BLIKK NŐK ROMANTIKA 2008.

05
LILIAN ROGERS – RÉGI ÁLMOK NYOMÁBAN

1. fejezet
- Három röpke hét, Nicholas, ha úgy tetszik, mindössze huszonegy nap!
Csupán ennyi ideig leszek távol. Minden szerződésem lezárva, a papírok
végén ott virít az aláírás, ráadásul karácsonykor még a leghóbortosabbak
sem vetemednek lakásvásárlásra, úgyhogy nyugodt szívvel megyek el -
darálta szinte egy szuszra Aurélie Bartou, miközben lopva az órájára
pillantott. Te jó ég! Mindjárt fél hét, és még be sem pakoltam - futott
át az agyán a kétségbeesett gondolat. Ujjaival türelmetlenül dobolni
kezdett a méregdrága mahagóni íróasztal lapján, majd hirtelen elfutotta a
pulykaméreg, látva, hogy ha az előtte álló, vörös selyem nyakkendős
kisemberen múlik, pogygyászok nélkül indulhat Bretagne-ba. A pasas
ugyanis szemmel láthatóan rá sem hederített, közömbös arckifejezéssel
bámult kifelé az ablakon.
- Na jó, erre nekem nincs időm! Egy hónapja a kezemben a jóváhagyott
szabadság, úgyhogy, ha tovább hisztizel - Lili rövid hatásszünetet
tartott -, a szabis papír mellé odabiggyeszthetem a felmondásomat is!
Az utolsó mondat szemmel láthatóan megtette a hatását. A vele szemben
álló, mélynövésű, ízléstelen kiegészítőkkel teliaggatott emberke
tettetett nyugalma egyszeriben köddé vált: elsápadt, és levegőért
kapkodva tátogni kezdett. Majd miután az első sokkból magához tért, arcán
behízelgő, nyájas mosoly terült szét.
- Ez az! Látod, ezért fogom be a számat, és engedek meg neked mindent! Az
én kíméletlen, jéghideg, számító Aurélie-m a legprofibb, legyen szó
eladandó lakásokról vagy fél év szabadságról. Oké, befejeztem, tudom,
hogy csak három hét. A dieu ma chérie! - mondta színpadias kézmozdulatok
kíséretében, majd két cuppanós puszit nyomott a szóban forgó
mintamunkatárs arcára.
Már rég otthon kellene lennem - morfondírozott magában Aurélie, miközben
hóbortos főnöke szentélyéből szabadulva, rendet rakott saját, csupa üveg
irodája közepén trónoló asztalán. Bármennyire is késésben volt, a mindig
tökéletes és következetes lány mégsem tudott úgy elmenni, hogy fel ne
számolja a legkisebb rendetlenséget is.
Maximalizmusa kétségtelenül hozzájárult gyors és fényes szakmai
sikeréhez. Aurélie Bartou harminckét éves korára Párizs legpatinásabb
ingatlanirodájának, a Maison des reves-nek - azaz az Álmok házának - a
legsikeresebb ügynöke, főnökének, a kissé bogaras Nicholas Demortier-nak
pedig
nélkülözhetetlen segítője lett. A lány három éve lépett be az
ügynökséghez, amely Franciaország és egész Európa elitjét kiszolgálta.
Annak ellenére, hogy rendkívüli tehetsége Aurélie-t hamarosan az iroda
élvonalába, majd legelső helyére repítette, kollégái mégsem irigykedtek
rá. Csodálták a lány kitartását, szorgalmát és határozottságát, ám mindig
megtartották a három lépés távolságot a ridegnek és megközelíthetetlennek
tűnő nőtől. Tudták, hogy nem kell tőle tartaniuk, hiszen mindig
tisztességesen játszott, és ez éppen elég volt a kölcsönös nyugalomhoz.
A kitartás és a szorgalom pici kora óta jellemző volt Lilire, ám a
céltudatosság és a hűvös határozottság csupán kamaszkorában lett a
sajátja. Akkor, amikor elvesztette a szüleit, és úgy érezte, csakis úgy
boldogulhat, csakis akkor érezheti teljes biztonságban magát, ha a
„kemény lány" álarca mögé bújik. Bár diplomataként dolgozó és ezért
szüntelenül utazó apját és mindig vele tartó ügyvéd anyját addig is
szinte csak az ünnepeken és a nyári szünetben látta, elvesztésüket mégis
végzetes csapásnak érezte. Aurélie már kétéves korában anyai nagyanyja,
Emilie vidéki birtokára került. Anyjának ugyanis rögeszméje volt, hogy
egy olyan pici gyereknek, mint amilyen ő, nem tesz jót a sok utazás,
muszáj, hogy állandóság legyen az életében, hogy legyen egy otthona, ahol
jó mély gyökeret ereszthet. így a kicsi Lili nem a szülei, hanem a
nagymamája mellett nőtt fel. Amíg anyja és apja a világot járták, ő
Bretagne-ban, a saját kis világában próbálta kitalálni, miért is nem
tartanak rá igényt a szülei. Anyja azt tervezte, hogy a gimnázium
elvégzése után a már kiforrott személyiséggel rendelkező lánya
csatlakozhat hozzájuk, és együtt utazhatnak minden évben más és más
városba. A jó alaposan kidolgozott különös szülői tervet a végzetes
autóbaleset egyetlen kegyetlen mozdulattal kiradírozta. Közeledett a
nyári szünet, és Aurélie gyanútlanul sétált hazafelé az iskolából. Csodás
volt az idő, a fákon madarak csiripeltek. Minden olyan tökéletesnek tűnt.
Aurélie szíve megdermedt, amikor belépett a ház hatalmas kovácsoltvas
kapuján. Rossz érzése támadt, amit hiába próbált legyűrni. Odabent néma
csönd fogadta, ami csak megerősítette balsejtelmeit. Vészjósló
hallgatásba burkolózott minden, még a nagyi állandóan működő
lemezjátszója is, ahonnan máskor a nap huszonnégy órájában Dean Martin
vagy Mancini baritonja szállt. Bekukucskált a konyhába, ahol Lucille
tett-vett. Az asszony ránézett a lányra, és szomorúan megcsóválta a
fejét. Aurélie szívén jeges rémület cikázott át. Sarkon fordult és a
nappaliba sietett, ahol nagyanyját sejtette. Emilie a kedvenc foteljében
ült. és réveteg tekintettel bámult kifelé az ablakon. Szemein látszott,
hogy sirt, ettől Lili még inkább kétségbeesett, hiszen a nagyija sosem
sírt.
- Nagyi, mi baj!? - a kislány tétova szavai kísértetiesen verödtek vissza
a vastag falakról.
Emilie egy hatalmas sóhaj kíséretében felé fordult, és karjait kinyújtva
mondta:
- Nagyon sajnálom, tündérem! Ők... azt mondták, már nem lehetett rajtuk
segíteni. Szörnyű autóbaleset.
Egymást átölelve zokogtak hosszú perceken keresztül. A tizennégy éves
kislány szülei elvesztésének hírére egyszeriben felnőtt, kemény és
határozott nővé érett. Ez a határozottság lett az ő bástyája, a
gimnázium, majd a főiskola és egyetem alatt annyira hozzánőtt, hogy úgy
érezte, már soha többet nem tudna és nem is szeretne meglenni nélküle. Ám
ami a munkájában előnyös volt és a csillagokig repítette, az a
magánéletben szerencsétlenné tette: szívét jégbe zárta, ezzel pedig
messzire kergette magától a szerelemnek még a leghalványabb lehetőségét
is. Néhány komolytalan, tét nélküli futó kapcsolatot leszámítva, Aurélie
végtelenül magányos volt, de ezt a mondatot még a legfifikásabb
lélekbúvár sem lett volna képes kihúzni belőle. A felületes szemlélőnek ő
maga volt a megtestesült sikeres párizsi nő. Sebezhető és olykor
bizonytalan pillanatait csak legjobb barátai, Simon és Beatrice ismerték.
Simon, a tipikus amerikai pasi - bár még csak fél éve költözött
Franciaországba - rekordidő alatt belopta magát Aurélie szívébe. Tört
franciasággal egymás után dobált mondataival mindig sikerült
megnevettetnie a lányt. Béatrice-szel viszont a főiskola óta ismerték
egymást, és szinte elválaszthatatlanok voltak. Simont is a lány mutatta
be Aurélie-nek.
Az irodai rendrakást befejező Aurélie mobiltelefonjának kijelzőjén
hirtelen megjelent Simon mosolygó arcképe.
- Álmok háza, Aurélie Bartou - darálta automatikusan a készülék
mikrofonjába a nő, majd miután barátja gurgulázó nevetése ráébresztette,
hogy privát is szakmailag mutatkozott be, belőle is kitört a nevetés. -
Bocs, Simon, nagyon fáradt vagyok, nem jutott el az agyamig, hogy te
vagy, hiába láttam a vigyorgó képedet!
- Nincs gond, azt hiszem, eszedet elvenni sok munka. Ugye nem akar
mondani, hogy még most is bent iroda?
Bár Simon megpróbálta kellően fenyegető hangsúllyal feltenni a kérdést,
Aurélie ahelyett, hogy eleresztett volna egy ártatlan füllentést a
közelgő konfliktus elkerülése végett, hangosan felnevetett.
- Töredelmesen bevallani, hogy rossz lány lenni, és még mindig az
irodában rohadni. De mentségére mondani, hogy máris indulni - replikázott
Simon ügyetlen kiejtését utánozva.
A fiú cseppet sem haragudott meg a piszkálódás miatt, de a játék kedvéért
tettetett sértődéssel vágott vissza.
- Aurélie lenni nagyon gonosz boszorka, de Simon kedves, ezért nem
haragudni. Mikor érsz haza? Remélem, nem felejt el közös vacsora a
búcsúzás?
- Nem, dehogyis, hogy gondolhatsz ilyet? Fél órán belül ott vagyok. A
cuccaimat már tegnap kikészítettem, vacsi után már csak be kell őket
pakolni a bőröndbe. Bezárom az irodámat, és rohanok is a Chez Linette-be.
Terv szerint, hajszálpontosan érkezem - biztosította barátját.
- Rendben, szerencse neked, Aurélie! - nyugtázta Simon, majd szokásához
híven, köszönés nélkül lerakta a telefont.
Lökött amerikai! - mulatott barátja olyannyira szerethető neveletlenségén
Aurélie, mit sem sejtve arról, hogy ez a neveletlen barát néhány
kilométerrel arrébb éppen az ő lakásában „kalózkodik".
- Gyorsan, gyorsan, Beatrice, fél óra múlva étteremben! - hadarta a
jóképű amerikai srác a mellette feszülten fülelő fekete hajú lánynak,
majd emez nagy mulatságára esetlenül le-fel kezdett szaladgálni.
Sietségében nem tudta, hogy mihez nyúljon először.
- Nyugi már, Simon, higgadj le egy kicsit! Mindjárt készen vagyunk, a
többiek pedig már negyed órával ezelőtt hiánytalanul összegyűltek a Chez
Linette-ben. Minden rendben lesz, ami a lényeg, hogy a nyanya nem sejt
semmit - kacsintott Beatrice cinkosán a fiúra, aki erre végre megtorpant.
Miután Aurélie bejelentette, hogy Bretagne-ba utazik elintézni nemrég
meghalt nagymamája hagyatékát, ezért idén nem tölti velük az ünnepet,
Beatrice és az izgága Simon szövetkezni kezdtek. Elhatározták, hogy
előkarácsonyi meglepetésbulit rendeznek, így Aurélie az utazása ellenére
sem marad le a közös ünneplésről. Összecsődítették az ismerőseiket az
étterembe, ahová Aurélie egy hármasban elfogyasztandó búcsúvacsorára
érkezik, és halvány sejtése sincs róla, hogy a csöndes vacsora helyett
egy egész hadsereg és egy fergetegesnek ígérkező parti várja. Mivel
ismerték Aurélie munkamániáját, számítottak rá, hogy az utolsó percig az
irodában fog nyüzsögni, így csomagolni nem marad ideje, úgyhogy egy
óvatlan pillanatban elcsenték a kulcsait, lemásolták azokat, így gond
nélkül bejutottak a lány lakására, és berakodtak barátnőjük bőröndjeibe.
Gondosan ügyeltek rá, hogy a legutolsó bugyit is az élére hajtsák, ahogy
azt mániákusán maximalista és precíz barátnőjük csinálta volna.
- Jaj, Simon. Félek, hogy baj lesz ebből. Tudod jól, hogy Aurélie ki nem
állhatja, ha hozzányúlkálnak a cuccaihoz - csóválta a fejét Beatrice a
tömőtt bőröndöket bámulva.
- Nyugodt! Úgy leitatjuk, hogy nem emlékez, ki pakol meg bőröndök
-nyugtatgatta őt a fiú.
- Nem emlékez? Ki? Aurélie? Ugyanarról az Aurélie-ről beszélünk? -Aurélie
és Beatrice néha akaratlanul is átvették Simon bugyuta beszédstílusát, de
sokszor ez már fel sem tűnt nekik. - Na jó, most már mindegy. Szedd a
lábad, bébi, nyomás! Lent vár a taxi, padlógázzal tűzhetünk az étterembe,
különben a mindig halálpontos Aurélie előttünk ér oda - rikácsolta
Beatrice, miközben a pulóverje ujjánál fogva ráncigálta maga után a
hápogó Simont.
2. fejezet
Aurélie kissé szorongva huppant a citromsárga limuzin volánja mögé. Bár a
saját céges autójában ült, idegen volt neki a járgány, amit szökőévente
maximum egyszer vitt el. Nem szeretett és nem is lett volna praktikus a
párizsi őrületben vezetni, így ha tehette, inkább gyalog, metrón vagy
taxin ment a tárgyalásokra. Elfordította a slusszkulcsot, megmarkolta a
kormánykereket, és nagy gázzal kilőtt a parkolóházból. Bár magának sem
merte volna bevallani, borzasztóan tartott ettől az utazástól. Nem
véletlenül halogatta már hetek óta. Négy év után most először fogja
átlépni a bretagne-i ház küszöbét. Nagymamája három hónappal ezelőtti
temetésén sem járt a kapun belül, azt azonban nem bírta megtenni, hogy el
ne hajtson a borostyánnal befuttatott, ódon ház előtt. Visszagondolva,
újra végigszaladt a gyomra táján az a furcsa, izgatott remegés, amit
akkor érzett. Emilie, a nagymama körme szakadtáig ragaszkodott a régi
házhoz, ám a végső kívánság, hogy egyszer majd ott hajtsa örök álomra a
fejét, nem adatott meg neki. Öt évvel ezelőtt, hetvenkilenc éves korában
Alzheimer kórt diagnosztizáltak nála, és az állapota rövid idő alatt
olyan sokat romlott, hogy nem lehetett tovább felügyelet nélkül hagyni.
Aurélie megkereste a legjobb párizsi specialistákat, ám mindegyikük
ugyanazt mondta: Emilie-nek az a legjobb, ha egy olyan otthonba kerül,
ahol éjjel-nappal megfelelően képzett szakszemélyzet vigyáz rá. így hát
Aurélie egy jó nevű, Párizs melletti magánklinikára vitte szeretett
nagyiját, ahol minden áldott hétvégén meglátogatta az egykori erős,
magabiztos asszonyra már csak alig emlékeztető nőt. Azt hitte, rég
felkészült a legrosszabbra, mégis rettenetesen megviselte Emilie
halálának híre. Ezt is, mint minden mást, a munkában próbálta
feldolgozni. Mint az őrült, úgy hajtott, csak hogy egyetlen perce se
legyen a szomorúságra. Most viszont nincs munka, üvegiroda, ügyfelek és
eladandó lakások, most csak a rengeteg idő és a rá váró feladat létezik.
Vissza kell térnie a gyökerekhez, arra a helyre, ahol a gyerekkorát
töltötte, és ahol hamarosan valószínűleg emlékek ezrei rohanják majd meg.
Emlékképek, amelyekre szívesen emlékszik, és olyanok is, amelyeket
szeretne örökre kitörölni a szívéből és agyából egyaránt. Közel ötszáz
kilométert vezet majd, hogy visszautazzon a múltjába, és végleg lezárja
azt. Idegességén nem segített a kissé túl hosszúra nyúlt tegnap este, és
az elfogyasztott jó néhány pohár pezsgő sem. El is határozta, hogy az
első útba eső bisztrónál megáll és felhajt egy hatalmas adag kávét, hátha
attól magához tér. A szája önkéntelenül mosolyra húzódott, amikor eszébe
jutott, mit műveltek a barátai múlt este. Profik voltak, Lili semmit sem
sejtett a két bajkeverő, Beatrice és Simon mesterkedéséből. Még azt sem
vette észre, hogy egy óvatlan pillanatban kicsempészték a táskájából a
kulcsait. Őszintén meglepődött, amikor tegnap este az étterembe belépve,
kettejük mellett egy hadseregnyi ismerős köszöntötte. Egy árva szót sem
bírt kinyögni a meghatottságtól, és csak egy hajszál választotta el a
sírástól, amikor a buli végén Beatrice és Simon a taxiig kisérték, majd a
nyakába ugrottak, miközben majd' ledöntötték a lábáról.
- Rettenetesen vigyázz magadra, ne száguldozz, és azonnal hívj, amint
odaérsz! - kötötte a lelkére barátnője, aki Aurélie-vel ellentétben
szabad utat engedett a krokodilkönnyeknek.
- Hívni engem is, akár éjszaka közepe, ha vagy magány! - hadarta Simon.
- Jól van, hahó! írok, telefonálok, postagalambot küldök, de látom, jobb,
ha újra elmondom: nem Kambodzsába megyek, csak pár száz kilométerrel
arrébb, és oda is csak röpke három hétre! Nem kell ezt túldramatizálni,
lököttek! - próbált gátat szabni a hirtelen rázúduló érzelemözönnek
Aurélie, ám közben mérhetetlenül jólesett neki a két barát túlzott
ragaszkodása. Nem sok kedve volt levezetni az isten háta mögé, és rendbe
rakni néhai nagyanyja dolgait. Legszívesebben itt maradt volna a jól
megszokott hétköznapokban kedvenc barátaival, de tudta, hogy nem
halogathatja tovább a múlt lezárását.
- Tudjátok, mit? - próbálta finoman lecibálni magáról Simon karját. - Ha
már végképp nem bírtok magatokkal, ti is eljöhettek meglátogatni.
Emlékeim szerint elég nagy az a hodály, nemcsak három, de akár
harminchárom embernek is. Ha mázlitok van, akkor az elmúlt pár év alatt
nem pusztult le annyira, hogy néhány éjszakát ki ne bírnátok a
szellemjárta falak között
- paskolta meg a fiú arcát.
A hosszú búcsúzkodásnak a taxisofőr vetett véget, aki ötven perc után
végül megunta a várakozást, és arra kérte Aurélie-t, szálljon be végre az
autóba, különben kénytelen lesz gyalog útnak indulni, vagy rendelni egy
másik kocsit. Aurélie normál esetben elküldte volna melegebb éghajlatra a
cseppet sem udvarias férfit, ám most inkább hálát érzett a morózus ember
iránt, aki végre kiragadta a barátai karjai közül. Az út hazafelé
mindössze pár percnek tűnt. Észre sem vette, s csak akkor döbbent rá,
hogy kissé sok pezsgőt ivott, amikor a kulccsal a kezében másodszorra sem
talált bele a zárba. Amikor végre sikerült bejutnia a lakásba, és
felkapcsolta a villanyt, a lélegzete is elállt: tömött bőröndjei katonás
rendben sorakoztak a kanapé mellett.
3. fejezet
Komoran magasodott a szurokfekete, hatalmas kovácsoltvas kapu mögött az
óriási, ódon ház. A falak eredeti, mustárbarna színét már csak itt-ott
lehetett látni, hiszen az alapzattól a tetőig végigfutó méregzöld
borostyánlevelek a fal szinte minden négyzetcentiméterét betakarták. Lili
szíve öszszeszorult, amikor lefékezett a kapubejárón. Leállította a
motort, és néma csöndben, szinte lélegzet-visszafojtva meredt a szemei
elé táruló látványra. Néhány percet adott magának, hogy rendezze kusza
érzéseit, majd újra beindította a kocsi motorját, és tovább gurult a
felhajtón, be az udvarra. A talajt két sávban hófehér zúzott kavics
borította, az előkertben pedig burjánzott a cserjék, a törpesövények, a
bukszusok és a leveleiket elhullatott aranyesőbokrok garmadája. Bár az
évszaknak megfelelően a növények nem az élet, inkább az elmúlás érzését
árasztották magukból, és elvileg évek óta nem nyúltak szakértő kezek az
udvarhoz, rendezetlenségnek nyoma sem volt. Sőt! Úgy tűnt, mintha egy
egész csapatnyi profi kertész munkálkodott volna azon, hogy minden a
helyén legyen. A legalább nyolc méter magas diófa tövébe lehullott sárga,
barna és óarany színű levelek egy kupacba halmozva tornyosultak a fa
tövében. A bejárati ajtóhoz vezető sötétbarna pallót lesöpörték, a
gyeptakarót a közelgő télre felkészítve, pár milliméteresre vágták, a
sövényt megnyesték, a kerti csapot téliesítették.
Aurélie megdöbbent a látványtól. Azt hitte, olyan lepusztult állapotban
találja majd a házat és az udvart, hogy szinte utat kell majd törnie
magának az elfajzott, sűrű növényzetben. Bár az egykori pompa megkopott,
a porta környékén mégis pedáns rend uralkodott.
- Mi a szösz? Az öregember igazán kitett magáért... - hüledezett.
Amikor a nagyit elköltöztette, Emilie barátnője, a szomszéd Juliette néni
javaslatára a közelben lakó idős Pault'kérte meg, hogy időnként nézzen rá
a házra, és tartsa rendben a kertet, nehogy valamelyik korhadt vén fa
rázuhanjon a tetőre, kárt tegyen a házban, vagy bárkit megsebesítsen. Bár
tartott az öregtől, aki szemmel láthatóan nem vetette meg a jófajta
vörösbort, nemigen volt más választása, mint rábízni nagymamája legfőbb
értékét. Ösztönzésképpen azért minden hónapban egy szép kis summát
küldött Paul bácsinak a fáradozásaiért cserébe, amit a helyi
postahivatalban rendre fel is vettek. Ám legnagyobb örömére félelmei
egyáltalán nem igazolódtak be: az öreg Paul bácsi jócskán túlteljesítette
a terveket, és igen lelkiismeretesen gondozta a ház környékét. Aurélie
felettébb örült a nem várt meglepetésnek.
- Legalább könnyebb dolgom lesz, gyorsabban elkel majd a ház - tűnődött.
Aurélie-nek ugyanis feltett szándéka volt, hogy eladja az ingatlant.
Afelől nem volt kétsége, hogy a nagyija ráhagyta a birtokot, ő viszont
úgy érezte, sosem tudna ott élni, visszatérni a gyermekkor színterére, a
helyre, ahol annyi boldog, de még annál is több fájó emlék rohanja meg.
Ráadásul Párizshoz kötötte a munkája, a barátai, hétvégi háznak pedig túl
nagy lett volna a birtok, luxus lett volna egy ekkora építményt és kertet
fenntartani csak azért, hogy évente egyszer vagy kétszer idelátogasson
pihenni. Ilyesmi egyébként sem gyakran fordult elő, vagy ha igen, akkor
fogta magát, felhúzta a futócipőjét, és addig rótta a köröket a
Luxembourg-parkban, amíg bírta szusszal, azután pedig engedett magának
egy illatos, forró fürdőt, telerakta a fürdőszobát mécsesekkel, feltett
valami kellemesen nyugtató zenét, és belemerült a habokba. Ez a bevált
recept mindig használt.
Ám a vártnál rendezettebb kert csak néhány percre tudta lekötni a
figyelmét. Újra rátört az idegesség. Leállította a motort, és egy nagy,
megadó sóhaj kíséretében kiszállt az autóból. Óvatosan csukta be a kocsi
ajtaját, mintha attól félt volna, hogy a legapróbb zaj is felébreszti a
fájó emlékek szellemeit. Lassan elindult a bejárati ajtó felé, léptei
alatt megcsikordultak a hófehér, zúzott kövek, amelyek a kaputól egészen
az ajtóig, majd onnan kettészelve az udvart, egészen a kertvégi
rózsalugasig vezettek. Lázasan kotorászott a táskájában a kulcs után, de
sehol sem lelte a csomót a méretes, „csakis a legszükségesebbekkel teli"
retikül feneketlennek tűnő gyomrában. Aurélie - bár minden másban kínosan
ügyelt a rendre - táskája maga volt a katasztrófa sújtotta övezet.
- A mindenségit! - morogta mérgesen, miután hasztalan kotort az ezernyi
zsebben és bugyorban, míg végül leguggolt, és egy határozott mozdulattal
a kövezetre borította a táska teljes tartalmát.
Gyorsan szétszortírozta a névjegykártyákból, aprópénzből, rágógumiból,
különféle cukorkákból, belépőkártyákból és kozmetikai kenceficékből álló
halmot, ám az áhított kulcscsomó csak nem került elő. Visszaszaladt a
kocsihoz, hátha ott felejtette. Áttúrta a kesztyűtartót, a térképtárolót
és az öszszes szóba jöhető zsebet és rekeszt, de hiába, a kulcsoknak hűlt
helye volt. A tehetetlen dühtől kipirult arccal visszavánszorgott a
bejárathoz, lerogyott a lépcsőre, és a kezébe temette az arcát. Már
alapból viszolygott ettől az úttól, de most, a rossz előjelek mellett még
inkább rátört a pánik. Úgy érezte, ereje végére ért, kész, feladja, de
mindenesetre menten elbőgi magát.
- Ez az átkozott hely! - kiáltotta bele a semmibe, és leginkább
toporzékolni lett volna kedve. Érezte, hogy a forró könnycseppek
végiggördülnek az arcán. Szorosan összehúzta magán a vidéki hűvösben
vékonynak bizonyuló kabátot, és fejét a térdére hajtva megpróbálta
összeszedni magát, mielőtt elindul, hogy szállodát keressen, ahol
eltöltheti az éjszakát.
- Hahó, segíthetek?
Aurélie összerezzent, a szíve pedig majd' kiugrott a helyéről, amikor a
semmiből előbukkanó alak és annak erős keze megragadta a vállát.
- Kicsoda maga?
A pillanat tört része alatt talpra szökkent, ám a hirtelen mozdulattól
megszédült, és pár másodpercre elvesztette az egyensúlyát.
Az iménti kezekhez tartozó karok nem késlekedtek, féltőn átkarolták, ő
pedig a füle tövéig belevörösödött a szemtelenül jóleső érintésbe.
- Nyugalom, azt hiszem, segítségre szorul. Jó barát vagyok, én gondozom
ezt a birtokot - mormogta a felettébb kellemes bariton hang. - Ám, ha már
itt tartunk, arra én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy maga kicsoda, és
főleg mit keres itt?
Aurélie - visszanyerve az egyensúlyát, na meg lélekjelenlétét - sietve
kibontakozott a még mindig köré fonódó karok öleléséből, két lépést
hátrált, majd dacosan felvetette a fejét, hogy mint a birtok új
tulajdonosa, kikérje magának a vallatást. Ám ahelyett, hogy száját csípős
megjegyzések hagyták volna el, egyetlen árva mukkot sem bírt kinyögni.
Amint belenézett a kérdőn rámeredő valószínűtlenül zöld szempárba, mintha
kihúzták volna lába alól a talajt. Újfent megingott, mire az ismeretlen
újra megragadta. A férfi az egyik kezével elengedte, majd finoman
megfogta az állát.
- Csak nem? Te jó ég! Lili?! - suttogta hitetlenkedve.
A lány térde megremegett, nemcsak a hosszú-hosszú évek óta nem hallott
becenév hallatán, hanem az arcát súroló kellemesen meleg lehelet miatt
is. A lehetőségekhez mérten gyorsan lehántotta magáról a férfi kezét, és
megpróbálta összeszedni magát.
- Lucas? - kérdezte valószínűtlenül Vékony hangon, ám amint újra a zöld
szemekbe nézett, egyetlen percig sem volt kétsége afelől, hogy valóban
kamaszkori szerelme áll vele szemben, arca az arcától alig pár centire.
- Az azonosítás sikeresen végrehajtva - mondta mesterkélt robothangot
utánozva a férfi, miközben arcán szétterült az olyan jól ismert,
szívdöglesztő és térdgyilkos mosoly. - De hogy kerülsz te ide? A
nagyvárosi kisasszony lemerészkedett a vidéki vadonba? - csipkelődött.
Aurélie olyannyira a férfi és a rátörő emlékek hatása alá került, hogy
még az ugratást hallva is elfelejtette magára ölteni képzeletbeli harci
páncélzatát.
- Én... én csak jöttem, hogy..., mert tudod...., a nagyi..., és el kell
adni a házat - dadogta szerencsétlenül.
A férfi láthatóan rendkívül jót mulatott magában a lány gyámoltalanságán.
A pasi képén elterülő önelégült vigyor nem kerülte el Aurélie figyelmét
sem, és szerencsére éppen eleget látott ahhoz, hogy végre magához térjen.
- Mi olyan vicces? - vágta oda most már keményen Lili. - Egyébként pedig
mi a szöszt keresel te itt?
- Mit is? - vakargatta az állát a férfi. - Ja, persze! Éppen megpróbáltam
visszaállítani a kényes egyensúlyt Aurélie és a talaj között. Amint
látom, sikerrel - viccelődött Lucas, ám menten visszakozott, amikor
észlelte, hogy a lány két szemöldöke között egyre csökken a távolság. -
No, de félre az idétlenkedéssel! Mint azt már az előbb is említettem, én
viselem gondját ennek a szép kis kunyhónak. Nyírom a füvet, locsolom a
rózsákat, és etetem a mókusokat - sorolta, miközben könyökével lazán az
egyik oszlopnak támaszkodott.
- Úgy tudtam, az öreg Paul a gondnok, lévén, hogy én bíztam meg ezzel a
feladattal, és nem emlékszem, hogy bármikor is módosítottam volna a
megállapodáson - replikázott a lány.
- Nos, az öreg Paul, hogy úgy mondjam, jelenleg igen nehézkesen tudná
teljesíteni a megbízást. ő már egy jó ideje a felhőkön ülve, lábát
lógatva, egy üveg Pastis társaságában élvezi a rózsák mennyekig hatoló
varázslatos illatát.
- ó, ezt nem tudtam, sajnálom. De nekem senki sem szólt, és továbbra sem
értem, hogy kerültél te a képbe, akarom mondani a kertembe?
- Ebben igazad van, tényleg szólnom kellett volna. De gondoltam, mindegy,
hogy ki keze által, csak rend legyen a portán. Pault már életében is
sokszor ki kellett segíteni, gyakorlatilag én vittem a boltot, úgyhogy
tökéletesen logikus volt, hogy a halála után is minden maradjon a
régiben. Persze, ha gondolod, nyugodtan kereshetsz mást - sandított
Lilire.
- No, persze, mást. Ugyan, honnan a csudából kerítsek bárkit is ezen az
isten háta mögötti helyen? Egyébként sem lesz ez már sokáig az én gondom.
-Igen, mondtad, s ezek szerint jól hallottam. Eladod a birtokot. Aurélie
egyszerűen nem bírta állni a rászegeződő szúrós tekintetet.
- Igen, jól hallottad, túladok rajta. Butaság lenne megtartani, nem tudok
vele mit kezdeni, egyszerűen nem fér bele az életembe - magyarázkodott,
bár maga sem értette, miért teszi ezt.
- Oké, oké, tulajdonképpen a világon semmi közöm hozzá. Egyszerűen csak
azt hittem, hogy sokat jelent neked - a csalódottság egyértelműen
érződött Lucas szavaiból. - Nos, igazán nem akarok zavarni, csak azért
ugrottam be, hogy megnézzem, bezártam-e a szerszámos kamrát. Tudod, jobb
az óvatosság. Viszlát! - vetette oda, majd sarkon fordult. - Ja! Azt
hiszem, erre szükséged lehet - nyomott Aurélie kezébe egy súlyos
kulcscsomót, majd jelentőségteljesen a kibelezett táskára és annak
szanaszét heverő tartalmára bökött.
- Igen, persze, köszönöm, Lucas - nézett tűnődve a távolodó alak után a
lány.
Remegő kézzel szedegette össze a földre borított cuccokat, miközben
fülében egyre csak az ismerős és borzongató bariton visszhangzott. Igazán
szívdöglesztő pasi lett belőle - tűnődött. Jóképű, erős, ám változatlanul
pimasz. De nem vihette valami sokra, ha fűnyírást vállal a környék
elhagyatott házainál. Na, de kit érdekel? - morfondírozott magában, majd
dühösen összefogta a táskát, megragadta Lucas kulcsait, és kinyitotta az
ajtót. Aurélie szemei előtt feltárult a hófehér lepedőkbe csomagolt
gyermekkori birodalom.
4. fejezet
Aurélie az egyik lepedővel letakart öreg fotelben ült és megpróbálta
tüdejét és agyát újra elégséges mennyiségű oxigénhez juttatni, miután
nagy nehezen kirángatta a jól megpakolt bőröndöket a kocsiból, majd nem
kevés szitkozódás kíséretében becipelte azokat a házba.
Bezzeg annyi esze nem volt, hogy megkérdezze, segíthet-e becipelni ezeket
a súlyos csomagokat! - szidta magában Lucas-t. Az eszébe sem jutott, hogy
nem túl udvarias stílusával szinte elüldözte szegény férfit, így nem
csoda, ha semmi kedve nem volt további perceket a társaságában
eltöltenie.
Aurélie-nek nem akaródzott felkelnie a fotelból, és szobáról szobára
végigjárni a házat. Még mindig kevés erőt érzett magában ahhoz, hogy
találkozzon az emlékeivel. Bármit megadott volna azért, hogy valaki
megtegye helyette ezeket az oly' nehéznek tűnő lépéseket, de nagyon jól
tudta, nincs más választása, ez az ő feladata. A szive mélyén mindig is
tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, és Emilie temetése után eldőlt, nem
halogathatja tovább a dolgot. De egyszerűen úgy érezte: képtelen rá, még
nem készült fel. Nyugalmat erőltetett magára, és egy hirtelen mozdulattal
felkelt a fotelből.
- Jobb, ha mielőbb túl leszel rajta - biztatta magát fennhangon, majd
határozott léptekkel átvágott a nappalin, és sorra nyitogatta az
ablakokat takaró palettákat, hogy fény jusson a falak közé. A téli
délután valószínűtlen, szürkés-kékes színbe öltöztette a helyiséget,
amelynek kísértetiességét a mindent beborító hófehér lepedők még tovább
fokozták. Aurélie hátán végigfutott a hideg a barátságtalan, rideg szoba
látványától. Gyorsan lekapkodta a bútorokról a vásznakat, és előtűntek
nagyanyja leginkább a klaszszikus angol stílust idéző, mustársárgában és
mohazöldben játszó, hatalmas virágos szövettel borított bútorai. Máris
jobban érezte magát, egészen addig, míg tekintete meg nem akadt az
ébenfekete zongora tetején sorakozó családi fotókon. A fekete-fehér,
illetve a színes fényképekről a Bartou család tagjai, nagyanyja és
nagyapja, unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik, ismerős és ismeretlen
emberek képmásai figyelték. Bizonytalan léptekkel közeledett a hangszer
felé, leült a zongoraszékre, majd megfogta a legközelebbi fényképet. A
díszes keretben egy gyönyörű, szőke hajú nő képmása kapott helyet.
Sminkje visszafogott, nyakában gyöngysor, arcvonásai nyugodtak,
fegyelmezettek, egész lénye hűvös, mozdulatlanságában is arisztokratikus
származást sugall. Mellette egy mosolygós szemű, sötétbarna hajú, kínosan
elegáns férfi állt, galambszürke ingjéhez illő csíkos nyakkendőben, a
tökéletes diplomata mintapéldányaként. A férfi és a nő között egy
kislány. Arcán széles mosoly, hajában világoskék színű masni,
tekintetéből valami megfoghatatlan, földöntúli boldogság sugárzik. Szinte
zavaró a kontraszt a két rideg ember és a kedves, melegséget árasztó,
ártatlan gyermeki arc között.
Aurélie ügyetlenül végighúzta mutatóujját a fénykép poros üvegén, és
szemét lecsukva hagyta, hogy megrohanják az emlékek, amelyektől annyira
rettegett. A gyermekkori képek máris ott villództak a lelki szemei előtt,
az átélt érzések, a régi illatok, ízek szinte elementáris erővel törtek
rá. A legtöbb feltörő emlék már kétéves kora utánról, ebből a házból
származott. A szüleiről s a velük töltött időről, amely összességében is
inkább hónapokban, mint években mérhető, alig-alig őrzött valamit. Ami
megmaradt, az az anyja parfümjének fanyar, és az apja erőteljes
arcszeszének illata. Néhány kép előjött a vasárnap délutánokról: a
hanglemezjátszóból Henry Mancini zenéje szól, a méregdrága kínai
porceláncsészékben a legjobb fajta tea gőzölög - egyenesen Londonból vagy
Indiából. Apja a fotelben ül, és valamilyen könyvet olvas, a pici Aurélie
pedig a lábánál, a földön ül, és szemeit az apja mozdulatlan arcára
függeszti. Boldog, hiszen ünnep van: szülei két, egymástól több ezer
kilométerre eső ország között végre útba ejtették őt, és most csak az
övéi. Anyja nincs a szobában, talán süteményt süt a konyhában a kislány
nagyanyjával. Aurélie anyja még ezekben a ritka pillanatokban sem sietett
a lányával lenni. Lili mindig úgy érezte, mintha az asszony sajnálná rá,
egy még szinte öntudatlan kislányra pazarolni a drága idejét, amikor
sokkal értelmesebb dolgokkal is töltheti azt. Például fontos iratok
tanulmányozásával, a rég nem látott barátnőkkel, vagy akár egy
különleges, idegen országból származó étel elkészítésével. Emilie
nagymama mindig azzal vigasztalta unokáját, hogy az anyja neki akar
kedveskedni ezekkel a csemegékkel, neki hozta őket haza a messzi
országokból. Csakhogy Aurélie cseppet sem volt kíváncsi az effajta
törődésre. Közös játékot, kirándulást akart, hogy az anyukája az ölébe
vegye, és ne hagyja el'soha többé.
Kirázta a hideg. Óvatosan visszatette a fényképet, nyelt egy nagyot, hogy
legyűrje a torkában ülő óriási gombócot, az arcáról pedig letörölte a
patakokban folyó könnyeket. Dühös volt a szüleire, amiért elrabolták tőle
a felhőtlen gyermekkor éveit, és amiért megfosztották az élményektől, a
számos izgalmas kalandtól, amelyeket együtt élhettek volna át. Akkor most
nem ülne itt ilyen elárvultan, és nem csak féltucatnyi közös emlék között
tudna válogatni. És főleg nem lenne ilyen meggyötört a szíve.
Ám tudta, hiába rágódik már ezeken a dolgokon, a múltjában semmin nem tud
változtatni, ezért jobb, ha a jövőjére koncentrál. Miután a rövid
időutazásból visszatért a jelenbe, rádöbbent, hogy őrületesen fázik.
Összedörzsölte jéghideg kezeit, és úgy döntött, mielőtt folytatná a ház
zugainak felfedezését, begyújt a kandallóba. Legalábbis megpróbálkozik
vele.
- Fa! - villant az agyába a nagyszerű gondolat, miután pár percig
tanácstalanul cikázott a nappali, a konyha és az előszoba között. -
Nagymama mindig a kamrában tartott pár hasáb száraz fát - emlékezett.
Ám hiába kotorászott az áporodott levegőjű helyiségben, fát sehol sem
talált. Körömcipőjét bakancsra cserélte, és kicsattogott a kertbe, hátha
valamelyik bódé ígéretes hasábokat rejt magában. Keresgélés közben rálelt
Emilie öreg biciklijére - nagyanyja és Lucille, az öreg házvezetőnő
gyakran indultak hosszabb-rövidebb kerékpáros túrákra -, a saját, ütött
kopott kiskocsijára, amiben a szomszéd gyerekekkel felváltva húzgálták
egymást, illetve a szebb napokat látott bárkára, amin nagymamájával olyan
kellemes órákat töltöttek kint a tengeren. Végigsétált a lélekvesztővé
öregedett hajótest mellett, kezét végighúzta az oldalán. Ma már
valószínűleg végzetes ötlet lenne kihajózni vele: oldalát ujjnyi vastag
repedések szaggatták, a kormánylapát egyik fele pedig kettétört. Nagy kár
érte!
Hirtelen nyikorgást hallott, egy szempillantás alatt megpördült saját
tengelye körül. A fészer ajtajában Lucas állt.
- Te jó ég! Szentül elhatároztad, hogy ha törik, ha szakad, mindenképpen
rám hozod a frászt? - kiáltott rá a férfira, aki, bár egyáltalán nem állt
szándékában Aurélie-t halálra rémíteni, rettentő jót mulatott a lány
reakcióján.
- Kezdem megszokni a felettébb kedves fogadtatást! Mesteri fokra
fejlesztetted! - mondta Lucas szemrehányóan. - Sajnálom, nem akartalak
megijeszteni, csak azért jöttem vissza, mert eszembe jutott, hogy nincs
fa, te pedig biztos rémesen fázol - pici hatásszünet után folytatta: - De
ahogy látom, nincs szükséged gondoskodásra, így már itt sem vagyok -
vetette oda, majd sarkon fordult és elindult.
Lili úgy gondolta, felesleges szavakra fecsérelni a drága időt, inkább
Lucas nyomába eredt, nehogy a férfi a végén még tényleg meglépjen a
meleget és talán az életet jelentő hasábokkal.
Lucas hallotta, ahogy a lány utána iramodik, elvigyorodott és szándékosan
meggyorsította lépteit.
- Hajrá, te kis városi boszorkány, nem árt, sőt, igazán rád fér, hogy
végre leereszd a felhők közül azt a csinos, fitos kis orrocskádat -
motyogta kajánul.
Már éppen beszállt a viharvert kocsijába, mikor a lány végre lihegve
utólérte.
- Te meg hova az ördögbe rohansz? Alig bírtalak utolérni - kapkodott
levegő
után Lili.
Bár Lucas vigyázott rá, hogy addigra eltüntesse a vigyort az arcáról,
Aurélie-nek elég volt a férfi szemébe nézni, máris teljesen biztos volt
benne, hogy amaz csak szórakozik vele.
- Na, ide figyelj, Lucas Fastres! Szívesen letörölném egy jó nagy
taslival a képedről azt a bárgyú vigyort, és nagy örömmel küldenélek el
melegebb éghajlatra a roncsoddal együtt, ha nem lenne égető szükségem
arra az átkozott fára. Úgyhogy, ha szorult beléd egy cseppnyi
udvariasság, vagy, ha úgy jobban tetszik, emberség, akkor kikászálódsz a
kocsidból, és segítesz rajtam! - darálta szinte egy szuszra a lány.
Lucas alig bírta megállni, hogy ki ne törjön belőle a nevetés, de
észrevette, hogy a lány pici kezei ökölbe szorulnak, így jobbnak látta,
ha szót fogad. A plató végéhez sétált, megragadott egy jó ölnyi hasábot,
és peckes léptekkel elindult a bejárati ajtó felé.
- Hová parancsolja a kisasszony?
- Bármilyen meglepő, a nappaliba, a kandallóhoz. Persze, ha gondolod,
viheted a fürdőbe, a konyhába vagy akár a hálóba is, majd legfeljebb
átrakodom a rendeltetési helyére - dohogott Aurélie.
- Hm...nos, ebben az esetben... - adta az értetlent Lucas - ...igen, azt
hiszem, a hálóba viszem, kíváncsi lennék a budoárodra, persze, csak ha
mutatod az utat - kacsintott pimaszul a lányra, majd meggyorsította a
lépteit, látva a fenyegetőn utána nyúló kezet.
Aurélie csöndben nézte, ahogy a férfi lerakodja a fát a kandalló erre a
célra épített szegletébe, és azon töprengett, a sok faragatlanság után,
amit a fejéhez vágott, hogyan kérhetné meg Lucast, hogy gyújtsa meg a
tüzet, hiszen neki fogalma sem volt, hogyan fogjon hozzá.
Lucas sejtette, hogy a lány további segítségre szorul, és eszében sem
volt sorsára hagyni őt, de elhatározta, hogy nem adja olyan könnyen.
Miután az utolsó hasáb is a helyére került, felállt és várakozón nézett
Lilire.
Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással, mintegy próbálgatva az
erőviszonyokat, ám Aurélie tudta, hogy most nem igazán van választása:
jobb, ha megadja magát, és az esetlen, gyámoltalan nő képében is
megmutatkozik Lucas előtt.
- Szóval, megmutatnád esetleg, hogyan kell begyújtani? Én még sosem
próbáltam... - kérte halkan.
- Persze! - mosolygott rá a férfi. - Vagy talán azt hitted, itt hagylak a
nyaláb fával a jéghideg házban, hátha reggelre kívülről is jégcsappá
dermedsz?
Lucas tekintete belefúródott Aurélie szembogarába, és Lili lelkéig
hatolt. Pillantásuk összekapcsolódott, szinte tapintani lehetett a köztük
cikázó elektromosságot. Aurélie érezte, ahogy arcát pír futja el, szíve
táján pedig valami ismerős, borzasztóan jóleső melegség árad szét.
A meghitt pillanatnak Lucas telefonjának csörgése vetett véget. A férfi
kivette a kabátja belső zsebéből a készüléket, s bár igencsak zaklatott
volt, remélte, hogy mozdulatai higgadtnak és kimértnek látszanak.
Aurélie-re is elképesztő hatással volt az iménti jelenet. Úgy érezte,
minden erő kiszaladt a lábából, és menten összerogy, ha nem kapaszkodhat
meg. Megkönnyebbült, amikor Lucas hátat fordított, így észrevétlenül
dőlhetett neki a kandalló párkányának, támaszt keresve. Aurélie fülét
hirtelen megütötte, hogy Lucas hangja mennyire megváltozott, milyen puha
és kedves lett, ahogy beleszólt a telefonba. Amint kissé összeszedte
magát, hallgatózni kezdett, és megpróbálta kitalálni, vajon kivel
viselkedhet ilyen gyengéden és figyelmesen a férfi. Észrevétlenül
ellépett a kandalló mellől, és Lucas közelébe settenkedett. Ott téblábolt
a szekrény és a komód mellett, sorra húzgálta a fiókokat, mintha gyufát
keresne. Közben persze őrülten hegyezte a fülét. Szánalmas vagy és
szégyelld magad! - némán ostorozta magát. Ám kíváncsiságát képtelen volt
legyűrni.
- Dehogy, semmi baj, drága, csak egy ismerős, nem számít. Mi a baj,
kicsim?
A beszélgetésfoszlányokat elkapva, a lány számára egyértelművé vált, hogy
Lucas kivel beszélhet. Naná, hogy van barátnője, mégis, mit gondoltam?
Jóképű, sőt, mi több, kifejezetten sármos pasi, aki mellett bármelyik nő
szíves örömest és büszkén feszítene. Az lenne a furcsa, ha mindezek
mellett nem lenne senkije - tanakodott magában, ám mire a bölcselkedés
végére ért, érezte, ahogy a gyomra összeszorul.
Közben Lucas befejezte a beszélgetést, és tűnődve vizslatta a fiókra
meredő, igencsak bamba arcot vágó lányt.
- Minden oké?
- Persze, persze, én csak, izé... éppen valami gyufát keresgélek -
rezzent össze Lili. - Tudod, a kandalló, hogy a tűz... - makogta.
Lucas nem szólt semmit, csak egy kimondottan szívdöglesztő mosoly
kíséretében megrázta a zsebéből előszedett doboz gyufát. Két perc sem
telt bele, s a kandallóban már lobogott is a tűz. A látványtól és a fa
kellemes pattogásától Aurélie máris úgy érezte, mintha legalább tíz fokot
emelkedett volna
a hőmérséklet.
- Nos, ezzel megvolnánk - dörzsölte össze elégedetten a kezeit a férfi. -
Ne felejts el pár óránként néhány hasábot dobni rá, különben kialszik!
Holnap beugrom, és világosban megnézem a gázkazánt. Most hiába
kotorásznék az alagsorban, sajnos az öreg vezetékek megadták magukat, így
ott most nincs világítás. Erről jut eszembe! Jobb, ha minden helyiségbe
bekészítesz egy-egy gyertyát, arra az esetre, ha máshol is megmakacsolná
magát az áram. Ráférne már erre a vén csontra egy alapos felújítás -
mutatott körbe.
- Köszönöm, igazán kedves tőled, hogy így törődsz velem - nézett őszinte
hálával Lucasra a lány.
- Ne viccelj, ez csak természetes, hiszen a kedvenc szerelmem vagy! -
kacsintott a férfi.
Aurélie szívét jóleső érzés járta át, és fel nem foghatta, miért volt
olyan bűnösen jó Lucas szájából hallani ezt a szót.
- Ugyan, ezer évvel ezelőtti történet. Szerintem igaz sem volt -
fordított hátat Aurélie, és remélte, hogy szavai olyan könnyedek, mint
amilyennek szánta őket.
Lucas arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly. Aurélie hallotta, ahogy
közelebb lép, és érezte, ahogy mindkét vállát megfogja. Butaságnak tűnt,
de az jutott eszébe, hogy így soha, senki más nem tudott hozzáérni.
- Talán igazad van, Lili - a lány azt hitte, eszét veszti, ahogy
megérezte a férfi forró leheletét a tarkóján. - Valóban ezer éve történt,
s még az is lehet, hogy igaz sem volt, de ha mégis, akkor én örökre hálás
vagyok a sorsnak azokért a hónapokért - Lucas remélte, hogy szavai
hatására Aurélie leveti a kemény nő álarcát, felé fordul, és ő újra
megláthatja azokat a jól ismert óarany csillámokat a lány szemében. De
nem történt semmi, a várva várt csoda elmaradt.
A nő szíve eközben vadul kalapált, és Lili semmi másra nem vágyott, csak
arra, hogy Lucas maga felé fordítsa, és ajkain újra érezze a férfi régi
csókjainak ízét. Ám Lucas ehelyett váratlanul elengedte, és szenvtelen
hangon megszólalt.
- Ahogy mondtad, a múlt végleg lezárult. Ne háborgassuk az emlékeket.
Holnap beugrom a kazán miatt, addig is itt hagyom a névjegykártyámat, ha
valamire szükséged van, nyugodtan hívj - azzal határozott léptekkel
kisétált a szobából. ,
Aurélie hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsapódik a férfi mögött.
Karjait összefonta maga előtt, és próbálta visszaidézni az elmúlt
perceket. A férfi szavait és érintését a vállán. Nem értette, mi történt,
fogalma sem volt róla, hogy mit jelentett ez az egész. Egyet azonban
nagyon határozottan tudott: iszonyatosan jó érzés volt a rég elfelejtett
becenevét hallani Lucas szájából, és a testén érezni a férfi kezeinek
érintését.
5. fejezet
- Igen, velem minden rendben, leszámítva, hogy a ház leginkább egy
katasztrófa sújtotta övezetre hasonlít: tönkrement az elektromos
rendszer, a hideg és meleg víz meglehetősen szoros viszonyban állnak
egymással, ugyanis, ha a hideg vizes csapot megnyitod, kisvártatva meleg,
majd megint hideg víz kezd folyni belőle. Ezen túl szerintem a gázkazán
is bekrepált, bár azt még Lucas nem nézte meg. Szerencsére tegnap este
begyújtott a kandallóba, így nem fagytam meg. Egyelőre. Szóval, akad
tennivaló bőven, hogy el tudjam adni a birtokot. Viszont legalább a kert
jobban fest, mint amire számítottam. Lucas derekas munkát végzett,
gyönyörűen karbantartotta - hadarta Aurélie a telefonba.
A vonal másik végén Beatrice érdeklődve hallgatta barátnője szavait.
- Biztos vagyok benne, hogy megoldod, szemernyi kétségem sincs afelől,
hogy két hét múlva kirakhatod a homlokzatra az elkelt táblát, te
ingatlanos
fenomén.
- Ne ess túlzásokba, Béa! Ha látnád, nem bíznál ennyire a
képességeimben.
- Na, ne mondd! Lássuk csak, hány lerozzant viskó maradt eddig a
nyakadon? Utánaszámolok... Igen, megvan! Nulla, zéró, azaz egy sem! Mert
amit Aurélie Bartou el akar adni, azt el is adja. Punktum!
Aurélie hálás kacajjal jutalmazta barátnője biztató szavait.
- Apropó! Ki a csoda az a Lucas? - kérdezte érdeklődve Béa.
Lili meglepődött, hiszen észre sem vette, hogy egyáltalán megemlítette a
férfit.
- Lucas? Ő csak egy ismerős - halványan remélte, hogy ezzel kielégítette
barátnője kíváncsiságát, bár, az igazat megvallva, igencsak meglepődött
volna, ha Béa ezzel beéri, és nem kíváncsiskodik tovább.
- Aha. Ismerős, mint ismerős, régi osztálytárs, szomszéd, haver, vagy
ismerős, mint expasi, szerető, netán szerelmes? - tudakolta a lány.
- Elképesztő vagy - sóhajtotta megadóan Aurélie. - Na jó! Szóval Lucasval
régebben, körülbelül tízezer évvel ezelőtt jóban voltunk. Igen, még
mielőtt a „jóban voltunk" definícióját kezdenéd vesézgetni, az én
olvasatomban ez azt jelenti, hogy együtt jártunk. Elégedett, Miss Marple?
- Ácsi! Mikor, meddig, mennyire és miért? Mármint miért lett vége?
-Beatrice, ha már egyszer becserkészte, nem engedte el az értékes vadat.
- Hihetetlen vagy! Mondom, hogy ezer éve történt. Nem is emlékszem
már... - próbált hárítani Aurélie, ám a telefon másik végén a csend igen
sokatmondó volt. - Jól van, tessék: a gimi utolsó évében jöttünk össze,
és egészen addig együtt voltunk, míg én el nem költöztem Párizsba, azaz
majdnem egy évig. Nagy szerelem volt, és mint már mondtam, azért
szakítottunk, mert én fősulira jöttem, ő pedig Bretagne-ban maradt. Nem
egyezett a jövőképünk - Lili remélte, hogy kielégítette Beatrice
kíváncsiságát. Még most, közel tizenöt év távlatából sem esett jól az
elválás fájó perceire gondolnia.
- Világos, szóval ő volt az első... - summázta elégedetten Béa. - És
milyen a pasi? Úgy értem, most milyen? Lábremegés, gyomorszorulás,
szívdobogás, ájulás környékez tőle, és ehhez hasonlók?
Nem lehet igaz - dohogott magában Aurélie, és már ezerszer megbánta azt a
percet, amikor meggondolatlanul elszólta magát.
- Teljesen átlagos bretagne-i férfi. És már most közlöm, semmilyen
lábremegésről nincs szó, feleslegesen kombinálsz! - vágta oda
türelmetlenül.
- Vagyis ráncos, bajszos, pipázó, a vörösbortól akkora szederjes orral,
mint a kilincs, oldalán egy terebélyes asszonnyal, és a vasárnapokat
pétanque partikkal tölti kifulladásig? - mókázott Béa. - Nahát, elő a
farbával! Milyen pasi valójában ez a Lucas?
- De aztán békén hagysz végre?
- Becsületszavamra, esküszöm! Bár nem látod, de a bal kezem a szívemen
van! És vigyázzba is álltam!
- Ajánlom is! Szóval Lucas Fastres egy jóképű, erőt sugárzó, szimpatikus
és udvarias férfi. Legjobb tudomásom szerint van barátnője, amit nem is
csodálok. Még annyit róla, hogy mindezidáig a kertemet gereblyézte,
tegnap délután kisegített egy lakáskulccsal, egy nyalábnyi kandallóba
való fahasábbal és néhány jó tanáccsal, ma pedig nagy valószínűséggel
újra felbukkan az életemben, és remélhetőleg mély benyomást gyakorol a
gázkazánomra. Elégedett vagy? - darálta szinte egy szuszra Aurélie.
- Nagyon elégedett vagyok -jelentette ki Béa -, leszámítva a barátnőt.
Nem lehet kigolyózni valahogy? Elmondásod alapján ez a pasi pont neked
való! A gereblye mellé én adnék még egy puccos névjegyet is a kezébe,
mondjuk „cégvezető" vagy valami hasonló felirattal. Egy sikeres nő mellé
sikeres pasi dukál! De ezt, és mondom, azt a némbert leszámítva,
borzasztóan stimmel a képlet.
- Hát te nem vagy normális, az fix! - hüledezett Aurélie. - Mi van, mióta
eljöttem, átmentél csöpögős rózsaszínbe, és Les Ames-maratont rendeztél?
A Les Ames egy igencsak bugyuta, délutáni tévéműsor volt, ahol a vendégek
- egy kaptafára „készült", platinaszőkére festett, unatkozó Barbie-babák
- próbálták megosztani a közönséggel, milyen is az ő álompasijuk.
- Hogyne. Simonnal minden délután ez a program. Bámuljuk a tévét, s
közben pink színűre lakkozzuk egymás lábujjkörmét. Meg kell mondanom,
hogy neki még jobban áll, mint nekem. Ezért borzasztóan irigykedem is rá.
Aurélie - vizuális típus lévén - gurgulázó nevetésben tört ki.
- Ha már itt tartunk, mi újság a mi kedvenc „barátnőnkkel"?
Simon ugyanis meleg volt, és ezt le sem tagadhatta. Na, nem azért, mintha
a másságát hivalkodóan hangsúlyozta volna, hanem mert egyszerűen az egész
lényéből áradt az a tipikus nőiesség, ami csak egy meleg férfi sajátja.
- Ne is mondd! Szinte egy percet sem aludtam az éjjel. Hajnali háromig
itt ült nálam. Hatalmas, öblös lelki szemetes láda voltam.
- Csak nem? Várj, kitalálom: már megint összevesztek Vincent-nal!?
- Naná! A szokásos kis sztori. Volt szitkozódás, üvöltözés,
tányérdobálás, amit csak el tudsz képzelni.
- Istenem! Ez az együttélősdi nem működhet sem férfi és nő, sem férfi és
férfi között?
- Na, fejezzük be, még mielőtt kibújnak belőlünk a zsörtölődős,
világfájdalmas szingli öregasszonyok.
- Igazad van, Béa, a végén még hozzápenészedem ezekhez az ősöreg
bútorokhoz. Figyelj! Most már mindenképpen el kell jönnötök! Simonnak
biztosan jót tenne a távolság, nekem pedig ti tesztek jót, úgyhogy
gyertek mielőbb! Szia! És puszilom Simont is!
- Átadom! Megszervezzük az utazást! Jó légy! - köszönt el Beatrice. - És
el ne feledd átadni üdvözletemet szuper Lucas-nak!
Aurélie sűrű fejcsóválás közepette a táskájába ejtette a készüléket,
felvette a kabátját, és elindult, hogy beszerezzen némi ennivalót. Korgó
gyomra hangosan jelezte, hogy épp ideje megejteni ezt a kis kiruccanást.
Bő gázzal kifarolt a feljárón, és egy hajszálon múlott, hogy nem találta
telibe Lucas furgonjának orrát.
- A mindenit! - csapott mérgesen a kormányra, és várta, hogy a közeledő
férfi pikirt megjegyzéseket tegyen a béna városi vezetési stílusára. Ám
Lucas arcán bosszúságnak nyoma sem volt. Épp ellenkezőleg: kifejezetten
kedves mosollyal kopogtatott Aurélie autójának ablakán.
- Te aztán nem gatyázol! Kis híján letaroltál. Hova ilyen sietősen? -
könyökölt be az ablakon.
- Csak valami bevásárlóközpont után akartam nézni, ugyanis közel
huszonnégy órája nem ettem semmit - sietett a lány a magyarázattal, még
mielőtt a férfi kitalált volna valami hajmeresztő sztorit, hogy megfejtse
a rohanás okát.
- Milyen udvariatlan vagyok! - csapott a homlokára Lucas. - Nem csak
tüzelőd nem volt, de nyilván semmi ehető sem a házban. Hozhattam volna
pár falatot.
- Ne viccelj már! Nem vagyok béna óvodás, akinek fogni kell a kezét. Nem
tartozol értem felelősséggel! - Aurélie a kelleténél kissé
nyomatékosabban vetette oda az utolsó mondatot, mire Lucas szája széle
mintha megrándult volna.
- Régi jó baráthoz méltón akkor is gondolnom kellett volna erre. Sebaj,
jóváteszem! Most szépen visszagurulsz a csodakocsiddal az udvarba, átülsz
a vén csotrogányomba, és elviszlek reggelizni. Van itt nem messze egy
kedves kis vendéglő, ahol isteni, házi készítésű croissant-t adnak,
szintén házi készítésű áfonyalekvárral. Utána megmutatom, melyik üzletben
érdemes vásárolni, aztán pedig hazafuvarozlak, és szemügyre veszem a
kazánodat.
Aurélie már éppen ellenkezni akart, de eszébe jutott, hogy a bevásárlás
után még legalább egy óra lenne, mire étel kerülne egyre követelőző
gyomrába, így inkább szót fogadott Lucas-nak.
A férfi önelégült mosollyal nyugtázta, hogy a lány minden ellenkezés
nélkül azt teszi, amit mondott neki.
- Hány ártatlan autós életét mentettem most meg? - motyogta a kocsija
felé közeledve, de látva Lili vészjósló pillantását, jobbnak látta
befogni a száját.
6. fejezet
A hely, ahová Lucas vitte a lányt, valóban utánozhatatlan volt, s már az
első percben lenyűgözte Aurélie-t. Belépve az aprócska, családias
helyiségbe, az ember szinte már az illatokkal jóllakott. A levegőben
kávé, tea, frissen sült bagett és croissant illata keveredett. Az élmény
tovább fokozódott, amikor nem sokkal később kihozták a megrendelt
ételeket, és Lili végre beleharapott a finom, ropogós croissant-ba. Bár
Párizsban is volt néhány kivételesen jó pékség, ahol már-már tökéletesnek
mondható süteményeket árultak, évek óta nem volt része hasonló illat- és
izorgiában.
- Mmm... ez tényleg fenséges - jelentette ki önfeledten, miközben lehunyt
szemmel élvezte a szájában szétmálló omlós tésztát.
Lucas nem szólt semmit, tekintetét Aurélie arcára szegezte, és élvezte,
hogy végre teljes valójában megláthatja az igazi Lilit. Lenyűgözve nézte
a lány puha, vállára omló barna haját, valószínűtlenül hosszú és dús
szempilláit, a forró teától rózsásra pirult arcát és telt, meggypiros
ajkait. Vajon még mindig olyan lehetetlenül édes az ízük? - hasított belé
a kérdés, és abban a pillanatban semmi másra nem vágyott, mint hogy
azonnal választ is találjon rá. Hiába is tagadta volna, teljesen
lenyűgözte a lány. Tudta, ha nem vigyáz, semmi sem menti meg attól, hogy
végzetesen belevesszen azokba a fájdalmasan bájos vonásokba. Mikor a lány
érettségi után elment, Lucas őrülten dühös volt rá, de nem akart semmi
olyat tenni, amivel akadályokat gördít Lili álmainak megvalósulása elé.
De az rettenetesen rosszulesett neki, hogy a lány meg sem kísérelte
rábeszélni arra, hogy tartson vele Párizsba. Még csak meg sem kérdezte.
Nem mintha képes lett volna elszakadni a gyökereitől, az édesanyjától, a
családi birtoktól, na meg a barátaitól, de azért Aurélie legalább
megpróbálhatta volna meggyőzni. Akkor úgy érezte, elárulták,
kihasználták, és hogy neki sokkal többet jelentett az a szerelem, mint
Aurélie-nek, aki játszi könnyedséggel, látszólag minden szívfájdalom
nélkül felrúgta a kapcsolatukat. A lány elment, teltek a hónapok, s Lucas
lassan kezdett újra magára találni. Megint eljárt a haverokkal, végezte a
főiskolát, és idővel új lányok is mellé csapódtak. A férfi mivel a
külcsín és a belbecs bizsergetően tökéletes összhangban volt nála - igen
népszerű volt a gyengébbik nem körében. Ezzel tökéletesen tisztában is
volt, így ha kedve és ideje engedte, nemigen hagyta ki a kínálkozó
alkalmat. Ám ezek a kapcsolatok nem bizonyultak hosszú életűnek.
Legfeljebb pár hónapig tartottak, pedig az útjába és ágyába kerülő nők
mindent megtettek, hogy behálózzák őt. Ám Lucas-nak eszében sem volt
megállapodni. Ugyanis hiába keresgélt, egyikükben sem találta meg azt,
amit keresett, jobban mondva, amit egykor elveszített.
Annyira lekötötték a gondolatai, hogy észre sem vette: üldözőből üldözött
lett. Aurélie néma csöndben őt nézte, és láthatóan jót mulatott bamba
arckifejezésén.
- Üdv a Föld nevű bolygón, idegen! Már azt hittem, végleg
elveszítettelek, transzba estél vagy lementél alfába - piszkálta vidáman
Aurélie.
- Te nem változol! Teli a hasad, és máris igazi bűbáj-tündér lesz belőled
- somolygott a férfi.
- Egy percig se csodálkozz rajta! Évezredek óta nem ettem ilyen finomat,
bármennyit be tudnék kebelezni belőle anélkül, hogy megunnám! -
fogadkozott a lány.
- Jóból is megárt a sok! Ráadásul több tucatnyi fenséges falat vár még
rád itt, a vad bretagne-i vidéken.
- Nem hiszem, hogy lesz időm mindent végigkóstolni - sütötte le szemét
Lili, miközben sebesen kevergetni kezdte az asztalon gőzölgő kávéját.
- Tényleg csak azért jöttél, hogy eladd a birtokot? - nézett rá fürkészőn
Lucas.
- Tényleg. Mondtam már: nem tudok mit kezdeni vele. Túl régi, túl nagy,
túl lepusztult és túl messze van Párizstól ahhoz, hogy hasznát tudjam
venni.
- De hogy vagy képes megválni tőle? Hiszen itt éltél gyermekkorodban.
Ezer és egy emlék köt ide - értetlenkedett Lucas.
Aurélie összeszorította a száját, és mély hallgatásba burkolózott.
- Oké, sajnálom, ne haragudj - visszakozott a férfi. - Csak úgy tartom,
hogy gyökerek nélkül az ember elveszik, ellehetetleníti saját magát,
akadályokat gördít a jövője elé, és útját állja a boldogságának.
- Mikor lettél ilyen bölcs, Salamon? - vetette oda maró gúnnyal Aurélie.
- Ugyan milyen gyökerek szegeznek engem ehhez a földhöz? Nagyanyámon
kívül világéletemben nem volt senki, akihez tartoztam volna. Ez a ház egy
ideiglenes szálláshely volt számomra, és nem az igazi otthonom. Az
otthonom ott lett volna a szüleim mellett, legyen az bármilyen idegen
ország vagy város, ám ők a legkönnyebb utat választva, rásóztak a
nagyira. „Egy gyerek és egy idős asszony, majd csak kezdenek egymással
valamit, addig is mi éljük az életünket" - gondolták, és itt hagytak,
mint egy rongyos zsákot. Persze, egyetlen rossz szavam sem lehet, hiszen
minden karácsonykor meglátogattak, és minden szülinapomra drágábbnál
drágább, egzotikus ajándékokat kaptam, de semmi több. Pont, kész, ennyi.
Szóval, miről is beszélsz te tulajdonképpen?
Lucas szíve majd' megszakadt, ahogy a lány könnyes szemébe nézett.
Önkéntelenül Aurélie terítőn nyugvó keze után nyúlt, és gyengéden
megcirógatta a lány puha, meleg tenyerét.
- Nem akartam felszakítani a régi sebeket, ne haragudj! Tudom, hogy
mennyire nehéz volt neked. Most pedig, hogy Emilie elment, csak még
nehezebb lehet - kicsit tétovázott, majd folytatta: - Mégsem hiszem, hogy
az a megoldás, ha mindent felégetsz magad mögött. Hiszen Emilie-vel
boldog napokat töltöttél a birtokon. Nagyanyád úgy bánt veled, mint egy
igazi hercegkisasszonnyal. Erről nem szabad megfeledkezned! A szüleid
olyanok voltak, amilyenek. Megőrződ őket jó emlékezetedben, és kész. De a
nagyanyáddal töltött éveket nem szabad sutba dobnod, hiszen gyakorlatilag
minden, ami most te vagy, tőle származik. ő tanított arra, amire a
szüleidnek kellett volna. Ott volt, ha bánatod volt, ha beteg voltál, és
vele osztottad meg a boldog perceket is. Muszáj, hogy legyen múltad,
Lili, máskülönben nem találhatod meg a nyugalmadat.
Aurélie nem szólt egy szót sem, csak némán megrázta a fejét. Érezte, hogy
nem tudja tovább magába fojtani a könnyeket, amelyek máris sűrű
patakokban folytak végig az arcán. Lucas legszívesebben leharapta volna a
nyelvét, amiért felhozta a háztémát, de most már késő volt. Lili ott ült
vele szemben, és vigasztalhatatlanul zokogott, neki pedig fogalma sem
volt, hogy mihez kezdjen. Nemigen volt a női lelkek nagy tudója, így jobb
híján tovább szorította a lány kezét, és csendben kivárta, amíg Aurélie
végre megnyugszik.
- Sajnálom! - szipogta kis idő múlva a lány. - Nem tudom, miért borultam
ki ennyire.
Igazából azt sem értette, miért pont Lucas-nak panaszkodott, de már
mindegy volt. A könnyeket nem lehetett visszavonni,
- Kijött, aminek ki kellett jönnie. Talán többször kéne kimondanod azt,
amit érzel, és akkor nem lenne ennyire megrázó a dolog. Tényleg nem
akartalak felzaklatni, sajnálom, hogy tapintatlan voltam.
- Nincs harag, és tényleg nem a te hibád - húzta el finoman a kezét a
lány. - Merre van a mosdó? Valamit kezdenem kell a képemmel, különben
ennek a helynek lőttek, elszoknak a vendégek - vágott egy grimaszt.
- Az asztalok mellett elmész, aztán balra. Nagy tölgyfa ajtó, rajta egy
bi-liző copfos kislánnyal - mosolygott Lucas, remélve, hogy a tréfás
megjegyzéssel enyhítheti a lány rosszkedvét.
Aurélie bólintott, majd elindult a mellékhelyiség felé. Amennyire csak
bírta, lehajtotta a fejét, hogy minél kevésbé lehessen látni könnyáztatta
arcát. Lucas kihasználta az alkalmat, és fizetett. Úgy gondolta, jobb, ha
mielőbb szabad levegőre érnek, ahol Lili végre tényleg fellélegezhet. A
pincér éppen ellépett az asztaltól, amikor Aurélie visszaért.
- Minden oké? - nézett rá aggódva Lucas.-
- Igen, persze! - bár a sírás nyomai még látszódtak, a lány arca most már
sokkal nyugodtabbnak tűnt.
- Azt javaslom, menjünk. Sok dolgunk van ma - azzal a férfi karon fogta
Lilit, és szelíden kivezette az autóhoz.
Aurélie-nek határozottan jólesett, hogy rábízhatja magát valakire, és
hogy ez a valaki pont Lucas, az külön megmelengette a szíve környékét.
Csöndesen ülte végig az áruházhoz vezető utat, miközben homlokát a kocsi
hűs oldalüvegéhez nyomta. A férfi sem szólt semmit, némán vezetett,
figyelmét az útra irányította, ám néha lopva Lilire pillantott.
Legszívesebben a karjába kapta volna a lányt, hogy forró csókokkal
vigasztalja meg, de aztán gyorsan elhessegette az őrült gondolatokat.
A boltba érve Lucas lelkesen magyarázni kezdett az alapanyagok közti
fontos minőségbeli különbségekről. Aurélie megpróbált udvariasan
figyelni, ám gondolatai szemmel láthatóan valahol nagyon messze jártak. A
beszerzőút végül mégis elfeledtette vele az elmúlt órák nehéz perceit,
mert amint felrakodták a rengeteg zacskót a kocsi platójára, szája újra
mosolyra húzódott. Lucas valószínűleg nem vette észre, de Aurélie úgy
érezte, ott, az étteremben ezernyi érzelmi bomba robbant fel a
belsejében, és a sok apró detonáció elpusztította a szorongását okozó
gócpontokat. Iszonyatos megkönnyebbülést érzett, mintha a vállairól
tonnányi ólomnehezéket szedtek volna le.
- Lucas! - fordult a férfi felé. - Nem tudom, hogy mennyire érsz rá,
igazán nem szeretnék visszaélni a kedvességeddel, de még be kellene
ugranom valamelyik itteni ingatlanirodába. Tudod, a ház eladása... -
tette hozzá bizonytalanul.
- Ne viccelj, semmi akadálya! Illetve, egy mégis van: halvány lila gőzöm
sincs, hol van itt ingatlaniroda. Az igazat megvallva, abban sem vagyok
biztos, hogy egyáltalán létezik ilyesmi nálunk. Menjünk egy kört, aztán
kiderül - mutatott a kocsiajtóra.
Nem egy, de legalább négy kört mentek a városban, ám ingatlanirodának
nyomát sem találták.
- így nehezebb lesz, az kétségtelen, de valahogy majd csak megoldom -
töprengett hangosan Aurélie. - Igazából nem is értem, miért nem vág itt
senki bele egy ingatlanos vállalkozásba, hiszen a vidéknek igazán
gyönyörű adottságai vannak, és rengeteg errefelé a nagy értékű,
tradicionális ingatlan, amit a módosabb, vidékre vágyó városi emberek
visznek, mint a cukrot - tűnődött.
- Logikus a felvetés, bár én inkább a kertekhez, mintsem az
ingatlanbizniszhez értek, de egészen biztosan van benne valami. Tavasszal
és nyáron hemzsegnek a környéken az eladó kúriákra vadászó középkorú
házaspárok, sőt, egyre több az itt letelepedni szándékozó fiatal is, nem
győzzük őket irányba állítani. Tudod, itt szájhagyomány útján terjed, ha
egy ház megüresedik. Egészen biztosan nagy üzlet lenne belevágni egy
ingatlanirodába. Hm? - mosolygott Lucas várakozással telten a lányra.
Aurélie-nek kellett egy kis idő, hogy felfogja, mire is céloz Lucas.
- Mi? Hogy én? Na ne viccelj! Szabadulni akarok innen, s nem
lehorgonyozni. Ugyan már! Különben is: alkalmatlan vagyok önálló
vállalkozás vezetésére. Nekem kell egy főnök, aki időről időre emlékeztet
a korlátaimra - sietett a magyarázattal.
- Ez butaság! Gondolj csak bele! Elképesztő sikereket értél el egy cég
alkalmazottjaként, akkor mire lennél képes a saját boltodban, ahol minden
egyes lépéssel a cégedet és nem mellesleg a vagyonodat építed, s csak
magadért, az álmaidért dolgozol!? Ráadásul egyszeriben megoldódna a
birtok sorsa, nem kellene a büdös, párizsi levegőt szívnod, sokkal
értékesebb és barátságosabb környéken élhetnél, mint az az elmebeteg
nagyváros.
Lucas érvelése világos volt, mint a nap, Lili nem is nagyon tudott vele
ellenkezni, így épp kapóra jött, hogy megpillantotta dr. Marcus Floran
ügyvédi irodáját.
- Á! Ekkora mázlit, kis híján ki is ment a fejemből! Nem haragszol, ha
ide még beugróm? Muszáj időpontot kérnem, mert valamikor ki kell nyitni a
nagymamám végrendeletét, el kell rendezni a jogi formaságokat is.
- Nyugodtan, addig én benézek a kertészetbe, úgyis meg kell kérdeznem,
megjött-e már a bukszus, amit rendeltem.
Az ügyvédi iroda ajtaja felett csüngő feng shui szélcsengő hangos
csörömpöléssel jelezte, hogy ügyfél érkezett, majd kisvártatva egy idős
úr csoszogott a pulthoz. Orrán John Lennon-féle, kerek keretes szemüveg
csücsült, fekete mellényzsebéből egy láncon aranyóra fityegett, nyakig
begombolt inge hófehéren világított.
- Üdvözlöm! Aurélie Bartou vagyok, és doktor Florant keresem.
A joviális öregúr tetőtől talpig végigmérte a lányt, mielőtt bármit is
mondott volna. Aztán gyönge, remegő hangon megszólalt.
- Jó helyen jár, már vártam, kisasszony. Kerüljön beljebb! - invitálta
széles karmozdulatokkal.
Aurélie tyúklépésben követte a csoszogva és nagyon lassan haladó apró
emberkét a kurta folyosón át a vastag diófa ajtóig, ami sejtése szerint
az ügyvéd irodájába vezetett. A tágas helyiség szinte rogyásig volt
zsúfolva bútorokkal, amelyeknek átlagéletkora ránézésre a nagyanyja
ősrégi darabjaival vetekedett. A falakon súlyos polcok, megtömve
különféle színű és méretű dossziékkal. Minden polcon egy-egy porlepte
elefánt üldögélt, mindegyik plafon felé meredő ormánnyal.
- Nos, itt van minden, jó előre összekészítettem a dolgokat. Meg kell
mondjam, kisasszony, korábbra vártam -jelentette ki a bácsi egy nagy
köteg iratra mutatva.
Aurélie némi szemrehányást vélt felfedezni az ügyvéd vizenyős
tekintetében.
- Jöttem, amint lehetett. Tudja, minden olyan gyorsan történt, vagyis
Emilie hirtelen távozott, és nekem egy sor teendőm volt, mire el tudtam
szabadulni Párizsból. De most itt vagyok. Igazából csak időpontot akartam
kérni
- pillantott bizonytalanul az ügyvéd tucatnyi papíron nyugvó kezére.
- Nem kell külön időpontot kérnie, éppen szabad vagyok, így gyorsan
lerendezhetjük az ügyet. Persze, csak ha önnek is megfelel - nézett rá
Floran úr az orrára tolt szemüvege felett.
- Igen, természetesen! Pontosabban, sokáig fog tartani? Szegény Lucas -
gondolta magában a lány.
- Minél előbb kezdjük, annál előbb végzünk - mosolygott a bácsi, azzal
- meg sem várva Aurélie válaszát - kántáló hangon hozzáfogott ismertetni
a hagyatéki eljárás részleteit.
A nő egy darabig megpróbált az ügyvéd szavaira koncentrálni, de egy idő
után már nem bírt a száraz jogi blablára figyelni. Remélte, hogy gyorsan
túl lesznek a dolgon, és mielőbb kiszabadulhat innen.
Megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerítette hatalmába ebben a különös
irodában, ráadásul Lucas-t sem szerette volna nagyon megvárakoztatni.
- Nos, ez a kötelező jogi mise, s most felbontjuk a végrendeletet -
riasztotta fel a révedezésből az öreg Floran.
Nagyanyja - ahogy arra Aurélie számított - ráhagyta a birtokot, a
kéthektárnyi szőlőt, minden ingó és ingatlan vagyonát.
- Emilie néhány évvel ezelőtt, még mielőtt gyámság alá helyezték volna,
egy záradékot csatolt a végakarathoz - nézett a lányra jelentőségteljesen
Monsieur Floran, majd apró hatásszünet után folytatta: - E szerint...
Aurélie-t mintha arcul csapták volna. Az ügyvéd szavait hallva úgy
érezte, megindult alatta a Föld.
7. fejezet
Lucas a kocsiban ülve várta, hogy Aurélie kijöjjön az ügyvédtől.
Sejtette, hogy elhúzódik a dolog, hiszen Grognie-ban köztudott volt, hogy
aki egyszer beteszi a lábát az öreg Floran szentélyébe, az egyhamar
nemigen szabadul. Az idős ember kínosan ügyelt arra, hogy következetesen
betartsa az összes előírást, és még véletlenül se mulasszon el ismertetni
minden apró jogi csalafintaságot, ezért aztán egy szerződés megkötése
vagy akár a legapróbb módosítás is órákig tartott. Lucas megpillantotta a
kocsi felé közeledő Aurélie-t, ám a lánynak szemmel láthatóan valami baja
volt. Úgy rakta a lábait maga elé, mint egy holdkóros, aki szellemet
látott. Arca feldúlt volt, kezében két hatalmas borítékot szorongatott.
- Minden rendben? - bár oldalát majd' kifúrta a kíváncsiság, de Lucas nem
akart faggatózni. Gondolta, a lány úgyis elmondja, hogy mi történt, ha
úgy gondolja, hogy rá tartozik.
- Közel sem - válaszolta Lili kurtán.
A hazafelé vezető úton egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Lucas
tekintetét mereven az útra szegezte, Aurélie pedig mély hallgatásba
burkolózott. Elengedte magát, megpróbált lazítani és kiüríteni agyának
minden apró zugát, mert azt hitte, menten megbolondul.
Odaértek a házhoz, majd néma csöndben hurcolták be a finomságokkal
megrakodott papírszatyrokat.
- Lemegyek a kazánházba - mutatott az alagsor felé Lucas, miután mindent
bepakoltak az éléskamrába.
Ösztönei azt súgták, jobb, ha most egy időre magára hagyja a lányt, no és
persze a masinát is muszáj volt megjavítania.
Aurélie némán bólintott, majd sarkon fordult és besietett a konyhába.
Csak nagyon ritkán főzött, de most úgy gondolta, a házimunka éppen jó
lesz arra, hogy lekösse a figyelmét. Úgy döntött, hogy összeüt egy
zöldség-ragus kuszkuszt, és süt egy finom almatortát. Iszonyatosan
vágyott rá, hogy orrában érezze a készülő ételek illatát. Kislányként
gyakran sertepertélt nagyanyja sarkában, amikor az ebédet vagy vacsorát
főzött. Legjobban azt imádta, amikor Emilie hozzáfogott sütni. A kicsi
Aurélie számára egyenesen varázslatnak tűnt, ahogy a lisztből, tojásból
és a többi egyszerű hozzávalóból először nyers tészta, majd némi sütés
után valami isteni édességcsoda kerekedik. Legjobban persze a csokis
tálat szerette kinyalni, vagy elmajszolni a tepsiből a megsült kalács
levágott végét. Ebben a pillanatban azonban rettenetesen haragudott a
nagyanyjára. Úgy érezte, Emilie hátba támadta és elárulta őt.
„Végakaratom minden egyes pontját csak akkor tartom fenn, vagyis az
ingatlanok tulajdonjoga csak abban az esetben száll unokámra, Aurélie
Bartou-ra, ha teljesíti azon feltételemet, mely szerint öt évig nem
adhatja el és nem adhatja bérbe a családi birtokot" - az ügyvéd szavai
még mindig tisztán visszhangzottak a lány fülében. Mi az ördögöt kezdjen
most, hogy a tervei ellenére nem árulhatja a házat? Nem tudja megtartani,
hiszen ha továbbra is itt áll üresen, öt év múlva egy romhalmaz lesz
belőle, ő pedig elveszít egy egész vagyont. Arra nincs pénze, hogy
fenntartsa ezt és a párizsi otthonát is, ahhoz fel kéne fogadnia egy
tisztességes gondnokot, aki elvégzi a szükséges karbantartásokat és
minden munkát, ami a ház körül adódik. Ezt egész egyszerűen nem engedheti
meg magának. De akkor mit tegyen?
A kuszkusz elkészült, a tortát összeállította és betolta a forró sütőbe.
Eszébe jutott a levél, amit az ügyvéd adott át neki. Emilie írta.
Megtörölte a kezét a konyharuhába, felkapta a borítékot, és átment a
nappaliba. Ám még mielőtt felbontotta volna a kis papírtasakot,
felvillant előtte Lucas arca. Gondolatai és a sütés-főzés annyira
lefoglalták, hogy teljesen megfeledkezett a pincében dolgozó férfiról.
Letette a komódra a levelet, és lesietett az alagsorba, ahol Lucas éppen
derékig merült a kiszuperált szerkezet sötét gyomrában.
- Lucas - megpróbált halkan szólni, de hiába, így is a frászt hozta
Lucas-ra, aki az ijedtségtől nagyot ugrott és alaposan beverte a fejét a
kemény vastartályba.
- Hogy az a...! - dörzsölgette sajgó feje búbját a férfi.
- Ne haragudj! Megsérültél? - sietett oda hozzá Aurélie, de közben
borzasztóan kellett figyelnie, nehogy kibuggyanjon belőle a nevetés. -
Mutasd! - nyúlt óvatosan a férfi feje felé.
Lucas fejének kellős közepén a kazán oldalával való ütközés nyomán jókora
dudor éktelenkedett. A férfi hangosan felszisszent, ahogy Aurélie
hozzáért a friss sérülés környékéhez.
- Szerencsére nem vérzik - konstatálta a lány. - Gyere, gyorsan
szorítsunk rá egy hideg kést, még mielőtt kétszer ekkorára dagad - azzal
kézen fogta Lucas-t, és a konyha felé húzta.
Az pedig, mint egy szófogadó óvodás a dajkája után, úgy bandukolt Aurélie
nyomában.
- Hú, a kutyafáját! Micsoda illatok! - szimatolt a férfi élvezettel a
konyhába lépve, egyszeriben megfeledkezve a „harci" sérülésről.
- Pont azért mentem le, hogy meghívjalak vacsorára. Ez a minimum azok
után, amennyit segítettél. Már ha el mered fogadni az invitálást... -
kacsintott Lucas-ra a lány.
- Naná! Ha az íze is olyan finom, mint az illata, akkor vállalok akár még
egy súlyos sebet is. Na, add azt a kést, különben nem férek ki az ajtón,
és nemcsak kosztot, de kvártélyt is kénytelen leszel adni.
- Azt már nem! Nem teszem kockára a jó híremet holmi dudor miatt. Akkor
inkább megskalpollak - a lány megérintette a férfi fejét.
Lucas gerince mentén jóleső borzongás futott végig, ahogy megérezte
Aurélie ujjbegyeit a fejbőrén. Odanyúlt és átkulcsolta a lány csuklóját,
majd lassan lefelé húzta a kezét.
- Ha rám támadnál, kénytelen lennék a térdemre fektetni és elfenekelni
téged, Aurélie Bartou, így jobb, ha nem packázol velem. Bár, ha jobban
belegondolok, vannak más módszereim is arra, hogy leszereljelek - mondta
elfúló hangon. Hüvelykujjával megcirógatta a lány puha tenyerét, szabad
kezével pedig Aurélie álla alá nyúlt, felemelte a fejét és szájával a
lány szája felé közelített.
Ahogy hozzáért a lány puha ajkaihoz, azok lassan, megadóan szétnyíltak.
Lili úgy érezte, térdei menten cserbenhagyják, ezért karjait Lucas nyaka
köré fonta és megadta magát a férfi akaratának. Szemeit lehunyva
önfeledten élvezte a férfi ajkainak érintését és nyelvének óvatos
tapogatózását a szájában. Még életében nem érzett ehhez foghatót. Háta,
karjai lúdbőröztek, a tarkóját borító apró, finom pihék az égnek
meredtek. Semmi mást nem szeretett volna, csak ha ez a pillanat örökké
tart, ha Lucas soha többé nem engedi el. Ám ezt a kívánságot a férfi
alattomos mobiljának a csengése megakadályozta. Aurélie összerezzent,
Lucas pedig hirtelen elengedte őt, s ettől a lány kis híján hanyatt
esett. Lucas még épp idejében kapott utána. Zavartan néztek egymásra.
- Fel kell vennem - nyögte ki nagy nehezen a férfi.
Aurélie kihasználta az alkalmat, megigazgatta a haját, a ruháját. Fogalma
sem volt, hogyan történhetett meg a dolog, hogyan jutottak el a csókig.
De akár tetszett neki, akár nem, be kellett vallania, hogy még soha
életében nem érzett ehhez hasonlót. Azaz mégis, még a gimiben, amikor
Lucas először megcsókolta.
- Ennek semmi értelme - mondta fennhangon, majd a kijelentést
nyomatékosítva megrázta a fejét.
Sietve odalépett a sütőhöz és kirántotta az ajtaját olyan erővel, hogy a
nehéz vasszerkezet majd' kiszakadt a helyéből. Épp jókor érkezett, a
torta teteje finom aranybarnára sült. Az edényfogóval kiemelte a forró
kerámiaformát és lecsukta a szemeit, úgy szippantotta be a sütemény finom
illatát.
Közben Lucas hangja ütötte meg a fülét.
- Mondtam már, hogy nem vagyok otthon, kicsim. Most nem tudok, sajnálom.
De holnap első dolgom lesz.
Aurélie szívét mintha jeges marok szorította volna össze. Hát persze! De
mit is gondolt? Hiszen csak egy ártatlan csók volt, egy kis szórakozás,
Lucas kiengedte a gőzt, ennyi az egész. Megkívánta, hát megcsókolta. Úgy
tűnik, a modern párkapcsolatokba belefér egy kis „félrenézés"- gondolta,
de közben szájában az előbbi édes ízt valami rémes keserűség váltotta
fel. Dühösen lecsapta a konyharuhát, és tenyerét tűzforró homlokára
szorította.
- Minden rendben?
Észre sem vette, hogy a férfi közben visszajött a konyhába.
- Igen, hogyne - pördült meg, majd gyorsan a tálalóhoz sietett és
serényen rakodni kezdte a tányérokat.
A lány azt szerette volna, ha Lucas elmegy, semmi kedve sem volt a
férfival vacsorázni és közben úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De
nemigen volt választása, a meghívás már elhangzott, azt visszavonni nem
lehetett.
- Asszony, ételt az asztalra! - dobbantott Lucas, aki zavarát
bolondozással próbálta leplezni.
Ám azon nyomban látta, hogy a tréfa rosszul sült el. Aurélie lesújtó
pillantásainak kereszttüzében ült le az asztal mellé. Nem tudta, mitől
fagyott meg hirtelen az előbb nagyon is forró levegő. Azt hitte, talán a
lány megbánta az iménti csókot, s ez borzalmasan rosszulesett neki.
Aurélie szótlanul pakolta az ételt Lucas tányérjára. Legszívesebben a
fejére borította volna az ínycsiklandó falatokat, de türtőztette magát.
- Hm, isteni az illata - tett még egy apró próbálkozást az iménti
meghitt hangulat visszavarázslására a férfi, ám Lilinek esze ágában sem
volt megenyhülni vagy viszonozni a kedveskedést.
- Jó étvágyat! - szűrte a fogai közt.
Lucas úgy érezte, nem bírja tovább, megfullad a levegőben vibráló
feszültségtől.
- Na, ezt most azonnal tisztázzuk! Mi a baj? Mi történt, amíg
telefonáltam? - ragadta meg Aurélie csuklóját. - A csók miatt van?
Amiatt, ugye?
Azt remélte, hogy a lány végre elmosolyodik, és azt mondja, hogy „nem,
dehogy amiatt". Aurélie nyelt egy nagyot, mielőtt kibökte volna a
hazugságot.
- Igen, amiatt! - nem bírt a férfi szemébe nézni. - Azt hittem,
tisztáztuk, hogy ezek az idők réges-rég elmúltak - tette hozzá remegő
hangon.
A lány szavai szíven ütötték Lucas-t. Pár perce még olyan boldog volt,
hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Azt hitte, a lánynak is sokat
jelentett a csók.
- Világos, fátylat rá! Elnézést kérek, volt egy gyenge pillanatom. Többé
nem ismétlődik meg! - remélte, hogy szavai meggyőzően hangzanak.
Aurélie szája szegletében egy pici idegszál megremegett, de egyébként úgy
érezte, tökéletesen higgadt tudott maradni.
- Igazán finom lett az étel, nem is gondoltam, hogy ilyen profi szakács
vagy - mosolygott rá hidegen a férfi.
- Nem nagyon szoktam főzőcskézni, nemigen jut rá időm. Párizsban sokkal
egyszerűbb enni valami kész kaját, mint elmenni, bevásárolni, a metrón
hazacipelni a cuccokat, majd nekiállni a főzésnek. Egyszerűen nem
kifizetődő. Ráadásul rendszerint késő este érek haza, holtfáradtan pedig
senkinek sincs kedve konyhatündérkedni.
- Szerintem sok varázslattól fosztjuk meg magunkat, ha folyton azt
mérlegeljük, hogy mi kifizetődő, és mi nem az. Ez a lakoma egészen
biztosan megérte a fáradtságot.
- Kedves tőled, jó ilyesmit hallani.
- Sajnos csak ritkán van alkalmam hasonló bókokat osztogatni. Aurélie
erre felkapta a fejét. Nem tudta mire vélni a dolgot. Ez a pasi
tényleg azt hiszi, hogy átverheti? Hogy nem tudja, van valakije?
- Na és mit láttál a kazánom gyomrában? - terelte más irányba a
beszélgetést.
- Kisebb a baj, mint gondoltam. Kicseréltem néhány rossz vezetéket,
vacsora után visszarakom a borítást, és szerintem be is tudom indítani a
masinát. Már, ha az égiek is úgy akarják - emelte szemeit a plafonra,
fohászkodást mímelve a férfi.
Legnagyobb elégedettségére végre sikerült visszacsalni a mosolyt Aurélie
arcára.
- Délután nem akartam forszírozni a dolgot, de láttam, hogy valami
történt az ügyvédnél. Nem akarsz róla beszélni? - puhatolózott Lucas.
- Hát, mit mondjak? Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan én azt
elképzeltem.
Lucas várakozón nézett rá. Aurélie folytatta:
- A nagyanyám úgy döntött, hogy a kezébe veszi a sorsom irányítását.
Szépen rám hagyta mindenét, majd kikötötte, hogy öt évig nem adhatom el a
birtokot. A 22-es csapdája. Fogalmam sincs, mihez kezdjek - meredt maga
elé csalódottan.
Lucas egy darabig nem szólt semmit, azon töprengett, hogy vajon ki merje-
e mondani, amit gondol. Aztán úgy döntött, úgysincs veszítenivalója,
legfeljebb Lili tényleg megskalpolja.
- Semmi közöm hozzá, és nem akarok pofátlan lenni, de egy kicsit sem
hajlasz rá, hogy visszagyere? Már úgy értem, hogy Párizsból vissza, ide -
kimondta, és szorongva várta a lány reakcióját.
- Ugyan, mihez kezdenék én itt egyedül? Minden odaköt. A munkám, amiben
sikeres vagyok, a barátaim, akik szeretnek, és akik már inkább számítanak
a családomnak, mint haveroknak. Semmi nincs, amiért vissza kellene
térnem.
- Csak a ház és az emlékek, a múltad - emlékeztette a férfi.
- Igen, a múltam, amin szerettem volna túllépni, de megboldogult
nagyanyám ezt nem így gondolta. Ez van. Muszáj valami megoldást találnom.
Van rá kicsivel több mint két hetem.
- Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog - vetette oda kurtán Lucas.
Miután a tortát is megkóstolta, a férfi visszasietett a kazánházba, és
fáradozásai eredményeként hamarosan kellemes meleg áradt a rozsdásodó
fűtőtestekből. Rögtön barátságosabb lett az egész ház. A jól végzett
munkától elégedetten nem sokkal később a férfi elbúcsúzott, és egy
határozott gázfröccsel kihajtott az udvarból. Aurélie tűnődve nézett a
sebesen távolodó piros lámpák után.
Már tíz óra is elmúlt, mikor Lili kinyitotta a szemét. Tökéletes csönd és
nyugalom vette körül. Úgy döntött, egyelőre nem bújik ki a puha, meleg
paplan alól. Az idejét sem tudta, mikor engedett meg magának hasonló
luxust. Az otthon megszokott és a mai reggel között tagadhatatlanul
ordító volt a különbség. Bár lakása Párizs egyik legelőkelőbb, s éppen
ezért legcsöndesebbnek mondható negyedében állt, össze sem lehetett
hasonlítani az itteni nyugalommal. Párizsban már hajnalban megkezdődött a
napi őrület, a fontos nagyvárosi emberek egyetlen percet sem
vesztegethettek el fontos nagyvárosi életükből. A nap első sugarai még
elő sem tűntek, amikor az utcákon az autók egymáson túllicitálva, hangos
tülköléssel jelezték sietségüket. Nem túl sok különbséget lehetett
észlelni a hétköznapok és a hétvégék között. Szombaton és vasárnap azok
is kocsiba ültek, akik amúgy a tömegközlekedést használták. így a dugó és
az idegesség állandósult Lilinek ebben a percben egyáltalán nem hiányzott
Párizs. Álmosan az ablak felé pislogott, megpróbálta kitalálni, milyen
idő lehet kint. Még csak második napja, hogy a reggel a birtokon érte, ő
máris alkalmazkodott a lelassult vidéki tempóhoz. Végiggondolta, mi
mindent kell megcsinálnia estig. Először is sürgősen keresnie kell egy
irodát, ahol elintézheti, hogy haladéktalanul bekössék az internetet a
házba. Mivel ingatlanirodát nem talált, kénytelen lesz a világhálón
tájékozódni az itteni árak felől. Azután az összes szobából száműzi a
kísérteties hófehér lepedőket, majd alaposan kisuvickolja a házat, hiszen
a leendő vevőkre a lehető legjobb benyomást akarta tenni. Azután - ha
marad ideje - körbejárja a kertet, és kiszalad a szőlőbe, megnézi, milyen
állapotban lehet a régóta nem használt kis présház. Apropó, kert! Fel
kell hívnia Lucas-t, hogy megkérdezze, segítene-e neki az udvar
átalakításában. Mindenképpen kihasználhatóbbá szerette volna tenni a
kertet, hiszen némi módosítással, pofozgatással akár sok ezer euróval is
feltornázhatja a birtok árát. Bár a tegnap este történtek után egyáltalán
nem volt ínyére, hogy Lucas-val beszéljen, tudta, egyelőre csak a férfi
segítségére számíthat. Kár volt eszébe juttatni a tegnap estét: máris az
ajkán érezte Lucas ajkát, és nyakán a férfi simogató hüvelykujját. Lili
testén remegés futott végig, és jó néhány mély lélegzetet kellett vennie,
hogy legyűrje az ijesztő erővel rátörő vágyakozást. Lucas
megmagyarázhatatlanul nagy hatással volt rá, kár lett volna hazudnia
magának: még soha, egyetlen másik férfi mellett sem érzett hasonlót.
Vajon most mit csinálhat? - fordult meg önkéntelenül a fejében. Ám
gyorsan elhessegette a zavaró gondolatot.
- Épp itt az ideje egy jeges zuhanynak! - parancsolt magára, és egy
könnyed szökkenéssel kiugrott az ágyból.
A jéghideg tustól felfrissülve sétált le a konyhába. Farkaséhségére
türelmetlenül korgó gyomra figyelmeztette. Párizsban rendszerint egész
délelőtt nem eszik egyetlen falatot sem, üres bendője mégsem produkál
hasonló zenebonát. A vidéki levegő viszont meghozta az étvágyát.
Még jó, hogy tegnap Lucas-val bevásároltunk - írt fel egy piros pontot a
férfi képzeletbeli bizonyítványára. Már megint rá gondolok! - mérgelődött
magában. Aurélie a forró kávéscsészét szorongatva kibámult az ablakon.
Odakint sütött a nap, de ő tudta, ez korántsem jelenti azt, hogy kellemes
az idő. December derekán reggelenként igen kemény fagyok vannak, elkel a
meleg kabát és a csizma. Jólesett arra gondolnia, hogy a vastag
ruhadarabok biztonságában kilép- a hidegbe, és mélyen a tüdejébe
szippantja a tiszta levegőt. Ebben a pillanatban Aurélie úgy érezte, nem
is lenne olyan rossz itt élni. Rendbe szedni a házat, nyitni egy
ingatlanirodát, nyáron hatalmas szabadtéri mulatságokat rendezni, ősszel
szüretelni, télen pedig a kandalló előtt odabújni Lucas-hoz.
Egyszeriben megdermedt, amikor rájött, hova lyukadt ki: én, Lucas és a
vidéki ház? Te jó ég, nekem aztán teljesen elment az eszem! - szó szerint
megrémült magától.
- Most már aztán elég legyen ebből a sok badarságból, Aurélie Bartou! -
vezényelt fennhangon. - Kapd össze magad, nyomás, munkára!
Sietve felöltözött és nekilátott a bútorokat borító lepedőrengeteg
felszámolásának.
8. fejezet
Másnap Aurélie a tisztaságtól ragyogó házban ébredt. Az épület belseje és
a bútorok szinte újjászülettek a kezei nyomán. A takarítással és
rendezgetéssel olyannyira elment az idő, hogy semmi mást nem tudott
elintézni a tervbe vettek közül. De ennek ellenére határozottan elégedett
volt magával. Régi-új pompájában a hatalmas ház kimondottan lakájos,
meleg otthonná változott, és a hosszú, fáradságos nap után Aurélie
boldogan hajtotta benne álomra a fejét. Egy gyors reggeli után úgy
döntött, hogy haladéktalanul nyakába veszi a falut: először is megkeresi
a helyi internetszolgáltatót, azután pedig hazasiet és felméri a kinti
terepet is.
A falu központjában szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. A máskor oly
csöndes főutca most egy nyüzsgő méhkasra hasonlított. Az emberek
keresztül-kasul rohangáltak az úttesten, mindenféle szatyrokat és
zacskókat cipelve, láthatóan cseppet sem zavarták őket a sokszor az orruk
előtt pár centire elsuhanó autók. Aurélie elképzelni sem tudta, honnan
pottyant ide hirtelen ez a rengeteg férfi és nő, arról pedig végképp
fogalma sem volt, hogy mi okból lepték el a centrumot. Tetszett neki a
hirtelen támadt pezsgés, az viszont már egyáltalán nem volt ínyére, hogy
közel tízpercnyi keringés után sem talált magának parkolóhelyet. Végül
feladta, és úgy döntve, hogy egészsége és ép esze megőrzése sokkal
fontosabb, mint a törvények betartása, egy határozott mozdulattal balra
rántotta a kormányt, és beállt közvetlenül a pirosan rikító megállni
tilos tábla alá. Becsapta a kocsiajtót, és elvegyült a tarka-barka
forgatagban.
Több mint egy órán át téblábolt, mire megtalálta, amit keresett. Egy
aprócska, alig tíz négyzetméteres irodában üldögélt egy fiatalember, ő
testesítette meg az internetszolgáltatót. Aurélie nem akart egyebet, csak
egy viszonylag gyors hozzáférést, ehhez képest a fiú nem fukarkodott a
tájékoztatással. Ötven percbe telt, mire Aurélie végre aláírta a
szerződést, az „internetguru" pedig megígérte, hogy a szerelő huszonnégy
órán belül kiszáll és beköti a világhálót.
Lili hatalmas, megkönnyebbült sóhaj kíséretében lépett ki a netes
fiatalembertől, és mértani pontossággal egy szatyrokkal nyakig megpakolt,
sűrűn fújtató idős asszony mellkasán landolt. A szegény nő kezéből a
pakkok szanaszét repültek, a néni pedig hangos nyekkenéssel a hátsóján
landolt.
- Basszuskulcs!
Aurélie szava először az ijedtségtől, majd az asszony száján kiszaladó
káromkodástól akadt el.
- Elnézést, bocsánat. Ugye nem esett baja? - sietett volna a
szerencsétlen néni segítségére, ám az ellökte a felé nyújtott segítő
kezet.
- Menjen a fenébe, kisasszony! Ebben az átkozott faluban mindenki rohan,
mint a töketlen kutya, nem szégyellik elgázolni a magamfajta öreg
csontot, hogy kitörjön a nyaka! - dohogott az idős nő, miközben minden
erejével azon volt, hogy tekintélyes hátsóját felemelje a járdáról.
Lilibe egyszeriben belehasított a felismerés.
- Te jó ég! Csak nem?! Lucille néni?! - hitetlenkedett. Az asszony
gyanúsan pislogott rá.
- Honnan a bánatos rossebből tudja a nevemet, maga haramia? - ám amint
kibökte az újabb szitkot, szemében világosság gyúlt. - Csak nem a kis
Bartou lány? Te vagy az, Aurélie? - megfeledkezve az őt ért
katasztrófáról, hirtelen talpra ugrott és leporolta magát. - Hogy kerülsz
ide? Ugye, végre hazajöttél?
Még mielőtt a lány bármit mondhatott volna, a néni szorosan magához
ölelte.
„Lucille, te vén lókötő" - Lili nagyanyja mindig csak így emlegette az
aszszonyt, aki a házvezetőnője és egyben a legjobb barátnője volt.
Aurélie pici lány korában rengeteg időt töltött a nagydarab nővel, akinek
szókimondó természete már akkor is rengeteg derültség forrása volt.
- Jöjjön, segítek! - nyúlt a szatyrok után a lány.
- Istenem, mennyire örülök neked! Pedig kis híja volt, hogy nem
töröltelek képen! Még szerencse, hogy idejében rám ismertél, fiam! A
piacon voltam, tudod, hétvégére jön az egész kompánia, muszáj valamit
főznöm - próbálta kivenni a lány kezéből a méretes csomagokat.
- Tessék hagyni, majd én viszem! Itt a kocsim, hazaugrom Lucille nénivel
- próbálkozott.
- Eszedbe ne jusson! Az a kis séta kell ahhoz, hogy fel ne dobjam a
bakancsom, és hogy ez az átok itt ne dagadjon tovább - csapott termetes
hátsójára az idősebb nő. - De ha van időd, elkísérhetsz, nem bánom. Addig
legalább elmeséled, mi újság veled. Azóta nem láttalak, hogy szegény
Emilie-met elvitték a diliházba.
Aurélie cseppet sem ütközött meg Lucille szavain, nem sértődött meg,
amiért diliháznak titulálta az otthont, ahova nagyanyját vitték. A
zacskókkal megrakodva mesélni kezdett, miközben az öregasszony fújtatva
ballagott mellette.
Miután a csomagokat és Lucille-t is épségben hazajuttatta, és megesküdött
rá, hogy valamikor benéz hozzá, hogy folytassák az eszmecserét, Aurélie
úgy döntött, követi a forgatagot, és megnézi a piacot. Mire a falusi
méretekhez képest óriási vásárcsarnokba ért, a tömeg már erősen oszlani
kezdett. Nem is bánta, hiszen így zavartalanul gyönyörködhetett a
rengeteg friss áruban. Negyedóra elteltével úgy döntött, elég a
bámészkodásból, így visszaindult az autójához. Már messziről kiszúrta a
kocsiját és a mellette serényen jegyzetelő rendőrt is. Amikor odaért, egy
pillanatig szótlanul nézte a füzetkéjébe merülő fakabátot. Mivel az a
füle botját sem mozdította, hangosan ráköszönt. Ettől az egyenruhás
emberke nagyot ugrott, és az oldalán fityegő pisztolyához kapott.
- Fel a kezekkel, rendőrség! - ordította.
- Bocsánat, biztos úr, nem állt szándékomban megijeszteni! - hőkölt hátra
Aurélie, s csak akkor nyugodott meg, amikor a furcsa kis emberke végre
visszasüllyesztette tokjába a fegyvert. - Igen, tudom, hogy rossz helyen
állok, de alig öt percre parkoltam ide, mivel máshol nem volt hely -
mondta teljes meggyőződéssel, ám magabiztossága azonnal tovatűnt, amint a
rendőr jelentőségteljesen körbehordozta tekintetét a körülöttük kiabáló
tucatnyi üres parkolóhelyen.
- Na jó, lehetséges, hogy van annak már fél órája is, hogy ide álltam,
de akkor még tényleg nem volt egy talpalatnyi hely sem! Esküszöm Önnek! -
a lány próbálta jó cserkész módjára a szívére helyezni a kezét, de
méretes szatyrai ebben megakadályozták. Már éppen azon volt, hogy ha
minden kötél szakad, beveti a magányos, elesett nő dumát, ám a rendőr
hirtelen elmosolyodott.
- Á! Üdv, Lucas! Segíthetek?
Aurélie megpördült, és a jól ismert méregzöld szempárral találta szembe
magát.
- Ha már így kérded, Dominique... Ez a kisasszony itt Aurélie Bartou, a
megboldogult Emilie unokája. Éppen azt tervezi, hogy letelepszik nálunk,
ne vegyük el idő előtt a kedvét - kacsintott a rendőrre Lucas, mire az
szó nélkül apró miszlikekre tépte a már kitöltött büntetőcédulát.
- ó, elnézést a kellemetlenségért, kisasszony! Sajnos már évek óta
küszködünk a parkolóhiánnyal, különösen szerdánként, piacnapon. Ilyenkor
tényleg lehetetlenség betartani a szabályokat. További szép napot! -
azzal megemelte a sapkáját, odabiccentett Lucas-nak, és elsietett.
Aurélie szája tátva maradt a meglepetéstől.
- Na, ezt meg hogy csináltad? - hüledezett. - Két perce még le akart
lőni.
- Tudod, az ilyen kis közösségeknek megvan a maguk varázsa - mosolygott a
férfi. - Mire készülsz? - biccentett a tömött szatyrok felé.
- Igazából csak az internet miatt szaladtam be a faluba, de aztán
kíváncsi lettem, mi vonzza ide ezt a rengeteg embert, így beugrottam a
piacra, és amint látod, nem bírtam ellenállni... - viszonozta a férfi
mosolyát.
- Rendesen működik a kazán?
- Igen, nagyon szuper! Reggeltől estig csodálatos meleg van odabent. De
ha nem haragszol, most mennem kell, mert megint eltelik a nap, és még
azokkal a feladatokkal sem végeztem, amiket tegnapra terveztem.
- Oké, ha kell valami, csak szólj! - azzal Lucas sarkon fordult és
elsétált. Aurélie kedvtelve nézte a férfi prémes kabátja alatt kellemesen
domborodó
farmernadrágot. Elnevette magát és vidáman ugrott be a kocsiba. Csak
akkor jutott eszébe, hogy elfelejtette megkérdezni Lucas-t a kertről.
Úgy döntött, nem pakol ki otthon, hanem rögtön a présházhoz siet, még
mielőtt lemegy a nap. Lekanyarodott a főútról, de a városi közlekedéshez
tervezett járgány igen nehezen boldogult a vízmosásokkal és méretes
gödrökkel tarkított úttal. Aurélie azzal sem számolt, hogy a néhány
nappal ezelőtt leesett eső miatt a földutat ujjnyi vastag sárréteg
borította, amely - bár az éjszakai fagy során megfagyott - a szikrázó
délutáni napsütésben újra felolvadt. Aurélie kocsija visszavonhatatlanul
megfeneklett.
A lány mérgesen rácsapott a kormányra, miközben próbálta magában
felidézni, milyen trükköt tanítottak ilyen esetek megoldásaként a vezetői
tanfolyamon.
Ám egyetlen biztató szabály vagy praktika sem jutott eszébe, így a józan
eszére hagyatkozott, és finoman adagolva a gázt, megpróbálta
kiszabadítani az autót szorult, pontosabban sikamlós helyzetéből. Ám a
járgány és az út sehogy sem akart egymással dűlőre jutni, így Lili
kénytelen volt feladni a küzdelmet. Mérgesen leállította a motort, és
kotorászni kezdett a táskájában a mobilja után. Tudta, hogy fel kell
hívnia Lucas-t segítségért. Már éppen elszánta volna magát a tárcsázásra,
ám a telefon kijelzőjén a térerőt mutató vonalaknak csak a hűlt helyét
találta. - Ez nem lehet igaz! - sóhajtott Lili elkeseredetten.
A nap már majdnem eltűnt a dombok mögött, a lány hátán pedig végigfutott
a hideg arra a gondolatra, hogy az éjszakát itt kint, egyedül, a jéghideg
autóban töltse. Fogalma sem volt, milyen messze lehet a présház, de úgy
emlékezett, abban van egy kis vaskályha. Ha mázlija van, akkor akad némi
fa, na meg egy kulcs, amivel bejuthat a házba. De elsősorban abban
reménykedett, hogy a dombtetőn lesz annyi térerő, hogy felhívja Lucas-t.
Sebesen összeszedett a szatyrokból egy kevés gyümölcsöt és sajtot,
bezárta a kocsit, és elindult a földúton. Csizmája minden egyes lépésnél
hangosan cuppant a sárban. Borzalmasan elfáradt, már a sírás határán
volt, és a nap is csaknem teljesen eltűnt a látóhatár mögött, amikor
végre megpillantotta a présház hófehéren világító falát. Úgy érezte
magát, mint a sivatagi vándor, aki a szomjhalál határán meglátja az
oázist. Fölfelé végig türelmetlenül vizsgálta a mobilját, hátha újra
visszatér a térerő, de hiába. A makacs kis grafikon egy egységnyit sem
mozdult. A lány tüdeje majd' szétszakadt, mire odaért a ház sötétbarnára
mázolt, vaskapcsos ajtajához. Reménykedve nyomta le a kilincset, abban
bízva, hogy talán nyitva a zár, az ajtó azonban nem mozdult. Körbejárta a
házat, úgy emlékezett, hogy a hátsó falon van egy kis ablak, remélte, azt
nyitva találja. Ám a nyílást takaró zsalugáter gondosan be volt
reteszelve, Lili nem tudta kinyitni. Rájött, hogy nincs más választása,
mint megtalálnia a kulcsot: visszasietett a bejárathoz, és sorra
emelgette az összes cserepet. Már nemcsak az idegességtől, de a hidegtől
is vacogott a foga, és a végső kétségbeesés határán állt, amikor az egyik
agyagedény gyomrában végre biztatóan megcsörrent valami. Belenyúlt és a
megkönnyebbültségtől elsírta magát, amikor kitapintotta a kulcsot. A zár
határozott kattanással kinyílt. A lány belépett a jéghideg épületbe, és a
villanykapcsoló után tapogatózott. Kisvártatva fényárba borult az egész
helyiség, és Aurélie csak most, megnyugodva érezte meg a borral teli
hordók semmihez sem fogható
illatát.
Szomjan halni egész biztosan nem fogok - gondolta mosolyogva.
Jól emlékezett, a vaskályha tényleg ott terpeszkedett a helyén, mellette
felhalmozva a fahasábok. Némi keresgélés után talált egy doboz gyufát,
kipakolta a papírzacskóból a gyümölcsöket és a sajtot, betömte a papírt a
kályhába, dobott rá pár darab gyújtóst, és meggyújtotta a tüzet. Őszinte
örömére néhány szempillantás múlva vörös lángnyelvek csaptak ki a kályha
sötét gyomrából.
Lili odalépett az egyik hordóhoz, megdöngette az oldalát. A hangokból
ítélve kétsége sem maradt, hogy legalább félig van borral a hordó.
Mégpedig - ha emlékei nem csalnak -jófajta burgundival.
Szétnézett és rá is bukkant arra, amit keresett. Kezébe vette a
lopótököt, kihúzta a dugót a hordóból, és a legrutinosabb borászokat
megszégyenítő ügyességgel szívta teli az üveggömböt a mélyvörös nedűvel.
Áldotta az eszét, hogy a piacon a gyümölcsök mellé vett kecskesajtot is.
Fenséges vacsorám lesz - csettintett a nyelvével. A présházban poharat
nem talált, így kénytelen volt magából az üvegedényből szürcsölni a bort.
A vaskályhából áradó jó meleg, na meg a bor villámgyorsan megtette
hatását. Aurélie arca egyre jobban kipirult, kezdte magát igen otthonosan
érezni. A burgundit az utolsó cseppig kiszürcsölte az üvegből, így hát
utánpótlás után nézett. Közben - maga sem tudta, miért - hangosan
felnevetett. Bizonytalan léptekkel odakacsázott a hordóhoz, és újfent
teliszívta a lopótököt, majd visszatelepedett a kecskesajt és a kályha
mellé.
- Nem is olyan rossz itt. Van étel, ital, tető a fejem felett, jó meleg,
nem is lenne rossz így élni - elmélkedett, és közben észre sem vette,
hogy hangosan
beszél. Újra meghúzta az üvegedényt, egy falat sajtot a szájába tömött és
fátyolos
tekintettel vizslatta a falat borító szőtteseket.
- A nagyinak arany keze volt, tutira ő csinálta ezeket is itt. Bár a
színeket nem vitte túlzásba, az biztos. De azért nem rossz. Aurélie
Bartou, ne is tagadd, ilyen szép estéd már régen volt - a nyelve néha
bizony összeakadt.
Aztán eszébe jutott a Lucas-val a minap elköltött vacsora, és a csók
emlékébe újra beleborzongott.
- Tényleg, ez a Lucas teljesen jó pasi. Nem is lenne rossz: eladok egy
csomó kúriát, este hazamegyek, vár a begyújtott kandalló, éjszaka pedig
Lucas-val bújok ágyba... - a lelki szemei előtt lefutó képsor most
egyáltalán nem tűnt bolondságnak. Éppen ellenkezőleg: nagyon is életszerű
volt.
Újra hangosan felkacagott, majd csuklani kezdett, amin megint csak jót
mulatott magában.
Nagy nehezen újra felkapaszkodott a hordó szájához, ám a lábai ezúttal
nemigen akartak engedelmeskedni, amikor megpróbálta kitámasztani magát,
hogy teli tudja szívni a tököt. Újra és újra nevethetnékje támadt, így a
bornyerő akció folyamatosan kudarcba fulladt. Már a könnyei is potyogtak,
annyira jól mulatott, és a viháncolás közben észre sem vette, hogy valaki
bejött a présházba.
- Ácsi, kislány, azt hiszem, mára ennyi elég lesz!
Lucas volt az. Megfogta a lány kezét, és óvatosan megpróbálta belőle
kihúzni a lopótököt. Ám Aurélie ellenállt.
- Hé, szivi, örülök, hogy itt vagy, de ezt nem adom!
Lucas-ból kitört a nevetés, látva, ahogy a lány magához öleli az üveget.
Lili pedig vele nevetett, alkoholtól mámoros tekintete egyszeriben
különösen kezdett csillogni. Csípőjét csábosan ringatva elindult Lucas
felé.
- Rád gondoltam, szépfiú... Gyere, és azonnal csókolj meg! - ám még
mielőtt odaért volna Lucas-hoz, megbotlott a földre dobott kabátjában, és
ha a férfi el nem kapja, lopótököstől rázuhan a vaskályhára.
- Na, ebből elég lesz, te lökött nőszemély, kis híja volt, hogy ezt
megúsztad. Gyere, most szépen hazaviszlek! - azzal Lucas átkarolta a
lányt, ráterítette a kabátját, és kivezette az autóhoz.
Aurélie közben lankadatlan igyekezettel próbálta újra és újra
megcsókolni. Cuppanós csókokkal borította Lucas arcát, fülét, nyakát,
ahol éppen érte.
A kocsiban jó meleg volt, Lucas ugyanis járva hagyta a motort. Csak nagy
nehézségek árán bírta az ittas lányt beszuszakolni az autóba, Lili
ugyanis
szorosan a nyaka köré fonta a karjait, és mindenáron megpróbálta rávenni,
hogy csókolja meg. Miután végre beültette a járműbe, a nő azon nyomban
álomba szenderült. Lucas visszament a présházhoz, elzárta a vaskályha
szellőzőjét, visszadugaszolta a megvámolt hordót, és bezárta az épület
ajtaját. A kulcsot pedig a zsebébe süllyesztette.
A furgon könnyedén haladt lefelé, a sártól csúszós földút meg sem
kottyant neki. Amint Aurélie kocsija mellé ért, Lucas kiugrott, hogy
ellenőrizze, vajon a lány bezárta-e az autó ajtaját. Odakint farkasordító
hideg volt. A citromsárga járgány riasztója élénk villogással jelezte,
hogy az autó be van zárva.
Majd délelőtt elvisszük. Addigra szikkad a sár is - gondolta, majd
visszaült a kocsijába.
A férfi bele sem mert gondolni, mi történhetett volna, ha nem hajt erre,
és nem látja meg a fényt a présház ablakában. Először azt gondolta, egy
erre tévedt csavargó vert tanyát az elhagyatott borászatban, ezért úgy
döntött, jobb, ha utánanéz a dolognak. Fölfelé az úton megpillantotta
Aurélie keresztbe fordult kocsiját, és rögtön nyugtalanság fogta el. De
legmerészebb álmában sem jutott volna eszébe a látvány, ami a présházban
a szemei elé tárult: Aurélie részegen, mint a csap, bort próbál
szippantani a méretes tölgyfa hordóból. Újra elnevette magát, ahogy
eszébe jutott, hogyan próbálta őt elcsábítani a lány, és hogyan nézett rá
a mókásan keresztben álló szemeivel. Aurélie mocorogni kezdett a hátsó
ülésen, és álmában valamit motyogott. Vajon holnap emlékszik majd bármire
is? - tanakodott magában a férfi, miközben bekanyarodott a ház udvarára.
- Hahó, kislány, ébresztő!
Mivel a lány füle botját sem mozdította, Lucas finoman megpaskolta az
arcát. Erre Aurélie érthetetlen szavakat mormolva, szorosan átkarolta a
férfi nyakát. Lucas - bár tagadhatatlanul jólesett neki a lány közelsége
- óvatosan lefejtette magáról a bilincsként ráfonódó kezeket. Közben
alaposan átkutatta a lány zsebeit, de a lakáskulcsot sehol sem találta.
Ölébe vette Aurélie táskáját, felkapcsolta a kocsi belső világítását, és
egy pillanatig tartó habozás után a táska tartalmát kiborította az
ülésre. De a kulcsnak nyoma sem volt.
- Ez aztán szuper. Biztosan a kocsiban maradt - Lucas bosszúsan a
kormányra csapott.
Semmi kedve sem volt a holtrészeg Lilivel újra megtenni a rázós utat,
pláne, hogy elmúlt hajnali két óra. Ezért úgy döntött, drasztikusabb
megoldásra lesz szükség. Hátrasétált a szerszámos kamrához, és jó pár
percig kotorászott a vaksötétben, mire megtalálta a feszítővasat. Be fog
törni a házba. A legrutinosabb betörőket megszégyenítő ügyességgel
feszítette fel a bejárati ajtót, ami némi ellenállás után hangos
reccsenéssel megadta magát.
A férfi visszasietett a kocsijához, hogy a dermesztő hidegből bevigye a
házba a lányt. Aurélie ki sem nyitotta a szemét, amíg a férfi felcipelte
az emeletre, és ruhástul bedugta a takaró alá. Lucas megbűvölten nézte az
alvó Aurélie-t. Gyengéden megsimogatta a lány arcát, aztán könnyű csókot
lehelt a homlokára. Legszívesebben a karjába kapta volna, hogy úgy őrizze
az álmát, és bár nagy volt a kísértés, tudta, hogy nem élhet vissza a
lány kiszolgáltatott helyzetével. Gyorsan leszaladt a kazánházba, és
fölcsavarta a termosztátot. Egy székkel betámasztotta a betört bejárati
ajtót, a bárszekrényből töltött magának egy pohár Pastist, majd
felhígította egy kis vízzel. Az erős alkohol jólesően végigmarta a
torkát, és egyszeriben fel is melegítette. Most, hogy Lilit teljes
biztonságban tudta, már cseppet sem bánta, hogy a lány a présházba
tévedt.
Összeszedett néhány díszpárnát a fotelekből, és az ágytakarót magára
húzva, ő is álomba szenderült. Az utolsó, amit látott, Aurélie arca volt.
9. fejezet
Lili szörnyű fejfájásra és megváltó kávéillatra ébredt. Nagy
erőfeszítések árán fölült, erre még erősebb fájdalom hasított a
koponyájába, a gyomra pedig a torkába ugrott. Kezét a homlokára
szorította, mert azt hitte, hogy a feje menten kettéhasad. A másnaposság
csalhatatlan jegyeit fedezte fel magán, csak azt nem tudta, hogyan törtek
rá a borzasztó büntetések. Sajgó agyát gondolkodásra próbálta bírni, de
percekig tökéletesen meddőnek tűnt a kísérlet. Aztán lassan tisztulni
kezdtek a gondolatai, és eszébe jutott a tegnap este. A sáros út, a
présház, a meleget árasztó kályha, na meg az a töméntelen mennyiségű bor,
amit megivott. Várjunk csak, de mi történt azután, hogy olyan csúnyán
berúgott? A gyanú, miszerint nem csak a képzelete szüleménye volt Lucas
és az ő ölelő karja, egyre erősödött, míg lassan bizonyossággá vált. Te
jó ég! Akkor a férfi tanúja volt a részeg tobzódásának! Lili erőteljes
mozdulatokkal dörzsölni kezdte a halántékát, mire a köd teljesen
feloszlott, így óvatosan kikecmergett az ágyból. Azon már meg sem
lepődött, hogy talpig felöltözve aludt. A folyosóra lépve megint
megcsapta a frissen főtt kávé szaga, talán ez volt az egyetlen illat,
amit per pillanat el tudott viselni. Hirtelen megtorpant. De honnan
származik a kávéillat? Csak nem...? - hasított belé a rémisztő gondolat,
hogy Lucas talán itt a házban, vagyis vele egy fedél alatt töltötte az
éjszakát. Hangtalanul kiosont a fürdőszobába, hogy amennyire csak lehet,
eltüntesse magáról a tegnap este nyomait. Mielőtt ledobálta volna a
ruháit, odahajolt a csap fölé, és hideg vizet fröcskölt az arcába, majd
gyorsan fogat mosott, hogy az émelyítő alkoholíznek nyoma se maradjon.
Megnyitotta a zuhany csapját, és hagyta, hogy a finom, meleg víz
végigfolyjon az egész testén. A tusolás valódi megváltásként hatott rá.
Lucas elmosolyodott, amikor meghallotta a víz csobogását.
- Úgy tűnik, felébredt a kis alkoholista - dünnyögte vidáman, de mintegy
büntetésképpen szörnyű fájdalom nyilalt a derekába. A kanapén töltött
éjszaka igencsak próbára tette a gerincét, reggel alig bírt
feltápászkodni a rémesen kényelmetlen kerevetről. Miután újra hadra fogta
sajgó csontjait, átkutatta a hűtőt, hogy összeüssön valami reggelit. Bár
nem volt biztos benne, hogy a másnapos Aurélie értékelni tudja majd az
igyekezetet. ennek ellenére mostanra az asztalon illatozott a kávé, a
tea, néhány szelet pirítós, croissant és pár szelet jófajta, vidéki
sonka.
Csak nem aludt el a zuhany alatt? - villant át Lucas agyán. A fenti
fürdőből már legalább harminc perce hallatszott a víz zubogása. A férfi
bizonytalan léptekkel elindult fölfelé a lépcsőn, majd fülét a fürdőszoba
ajtajára tapasztva, hallgatózni kezdett. De a csobogáson kívül az
égvilágon semmit sem hallott. Finoman bekopogott.
- Lili!
Aurélie Lucas hangját hallva ijedtében elhajította a spriccelő
zuhanyrózsát, és maga elé kapta a törülközőt.
- Be ne gyere! - kiáltotta kétségbeesetten, kiugrott a kabinból, és
megpróbálta elkapni a víznyomástól össze-vissza pörgő rózsát. Mire
sikerült lebirkóznia az átkozott szerkezetet, az egész fürdő úszott.
- Ó, hogy az a...! - sziszegte a fogai közt, majd a felmosórongy
segítségével megpróbálta felszámolni a csatateret.
Mikor végzett, magára tekerte a fürdőlepedőt, és gyanútlanul kilépett a
folyosóra, ahol legnagyobb rémületére farkasszemet nézett a vigyorgó
Lucas-val. A férfi leplezetlen pimaszsággal végigmérte, majd hangos
füttyszóval jelezte, hogy a szeme elé táruló látvány igencsak kedvére
való. Erre persze Aurélie a haja tövéig elpirult, és csupán egy megvető,
dühös fújtatással jelezte, hogy mit gondol a férfiról.
- Kész a reggeli - vetette oda ártatlanul Lucas, mintha észre sem vette
volna a lány zavarát.
Pár perccel később Aurélie már felöltözve, de még mindig vizes hajjal
jelent meg a konyhaajtóban.
- Még mielőtt valami kemény tárggyal betörnéd a koponyámat, közlöm, hogy
eszemben sem volt kukkolni, csak azért merészkedtem a fürdő közelébe,
mert aggódtam érted, ugyanis egy egész örökkévalóságnyi időt töltöttél a
zuhany alatt - sietett a magyarázattal a férfi.
Aurélie hitte is, nem is Lucas szavait, de túlságosan rosszul érezte
magát ahhoz, hogy vitába szálljon vele. Ehelyett elhaló hangon kávéért
könyörgött. Hálás kutyaszemekkel pillantott Lucas-ra, amikor az a kezébe
nyomta a hatalmas bögrényi gőzölgő italt. Szótlanul nyelte a méregerős
feketét, és minden korty után egyre erősödött az az érzése, hogy talán
mégis visszatér az élők sorába.
Lucas szívét jóleső melegség öntötte el, ahogy elnézte a lány elégedett
arcát, melyen a forró ital miatt halvány pír keletkezett. A torka
kiszáradt, ahogy tekintete a lány kipirult arcáról a hajától nedves
alabástrom színű kecses vállaira siklott. Aurélie szűk farmeréhez egy
halványlila fölsőt vett föl, ami szabadon hagyta azokat a vállakat,
amelyek most teljesen elbűvölték Lucas-t. A férfi - minden kontrollját
elveszítve - tett egy lépést a lány felé, de még mielőtt hozzáérhetett
volna, Aurélie kinyitotta addig lehunyt szemeit.
- Azt hiszem, most már megmaradok - nézett ártatlanul a férfira, aki erre
hirtelen megtorpant.
- Örülök. Kérsz reggelit? - hátat fordított és elindult a tűzhely felé.
Remélte, hogy Lili nem leplezte le iménti, tisztességesnek cseppet sem
mondható szándékát.
- Nem, köszönöm, örülök, hogy legalább a kávé lecsúszik a torkomon.
Ööö... Luc! - kezdte végtelen zavarban. - Ugye te nem, ugye mi tegnap
este nem...? - dadogta.
- Ne aggódj! Még ha olyan galád is lennék, aki képes visszaélni egy hölgy
kiszolgáltatott helyzetével, akkor sem igen tudtam volna veled mit
kezdeni, mert olyan részeg voltál, mint a csacsi. Úgyhogy nyugi, nem
esett folt a becsületeden - nyugtatta meg a férfi.
- Oké, gondoltam, csak az a helyzet, hogy nem sok mindenre emlékszem.
Nagyjából ott elszakadt a film, hogy miután lerobbantam a kocsival,
sikerült bejutnom a présházba, és egy kicsit megkóstoltam a bort abból a
hatalmas hordóból.
Kicsit megkóstoltad? Ühüm... - pislogott cinkosan a férfi. Jaj, nagyon
berúgtam, ugye? - sütötte le a szemét szégyenkezve Aurélie.
- Lássuk csak. Nem bírtál lábra állni, amikor rád találtam, éppen
belefulladni készültél a hordóba. Totális filmszakadás, nos, igen, azt
hiszem, nagyon berúgtál, Lili Bartou. Egy meglett férfinek is becsületére
vált volna, ahogy a lopótököt markolva nyelted a burgundit. Csak azt
tudnám, mi ütött beléd, hogy az eszement hidegben, a sáros úton, az
éjszaka közeledtével nekimentél a hegynek? Meguntad az életed?
Aurélie Lucas szavait hallva úgy érezte magát, mint egy kölyök, aki rossz
fát tett a tűzre.
- Nem gondoltam végig a dolgot. Én csak meg akartam nézni a présházat,
úgy emlékeztem, sokkal közelebb van és az út sokkal jobb minőségű. Aztán
már túl késő volt, a kocsi megmakacsolta magát, se előre, se hátra nem
mozdult. Próbáltam segítséget kérni, de nem volt térerő. így aztán
elindultam gyalog.
- Szerencséd, hogy megláttam a fényt a présház ablakában. Az is lehet,
hogy reggelre jégtömbbé fagysz.
- De te megmentettél! -jelentette ki Aurélie, majd hálája jeléül egy
puszit nyomott Lucas arcára.
Ezen a váratlan akción mindketten alaposan meglepődtek, még maga Lili is,
akinek fogalma sem volt, mi a fene ütött belé.
- Nem tudom eldönteni, hogy a bor vagy a tiszta vidéki levegő, de valami
nagyon jó hatással van rád! - nevetett Lucas, mire a lány játékosan
belebokszolt a karjába.
A jófajta kávé olyannyira rendbe rakta Lili gyomrát, hogy pár perc múlva
már jólesően falatozott Lucas oldalán. A rogyásig terített asztalon röpke
félóra múlva szinte semmi sem maradt.
- Ha így folytatom, két hét múlva autó sem kell, magamtól visszagurulok
Párizsba - simogatta meg a hasát a lány.
Lucas egy pillanatig habozott, de aztán újra rátért a kényes témára.
- Még mindig nem gondoltad meg magad? Nincs kedved maradni? Lilinek egy
pillanatra újra bevillant a tegnap este: a forgatókönyv az ő új, vidéki
életével, de gyorsan elhessegette a badarságnak hitt képeket.
- Muszáj visszamennem, az én életem ott van. Nyilván megvan ennek is a
varázsa, és nem tagadom, nem is olyan borzasztó itt, mint gondoltam, de
nem az én világom.
- Magyarázd el nekem, hogy miért jobb ott, mint itt? - Lucas remélte,
hogy
nem hozza ki a sodrából a lányt.
Tényleg, miért is? - tűnődött magában Aurélie, és mély megdöbbenéssel
vette tudomásul, hogy az érvek, amelyek korábban olyan ésszerűnek tűntek,
és olyan könnyedén jöttek a nyelvére, most valahogy jelentéktelen, sőt,
inkább bosszantó részleteknek tűntek. A zajos párizsi reggel, az őrült
város utcái, a folytonos rohanás, az egész napos ingázás az egyik
eladandó lakástól a másikig, a szmog és a villódzó fények mind a főváros
ellen szóltak. Az egyetlen vonzó tényező Beatrice és Simon maradt. De
eszében sem volt ezt az új fordulatot Lucas tudomására hozni.
- Egyszerűen csak jobb és kész - csapott az asztalra, jelezve, hogy ezzel
lezártnak tekinti a beszélgetést. - Lennél olyan jó és kivinnél az
autómhoz? Szükségem lesz ma rá, be kell mennem a nyomdászhoz megrendelni
a szórólapokat.
- A ház eladó? De hát Emilie végrendelete szerint nem adhatod el! Lucas
szemében Aurélie mintha valami szomorúságfélét vélt volna felfedezni.
- Pontosan, sőt bérbe sem adhatom. Azt viszont nem kötötte ki, hogy
lízingre sem bocsáthatom. Olyan vevőt kell keresnem, aki némi
árengedményért megelégszik azzal, hogy csak öt év elteltével kerül a
nevére az ingatlan. Elvileg ma már működik az internetem, úgyhogy oda is
felteszem a hirdetést, délelőtt készítek néhány fotót is, a fényképes
hirdetések ugyanis jóval hatékonyabbak. Nem lesz könnyű, de azt hiszem,
megugróm ezt az akadályt.
Mindketten szótlanul bámultak maguk elé, és Liliben csak most
fogalmazódott meg a kérdés, ami reggel óta az agyában motoszkált.
- Te, igazán nem akarok akadékoskodni, és nagyon hálás vagyok, meg
minden. De miért maradtál itt éjszakára?
- Jogos a kérdés, azt hiszem, mindjárt rájössz - azzal Lucas a betört
bejárati ajtóhoz vezette.
- Ott maradt a kulcs a kocsimban, így nem volt más választásod, mint
betörni az ajtót.
- Pontosan! Bár igazság szerint vihettelek volna hozzám is, de attól
féltem, halálra rémülsz, amikor reggel kinyitod a másnapos szemeidet, és
fogalmad sem lesz, hol vagy. így inkább ezt a megoldást választottam. De
ne aggódj, ismerek egy megbízható lakatost, aki már úton van, s mire
visszajössz, nyoma sem lesz a pusztításnak.
Miután ezt is letisztázták, elindultak, hogy elhozzák a lány autóját.
Szerencsére az éjjeli fagy még nem engedett ki, így a présházhoz vezető
földút teljesen járható volt.
- Köszönök mindent, Lucas! - mondta hálásan a lány. - Remélem, nem
okoztam neked kellemetlenséget.
Vajon hogyan fogja ezt a barátnőjénél kimagyarázni? - tette hozzá csak
magában. lucas szemmel láthatóan nem nagyon nyugtalankodott.
- Ugyan már, nincs mit megköszönnöd. Már rég mulattam ilyen jól -
csipkelődött. - És ilyen kellemes reggelem is régen volt - tette hozzá
sokatmondóan.
Aurélie nem értette vagy csak nem akarta érteni, hogy mire célzott a
férfi. Felvillantott egy mosolyt, azzal sarkon fordult.
10. fejezet
Lili egész nap lótott-futott, de élvezte a nyüzsgést, nem is gondolta
volna, hogy a nyugalomban töltött napok során mennyire kiéhezett az
effajta aktivitásra. Készített jó pár fotót a présházról, a szőlőről,
aztán hazament, és bent a házban, majd az udvaron folytatta a
fényképezést. A laptopján megszerkesztette a fotókat, és maga is
meglepődött, milyen lenyűgöző hangulatot árasztott a birtok. Épp jókor
ért haza, az internetszerelő - ugyanaz a nyurga srác, akivel az irodában
beszélt - már a kapunál várta. Aurélie el sem tudta képzelni, hogyan
tartja életben a vállalkozását ez a srác úgy, hogy egy személyben
ügyvezető igazgató, ügyfélszolgálatos és szerelő. Valószínűleg ő maga a
takarító és a díjbeszedő is.
Mire a lány elkészült a fotókkal, a világháló is működött, úgyhogy
megkomponált egy profi, lényegre törő kis hirdetést. Még a párizsi
ingatlanügyekben szaktekintélynek számító ügyvédjével konzultálnia kell,
de úgy gondolta, a lízing dologba nem lehet belekötni. így egy csapásra
megoldódik a baja. Gyorsan kirúgta maga alól a széket, és a kocsiba
pattant, hogy elintézze a nyomdát is. A nyomdász tipikus vidéki francia
volt, hetyke bajuszával, borvirágos orrával, és hatalmas pocakja miatt
könnyebb lett volna átugrani, mint megkerülni. Felfogása is legalább
annyira nehézkes volt, mint a mozgása, így Aurélie meglehetősen nehezen
boldogult vele. Egyelőre csak tíz darabot rendelt a szórólapból, jobb az
óvatosság - gondolta.
Hazafelé vette az irányt, ám korogva követelőző gyomra megállásra
kényszerítette. Észre sem vette, hogy a nagy ügyintézés közepette
teljesen megfeledkezett az ebédről. Lefékezett az étterem előtt, ahova
egyik nap Lucas vitte, és elvitelre rendelt egy mézes-csirkés bagettet. A
biztatóan illatozó pakkal a hóna alatt hazaindult.
Otthon éppen az első falatot tömte a szájába, amikor megcsörrent a
telefonja. Simon hívta.
- Halihó, amerikai szépfiú! Éppen ebédelek - teli szájjal, a szája elé
tett
kézzel próbálta formálni a szavakat.
- Ebéd? Most? Időeltér?
- Nem, nincs időeltérés, csak rengeteg dolgom volt, és nem jutott időm
kajálni. Mi újság otthon?
- Mindig csak rohan! Párizsi Aurélie, vidéki Aurélie ugyanaz. Lesz
szívinfarktus!
- Nyugi, Simon. Esküszöm, itt még a fű sem nő. Rég pihentem ennyit. Az
evésről már nem is beszélve.
- Zabál? Lesz dagadt falusi asszony! - Simon hangjából őszinte aggodalom
csengett.
- Ha tudnád! Már most akkora a fenekem, mint egy betonkeverő.
- Aha. Nem hiszi - nevetett bele a telefonba a fiú. - Beatrice beszél
Lucas-ról. Jó pasi?
A jó öreg Simon. ő aztán nem lacafacázik.
- Miért nem lepődöm meg Béa pletykás száján? Igen, Lucas jó pasi, de csak
egy régi barát, semmi több. Sokat segít nekem, és nem mellesleg neki
köszönhetem, hogy még életben vagyok - tudta, hogy túl késő, Simon hiába
töri a nyelvet, biztosan megértette, amit mondott.
- Életed veszélyben? Azonnal elmagyaráz! - követelte rögvest, így Aurélie
kénytelen volt elmesélni az előző estét, mégpedig töviről hegyire. Simon
keresztkérdései ugyanis a legapróbb részletekre is kiterjedtek. A
beszámoló végére barátja gurgulázó hangon hahotázott, Lili pedig vele
nevetett. Újra végigélve a történteket, az elmúlt éjszaka tényleg irtó
murisnak tűnt.
- Vicces, de azért vigyázni, Aurélie! Ne lenni ennyire megkönnyebbült!
- Nem, sem az, sem könnyelmű nem leszek, megígérem! Mikor jöttök hozzám?
- Jaj, mennyire bolond. Pont ezért hívlak. Jövő csütörtök jövünk. Nagy
baj, Beatrice azt mondani, ő fogja kormány!
Aurélie egy pillanatig sem csodálkozott barátja őszinte rettegésén. Csak
egyetlen egyszer ült be Béa mellé, de akkor megfogadta, hogy soha többet
nem megy kocsival sehová, ha a barátnője a sofőr. A rövid utazás minden
egyes másodpercében az életéért imádkozott, teljesen biztos volt benne,
hogy mindennek vége, ez lesz az utolsó útja.
- Nyugi, Simon, majd beszélek Béaval, kitalálok valamit. Tudom is! Majd
azt mondom neki, hogy itt vidéken csak férfiak vezethetnek. A női
sofőröket egész egyszerűen leszorítják az útról, sőt, mi több, még a
rendőrök is folyton megbüntetik őket. Ez biztosan elrettenti majd!
- Oké, remélem, elhiszi. Na, jó, vigyázni magadra.
- Esküszöm, mami!
- Jaj! Még egy dolog kérdés. Lucas ott lesz veled házban, szerelem, mi
megy hotel?
Aurélie egy pillanatig nem hitt a fülének.
- Ezt inkább meg sem hallottam. Mondtam már, hogy Lucas csak jó barát,
mondom j-ó b-a-r-á-t, érted? Úgyhogy elég legyen ebből! Béatrice-nek
pedig üzenem, hogy ki fogom tekerni a nyakát!
- Jó, jó, nyugodni! Béanak mondom, lesz neki temető. Neked puszi, sok!
- Ezek tiszta idióták! - csóválta a lány hitetlenkedve a fejét, miután
lerakta a telefont.
Elképzelni sem tudta, hogy a múltkori röpke beszélgetésük alatt Beatrice
miből vonta le a következtetést, mely szerint ő és Lucas...??? Jó,
tényleg volt egy csók, ráadásul nem is akármilyen csók, de ettől még
semmi sem változott... Vagy mégis? Hiába is próbálta tagadni, mostanra
teljesen világossá vált számára, hogy Lucas tényleg többet jelentett
neki, mint egy jó barát. Sokkal többet. Az illata, az érintése, a szemei,
a nevetése, a kedves törődése, ha akarta, ha nem, levették őt a lábáról.
Egy tökéletes világban talán ő és Lucas nagyon boldogok lehetnének, akár
itt, a világ végi ódon házban is. Ám egy tökéletes világban legyőzhető
lenne a Párizs és Groignie közötti távolság, na meg persze Lucas-nak nem
lenne barátnője. Megint érezte azt a jellegzetes keserű ízt a szájában,
eltolta magától a maradék mézes csirkét. Odakint már besötétedett.
Elhatározta, hogy teliengedi a kádat, meggyújt néhány aromamécsest, és
vesz egy forró fürdőt. Elindult fölfelé a lépcsőn, de ekkor újra
megcsörrent a telefon-Biztos Béa, gondolta, s visszaszaladt a konyhába.
Ám a kijelzőn nem barátnője, hanem Lucas neve villogott. Aurélie szíve
hevesebben kezdett verni.
- Itt Lili - fogalma sem volt, miért így szólt bele a telefonba, de a
jelek szerint Lucas is meglepődött a dolgon.
- Ó! Izé, én vagyok! Lucas... - hebegte a férfi.
- Igen, tudom! - nevetett fel a lány.
- Jól van, na, csak meglepődtem, azt hiszem, sosem hallottam még a
szádból ilyen formában a nevedet. Mindegy. Csak azért hívlak, mert
elfelejtettem szólni, hogy holnap néhány emberrel kimegyünk a szőlőbe,
ugyanis téliesíteni kell a tőkéket. Gondoltam, te, mint új tulajdonos,
jobb, ha tudsz róla. Van valami kifogásod?
- Nem, dehogyis, sőt, köszönöm! De mit jelent a téliesítés? Sosem
hallottam még ilyesmiről. Na, nem mintha életemben valaha foglalkoztam
volna szőlészettel.
- Az a lényeg, hogy a kiemelkedő minőségű tőkék - ilyenek a tieid is -,
különleges gondozást igényelnek. A szüret után nemcsak fel kell kötözni a
hajtásokat, de a tél beálltával zacskóba is tekerjük a tőkéket. így a
szőlő gyökerei teljes védettséget élveznek még a legzordabb fagyban is.
Ettől olyan szép és egészséges az ültetvény, és ettől is olyan jó ízű a
bor, mint azt te is tudod.
Bár nem látta, de Aurélie a fejét tette volna rá, hogy Lucas vigyorog,
mint a vadalma.
- Igen, az a bor tényleg nagyon finom, volt szerencsém megkóstolni, ahogy
arra te is céloztál az imént. De visszatérve a lényegre: igazán hálás
vagyok, hogy így törődsz a birtokkal, és persze minden felmerülő
költséget állok, számlázd ki nyugodtan.
- Futja még az e havi gondnoki pénzből. Viszont arra gondoltam, ha nincs
más dolgod, na meg persze van kedved, kijöhetnél velünk. Kemény munka, de
mellette igazán jó buli.
Aurélie egy percig sem habozott.
- Miért is ne? De mit jelent az, hogy nagy buli? Danolásztok zsákolás
közben, vagy mi? Mert ha így van, semmi pénzért nem hagynám ki a
pillanatot, amikor kiereszted a csodás hangodat!
- Lili Bartou! Ha nem hagyod abba a szemtelenkedést, most azonnal
kocsiba vágom magam, odamegyek és alaposan elfenekellek!
- Hű, most borzasztóan megijedtem, tisztára vacog a fogam!
- Lili!
- Oké, jó gyerek leszek! Szóval?
- Elképesztő egy nőszemély vagy! Szóval, a nagy muri egyenlő: zsákolás,
hülyéskedés, kitűnő bográcsétel, finom házi sütemények és remek bor.
- Na, ezt nem kellett volna! - Lilit a bor hallatán kirázta a hideg, a
gyomra pedig azonnal a torkába ugrott.
- Jaj, bocs! Még túl élénk az emlék, ugye? Sebaj! Minden stimmel,
kivéve, hogy Lili bor helyett málnaszörpöt kap. így már rendben?
- Persze, ott a helyem!
- Örülök! Érted jövök, jó?
- Nem gond?
- Ne viccelj! Hétkor ott vagyok!
- Hétkor? Ti hegyi emberek nem szoktatok aludni?
- Na, ide figyeljen, maga elkényeztetett városi cicababa! Kemény munkára
készülünk, és így is örülünk, ha egy nap alatt végzünk. Úgyhogy fogja be
a kis száját, és reggel hétkor teljes menetfelszerelésben várjon a
kapuban!
- Igenis, értettem! - szállt be a játékba Aurélie. - Ha elaludnék, ugye
dudálsz?
- Persze, aztán nyakon öntelek egy vödör hideg vízzel!
Nevetve tették le a telefont. Aurélie-t felvillanyozta a váratlan
program, és az, hogy újra egész nap Lucas közelében lehet, egy idétlen
kis dallamot dúdolva szökdelt fel a lépcsőn.
Néhány kilométerrel arrébb Lucas is a másnapi közös kaland izgalmában
égett. Semmire sem vágyott jobban, mint a lány társaságára, és arra, hogy
orrában érezze az illatát, és belenézhessen Aurélie ragyogó szemeibe.
Aznap este mindketten mosolyogva aludtak el.
11. fejezet
Embertelen hidegre virradt a másnap. Aurélie fél hatra húzta fel a
vekkert, úgy gondolta, másfél óra alatt biztosan elkészül. Alulértékelte
magát: már fél hétre útrakész volt, s mivel nem akarta, hogy a
tízrétegnyi ruha rámelegedjen, úgy döntött, inkább kiáll a kapuba. Abban
bízott, hogy talán Lucas valamivel előbb érkezik. A vastag dzseki, a
hótaposó és a kötött sapka ellenére is mindössze tízpercnyi várakozás
után majd' szétfagyott. Már éppen elindult volna vissza a házba, amikor
megpillantotta Lucas kocsijának fényszóróit.
- Üdv, piros orrú eszkimóasszony! - emelte meg vastag prémmel szegett
sapkáját Lucas.
- Borzasztó hideg van! Tekerd fel a fűtést, hogy kiolvadjak.
A férfi a legmagasabb fokozatra állította a ventillátort, és mosolyogva
nézte a lány kipirult arcát.
- Ne aggódj, a hegyen észre sem veszed majd a hideget. Munka közben úgy
kimelegszel, hogy legszívesebben ledobálnád magadról az összes gúnyát.
Ettől azonban óva intelek, persze, csak ha nem akarod a maradék időt egy
alapos tüdőgyulladás miatt az ágyban tölteni.
- Értettem, mami! - huncutkodott Aurélie. Lucas válaszul belecsípett a
lány combjába.
- Előre szólok, hogy igencsak sokszínű népség lesz kint a szőlőben, nem
mindegyikük állná meg a helyét a kényes ízlésű párizsi körökben.
Aurélie értetlenül bámult vissza rá.
- Drága barátom! Emlékeztetlek, hogy ingatlanügynökként dolgozom, vagyis
összeakadtam én már a világ összes embertípusával, a jól nevelt
arisztokrata sarjtól kezdve az egyszerű gazdálkodón át a bunkó újgazdag
sznobig. Úgyhogy csak ne félts engem! Meggyőződésem, hogy az itteni
emberekkel az égvilágon semmi baj sincsen. Sőt! Attól, hogy dialektusban
beszélnek, vagy nem reggeliznek kaviárt, még nagyon értékes és rendes
emberek. Azért kösz a bizalmat - rosszulesett neki, hogy Lucas
elkényeztetett nagyvárosi libuskának nézte.
- Igazad van, bocs. Elfelejtettem, hogy egy valódi vidéki leányzó ül itt
mellettem - próbált szépíteni a férfi, láthatóan sikerrel, ugyanis
Aurélie elvigyorodott.
Csend telepedett közéjük. De ez a csend egyáltalán nem volt zavaró vagy
feszült, nagyon kellemes hallgatás volt, olyasfajta, amikor két ember
egyszerűen csak élvezi egymás társaságát, némán, szavak nélkül.
Mindketten ugyanazt érezték: hallani a másik szuszogását, érezni a
közelségét, valami megmagyarázhatatlan boldogsággal töltötte el őket.
Mintha olvastak volna a másik gondolataiban, egyszerre egymásra néztek és
összemosolyogtak.
- Mi az? - kérdezte kedvesen Aurélie.
Lucas pillanatnyi csend után kissé rekedt hangon mondta.
- Jó, hogy itt vagy.
Aurélie szíve a váratlan vallomás hallatán sebesebben kezdett verni,
legszívesebben odabújt volna a férfihoz.
A szíve mélyén sajnálta, amikor megpillantotta a hegytetőn a présházat.
Jó lett volna, ha még egy kicsit ülhetnek egymás mellett a kocsiban.
- Úgy látom, már mindenki harcra kész - mutatott a présház körül álló
tömegre Lucas.
Lili vastag kabátokba burkolózott férfiakat és nőket látott, középkorútól
a hetvenévesig. Lucas után Aurélie is kiugrott a kocsiból. Lucas sorra
bemutatta neki az embereket, de a lány hiába próbált koncentrálni, jó, ha
minden harmadiknak meg tudta jegyezni a nevét. Elindult a présház felé,
hogy Lucas megmutassa neki a kellékeket, közben önkéntelenül is a hátán
érezte a többiek kutató pillantásait. Hiába, itt mégiscsak ő volt az
idegen.
A vaskályhában már bőszen lobogott a tűz. Az asztalra készített poharakba
áttetsző italt, valószínűleg pastist töltöttek. Aurélie-t még az alkohol
gondolatától is kirázta a hideg, ám Lucas pillantásából ítélve úgy
érezte, igen sokat tehetne a közösségi szellemért, így megerőszakolta
magát, és egy hajtással lehúzta a maró ánizspálinkát.
- E nélkül életveszélyes lenne a kinti munka - kacsintott rá egy magas,
bajszos férfi, Aurélie-nek úgy rémlett, talán Gilbert-nek hívják.
- Nos, emberek, munkára fel! - vezényelt Lucas, a népek pedig bőszen
bólogatva követték.
A zsákokkal, zsinegekkel, késekkel felszerelt kompánia elindult a tőkék
felé. Lucas kézen fogta Lilit.
- És most megtanítalak a szőlő téliesítésének minden csínjára-bínjára.
Estére profibb leszel, mint ezek itt mind! mulatott körbe, mire az
emberek elnéző nevetésben törtek ki.
A férfi nagy műgonddal magyarázta a zsákolás fortélyait. Aurélie
megpróbálta követni, és már alig várta hogy végre saját maga vehesse
kézbe a dolgok irányítását. Lucas-nak nagyon tetszett a lány lelkesedése,
így hagyta, hadd próbálkozzon magától. A Gilbert melletti sorba
állította, másik szomszédja egy nagyszájú asszonyság. Rubiné volt.
- Jöjjön, csillagom, hagyjuk le ezt a vén kecskét! - nevetett fel
harsányan a terebélyes alkatú nő.
Gilbert válaszul valami nem túl kedveset dörmögött a bajsza alatt,
Aurélie-nek volt egy olyan sanda gyanúja, hogy jobb, hogy nem hallották.
Egykettőre belejött a munkába, csupán néhány tőkével maradt le Rubiné
mögött, mire a sor végére ért.
- Le a kalappal, kisasszony! Mintha világ életében ezt csinálta volna!
Na, mit szólsz, öreg? Nem megmondtam, hogy lepipálunk? - húzta ki magát
büszkén Rubiné, és hatalmas lapátkezével jól megpaskolta Aurélie hátát.
A második sor végére már csak egy tőke volt Lili lemaradása.
Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és büszkén felszegte az állát,
amikor elkapta Lucas tekintetét. A férfi játékosan megemelte a sapkáját,
Aurélie pedig meghajolt. Rubiné és Gilbert sokatmondóan egymásra néztek,
és nagy egyetértésben összevigyorogtak.
Fél tíz körül egy rikító piros pehelykabátba öltözött nő - Rubiné szerint
hangos Julié - tízóraira invitálta a munkásokat. Aurélie felettébb
megörült a nem várt fordulatnak, gyomra bőszen követelte már az
ennivalót. Négy soron volt túl, immár tökéletes összhangban haladt
rutinos szomszédaival. Ám a kemény munkát minden porcikája megérezte. A
dereka hasogatott, a háta sajgott, a karjai pedig úgy elnehezültek,
mintha mindkét kezében mázsányi ólmokat cipelt volna.
- Nem szokta a kutya a szántást - csipkelődött az öreg Gilbert, miközben
Aurélie karkörzésekkel próbálta rendbe szedni fáradt tagjait.
- Rá se rántson, kedves, csak irigykedik a vén kecske. Nem bírja
lenyelni, hogy egy városi kisasszony lekörözte! - replikázott Rubiné,
majd karon fogta Lilit.
- No, azért ott még nem tartunk! - dünnyögte sértődötten Gilbert, és
megszaporázva a lépteit, elsietett a két nő közeléből.
- Ostoba fajankó! - jelentette ki nemes egyszerűséggel az asszonyság,
majd vizsgálódó tekintettel ránézett Lilire. - No, mióta jó barátok a mi
Lucas-unkkal? - kacsintott, szavaiból képtelenség volt nem kihallani a
finomnak egyáltalán nem mondható célzást.
A lánynak a váratlan kérdéstől egy pillanatra elakadt a szava.
- Ö... mi igazából nem, szóval mi tényleg csak barátok vagyunk - préselte
ki magából a szavakat.
Ám szemmel láthatóan nem sikerült meggyőznie Rubiné-t.
- No, persze!
Aurélie-t felbosszantotta Rubiné tudálékossága, hirtelen elöntötte a
pulykaméreg. Megragadta az asszony vastag karját, és megállásra
kényszerítette.
- Kérem, Rubiné, higgyen nekem. Semmi közünk egymáshoz, mármint úgy.
Ideutaztam, hogy elrendezzem a nagymamám birtokát, Lucas pedig volt olyan
kedves és felajánlotta a segítségét.
Remélte, hogy a cseppet sem tapintatos nőszemélynek ezzel végre sikerül
befognia a száját. Ám Rubiné-nak esze ágában sem volt befejeznie a
nyomozosdit.
- Nem akartam én megbántani, Aurélie kisasszony, hiszen nincsen abban
semmi szégyellnivaló, ha két fiatal egymásba pistul. Annyira öreg még nem
vagyok. Tudom én a dörgést! - azzal megpaskolta Lili arcát.
Na, ebből aztán elég! - gondolta magában a lány. Nem látott más kiutat,
mint bevetni azt a cselt, amit nemkívánatos férfitársaság jelentkezésekor
szokott alkalmazni.
- Van valakim - bökte ki. - Tudja, Párizsban van egy vőlegényem. Tényleg
komoly a dolog, borzasztóan szerelmes vagyok - fűzte tovább a mesét,
majd, látva, hogy ez használt, és Rubiné végre megnyugodni látszott,
folytatta: - Tudja, Rubiné, ő egy igazi szőke herceg - azzal pontos
személyleírást adott Simonról, kihagyva azt az aprócska tényt, hogy a fiú
meleg, mint a présház-beli vaskályha. - Nemsokára meg is látogat - tette
hozzá végül.
A pletykára éhes Rubiné csak úgy itta a szavait.
- Igazán kár - mondta, majd gyorsan helyesbített: - Mármint nagyon
örülök, hogy boldog, meg esküvő, meg minden, de sajnálom, hogy nem Lucas-
val melegedett össze, igazán összeillő pár lennének - ekkor hirtelen
pajzán kis szikra gyúlt a szemében. - De azért én nem hagynám ki a maga
helyében. Rendben, hogy vőlegénye van, de egy ártatlan, titkos kis
etyepetye még belefér. Hallgasson rám, angyalkám! - kacsintott Aurélie-
re, aki hirtelen megmukkanni sem tudott.
- Milyen titkos etyepetyékről suttognak itt?
Éppen jókor - nézett hálásan Lucas-ra Aurélie. Már azt hitte, semmi sem
menti meg attól, hogy Rubiné a következő lépésben ecsetelje, milyen módon
képzeli el az ő és Lucas közötti etyepetyélést.
- Rubiné, maga galád boszorkány! Mit művelt az én szegény ártatlan,
városi barátnőmmel? A füle tövéig vörös szegény! - Lucas-nak, ismerve az
asszonyt, lett volna néhány tippje, hogy miféle arcpirító történetekkel
szórakoztatta Aurélie-t.
- Á, hagyja már, Lucas! Csak néhány női praktikát árultam el neki. Úgy
láttam, ráfér egy kis továbbképzés - az asszony jelentőségteljesen
ránézett Aurélie-re, aztán sietős léptekkel eltávolodott mellőlük.
- Mit mondott a vén satrafa? - kérdezte nevetve Lucas, felettébb élvezve
a lány szemmel látható zavarát.
- Semmit, komolyan - próbált haladékot nyerni Lili, de a férfi nem hagyta
annyiban.
- Ki vele! Biztosan valami igen pikáns sztorival szórakoztatott, ismerem,
mint a rossz pénzt! Na jó - gondolta magában Aurélie - ne csak az én
képem legyen vörös, te
is megkapod a magadét!
- Éppen azt ecsetelte, igen részletekbe menően, hogyan tenne a
kedvedre... - sandított oldalra, de látta, hogy nem sikerült elégtételt
vennie.
Ahelyett, hogy Lucas zavarba jött volna, csak még hangosabban nevetett.
- Elképesztő egy nőszemély. Eddig azt hittem, inkább a maga korabeli,
Gilbert-félék jönnek be neki, de úgy tűnik, mindenevő.
- Gilbert? Ugye nem azt akarod mondani, hogy ők ketten...? -
hitetlenkedett Aurélie.
- De bizony! - bólogatott hevesen a férfi. - Ha a falusi pletykáknak
hinni lehet, márpedig lehet, még egy hónapja sincs, hogy inflagranti
találták őket
Rubiné szénapadlásán.
Erre már Aurélie-ből is kitört a nevetés, ami ugyanolyan gyorsan el is
csitult, amikor - vizuális típus lévén - lelki szemei előtt megjelent a
két pucér test. Lucas pontosan tudta, hogy mi játszódik le a lány
fejében.
- Izgalmas mi, te kis perverz? - bökte oldalba, mire a lány a szemeit
forgatva, karon bokszolta.
- Mélységesen szégyelld magad, Lucas! Rémes helyzetbe hoztál. Ezek után
valahányszor rájuk nézek, az fog eszembe jutni, ahogy... Szent ég! -
fogta
kezei közé a fejét.
- Azonnal innod kell egy pastist! - a férfi elindult a poharakkal újfent
telipakolt asztal felé. Még mielőtt Aurélie tiltakozhatott volna, már a
kezébe is nyomta az újabb adag méregerős alkoholt.
- Egészségedre, Lili! - azzal egy hajtásra lehúzta az italt, Aurélie
pedig követte a példáját, majd mindketten rávetették magukat a hívogatóan
illatozó
kacsasültre.
Még le sem nyelte az utolsó falatot, Aurélie máris az ebédről kezdett
érdeklődni.
- Maradjon meglepetés, de biztos lehetsz benne, hogy igazi lakomában
lesz részed. És most gyere velem, mutatok valamit - azzal a férfi kézen
fogta a már éppen a szőlőtőkék felé induló lányt.
- De hát a munka...! - kezdte volna Aurélie, de Lucas belefojtotta a
szót.
- Éppen eleget dolgoztál mára, azt hiszem, így is pokoli éjszakád lesz.
Az emberek elegen vannak, ne aggódj, végezni fogunk. Na, gyere!
Aurélie elképzelni sem tudta, hova viszi őt a férfi. Engedelmeskedett
Lucas akaratának. Elhaladtak a présház mellett, felkapaszkodtak egy
meredek dombon, és akkor meglátta. A kis rózsalugas és a hófehérre
festette pergola még ilyenkor, télen is lélegzetelállító látványt
nyújtott.
- Úristen! De hisz ez...! Én már nem is emlékeztem! - préselte ki magából
a szavakat, miközben megrohanták az emlékek. Egyszeriben minden eszébe
jutott: az a fülledt nyári délután, amikor ő és Lucas először lettek
egymáséi. Itt, a rózsák alatt. - Lucas, én annyira szabadulni akartam az
itteni életemtől, hogy még ezt is... istenem, még ezt is kitöröltem az
agyamból - a szavak csak nagyon nehezen jöttek Aurélie szájára.
Lucas kisimított egy kósza tincset a lány homlokából, és tenyerébe fogta
Aurélie feldúlt arcát.
- Az agyadból kitörölted, de vajon a szívedből is, Lili? - a férfi hangja
rekedt volt a vágyakozástól.
Nem várta meg, hogy Aurélie szóljon, a szájával keresett választ a lány
szétnyíló, puha ajkain. Lucas nyelve egyre hevesebben próbált
összefonódni a lányéval, karjaival pedig úgy ölelte Lilit, mint aki már
soha többé nem akarja elengedni. A lány odaadóan bújt Lucas-hoz, mint a
vándor, aki végtelen kalandozás után végre hazatért. A csók, az érintés,
minden olyan magától értetődő volt. Lucas végül, legyőzve az ösztöneit,
elengedte Aurélie foglyul ejtett ajkait.
- Ugye tudod, hogy csak a hideg ment meg attól, hogy teljesen az enyém
legyél? - Lucas azt fürkészte Aurélie tekintetében, vajon ő hogyan érez.
A lány még jó néhány pillanatig a férfi és a fájdalmasan édes csók hatása
alatt állt, fátyolos tekintettel nézett vissza Lucas-ra. Ő sem vágyott
semmi másra, csak hogy minden porcikáján érezze a férfit, és hogy testük-
lelkük egymásba kapaszkodjon, úgy, mint azon a régi nyári délutánon. Ám
ekkor Aurélie eszébe villant, hogy már semmi nincs úgy, mint régen:
Lucas-nak van valakije, és ő már másodszor hagyta, hogy ezt a férfi
elfeledtesse vele. Erőt vett magán, és kibontakozott az őt ölelő
karokból.
- Mi nem... nekünk nem szabad - a szavak csak nagyon nehezen törtek elő.
- Semmi sincs már úgy, mint régen!
- De lehetne! Lili, kicsim! Kérlek, mondd, hogy te is így akarod! -
könyörgött Lucas.
Hogy lehet ilyen alávaló? - Aurélie szemét marni kezdték a kifelé törekvő
könnyek. Hogy képes ilyen könnyedén játszani vele?
Sarkon fordult és szinte futva menekült a lugasból, ahol az imént még
olyan nagyon boldog volt. Lucas utána iramodott, és amikor utolérte,
elkapta a lány karját, és maga felé fordította őt.
- Aurélie! Kérlek! Magyarázd meg, hogy mi a baj! Hiszen az imént még
minden rendben volt! Éreztem, hogy te is akartad! - szinte rimánkodott.
- Nem, Lucas, semmi se volt rendben! Önző és kegyetlen vagy! Nem
játszhatsz ilyen gonoszul az emberek érzelmeivel! - kitépte magát a
szorító kézből, és újra hátat fordított. - Menjünk vissza, a többieknek
már biztos feltűnt, hogy eljöttünk! - mondta elhaló hangon.
Csöndesen bandukoltak visszafelé, mindketten azt próbálták megfejteni,
vajon mi vezérelheti a másik tetteit. Aurélie legnagyobb bánatára éppen
Rubiné volt az, aki elsőként meglátta őket.
- Várj csak, Lucas! Megmondalak Sylviának! - rikoltotta.
Erre a férfi elnevette magát, és a kezével megfenyegette Rubiné-t. Észre
sem vette, hogy az asszony szavai nyomán Aurélie arcán mélységes
szomorúság suhan át.
Mindenki előtt nevetségessé tesz - Lili keserű szájízzel sietett vissza,
hogy újra belevesse magát a kemény munkába, hátha az elfeledteti vele az
iménti zaklatott perceket. Mint egy bolond, úgy húzkodta a fekete
zsákokat a tőkékre, a helyi öregek ámulva nézték, milyen őrült tempót
diktál ez az apró, nagyvárosi lány.
Lucas messziről figyelte Lilit, a szíve majd' megszakadt, de tudta, hogy
most nem tehet semmit. Hagynia kell, hogy a lányban megérjen az iménti
csókok íze. Csak ebben bízhatott, más választása nem volt. Mostanra
teljesen világossá vált előtte, hogy ez a nő jelenti az egész életét, és
mindenáron meg kell szereznie. Többé nem hibázhat. Muszáj türelmesnek
lennie, hátha akkor Lili végre kitárja előtte a szívét.
Aurélie agya a monoton munka közben is folyamatosan zakatolt. Mindent
megtett, hogy elkerülje Lucas-t. Csak akkor indult utánpótlászsákért a
présházba, ha előbb megbizonyosodott róla, hogy a férfi nincs a közelben.
Még fél öt sem volt, mire az utolsó szőlőtőkére is felkerült a védelmet
jelentő fekete nejlon. Aurélie csatlakozott a présház felé tartó
tömeghez, kínosan ügyelve rá, hogy nehogy megint elkapja a jó öreg
Rubiné. A présházban már minden készen állt egy jóízű vacsora
elköltéséhez. A hosszú faasztalok fehér abrosszal leterítve, megterítve
várták, hogy az éhes munkások melléjük telepedjenek. Hiába próbált
menekülni Aurélie, Lucas addig-addig mesterkedett, míg végül a lány mellé
ült le. Lili megpróbált úgy tenni, mintha minden rendben volna, mintha
semmi különös nem történt volna délután.
- Mit fogunk enni? - tudakolta.
- Provence-i csirkepaprikást házi tésztával, a hagyományoknak
megfelelően. Hozzá isszuk a ház borát - intett Lucas az Aurélie által már
jól ismert hordó felé. - Utána pedig jön a jéghegy csúcsa, a helyi
fehérnépek vadabbnál vadabb házi süteménycsodái - adott kimerítő
tájékoztatást.
Ahogy Lucas ígérte, a vacsora valóban fenséges volt. Aurélie az összes
fogásból jóízűen belakmározott, így a vacsora végeztével úgy érezte,
biztosan szétpukkan a gyomra. Bár alig két nappal a szégyenletes berúgás
után egyáltalán nem vágyott a burgundi jellegzetes ízére, nem tehette
meg, hogy nem koccint az összes színe elé járuló munkással. Hiszen olyan
kedvesek voltak vele egytől egyig, eszében sem volt megbántani őket.
Szerencsére a töméntelen mennyiségű ennivaló felszívta a pár pohárnyi
bort, így attól eltekintve, hogy jólesően kipirosodott az arca, nem
csípett be. De igencsak jókedve kerekedett, ennek jeléül hamarosan együtt
fújta a gyerekkorából ismert népdalokat a többiekkel.
Lucas rettenetesen boldog volt, amikor látta, milyen jókedvű a lány.
Örült, hogy végre újra mosolyogni látja őt, és remélte, hogy a vacsora, a
bor és a mulatság végre egy picit helyre teszi Aurélie nyugtalan, háborgó
lelkét. A végrendelet bonyodalmai és a csókokat követő mélypontok miatti
kiborulások ellenére is szembetűnő volt a lányon végbemenő jótékony
változás. Érkezésekor Aurélie tele volt feszültséggel, merev és rideg
volt, szeméből pedig sütött a boldogtalanság. Mostanra a tekintetébe
visszaköltözött az élet, felszabadult, könnyed és boldog volt -
legalábbis Lucas szerint. Itt a helyed, kislány - gondolta magában.
Aurélie, mintha csak megérezte volna, hogy ő jár Lucas fejében,
rámosolygott a férfira, és az övéhez koccintotta a poharát.
- Nagyon jól érzem magam - mondta, mintegy megerősítésképpen. Ekkor
Rubiné felemelkedett az asztaltól, mire abbamaradt az éneklés, és
mindenki az asszonyra szegezte a tekintetét.
- Nos, kedveseim! - kezdte, mikor már mindenki elcsendesedett. - Jól
bevált szokásainkhoz híven, eljött az idő, hogy megválasszuk a mai nap
Zsákkirályát - hatásszünet - vagy Zsákkirálynőjét.
- Ne is álmodj róla, vén banya! - kiáltotta valaki, mire Rubiné
bosszúságot mímelve, összeráncolta a szemöldökét.
- Elég legyen, pernahajder, különben repülsz, mint a győzelmi zászló!
Szóval! Mint a tavalyi győztest, engem illet a megtiszteltetés, hogy
javaslatot tegyek a király személyére.
- Bunda volt! - szólt közbe egy másik hang, hatalmas derültséget okozva
ezzel.
Rubiné nem hagyta, hogy kizökkentsék.
- Na, én, mint a tavalyi év legjobbja, azt mondom, idén Lucas kis
barátnője, Aurélie legyen a Zsákkirálynö!
Rubiné bejelentését hatalmas üdvrivalgás fogadta, minden szem Lilire
szegeződött, aki zavarában mélyen elpirult. Azt hitte, az asztal alá
süllyed, de közben végtelenül meghatotta, hogy milyen őszinte szeretet
árad feléje. Lucas oldalba bökte, és szemével jelezte, hogy fel kellene
állnia. Lili megfogta a poharát, és felemelkedett. Remélte, hogy az
izgalomtól remegő térdei ezúttal sem hagyják cserben.
- Igazán nagyon zavarban vagyok, de végtelenül nagy megtiszteltetésnek
érzem, hogy engem választottak. Tényleg nagyon boldoggá tettek, régen
voltam ilyen jó emberek között! És egyben köszönöm mindenkinek, hogy itt
vannak, Gilbert-nek és Rubiné-nek pedig a segítséget! Egészségünkre!
- emelte magasba a poharát.
- Egészségünkre! - visszhangozták az emberek, majd egy korty ital után
ott folytatták a beszélgetést, ahol néhány perccel azelőtt abbahagyták.
Aurélie örömében alig bírt nyugton maradni, úgy érezte magát, mint egy
kisgyerek, aki megkapta a rég áhított csodajátékot. Lucas nem bírta
tovább, átölelte Aurélie-t, és tenyerével finoman megsimogatta a lány
hátát, jelezve, hogy mennyire örül a boldogságának. Aurélie viszonozta a
férfi ölelését, aztán ráadásképpen még két cuppanós puszit is nyomott
Lucas arcára.
- Hohó! Csak óvatosan, kisasszony! Úgy látom, megint túl sok volt a
borból!
- Lucas a mutatóujját ingatva figyelmeztette a lányt az alkohol nem is
olyan régen megtapasztalt mellékhatásaira.
Aurélie úgy érezte, Lucas-nak igaza lehet. Hirtelen rátört a fáradtság,
diszkréten elnyomott egy ásítást, ám a férfi figyelmét ez sem kerülhette
el.
- Úgy látom, sikerült kipurcanni a nap végére, amit egyáltalán nem
csodálok. Két férfinek is becsületére vált volna az a rengeteg munka,
amit elvégeztél. Elképesztő voltál, Lili. Maximálisan egyetértek a
döntéssel, hogy te lettél a Zsákkirálynő - ugratta a lányt.
- Jobb, ha befejezed a szemtelenkedést, te pimasz fráter! Vagy, ha nem,
rád uszítom a mi Brünhildánkat - mutatott Lili titokban Rubine-re.
- Bármit, csak azt ne! Nem hiszem, hogy élve kerülnék ki azok közül a
karok közül. Brrrrr... - Lucas úgy tett, mintha tényleg kirázta volna a
hideg, erre Aurélie-ból megint csak kitört a nevetés.
Ám az este betetőzése csak ezután következett. Egyszer csak azt vették
észre, hogy Rubiné felemelkedik a helyéről, és nagy sunyiban odakacsint
Gilbert-nek, egyértelműen jelezve, hogy mit akar. Lilinek óriásira
kerekedtek a szemei, mikor látta, hogy az öreg pár perccel később, mint
aki csak épp a dolgát végezni ugrik ki, szép csöndben kisomfordál a
présházból.
- Én megmondtam - lökte meg könyökével Lucas, mire mindketten élénk
kacagásban törtek ki.
- Ezek aztán megérik a pénzüket - csóválta hitetlenkedve a fejét a lány.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen idős létükre...
Nem kellett befejeznie a mondatot ahhoz, hogy Lucas értse, mire gondol.
- Csak nehogy megfulladjanak egymás műfogsorában!
Lucas megjegyzése hatott, Aurélie kacagva-prüszkölve köpte ki a bort a
szájából a szemben ülők legnagyobb döbbenetére.
- Elnézést, a kisasszonynak kissé megártott a bor. - Lucas serényen
törölgetni kezdte a terítőről a vörös italt.
- Te szégyentelen, alávaló, te... - sziszegte a fogai között a lány, és
boszszúból jól belecsípett Lucas combjába, mire az felszisszent és egy
nagyot ugrott.
- Nos, Aurélie kisasszony, talán jobb lesz, ha hazaviszem! - azzal
színpadias mozdulatokkal felsegítette a lányt. - Azt hiszem, nem árt a
támogatás - kacsintott a még mindig tátott szájjal bámuló
asztalszomszédokra.
Egymást átkarolva támolyogtak a kocsiig.
- Nagyon szépen köszönöm ezt a napot, Lucas. Nem is emlékszem, hogy
utoljára mikor éreztem magam ilyen jól. Minden pompás volt. A munka, a
társaság, az ételek, tényleg, minden! Még egyszer köszi - hálálkodott már
otthon, az ajtóban állva Aurélie, majd búcsúzásul lábujjhegyre állt és
egy leheletkönnyű csókot nyomott Lucas ajkára.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, Lucas a mutatóujjával végigsimított a
száján, ott, ahol az imént a lány ajkai érintették.
- Öregem, neked elment az eszed -jelentette ki halkan. - Jaj, ne, most
meg már magamban beszélek. Ezt a női főszereplő szokta csinálni a
romantikus filmekben - kapott észbe, és mint akit valami rosszaságon
értek, villámgyorsan bepattant a kocsiba, és bő gázzal elhajtott.
12. fejezet
Lucas azon kapta magát, hogy az autórádióval együtt dúdolja az éppen
aktuális, bugyuta slágert. Egyszerűen nem ismert magára, úgy viselkedett,
mint egy kajla kamasz. Pontosabban, mint egy szerelmes kajla kamasz.
Hiába is próbálta volna tagadni, a napnál világosabb volt, hogy Aurélie
elrabolta a szívét. Megint menthetetlenül beleszeretett a lányba,
ugyanúgy nem bírt ellenállni neki, mint sok évvel ezelőtt a gimnáziumban.
Tisztában volt vele, hogy nincs menekvés, és hogy szíve, lelke és
testének minden porcikája a lányért kiált. Azt tehát teljesen biztosan
tudta, hogy mit akar, arról viszont, hogyan tartja maga mellett Lilit,
halvány sejtelme sem volt. Egyre viszont megesküdött: akkor, az érettségi
után nagyon könnyen elengedte a lányt, túlságosan is könnyen. Most nem
fogja harc nélkül feladni! Versenybe kell szállnia a lány párizsi
életével, és el kell érnie, hogy Aurélie meglássa Groignie-ben ugyanazt,
amit ő, Lucas lát. Ki kell tárnia a szívét, hogy végre hazataláljon és
maradéktalanul boldog legyen. Lucas tudta, hogy mellette az lehet. Ha a
lány rábízza magát, ha meg mer és meg akar bízni benne, akkor ő élete
végéig vigyázni fog rá. Eszébe jutott, mit mondott neki Emilie az
unokájáról: Lilinek vissza kell térnie ide, hogy végérvényesen
megharcoljon a múltjával. Azt azonban még Lucas sem gondolhatta, milyen
drasztikus lépésre szánja el magát az asszony, csak hogy Aurélie-t az
általa kijelölt útra terelje. Nem értett egyet Emilie-nek a
végrendeletével kapcsolatos döntésével, de ismerve őt, tudta, hogy a
végsőkig elkeseredett lehetett, ha ilyen erőszakos eszközhöz nyúlt.
Hiszen nála jobban senki nem szerette Lilit. Gondolataiból a telefon
pityegése zökkentette ki.
- Igen, persze, mindenképpen beugróm. Már úton vagyok, ne aggódj! Nem,
egyelőre nem esik, de szerintem bármelyik percben leszakadhat a hó. Jól
sikerült, de majd elmesélem! Két perc és érkezem! Csókollak! - mosolyogva
tette le a telefont.
Most megint legyőzhetetlennek érezte magát. Szíve azt súgta, hogy semmi
sem állhat az útjába. Egy meredek kaptatóhoz ért, lábát óvatosan
visszavette a gázpedálról, mert az út felszíne gyanúsan csillogott. Több
mint tizenöt éves vezetői rutinja most sem hagyta cserben. Ahogy
lefékezett a ház előtt, a kocsi még másfél métert csúszott. Az úttest
teljes felülete lefagyott. Alig szállt ki a kocsijából, máris nyílt a
bejárati ajtó, a kiszűrődő fény pedig glóriaszerűen világított meg egy
nőt. Derékig érő, hullámos vörös haja sűrű zuhatagokban hullt rózsaszín
selyem pongyolájára. Széles mosollyal és kitárt karokkal várta Lucas-t.
- Már úgy aggódtam, mindenféle rémes 'dolog az eszembe jutott. Hiszen
megígérted, hogy eljössz - pislogott furcsán.
Lucas kedvesen megcirógatta az arcát.
- Persze, hogy eljöttem, hiszen megígértem, Sylvia! Egymást átkarolva
léptek be az ajtón.
13. fejezet
Aurélie másnap szörnyen érezte magát. Tetőtől talpig minden csontja
sajgott, combját és karját pedig szörnyű izomláz kínozta. Meggyötört jobb
kezével alig bírta megfogni a kávésbögre fülét. Mivel mindenféle mozgás
heves fájdalmakat okozott neki, elhatározta, hogy egész nap ki sem mozdul
a házból. Fogott egy jó vastag plédet, nagyanyja könyvtárszobájában
kiválasztott egy érdekesnek tűnő könyvet, és leheveredett a kanapéra.
Amikor megunta az olvasást, bekapcsolta a tévét, és kiválóan szórakozott
a délutáni műsorokon. Nemcsak megviselt testének, de a lelkének is
határozottan jólesett az ejtőzés. Pláne, hogy tudta, két nap múlva befut
Beatrice és Simon, onnantól kezdve pedig egyetlen percre sem lesz nyugta.
Négy óra körül kisántikált a konyhába, főzött egy újabb adag kávét, majd
bekapcsolta a laptopját, hogy ellenőrizze az e-mailjeit, és hogy
megnézze, jelentkezett-e valaki a hirdetésre. A képernyő előtt ülve
belekortyolt a finoman illatozó teába, ám a tűzforró ital megégette a
nyelvét. Sziszegve csapta le a bögrét, amikor megcsörrent a telefon, ő
pedig úgy megijedt, hogy a billentyűzetre borította
a csésze egész tartalmát.
- Ó, a mindenségit! - kiáltotta, s közben nem tudta, hogy a konyhába
rohanjon-e papírtörlőért, vagy pedig a telefonhoz. Végül ez utóbbi
mellett
döntött.
- Igen? - szólt bele a kagylóba mérgesen.
- Hajaj! Honnan tudtad, hogy én vagyok? - Lucas hangja őszintén
meglepődöttnek tűnt.
- Honnan gondolod, hogy tudtam? - Aurélie-nek fogalma sem volt, mit akar
a férfi.
- Csak velem tudsz ilyen mérgesen beszélni! Erre a képtelenségre a lány
felnevetett.
- Jaj, dehogy, ne viccelj! Csak éppen leforráztam a nyelvem, aztán pedig
a számítógépemet is. Azt hiszem, szegény nem is ússza meg élve. Mármint
a gép. Mi újság? Lucas nagy levegőt vett és belevágott.
- Nos, csak arra gondoltam, illő lenne viszonoznom a múltkori
vacsorameghívást. Olyat főzök, ami után garantáltan megnyalod mind a tíz
ujjadat. Ha van kedved, akkor átjöhetnél ma este. Persze, csak ha nincs
más programod - Lucas megkönnyebbült, mikor végre kimondta.
Aurélie rettentően megörült, de egy apróbb mozdulat után sajgó térde
máris figyelmeztette, miért is maradt egész nap ágyközelben.
- Hűha, igazán kecsegtető az ajánlat, és tényleg lenne hozzá kedvem,
annál is inkább, mivel ma még egyetlen normális falatot sem ettem. De
sajnos ez most lehetetlen.
Bár számított az elutasításra, a férfi mégis nagyon csalódott volt. Arra
gondolt, hogy most megint azzal jön majd Aurélie, hogy le kell zárni a
múltat, és hogy semmi értelme az egésznek. De egészen más következett.
- Halálosan komolyan mondom, hogy nagyon jó lenne - folytatta a lány. -
De olyan elképesztően fáj mindenem, hogy moccanni sem bírok. Egész álló
nap a tévé előtt kuksoltam, mert egyszerűen még menni is nehezemre esik.
Halasszuk el, jó?
Ha videótelefonáltak volna, akkor Aurélie biztosan látja, mennyire
boldoggá tette ez a váratlan magyarázat a férfit.
- Semmi baj, megértem! Igazából számítanom kellett volna erre, hiszen
szinte borítékolható volt azok után, amit tegnap a szőlőben műveltél.
Úgyhogy, pihend ki magad! Holnap? - kérdezte reménykedve.
Ha a csípőcsontom és a combcsontom addigra kibékülnek, akkor hét lóval
sem bírnak majd visszatartani. Mondjuk, azt nemigen tudom, hova kell majd
mennem...
- Persze, tiszta hülye vagyok. Szóval... - kezdte Lucas, majd töviről
hegyire elmagyarázta a házához vezető utat.
- Szuper, akkor holnap találkozunk! Aztán tegyél ki magadért! - mondta a
lány nevetve.
- Arra mérget vehetsz! Szép álmokat, Lili!
Aurélie arcáról szivaccsal sem lehetett volna lemosni a boldog mosolyt.
Őrült izgalommal töltötte el a tudat, hogy holnap ott lesz Lucas házában,
bár azt nemigen tudta mire vélni, hogy a férfi odahívja őt. Hol lesz
akkor a barátnője? És egyáltalán, mit akar tőle a férfi? Aurélie már
semmit sem értett, de úgy döntött, nem is fogja tovább törni a fejét.
Végre a jó sorsra bízza magát, lesz, ami lesz.
Lili elhatározta, megkísérel feljutni az emeletre, hogy szemrevételezze
az ágyneműket. Beatrice és Simon holnapután érkeznek, s ha nincs
megfelelő minőségű ágyhuzat, akkor holnap be kell szereznie párat. Heves
nyögések és hangos sziszegések közepette feltornázta magát a lépcsőn,
majd derékig eltűnt a nagyi egyik öblös diófa szekrényében. Rá is lelt a
keresett darabokra, amelyek szinte tökéletesen kifogástalannak
bizonyultak, kivéve az illatukat. Összefogott két párat, és begyömöszölte
őket a mosógépbe. A gondolatra, hogy ki is kell majd teregetnie a méretes
darabokat, már előre tiltakozott a háta. Éppen azon tanakodott, vajon ez
a művelet tényleg kihagyhatatlan-e, mikor kopogtattak a bejárati ajtón.
Egy pillanatra megdermedt, mert elképzelni sem tudta, ki akar bejutni
hozzá, amikor alig ismer valakit a környéken. Óvatosan elindult lefelé a
lépcsőn, de a biztonság kedvéért azért felmarkolt egy súlyos ezüst
gyertyatartót.
- Ki az? - kérdezte, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. Ám senki nem
felelt.
- Ki van ott? - ismételte, és egyre erősebben szorította a gyertyatartót.
Különös motozást hallott, aztán mintha egy kocsi ajtaja csapódott volna,
motorzúgás viszont nem követte. Törte a fejét, hogy most mitévő legyen.
Hívja a rendőröket, vagy kockáztasson és nyissa ki az ajtót? De mit
mondhatna a rendőröknek? Hogy valaki, aki lehet, hogy gyilkos,
bekopogtatott az ajtaján? Biztosan kiröhögnék. Akkor hát nyisson ajtót?
Vészhelyzet esetére még mindig ott a gyertyatartó. Ha baj van, odacsap és
kész. Nagy levegőt vett és óvatosan elfordította a kulcsot a zárban, és
egy hirtelen mozdulattal felrántotta az ajtót. A gyertyatartót a magasba
lendítette készen arra, hogy lecsapjon vele. A keze azonban szerencsére
még épp időben megállt a levegőben.
- Te jóságos ég! Meg akarsz ölni?
Az ajtóban Lucas állt, megdermedve és falfehéren.
- Hát te mit keresel itt? Halálra rémítettél! - Aurélie szíve legalább
kétszázzal vert az átélt izgalmaktól.
- Még hogy te rémültél halálra? Már ne is haragudj, de épp az imént
próbáltál megölni azzal az átkozott műremekkel. S mindezt miért? Mert be
merészeltem kopogni? Vagy talán azért, mert tízpontos vacsit hoztam
neked?
- lépett el az ajtó elől.
Az apró veranda dugig volt különféle edényekkel, Aurélie orrát csakhamar
megcsapta a belőlük áradó finom illat.
- Tudom, hogy holnapra terveztük, de mondtad, hogy egész nap nem ettél
semmit. Gondoltam, megleplek. Ha én jövök ide, neked meg sem kell
mozdulnod. Tudod, mint Mohamed meg a hegy. Remélem, nem baj. Gondoltam
rá, hogy megkérdezzelek, még az is eszembe jutott, hogy talán nem tetszik
majd a dolog, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egy mázsás
gyertyatartóval törsz az életemre. Ezt azért nem érdemeltem meg - Lucas
mosolya, mint mindig, most is fájdalmasan szívdöglesztő volt.
- Ilyen kortesbeszéd után mit is mondhatnék? Kerüljetek beljebb, te és a
vacsorád! - tárta szélesre az ajtót Aurélie.
- így már mindjárt más! Ülj csak le nyugodtan, én mindent elrendezek!
- parancsolta a férfi, és sorra behordta a finomságokkal teli fazekakat.
Aurélie szimatolva bicegett utána, és megpróbálta kitalálni, mi lehet a
menü.
- Nem talált, még mindig hideg! - törte le a lelkesedését Lucas a tizedik
sikertelen kísérlet után.
- Na jó, feladom! Egyszerűen kifogytam az ötletekből. Vagy elárulod
végre, hogy mit sikerült összekotyvasztanod, vagy megtudom legkésőbb
akkor, amikor az első falat a nyelvemre kerül. Már, ha mázlim van és
kiderül egyáltalán... - sandított pimaszul a tányérokkal foglalatoskodó
férfira Lili.
- Ezt meg sem hallottam, te kis hálátlan! Jobb, ha befogod a szád, és
figyeled, hogyan is kell ezt csinálni. Csend és koncentráció... így talán
van némi esélyed a nyomomba érni.
- Hű, de nagyon beképzelt valaki! Hadd kóstoljam! Majd ha véleményeztem,
csak azután legyen nagy szád, szépfiú! - azzal odahúzta maga elé a
levesestányért, amelyet Lucas abban a pillanatban mert teli a sárgás,
gyöngyöző folyadékkal.
Aurélie a leforrázott nyelve ellenére is tökéletesen tudta élvezni a
finom étel zamatát.
- Oké, átment a rostán, maradhat. Várj, kitalálom: sajtleves! - nézett
diadalmasan lucas-ra. - Nyami! - mondta, miután a férfi bólintott. - Te
nem eszel? - kérdezte az őt bámuló Lucas-tól, miután jó néhány kanállal
bekebelezett a levesből.
- Az igazat megvallva, én már attól jóllakom, ahogy te eszel. Egyszerűen
lenyűgöző. Senki sem tud olyan élvezettel enni, mint te.
- Remélem, ezt bóknak szántad, és nem arra próbáltál célozni, hogy egy
zabagép vagyok - lesett rá a tányér fölött Lili.
- Á, ilyesmi meg sem fordulna a fejemben. Kimondani pedig pláne nem
merném. Az igazság az, hogy én nem szeretem a sajtlevest. Ezt
kifejezetten neked készítettem.
Aurélie kezében megállt a kanál.
- Nekem? De hát honnan...?
- Honnan tudtam, hogy ez a kedvenced? Emilie nagyanyádtól. Tudod,
rengeteget beszélt rólad, sőt, szinte csak rólad beszélt, miután
elköltöztél - Lucas tudta, hogy ezzel lelepleződött.
- Mi? Hogy te és a nagyi? Ti összejártatok, miután én Párizsba mentem?
- Igen, sokszor. Tudod, mindketten nagyon el voltunk szontyolodva. A
beszélgetés sokat segített.
Aurélie, bár úgy érezte, gombóc van a torkában, csendesen megszólalt:
- Köszönöm, hogy törődtél vele, és nagyon sajnálom, hogy fájdalmat
okoztam - révedt a messzeségbe a tekintete. - Nem gondoltam, hogy
bárkinek ilyen fontos lehetek.
- Pedig az voltál. Neki is és nekem is. De hoppon maradtunk, pontosabban
csak én - vágott egy grimaszt Lucas. - De még mielőtt felvágjuk az
ereinket a múlton való kesergés közben, azt javaslom, kóstold meg a
főfogást. Voilá!
A fedő alatt ínycsiklandó étel illatozott.
- Gomba, cukkini, padlizsán, csirke husi. Hűha! Ide vele! - kiáltotta a
lány. Lucas mosolyogva szedett mindkettejük tányérjára, majd kíváncsian
nézte
Aurélie reakcióit.
- Mmmm... úgyszintén csillagos ötös! Egyszerűen nem tudsz hibázni!
Mindkét kezedet aranyba kéne foglalni!
- Jó forróba, mi?
A férfi megjegyzésén mindketten jót nevettek. A főétel után Aurélie egy
kis türelmet kért.
- Biztos vagyok benne, hogy a desszert is ámulatba ejtő, de könyörgöm,
hadd pihenjek egy kicsit, különben menten szétdurranok! Gyere, addig
kapsz valamit inni! - intett Lucas-nak, és elindult a nappali felé.
Odabent a férfi őszinte meglepetésére lobogott a tűz a kandallóban.
- A végén még egész ügyes vidéki kisasszony lesz belőled - csipkelődött.
-Te mit innál? Ahogy látom, burgundi az nincs... - pakolászta a
palackokat.
- Kupán váglak! Azt hiszem, egy leheletnyi konyak jólesne!
Amíg Lucas a poharakkal volt elfoglalva, Aurélie azon tanakodott, vajon
előhozakodjon-e a kérdéssel, ami már majd' kifúrta az oldalát? Végül úgy
döntött, belevág, lesz, ami lesz. Hiszen Lucas is mindig megkérdezi,
amire kíváncsi.
- Te Lucas! Igazán nem szeretnék tolakodó lenni vagy vájkálni a
magánéletedben, de... Hol van ilyenkor Sylvia? - nyögte ki végre.
Lucas arcára őszinte döbbenet ült ki.
- Hogy jön most ide Sylvia? Nem értem az összefüggést.
Bárhogy is kutatta, Lili nem látott zavart az arcán. Nem úgy viselkedett,
mint aki csúnyán lebukott.
- Nos, én csak tudni szerettem volna, miért velem s nem vele költöd el
ezt
a kellemes vacsorát? Most viszont Lucas tényleg összezavarodott.
- Nem egészen értelek. Azt hiszem, én elég időt töltök Sylviával, tudja,
hogy most itt vagyok, és nagyon örül neki.
- Örül neki? - Aurélie szemei tágra nyíltak, nem hitt a fülének. -
Úristen, Lucas! Hát milyen kapcsolatban éltek ti azzal a nővel?
A férfinek csak most esett le a tantusz.
- Te jó ég! Csak nem...? Te azt hiszed, hogy Sylvia és én, hogy ő a...
barátnőm? - kitört belőle a kacagás.
Aurélie egy pillanatra azt hitte, Lucas-nak elment az esze.
- Nem úgy van, ahogy gondolod, te lökött nőszemély! Sylvia a testvérem!
Lili őrült zavarba jött.
- A testvéred? - ízlelgette a Lucas által mondottakat. - De hát neked
sosem volt testvéred!
- Na figyelj, mindent elmondok, te hitetlen Tamás! - huppant le a lány
mellé. - Szóval, hozzád hasonlóan én is úgy tudtam, hogy egyke vagyok,
egészen harmincéves koromig, édesanyám haláláig. Anyu temetése után
néhány héttel kaptam egy levelet egy vidéki intézetből. Néhány rideg,
hivatalos mondatban közölték, hogy esedékessé vált a testvérem, Sylvia
következő negyedévi ellátásának befizetése. így tudtam meg, hogy van egy
nővérem. Sylvia igazából a féltestvérem, apu balkézről született gyereke,
akiről otthon soha, egyetlen szó sem esett. Szegény egy ritka
elmebetegségben szenved, emiatt került abba az intézetbe. Ám az ottani
orvosoknak sikerült szép javulást elérni nála, így hazajöhetett volna, de
persze anyu nem akart apu zabigyerekével foglalkozni. Egyszerűbb és
persze kevésbé fájdalmas volt háromhavonta kifizetni a cehhet. Azt
hiszem,"sosem látták egymást. Én viszont azonnal odamentem és elhoztam.
Gyógyszerekkel kiválóan szinten lehet tartani, és elég csupán félévente
visszavinni kontrollra. Most a régi házban él és teljesen jól van. Erős
kötődés alakult ki köztünk, borzasztóan örülök, hogy így alakultak a
dolgok.
Aurélie őszinte csodálattal nézte Lucas-t, szívét pedig végtelen melegség
és megkönnyebbülés öntötte el.
- Akkor hát ő nem is a szerelmed? Én pedig azt hittem...
- Jaj, te buta! Hát miért nem kérdeztél? Akkor hát ezért dermedtél meg
minden csókunk után? Mert azt hitted, csaló vagyok?
- Igen, ezért - mondta elhaló hangon a lány.
- Nem azért, mert megbántad, és mert úgy gondoltad, hogy semmi értelme?
- Nem, nem azért. Én azt hittem, csak játszol velem, miközben otthon
valaki más vár - alig fejezte be a mondatot, Lucas máris átölelte és
száját forró csókokkal tapasztotta be.
Most, hogy tudta, nincs más Lucas életében, Aurélie teljesen átadta magát
a férfinak. Önfeledten élvezte, ahogy a csókok és az érintések apró
villámokként cikáznak végig a testén. Ajkaik egyre nagyobb hévvel
követelték egymást, nyelvük vad ősi táncba kezdett. Lucas-ra olyan erővel
tört a vágyakozás, hogy felnyögött. Hatalmas erőfeszítések árán
türtőztette magát, és egy másodpercre elvált Aurélie ajkairól.
- Figyelj, ide, kicsim! - mindketten levegő után kapkodtak, Lucas két
kezébe fogta Aurélie kipirult arcát, és mélyen a lány izgalomtól
elhomályosodott szemébe nézett. - Én most végig akarom csinálni, nem
szeretnék megállni, azt akarom, hogy mindened az enyém legyen! Akarsz
engem, Lili?
A lány ahelyett, hogy bármit is mondott volna, visszahúzta magához Lucas
fejét, és ezúttal ő csókolta meg a telt ajkakat. Lucas felsóhajtott, és
végtelen boldogságában kezei a lány derekára siklottak. Egy határozott
mozdulattal megragadta a lány fenekét, egyik kezével félresöpörte az
asztalról az edényeket, majd felültette Lilit a felszabadított helyre.
Bár hajtotta az őrületes vágy, megpróbált nagyon óvatos lenni, nehogy
fájdalmat okozzon a lány meggyötört testének. Aurélie ujjai Lucas puha
hajába túrtak, majd a férfi nyakszirtjén szánkáztak fel és alá. Lábaival
átkulcsolta a férfi derekát, az pedig amennyire lehetett, hozzásimult
Aurélie öléhez.
A lánynak elakadt a lélegzete, amikor megérezte Lucas vad izgalmát.
Közben a férfi egyik keze a pulóvere alá siklott. Előbb a hasát kezdte
simogatni, majd a játékos ujjak egyre feljebb vándoroltak egészen addig,
míg el nem érték Aurélie mellét. A lány felnyögött a gyönyörűségtől,
amikor pedig Lucas másik keze is felfedezőútra indult, és tenyereibe
fogva mindkét mellét cirógatni kezdte, felnyögött a kéjtől, és azt hitte,
eszét veszti. A hangja, ha lehet, még jobban feltüzelte Lucas vágyát, aki
az ágyékát türelmetlenül szorította egyre jobban a lány megadóan széttárt
lábai közé.
- Aurélie! - suttogta rekedten, felkapta a csókoktól és érintésektől
kábult lányt, és az ölében bevitte a nappaliba, közben végig hevesen
csókolta. Lassan, vigyázva lefektette a kanapéra, türelmetlenül lehúzta
magáról az ingét, majd kilépett a farmernadrágjából is. Odatérdelt a
kanapé mellé, és elkezdte megszabadítani a lányt a ruháitól. Szájával a
kezei nyomában haladt. Ahogy lehúzta a lány pulóverét, és szemei elé
tárultak a szürke csipkébe bújtatott mellek, újra felnyögött. Finoman
Lili háta alá nyúlt, kikapcsolta a pántot, és miután a formás keblek
kiszabadultak, először a kezével, majd az ajkaival kényeztette őket.
Aurélie torkát apró, kéjes sikoltások hagyták el. Maga mellé húzta Lucas-
t, és a keze türelmetlenül simította végig kedvese testét. Végtelen
forróság öntötte el, amikor végre kezébe fogta a hevesen lüktető
férfiasságot.
- Lili, kicsim! - Lucas izgalomtól kiszáradt torkából csak nehezen
törtek elő a hangok. Megszabadította a lányt a testét fedő legutolsó
ruhadarabtól is, és ujjaival felfedezőútra indult Aurélie csodálatosan
forró ölén. Ujjaival végigcirógatta a combok belső felének finom bőrét,
majd lassan, szinte fájdalmasan lassan a lány testének legtitkosabb
zugához érkezett. Aurélie háta ívben megfeszült, amikor magában érezte
Lucas finoman cirógató ujjait. Úgy érezte, belehal, ha azonnal nem
érezheti a férfit.
- Gyere! - ragadta meg Lucas vállait, mire a férfi a térdével finoman
szétfeszítette a combjait, és férfiasságával elhelyezkedett vágyai kapuja
előtt, ám ott megtorpant.
- Gyere! - követelte a lány szinte már könyörögve.
Lucas mélyen a lány szemébe nézett, és tekintetét foglyul ejtve lassan,
de határozottan előrenyomult. A lányból apró sikkantás szakadt fel, ahogy
egyre mélyebben érezte magában a férfit.
- Itt vagyok, te drága! - suttogta Lucas. Szájával Aurélie szájára,
kezeivel pedig a lány izgalomtól megkeményedett mellbimbóira tapadt, és
egyre hevesebb mozgásba kezdett. Aurélie átkulcsolta lábait Lucas
derekán, kezeivel megragadta a férfi kemény fenekét, és ahogy csak bírta,
magába húzta őt. Egyre nagyobb iramban, egyre vadabb ritmusban mozogtak,
Lucas ujjai Aurélie csuklóira fonódtak, és édes béklyóként szorították a
lány feje fölé a karjait. Ölük már szinte összeforrt, ágyékuk együtt
lüktetett, míg végül mindkettejüket elragadta a vadító, mindent elsöprő
gyönyör. Lucas - bár kis híján eszét vesztette - érezte, ahogy vele
együtt Aurélie is a csúcsra jut. A vadító hullámok után, ahogy a lány
teste lassan elernyedt, Lucas mozdulatai úgy lettek egyre lassabbak, míg
végül mozdulatlanságba dermedve hanyatlott a pihegö lány mellkasára.
Néhány percig a kimerültségtől és az átélt gyönyörűségtől aléltan, némán
feküdtek egymás karjaiban, majd Lucas felkönyökölt és simogatni kezdte
Aurélie arcát.
- Szeretlek, Lili! - suttogta, szemei pedig elhomályosultak, amikor
meglátta azokat a jól ismert óarany szikrákat a lány szemeiben.
Még mielőtt Lili bármit is válaszolhatott volna, megcsókolta, ám ezúttal
már mélyebben és kevesebb hévvel, mint néhány perce.
Aurélie úgy érezte, megszűnt körülöttük a világ, lelkét mélységes
nyugalom szállta meg, szíve mélyén pedig egy hang azt súgta, hazaért.
Karjait Lucas nyaka köré fonta, és amilyen szorosan csak tudta, átölelte
a férfi még mindig forró testét.
- Hiányoztál! - suttogta a fülébe.
- Hát még te mennyire hiányoztál! De most már itt vagy, és én soha többet
nem engedlek el! - cirógatta meg a lány orrát.
- Nem megyek többé sehova, Lucas!
A férfi ordítani tudott volna a boldogságtól, ehelyett azonban újra a
rózsás ajkakra tapasztotta a száját. A csóktól megint mindkettejükben
feléledt a szenvedély, önfeledten zuhantak vissza egymás karjaiba, ahol a
gyönyör mindent elmosó habjai újra elnyelték őket.
14. fejezet
Aurélie ébredt előbb. Még sötét volt, csak a hold fénye világította be a
szobát. Szája boldog mosolyra szaladt, amikor megpillantotta maga mellett
az édesdeden szuszogó Lucas-t. Felkönyökölt, úgy nézte hosszú percekig az
oly kedves arcélt. Ujjaival óvatosan végigsimított az enyhén borostás
arcon, majd leheletnyi csókokkal borította a férfi lehunyt szemeit. Szíve
csordultig volt boldogsággal. Hát szereti, tényleg szereti!
Legszívesebben világgá kiáltotta volna örömét. Kipillantott az ablakon,
és elkerekedett szemekkel bámulta a valószinűtlenül kövér hópelyheket.
Szinte gyermeki izgalom töltötte el. Óvatosan kihámozta magát Lucas
karjaiból, magára tekerte a vastag ágytakarót, és úgy, ahogy volt,
pucéran kiosont a nappaliból. Vigyázva, hogy a hatalmas pokrócban el ne
essen, felszökdelt a lépcsőn, átvágott egykori szobáján, és szélesre
tárta a hatalmas teraszajtót. Mélyet lélegzett a tiszta, jeges levegőből,
hagyta, hogy tüdejének minden apró zugát átjárja a metsző, hajnali
fuvallat, majd gondolkodás nélkül kilépett a vakító, friss, puha hóba.
Érezte, ahogy a hópihék megolvadnak meztelen talpa alatt. Arcát az égre
emelte, és lehunyt szemmel élvezte, ahogy a leheletnyi hulló pihék
végigcirógatják az arcát. Néhány másodperc múlva neszezést hallott a háta
mögül.
- Hát itt vagy? - mormolta álmos hangon Lucas. - Még megfázol itt nekem -
majd ő is helyet kért a meleg paplan alatt.
Összekapaszkodtak és a vastag szövet biztonságából csodálták a hóesést.
- Az első hó, a mi időnk kezdete - dörgölte arcát Aurélie jéghideg
arcához.
A lány fészkelődni kezdett, majd szembe fordult Lucas-val, és a szemébe
nézve végre kimondta.
- Szeretlek!
Lucas bólintott, majd magához húzta a lányt. Aurélie azonnal megérezte a
férfi újraéledő izgalmát, és ettől az ő szíve is őrült vágtába kezdett.
Egymást átölelve táncoltak be a szobába.
Míg Lucas a rántottát készítette, Aurélie vizet forralt. A rádióból
kellemes dzsessz szólt, odakint szakadatlanul hullott a hó. Mindketten
farkaséhesek voltak, nem győzték kivárni, hogy végre elkészüljön a
reggeli. Miközben ide-oda cikáztak a konyhában, minden kanyarban önfeledt
csókokat váltottak. A kávéfőző hangos sípolással jelezte, hogy elkészült
a fekete. Aurélie mindkettejüknek töltött, majd saját bögréjét
szorongatva, letelepedett az asztal mellé. Leplezetlen elégedettséggel
gusztálta a tojást kavargató Lucas formás fenekét, s közben azon
tanakodott magában, hogy mi a csudáért nem lehetett már így évekkel
ezelőtt? Miért vesztegettek el annyi időt? Lucas, mintha csak olvasott
volna a gondolataiban, hirtelen megfordult.
- Neked nem jutott még eszedbe, hogy miért vártunk ennyit? - hangja már-
már dühös volt. - Oltári nagy balfékek voltunk, hogy annyi éven át
nélkülöztük ezt az őrületes boldogságot, tudod-e?!
Aurélie háta lúdbőrös lett. Te jó ég, tényleg belém lát! - gondolta.
- Nem tudom, Lucas, tényleg nem. De biztosan nem lehet véletlen, hogy így
alakult. Hiszem, hogy okkal történt minden. Talán kellett ez a néhány év,
hogy rájöjjünk, milyen nagyon szeretjük egymást. Hogy értékelni tudjuk a
másikat. Hiszen akkor olyan fiatalok voltunk még...
- Lehet, hogy igazad van, de én mégis dühös vagyok az elvesztegetett
évekért. Olyan sok időn át nem voltam melletted, hogy vigyázzak rád, hogy
megvédjelek!
Aurélie kirúgta maga alól a széket, odarohant Lucas-hoz, és homlokát a
férfi mellkasába fúrta.
- Jaj, kincsem! - Lucas az álla alá fogta a lány fejét, és
szeretetteljesen megsimogatta. - Igazad van, az a lényeg, hogy most már
itt vagy, együtt vagyunk, és ez most már mindig így marad!
Olyan nagyon jólesett hallani ezeket a szavakat. Pedig Aurélie már azt
hitte, hogy köszöni, de ő jól megvan hasonló vallomások nélkül is. Csak
most látta igazán, milyen ostoba volt. Bolondul szerencsésnek érezte
magát, és furcsa volt belegondolni, de végtelenül hálás volt Emilie-nek,
aki még odaföntről is egyengette a sorsát, és tudta, hogy mi a jó neki,
Aurélie-nek.
- Nagyi is így akarta - suttogta.
- Tudom, kicsim, tudom! Most már minden jó lesz! Én mindig itt leszek
neked, többé nem vagy egyedül!
Mint két szerelmes kamasz, úgy bámulták egymást szinte egész reggeli
alatt. Tekintetük egymásba feledkezett, kezük pedig folyton a másik kezét
kereste. Bőségesen belakmároztak, majd Lucas szedelőzködni kezdett.
Várták a centrumban, egy gazdag nemesi család sarja akart beköltözni a
régi családi birtokra. Lucas-t kérte fel a kert újratervezésére.
- Mondd csak, mi is vagy te tulajdonképpen? tudakolta szórakozottan
Aurélie, miközben kikísérte Lucas-t.
- Úgy emlékszem, adtam névjegyet, azon minden írva vagyon. - Lucas
cuppanós puszit nyomott a lány szájára, és búcsút intett. - Este nálam!
Aurélie a tekintetével követte, ahogy a furgon végiggördül az udvaron. Ám
a kocsi a kapuban hirtelen megállt, majd nagy sebességgel
visszatolatott...
Lucas sebtében berántotta a kéziféket, kiugrott a kocsiból és odarohant
hozzá.
- Nem, egyszerűen képtelen vagyok elmenni!
Aurélie kacagott a boldogságtól, ahogy a férfi a karjába kapta és
megpörgette.
- Lucas, te lüke! El fogsz késni!
Forrón megölelték egymást, majd Lucas ismét bevágódott a kocsiba.
Aurélie boldog fejcsóválások és mosolyok közepette sétált vissza a házba.
A tükör előtti szekrénykén megpillantotta a névjegyet. „Lucas Fastres", a
név alatt pedig „ügyvezető igazgató, Édenkert". Hangosan felnevetett. Na,
tessék! Hát ez is kipipálva! - fülében ott csengtek Beatrice szavai:
„lehetne ügyvezető igazgató inkább". Aurélie-nek csak most esett le,
teljesen megfeledkezett arról az aprócska tényről, hogy barátai holnap
reggel érkeznek. Indiánszökdelésben iramodott a mosógéphez, hogy kiszedje
a remélhetőleg nem kutyarágtára gyűrődött ágyneműhuzatokat.
Megkönnyebbülten látta, hogy az ősrégi masina még remekül működik, a
vasalással sem kellett vesződnie. Ölbe vette a méretes szövetdarabokat,
és átment a vendégszobákba, hogy megvesse az ágyat Beának és Simonnak:
Közben azon kapta magát, hogy önfeledten dudorászik, és ettől csak még
jobb kedve kerekedett. Miután az ágyakkal végzett, rápillantott az
órájára, és elhűlve látta, hogy majdnem három óra. Gyorsan összekapta
magát, és elindult bevásárolni. A kocsiból rácsörgött Beára.
- Rigófüttyös szép napot! - rikkantotta bele a telefonba, mire válaszul
a vonal másik oldalán mélységes csönd, majd kisvártatva Béa bizonytalan
hangja.
- Aurélie?
- Naná, majd az ENSZ jószolgálati nagykövete! Persze, hogy én vagyok!
- Már kezdtem kételkedni! Szóval?
- Szóval, mi?
- Szóval mi van? Mi történt veled? Azonnal tudni akarom! - követelte
türelmetlenül Beatrice.
- De honnan...?
- Nem kell a süketelés! Ki vele! - szakította félbe barátnője. Aurélie
tudta, hogy jobb lesz azonnal színt vallania.
- Hááát... az van, hogy szerelmes vagyok! - üvöltötte bele a telefonba,
mint akinek végképp elment az esze.
- Lucas! - nem kérdés volt, hanem kijelentés. - Tudtam! Bár fölösleges,
de azért megkérdezem: boldog vagy?
- Igen, igen, igen! - Aurélie a telefonon keresztül eljutó hangokból
biztosra vette, hogy barátnője elpityeregte magát. - Hé, te lüke! Ugye
nem bőgsz?
- Csak egy kicsit! Úgy örülök, hogy végre boldog vagy! Simonnal folyton
arról beszéltünk, hogy mennyire rád férne már! És tessék! Elég volt
elkocsikáznod az isten háta mögé, s máris megvan - szipogta Béa.
- Te tudtad, te banya! Te rögtön tudtad, hogy Lucas meg én... Most nem is
mondod, hogy te megmondtad?
- De! Én megmondtam! Na, ide figyelj! Most nekem ennyi elég is, de holnap
mindent tudni akarok, töviről hegyire el kell meséld az egészet,
megértetted?
- Természetesen, állok rendelkezésedre! Tulajdonképpen ezért is
telefonáltam. Tudni szeretném, mikor érkeztek.
- Úgy számoltuk, hogy tíz-tizenegy körül ott vagyunk. Hajnali háromkor
indulunk, ugyanis csak két napunk lesz, mert Simon nem kapott több
szabit, így minden órát ki kell használnunk.
Aurélie-nek eszébe jutott a fiúnak tett ígéret. Nem tudta, hogy
hozakodjon elő a dologgal.
- Béa! Figyelj ide! Leszakadt a hó, úgyhogy lánc nélkül ne induljatok el,
és talán szerencsésebb lenne, ha Simon... - de nem tudta befejezni a
mondatot, mert barátnője közbevágott.
- Ha Simon vezetne, mert vidéken kiszadizzák a női sofőröket,
blablabla... Aurélie hátrahőkölt, úgy meglepődött.
- Most csodálkozol, mi, te álnok kis összeesküvő!? A drága Simon tegnap
este alaposan berúgott, ennek örömére hajnali kettőkor felcsörgetett,
hogy meggyónja, hazugságra vett rá téged, hogy lebeszélj a vezetésről.
Hát nem cuki? Töredelmesen bevallotta, hogy minden az ő ötlete volt, mert
nem merte elmondani, hogy be van rezelve, ha én fogom a volánt. Úgyhogy
egy szót se, galád nőszemély! A kiscica lesz a sofőr.
- De ugye nem haragszol? - kérdezte picit félve Aurélie.
- Persze, hogy nem, te dinnye.
- És Béa! Simon mást is mondott? - remélte, hogy legalább azt nem
kotyogta el, hogy neki is tele lesz a nadrágja, ha a lány mellett ül a
kocsiban.
- Mit, hogy te is végigimádkozod mellettem az utat? Nem, dehogy! Ezt nem
árulta el!
Mindkettejükből kitört a nevetés, fulladozva búcsúztak el egymástól.
Milyen szép az élet! - Aurélie mosolyogva nézett szét az autó szélvédőjén
keresztül. Amerre ellátott, mindenütt hegyek, erdők, és mindent hófehér
takaró borított. Csodálatos nyugalom borult a tájra, ő pedig végtelenül
boldog volt. Ahogy a hó meghozta a nyugalmat a természetnek, Lucas úgy
hozta meg az ő lelkének békéjét.
15. fejezet
Miután Lili mindenféle finomsággal telipakolta a hűtőt, leült a
számítógép elé, hogy leszedje az internetről a hirdetést. Ami pár nappal
ezelőtt még súlyos bonyodalmakat okozott, most már a napnál is világosabb
volt. Nem is volt kérdés, hogy teljesen át kell szerveznie az életét.
Mindent szinte a nulláról kell kezdenie ahhoz, hogy Lucas-val lehessen.
Itt marad. Egy röpke percre végigfutott az agyán, hogy esetleg Lucas is
vele mehetne Párizsba, de amilyen gyorsan jött, olyan sebesen el is
hessegette a gondolatot. Képtelenség lett volna, hiszen a férfi ide
tartozik, s ha jobban belegondol, ő is. Ráadásul Croignie-ban egy
talpraesett ingatlanügynök sokra viheti! így ő, ha ügyes, itt is tud
dolgozni, Lucas viszont nehezebben boldogulna kertészmérnöki diplomájával
a nagyvárosban? Tudta, hogy saját magának sem lesz egyszerű beadagolni a
dolgot, főnökéről, Nicholasról már nem is beszélve. De most már tudta,
hogy melyek az igazán fontos dolgok az életében, s ezek között Párizs és
az ottani magányos élet lehetősége csak az utolsó helyeken kullogott. Már
most maga előtt látta főnöke elképedt arcát, és semmi kedve nem volt
végighallgatni a szónoklatot, de tudta, elhatározását senki és semmi sem
ingathatja meg. A párizsi lakást kiadja, lakbérként elkérhet egy kisebb
vagyont havonta, így amíg itt be nem indul a szekér, abból a pénzből, ha
szűkösen is, de ellesz. A megtakarított készpénzt valószínűleg be kell
forgatnia az irodába, sőt, elképzelhető, hogy a részvénycsomagjaihoz is
hozzá kell majd nyúlnia. Saját irodája lesz! Alig hitte. Gyomrán remegés
futott végig az izgalmas gondolatra. Legszívesebben most azonnal útra
kelt volna, hogy irodát keressen.
Lelki szemei előtt nyomban meg is jelent a stílusosan elegáns, de azért
barátságos helyiség: hatalmas üvegablakkal, igényes bőrbútorokkal és a
legmodernebb elektronikus eszközökkel. Aurélie tudta, minden szakmai
fortély a zsebében van, s a környék adottságai is kitűnőek ahhoz, hogy
egy sikeres vállalkozást alapítson. Bízott magában, meg sem fordult a
fejében, hogy esetleg ne sikerülne. Új életet kezd, amelynek része lesz
Lucas, egy új Aurélie és ez a gyönyörűséges vidék. Csak egy dolog
szomorította el: Beatrice és Simon borzasztóan fognak neki hiányozni.
Világos volt, hogy ha elköltözik, a kapcsolatuk már nem lehet olyan
szoros, mint eddig. Nem lesznek mindennapos, éjszakába nyúló dumapartik,
nagy összeborulások és gyermeteg mulatozások. Simon nem fog hozzá
hajnalban bőgve felugrani, hogy vigaszt találjon, Béa pedig nem toppan
majd be a legváratlanabb pillanatban, hogy megmutassa legújabb kedvenc
ruhadarabját. De tudta, hogy muszáj áldozatot hoznia, és a boldogságát
nem áldozhatja fel azért, hogy tovább folytathassa a gimnáziumi évekhez
hasonló „bandázós" életmódot. Béa és Simon bármikor ideutazhat, s minden
fontosabb alkalmat együtt tölthetnek. Abban is biztos volt, hogy barátai
ugyanígy tennének, ha hasonló cipőben járnának.
A lány ránézett a laptop kijelzőjére, és meglepetten vette észre, hogy
már hat óra. Lassan indulnia kell Lucas-hoz. Megborzongott a közös este
gondolatától. Éppen elindult, hogy lezuhanyozzon, amikor megszólalt a
mobilja. Lucas volt.
- Kicsim! Én vagyok! - a férfi hangja ideges és zaklatott volt.
- Mi történt? - kérdezte ijedten Aurélie.
- Sylviát baleset érte. A mentő bevitte a kórházba, én most megyek
utánuk. Csak, tudod, a vacsora...
- Ne viccelj! Súlyos a baj?
- Még nem tudom. A fürdőben találtam rá, valószínűleg eleshetett a
kádban. Eszméletlen volt. A kórházban majd megmondják.
- Akarod, hogy odamenjek?
- Eszedbe ne jusson! - mondta a kelleténél határozottabban. - Ne
haragudj, nem azért! Nagyon jó lenne, ha itt lennél, de borzalmas az út,
nem ülhetsz kocsiba! Ugye megértettél, Lili?
- Igen, persze! - válaszolta kicsit duzzogva a lány.
- Komolyan mondtam! Téged biztonságban kell tudnom, különben
megbolondulok.
- Rendben van, de te is vigyázz magadra! És azonnal szólj, hogy mi van
Sylviával! - kötötte a lelkére.
- Úgy lesz! Szeretlek, kicsim!
- Én is téged!
Aurélie szíve majd' megszakadt. Őszintén remélte, hogy Sylvia rendbejön.
Nincs igazság! Amin az a szegény lány már eddig is keresztülment! Lucas-
nak még nem is szólt Béáékról. Reggel teljesen máshol járt az esze, most
pedig nem volt időszerű előhozakodni barátai látogatásával. Majd úgyis
észreveszi - gondolta. Furcsa, máskor mindig egyedül volt, és könnyedén
el tudta foglalni magát, most viszont hirtelen nem igen tudott mit
kezdeni a váratlanul rászakadt szabad estével. Minden porcikája a férfi
után sóvárgott, borzasztóan hiányzott neki. Pedig még huszonnégy óra sem
telt el azóta, hogy a férfi a karjaiban tartotta, lili elhatározta, hogy
vesz egy kiadós fürdőt, aztán pedig begyújt a kandallóba, és egy forro
tea mellett várja, hogy Lucas jelentkezzen. Teliengedte a kádat, és
keveset csurgatott bele a finom, méz illatú habfürdőből is, majd nyakig
merült a kellemesen forró vízben. Már majdnem tíz óra volt, mire
visszabattyogott a nappaliba. Bekapcsolta a tévét, de nem igazán tudta
lekötni a műsor. Az esze folyton Lucas-nál járt a kórházban, és szinte
percenként nézte az órát, azt találgatva, hogy mikor csörren meg a
telefon. Tekintetét körbehordozta a szobán, és a szeme megakadt egy
dobozon. Mintha egy kósza emlék rémlett volna fel előtte. Addig
pipiskedett, míg el nem érte a doboz fogantyúját. Óvatosan leemelte a
polcról, és miután lefújta a port a tetejéről, meglátta a feliratot.
Karácsonyi dekoráció -jól sejtette. Levette a foszladozó fedelet,
selyempapírba gondosan becsomagolva, ott hevertek gyermekkora
karácsonyának díszei. Arany és ezüst angyalkák, csillámos színes gömbök,
girlandok és csengettyűk. Aurélie már az idejét sem tudta, mikor volt
utoljára igazán boldog az ünnepe. Ujjai segítségével utánaszámolt, és
megdöbbenve vette tudomásul a tényt, hogy már csak egy hét van
karácsonyig. Azelőtt a nagyi ilyenkor már reggeltől estig a konyhában
tüsténkedett. Készült az illatos mézeskalács, és a ház minden szegletében
ott bujkált a karácsony: hol díszes adventi naptár, hol elegáns, kézzel
kötött koszorú, hol pedig szegfűszegtől illatozó narancsok és almák
képében melengette meg az ember szívét. Amíg pici volt, szenteste
délutánján mindig elmentek a falu templomába, és megnézték a betlehemi
játékot. Az előadás után a pap ünnepélyesen bekapcsolta az óriási
fenyőfák díszvilágítását, ezzel kezdetét vette az ünnep. Otthon ő és a
nagyi szintén meggyújtották a gyertyákat, majd habos kakaót kortyolgatva
és hozzá karácsonyi foszlós kalácsot majszolva várták, hogy éjfélt üssön
az óra, és ők végre kibonthassák az ajándékokat.
Párizsban aztán minden megváltozott. Huszonnegyedikén délelőtt
rendszerint együtt reggeliztek Beával valamelyik kedvenc éttermükben,
aztán később Simon is csatlakozott hozzájuk, de a szentestét általában
egyedül töltötte. Azóta a háta közepére sem kívánta az ünnepet. A
nagyihoz hiába ment be az otthonba, szegény Emilie fel sem fogta, hogy mi
történik körülötte, így ő hiába fogta a kezét, a habos kakaós
tündérország már nagyon messze volt. Az utóbbi két évben fát sem
állított. Rendszerint berakott egy idióta filmet a lejátszóba, azután
pedig álomba sírta magát. A szívszorító emlékek hatására óriási sóhaj
szakadt fel a mellkasából. De rögtön el is hessegette a szomorú
gondolatokat, hiszen ez a karácsony végre más lesz! Lesz igazi, illatos
fenyőfa, süt finom süteményt, és igen, itt lesz vele Lucas! Holnap, ha
Simonék megérkeznek, be is viszi őket a piacra, ott biztosan lehet fenyőt
kapni - tervezgette. Együtt fogják majd kiválasztani a karácsonyfáját. És
ajándékokat is kell vennie! És fel kell díszíteni a házat! Úgy örült,
mint egy kisgyerek, legszívesebben táncra perdült volna boldogságában. A
lelkes tervezgetés közepette el is feledkezett szegény Sylviáról, ám a
hangosan vijjogó telefon emlékeztette a sajnálatos balesetre.
- Mi a helyzet? Hogy van? - darálta szinte egy szuszra.
- Nem túl jól, sajnos - Lucas hangja megtört és szomorú volt. Aurélie
legszívesebben azonnal odarohant volna, hogy átölelje.
- Eleshetett a kádban, mert betört a koponyája. Azt mondták az orvosok,
hogy agyalapi törés. Ez már önmagában is nagy baj, de még rosszabb, hogy
egy vérömleny keletkezett a koponyaűrben, ami nyomja a kisagyat. Ez vagy
felszívódik, vagy meg kell műteni. A következő három nap sorsdöntő lesz.
- Sajnálom! De ne aggódj, majd csak rendbejön! Erős teremtés lehet, ha
már ennyi mindent kibírt.
- Remélem, hogy így van. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha akkor
nem megyek be hozzá. így sem tudni, hogy mennyi ideje heverhetett ájultan
a kövön. Borzasztó látvány volt, Lili - hangja elcsuklott.
- Tudom, kedvesem! Lucas! Ugye tudod, hogy nem a te hibád! Kis ideig néma
csend honolt a vonal másik oldalán.
- De, többet kellett volna vele lennem, jobban oda kellett volna
figyelnem rá.
- Ezt most azonnal fejezd be, hallod?! Eszedbe ne jusson ilyesmi! Te nem
tehetsz róla! érted, Lucas?
- Persze, értem - mondta a férfi elhaló hangon.
- Meddig maradsz ott?
- Még nem tudom. Szeretnék itt lenni, amikor magához tér, de az orvosok
szerint nem is biztos, hogy egyáltalán...
- Erre nem szabad gondolnod! Biztos, hogy ne menjek oda?
- Igen, legalább miattad hadd legyek nyugodtan. Még egy darabig maradok,
aztán majd meglátom.
- Jól van, de szólj, ha bármire szükséged van!
- Oké. Szia, kicsim!
- Szia!
A lány rettenetesen sajnálta Lucas-t. Nem lehet ilyen kegyetlen a sors!
Most, hogy olyan boldog volt... Nem, Sylviának élnie kell! Még közel egy
órán át kapcsolgatta a tévét, majd céltalanul bolyongott a házban.
Majdnem hajnali két óra volt, mire bebújt az ágyába, de nem jött álom a
szemére. Magára csavarta a paplant, és odaállt az erkélyajtó elé. Orrát a
hideg üveghez nyomva bámulta a hóesést. Innen milyen békésnek tűnik
minden - gondolta. Egyszerűen lehetetlennek tűnt, hogy közben egy
korabeli fiatal nő az életéért küzd egy rideg kórházi ágyon. Elnyomott
egy ásítást, a pizsamája szárához dörgölte jéghideg lábát, és
visszamászott az ágyba. Egy darabig még forgolódott, aztán végre elaludt.
16. fejezet
A vekker hajnali hét órakor hasított bele a ház csöndjébe. Aurélie
hirtelen azt sem tudta, hol van, néhány percig csak bambán bámult maga
elé. Végül megdörzsölte szemeit, és kiült az ágy szélére. Kezébe vette a
telefont. Két üzenete érkezett.
Az első Lucas-tól, hajnali fél ötkor. Sylvia nem tért magához, sőt, az
állapota rosszabbra fordult, az orvosok a műtét mellett döntöttek.
Megírta, hogy hazamegy, alszik pár órát, aztán rohan vissza a kórházba.
Aurélie megsimogatta a készülék kijelzőjét, mintha ezzel a férfi arcát
érinthetné. A másik SMS-t Beatrice küldte, nem sokkal ezelőtt. Egy
útszéli bisztróban kávéztak éppen, és úgy tippelték, a ramaty útviszonyok
ellenére is megérkeznek legkésőbb tizenegyre. Aurélie készített egy
méregerős kávét, és gyorsan lepergette magában a nap forgatókönyvét.
Mindenekelőtt megfőzi az ebédet. Ha barátai megérkeznek, megeteti őket,
délután pedig, ha törik ha szakad, bemegy a kórházba. Beatrice
négykerekes járgányával bátran neki mer vágni az útnak. Ha Simon képes
volt levezetni ötszáz kilométert, akkor ő is elboldogul valahogy ezzel a
tizenöt-hússzal, ami a kórházhoz vezet. Feltette főni a levest, a húst
pedig befűszerezte és odakészítette a sütő mellé. Biztosan meglepődnek
majd! Párizsban szökőévente egyszer, ha főzött. A végén még stramm kis
háziasszony lesz belőle - gondolta mosolyogva.
Fél tizenegy lett, mire végzett a főzéssel. Kikémlelt az ablakon. Az
udvar minden egyes négyzetcentiméterét vastag hótakaró borította, így a
kocsifeljárót és a járdát is. Felcsillant a szeme! Úgy rémlett neki,
mintha a szerszámos kamrában látott volna egy hólapátot. Sapkába, sálba
és hótaposóba bújt, magára öltötte prémes télikabátját, és szélesre tárta
az ajtót. Óvatosan tette meg az első lépést a szűz hóban. A friss réteg
nagyot roppant a talpa alatt. Az udvar közepére érve, a nagy fenyőfa
mellett hanyatt vágta magát, és kezével-lábával hadonászni kezdett,
közben felhőtlenül kacagott. Vigyázva feltápászkodott, és büszkén
szemlélte az alkotást. A hóangyalka tökéletesre sikeredett. Sietve indult
el a fabódé felé, és egy perc múlva diadalittas arccal, lapáttal a
kezében tért vissza. Tüstént neki is látott a feljáró takarításának.
Derekas munka volt, egészen kimelegedett, mire végzett, szusszant egyet
és máris nekiesett a járdának. Még a betonszelet felénél sem tartott,
amikor a kapuban felbukkant Beatrice hupikék autója. Aurélie eldobta a
hólapátot, és hanyatt-homlok rohant barátai üdvözlésére. Kacagva
ugrándozva ölelték át egymást, a bojtos sapkákban és a pufi dzsekikben
messziről úgy festhettek, mint egy elkóborolt óvodáscsoport.
- Úgy, de úgy örülök nektek! Meséljetek,'milyen volt az út?
Beatrice és Simon egymás szavába vágva kezdték ecsetelni az átélt
kalandokat. Aurélie feje úgy járt, mintha teniszmeccsen lett volna. Hol
az egyikre, hol a másikra pislogott, próbálta kivenni, mit is hadoválnak
össze.
- Hékás! Lassabban! Egy kukkot sem értek!
Béa és Simon összenéztek és kitört belőlük a nevetés.
- Tiszta bolondok vagyunk, bocs! Nem is fontos az egész, csak akkor és
ott volt mulatságos - mentegetőzött Béa.
- Te mit csinál? - mutatott Simon a lapátra.
- Havat lapátolok. Tudod, mi az? Nézd! így kell! - azzal Lili újra
megragadta az alumíniumból készült eszközt, és tolni kezdte maga előtt.
- Elfelejt, hogy én amerikai vagyok? Nálunk sok-sok hó, én ügyesebb! -
Simon kikapta barátnője kezéből a lapátot, és gyakorlott mozdulatokkal
nekilátott a takarításnak.
A lányok egy darabig nézték, ahogy fel-le riszál a járdán, majd nem
bírták tovább, és berohantak a házba, még mielőtt kibuggyant volna
belőlük a nevetés. - Hú, mennyei illatok! - szimatolt bele a levegőbe
Beatrice. - Borzalmasan éhes vagyok! - majd, mintegy bizonyítékul, gyomra
hangos korgással támasztotta alá szavait. - Én megmondtam.
- Hál' istennek. Akkor hát nem kell kidobnom ezt a rengeteg kaját!
Szólnál a mi kis hamupipőkénknek, hogy fáradjon be ebédelni?
- Oké, de aztán mindent elmesélsz!
- Megígérem! - Lili sebesen nekilátott, hogy megterítse az asztalt.
Közben az járt a fejében, vajon Lucas mit csinál most. Valószínűleg már
visszament a kórházba.
- Oh la la! - kiáltott fel a háta mögül kukucskálva Simon. - Király
lakoma, fincsi ebéd! Gyomrom kéri enni!
- Akkor gyorsan moss kezet, kisfiam, aztán ülj az asztalhoz!
Simon, akár egy balerina, két oldalt összecsippentette a nadrágja szárát,
és kecsesen meghajolt.
- Igen, mami!
Aurélie boldog volt, hogy végre a barátaival lehet. Egy percen belül
mindhárman jó étvággyal kanalazták a finom, gőzölgő levest.
- Istennő - pillantott fel a tányérjából a fiú, aztán folytatta az evést.
- Azért te közben mesélj hm Simonnal már majd meghalunk a kíváncsiságtól!
- pislogott két nyelés közben Beatrice.
Aurélie leszedte a mélytányérokat, és belekezdett élete legszebb
meséjébe. Azok ketten szájtátva hallgatták, hogyan kerülgették egymást,
majd hogyan találtak egymásra Lucas-val. ' Mire végzett, Béa és a fiú
az asztalra könyökölve, átszellemült tekintettel
néztek rá.
- Istenem, ez milyen romantikus - sóhajtotta a lány.
- Hm...igen, romantika. Nincs fotó?
Aurélie hirtelen nem fogta fel, milyen fotót követel rajta Simon.
- Fotó, Lucas fiú? - kérdezte határozottan a férfi.
- Ja! Hogy Lucas-ról? - csapott a homlokára Aurélie. - Nem, fotó az
nincs. Tudod, alig két napja járunk, így fényképezkedni még nem igazán
volt időnk.
- Jó, na!
A fiú sértődött képét látva, mindkét lány elnevette magát.
- És hol van most? Mikor találkozhatunk vele? - tudakolta Beatrice.
Aurélie elmesélte, mi történt Lucas nővérével.
- Úgyhogy, ha nem haragszotok, én beszaladnék a kórházba. És jó lenne, ha
elköthetném a járgányodat - fordult a barátnőjéhez.
- Ne viccelj! Persze, vidd csak! Jó is lesz egy pici nyugalom, szerintem
Simon is csak egy kiadós alvásra vágyik, ahogy én is. Borzalmasan régen
volt már hajnali három óra.
- Gyertek, körbevezetlek titeket, és megmutatom a szobátokat. Friss,
ropogós az ágynemű!
Béa és a fiú úgy totyogtak a nyomában, mint a kispingvinek az
anyukájukéban.
- Ez aztán a birodalom! - füttyentett elismerően Béa, miközben lehuppant
az ágyára.
- Elképzelés, hogy itt megy, ott futott kis Aurélie... - csüccsent mellé
Simon.
- Bizony, drágáim, eme nemes falak között cseperedtem. A cseperedni azt
jelenti, hogy felnőni - magyarázta Simon felé fordulva, mire az bőszen
bólogatni kezdett. - Nos, mindent láttatok, mindent tudtok! Ha
megéheznétek, a hűtő dugig van mindenféle finomsággal, a fűtést
felkapcsoltam, megfagyni nem fogtok. Most pedig pihenjetek, én beszaladok
a kórházba - csókot intett nekik és leszaladt a lépcsőn.
- A slusszkulcs ott van a kabátom zsebében! - kiabált utána Béa.
Lili sietve felkapta a táskáját, a mobilját, majd kihalászta a khakiszínű
kabát zsebéből a kulcsot, és belebújt a dzsekijébe. Az ajtó hangos
csapódással csukódott be mögötte. Már a főúton robogott, amikor eszébe
jutott, nem ártana tudni, hol van a kórház. Lucas-t nem akarta felhívni,
mert tudta, hogy csak felesleges aggodalmat okozna neki, mást viszont nem
ismert. Hirtelen eszébe jutott a megoldás.
- Halló? Tudakozó? Segítségre lenne szükségem.
Az ügyfélszolgálatos férfi tüstént elmagyarázta neki, merre van a kórház.
Gond nélkül odatalált. A parkolóban izgatottan kutatott Lucas kocsija
után. Attól félt, hogy időközben hazament, és elkerülték egymást. De nem,
végre meglátta a furgont, éppen volt egy szabad hely mellette. Leparkolt,
és az állát vakargatva megpróbálta kitalálni, melyik irányba kell
elindulnia. Végül a jobb oldali bejárat felé vette az irányt. A portán
egyenruhás, morózus ember üldögélt.
- Jó napot! Én az idegsebészetet, pontosabban az intenzív osztályt
keresem - bizonytalankodott, mire az ember barátságtalanul végigmérte.
- Most akkor melyiket? Fogalma sem volt, hol lehet Sylvia.
- Nem tudom, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. Tudja, egy fiatal nő
elesett és betörte a fejét és... - a férfi utálatos grimasza láttán
elállt a szava.
- Lát rajtam köpenyt?
- Tessék?
- Mondja, kisasszony! Maga süket is, nem csak hülye? Hiába meséli el
nekem a kedves családtag egész életét, akkor sem tudom megmondani, hova
vitték, mivel nem vagyok orvos. Mind a ketten jobban járunk, ha elárulja
nekem a beteg nevét!
Aurélie legszívesebben képen törölte volna a faragatlan bunkót, de tudta,
hogy a segítségére szorul, így nem tanácsos ujjat húzni vele.
- Bretton, Sylvia Bretton - nyögte dühtől remegő hangon.
Őurasága egy nagy sóhaj kíséretében felütötte az előtte heverő óriási
könyvet, és ujját a sorokon végighúzva keresgélt.
- Nálunk nincs ilyen! - azzal becsapta a könyvet.
A lány érezte, ahogy elönti agyát a sűrű köd, kezeit ökölbe szorította,
mert attól félt, különben nekiugrik a törpének.
- Kérem, megnézné még egyszer! Tegnap hozták be!
Az ellenszenves portás bozontos szemöldöke erre felszaladt a haja tövéig.
- Tegnap? Ezt nem mondta! - nézett rá szemrehányón.
- Nem kérdezte! - vágott vissza, most már tényleg kezdte elveszíteni a
türelmét.
Megkönnyebbült, amikor látta, hogy a furcsa szerzet megint kinyitja a
könyvet, és egy oldalt visszalapoz. Aurélie örömmel konstatálta, hogy
második nekifutásra végre megakadt a koszos köröm.
- Brettont mondott?
A lány lelkesen bólogatott.
- Mondtam, hogy az intenzíven lehet! Harmadik emelet. Az ajtónál
csengessen!
- Nagyon szépen köszönöm!
A lány kettesével szedte a lépcsőfokokat. Orrát csakhamar megcsapta a
jellegzetes, semmi mással össze nem téveszthető kórházszag. Mire felért a
harmadikra, szive már majd kiugrott a mellkasából. Nemcsak azért, mert
kifulladt, hanem az izgalomtól is, hogy újra látni fogja Lucas-t. Egy
határozott mozdulattal belökte az intenzív osztály előterébe vezető
lengőajtót. Azonnal meglátta őt. Ott állt a világoszöld műanyag székek
melletti automatánál, várta, hogy a papírpohár megteljen kávéval. Rajtuk
kívül nem volt más a teremben.
- Szia, kicsim! - félénken ejtette a szavakat, remélte, hogy Lucas
megörül majd neki, s nem lesz dühös, amiért nem fogadott szót neki.
A férfi azonnal megpördült saját tengelye körül, és a lányra bámult.
- Szia! - arcán meglepett, de őszinte mosoly terült szét. - Mit keresel
itt? Hát nem megtiltottam? - csóválta rosszallóan a fejét.
- De igen, de nem bírtam megállni! Haragszol?
- Dehogyis, kincsem! - ölelte magához Lucas a lányt.
- Hogy van?
- Még mindig ugyanúgy. Nem tért magához. Most a műtőben van, már több
mint öt órája - pillantott a karórájára a férfi. - Mondták, hogy
valószínűleg hosszú menet lesz.
- Nagyon szorítok, hogy minden rendbejöjjön és Sylvia felépüljön! - Lili
bátorításképpen megsimogatta Lucas hátát - Tudtál aludni?
- Néhány órát igen. Holtfáradt voltam, letettem a fejem a párnára, és már
aludtam is. Fél kilenc körül ébredtem, letusoltam és rohantam ide.
- Ettél valamit?
- Pár falatot a büfében. De nem vagyok éhes, az idegességtől összeszorul
a gyomrom.
A lift ajtaja halk surrogással kinyílt, a hordágyon egy fiatal nőt toltak
ki. Száján oxigénmaszk, egész fejét hófehér kötés takarta. Aurélie rögtön
látta Lucas arcán, hogy Sylvia az.
- Kérem! Hogy van? - fordult izgatottan a testvérét kísérő doktor felé
Lucas.
- Jól sikerült a műtét, sikerült leszívnunk a vérömlenyt. Feltártuk az
agyat, szerencsére nem sérültek végzetesen a szövetek. Van remény a
teljes gyógyulásra, fiatalember! Mi mindent elkövettünk, s ha az égiek is
úgy akarják, hamarosan kinyithatja a szemeit a kisasszony.
Az orvos kedves mosolya és higgadt, megnyugtató szavai gyógyírként
hatottak Lucas szívére.
- Nagyon köszönöm! Hála az égnek! - a megkönnyebbüléstől lerogyott a
legközelebbi székbe, és arcát a tenyerébe temette.
Aurélie mellé guggolt és a hátát simogatta.
- Most már nyugi, minden rendben lesz!
- Igen, csak még nem merem elhinni. Azután, amit tegnap mondtak... Semmi
jóval nem kecsegtettek. Most pedig úgy tűnik, minden jóra fordul. Nem
tudom, kinek kell ezt megköszönnöm, de örökre hálás leszek az
illetékesnek - emelte fel a fejét, szemei könnyesen csillogtak.
Aurélie két tenyerébe fogta a drága arcot, és gyengéden megcsókolta Lucas
száját.
- Most menj be hozzá, legyél ott mellette, amikor felébred! A férfi
bólintott és megcirógatta a lány arcát.
- Nagyon szeretlek, ugye tudod?
- Igen, és én is téged!
Lucas csöngetett, az ajtó berregve kinyílt.
- Vigyázol hazafelé? - fordult vissza, mielőtt belépett volna a szigorúan
őrzött osztályra.
- Légy egészen nyugodt! Szia! - intett búcsút Aurélie.
- Majd hívlak!
Kifelé menet megtorpant a portásfülke magasságában. Szentül elhatározta,
hogy az undok manó fejére borítja az asztalt. Ám a kisemberre aznap
vigyáztak az égiek. Úgy tűnt, lejárt a műszak, mert a helyén egy másik,
fiatal és szimpatikus arcú férfi ült.
Aurélie búcsút intett neki, és megkönnyebbült szívvel ült be Beatrice
kocsijába.
17. fejezet
- Megértjük, elfogadjuk, egyik szemünk nagyon nevet, a másik viszont
szívszaggatóan bömböl!
Aurélie, Beatrice és Simon a barátságos, Aurélie által már jól ismert
vendéglőben ült. A lány elmondta barátainak a terveit, valamint azt is,
hogy ide költözik Croignie-be.
Már közel éjfélre járt az idő, ideje volt indulni. Aurélie idegesen
rápillantott a mobiljára - aznap este legalább hatodszor -, de hiába,
most sem volt nyoma annak, hogy Lucas kereste volna. Remélte, hogy nem
fordult roszszabbra Sylvia állapota, de nem akarta zaklatni a férfit,
hiszen az megígérte, hogy hívni fogja. Amint hazaértek, a két vendég és
Aurélie azon nyomban irányba vették az ágyat. Mindhárman holtfáradtak
voltak.
Lili másnap reggel ismét ellenőrizte a híváslistát, ám még mindig nem
volt hívás Lucas-tól. Tárcsázta a férfi számát, de csak a hangposta
jelentkezett. Hagyott egy üzenetet, majd elhatározta, hogy elmegy futni.
Muszáj volt valahogyan levezetni a feszültséget. Miközben a közeli
erdőben a köröket rótta, agya őrülten zakatolt. Hajmeresztőbbnél,
hajmeresztőbb forgatókönyveket talált ki megmagyarázandó, miért nem hívta
őt Lucas. Elhatározta, hogy bemegy a városba, úgyis fenyőfát kell vennie,
és közben beugrik a kórházba is. Hazaérve, a két álomszuszéknak nyomát
sem lelte a földszinten, de mivel nem akarta felkelteni őket, viszont már
képtelen volt a fenekén maradni, úgy döntött: nélkülük megy
karácsonyfalesre. A városba tartva, még két üzenetet hagyott Lucas
mobilján, és egyre idegesebben taposta a gázt. A fenyőfa már egyáltalán
nem érdekelte, egyenesen a kórházba hajtott. Szerencsétlenségére „jó
barátja", az alacsony, morcos férfi trónolt a portásfülkében.
- Jó reggelt! Sylvia Brettonhoz jöttem. Intenzív osztály - remélte, hogy
ezúttal könnyebben megy majd a dolog.
- Sajnálom, kisasszony, a beteget ma reggel elszállították a kórházból
-tolta orrára a szemüvegét a törpe.
Aurélie kis híján a szívéhez kapott.
- ó, csak nem...?
- Jaj, nem, nem hunyt el a beteg. Ahogy látom, átvitték egy speciális,
rehabilitációs intézménybe, hogy pontosan hova, azt nem tudom. Viszont ez
mindenképpen jót jelent.
- Köszönöm, viszlát!
Aurélie úgy érezte magát, mint akit alaposan kupán vágtak. Nem értette,
mi ez az egész. Újrahívta Lucas-t, ám megint csak a hangposta
jelentkezett. Vajon mi történhetett? Mint egy holdkóros, úgy támolygott a
kocsihoz. Beült, de képtelen volt elindulni, csak üveges szemekkel bámult
maga elé. Hirtelen belehasított: meggondolta magát, megijedt, vagy
rájött, hogy tévedés volt az egész, hogy ő ezt mégsem akarja. Más logikus
magyarázatot egyszerűen nem talált. A borús gondolatra jéggé dermedt a
szíve, és rázni kezdte a hideg. Hogy lehettem ilyen naiv hülye? Túl szép
volt minden, márpedig Aurélie Bartou-val ilyesmi nem történik! -
ostorozta magát.
Maga sem tudta, hogy ért haza. Bebotorkált az ajtón, és a második sokk
akkor érte, mikor megpillantotta Simont. A fiú a konyhaasztalnál ült, és
egy hatalmas szelet nyers marhahúst szorított az arcához.
- Hát itt meg mi a jó élet történt? - fakadt ki.
- Hát ez aztán marhajó kérdés! Mi is szeretnénk megtalálni rá a választ!
- mondta Béa.
- Vidék emberek nem normális - nyögte Simon. Egy pillanatra elvette
arcáról a cafatot, a szeme alatt egy óriási lila folt éktelenkedett.
- Mi a...? - Aurélie szava elakadt.
- Idejönni, és nem beszél, csak üt - makogta a fiú, de Beatrice a szavába
vágott.
- Majd én, úgy könnyebb lesz! Én még aludtam, és csak Simon
jajveszékelésére riadtam fel. Állítólag valaki dörömbölt az ajtón, Simon
lement, hogy megnézze, ki az. Kinyitotta az ajtót, a bejáratnál egy pasas
állt, aki tetőtől talpig végigmérte, majd se szó, se beszéd, behúzott
neki egyet. Szegény drágám úgy rogyott össze, mint egy krumpliszsák. Az
ámokfutó pedig ahogy jött, úgy el is porzott: egyetlen mukk nélkül.
Aurélie alig akart hinni a fülének, de kétség sem férhetett hozzá, hogy
Simon sérülése nem keletkezhetett csak úgy magától.
- Nem mondta, hogy kicsoda?
- Mondom: nem beszéd csak pofon - nyekergett Simon.
- Jaj, annyira sajnálom, drágám! - Aurélie lerogyott a székre, és a
tenyerébe temette az arcát.
Élete egy rosszul megírt némafilmhez kezdett hasonlítani. Lucas
felszívódott, miután marhát csinált belőle, a barátját pedig, aki nála
van vendégségben, egy elmebeteg idegen leütötte.
- Nagy ronda piros autó - motyogta maga elé Simon, mire Aurélie felkapta
a fejét.
- Mit mondtál?
- Nagy ronda piros autó - ismételte meg Simon. Aurélie-nek szörnyű
gyanúja támadt.
- Figyelj ide! Hogy nézett ki az a férfi? Magas volt? Zöld kabát, farmer
és zöld szemek?
- Igen!
- Csak nem? Lucas!? - kiáltott fel Beatrice. - De mi ütött belé?
- Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy itt valami nagyon nincs rendben!
18. fejezet
A történtek rányomták a bélyeget az együtt töltött időre. Simon ápolásra
szorult, Aurélie teljesen kiborult, Beatrice pedig hol Lucas-t szidta,
hol együttes erővel megpróbálták kitalálni, mi történhetett. Reggel
viszont vissza kellett indulniuk, bár borzasztó nehéz szívvel hagyták
magára Aurélie-t. A lelkére kötötték, hogy vigyázzon magára, és azonnal
jelentkezzen, ha bármi történik. Miután vendégeik elmentek, Aurélie egy
darabig céltalanul bolyongott az üres házban, majd nem bírta tovább:
elhatározta, hogy elmegy Lucas-hoz. Muszáj, hogy megmagyarázza ezt az
egészet. Ha nem is akar tőle semmit, akkor is tartozik neki ennyivel. Na
meg szegény Simonnak, akinek a képe még aznap reggel is a szivárvány
minden színében játszott. Még emlékezett az útvonalra, amit a férfi akkor
magyarázott el, amikor a közösen elköltendő vacsorára készültek.
Kevesebb, mint tízpercnyi autózás után rábukkant a hatalmas gerendaházra,
ám semmi jele nem volt, hogy bárki otthon lenne. Az udvarban Lucas
kocsijának hűlt helye, a járdát belepő érintetlen hótakaró alapján itt
már napok óta nem járt senki. A kapu zárva volt, de nem adta fel ilyen
könnyen. Átmászott a kerítésen, és lenyomta a bejárati ajtó kilincsét, ám
az sem engedett. Körbejárta a házat, de sehol semmi mozgás. Érezte, ahogy
arcát elöntik a forró könnyek.
A következő napok szinte öntudatlan bódultságban teltek. Aurélie jórészt
ki sem mozdult a házból, az ágyból is csak zuhanyozni kelt föl, vagy
azért, hogy egyen néhány falatot, amikor az éhségtől már a szédülés
határán állt. Szemei és arca ijesztően feldagadtak a folyamatos sírástól.
Az sem segített, hogy megtalálta nagyanyja neki címzett, felbontatlan
levelét. Már meg is feledkezett az ügyvédtől kapott irományról. Amúgy is
kettétört szíve apró szilánkokra hullott, amikor Emilie tollából azt
olvasta, hogy azért kell itt maradnia, mert itt rátalál majd a boldogság,
és talán a szerelem is a megfelelő férfi oldalán. Naná! Hát őt aztán
marhára megtalálta! Ennél boldogabb már nem is lehetne! - gondolta
keserűen.
így telt el négy nap, az ötödik reggelen eldöntötte, hogy ideje
összekaparnia magát. Igenis boldog ünnepe lesz, igenis vesz fát, és
igenis megfőzi az ünnepi menüt. Másnap pedig visszamegy Párizsba, és soha
többet be nem teszi ide a lábát. Örökre lezárja a múltat.
A piacon hatalmas volt a forgalom, az emberek szinte egymásba akadtak.
Mindenki rohant, teljes volt a káosz. A fenyőfakínálat vészesen
megcsappant, hosszas keresgélés után a lány mégis talált egy pici, de
formás normand fenyőt. Már a kocsi felé cipelte a méretes csomagot,
amikor megpillantotta Rubine-t.
Más sem is hiányzott - gondolta rémülten, és menekülőre fogta, remélve,
hogy az asszony nem vette észre őt. De elkésett, Rubiné vércsehangja
kíméletlenül hasított keresztül az óriási csarnokon.
- Aurélie kisasszooony!
Lili egy gyors fohász után megfordult, és mosolyt erőltetett meggyötört
arcára.
- ó, de csodaszép kis fenyő! Hát hogy van a mi kedvenc Zsákkirálynőnk?
Minden egyes szava egy-egy tőrdöfés volt Aurélie szívébe. Erőtlenül
motyogott valamit, és menekülési útvonalat keresve, körbekémlelt. Közben
Rubiné csak mondta és mondta...
- Mondtam is Lucas-nak, milyen kár, hogy ennek a szép kislánynak már
foglalt a szíve...
Aurélie hirtelen lefagyott.
- Hogy mi? Mit mondott Lucas-nak? - ragadta meg az asszony vaskos
karját.
- Hát, hogy Aurélie kisasszonynak hamarosan bekötik a fejét, meg azt is
elmeséltem neki, hogy a szőke párizsi herceg nemsoká' meg is látogatja
magácskát - vigyorgott gyanútlanul az asszonyság.
- Jaj ne! - Aurélie-ben hirtelen minden a helyére került, egy
szempillantás alatt összeállt a kép.
Sarkon fordult és egy szó nélkül faképnél hagyta Rubine-t.
Már futás közben tárcsázta Lucas számát, és lélegzet után kapkodva,
kétségbeesve mondta fel az üzenetrögzítőre, hogy szörnyű félreértés az
egész, nincs senkije, és hogy Rubiné tehet mindenről. Bár lelke mélyén
tudta, nem hibáztathatja az asszonyt, hiszen ő maga kavarta meg a
dolgokat.
Egész este le-föl járkált, és azt hitte, menten megbolondul. El sem tudta
képzelni, mi játszódhatott le a férfiban, amikor Rubine-nel
összetalálkozva azt hallotta, hogy neki vőlegénye van, és nemsokára
férjhez megy. S amikor ezután Lucas eljött hozzá, hogy kérdőre vonja, ki
nyitott neki ajtót? Hát persze, hogy a „szőke vőlegény", pontosabban
Simon, akiről kedvese azt hihette, hogy az a bizonyos párizsi lovag. A
tizedik magyarázkodó üzenet után Aurélie a kimerültségtől szinte
eszméletlenül zuhant az ágyba. Holnap huszonnegyedike - ez és persze
Lucas volt az utolsó gondolata.
19. fejezet
Lili új reménységgel a szívében ébredt. Odakint újra hatalmas pelyhekben
hullt a hó. Kipattant az ágyból, de persze először megnézte a mobilját.
Nem volt hívás, így hagyott még egy üzenetet - biztos, ami biztos. Egész
nap sütött-főzött. El kell jönnie Lucas-nak! Muszáj! Minden rendbejön,
tisztázzák a dolgokat, és együtt, összebújva ülnek majd a fa mellett -
szuggerálta a lány a pozitív gondolatokat. Ám a várva várt hívás egész
nap elmaradt. Már besötétedett, de Lucas nem jelentkezett. Aurélie
bedugta az égőt, a karácsonyfa pompás fényárba borult, az ő szíve viszont
majd' megszakadt a fájdalomtól. Kezébe vette a telefont, hogy tegyen még
egy utolsó kísérletet. Szíve őrült vágtába kezdett, amikor a hangpostát
jelentő utált géphang helyett végre kicsöngött a telefon. Egyszer,
kétszer, ötször, de a másik oldalon senki sem jelentkezett. Kitört belőle
a sírás, tehetetlen dühét a készüléken töltötte ki, jó messzire hajította
a maroknyi masinát. Fejét a párnába fúrva, szívszaggató sírásba kezdett.
Még sosem érezte magát ennyire magányosnak és boldogtalannak. Mindenki
ünnepel, mindenkit szeretnek, ő pedig itt ül egyedül ebben a hatalmas
házban, a levegőben fenyőillat, és nincs, aki átölelje, nincs, akihez
odabújhatna! Lassan álomba sírta magát, az öntudatlanság megváltás volt
számára.
- Lili! - álmában Lucas átölelte, és megsimogatta az arcát. Orrában
érezte a férfi illatát.
- Lili, kicsim! Én vagyok, itt vagyok! - Lucas hangja egyre valóságosabb
volt. A lány most már határozottan érezte, hogy ébren van, és a kéz
tényleg az arcát simogatja. De a szemét nem merte kinyitni, félt, hogy
téved, s mégis csupán álom az egész. Ő pedig nem akart csalódni. Soha
többé!
- Hahó! Nyisd ki azokat a gyönyörű szemeidet! Kérlek, most már minden jó
lesz!
Aurélie szemeiből lassan csordogálni kezdtek a könnyek. Lucas átfogta a
lány vállát, és szorosan magához szorította a törékeny testet. Néhány
percig némán ringatta, közben a homlokát száz meg száz csókkal borította.
- Én nem gondoltam, hogy ez lesz, én csak le akartam rázni Rubine-t, nem
akartam, hogy mindenfélével tömje a fejem! Nekem nincs senkim rajtad
kívül! - nyöszörögte erőtlenül.
- Tudom, most már én is tudom! Szegény, szegény kicsim! Szeretlek, nagyon
szeretlek! - Lucas hangja is elcsuklott.
Összekapaszkodtak, és úgy ölelték egymást, mint akik már soha többé nem
akarnak szétválni. Lucas finoman lebontotta magáról Aurélie karjait. Két
kezébe fogta a lány könnyáztatta arcát. Lili fénylő szemeiben ezer és
ezer szinben tükröződtek vissza a karácsonyfa fényei.
- Örökre legyél az enyém! Lili Bartou, légy a feleségem!
Aurélie kipillantott az ablakon. Odakint némán esett a, hó. idebent a jó
meleg fenyőillatú szobában végleg beköltözött szivébe a boldogság, Lucas-
ra nézett és csöndesen suttogta.
- Igen!
Tudta, hogy végre hazaért.