanyórával szórakoznia? Mért nem
hagyta ezt egy szakemberre?
Párisz arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt.
-A fene se tudja, főnök! Én azt a pletykát hallottam, hogy az özvegy magát hibáztatja, mert ő volt
az, aki nem hagyta, hogy kicseréljék a vezetékeket a házban. Nagyon zavaros az egész...
-Ez hülyeség!- horkant fel Dárius.- Mért ne engedte volna Pénelopé?
-Mert nem akarta költeni Lionel pénzét. Barbarellának bezzeg sosem volt ilyen erkölcsi tartása,
mint a nővérének.
-Ja, azzal a különbséggel, hogy Barbarella csak felszarvazta Lionelt, Pénelopé viszont ki is nyírta!
-Ugyan, főnök! Baleset volt. Lionelnek is lehetett volna annyi esze, hogy ne az asszonyokra
hallgasson.
-Az már igaz! De azért sajnálom, hogy elment közülünk a tökfilkó! Jó ember volt, és igaz barát.
Arról nem is beszélve, hogy mindig tisztességes üzlettárs! Kíváncsi leszek arra, hogy ki örökli az
ültetvények irányítását. Ha a fia, akkor el kell beszélgetnem egy kicsit vele. Arisztid egyáltalán nem
megfelelő erre a posztra! Szerintem mindenki sokkal jobban járna, ha eladná nekem a vállalat
tulajdonrészvényét.
Párisz vetett egy féloldalas pillantást Dáriusra.
-Jézusom, főnök, még ki sem hűlt szegény Lionel teste, és te máris azon vagy, hogy megszerezd a
cégét? Hidegvérű vagy, nem mondom!
 263

A férfi ajka gúnyos mosolyra rándult.

-Ez az üzlet, Párisz.

A toron mindenki csendesen beszélgetett, miközben a felszolgált ételeket, italokat fogyasztották.

Arzén meghúzódva álldogált a háttérben. Ő nem Lionel miatt volt ott, hanem mert Barbarella
elhívta. Egyik-másik ember igen furcsa pillantásokat vetettek rá, és többen hangosan találgatták,
hogy merészelte idetolni a képét. Nos, azt nem tagadhatja, hogy valóban nem volt túlságosan jóba
az elhunyttal, amíg még élt. Tulajdonképpen, teljesen lecsupaszítva a tényeket, Arzén miatt vált el
anno Lionel Barbarellától.
-Szevasz, cimbi!- csapott Eugén a férfi vállára.- Nem is tudtam, hogy te is itt leszel!
Arzén elmosolyodott.
-Na és te? A családdal jöttél?
-Ühüm! Muszáj volt, pedig őszintén szólva nem szeretek temetésekre járni. De hát, tudod, Lionel
apa üzlettársa volt, ezért muszáj itt lennem.
-Ne izgulj, hamarosan véget ér ez a hepaj! Áh, már itt is van az ügyvéd, aki felolvassa a
végrendeletet. Ha engem kérdezel, akkor valószínű, hogy Barbarelláék hamarosan elküldik a
vendégeket.
-A próféta szóljon belőled! Egyébként... ti újra együtt vagytok?
Arzén vigyorogva felvonta a szemöldökét.
-Nem bírt ellenállni nekem!
Eugén viszont nem örült ennek annyira.
-Megint beleestél a csapdájába, igaz?
-Nekem csak az számít, hogy most újra az enyém! Az, hogy még meddig? Nem tudom.
-Talán nem szereted őt?
-Az benne a legfurcsább, hogy de, szeretem! Viszont azt is megtanultam, hogy ne várjak túl sokat
tőle. Hűségről pedig szó sincs! Barbarellát így kell elfogadni... De te kifogtad a főnyereményt,
amigo! Írisz minden férfi álma.
A festőn látszott, hogy csak úgy dagadozik a melle a büszkeségtől.
-Eldöntöttem, hogy feleségül veszem őt!
-Huh, gratulálok! És ezt már vele is közölted?
-Még nem, de ráér a dolog! Hagy tegye le előbb a diplomát! Én nem akadályozom őt a karrierjében.
Majd aztán jöhet az esküvő.
-Remélem azért meghívsz?
-Ha többé nem hajtasz rá a menyasszonyomra!
-Becsszó, hogy nem! Eugén, hiszen láthatod, hogy kiért bolondulok!
-Arzén, tudod, mit kívánok? Hogy neked is összejöjjön a dolog! Tiszta szívemből ezt szeretném,
bárcsak megtalálnád a párodat. De attól tartok, az nem Barbarella lesz az.

Amint a vendégek elmentek, Barbarella, Pénelopé és Arisztid bevonultak egy szobába, hogy ott
meghallgassák az ügyvédet, amint felolvassa a végrendeletet. A rengeteg paragrafus elhangzása
után végre következett a lényeg, hogy Lionel kire hagyta a vagyonát. Legnagyobb
megdöbbenésükre viszont nem egy valakit illet az a sok pénz.
-Elnézést!- hajolt előre Barbarella, hogy jobban érthesse.- Megismételné, kérem, ügyvéd úr?
-Röviden összefoglalva ez annyit tesz, hogy az elhunyt felesége örökli a bankszámlákon lévő
készpénzt, és az összes ingósággal együtt az ingatlanokat. Az fiú pedig a vállalat tulajdonjogát.
-És pénzt nem kap?! Akkor hogyan fogja kifizetni a munkásokat? És a szállítót? A többi
 264

kiadásokat? A cég így csődbe fog menni! Azt akarja mondani, hogy Lionel egy lyukas garast sem
hagyott a saját fiára?!
Az ügyvéden látszott, hogy kínosan érzi magát.
-A bocsánatát kérem, asszonyom, de én most távoznék! A kötelességemet ezennel elvégeztem.
Fogadják részvétemet!
Amint a férfi kitette a lábát az ajtón, a szobában elszabadult a pokol. Arisztid egy szót sem szólt,
de Barbarella kettejük helyett is szitkozódott. Összes haragját Pénelopéra zúdította.
-Ez nem igazság! Te beszélted rá Lionelt, hogy így végrendelkezzen?
Az asszony könnyektől áztatott arccal felnézett húgára.
-Nem, én sosem tartottam igényt a pénzére. Se életében, se halálában. Tudod jól, hogy így van!
Barbarella diadalmasan elmosolyodott.
-Jól van, akkor adj valamennyit! Arisztidnak fent kell tartania a vállalkozást, különben
mindannyiunk megélhetése veszélybe kerül.
Nővére viszont a fejét csóválta. Csontos ujjával vádlón a fiúra mutatott, szemeit a gyűlölet festette
feketére. Mélységes bánata ádáz bosszúba csapott át.
-Soha!- kiáltott fel Pénelopé.- Amíg én élek, egy drachmát sem kaphat tőlem ez a lusta kölyök!
Arisztidnak pontosan ez volt a célja. Az apja halálát kívánta, hogy hozzájuthasson a pénzéhez. Hát
abból bizony nem eszik! Lionel rám hagyta a vagyonát, és jó okkal tette. Hogy ti nem kaparintsátok
meg, és ne költsétek el hülyeségekre, amiért ő vérrel-verejtékkel megdolgozott!
Erre Barbarella teljes hangerővel ordítani kezdett testvérével, ám ezt Arisztid már nem hallgatta
tovább. Kimenekült a szobából, mely vipera fészekké változott.

Arisztid meglepődött, mikor Reába futott bele a folyosón.

-Hát te? Mit keresel itt?
-Hozzád jöttem.
A fiú gondterhelten felnyögött.
-Ó, ne, csajszi! Most igazán nincs türelmem hozzád! Van elég problémám, nem kell, hogy te még
ráadásul ezt tetézd is az eltorzult személyiségzavaraiddal.
A lány elszántan karba tette a kezét.
-Jól van, most az egyszer megbocsátom neked, hogy ilyen goromba vagy velem! Megértelek, hiszen
az ember nem mindennap temeti a saját apját.
Arisztid gúnyosan a szemét forgatta.
-Javasolhatom inkább, hogy ne bocsáss meg nekem, hanem sértődj meg, és távozz innét? Nagy
szívességet tennél vele!
A fiú meg sem várva a választ, bement a szobájába, és magára csapta az ajtót. De Reát ez sem
akadályozta meg abban, hogy kövesse. Leült Arisztid mellé az ágyra, aki felháborodott ezen.
-Ez már zaklatásnak számít!
-Nincs barátod!- közölte a lány kíméletlenül.- Ne tagadd, mert tudom, hogy nincs!
Arisztid tényleg elég rossz passzban volt, de ez akkor is nevetésre ingerelte.
-És te szerinted alkalmas vagy barátnak?
-Mért ne? Mostanában elég közel kerültünk egymáshoz. Te utálsz, és én is rühellek, de attól még
társak vagyunk, nem?
-Orfeuszék szétválasztásában, de az nem ugyanaz!
-Bízol bennem, vagy sem?
A fiú vállat vont. Rea egyszer csak felcsattant.
-Hah, mi van veled, Arisztid? Máskor meg csak úgy ömlik a szádból az a sok duma, duma, duma!
Halálos unalomba szoktál kergetni a lelkizéssel. Akkor most mért nem megy?
A fiú végre feladta a harcot. Magányos volt, és szüksége lett volna egy haverra, bár még mindig
 265

nem volt meggyőződve arról, hogy Rea erre a legmegfelelőbb.

-Nem árulod el senkinek?
A lány izgatott suttogásra váltott.
-Mit? Te ölted meg?
-Nem, te lüke lány! Ilyet nem tennék!
-Akkor mért van mégis bűntudatod?
Arisztid nyugtalanítónak találta, hogy a lány ennyire kiismerte őt.
-Azért mert... mikor legutoljára láttam a fatert, akkor megátkoztam őt. Veszekedtünk, és azt mondta
nekem, hogy sosem szeretett engem. Én meg azt, hogy gyűlölöm őt, és bárcsak meghalna, mert
akkor egy csapásra megoldódna minden problémám, és gazdagon élhetnék. Már bánom, hogy
valaha kiejtettem a számon azokat a szavakat.
Rea elgondolkozva csücsörítette ajkát.
-Hm, és szerinted fogott rajta az átkod?
-Lehetséges.
-Ez durva! Nagyon, nagyon brutális!
-Hé, ne csinálj ebből viccet!- pattant fel Arisztid dühösen.
A lány mosolyogva felállt.
-Mért ne? Hiszen ez baromság! Sima baleset volt, Arisztid! Ugye nem hiszed ezt komolyan? Jaj, ne!
Mondd, hogy nem! Azért egy hangyányit ennél okosabbnak tartottalak.
-Fogd be! Azért jöttél, hogy kigúnyolj?!
-Nem, hanem mert mesélni akartam neked a nagyapámról! Papi is nem régiben halt meg. Tudod, én
nagyon szerettem őt. Valamiért ő állt a legközelebb hozzám a családból. Megértett engem, és nem
ítélt el azért, amilyen vagyok. Oh, mennyire hiányzik az öreg!
A fiú dühe elszállt, amint Rea arcára nézett. A lány most olyan őszintének tűnt, mint még soha. És
az külön tetszett Arisztidnak, hogy enged egy pillantást érzékeny lelkére. Az ilyesmi nem gyakran
történik meg. Lassan közelebb lépett Reához, és átkarolta.
-Akkor te is gyászoltál már?
-Igen. Szóval tudom, milyen érzés most neked. És hajlamos az ember ilyenkor önmagát hibáztatni,
de higgy nekem, ez akkora gyerekes baromság! Ha valakinek üt az órája, akkor a körülményektől
függetlenül távozni fog. Hiszel a felsőbb hatalomban?
Arisztid bólintott.
-Én értem, amit mondasz, Rea! És ésszerűnek hangzik, de...
-Majd idővel enyhül a fájdalom.
-Hát az jó lenne! Tudod, nem volt túl jó kapcsolatom az apámmal, de akkor is az apám volt.
-Próbálj meg csak a szépre emlékezni! Az működni fog.
A fiú karjai szorosabbra vonták magukhoz, és a lány nem ellenkezett.
-Kösz, hogy eljöttél!- mondta Arisztid.
Rea kuncogni kezdett.
-Szent a béke?
-Csak ha adsz egy csókot!

Barbarella kidobta a házból Pénelopét. Ha a testvére, ha nem, egyszerűen még egy szót szólt
volna, és oda temeti imádott férje mellé. Lionel még a halála után is közéjük állt.
-Gonosz vén banya!
Majd föl robbant mérgében. Ma végignézte, amint voltférjének koporsóját a földbe eresztik. Nem
mintha egy könnycseppet is ejtett volna érte, őt csak a végrendelet érdekelte. Valamiért annyira
egyértelműnek vette, hogy Arisztid örököl mindent, aztán mégis pofára esett. Lionel, az az átkozott,
sosem volt éppenséggel mintaapa, de ezzel az utolsó húzásával végleg lejáratta magát a szemében.
 266

-Szemét, rohadék, kö...

-Ezt remélem nem nekem mondtad.
Barbarella ijedten fordult meg. De csak Arzén volt az, amint kis köténykében, fakanállal a
kezében ott áll a konyhaajtóban.
-Főzöl?- csodálkozott a nő.
-Hát ennünk is kell valamit, nem igaz?
-Ó, de édes vagy! Pedig egész nap alig jutott rád időm, te mégis itt maradtál, és ráadásul ezt a terhet
is leveszed a vállamról. Téged aranyba kellene foglalni!
A férfi vállat vont, de azért látszott rajta, hogy jól esik neki az elismerés.
-Azért nem ellenkeznék, ha kicsit segítenél. Gyere, vágd fel...
-Áh ez most nem jó ötlet, Arzén! Inkább ne adj kést a kezembe, mert félő, hogy mit csinálnék vele.
-Látom, mégse úgy alakultak a dolgok, ahogyan tervezted. Meséld el, mi volt!
Bevonultak a konyhába, és amíg a férfi a tűzhelynél kavargatta a készülő ételt, addig Barbarella
idegesen körözött körülötte. Gondolatai csak úgy kavarogtak a fejében.
-Ah, megőrülök! Hogy tehette ezt?! Ha most élne, esküszöm, megölném!
-Ajjaj! Ilyen rossz a helyzet? Csak nem azt akarod mondani, hogy Lionel semmit sem hagyott
Arisztidra? Azért ennyire csak nem utálták egymást...
-Még gusztustalanabb dolgot tett! Csak a vállalatot tulajdonjogát adta neki, minden mást Pénelopé
örökölte. El tudod ezt hinni? Pénz nélkül máris indíthatjuk a csődeljárást!
-Na azért nem kell így kétségbeesni! Barbarella, te mindent csak fekete-fehéren látsz, és ez nem jó!
Én azt mondom, nagyon is szerencsés ez a fiú. Alig töltötte be a nagykorúságot, és mégis
dúsgazdag. Már csak arra kell megoldást találnotok, hogyan is fog működni ez a dolog. Az egyik
egészen egyszerű és járható út, eladjátok a vállalatot valakinek, és máris úsztok a lóvéban. Vagy, és
ez a nehezebbik, eladjátok a villát. Akkor hozzá tudnátok jutni annyi pénzhez, amennyit a cég
működésébe tudnátok fektetni.
Barbarella elgondolkozva hallgatta a férfit. Aztán egyszer csak felcsillant a szeme.
-Van egy harmadik megoldás is!
-Mi?
Arzén egyre csak várta a választ, de a baljós csenden kívül mást nem kapott. Szörnyű sejtelemmel
a szívében fordult meg, hogy a nőre nézhessen.
-Ugye nem azon gondolkozol, hogy el akarod adni magadat?! Megint egy ráncos, vén kéjenc
felesége akarsz lenni, akinek lóg a szőr az orrából?
Barbarella fintorgott.
-Ez még képletesen szólva is undorító! De igen. Ezen jár az eszem.
-Ez nem lehet igaz!- Arzén váratlanul a földhöz csapta a fakanalat. Haragja túlnőtte még a nőét is.-
Én itt főzök neked! Tövig benyalok, ha kell! Pitizek, mint egy kiskutya! Bármit, bármit megtennék
érted, de neked még ez is kevés! Tényleg ennyire nem érdekellek?!
-Arzén...
-Nem, elegem van! Nem szerelmet, vagy hálát várok el tőled, Barbarella, csak hűséget! Ennyire
nagy kérés volna? Hogy ne áruld a testedet, akár egy kurva? Mért van az, hogy amint felmerül egy
aprócska probléma, te egyből csak ebben tudod látni a megoldást?
-Azt hiszed, ez ilyen egyszerű?! Régen azért mentem Lionelhez, mert önző voltam, és luxus
körülmények között akartam élni. De most a fiam jövőjéről van szó!
-Na és? Most mondtam el, hogy mit tegyél! Add el ezt az óriási kócerájt! Nektek kettőtöknek ez
amúgy is túl nagy, a fenntartási költségeit sem bírjátok fizetni.
-És hová költöznénk utána?
-Hozzám!- ordította fájdalomtól eltorzult hangon Arzén.- Én hozzám, hát ki máshoz?! Nem érted,
hogy én szívesen eltartanálak titeket? Rendben, tényleg nem sok az, amit én adhatok. A tanárok bére
szánalmasan alacsony, de én az utolsó falatot is szívesen megosztanám veletek. Szeretlek téged,
Barbarella!
 267

A nő akaratlanul is meghatódott.
-Olyan bolond vagy, Arzén! Hát azt hiszed, képes volnék téged is kihasználni? Te számomra nem
olyan vagy, mint a többiek. Te irántad igazán mélyen érzek. Így még soha senkit nem szerettem!
-Akkor ne hagyj el! Semmi mást nem kérek, csak ezt! Felejtsd el a többi férfit, mert én akarok lenni
az egyetlen! Olyan nehéz volna ezt teljesítened?
Barbarella odabújt a férfi karjába.
-Nekem is ez a vágyam! Már nem kell senki más, csak te!
Arzén megnyugodott, és mosolyogva megpuszilta a nő orra hegyét.
-Az jó, akkor pakold a cuccod, mert máris költözhettek hozzám!
-Arisztid nem fog beleegyezni.
-Őt bízd rám, majd én meggyőzöm. Nekünk kettőnknek amúgy is van egy férfi a férfival stílusú
beszélgetésünk még függőben.

Arzén bekopogott Arisztid szobájának ajtaján. Mikor a fiú nem válaszolt, lenyomta kilincset.
Aztán rájött, hogy nagy hibát követett el, mert Arisztid ölében épp egy lánnyal csókolózott. És a kis
csitri ahelyett, hogy zavarba jött volna, csak vetett Arzénre egy lefitymáló pillantást, aztán
visszafordult, mintha mi sem történt volna.
-Küldd el!- utasította Arisztidot.
-Menj innét!- mondta a fiú.
Arzén viszont széttárta lábait, és lecövekelt a padlóba.
-Bocs, de majd máskor befejezitek! Most beszélni szeretnék veled.
-Nem hallod?! Kopj le!
-Én nem mozdulok innét!
Arisztid felszívta magát, de a lánynak végre megjött az esze. Felpattant, aztán elbúcsúzott a fiútól.
-Majd máskor talizunk!
-Oké, hívlak, bébi!
Amint Rea kint volt, Arzén helytelenítően csóválni kezdte a fejét.
-Nem akarlak letörni, haver, de ennek a fruskának nagyon rossz híre van a városban. Nem volna
szerencsés, ha pont őbelé szeretnél.
-Elsőnek is, nem vagyunk haverok! Másodszorra, semmi közöd a magánéletemhez. Harmadszorra,
te sem választottál éppenséggel egy zárda szüzet, úgyhogy inkább fogadd meg a saját tanácsodat, és
engem hagyj békén!
-Anyádról szépen beszélj, vagy különben kapsz tőlem egy maflást!
-Nocsak, máris azt hiszed, hogy az apám helyébe léphetsz, vagy mi bajod van neked?
-Figyelj, rólam bármit mondhatsz! Ócska, csóró tanárpótlék, vagy ami eszedbe jut, nem érdekel! De
Barbarelláról csakis a legnagyobb tisztelettel beszélhetsz!
Arisztid szinte hátrahőkölt a férfi szavaitól. Tetszett neki, hogy Arzén ennyire védelmezi az anyját,
de mivel nem kívánta megkedvelni őt, ezért bosszantotta, hogy pozitív tulajdonságokat kezd
felfedezni benne.
-Hiába tepersz, nem fogtok együtt maradni!
-Biztos vagy benne? Barbarella épp most döntött úgy, hogy eladja a villát, és hozzám költöztök.
A fiú hitetlenkedve nevetett.
-Anyu sosem döntene így!
-Kérdezd meg tőle! Mi értelme volna hazudnom?
Mikor Arisztid látta a férfin, hogy tényleg komolyan beszél, ő is elkomorodott.
-Ne má! És miért? Ez az én otthonom, nem adhatja el!
-Ideje felnőnöd! Te vagy mostantól apád vállalatának a feje. Lionel nem viccből hagyta rád ezt az
örökséget. Azt akarta, hogy átvedd az irányítást, és sikeres üzletember váljon belőled.
 268

A fiú csak legyintett erre, de Arzén továbbra sem adta fel.

-Mit nem értesz ezen, Arisztid? Mától te vagy a főnök! Hiszen erre vágytál, nem? Vagy örökké
mások alkalmazásában akartál dolgozni?
-Na azt nem! De nem is vagyok annyira beképzelt, hogy azt higgyem el fogok bírni a feladattal.
-Lesznek segítőid. És anyád is számít rád. Ugye nem akarod őt cserben hagyni?
-Azt mondod, meg lehet csinálni?
A férfi fürkésző tekintettel bámult rá.
-Igen, benned van a lehetőség, csak felszínre kell még hoznod magadból rejtett képességeidet.
Aztán ha majd beindul a szekér, olyan könnyűnek fog tűnni az egész, mintha csak gyerekjáték
volna. Szerintem tetszene neked a hatalom íze...
Arisztid oldalra döntött fejjel gondolkozott.
-Hm, tényleg nem volna rossz!
-De ahhoz, hogy mindez az álom megvalósuljon, elsőnek áldozatot kell hoznotok érte.
-Oké, de akkor sem költözöm hozzád!
Arzén nagyot sóhajtott.
-Nem tudnál legalább egy szemernyi esélyt adni nekem ahhoz, hogy megkedveljük egymást? Látod,
én próbálok nyitni feléd, de te egyre csak visszautasítasz. Mit vétettem én ellened?
-Semmit! Egyszerűen csak felesleges vagy. És mivel úgy sem leszel sokáig még anyuval, ezért
nekem nem kell eltűrnöm téged.
-Nagyon nagy csalódással töltene el, ha mégis együtt maradnék Barbarellával?
-Ez nem valószínű! Én a helyedben még csak nem is reménykednék ilyesmiben.
-Kösz a biztatást!
-Hé, én csak őszinte vagyok veled! Már az is baj?

Kint ültek a teraszon, mikor Dárius bejelentette a jó hírt. Immár rájuk esteledett, és csak a
kivilágítás segítségével láthatták egymást, de Dioméd így is észrevette anyja és testvérei arcán a
megkönnyebbülést, hogy a válás után tényleg elveszi Maját. Mindegyikőjük közül természetesen
Hektor volt a legelégedettebb a fejleményekkel. Kedélyesen kezet fogott Dáriussal, Dioméd még
egy pár hátba verést is kapott.
-Nahát, Isten hozott a családban, fiam! Örömömre szolgál, hogy te leszel az én kis unokám férje.
Remélem, nem kell csalódnom benned?
-Igyekezni fogok, Kiriakosz úr!
-Ó, ne legyél olyan szertartásos! Hívj csak nyugodtan Hektornak, és tegezz, kérlek! Hiszen
mostantól már nem csak üzleti kapcsolat köt össze minket, ugyebár?
Dioméd mosolygott, bólintott, de belülről legszívesebben addig üvöltött volna, míg valahogyan el
nem menekülhet ebből a képtelen helyzetből. Egyre nagyobb súllyal nehezedett mellkasára a saját
döntése, hogy eljegyezte Maját. És ez a rögtönzött buli végképp túlzásnak tűnt a szemében, hiszen
még el sem vált Nikétől. De jól tudta, itt már senki sem figyel rá. Hangos tiltakozása ellenére is
ugyanúgy tovább iszogatnának, táncolnának, és éljeneznék őket. Már csak egyet tehetett, jó képet
vágott mindehhez, ami viszont nem volt könnyű.
-Sétálunk egy kicsit?- kérdezte tőle Maja halkan.
Dioméd értetlenkedve meredt a lányra.
-Az éjszaka közepén vagyunk! Hova mehetnénk?
-Nem messze, csak ide a kertbe! Kísérj el, kérlek! Idáig csak nappali fényben láthattam a virágokat,
pedig bizonyára most a leggyönyörűbbek.
Talán még volt is ebben valami, hiszen mi másért világították volna ki az ösvényt, a szökőkutat és
a szobrokat, ha nem azért, hogy ilyenkor is kedvére nézegethesse az ember? A férfi kelletlenül
vállat vont, és karját nyújtotta a lánynak. Maja mosolyogva belé karolt.
 269

-Akkor indulhatunk?
-Várjunk csak!- kapott észbe Dioméd.- A nagyapád elengedett velem?
-Ne aggódj már annyit! A papi annak örül, ha mi minél közelebb kerülünk egymáshoz. Tudja, hogy
te úriember vagy, és nem fogsz visszaélni a helyzettel az esküvőnk előtt.
-Akkor mehetünk. De nem maradunk sokáig!
Lassú tempóban araszoltak a kanyargós úton egyre beljebb a magas sövénylabirintusba.
Rábukkantak egy helyre, ahol szentjánosbogarak világítottak. Ez rendkívül tetszett a lánynak.
-Milyen szépek! Igaz, Dioméd?
-Aha. Ne menjünk tovább? Ott arrébb van egy pad, amire leülhetünk.
Helyet foglaltak, de Maja még most sem eresztette el a kezét. A férfi kezdte egyre kínosabban
érezni magát. Valamiért irritálta, hogy a lány úgy simul az oldalához, akár egy bújós kis cica, aki
minden lehetőséget megragadott, hogy közelebb és még közelebb kerülhessen hozzá.
-Nézz fel az égre!- suttogta Maja.- Mennyi csillag! Ahogy bámulom őket, teljesen olyan érzésem
van, mintha egyé válnék az univerzummal.
-Ja, egész jó!
-Nem tűnsz valami lelkesnek, Dioméd. Talán nem érzed magad jól velem?
-De.
-Biztos ez? Fordítsd felém a fejed! Tudtam! A tekinteted teljesen másról árulkodik!
A férfinak fogalma sem volt arról, hogy a tekintete miről árulkodik. Maja mindenesetre
megcirógatta az arcát, és még közelebb bújt hozzá,- ha egyáltalán ilyesmi lehetséges.
-Csókolj meg!- lehelte a lány közvetlenül az ajkára.
Dioméd úgy hőkölt hátra, mintha csak a egy csörgőkígyóval nézne szembe. Nem azért, mintha
undorodna Majától, csak nem tartotta ezt jó ötletnek. Ők ketten barátok, és ez az állapot tökéletesen
megfelelt neki így. Majd ráérnek az ilyesmivel az esküvő után.
-Ne haragudj, de...
-Te most engem elutasítasz?
-Nem arról van szó! Én csak arra gondoltam, hogy...
-Nincs kedved hozzá?
A férfi felhagyott azzal, hogy magyarázattal szolgáljon a viselkedésére. Talán célravezetőbb lesz,
ha szilárdan közli a tényeket.
-Maja! Ez nem volna illő!
A lány szégyenkezve elfordult tőle. Már eleve az, hogy ő ajánlkozott fel Diomédnek, és nem várta
meg a férfi közeledését, pirulásra késztette. Arról nem is beszélve, hogy ő még teljesen
tapasztalatlan volt, és ez volt életében az első eset, hogy csókra buzdított valakit. Fájt neki a kudarc.
-Bocsáss meg!- szabadkozott Maja.- Most bizonyára azt hiszed, hogy... Oh, bele sem merek
gondolni, hogy miket képzelhetsz rólam!
Dioméd kedvesen megsimogatta a karját.
-Ugyan már! Te egy tisztességes lány vagy, és még csak meg sem fordult a fejemben semmi más!
-Haragszol rám valamiért?
-Nem.
-Akkor mért nem akarsz megcsókolni? Ez nem olyan nagy ügy, csak egy csók!
-De helytelen volna!
-Nem kell senkinek sem tudnia róla! Ez lesz a mi kis közös titkunk...
Egyre közelebb hajolt a férfihoz, aki még akkor is kifogásokon törte a fejét, mikor ajkuk összeért.
Aztán olyan élesen, akárha villám hasított volna belé, vágy ébredt Diomédben. A szíve fájdalmasan
összeszorult mellkasában. Maja átkarolta a nyakát, és teljes testével hozzásimult. A férfi nyelt egyet,
ahogy a nőies domborulatok megingatták az önuralmát. El akarta tolni magától a lányt, de ekkor
szájuk összeforrt, és nyelvük szenvedélyesen egymásra talált.
Körülbelül ez volt az a pillanat, mikor fejében összekeveredett a két nő képe. Niké fénylő szőke
hajába túrt, mikor Maja fejét megragadta. Niké zafír kék szemeit látta maga előtt, ahogy
 270

elmélyítette a csókjukat. Feleségének puha, krémszínű bőrét kívánta, ahogy egy másikét cirógatta.
De bárhogy próbálkozott is, Maja nem Niké volt, és ezen élénk képzelőereje sem segített. Dioméd
hiába kereste az ismerős ízt, az ismerős illatot, amitől úgy beindult, nem találta. És a legrosszabb, az
a lelkében tátongó üresség volt. Olyan borzasztó magányosságérzés gyötörte, ami végleg
meggyőzte arról, hogy senki sem pótolhatja a feleségét.
Nem értette, miért vannak ezek a hatalmas különbségek két nő között. Ha Nikéről akárcsak egy
fotót látott, majd elepedt a vágytól, a mindent elsöprő szerelemtől. Majával a karjában viszont még
annyira sem lett izgatott, mint egy hetek óta a hűtőben fagyoskodó csirkecomb láttán. Ez
csalódással töltötte el. Miféle jövője lesz így? Talán mindig Nikére kell majd gondolnia, ha Maját az
ágyba akarja cipelni?
Dühében felpattant, és több lépést is hátrált a padtól. Percekig csak álldogált ott, miközben
megpróbált uralkodni az indulatain. Dioméd annyira el volt foglalva a saját magában dúló érzelmi
káosszal, hogy észre sem vette, Maja milyen izzó szemekkel, telhetetlen vággyal a tekintetében
méregeti őt.
-Mit tud ő, amit én nem?- törte meg végül a csendet a lány.
-Ne beszéljünk róla!- csattant fel a férfi keményen.
-Jó!- állt fel harciasan Maja is.- Akkor ne beszéljünk róla! De attól még itt van közöttünk! És igenis
tudhat valami különlegeset, ha te még mindig őt szereted.
-Ehhez semmi közöd! Soha többé ne merd őt szóba hozni előttem, mert akkor visszamondom az
esküvőt! Komolyan mondom, Maja! Mindennek van egy határa! Lehet, hogy a nagyapád megvett
kilóra engem, de az érzéseim attól még az enyém maradtak! A férjed leszek, de ennél többet ne várj
el tőlem!
-Akkora egy érzéketlen barom vagy!
-Helyes! És most menj vissza a házba!
-Nem megyek egyedül vissza!
-Fogadj szót! Ja és ha kérdezik, hogy én hová tűntem, akkor nyugodtan válaszold azt, hogy
lementem a kocsmába.

Maja majd elsüllyedt szégyenében, miközben a családnak magyarázkodott. Nem elég, hogy el
kellett szenvednie Diomédtől azt a szörnyű megaláztatást, de ráadásul még ez is. Látta a többieken,
hogy sejtik, mi történhetett kint a kertben. Hektor aggódva ölelte volna meg, de a lány kitépte magát
a szorításából, és sírva fölszaladt a szobájába. Ott aztán levettődött az ágyra, és szabad folyást
engedhetett könnyeinek. Tobzódott a fájdalomban és a tehetetlenség érzésétől. Mért van az, hogy ő
bármit tesz, mindenféleképpen veszít? Ez a csók is a végső kísérlete volt arra, hogy magához kösse
Diomédet, de most már bebizonyosodott, hogy ez lehetetlen. A felesége nem engedi őt el. Fogva
tartja a férfi szívét, és nem adja neki vissza. Maja pedig próbálkozhat annyit, amennyit csak akar,
teljesen felesleges volt, mert Dioméd Nikét szerette.
Bárcsak egyszer találkozhatna azzal a nővel! Bizonyára nagyon szép lehet, és okos, teli jó
tulajdonságokkal. Nem lehet egy mindennapi teremtés, ha a férfi ennyire oda van érte. Ha ő kérné,
Dioméd egy másodpercig sem visszakozna, hogy megcsókolja. Majának bezzeg úgy kellett
könyörögnie érte, és egészen úgy tűnt egy darabig, hogy a férfi is élvezi a dolgot, de az is másnak
szólt, nem neki. Ó te jó ég, azt hitte, hogy menten ott nyeli el a föld, mikor rájött, hogy Dioméd
Nikét képzelte a helyébe! Még mindig gyötörte a féltékenység. Legszívesebben kikaparta volna
annak a cafkának a szemét! Aztán a férfiét is, amiért olyan durván megbántotta őt. Bosszúra
éhezett! Vissza akart fizetni neki.
Tettre készen felült, de aztán úgy is maradt, mert nem tudta, mit csináljon. Hogyan biztosíthatná
azt, hogy Dioméd az övé legyen? Ez az eljegyzés csak félsiker volt, hiszen a férfi oly ingatag. A
hangulatai kiszámíthatatlanok voltak, még az is lehet, hogy az utolsó pillanatban mégis csak
 271

visszatér a feleségéhez. Maja ezt el akarta kerülni, de nem tudta, miképp fogjon hozzá. Diomédre
nem tud hatni, ez már egészen bizonyos. Csak egy aduász maradt a zsebében, és úgy néz ki, azt is ki
kell játszania. Ha nem tudja a férfit meggyőzni, hogy mellette van a helye, akkor a feleségét kell
rábírnia arra, hogy adja ki végleg Dioméd útját.
-Áh, már tudom is!- kiáltott fel izgatottan.
Odasietett a kis asztalkához, ami idáig szoba másik felében árválkodott. Elővett egy papírt meg
egy tollat, aztán odahúzott egy széket. Talán szemtől-szemben nem lett volna mersze
valótlanságokat állítani Nikének, de ezt levélben simán megteszi. Lelkifurdalás nélkül! Egy kicsit
gondolkodott a megfogalmazáson, miközben a szája szélét rágcsálta. Aztán hirtelen a papír fölé
görnyedt, de a tollat mégsem használta.
Megtegye? Ne tegye? Mi lesz, ha Dioméd rájön, hogy írt egy üzenetet a feleségének? Uh, akkor
biztosan megharagudna rá... Mindegy! Vállalja a következményeket.

Te utolsó szajha!

Már elég fájdalmat okoztál a férjednek, úgy hogy ideje volna eltűnnöd ebből a városból, és vissza
se jönnöd! Ajánlom neked, folytasd máshol azt a szánalmas kis életedet, és lehetőleg innét jó
messzire, hogy Diomédnek ne kelljen többé elviselnie azt a csúf képedet, és nekem se!
Tudtad, hogy én leszek a felesége? Már be is jelentettük eljegyzésünket a család előtt. Azt ugye
nem kell, hogy mondjam, mennyire örültek a hírnek? Mindenki biztos benne, hogy velem sokkal
boldogabb lesz Dioméd. Igazság szerint már most is az!
Mikor összebújunk, annyira jó vele! A telhetetlensége éjszakákon keresztül fent tart. Reggel felé
már úgy kell könyörögnöm neki, hogy hagyjon egy kicsit pihenni. Persze, nem panaszkodom! Amire
ő képes az ágyban, az felülmúlhatatlan! Szokta suttogni a fülembe, hogy még soha senkit nem
kívánt ennyire. Én olyankor mindig megkérdezem tőle, hogy azt a penészvirág feleségedet sem?
Tudod, hogy reagál ilyenkor? Nevet!
Nevetni szokott, aztán elmagyarázza nekem, hogy te már csak nyűg voltál a nyakán az utóbbi
időben. Azt mondja, hogy ha le is feküdt veled, azt is csak kötelességből tette, de egyre ritkábban,
mert egy idő után rájött, hogy meddő vagy, és még arra sem vagy jó neki, hogy gyereket szülj.
Szerintem megkönnyebbült, hogy önként kiköltöztél a házból. Sajnált volna kidobni, főképp a te
állapotodban, mikor folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőzöl. Jaj, most nem azért, hogy
mondjam, de ez annyira undorító dolog volt tőled! Hát már nem tudtad másképp megtartani őt,
csak így?
Ezeket azért írtam le neked, hogy tudd, mihez tartsd magad! A soha viszont nem látásra,
idegbeteg némber! És még valami! Tartsd távol magad Diomédtől! Veled sosem volt olyan boldog,
mint velem, és ha van benned egy cseppnyi büszkeség, akkor ezt elfogadod.

Maja Kiriakosz

A lány mosolyogva olvasta végig a levelét, aztán beletette egy borítékba, és lezárta. Ott hagyta az
asztalkán, miközben ő átöltözött hálóingbe, és aludni tért. Amint befészkelte magát a takaró alá, az
álmosság eluralkodott rajta. Ásított egyet, és békésen a párnába fúrta a fejét. Már alig várta a
holnapot. Holnap elviszi Nikének ezt a kis irományt, aztán páholyból fogja végignézni, ahogyan
összeomlik tőle.
Dioméd felesége... készülj, mert még nem tudod, micsoda ellenséget szereztél magadnak!
 272

XXI. fejezet

Maja már korán reggel ott volt testvére háza előtt. Óvatosságból elbújt egy fa mögé, míg Dáfné és
a nagy darab cowboy távozott otthonról. Addig várt, míg Niké is megjelent. Más nő nem lehetett,
hiszen úgy tudta, csak ők hárman élnek itt. Egy kis kosárka volt a kezébe, nyilván a piacra indult
vásárolni. Odasietett hozzá, mielőtt beszállhatott volna a kocsiba. Ez egy remek alkalom, nem
szalaszthatja el! Niké elé állt, akiről el sem hitte, hogy Dioméd felesége. Ez a nő a legjobb
értelemben is csak átlagos kinézetűnek mondható! Fakó képével, filigrán termetével olyan
gyerekesnek tűnt, nem is tudta, mit eszik rajta a férfi. Maja sem tartotta egy bombázónak magát, de
abban biztos volt, hogy ennél az álszent ribancnál klasszisokkal jobban néz ki.
-Niké Angelopulosz?- kérdezte tőle.
-Igen?
A nő kíváncsian ránézett. Tehát tényleg ő az! Nem csalás, nem ámítás, ez Dioméd felesége. Maja
csodálkozva a fejét csóválta, aztán annál magabiztosabb mosoly terült szét az arcán. Azért az jó
érzés volt, hogy neki máris nyert ügye van. Niké labdába se rúghat mellette, de a biztonság kedvéért
a kezébe nyomta a levelet.
-Nem nézel ki póstásnak.- mondta Niké.
Dioméd felesége gyanakodva méregette őt. Aztán még inkább ráncolni kezdte a homlokát, mikor
látta, hogy a borítékon se címzett, se feladó, se semmilyen írás nincs.
-Mi ez?! Kitől jött? És te ki vagy?
Maja viszont nem vesztegette idejét magyarázkodással.
-Érdekelni fog, amit benne találsz.- mondta, aztán megfordult, hogy lelépjen onnét.
-Dioméd küldte?
Ez bizony szíven ütötte. Visszafordult, hogy ránézhessen Niké reménykedő arcára. A gyűlölet
elemi erővel remegtette meg a gyomrát. Egy pillanatra olyan közel került ahhoz, hogy szálanként
tépje ki Dioméd feleségének a haját, hogy alig bírta kordában tartani megfeszülő ujjait.
-Szokott írogatni neked?
Niké láthatóan elbizonytalanodott. Szóval nem. Maja megkönnyebbülten felsóhajtott.
-Olyan ismerős az arcod! Láttalak már?- kérdezte Niké.
-Kicsit hasonlítok a nővéremre.
-És hogy hívják a nővé...
-Dáfnénak! A levelet pedig ajánlom, hogy olvasd el!
Aztán a lány minden további nélkül ott hagyta a döbbent Nikét.

Dárius határozott céllal volt Dáfné háza előtt. Már egy ideje körvonalazódott a fejében egy terv,
de mindig elvetette, mert túl drasztikusnak találta. Igen, ő egy gyilkos volt, le is ülte érte a kiszabott
börtönbüntetését, de mélyen legbelül sosem hitte azt önmagáról, hogy képes volna előre jól
átgondolta ,,balesetet” megszervezni valakinek. Még egy olyan idegesítő nőszemélynek sem, mint
Niké. Hosszasan kínlódott a döntésen, míg ide jutott. Körülbelül akkor fordult meg a fejében ez
legelőször, mikor Niké megrendezte azt a látványos elköltözést.
Hogy a fenébe merte így megalázni a fiát? Aztán meg azzal fenyegetőzik, hogy kitálal mindent
róluk a sajtónak, ha nem fizetnek neki eleget. Az egész válási procedúra alatt mind gyakrabban
mondta azt magában, hogy de jó volna, ha Niké egyszerűen csak eltűnne. Aztán később, ahogy
egyre kezdtek elfajulni a dolgok, és Dioméd kezdett egyre lejjebb süllyedni azon a bizonyos lejtőn,
az elhatározása megerősödött.
Az utolsó csepp a pohárban a múltkori eset volt. Niké leégette őt nyilvánosan, mindenki előtt,
 273

botrányt csapott, ami befeketítette a család hírnevét, és nem mellesleg még kettőt belerúgott
szegény Diomédbe, aki amúgy is már a földön feküdt. Dáriust felháborította, hogy egy ilyen kis
senkiházinak hogyan lehet mersze mindehhez. Pont egy ilyen csicska nő utasítja vissza a fiát, mikor
annak örülnie kellene, hogy egyáltalán szemet vetett rá?
Nem, ez már túlmegy minden határon! Elege lett abból, hogy nap mint nap Dioméd leépülését
kell tehetetlenül néznie. Az a fiú teljesen megtört, már alig él, és folyton alkoholba fojtja a bánatát.
De ő itt és most pontot tehet szenvedéseinek a végére. Dioméd talán gyászolni fog egy ideig, de
semmiképpen sem olyan sokáig, mintha Niké még élne, és szívtelen bosszújával gyötörné továbbra
is. Ha megöli menyét, az mindenki hasznára válik.
Egyedül kell ezt véghez vinnie. Senkit sem avathat bele a tervbe, mert ezt most nem
kockáztathatja meg, hogy valaha is napvilágra kerüljön. Ugyanis a legkényesebb kérdés a dologban,
mit tenne Dioméd, ha megtudná, hogy ő volt az, aki véget vetett felesége életének? Soha többé nem
állna vele szóba, ez tény.
Ezért kell a leginkább arra ügyelnie akció közben, hogy senki ne lássa meg, és hogy észrevétlenül
tudjon távozni a helyszínről. A legkézenfekvőbb megoldás a cserbenhagyásos gázolás lesz. Amint
elüti őt kocsival, még egyszer visszatolat rá, hogy biztosra menjen. Tiszta ügy, még csak be sem
fogja piszkolni a kezét. Az autót meg majd elviszi egy olyan szervizbe, ahol tutira nem jár el
senkinek se a szája. Szóval a terep elő van készítve, már csak két kritikus pont van: mikor és hol?
Az időpont kézenfekvő volt, vagy este vagy hajnali órákban kell megtennie, mikor kevesen
járkálnak az utcán. Mivel egy magánnyomozóval kifigyeltette Niké szokásait, rájött, hogy a
legkönnyebb akkor lesz véghezvinnie a dolgot, mikor vásárolni indul. Ahogy egyedül átmegy az
úttesten, kiváló célpontot fog biztosítani.
Nos, ezért van itt. Ül a kocsiban, és árgus szemekkel bámulja, mikor lép ki a nő az ajtón. Menye
végre előmerészkedett Dáfné házából. Dárius ujjai lassan a slusszkulcsra fonódtak, de még nem
adott gázt neki. Az izgalomtól felgyorsult a szívverése, ennek ellenére gondolatai higgadtak
maradtak. Ilyen volt az ő természete. Hideg fejjel bármire képes volt, ha nagyon akarta. Csak az
volt a baj, hogy túl lassú a tempó. Niké annyit szöszmötölt az ajtó bezárásával, hogy azzal az
idegeire ment. Aztán feltűnt egy lány is, aki odament menyéhez. Ingerülten felmordult, amikor
felismerte Maját.
Mit keres itt ez a fruska? Csak nem balhézni jött? A fiamon veszekszenek?
Szerencsére pár percnél tovább nem tartott a dolog. Maja Niké kezébe nyomott egy borítékot,
aztán sietve távozott. Menye elővette a levelet, és olvasni kezdett. Aztán olyasmi történt, ami
teljesen keresztülhúzta Dárius számításait.
-Mi a franc?!- hördült fel, mikor a nő egyszer csak összecsuklott a járdán.
Most mit tegyek? Ha nem nyújtok neki segítséget, és Dioméd utólag megtudja, hogy itt jártam,
akkor nagyon meg fog haragudni rám... Basszus! Hülye, ájuldozós szuka!
-A rohadt életbe!- csapott dühében a kormányra.
Gondolkodás nélkül kiszállt, és odarohant a földön fekvő Nikéhez. Keltegette, pofozgatta, de
semmire sem ment vele. Aztán hívott egy mentőt.

Niké az orvosnál ébredt. Elsőnek azt sem tudta, hol van. Aztán tájékoztatták, hogy elájult az
utcán, és az apósa hívta ki a mentőket hozzá.
-Mármint Dárius? Ez biztos? Na jó, mindegy! Azt mondja meg, doktor úr, hogy mi a bajom?
És ezután jött még csak a java. Több tesztet is elvégeztek, hogy száz százalék pontossággal
kijelenthessék... áldott állapotban van.
Niké elsőnek majdnem lefordult a székről. Ez meg fogja változtatni az egész életét! Miközben a
szokásos instrukciókat sorolta az orvos, ő csak üveges szemmel bólintott, aztán felállt, és kiment a
rendelőből. Akár egy alvajáró hazataxizott, és azóta is ott ül a konyhában, várva hogy...
 274

Mire is vár? A megváltásra? Vagy doktor hívására, aki nevetve közölné vele, hogy csak tréfált?
Bármelyik megfelelt volna neki. Még egy világvége is hamarabb szóba jöhet, mint ez a szörnyűség.
Mert hogy ez rettenetes! Képtelen volt felfogni, hogy pont most, ebben a nehéz helyzetben fogant
meg benne Dioméd gyermeke, mikor már válásban vannak egymással. Isten nem lehet ilyen
kegyetlen! Mért akkor köti őket össze egy életre, mikor szabadulni akar tőle?
Bezzeg mikor imádkozott érte, mikor térden állva könyörgött, mikor a lelkét is eladta volna azért,
hogy teherbe essen, akkor nem sikerült! Most meg azt sem tudta, hogy nevessen vagy sírjon
tehetetlenségében. Teljesen paff volt. Annyira váratlanul érte a hír... Pedig pont neki, aki ilyen
megrögzötten figyelte menstruációs időszakait, pont neki nem lenne szabad így meglepődnie.
De hát jelei sem voltak! Se hányingere nincs, se szédülés, se semmi egyéb. Azt, hogy elájult,
pedig inkább tulajdonította a levél okozta sokknak, mint a terhességnek. Az a levél... Fogalma sincs
róla, honnét tud ennyi mindent Dáfné húga, de most rátapintott a gyenge pontjaira. Maja és Dioméd
együtt vannak... Ez már hivatalos. Semmi kétség, minden pontosan úgy van, ahogyan a lány írta. És
ez nem várt módon olyan hihetetlen fájdalommal töltötte el, amit ki sem lehet bírni.
Ám van ennél sürgősebb problémája is, mint például az a növekvő kis élet a hasában. Egyáltalán
hogy történhetett ez meg? Azt, hogy mikor, azt tudta. Aznap volt, mikor férje először vette be azt a
rohadt pirulát, kitépte kezéből a könyvet, és erőszakkal érvényesítette rajta a házastársi jogait.
Esküdni merne, hogy aznap nem volt megfelelő a hőmérséklete, és nem is emelte fel utána a lábait a
magasba, de mégis bekapta a legyet.
Ez hihetetlen! Valóságos csoda... volna, de ő nem így élte meg a dolgot. Niké még csak nem is
volt boldog, pedig azt hitte, hogy a körülményektől függetlenül legalább egy picikét örülni fog. Hát
nem éppen! Meg volt rémülve, kétségbe volt esve, és teljesen kilátástalannak találta a jövőjét. Így
röviden ennyi. Örömöt nem talált magában, bármennyire is kereste.
Valahol tudat alatt felfogta annak jelentőségét, hogy anya lesz. És valóban őszintén állítja, hogy
nincs semmi ezen a világon, melyet jobban szeretne, mint egy kisbabát. De így, hogy Diomédtől
van, csak teher számára. Ha bárki mástól lenne várandós, majd kiugrana a bőréből. Őrült módjára
szaladgálna a ház körül, és kacagva közölné az arra járókkal a hírt. Azt kiabálná: Sikerült, emberek!
Tudja meg mindenki, sikerült teherbe esnem! De nem, ennek a gyereknek a férje az apja, és ez így
mindent megváltoztatott.
Niké bizonytalanul a most még lapos hasára tette a kezét. Elképzelte az ott bent lakó kis embriót.
Lelki szemeivel szinte látta, ahogy egyre nagyobb lesz. Lassan kifejlődnek a végtagjai, lesznek pici
ujjacskái, formás szája, nagy fekete szemei, fekete hajacskája. Ha fiú lesz, ha lány, mindenféleképp
gyönyörű lesz, ha az apja vonásait örökli. Úgy fog világra jönni, hogy ordítani fog, akár egy büszke
Angelopulosz...
Sírva fakadt. Torka összeszorult, miközben a könnyeit nyelte. Hogy lehetséges ez egyáltalán?!
Még most is, annyi megaláztatás, a szenvedés és fájdalom után is azt kívánja, hogy a gyermeke
Diomédre hasonlítson? Niké szíve megremegett a viszonzatlan szerelem gyötrelmétől. Elég volt
csak hűtlen férjére gondolnia, hogy égető kín eméssze a lelkét. Az a levél... Ó, az a levél! Hiszen
még hálásnak is kellene lennie Dáfné húgának, amiért megadta neki az utolsó tőrdöfést, aminek
segítségével elfeledheti a férfit, de így viszont nem lehetséges. Így nem, hogy örökké ott lesz neki
egy eleven emlékeztető, egy gyermek, aki nyilván kíváncsi lesz majd az apjára.
-Dioméd!- suttogta elcsukló hangon.- Ha rájönnél..., ha csak sejtenéd, hogy terhes vagyok...
De ez nem fordulhat elő! Ezt már akkor is tudta, mikor kábán a megrázkódtatástól ott ült az orvos
előtt, aki közölte vele a hírt. Ez volt az első gondolata: El innen! Minél messzebbre és minél
gyorsabban, mielőtt még Dioméd is értesülne a dologról! Ő sosem tudhatja meg, hogy a gyerekét
várom, különben elvenné tőlem! Na azt nem! Ez a baba az enyém, senki sem veheti el tőlem!
Persze az is előfordulhat, hogy a férje pont ellenkezőleg cselekedne, hogy inkább a család
újraegyesítésére koncentrálna. Dioméd azt remélné, hogy a közös gyerek miatt már automatikusan
visszamegy hozzá. És ez így mind nagyon szép, de nem valószínű, hogy sikerülne neki. Már csak
azért is, mert ott van Maja, akit a férje eljegyzett.
 275

És ha már itt tartunk, Niké rádöbbent, micsoda hátrányos helyzetbe került. Nem elég, hogy perben
van a válás miatt, de Dioméd a gyerek felügyeleti jogáért is harcba fog szállni. És simán meg is
szerezheti, amilyen kapcsolatokkal rendelkezik Dárius. De mondjuk, apósának nem feltétlenül
muszáj, hogy jogilag törvényes legyen az egész. Egyszerűen csak felbérelne pár embert, hogy
rabolják el tőle a kisbabát.
A nő egyszer csak rádöbbent, hogy talán ez a terhesség váratlanul és kellemetlenül érintette, de
már most ragaszkodik a gyermekéhez. Bele is halna, ha nélküle kellene élnie! Már pedig itt és most
ez a tét. De esküszik rá, ha elveszik tőle, ha egyáltalán csak meg merik fenyegetni ezzel, ő ölni fog.
Legyen szó Diomédről, vagy Dáriusról, vagy bárkiről. Gondolkodás nélkül ki fog nyírni mindenkit.
Nincs semmi, amit meg ne tenne a kisbabájáért, ezt már most tudta.

Végre hazaért Dáfné és Níkosz is. Bátyja lépett be elsőnek az ajtón, de más húzta is magával
barátnőjét. Szájuk egy forró csókban összeforrva. Dáfné kuncogva gombolgatta a cowboy ingjét.
Níkosz a nő szoknyáját rángatta egyre feljebb. Lassú sasszéjukból, ami a szoba felé tartott, Niké
könnyedén kitalálta, hogy mire készülnek.
Akaratlanul is elmosolyodott. Ezek ketten itt úgy tudták, hogy neki fogalma sincs arról, hogy mi
folyik a háta mögött. Pedig nem volt olyan bugyuta, hogy ne vegye észre, már rég együtt vannak.
Na persze, kicsit aggódott e különös kapcsolat láttán, hiszen annyira nem illenek össze! Dáfné
realista volt, Níkosz meg inkább álmodozó típus, már ami a szerelmet illeti. Úgy sejtette, ha vége
lesz ennek a viszonynak, a bátyja szíve van inkább veszélyben. De azt el kellett ismernie, hogy
semmi köze a dologhoz, és a maga részéről legfeljebb minden jót kívánhat nekik.
Azért kicsit mulattatta, hogy így félnek tőle. Mért nem mernek nyíltan elé állni, és bevallani neki,
hogy szeretik egymást? Most sem derülne ki, ha épp nem a sötétben üldögélt volna itthon, amiről
azt hitték Dáfnéék, hogy még nem jött haza a vásárlásból. Azt a mindenit, lesz itt meglepődés, ha
végre tartanak két csók között annyi szünetet, hogy rájöjjenek, közönsége is van az előadásuknak!
Níkosz egy nyögéssel a falnak döntötte a barátnőjét, aki egyből a dereka köré fonta a lábát. Niké
gyorsan lesütötte tekintetét. Ennyire azért nem szívesen merülne el a bátyja szexuális életében. Már
ott tartott, hogy megszólal, hát ha így észre veszik, ugyanis ez kezdett nagyon kínossá válni
számára. De végül nem volt rá szükség, mert Dáfné végre kinyitotta a szemeit, a férfi válla felett
meglátta őt, aztán sietve eltolta magától Níkoszt.
-Mi van? Kéreted magad?
-Nézz már hátra, te fafej!
A férfi megfordult, aztán ledermedt. Percekig csak tátogni tudott. Dáfné közben pironkodva
rendezte magán a ruházatát. Nikének a szájába kellett harapnia, mert félt, hogy nyíltan kiröhögi
őket. Bár mondjuk, már az sem rontana sokat a helyzeten.
-Sziasztok! Korábban jöttetek, mint vártam volna.
-Hát igen... Mi... öhm...- kereste a szavakat Níkosz.
-Nem szükséges magyarázkodnotok!
-Végig tisztában voltál vele, igaz?- nevette el magát Dáfné megkönnyebbülten.
-Csak a vak nem látta volna, milyen bizalmas viszony van köztetek.
-Ú, de ciki! Mi meg itt titkolóztunk, meg vigyáztunk, meg ne halljál minket.
-Hát teljesen felesleges volt!
-Akkor ezt túltárgyaltuk! De mi a helyzet veled? Mért üldögélsz itt egyedül?
-Igen, mi a baj?- lépett elő a férfi is. Bátyja arca vészesen elkomorodott, mikor észrevette Nikén,
hogy sírt. Azonnal odasietett hozzá, és átölelte. A nő végtelenül hálásan simult hozzá izmos
mellkasához. Milyen megnyugtató érzés elbújni a világ elől ennek a nagy meláknak a karjaiban!
-Nincs semmi baj, bratyó! Tényleg!
-Niké, ne hazudj! Hiszen látom rajtad!
 276

Dáfné is odalépett hozzájuk. Gyengéden megsimogatta barátnője karját.

-Bármiről is legyen szó, nekünk elmondhatod!
Niké bólintott, aztán vett egy nagy levegőt, és kibökte.
-Oké, de akkor meg kell ígérnetek nekem, hogy titokban tartjátok!
Níkosz arcán elmélyültek a ráncok.
-Ennyire súlyos dologról van szó?
-Nagybácsi leszel! Pontosan nyolc hónap múlva.
A bejelentés után percekig még a légyzümmögést is hallani lehetett. Aztán a férfi felhördült, és
hátratántorodott. Dáfné a szája elé kapta a kezét. Nagy, zöld szemeiből tágra nyíltak a rémülettől.
Niké értékelte, hogy ilyen hamar felfogták a lényeget. Mert hogy Dioméd gyerekével a hasában
nem is tudta, hogyan lehetne még ennél is bonyolultabb a élete. Talán csak úgy, ha ikreket várna.
-Vetesd el!- adta ki a parancsot a bátyja.
-Ne! Ne merészeld ezt tenni!- kiáltott fel azonnal Dáfné.
Niké felemelte a kezét, mielőtt még elkezdenének veszekedni a feje felett.
-Szó sem lehet róla, Níkosz!- válaszolta a férfinak.- Ez meg sem fordult a fejemben.
-De hát miért?! Így volna a legegyszerűbb mindenkinek!
A lány már nyitotta a száját, de Dáfné megelőzte.
-Az eszedbe sem jutott, hogy húgod már elvesztett egy kisbabát?! Ha kaparásra megy, akkor
könnyen lehet, hogy meddővé válik! De te még ezt is megkockáztatnád, igaz? Idióta gyerekgyilkos!
-Hé, vigyázz, mit beszélsz!- ordított rá a férfi.- Bármely más esetben sosem engedném meg
Nikének, hogy elvetesse az unokaöcsémet, de ez most kivétel! Egyáltalán belegondoltál már, mi
lesz, ha a férje tudomást szerez róla?
-Újra össze fognak jönni. És?
-Erről ne is álmodozz! A húgom soha többé nem mehet vissza ahhoz a baromhoz!
-Érdekes! És hogy tudnád megakadályozni ezt?
-Elég!- kiabálta őket túl Niké.- Elég volt, gyerekek, ez már tényleg nevetséges! Hajlandók vagytok
meghallgatni engem is?! Elsőnek is le szeretném szögezni, hogy nem költözöm vissza Diomédhez.
Különben is neki már van egy menyasszonya, akivel nem hiszem, hogy szakítana.
-Menyasszonya?!- sikította Dáfné.- Miről beszélsz?
Niké szótlanul átnyújtotta neki a levelet, amit reggel hozott neki Maja. Barátnője elolvasta, aztán
visszaadta neki. Níkosz kíváncsian bámulta őket.
-Mi volt benne?- kérdezte meg végül a férfi.
-Merő hazugság!- válaszolt neki Dáfné.- Higgyetek nekem, az égadta világon semmi sincs köztük!
A húgom hiába állítja azt, hogy összejött Dioméddel, csak azért írta, hogy fájdalmat okozzon
neked.- mondta Nikének.
-Hogy lehetsz ilyen biztos ebben?- feleselt vele Níkosz.- Hiszen a saját szemünkkel láttuk, hogy
múltkor is csókolóztak! Szerintem igenis kitelik ekkora szemétség attól a rohadéktól! Az is lehet,
hogy már régebb óta csalja a húgomat!
Nikének félre kellett egy pillanatra néznie, hogy összeszedje magát. Annyira fájtak neki a bátyja
szavai, hogy attól félt, megint sírva fakad, de aztán vett egy nagy levegőt, és teljesen nyugodt
hangon szólalt meg.
-Ez most lényegtelen, Níkosz! Egyébként sem hiszem, hogy Maja hazudott volna nekem. Túl
könnyen kideríthető, hogy megesett-e az az eljegyzés, vagy sem. És ha az a része igaz a levélnek,
akkor a többi is.
Dáfné a fejét csóválta.
-Majd én utánajárok a dolognak! Hidd el, ez lehetetlen! A nagyapám már rég kiherélte volna a
férjedet, ha csak egy ujjal is hozzányúlt volna a húgomhoz!
-És mi van, ha Hektor háta mögött kezdtek viszonyt?
-Ha Dioméd tényleg elcsábította Maját, akkor majd én gondoskodom arról, hogy a vénember is
tudjon róla! Azt hiszem, lesz egy-két szava hozzá!
 277

Niké vállat vont.

-Tégy belátásod szerint! Tessék, itt a levél! Tőlem fel is használhatod bizonyítékul! Engem már nem
érdekel ez a história. Döntöttem a jövőmről.
-És mégis hogyan, hercegnőm?- hajolt közelebb Níkosz.
Niké rámosolygott a férfira.
-Csomagolj, bátyó! Végre eljött az idő, hogy lelépjünk innét!
-Nem mehettek el!- tiltakozott Dáfné.- Még le sem zajlott a válás!
-Az a jelenlétem nélkül is meg lesz! Az ügyvéd mondta, hogy ha nem vagyok ott a tárgyalásokon,
akkor három alkalom után automatikusan elváltnak nyilvánítanak minket. Csak a pénzt bánom! Így
bizony szinte semmit nem fogok kapni Diomédtől.
-Niké, nem teheted ezt! Hát mért tepertél idáig, ha nem ezért?! Ráadásul pont most mondanál le
mindenről, mikor a leginkább szükséged volna rá? Vagy miből fogod felnevelni a gyereket?
Níkosz ingerülten rámordult Dáfnéra.
-Emiatt ne aggódj, el tudom tartani a húgomat és a kicsit! Amúgy sincs Nikének más választása,
mint minél hamarabb elhagyni a süllyedő hajót. Hiszen nem lehet kiszámítani, hogyan fog reagálni
a sógorom családja, ha rájönnek, hogy nélkülük akarjuk felnevelni a gyereket.
Dáfné tudomásul sem vette a férfit. Barátnőjéhez fordult.
-Nem szeretnéd közölni Dioméddel, hogy apa lesz?
-Jézusom, hiszen ez egyértelmű! Persze, hogy nem! Épp ezért fontos, hogy minél hamarabb
kimenjünk Níkoszal Amerikába! Ha még sokáig tátom itt a szám, végül már nem is kell közölnöm
senkivel se, elég lesz az is, ha csak a hasamra néznek.
-De, Niké! Ez nem igazságos! Joga van tudni róla!
-Kit érdekel?! Dáfné, teljesen meg vagy húzatva! Olyan mintha... nem is az én oldalamon állnál!
-Én csak azt mondom, jobban kellene bíznod Diomédben! Ő sosem okozna neked fájdalmat!
Niké gúnyosan felszisszent.
-Ez most komoly?! Akkor sorolom, jó? A férjem megcsalt. Eljegyezte a húgodat, pedig még el sem
váltunk. Több ízben megalázott, ráadásul előszeretettel tette ezt Dárius előtt, akit mindennél jobban
gyűlölök, és ezt ő is tudja.- itt elcsuklott a hangja, annyira beleélte magát.- Idegileg tönkretett!
Megerőszakolt! Ez az én szótáramban azt jelenti, hogy gyűlöl engem! Akkor miből gondolod, hogy
pont ebben a kérdésben lesz könyörületes velem szemben?!
Níkosz váratlanul megragadta húga karját.
-Hogy érted azt, hogy megerőszakolt téged? És erről én mért csak most értesülök?! Na jó, ezt már
nem tűröm tovább! Megyek, most kinyírom azt a tetűládát!
Niké és Dáfné együttes ereje kellett ahhoz, hogy visszafogják a nagy darab, dühöngő cowboyt.
Níkosz csak azután volt hajlandó lehiggadni, hogy húga megesküdött rá, az előbb csupán viccelt.
De még azután is sokáig szitkozódott, és látszott rajta, hogy pengeélen táncolnak az idegei.
-Elég volt!- csapott rá az asztalra a férfi.- El fogunk innét menni! Már így is túl sokáig halogattuk!
Ha hamarabb észbe kapok, akkor talán meg tudtalak volna védeni attól a sok szenvedéstől!
Niké gyengéden megpuszilta bátyja arcát.
-Ugyan már, túl vagyok rajta! Nekem mostantól már csak a kisbabám számít. Ezért kell elutaznunk!
-Igen, megyek, megrendelem a jegyeket!
Amint Níkosz eltűnt megkeresni a telefonját, Dáfné helytelenítően nézett barátnőjére.
-Ne csináld ezt, Niké! A menekülés a patkányoknak való! Itt kell maradnod, hogy meglásd, mi sül
ki a dologból! Ha Dioméd csak évek múlva fog rájönni, hogy eltitkoltad a gyereketek létezését
előtte, akkor el is hiszem, hogy utána mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy elvegye őt
tőled. Ha viszont tisztességesen játszol, akkor figyeld meg, hogy ő sem fog másként állni hozzád!
-Azt hiszed, hogy jobban ismered a férjemet, mint én?
-Azt az egyet tudom, hogy szeret téged! És ha megtudná, hogy terhes vagy tőle, még a lábad
nyomát is megcsókolná. Maját pedig gondolkodás nélkül félredobná te érted!

 278

Dáfné amint tehette, feltűnés nélkül elment otthonról. Olyan dologra készült, ami biztosan ki
fogja húzni a gyufát a testvéreknél, de csak ezt az egyetlen kiutat találta. Beszélnie kell Dioméddel!
Nem helyeselte, amire a barátnője készült, de nem ezért fogja elmondani a férfinak, hogy Niké
terhes. A valódi ok kevésbé szól az erkölcsről, sokkal inkább önös érdekeket szolgált. Ugyanis
amint értesült erről a hírről, azonnal leesett neki, hogy ez az, amire idáig várt. Most végre
megadatott neki a lehetőség, hogy húgát megmentse a kényszerházasságtól. Hektor dühös lesz, de
ez csak hab a tortán. Ami igazán fontos az az, hogy Maját megkímélje a boldogtalan jövőtől.
Merthogy ez várna szegény lányra Dioméd mellett. Az Angelopulosz fiú sosem tagadta, hogy a
feleségébe szerelmes. Niké minél inkább tolná el őt magától, Dioméd annál inkább teper utána. Ez
világos, mindenki tudja, csak a barátnője nem ismeri el. Ó, hogy mennyire idegesítette Niké
makacssága! Oké, rendben, valóban fogalma sincs arról, hogy mi történt közöttük. Biztosan olyan
dolgok, amiről jobb nem is tudni. De ez nem változtatott azon a tényen, hogy még mindig szeretik
egymást! Dioméd Niké nélkül, Niké Dioméd nélkül szenved. Ideje újra egymásra találniuk!
Maja bizonyára kicsit csalódott lesz. Ezt bizonyítja a levél is, amit Nikének írt. Az a lány teljes
harci készültségben van, meg akarja hódítani Dioméd szívét. De ez lehetetlen álom. Jobb lesz őt
minél hamarabb kiábrándítani ebből a plátói szerelemből, hogy aztán elfeledhesse Diomédet, és
találjon magának egy hozzá illő srácot.
Dáfné leparkolt a villa előtt. Úgy gondolta, hogy este lévén, Dioméd a házban lesz. Igaza volt, a
férfi ott iszogatott a kihűlt kandalló előtt. Még arra sem vesztegette az időt, hogy pohárból igyon.
Csak úgy ala nature, üvegből. Épp a szájához emelte volna a whisky-t, mikor észrevette őt.
-A testvérem nem itt lakik!
-Én nem is Eugénhez jöttem, hanem hozzád.
Dioméd vágott egy gúnyos fintort.
-Én idáig azt hittem, hogy gyűlöljük egymást.
-Az én részemről nem is változott semmi. De te életed végéig hálás leszel nekem azért, amit most
mondani fogok.
Úgy tűnt, sikerült felkeltenie a férfi kíváncsiságát.
-Kétlem! De azért nyögd ki, amit akarsz, aztán húzz el innét, mert most magányra vágyom!
Dáfné kezei ökölbe szorultak.
-Ó, te hülye pöcs, meg sem érdemled, hogy ilyen jó legyek hozzád! De először is tisztázni szeretnék
valamit! Ma reggel kapott egy levelet a feleséged Majától. Abban az áll, hogy eljegyezted őt. Igaz?
Dioméd a szemöldökét ráncolta.
-A húgod üzeneteket írogat Nikének? Ez nekem új!
-Szóval nem tudtál róla? Pedig a szeretők mindent tudni szoktak egymásról.
A férfi elkezdett nevetni. Dáfné dühbe gurult, mikor rájött, hogy csak vesztegeti itt az idejét.
-Mi ilyen vicces, he?
-Én csak elképzeltem Niké arcát, miközben azt olvassa, hogy más nőt dugok. Féltékeny volt?
-Téged csak ez érdekel?! Mekkora egy seggfej vagy! Tessék, itt a levél! Olvasd el! Szerinted mi
olyan mulatságos benne?
Dioméd átfutotta a papíron szereplő sorokat. A nő megnyugodva látta, hogy az arca egyre
komorabbá vált. Mire a végére ért, már a férfi sem maradt közömbös.
-Hogy merészelt Maja ilyesmit leírni?! Én sosem ejtettem ki a számon ezeket a szavakat!
-Mi igaz belőle?
-Csak az eljegyzés, semmi más!
Dáfné diadalmasan bólintott.
-Tudtam! De van számodra egy hírem, Dioméd, amitől garantáltan felbontod az eljegyzésedet. Niké
áldott állapotban van!
Amint robbantotta a bombát, percekig semmit sem lehetett hallani, csak a férfi éles levegővételét.
Dioméd teljesen bambán bámult rá. Aztán az üvegre fordította a figyelmét, aminek az alján még ott
lötyögött pár kort Whisky.
 279

-Hallucinálok? Ez már biztosan az ital hatása... Jézusom, le kell állnom az alkoholizálással! Még a
végén egy gumiszobában fogok kikötni.
Dáfné megunta a játékot, egyszerűen kikapta a férfi kezéből az üveget, és beledobta a kandallóba.
A hangos csörömpölés, ahogy összetört a falon, végre felrázta Diomédet.
-Ébredj, az Isten szerelmére!- kiáltott rá a nő.- Semmire sem megyek veled, ha most elájulsz! Higgy
nekem, Dioméd! Niké a te gyermekedet hordja a szíved alatt.
A férfi fel akart állni, de időközben a lábai felmondták a szolgálatot, mert a padlóra rogyott. Aztán
megpróbált visszaülni a fotelbe, de nem sikerült neki. Dáfné megvető szótlanságban nézte a
vergődését. Még ki is nevette volna, ha nem lenne ilyen komoly a helyzet. Valószínűleg Dioméd
sokkot kapott.
-Mi... mi...- dadogta a férfi.- Én ezt nem bírom felfogni! Hihetek neked? Vagy hazudtál? Idejöttél,
hogy hamis reménnyel kecsegtess?!
-Nem hazudok!
-De hát honnét veszed ezt?
-Niké maga mondta el nekem!
-De... akkor ez igaz? Dáfné, ne húzz a csőbe, kérlek! Ez nekem nagyon fontos! Nem bírnám
elviselni, ha ezzel viccelnél! Tényleg apa leszek?
A nő elmosolyodott.
-Igen, Dioméd! Megtörtént a csoda, amire olyan régóta vágytatok. Sokat szenvedtetek érte,
megérdemlitek, hogy végre teljesüljön ez a kívánságotok. Kisbabátok lesz, és remélem, én leszek a
keresztanyja. Már ha Niké valaha megbocsátja nekem, hogy tudtán kívül beárultam őt előtted!
-Egy gyermek!- a férfi felpattant, ahogy visszatért belé az erő.- Az én kis fiam! Nem tudom, hogy
lehetséges ez, de az időzítés tökéletes! Ez csak Isten akarata lehet! Csak ő lehet ilyen kegyes
hozzám... Pedig én már lemondtam mindenről! A hitemet is teljesen elvesztettem. Végre újra
értelme lesz az életemnek! Ó, drága jó Atyám! Meg sem érdemlem...
Dáfné meghatódott. Tudta, hogy ez lesz. Sőt, biztos volt benne. Dioméd boldog, egyenesen új
életre kelt. A szemei ragyogtak, arcáról le sem lehetett törölni a mosolyt, de ami a döntő tényező
volt, az a könnyei. Dioméd, a kemény férfi, aki sosem engedte meg magának, hogy bárki sírni lássa,
most nem szégyelli előtte kimutatni az érzéseit.
-Látom, végre felfogtad a lényeget!- mondta a nő szarkasztikusan.- Ez jó! De ideje, hogy visszatérj
a valóság talajára. Épp válásban vagy a feleségeddel.
-Az nem számít! Hiszen a gyerek mindent megváltoztat! Niké vissza fog jönni hozzám!
-Azért erre én nem vennék mérget! Jelenleg is azt tervezi, hogy megszökik Pargából.
Dioméd arcára fagyott a mosoly.
-Hogyan?! El akar menni?
-Jól hallottad! Attól fél, hogy elvennéd tőle a babát, ha úgy dönt, hogy nem akar visszaköltözni
hozzád. Ezért ezt megelőzve holnap kiutazik a bátyjával Texasba. Nos, mit szólsz?
-Ezt nem fogom hagyni!
-Helyes! Akkor gyorsan cselekedj, te ütődött, mert már meg is rendelték a jegyeket.

Miután Dáfné elment, Dioméd várt egy kicsit. Le kellett nyugodnia! Nem mehet így felspannolva
oda Nikéhez. Továbbá jó volna, ha kijózanodna, de erre most nincs idő. A legtöbb, amit tehetett,
hogy hideg víz alá tette a fejét, aztán egymás után lehajtott két méregerős csésze kávét. Mire
viszonylag jobban érezte magát, addigra felöltözött, és indulásra készen állt.
A kocsijához menet összefutott Dáriussal, aki a teraszon szivarozott.
-Apa!- ölelte át hevesen.- örömteli hírem van számodra! Nagypapi leszel!
A férfi csak pislogott.
-Miről beszélsz, fiam?
 280

-Niké terhes! Csak most tudtam meg én is. Épp hozzámegyek, hogy beszéljünk.
-Várj! Jól értettem? A feleséged tényleg gyermeket vár tőled?
-Ez már tuti biztos!
Dárius elsápadt.
-Akkor hát ezért ájult el...- motyogta magában.
Dioméd közelebb hajolt hozzá.
-Hogy érted ezt, apa?
-Ma reggel pont arra jártam véletlenül, mikor Niké vásárolni indult a piacra. Aztán láttam, hogy
odament hozzá Hektor unokája, amin csodálkoztam. Maja egy levelet nyomott a kezébe, amit a
feleséged elolvasott, aztán ott az utcán eszméletét vesztette. Én hívtam ki hozzá a mentőket. Már
bánom, hogy nem kísértem be az orvoshoz, akkor hamarabb értesültem volna a hírről.
-Elájult?- ismételte meg kétségbeesetten Dioméd.- Nem ütötte meg magát nagyon? Sokkal jobban
kellene vigyáznom rá! Ha még egyszer elveszítenénk a babát, én nem is tudom...
-Nyugalom, bizonyára jól van!
De nem rajtam múlt a dolog!- ostorozta magát gondolatban Dárius.- Én megöltem volna őt, ha
Maja nem lép közbe! És vele együtt a saját unokámat is! Egy átkozott gyilkos vagyok! Ha sikerült
volna véghezvinnem, amit akartam, akkor most itt száradna annak a gyermeknek az ártatlan vére a
kezemen! És Dioméd most vigasztalhatatlan lenne...
A bűntudat olyan nyomással nehezedett a vállára, hogy attól egy percig nem kapott levegőt.
Kerülte fiának kutató tekintetét. Ebben a helyzetben képtelen volt színészkedni. Tulajdonképpen mit
kellene most tennie? Mosolyogva gratulálni Diomédnek, hogy apa lesz? Vagy megtiltani neki, hogy
ennek ellenére is találkozzon Nikével?
Egyikre sem volt lehetősége, ugyanis Dioméd már be is pattant az autójába, és szélsebesen
eltűzött otthonról. Az nem volt kétséges, hová tart.

Niké már hálóingben volt, mikor ajtót nyitott a kopogásra. Dioméd lépett be a küszöbön, pedig
senki nem invitálta. Nem hogy kiutasítani képtelen volt a férfit, hanem megszólalni sem tudott. A
nőnek egyszerűen kisültek az áramkörei. Az is felvet némi kérdeznivalót, hogy Dioméd mit keres
ott náluk ilyen késői órán, de nem ez volt az, ami elnémította. Hanem a látvány!
Egy ing és egy farmer tette ki ruházatát, de ez most nem számított. Niké amúgy sem látta őt a
nyakánál lejjebb. Ó nem, most a férfi arcáról volt szó! Arról az arcról, mely az évek során olyan
megszokottá vált a számára, mint a sajátja. Ám jelenleg semmi sem volt rajta átlagos, vagy akár
unalmas. Dioméd szinte tündökölt.
Homloka sima volt. A gondok ráncai mintha egy este alatt eltűntek volna róla. Fekete szeme
gyengéden, szeretettel simogatták végig. Tekintete tele volt törődéssel és szerelemmel. Szája őszinte
mosolyra húzódott, amitől olyan fiatalnak és jóképűnek tűnt, hogy Niké szíve hevesen megdobogott
tőle. A nő nem is tudta megmondani, mikor látta utoljára férjét ilyen boldognak és gondtalannak.
Talán az esküvőjük napján? Vagy még akkor se? Mindenesetre ebben a szent pillanatban újra
beleszeretett Diomédbe.
Ám amint felocsúdott romantikus ábrándjaiból, egy szörnyű gyanú ébredt benne.
Tudja! Valahonnét tudja, hogy gyermekünk lesz! Ezért van itt! Hogy az apai jogait követelje.
Hogy visszacsábítson engem magához!
Niké rémülten hátrált egy lépést. Gerince megmerevedett, levegő után kapkodva figyelte, ahogy
férje egyre beljebb nyomul. Dioméd észre sem véve az ő rémült tekintetét, nevetve felkapta, és
megpörgette a karjában.
-Drágám! Egyetlen szerelmem! Olyan boldog vagyok, Niké! Ünnepeljünk! Hiszen kisbabánk lesz!
-Dioméd!- lehelte a nő olyan halkan, hogy még önmaga sem hallotta meg. Tudta, hogy csinálnia
kellene valamit. Legfőképp el kellene küldenie a férfit, de nem volt képes rá. Mint ahogyan arra
 281

sem, hogy szívtelenül közölje vele, nélküle akarja felnevelni gyermeküket. Dioméd ezt sosem
fogadná el.
-Dioméd!- mondta most már kicsit erősebb hangon, de a férje közbe szólt.
-Ne mondj semmit, édes! Most egyszerűen csak ölelj át, és suttogd a fülembe, hogy szeretsz! Mert
tudom, hogy szeretsz, ne tagadd!
Niké válaszát meg sem várva, lesmárolta. A nő nyöszörögve férje karjába simult. Képtelen lett
volna ellenállni egy ilyen mámorító csóknak. A szíve összeszorult, ahogy eltelt a gyötrelmes
szerelemmel. Még sosem kívánta ilyen erősen, bárcsak rendben volnának közöttük a dolgok!
Bárcsak ez valóban egy olyan felemelő pillanat lehetne, mint amilyennek tűnik! Bárcsak azt
mondhatná Diomédnek, mint amit hallani akar...
Lassan kibontakozott az ölelésből. Férje nyomban félreértette a mozdulatot. Aggodalmasan
végigsimított a hasán.
-Túlságosan megszorítottalak, igaz? Fáj valahol? Gyere, ülj le ide!- lenyomta a kanapéra.- Kérsz
egy pohár vizet? Várj, máris hozom neked!
Niké teljesen meghatódott. Ám mielőtt megszólalhatott volna, Dioméd és Níkosz összefutott a
konyhában. Aztán elszabadult a pokol!
-Te meg mit keresel itt, kurafi?!- hallotta bátyja őrjöngő hangját.- Takarodj innét!
-A feleségemhez jöttem! Hé, mit csinálsz? Engedj el!
A nő felpattant, és odaszaladt, hogy megnézze, mi történik. Diomédet látta, amint tehetetlenül
vergődött Níkosz szorításában. Bátyja beváltotta fenyegetését, és kidobta őt a házból. Niké férje
nyekkenve ért földet a bejárat előtt.
-Nem verekedni jöttem!
Níkoszt ez viszont nem érdekelte.
-Nincs jogod ide járogatni! A húgom már csak papíron a házastársad, de már az sem sokáig.
-Nem lesz válás! Vissza fog jönni hozzám!
-Álmaidban, haver!
A cowboy úgy repült rá, mintha csak tudna szállni a levegőben. Niké lélegzetvisszafojtva nézte,
amint Dioméd még csak nem is védekezik a kemény ökölcsapások ellen. Níkosz pedig csak ütötte,
ütötte és ütötte...
-Elég volt!- sikoltott fel a nő.- Hagyd abba! Még a végén megölöd!
Odarohant hozzájuk, de nem mert közelebb menni, mert félt, hogy a heves verekedésben,
véletlenül ő is kap egyet. Kiabált, könyörgött testvérének, aki meg sem hallotta őt. Níkoszra most
egyáltalán nem hatott a józan beszéd. Dioméd teljes kivégzését csak a rendőrség érkezése szakította
félbe. Niké hálát rebegett magában annak a szomszédjának, aki kihívta őket. Amint bátyját
leszedték a férjéről, ő gondolkodás nélkül odaszaladt hozzá. Dioméd ajka felszakadt, orra betört, és
a szeme alatt is be volt dagadva. A nő sajnálkozva simogatta a haját.
-Jaj, Istenem! Hogy nézel ki, szegénykém?
Ám férje ellökte magától a kezét, és egyedül, segítség nélkül feltápászkodott. Büszkén kihúzta
magát, aztán lesöpörte ingét, mintha mi sem történt volna. Arckifejezésén viszont látszott, hogy
iszonyúan dühös, amiért így megalázták.
-Elég a randalírozásból!- mondta a rendőr, aztán intett társának, hogy tegye rá a bilincset Níkoszra.-
Vidd be őt az őrsre!
-Várjanak!- ugrott bátyja elé Niké.- Ne tegyék ezt!
-Hagyják őt!- szólt Dioméd is.- Én kezdeményeztem a verekedést, úgyhogy engem vigyenek be!
Más esetben a hatóság tudomást sem vett volna a dologról, hiszen annyira egyértelmű volt a
helyzet, de most Dioméd Angelopuloszról volt szó. És ha Dárius fia mondott valamit, arra oda
kellett figyelni. Valószínűleg a két rendőr félthette az állását, mert végül úgy cselekedtek, ahogyan a
férfi rendelkezett. Niké sírva fakadt, miközben nézte, ahogyan Níkoszról leveszik a bilincset, hogy
férjére tegyék azt.
-Dioméd! Miért?
 282

A férfi visszafordult egy pillanatra. Mélyen belenézett a szemébe. Tekintetében csak úgy
kavarogtak az érzelmek. Szerelem, féltés, aggodalom vegyült az árulás okozta fájdalommal.
-Az én gyermekemet várod, Niké. Sosem hagynám, hogy ilyen feldúlt állapotban magadra maradj
ma este. A testvéred majd megvigasztal. Vigyázz magadra!
Aztán beültették a járőrkocsiba, és elindultak. Dioméd addig bámult vissza feleségére a
hátsószélvédőn keresztül, mígnem Niké már csak egy apró ponttá zsugorodott.

Niké teljes letargiában ült az előszobában. Nem szólt bátyjához, most képtelen lett volna. Níkosz
nem értette őt, azt gondolta volna, hogy jól tette, mikor péppé verte Diomédet, ám láthatóan Niké
mégsem volt boldogabb tőle. Sőt, teljesen kiborult!
-Áh, én inkább megyek, lefekszem aludni!
A férfi elvonult, ő pedig magára maradt. Remegő kezeit összefonta ölében, és változatlanul a
semmibe meredt. De hiába a nyugodt külső, belül tombolt. Lelkében úgy kavarogtak az érzelmek,
mint egy színes forgatag. Érdekes meglátás! Vajon a kétségbeesésnek milyen színe lehet? Vagy
szomorúságnak? Na és a reménytelenségnek?
Hiába volt minden elszántsága, amint találkozott a férjével, leomlottak a falak. Úgy simult bele
karjába, mintha mindig is odatartozott volna. A szíve még most is összeszorult azoktól a szép
szavaktól, amiket mondott neki Dioméd. Elovadt tőle, megbocsátott neki, és félredobott érte
mindet! Mit számítanak az észérvek egy ilyen helyzetben?
De igenis számítanak! Többé már nem lehet naiv, szerelmes fruska, aki mindenben behódol
férjének! Hamarosan gyereke lesz, akiről gondoskodnia kell. Ideje végre önálló, józan, magabiztos
nőként viselkednie, mert ha még egyszer tönkreteszi az életét, már nem csak magát rántja le a
mélybe, hanem vele együtt egy ártatlan kisbabát is. Ideje lesz végre döntenie! Mit akar?
Dioméddel vagy nélküle nevelje fel a kicsit?- ez itt a nagy kérdés.
Felfénylett előtte egy boldog jövőkép, melyben az apa mosolyogva öleli magához kisfiát, akivel
épp bújócskát játszanak a kertben. Igen, férjéből remek szülő válna, istenítené gyermeküket, ez
biztos. Vajon joga van ettől megfosztani a benne növekvő magzatot?
Vagy legyen továbbra is önző, és tartsa meg csak saját magának a kicsit? Mi van, ha azzal hosszú
távon többet ér? Például tegyük fel, hogy visszamegy Diomédhez, és egy darabig minden jó. De
aztán megint közéjük állna vagy Dárius, vagy valami más kifogás. Újfent csak ott tartanának, hogy
teljes erőbedobással megkeserítsék egymás életét. Ez a végkifejlet nagyon is valószínű!
Nem, most fognak elválni! Ha később tennék ezt, mikor már a gyerekük is nagyobb volna, azzal
csak felesleges fájdalmat okoznának mindenkinek. Elmegy innét, jó messzire, hogy Dioméd sose
bukkanhasson a nyomukra. Ha kell, álnéven fog élni, hogy Dárius magánkopói ne találhassanak
rájuk. Bárcsak férje sose tudta volna meg, hogy terhes lett tőle... De most már késő bánat! Ennek
ellenére megpróbál elmenekülni, pedig nem sok reménye maradt arra, hogy szabadon távozhat.
Dáfné végre hazatért. Niké csak felpillantott rá, aztán újra elfordította róla tekintetét. Barátnője
közelebb lépett hozzá. Árulás és szégyen bűze lengte körül.
-Te köptél Diomédnek?- tette fel a lényegi kérdést Niké.
-Ki más? Tudod, hogy csak én lehettem az!
Niké felháborodottan felkapta a fejét.
-Szép! Még csak nem is mentegetőzől!
-Mert nem bántam meg.
Nem bírta tovább, felpattant a kanapéról.
-Dáfné, hogy tehetted ezt velem?! Külön kértem, hogy tartsd a szád! Vagy nem fogtad fel, hogy
milyen fontos lett volna nekem, hogy titokban tartsuk a terhességemet? Az életem múlt rajta!
-Jó okom volt ezt tenni.
-Akkor áruld el!
 283

-A húgomat óvtam ezzel. Maját nem kényszeríthetik hozzá Diomédhez!

Niké gúnyosan felhördült.
-Szóval mindezt csak azért tetted, hogy a nagyapád ellen lázadhass?
-Ez nem ilyen egyszerű! Hiszen elmeséltem neked anyám történetét, nem? Szegény belehalt a
bánatba! És engem is feláldozott volna Hektor, ha hagyom magam! Értsd meg, kérlek! A húgomat
nem engedhetem ennek a szörnyű sorosnak. Maját nem!
-És ennek mi köze van hozzám és a kisbabámhoz?
-Azt gondoltam, hogy ha Diomédnek elárulom, akkor sebtiben iderohan, hogy követelje, költözz
vissza hozzá.
Niké hisztérikusan felnevetett.
-Jól sejtetted, pontosan így történt! De nem vetted figyelembe Níkoszt, aki felbőszült vadállatként
támadt rá, amint belépett az ajtón.
Dáfné lélegzete elállt.
-Istenem! És mi történt?
-A bátyám egy karcolás nélkül megúszta a dolgot. Még a rendőrség sem vitte be. Vicces, hogy
mindez Dioméd kegyelméből történt így, különben most nagy pácban volna.
Niké figyelmét nem kerülte el, hogy barátnője megkönnyebbült a hírtől. Szóval valójában szereti
Níkoszt! De még ez sem enyhíti a bűnt, hogy elárulta az ő bizalmát!
-És még valami, dáfné!
-Igen?
-Teljesen felesleges volt az egész cirkusz! Ugyanis Dioméd könyöröghet, amennyit csak akar, én
soha többé nem megyek vissza hozzá! Ilyen értelemben pedig a válás után nagy valószínűséggel
tényleg el fogja venni feleségül a húgodat. Sajnálom, de ebben nem segíthetek! Nem fogok úgy
élni, ahogyan te akarod. Vannak saját döntéseim, amit egyedül én hozok meg, és senki más. Azt
viszont elérted ezzel a húzásoddal, hogy nagyon megharagudjak rád. Ezt sosem fogom
megbocsátani neked, Dáfné! Legszívesebben el is mennék innét a bátyámmal azonnal, de holnapig
még tudok várni. Felszállok az első járatra, ami indul, és mi ketten többé nem látjuk egymást!

XXII. fejezet

Dioméd mogorván lépett ki reggel a főkapitányság kapuján. Odasétált az autó mellett várakozó
Dáriushoz és Páriszhoz. Aztán az apjára nézett.
-Nem kapkodtad el a dolgot! Egyáltalán minek telefonáltam neked órákkal ezelőtt, ha csak most
hozattál ki?
Dárius kifejezéstelenül viszonozta tekintetét.
-Fiam, én két évig kibírtam a rácsok mögött. Nem gondoltam volna, hogy neked még egy éjszaka is
túl soknak bizonyul.
-Azt hiszed, ez mulatságos? Remélem, jól szórakoztál, amíg én bent hűsöltem! Bárcsak én is ilyen
jót tudnék nevetni magamon!
Dioméd tényleg nagyon dühös volt. Dárius képe is elsötétedett.
-Ez volt a büntetésed, amiért olyan meggondolatlanul elrohantál a feleségedhez! Ennél azért többet
vártam volna tőled, fiam! Hányszor mondjam még el neked, hogy előbb az eszedet használd?!
Mégis mit vártál tőle? Hogy odamész, elordítod magad, hogy Tarzan szereti Jane-t, aztán fölkapod,
és ellibegsz vele valamelyik indán? Az égadta világon semmi nem változott azzal, hogy Niké terhes
lett! Ugyanúgy utál téged! Hányszor kell ezt hallanod még, hogy megértsd végre?!
Dioméd dacosan felemelte az állát.
 284

-Vissza fog jönni hozzám!

-Na én azt megnézem! Mit képzelsz, puszta emberbaráti szeretetből uszította rád a bátyját? Mi van?
Meglepődtél? A rendőrök beszámoltak nekem arról, hogy milyen állapotban hoztak be ide. Nézz
magadra! Az az amerikai kiklopfolta a fejedet, már csak ki kellene sütni olajban!
-Na és? Ha visszaütök, szegényt sose kaparják fel a földről!
Páriszből kirobbant a röhögés. Dárius csak a fejét csóválta.
-Esküszöm, te vagy az összes fiam közül a legostobább! Inkább örülj neki, hogy még élsz, te
szerencsétlen! A fogdát pedig simán megúszhattad volna, ha az igazat állítod. Mért nem fogtad rá az
egészet Niké bátyjára?
-Nem akartam, hogy a feleségem megutáljon.
-Ezzel már kicsit elkéstél, nem gondolod? Az a nő gyűlöl téged, és ezen nem változtat semmilyen
hőstett! Ha ezerszer vereted meg magad, az sem!
Dioméd vállat vont, és mosolyogva rákacsintott Dáriusra.
-Túl negatív vagy, apa! Nem bízol a charme-omban? Figyeld meg, elég csak odamennem hozzá, és
már szedi s a cuccait, hogy visszaköltözhessen hozzám! Na gyerünk, meg is tartom nektek a
bemutatót rögtön! Már így is túl sok időmet vesztegettem el abban a cellában!
Ám hiába indult el a Mercédesz felé, Dárius egy tapodtat sem mozdult. Értetlenkedve
visszafordult.
-Mi van már?! Nem fogjátok fel, hogy sietnem kell? Azt tervezi, hogy lelép külföldre. Oda kell
érnem, vagy különben bottal üthetem a nyomát!
-Ezért ne aggódj!- legyintett Dárius.- Semmi perc alatt el tudom intézni, hogy a bíróság kiadjon
nekünk egy végzést, miszerint nem hagyhatja el az országot a válás végéig. De azt viszont nem
engedhetem, hogy te még egyszer odamenj!
-Miért?
-Mert elég volt a balhékból! Ne hozz szégyent az Angelopulosz névre, fiam! Higgadt, kulturált
felnőttek módjára meg fogjuk oldani ezt az ügyet a tárgyaláson. Kérvényezni fogjuk, hogy te
nevelhesd fel a gyermekedet. Hidd el, a törvény mellettünk fog állni.
Dioméd álla leesett.
-Miről beszélsz, apa?! Te teljesen beteg vagy! Nincs szándékomban a fiamat elszakítani az anyjától!
Sőt, én vissza akarom szerezni a feleségemet!
Dárius kétségbeesetten sóhajtott egyet.
-Nem tudod kényszeríteni Nikét!
-Ez igaz! Magától fog visszatérni hozzám!
-Hát ne haragudj, ha én addig nem állok féllábon! Megtehetem, hogy biztosítom az unokám helyét
nálunk, és meg is teszem a te beleegyezésed nélkül!
Dioméd haragjában a saját combjára csapott.
-Most akkor elviszel hozzá, vagy sem?!
-Nem!
-Akkor legalább adnál egy rohadt telefont, hogy felhívhassam! Vagy azt sem szabad?!
Dárius csodálkozva pislogott fia kitörésén.
-Ott van nálad a mobilod!
-Nem jó! Tudja a számom. Nem veszi fel, ha kijelzi neki.
Párisz szó nélkül átnyújtotta a sajátját.
-Kösz! Legalább te mellettem állsz!
Dioméd még vetett egy utolsó öldöklő pillantást az apjára, aztán arrébb sétált tőlük. Nem kell,
hogy mindenki fültanúja legyen a feleségével való beszélgetésnek. Pár csöngés után a nő fel is vette
a telefont. Félve szólt bele.
-Szia, én vagyok az, Niké! Amint tudtam, hívtalak!
-Dioméd? Mit szeretnél?
-Amit tegnap is, csak beszélni veled. De Níkosz félbeszakított minket.
 285

-Sajnálom, hogy úgy rád támadt a bátyám.

-Nem érdekes! Egyébként sem a te hibád, hogy nem vagyunk puszipajtások a sógorommal! De
hagyjuk most őt! Inkább azt mondd meg, jól vagy-e? Rendesen eszel, igaz? Azt nem élném túl, ha
még egyszer elveszítenénk a babánkat!
Niké percekig nem válaszolt. Dioméd már-már azt hitte, hogy letette a telefont, mikor végre
megszólalt a nő.
-Hagyd ezt abba!
-De mit?
-Hogy úgy teszel, mintha minden rendbe volna közöttünk! Kedves vagy velem, féltesz engem, úgy
mint múltkor, mikor elsőnek estem teherbe. De ezzel nálam nem érsz el semmit!
-Hogy mondhatsz ilyet?! Az meg sem fordul a fejedben, hogy valójában aggódom? Szeretnék ott
lenni melletted, drágám! Az én kis feleségem mellett...
-Dioméd, egyáltalán honnét veszed azt, hogy tőled van ez a gyerek?
A férfi gyomra megremegett. A szíve kihagyott egy ütemet, aztán olyan iramban zakatolt tovább,
hogy egy teljes percig nem hallott azon kívül semmi mást. Aztán lassan visszatért a jelenbe.
-Ezt nem mondhatod komolyan?!?!
-Miért ne?- válaszolta Niké egykedvűen.- Mi már nem élünk együtt.
-De egy hónapja még velem voltál! Nem, ez képtelenség! Csak be akarsz engem csapni, pedig azt
hittem, ennél azért jobban ismersz már! Nem dőlök be az ócska trükkjeidnek! Igen, sokat bántottuk
egymást. Ott rúgtunk a másikba, ahol csak értük. De se te, se én soha nem hűtlenkedtünk!
-Én nem így hallottam, édesem!- gúnyolódott vele a nő.
Dioméd diadalmasan elmosolyodott. Szóval Niké féltékeny?
-Nézd, tudom, hogy írt neked Maja egy ostoba levelet. De minden, ami benne áll, az hazugság!
-Az eljegyzés is?
-Az éppenséggel igaz, de a többire esküszöm, hogy csak kitalálta!
-Akkor nincs is közöd ahhoz a lányhoz? És ezt én vegyem is be?
-Niké, mi szükségem volna más nőre, mikor téged bárhol és bármikor megkaphatlak, amikor csak
akarlak? Jó, az elején kicsit tiltakozol, hogy izgalmas legyen a dolog, de azt sem sokáig, igaz?
Emlékszel még, hm?
A nő levegő után kapkodott a felháborodástól, amit Dioméd vigyorogva hallgatott. Az ügyvédi
irodában történt szenvedélyes szeretkezésük garantáltan nem megy ki egyikük fejéből sem. A férfi
szinte érezte azt a pillanatot, mikor elgyengült a szerelemtől.
-Mért nem hagysz fel a bosszúddal, latria mou? Szeretjük egymást, és semmi sem állhat közénk, ha
te is akarod!
-De én nem akarom!- csattant fel Niké keményen.- Mért nem megy bele abba az ügyefogyott
agyadba?! Mért hiszed azt még mindig, hogy érzek irántad valamit?! Elcsábítottál, és akkor mi van?
Élveztem a szexet, hiszen egészséges, felnőtt nő vagyok! De azt sosem mondtam, hogy mással nem
lenne ugyanilyen jó nekem! Ha csak a köztünk lévő testi összhangra alapozod a véleményedet,
hogy én még mindig szeretlek téged, akkor ki kell ábrándítsalak!
-Azért sírtad el magad a végén, igaz?
-Hiszen tudod, milyen hisztis vagyok! Állandóan csak bőgök, ha van rá okom, ha nincs. Megdugtál,
én meg elérzékenyültem. Még talán kicsit nosztalgiáztam is. De erre az egyre válaszolj! Ha tényleg
úgy oda vagyok érted, akkor mért nem megyek vissza hozzád?!
Dioméd nyelt egyet. Hát igen, az apja megmondta neki. Újra és újra. De tényleg nehéz lehet a
felfogása, ha még mindig nem érti: vesztett. Niké elköltözött, beadta a válást, és már semmiképp
sem lehet visszafordítani a folyamatot.
-Én csak...- dadogta a férfi.- Én csak azt reméltem... hát tudod, hogy a baba összehoz minket.
-Semmi sem változott, Dioméd! Egyedül akarom felnevelni a gyereket!
-Ehhez azért nekem is lesz egy-két szavam!
-Most fenyegetsz?
 286

-Mert nem hagysz nekem más választást! Én is akartam azt a gyereket! Ugyanúgy megtettem
mindet érte, akárcsak te is! És itt dögöljek meg, ha ezek után hétvégi apuka lesz belőlem!
-El akarod venni tőlem?!- sikoltotta Niké teljes hangerővel.
A férfi tíz másodpercig elszámolt magában, hogy lenyugodjon. Ez túl fontos ahhoz, hogy hagyja
az indulatait eluralkodni magán, aztán ne adj Isten, valami olyan végleges hülyeséget ejtsen ki a
száján, amivel mindent elbukna.
-Figyelj ide!- kezdte higgadtan.- Ennek nem kellene így lennie, ha nem volnál ilyen önfejű. Hogy
lásd, nem vagyok egy szemétláda, kínálok neked még egy megoldási lehetőséget! Költözz vissza
hozzám, de nem kell szeretned, és nem kell egy ágyban aludnunk. Egyszerűen csak egy fedél alatt
élnénk, mint két jó barát. A gyermekünk érdekében, könyörgöm neked, fogadd el az ajánlatomat!
Így lenne a legjobb mindenkinek...
A nő alaposan megfontolhatta a választ, mert percekig csak a süket csend hallatszott. Aztán Niké
végre megszólalt.
-Köszönöm, de nem érdekel a lehetőség!
Dioméd úgy érezte, megint összeomlott körülötte a világ. Senkinek nincs ilyen hatalma felette,
csak a feleségének. Niké egyetlen szavával romba döntötte összes reményét. Vajon mennyire
gyűlölheti őt a nő, ha még egy ilyen plátói kapcsolatot is visszautasít vele?
-Jól van!- mondta a férfi. És tényleg elfogadta a tényeket.- Ha harc, hát legyen harc! De utólag meg
ne bánd, hogy így döntöttél, kedvesem! Mert már késő! Van egy határ, ahonnét már nem lehet
visszafordulni. Én most értem el oda. Innentől kezdve térden állva, zokogva jöhetsz hozzám, hogy
kegyelmezzek neked, de nem fogok! Bennem is van büszkeség!
-Meg akarod szerezni a kölyködet, Dioméd? Csak a holttestemen át!
-Még arról is szó lehet, szerelmem! A bőröndödet pedig már kezdheted is kicsomagolni! Apám
elintézte, hogy a válás idejére ne engedjenek ki az országból. Nem menekülhetsz!

Dáfné Níkosz mellett tért az este nyugovóra. Ennek viszont láthatóan reggel nem különösebben
örült a férfi. A nő épp ásítva a másik oldalára fordult volna, de ahogy kinyitotta a szemét, egy
nagyon dühös cowboyt talált ott. Zavartan fölült.
-Most mérges vagy rám?
A férfi hátat fordított neki, mintha látni sem bírná őt. Aztán felkelt, hogy felöltözzön. Dáfné
megbántódva szorította melléhez a takarót.
-Már hozzám se fogsz szólni?
Níkosz megfordult. A nő rájött, hogy nem tévedett az előtt. A férfi kék szemei szinte szikráztak
visszafojtott haragjától.
-Nincs kedvem cseverészni egy árulóval!
-Nahát!- gúnyolódott Dáfné.- Gondolhattam volna, hogy minden szavad hazugság volt! Szerelem?
Hah! Ha ilyen a te szerelmed, akkor kösz, nincs rá szükségem!
Níkosz csípőre tette a kezét.
-Ne szórakozz velem, te nőszemély! Még te vagy megsértődve?! Hiszen gyakorlatilag semmibe
vetted a húgomat! Ennyit ér neked Niké barátsága? Nem, ne válaszolj! Úgy is tudom, mit fogsz
mondani! Maja miatt tetted, igaz?
-Igen is, miatta tettem!
-Magadért tetted!- ordított rá a férfi.- A saját bűntudatod enyhítésére! Azt hiszed, hogy a húgod
valaha meg fogja bocsátani neked, hogy évekkel ezelőtt elhagytad? Hát most nagyon mellélőttél,
ugye azt tudod? De inkább nem is szólok semmit! Majd leesik neked, mekkora hülyeséget csináltál,
mikor Maja a szemedbe mondja!
-Hát sejtem, hogy nem fog örülni elsőnek...
-Még hogy nem fog örülni?! Enyhén fogalmaztál! Dáfné, térj már észhez! A húgod levélben
 287

pocskondiázta Nikét! És még ki tudja, mire volna képes, csakhogy megszerezze magának
Diomédet! Szó sincs itt már semmiféle kényszerházasságról! Egyedül a te bonyolult agyadban
születhet meg ilyen baromság!
-Ez igaz, de...
-De mi? Magadra vontad mindenki haragját. Ráadásul teljesen feleslegesen, mert hiába minden
kísérleted, a húgom nem fog visszamenni a férjéhez. Ergo, Dioméd mindenféleképpen el fogja
venni feleségül Maját. Kezded már kapiskálni? Te őrült, meggondolatlan perszóna!
Dáfné lendületesen feltérdelt az ágyon. Nem hagyhatta magát.
-Niké és Dioméd ki fognak békülni!- jelentette ki eltökélten.
-Amíg én élek, addig nem!
-Jaj, Níkosz, amilyen eszelős vagy, még komolyan is gondolod ezt a hülyeséget! De mondd csak,
neked nincs szemed? Nem látod, milyen búskomor mostanában a húgod? Minél inkább bántja a
férfit, akit szeret, annál inkább megsebzi önmagát!
-Majd elfelejti azt a pojácát! Egy biztos, nem mehet vissza hozzá!
A nő feladta. Níkosszal vitatkozni teljesen felesleges volt. Ezt az akaratos cowboyt nehezebb
meghajlítani, mint a száraz fát.
-Nem ítélhetsz el engem, hiszen te sem vagy jobb nálam!- mondta Dáfné.- Mindketten csak a
testvérünket védjük.
-Egy különbség azért van közöttünk! Én nem gázolok át a barátaimon, mint ahogy te tetted Nikével!
-A húgod meg fog bocsátani nekem. Ismerem én már! Sosem tud huzamosabb ideig haragot tartani.
-Ebben ne legyél olyan biztos! Lehet, hogy azt fogom tanácsolni neki, hogy soha többé ne álljon
szóba veled! Szerinted hallgatni fog rám?
-Te szemét!- kiáltott fel a nő.- És én még te miattad hagytam el Eugént?!
-Ne áltasd magad, bébi! Angelopulosz dobott ki téged, és nem fordítva történt! Vagy talán már el is
felejtetted?
-Még most is együtt volnánk, ha nem kavarsz be!
-Én kavartam be?! Te kínáltad föl magad nekem! Alig vártad, hogy rád másszak!
-Öntelt barom! Azt hiszed, olyan jó vagy az ágyban? Egy műpénisszel is többet érek!
-Azért szoktál olyan hangosan nyögni alattam?!
-És akkor mi van? Kicsit túlzásba szoktam esni, ha színlelnem kell!
-Na persze! Engem akarsz palimadárnak nézni? Most is fel is vagy izgulva, ne tagadd!
Dáfné nevetve dőlt hátra az ágyon. Annyira kacagott, hogy a könnye is kicsordult. Níkosz ezt már
nem nézhette tétlenül. Vadul rávettette magát a nőre, és már össze is forrt egy forró csókban az
ajkuk. Kifulladva tépték le egymásról a ruhát. Aztán olyan hevesen szeretkeztek, hogy az irtózatos
erejű csúcspont után elgyengülten rogytak egymás mellé. Lihegésük, testük remegés még akkor sem
csillapodott, mikor a férfi gyengéden magához húzta Dáfnét. A nő mosolyogva bújt oda Níkoszhoz.
-Te még annyi ideig sem tudsz haragudni rám, mint Niké.
-Hogy is lehetne? Elég volt csak belegondolnom, hogy elveszíthetlek, és máris értelmetlennek tűnt
az egész életem. Muszáj volt letepernem téged, hogy valahogy kibéküljünk.
Dáfné döbbenten emelte fel a fejét, hogy a férfi arcára nézhessen.
-Ezt komolyan mondtad, Níkosz?
Amaz csak megcsókolta őt. És van, amikor egy csókkal többet lehet mondani, mint szavakkal. Ez
is egy ilyen csók volt. A nő boldogan dőlt hátra.
-Szeretlek!- suttogta a férfinak.
-Én is, de egyre megkérnélek. Legközelebb, mielőtt cselekszel, beszéld meg velem, jó?
-Mért? Szerinted le tudtál volna beszélni arról, hogy ne áruljam be a húgodat Diomédnek?
-Lássuk csak... Hát lehet, hogy nem! Vagy annyira konok, mint én.
-Még annál is rosszabb!
-Te jó ég! Akkor sokat fogunk még veszekedni, igaz?
-Ha ilyen édes utána a kibékülés, akkor megéri!
 288

Dáfné kuncogva megcsikizte a férfi hasát. Níkosz nevetve viszonozta. Ekkor lépett be Niké az
ajtón. Még csak nem is kopogott.
-Örülök, hogy nektek ilyen jó kedvetek van!- jegyezte meg élesen Niké.
A férfi felült, de előtte gondosan betakarózott. Zavarával küszködve kapcsolt át szeretőből aggódó
testvér üzemmódba. Dáfné pedig felvette bűntudatos arckifejezését. Minimum ennyivel tartozott a
barátnőjének.
-Történt valami, hercegnőm?- kérdezte Níkosz a húgát.
Niké beljebb lépett a szobába. Még mindig nála volt a mobil, amit most egyik kezéből a másikba
dobált. Szórakozott mozdulatai valami mélyebb érzést takartak.
-Dioméd hívott az előbb.- válaszolt végül a bátyjának.- Pontosan azt történt, amit vártam. Aranyos
és kedves, amíg nem mondasz neki nemet. De ha megtagadsz valamit tőle, akkor magadra vess! A
vérében van a küzdelem. Ő nem fogja feladni, amíg nem győz. És amit a hízelgésével nem tud
elérni, akkor taktikát vált, és fenyegetőzni kezd. Az a rohadék, ha megtehetné, már most kivenné
belőlem a gyereket!
Níkosz felmordult.
-Azt mondod, megfenyegetett?!
-Ó, nyugalom, semmi különös nem történt, csak a szokásos frázisokkal jött! Ha nem jössz vissza
hozzám, akkor elveszem tőled bla, bla, bla... Én már meg sem lepődtem, számítottam rá, hogy ez
lesz. Csak az a kár, hogy elintézte, az országban kell maradjak a tárgyalás végéig.
-Ezt hogy érted?
-Dárius bíróságon lévő barátja csinált valami papírt. Hamarosan kézhez is kapom.
-Egye meg a fene őket! Akkor is utazni fogunk!
-Nem lehet, Níkosz! Nem érted? Teljesen felesleges volna menekülni! Mi haszna? Dioméd a világ
végére is követne a gyerekért! Itt már nem pénzről van szó! Nem arról, hogy kinek van nagyobb
hatalma a másik felett! Vége a játszadozásnak, ez már véresen komoly! Ismerem őt, nem fog
lemondani a saját véréről! Igazság szerint felesleges megvárni az ítéletet, hiszen olyan egyértelmű!
Még ha nem is neki ítélnék a felügyeleti jogot törvényesen, akkor is erőszakkal elvenné tőlem a
kisbabát! Én is ezt tenném a helyében.
Dáfné lehajtott fejjel hallgatta barátnője sirámát. Az ő hibája, hogy Dioméd tudomást szerzett a
terhességéről. Ha ő nem kotnyeleskedik bele, akkor Niké boldogan felnevelhette volna gyermekét
Níkosz farmján. Még csak most jött rá, milyen nagy hibát követett el. Bolond volt, mikor azt hitte,
joga van mások élete felett dönteni.
-Azért ne adj föl minden reményt!- szólt közbe.- Nem vagy egyedül, Niké! Itt vagyunk neked mi, a
bátyád és én. Nagyon sajnálom azt, amit tegnap tettem!
De barátnője csak a fejét csóválta.
-Ezzel nem sokat érek, Dáfné!
-Talán helyre tudom még hozni!- a nő kikászálódott az ágyból, a ruháját kereste a földön.-
Felöltözöm, és átmegyek a villába. Beszélek Dioméddel!
-És mégis mit mondasz majd neki?
-Hát azt, hogy hazudtam! Csak kitaláltam, hogy terhes vagy, mert nem akarom, hogy Maja
hozzámenjen feleségül. Hinni fog nekem!
-Inkább ne menj sehová! Még a végén nagyobb bajba fogsz sodorni engem, mint amiben már most
benne vagyok. Fürödjetek le, addig készítek nektek reggelit!
Ám ahogy Niké megfordult, hogy kimenjen a szobából, egyszerűen összeesett. Níkosz és Dáfné
riadtan futottak oda hozzá.
-Elájult!- kiáltott fel a nő, amikor ellenőrizte a pulzusát.
-Hívom a mentőket!
De a férfi még a telefonhoz se ért, mire Niké észhez tért. Erőtlenül tiltakozott az ellen, hogy újra
kórházba vigyék.
-Már semmi bajom! Látjátok?
 289

Lassan felállt, hogy ezzel is bizonyítson, de a karját akkor sem engedte el Níkosz.
-Óvatosan, csillagom! Vigyáznod kell magadra és a babára!
Niké még csak most vette észre, hogy a bátyja teljesen meztelen.
-Jézusom, takard már el magad!
Dáfné nevetett, miközben a férfi beslisszolt a fürdőszobába. Aztán a nő is magára kapott egy
köntöst, és kikísérte Nikét a konyhába.
-Jól ránk ijesztettél, hallod-e!
-Áh, olyan furcsa ez a terhesség! Se hányinger, se szédülés, se éhségérzet. Az egyetlen jel ezek a
spontán ájulások. Én mondom, ez nagyon különös! Az egyik pillanatba még jól érzem magam,
aztán teljes sötétség, és a padlón ébredek. Az előző alakalommal nem volt ilyen. Az normális
terhesség volt, még akkor is, ha elvesztettem a magzatot.
Dáfné szíve összeszorult, ahogy bánatos barátnőjére nézett. Niké olyan szomorú, lógó orral ült az
egyik széken, ami az ő kedvét is lehangolta. Legszívesebben kitekerte volna Dioméd nyakát,
minden gondjuk főokozóját. Aztán ha végzett vele, önmagát is eláshatja, amiért olyan
meggondolatlan bolond volt.
-Tudod mit?- tette vigasztalóan a vállára a kezét.- Csinálok neked valami kaját, oké? Figyeld meg,
ha teli a hasad, sokkal jobb színben fogod látni a világot is!

Dáfné ezek után nem tudott tehetetlenül otthon ülni. A testvéreket hátrahagyva felhajtott az
Angelopulosz-villához. Diomédet kereste, mégis mikor leparkolt, a húga volt az első ember, akit
meglátott. Maja épp magányosan napozgatott a medence partján. Bikiniben teste szembeötlőbb volt,
mint múltkor, mikor az ékszerüzlet előtt összefutottak. Dáfné most először ismerte fel, húga már
kész nő lett. Maja már nem az az aranyos kislány, ahogyan emlékeiben élt. Sajnálatos módon pont a
leglényegesebb éveket szalasztotta el. Nem volt ott a felnőtté válása idején, így nincs értelme azon
csodálkoznia, hogy számára teljesen idegen lett a húga. Maját kegyetlen nagyapjuk a saját képére
nevelte. Annyira Hektor hatása alá került, hogy még azt is megtagadta, hogy találkozzon vele.
Kár, mert Dáfné eldöntötte, hogy most csak azért is beszélgetni fognak. Odament húgához, és fölé
állt. A lány csak arra figyelt fel, hogy valaki eltakarta előle a napot. Levette napszemüvegét, majd
pislogva felnézett rá.
-Te mit keresel itt?! Azt hittem, nem jöhetsz ide!
-Ebbe a hitbe ringattad magad? Azt remélted, hogy így megúszhatod a velem való veszekedést?
-Balhézni akarsz?
-Ezért vagyok itt! Ideje, hogy végre valaki jól beolvasson neked, te elkényeztetett kis fruska!
Mondd csak, hogy képzelted azt, hogy olyan degradáló levelet írtál Nikének, he? Igen, olvastam
azokat a förtelmes szavakat, és szégyenkeztem miattad!
Maja vállat vont.
-Én csak az igazat írtam le!
-Úgy hazudtál benne, mint a vízfolyás! Az égadta világon semmi sincs köztetek Dioméddel!
-Na és? Neked ehhez semmi közöd!
-Semmi közöm?! Te a húgom vagy, és akit a levélben szapultál, az a legjobb barátnőm! Annyira
nevetséges, ahogy így vetélkedsz egy férfi szerelméért! Maja, ez nem méltó hozzád! És amiket
leírtál... Istenem, sosem hittem volna, hogy ilyen kegyetlen is tudsz lenni! Amint Niké elolvasta,
elájult az utcán!
A lány csillogó szemekkel felült a nyugágyban. Nővérének végre sikerült felkeltenie a figyelmét.
Dáfné undorodva nézte a Maja arcán szétterülő kárörvendő mosolyt.
-Tényleg dobott egy hátast?
-Nem szégyelled magad?! Ez annyira gyerekes dolog! Be kell fejezned az ehhez hasonló buta kis
játékaidat! Egyébként sem nyerhetsz őellene! Dioméd a feleségét szereti, nem téged!
 290

-Azért jegyzett el engem? A válás után össze fogunk házasodni!

-Ebben ne légy olyan biztos, húgocskám! Tegnap olyasmi derült ki, ami borítja az egész tervet.
Maja a szemöldökét ráncolta.
-Mit zagyválsz itt össze?
-Dioméd még nem mondta neked? Niké áldott állapotban van.
A lány kivörösödött arccal felpattant.
-Ez lehetetlen! Hiszen meddő!
Dáfné a fejét csóválta.
-Nem meddő! Kitől halottad ezt?
-A nagyapa mondta, és ő sosem hazudik nekem!
-Márpedig most félre lettél tájékoztatva, Maja! Nikének nincs semmilyen egészségügyi gondja. Az,
hogy sokáig nem jött össze nekik a gyerek, még nem jelenti azt, hogy sosem foganhat meg. Te
viszont most vesztesen kerültél ki ebből az édes hármasból, mert Dioméd félre fogja tenni a
feleségével való konfliktusokat, hogy újra egy család legyenek. Látod? Én mondtam, hogy
felesleges minden az irányú kísérleted, hogy szétválaszd őket.
-Te... te áruló! Csak be akarsz csapni engem! Pedig a papi figyelmeztetett rá, hogy vigyázzak veled,
de nem hittem neki. Most már viszont látom, hogy igaza volt! Utállak!
Dáfné szomorúan nézte húgát, amint zokogva hanyatlott vissza a nyugágyba. Hiába vágta az
előbb olyan diadalmasan a képébe, hogy Niké babát vár, még sem örült Maja veszteségének. A lány
nagyon elkeseredett, nyilván most nehéz időszak elé fog nézni, amíg sikerül kivernie fejéből
Diomédet. De jobb neki így, minthogy belement volna egy olyan kapcsolatba, ahol a másik fél
sosem viszonozhatja az érzelmeit.
-Itt már neked nem terem több babér, Maja. Fogadd el!
-Nem vagy a nővérem! Soha többé nem akarlak látni! Egy rohadt, szemét dög vagy! Te végig ezt
szeretted volna, igaz, hogy ne lehessek Dioméd felesége? Hát tessék, így is lett! Remélem, most
elégedett vagy!
-Kényszerházasság lett volna, még ha ezt most nem is így látod! Te igazából nem is szereted őt,
csak engedelmes unokája akartál lenni Hektornak!
-Mit tudsz te az én érzéseimről?! Unom már, hogy úgy teszel, mintha ismernél engem, pedig nem!
Dáfné bólintott.
-Hát igen, a múlton már nem tudok változtatni. Elhagytalak, mert muszáj volt. Ezt valószínűleg
sosem fogod nekem megbocsátani, és nem is várom el tőled, hogy megértsd, de egyre kérlek... sose
vond kétségbe a szeretetemet irántad! Számomra akkor is a húgom maradsz, ha kegyetlenebbnek
bizonyulsz még a nagyapánknál is. Én mindent csak érted teszek...
-Értem csak egy dolgot tehetsz! Hagyjál békén!
Maja ott hagyta őt, sírva beszaladt a házba. Dáfné megrendülten bámult utána. Lehet, hogy most
örökre elvesztette a testvérét? A lány érezhető ellenszenve olyan volt, akár egy pofon. De elviseli,
mert hitt benne, hogy így minden jobb lesz. Az anyja emlékére szétválasztotta Diomédtől. Ezért
cserébe elárulta Niké bizalmát, de nem várt érte köszönetet Majától. Nem, ilyesmiről ő nem is
álmodozott. Az egyetlen, amiben talán reménykedhet, hogy húga idővel megenyhül irányába, és
miután elmúlt a haragja, visszafogadja őt a szívébe.
Épp itt tartott gondolatban, mikor nagyapja kitört a házból, és dúvad módjára felé robogott. Dáfné
csodálkozva nézte, hogy hajlott kora ellenére Hektor milyen hévvel közelít hozzá. Elismerésre
méltó a gyorsasága! Az arckifejezése pedig félelemkeltő!
-Te álszent perszóna, mit tettél az én kis Majámmal?! Szegény leány, úgy ki van borulva, hogy el
sem tudta nekem mondani, mi bántja. Csak te állhatsz ennek hátterében!
A nő mosolyogva oldalra döntötte a fejét.
-Pedig egyszerű! Csak közöltem vele, hogy mért nem mehet feleségül Diomédhez. Az ő csalódása
mégis semmi sem lesz ahhoz képest, amit te fogsz érezni, ha megtudod a nagy titkot!
Az öreg döbbenten megtorpant.
 291

-Miféle nagy titkot?

-Azt várod, hogy kielégítsem a kíváncsiságodat, vénember? Nem teszem meg neked ezt a
szívességet! De hajlandó vagyok addig itt maradni, amíg Dioméd közli veled. El sem tudok
képzelni szebbet, mint páholyból végignézni az őrjöngésedet, amint rájössz, milyen szépen átvertek
téged a palánkon.
Hektor elsápadt.
-Azt állítod, hogy tudsz valamit, amit én nem? Mégsem akarod elárulni nekem? Te pimasz némber!
Azonnal mondd el, vagy különben...
-Vagy különben mi lesz? Fenyegetsz?- Dáfné aprót sikoltott, mikor nagyapja váratlanul megragadta
a karjánál fogva, és vonszolni kezdte.- Mit csinálsz? Hová viszel? Engedj el!
Nem sokára választ kapott kérdéseire, ugyanis Dárius dolgozószobájában találták magukat, ahova
Hektor csak úgy betört, és hideg hangon azonnali magyarázatot kért Diomédtől. Apa és fia
meglepődve pislogtak vissza rájuk. Dáfné kirántotta karját nagyapja vasmarkából, és magához
ragadta a szót.
-Elsőnek is... szép jó napot mindenkinek!
Dioméd felállt az üdvözlésére.
-Mért jöttél? Valami baj van Nikével?
Dáfné nevetve fordult nagyapjához.
-Hallottad, vénember? Dioméd a felesége után érdeklődik. Még egyszer ki szeretném emelni, csak
hogy az eszedbe vésd, Dioméd a felesége után érdeklődik!
Hektor gúnyosan felhorkant.
-Na és? Ez volna az a nagy titok?
-Ja, hogy a titok? Nem, nem ez az! Az sokkalta érdekesebb! Dioméd, mondd csak el neki, mit tudtál
meg tegnap tőlem!
Ám a férfi egy szót sem szólt. Dáfné tovább noszogatta.
-Gyerünk, ne szégyelld kinyilvánítani! Hiszen tegnap este még annyira meg voltál hatódva! Rögtön
el is döntötted, hogy visszahódítod magadnak Nikét. Vagy meggondoltad magad?
Az öreg türelmét vesztve felcsattant.
-Valaki árulja már el, mi folyik itt!
-A feleségem terhes.- bökte ki végre Dioméd.
Dáfné gratulálva tapsolt.
-Ez igen! Csak nem végre fel mered vállalni a dolgot?
Hektor intette neki, hogy maradjon már csöndben. Aztán Dáriushoz fordult.
-Ezt mikor akartátok közölni velem?
Ám Dáfné újra közbeszólt.
-Jaj, hát nem egyértelmű? Dioméd kettős játékot játszik! Szeretné visszahódítani a feleségét, de
mivel az nem áll kötélnek, ezért megmarad Maja mellett. Leendő vejed egy gerinctelen alak!
-Elég volt!- jött ki a sodrából Dioméd is.- Azért jöttél ide, hogy sértegess?!
-Nem, te fafej, hanem hogy közöljem veled, Niké ma reggel megint elájult! A te hívásod után! Hogy
lehettél ennyire agyalágyult?! Félelemben tartod őt ebben az állapotban? Mit akarsz, hogy megint
elmenjen a gyereke? Esküszöm, ha elvetél, az egyedül csak a te hibád lesz!
-El... elájult?- dadogta a férfi.- Ez biztos? És nem vittétek el orvoshoz?
-Nem akart menni.
-A francba veletek! Hát így vigyáztok rá?! Áh, ti nem is tudtok gondoskodni róla! Ha vele lehetnék,
legalább nem kellene egész nap aggódnom miatta. De Níkosz nem enged a közelébe... Nem baj,
akkor is odamegyek!
Az ajtóhoz szaladt, de Hektor az útját állta.
-Csak lassan a testtel, fiatal úr! Előbb azt hiszem, tartozol nekem egy magyarázattal, nem
gondolod? Vagy még ennyire sem tisztelsz?
Dioméd visszafeleselt volna, ha Dárius nem szól közbe. Dáfné csendesen mosolyogva figyelte a
 292

botrányt, amit ő okozott. Még sosem szórakozott ilyen jól.

-Ülj le, fiam! Azt mondtam, ülj le!- ordított rá Dárius.
Dioméd duzzogva levetette magát az egyik bőrszékbe. Láthatóan majd fölrobbant a dühtől, hogy
nem engedik neki szabadon azt tenni, amit akar. Dárius közben egy olyan pillantást vetett Dáfnéra,
amitől annak jókedve elpárolgott. Aztán higgadtan Hektorhoz fordult, aki már alig bírta türtőztetni a
haragját.
-Beszéljük meg normálisan a dolgot!
-Jó ötlet! Előbb viszont elküldöm az unokámat, mert zavar a jelenléte.
Dáfné vágott egy fintort.
-Nyugi, megyek én magamtól is, nem kell küldeni! Úgy sem maradtam volna tovább, hiszen amit
elterveztem, azt sikerült véghez vinnem.
Hektor úgy válaszolt neki, hogy még csak rá sem nézett.
-Többet ne keress minket! És kerüld el ezt a házat, amíg mi itt vagyunk! Ne merj Maja közelébe
menni! Se ő, se én nem vagyunk kíváncsiak rád!
-Hah! Szerinted érdekel?! Nekem te nem parancsolgathatsz, tata! Nyald ki a seggem, ha nem
tetszik!

Hektor még fel sem tudta dolgozni, hogy Dáfné mit merészelt mondani neki, amikor Dioméd újra
felpattant. Láthatóan képtelen volt egy helyben ülni. Dárius hiába bombázta fiát lesújtó
pillantásokkal, amaz nem törődött vele. Az ifjú szerelmes még csak szívességből sem tudott úgy
tenni, mintha bármi más érdekelné őt terhes feleségén kívül. Ideges járkálása olaj volt a tűzre. A
szobában feszültebb lett a hangulat, ha egyáltalán lehet ezt még fokozni. Hektor megköszörülte a
torkát, hogy felhívja magára Dioméd figyelmét.
-Azt hiszem, most illene gratulálnom neked, hogy apa leszel.
Az idő ember hangja mégis nélkülözött minden jóindulatot. Érthető okokból, fel volt dúlva, és
ebben a szent percben még egy kiskanál vízben is képes lett volna megfojtani Diomédet. Nikéből
pedig saját kezűleg operálta volna ki a gyereket, már csak azért is, mert a tény, hogy az a nő terhes,
gyakorlatilag ellehetetlenítette üzlettársa fia és az unokája házasságát.
Hektor elfogadott egy pohár brandyt Dáriustól, hogy aztán egy hajtásra lehúzza. Még az ital
zsongító melege sem tudta megnyugtatni. Rühellte az ehhez hasonló meglepetéseket. Az pedig
kifejezetten bántotta, hogy Dáfnétól kellett értesülnie róla. Csalódással töltötte el , hogy ezek ketten
nem mertek becsületesen elé állni, és a szemébe mondani az igazat.
-Azt kell nektek mondanom,- és ezen akár meg is sértődhettek, nem érdekel,- hogy ti egy rakás szar,
szemétláda társaság vagytok! És nagyon nagy hibát követtek el, ha azt hiszitek, hogy hülyének
nézhettek engem!
Dárius válaszolt neki, hiszen ő nyilvánvalóan tapasztaltabb ilyen téren. Diplomatikus modorát
csak szilárd jelleme múlta fölül. Kétségtelen, Dioméd fénykorában sem lesz képes az apja
nyomdokaiba lépni. Ez a fiú túl heves, túl indulatos, és közönséges szóhasználataival pont ellentéte
Dárius gentleman stílusának.
-Hektor, hagy kérjek bocsánatot ezért a kis incidensért! Nem tagadom, Dioméd tegnap óta tudja,
hogy a felesége terhes, és épp közölni akartuk veled is, de az unokád megelőzött minket.
Mindenesetre szeretném kikötni, hogy ez egyáltalán nem befolyásolja a fiam és Maja közelgő
esküvőjét!
-Hm, ezzel Dioméd is így van? Vagy elhatalmasodott rajta a szerelem, és már se lát, se hall?
Hektor és Dárius tekintete egyaránt a fiúra siklott.
-Nem fogom megtagadni a fiamat!- jelentette ki Dioméd.
-Ezt senki sem várja el tőled.
-Jó, mert a gyerek az enyém, és szándékomban áll felnevelni!
 293

-De közben nekem is tettél egy ígéretet, Dioméd! Vagy elfeledkeztél róla?
-Elveszem Maját, amint kimondják a válást.
-Na látod, Hektor!- kiáltott fel diadalmasan Dárius.- Mondtam én, hogy nincs itt semmi gond!
Felesleges aggódni a fiatalok jövője miatt! Történt egy kis baki, amire senki nem számított, de
semmiféle jelentőséggel nem bír. A kettőnk megállapodását megközelítőleg sem veszélyezteti.
Ugye, most már érted te is?
Hektor bólintott, de őt nem lehet ilyen könnyen bolonddá tenni. Ha bárki másról volna szó,
helyben hagyná az ügyet. De Dioméd forrófejű fiú volt, és ösztönösen cselekedett. Nem bízott a
szavában.
-Dárius, megkérhetlek valamire?
-Persze! Bármire, öreg barátom!
-Befognád egy kicsit a szád? A te álláspontodat már ismerem, a családegyesítést szorgalmazod, akár
csak én. Mindketten az üzleti életben jártas, ravasz rókák vagyunk. Tökéletesen tisztában vagyunk
azzal, hogy Dioméd és Maja egybekelése milyen kedvező helyzetbe hozná a vállalatainkat. Ez
számunkra kihagyhatatlan. De most az egyszer a fiad szájából is szeretném hallani, hogy valóban
komolyan gondolja-e azt, hogy összeköti az unokámmal az életét.
Dárius biccentett, és leült az íróasztala mögé.
-Rendben! Tedd fel neki a kérdéseidet! Én nem szólok közbe.
Hektor Diomédhez fordult.
-Nos? Megígéred nekem, hogy elveszed Maját feleségül?
-Igen.
-Még akkor is, ha a feleséged váratlanul úgy döntene, hogy visszamegy hozzád?
Itt Dioméd érezhetően habozott. Az egyre elnyúló csendet csak Dárius köhögése törte meg.
Szigorú tekintetével egyértelmű üzenetet küldött a fiának, ám az mégsem szólalt meg. Hektornak
ennyi elég is volt.
-Értem. Csak ennyit akartam tudni.
Aztán kiment a szobából.

-Oh, fiam!- sóhajtotta gondterhelten Dárius.

-Most mi van? Hazudtam volna neki?
-Hát ha még erre sem vagy képes, akkor nagyon amatőr vagy. Az ilyen Hektor-félékhez nem lehet
csak így elé állni, mert ezek keresztbe lenyelnek!
-Sajnálom, apa, de most nem vagyok kíváncsi a hegyi beszédre! Fel kell hívnom Nikét, hogy meg
tudjam, jól van-e. Dáfnénak igaza van, szörnyű dolgokat vágtam a fejéhez. Már bánom, hogy
dühömben elvetettem a sulykot! Ahelyett, hogy kedves volnék vele...
-Téged csak az a nő érdekel?! Ezt most komolyan mondod, Dioméd?! Még ebben a pillanatban is
semmi más nem számít neked, csak az az átkozott némber?!
Dárius kezdett bepipulni. Általában igyekezett mindig higgadtan kezelni a problémákat, de van,
amitől egyszerűen a falra mászott, és az az emberi ostobaság volt. Képtelen volt tovább tűrni fia
hangulatingadozásait. Néha felfogta, hogy Niké nem fog visszamenni hozzá, de az esetek
többségében megbolondult, és újra üldözni kezdte feleségét.
-Hányszor? Könyörgöm, mondd meg, még hányszor kell elmagyaráznom neked, hogy nem kellesz
neki?! Hát akkor meg minek hívogatod? Minek jársz hozzá? Nem érted, hogy ezen már semmi sem
változtathat?
Dioméd boldogtalanul vállat vont.
-Nincs mit tenni, apa! Ha meghal bennem a remény, hogy egy napon újra együtt lehetek vele, akkor
én magam is meghalok. Nekem Niké az életem!
-Nem! Nem! Nem! Nem!- kántálta őrjöngve Dárius. Karjának hatalmas lendületével lesöpört
 294

mindent, ami az íróasztalán volt. Méregdrága laptopját a falhoz csapta, de oda sem figyelt közben.
Eszeveszett dühében a saját haját tépte, miközben alig tudta visszatartani magát attól, hogy addig
verje Dioméd fejét az asztalba, amíg meg nem érti ez a hülye gyerek a lényeget.
-Soha többé nem akarom hallani a nevét annak a szajhának! Megtiltom, hogy róla beszélj! El kell őt
felejtened! Megértetted?!
A fiú nem válaszolt. Dárius levegő után kapkodva meredt rá. Szinte sokkolta a felismerés, megint
milyen közel volt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Pengeélen táncolt, és sosem lehetett tudni,
hogy végül jobbra vagy balra fog dőlni. Vajon az őrület örökre magával ragadná, ha engedne a
benne forrongó dühnek?
Nyelt egyet, és visszaült a székébe. Muszáj lehiggadnia! Isten látja lelkét, nem akarja Diomédet
bántani. Ám ha a fiú tovább makacskodik, akkor nem fogja tudni tovább féken tartani az erejét, és
abból tragédia lenne. Türelem! Rengeteg türelemre volna szüksége.
-Fiam, most az egyetlen, amit tehetsz, hogy fölmész Maja szobájába, és megvigasztalod azt a
szegény lányt! Ő lesz a feleséged! Ő a te jövőd! Kérlek, térj észhez! Mindent elveszíthetsz, ha
továbbra is a múltadhoz ragaszkodsz!
-Képtelen vagyok elfelejteni Niké!
-A szerelmek jönnek-mennek! Persze, most fáj neked, de az idő majd megoldja ezt is. Csak egyet
tegyél meg, ne járj a nyakára! Semmilyen módon ne keresd vele a kapcsolatot, mert azzal csak
tovább kínzod önmagad!
-Apa, ez már csak azért is lehetetlen, mert van vele egy közös gyermekem, ami örökre össze fog
kötni minket.
-Igen, ez így van!- ismerte el Dárius.- Ő lesz az anyja a születendő fiadnak. Az én kis unokámnak.
De ennyi, semmi több! Külön fogtok élni, mert elváltok, és törvényesen a te felügyeleted alá
helyezik a kisbabát. Aztán elveszed Hektor unokáját, akivel közösen felnevelitek.
-Én ezt még csak el sem tudom képzelni!
-Pedig majd rájössz, hogy ez az egyetlen járható út! Utoljára mondom el neked, és remélem, most
már az eszedbe vésed: Niké nem szeret téged. Nem akar veled élni, sőt, megfosztana apai jogaidtól
is. Ha megfeszülsz, sem tudod már azt elérni, hogy visszatérjen hozzád. Ezt el kell fogadnod!
A dacos fiú láthatóan elgondolkozott apja szavain. Dárius odament hozzá, és megfogta az arcát.
Amint a két fekete szempár találkozott, Diomédnek beletörődés csillant a szemében. Végre
elfogadja a sorsát, még ha nem is túl boldog tőle.
-És ha sosem fog enyhülni a szerelmem iránta?
-Azzal csak örök szenvedésre kárhoztatnád magadat. Törekedj inkább arra, hogy minél hamarabb
túl legyél rajta! Hallgass rám, és felejtsd el őt!

XXIII. fejezet

-Hol tálalhatom a reggelit, uram?- kérdezte a szakács.

-Hozza csak ki a teraszra, kérem!- utasította Dárius. A kis Apollót a karjában ringatva nézte, ahogy
az alkalmazottak megterítenek. Amint elkészültek, a gyereket belehelyezte az etetőszékbe, de az
hisztizni kezdett. Pár perc múlva újra felvette őt, mire a kisfiú azonnal megnyugodott.
-Ejnye-bejnye, te nagyon sírós baba vagy!
A kis Apolló panaszosan hüppögött.
-Nem, ez így nem lesz jó! Beszélned kell hozzám, fiam! Mondd azt, hogy apa! Apa!
-Aaaa....
Dárius a fejét csóválta. Ekkor lépett ki Dezdemóna a teraszra. Az asszony leült az egyik fonott
 295

szalmaszékbe, és megkente vajjal a pirítósát.

-Már megint beszélni tanítod?
-Valakinek muszáj!
-Ne sürgesd azt a szegény gyereket! Ha lesz majd valami mondanivalója számunkra, figyeld meg,
nem fog késlekedni vele!
-Ha rajtad múlna, az a nap sosem jönne el!
Dezdemóna kent neki is egy pirítóst.
-Tessék, inkább egyél! Reggel nagyon morcos tudsz lenni, amíg üres a gyomrod. Ebben hasonlítasz
a kis Apollóra.
Szavai igazoltnak tűntek, mikor a gyermek nyújtogatni kezdte kezecskéjét egy falatért. Dárius
megrágta a kenyeret, úgy adta a kisfiú szájába. Az asszony mosolyogva figyelte őket.
-Megszeretted őt!
A férfi bólintott, de nem fűzött hozzá semmit. Csendes egyhangúságban reggeliztek tovább.
Dezdemóna épp a kávéscsészét emelte volna a szájához, mikor kiejtette a kezéből.
-Oh, Istenem!- kiáltott föl.
-Mi az? Szellemet láttál?
Dárius arra fordult, ahová az asszony is nézett. Nem tudta, mire számított, de erre végképp nem.
Szebasztián közeledett hozzájuk az udvaron keresztül. A magas, szőke férfi Dezdemóna volt
szeretője volt. Már több mint két éve a színét se látták, ehhez képest most olyan lazasággal
sétafikált a pázsitjukon, mintha minden joga meg volna hozzá. Dárius szitkozódva felállt. Egy dolog
tartotta vissza attól, hogy ráugorjon az érkezőre, és darabokra szaggassa, és az a gyerek a karjában.
-Te gazember!- ordított Szebasztiánra.- Hogy merészeltél idejönni?! Fel akarod dúlni a családom
békéjét? Ezért megöllek!
A masszőr fiú megtorpant tíz lépésnyire tőlük.
-Nyugalom! Dezdemóna annak idején magát választott kettőnk közül, és én tiszteletben tartom a
döntését. De a gyerek az enyém, és látni akarom őt!
Dárius még dühösebb lett.
-Te pimasz fráter, honnét veszed, hogy tőled van?! Azonnal takarodj innét, amíg szépen mondom!
Ám Szebasztiánt ezzel nem ijesztette meg. Közelebb lépett hozzájuk, tekintetével szinte falta a
kisfiú látványát. Eltelt pár szívdobbanásnyi idő, mikor mindenki visszatartotta a lélegzetét. Dárius
legszívesebben eltakarta volna a kis Apollót, de ezzel már elkésett. A vak is észrevette volna a
hasonlóságot a karjában lévő gyerek és az előtte álló férfi között. Ugyanaz a szőke haj, ugyanaz a
kék szem. Még a szájuk és az orruk is tökéletesen passzolt. A kisfiúnak tagadhatatlanul Szebasztián
volt az apja.
Dárius még csak most vette észre, hogy elég sokan összeszaladtak a kiabálására. Hektor és Maja
közvetlenül mögötte álltak. Dioméd futva közeledett a másik házból, hogy a segítségére lehessen.
Párisz pont most parkolt le kocsijával a felhajtóra. Mikor kiszállt, hideg szürke tekintete
elkomorodott. Dárius nem örült a tömegnek. Nem akart tanúkat az elkövetkező veszekedéshez. De
nem tudta, hogyan küldhetné el őket.
Közben Szebasztián meghatódva figyelte a gyereket. Bizonyára feltámadt benne az apai ösztönök,
ahogy saját fiára tekintett. Dárius most azonnal át akarta formázni az arcberendezését, aztán kidobni
őt innét, mint egy rakás szemetet. És ezzel nem is késlekedhet tovább! Dezdemóna kezébe nyomta a
kis Apollót, hogy intézkedjen ez ügyben.
Ám a gyerek újfent sírásban tört ki.
-Aaaa....
-Csitt, majd később, fiam! Most apának van egy kis elintéznivalója!
-Aaaa.... pa!
Dárius tett egy határozott lépést Szebasztián felé, de erre visszafordult. Leesett állal,
megrendülten bámult a kis Apollóra.
-Ezt ismételd meg!- parancsolt rá a gyermekre.
 296

-Aaaa... pa! Aaaapa!

-Te jó ég! Mondd újra! Halljam!
-Aaaapa!
Dáriust többé nem érdekelte semmi. Könnyes szemekkel, nevetve kikapta Dezdemóna kezéből a
kisfiút. Büszkén a magasba emelte, mire a kis Apolló visítva felkacagott. Aztán magához ölelte
piciny testét, és össze-visszacsókolta arcocskáját. Amint a gyermek karjai átölelték nyakát,
felmelegedett a szíve. Ki sem tudta fejezni ezt az érzést. Talán még soha életében nem örült ennyire
semminek.
-Olyan ügyes kis fiúcska vagy!- gügyögte neki.- Bizony, az én Apollóm, nagyon okos gyerek!-
aztán a többiek felé fordult.- Emberek, láttátok ezt? Hallottátok a fiamat? Kimondta az első szavát!
Dioméd gratulált neki elsőként. Mosolyogva karolta át apja vállát. Dárius megölelte őt is.
-Fiam, hallottad az öcsédet? Ez kész csoda, igaz?
-Aha, furfangos kis krapek! Én tudtam, hogy hamarosan beszélni fog! Add csak ide!
Dioméd amint kezébe vette a gyereket, ő is össze-visszacsókolta, aztán a saját nevére akarta
megtanítani.
-Bá-tyus! Azt sem nehéz kimondani! Na, halljam! Bá-tyus!
-Baaa...- válaszolta a kis Apolló.
Dárius nevetve vette vissza a karjába a kisfiút.
-Egy napra elég egy szó! Bár ha így halad, akkor nem sokára verseket fog itt szavalni nekünk!
Gondolj csak bele, alig vártuk, hogy megtanuljon beszélni, aztán meg nem lesz nyugtunk tőle! De
tudod, őt jobban szeretem ám, mint téged!
-Igen? És miért?
-Mert te nem az én nevemet mondtad ki először, hanem azt, hogy adjál! Bizony, már akkor is
követelőző gyerek voltál! Nem, ne röhögj, azt hiszed, viccelek?
Aztán Dárius mégis magához húzta legidősebb fiát. Dioméd homlokához támasztotta homlokát.
-Persze, hogy csak viccelek, te oktondi kölyök! Hiszen rád vagyok a legbüszkébb, fiam! Te vagy az
én szemem fénye, mindig is az voltál!
Dioméd pironkodva húzódott el tőle.
-Apa, ne hozz zavarba, kérlek!
-Aaaapa!- mondta a kis Apolló is.
Dárius megpuszilta elsőnek Dioméd, aztán a kisfiú arcát is. Ekkor ért oda Párisz hozzájuk. A
sebhelyes arcú kezet fogott vele, miközben gratulált neki.
-Főnök, hát ez nem volt semmi! A kis Apolló ért az időzítéshez. Soha jobbkor nem mondhatta volna
neked azt, hogy apa.
-Hát igen, megszeretett engem! De én is őt! Hiszen nézz rá! Láttál már szebb kisbabát?
Párisz bólintott, és finoman megcirógatta a fiúcska haját.
-De vágyom már én is egy saját gyermekre! Remélem, Eufrozina hamarosan megajándékoz eggyel!
-Na, azért azzal illik várni az esküvőig!
Dárius, mintha csak most jutott volna eszébe valami, elkomorodott. A nagy kavarodásban teljesen
kiment a fejéből Szebasztián. Tekintete automatikusan odavándorolt, ahol nem rég még a masszőr
állt, de már eltűnt onnét.
-Lelépett?
Párisz kárörvendő vigyorral az arcán bólintott.
-Angolosan távozott, mikor rájött, hogy milyen bolondot csinált magából. A kis Apolló elejét vette a
vitatkozásnak, és tisztázta, hogy ki is az ő apja. Ezek után felesleges lett volna itt maradnia, nem?
Dárius gondterhelten ráncolta a homlokát. Ő egyáltalán nem volt abban biztos, hogy Szebasztián
örökre eltűnt volna az életükből. Valami azt súgta neki, hogy még hallani fognak róla. De ráér ezen
később aggodalmaskodni, most ünnepelni akart.
-Menj, Párisz, nézz körül, hogy tényleg nincs-e a környéken!- aztán Diomédhez fordult.- Hol van
Orfeusz és Xénia? Lemaradtak a nagy eseményről!
 297

A fia vállat vont.

-Lusta disznók! Ők általában csak dél körül kezdenek ébredezni. Ami nem is volna baj, ha nem
kellene hajnalig hallgatni a duhajkodásukat!
-Rángasd ki őket az ágyból! És hívd le Eugént is! Buli van, emberek! Dezi, drágám, hozz
mindenkinek egy italt! Igyunk a fiam egészségére! Éljen sokáig Apolló! Ja, és kapcsoljon már be
valaki zenét!

Párisz úgy tett, ahogyan mondták neki, aprólékosan körülnézett minden olyan helyen, ahol el
lehet bújni, de fél óra múltán sem talált semmit. Visszakanyarodott a házhoz. Mire a teraszra lépett,
addigra már láthatóan mindenki ünnepelt. Mindenki, kivéve Hektort, aki a hintaágyban ringatózva
szivarozott. Párisz úgy tervezte, hogy szó nélkül elsuhan mellette, mint mindig. Az öreg, hírnevéhez
híven, valóban nem állt szóba alkalmazottakkal. Sőt, amióta itt volt, az idő nagy részében egy
pillantásra sem méltatta.
Ám most megtörte a csendet.
-Várj csak!
Párisz megtorpant. Ránézett Hektorra. Az öreg fakó-kék szemei egyenesen az övébe hatoltak.
-Volna itt valami, amit nem értek.
-Elnézést, hozzám szólt?
Hektor bosszankodva pöfékelt szivarjával.
-Persze, hogy hozzád szóltam! Most válaszolsz, vagy sem?
-Mi a kérdés, uram?
-Ki volt az, aki itt volt? És mért állította azt, hogy őtőle van Dárius gyereke?
Páriszt nem ejtették a fejére. Ez a vén róka nem a társalgás kedvéért hozta szóba Szebasztián
megjelenését. Valamiért érdeklődik iránta. Valami rossz, gonosz dologból kifolyólag... Lehet, hogy
kieszelt egy tervet?
-Ez bizalmas információ.- válaszolta Hektornak.- Javaslom, forduljon inkább a főnökömhöz a
kérdéseivel. Nekem nincs rá felhatalmazásom, hogy válaszoljak rájuk.
Az öreg ingerülten felmordult.
-Hülye kifogás!
-Sajnálom, uram!
-Dehogy sajnálod! Tudod, figyeltelek ám téged... Hogy is hívnak? Pátosz?
-Párisz!
-Hmmm, úgy vettem észre, hogy nem nagyon kedvelsz engem, Párisz. Ez igaz?
-Ha viselkedésemmel megsértettem önt, akkor bocsánatot kérek.
Hektor felnevetett.
-Milyen udvarias! Tudod, mit gondolok? Te csak egy egyszerű szolga vagy itt! Dárius nevezhet
téged a legfőbb bizalmasának, meg aminek csak akar, de az az igazság, hogy alantasabb munkát
végzel, mint a szobalány.
-Ez a véleménye?
-Ez! Tagadd le, ha mered!
-Inkább azt szeretném tudni, hogy hova akar mindezzel kilyukadni.
Párisz kezdett gyanakvóból egyenesen tiszteletlenné válni, de képtelen volt másképp viselkedni
ebben a helyzetben. Hektor minden szava megalázó volt számára. Ráadásul az öreg gusztustalan
vigyorától felfordult a gyomra.
-Pénzről beszélek, barátom! Rengeteg pénzről!
-Tisztázzuk ezt, kérem! Ön le akar engem fizetni?
-Na, ne használj ilyen szavakat, ha nem muszáj! Én pusztán egy üzleti lehetőséget kínálok neked.
Mennyit keresel itt? Én megduplázom az összeget, ha mostantól egyben nekem is dolgozol. Csak
 298

képzeld el egy pillanatra! Mennyi-mennyi pénz könnyű munka árán. Csak információra volna
szükségem, nem arra, hogy megölj valakit!
-Szóval kémkedjek magának?
-Látom, kezded kapiskálni! Mit szólsz? Lojalitásodat felém máris bizonyíthatod azzal, ha elárulsz
nekem egy-két titkot Dáriusról. Kezdve azzal, hogy ki volt itt az az ember? A felesége szeretője?
Hektor csillogó tekintettel várta a válaszát. Párisz majdnem hangosan felnevetett az öreg
arckifejezésén. Ajánlatát pedig még röhejesebbnek találta. Semmiért és senkiért nem árulta volna el
főnökét. Egyrészt azért, mert ha megtenné, többé fabatkát sem érne az élete. Másrészt ott van
Eufrozina. Anélkül a nő nélkül ő egy halott. Ha Dáriussal összerúgná a port, nagy valószínűséggel
sosem vehetné feleségül az unokahúgát. És ez volt a legfőbb záloga hűségének.
Ezt tudhatta volna Hektor is, ha csak minimálisan utána nézett volna a hátterének, mielőtt
megkísérti ilyen ajánlatokkal. De az öreg tájékozatlansága egyben a veszte is lett, mert így kiderült,
hogy Dárius ellen szervezkedik. Nem hiába figyelmeztette főnöke, hogy tartsa szemmel őt. Kár volt
egyáltalán ezt a rafinált, alattomos kígyót beengedni a házba!
-Gondolkozom az ajánlatán!- válaszolta Párisz.
Hektor végignézett rajta.
-Mi az? Beijedtél? Ezt nem néztem volna ki belőled!
-Valóban nem vagyok beszari típus. A múltam sosem tette lehetővé, hogy elfussak a problémák elől.
-Azt állítod, hogy nem félsz Dáriustól?
-Nem félek.
-Az jó! Tudod, mit? Kapsz egy napot, de nem többet! Aztán kérem a válaszodat! És erről egy szót
se senkinek!
-Megbízhat a diszkréciómban, uram!
-Most menj be! Tégy úgy, mintha nem is beszélgettünk volna!
Hektor egy királyi kézlegyintéssel elbocsátotta őt. Párisz aprót biccentett felé, és belépett az ajtón.

Dárius kezében már kezdett nyűgös lenni a gyerek, ezért odaadta Dezdemónának, hogy vigye fel
az emeletre. A többiek is lassacskán a dolgukra mentek. Már csak ő és Dioméd sörözgettek tovább a
nappaliban, mikor visszatért Párisz.
-Főnök, beszélnünk kell!
-Valami baj van?
-Elmondom, de nem itt.
-Akkor menjünk be a dolgozószobába! Fiam, te is jössz!
Dáriusnak fogalma sem volt arról, hogy mit akar közölni vele Párisz, de komolynak látszott a
dolog. Azt viszont tudta, hogy Diomédnek is jelen kell lennie. Mint vállalatvezető, egész jól helyt
állt, de ideje lesz lassan a családfői posztot is átadnia neki. Ha fia megtanulta kezelni a
magánjellegű problémákat is, akkor már nyugodt szívvel hagyhatja itt ezt a világot. Ez az ő
öröksége Diomédnek, ami pénzben nem mérhető.
Becsukták maguk mögött az ajtót, aztán Páriszhoz fordult.
-Nos? Hallgatunk!- mondta Dárius.
A sebhelyes arcú idegesen járt-kelt a szobában.
-Hektorról van szó! Az előbb, kint a teraszon érdekes ajánlatot kaptam tőle.
-Megvesztegetett?
-Honnét tudod?
-Számítottam erre, csak nem ilyen hamar.
-Micsoda?!- horkant fel Dioméd.- Hogy történhetett ez?
Dárius csendre intette fiát.
-Nyugalom! Hagy gondolkozzak egy kicsit! Szóval Hektor félig-meddig feladta a tervet, hogy
 299

unokáját kiházasítja... Talán valami visszavágáson töri a fejét... De személyes információkat csak
egy olyan emberből tudna kihúzni, aki elég közel áll hozzá, mégsem családtag...
-Olyan higgadtan kezeled ezt az egészet!- csattant fel Dioméd.- Csak engem háborít fel a dolog?!
-Fiam, meg kell tanulnod uralkodni magadon! Szerinted mennyit érsz azzal, ha bősz haragodban
kirontasz az ajtón, és neki szegezed a kérdést Hektornak? Tagadna minden vádat!
-Akkor hát mit tegyünk?
-Használd az agyadat! Szerinted mi ilyenkor a helyes lépés?
Dioméd erősen töprengett, aztán vállat vont.
-Üssük le?
Senki sem nevetett a viccén. Főképp nem Dárius.
-Nem, túl fogunk járni az eszén! Kiderítjük, mit akar, és mindig egy lépéssel előtte leszünk. Az
ilyenekkel csak így lehet felvenni a harcot.
Dioméd tettre készen felpattant.
-Jó! Amíg te taktikázol, én addig elzavarom őket innét!
Apja visszanyomta őt a székbe.
-Jaj, fiam, a te forrófejűséged fog egyszer a sírba vinni engem! Könyörgöm, légy már belátóbb!
Szerinted mire mennénk azzal, ha összevesznénk Hektorral? Egy hatalmas üzletfelet vesztenénk!
Inkább hagyd rám a dolgot, jó? Te meg csak figyeld, hogy csinálják ezt a nagymenők!
-Te könnyen beszélsz! Neked nem kell elvenned Maját!
Dárius hagyta, Dioméd hagy duzzogjon, miközben Páriszhoz fordult.
-És mit akart tudni Hektor?
-Leginkább az izgatta a fantáziáját, hogy ki lehet Szebasztián. Azt már magától is kimatekozta,
hogy a feleséged szeretője volt.
-Az az átkozott! És mondtál neki valamit?
Párisz csak felvonta a szemöldökét.
-Főnök, ezt most komolyan kérded?
Dárius elgondolkozva nézte a sebhelyes arcút.
-Mennyit ajánlott neked?
-Sokat!
-És szeretted volna elfogadni?
-Mit tagadjam? Jól jönne a pénz! Ott van az a rengeteg adósságom a szerencsejáték-szenvedélyem
miatt. Na meg a közelgő esküvő kiadásai... Nem azt mondom, hogy nem fizetsz már így is eleget,
de... Szóval érted! Jól jönne egy kis fusi munka. Ennek ellenére, nem egyeztem bele, természetesen.
-Hát persze, hogy nem! Hiszen te hűséges vagy hozzám. És én bízom benned! Ha nem így volna,
aligha beszélgetnénk ilyen higgadtan egymással, nem igaz?
Párisz bólintott.
-Mindenesetre Hektornak nem adtam még nemleges választ, hogy ne gyanakodjon.
-Ezt jól tetted! Sőt, tovább megyek, el fogod fogadni az ajánlatát!
-Kettős ügynöknek lenni nagyon veszélyes játék volna.
-Nem kellene sokáig csinálnod. És csak olyan információkat árulnál el neki, amiket nem tud
ellenünk használni. Nincs ebben semmi veszélyes!
-Csak felmérgesíteném azzal Hektort, hogy össze-visszahalandzsázok neki.
-Még mindig nem érted? Az igazat fogod mondani. Nem kell hazudnod neki!
-Nem, ez így nem lesz jó! Még a végén tényleg bajba keverlek titeket!
-A masszőr neve, amire oly kíváncsi, még nem árulna el neki semmit.
-És ha találkozik vele? És ha szövetkeznek ellened?
Dárius magabiztosan elmosolyodott.
-Na és?
Párisznak akkor sem tetszett ez az egész. Mogorva arccal, karba tett kézzel bámult ki az ablakon.
Dárius odament mögé, és a vállára tette a kezét.
 300

-Vállalod, Párisz?
-Érted mindent, főnök!
-Nem kérem ingyen! Máris kiállítom neked a csekket, ha akarod. Az unokahúgom leendő férje nem
tartozhat mindenféle alvilági alakoknak. Mondd az összeget, és megkapod!
A sebhelyes arcú a fejét csóválta.
-Dárius, Dárius, Dárius... Már hány ilyen munkát vállaltam neked! Emlékszem, még azért is fizettél,
hogy elcsábítsam Eufrozinát. De attól tartok, ez most nem lesz ilyen kellemes feladat...

Dezdemóna lágyan ringatta karjában kisfiát. Apolló már édesdeden aludt, csak egy csepp tej az
állán árulta el, hogy nem rég még mohón szopta anyja mellét. Az asszony felállt a hintaszékből, és
beletette a gyermeket a kiságyba. Betakargatta, de nem mozdult mellőle. Pedig lett volna még sok
dolga, most mégsem tudott másra gondolni, mint a nemrég történtekre.
Szebasztián.
A férfi neve úgy visszhangzott a fejében, mint a harang kongása. Emlékek suhantak át rajta.
Felidézte, milyen érzés volt a karjában lenni, micsoda szenvedélyt élt át vele. Soha egyszer sem volt
olyan jó Dáriussal a harminckét év alatt, mint Szebasztiánnal az a pár röpke hónap. A nőies énje
azóta szinte tombolt, mióta volt szeretője újra feltűnt a színen. A kötelesség ugyan a férjéhez
kötötte, de ha volna szabad akarata...
Áh, erről felesleges még álmodoznia is! Hiszen olyan egyértelmű, sosem adná fel saját és fiai
anyagi helyzetét csak azért, hogy újra Szebasztiánnal lehessen. Két évvel ezelőtt is megpróbált
Dáriustól elválni, mire az lett a vége, hogy lehajtott fejjel, szégyentől piros arccal visszakullogott
hozzá. A férje nem engedi őt el, Dezdemóna pedig már túl öreg ahhoz, hogy feladjon mindent egy
kis testi szerelemért.
De ami egyszerűen nem ment ki a fejéből, az Szebasztián tekintete volt, mikor a kis Apollóra
nézett. A férfi szemeiben bánat és sóvárgás volt. Azonnal tudta, hogy ő az apja a gyereknek,
mégsem érinthette meg. Dezdemónának majd megszakadt érte a szíve. A látvány, ahogy ott állt, és
csalódottságában Dárius ujjongását figyelte, az mindent elmondott. Szebasztián vesztett, és
tudomásul vette, hogy már túl későn jött el a saját fiát megismerni.
De az asszony ezt képtelen volt annyiban hagyni. Egy belső késztetés azt súgta neki, tartozik
annyival a kis Apolló valódi apjának, hogy legalább egyszer elvigye hozzá a gyermeket. De
érdemes-e ezért megkockáztatnia Dárius haragját? Ha a férje rájönne, mit tervez a háta mögött...
Dezdemóna megborzongott.
Ennek ellenére mégis magához vette telefonját, és tárcsázta Szebasztián számát. Miközben arra
várt, hogy volt szeretője felvegye a kagylót, idegeskedve pislogott az ajtó felé. Három-négy csöngés
után feszültsége még jobban fokozódott. Lehet, hogy rossz számot hívott?
Na végre! A férfi beleszólt.- Halló?
-Szia!- suttogta megkönnyebbülten Dezdemóna.
-Szerelmem! Oh, úgy vártam már a hívásodat! Mondd, hogy találkozhatunk!
-Épp ezt szeretném veled megbeszélni. Hol laksz?
Szebasztián lediktálta neki a címet, de az asszony nem írta le, inkább megjegyezte.
-Oké, majd elmegyek hozzád!
-Várj! Mikor jössz?
-Azt még nem tudom. Sok mindentől függ! Amint el tudok innét szabadulni, megcsörgetlek, hogy
otthon vagy-e.
-Annyira várom már, hogy láthassalak...
A férfi mély hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy mit akar csinálni vele.
-Szebasztián! Nem arról van szó. És csak elviszem neked a fiadat. Azt gondoltam, örülnél neki.
-Akkor hát... tényleg tőlem van?
 301

-Igen.
-Mégis a férjedet nevezi apának.
-Így alakult.
-Így alakult, mert te nem váltál el tőle! Én vállaltam volna értetek a felelősséget! És képes lettem
volna eltartani titeket!
-Hagyjuk a múltat!
-Minden jogom meg van hozzá, hogy szemrehányást tegyek neked, Dezdemóna! Az én fiam! Az
enyém! És mégis mást szólít apának! Fogalmad sincs, ez mennyire fáj nekem!
-Hát nem érted?! Ki szeretnélek engesztelni! Ezért is viszem el hozzád.
-Te vagy az, aki nem érti! Azzal, hogy elhozod nekem a gyereket, még nem fog változni semmi!
Mert még mindig nem akarsz válni, igaz?
-Igaz, de én azt hittem...
-Mit hittél?! Hogy meg fogok elégedni azzal, ha megölelhetem, játszhatok vele egy kicsit, aztán
visszaviszed abba a házba? Arra nem is gondoltál, hogy ezzel csak még többet ártasz nekem? Hogy
olyan érzés lesz, mintha újra és újra elveszteném a saját fiamat?
-Szebasztián! Hát akkor látni sem akarod őt?
-Persze, hogy szeretném látni! De ha eljöttök hozzám, én azt fogom kívánni, hogy maradjatok
velem örökre.
-Ez nem lehetséges.
-Hát akkor, kedvesem... Jobb lesz, ha mégsem látogatsz meg. Csak fájdalmas sebeket tépnénk fel.
-Mért jöttél vissza, ha nem ezért?
-Már nem tudom. Hajtott valami belülről! Éreztem, hogy hiányzol. Kíváncsi voltam a fiamra. De
már bánom, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Sajnálom, Dezdemóna! Remélem azért boldog
voltál az utóbbi években. Hogy érdemes volt a férjeddel maradnod.
Az asszony érezte, hogy a sírás szélén áll. Nem, nem volt boldog. És neki is hiányzott
Szebasztián. Talán túlzás volna azt állítani, hogy szerelmes a masszőrbe, de valamit mégis csak érez
iránta. Ő a legkisebb fiának az apja.
-Semmit sem tudsz!- mondta elszoruló torokkal.- Dárius idáig végig börtönben volt. Csak nem
régóta szabadult, de... mindegy, az a lényeg, hogy elhidegültünk egymástól.
-Szeretnél velem lenni?- tette fel Szebasztián a kérdést.
-Igen! És azt is akarom, hogy a kis Apolló megismerhessen téged! Kérlek, ne utasíts vissza!
A férfi keservesen sóhajtott a telefonba.
-Jól van, de többé ne játssz az érzéseimmel, Dezdemóna! Ha tényleg komolyan gondolod velem, ha
fel vagy készülve arra, hogy én harcolni fogok értetek, csak akkor jöjj el!
-Rendben. Majd hívlak!
-Várom! Szia.

Amint letette a kagylót, Dezdemóna felnézett, és a szívéhez kapott. A férjét pillantotta meg az
ajtóban állva. Dárius ijesztően merev arccal, kiszámíthatatlan sötét tekintettel méregette őt. Az
asszonynak összeszorult a gyomra, mikor rádöbbent, a férfi mindent hallott az előbbi
beszélgetésből.
-Öhm..., alszik a gyerek.- bukott ki belőle.
-Látom. Ne aggódj, nem szándékozom őt felkelteni!
A higgadt hangnem, az a nyugodt mozdulatsor, ahogyan odament a kiságyhoz, és belenézett,
mind-mind alátámasztotta Dárius szavait. De Dezdemóna ismerte már annyira férjét, hogy tudja,
bármikor kitörhet belőle a vadállat. Dárius olyan volt, akár a szunnyadó vulkán. Az egyik percben
még minden rendben levőnek látszik, a másikban már ontani kezdi magából a mindent elpusztító
lávafolyamot. Vajon mi járhat a fejében? Nem érdekli a dolog? Vagy gondolatban már az ő sírját
 302

ássa? A második volt a valószínűbb lehetőség.

-Gyere ki a szobából!- mondta Dárius.
-Nem!- válaszolta az asszony gyorsan.
A férfi még inkább elkomorodott. Sosem volt oda érte, ha nem teljesítették azonnal a parancsait.
Főképp, ha a feleségéről volt szó. Főképp egy ilyen fontos pillanatban.
-Ne hülyéskedj velem, Dezdemóna!
-Előbb nyugodj le! Teljen el egy-két óra. Ha azután is akarod, akkor megbeszélhetjük a dolgot.
-Én nyugodt vagyok. Te nem így látod?
Az asszony felnézett férjére, aztán újra lesütötte tekintetét. Dáriuson egyre inkább kezdtek
látszódni a jelek, hogy ki fog jönni a béketűrésből. Dezdemóna elismerte magában, hogy ezt jobb
volna nem itt, a gyerekszobában lerendezni, de a teste mégsem mozdult. Próbált felállni, de nem
ment. Ösztönös rettegés kerítette hatalmába, ami lebénította végtagjait.
-Dárius, kérlek...- hebegte elcsukló hangon.
-Ugyan már! Azt hiszed, hogy amint kiérünk, megverlek? Ez nevetséges!
-Könyörgöm, hagyj most!
A férfi fogai megcsikordultak dühében. Egy teljes percig mély, nyomasztó csend telepedett rájuk.
Egyikük sem mozdult, Dezdemóna még levegőt sem mert venni. Aztán Dárius lassan bólintott.
-Jól van! Látom, még nem vagy kész felelni a kérdéseimre. Na baj, egyszer úgy is ki fogsz jönni
ebből a szobából. Hiszen örökké nem maradhatsz idebent! Akkor elkaplak, és kiszedem belőled azt,
amit tudni akarok! Engem többé nem versz át, édesem... Elég volt egyszer átélnem azt a szégyent,
hogy megcsaltál a masszőrrel. Többé nem engedlek a közelébe. Ezt jegyezd meg, figyeltetni foglak!
És arról ne is álmodozz, hogy a gyerekemet elviheted neki! Előbb öllek meg! Így elöljáróban
ennyit, a többit meg később.
Az asszony nem felelt semmit, még csak nem is emelte fel a fejét. Egyáltalán nem jelezte, hogy
hallotta volna őt, Dárius mégis tudta, hogy eljutott hozzá a lényeg. Megfordult, és kiment a
szobából.

Dárius minden ízében remegve távozott. Most nem állhat meg, mert különben kiborul! Egyre csak
ment-ment, le a földszintre, ki a házból, át a kerten, ki a nyílt terepre. A lábai fáradhatatlanul vitték,
bár azt sem tudta, hová. És mit fog csinálni, ha odaér? Visszafordul? Nem, azt most nem lehet! Ha
visszamegy a feleségéhez, annak nagyon rossz vége lesz! Beláthatatlan következményekkel járna!
Így hát továbbgyalogolt, és közben igyekezett kiűzni fejéből az egymást kergető gondolatokat. De
feleslegesen próbálkozott. A kétség már befészkelte magát a lelkébe, és ott mardosta őt belülről. A
férfi gyűlölettől eltelve emlékezett vissza Dezdemóna arckifejezésére, mikor belépett az ajtón. Az
asszony egyből tudta, hogy lebukott, de nem látszott rajta megbánás. Inkább csak azon
bosszankodott, hogy nem volt ügyesebb, hogy nem tudta eltitkolni előle, mire készül.
,,Merthogy megint megcsalt engem ez a szuka, az egészen biztos! Mióta tarthat a viszonyuk?
Lehet, hogy már egy ideje, és ezért jelent meg nálunk a masszőr? Vagy pont hogy felbukkanása
alkalmából döntött úgy Dezdemóna, hogy szeretne visszamenni hozzá? A legrosszabbra már nem is
merek gondolni! Mi van, ha ezek ketten soha, egy pillanatra sem szakítottak? Hogy mindvégig csak
áltatott engem, és ugyanúgy találkozgatott vele, míg én a börtönben senyvedtem? Háh, az micsoda
blama volna! Én szerelem-ittasan, a napokat számlálva várom, hogy újra a feleségemmel lehessek,
amaz meg más ágyában hentergett addig! Kész kabaré!”
-A szajha! Büdös szajha!- ordította.- Becsapott! Megint becsapott! És én bolond, bíztam benne!
Hogy lehettem ilyen hülye?! Ilyen istenverte, szerencsétlen pancser?!
A felismerés szinte megőrjítette. Magából teljesen kikelve üvöltött a virágos rét kellős közepén,
ahol senki nem hallhatta. Lerogyott a földre, eszeveszetten tépni, kaszabolni kezdte a füvet. Ahogy
ujjai egyre mélyebbre szántottak a talajba, úgy körmei letöredeztek, és már csak véres csonkok
 303

maradtak a helyén. Rombolni szeretett volna, összezúzni feleségét a puszta kezével, de csak saját
magában okozott kárt. Nem mintha érzett volna bármilyen fájdalmat. A dühön kívül semmit sem
érzett. Aztán egy kis idő múlva abbahagyta, homlokát kimerülten a földre támasztotta. Ekkor rájött,
hogy az asszony újra el fogja őt hagyni.
-Nem baj, hagy menjen! A francnak se kell többé az az álszent nőszemély! Előbb fog lerohadni a
tököm, minthogy én még egyszer megdugjam! Ott dögöljön meg, ahol van!
,,Nem mintha mostanában sokat lettünk volna együtt! Mióta kijöttem a kóterból, voltak
próbálkozások, de egyszer sem jutottunk el a beteljesülésig. Dezdemóna a gyerekre fogta, meg a
fáradtságra, de most már látom, hogy minden szava hazugság volt! Ugyan, kinek kellenék én, ha
másik lehetőségként ott van a fiatal, jó testű masszőrfiú? Senkinek!”
Dárius felállt, semmi kedve nem volt tovább térdepelni a hangyabolyban. Tett két botorkáló lépést
előre, mikor villámként csapott le rá egy újabb felismerés. Valami sokkal-sokkal fenyegetőbb annál,
minthogy a felesége fogja a cuccait, és lelép tőle. Még pedig az, hogy viszi magával a kis Apollót is.
A férfi sóhajtva temette arcát a véres-koszos tenyerébe, miközben szánalmas nyöszörgés tört elő
torkából.
,,Nem, nem, nem , nem! Ezt nem teheti velem! Nem veheti el tőlem a fiamat! Pont most, mikor már
elfogadott engem, és apának szólít! Én szeretem azt a kölyköt! Talán nem az én vérem, de az én
nevemen van! Az enyém! Az enyém!”

Tétisz épp ránézett a húsra a sütőben, mikor kintről Fedóra kiabálására lett figyelmes. Kitotyogott,
hogy megnézze, mi ütött ebbe a lányba, aztán ijedten megtorpant.
-Dárius?
A fia rettenetesen nézett ki. Arca és keze ragadt a sártól és a vértől, tekintete pedig olyan volt, akár
egy űzött vadé. A férfi pedig csak állt ott mozdulatlanul, szótlanul bámulva rá.
Az asszony torkából sikoltás tört elő.
-Fedóra! Siess! Siess már, te lusta lány! Hát nem látod, hogy néz ki?! Ó fiam, mi történt veled?
Valaki megtámadott? Kiraboltak? Dárius szólj már valamit! Istenem...!
-Jól vagyok, anya!- válaszolta a férfi üres hangon.
Nem volt teljesen magánál, csak ez lehetett a magyarázata szokatlan viselkedésének. Tétisz szinte
berángatta a kunyhóba fiát, aztán lenyomta őt egy székre. Fedóra is térült-fordult, és hamar
visszatért egy tál langyos vízzel, és egy tiszta ronggyal. Az asszony, hajlott kora ellenére, kikapta a
lány kezéből, és Dárius elé térdelt. Aztán bemártogatta a gyolcsot a vízbe, és letörölgette fia arcát.
Amint azzal elkészült, óvatosan lemosta kezeit is, és közbe be sem állt a szája.
-Ó, fiam! Nézd, mit tettél magaddal! Hát hogy néznek ki az ujjaid? Letört minden körmöd!
Valamelyik tövestől kiszakadt! Ó te jó ég, hogy lehettél ilyen buta!
-Anya, állj már fel, kérlek!
Dárius megragadta a könyökét, és segített Tétisznek felemelkedni. De az asszony nem adta fel
ápolását. Odahúzott hozzá egy széket, és elküldte Fedórát kötszerért és fertőtlenítőért. A lány olyan
rémült volt, hogy láthatóan igyekezett minden kívánságát teljesíteni. Miközben úrnője a férfi
sérüléseit kezelgette, végig ott toporgott körülöttük.
-Szükségük van még valamire? Kávét vagy teát? Angelopulosz úr kér valamit esetleg?
Dárius intette a fejével, hogy semmit. Tétisz kedvesen a lányra mosolygott.
-Köszönjük, Fedóra! Most menj, locsold meg kint a virágokat, jó? Hagyj minket kettesben a
fiammal, valami fontosat kell megbeszélnünk!
-Elnézést, máris megyek!
Amint ő távozott, az öregasszony Dárusra nézett. Fia szomorúan viszonozta a pillantását.
-Sajnálom, anya, nem ellett volna, hogy idejöjjek! Nagyon megijesztettelek?
-Hát rendesen rám hoztad a frászt, édes fiam! De az hülyeség, hogy nem kellett volna idejönnöd! Ki
 304

máshoz mehettél volna, ha nem hozzám?

Dárius anyjára mosolygott, bár ennél szívszorítóbb mosolyt még az asszony sosem látott.
-Mi a baj, fiam? Valami nyomja a szíved, ismerlek már!
-Nagyon sok gond gyötör, melyikkel kezdjem?
-Amelyikkel akarod, nekem van bőven időm, hogy mindet meghallgassam.
A férfi keservesen felsóhajtott.
-Dioméd.- mondta úgy a nevet, hogy abba több száz évnyi szenvedés vegyült.
-Mi van az én kis unokámmal?
-Iszik. Nagyon sokat iszik. És éjszakákon keresztül nem alszik. Álmatlanság gyötri, mert nem képes
megbirkózni a problémáival. A házassága sem volt túl boldog, de mióta a felesége elhagyta, minden
sokkal rosszabb lett! És én annyira tehetetlennek érzem magam, anya! Hogyan segítsek neki? Az a
nő egy szívtelen perszóna, de hiába mondom el a fiamnak, hogy hagyjon fel a reménnyel, mert Niké
nem fog visszamenni hozzá, Dioméd nem fogja fel.
-Nincs mit tenni, fiam! Ez a helyzet majd magától megoldódik. Vagy így, vagy úgy.
-Orfeusszal sem javult a kapcsolatom!- folytatta Dárius a panaszkodást.- Az a gyerek kerül engem!
Ha szólok hozzá, tudomást sem vesz rólam! Így hogy fogok kibékülni vele?
-Türelmesebbnek kellene lenned! Most duzzog a fiú, de örökre nem játszhatja a sértődöttet! Ha
majd szüksége lesz rád, te ott leszel mellette. És akkor majd megbocsát neked.
-Nem tudom, anya! Nap mint nap látom, és hallom, ahogy próbál kint a kertben a zenekarával.
Nagyon komolyan gondolja ezt a dolgot. Lehet, hogy hamarabb kiszáll a fészekből, minthogy
lehetőségem lenne visszaédesgetnem magamhoz. Nem akarom elveszíteni őt!
-Hát akkor ne veszítsd el! De ne is korlátozd a vágyait! Sőt, segítsd őt álmai elérésében! Ha látja,
hogy te tényleg mindent megteszel azért, hogy visszakapd a szeretetét, akkor biztosan
elgondolkozik azon, hogy még sem vagy olyan rossz apja.
Dárius vállat vont.
-Majd kitalálok valamit! Úgy tűnik, mintha csak egy fiam volna, akinek soha semmi gondja
nincsen, és az Eugén. Vagy csak nem mondja nekem?
Tétisz felvonta a szemöldökét.
-Én azt a pletykát hallottam, hogy szakítottak a menyasszonyával. Ez igaz?
A férfi nevetve legyintett, de rögtön meg is bánta a mozdulatot, mert attól fájdalom nyilallt
ujjaiba. Sziszegve tette vissza tenyerét anyja térdére.
-Már talált is magának azóta egy másik jelöltet! Talán halványan rémlik neked az a szőke lány, aki a
moziba dolgozott. Na, ővele jár most Eugén.
-Áh, te Íriszt mondod! Hát az nagyon aranyos kislány! Remekül összeillenek az unokámmal!
-Na-na, azért várjuk ki a végét! Az én fiam egy igazi szívtipró! Idáig még egy nő mellett sem
maradt meg hosszú ideig. Dáfnéval volt a legtovább, már mindannyian azt hittük, tényleg elveszi
feleségül, aztán látod, mi lett.
Itt egy percre elakadt a társalgás. Tétisz zöld szemeivel kutatta fia búskomor tekintetét. Dárius
levert hangulata nem csak annyiból állt, mint amit idáig elmondott neki. Az asszonynak valamiért
volt egy olyan érzése, hogy még csak most jön a fekete leves.
-Most mesélj kicsit magadról! Dezdemónával jól megvagytok?
-Nem egészen.
-Fiam, ugye, nem kell minden szót harapófogóval kihúznom belőled? Tudod, hogy addig úgy sem
szabadulsz tőlem, amíg el nem árulsz mindent öreganyádnak! Na gyerünk, bökd ki!
-Megint megcsalt.
-Hogyan?! Ezt nem hiszem el! Mégis kivel?
-Ugyanazzal az átkozott masszőrrel!
-Szent makréla! De hát az az ember elment innét, nem? Azt mondtad, elhagyta a várost!
-Én is így tudtam. De az is lehet, hogy tévedtem.
-És mi a bizonyítékod a feleséged ellen?
 305

-Hallottam, hogy a szeretőjével beszél telefonon. Képzelheted, hogy engem is milyen váratlanul ért
a dolog! Pedig számíthattam volna rá...
-Mért mondod ezt?
-Mert az a pojáca ma reggel megjelent nálunk! Úgy sétált be a kapunkon, mintha csak éljenzést,
meg virágkoszorút várna. Teljesen összezavart a megjelenésével. Én azt hittem, csak a fiát jött
megnézni, de látod, a feleségemre is fáj a foga.
-Akkor most mi lesz? A Dezdemóna újra el fog hagyni téged?
-Minden bizonnyal. De ez, megmondom őszintén, már nem is érdekel. Csakhogy az asszony vinni
fogja magával a gyereket is. Nem akarok megválni a kis Apollótól!
Tétisz bólintott.
-Megszeretted?
-Ma először apának szólított.
-Oh, akkor most úgy érzed, hogy tiéd, nem igaz?
-Talán nem én nem nemzettem, de attól még az enyém!
-Nos, akkor semmi gond! Ha te nem akarod, nem vehetik el tőled! Kár ezért aggodalmaskodnod.
-Ezt meg hogy érted, anya?
-Pontosan úgy, ahogy mondtam! Küzdj a szeretteidért! Ez az egyetlen járható út. De ezt nem is kell
neked mondanom, hiszen tudod magadtól is. Csak most kicsit kétségbeestél, de egyébként hamar
rendbe szeded magad, és akkor újra az az öntudatos, erős Dárius leszel, aki voltál.
A férfi átölelte őt.
-Igen. Köszönöm, hogy számíthatok a támogatásodra!
-A válás miatt pedig ne gyötörd magad! Egy telefonhívásra nem alapozhatod az egészet! Ennél azért
megfontoltabb szoktál lenni! Fiam, ne dramatizáld túl! Nem vagy más gyerek, hanem egy felnőtt
férfi. Gondold át, mielőtt cselekszel!
-Így lesz, anya! De most már megyek lassan, mielőtt besötétedik.
Dárius felállt, szedelőzködni kezdett. Tétisz a kezére mutatott.
-Azt látnia kellene egy orvosnak is!
-Ne aggódj, csak egy kis karcolás. Te viszont egyszerűen csodálatos vagy! Nem is tudom, mihez
kezdenék nélküled!
Az asszony megsimogatta fia arcát.
-Többször is meglátogathatnál, Dárius.
-Ígérem, többször fogok jönni! Egyébként jobban nézel ki, mióta utoljára itt jártam.
-Sokat segít nekem Fedóra!
-Akkor mégis csak jó, hogy felvettem melléd?
-Persze, aranyat ér ez a lány! Szoktunk sütit sütni, meg kertészkedni. Az egészségem is javult.
-Ez remek! Tartózkodj sokat a szabadban! Emlékszel? Apa mindig azt mondogatta, hogy a friss
levegő és a napfény gyógyít!
Tétisz felnevetett.
-Apolló sok mindent összehordott, mert nagyon bölcsnek hitte magát, de ebben az egyben igazat
szólt. Hiányoznak a jó tanácsai!
Dárius szomorkásan elmosolyodott.
-Igen, ő mindig tudta, hogy mi nyomja a szívemet. Elég volt csak rám néznie, és úgy olvasott
belőlem, akár egy könyvből. Ha most is itt volna, minden sokkal jobb lenne...
Az asszony kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
-Igen. Bárcsak köztünk lehetne még!

Párisz bekopogott Hektor szobájának ajtaján. Amint az öreg ajtót nyitott neki, egy ideig csak
szótlanul bámulták egymást, mintegy felmérve a másik valódi szándékait.
 306

-Gyere be!- lépett hátrébb Hektor.- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meggondolod magad.
De hát a hűség már csak ilyen... Jön és megy. Pont úgy, mint a szerelem. Ezért sem szoktam
megbízni az olyan emberekben, akik hűségesnek vagy szerelmesnek vallják magukat. Ez egyszerű
önáltatás.
Párisz becsukta maga után az ajtót.
-Ez elég kiábrándultan hangzott, uram!
-Inkább csak józanul! De ha nem tévedek, te is hasonló állásponton vagy, nem igaz? Végül is mi
másért volnál itt, ha nem ezért?
-Félre ne értsen, én a pénzért jöttem.
Hektor gúnyosan felhorkant.
-Nos, akkor minek vesztegetjük a drága időnket felesleges szócséplésre, hm? Amint te megadod
nekem azt, amit akarok, te is megkapod azt, amit akarsz!
Párisz bólintott.
-Rendben, de volna egy kikötésem!
-Mi volna az?
-Ez csak egyszeri alkalom lesz! Tudom, hogy nem így szólt eredetileg a megállapodásunk, de... nem
vállalom a lebukás lehetőségét. Már lassan tíz éve Dáriusnak dolgozom, és szándékomban áll
továbbra is nála maradni. Ez biztos, jól fizető állás. Ám... most valóban szükségem lenne egy kis
mellékesre. Érti, miről beszélek. Amiből nem kell adózni.
-Ühüm! És mégis mennyire gondoltál?
Párisz kimondott egy hat számjegyű összeget, mire Hektornak szeme se rebbent.
-Ezért bizony sok mindent szeretnék hallani! Sok mocskos, szégyellnivaló kis titkot!
-Kérdezzen bátran!
-Ki volt ma reggel az a férfi itt?
-Szebasztián Sztephanosz.
-Mondj el róla mindent! És azt is, hogy mi köze van az Angelopulosz családhoz.
-Tudomásom szerint negyven éves, vagy akörül lehet. Lakhelyét folyamatosan változtatja, de ahol
letelepedik egy kis időre, ott általában nyitni szokott egy kis üzletet, ahol fogadhatja a kuncsaftjait.
Ugyanis masszőr a szakmája. Így ismerkedett meg Dárius feleségével három évvel ezelőtt.
Dezdemóna házhoz hívatta, és sokáig fel sem tűnt senkinek, hogy több is van közöttük. Aztán mégis
csak kiderült, hogy szeretők lettek, és Dárius kiborult. Úgy ellátta Szebasztián baját, hogy az a
szerencsétlen hetekig kórházba került. Akkor majdnem befellegzett a házasságuknak is, de végül az
asszony mégis hazaköltözött. Hogy azok után hova tűnt a masszőr fiú, senki sem tudja.
Mindannyian azt gondoltuk, hogy egy másik városban kezdett új életet. Nagy merészség volt tőle,
hogy most visszajött!
-Na és tőle van a legkisebb gyerek? A szőke kisfiú?
Párisz vállat vont.
-Őszintén? Fogalmam sincs! Én biztosan nem voltam ott, hogy tartsam nekik a gyertyát! Szerintem
meg van az esélye, hogy Dáriusé, de annak is, hogy Szebasztiáné.
-Ez nem válasz!- csattant fel Hektor.- Biztosan tudsz valamit, hiszen éjjel-nappal a főnököd
sarkában jársz! Nekem ne hazudj, mert észreveszem rajtad!
Párisz megköszörülte a torkát.
-Khm, talán mégis van itt valami...
-Bökd már ki, te szerencsétlen!
-Egyszer régen, még az előtt, hogy Dezdemóna teherbe esett volna, Dáriusnak volt egy műtétje.
Arra kért, hogy amíg bent lesz a kórházban, mondjam azt mindenkinek, hogy üzleti körúton van. A
családja sem tudhatott róla. Ez akaratlanul is felkeltette az érdeklődésemet.
-És?- kérdezte Hektor izgatott hangon.- Mit tudtál meg? Halálos beteg?
-Annál is jobb! Hallott már olyasmiről, hogy az ondóvezeték elkötése? Tuti biztos fogamzásgátlás!
Az öreg a homlokát ráncolta.
 307

-Értem. Ez legalább megmagyarázza, hogy mért hiszi azt mindenki, hogy a kisfiú valójában a
masszőrtől van. De mért volt erre szüksége Dáriusnak?
-Hát a szeretők miatt! Gondolom, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy mindenféle ócska nő itt
vádaskodni kezdjen, botrányt okozzon, meg a nyakába akarjon varrni egy zabigyereket!
Hektor elvigyorodott.
-Azt a mindenit! Akkor Dárius is szeret a tilosban járkálni?
-De még mennyire! A börtön előtt ő volt itt Pargában a falu bikája! Esküszöm, amilyen női voltak...
huh, néha komolyan irigykedtem rá!
-Neveket akarok! Halljam!
Párisz elgondolkozó arcot vágott.
-Hát egyet tudok... Tália Euphroszüne. Ő volt valamelyik évben Miss Univers. Nem hiába kapta a
kapta a címet, tényleg dögös bula volt!
-És a többi szajha?!
-Már megbocsásson nekem, uram, de a főnököm nem mutatta be nekem az összeset! Erről is csak
azért tudok, mert alaposan kihúzta Dáriusnál a gyufát. A beképzelt szépségkirálynő ki akart kezdeni
Dioméddel. Apa és fia... Kettő több hasznot hoz a konyhára, mint egy.
Az öreg megnyalta a szája szélét.
-Ejnye, rafinált kis szuka lehet ez a Tália... Tetszik nekem!
Párisz vágott egy fintort.
-Maga tudja! De nekem most mennem kell. Akkor számíthatok a nagylelkű hozzájárulására?
-Természetesen! Nagyon meg vagyok elégedve veled. Készpénzben fogod megkapni tőlem.

XXIV. fejezet

Eufrozina reggel meglepte testvérét a fodrászatban. Épp tárgyalásra indult, de előtte még gondolt
egyet, és beugrott Euridikéhez megcsináltatni a haját. Viszont amint belépett az üzlethelyiségbe, és
megcsapta orrát a hajlakk és egyéb kenceficék émelyítő szaga, irtózatos hányinger kapta el.
-Eufrozina, mi a baj?
Szája elé tett kézzel mutatta testvérének, hogy azonnal vezesse oda a mosdókhoz. Euridiké
aggódva vitte hátra a vendégek tekintetétől kísérve. Végig ott volt mellette, amíg a vécé fölé
görnyedt, és kiöklendezte magából még a jövőheti adagot is. Aztán Eufrozina kiöblítette a száját, és
kezet mosott a csapnál.
-Uh, ez kész! Nincs itt vészhelyzetre esetleg egy fogkeféd és fogkrémed?
-Nincs, de van egy mentolos rágóm.
-Kösz, életet mentettél, bébi!
Eufrozina bekapta a rágót, de nem mozdult onnét. Semmi kedve nem volt visszamenni oda, ahol a
szagok egyszerűen letaglózták. Belenézett a tükörbe, és szemügyre vette hosszú, barna
hajzuhatagát.
-Nincs is ezzel semmi baj! Oké, kicsit kusza frizura, de így is jó! És fő, hogy tetszik Párisznak.
-Akkor mégse csináljam meg a hajad?
-Majd talán máskor, most nem érzem jól magam!
-Azt észrevettem! Gyomorrontás?
-Nem hiszem. Egy joghurtot és egy kiflit ettem ma reggel. Tudod, szeretnék lefaragni pár centit a
derekamból. Ezt nézd! Igaz, hogy híztam?
Oldalt állt, és úgy méregette alakját. Testvére csodálkozva nézte megnövekedett hasát.
-Azért nem kell egyből ilyen képet vágni!- csattant fel Eufrozina.- Na és, ha felszedtem pár kilót?
 308

Figyeld meg, hipp-hopp leadom!

-Nem akarlak elkeseríteni, de ez lehetetlen.
-Mért volna lehetetlen?
Eufrozina kezdett komolyan megsértődni. Talán ő hozta fel a témát, hogy egy kicsit le kellene
fogynia, de mint jó testvérnek, Euridikének ilyenkor nem helyeselnie, hanem olyasféle kegyes
hazugságokkal illene etetnie, mint például: Ugyan már, húgi, hiszen nem is látszik rajtad semmi!
vagy Vak vagy, húgi? Hiszen neked darázsderekad van! A férfiak majd megőrülnek érted, te meg itt
nyafogsz nekem!
-Mi ütött beléd, Euridiké?!- toppantott mérgesen a lábával.
-Úgy látom, tőlem fogsz először értesülni a hírről. Hiába kettőnk közül neked nagyobb az IQ-d,
meg ott van az a flancos jogi doktorátusod, mégis én vettem észre előbb.
-De mit?! Áruld már el!
-Terhes vagy, Eufrozina!- Az ügyvédnő tátott szájjal meredt testvérére. Euridiké egy örömkiáltás
kíséretében a nyakába vetette magát.- Végre lesz egy unokahúgom!
Eufrozina levegő után kapkodva tolta el magától.
-Micsoda? Honnét veszed egyáltalán?
-Minden jel erre utal! A megnövekedett pocakod, a hányingered, minden! Reggel én sem tudtam
sohase enni, de éjszaka meg úgy gyötört az éhség, hogy majd megőrültem.
-Ah, ne is emlékeztess! Én szinte már jobban vártam, hogy Xénia megszülessen, mint te! Mindig a
legszebb álmomból vertél fel, hogy hozzak neked pizzát! De... hé! Én nem vagyok terhes!
-Gyere, máris elmegyünk venni egy tesztet a gyógyszertárba!
-Várj, neked dolgoznod kell most, nem?
-Na és? Én vagyok a főnök! Majd dolgoznak mások helyettem! Gyere, induljunk! Van itt hátul egy
kijárat, így megússzuk, hogy megint végig kelljen menni a szalonon, és esetleg kidobd a taccsot a
vadiúj szőnyegemre.
-Szóval csak a szőnyeget félted? Remek!
-Jaj, ne légy már ilyen kis mufurc!
Testvére belekarolt, és vonszolni kezdte az ajtó felé. Eufrozina kedvetlenül követte őt. Bele sem
mert gondolni, mi lesz, ha Euridikének van igaza, és tényleg babát vár. Neki semmi szüksége most
erre! A karrierje csúcsán van, és egy napot sem akar kihagyni, nemhogy éveket! Egy gyerek csak
mindent összezavarna!
De már késő bánat, Euridiké megvette neki a tesztet. Még arra is rábeszélte, hogy ott, egy közeli
étterem mosdójában próbálja ki. Eufrozinának ez olyan körülményesen hangzott, ráadásul ő már
fejben a tárgyalásra tervezett védőbeszédjére koncentrált, de makacs testvérét lehetetlen volt lerázni.
-Euridiké!- sziszegte oda neki az asztal fölött.- És ha nem is kell pisilnem? Mit tegyek, ha nem jön
az inger?
-Ne butáskodj már! Egy cseppet csak ki tudsz facsarni, nem?
-Majd ráérek otthon megcsinálni!
-Na persze! És én addig dögöljek bele a kíváncsiságba?
Halk vitatkozásukat a pincér megjelenése zavarta meg. Két ásványvizet rendeltek, amit hamar
meg is kaptak. Amint újra egyedül maradtak, Eufrozina tett egy utolsó kísérletet arra, hogy
megússza a dolgot.
-És elárulnád, mibe hugyozzak?
Euridiké a kezében tartott pohárra mutatott.
-Abba bele!
-Fúj! Neked elment az eszed?!
-Most mi van? Soha senki nem venné észre!
-Ez a legundorítóbb dolog, amit valaha hallottam! És mi van, ha utána isznak belőle?
-Akkor majd véletlenül eltöröm, hogy ez ne fordulhasson elő. Így már jó?
-Nem! Nem teszem meg! Egyáltalán hogy tudnám feltűnés nélkül elvinni a poharat a mosdóba?
 309

-Dugd el addig a táskádba!

-Akkor meg azt fogják hinni, hogy lopok!
-Jaj, menj már! Meddig akarsz még itt tökölni?
Valóban, nincs túl sok ideje. Fél órán belül el kell indulnia, vagy különben lekési a tárgyalást.
Bizonytalanul felállt, miközben szemével szinte felnyársalta kuncogó testvérét. Euridikét
hátrahagyva bezárkózott az egyik fülkébe, és elvégezte a pisitesztet. Elég kényelmetlen volt a
dolog, de legalább nem vált be baljós jóslata, és sikerült húgyhólyagját aktiválnia.
Átfutotta a terhességteszten lévő utasításokat, mert még sosem csinált ilyet. Számtalan szeretője
közül még egynek sem sikerült célba találnia nála. Szinte röhejes, hogy csak harminchét éves korára
jutott el oda, hogy egyáltalán eszébe jusson annak a lehetősége, hogy valaki teherbe ejtheti. Amíg
arra várt, hogy a leírtaknak megfelelően egy vagy két vonalka megjelenjen a lyukban, addig
mérlegelni kezdte a lehetőségeit. Szülni vagy nem szülni? Ez itt a kérdés! Istenem, ezt még Hamlet
se fogalmazhatta volna meg jobban.
Ám ebben a zajban lehetetlen volt koncentrálnia. A mosdó ajtajának folyamatos nyitogatása, a nők
hangjai, ahogy szépítkeznek és beszélgetnek, meg a vécé öblítése megzavarta. Az pláne nem ment
ki a fejéből, hogy közben Euridiké már alig várhatja odakint. Az idegesség elhatalmasodott rajta.
Kilencvenkilenc százalékban biztos volt benne, hogy neki van igaza. A testvére tévedett, biztosan
már annyira akar egy unokahúgot, hogy képzelődik. Eufrozina hiába mondta neki, hogy képtelenség
az egész, mert rendszeresen szedi az antibébi tablettát, amaz nem hitt neki. Na de most majd az orra
alá dörgölheti a tényleges eredményt, ha végre mutatna valamit ez a teszt.
Lepillantott a kezében lévő mérőre, és azt hitte, hogy nem lát jól. Eszerint mégis csak terhes!
Eufrozina bután pislogott.
-Micsoda?- suttogta maga elé.
Kitámolygott a fülkéből, és elmosta a poharat. A többi nő igen fura pillantásokat vetett rá, de nem
törődött velük. Testileg gyakorlatilag nem is volt jelen. Agya kikapcsolt, a mozdulatokat csak
gépiesen végezte. Egyszerűen nem tudta feldolgozni, mit mutatott neki a teszt. A saját ép eszének
megőrzése érdekében úgy döntött, hogy egyelőre nem hiszi ezt el, amíg egy orvos meg nem erősíti.
Visszament testvéréhez, aki közölte vele a hírt. Euridiké egy hatalmas sikolyt hallatott.
-Tudtam, tudtam, tudtam! Én megmondtam előre, nem?
Amint sikerült lecsendesítenie őt, Eufrozina fizetett, és kimentek az étteremből. Euridiké rá akarta
beszélni, hogy azonnal rohanjanak el kivizsgáltatni őt, de most az egyszer tényleg a sarkára állt.
-Nem! Előbb a börtönbe küldöm azt a szemetet! Gyerekeket akart megölni! Nem hagyhatom, hogy
elnapolják ezt a tárgyalást, ott kell lennem. Majd találkozunk!

Eufrozina minden lelkierejét össze kellett szednie ahhoz, hogy az ügyre tudjon koncentrálni, de
nyert, és ők ketten az ügyfelével elégedetten távoztak a tárgyalóteremből. Amint kiért a bíróság elé,
azt vette észre, hogy ott vár rá az egész családja. Heléna, Euridiké és Xénia mosolyogva integettek
felé. Az ügyvédnő bosszankodva ment oda hozzájuk.
-Jézusom! Rezesbandát nem rendeltetek ide a tiszteletemre?
-Azért jöttünk, hogy elkísérjünk az orvoshoz!- ölelte át őt az anyja.- Jaj, kicsikém! Olyan boldog
vagyok, hogy szülsz nekem egy unokát!
Azért ezt Eufrozina nem kiabálta volna el így előre, de felesleges volt minden ellenkezése, mert az
orvos is megerősítette a tényt, hogy terhes. A nő ezt nem bírta elhinni. Pillanatok alatt feje tetejére
állt az egész élete. Egy baba... Egy élő, járkáló kisbaba! Nyolc hónap múlva itt a végítélet! A
paragrafusok és a jogi aspektusok helyét átveszi a pelenkacserék és a büfiztetés. Ez kész téboly! Ő
erre még nincs felkészülve!
Azt még valahogyan túlélte, hogy a munkáját fel kell adnia a gyereknevelésért cserébe. Ami
viszont tényleg tönkretenné az életét, ha ennek a magzatnak nem Párisz lenne az apja. Ugyanis egy
 310

hónappal ezelőtt együtt sem voltak a férfival, mert épp akkor rabolták el. Lássuk csak... igen, ez
mindent megmagyarázna! Azt is, hogyan lehetséges a folyamatos védekezés ellenére teherbe esni.
Pedáns ügyvédnő létére mindig ügyelt arra, hogy időben bevegye a fogamzásgátló-tablettát. De
azokon a napokon, amit Krisztoferrel töltött, nem volt rá lehetősége. És együtt is volt szexuálisan a
férfival. Ami azt jelenti, hogy...
-Ó, ne! Ne! Ezt ne!- kiáltott fel.
Az orvos zavartan pislogott rá a szemüvege mögül.
-Elnézést, kisasszony, nem örül?
-Ember, nézzen már rám! Még jó, hogy nem örülök! Sőt, most határozottan szeretnék valamelyik
hídról leugrani! Csak azt nem értem, mért velem csesz ki mindig az élet!
-Ha nem kívánja megtartani...
-Figyel maga rám?! Ha volna lehetőségem elvetetni, akkor nem volnék ilyen ideges! De kint ül az
egész családom a váróteremben. Már bizonyára felhívták az összes ismerősünket, hogy
eldicsekedhessenek azzal, hogy terhes vagyok. Ha a vőlegényem megtudná, hogy abortuszra
megyek... Áh, Párisz! A francba, mit fogok neki mondani?!
Szeretett volna sírni, hisztizni, vagy bármit csinálni, amivel kiadhatná magából ezt a feszültséget,
de a szemei olyan szárazok voltak, mint a sivatag. Egyedül csak a gyomorgörcsöt érezte, mely
egyre jobban fájt, ahogy felrémlett előtte Párisz csalódott képe.
-Meg fog ölni!- jelentette ki bizonyossággal.- Ő még nem is tudja, hogy én és Krisztofer... El fog
hagyni! De előtte megöl. Istenem!
Észre sem vette, hogy kétségbeesésében hangosan beszélt. Csak az orvos torokköszörülésére
kapta fel a fejét. Eufrozina homályos tekintettel meredt rá.
-Nézze, kisasszony!- mondta a doktor úr.- Fogadjon el tőlem egy tanácsot, amit jó szívvel adok! Ha
megcsalta vőlegényét, és attól a másik férfitól várja gyermekét, akkor őszintén mondja el
kedvesének az igazat! Ha most hazudik neki egy ilyen fontos dologban, és esetlegesen később
derülne fény rá, akkor tényleg valószínű, hogy ez az úriember szakítani fog önnel.
Eufrozina a fejét csóválta.
-Maga nem ismeri Páriszt! A vőlegényem sosem bocsátaná ezt meg nekem! Nem... nem tudhatja
meg az igazságot!
-Rendben, ha így döntött, akkor én elfogadom. Természetesen munkaköri kötelességem megtartani
az ön titkát. Ez a dolog kettőnk között marad.
-Köszönöm, doktor úr!
A nő kiment a rendelőből, és közölte családjával a hírt. Azok a boldogságtól ujjongva észre sem
vették, hogy Eufrozina sápadtan, összeszorított szájjal áll közöttük. De tudta, ez még félig sem volt
olyan nehéz, mint majd mikor Párisz szeme elé kell állnia, és neki kell hazudnia.

-Áh, kedvesem!- kiáltott fel Párisz, amint menyasszonya belépett a villa ajtaján.- Rég látogattál meg
a munkahelyemen.
Eufrozina belesimult a férfi kitárt karjába.
-Mondanom kell neked valamit!
-Várj! Előbb ezt mindenképp meg kell tennem!
Párisz alaposan lesmárolta. Úgy vette birtokba Eufrozina száját, mintha a nő mindenestül az övé
volna. Levegő után kapkodtak a végén.
-Huh!- kuncogott Eufrozina.- Ezért már megérte idejönni!
-Még kaphatsz, ha akarod!
-Igen, de majd később!- cirógatta meg a férfi sebhelyes arcát.- Előbb tényleg közölnöm kell veled a
hírt. Azt hiszem, ideje lesz előrébb hoznunk az esküvőnk időpontját.
-Ilyen sürgős lett neked hirtelen? Ez tetszik!
 311

-Nem érted! Én... én terhes vagyok!

Párisz megdermedt. Percekig csak bámult a nőre, aztán egy csapásra felvidult. Annyira elkapta a
hév, hogy nevetve felkapta Eufrozinát, és addig pörgött vele a szobában, amíg mindketten el nem
szédültek. A nő már sikongatva követelte, hogy tegye le.
-Ó, szerelmem!- puszilgatta őt mindenhol a férfi.- Gyerekünk lesz! Istenem, el sem tudom hinni!
Olyan boldoggá tettél! Köszönöm, neked Eufrozina! Köszönöm!
Annyira belejöttek megint a csókolózásba, hogy észre sem vették, hogy már a kanapén fekszenek.
Dárius zavarta meg őket bujálkodásukban.
-Hé, fiatalok! Ezt inkább otthon folytassátok, jó?
Eufrozina kinézett Párisz széles válla fölül.
-Bácsikám! Rég láttalak!
-Hát igen! Amilyen keveset jársz ide mostanában, már épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy
kitagadlak a kedvenc unokahúg státuszából.
Párisz elengedte menyasszonyát, hogy főnöke nyakába ugorjon. Dárius megdöbbenve veregette
meg a hátát.
-Ööö... mi ütött beléd, Párisz?
-Dárius! Fiam lesz! Neked meg egy unokaöcséd!
-Áh, gratulálok! Eufrozina végre igazi asszony lesz belőled!
Mindkettejüket átölelte, ő is szívből örült a hírnek. Aztán az ügyvédnő továbbindult, ugyanis
mindenkivel szerette volna közölni, hogy nem sokára bővül a család.
-Helyes, bébi! Menj csak! Én itt várlak vissza! Majd este ünnepelünk. Csak mi ketten...
Eufrozina rámosolygott vőlegényére.
-Ez jól hangzik!
Párisz rácsapott a fenekére, ahogy elindult a lépcsőn.
-S'agapo, Eufrozina!
A nő szíve kihagyott egy ütemet. Párisz, ez a kemény, magának való ember nem sokszor mutatta
ki mások előtt az érzelmeit. Szerelmi vallomásokra pedig még ritkábban került sor. Ezért is fájt
annyira Eufrozinának, hogy nem érdemli meg. A baba, melynek úgy örül a férfi, nem is tőle van.
Krisztofer az apja. És ha ezt Párisz akár a leghalványabb módon megsejtené...

Párisz még akkor is a lépcső alján állt, és felfele bámult, mikor Eufrozina már rég felment. Dárius
mosolyogva hallgatta a sebhelyes arcú ábrándos sóhajtásait. Rá sem lehetett ismerni Páriszra, úgy
kifordult önmagából a szerelemtől.
-Meghalnék érte, ugye tudod?
-Egyszer majdnem meg is haltál.- mutatott rá a tényre Dárius.
-Milyen szerencse, hogy akkor rám találtál! Ha nem mentesz meg, akkor most nem érhettem volna
meg ezt a napot! Köszönöm!
-Ugyan, hiszen barátok vagyunk, nem?- átkarolta Párisz vállát, és lassan a dolgozószoba felé
vezette.- Gyere, te hősszerelemes! Igyunk a fiad közelgő születésére! De aztán nem maradhatok
sokáig, mert van egy randim Barbarellával.
-Na, mi az? Újra összejöttök?
-Dehogy! Üzleti dolgokról lesz szó. Szerintem el akarja nekem adni Lionel vállalatát.
-Amire régóta fáj a fogad! Akkor gondolom ez fontos találkozó lesz?
-Hát a legjobbakat remélem. Na de még meg sem kérdeztem tőled, hogy ment a dolog Hektorral?
A sebhelyes arcú egyből elkomorodott.
-Beszéltem vele tegnap.
-És mire volt kíváncsi?
-Szebasztiánra legfőképp. Elmondtam róla mindent, ahogy meghagytad nekem.
 312

-Másról is esett szó?

-Igen, de ennek nem fogsz örülni!
Dárius elgondolkodva hümmögött.
-Hagy találjam ki! A kis Apolló igazi apja iránt érdeklődött.
-Igen. Elmondtam neki, hogy nem tőled van.
-Erre szerintem már magától is rájött, hiszen a gyerek szőke és kék szemű.
Párisz elfogadta az italt, amit töltött neki.
-Lehet, hogy nem te csináltad, főnök, de te neveled, és ez az én szótáramban azt jelenti, hogy te
vagy az apja! Szebasztián csak egy donor, semmi köze a kisfiúhoz.
Dárius mosolyogva bólintott.
-Én is így gondolom! Szóval akkor ennyi volt?
-Nem, még szóba került egy-két dolog...
-Pontosan mi?
-Tália.
-Az ki?
Párisz ezen elcsodálkozott.
-Hogy-hogy ki? Már nem emlékszel rá? A szeretőd volt!
-Ja, hogy az!- Dáriusnak halványan rémlett valami.- Jó nő volt, igaz?
-Első osztályú áru!
-Csak az volt vele a baj, hogy a fiammal is kikezdett.
-És ezt már Hektor is tudja! Vajon mihez akar most kezdeni az öreg? Csak nem zsarolni akar téged?
Dárius csak legyintett.
-Mit árthat nekem? Ne foglalkozz ezzel, Párisz! Te megtetted becsületesen, amire kértelek.
-Hát talán nem egészen becsületesen, de legalább jó pénzt kaptam érte.
-Helyes! Gyűjtögess csak! Az unokaöcsémet egyetemre kell küldened, ha megnő!
-Azt hittem, azt te fizeted!
-Aha! Erről ne is álmodozz!
Nevetve felemelték a poharukat, és koccintottak.
-A fiamra!- mondta Párisz.
-Igen, a fiadra! Kívánom, hogy egészségesnek szülessen, és adja az Isten, hogy ne rád hasonlítson,
hanem inkább Eufrozinára!

Barbarellával az egyik étteremben találkoztak. A nő ma egy kevésbé szexis kosztümöt választott,

ám még ebben is olyan vérforraló volt a látványa, hogy a férfiak utánafordultak, ahogy az asztalok
között lépkedett. Dárius felállt az üdvözlésére.
-Ma is tündökölsz, mint mindig!- bókolt Barbarellának.
-Ne légy nyálas, Dárius! Hízelgéssel nálam nem mész semmire. Javaslom, hogy inkább térjünk a
tárgyra! Nincs túl sok időm.
-Kérlek, ahogy gondolod!
Amint kihozták a megrendelt ételeket, a férfi indította a társalgást.
-Akkor hát? Mennyit kérsz a cég tulajdonjogáért?
Barbarella ivott egy korty bort.
-Hm? Ó nem, félreértettél valamit! Nem ezt akarom megtárgyalni veled. A villát árulom, nem a
fiam vállalatát.
Dárius azt hitte, menten megakad a torkán a falat.
-Arisztidra bíznád az ültetvények irányítását?! Bele fog bukni! Annak a fiúnak semmi köze az
üzlethez!
A nő vállat vont, és feltűzött villájára még egy kis salátát.
 313

-Akkor megtanulja, hogyan kell egy ilyen céget elvezetni. Nem nagy szám!
-Barbarella, te teljesen megőrültél?! Ennek így semmi értelme! Lionel helyére egy rátermett ember
kell, nem pedig egy ostoba suhanc! Nem gondolhatod komolyan, hogy beválik a terved!
A nő arca közönyösből komorrá változott. Ha szexről lenne szó, divatról, vagy bármi másról, csak
magabiztosan legyintene, de a fiáról nem hagyja, hogy bárki is rosszat mondjon.
-Ez nem a te dolgod, Dárius! Bízd csak rám, és közben tartsd magadban a véleményed! És döntsd el
végre, kell a házam vagy sem? Eladhatom másnak is, ha akarod!
A férfi letette villáját, és megtörölte szalvétával a száját.
-Nyugalom, az ingatlanról mindenképp meg fogunk állapodni, hacsak nem kérsz pofátlanul magas
árat érte. Ugye, nem?
-Az értékbecslő fogja meghatározni az árat.
-Nos, akkor egészen bizonyosan megkötjük ezt az üzletet. De egyet árulj el nekem! Mért adod el?
Pénzre van szükséged? Adhatok kölcsön, ha gondolod.
-Nem, köszönöm! Egyszerűen csak nincs értelme megtartanunk azt az óriási hodályt kettőnknek. A
pénzt pedig belefektetjük a vállalkozásba.
-Ti tudjátok! Remélem, Arisztid alaposan felköti a gatyáját, mert ez egyáltalán nem lesz könnyű
neki! Egy gyerek nem fog tudni irányítani több száz alkalmazottat foglalkoztató céget.
-Akkor épp itt az ideje, hogy felnőjön a fiam!

Rea azonnal indult otthonról, mikor megtudta, hogy Arisztid kifőzött valami jó tervet. A fiú hívása
után tíz perccel már a villa kapujában várakozott. Arisztid beengedte őt, és mosolyogva üdvözölte.
-El sem tudod képzelni, micsoda lángelme vagyok!
-Mondd már! Remélem, nem hiába rángattál ide.
-Figyelj, de jól figyelj, mert az akció hamarosan indul! Már idehívtam Xéniát, ő lesz az est
sztárvendége. Amint megérkezik, kicsit beszélgetek vele, és meghívom egy pohár teára...
-Ettől vagy úgy oda?! Teljesen hülyének nézel engem!
-Várj, Rea! Hisz még a legjobbat nem is mondtam neked! A tea, amit megitatok Xéniával,
különleges tea lesz. El fog kábulni tőle, érted? Miután álomba merült, felrakjuk az ágyra, és
meztelenre vetkőztetjük. Én is befekszem mellé, így várjuk Orfeuszt.
-Őt is elhívtad?
-Nem, mert ez a te feladatod lesz! Benned bízik, mert a múltkor is igazat mondtál neki, mikor
belesúgtad a fülébe, hogy a drága kis szerelme velem találkozgat. Figyeld meg, egy szavadra ugrani
fog, és idejön, hogy a saját szemével bizonyosodjon meg arról, hogy Xénia megcsalta velem!
Rea végre kezdte látni a jelenetet, amit Arisztid képzelt el. Ahogy körvonalazódott előtte a kép,
hogy Orfeusz belép, és meglátja kedvesét egy másik fiú karjában... Szétterült a vigyor az arcán.
Arisztid kitárta felé a karját, ő pedig nevetve ugrott a nyakába. Rea szinte ragyogott a boldogságtól.
Végre! Végre eljött az a nap, amire régóta vágyik! Ez a bosszú diadala!
-Arisztid, hát kiderült rólad, hogy mégis van eszed! Most már értem, mért is társultam veled!
Imádlak!
Amint ajkuk összeért, megszólalt a bejárati csengő. Ijedten váltak szét. Megérkezett Xénia. Az
izgalomtól majd kiugrott a szívük, felcsillanó szemmel pillantottak egymásra. Arisztid gyorsan
intett neki, hogy bújjon el a szekrénybe. Rea bepréselte magát a szűk helyre, de résnyire nyitva
hagyta az ajtót, hogy azért tudjon kukucskálni. Hallotta, hogy a fiú beengedte a házba Xéniát. A
konyhába mentek, ami olyan messze volt, hogy percekig azt sem tudta, mi történik. Unatkozva
várta, hogy kapjon már végre valami jelet. Aztán Arisztid egyszer csak visszatért a szobába.
-Gyere gyorsan! Segítened kell.- nyitotta rá az ajtót a fiú.
Együtt átmentek a konyhába, ahol eszméletlenül feküdt Xénia a járólapon. A lány olyan
sebezhetőnek tűnt ebben az állapotban... Rea alig volt képes uralkodni magán, hogy rá ne lépjen
 314

cipőjével csinos kis pofikájára, vagy hasonló gorombaságra ragadtassa magát. Xénia utálata teljesen
eltöltötte, aztán felváltotta az örömmámor, hogy most mindenért törleszthet neki.
-Mozdulj már!- tette tönkre a pillanatot Arisztid.- Nem érünk rá egész nap! Én fogom a vállát, te a
lábát, oké?
Rea úgy tett, ahogyan mondták neki, de közben nem felejtett el pofákat vágni hozzá.
-Nem tudod egyedül felemelni?
-Nem! És akkor mi van?
-Az, hogy többet kellene gyúrnod, lekvár!
-Nem vagyok lekvár!
Így veszekedtek végig, amíg nagy nehezen bevonszolták Xéniát a fiú szobájába. A feszültség
szinte tapintható volt a levegőben, ugyanis ezzel még nincs vége. Majd csak Orfeusz érkezésével
teljesedhet ki a tervük. Ám ha addig a lány felébred...
Nagyokat nyögve felemelték Xéniát az ágyra, és sietősen leszedték róla a ruhát. Rea figyelmét
nem kerülte el, hogy Arisztid szeme hogy kiguvadt, mikor lehúzták az eszméletlen lány bugyiját.
-Ugye, nem fogod most megdugni?- csattant fel.
-Hülye! Nem látod, hogy nincs magánál?
-És ez nálad akadály?
A fiú csúnyán nézett rá, mire Rea nem szólt többet. Inkább felmarkolta Xénia ruháit, és mindenhol
elszórt egy-egy darabot a bejárattól a szobáig. Arisztid is levetkőzött. A lánynak rá sem kellett
néznie, így is tudta, hogy a fiúnak merevedése van.
-Azzal ott csinálj valamit, mert ha még mindig így fog állni, mikor Orfeusz megjön, a francnak sem
fogod tudni bemesélni, hogy már rég túl vagytok a szexen!
-Te csak dobj egy SMS-t annak az idiótának, engem meg hagyj békén!
Arisztid befeküdt Xénia mellé az ágyba, és az eszméletlen lány vállára feküdt. Rea a fejét
csóválna fixírozta őket.
-Nem, ez így nem lesz jó! Inkább húzd magadhoz, és az ő feje legyen a te mellkasodon! Úgy! És
fűzd össze a lábaitokat!
A fiú ingerülten felmordult.
-Már így is ki vagyok készülve, hogy a melle súrolja az oldalamat! Ne akard, hogy a combja a
combomhoz érjen!
Rea gúnyosan felvonta a szemöldökét.
-Mennyire szánalmas vagy, Arisztid! Nézz már rá! Hiszen még melle sincs! Te meg teljesen odáig
vagy ettől a deszkától! Komolyan mondom, én a helyedben inkább attól félnék, hogy belém fog
állni egy szálka, ha túlságosan magamhoz szorítom.
-Elküldted már azt a rohadt SMS-t?!
-Jól van, nyugszik a kutyuli! Ne siettess, mert azt nem szeretem! Hé, egyébként azt még nem is
mondtad, hogy mi lesz, ha anyád váratlanul betoppan?
-A szeretőjénél lesz egész éjszaka.
-A tanár bácsinál? Na látod, neki én is szívesen lennék a tanítványa...
Rea közben megírta a szöveges üzenetet Orfeusznak. Amint útjára indította, eltette mobilját, és
Arisztidre nézett.
-Akkor most várunk.

Orfeusz intett Eszmeraldának és Zafírának, hogy most már abbahagyhatják. A két lány eltette
hangszereit, és hazamentek. Mára elég volt a próbából. Rájuk esteledett, annyit gyakorolták ezt a
számot. Ilyen későn már amúgy sem zenélhettek a kertben. Orfeusz is bement a házba, lefürdött, és
megvacsorázott a családdal. Csak egy valakit hiányolt nagyon, Xéniát.
Hol van már ez a lány?- mérgelődött magában.- Talán nem is akar hazajönni? Reggel még azt
 315

mondta nekem, hogy átmegy egy kicsit az anyjához, hogy ünnepeljenek Eufrozinával. De nincs is
ott, ami azt jelenti, hogy hazudott nekem. Mégis akkor hol van valójában Xénia?
Orfeusz felváltva aggódott és mérgelődött magában. Rea sem jelent meg a próbán, pedig idáig
még egy alkalmat sem hagyott ki. Kezdett rossz előérzete lenni. A ma este olyan dolgokat tartogat
számára, amiben nem lesz köszönete, ezt biztosra vette. Imádkozott azért, hogy Arisztid neve most
még csak fel se merüljön.
Aztán egy kapott egy SMS-t Reától. A lány Arisztid házához hívta őt. Na tessék, Arisztid! Pedig
kifejezetten kérte, hogy ne ő álljon a háttérben. De mindhiába, az imái amúgy sem szoktak
meghallgatásra találni. Valahogy úgy sejtette, hogy amint villogni kezd az üzenetrögzítőn a neve,
Isten máris a törlés gombot nyomja meg.
Felöltözött, és kocsiba pattant. Amint a megadott helyhez ért, furcsa érzésekkel a szívében szállt
ki. Ahogy a villára tekintett, mintha nem is önmaga volna. Egy része kívülállóként figyelte az
eseményeket. De a belsejében düh forrongott, és már előre félt, hogyha bemegy azon az ajtón,
milyen látvány fogja fogadni. De nem az a típus volt, aki ilyenkor csinál egy hátraarcot, és
megfutamodik. Nem, ha Xénia megcsalta, azt addig úgy sem hiszi el, amíg a saját szemével nem
látta. Különben is, lesz egy-két szava a lányhoz.
Nagy léptekkel elindult, de aztán megtorpant.
-Pszt! Orfeusz!- suttogta valaki a ház oldalához simulva.
A fiú közelebb ment a sötét alakhoz, és Reát ismerte fel. A lány intett neki, hogy ő is bújjon a
bokorba.
-Te mit keresel itt?- suttogta vissza a lánynak.
-Most nem ez a lényeg! Inkább azt találd ki, nagy okos, hogy mit csinálnak ezek ketten bent már bő
egy órája? Szerintem sejted!
-Nem fogok itt találgatni, mikor be is mehetek!
Orfeusz betörte a ház ajtaját, és máris egy gyomorszorító látvánnyal szembesült. A földön ruhák
hevertek szanaszét, mintha két szerelmes alig bírta volna kivárni, hogy meztelenül egymás karjában
lehessenek. A fiú egyre növekvő dühvel lépkedett Arisztid szobája felé. A kilincsre egy női tanga
volt akasztva. Orfeusz remegő kezeibe vette. Ez Xéniáé. Száz százalékig biztos benne, hiszen a lány
ma reggel őelőtte vette fel. A padlóhoz csapta a bugyit, és benyitott.
A legszörnyűbb rémálma fogadta odabent. Xénia édesdeden aludt Arisztid mellkasán. Úgy össze
voltak bújva az ágyba, mintha levegőt sem kapnának egymás nélkül. De nem, ez még a jobbik eset.
Na az tényleg szörnyű lett volna, ha picivel hamarabb érkezik, és még dugás közben kapja el őket!
Sokáig meg sem bírt szólalni. Csak állt ott, mint aki lenyelte saját nyelvét, és meredten bámulta
őket. Semmi sem kerülte el a figyelmét, a legapróbb részletekig beleégett emlékezetébe a kép,
ahogy a pár egymást átkarolva feküdt. Orfeusz meg akarta ölni őket. Rea zavarta meg gyilkos
ábrándozásában.
-Ejnye! Így kifáradtak? Rendesen mehetett a boogie-woogie az utóbbi egy órában, ha most fel sem
bírnak kelni!
-Te inkább maradj ki ebből!
-Most miért? Ha én nem hívtalak volna ide...
-Rea! Egyszerűen csak tűnj el innét!- ordított rá türelmét vesztve.
Hangoskodására Arisztid ébredezni látszott. A fiú álmosan dörzsölte a szemét.
-Banyek! Te ide nem jöhetsz be!- mondta Orfeusznak.
-Te és Xénia...
-Nem kell így felhúzni magad! A csaj magától jött hozzám. Én még csak nem is kértem.
-Biztosan megerőszakoltad!
-Azt hiszel, amit akarsz! Én akkor is kitartok a valóság mellett. Xénia szinte bedöntött engem az
ágyba! Huh, már nagyon ki volt éhezve egy jó kis hancúrozásra! Ha te ki tudtad volna rendesen
elégíteni, akkor nem... Mit csinálsz?!
-Kinyírlak, te szemét!
 316

Orfeusz rátámadt Arisztidra, aki úgy, csupaszon kiugrott az ágyból, és menekülőre fogta. Ám
hiába üldözte a fiút, az igencsak fürgének bizonyult. A kis mocsok folyton kicsúszott a kezei közül.
Végül sikerült kiszöknie a házból. A sötétben pedig hiába kereste, nem találta. Üvöltve követelte,
hogy jöjjön elő.
-Most az egyszer légy férfi, Arisztid! Állj elém, ha mersz!
De hiába, a fiú már rég messze járt. Dühösen fújtatva visszatért a szobába. Keltegetni kezdte
Xéniát, aki még mindig ott feküdt, mintha mi sem történt volna.
-Ébredj már!
A lánynak szeme sem rebbent. Orfeusz furcsállta a dolgot. Általában Xénia nem szokott ilyen
mélyen aludni. Megrázta a lány vállát, de még mindig nem reagált.
Mi van ha az a rohadék drogot adott neki?- tette fel magában a kérdést.- Én simán kinézem
belőle, hogy az a féreg így csábít lányokat az ágyába!
-Ó Istenem! Xénia, mit tettek veled? És én még téged hibáztattalak!
Az eszméletlen lány alá nyúlt, hogy ölébe vegye. Eldöntötte, hogy hazaviszi. Majd holnap reggel
visszajön, és jól elagyabugyálja azt a tetves paraszt Arisztidot. De mielőtt akár egy lépést is tehetett
volna, Xénia végre kinyitotta a szemét. A lány valahova a levegőbe meredt, és halk hangon
nyöszörgött.
-Jól van, most már itt vagyok!- válaszolta neki megnyugtatásképp Orfeusz.
-Arisztid... hol van?
A fiú összevonta a szemöldökét. Xénia mért keresi Arisztidot? Lehet, hogy... mégis csak az
történt? Ha a lányt valóban bedrogozták, azt szabad akaratából is bevehette, nem? Orfeusz
undorodva dobta vissza az ágyra Xéniát. A lány sóhajtva összegömbölyödött, és visszaaludt.
-Ringyó! Egy ócska kurva vagy!
Leköpte őt, aztán ott hagyta.

Arisztid és Rea a villa falához simulva várták, hogy mi fog történni. Mikor Orfeusz egyedül jött
ki, és hangosan káromkodva beszállt a kocsijába, már tudták, hogy övék a győzelem. De ujjongani
csak akkor kezdtek, mikor a fiú elhajtott az autóval. Akkor a lány Arisztid nyakába ugrott.
-Éljen! Sikerült szétválasztani őket! El sem merem hinni...
-Oh, de jó meleg vagy!
A fiú reszketve ölelte még szorosabban magához. Ahogy fogai összekoccantak, Reában is
tudatosult, hogy szegény pára tök csupaszon álldogált ott mellette. Nyári este lévén nem volt túl
hideg, de túl meleg sem. És Arisztid rendesen átfagyott idekint.
-Be kellene mennünk.- mondta a lány.
-Várj egy kicsit! Mi van, ha Xénia felkel?
-És mi van, ha nem kel fel? Hova tegyük addig?
A fiú gonoszan elvigyorodott.
-Hagyjuk ott, ahol van! Gondolj csak bele, milyen bűntudata lesz, mikor reggel arra ébred, hogy az
én ágyamban fekszik meztelenül. Azt sem fogja tudni, hogy mi történt vele!
Erre már Rea is elmosolyodott.
-Hmmm, ma este szinte sziporkázol, bébi! Csak úgy ontod magadból a jobbnál jobb ötleteket!
Vigyázz, mert még a végén megszeretlek, ha továbbra is így fog vágni az eszed!
-Hé, én mindig is okos voltam, csak ez elkerülte idáig a figyelmedet! Ha örökké csak magadat
ajnározod, akkor persze, hogy nem veszel észre másokat.
A lány látta Arisztidon, hogy már jobban érzi magát. Sőt, altájékon igencsak virgonc kezdett lenni.
A fiú nyögve préselte egymáshoz testüket. Csípője ritmusosan dörzsölődött az övéhez.
-Te meg mit csinálsz?- csodálkozott Rea.
-Még nem esett le?
 317

Arisztid forró csókokkal halmozta el a nyakát, amit a lány hátrahajtott fejjel hagyott neki. A fiú
szenvedélyes simogatásai az ő vérét is feltüzelte. Háta a falnak nyomódott, elölről pedig Arisztid
támasztotta.
-Itt kint csináljuk?- csak ennyit kérdezett.
-Mért szerinted feküdjünk be Xénia mellé az ágyba?
Rea hangosan nevetni kezdett.
-Az elég perverz volna!
-Akkor menjünk!
-Ne, te bolond! Ha meglátom azt a piszkafát, még a végén elmenne a kedvem az egésztől!
-Csak most ne hagyj cserben, Rea! Hetek óta húzod az agyam, és én már a falat kapartam kínomba!
A lány belenézett Arisztid lázasan csillogó szemébe.
-Tényleg?
-Ühüm! Itt és most akarlak téged!
Heves csókolózásba kezdtek. A fiú felhajtotta Rea szoknyáját, és félrehúzta tangáját. Most nincs
többre idő, azonnal benne akart lenni. Amint ujjai elmerültek nedves forróságában, megragadta a
fenekét, és felemelte magához. A lány a csípője köré fonta a lábát, és engedelmesen homorított.
Aztán végre belé hatolt. A gyönyör rohamosan közeledett. Elfúló lélegzettel, a megerőltetéstől
szinte szédelegve mozgott a szűk hüvelyben. Háta ívbe feszült, mikor Rea sikongatva
végigkarmolta. Büszkeségérzet töltötte el, hogy így fel tudta izgatni a lányt. Aztán lökött még egy
utolsót, és mindketten a mennybe repültek. Kicsivel később a fiú remegő térdekkel a földre esett,
magával rántva a Reát is.
A lány megint nevetett. Arisztid lihegve pislantott rá.
-Ez ilyen vicces volt?
-Nem, csak belegondoltam, hogy Xéniát alig bírtuk el ketten, most meg olyan könnyedén felkaptál
engem, mintha pihekönnyű volnék!
-Mert nem mindegy, hogy kit tartok a karomba.
Rea a bókért cserébe átölelte a fiút. Arisztid elgondolkodva túrt hosszú, szőke hajába.
-Maradj velem!- bökte ki váratlanul.- Tudom, hogy csak egyszeri alkalomról volt szó, de én
szeretném, ha újra a barátnőm volnál.
-Nem tudom... Én is megkedveltelek, de nem hiszem, hogy ez a dolog működhetne közöttünk.
-Még mindig haragszol rám a régi dolgok miatt, igaz?
A lány felült, úgy nézett vissza rá.
-Mondjak neked valamit őszintén?
Arisztid bólintott.
-Persze!
-Én nagyon sokáig haragudtam rád azok után, hogy te engem leribancoztál. Mikor megbeszéltük,
hogy szétválasszuk Orfeuszt és Xéniát egymástól, akkor is azt gondoltam magamban, hogy dehogy
fekszem én le veled még egyszer. Tudtam, hogy vágysz rám, de eszemben sem volt kielégíteni
téged. Csak kínozni akartalak, amíg magadtól rá nem jössz, hogy mennyire utállak.
A fiú Rea mellét cirógatta, miközben vallomását hallgatta. Nem úgy tűnt, mint akit egy kicsit is
meglepett, hogy a lány be akarta őt csapni. Sőt, inkább idióta vigyorra húzódott a szája.
-Hé, akkor sikerült téged akaratod ellenére elcsábítanom?
-Igen. De egyáltalán felfogtad azt, amit az előbb mondtam neked? Hogy örülhetsz annak, hogy át
akartalak téged verni?
-Rea, téged így kell elfogadni, ahogy vagy! Alattomos terveket szősz, véres bosszút állsz, stb. Én
ezt megértem, és pont ezért szerettem beléd. Mert mi ketten hasonlóak vagyunk. Nem is
becsülnélek semmire, ha nem sejtettem volna végig, hogy rajtam is bosszút akartál állni. De
megszelídítettelek, nem igaz? Csak ez számít! Édes kis vadmacskám, gyere ide!
És a lány habozás nélkül visszabújt a karjába.

 318

Orfeusz a dühtől szinte tébolyultan ért haza. Még nem bírta teljesen felfogni azt, ami történt.
Pedig hiába minden remény, Xénia Arisztiddal kavart a háta mögött. A lány, aki olyan ártatlannak
tűnt... akit azt hitte, hogy mindennél jobban ismer... nem más, csak egy büdös ribanc. Angyalképű,
álszent kurva! Egy igazi áruló!
De miért?- Ez volt az egyetlen kérdés, ami nem hagyta nyugodni. Hiszen ők unokatestvérek
voltak! Együtt nőttek fel! Előbb voltak elválaszthatatlan barátok, minthogy megtanultak volna járni.
Előbb bízták egymásra minden titkukat, minthogy egyáltalán megtanultak volna beszélni. Egyek
voltak minden szempontból. Erre Xénia ezt tette vele... A csalódás letaglózta.
Miért? Miért nem mondta el neki a lány? Ha Xénia már nem akart vele lenni, akkor egyszerűen
csak közölnie kellett volna vele. Orfeusz megértette volna, ha a lány őszintén kitárja neki a szívét.
Jó, fájt volna egy kicsit neki. Talán nem is kicsit. De akkor is van annyira normális, hogy nem kezd
el ordítozni vele! Könyörgésről pedig főképp szó sem lehetett volna! Nem, ha Xénia nyíltan a
szeme közé mondja az igazságot, akkor minden további nélkül elengedte volna őt.
Ám így, hogy sunyiba átcseszte Orfeusz fejét... Hát ezt már képtelen volt megbocsátani neki. Soha
többé nem akarta látni Xéniát. És még ha bele is fog pusztulni, ami elég valószínű, akkor sem fogja
visszafogadni a lányt. Soha senki még így nem alázta meg.
Orfeusz sötét hangulatban szállt ki a kocsiból.
-Legalább azt a gennyládát elkaphattam volna! Na nem baj! Jössz te még az én utcámba Arisztid!
Nem hiába félsz te éntőlem... Úgy péppé verlek, hogy a halálodat fogod kívánni, te rohadék!
Ökölbe szorított kézzel berobogott a szobájába. Még sokáig morgolódott magában. Fel-alájárkált,
káromkodott, és ezerféleképpen is elképzelte, hogyan csinálná ki Arisztidot, és miket vágna Xénia
fejéhez. Ám haragja lassan elapadt, és egy idő után már nem maradt mása, csak az az égeti kín a
lelkében. Szinte látta maga előtt Xéniát. Ott feküdt Arisztid ágyában... meztelenül... kielégülten.
Vajon hányszor voltak addig együtt, amíg oda nem ért? Vajon mióta tart a kapcsolatuk? Hányszor
hazudott a szemébe, mikor elment itthonról? Régóta találkozgathattak már?
Orfeusz a fájdalomtól eltelve rogyott a padlóra. Becsaptak!- ez visszhangzott a fejében. Xénia
teljesen hülyének nézte őt. És ő tényleg nagyon hülye lehet, ha idáig észre sem vette, mi folyik a
háta mögött! A lány árulása olyan mélyen érintette, mint még soha semmi. Arcát a tenyerébe
temette, ajka megremegett, szemébe csípős könnyek gyűltek. Mikor az első lecsordult, ingerülten
letörölte.
-Nem! Nem fogok sírni miattad, Xénia! Itt pusztuljak meg, ha akár egy könnycseppet ejtek érted!
Nem érdemled meg, te átkozott!
De hiába minden, az érzelmeinek nem tudott gátat szabni. Próbált erős maradni, de a szerelem
gyengévé tette. Gyengévé és végtelenül kiszolgáltatottá. Úgy sírt, akár egy gyermek. A szenvedés
teljesen maga alágyűrte.
-De miért? Xénia, miért?
Még mindig nem értette. Valószínűleg soha nem is fogja megérteni. Talán nem adott meg neki
mindent? Nem szerette őt eléggé? Nem volt jó az ágyban? Nem volt elég figyelmes? Mit rontott el?
Megannyi kérdés, de nincs rá válasz. Ezekre csak is a lány tudna felelni. De hát ő nincs itt... És
miért nincs itt? Mert most is épp biztosan Arisztid alatt liheg! Kétszínű szajha!
Lassan felállt, és a fürdőszobába ment, hogy megmossa az arcát. A hideg víz egy kicsit
felfrissítette. Megtörölközött, de még nem volt kedve visszamenni a hálószobába. Látni az ágyat,
amelyen együtt aludtak...
Belenézett a csap fölötti tükörbe. Szánalmasan nézett ki. Hirtelen felindulásból leverte az egész
szekrényt. A polcról samponok, tusfürdők, parfümök estek a földre, de nem érdekelte.
Legszívesebben tovább rombolt volna. Addig törne-zúzna itt mindent, amíg el nem múlik a benne
tomboló düh.
Szeme sarkából egy igen érdekes mélyedést vett észre a falban. Ez idáig fel sem tűnt neki! Hát
persze, mert a szekrény mögött volt. Odanyúlt, és kivette belőle azt az egyetlen dolgot, ami ott volt,
egy doboz gyógyszert.
 319

-Mi a franc ez?

Jobbra-balra forgatva nézegette, mire végre rátalált egy leírásra.
-Összetevők... Hm... Mi lehet ez? Antibébi tabletta?
Orfeusz teljesen összezavarodott. Két nő élt ebben a házban, akinek szüksége lehetett erre. Az
egyik Niké volt, de mivel ő teherbe esett, ezért teljes mértékben kizárható volt. A másik... És akkor
végre összeállt neki a kép. Szóval ezért nem esett tőle teherbe Xénia? És ezt így kellett megtudnia...

XXV. fejezet

Xéniát Barbarella ébresztette. A lány émelyegve ült fel. Feje úgy fájt, hogy sikoltozni szeretett
volna. Szája olyan száraz volt, hogy alig bírta kinyitni. Pislogott egy párat az ablakon beáramló
napfénytől, aztán ránézett a nőre.
-Hol vagyok?
-Hol vagy?! Te aztán rendesen berúghattál az éjjel.
-Egy kortyot sem ittam! Legalábbis nem emlékszem ilyesmire...
Bizonytalanul körbenézett a szobában, de nem ismerte fel a helyet. Az még rémlett neki, hogy
tegnap átjött Arisztidhoz, és mivel ma reggel Barbarella keltette, ezért arra a következtetésre jutott,
hogy elfelejtett az este hazamenni. De hogy történhetett ez? Mindegy, azonnal indulnia kell! Hiszen
Orfeusz már nagyon aggódhat érte! Mostanra már egészen biztosan az is kiderült, hogy nem az
anyjánál volt. És ha Orfeusz felhívta Euridikét, akkor az anyja is keresi őt.
-Oh!- kiáltott fel.- Indulnom kell haza!
Megragadta a takarót, hogy ledobja magáról, de mikor észrevette, hogy teljesen meztelen alatta,
visszarántotta magára.
-Hol vannak a ruháim?! Ki vetkőztetett le?
Barbarella mosolyogva nézte őt.
-Mi az? Szégyellős vagy? Pedig tegnap még nem panaszkodtál, mikor a fiam levette rólad a
gönceidet...
-Arisztid és én?! Soha! Ez valami tévedés lesz.
-Most persze bűntudatod van, mi?
-Mondom, hogy nem feküdtünk le!
-Előttem nem kell tagadnod! Tudod, azért ügyes lány vagy te... Még engemet is átvertél. Sőt,
mindenkit sikerült átejtened! Azt hittem, boldogan élsz Dárius fiával, még akkor is, ha ez egy
elítélendő vérfertőző viszony. Erre kiderült, hogy a fiamat kedveled inkább.
-Nem!- tagadta hevesen Xénia.- Meg tudom magyarázni! Hol van Arisztid? Mért nincs most itt? Ő
elmondhatná, hogy nincs közöttünk semmi!
Barbarella vállat vont.
-Nem tudom, hová tűnt. De ne aggódj! Az én fiam diszkrét típus. Se ő, se én nem fogjuk elmondani
azt, ami itt történt. A mi kis titkunk marad, jó?
Xénia maga köré tekerte a takarót, és felállt.
-Utoljára mondom, hogy nem volt semmi!- csattant fel dühösen.
-Szegény eltévelyedett leány... Pedig nem kellene így szégyenkezned! Hiszen ez teljesen
természetes! Arisztid jóképű srác. Sokkal jobban néz ki, mint Dárius fia. Minden értelmes lány,
akinek van szeme, inkább az én fiamat választaná. Ebben nincs semmi kivetnivaló!
Xénia nem bírta továbbhallgatni Barbarella gúnyolódását. Valóban nem volt tiszta, hogyan került
Arisztid ágyába, ráadásul meztelenül, de abban biztos volt, hogy nem jószántából. Ezt viszont nem
fogja itt feleslegesen bizonygatni ennek a nőnek, aki kárörvendő képpel figyeli minden mozdulatát.
 320

A lány felkapta az éjjeliszekrényen lévő telefont, és hívott magának egy taxit.

-Máris mész?- kérdezte Barbarella.- Hát meg sem köszönöd a fiamnak az éjszakát?
-Mit köszönjek meg neki? Hogy leitatott? Hogy elkábított? Annyi biztos, hogy ezért fel fogom
jelenteni őt!
A nő arcáról leolvadt a mosoly.
-Ugyan már! A fiam nincs rászorulva, hogy tisztességtelen módon csábítson lányokat az ágyába!
Fejezd be a vádaskodást, vagy különben nagyon pórul jársz! Beképzelt liba!
Xénia szó nélkül ott hagyta Barbarellát, amint megérkezett a taxija. Megkönnyebbült sóhajtással
huppant be a hátsóülésre. A sofőrnek nem is kellett mondani címet, egyből felismerte őt. Míg haza
felé tartott, kicsit megnyugodott. Végre sikerült higgadtan átgondolnia a történteket.
Bár még mindig nem teljesen értette, mi történt vele tegnap, de az egyértelmű, hogy Arisztid
alaposan kibabrált vele. Ha volt szex, ha nem, ezt már akkor sem tudja letagadni, hogy a fiú
ágyában töltötte az éjszakát. Az a rohadék megmérgezte őt! Kitudja, milyen drogot adott be neki,
hogy idáig fel sem kelt tőle? Xéniát kiverte a hideg verejték, amint elképzelte csupasz, mozdulatlan
testét kitárulkozva feküdni bárki előtt, aki épp arra járt. Mit tettek vele, amíg nem volt
eszméleténél? Nem, erre jobb ha nem is gondol!
Mindenesetre Arisztid csúnyán elárulta a bizalmát. De nem ez a legégetőbb problémája.
Elsődleges gondja, hogyan magyarázza meg Orfeusznak, hogy hol volt idáig?

Xénia félig sem volt arra felkészülve, ami otthon várta. Orfeusz nagyon ki volt borulva. Amint
belépett az ajtón, szinte letámadta őt.
-Na végre, hogy megérkeztél! Azt hittem, hogy már haza sem jössz!
-Orfeusz, tudom, hogy nagyon aggódtál miattam...
-Te miről beszélsz?! Ki aggódott érted?
Ezzel a fiú elejét vette a magyarázkodásnak, amit Xénia próbált volna előadni neki. A lány
döbbenten hallgatott. Orfeusz szándékosan goromba vele, érzete. Hát erre nem számított!
-Nem is akarod tudni, hol voltam az este?
-Képzeld, tudom, hol voltál! Arisztidnál!
-De...
-Láttalak, Xénia! Ott feküdtél eszméletlenül az ágyában! Szégyentelen kurva vagy!
A lánynak végre leesett, hogy Arisztid tegnap mért kábította el. Azért, hogy Orfeuszt féltékennyé
tegye! Odahívta őt, és azt a látszatot keltette, hogy ők ketten együtt voltak. Micsoda egy aljas tetű...
-Orfeusz, ez nem egészen úgy volt...
-Megdugott, na és? Kit érdekel!
-Nem érdekel?!
A fiú büszkén kihúzta magát.
-Bármikor találok helyetted másikat!
Xénia álla leesett.
-Te most dobsz engem?!- sikoltotta kétségbeesetten.
-Nagyon úgy tűnik!
A lány hátratántorodott, mikor rájött, mennyire komoly a probléma. Orfeusz beleesett Arisztid
csapdájába. Se lát, se hall a féltékenységtől. Bizonyára azt hiszi, már régóta csalja őt, hogy többször
is becsapta. Már nem bízik benne. Tehát ide lyukadtak ki!
-Orfeusz, én nem feküdtem le vele! Egyszer sem! Tegnap is csak azért mentem oda, hogy
beszélgessünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy el fog kábítani. Higgy nekem, megitatott
velem valami löttyöt, és azután nem emlékszem semmire!
-Hallod magadat? Még hogy beszélgetni mentél Arisztidhoz? Nem veszem be ezt a szart!
Xénia kérlelve nyújtotta felé a kezét.
 321

-Elismerem, hiszékeny bolond voltam! Ő olyan... kedves volt vele. Megértő! És mostanában mi
annyit veszekedtünk itthon. Normális esetben észre sem vettem volna őt, de úgy éreztem,
szükségem van egy barátra. Ő helyetted is támogatott abban a döntésemben, hogy Athénba akarok
menni. Kiöntöttem neki a lelkemet, ő pedig meghallgatott. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen
undorító terve van velem! Esküszöm, hacsak sejtettem volna...
Orfeusz ellökte a lány kezét, mikor az meg akarta érinteni őt. Ehelyett elővett a hátsózsebéből egy
borítékot, amit Xéniának címeztek. Úgy hajította a lábai elé, mint a szemetet.
-Tessék, ezt ma reggel hozta a postás! Felvettek téged abba a flancos iskolába! Gratulálok neked,
örülhetsz! Teljesült az álmod!
A lány csodálkozva hajolt le a levélért. Valóban az állt benne, amit Orfeusz mondott neki. Utazhat
Athénba. Fölnézett a fiúra, aki most a másik zsebéből vett ki valamit. A fogamzásgátló-gyógyszere!
Hogyan akadt rá?
-Ez ismerős neked?- kérdezte a fiú gúnyosan.
-Orfeusz...
-Ne, inkább meg se szólalj! Most már mindent értek! Athénba költözöl, Arisztiddal barátkozol a
hátam mögött, és ráadásul még ez is. Tiszta sor, te végig arra készültél, hogy elhagyj engem. De
nem értem, mért nem lehetett ezt őszintén a szemembe mondani? Mért kellett titkolózni? Mire volt
ez jó, Xénia? Nem akartál tőlem gyereket? Megbeszélhettük volna!
-Én... én még nem vagyok felkészülve a szülésre... És még mindketten nagyon fiatalok vagyunk!
A fiú fintorogva elhúzta a száját.
-Persze, szajkózd csak azt, amit anyád sulykolt beléd!
Anyja nevére Xénia is felháborodott.
-De hát igaza van! Te mégis hogyan terveztél zenészi karriert gyereknevelés mellett?! Látod? Te
sem vagy hajlandó lemondani az álmaidról! Jobb így, Orfeusz! Még egyikünk sem nőtt fel ehhez a
feladathoz. Túl éretlenek vagyunk...
-Ezek után csoda, hogy egyáltalán összeköltöztünk! Mondd csak, minek éltünk két évig együtt, ha
te még ehhez is túl éretlennek tartod magad? Én családot terveztem veled, mindent akartam tőled,
mert nekem te vagy az egyetlen szerelmem! És ha úgy alakult volna, akkor semmi sem állhatott
volna közénk! De te nem viszonozod az érzéseimet!
-Orfeusz...
-Elég volt!- a fiú megragadott egy ruhával tömött táskát, és elé hajította.- Tessék! Az este
összeszedtem a cuccaidat. Fogd, és tűnj innét!
Xénia elsápadt.
-Akkor hát... vége?
-Én nem bírok tovább így élni! Hazudozol nekem! Titkokat rejtegetsz előlem! Már rád sem
ismerek! Régen ismertem minden gondolatodat. Sosem hittem volna, hogy eljön az a nap, mikor
megbánom azt, hogy összejöttünk... Meg kellett volna maradnunk simán csak unokatestvéreknek.
Ez fájóbb volt, mint egy mérgezett hegyű nyíl a szívben. A lány már csak nehezen tudta
visszatartani a sírását. Lassan bólintott, és felemelte a táskát.
-Arisztid miatt, igaz? Mert szerinted lefeküdtem vele?
-Te sem tudod száz százalék biztosan állítani, hogy nem!
Xénia igazat adott a fiúnak. Való igaz, Arisztid akár ki is használhatta öntudatlan állapotát.
-Nagyon meg fogod bánni, Orfeusz, hogy kidobtál engem!
-Menj! Menj, és találd meg a boldogságodat Athénba, vagy ott, ahol akarod! Remélem, lesz egy
fiúd, akinek akár gyereket is szívesen szülnél. Merthogy tőlem még véletlenül sem akartál...
-Őszinte legyek veled? Féltem! Féltem attól, hogy beteg babánk lenne. Mert amit mi csináltunk...,
az bárhonét is nézzük, vérfertőzés volt. Bűnben éltünk!
-Nos, most már élhetsz tiszta lelkiismerettel!


 322

Miután a lány elment, Orfeusz váratlanul egyedül maradt. A csend, amit Xénia hátrahagyott, a fiú
lelkének ürességével harmonizált. Orfeusz kedvetlenül lerogyott az ágy szélére. Még csak most
kezdte felfogni, hogy mit tett az előbb.
-Vége! Tényleg vége van...
Dárius lépett be a szobába. A fiú csodálkozva nézett rá.
-Mit keresel itt?
-Hallottam, hogy veszekedtek. Nagyon sajnálom, fiam!
Orfeusz szomorúan vállat vont.
-Ez már régóta készülőben volt. Voltak jelek, de én nem vettem észre, mert vak voltam. De most
már tisztán látok.
-És Xénia tényleg... összefeküdt Lionel fiával?
-Ne is mondd, rosszul vagyok már attól is, ha csak rájuk gondolok! Meg fogom ölni azt a szemetet!
Arisztid a halál fia!- kiáltott fel dühösen.
-Hé, nyugalom! Ezzel nem érsz el semmit, fiam! Állj bosszút, de ennél sokkal kifinomultabb
módon! Úgy, hogy az igazán fájjon a másiknak. Egy sima megruházást hamar el lehet felejteni.
Orfeusz szemöldökét ráncolva meredt az apjára.
-Neked máris van egy terved?
Dárius mosolyogva bólintott.
-Egy ideje már valóban megfordult a fejemben, de idáig vártam ezzel, mert nem akartam a fiút csak
úgy hátba támadni Lionel halála után. De csak szólj, és én megteszem! Pillanatok alatt úgy
kisemmizem a vagyonából, hogy az én kezembe lesz az ültetvények tulajdonjoga.
Most már Orfeusz is elmosolyodott.
-Igazad van! Ez sokkal stílusosabban hangzik.
Apja leült mellé az ágyra, és bajtársiasan átkarolta a vállát. A fiú most először nem húzódott el
tőle. Dárius ezt látva felbátorodott, és bizalmasabb témát is meg mert pendíteni.
-Figyelj, fiam, ha akarod, mást is el tudok intézni. Ha attól félsz, hogy eltávolodik tőled Xénia,
akkor a legegyszerűbb az volna, ha megakadályoznánk, hogy Athénba menjen. Tudod, hogy milyen
befolyásos személy vagyok. Csak egy telefonomba kerülne, és az iskola igazgatója a következő
busszal már küldené is vissza a lányt.
Orfeusz a fejét csóválta.
-Ez hülyeség! Nem tudod az összes iskolát lefizetni, már pedig ha Xénia ápolónő akar lenni, akkor
úgy is addig fog menni, amíg azt nem tanulhat. Nem, el kell engednem őt! Szakítottunk, és a mai
naptól kezdve ő is és én is szabadok vagyunk. Felesleges volna küzdenem érte.
Dárius elgondolkozva nézte fiát.
-Biztosan nem fogod megbánni?
-Igazán rendes vagy, apa. Szinte már törődsz velem. De nem kell megjátszanod magad előttem.
Tudom, hogy magadban azt gondolod, te előre megjósoltad ezt az egészet. Ezért tiltottál minket
egymástól, nem igaz?
-Oktalan, felelőtlen gyerekek voltatok, Orfeusz! Én csak meg akartalak védeni a csalódástól, ami
rád várt. Végig tisztában voltam vele, hogy nincs a ti kapcsolatotoknak semmi jövője. Emlékszel,
hogy arra kértelek, várjatok? Ha ezt a két évet külön töltöttétek volna, most valóban el tudnátok
dönteni, hogy milyen úton menjetek tovább. Mindketten a karriert választottátok, ami ebben a
korban természetes. Élnetek kell, mielőtt családot alapítotok! Az összeköltözéssel, meg a többivel
ráértetek volna. Ehelyett elkapkodtátok, és nézd, hogy végződött! Kiderült, hogy Xénia végig
szégyenkezett amiatt, hogy veled volt. A saját szavaival mondta, vérfertőző, bűnös viszony. Te hiába
akartad, hogy egy életre együtt maradjatok, ha ő végig így állt hozzá a dologhoz.
Orfeusznak félre kellett fordítania a fejét, hogy apja ne lássa a könnyeit. Dárius viszont
megragadta az állát, hogy a szemébe nézhessen.
-Meg tudsz bocsátani nekem, fiam? Most már ugye látod, hogy én végig csak a te érdekeidet
tartottam szem előtt? Xénia a keresztlányom, de te a fiam vagy! Hús a húsomból, vér a véremből.
 323

Ami neked fáj, az nekem is fáj! Rendben, abban tökéletesen igazad van, hogy túl drasztikus
eszközöket használtam. Azóta nagyon megbántam, hogy úgy elvertelek. De megtanultalak tisztelni
téged. Felnőtt férfivá értél, és én büszke vagyok rád. Ígérem, soha többé nem fogom rád
kényszeríteni a saját akaratomat! Csak azt engedd meg, hogy segítsek neked! Támogatni akarlak
téged, hogy elérd az álmaidat! Mit szólsz?
Orfeusz komoly tekintettel vizsgálta apját. Dárius őszintének tűnt. És nagyon-nagyon tepert, hogy
ő visszafogadja a kegyeibe. A fiú ebben a pillanatban rájött, hogy elmúlt belőle a harag. Már nincs
több ereje a dühöngéshez és az utálkozáshoz. Békét akart. Valamikor útközben, észrevétlenül
megbocsátott Dáriusnak.
-Ölelj meg, apa!

Xénia annyira igazságtalannak érezte, ahogy Orfeusz bánt vele. A fiú szabályosan kidobta őt
abból a házból, ahol idáig együtt éltek. A cuccát úgy lökte oda neki, mint egy utolsó szajhának.
Orfeusz bizonyára annak is tartotta őt. Pedig Arisztid és közte nem történt semmi!
Nagyon haragudott a fiúra. Némán dühöngött magában, miközben Párisz hazafuvarozta őt. A
sebhelyes arcú nem sokat beszélt, és barátságosnak sem volt mondható, de Xénia ismerte már őt
annyira, hogy tudja, bármikor számíthat a segítségére. Most is elég volt csak szólnia neki, és Párisz
máris kocsiba pattant, hogy elvigye onnét.
Vett egy nagy levegőt, és remegő hangon kifejezte háláját.
-Köszönöm.
-Ugyan, kislány! Te vagy Eufrozina szeme fénye. Ami tőlem telik, azt megteszem érted.
-Rendes hapsi vagy! Most már örülök, hogy te leszel a nagynéném férje.
-Hogy érted azt, hogy most már?
Xénia vállat vont.
-Régebben, mikor még épphogy csak elkezdtetek járni, sokat csúfoltalak a hátad mögött. Azt
hiszem, egy kicsit felszínes voltam. Ezért most bocsánatot kérek tőled!
-Hm...- dörgölte meg Párisz az arcán lévő sebhelyet.- Hát valóban nem vagyok egy topmodell alkat.
A lány megkönnyebbülten elmosolyodott, mikor rájött, Párisz humorosan fogadja a vallomását.
-Akkor nincs harag?
-Dehogyis! Egyébként te sem tetszel nekem, csak hogy tudd! Túl vézna lány vagy! Az én
Eufrozinámon legalább van mit fogni.
Xénia felnevetett.
-Hát az biztos! El sem merem képzelni, mekkorára fog nőni, mikor előrehaladottabb lesz a
terhessége! Akkora lesz, mint egy ház!
Párisz is eleresztett egy mosolyt.
-Na ja, de még akkor is ő lesz a legszebb nő a földön.
A lány teljesen meghatódott. Milyen szerencsés az ő nagynénje, hogy van egy ember, aki így oda
van érte. Eufrozina és Párisz igaz szerelemmel kötődtek egymáshoz.
-Hé, kislány!- szólt rá a férfi.- Csak fel a fejjel! Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy szomorkodj.
-Ennyire látszik rajtam?
-Figyelj, én nem fogom megkérdezni tőled, hogy min vesztetek össze Orfeusszal, mert semmi
közöm hozzá. De azért fogadj el tőlem egy jó tanácsot! Kezdj új életet, és felejts el mindent!
Xénia gondterhelten felsóhajtott. Ahogy kinézett a kocsi ablakán, csak kopár sziklákat látott. A
zöldellő erdőt már maguk mögött hagyták. Tíz perc, és beérnek a városba.
-Nem tudom, hogy menni fog-e...
-Ez az első csalódásod, igaz? Az mindenki számára a legrosszabb. Aztán ahogy jönnek a pofonok,
végül megszokod teljesen. Így megy ez, sajnos!
-Na, azt azért nem mondtam, hogy máris indulok pasizni!
 324

-Mért ne? Mire várnál? Figyeld meg, Athénban meg fog változni a véleményed! Csak aztán nehogy
kifogj magadnak valami külföldi csókát, mert anyád beleőrül, ha nem térsz haza a suli után.
-Egyelőre semmi ilyesmit nem tervezek.
-Majd fogsz! Hiszen az élet megy tovább. Érted? Idővel a leghevesebb szerelem tüze is elhamvad.
Főképp, ha nem kínzod magad újra és újra olyasmivel, amit nem kaphatsz meg. Fordítsd a
tekinteted új, még felfedezetlen területek felé! Most persze úgy vagy vele, hogy itt a világvége, és
ebbe menten bele fogsz halni, de szerintem hamar kihevered Orfeuszt! Különben is az a hülye
gyerek engedett el téged! Ez az ő vesztesége, nem a tiéd! Ez járjon mindig a fejedben! Oké?
Xénia belecsapott Párisz tenyerébe.
-Kösz, máris jobban érzem magam!

Barbarella alaposan rápirított a fiára, mikor az hazatért.

-Mit képzelsz magadról, Arisztid? Ha egyszer azt mondom neked, hogy délben légy itt, akkor az
úgy is legyen! Még egyszer ne késs el! Érted?
-Bocs, anya! A vevők már elmentek?
-Vevők?! Ezek maximum csak érdeklődök voltak! Tetszett nekik a villa, de drágállták az árát. Idáig
még Dárius tűnik az egyetlen megbízható lehetőségnek.
-Neki akarod eladni a házat?
-Kicsikém, nem mindegy, ki veszi meg? A pénz az pénz, bárhonnét is kapja az ember! És tudod,
hogy mennyire szükségünk volna arra az összegre! Ha még sokat totojázunk, az ültetvényen lévő
munkások fel fognak lázadni! Már lassan második hónapja, hogy nem kaptak fizetést.
-Tudom, tudom, hogy sürgős lenne lecsitítani őket, de akkor is! Nem akarom, hogy Dárius kezébe
kerüljön a ház, ahol felnőttem!
Barbarella viszont oda sem figyelt a fiára. Előkapta mobilját, és keresni kezdett benne egy számot.
Amint megtalálta, megnyomta a hívás gombot, és a füléhez tette a telefont.
-Dárius? Igen, és vagyok az! Akkor megállapodhatunk? Még ma délután az ügyvédnél
találkozzunk? Jó, nekem megfelel!
Amint letette a telefont, a nő elégedetten bólintott.
-Tessék, már el is van intézve! Nem kell megköszönnöd! Azt viszont tudni szeretném, hol voltál
idáig, fiatal úr?
Arisztid flegmán válaszolt anyjának.
-Reánál. Újra járunk.
-Áhá! Szóval az egyik itt fekszik az ágyadban, míg te a másikkal cicázol? Ez nem túlzás egy kicsit?
-Egyikünk sem tehet szemrehányást a másiknak.
Barbarella teljesen felháborodott.
-Hogy beszélsz te velem?!
-Kicsit nem késtél már el az erkölcsös aggszüzet játszani előttem? Azt hiszed, nem tudom, hogy
minden idődet azzal a tanárral töltöd? Tegnap éjszaka is vele voltál.
-Arzén a neve.
-Bános is én, hogy hívják! Ne várd, hogy jóban legyek vele! Ő számomra egy senki, és te csak
elcseszed az életedet, ha mellette maradsz!
-Nem kértem a véleményedet, fiam! Odaköltözünk hozzá, és punktum! Nem vitatkozom!
-Te oda mész, ahova csak akarsz, de arról ne is álmodj, hogy én egy fedél alatt fogok élni a
szeretőddel! Abból a pénzből, amit a villáért kapunk, venni fogok magamnak egy kis legénylakást.
Barbarella ezt most hallotta először.
-Komolyan ezt akarod?
-Ideje végre felnőnöm, anya! És ehhez elsősorban az kell, hogy külön éljünk. Nekem is van
magánéletem, és neked is. Ez lesz a legjobb megoldás!
 325

A nő elszomorodott, mire Arisztid bűntudattal eltelve odalépett hozzá.

-Most megbántódtál?
-Nem, édesem, csak olyan büszke vagyok rád! Igazad van, felnőtt, önálló férfivé kell válnod! Te
leszel a vállalat vezérigazgatója. Nagy jövő elé nézel. Talán egy kicsit fáj, de hozzá kell szoknom a
gondolathoz, hogy nem lehetsz továbbra is a mama pici fiacskája.

Rea elégedetten nyújtózkodott az ágyon. Csak nem régóta ment el tőle Arisztid, de máris
hiányzott neki a fiú. Oh, micsoda heves éjszaka volt... Jólesően megborzongott még az emlékétől is.
Írisz zavarta meg ezt az idillt. Kíváncsi nővére leült mellé, és alaposan kikérdezte.
-Hol voltál? Megint falaznom kellett neked anyuéknál!
-Kösz, rendes vagy! Egyébként nem mondhatom el neked.
-De mért nem? Azt hiszed, nem tudok titkot tartani?
-Írisz, inkább az a baj, hogy nagyon kiakadnál, ha meghallanád, mit tettem.
-Jézusom, Rea! Ugye nem keveredtél nagy bajba?
A lány sejtelmes mosollyal felé fordult. Tekintete huncutságtól csillogott.
-Na jó, mégis elárulom neked, de csak azért, mert nem bírom magamban tartani!
Nővére közelebb húzódott hozzá, hogy mindent szót jól halljon.
-Gyerünk! Bökd már ki! Majd szétvet az izgalom!
-Tudod, azt már meséltem neked egyszer, hogy Arisztid és én mit terveztünk mostanában.
-Szétválasztani Orfeuszt és Xéniát?
-Igen! Képzeld, tegnap este sikerült! Elmondjam, hogy csináltuk?
Írisz a fejét csóválta. Húga csínytevéseihez már hozzászokott az évek során, de Rea mindig meg
tudta lepni. És ennek a legújabbnak egyáltalán nem örült. Egyszerűen nem értette, hogy Reának
mért vesszőparipája Xéniát boldogtalanná tenni.
Közben a lány lelkesen folytatta a beszámolót.
-Szóval elsőnek elkábítottuk Xéniát, aztán levetkőztettük, és betettük az ágyba. Arisztid is
melléfeküdt, hogy azt a látszatot keltsük, mintha együtt lettek volna. Aztán odahívtam Orfeuszt,
akinek az agya teljesen elszállt a látványtól. Írisz, látnod kellett volna az arcát! Szerintem azóta már
szakítottak is, ha engem kérdezel.
Nővére szörnyülködve nézte Reát.
-Ez... ez... kegyetlen, beteges dolog! Elkábítani valakit... Örülj egyáltalán, ha Xénia nem jelent fel
titeket ezért! Rea, én ennél jobbnak hittelek!
Húga megsértődött, hogy Írisz nem tart vele kárörömében.
-Szent szar! Gondolhattam volna, hogy neked nem érdemes elmondanom! Úgy untat, hogy ilyen
tökéletes vagy! Rád férne egy kis lazítás!
-Neked pedig rád férne, hogy visszafogd magad! Rea, nem volt szép dolog tőled ilyet csinálni! Az
meg hogy dicsekedsz vele... Hát az már mindennek a teteje!
-Egyetértek!- szólt közbe Eugén.
A két lány döbbenten fordult az ajtó felé. Fogalmuk sem volt arról, hogy van egy harmadik
személy, aki kihallgatta a beszélgetésüket. A festő mogorva arccal bámult vissza rájuk.
-Szia, Írisz!- köszönt a lánynak Reáról tudomást sem véve.- A szüleid engedtek be. Indulhatunk
vacsorázni?


Dezdemóna megvárta, míg Dárius elmegy otthonról, aztán felhívta Szebasztiánt. A férfi azt
mondta neki, hogy mehetnek. Felkapta a kis Apollót, és egy ócska ürügy kíséretében útnak indult. A
sofőr egyenesen a megadott címre vitte. Amint kiszállt a kocsiból, egy szép házat pillantott meg.
Szebasztián már várta.
 326

-Te itt laksz?- kérdezte a férfitól.

-Csak bérelem, de az üzlethelyiségből egy masszázsszalont fogok nyitni.
-Akkor hát azt tervezed, hogy hosszabb ideig maradsz itt?
Szebasztián bólintott.
-Visszajöttem, és most már nem is megyek el innét.
Dezdemóna észrevette, hogy a férfi le sem veszi szemét a gyerekről.
-Megfogod őt egy kicsit?
-Lehet?
-Persze!
Az asszony átadta neki a kis Apollót, de amint a kis fiú Szebasztián karjába került, sírva fakadt.
-Ezt mért csinálja?- kérdezte a férfi.
-Mert még idegen vagy neki. De ne aggódj, idővel meg fog szokni téged, és akkor majd
megkedvelitek egymást!
Szebasztián elkomorodott, és visszaadta neki az üvöltő gyereket. Dezdemóna alig tudta lecsitítani
a kis Apollót. Nem értette a férfi hangulatváltozásait. Most mért haragszik rá? Vagy az esett neki
rosszul, hogy idegennek nevezte őt?
-Gyertek! Megmutatom a házat belülről!
Szép volt, elegáns bútorokkal berendezve. Talán nem olyan nagy ház, mint amiben ő élt, de
ugyanaz a luxus jellemezte. Dezdemóna akaratlanul találgatni kezdte, miből telik neki erre. Csak
nem Szebasztián meggazdagodott távollétében?
Amint körbevezette őket, a végén a gyerekszobában kötöttek ki. Az asszony nem győzött
ámuldozni. A tapéta kék volt, helyenként világítós matricákkal. Volt benne egy kiságy, egy tévé, egy
íróasztal és rengeteg játék. Annyi plüssállat, hogy gyakorlatilag el sem lehetett férni a szobában. A
kis Apolló már mászott is ki anyja öléből, hogy megnézze a padlóra szórt babákat. Dezdemóna
engedte neki, de azért szemmel tartotta, nehogy lenyeljen a gyerek valami játékkatonát. Szebasztián
betett egy mesefilmet a videóba, és leült mellé a kiságyra.
-Úgy tűnik, tetszik neki!- mondta a férfi mosolyogva.
-Aranyos tőled, hogy gondoltál rá.
-Viccelsz?! Alig vártam, hogy megtudjam kislányt vagy kisfiút szültél! Azért érzed ezt a szagot,
mert épphogy csak pár napja festettem ki kékre a szobát.
Dezdemóna gyengéden megfogta Szebasztián kezét.
-Nagyszerű apa leszel! Már most is az vagy!
-Szeretném, ha többször is elhoznád a fiamat ide.
-Majd meglátjuk.
-Nem engedi a férjed?
-Ne kezdjük ezt újra! Nem azért jöttem, hogy veszekedjek veled.
-De hát, Dezdemóna! Nem látod, mennyire szeretlek titeket? Azt akarom, hogy hozzám költözz!
Akkor éjjel-nappal együtt lehetnék a gyerekemmel. Éljünk együtt, mint ahogy mindig is terveztük!
-Szebasztián, te ezt nem értheted!
-Mert csak a kifogásokat keresed! Múltkor azzal védekeztél, hogy anyagilag a férjedtől függsz. De
ez megváltozott! Most már tudom nektek azt az életszínvonalat biztosítani, amit megérdemeltek. És
Dárius sem zsarolhat titeket tovább azzal, hogy nem ad a gyerekeidnek pénzt. Hiszen felnőtt fiaid
vannak! Ők már teljesen önállóak, nincsenek rászorulva a szüleik segítségére.
-Akkor sem tehetem! Nem válhatok el tőle.
-Ha akarod, várok rád! Visszajöttem, és én innen addig nem mozdulok, amíg úgy nem döntesz,
hogy velem tartasz. Ti vagytok a családom, és nem fogom hagyni, hogy örökké titokban járkálj ide!
Ezzel úgy tűnt, a férfi be is fejezte a témát, mert inkább leült a padlóra, hogy játsszon egy kicsit a
fiával. Apolló már kezdte őt megszokni, egészen jól elvoltak együtt. Dezdemóna elgondolkozva
nézte őket, de egy óra múlva szólt, hogy most már aztán igazán indulnia kell. Szebasztián zokszó
nélkül kikísérte őket a kocsihoz.
 327

-Szeretnék adni neki valamit.- A férfi elővett egy kis arany nyakláncot, ortodox kereszttel a
közepén. A gyermek nyakába akasztotta. A kis Apolló fogatlan mosolyra húzta száját. Azt hitte, egy
újabb játékot kapott.- Hordhatja?- kérdezte Dezdemónától.
Az asszony bólintott.
-Majd azt mondom otthon, hogy a szüleimtől kapta.
Szebasztián megcsókolta őt, mire Dezdemóna pironkodva elhúzódott tőle.
-Még mindig vágyom rád!- suttogta a fülébe.- Gyere vissza minél hamarabb!
-Nem ígérhetek semmit!

XXVI. fejezet

Níkosz a telefon csengésére ébredt. Koránkelő típus volt, de arra még ő sem számított, hogy
hajnalok-hajnalán a farmjának intézője hívja.
-Szevasz, Joe! Hogy ityeg, barátom?
-Nick, rossz hírem van számodra!
Na ez egyből kiverte szeméből az álmosságot. Az öreg hangjából ítélve nagyon komoly dologról
lehet szó. Felült, és éberen figyelt Joe szavaira.
-Mi történt?
-Pár napja gondban vagyunk, de nem hívtalak, mert azt hittem, hogy meg tudjuk oldani a
problémát. Már megbántam egyébként. Figyelj, itt nagyon elfajult a helyzet! Sorban dőlnek ki a
marháid, haver.
-Miért?
-Ezt senki sem tudja. Az állatorvos azt mondja, még sosem látott ilyet. Először azt gondoltuk, a
vízben van valami. Kértünk a szomszéd farmtól vizet, de nem változott semmi. Aztán a szénát
cseréltük ki, de mintha csak rosszabbodott volna helyzet.
-A lovakat elkülönítettétek?
-Azonnal! De azt hiszed, értünk vele valamit? Kipusztult az egész állomány!
-És Happy?
Happy az ő díjnyertes bikája volt. Níkosz nem bánta, ha elveszíti teheneit, lovait, ha az az egy
életben marad, akkor már biztosan nem megy csődbe. Azzal az egy állattal visszaszerzi összes
vagyonát. Majd viszi versenyekre, és...
-Sajnálom, Nick!- szólt közbe Joe.- Ő is megfertőződött.
-A francba!- fakadt ki dühösen.- Mindegy, most azonnal indulok! Majd telefonálok, hogy mikor
érek ki oda. Addig tartsatok ki, oké?
Az öreg válaszát meg sem várva lecsapta a kagylót. Már fel volt öltözve, mire Dáfné álomittas
hangon megszólalt a takaró alól.
-Támadnak az oroszok, vagy mi van?
-Te most ne törődj ezzel! Aludj tovább!
A nő sértődötten nézett rá.
-Hé, bármi is történt, nem én tehetek róla! Akkor mért velem kiabálsz?
Níkosz rájött, hogy igaza van. Visszaült Dáfné mellé az ágyba, és megpuszilta az orrát.
-Bocsáss meg, csak tudod, kaptam egy hívást a farmról! Lehet, hogy tönkrementem.
A nő döbbenten nézett rá.
-Komolyan? Mért?
-Megdöglöttek az állataim, és senki nem tudja, hogy miért. De járványra gyanakszanak.
 328

-Uram Isten!
-Oda kell mennem azonnal.
-Veled tartok!
-Nem! Neked itt kell maradnod a húgommal. Nikének szüksége van rád.
-Hahó, ember! Össze vagyunk veszve, ha nem tűnt volna fel neked! Niké egy szót sem szól hozzám
egész nap.
Níkosz türelmetlenül felpattant.
-Majd megoldjátok! Ne haragudj, de nekem ennél fontosabb problémákkal kell szembenéznem!
Máris meg kell szerveznem az utazásomat.
A férfi megragadta a telefont, de Dáfné lefogta a kezét. Könyörgő pillantásával a jéghegyet is
megolvasztotta volna.
-Kérlek, bébi! Veled akarok menni, hogy segíthessek! Ne hagyj itt! Én nem szeretnék soha-soha
többé elválni tőled! Szeretlek!
Níkosz nem tudott ellenállni a nőnek, mikor ilyen volt. Lágyan megcirógatta kócos haját. Aztán
lehet egy csókot durcás kis szájára.
-És mi lesz a munkáddal?
-Felmondok! Mostantól inkább a feleséged és leendő gyermekeid anyja szeretnék lenni! Mit szólsz?
-Te most megkérted a kezem?- A férfi nevetve ölelte át Dáfnét.- Jól hangzik! És ígérem, hogy amint
lehet, megejtjük azt az esküvőt, de most tényleg nem tarthatsz velem.
-De miért?- nyafogta a nő.
-Egyáltalán mit csinálnál ott? Csak unatkoznál, amíg én a farm ügyeit intézem.
-De az éjszakák a miénk volna...
-Dáfné...
-Sss! Esküszöm, hogy nem leszek az utadban! Na!
-Egye fene! De akkor gyorsan csomagolj!

Amint megrendelték a jegyeket, Níkosz közölte a hírt húgával.

-Hercegnőm, tudod, hogy nem hagynálak itt pont most, de tényleg muszáj visszamennem Texasba!
-Bátyus, nem kell mentegetőznöd! Már így is túl sokáig voltál távol a farmodtól! Miattam
elhanyagoltad a munkádat, amiért bűntudatom van.- válaszolta Niké.
-Dehogy, angyalkám, nem te tehetsz róla!
A testvérek átkarolták egymást. Mindkettejükön látszott, hogy még nincsenek arra felkészülve,
hogy elváljanak egymástól.
-Bárcsak velünk jöhetnél!- mormolta Níkosz.
-Hidd el, én bánom a legjobban, de a kezem meg van kötve! A férjem itt tart, amíg el nem válok
tőle! Dioméd egy szemét!
-Amint lehet, utánunk jössz, jó? De addig is fel kellene venni egy ápolót melléd, aki vigyáz rád.
A nőt elborzasztotta a gondolat.
-Még mit nem! Níkosz, én a húgod vagyok, de már nem gyerek! Nem kell nekem felügyelő, aki lesi
minden lélegzetvételemet!
-És a spontán ájulásaid? Azzal mit kezdesz? Tudnom kell, hogy van, aki vigyázz rád!
-Majd naponta felhívsz. Nem kell ezt így felfújni!
-Niké, az nem elég!
-Inkább azzal törődj, hogy sikerült-e mindent elintézned az indulás előtt!
A férfi bólintott, de aztán úgy tűnt, mégis eszébe juthatott valami, mert se szó se beszéd, elrohant.
Niké csodálkozva nézett Dáfnéra.
-Hát ebbe meg mi ütött?
-Nekem van egy tippem, hogy hová ment, de csak akkor árulom el, ha csinálsz nekem egy kávét.
 329

-Na jól van, gyere!

Bementek a konyhába, és Niké kezelésbe vette a kávéfőzőgépet. Amíg azzal bajlódott, Dáfné leült
az asztalhoz. Kis idő múltán megszólalt.
-Az előbb hívtam a munkahelyemet. Az utolsó fizetésemet erre a címre kértem.
-Amint megérkezik, elteszem neked.
-Látom, nem érted. Én azt akarom, hogy elköltsd! Az a pénz a tied. És ha elfogy, bátran szólj, és
utalok még át neked bőven.
Niké barátnője felé fordult.
-Hé, Dáfné, én nem vagyok rászorulva az adományaidra! Vannak ékszereim, amit bármikor
beadhatok a zálogházba. Majd abból fenntartom magam!
-Én csak a keresztfiamról akarok gondoskodni rajtad keresztül.
-A keresztfiad?! Nem szaladtál kicsit túlságosan előre? Még fel sem ajánlottam neked a lehetőséget!
-Én leszek a bátyád felesége, plusz már elég régóta olyanok vagyunk egymásnak, mint a testvérek.
Ki másnak ajánlhatnád fel, hogy legyen a gyereked keresztanyukája?
-Nem is tudom... De mi elvileg össze vagyunk veszve, nem?
-Hülye kifogás! Hiszen tudod, hogy úgyis kibékülünk!
Dáfné óvatosan átölelte Nikét, aki végül viszonozta. A két nő megkönnyebbülten nevetett.
-Akkor tényleg szent a béke?- kérdezte Dáfné.
-Megbocsátottam mindent.
-Egyébként nagyon sajnálom.
-Oké, el van felejtve!
Niké felszolgálta a kávéjukat, és miközben azt kortyolgatták, elgondolkozva néztek ki az ablakon.
-Szóval ennyire komoly az ügy a bátyámmal?- kérdezte Niké.
-Elég csak annyit mondanom, hogy Eugén iránt érzett megszállottságom semmi ehhez képest!
Meglepetten Dáfnéra nézett. Valóban, az a földöntúli boldogság barátnője arcán ismerős volt neki.
Két évvel ezelőtt még az ő ajka húzódott ilyen ábrándos mosolyra. Annyira totál szerelmes volt
Diomédbe... De inkább nem is gondol ilyesmikre! Felesleges, csak fájdalmas húrokat penget meg
lelkében. Ehelyett visszatért a kérdésre, amire még mindig nem kapott választ.
-Hová ment Níkosz? Egy óra múlva indulnotok kell, erre ő most csavarog el valahová!
-El sem menne Texasba, ha ezt nem intézné el.
-De mit?!
-A férjedet látogatja meg.


Níkosz, amint leparkolt a felhajtón, már ugrott is ki a kocsiból. A kertben talált rá arra, akit
keresett. Dioméd épp apjával és öccsével beszélgetett valamiről.
-Angelopulosz!- ordított oda neki.
Mind a hárman felpattantak. Dárius szólalt meg először.
-Mit keres itt?!
-Nem magával akarok beszélni, hanem a fiával!
-Takarodj innét!- szólt közbe Orfeusz.
Dioméd felemelte kezét, hogy lecsendesítse őket.
-Mindenki higgadjon le! Hallottátok őt, nem? Hozzám jött. Ti ebből maradjatok ki!
Odament Níkoszhoz. A családtagjai követték őt. Dioméd a nagydarab amerikaihoz fordult.
-Nos? Mi járatban vagy itt, sógor?
-Nem vagyok a sógorod, te seggfej! Legalábbis már nem sokáig... De akkor se szólíts így!
-Térj a lényegre, mert fogytán van a türelmem! Vagy azt akarod, hogy kidobassalak innét?
Níkosz kihúzta magát. Ahogy majdnem százkilencven centi magasságból lenézett rájuk, arcán ott
volt a kihívás. Nem fél tőlük, ez egyértelmű.
-Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, ha megtudom, hogy akárcsak a egy kilométeres távolságra
 330

megközelíteni a húgomat, neked annyi!

Dárius gúnyosan felhorkant.
-Az én fiamat fenyegeti? Maga komolyan nem tudja, kivel kezdett ki?
Dioméd gondterhelten felsóhajtott.
-Apa! Könyörgöm, legalább most az egyszer hagyd, hogy ezt magam intézzem!
Níkosz közbevágott.
-Elég a családi kupaktanácsból! Nekem nincs időm arra, hogy titeket hallgassalak! Hamarosan
indulnom kell vissza Amerikába, és rohadtul nincs kedvem miattatok lekésni a repülőt!
Erre már Dioméd is felkapta a fejét.
-Elmész Pargából?
-Ne reménykedj! Távollétemben ugyanazok a szabályok érvényesek, mint idáig! Mondom, ha csak
megtudom, hogy...
-Úgy érted, hogy Niké egyedül lesz abban a nagy házban?
Níkosz szemei összeszűkültek.
-Eszedbe se jusson, amire most gondolsz!
Dioméd ártatlan képet vágott.
-Mért? Mire gondolok?
-Hát ajánlom is neked, hogy semmire! A testi épséged érdekében remélem, nem csinálsz balhét!
-Balhét? Ugyan már! Jó fiú vagyok!
De Níkoszt nem tudta átverni.
-Komolyan mondom, Angelopulosz! A húgom terhes. Már egyszer elvetélt, nincs szüksége arra,
hogy te miattad másodszor is át kelljen neki ezen esnie. Tartsd magad távol tőle!
Dioméd elkomorodott.
-Ne butáskodj, én vagyok az utolsó ezen a földön, aki rosszat akarna Nikének!
-Akkor megértetted?!
-Ne aggódj! Utazz csak el nyugodtan!
Níkosz szótlanul fixírozta őt. Dioméd állta a tekintetét. Aztán a cowboy megfordult, de még
távozás közben odavetett neki egy utolsó megjegyzést.
-Szép, hogy így küzdöttél a húgom szerelméért. Szinte már becsültem a kitartásodat. De hidd el,
semmi esélyed nem volt. Niké gyűlöl téged. Én a helyedben igyekeznék jóba lenni vele. Nem azért
mintha vissza tudnád őt hódítani magadhoz, de legalább megengedné, hogy néha napján láthasd a
saját gyerekedet.

Níkosz távozása után Diomédnek le kellett tennie a nagy esküt apja előtt, hogy tényleg nem megy
el Nikéhez. Kelletlenül ugyan, de megígérte Dáriusnak. Pedig a napnál is világosabb, úgy sem fogja
tudni betartani. Dioméd a sógora látogatása óta egyszerűen nem bírt magával. A csontjaiban érezte a
késztetést, hogy feleségéhez szaladjon. Olyan volt ez, akár egy hívás, aminek nem lehet ellenállni.
Nikével akarok lenni!- Ezt a három szót dobogta a szíve egész nap.
Körülbelül ebéd utánig bírta idegekkel. Amíg a családja körében volt, addig valamelyest
fenntartotta a látszatot, hogy épeszű, normális ember, aki képes uralkodni állatias ösztönein. De az
igazság az volt, hogy csak testileg volt jelen, a lelke már rég Nikével volt. Ha viccet mondtak neki,
nevetett. Ha kérdeztek valamit tőle, bólintott. De gondolatai másik univerzumban jártak.
Amint egyedül maradt, feladta a harcot önmagával szemben. Sem ígéretek, sem az apja haragja
nem tarthatta vissza, hogy leghőbb vágyának engedelmeskedjen. Innentől kezdve csak a szerelem
diktált neki, a józan eszét félredobta. Növekvő boldogságérzettel sietett autójához. Végre! Napok
óta nem érezte se élőnek se holtnak önmagát. Ám elég volt csak a lehetősége annak, hogy Nikével
lehet, és a szelek szárnyán tudott volna szállni. Repülni feleségéhez...
De egy valamit nem vett számításba. Ha meglátják őt szökési kísérlete közben.
 331

-Hozzá mész?- csattant fel egy dühös női hang a háta mögött.
Dioméd megfordult, és Maja vádló tekintetével szembesült.
-Én csak...
-Azt hittem, jelentek neked valamit! Milyen hülye voltam...- sóhajtotta elkeseredetten a lány.
-Maja, kérlek, ne mondd ezt! Minden az én hibám! Nem is akarom mentegetni magam! Egy utolsó
gazfickó vagyok! Meg sem érdemellek! Hamis illúziókba rángattalak. Elhitettem veled, hogy már
nem szeretem Nikét, de az igazság az, hogy...
-Nem akarom hallani! Csak egyet mondj meg! Mitől jobb ő, mint én?
Dioméd kínosan feszengett a lány előtt. Maja arcán legördült az első könnycsepp. A férfi
legszívesebben elmenekült volna e helyzet elől, de a bűntudat egy helyben tartotta.
-Ez nem ilyen egyszerű!- kezdett el magyarázkodni.- A szerelem nem külsőségek, tudásszint, jó
tulajdonságok, vagy bármi más alapján dől el. Ez egyszerűen csak... megtörténik az emberrel.
Találkoztok, beszélgettek, csókolóztok, és akkor még fogalmad sincs semmiről. Aztán összevesztek,
napokig nem is látjátok egymást, és akkor egyszer csak rájössz, hiányzik neked. Hogy még soha
életedben ennyire nem szenvedtél senki után. Hogy még a halál is jobbnak tűnik, mint nélküle élni
az életet. Na ez az a pillanat, mikor leesik neked, hogy kész, véged van, szerelmes lettél. Ez nem
választás kérdése. A sors akarata.
Maja arcát törölgetve bólintott.
-És ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám neked, velem is ez történt? Beléd szerettem!
Dioméd feltartott kezekkel hátrált a lánytól.
-Ó, nem, nem! Ez képtelenség! Hiszen még alig ismerjük egymást. Ez csupán plátói vonzalom.
Hamar ki fogod heverni!
-Vicces, hogy az én érzéseimről beszélsz! Hiszen csak magaddal törődsz!
-Maja, a feleségemről van szó! A gyermekem anyjáról van szó! Nem tudom megtenni, hogy téged
választalak helyette.
-Akkor menj! Menj innét, és engem felejts el örökre! Felbontom az eljegyzésünket!
A férfi megkönnyebbülten teljesítette a parancsot. Már alig várta, hogy a lány végre megsértődjön,
és elküldje őt a francba. Igazán nem volt kedve most őt vigasztalgatni. Maja tátott szájjal nézett
utána. Rögtön meg is bánta előbbi elhamarkodott szavait.
-Várj! Ha most visszajössz, megbocsátok neked, és elfelejthetjük az egészet! Hallod?
De Dioméd úgy tett, mint aki nem hallott semmit.

Niké úgy döntött, kicsit kirúg a hámból, mikor egyedül maradt a lakásban. Bekapcsolta a hifit, és
teljes hangerőre csavarta kedvenc számát. Aztán engedett egy illatos habfürdőt a hatalmas kádba.
Míg a víz folyt, áttáncikált a nappalin keresztül a konyhába, hogy elropogtasson egy kis csokis
kekszet. Mire visszaért a fürdőszobába, ledobálta a padlóra ruháit. Soha életében nem volt ilyen
rendetlen, de most ezt is megengedte magának.
Amint elmerült a forró fürdőben, izmai ellazultak. Békés mosollyal az arcán hátradőlt, és lehunyta
a szemét. Miközben a zenét hallgatta, gondolatai szabadon áramolni kezdtek. Ma sokat járt az
eszében a férje.
Vajon mit csinálhat most Dioméd? Iszik, mint mindig? Vagy az apja parancsait teljesíti? Netán
Dáfné húgával cicázik? Igen, ez a legvalószínűbb!
Mivel ez igencsak felmérgesítette, ezért gyorsan el is vágta képzeletének ez irányú fonalát. Semmi
szüksége arra, hogy értelmetlen dolgokon dühöngjön. Most relaxálni akart. Egy kicsit pihenni, és
megtisztítani lelkét a sok hazugságoktól, és minden rossztól, ami az utóbbi időben oly jellemző volt
életére. El akart feledkezni a külvilágról, az emberekről, és a gondokról. Csak magára szeretne
összpontosítani, és a benne növekvő picinyke kis életre.
Végigsimított hasán a víz alatt.
 332

Itt van az én babám! Most még csak egy kis embrió, végtagjai sincsenek. De ki fog minden
alakulni. Lesz lába, lesz karja, lesz feje. Aranyos tömpe kis ujjai lesznek. És neki lesz a világon a
legédesebb popsija! Oh, bárcsak már kezembe vehetném őt!
Észre sem vette, hogy mosolyog.
-Mit nem adnék, ha most betekinthetnék a gondolataidba!- szólalt meg közvetlenül mellette
Dioméd.
Nikének felpattant a szemhéja, és mikor látta, hogy valójában ott áll a kád mellett a férji, ijedten
felült. Hirtelen mozdulatának hála rengeteg víz loccsant ki a földre.
-Úristen! Te meg hogy kerülsz ide?!
Dioméd zavarba jött a kérdéstől.
-Én... ööö... Kopogtam! Esküszöm, hogy kopogtam! De nem hallottad.
-De hogy jutottál be ide? Emlékszem, hogy kulcsra zártam az ajtót!
A férfi még jobban elvörösödött.
-Betörtem.
Niké hitetlenkedve felnevetett.
-Betörtél?!
-Hát igen. De megtérítem a kárt! Ma már nem hiszem, hogy dolgoznak, de holnap reggelre
idehívatok egy lakatost. Az majd felrak egy új zárat az ajtóra.
-És én addig mit csináljak? Olyan házba fogok aludni, ahova bárki bejöhet?
-El is jöhetnél velem haza! Persze, csak ma éjszakára...
A nő már a fejét csóválta.
-Jobbnál jobb ötleteid vannak, Dioméd! És megmagyaráznád legalább, hogy mi volt ilyen sürgős?
-Beszélni szeretnék veled!
Szavainak értékéből kicsit levont az, hogy szemével sóváran pásztázta közben Niké melleit. A nő
nem takarta el magát kezeivel. Nevetséges is lett volna két évnyi házasság után. De ha még sokáig
szobroznak itt egymás előtt, akkor a végén téves következtetést fog levonni a férfi, és azt hiszi,
hogy kelleti magát neki.
Határozottan megköszörülte a torkát.
-Khm, Dioméd, jobb lenne, ha inkább elmennél!
-Nem azért jöttem, hogy máris menjek!
A férfi mély hangja forró borzongást váltott ki Niké belsejében. Most ő rajta volt a sor, hogy
zavarában lesüsse tekintetét. Női megérzése azt súgta, hogy ha nem tesz valamit nagyon gyorsan,
akkor nem sokára az ágyban kötnek ki, és ő még csak nem is fog tiltakozni ellene. Az pedig nagyon
nem jó ötlet volna!
-Figyelj, ki szeretnék szállni a vízből! Megtennéd, hogy addig kimész a szobába, és ott vársz rám?
Dioméd szemtelenül elvigyorodott.
-Szégyellős vagy előttem, édes?
-Nem arról van szó, csak...
-Tudod, mit? Inkább segítek neked kiszállni, jó? Igazán nem engedhetem, hogy akárcsak véletlenül
is megcsússz ezen a vizes kövön!
Mielőtt Niké bármit is reagálhatott volna erre, már a férfi karjában találta magát. Dioméd
könnyedén kiemelte őt a vízből, és a szobába vitte. A nő csak akkor találta meg a hangját, mikor
már az ágyban voltak.
-Mit csinálsz?! Így összevizezünk mindent!
-Ó, te csak emiatt aggódsz?
Dioméd se szó se beszéd elkezdett vetkőzni. Niké tiltakozva húzódott hátrébb.
-Ezt ne! Nem akarom!
-Majd később megvitatjuk, hogy ki mit akar valójában. Sokkal később!
A férfin már csak egy alsónadrág volt, mikor visszafeküdt mellé. Felesége igyekezett volna
megszökni előle, de Dioméd elkapta, és visszahúzta őt magához. A nő ellenállása addig tartott, amíg
 333

meg nem csókolta. Onnantól kezdve azt tehetett vele, amit csak akart.
Niké felnyögött, mikor ajkuk összeért. A férje mindig is értett hozzá, hogyan csábítsa el őt. A
múltkor vad volt és szenvedélyes, amivel szinte ledöntötte a lábáról. Most szelíd volt, és türelmes,
mintha tudná, jelen pillanatban ezzel többet ér, mint erőszakkal. Puha, leheletfinom csókokat
váltottak, mely inkább mesélt szeretetről és törődésről, mint nyers vágyról.
A nő nem sokára teljesen elgyengült, és átadta magát a rajta elhatalmasodó érzéseknek. Átsöpört
testén egy izzó hőhullám, amitől érzékei életre keltek. Elakadt a lélegzete, csípőjét kérlelőn a
magasba lökte. Mikor Dioméd keze elindult lüktető öle felé, megremegett a várakozástól.
-Igen! Érints meg!- suttogta lehunyt szemmel.
De a férfi tenyere megállt a hasán.
-Mért ilyen lapos?
Niké hunyorogva nyitotta ki a szemét. Csalódottan elhúzta a száját. Nem számított rá, hogy így
kizökkentik ebből a kellemes kábulatból.
-Sokat fogytam mostanában.- válaszolta Diomédnek.
-Hat hetes terhes vagy, és még csak nem is látszódik rajtad! Eszel te rendesen?
-Ne aggódj, tudok, magamról gondoskodni!
Férje gyengéden megcirógatta köldökét.
-Biztos? Mert én is szívesen gondoskodnék rólad.
A nő combjai közé vezette Dioméd kezét.
-Előbb ezzel végezz!
A férfi diadalmasan felnevetett.
-Milyen követelőző lettél, drága feleségem! Az előbb mintha még nem akartad volna... De most is
abbahagyhatom, ha gondolod!
-Itt ne merészelj hagyni!
Dioméd kuncogva teljesítette a parancsot. Ügyes ujjaival pillanatok alatt olyan magaslatokba űzte
Nikét, hogy az már önkívületben vonaglott a mindent elborító kéjtől. Magáról megfeledkezve vájta
sarkait a lepedőbe. Teste hevesen hullámzott, egyre csak követelve, hogy a férfi gyorsítson az
iramon. Dioméd kedvtelve nézte őt. Néha egy-egy puszit elhintett a vállára, a mellére, a hasára
közben.
-Halljam a hangodat, kis vadmacskám!
Nikéből szinte kiszakadt az élvezet sikolya, ahogy végre átlendült egy ponton. Hátát ívbe hajlítva
lovagolta meg a gyönyört adó ujjakat. Aztán kimerülten, lihegve visszarogyott az ágyra. Ahogy
csitult heves szívverése, csillogó tekintetét a férfira vetette.
-Gyere!- csuklott el a hangja.- Magamban akarlak érezni!
Dioméd sajnálkozva csóválta a fejét.
-Nem lehet, szerelmem! Megfogadtam, hogy a szülésig nem szeretkezem veled többé. Túl veszélyes
volna a babánkra nézve.
-Ez hülyeség! Egy hete is terhes voltam, mégis a kemény padlón tettél magadévá!
-Meg is bántam, hogy olyan durva voltam veled! Jobban kellene vigyáznom rád!
-De ugye kívánsz?- Niké végigsimított férje alsónadrágjának elején, amit szinte szétszakított a
hatalmas merevedés. A nő mosolyogva nézte Dioméd megfeszülő arcát.- Mire vársz még?
Végül is csak rá tudta beszélni a férfit a dologra. Gyorsan megszabadultak az utolsó zavaró
ruhadarabtól, aztán Niké rámászott. Diomédnek nyelni sem volt ideje, és felesége máris beleült
ágaskodó hímvesszőjébe. A nő érzéki mozgása túl sok volt neki.
-Várj! Várj! Teljesen kikészítesz, Niké!
-Most mi a baj?
-Tudnád esetleg úgy csinálni, hogy... szóval nem ennyire jól? Érted? Az előbb is majdnem
elélveztem!
-De hát ez volna a cél!
-Inkább forduljunk meg!
 334

A nő gúnyosan a szemét forgatta.

-Gondolhattam volna! Ez is csak az irányításról szól, nem igaz?
De ennek ellenére hagyta, hogy Dioméd kerüljön fölülre. A férfi elsőnek kitámasztotta karjánál
fogva magát, mintha egy különös attrakcióra készülne. Aztán olyan óvatosan, amennyire csak lehet,
félig belé hatolt, majd máris húzódott ki belőle. Niké csodálkozva nézett rá.
-Mi ütött beléd?! Feküdj már rám rendesen! Így nem is érezlek!
-Nem akarom megnyomni a hasadat.
A nő ingerülten az ágyra csapott.
-Vagy csináld rendesen, vagy szállj le rólam!
Diomédet már hat lóval sem lehetett volna leszedni feleségéről. De a lelkiismerete sem engedte,
hogy olyan hevesen szeretkezzenek, mint régen szoktak. Niké oldotta meg a kérdést azzal, hogy
egyszerűen magára rántotta, és lábával szorosan átkulcsolta derekát. A férfi teljesen elvesztette
önuralmát. Miközben döngetni kezdte a nőt, csókok özönével árasztotta el az arcát.
Niké elégedetten karolta át férje nyakát. Ez volt az a pillanat, mikor egyszer csak rájött... együtt
vannak. Újra együtt vannak! Mint egy ébredés, úgy eszmélt rá a jelenre. És a jelen csodaszép volt!
Szebb, mint egy álomkép. Végre újra beletúrhat Dioméd sűrű, fekete hajába. Végre újra
megsimogathatja az ő arcát. Végre újra elmerülhet gyengéd tekintetében. Végre újra magában
érezheti őt. Újra az övé! Szinte hihetetlen volt!
Ugyanakkor megszületett benne a vágy, hogy valahogyan kifejezze érzéseit. Be kell vallania
szerelmét férjének! El akarja mondani neki, hogy mennyire szereti őt. Hogy állandóan csak rá tudott
gondolni, mikor külön voltak. Hogy nem akar többé nélküle élni. Hogy ők ketten egy pár, és a mai
naptól kezdve újra szétválaszthatatlanok lesznek...
De egy szó sem jött ki a száján. Nem érzett semmi mást, csak egy hatalmas gombócot a torkában,
amitől levegőt is alig kapott, nemhogy beszélni tudott volna. Ez a gombóc a hasából indult, a
mellkasában nagyobbra dagadt, és a torkában pedig olyan óriásivá vált, hogy majd szétfeszítette őt
belülről. Kényszeríteni akarta ajkait, hogy nyíljanak ki. Megparancsolta nyelvének, hogy forogjon.
De semmi sem történt. Képtelen volt szavakat formázni. Képtelen volt a vallomásra.
Hogy is tehetném, hogy azt mondom neki, szeretlek? Mindazok után, amiken keresztül mentünk?
Hiszen ott martam belé, ahol tudtam! Úgy megaláztam őt, ahogy senki más! Szégyenletes, kegyetlen
dolgokat műveltünk egymással. Ha most bevallanám neki, hogy szeretem őt, már valószínűleg nem
is hinne nekem!
Niké úgy érezte, kettészakad. Még soha nem történt vele ilyesmi. Lelke elhatalmasodott
öntudatán, és mindent elsöpört. Teste még jelen volt szeretkezés közben, de már nem érzett sem
vágyat, sem kielégülést, csak azt, hogy karjai egyre szorosabban fonódnak a férfi nyakára. Egy
pillanatra látta önmagát kívülről, ahogy ott fekszik, és küszködik, hogy száján kijöjjenek a szavak.
Mondd már! Az Isten szerelmére, mondd ki, hogy szereted! Ne azzal foglalkozz, hogy mit fog
szólni hozzá! Csak mondd el neki őszintén, hogy mit érzel! Tudod, hogy megérdemli, hogy hallja
tőled...
És ekkor olyasmi történt, amire nem számított.
-Szeretlek, Niké!- mondta Dioméd.
A gombóc, amely elszorította a torkát, most elemi erővel felszakadt. Könnyei megállás nélkül
patakzottak. Heves zokogás rázta meg testét. És eközben semmi más nem járt a fejében, csak ez a
három szó: Ő mondta ki!
A férje komikus módon majdhogynem leugrott róla. Dioméd hatalmas, tágra nyílt szemeket
meresztett rá. Arckifejezése csodálkozásból lassan átment aggodalomba.
-Niké? Mi történt? Mért sírsz?
A nő nem tudott erre mit mondani, mert maga sem értette ezt az egészet. Egyáltalán fogalma sem
volt arról, hogy mi van vele. Egy biztos, az előbbi öt perc oly módon belevésődött az agyába, hogy
ha majd olyan idős lesz, hogy azt sem fogja tudni, mit evett tegnap, de erre... erre akkor is kristály
tisztán emlékezni fog. Ez egy olyan spirituális élmény volt, amit fel sem foghatott. Valami azt súgta
 335

neki, hogy az összes eddigi együttléte férjével szimpla dugásnak minősíthető emellett. Tévesen
használta azt a kifejezést, hogy szeretkezés. Nem, ez volt szeretkezés! Ez, mikor nem a testét,
hanem a lelkét adta oda Diomédnek. Leírhatatlan érzés volt.
-Niké! Válaszolj már! Fájdalmat okoztam neked?- kérdezte a férfi egyre kétségbeesettebben.
A nő lassan összeszedte magát, letörölgette arcát, és Diomédre nézett. Imádkozott, hogy hangja
most már rendesen működjön. Valahogyan meg szerette volna nyugtatni férjét, hogy nincs semmi
baja. De azt még nem tudta, hogyan magyarázhatná el neki, mit élt át az előbb.
-Én csak... Én... nagyon meghatódtam. Tulajdonképpen már lemondtam rólad. Túl sokáig nyomtam
el magamban ezt az érzést...És akkor most újra együtt voltunk. Valahogy a felszínre tört...
Niké tehetetlenül vállat vont. Saját füle számára is értelmetlenül hangzott zavaros motyogása.
Dioméd sem úgy tűnt, mint akit meggyőzött volna. A férfi némán kihúzódott az ágy szélére, és
megkereste földön lévő zakóját. Kivette zsebéből a cigarettáját, és rágyújtott egy szálra. Miközben
elgondolkozva szívta, egyszer csak megszólalt.
-Azt hiszem, eljött az ideje annak, hogy komolyan beszélgessünk egymással!
Niké magára húzta a takarót, és bólintott.
-Rendben! Hallgatlak!
-Azt akarom... nem, azt szeretném, ha visszaköltöznél hozzám. És azt is szeretném, ha együtt
nevelhetnénk fel a gyermekünket. A múlt... bármi is történt, én kész vagyok teljesen elfelejteni! És
remélem, hogy te is. Mit szólsz hozzá? Visszalépsz a válástól?
A nő elgondolkozva rágta a szája szélét.
-Ez mind szép és jó, Dioméd, de térjünk vissza a valóság talajára! Ott van a családod, akik nem
fogadnak el engem. Velük mihez kezdesz?
-Majd beszélek velük! Meg fogják érteni a döntésemet.
-Parancsra nem fognak szeretni engem! Mindenféleképpen boldogtalan leszek közöttük!
-Ezért nem akarsz visszajönni hozzám?
-Többek között ezért is!
A férfi megértően bólintott.
-Jól van! Én, amiben csak tudok, változtatni fogok a helyzeten. Mondj el mindent nekem őszintén!
Mitől romlott meg a házasságunk? Mik voltak azok, amiket kifogásoltál?
-Biztosan kíváncsi vagy rá? Hosszú lesz a lista!
-Ne kímélj! A legapróbb dologról is hallani akarok!
-Oké! Elsőnek is, rengeteget veszekedtünk azon, hogy csak a munkádnak éltél! Emlékszel? Rám
már nem is maradt időd!
Dioméd bólintott.
-Akkor mostantól nem fogok annyit dolgozni, mint idáig! És el foglak vinni egy hosszú nászútra,
oda ahová csak akarod. Ez nem csak üres ígéret!
Niké elmosolyodott. Tetszett neki, hogy most ő diktálja a feltételeket. Férje végre hajlandó
kompromisszumot kötni vele.
-És volna itt még valami! Túl sokat iszol mostanában! Szokj le róla!
-Ha akarod egy korty alkoholt sem fogok inni mostantól kezdve! Még ünnepekkor se! De arra ne
kérj, hogy szokjak le a dohányzásról, mert az nem menne!
-Na jó, arról nem kell! De legalább, amíg terhes vagyok, kicsit messzebb ülhetnél tőlem! Nem szép
dolog, hogy a szobában cigizel!
Dioméd azonnal eloltotta.
-Bocsánat! Még valami óhaj-sóhaj?
Niké elkomorodott. Tudta, hogy a következő téma érzékenyen fogja érinteni a férjét.
-Mióta apád kijött a börtönből, szinte istenítetted őt. Nagyon zavaró volt számomra, hogy így a
befolyása alá kerültél!
-Mit akarsz, mit tegyek? Mondjak neki mindenben ellent?
-Én csak azt szeretném, ha kiállnál magadért! És értem is! Dárius gyűlöl engem, de te sokszor rá
 336

sem szóltál, mikor ellenem uszított téged!

-Ebben tévedsz!
-Ne hazudj a szemembe, Dioméd! Emlékszel még Orfeusz ballagási ünnepségére? Te és az apád
indulás előtt fönt beszélgettetek a mi szobánkban arról, hogy milyen problémáink vannak.
Elmondtad neki a legbizalmasabb részleteket is!
A férfi döbbenten meredt feleségére.
-Te ezt honnét tudod?
-Kihallgattalak titeket! Dárius akkor azt mondta neked, hogy hagyj el engem, mert biztosan meddő
vagyok. Te megígérted neki, hogy ha egy hónapon belül nem sem teherbe, akkor így is teszel.
-De én azt nem gondoltam komolyan!
-Áh, szóval nem?!- gúnyolódott Niké.
Dioméd megragadt a nő karját, mikor ki akart mászni az ágyból.
-Figyelj már rám egy kicsit! Esküszöm, hogy nem gondoltam komolyan! Eszem ágában sem volt
azt az ostoba ígéretet betartani! Hazudtam apámnak, mert meg akartam kapni a potencianövelő
gyógyszert.- mikor a férfi látta, hogy Niké nem hisz neki, gyengédebb hangnemet ütött meg.-
Ugyan már, latria mou! Hiszen tiszta szívemből szeretlek téged! Emlékszel arra a napra, mikor
elhagytál engem? Letérdeltem eléd az ajtóban, úgy könyörögtem, hogy ne menj el! Tettem volna
ilyet, ha nem számítottál volna nekem?
A nő lassan megenyhült. Még azt is hagyta, hogy Dioméd magához húzza őt.
-Akkor azt állítod, hogy nem engedelmeskedtél volna Dáriusnak?
Dioméd mosolyogva csókolt bele felesége nyakába.
-Úgy ismersz te engem?
Niké ettől kicsit jobb kedvre derült.
-Nem! Szerintem te vagy a legönfejűbb ember a világon! Csodálkoztam is, hogy eltűrted apád
parancsolgatását!
-Az csak a látszat volt, bébi! Én legbelül mindig az a makacs, lázadozó kölyök maradok, mint
amilyennek megismertél. És sosem adom fel! Ez a kitartás kellett ahhoz, hogy sikerüljön téged
visszahódítanom magamhoz! Azt hiszem, megboldogult nagyapámra hasonlítok. Apolló volt olyan,
mint én. Addig nem nyugodott, míg Tétisz másodszor is feleségül nem ment hozzá. Gondolj bele, ő
huszonöt évig udvarolt a nagyanyámnak, mire az beadta neki a derekát!
Niké kuncogva, boldogan simult férje mellkasához. Dioméd lehunyt szemmel, megkönnyebbülten
ölelte át kedvesét. De volt még egy utolsó dolog, ami piszkálta a nő csőrét.
-Addig nem cuccolok vissza hozzád, amíg ki nem dobod onnét azt a ribancot!
-Milyen ribancot?
-Hát Dáfné húgát!
-Ó, te Majára gondolsz! Semmi közöm ahhoz a lányhoz!
-Engem nem érdekel, akkor is tűnjön el onnét!- a férfi kajánul elvigyorodott, mire Niké rácsapott a
vállára.- Hé, ez nem vicces!
-Jól van! Mire visszaköltözöl híre-hamva sem lesz!
-Ajánlom is! És most már aludjunk! Holnap folytatjuk a témát!
-Még mindig vannak feltételeid?!
-Elég sok! De ezek már csak amolyan apróságok.
-Mint például?
-Például vehetnél nekem szép ékszereket. Meg ruhákat. Plusz akarok egy új kocsit. És vigyél el egy
romantikus vacsorára! És...- Niké nevetve nézte, ahogy a férfi dob egy hátast az ágyon.- Mi az?
Mondtam neked, hogy kiforgatlak a vagyonodból, nem? Nem úszod meg, csak azért mert a
feleséged maradok!
-Könyörülj rajtam! Ha nem lesz pénzem, miből tartalak el? Na, akkor már tényleg el fogsz hagyni
engem!
-Nem! Soha! Változott a terv. Most még kegyetlenebb bosszút állok rajtad, mint bármikor. Úgy
 337

döntöttem, életed végéig a nyakadon maradok! Nos, félsz már?

-Remegek mint a nyárfa levél!
Nevetve bújtak össze a takaró alatt. Olyan rég volt már, hogy így hülyéskedtek egymással, mint
akiknek semmi gondjuk nincs az életben. Mikor már megfájdult az oldaluk a sok kacagástól, Niké
szorosan a férjéhez simult.
-Dioméd!
-Hm?
-Még mondani akarok neked valamit.
-Tudom. Én is szeretlek!

XXVII. fejezet

Másnap reggel sokáig lustálkodtak. Összebújtak az ágyban, és félálomban ölelték egymást.

Dioméd még visszaaludt egy kicsit. Addig fel sem kelt, míg Niké meg nem mozdult mellette. A nő
hangosan nyögdécselt. Csodálkozva nézett rá.
-Mi az? Rosszat álmodtál?
-Nem, csak ki kell mennem vécére.
Felesége magára kapott egy köntöst, és eltűnt a fürdőszobában. Dioméd is kikecmergett az
ágyból, öltözködni kezdett. Épp a nadrágját húzta fel, mikor Niké sikoltását meghallotta. A férfi
szíve egy pillanatra megszűnt dobogni. Két lépéssel ott termett, és belökte az ajtót. A szörnyű
látvány szinte letaglózta.
A nő ott állt szétvetett lábbal, lehajtott fejjel a csurom véres vécé felett. Diomédnek még a
lélegzete is elállt rémületében. Niké ránézett férjére. Szenvedéssel teli tekintete sosem fog kimenni
az emlékezetéből. De legfőképp a hangjában lévő kétségbeesés fog visszaköszönteni rémálmaiban.
-Elvesztettem a babát!
-Nem!- kiáltott fel a férfi.- Nem! Nem! Nem!
Azonnal cselekedett. Most nem veszítheti el a fejét! Óriási a tét, úgy hogy észnél kell maradnia!
Az adrenalintól pörögni kezdett az agya, és máris adta neki az utasításokat, hogy mit kell tennie.
Dioméd letépte tartójáról a vastag frottírtörölközőt, és felesége combjai közé helyezte.
-Ezt szorítsd, ahogy csak bírod! Megértetted?!
Niké bólintott, bár látszott rajta, hogy sokkos állapotban van. A férfi villámgyorsan még egy
törölköző tekert köréje, aztán bebugyolálta a nőt a köntösbe, és ölbe kapta. A kocsihoz rohant, és
beszíjazta feleségét az anyósülésre. Farmernadrágjának hátsózsebében megtalálta slusszkulcsát és
tárcáját. Megkönnyebbülten felsóhajtott, hogy ezek nála vannak. Niké igazolványaira is szükség
lenne, de nem mehet vissza értük. Itt és most minden perc számít! Azonnal el kell jutniuk a
legközelebbi kórházba.
Teljes gázzal indított, a kocsi szinte kilőtt a forgalomba. Olyan gyorsan ment, hogy csak a
vezetésre tudott most koncentrálni. Mellette Niké hasára szorított kézzel sírt. Látszott rajta, hogy
iszonyatos fájdalmai lehetnek. És ahogy telt az idő, úgy egyre fokozódtak a görcsei. Dioméd majd
megőrült a gondolattól, hogy semmit sem tehet érte. Egyedül megnyugtató szavaival igyekezett
feleségében tartani valamelyest a lelket, de az még az ő fülének is csupa hazugságoknak tűntek. Az
igazság az volt, hogy ő is nagyon félt.
-Semmi baj, szerelmem! Hallod?! Időben oda fogunk érni a kórházba! Meg fogják menteni a
kisbabánkat!
De Niké egyre csak a fejét csóválta. Heves zokogásától alig lehetett érteni, hogy mit mond.
-Késő! Már túl késő!
 338

-Ne add fel a reményt! Csak egy kicsit tarts ki még! Mindjárt ott vagyunk!
Dioméd vakmerően áthajtott egy piroson, és mikor az autópályára ért, megnövelte a sebességet
kétszázhúszra. Életveszélyes szlalomozással kerülgette az előtte döcögő kocsikat. Egy esetben
hajszál választotta el attól, hogy összeütközzenek egy kamionnal, de még időben sikerült
félrekapnia a kormányt. Hallotta a rendőrségi szirénákat mögöttük, de nem érdekelte. Most semmi
más nem számított, csak a felesége.
-Niké! Niké!- szólongatta a nőt, aki nem válaszolt.
A kórház előtt leparkolt, és maga mellé pillantott. Niké ájultan hevert az ablaknak dőlve. Arca
krétafehér volt, alatta az ülésből lassan csorgott alá a vére. A férfinak másodszor állt el a lélegzete
reggel óta. Szinte kiszakította az ajtót, mikor kiugrott a kocsiból. Gyorsan megkerülte az autót, és
karjába vette a nőt. Teljes pánikban rohant fel a lépcsőkön.
-Valaki!- ordította.- Valaki segítsen, itt fog meghalni a kezeim között a feleségem! Orvost!
Végre egy nővér kapcsolt, és hívott pár műtősfiút. Hordágyra tették Nikét, és már tolták is végig a
folyosón. Dioméd követte őket, de a főorvos megálljt parancsolt.
-Kérem, ide nem jöhet be! Várakozzon kint!
-Doktor úr! Mentse meg! Mentse meg!
-Minden tőlünk telhetőt megteszünk.
Dioméd megkönnyebbülten bólintott. Most, hogy sikerült Nikét szakértők kezeire bízni, egyszer
csak rátört a fáradtság. Elgyengülten térdre rogyott, aztán elterült a padlón. Mielőtt még elsötétült
volna előtte a világ, hallotta az orvos szenvtelen hangját.
-Nővér! Hozzanak még egy hordágyat! A beteg hozzátartozója elájult. Vigyék fel őt az emeletre!

Amint kaptak egy telefonhívást a kórházból, Dáriusék felkerekedtek, hogy azonnal odamenjenek.
Dezdemóna a kis Apollót csitítgatta a hátsóülése. Orfeusz és Eugén azt találgatták, hogy vajon mi
történhetett. Egyedül a családfő ült szótlanul a kormánynál. Bent a kórházban elirányították őket az
emeletre. Amint kiszálltak a liftből, meglátták Diomédet. Dárius rá sem ismert legidősebb fiára. Az
csak állt ott semmiberévedő tekintettel, gyászos képpel, félmeztelenül a többi ember előtt. Cseppet
sem zavartatta magát rendezetlen kinézete miatt, ami jól mutatja, hogy mekkora tragédia történt.
-Fiam!- szaladt oda hozzá Dezdemóna.
Dioméd átölelte anyját, aki úgy rácsimpaszkodott, akár egy gyermek. Az asszony feje felett
némán rájuk pillantott.
-Köszönöm, hogy eljöttetek!
Dárius közelebb lépett hozzá.
-Jól vagy? Aggódtunk.
-Persze! Nekem nincs semmi bajom.
-Biztos?- kérdezte Eugén.- Nekünk azt mondták, hogy elájultál.
-Igen!- szólt közbe Orfeusz is.- Akkor mért vagyunk itt, ha meg sem sebesültél?
Dioméd úgy tűnt egy pillanatig, hogy meg sem fog tudni szólalni. Álla megremegett, szemei
árulkodóan benedvesedtek. Szája elé kapta kezét, mintha ezzel meg tudná akadályozni közelgő
sírását. Dárius látta rajta, hogy önuralma itt véget ért.
-Gyere, fiam!- megragadta Dezdemóna karját, hogy kiszabadítsa Diomédet az asszony fojtogató
öleléséből. Pár lépésre elvitte tőlük a fiút, aztán lenyomta őt az egyik székre.- Lélegezz! Halljam!
Dioméd lassan vett egy szaggatott mély levegőt. Mellkasa felemelkedett, aztán lesüllyedt. Még
párszor megtette ezt, aztán zokogásban tört ki. Apja vigasztalóan a vállára tette kezét.
-Mondd el, fiam!- kérlelte halk, türelmes hangon.- Mi történt? Segíthetek valamiben?
Dioméd a fejét csóválta.
-Ezen már senki sem segíthet. Niké elvetélt. Megint elvetélt! Fel tudod ezt fogni, apa?
Dárius egy pillanatra lehunyta a szemét. Ó micsoda szörnyű gyász! Ha az szíve így fáj elveszett
 339

unokája miatt, akkor vajon fia mit élhet át? Szegény Dioméd! Pedig annyira akarta ezt a gyereket!
-Sajnálom, fiam!
-De mért én, apa? Mért velem csinálja ezt a jó Isten? Nem ezt érdemlem!
-Isten akarata kifürkészhetetlen.
-A francokat! Elegem van, hogy ilyen hülyeséggel akarják kiszúrni a szemem! Van róla fogalmad,
min mentem keresztül az utóbbi pár órában? Azt hittem, hogy...
-Sss! Nyugalom, most már túl vagy rajta!
-Én csak... én csak egyszerűen nem értem! Tudtad, hogy épp kibékültem Nikével? Szeretjük
egymást, boldogok lehetnénk... de minden tönkrement!
-És a feleséged? Most hol van?
-Már átszállították az intenzívről ide. Egészen idáig még az sem volt biztos, hogy ő túléli a dolgot.
Apa, én még életemben nem láttam ennyi vért! De kapott vérátömlesztést, és... és kiszedték belőle a
halott magzatot. Most arra várok, hogy bemehessek hozzá. Látnom kell, hogy tényleg jól van-e!-
Dioméd lassan összeszedte magát, és felnézett anyjára és a testvéreire.- Nincs értelme, hogy ti is itt
dekkoljatok velem együtt. Nagyon jól esik a jelenlétetek, de ez el fog még tartani egy ideig. Nem
várhatom el tőletek, hogy maradjatok.
Dárius határozottan felállt. Innentől kezdve átvette az irányítást.
-Orfeusz vezet!- dobta oda fiának a kulcsot.- Menjetek!
Dioméd apja karjára tette kezét.
-Te is menjél!
-Melletted a helyem!
-Inkább meg szeretnélek kérni valamire! Küldd el Hektort és Maját a házból. Még ma! Nem
érdekel, hogy tálalod nekik a dolgot, csak az a lényeg, hogy felfogják, nem lesz itt semmiféle
esküvő. Nikét, bár nem tudom, mikor fogják kiengedni innét, de haza akarom vinni. Érted?
Ezután többi családtagjához fordult.
-Tőletek pedig azt szeretném kérni, hogy fogadjátok őt szeretettel. De ha nem is szeretettel, akkor
legalább ne mutassátok ki felé a gyűlöleteteket! Főképp most, hogy ez történt, nagyon sebezhető
állapotban lesz. Az is előfordulhat, hogy újabb depresszióba esik. Éjjel-nappal vele kell majd
lennem. Remélem, megértőek lesztek hozzánk.
-Fiam!- mondta Dárius.- Ez csak természetes! Minden úgy lesz, ahogy akarod. De Hektor ügyét
később is el tudom intézni. Hagy maradjak inkább veled!
Dioméd átölelte az apját.
-Köszönöm, hogy támogatsz, és mellettem állsz a bajban! Ez nekem most mindennél többet ér. De
jobb volna, ha tényleg inkább elrendeznéd mihamarabb ezt a kínos ügyet. És volna itt még valami!
Hívd fel Páriszt, hogy jöjjön ide. Hozzon nekem és a feleségemnek egy váltás öltözéket! Ám előtte,
menjen Dáfné házához. Takaríttasson ki minden szobát, és egy lakatossal csináltassa meg az
ajtózárat. Hozassa onnét át Niké cuccait a mi házunkba. Mindent pontosan megjegyeztél?
-Elintézem, persze! De biztosan ne maradjon itt valamelyikőnk? Nem akarlak egyedül hagyni ebben
az állapotban!
-Párisz majd úgy is bejön hozzám. Na aggódj, megleszek!
Egyenként odajárultak Diomédhez, hogy megöleljék. Dezdemóna szorongatta őt a legtovább, míg
végül már úgy nézett ki, hogy a fiúnak kell vigasztalnia az anyját, és nem fordítva.
-Jól van, anya, ne sírj!
-De hát annyira sajnálom azt, ami veled történt!
-Ez senkinek sem a hibája! Egyszerűen így alakult, és kész. Túl leszünk rajta! Figyeld meg, pár nap
múlva már el is felejtjük az egészet!
Viszont szavaival ellentétben a sötét szemei mögött megbúvó fájdalom hosszan tartó, mély lelki
gyötrelmekről mesélt. Dárius együtt érzőn átkarolta fia vállát. Orfeusz, akinek a kezében ott volt a
kis Apolló, csak álldogált mellettük, nem tudott mit hozzáfűzni a témához. Eugén közeledett futva a
folyosó végéről. Észre sem vették, hogy eltűnt tíz percre.
 340

-Te meg hol voltál?- kérdezte Dioméd.

-Hoztam neked elemózsiát, te tökfej! Ha rajtad múlna, soha nem is ennél. Tessék, itt van, a lenti
büfében vettem.
Eugén átnyújtotta a befóliázott szendvicset, és az üdítőt. Dioméd kelletlenül tartotta a kezében. A
festő várakozó álláspontra helyezkedett.
-Na mi van? Nem látom, hogy kibontanád!
-Öcskös, most tényleg nincs kedvem enni!
-Nem érdekel, én addig innét úgy sem megyek el, míg nem látom, hogy legalább beleharaptál!
Dioméd gépies mozdulatokkal engedelmeskedett. Eugén elégedetten bólintott.
-Vettem neked még valamit!- előhúzott zsebéből egy doboz cigit, és egy öngyújtót.- Gondoltam,
hogy ennek jobban fogsz örülni.
Testvére hálásan mosolygott rá.
-Te vagy a legjobb!
-Ugyan! Én ilyennek születtem!
Máskor nevetett volna, de most még ezen sem tudott derülni. Lassan elbúcsúztak tőle családtagjai,
aztán újra egyedül maradt.

Niké mozdulatlanul feküdt a kórházi ágyon. Feje az ablak felé fordult, de nem látta a fényt, ami
beszűrődött a függöny résein. Igazság szerint egyáltalán nem érzékelt semmi sem a környezetéből.
Üres volt, csak ennyit tudott. Érezte ahogy kong az ürességtől. A méhében már nincs ott a kisbabája.
A szívében már nincs többé szerelem. Halott. Meghalt a gyermekével együtt.
Nyílt az ajtó. Valaki bejött hozzá. Még csak arra sem fordította a fejét, hogy megnézze, ki az.
Orvos? Ápoló? Pszichológus? Neki egyre megy. Többé nem érdekli a külvilág. Aztán rájött, hogy
Dioméd a látogatója. Nem mintha a férje megszólalt volna. Nem, Dioméd egyszerűen csak odaállt
az ágya mellé, és némán megfogta a kezét. Kicsivel később az arcához emelte, és belecsókolt a
tenyerébe. Sírt. Niké összes ujja nedves lett könnyeitől.
De legalább neki még vannak könnyei! Nekem már az sincs! Semmim sincs!- gondolta
elkeseredetten.
-Mért nem nézel rám?- szólalt meg a férfi.
Niké nem válaszolt. Meg sem mozdult.
-Tudom, hogy hallasz engem!- próbálkozott újra Dioméd.
A nő ingerülten felsóhajtott. Csak annyit szeretne, hogy mindenki hagyja őt békén! Minek
engedték be ide a férjét?! Nem baj, majd ő elküldi!
Dioméd hátrahőkölt támadó tekintetétől.
-Mit keresel itt?- kérdezte tőle Niké.
-Hogy... hogy érted ezt?
-Semmi keresnivalód nincs itt! Elvesztettem a gyerekünket! Már nem kell úgy tenned, mintha
szeretnél! Semmi értelme!
A férfi álla leesett. Erre nem számított. Úgy tűnt, feleségének sikerült vérig sértenie őt.
-Te azt hitted, hogy én csak azért békültem ki veled, mert teherbe estél tőlem?!
-Valld be, Dioméd! Amíg nem mondta el neked Dáfné, hogy a gyermekedet várom, te teljes
mértékben benne voltál a válásba! Utáltál engem, és én viszont! Eszünk ágában sem volt újra
összeköltözni!
Dioméd tekintete újfajta fájdalommal telt meg. Elgondolkozva nézte a nőt.
-Mért mondasz ilyeneket nekem, Niké?- csuklott el a hangja.- Mindent megbeszéltünk tegnap.
Megfogadtuk, hogy elfelejtjük a régi sérelmeket. Vagy már nem emlékszel?
-Tegnap még minden más volt! Terhes voltam. De ma már nem.
-Az én szerelmem nem attól függ!
 341

Niké elfordította tőle a fejét. Képtelen volt ránézni a férfira. Dioméd olyan nyomorultul nézett ki.
Már-már eszébe juttatta a saját veszteségét. A nő érzelmének álló vize felkavarodott, aminek
egyáltalán nem örült. Jobb volt a semmi univerzumában lengedezni, mint szembesülni a gyásszal.
Jobb volt érzéketlenül veszekedni a férjével, mint megadni magát a fájdalomnak. Százszor inkább
vállalja, hogy eltemeti magában összes érzelmét, még a szerelmet is, még a boldogságot is,
minthogy utat engedjen nekik, és ezáltal beterítse őt a szörnyű szenvedés.
-Menj innét!- nyögte ki elszoruló torokkal.-Nincs szükségem rád! Te lehet, hogy másképp voltál
vele, de én csak azért egyeztem bele tegnap, hogy visszamegyek hozzád, mert akkor még
összekötött minket a baba.
Dioméd megtörve bámult rá. Már így is a padlón volt, de most ráadásul Niké még rúgott is bele
kettőt. Ha lenne egy csepp esze, csinálna egy hátraarcot, és itt hagyná örökre ezt az érzéketlen
ribancot, de képtelen volt rá. Mit számít a büszkesége vagy bármi más? Nem egészen egy órával
ezelőtt még úgy volt vele, hogy a felesége meg is halhat. Akkor, abban a pillanatban tudta, hogy
nem bírná őt elveszíteni. Még akkor sem fogja elengedni, ha a nő küldi el.
-Maradok.- jelentette ki magabiztosan.- A végsőkig kitartok melletted!
-Süket vagy?! Azt mondtam...
-Fejezd be, Niké!-csattant fel dühösen.- Rohadtul nem vagy abban a helyzetben, hogy te bárkinek is
parancsolgass! Fogd be a szád...
A nő felült, hogy megkeresse a kapcsolót, amivel csöngethet az ápolóknak. Dioméd türelmét
vesztve csavarta ki a kezéből a kis dobozt. Niké feljajdult, mintha fájt volna neki férje durva
mozdulata. Dioméd bűntudatosan nézett rá. Aztán rájött, hogy még csak most kezdődik az igazán
nagy patália. Felesége végre sírni kezdett.
-Te vadállat! Gyűlöllek téged!- kiáltott rá Niké.
-Szeretsz engem! Csak egy kicsit összezavarta a fejedet a gyász.
-Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
A férfi nem válaszolt neki, csak szorosan magához ölelte. Niké lehunyta a szemét, és mellkasához
simult. Nem! Nem akart érezni! Semmit! Nem akarja! Ne... De ezt nem ő döntötte el. Mielőtt
egyáltalán felészlelhetett volna, már áttört a gát, és érzelmei felduzzadt folyóként zubogott a
felszínre.
-Dioméd!- zokogta fél őrülten a kíntól.- Dioméd, én meghalok, úgy fáj! Istenem... Elvesztettem a
babámat! Elvesztettem! Dioméd, ölj meg, én ezt nem bírom ki!
-Sss!- ringatta a férfi lágyan.- Itt vagyok, szerelmem! Majd ketten átvészeljük a dolgot.
Niké nem kapott levegőt, de férjét akkor sem eresztette el. Arcát belefúrta nyakába, görcsösen
rázkódott, ahogy testét újra és újra átjárta a fájdalom. A fájdalom elviselhetetlen volt. Ezen már
egyedül csak a halál segíthet.
-Dioméd!- nyöszörögte.- Bocsáss meg! Könyörgöm, bocsáss meg! Megint megbuktam, mint nő.
Nem vagyok jó feleséged! Nem tudok neked gyereket szülni! Válj el tőlem! Hagyj itt, és keress
másik asszonyt, aki megadja neked, amire a legjobban vágysz, mert én képtelen vagyok...
-Jézusom, Niké, ilyesmi eszedbe se jusson! Nekem nem kell más, csak te, érted? Csak te! És nem
érdekel az sem, ha meddő lettél! Majd örökbe fogadunk egy gyereket, vagy... mit tudom én...
Bármit! Érted? Bármit megteszek azért, hogy te rendbe jöjjél, mert nekem csak ez számít!
Szeretlek, Niké!
-Én addig nem leszek boldog, amíg nem tudom teljesíteni a kötelességemet. Gyereket akarok tőled,
de úgy látszik, ez nem adatik meg nekünk.
-Meg fogjuk valahogy oldani! Esküszöm neked! Pár hónap múlva már csak nevetni fogunk a sok
ostobaságon, amiket mondtál nekem. Boldogok leszünk! És lesz egy aranyos kisbabánk! Ha lopnom
kell valahonnét, akkor is!
-Megígéred, Dioméd? Még ha lopnod kell akkor is?
-Én mindenre hajlandó vagyok érted, Niké!

 342

Dárius amint hazaért, szólt Párisznak Dioméd ügyében. Az utasításokat pontosan úgy adta át,
ahogyan a fia mondta neki. A sebhelyes arcú elsietett, Hektor jött. Az öreg értetlenkedve tárta szét a
kezét. Még le sem ért a lépcsőn, máris a holléte felől érdeklődött.
-Szőrén-szálán eltűntetek! Az egyik percben még együtt reggeliztünk, a másikban már nem talállak
titeket sehol. Valami baj történt, vagy mért rohantatok így el?
Dárius rádöbbent, hogy nincs értelme kerülgetni a forró kását. Dioméd megbízta őt valamivel, és
neki szándékában állt teljesíteni, még ha elég hálátlannak is bizonyult ez a feladat. Kitárta Hektor
előtt dolgozószobájának ajtaját.
-Beszélnünk kell! Kérlek, gyere be!
Bent helyet foglaltak a bőrfotelokban, miután Dárius mindkettejüknek töltött egy-egy pohár
whiskyt. Belekortyolt, aztán lassan hozzákezdett mondanivalójához.
-Ne haragudj, hogy egyedül hagytunk titeket Majával, de sürgősen be kellett mennünk a kórházba.
Dioméd felesége elvetélt.
Hektor szemében csak egy másodperc törtrészére villant fel az öröm, aztán máris leplezte. Ha
nem lenne ilyen jó megfigyelő, még Dáriust is simán becsapta volna. De túl jól ismerte már ahhoz
ravasz üzlettársát, hogy komolyan elhiggye neki, együtt érez a fiával. Nem, erről szó sem lehet!
Sokkal inkább az volt a lényeg, hogy az öreg nyeregben érezte magát, és a hírt győzelemként
könyvelte el. Hát akkor most csúnyán koppanni fog!
-Sajnálattal hallom.- mondta álszent hangon Hektor.- Ez bizonyára mélyen lesújt mindenkit a
családban. Dioméd ott marad a feleségét vigasztalni?
-Igen, de nem szánalomból, hanem mert szereti őt. Nézd, közölnöm kell veled valamit! A fiam úgy
döntött, hogy mégsem akar válni.
Hektor dühösen felpattant.
-Hogyan?! Felbontja eljegyzését az én Majámmal?
-Így határozott.
-Dárius, ezt nem vártam volna tőled! Azt hittem, te az én pártomon állsz!
Most már ő is felemelkedett a fotelből.
-Én minden esetben a fiam pártján állok! Azt hogy szívesebben fogadtam volna, ha Dioméd az
unokád mellett köt ki, az teljesen lényegtelen! Értsd meg, nem kényszeríthetek egy felnőtt férfit
arra, hogy akarata ellen döntsön!
De Hektor nem úgy tűnt, mint aki bármit is megértene.
-Elárultad a barátságunkat! Teljesen idiótának néztél engem! Majd egy hónapig marasztaltál minket,
mikor az elejétől fogva egyértelmű volt, hogy az a semmirekellő fiad a meddő felesége után járkál,
ahelyett, hogy az én csodálatos kis unokámmal foglalkozott volna! Tudd meg, hogy Dioméd sokat
veszített azzal, hogy nem Maját választotta! Az a kislány gyönyörű, intelligens és a legjobb nevelést
kapta! Hogyan utasíthatja vissza mindezt?!
-Kérlek, nyugodj le! Az unokád valóban tökéletes, egy szavam sincs ellene. Pont ezért gondolom
azt, hogy Maja hamar találni fog magának egy másik fiút, aki megfelelő férje lehet.
-Hát az biztos is, hogy egy percig sem fog bánkódni a te hazug fiad után! Dioméd megígérte, hogy
elveszi őt feleségül! Az olyan, aki megteszi ezt az ígéretet, és mégsem tartja be, egy rongyember! A
fiad egy rongyember! És bánhatja, hogy azt a nőt választotta az én kicsi Majám helyett! Megyek is!
Egy percig sem maradok ebben a házban!
-Várj, beszéljük meg higgadtan! Ne menj el így!
-Itt már felesleges minden szó! Üzlettársak maradunk, de a baráti jó viszonynak vége! Ezentúl,
hacsak nem elkerülhetetlen, kérlek többet ne is találkozzunk!
Dárius bólintott, ez ellen neki sem volt kifogása. Bár látszólag talán úgy tűnt, nem ért egyet
Dioméd választásával, de legbelül bizony nem bánta, hogy mégsem jött létre ez a házasság.
Hektornak az a húzása, hogy megkörnyékezte Páriszt, felettébb felmérgesítette. Ennek ellenére
tartotta a száját, és napokig meg tudta állni, hogy ne olvasson be az öregnek. Megkönnyebbült,
hogy Hektor és Maja a mai napon távoznak végre.
 343

-Ezzel nincs vége, Dárius! Hallani fogsz még rólam!

-Jó utat haza, Hektor!

Hektor nehéz szívvel ment fel az emeletre unokája szobájához. Kénytelen volt közölni Majával a
rossz hírt, pedig előre tudta, hogy lesz nagy sírás-rívás. A lány e kis idő alatt is nagyon megkedvelte
Diomédet, és szegényke alaposan beleélte magát a fiú feleségének szerepébe. Sajnálta, hogy most
csalódást kell neki okoznia.
Kopogott, aztán belépett az ajtón. Maja épp a hasán feküdt, és az ágyon szétszórt magazinokat
lapozgatta. Menyasszonyi ruhák voltak benne. A lány olyan ártatlannak, olyan tisztának, olyan
kedvesnek tűnt, ahogy ábrándozva nézte a képeket. Vajon mi járhat a fejében? Épp elképzeli magát
valamelyik habos-babos fehér szatén göncben? Hektor szinte bánta, hogy fel kell ébresztenie
unokáját rózsaszín álmaiból. De hát... a valóság mindig közbeszól. Mindig! Ezt ő is korán
megtanulta.
-Maja! Édes kincsen, figyelj rám egy kicsit!
A lány felült, és egy ragyogó mosolyt villantott nagyapjára.
-Igen, papi? Megtudtad, hol jártak Angelopuloszék? Hú, szerinted titkolnak valamit előlünk?
-Azt nem hiszem! Tulajdonképpen nagyon is nyílt lapokkal játszanak. Dárius például pont most
közölte velem, hogy ideje volna végre elmennünk innét.
Maja azonnal elkomorodott.
-Zavarjuk őket? De hát nem is csináltunk semmit! Mért dobnak ki minket, nagyapa?
-Feleslegessé váltunk, kicsikém. Dioméd úgy döntött, hogy a feleségét választja helyetted.
-Ezt ő mondta?
-Nem, de attól még vedd száz százalék biztosra! Nekünk itt már nem terem több babér. Mennünk
kell! Csomagolj össze!
-Várj! Én nem értem ezt az egészet! Miért? A gyerek miatt, igaz? A feleségük teherbe esik, és a
férfiak máris az eszüket vesztik! Ez így annyira igazságtalan!
-Maja, nem erről van szó! Sőt! A nő elvetélt! Érted már?
-De... de akkor mért marad mellette?
Hektor vállat vont.
-Sajnálatból? Bűntudatból? Mit érdekel ez már engem! A lényeg, hogy mi itt már nem vagyunk
szívesen látott vendégek. Hagyd abba a kérdezősködést, és csomagolj!
A lány sírni kezdett.
-Bezzeg én tudnék neki örököst szülni, mégis azt a meddő szajhát választotta! Átkozottak!
-Igen, Dioméd egy utolsó pernahajder!
Az öreg átkarolta unokáját, aki egyre hevesebben zokogott. El kellett telnie pár percnek, mire
valamennyire csitult Maja fájdalma. Hektor gyengéden kisimította a lány arcából a haját, és
megcsókolta homlokát.
-Cseppet se aggódj, kicsi virágszálam! Meg fogom őket büntetni azért, mert belegázoltak a te
lelkivilágodba! Bosszút fogok állni érted!
-Jaj, nagyapa! Én csak Diomédet akarom!
-El kell felejtened őt!
-És ha nem megy?
-Dehogynem, drágaságom! Ígérem neked, hogy felkeresem a legjobb képű, legokosabb,
leggazdagabb facér fiúkat Görögországban, és mindet eléd citálom! Kedvedre válogathatsz majd
közöttük! Olyan nem létezik, hogy te ne találnád valamelyiket jobbnak annál a hazug disznónál!
Maja elfordult tőle. Nem úgy tűnt, mint aki máris hozzá szeretne látni a válogatáshoz. Ő csak egy
férfit tudott elképzelni jövendőbelijeként, de az nem volt hajlandó elválni a feleségétől. Hektor
tehetetlenül nézte búslakodó unokáját. Szegény leányt olyan mélyen megsebezték, csoda is lenne,
 344

ha hamar kiheverné. Legszívesebben most kitekerné annak a csirkefogó Diomédnek a nyakát.

-Végül mégis Dáfnénak lett igaza!- mondta színtelen hangon Maja.
-Felejtsd el őt örökre! A nővéred számunkra halott! Ne halljam többé a szádból a nevét, rendben?
-Gyűlölöm őt, nagyapa!
A lány újra rázendített a sírásra. Hektor odanyújtott neki egy zsebkendőt. Maja hálásan elfogadta,
és kifújta benne az orrát. Aztán már csak halk szipogását lehetett hallani.
-Megnyugodtál?
-Igyekszem.
-Jól van, ez az én kis unokám! Légy erős, magabiztos, és gőgös! Ma, mikor kivonulunk a
főbejáraton, te magasra fogod emelni az állad, és úgy mész majd közöttük, ahogy egy királynőhöz
illik! Nem láthatják rajtad, hogy mennyire megtörtek! Megértetted?
-Igen, papi!
-Helyes! Hagy legyek büszke rád, Maja! Most megyek, én is összeszedem a ruháimat, te is tedd azt!
A helikopter hamarosan megérkezik értünk, addigra kész legyél! És mosd le az arcodat, senki ne
lássa rajtad, hogy bőgtél!
-Erős leszek a kedvedért!
-Remek! Akkor hamarosan visszajövök érted!
Hektor magára hagyta a lányt, és átment saját szobájába. Mielőtt hozzáfogott volna a
csomagoláshoz, még fel kellett hívnia valakit. A magánnyomozó hamar felvette a telefont.
-Halló? Itt Hektor Kiriakosz!
-Jó napot, uram! Miben segíthetek?
-Meg kell keresnie ezt a két embert! Írja fel a neveiket! Az egyik Szebasztián Sztephanosz, a másik
Tália Euphroszüne. A férfi jelenleg Pargában tartózkodik, a nő pedig ismert szépségkirálynő.
-Hamar megtalálom őket! Mi a további utasítás?
-Szervezzen meg velük egy találkozót!

Níkosz kéjesen felnyögött a gyönyörtől Dáfné szakértő kezei alatt. A nő ujjaival fokozta a
nyomást, és átsiklott válláról a nyaka hajlatára, ott köröztek tovább. A férfi lehunyt szemmel
felsóhajtott, ahogy izmai lassan veszítettek a görcsösségükből. Még az egész napi munka sem tűnt
fárasztónak, ha utána hazajön, és ilyen fenséges kényeztetésben van része.
-Áh, igen! Ott kicsit jobbra! Úúúgy... Ó, bébi, tényleg kénytelen leszek feleségül venni téged.
Hiszen neked aranykezed van!
Dáfné váratlanul rácsapott a hátára.
-Hát ajánlom is, mert ha nem teszed, nagyon megharagszom rád! Egész nap sütök, főzök, mosok,
takarítok... Nem is folytatom a felsorolást, mert már abban is elfáradok, ha csak rágondolok! Az a
minimum, hogy ha már ennyire teperek érted, akkor rendezel nekem egy szép, nagy esküvőt!
Níkosz megfordult, és az ölébe rántotta a nőt.
-Csak nem máris panaszkodsz, édesem? Pedig ha valóban oltár elé vonszollak, akkor aztán életed
végéig ezt kell majd csinálnod! Biztosan fel vagy te készülve erre?
-Őszintén? Legszívesebben sikoltozva menekülnék innét!
-Akkor mért nem teszed?
-Mert szeretlek!
Ez volt a helyes válasz. A férfi rögtön meg is jutalmazta Dáfnét egy forró csókkal. Aztán
mosolyogva felemelte a fejét.
-Na halljam, most mért vágsz ilyen képet?
A nő bizonytalan pillantást vetett rá.
-Biztosan finom volt a vacsora?
Níkosz vigyorogni kezdett. Már ezerszer elismételte Dáfnénak, hogy remek szakácsnő, és teljes
 345

mértékben meg van vele elégedve, de a nő nem hitt neki. Az igazság az volt, hogy reggel még a
tojásrántottát is odaégette, de a férfi ezt egy árva szóval sem említette neki. Némán belapátolta az
ételt, amit eléje tettek az asztalra, aztán már ment is dolgozni.
-Őszintén?- utánozta Dáfné hangsúlyát.- Sikoltozva menekültem utána a vécére! De kibírom, mert
én is szeretlek!
A nő kacagva bújt hozzá.
-Akkor ezt megbeszéltük!
Csöngött a telefon. Níkosz letette őt az öléből, hogy fel tudja venni a kagylót. Mikor meghallotta,
hogy ki van a vonal túlsó felén, rögtön elkomorodott.
-Szevasz, sógor!- köszöntötte őt Dioméd.
A cowboy felmordult.
-Mondtam már, hogy ne hívj így! Mikor érted már meg, hogy te és a húgom válásban vagytok?!
-Változott a helyzet! Úgy döntöttünk, hogy mégis együtt maradunk. Remélem, örülsz neki?
-Te kurafi! Nem hiszek neked! Ott van Niké? Add át neki a telefont!
Hamarosan húga vékonyan cincogó, megtört hangját hallotta. Níkosz gyomra görcsbe rándult.
Ösztönösen tudta, hogy valami baj van.
-Kis csillag, te vagy az?
-Bátyus! Dioméd az igazat mondta, vele maradok.
-De hogyan lehetséges ez?! Kényszerít téged valamivel? Megint azzal fenyegetőzik, hogy elveszi
tőled a gyereket? Niké, nekem nyugodtan elmondhatod!
-Níkosz... Ní... Oh, Istenem!
A férfi egyre kétségbeesettebb lett, mikor meghallotta húgát zokogni. Dioméd vette át újra a
kagylót. Níkosz úgy ordított vele, hogy abba belezengett az egész ház.
-Mit tettél, te rohadék?!
-Hé, higgadj le! Másról van szó! Hallgass meg, sógor, mert nekem sem lesz könnyű elmondani...
Huh... Szörnyű dolog történt! Niké... Niké elvetélt. Elvesztettük a babát.
Níkosz térde elgyengült. Lehanyatlott az ágyra, és percekig szótlanul meredt maga elé. Érezte
karján Dáfné megnyugtató érintését, de igazából nem volt tudatában a külvilágnak. Egyre csak az
járt az eszében, mikor húga először közölte vele a hírt, hogy teherbe esett a férjétől. Az első
reakciója az volt, hogy azt mondta neki, menjen abortuszra. És most lám, teljesült kívánsága. Nem
fog megszületni várva-várt unokahúga vagy unokaöccse.
-Ott vagy még?- szólongatta őt Dioméd a telefonban.
-Igen.- válaszolta rekedten.- Nagyon sajnálom. Niké jól van?
-Még itt vagyunk a kórházban, de arra számítunk, hogy holnap már kiengedik.
-Azonnal odamegyünk.
-Erre nincs szükség! Niké mesélte nekem, hogy mekkora slamasztikába került a farmod. Ott kell
maradnod, hogy megold azt az ügyet! Majd ha bokros teendőid engedik, ráérsz meglátogatni
minket. Az én házam mindig nyitva áll Dáfné és előtted!
-Ez mind nagyon szép és jó, de akkor is indulunk a következő géppel. A húgom nekem mindennél
többet ér! Egészen idáig éveken keresztül cserbenhagytam. Nem tehetem meg újra Nikével! Ezt
bizonyára te is megértheted, hiszen két testvéred is van.
-Igazad van. Orfeuszért és Eugénért én is az életemet adnám. Beszélsz még egy kicsit a húgoddal?
-Igen, kérlek!
Niké hangja még mindig reszketeg volt és természetellenesen magas, de legalább már befejezte a
sírást. Níkosz a lehető leggyengédebben szólt hozzá.
-Hogy vagy, én hercegnőm?
-Jól vagyok, és nem kell iderohannod csak ezért!
-Hogy képzeled, Niké? Ki sem bírnám, ha most nem lehetnék veled! Erről nem nyitok vitát!
-Akkor várlak titeket, bátyus! De csak ha tényleg nem nagy gond, hogy visszajöttök...
-Ne aggódj! Nem sokára találkozunk, jó? Addig tarts ki, és vigyázz magadra!
 346

Letette a telefont, aztán Dáfnéra nézett. A nő tekintete teli volt aggodalommal.

-Mi történt?
-Kibékültek. Niké visszaköltözik a férjéhez.
-De hát ez jó hír! Látod, mondtam, hogy ez lesz!
Níkosz látta a nőn, hogy tényleg örül. Nyilvánvaló volt, hogy miért. Nem Niké, hanem Maja
miatt, akit sikerült ,,megmentenie” Diomédtől. Dáfné első sorban testvér volt, és csak másodsorban
barátnő. Cseppet sem érdekelte, hogy Niké valóban boldog lesz-e férje mellett, vagy sem. Számára
egy a lényeg, hogy a húgának nem kell kényszerből házasodnia.
Dáfné két métert hátrált Níkosz sötét arckifejezését látva. Nem értette, hogy a férfi most mért
haragszik rá, mikor semmi rosszat nem mondott.
-Mielőtt örömtáncot lejtenél itt nekem,- mondta Níkosz alig titkolt dühvel.- azért azt közlöm, hogy
a húgom elvetélt.
A nő felsikoltott, aztán a szája elé tette a kezét.
-Komolyan?! Mért nem ezzel kezdted? És hogy van Niké?
-Gondolhatod!
-Oda kell mennünk!
-Ma este már nem tudunk elindulni, de holnap reggel az első géppel megyünk.
-Ó, szegény lány!- jajgatott Dáfné.- Nem szabadott volna magára hagynunk!
Níkosz bűntudatosan bólintott.
-Most már nem tudjuk meg, mi lett volna, ha mi ott maradunk vele, de lehet, hogy nem is ezen múlt
a dolog. Valamikor egyszerűen csak arról van szó, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy
világra jöjjön egy gyermek.

XXVIII. fejezet

Ma volt Párisz legénybúcsúztatójának a napja, de Orfeusznak semmi kedve nem volt ünnepelni.
Szomorúan búslakodott az egyik kerti padon, különülve a többiektől, akik jóízűen ettek-ittak és
beszélgettek. Apja odament hozzá, hogy meggyőzze arról, zenéljen egy kicsit nekik. A fiú fejét
csóválva visszautasította a kérést.
-Most nem akarok!
-De hát a vendégeknek élőzenét ígértem. Fiam, ne okozz nekünk csalódást!- mondta Dárius.
-Hallottad! Passzolok. Igazság szerint nem is menne! Tudod jól, hogy én csak akkor szoktam
buzukin játszani, mikor jó kedvem van.
-Ez amatőrökhöz méltó szokás! Egyáltalán feltetted már magadnak azt a kérdést, hogy mit fogsz
akkor csinálni, ha az egyik koncerted épp olyan időpontra esik, mikor nem klappol minden a
magánéletben? Hm? Akkor is ki kell állni a színpadra, ha ramatyul érzed magad!
-Tök igazad van, apa, de ezt a mait mégis kihagyom!
Dárius elgondolkodva nézett fiára.
-Orfeusz, Xénia nem jön vissza hozzád! Beszéltem Euridikével, és ő azt mondta, hogy a lánya teljes
gőzerővel készül az iskolára. Holnap még itt lesz az esküvőn, de aztán indul Athénba.
-Tudom.
-És? Mért nem felejted őt el?
-Mert lehetetlen.
-Legalább próbáld meg!
-Ne erőltesd!
-Jó, ha így döntöttél, én nem bánom! Itt hagylak, mert látom, nem igényled a társaságomat. De
 347

küldök valakit, akinek nem fogsz tudni nemet mondani!

Ezzel Dárius már ott is hagyta őt, hogy csatlakozzon a teraszon iszogató férfiakhoz. A fiú pocsék
hangulatban bámult apja után. Egyszer csak kivált a vendégek közül egy fehér ruhás, nagydarab
ember, aki valahonnét ismerősnek tűnt neki. Aztán közelebb jött hozzá, és Orfeusz álla leesett.
Hiszen ez Demis Roussos, a kedvenc énekese!
-Őrület!- suttogta maga elé.- Ez nem lehet igaz! Álmodom?
Ám mikor megcsípte saját karját, azt érezte, úgyhogy ez mégis csak a valóság. Felpattant, és
meghajolt az énekes előtt. Zavarában azt sem tudta, hogyan viselkedjen.
-Nagyon örülök... Én el sem tudom mondani... Össze-vissza beszélek! Képzelje, gyerekkorom óta
erről álmodom! Maga a görög zene császára! Alig bírom elhinni, hogy... Tudta, hogy ön a
példaképem?
Demis Roussos elmosolyodott.
-Köszönöm. Leülhetek ide melléd?
-Persze! Kérem, foglaljon helyet!
-Na szóval, apád a holnapi esküvőre akart meghívni, de mivel akkor nem érek rá, ezért ma jöttem
el. Dárius mesélte, hogy milyen nagy rajongóm vagy. Azt is mondta, hogy alapítottál egy bandát, és
egész jó zenét játszotok. Szomorúan hallottam, hogy mégsem szeretnél ma fellépni.
-Oh... Csak miattam jött ide?
-Bizony! Orfeusznak hívnak, igaz? Látom, te még nagyon fiatal vagy. Tizennyolc éves... De ez nem
jelenti azt, hogy a vágyaid ettől még kevesebbet érnének. Sőt, én magam is ennyi idős voltam,
mikor felléptem az első koncertemen. Azzal alapoztam meg a karrierem.
-Nem értem, mit szeretne nekem mondani, uram.
-Csak annyit, hogy ideje megragadnod az alkalmat! Én adok neked egy lehetőséget, hogy
megnyíljon előtted a világhírnévhez vezető kapu. Három hónap múlva lesz egy fellépésem
Szirakúzában. A szervezők keresnek egy még fel nem fedezett tehetséget, aki színpadra állna, mint
előzenekarom. Beajánlhatnálak téged...
-Az király lenne! Soha nem tudnám meghálálni...
-Én nem azt mondtam, hogy megteszem, csak azt, hogy megtehetném, ha akarnám! Előbb viszont
hallanom kell a zenekarodat játszani. Ugye, nem várod el tőlem, hogy ismeretlenül felkaroljalak?
Orfeusznak, akinek idáig be sem állt a szája, most elakadt. Nem merte visszautasítani a nagy
Demis Roussost. A férfi mosolyogva bólintott.
-Tehát?
A fiú azonnal felpattant.
-Nem fog bennem csalódni, uram!

Orfeusz zenekarának fellépése több volt, mint fenomenális. A fiú hamar elfelejtette minden
bánatát, mikor belecsapott a húrokba. Szerencsére a lányok is jól teljesítettek, élükön Reával, aki
egészen új táncprodukcióval lepte meg őket. A közönség rengeteg erőt adott nekik, tapssal és
fütyüléssel biztatták őket.
Orfeusz beleadott mindent, mert nagyon meg akart felelni példaképének. Játszottak ismert
számokat, olyan nagyon vadulósat, lírait is, és egy különlegeset, amihez a fiú írta a dalszöveget.
Egy ponton bekapcsolódott maga Demis Roussos is, felváltva Reát az éneklésben. A férfiak szirtakit
kezdtek el táncolni, és a hangulat a tetőfokára hágott.
Aztán eljött az éjfél, és a hírességnek távoznia kellett, mert már így is késében volt valahonnét.
Előtte viszont még odakiáltotta Orfeusznak, hogy Szirakúzában találkoznak. A fiú innentől kezdve
két méterrel a föld fölött lebegett. Örömmámorában apja nyakába ugrott.
-Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm!
Dárius nevetve legyintett.
 348

-Ez volt a legkevesebb, amit tehettem a karriered érdekében. A dicséret téged illet! Nagyon büszke
vagyok rád, fiam! Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen ügyes vagy.
Eugén is gratulált Orfeusznak.
-Azt a mindenit, most nagyot alakítottál, öcsisajt! Csapj bele!
-Várj, vissza kell mennem zenélni!
-Hé, hagyd pihenni a lányokat! Nem látod, hogy ki vannak fulladva?
A fiú elmosolyodott Eszmeralda és Zafíra látványától. A lányok úgy legyezgették magukat a
színpadon, mint akik lefutották a maratont.
-Na jó, legalább addig megkóstolhatom azt a sütit, amit anyu csinált! Mindenki arról áradozik, azt
mondják, egyszerűen isteni lett.
-A fahéjas baklava? Arról már lekéstél! Én faltam be az utolsót.
-Elegem van belőled! Mért vagy ennyire torkos?
-Muszáj felhizlalnom magam! Írisz mindig azért panaszkodik, mert túl sovány vagyok. Ezt nézd!
Orfeusz amint meglátta a fellebbenő ing alól bátyja kiálló bordáit, elkapta a tekintetét.
-Jézusom, ember! Csoda, hogy eltűr maga mellett az a lány! Olyan vagy, mint egy kivénhedt gebe!
-Na, azért lehetnél kíméletesebb! Tudod, nekem is van lelkivilágom!
-Mi a pálya, skacok?- csapódott hozzájuk Dioméd is.
-Te meg hol voltál idáig?- nézett rá csodálkozva Eugén.
-Csak rákukkantottam Nikére egy picit.
Orfeusz bólintott. Sejthette volna. Mióta bátyja hazahozta a kórházból feleségét, minden idejét
vele töltötte. Ez enyhén idegesítő volt, de senki nem szólt egy szót se neki. Nem azért, mintha
Nikére lennének tekintettel, sokkal inkább Diomédet nem merték megbántani, aki még mindig
összetört tekintettel járkált közöttük.
Dáfné kocsija parkolt le a felhajtón. Mikor az amerikai és a nő kiszállt belőle, Dioméd már indult
is üdvözlésükre. Előtte viszont vetett rájuk egy figyelmeztető pillantást.
-Niké miatt jöttek, és nem azért, hogy bárkit is felbosszantsanak. Ne kössetek beléjük, jó?
Eugén védekezőileg feltette a kezét.
-Hé, itt az egyetlen, aki haragudhatna rájuk, az én vagyok, mégsem teszem! Nekem az égadta
világon semmi gondom nincs velük!
Dioméd Orfeuszra nézett. A fiú is vállat vont.
-Cipzár a számon!
Hümmögve nézték, ahogy bátyjuk odamegy Níkoszhoz. A nagy darab cowboy tudomást sem vett
Dioméd barátságosan felé nyújtott kezéről. Dáfné is csak lefitymálóan hallgatta őt. Orfeusz nem
tehetett róla, de muszáj volt kimondania véleményét.
-Csőcselékek! Szegény bratyót sajnálom, amiért el kell őket viselnie. De hát ő döntött úgy, hogy
mégis csak a feleségével marad.
Eugén elgondolkozva nézett öccsére.
-Te sem válogatod meg éppenséggel, hogy kikkel mutatkozol.
-Ezt meg hogy érted? Kiről beszélsz?
-Róla!- bökött a fejével Rea felé. A lány nem messze állt tőlük.
Orfeusz rosszat sejtve fordult bátyjához.
-Mi van vele?
-Te még nem is tudod? Ennek a kis boszorkánynak rendesen benne a van a keze abban, hogy te meg
Xénia összevesztetek. Véletlenül hallottam, hogyan vertek át téged Arisztiddal, mikor Írisznél
jártam. Ez a lány egy őrült! Úgy dicsekedett a tettével, mintha Nobel díjat várna érte.
-De mit csinált? Bökd már ki!
-Elkábították Xéniát. Az egész jelenetet úgy rendezték meg, hogy te azt hidd, megcsalt téged.
-A szemetek!- kiáltott fel Orfeusz.- Én meg simán bedőltem nekik!
-Most hová mész?
-Mindjárt jövök!
 349

A festő amint magára maradt, belekortyolt italába, és egy félmosollyal a szája szélén, elmélázott a
dolgok állásán.
-Talán nem kellett volna bekavarnom nekik...- mondta magának.- De hát mit tegyek, ha olyan
élvezetes a műsor?
Vállat vont, és a veszekedő pár felé fordította figyelmét.

Rea sejtette, hogy mért dühös rá Orfeusz, mikor a fiú szinte tüzet okádva elé állt.
-Azonnal tűnj el innét! Soha többet nem akarlak látni!
-Mi ütött beléd?
-És többé nem vagy a zenekarom énekesnője!
-Hé, ne szórakozz velem, Orfeusz! Pont most dobnál ki a bandából, mikor Demis Roussos
megígérte, hogy vele egy színpadon léphetünk fel? Ez nem ér! Én is menni akarok Szirakúzába!
-Hát lemondhatsz a világhírnévről, mert bizony te nem fogsz velünk jönni!
A fiú megragadta Rea karját, és kiráncigálta a kapu elé. Egész végig, míg vonszolta, a lány
válogatott szitkokat vágott a fejéhez. Orfeusz undorodva engedte el.
-Te teljesen bekattantál?!- ordította a lány.
-Még szép! Mondd, hogy lehettél ennyire kétszínű, hogy előttem megjátszottad a szent Reát, a
hátam mögött meg addig nem nyugodtál, míg szét nem választottál engem Xéniától?
-Ez a bosszú! Mindketten megérdemeltétek! De főképp az a ribanc! Sosem felejtem el neki, hogy
hasba rúgott! Engem nem alázhat meg senki!
-Kirúgott hasba? Te már képzelődsz is? Neked valami az agyadra ment! Egyébként nevetséges,
hogy még mindig a régi sérelmeket dédelgeted! Egy normális ember már rég túllépett volna rajta!
És azon sem kellett volna így felhúznod magad, hogy nem kellesz nekem! Mi van akkor, ha Xéniát
választottam helyetted? Semmi! Vagy betegesen szerelmes vagy belém?!
A lány gúnyosan lebiggyesztette az ajkát.
-Ugyan már! Én egyszerűen csak örülök, ha szenvedni látlak titeket, ne magyarázz bele többet! Az
meg, hogy szerelemes lennék beléd... Na ne röhögtess! Akkor mért volnék Arisztiddal?
-Ti jártok?
-Igen, képzeld!
Orfeusz úgy tett, mint akinek hányingere van.
-Megérdemlitek egymást!
-Baszódj meg!
-Én nem kívánom neked ugyanezt, mert te élveznéd, amilyen hülye kurva vagy!

Eufrozina nagyon jól érezte magát a lánybúcsúztatóján. Párisz lakásában tartották, ami ugyan
kicsike volt, de elfért benne a népes társaság. Ott volt Heléna, Médea, Euridiké, Xénia, Kasszandra,
és Írisz is, aki még most kezdett beilleszkedni a családba a maga félénk módján. A gyerekeket és a
kis Apollót Dezdemóna felügyelte a másik szobában. Amint elaltatta őket, csatlakozott hozzájuk.
Meglepődve látta, hogy alaposan felkorbácsolódott a hangulat mostanra. Mindenféle játékokat
játszottak, zenét hallgattak, beszélgettek és jóízűen ettek-ittak.
-Oké, egy kis figyelmet kérek!- kiáltotta Xénia. Az utóbbi napokban nagyon letört volt Orfeusz
miatt, de most nem tűnt annak. Talán a tequila hatása lehetett?- Jöhet az ajándékosztás! Mindenki
vegye elő, amit az arának hozott! Eufrozina, tőlem kapod az elsőt!
Xénia izgatottan átadta a szépen becsomagolt dobozt nagynénjének, amiből egy szexis hálóing
került elő. Eufrozina felmutatta a többieknek, akik egyből sokat sejtően fütyülni kezdtek.
-A nászéjszakára!
 350

-Párisz nevében is köszönöm!- nevette el magát a nő. Aztán a hasára tette a kezét.- Bár azt hiszem,
amilyen rohamosan gömbölyödöm, már nem sokáig lesz jó rám.
Sorban átvette a többiek ajándékát is. Az idősebbek inkább a születendő kisbabának vettek szép
ruhácskákat, vagy egy-egy játékot. Eufrozina mindennek nagyon örült. A buli mégis akkor indult
be, mikor Konstantin megérkezett.
-Hahó, lányok! Bocs a zavarásért, de...
Kasszandra felpattant, és a férfi nyakába ugrott. Már ő is leguríthatott pár italt, különben nem
viselkedett volna ilyen gátlástalanul. Konstantin összezavarodva hagyta magát, hogy beljebb
rángassák a szoba közepére.
-Én csak... Párisz küldött, hogy...
-Csajok!- vágott a szavába Kasszandra.- Megérkezett a mi kis meglepetésünk a menyasszonynak!
Gyerünk, bébi, vetkőzz!
A férfi álla leesett.
-Hogy mit csináljak?!
De késő volt már visszakoznia, a többi nőnek is megtetszett az ötlet. Eufrozina mosolyogva
biztatta Konstantint.
-Hajrá! Még sosem láttam férfi-sztriptízt!
Kasszandra fülig érő szájjal kapcsolta be a magnót. Amint a zene felhangzott, a szobában szinte
mindenki megvadult. Tapsoltak, sikoltoztak, és egyre csak ezt kántálták: Vetkőzz! Vetkőzz!
A férfi elvörösödve hátrált vissza az ajtóhoz.
-Én... én nem ezért jöttem! Én csak... el kell vinnem Párisznak...
-Jaj, ne legyél már ilyen félénk kis fiú!- húzta vissza Kasszandra.- Azt hittem, te egy igazi macsó
vagy! Gyerünk, mutasd meg nekünk, mit rejtegetsz a ruhád alatt!
Konstantin azt hitte, menten padlót fog, mikor Kasszandra elkezdte kigombolni az ingét. Próbálta
lefogni a kezét, de a nő nagyon erőszakos volt. Mielőtt felocsúdhatott volna, már félmeztelenül állt
ott mindenki előtt.
-Hú, ugye milyen jó teste van?- fordult a többiek felé Kasszandra.- Engem minden este kínoz a
látványával, nektek meg nem akarja megmutatni! Ez igazságtalanság, nem igaz?
-A nadrágot is!- kiáltotta Eufrozina, mire a nők újabb rohamot kaptak.
Konstantin, úgy fogta a derekán az övét, mintha az élete múlna rajta.
-Ne csináljátok ezt, kérlek! Párisz engem megöl, ha meghallja, hogy...
-Papa! Papa!- szaladt be Kateríni.
Mindenki azonnal elcsendesült. A férfi letérdelt a lánya elé, és a vállára tette a kezét.
-Mi a baj, kicsikém?
-Valaki van odakint! Egy gonosz bácsi!

Dárius barátságosan átnyújtott Párisznak különleges kubai szivarjainak egyikét. A sebhelyes arcú
amint beleszívott, az élvezettől lehunyta a szemét.
-Oh, főnök, ez isteni!
-Meghiszem azt! Nem értem, mért tilt téged Eufrozina a dohányzástól.
-Azt én sem tudom, de ha most látna, akkor biztosan leszedné a fejem!
Dárius vigyorogva kacsintott.
-Én nem árulom el neki! Na és? Tetszik a parti?
-Nem rossz... Határozottan nem rossz!
-Már csak a táncoslányok hiányoznak, mi?
Párisz megeresztett egy félmosolyt.
-Ne vígy a kísértésbe! Inkább tölts még egyet!
Míg Dárius az ital után nyúlt, Párisz mobilja csörögni kezdett. Felvette, de egy perc múlva le is
 351

rakta. Már nem tűnt olyan jókedvűnek.

-Főnök, mennem kell!
-De miért?
-Konstantin hívott. Azt mondja, valaki ólálkodik a lakásom körül. Egyet tippelhetsz, ki lehet az.
Dárius arca meg sem rezdült, csak a tekintete lett kőkemény. Halálos nyugalom lett úrrá rajta.
-Induljunk oda azonnal! De várj, hozom a fegyverem!
-Nem szükséges, van nálam is!

Krisztofer betört Párisz lakásába. Az ablakból látta, hogy sokan vannak odabent, de attól még nem
zavartatta magát. Így is úgy is elviszi innét Eufrozinát. Az ő istennője megszökött tőle, úja összejött
Párisszal, visszaköltözött hozzá, esténként az ágyában alszik... ez nagyon felidegesítette Krisztofert.
Tudta, most már ideje cselekednie. Elsőnek talált egy másik búvóhelyet, ahova majd viheti a nőt,
csak aztán jött érte vissza. Amint kettesben lesznek, majd megmutatja Eufrozinának, hogy kihez
tartozik valójában. Addig is viszont hideg fejre van szüksége.
Krisztofer torz vigyorra fakadt.
-Édesem?- szólongatta a nőt.- Szépséges Aphroditém... Hol vagy?
Ám hiába ment egyre beljebb, a lakás teljesen üresnek tűnt. Hová tűnt mindenki? Talán
megijedtek tőle? Biztosan elbújtak valahová... Krisztofert ez perverz elégtétellel töltötte el. Imádott
bújócskát játszani.
-Aki bújt, aki nem, megyek!
Sorra kinyitogatta a szobák ajtaját, de még mindig nem talált senkit se. Lassan továbblopakodott a
folyosón. A vadászat felélénkítette, így sokkal hamarabb meghallotta a férfit, mielőtt az lesújthatott
volna rá. Elhajolt a váza elől, aztán kigáncsolta Konstantint.
-Ó, ez nagyon sértő! Lehet, hogy nem vagyok hivatalos a bulira, de attól még nem kell így
elzavarni! Pláne nem leütni!
-Hívtuk a rendőrséget!
-Kit érdekel? Én addigra már rég nem leszek itt, mire azok a lajhárok ideérnek!
Konstantin fel akart kelni a földről, de belerúgott párszor a bordáiba, mire amaz a fájdalomtól
nyöszörögve lent maradt. Krisztofer bólintott, mint aki jól végezte a dolgát, és benyitott a
legközelebbi szobába. Egy csapat rémülten pislogó nőt talált. Gyorsan megragadta Eufrozinát, és
egy szenvedélyes csókkal üdvözölte.
-Szia, drágám! Ugye hiányoztam neked?
-Engedj el, te őrült!- vergődött ölelésében Eufrozina.
-Tudd, hogy ezzel most nagy csalódást okoztál nekem!
Elővett egy rugós bicskát, és a nyakához tette. A nő egyből mozdulatlanná dermedt. Krisztofer
maga előtt tolta őt, így jutottak ki a szobából. De Konstantin közben új életre kelt, nagy bosszúságot
okozva ezzel neki.
-Állj félre az utamból, haver! Nem látod, hogy kés van a kezemben? Ugye, nem akarod, hogy
használjam? Csak kényszeríts rá, és meglátod, mit teszek!
A férfi tétovázva húzta az időt. Bizonyára ismerősök lehettek Eufrozinával, mert a nő könyörögni
kezdett neki.
-Ne hagyd, hogy elvigyen, Konstantin!
Krisztofer felnevetett, aztán szerelmesen belesuttogott a nő fülébe.
-Ne játszd meg magadat, kedvesem! Tudom, hogy neked is az minden vágyad, hogy ott folytassuk,
ahol abbahagytuk! Lelked legmélyén igazából arra vágysz, hogy velem lehess!
-Nagyon tévedsz! Gyűlöllek téged!
-Nekik hazudhatsz, de nekem nem. Emlékszel, milyen jó volt az a pár nap, amit együtt töltöttünk?
-Még a rémálmaimból is kitöröltem!
 352

Krisztofer elmosolyodott. Imádta Eufrozina harciasságát. Szándékában állt a nőt majd betörni,
mint egy vadlovat, de nem itt és nem most. Majd, ha otthon lesznek... Ezt a célt szeme előtt tartva
tolta tovább Eufrozinát a kijárat felé. Az ismeretlen férfi még mindig elállta az útjukat. Krisztofer
ingerülten rámordult.
-Nyisd ki nekünk az ajtót! Na mi van? Ne tátsd a szád! Amit mondok, az úgy legyen, vagy különben
elvágom a torkát! Na hiszed? Ha Eufrozina nem lehet az enyém, akkor ne legyen másé se!
Konstantin lassan lenyomta a kilincset, közben végig Eufrozina szemébe nézett.
-Sajnálom.- mondta a nőnek.
Krisztofer gúnyosan felhorkant.
-Ki a franc vagy te?! Párisz egyik talpnyalója?
-Barátja.
-Akkor üzenem annak a senkiházinak, hogy én győztem! Így add át neki! Krisztofer az ász!
-Hé, seggfej!- szólalt meg mögöttük Párisz.- Mondd a szemembe, ha mered!
Krisztofer rémülten megpördült. Abban a pillanatban, hogy megpillantotta a sebhelyes arcút
fegyverrel a kezében, felmérte a távolságot az autója és közöttük. Mennyi esélye van odajutni?
Kezd úgy kinézni a helyzet, hogy mégsem fog élve távozni innét.
-Hagyj minket békén, és akkor nem ölöm meg a nőt!
-Nem bántod őt!
-Fogadjunk?
-Fogadjunk!
Közben Eufrozina teljesen megvadult. Úgy vergődött a szorításában, hogy egyszer majdnem
sikeresen átvágta a torkát. Krisztofer ijedten elkapta a kést, mikor meglátta, hogy már csurom vér a
nő nyaka. Szerencsére épphogy csak felhorzsolta.
-Állj már le!- ordított rá.
-Párisz!- sikoltozta Eufrozina eszeveszetten.- Segíts!
-Itt vagyok, agape mou, most már semmi baj nem lesz!
A nő végre megnyugodott. Krisztofer megkönnyebbülten felsóhajtott. Aztán Párisz felé fordult.
-Mondj le róla! Ő az enyém! És engem szeret!
-Igazán? És ezt honnét veszed?
-Lefeküdt velem! Önszántából!
-Nem hiszek neked!
-Kérdezd Eufrozinát!
Krisztofer elkövetett egy nagy hibát. Annyira dicsekedett Párisznak, hogy közben megfeledkezett
a háta mögött lévő Konstantinról, aki most elkapta, és kicsavarta kezéből a kést. Ordítva csuklott
össze a kíntól, ami csuklójában lüktetett. Karjából könnyedén kisiklott a nő, és Páriszhoz szaladt.
-Eufrozina, gyere vissza!
De hiába minden, a tervnek lőttek. Lefegyverezték, és a nő másodszor is cserben hagyta. Mi más
következhetne, mint a vég? Elkeseredetten hanyatlott a fűre. Mögötte Konstantin belemarkolt a
hajába, előtte Párisz a homlokához szorította a pisztoly csövét.
-Most lelőlek, akár egy kutyát!
-Tedd meg! Ha élve hagysz, addig úgy sem fogok nyugodni, amíg Eufrozinát el nem veszem tőled!
Krisztofer dacosan Párisz hideg szürke szemébe nézett. A sebhelyes arcú tekintete halált ígért.
Nyelt egyet, és felkészült a lövésre. Párisz ujjai a ravaszra simultak...
-Ne!- sikoltotta Eufrozina.

Amint a rendőrség elvitte Krisztofert, mindenki megkönnyebbült. A nők és a gyerekek sírva

rajzottak ki a lakásból. Az értetlenkedő szomszédok is feltűntek. Dárius Eufrozinát vigasztalta.
Párisz Konstantinnak hálálkodott. Végül lenyugodtak a kedélyek, és mindenki hazament. Magukra
 353

hagyták őket, hiszen már csak pár óra van napfelkeltéig. Úgy döntöttek, nem halasztják el az
esküvőt emiatt a szörnyűség miatt.
Eufrozina reszketve ült az ágyon. Már lefürdött, átöltözött, és lekezelte sérült nyakát is, de még
mindig nem tudta túltenni magát a történteken. Újra és újra azok a képek peregtek lelki szemei előtt,
ahogy Krisztofer végigvonszolja a lakáson. Még soha életében nem félt ennyire. Ezek után képtelen
lenne elaludni.
Párisz hozzá sem szólt, mióta kettesben maradtak. Egyre csak ott állt az ablaknál, némán bámulta
a sötétséget odakint. Nem úgy tűnt, mint aki lefeküdni készülne. Még a ruháit sem vette le. A nő
most az egyszer nem tudta, mi járhat a fejében.
-Haragszol rám?- kérdezte reszkető, vékony hangon.
A férfi feléje fordult.
-Minden jogom meg van hozzá, nem? Mért akadályoztad meg, hogy lelőjem azt a rohadékot?!
-Párisz! Hiszen láttad, hogy nem akart engem bántani! És a többiek is mind sértetlenül megúszták!
Ott volt nála a kés, de Konstantin felé még csak nem is szúrt! Krisztofer egy beteg ember, de nem
gyilkos! Milyen jogon lőtted volna le?
-Eufrozina, ébredj már fel! Krisztofer elrabolt téged! És megint megtette volna! Neked ez nem elég
indok? Hogy vagy képes őt védeni?!
-Nem érted?! Téged védtelek! Nem engedhettem, hogy börtönbe kerülj! Nem érte volna meg.
Krisztofer így is meg fogja kapni méltó büntetését!
-Áh, te örökké csak ügyvédként tudsz gondolkodni! Hát mi van neked a szíved helyén?
Paragrafusok? Tényleg nem érzel semmit? Haragot? Dühöt? Bármit?
A nő igazságtalannak érezte, hogy Párisz őt bántja.
-Dehogynem, nekem is van lelkivilágom! Épp ezért mondom, ogy nem veszíthetlek el téged is! Már
pedig ha megölted volna őt, akkor gyilkosságért téged is lesittelnek!
A férfi csak legyintett.
-Ráfogtam volna, hogy jogos önvédelemből tettem! Mindenki mellettem tanúskodott volna! Simán
megúszom, ha hagyod, hogy meghúzzam a ravaszt!
-Hát persze, el is felejtettem, hogy te meg a nagybátyám törvény felett álltok!
-Velem gúnyolódsz? Inkább arra a kérdésre adj választ, hogy vajon igazat mondott-e Krisztofer!
Lefeküdtetek? De őszintén!
Eufrozina félrenézett. Párisz két lépéssel mellette termett, és megragadta az állát, hogy a szemébe
nézzen. A nő tudta, most eljött az igazság pillanata.
-Halljam! Megerőszakolt téged az a rohadék?
-Nem. Én... én... akartam.
A férfi úgy kapta el tőle kezét, mint aki undorodik az érintésétől. Eufrozina zokogásban tört ki.
Nem szabadott volna elmondania neki! Ó, milyen hülye volt!
-Hogy... hogy lehetséges ez?!- ordította Párisz.
-Kérlek hallgass meg! Az nem úgy volt... Én semmit sem érzek Krisztofer iránt! Esküszöm!
-De megdugott! Megdugott, és te élvezted!
-Rád gondoltam közben! Azt álmodtam, hogy veled vagyok, és ő kihasználta a helyzetet!
-Elég! Nem akarom hallani az újabb hazugságaidat!
A nő viszont nem bírta abbahagyni. Egyre csak ömlött belőle a szó, mintha az összes bűntudata
most szabadulna fel. Látszott rajta, hogy abban reménykedik, ha magyarázattal szolgál, akkor talán
vőlegénye megérti őt, és mégsem hagyja el.
-Muszáj volt, Párisz! Annyira kétségbe voltam esve! És meg kellett tennem, hogy el tudjak szökni
előle. Én addigra teljesen lemondtam arról, hogy bármelyikőtök is értem fog jönni! Egyedül kellett
kimásznom a szarból, és hát... magával az ördöggel is lefeküdtem volna, ha az kell ahhoz, hogy
megmeneküljek! Te nem tudod, milyen érzés volt napokig abban a hitben lenni, hogy talán soha
többé nem láthatlak titeket! Hozzá kötözött az ágyhoz! Összebilincselte a kezünket! Igazából meg is
erőszakolhatott volna, ha akarja, de nem tette, mert azt várta, hogy magamtól kezdeményezzek!
 354

Istenem... így sokkal-sokkal megalázóbb volt ez az egész, mintha addig ütött volna, míg
eszméletlen nem leszek, aztán rám fekszik, és kész...
Párisz türelmesen végighallgatta őt. Egyszer sem szólt közbe. Szemmel láthatóan belsőleg
vívódott önmagában, de mivel eltakarta arcát, ezért Eufrozina nem tudta megítélni, mi zajlik le
benne. Aztán a férfi kihúzta magát, és ennyit mondott:- Jól van.
-Jól van?! Ez mit jelentsen?
-Azt, hogy megbocsátok. Felejtsük el ezt az egészet!
-Komolyan mondod? Nem kell kicsit több idő, hogy átgondold?
Párisz leült mellé az ágyra, ujjait lazán összekulcsolta térdei között. Eufrozina döbbenten nézte őt.
Aztán a férfi elmondta neki, mért döntött így.
-Emlékszel arra, mikor egy ágyban láttál engem azzal a lánnyal? Akkor azt mondtad nekem, hogy
nem érdekel, valójában mi történt közöttünk, akkor is kibékülsz velem, mert szeretsz, és nem bírsz
nélkülem élni. Most jött el az a pillanat, mikor lerovom feléd ezt az adósságomat. Te tiszta szívből
megbocsátottál nekem akkor, és én is ezt teszem. Két éve élünk együtt, igaz? Holnap lesz az
esküvőnk. Nincs szükségem több időre ahhoz, hogy eldöntsem, szeretlek-e, és hogy örökre veled
akarok-e maradni.
A nő hálásan bújt hozzá. Párisz belecsókolt a nyakába, és szorosan magához ölelte. Így ültek egy
darabig lehunyt szemmel, elmerülve egymás melegében. Aztán a férfi ledöntötte őt az ágyra.
-Ugye, nem bánod, ha most szeretkezni akarok veled? Tudom, hogy nagy megrázkódtatáson mentél
keresztül, de az ösztöneim azt diktálják...
-Sss! Semmi baj! Én is akarom! Azt hiszem így könnyebb lesz felejtenünk!
-Igen. Szeretlek, Eufrozina!
-Én is, Párisz! El sem tudom neked mondani, hogy mennyire!
Összesimultak, és csókolózni kezdtek. A nő engedelmesen hátradőlt. Hagyta, hogy a férfi kiélje
rajta minden vágyát. Ma este Párisz uralkodni fog rajta, hogy bebizonyítsa neki is és saját magának,
hogy Krisztofer nem is létezik. Pedig létezik! Ott van egy kicsiny darabja Eufrozina méhében.
A nő még kétségbeesettebben dörgölőzött a férfihoz, mikor ez eszébe jutott. Olyan óriási
szenvedélyt akart kicsikarni Páriszból, ami elborítja az eszét, és egy másodpercre sem áll meg, hogy
megkérdezze: Valójában ki a gyerek apja?

XXIX. fejezet

Teodor lélegzetvisszafojtva hallgatta Kasszandra beszámolóját Krisztofer támadásáról. A pap

többször is keresztet vetett a levegőben, mintha még a gonosz szellemét is el akarná űzni.
-Borzasztó! Rettenetes!- ismételgette.
Kasszandra bólintott. Megigazgatta halványkék koszorúslány ruháját.
-Valóban szörnyű volt! És szegény Eufrozina! Ha mi így megrémültünk, akkor képzelheted, hogy ő
mit érezhetett! Ráadásul pont az esküvője előtti éjszakán kellett ennek történnie!
-Bizonyára nagyon megviselhette a dolog.
-De szerencsére már bebörtönözték azt a gazembert. Kívánom neki, hogy sose szabaduljon onnét!
A két rosszcsont vígan kacarászva futkároztak a templomban. A vendégek óvatosan kerülgették
őket, miközben igyekeztek elfoglalni helyüket a padsorok között. Alex és Kateríni fogócskázás
közben nem is nézték, hová lépnek. Így történt az, hogy a kis fiú neki ment egy kalapos hölgynek.
-Alexandrosz!- szólt rá Kasszandra.- Viselkedj rendesen!
Teodor egyből elkezdett zsörtölődni.
-Jaj, lányom, nekem itt hamarosan le kell celebrálnom egy esküvőt. Szedd ráncba addig ezeket a
 355

gyerekeket, mielőtt mindent tönkretesznek!

-Ne aggódj, apa! Még itt sincs a menyasszony és a vőlegény.
-Na igen, hol késhetnek?

Dárius még igazított egyet Párisz csokornyakkendőjén, bár nem volt egyszerű feladat, figyelembe
véve azt a tényt, hogy a férfi úgy izgett-mozgott, mint akinek hangyák mászkálnak a gatyájában.
-Hogy lehetsz ennyire ideges? Minden oké? Ugye nem fogsz az oltár előtt lelécelni?
-Én biztosan nem! De Eufrozina még dönthet másképp.
-Áh, ez baromság! Az unokahúgom szeret téged, ebben nem is kellene kételkedned.
Dárius jobban megnézte a sebhelyes arcút, és rájött, hogy itt valami nincs rendben. Még sosem
látott vőlegényt ilyen boldogtalannak. Egy kis feszültség ilyenkor átlagos, de Párisz teljes pánikban
volt. Krisztofer tegnap esti kis közbeavatkozása miatt?
-Hé, ember, ugye nem titkolsz előlem semmit?
-Főnök, nyitott könyv vagyok előtted!
Erre Dárius nem mert volna megesküdni, de már nem volt ideje továbbfaggatózni, ugyanis
megjöttek a násznagyok. Konstantin, Orfeusz, Eugén és Jorgosz belépett az ajtón, mire azonnal
csend lett.
-Dárius, engedd meg, hogy bemutassam neked régi haveromat, Konstantint. Konstantin, ő a
főnököm!- oldotta meg a kínos helyzetet Párisz.
Dárius hümmögve kezet rázott Konstantinnal. Úgy sejtette, hogy cigánygyerek lehet. Az ilyesmit
észrevenni az arcszerkezetükből.
-Szóval te vagy az, aki megmentetted az unokahúgomat Krisztofertől? Nagyon hálás vagyok érte!
-Én örülök, hogy segíthettem, uram!
Ezután Dárius a fiaira nézett.
-Hol van Dioméd?
Orfeusz vállat vont. Vagy nem tudta, vagy nem akarta kimondani. Eugén válaszolt apjának.
-Dioméd a feleségét kíséri. Azt mondta, nem tud velünk jönni.
-Értem.
Már csak egy ember volt, akiről idáig szándékosan nem vett tudomást, Jorgosz. Amikor dacosan
egymás szemébe néztek, de nem szóltak semmit, Párisz törte meg a csendet.
-Mi az, semmi szitok, semmi sértés? Ahányszor idáig találkoztatok, mindig volt mit egymás fejéhez
vágnotok. Csak nem megkedveltétek egymást?
Dárius gúnyosan felhorkant.
-Micsoda?! Még hogy én ezt a csíra alakot? Az a nap sosem fog eljönni!
Jorgosz elvigyorodott.
-Csak egy szó! Ezt rajtunk kívül senki más nem fogja érteni, csak te meg én. Szélhámos!
-Vigyázz a szádra, te...- és már ment is volna neki Jorgosznak, de lefogták.
Eugénnek úgy kellett könyörögnie Dáriusnak.
-Pont a mai napon akarsz botrányt csapni? Apa, ne tedd ezt!
Dárius vett egy nagy levegőt, és lenyugodott. Az előbb nagyon kihozta a sodrából, amit Jorgosz
mondott neki. Az utalás arra, ami köztük történt... Nem, most nem is akar erre gondolni!
Megköszörülte a torkát, és megveregette Eugén vállát.
-Jól van, fiam! Menjetek inkább! Még Eufrozina előtt oda kell érnetek a templomhoz.
Utoljára Páriszhoz fordult, hogy egy-két jó szóval lelket öntsön belé.
-Nyugalom, barátom! Én már akkor is tudtam, hogy te meg az unokahúgom összeilletek, mikor ti
még csak nem is sejtettétek! Én hoztalak titeket össze, emlékszel? És most, a karomon Eufrozinával
be fogok sétálni a templomba, és átadom őt neked. Ez így lesz! Nem kell emiatt izgulnod!
A sebhelyes arcú elmosolyodott.
 356

-Kösz, főnök! Akkor számítok rátok, hogy ott lesztek!

Amint Páriszék távoztak, Dárius felment az emeletre. Dezdemóna épp jött ki a szobából.
-Mi tart neked ennyi ideig?- kérdezte a férfi.- Már indulnunk kellene Eufrozinához!
-A gyerek az utolsó pillanatban bekakilt, úgyhogy pelenkát kellett cserélnem!
-Jól van, nem kell ilyen flegmán válaszolni!
-Hát akkor hogyan válaszoljak?!
Az asszony felcsattanására, Dárius szemei összeszűkültek.
-Mostanában nagyon kinyílt a csipád, drágám... A szeretőd biztatott fel ellenem?
-Miről beszélsz?
A férfi megragadta a karját, és erősen megszorította. Dezdemóna felszisszent a fájdalomtól.
-Hát a kis masszőr fiú! A múltkor is találkoztatok, ne tagadd!
-Engedj el!
-Előbb tisztázzuk a dolgokat! Ha azt hiszed, érdekel, hogy megint összefeküsztök a hátam mögött,
akkor ki kell ábrándítsalak! Ha te megcsalsz engem, én is ezt fogom tenni! Méghozzá lelkiismeret-
furdalás nélkül!
-Egészségedre! Én nem bánom!
-Fogd be, te szajha, még nem végeztem! Tudom, mi a szándékod! De jusson eszedbe, hogy
kötöttünk egy megállapodást! Azt vagy betartod, vagy mindent elveszíthetsz!
-Egy napon meg fogom unni, hogy a pénzeddel zsarolsz, Dárius!
-Pénz? Ki beszél itt pénzről? Szereted a kis Apollót? Igen? Azt akarod, hogy te melletted nőjön fel?
Akkor ajánlom neked, hogy ne merészelj elhagyni engem!
-Nem te vagy a valódi apja!
A férfi úgy tűnt, most tényleg megüti. Szeméből úgy sütött a düh, hogy Dezdemóna remegni
kezdett a félelemtől. Nem tudta, honnét merített bátorságot, hogy szembeszálljon Dáriussal. Csak
azt tudta, hogy ha most gyengének mutatkozik, akkor ez a vadállat végez vele.
-Az a gyerek,- tagolta lassan Dárius mélyen az asszony szemébe nézve.- az enyém! És te is az
enyém vagy! Soha nem engedlek el!
Dezdemóna kiszakította karját férje markából.
-Ha volna szíved, nem kényszerítenél arra, hogy akaratom ellenére veled maradjak! Ha volna
büszkeséged, te magad dobnál ki a házból egy olyan nőt, aki viszonyt folytatott a hátad mögött. De
a nagy Dárius Angelopulosz egy senkiházi! Egy olyan ember, akinek nincs önbecsülése!
-Sértegess csak! Azt csinálsz, amit akarsz. De akkor sem szabadulhatsz meg tőlem!

Heléna egyre csak sürgette a lányát, de Eufrozina még mindig nem készült el. Ott egy szál
neglizsében, miközben Euridiké valamit ügyködött a haján. Médea türelmetlenül toporgott
mellettük a menyasszonyi ruhával a kezében. Közben Dimitriosz az ajtó előtt várt, és öt percenként
rájuk kopogott.
Heléna bosszankodva felsóhajtott.
-Most már tudom, mért néz ki mindenki úgy az esküvői fotókon, mintha tök részeg volna! Mert
azok is! Ezt a feszültséget másképp nem is lehetne kibírni!
-Anya!- korholta Euridiké.- Te tudod, hogy nem ihatsz!
Heléna a szemét forgatta. Utálta, ha állandóan rég elfeledett alkoholproblémáira emlékeztették.
Már épp válaszolni akart lányának, de Eufrozina újra hányingert kapott. Ma reggel már harmadszor.
Miközben kiszaladt a vécére, máris hallhatták öklendezését.
-Hát, igen!- mondta Médea, az ügyeletes erkölcscsősz- Ezért szokták a nők csak esküvőjük után
 357

felcsináltatni magukat! Ez a lány felkeverte a sorrendet, és ezért most megbűnhődik.

-Botorság!- hurrogta le Heléna a húgát.- Mindannyian nagyon örülünk a hasában lévő kis
jövevénynek, de ami igaz az igaz, így elég nehéz lesz kibírnia a mai napot.
Eufrozina előtántorgott a fürdőszobából.
-Majd valaki hozzon egy zacskót, mert elég valószínű, hogy Párisz vadonatúj öltönyére fogok
hányni az esketés közben!
-Áh, fúj! Ilyet ne is mond, kislányom! Tudjátok, mit? Kimegyek egy kicsit, hogy megnyugtassam
Dimmit! Ti pedig jó volna, ha végre már elkészülnétek!
Amint kilépett az ajtón, a férfi szinte letámadta.
-Mi lesz már? Hamarosan indulnunk kell!
-Még adj öt percet nekik!
-Fél órával ezelőtt is ezt mondtad!
-Nyugalom, ne kezdd te is! Itt mindenki a plafonon van! Pedig a veszekedések csak még inkább
hátráltatnak minket.
-Bocsáss meg, igazad van!
Dimitriosz gyengéden megfogta a kezét, és megcsókolta. Heléna elmosolyodott. Ez volt az a
pillanat, amit megzavart Dárius és Dezdemóna érkezése.
-Ti meg mit csináltok itt? És hol van Eufrozina? Én azt hittem, hogy már rég itt álltok az ajtóban, és
csak arra vártok, hogy megérkezzek! Mit tököltök még mindig?
-Hé, öcskös!- szólt rá Heléna.- Ne minket hibáztass! Hamarosan készen lesz a menyasszony! Addig
te menj, vegyél részt egy düh-kezelő terápián, mert igazán nincs kedvem még a te feszültségedet is
elviselni! Mi bajod van?
Észrevette, hogy a két férfi óvatosan méregeti egymást. Dimitriosz volt a kezdeményező.
Előrenyújtotta jobbját, hogy kezet fogjon Dáriussal.
-Remélem nem gond, hogy udvarolok a nővérednek? Hiszen mi régről ismerjük már egymást.
Tudod, hogy sosem bántanám őt.
-Nem vagy neki elég jó!
-Az én gyönyörű Helénámhoz senki sem lehet elég jó! De megpróbálom boldoggá tenni őt.
-Ez a helyes válasz!
Dárius belecsapott a kocsmáros tenyerébe, mire Heléna arcán elterült a megkönnyebbülés.
Végszóra megjelent Eufrozina is felöltözve, haja kontyba rakva, arca művészien kisminkelve. Az
asszony tekintete elfelhősödött, olyan álomszép volt az ő kislánya. Nagyon büszke volt rá.
-Oké, mindenki be a limuzinba!- adta ki Dárius a parancsot.- Gyerünk, gyerünk! Párisz azóta
minden bizonnyal azóta már az összes ember idegeire ment a templomban! Ha nem sietünk, akkor
tényleg kiborul!

Párisz gyomra olyan görcsben volt, hogy lassan már nyelni is fájt neki. Tekintete a templom
főkapujára tapadt, ami még mindig üres volt. A vendégek moraja egyre erősödött. Ahogy telt az idő,
megmagyarázhatatlan félelme is nőttön-nőtt. Mi van, ha Eufrozina mégsem jön el?
-Hol vannak már?- kérdezte Konstantintól.
-Én honnét tudjam?
-És te, Eugén? Hívtad őket?
A festő csak vállat vont.
-Akkor emelje fel valaki azt a tetves telefont, és...
-Fiam!- szólt rá Teodor.- Isten házában több tiszteletet kérek!
-Elnézést, atyám!
Ekkor végre valahára felhangzott az orgonán az ismerős induló, és Párisz szíve a torkába ugrott.
Megpördült, mire megpillantotta Eufrozinát. Leendő feleségét még sosem látta szebbnek.
 358

Egyszerűen csodálatos volt! El sem hitte, hogy ilyen szerencsés fickó.

Lassan odaértek hozzá, és Dárius, pont ahogy ígérte, átadta neki a menyasszonyt. Párisz hálásan
pillantott rá.
-Vigyázz rá!- suttogta Dárius.
-Meg lesz, főnök!
Aztán Párisz rámosolygott Eufrozinára, és megfogta a kezét. A pap rázendített az ilyenkor
szokásos szövegre, de képtelen volt odafigyelni rá. Annyira csak a nőt nézte, hogy azon kívül már
semmi más nem számított neki.
Némán eltátogta neki, hogy szereti, mire Eufrozina elpirult. A férfi vigyorogni kezdett. Aztán
Teodor észhez térítette, mikor felhívta a figyelmét arra, hogy most jön az a rész, mikor utána kell
ismételnie az eskü szövegét. Párisz komolyságot erőltetett magára, és úgy ejtett ki minden szót,
hogy az örökre az emlékezetébe vésődjön.
-...gazdagságban és szegénységben, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ!
Felhúzta Eufrozina ujjára a gyűrűt, aztán megvárta, hogy a nő is elismételje a ceremóniát. Párisz
még sosem érezte magát szerelmesebbnek, mint ebben a pillanatban, mikor a nő mélyen a szemébe
nézve örök hűséget esküdött neki.
Aztán jött az ostya, a bor, a narancsvirág-koszorúk, és a pap áldása. Végül elcsattant a csók, és
attól a perctől kezdve ők ketten már házasok voltak.

Az esküvői szertartás tényleg elég megható volt, meg minden, de Orfeuszt ez kevésbé érdekelte.
Ő csak Xéniát látta. Próbált a lánnyal beszélni, de az nagy ívben elkerülte őt. Na mindegy, a vacsora
alatt többé már úgy sem térhet ki előle, hiszen egymás mellé kell ülniük. Ez volt a szokás a
koszorúslányok a násznagyok között. Mindenkinek volt egy meghatározott párja. Eugénnek Írisz,
Konstantinnak Kasszandra, Jorgosznak Euridiké, és Orfeusznak Xénia.
Miután átmentek a templomból a villába, a kertben már indult is buli. A vendégek elfoglalták az
asztalnál lévő helyüket a nagy pavilon alatt, és hozzáláttak a finom ételek és italok
elfogyasztásához. Egy óra múlva elhangzottak a köszöntők. Az összes közül Dáriusé volt a
legfrappánsabb, aki nem mellesleg közölte az ifjú párral, hogy csak nekik vette meg Barbarellától a
villát, hogy ott élhessenek közösen. Eufrozina és Párisz leesett állal hallgatták.
-Ejnye, de nagyvonalú itt valaki!- hangzott jobbról egy női hang. Orfeusz odanézett. Szirént és
Roxánát látta. Nem tudta, hogy ők is meg lettek hívva az esküvőre. Ez azért nagyon furcsa, mert azt
hallotta a lányról, hogy majdnem tönkretette Eufrozináék kapcsolatát. De úgy tűnik akkor mégis
megbocsátottak nekik.
Annyira elmerült gondolataiban, hogy majdnem lemaradt a legfontosabb dologról, hogy beszéljen
Xéniával. Mikor a lány felállt az asztaltól, gyorsan utána sietett. A medencénél érte utol.
-Várj egy kicsit!
Xénia csodálkozva fordult meg.
-Te követsz engem?
-Csak bocsánatot akarok kérni! Arisztid és Rea tényleg elkábítottak téged! Annyira sajnálom, hogy
nem hittem neked! Most már tudom, hogy nagy hibát követtem el. Bíznom kellett volna benned!
A lány csípőre tette a kezét.
-Ebben nincs semmi új!
Orfeusz elvörösödött.
-Én... én szeretnélek visszakapni.
Xénia gúnyosan felnevetett.
-Látod? Én megmondtam, hogy meg fogod bánni, hogy kidobtál engemet! De most alaposan
megszívtad, mert nem megyek vissza hozzád! Soha többé!
-Így haragszol rám?
 359

-Orfeusz, neked fogalmad sincs róla, mennyire megaláztál engem! Nem bocsátok meg neked! És
hagyj békén! Ha húsz millió év múlva beszélnék veled újra, az is túl hamar volna!
-Xénia, nem csináld ezt!
-Ó, rám nem hatnak szomorú bociszemek!
-Már nem szeretsz?
-Én mindig szeretni foglak téged, hiszen unokatestvérek vagyunk! De hogy még egyszer összejöjjek
veled? Köszönöm, nem! Inkább találok helyetted egy normális fiút.
A fiú csalódottan bólintott.
-Hát persze! Hogyan is felejthettem el, hogy te szégyellsz engemet?
De a lány már nem hallotta utolsó mondatát, mert ott hagyta őt, Orfeusznak pedig véglegesen
összetört a szíve. Egy gúnyos kuncogást hallott a háta mögött. Megfordult, hogy megnézze ki az.
Roxánát látta.
-Helló, szépfiú! Megvigasztaljalak?
-Te hallgatóztál?
-Milyen gyanakvó vagy... Egyszerűen csak erre jártam, és véletlenül meghallottam, ahogy kiabáltok
egymással. Süketnek kellett volna lennem?
-Nem, csak valamivel tapintatosabbnak!
-Mi ez a szó? Várj, megnézem a szótárban!- Roxána újra felnevetett, most saját viccén.- Jaj, ne légy
már ilyen gyászhuszár! Na és, ha a csaj ott hagyott? Még van helyette rengeteg másik! Inkább
gyere, táncoljunk! Mondd csak, lesz egyáltalán zene ezen a bulin?
-Én és a bandám léptünk volna fel, de nincs énekesnőnk.
-És hozzám mit szólsz? Tudok énekelni! Tök komolyan! Most mi van? Legalább adj egy esélyt,
mielőtt elutasítasz!

Dáfné hiába győzködte barátnőjét, az csak nem akart lejönni a partira. Niké ruhástul feküdt az
ágyban, és egy tapodtat sem akart mozdulni onnét.
-Nem megyek, Dáfné!- nyafogta Niké.- Részt vettem az esküvőm, mert muszáj volt, de nem fogok
lemenni azok közé a barrakudák közé! Rühellem az egész társaságot!
-Ennyire nem jössz ki a férjed családjával? És akkor mi lesz így hosszútávon?
-Engem nem érdekel! Én utálom őket, ők utálnak engem. Felesleges volna megjátszanunk
egymásnak az ellenkezőjét. Még Dioméd kedvéért sem!
-Hát ezzel a hozzáállással végül el fogod magad mellől vadítani a férjedet! Akaratlanul is
rákényszeríted Diomédet, hogy döntsön közted és a családja között! Mi lesz, ha őket választja
helyetted? Erre még nem is gondoltál?
Niké a fejét csóválta.
-Megtehette volna, hogy elhagy engem, de ő akart mindenféleképpen velem maradni!
-Ó, hát akkor most nyeregben érzed magad!
-Nem is tudod, mennyire! Dáfné, azt látnod kellett volna! Könyörögtem neki, hogy hagyjon el,
hogy keressen egy másik nőt, de ő akkor is kitart mellettem. Azt mondta, sosem hagy el! Annyira
szeretem őt! Ez az egyetlen dolog, amiért hálás vagyok Istennek! Ha Dioméd nem venne körbe a
szeretetével, a gondoskodásával, akkor... nem is tudom, mi lenne velem!
Dáfné egyre csak sóhajtozott, mikor meghallották a kertből feláramló zenét. Niké megfogta
barátnője kezét.
-Te menj csak nyugodtan! Nem kell itt szobroznod mellettem!
-Tudod jól, hogy nem hagylak itt! Csak azt sajnálom, hogy még mindig ennyire szomorú vagy. A
testvéred sem fog innét elmenni addig, amíg fennáll a lehetőség annak, hogy depresszióba eshetsz.
Fogalmad sincs arról, hogy milyen pácban van Níkosz! A folyókban ciánt öntöttek, de senki nem
tudja, hogy ki, ezért nincs is felelős a kipusztult állatok miatt. A bátyád bankról bankra jár, hátha
 360

valaki tud neki kölcsön adni. Attól félünk, hogy csődbe megy a farm.
Niké bűntudatosan felült.
-Nem kellene itt maradnotok miattam!
-Ehhez tudod, mit kell tenned! Végy erőt magadon! Biztos vagyok benne, hogy Níkosz is és
Dioméd is nagyon boldogok volnának, ha csatlakoznánk hozzájuk a partin. És ha a bátyád meglátja
rajtad a javulás jeleit, akkor hamarabb visszatérne Amerikába.
-Igazad van. Élnem kell tovább az életet!
Niké kisimította magán gyűrött ruháját, és Dáfné segítségével felkelt az ágyból. Készen állt
lemenni, bár semmi kedve nem volt hozzá. De nem gyászolhatja örökké elveszett kisbabáját. És
nem bujkálhat tovább férje családja elől sem. Visszatért ebbe a házba, és ideje, hogy ezt mindenki
tudomásul vegye!
Miközben lementek a lépcsőn, Dáfné elmesélt neki egy titkot, de előtte Niké lelkére kötötte, hogy
senkinek sem beszélhet róla.
-Van egy ötletem arra, hogyan oldjam meg Níkosz pénzgondjait!
-Ó, jaj, ki se mond! Adni akarsz neki a sajátodból, igaz? Hát még mindig nem ismered a bátyámat?
Ő ehhez túl büszke, hogy elfogadja tőled!
-De hát miért? A felesége leszek! A kettőnk vagyona így is úgy is hamarosan egy lesz!
-Itt Görögországban ez így is van, de elfelejted, hogy Níkosz nem ezek a normák szerint nőtt fel. A
férfiasságában aláznád meg, ha te akarnád eltartani őt. Ha engem kérdezel, eszedbe se jusson
felhozni neki ezt a témát, mert abból biztosan nagy veszekedés lesz!
-Akkor mit tanácsolsz? Én nem fogom tétlenül végignézni, ahogy mindent elveszít, amit két keze
munkájával létrehozott!
Niké oldalra döntött fejjel gondolkozott.
-Kérhetnék Diomédtől pénzt, de attól tartok, hogy Dáriusba ütköznék. A férjem teljesen
elhanyagolta a családi vállalkozást. Talán már nem is ő a kasszafelelős, hanem az apósom.
Dáfné úgy csettintett az ujjával, mint akinek váratlan ötlete támadt.
-Hé, te lángelme vagy! Níkosz hihetné azt, hogy Dioméd adott neki kölcsön, és tőle el is fogadná.
Nem kell arról tudnia, hogy az a pénz valójában tőlem van.
-Azt akarod, hogy becsapjuk a testvéremet?
-Ez csak egy kis kegyes hazugság, nem kell úgy felfújni a dolgot!
-És ha kiderül?
-Mégis hogyan jönne rá? Sehogy! Niké, te nem is látod, hogy ez milyen nagyszerű lehetőség volna
arra, hogy Níkoszt és Diomédet kibékítsd?
-Mért van olyan érzésem, hogy te megint a saját céljaid érdekében akarsz engem manipulálni?
Dáfné sértődötten nézett rá.
-Hé, már az is gond, ha meg akarom menteni a bátyád farmját?! Na gyerünk, egyezz bele, Niké!
Vagy te nem akarod Níkoszt kihúzni a bajból?

Szirén nagyon unatkozott a partin. Lánya a színpadon énekelt, fia azzal a nővel táncolt, akinél
lakik albérletben, és unokája azzal a kisfiúval játszott, akitől immár elválaszthatatlan barátok.
Roxána, Konstantin és Kateríni. Ennyi, ezzel véget is ért azoknak a listája, akiket itt ismert. Persze
ott volt Párisz és Eufrozina, de őket nem szívesen zavarta volna. Így hát egyedül üldögélt, és nézte,
ahogy mindenki más jól szórakozik körülötte.
-Nahát, nahát...- mondta, mikor mégis csak felbukkant a tömegben egy ismerős arc. Két évvel
ezelőtt ez a szőke lány segítséget kért tőle, hogy elcsábíthassa Dioméd Angelopuloszt.- Vajon
sikerült-e neki?
Úgy döntött, megkérdezi tőle. Odasündörgött hozzá, és ráköszönt.
-Szia, Niké! Örülök, hogy úja látlak!
 361

-Szirén?! Micsoda meglepetés!

Megpuszilták két oldalról egymás arcát, aztán a lány mosolyogva intette neki, hogy foglaljon
helyet mellette. Még italt is töltött neki.
-Hogy vagy, kedveském?- kérdezte Szirén.- Nagyon megváltoztál, alig ismertem rád! Nem a
szemedben nem csillog az az ártatlanság... És az arcodon is meglátszik, hogy az élet elbánt veled...
Mi történt?
Niké szomorúan vállat vont.
-Hosszú történet!
-De legalább azt áruld el, hogy beteljesült-e a vágyad! Feleségül vett az a csirkefogó?
-Igen, Dioméddel már két éve házasok vagyunk.
-És boldog vagy vele?
A lány sokáig nem válaszolt. Az asszony megértően paskolta meg a kezét.
-Semmi baj, az élet már csak ilyen! Egyszer fent, egyszer lent.
-Inkább mesélj magadról, Szirén! Hogy kerülsz ide?
-Párisz hívott meg. Ő régi ismerősöm.
Niké álla leesett.
-Hogyan? Mármint te és ő...
Az asszony úgy kacagott, hogy majdnem félrenyelte a pezsgőt.
-Nem! Párisz a fiam barátja! Az ügyfeleim amúgy sem hívnának meg az esküvőjükre. Azok a
hálátlan barmok! Amint révbe érnek mind elfelejtik, hogy mit tettem értük! Mutassak egy példát?
Niké kíváncsian bólintott, mire Szirén Eugén felé bökött.
-Látod azt a ficsúrt ott? Most játssza az eszét, mert híres festő lett, de régen, mikor még gyakori
vendégem volt, akkor nem volt senki se, csak egy újabb gazdag naplopó, aki mást se csinált, csak
nap mint nap pancsolt a festékben, és az apjának kellett eltartania.
A Niké mellett ülő fekete hajú nő úgy elkezdett nevetni, hogy majdnem leesett a székéről.
-Hát ez aztán pontos leírás volt Eugénről!- mondta Dáfné, mikor végre kicsit lenyugodott.
Szirén csodálkozva nézett rá.
-Te is ismered őt?
-Én voltam a menyasszony, de szakítottunk. Tudod, régen kicsit féltékeny voltam rád, mikor
megtudtam, hogy hozzád járt Eugén.
-Akkor te már hallottál rólam?
-Igen, Szirén, és örülök, hogy személyesen is megismerhetlek! Engem Dáfnénak hívnak.
Átnyúlt Niké feje felett, és kezet fogtak. Az asszony alaposan megnézte magának őt.
-Aranyoskám, te olyan gyönyörű nő vagy, hogy elmehetnél akár topmodellnek is. Mi lehetett a
gond, hogy szakítottatok Eugénnel?
Dáfné nem pirult el a dicsérettől. Már hozzászokott.
-Az ok ott áll Dioméd mellett!- mutatott Níkoszra.- Amint megláttam őt, azonnal tudtam, hogy
váltanom kell!
Szirén a cowboyra pillantott. A férfi izmos testfelépítése még az öltöny takarásában is látszott. Az
asszony egy nyögésbe fulladt sóhajtással fejezte ki a csodálatát.
-Hm, micsoda cukorfalat! Hát, Dáfné, ne sértődj meg, de ha csak húsz évvel fiatalabb volnék,
bizony ringbe szállnék veled ezért a pasiért! Egyértelműen jól tetted, mikor ott hagytad azt a keszeg
festőt ezért a szexistenért!
Dáfné elégedetten elmosolyodott.
-Na ja! Ebben biztos vagyok!
-És mesélj, mit tud az ágyban?
-Ne!- kiáltott fel Niké.- Ezt ne előttem beszéljétek meg, jó? Az Isten szerelmére, hiszen ő a bátyám!
-A bátyád?- pislogott Szirén.- Tehát akkor ti sógornők vagytok! Micsoda nagy család! Remek! Ezt
jegyezzétek meg jól, lányok, a család a legfontosabb!

 362

Bár a buli még nagyban tartott, Tétisz mégis intett Fedórának, hogy induljanak. Túl öreg volt már
az ilyesmihez, ebben a korban hamar fárad az ember. Elbúcsúzott mindenkitől, aztán beszálltak a
kocsiba. A sofőr indított.
-Várjon!- gondolta meg magát félúton.- Itt álljon meg, kérem! Kiszállok!
Tétisz nagy nehezen kikecmergett az autóból. Fedóra segített neki, bár nem értette az egész
helyzetet. Egyre csak kérdezgette őt.
-Asszonyom, önnek pihennie kellene! Mért nem megyünk haza?
-Meg kell látogatnom valakit! Érzem, hogy beszélnem kell vele...
-Ilyen későn látogatóba menni? Ez nem hiszem, hogy illik!
-Ó, ne károgj már annyit, te lány! Inkább karolj belém, nehogy elessek! Egy kis séta nem fog
nekünk megártani!
Fedóra meghajtotta a fejét, és engedelmeskedett. Ezután Fedóra végig szótlan maradt, bár
többször is meg kellett állniuk, mert Tétisz kifulladt. Az öreg asszony egyre nehezebben húzta a
lábát. A lány már-már könyörgött neki, hogy forduljanak vissza.
-Asszonyom, kérem!
-Mindjárt ott vagyunk!
Aztán megpillantották a családi kriptát. Fedórát kirázta a hideg. Sötét volt, és a hely kísérteties.
Félt, de azért lekísérte azon a pár lépcsőfokon Tétiszt, aki addig nem nyugodott, míg oda nem ért
Apolló sírjához.
-Jól van, köszönöm, hogy elkísértél! Most egy kicsit hagyj magamra!
A lány bólintott, és kiment a kripta elé, hogy ott várjon rá. Tétisz végigsimított megboldogult férje
sírján. A márvány hideg volt a keze alatt. Nagyon hideg.
-Drága Apollóm! Én egyetlen szerelmem... Hiányzol nekem!
Szeméből akaratlanul is útjára indult pár könnycsepp. Eltelt másfél év férje halála óta, de a
fájdalom ugyanolyan intenzív volt. Letörölte ráncos arcát, aztán bánatosan felsóhajtott.
-Eljöttem hozzád, hogy egy kicsit beszélgessünk. Úgy érzem, tájékoztatnom kell téged, hogy
minden rendben van. A lányaid boldogok. Képzeld, Heléna még új udvarlót is szerzett magának!
Dimitriosszal nagyon szeretik egymást. Szerintem ennek a kapcsolatnak te is örülsz, hiszen
ismerted a kocsmárost, és kedvelted őt.
Itt egy kicsit elakadt, de miután nyelt egyet, folytatta.
-A fiad... Hát azt hiszem, ő is jól van, bár sok gond nyomja a vállát. Annyira sajnálom Dáriust,
Apolló! Nagy szüksége volna rád! Én is igyekszem őt jó tanácsokkal ellátni, de... az nem ugyanaz,
mintha az apja volnék. Ő is nagyon hiányol téged. Bizonyára már meg is látogatta a sírodat.
Szegény, szegény fiú...
Kicsit elgondolkozott, de aztán észbe kapott.
-Az unokáid miatt ne aggódj, drágám, ők jól vannak! Dioméd is kibékült a feleségével. Eugén
megtalálta igaz szerelmét. Egyedül talán csak Orfeusz és Xénia szomorkodnak, mert szakítottak, de
ennek így kellett lennie. Gondolom, ezzel egyetértesz, hiszen sosem fogadtad el, hogy ők
összejöttek.
Tétisz szorosabbra húzta magán a kendőt, mert fázott. Tudta, ideje volna már mennie, de még nem
akart. A férjével szeretett volna maradni.
-Ja, és még nem is mondtam a legnagyszerűbb hírt! Eufrozina megházasodott! Szinte hihetetlen,
mi? A mi kis makacs, önfejű unokánk végre asszonnyá érett. És gyereket vár! Nagyon boldog
vagyok, hogy ilyen jól alakult az élete. Pedig mikor elrabolták, azt hittem, hogy... Oh, nem is
gondolok erre! Az a gazember többé már nem bánthatja őt, és csak ez számít!
Felállt, most már tényleg indulni készült. Még egyszer megérintette a sírt, azt kívánva, bárcsak
férje kezét foghatná a hideg kő helyett. De Apollót már soha többé nem érintheti meg...
-Tudod, ez az esküvő felidézte a miénket! Te melyikre emlékszel vissza szívesebben? Az elsőre
vagy a másodikra? Én mindkettőre! Igazából áldom az összes napot, amit veled tölthettem, amíg
még éltél. Sosem megy ki a fejemből a mosolyod... Annyira tudtál örülni mindenféle kis
 363

semmiségnek! De azóta, hogy elmentél, nem sütöttem többé a kedvenc sütidet. Képtelen volnék rá!
Folyton csak az járna az eszembe, hogy milyen arcot vágtál, mikor beleharaptál a csokis kekszbe.
Emlékszem, olyankor elmosolyodtál, össze-visszacsókoltad a kezemet, és azt mondtad nekem, hogy
én vagyok a világon a legügyesebb asszony... Ha vissza tudnám hozni azt a napot!
Megint letörölte a könnyeit.
-Jól van, most már megyek! Nem tudom, mikor fogok jönni újra, mert sokat betegeskedem. Talán
megkönyörül rajtam a jó Isten, és hamarosan követhetlek téged. Alig várom már, hogy újra
találkozhassam veled a mennyben. Mert te biztosan odakerültél, amilyen jó szíved volt. Addig is
viszlát, Apolló, és vigyázz nagyon a családra! Nézz le ránk onnét néha, és segítsd a gyerekeket,
hogy beteljesíthessék álmaikat! Mert csak ezért az egyért érdemes élni..., az álmokért.

VÉGE
 364

Az Angelopulosz család

Apolló & Tétisz

Dezdemóna & Dárius Médea Heléna

Orfeusz Eugén Dioméd Kasszandra Eufrozina Euridiké

Alex Xénia

Fordítási segédlet

Efhariszto! : köszönöm
Parakalo! : kérem
Kali mera! : jónapot!
xenosz : idegen
ouzó : fehérszínű ánízspálinka
cafenion : kávézó
kourabiethes : mandulás, porcukros karácsonyi sütemény
asteri mou : csillagom
angeliki mou : angyalkám
Jaszu! : Szia!
agape mou : szerelmem
tiropitas : saláta
padhaki mou : kicsim
Hero poli! : Nagyon örvendek!
koukli mou! : babám
pringkipissa : hercegnőm
Piña Colada : egy koktél, mely jégdara, fehérrum, kókuszlikőr és ananászléből készül
gatoula mou : cicuskám
louloudi mou : virágszálam
saganak : rántottsajt
sikotákia ladorigani : oregános bárány
loukoumádes : mézes felfújt
Esmeralda : smaragd
latria mou : imádott szerelmem
polytimi mou mikri : kicsi kincsecském
S'agapo : Szeretlek!
Demis Roussos : világhírű görög énekes, az egykori Aphrodite’s Child nevű progresszív
rockegyüttes frontembere, a hetvenes évek egyik legjellegzetesebb popikonja.
sirtaki : Zorba tánca, Mikis Theodorakis zenéje 1964 es Zorba, a görög c. filmmel indult
világhódító útjára.
baklava : mézes, zsemlemorzsából készült süti