Susan Woods

Válassz engem!
Blikk nők romantika (2)
Charlene Scott elégedetten él kisvárosi farmján és napjait teljesen kitölti hivatása, az állatok
gyógyítása. Egészen addig, amíg feltűnik a városban bátyjainak gyerekkori barátja, Adam Bradford, aki
az eltelt évek alatt tetőtől talpig városi tőzsdeügynökké vált, ám jóképűségéből mit sem veszített. Nem
tudják tagadni, hogy tetszenek egymásnak, ám életmódjuk túlságosan is különbözik ahhoz, hogy közös
jövőt tervezhessenek. Vajon hajlandó egyikük változtatni életén a boldogságuk kedvéért?

1. FEJEZET
- Szegény kiskutyám, nyugalom, ne aggódj! Nem lesz a világon semmi baj! - duruzsolta Charlene
Scott a kezében remegő állat fülébe. Erősen fogta a rendelő asztalán fekvő kutyát, majd hátraszólt
asszisztensének.
- Jack, kérlek, adj neki fájdalomcsillapítót!
A fiatal, barna hajú férfi bólintott, majd elfordult és elővette a szekrényből az ampullát. Felszívta a
tartalmát egy steriltűbe, és a labrador hátsó combjába nyomta. A kutya egy rövidet vonított és
segélykérően nézett gazdájára.
- Doktornő, mi baja van? - kérdezte idegesen az asztal mellet, kezeit tördelve álló asszony és
elborzadva nézett a tűre. Robby az egyetlen társam, belehalok, ha elveszítem!
Charlene ránézett és elmosolyodott.
- Nyugodjon meg, Smith asszony. Ne aggódjon, nem veszíti el, legalábbis nem most. Van az oldalán
egy harapás, de azért ez még nem tragédia.
.- Ó, az az átok kutya a szomszédból! - sopánkodott a középkorú nő. - Már régóta fente a fogát
Robbyra! Amikor hazamentem, csak azt láttam, hogy az oldalán fekszik az én kicsikém. Beraktam a
kocsiba és azonnal rohantam magához, azt hittem, a halálán van!
- Nem, a fiatalúr remek színész...
A kutya, mintha csak alá akarta volna támasztani Charlene szavait, hozzá fordult és lelkesen arcon
nyalta. Charlene felnevetett.
- Látja, nem lesz semmi gond! Lefertőtlenítem a sebet és kész. Még csak össze sem kell varrni. A
fájdalomcsillapítót a biztonság kedvéért kapta. Jack, kérlek, nézd meg a számítógépen, hogy a másik
kutya járt-e nálunk veszettség ellenire - mondta szinte egy szuszra. Az asszisztens beütötte a gépbe az
asszony szomszédjának címét.
- Nem tudom, Charlene, itt nincs feltüntetve - válaszolta az orvosnak.
A nő bólintott.
- Tudom, hogy Robbyé rendben van - intett a szólni akaró gazdinak.
- Akkor arra kérem, hogy figyeljen a kutyára. Ha étvágytalan, kedvetlen, levert, azonnal hívjon,
rendben?
Jackkel közösen megragadta a hatalmas, koromfekete állatot és letessékelte a vizsgálóasztalról. A
gazdi kezébe nyomta a pórázt.
- Viszontlátásra, Smith asszony!
A nő hálálkodva hátrált a rendelőből, Charlene pedig örült, hogy távozását siettette az örült módjára
húzó labrador. A kutya természetesen alig várta, hogy kívül legyen az épületen. Az ajtó csukódása után
Charlene várt néhány másodpercet, aztán kilesett az ajtón. Mindenképp meg akarta várni, amíg a
bőbeszédű asszony hazaindul. Fárasztó napja volt, nem szerette volna harmadszor is végighallgatni a
hölgy meséjét magányos életéről. Körbenézett, de a váróteremben senkit nem látott.
- Jelentem, Jack, lejárt a műszakunk! - fordult vissza mosolyogva az ajtótól. - Indulás haza!
- Jaj, Charlene, fiatal az idő, még csak nyolc óra! Menjünk el inkább valahová!
A fiatalember várakozásteljesen, csillogó szemmel nézett a nőre.
- Szó sem lehet róla, alig állok a lábamon! Ma már volt két szülésem, egy ínszalagműtétem és egy
csomó körömvágásom. Nincs más vágyam, csak hazamenni - felelte Charlene, és a hátsó szobába ment.
Levette a köpenyét. A tükörből arányosan telt alkatú, dús keblű, középmagas, csinos, szőke nő nézett rá
vissza, ám, mivel ő egy átlagnál valamivel gyengébb külsőt látott, csak a szeme alatt sötétlő karikákat
vette észre. Legyintett és belebújt tavaszi kabátjába. Visszament a rendelőbe, ahol Jack ugyanúgy
álldogált, mint pár perccel azelőtt.
- Kérlek, gyere el velem! Iszunk valamit, táncolunk, meg ilyesmi.
Jack felöltötte „durcás vagyok" arcát, amivel általában mindenkit levett a lábáról. Kivéve Charlene-t.
- Ó, barátocskám, majd ha nagykorú leszel! - kacsintott rá a nő. - Viszlát, reggel! Ha kérhetem, ne késs
el, rendben? A tivornya nem kifogás, ne felejtsd el!
- Persze, főnök! - húzta el a száját Jack, majd végre elmosolyodott.
Charlene elégedetten lépett ki az épületből. Igaz, hogy állatorvosi munkája mellett magánéletre,
szórakozásra nem nagyon maradt ideje, sem energiája, de ha ez igazán boldoggá teszi, akkor miért ne
lenne jó így? A harmincadik születésnapja óta azonban gyakran tört rá a kétely: valamit elrontott az
életében. Többször eszébe jutott, hogy barátnői, egykori osztálytársai már régen feleségek és anyák,
Katie-nek, aki pedig osztályelső volt, például már öt sráca van, és csak a jövő hónapban lesz
harmincéves? Azután mindig rájött, hogy ő nem lett volna képes ennyire szabályszerűen élni az életét.
Márpedig itt, a kis texasi farmokon elvárták a nőktől, hogy iskola után férjet válasszanak maguknak, és
példás családanyaként éljenek.
Na, ez nem ment nekem - gondolta Charlene, és beszállt a kisteherautójába. Ha ilyen lett volna,
érettségi után férjhez megy, és nem jelentkezik az állatorvosi egyetemre. Ettől a döntéstől leginkább
anyukája kapott frászt. Neki nem voltak nagy tervei a lányával, csak azt szerette volna, ha Charlene
mihamarabb talál egy derék farmert, megállapodik és szül neki egy csomó unokát, akiket aztán kedvére
dédelgethet majd. Édesapja viszont pártolta a továbbtanulás ötletét, azért is, mert úgy gondolta: kislánya
tovább marad az ő szeme fénye, nem rabolja el tőle semmilyen mihaszna cowboy.
Ami Charlene-t illegi, az ő véleménye valahol középúton volt. Bár nem ellenezte kifejezetten a
házasságot, mégsem tudta volna elképzelni, hogy csak azért, mert az anyját megszólja néhány ostoba,
kőkorszaki elképzelésekhez ragaszkodó teremtés a környékről, neki sutba kellene vágnia terveit. Kicsi
gyerekkora óta biztos volt abban, hogy állatokat akar gyógyítani. Igaz, ezt eleinte meglehetősen furcsán
csinálta. Annak idején, alig hatévesen, a hozzájuk szokó kiscicát megfogta, és az állat határozott
tiltakozása ellenére sínbe tette az egyik lábát. A cirmos nagy karmolások árán kiszabadult, majd
menekültében felháborodva letépte fogaival a felesleges pólyát. Anyja másnap hiába rakott ki tejet az ajtó
elé, Charlene azóta sem látta a cicát...
A lány elmosolyodott az emléken. Kitolatott a parkolóból és hazafelé indult. Még a szülei farmján
lakott, bár néhány éve építtetett egy kis házat a nagy, családi otthon mellé. Érezte, hogy már nehezen bírja
édesanyja gyámkodását, mégsem lett volna szíve messzire költözni. Meg aztán, ha úgysincs otthon szinte
soha, akkor minek költözött volna el?
A rendelő nem volt messze a háztól, így aztán alig negyedóra alatt hazaért. Melegebb napokon
gyakran járt biciklivel, néha még gyalog is. Most azonban éppen csak kitavaszodott, kényelmesebb volt a
furgonnal járni. S hasznosabb is, mivel közel s távol Charlene volt az egyetlen állatorvos, néha akár ötven
kilométerre is elhívták. Nagyon sok tapasztalatot szerzett így. Praxisában ugyanúgy előfordult
elkényeztetett öleb, mint búskomor papagáj, és attól sem riadhatott vissza, ha egy ellés közben kimúlni
készülő borjúval hozta össze a sorsa. Szóval, unatkozni nem unatkozik, az egészen biztos - gondolta
végig a lány.
Beállt a nagy ház elé, lekapcsolta a motort, majd bement. A szokásos látvány fogadta. Édesanyja
fáradhatatlanul tett-vett a konyhában. Bár már fél kilenc felé járt az idő, mégis szorgosan gyárt valami
tésztát. Charlene nemigen mondta soha, de nagyon csodálta benne a hihetetlen energiát, amivel a
tökéletes otthon megteremtésén fáradozott..
- Szia, anya! - lépett mögé sóhajtva.
Anyja ránézett és elmosolyodott. Kötényébe törülgette tésztás kezét, aztán lányához fordult.
- Mit kérsz enni? Húst, krumplit? - hajtotta félre a fejet várakozásteljesen.
- Jaj, nem vagyok éhes, nem kérek semmit! - intett nemet Charlene. A hűtőhöz lépett, kivett egy üveg
vizet, aztán leült a nagy ebédlőasztalhoz.
- Miért? Olyan sovány vagy, enned kell!
Charlene mindig csodálkozva hallgatta édesanyja soványságról szóló eszmefuttatásait. Persze tény,
hogy Madleine Scott úgy nézett ki, mint a fejlett országok reklámarca: majd kicsattant az egészségtől,
finoman szólva is gömbölyű volt a termete, és már fiatal korában is számtalan férfi koslatott utána
tekintélyes méretű keblei miatt. Esze ágában sem volt soha fogyózni, mindig azt mondta: nem vagyok
nyúl, hogy répán éljek! Charlene viszont tíz kilótól bármikor szívesen megszabadult volna, rosszabb
napjain pedig tizenötre emelte ezt a számok Főleg akkor, ha - elvétve -, kezébe akadt egy divatlap a benne
pózoló, mosolytalanul bámuló, piszkafakülsejű lányokkal. Soha nem tudott lefogyni, pedig igazán sokat
mozgott. Az is igaz, hogy főleg nyáron, mikor a nagy melegben leginkább gyümölcsön élt, úszni járt, meg
kirándulni. Megint itt lenne az ideje... Ha tehette, lovagolt is. Milyen jó is az! - ábrándozott el, kinézve az
ablakon a sötétbe. Gondolataiból anyja hangja rántotta vissza.
- Hallod, lányom? Egyél valamit!
- Anya! - csattant fel a lány. - Tényleg nem kérek, köszönöm!
Madleine Scott hitetlenkedve csóválta a fejét. Mindig tudta, hogy a lánya furcsa teremtés, de néha a
szokottnál is lehetetlenebbül viselkedett.
- Nem lehel így élni, te gyerek!
- Jaj, anya, nem vagyok már gyerek! - csattant fel most már élesebb hangon Charlene.
- Tudom, tudom. De már épp ideje lenne, hogy találj magadnak valakit, és családot alapíts! Én a te
korodban már három gyereket nevettem!
Charlene elképedve nézett rá. Mindig lenyűgözte anyja észjárása, amivel a sült hústól a gyerekszülés
témájáig el tudott jutni, alig két percen belül. Hirtelen úgy érezte, hogy egy sokszor lejátszott és nagyon
megunt lemezt hall.
- Tudom - állt fel az asztaltól. Megpuszilta anyja homlokát. - Jó éjt!
Madleine értetlenül nézett utána.
Charlene kiment az ajtón és elindult a saját kis háza felé. Az ehhez hasonló jelenetekkel végződő
estéken azt gondolta, ha Brazíliába költözne, ott sem lehetne elég távol az anyukájától. Mindenképpen
olyan helyet kell találni, ahol nincs telefon. Sőt, esetleg a posta sem jár - morfondírozott Charlene, aztán
felnevetett. Szerette az édesanyját, csak éppen a szinte naponta visszatérő sirámai mentek az idegeire.
Bement a lakásba és ledobta magát a kanapéra. Itt legalább mindig megnyugodott. A lakást az utolsó
szögig ő találta ki és rendezte be. Ő szerette volna, hogy a nappali halványsárga színű legyen, a háló
barack, a konyha pedig foltos narancssárga. Gyönyörű bútorokat szerzett hozzá: a konyhába sötétbarna,
rusztikus stílusúakat, a sarokba pálmát állított, a plafonon lévő lámpára pedig narancsernyőt rakott. A
nappaliba egy extrém, kanyargós formájú narancsszínű kanapét helyezett el, ami nagyjából uralta is a
teret. A falra végig natúr színű polcot építtetett, ami szinte roskadozott a könyvek súlyától. A hálóban a
azonban ügyelt arra, hogy visszafogott, nyugodt színeket használjon. Oda egy hatalmas, natúr fenyőágy
került, a világoskék ágyneműből pedig több rendet is beszerzett. Imádott otthon lenni. Most is csak
csöndben bámulta a plafont.
Ám a megszokott terápia most mégsem működött. Ideges lett, mert úgy érezte, ha nem is a
gyerekkérdésben, de a magánélettel kapcsolatban igaza volt anyjának. Mindegy, ha nincs megfelelő
pasas, akkor nincs! - szögezte le magában körülbelül hatezredszer.
Jelentkezők akadtak volna, arra végül is nem lehetett panasza, de ott nem tartott, hogy válogatás nélkül
elfogadja a meghívásokat.
Azt suttogták róla a pletykás szomszédok, hogy nagyon kevély, túl sokra tartja magát. Charlene arra
gondolt: az ő mércéjükkel mérve valóban az. Nem elégítette volna ki, hogy otthon főzzön napi tizenhat
órát, nevelje a gyerekeket, miközben a férje a fotelban heverészik, és néhanap elkalapálja. Persze azzal is
tisztában volt, hogy máshogy látná a dolgokat, ha megtalálná az ideális férfit. De hogy megalkudjon
valakivel, aki csak annyira képes, hogy levágja magát a fotelba és ugráltassa őt? Na, ebből nem esznek! -
húzta mosolyra a száját a lány. Feltápászkodott, lezuhanyozott, majd bevackolta magát az ágyba. Még
alig múlt kilenc - nézett az órára, és abban a pillanatban el is aludt.

2. FEJEZET
- Hogy mondta, doktor úr? Mintha a szívinfarktus szót hallottam volna - hajolt előre a fotelban Adam
Bradford. Az arcán értetlen kifejezés ült. Merőn nézte az orvost és szuggerálta: mondja, hogy csak
viccelt. A korábban barátságosan világosnak tűnő rendelőt hirtelen szűknek, fenyegetőnek érezte. A
hatalmas, sötétbarna bútorok mintha rá akartak volna dőlni.
 - Adam, figyeljen rám! - dőlt hátra a székében John Roberts megnyugtatónak szánt mosollyal. - Azt
mondtam, ha sürgősen nem vonul pihenni, akár infarktust is kaphat.
- De miért? - értetlenkedett Adam. - Még csak harmincöt éves vagyok.
- Így igaz! - bólintott az orvos helyeslőn. - És mindent megtesz, hogy ne is legyen sokkal több.
Belenézett Adam rémült arcába, majd halványan elmosolyodott. Furcsa volt látni, ahogy a közel 190
centi magas, szőkésbarna, széles vállú, kisportolt férfi így megijed, de talán legalább valóban meghallja,
hogy mit mond neki. Mert amúgy nyilván fütyülne rá.
- Nézze, tudom, hogy sportol és próbál egészségesen élni. De a gép adatai szerint a szíve veszélyben
van. Kímélnie kell magát a stressztől.
- Kímélni! Jó vicc, doki! A tőzsdén dolgozom, ott nem nagyon kímélheti magát senki! - túrt bele sűrű
hajába Adam.
- Igen, tisztában vagyok vele. Ezért azt mondom, hogy vegyen ki néhány hét szabadságot, és pihenje ki
magát alaposan. Utazzon el, vagy tudom is én, mit csináljon, de hagyja abba ezt az észvesztő tempó! -
ütögette erélyesen öklével az asztalt az orvos.
- Néhány hetet, doki? Képtelenség, annyit nem hiányozhatok! - tárta szét karjait Adam.
- Akkor jobb, ha most eldönti: hiányolják önt néhány hétig, vagy jövő ilyenkorra szervezhetik a
temetését - közölte szigorúan az orvos.
Adam merőn nézett rá és tudta, hogy igaza van. Hetek óta nem érezte jól magát. Gyakran előfordult,
hogy levegő után kapkodott, vagy úgy érezte, mintha egy százkilós súlyt raknának a mellkasára.
A szokásos évi kivizsgálása ugyan még odébb lett volna, ám azt hitte, valami vírust kapott el, azért
kereste fel John Roberts doktort. Biztos volt abban, hogy kap majd valami gyógyszert, és dolgozhat
tovább napi tizenhat órát. Ehhez képest az orvos világosan megmondta: ha így folytatja, meghal.
- Adam, ismerem magát. Ha nem fogalmazok ilyen keményen, eszébe sem jut betartani a tanácsomat.
Tizenöt éve hozzám jár, panasza még nem lehetett a munkámra. Nagyon kérem, fogadja meg, amit
mondtam!
Adam rámosolygott az orvosra, majd felállt és kezet nyújtott.
- Viszlát, doki! Kösz a híreket, remélem, legközelebb jobbakkal vár.
Roberts doktor viszonozta a kézfogást, majd legyintett egyet, visszaült székére és a gépe felé fordult.
Amikor a férfi kinyitotta az ajtót, még utána szólt:
- Ugye, azért időben értesít, hogy milyen koszorút szeretne a sírjára!?
Adam hangos nevetéssel jutalmazta a morbid humort, majd távozott. Az utcán gondolataiba mélyedve
lépkedett. Tizenhét éve érkezett New Yorkba, hogy tanuljon az egyetemen. Egy texasi város, Amarillo
melletti farmról indult, és nagyon büszke volt magára, hogy egyes-egyedül jutott el idáig. Feltűnően jól
tanult, az utolsó évben már három állásajánlatot is kapott, miközben csoporttársai azon gondolkodtak,
érdemes volt-e egyáltalán egyetemre menni. Éles esze volt és kiváló matematikusagya. Ez utóbbit
egyébként hosszan találgatták szülei é barátai, hogy honnan örökölhette, mert a matek amúgy senkinek
nem volt az erőssége a környéken.
Hamar a tőzsdére került, ahol üstökösként tört előre. Brókerként a lelkét is kidolgozta és milliomossá
tette megbízóit. De persze ő sem panaszkodhatott. Ekkora pénznél már egy kis morzsányi részesedés is
hatalmas összeget jelent, így soha nem voltak anyagi problémái: senki nem keresett többet a
megbízóinak, mint ő, ebből következően senki nem keresett még csak közel sem annyi pénzt, mint Adam.
Igaz, nem akart nagy lábon élni, hiszen kisvárosi neveltetése azért nem veszett a múlt ködébe. Egy pici,
de modern garzonban lakott. Ahhoz viszont, hogy New Yorkban a kollégái elfogadják, adnia kellett a
külsőségek re. Szekrénye ezért tele volt Hugo Boss öltönyökkel, és még egy dioptria nélküli Gucci
szemüveget is készíttetett, hogy a megjelenése még komolyabbnak tűnjön. Nem mintha minderre
szüksége lett volna, hiszen esze vágott, mint a borotva, és az ügyfelei nagyra becsülték tudását. Értük
dolgozott, szinte mániákusan. Voltaképp - gondolkozott el - elég ritka nála a tizenhat órás munkanap. A
tizennyolc óra közelebb áll az igazsákhoz. Egyszer-egyszer előfordult, hogy haza sem ment. Hajnalban
ivott egy kávét, lezuhanyozott az emeleten lévő kis fürdőben és folytatta a munkát, mintha mi sem történt
volna...
Betelefonált a titkárnőjének és megkérte: az összes tárgyalását mondja la aznapra. Hirtelen megint
nehezebben kapott levegőt. Minden reggel járt ugyan kocogni és - a dokinak igaza volt - próbált
egészségesen étkezni, de már érezte, hogy ez kevés. Arról nem is beszélve, hogy gyerekkora óta szinte
betegesen rettegett a haláltól.
 Lassú léptekkel sétált a zsúfolt metropolisz utcáján. Néhány percen belül három rohanó ember is
nekiment, majd egy gyors bocsánatkérés után szaladtak tovább a dolgukra. Én is ilyen vagyok - döbbent
rá Adam utánuk nézve. Beült a kedvenc kávézójába, kért egy zöld teát. Mától ez váltja fel a napi három
kávét -, határozta el azon nyomban. Ha nem is mutatta, rendesen megijedt. Pihennie kell. Rendben, de
hol? - kergették egymást a gondolatok a fejében.
Ekkor felciripelt a telefonja.
- Helló, bébi! - hallott egy magas, vékony hangot. Vivien az. A majdnem-barátnője.
- Szia, Vivien, mi a helyzet? - dőlt hátra a székben Adam.
- Nem hívtál - panaszolta a lány.
Adam felvonta a szemöldökét.
- Mondtam, hogy hívni foglak? - érdeklődött.
- Nem! - váltott durcásra a nő hangja.
Adam most szinte látta maga előtt: gyönyörű arc, királynői termet és végtelen önzés. Persze, amikor
először meglátta egy partin, még nem tudta, milyen a természete. Viszont nagyon tetszett neki. Úgyhogy
nem nyugodott addig, amíg meg nem szerezte a telefonszámát. Az első hetek nagyon emlékezetesre
sikerültek, de azóta a férfi úgy érezte, mégsem az aranyhalat fogta ki a tóból, legfeljebb egy nagyon szép
pontyot. Az is igaz azonban, hogy mivel szinte semmi ideje nincs, a lány időnként talán jogosan hisztizik.
Mindegy, majd később kiengeszteli. A gyors, kegyetlennek tűnő megoldást választotta. Különösebb
reakciót nem várva csupán annyit közölt:
- Figyelj. Vivien! Elutazom néhány hétre.
Nem akarta megmondani, miért. Előbb tisztába kell jönnie magával, csak utána tud gondolkodni azon,
kinek mennyit mond el az okokból.
- Elmegyek veled! - ajánlkozott a nő.
Adam meghatódott.
- Nagyon kedves vagy, de nem lehet. Pihennem kell. Egyedül - nyomta meg az utolsó szót.
- Jaj, bébi! - nyafogott egy kicsit a nő, majd elhallgatott. Mivel Adam nem szólalt meg, folytatta.
- Miért nem viszel magaddal?
- Vivien, most mondtam. Kérlek, értsd meg, rendben?
- Na jó. De nem biztos, hogy itt leszek még, ha visszajössz - fenyegetőzött a nő.
Adam továbbra is hallgatott, ezért Vivien bontotta a vonalat.
Adam megvonta a vállát és lerakta a telefont az asztalra. Akaratos kislány... Most, hogy az élete került
veszélybe, hirtelen minden olyan messzinek, olyan kevéssé fontosnak tűnt. Hová kellene utaznia, ahol
biztosan nem lesz kitéve a stressznek? Szóba jöhetne számtalan egzotikus hely, de a lelke mélyén már
tudta a választ: haza akar menni. Haza, a kis tanyára, ahol felnőtt. Ott nem lehet semmi baj.
Kérte a számlát, majd visszasietett a tőzsdére. Azonnal a főnökéhezr ment. A hatalmas irodának faltól
falig ablakai voltak, lenyűgöző kilátással New Yorkra. Adamnek általában az jutott eszébe: bármit
megadna, ha reggelente ő is egy ilyen luxuskalitkába jöhetne dolgozni. A főnöke érdeklődve nézett rá,
valószínűleg azt várta, hogy Adam szokás szerint valami fantasztikus üzletről számol be. Ehelyett
azonban azt kellett hallania, hogy egyik kedvenc brókerének azonnal szüksége van két hét szabadságra.
Túlzás lenne állítani, hogy Denis Walker örült ennek a hírnek. Végül is évek óta együtt dolgozott
Adammel, s a szokásos ünnepeken kívül nemigen emlékezett olyan alkalomra, amikor a fiatalember
hiányzott volna a munkából. Szinte a jobbkezének tekintette, és biztos volt abban, hogy a jövőben ő lesz
az utódja. Ráadásul azért is aggódott, mert legalább három, nagyon fontos ügyfél Adamé volt.
- Mi lesz velük? - kérdezte szigorú arccal a brókertől.
- Természetesen nekik is szólok, és jó kezekben hagyom őket - felelte a férfi. - Denis, értsd meg, ki
kell szállnom egy időre!
- Hát, ha tényleg nincs más lehetőség... - sóhajtott fel Walker. - Azt javaslom, Cinthiára hagyd az
ügyfeleket.
Adam arca elkomorult. A vörös, karrierista nő valamilyen megfejthetetlen okból utálta őt. Mi lesz, ha
direkt árt neki vagy elront valamit?
- Muszáj? - nem osztotta meg kétségeit Denisszel, épp elég, ha ő aggódik. Meg aztán hiába is volna
minden szó. Ismerte a főnökét.
- Megbízom benne - válaszolta ellentmondást nem tűrően Walker. - Persze, ha nem akarsz szabadságra
menni...
 - Oké - tette fel a kezét Adam. - Majd igyekszem távolról is szemmel tartani - határozta el.
- Köszönöm, Denis.
Kiment az irodából és megkereste Cinthia Powellt. A nő barátságtalanul nézett rá. Módfelett
idegesítette a kék szemű, barna hajú, jó kiállású férfi.
- Szervusz, Cinthial Szeretnék kérni tőled valamit.
- Szó sem lehet róla! - mondta a nő és elfordult.
Adam grimaszolt egyet.
- Muszáj lesz, Denis kérte.
A nő olyan arcot vágott, mintha a fogát húznák.
- Rendben, Bradford, hallgatlak!
Adam hátán a hideg futkározott Cinthia stílusától, de mit tehetett volna, belevágott a mondókájába.
Elmondta, hogy két hétre elutazik, addig az ügyfeleit ráhagyja. Végigsorolta, kinek hol van befektetése,
mit szeret, miben bízik, mennyire igényli a személyes kapcsolattartást. A jeges arckifejezés lassan eltűnt a
nő arcáról és helyét tartózkodó mosoly vette át. Hosszú ideje arra várt, hogy nőként bizonyíthasson egy
ilyen talpig macsó világban, mint amilyen a tőzsde. És most a kis kedvenc maga kényszerül rábízni ilyen
fontos feladatokat!
- Oké, Bradford. Olyan jó leszek, hogy az ügyfelek nem is akarnak majd visszakapni téged - fordult
vissza gépéhez a nő, aki a maga részéről befejezettnek tekintette a társalgást.
- Szerfelett csodálkoznék - mormolta Adam.
A nő szeme megrebbent, talán meghallotta a rosszmájú megjegyzést, de nem reagált. Adam
visszament az asztalához és felhívta ügyfeleit. Elmondta, hogy nem lesz két hétig, addig Cinthia Powell
tartja majd velük a kapcsolatot.
A milliomos nehéz emberfajta, legalábbis a tizedik telefon után Adam erre a megállapításra jutott.
Mind azt gondolta, hogy amiért a neki keresett pénzből Adam részesedést kap, mindjárt a tulajdona is
egyben. Lehet, hogy miattuk kerülgeti az infarktus? Hárman közülük - a legnehezebb ügyfelek - úgy
elkeseredtek a hír hallatán, mint egy gyerek, akitől elveszik a nyalókát. Mindannyian azt kérték tőle, hogy
naponta jelentkezzen be náluk, s Adamnek sok idejébe és verítékébe tellett, míg elmagyarázta nekik: a
szabadságnak az a lényege, hogy az ember pihen, lógatja a lábát és nem telefonál az ügyfeleknek.
Megesküdött rá, hogy Cinthia kiváló munkatárs és mindent profin végez - bár ő ebben csak bízott,
semmint tudta. Egyszer - a sokadik telefonnál - megingott, és azt gondolta, egyszerűbb lenne nem
kínlódni ezekkel a magyarázatokkal, hanem inkább maradni, és továbbra is szorgalmasan dolgozni. De
aztán felszívta magát: pihenni neki is kell, különben csak lábbal előre viszik ki innen... Később
összeállított Cinthiának egy feljegyzést az ügyfelekről, futó részvényeikről. Néhány megjegyzést is
mellékelt: ki mikor igényli, hogy bejelentkezzen nála a bróker.
Természetesen már este nyolc óra volt, mire végzett. Lerakta az aktát Cinthia asztalára. Összekapta a
holmiját és kisétált az épületből Járhatott volna autóval, hiszen amint összegyűlt rá a pénze, vett magának
egy Porschét - ez volt élete nagy álma. Viszont azt is tudta, hogy aki New Yorkban saját jószántából
autóba ül, valószínűleg őrült: Akármilyen hatalmas város is a Nagy Alma a maga tízmillió lakosával, még
sincsenek nagy távolságok. Metróval bárhová el lehetett jutni, az ő lakása pedig még csak nem is volt
messze a tőzsdétől. A szíve megszakadt ugyan a kis fekete autóért, ami így a garázsban vesztegelt, de
legalább hétvégén, ha néha kimozdult a városból, akkor meghajtotta.
Lassan kisétált a metróhoz és felszállt az érkező szerelvényre. Felhívta az anyját, hogy elmondja:
hazamegy. Laposan pislogott körbe, a körülötte állókra, hiszen Emily Bradford a hírre olyan
örömsikolyokat hallatott, mintha bajban lett volna. Egy magas, vékony nő óvatos pillantásokat vetett
Adamre. Amikor a férfi ránézett, elkapta a tekintetét. Adam zavartan lesütötte a szemét.
- Nem, anya, nem lesz gond. Majd bérelek egy kocsit a reptéren. Igen, hazatalálok egyedül is, te csak
ne aggódj - suttogta a telefonba, és elátkozta a pillanatot, amikor kezébe vette a mobilt a tömött metrón.
Összepattintotta a kis ketyerét, zsebre vágta, és leszállt a hatodik megállónál.
Pár percnyi séta után már otthon is volt. A garzont a lakberendezők, valószínűleg az egyedülálló
férfiak álmának nevezték volna: tele volt fekete és fehér bútorokkal, a két szín harmóniáját pedig csak a
fém műszaki holmik törték meg. Gyönyörű kis lakás volt, de roppant hideg, tartózkodó hangulatú. Adam
nem bánta, így tetszett neki. Nem volt híve a cirádás bútoroknak, a túldíszített lakásoknak. Amúgy meg
nem keveset fizetett egy lakberendezőnek, hogy stílusosra és divatosra tervezze otthonát - tehát így jó,
ahogy van. Leheveredett a fekete kanapéra, feje alá rakott egy fehér kispárnát és tárcsázta a repülőteret.
Foglalt egy jegyet a másnap reggeli texasi járatra. S ha már úgyis vonalban volt, kért egy reptéri taxit
hajnali fél hétre. Elégedetten lerakta a telefont és elfészkelődött az ágyon. Kinyújtóztatta tagjait, mély
levegőket vett és élvezettel lehunyta a szemét. Szóval ilyen a szabadság. Ami azt illeti, nem is olyan rossz
dolog...

3. FEJEZET
Adam a telefon erőszakos csengésére riadt. Értetlenül nézett körbe. Ott feküdt a kanapén, ahová előző
este leheveredett. A telefonért nyúlt.
- Jó reggelt, uram. Végre, hogy felvette! A taxitásaságtól vagyok, itt állok a háza előtt - hallotta a
mély, borízű hangot.
Adam érezte, hogy mindjárt megüti a guta. Jobbára arra sem emlékezett, hol van. Aztán lassan
felfogta, hogy tartozik magának egy fogmosással, egy zuhannyal és egy csomagolással.
- Úristen! Tud várni negyedórát? - kérdezte legkedvesebb hangján.
- Hát, várhatok éppen, de az nem lesz olcsó! - válaszolta a sofőr.
- Sejtettem - nyomta le Adam a telefont.
Berohant a fürdőszobába, lezuhanyozott, majd fogat mosott. Végre embernek érezte magát. Odament
az apró gardróbszobához. Felvett egy szövetnadrágot, egy világoskék inget és egy zakót. A padlóról
felkapta az utazótáskáját és beledobálta drága, márkás ruháit. Anyám elájulna, ha látná - mosolyodott el
magában. Lezárta a táskát, orrára biggyesztett egy napszemüveget, majd kilépett a lakásból és bezárta az
ajtót. Lerohant a lépcsőn és bevágódott a taxiba. Szótlanul odanyomott a sofőrnek egy húszdollárost
hálája jeléül, aztán kényelmesen hátradőlt az ülésen.
Csodálkozva nézett ki az ablakon. Igaz, hogy korán járt dolgozni, de ilyen kora hajnalban még nem
látta a vártast. A nap épphogy felkelt, arany ragyogással vonta be az utcákat, elfeledtetve, hogy a
hatalmas metropolisz személytelen, és lakói gyakran csúfnak látják. Furcsa lett volna, ha New York utcái
üresek, nem is voltak azok. Ez a város soha, de soha nem alszik. Most komoly arcú emberek siettek a
dolgukra, sarki kávézóból két csitri lépett ki gőzölgő péksüteménnyel a kezében, Adam elmosolyodott és
lehunyta a szemét.
Húsz percen belül kiértek a reptérre. A bajszos sofőr nem volt valamilyen segítőkész, még a csomagot
sem emelte ki az ülésről, sőt, el sem mozdult a helyéről. Adam nem lepődött meg. Ennyi New Yorkban
töltött év alatt megszokta, hogy itt mindenki a maga dolgával foglalkozik. Besétált a várócsarnokba, a
pulthoz, hogy átvegye a jegyét. Homlokára tolta a napszemüveget, a kiszolgálónál álló, kedves mosolyú
lánya arckifejezését látva pedig azonnal leszögezte magában, hogy jó ötlet volt. A fiatal nő ugyanis úgy
festett, mint aki mindjárt elájul. Egyáltalán nem nézett másfelé, csak Adam kék szemébe. Zavartan
mosolygott, de aztán mégis sikerült kiállítania a jegyet, s ezt a férfi egy szívdöglesztő mosollyal köszönte
meg. A lány lába megremegett. Ahogy Adam továbbment, a nő még áthajolt a pulton, majdnem
nekiütközve a következő utasnak.
Adam feladta a csomagját, majd becsekkolt és a büféhez sétált. Rutinból kávét akart kérni, aztán
meggondolta magát, eszébe jutott előző napi fogadalma. Teát rendelt és leült. Van még bő háromnegyed
órája az indulásig. Körbenézett, mit csinálhatna. Aztán rájött: hazamegy, de semmi ajándékot nem vett a
születnek. Gyorsan megitta hát a teát, aztán portyázni indult a butikok között. Édesapjának talált egy
gyönyörű albumot a középkorról, anyjának pedig egy selyemsálat. Nem valószínű, hogy hordani fogja, de
legalább örül majd.
Hamar elszaladt az idő a vásárolgatással, már szólították is a houstoni járat utasait. Adam beállt a
sorba, majd megkereste helyét az első osztályon és leült. Bekötötte magát és szinte azonnal elaludt. Ez
volt a kifejlesztett és eddig legjobbnak bizonyult ellenszere, repülni ugyanis nem nagyon szeretett. Még
kisgyerek volt, amikor megnézett néhány repülőszerencsétlenségről szóló filmet, azóta nem szívelte a
gépmadarakat.
Arra ébredt, hogy süllyed a gép. Ránézett az órájára és felsóhajtott: nem zuhannak, a texasi Houstonba
értek. Akkor nyugodott meg teljesen, amikor landolás után megállt a gép. Magához vette az ajándékokat,
majd a többi utassal együtt kiszállt. A csomagkiadóhoz sétált. Harminc perc múlva fogott gyanút, amikor
mindenki más megkapta már a bőröndjét. A szállítószalag elejére nézett és látta, hogy megjött az ő
csomagja is. Egyre nagyobb szemekkel nézte és rádöbbent: jobb lett volna, ha nem kerül elő a táska. Az
ugyanis, ami közeledett a szalagon, legfeljebb nyomokban emlékeztetett bőröndre. A szétszabdalt,
összevissza vagdosott táskát Adam lekapta a szalagról. Az egyik hatalmas lyukon benyúlt és kihúzott egy
sötétkék cafatot. Néhány órája ez még a legjobb Hugo Boss nadrágja volt...
Odavágtatott az információs pulthoz és rádobta a táskát.
- Megmagyarázná, mi ez? - kérdezte ingerülten az ott ülő középkorú, bajszos férfitól.
- Táska, nem? - rántotta meg a vállát az egyenruhás.
Adam arra gondolt: ma nincs valami nagy mázlija a bajuszos emberekkel. Biztos mindannyian bal
lábbal keltek.
- Természetesen az, méghozzá az enyém. Viszont néhány óraival ezelőtt, amikor New Yorkból
indultam, még nem így nézett ki. Tud erre elfogadható magyarázatot adni?
- Hát, hosszú az út, bármi megtörténhetett - mondta sejtelmesen férfi.
Adam biztos volt benne hogy közeledik a beígért szívroham. Nyugi! - mondogatta magának.
- Ember! Ebben körülbelül ötezer dollárnyi ruha volt! Tudja, mennyi az? - Fújt egyet. - Na, akkor
adjon egy űrlapot! - csapott a pultra.
A bajuszos morogva elfordult, majd elé rakta a panaszpapírt. Adam kitöltötte, aláíratta az
egyenruhással és elrakta a másodpéldányt. A cafatokban lógó bőröndöt megfogta és átsétált az
autókölcsönzőhöz. Szerencsére itt nem volt gondja, alig negyedóra múlva a kis Ford keresésére indult a
parkolóban. Szívesen bérelt volna valami nagyobb, jobb kocsit, de válogatni nem lehetett: azokat már
elvitték. Pár perc alatt megtalálta az autót. Egy lazacrózsaszín, gyöngyházfényű Ford várt rá.
- Hát, ez nem az én napom - nevetett fel Adam tehetetlenül. Ami azt illeti, ennél rondább színű autót
már rég látott. Berakta a táska maradványait a hátsó ülésre és kihajtott a parkolóból. A repülőtértől másfél
óra az út hazáig. Nem kapcsolta be a légkondicionálót, inkább lehúzta az ablakot, hogy érezze a friss,
tavaszi szelet. Bekapcsolta a rádiót. Jó zenét keresett, aztán az útra koncentrált. Nem kímélte a kis autó
motorját, hajtotta, amennyire csak a sebességhatárok engedték. Szívesen ment volna még gyorsabban, de
sajnos tapasztalatból tudta, hogy a rendőröknek nem a gyorshajtók a kedvencei. Egyszer nem kevesebb,
mint százdolláros büntetést szabtak ki rá, amikor kipróbálta a Porschét. Adam szó nélkül befizette, azóta
azonban figyelt a táblákra.
Ahogy közeledett a farmhoz, szíve hevesebben vert. Ugyan minden ízében városi ember lett, de az
emlékei, a gyerekkora ide kötötték.
Hirtelen meglátott az út szélén egy furgont, amelynek az egyik ajtaja nyitva volt. Egy nő hajolt be az
ülésre. Legalábbis a formák alapján Adam feltételezte, hogy egy nő az. A férfi lassan a fékre lépett és
kedvtelve nézte a gömbölyű popsit.
Néhány év a városban, és teljesen elfelejtettem, hogy a nőknek formája is van - nevette el magát, és
levette a szemüvegét. A nő hátrébb lépett és teljes valójában előbukkant. Szép arcú, dús keblű szőke
nézett megrovón Adamre, aki viszont kedvesen elmosolyodott, majd megállt. Lehúzta a jobb oldali
ablakot és áthajolt az ülésen.
- Tudok segíteni, kisasszony?
- Persze, uram, azzal nagy szívességet tenne, ha továbbhajtana - jelentette ki határozottan a nő,
visszafordulva a kocsija felé.
Adam felvonta a szemöldökét, aztán megrántotta a vállát. Felhúzta az ablakot, visszatolta
napszemüvegét az orrára és újra gázt adott. Pár perc múlva megállt a családi ház előtt. Anyja kiabálva
szaladt elé és a nyakába ugrott. Fiával mindig nagyon jó volt a kapcsolata, apja szerint talán túlságosan is.
Gyakran ugratta azzal a feleségét, hogy az igazi szerelme a fia. Szerencsére ő is túlságosan ragaszkodott
egy szem fiához, így ez a csupán félig-tréfa nem fajult ádáz versengéssé.
- Szia, anya! - mosolygott Adam és átölelte Emilyt.
Bekísérte a házba, leültette anyját a konyhába. Emilynek még a könnye is kicsordult. Tizenhét év alatt
legfeljebb jeles alkalmakkor találkozott a fiával, akkor is csak rövid időre. Nem tudta, hogy most meddig
marad, de boldog volt, hogy egyáltalán látja.
Emily ránézett a táskára és elakadt a lélegzete.
- Mi ez, gyerekem?
- Ja, azok a ruháim - vigyorgott Adam. - Akadt egy kis gond a gépen. Úgyhogy délután bemegyek
Amarillóba, veszek néhány holmit. Ez viszont a tied - vette elő a selyemsálat, amit anyja szeretettel
végigsimított. - Kérlek, viseld, azért hoztam.
- Jól van, kisfiam - felelte Emily, és Adam már tudta, hogy ez is a szekrény mélyén végzi, mert anyja
túlságosan félti.
 - Anya, láttam egy szőke nőt egy furgonnal, itt kint, az úton. Nem tudod, ki az? - kérdezte mintegy
mellékesen Adam.
Emily rápillantott a fiára.
- Szőke nő? Á, tudom! Biztos Charlene Scott volt!
Adam megdermedt.
- Nem létezik. Charly Scott: hórihorgas, lapos, fogszabályozás kamaszlány. Tudom, tisztán emlékszem
rá.
- Na igen kisfiam, tizenöt éve még úgy nézett ki - nevetett az anyja. - Ébresztő, eltelt egy csomó idő!
Charlene állatorvos lett, a lovakhoz hívtan. Gondoltam, hogy mostanában érkezik.
Adam töltött magának egy teát és a pultnak dőlve kortyolgatta. Ez a szexbomba lenne Charly? A
gyerekkori barátainak húga, akit még az ősidőkben korrepetált matekból? Bár, a feleselésből azonnal
rájöhetett volna, Charly nyelve mindig fel volt vágva... Ki számított rá, hogy találkozik vele? Rég nem
látta... Akkoriban pedig még nem volt szőke és ilyen vonzón kerek. A szeme, mondjuk, mindig szép volt.
Adamnak az elmúlt években meglehetősen sok nővel volt viszonya, de visszagondolva, első ránézésre
egyik sem indította be a fantáziáját annyira, mint most Charly. Illetve Charlene. Most már igazi nő, jár
neki ez a nőies név is.
Emily csendben figyelte elgondolkodó fiát és somolygott magában. Ha Adam azt hiszi, hogy a
mellékesnek szánt kérdésekkel elaltatja a figyelmét, hát nagyon téved!
Kopogtak az ajtón. Emily felugrott és kinyitotta a jövevény előtt.
- Helló, Emily! Nem késtem el, ugye? - lépett beljebb Charlene mosolyogva. Adott egy puszit az
asszonynak, aki kézen fogta és bevezette a konyhába.
Adam kifejezéstelen arccal álldogált. Charlene szíve ugrott egy nagyot. Szóval abban a rettenetes színű
kocsiban ez a fickó ült. Azt a mindenit! - mérte végig lopva. Nagyon magas, láthatóan izmos, elegánsan
öltözött férfi. Minden rendben van rajta - nyugtázta a lány magában. Belenézett az elképesztően kék
szemekbe és hirtelen valami távoli emlék rohanta meg. Nem tudta, mi az, de ezt a gunyoros szemvillanást
ismeri...
- Charlene, emlékszel Adamre? - kérdezte ártatlan képpel Emily.
- Adam? - kérdezett vissza hitetlenkedve Charlene. - Hát persze! Hogy is felejthettem volna el? Kinek
van még a világon ilyen kék szeme?! Adam, hogy kerülsz te ide?
- Neked is szia, Charly! Örülök, hogy látlak! - Adam hiába határozta el, egyszerűen képtelen volt a
„felnőtt" nevén szólítani a lányt. Pedig a szűk farmerban, fehér topban, törpesarkú csizmában és
farmerdzsekiben érkező nő távolról sem hasonlított a fogszabályzós kamaszra.
- Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. Te is? - nyelt egy nagyot Charlene.
Kellemetlenül érezte magát, újra kislánynak tűnt a saját szemében, aki képtelen bármi vicceset
mondani a fiúnak, aki tetszik neki. Túl sokszor történt meg ez vele ahhoz, hogy tudomást se vegyen róla.
- Persze - bólintott mosolyogva Adam. Anyjának semmiképpen sem akarta elmondani, hogy pontosan
miért is jött haza, és Charlene-nek sem sürgős megtudnia.
- És meddig maradsz? - kérdezte a lány olyan hangsúllyal, mintha nem is igen érdekelné. Pedig sajnos
ez nem így volt.
- Hát, még nem tudom. Egy vagy két hét - vont vállal a férfi.
- Charlene, ráérsz délután? - érdeklődött Emily, továbbra is ma született bárány arckifejezéssel. - Nem
kísérnéd el Adamet a városba? Nézd, a gépen szétszabdalták a ruháit, nincs mit felvennie. Tudod,
rengeteg a dolgom, ráadásul én sem voltam ezer éve Amarillóban, azt sem tudom, mit hol lehet kapni -
darálta szünet nélkül az asszony.
Adam kezében megbillent a bögre, Charlene-ról anyjára kapta tekintetét.
- Anya, be tudok vásárolni magamnak!
- Végül is ráérek - felelte Charlene szintre egyszerre Adammal. Elpirult és lehajtotta a fejét. Miért kell
nekem pirulnom, amikor ezt a hólyagot ismerem születésem óta? - futott át az agyán.
- Ne érts félre, Charly, örülök, ha elkísérsz, de nem akarlak feltartani - helyesbített Adam, és mosollyal
a szája szegletében nézte a kétségkívül zavarban lévő lányt. Az, hogy Charlene lehajtott fejjel álldogált,
remek alkalom volt Adamnek arra, hogy felmérje egyéb adottságait. Figyelemre méltó - szögezte le
magában, aztán észrevette anyja kutató tekintetét és elszégyellte magát.
 - Nos, Charly, akkor eljössz velem? - kérdezte, jóvátételként nagyon kedves mosolyt villantva. - Már,
ha nem szégyelled a rózsaszín Fordot.
Charlene felnevetett és végre Adamre nézett.
- A lovaitok után ráérek.

4. FEJEZET
Charlene elindult kifelé, az istállókhoz. Útközben odébb rugdalt néhány kavicsot. Épp ezt csináltam
gyerekkoromban – gondolta táskáját lóbálva. Nyugtalanította a férfi felbukkanása.
Felrémlett előtte egy emlék, még kiskorából. Tizenkét éves lehetett, szőke, madárcsontú leányka.
Adam átment hozzájuk, hogy segítsen neki matekból. A fiú kitűnő tanuló volt, a real tárgyak igazán az ő
világához tartoztak. Természetesen Charlene nagyon gyenge volt számtanban, de ha jó lett volna, akkor is
eltitkolja, mert így hetente kétszer láthatta Adamet anélkül, hogy a testvérei gyötörték volna. Azelőtt is
sokat találkoztak, hogy Charlene anyja megkérte volna fiai barátját, segítsen a lányának, hiszen az egyke
Adam sok időt töltött Charlene bátyjaival.
Adam leült a kislány mellé és türelmesen magyarázni kezdte neki az egyenleteket. Charlene agya
nagyjából a kettő meg kettő, betanulásakor sztrájkba lépett, és azóta sem szívesen fogadott be új számtani
dolgokat. Így aztán, miután pár percig meredten nézte a könyvet, óvatosan oldalra fordította a fejét és
figyelni kezdte a felolvasó fiút. Tizenhét évesen Adam nagyon helyes srácnak számított, sok lány szerette
volna, ha ők is láthatják a sulin kívül. Szóval, Charlene-t elringatta a fiú mély hangja, és álmodozva nézte
profilját. Egyszer csak Adam hozzá fordult és halkan, de határozottan annyit mondott:
- Charly, ha nem figyelsz, hiába magyarázok. Tudtommal nincs rám írva a leckéd.
A kislány szeretett volna a föld alá süllyedni, hogy soha többet ne kelljen ilyen helyzetbe kerülnie.
Adamnek igaza volt, Charlene pedig akkor megtiltotta magának, hogy bármikor is gondoljon rá. Igaz,
hogy ez nem sikerült, de Adam ezt soha nem tudta meg. A lány számára kellemetlen epizódot sem
emlegette, egyetlenegyszer sem.
A fiú amúgy mindig igazi lovag volt a lány szemében, ami errefelé, a texasi farmokon meglehetősen
ritka dolog volt. Itt nem volt szokásban, hogy egy „nagyfiú" kedves legyen egy kislánnyal, Charlene
éppen ezért díjazta nagyon a fiú viselkedését. Adam nagyon jól kijött Charlene ikerbátyjaival, Tonyval és
Guyjal, amit mindenki furcsállt, hiszen Adam udvarias, csendesebb fiú volt, míg az ikrekhez képest -
ahogy édesanyjuk sokszor mondogatta - a sátán legfeljebb gőgicsélő barika lehet. S az ikrek gyakran túl is
lőttek a célon. Például miattuk mondott fel zokogva a kémiatanárnő, akinek szertárát egyetlen óra alatt
sikerült felrobbantaniuk, kísérlet címén. Az irodalomtanár az igazgatóhoz szaladt, mert az ikrek vagy
húsz jancsiszöget szúrtak autója gumijába, miután rossz jegyet kaptak egy dolgozatra. Ezt egyébként nem
sikerült rájuk bizonyítani, de mindenki tudta, ki volt a tettes. Szóval rengeteg intőt kaptak, mégsem rúgták
ki őket, hiszen alapvetően jól tanultak. Csak éppen tízszer annyit voltak iskolában, mint kortársaik, mert
annyi délutáni pluszfeladatot kaptak „csínyeikért" cserébe.
Gonosz tréfáiknak nemegyszer a húguk is áldozatává vált. Például amikor rágót ragasztottak hosszú,
szőke hajába, amit aztán rövidre kellett vágni. Charlene napokig zokogott és tőle szokatlanul nekiment a
két, nála jóval erősebb fiúnak.
De leginkább azzal szerették őt cukkolní, hogy szerelmes Adambe. Amikor Adam jelen volt, nem
hozták fel a témát, mert ő mindig kiállt a kislány mellett, nem engedte, hogy az ikrek bántsák. Charlene
pedig nagyon hálás volt ezért Adamnek, hiszen így sok kellemetlenségtől megmenekült. Persze nem volt
nyugodt az élete, hiszen Adam mindemellett rengeteget ugratta. Ám mégis nagyon fontos része lett
Charlene életének, aminek csak akkor szakadt vége, amikor a fiú elment egyetemre. Egy ideig még írt, az
első hazalátogatáskor elment Scottékhoz is, lekezelt a fiúkkal, megölelte a kislányt, de aztán lassanként
elmaradtak a levelek, megszűntek a látogatások és megszakadt a kapcsolat.
Charlene sokat sírt akkor, hiányzott neki a fiú. Később, nem lévén más választása, elfogadta a
helyzetet. És Adam most teljesen váratlanul előkerült!
Charlene nem akarta bevallani magának, hogy szívdöglesztőnek találja a férfit, de nem is tagadhatta,
hogy igazán szép példány lett belőle. Igaz, neki régen is tetszett, ám mennyire más egy nagy kamaszfiú,
mint egy érett férfi!
Az istállóban ott ácsorgott Bradfordék két lova. George Bradford, Adam apja öt éve határozta el, hogy
lovakat akar tartani, akkor szerezte be a két angol telivért. A lovak papírjain feltüntetett cirkalmas, hosszú
nevel: képtelen lett volna bárki is megjegyezni, ezért - vérvonalukra való tekintettel - George Ladynek és
Lordnak keresztelte őket, ennél többet nem bajlódott a névadással. Charlene mindkét lovat imádta, bár
Lordot egy kicsit jobban. Őt gyakran kapta kölcsön a Bradford szülőktől, sok kirándulásra indultak
együtt. A lovak gyógyítása, formában tartása pedig érkezésük első pillanatától fogva az ő feladata volt,
amit örömmel végzett minden alkalommal.
Charlene belépett az istállóba, lerakta táskáját és kivett belőle egy hajgumit. Rögtönzött kontyba
kötötte hosszú haját.
- Sziasztok, szépségek! - köszönt be a lovaknak. Lord helyeslő nyerítéssel köszöntötte kedvenc
lovasát, míg Lady finom szempilla-rebegtetéssel üdvözölte Charlene-t.
A lány odalépett a ménhez, hatalmas fejéhez dugta arcát és mélyen beszívta ismerős illatát. Lord
szívhez szóló szuszogással hálálta meg a kedvességet, farokcsapkodással viszonozta a köszönést. Charlen
óvatosan megütögette a ló orrát, majd előbányászott a táskájából egy almát és Lord szájába dugta. Lady,
akinek kedvenc csemegéje az alma volt, ennek láttán feladta messze földön híres angol tartózkodását és
úrihölgytől a legmesszebbmenőkig méltatlanul kapálni kezdett első lábaival. Charlene felnevetett.
- Igenis, kisasszony, itt az öné is - adta a kanca szájába a másik almát. Összesen négyet hozott, a másik
adagot a vizsgálat után tervezte odaadni a jószágoknak. Szerencsére nem volt baja a lovaknak, csak egy
rutinellenőrzésen kellett átesniük. Charlene lerakta táskáját, majd kinyitotta Lord boxát és óvatosan, a
lóhoz végig kedvesen beszélve bement hozzá. Nem félt, de bármikor előfordulhat, hogy a ló megijed
valamitől, akkor pedig Charlene súlyos sérüléseket is szenvedhet. Beállt a ló mellé, óvatosan
végigsimította az oldalát és a nyakát. Ellenőrizte a patáit, megnézte a fogait, bár ezt Lord nem nagyon
szerette, és próbálta felfelé húzni fejét, de Charlene-en már nem tudott kifogni, hiszen ismerte ezt a
trükköt. Lord oké, lássuk Ladyt - ment át a másik boxba. Lady igazi, gyenge idegzetű angol hölgy volt,
nemigen szerette, ha matatnak rajta. Így aztán az apró karám nyújtotta lehetőségeken belül,
meghazudtolva ötmázsás versenysúlyát, próbálta kicselezni Charlene kezét. Az orvosnál tízpercnyi
hiábavaló próbálkozás után elszakadt a cérna.
- Ne féltsd már ennyire a lányságodat! Maradj nyugton egy kicsit! - kérte tőle emelt hangon. Lady
megvető pillantással nézett rá és nem állt meg. Kicsit még odébb táncolt.
- Segíthetek? - hallotta Charlene a sarokból.
- Jézusom! - kapott a szívéhez rémülten. Odanézett. Naná, hogy Adam állt a sarokban szemtelen
mosollyal.
- Persze, éppen úgy vagy öltözve - mondta gúnyos mosollyal Charlene, végigmérve a szövetnadrágot
és a zakót. - Megkérhetlek, hogy máskor ne hozd rám a frászt?
- Megpróbálom. Na, engedj oda! - lépett be a férfi a boxba.
Charlene úgy érezte, beszűkült a világ: a magas, széles vállú férfi és az ötszáz kilós ló mellett szinte
még levegőt is alig kapott. De ami a legbosszantóbb volt számárra, hogy Adam óvatos érintésére Lady
láthatóan elalélt. Charlene gyorsan végigtapogatta a lovat, megnézte a patáit.
- Megnézném a fogát, ha lehet - állt Adam mellé. Nem akart addig Lady pofájához nyúlni, amíg Adam
keze ott van. Jobb a bajt elkerülni, nem igaz?
- Csak tessék! - lépett hátrébb Adam.
Charlene megnézte Lady fogát, de erőltetnie kellett, hogy arra koncentráljon, amit csinál, mert minden
idegszálával a férfit figyelte. Minden figyelmeztetés nélkül hátrafordult, de Adam kifejezéstelen arccal
nézett a bejárat felé. Charlene cseppet csalódott volt, abban reménykedett, hogy a férfi őt bámulja, és
akkor legalább leteremthette volna.
- Rendben vannak a lovaitok, édesapád nagyon jól tartja őket - jelentette ki kilépve Lady bokából.
Lehajolt a táskájához és elővette a másik két almát. Most az elsőt adta Ladynek, a másodikat pedig
Lordnak. Kibontotta a kontyot és rájött, hogy hajában ott tanyázik egy szalmaszál. Kissé elpirulva kihúzta
belőle. Adam elmosolyodott.
- Pedig jól állt! - Félrehajtott fejjel nézte a lányt, aki zavarában legszívesebben a föld alá bújt volna. -
Biztosan nagyon jó állatorvos vagy, Charly.
- Azt mondják - vonta meg a vállát Charlene. - Na, kell ruhát venni neked?
- Persze, jó, hogy mondod! - csapott a homlokára Adam. - Egy szál alsógatya nem sok, annyim sincs.
- Ez egy kicsit több információ, mint amire kíváncsi lettem volna - mosolygott Charlene. - Oké, egy
kézmosás után készen állok a kalandra.
 Néma csöndben visszaballagtak a házhoz. Charlene szeretett volna fiatalabb vagy öregebb lenni, hogy
ne kelljen itt sétálnia ezzel a veszélyesen jóképű férfival, lassan ráébredt, hogy valószínűleg rossz ötlet
volt a közös vásárlás. De most már mit tehetne, megígérte, hogy elmegy. A Bradford-házban megmosta a
kezét.
- Figyelj, Adam, mégis jobb, ha nem azzal a lazacszínű borzalommal megyünk - intett fejével Charlene
a kis Ford felé. - Régi ismeretségűnkre való tekintettel elviszlek a kocsimon.
- Oké, kösz - bólintott egy mosoly kíséretében Adam. Édesanyja, Emily elfojtotta vigyorát, és úgy tett,
mint aki minden idegszálával a mosogatásra koncentrál.
- Készen állok - fűzte hozzá a férfi.
Charlene elbúcsúzott Emilytől, aki mosolyogva integetett utánuk az ajtóból.
- Charlene, vigyázz a fiamra!
Adam szeretete hirtelen megcsappant édesanyja iránt, és érezte, hogy lángolni kezd a füle. Charlene
élvezte, hogy végre fordított a helyzet, de nem szólt semmit, csak bemászott az ülésre.
- Nyugi, az anyák ilyenek - mondta, amikor végre megesett a szíve az ablakon kifelé bámuló férfin.
- Tudom - fordult felé mosolyogva Adam. Az arca azonban semmilyen egyéb érzelmet nem árult el.
Charlene igyekezett erősen az útra figyelni.
- Nagyon jól vezetsz - mondta elismerően Adam.
Charlene bólintott.
- Köszönöm. Már tizenhárom éve van jogosítványom, úgyhogy volt időm gyakorolni.
- Tényleg, én még sosem láttalak vezetni. Nem is törtél soha kocsikat? Mert amennyire emlékszem,
Tony és Guy rendszeresen megkoccantották a szüleitek autóját. Szegény jószág, rettenetesen nézett ki,
szerintem nem volt egyetlen ép alkatrésze sem! - nevetett fel Adam az emléken. Az is eszébe jutott,
amikor az egyik kocsitörés után kétségbeesve hívták az ikrek, hogy segítsen visszarakni a leesett
lökhárítót. Adam akkor érezte meg, mit jelent a barátság, hiszen egész éjjel segített nekik pofozgatni a
járgányt, mire napkeltére nagyjából rendbehozták. Legalábbis annyira, hogy a szüleik elé merjenek állni
vele azzal a mesével, hogy valami ámokfutó összetörte a ház előtt. Rögtön meg is osztotta emlékeit a
lánnyal.
- Emlékszel, milyen ártatlan arccal és nagy szemekkel hazudtak a mamád arcába? Elképesztőek
voltak! El sem tudták hinni, hogy valaki nem veszi be a meséjüket. Pedig anyukádra emlékszem: ő nem
hitt nekik.
Charlene vele kacagott, hiszen ő is emlékezett, milyen volt, mikor az irtatlan arcú ikrek egyetlen
szemhunyásnyi alvás nélkül voltak kénytelenek iskolába menni.
- Ők teljesítették a sátánnal aláírt szerződésükben foglaltakat, ez kétségtelen. Én jó kislány voltam,
nem törtem kocsit, és amint lehetett, vettem magamnak egyel. Tudod, én olyan gyerek voltam, akire
büszkék lehettek a szülei.
- Azok is, remélem! - nézett kutatón Adam Charlene-re.
- Apa igen, anya jobban örülne, ha hat gyerekem lenne. - vont vállat Charlene. - Szerinte csak az
időmet pocsékoltam a tanulással, a munka pedig végképp érthetetlen számára. Egyszer talán majd megért
- nézett ki az ablakon szomorúan.
Pillanatnyi szünet után Adamhez fordult.
- Veled mi történt az elmúlt évek alatt?
- Elvégeztem az egyetemet, aztán a tőzsdére mentem dolgozni. Bróker vagyok New Yorkban - felelte a
férfi.
- Igazi városi yuppie vált belőled, mi? - kérdezte a lány enyhe megvetéssel a hangjában.
- Attól függ, milyen az igazi! - Adam nem hagyta magát cukkolni. - A brókerekről kialakult képtől
eltérően nem kokainozok, nem iszom és még csak nem is dohányzom. Ha az öltözködésemre célzol, nos,
az lehet, hogy némileg kifinomultabb lett.
- Divatmajom lettél? - kérdezte kifejezéstelen hangon a lány.
Adam ránézett és látta, hogy alig tud elfojtani egy mosolyt. Ugratja ez a boszorkány!
- Ha úgy tetszik, igen - nevetett fel Adam. - Azt azért örömmel látom, hogy az évek nem tettek rosszat
a híresen felvágott nyelvednek.
- Kérem, mindent a megrendelő kedvéért - válaszolta vidáman a lány. Indexelt, majd bekanyarodott a
bevásárlóközpont parkolójába.
- Uram, megérkeztünk.
 Kiszálltak, Charlene bezárta a kocsit, majd megcélozták az első kis butikot. Adam hosszan nézegette a
farmerokat, ráérősen válogatott köztük. Körülbelül húszpercnyi tanakodás után, amikor a lány már azt
hitte, ott alszanak, rábökött három darabra: egy világoskékre, egy sötétkékre és egy feketére. Az eladó
odaadta neki, ő pedig elvonult próbálni a fülkébe. Pár perc múlva kilépett.
- Na, milyen? - kérdezte Charlene-től.
A lány intett, hogy forduljon. Leszögezte magában, hogy a férfi fenekén veszettül jól áll a nadrág, de
ezt nem kötötte Adam orrára.
- Jó lesz - mondta pókerarccal.
Adam bólintott. A másik kettő is ilyen fazonú, úgyhogy rendben lesznek. A férfi elővette a
bankkártyáját. Amikor Charlene meglátta, mennyibe kerül a három nadrág, majdnem elájult. Közel annyi
volt, mint a havi keresete. Persze, a bróker úr márkás farmerban tud csak járni - gúnyolódott magában.
Aztán elpirult. Adam annyira kedves volt vele, ha pedig az a legrosszabb tulajdonsága, hogy ruhára szórja
a pénzt, hát, az legyen a legnagyobb baj.
Charlene viszont gyűlölt vásárolni. Öltözködni szeretett, de órákig kutatni a boltban a megfelelő ruhák
után, elviselni néhány ostoba, karótnyelt eladólány megjegyzéseit a csípőméretéről, na, azt nem neki
találták ki.
Már gyerekkorában sem volt az a tipikus kislány, szívesebben mászott fára és lopkodta bátyjai
matchboxait, mint hogy Barbie babákat ajnározzon, öltöztessen és fésüljön naphosszat. Ez soha nem tudta
lekötni, egyetlen percre sem.
Adam elégedetten megfogta a szatyrot a három nadrággal és kifelé terelte Charlene-t a boltból. A
következő üzletben vett magának egy tucat alsónadrágot, Charlene pedig úgy tett, mintha ott sem lenne.
Sajnos a vártnál jobban felkavarta, ahogy gondolatban rápróbálta ezeket a ruhadarabokat Adamre, a
képektől pedig állandóan elpirult, ami szerfelett idegesítette. Most már valóban jó volna megfejteni, miért
jön rá ellenállhatatlan vörösödés, ha Adam a közelben van!
A férfi néhány pár zoknit is kiválasztott. Az áruház másik végében ingeket kerestek. Úgy tűnt, Adam
elhatározta, hogy a szabadság idején beleolvad a vidéki környezetbe. A szűk szabású, hosszú és rövid ujjú
pólókon kívül főleg farmeringeket válogatott, természetesen kizárólag márkásakat. Aztán kezébe vett egy
fehér alapon fekete mintás, apró szegecsekkel díszített inget.
- Hogy tetszik? - kérdezte Charlene-t.
- Tervezed, hogy countryesten lépsz fel, vagy csak ennyire emlékszel a vidéki életből? - kérdezett
vissza a lány csípősen. - Ez legfeljebb Elvis Presleyn mutathatott volna jól, még a korai éveiben.
Esküszöm, rosszul leszek, ha felveszed.
- Jól van, na! - tette vissza vigyorogva az inget a helyére Adam. Zsákmányával a kasszához vonult és
Charlene újabb havi fizetését perkálta le.
- Azt hiszem, készen vagyunk - nézett végig a zacskókon Adam.
- Amennyiben csini lakkos cipőt akarsz hordani a farmerhez, igen - bólintott Charlene komoly képpel
és beszédesen végigmérte a csillogóra pucolt topánokat.
Adam elhúzta a száját és elindult a cipőbolt felé. Egyesével lefitymálta a kirakatban lévő lábbeliket: ez
nem bőr, ezt nem kézzel varrták, ez konfekciódarab, szörnyű! Miért nem lehet itt egy tisztességes cipőt
kapni?!
Charlene sikítozni akart, aztán jobb ötlete támadt. Végül is, a kiabálás nem vezet sehová, de ha Adam
végre elégedett lenne, hazaindulhatnának, ami nem is hangzik olyan rosszul.
- Azt hiszem, tudom, hogy mi kell neked - és egy eldugott sarokba vezette a férfit, ahol egy aprócska
boltban kizárólag bőrből készült, kézzel varrott csizmákat árultak, igazi wesco stílusúakat. Adam szeme
felcsillant, de mielőtt beszabadult volna az üzletbe, Charlene megfogta a könyökét. - Ha krokodilbőrt
választasz, gyalog mész haza.
- Oké, észben tartom. Pedig mindig szerettem volna egy klassz hüllőcsizmát - nevetett Adam és
rákacsintott a lányra, majd belépett a boltba.
Hosszan válogatott a csizmák között, figyelmesen meghallgatta a hosszú, fekete hajú eladófiú
tanácsait, aki hordta elé a szóba jöhető darabokat.
Adam azt gyanította, Charlene összebeszélt az eladóval, mert a fiú lelkesen mutogatta neki a fehér
alapon rózsaszín mintás, a fekete-fehér tehénmintás és az égkék színű csizmákat.
 Mindemellett hallotta, hogy a lány mögötte pukkadozik a nevetéstől. Megrovón ránézett, de Charlene-
nek ettől csak még jobban kellett nevetnie, a kirakatokhoz fordult tehát és a többi vásárlót szórakoztatta
jókedvével.
Adam pikirten megköszönte a felbecsülhetetlen segítséget a fiúnak, majd megkérte, hogy hagyja
egyedül. A jelentősen leegyszerűsödött válogatás következtében tíz percen belül a kezében volt egy
középbarna, velúr motoros- és egy fekete, alig látható fehér varrással díszített westerncsizma.
Kérdőn nézett a lányra, ám mivel Charlene nem kifogásolta a közönséges marhabőrből készült
lábbeliket, a férfi kifizette a csizmákat. Úgy tűnt, szinte a fülén is szatyor lóg, ahogy mentek ki a
parkolóba a furgonhoz. Bepakolták a zacskókat az ülések mögé, aztán beszálltak a kocsiba. Charlene
ránézett az elégedetten vigyorgó férfira, majd kitolatott a főútra és elindult a farmra.

5 FEJEZET
Alig mentek pár száz métert, amikor Charlene vadul a fékre taposott. Adam értetlenül nézett rá.
- Mi bajod van?
- Nem láttad? - kérdezett vissza Charlene és jobbra mutatott. - Mintha lett volna ott bent valami.
Adam abba az irányba nézett, de a világon semmit nem látott.
- Hol?
- Mindegy - legyintett Charlene és kiszállt a kocsiból. Elindult az útszéli susnyásba.
Adam kivette a kulcsot az autóból és követte a lányt.
Charlene határozottan ment előre, bár fogalma sem volt, hogy mit fog találni, ha talál valamit
egyáltalán. Mögötte Adam kifejezetten örült, hogy végre bevásároltak, mert egyetlen, rajta lévő
szövetnadrágját most marcangolta szét egy tövises bokor. Magában káromkodott, de végül is a lány nem
kérte, hogy kísérje el, szóval csak magának köszönheti a „bajt". Ha már minden más ruhája is tönkrement,
legalább legyen teljes a munka.
- Ide nézz, Adam! - hallotta hirtelen a lány kiabálását.
A férfi a tövisbokornál kicsit lemaradt, ezért nem látta Charlene-t.
- Merre vagy, Charly?
- Gyere előre és jobbra! - kiáltott vissza a lány furcsa hangon.
Adam odarohant. Szörnyű látvány fogadta. Egy foxi agyonlőtt teteme feküdt ott, mellette pedig egy
zsák, amiből halk nyüszögés hallatszott. Charlene óvatosan kibontotta. Négy apró kutya volt benne. Kettő
közülük már elpusztult, sem érintésre, sem hangra, sem fényre nem reagáltak. Kettő viszont halkan, szinte
mint egy cica nyüszögött és láthatóan nagyon ki akart jönni. Charlene benyúlt értük, és csak akkor vette
észre, hogy zokog, amikor kézfejére hullottak a könnyei. Kiemelte az apróságokat, akiknek nem lett volna
sok hátra, ha a lány észre nem veszi az útról az anya tetemének fehér foltját.
- Add ide őket! - kérte halkan Adam.
Charlene ránézett. Könnyein át látta, hogy a férfi levette zakóját, abban akarja melegen tartani a két
csöppséget. A szíve majd megszakadt a kutyákért. Adam torkában is gombóc volt, amikor Charlene, mint
valami ritka kincset, óvatosan a férfi tenyerére rakta a tekergőző apróságokat. Mindketten tudták, hogy
nincs sok esélyük a kutyáknak a túlélésre: még a szemük is alig nyílt ki, aki meggyilkolta anyjukat, nekik
lassú kínhalált szánt. Az, hogy megtalálták őket, még nem jelent semmit: kihűlés, éhhalál, fertőzés, bármi
elviheti a piciket.
Adam óvatosan bebugyolálta a vaksi gombócokat a zakójába, majd sietős léptekkel elindult a kocsi
felé. Charlene pár pillanatig nézte az elpusztult anyát és a zsákban a másik két kicsit. Eszébe jutott,
amikor elveszítette imádott kutyáját, Alexet. A német juhász úgy hozzánőtt, akárcsak egy testvér. Aztán
egyszer valami őrült megunta, hogy Alex kiváló házőrző és mérgezett kolbászt dobott be neki. A kutya
megszokta, hogy szeretik, ezért azonnal befaltra a finomsággal álcázott mérget. Több órán keresztül
kínlódott, mielőtt meghalt. Charlene azóta minden útjába kerülő kutyának megtanította, hogy talált ételt
nem szabad megenni és a gazdáknak is szólt, hogy létfontosságú ezt megtanítani a kutyának.
Döbbent csendben indult a férfi után. Telefonját előkapva remegő hangon elmondta a rendőröknek,
mit talált, megmondta, hová menjenek a tetemekért. Állatkínzás, ezt itt büntetik - a törvény szerint, mert
igazából nem így van. Még soha, senkit nem kaptak el ilyen eset miatt.
Charlene a sofőrülésre ült, Adam mellette óvatosan masszírozta, melegítette a visítozó kutyákat.
- Ez... szörnyű! - mondta rekedten a férfi.
 Charlene szíve megmelegedett, de nem felelt, csak beindította a motort és a gázra taposott. Útközben
felhívta Jacket, az asszisztensét. Kérte, hogy készítsen elő egy ládát, rakjon bele steril rongyokat, fölé
pedig egy infralámpát.
- Ja, és kérlek, keverj egy adag tápszert, vagy ha van a környéken szoptatós kutya, próbálj meg tejet
szerezni. És cseppentőt is mindenképp! Siess nagyon, minden perc számíthat!
- Oké, Charlene, de mi történt? - kérdezte értetlenül a fiatalember.
- Hosszú történet, a lényagg, hogy viszek két kicsi foxit, az anyjuk és a estvéreik meghaltak. Remélem,
meg tudjuk menteni őket!! - bontotta a vonalat Charlene.
Úgy vágódott be a kocsival a rendelő parkolójába, mintha csak akciófilm egyik jelenetét próbálta
volna utánozni. Kiszállt és átrohant a túloldalra, hogy segítsen Adamnek. Ő azonban nem adta ki kezéből
a csöppségeket. Charlene előrement és mutatta az utat a férfinak.
Jack felkapta a fejét, amikor Charlene szelesen kivágta az ajtót.
- Hol a doboz? - kérdezte a lány türelmetlenül az asszisztenst. Ó némán mutatott a hátsó szoba felé és
nézte feldúlt főnökét. Charlene és Adam odarohant a rögtönzött alomhoz. A kiskutyákat betették a
rongyokra, Charlene bekapcsolta az infralámpát, hogy akolmeleg legyen a láda a kicsiknek. Elővett két
cseppentőt, felszívta velük az odakészített tápszert, majd odaadta az egyiket Adamnek.
- Fogd meg a kicsit és oldalt rakd a szájához a cseppentőt. Óvatosan adagold, hagyd, hogy le tudja
nyelni! - utasította a férfit, majd mutatta is, pontosan hogyan kell csinálni.
Adam figyelmesen nézte és engedelmesen utánozta a lányt. A kövérebbik csöppség mohón nyelte a
finomságot, a másik, akit Charlene etetett, folyamatosan elfordította a fejét. Charlene érezte, hogy
eluralkodik rajta a pánik. Ha nem eszik, akkor meghal, hiába minden erőfeszítésük. Leengedte vállait, vett
néhány mély levegőt, aztán újra megpróbálta. A kicsi most lenyelt néhány kortynyi tápszert.
Adam kicsinye az egész tápszert elszopogatta. A férfi újra akarta tölteni a cseppentőt, de Charlene
megfogta a kezét.
- Ne, nem szabad egyszerre sokat. Egy óra múlva majd újra kap enni ez a kis falánk - mosolygott a
pöttömre kedvesen.
Adam csodálattal nézte Charlene kipirult arcát. A nő hosszú szőke haja kócos volt, zöld szeme
aggodalmasan nézte a piciket. Adam annyira szerette volna magához ölelni és megcsókolni a telt, piros
ajkát, hogy szinte fájt. A nő ránézett, majd vissza a kutyákra.
- Ki képes ilyet tenni? - kérdezte kétségbeesett hangon.
Adam átölelte a vállát és magához húzta. Simogatta a haját, és ringatta, mint egy gyereket. Charlene
nem akart sírni, de jólesett elengedni érzéseit.
- Te jó ég! - szipogta, amikor néhány perc múlva odébb húzódott Adamtől, és ránézett a férfi
mellkasára. - Teljesen szétáztattam az ingedet!
- Oda se neki! - legyintett Adam. - Ez a nap nem a ruháimé, de nem érdekel.
Ránézett az elégedetten elszundító csöppségekre.
- Szerinted túlélik?
- Remélem! - sóhajtott Charlene. - A kis kövér valószínűleg igen, ő nagyon erősnek tűnik. A másikért
imádkozom, jobbat nem tudok kitalálni.
El sem mozdultak a doboz mellől, ott térdeltek és nézték az alvó apróságokat. Egy óra múlva óvatosan
felébresztették és ismét megetették őket. A jó étvágyú eb most sem kérette magát, cérnahangon
vinnyogva követelte adagját. De Charlene megint kudarcot vallott, a kisebbik kutya nem evett szinte
semmit. Adam átvette a cseppentőt és ő is megpróbálta, hiába. Charlene törni-zúzni akart, mert tudta,
hogy nincs menekvés. Ha a kezébe kerül a gyilkos, megöli! Ám ez a kicsin nem segíthetett. Estére -
többszöri hiábavaló etetési próbálkozás után - feladta a küzdelmet és örökre elaludt. Adam elfordította a
fejét, de a lány látta, hogy könnyes lett a szeme. Nem szólt semmit, teljesen megértette a férfi érzéseit. Ő
azonban már nem sírt.
Óvatosan kiemelte a mozdulatlan testet és kivitte Jacknek, aztán visszatérdelt a férfi mellé.
- Most már csak ő maradt - sóhajtott fel Charlene. - Vele nem lesz baj, ne aggódj. Mi legyen a neve?
- Legyen Lucky, hiszen ő az egyetlen szerencsés, nem? - nézett a nőre Adam kedvesen.
Charlene viszonozta a pillantást. Adam a tenyerével megsimítatta Charlene arcát, ő pedig lehunyt
szemmel odabújt a férfi kezéhez. Rövid idő múlva kinyitotta a szemét és belenézett Adamébe. A férfi
tekintetében fellobbant a vágy, közelebb hajolt Charlene-hez. Ő azonban egy pillanatnyi habozás után
meghozta a nehéz döntést és elhúzódott. Adam szemében kialudt a tűz, visszahúzta kezét Charlene
arcáról. Megköszörülte torkát és kifejezéstelennek szánt arccal a kicsi felé bökött.
- Fiú vagy lány ez a kutya?
Charlene közelebb hajolt és egy mosolyt elfojtva megvizsgálta a kérdést.
- Fiú - jelentette rövid idő múlva diadalmasan. Igyekezett kerülni Adam tekintetét, nem nagyon tudta
hová tenni a történteket. - A tiéd lesz?
- Az enyém? - kérdezte meghökkenve a férfi. - Mit csináljak én egy kutyával?
- Hát, te etetted, te mentetted meg, szerintem téged illet - vont vállat Charlene.
- Oké, de nem hiszem, hogy szeretné New Yorkot. Mit csináljak vele, amikor napi tizennyolc órát
dolgozom? - érdeklődött Adam széttárva karjait.
- Nem tudom. Majd biztosan kitalálsz valamit. Még az is lehet, hogy imádná a várost. Talán meg kéne
mutatnod neki - eresztett meg egy halvány, békülékenynek szánt mosolyt Charlene.
Adam a kutyát nézte, és óvatosan megcirógatta teletömött pocakját. A csöppség helyeslően felmorrant.
- Majd meglátjuk - felelte pár perc múlva a férfi.

6. FEJEZET
Mire Charlene hazavitte Adamet, már az öreg Bradford is otthon volt. George hatvanhat éves múlt -
igen későn lett apa. Aránylag sok időbe telt, mire megtalálta az igazit: Emilyt. A lány tizenegy évvel
fiatalabb volt az akkor harmincéves George-nál, de ez a korkülönbség soha nem zavarta egyiküket sem. A
találkozásból szerelem lett, majd gyors házasság, és szinte máris érkezett Adam. Emily a szülésbe kis
híján belehalt, soha nem derült ki, hogy mi okozta a komplikációt. Az orvosok megcsászározták, de egy
műhiba miatt ki kellett venni a fiatal nő méhét is. Így biztossá vált, hogy Emily nem szülhet több
gyermeket. Talán ezért is imádta a végtelenségig a fiát. George továbbra is fülig szerelmes volt
feleségébe, Adamre pedig nagyon-nagyon büszke.
George Bradford nem származott gazdag családból, annyira nem, hogy már tizenhat évesen el kellett
mennie dolgozni. Félbehagyta az iskolát, és besegített otthon a farmon, éjjel pedig más munkákat vállalt.
Nem válogatott, bármit megcsinált. Szívós, erős, magas és nagyon jó kiállású férfi volt - éppolyan, mint
most a fia. Később, amikor már családja volt, és egyenesbe került az anyagi helyzete, estin befejezte az
iskolát, letette az érettségit. A diploma megszerzése fel sem merült benne, amikor viszont a fia
bejelentette, hogy egyetemre megy, majd szétvetette a büszkeség. Azt akarta, hogy Adamnek boldog,
gondtalan élete legyen, ne tudja meg, milyen a nélkülözés, a szomorúság.
A konyhaasztalnál ült, amikor a fia belépett az ajtón, szatyrokkal a kezében.
- Adam! - mosolygott rá szélesen.
- Szia, apa! - Adam szinte centire úgy mosolygott, mint édesapja. Szeretettel, ám némi tartózkodással
megölelték egymást. Adam megkereste a könyvet, amit apjának hozott.
- Remélem, tetszeni fog - tette hozzá kedvesen.
Apja végigsimította a könyvet.
- Ülj le és mesélj! Hogyhogy hazajöttél?
- Hiányoztatok - vont vállat Adam.
Apja összehúzta a szemöldökét.
- Ne linkelj, fiam! Ismerlek, mint a tenyeremet, biztosan van valami oka, hogy hirtelen megjelentél
itthon. Olyan ritkán jössz…
Adam mélyet sóhajtott. Nem akarta elmondani, amit az orvostól hallott, de az apja nem az a típus, aki
elfogadja a kifogásokat.
- Nézd, apa, tudod, hogy sokat dolgozom. Az orvosom azt mondta, hogy muszáj pihennem, különben
baj lesz.
- Milyen baj? - nézett értetlenül az apa a fiára.
- Azt mondta, infarktust kaphatok. De nyugi, nem fogok, ezért jöttem haza, hogy egy kicsit lazítsak,
oké? - fogta meg apja kezét Adam. Elfordult, mert látta apja arcán a rémületet, pedig nem akarta
megijeszteni. Várt néhány percet, majd visszanézett Georgesra. - Anya nem tudja, ne is mondd el neki,
rendben?
George Bradford bólintod, nem jött ki hang a torkán. Hogy az ő fiatal, életerős fiának bármi baja
lehet?! Ez úgy hangzott, mint egy rossz vicc. Nyelt egyet és megpróbált könnyednek látszani.
 - És merre jártál délután?
- Charly Scott elvitt bevásárolni, mert a repülőn valami szétcincálta a bőröndömet az összes ruhámmal
együtt. Egy zoknim se maradt - nevetett Adam.
- Mindig tudtam, hogy az a Scott lány rendes - bólogatott az apja.
- Ja és azt üzeni, hogy minden rendben van a lovakkal, nagyon jól tartod őket - fűzte hozzá
mosolyogva Adam. - Ne haragudj, apa, nagyon fáradt vagyok, felmegyek aludni.
- Rendben, fiam. Holnap találkozunk!
George nézte a lépcsőn felfelé baktató fiát, aztán elkomorult. Majd megszakadt a szíve miatta.

Charlene is hazafelé tartott. A kis Luckyt Jack gondjaira bízta, meghagyta neki, hogy amíg ő éjjeli
ügyeletben van, minden órában etesse, és amikor csak lehet, nézzen rá. Behajtott a családi tanyára.
Kivételes este volt: anyja mellett az apja is a konyhában ült.
- Sziasztok! - adott puszit nekik Charlene.
- Szia, Charlene! - válaszolták szülei szinte egyszerre.
Charlene elmosolyodott.
- Minden rendben?
- Persze. Mit csináltál ma? - rövidítette le apja az udvariassági köröket.
- Képzeld, találtunk egy kiskutyát. Az anyja és a testvérei elpusztultak, de őt, úgy tűnik, sikerült
megmenteni. Azt hiszem, Adamé lesz...
- Adam? Milyen Adam? Bradford? - lepődött meg az apja.
- Ja, igen, hazajött. Találkoztam vele, amikor a lovaikat vizsgáltam, aztán együtt elmentünk vásárolni...
Charlene-nek feltűnt, hogy szülei mindent tudóan összenéznek.
- Jaj, hagyjatok békén! Nem mozdulhatok ki egy gyerekkori barátommal? Fáradt vagyok, lefekszem -
és durcásan kivonult a házból, szülei pedig összemosolyogtak a háta mögött.
Charlene füstölögve ment a kis házába, és századszor fogadta meg, hogy csak különleges
eseményeken teszi be a lábát a szülei házába. Amint oda belépett, újra kislánynak érezte magát, amit
roppant nehezen tűrt.
Morogva levetkőzött és lezuhanyozott, majd begömbölyödött az ágyba. Mindent összevetve klassz,
hogy Adam felbukkant, mert roppant szórakoztató társaság - gondolta, mielőtt álomba zuhant. Arra
gondolni sem mert, hogy a gyerekkori barát felnőttként esetleg többet is jelenthetne neki.

Reggel a tűző nap sugarai ébresztették a lányt. Ránézett az órára. - A fenébe, nem kapcsoltam be az
ébresztőt!
Hétkor kellett volna kelnie, ehhez képest már fél kilenc felé járt az idő. Összekapta hát magát, belebújt
egy rózsaszín pólóba, egy szűk, sötétkék farmerba és kedvenc, világosbarna velúrcsizmájába. Átkefélte a
haját és már épp sminkelni akarta magát, amikor rájött, hogy soha nem szokta kifesteni a szemét.
- Scott, elment az eszed - morogta magának. Felkapta a táskáját és kirohant a kocsihoz. Meg sem állt a
rendelőig.
- Jack! - kiabált át az épületen. - Jack, jól van a kutya?
Jack vigyorogva tűnt fel az ajtó nyílásában, kezében a szemmel láthatóan elégedett, degeszre tömött
aprósággal. Charlene elolvadt a csöppség látványától. Szívesen elújságolta volna Adamnek, hogy jól van
a kicsi, de rá kellett jönnie, hogy nincs is meg a mobilszáma. Otthon pedig nem akarta hívni. Úgyhogy
inkább a munkájára kezdett koncentrálni. Jöttek sorban a páciensek, szinte egy perc pihenője nem volt a
lánynak. Délután, amikor végre sikerült kipaterolni a kutyájáért rendületlenül - és mint kiderült,
feleslegesen - aggódó Smith asszonyt, megcsörrent a telefon. Jack felvette, majd odahívta Charlene-t.
- Azt hiszem, a bájgúnárod az - mondta egy grimasz kíséretében.
- Jack, viselkedj! - sziszegte dühösen a lány. - Régi barátom, kérlek, ne sértegesd! - Szia! - szólt a
kagylóba.
- Szia, Charlene! - hallotta Adam mély hangját. - Hogy vagy?
- Én jól, köszi, és a kutyád is remekül - felelte a lány könnyedén.
- Örömmel hallom, bár még nem biztos, hogy az enyém - felelte Adam. - Figyelj, arra gondoltam,
mégiscsak kéne inni egyet az egészségére. Volna kedved? Eljöhetnének a tesóid, meg akit még gondolsz
-- javasolta óvatosan Adam. Igazából senki másra nem volt annyira kíváncsi, mint Charlene-re, de
egyrészt jó lett volna találkozni a gyerekkori cimboráival, másrészt, ha csak a lányt hívja, lehet, hogy
Charlene megijed.
- Buli? Jól hangzik - nevetett fel a lány. Ránézett savanyú képű asszisztensére és odaszólt neki: - Jack,
téged is meghívlak Lucky bulijára, nyugi!
A fiatalember arcán máris mosoly tűnt fel.
- Oké, akkor este kilenckor a Három Testőrben? Tudod még, hol van? - kérdezte Charlene Adamet.
- Megtalálom, ne aggódj. Viszlát, este! - búcsúzott el a férfi.
Charlene elégedetten nézte a telefont. Kellemes bizsergést érzett, de azzal magyarázta magának, hogy
a régóta várt kikapcsolódás miatt. Ha kínhalállal fenyegetik, akkor sem vallotta volna be, hogy örül
Adamnek. Feltárcsázta Tonyt, a nagyobbik bátyját. Gyorsan elmesélte neki, hogy Adam Bradford itthon
van, és este találkoznak vele a legnépszerűbb, városszéli fogadóban. Tony megígérte, hogy öccsének,
Guynak is szól.
Charlene ímmel-ámmal dolgozott még egy kicsit. Szerencsére állatok már nem érkeztek, a
papírmunkában próbálta utolérni magát. Aztán hétkor felpattant és elindult haza. Az ajtóból még
visszafordult,
- Jack, jössz este? - A fiú bólintott. - Akkor most hazaviszem Luckyt, addig anyám gondjaira bízom.
Hadd gyakorlatozzon az unokákra - nevetett fel. Hátrament a szobába, kiemelte a dobozból az apróságot.
Otthon minden kellék megvan ahhoz, hogy a kicsi jól érezze magát - gondolta végig. Bebugyolálta a
kölyköt egy rongyba, majd hazavitte.
Anyja természetesen odavolt, körbeugrálta a miniatűr foxit. Charlene megígértette vele, hogy az
óránkénti etetésen és a félóránkénti ellenőrzésen kivül nem nyomkodja, simogatja és piszkálja, nehogy
baj legyen belőle. Most, hogy a kutyust jó kezekben tudta, nyugodtan ment haza készülődni. Teleengedte
a kádat vízzel, és öntött bele egy kevés vaníliás olajat. Kontyba tekerte a haját, aztán befeküdt a kádba.
Lehunyta a szemét, lazítani akart. Szemtelen módon Adam arca úszott be lelki szemei elé, és
rámosolygott. Charlene szeme felpattant. Így nem lehet pihenni! - morgott magában. Újra megpróbált
ellazulni, akkor pedig azt látta, amikor Adam meg akarta csókolni.
- Nem vagy már tini, Scott - szidta magát dühösen. Utoljára ezeket a képeket kamaszként látta, amikor
fogszabályozóval a szájában azon aggódott, hogy ha megtörténne a csoda, és Adam meg akarná csókolni,
valószínűleg undorodva elfordulna tőle. Oké, az ellazulás ugrott, de attól még csínosnak kell lennie este.
Illatozva kiszállt a kádból, hatalmas fürdőlepedőbe burkolózva bement a hálóba és kinyitotta a szekrényt.
- Farmer, farmer, farmer, ott még egy kis farmer. Nem hiszem el, hogy kizárólag ezeket hordom
berzenkedett magában. Ránézett az órára: már vásárolni sem tud elszaladni. Még egyszer, ezúttal
figyelmesebben átnézte ruháit. Talált egy szűk, halvány világoskék farmer halásznadrágot, amire nem is
emlékezett. Lelkesebben kezdett keresni hozzá illő felsőt. Rábukkant egy fekete, mélyen kivágott, átkötős
pólóra is. Kedvtelve nézegette, ez sem rémlett neki. Felvette és döbbenten nézett a tükörbe: egy
ellenállhatatlan, szőke ciklon nézett vissza rá. Most tűnt fel neki, hogy a fekete felsőt a dekoltázsnál szexi
csipke díszítette. Majdnem levette, de úgy döntött, egyszer neki is lehet jó estéje. Keresett egy fekete
cipőt, aztán elhatározta, hogy Lucky tiszteletére ki is festi magát. Visszament a fürdőszobába, elővette
ezer éve nem használt sminkkellékeit. Hajszálvékonyan kiemelte zöld szemét egy fekete tussal, a
szempilláját is áthúzta kétszer. Egy leheletnyi szájfényt kent a szájára és újra megdöbbent. Csaknem
bemutatkozott a tükörből ránéző lánynak. Nevetni kezdett és sokáig abba sem tudta hagyni. Jókedvűen
bepakolta holmiját egy kisebb táskába, aztán kivette a farmerkabátját és elindult.
A Három Testőr az egyik legnépszerűbb fogadó volt a környéken. Minden este jó hangulatú bulit talált
ott a betérő, de ma, péntek lévén, a szokottnál is nagyobb tömeg várható. Charlene fél óra alatt ért oda, a
parkolóban már alig akadt hely.
- Valószínűleg minden cowboy ide hozta ma este a nőjét - vigyorgott a lány, majd lerakta a kocsit.
Szabályosan bevonult a kocsmába, nyugtázva a körülötte támadt csendet. Néhány férfin, akikkel
gyakrabban összefutott a várasban, látta a döbbenetet. Tudták, hogy ismerik, de nem bírták azonosítani a
máskor festetlen, szőke állatorvosnővel. Csillogó mosolyt villantott nekik, majd magabiztosan
körbenézett. Testvérei egy sarokboxban üldögéltek, neki háttal, és már Adam is ott volt velük. Láthatólag
jól szórakoztak. Charlene messziről felmérte Adamet. Megállapította, hogy hasznos volt a bevásárlása.
Nem mintha a szövetnadrág és a zakó nem állt volna jól a férfinak, de most egyszerűen szívdöglesztően
nézett ki. A fehér, szűk póló kiemelte izmok alakját, a kék farmerdzseki pedig szinte világítóvá tette kék
szemét.
 Adam jókedvűen nevetett az ikrekkel, majd felnézett. Egy elképesztően szép, szőke nő közeledett felé,
angyali mosollyal az arcán. Pár lépésre volt csak, amikor Adam felismerte.
- Charlyl Szia, ülj le! - Adam csodálkozva vette észre, hogy a hangja nem remegett, szöges ellentétben
a kezével. Az ikrek sokat tudóan vigyorogtak húgukra. Charlene megpuszilta őket, majd leült Adam
mellé.
- Nagyon csinos vagy - mosolygott rá Adam.
Charlene ideges lett. Titokban azt reméltre, hogy a férfi azonnal elájul tőle. Erre csak ennyit mond:
csinos. Még jó, hogy nem aranyos! Mindegy, férfi...
Charlene elégedett lett volna, ha észreveszi, hogy Adam azért szorítja eltökélten a söröskorsót, hogy
leplezze idegességét.
A fiúk zavartalanul folytatták a beszélgetést. Az ikrek elmesélték Adamnek, mi történt velük az eltelt
időben. Tonyból, akárcsak édesapjából, farmer lett, míg Guy vezekelt egykori kocsitöréseiért:
autószerelőként dolgozik. Tágra nyitott, csillogó szemmel hallgatta Adamet, aki mesélt neki a garázsban
álló Porschéról.
- Hű, Adam, majd vezethetem? - ment vissza kamaszba Guy, elfeledkezve arról az apróságról, hogy a
kocsitól elválasztja pár ezer kilométer. Láthatóan Adamet sem zavarta ez a mellékesnek mondható
körülmény, mert nagylelkűen bólintott. Charlene forgatta a szemét, aztán belekortyolt a vörösborába. A
bejáratnál feltűnt Jack. Charlene odaintett neki.
- Gyere csak, Jack!
Amikor a fiatalember odaért, Charlene bemutatta Adamet, hiszen ez az előző napi kutyamentési akció
során elmaradt. A férfiak láthatóan nem voltak elragadtatva egymástól, bár egyértelműen Jack volt
undokabb. Charlene próbálta megfejteni, miért, de nem jött rá, úgyhogy inkább a borra koncentrált. Nem
akart újra kamasz lenni, aki csendben hallgatja a nagyfiúkat.
- Jössz táncolni, Charlene? - kérdezte Jack és várakozásteljesen mosolygott rá. A lány bólintott, majd
elindult. Épp egy lassú szám ment, úgyhogy Jack átölelte. Nagyon jól táncol - állapította meg magában
Charlene.
Adam estéje el volt szúrva. Barátai szavait valamilyen ködön keresztül, távolról hallotta, de
gondolatait lefoglalta, hogy szörnyűbbnél szörnyűbb kínhalálokat terveljen ki Jacknek. Igyekezett nem
feltűnően bámulni a táncoló párt, ám nem bírt magával. Jó időbe telt, mire rájött, hogy ez a számára eddig
ismeretlen érzés a féltékenység volt, amiért más ölelhette a lányt. A lassú szám közben véget ért, Jack
elengedte Charlene-t, Adam pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Ám kiderült, a párocska még nem
tervezi, hogy leüljön, ezért Adam szeme továbbra is villámokat szórt.
- Mi bajod van, cimbora? - kérdezte Tony. Vagy Guy. Adam most nem volt olyan állapotban, hogy
meg tudja különböztetni a hajszálnyira egyforma ikreket.
- Semmi - vonta meg egykedvűen a vállát és belekortyolt sörébe. - Fáradtnak érzem magam, ne
haragudjatok. Mindjárt elmúlik.
- Oké, addig mi is megyünk táncolni - felelték kórusban az ikrek. Nagyon jóképű fiúk voltak, így fél
percen belül akadt két vállalkozó szellemű lány, akik örömmel tartottak velük a parkettre. Hangos
nevetéssel jutalmazták alkalmi lovagjaik udvarlását. Adam magányosan ücsörgött és próbálta helyrerázni
magát. Ami azt illeti, nem ment könnyen.
- Segíthetek neked? - kérdezte tőle kacér mosollyal egy barna hajú, karcsú lány. Adam ránézett. A
lányka nagyon csinos teremtés - állapította meg -, bár miniszoknyája inkább egy széles övre hasonlított.
Adam ízlésének legalábbis túl rövid volt.
- Nagykorú vagy már? - kérdezett vissza önkéntelenül.
A lány felnevetett, ekkor Adam észrevette, hogy már nem teljesen józan.
- Persze! Jössz táncolni? - tette hozzá incselkedve.
Adam a poharát nézte, aztán Charlene-t. Annak nincs semmi értelme, hogy itt ücsörgök - gondolta,
majd válaszolt.
- Aha, szívesen!
Felállt és átölelte a lány derekát. A tündérke kicsit meginogott hatalmas tűsarkain, de azért
határozottan igyekezett vonulni. Adam gondolatban a homlokát ütögette: most mihez kezdjen egy rock
and roll szám alatt egy tűsarkú cipőben tipegő lánnyal, aki alig áll a lábán? Mindegy, belemásztál, oldd
meg - felelte magának. Állati mázlija volt: egy lassú szám következett. Most viszont már minden
idegszála tiltakozott az ellen, hogy ölelkezzen lánykával. Próbálta tartani a hivatalos tánctartást, a
megfelelő távolságot, de a hölgyemény a nyakába borult és hozzádörgölőzött. Adam folyamatosan hátrált,
amitől úgy nézett ki, mint aki új tánclépéseket próbál bevezetni. Lassan forgott a lánnyal a parketten,
amikor meglátta Charlene-t. A lány megfejthetetlen tekintettel nézett rá Jack válla fölött. Adam döntött:
gyors bocsánatkérés után elengedte a lányt, majd odament Eharlene-hez.
- Ugye, lekérhetem? - kérdezte ellentmondást nem tűrően Jacktől. Jack morcosan megvonta a vállát, de
elengedte főnöknője derekát. Adam átölelte a lányt és igyekezett nem meghallani azokat a szitkokat,
amiket cserbenhagyott láncosa szórt utána.
- Bepipult rád? - kérdezte nevetve Charlene.
- Szerintem már most sem tudja, hogy kivel táncolt, úgyhogy nem érdekel - fűzte óvatosan szorosabbra
kezét Adam a lány derekán. Kicsit közelebb hajolt és megszimatolta a lány haját. - Isteni illatod van.
Olyan, mint valami finom süteménynek. Komolyan, kedvem támadt az édességre.
- Akkor harapj valamit az asztalnál - intett fejével a megfelelő irányba Charlene. Adamnek persze esze
ágában sem volt ilyesmi, örült, hogy végre a lány közelében van. Csendben táncoltak. Charlene szive
kalapált, mintha megvadult volna. Odahajtotta fejét a férfi mellkasára. Adam egy pillanatra lehunyta a
szemét: tudta, hogy lebukott. Ha a lány meghallja, hogy ver a szíve, nem tudja kimagyarázni. Charlene
viszont csak elégedetten sóhajtott.
- Elég lesz, most már engedd el - riadt fel Charlene az álmodozásból egy durva férfihangra. Ott állt
mellettük Jack, és Adam karját rángatta.
- Jack! - kiáltott rá megbotránkozva Charlene. - Mit csinálsz, elment se eszed?
A fiatalember oda sem figyelt rá, Adamet próbálta megütni. Charlene rájött, hogy Jack már részegen
érkezhetett, legalábbis most vérben forogtak a szemei, és nehezen beszélt. Adam mérhetetlen nagyot nőtt
a lány szemében, mert egyszer sem akarta megütni a fiút - holott ez nyilván nem lett volna nehéz feladat a
számára -, inkább hárítani próbálta a bizonytalan ütéseket. Egyszer csak elunta az ingyencirkuszt, és
hátraszorította az asszisztens kezét.
- Ezt most abbahagyod, kisfiam, értve? - kérdezte szigorúan.
Megérkezett Tony és Guy is. Már messziről kiszúrták, hogy bunyó van a láthatáron. Szívesen
beszálltak volna, de Adam nemet intett a fejével és kikísérte a kapálózó fiút.
- Ennek elment az esze - nézett utána Charlene döbbenten. - Mit képzel magáról?
Adam visszafelé közeledett a parketten át.
- Beraktam egy taxiba, remélem, hazajut - mondta a lánynak. - Mióta szerelmes beléd?
- Szerelmes? Miről beszélsz? - hökkent meg a lány.
- Azt állította, hogy le akarlak csapni a kezéről. Ebből gondolom, hogy szerelmes, mint a nagyágyú -
magyarázta a férfi.
- De hát csak huszonöt éves, mit akar tőlem?! - értetlenkedett tovább Charlene.
- Jaj, kicsim, te is tudod, hogy a szerelem nem korhoz kötött - csóválta meg a fejét Adam. Charlene
szíve nagyot dobbant a becenév hallatán. - Talán jó lenne, ha tisztáznád vele, hogy nem érdekel.
- Meglesz - bólintott a lány. Iszonyú fáradtnak érezte magát. - Most azt hiszem, hazamegyek.
- Elkísérlek - jelentette ki gyorsan Adam.
- Nem, köszönöm, nem lesz semmi baj. Tényleg - nyomta meg az utolsó szót a férfira nézve.
- Tudom, de én nyugodtabb lennék - felelte határozottan a férfi.
Charlene megvonta a vállát. Kimentek a parkolóba.
- Hol az a rettenetes színű kocsi? - kérdezte fáradtan Charlene.
- Taxival jöttem, sosem találtam volna ide - válaszolta Adam. Kérem a kulcsokat.
- Nem! - kötekedett Charlene. - Nagylány vagyok, tudok vezetni.
- Tisztában vagyok vele. De most én vezetek.
- De te Porschéhoz szoktál - morogta a lány. - Ez csak egy egyszerű furgon.
- Charlene! - vált ismét szigorúvá a férfi hangja. - Kérem a kulcsot!
A lány durcásan odaadta a kulcsot, majd beszállt az anyósülésre. Adam pillanatok alatt átrendezte a
kocsit, hátrébb tolta az ülést és beállította magának a tükröket.
- Reggel majd nem fogom tudni, milyen kocsiba szálltam - morgott Charlene még egy kicsit. Aztán
ránézett a férfira és elnevette magát.
- Abbahagytam, nyugi!
 Adam azon töprengett, hogy találkozott-e valaha olyan nővel, akit ennyire szívesen ölelt volna,
amellett, hogy közben a falra mászott tőle. Végigpörgette a nem túl rövid névsort és rájött, hogy Charlene
különleges eset, mégcsak hasonlóval sem találkozott soha az életben.
- Tényleg nem akarsz semmit ettől a fiútól? - csúszott ki a száján a kérdés. Hálát adott, hogy sötétben
ültek, mert szinte nyomban megbánta.
- Mit akarnék? Hiszen még kiskorú! - vágta rá Charlene értetlen arccal, majd kibámult az ablakon. -
Meg amúgy sem az esetem.
Adam sokért nem adta volna, ha kideríti, milyen pasas is Charlene esete. Legszívesebben azt hallotta
volna, hogy a világosbarna hajú, világoskék szemű New York-i brókerek tetszenek neki a világon a
legjobban...
De a lány nem bizonyult túl cserfesnek. Magába mélyedve azon gondolkodott, hogyan simítsa el
Jackkel ezt az ügyet. A fiú nagyon jó asszisztens volt, de a ma esti produkciója megnehezíti a közös
munkát, hiszen veszélybe sodorta a jövőjüket. Nagy szerencse a kellemetlen epizódban, hogy hétvégén
van ideje átgondolni, mit is csináljon. Mire felocsúdott, haza is értek.
- Mennyivel jöttél? - kérdezte döbbenten a férfit.
- Túl gyorsan - ismerte el Adam készségesen.
Felesleges lett volna tagadni, hogy ha rajta múlik, még mindig a parkolóban vannak és vadul
csókolóznak, de igyekezett figyelembe venni Charlene igényeit is. Azt pedig nem az ő elképzelései
szolgálták leginkább.
- Hazaszállította a hintó, kisasszony. Jó éjt! - mondta és kiszállt.
- És te hogy jutsz haza? - pattant ki Charlene is a kocsiból.
- Hazagyalogolok. Nem lakunk azért olyan messze - indult el a férfi. Pár méter után visszafordult. -
Bocs, itt vannak a kulcsaid. Rutinból zsebre vágtam.
- Kösz - hajtotta le a fejét Charlene.
Adam mosolygott, majd újra hátat fordított.
- Adam! - szólt utána Charlene.
- Igen? e nézett hátra a férfi.
- Nincs... izé... nincs kedved holnap lovagolni? Apád biztos szívesen kiengedné a lovaitokat! -
Átkozott pirulás! - szidta magát Charlene. Csak lovakról van szó, nem randiról.
- Attól tartok, már el is felejtettem lovagolni. De szívesen megpróbálom - bólintott Adam. - Hányra
jössz?
- Mondjuk, tízre - felelte a lány. Búcsút intett Adamnek, majd bement a házba. Adam egy ideig nézte a
zárt ajtót, aztán hazaindult.

7. FEJEZET
Charlene fejfájással ébredt. Azon gondolkodott, hogy az egyetlen pohár bor vagy a kéretlenül
összekuszálódott este okozhatja-e. Csinált magának egy szendvicset, de nem bízott teljesen a hatásában,
úgyhogy bekapott mellé egy tablettát is. Úgy döntött, visz néhány szendvicset maguknak a lovagláshoz,
ne kelljen azért visszafordulniuk, mert éhesek. Berakta egy hátizsákba és bepakolt mellé egy pokrócot is.
Nem ismert magára. Korábban el sem hitte volna, hogy képes gondoskodni ilyen apróságokról. Átment
anyjához, ellenőrizte Lucky állapotát. A kicsi kutya láthatóan majd kicsattant az egészségtől, Madleine
pedig olvadozva beszélt róla. Mintha tényleg unokát kapott volna - nevetgélt magában Charlene.
Megköszönte édesanyjának eddigi fáradozását, és megkérdezte, hogy hétfő reggelig maradhat-e ott a
kutya.
- Hogyne! - Madleine szinte ugrált örömében.
Charlene elégedetten bólintott, majd elköszönt és beszállt a kocsiba. Végighajtott az úton a Bradford-
házig.
Adam alig fél órája ébredt. Azon kapta magát, hogy amióta itt van, esze ágában sincs bekapcsolni a
tévét és megnézni, hogy áll a tőzsde. Egyszerűen nem érdekelte. Cinthiát azért felhívta, hogy minden
rendben megy-e.
- Á, Bradford! Jó a pihenés? Az ügyfeleid már belém szerettek - csacsogta hamis hangon Cinthia.
Teljesen elégedett lehetett, jól ment a munkája és a férfi sem zavarta.
- Ezt örömmel hallom. Minden oké velük? - érdeklődött Adam.
 - Persze. Az egyikük részvényeinek ára csökkenni kezdett, azt tanácsoltam, hogy adjon túl rajtuk. Egy
számítógépes cégbe fektette.
- Rossz ötlet volt. Ki kell várni, az efféle hullámvölgyek mindennaposak a számítástechnika világában
- vélte a férfi.
- Engem ne oktass ki, Bradford! Azt csinálom, amit jónak látok - vágott vissza ingerülten a nő és
lecsapta a telefont.
Adam felhúzott szemöldökkel nézte a mobilt. Ez egy hárpia - szögezte le magában és azt remélte,
főnöke nem az eddigi legrosszabb döntését hozta meg, amikor erre a nőre bízta a nagy ügyfeleket.
Mindegy, csak tudja, mit csinál...
Felkelt, lezuhanyozott és megborotválkozott. Legalább öt percig mosta a fogát, hogy végleg eltüntesse
a sör borzalmas utóízét. Rádöbbent, hogy nincs lovaglásra alkalmas nadrágja a szekrényben. Farmert
felvehetett volna, de egy régi emlék megakadályozta ebben. Kamaszként sokat lovagolt egy másik
farmról elkért lóval. Amikor egyszer farmerban tette ezt, egy hétig nem tudott iskolába menni, combjai
inkább véres cafatokra emlékeztettek, mivel a durva szövésű anyag csúnyán leszedte bőrét az órákig tartó
dörzsölés alatt. Adam összerándult az emléktől. Nem, a farmer szóba sem jöhet? Magára öltött egy pólót
és egy alsónadrágot, majd átvágtatott apjához.
- Apa, azonnal kéne egy nadrág, lovagláshoz! - rontott be a szobába türelmetlenül.
George elvigyorodott: ilyenkor fia meghökkentően úgy viselkedett, mint gyerekként. Termetük
nagyjából egyezett, úgyhogy előkereste saját lovaglónadrágját és odaadta fiának.
- Hol lovagolsz? És milyen lovon? - érdeklődött nevetve.
Adam a homlokára csapott.
- Tudtam, hogy elfelejtem! Charlyval meg járatjuk Lordot és Ladyt, nem gond?
George megrázta a fejét, majd visszafordult a könyvéhez. Adom hálás volt, hogy nem somolygott a
bajsza alatt, ahogy anyja tette volna. Nyilván azért, mert nem látta apja arcát.
- Köszi, apa? - mondta és már rohant is vissza a szobájába. Felvette a fekete nadrágot, majd a fekete
csizmát is. Alighogy elkészült, csengettek. Lement a lépcsőn és kinyitotta az ajtót.
- Helló, Charly! - mosolygott a lányra és lopva végigmérte. Nagyon csinos volt: fekete nadrágba,
fekete csizmába és vastag, fehér, kötött pulóverbe bújt.
- Összeöltöztözünk. - nevettek egymásra. Adam kilepett a házbál és becsapta az ajtót.
- Add ide a zsákodat, majd én viszem - nyújtotta kezét Charlene cuccáért. - Mit hoztál magaddal?
- Szendvicset és üdítőt - mondta a lány átnyújtva a táskát.
Adam úgy tett, mintha a zsák súlya leszakítaná a karját, Charlene nevetett, majd vállat vont.
- Na jó, lehet, hogy egy cseppet túlbecsültem magunkat.
Csendben odasétáltak az istállóhoz. Lord örömmel üdvözölte kedvenc lovasát. Charlene odalépett
hozzá és halkan becézgette, simogatta, ahogy minden egyes alkalommal megtette. Lord nyilván
megsértődött volna, ha nem szánja rá ezt az időt a lány. Charlene hátrafordult Adamhez.
- Nem baj, ha én vele lovagolok? Nagy a szerelem! - nevetett.
- Irigylésre méltó sors ez egy állatnak - bólintott komolykodva Adam. Látta korábban, hogy Lady és a
lány kapcsolata nem zökkenőmentes, ezért eredetileg is úgy tervezte, hogy a kancával ő indul útnak.
Odament Ladyhez és áhítattal megsimogatta az orrát. A kanca egyértelműen őt szerette jobban, talán
Adam jobban megfelelt a lovasról kialakított képének. Vagy csak féltékeny volt Charlene-re. Egy lónál
sose tudhatja az ember.
Adam kivezette a szürke kancát a boxából. Charlene követte a példáját. A kanca és az éjfekete mén
gyönyörűen festett egymás mellett. Összedugták orrukat, mintha csak meg akarták volna beszélni a
másodrendű emberekről alkotott véleményüket. Charlene és Adam is elővette a nyerget. Ahogy az
várható volt, Lord, aki imádott futni, de a nyerget nem annyira szerette, nyomban számtalan trükkel állt
elő, hogy elkerülje a felcsatolást. Amikor Charlene-nek sikerült rászorítania, megadóan fújt egyet. A lány
válaszul megsimogatta. Adam viszont olyan hatással volt Ladyre, hogy az egyébként hisztis nőszemély
nemcsak szótlanul tűrte a felnyergelést, de Charlene megesküdött volna, hogy lótól igazán meglepően
dorombolt is hozzá. Adam a hátára vette a lány zsákját, és pillanatok alatt a nyeregben termett, Charlene
is ezt tervezte, de Lord ma igencsak kötekedő kedvében volt. Először folyton elhátrált Charlene lába elől,
féllábas ugrálásra kényszerítve őt. Amikor a lány határozottan megrántotta a zablát, végre nyugton
maradt. Charlene beakasztotta lábát a kengyelbe, erre Lord válaszul dőlni kezdett felé.
- Nagyon vicces vagy, barátocskám! - morgott a lány és újra megpróbált felkapaszkodni.
 - Azt hittem, gyorsabban megy - dőlt mosolyogva Lady nyakára a férfi és érdeklődve nézte a műsort.
Charlene még kétszer nekirugaszkodott, hogy felszálljon Lordra, hiába. Adam elunta és leugrott a
nyeregből. Megragadta a ló kantárját és a szenébe nézett.
- Maradj nyugton, Lord!
Az állat meglepetten nézett a férfira, korábban vele így még nem beszélt senki. A pillanatnyi
döbbenetet kihasználva Charlene a nyeregbe pattant. Adam is visszaszállt Lady nyergébe.
- Szerintem te vagy rossz hatással rá - vélekedett Charlene. - Mindig viccelődik velem, de most a
szokottnál is rosszabb volt.
- Ha rossz hatással vagyok a lovakra, akkor mivel magyarázod Lady viselkedését? - tette fel a logikus
kérdést Adam.
- Ő egy céda - vonta meg a vállát nevetve Charlene, majd galoppozásra ösztökélte Lordot. Adam
követte. Egy órán keresztül egyetlen szót sem szóltak, csak élvezték az arcukba csapó szelet, ahogy
lóháton szinte egyesültek a természettel. Adam lemaradt. Charlene néha hátranézett, hogy minden
rendben van-e vele. Adam ilyenkor pókerarcot vágott. Szerfelett izgató látványnak tartotta a lány
nyeregben ringatózó testét, csak sajnos ez az ő gondtalan lovaglását lehetetlenné tette. Igyekezett úgy
helyezkedni, hogy kényelmesen üljön, de pár perc után feladta.
- Charly, álljunk meg! - szólt oda a lánynak. Lekászálódott a nyeregből és elengedve Ladyt egy fa alá
telepedett. Kiszedte a zsákból a pokrócot és leterítette, majd ráfeküdt.
- Na mi van, New York-i? Nem megy a lovaglás? - csúfolódott nevetve Charlene. Adam
villámgyorsan eldöntötte, jobb, ha nem tudja meg az okát. Vágott egy grimaszt, majd könyökére
támaszkodott és felnézett a lányra.
- Nem ülsz le, tehenészlány?
Charlene lemászott a nyeregből és útjára engedte Lordot. A két ló kedvesen köszöntötte egymást, majd
elvonult kövér füvet keresni. A lány Adam mellé telepedett.
- Ilyen semmirekellő ficsúr lettél, hogy egy órányi lovaglás megvisel? - kérdezte újra a férfitól. -
Emlékszel, régen órákig lovagoltunk!
Igen, csak akkor még nem voltál ilyen veszettül vonzó – felelte gondolatban a férfi.
- Hát, az ülőmunkában eltunyul az ember - válaszolta inkább hangosan.
- Pedig nem úgy néz ki, mintha elengedted volna magad - mérte végig Charlene. - Amennyire
emlékszem, hórihorgas kamasz voltál. A vállad mindenképpen keskenyebb volt - mondta szemtelenül.
- Na jó, ami azt illeti, te sem voltál kész szexbomba - vágott vissza a férfi nevetve.
- Naná, még fogszabályzóm is volt - dőlt hátra vigyorogva Charlene. Vidáman nézte az eget és arra
gondolt, mennyire szép az élet. Oldalra fordította fejét, hogy lássa Adamet.
- Képzeld, annak idején attól rettegtem, hogy ha valaki meg akar csókolni, a fogszabályzómtól
biztosan visszariad. Vagy ha mégsem, akkor beleakad, ami tragikus véget vetett volna a csóknak - az
utolsó pillanatban nyelte le, hogy ez a valaki az ábrándjaiban főleg Adam volt, keskeny váll ide vagy oda.
- Azért annyira nem volt ijesztő. Na jó, egy kicsit - mondta Adam egy kamaszos vigyor kíséretében.
Charlene felült és belebokszolt a karjába. Adam nevetve eldőlt.
- Oké, oké, egyáltalán nem voltijesztő, csak ne bánts! - könyörgött mókázva, majd megfogta a lány
karjait, és magához húzta. Charlene szeme harciasan megvillant.
- Engedj el, New York-i!
- Biztosan azt akarod? - hajolt közel a lányhon Adam. Beszívta hajának vaníliás illatát és ajkaival
szinte hozzáért Charlene füléhez. - Elengedjelek?
Charlene vére zúgni kezdett, azt hitte, hogy szíve dörömbölését az egész világ hallja. Azt azonban
biztosan tudta, hogy nem akar kiszabadulni ebből az édes rabságból.
- Nem - lehelte alig hallhatóan.
Adam mégis megértette. Finoman megcsókolta a lány nyakát, majd ajkával végigcirógatta az arcát.
Amikor elért Charlene napok óta vágyott szájához, felsóhajtott. Leheletnyi puszit nyomott rá és kicsit
odébb húzódott, várva, mi történik. A lány kinyitotta zöld szemét, ami szinte szikrázott a vágytól.
Odahajolt Adamhez és megcsókolta. Borzongás futott rajta végig. Félig ráfeküdt a férfira. Éhesen
csókolóztak, Adam simogatta az arcát, beletúrt a hajába. Azután keze felfedezőútra indult, végigsimította
a gömbölyű feneket, majd beférkőzött a hatalmas pulóver alá. Ujjaival cirógatta a lány hátát, aki úgy
érezte, menten belehal a vágyba. Adam gyakorlott mozdulattal szétpattintotta a melltartó csatját és a lányt
a hátára fektette. Felhúzta a pulóverét és végigcsókolta a hasát, a köldökét, miközben kezeivel a lány
oldalát simogatta. A lány felsóhajtott.
- Charlene - súgta rekedten a férfi. Most először nevezte így a lányt. A fogszabályzós csitri végképp a
múlt ködébe veszett. - Annyira gyönyörű vagy...
Visszafeküdt mellé és úgy csókolta, mintha sosem akarná abbahagyni. Keze közben a pulóver alatt
kalandozott. Amikor elért a kikapcsolt melltartóhoz, türelmetlenül odébb húzta, hogy odaférjen a lány
kebléhez. Charlene kis híján felsikoltott. Volt ugyan egy kevés tapasztalata a férfiakkal, de ehhez foghatót
még soha nem érzett. Azt sem bánta volna, ha megszűnik körülötte a világ, csak Adam ne engedje el
többé. Beletúrt a férfi hajába és végre kinyitotta szemét. Adam eddig még nem látott ilyen szenvedélyt
egy nő szemében sem, s ez még jobban feltüzelte. Biztos volt abban, hogy ha ez így folytatódik, előbb-
utóbb szétreped a nadrágja.
Finoman beleharapott a lány duzzadt, piros ajkába. Valahonnan távolról nyerítést hallott. Nem akart
foglalkozni vele, de a lány eltolta magától és felült. Csak Ladyt látta.
- Uristen, Lord elcsavargott! - pattant fel a pokrócról. Rohantában visszakapcsolta a melltartóját.
Adam jelen pillanatban - bármennyire is kedvelte Lordot annak kétségkívül fejlett humorérzéke miatt -
szívesebben látta volna őt szalámi formájában. Akkor legalább nyugton marad. Szerette volna, ha ő is
azonnal fel tud kelni, ám ehhez néhány percig mély levegőket kellett vennie. Végül akkor higgadt le
teljesen, amikor az árfolyamrészvényekre gondolt. Azokban semmi erotikusat nem talált. Ő is felkelt és a
lány után szaladt. Lady néhány percnyire tőlük békésen legelészett. Hol lehet Lord?
- Te maradj itt, én megkeresem a másikat - mondta Adam Charlenenek. Nyeregbe szállt és elindult.
Charlene aggódva nézett utána. Még nem teljesen tért magához a csók óta, de amikor észrevette, hogy
az egyik ló eltűnt, pánikba esett. Hogy számolnak el George Bradforddal, ha elhagyták kedvenc lovát
csókolózás közben?
Charlene jó húsz percig volt egyedül, addig visszaült a fa alá. Egyszerűen nem akarta elhinni, ami
történt. Eleinte félt, hogy csak kamaszkori érzelmei tértek vissza, de most már biztos volt abban, hogy
bele tudna szeretni Adambe. Komolyan, amúgy felnőtt nő módjára. Ám ennek nincs semmi értelme:
Adam visszamegy New Yorkba, ő pedig itt marad az állatokat gyógyítani...
A futó viszony pedig nem az ő műfaja, legalábbis akkor nem, ha Adamről van szó.
Az egyik domb felől nyihogás hallatszott, majd feltűnt a férfi. Ladyn ülve vezette a csavargót. Lord
láthatólag nem bánta, hogy ekkora ribilliót okozott. Nyilván azt gondolta, ha hiányzik, majd
utánamennek, és végül is igaza volt.
- Hol járt? - szaladt eléjük Charlene. Lord a nyakához dugta fejét, szuszogott egy sort, majd nyihogott.
Az ő részéről a beszámoló elintéződött. A lány megkönnyebbülten simogatta az állat nyakát.
- A pataknál lődörgött. Még jó, hogy nem jutott messzebb! - felelte Adam. Egy cseppet haragudott
még Lordra, hiszen ha az az átok nem tekereg el, talán még mindig a fa alatt fekszenek és most már az
övé lenne ez az álomszép nő.
Gyönyörködve nézte a lányt, akinek szája még mindig duzzadt volt a csókoktól és haja is
összekócolódott. Egyszerűen gyönyörű volt, Adam nem talált rá jobb szót. Charlene valószínűleg
kitalálta, hogy mire gondol, mert elmosolyodott, de közben elpirult és lehajtotta a fejét. Adam mélyet
sóhajtott, majd leszállt a nyeregből, odament hozzá és ujját az álla alá téve felemelte arcát.
- Ugye, nem bántad meg, Charlene? - kérdezte kedvesen.
- Nem tudom - felelte Charlene hűen az igazsághoz.
Adam arca megrándult, de ezt a lány nem vette észre.
- Nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem történt volna - mondja határozottan a férfi. - Te mit
szeretnél?
- Egy kis időt, Lehet? - nézett rá félrebillentett fejjel a lány. Adam engedékenyen végigsimította
Charlene arcát.
- Neked mindent!
Visszament a fához, összeszedte a holmijukat, majd a hátára vette a zsákot. Megvárta, míg Charlene
baj nélkül felül a csavargó lóra, aztán ő is visszakapaszkodott Lady nyergébe. A biztonság kedvéért most
ügyelt arra, hogy ő galoppozzon elől, legfeljebb a lány mellett. Kerülte a lehetőséget, hogy újra hátulról
vehesse szemügyre a vonzó idomokat. Amíg Charlene nem tisztázza magában érzéseit, csupán önkínzás
lenne, annak pedig Adam nem volt nagy híve.
Visszatértek az istállóba. Adam leugrott a lóról, Charlene is leszállt, indult a lótisztító eszközökért.
 - Hagyd, majd én megcsinálom - intette le Adam.
- Ugyan már, nem is emlékszel rá, hogy mit kell csinálni - incselkedett Charlene.
- Komolyan. Szerintem jobb, ha hazamész, Nem biztos, hogy bírok magammal - mondta halkan Adam,
s csak félig viccelt.
Charlene belátta, hogy a férfinak igaza van. Odalépett hozzá és egy puszit nyomott az arcára.
- Köszönök mindent - súgta, majd kiszaladt.
Adam sóhajtva elkezdte levakarni a kalandok nyomát az állatokról és úgy érezte: ez épp elég büntetés
a számára, még azon túl is, hogy nem kaphatta meg Charlene-t ott, a mezőn. Pedig, ami azt illeti, ezért
sok mindenről lemondana.
Charlene zúgó fejjel ült be a kocsijába. Szíve szerint azonnal visszarohant volna, azt sem bánva, ha
Adammel a szalmán szeretkezik. Az esze azonban visszatartotta.
Jó lenne tudni, hogy mit akarok! - indította el a kocsit és haza-ment.

8. FEJEZET
Hazaérve besietett Luckyhoz. Örömmel látta, hogy a kiskutya napról napra gömbölyűbb, persze ebben
semmi csoda nincs, ha belegondol, hogy annyit eszik, mint egy két hónapos állat. Tényleg mázli kellett
ahhoz, hogy egy ilyen kalandot baj nélkül túléljen. Rászolgált a nevére - térdelt mellé Charlene. Anyja
halkan bejött a szobába és lánya mellé guggolt.
- Olyan édes, igaz? - kérdezte Charlene.
Madleine némán bólintott.
- Nagyon büszke vagyok rád, tudod? - Charlene döbbenten hallgatott. Anyja azelőtt soha nem mondott
neki ilyesmit. - Nem mindenki tudta volna megmenteni ezt a kis jószágot. Örülök, hogy állatorvos lettél -
fűzte hozzá halkan Madleine. Lánya vállára tette a kezét és egy kicsit megszorította. Charlene azt sem
tudta, mit mondjon.
- Kösz, anya! - nyögte ki végül nehezen.
- És, hogy vagytok Adammel? - kérdezte könnyedén Madleine. Lánya rávillantotta a szemét, mire
védekezőn maga elé tette a kezeit. - Nem akarlak összehozni vele, csak érdeklődöm. Tudod, mindig
nagyon kedveltem azt a fiút. Örültem, hogy valamennyire visszafogta Tonyt meg Guyt. Már amennyire ez
lehetséges - mormolta maga elé.
- Adam jól van - mondta Charlene, de többet nem mesélt a napjáról. Az emléket meg akarta tartani
magának, apróra átgondolni újra és újra, mi történt. Tudta, hogy szüksége van pár napra, mire dűlőre jut
magával.
Ládástul felnyalábolta a kölyköt és átvitte a kis házába. Lehasalt az ágyra, és pihenésképpen csak nézte
az álmában cérnahangon vakkantgató, lábaival rugdosó Luckyt. Néha nevetett, máskor sírni lett volna
kedve, mindenesetre szórakoztatta őt az apróság. Egész délután és másnap is mindössze ennyi telt tőle.
Fejben végigpörgette, mihez is kezdhetne Adammel, akit már nagyon rég szeretett volna maga mellett
tudni, de félelmei visszatartották.
Hétfő reggelre sem lett azonban okosabb. Akkor rendbe hozta magát és elindult dolgozni.
Gyomorgörcse volt, hiszen élénken élt benne Jack péntek esti műsora. Nem tudta, hogyan nézhetnének
egymás szemébe.
Amikor belépett az irodába, a barna szemű fiú a szőnyeg közepén állva, szégyenkezve nézett rá.
- Charlene, kérlek, bocsáss meg nekem! Nem igazán emlékszem, mi történt, de rémlik, hogy valami
retteneteset műveltem!
Ilyen könnyen nem úszod meg, barátocskám! - gondolta a lány, majd letelepedett a székére és helyet
mutatott Jacknek.
- Figyelj ide, Jack! Te vagy az egyik legjobb asszisztens, akivel valaha találkoztam. De péntek este
valami olyan vadállati módon viselkedtél, ami mellett eltörpül, hogy megbízható vagy és tehetségese -
vágott bele szigorúan a mondókájába. - Részegen tomboltál egy kocsmában, meg akartad verni a
barátomat, és világgá kürtölted, hogy szeretsz. Sőt, azzal vádoltad ezt a gyerekkori barátomat, hogy le
akar csapni engem a te kezedről, mikor pedig tudtommal soha az életben semmi nem volt köztünk. Mit
tudsz felhozni a mentségedre? - könyökölt az asztalra szigorú arccal. Fájt a szíve Jackért, de egyszer
komolyan elő kell vennie, ha ilyesmi megtörténhet.
 - Nem tudom, Charlene - hajtotta le fejét a fiú. - Tény, hogy nagyon bírlak, de biztos, hogy csak az ital
miatt viselkedtem olyan... ocsmányul.
- Tehát akkor semmilyen komoly érzelemről nincs szó, csak valami borgőzös gondolatról? - kérdezett
vissza Charlene.
- Igen - bólogatott hevesen Jack.
- Rendben. Ez esetben továbbra is együtt dolgozhatunk - biccentett Charlene.
Jack boldogan távozni akart, de Charlene megállította.
- Van még egy feltételem.
- Bármit megteszek, boldogan! - mosolygott Jack.
- Felhívod Adamet és nagyon gyorsan bocsánatot kérsz tőle mindazért a butaságért, amit összehordtál
neki. Arról nem is beszélve, hogy meg akartad ütni, ami végképp ostoba dolog volt.
A fiú arca elkomorult, de bólintott. Charlene visszaültette, majd feltárcsázta a Bradford-ház számát.
Elkérte a kacarászó Emilytől a fia mobilszámát. Hiába magyarázta, hogy nem neki kell, az asszony nem
hagyta abba a nevetgélést. Bediktálta neki a számot, amit Charlene egy papírra firkantott. A cetlit átadta
Jacknek.
- Parancsolj, Jack, hívhatod. Ülj le, kértek!
- Most hívjam? - nézett rá értetlenül Jack.
- Igen. Ahhoz, hogy újra megbízzak benned, hallanom kell, hogy mit mondasz egy számomra fontos
embernek.
A fiú bólintott és tárcsázta Adam számát. Charlene figyelte, ahogy kicseng, majd beleborzongott,
amikor meghallotta Adam mély hangját. Jack láthatóan őszintén bánta, ami történi, erre utalt, hogy
egyetlen grimasz vagy hamis hang nélkül kért bocsánatot Adamtől. A férfi elfogadta az engesztelő
szavakat, majd Charlene-t kérte a telefonhoz. Jack átadta a kagylót és némán kiment a szobából.
- Szia, Adam! - szólt kedvesen a telefonba.
- Szia, Charlene!
A lány órákig elhallgatta volna nevét a férfi szájából. Újdonság volt neki, hogy így szólítja, és
elvesztegetettnek érezte az elmúlt harminc évet, amikor "fiús" becenevén emlegette.
- Mi történt? Nem vagyok hozzászokva a hétfő reggeli bocsánatkérésekhez. Legalábbis eddig nem sok
hasonló élményben volt részem - folytatta a férfi.
- Csak megbeszéltük Jackkel, hogy a pénteket töröljük az emlékeinkből, de ennek az volt a feltétele,
hogy elnézést kér tőled.
- Ez nagyon kedves tőle. Egyébként tőled is, köszönöm - válaszolta a férfi és nagyot nyújtózott.
Charlene csak hallotta a jellegzetes neszt, a szíve viszont máris őrülten dörömbölt, ahogy maga elé
képzelte Adam megfeszülő hasát.
- Adam... - vágott bele, hirtelen teljesen letisztult érzelmekkel. - Adam...
- Igen, kicsim? - kérdezett vissza a férfi.
Charlene saját maga számára is furcsa módon olvadozott. - Szeretnék veled találkozni! - bökte ki
végre.
Adam a vonal túlsó végén elmosolyodott. Lelkében igazi, élvezetes diadalt érzett, ami semmi korábbi
élményhez nem volt hasonlítható. Megkapja Charlene-t, előbb vagy utóbb.
- Amikor csak akarod! - felelte halkan.
- Átjössz este? Nem vagyok valami nagy szakácsnő, de megpróbálok összeütni valami vacsorát. -
Charlene elképedten hallgatta magát. Biztosan nem ő az, aki randira hívja a lakására Adam Bradfordot!
Mégis, szíve azt súgta neki, hogy jól cselekszik. - Mondjuk, kilenckor?
- Alig várom - válaszolta a férfi, és lerakta a telefont.
Charlene elmosolyodott és belevágott a munkájába. Több páciensének gazdája is megjegyezte, hogy
valami furcsa, de nagyon szép fényt lát a szemében. A lány megköszönte a bókot, és esze ágában sem volt
elárulni, mi okozza boldogságát. Hétkor letette a lantot és elrohant vásárolni. Tisztában volt csekély
képességével, ami a házimunkát illeti, így bölcs előrelátással spagettit vett, szószt és finom vörösbort.
Hazahajtott, majd készülődni kezdett. Nem akárhogy: ma nála vacsorázik Adam, talán ott is alszik. A
spagetti főzővize fölött a semmibe révedt és mosolygott. Később újra feltett egy adag vizet az elfőtt
helyére és most már jobban figyelt. Megfőzte a spagettit, felforralta a szószt és összekeverte. Nincs itthon
sajt! - csapott a homlokára és átkocogott anyjához. Az időközben visszaszállított Lucky szokás szerint
aludt.
 - Anya, van egy kis sajtod? - kiabált a bejárattól a házba.
- Persze, drágám! Éhes vagy? Mit adjak enni?
- Anya! - kiabált nevetve Charlene. - Csak egy kis sajtot kérek! Vacsorát főztem!
- Hogy mit csináltál? - kapta hátra fejét Mrs. Scott és aggodalmasan pislogott a házacska felé. - És nem
égett le a lakásod?
- Nem, anya, de köszi a bizalmat - grimaszolt kedvesen a lány. Felmarkolta a sajtot és kifelé indult.
- Vendéged lesz? - kiáltott utána az asszony.
- Igen - nézett vissza Charlene. - Nagyon kedves vendégem jön.
- Akkor jó mulatást! - fordult vissza a fazekak felé az anyja.
Hazafelé Charlene a dolgok szerencsés alakulásán töprengett. Egy randi, amit az anyja megtud, és
mégsem nyúzza a potenciálisan elkészíthető gyerekekkel?! Hihetetlen dolgok történnek manapság!
Hazaérve lereszelte a sajtot, majd elrohant zuhanyozni. Adam nemsokára megérkezik, most már
tényleg itt az ideje öltözni. Hosszú szoknyába bújt - természetesen farmerszoknyába -, hozzá egy fehér,
szűk topot kapott magára. Felvette fehér, pántos, magas sarkú szandálját. Kicsit kihúzta a szemét tussal és
spirállal, majd berakta a mikróba a spagettit, hogy melegen tartsa.
Alig öt perc múlva motorzúgást hallott, pár pillanattal később kopogást. Az ajtóban Adam állt. A férfin
a sötétbarna póló a világos farmerral hipnotikus hatású volt. Annyira szexi, amennyire ez egyáltalán
lehetséges vélte a lány némán. Charlene szólni akart, vagy legalább megköszönni a három szál rózsaszín
rózsát, de képtelen volt megszólalni. Adam beljebb lépett és átölelte.
- Hiányoztál, szépségem!
Charlene szorosan hozzábújt és úgy érezte, hogy semmi baj nem történhet a világon. Akár örökre is
szívesen ott maradt volna. Aztán mégis inkább kibontakozott az ölelésből és beljebb invitálta a férfit.
- Komolyan mondtam, hogy nem vagyok klassz szakácsnő, anyám azt állítja, hogy csak készételeket
tudok csinálni. Most sem volt itthon sajt, átszaladtam hozzá, és amikor megtudta, hogy főztem, azzal
gyanúsított, hogy leégettem a házat. Pedig láthatod, semmi baja - na, Scott, a nagy némaságból átcsaptál
dumálásba, ha Adam ettől nem ijed meg, semmitől, gondolta Charlene.
- Kicsim, nyugi. Nem kell kerepelni - simogatta meg Adam kedvesen az arcát. - Akármit is csináltál,
isteni az illata.
A férfi nem sokat teketóriázott, kibontotta a bort és töltött két pohárba.
- Rád és Luckyra - mosolygott a lányra.
- Rád és Luckyra - visszhangozta Charlene.
Kortyoltak a borból, majd Adam lerakta a poharát és odalépett a lányhoz.
- Csodálatos vagy, ugye tudod?
- Nem, eddig ezt még soha senki nem mondta, és nem gondolom...
Adam egy csókkal belé fojtottad szót. Charlene nem is bánta, hogy nem fejezhette be a mondatot,
úgysem volt biztos abban, hogy tudja, mit akart mondani. És egyébként is, kit érdekelnek a szavak,
amikor Adam világoskék szemei szinte éjkékre változnak a vágytól? - futott át Charlene agyán, aztán
lehunyta a szemét. Az idillt Adam mobiljának csöngése törte meg. Adam elengedte Charlene-t és sóhajtva
előbányászta az apró készüléket.
- Ne haragudj! - kérte a lányt, majd felvette. - Szia, anya!
Charlene döbbenten nézte Adam arcát. Annyi fájdalmas érzelem suhant át rajta a másodperc töredéke
alatt, amennyit a lány korábban feltételezni sem tudott volna emberi lényről. A férfi némán állt, aztán
csak annyit mondott: azonnal indulok, ott találkozunk!
- Mi történt? - kérdezte rémülten a lány.
- Apámat elvitte a mentő. Infarktust kapott.
Adam halkan, sietősen beszélt. Úgy érezte, visszarakták a néhány napja levett százkilós súlyt a
mellkasára. Levegő után kapkodott. A gondolat, hogy a makkegészséges apja kórházba került azzal a
betegséggel, amit pedig neki jósoltak, a padlóra küldte.
- Gyere! - kapta kocsikulcsát Charlene. - Ilyen állapotban nem vezethetsz. Elviszlek.
Adam hálásan nézett rá. Tiltakozni akart, de belátta, hogy jobb, ha a lány vezet. Kirohantak a kocsihoz,
Charlene a gázra taposott. Beszaladtak a kórházba. A hatalmas épület fenyegetően tornyosult föléjük,
Adam attól rettegett, hogy máris későn értek oda. Az információs pultig meg sem állt.
- George Bradford. Most hozta be a mentő infarktussal. Hol találom? - hadarta a nővérnek.
 A nő teljes nyugalommal elővette a betegnyilvántartást és komótosan átnézte, Adam úgy érezte, kitépi
a kartonokat a kezéből, ha nem siet.
- Az intenzíven van, a hatodikon. De nem mehetnek fel! - mondta a levegőnek, miután Adam és
Charlene a lifthez startolt. Utánuk szaladt, de nem érte el őket.
Az egyébként villámgyors lift csigalassúnak tűnő mozgással vitte Adaméket a hatodikra. Charlene
némán állt és azon töprengett, milyen szörnyű érzés lehet ez Adamnek. Mélyen együtt érzett a férfival. A
lift csengetett, majd kinyílt az ajtó. A táblák az intenzív osztályt jobbra mutatták. Charlene kicsit
lassabban haladt a tűsarkúján, de mindketten szaladtak. A folyosón ott ült Emily, magába roskadva, kisírt,
vörös szemekkel.
- Mi történt, anya? Hogyan történhetett ilyesmi? - kérdezgette elé térdelve a fia. Charlene kicsit
messzebb állt meg, és csendben figyelte őket.
- Nem tudom... - tördelte kezeit az asszony. - Ott ültünk az asztalnál, amikor hirtelen annyit mondott,
rosszul van. Odakapott a karjához és leesett a székről - kezdett zokogni az asszony. A fia a hátát
simogatta.
Charlene közelebb ment, leült melléjük és ő is vigasztalón simogatni kezdte az asszonyt. Pár perc
múlva Emily megnyugodott annyira, hogy folytatni tudja.
- Azonnal odarohantam a telefonhoz és hívtam a mentőket. Félek! Annyira félek, hogy... - kezdett
ismét sírni.
- Ne félj, anya, nem lesz baj! - mormolta Adam, de kerülte anyja tekintetét. Ő sem tudott mást, mint
hogy imádkozzon apjáért. Charlene halkan megszólalt:
- Ne aggódj, Emily! George nagyon erős, túl fogja élni - fogta meg az asszony kezét nyugtatólag, és
közben Adamra nézett.
Adam csendben megkereste a lány kezét és megszorította. Charlene sírni tudott volna. Gyűlölte a
szomorúságot azoknak az arcán, akiket szeretett. Mert szereti Adamet, ebben a percben világossá vált
számára.
Hogy ez mit jelent kettejüknek, azt majd az idő eldönti, de ő mindent megtesz, hogy Adam boldog
legyen.
Egy orvos jelent meg a folyosó végén. Adam felugrott és odaszaladt hozzá. Emilynek nem volt ereje
felállni, őt Charlene vigasztalta továbbra is. Tíz perc után Adam visszatért.
- Nem tudják, mi lesz apával. A doktor szerint a lehetőségekhez képest jól van, időben bekerült. De
nem tudja, mennyire roncsolta a szívét az infarktus - tolmácsolta az orvos szavait halkan a férfi. Állítólag
három nap a kritikus. Azt mondta, két percre bemehet valamelyikünk. Mehetnék én? - nézett kérdőn
anyjára.
Emily néhány pillanatnyi csönd után bólintott. Adam elindult. Felvett egy köpenyt és egy maszkot,
majd beóvakodott az intenzívre.
- Apa - állt oda George Bradford ágyához. - Kérlek, apa, vigyázz magadra! Nem szép dolog, hogy így
megijesztettél minket - mondta és megfogta az idős férfi kezét. - Szeretünk, gyere vissza!
Némán nézte apját, aki persze semmire sem reagált. Adam két perc után visszatért anyjához és
Charlene-hez.
- Anya, menj haza pihenni - mondta Emilynek. - Majd én itt maradok apával. Charlene - fordult kérőn
a lányhoz. - Megtennéd, hogy hazaviszed anyát?
A lány némán bólintott, majd megölelte Adamet. Emily tiltakozni akart, a kórházban szeretett volna
maradni, de fia meggyőzte, hogy szüksége van a pihenésre. A két nő elindult. Adam leroskadt az egyik
székre. Szörnyű űrt érzett magában, betölthetetlennek tűnőt. Sokáig ült ott, kezébe temetett arccal.
Hirtelen könnyű érintést érzett a vállán. Felnézett.
- Szia, New York-i! - mosolygott rá halványan Charlene. - Azt gondoltam, segíthet, ha itt vagyok.
Nem baj? - leült mellé a másik székre és simogatni kezdte a férfi hátát.
- Köszönöm - felelte rekedten Adam. - Tudod... azért jöttem haza, mert... mert azt mondta az orvos,
hogy ha nem pihenek, infarktust kaphatok.
Charlene keze megállt, a lány döbbenten fojtotta vissza lélegzetét.
- A szüleid... tudják már? - súgta, mintha hallgatózott volna valaki illetéktelen a folyosón. Pedig egy
teremtett lélek sem járt arra.
- Apám igen. Erre ő kap egyet. - Adam mosolyogni próbált, de nem igazán ment neki. - Charlene,
félek.
 A lány magához húzta a férfi fejét és simogatta a haját. Annyira szeretett volna segíteni, de nem tudta,
hogyan. És a gondolat is sokkolta, hogy Adamnek bármilyen módon baja eshet.
Némán ültek, míg felkelt a nap. Charlene telefonált Jacknek és kérte, csak akkor hívja, ha sürgős,
fontos eset lenne, egyébként mindent intézzen el ő. Délelőtt befutott Emily. Határozottan jobban nézett ki,
mint előző este. Elhatározta, most ő tartja fiában a lelket. Úgyhogy egyből haza is zavarta Charlene-nel
együtt. A lány holtfáradt volt, ezért örömmel fogadta a javaslatot.
- Adam, hazavigyelek? - kérdezte készségesen.
- Inkább itt maradok. Nem akarom anyát egyedül hagyni - felelte a férfi.
A két nő egyszerre kezdte el győzködni, hogy pihennie kell, de csak Charlene tudta, hogy mennyire
komolyan szüksége van némi alvásra. Végül Adam megadta magát.
- Este visszajövök, oké? - puszilta meg anyját és elindult a lánnyal kifelé. Charlene nem kérte ki a férfi
véleményét, hazavitte a Bradford házhoz, majd ráparancsolt, hogy szedjen össze magának néhány ruhát.
- Nem hagylak itt egyedül. Velem jössz! - közölte ellentmondást nem tűrően.
- Nem, Charlene, nem lehet. Így is túlságosan kihasználtalak. Köszönöm, amit tettél, de menj haza
egyedül, pihenni - mondta a férfi hasonlóan elszántan, bár nagy önuralomra volt szüksége, hiszen vágyai
mit sem csitultak a lány iránt.
Charlene némi tiltakozás után belátta, hogy nem tudja meggyőzni, így hazaindult. Előtte megígértette
vele, hogy mindenképpen szól neki, ha tud segíteni.
Innentől kezdve három napig semmit nem hallott Adamről. Emilyt felhívta, tehát tudta, hogy George
állapotában semmiféle változás nincs, de Adamet nem merte. Elküldte, nyilván nincs szüksége segítségre.
A lány dolgozott, pesztrálta Luckyt és kérés nélkül is átjárt Bradfordék lovaihoz, hogy legalább nekik ne
legyen bajuk.
A negyedik nap reggelén Charlene karikás szemmel vizsgált egy kutyát a rendelőben, amikor
megszólalt a mobilja.
- Igen? - szorította álla alá a ketyerét. - Adam! Mi van édesapáddal? - kérdezte izgatottan, Jacknek
mutogatva, hogy vegye át a kutya áttapogatását. - Magához tért, tényleg? Nahát, ennek nagyon örülök!
Köszönöm, hogy szóltál. - Elhallgatott, a férfira figyelt. - Hogy holnapeste? Jó, ráérek. Eljössz értem?
Rendben, várlak - búcsúzott el.
Jack döbbenten figyelte Charlene átalakulását. A sötét karikák mintha felszívódtak volna, zöld szeme
ismét élettelien ragyogott. Charlene egyetlen szót sem szólt. Meg akarta tartani magának az örömöt, hogy
Adam vacsorázni hívta másnap estére. Szinte számolta a másodperceket, de olyan nagyon lassan teltek...
Azért csak elérkezett az idő. Charlene izgatottan készülődött. Délután szokásától eltérően elszaladt
vásárolni, mert szekrénye tartalmát felidézve nem volt olyan ruhája, amibe szívesen bújt volna.
A rossz emlékű farmerszoknyás összeállítást nem akarta újra felvenni, de Adammel ünnepelni fognak,
azt pedig nem lehel farmerban. Beszerzett magának egy csipkével díszített, fekete szövetnadrágot és egy
rózsaszín selyemfelsőt. Otthagyott érte egy csomó pénzt, de a tükörben megpillantott látvány meggyőzte,
jól választott. A fekete nadrág kiemelte kerek popsiját és izmos combját, a rózsaszín selyem pedig
titokzatosan ölelte körbe dús keblét. Szinte semmit nem mutatott, de mindent sejtetett. Halvány
rózsaszínnel körbesatírozta a szemét, szempilláit feketére festette. Elégedetten nézett újra a tükörbe: úgy
tűnhet, mintha semmi smink nem volna rajta, a krém mégis csillogóan gyönyörűvé varázsolta hatalmas,
zöld szemeit.
Fél nyolc - nézett az órára. Adam nemsokára befut. Pillanatokon belül hallotta a megzörrenő
kavicsokat, ahogy a Ford behajtott a ház elé. Óvatosan, mint egy kislány, odalopózott az ablakhoz és
kilesett rajta. Szíve bolondul vert, amikor a magas férfi kiemelkedett az autóból. Az egyetlen megmaradt
zakóját és nadrágját viselte. Hűvös, de vonzó idegennek látszott, akit bármelyik épeszű nő szívesen
meghívna az ágyába. Charlene végignézett magán: remekül festett, ráadásul pont ehhez a borzalmas színű
kocsihoz öltözött. Adam biztosan értékeli majd - vigyorodott el.
A férfi határozott léptekkel a házhoz ment és bekopogott.
Charlene elugrott az ablaktól, majd odaszaladt és kinyitotta az ajtót. Adamnek határozottan nyúzott
volt az arca az elmúlt napok feszültségétől, de a mosolyától Charlene-nek összekoccantak a térdel.
- Szia, New York-i! - mosolyodott el szélesen.
Adam szótlanul belépett és átölelte. A lány hosszú hajába fúrta arcát és nyakába suttogta: jó, hogy
látlak. Pár perc után elengedte és könnyű csókot adott az ajkára.
- Induljunk vacsorázni, vagy inkább éhen halsz?
 - Ha csupán ennyi a választási lehetőség, mindenképpen a vacsora mellett döntenék - felelte a lány,
szégyentelenül flörtölve. Adam nem reagált a kihívásra. Felsegítette rá a hosszú, tavaszi kabátot, majd az
autóhoz kísérte. Beültette az anyósülésre és beszállt a másik oldalra. Ránézett a lány blúzára.
- Igazán kedves, hogy a kocsihoz öltöztél - mondta komoly képpel.
Charlene titokzatosan mosolygott. Hátradőlt az ülésen és a szeme sarkából a férfit figyelte. Amarillóig
meg sem álltak, Adam az egyik legjobb étteremben, a Sinco Estrellasban foglaltatott asztalt. Az étterem -
amely nevével is jelképezte szintjét, az öt csillagot - éppen Charlene ízlése szerint volt berendezve:
emlékeztette őt a konyhájára a rusztikus bútoraival és mediterrán hangulatával. Így természetesen
egyetlen perc alatt otthon érezte magát. Apró termetű sötétbarna bőrű, tüzes szemű pincér kísérte őket a
helyükre. Charlene-t leültette és közben majd felfalta a szemével. Adam rosszallóan felvonta a
szemöldökét, mire a pincér összerezzent és alázatosan visszavonult. Az étlappal már egy másik férfi
érkezett. Adam helyeslően bólintott és jókedve visszatért.
- Jól megijesztetted szegény embert. Nem tudtam, hogy halálos fenyegetés van a tekintetedben - súgta
oda nevetve Charlene Adamnek. - Hogy van édesapád?
- Most már biztos, hogy túléli - a férfi arcán látszódott a megkönnyebbülés. - Túlhajtotta magát, a
korához képest nagyon sokat dolgozott. Most még pár napig a kórházban kell maradnia, de utána
hazajöhet. Kicsit jobban kell kímélnie magát és gyógyszert is kap. Félelmetes volt ezt látni...
- Vége van, nyugodj meg. Most már semmi baj nem lesz - simította meg a lány a férfi arcát.
Megjelent a pincér és felvette rendelésüket. A lány natúr csirkét kért salátával, a férfi ugyanazt,
Charlene remekül érezte magát. Finom, könnyű fehérbort ivott, Adam ásvány vizel kortyolgatott. A
lánynak kissé fejébe szállt a bor, s egyre gyakrabban jutott eszébe, hogy otthon is vacsorázhattak volna,
hiszen akkor könnyebb volna eljutni az ágyig... Elmosolyodott saját gondolataim.
- Tudod, hogy gyönyörű a mosolyod? - súgta oda Adam csillogó szemmel. Charlene szélesen
mosolyogva közelebb hajolt a férfihoz.
- Kérd a számlát, amigo!
Adam nevetve odaintette a pincért és kifizette a vacsorát. Rásegítette Charlene-re a kabátot és kikísérte
a kocsihoz. Amikor beültek, komoly arccal fordult a lányhoz.
- Mehetünk hozzám, a szüleim nincsenek otthon.
Charlene hangosan nevetett, egyszerűen nem tudta abbahagyni. Ez a bor hatása - gondolta magában.
Amikor végre alábbhagyott a kacagás, annyit mondott Adamnek: inkább menjünk hozzám.

9. FEJEZET
Adam lelkesedését mutatta, hogy alig húsz perc alatt Charlene házához értek. A lány nevetgélve
pisszegett a férfinak, miután kiszálltak a kocsiból.
- Ebben a házban - mutatott a szülei otthonára - egy valódi Mata Hari lakik. Úgyhogy, ha nem akarod,
hogy ránk törjön, azt ajánlom, maradj csendben.
Adam vigyorgott, hiszen Madleine-re valóban illett a leírás. Mindenesetre jobbnak látta megfogadni a
lány tanácsát és szépen, halkan óvakodott mögötte. Bámulta lágyan ringó csípőjét, ezért fordulhatott elő,
hogy egy hatalmas követ nem vett észre a lába előtt. Megbotlott benne és magával rántotta a lányt is.
Nem estek el, viszont olyan hangosan kezdtek nevetni, hogy biztosak voltak benne, hogy a Scott házaspár
felébred.
Megadóan nézték az ablakokat, hogy magyarázattal szolgálhassanak, ha kérdőre vonja őket valamelyik
felébresztett szülő, de nem történt semmi. Bár Charlene megesküdött volna rá, hogy az egyik függöny
meglebbent, ám úgy döntött, nem teszi szóvá. Ha a sors olyan kegyes, hogy anyja leszokott a
kotnyeleskedésről, ő megadja magát ennek az akaratnak.
Bementek a házába. Adam körbenézett.
- A múltkor nem is láttam, milyen szép lakásod van - bókolt a lánynak. Charlene elővette a hűtőben
árválkodó vörösbort és töltött mindkettejüknek, majd leült a kanapéra. Adam mellételepedett.
- Mikor mész vissza New Yorkba? - kérdezte Charlene, miközben a pohara fölött nézte a férfit.
- Ha minden rendben megy, kedden - felelte Adam.
- Az már csak... két nap - számolt utána Charlene. Szóval, ennyi idejük maradt együtt.
- Sokat javultál matektól - tekert egy tincset a lány hajából az ujja köré Adam elgondolkodva.
- Nem akarsz itt maradni? Mármint itt, Texasban? - helyesbített nyomban Charlene.
 - Szeretek itt lenni. De hiányzik a város, a nyüzsgés. Szerintem legfeljebb két hónapot bírnék ki itt,
aztán visszavágynék New Yorkba. Az az én világom - felelte a férfi őszintén.
Charlene-nek rosszulesett, amit hallott, de ez legalább köntörfalazás nélküli felelet volt.
- Te nem akarnál odaköltözni? - kérdezett vissza Adam.
- Én? - kérdezte meghökkenve Charlene. - Miért akarnék én odamenni? Engem minden ideköt: a
családom, a munkám, a barátaim. Gyűlölöm a nagyvárosokat - vallotta be. - New Yorkot meg különösen!
És valóban így érzett.
- Pedig jó volna, ha a közelemben lennél! - fűzte hozzá óvatosan a férfi.
- Hát, ott ez nem hiszem, hogy sikerülne.
A lány ivott még egy korty bort. Igaza volt: a közös életre semmi esélyük sincs. Mégis úgy érezte,
belehal, ha Adam nem öleli meg. Ha mindössze egy vagy két éjszaka jár neki ezzel a férfival, hát üsse kő,
de az legalább az övé lesz. Közelebb húzódott Adamhoz és óvatosan kigombolta az ingét. Még csak a
harmadik gombnál tartott, mikor Adam megfogta a kezét és megcsókolta. A férfi előrehajolt, lerakta a
borospoharat az asztalra, majd magához húzta a lányt. Megérintette a száját az ujjával; cirógatva
körberajzolta és végigsimította a nyakát. Ajkával megkereste a lányét. Charlene azonnal megadta magát,
úgy csókolta a férfit, mintha utoljára tehetné. Adam nem akart sietni, de csak nagyon nehezen tudott
parancsolni magának. Óvatosan lehúzta a lányról a selyemfelsőt és kipattintotta a melltartó csatját. Végre
a kezébe foghatta a telt kebleket. Charlene felsóhajtott és megfeszült a teste. A férfi becézgette, simogatta
a mellét. Egyik kezét végigfuttatta a lány hátán. Charlene megborzongott. Türelmetlenül keresni kezdte a
férfi ingének gombjait. Széthúzta, néhány gomb elrepült. Egyiküket sem érdekelte. Charlene végre a férfi
izmos mellkasához simulhatott. A kevés, mézszínű szőr úgy hatott rá, mint valami ajzószer.
Végigcsókolgatta a férfi mellkasát. Adam köldöke alatt egy apró csík haladt végig, amely eltűnt a nadrág
derekánál. Charlene a vonalat követve kigombolta a nadrágot és levetkőztette a férfit. Érzékien simogatni
kezdte Adamet, aki halkan felnyögött.
- Ne siess, boszorkány! - kérte, visszahúzva maga mellé a lányt. Kék szeme megint szinte fekete volt a
szenvedélytől. Ajkuk csókban forrt össze. Charlene úgy érezte, a réten történtek csupán apró ízelítőnek
számítottak ahhoz képest, ami most vár rá. Adam olyan férfi volt, akire mindig is vágyott. Anélkül tudta,
hogy mi a jó neki, mire vágyik, hogy a lány megszólalt volna. Adam minden idegszálával Charlene-re
figyelt, kizárólag arra, hogy neki jó legyen. Pillanatok alatt kihámozta a fekete csipkés nadrágból és az
apró tangabugyit is lehúzta róla, végigsimítva gömbölyű fenekét. Rövid ideig gyönyörködött a lányban,
aztán melléfeküdt. Simogatta, ölelte, végigcsókolta a testét. Amikor Charlene megrándult a kéjtől, tudta,
hogy jó helyen jár. Gyengéden, de határozottan izgatta a lányt, míg az fel nem sikoltott. Átölelte és
élvezte a gyönyört, amit ő adott neki. Amikor Charlene ránézett, szemei olyanok voltak, mint a
legnemesebb smaragd. Maga felé húzta Adamet. A férfi megértette, hogy a lány most készen áll.
Megcsókolta, aztán mélyen beléhatolt. Charlene elgyengült, mégis megfeszült minden izma. Adam
visszafogta magát, amíg csak tudta. Simogatta a lányt és nagyon óvatosan, lassan mozgott. Amikor
Charlene a hátába mélyesztette a körmeit, felszisszent, mozgása határozottabbá vált. Látta, hogy Charlene
lehunyja a szemét, majd tágra nyitja és mélyen az ő szemébe néz. Egyszerre érték el a beteljesülést.
Mintha ezernyi csillag robbant volna egyszerre az égen, vakító fényt láttak és szinte megsüketültek. Ám
ebben a pillanatban egyedül a csillogó zöld és az átélt csodától sötétté vált kék szempár létezett a világon.
Soha többé nem akartak mást látni...
- Kicsim... - súgta Adam a lány fülébe kimerülten. - Kicsim...
Charlene lehunyta a szemét, élvezni akarta ezt a pillanatot. Ha tehette volna, megállítja az időt, és nem
engedi tovább soha, egyetlen perccel sem. Hozzábújt Adamhez és elaludt a férfi izmos karján.
- Ez valami csoda volt - mormolta hajnalban, alig néhány óra után felébredve a lány. Adam is így
érezte, hasonló élménye még soha nem volt, és nem is akart már mást. Mosolyogva simogatta az elégedett
lány arcát, játszott a hajtincseivel. Aztán keze lejjebb tévedt, és szó sem volt a továbbiakban alvásról...

A vasárnap reggel tűző nappal köszöntötte őket. Charlene hunyorogva nézelődött. Az ágy üres volt, de
a fürdőszoba felől a zuhany hangjai szűrődtek be.
- Tisztára démont csinált belőlem - mosolygott és odalopózott a fürdőhöz. - Nem tudok segíteni? -
kiabált be nevetve.
Adam vigyorogva nyitotta ki az ajtót és beljebb tessékelte a lányt. Nem ismert magára: képtelen volt
betelni Charlene teltségével, szőkeségével, szenvedélyével. Ilyen lehetőségek mellett New York sem tűnt
annyira vonzónak a számára. Nem akarta elveszíteni a lányt, bár még nem tudta, mi lesz a megoldás. De
most teljesen mindegy is volt. Hiszen Charlene ott volt a karjában, s ha rajta múlik, ez így is marad.
A fürdőszobai kaland után Charlene bebújt az ágyába. Adam felöltözött és elhatározta, csinál
maguknak valami reggelit. Kenyeret szelt, vajat kent rá. A lány hűtőjében nem volt sok minden, de
dzsemet és sonkát talált. Tányérra pakolta a kínálatot. Romantikus hangulatba került, így kiment az ajtó
elé, a kertből szakított egy szál virágot és a tálcára rakta. Boldogan fütyörészve indult vissza a hálóba.
Charlene az ágy közepén ült holtsápadtan. Kezében a férfi mobiltelefonja. Adam megtorpant.
- Mi a baj, Charlene?
A lány lassan, nagyon lassan ráemelte tekintetét. Színtelen volt az arca.
- Vivien keresett. Azt üzeni, visszavár - mondta fakó hangon.
- Vivien? - kérdezett vissza a férfi értetlenül.
- Vivien. A New York-i barátnőd - tette hozzá Charlene. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne
zokogjon. Szinte hallotta, hogyan törik darabokra a szíve. Annyira szerette volna, hogy Adam tiltakozzon,
mondja azt, hogy téves hívás volt, vagy hogy egy baltás gyilkos nő zaklatja telefonon hónapok óta.
Bármit, csak mondja azt, hogy ez a nő nem a barátnője. De Adam nem mondott semmi ilyesmit. A falnak
dőlve, sápadtan hallgatott, mintha villám csapott volna belé. Ettől Charlene-nél elszakadt a cérna.
- Hogy tehetted ezt? Micsoda érzéketlen tuskó lehet képes ilyesmire? A doki írta fel a szívpanaszaidra
a kövér szőkét?
Az idegességtől szinte felismerhetetlen hangon kiabált.
- Ne beszélj butaságokat, Charlene. Nem vagy kövér - mondta halkan Adam, szinte sokkosan.
A lány felfújta magát.
- Hallgass! Biztos én voltam a vakáció idejére szánt kis nő, akit simán itt hagyhatsz, amikor
visszamész, mi? Még hogy New Yorkba menjek! Mit gondoltál? Hármasban éldegélünk édesdeden a kis
Vivieneddel? Hát nagyon tévedsz!
- De én nem... - kezdte Adam.
- Nem érdekel! Talán nem a barátnőd?
- De igen, de... - folytatta volna.
- Nincs semmilyen de! Egy utolsó, lelketlen disznó vagy! Azt gondoltad, nem kell tudnom erről, úgyis
csak futó kaland vagyok?! Bár sose ismertelek volna meg! - A lány szeme könnyes lett, de dühösen
letörölte. Felállt az ágyról, maga köré tekerte a paplant. Legalább méltósága romjait meg akarta őrizni.
Vett egy mély levegőt. - Kifelé! Nem akarlak látni többé!
- Charlene... - mondta könyörgő hangsúllyal Adam. Letette az eddig szorongatott tálcát. Elindult a lány
felé, de megtorpant, mert Charlene szeméből szinte villámok csaptak ki. Adam döbbenten nézte. Soha
nem látta még csak hasonlóan mérgesnek sem... mégis szépnek találta. Ahogy szikrázott a szeme! Az arca
piros volt, a haja pedig kócosan repkedett körülötte. Szinte fájón vonzónak tűnt.
- Azt mondtam, kifelé! - kiáltott rá a lány, és a férfi feje mellett a falhoz vágta a mobiltelefont. Az apró
ketyere ezer darabra tört, alkatrészei szanaszét repültek a szobában. Adam döbbenten nézett a háta mögé,
majd visszapillantott Charlene-re és maga elé emelte kezeit.
- Oké, nyugodj meg, elmegyek - mondta, szinte hipnotizálva a lányt. - De tudnod kell, hogy Vivien
nem jelent nekem semmit. Semmit.
- Nem érdekel - roskadt vissza az ágyra Charlene. - Csak azt akarom, hogy tűnj el.
Adam némán megfordult és kiment a házból. Charlene hallotta a felzúgó motort és a repkedő
kavicsokat. Végre elengedhette magát. Azt hitte, túlságosan feldúlt ahhoz, hogy sírni tudjon, de tévedett.
Patakokban folyt a könnye. Siratta az elvesztett álmokat, a gyerekkori képzelgéseket, amelyek valóra
váltak, majd egy hazug férfi miatt semmivé foszlottak. Ilyen aljas árulást soha nem feltételezett volna
Adamról. Még a nevétől is rázta a zokogás. Végigfeküdt az ágyon és eláztatta az összes párnát, paplant.
Órák múlva, mikor már nem volt könnye, elhatározta, összeszedi magát. Ettől a gondolattól újra
sírhatnékja támadt. Valamilyen őrült gondolattól vezérelve lerángatta a huzatokat, hogy kimossa.
Utálkozva nézte a kanapét, ahol néhány órája olyan szenvedélyesen szeretkezett azzal a hazuggal. Kivett
néhány jégkockát a hűtőből, hogy a szemét rendbe hozza. Át akart menni anyjához Luckyért, de ilyen
állapotban nem lehet. Lucky... a kicsi kutya néhány napja még csak gondoskodásra szoruló apróság volt,
most pedig nyomasztó emléke egy árulásnak. Muszáj megnyugodnom! - szuggerálta magát, és ledőlt a
konyharuhába csavart jégkockákkal a szemén. Elaludt, vagy három órával később ébredt fel. Néhány
pillanatig egészen jól érezte magát, aztán eszébe jutott, mi történt reggel.
 A szíve darabokra tört, tehát csak a helye fájhat - szögezte le magában. A kétségbeeséstől eljutott a
kínzások tervezgetéséig. A bróker jobban teszi, ha visszatakarodik a nagyvárosba, vagy pokollá teszem az
életét. Bosszúra vágyott, mindennél jobban. Néha, amikor eszébe jutott, milyen elesett volt a férfi a
kórházban, milyen gyengéden és kedvesen viselkedett vele, akkor ordítani tudott volna a fájdalomtól. És
ha az a nő nem jelentett neki semmit, miért nem szólt róla?! Úgy érezte, begolyózik, ha egyedül van.
Farmerba, hatalmas pulóverbe bújt és átvonszolta magát az anyjához. Madleine aggódva nézett rá.
- Elment? - kérdezte csendesen.
Charlene fáradtan nézett rá és látta a szemén, hogy mindent tud.
- Elküldtem - felelte. - Becsapott, kihasznált, hazudott nekem. Látni sem akarom többé.
Madleine fájó szívvel nézte lányát. Tudta, hogy Charlene kislány kora óta szerelmes volt Adam
Bradfordba, még ha ezt soha nem is árulta el neki. Nem volt rá szükség: egy anya - legyen bármilyen
kotnyeles is - kiszúrja, ha csemetéje szeret valakit. Márpedig Charlene mindig olyan arccal nézte Adamet,
mintha valamilyen angyalt látna. Amikor pedig a férfi néhány napja felbukkant, Madleine észrevette azt a
ragyogást a lánya szemében, amit soha máskor nem látott, csak ha a férfi a közelben volt. Az asszony
megbékélt azzal, hogy lánya másra vágyik, mint amit ő tervezett neki. Most már csak azt szerette volna,
ha boldognak látja. Éppen ezért szívesen megrángatta volna Adam fülét, ahogy egykor ikerfiaiét is, amiért
fájdalmat okozott a lányának, de egy harmincöt éves embernél ez már nem olyan egyszerű feladat. De
akkor hogyan mondhatja el neki, hogy butaságot csinált?!
- Mit hazudott?
- Nem mondta el, hogy barátnője van New Yorkban.
Madleine megértően bólintott: ez tényleg öv alá ment.
- És honnan tudtad meg?
- Kiment reggelit készíteni és megcsörrent a mobilja. Ott volt a közelemben. Nem volt kedvem
kiabálni neki, inkább felvettem. Erre belenyávogta egy nőszemély, hogy még mindig szereti és
visszavárja. Mondtam neki, hogy átadom az üzenetet, és leraktam a telefont.
- Ó, édesem! - sóhajtott fel az anyja. - Ez tényleg rossz hír. De nagyon ügyesen válaszoltál! És mit
mondott Adam, amikor szóltál neki?
- Hogy nem jelent neki semmit az a nő. Amúgy nem kérdeztem, azonnal kidobtam. Hozzá akartam
vágni a telefonját, de a falat találtam el. - Charlene halványan elmosolyodott. - Nekem még ez sem
sikerül.
- Dehogynem, kislányom! - ölelte át Madleine. - Te győztes vagy! Mindent megkapsz, amit csak
akarsz!
Madleine magában mosolyogni kezdett. A lánya jobban hasonlít rá, mint hitte. Felrémlett előtte az a
kristálypohárkészlet, amit egyesével tört össze a konyhakövön, amikor úgy gondolta, Paul, a férje más
nőkkel flörtölt. A férje döbbenten nézte, próbált magyarázkodni, ő pedig zavartalanul csapkodta a földhöz
a drága készletet, egyiket a másik után. Aztán hagyta, hogy a férje kiengesztelje. Paul mindig szerette,
hogy ő ilyen szenvedélyes természetű - ábrándozott el Madleine, majd megrázta magát és visszatért a
jelenbe.
- Hidd el nekem, ez nem a világ vége. Lehet, hogy az a nő tényleg nem jelent neki semmit.
- Ha így van, az sem érdekel. Soha többé nem akarom látni! - mondta Charlene, majd Lucky mellé
térdelt. Suttogni kezdeti a csöppségnek, egyik ujjával a pocakját simogatta. - Téged is volt szíve itt
hagyni. Meg engem is. Kötözni való, hazug bolond.

Adam hazament, összepakolta holmiját, majd behajtott a kórházba. Úgy érezte, azonnal el kell mennie
a városból. Nem reménykedett abban, hogy Charlene hinni fog neki, a hívás mindent elrontott. Adam
belegondolt, ő mit érezne, és rájött, hogy Charlene a lehetőségekhez képest úrinőként viselkedett.
Az apját már átvitték a harmadikra, a belgyógyászatra. Amikor a férfi benyitott a betegszobába, anyja
épp óvatos csókot adott beteg férjének.
Adam soha nem gondolta volna, hogy képes egyszerre boldog és kétségbeesett lenni. Szülei nem szűnő
szerelme még kilátástalanabbá tette az életét. Örült, hogy ők boldogok, és sejtette, hogy ő már soha nem
lesz az.
- Apa, anya, sziasztok! Ne haragudjatok, de muszáj elutaznom. Fontos hívást kaptam New Yorkból. -
ami végül is nem volt hazugság. Anyja sebzetten nézett rá, apja elnézően mosolyogva.
 - Emily drágám, magunkra hagynál minket pár percre? - fordult a feleségéhez és megcsókolta a kezét.
Az asszony bólintott és halkan elindult. Az ajtóból még visszanézett a fiára. Férje gyengéden mutatta
neki: hagyja őket egyedül.
Odafordult Adamhez.
- Fiam, mi történi? Miért akarsz ilyen gyorsan elrohanni?
Adam sokért nem adta volna, ha apja nem lát mindig át rajta. Ez van, ő nem olyan mázlista, hogy meg
tudná vezetni az öreget.
- Legyen elég annyi, hogy el kell utaznom - közölte tömören.
- Itt hagyod Charlene-t? - kérdezte meglepve George Bradford. A fiának soha, egyetlen nő mellett sem
volt olyan ragyogó a mosolya, mint amikor Charlene-nel volt.
Sőt, ami George-ot illeti, gyerekkorukban megesküdött volna, hogy Charlene később a menye lesz.
Hiszen a maga módján Adam is ragaszkodott ahhoz a kislányhoz, aki láthatóan odavolt érte.
Olyanra is volt példa. hogy lemondta randiját egy pompomlánnyal, mert Charlene-nek a másnapi
matekdolgozatára kellett tanulnia és segítségre volt szüksége. Nos, ilyet bárki kedvéért nem tesz meg egy
tizenéves kamasz.
- Igen, mert... - már megint benne vagyok a csapdájában, sóhajtott nagyot Adam. - Elküldött. Rájött,
hogy van egy barátnőm New Yorkban.
- Fiam, ez a tempó nem illik hozzád! - rótta meg, az apja felvont szemöldökkel, - Micsoda dolog
átverni azt a jóravaló, csinos lányt?! Erre tanítottalak?
- Nem vertem át - tiltakozott Adam felháborodva. - Amikor megláttam, elfelejtettem minden mást,
köztük azt is, hogy egy kapcsolatnak is alig nevezhető viszony vár rám otthon. Annyira nem jelent nekem
semmit a másik, hogy egyszerűen kiment a fejemből. Tudom, hülyén hangzik, de ez van.
- Nem is próbálod meg elmagyarázni? - képzelte magát fia helyzetébe George. Hát, jobb, hogy a maga
bőrében lehet. Charlene nem az a típus, aki adna bárkinek egy második esélyt.
- Felesleges. Próbáltam. Látni sem akar. Bármit megtennék, hogy higgyen nekem, de nem fog. Utál, és
ezt meg is mondta a szemembe. Szóval, azt hiszem, jobb, ha indulok. - mondta Adam, majd lehajolt és
megpuszilta apja homlokát. - Kérlek, vigyázz magadra!
- Ezt inkább én mondhatnám neked - mondta komoly arccal az apja.
- Nagyon kérlek, ne hajtsd túl magad. És mindenképpen hívj majd minket!
Adam bólintott és apja vállára borult. Anyja belépett a kórterembe.
Adam őt is megölelte, majd kiment.
- Most mit csináljunk? - nézett Emily George-ra.
- Fogalmam sincs - rázta szomorúan a fejét George. - Nem bírom látni, hogy boldogtalan...

10. FEJEZET
Adam úgy hajtott a reptér fele, mintha a vesztébe akarna rohanni. Felhangosította a rádiót és még
jobban nyomta a gázt. A legszívesebben visszafordult volna Charlene-hez, de ennek semmi értelme nem
volt. A városban megállt néhány percre és vett magának egy új mobiltelefont. A kártyája adatait
átmentették, így megvolt rajta minden telefonszám. Adamet elsősorban Charlene-é érdekelte. Írt neki egy
üzenetet:
„Sajnálom, hogy megbántottalak, nem akartam. Bocsáss meg! Adam”
Szuggerálta egy ideig a kijelzőt, de a telefon néma maradt. Adam visszaszállt a kocsiba és meg sem
állta reptérig. Vett egy jegyet a három órával később induló New York-i járatra. Leült a csarnokba és várt.
Meglátott egy csinos, szőke nőt, azt hitte, Charlene az. Utánaszaladt és megfogta a karját. Akkor vette
észre, hogy még csak nem is hasonlít a lányra.
- Engedjen el, vagy rendőrt hívok! - mordult rá a nő.
Adam bocsánatkérést motyogott, majd visszafordult és leült a csomagjai mellé. Rendszeresen
ellenőrizte a mobilját, de hiába, semmi életjel nem jött Charlene-től. Maga elé bámulva ült, egészen
addig, míg a járatához nem szólították. Kikapcsolta a telefont, felszállt a gépre és hazarepült, New
Yorkba. Landolás után taxit fogott és hazavitette magát. Gyűlölte ezt a vasárnapot. Ha legalább
dolgozhatna, nem töprengene annyit!
Visszakapcsolta a telefont. Két apró pittyenés jelezte, hogy üzenete érkezett.
„Ne keress többé! C."
 Adam most már biztos lehetett abban, hogy Charlene soha többet nem akarja látni. Lefeküdt az ágyára
és némán nézte a plafont. Az éjszaka anélkül telt el, hogy egyetlen pillanatra lecsukta volna a szemét. Fél
hatkor felkelt és elment zuhanyozni. Belenézett a tükörbe: vacakabbul nézett ki, mint bármikor. Fekete
karikák sötétlettek a szemei alatt. Megvonta a vállát, majd megborotválkozott. Kinyitotta a szekrényét.
Már csak négy öltönye maradt, a többi tönkrement a repülőút során. Egy pillanatra megfordult a fejében,
hogy farmerban megy dolgozni - és ezen a gondolaton rosszkedve ellenére is muszáj volt nevetnie.
Valószínűleg Denis Walkert azonnal megütné a guta. Felöltötte hát az egyik sötét öltönyt, orrára rakta a
márkás, dioptria nélküli szemüveget. A tükörben megnézte magát.
- Divatmajom. - idézte fel Charlene csipkelődését. Inkább lerakta a szemüveget. Úgysincs rá szüksége,
felesleges többnek mutatnia magát, mint amennyit ér. Ez jelen pillanatban nem sok - legalábbis így
gondolta.
Egy táskába összepakolt minden iratot és elindult.
A város most barátságtalannak tűnt, még az idő is szomorkás volt. Szürke felhők ölelték körbe a
hatalmas toronyházak tetejét, lógott az eső lába. Adam jobban szerette volna, ha az időjárás nem
illeszkedik ennyire a hangulatához, ám sajnos tisztában volt azzal, hogy ez nem kívánságműsor. A metrón
csupa szomorú arcú ember ücsörgött, egy messziről kellemetlen szagot árasztó hajléktalan pedig megállás
nélkül motyogott magában. Adam elővett egy ötvendollárost és mielőtt leszállt, a férfi kezébe nyomta.
- Az Isten áldja meg, fiatalember! - kiabált utána a hajléktalan.
- Bár úgy lenne! - felelte magában Adam és besétált a tőzsdére. Háromnegyed hétkor már az asztalánál
ült. Megnézte a legfrissebb híreket, az árfolyamokat. Húsz perc múlva megérkezett Cinthia Powell is.
- Mit keresel itt, Bradford? Azt hittem, csak szerdán jössz - vakkantotta oda a férfinak.
- Tévedtél, Cinthia - felelte oda sem nézve Adam. - Kérlek, csinálj egy összegzést arról, hogy kivel
hogyan állsz. Ma már én hívom az ügyfeleket.
Cinthia indulatosan odavágta táskáját az asztalára.
- Szerdáig az enyémek! Egyébként is rossz néven veszem, hogy ugráltatsz!
- Nem ugráltatlak, Cinthia. Megkértelek. Felesleges vitatkoznod - fűzte hozzá félvállról Adam.
Cinthia dühösen leült és összeírta a függőben lévő ügyeket. Fél óra múlva odaadta a férfinak.
- Köszönöm, nagyon kedves tőled - mosolygott rá békülékenyen Adam. Hiába. Cinthia olyan
mélységesen gyűlölte sikereiért, hogy semmi nem tudta megkedveltetni vele a férfit. Egyébként ő volt az
egyetlen nőnemű lény az emeleten, aki nemcsak hogy nem szívesen bújt volna ágyba Adammel, hanem
egyenesen a hideg rázta még a gondolattól is. Adamet ez nem zavarta volna túlságosan, elvolt ő Cinthia
nélkül, a nő viszont minden alkalmat megragadott, hogy ha nem a munkájában, akkor a férfiasságában
próbálja megalázni a férfit. S minél kevésbé sikerült, annál dühösebb lett tőle.
- Jó szórakozást! - vetette oda félvállgól a nő, majd elment.
Adam végigböngészte a listát. Látta, hogy Cinthia végül mégis rá hallgatott és az egyik ügyfelet
türelemre intette a mélyrepülésbe kezdő részvények miatt. Pedig hatalmas összegről volt szó: közel
másfél millió dollár feküdt abban a számítástechnikai cégben. A férfi felvette a telefont és elkezdte hívni
az ügyfeleket. Azok örültek, hogy újra hallják a hangját és dicshimnuszokat zengtek a helyetteséről.
- Cinthia biztosan örülni fog, ha megmondom - felelte ilyenkor automatikusan a férfi. Egyszer csak a
gépen felvillant egy szám. Adam hitetlenkedve nézte: elkezdett emelkedni a csőd közelében vergődő cég
részvényeinek ára. Nem szép lassan, hanem mint az üstökös. Ilyet ennyi év alatt soha nem látott. Adam
gyorsan elköszönt a beszélgetőpartnerétől, majd lecsapta a telefont. Egyszerűen nem tudta megfejteni, mi
történt. De nagyon jól tették, hogy nem adták el az ügyfél részvényeit: elbukta volna minden beletett
pénzét, a várható nyereségről nem is szólva.
Elégedetten elment inni egy teát. A büfében találkozott Denis Walkerrel. A középkorú férfi nem
kertelt.
- Jó vacakul nézel ki, Adam. Nem csoda, hogy alig jársz pihenni, biztos rosszat tesz - cukkolta a
sorban állva.
Adam nem reagált semmit.
Walker nézte egy ideig, aztán inkább a kávéjára figyelt.
- Cinthia jó munkát végzett?
- Igen, azt hiszem. Még nem tudtam ellenőrizni mindent, de kiugró hibát nem találtam - felelte Adam.
- Tudtam, hogy jó az a lány. Megbízhatsz benne - mondta Walker. Adam beletörődően bólintott.
 - Oké, igazad volt. Sajnálom, hogy nem hittem neked - felmarkolta a teáját, majd visszament az
asztalához. Időközben megérkeztek a munkatársai. Örömmel üdvözölték és nem felejtették el
megjegyezni, mennyivel jobban festett, mielőtt pihenni ment volna.
- Kösz, rendesek vagytok - húzta el a száját Adam. Leült az asztalához és felhívta Vivient.
- Szia. Vivien, itt Adam.
- Szia! Már azt hittem, nem is hívsz - mondta a lány árnyalatnyi csalódottsággal és rosszallással a
hangjában.
- Ráérsz? Elmehetnénk valahová ebédelni - felelte indoklás helyett Adam.
A lány beleegyezett. Megbeszélték, hogy az Ötödik utcában találkoznak fél egykor. Többször voltak
ott egy elegáns étteremben, Adam most is ott foglalt asztalt. Nem érezte túl ízlésesnek, hogy oda viszi
szakítani, de még mindig jobb, mint telefonon...
Adam délelőtt tőle merőben szokatlanul főleg a tollát rágcsálta és a sorsot átkozta. Alibiből nézegette
az árfolyamokat, de ha valaki rákérdezett volna, hogy állnak, hát bizony, szégyenben marad, mert
egyetlen mukkot sem jegyzett meg belőlük. Délben összekapta cuccait, és egy szó nélkül eltűnt. Elsétált a
kis étteremhez és beült. Alig öt perccel utána Vivien is befutott. Magas, karcsú teste kígyózott járás
közben, festett vörös haját szigorú kontyba fogta.
- Hiányoztál - akart csókot adni a felpattanó férfinak.
- Szia. Vivien! - adott puszit a nő arcára Adam, majd leültette. Vivien felvonta a szemöldökét, majd
elővette a kis tükrét és ellenőrizte sminkjét. A tükör mellett egy pillantást vetett Adamre.
- Mit csináltál? Nagyon rosszul nézel ki - jegyezte meg, ujjával megigazítva a rúzsát.
Adam komolyan nézte őt, és nem tudta elképzelni, mi tetszett neki Vivienben. A lány kétségkívül
mutatós volt, de vonzereje meg sem közelítette Charlene-ét. Aki nyilván soha nem igazgatta volna a
sminkjét az asztalnál. Alakja Adamet inkább egy szép próbababáéra emlékeztette, semmint egy vonzó
nőére. Nem volt nagy baj vele, csak közbejött Charlene - sóhajtott magában.
- Nézd, Vivien. Nagyon összekuszálódott az életem - vágott a közepébe. A szakítások soha nem
viselték meg, de most mégis nehéznek érezte a dolgát, úgy gondolta, jobb, ha mielőbb túlesik rajta.
- A lényeg az, hogy találkoztam egy csodálatos lánnyal. Nagyon fontos nekem.
- Ő az, aki felvette a telefonodat? - pillantott fel az étlapról érdeklődve Vivien. Híres volt arról, hogy
rezzenéstelen arccal visel el mindent, most sem árulta el egyetlen grimasz sem, hogy tudja, mi
következik.
- Igen, ő volt. Nem tudom, hogy valaha van-e még esélyem nála, de meg akarom próbálni. Ám az
veled szemben tisztességtelen lenne,ezért kérlek, hogy vessünk véget a kapcsolatunknak - mondta Adam.
Vivien az asztalra készített vízért nyúlt. Adam biztos volt benne, hogy a lány leönti, hiszen
megérdemelte volna. De tévedett. Vivien csak belekortyolt az italba. Adam csodálta a hidegvérét.
- Szereted?
Adam elgondolkodott egy percre.
- Igen. Mindennél jobban.
- Értem. Hát, azért kedves tőled, hogy szóltál róla - mondta Vivien. Lerakta az étlapot és felkapta
táskáját. - Ha annyira csodálatos, nem biztos, hogy megérdemled - szúrt egy aprót oda Adamnek.
- Én is ettől félek - állt fel a férfi az asztaltól és kikísérte a nőt.
Vivien búcsúzás nélkül sarkon fordult a bejáratnál és elindult. Adam egy ideig nézett utána, majd
visszasétált a tőzsdére.
Nagy hajcihő fogadta: mintha csak egy szorgoskodó hangyabolyba csöppent volna.
- Mi történt? - kapta el az egyik fiú karját a bejáratnál.
- Senki nem tudja - hadarta idegesen a fiú. - Elkezdtek zuhanni a részvények.
- Milyen részvények? - tudakolta rendületlenül Adam, némi balsejtelemmel.
- Minden számítástechnikai cégé! - A fiú kiszabadította magát és elrohant.
Adam kis híján elájult: akkor most bukta el ügyfele másfél millió dollárját. Visszament az asztalához
és ott találta Cinthiát, aki kézzel-lábbal hadonászva jegyzetelt, telefonált és a számítógépet nézte
egyszerre.
A férfi nem tudta, mit csinálhatna, így inkább próbálta figyelni Cinthia munkáját, hogy ha segíteni tud,
kéznél legyen. Többek között ezért is becsülték meg nagyon: kiváló csapatjátékos volt, aki a közös és
fontos célok érdekében minden személyes ellenérzését félre tudta tenni. Húszpercnyi izgatott kiabálás
után Cinthia lecsapta a telefont.
 - Megmentettem a hátsódat, Bradford - nézett rá elégedetten, mint a macska, ha tejet kap. - Az utolsó
pillanatban mindent eladtam. Ezt a céget semmi nem menti már meg, de az ügyfelünk megúszta.
- Igen, igazad van. Gratulálok - mondta őszintén Adam.
Cinthia meghökkenve nézett rá, inkább valamilyen kötekedést, okoskodást várt volna. Lehajtotta a
fejét és halkan annyit mondott:
- Kösz!
Visszament a helyére, Adam pedig leült a székére. Meredten nézte a gépet és nem tudta összeszedni
magát. Több mint másfél évtizednyi munka után most először tévedett.
Úgy tűnik, az egész életét behálózta a pechsorozat. Délutánig döbbenten ült a helyén, aztán felállt és
bement a főnökéhez. - Denis, elmegyek!
- Jól van, Adam, holnap találkozunk - felelte Denis fel sem nézve a papírjaiból.
- Nem, Denis. Elmegyek. Felmondok - válaszolta közelebb lépve Adam.
Főnöke elképedt csodálkozással nézett rá.
- Hogy mit csinálsz?
- Kiszállok a tőzsdéből. Nem tudom tovább csinálni - ismételte meg Adam a mondandóját. Denis
olyan arcot vágott, mintha kísértetet látna.
- Ne viccelj!
- Denis, ne húzd az időmet, Olyan hibát csináltam, amit még a legtehetségtelenebb kezdő sem szokott.
Azon kívül nem bírom már ezt a tempót. Igazad volt, hogy megbíztál Cinthiában, remekül végzi a dolgát.
Ha ő nem lett volna, ma másfél millió dollárját eltapsolom az egyik ügyfelemnek. Egy hajszálon múlott.
- De nem történt meg. Éppen ezért vagy te az egyik legjobb. Nem mehetsz el! - próbálta győzködni
Denis Walker. Ötven felé közeledett, lassan harminc éve volt a tőzsdén, de Adamnél rátermettebb brókert
még soha nem látott. Egy ilyen kincset nem engedhet el csak úgy.
- Nem történt meg, ám ez nem rajtam múlt. Imádom a munkámat, de elég volt.
- Kell még egy hét pihenő? - kérdezte kétségbeesve Walker. - Ha igen, menj csak, lazíts és utána gyere
vissza.
- Denis - nézett rá mosolyogva Adam. - Nagyon kedves tőled, de nem csak erről van szó. Rájöttem,
hogy mást szeretnék csinálni, és máshol. Nem tudom eléggé megköszönni, amit tettél értem. A pénzemet
pedig szeretném, ha Cinthia fektetné be és kezelné.
Adam befejezettnek tekintette a társalgást, Denis Walker pedig nem tudott mit mondani. A férfi kezet
nyújtott volt főnökének, ő pedig viszonozta. Annak idején Denis fedezte fel Adamet az egyetemen, ő
ostromolta, hogy vállaljon nála munkát, épp ezért most hasonlóan érzett, mintha a fia hagyta volna
faképnél. Úgy tűnt, minden érve lepereg a brókerről. Nem tehetett mást, el kellett fogadnia kedvence
döntését, még ha ez nehezére esett is. Nem szokta meg, hogy nemet mondanak neki.
Adam kiment és összepakolt az asztalán. Kidobott egy halom papírt, kiborította fiókjait és mindehhez
jókedvűen fütyürészett. Kollégái értetlenül nézték. A férfi egyiküknek sem szólt, csak Cinthiához lépett
oda.
- Cinthia, ráérsz egy percre?
- Persze - nézett fel rá a nő. Most kivételesen nem volt jeges a mosolya, inkább tartózkodó és
várakozásteljes.
- Felmondtam - jelentette be tömören a férfi, egyik lábáról a másikra álldogálva.
- Miért, Bradford? - kérdezte megütközve Cinthia. Ugyan nem szívlelte ezt a férfit, hiszen
meggyőződése volt, hogy ő sokkal jobban ért a tőzsdéhez, csak azért nem kap Adamhez hasonlóan
lehetőséget, mert olyan szerencsétlen, hogy nőnek született. Mindezek mellett azonban a lelke mélyén
tudta, hogy a férfi igazi, vérbeli, tehetséges bróker, kár volna máshol és mást csinálnia. - Miért mondtál
fel?
- Hosszú. Azt hiszem, ideje, hogy más irányt vegyen az életem. De a pénzemet itt hagyom. Denisnek is
mondtam: azt szeretném, hogy te kezeld. Nem hiszem, hogy bárki nálad jobban meg tudná oldani ezt a
feladaton. Vállalod? - mosolygott kérdőn Adam a nőre. Cinthia utálta magát, de könny szökött a szemébe.
Ehhez hasonló bókot sem kapott még soha életében a munkahelyén.
- Persze. De egyre jobban utállak, mert megríkatsz… Adam - mondta és előkapott az íróasztaláról egy
papír zsebkendőt. Megnyomkodta a szemét. - Ha elfolyt a sminkem, megöllek, remélem, tudod - tette
hozzá mosolyogva. Adam vigyorogva vállat vont.
 - Ez azt jelenti, hogy mostantól naponta fel kell hívnod engem, hogy tájékoztass! Felmérted ennek a
feladatnak a nehézségeit is? Nem csak a pénzemben dúskálhatsz, valósággal össze vagy velem kötve! -
bohóckodott a nőnek, aki végre szívből elnevette magát. Hosszú évek után megkötötték a
fegyverszünetet, talán afféle kimondatlan szövetségre is léptek. Adam a kezét nyújtotta búcsúzóul
Cinthiának, aki válaszképpen gyorsan megölelte, majd kiszaladt a teremből. A többi kolléga döbbenten
nézett, senki nem tudta mire vélni az iménti jelenetet.
A férfi odaköszönt nekik, majd dobozokkal a hóna alatt kiment az épületből. A nap ragyogóan sütött
odakint, mintha csak helyeselte volna Adam lépését. A férfi felszegte fejét, behunyta a szemét és néhány
másodpercig csak élvezte a friss, tavaszi levegőt.
Könnyű léptekkel elindult a metró felé. Úgy gondolta, most már nem lehet semmi baj. Mosolyogva
szállt fel az érkező szerelvényre és a többiek gyanakodó pillantása ellenére nagyon, de nagyon jól érezte
magát.

11. FEJEZET
Charlene egy hét után elunta az önsajnálatot. Újra belevetette magát a munkába. Nagyon vacakul
nézett ki, fogyott vagy öt kilót, a szeme alá pedig mintha örökre odaköltöztek volna a karikák. De
legalább nem utálta már a világot, és benne minden embert. Csak egyet: Adamet. Főleg azért gyűlölte
olyan nagyon, mert bármit is tett, őt juttatta eszébe. Lucky, a kis foxi elképesztő ütemben nőtt,
háromhetes korára szinte rá sem lehetett ismerni a zsákból kiszedett, félholt apróságra. Charlene azon
töprengett, anyjának adja a kicsit, mert amikor ránézett, fájdalom hasított a szívébe. Aha ő is túlságosan
szerette a kiskutyát, így, amikor csak tehetne, egy ládában magával vitte a munkahelyére. Jack megérezte,
hogy valami nagyon bántja főnökasszonyát. Olyan redves volt vele, amennyire csak lehetett. Egyszer még
azt is felajánlotta, hogy megkeresi és megveri Adamet.
- Nagyon kedves tőled, Jack, de nincs rá szükség - nevetett fel bánata ellenére is a lány. - Azt hiszem,
jobb, ha nem emlegetjük őt.
Délutánra nagyon rosszul lett. Elsápadt és kiszaladt az erő a lábaiból. Hányingert érzett. Felhívta
nőgyógyászát, aki azonnal fogadta. Charlene attól rettegett, hogy állapotos. Két hete még nem lett volna
ellenére, hogy gyereket szüljön Adamnek, de most ez volt a legrosszabb dolog, ami csak történhetett.
Gyomorgörccsel hajtott a nőgyógyászhoz és a vizsgálat alatt végig imádkozott.
- Charlene, nem tudom, mennyire jó hír, de nem terhes. Talán valami vírus kaphatta el - mondta ki a
verdiktet az őszülő orvos.
- Bár tudnám, hogy jó hír-e! - motyogta a lány magában. - Köszönöm.
Hazament és nagyon dühös volt magára, amiért az agya egyfolytában kékeszöld szemű, dundi, szőke
gyerekeket mutogatott neki, akik kacagva integettek felé. A mosolyuk egy az egyben olyan volt, mint
Adamé.
- Elég legyen! - mordult magára Charlene. - Meg fogok őrülni, most már biztos.
Levetette magát a kanapéra. Továbbra is ez volt a kedvenc helye, bár felmerült benne, hogy lecseréli,
hiszen erről is a férfi jutott eszébe.
- Idejött két hétre és elvette az életemet. Hogy férkőzhetett be mindenhová? - tűnődött. Haragudott
magára, hiszen általában erős, önálló nőnek gondolta magát, akit egy férfi soha nem gyötörhet meg
ennyire.
- Mindegy, legalább nem leszek lányanya - nevetett fel keserűen.
Megcsörrent a telefonja.
- Igen? - szólt bele morcosan.
- Charlene, itt Emily Bradford - válaszolt kedvesen Adam anyja.
Charlene nagyot sóhajtott.
- Miben tudok segíteni, Emily? - Attól, hogy a fia olyan, amilyen, Emilyt még szereti, ez nem változik
meg.
- Át tudnál jönni valamikor? Lord sántít a jobb hátsó lábára, nem tudom, mi lelhette - mondta az
asszony.
- Valószínűleg belemehetett valami. Holnap átmegyek és megnézem, rendben?
Charlene sóhajtva letette a telefont. Emily és George túl régi és túl kedves ismerősei voltak ahhoz,
hogy Adam miatt megszakítsa velük a kapcsolatot, Lord iránti érzelmei pedig mit sem változtak.
 Másnap délelőtt a Bradford-ház felé vette az irányt. Bekopogott az ajtón.
- Charlene! - kiáltott örömmel Emily, de mikor végignézett a lányon, rosszallóan összehúzta a szemét.
- Hogy lefogytál! Miért nem vigyázol magadra?
- Most valahogy nincs kedvem - vonta meg a vállát Charlene. - Szeretném gyorsan megnézni Lordot,
ha nem haragszol!
Egyszerűen nem volt képes ottmaradni és csacsogni Adam anyjával. Nem akart neki rosszat mondani a
fiáról, márpedig lehet, hogy kicsúszott volna valami a száján a nagy beszélgetés közben...
Emily szomorúan nézett a kisétáló lány után, de nem tudta, mit mondhatna neki.
Átsétált az istállóba.
- Sziasztok, szépségek! - üdvözölte a lovakat. Lady sértetten pillantott rá, rosszul tűrte, hogy
elhanyagolta őt az utóbbi időben. Attól még, hogy nem jött ki vele jól, igényelte a társaságát. - Jól van,
kisasszony, értem. Ti nem vagytok Adam, majd megpróbálom észben tartani - mondta és mosolyogva
megsimogatta az állat fejét, Lord a másik boxból áthajolt és orrával megböködte a lány vállát. Charlene a
másik kezével az ő pofáját vakargatta meg.
- Na, mutasd a lábad! - ment be Lordhoz. A mén nekilátott régi, kedves játékának. Igyekezett úgy
helyezkedni, hogy Charlene még véletlenül se férhessen hozzá a hátsó lábához, Charlene-nek nevetnie
kellett: van, ami soha nem változik. Kicselezte a fekete lovat, majd felemelte a hátsó lábát. Ellenőrizte a
patáját, ott mindent rendben talált.
- Ez valószínűleg izomrándulás lesz - bólintott magában, majd Lord háta mögé lépett, hogy megnézze
az izmos combokat. Hozzáért a jobb hátsóhoz, de ekkor iszonyú erejű ütést érzett és elsötétült előtte a
világ.

Charlene nem tudta, mennyi idővel később tért magához. Óvatosan nyitogatta szemét. Fájt a feje,
zavarta a fény. És már érezte, hogy a lába is iszonyúan fáj, sőt, valamiért nehéz is volt. Az ágy mellől
Emily pislogott rá aggódva.
- Jaj, Charlene, hála Istennek, hogy magadhoz tértél! - az asszony szeme szinte könnybe lábadt.
- Hol vagyok? - nézett körbe lassan a lány.
- A kórházban. Halvány sejtelmem sincs, mi történhetett Lorddal, de megrúgott. Túl sokáig voltál kint,
aggódni kezdtem. Kimentem és ott feküdtél eszméletlenül. Képzelheted, hogy megijedtem! - nyitotta
tágra szemeit Emily. - Azonnal szaladtam vissza, kiabáltam George-nak, hogy hívja a mentőket. Amikor
megérkeztünk, azonnal megröntgeneztek, majd megműtöttek.
- És te végig velem voltál? - kérdezte meghatódva Charlene. Emily szeretettel megfogta a kezét.
- Hol lettem volna, drágaságom?! Vigyázok rád, te csak ne aggódj egyetlen pillanatig sem!
Rövid kopogást hallottak, majd egy orvos dugta be a fejét.
- Á, Scott kisasszony! Örömmel látom, hogy felébredt. Charles Gordon vagyok, a kezelőorvosa. Úgy
tűnik, hogy ez az apró lovasbaleset hosszabb időre kivonja magát a forgalomból. Nem aprózta el az állat,
szilánkosra törte a lábszárát. Már túl van a műtéten, összeraktuk és begipszeltük a lábát. Nem lesz nyoma,
ne aggódjon! - nyugtatta meg a szólni készülő lányt.
- Meddig kell feküdnöm?
- Hát, olyan hat hétig.
- Hogy meddig? - akart felülni a lány, de nem sikerült. - Az kizárt dolog! Egyszerűen lehetetlen! Ki
gyógyítja az állatokat, ha én itt fekszem?
- Hiába, kisasszony? Szívesen mondanám, hogy gyorsabb lesz, de sajnos nem így van - tárta szét az
orvos a kezeit. - Ha ez megnyugtatja, elmondom, hogy még mindig szerencsés, amiért nem hasba vagy
arcon rúgta a ló. Akkor most nem beszélgetnénk itt ilyen kedélyesen…
- Na igen - morogta a lány és Emilyre nézett. - Szóltál a szüleimnek?
- Még nem volt időm. Mindjárt felhívom őket, nyugi! – mondta Emily és elindult kifelé az orvossal
együtt.
Charlene magára maradt a szobában. Körbenézett a hófehér, steril bútorokon. A függöny mögött látta,
hogy odakint tűz a nap. Ő pedig ide van kötve. Most mit csináljon? Az emberek többségéhez hasonlóan,
neki is az volt a fixa ideája, hogy nélküle megáll a világ. Jack néhány vizsgálatot meg tud ugyan csinálni
és az oltásokkal sem lesz baj, de Charlene eddig nem dobta be a mély vízbe. Vajon képes-e segíteni egy
súlyosabb helyzetben? Máris látta, ahogy a gyakorlatlan asszisztens kétségbeesve áll egy borjú mellett,
nem tudva, mit tegyen. Aztán arra gondolt, hogy Jack is ugyanolyan iskolát végzett, mint ő, csak képes
megoldani a problémákat.
Hirtelen úgy érezte, nem tud tovább töprengeni ezen, túlságosan fájt a lába.
Emily visszatért, hatalmas mosollyal az arcán.
- Hogy vagy, kislányom?
Charlene meglepetten nézte. Utoljára gyerekkorában szólította így az asszony.
- Nagyon fáj a lábam - felelte Charlene.
- Azonnal szerzek fájdalomcsillapítót, te csak pihenj nyugodtan - mondta Emily határozottan, majd
kiment a folyosóra. Elkapta az orvost és határozottan megkérte, azonnal adjon valami injekciót a lánynak.
Gordon doktor titkolni igyekezett mosolyát, inkább szólt az ügyeletes nővérnek, hogy a hármasban fekvő
lánynak adjon gyógyszert. Emily visszasietett a szobába, nyomában a nővérrel. A fiatal nő beadta az
injekciót Charlene-nek, majd szótlanul eltűnt.
- Anyukád nemsokára itt lesz - fordult Emily a lányhoz.
- Köszönöm, Emily. Nyugodtan menj haza - felelte Charlene fájdalmas mosollyal.
- Megvárom édesanyádat, ha nem baj, Régen láttam, szeretnék vele beszélni - hajtotta félre fejét az
asszony.
Charlene nagyon szívesen megkérdezte volna, hogy mi van Adammel, de nem merte. Inkább az
alvásba menekült.
Halk duruzsolásra ébredt. Anyja és Emily összedugva fejüket pletykáltak valamit az ágya mellett.
- Anya, szia! - mondta halkan Charlene.
Madleine arcán mosoly terült szét.
- Szia, Charlenel Jól rám ijesztettél!
- Ugyan már! - legyintett aprót Charlene. Egy állatorvosnál ez szinte kötelező baleset.
A két asszony megkönnyebbülten nevetett.
- Lucky miatt ne idegeskedj, őt pesztrálom továbbra is - mondta Madleine. Charlene bólintott.
- Nagyon kedvesek vagytok, hogy bejöttetek, de menjetek haza egész nyugodtan. Szerintem a
fájdalomcsillapítótól úgysem tudok túl sokáig fent lenni - mondta és mintegy bizonyítékként hatalmasat
ásított.
A két asszony szófogadóan felállt, megcsókolták Charlene homlokát, majd kifelé indultak. A lány pár
percen belül mélyen aludt.
Kellemes virágillatra ébredt. Körbenézett és meglátta az órát. Átaludt egy fél napot és egy egész
éjszakát. A kellemes illat pedig az ágy fejénél lévő éjjeliszekrény felől jött, ahol valóságos virágerdő
tanyázott. Óvatosan arra tapogatózott. Talált egy bokrétát George Bradfordtól, aki Lord nevében küldte az
engesztelő virágot. A kísérőkártya láttán felnevetett. Még jó, hogy ilyen „úriember" ez a ló, ha már
ekkorát rúgott belé. Volt egy kis körcsokor, tavaszi virágokból, a kártya tanúsága szerint Jack küldte azzal
az üzenettel, hogy ne aggódjon és pihenjen sokat. De az egész szekrényt uralta egy hatalmas vörös
rózsacsokor. Charlene-nek nyújtóznia kellett, hogy elérje a kártyát. „Kérlek, vigyázz magadra! A." Ennyi
volt ráírva. Charlene-nek nem telt sok időbe, míg kitalálta, hogy Adamtől kapta, csak épp azt nem értette,
hogyan került ide az ő kézírásával egy kártya. Hiszen New Yorkban van. És egyáltalán: honnan tudja, mi
történt vele? Hülye kérdés - válaszolta meg magának nyomban -, Emily nyilván felhívta és elújságolta.
A férfi hiánya újra belé hasított. Nagyon haragudott rá, de nem tudta nem szeretni. Ez a szörnyű az
ilyen alakokban: beveszik magukat a nők szívébe és soha nem távoznak onnan...
Kopogtak az ajtón. Charlene felriadt a merengésből.
- Igen? - kiáltott ki.
Lassan nyílt az ajtó és Adam dugta be rajta a fejét.
- Ugye, nincs a kezedben mobil? - kérdezte vigyorogva.
Charlene úgy érezte, azonnal felrobban.
- Mit keresd te itt? Mondtam, hogy menj vissza New Yorkba! Sőt, azt is mondtam, emlékszem rá,
hogy ebben az életben soha többé nem akarlak látni! - kiabálta idegesen.
Szó mi szó, megrázta a férfi látványa. Egyrészt biztos volt benne, hogy ezernyi kilométerre van tőle,
másrészt tagadhatatlanul nevetnie kellett a belépőjén, amitől felment benne a pumpa. Egyáltalán
nincsenek olyan jóban, hogy a férfi megneveltesse! Inkább a küszöb alatt kellene közlekednie és csak
akkor szólnia, ha ő kifejezetten kéri!
- Onnan jöttem - lépett beljebb óvatosan a férfi és halkan behúzta maga után az ajtót.
 - És nem hiányzol a barátnődnek? Hogy is hívják? Vanda? - kérdezte Charlene maró gúnnyal.
- Nincs barátnőm - felelte halkan Adam. Aggódva nézte a lányt. Láthatóan sokat fogyott, az arca
nyúzott volt és messziről is jól látszódtak a karikák a szemei alatt. A férfi legszívesebben a karjába vette
volna, ha nem tudja egészen biztosan, hogy Charlene akkor kikaparja a szemét és összecsődíti
kiabálásával az egész emeletet.
- Ó, kirúgott miattam? Megérdemelted - vonta meg a vállát a lány.
Kegyetlennek akart látszani, mert nagyon felzaklatta Adam látványa. A férfi talpig farmerban volt, és a
barna csizmájában érkezett, amit együtt vettek. Valószínűleg nem maradt ideje borotválkozni, mert némi
borosta ütközött ki az arcán. A legidegesítőbb pedig az volt, hogy ez jól állt annak az átkozottnak! De
még milyen jól! - füstölgött magában Charlene. - Mintha csak jelesre végzett volna egy „Hogyan vegyük
le a lábáról exnőnket?" - tanfolyamot! A csirkefogó!
- Mit keresel itt? - kérdezte nyugodtabban. Nem volt ereje kiabálni, ráadásul olyan valakivel, aki
nyugodtan válaszolgat, nincs is sok értelme. Meg amúgy sem akadt semmi a kezébe, amit nyugodt szívvel
a falhoz vághatott volna.
- Látni akartam, hogy jól vagy-e - válaszolta egyszerűen a férfi. Lehajtotta a fejét. - Charlene... annyira
sajnálom, ami történt. Remélem, egyszer majd meghallgatsz, és elhiszed nekem, hogy senki más nem
jelent nekem tizedannyit sem, mint te. Nem tudom elhinni, hogy azt gondolod: képes lennék kijátszani és
átverni téged.
- Nem hiszem, hogy meg tudnék bocsátani neked - rázta meg a fejét szomorúan a lány. A férfi túl mély
sebet ejtett rajta, ennyire viszont nem akart kitárulkozni előtte.
- Pedig próbálkozni fogok - ígérte a férfi, és a lány nem értette, miért hangzik ez számára fenyegetően.
- Mindenre képes vagyok érted - tette hozzá, aztán elhallgatott.
Adam némán kiment az ajtón, Charlene pedig őrültnek érezte magát, amiért nem szólt utána.
Ráharapott az ajkára, hogy még véletlenül se kiabáljon semmit a távozó férfinak.

12. FEJEZET
- Emily, most már igazán nagyon unom, hogy itt kell feküdnöm! - morgott Charlene. - Utálom az
injekciókat is!
Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen mindennap kapott véralvadásgátlót a hasába. Ettől már kék és
zöld volt a bőre. Ráadásul hetek óta szinte mozdulatlanul kellett feküdnie, amivel igazán torkig volt.
Most pedig végre hazamehet! A hírtől szárnyalni tudott volna.
Emily és az anyja felváltva látogatták a kórházban, közel hat hete. Valaki szinte folyton ült az ágya
szélén, a lány néha érezte is, megörül, ha nem maradhat egy kicsit egyedül.
Ami azt illeti, Madleine Scott rendesen meglepte eddig titkolt, fejlett humorérzékével a lányát. Egyszer
becsempészte a szépen cseperedő Luckyt a táskájában a kórházba. Charlene-nek muszáj volt hangosan
nevetnie, mert az anyja egy zoknit dobott be a bőröndszerűségbe Luckynak, hogy ne ugasson, és ne
buktassa le őt a kórházi személyzet előtt. A zokni viszont a kölyökből folyamatos, dühös morgást váltott
ki, miközben elszántan rángatta.
Nem mondhatni, hogy Madleine feltűnés nélkül közlekedhetett volna a folyosón, kezében egy morgó
és izgő-mozgó táskával, így amikor már nagyon sokan néztek rá furcsán, bájosan annyit mondott a hasára
szorítva a kezét: ma rendetlenkedik a gyomrom. Majd beugrott lánya szobájába. Amikor elmesélte
Charlene-nek a kalandot, a lány annyira nevetett, hogy kis híján leesett az ágyról és könyörgött anyjának,
hogy hagyja abba kalandjai lelkes ecsetelését, mielőtt megölné őt.
Lucky kicsomagolása után lelkesen arcon nyalta gazdáját, és ha tudott volna beszélni, nyilván
megkérdezte volna Charlene-t arról, ami a lányt is érdekelte: mikor mehet végre haza?
Az egyetlen, aki nem jött be többször, az Adam volt. A rózsacsokrok viszont menetrend szerint
érkeztek, mindennap délelőtt, a kártya mindegyikhez csak annyi volt: „Bocsáss meg!". Charlene már
megkérte a nővéreket, vigyenek át néhány tucatot a többi szobába, meg magukkal is haza, mert attól félt,
hazazavarják, ha továbbra is botanikus kertet tart az ágya környékén.
- Tudom, kislányom, de meg kell várnunk a zárójelentésedet. Csak utána mehetünk haza - mondta
Emily, aki azért jött, hogy hazavigye Charlene-t, mivel anyjának és apjának állítólag fontos,
halaszthatatlan dolga akadt. Reggel viszont újabb rózsacsokor érkezett.
- Nagyon szép csokrod van - mosolygott Charlene-re Emily.
 A lány összehúzott szemmel nézett rá, biztos volt benne, hogy az asszony készül valamire. Emily
viszont a legdörzsöltebb pókerjátékost is át tudta volna verni: rezzenetlen mosollyal állta Charlene
gyanakvó pillantását.
- Igen, szép - felelte a lány tömören. Nyílt az ajtó, Gordon doktor érkezett meg a zárójelentéssel.
- Hölgyem, jó hírem van. Nagyon szépen gyógyul a lába Ez nem azt jelenti, hogy ugrálhat, szaladhat,
erről még néhány hétig szó sem lehet - nézett a betegére szigorúan. Nyilván látta, hogy Charlene, amint
kívül tudja magát az ajtón, mihamarabb igyekszik újra önállósulni. A járógipszet már megkapta, nincs az
az erő, ami további tunyulásra bírhatná! De ezt az orvosnak persze nem kell megtudnia. Úgyhogy
Charlene jó kislányhoz illően, szófogadón bólintott.
- Ha bármi baj van, hívjon fel, itt a számom. Sok szerencsét! - adta át a papírokat az orvos, majd
távozott.
Charlene nevetni kezdett: végre szabad! Még a tűszúrásoktól érzékennyé vált hasa sem tudta letörni.
Körbenézett a szolgában. Emily mindent gondosan elpakolt, semmit sem felejtett ki. Elindultak a
kijárathoz. Charlene óvatosan lépkedett, szokta a mankót, amit a biztonság kedvéért adtak neki. Emily,
kezében a lány táskájával, mellette ment, hogy segíteni tudjon, ha kell. Charlene nagyon szégyellte, hogy
nem tudja vinni a táskát, lelkifurdalása volt, hagy az asszony cipeli. Emily persze leintette.
- Te csak magadra figyelj, kislányom!
Húsz perc alatt értek ki a parkolóba. Emily elhozta férje autóját. Charlene meglepve nézett rá:
- Nem tudtam, hogy szoktál vezetni.
- Ritkán, de igen - nevetett Emily és besegítette a lányt az ülésre. Beült a volán mögé és kikanyarodott
a parkolóból. Középkorú nőhöz képest kifejezetten sportosan vezet - állapította meg mosolyogva
Charlene és elmélyülten nézte az asszony profilját. Szeme villanásai szinte a megszólalásig olyanok
voltak, mint fiáé, álla pedig makacsságról tanúskodott.
Néhány száz méter után megszólalt az asszonya
- Ne haragudj, kislányom, tudom, hogy szívesen otthon lennél már, de én meghalok egy kávéért! Nem
gond, ha félreállunk? Nyílt itt nem messze egy jó kis kávézó - nézett rá Emily kérdőn. - Talán neked is
jólesne egy finom kapucsínó vagy turmix, nem igaz?
Charlene-nek semmi kedve nem volt mindehhez, de nem tudott nemet mondani az asszonynak, aki
annyit segített neki. Bólintott hát. Emily rámosolygott, majd pár perc múlva indexelt és megállt a járda
mellett. Charlene körbenézett. A környéket ismerte, de ezt a kávézót még nem látta. Terméskövekkel
kirakott épület volt, hívogató, mediterrán belsővel. Charlene azonnal beleszeretett, nagyon hangulatosnak
tűnt. CharMad - olvasta a kávézó homlokzatán. A lánynak nagyon tetszett a név, kicsit kifordítva
nagyjából annyit jelentett: bűbájos örült.
- Mikor nyílt ez a hely, Emily? - kérdezte az asszonytól kíváncsian.
- Ó.,. mostanában - felelte a nő kicsit zavarban. - Isteni a kávé, imádni fogod!
Charlene mellé lépett és óvatosan bekísérte. Kinyitotta előtte az ajtót, majd leültette az egyik asztalhoz.
Charlene sóhajtva megvált a mankóitól. Felnézett. Egyenesen Adam kék szemébe.
- Ó, milyen feledékeny vagyok, még el kell szaladnom a piacra! - kiáltott fel Emily Charlene-re nézve.
Mielőtt a lány egyetlen mukkot szólhatott volna, az asszony, korát meghazudtoló sebességgel,
elrohant. Egy szempillantás alatt kívül volt az ajtón.
Charlene körbenézett. Teljesen egyedül volt Adammel a kávézóban.
- Hogyhogy itt? - kérdezte tőle.
- Ez az én kávézóm - felelte a férfi.
- Hogy a micsodád? - értetlenkedett a lány.
- Megvettem ezt a helyet és kávézót csináltam belőle – magyarázta Adam. Haja időközben megnőtt
egy kicsit, és úgy tűnt, a borostához is ragaszkodik - nézte meg lopva a lány. Bitang szexi! - szögezte le
magában bosszankodva. - Ráadásul mégsem lehet ez a kedvenc helyem - fűzte hozzá szomorúan.
- És hogyan működteted New Yorkból? - kérdezte. Még mindig nem látott tisztán, és ez módfelett
bosszantotta.
- Elköltöztem New Yorkból. Itt lakom, a kávézó fölött.
- Tiéd az egész ház? - kérdezte Charlene nagyra nyitva a szemét.
Aztán a homlokára csapott és dühösen folytatta. - Szövetkeztél az anyáddal, mi? Na, csak kapjam a
kezem közé!
 - Én kértem rá - gyónta meg Adam. - Igaz, gyorsan ráállt. Mindenképpen beszélni akartam veled, de
semmi esélyt nem láttam erre. Egy kis segítségre volt szükségem. Ezért egyezett bele abba, hogy
„elrabol" téged és idehoz. Ne haragudj rá, csak segíteni akart!
Charlene jobbnak látta, ha dacos hallgatásba merül. Adam nézte egy ideig, majd megkérdezte:
- Kérsz egy kávét? Nagyon jót főzök - egy félmosolyra már futotta erejéből.
- Inkább valami szíverősítőt - lehelte a lány. Fogalma sem volt, hogyan menekülhetne a helyzetből,
ezért aztán inkább úgy döntött, marad.
Adam készségesen felugrott és egy adag tequilával érkezett, hozott mellé narancsot és fahéjat is.
- Szerintem ezt imádni fogod - nyújtotta át Charlene-nek.
A lány szórt egy kis fahéjat a kezére, majd lenyalta, egyből leküldte a tequilát és kiharapdálta a
narancs húsát. Az alkoholtól elöntötte a melegség, izmai máris engedtek egy kicsit a görcsösségből.
Adam várakozva nézte a lányt, miközben arra gondolt, szeretne fahéj lenni. Vagy pohár. Akár tequila
is, csak érhetne a lány szájához! Charlene nagyon lefogyott és sápadt volt, de zöld szemei ragyogtak az
arcában, Adam pedig szívesen elveszett volna a tekintetében. Továbbra is gyönyörűnek látta.
- Ez jólesett - ismerte el a lány, de nem szólt semmi többet. Adam úgy gondolta, elérkezett a szó ideje.
- Charlene - vágott bele. - A helyzet az, hogy amikor megérkeztem ide két hónappal ezelőtt, valóban
volt egy barátnőm New Yorkban. De hetente egyszer láttam, szinte nem is találkoztunk. Talán túlzás is
volna kapcsolatnak nevezni, ami köztünk volt - hadarta, nehogy a lány közbeszóljon. - Abban a
pillanatban, amikor találkoztam veled, egyszerűen elfelejtettem, mintha sosem lett volna. Soha többé nem
számított senki más nekem, csak te.
A lány kinyitotta a száját, majd becsukta. Aztán mégis belevágott.
- Szívesen hinnék neked, de nagyon megbántottál. Nem tudom, hogy tudnék-e még bízni benned
valaha is.
- Megértem - bólintott Adam. - Csak arra kérlek, hogy adj még egy esélyt. Hidd el, megbízhatsz
bennem.
Charlene továbbra sem volt fecsegős kedvében. Körbenézett a kávézóban. Rádöbbent, hogy valamire
nagyon emlékezteti a berendezés, az egész hangulat.
- Te, ez pont olyan, mint a konyhám - mondta álmélkodva.
- Tudom. Szándékosan - bólintott Adam komoly arccal. - Olyanra terveztettem, ahol otthon éreznéd
magad, hogy minél gyakrabban gyere...
Charlene lehajtotta a fejét és egy ideig némán ült. Aztán felnézett.
- Honnan jött a kávézó neve? - kérdezte. - Nagyon tetszik!
- Egyrészt utal rád, másrészt kettőnk nevéből raktam össze - felelte Adam. Feszülten ült. Nem volt
biztos abban, hogy a lány vajon megbocsát-e neki, márpedig ennél a világon semmit nem szeretett volna
jobban, - Charlene! Semmi másra nem tudok gondolni, csak rád. Amikor visszamentem New Yorkba,
minden hidegnek és barátságtalannak tűnt. Kis híján tönkretettem egy ügyfelemet, ezért aztán azonnal
felmondtam a munkahelyemen. Eladtam a lakásomat és visszajöttem Amarillóba. Képtelen vagyok
nélküled élni. Bocsáss meg nekem!
Charlene félrehajtotta a fejét és lassan elmosolyodott.
- Mindent otthagytál New Yorkban?
- Ami azt illeti, nem - hajtotta le szégyellősen a fejét a férfi. - A Porschém itt áll kint.
Charlene kinézett. Valóban ott állt a gyönyörű fekete kocsi, csoda, hogy nem szúrta ki a szemét
érkezéskor. Errefelé nem sok Porsche koptatta az utakat...
Csendben szemlélte, majd megszólalt.
- Guy nagyon boldog lesz, ha meglátja.
Aztán elhallgatott. Pár percnyi csend után rámosolygott a férfira:
- Elviszel majd egy körre?
Adamnek szinte vakító mosoly ömlött el az arcán. Áthajolt az asztalon és megsimogatta a lány haját. Ő
hozzábújt és úgy érezte, hazaért. Ennél jobb dolog nem is történhetett volna vele. Eleget kínozta a férfit,
túlzottan szerette ahhoz, hogy örökre elküldje egyetlen hiba miatt.
Adam felállt, megkerülte az asztalt és elővett egy kis dobozt. Charlene szíve elszorult.
- Akarsz Charlene Bradford lenni? - kérdezte a férfi. Olyan ennivalóan nézett ki, hogy Charlene szinte
érezte, ahogy elolvad tőle. Megköszörülte a torkát.
- Legfeljebb Bradford-Scott - mondta komoly arccal.
 - Ahogy akarod, kicsim! - hajolt hozzá Adam és megcsókolta. Kivette a gyűrűt a dobozból és ráhúzta
Charlene ujjára. A lány döbbenten nézte: éppen passzolt.
- Az anyám is benne volt, mi? - kérdezte összehúzott szemmel.
Adam kisfiús vigyorral az arcán megvonta a vállát és fejével az utcai ablakok felé intett. Charlene
odanézett. Ott állt egymás hegyén-hátán a Bradford család, a Scott család az ikrekkel együtt, és Madleine
kezében még Lucky is. Nagy meglepetésre Lord és Lady nem vett részt a családi eseményen. Nyilván épp
ebédidejük volt, ezért nem jöttek. Charlene a meghatottságtól elsírta magát, közben pedig annyira
nevetett, hogy megfájdult az oldala. Közelebb intette magához Adamet majd odasúgta:
- Akkor most már nem is hívhatlak többé New York-inak?
Adam elnevette magát. - Úgy hívsz, ahogy akarsz! - csókolta meg hosszan.
- Rendben, amigo! - suttogta vissza Charlene boldogan.