Szívhang 043 - Judith Worthy - Minden Bajra Orvosság

Judith Worthy
Minden bajra orvosság
Nicole Gardiner nővér napjai csendes egyhangúságban telnek az Ausztrália melletti Bauhi-
nia klinikáján. A szigetre azonban új orvos érkezik. Sloan Reilly doktor rendkívüli hatással
van a lányra: Nicole hamarosan beleszeret. A baj csak az, hogy a férfi egy híres színésznőnek,
Coralie Mitchellnek is teszi a szépet. Bauhinián rövidesen pusztító erejű tájfun söpör végig. A
katasztrófa idején Sloan és az ápolónő közel kerülnek egymáshoz, az orvos mégis követi Co-
ralie-t Sydneybe. Vajon visszatér-e valaha Nicole-hoz?
Judith Worthy Minden bajra orvosság (Szívhang 43.)
1. FEJEZET
– Nézze csak, milyen szép virágot kapott, Mrs. Mason! – lépett be a betegszobába Nicole
Gardiner, és vázába tette a gyönyörű orchideákat.
A sápadt, kék szemű hölgy azonban ügyet sem vetett a csokorra.
– Köszönöm, nővér – mondta egykedvűen.
– Nem óhajt fölkelni? – kérdezte Nicole.
– Inkább nem. Nagyon fáradt vagyok, kérem, hagyjon magamra! – suttogta a beteg.
Még most is milyen csinos, állapította meg magában elismerően az ápolónő, miközben hal-
kan becsukta az ajtót. Viszont mintha hiányozna belőle az az elbűvölő, érzéki báj, amellyel
hétről hétre a képernyő elé csalogatta rajongóit. Nicole – oly sok más nőhöz hasonlóan – so-
hasem mulasztott volna el egyetlen részt sem Coralie Mitchell sorozatából.
A lány nagyon meglepődött, hogy a híres színésznő egyik napról a másikra abbahagyta a
filmezést, és álnéven bejelentkezett a Bauhinia szigeti szanatóriumba. A klinika személyzetén
kívül csak néhány barátja tudta, hol tartózkodik.
– Feltétlenül pszichiáterre lenne szüksége – osztotta meg aggodalmait Nicole munkatársnő-
jével, Jane Robertsszel. – Egyre levertebbnek, kimerültebbnek tűnik. Láttad, hogy állandóan
remeg a keze?
– Szegény! – csóválta meg a fejét Jane. – Egész nap csak ül a szobájában, és a falat bámul-
ja! Még egyszer sem sikerült rávennem egy kis sétára. Nem lehet, hogy Parkinson-kóros? Bár
ezt a kezelőorvosa észrevette volna…
– Szerintem nincs is orvosa – jelentette ki Nicole. – Beutaló és leletek nélkül jött hozzánk.
Gordon is csak annyit mondott, hogy ki akarja pihenni magát nálunk. Biztosan valami nagy
lelki megrázkódtatás érte.
– Gondolod, hogy szerelmi bánata van?
– Nem tudom. Mindenesetre nem ártana, ha a pihenésen túl kezeltetné is magát.
– Talán majd az új orvosnak sikerül rábeszélnie, hogy pszichiáterhez forduljon.
– Tényleg! Ma érkezik Reilly doktor!
– Várjuk csak ki a végét! – kuncogott Jane. – Hiszen már kétszer lóvá tett bennünket! Iste-
nem, micsoda orvosok jutnak nekünk! Mint ez a Bob Granger is… De mit beszélek, ha jól tu-
dom, ti ketten…
– Ugyan, szó sincs róla – vont vállat látszólag közömbösen Nicole. – Semmi komoly, csak
egy futó kaland. Jóképű és szórakoztató fickó volt, ennyi az egész.
– Akkor jó – sóhajtott fel megkönnyebbülten Jane. – Én egyébként már a kezdet kezdetén
sejtettem: egy ilyen szoknyavadász, mint Bob, nem maradhat sokáig egy helyen.
Az a néhány hónap viszont éppen elegendő volt arra, hogy magába bolondítson, - gondolta
Nicole keserűen. Micsoda buta liba vagyok! Miért is nem tudom kiverni a fejemből?
– Ma nehéz napom lesz – állt fel végül nagyot sóhajtva.
– Gyere, nézzük meg a betegeket! Délután pedig ügyeletes vagyok. Remélem, addig meg-
érkezik Reilly doktor. Dannynek a lelkére kötöttem, hogy a reptérről egyenesen ide hozza.
– Nézd csak, éppen most száll le a repülő! – lépett az ablakhoz Jane. – Rövidesen kiderül,
lesz-e végre orvosunk. Nem is értem, miért olyan nehéz ide egy doktort találni, mikor olyan
szép ez a sziget!
Nicole lesimította kikeményített fehér köpenyét, melyhez mályvaszínű, rövid ujjú vászon-
kabátka tartozott. Jane köpenye halvány rózsaszín volt. Ugyanezek a színek köszöntek vissza
a klinika falairól. Ezek a finom árnyalatok a Bauhinia-fát idézték. Lepkefának is nevezték,
mert virágai a lepkéhez hasonlítottak. A parkban rengeteg ilyen fa állt, más trópusi növények-
kel együtt.
2
A klinikát sokan üdülőnek tekintették, talán a jellege miatt. Ténylegesen a Nagy Korallzá-
tony közvetlen közelében fekvő sziget előkelő, part menti szanatóriumához tartozott. Elsősor-
ban üzletemberek, híres és gazdag személyiségek utaztak ide kipihenni fáradalmaikat, hiszen
a gyógyszálló és a klinika első osztályú szolgáltatásait csak ők tudták megfizetni.
A két ápolónő belefeledkezett a trópusi táj látványába. A klinikát egy földnyelv csúcsára
építették, így a hatalmas ablakokból csodálatos kilátás nyílt a tengerre, az öböl homokos part-
jára és a partot szegélyező pálmafákra. A földnyelv és a parti szálloda közötti sávban pedig ott
lüktetett a trópusi őserdő.
– Lenyűgöző! – suttogta Jane. – Milyen régóta dolgozom itt, és mégsem tudok betelni a
tenger látványával! Alig várom, hogy a munka végeztével leheveredhessek egy pálmafa alá!
– Nem érünk rá ábrándozni – nevetett fel Nicole. – Vár a vizit, ideje egy kicsit foglalkozni
a betegekkel!
A két nővér munkához látott. Hamar bejárták az egész klinikát, hiszen kevés ápoltjuk volt,
s azok is csak utókezelésre szorultak. Többségük valamilyen súlyos betegség vagy műtét után
érkezett a szanatóriumba, hogy visszanyerje erejét és lelki egyensúlyát. Sürgős orvosi segítsé-
get igénylő páciensek nem is voltak a szigeten. Bauhinia a lábadozók paradicsomának számí-
tott.
– Már rég itt kellene lennie! – nézett órájára türelmetlenül Nicole, miután befejezték a vizi-
tet.
– Fogadjunk, hogy nem jön! – jelentette ki magabiztosan Jane. – Szerintem meggondolta
magát.
– Ne fesd az ördögöt a falra! Mihez kezdenénk orvos nélkül? Mi történne, ha egyszer vala-
ki komolyan megbetegedne?
– Hát helikopterre raknánk és elszállítanánk a legközelebbi kórházig… De látod, amit én?
Danny egyedül tért vissza!
Nicole különös módon megkönnyebbült a hír hallatán. Önmagának is alig merte bevallani:
nehezére esett volna barátságosan fogadni az idegen orvost, aki Bob helyére lép.
– Megkérdezem Murray-t – nyúlt gyorsan a telefon után.
– Kíváncsi vagyok, ezúttal mit talált ki a doktor úr.
– Sejtem, miért hívott, kedvesem – szólt bele a kagylóba Murray Peterson, a szálloda veze-
tője.
– Halljam, mi a legújabb kifogás!?
– Miféle kifogás? Ezegyszer tényleg jön, mégpedig a főnökkel együtt.
– Gordonnal? Hogyhogy?
– Jó barátok. Nem is tudta?
– Érdekes. Egy orvos, aki a felső tízezer köreiben mozog…
– Ez aztán a kitűnő parti, ugye, kedvesem!?
– Miket beszél, Murray?
– Már csak azért gondoltam, mert Bobot ugyebár nem sikerült megfognia… – évődött a
férfi.
– Nem is akartam. Engem ugyanis csak a milliomosok érdekelnek – ment bele a tréfába
Nicole.
– Aha! Ezek szerint Gordonra hajt?
– Hát persze! – kuncogott a lány. – Csak meg ne mondja neki, mert még kirúg. De Gordon-
ról jut eszembe: mikor is érkeznek?
– Rövidesen.
– A főnök magánrepülőgépével?
– Nem, az most szerelőnél van. Motorcsónakkal.
– Motorcsónakkal? – csodálkozott Nicole, hiszen tudta, milyen ritkán fordul elő, hogy Gor-
don Barrett csónakázásra vesztegeti drága idejét. A fiatal, ám rendkívül gazdag vállalkozó há-
3
rom évvel ezelőtt vásárolta meg Bauhinia szigetét, és építette fel a minden igényt kielégítő
üdülőközpontot.
– Ha ilyen jóban vannak, Gordon biztosan meghívja ebédelni. Én meg tarthatom megint
egyedül a frontot a rendelésen – zsörtölődött Nicole.
– Ami azt illeti, engem is megvizsgálhatna, kedvesem – csapott le Murray a kedvező lehe-
tőségre. – A hátam gyakran fájdogál mostanában…
– Istenem, hányszor mondjam még magának, hogy nem vagyok orvos! Kérem, beszéljen
Reilly doktorral, én nem értek ehhez!
– Jó, jó! – szabadkozott a férfi. – Csak egy kis masszázst szerettem volna…
– Akkor látogasson el egy fizikoterápiás kezelésre!
– Hogyisne! Az mindig úgy fáj!
– Tudja, mi a véleményem, Murray? – kacagott fel Nicole. – Szerintem kutya baja, csak
egy kis mozgásra lenne szüksége. Például lejárhatna úszni, s akkor talán sikerülne leadnia né-
hány kilót.
– Lehet, hogy igaza van, kedvesem – sóhajtotta szomorúan a valóban kissé elhízott Peter-
son.
Alighogy Nicole letette a kagylót, Sharon tanulónővér szaladt be a szobába.
– Gyere gyorsan! Mrs. Waters elesett, és nem bírom egyedül felemelni!
– Te jó ég! Csak tudnám, miért mindig vele történik valami? – kapott a fejéhez Nicole.
– Megpróbált egyedül fürödni.
– Pedig már számtalanszor kértem, hogy szóljon, ha segítségre van szüksége.
Az ízületi gyulladással kezelt idős asszony a legnehezebb természetű betegek közé tarto-
zott. Önfejűségével sok gondot okozott a nővéreknek. Most is csak nagy fáradsággal sikerült
a testes hölgyet felemelniük és megmosdatniuk. Mire felöltöztették és visszafektették az ágy-
ba, elmúlt tizenkét óra.
– Remélem, nem ütötte meg nagyon magát – hajolt le hozzá Nicole. – Úgy látom, nincs ko-
molyabb baj!
– Dehogy, kitűnően érzem magam – hárította el a gondoskodást Mrs. Waters. – Minek ek-
kora ügyet csinálni egy kis esésből? Menjenek csak ebédelni, aranyoskáim!
A lányok megfogadták a tanácsot. Az ebédet követően Nicole azonnal a rendelőbe ment.
Ez a délután is úgy indult, mint a többi. A rendelésen megjelent betegek nagy részét a tűző
napon leégett nyaralók tették ki. Súlyosabb baleset szerencsére senkit nem ért. Sebészeti ellá-
tásra is csak egy kislánynak volt szüksége, akinek üvegszilánkot kellett eltávolítani a talpából.
Négy óra körül Nicole már azon morfondírozott, milyen jó, hogy mindjárt vége az ügyelet-
nek. De ekkor a háta mögött megszólalt valaki:
– Ez itt az orvosi rendelő?
A lány ijedtében összerezzent. Az ajtóban egy magas, széles vállú férfi állt, erősen vérző
bal kezét egy törülközőbe burkolta. Egy pillanatra levette a kendőt, megtörölte ugyancsak vé-
res homlokát, majd ismét bebugyolálta a karját.
– Hiszen maga megsebesült! – kiáltott fel Nicole.
– Mondták már, hogy kiváló megfigyelő? – mérte végig gúnyosan az idegen, ám amint bel-
jebb lépett, csaknem elveszítette az egyensúlyát.
– Jöjjön, üljön le gyorsan! – karolt bele a lány, és egy székhez vezette. – Csak nem vereke-
dett össze valakivel?
– Már amennyiben össze lehet verekedni egy pohárral.
– Mutassa csak! – fordította meg Nicole a sebesült kezet. Amint megpillantotta a mutató és
középső ujj között tátongó mély sebet, kérdően nézett az idegenre.
– Tudja, nekimentem a fürdőszobaszekrénynek – magyarázkodott a férfi –, és mivel nyitva
volt az ajtaja, kiesett belőle a poharam. Megpróbáltam a levegőben elkapni, de összetört a ke-
zemben.
4
Nicole csaknem felnevetett, mikor elképzelte a jelenetet. Na, ennek is sikerült becsípnie
már kora délutánra! – gondolta magában. A férfi észrevehette az elfojtott mosolyt, mert hirte-
len megszólalt:
– Ha azt hiszi, hogy ebéd közben felöntöttem a garatra, hát nagyon téved! Kizárólag ás-
ványvizet ittam.
– Semmi ilyesmit nem mondtam. Fogalmam sincs, honnan veszi…
– Gondolatolvasó vagyok. Mindössze arról van szó, hogy kimerültem egy kicsit. Az utóbbi
néhány hétben nem sokat aludtam.
Szavai olyan fájdalmasan csengtek, hogy Nicole együtt érzően rámosolygott.
– Valóban nagyon fáradtnak látszik – sajnálkozott. – De itt majd kipihenheti magát! Meg-
látja, a keze is hamar rendbejön…
– Feltéve, ha hajlandó lesz végre ellátni a sérülésemet! – vágott szavába a férfi türelmetle-
nül.
– Elnézést, máris – hökkent meg a lány a parancsoló hang hallatán. Kár, hogy ilyen gorom-
ba, - gondolta, miközben kibontott egy csomag kötszert. Egész jóképű fickó, hátha még meg
is borotválkozna!
Szakértő mozdulatokkal kitisztította és bekötözte a sebet. Munka közben elkerülhetetlen
volt, hogy hozzáérjen a férfi meleg bőréhez. Nicole egész testében megborzongott, és hirtelen
elkapta a kezét. Az idegen meglepődve nézett rá. A lánynak úgy tűnt, mintha vidámság csil-
lanna meg sötét szemében.
– A homloka már alig vérzik – törte meg a csendet Nicole. Nehezére esett beszélgetést kez-
deményeznie. Általában szívesen csevegett a betegekkel, de most valahogy feszélyezte a férfi
jelenléte. – Azt hiszem, ide egy tapasz is elég – ragasztotta le a kisebbik vágást. – Lehet, hogy
még fájni fog, sőt be is kékülhet, de néhány nap múlva már nyoma sem lesz. A kezére viszont
vigyáznia kellene! Szokott golfozni?
– Igen.
– Akkor azt javaslom, rövid időre hagyjon fel a játékkal, ha nem akarja újra felszakítani a
sebet! Megkérdezhetem, meddig marad?
– Még nem tudom.
– Ha bármilyen panasza volna, kérem, jöjjön vissza! Holnaptól már orvosunk is lesz, ő
minden bizonnyal szakszerűbb gyógykezelésben tudja részesíteni. – Nicole az íróasztalhoz lé-
pett. – És most, ha megengedi, fölírnám az adatait – vette elő a fiókból a formanyomtatványt.
– Kérem a nevét és a szobaszámát!
– Sloan Reilly vagyok, és az orvoslakásban lakom.
A lány döbbenten bámult rá.
– Reilly doktor! – kiáltott fel aztán méltatlankodva.
– Nyugodtan hívjon csak Sloannak – mosolyodott el az orvos. – Ön pedig bizonyára Gardi-
ner nővér. Ugye nincs ellene kifogása, ha Nicole-nak szólítom?
Nicole-t egyre jobban dühítette a férfi viselkedése. Felháborítónak találta, hogy Reilly vé-
gig az orránál fogva vezette, és közben jót szórakozott.
– Miért csak most mondta meg a nevét?
– Kíváncsi voltam, hogyan végzi a munkáját.
– Szóval ellenőrzött! – csattant fel a lány. – És ha szabad érdeklődnöm, átmentem a vizs-
gán?!
– Nyugodjon meg, kérem, semmi oka rá, hogy így nekem támadjon. Maga kitűnő ápolónő,
kifogástalanul látta el a sérülésemet.
– Hát ez igazán kedves magától, doktor úr! – gúnyolódott Nicole, akit nagyon bántott,
hogy az orvos kételkedett a képességeiben.
– Mondtam már, szólítson Sloannak! – kérte szelíden a férfi, és mélyen Nicole zöld szemé-
be nézett.
5
Reilly doktornak el kellett ismernie, hogy új munkatársnője ugyancsak csinos teremtés. Ki-
mondottan tetszett neki a lány rövid, szőke haja, karcsú alakja, formás lába, nőies domborula-
tai, melyek átsejlettek a nővérköpeny vékony anyagán.
Határozott arcvonásaiból arra következtetett, hogy Gardiner nővér hű barát, ám kemény el-
lenfél. Érezte, hibát követett el, amikor magára haragította Nicole-t, ezért minél előbb ki akar-
ta köszörülni a csorbát.
Nicole hirtelen elfordította a fejét, és ismét a nyomtatvány kitöltésének szentelte figyelmét.
– Végül is édesmindegy, kicsoda maga, az adatait mindenképpen fel kell írnom.
– Úgy látom, nem fogadja kitörő örömmel, hogy megérkeztem.
– Nem az érkezése ellen van kifogásom, és ezt maga is nagyon jól tudja – tekintett fel a
lány villámló szemmel. – Csak nem szeretem, ha félrevezetnek.
– Bocsásson meg, nem akartam megbántani. Ártatlan tréfának szántam…
Nicole-t azonban nem lehetett ilyen könnyen kiengesztelni. Sloan Reilly kezdte kényelmet-
lenül érezni magát a rendelőben. Lassan felállt, és tétova léptekkel az ablakhoz sétált. Nem ér-
tette az egészet. Vajon miért vált ilyen ellenségessé a nővér, mikor kiderült, hogy ő az új or-
vos?
– Óhajt fájdalomcsillapítót? – zökkentette ki gondolataiból a lány éles hangja.
– Köszönöm, nem. De van egy kérésem. Megmutatná a klinikát? Alig várom, hogy körül-
nézhessek.
– Hát… Szerintem jobb lenne, ha ma délután pihenne egy kicsit. Látszik magán, hogy
majd összeesik. Mit szólna inkább a holnap délelőtthöz?
– Nem szeretném ilyen sokáig halogatni. Elég régóta várnak itt rám, ideje végre munkához
látnom.
– Ha három hétig kibírtuk orvos nélkül, akkor ez az egy nap már igazán nem számít – je-
gyezte meg hűvösen a lány.
Sloan tudta, hogy a nővérnek igaza van, mégis rosszulesett neki Nicole válasza.
– Vajon mi baja velem? – morfondírozott magában. Ilyen nehezen nyugszik bele, hogy má-
tól én vagyok a főnök? Mindenesetre eszem ágában sincs úgy táncolni, ahogy ő fütyül!
– Hát jó – bólintott végül. – Akkor vacsoráig alszom egyet, de aztán mindenképpen meg
akarom nézni az épületet. Így holnap reggel már el is kezdhetném a munkát.
Nicole tisztában volt vele, hogy nem szabad feltétel nélkül engedelmeskednie, hiszen most
dőlnek el a klinikán belüli erőviszonyok. Bob könnyen kezelhető főnök volt, ám a lány érezte:
Sloan Reillyban emberére akadt.
– Esténként nem dolgozom – mosolyodott el bűbájosan. – De van éjszakás nővérünk, ő
minden bizonnyal örömmel áll majd a rendelkezésére.
Nocsak, nocsak! A kislány nem adja be egykönnyen a derekát, - gondolta az orvos.
– Megtudhatom, mit csinál ma este? – érdeklődött.
– Olvasgatni fogok.
– Ugyan, a könyv megvárja! Igazán szánhatna rám egy félórácskát! – kérlelte Reilly dok-
tor.
Ezt már vaskos udvariatlanság lett volna visszautasítani.
– Rendben – egyezett bele kelletlenül Nicole. – Akkor vacsora után találkozunk. De most
bocsásson meg, kérem! – nézett az órájára. – Még van egy kis dolgom.
– Már itt sem vagyok – búcsúzott el a férfi. – És nagyon köszönöm a szakszerű kezelést!
Vajon komolyan mondta vagy gúnyolódott? – töprengett a lány, miután egyedül maradt.
Különös ember… Nem is tudom, mit gondoljak felőle… Egy biztos: minősíthetetlenül visel-
kedtem vele, ideje, hogy észhez térjek. Végül is nem büntethetem csak azért, mert nem Bob
Grangernek hívják.
2. FEJEZET
6
Az egészségügyi dolgozók számára munkaidőben a klinikára szállították az ételt, szolgála-

ton kívül azonban a szálloda éttermében étkeztek. Nicole nagyon élvezte ezeket a vacsorákat,
különösen, amíg Bob is itt volt.
Most viszont kedvetlenül nézegette a ruhatárát. Sejtelme sem volt, mit vegyen fel ma este.
Hasonlóan a szálloda vendégeihez, napközben inkább sportosan öltözködött, míg vacsorához
rendszerint elegáns ruhát választott.
Először egy testhez simuló ujjatlan, zöld estélyit vett elő. Bár a ruha színe kiemelte zöld
szemét és hófehér, hibátlan bőrét, a lány mégis félredobta. – Túl feltűnő, - vélekedett; végül
egy egyszerű, barna, csipkegalléros ruha mellett döntött.
Gyorsan lezuhanyozott, beszárította a haját, majd felöltözött. Szolidan kifestette magát: ki-
tűnően állt neki a halványbarna szemfesték és a narancsszínű rúzs. Magas sarkú szandált vett
fel; jól tudta, ebben érvényesül igazán formás lába. Miután elkészült, elégedetten szemlélte
magát a tükörben.
Nicole már hetek óta nem csinosította így ki magát. Mióta Bob elment, következetesen ke-
rülte a férfiak társaságát, pedig gyakran hívták táncolni, vitorlázni és vacsorázni.
Szórakozás helyett inkább a szobájában gubbasztott és olvasgatott. A nagy csalódás úgy
megviselte, hogy nem vágyott új kalandokra; ehelyett a szerelmes regények mesevilágába me-
nekült.
– Éppen ideje egy kicsit kimozdulnom – mondta magának elszántan, és kilépett az ajtón.
Először bekukkantott a klinikára, megnézni, hogy Lindy, az éjszakás nővér szolgálatba lépett-
e, aztán beugrott Jane-hez.
Barátnője a tükör előtt illegette magát új ruhájában.
– Borzasztó sokba került – vallotta be Nicole-nak. – De Terry már az összes cuccomat is-
meri, kénytelen voltam egy kicsit felfrissíteni a ruhatáramat.
– Ezért aztán előleget vettél fel, és kifosztottad a szállodai üzletsort – nevetett fel Nicole. –
Mindenesetre megérte az árát. Észbontóan csinos vagy! De mondd csak! Megérdemli Terry
ezt a nagy felhajtást?
– Talán… – ült le az ágyra Jane, hogy belebújhasson tűsarkú cipőjébe. – Nem táplálok hiú
reményeket, tulajdonképpen az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy nős, és van egy rakás gye-
reke. Ha szakításra kerül a sor, majdcsak túlteszem magam rajta…
– Gondolod, hogy az olyan könnyű?
– Fogalmam sincs. Ezt neked kéne inkább tudnod – vágott vissza Jane, ám Nicole elenged-
te füle mellett a megjegyzést.
– Gyere, menjünk már, mindjárt éhen halok! Terry még keres magának egy másik csinos
lányt, ha sokat késel.
A klinikától a gyógyszállóig az őserdőn keresztül vezetett az út. Bár a szigeten nem voltak
nagy távolságok, a személyzet és a betegek többsége elektromos kisautókat használt a közle-
kedéshez. Nicole és Jane is kocsival ereszkedett le a domboldalon, végigzötykölődtek egy kis
fahídon, majd a golfpálya érintésével behajtottak a hotel parkolójába.
– Oda nézz! – mutatott a távolba Jane. Az óceán fölött épp most tért nyugovóra a nap, vö-
rösre festve az eget és a lágyan hullámzó víztükröt.
– Csodálatos – sóhajtott fel Nicole. – Látod azt a vitorlást az öbölben? Milyen kár, hogy
nincs nálam a fényképezőgépem!
– Tényleg szép az a hajó. Vajon kié? Bátor ember lehet, aki ebben az évszakban egy ilyen
vitorlással a tengerre merészkedik! Tőlünk kicsit északabbra állítólag hatalmas vihar tombol.
– Remélem, minket elkerül az ítéletidő! Képzeld csak el, mekkora pusztítást vinne véghez
egy tájfun a szigeten!
– Még rágondolni is rossz – rázkódott össze Jane. – Beszéljünk inkább vidámabb dolgok-
ról! Például itt van ez a Reilly doktor. Mit tudsz róla? Azt mondják, már megérkezett a sziget-
re, de én még színét se láttam. Hát te?
7
– Én igen – vallotta be Nicole kicsit szégyenkezve, hogy elfelejtett beszámolni a délután

történtekről. – Volt ugyanis egy kisebb balesete, és én részesítettem elsősegélyben a rendelé-
sen.
– Miért nem mondtad eddig? – csodálkozott Jane.
– Kiment a fejemből…
– De szűkszavú vagy! Mesélj! Hogy néz ki?
– Magas, barna, jóképű. Épp a te eseted. De ami azt illeti, adhatna egy kicsit többet a kül-
sejére: kócos volt, borostás, a ruhájáról pedig jobb nem is beszélni. Először azt hittem, össze-
verekedett valakivel, de aztán kiderült, hogy otthon vágta meg magát. Képzeld, megbotlott, és
fejjel nekiment a fürdőszobaszekrénynek!
– Hát ez jó! – kacagott fel Jane. – Te, Nicole, nem lehet, hogy iszik a pasas?
– Én is rögtön erre gondoltam… De ő kimerültségre hivatkozott.
– A helyében én is ezt mondanám. Azt beszélik, három évvel ezelőtt dolgozott itt egy iszá-
kos orvos. Állítólag borzasztó dolgokat művelt.
– Egyáltalán nem tűnt részegnek – rázta meg a fejét Nicole. – Szerintem inkább valamilyen
érzelmi válságról lehet szó. Legalábbis erre következtettem a szavaiból.
– Akkor nő van a dologban – jelentette ki magabiztosan Jane.
Kiszálltak a kocsiból, és a hátsó bejáraton át bementek a szálloda éttermébe. A sarokban
fenntartottak néhány asztalt a személyzet részére. Nicole leült az egyikhez, míg barátnője Ter-
ry keresésére indult.
Milyen sokan vannak, mégis mennyire egyedül érzem magam! – sóhajtott nagyot a lány.
Óh, ha most Bob itt lehetne velem… De minek is emésztem magam! Bob egyáltalán nem ér-
demelte meg a ragaszkodásomat és hűségemet… Nem. Soha többé nem szabad elkövetnem
ezt a hibát, soha többé nem fogom érdemtelenre pazarolni a szeretetemet!
Nicole keserűen elmosolyodott.
– Lássuk, mi olyan nevetséges? Csak nem az étlap? – szólalt meg mögötte egy mély férfi-
hang.
– Óh, Reilly dok… illetve Sloan! Úgy megijesztett.
– Sajnálom, igazán nem állt szándékomban. Szóval elárulja, min mosolygott?
– Semmin, csak elgondolkoztam – emelte tekintetét a férfira Nicole. Kissé meglepődött, az
orvos ugyanis alaposan átalakult délután óta. Mintha csak egy divatlapból lépett volna elő: an-
golos szabású szürke öltönyt viselt fehér selyeminggel és természetesen nyakkendővel. Gon-
dosan megborotválkozott, sőt még a haját is úgy fésülte, hogy a homlokán levő kis sebhely ne
legyen látható. Nicole most döbbent rá, milyen vonzó férfi. Keskeny ajka, energikus álla hatá-
rozottságot sugárzott, fekete szemét állhatatosan a lányra szegezte.
– Leülhetek, vagy vár valakit? – mutatott az üres székre Nicole-lal szemben.
– Azt hittem, a főnökkel vacsorázik.
– Így is terveztük, de Gordonhoz váratlan vendégek érkeztek. Talán látta azt a vitorlást az
öbölben, azzal jöttek… Nem volt valami nagy kedvem a társasághoz, és egyébként is korán
szeretnék lefeküdni, ezért inkább kimentettem magam.
– Hát akkor foglaljon helyet! – mondta a lány, bár éppenséggel nem repesett a boldogság-
tól, hogy az orvossal kell étkeznie.
Sloan leült, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna, tanulmányozni kezdte az étlapot.
Miután megrendelték a vacsorát, Ismét Nicole-hoz fordult.
– Nem kell feltétlenül szakmai kérdésekről beszélgetnünk, ha nem akar.
– Ahogy gondolja.
– Jó lenne egy kicsit megismerni egymást, hiszen munkatársak leszünk… Mióta is van itt?
– Két éve.
– És előtte hol dolgozott?
8
– Brisbane-ben egy magánklinikán, Sydneyben az idősek otthonában, és a melbourne-i

gyermekkórházban. Ja, és egy évig dolgoztam a tengerentúlon is. Szép hosszú lista, ugye? –
nevetett az ápolónő. – De itt, Bauhinián töltöttem eddig a legtöbb időt.
– Csak nem az első osztályú ellátás és a nyüzsgő társasági élet miatt?
– Miért, mi rossz van abban? – kérdezett vissza Nicole. Csöppet sem bántotta, hogy a férfi
esetleg buta és felületes kis nőcskének fogja tartani. Az igazi okot esze ágában sem volt beval-
lani. Végül is úgy vélte, nem köteles az orvos orrára kötni, hogy kizárólag Bob Granger miatt
maradt ilyen sokáig a szigeten. Az ő távozása után Nicole-nak többször is megfordult a fejé-
ben: új munkahely után kellene néznie.
– Már itt is a vacsoránk – törte meg a csendet Sloan. – Azt viszont még nem mondta, hogy
került ide. Hogyan szerzett tudomást a klinikáról? – kíváncsiskodott, miután mindkettőjüknek
töltött a borból.
– Tulajdonképpen a véletlennek köszönhetem. A környéken nyaraltam éppen, amikor egy
újdonsült ismerősöm említette, hogy megürült egy ápolónői állás. Mivel a régi helyemen már
felmondtam, azonnal jelentkeztem, és azóta is itt vagyok. Rabul ejtett a sziget szépsége, rá-
adásul így végre hódolhatok kedvenc sportomnak, a búvárkodásnak. Hát maga? Maga miért
jött ide? Gordon beszélte rá? – érdeklődött Nicole.
– Nem… illetve bizonyos szempontból mégis.
– Igaz, hogy maguk ketten régi barátok?
– Együtt jártunk iskolába. Egy időre ugyan elveszítettük egymást szem elől, de néhány éve
újra találkoztunk. Azóta én vagyok a háziorvosa.
– Csak magánrendelése van, vagy kórházban is dolgozott?
– Természetesen kórházban is. A sydneyi Southern Cross Klinikán. Hallott már róla?
– Már hogyne hallottam volna! A sebészeten voltam tanulónővér. Nagyon szerettem azt a
helyet!
– Micsoda véletlen! Én meg sebész vagyok. Ezek szerint emlékeznem kellene magára…
– Hogyan is emlékezhetne! Hiszen az egy hatalmas kórház, több száz ápolónővel. Ráadá-
sul az sem biztos, hogy egy időben dolgoztunk ott… Tudja, Sloan – jegyezte meg rövid hall-
gatás után a lány –, azt hiszem, nagy váltást jelent majd magának Southern Cross után a mi
kis szanatóriumunk. Unatkozni fog itt.
– Miért gondolja?
– Bauhinia olyan orvosoknak való, akik nem szeretik a nagy kihívásokat. Ez afféle nyugis
állás; aki becsvágyó, és nem akar szakmailag leépülni, az egykettőre továbbáll. Persze, ha sze-
ret vitorlázni, búvárkodni vagy golfozni, akkor meg lesz elégedve a szigettel.
– Rajongok a vízi sportokért – jelentette ki a férfi.
– Ezek szerint remekül fogja itt érezni magát!
Az orvos csak hosszú idő elteltével szólalt meg újra:
– Talán az a véleménye, hogy szebb feladat egy közkórházban dolgozni, mint egy magán-
klinikán gazdag betegeket ápolni?
– Semmi ilyesmit nem mondtam – tiltakozott Nicole. – De azért néha eszembe jut, milyen
jó lenne ismét Sydneyben, a sebészeten… Igen, előbb-utóbb valószínűleg itthagyom ezt a he-
lyet.
– Csak el ne felejtsen előbb egy milliomos férjet fogni! – tréfálkozott Sloan.
A lányt azonban felháborította a szemtelen megjegyzés. Hát ez már mégiscsak sok! – füs-
tölgött magában. Hogy merészel ilyet feltételezni rólam?!
– Nem azért vagyok itt – mondta végül hűvösen.
– Pedig kár lenne kihagyni egy ilyen lehetőséget! Gordon mesélte, hogy csak úgy nyüzsög-
nek itt az egyedülálló, jómódú hölgyek és urak.
– Aha, szóval ezért fogadta el ezt az állást! Talán már választott is a sok tehetős özvegyasz-
szony közül!? – adta vissza a kölcsönt a lány.
– Hát ezt jól megkaptam – hajtotta le a fejét megadóan Reilly doktor.
9
Nicole békülékenyen elmosolyodott.

– Akkor miért jött ide?
– Egyrészt mert nem akartam visszautasítani Gordon kérését… – válaszolt Sloan rövid ha-
bozás után. – Másrészt viszont a lányom miatt.
– Nem is mondta eddig, hogy van lánya. Hány éves?
– Tizenhat – sóhajtott az orvos. – Vagyis épp a legnehezebb korban van. Akad is vele gon-
dom elég! Sajnos nemrég rossz társaságba keveredett. Tudja, abban reménykedem, ha az isko-
lai szünetben ideutazik, talán sikerül kiszakítanom abból a körből. Ideje, hogy végre rendez-
zük a kapcsolatunkat… Szeretném, ha újra igazi boldog család lehetnénk, veszekedések, civó-
dások nélkül.
– És a felesége? – kérdezte kíváncsian Nicole.
– Helen három éve meghalt – komorodott el a férfi.
– Óh, nagyon sajnálom… Nem akartam felszakítani a sebeit.
– Semmi baj. Én rég megbékéltem a halálával, Lucy azonban még nem. Csak tizenhárom
éves volt, amikor elveszítette az édesanyját. El sem tudja képzelni, mennyire megviselte a do-
log. Minden bizonnyal ez a hatalmas megrázkódtatás az oka, hogy mostanában az átlagosnál
több baj van vele. Tulajdonképpen miatta kellett kétszer is elhalasztanom az indulásomat.
Lucy megszökött a bentlakásos iskolából, és nem volt könnyű rábeszélnem, hogy térjen visz-
sza.
Sloan egy darabig elgondolkozva bámulta üres tányérját. Mikor ismét felpillantott, zavar
látszott az arcán. Megbánta volna, hogy így kiadta titkait?
– Azt hiszem, most már épp eleget beszéltem magamról. Nem szeretném untatni a gondja-
immal. Kér valamilyen édességet?
– Köszönöm nem. Csak egy kávét.
Jócskán elmúlt kilenc óra, mire elhagyták az éttermet. Az orvos meglepően jól kiismerte
magát a szigeten. Azonnal az egyik elektromos kisautóhoz lépett. Miután beszálltak, Nicole
kényelmesen hátradőlt az ülésen, és élvezte a nyári éjszaka csodálatos hangulatát. A hold tel-
jes pompájában ragyogott az égen, s a lágy szellő trópusi virágok illatát hozta feléjük.
A lánynak eszébe jutott, milyen gyakran tette meg Bobbal ezt az utat. Szívében még eleve-
nen élt a férfi, szinte érezte csókját, ölelését. Egész testében megborzongott a hirtelen fellán-
goló vágytól, de aztán gyorsan lehunyta szemét, és igyekezett megszabadulni a kínzó emlé-
kektől.
Reilly doktor egész úton gondolataiba merülve hallgatott. Az őserdő sötétjében csak lassan
haladtak felfelé a domboldalon.
– Nem is tudom, mit mutassak meg először – mondta Nicole, miután megérkeztek a klini-
kához. – Talán a műtővel és a kötözőhelyiséggel kezdhetnénk.
– Rendben – egyezett bele az orvos.
– A szálloda vendégei számára természetesen ingyenes az orvosi ellátás – magyarázta a
lány, miközben végigsétáltak a hosszú folyosón. – De a szanatóriumi betegeknek fizetniük
kell az itt-tartózkodásért.
Bevezette a férfit a kis műtőbe, kinyitott minden szekrényt, és megmutatta az összes mű-
szert. Sloan figyelmesen bólogatott, s csak néha kérdezett valamit. Nicole-nak az a kellemet-
len érzése támadt, hogy Reilly doktor nincs igazán megelégedve a klinika felszereltségével.
– A vizsgáló elég kicsi – állapította meg az orvos.
– Nem is nagyon használjuk – mentegetőzött Nicole.
– Talán igaza van, de akkor is akad itt egy s más, amin változtatni kellene.
– Micsoda? – jött zavarba a lány, ám Sloan nem felelt, csak titokzatosan mosolygott.
Nicole kissé dühös volt, amiért Reilly megválaszolatlanul hagyta a kérdését, de igyekezett
leplezni érzelmeit. Szolgálatkészen a személyzeti szobákhoz és az irodákhoz vezette a férfit.
10
A társalgóban még üldögélt néhány beteg. Gardiner nővér élt a lehetőséggel, és bemutatta
nekik az új orvost. Sloan rendkívül megnyerő mosolya láttán Nicole-nak a leghalványabb két-
sége sem volt afelől, hogy a páciensek – főleg a nők – rajongani fognak érte.
Miután kicsit elbeszélgettek a betegekkel, az ápolónő félrevonta Reilly doktort, és beszá-
molt neki Mrs. Masonnel kapcsolatos aggodalmairól.
– Azt hiszem, nem tudjuk biztosítani számára azt a fajta kezelést, amire szüksége lenne.
Sajnos fogalmam sincs, mi baja, hiszen beutaló nélkül érkezett hozzánk. Azt mondta, csak
nyugalmat akar, semmi mást, de kétlem, hogy ez elegendő.
– Kíváncsivá tett. Nem nézzük meg, ébren van-e még? – kérdezte az orvos.
– Jó ötlet.
Lindy, az éjszakás nővér éppen ebben a pillanatban lépett ki Mrs. Mason szobájából.
– Nem alszik még? – érdeklődött halkan Nicole.
– Dehogy. Szegény, szinte egész éjszaka álmatlanul forgolódik, altatót viszont nem hajlan-
dó bevenni. Ki érti ezt?
Gardiner nővér bekopogtatott, majd nyomában az orvossal belépett a szobába. Mrs. Mason
az ágyán üldögélt, és egy csésze kakaót kortyolgatott. Kifejezéstelenül bámult az ápolónőre,
ám amikor észrevette a Nicole háta mögött álló férfit, összerezzent. A forró ital a takaróra öm-
lött.
– Sloan! Hogy kerülsz te ide? – kiáltott fel.
– Coralie! Rád aztán végképp nem számítottam!
Nicole az ágyhoz sietett, elvette a csészét Mrs. Masontől, és megpróbálta eltüntetni a folto-
kat a takaróról.
– Ismerik egymást? – csodálkozott.
– Hagyja csak, nővér! – csattant fel idegesen a beteg. – Hiába dörzsölgeti, mosás nélkül
úgysem megy ki. Inkább hozzon egy tiszta takarót!
– Ahogy kívánja, asszonyom – hajtogatta össze a plédet Nicole. – Rögtön beküldetek egy
másikat – ígérte, majd Sloanhoz fordult. – Az irodámban megtalál.
– Fölösleges, hogy megvárjon – mosolygott rá az orvos. – Már mindent láttam. Igazán nem
szeretném tovább rabolni az idejét.
– Hát akkor jó éjszakát! – búcsúzott el a lány, és kilépett az ajtón.
Természetesen rögtön elújságolta Lindynek, hogy az új orvos és Mrs. Mason ismerik egy-
mást.
– Méghozzá elég közeli ismerősök lehetnek – jelentette ki magabiztosan.
– Csak nem szerelmesek? – érdeklődött felcsillanó szemmel Lindy.
– Nem, azt nem hinném. Inkább barátok… – bizonytalanodott el Nicole. – De bárhogy is
van, nem tartozik ránk.
– Hát persze. Mégis úgy örülök, hogy ilyen jóképű fickó az új orvosunk! Legalább egy kis
élet költözik ebbe az unalmas házba.
– Gondolod? – kérdezte közönyös hangon Gardiner nővér.
– Biztosan, de ha Coralie Mitchell is így találja, nekünk sajnos nincs sok esélyünk. Az ő ár-
nyékában Reilly doktor aligha figyel fel ránk.
– Erre mérget vehetsz! Egyébként is, aki Gordon Barrett barátja, az egészen biztosan nem
nővérkék után fog szaladgálni. – Ezzel Nicole elindult az iroda felé, de csakhamar visszafor-
dult. – Jaj, majdnem elfelejtettem! Mrs. Mason leöntötte kakaóval az ágyneműjét. Légy szí-
ves, vigyél be neki egy másik takarót! Jó éjszakát!
Miután a szennyesbe rakta a plédet, a lány egyenesen hazaindult. A klinika dolgozóinak kis
házikóit közvetlenül a tengerpartra építették, így ahányszor csak hazament, Nicole-t a végte-
len óceán látványa fogadta. Most is annyira elbűvölte a hatalmas víz szépsége, hogy úgy dön-
tött, nem fekszik le rögtön. Lehúzta cipőjét, és mezítláb odaszaladt az egyik pálma alatt árvál-
kodó fonott karosszékhez.
11
Meleg, nyári este volt. Nicole percekig gyönyörködött az ezüsthídban, melyet a telihold sá-
padt fénye varázsolt a víztükörre. De még ez a nyugodt kép sem tudta csillapítani a szívében
kavargó ellentmondásos érzelmeket.
Sürgősen el kell mennem innen, - gondolta. Ha maradok, sohasem tudom Bobot kiverni a
fejemből. Az öbölben ringatózó vitorlás láttán azonban hirtelen felderült az arca. Hátha egy
ilyen hajón sikerülne elhelyezkednem. Ápolónőre végül is mindenütt szükség van! – fontol-
gatta elégedetten.
– Hogyhogy még nem alszik? – riasztotta fel töprengéséből a jól ismert, mély férfihang.
– Már megint maga az? – kiáltotta panaszosan a lány. – Miért kell mindig megijesztenie?
– Bocsánat, nem volt szándékomban. Csak most vettem észre, hogy itt van. A pálma telje-
sen eltakarta.
– Épp indulni készültem – állt fel Nicole. Maga sem értette miért, de nyugtalanította Sloan
jelenléte.
– Maradjon még! – kérlelte a férfi. – Olyan szép a trópusi éjszaka! Én sem tudok ellenállni
a csábításnak.
– Pedig azt hittem, nagyon fáradt. – A lány egy pillanatra elhallgatott, majd így folytatta: –
Különös véletlen, hogy itt találkoztak Mrs. Masonnel.
– Inkább szerencsés véletlen. Tökéletesen igaza volt, hogy aggódott miatta. Valóban na-
gyon rossz állapotban van szegény – sóhajtott Reilly doktor.
– Mi baja tulajdonképpen? – érdeklődött Nicole, és azonnal eszébe jutott, mit mondott
Jane. Vajon tényleg szerelmi bánatról van szó? Talán éppen Sloan okozott csalódást neki?
– Tudja, Coralie az utóbbi időben nagyon sokat dolgozott, ráadásul családi gondjai is vol-
tak… Szép lassan rászokott a nyugtatókra. Olyan komoly gyógyszerfüggőség alakult ki nála,
hogy elvonókúrára lenne szüksége a gyógyuláshoz. Szerencsére ő maga is felismerte ezt, ezért
úgy döntött, Bauhiniára utazik, és felhagy önpusztító szenvedélyével. Amióta itt van, egyetlen
pirulát sem vett be. Megpróbáltam elmagyarázni neki, miért veszélyes, ha valaki orvosi fel-
ügyelet nélkül hagyja abba a tabletták szedését. Remélem, megértette…
– És… milyen gyógyszereket szedett? – döbbent meg Nicole.
– A szokásos nyugtatókat és altatókat. Aztán persze ráivott, hogy fokozza a hatást.
– De ha már elhatározta, hogy leszokik, miért nem kezelteti magát?
– Mert nem szeretné nagydobra verni a dolgot. Fél, ha bármi kiderül, soha többé nem kap
szerepet.
– De hát az orvosi titoktartás…
– Ugyan! Maga is tudja, hogy ha egyszer az újságírók szimatot kapnak, semmit sem lehet
eltitkolni. Így viszont mindenki azt hiszi, Coralie csak a szabadságát tölti a szigeten. Sokáig
azonban itt sem maradhat, mert ha hosszú ideig elzárkózik a nyilvánosságtól, az emberek sej-
teni fogják, hogy valami nincs rendben…
– Mit gondol, segíthetünk rajta? – kérdezte halkan Nicole.
– Nagyon remélem – sóhajtott fel szomorúan Reilly doktor.
A lánynak feltűnt a hangjában csengő fájdalom.
– Ugye maguk közeli barátok?
– Igen. Bár másfél éve nem találkoztunk. Coralie ugyanis férjhez ment, és elköltözött. Az-
óta egyébként már el is vált… Házasságának csődje minden bizonnyal hozzájárul jelenlegi ál-
lapotához.
– És maga tényleg nem sejtette, hogy itt van? – kíváncsiskodott Nicole.
– Nem. Ezt Gordon valószínűleg meglepetésnek szánta – mosolyodott el Sloan. – Mikor
megpillantottam, rögtön megértettem, miért erőszakoskodott annyit Gordon, miért akart min-
denáron idecsalogatni. Tudja, ő is nagyon kedveli Coralie-t, és úgy gondolta, talán én meg-
gyógyítom…
Nicole-nak fogalma sem volt, mit mondjon erre. Végül az orvos szólalt meg:
– Azt hiszem, ideje lefeküdnöm. Jön maga is?
12
– Igen.
Ahogy egymás mellett lépkedtek, a férfi lopva Nicole-ra nézett. A lány mezítláb, magas
sarkú cipőjét a kezében lóbálva haladt az oldalán.
– Mennyivel védtelenebb, törékenyebb most, mint a kórházban – méregette Sloan az ápo-
lónőt. – Vajon miért volt velem olyan ellenséges ma délután?
Az egyik hibiszkuszbokorról hirtelen egy denevér röppent fel, szárnya súrolta Nicole arcát.
A lány visszahőkölt, és halkan felsikoltott. Reilly doktor védelmezőn átölelte, egy pillanatig a
karjában tartotta, majd lehajolt, és szája mohón Nicole ajkát kereste.
Az bénultan tűrte, hogy tegyen vele, amit akar, eszébe sem jutott kitérni a közeledés elől,
sőt viszonozta a csókot. Ahogy Sloan szorosan magához húzta, egy másodpercre Nicole-t is
magával ragadta a vágy. De aztán ellökte a férfit.
– Ezt a szemtelenséget! – kiáltotta felháborodva. – Mégis mit képzel, ki vagyok én?!
Gyorsan beszaladt a házikójába, és magára zárta az ajtót. Kimerülten nekidőlt a falnak, és
sírva fakadt.
– Óh, Bob – zokogta, de aztán összeszedte magát.
Nem szabad rá gondolnom, - határozta el. Sloan csókjába is csak azért feledkeztem úgy
bele, mert egy pillanatig úgy éreztem. Bob tért vissza hozzám… Pedig ez ostobaság… Hiszen
nem szeretem már… Soha, soha többé nem is fogok szeretni senkit!
Leborult az ágyra, és párnái közé fúrta a fejét.
3. FEJEZET
Mikor másnap reggel felébredt, Nicole-nak eszébe jutott a tegnap esti jelenet. Zuhanyozás
közben ismét fellángolt benne a vágy, amint Sloan forró csókjára gondolt. Dacosan összeszo-
rította az ajkát.
Micsoda rámenős alak! Még egy napja sincs, hogy először találkoztunk! Azt hitte. Ilyen
könnyen levehet a lábamról? De egyáltalán mi ütött belém? Miért hagytam?
Szégyenkezve ismerte el, hogy ostobán viselkedett. Ráadásul miket mondott Sloannak! A
férfi most bizonyára jót nevet rajta, hiszen úgy utasította rendre, akár egy tapasztalatlan ka-
maszlány.
Nicole szorongással és kétségekkel telve hagyta el házikóját. Késésben volt, nagyon kellett
sietnie.
Reilly doktor éppen egy aktát lapozgatott, mikor a nővér belépett.
– Jó reggelt, Nicole! – üdvözölte barátságosan, ám a lány figyelmét nem kerülte el, hogy
közben az órára pillantott. Nicole nem zavartatta magát.
– Keres valamit, doktor úr? – kérdezte nyugodtan.
– Semmi különöset, csak átnéztem a betegek kórlapjait. Mivel maga még nem volt itt, Jane
nyitotta ki nekem a szekrényt. Ugye nem baj?
– Miért lenne baj? Ez csak természetes. Jogában áll megtekinteni az iratokat.
Sloan hosszú ideig nem válaszolt. Tudta, a tegnap este történtekért még tartozik a lánynak
egy bocsánatkéréssel, de sejtelme sem volt, miként fogjon hozzá. Tulajdonképpen azt sem ér-
tette, mi ütött belé az éjjel. Eddig még soha senkit nem rohant le így, valahogy mégsem volt
képes megálljt parancsolni vágyainak. Ki tudja, hogyan végződik a dolog, ha Nicole el nem
taszítja magától. A férfit azonban a visszautasítás is váratlanul érte. Egy röpke pillanatig
ugyanis úgy érezte, a lány sem közömbös iránta.
Végül is mindegy, - gondolta. Most az a legfontosabb, hogy megpróbáljam helyrehozni,
amit elrontottam…
– Nicole – kezdte el nagyot sóhajtva –, végtelenül sajnálom, ami tegnap történt. Én…
A lány különös tekintete azonban belé fojtotta a szót.
– Hihetetlen, mi mindenre képes egy kis holdfény – mosolyodott el Nicole gúnyosan.
– Csak nem szeretném, ha azt hinné…
13
– Szóra sem érdemes, Sloan. Hiszen semmi sem történt, kár így felfújni az egészet – le-
gyintett Nicole.
Fölényes viselkedése még inkább zavarba hozta az orvost. Meglepte a lány hűvös nyugal-
ma, s ugyanakkor tudomásul kellett vennie, nem hogy javított volna, hanem inkább rontott a
helyzeten.
Nicole-nak egyébként rendkívüli erőfeszítésébe került, hogy megőrizze az orvos által any-
nyira csodált nyugalmát.
– Nem tudom, beszéltem-e már a napirendről? – kérdezte.
– Az elődje mindig ilyenkor, reggeli után kezdte a vizitet. De ha bármelyik betegnek még
valami gondja akadt, tizenegy és tizenkettő között felkereshette őt a rendelőben… Amennyi-
ben azonban ez nem felel meg önnek, természetesen változtathat rajta.
– Nem, dehogy! Maradjon csak minden úgy, ahogy volt – bólintott beleegyezően Sloan Re-
illy. – A szálloda vendégeinek pedig délután fél háromkor kezdődik a rendelés. Jól tudom?
– Igen.
– Akkor ideje elkezdeni a vizitet – állt fel az orvos. Mivel látta, hogy Nicole-nak esze ágá-
ban sincs vele tartani, megkérdezte: – Maga nem jön?
– Miért? – csodálkozott a nővér. – Granger doktor is mindig egyedül ment. Higgye el, a be-
tegeknek kellemesebb, ha négyszemközt beszélhetnek az orvosukkal! Tudja, nálunk nincse-
nek olyan merev szabályok, mint egy rendes kórházban. Itt a pácienseink szép pénzt fizetnek
azért, hogy kellemes, nyugodt körülmények között gyógyulhassanak. De ha esetleg mégis
szüksége lenne rám, minden betegszobában talál csengőt.
Reilly doktor szívében furcsa, ellentmondásos érzelmek kavarogtak, míg Nicole-t hallgatta.
Egyrészt dühítette, hogy a lány így kioktatta, ugyanakkor viszont elbűvölte Nicole érzéki ki-
sugárzása. Ösztönösen megérezte, Gardiner nővér hűvös modora csak álca, s feltámadt benne
a vágy, hogy megismerhesse az igazi Nicole-t. A legszívesebben újra magához húzta és meg-
csókolta volna, ám még mielőtt elkövethette volna ezt az őrültséget, hirtelen sarkon fordult, és
sietős léptekkel kiment a szobából.
A lány elgondolkodva nézett utána. Őt is ugyanúgy összezavarták az érzései, mint az or-
vost.
Ideje lenne már eldöntenem, kedvelem-e ezt a fickót, vagy sem, - morfondírozott. Az az
egy biztos, hogy különös hatással van rám… Feszültté tesz a jelenléte, csak akkor tudom iga-
zán elengedni magam, ha nincs a közelemben. De sebaj, ezt a kis időt majdcsak kibírom vala-
hogy…
A délelőtt első fele meglehetősen eseménytelenül telt, egészen addig, míg Nicole a folyo-
són össze nem futott Jane-nel. Barátnője kimerültnek tűnt.
– Úgy látom, Terry alaposan kifárasztott az éjjel – csipkelődött Nicole.
Jane fájdalmasan felsóhajtott.
– Képzeld, a konferencia két nappal előbb befejeződik. Terry rövidesen visszatér az Egye-
sült Államokba…
– Óh, szegénykém – tette Nicole a barátnője vállára kezét.
– Én, buta liba, azt hittem, marad még egy kicsit, de neki az üzleti ügyei fontosabbak…
Persze megígérte, hogy írni fog, de kétlem. Attól tartok, a búcsú végleges… Sebaj, fel a fejjel!
– próbált meg mosolyt erőltetni ajkára. – Hiszen akad még néhány jóképű férfi a világon!
Nicole szerette volna megvigasztalni Jane-t, ám nem találta a megfelelő szavakat. Mélyen
átérezte barátnője fájdalmát, hiszen ő is most tette túl magát egy csalódáson. Tudta, csak az
idő segít begyógyítani a sajgó sebet, melyet egy szeretett férfi elvesztése okoz.
Jane hirtelen témát váltott.
– Azt mondják, ez a Reilly doktor nagyon kedves ember. Az összes beteg el van tőle ragad-
tatva, különösen a hölgyek. Képzeld, Mrs. Masonnél csaknem egy félórát töltött ma reggel.
– Ha megígéred, hogy nem adod tovább, elárulok egy titkot – hajolt hozzá közelebb Nic-
ole, majd az igenlő válasz után elmesélte barátnőjének, amit Coralie-ról megtudott.
14
– Hát erről van szó! – ámult el Jane. – Hogy lehet, hogy nem jöttünk rá magunktól? Hiszen
minden egybevág: a levertség, a remegés, és az, hogy nem hajlandó altatót bevenni. Szegény
asszony!
– Bizony, sokat szenvedhetett – bólintott Nicole. – Bár az elvonási tünetek nem olyan kín-
zóak, mint a kábítószereknél, azért nagy bátorságra vall, hogy egyedül akarta felvenni a har-
cot a betegségével. Nem számolt viszont a következményekkel…
– De hát miért nem szólt nekünk? Talán segíthettünk volna!
– Úgy gondolta, minél kevesebben tudnak a dologról, annál jobb.
Beszélgetésüknek Sloan megjelenése vetett véget.
– Kávéztak már?
– Épp most készülünk.
– Akkor felteszem a vizet – ajánlotta fel az orvos.
– Nahát, ilyen férfi előtt le a kalappal – jegyezte meg elismerően Jane. – Én dupla whisky-
vel kérem, Nicole viszont sosem kávézik, csak a rumot szereti! – tréfálkozott.
Reilly doktor meglepetten nézett rájuk, majd kiment a konyhába. A lányok jót nevettek
döbbent arckifejezésén.
– Nem voltál egy kicsit szemtelen? – korholta barátnőjét Nicole.
– Ugyan már! Tanuld meg, a férfiakkal csak így lehet bánni! Egy hét múlva a tenyerünkből
eszik, meglátod.
– Kötve hiszem. Csak azért mondod, mert még nem ismered. Szerintem jó lesz vigyázni
vele!
Megcsörrent a telefon. Nicole felkapta a kagylót.
– Értem – bólintott komolyan. – Azonnal szállítsák ide!
Visszatette a helyére a hallgatót, és Jane-hez fordult.
– Az egyik vendég szíve felmondta a szolgálatot! Gyere, szóljunk a doktornak!
Sloan éppen a kávékészítéssel foglalatoskodott, mikor Nicole belépett.
– Jöjjön gyorsan, doktor úr! Nagy baj van! A szállodában valaki szívrohamot kapott! Mind-
járt itt lesz vele a mentőautó!
A szigeten már máskor is előfordult ilyesmi: éppen Gordon egyik barátja halt meg itt szív-
rohamban, holott megfelelő műszerek segítségével meg lehetett volna menteni. Azóta Bauhi-
nia tulajdonosa gondoskodott róla, hogy a klinikán kialakítsanak egy jól felszerelt intenzív
osztályt. Mivel gyakran szerveztek itt konferenciákat a közismerten túlhajszolt üzletemberek
számára, bármikor szükség lehetett sürgős orvosi beavatkozásra.
Sloan alaposan átvizsgálta a rendelkezésre álló műszereket: a lélegeztető és az újraélesztő
készüléket, valamint az EKG-t. Mire Nicole Jane-nel előkészítette az infúziót, már meg is ér-
kezett a beteg. A középkorú férfi ijesztő látványt nyújtott; eszméletlen volt, arca kékesre szí-
neződött.
– Beállt a klinikai halál! Újraélesztést! – adta ki a rövid utasítást Reilly doktor.
Nicole azonnal tudta, mit kell tennie. Gyorsan, szakszerű mozdulatokkal kötötte be az infú-
ziót, s remélte, hogy a gyógyszerek összehúzódásra késztetik a súlyosan károsult szívizmot.
Sloan közben elektrosokkal próbálkozott. Mindketten feszülten figyelték az EKG képernyő-
jét. Tudták, lehetséges, hogy máris elkéstek, hiszen ha a rohamot követő három-négy percen
belül nem sikerül újraindítani a szívet és a légzést, akkor a beteg komoly agykárosodást szen-
vedhet.
Dermedt csend ülte meg a helyiséget. Nicole már majdnem feladta a reményt, amikor hirte-
len gyenge jeleket észleltek a képernyőn. Sloan diadalittasan a lány szemébe nézett, s az vi-
szonozta a pillantást. Első közös győzelmük a halál fölött mintha elfújta volna egymással
szembeni ellenérzésüket.
– Sikerült – mondta halkan az orvos, majd hogy oldja a feszültséget, Nicole-ra kacsintott. –
Most már engedje el magát, kislány.
15
Nicole felnevetett. Jane, aki eddig az infúzióval volt elfoglalva, csodálkozva felkapta a fe-
jét.
– Él! – lelkendezett Nicole.
– Hála istennek! – sóhajtott fel Jane. – Néhány perc alatt éveket öregedtem miatta.
– Ápolónő létére ennyire nem bírja az izgalmakat? – lepődött meg az orvos.
– Nem nagyon. Talán inkább titkárnőnek kellett volna mennem.
Időközben a betegbe lassan visszatért az élet. Arca kezdte visszanyerni természetes színét,
de még nem volt túl az életveszélyen. Sloan megvizsgálta a beteget, azután a nővérekhez for-
dult.
– Mit szólnának egy finom ebédhez?
– Hogy elrepült az idő! – nézett az órájára Nicole. – Már biztosan meghozták a szállodából
az ételt. Jössz, Jane?
– Nem, valakinek a beteg mellett is kell maradnia. Félreteszed a részemet?
– Persze.
Nicole Sloannal kettesben üldögélt a kis étkezőben. Egyikőjüknek sem volt igazán étvágya,
gondolataik még mindig az intenzív osztályon fekvő férfi körül forogtak.
– Mikor kell átszállítani a szárazföldre? – érdeklődött a lány.
– Amilyen gyorsan csak lehet – válaszolt gondterhelten az orvos. – Egy jobban felszerelt
kórházban természetesen nagyobb az esélye a gyógyulásra.
Az ebéd végeztével Nicole felállt.
– Megyek, felváltom Jane-t… Ugye nem felejtette el, hogy az ügyelet fél háromkor kezdő-
dik?
– Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni, hiszen állandóan emlékeztet rá! – csattant fel inge-
rülten Reilly doktor.
A lány sértődötten sarkon fordult, és faképnél hagyta.
A férfi már bánta, hogy kicsúszott a száján ez a csípős megjegyzés, de nem tehette meg
nem történtté a dolgot. Most aztán kezdhetem elölről a békülést, pedig már úgy tűnt, sikerült
kiengesztelnem, - dohogott magában.
Délután Sloan meglátogatta a beteget az intenzív osztályon.
– Minden rendben? – kérdezte Nicole-t.
– Igen. Nemrég fölébredt, de aztán újra elaludt.
– Mit mondott, hogy érzi magát?
– Fáradtságra és mellkasi fájdalmakra panaszkodott.
– Igen, ez előfordul egy ilyen súlyos szívrohamot követően… Ha ismét felébredne, adja be
neki ezeket a gyógyszereket! – Sloan néhány fiolát vett elő a köpenye zsebéből. – Nekem saj-
nos mennem kell, rengetegen várakoznak a rendelő előtt.
– Jane biztosan szívesen segít – javasolta Nicole.
– Köszönöm, de magam is elboldogulok – utasította vissza Reilly doktor. – Vagy azt hiszi,
egyedül nem tudok megbirkózni a feladattal?
– Félreértett. Csak arra gondoltam, hogy kötözésnél és a betegek adatfelvételénél igencsak
jó szolgálatot tehet egy kisegítő. Granger doktornak például mindig én segédkeztem.
– Akkor az lesz a legjobb, ha most velem jön, hiszen maga rendelkezik a legnagyobb ta-
pasztalattal – mosolyodott el az orvos. – Majd szólunk Jane-nek, hogy vigyázzon a betegre.
A nővér nem szívesen bár, de engedelmeskedett.
Miután az utolsó páciens is elhagyta a rendelőt, Nicole nekiállt, hogy rendet rakjon. Munka
közben rá sem pillantott Sloanra, mégis érezte, a férfi nézi őt. Nagy nehezen leküzdötte zava-
rát, és megkérdezte:
– No, mi a véleménye? Ugye itt nem olyan fárasztó a rendelés, mint a sydneyi kórházban?
– Hát azért azt a korallvágta lábsérülést nem sorolnám a könnyű esetek közé!
16
– Valóban csúnyán begyulladt a seb. Korábban is jöhettek volna vele. És az a kisfiú… Ha

időben kapja meg a szükséges antibiotikumokat, biztosan nem lettek volna fájdalmai.
– Mondja csak, itt a nyaralók mindig így elhanyagolják a sérüléseiket? – érdeklődött Reilly
doktor.
– Sajnos gyakran előfordul – zárta be a gyógyszeres szekrénykét a lány.
– Érthetetlen – csóválta meg fejét az orvos. – Miért nem használják ki a lehetőséget? Hi-
szen mindennap van ügyelet.
– Csakhogy az emberek a szabadságukat töltik a szigeten – magyarázta Nicole. – Eszükben
sincs egy jelentéktelennek tűnő panasszal a klinikára rohanni, aztán pedig órákig ülni a váró-
teremben.
– Hát, lehet benne valami…
– Na ugye! És mi semmit sem tehetünk, hogy jobb belátásra bírjuk őket. Legfeljebb elhe-
lyezhetünk minden szállodai szobában egy táblát: „Betegség esetén kérjük, azonnal forduljon
orvoshoz!”
– Nekem sokkal jobb ötletem támadt! – csillant fel Sloan szeme.
– Halljuk!
– Áttesszük a rendelést a szállodába!
– Micsoda? – csodálkozott a lány.
– Gondoljon csak bele! Ha karnyújtásnyira van az ügyelet, biztosan többen felkeresik.
– De…
– Sejtettem, hogy nem fog tetszeni a javaslatom. Mondja, elvből ellenez minden újítást?
– Ugyan már…
– Sőt, tudja mit gondolok? Magának főleg a személyem ellen van kifogása! Érzem, betola-
kodónak tart: nem tetszik magának, hogy már én irányítom a klinikát! De kérem, gondolkoz-
zon, Gardiner nővér! El tudja képzelni, mi történt volna azzal a ma délelőtti beteggel, ha én
nem vagyok itt?
– Kikérem magamnak a vádaskodásait! – csattant fel dühösen Nicole. –És vegye tudomá-
sul, Jane-nel ketten is boldogultunk volna. Épp elégszer vettünk már részt újraélesztésben!
A lány hirtelen elhallgatott. A lelke mélyén érezte, hogy a férfinak valahol igaza van.
– Csak egyetlen egy érvet mondjon – folytatta szenvedélyesen az orvos –, amely a javasla-
tom ellen szól! Miért ne lehetne ezentúl a szállodában megtartani a rendelést?
– Mert nincs rá hely! – vágta ki diadalmasan Nicole. – És nincs annyi műszerünk sem,
amivel két rendelőt fel lehetne szerelni.
– Megfelelő helyről majd én gondoskodom. Még ma beszélek Gordonnal – jelentette ki
Sloan.
– De mi lesz a felszereléssel? – akadékoskodott tovább a lány. – Remélem, nem azt tervezi,
hogy a szállodába viszi az itteni műszereket? Hadd hívjam fel a figyelmét egy fontos dologra:
A klinika a betegekért van, a szálloda pedig a nyaralókért és nem fordítva! Ráadásul a mi
„vendégeink” között is akadnak szívbetegek! És ha velük történik valami?
– Nem akarom én a szanatórium betegeit megfosztani semmitől, legkevésbé az orvosi mű-
szerektől – mosolyodott el Reilly doktor. – Mindössze arról van szó, hogy ma hajszálon múlt
egy ember élete. Óriási szerencsénk volt, de nem bízhatunk mindig ebben. Minél gyorsabban
kezdjük meg az újraélesztést, annál jobbak a beteg esélyei.
– Higgye el, ezzel nem sok időt nyerünk! Akárhány rendelőt építtet is, orvos csak egy van!
Ha valaki rosszul lesz a szállodában, majdnem mindegy, hogy őt szállítják ide, vagy ön megy
le hozzá a szállodai rendelőbe, nem?
– Elismerem, csak egy-két percet nyerhetünk – bólintott a férfi. – De ilyen esetekben, mint
a mai, egyetlen másodperc is sorsdöntő lehet.
– Csakhogy szívroham szerencsére ritkán fordul elő nálunk. A készülékek pedig nagyon
drágák…
– Megmondaná, mennyit ér ön szerint egy ember élete? – vágott a szavába Sloan.
17
A lány zavartan elhallgatott.

– Ne értsen félre, én is éppúgy a betegek javát akarom – mentegetőzött végül.
– Tudom – pillantott rá barátságosan az orvos. – Ezért is kérem a támogatását. A költségek-
kel ne törődjön. Gordon legalább végre valami értelmes dologra költheti a pénzét. Azt hiszem
– mosolyodott el –, most jó mélyen a zsebébe kell nyúlnia, ha tisztességesen felszerelt klinikát
akar Bauhinián.
– Ezt meg hogy érti? – hökkent meg ismét Nicole.
– A sebészeti eszközök elavultak – magyarázta Sloan. – A rendelkezésre álló felszereléssel
képtelenség lenne egy komolyabb műtétet elvégezni; még egy szülésre sem vagyunk felké-
szülve!
– De doktor úr! Elfelejti, hogy ez itt nem egy kórház!
– Miért ne lehetne az? Hiszen a szigeten évente több ezer turista fordul meg!
– Szerintem mindez fölösleges – csóválta meg a fejét Nicole. – Repülővel egy óra alatt a
mackayi kórházba szállíthatjuk a súlyosabb betegeket.
– Ha valóban nagy a baj, egy óra bizony hosszú idő – jegyezte meg élesen a férfi. – Gon-
doljon csak arra, milyen sok állapotos asszony van a szigeten! Mihez kezdenénk, ha bármelyi-
küknél elindulna a szülés?
A lány lesütötte a szemét, és nem válaszolt.
– Mennyivel nyugodtabban alhatnánk – folytatta lelkesen Sloan –, ha rendelkezésünkre áll-
na minden szükséges műszer… Igen, ez most a legfontosabb teendő. Még ma beszélek Gor-
donnal!
– Szívből kívánom, hogy adakozó kedvében találja! – fordított hátat neki Nicole, ezzel is
jelezve, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést.
Reilly doktor azonban megfogta a karját, visszahúzta, és komolyan a szemébe nézett.
– Mi ütött magába, Nicole? Már-már azt hittem, kialakult köztünk egy jó munkakapcsolat,
de valahogy… Árulja el, mi baja velem?
A lány elsápadt.
– Semmi. Semmi bajom magával – suttogta, de ajka remegése meghazudtolta szavalt. Ar-
cán kövér könnycseppek gördültek végig. – Engedje el a karomat! Fáj! – mondta szemrehá-
nyóan, és megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából.
– Bocsánat – mentegetőzött Sloan –, túl heves voltam. A világért sem akartam fájdalmat
okozni, csak tudni szerettem volna, miért ellenkezik mindig velem.
Nicole zavartan lehajtotta a fejét.
– Na ne féljen, nem faggatom tovább – törölte meg Reilly doktor a lány könnyes arcát. –
Fárasztó napunk volt, nem csoda, ha kimerült. Nem lett volna szabad így beszélnem magával.
Kérem, bocsásson meg a viselkedésemért.
– Nem történt semmi.
– Tudja, mire lenne leginkább szüksége? – mosolyodott el a férfi. – Egy kis kikapcsolódás-
ra. Mit szólna hozzá, ha vacsora után elmennénk táncolni?
– Köszönöm, de inkább otthon maradok – hárította el Nicole. – Szeretném végre befejezni
a könyvemet.
Sloan közelebb lépett hozzá, és felemelte a lány állát
– Attól fél, hogy megismétlődik a tegnap esti jelenet? – kérdezte. – Ígérem, nem fordul elő
többé…
– Mindössze arról van szó, hogy fáradt vagyok, és szeretnék korán lefeküdni – makacsko-
dott tovább Nicole…
– Ahogy óhajtja – bólintott udvariasan az orvos, majd jó éjszakát kívánt, és magára hagyta
a lányt.
4. FEJEZET
18
Este Nicole nagy meglepetésére Jane egyedül jelent meg a vacsoránál.

– Hol van Terry? Hogyhogy nem együtt vagytok? Hiszen holnap elutazik.
– Búcsúbulit rendeztek a konferencia résztvevőinek – magyarázta Jane. – Engem is hívott,
csakhogy eszemben sincs odamenni.
– De hát miért?
– Gondoltam, jobb lesz, ha megkímélem magam egy könnyes búcsújelenettől. Nincs szük-
ségem hazug ígéretekre! Délután telefonon elköszöntem tőle, és ezzel vége… Szép volt, el-
múlt – próbált meg mosolyogni Jane, de a hangja megremegett.
Nicole érezte, hogy barátnőjét nagyon megviselte a dolog. Szerette volna megvigasztalni,
ám tapasztalatból tudta: Jane fájdalmát csak az idő orvosolhatja.
– Vajon hol van a mi kis doktorunk? – terelte a szót másra Jane.
– Gordonnal vacsorázik – intett Nicole az étterem távoli sarkában álló asztal felé.
– Aha, látom már… Nagyon jóképű férfi. És vonzó is. De mondd csak, min veszekedtetek
ma délután? A folyosóról hallottam egyet-mást…
– Egyáltalán nem veszekedtünk – tiltakozott Nicole. – Csak Reilly doktor elmesélte, mi-
lyen újításokat kíván bevezetni a szanatóriumban.
– És te persze ellenkeztél – kuncogott Jane. – Mesélj! Mit akar megváltoztatni?
Nicole mindenről részletesen beszámolt.
– Ez igen! – bólintott elismerően Jane.
– Ezek szerint te egyetértesz vele?
– Ha Gordon állja a költségeket, miért ne? Hiszen ha csak egyetlen embert tudunk meg-
menteni az új gépekkel, már megérte. – A lány hirtelen Nicole-ra pillantott. – De te nem ked-
veled őt, igaz?
– Nem is tudom…
– Szegénynek az a legnagyobb bűne, hogy nem Bob Grangernek hívják – mosolyodott el
Jane. – De hidd el, minél előbb kivered a fejedből azt a fickót, annál jobb. Az ilyen alakok
után, mint Bob és Terry, nem érdemes sírni.
– Nem is teszem.
– Dehogynem. Pedig nincs okod rá, hiszen sohasem szeretted őt igazán. Az, hogy nehezen
viseled a szakítást, természetes. A nők önbizalmának ritkán tesz jót, ha faképnél hagyják
őket… Ennek az ügynek azonban semmi köze Sloanhoz, ne rajta töltsd ki a bosszúdat! Igazán
lehetnél vele egy kicsit kedvesebb, olyan rendesnek látszik.
– Talán igazad van – mondta lassan Nicole. – Csak úgy össze vagyok zavarodva…
– Aludjunk rá egyet! – javasolta Jane. – Hátha holnap más színben látod a világot.
Másnap reggel a nővérszobában megcsörrent a telefon. A lány már számított Gordon hívá-
sára.
– Jó reggelt, Nicole! Hogy van?
– Köszönöm, remekül.
– Ennek igazán örülök. És mit szól az új orvosunkhoz? Jól kijönnek egymással?
– Igen.
– Gondolom, magának is beszélt a terveiről – fordította a szót a lényegre Gordon Barrett. –
Mi a véleménye?
– Igen figyelemreméltó elgondolások – tért ki Nicole az egyenes válasz elől.
– Szóval egyetért vele?
A lány nem felelt azonnal. Egyetlen pillanatig habozott csak, de ez elég volt ahhoz, hogy
eszébe jusson tegnap esti beszélgetése Jane-nel.
– Igen, egyetértek - mondta végül. – Nem is tudom, miért nem jutott eddig eszünkbe.
– Majd én megmondom, miért – szólalt meg Gordon. – Mert Granger doktor úr inkább gol-
fozott és szoknyák után szaladgált, ahelyett hogy a klinikával törődött volna. Nála felszíne-
sebb, könnyelműbb orvossal még nem találkoztam! Sloan egészen más, de ezt biztosan észre-
19
vette. Alig egy-két napja van itt, és máris megpezsdült az élet a mi kis szigetünkön. Kár, hogy
nem marad sokáig nálunk…
– Hát igen – bólogatott bizonytalanul Nicole. – Csak fogalmam sincs, miért…
– …miért kértem ki a véleményét? – fejezte be a kérdést Gordon. Azért, kedves Nicole,
mert jól ismerem a barátomat. Sloan kicsit heves természetű, hajlamos rá, hogy lerohanja az
embert. Márpedig magát nem szeretném elveszíteni, hiszen maga egy igazi kincs!
– Köszönöm az elismerést – derült fel a lány arca. – Aggodalomra semmi oka, én támoga-
tom Reilly doktor elképzeléseit. Kíváncsi vagyok, mikorra tudjuk megvalósítani őket.
– Egy-két héten belül – hangzott a magabiztos válasz. – De van még néhány dolog, amit
ezzel kapcsolatban meg kellene beszélnünk. Mi lenne, ha ma együtt vacsoráznánk, maga, Slo-
an és én?
– Köszönettel elfogadom a meghívást.
– És mondja csak, hogy van Coralie? – váltott témát hirtelen Gordon.
– Már sokkal jobban. Mióta Reilly doktor rendszeresen látogatja, rengeteget javult az álla-
pota.
– Remek. Akkor, viszlát este, Nicole!
A lány éppen letette a kagylót, amikor Sloan belépett az irodába.
– Csak nem Gordonnal beszélt? – kérdezte.
– De igen. Azt mondta, legkésőbb két hét múlva mindent megkapunk, amit kért.
– Ez rá vall – mosolyodott el az orvos. – Imád a csodatévő varázsló szerepében tetszelegni.
Tudja mit? Használjuk ki a lelkesedését! Ha van még ötlete, kiegészíthetjük a kívánságlistán-
kat.
– Hát… őszintén szólva sejtelmem sincs, mit lehetne…
– Nekem máris eszembe jutott valami! – vágta rá azonnal a férfi.
– Mit forgat megint a fejében?
– Kellene ide egy számítógép.
– Az meg minek? – csodálkozott a lány.
– Elég sok a papírmunka. Egy adatkezelő program jócskán leegyszerűsítené a dolgokat.
– Nem hinném, hogy szükség lenne rá egy ilyen kis klinikán – ellenkezett Nicole.
– Ne beszéljen butaságot, manapság már otthon is mindenkinek van számítógépe! Én pél-
dául azzal készítem el az adóbevallásomat. Gordon szerintem nem is tud róla, hogy mi itt szá-
mítógép nélkül dolgozunk. Egy ilyen gép manapság nélkülözhetetlen. Gondoljon csak bele,
mennyire megkönnyítené a dolgát!
– Rendben van, meggyőzött – adta meg magát a lány.
– Örülök, hogy egyetértünk - pillantott rá hálásan az orvos. – Akkor vacsoránál számítok a
támogatására.
Néhány nappal később Nicole kíváncsian bontotta ki dobozából a vadonatúj számítógépet.

Már alig várta, hogy elkezdhesse vele a munkát. Egyik barátnője – a szálloda titkárságán dol-
gozó Dorothy – megígérte, hogy megtanítja a kezelésére.
Az új rendelő kialakítása is a legjobb úton haladt. Sloan kiüríttette azt a két egymásba nyíló
szobát, ahol eddig a sportszereket tárolták. Úgy tervezték, az egyik helyiségben vizsgálót léte-
sítenek, a másikban pedig egy kötöző kap helyet. Gordon utasítására rövidesen festők, aszta-
losok és más mesteremberek jelentek meg a szállodában. Murray Peterson persze berzenke-
dett az átalakítások miatt.
– Most mondja meg, kedvesem, mihez kezdjek ezzel a rengeteg kacattal?! – méltatlanko-
dott a folyosón tornyosuló sporteszközök láttán.
– Kérdezze meg Reilly doktort! – javasolta mosolyogva Nicole. – Ő mindenre tudja a meg-
oldást.
És csakugyan: az orvos talált egy kis helyiséget, ami tökéletesen megfelelt a golfütők, bú-
várfelszerelések és vízisík elhelyezésére.
20
– Bármibe fog, minden sikerül neki – jegyezte meg elismerően Jane. – Kíváncsi vagyok,
mihez kezd majd, ha elfogytak a feladatok. Egy ilyen tevékeny embernek valóságos kínszen-
vedés lehet tétlenül ülni. Figyeld meg, ha nem lesz mit csinálnia, az első adandó alkalommal
továbbáll.
– Szerintem már amikor idejött, tudta, hogy nem marad sokáig – tette hozzá Nicole. – Állí-
tólag csak Gordon unszolásának engedve fogadta el ezt az állást.
– Vajon miért ragaszkodott a főnök ennyire Sloanhoz? Csak nem Mrs. Mason miatt?
– Hogy érted ezt?
– Tudod te azt jól. Még a vak is látja, hogy Coralie és Reilly doktor nem csak egyszerűen
barátok. Többről van itt szó…
– Hmm – töprengett el Nicole. – Mióta Sloan megérkezett, Mrs. Mason mintha tényleg
sokkal jobban érezné magát! Bár véleményem szerint a javulás inkább a rendszeres kezelés-
nek köszönhető, hiszen naponta foglalkozik vele…
– Hát éppen ez az, ami gyanús – kiáltott fel Jane. – Ki tudja, miféle kezelésről van szó? El-
képzelhető, hogy éppen Reilly doktor volt az oka Coralie idegösszeomlásának. A hirtelen gyó-
gyulás pedig csak egyet jelenthet: a szerelmesek újra egymásra találtak.
– Fogalmam sincs, honnan veszed ezt a szamárságot – torkolta le barátnőjét Nicole. –
Egyébként pedig nem értem, miért kell állandóan Sloannal foglalkoznod!
– Nicole! Nem hiszek a fülemnek! Védelmedbe veszed a mi kis doktorunkat? Valld be,
hogy megkedvelted!
Nicole ezt nem hagyhatta szó nélkül. Már éppen nyelve hegyén volt a csípős válasz, de
Jane felkacagott, és faképnél hagyta.
Rövidesen felavatták az új rendelőt. Sloan igaza fényesen bebizonyosodott: már az első

nap sokkal többen jelentek meg a rendelésen, mint a klinikai ügyeleten bármikor.
Miután az összes beteget ellátták, Nicole rendet rakott a helyiségben. Az orvos közben le-
ment a szálloda konyhájára, és nemsokára egy tálcával a kezében tért vissza.
– Nicole, kérem! – szólította meg a lányt, majd a kávéra és az aprósüteményre mutatva
folytatta: – Keményen dolgoztunk, igazán megérdemlünk egy kis jutalmat.
– Hát igen – ismerte el Nicole. – Ma valóban sokkal több dolgunk akadt, mint egyébként.
– Na, mit szól? Érdemes volt áttenni a rendelést?
– Ha már mindenáron hallani akarja… – mosolyodott el a lány. – Igen. Magának volt iga-
za, Sloan.
– Örülök, hogy így gondolja – pillantott rá hálásan a férfi. – De jöjjön, üljön le! A végén
még kihűl a kávéja! – nyújtotta oda Nicole-nak az egyik csészét.
Egy ideig csendben kortyolgatták a forró italt.
– Tudja, mi jutott eszembe? – szólalt meg hirtelen az orvos. – Az a hölgy, akinél bőrrákot
állapítottunk meg. Borzasztó, milyen gyakori errefelé ez a betegség. Vajon miért nem vigyáz-
nak magukra jobban az emberek?
– Talán nincsenek tisztában vele, hogy a túlzásba vitt napozás bőrrákot okozhat – vélte
Nicole. – Fel kellene rá hívni az itt nyaralók figyelmét…
– Milyen igaz! Például kiragaszthatnánk néhány plakátot.
– Miért is ne? – bólintott beleegyezően a lány. – Az előszobában bőven akad hely a falon.
De talán érdemes lenne néhányat elhelyezni a gyógyszertárban és az üzletekben, hogy minél
többen lássák.
Reilly doktor elmosolyodott.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte csodálkozva Nicole.
– Maga – nevetett a férfi. – Alig két hete még lehurrogott, mikor előálltam a javaslataim-
mal, most pedig magának támadnak jobbnál jobb ötletei.
– Úgy látszik, megfertőzött.
– Ezt meg kell ünnepelni! – kacsintott rá Sloan. – Vegyen még egy kis süteményt!
21
– Tulajdonképpen nem lenne szabad…

– Magának aztán igazán nem kell félnie az elhízástól. Hiszen olyan karcsú, akár a nádszál!
Nicole zavarba jött a bók hallatán.
– A sérülése rendbe jött már? – váltott témát hirtelen.
Reilly doktor bólintott.
– Hála a kitűnő kezelésnek, tökéletesen begyógyult.
– Ennek igazán örülök – mondta Nicole még mindig kissé zavartan, majd felállt. – És most
bocsásson meg, de vissza kell mennem a klinikára.
– Én is megyek! – pattant fel azonnal Sloan. – Ma még nem láttam a betegeimet. Ideje egy
kicsit foglalkozni velük, különben még azt hiszik, megfeledkeztem róluk. Visszaviszem a tál-
cát, addig zárja be, kérem, a rendelőt!
Nicole egyedül maradt. Mielőtt becsukta volna az ajtót, körülnézett, minden rendben van-e.
Az asztalon észrevette az orvos személyhívóját. Itt felejtette, csóválta meg a fejét, majd zsebre
vágta a készüléket. Amint kilépett a rendelőből, csaknem összeütközött egy izgatott fiatalem-
berrel.
– Itt van még az orvos? – kérdezte az ismeretlen kétségbeesetten.
– Mi történt? – ijedt meg Nicole. – Csak nincs valami baj?
– Julie… – hebegte a fiú. – Azt hiszem, jön a gyerek…
– Hol van?
– A szobánkban. De merre találom- az orvost?
– Menjen a szálloda portájára, és szóljon, hogy keressék meg! Én addig megpróbálok segí-
teni Julie-nak. Melyik szobában laknak?
– A 10-esben. A folyosó végén az utolsó ajtó.
Nicole már rohant is. A szálloda előcsarnokában találkozott Danny-vel, akinek a lelkére
kötötte, hogy sürgősen szerezzen egy hordágyat.
A 10-es szoba ajtaja nyitva állt, Nicole már a folyosóról hallotta Julie fájdalmas nyögéseit.
Amint belépett, megpillantotta az ágyon vajúdó fiatal nőt. Hosszú, szőke haja szétterült a
párnán, homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek.
– Kicsoda maga? – suttogta erőtlenül. – És hol van Tim?
– Ápolónő vagyok, a nevem Nicole Gardiner. Ne aggódjon, Tim is mindjárt itt lesz, elsza-
ladt az orvosért.
– Tudja, úgy volt, hogy csak két hét múlva jön a baba… – magyarázkodott Julie. – Milyen
buta is vagyok! Nem lett volna szabad idejönnöm közvetlenül szülés előtt…
– Ne féljen, nincs semmi baj! – fogta meg a kezét Nicole, de amint kitapintotta gyenge pul-
zusát, rögtön tudta, hogy jócskán van ok aggodalomra.
– Az orvos azonnal itt lesz – simogatta meg biztatóan Julie sápadt arcát. – A férjének már
biztosan sikerült megtalálnia.
– Tim nem a férjem – sóhajtotta a lány, és szeme könnybe lábadt. Nem vett feleségül, nem
akarta lekötni magát. A gyereknek sem örül igazán… Óh, mi lesz velem, ha elhagy?
– Ugyan, miért tenne ilyet? – vigasztalta az ápolónő, de Julie már nem figyelt rá.
– Jaj Istenem!
Újra jelentkeztek a fájások. A kismama kétségbeesetten szorította Nicole kezét. A nővér
közben fáradhatatlanul törölgette verejtékező homlokát, s megnyugtató szavakat sugdosott a
fülébe.
Néhány perc múlva megérkezett Reilly doktor, majd nemsokára Danny és Tim is. Az orvos
egyetlen pillantással felmérte a helyzetet.
– Már nincs időnk a klinikára szállítani – mondta, majd Dannyhez fordult. – Kérem a hord-
ágyat, átvisszük a rendelőbe!
Miután Julie-t felfektették a vizsgálóasztalra, Sloan azonnal munkához látott.
22
– Nehéz szülés lesz – vonta félre Nicole-t a vizsgálatot követően. – A baba farfekvéses; rá-
adásul az édesanya veséje is nagyon rossz állapotban van… Nézze csak, máris hogy megda-
gadt a bokája!
– Te jó ég! – Ijedt meg Nicole. – Császármetszésre van szükség?
– Mégpedig azonnal – bólintott az orvos.
– Nem lehetne mégis inkább repülővel Mackaybe vinni?
– Arra már nincs idő. De ne aggódjon, csináltam már ilyet! – mosolyodott el Reilly doktor.
A lány most döbbent rá, hogy akaratlanul is megbántotta Sloant.
– Bocsásson meg, nem úgy gondoltam…
– Most ne mentegetőzzön, hanem készítse elő a szükséges eszközöket! – vágott a szavába a
férfi. – Ugye milyen jó, hogy mindent beszereztünk? Szerencsére hozattam néhány ampulla
Marcaint is.
– De hát az…
– …helyi érzéstelenítésre való – fejezte be a mondatot Sloan. – Szerintem nagyon fontos,
hogy ne altatásban kerüljön sor a szülésre. Anya és gyermeke kapcsolatának szempontjából
döntő jelentősége van az első néhány órának… Nem akarom Julie-t megfosztani attól az él-
ménytől, hogy a műtét után magához ölelhesse a kisbabáját.
– Igaza van – ismerte be Nicole. – Azonnal fel is hívom Jane-t a klinikán, hogy hozza ide a
Marcaint, és a hiányzó sebészeti műszereket. Neki egyébként is nagyobb hasznát veheti, hi-
szen szülésznő.
– Akkor mondja meg, hogy igyekezzen! – sürgette az orvos. – Nincs már sok időnk.
Míg Nicole telefonált, Reilly doktor a fiatal párt figyelte. Tim halálsápadtan állt az ágy
mellett, Julie pedig a világért sem engedte volna el a kezét.
– Hogy döntött, Tim? Itt marad? – kérdezte Sloan.
A fiú tanácstalanul pillantott barátnőjére.
– Ne hagyj egyedüli – könyörgött Julie.
– Ne félj, veled maradok – hajolt le hozzá Tim, és gyöngéden megsimogatta az arcát.
– Akkor vegye fel ezt a köpenyt, és üljön ide az ágy mellé! – adta ki az utasítást az orvos. –
Itt egy kendő, ezzel törölgesse az arcát!
Nicole közben előkészítette a műtétre a lányt, és bekötötte az infúziót. Mivel még sohasem
segédkezett császármetszésnél, nagyon izgult. Idegessége feltűnt Sloannak.
– Nyugi - súgta oda neki, ügyelve rá, hogy Tim és Julie ne hallják. – Én is elég rég csinál -
tam már ilyesmit, de a császármetszés olyan, mint a biciklizés: nem lehet elfelejteni.
Nicole ugyan halványan elmosolyodott a tréfa hallatán, de továbbra is feszült maradt.
Kisvártatva megérkezett Jane a steril műszerekkel, és az érzéstelenítőkkel, így végre el-
kezdhették a műtétet.
– Most jó ideig nem lesznek fájdalmai – magyarázta az orvos Julienak, miközben felszívott
az injekciós tűbe egy ampulla Marcaint. – Nem altatom el, csupán deréktól lefelé érzéstelení-
tem. Meglátja, sokkal jobb lesz így önnek és a babának is.
A lány bizakodóan Sloanra mosolygott.
– Ez a szúrás egy kicsit kellemetlen – mentegetőzött Reilly doktor –, de aztán órákig sem-
mit sem fog érezni.
Míg a gyógyszer hatni kezdett, az ápolónők ellenőrizték az infúziót és az oxigénellátást.
Néhány percig néma csend uralkodott a műtővé átalakított rendelőben.
– Kezdjük! – lépett oda Julie-hoz az orvos. Ezúttal Jane segédkezett, Nicole a műszereket
figyelte.
Negyedóra sem telt el, s Jane egy sivalkodó csecsemőt emelt a magasba.
– Kislány – állapította meg elégedetten, aztán édesanyja karjába tette a kicsit, ő pedig segí-
tett Reilly doktornak bevarrni a sebet.
– Egészséges? – kérdezte Tim és Julie szinte egyszerre.
23
– Tökéletesen – nyugtatta meg őket az orvos, majd lopva Nicole-ra pillantott. A lány őszin-
te csodálattal tekintett vissza rá.
– Ezt remekül csinálta – suttogta elismerően.
Sloan elmosolyodott. Nicole hirtelen úgy érezte, nagyon közel állnak egymáshoz. A legszí-
vesebben átölelte és megcsókolta volna a férfit… A gondolat azonban őt magát is meghökken-
tette.
Hogy mi nem jut eszembe! – csóválta meg a fejét. Nem ismerek magamra. Úgy látszik,
megártott a nagy öröm. De végül is nem mindennap segít az ember világra egy újszülöttet!
5. FEJEZET
A műtét olyan jól sikerült, hogy Julie-t és gyermekét már másnap át lehetett szállítani a
mackayi kórházba. Nicole csomagolta össze a holmijukat.
– Óh, ha tudná, mennyire örülök! – lelkendezett a lány. – Olyan jó, hogy éppen itt született
a pici!
– Miért? – csodálkozott az ápolónő.
Julie büszkén mutatta meg a bal kezén csillogó gyűrűt.
– Képzelje, Tim megkérte a kezemet! – újságolta, majd mikor látta, hogy Nicole nem érti a
dolgot, folytatta: – Óriási hatással volt rá, hogy jelen lehetett a baba születésénél. Azt mondta,
tegnap délután jött rá, mennyire szeret minket.
– Hiszen ez nagyszerű, szívből gratulálok! – szorította meg a kezét Nicole. – Mikor lesz az
esküvő?
– Amint hazaengednek a kórházból, rögtön összeházasodunk.
– Ez aztán a jó hír! Sok boldogságot kívánok! – lépett be a szobába Sloan.
Miután megvizsgálta Julie-t, Nicole-lal együtt kikísérte a kis családot a repülőtérre.
– Menjünk, mindjárt kezdődik a rendelés! – nézett Reilly doktor a felszálló gép után. – Re-
mélem, ma nem lesz olyan fárasztó napunk, mint tegnap.
Az ügyeleten szerencsére tényleg nem történt semmi rendkívüli. Munka után szinte termé-
szetesnek tűnt, hogy együtt mennek ebédelni. Nicole kénytelen volt megállapítani: egyre job-
ban érzi magát az orvos társaságában.
Következő szabadnapján Nicole – mint ilyenkor mindig – kerékpárra ült, és felkeresett egy
kis öblöt. Vonzotta ez a gyönyörű hely, mert igen távol esett a szállodától, így csak ritkán té-
vedt arra egy-egy turista. Itt aztán zavartalanul élvezhette a természetet, úszkálhatott a hűs
tengerben, és figyelhette a gazdag élővilágot.
Nagyon meleg volt. Nicole egy szikla tövébe rejtette ruháit, felvette búvárfelszerelését, és
belegázolt a habokba. Élvezte, ahogy a hullámok lágyan cirógatják a testét. Hagyta, hadd so-
dorja a víz, s közben a korallok között cikázó színpompás halakban gyönyörködött.
Miután elfáradt, visszaúszott a partra, ahol megszárítkozott, majd egy pálmafa árnyékában
jóízűen megette a magával hozott szendvicseket. De nem sokáig tudott ellenállni a tenger csá-
bításának, rövidesen újra bement a vízbe. Önfeledten ringatózott a lágy hullámokon, és észre
sem vette, hogy az áramlat egyre messzebb sodorja a parttól…
Az izomgörcs olyan élesen hasított a lábába, hogy Nicole kiköpte a búvárpipát, s fájdalmá-
ban felkiáltott. Egy pillanatra alámerült, és jó adag tengervizet lenyelt, mire sikerült magát is-
mét a víz fölé tornásznia. Csak most vette észre, milyen távol van a parttól. Soha nem úszott
még be ilyen messzire! A közelben mindössze néhány szikla emelkedett ki a tengerből, de
Nicole számára még ez is elérhetetlen távolságnak tűnt.
Te jóságos ég, mi lesz velem? Hogy jutok ki innen? – gondolta kétségbeesetten. Hiszen
meg sem tudom mozdítani a jobb lábamat!
24
Meg akarta masszírozni a combját, csakhogy így képtelen volt magát a felszínen tartani.
Fájdalmát leküzdve próbált tempózni, de érezte, hogy ereje fogytán van. Ekkor hirtelen meg-
látott egy alakot a parton.
Hevesen integetni és kiabálni kezdett, ám hamar kimerült. Kicsi volt az esély, hogy az is-
meretlen észreveszi őt, és a segítségére indul. Már-már feladta a reményt, amikor…
– Tartson ki! Jövök! – harsant fel tőle nem messze egy ismerős hang.
Sloan közeledett felé, s egy-két perc múlva már a karjában tartotta Nicole-t. A lány boldo-
gan csimpaszkodott a nyakába.
– Begörcsölt a vádlim – magyarázta elfúló hangon. – Még most is nagyon fáj, nem tudok
úszni.
– Ne féljen, csak kapaszkodjon belém jó erősen! – nyugtatgatta a férfi. – Látja ott azt a la-
pos sziklát? Odáig kell eljutnunk! – mondta, majd lassan, Nicole fejét mindvégig a víz fölé
tartva, úszni kezdett.
– Na, a nehezén már túl vagyunk – zihált Sloan, amikor elérték a sziklát és sikerült rá fel-
kapaszkodniuk.
Nicole nem válaszolt, csak fájdalomtól elgyötört arccal simogatta görcsbe rándult izmait.
Reilly doktor gyöngéden kiegyenesítette a lány lábát, majd határozott, mégis óvatos mozdula-
tokkal masszírozni kezdte. Csakhamar enyhült a kínzó merevség, s a lány hálásan Sloanra
mosolygott.
– Köszönöm! Már sokkal jobb – sóhajtott fel. – Nem is tudom, mi lett volna velem maga
nélkül!
– Ugyan! Én biztos vagyok benne, hogy egyedül is kiúszott volna.
Nicole mindeddig szinte bénultan tűrte, ahogy a férfi keze fel s alá siklott a lábán. Hirtelen
döbbent rá, hogy bizalmas édes kettesben üldögélnek egy szikla tetején, és ráadásul egyikőjük
sincs túlöltözve. Zavarában fülig pirult.
– Köszönöm, elég! Már semmi bajom – mondta gyorsan, és maga alá húzta a lábát.
– Biztos benne?
– Persze – fordította tekintetét a part felé Nicole. – Nem lett volna szabad ilyen messzire
beúsznom – korholta magát. – Igazán hálás vagyok, hogy megmentette az életemet…
– Szívesen tettem – szerénykedett a férfi. – De mondja, miért nem inkább partközeiben bú-
várkodott?
– Fogalmam sem volt, hogy így eltávolodtam a szárazföldtől – mentegetőzött Nicole. –
Egy gyönyörű halat követtem, s tudja, ilyenkor megszűnik számomra a külvilág… Semmi
sem fogható a tenger szépségéhez! – lelkendezett.
– Talán csak egyvalami – nézett a szemébe komolyan Sloan.
A lány ismét zavarba jött.
– Azt hiszem, ideje partra úsznunk. – Megpróbált felállni, de a férfi visszahúzta.
– Ne siessen annyira! – suttogta gyöngéden. Közelebb húzódott hozzá, és átölelte karcsú
derekát. – Igazán megérdemlek egy kis jutalmat, nem gondolja? – fordította maga felé Nicole
arcát, majd szenvedélyesen megcsókolta.
A lány egész testében megremegett a férfi sós és mégis édes csókjától. Odaadóan hozzási-
mult, és a nyaka köré fonta karját. Néhány percre megfeledkeztek mindenről, már a tenger
morajlását és a sirályok rikoltását sem hallották.
Sloan egyre követelőzőbb csókjai lángra lobbantották Nicole vágyát. Annyira kívánta a fér-
fit, hogy szinte elveszítette önuralmát. Amikor azonban Sloan keze a combjai közé csúszott, a
lány józan esze megálljt parancsolt.
– Kérlek, ne! – suttogta.
Az orvos ügyet sem vetett az erőtlen tiltakozásra. Csókjaival borította el Nicole testét.
– Gyönyörű vagy! Sohasem találkoztam még ilyen csodálatos teremtéssel – súgta a fülébe.
– Óh, ha tudnád, mennyire vágyom rád!
25
Végigcsókolta a nyakát, ám keze már a bikini felsőrészének csatját kereste. Lehajolt, s

nyelvével cirógatni kezdte Nicole megmerevedett mellbimbóját.
– Óh, ne – próbálta eltolni magától a férfit, de érezte, hogy nem lesz képes sokáig ellenáll-
ni. Már-már átadta magát a gyönyörűségnek, mikor…
– Hé, maguk ott! – reccsent fel egy hangszóró. – Mi a csudát keresnek azon a sziklán?
Akarják, hogy segítsünk?
Nicole ijedten igazította meg a bikinijét, majd felugrott. Alig ötven méterre tőlük szép kis
hajó ringatózott a vízen.
– Igen, kérem segítsenek! – kiáltott vissza a fedélzeten álló fiatal párnak.
Sloan csodálkozva nézett rá. Sehogy sem értette a hirtelen változást.
– Most az egyszer megmenekültél – kacsintott rá, és újra magához húzta.
– Hagyd ezt, kérlek! – lépett hátrébb a lány, de hangja inkább könyörgő volt, mintsem el-
utasító.
Miután a hajó megközelítette a sziklát, Nicole és Sloan átugrottak a fedélzetre. A vitorlás
gazdái, Richard és Wendy Bauhinián töltötték szabadságukat, s mint kiderült, a szállodában
laktak. Nicole figyelmét nem kerülte el az asszony gunyoros mosolya. Bizonyára láttak egyet-
mást abból, ami a sziklán történt.
– Maga nagyon ismerős nekem – bámult Wendy Sloanra. – Aha, tudom már, a szállodában
láttam! Maga az orvosunk, ugye?
– Igen – bólintott Reilly doktor. – A hölgy pedig ápolónő a klinikán.
Az asszony azonban ügyet sem vetett Nicole-ra, továbbra is Sloant méregette csábos pil-
lantásaival. Szemmel láthatóan nagyon tetszett neki a férfi.
– Nem innának egy csésze teát? – kérdezte.
Az orvos elfogadta a meghívást. Nicole egy szót sem szólt, de forrt benne a düh. Megüt-
közve figyelte, amint az asszony karon fogta Reilly doktort, és magával húzta a kabinba.
– Richard! – szólt vissza az ajtóból Wendy. – El ne felejtsd kivetni a horgonyt! – Majd kis-
vártatva hozzátette: – Maga meg mit ácsorog ott, nővér? Jöjjön utánunk!
Nicole számára szinte örökkévalóságnak tűnt a hajón eltöltött alig egy óra. Egyrészt feszé-
lyezte a kényszeredett beszélgetés, másrészt viszont – furcsa módon – féltékennyé tette
Wendy kihívó viselkedése. Nagyon megkönnyebbült, mikor Sloan végre felállt, és közölte
vendéglátóikkal, hogy most már igazán menniük kellene.
Miután kigázoltak a partra, a lány udvariasan integetni kezdett a hajó felé. Sloan átkarolta a
vállát, s mikor Nicole le akarta rázni a karját, csak még erősebben szorította magához.
– Szegény Richard! – jegyezte meg sajnálkozva a férfi. – Micsoda kacér nőszemély a ba-
rátnője! Nem jósolok nagy jövőt a kapcsolatuknak.
– Én sem – helyeselt Nicole. – És tudod miért? Mert úgy látom, egy férfi sem tud
Wendynek ellenállni.
– Nem hiszek a fülemnek! – nevetett fel halkan Sloan. – Csak nem féltékeny vagy?
– Szó sincs… – akart válaszolni a lány, de nem fejezhette be a mondatot, mert Sloan forró
csókkal zárta le ajkát. Nicole képtelen volt ellenállni a mindent elsöprő szenvedélynek. Akkor
sem ellenkezett, mikor a férfi letépte parányi melltartóját, s meztelen felsőtestük egymáshoz
simult.
– Óh, Nicole, drágám! – nyögte Sloan vágytól remegő hangon. – Megőrjítesz!
Keze felfedező útra indult a lány testén, s közben ajkával végigsimította Nicole nyakát,
mellét… Végül letérdelt, átölelte a csípőjét, és lehúzta maga mellé a homokba. Szája mohón a
lányéra tapadt, ujjai a karcsú combokat cirógatták. Mikor azonban Nicole fölé hajolt, a lány
megrázta a fejét.
– Ne…
– Úgy érted, még ne? – mosolyodott el a férfi, majd lágyan megcsókolta Nicole arcát és
szemét.
– Úgy értettem, egyáltalán ne… Kérlek, menjünk vissza a szállodába!
26
– Ezt nem gondolhatod komolyan – nézett rá könyörgően Sloan. – Éppen most… Hiszen te
is akarod!
– Nem akarom! – szabadította ki magát a férfi teste alól Nicole.
– Hát jó. Akkor menjünk – bólintott szomorúan az orvos, majd felállt, és a karját nyújtotta.
Kéz a kézben sétálták vissza az öbölbe, ahol a lány a holmiját hagyta. Mindketten remeg-
tek még a felindultságtól, ám egy furcsa, csipogó hang hamar kijózanította őket.
– Te jó ég! A személyhívó! – ijedt meg Nicole. – Csak nincs valami baj?
– Gyorsan, gyorsan! – sürgette a férfi. –Azonnal vissza kell térnünk a szanatóriumba. Az
lesz a legjobb, ha a kerékpárodat betesszük a kocsim csomagtartójába. Nem vesztegethetjük
az időt!
Magukra kapkodták ruháikat, és már indultak is. Alig értek a klinikához, az orvos kiugrott
az autóból, és eltűnt az épületben. Nicole kissé lemaradva követte. Az iroda előtt csaknem be-
leütközött Jane-be.
– Mi történt? – kérdezte kifulladva.
– Majd meglátod – pillantott rá sokatmondóan Jane, de arca nem ígért semmi jót.
Mikor Nicole belépett az irodába, egy veszekedés kellős közepébe csöppent.
– Mit képzelsz? Csak úgy bekapcsolhatod a személyhívót? – förmedt Sloan dühösen az
előtte álló fiatal lányra. – Ha nem tudnád, az kizárólag sürgős esetekben használható!
A lány körülbelül tizenhat éves lehetett, arcvonásai feltűnően emlékeztettek Sloanra. Deré-
kig érő barna haját szalag fogta össze. Szűk farmert és hosszú pólót viselt, a következő felirat-
tal: „Tiéd vagyok”. Kicsit lejjebb csábosan mosolygó női ajak volt látható, majd a felirat foly-
tatódott: „…Ha jól megfizeted”.
– Szóval kizárólag sürgős esetekben? – feleselt a lány. – Elnézést, de elfelejtettem felvágni
az ereimet! – Ebben a pillanatban észrevette Nicole-t. – Aha, értem már! Új nő a láthatáron! –
mosolyodott el gúnyosan. – Tehát ezzel voltál úgy elfoglalva.
– Befejeznéd végre?! – csattant fel fenyegetően az orvos, s Nicole azt hitte, rögtön megüti
a lányt.
De Sloan leeresztette a kezét, majd bocsánatkérően az ápolónőre nézett.
– Nicole, ez itt a lányom, Lucy. Kérlek, ne haragudj rá! Kicsit kihozta a sodrából, hogy
nem talált itt… A kisasszony természetesen elfelejtette bejelenteni, mikor érkezik – fordult is-
mét a lányához, aki még mindig utálattal méregette Nicole-t.
A nővér igyekezett tudomást sem venni a lány szeméből sugárzó gyűlöletről.
– Szervusz, Lucy – köszöntötte barátságosan. – Örülök, hogy végre találkoztunk. Édesapád
sokat mesélt rólad. Hajóval jöttél?
– Naná, majd gyalog! – szemtelenkedett tovább Lucy. – Nem is olyan nehéz vízen járni,
csak gyakorolni kell! – Aztán hirtelen megkérdezte: – És mondd csak, te is akartad a dolgot,
vagy apám egyszerűen megerőszakolt?
– Lucy!
– Hagyd, Sloan! – csillapította Nicole, aki rögtön látta, hogy a kislány nagyon rossz idegál-
lapotban van, s pimaszsága is csak ennek tudható be.
Lucy hosszú ideig bámulta Nicole-t, de az ápolónő állta a tekintetét. A lány végül elfordult,
és az apját nézte kihívóan.
– Nem a komppal jöttem ám, hanem motorcsónakkal! – dicsekedett. – A srácok kiszúrtak a
parton, és felajánlották, hogy elhoznak. Én meg úgy gondoltam, miért ne. Csuda jó hapsik
voltak!
– No de kislányom! – aggodalmaskodott Reilly doktor.
– No de papa! – csúfolódott Lucy ugyanazon a hangon. – Ha éppen tudni akarod, klasszul
éreztem magam. Még konyakkal is megkínáltak, és…
– Elég volt! – lépett oda hozzá Sloan, és megfogta a karját. – Most pedig indulás haza!
– Inkább csinálj nekünk egy kávét! – szólt közbe Nicole. – Hozhatnál egy kis süteményt is!
Sloan először megütközve nézett rá, de aztán szó nélkül engedelmeskedett.
27
– Ezt nevezem! – kiáltott fel álmélkodva Lucy. – Jól beidomítottad, mondhatom! Ez eddig
még egy nőjének sem sikerült. – Rövid időre elhallgatott, majd duzzogva folytatta: – Csak
tudnám, minek jöttem ide? – sóhajtotta. – Olyan lelombozó ez a hely. Mondd, te nem unod
halálra magad?
– Én szeretek itt lenni – válaszolta nyugodtan Nicole. – De nem úgy volt, hogy csak szün-
időben érkezel?
– Elegem van a suliból – vont vállat egykedvűen Lucy. – Tele lett a hócipőm vele, és egy-
szerűen meglógtam… Apa persze a plafonon van… Nem is csoda – sandított hirtelen Nicole-
ra –, hiszen tönkreteszem a nemi életét. Csak púp vagyok a hátán, semmi más.
– Nem szabad ilyet mondanod, Lucy – csillapította Nicole. – Sloan nagyon szeret téged.
– Na és egyébként milyen? – kérdezte gúnyos mosollyal a lány.
– Édesapádra gondolsz? – próbált meg uralkodni magán Nicole. – Kitűnő orvos és remek
ember. Büszke lehetsz rá.
– Nem így értettem – rázta meg a fejét Lucy.
– Hát hogyan?
– Arra lennék kíváncsi, milyen az ágyban.
– Hagyd ezt abba! – emelte fel a hangját Nicole.
Hamarosan visszatért Reilly doktor a friss kávéval. Néhány percre még Lucy is elfelejtette
rossz kedvét. Álmélkodva hallgatta Nicole beszámolóját a víz alatti élővilágról.
– Ha érdekel, legközelebb szívesen magammal viszlek – ajánlotta fel az ápolónő. – Majd
meglátod, micsoda élmény lemerülni…
– Na jó, végül is valamivel agyon kell ütnöm az időt – egyezett bele kegyesen a lány.
Nicole az orvosra pillantott, s látta, hogy a férfi csak nehezen türtőzteti magát. A legszíve-
sebben alaposan elpáholná Lucyt, hátha attól észhez tér.
Gardiner nővér gyorsan felállt.
– Bocsássatok meg, de szeretnék átöltözni! Azonnal szólok Sharonnak – fordult az orvos-
hoz –, készítse elő Lucynek a vendégszobát.
A folyosón még hallotta a férfi dühös kiabálását. Sajnálta, hogy nem tudott segíteni. Együtt
érzett Sloannal, de ugyanakkor fájt a szíve Lucyért is.
Szegény kislány, milyen boldogtalan leheti – sóhajtotta.
Amint hazaért, első dolga volt, hogy lezuhanyozott. A kádban elnyúlva élvezte a bőrét
pezsdítő vízsugarat. Lelki szemei előtt végigperegtek a nap eseményei: a csodás korallzátony,
a lábába hasító fájdalom, a megmenekülés izgalma, s végül a szenvedélyes ölelkezés a par-
ton…
Jó lesz vigyáznom! – figyelmeztette magát Nicole. Sloan rendkívül vonzó férfi… Nem sza-
bad elveszítenem a fejemet!
Megszárította a haját és felöltözött. Amint a tükör elé állt, eszébe jutott Lucy megjegyzése:
„Új nő a láthatáron?”
– Nem, Lucy – mormolta félhangosan. – Én soha nem leszek egy a sok közül!
Miután rendbe szedte magát, visszament a klinikára. Épp az íróasztalán csinált rendet, mi-
kor halk beszélgetést hallott a folyosóról. Az iroda üvegajtaján keresztül hamarosan megpil-
lantotta Sloant és a karjába kapaszkodó Coralie Mitchellt. Az orvos mondott valamit, aztán
váratlan dolog történt: Coralie átölelte a férfit, és szájon csókolta.
A lány döbbenten figyelte a jelenetet. Hát így állunk! – gondolta elkeseredetten. Szóval
mégiscsak Jane-nek volt igaza!
Elhatározta, hogy sürgősen kiveri fejéből az orvost. Most még nem fog úgy fájni, hiszen
csak testileg vonzódom hozzá, - morfondírozott.
Miután meggyőződött róla, hogy már senki sincs a folyosón, kisurrant az irodából, és a
szálloda felé vette az útját.
28
Nicole szokás szerint Jane-nel ment vacsorázni, de hamarosan Reilly doktor és a lánya is
helyet foglaltak az asztalnál.
Lucy szemmel láthatóan ismét arra törekedett, hogy megbotránkoztassa a jelenlevőket.
Mélyen kivágott rikító rózsaszínű blúza szabadon hagyta vállát, fekete miniszoknyájában csá-
bosan riszálta magát. Nyakában ujjnyi vastag bizsu éktelenkedett, és valószínűtlenül magas
tűsarkakon egyensúlyozott. Haja elől égnek állt, hátul pedig csapzottan lógott.
Ezzel együtt a délutáni magatartásához képest most rendesen viselkedett. Továbbra is mor-
cos volt ugyan, de legalább nem szemtelenkedett.
Alig szólt egy-két szót, pedig Jane és Nicole megpróbálták bevonni a társalgásba. Miután
befejezte a vacsorát, határozottan felállt.
– Akkor én most megyek táncolni – jelentette ki magabiztosan – Viszlát…
– Nem mégy sehová! – fogta meg a karját Sloan. – Beszélni szeretnék veled.
– Szóval csak te szórakozhatsz, mi? – csattant fel dühösen a lány. – De rossz hírem van
számodra: sajnos már megígértem a srácoknak, akik idehoztak, hogy vacsora után találko-
zunk.
– Elárulnád végre, kik azok a fiatalemberek?
– Fogalmam sincs! A lényeg, hogy tele vannak dohánnyal. Gondold meg, milyen jó pénzt
kaphatnál értem…
– Hagyd már ezt a marhaságot! – Sloan egy pillanatra elhallgatott, majd engedékenyen azt
mondta: – Rendben van, elmehetsz táncolni, de előbb szeretném megismerni a fiúkat.
– Hát ezt meg hogy képzeled? – hápogott Lucy. – Észnél vagy egyáltalán? Azt hiszed,
majd, mint egy taknyos iskoláslány, bemutatom a barátaimat?
– Szeretnélek emlékeztetni, hogy még iskolába jársz.
– Csak jártam! – kacagott fel diadalmasan Lucy. – Soha többé be nem teszem oda a lábam,
abban biztos lehetsz!
– Kislányom – fogta halkabbra a hangját Sloan –, értsd meg, nem szeretném, ha bajod
esne. Tisztában vagy vele, milyen következményekkel járhat egy ilyen kiruccanás? Ebben a
ruhában legalább húszévesnek nézel ki…
– Nem vagyok már gyerek! – sziszegte indulatosan Lucy. – Te meg aztán végképp nem
tarthatsz nekem erkölcsi prédikációt.
Jane nem bírta tovább hallgatni a veszekedést. Felállt, és példáját Nicole is követte.
– Azt hiszem, jobb, ha mi most elmegyünk. Jó éjszakát!
– Micsoda szemtelen kölyök! – méltatlankodott Jane útban a parkoló felé.
– Én inkább sajnálom – jegyezte meg elgondolkodva Nicole. – Nem elég, hogy nehéz kor-
ban van, még az édesanyját is elveszítette.
– Gondolod, hogy ezért viselkedik így?
– Egészen biztos vagyok benne.
– Valószínűleg igazad van – töprengett Jane. – Nem lehet könnyű szegénykének… De
azért az apját sem irigylem.
Egy darabig még beszélgettek, aztán Jane házikója előtt elbúcsúzták egymástól. Nicole is
hazament.
Már éppen lefekvéshez készülődött, mikor kopogtattak.
– Ki az? – kérdezte.
– Én vagyok – hallotta Sloan hangját.
– Egy pillanat! – Nicole magára kapott egy hálóköntöst, és ajtót nyitott. – Mindjárt éjfél…
– mondta szemrehányóan.
– Bocsáss meg, tudom, hogy késő van, de beszélnem kell veled. Bemehetek?
– Hogyne… Foglalj helyet! – mutatott egy székre Nicole. – Ugye Lucyről van szó?
Sloan a tenyerébe temette arcát.
– Hát persze hogy róla – sóhajtott kétségbeesetten. – Fogalmam sincs, mit csináljak. Egy-
szerűen nem bírok vele. Hiszen láthattad te is… Tulajdonképpen azért jöttem, mert elnézést
29
szeretnék kérni a viselkedése miatt. Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem. Hogy
beszélhet így az én kislányom? Mintha az ördög bújt volna belé…
– Nem szabad ezt mondanod – csitította Nicole. – Mindketten tisztában vagyunk vele, mi-
ért lett ilyen. A tragédia nagyon feldúlta szegényt. Gondold csak el, az anyja halálával számá-
ra összedőlt a világ.
– De nem támaszthatom fel Helent!
A lány megnyugtatóan Sloan karjára tette a kezét.
– Ne aggódj! Meglátod, idővel minden rendbe jön majd.
– És addig mihez kezdjek vele? Elviselhetetlenek a közönséges megjegyzései, az öltözkö-
déséről már nem is beszélve…
– Hát nem érted? – mosolyodott el Nicole. – A lányod szándékosan csinálja mindezt. Min-
den kamasz imádja meghökkenteni és zavarba hozni a környezetét. A legokosabb, ha úgy te-
szel, mintha észre sem vennéd.
– Képtelen vagyok rá – rázta meg fejét az orvos.
– Pedig ez az egyetlen helyes megoldás. Próbálj meg uralkodni magadon! Ha nincs „kö-
zönsége”, Lucy bizonyára lecsillapodik.
Sloan elgondolkodva nézett rá.
– Az most a legfontosabb, hogy ne váljék ellenségessé a viszonyotok – folytatta Nicole. –
Rengeteg türelemre lesz szükséged, mert Lucy valóban nem könnyű eset. Egyébként hol van
most? Elengedted táncolni?
– Ugyan! Már rég alszik! Szép kis cirkuszt rendezett, de végül is engedelmeskedett.
A férfi elhallgatott, és ajkához emelte Nicole kezét.
– Sajnálom, ami az öbölben történt – mondta. – Azt hiszem, mindent elrontottam.
– Miért? Hiszen megmentetted az életemet – emlékeztette a lány.
– Igen, valóban. De aztán nem lett volna szabad úgy lerohannom téged.
– Hagyjuk ezt! Szerencsére időben észhez tértünk…
Sloan felállt, és magához ölelte Nicole-t. Ahogy egymáshoz simult a testük, a lány megbor-
zongott a gyönyörűségtől. Kimondhatatlanul vágyott a férfira, és érezte, ezúttal sem volna
ereje ellenállni. Ám Sloan csak gyöngéden arcon csókolta.
– Igazad van. De tudnod kell, hogy még mindig őrülten kívánlak.
– Azt hiszem, jobb, ha most elmégy – pillantott rá szomorú mosollyal Nicole. – Nem sze-
retném, ha olyasmi történne, amit később mindketten megbánnánk.
A férfi beleegyezően bólintott, búcsút intett, majd kilépett az ajtón. A lány könnyes szem-
mel bámult utána.
6. FEJEZET
A következő néhány nap alatt Nicole többször is megpróbált szóba elegyedni Lucyvel, a
lány azonban minden alkalommal durván visszautasította a közeledését. Egyszer Jane is
szemtanúja volt egy ilyen jelenetnek.
– Úgy tűnik, nem kedvel téged – jegyezte meg, miután Lucy elviharzott. – Szerintem félté-
keny rád. Mindenkit gyűlöl, aki kicsit is közel áll az apjához…
– Honnan veszed, hogy közel állok hozzá? – kérdezte ingerülten Nicole.
– Csillapodj, nem akartalak megbántani. Fogalmazzunk akkor úgy, hogy Lucy azt hiszi…
Végül is együtt voltatok, mikor a kislány megérkezett, nem?
– Méghogy együtt voltunk? – háborodott fel Nicole. – Ezt most úgy mondtad, mintha talál-
kozót beszéltünk volna meg! Hát tehetek én róla, hogy ő is éppen oda ment fürödni, ahova
én?!
– No és mit gondolsz, mindez a véletlen műve? – mosolyodott el Jane. – Szó sincs róla! A
doktor úr alaposan kifaggatott, hová szoktál járni, és egyedül vagy-e.
– Te persze elárultad neki…
30
– Miért? Nem kellett volna? – méltatlankodott Jane. – Inkább örülj, hogy így történt! Ha
Sloan aznap nem megy utánad, most nem ülnél itt.
– Ugyan, ne túlozz! Előbb-utóbb biztosan elmúlt volna a görcs, és akkor egyedül is partra
tudok úszni.
– De azért valld be, élvezted, mikor kimentett! – kacsintott rá Jane.
– Tévedsz – szögezte le Nicole. – Inkább kellemetlenül éreztem magam. És légy szíves, ne
célozgass rá, hogy én és Sloan… Ha Reilly doktor valaki után érdeklődik, akkor az Coralie
Mitchell. A saját szememmel láttam, amikor csókolóztak.
– Tényleg? – csillant fel Jane szeme. – Én mindig is sejtettem, hogy több van köztük, mint
egyszerű barátság. Szép lenne, ha újra egymásra találnának…
– A kérdés, hogy mit fog hozzá szólni Lucy…
– Hát biztosan nem lesz boldog… Tálán nem is ismeri Coralie-t. Nem szívesen lennék Slo-
an helyében, mikor bemutatja őket egymásnak.
Nicole még munka közben sem tudta kiverni a fejéből Lucyt, pedig nehéz napjuk volt.
Rengetegen jöttek el a rendelésre. Még egy komoly sérültet is el kellett látniuk: az egyik nya-
raló vízisízés közben súlyos agyrázkódást szenvedett.
Végül már csak egy idős hölgy üldögélt a váróban. Mikor a nővér felvette az adatalt, a néni
megkérdezte:
– Reilly doktor kislánya nincs itt véletlenül?
– Nincs – lepődött meg Nicole. – Honnan ismeri Lucyt?
– Együtt utaztunk a kompon – magyarázta a hölgy. – Bűbájos teremtés! Elmesélte, hogy
színésznő szeretne lenni, az apja azonban hallani sem akar róla… De ugye nem árulja el a
doktor úrnak? – nézett kissé ijedten Nicole-ra.
– Ugyan, dehogy – mosolyodott el a lány, bár érezte, ígéretét nem fogja megtartani. Sloan-
nak feltétlenül tudnia kell, hogy Lucy csak kitalálta a „motorcsónakos srácokat”.
– Tehát egy szó sem igaz az egészből! – sóhajtott fel megkönnyebbülten a férfi, mikor Nic-
ole elmesélte neki, amit hallott. – A kis boszorkány! Mit ki nem talál, hogy kihozzon a sod-
romból…
– Mindenesetre élénk a képzelőereje – vélte Nicole. – Nem lehet, hogy ezekkel a történe-
tekkel akar egy kis izgalmat vinni az unalmas hétköznapokba?
– Tudod – hajtotta le a fejét szomorúan Sloan –, az a legszörnyűbb, hogy fogalmam sincs
róla, mikor hazudik… Azt hiszem, teljesen alkalmatlan vagyok a nevelésére. Nem nekem való
ez a pótmama szerep.
– Majd belejössz! – vigasztalta a lány, bár ő maga sem hitt benne igazán.
Aznap este apa és lánya között ismét hangos összetűzésre került sor. Nicole minden szót
hallott, Sloan és Lucy ugyanis éppen a házikója előtt álltak. A lány mindenáron el akart menni
valami buliba, amelyet egy sétahajón rendeznek, az orvos viszont ragaszkodott hozzá, hogy
otthon maradjon.
– Fütyülök a véleményedre! Nem akadályozhatod meg, hogy elmenjek! – kiáltotta Lucy in-
dulatosan.
– De még mennyire hogy megakadályozhatom!
– Ha egyetlen ujjal is hozzám mersz nyúlni, esküszöm, feljelentelek – fenyegetőzött a lány.
– Egyébként elárulnád, miért nem csinálhatom azt, amihez kedvem van?
– Mert még túl fiatal vagy az ilyesfajta szórakozáshoz. Fogalmad sincs, milyen veszélyek
leselkednek rád! – Sloan egy pillanatra elhallgatott, majd halkabban folytatta: – Vedd tudomá-
sul, ha elmégy, elkísérlek!
– Megőrültél? – visított Lucy.
– Kicsit csendesebben, ha megkérhetlek! – csillapította az orvos. – Az egész szigetet felve-
red.
A lány azonban rá sem hederített.
31
– Ha nem engedsz el – kiabálta –, mindenkinek elmondom, milyen finom kis alak vagy!
Ugye nem akarod, hogy mások is megtudják, mit műveltél a mamával?!
– Hát menj! – veszítette el a türelmét Sloan. – Mit bánom én, tégy amit akarsz! De aztán
hozzám ne gyere sírni, ha valami balul üt ki! Mától kezdve leveszem rólad a kezem, nem
vagy a lányom többé!
Ekkor tűsarkak koppanása hallatszott Lucy feltehetően elviharzott. Nicole visszafojtott lé-
legzettel fülelt. Kíváncsi volt, Sloan ott van-e még.
Óvatosan résnyire nyitotta az ajtót, de senkit sem látott. Visszaszaladt a lakásba, magára
kapott egy pulóvert, és Lucy keresésére indult.
Nem tudta, helyesen cselekszik-e, hogy beleüti az orrát mások ügyeibe, de mindenképpen
segíteni szeretett volna. Ideje sem volt rá, hogy Reilly doktorral megbeszélje a dolgot.
Sloan egyébként sem helyeselné, amit tenni akarok – morfondírozott. Illetve… Óh, hiszen
fogalmam sincs, mihez kezdek majd, ha megtalálom Lucyt… De egy biztos: mindenképp utol
kell érnem, még mielőtt valami butaságot csinál.
Először a szállodába sietett, ám a lányt nem látta sehol. A portán megkérdezte, tudnak-e
egy bizonyos éjszakai sétahajókázásról. A férfi cinkos mosollyal mérte végig.
– Szóval oda igyekszik! A csoport már elindult, de ha siet, a kikötőben még elérheti őket.
Nicole lélekszakadva rohant a kikötőbe, ahol csakugyan ácsorgott egy vidám társaság,
Lucy azonban nem volt köztük. A parttól pár száz méterre kivilágított, lampionokkal feldíszí-
tett hajó ringatózott. A fedélzeten hangos zene szólt.
– Helló, szivi! – karolt bele a bámészkodó Nicole-ba egy szemmel láthatóan kapatos férfi.
A lány távolabb akart húzódni, nem sok sikerrel.
– Mondja csak – kérdezte végül –, átvittek már valakit a sétahajóra?
– M… még senkit – dadogta a férfi. – De nyugi kislány, mindjárt indulunk…
– Köszönöm, én inkább maradok.
– Nem tudod, mit veszítesz – hajolt oda hozzá az alkoholtól bűzlő részeg, és megpróbálta
megcsókolni.
Nicole azonban nem hagyta magát. Ellökte magától a férfit, az elveszítette egyensúlyát, és
belepottyant a vízbe.
A lány gyorsan továbbállt, de még hallotta a pórul járt fickó káromkodását. Szerencsére
nem történt semmi baja, barátai hangos kacagása közepette sértetlenül partra mászott.
Mivel Nicole tartott újdonsült udvarlója zaklatásától, a mólóra nem mert visszamenni. A
kikötőben maradt, hiszen tudta, ha Lucy tényleg a vitorlásra igyekszik, előbb-utóbb fel kell
bukkannia.
Időközben az első csoportot átszállították a sétahajóra. Újabb vendégek érkeztek, de Lucy
még mindig nem volt sehol.
Rég itt kellene lennie, aggodalmaskodott Nicole. Csak nincs mégis a hajón?! Elhatározta,
hogy vár még egy kicsit, aztán csónakba ül, és szétnéz azon az átkozott vitorláson.
Ha nem találom ott, visszajövök. Ha viszont mégis… Nos, akkor megpróbálom jobb belá-
tásra bírni, - határozta el.
Nem voltak kétségei, miféle buli készülődik. Féltette a kislányt, furcsa módon szinte fele-
lősséget érzett iránta. Nagyot sóhajtott, nekidőlt a kikötő korlátjának, és az elhagyatott stran-
dot figyelte.
A hold sápadt fényében ezüstösen csillogott a finom homok. Pálmák hajladoztak az esti
szélben, mely a tenger sós illatát hozta a szigetre.
Nicole éppen rászánta magát, hogy elvegyül a következő társaságban és felmegy a hajóra,
mikor hirtelen észrevett valakit a parton.
A hosszú hajú, miniszoknyás lány elég távol állt tőle, de Nicole azonnal felismerte.
– Lucy! – kiáltotta örömmel, és odaszaladt hozzá.
A lány csodálkozva pillantott fel. Nicole legnagyobb meglepetésére ezúttal egyetlen szem-
telen megjegyzést sem tett; alig hallhatóan csak ennyit mondott:
32
– Szia, Nicole! Hát te mit keresel itt?

Hangjában végtelen szomorúság csengett, és Nicole érezte, a kislány mindjárt elsírja ma-
gát. Bár nem tudta, miért búsul, abban egészen biztos volt, hogy Lucy bánata őszinte.
– Téged kerestelek.
– Engem? Miért?
– Mert azt hittem, a hajóra igyekszel, és úgy döntöttem, elkísérlek – ölelte át az ápolónő a
kislány vállát.
– Mi? Abba a buliba? – rázta le magáról Nicole kezét a lány. – Szép kis ismerőseid vannak,
mondhatom! Micsoda undorító banda! Az egyik fickó rögtön azzal kezdte, hogy megpróbált
letapizni. – Lucy utálattal elhúzta a száját.
Nicole-nak nagy kő esett le a szívéről.
– Szóval eszed ágában sem volt odamenni? – kérdezte. – Csak azért találtad ki az egészet,
hogy apádat bosszantsd, ugye?
A lány bólintott.
– Óh, drága Lucy! Ha tudnád, milyen boldog vagyok! – ölelte magához Nicole, majd mi-
kor látta, hogy a lány még mindig furcsán méregeti, felnevetett. –Kérlek, ne nézz így rám!
Nem jókedvemből akartam feljutni a hajóra, hanem hogy téged megkeresselek. Egyébként én
is találkoztam azzal az undorító pasassal, akiről beszéltél. Ne félj, tőlem megkapta a magáét:
lelöktem a mólóról, egyenesen a tengerbe pottyant.
– Ne hülyéskedj! – hitetlenkedett Lucy.
– Komolyan beszélek! Erőszakoskodni kezdett, én meg elláttam a baját!
A kislány hangosan felkacagott.
– Kár, hogy nem láttam! Csuda muris lehetett!
– Azért nem volt annyira vicces! Kicsit bizony féltem, hogy ha fölszállok a hajóra, a részeg
pasas felismer és kötözködni kezd.
– És mégis képes lettél volna fölszállni, csak azért, hogy engem megkeress? – ámult el
Lucy.
– Nincs ezen semmi csodálkozni való. Nagyon is tisztában vagyok vele, mi folyik ezeken a
bulikon. Ettől szerettelek volna megkímélni.
– Elárulnád, miért viseled így a szíveden a sorsomat? – kérdezte bizalmatlanul a lány. –
Bár ne mondj semmit, úgyis tudom. Apám miatt, ugye? Ennyire odáig vagy érte?
– Semmi sincs köztünk, ha erre célzol.
– Azonkívül, hogy a szeretője vagy…
– Ezt meg honnan veszed? Sloan és én munkatársak vagyunk, semmi több. Higgy nekem,
ez az igazság!
– Akkor te vagy az első, akit nem sikerült levennie a lábáról. A nők rendszerint bomlanak
érte – mosolyodott el gúnyosan Lucy, majd eltöprengett. – Aha, megvan! Biztosan apa kért
meg rá, hogy utánam gyere.
– Szó sincs róla – rázta meg a fejét Nicole. – Magamtól jöttem, apád nem is sejti, hogy itt
vagyok.
– Ne hazudj! Akkor egyáltalán honnan tudsz az egészről?
– Akaratlanul is fültanúja voltam a veszekedéseteknek – mosolyodott el az ápolónő. – Ha
nem vetted volna észre, épp az ajtóm előtt ordítoztatok.
Lucy szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Most azt hiszed, hogy becsavarodtam, ugye?
– Dehogy. Viszont szeretném tudni, miért viselkedsz így. Mondd csak, nincs kedved meg-
inni velem egy csésze kávét? Közben elbeszélgethetnénk…
Lucy rövid habozás után elfogadta a meghívást.
A kávézóban ilyenkor már kevesen üldögéltek. Az ápolónő egy csendes sarokasztalkát vá-
lasztott, hogy zavartalanul beszélgethessenek.
33
Nicole érezte, hogy Lucy bizalommal van iránta, és ki fogja neki önteni a szívét. Nem
akart azonban ajtóstul rontani a házba. Először csak a szigetről, a szállodáról és a munkájáról
csevegtek.
Fokozatosan terelte a szót arra az idős hölgyre, akivel Lucy a kompon összeismerkedett.
– Akkor tudtam meg, hogy az egész motorcsónakos történetet csak kitaláltad – nézett Nic-
ole szemrehányóan a lányra. – Éppúgy, mint a ma esti bulizást a hajón. Mondd, miért kell
apádnak mindig mást mondanod, mint ami az igazság? Így akarod bizonyítani, hogy nem
vagy már gyerek?
– Nem tehetek róla – mentegetőzött Lucy. – Egyszerűen kicsúszik a számon… Egyébként
meg tényleg elegem van belőle, hogy úgy bánik velem, mint egy taknyos kölyökkel! Pedig
neki is jobb lenne, ha felnőnék… Végre nem kellene engem babusgatnia, élhetné a saját éle-
tét, megnősülhetne… Csak a terhére vagyok!
– Hogy mondhatsz ilyet? Sloan nagyon szeret téged! Mit gondolsz, ha nem szeretne, érde-
kelné, mit csinálsz? – győzködte a lányt Nicole. – De amit művelsz vele, az már kegyetlenség.
Teljesen kikészíted szegényt!
– Tudom… – hajtotta le a fejét Lucy. – Azt hiszem, épp ezért csinálom az egészet. Ki aka-
rom hozni a sodrából… Amikor üvöltözik velem, legalább nem alakoskodik, és bevallja: alig
várja, hogy eltűnjek az életéből.
– Tévedsz – jelentette ki az ápolónő. – Te vagy neki a legfontosabb a világon… Felejtsd el,
amit ma este mondott, hidd el, csak a düh beszélt belőle!
– Ugyanúgy ordítozik velem, mint régen anyával – váltott témát Lucy. – Zengett az egész
ház… Óh, hányszor húztam a fejemre a takarót, hogy ne halljam a kiabálásukat… De egyszer
csak nem volt több veszekedés… Megölte… ő ölte meg anyát!
Nicole gyöngéden megfogta a kislány remegő kezét.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – próbálta megnyugtatni.
– De még mennyire, hogy komolyan gondolom – sziszegte gyűlölettel Lucy. – Miatta lett
öngyilkos anya… Fűvel-fával megcsalta! Szegény már nem bírta tovább, és szándékosan ne-
kihajtott egy betonfalnak. A doktor úr természetesen azon az éjszakán is az egyik nőjénél
volt… Óh, hogy gyűlölöm!
– Lucy, biztos vagy benne, hogy nem csak kitaláltad ezt az egészet? – kérdezte döbbenten
Nicole.
– Naná! Anyám maga mondta, hogy pokollá teszi az életét! A halálba kergette, ez az igaz-
ság.
Lucy nem tudta tovább visszatartani a könnyeit, keservesen sírva fakadt. Az ápolónő vi-
gasztalóan átölelte.
– Nyugodj meg, kicsim!
Nicole már mindent értett. Mélyen átérezte Lucy fájdalmát, és rájött: nincs joga elítélni a
kislányt Sloannal szemben tanúsított viselkedéséért.
– Töröld meg a szemed! – vett elő egy zsebkendőt a táskájából.
– Köszönöm – szipogott Lucy. – Ne hidd, hogy gyakran bőgök…
– Pedig talán jobb lenne – mosolyodott el Nicole. – A sírás állítólag megnyugtat.
– Ugye nem mondod el neki, hogy elmeséltem…
– Eszemben sincs… De ez nem mehet így tovább! Bármit tett is Sloan, azért mégiscsak az
apád, aki szeret téged. Ezt sohasem szabad elfelejtened! Légy nagylelkű, bocsáss meg neki! –
Nicole hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy Lucy a kimerültségtől már alig bírja nyitva
tartani a szemét.
– Te jó ég, én csak beszélek, te meg majd összeesel a fáradtságtól. Gyere, azt hiszem, ideje
lefeküdnöd! Még csak annyit akarok mondani, hogy bármi nyomja a szívedet, hozzám nyu-
godtan fordulhatsz. De szerintem az lenne a legjobb, ha megpróbálnál beszélni apáddal. Talán
tisztázhatnátok egy-két dolgot.
– Hát, nem is tudom… – nyomott el egy ásítást Lucy.
34
– Majd holnap átgondolod… Erről jut eszembe, mit csinálsz holnap?

– Semmi különöset – mondta unottan a lány.
– Van egy ötletem! – csillant fel Nicole szeme. – Mit szólnál hozzá, ha találnánk számodra
valami értelmes elfoglaltságot? Nincs kedved segíteni nekem a klinikán?
– Miben?
– Például az irodai munkában, de akár a betegek ellátásaban is. Csak egy-két órára gondol-
tam, az igazán nem lenne megerőltető.
– Szívesen segítek – bólintott Lucy. – Örülök, hogy végre csinálhatok valamit.
– Akkor reggel várlak. De most már tényleg ideje hazamenni – állt fel Nicole. – Fárasztó
napunk volt.
Kiléptek a kávézóból. A szálloda előcsarnokán keresztül a parkoló felé igyekeztek, amikor
váratlanul Sloan jött velük szembe.
A férfi megdöbbenése leírhatatlan volt, de Nicole és Lucy is meglepődtek.
– Hát ti meg hol az ördögben voltatok? – csattant fel az orvos.
Nicole majd elsüllyedt szégyenében. Zavarában nem tudta, mit feleljen, Lucy pedig dacból
hallgatott.
– Megsüketültetek? Azt kérdeztem, hol voltatok?! – ismételte Sloan, ezúttal még hangosab-
ban.
– Nagyon kérlek, ne kiabálj! – próbálta lecsendesíteni Nicole. – Már így is mindenki ránk
figyel! Otthon majd megbeszéljük.
A férfi azonban rá se hederített.
– Azonnal mondd meg, hol voltál! – förmedt a lányára.
– Apa, légy szíves, ne csinálj botrányt!
– Mióta zavar téged a botrány? Eddig azt hittem, élvezed…
– Ebből elég, Sloan! – szakította félbe Nicole. – Szívesen elmesélek mindent, de nem itt.
Menjünk haza, jó?
Határozott fellépése visszavonulásra késztette a férfit. Szó nélkül követte az ápolónőt és
Lucyt az autóhoz. Miután megérkeztek, Nicole a kislányhoz fordult:
– Menj, bújj gyorsan ágyba! Holnap találkozunk.
Lucy hálásan bólintott, és elindult az orvoslakás felé. Sloan azonban elkapta a karját.
– Várj csak…!
– Hagyd, hadd menjen! Nagyon fáradt – érintette meg Nicole könnyedén a férfi vállát. –
Én majd mindent elmagyarázok.
– Hát jó – engedte el a kislányt Sloan, aztán engedelmesen követte az ápolónőt a házikójá-
hoz.
Alig csukták be az ajtót maguk mögött, az orvos dühödten Nicole-ra támadt:
– Hol a fenében voltatok? És egyáltalán, mi a csudát csináltatok ilyenkor?
– Na mégis, mit gondolsz? – sóhajtott Nicole. – Akaratlanul is végighallgattam a veszeke-
déseteket, és aggasztott, hogy Lucy elment abba a buliba. Nagyon féltettem, ezért utána indul-
tam…
– Mit képzelsz magadról?! – háborgott a férfi. – Ki kért meg rá, hogy beleavatkozz a csalá-
di ügyeimbe?
– Ne haragudj! Tudom, szólnom kellett volna, de muszáj volt sietnem, ha utol akartam érni
Lucyt!
Sloan haragja már kezdett enyhülni.
– Legalább sikerült lebeszélned arról az átkozott hajókázásról? – kérdezte.
– Nem volt rá szükség – rázta meg fejét Nicole. – Nem is állt szándékában odamenni.
– Most ugye viccelsz? Te is hallhattad, mekkora hisztit rendezett, amiért nem akartam elen-
gedni!
– Nagyon is komolyan beszélek – mosolyodott el a lány. – De ülj már le végre!
35
Nicole mindkettőjüknek töltött egy italt, és elmesélte az egész történetet. Mikor szóba ke-
rült a részeg fickó, akit a tengerbe lökött, Sloan szemében vidámság csillant meg.
– Azt hiszem, ismerem az illetőt. Mire feljutottam a fedélzetre, már merevrészeg volt.
– Mire feljutottál a fedélzetre? – lepődött meg a lány.
– Most meg mit csodálkozol? Hagytam volna, hogy egyedül odamenjen? Hiszen még gye-
rek! Szerencsére időben érkeztem a kikötőbe: éppen elértem az utolsó csónakot. A hajón vé-
gigrohantam a fedélzeten, sőt a kabinokba is benéztem, de Lucy nem volt sehol… El sem tu-
dod képzelni, hogy aggódtam érte!
– Meg kellene mondanod neki, hogy jártál a hajón.
– Ugyan miért?
– Mert ez is azt bizonyítja, mennyire szereted. Lucynek pedig semmire nincs nagyobb
szüksége, mint törődésre és szeretetre.
– Szeretetre? Akkor miért bosszant föl állandóan? Egyszerűen képtelenség kiigazodni raj-
ta… – sóhajtott fel kétségbeesetten a férfi.
– Hát igen, a kamaszok néha elég kiszámíthatatlanul viselkednek – vélekedett Nicole. – De
légy egy kicsit belátóbb! Jusson eszedbe, hogy te is voltál tizenhat éves… Értsd meg, nem
bánhatsz úgy a lányoddal, mintha még mindig kisgyerek volna. Lucy maholnap felnőtt ifjú
hölgy! Azon pedig ne csodálkozz, hogy az átlagosnál is érzékenyebb. Még mindig bánkódik
az édesanyja miatt…
– Most mondd meg, mit csináljak? – tárta szét a karját Sloan. – Nem támaszthatom fel He-
lent!
– Persze, de az sem megoldás, ha agyonhallgatod a dolgot. Beszélj vele! Biztosan megért
majd, és többé nem téged hibáztat a történtekért.
Reilly doktor csodálkozva nézett a lányra.
– Engem hibáztat? De hát miért?
Nicole most jött rá, milyen meggondolatlanul viselkedett: majdnem kikotyogta, amit Lucy-
től megtudott, noha megígérte, hogy nem mondja el Sloannak.
– Úgy érzem, bizonyos fokig téged tart felelősnek – próbálta kimagyarázni magát. – De
légy türelemmel, idővel megbocsát. Most még túl fiatal hozzá.
– Megbocsát? – kapta fel a fejét a férfi. – Most már végképp fogalmam sincs, miről be-
szélsz… – Kérdően pillantott Nicole-ra, de az zavartan hallgatott. – Hát akkor… Azt hiszem,
legjobb lesz, ha most hazamegyek – állt fel az orvos. – Köszönöm, amit Lucyért tettél, és kér-
lek, ne haragudj, hogy úgy rád förmedtem!
– Nem történt semmi – mosolygott rá a lány.
Sloan hirtelen lehajolt, és arcon csókolta.
– Még egyszer köszönök mindent – suttogta, majd kilépett az ajtón.
Nicole ki sem kísérte, csak ült egyhelyben. Egyre az járt az eszében, amit Lucytől hallott.
Vajon igazat beszélt? Valóban Sloan hűtlensége kergette a halálba Helent? Nem, ezt nem tudja
elhinni! Pedig ez mindent megmagyarázna: az apa és lánya közötti rossz viszonyt, Lucy utála-
tos viselkedését, az állandó veszekedéseket…
Nicole szomorúan felsóhajtott. Maga sem tudta, miért, de elviselhetetlen fájdalmat érzett,
ha arra gondolt, hogy Sloan képes lehetett ilyesmire.
7. FEJEZET
Másnap reggel két új beteg jött a szanatóriumba. Mivel mindig Nicole intézte az újonnan
érkezettek felvételét, ezúttal Jane ment le a szállodába, hogy segédkezzen Reilly doktornak a
rendelésen. Ráadásul Sharon tanulónővér épp szabadnapos volt, így Nicole-ra szakadt a klini-
ka minden gondja-baja. Nem csoda, hogy felderült az arca, mikor Lucyt megpillantotta.
A lány kipihentnek tűnt, csak karikás szeme árulkodott a tegnapi éjszakázásról. Szokatlanul
egyszerűen öltözött föl ma: farmert viselt hosszú pólóval.
36
– Jaj de jó, hogy itt vagy! – örvendezett a nővér. – Rengeteg a dolgom, azt sem tudom, hol
áll a fejem!
– Miben segíthetek?
– Nem kérsz előbb egy kávét?
– Köszönöm, nem – hárította el udvariasan Lucy, majd hirtelen megkérdezte: – Apa hol
van?
– Odalenn a szállodában. Már megkezdődött a rendelés.
Nicole várt egy kicsit, hátha Lucy akar valamit mondani a tegnap estével kapcsolatban, de
a lány az asztalon fekvő gyönyörű orchidea-csokrot bámulta.
– Csak nem te kaptad ezt a csodálatos virágot?
– Óh, dehogy – mosolyodott el Nicole. – Az egyik betegünknek, Mrs. Masonnek hozták…
Ebben a pillanatban eszébe jutott valami. Mi lenne, ha Lucyt összeismertetné Coralie-val?
A kislány biztosan örülne, hiszen ő is színésznő szeretne lenni! Hátha megkedvelik egymást!
Ez talán megkönnyítené Sloan dolgát…
– Bevinnéd neki a csokrot? – kérdezte Lucytól. – A 11-es kórteremben fekszik…
– Hát persze! – bólintott a lány, fölkapta a csokrot és elindult Mrs. Mason szobája felé.
Nicole épp leült a számítógéphez, hogy betáplálja az új betegek adatait, mikor hallotta, hogy
valaki végigrohan a folyosón. Ez csak Lucy lehet! Nicole felugrott, és a lány után szaladt.
– Állj meg! – kiáltotta, de mire a kijárathoz ért, Lucy már nem volt sehol.
Uramisten, mi történhetett? – gondolta rémülten. Csak nem esett valami baja Mrs. Mason-
nek?
Első útja természetesen a 11-es kórterembe vezetett.
Coralie Mitchell a szoba közepén állt, és minden ízében remegett. A gyönyörű virágok a
földön hevertek, összetaposva.
– Te jóságos ég! – sietett oda Nicole. – Nyugodjon meg, kérem! – fogta karon Coralie-t, és
egy fotelhoz vezette, mert félő volt, hogy mindjárt összeesik.
– Felfoghatatlan… – A színésznő levegő után kapkodott. – Nem tudom, mi ütött belé… Mi
baja velem? És egyáltalán, hogy került ide? Miért nem mondta Sloan, hogy ő is itt van?
– De hát mit művelt ez a lány? – kérdezte Nicole döbbenten.
Coralie szeme könnybe lábadt.
– Egyszerűen nem értem… Hiszen Lucyval régen olyan jó barátok voltunk! Igaz, hogy az
édesanyja halála óta nem találkoztunk, de ekkora változást… Ha hallotta volna, miket vágott a
fejemhez! Szörnyű dolgokat mondott, ringyónak nevezett, aztán a földre dobta a csokrot, és
kirohant…
– Kérem, bocsásson meg neki! – próbálta engesztelni Nicole, aki felelősnek érezte magát a
történtekért. – Szegény kislány, úgy össze van zavarodva! Ígérem, még ma beszélek a fejé-
vel… De a legjobb lenne, ha most lefeküdne, Mrs. Mason. Úgy látom, nagyon feldúlt. Kér
egy csésze teát?
– Köszönöm, az jólesne – pillantott rá hálásan Coralie. – Tényleg eléggé megviselt a do-
log… Óh, ha lehunyom a szemem, még most is előttem van az a gyűlölettől izzó tekintete!
– Ne vegye a szívére! – vigasztalta Nicole. – A kamaszoknál gyakran előfordul, hogy az
egyik végletből a másikba esnek. Vagy rajonganak valakiért, vagy gyűlölik, középút nem léte-
zik…
Coralie dühösen a szavába vágott:
– Sloan a hibás! Alaposan elkényeztette a lányát. Igazán megnevelhetné végre; mondha-
tom, ráférne egy kis atyai szigor!
Nicole nem válaszolt a megjegyzésre. Összeszedte a virágcsokor maradványait, behozott
egy csésze teát, majd magára hagyta Coralie-t. Miután végzett irodai teendőivel, és a betege-
ket is végiglátogatta, újra eszébe jutott Lucy. Elhatározta, beszél vele, még mielőtt Sloan befe-
jezi a rendelést. Az első teendője volt Jane-t felhívni a szállodában.
– Kérlek, minél előbb gyere vissza a klinikára! Nagyon fontos! Ugye megteszed?
37
– Történt valami? – kérdezte ijedten Jane.

– Majd mindent elmesélek. Gyere, amilyen gyorsan csak tudsz! Beszélnem kell Lucyval,
mielőtt Sloan hazaér, de nem hagyhatom magukra a betegeket…
– Értem. Félórán belül ott vagyok – ígérte Jane.
Nicole számára csigalassúsággal múltak a percek. Amint Jane végre megérkezett, azonnal
Lucy keresésére indult. Remélte, hogy otthon találja a lányt, ezért elsőként az orvoslakás felé
vette útját. És valóban: a házikó ajtaja tárva-nyitva állt.
– Itt vagy, Lucy? – kiáltotta Nicole.
Mivel nem kapott választ, óvatosan belépett. Az egyik hálószobából halk nesz szűrődött ki.
– Lucy! – kopogtatott be az ápolónő. – Én vagyok az, Nicole. Beszélni szeretnék veled!
– Menj innen! – hallatszott bentről Lucy ingerült hangja.
Nicole azonban nem adta fel ilyen könnyen. Lenyomta a kilincset, a lány azonban kulcsra
zárta az ajtót.
– Kérlek, eressz be! – próbálkozott újra. – Nem akarlak bántani, csak beszélgetni szeret-
nék. Úgy, mint tegnap este…
Ez hatott. Egy fél perc sem telt bele, és Lucy beengedte. Szeme vörös volt a sírástól.
– Gyere! – sóhajtotta szomorúan, aztán visszament az ágyához, és a sarokba kuporodott.
Nicole odaült mellé.
– Szeretném, ha elmondanád, miért viselkedtél így. Mrs. Mason teljesen kiborult, alig tud-
tam lecsillapítani.
– Miféle Mrs. Mason? – háborodott fel Lucy. – Hiszen az a nő Coralie Mitchell! És tudod
mit? Felőlem fel is fordulhat az a bestia!
– Igazán beszélhetnél róla egy kicsit nagyobb tisztelettel! – utasította rendre Nicole.
– Tisztelettel? Hogy oda ne rohanjak! – gúnyolódott Lucy, majd elgondolkodva hozzátette:
– Most már legalább értem, miért jött ide apám. Hát ezért nem akarta, hogy az iskolai szünet
előtt meglátogassam!
– Tévedsz. Sloannak fogalma sem volt róla, hogy Miss Mitchell Bauhinián tartózkodik.
– Nevetséges – legyintett a lány. – Fogadni mernék, hogy tudta! Szerintem még akkor sem
szakították meg a kapcsolatot, amikor Coralie férjhez ment!
– Miért kellett volna megszakítaniuk? – csodálkozott Nicolc. – Sloan azt mondta, közeli
barátok.
– De még milyen közeliek! – kiáltotta Lucy. – Az az alattomos dög! Befurakodott a csalá-
dunkba azzal az ürüggyel, hogy segít nekem elindulni a színészi pályám. Így aztán zavartala-
nul hetyeghetett apámmal!
– Csak nem azon az estén is, mikor édesanyád… – döbbent meg Nicole.
– De igen – sóhajtott a kislány.
– És honnan tudsz te minderről?
– Anyától. Szegény mindig attól rettegett, hogy apám elhagyja Coralie miatt… Nem akart
nélküle élni. Inkább a halált választotta…
– Van valami, amit nem értek – rázta meg a fejét Nicole. – Ha Sloannak mindvégig viszo-
nya volt Coralie-val, akkor miért nem vette el feleségül édesanyád halála után?
– Sejtelmem sincs – bámult az ápolónőre Lucy, és szép szeme könnybe lábadt. – Istenem,
erre nem is gondoltam! Hiszen apu özvegy, Coralie meg elvált asszony… Akár össze is háza-
sodhatnak!
A lány zokogva vetette magát Nicole karjába. Hosszú időbe telt, míg az egész testében re-
megő teremtés végre lecsillapodott.
Nicole főzött neki egy teát, aztán visszaindult a klinikára. Mélyen együtt érzett Lucyval, és
nagyon sajnálta, hogy nem tud neki segíteni.
Milyen szörnyű, még meg sem tudom vigasztalni szegényt! – gondolta. Nem, Sloan visel-
kedésére egyszerűen nincs mentség. És én még azt hittem, ő a legnagyszerűbb ember a vilá-
38
gon! Hát nem! Piszok alak vagy, Sloan Reilly! Óh, szegény kis Lucy, mi lesz veled, ha apád
tényleg elveszi feleségül Coralie Mitchellt?
A klinikára érve Nicole mindenről beszámolt Jane-nek, akit nem lepett meg, hogy Lucyt
megviselte a Coralie-val való találkozás.
– Hát igen – bólintott –, a gyerekek általában nem lelkesednek a leendő mostohájukért. De
idővel majdcsak összebarátkoznak!
Nicole ezt fölöttébb valószínűtlennek tartotta. Érezte, Lucy sohasem bocsátja meg Coralie-
nak az édesanyja halálát. Míg ezen morfondírozott, Jane a postát nézte át. Nicole-nak feltűnt,
hogy egyszer csak elsápad, és hitetlenkedve mered egy hosszúkás borítékra.
– Csak nincs valami baj? – lépett oda hozzá.
– Dehogy – hebegte Jane –, Terry írt!
– No lám – mosolyodott el Nicole. – Ezek szerint mégsem olyan csélcsap fickó, mint gon-
doltad…
– Várd ki a végét! – tépte fel a borítékot türelmetlenül Jane. – Lehet, hogy csak köszönetet
mond az együtt töltött szép napokért.
Miután azonban elolvasta a levelet, csillogó szemmel pillantott barátnőjére.
– Óh, Nicole! – sóhajtotta boldogan. – Képzeld, feleségül akar venni!
– Hiszen ez csodálatos! – kiáltott föl Nicole, és átölelte.
Milyen szerencsés lány ez a Jane! – gondolta. Bezzeg nekem soha semmi nem sikerül.
Annyi rendes fiú van a világon, miért kellett éppen Sloan Reillyba belebotlanom? Igen, azt hi-
szem, már megtörtént a baj. Semmi kétség, sajnos beleszerettem… Egy ilyen szívtelen nőcsá-
bászba, aki megcsalta és öngyilkosságba kergette a feleségét…
A rendelés végeztével Sloan beugrott a klinikára.

– Beszéltél már a lányoddal? – kérdezte Nicole.
– Még nem. Reggel nem akartam felébreszteni, azóta pedig még nem voltam otthon.
– Akkor kénytelen leszek én elmondani… Inkább tőlem tudd meg, mint Coralie-tól.
– De mit? – ijedt meg a férfi.
Nicole elmesélte, milyen jelenetet rendezett Lucy a szanatóriumban, és azt sem titkolta,
hogy nem ítéli el a kislányt a történtekért.
– Tudom, semmi közöm hozzá, Sloan – mondta végül –, de amit a feleségeddel műveltél,
az egyszerűen felháborító. Szégyelld magad! Nagyot csalódtam benned!
– Csak nem hitted el ezt az ostobaságot? – kérdezte kétségbeesetten a férfi. – Egy szó sem
igaz belőle! Engedd, hogy megmagyarázzam…
– Fölösleges – vágott szavába a lány. – Biztos vagyok benne, hogy Lucy ezúttal nem hazu-
dott.
– Nicole…!
– Ne haragudj, de nem érdekel a magyarázatod. Ez az egész nem tartozik rám, így is túlsá-
gosan belekeveredtem már a családi ügyeidbe… Viszont, ha megkérhetnélek, légy tekintettel
a lányod érzelmeire! Ne kínozd őt is halálra, mint az édesanyját…
– Most már aztán elég! – csattant fel Sloan. – Tisztában vagy vele, mit beszélsz? Inkább hi-
szel Lucynak, mint nekem?
– Én már senkinek sem hiszek – hajtotta le a fejét Nicole.
– Hát képesnek tartasz ilyesmire? – lépett hozzá közelebb a férfi. – Esküszöm, vétlen va-
gyok a feleségem halálában! Az igazság az, hogy…
– Ezt meséld el Lucynak! – szakította félbe hűvösen Nicole. – Bár valószínűleg nem lesz
könnyű megmagyaráznod neki, miért volt viszonyod Coralie Mitchell-lel.
– Soha senkivel nem csaltam meg Helent, a legkevésbé Coralie-val!
– Akkor meg miért hallgattad el Lucy elől, hogy Coralie a szigeten van? Mellesleg Miss
Mitchell sem tudott a lányodról…
39
– Szóval hazudozással vádolsz – nézett rá szemrehányóan Sloan. – Hát jó… Azért nem
szóltam nekik egymásról, mert tudtam, milyen ellenszenvvel viseltetik a lányom Coralie iránt.
Szegény asszony olyan rossz állapotban van, szerettem volna megkímélni a Lucyvel való ta-
lálkozástól. Nem számítottam rá, hogy te egyenesen beküldöd hozzál
– Nagyon sajnálom – sütötte le a szemét bűntudatosan Nicole. – Én csak jót akartam…
– Nem a te hibád… – vigasztalta az orvos, majd halkan hozzátette: – Borzasztóan fáj, hogy
elhiszed rólam ezt a szörnyűséget.
Mire a lány felpillantott, már nem volt a szobában.
Nicole még sohasem érezte magát ilyen nyomorultul. Szeretett volna hinni a férfinak, de a
józan esze mást súgott.
Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy idejében kiderült, miféle ember valójában… – töp-
rengett. Szerencsére nem habarodtam még bele annyira, talán sikerül elfelejtenem…
8. FEJEZET
Nicole egész éjjel le sem hunyta a szemét. Reggel a fáradtságtól szédelegve ment be az iro-
dába, de nem tudott a munkájára összpontosítani, egyre csak Sloan járt a fejében. Töprengésé-
ből Lucy hangja riasztotta fel:
– Elutazom! – közölte ellentmondást nem tűrő hangon a lány.
– Biztos vagy benne, hogy helyesen teszed? – próbálta tervéről lebeszélni Nicole. – Édes-
apád…
– Egyáltalán nem érdekel, mit szól hozzá – feleselt a lány. – Gondolod, hogy valaha is meg
fogom neki bocsátani azt, amit anyával tett? És ha most feleségül veszi Coralie-t… Igazán
nem lesz itt rám semmi szükség – mondta remegő hangon.
– Beszéltem apáddal. Azt állítja, soha nem volt viszonya Coralie Mitchell-lel – jegyezte
meg Nicole.
– Hát persze, mi mást mondana! – legyintett megvetően Lucy. – Csakhogy én egy szavát
sem hiszem!
– Beszélt már veled erről?
– Ugyan, dehogy! Nem merte szóba hozni. Tisztában van vele, hogy engem nem lehet
megtéveszteni. De most már úgyis mindegy, mert elmegyek…
– Egyáltalán miért jöttél ide? – kérdezte Nicole. – Ha jól emlékszem, Sloan csak a szünidő-
ben várt.
– Nem is tudom… – vont vállat Lucy. – Talán azért, mert nem mehettem máshová… Sen-
kim sincs az apámon kívül… A suli kezdett az idegeimre menni, ott egy percet sem bírtam
volna ki tovább. Azt hittem, Bauhinia érdekes hely; jól akartam érezni magam, ennyi az
egész.
– És mivel ez nem sikerült, most innen is továbbállsz, igaz?
– Miért, te mit tennél a helyemben? – csattant fel ingerülten a lány.
– Ha annyi idős lennék, mint te, valószínűleg ugyanezt – mosolyodott el az ápolónő. – De a
mai eszemmel már meggondolnám a dolgot… Ne felejtsd el, még kiskorú vagy, nem teheted
mindig azt, amihez kedved van! Sloan felelősséggel tartozik érted.
- Tudom – sóhajtott Lucy. – Hiszen épp ez az, ami idegesít… Miért is kell nekem mindig
tekintettel lennem rá, miért nem mehetek oda, ahová akarok?!
– Mert az apád. Szükséged van rá.
– Nekem senkire nincs szükségem! Főleg nem rá! Látni se bírom! Ő tette tönkre a csalá-
dunkat!
– Mielőtt ilyen elhamarkodottan pálcát törsz fölötte, előbb meg kellene hallgatnod őt! – né-
zett a kislány szemébe komolyan Nicole.
Maga is meglepődött, milyen meggyőzően és nyugodtan érvelt.
40
Furcsa, - gondolta. Hiszen én magam nem voltam hajlandó végighallgatni Sloan mentege-
tőzését… Mégis, kötelességem mindent megtenni, hogy Lucy kibéküljön az édesapjával. Ta-
lán, ha egyszer leülnének megbeszélni a dolgot, az segítene… Ez így nem mehet tovább, elvi-
selhetetlen ez az ellenséges hangulat köztük.
Lucy azonban még a fülét is befogta.
– Nem vagyok kíváncsi a hazugságaira! – kiáltotta.
– Talán mégsem hazudik – ölelte át a vállát Nicole. – Ha beszélnél vele, lehet, hogy más
színben látnád az egészet.
– Kinek az oldalán állsz te egyáltalán? – pillantott rá dühösen a lány. – Hát ennyire bele
vagy esve?
– Hogy én? – vörösödött el az ápolónő. – Butaság.
Lucy keserűen elmosolyodott.
– Ez már csak így van… Mindenkit magába bolondít! De te ugye nem…?!
– Nyugodj meg – simogatta meg az arcát Nicole. – Nem vagyok a szeretője, ha erre gon-
dolsz.
A lány fülig pirult, majd bizonytalanul csak ennyit mondott:
– Tulajdonképpen nem is bánnám… Szerintem remek pótmamám lennél.
– Köszönöm, igazán hízelgő – nevette el magát a nővér. – De nem hiszem, hogy ez bármin
változtatna.
– Igazad van – állt fel Lucy, és dacosan csípőre tette a kezét. – Soha nem fogom megbocsá-
tani neki, amit anyuval tett!… Mondd csak, lehet valakit egyszerre szeretni és gyűlölni? – kér-
dezte hirtelen.
– Hát… Tartósan biztosan nem. Az egyik érzést előbb-utóbb legyőzi a másik… Lucy, kér-
lek, ne hagyd, hogy a gyűlölet győzzön!
– Kár a szóért, Nicole. Már döntöttem, elmegyek – felelte az ablakon kibámulva a lány. –
Van néhány barátom Sydneyben, náluk fogok lakni.
Az ápolónőnek cseppet sem tetszett, ahogy Lucy kerülte a tekintetét.
– Nézz a szemembe Lucy! Tényleg barátokhoz mégy? Tényleg van kinél laknod, vagy ezt
is csak úgy kitaláltad?
A kislány erre felzokogott, és Nicole nyakába borult.
– Olyan szerencsétlen vagyok… Bárcsak meghalnék…!
Miután kicsit megnyugodott, Nicole megpróbálta jobb belátásra bírni.
– Az lesz a legjobb, ha egyelőre itt maradsz! – győzködte. – Hidd el, majdcsak megoldódik
minden… A legfontosabb, hogy végre kibékülj apáddal!
– De hogyan?
– Hallgasd meg! Egy őszinte, vádaskodásoktól mentes beszélgetés mindent tisztázna. – Tu-
dod – sóhajtott Nicole –, azt hiszem, Sloan nem mer kezdeményezni. Neked kellene megtenni
az első lépést…
– Nem, erre képtelen lennék – rázta meg a fejét Lucy.
– Legalább próbáld meg! Kérlek, adj neki egy esélyt!
– Miért?
– Mert ő az édesapád – suttogta Nicole.
A beszélgetést Jane szakította félbe.
– Hallottátok?
– Mit? – kérdezte Nicole.
– Észak felől tájfun közeleg. Sajnos egyenesen Bauhinia felé tart…
– Te jóságos ég! A vendégeket értesítették már?
– Természetesen. A legtöbben csomagolnak, hogy még időben elhagyhassák a szigetet.
– Na, most mi lesz, Lucy? – nézett Nicole kérdően a lányra. – Mégy vagy maradsz? Igazán
nem azért mondom, hogy befolyásoljalak, de most szükségünk lenne a segítségedre. Mindent,
ami csak mozdítható, össze kell csomagolni, és biztonságba kell helyezni…
41
– Hát persze hogy maradok! – vágta rá habozás nélkül Lucy. – Még sohasem láttam tájfunt,
csuda izgalmas lehet!
– Még én sem láttam – vallotta be Nicole. – De azért szívesen lemondanék erről az él-
ményről. Szerintem korántsem lesz olyan szórakoztató, mint gondolod… Azt hiszem – fordult
Jane-hez a betegeinknek is szólni kellene. Hátha valaki el akar utazni…
– Tudnak róla. Mrs. Mason már készülődik is – jegyezte meg Jane.
Nicole-nak nagy kő esett le a szívéről a hír hallatán, de ügyesen leplezte.
– Ha mindenkit értesítettetek, elkezdhetitek összepakolni az orvosi műszereket – adta ki az
utasítást. – Nekem le kell mennem a szállodába, mindjárt kezdődik az ügyelet. Ígérem, sietek
vissza.
Sloan a rendelőben volt, mire Nicole megérkezett.

– Szervusz! – köszöntötte udvariasan a lány. – Hallottad már, minek nézünk elébe?
– Természetesen. Épp most beszéltem Murrayval; azt mondja, a betegek többsége elutazik.
– Jane szerint Coralie is…
– Igen, de ő nem a tájfun miatt. Végre sikerült rábeszélnem, hogy keressen fel egy sydneyi
pszichiátert.
– Hát te? Elmégy te is? – kérdezte szorongva Nicole.
– Én maradok. Szükség lehet rám. Lucyt azonban jó lenne valami biztonságos helyen tud-
ni.
– Csakhogy ő is maradni szeretne. Épp most beszéltem vele… Sloan – folytatta rövid ha-
bozás után a lány –, nem gondolod, hogy neked is ezt kellene tenned? Beszélj a lányoddal!
Épp ideje elásnotok a csatabárdot!
– Könnyű azt mondani! – sóhajtott fel fájdalmasan az orvos.
– Bármilyen nehezedre esik is, előbb-utóbb lépned kell! Vagy azt akarod, hogy még inkább
elhidegüljetek egymástól? – remegett meg Nicole eddig határozott hangja.
– Az egyáltalán nem úgy volt, ahogy Lucy hiszi… – kezdett bele a férfi.
– Erről őt kell meggyőznöd, nem engem – vágott szavába a lány.
Sloan odalépett hozzá.
– Kérlek, hallgass meg! Azt akarom, hogy te is megtudd az igazságot…
– Erre most nincs időnk – fordult el Nicole. – Már rég el kellett volna kezdenünk a rende-
lést. Megyek, behívom az első beteget!
Szerencsére aznap csak kevesen ültek a váróteremben. Hamar végeztek, s mikor déltájban
Nicole elhagyta a rendelőt, úgy döntött, ma ebéd helyett sétál egyet a parton.
Az ólomszürke égbolt fenyegetően borult a kis sziget fölé. A heves széllökések alaposan
felkorbácsolták a tenger hullámait, de a lány tudta, hogy ez még csak a kezdet.
Ahogy az egymásra tornyosuló felhőket fürkészte, hirtelen megpillantott egy távolodó re-
pülőgépet.
Ha elmúlik a veszély, én is elmegyek, - gondolta. Vajon miért maradtam itt ilyen sokáig?
Istenem, de jó lenne újra Sydneyben dolgozni! S ha ott is laknék, tarthatnám a kapcsolatot
Lucyvel. Szegény kislánynak legalább lenne valami menedéke… Hozzám bármikor fordul-
hatna.
Nicole-t magát is meglepte a különös ötlet. Hogy mi nem jut eszembe! Bár igaz, ami igaz,
megkedveltem Lucyt. És persze Sloant, - ismerte be szomorú mosollyal. De nem, mégsem…
Jobb lesz, ha többé nem találkozunk.
A mólón leült egy kikötői cölöpre, és jóízűen elfogyasztotta a magával hozott almát. Szíve-
sen üldögélt volna még egy kicsit, de tudta, hogy a klinikán nagy szükség van a segítségére.
Éppen fel akart állni, amikor meglátta Sloant, aki egyenesen felé tartott.
– Gondoltam, kiszellőztetem egy kicsit a fejem – magyarázta az orvos, miközben hosszú
ujjaival szélfútta üstökébe túrt.
42
Nicole megbabonázva bámulta. Lenyűgözően férfias jelenség, - állapította meg, majd hogy
valami semleges dologra terelje a szót, megkérdezte:
– Van újabb hír a tájfunról?
– Semmi jó. Még mindig egyenesen felénk tart – felelte gondterhelten Sloan. – De nem
azért jöttem, hogy az időjárásról beszéljünk – guggolt le Nicole mellé, és kezét a lány térdére
tette. Érintése nyomán Nicole egész testén jóleső borzongás futott végig.
– Mondanom kell valamit – folytatta a férfi. – Kérlek, hallgass meg!
– Nem! Eszemben sincs belekeveredni a magánügyeidbe! – rázta meg a fejét a lány.
– Így is benne vagy…
– De az időpont is alkalmatlan. Vissza kell mennem a klinikára!
– Mindössze öt percet kérek – könyörgött Sloan.
– Hát jó – egyezett bele Nicole. – Végighallgatlak, de ne várd el tőlem, hogy Lucyvel is én
beszéljek. Ez a te feladatod.
A férfi hálásan rápillantott, majd leült.
– Lucy sok mindenben téved… – kezdte halkan. – Esküszöm, soha életemben nem feküd-
tem le Coralie-val…
– Ezek szerint nem vele voltál azon az éjszakán, mikor a feleséged meghalt?
– Ezt nem mondtam.
– Na látod! Akkor…
– Azért mentem el hozzá, hogy Lucyről beszélgessünk – vágott a lány szavába Sloan.
– Hogy Lucyről beszélgessetek? – ismételte hitetlenkedve Nicole.
– Pontosan. A lányom ugyanis már kiskorában a fejébe vette, hogy színésznő lesz. Nekem
nem nagyon tetszett az ötlet, de azért szerettem volna hallani egy hozzáértő véleményét. Hi-
szen Coralie-nál senki sem tudhatja jobban, milyen buktatókat rejteget ez a pálya. Mellesleg
kíváncsi voltam, hogy a gyerek eséllyel pályázna-e a színiakadémiára.
– Még mindig nem értem, miért egyedül mentél erre a fontos megbeszélésre?
– Azért, mert Helen meggondolta magát. Először úgy volt, ő is jön, ám az utolsó pillanat-
ban másként döntött. Így aztán egyedül mentem Coralie-hoz, de ez még nem jelenti azt, hogy
kettesben is voltunk! Luke, Coralie későbbi férje ugyanis velünk vacsorázott…
– Meggyőzően hangzik – ismerte el Nicole. – Most már csak az nem világos, miért mondta
Helen Lucynek, hogy Coralie a szeretőd.
– Hát épp ez az – hajtotta le fejét szomorúan a férfi. – Ezért nem merem a dolgot szóba
hozni a lányom előtt. Nem szeretném bemocskolni az édesanyja emlékét…
– Ezt meg hogy érted?
– Nagyon nehéz erről beszélni… – Sloan egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta. –
Nem én csaltam meg Helent, hanem ő engem. Ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy
kizárólag ő volt a hibás. Azóta rengeteget töprengtem, mit csináltunk rosszul, hol rontottuk
el… Az elején olyan jól indult minden, de aztán… A házasságunk maga lett a pokol! Tudod,
Helen színesebb, vidámabb életre vágyott, mint amit nyújthattam neki. Én már csak afféle
hétköznapi, otthonülő fickó vagyok, ő viszont rajongott a csillogó bálokért és a társaságért.
Egyszerűen nem illettünk össze. Unatkozott mellettem, így aztán keresett magának valaki
mást.
– És te tudtál róla? – kérdezte döbbenten Nicole.
– Kezdettől fogva. Sőt személyesen ismertem az illetőt. Helen a halálának estéjén is hozzá
igyekezett… Szó sem volt öngyilkosságról. A feleségem sohasem dobta volna el az életét. Ah-
hoz túlságosan szeretett élni… Baleset történt.
– De miért mondta azt Lucynek…
– …hogy én csalom őt Coralie-val? – fejezte be a kérdést a férfi – Valószínűleg azért, mert
ellenem akarta hangolni a lányunkat. Válás előtt álltunk, és ő azt szerette volna, ha Lucy en-
gem tartana felelősnek a család felbomlásáért. Nicole, ugye hiszel nekem?!
A lány zavartan fordította el tekintetét.
43
– Pedig ez az igazság – állt fel hirtelen Sloan. – Hát nem szörnyű? Évekig sejtelmem sem
volt róla, hogy Helen hazugságokkal tömte tele Lucy fejét!
– De a kislány hitt neki – jegyezte meg halkan Nicole. – Kérdés, hogy te meg tudod-e
győzni az ellenkezőjéről.
– Fogalmam sincs – sóhajtott fel kétségbeesetten a férfi. – Nincsenek tanúim… De ha te
hinnél nekem, akkor talán ő is… Lucy nagyon sokat ad a véleményedre.
– Rám ne számíts, Sloan! – tiltakozott Nicole. – Neked kell beszélned vele!
– Szóval nem hiszel nekem. Óh, milyen ostoba voltam! Nem kellett volna mindezt elmon-
danom! – A doktor elkeseredetten legyintett.
– Sloan, bocsáss meg! – érzékenyült el a lány, majd felugrott, és a férfi nyaka köré fonta
karját. – Én úgy szeretnék hinni neked!
– Köszönöm, köszönöm – szorította magához az orvos, és gyöngéden megcsókolta.
Még sokáig álltak így némán, összeölelkezve, nem törődve az egyre viharosabb széllel és a
vadul csapkodó hullámokkal. Majd Nicole lassan kibontakozott Sloan karjából.
– Ugye beszélsz Lucyvel? – kérdezte reménykedve.
– Megpróbálom… – egyezett bele rövid habozás után a férfi. – De ideje hazamennünk, né-
hány órán belül nyakunkon a tájfun!
A szél egyre erősebben fújt. A levegőben csak úgy kavargott a homok, a pálmák szinte föl-
dig hajoltak.
Pár percig még gyönyörködtek a természet vad szépségében, aztán összefogódzkodva visz-
szaindultak a klinikára.
Az épület alaposan megváltozott. Gondos kezek biztonságba helyezték a kerti bútorokat,
bedeszkázták az ablakokat. Az orvosi műszereket, gyógyszereket és a fontosabb iratokat a
szanatórium pincéjében gyűjtötték össze. A klinika dolgozói és a betegek szintén itt akarták
átvészelni a vihart. A hatalmas, ablak nélküli pince ugyanis az egész sziget legbiztonságosabb
helyének számított.
Jane levitetett néhány fotelt és kanapét, sőt gyertyákról és élelmiszerről is gondoskodott.
– Elképzelhető, hogy nem lesz áram – magyarázta Reilly doktornak. – És az sem árt, ha
van egy kis harapnivaló, hiszen ki tudja, meddig tombol majd az ítéletidő.
– Remek – dicsérte az orvos. – De ugye nem feledkezett meg a kötszerekről és a fájdalom-
csillapítókról sem? Bár remélem, nem lesz szükség rájuk…
Egyszer csak Lucy lépett be az ajtón. Észrevette apját, de tüntetően hátat fordított neki.
Sloan sokatmondóan Nicole-ra pillantott. Tekintetéből olyan végtelen szomorúság sugárzott,
hogy a lány szíve csordultig telt együttérzéssel és szeretettel. Immár tökéletesen biztos volt
benne: Sloan igazat beszélt. Ez a férfi nem hazudhat, - gondolta mély meggyőződéssel. Egy-
szerűen nem lenne képes rá…
9. FEJEZET
A tájfun késő délután tört a szigetre. A klinika pincéjében menedéket keresők rettegve hall-
gatták a vihar tombolását. Egy-egy különösen erős szélroham valósággal megremegtette az
épületet. Félő volt, hogy a könnyű tartószerkezet nem fog sokáig ellenállni az egyre erősödő
széllökéseknek. Recsegtek-ropogtak a gerendák, egymás után törtek be az ablakok.
Az áramellátás egész Bauhinián megszűnt. Nicole a kezét tördelve üldögélt a sötétben.
Igyekezett uralkodni magán, de nem tudta leplezni félelmét. Lucy egy fotelban kuporgott, sze-
me tágra nyílt a rémülettől. Sloan idegesen járkált fel s alá. Egyedül Jane őrizte meg a nyugal-
mát. Vidáman fecsegett a betegekkel, teát főzött, egyszóval ő tartotta a lelket mindenkiben.
A vad zúgás hirtelen abbamaradt. Halotti csönd támadt odakinn.
– Mi az? Csak nem vége? – kérdezte reménykedve Jane.
– Nem hiszem – csóválta meg a fejét Reilly doktor. – Szerintem ez csak a tájfun „szeme”.
Épp a forgószél középpontjában vagyunk.
44
– Ezek szerint…
– Bizony, a neheze még hátravan – bólintott a férfi. – De most egy darabig nyugtunk lesz.
Ki is használom ezt a kis szélcsendet: lemegyek a szállodába megnézni, vannak-e sérültek.
– Veled megyek – állt fel azonnal Nicole. – Biztosan szükséged lesz segítségre.
Sloan hálásan pillantott rá, majd a lányára nézett.
– Jól vagy, Lucy?
– Hát persze – emelkedett fel a fotelből a kislány. – Én is megyek, hátha hasznomat tudjá-
tok venni.
Nicole meglepődött, hogy az orvos meg sem próbálta lebeszélni. Talán azt hiszi, Lucy na-
gyobb biztonságban van az ő közelében, - gondolta.
Amikor kimerészkedtek a pincéből, szörnyű látvány tárult a szemük elé.
– Óh, istenem! – kiáltott fel döbbenten Nicole.
Sloan és Lucy némán bámulták a borzasztó rombolást.
A klinika tetőszerkezete nem tudott ellenállni a tájfun pusztító erejének: a tartógerendák
összeroskadtak, és rázuhantak az alsóbb szintekre. Az irodáknak hűlt helyük maradt. Minde-
nütt törmelék és üvegcserepek…
De nemcsak az épületet tette tönkre a vihar. Tövestül kicsavarta a park gyönyörű pálmáit,
kitépte a virágoktól roskadozó bokrokat. Nicole még sohasem látott ilyen pusztítást.
– Mindenünk odalett – sóhajtott föl elkeseredetten, majd felsikoltott. – Nézzétek, a házikó-
ink!
Semmi sem maradt az otthonaikból, csak romok… Romok mindenfelé… Lucy elszörnyed-
ve meredt maga elé, egyedül Sloan őrizte meg a lélekjelenlétét.
– Szedjétek össze magatokat! – törte meg a csendet. – Nincs időnk itt ácsorogni, sietnünk
kell. A java még hátravan…
A szokásos tíz perc helyett ezúttal legalább fél óráig tartott az út a szállodába. Az ösvényt
derékba tört pálmák és kidöntött fatörzsek tették járhatatlanná, így – jókora kerülőt téve – a
golfpályán kellett átvágniuk. A szállodából két férfi sietett eléjük.
– A klinikán minden rendben, doktor úr? – kérdezte az egyik.
– Szerencsére igen. És maguknál?
– Sajnos van néhány sérültünk, de azt hiszem, egyik sem súlyos.
A másik férfi az égre mutatott.
– Jó lesz igyekezni, nehogy elkapjon bennünket a következő vihar! – Mikor azonban észre-
vette Lucy ijedt tekintetét, hozzátette: – Ne féljen, kislány, az időjárás-jelentés szerint alább-
hagy a szél, inkább esőre számíthatunk!
Néhány percen belül elérték a szállodát. A hotel egy domb tövében, szélvédett helyen bújt
meg, a tájfun itt nem végzett olyan szörnyű pusztítást, mint a klinika épületében.
Ennek ellenére odabenn óriási volt a felfordulás. A szerteszét heverő üvegcserép és faltör-
melék ijesztő látványt nyújtott, de azért így is látszott, hogy nem olyan nagy a baj.
A tető itt is nagyon megrongálódott, de a szobák nagy része lakható maradt. Sértetlen volt
az úszómedence is, eltekintve persze a vizet elcsúfító törmeléktől. A betört ablakok, valamint
a mennyezeten éktelenkedő repedések ellenére a rendelő is használhatónak bizonyult.
– Remélem, nem szakad a fejünkre! – rémült meg Nicole.
– Hát annak én sem örülnék – próbált mosolyogni Sloan. – Nicsak, van áram! Ezek szerint
sikerült üzembe helyezni az áramfejlesztőt. Gyerünk, használjuk ki a lehetőséget, lássunk
munkához! – indult el
Az orvos a váróban összegyűlt sérültek felé.
Nicole követni akarta, de az ajtóban megjelent Murray Peterson.
– Na, mi a helyzet? – kérdezte aggódva a férfi.
– Minden rendben – mosolygott rá az ápolónő. – Szerencsére viszonylag épségben maradt
a rendelő.
– Hát ez igazán jó hír. De ha ismét kitör a vihar, azonnal jöjjenek le az óvóhelyre!
45
– Természetesen – bólintott Nicole, ám közben felfigyelt rá, hogy Murray fájdalmas arccal
dörzsölgeti a mellkasát. – Csak nem érzi rosszul magát? Fáj valamije? – kérdezte.
– Ugyan, semmiség! – legyintett a férfi. – Valószínűleg megártott a nagy izgalom, ennyi az
egész.
– Nem akarja, hogy Reilly doktor megvizsgálja? – aggodalmaskodott a lány, ám Murray
tiltakozott.
– Hagyja csak, Sloannak van most ennél fontosabb dolga is! Majd ha túl leszünk a viharon!
– mondta, és már ott sem volt.
Nicole-t csöppet sem nyugtatta meg Murray válasza, de nem töprenghetett sokáig, hiszen
Sloannak segítségre volt szüksége.
Még szólt Lucynek, hogy jegyezze fel a betegek adatait, aztán felkapott egy doboz köt-
szert, és az orvos után sietett.
Éppen sikerült az utolsó sérültet is bekötözniük, mikor hatalmas, robbanásszerű mennydör-
gés rázta meg az épületet. Azonnal kialudt a fény, a betört ablakokon keresztül pedig besüví-
tett az újra feltámadó szél.
– Elkezdődött…! Mindenki az óvóhelyre! – utasította a betegeket Sloan, majd Nicole-hoz
és Lucyhez fordult. – Menjünk mi is! Ahogy nézem, a mennyezet már nem bírja sokáig – mu -
tatott az egyre szélesedő repedésekre.
Az ápolónő az ajtó felé indult, ám Lucy nem mozdult. Arca sápadt volt, egész testében
reszketett, és mereven bámulta az apját.
Nicole egy szempillantás alatt megértette, mi történt. Tudta, hogy a kislány egyébként is
gyenge idegzetét nagyon megviselték a vihar borzalmai. Még megnyugodni sem volt ideje, és
máris itt a következő megpróbáltatás. Lucyt csak egy hajszál választotta el az idegösszeomlás-
tól.
– Te ölted meg! – sikoltott fel hisztérikusan, és Sloanra mutatott. – Te ölted meg anyát!
A férfi döbbenten hőkölt hátra.
– Lucy, kérlek! Nyugodj meg! – próbálta lecsillapítani a lányt Nicole, de az meg sem hal-
lotta.
– Valld be, tőlem is szeretnél megszabadulni! – sziszegte Sloan arcába.
Az orvos végre összeszedte magát.
– Kislányom, hogy mondhatsz ilyeneket… – ölelte át Lucy vállát, de az kitépte magát a
szorításából, és az ajtóhoz futott.
– Örülnél neki, mi, ha én is öngyilkos lennék? – kiáltotta – Megtegyem neked ezt a szíves-
séget? Az életem úgysem ér egy fabatkát sem… Akkor aztán végre elvehetnéd Coralie-t, azt a
ringyót!
– Lucy, kérlek, menjünk le az óvóhelyre! Értsd meg, veszélyben vagyunk! – könyörgött
neki az apja, ám amikor meg akarta fogni a kislány kezét, az kitépte magát.
– Hagyj békén! – sikította. – Eszemben sincs veled menni! Gyűlöllek, egyetlen percig sem
tudlak elviselni tovább! Visszamegyek a klinikára!
Föltépte az ajtót, és még mielőtt Sloan vagy Nicole megakadályozhatta volna benne, kiro-
hant.
– Uramisten! A tájfun… – nyögött fel kétségbeesetten a férfi, és Lucy után vetette magát.
Nicole gondolkodás nélkül követte az orvost. Fel sem merült benne, milyen kockázatos el-
hagyni az épületet. Egy cél lebegett a szeme előtt: feltétlenül vissza kell hozni Lucyt. A kis-
lánynak fogalma sincs, mekkora veszélyben van.
Ahogy Nicole kilépett a szállodából, valósággal mellbe vágta a szél. Ijesztő látvány fogad-
ta. A tenger háborgott, a toronymagas hullámok csaknem az egész kikötőt megsemmisítették.
A lecsupaszított fákat tovább tépázta a vihar. A levegőben a tájfun játékszereiként levelek, fa-
ágak kavarogtak.
46
Hiszen ez maga a pokol! – gondolta Nicole iszonyattal, de aztán észrevette a lányát üldöző
Sloant, s habozás nélkül utánuk szaladt.
Maga sem tudta, miért követi őket. Talán úgy érezte, ebben a nehéz helyzetben feltétlenül a
férfi mellett a helye?
Lucy valószínűleg eltéveszthette az irányt, mert nem a klinika, hanem a sziget belseje felé
rohant. Az őserdő homályában Nicole gyakran szem elől tévesztette őket.
– Sloan! Merre vagy? – kiáltotta kétségbeesetten, de hangját elnyelte a szél süvítése.
Akárhogy igyekezett, nem tudta utolérni az orvost, csak néha-néha pillantotta meg elmosó-
dott alakját. Jóformán az ösztöneire hagyatkozva tájékozódott. Nagy nehezen átvágta magát
egy bozóton. Ágak csaptak az arcába, tüskék karcolták véresre bőrét. Szeme könnybe lábadt,
ám fájdalmával nem törődve tovább rohant. Újra és újra megbotlott a szanaszét heverő kidön-
tött fatörzsekben, lábába liánok kapaszkodtak. Már-már feladta a reményt, amikor…
– Lucy! – hallotta meg hirtelen Sloan kétségbeesett kiáltását. Nicole utolsó erejét össze-
szedve a hang irányába futott, s rövidesen meg is látta a férfit. Az orvos kimerülten támaszko-
dott az egyik hatalmas fának. Ruhája cafatokban lógott, arcát véresre horzsolták a faágak.
– Lucy hol van? – szaladt oda hozzá a lány.
– Nem tudom – zihált Sloan, és magához szorította Nicole-t. – Remélem, nincs semmi
baja! Belehalok, ha valami történik vele… Kérlek, segíts nekem! Keressük meg!
– Merre láttad utoljára?
– Arra – mutatta a férfi.
– Akkor gyerünk! Ne félj, meg fogjuk találni! – próbált lelket önteni belé a lány, ám Sloan
nem mozdult.
– Uramisten! – nyögte alig hallhatóan. – Hiszen ott egy szakadék van! Lezuhant… Igen,
biztosan lezuhant…
Nicole elindult. A széllel küszködve csak nehezen haladt előre, de hamarosan elérte a sza-
kadék peremét. A félhomályban először észre sem vette a veszélyt, majdnem az előtte tátongó
mélységbe lépett..
– Lucy! – kiabálta torkaszakadtából, hogy túlharsogja a vihar üvöltését. – Merre vagy?
A mélyből mintha a kislány hangját hallotta volna.
– Lucy! – kiáltott megint, de csak a szél vad zúgása válaszolt. Biztosan képzelődtem, -
gondolta, és éppen sarkon fordult, hogy visszatérjen az orvoshoz, amikor a hangorkánból tisz-
tán kivette Lucy hangját.
– Sloan! Gyere gyorsan! Megtaláltam! – üvöltött, hogy a férfi meghallja.
Lucy mozdulatlanul feküdt távolabb, szerencsére nem a szakadék mélyén, hanem csak egy
kiugró szirt alatt. Jó néhány métert zuhant, s bár a bokrok felfogták az esést, mégis komolyan
megüthette magát. Mikor az apja és Nicole odaértek hozzá, hangosan felnyögött.
– Drága kislányom, nem történt bajod? – térdelt le hozzá Sloan. Először óvatosan végigta-
pogatta Lucy karját és lábát, de nem talált törésre utaló jeleket. Az ápolónő közben gyöngéden
megtörölgette a könnyes kis arcot. A lány halkan felsóhajtott, Nicole-ra nézett, aztán elvesz-
tette az eszméletét.
Sloan karjába vette a törékeny testet.
– Induljunk!
– Hová akarod vinni? – kérdezte Nicole. – Ebben a viharban nem tudod elcipelni a szállo-
dáig! A szél egyre erősebb lesz, az utak pedig teljesen járhatatlanok!
– Akkor mit csináljunk?
– Keresnünk kell valami biztonságos helyet a környéken! – mondta a nővér, bár maga sem
tartotta valószínűnek, hogy ez sikerülni fog. Kétségbeesetten nézett körül, de egyszer csak fel-
csillant a szeme.
– Odanézz, Sloan! Egy kunyhó!
47
Közel hozzájuk, egy óriási fa tövében parányi menedékház állt. Eredetileg kirándulók szá-
mára építették. Mikor közelebbről szemügyre vették, kiderült, hogy a kis ház sem vészelte át
sértetlenül a vihart: egyik oldala berogyott, ablakai mind betörtek.
– Még mindig jobb, mint a semmi – vélekedett Nicole, és belépett. Az egyik lócán nagy
örömére egy kispárnára bukkant, így egész kényelmes fekhelyet készíthetett Lucynek.
– Mit gondolsz, komoly a sérülése? – pillantott az orvosra.
– Semmije sem törött el, és a pulzusa is rendben van. A halántékát azonban alaposan be-
ütötte valahová. Valószínűleg agyrázkódás…
– Remélem, nem súlyos – simogatta meg a kislány fejét Nicole.
Telt-múlt az idő, lassan beesteledett. Szótlanul üldögéltek a sötétben. Az orvos megpróbált
meggyújtani egy szál gyufát, de az rögtön elaludt. A felvillanó fényben Nicole egy pillanatra
láthatta a férfi feldúlt arcát.
– Óh, ha legalább egy zseblámpánk lenne! – sóhajtott fel szomorúan Sloan. – Ebben a vak-
sötétben még azt sem vesszük észre, ha megmozdul, vagy kinyitja a szemét.
– Egy takaró sem ártana – tette hozzá Nicole. – De figyelj csak! Mintha csendesedne a
szél!
A vihar valóban alábbhagyott, ám még korántsem volt vége. Hirtelen kitört a zivatar, s úgy
zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék. A kunyhó egyébként is megtépázott teteje csak né-
hány percig nyújtott védelmet a víz ellen. Hamarosan több helyütt is eső csöpögött be a kis
helyiségbe.
Az orvos és az ápolónő kitartóan virrasztottak Lucy mellett. Kétségbeejtő volt a tehetetlen-
ség, hogy nem segíthetnek a kislányon. Miután elállt a szél, Sloan időről időre meggyújtott
egy szál gyufát. Nicole pedig rendszeresen ellenőrizte Lucy pulzusát. Megbizonyosodtak róla,
hogy a kislány szabályosan lélegzik, és ez volt a legfontosabb.
Ismét felvillant az apró láng. Sloan először lánya sápadt arcára pillantott, majd Nicole sze-
mébe nézett. Miután a gyufa elaludt, újra rájuk borult a nyomasztó sötétség.
– Tudod – törte meg a csendet a férfi –, néha az az érzésem, nem vigyáztam rá eléggé.
Ugyanúgy, mint ahogy Helenre sem.
– Butaság. – Nicole bátorítóan megsimogatta Sloan karját. – Ne tégy szemrehányást ma-
gadnak!
– Miért? Hiszen hibás vagyok. Ne hidd, hogy csak a feleségemet terheli a felelősség, ami-
ért tönkrement a házasságunk… De Helen haláláról tényleg nem tehetek… Bárcsak Lucy is
elhinné ezt, és megbocsátana nekem… – A férfi hangja megremegett. – Óh, Lucy, drága kislá-
nyom! Mi lesz velem, ha elveszítelek?
Nicole közelebb húzódott a zokogó Sloanhoz, átölelte és vigasztalni próbálta.
– Ilyesmire még csak gondolnod sem szabad – jelentette ki határozottan. – Lucy erős,
egészséges fiatal lány, meg fog gyógyulni… Hiszen te magad mondtad, hogy az agyrázkódást
leszámítva nincs komolyabb baja! Meglásd, rövidesen magához tér!
– Bárcsak úgy lenne! – sóhajtott fel Sloan. – Nem élném túl, ha…
– Szedd össze magad! – szólt rá kicsit keményen a lány. – Semmi okod az aggodalomra, s
ezt neked kellene a legjobban tudnod, hiszen te vagy az orvos!
– Igazad van – hajtotta fejét Nicole vállára a férfi. – De olyan nehéz a józan észre hallgatni,
mikor arról van szó, akit a legjobban szeret az ember!
Összebújva virrasztottak tovább. Mikor rövid idő elteltével Sloan meggyújtott egy újabb
szál gyufát, boldogan kiáltott fel:
– Megmozdult! Nézd, elfordította a fejét!
– Lucy! Hallasz engem? – cirógatta meg Nicole gyöngéden a kislány arcát.
– Életem, mondj valamit! – könyörgött az apja, de Lucy nem szólt.
A kicsiny láng pislákolni kezdett, majd kialudt.
– Óh, még mindig nem tért magához! – nyögött fel fájdalmasan az orvos.
48
– Akárhogy is van, a lényeg, hogy megmozdult – próbálta megnyugtatni Nicole. – Ez jó

jel, te is tudod!
– Mi lenne velem, ha te nem tartanád bennem a lelket? – ölelte át hálásan Sloan.
– Jólesik, hogy ezt mondod – bújt oda hozzá Nicole.
– Drágám! – suttogta fülébe a férfi, majd megcsókolta.
A lány viszonozta a csókot. Egy pillanatra szétváltak ugyan, de Sloan szája újra meg újra
Nicole ajkát kereste. A lány odaadóan simult hozzá. Érezte, hogy ezúttal szó sincs szenvedély-
ről, az orvos mindössze vigaszt remél tőle. De számára is megnyugtató volt Sloan közelsége,
az, hogy érezhette a férfi testének melegét.
Bár mindketten szerettek volna fennmaradni, fáradtságuk erősebbnek bizonyult. Összeölel-
kezve aludtak el. Nicole feje Sloan vállán nyugodott. A férfi egyik karjával védelmezőn át-
ölelte a lányt, a másikkal pedig Lucy kezét fogta.
Mikor Nicole felébredt, már hajnalodott. Először Sloanra pillantott, az azonban még mé-
lyen aludt. A lány szeretettel érintette meg a számára oly kedves arcot.
– Óh, szerelmem! – sóhajtotta, majd magához szorította a férfit.
Hirtelen valami zajt hallott. Felkapta a fejét, és Lucyre nézett. Legnagyobb örömére a kis-
lány kinyitotta a szemét, és csodálkozva bámulta a kunyhó falának repedésein beszűrődő
fényt.
– Hol vagyok – kérdezte –, és mi történt velem?
– Hála istennek, hogy végre magadhoz tértél! – kiáltott fel Nicole, majd a doktorhoz for-
dult. – Sloan, ébredj fel! – rázogatta.
– Mi az? – ijedt meg a férfi.
– Lucy magához tért!
– Édes kislányom! Ha tudnád, milyen boldog vagyok – hajolt rögtön Lucy fölé az orvos.
Karjába vette a lányt, és önfeledten ringatni kezdte, akár egy kisgyereket. Nicole szeme
könnybe lábadt, mikor látta, hogy Lucy átöleli Sloan nyakát, aztán halkan odasúgja neki.
– Bocsáss meg, apa!
Gardiner nővér szó nélkül felállt, és magukra hagyta őket. Odakinn teljesen elállt az eső,
sőt a szél sem fújt már. A felhőtlen kék égen hétágra sütött a nap.
Lucy szeretett volna a saját lábán visszatérni a szállodába, édesapja azonban hallani sem
akart erről.
– Hogy képzeled? – korholta, de hangjában végtelen szeretet csengett. – Nem erőltetheted
meg magad, pihenned kell! Alaposan beütötted a fejedet…
A kislány megpróbált felállni.
– Tényleg nem megy – Ismerte el. – Még nagyon szédülök!
– Majd a hátamon elviszlek – ajánlotta fel Sloan.
– A hátadon? Ugyan, apa, erre semmi szükség!
– Márpedig én ragaszkodom hozzá - jelentette ki tréfásan a férfi. – Kivételesen azt fogod
csinálni, amit mondok! Egyébként, ha jól emlékszem, nem is olyan régen még könyörögtél,
hogy a hátamon lovagolhass.
Nicole mosolyogva hallgatta a beszélgetést. Nagyon örült, hogy apa és lánya egyre köze-
lebb kerülnek egymáshoz.
Remélem, hamarosan kibékülnek, - merengett. És az én szerepem ezzel véget is ér, többé
nem lesz szükségük rám… Coralie és Sloan pedig, amilyen jó barátok, előbb-utóbb egymásra
találnak majd. Lucy is meg fog barátkozni a színésznővel; semmi akadálya nem lesz a házas-
ságnak…
Töprengéséből az orvos hanga riasztotta fel.
– Gyere! Induljunk!
49
A visszaút kemény megpróbáltatást jelentett a Lucyt cipelő Sloan-nak. Tüskés bozótokon,

kúszónövényektől és kidőlt fatörzsektől eltorlaszolt ösvényeken gázoltak át, míg végre megér-
keztek a szállodához. Dorothy futott eléjük, aki a titkárságon dolgozott. Nagyon izgatottnak
látszott, ami egyáltalán nem volt jellemző rá.
– Reilly doktor, már mindenütt kerestük! – hadarta. – Jöjjön gyorsan, Murray rosszul lett!
Azt hiszem szívroham!
– Jaj, ne! – kiáltott fel az orvos, majd óvatosan talpra állította Lucyt. – Dorothy, kérem fek-
tesse le a lányomat! Hol van Murray?
– A rendelőben… Micsoda szörnyűség! És milyen váratlanul történt az egész!
De Dorothy sopánkodását már csak Lucy hallhatta, mert Nicole és Sloan lélekszakadva ro-
hantak a rendelő felé. Murray Peterson mozdulatlanul hevert a díványon. Két munkatársa
igyekezett mesterséges légzést alkalmazni, de amint az orvos megérkezett, félreálltak. Nicole
az első pillanatban látta, hogy elkéstek. Ennek ellenére mindent megpróbáltak, de hiába: Mur-
rayt már nem lehetett megmenteni.
Nicole szeme könnybe lábadt.
Szegény ember! – gondolta. Túl nagy árat fizetett azért, amiért olyan mérhetetlenül sokat
dolgozott. A szó szoros értelmében agyonhajszolta magát. Mióta kitört a vihar, le sem hunyta
a szemét, éjt nappallá téve óvta, vigyázta vendégei testi épségét, tartotta bennük a lelket,
nyugtatgatta őket. Ha csak fele annyit törődött volna önmagával, mint a szállodával és lakói-
val, nem kellett volna így meghalnia.
10. FEJEZET
Murray Peterson halála mindenkit nagyon megrázott, de nem volt megállás, az életnek
mennie kellett tovább. A tájfun az összes épületet alaposan megrongálta. A sziget lakói egy
emberként fogtak hozzá a vihar nyomainak eltüntetéséhez.
Mindenekelőtt eltakarították a romokat, majd megjavították a víz-, áram- és telefonhálóza-
tot. Természetesen a kontinensről is érkeztek segélycsapatok, de tudták, még így is hónapokig
tarthat, mire az élet visszatérhet a régi kerékvágásba.
Az egészségügyi dolgozók csaknem huszonnégy órás műszakot teljesítettek. A könnyebben
sérülteket a helyszínen látták el, a súlyosabb eseteket a Bauhinián rekedt nyaralóvendégekkel
együtt visszaszállították a kontinensre.
A klinikán egyetlen pácienst ápoltak, Lucyt. A megrongálódott épületben nem is tudtak
volna több beteget kezelni, hiszen alig néhány helyiség maradt használható állapotban.
A kötöző ezek közé tartozott. Nicole éppen egy kificamodott csuklót igyekezett a helyére
rakni, amikor Gordon Barrett belépett. A férfi, amint lehetett, a szigetre repült, hogy tájéko-
zódjék. A látvány teljesen letaglózta a máskor oly vidám, fiatalos Gordont.
– Újra felépítek mindent! – jelentette ki elszántan, de aztán elborult a tekintete. – Murrayt
azonban nem támaszthatom fel…
– Nagyon bánt a dolog – hajtotta le a fejét Sloan. – Talán ha időben érek oda, meg tudtam
volna menteni…
– Nem a te hibád – tette kezét vigasztalóan az orvos karjára Gordon.
Reilly doktor Nicole-ra pillantott. A lány tudta jól, hogy Sloant lelkiismeret-furdalás kínoz-
za. Hiszen ha nincs az a kis összezördülése Lucyvel, akkor elérhető közelségben lett volna
Murray rosszullétekor.
– Értesítetted már a családját? – kérdezte nagyot sóhajtva az orvos.
– Természetesen. A bátyja még ma ideutazik.
Nicole időközben kikísérte a beteget, majd a két férfihoz fordult.
– Csináljak kávét?
– Kitűnő ötlet – bólintott Reilly doktor.
50
Míg a lány a másik szobában kávéfőzéssel foglalatoskodott, a férfiak a sziget újjáépítéséről

beszélgettek. Nicole minden szót hallott. Gordon egyszer csak témát váltott:
– Örülök, hogy Coralie még a tájfun kitörése előtt elutazott. Ki tudja, milyen hatással lett
volna rá ez a borzasztó pusztítás… Mondd csak, nem akarod meglátogatni Sydneyben?
– Dehogynem – mosolyodott el az orvos. – Szeretném, ha végre kibékülnének Lucyvel.
Lehet, hogy néhány hétre rá is bízom majd a gyereket, hadd barátkozzanak. Azt hiszem, végre
sikerült mindent tisztáznom a lányommal.
– Szerencsés fickó vagy! – veregette meg Sloan vállát Gordon. – Újra találkoztál Coralie-
val, és Lucyvel is rendezted a kapcsolatod… A lányod igazán kedves teremtés, csak rengeteg
türelmet igényel.
– Igen, így van – helyeselt az orvos, bár fogalma sem volt róla, hová akar kilyukadni a ba-
rátja.
– Szerintem anyai szeretetre lenne szüksége! Miért nem nősülsz meg? – bökte ki Gordon. –
Hiszen Lucy is kedveli Coralie-t, nem?
– Azért vannak vitáik… – kezdte a választ Reilly doktor, de ebben a pillanatban Nicole be-
lépett az ajtón, kezében a kávéskannával.
Gordon rövidesen elbúcsúzott, Sloan és a lány kettesben maradtak. A férfi egy orvosi köny-
vet tanulmányozott, Nicole pedig sértődötten hallgatott.
Nekem miért nem mesélte el, hogy mit beszélt Lucyvel? – töprengett.
– Holnap elutazunk – törte meg a csendet az orvos. – Visszamegyünk Sydneybe.
A lány igyekezett uralkodni magán.
– Gondoltam, hogy nem maradsz nálunk sokáig – erőltetett mosolyt az ajkára. – És bizo-
nyára Lucynek is jobb lesz.
– Tudod, nem ártana egy agyröntgent csináltatni – magyarázkodott a férfi, de Nicole érez-
te, nem erről van szó.
Biztosan Coralie hiányzik neki, - gondolta, és nagyot sóhajtott. Sloan meglepetten pillan-
tott rá.
– Történt valami, amit már rég el kellett volna mondanom – mentegetőzött. – Lucy és én
egészen kibékültünk. Mindent elmeséltem neki, úgy, ahogy javasoltad. Kicsit féltem ugyan a
következményektől, de végül is neked lett igazad. Most már minden a legnagyobb rendben
van köztünk.
– És mit szólt hozzá, hogy az édesanyja…
– …nem mondott igazat? Azt hiszem, Lucy mindig is sejtette, hogy a valóságban nem egé-
szen úgy vannak a dolgok, ahogy azt Helentől hallotta. Ugyanakkor képzeld csak el, milyen
nehéz lehet egy gyereknek elfogadni, hogy a saját édesanyja hazudik neki. Lucy tehát köröm-
szakadtáig védte az igazát, illetve azt a sok ostobaságot, amivel az édesanyja teletömte a fe-
jét… De azért nagyon szeretném, ha nem ítélné el őt – érzékenyült el a férfi. – Akármit tett is,
Lucynek meg kell őriznie jó emlékezetében, hiszen az édesanyja.
– Ha te megbocsátottál neki, Lucy is meg fog – jegyezte meg a lány. – Egyébként pedig ki-
mondhatatlanul boldog vagyok, hogy végre kibékültetek.
Az orvos gyöngéden átkarolta.
– Ezt elsősorban neked köszönhetjük – nézett hálásan a szemébe. – Sokat segítettél mind-
kettőnknek.
– Kérlek, ne! – próbált meg kibontakozni karjából a lány. – Erre semmi szükség…
Sloan azonban csak szorította magához, mintha sohasem akarná elengedni… Ekkor hirte-
len kopogtattak, s Nicole kijózanodva tolta el magától a férfit.
Másnap Gardiner nővér éppen a megmaradt iratokat rendezgette, mikor hátulról valaki át-
ölelte. Lucy volt az. A néhány napja még oly szomorú kislányra rá sem lehetett ismerni: vi-
dámnak és kiegyensúlyozottnak tűnt.
51
– Búcsúzni jöttem – jelentette be. – És meg akarom köszönni mindazt, amit értem tettél.
Tökéletesen igazad volt, Nicole. Utálatosan viselkedtem apával… Tudod, még mielőtt kibé-
kültünk volna, valami nagyon furcsát álmodtam. Álmomban apa az édesanyámról mesélt, s én
éreztem, hogy minden szava igaz… Aztán mintha azt mondta volna, hogy nem élné túl, ha el-
veszítene. Ekkor döbbentem rá, mennyire szeret engem…
– Nem álom volt – ingatta a fejét mosolyogva Nicole. – Akkor mondta ezt, mikor a mene-
dékházban virrasztottunk melletted. Valószínűleg rövid időre visszanyerted az eszméletedet,
így hallhattad meg a beszélgetésünket. De most már legalább tudod, milyen fontos vagy neki.
Lucy szeme könnyel telt meg.
– Én meg hogy viselkedtem vele! Szegény apa, mennyit szenvedhetett miattam! Remélem,
még nem késő jóvátenni a dolgot… Coralie-tól is bocsánatot kell kérnem, hiszen igazságtala-
nul bántottam. Valójában mindig is kedveltem őt, ezért fájt annyira, amivel anya vádolta. Úgy
éreztem, apa és Coralie tették tönkre az életemet, pedig egyedül én voltam a hibás.
– Ez butaság! – fogta meg az ápolónő Lucy kezét. – Ne tégy szemrehányást magadnak, te
semmiért nem vagy felelős!
– Köszönöm, Nicole – ölelte át még egyszer a kislány. – Sajnálom, de mennem kell, apa
már biztosan vár. Tényleg, nincs kedved kikísérni bennünket a repülőhöz?
Nicole-nak hirtelen nem jutott eszébe egyetlen kifogás sem, így velük tartott. Mikor Sloan
búcsúzóul megcsókolta, úgy érezte, elhagyja minden ereje…
– Miért nem jössz te is? – kérdezte az orvos.
– Nem lehet – rázta meg a fejét a lány. – Megígértem Gordonnak, hogy maradok. Majd-
csak lesz valahogy…
– Fel a fejjel! – mosolygott rá Reilly doktor. – Ha jól emlékszem, az érkezésem előtt is ki-
tűnően elboldogultál orvos nélkül!
Rövid ideig még beszélgettek, majd Lucy és Sloan beszálltak a gépbe. Az ápolónő sokáig
integetett utánuk. Sírás fojtogatta, de mosolyt erőltetett az ajkára. Szállodai szobájába érve
azonban képtelen volt tovább visszatartani könnyeit: zokogva borult az ágyra.
– Ördög vinné az egészet! – legyintett dühösen Gordon Barrett. – Az az érzésem, sohasem

lesz vége ennek az átkozott újjáépítésnek… És az a rengeteg pénz, amibe ez nekem kerül!
Nicole – akit Gordon mostanában rendszeresen meghívott egy italra – csodálkozva nézett
rá. A főnökére egyáltalán nem volt jellemző ez a borúlátás.
– Nem hiszek a fülemnek! – kiáltott fel. – Épp maga beszél így, aki a semmiből hozta létre
ezt a csodálatos szállodát? Mi ez a kis felújítás ahhoz képest?
– Igaza van – hagyta rá a férfi. – Most mégis nagyon elegem van már ebből a felfordulás-
ból… De hagyjuk is ezt a témát! Inkább jöjjön, nézzük meg, mit kotyvasztott ma este a sza-
kács! – állt fel Gordon és átölelte a lány vállát. – Tudja, Nicole, nagyon örülök neki, hogy ná-
lunk maradt. Attól tartottam, maga is új állás után néz majd.
– Hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy eszembe sem jutott – vallotta be az ápolónő. – De
úgy éreztem, nem lenne szép tőlem éppen most cserbenhagyni a klinikát. Hiszen Sloan és
Jane elmentek, valakinek maradnia is kell, nem?
– Biztos benne, hogy ez az igazi ok? – mosolyodott el titokzatosan Gordon.
Milyen furcsa a főnök ma este, morfondírozott a lány, és mekkora szemeket mereszt rám!
De amint beléptek az étterembe, Nicole rögtön elfelejtette Gordon különös viselkedését.
Bár a tájfun óta többször járt már itt, a látvány ismét szíven ütötte. A súlyosan megrongálódott
falakat időközben felállványozták, a sarokban kőművesek szerszámai hevertek szanaszét, de a
legfeltűnőbb az volt, hogy a hatalmas terem szinte kongott az ürességtől.
Az ápolónőt nyomasztotta a csönd: hiányoztak a megszokott zörejek, a vendégek csevegé-
se, a tányércsörömpölés… Eltűntek az ismerős arcok, a személyzetből alig néhányan marad-
tak a szigeten.
52
Mikor a többiekkel együtt Jane is elutazott, Nicole csak Gordon hosszas unszolására dön-
tött úgy, hogy nem tér vissza Sydneybe.
Éppen ő könyörgött, hogy ne menjek el, most meg azt kérdezi, miért maradtam? Ami azt
illeti, nem könnyű kiigazodni rajta! – gondolta a lány.
Gordon közben az egyetlen megterített asztalhoz vezette. Vacsoráig semmiségekről cseveg-
tek, s Nicole érezte, a férfi esze egészen másutt jár.
– Sajnos, a jövőben nem tölthetek annyi időt Bauhinián, amennyit szeretnék – jelentette be
hirtelen Gordon, és nagyot sóhajtott. – Üzleti ügyben vissza kell utaznom az Egyesült Álla-
mokba.
– Ez egyáltalán nem lep meg. Csodálkoztam is, hogyan tud egy ilyen elfoglalt ember, mint
maga, minden héten kétszer iderepülni. Nem bízik az építésvezetőben?
– Erről szó sincs – rázta meg a fejét mosolyogva a férfi. – Csak amikor Sloan említette,
hogy…
– Sloan? – vágott közbe Nicole. A név hallatán megdobbant a szíve. Még mindig nem tudta
elfelejteni az orvost, pedig azt hitte, idővel elhalványul majd az emléke. – Mikor beszélt vele?
– kérdezte, s remélte, Gordon nem veszi észre hangja remegését.
– Néhány napja. Ha Sydneyben vagyok, általában együtt vacsorázunk.
– Meséljen valamit! Jól van?
– Kitűnően. Ismét a Southern Crossban dolgozik…
– És Lucy?
– Iskolába jár, még mindig színésznő akar lenni. Coralie szerint nagyon tehetséges.
– Igaz is! Hogy van Coralie? – érdeklődött a lány.
– Remekül. Mióta kezelteti magát, mintha kicserélték volna. Tökéletesen rendbe jött.
– Akkor bizonyára rövidesen összeházasodnak Sloannal – jegyezte meg látszólag közöm-
bösen Nicole.
– Hát nem tudom – vont vállat Gordon –, még nem kaptam meghívót az esküvőjükre. De
ha már szóba került a házasság… Nicole, szeretnék mondani magának valami fontosat.
– Csak nem nősülni készül? – csodálkozott az ápolónő, – Remélem, meghív a lagziba.
– Már hogyne hívnám, drága Nicole! – fogta meg kezét a férfi – Sőt, őszintén szólva azt
szeretném, ha maga lenne a menyasszony…
– Gúnyolódik velem? – csattant fel haragosan a lány. – Ez nagyon rossz vicc volt!
– Soha életemben nem beszéltem komolyabban – nézett a szemébe Gordon. – Miért olyan
hihetetlen, hogy feleségül akarom venni? Sloan azt mondta, örülni fog, ha megkérem a kezét.
– Ezt mondta volna? – Nicole most már semmit sem értett Hogyan állíthatott ilyesmit az
orvos?
– De hát – tiltakozott erőtlenül – nem is szeretjük egymást. Hiszen még csak…
– …még meg sem csókoltalak - állt fel Barrett és magához akarta húzni a lányt, de az a he-
lyén maradt.
– Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy komolyan gondolod! – váltott át ő is tegező-
désre. – Hiszen az alkalmazottad vagyok!
– Na és? – ült vissza az asztalhoz Gordon. – Mi köze ehhez a foglalkozásodnak? A lényeg,
hogy gyönyörű vagy, okos és bűbájos.
– Százával szaladgálnak az utcán ilyen lányok! Elárulnád, miért éppen én kellek neked?
– Valóban sok szép lány van a világon – mosolyodott el a férfi. – A legtöbbjük azonban fel-
színes és önző. Csak jó partinak tekintenek, eszükbe sem jut, hogy engem nem csupán a pén-
zemért lehet szeretni. Egyszóval már régen várok valakire, aki olyan, mint te.
Nicole nehéz helyzetbe került. Tudta, vissza kell utasítania a férfit, viszont nem szerette
volna megsérteni.
Most mondjam meg neki, hogy Sloan ostoba tréfát űzött vele? Nem, nem bánthatom meg
szegényt, töprengett.
53
– Igazán hízelgő az ajánlatod – válaszolt végül kitérően. – De mi tagadás, nagyon váratla-

nul ért. Még most sem tértem magamhoz a meglepetéstől.
Gordon félreértette a lány zavarát
– Az lesz a legjobb, ha holnap velem jössz Sydneybe – simogatta meg Nicole arcát. – Sze-
retnélek bemutatni az édesanyámnak. Meglátod, jól kijöttök majd egymással!
– Nem! – kiáltott fel kétségbeesetten a lány. – Kérlek, hagyd abba, ez képtelenség!
– Tessék?
– Gordon, én tényleg nagyon kedvellek, de úgy érzem, ez kevés egy házassághoz…
– Ezekszerint Sloan tévedett volna? – kérdezte csalódottan a férfi.
– Fogalmam sincs, miért mondta ezt neked. Csak valami félreértésről lehet szó. Igazán saj-
nálom…
– Van valakid? – nézett rá komolyan Gordon.
– Volt – fordította el a tekintetét Nicole. – De ez nem fontos…
– Most már értem! – ugrott fel a férfi. – Te Sloant szereted! – Rövid időre elhallgatott,
majd elgondolkozva így folytatta: – Hiszen Sloan és Coralie… Hiába, ilyen az élet! Csak ma-
gamat hibáztathatom. Én voltam az, aki összeboronálta őket! – komorodott el az arca. – Te
nem is tudod, Nicole, mennyi közös vonás van bennünk! Hiszen ugyanabban a cipőben já-
runk: mindketten reménytelenül szerelmesek vagyunk valakibe, aki soha nem lehet a miénk…
Próbáljuk meg, kérlek! – fordult hirtelen a lányhoz. – Előbb-utóbb biztosan megszeretjük egy-
mást!
Nicole most jött csak rá, miről beszél a férfi.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan – mosolyodott el szomorúan. – Hiszen ha valaki sze-
relmes, el sem tudja képzelni mással az életét. Márpedig te szereted Coralie-t, ugye?
– Igen – hajtotta le a fejét Gordon. – Nemrég döbbentem rá. Évek óta ismerjük egymást,
mindig is közel állt hozzám, de csak néhány napja tudom, hogy szeretem… Ezek után bizto-
san őrültnek tartasz, amiért megkértem a kezedet!
– Ugyan már, erről szó sincs – próbálta megnyugtatni a lány. – Csakhogy a házasság a mi
esetünkben nem old meg semmit.
– Vénlány akarsz maradni, mert Sloan nem viszonozza az érzelmeidet?
– Dehogyis! Csak nem szeretnék elhamarkodottan dönteni.
– Azért szólj, ha meggondoltad magad! – nevetett rá Gordon.
Nicole jobbnak látta lezárni a beszélgetést.
– Bocsáss meg, de nagyon késő van, ideje lefeküdni – állt fel hirtelen. – Jó éjszakát!
– Elkísérlek – pattant fel a férfi.
– Köszönöm – utasította vissza Nicole. – A szobámig magam is eltalálok.
11. FEJEZET
A sziget újjáépítése teljesen felforgatta Bauhinia eddigi nyugodt életét. A kontinensről
csaknem naponta érkeztek újabb és újabb brigádok; lázas ütemben folyt a munka. Nicole-nak
is rengeteg dolga akadt, hiszen az építkezésen sajnos gyakran előfordultak kisebb-nagyobb
balesetek. Súlyosabb sérült szerencsére csak egy volt: az egyik tetőfedőt nyílt töréssel kellett a
mackayi kórházba szállítani.
– Borzasztó, hogy még mindig nincs orvosunk – panaszkodott az ápolónő Dorothynak teá-
zás közben. – Rágondolni sem jó, mi történne, ha valaki életveszélyesen megsérülne…
– Úgy tudom, már nem kell sokáig várnunk – nyugtatta meg Dorothy. – Gordon említette,
hogy rövidesen megérkezik az új doktor.
– Ez aztán a jó hír! – örvendezett Nicole. – Nem lehetett könnyű épp most valakit találni.
Sok a munka, rosszak a körülmények, és ami azt illeti, egyelőre Bauhinia sem valami szívde-
rítő látvány! Szerinted sikerülni fog valaha is visszaállítani az eredeti állapotokat?
54
– Ebben egészen biztos vagyok – mosolyodott el Dorothy. – Hiszen ismered Gordont! Ha

valamit el akar érni, nem kímél se pénzt, se fáradságot, mindenből a legjobb kell neki. Láttam
a terveket, az új épületek tökéletesen tájfunbiztosak lesznek. Többé nem fordulhat elő ilyen
szörnyűség…
– Jó is lenne! – állt fel Nicole. – De ne haragudj, most mennem kell! Délelőtt érkezett egy
gyógyszerszállítmány, még át akarom nézni.
Néhány nappal később egy munkás jelent meg a rendelésen, vérző arcú társát támogatva.
– Mi történt? – kérdezte ijedten Nicole.
– Chris a járdára ejtett egy üveg sört – magyarázta a kísérő. – Az üveg felrobbant, és a szi-
lánkok az arcába csapódtak. Szerintem néhány a szemébe is ment.
Az ápolónő gyorsan leültette és megvizsgálta a sebesültet.
– Megpróbálom elállítani a vérzést – mondta –, de a szilánkot nem tudom kivenni a szemé-
ből. Legyen szíves, szóljon Dorothynak – fordult a munkáshoz –, hogy még ne engedje fel-
szállni a repülőgépet! A barátját a lehető leghamarabb kórházba kell szállítani, sürgős sebésze-
ti beavatkozásra van szükség.
– Megvakul? – kérdezte halkan a férfi, ügyelve rá, hogy a másik meg ne hallja.
– Fogalmam sincs, nem vagyok orvos – suttogta kétségbeesetten Nicole. – Mit nem adnék
érte, ha Sloan most itt lenne! – sóhajtott fel. – Ő biztosan tudná, mi a teendő!
– Nagyon fáj – nyögött Chris. – Semmit sem látok! Mondja meg őszintén, ugye megvaku-
lok?!
– Csak a vértől nem lát – nyugtatgatta a nővér. – Ha elállt a vérzés, sokkal jobb lesz, higy-
gye el! Jöjjön, menjünk át a kötözőbe! – fogta karon a sérültet, ám ekkor a háta mögött meg-
szólalt egy ismerős hang:
– Hagyd, majd én!
– Sloan!
Azt hitte, álmodik. Megbabonázva bámulta a férfit, aki alig karnyújtásnyira állt tőle.
– Látom, idejében érkeztem – lépett Chrishez az orvos.
– Üvegszilánkok fúródtak a szemébe – szedte össze magát az ápolónő.
Reilly doktor azonnal kezet mosott, és megvizsgálta a beteget.
– Az egyik szilánk nagyon közel van az ideghártyához – magyarázta. – El kell távolítani,
még mielőtt beljebb csúszik, és helyrehozhatatlan károkat okoz. Értesítsd Dorothyt, hogy a re-
pülőgép csak körülbelül félóra múlva indulhat.
– Megoperálod? – hökkent meg Nicole.
– Természetesen. Ilyen állapotban nem szállítható. Hiszen akár egy pislogással is beljebb
tolhatja azt a szilánkot, akkor pedig biztosan megvakul.
A lány nem válaszolt. Szó nélkül előkészítette a szükséges műszereket, és kesztyűt húzott,
hogy segédkezzen a műtét során.
Bár Reilly doktor munkáját nagyban nehezítette a szűnni nem akaró vérzés, mégis biztos
kézzel távolította el a parányi üvegdarabkát. Az ápolónő lélegzetvisszafojtva figyelte.
Az operáció végeztével a férfi elégedetten Nicole-ra pillantott.
– Ezzel megvolnánk! Most gyorsan teszünk rá egy kötést, aztán irány Mackay! Van itt va-
lahol egy használható hordágy?
A lány hordágyat kerített, majd értesítette a repülőtéri mentőszolgálatot a beteg érkezésé-
ről. Chris pár perc múlva már útban volt a kórház felé.
– Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküled! – nézett Nicole csodálattal Reilly doktor-
ra, miután kettesben maradtak. – Nagyon örülök, hogy itt vagy! De mondd csak, minek kö-
szönhetem a látogatásodat?
– Visszajöttem! – mosolygott rá az orvos. – Gordon nem talált helyettem senkit; gondol-
tam, kisegítem néhány hónapig.
55
– De hát nem a Southern Crossban dolgozol?

– Már nem. Otthagytam Bauhinia kedvéért. Remélem, nincs ellene kifogásod.
– Ugyan – rebegte a lány. – Miért lenne?
– Ha jól emlékszem, annak idején, amikor idejöttem, nem rajongtál értem túlzottan…
– Azóta sok minden megváltozott – hajtotta le a fejét Nicole, majd hogy elterelje a szót,
megkérdezte: – Hogy van Lucy?
– Kitűnően – bólintott Sloan.
– Ezek szerint minden rendben köztetek?
– A legnagyobb rendben. Képzeld, a beszélgetésünk óta egyszer sem veszekedtünk, reme-
kül kijövünk egymással! Lucy sokkal kiegyensúlyozottabb lett, Coralie-val is kibékült. Gon-
doltad volna, hogy egyszer még jó barátnők lesznek?
– Őszintén szólva nem – válaszolt bizonytalanul az ápolónő. – Igaz is! Gordontól hallot-
tam, hogy Miss Mitchellnek sikerült kigyógyulnia a gyógyszerfüggőségből.
– Igen, így van – bólintott a férfi. – A pszichiáter szerint Coralie rövidesen visszatérhet a
filmezéshez.
– Ennek igazán örülök – mondta udvariasan Nicole, bár inkább csalódottságot érzett. Sloan
szavaiból ugyanis kiderült: minden a legjobb úton halad afelé, hogy összeházasodjanak a szí-
nésznővel.
Az orvos ekkor hirtelen a lányhoz lépett, felemelte lehajtott fejét, magához húzta, és szen-
vedélyesen megcsókolta. Nicole olyan rég vágyott már a férfi ölelésére… Az első pillanatban
szerelmesen simult hozzá, de aztán győzött a józan ész.
– Ezt igazán nem kellett volna! – tolta el magától Sloant. – Szégyelld magad!
– Miért szégyelljem magam? – ölelte át ismét az orvos. – Csak nem azért, mert szeretlek?
– Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? – próbált meg szorításából kiszabadulni a lány. –
Azonnal eressz el!
– Addig nem, amíg meg nem mondod, miért kosaraztad ki Gordont.
– Semmi közöd hozzá!
– Azt hittem, odáig vagy az én jó öreg cimborámért!
– Elárulnád, honnan vetted ezt az ostobaságot?
– Még Murray mesélte.
– Hát innen fúj a szél bólintott Nicole. – Látod. Így terjed a pletyka! Egyszer tréfásan meg-
jegyeztem, milyen jó parti lenne Gordon, szegény Murray pedig komolyan vette.
– Ezek szerint senkid sincs? – nézett a szemébe komolyan Sloan.
– Nincs. Illetve.
– Illetve micsoda?
– Erről nem akarok beszélni – fordította el arcát a lány. – Már úgyis vége… De mit érdekel
téged az én magánéletem? Hiszen Coralie-t akarod elvenni, vagy nem?
– Eszemben sincs! Hát nem érted, hogy téged szeretlek?
– Akkor meg minek ölelgetted a klinika folyosóján? Még csókolóztatok is!
– Dehogy csókolóztunk! – nevetett a férfi. – Csak nem arra gondolsz, mikor Coralie egyik
este a nyakamba borult? Hidd el, csupán egy baráti csók volt, semmi más!
– Ezek szerint Gordonnak sincs oka aggodalomra – mormolta félhangosan Nicole.
– Gordon? Hogy jön ide Gordon?
– A barátod halálosan szerelmes Miss Mitchellbe – világosította fel Nicole. – Képzelheted,
mit érzett… Biztosra vette ugyanis, hogy rövidesen összeházasodtok.
– Akkor már értem, miért volt olyan szomorú, mikor legutóbb együtt vacsoráztunk! – kiál-
tott fel Sloan. – Célozgatott rá, hogy jó lenne megnősülni, ezért is ajánlottalak a figyelmébe.
– És ha szabad érdeklődnöm milyen megfontolásból? – kérdezte a lány.
– Egyrészt azt hittem, szereted őt. Másrészt viszont úgy gondoltam, ha már az enyém nem
lehetsz, inkább a barátomhoz menj feleségül, mint máshoz. Abban legalább biztos voltam,
hogy Gordon megbecsül téged…
56
Nicole csodálkozástól tágra nyílt szemmel bámult a férfira.

– Amikor aztán felhívott, és közölte, hogy kosarat kapott – folytatta az orvos - bevallom,
borzasztóan megkönnyebbültem. Az első géppel repültem hozzád, hátha én nagyobb szeren-
csével járok.
Sloan újra átölelte a lányt, és forrón megcsókolta.
– Nicole, drágám! Ha tudnád, mennyire szeretlek – suttogta a fülébe. – Kérlek, légy a fele-
ségem!
– Boldogan – simult hozzá odaadóan Nicole. – Óh, és én még azt hittem, csak futó kalan-
dot jelentek számodra! Bár azért titokban reméltem, hogy nem vagy olyan, mint Bob…
– Bob? Miféle Bob? – kapta fel a fejét az orvos.
Nicole részletesen elmesélte előző kapcsolatának történetét.
– Amikor megismerkedtünk – pillantott gyöngéden a férfira –, rá kellett döbbennem, hogy
amit Bob Granger iránt éreztem, az minden volt, csak nem szerelem! Óh, édesem, soha senkit
nem szerettem még ennyire, mint téged – bújt Sloan széles mellkasához a lány.
– Fogalmad sincs, milyen régóta várok erre a percre! – sóhajtott Reilly doktor, majd moso-
lyogva hozzátette: – Csak azt sajnálom, hogy mivel a sziget nem maradhat orvosi felügyelet
nélkül, még hónapokig itt kell rostokolnunk!
– És az miért olyan nagy baj?
– Azért kincsem, mert így csak egy gyors esküvőre van időnk, aztán rögtön vissza kell jön-
nünk Bauhiniára.
– De hát ezt a helyet a jó isten is a nászutasoknak teremtette! – ellenkezett Nicole.
– No persze, csakhogy semmi kedvem dolgozni a mézeshetek alatt – nézett szerelmese sze-
mébe a férfi. – Minden pillanatot veled akarok tölteni!
– Ne légy ilyen telhetetlen! – cirógatta meg ajkát a lány. – Biztosan marad időnk egymásra.
– Remélem is! – kacsintott rá Sloan. – Most pedig gyere, szóljunk Dorothynak, hogy szer-
vezze meg számunkra az esküvői vacsorát! Ugye holnapután nem túl késő?
– Egy örökkévalóság lesz ez a két nap! – ölelte át az orvost Nicole, majd csókjaival borítot-
ta a férfi arcát. – Óh, drágám, sohasem gondoltam volna, hogy létezik ekkora boldogság!
– Pedig létezik, kicsim – szorította magához szenvedélyesen Sloan.
57

Szívhang 043 - Judith Worthy - Minden Bajra Orvosság

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Szívhang 043 - Judith Worthy - Minden Bajra Orvosság

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Judith Worthy

Minden bajra orvosság

Az egészségügyi dolgozók számára munkaidőben a klinikára szállították az ételt, szolgála-

– Én igen – vallotta be Nicole kicsit szégyenkezve, hogy elfelejtett beszámolni a délután

– Brisbane-ben egy magánklinikán, Sydneyben az idősek otthonában, és a melbourne-i

Nicole békülékenyen elmosolyodott.

– Valóban csúnyán begyulladt a seb. Korábban is jöhettek volna vele. És az a kisfiú… Ha

A lány zavartan elhallgatott.

Este Nicole nagy meglepetésére Jane egyedül jelent meg a vacsoránál.

Néhány nappal később Nicole kíváncsian bontotta ki dobozából a vadonatúj számítógépet.

Rövidesen felavatták az új rendelőt. Sloan igaza fényesen bebizonyosodott: már az első

– Tulajdonképpen nem lenne szabad…

Végigcsókolta a nyakát, ám keze már a bikini felsőrészének csatját kereste. Lehajolt, s

– Szia, Nicole! Hát te mit keresel itt?

– Majd holnap átgondolod… Erről jut eszembe, mit csinálsz holnap?

– Történt valami? – kérdezte ijedten Jane.

A rendelés végeztével Sloan beugrott a klinikára.

Sloan a rendelőben volt, mire Nicole megérkezett.

– Akárhogy is van, a lényeg, hogy megmozdult – próbálta megnyugtatni Nicole. – Ez jó

A visszaút kemény megpróbáltatást jelentett a Lucyt cipelő Sloan-nak. Tüskés bozótokon,

Míg a lány a másik szobában kávéfőzéssel foglalatoskodott, a férfiak a sziget újjáépítéséről

– Ördög vinné az egészet! – legyintett dühösen Gordon Barrett. – Az az érzésem, sohasem

– Igazán hízelgő az ajánlatod – válaszolt végül kitérően. – De mi tagadás, nagyon váratla-

– Ebben egészen biztos vagyok – mosolyodott el Dorothy. – Hiszen ismered Gordont! Ha

– De hát nem a Southern Crossban dolgozol?

Nicole csodálkozástól tágra nyílt szemmel bámult a férfira.

You might also like