Marion Lennox

Mégis olyan más

Eredeti cím: Doctor’s Honour 1995

Kirsty állatorvosi pályafutása nem is indulhatna szerencsétlenebbül. Puszta felbukkanásával úgy feliz-
gat egy idős embert, hogy az szívinfarktust kap. A bácsi unokája, Haslett doktor, keserű szemrehányások-
kal illeti Kirstyt, aki lassan rájön, milyen kedvezőtlen helyzetet teremt számára, hogy a megszólalásig
hasonlít a férfi volt feleségére. Egy szívtelen teremtés emlékével kell megküzdenie, miközben maga is
fájó múltjával viaskodik…

1. FEJEZET
– Boolkuruna…
– Te megőrültél! – Kirstynek még mindig a fülében csengtek évfolyamtársai szavai. – Egy olyan isten
háta mögötti helyen, mint Boolkuruna, rendelőt nyitni…? Nincs ott más, csak tenger, bozót és tehenek.
– De hiszen ott van Woongarra – védekezett Kirsty.
– Na, persze! Woongarra, a világváros. Mondd csak, hány lakosa is van? Ötszáz? Tudod, mit jelent a
név, Boolkuruna? Honvágy. Szörnyen magányos leszel ott. Woongarra pedig egy álmos kis falu, egy hét
alatt halálra unod magad.
– Miben fogadunk, hogy nem így lesz? – kérdezte Kirsty a barátait.
Eltökélte, hogy nem hagyja befolyásolni magát. Igaz, még túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen eldugott he-
lyen állatorvos legyen, de egyszerűen képtelen volt visszautasítani az ajánlatot.
– Istenem, de gyönyörű! – Kirsty most végighordozta tekintetét a szárazföld belseje felé elnyúló
dombságon.
Új-Dél-Wales háborítatlan, vad szépsége jókedvre derítette. Kétórás autóút után végre elmaradt mögöt-
te a trópusi őserdő, és megpillantotta a füves legelőket. Boolkuruna valóban isten háta mögötti hely.
– Azt hiszem, itt ismét boldog leszek – suttogta maga elé a lány.
Hirtelen azonban felrezzent az álmodozásból. Az úttól mintegy kétszáz méterre egy tehén feküdt moz-
dulatlanul, egészen egyedül egy elkerített legelőn. Elpusztult volna? Kirsty fékezett, majd lassan az út
szélére kormányozta az autót. Most már látta, mi a baj. A tehén épp borjadzott, és szemlátomást gondok
adódtak.
Kirsty leállította a motort, és ekkor észrevette a közeledő traktort.
Egy percig habozott, de azután kiszállt a kocsiból. Miért is ne kezdhetné el akár most a munkát? Hi-
szen a helyi állatorvos három hónappal ezelőtt nyugdíjba ment.
Mikor a tehénhez ért, a traktort vezető nő már ott állt az állat mellett. Hatvan év körüli, vékony, ősz ha-
jú asszony volt. Kirsty figyelte, amint dühösen leemel a traktorról egy láncot, és a tehénhez lép.
– Elnézést! – kiáltott rá. – Mire… mire készül?
A nő zavartan felnézett. Annyira elmerült a munkájában, hogy észre sem vette a közeledő idegent.
 – A maga helyében visszaülnék a kocsimba és továbbhajtanék – vetette oda kissé mogorván. De azután
alaposabban szemügyre vette Kirsty karcsú, törékeny alakját, vállára hulló hullámos haját, piros-fehér
kockás nyári ruháját, zöld szemét. Megdöbbenve közelebb lépett. – Stephanie! – kiáltotta felindultan.
– Nem, Kirsty Maine a nevem. Állatorvos vagyok.
Az asszony az utolsó mondatot meg sem hallotta. Kicsit hunyorgott, mert a lemenő nap sugarai épp a
szemébe tűztek.
– Te jó ég, maga tényleg úgy néz ki… – Még közelebb lépett, majd megrázta a fejét. – Nem. Most már
látom a különbséget. Maga szeplős.
Az asszonyt szemlátomást felkavarta Kirsty és az a bizonyos Stephanie hasonlatossága. Ismét a tehén-
hez fordult, és beharapta az ajkát.
– Akárhogyan is, én a maga helyében egy percig sem maradnék. Nem lesz normális ellés.
Kirsty ebben nem kételkedett. A borjú két hátsó lába már látszott, de a teste nyilván beszorult. A tehén
szeme egészen kidülledt a fájdalomtól, megpróbált felállni, de azután kimerülten ismét a földre roskadt.
– Állatorvos vagyok – ismételte meg Kirsty az előbbi kijelentését. – Kérem… szívesen segítenék.
– Állatorvos? – Az asszony kételkedve nézett rá. – Woongarrában nincs állatorvos.
– Mától kezdve van – jelentette ki Kirsty. – Mire készül?
– Már mindent megpróbáltam – felelte az asszony csüggedten. – Azt gondoltam… azt gondoltam,
nincs más választásom, mint hogy a borjút a lánchoz erősítem, és kihúzom.
Kirsty elhúzta a száját. A tehénhez lépett, és lehajolt hozzá.
– De hiszen még él! – kiáltotta, mikor megfogta a borjú lábát.
– Tudom – felelte az asszony rosszkedvűen. – De hamarosan mindkettő elpusztul, ha nem történik va-
lami.
– Talán nem. – Kirsty felpillantott. – Minden felszerelés itt van a kocsiban. Milyen messze lakik?
– Körülbelül száz méterre. Rögtön a domb mögött.
– Elszaladna, és hozna minél több meleg, szappanos vizet?
– Persze – felelte az asszony nyugtalanul, ám készségesen. – Csak tudja…
– Igen?
Kirsty a tehenet vizsgálta. Még nincs minden veszve, ha sietnek…
– Az apám… övé a farm. Már öreg, és egy kicsit… nos, kicsit zsugori. Azt fogja mondani, hogy nem
kellett volna állatorvost hívnom.
Kirsty az asszony sovány, feszült arcába nézett. Vannak az életben könnyen meghozható döntések.
– Maga nem is hívott állatorvost – felelte kedvesen. – Egyébként is hétfőn kezdem a munkát, most
még szabadságon vagyok. Tehát igyekezzünk!
Az asszony vonásai megkeményedtek.
– A fiam majd megfizeti a fáradozását. Nem fogadok el alamizsnát – jelentette ki önérzetesen.
– Ugyan! A fia nem tartozik nekem semmivel. Nem árnyékolhatja be egy tehén pusztulása a megérke-
zésemet Woongarrába. Kérem…
Az asszony szálfaegyenesen állt.
– Annyira hasonlít Stephanie-ra – suttogta. – Bár ő soha életében nem segített senkinek, hacsak nem
várt valamit cserébe.
– Akkor örüljön, hogy nem vagyok Stephanie. De ha meg akarjuk menteni a tehenet és a borját, siet-
nünk kell.
Kirsty még soha életében nem küzdött ilyen keményen. Mikor utoljára végignézett egy hasonló ellést,
a tehenet ugyan megmentették, de a borjú elpusztult. Akkoriban még egyetemi hallgató volt. Most viszont
egyedül kellett mindent csinálnia.
Először egy kicsit vissza kellett tolnia a borjút, hogy megfordíthassa.
Miközben ezen fáradozott, a tehén teste görcsbe rándult az újabb fájástól. Ettől összepréselődött Kirsty
karja, s a fájdalom könnyeket csalt a szemébe. Végre sikerült annyira visszatolnia a borjút, hogy elfordít-
hatta. Szerencsére a tehénnek közben nem voltak újabb méhösszehúzódásai, így legalább fájdalom nélkül
dolgozhatott. Kirsty hason feküdt a fűben, a karja könyékig eltűnt a tehénben, hogy a borjú sikamlós tes-
tét a megfelelő helyzetben rögzítse.
Rémesen nézhetek ki, – gondolta, miközben az újabb fájásokra várt.
 Csupa vér volt az egész ruhája. Nemsokára érezte, hogy a borjú lassan megindul kifelé. Egymás után
jöttek a fájások, és Kirsty látta, hogy az ellés most már természetes úton is menni fog. Két perc múlva
meghatottan nézte, amint a tehén szorgalmasan nyalogatja a kis üszőt.
– Szinte hihetetlen, hogy mindketten túlélték – csóválta a fejét Kirsty, majd a ruhájára pillantott. Nem-
rég még piros-fehér kockás volt, most viszont alig lehetett fehér foltot látni rajta, s a karja is csupa vér
volt.
Az asszonyság könnyes szemmel nézte végig a doktornő munkáját.
– Ó, kicsim! – térdelt le a borjú mellé, és megsimogatta. – Hát nem aranyos? Biztosan remek tejelő
lesz.
– Kétségkívül – bólogatott Kirsty.
– Olyan hálás vagyok… kész csoda, hogy erre járt.
– Meglehetősen mocskos csoda – mosolyodott el Kirsty. Végignézett magán, és megborzongott. Ha
ebben az állapotban mutatkozik be a szállásadónőjének, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
– Megengedi, hogy megmosakodjam és átöltözzem maguknál?
Az asszony arca elkomorult.
– Hogyne – mondta bizonytalanul. – Csak tudja… az apám otthon van. Nincs valami jól, beteges, és…
A mosoly eltűnt Kirsty arcáról.
– Így semmiképp sem mehetek Woongarrába. Megígérem, hogy igyekezni fogok – mondta barátságo-
san.
– Persze, persze. – Az asszony az alsó ajkába harapott. – Természetes, jöjjön! Csak ne hasonlítana úgy
Stephanie-ra!
– Ez a Stephanie is ilyen véres göncökben jár-kel? – érdeklődött Kirsty, mire az asszony tétován elmo-
solyodott.
– Inkább meghalna – jelentette ki határozottan, és megcsóválta a fejét. – Tudja, ő a fiam felesége volt.
Nem jöttünk ki valami jól egymással. – Kezet nyújtott. – Margaret Haslett.
Kirsty saját, véres kezére nézett.
– Csakugyan meg akarja rázni?
Válasz helyett az asszony erősen megszorította a kezét.
– Isten hozta Woongarrában, kedvesem! Most pedig jöjjön!

A ház – egy régi, meglehetősen viharvert épület – hatalmas eukaliptuszfák árnyékában húzódott meg.
A kakaduk rikoltozása elkeveredett a hullámverés morajával. A teraszról lélegzetelállító kilátás nyílt az
alattuk elterülő völgyre egészen a tengerig.
– Itt születtem, és a férjem halála után visszaköltöztem. – Margaret elmosolyodott Kirsty álmélkodó
arca láttán. – Szeretem ezt a helyet.
– Megértem. Egyszerűen fantasztikus.
– Margaret? Te vagy az? Hoztál valakit?
Az asszony a rikácsoló hangra összerezzent, és felsóhajtott.
– Az apám – mondta halkan. – Essünk túl rajta! Előbb vagy utóbb úgyis találkoznia kell vele.
Azzal ajtót nyitott, és belépett a házba. Kirsty habozva követte.
Az öregember egy hintaszékben ült, és már épp szólásra nyitotta a száját, de amint megpillantotta a
vendéget, elnémult.
– Kirsty, ő az apám, Les Hooper. Apa, ő…
Margaret ugyan hangosan beszélt, de az öregember egyáltalán nem figyelt rá. Úgy bámult a vendégre,
mintha kísértetet látna.
– Stephanie! – kiáltotta.
Lánya rimánkodó hangon folytatta: – Apa, ő Kirsty Maine. Állatorvos. Nem Stephanie…
– Állatorvos! – Az idős ember levegő után kapkodott. – Stephanie állatorvos? Micsoda ostobaság! Mi
az ördögöt keresel itt, te szajha?
– Jó napot! – szólalt meg Kirsty bizonytalanul. Az öregember gyűlölettől izzó tekintete láttán védeke-
zően felemelte a kezét. – A lányának igaza van. Valóban én vagyok az új állatorvos.
A férfi törékeny teste hallatlan erőfeszítéssel felemelkedett a székből. Les Hooper botladozva tett né-
hány lépést Kirsty felé, miközben egy percre sem vette le róla a pillantását.
 – Állatorvos… – Dühösen megrázta a fejét. – Ez valami trükk, hogy még több pénzt csikarj ki belő-
lünk? Az unokám már így is a sokszorosát fizette annak, ami járna! Egy fillért sem kapsz többet, megér-
tetted? Még én vagyok az úr a házban, és nem érdekel, miféle hazugsággal tömted tele Margaret fejét!
Megkaptad a részedet, és most takarodj!
– Mr. Hooper, én…
– Nem fizetek többet, világos?
Kirsty hátrálni kezdett az ajtó felé, de az öregember követte. Az arca elkékült a dühtől és izgatottság-
tól.
– Te pióca…
– Apa, kérlek… – suttogta Margaret alig hallhatóan, de ekkor hirtelen felcsattant egy éles hang a háta
mögött.
– Az ég szerelmére! Mi folyik itt?
Kirsty ösztönösen megfordult. Széles vállú, magas, karcsú férfi lépett be a szobába, és haragosan ösz-
szevonta sötét szemöldökét.
– Reid… – Margaret megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Reid, a nagyapád nem hallgat végig. Azt hi-
szi… azt hiszi, hogy Stephanie van itt, pedig ő az új állatorvosunk…
Reid Haslett tekintete hitetlenkedve tapadt Kirstyre.
– Istenem! – sóhajtotta.
– Hasonlít rá…. – Margaret elnémult. – De…
– Ha nem Stephanie az, akkor mi az ördögöt keres itt nálunk, és miért követel pénzt? – Les Hooper
erősen zihált.
– Apa, egyszerűen csak meg szeretne…
Margaret ijedten megragadta az öregember karját. Les Hoopert szemlátomást elhagyta minden ereje, a
szívéhez kapott, és összeesett.
– Apa! – kiáltott fel az asszony.
Reid villámgyorsan letérdelt a napagyapja mellé. Kitapintotta a pulzusát, majd föltépte az ingét. Kirsty
látta az arcán, hogy nagy baj van.
– Mama, hívd a mentőket! – Reid az öregember fölé hajolt, és kétszer egymás után erőteljesen levegőt
fújt a szájába. – Maga meg mire vár? Ha csakugyan állatorvos, segítsen újraéleszteni!
A férfi, miközben beszélt, nem nézett Kirstyre.
– Azonnal.
Kirsty leguggolt, s munkához látott. Rögzítette az öregember alsó állkapcsát, befogta az orrát, és leve-
gőt fújt a tüdejébe. Elszántan dolgozott.
– Tehetek valamit? – dadogta Margaret.
– A mentőket! Hívd a mentőket! – ismételte a fia. – Tárcsázd a 000-, és mondd meg, én üzenem, hogy
gyorsan jöjjenek!
Reid szemlátomást értett az elsősegélynyújtáshoz. Pontosan tudta, milyen ritmusban kell megnyomnia
az öregember mellkasát. Talán képzett ápoló, – villant át Kirsty agyán. Ám a ruházata után ítélve inkább
gazdálkodó lehetett, ugyanis farmert és kifakult vászoninget viselt.
Les Hooper még mindig mozdulatlanul feküdt. Kirsty érezte, hogy hiába minden fáradozásuk, de pró-
bálta elhessegetni ezt a gondolatot.
Reid és ő már negyedórája dolgoztak, amikor a férfi kimerülten abbahagyta. Kirsty még akkor sem
akarta feladni. Reid a vállára tette a kezét, így jelezte, hogy fejezze be a mesterséges lélegeztetést. Arca
eltorzult a fájdalomtól.
– Meghalt – mondta tompán.
Mögöttük fojtott zokogás hallatszott. Reid lefogta a nagyapja szemét.
Kirsty merev mozdulatokkal felemelkedett, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Margaretet. A távol-
ból felhangzott a mentőautó szirénája.
– Annyira sajnálom – suttogta Kirsty.
– Sajnálhatja is!
Reid hangja keményen, hidegen csattant. Felállt, és az anyjához lépett. Pillantásra sem méltatta Kirstyt,
egyszerűen félretolta, és átkarolta az idős asszonyt.
– Ajánlom, hogy a lehető leghamarább tűnjön el innen – mondta dühösen. – Idejön és pénzt követel…
A vak is láthatta, milyen állapotban volt a nagyapám.
 – De én nem… – Kirsty nem találta a megfelelő szavakat. – Nem akartam…
Reid rá sem hederített. Minden figyelmét az anyjának szentelte.
– Késő bánat – felelte éles hangon anélkül, hogy megfordult volna. – Megölte a nagyapámat. Most pe-
dig nyomban hagyja el a házunkat! Ha még egyszer meglátom erre…
Margaret hangosan felzokogott, Reid szorosabban magához ölelte.
– Kifelé!
Kirsty nagy levegőt vett. Úgy vélte, nem ez a megfelelő pillanat, hogy tiltakozzon, bármilyen igazság-
talanul bánnak is vele. Sarkon fordult, és megindult az ajtó felé.

2. FEJEZET
Kirsty az idejövetele előtt gondoskodott szállásról. Körülbelül hat órára jelezte az érkezését Anthea
Wattsnak, egy gyermekét egyedül nevelő anyának. Most viszont már fél nyolc is elmúlt, és Kirstynek
fogalma sem volt, merre jár. Jövendő háziasszonya küldött ugyan egy térképet, de ez sem sokat segített.
Az út egyszerre csak véget ért, sűrű bozótos zárta el. Kirsty a fékre lépett. Erősen szürkült. Egy ócska
teherautó vesztegelt nem messze tőle. Kirsty megpróbált a térképen tájékozódni, amikor a bozótból várat-
lanul kilépett egy férfi.
Hála istennek! Talán tudja, merre kell mennem, – gondolta Kirsty.
Kiszállt az autóból, és odakiáltott az idegennek. A zömök, negyvenes éveiben járó férfi ijedten felkapta
a fejét. Kirstynek az volt az érzése, hogy a legszívesebben ismét eltűnne a bozótosban. Mintha valami
tilos dolgon érték volna…
– Bocsásson meg – dadogta Kirsty, és érezte, hogy a térde remegni kezd félelmében, miközben a férfi
némán meredt rá. – Segítene? Eltévedtem.
Az idegen szemlátomást habozott. Aztán ledobta a teherautó rakfelületére a kezében tartott hálókat, és
közelebb lépett.
– Anthea Watts farmját keresem.
Kirsty megpróbálta titkolni hangja remegését. Szerencsére már majdnem sötét volt, így nem látszott
véres ruhája. Mosolyt erőltetett az arcára, és meglepve tapasztalta, hogy az idegen visszamosolyog.
Furcsa módon megkönnyebbültnek tűnt.
– Alaposan elvétette az utat, kisasszony!
Kirsty odatartotta eléje a térképet.
– Megmutatná, hol vagyunk?

Tíz perccel később lefékezett Anthea Watts háza előtt. Bekopogott az ajtón. Szörnyen fáradtnak érezte
magát, és tudta, hogy meglehetősen ijesztően néz ki. Az asszony, aki ajtót nyitott, önkéntelenül hátrább
lépett, amint megpillantotta, és ezt a jelen körülmények között igazán nem lehetett rossz néven venni tőle.
Kirsty véres volt, és piszkos, az arca pedig sápadt. Külseje híven tükrözte lelkiállapotát. Nem tudott sza-
badulni a gondolattól, hogy ő a felelős az idős ember haláláért. A félelem, hogy hamarosan beesteledik, ő
pedig eltévedt egy idegen országban, átmenetileg feledtette vele a tragikus esetet, hogy aztán a szörnyű
emlék most újult erővel rohanja meg.
Hiába mondogatta magának, hogy nem láthatta előre, mi fog történni. Semmi másra nem vágyott, csak
hogy ágyba bújjon és alaposan kisírja magát. Reid Haslett haragtól izzó tekintete mélyen az emlékezetébe
vésődött. Képtelen volt elfelejteni. Újra és újra hallotta a fájdalomtól elcsukló hangot: Megölte a nagy-
apámat… Ha most azonnal nem szedi össze magát, és nem szólal meg, be fogják csapni az orra előtt az
ajtót. Anthea Watts rémülten nézett rá.
– Bocsásson meg, kérem! – vágott bele a mondókájába gyorsan. – Kirsty Maine vagyok, az új állator-
vos. A múlt héten beszéltünk telefonon. Egy… egy tehén ellésénél kellett segédkeznem. Azután bemen-
tem a házba, ahol egy férfi szívrohamot kapott és meghalt… tudom, hogy csupa piszok vagyok, de…
A hangja elcsuklott. A legnagyobb rémületére érezte, hogy könnyek peregnek végig az arcán. Letette a
bőröndjét, piszkos kezével az arcához nyúlt, hogy megtörölje a szemét, háziasszonya azonban gyorsabb-
nak bizonyult, mint ő.
A hölgy nem lehetett sokkal idősebb nála. Kissé mereven mozgott, szép, nyílt arcán részvét és idegen-
kedés keveredett. Anthea Watts a levelében beszámolt arról, hogy reumatikus ízületi gyulladásban szen-
ved.
 – Te jó ég! – Megfogta Kirsty karját, és betessékelte a házba. – Nagyon aggódtam, kedvesem! Vacsora
óta várok magára. Épp most mondtam a lányomnak, hogy biztosan történt valami. Édes istenem, hogy
néz ki! Csupa vér! Szívinfarktus? Milyen szörnyű!
Kirsty bágyadt mosolyt erőltetett az arcára.
– Féltem… féltem, hogy nem enged be, ha meglát.
Anthea Watts kedvesen átölelte Kirstyt, azután ismét eltolta magától, és tetőtől talpig végigmérte.
– Mondtam Eve-nek, hogy egy lakó, főleg ha állatorvos, életet hoz majd a házba – mosolyodott el. –
És igazam lett. Az elmúlt tíz percben több történt, mint az utóbbi tíz évben. Isten hozta Woongarrában,
Maine doktornő! Isten hozta piszkosan, véresen!
Anthea Watts kedves, csupa szív asszony volt. A kislánya félénk, visszahúzódó teremtés, épp csak be-
kukucskált az ajtón, és már szaladt is el.
– Eve kicsit félszeg – magyarázta az édesanyja. – Ritkán jön hozzánk vendég. – Merev mozdulattal a
lépcsőre mutatott. – Sajnálom, de nem tudok segíteni felvinni a csomagját.
– Nincs is szükségem segítségre – mosolyodott el Kirsty. – Két bőröndöt magam is fel tudok vinni.
Követte Antheát felfelé a lépcsőn, és álmélkodva megtorpant a hálószobája küszöbén. A helyiség tágas
volt, és tiszta. Az ablakból gyönyörű kilátás nyílt a kertre és távolabb a legelőkre. Mögötte pedig látszott
a végtelen tenger. A hálóhoz saját fürdőszoba tartozott, benne hófehér törülközők, kagylók, mindenféle
fajtájú és illatú szappanok. Feltehetően a ház legszebb lakosztálya.
– De hiszen ez biztosan a maga szobája – mondta Kirsty, mire Anthea elhúzta a száját.
– Valaha az enyém volt – vallotta be. – De nem nagyon tudok már lépcsőt mászni. Ezért is válaszoltam
a hirdetésére. Nem bírtam elviselni, hogy ez a szoba üresen álljon.
És valószínűleg szüksége van a lakbérre, – gondolta Kirsty, és az asszony gondoktól redőzött arcára
nézett. A hálószoba szépen, ízlésesen volt berendezve, de látszott, hogy a kis család eléggé szűkében lehet
a pénznek.
– A vacsoráját félretettem a konyhában – mondta Anthea. – Most pedig magára hagyom.
Kirsty sokáig állt a forró vízsugár alatt. Mikor kijött a fürdőszobából, egészen más embernek érezte
magát. Bár nem tudott szabadulni a tragikus haláleset emlékétől…
– Les Hooper öreg volt, és beteg – mondta hangosan a tükörképének. – Nincs miért okolnom magam.
Előbb vagy utóbb az unokája is rájön, hogy igazságtalanul bánt velem.
Nem szívesen gondolt Reid Haslett keserű, dühös arckifejezésére. A vacsora biztosan jót fog tenni, –
vigasztalta magát. Megkereste a konyhát, ahol Anthea épp keresztrejtvényt fejtett.
– Jót tett magának a zuhanyozás – mosolygott rá a fiatalasszony.
A felfújtat kidobtam, mert nagyon kiszáradt. De remélem, hogy az omlett ízleni fog. – Barátságosan
Kirstyre nézett, de a mosoly hirtelen lefagyott az arcáról. – Teljesen úgy néz ki…
– Ismerős az arcom? – Kirsty elhúzta a száját, és felült az asztal sarkára. – Már többen mondták, hogy
hasonlítok egy Stephanie nevű nőre. Még csak alig néhány órája tartózkodom itt, de máris rengeteg bosz-
szúságot okozott nekem ez a hasonlatosság.
Vonakodva beszámolt háziasszonyának a nap eseményeiről.
– Te jó ég! – szólalt meg Anthea, mikor Kirsty elhallgatott. – Te jóságos ég! Les Hooper meghalt?
– Igen.
Az asszony felsóhajtott.
– Ne okolja magát! – mondta, mintha csak Kirsty iménti szavait ismételné. – Az öreg Hooper elmúlt
kilencven, és évek óta szívbeteg volt. Mondják, hogy az utóbbi években veszekedős nehéz természetű
ember lett belőle. – Figyelmesebben szemügyre vette Kirsty sápadt arcát. – Nem állíthatom, hogy a ha-
sonlatosság nem izgatta fel, de maga honnan tudhatta volna, mi fog történni?
– Stephanie tehát Reid Haslett felesége?
– Volt. – Anthea elbiggyesztette a száját. – Hálát adhat az istennek, hogy megszabadult tőle. Komisz,
számító kis nőszemélynek tartottam mindig. Tudott ugyan mézesmázos is lenni, ha akart valamit, Reid
Haslettet pedig attól a pillanattól akarta, hogy megpillantotta. De nem bizonyult valami odaadó feleség-
nek. Nem vette túlságosan komolyan a házastársi hűséget. Egyszer Reid néhány hétre a városba utazott,
hogy elvégezzen egy tanfolyamot, aztán a tervezettnél egy kicsit korábban tért haza, és akkor ő maga is
rájött erre.
Kirsty bólintott.
– Tehát beadta a válókeresetet? És ezért gyűlölte Les Hooper azt a nőt?
 – Nem, ez még nem minden – mondta Anthea felháborodottan. – Az öreg évekkel ezelőtt átíratta a
farmot Reid nevére, hiszen ő volt az egyetlen unokája. Mikor Stephanie elvált Reidtől, követelte a birtok
felét. És megnyerte a pert.
– Te jó ég! – szörnyülködött Kirsty. – Kezdem… kezdem érteni.
– Igen. És ez még csak a történet fele – tette hozzá dühösen Anthea. – Reidnek el kellett adnia a leg-
jobb földeket, a maradékra pedig jelzálogkölcsönt vett fel, hogy ki tudja kifizetni a volt feleségét. Azóta
úgy dolgozik, mint egy rabszolga, hogy visszafizesse az adósságait. Az a nő…
– Miért vette egyáltalán feleségül?
Kirsty megpróbált arra összpontosítani, hogy egy kis tejet öntsön a kávéjába, de gondolatban mérföl-
dekre járt. Pontosabban szólva csak nyolc mérföldre, Reid Haslett tanyáján.
– Egyszerű – felelte Anthea. – Maga is rájön, ha tükörbe néz. Eleget evett?
– Köszönöm, rengeteget. – Kirsty felállt, és a mosogatóba tette a tányérját. – Ha… nincs ellene kifogá-
sa, én most lefekszem.
– Szüksége is van rá – helyeselt Anthea. – Nagyon kimerültnek látszik. És ki tudja, mi vár magára hét-
fő reggel. Három hónapig nem volt állatorvosunk, meglátja, több dolga lesz majd, mint szeretné. Reid
Haslett biztosan nem bánja, hogy megérkezett. Az emberek sürgős esetekben hozzá fordultak, és alig
győzte a rengeteg munkát.
– Reid Haslett? – Kirsty megborzongott. – Gondoltam, hogy az egészségügyben dolgozik. De hogy or-
vos lenne?
Anthea csodálkozva pillantott fel.
– Hát nem mondta magának? Ő az egyetlen orvos a környéken.

Dr. Reid Haslett… Haslett doktor…

Lassan minden világossá vált Kirsty előtt. A hűvös lepedőn feküdt, és sorra végiggondolta a nap ese-
ményeit. Eszébe jutott, milyen biztos mozdulatokkal végezte Reid a szívmasszázst. Bólintott. Így már
minden érhető. Miért nem mondta el, hogy orvos? Igaz, nem volt rá idő és alkalom. Először az újraélesz-
tés, majd az azt követő szemrehányó szavak… Nem éppen szerencsés megismerkedés két olyan ember
számára, akiknek ha tetszik, ha nem, a jövőben együtt kell működniük!
Egy ilyen kis helyen a szakmabeliek egymásra vannak utalva. A nyugdíjas állatorvos, akinek Kirsty
átvette a praxisát, nagyon jó véleménnyel volt Reid Haslettről.
Átkozottul jó orvos – mondta. – Biztosan mindenben segíteni fog, de ezt magától is elvárja.
Meglehetősen valószínűtlen, – gondolta Kirsty keserűen. A történtek után szinte elképzelhetetlen. A
gondolat érthetetlen módon bántotta.
Inkább örülnöm kellene, – tűnődött. Reid Haslett megvádolt anélkül, hogy a tényekkel tisztában lett
volna. Minden ok nélkül rám támadt.
Gyűlöli a nőket, mert csalódott a feleségében. Kimért és tartózkodó leszek vele szemben, ha találko-
zunk, ez minden, – fogadta meg magában Kirsty. Ez minden… Aztán nyugtalan álomba merült.

Reggel, mikor felébredt, elhatározta, hogy vasárnap lévén, körülnéz a városban, és egy kicsit megis-
merkedik a környékkel. Ez az utolsó szabad napja, hiszen hétfőn munkába áll. A városka egyszerűen el-
bűvölte. Woongarra egy folyó torkolatánál feküdt, egy öbölben, ahol a zátonyok természetes kikötőt ké-
peztek. Akárcsak a folyó, az öböl is zafírkéken ragyogott.
Reggeli után Kirsty lesétált a tengerpartra, de csak rövid ideig csodálta a vizet, hamarosan belevetette
magát a kellemesen langyos hullámokba. Ez volt az egyik oka, hogy az itteni állást választotta. Itt az év
bármely szakában lehet fürödni a tengerben. Egyszerűen csak leballag a partra…
Nem tudott betelni az úszással. A tenger megnyugtatóan hatott zaklatott idegeire. Végül azután mégis
kijött, lefeküdt a homokba napozni, és hallgatta a hullámok csapkodását. Olyan boldognak érezte magát,
mint már régen. Talán az előző nap mégsem volt annyira szörnyű. És talán örömét fogja lelni az itteni
munkában.
Az órájára pillantott, és elhúzta a száját. Már fél tizenegy, és még meg sem nézte a rendelőjét. A jó ég
tudja, milyen állapotban találja.
Csak egyetlenegyszer járt a kis, kopár épületben, ahonnan a világ legszebb kilátása nyílt.
Teljesen alkalmatlan állatorvosi rendelőnek – ismerte el az elődje. De nem tudtam ellenállni a kísértés-
nek, hogy itt építsem fel.
 Kirsty tökéletesen megértette. Részvétet érzett Ausztrália minden állatorvosa iránt, amikor az ablakon
kinézett a folyóra és a mögötte elterülő óceánra, amiért sohasem lehet ilyen fantasztikus látványban ré-
szük. Szárongot kötött még nedves bikinije fölé, a szandálja csupa homok volt. Csendben lépkedett az
üres helyiségekben.
Kopogtak. Felrezzent az álmodozásból, és csodálkozva kapta fel a fejét. Az ajtó nyitva állt, és egy kö-
rülbelül tízéves kislány kukucskált be rajta. A kezében kalitkát tartott. Kirsty megérkezésekor csak né-
hány másodpercre látta Anthea lányát, de ezt az óriási szempárt bármikor felismerte volna.
– A mama azt mondta, hogy maga állatorvos – dadogta a gyerek bizonytalanul.
Az arckifejezése elárulta, hogy a tarka szárong és homokos lábujjak erős kétséget ébresztettek benne.
– Igen, az vagyok – bólintott Kirsty, és elmosolyodott. – Bár valószínűleg nem úgy festek. Te pedig
Eve vagy. – Habozott. A kislány biztosan nem azért jött, hogy meglátogassa. – Segíthetek valamiben?
A gyerek nagy levegőt vett.
– A papagájom vérzik – szólalt meg remegő hangon. – A mama azt mondta, hogy valószínűleg magá-
tól is elmúlik, és különben sem tudunk megfizetni egy állatorvost, de… de én arra gondoltam, hogy
együtt lakunk, és ez olyan, mintha egy család lennénk, ugye? Reméltem… Ha már itt van… Custardnak
hívják.
Kirsty a füle mögé simította nedves fürtjeit, és a kislányhoz lépett.
Lehajolt a ketrechez, és összeszorult a szíve. Egy kicsi, sárga papagáj kuporgott szomorúan a rúdon. A
tolla véres volt. Miközben Kirsty figyelte, két csepp vér a ketrec aljára hullott. Nem nagy mennyiség, de
egy ilyen kicsi madárnak épp elég. Sok vérveszteséget nem visel el.
– El tudja állítani a vérzést? – könyörgött a gyerek. – Kérem…
– Meglátjuk – felelte Kirsty kedvesen.
– Ő a legjobb barátom. – Eve szeme megtelt könnyel.
Kirsty nyelt egyet. Biztosan van vérkonzerv a rendelőben. De vajon papagájnak való is? Kezébe vette
a madarat. Érezte, milyen szaporán ver apró szíve. A gyerek mozdulatlanul állt mellette, látszott rajta,
hogy a legrosszabbtól tart. Az egyik szárny alól szivárgott a vér. Kirsty óvatosan megemelte a tollakat, és
megtapogatta a csupasz bőrfelületet. Rögtön látta, mi a gond.
– Kis duzzanat van a szárny belső felén – mondta a kislánynak óvatosan. – Meg akart szabadulni tőle,
és biztosan belecsípett. Ezért vérzik.
– Meg tudja gyógyítani?
– Talán. El kell altatni Custardot, hogy eltávolíthassam a daganatot.
– Meg tudja csinálni? – kérdezte Eve, mire a doktornő bólintott.
– Hogyne.
– Gondolja… gondolja, hogy újra egészséges lesz?
– Hány éves Custard?
– Három. – A gyerek megrázta a fejét. – Illetve nem egészen, csak jövő pénteken lesz.
Kirsty elmosolyodott.
– A születésnapjára ismét egészségesnek kell lennie. – A mosoly eltűnt az arcáról. – De tudnod kell,
hogy egy ilyen kis madárnál minden műtét veszélyes lehet. Előfordulhat, hogy nem tudja elviselni a sok-
kot vagy a fájdalmat. Elég fiatal még, hogy túlélje, de pechünk is lehet.
– Akkor meghal?
– Megeshet – vallotta be a doktornő őszintén.
– És ha nem műti meg?
Kirsty véres kezére nézett.
– Ha nem operálom meg, akkor biztosan meghal – felelte szelíden. – Sajnálom, Eve, de ez az igazság.
A gyerek nem mozdult. Végül nagy levegőt vett.
– Akkor megműtené? A gond csak az…
– Igen?
– A mama… Ha csak bekötözné, biztosan nem lenne baj belőle. De ha megoperálja… Azt fogja mon-
dani, hogy nem tudjuk kifizetni a számlát.
Kirsty bólintott. Ha már a munkáért nem is számít fel semmit, legalább az altatásért pénzt kell kérnie.
Azonkívül már ismeri annyira Antheát, hogy tudja, mennyire büszke teremtés. Nem fogadna el alamizs-
nát.
– A mama nem tud dolgozni – mondta Eve. – Nekem van öt dollárom… De ez kevés, ugye?
 Kirsty számolni kezdett.
– Hány éves is vagy?
– Tizenegy.
– Mit csinálsz szombat reggelente?
Eve csodálkozva ráemelte tágra nyílt szemét.
– Semmit.
Kirsty bólintott.
– Tudod, szükségem lenne valakire. A ketreceket, amelyekben éjszakára az állatokat tartom, ki kell ta-
karítani, és a padlót is fel kell mosni. Érdekelne az állás?
– De még mennyire! – Eve szeme felcsillant. – Igen, de… Hány hétig kell dolgoznom, hogy kifizes-
sem a számlát?
– Mit szólnál három szombathoz? Azután, ha még van kedved hozzá, pénzt kapnál a munkádért.
– Úgy érti, hogy azután fizetne nekem?
– Ha jól dolgozol – mosolyodott el Kirsty. – Ha tetszik az ötlet, még a héten beszélek az édesanyáddal.
– A papagájra nézett. – Most pedig lássunk munkához! Végignézed a műtétet?
Eve nyelt egyet.
– Én… nem hiszem… Custard… – Elsápadt.
– Megértem. Kint megvárod? Körülbelül negyedóráig tart.
Tovább nem is tarthat, mert elpusztulna a madár.
– Megvárom.
A kislány lassan kisétált. Kirsty végignézett magán. Hát nem éppen műtéthez öltözött! Az ajtón látott
lógni egy fehér köpenyt, de nem akarta felvenni. Az sem lehet sterilebb, mint a szárongja. Gyorsan letö-
rölte a kisasztalt, és fertőtlenítette a műszereket.
Belenézett az orvosságos szekrénybe, és megkönnyebbülten látta, hogy minden van, amire szüksége
lesz. A múlt héten felhívta a helyi patikát, hogy szerezzék be a legszükségesebb gyógyszereket. Jó mun-
kát végeztek.
Az altatás volt a műtét legnehezebb része. Az ilyen kis madaraknál vigyázni kell a túladagolásra. Siet-
nie kellett. Szerencsére a daganat egészen a felszín közelében helyezkedett el, és könnyen el tudta távolí-
tani. Ügyesen összevarrta az apró sebet. Férfi kollégái mindig irigykedve csodálták ezt a képességét.
– Tarts ki, Custard! Nemsokára rendbe jössz.
A következő néhány órában dől el minden. Egy sokk még mindig végezhet a papagájjal. Kirsty a hátsó
szobába vitte a mozdulatlan kis testet, és óvatosan ráfektette a melegítőpárnára. Ráborította a kalitka fede-
lét, arra pedig egy kendőt terített. Majd megmosta a kezét, és kilépett a rendelőből a kertbe.
– Eve! – kiáltotta. – Készen vagyok.
Ijedten megtorpant. A kislány mellett az ablak előtti padon Reid Haslett ült.

3. FEJEZET
Mindketten feléje fordították a fejüket.
Kirsty elsápadt, és megkapaszkodott a kilincsben. Mindent elkövetett, hogy elfelejtse a tegnapi talál-
kozásukat.
– Maine doktornő? – szólalt meg Reid, és felállt.
Nagy, sötét szeme kifejezéstelenül nézett rá, könnyű vászoninge és nadrágja lebegett a meleg északi
szélben. Fekete haja kócos volt, mintha az ujjaival jó néhányszor végigszántotta volna. Túlságosan jóké-
pű… Kirsty erősebben markolta a kilincset.
Kényszerítette magát, hogy Eve-re nézzen. A gyerek szorongva pillantott fel rá. Mihelyt találkozott a
tekintetük, Kirsty szinte meg is feledkezett a férfi jelenlétéről. A kislányhoz lépett, és átölelte.
– A papagájod jól viselte a műtétet, és jelenleg még alszik. Meg szeretnéd nézni?
Eve némán bólintott. A doktornő kézen fogta, és magával húzta. A férfi követte őket.
Némán nézték az apró madarat, amint szétterpesztett szárnnyal aludt a párnán. Kis teste véres volt. Eve
erősebben szorította a doktornő kezét.
– Rémesen néz ki.
– Mindenki így nézne ki egy hasonló műtét után. Biztosan lesznek fájdalmai, ha felébred, és bágyadt,
elesett lesz.
 – Hazavihetem?
Kirsty a fejét rázta.
– Jobb, ha itt marad a melegítőpárnán, míg fel nem ébred. Azonkívül nyugalomra van szüksége. Az út
hazáig nem tenne jót neki. Anyukádnak van autója?
Eve bólintott.
– Miért nem kérdezed meg, hogy ma este hat óra felé nem hozna-e el ide? Akkor, ha minden rendben,
haza is viheted Custardot.
– Jó.
Kirsty az ajtóig kísérte a kislányt, és biztatóan megszorította a vállát.
– Akkor indulás! Hatkor várlak.
Eve tétován Kirsty arcába nézett, szeme csillogott az elsíratlan könnyektől.
– Igen, doktornő – suttogta. – Ma este hatkor.
Azzal elszaladt, mintha repült volna a fűben.
– Ügyesen áthárította a mamára a kellemetlen feladatot, hogy közölje a gyerekkel, ha netalán a madár
elpusztulna – jegyezte meg Reid szárazon.
Kirsty az ajkába harapott. Még mindig a szaladó gyereket nézte, és hátat fordított a férfinak.
– Igaza van – felelte vontatottan. – És persze akkor is benyújthatom a számlát.
Megvető horkantást hallott, de mielőtt megfordulhatott volna, a férfi már szorosan mögötte állt, meg-
fogta a vállát, és maga felé pördítette, hogy Kirstynek a szemébe-kellett néznie.
– Megérdemlem ezt a kimért, hűvös bánásmódot – mondta Reid keserűen.
A lány nem válaszolt. Jobb lesz résen lennie. Felemelte a karját, lesöpörte a férfi kezét a válláról, és
hátrább lépett.
– Sajnálom, hogy meghalt a nagyapja – mondta zavartan. – Tudom, hogy a felbukkanásom nagy sze-
repet játszott…
– Bármelyik percben bekövetkezhetett volna.
– Tegnap még másként beszélt.
Reid fáradtan az arcához emelte a kezét, de mielőtt válaszolhatott volna, Kirsty sajnálkozva megrázta a
fejét.
– Bocsásson meg! – szólt kedvesen. – Ezt nem kellett volna mondanom. A nagyapja váratlanul meg-
halt, maga pedig azt hitte, pénzt követeltem tőle. Hasonló helyzetben valószínűleg én is dühös lettem vol-
na.
A férfi tágra nyílt szemmel bámulta.
– Az ördögbe is! Már csak ez hiányzott!
– Mi a baj? Nem értem.
– Hogy megértést tanúsít irántam.
Öklével az asztalra csapott, mire Kirsty ijedten összerezzent.
– Kérem, csendesebben – mondta. – A madár…
– Persze, persze. – Reid kényszeredetten elmosolyodott. – Maine doktornő betege.
A férfi csúfondáros hangja kétséget sem hagyott a felől, hogy kételkedik kolléganője szakértelmében.
Kirsty nagy levegőt vett. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
– Haslett doktor, nem tudom, miért jött – kezdte. – De a jelenléte nem mondhatnám, hogy örömmel
tölt el. Sajnálom, hogy a nagyapja meghalt, de pillanatnyilag többet nem mondhatok. Szakmai ügyekben
elkerülhetetlenül összefutunk majd néha, de időre van szükség, míg maga… míg én megszokom az itteni
életet. Az édesanyjának most biztosan nagyobb szüksége van a jelenlétére, mint nekem.
Reid összehúzta a szemét.
– Úgy értsem, hogy kidob?
– Pontosan.
A férfi nem mozdult. Megvető pillantást vetett Kirstyre, aki percről percre kínosabban érezte magát.
– Nagyon hasonlít a feleségemre – szólalt meg végül a férfi.
– Már többen mondták.
Kirsty érezte, hogy elönti a harag. Ökölbe szorította a kezét.
– A hasonlatosság szinte hihetetlen.
 Reid egy percig némán bámulta, azután mielőtt a lány megakadályozhatta volna ebben, megfogta a ke-
zét. Mintegy révületben megsimogatta az arcát, az ujjai a nyakára siklottak, majd lejjebb. Mikor elérte a
bikini felső részét, Kirsty végre képes volt megmozdulni.
Levegő után kapkodva hátrább lépett, és hevesen ellökte a férfi kezét.
– Ne merjen még egyszer hozzám nyúlni!
Reid érintése furcsa izgalmat ébresztett benne, amit szégyellt. A férfi állta Kirsty dühös tekintetét,
majd bocsánatkérően elmosolyodott.
– Csak…
– Ne próbálja bemesélni nekem, hogy a feleségét látja bennem! – fortyant fel Kirsty. Csakugyan dühös
volt, ráadásul egy kicsit félt is. – Nem vagyok azonos azzal a bizonyos Stephanie-val. És senki sem köte-
lezhet arra, hogy továbbra is eltűrjem az arcátlan modorát. Ez az én rendelőm, Haslett doktor, és ragasz-
kodom hozzá, hogy nyomban távozzék!
– Vagy saját kezűleg hajít ki? – nézett rá csúfondárosan a férfi.
– Igen. – Kirsty a telefonhoz lépett, és felvette a kagylót. – De még jobb, ha hívom a rendőrséget.
Az ajkába harapott. A telefont természetesen még nem kötötték be, néma volt.
Reid az egyik kezével megfogta a lány csuklóját, a másikkal visszatette a hallgatót a helyére.
– Eresszen el!
Kirsty kiáltása szinte könyörgően csengett. Hátrább akart lépni, de a férfi nem lazított a szorításán.
– Kérem… fáj!
Reid úgy kapta el a kezét, mintha megégette volna. Kirsty az ajkához emelte sajgó csuklóját. A férfi
arca megrándult a védekező, riadt gesztus láttán.
– Stephanie… – mondta halkan.
– Nem! – Kirstynek hirtelen eszébe jutott a sebesült madár, és halkabbra fogta a hangját. – Semmi kö-
zöm Stephanie-hoz. Ha még egyszer meghallom ezt a nevet, papagáj ide vagy oda, sikítani fogok. Most
pedig hagyja el a rendelőmet, Haslett doktor! Halálosan megsértett. Igyekszem figyelembe venni, hogy a
nagyapja csak tegnap halt meg, de ez nem jelenti, hogy mindent eltűrök magától. Továbbá szeretném, ha
a jövőben a kapcsolatunk csak a legszükségesebbre korlátozódna. Viszontlátásra!
Reid arcáról eltűnt a sajnálkozás, ehelyett Kirsty legnagyobb felháborodására mosoly jelent meg a szá-
ja szegletében.
– Csupán a csuklóját fogtam meg – mondta. – Ez még nem minősül szexuális zaklatásnak.
– Megijesztett – felelte a lány mereven.
– Sajnálom.
– Nem hiszem.
– Pedig így van. – A férfi hangja ellágyult, mintha csak egy ijedt gyereket nyugtatgatna. Kirsty ezt na-
gyon sértőnek találta. Reid megadóan felemelte a kezét. – Nézze, Maine doktornő… Kirsty…
– A Maine doktornő jobban tetszik.
– Kirsty, nem kezdhetnénk elölről? Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek, és nem akarok bűntudatosan
hazamenni.
– Megbocsátok, csak menjen már!
– Nem ásnád el csak egy percre a csatabárdot, és hagynád, hogy végigmondjam?
– A csatabárdot?
– A legszívesebben megölnél.
Kirsty nagy levegőt vett. Tényleg dühös volt, de ugyanakkor látta a helyzet humoros oldalát is. Elfoj-
tott egy mosolyt.
– Nem foglak megölni – jelentette ki. – Elég, ha kiheréllek.
Kirsty maga is megdöbbent, milyen könnyen átváltott a tegeződésre, s hogy olyanokat mond, ami
egyébként álmában sem jutna eszébe.
Reid hitetlenkedve meredt rá. A szája mosolyra húzódott, sötét szeme megvillant. A lány valami furcsa
izgalmat érzett.
Ez a mosoly… Lebilincselő.
– Nem csupán a külsőd emlékeztet Stephanie-ra. – Reid kurtán felnevetett. Azután Kirstyre nézett, és
felemelte a kezét. – A fenébe is! Tudom, hogy nem szabad kimondanom ezt a nevet. Légy tekintettel a
madárra, és ne sikíts!
 – Aggodalomra semmi ok – felelte a doktornő fagyosan, bár a hangjában nevetés bujkált. A végén még
elárulja magát.
– Tegnap szerencsétlen félreértés történt. – Reid gyorsan beszélt, mintha már túl akarna lenni az egé-
szen. – Később az anyám elmesélt mindent. Megbocsáthatatlanul viselkedtem. A nagyapám már elmúlt
kilencvenéves. Szívbeteg volt, és semmiképp sem tehetsz róla, hogy akaratlanul felizgattad. Te csak segí-
tettél, én pedig úgy bántam veled, mint egy gyilkossal, és ezt szeretném jóvátenni.
– Felesleges – jelentette ki Kirsty. – Mondtam már, hogy megértem a viselkedésedet.
– Legalább hadd hívjalak meg ebédelni!
– Most? Viccelsz?
– A parton van egy kis falatozó. Mit szólnál némi sült halhoz és sült krumplihoz?
Kirsty hitetlenkedve meredt rá.
– Nem az édesanyád mellett kellene lenned?
Reid elhúzta a száját.
– Ott van vele a két nővérem, a sógoraim és számtalan unoka.
– És ezért hívsz meg ebédelni. Nemes lélekre vall.
Ismét elfojtott egy mosolyt. Reid elvigyorodott.
– Igent mondasz?
– Nem.
– Haragszol?
– Egy kicsit – vallotta be a lány. Megtapogatta a csuklóját. – Egyébként pedig nem hagyhatom magára
a papagájt. Még mindig eszméletlen. Ha Eve ma este visszajön, és látja, hogy nem törődöm a madárral…
– Kirsty megrázta a fejét. – Sohasem bocsátanám meg magamnak. Mihelyt felébred, és képes nyelni, an-
tibiotikumot kell adnom neki.
– Nem inkább infúziót?
Reid elmosolyodott. Kirstynek elakadt a lélegzete, és csak nehezen tudta közömbös hangon folytatni.
– Kissé nehézkes lenne – ismerte el.
– Anthea ebéddel vár?
Kirsty elámult.
– Honnan tudod, hol lakom?
– Ez itt Woongarra, doktornő – vigyorgott Reid. – Mindenki tud mindenkiről mindent, legalább két
órával az esemény bekövetkezése előtt.
Holnap kezded a rendelést, de a híred már megelőzött. Mindenki tudja, miként próbáltad megmenteni
az öreg Hooper életét, hogyan segítettél egy ellesnél, és mint gyógyítottad meg a Watts kislány papagáját.
Habozott. – Egyébként Eve mesélt az egyezségetekről. Ha komolyan gondoltad azt a munkát, csak
annyit mondhatok, hogy keresve sem találhattál volna erre alkalmasabb gyereket. Anthea mindent meg-
tesz, de a létminimum szélén tengődnek, és kérdéses, vajon meg tudják-e tartani a házukat. Ha csakugyan
fizetnél Eve-nek…
– Ez csak természetes – fortyant fel Kirsty. – Megtartom az ígéreteimet.
– Nem is kétlem. – A férfi habozott. – Tehát Anthea ebéddel vár?
– Nem, azt mondtam neki, hogy majd valahol bekapok valamit.
– Akkor… – Reid az ócska Volvóra mutatott, amely a rendelő állt. – Hozok ebédet. De kihasználva a
távollétemet, nehogy kereket oldjon, Maine doktornő!
– Micsoda ötlet! – felelte Kirsty bosszúsan. – De nem vagyok éhes.
– Akkor szépen ott ülsz mellettem, amíg eszem – felelte Reid szelíden. – Mert én bizony farkaséhes
vagyok.
Reid körülbelül húsz perc múlva jött vissza. Kirsty addigra már nagyon dühös volt magára. Hogyan is
fogadhatta el a meghívást?
Még egyszer bement az elsötétített kis szobába, hogy megnézze a betegét. Zavart és ijedt volt. Esküdni
mert volna, hogy még soha nem érzett úgy senki iránt, ahogy most Reid iránt érez. De nem engedheti
meg, hogy valaki megbolygassa nagy nehezen felépített életét. Nincs szüksége senkire.
Ne feledd el, mi történt tegnap! – intette magát. Reid Haslettnek megvan a tehetsége hozzá, hogy föléd
kerekedjék. Udvarias, de kimért legyél vele, ebből talán idővel kialakulhat egy érzelmektől mentes,
szakmai kapcsolat. Több semmi esetre sem.
 Reid a jókora csomag sült halat és sült krumplit letette a fűre. Egy terebélyes gumifa árnyéka óvta őket
a forró, déli napsütéstől. A földnyelv mögött idelátszott a kéken ragyogó tenger. Eszményi hely piknik-
hez.
Ez a terület is az enyém, – gondolta hirtelen Kirsty, és mámorító öröm fogta el. Jobban mondva az
enyém és a bankomé. Szinte hihetetlen.
Reidre pillantott, aki épp a borosüvegből húzta ki a dugót. Két pohár állt a fűre terített abroszon.
– Mindent előre elterveztél – szólalt meg Kirsty vádlón.
A férfi mosolygott.
– Az előrelátás hasznos.
– Tehát már ma reggel elhatároztad, hogy az új állatorvosnővel fogsz ebédelni és borozgatni?
– Azt mindenképpen, hogy bocsánatot kérek tőle – felelte Reid.
Átnyújtotta az egyik jéghideg borral teli poharat. Különös, szinte valószerűtlen jelenet, – gondolta
Kirsty. Ezentúl itt fog élni és dolgozni, ennek megfelelően kellene viselkednie. Ehelyett azonban itt áll
mezítláb a puha füvön, miközben távolról idehallatszik a hullámverés.
Reid pedig úgy néz rá, mintha…
Zavartan elkapta a tekintetét.
– Milyen… milyen bor ez?
– Rajnai rizling. – A férfi mosolygott. – Sokak által lebecsült fajta.
– Azaz olcsón vetted – mondta Kirsty élesen.
A következő pillanatban már meg is bánta a szavait. Reidre nézett, de megkönnyebbülten látta, hogy a
férfi mosolyog.
– Tartok tőle, hogy igazad van – vigyorgott. – Ugyanis jóban vagyok a helyi vincellérrel.
Reid letérdelt, kibontotta a papírból a ropogós halat, az aranysárga krumplit és az ínycsiklandozónak
tűnő tintahalszeleteket. Citromot csöpögtetett rájuk, majd Kirstyre pillantott.
– Hölgyem, az ebéd tálalva.
A lány tétován álldogált kezében a pohárral.
– Tényleg nem tartozol nekem semmivel – erősködött.
Ennek ellenére leült, és vett egy darab halat. Az úszás után alaposan megéhezett. Evés közben nem be-
széltek. A férfi egész idő alatt Kirstyt figyelte.
Nem kell tudomást vennem róla, – gondolta a lány, miközben jó étvággyal falatozott. Végül egyetlen
darab tintahal maradt.
– A tiéd – udvariaskodott Reid. – Olyan vagy, akár egy falánk kisgyerek – tette hozzá csúfondárosan.
– Igaz – bólogatott Kirsty elégedetten. Fogta a tintahalat, és vidáman a fűbe hemperedett. – Finom.
– Boldognak látszol – mondta Reid mereven.
A lány lehunyta a szemét.
– Nincsenek az életedben egészen különleges pillanatok? – kérdezte, valójában inkább saját magához
intézve a szavakat. – Olyan pillanatok, amelyeket mindörökre megőriznél az emlékezetedben? Itt ülök a
rendelőm előtt egy csodás, verőfényes napon, finom ebédet ettem, kitűnő bort ittam, bent Custard a leg-
jobb úton halad a gyógyulás felé, és holnap kezdem a munkámat. Mit kívánhatnék egyebet?
– Ez minden, amit az élettől vársz? – kérdezte Reid, és Kirsty hirtelen kinyitotta a szemét.
– Nem elég?
A férfi furcsán nézett rá. Mintha színlelne, – gondolta.
– Mikor fejezted be az egyetemet? – kérdezte azután.
– Áprilisban.
– Idén? – Reid a fejét csóválta. – Mama és papa megvették neked az itteni rendelőt?
Kirsty jókedvét mintha elfújták volna. Arcáról lehervadt a mosoly. Óvatosan letette a poharát az ab-
roszra, és felállt.
– Mit követtem el, hogy ennyire gyűlölsz? – kérdezte nyugodtan.
– Nem gyűlöllek.
– Nem? – Kirsty kihúzta magát. – Egyszerűen csak jólesik, hogy minden lehetséges alkalommal belém
szúrsz? A barátkozásnak mindenesetre meglehetősen sajátságos módját választottad.
– Tehát a szüleid nem támogatnak anyagilag?
– Semmi közöd hozzá! És semmi közöd hozzám! Köszönöm az ebédet, Reid Haslett! Most pedig sze-
retném folytatni a munkámat.
 – A szárong elcsúszott.
Kirsty végignézett magán, és elpirult. Miközben állt, a vékony anyag kioldódott. A bikini felsőrészé-
hez kötött egyik sarka ugyan még tartott, de a másik oldalon szabadon maradt bársonyos, napbarnított
bőre.
Gyorsan felrántotta a szárongot, és a bikinije alá fűzte. Idegességében azonban elügyetlenkedtette a
dolgot, véletlenül az anyag másik csücskét is kioldotta, és az egész a földre esett. Utána kapott, de már
későn.
– Szabad?
Reid felemelte a kendőt, és Kirsty köré csavarta, majd erősen megkötötte.
– Ezt nem kellett volna – dadogta a lány, és zavartan hátrább lépett. – Nem szeretem…
– Ha megérintelek? – Reid bólintott. – Már észrevettem. Most azonban meséld el, hogy mit keres egy
olyan szép nő, mint te, az isten háta mögötti Boolkurunában!
– Én…
– Ha nem a szüleid támogatnak, akkor ki? Voltál már férjnél?
Még mielőtt Kirsty megakadályozhatta volna, Reid odalépett hozzá, és felemelte a jobb kezét. A lány
gyűrűsujján megcsillant a vékony aranykarika.
– Értem – mondta a férfi nyersen.
– Semmit sem értesz – felelte Kirsty dühösen. – Még sohasem találkoztam ilyen erőszakos, érzéket-
len…
– Mintha csak Stephanie-t hallanám.
– Nem! – Kirsty megpróbált hátrálni, de a férfi erősen fogta a kezét. – Még csak nem is ismerem azt a
nőt. Hogyan beszélhetnék úgy, mint ő?
Reid nem felelt. Összehúzta a szemét, és mielőtt a lány bármit is mondhatott volna, szorosan magához
ölelte. A kezével felemelte az állát, és megcsókolta.
Goromba csók volt. Reid büntetni akarta vele, ugyanakkor tele volt kimondatlan vágyakozással. Kirsty
szinte megdermedt a férfi karjában. Forrt benne a düh. Mit képzel ez az alak?
Megpróbálta ellökni magától, de nem volt elég ereje hozzá.
Te jó ég! De régen nem ölelte férfi! Két évvel ezelőtt megesküdött, hogy soha többé nem is fogja.
Most sem a saját jószántából…
Legnagyobb rémületére a teste mintha önálló életre kelt volna, a szája szinte magától szétnyílt. Meg-
borzongott. Pedig azt hitte, ezek az érzések már régen meghaltak benne.
Nem…
Hallotta, hogy akarata ellenére felnyög. Kétségbeesetten Reid mellkasának feszítette a kezét, de ekkor
hirtelen megváltozott minden.
A férfi leeresztette a karját, és Kirsty most már szabadon hátrább léphetett volna, de képtelen volt erre.
A testét forróság járta át. Különös bizsergést érzett. Neil…
A név villámcsapásként hasított az agyába. Nem Neil csókolja, hanem Reid Haslett! A volt feleségét
látja benne.
Kirsty ajka összezárult, és elhúzódott a férfitól. Reid nem tiltakozott. Mindketten hallgattak. A lány li-
hegett. A szárong ismét lecsúszott, ott hevert a lábánál a földön, de már nem törődött vele. Rémülten me-
redt a férfira.
Mikor Neilre gondolt, majdnem felzokogott. Megpróbálta felidézni Neil arcát, de nem sikerült. Csak
Reidet látta maga előtt, aki le nem vette róla a tekintetét.
– Jobb… jobb, ha most elmégy – dadogta.
– Kirsty…
– Nem! – A lány keserűen felnevetett. – Nem engem csókoltál meg, ugye? – suttogta megrendülten. –
Hanem Stephanie-t. Gyűlöllek, Reid Haslett! Gyűlöllek!
A férfi egy darabig még nézte, azután lehajolt, hogy összeszedje az ebéd maradványait. Mindent bepa-
kolt az autóba, majd Kirstyhez lépett, aki még mindig mozdulatlanul állt iménti helyén.
– Nem igaz, és ezt te is tudod – mondta gyengéden. Óvatosan megérintette a lány arcát, mire az meg-
borzongott. – Nem gyűlölsz, Kirsty Maine. Ami pedig engem illet… – Megrázta a fejét, mintha valami
lidércnyomástól szeretne megszabadulni. – Bárcsak képes lennék rá – mondta maga elé komoran.
 4. FEJEZET
Befellegzett a csodálatosan induló napnak. Kirsty gépiesen ellátta a papagájt, majd nekilátott, hogy át-
nézze elődje nyilvántartását. Az ilyen munka általában lekötötte teljes figyelmét. Általában… A szájához
emelte a kezét, és szinte újra érezte a férfi goromba csókját.
Neil sohasem csókolta így…
Öntelt alak! – háborgott magában. Csak, mert hasonlítok arra az átkozott Stephanie-ra, azt hiszi, úgy
bánhat velem, ahogy akar.
Ijedten, ugyanakkor dühösen vette észre, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán.
– Neil – suttogta.
De nem tudta magát becsapni. A könny nem Neilnek szólt.
Bosszúsan félretolta az átnézett aktákat, és újabbért nyúlt. De valamiféle ösztönös sugallatra hallgatva
átugrotta a soron következőket, és kiemelte a betűnél lévő paksamétát. Reid Haslett nevénél semmiféle
bejegyzést nem talált. Talán a nagyapjánál, Les Hoopernél.
Kirsty elődje emlékeztetőül minden farmról feljegyzett néhány szót.
A Hooper farmnál a szokásos szöveg mellett a következő állt: Kihívtak hetven állatot megvizsgálni,
eladási engedélyt kiadni. A farmot felosztották. Harmada elveszett. Alatta pedig egy dühös, személyeske-
dő megjegyzés: Átkozott nőszemély!
Kirsty sokáig bámulta az aktát. A városka lakói szemlátomást nem szívlelték Stephanie-t. Ha Reid a
feleségével is úgy bánt, mint velem, akkor minden részvétem a nőé, – gondolta keserűen. De azután Mar-
garet komor arcára gondolt. Stephanie őt is megkárosította.
Madárcsipogásra kapta fel a fejét. Custard kényelmesen elhelyezkedett a rúdon. Kirsty jókedvűen mo-
solygott a kis madárra.
– Legalább te jól vagy.
Elhúzta a száját. Olyan régóta álmodozott arról, hogy itt fog dolgozni. Nem engedi, hogy egy öntelt
alak elrontsa az örömét.
Visszament az íróasztalhoz, és a betűrend szerint következő névvel folytatta. Hat óráig dolgozott, ami-
kor egy közeledő autó berregésére rezzent fel a papírokból. Rozzant, öreg kocsi kanyarodott be a parko-
lóba.
Eve Watts ugrott ki belőle, és beszaladt az épületbe. Mikor Kirstyre pillantott, mintha gyökeret vert
volna a lába, és elsápadt.
– Custard…?
Nem tudta kimondani a szörnyűséges szavakat.
– Ne izgulj, jól van – nyugtatta meg gyorsan Kirsty.
A kislány mögött lassú, merev léptekkel megjelent Anthea. Mosolyt erőltetett az arcára.
– Eve mesélte, hogy megoperáltad a papagáját. Én… ha tudtam volna… sajnálom, de a számlát…
– Eve-vel már mindent megbeszéltem – vágott közbe Kirsty. – Nem mesélte?
– De igen – felelte Anthea komoran. – Nem fogadunk el alamizsnát. Ki fogom fizetni, csak… egy kis
időt kérek…
– Szó sincs alamizsnáról – felelte a doktornő kedvesen. Zavartan lesütötte a szemét, majd folytatta: –
Tudom, hogy jelenleg nem úgy nézek ki, mint egy igazi, komoly állatorvos, de amit Eve-nek ajánlottam,
az rendes állás. Elég idősnek és megbízhatónak tűnik, hogy kitakarítsa a ketreceket, meg felmosson a
rendelőben. – A kislányra mosolygott. – Nem igaz? Olyasvalakire van szükségem, aki szereti az állatokat,
aki nem tartja ostobaságnak, ha beszél hozzájuk. Hiába végzi valaki rendesen a munkáját, ha nem törődik
a betegekkel. Tudom, hogy Eve megfelel az elvárásaimnak.
A gyerek nagy komolyan bólintott, az édesanyja pedig végre elmosolyodott.
– Hát ebben igazad van.
Kirsty is elmosolyodott.
– Remek. A fizetés tartalmazza Custard műtétjének a költségeit, ezen felül pedig Eve kap minden hét-
végén húsz dollárt.
– Húsz dollárt!
A gyerek szeme csillogott az örömtől. Anthea levegő után kapkodott.
– Ó, Maine doktornő… ez… – Büszke mosollyal, könnyben úszó szemmel nézett a lányára. – Heti
húsz dollár… Ez azt jelenti, hogy Eve, akárcsak a barátai, néha elmehet moziba. – Felsóhajtott. – Nem is
tudom… Valószínűleg észrevetted, hogy anyagilag nem állunk a legfényesebben. Azelőtt lovakat idomí-
tottam. De ennek vége. Azután elvégeztem egy könyvelői tanfolyamot, és nem találtam munkát. – Kezet
nyújtott Kirstynek. – Nagyon köszönöm, Maine doktornő! Biztos vagyok benne, hogy Eve szívvel-
lélekkel fogja végezni a munkáját.
Kirsty megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Akkor nézzük meg Custardot!
Fogta a kalitkát, amelyet a kislány magával hozott, és beletette a madarat.
– Holnapig egészen alacsonyra helyezd a rudat, hogy könnyedén fel tudjon ugorni rá – magyarázta
Eve-nek. – És amint hazaértek, takard le jól a kalitkát, reggelig még teljes nyugalomra van szüksége. –
Egy kis üvegbe antibiotikumot töltött, és átadott a gyereknek egy tű nélküli fecskendőt. – Mindennap ad-
nod kell neki belőle. Ha az édesanyád segít, nem lesz nehéz. Jól le kell fogni Custardot. Amint csipogni
kezd, a csőrébe fecskendezed az orvosságot. Látod? – Kirsty beadta a madárnak a gyógyszert.
– Menni fog – mosolygott Anthea.
Kirsty a papagájra pillantott.
– Jövő héten kiveszem a varratokat. És ne felejtsd el, Eve, hogy jövő szombaton kilenc órakor várlak.
Megfelel az időpont?
– Hogyne.
Anthea félénken nézett a doktornőre.
– Nem láttam az autódat a rendelő előtt. Hazavihetünk?
– Remek lenne – bólintott hálásan Kirsty.
Mikor Anthea megtudta, hogy albérlője még nem sokat látott a környékből, beiktattak egy kis városné-
ző körutat.
– Ez itt a kórház – mutatott Anthea büszkén egy fehér épületre.
Akár az állatorvosi rendelő, ez is a földnyelven épült, ahonnan ugyancsak csodás kilátás nyílt a vidék-
re. Jókora terasz futotta körbe az új, földszintes épületet. A nyitott ablakokban a szél vidáman lobogtatta a
függönyöket. Néhány beteg a kertben üldögélt, és a tengert nézte.
– Itt az ember valósággal újjászületik – mosolyodott el Kirsty.
– Igen – bólintott egyetértően Anthea, és erősebben markolta a kormányt, mert eszébe jutott a saját be-
tegsége. – Nagyon hálásak vagyunk Haslett doktornak – folytatta halkan. – Az építkezés megkezdése óta
szívén viseli a kórház ügyét, rengeteg pénzt áldozott rá. Azelőtt Begába kellett járnom a kezelésekre.
– Az ízületi gyulladásoddal?
– Igen – sóhajtotta Anthea. – Bár hála az égnek, úgy tűnik, mostanában jobban vagyok. Két éve nem
romlik az állapotom. – Elhúzta a száját, amikor duzzadt csuklójára, a kezén levő bütykökre pillantott. –
Haslett doktor mintha megállította volna az átkozott betegséget.
– Akkor talán folytathatod a megszokott életedet – mondta Kirsty együttérzőn.
– Nem. – Anthea ismét keményebben markolta a volánt. – Ez nem olyan egyszerű. – Kirstyre pillan-
tott, mintha nem tudná eldönteni, folytassa-e vagy sem. De azután győzött a vágy, hogy végre valakinek
kiöntse a szívét. – A férjem, Eve apja, öt évvel ezelőtt elment tőlünk, és rengeteg adósságot hagyott maga
után. Mostanra annyira elmaradtam a törlesztésekkel, hogy el kell adnom a farmot. Itt helyben nem talá-
lok munkát. Mihelyt mindent eladtam, a városba költözünk.
– Ne! – szólalt meg a kislány könyörgő hangon a hátsó ülésről. – Mama, ezt nem teheted. Mi lesz ak-
kor Tobyval?
– Toby Eve lova – magyarázta a fiatalasszony. – Az utolsó, amelyik még megmaradt. – Nagyot sóhaj-
tott. – Biztosan jól fogjuk magunkat érezni a városban is, szívem. – Kirsty kihallotta a hangjából, hogy
erről ő maga sincs igazán meggyőződve. – Haslett doktor azt mondja, hogy ott esetleg találok majd mun-
kát valamelyik irodában.
– Reumatológus szakorvos is kezel? – kérdezte Kirsty.
Anthea a fejét rázta.
– A doktor édesanyja is ízületi gyulladásban szenved, és Reid erre a területre szakosodott. Egy alka-
lommal beutalt a városba egy reumatológushoz, de az illető azt mondta, ő sem tehet többet értem. Haslett
doktor jó orvos. Már hosszú ideje itt dolgozik, és helybeli lányt vett feleségül. – Anthea kurtán felneve-
tett, de a nevetésében nem volt semmi vidámság. Kirstyre pillantott. – Reidnek biztosan furcsa lehet ez a
hasonlatosság.
– Majd csak megszokja. Stephanie még itt lakik?
 – Stephanie? – Anthea ismét nevetett. – Dehogy! Azt hiszem, csak azért ment feleségül Reidhez, hogy
végre elkerüljön innen. Mikor rájött, hogy a férje maradni akar, megszerezte a pénzét, és olajra lépett.
– Haslett doktor ostoba volt, hogy egyáltalán elvette – jelentette ki Kirsty, és megcsóválta a fejét.
– Nem, nem volt ostoba, inkább vak. Nagyon fiatal volt, rengeteget dolgozott, és keveset találkozott
Stephanie-val. A lánynak így könnyen ment, hogy a szebbik énjét mutassa. Gyönyörű teremtés volt, élet-
tel teli, jókedvű, mindenkit megnevettetett. Reid édesanyjával és nagyapjával is elbűvölően viselkedett.
Egészen addig, amíg meg nem kapta, amit akart.
– De nem Reidet akarta.
– Valóban nem, hanem amit a férje megadhatott neki: a pénzt és a befolyást.
– Szinte hihetetlen, hogy neki ítélték a farm felét – vetette közbe Kirsty. – Nagyon igazságtalannak tű-
nik.
– Stephanie viszont azt tartotta igazságtalannak, hogy Reid nagyapja a farmot egyedül az unokájára
hagyta, és valahogy sikerült erről a bírónőt is meggyőznie. Reidnek pedig fizetnie kellett, méghozzá nem
is keveset. Az ő autója is legalább olyan ócska, mint a miénk. Mindenki más talán egyszerűen eladta vol-
na a farmot, és a városba küldte volna a nagypapát. Nem úgy Reid.
– Sokra tartod, ugye?
– Mint mindenki a városban – felelte Anthea kurtán. – Meglátod, nem telik bele sok idő, és te is így le-
szel ezzel.
Kirsty ebben erősen kételkedett. Csodának kell történnie ahhoz, hogy ő jó véleménnyel legyen Reid
Haslettről.
És vajon az orvos milyen véleménnyel lehet rólam? – tűnődött, amikor megálltak a ház előtt. Csak a jó
ég tudja! Mindenesetre ez nem változtat a tényen, hogy Reid nem tud úgy ránézni, hogy közben ne gon-
doljon a volt feleségére. Talán plasztikai műtétnek kell alávetnem magam, amennyiben úgy döntök, hogy
itt maradok, – gondolta a lány bosszankodva.
A pokolba veled, Reid Haslett!

5. FEJEZET
Hétfőn aztán egyszerűen a feje tetejére állt minden. Kirstynek a megérkezése óta most először nem
volt ideje Reid Haslettre gondolni.
Attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitotta a rendelője ajtaját, megállás nélkül hozták a beteg állatokat.
Szinte egy percre sem mozdult el a vizsgálóasztal mellől, kivéve, ha a telefont kellett felvennie. Saj-
nos, egyelőre nem engedhetett meg magának asszisztenst, egyedül is bírnia kellett a munkát. Este halálos
fáradtan dőlt ágyba.
Mikor másnap megérkezett a rendelőhöz, még hosszabb sor kanyargott előtte, mint előző nap.
Ám érthetetlen módon tizenegy felé kiürült a váró. Kirsty kikísérte az utolsó beteget is az ajtóhoz, és
meglepve nézett körül.
– Mindenki Les Hooper temetésére ment – magyarázta Ken Darby, aki ölben tartotta öreg spánieljét. –
Én is oda megyek. A temetés után mind visszajönnek, megjegyezték a sorban a helyüket.
– Ilyen népszerű ember volt Les Hooper? – érdeklődött a doktornő.
– Nem – felelte a férfi, és megrázta a fejét. – Ha engem kérdez, indulatos, zsémbes vénember volt, de a
lányát nagyon szeretik. Haslett doktor pedig igazi áldás a városunknak. Osztozni akarunk a család gyá-
szában.
Ken Darby elsietett, miközben Kirsty az üres várótermet bámulta.
Legalább elvégezheti a papírmunkát. Leült az íróasztalához, és fogott egy tollat. De képtelen volt a
munkájára összpontosítani. Folyton maga előtt látta Margaret sovány, szikár arcát.
Osztozni akarunk a család gyászában…
Kirsty felsóhajtott. Úgy érezte, a legkevésbé egy temetésre vágyik, ám most már ő is idetartozik. És
akárhogy is vesszük, ott volt Les Hooper halálánál.
Levette a fehér köpenyt, és gyorsan megfésülte a haját. Átöltözésre nincs idő. A farmernadrág és a fe-
hér blúz remélhetőleg megteszi.
A gyászszertartást a hatalmas, kőből épült templomban tartották, amely egy dombon emelkedett, és
ahonnan jól látszott az egész település. A várostervezők valószínűleg feltételezték, hogy Woongarra idő-
vel terjeszkedni fog, de most ez a hatalmas, pompás épület sehogy sem illett a vidékies környezetbe.
 A templom majdnem tele volt. Kirsty megállt hátul, és onnan hallgatta a szertartás egyszerű szavait.
Két éve nem vett részt temetésen.
Neil… Két éve történt, de ő úgy érezte, mintha csak tegnap lett volna. Az a fájdalom…
A templomban visszhangzó, komor szavak felébresztették keserű emlékeit. Kirsty rémülten vette ész-
re, hogy sír. Könnycseppek peregtek végig az arcán. Gyorsan letörölte, de a könnye nem akart elapadni.
Szerencsére az istentisztelet hamarosan véget ért. A kórus énekelni kezdett, Kirsty felnézett, és megpil-
lantotta a koporsót vivő Reidet.
A férfi arca feszült és komoly volt. Meglepve vette észre Kirsty kisírt szemét. Az anyja és a nővérei
lassan követték a koporsót. Az emberek is indultak kifelé, mire Kirsty szintén felállt.
Pedig azt remélte, hogy nem fogják észrevenni. Igyekeznie kell vissza a rendelőbe, hogy mire a bete-
gei odaérnek, ő is ott legyen. Sőt nem ártana, ha még lenne annyi ideje, hogy hideg vízzel lemoshassa az
arcát. De mikor kilépett a templomból, látta, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. Margaret Haslett csendes
méltósággal állt a lépcső tetején a fia mellett, és mindenkitől személyesen elbúcsúzott.
Gondolhatta volna, hogy így lesz. Kirsty megtorpant, de a mögötte lévők tolták előre. Az ajkába hara-
pott. Nincs más választása, mint továbbmenni.
Margaret Haslett megfogta a kezét, és fáradtan ráemelte a tekintetét.
– Kirsty… Maine doktornő. Igazán nem kellett volna eljönnie. – Észrevette a lány arcán a sírás nyoma-
it. – Kedvesem! Ne tegyen magának szemrehányást! Nem szeretném, ha felelősnek érezné magát az apám
haláláért. Reid akkor nagyon fel volt zaklatva. Nem… nem akarta…
Kirsty a fejét rázta.
– Tudom – nyögte ki. – Tegnap eljött hozzám, hogy bocsánatot kérjen. Csak… nagyon megráznak a
temetések.
Margaret ösztönösen Kirsty kezére nézett. Észrevette a vékony karikagyűrűt, és egyetlen pillanat alatt
többet megértett, mint a fia.
– A férje? – kérdezte Margaret.
Kirsty bólintott.
– Azóta nem voltam temetésen – mondta halkan. Megfogta az asszony kezét. – Csak azért jöttem, hogy
elmondjam, mennyire sajnálom.
Reid a Kirsty előtt álló hölggyel beszélgetett. Most az anyjához fordult, de amikor meglátta, ki áll mel-
lette, meghökkent. – Fiam, ismered Maine doktornőt – mondta az asszony szelíden.
– Ismerem. – A férfi Kirsty szemébe nézett. – Ne is szóljon semmit, biztosan mindig sír a temetéseken.
– Reid! – szakította félbe az anyja élesen.
– A fia nincs valami nagy véleménnyel rólam – mosolyodott el Kirsty, és ismét megszorította Margaret
kezét. – Semmi gond! Most azonban mennem kell, várnak a betegeim.
– Egyszer el kell jönnie ebédre hozzám. – Margaret hangja határozottan csengett. – Esetleg szomba-
ton? Addigra a rokonaim elutaznak. Reid majd kihozza a farmra, ugye, fiam?
A férfi csodálkozva pillantott az anyjára.
– Addigra biztosan teljesen ki leszel merülve.
Margaret komolyan a fiára nézett.
– Közelebbről meg szeretném ismerni Kirstyt. Akkor is, ha fáradt vagyok. Ugye eljön, kedvesem? –
Margaret Haslett könyörögve nézett a lányra.
– Eljövök.
Ideje volt indulnia. Reid addig nézett utána, míg csak a zsúfolt téren el nem tűnt a szeme elől.
Igazán nem szeretnék Haslett doktor anyjával közelebbi kapcsolatba kerülni, – gondolta Kirsty bosszú-
san. De azután eszébe jutott Margaret kétségbeesett, rimánkodó tekintete.
Átvágott az úton, és közben elhaladt Reid autója mellett. Dühösen a kocsi motorházfedelére csapott,
mire éles sivítás hallatszott.
Kirsty rémülten megtorpant. Egy pillanatig azt hitte, hogy az autó riasztója szólalt meg, de azután be-
nézett a szélvédőn, és látta, hogy a műszerfalon szólalt meg a telefon.
Reid az egyetlen orvos a városban, valaki pedig szeretné elérni. Biztosan van nála csipogó. Ha bárki-
nek sürgős segítségre van szüksége, a kórház majd biztosan értesíti, – gondolta Kirsty.
De azután meglátta Reid csipogóját az autóülésen. A temetés idejére nyilván letette, – gondolta a lány.
Ami érthető is, elvégre elképzelhetetlen, hogy a templom csendjében, miközben viszi a koporsót, megszó-
laljon a csipogó. És ha fontos hívásról van szó?
 Megfogta az autó kilincsét, bár biztos volt benne, hogy zárva lesz.
Az ajtó azonban kinyílott, és Kirsty felvette a telefont.
– Halló?
– Halló! – szólalt meg egy megkönnyebbült hang. – Itt Holland nővér. Haslett doktorral szeretnék be-
szélni.
Kirsty összevonta a szemöldökét. Látta, amint a temetkezési vállalkozó becsukja a halottszállító kocsi
ajtaját. A gyászszertartás folytatódik a temetőben. A tulajdonképpeni temetés még hátravan, és Margaret
Haslettnek szüksége van a fiára.
– A temetésnek még nincs vége – mondta kurtán. – Sürgős esetről lenne szó? Itt Maine doktornő be-
szél.
– Doktornő! – A nővér a vonal másik végén megkönnyebbülten felsóhajtott. – Nem is tudtam…
– Állatorvos vagyok.
– Ó! – adott hangot a nővér csalódottságának.
– Elmondaná, mi a gond?
Állatorvos vagy sem, a nővér örült, hogy beszélhet valakivel.
– Az öreg Mr. Freeman – kezdte. – Egy hete a városban csípőprotézist kapott, a hétvégén azonban vér-
rög keletkezett a lábában. Haslett doktor heparin infúziót adott neki, csakhogy a tű egy órája kicsúszott.
Reméltem… reméltem, hogy már vége a szertartásnak. Senki sincs itt, aki újból beköthetné az infúziót.
Kirsty elhúzta az orrát. A nővérnek igaza van, az infúziót sürgősen be kell kötni. Ha az alvadt vérrög a
tüdőbe kerül…
– A doktor úr felírta az adagolást? – kérdezte Kirsty.
– Igen. És az üveg még majdnem tele van.
– Mindjárt jövök – döntött Kirsty. – Egy infúziót nem nehéz bekötni.
– De…
– Vállalom a felelősséget. Öt perc múlva ott vagyok.
Különös érzés volt belépni a kórházba. Kirsty illetéktelen behatolónak érezte magát, elvégre ez Reid
birodalma volt. Világos függönyök, rengeteg növény, a nővérek pedig csinos, fehér egyenruhában – az
állatkórházak többnyire nem ilyen szépek.
Kirsty biztos volt benne, hogy a rá váró feladat semmiképp sem haladja meg a tudását. A nővér meg-
mutatta, hol mosakodhat meg, és az osztályra vezette, ahol Mr. Freeman feküdt.
– Valóban vállalja a felelősséget? – suttogta a nővér, miközben végigmentek a hosszú folyosón. – Úgy
értem… Talán mégis értesítenünk kellene Haslett doktort.
– A beteg egy órája nem kapja a heparint? – kérdezte Kirsty, mire a fiatal nő bólintott.
– És a doktor úr mikor írta fel neki?
– Szombaton. Mr. Freeman szombat reggel jött be a kórházba, és lábszári fájdalmakra panaszkodott.
Tehát három napja. A vérrög még valószínűleg ott van a beteg lábában, de ha továbbvándorol, akár ha-
lálos is lehet. A heparin meggátolja, hogy a vér megalvadjon.
– Az idő meglehetősen szorít bennünket. Már legalább százszor kötöttem be infúziót.
– Embereknél is? – suttogta a nővér.
– Nem – vallotta be Kirsty. – De a szakmai gyakorlatomat részben egy állatkertben töltöttem. Ott
oroszlánoknak, csimpánzoknak és zsiráfoknak adtam infúziót… A módszer ugyanaz. – Pajkosan elmoso-
lyodott. – Azért talán mégsem kellene szólnunk a betegnek, hol gyakoroltam.
Bert Freemannek nem is kellett mondani semmit. Mikor Kirsty belépett, gyanakodva összehúzta a
szemét.
– Tudom, kicsoda maga.
Kirsty rámosolygott. A törékeny férfi körülbelül hetvenéves lehetett, s egy halom párnára támaszko-
dott.
– Maga az új állatorvos – vágta ki büszkén. – A lányom mondta, hogy nagyon hasonlít Stephanie
Trantre. És igaza van. Mit keres itt?
– Be kell kötnöm az infúzióját – magyarázta Kirsty. – Haslett doktor a nagyapja temetésén van. – Az
idős emberre mosolygott. – Megbízik bennem?
Az öregember alaposan szemügyre vette a doktornőt, majd összevonta a szemöldökét.
– Egy átkozott állatorvos – morogta öregemberesen. – Mi jöhet még? Először műanyagot tesznek a
csípőmbe, és azt mondják, ismét makkegészséges leszek. Most, hogy a dolog balul sült el, visszavisznek a
kórházba, és rám parancsolnak, feküdjek nyugton, ha nem akarok trombózisban meghalni. Végül pedig
egy állatorvost küldenek az ágyamhoz. Valószínűleg szarvasmarhának néznek. Legközelebb meg már
megpatkoltatnak. Egy állatorvos…
– Ígérem, nem nézem szarvasmarhának – jelentette ki Kirsty határozottan, ám magában mosolyogva a
bácsika dohogásán.
Az öregember még mindig őt fürkészte.
– Miért higgyek magának?
Kirsty elmosolyodott.
– Ha egy csípőprotézises tehenet trombózisveszéllyel kellene kezelnem, biztosan végleg megszabadí-
tanám minden fájdalmától – felelte Kirsty. – Semmi esetre sem parancsolnám ágyba.
Az öregember reszketeg hangon heherészett. Az ápolónőre nézett.
– Hallotta, mit mondott a doktornő. Egyedül ne hagyjon vele, nővér!
Az ápolónő nyugtalanul elmosolyodott.
– Maine doktornő beköti magának az infúziót. Nem kell ezzel Haslett doktort terhelnünk. De ha kifo-
gása van ellene…
– Nincs semmi gond – legyintett aztán az öregember. – Lásson hozzá!
Egyszerűbb volt, mint Kirsty gondolta. Fogta a csövet, majd a beteg karján keresett egy vénát. Bert
Freeman sovány volt, és inas, az erei, akár a térképen szerteágazó utak. A doktornő gond nélkül beszúrta
a tűt, rögzítette, majd beállította az adagolást. Az egész legfeljebb két percig tartott.
– Mikor kezdek el bőgni? – kérdezte Bert vigyorogva.
– Öt perccel azután, hogy kinőttek a szarvai – kuncogott Kirsty, és elbúcsúzott a betegtől. Az ajtónál a
nővérhez fordult. – Kérem, értesítse Haslett doktort a történtekről, mihelyt elérhető lesz – mondta, majd
az órájára pillantott. Még van fél órája. – Nekem most vissza kell mennem a rendelőmbe.

Kirstynek fárasztó délutánja volt. Az összes délelőtti beteg és jó pár újonnan érkezett is várt rá, amikor
megérkezett a rendelőjébe.
Némelyek tényleg csak nevetséges apróságok miatt jönnek, – gondolta Kirsty, miközben lassan ván-
szorogtak az órák. Például Mrs. Allén sziámi macskája aznap nem érezte jól magát, és az aggódó gazdi
húsz percig magyarázott, míg végre betette maga mögött az ajtót. Miután a doktornő mindent elkövetett,
hogy barátságos képet vágjon Mrs. Frobisher pekingi kutyájához, aztán Mr. Hammond labradorjához, a
türelme már erősen megfogyatkozott.
Csaknem hét óra volt, mire végzett a munkájával. Anthea vacsorája biztosan megint tönkrement, –
gondolta szégyenkezve. A beteglapokra még fel kell jegyeznie néhány adatot, de azután mehet. Asszisz-
tenst ugyan nem engedhet meg magának, de ha mindig ilyen sok betege lesz, valakit feltétlenül fel kell
vennie a titkári teendők ellátására. Fáradtan lezökkent az íróasztalhoz. Felpillantott, mert nyílt az ajtó.
Reid Haslett…
De nem mosolygott, hanem villogó szemmel, dühösen meredt rá.
Kirsty barátságos érdeklődéssel vonta fel a szemöldökét.
– Miben segíthetek, Haslett doktor?
Válasz helyett a férfi öklével az asztalra csapott.
– Tudod, mit műveltél? – kiáltotta. – Bert Freeman…
Kirsty felállt. A lélegzete elakadt. Jóságos ég!
– Mi történt? – kérdezte gyorsan. – Talán… valamit rosszul…?
– Bert jól van. Hála a segítségednek! – vallotta be Reid kelletlenül.
– Akkor hát mi a baj? – Kirsty nagy levegőt vett. – Rosszul kötöttem be az infúziót?
– Nem.
– Á, ördögbe is, bökd ki végre!
– Bert Freeman az én betegem. Te állatorvos vagy, és hálás lennék, ha a jövőben ezt szem előtt tarta-
nád. Ha hibáztál volna…
– Hibáztam? – kérdezte Kirsty, és a szíve lassan kezdett a normális ritmusban verni.
Reid halálra rémítette. A lába még mindig remegett.
– Nem, de…
– De mi? – Kirsty megkönnyebbülése dühbe csapott át. – Nem voltál elérhető, tehát elrendeztem a
dolgot. Hol itt a gond?
 – Őrültség volt ilyet tenned. Magadat és engem is szörnyen kellemetlen helyzetbe hozhattál volna.
– Értem. – Kirsty mérgesen bólogatott. – A nagy Haslett doktornak inába szállt a bátorsága, megijedt,
hogy a végén még bírósági ügybe keveredik. Ha legközelebb az út szélén megpillantasz egy vérző kutyát,
nem teszel semmit, mivel nem vagy állatorvos, ugye?
– Látom, nem érted, miről beszélek.
Kirsty felvonta a szemöldökét.
– Nem? – Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Haslett doktor, nincs időm mentegetőzésre. Már így is el-
késtem a vacsoráról, és még rengeteg papírmunka vár rám. Bekötöttem Mr. Freemannek az infúziót, mert
biztos voltam benne, hogy meg tudom tenni, és mert rád szüksége volt a családodnak. Ha ezzel valami-
lyen kárt okoztam…
– Tisztában vagy a jogi következményekkel?
– Bert Freeman nem fog panaszt emelni, hacsak nem nőnek szarvai – mosolyodott el Kirsty. – És még
akkor is el kell ismernie, hogy én figyelmeztettem.
– Nem erről van szó.
– Akkor meg miről? – Érdeklődve nézte az előtte álló férfit. Élvezettel bosszantotta Reidet, de rájött,
hogy ez nem szép dolog. Elvégre ma temették el a nagyapját. – Csupán ezért jöttél? – kérdezte kissé sze-
lídebben.
A férfi azonban szemlátomást még nem fejezte be.
– Ez épp elég. Olyan munkát végeztél, amihez nincs meg a képesítésed.
Kirsty a fejét rázta.
– Ezt nem mondhatod komolyan. Azért kötöttem be az infúziót, mert biztos voltam benne, hogy meg
tudom tenni, és ezt te is nagyon jól tudod. Igaz, ha valami baj történik, a család persze beperelt volna, ám
vállaltam a kockázatot. Elrángathattalak volna a nagyapád temetéséről is, de én inkább ezt a megoldást
választottam.
– Még meg is köszönjem?
Kirsty nagyot sóhajtott.
– Kedves lenne tőled – vallotta be. – De nem számítok hálára. Valószínűleg túlságosan hasonlítok a
volt feleségedre ahhoz, hogy emberként kezelj. Vagy legalább úgy, mint egy élőlényt, akinek érzései
vannak, és némi tiszteletet érdemel.
Most végre kimondta. Elhallgatott, ám a férfi nem válaszolt.
Nyomasztó csend telepedett rájuk. Reid nem kíváncsi az igazságra, – gondolta Kirsty.
– Szombaton tényleg el akarsz jönni az anyámhoz? – kérdezte végül a férfi.
Kirsty sóhajtva ült vissza az íróasztalához. Reid úgy viselkedik, mintha gyűlölné! Pedig semmi okot
nem szolgáltatott erre.
– Úgy tervezem – mondta a lány halkan. – Szeretem és tisztelem az édesanyádat, és megkért, hogy lá-
togassam meg. A helyedben keresnék magamnak aznapra valami elfoglaltságot.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én is ott leszek?
Kirsty zöld szeme dühösen megvillant. Nincs még egy ilyen undok pasas…
– Nem – felelte metsző hangon. – Nem gondoltam. Szívből reméltem, hogy nem leszel ott, te pökhen-
di, nagyképű, erőszakos alak. Most pedig jobb, ha elmégy. Ez egy állatorvosi rendelő, és szívesebben
látok itt egy leprás kecskét, mint téged!
– Egy leprás kecskét… – ismételte meg Reid a szavakat. Kirstyre pillantott, és tétova mosoly jelent
meg a szája szögletében. – Nem hiszem, hogy van ilyen…
– Te tudod – felelte Kirsty gúnyosan. – Elvégre te vagy az orvos.
– Kirsty…
– Igen?
– Hadd segítsek a papírmunkában.
A lány nagy levegőt vett. Nem tudott kiigazodni a férfin.
– Menj innen, de lehetőleg minél messzebb!
Fogott egy tollat, és írni kezdett. Közben azon imádkozott, hogy a férfi végre eltűnjön. Reid sarkon
fordult, és kinyitotta az ajtót. Hála istennek! – gondolta Kirsty.
– Maine doktornő? – lépett be ekkor Eve Watts.
Kirsty gyorsan felnézett. A gyerek lihegve állt az ajtóban, görcsösen szorította a kilincset.
– Mi történt, kicsim? – állt fel Kirsty. – Valami baj van a papagájjal?
 – Nem. – Eve nyelt egyet. – Vele minden rendben. Csak… gondoltam… Szeretném tudni, mikor jön
haza.
Kirsty nagy szemeket meresztett a gyerekre. Kint már erősen szürkült.
A kislány csak azért szaladt volna át hozzá, hogy megkérdezze, mikor ér haza?
Reid visszalépett:
– Mi van az édesanyáddal?
Kirsty nem hitte volna, hogy ilyen gyengéden is tud beszélni. És miért jött vissza? A férfi nyilván ráta-
pintott a lényegre, mert a gyerek szeme könnybe lábadt.
– Nem szabad magának elmesélnem…
– Akkor ne nekem meséld el, hanem Maine doktornőnek!
Eve megkönnyebbülten bólintott. Bár az anyja megtiltotta, hogy Reid Haslettnek beszámoljon a történ-
tekről, így mégis könnyíthet a lelkén. Kirstyhez fordult, de közben le nem vette szemét az orvosról.
– Mikor az iskolából hazajöttem, a mama sírt – kezdte tétován. – A lába szörnyen fájt. A térde… de
nemcsak ez volt a baj. Levelet kaptunk a banktól. El kell adnunk a farmot. A mama mondta, hogy most
van egy albérlőnk, ezért kért egy kis haladékot, de a bank szerint ennyiből nem fogjuk tudni visszafizetni
az adósságainkat. És a mama később, amikor terített, elesett, mert annyira fájt a térde. Nagyon megütötte
magát. Most a földön fekszik, és sír. Fel akartam hívni Haslett doktort, mert a térde vörös és dagadt, de
nem engedte. Mert a doktor úr sosem kéri el tőle a vizit teljes árát, és ő nem akar több alamizsnát elfo-
gadni… Aztán meg azt mondta, hogy le kellene vágni a lábát, mert annyira fáj… – A kislány kissé meg-
görnyedt, és akadozva folytatta: – Ezért kérdeztem, mikor jön haza? – A hangjában könyörgés csengett.
– Természetesen rögtön jövök – felelte Kirsty, de Reid a fejét rázta.
– Én magam megyek.
– De a mama… – kezdte Eve.
– A mama azt mondta, hogy ne mondj el nekem semmit, és te csak Maine doktornőnek számoltál be a
történtekről. Tudod, nemrég hallottam egy új orvosságról, amelyet a mamádnak is ki kellene próbálnia.
Úgyis beszélni akartam vele erről. Te és Kirsty tíz perccel később gyertek utánam.
Eve arca felragyogott.
– Tényleg elmegy hozzá?
– Máris indulok. – Reid Kirstyre pillantott. – Mi lenne, ha addig megbíznád Eve-et, hogy mossa fel a
padlót?
Tekintetével megpróbálta a lány értésére adni, hogy a tíz perc nem lesz elegendő. Nyugodtan jöhetnek
később.
A doktornő rögtön kapcsolt, és bólintott.
Később azonban jobb elfoglaltságot talált Eve számára, mint a felmosás. A hátsó helyiségben volt egy
kutyakölyök, akinek az állapota a nap folyamán sokat javult, és nagy örömmel fogadta a szobába belépő
gyereket.
– Ez biztosan jót tett neki – jelentette ki a doktornő negyedórával később, mikor visszatették a kölyköt
a ketrecébe. – Néha azt hiszem, egy kis hancúrozás többet segít, mint a legkitűnőbb antibiotikumok.
Ha Anthea eladja a farmot, nekem is el kell költöznöm, – gondolta Kirsty egy kicsit később, már a ko-
csiban ülve. Pedig már kezdte megszokni új otthonát. Ráadásul a háziasszonya és a kislánya is hiányozni
fognak.
Micsoda önző gondolat! És akkor újra egyedül lesz.
Egyedül… Megborzongott, és erősebben szorította a kormányt. Te jó ég, már rég hozzá kellett volna
szoknia ehhez a gondolathoz!
Biztosan van valami lehetőség, hogy Anthea megtarthassa a házát.
Bár a farm három embernek és egy lónak túl nagy. A legelőkön és az istállókban harminc lónak is len-
ne elegendő hely.
Mikor megérkeztek a házhoz, az orvos autóját nem látták sehol.
– Talán el sem jött – mondta Kirsty felháborodottan.
– Biztosan járt itt. Haslett doktor állja a szavát.
Kirsty tudta, hogy ez igaz.
– Akkor most hol van?
Eve feltépte a kocsi ajtaját, és beszaladt a házba.
– Mama…
 A ház üres volt. Kirsty a konyhába ment. Sehol senki. Eve-hez fordult, ám ebben a pillanatban meg-
csördült a telefon.
– Maine doktornő? – kérdezte egy női hang.
– Igen.
– Haslett doktor üzeni, hogy Mrs. Wattsot bevitte a kórházba. Behozná, kérem, a lányát?
– Anthea jól van? – Kirsty igyekezett nyugodtan beszélni, mert Eve rémülten figyelte.
– A körülményekhez képest igen.
– Nekem ennyi nem elég – felelte Kirsty ingerülten. A szokványos válasz. Ugyanezt mondták, amikor
annak idején Neil állapota felől érdeklődött. – A kislány itt van velem. Miért kellett kórházba mennie az
édesanyjának?
– Mrs. Watts térde nagyon bedagadt – felelte a nővér habozva. – A doktor úr attól tart, hogy begyulladt
az ízület.
Szeptikus ízületi gyulladás… Csúnyán hangzik, de Eve arcán látszott, hogy a gyerek még rosszabbtól
tart.
– Rögtön ott leszünk – mondta Kirsty a nővérnek, majd letette a kagylót.
Azután a kislányhoz lépett, és magához ölelte.
– Minden rendben. A mamád nem csinált semmi butaságot, de gondolom, ebben te sem kételkedtél.
Haslett doktor azért vitte kórházba, mert attól tart, hogy begyulladt a térde.
– Ez minden?
Eve hitetlenkedve nézett Kirstyre. Látszott rajta, nem érti, miért kellett olyan gyorsan kórházba vinni
az édesanyját.
Kirsty nem akarta elmondani a teljes igazságot. Ha Anthea térde valóban begyulladt, a következmé-
nyek katasztrofálisak lehetnek. Egy későn felismert gyulladásnak akár tragikus vége is lehet.
– Ha tényleg gyulladásról van szó, akkor Haslett doktor a lehető leghamarább antibiotikumot fog adni
az édesanyádnak – magyarázta Kirsty – így megelőzhető a komolyabb baj. Most pedig csomagoljunk
össze a mamádnak pár holmit, azután indulás!

Reid Haslett már várta őket. Kirsty először látta a férfit fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában.
Megbízható, komoly orvosnak látszott, sugárzott belőle a magabiztosság.
– Szia, Eve! – lépett Reid a gyerekhez. – Épp most hoztuk be az anyukádat a kórházba. Ha akarsz, be-
mehetsz hozzá. Tizenkettes szoba.
A kislány ingerülten nézett rá.
– Mi baja van? Miért hozta be a kórházba?
Reid a kezében tartott szalmaszín folyadékkal teli üvegre pillantott. Azután döntött, és az egyik székre
mutatott.
– Ülj le, Eve!
Az íróasztal másik oldalán ő foglalt helyet. Kirsty elismerően nézett rá. Úgy kezeli Eve-et, akár egy
felnőtt hozzátartozót.
– Az anyukád térde csúnyán bedagadt – kezdte az orvos. – Magad is láttad, és jogosan aggódtál. Ennél
a betegségnél előfordul, hogy az ízületek begyulladnak. Ritka eset, de nagyon komoly következményei
lehetnek.
– A mamánál is ez a helyzet?
– Nem hiszem. – Reid a kezében tartott üvegre mutatott. – Mikor a mamád elesett, a térdét is megütöt-
te, és az még jobban bedagadt. Megvizsgáltam, és itt a kórházban egy injekciós tűvel folyadékot vettem
belőle. – Az üveget a fény felé tartotta. – Nem zavaros, és a színe is normális. Most mikroszkóp alatt
megvizsgálom, hogy vannak-e benne baktériumok. – Kicsit habozott. – Te is meg akarod nézni?
Eve némán bólintott, és felállt. Az orvos a kezét nyújtotta.
– Velünk tart, Maine doktornő?
Kirsty a fejét rázta. Tudta, hogy az ijedt gyerek jó kezekben van.
– Inkább benézek Antheához – mosolyodott el.
A tizenkettes szoba éppen Mr. Freeman kórterme mellett volt. A doktornő bekukucskált az öregúrhoz.
A beteg unott képpel bámulta a televíziót. Mikor megpillantotta Kirstyt, nyomban felderült az arca.
– Minden rendben – mondta, és felemelte a karját, amelybe az infúzió volt bekötve. – Haslett doktor
ellenőrizte, és semmi hibát nem talált. – Kis szünetet tartott. – De rettentő dühös volt.
 – A doktor attól fél, hogy elveszem a munkáját.
– Azért jött be, hogy megint embereken gyakoroljon? – kérdezte Mr. Freeman.
Kirsty a fejét rázta.
– Csak erre jártam, és gondoltam megnézem, nőnek-e már a szarvai – ugratta az öregembert.
– Mú! – vigyorodott el Bert.
A szomszédos szobában sápadtan feküdt Anthea. Mikor Kirsty belépett hozzá, nehézkesen felült.
– Magaddal hoztad Eve-et?
– Igen, de elkísérte a doktort a laboratóriumba – mondta Kirsty, és megfordult, mert már látta a folyo-
són közeledő orvost és a gyereket.
Eve arca ragyogott az örömtől.
– Mama, minden a legnagyobb rendben! – Boldogan az édesanyjához simult. – Haslett doktor nem ta-
lált bacikat. Csak az eséstől dagadt be ilyen csúnyán a térded. Két napig ágyban kell maradnod, de nem
kell amputálni a lábadat.
Anthea átölelte a lányát.
– Ó, kicsikém! – mondta könnyes szemmel. – Sajnálom, hogy így rád ijesztettem. A mami bután visel-
kedett.
– Semmi baj. Csak maradjon meg a lábad, akkor nem leszek mérges. Még akkor sem, ha el kell köl-
töznünk a farmról…
Anthea nagy levegőt vett.
– Talán mégsem kell bemennünk a városba. Ha eladjuk a farmot, bérelhetünk egy kis házat istállóval
Toby számára. És talán…
Anthea kétkedve Reidre pillantott, mintha nemigen hinne a férfi ötletében. – Haslett doktor ismer egy
ügynökséget, akik kinyomozhatnák, hol tartózkodik az apád. A doktor úr szerint az apádnak fizetnie kell
gyerektartást. Ha sikerül behajtanunk rajta ezt az összeget, esetleg maradhatunk.
Kirsty Reidre pillantott. Az orvosról kialakított véleménye folyton változott. Ha nem is lesz a dologból
semmi, legalább sikerült ebben a nehéz időszakban bátorságot öntenie az asszonyba.
– És az új gyógyszer is reményt jelent – tette hozzá Haslett doktor.
– Tudom. – Anthea szeme még mindig könnyben úszott. – Bocsássatok meg, kérlek! Csak… Szörnyű
unalmas egész nap egyedül otthon üldögélni. És amikor jön egy levél a banktól, akárcsak tegnap, nincs
más dolgom, mint azon töprengeni. Már csak azért is tetszik a költözés gondolata, mert változatosságot
hozna az életembe. Különben legkésőbb negyvenéves koromra depressziós leszek. – Utálkozva nézett
duzzadt ujjaira. – Igazából csak a lovakhoz értek. De talán egy tanácsadói munka… vagy a kórházban
unatkozó betegeknek felolvasni…
– Még mindig jobb, mintha odahaza csücsülnél, és sajnálnád magad – mondta Reid keményen. – Tő-
lem ugyan ne várj depresszió elleni tablettát. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy beletörődj az állapotodba, és a
haszontalan kategóriába sorold magad.
– Pedig annak érzem magam. – Anthea Kirstyre pillantott. – Sajnálom, de még vacsorát sem készítet-
tem. Felhívtam Eve nagymamáját, ő majd hazaviszi a kislányt, és addig nálunk marad, amíg kórházban
leszek. Biztos vagyok benne, hogy szívesen főz majd rád.
– Én is tudok főzni. – Kirsty agya lázasan dolgozott, miközben beszélt. – Anthea, mennyiben korláto-
zott a mozgásod? – bökte ki hirtelen.
Reid éles pillantást vetett Kirstyre.
– Semmit sem tudok elvégezni, amit régebben csináltam – felelte a fiatalasszony. – Az ízületeim me-
revek. Nem tudok sokat gyalogolni, vagy bonyolultabb, finomabb munkát végezni. Varrni például képte-
len vagyok. – Megvonta a vállát. – Könyvelni tudnék, telefonokat felvenni...
– El tudnád végezni egy orvosi asszisztens munkáját?
Reid nagyra meresztette a szemét. Látszott rajta, hogy mondani akar valamit, de azután meggondolta
magát. Ujjaival hangtalanul dobolt az ágyon.
– Gépelni nem tudok. Azonkívül nem bírok sokáig egy helyben ülni vagy állni. Ha félórán keresztül
nem nyújtózom ki, teljesen elmerevednek az ízületeim.
Kirsty bólintott.
– Ezeket a korlátozásokat leszámítva tudnál dolgozni?
– Gondolom, igen.
– Akkor lennél a titkárnőm?
 – Micsoda? – Anthea tanácstalanul meredt Kirstyre. Tiltakozva felemelte a kezét. – Nincs is szükséged
titkárnőre.
– Nincsen? – kérdezte a doktornő szinte dühösen. – Két pokolian fárasztó nap áll mögöttem. Először
azt hittem, hogy az adminisztrációt könnyűszerrel el tudom végezni, de már most rengeteg a lemaradá-
som.
– Mi lenne a dolgom?
– Minden. – Kirsty mosolygott. – Felvenni a megállás nélkül csörgő telefont, egyeztetni az időponto-
kat, megakadályozni, hogy a betegek egymás torkának ugorjanak. Ma délután például előre kellett ven-
nem egy dobermant, mert fel akart falni egy macskát, és a gazdája képtelen volt parancsolni neki. A tit-
kárnőmnek gondoskodnia kell arról, hogy ilyen esetek ne forduljanak elő, és a fegyelmezetlen állatok kint
várakozzanak. Néha a kezelések elvégzésénél is szükségem lesz a segítségedre. Azonkívül nagy segítsé-
get jelentene, ha a telefonszámodat felírhatnám a névjegykártyámra, hogy ne kelljen mindent a rádiótele-
fonon intéznem. Vizsgálat vagy kezelés közben néha képtelenség a hívást fogadni.
– Ez nem gond – mondta Anthea halkan. – De nem tudok gépelni.
– Nagyra becsült kollégámmal ellentétben – Kirsty csúfondárosan Reidre pillantott – én ritkán küldöm
más orvosokhoz a betegeimet. Nincs sok gépelnivaló. Azt a keveset pedig, ami van, magam is elintézem.
Anthea nem mozdult.
– Csak azért ajánlasz munkát, hogy segíts rajtam. De nem sok hasznomat veszed.
Kirsty felsóhajtott.
– Ez nem igaz – jelentette ki határozottan. – Persze, felvehetnék egy tizenhat éves lányt is, aki remekül
tud gépelni, de az nem lenne hajlandó munkaidőn túl intézni a telefonjaimat. Valóban nagyon szeretném,
ha elvállalnád ezt a munkát. Tehát igent mondasz?
– Mama, kérlek!
Anthea a doktornőre pillantott, majd tekintete a kislányára siklott, azután Reidre és vissza Kirstyre.
Végül elmosolyodott.
– Mikor kezdjek?
– Amint a térded engedi. Akkor megegyeztünk?
– Igen.
Reid megfogta Anthea kezét, és rámosolygott.
– Jobb, mint a depresszió elleni tabletta?
Az asszony nevetett. Egyszeriben nagyon fiatalnak látszott.
– Sokkal.
A férfi Kirstyre nézett.
– Beszélnem kell magával, Maine doktornő – mondta. – Ha lehet, azonnal.
– Éppen… – kezdte Kirsty.
– Sürgős – szakította félbe Reid ellentmondást nem tűrő hangon.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a férfi Kirstyre támadt: – Tudod, mit indítottál el? – kérdezte. –
Remélem, megengedhetsz magadnak egy titkárnőt.
Kirsty az ajkába harapott. Egymás mellett ballagtak a folyosón.
Most megtorpant, de nem fordult a férfi felé.
– Természetesén tudok fizetni Antheának, ha erre gondolsz. Az ördögbe is! – Hirtelen Reid felé for-
dult. – Mégis milyen embernek tartasz?
– Fogalmam sincs, mit gondoljak rólad – válaszolta a férfi nyersen. – De ha arra használod Anthea
Wattsot, hogy engem elkápráztass…
Kirsty egy pillanatig azt hitte, rosszul hall. Hitetlenkedve bámult a férfira.
– Tessék?
– Ha arra használod Antheát…
Nem tudta befejezni a mondatot. A kórház csendjét egy pofon csattanása törte meg.
Kirsty rémülten nézte az előtte álló férfit, majd égő kezére pillantott.
– Aljas vagy – suttogta.

6. FEJEZET
A kórház kapujánál Reid utolérte.
 Kirsty sírt. Feltartóztathatatlanul potyogtak a könnyei. Dühös volt, és elkeseredett. Reid Haslett tele
van előítélettel vele szemben.
– Várj!
A lány tudomást sem vett a felszólításról. A könnyektől meg a haragtól alig látott, és megbotlott. Ha
Reid nem kapja el hátulról, elesik.
– Kirsty, figyelj ide!
A lány nem mozdult. Tudta, mi következik. Bocsánatkérés. Csakhogy semmi jelentősége, hiszen a fér-
fi holnap megint sértegetni fogja.
– Mennem kell – mondta halkan, anélkül hogy megfordult volna.
De nem mozdult. Reid közelsége megbénította. – Még nem vacsoráztam. Fáradt vagyok, éhes, és tor-
kig vagyok veled. Tulajdonképpen bocsánatot kellene kérnem a pofonért, de többé nem fogok mentege-
tőzni. Csúnyán viselkedtél. Nem értem, miért kellene valakit felhasználnom ahhoz, hogy jó véleménnyel
legyél rólam… Miért hiszed, hogy a véleményed egy cseppet is érdekel?
– Gyere, menjünk el együtt vacsorázni – indítványozta Reid.
– Együtt… – Kirsty hangja elcsuklott. – Miért kellene bármit is együtt csinálnunk? Akkor érzem jól
magam, ha a lehető legtávolabb vagyok tőled.
Reid maga felé fordította, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.
Kirsty megpróbált ellenkezni, de a küzdelem egyenlőtlen volt.
Ha most egy nővér kinézne a kórház ablakán, azt hihetné, hogy egy szerelmespárt lát a hold fakó fé-
nyében. Kirsty megpróbált hátrább lépni, de Reid erősen szorította.
– Kirsty…
– El akarok menni.
– Addig nem, míg végig nem hallgatsz.
A lány felnézett a férfira. Reid fáradtnak és feszültnek tűnt. A sötét szempárban bizonytalanság tükrö-
ződött.
– Beszélnem kell veled. Egyszer s mindenkorra tisztáznunk kell ezt a dolgot.
– Milyen dolgot? – kérdezte Kirsty, bár pontosan tudta, miről van szó.
– Stephanie kísértete ott áll közöttük.
– Itt nem beszélhetünk.
– Nem. – Kirsty keserűen felnevetett. – Sajnos, mi sehol sem beszélhetünk.
– A kórház mögött van a lakásom. Kérlek, gyere fel hozzám, és vacsorázz velem!
– Viccelsz!
– Nem. – A férfi hangja tompán, fáradtan csengett. – Komolyan beszélek. Kérlek, segíts rendezni a
kapcsolatunkat. Ma eltemettük a nagyapámat, és valahányszor rád nézek, Stephanie-t látom. A jövőben
nem kezelhetlek úgy, mint a volt feleségemet. Ezért… ezért jobban meg kell hogy ismerjelek. – Reid ide-
gesen a hajába túrt. – Aljasnak neveztél – folytatta lassan. – Belátom, hogy csúnyán viselkedtem. Jó len-
ne, ha nyugodtan elbeszélgethetnénk. Nagyon kérlek, ne menj el! Sütök húst, te pedig mesélsz magadról.
– Nagy levegőt vett. – Hálás lennék érte.
– Egyszer már megpróbáltuk.
– Tudom. És nem sikerült, ugye? – Váratlanul elmosolyodott. – Rosszabb már úgysem lehet, nem
igaz?
Kirsty az alkonyi szürkületben tétován Reidre nézett. Nem szabad bolondot csinálnia magából. A ko-
csija itt áll nem messze. Most még beszállhat, elhajthat, összecsomagolhatja a bőröndjét, és örökre itt
hagyhatja Woongarrát. Egyiküknek úgyis mennie kell, hiszen képtelenek megférni egymással…
Ehelyett a férfi sötét szemébe nézett, és a szíve szaporábban kezdett verni.
– Nem akarom, hogy megint rajtam köszörüld a nyelved.
– Ígérem, többé nem fog előfordulni.
– Kibírod a vacsora végéig sértegetések nélkül? – Kirsty megpróbált mosolyogni. – Valószínűleg
gyorsan kell ennünk. Mit szólnál egy kávéhoz és szendvicshez?
– Elkészítem a sült húst, amíg beszélgetünk – felelte Reid komolyan. – És akkor mégy haza, amikor
csak akarsz…
Ne menj vele sehová! – figyelmeztette egy belső hang Kirstyt, de volt valami a férfi tekintetében, ami-
nek nem tudott ellenállni…
 Az orvos lakása mindjárt a kórház mögött volt. Meg kellett kerülniük a teraszt, hogy bejuthassanak az
épületbe.
Ha a nővérek látnák őket! Kirsty nem szerette volna, ha megindulna a pletyka. Már így is épp eleget
beszélnek arról, mennyire hasonlít Stephanie-ra.
Reid némán lépkedett mellette, majd ajtót nyitott, és előreengedte vendégét. A lakáson meglátszott,
hogy egyedülálló férfi él benne. Stephanie nyilván soha nem lakott itt, – gondolta Kirsty. Sehol egy sző-
nyeg, a bútorok fából készültek, a székeket és fotelokat sötét bőrrel vonták be. A falat mindenütt köny-
vespolcok borították. Kirsty böngészni kezdte a címeket. Orvosi szakkönyvek, útikalauzok, fantasztikus
regények, versek…
Versek… Ismét Reidre pillantott. Nagyon keveset tud róla. A könyvtárában a romantikus költők nagy
számban képviseltették magukat.
Byron, Shelley, sőt Robert Burns. Felemelt egy vékony kötetet, amely az egyik bőrfotel karfáján he-
vert.
– Most olvasod? – kérdezte.
A férfi a konyhaszekrénynél állt, miközben odapillantott.
– Újraolvasom – felelte kurtán.
– A kedvenc költőm – vallotta be a lány.
Mindig szívesen olvasgatta Robert Burns sorait, a ritmus és a szavak megnyugtatták.
– Csakugyan?
Reid felvonta a szemöldökét. Kirsty úgy érezte, nem hisz neki. Idézni kezdte a költő egyik versét, mi-
közben a férfi le nem vette róla a tekintetét: – Adná az ég, hogy hidegen néznénk magunk, mint idegen…
Nem tudom, mit látsz bennem, Reid Haslett. Az az érzésem, hogy gyűlölsz. Csak sajnos nem tudom, mi-
ért.
– Nem gyűlöllek. – A férfi tűnődve nézett a lányra. – Gyakran olvasol verseket?
– Talán nem hiszed? – Kirsty visszatette a kötetet a fotel karfájára. – Elképzelhetetlennek tartod, hogy
örömöm lelem bennük?
– Az állatorvosok nem szoktak…
Kirsty a fejét rázta.
– Úgy akarod mondani, hogy Stephanie nem szokott verseket olvasni.
Reid egy percig figyelmesen nézte a lányt. Arckifejezése elárulta, hogy Kirsty rátapintott az igazságra.
A felesége által okozott sebek még nem gyógyultak be, és a hasonlatosság összezavarta a férfit.
Kirsty másra terelte a szót.
– Hogy van az édesanyád? – kérdezte udvariasan.
Reid a tűzhely felé fordult. Óvatosan beletette a sistergő serpenyőbe a húst. Csak egy kis idő múlva vá-
laszolt.
– Remélem, alszik – mondta szűkszavúan. – Nyugtatót adtam neki. Szinte szégyelli, hogy ennyire
megrázta a haláleset. A nagyapám már régóta betegeskedett, de ők ketten mindig nagyon közel álltak
egymáshoz. Iszol egy pohár bort?
– Köszönöm, nem kérek.
Egy korty alkohol, és itt helyben elalszik, vagy ami még rosszabb, könnyekben tör ki.
– Mi lenne, ha elkészítenéd a salátát? Addig én kisütöm a húst.
– Rendben – bólintott Kirsty megkönnyebbülten, és az asztalhoz lépett.
– Tehát nem élsz együtt az édesanyáddal?
– Nem. Tizennyolc éves korom óta külön lakom.
– Akkor csupán véletlenül jártál arra, amikor meghalt a nagyapád?
– Nem. Már korábban is rendetlenkedett a szíve. Hetek óta minden reggel és este kimentem hozzájuk,
hogy megvizsgáljam.
– Egyébként sokat jársz ki betegekhez?
– Nem annyit, mint amennyit te fogsz. – Reid Kirstyre pillantott. – Ha bebizonyítod, hogy érted a dol-
godat, nem lesz egy perc nyugtod, a farmerek éjjel-nappal hívni fognak.
– Veled nem így van?
Reid megfordította a húst.
– Az én betegeim inkább a mentőket hívják, hogy beszállítsák őket takaros kis kórházunkba, semmint
az istállóban fekve bőgjenek.
 Rövid szünet következett, azután Reid megkérdezte: – Hogyhogy nem riasztott el ez az isten háta mö-
götti hely?
Kirsty apró darabokra vágta a fejes salátát.
– Ide akartam jönni.
– Miért?
Kirsty vállat vont.
– Hogy valóra váltsam az álmomat, és állatorvos legyek vidéken.
– Az álmodat? Nem vagy kicsit öreg az álmodozáshoz?
– Úgy találod?
A férfi nem válaszolt. Fogott két tányért, és kivette a serpenyőből a húst.
– Készen van a saláta?
Kirsty bizonytalanul nézte a fejes saláta és paradicsom keverékét.
– Félek, nem sikerült valami fényesen.
– A hús annál jobban – mosolyodott el Reid.
Igazat mondott. A sült egyszerűen mennyei volt, Kirsty farkasétvággyal vetette rá magát.
– Ezt mind magad etted volna meg? – kérdezte kételkedve.
– A házvezetőnőm szerint csak árnyéka vagyok egykori önmagamnak – vigyorgott a férfi. – Azonkívül
a kórház fizeti az ellátásomat. Amit nem tudok megenni, azt a házvezetőnőm hazaviszi. Tehát bőségesen
ellát mindennel.
– Erkölcsileg kifogásolható eljárás.
– Maine doktornő, a tiszta erkölcs védelmezője…! – De Kirsty tekintetét látván Reid azonnal vissza-
kozott. – Rendben van. Sajnálom. Megpróbálok tartózkodni a gúnyos megjegyzésektől.
– Örülnék neki – felelte Kirsty szárazon.
– Gondolod, képes vagyok rá?
– Mindenesetre meglepne.
– Fáradtnak látszol – jegyezte meg a férfi, miután alaposan szemügyre vette a lányt.
– Az is vagyok. – Kirsty félretolta a tányérját. – Hazamegyek, és lefekszem.
Reid is felállt.
– Iszol egy kávét?
Kirsty a fejét rázta. Valahogy megváltozott köztük a légkör, és ez elbizonytalanította… Tudta, hogy
indulnia kellene, lehetőleg minél hamarább.
– Szombaton a saját autómon is kimehetek az édesanyádhoz. Nem szükséges, hogy kivigyél.
– Szamárság lenne két kocsival menni.
– Azt hittem, te nem akarsz jönni – kapta fel a fejét a lány.
– Meggondoltam magam – vonta meg Reid a vállát színlelt nemtörődömséggel. – A férfiaknak megvan
az az előjoguk, hogy bármikor megváltoztassák a véleményüket. Különösen akkor, ha úgy érzik, óriási
hibát szándékoztak elkövetni.
Nem magyarázta meg különös kijelentését, csak szó nélkül kikísérte az autójához Kirstyt. De mielőtt
odaértek volna, kivágódott a kórház ajtaja, és egy nővér rohant ki lélekszakadva.
– Haslett doktor? – Megpróbálta az utcai lámpa gyér fényében kivenni a két alakot. – Maga az?
– Én vagyok, Eileen.
– Sürgős telefonhívás érkezett. Tűzeset…
Kirsty már nyitotta volna a kocsi ajtaját, de a mozdulat közben hirtelen megállt.
– Megsebesült valaki? – kérdezte Reid.
– Nem tudjuk. A Henderson-farmon lobbantak fel a lángok. Az istállók gyulladtak ki, és a tűzoltópa-
rancsnok szerint komoly tűzről van szó. Kéri magát, hogy minél előbb menjen oda.
– Mondja meg neki, hogy máris indulok. A mentőknél ki az ügyeletet?
– Sam. Azonnal hívom.
– Ott találkozunk. – Reid hangja határozottan csengett, megszokta, hogy átvegye az irányítást. Most
Kirstyre nézett. – Hendersonéknak van egy ménesük. Ha az istállók tüzet fogtak…
– Természetesen én is megyek – ajánlkozott gyorsan a lány.
– Szállj be az autómba! Gyorsabb, mint a tiéd.
– Nem. – Kirsty a fejét rázta. – Minden felszerelésem a csomagtartóban van. Ha lesznek sebesült lo-
vak…
 – Rendben. Ami nekem kell, az ott van a mentőautóban. – Töprengett egy kicsit. – Én vezetem az au-
tódat. Az utak rosszak és keskenyek, de én úgy ismerem a környéket, mint a tenyeremet. Indulás!
A kis autó még soha nem falta ilyen gyorsan a kilométereket. Kirsty úgy érezte magát, akár egy autó-
versenyen. Az apró kövek nekicsapódtak a kocsi aljának. Reid biztos kézzel vezetett, nem vállalt felesle-
ges kockázatot.
– Csodálom, hogy Bob Henderson még nem keresett meg téged mondta Reid, miközben gázt adott. –
Örömében majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta, hogy új állatorvos érkezik. Rengeteg állata van,
és minden alkalommal Begából kellett hívnia állatorvost. – Reid a homlokát ráncolta. – Mi a csuda…
Még messze volt a farm, de már jól látták a narancsszínben izzó látóhatárt. Mikor egy domb tetejéről
lepillantottak a völgybe, Kirstynek elakadt a lélegzete.
A lángok megvilágították a jókora farmot, a rengeteg istállót. A háztól északra fekvő épületek mind
égtek.
– Harminc telivér kanca van az istállóban! – mondta Reid dühösen.
– Bobnak gondjai voltak a tolvajokkal, ezért a legértékesebb lovakat minden este behajtotta a legelő-
ről. Sok kanca vemhes. Ráadásul Mágnás is ott van.
– Mágnás… – Kirsty levegő után kapkodott. – A Mágnás?
Ez a csődör a különböző versenyeken már egy kisebb vagyont keresett a tulajdonosának. Fedeztetésre
hozták ide.
– Ó, istenem! – suttogta Kirsty döbbenten.
A szemük elé táruló jelenet olyan volt, akár egy rémálom. A főbejárat előtt megálltak. Már hallatszott
a közeledő mentőautó szirénázása.
– Ne zárd be a kocsit! – szólt oda Reid Kirstynek. – Ha szükséged lesz valamire, ideküldesz valakit,
hogy elhozza. Autókkal ne torlaszoljuk el az udvart!
Kiszálltak. A tűz félelmetesen lobogott az éjszakában, emberek kiabáltak és rohangáltak mindenütt.
Reidet rögtön magával vitte a tűzoltóparancsnok. Tudta, hol van sürgős szükség orvosi segítségre.
– Erre, doktor úr! – kiáltotta. – Bob Henderson ott fekszik. Összeesett, mikor ki akarta hozni a kancá-
kat az istállóból.
Egy ember feküdt az udvar közepén a fűben. Reid odasietett hozzá.
Tudomást sem vett az őt körülvevő zűrzavarról. Kirsty követte, mivel nem tudta, mi mást csinálhatna.
Bob Henderson összegörnyedve feküdt. A nagy zaj ellenére Kirsty hallotta, hogyan kapkod levegő
után. A tűz villogó fényénél, a sűrűn gomolygó füst ellenére is jól látszott a férfi halottsápadt bőre.
– Nincs semmi baj, Bob! – Reid letérdelt mellé. – Mindjárt jobban leszel. – Megfogta a férfi csuklóját,
kigombolta az ingét. – Hogyan is próbálhattad meg a te asztmáddal, hogy felvedd a tűz ellen a harcot?
Mindjárt kapsz oxigént.
Bob arcán jól látszott a pánik. Rémülten kapaszkodott Reidbe, miközben levegőért kapkodott.
Az orvos a szemével Samet, a mentőst kereste, de nem látta sehol.
Kirsty viszont ott állt mellette.
– Hozz oxigént! – utasította a lányt. – Gyorsan, a mentőautóból! Egy maszk is van mellette. Mindket-
tőt a baloldali szekrényben találod. Kortizonra is szükségem lesz, meg aminophyllinre… Hol a pokolban
van Sam?
Kirsty a mentőautóhoz szaladt. Hol lehet a sofőr? Futás közben körülnézett, és végre megpillantotta a
mentőst. Egy fekvő alak fölé hajolt.
Először is az oxigén… Kirsty pillanatok alatt mindent megtalált. Egy orvosi táska állt a földön. Ebben
lesznek a fecskendők és a legfontosabb gyógyszerek, – gondolta, azzal felkapta, és már rohant is vissza a
kiabáló emberek között átvágva.
Bob Henderson mozdulatlanul feküdt a földön. Kirsty az oxigénpalackra csatlakoztatta a csövet, és
Reid kezébe nyomta a maszkot.
– Aminophyllint – utasította az orvos.
– Van a táskádban?
Kirsty kétségbeesetten kutatott. Semmit sem látott. Néhány lépésnyire tőle zseblámpával a kezében
bénultan állt egy nő, és a tűzre meredt. Kirsty egy percig sem habozott. Az asszony ugyan tiltakozott, de
elvette tőle a zseblámpát, és bevilágított Reid táskájába.
Az orvos azonnal megtalálta az aminophyllint és a kortizont. Mindkét gyógyszert Bob Henderson
sebtiben letisztogatott karjába fecskendezték.
 Infúzióra van szüksége – mormogta Reid. Ismét körülnézett. – A csudába is, hol van Sam? Bobot kór-
házba kell szállítani. Nem szabad belélegeznie ezt a füstöt.
– Én is bevihetem – jegyezte meg Kirsty.
– Kerítsd elő inkább Samet!
Rendben. Elvégre Sam gyorsabb és gyakorlottabb betegszállító nála.
– Tudom, hol van – vetette oda Kirsty, és már szaladt is.
Az orvos ismét a betege fölé hajolt.
– Próbálj meg lazítani, Bob! Az oxigén segít, de nem szabad pánikba esned, ez jelenti most a legna-
gyobb veszélyt. Igyekezz lassan lélegezni! Lazíts!
– Lazítsak! – siránkozott Bob, egy pillanatra levéve a maszkot. – Hogyan lazíthatnék…
A legnagyobb istálló lángokban állt. Kirsty remélte, hogy a bent lévő állatokat már biztonságos helyre
vitték. Ha egy ló tüzet lát maga körül, félelmében szinte eszét veszti.
– Sam? – lépett oda Kirsty a mentőshöz.
A férfi kérdőn felnézett.
– Haslett doktor keresi. – A lány a földön fekvő alakra pillantott, akinek Sam épp a karját kötözte. –
Tudok valamit segíteni?
A mentős a fejét rázta.
– Már befejeztem. Fred sérülései nem túl komolyak. Hol van Haslett doktor?
Kirsty megmutatta, mire a mentős elviharzott.
– Segíthetek? – térdelt le a doktornő a Frednek nevezett beteghez.
A férfi arcán kétségbeesés tükröződött. Talán ő az egyik tulajdonos?
– Hogyan sérült meg? – kérdezte a doktornő.
– Mágnás… – A férfi hangja elcsuklott. – Nem tudtuk kihozni az istállóból. Megpróbáltam, de Bob az
egyetlen, akit odaenged magához…
Kirsty az istállók irányába pillantott.
– Úgy érti, még bent van a ló?
– Abban, amelyik még nem fogott tüzet. Ott kell lennie. Senki sem tudta kihozni. Összevissza rúgka-
pált, és összezúzta a karomat.
Kirsty még mindig az istállókat bámulta. Szikrák pattogtak a tetőn, és a tűzoltók megpróbálták nedve-
sen tartani az épületet. De olyan közel lobogtak a lángnyelvek… Az istállók U alakban vették körül az
udvart, és az egyik szélső már tüzet fogott.
– Olyan nagy a füst, hogy nem lehet bemenni? Bob Henderson azért ájult el?
Fred kábán nézett rá. Egy idő múlva megszólalt: – Nem, egyelőre nincs akkora füst. Azt hiszem, a szél
az ellenkező irányba fúj. Bobnak sikerült kivinnie a lovakat abból az istállóból, amelyik most ég, de rosz-
szul lett, mielőtt Mágnáshoz eljutott volna. Azt az istállót legutoljára hagytuk, mert az volt a legkevésbé
veszélyeztetett. De a lármától és a füsttől Mágnás megrémült. Nem enged oda magához senkit.
– Meg tudja mutatni azt az istállót? – kérdezte Kirsty.
A férfi kérdő pillantást vetett rá.
– Állatorvos vagyok, és már sokszor volt dolgom rémült lovakkal – jelentette ki a lány határozott han-
gon. – Talán…
– Nincs semmi esélye – legyintett a férfi lemondóan.
– Azért érdemes megpróbálni – ellenkezett a doktornő.
– Rendben. Megmutatom, melyik az.
Mágnás az istálló végében állt. Fred az épület mögé vezette a doktornőt, ahonnan egy átjáró éppen
Mágnás bokszába vezetett. A férfi erősen fogta fájó karját.
Nagy volt a füst. Az épület másik oldalán már magasra csaptak a lángok. A férfiak vizet zúdítottak a
falra, és valamit kiabálták. Kirsty is kapott a vízből.
– Megpróbálják az épületnek ezt a részét, ahol Mágnás tartózkodik, megmenteni a lángoktól – magya-
rázta Fred, miközben fuldokolva köhögött. – Ez az egyetlen lehetőség. De azt hiszem, ez a szerencsétlen
állat előbb megfullad a füsttől.
A csődör be volt zárva a bokszba. Már messziről hallani lehetett kétségbeesett nyerítését. Közben va-
dul rugdosta a falat.
Kirsty megpróbálta a füstben kivenni, merre jár. Mintegy százméternyire tőle már lángokban állt az
épület. Ha meg tudja nyugtatni Mágnást, még ki lehetne hozni az istállóból.
 – Nem fog kijönni – mondta Fred csüggedten. – Látja a lángokat.
– Át tudjuk törni a boksz hátsó falát?
– Nem. Az épület hátoldalához egy újabb istállót terveztek. A falakat épp mostanában erősítették meg.
Kirsty agya lázasan járt. Ameddig Mágnás látja, mi történik körülötte – a lángokat, a füstöt, a zűrza-
vart…
Pedig nem kellene messzire mennie. A boksz közel volt a hátsó bejárathoz. Ha eltakarhatná előle a ki-
látást… Talán sikerül. Három boksszal arrébb szénakötegeket látott felhalmozva. Ha egymásra rakná
őket…
– Tüzet fognának – mondta ki Kirsty hangosan a gondolatát, de már formálódott benne egy terv.
– Tessék? – kérdezte zavartan Fred.
– Menjen oda, és beszéljen hozzá! – utasította Kirsty a férfit. – Álljon egyenesen elé, és lehetőleg ta-
karja el előle a kilátást! Próbálja megnyugtatni!
Fred értetlenül meredt rá.
– De…
– Elzárom előle a kilátást – magyarázta a doktornő.
Kiokoskodta, hogy a szénakötegekből U alakú falat kell építenie. Az így kialakított folyosón Mágnás
szépen kisétálhatna.
A boksz mellett lévő vízcsaphoz egy tömlő csatlakozott. Vajon van benne víz? Nem igazán hitte, de
azért elfordította a csapot. A vízsugár messzire lövellt.
– Hála az égnek – rebegte Kirsty, majd Fred kezébe nyomta a tömlőt. – Fogja! Egymásra rakom a szé-
nakötegeket, maga pedig locsolja őket, nehogy tüzet fogjanak… különben pillanatokon belül lángtenger
lesz körülöttünk.
Kirsty még emlékezett rá, amikor egyetemista korában a nyári szünetben szénát rakodott. Hamarosan
ismét rádöbbent, milyen nehéz fizikai munkáról van szó. Hogy a fal stabil legyen, két sorban kell elhe-
lyeznie a kötegeket. Az idő viszont sürgetett.
A csődör már nem nyerített, szemlátomást kicsit megnyugodott.
Fred a falnak dőlve, remegő hangon beszélt az állathoz, miközben Kirsty sebesen dolgozott.
– Jól van, jól van. Nincs mitől félned – nyugtatgatta a férfi a riadt állatot. – Látod, ő az új állatorvos.
Képzeld csak el, nő! Tudom, hogy muris, de nagyon csinos, és szemlátomást érti a dolgát. Nem fél a
munkától. És ha elkészül, kiviszünk a legelőre ebből az átkozott, füstös istállóból.
Kirsty nem tudta elfojtani mosolyát.
Néhány tűzoltó is felbukkant, és a másik oldalról locsolni kezdték a szénakötegeket. Akkora volt a hő-
ség, hogy a falak bármelyik percben tüzet foghattak.
A lány felrakott még egy réteget. Ez már az ötödik…
– Kirsty! – Reid világított be egy zseblámpával, és megpróbált a füstben tájékozódni. – Mi az ördögöt
művelsz itt?
– Ki akarok hozni egy lovat – felelte Kirsty, és köhögött. – El kell takarni, előle a lángokat. Kapcsold
le azt az átkozott lámpát, és legyél csendben!
Reid ekkor Fredre világított. A fénycsóva azonban súrolta Mágnást, mire a ló idegesen felnyerített.
– Nyugodj meg! – csitította Fred. – Ne hagyd, hogy felingereljen a doki! Nézd csak, nincs nála tű!
Kirsty nevetése köhögésbe fulladt. A fal már olyan magas volt, hogy nem tudta csak úgy egyszerűen
feltenni az újabb kötegeket.
– Mássz fel rá! – szólt oda Reid, miközben a másik bokszban tárolt szénához sietett. – Én majd dobá-
lom a kötegeket.
Három perc alatt elkészült az építmény. Miután az utolsó köteg is a helyére került, eltűntek a lángok a
szemük elől. A füst azonban maradt, sőt egyre sűrűbb lett.
– Ezzel megvolnánk.
Kirsty egy kicsit lejjebb mászott, majd leugrott. Reid elkapta. A lány csodálkozott, milyen biztonság-
ban érzi magát a karjában. A terv következő pontja volt a legkockázatosabb, és Kirsty nem tudta, vajon
sikerül-e…
– Rendben. Most szeretném, ha kimennétek – szólt határozott hangon. A valóságban korántsem volt
ilyen biztos a dolgában. – Mindketten.
– De Mágnás ismer engem – ellenkezett Fred.
– Igen, de majdnem szétroncsolta a karját.
 Kirsty a csődörre nézett, aki a bokszban idegesen kapált a lábával.
A hőség kezdett elviselhetetlenné válni. Nem volt több vesztegetni való idő.
– Kirsty, ne butáskodj! Nem teheted meg – próbálkozott Reid is.
– Nem te mondod meg, mit tehetek és mit nem – felelte a lány csípősen. – Köszönöm a segítségedet!
Frednek egyébként eltörött a karja, és orvosra van szüksége.
– Ha azt hiszed, hogy egyedül hagylak…
– Nincs más választásod. – Kirsty ideges pillantást vetett Mágnásra. – Az utolsó esélyünk, ha valaki itt
marad vele, és szép nyugodtan megpróbálja kivinni.
Kintről hangos robaj hallatszott. Mágnás horkantott egyet, és idegesen megrázta a fejét.
– Jól van, nincs semmi baj – csitította Kirsty a lovat, és óvatosan megindult feléje. Nem is nézett a két
férfira. – Kérlek, menjetek ki!
– Nyugalom, Mágnás, nyugalom!
Nehezére esett megőriznie a hidegvérét. Mögötte a férfiak egy darabig tétován álldogáltak. Reid gyen-
géden és bátorítóan megérintette a doktornő vállát, majd Freddel együtt távozott.
– A helyedben én is félnék – folytatta Kirsty csevegő hangnemben, amihez minden akaraterejére szük-
sége volt. – Tudod, én is tartok ám a tűztől. Általában nagyon hamar inamba száll a bátorságom. Látnod
kellene, amikor fogorvoshoz megyek.
A ló ránézett. A fülét hátracsapta, az orrlikai kitágultak.
– Természetesen évek óta nem is mentem. Láthatod, milyen buta vagyok.
Lassan kinyitotta a boksz ajtaját. Alig bírta visszatartani a köhögését, a szeme könnybe lábadt a sűrű
füsttől.
Kintről újabb recsegés-ropogás hallatszott. Kirstynek a szempillája sem rebbent, nyugodt hangon be-
szélt tovább a lóhoz.
– Na, gyere, öregfiú! Minek is maradnál? A legelőn zöld a fű, és zamatos. Biztosan szívesen innál egy
kis vizet is. Na, gyere! Ne félj!
Megfogta a csődör kötőfékét. Ha most rúg egyet vagy vágtázni kezd… Megvan az ereje hozzá, hogy
magával vonszolja. De a ló bizalommal nézett rá.
– Gyerünk! – mondta Kirsty halkan.
Szabad kezével megsimogatta az állat homlokán lévő fehér foltot, mintha rengeteg idejük lenne. Az-
után a kötegekből épített folyosón keresztül kivezette a lovat a csillagfényes éjszakába.
Már csak amiatt aggódott, mi lesz, ha az udvarra érve a lármától, a rengeteg szaladgáló embertől meg-
bokrosodik a csődör.
Ám Reid és Fred mindent elintézett. Mikor a doktornő kilépett az istállóból, feszült csend fogadta. A
legelő felé szabad volt az út, és Fred mutatta, merre menjenek. Mágnás megszaporázta a lépteit, Kirstynek
futnia kellett mellette. Mikor már túl voltak a kerítésen, Fred intésére a lány elengedte a kötőféket, és a
csődör vadul elszáguldott.
– Valakinek le kellene csutakolnia – aggodalmaskodott Kirsty. – Nagyon megizzadt.
– Meleg az éjszaka. Biztosan nem fog megfázni. – Fred habozott. – Gratulálok, kislány! Nem minden-
ki csinálná meg maga után. Őszintén mondom.
– Köszönöm! – Kirstynek jólesett az elismerés. – Minden állat biztonságban van? – kérdezte aztán.
– Igen. Bár van egy kanca… Hálásak lennénk, ha vetne rá egy pillantást. Mikor kitört az istállóból,
megsértette a bokáját. Elég mély a seb.
– Hogyne!
Ekkor Reid alakja bontakozott ki a füstből.
– Nyugodtan rábízhatod az állatokat Maine doktornőre, érti a dolgát. Én most meg szeretném nézni a
karodat.
Kirsty két lovászfiú segítségével megvizsgálta a kanca patáját. Az állat nagyon ideges volt, ezért távo-
labb vitte a háztól. Itt zavartalanul összevarrhatta a sebet. Mivel az állat vemhes volt, nem adhatott neki
érzéstelenítőt, főleg nem egy ekkora sokk után.
– Holnap visszajövök, és kicserélem a kötést – mondta a lovászoknak, miután végzett, és gondosan
bekötözte a sebet. – Van olyan istálló, ahol éjszakára elhelyezhetjük?
– A ház mellett épen maradt egy. Amennyire tudom, nem fenyegetik a lángok.
– Akkor vigyétek oda ma éjszakára!
Az udvaron mindenütt izzó, elszenesedett fadarabok hevertek.
 Kirsty döbbenten nézett körül, amikor visszaért. Az istállók eltűntek.
Mágnást még időben vitte ki. Az általa épített folyosóból is mindössze egy nagy halom hamu maradt.
Egy nő lépett oda hozzá, és átnyújtott egy bögre teát. Kirsty hálásan elfogadta. Az udvar közepén állt,
nyugodtan kortyolgatta a forró italt, közben figyelte a tűzoltókat, amint egy kupacba hordták az izzó fada-
rabokat.
– Maga az új állatorvos, ugye? – kérdezte a nő.
– Igen.
Az asszony kezet nyújtott.
– Irene Henderson vagyok, Bob felesége. Haslett doktor üzeni, hogy Fredet és Bobot mentővel bevitte
a kórházba, ezért ne várjon rá.
– Rendben van. – Kirsty habozott. – Nem tudja, hogy van a férje?
– Éjszakára biztosan bent tartják, de azt hiszem, már jobban érzi magát. Én sajnos nem mehettem vele,
itt nagyobb szükség van rám.
Éjszaka… ágy… Csábítóbban hangzik, mint egy egzotikus utazás.
Kirsty visszaadta a bögrét.
– Holnap reggel visszajövök, és megnézem az állatokat. Most azonban hazamegyek.

Ágyba bújni… Kirsty kimerülten hajtotta le fejét a párnájára. Előzőleg lezuhanyozott, és épp a háló-
szobába indult, amikor megzörrent az ablak. Kirsty habozott, azután vállat vont. Bármi is legyen az, nem
érdekli. Aludni vágyik…
Az iménti zaj azonban megismétlődött. Mintha valaki apró kavicsokkal dobálná az ablakot. Megint…
Te jó ég! Éjszaka három óra van. Ez most igazán nem hiányzott.
Felkelt, az ablakhoz lépett, és kinyitotta. Lent, a kerti lámpa halvány fényében egy ismerős alakot pil-
lantott meg. Reid…
A lány ösztönösen összébb húzta magán vékony hálóingét. Mi az ördög…? Mielőtt megszólalhatott
volna, Reid eltűnt a lámpa fényköréből. Kirsty ekkor közvetlen maga alatt kaparászó zajt hallott, és nem
sokkal rá feltűnt a férfi keze az erkély korlátján. Azután a feje is előbukkant.
– Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek látszik – szólalt meg csevegő hangnemben.
Kirsty szája megremegett. Nem tudta, hogy segítségért kiáltson-e, Vagy nevessen.
– Némelyik nő… – folytatta Reid ugyanabban a cseverésző hangnemben, miközben azon fáradozott,
hogy felhúzza magát az erkélyre. – Mondom, némelyik nő, ha lát egy férfit, amint majdnem halálra zúzza
magát miatta, segítő kezet nyújt neki.
– Némelyik talán igen – mondta Kirsty halkan. – A többiek azonban először tudni szeretnék, mi hasz-
nuk ebből.
– Számító nőszemély! – Reid egy lendülettel átvetette magát a korláton. Szemrehányóan nézett
Kirstyre. – Miért az emeleten kellett szobát bérelned?
– Szándékosan tettem, hogy távol tartsam a betolakodókat. – Bizonytalan hangon hozzátette: – Mondd
csak, miért játszol Rómeót?
– Nem állt szándékomban. Tudod, milyen fáradt vagyok?
– Akárcsak én.
Kirsty összébb húzta a hálóing mély kivágását. Miért is nem a flanel hálóinget vettem fel? – gondolta
bosszúsan.
– Olyan kimerült biztosan nem lehetsz, mint én. – Reid Kirstyhez lépett, és megfogta a kezét. – Ne félj,
nem azért jöttem, hogy kiraboljalak vagy megerőszakoljalak.
– Miért jöttél?
Reid némán állt, felnézett a tompán fénylő holdkorongra, mintha onnan várná a választ.
– Amit ma este tettél… – Mélyen a lány szemébe nézett. – Meg kell hogy mondjam, hősies volt a
helytállásod.
– Ugyan!
– De bizony – erősködött a férfi. – Fred mindent elmesélt Bob Hendersonnak, és ő sem talált szavakat.
Kirsty…
– Igen?
– Képtelen voltam elaludni, míg ezt el nem mondtam. Nagyszerű nő vagy.
– Ne viccelj! Hiszen ki nem állhatsz.
 – Ennek semmi köze ehhez.
Előrehajolt és megcsókolta Kirstyt. Nem ütközött ellenállásba. A lánynak amúgy sem lett volna ereje
hozzá, de nem is akart tiltakozni.
A kimerültség miatt van, – ámította magát. Ez a csók csupán megpecsételi a közös küzdelmet, amelyet
a tűz ellen folytattak.
Reid egyre szenvedélyesebben csókolta, és Kirsty fáradtságát mintha elfújták volna. A férfi becézgeté-
sei felébresztették szunnyadó szenvedélyét. Egyikük sem akarta abbahagyni a csókot. Reid szorosan ma-
gához ölelte a lányt, izmos teste melegítette és óvta.
Végül Kirsty, aki egész testében remegett, eltolta magától a férfit.
– Te jó isten! – szólalt meg Reid rekedt hangon. – Kirsty…
A lány ránézett. Szeme ijedten tágra nyílt, nem eresztette a múlt.
Neil… Mit tettem? Ó Neil, nem szabad elfelejtenem…
– Azt hiszem, most menned kell – suttogta megrendülten.
Mintha a férfi is az emlékeivel küzdött volna.
– Igazad van.
A sejtelmesen derengő holdvilág fényében egymás szemébe néztek.
Kirsty érezte, hogy véget kell vetnie a jelenetnek.
– Jó éjszakát! – súgta.
Minden akaraterejét összeszedve bevánszorgott a szobába, és becsukta maga mögött az erkélyajtót.
Júlia sohasem tett volna ilyet. Csakhogy a Júliák ideje régen lejárt…

7. FEJEZET
Kirsty nyugtalan álomba merült. Szinte megkönnyebbült, amikor keleten halvány derengés jelezte a
reggel érkezését. Nem kell tovább hánykolódnia a párnáján. Vágyakoznia egy férfi után, akit igazából
nem is akar.
Miután a konyhában megreggelizett, kocsiba ült, és kiment a Henderson-farmra. A tanya vigasztalan
képet nyújtott. A hamuból és az oltásra használt vízből keletkezett sár ellepte az egész udvart. Az egyik
tűzoltóautó még a helyszínen tartózkodott, a tűzoltók teát ittak, miközben a romokat szemlélték.
– Maga nem nagy híve az alvásnak, ugye, doktornő? – kérdezte egyikük.
– És maga hogy van ezzel? – vágott vissza Kirsty, mire az illető elvigyorodott.
– Néhány óra múlva leváltanak, és hazamegyek.
Kirsty még csak irigységet sem érzett. Az a legjobb, ha elfoglalja magát, és nincs ideje gondolkodni.
– A lovászok már lefeküdtek. Ha segítségre van szüksége, attól tartok, erősen és hosszan kell zörget-
nie.
– Elboldogulok egyedül is.
Kirsty kivezette az előző éjjel ellátott vemhes kancát az istállóból.
Szaladt vele néhány lépést, és úgy találta, hogy a ló nem sántít. Tehát izom nem sérült, – gondolta
megkönnyebbülten. Azután lemosta és átkötötte az összevarrt sebet. A vemhes kancának most már csak
pihenésre van szüksége.
A legelőn Kirsty alaposan szemügyre vette minden egyes állat mozgását. Bár előző este a férfiak meg-
nézték a lovakat, de nagy volt a felfordulás, ráadásul sötét is volt.
– Jó reggelt, uram! – köszöntötte Mágnást. Sárgarépával kínálta, amit a csődör boldog nyerítéssel fo-
gadott.
– Úgy látom, az itteni hölgyek nem érdekelnek. – Kirsty elmosolyodott. – Ám ha mégis, remélem, tisz-
tességesen fogsz viselkedni. – Kuncogott. – Pompás paripa vagy. – Könnyedén megsimogatta Mágnás
pofáját. – Mit nem adnék, ha egyszer lovagolhatnék rajtad!
– Semmi akadálya.
Kirsty ijedten összerezzent. A hang túlontúl ismerősnek tűnt. A hajnali derengésben – a nap még csak
halvány ígéret volt a látóhatár szélén – Reid Haslett könyökölt a kerítésen, és őt figyelte. Szűk farmernad-
rágot, lovaglócsizmát és rövid ujjú inget viselt, a felső két gombot nyitva hagyta. Fantasztikusan nézett ki.
Valószínűleg ennek tudatában is van, – gondolta Kirsty bosszúsan, és ismét a csődör felé fordult.
– Bob Henderson kijelentette, hogy a tiéd a fele királysága. És ha még ma a szaván fogod, azt hiszem,
tétovázás nélkül neked is adja.
 Reid szemlátomást nem vette észre Kirsty zavarát.
– Nem fogom a szaván. – A lány elmosolyodott, és még egy répát adott Mágnásnak. – Nem lovagol-
tam, mióta…
– Mióta?
– Régóta – mondta Kirsty merev arccal.
Reid ránézett. A reggeli nap megcsillant a harmatos füvön, és mintha az elmúlt éjszaka rémségei meg
sem történtek volna. Mágnás megbökdöste Kirsty arcát. A csend körülölelte őket.
– Van… van valami oka, hogy idejöttél? – kérdezte végül Kirsty. – Megsérült valaki?
– Gondoltam, hogy itt talállak – felelte Reid. – Azért jöttem, hogy találkozzam veled.
A lány ránézett, és elpirult. Úgy érezte magát, akár egy tizenhat éves kamaszlány.
– Miért?
Reid eleresztette a füle mellett a kérdést.
– Hogy vannak a lovak?
A hangja bársonyosan meleg volt, akár az első napsugarak, és a pillantása még jobban elbizonytalaní-
totta Kirstyt.
– Remekül.
Lassan megindult visszafelé a házhoz, a férfi pedig csendben követte. Hirtelen azonban megragadta a
lány karját, és maga felé fordította.
– Kirsty…
– Igen?
A lány igyekezett nyugodtnak, fesztelennek látszani. Reid egy másodpercig habozott, azután megrázta
a fejét.
– Bob Henderson látni szeretne – mondta végül. – Aggódik a lovaiért, minél előbb haza akar jönni, de
még bent kellene maradnia pár napig a kórházban. Ha megnyugtatnád, hogy minden rendben, biztosan
egyszerűbb dolgom lenne.
– Tehát ezért jöttél…
– Igen – füllentette a férfi bizonytalan hangon, és zavartan elkapta a tekintetét.

Kirsty tehát ismét bement a kórházba. Reid ott maradt a farmon, hogy az egyik sérült tűzoltót ellássa.
Bob Henderson épp akkor tolta félre a reggelijét, mikor Kirsty belépett.
– Az ördögbe is!
– Tudom. – A doktornő elhúzta a száját. – Úgy nézek ki, mint Stephanie. Hogy van, Mr. Henderson?
– Bob – mormogta a férfi. – Szólítson csak Bobnak. Maga meg biztosan Maine doktornő.
– Kirsty – mosolyodott el az asszony, és odahúzott magának egy széket.
Bob zavartan pillantott rá.
– Nem tudom, hogy csinálta. Mágnás általában csak engem enged közel magához. Szegény Fred is pó-
rul járt.
– Szeretem a lovakat – felelte a doktornő egyszerűen. – És azt hiszem, az állatok ezt megérzik.
– Szokott lovagolni is? – érdeklődött Bob.
– Régebben sokat lovagoltam.
A férfi ismét szemügyre vette.
– Látszik magán – bólogatott, majd komoran hozzátette: – Most pedig jöhet a feketeleves. Mi van a lo-
vaimmal?
Kirsty részletesen beszámolt az állatállományról. Miközben beszélt, Reid bukkant fel az ajtóban. Az
ingét időközben begombolta, és magára kapott egy köpenyt, de még mindig inkább farmernak látszott,
mintsem orvosnak.
– Meggyőződésem, hogy Maine doktornő szavai megnyugtattak. Igazam van, Bob? Most pedig szépen
feküdj vissza, vedd be a gyógyszereket, és addig kapod az infúziót, míg a nemzeti himnuszunkat köhögés
nélkül végig nem énekled.
Bob elvigyorodott.
– Ne viccelj, doki!
– De komolyra fordítva a szót, még nehezen veszed a levegőt, és a vérnyomásod is túl magas ahhoz,
hogy hazaengedjünk.
– Fel kell építtetnem az új istállókat – tiltakozott Bob dühösen.
 – Papír és ceruza segítségével itt a kórházban is csodálatos terveket készíthetsz. A telefon pedig ott van
az ágyad mellett.
– Csakugyan úgy gondolod, hogy maradnom kellene? – dohogott Bob.
– Nagy könnyelműség volna hazamenned.
Henderson Kirstyre pillantott.
– Ránézne az állataimra, amíg kórházban vagyok?
– Megígérem.
– Rendben van. Akkor engedelmeskedem – sóhajtott nagyot Bob, de azután elnevette magát. – Mind-
kettőtöknek nagyon hálás vagyok. És… Maine doktornő?
A lány felvonta a szemöldökét.
– Jó pár éve Begából jár ki hozzám az állatorvos. Azt hiszem, ideje, hogy változtassak ezen. Ha elfo-
gadja az ajánlatomat, ezentúl a ménesemet…
– Nagyon szívesen! – vágott közbe Kirsty lelkesen.

Nem sokkal később magára hagyta Reidet a betegével. Kilépett a kórházból, a gondolatok vadul kava-
rogtak agyában. Mikor idejött, egyáltalán nem számított arra, hogy ilyen rövid időn belül egy egész mé-
nest rábíznak.
– Nagyszerű! – mondta ki hangosan.
– Nagyszerű?
Gyorsan megfordult. Reid a legfelső lépcsőfokról nézett le rá.
– Megijesztettél – méltatlankodott Kirsty, de azután elmosolyodott.
– Pedig te nem egykönnyen ijedsz meg – mondta a férfi. – Ezt már bebizonyítottad. Kirsty?
– Igen?
– Meghívhatlak ma este vacsorázni?
A lány Reid szemébe nézett, és érezte, hogy elakad a lélegzete. Még hogy nem könnyű ráijeszteni!
Mintha gyökeret vert volna a lába!
– Nem – felelte kurtán. – Még rengeteg a dolgom, és végre ki szeretném aludni magam.
Két napig nem találkoztak.
Kirstynek lassan kialakult a munkarendje. Antheát csütörtökön engedték ki a kórházból, és pénteken –
a lány legnagyobb rémületére már meg is jelent a rendelőben. Kirsty gyorsan hazaküldte az asszonyt, de
az még aznap délután visszajött, és ezúttal ragaszkodott hozzá, hogy elkezdje a munkát.
Kirsty örömmel állapította meg, hogy Anthea jó választásnak bizonyult. Az asszony gyors volt, és
készséges.
– Szeretek dolgozni – mondta mosolyogva.
– Ez a kis snaucer volt ma az utolsó betegünk? – kérdezte a doktornő.
– Igen. Vége a munkahétnek. Szombaton tényleg elhozzam Eve-et?
– Persze. Vagy talán te akarod a padlót felmosni? – tréfálkozott Kirsty.
Nevettek, majd hamarosan elbúcsúztak egymástól.
Kirsty már indulni készült, mikor bekanyarodott egy autó az épület elé. A férfi, aki karjában egy ku-
tyával kiszállt a kocsiból, valahogy ismerősnek tűnt.
– Tom Harsham – mutatkozott be, és görcsösen, szárazon köhögni kezdett. – Azért jöttem, hogy elal-
tassam a kutyámat.
A hangja is ismerős, gondolta Kirsty. A kutyára nézett.
– Már találkoztunk. Maga volt a megmentőm, amikor eltévedtem az első napon.
– A megmentője…? – A férfi megint köhögni kezdett. – Átkozott meghűlés – mondta bocsánatkérően.
– Maga volt az a lány az autóban…?
– Igen, és ha akkor nem találkozunk, valószínűleg még mindig a bozótosban bolyonganak.
A férfi karjában tartott kutya panaszosan vinnyogni kezdett, mire Kirsty intett, hogy fektesse a vizsgá-
lóasztalra.
– Mi a gond?
– El kellene altatni.
Kirsty nézte a lesoványodott, kimerülten elnyúló állatot. Még egészen fiatal, de látszik rajta, hogy na-
gyon beteg.
 – Egy évvel ezelőtt egy autó elgázolta, a veséje is megsérült. Az előző állatorvos azt ígérte, hogy újra
egészséges lesz. Nemrég még én is ezt hittem, de két napja rohamosan romlik az állapota. Nem tudom
tovább nézni a kínlódását. Nem akarom, hogy ismét megoperálják, vizsgálják, gyötörjék. Egyszerűen
csak altassa el. Ráadásul beteg a gyerek is, sietnem kell. – Futólag a kutya fejére tette a kezét. – Isten ve-
led, Blacky… – suttogta meghatottan, majd sietős léptekkel elhagyta a rendelőt.
Könnyű lenne a kutyát elaltatni, de talán kiderítheti az okot…
Kirsty alaposan megvizsgálta az állatot, de semmit nem talált. Közben a kutya egy percre sem vette le
róla okos szemét. A lába már teljesen megbénult, és egyre nehezebben lélegzett. A vese nem működik, ez
egyértelmű. Kirsty meghallgatta a szívét is, szabálytalanul vert.
Megnézte az iratokat. Az utolsó bejegyzés szerint a kutya teljesen felgyógyult. Most pedig halálos be-
teg.
– Miért nem készíthetek rólad egy röntgenfelvételt? – kérdezte kétségbeesetten az állatot.
Talán az ultrahangos vizsgálat segít, gondolta reménykedve, bár Tom Harsham kifejezetten a lelkére
kötötte, hogy azonnal altassa el a kutyát. Az ördögbe is! Nem szeretné így befejezni a hetet.
– Még munkában, Maine doktornő?
Reid hangjára Kirsty összerezzent.
– Igen.
A férfi a vizsgálóasztalhoz lépett, a kutya halkan vinnyogott.
– Elég gyászosan fest. – A hangja együttérzően csengett. – Mi baja?
– Nem tudom – vallotta be Kirsty, és röviden vázolta a helyzetet.
Óvatosan megsimogatta az állat fejét, az eb bánatosan nézett fel rá. Reid töprengve a messzeségbe ré-
vedt.
– Harsham kutyája?
– Igen.
– Gondoltam. Nemrég még makkegészségesnek látszott. Tom Harsham nem hozta volna el hozzád, ha
nem lenne nagyon beteg. Nincs valami jó véleménnyel az orvosokról.
– A gyereke állítólag szintén beteg – mondta Kirsty.
– Engem csak akkor fognak hívni, ha nagy lesz a baj. Tom Harsham nem mesélte, mitől rosszabbodott
a kutya állapota?
– Egyszerűen csak legyengült, nem evett, megbénult a lába…
– Gyengeség, bénulás… A kullancs által terjesztett fertőzés tipikus tünetei.
– Kullancs?
– Van a környéken egy nagyon veszélyes fajta, fokozatosan teljes bénulást okoz. Évek óta nem fordult
elő hasonló eset. Idén azonban meleg telünk volt.
– Kullancs… te jó ég! – Kirsty már kezdett is az állat bundájában keresgélni. – Hát persze! Gondol-
nom kellett volna rá. Milyen ostoba is voltam! A vese sokkal lassabban mondja fel a szolgálatot.
Ahtitoxinra lesz szükségünk.
– Egy napba is beletelik, míg megérkezik – felelte Reid. – Meg kell találnunk a kullancsot.
Egy óráig megfeszítetten dolgoztak. Kirstynek ugyan gondot okozott, hogy elfogadhatja-e Reid segít-
ségét, de a kutya egyre romló állapota gyorsan meggyőzte. Egy kis fekete pont… Nem lehet olyan nehéz
megtalálni, – gondolta ingerülten.
Miközben keresgéltek, a kutya egyre jobban gyengült.
– Reménytelen – suttogta Kirsty, miután harmadszor is átkutatták az állat bundáját.
– Keresd tovább!
– Meg kellene rendelni az antitoxint.
– Keresd tovább! – Reid felemelte a kutya fejét. – Csak nem… De Kirsty épp az állat farkát vizsgálta,
most azonban a férfira nézett.
– Megvan! – mondta az orvos diadalmasan. – Az orrluk belső oldalán volt.
A lány hitetlenkedve nézte az eltávolított kullancsot.
– Már késő? – suttogta.
– Azt hiszem, hamar erőre kap. Emlékszem egy ilyen esetre, és az a kutya is meggyógyult.
Az állat szemlátomást máris jobban érezte magát. Kirsty óvatosan betette az egyik ketrecbe, és vizet is
adott neki.
– Rögtön felhívom a gazdáját – lelkendezett. – Köszönöm, Reid!
 – Nincs mit – felelte a férfi kedvesen. Kirstyhez lépett, és levette róla a köpenyt. – Mi lenne, ha elmen-
nénk vacsorázni?
– Azt hiszem… én… – Nem talált semmiféle kifogást. Reid Haslett szemébe nézett, és érezte, hogy
képtelen nemet mondani. – Rendben. Szívesen ennék valamit – adta meg magát végül.
A férfi tétován elmosolyodott.
– Akkor először is telefonálj – mondta szelíden. – És…
– Igen?
– Ne félj, te nem szerepelsz az étlapon.
– Tessék?
– Nem eszlek meg. Nem kell félned.
Miután Kirsty letette a kagylót, Reidhez fordult.
– A kutyát ma éjszakára itt tartom. Ez azt jelenti, hogy ma este még egyszer be kell néznem hozzá.
– Persze. Van még valami? – kérdezte a férfi mosolyogva.
Kirsty szíve nagyot dobbant. Bólintott.
– Egy kicsit még maradok, nem akarok semmit sem kockáztatni.
– Helyes. – Megint az a szívhez szóló mosoly! – Addig beugrom a kórházba, és megírok néhány jelen-
tést. Egy óra múlva érted megyek Antheához. Rendben?
Eltartott egy ideig, míg Kirsty válaszolni tudott.
– Igen.

8. FEJEZET
Kirsty képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben.
Szinte egyszerre érkezett Reiddel Anthea házához. Gyorsan lezuhanyozott, és felvett egy egyszerű,
halványzöld vászonruhát. Miközben lefelé jött a lépcsőn, észrevette, hogy Reid majd felfalja a tekinteté-
vel.
A szoknyarész ugyan térd alá ért, de a ruha erősen kivágott volt. Túlságosan is kivágott.
– Vendéglőbe menni egy szép nővel… – merengett el Reid hangosan, miközben leplezetlen csodálattal
bámulta a lányt. – Nem is tudom, mióta nem tettem ilyet.
Kirsty furcsán érezte magát, de nem a férfi jelenléte nyugtalanította, hanem valami más. Mintha elfe-
lejtett volna valamit…
Kissé nagyképűen Chez Nous volt a neve a vendéglőnek, ahol egyedül a desszert emlékeztetett a fran-
cia konyhára. Kirsty homársalátát rendelt, amelyet igazán fenségesen készítettek el.
Minden csodás lehetne, ha néhány évvel fiatalabbak lennének…
Ha Neil és Stephanie soha nem szerepelt volna az életükben… Ha Reid egy kicsit kevésbé lenne jóké-
pű… És ha ezek a gondolatok nem kínoznák… Kirsty még mindig úgy érezte, hogy valamit elfelejtett,
valami nagyon fontos dolog fölött átsiklott a figyelme.
– Mi van veled? – kérdezte Reid, miután a pincér leszedte az asztalt.
A férfi egy percre sem vette le a tekintetét Kirstyről. A kikötő fényei visszatükröződtek a víz felszínén,
és a keleti égbolton feltűnt az ezüstösen ragyogó holdsarló. Csodálatos este volt.
– Nem tudom. Valami…
Kirsty kortyolt egyet a borból, azután letette a poharat az asztalra.
Megpróbált visszaemlékezni.
– Elfelejtettél valamit?
Reid hangja megértően csengett. Tudta, egy orvosnál az ilyesmi nem gyerekjáték.
– Nem hiszem… – Kirsty a fejét rázta. – Valami nincs rendben.
– Nem tudom… – Hirtelen elkerekedett a szeme. – Megvan! Tom Harsham!
– Igen?
– Említette, hogy beteg a gyereke.
Reid óvatosan letette a poharát az asztalra.
– És? – kérdezte lassan.
– Mikor az imént felhívtam, mesélte, hogy a fia Blackyvel nyúlvadászaton volt, és a kutya valószínű-
leg ott szedte össze a kullancsot. Ha ugyanarról a gyerekről van szó, aki most beteg…
Reid azonnal felállt, és kérte a számlát.
 – Ha csupán egy szokványos megfázás, akkor sem vállalhatjuk a kockázatot. – Megfontoltan, komo-
lyan beszélt. – Mondtam már, hogyan vélekedik a család az orvosokról. Jó ürügy lesz, hogy Blackyt visz-
szavisszük, különben talán be sem engednek.
Útközben Kirsty arra gondolt, hogy talán elkapkodták a dolgot.
Blacky, aki időközben erőre kapott, fürgén kiugrott a kocsiból, mikor az otthona előtt megálltak, és
előreszaladt.
Mary Harsham nyitott ajtót, és amint megpillantotta Reidet, könnyekben tört ki.
– Jaj, doktor úr! Hála istennek, maga az! Épp el akartam küldeni Tomot Benjáminnal együtt a kórház-
ba.
Ekkor Tom Harsham bukkant fel a felesége mögött. A szemöldöke csodálkozva felszaladt, amikor
meglátta, ki a látogató.
– Elhoztuk Blackyt, Mr. Harsham…
Kirsty azonban nem folytathatta, mert Tom megragadta Reid karját, és szabályosan bevonszolta a szo-
bába.
A gyerek állig betakarva, mozdulatlanul feküdt a díványon. Látszott rajta, hogy nagyon beteg. Az ágy
mellett álló kisasztalon egy pohár narancslé, egy halom képregény, valamint színes ceruzák és füzetek
sorakoztak, a gyerek azonban hozzájuk sem nyúlt.
Reid letérdelt a bágyadt kisfiú mellé.
– Szia, Benjamin! – üdvözölte barátságosan. – Azt mondják, nem érzed jól magad. Mi a baj?
A szőke, selymes hajú, nagy szemű gyerek félénken az orvosra pillantott. Nagyon sápadt volt.
– Nem tudok járni – suttogta. – Már hánytam is. A mama azt hitte, csak egy kis megfázás, de most már
egyáltalán nem tudom mozgatni a lábamat…
Reid bólintott.
– A kutyádban kullancsot találtunk, ez okozta a bénulását. Vele mentél vadászni, és biztosan te is ösz-
szeszedtél egy kullancsot. Meg kell keresnünk.
– Nagyon jól felszerelkezett ahhoz képest, hogy csak a kutyát akarta visszahozni, Haslett doktor – je-
gyezte meg Tom, amikor Reid elővette fekete orvosi táskájából a sztetoszkópot.
– Légzési nehézségei még nincsenek – állapította meg az orvos. – Meg kell keresnünk a kullancsot. Ha
nem találjuk meg, magammal viszem Benjámint a kórházba, és hívok egy helikoptert, amely majd a
melbourne-i kórházba szállítja.
– Helikopter? – motyogta Mary Harsham halálra váltan. – Melbourne?
– Jobb félni, mint megijedni – bólintott Reid. – Melbourne-ben rendelkezésre áll minden szükséges
gyógyszer. Ám ha most megtaláljuk és kivesszük a kullancsot, Ben valószínűleg azonnal jobban lesz. A
bénulás azonban már megkezdődött, és a szívre is átterjedhet. Túl sokat kockáztatnánk, ha nem küldenem
a kisfiút Melbourne-be. Egyetért, Tom?
Az apa lehunyta a szemét. Egy szóval sem tiltakozott. Megrendülten hallgatott. Nem tudta felfogni,
hogy az ő fiával ilyen megtörténhetett. Egy kis kullancs, és akár bele is halhat…
– Benjámin, érzel valahol viszketést vagy fájdalmat? Mintha egy bogár megcsípett volna? Esetleg van
valahol egy kis duzzanat?
A gyerek a fejét rázta.
– Alig érzem a lábamat – vallotta be. – A kezemet meg egyáltalán nem…
– Értem. A mamád, a papád és én most alaposan átvizsgálunk, rendben? – kérdezte Reid. – Képzeld
azt, hogy egy westernfilm főszereplője vagy, mi meg fegyvereket keresünk nálad.
– Furcsa fegyvereket.
A kisfiú megpróbált mosolyogni, de nem sikerült.
– Én addig megnézem Blackyt – ajánlkozott Kirsty.
Érezte, hogy jobb, ha most kimegy. Egy nyolcéves fiú biztosan nem örül, ha egy vadidegen nő jelen
van, amikor az egész testét átvizsgálják.
Reid bólintott.
Blacky az ajtó előtt feküdt. A fészer mellett állt a kutyaól. Kirsty megsimogatta a kutya fejét, majd el-
indult, hogy az edényét megtöltse vízzel. Szerencsére a hold világított, így jól tudott tájékozódni.
A hátulsó fészer ajtaja mellett mintha látott volna egy vízcsapot.
 Odaballagott, amikor váratlanul megriasztott madarak szárnycsapkodására lett figyelmes. Ilyen késő
este már aludni szoktak. Talán egy patkány megijesztette őket, – gondolta. Megtöltötte a kutya tálját, és
az ólhoz vitte.
– Kirsty!
Visszaszaladt a házba. A bejárati lámpa fényében megpillantotta Reid körvonalait.
– Kórházba visszük Bent.
– Nem jártatok szerencsével?
– Nem. Ölbe veszed a gyereket a hátsó ülésen, amíg én vezetek?
– Persze.
Mary elkísérte őket. Tomnak a többi gyerek miatt otthon kellett maradnia, ami szemlátomást egy csep-
pet sem tetszett neki.
– Esetleg megnézhetné a madarakat – javasolta Kirsty a férfinak. – Mikor kint jártam, az volt a be-
nyomásom, hogy valami megzavarta őket.
– Miféle madarakat? – Tom hátrább lépett. – Nincsenek semmiféle madaraim – dörögte ellenségesen.
Elindultak. Útközben a gyerek egyre rosszabbul lett. Megérkeztek a kórház elé, s az ambulancia lám-
pájának fénye épp a fiú kezére esett.
– Reid – szólalt meg izgatottan Kirsty.
– Hordágyra van szükségünk – vágott közbe a férfi. – Megtennéd…
– Várj már egy percet! Fogadok, hogy itt lesz a kullancs – mondta Kirsty, és a gyerek koszos körmére
mutatott.
Reid az apró kézre bámult.
– Igazad lehet.
Az orvos felnyalábolta a gyereket, és beviharzott vele az előtérbe.
– Azonnal a műtőbe visszük – közölte az ügyeletes nővérrel. – Ott a legjobb a világítás.
– Meg akarja operálni? – kérdezte a nővér habozva.
Az orvos elmosolyodott.
– Nem hiszem. A fiatalúrnak valószínűleg csak manikűrre lesz szüksége.
Kirsty tétovázott, mielőtt belépett volna a műtőbe. Elvégre ez Reid birodalma. Miután a gyerek kezét
alaposan megmosták, előtűnt a kullancs.
– Le a kalappal, Maine doktornő!
Kirsty boldogan elmosolyodott.
Figyelte a férfit, amint a fiúnak türelmesen elmagyarázza, mi következik, majd óvatosan kiszedi a
körme alól a kullancsot. Remek orvos és remek ember…
Hirtelen azonban úgy érezte, forogni kezd körülötte a világ. Szédült, és zúgott a füle. Reid aggódó arc-
cal lépett oda hozzá.
– Jól van, Maine doktornő?
Kirsty megpróbálta összeszedni magát.
– Persze, persze, semmi bajom – dadogta. – Nem ájulok el, ha vért látok – próbált viccelődni.
Az orvos Maryhez fordult.
– Azért elküldöm Melbourne-be a fiát. Természetesen maga is vele mehet. Feltételezem, hogy holnap
ilyenkor már újra otthon lesznek. Beleegyezik?
– Igen – felelte az asszony. – De mit fog szólni a dologhoz Tom, elvégre megtaláltuk a kullancsot?
– Bízza csak énrám, emiatt ne aggódjon! – Reid Kirstyre mosolygott. – Most pedig Maine doktornő és
én folytatjuk a félbeszakadt randevút. Miután Tomot meglátogattuk, a parti úton kocsikázunk egyet.
Kirsty elpirult. Magán érezte Mary jóindulatú tekintetét.
– Igen, igen, a parti út. Tom és köztem ott kezdődött minden. Az a gyönyörű tengerparti út…

Tom házához hajtottak. Kirsty nem fázott, de újra és újra megborzongott. Reid fürkészve ránézett, de
nem szólt egy szót sem.
Míg az orvos bement Tom Harsham házába, Kirsty kint maradt az autóban. Mire vár? Ismét kirázta a
hideg. Bosszúsan megtörölte könnyes szemét. Úgy viselkedik, mint egy szerelmes kamaszlány, és bor-
zasztóan fél.
Mikor Reid visszajött, észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Kirsty… – szólalt meg.
 – Kérlek, vigyél haza! Nem érzem jól magam.
Reid beindította a motort.
Lassan hajtott a tengerpart mentén. Woongarra gyér fényei nem homályosították el a csillagok ragyo-
gását, az ezüstös holdfény megcsillant a sötét óceánon.
Kirsty azért fohászkodott, hogy a férfi azonnal hazavigye.
De természetesen hiába. A jókora Tengerparti panoráma feliratú táblánál Reid lehajtott az út szélére, és
megállt.
– Reid…
– Nem foglak megerőszakolni – vágott közbe a férfi. – De azt hiszem, végre tisztáznunk kellene egyet
s mást, nem gondolod?
– Például?
– Beszélnünk kellene a köztünk lévő feszültségről… vagy nevezd, ahogy akarod! Az izgalomról, ame-
lyet egymás közelében érzünk. Hogy folyton magam előtt látlak, akkor is, ha nem vagy velem. Hogy sze-
retnélek megnevettetni.
– Hagyd abba!
Reid megkerülte a kocsit, és kinyitotta az ajtót.
– Gyere, és nézd meg a csillagokat! – hívta a lányt, és megfogta kezét.
Kirsty kiszállt, majd megindult a férfi oldalán. Mikor a szakadék szélét határoló, fából készült mell-
védhez értek, elhúzta a kezét.
– Itt szoktak a környékbeliek randevúzni?
– Öngyilkos szerelmesek szirtjének nevezik – mosolyodott el Reid. – De még soha senki sem ugrott le
innen. Miért is tennének ilyet a szerelmesek?
– Mi nem vagyunk azok – suttogta Kirsty zavartan.
– Nem? – kérdezte Reid, és újból megszorította a lány kezét. – Sohasem hittem volna, hogy az életben
még egyszer így fogok érezni egy nő iránt, mint irántad.
– Talán Stephanie iránt…
Kirsty érezte, hogy a torka elszorul a keserűségtől. Reid holdfényben fürdő arcára nézett.
– Olyan vagy, mint az a nő, akire nem tudok harag nélkül gondolni – mondta a férfi szinte súgva. –
Ennek ellenére beléd szerettem. Nem csupán az arcodba, hanem az egész valódba. Téged szeretlek,
Kirsty.
– Ez őrültség… Csupán a hasonlatosság… Ez biztosan őrültség…
– Igaz – bólintott Reid. – De néha egészen különös dolgok történnek. – Szelíden magához húzta a
lányt. – Talán boldogok lehetünk, Kirsty. Nem tudom, milyen fájó emléket hordozol magadban, remélem,
egy nap majd elmeséled, de bármi legyen is az, meg kell ragadnunk a pillanatot, és bátran előre tekinte-
nünk.
– Reid, nem hiszem…
Kirsty egész testében remegett. Nem szabad megszeretnie soha többé senkit, mert mi lesz, ha ismét el-
veszíti…
Reid látta, mi megy végbe a lányban. Magához ölelte, és megcsókolta. Igazi, szerelmes csók volt.
Mintha csak azt akarta volna elmondani, hogy bízzon benne, kezdjen új életet.
Attól a pillanattól fogva, hogy a férfi megérintette, Kirsty elveszett.
Csak a sziklának csapódó hullámok moraját hallotta, szerelmese ajkát érezte a száján. Mintha egy
hosszú, lidérces álomból ébredt volna. Ezért a pillanatért érdemes mindent elfelejteni. Őrültség!
Reid megérezte Kirsty hirtelen támadt ellenállását, és kissé elhúzódott. Kérdően a lányra pillantott.
– Édesem, felejtsd el! Csak a perc számít, a jelen…
A múlt egyre távolodott. Kirsty érezte, hogy szeretik, a magány szakadékából sikerült kikapaszkodnia
a napfényre. Odaadón viszonozta Reid csókját. Ajka vágyakozón szétnyílt. A férfi keze felfedezőútra
indult a karcsú testen. Mikor megérintette a mellét, Kirsty leírhatatlan kéjt érzett. A férfi hamar rájött,
hogy a mély kivágás lehetővé teszi, hogy egészen becsúsztassa a kezét.
A lány testét forróság járta át. Érezte Reid izgalmát. A férfi is kívánja…
– Gyere velem! – Reid hangja izzott a szenvedélytől. – Ismerek egy helyet, ahol kettesben lehetünk.
Kirsty mozdulatlanul figyelte, amint a férfi kivesz egy takarót a csomagtartóból, majd követte az ösvé-
nyen végig egészen a partig. A férfi fogta a kezét. Azután leterítette a takarót a homokba, és elkezdte vet-
kőztetni Kirstyt. A lány nem ellenkezett. Csodálatos, titkokkal terhes éjszaka volt…
 – Reid… – Azért maradt benne némi józan megfontolás. – Nem szedek fogamzásgátlót.
A férfi kigombolta a ruha utolsó gombját is, amely puhán a földre csúszott.
– Mindig is jó cserkész voltam. – Kirstyre mosolygott. – Megtanultam, hogy mindenre gondolni kell.
Kirsty a homlokát ráncolta.
– Mióta? Úgy értem… milyen gyakran jársz ide?
Nyomasztó csend telepedett rájuk. Csak a homokpartot nyaldosó hullámok csapkodása hallatszott.
Reid lassan előrehajolt és megcsókolta Kirstyt.
– Nem gyakran – felelte. – Jobban mondva, Stephanie óta nem jártam itt senkivel.
Ismét hallgattak. Egy idő után a férfi csendesen megszólalt: – Szeretlek. Szeretem a szépségedet, hogy
ügyes vagy, és kedves…
Kirsty átkarolta Reid nyakát, és odaadón hozzásimult. A melltartó egy kis gondot okozott a férfinak.
Mikor végre sikerült kikapcsolnia a zárat, kéjesen felnyögött. Kirsty melle a holdfényben hófehéren,
büszkén ágaskodott.
– Szeress! – suttogta a lány.
Reid vágyakozva nézte. Lassan végighúzta testén a kezét.
– Gyönyörű vagy…
– Kérlek, szeress! – lehelte Kirsty. – Kérlek…
– Csak erre vágyom.
Szorosan egymás mellett feküdtek. Már Reid is levetkőzött, a bőrük összeért, élvezték a langyos éjsza-
kai levegőt.
Ez a szerelem csak másnap reggelig szól, – intette egy belső hang a lányt. De Kirstyt most ez sem ér-
dekelte. Szinte görcsösen kapaszkodott Reidbe, hangosan felkiáltott, amikor elért a csúcsra.
– Lelke mélyén még mindig sajgott valami.

9. FEJEZET
A boldogság csak rövid ideig tartott. Kirsty még Reid izmos karjában feküdt, amikor megszólalt a csi-
pogó jól ismert hangja. A férfi vonakodva bontokozott ki az ölelésből.
– Szólít a kötelesség, kedvesem – sóhajtott, azzal öltözködni kezdett. Azután segített Kirstynek megke-
resni a parton szanaszét heverő ruhadarabjait. – Még szerencse, hogy hívtak – mondta. – Különben elön-
tött volna bennünket a dagály.
Kirsty nem bánta volna, ha ez az éjszaka örökké tart. Reiden azonban látszott, hogy siet.
– Mi történt? – kérdezte tőle.
– Idősebb asszony, erős mellkasi fájdalmakkal. Kirsty…?
– Igen?
– Holnap eljössz az anyámhoz, ugye?
– Igen – suttogta Kirsty bizonytalanul.
– Rendben van. Akkor holnap találkozunk… és addig is tudnod kell, hogy szeretlek.

Kirsty másnap reggel Anthea házában, megszokott ágyában ébredt.

Sehol a tengerpart vagy bármi, ami az előző éjszakára emlékeztetne. Akár álom is lehetett.
Tudnod kell, hogy szeretlek. A férfi melengető szavai még ott visszhangzottak a fülében. Csakhogy ez
nem igaz! Reid bármelyik nőt szeretné, aki hasonlít a volt feleségére. Ő, Kirsty pedig nem képes újból
szeretni.
– Megtartom az ígéretemet, Neil – suttogta. – Hidd el!
A fiókos szekrényen álló fényképről egy kedves arcú fiatalember mosolygott rá. Istenem, hogyan lesz
erőm ellenállni Reidnek? – kesergett magában Kirsty.
Ekkor kopogtak. A kis Eve lépett be a szobába a papagájjal a kezében, és hozta Kirsty orvosi táskáját
is.
– Ma kell kivenni Custard varratait – jelentette ki vidáman.
– Jaj, ne kínozz! – dünnyögte álmosan Kirsty, de azután arra gondolt, hogy előbb vagy utóbb úgyis túl
kell esnie a dolgon.
Akkor miért ne most? Óvatosan eltávolította a varratokat Custard szárnyából, mire a madár hamarosan
vidáman körözött a szobában.
 – Bemenjek ma a rendelőbe? – kérdezte Eve.
– Hát hogyne! Ki kell egyenlítened a számlát – mondta Kirsty az izgatott gyereknek. – Ma lesz az első
munkanapod. És kérlek, gondoskodj arról, hogy az állatorvos még egy órát zavartalanul alhasson, mert
feltétlenül szüksége van rá.
– Igenis, doktornő! – pukedlizett a kislány, azzal vidáman kiszaladt a szobából.

Reid félórát késett. Kirsty Anthea tágas nappalijában várta. Miután a délelőtti munkájával végzett, le-
zuhanyozott, majd felvett egy egyszerű vászonnadrágot meg egy könnyű selyemblúzt. Anthea szerint
remekül festett, Kirstyt azonban kételyek gyötörték.
A tegnap éjszaka tévedés volt, és ezt valahogyan meg kell értetnie Reiddel.
Legalábbis fél egykor még szentül meg volt győződve erről. De mikor az orvos nem sokkal egy óra
után megérkezett, Kirsty eltökéltsége megingott.
Reid arca feszült volt, és a lány a legszívesebben megsimogatta volna. Hogy ellenálljon a kísértésnek,
zsebre vágta a kezét.
– Bocsánat a késésért! – A férfi fáradtan elmosolyodott. – A beteg sajnos meghalt.
– Ó, Reid!
Kirsty hangjában együttérzés és aggodalom csengett. Gyorsan az ajkába harapott. A férfi megfogta a
kezét.
– Ilyesmi persze előfordul, de most, közvetlenül a nagyapám halála után, a szokásosnál jobban megrá-
zott az eset.
– Miért, máskülönben képes vagy érzelmileg függetleníteni magad a munkádtól? – kérdezte Kirsty.
– Legalábbis megpróbálom – vont vállat Reid.
A lány kételkedve nézett rá.
– És hogy van a kis Ben Harsham? – érdeklődött.
– Nemsokára meggyógyul. – Reid kényszeredetten elmosolyodott. – A bénulása megszűnt, mielőtt
Melbourne-be ért volna. Azt hiszem, holnap már otthon is lesz.
Margaret Haslett szívélyes mosollyal fogadta őket. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a házban. Kirsty
szabadkozott a késésért, de Margaret leintette.
– A fiam orvos – mondta. – Tudom, hogy nem rendelkezik szabadon az idejével.
Ebéd közben Reid nemigen szólt. Hallgatta, amint az anyja beszámolt a legújabb woongarrai pletykák-
ról, majd Kirstyt kérdezgette. A lány szívesen mesélt, mert tudta, hogy az asszony nem csupán kíváncsis-
kodik, hanem őszintén érdeklődik iránta.
Beszélt tanyán töltött gyerekkoráról, hogy milyen nehezen szokta meg a várost, amikor egyetemre ke-
rült, a barátairól, a kollégiumi évekről.
Egy kis idő múltán Margaret feltette az elkerülhetetlen, régen várt kérdést.
– Mikor halt meg a férje?
Kirsty maga elé meredt. A szeme sarkából látta, hogy Reid kíváncsian felkapja a fejét.
– Két éve – felelte halkan, olyan halkan, hogy maga sem volt biztos benne, egyáltalán válaszolt-e.
– Mennyi ideig voltak házasok?
– Négy… négy évig. Már az egyetemi évek elején összeházasodtunk.
– Ő is állatorvos volt?
Kirsty szomorúan ingatta a fejét.
– Nem, nem szerezte meg a diplomát. Pedig ez volt a leghőbb vágya.
– Én húsz évvel ezelőtt veszítettem el a férjemet – mesélte Margaret Haslett. A hangja részvevően
csengett. – Még mindig hiányzik. Maga is így van ezzel?
Kirsty felemelte a fejét. A szeme könnyben úszott.
– Igen – suttogta.
Némán kortyolgatták a kávéjukat, mindenki elmerült a maga gondolataiban. Furcsa, – gondolta Kirsty,
de nem kínos ez a hallgatás… mintha egy család lennénk. Szavak nélkül is megértjük egymást.
Egy idő után Reid törte meg a csendet. Felállt, hogy leszedje az edényeket.
– Megmutatom Kirstynek a vízesést – mondta az anyjának. – Körülbelül egy órát maradunk. Jó lesz
így, mama?
– Igen – mosolygott az idős asszony. – Legalább szundikálhatok egy keveset. Hagyd csak az edénye-
ket! Majd én elintézem, nekem sem árt egy kis mozgás. Mistyt és Milest is magatokkal viszitek?
 Misty és Miles… Biztosan a szobában lustán heverésző két kutyáról van szó, – gondolta Kirsty.
– Persze – felelte Reid.
A kutyák követték őket a ház háta mögött elterülő legelőig, ahol két ló legelészett.
– Szia, Misty! – mondta Reid, aztán hívogatóan intett Milesnek.
Miles és Misty ezek szerint lovak, – ébredt rá Kirsty.
– Lovak?
– Hát kutyáknak túl nagyok lennének – csúfolódott Reid.
A kanca és a herélt odaballagott hozzájuk. Gesztenyebarna szőrük fénylett, értelmes, tiszta tekintetüket
rájuk emelték.
– De hiszen én nem akarok…
Reid úgy tett, mintha nem is hallotta volna a tiltakozást. Elkapta az egyik ló kötőfékét, a másik kezével
pedig megpaskolta az állat fejét.
– Minden rendben. Rögtön megfuttatjuk, uram! Akárcsak Mistyt.
Misty… A kancán látszott, alig várja, hogy vágtázzon egyet.
– Reid, nem lehet…
A férfi ezúttal meghallotta. Megfordult, és Kirsty sápadt arcába nézett. Elengedte a lovat.
– Hiszen tudsz lovagolni – mondta keményen.
– Igen, de…
– De nem akarsz. Mert a férjed…
Ez talált. Kirsty úgy érezte, mindjárt elsírja magát.
– Megígértem – suttogta.
– Megígérted, hogy soha többé nem lovagolsz? – kérdezte Reid.
– Nem.
– Akkor hát mire vársz? – A kerítésről levett egy takarót, és Kirsty felé dobta. – Mistyt két hete nem
futtatta meg senki. Az anyámé, de őt jelenleg nagyon gyötri a reumája. Pedig ennek a lónak mozgásra van
szüksége. Mégpedig sürgősen.
– Reid…
– Ne ellenkezz! Nyergeld fel a lovadat!
– Nem akarom.
A férfi letette a fűbe a maga nyergét. A lányhoz lépett, és megfogta a kezét.
– Hiszen égsz a vágytól, hogy ismét lovagolhass, nem igaz?
– De… Nem… – Elhúzta a kezét. Kétségbeesetten Reidre emelte a tekintetét. – Szívesen lovagolnék,
de megígértem Neilnek…
– Hogy soha többé nem lovagolsz? – kérdezte a férfi hitetlenkedve, mire Kirsty a fejét rázta.
– Hát akkor?
– Erről nem tudok beszélni – mondta a lány elcsukló hangon.
Reid nyilván nem szokott hozzá, hogy ellenkezzenek vele.
– Ha nem ígérted meg, akkor nyergeld fel a lovadat – mondta nyersen. – Meg akarom mutatni a víz-
esést, és oda csak lóháton jutunk el. – Láss neki, vagy magam elé ültetlek szegény Miles hátára.
– Ez nem tisztességes!
– Pedig nincs más választásod. – Reid hajthatatlan maradt. – Felpattansz a lovadra, vagy jössz velem.
– Rémes alak vagy! – sóhajtotta Kirsty kétségbeesetten, egyszersmind megadóan.
– Indulás! – vezényelt Reid vidáman.
Kirsty bizonytalanul a férfira nézett, aki a lovára dobta a takarót, arra pedig ráhelyezte a nyerget. Vég-
re megint lovon ülhetne…
Egy percig sem kételkedett abban, hogy Reid képes valóra váltani a fenyegetését. Annyira már ismer-
te…
Odalépett Mistyhez. A kanca megbökdöste orrával az arcát. Kirsty ideges nevetéssel eltolta magától.
– Nincs rá okod, hogy puszilgass. Még nem ültem fel rád.
Felemelte a földről a takarót, amelyet Reid az imént odahajított.
Úgy látszik, itt az ideje, hogy újra lovagoljon. Igen, eljött az idő…
Reid egy szót sem szólt. Felnyergelte az állatot, felült rá, és figyelte Kirstyt, amint a kengyelt igazgat-
ta, és a hevedert még egyszer meghúzta. A lány gyakorlott mozdulatokkal tett-vett. Azután egy nagy len-
dülettel felpattant a ló hátára, mire Reid elvigyorodott.
 – Látszik, hogy már legalább ezerszer csináltad.
Kirsty nem válaszolt. A torka összeszorult a rátörő emlékektől. Árulónak érezte magát.
– Akkor hát indulás! – vezényelt Reid. – Körülbelül egy kilométer vár ránk. A lovak már alig tudják
türtőztetni magukat, ugye, szépségeim?
A férfi megsarkantyúzta Milest. Egyszer visszafordult, hogy meggyőződjön róla, követi-e a lány. Reid
szinte eggyé vált a lovával. Szemlátomást összeszokott párost alkottak… Párost…
Te jó ég! – gondolta Kirsty. Csak nem lesz féltékeny egy lóra! Könnyedén felemelte a kezét, sarkát a
kanca oldalába nyomta.
Csodás volt. Milyen régóta nem ült lóháton! Pedig már gyerekkorában megtanult lovagolni. Neil annak
idején kinevette, mert nem mert ugratni. Milyen büszke volt rá, mikor az első akadályt ügyesen vette!
Neil mindig mellette volt. Az esküvő csupán egy állomása volt bensőséges, testvéri kapcsolatuknak.
Neil… az otthona… a lovai… Egyik a másik nélkül szinte elképzelhetetlen.
Most ismét lóháton ül, egy férfi vágtat előtte, de nem Neil az. Ennek ellenére követi. Csupán szeretek
lovagolni, – áltatta magát. Nincs többről szó. Ez nem árulás.
A kanca egyre gyorsabban vágtázott. Hátracsapta a fülét, és lassan utolérte Reidet. Kirsty az emlékezés
és megkönnyebbülés sós könnyeit érezte az arcán. Neil nem akarta volna, hogy mindent elveszítsek, –
próbálta győzködni magát.
Reid meghúzta a gyeplőt, bevárta a lányt, hogy azután együtt folytassák a vágtát. Közösen kaptattak
fel a dombra.
A mostani élmény közvetlenül kapcsolódott az együtt töltött éjszakához. Kirsty a mellette lovagló
Reidre pillantott. Bár nem értek egymáshoz, mégis olyan volt, mintha szeretkeznének, a paták dobogása,
az arcába vágó szél, a forróság az ágyékában… Reid vele van, mellette. A férfi feléje fordult, a ragyogó,
sötét szempár ránevetett.
Lassítaniuk kellett. Az út egyre meredekebben emelkedett, és a talaj is hepehupás volt. Egy ösvényen
kaptattak, eukaliptuszfák árnyékolták az utat.
– Mindjárt ott leszünk – szólalt meg Reid, és Kirsty már hallotta is a víz zubogását.
A lovak gyorsabban lépkedtek, hamarosan egy tisztásra értek, és teljes szépségében tárult szemük elé a
vízesés.
Gyönyörű volt. Magas sziklafalról zuhogott alá a víz a völgybe, egy zafirkék tóba. A tó mély volt, és
tiszta. Halak uszonyai villantak meg a felszínén, a parton egy daru tisztogatta a tollát. A lovak lehajtották
a fejüket, és mohón ittak. Kirsty leugrott a nyeregből. Álmélkodva nézett körül.
– Ez… csodaszép – mondta.
– Igen – felelte Reid, aki nem a tájat, hanem a lányt bámulta.
– Köszönöm, hogy elhoztál – sóhajtotta Kirsty, majd a lovakra nézett. – Most visszamegyünk? Azt
mondtuk az édesanyádnak, hogy…
– Még bőven van időnk.
– És mi lesz, ha közben keresnek?
Kirsty tudatában volt, hogy úgy viselkedik, mint egy megszeppent gyerek. Reid mosolyogva odalépett
hozzá. Kivette a zsebéből a csipogóját.
– Akkor majd biztosan hívnak. Most azonban…
– Kérlek, ne!
A hangjában félelem csengett, de a férfi nem törődött vele.
– Most pedig szépen megfürdünk. Különben megsértődnek a hely istenei.
– Ostobaság!
Reid ravaszul elmosolyodott.
– Tudok egy megoldást! – Mielőtt Kirsty észbe kapott volna, már ölbe kapta, és oda vitte, ahol a víz-
esés nagy robajjal hullott alá a mélybe.
– Tegyél le, tegyél le! – könyörgött a lány.
– Nagyon szívesen!
Azzal habozás nélkül elengedte. Kirsty elsüllyedt, akár egy kő.
Könnyedén fel tudta volna rúgni magát a napfényre, ehelyett mégis inkább megkapaszkodott a víz alat-
ti nádasban, és számolta a másodperceket. Régebben gyakran játszott ilyet, és tudta, hogy sokáig képes
visszatartani a levegőt. Reid Haslett megérdemli, hogy jól ráijesszen. Hiszen meg sem kérdezte, tud-e
úszni… Nem én vagyok az egyetlen, aki ma csuromvizes lesz, gondolta. Csodaszép itt lent.
 Harminchárom… harmincnégy…
Ekkor megragadta egy kéz, és felfelé húzta. Kirsty lábujjai egy pillanatra megérintették a tó puha fene-
két. Reid valószínűleg szörnyen megrémült, de megérdemelte.
Megérdemelte? Kirsty mozdulatlanul feküdt a karjában, miközben a férfi a felszínre úszott vele. Reid
éppoly otthonosan mozog a vízben, akárcsak ő. Felbukkantak, Kirsty belélegezte a meleg levegőt, azután
ismét lebukott a mélybe.
Reid hitetlenkedve bámulta. A lány úszni kezdett a vízeséshez, közben szemmel tartotta a férfit, aki a
nehéz csizmában lassabban mozgott. Napokba telik, míg a csizma megszárad, – gondolta Kirsty kárör-
vendően. Ismét lebukott, és odaúszott, ahol a víz aláhullott a tóba, majd felhúzta magát egy sziklára, és
onnan figyelte kíváncsian a férfit.
Vajon dühös?
Reid egy pillanatig habozott, majd erőteljes karcsapásokkal megindult feléje.
– Lehúzom a csizmádat – ajánlotta a lány kedvesen. – A végén még leránt a mélybe.
– Istenem! – A férfi Kirsty bokája után kapott, de ő gyorsan elrántotta a lábát. – Neil sohasem suhog-
tatta meg a korbácsot?
A mosoly lehervadt a lány arcáról. Neil…
Ebből elég! Felállt, és a vízesés mögött lévő korlátba kapaszkodva addig lépegetett, míg száraz talajt
nem érzett a lába alatt. Egy pillanatra majdnem megfeledkezett Neilről.
Misty a parton legelészett. Mikor Kirsty hozzálépett, kitért előle.
Reid közben utolérte, és egy erőteljes mozdulattal maga felé fordította.
– Gyáva vagy!
Kirsty levegő után kapkodott.
– Hogy merészeled?
– Elbújsz az emlékeid mögé.
– Ostobaságot beszélsz.
– Neil nem állhat örökké közted és a világ között – csóválta a fejét Reid.
– Hagyd abba! – rimánkodott Kirsty.
A férfi átölelte, és magához húzta. A lány háta Reid mellkasához simult. A nedves ruha rátapadt, mint-
ha nem lett volna rajta semmi…
Érezte a férfi forró testét, az izgalmát.
– Ne!
Kiszabadította magát, és megfordult.
– Tegnap éjszaka nem volt kifogásod a dolog ellen.
– Többet nem fordulhat elő. – Kirsty nagy levegőt vett. – A férjem két éve meghalt. Megígértem neki,
hogy soha senki sem foglalhatja el a helyét. Senki, érted? Nem szeretném megszegni az ígéretemet. Kér-
lek, hagyj békén!
– Megígérted?
– Nem szeretnék erről beszélni. Most nem. És később sem, soha…
Kirsty a kancához lépett, és felugrott rá. Reid komor arcába pillantott. – Soha – suttogta.
A férfi némán követte Kirstyt hazáig. Mikor megérkeztek, a lány nekiállt lecsutakolni a lovat.
– A bőrét is ledörzsölöd.
– Elég meleg van, nem fog megfázni.
– Kirsty…
– Hallgass!
A lány sírt, és semmiképp sem akarta, hogy Reid észrevegye a fájdalmát.
– Hagyd abba, Kirsty!
A férfi leugrott a nyeregből, és csillapítóan a karjára tette a kezét.
– Az állatokat majd később lecsutakolom.
– Nem akarom, hogy más dolgozzon helyettem. – Kirsty kétségbeesetten igyekezett kitérni a férfi elől.
– Egyedül élek, megígértem Neilnek… – Nagy levegőt vett. – Kérlek, ne nehezítsd a helyzetemet!
– Nem vagyok Neil. Szeretted Neilt, de ő meghalt. Ez nem jelenti, hogy az iránta érzett szerelmed is
meghalt vele együtt, vagy hogy el kellene felejtened őt. A mi szerelmünk új és más. Nem tudom Neilt
pótolni, és nem is akarom.
– Nekem viszont Stephanie-t kellene pótolnom, ugye?
 Reid még mindig fogta a lány kezét. Lassan maga felé fordította.
– Nem akarom, hogy betöltsd a volt feleségem megüresedett helyét. Óriási baklövést követtem el,
amikor feleségül vettem Stephanie-t. És sokáig szilárd meggyőződésem volt, hogy a sebek sohasem fog-
nak begyógyulni. Ám megismerkedtem valakivel. Valakivel, akiben tiszta szívemből megbízom, akit sze-
retek. Ez egy új, csodálatos szerelem. – Felemelte Kirsty állát. – Mindkettőnk számára új. Neil talán meg-
tiltaná?
– Nem arról van szó, hogy megtiltaná. De én megígértem neki.
– Nem kell megszegned az ígéretedet.
Kirsty felnézett.
– Ez nem megy – suttogta. – Képtelen vagyok rá. Kérlek… kérlek, hagyj magamra!
– Nem – rázta meg a fejét Reid. Az órájára pillantott. – Az anyám most készíti a teát. Menj, és beszél-
gess vele, addig én elintézem a lovakat.
– De…
– Menj már! – nógatta a férfi kedvesen, és futólag megérintette az arcát. – De végleg úgysem szaba-
dulsz meg tőlem. Soha.

Margaret még aludt. Kirsty feltette forrni a vizet, és előkészített mindent a teázáshoz. Mikor a vízforra-
ló sípolni kezdett, Margaret kijött a konyhába.
– Tehát megjöttetek – mosolygott. – Tetszett Misty?
– Nagyon – felelte Kirsty bizonytalanul.
– El is hiszem.
Margaret arckifejezése hirtelen megváltozott. A lányhoz lépett, aki látszólag minden figyelmét a teaké-
szítésnek szentelte.
– Mi történt?
– Semmi. – Kirsty csak suttogni tudott, és könnyei a tealevelekre potyogtak.
Margaret a homlokát ráncolta.
– Csupa víz vagy.
– Igen. – Kirsty nagy levegőt vett, hogy egy kicsit összeszedje magát. – A fiad bedobott a tóba.
– Reid…
Margaret a fiára meredt, aki épp akkor lépett be az ajtón, és aki még Kirstynél is vizesebb volt. Az asz-
szony csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– És amint látom, te is bedobtad őt.
– A jövendő menyed alattomos teremtés – vigyorgott Reid. – Egy percre sem lehet megbízni benne.
– A jövendő…
– Nem! – Kirsty a férfihoz fordult, majd az ajtóhoz lépett. – Ne csináld ezt, kérlek! Nem fogok… Mar-
garet, igazán sajnálom, de a fiad félrebeszél. Nem leszek a menyed.
– Reid, mi ez az egész? – kérdezte az asszony aggódva. – Csak azért, mert hasonlít Stephanie-ra…
– Látod – suttogta Kirsty. – Még az édesanyád is…
– Ennek semmi köze Stephanie-hoz. Az ég szerelmére!
Kirsty kerülte a tekintetét. Hol az autóm? Miért is engedtem, hogy Reid hozzon ki ide? Kétségbeeset-
ten Margarethez fordult.
– A fiad autóján jöttem. – Lihegett. – De talán te is… Hazavinnél?
– Hogyne.
Margaret a vendégről a fiára nézett.
– Ne csacsiskodj, Kirsty! – kérlelte a férfi.
– A szobában csak egy szamár van, és azt nem Kirstynek hívják. Javaslom, hogy vegyél hideg fürdőt,
és öltözz át. Tócsában áll alattad a víz – felelte Margaret.
– Hazaviszem Kirstyt – mondta Reid.
– Nem – felelte a lány határozott hangon. – Nem vagyok a feleséged. Attól a perctől kezdve, hogy elő-
ször találkoztunk, Stephanie-t láttad bennem. Csakhogy én a helyi állatorvos vagyok, és kérlek, ehhez
tartsd magad.

10. FEJEZET
 Kirsty az elkövetkező hetekben magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Egyedül a munka segített.
Anthea, aki remek asszisztensnek bizonyult, aggódva figyelte főnökét, de tapintatosabb volt, mintsem
hogy szóvá tette volna a dolgot.
Reid azóta a bizonyos délután óta nem kereste Kirsty társaságát.
– Többé nem fog zaklatni – ígérte Margaret, amikor hazavitte. – Azt hiszem, időre van szüksége, hogy
megnyugodjon. Nem tudom, mi megy végbe benne… Talán még mindig szereti Stephanie-t.
Tudnod kell, hogy szeretlek… A mi szerelmünk új és más.
Kirsty most halkan suttogta maga elé a férfi szavait. Neilnek tett ígéretét nem érezte többé béklyónak,
hanem inkább oltalomnak, amely megvédi a saját ostobaságaitól.
Többé nem találkozom vele, – határozta el magában szentül. Legalábbis addig, amíg nem feltétlen mu-
száj. Kell egy kis idő, hogy összeszedjem magam.
– Elmegyek Hendersonékhoz – közölte Kirsty Antheával, miután befejezte a rendelést. – Remélem, si-
került Bobnak új istállót találnia.
– Annyi istállóm áll üresen – jegyezte meg Anthea mellékesen. – Nem gondolod, hogy…
Kirsty megtorpant.
– Hát persze! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Nincsenek messze a Henderson-farmtól, és jelentő-
sebb ráfordítás nélkül rendbe hozhatók.
– Várj! Nem akarom, hogy Bob azt higgye, a pénz miatt…
– Pedig ezért pénzt fogsz kapni. – Kirsty elmosolyodott. – Te jó ég, Anthea! Van egy csomó üres istál-
lód, egy halom adósságod és egy szomszédod, akinek leégett szinte mindene. Tehát kérdezzem meg Bob
Hendersont?
Anthea felállt.
– Igen, kérdezd meg, ha úgyis beszélsz vele!
A kanca sérülése szépen gyógyult. Bob tartotta az állatot, míg Kirsty kivette a varratokat.
– Csak két hét múlva esedékes az ellés, de azt hiszem, a csikó korábban meglesz – mondta a gazda. –
Ha a lovakat különböző istállókban kell elhelyeznünk, gondok lesznek a tenyésztéssel.
– És az új istállók? – kérdezte Kirsty.
– Még nagyon sokára lesznek készen.
– Mit szólna Anthea Watts istállóihoz?
Visszafelé ballagtak a házba.
– A Watts-farm? – kérdezte Bob csodálkozva.
– Ideálisnak tűnik. Sőt van mellette néhány üres cselédlakás is, ahol el lehetne szállásolni a lovászokat.
– Mit szólna hozzá az asszony?
– Antheának pénzügyi gondjai vannak. Ha kedvező ajánlattal keresi meg, biztosan igent mond.
– Megpróbálom.
A farmer Kirstyre nevetett. Az állatorvosnő visszamosolygott rá. De azonnal elborult az arca, amikor
meghallotta egy kisfiú köhögését, aki a kerítésen ült.
– Ki ez a gyerek? – kérdezte.
– Mark, az egyik munkásom fia. Asztmája van.
Kirsty tovább kérdezősködött.
– Mindig így köhög?
– Igen – felelte Bob. – Nézze csak, épp itt jön az apja. – A közeledő férfihoz fordult. – Dougal, ő
Kirsty Maine, az új állatorvos.
– Jó napot, Dougal! – Kirsty a megfelelő szavakat kereste. – Dougal… – Ez a köhögés ijesztően isme-
rősnek tűnt számára. Gyerekkora óta eleget hallhatta. – Mikor volt a fia legutóbb orvosnál?
– Fogalmam sincs – felelte a férfi csodálkozva. – Azt hiszem, amikor még Melbourne-ben laktunk. Jó
pár hete.
– Dougal, ez nem asztmás köhögés. Biztosan nem ártana, ha elvinné a gyereket Haslett doktorhoz.
Ha a gyanúja beigazolódik… Kirsty elszörnyedt. Feltétlenül beszélnie kell Reiddel, mielőtt Dougal a
fiával felkeresi.
Reid éppen vizitelt. A nővér közölte, hogy pillanatnyilag Tom Harshamet vizsgálja, és hellyel kínálta
Kirstyt.
– Tomot? Mivel került kórházba?
– Tüdőgyulladása van.
 Kirsty bólintott. Maga is hallotta, milyen csúnyán köhög.
– Fogadok, hogy buldózerrel kellett behozni – jegyezte meg, mire a nővér elmosolyodott.
Nemsokára megjelent Reid. Kirsty ránézett, és érezte, hogy elvörösödik. Miért ilyen átkozottul jóké-
pű?
– Kirsty… – Az orvos szemlátomást meghökkent. – Maine doktornő, miben segíthetek?
A hangja hűvösen csengett, de a szemében annál több érzelem tükröződött. Kirsty szíve nagyot dob-
bant.
– Reid… Haslett doktor, találkoztam ma egy gyerekkel…
Elsápadt. Az orvos beterelte az irodájába.
– Mi történt?
– Dougal Blainey, Bob új lovásza, nemrég jött Melbourne-ből, és van egy fia…
– Igen, ismerem.
Reid leült az íróasztal másik oldalára. Kellett ez a távolság, hogy ellenálljon a kísértésnek, és ne ölelje
magához a lányt.
– Nem hiszem, hogy a fiúnak asztmája lenne. A köhögése ijesztően ismerős. Azt hiszem, tüdőfibrózis.
Reid döbbenten meredt Kirstyre.
– Miből gondolod?
– Ismerem ezt a köhögést – suttogta a lány.
– Neil?
Kirsty bólintott. Reid felállt, megkerülte az asztalt, és megfogta a lány vállát.
– Meséld el! – A férfi tekintete nyugodt volt, és aggódó.
– Neil a szomszédunkban lakott. – Kirsty kinézett az ablakon, homályosan látta a kikötő fényeit. – A
szülőkkel sok gond volt, az apa alkoholizmusa csak tovább nehezítette a helyzetet. Mikor kiderült, hogy
Neil nem sokkal fogja túlélni a huszadik születésnapját, bedugták egy intézetbe. A szüleim annyira felhá-
borodtak, hogy magukhoz vették Neilt.
– Később pedig hozzámentél feleségül.
– Az esküvőnk csak a pont volt az i betűn.
– Négy évig éltetek együtt?
– Nem, még most is együtt élünk. Neil az énem része.
– Hogyne… A férjedtől örökölt pénzen vetted meg az itteni rendelőt?
Kirsty bólintott.
– Ez is egyike volt a számtalan ajándéknak, amit tőle kaptam… Azt hiszem, Marknak is ugyanaz a be-
tegsége, mint Neilnek. A szülők holnap elhozzák hozzád a gyereket. Remélem, nem haragszol, amiért
beleavatkoztam a dologba.
– Dehogy – felelte Reid, és megfogta a lány kezét. – De hadd nyugtassalak meg, a tüdőfibrózis manap-
ság már nem feltétlenül egyenértékű a halálos ítélettel. Többféle módon is kezelhető. – Szelíden megfogta
Kirsty állát. – Ne gyötörd magad tovább!
A lány fel akart állni, ám a férfi nem engedte.
– Kirsty… Kirsty, tényleg azt hiszed, hogy elfoglalnám Neil helyét, ha feleségül vennélek?
A lány szeme nagyra nyílt. Nem válaszolt.
– Neil a gyerekkorod része volt, az életedhez tartozott. Senki sem foglalhatja el a helyét a szívedben. Ő
Neil volt, én pedig Reid Haslett vagyok. Két különböző személy… És engem is szeretsz, ugye?
Reid tekintetében könyörgés tükröződött, de Kirsty megkeményítette a szívét. Nem lehet… nem szeg-
heti meg az ígéretét.
– Nem…
– Hazudsz!
Ha nem hasonlítana Stephanie-ra…
– Nézz rám, Kirsty!
A lány nem nézett fel. Szerencsére ekkor kopogtak az ajtón. Reid halkan szitkozódott.
– Tessék!
Az egyik nővér nyitott be.
– Újra meg kellene vizsgálnia Mr. Harshamot!
– Akkor én megyek is – mondta Kirsty erőtlen hangon. – Légy szíves, értesíts, mit állapítottál meg
Marknál.
 Elsétált a nővér mellett, végigment a hosszú folyosón, és kilépett a csillagfényes éjszakába.

Kirsty aznap éjjel rosszul aludt. Anthea részvevően nézte, amikor másnap lejött a reggelihez. Kirsty
kávét főzött, majd kérdően pillantott háziasszonyára.
– Mitől vagy ilyen izgatott?
– Tízezer dollár!
– Tessék? – zökkent le Kirsty a konyhaszékre. – Megismételnéd?
– Tízezer dollár. – Anthea kuncogott. – Bob Henderson kárát megtéríti a biztosító, ő pedig fizet ne-
kem. Végre van állásom, egy egész ménest szállásolok el az istállóimban, és mindez azóta történt, hogy te
itt vagy.
Felállt, és cuppanós puszit nyomott Kirsty arcára.
Kirstynek egész nap Mark köhögése járt a fejében. A gyerek betegsége jobban nyomasztotta, mint
személyes gondjai. Amint végzett a rendeléssel, kocsiba ült, és egyenesen a kórházba hajtott. Reid autója
a parkolóban állt. Tehát még nem ment haza.
– Nem sokáig bírsz meglenni nélkülem, Kirsty – szólította meg Reid mosolyogva.
A férfi úgy mondta ki a nevét, mint valami becézgetést. Ha hihetne neki…
– Mark miatt jöttem.
– Igazad volt. Nem asztma, de csupán hörghurut. Egészen biztos.
Kirsty megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Köszönöm – suttogta.
– Én köszönöm – felelte Reid elfogódottan.
Meg akarta fogni a lány kezét, de az már indult is kifelé.
– Most mennem kell.
– Jó estét, Maine doktornő!
Mary Harsham köszönt rá, aki a gyerekeivel együtt eljött, hogy meglátogassa a családfőt. Kirsty bekí-
sérte őket a kórterembe.
– Átkozott orvosok! – szitkozódott Tom. – Nem tudnak mit kezdeni a tüdőgyulladásommal.
Reid, aki utánuk ment, most megszólalt az ajtóban: – Azt hiszem, ez nem tüdőgyulladás, hanem papa-
gáj kór.
Papagájkór… Kirsty elgondolkozott.
– Biztosan a madaraitól kapta el – mondta lassan.
A legnagyobb megdöbbenésére Tom Harsham felült az ágyában, és ráförmedt a doktornőre: – Magát
meg ki kérdezte? Már mondtam, hogy nincsenek madaraim. Most pedig tűnjön el!
– Tom! – szólt rá Reid nyersen, de Kirsty csillapítóan felemelte a kezét.
– Tomnak igaza van. Nem kellett volna bejönnöm. Jó éjszakát! Remélem, holnapra jobban lesz.
Te jó ég! Mi dühítette fel ennyire a férfit?
A hazafelé vezető úton vadul kavarogtak fejében a gondolatok. Valami megrémítette a férfit… A do-
log a madarakkal kapcsolatos, pedig azt állítja, hogy nincsenek madarai. De ő hallotta őket. Jelenleg az
egész család a kórházban tartózkodik. És ha vadon élő, befogott madarakról van szó… A vadkereskede-
lem virágzik Woongarrában. Most nyugodtan körülnézhetne a farmon.
Megfordult a kocsival.
Szerencsére a kutya megismerte, és barátságosan üdvözölte.
– Körbevezetnél? – simogatta meg a lány az állat bundáját.
A fészerhez érve semmi neszt sem hallott. Halkan kinyitotta az ajtót. Minden kalitka üres volt, de lát-
szott, hogy itt nemrég rengeteg madarat tartottak. A sarokból halk csipogás hallatszott. Egy zseblámpa
fényében Kirsty felfedezett egy fiókát, aki nyilván ennivalót követelt.
Csakhogy ez nem Kirsty zseblámpája volt. A lány ijedten megpördült. Verejtékes arccal Tom Harsham
támaszkodott az ajtónak.
– Tudtam, hogy ide fog jönni – támadt Kirstynek.
– Tom, magának kórházban a helye, hiszen nagyon beteg.
– Nem annyira, mint amilyen nemsokára maga lesz.
A férfi felemelte jobb kezét, amelyben megcsillant egy fegyver csöve. Kirstyre célzott.
– Ne legyen ostoba! Az ég szerelmére, Tom! Vadállatok törvényellenes kereskedelme messze nem ak-
kora bűn, mint a gyilkosság.
 A férfi kábán nézte. Valószínűleg nem is hallotta a doktornő szavait.
– Tom! – Kintről kiáltás hallatszott. – Tom!
Reid… Itt van Reid, csillant fel a lány szeme.
– Tom!
Reid beugrott az ajtón, mire Tom megfordult. Most az orvosra szegezte a fegyvert.
Nem engedem, – gondolta Kirsty. Először Reidet lövi le, azután pedig engem.
Egy jókora ugrással Tomra vetette magát, és félrelökte a karját. A férfi káromkodott. Azután lövés
dördült, és Kirsty körül elsötétedett a világ.
– Kirsty…
Valaki szólongatja. Ki kellene nyitnia a szemét.
Csodálkozott, milyen nehezen sikerül. Ágyban fekszik, és szörnyen fáj a feje. Miért is kellene feléb-
rednie?
– Kirsty! Kirsty, egyetlenem!
Felismerte Reid hangját. A férfi a kezét fogta, és becéző szavakkal keltegette.
Reid…
A lány szemhéja megrebbent. Az éles fény bántotta.
– Kirsty! – Reid hangja reménykedve csengett. – Édesem, nyisd ki a szemed!
A lány bágyadt mosolyra húzta a száját. A szavak boldoggá tették.
A beszéd azonban rendkívül nehezére esett.
– Mi történt? – suttogta, és kinyitotta a szemét.
Kórházban volt. A nap beragyogott a szobába. Felemelte a kezét, és a fejéhez emelte. Reid segített,
megfogta az ujjait, és óvatosan a kötéshez érintette.
– Velem vagy, édesem!
A férfi hangja a meghatottságtól elcsuklott, könny csillogott a szemében.
Könny… Érte hullatta volna?
Kirsty ránézett, és látta, hogy nedves az arca. De már mosolygott, és ez a mosoly többet mondott min-
den szerelmes szónál. Reid megjárta a poklok poklát. Miatta.
– Reid…
– Nem szabad mozognod. – A férfi óvatosan megérintette az arcát. – Szörnyen ránk ijesztettél.
– Ránk? – kérdezte Kirsty bágyadtan.
– Különösen énrám. – Reid elmosolyodott. – De kint ül egy sereg látogató, és alig várják, hogy eszmé-
letedre térj. – Lehajolt, és gyengéden megcsókolta a lány homlokát. – Drága, buta, bátor és csodálatos
Kirsty! Miért…
– Különben téged lőtt volna le.
– Ezért egyszerűen közénk álltál.
A férfi hangja bizonytalanul csengett. Kirsty ismét megérintette a kötést.
– Rám lőtt?
– Szerencséd volt. – Reid bólintott, és megfogta kedvese kezét. – Össze kellett varrni a fejeden a sebet.
Helikopter visz majd Melbourne-be. Ott megmondják, nem maradt-e bent valami repesz.
– Nem akarok Melbourne-be menni – tiltakozott a lány suttogva, és kinyújtotta a kezét Reid felé.
– Nővér! – kiáltotta a férfi, de közben egy percre sem vette le a tekintetét Kirstyről. – Kérem, mondja
meg a kint várakozóknak, hogy Maine doktornő jobban van.
– Nagyon szívesen – mosolygott a nővér.
– És kérem, hozza ide az íróasztalom legalsó fiókjából azt az ezüstkeretben lévő képet!
– Azonnal!
Az ápolónő néhány perc múlva visszajött.
– Köszönöm. – Mikor a nővér kiment a szobából, Reid levette a tükröt a falról, és Kirsty elé tartotta.
– Mit gondolsz? Hasonlítasz a képen látható nőre?
Kirsty hunyorgott. Nem akart hinni a szemének. A haja, már amit nem borotváltak le, véres csomók-
ban tapadt a fejéhez. A szeme karikás volt. Elnevette magát.
– Azt hiszem… Nem, biztosan nem hasonlítok rá.
– Na látod. – Reid oldalt hajolt, és a papírkosárba dobta a képet. – Oda való! És higgyél nekem! Neil-
nek mindig lesz helye a szívedben. Ő tett azzá, aki lettél, és ezért nagyon hálás vagyok neki. Nem akarom
pótolni.
 – Reid…
– De feleségül szeretnélek venni. Esküszöm, hogy az elhatározásomnak semmi köze a külsődhöz. –
Esküre emelte a kezét. – Indián becsületszavamra!
Nevetett.
– Orvosi becsületszavadra … – mondta Kirsty gyenge hangon.
– Nem tisztességes, hogy kihasználom a helyzetet, de nem tudok tovább várni. Istenem, még életem-
ben nem féltem ennyire, mint az elmúlt néhány órában. Csak ennyit kell mondanod: Igen, Reid, feleségül
megyek hozzád. És már hagylak is aludni.
– Reid…
A férfi megfogta Kirsty kezét.
– Kérlek!
Reid hangja tele volt túláradó szerelemmel. Szereti…
– Igen, Reid – suttogta a lány boldogan –, feleségül megyek hozzád.
Azután követve az orvosi utasítást, mély álomba merült.

Woongarrában természetesen nem lehetett csendes kis esküvőt tartani. A városka szinte valamennyi
lakója jelen volt a szertartáson, amikor a két orvos egy szép tavaszi napon kimondta a boldogító igent.
Eve elragadó nyoszolyólány volt rózsaszín ruhájában. Pedig eleinte szó sem volt ekkora felhajtásról.
– Nem lesz nyoszolyólány, Eve, elvégre ez a második esküvőm – jelentette ki Kirsty, de a gyerek bol-
dogtalan arca jobb belátásra bírta.
– Nem lesz menyasszonyi ruha? – Irene Henderson döbbenten emelte az ég felé karját. – Ilyen nincs!
És gyönyörű menyasszonyi ruhát varrt szaténből és selyemből.
Kirsty első házasságára való tekintettel mindössze annyi engedményt tett, hogy nem hímzett aranyró-
zsákat a kivágásra és a szegélyre.
Egyébként a ruha hófehér volt.
– Így néz ki egy igazi menyasszony – mondta elégedetten, amikor Kirsty felpróbálta a ruhát. – Gyö-
nyörű vagy, édesem…
Még azt sem engedték meg az ifjú párnak, hogy egyszerűen autóba üljenek, és úgy menjenek a temp-
lomba. Bob Henderson kölcsönadott egy gyönyörű, régi hintót, valamint segített Margaret Haslettnek
betanítani Mistyt és Milest.
Szűk körű esküvői vacsora?
Szó sem lehetett róla. Az asszonyok hatalmas esküvői tortát sütöttek. Reid és Kirsty észre sem vette,
milyen sokan vannak a templomban. Csak egymást látták.
A szertartás után kezdődött a hét országra szóló lakodalom. Mikor már alkonyodni kezdett, Reid fel-
kapta ifjú feleségét, és az autóhoz vitte.
Egy világtól elzárt helyen akartak eltölteni két hetet, ahol senki sem talál rájuk. Helyettesekről már
gondoskodtak.
Elindultak, de néhány kilométer után szembejött velük az illegális madárkereskedelemmel foglalkozó
állatvédő egyesület teherautója.
Kirsty még az egyetemi éveiből ismerte Len Hartot, aki kiszabadította Tom Harsham hálóiból a mada-
rakat, és most ketrecekben szállította őket a teherautóján. Len szemlátomást előre eltervezte ezt a találko-
zót.
Reid megállt.
– Sok boldogságot! – vigyorgott Len.
– Tulajdonképpen sietünk…
Reid nem fejezhette be, mert Kirsty hátba bökte. Férje magához húzta, a pillantása bosszút ígért.
– Arra gondoltam, szívesen jelen lennétek, amikor szabadon engedem a madarakat.
– Mi van Tommal? – firtatta Kirsty.
– Pénzbüntetésre ítélték, de az a lövöldözés… A papagájkór gyakran okoz átmeneti elmezavart. Nem
volt az eszénél, amikor pizsamában megszökött a kórházból. Tehát segítetek kinyitni a kalitkákat? Bár
valószínűleg jobb időtöltést is el tudtok képzelni, mint az út szélén állni és tapsolni.
Reid elvigyorodott.
– Milyen igaz. – Szorosabban ölelte felesége derekát. – De ez Kirsty dolga.
– Dolgoztatod a feleségedet?
 Len mosolygott, miközben Kirsty fehér menyasszonyi ruhájában az első kalitka fölé hajolt, és kinyitot-
ta.
Öt fekete kakadu ugrott ki belőle. Pillanatokon belül felszálltak a vöröslő alkonyi égbe.
Kirsty egyik kalitkától a másikhoz lépett. Szinte szédült a boldogságtól. Végre az utolsó madár is fel-
emelkedett a levegőbe. Len összepakolta a kalitkákat.
– Kihűl a vacsorám – mondta, azzal elbúcsúzott az ifjú pártól.
Ők persze alig figyeltek rá, az égen távolodó fekete pontokat nézték.
A szabadságot jelképezték számukra.
Azután Kirsty a férjéhez fordult. Különböző módon lehet valaki szabad. Ő Reiddel együtt az. Tökéle-
tesen boldognak érezte magát.
Reid magához húzta, és Kirsty Haslett szerelmesen ránevetett.