Vanessa Grant

Csókok az éjszakában

Júlia különszám 1991 ősz (a)

Eredeti cím: Takeover Man 1988
Megjelent: 1991.09.

Marion Simpson a válása óta visszavonultan él egy kanadai kisvárosban, Prince Rupertban. Váratlanul
városukba érkezik Michael MacAvoy vállalkozó, aki elragadónak találja az életvidám asszonyt. Azonnal
meg akarja hódítani, de Marion menekül a kaland elől. A jóképű férfi gyöngéd csókjai végül is elhitetik
az asszonnyal hogy szándékai komolyak. Ekkor bukkan fel Samantha, aki nem akar lemondani a férfiról...

1. FEJEZET
Marion Simpson közvetlenül a posta előtt, a tilosban állította le a kocsiját, és már ugrott is kifelé. Re-
mélem, nem kapok büntetőcédulát, villant át az agyán.
Nem volt ideje, hogy hosszasan keresgéljen szabad parkolóhely után, mert vissza kellett érnie, mielőtt
a halászok megjönnek.
Marion vezette a kikötőmesteri hivatalt, ő felelt Prince Rupert rakparti létesítményeinek rendjéért. Ki-
hívásnak tekintette, és élvezte ezt a munkát a Kanada nyugati partján fekvő halászvároskában. Többnyire
személyesen ismerte a halászokat és a hétvégi kapitányokat, s csaknem mindnyájuknak akadt hozzá egy-
egy kedves szava és mosolya, még ha éppen panaszkodni akartak is valamiért.
Marion középmagas volt, karcsú és vonzó. Hullámos haját rövidre vágatta, ami kifejezetten jól állt ne-
ki, illett erélyes egyéniségéhez.
Miközben gyorsan kiürítette Angus MacAvoy és a saját postafiókját, a szeme sarkából látta, hogy né-
hány férfi elismerően méri végig.
Gyorsan visszafutott a kocsihoz, a leveleket egyetlen pillantás nélkül behajította a vezető melletti ülés-
re. Beindította a motort, és útnak indult. Örült, hogy ismét megúszta büntetés nélkül, de nem akarta túl-
zottan próbára tenni a szerencséjét, ezért nem fordult be szabálytalanul balra a Harmadik utcába. Inkább
betartotta a közlekedési szabályokat, bár ez kerülőt jelentett. Sűrű volt a forgalom, ráadásul nemrég kapott
büntetőcédulát a közlekedési szabályok áthágásáért.
Mindjárt meg is kellett állnia, mert a lámpa pirosra váltott. Kihasználta az alkalmat, hogy gyorsan át-
fussa a postáját. A szüleitől jött egy levél, amelyet három héttel azelőtt adtak fel. Mekkora kerülőt tehe-
tett, hogy a nyolcszáz kilométeres távolsághoz három hétre volt szüksége? Látott egy borítékot a bankjá-
tól is. Akkor nyitotta ki, amikor a lámpa éppen zöldre váltott. A tények ismerete ellenére örvendetes szá-
mokban reménykedett. Persze minden másnak lehetett nevezni őket, csak örvendetesnek nem.
Elhatározta, hogy mihelyt megkapja a fizetési utalványát, kiegyenlíti a számláját Ha szerencséje van,
még marad is valami, hogy átutalhasson egy kisebb összeget Dicknek. Bárcsak ez a kölcsön is olyan
gyorsan zsugorodna, mint az illetménye!
 Sebességet váltott, aztán tovább túrta a kupacot, hogy lássa, mi van még.
Az egyik levélen felfedezte Dick kézírását. Rögtön elbizonytalanodott. Miért rémülök meg minden
egyes alkalommal, amikor valamit hallok felőle? Miközben továbbhajtott, kezébe vette a levelet, és meg-
nézte a bélyegzőt. Seattle. Tehát még az Egyesült Államokban van, nem pedig Kanadában. Megkönnyeb-
bülést kellett volna éreznie, de az a tény, hogy írt, már önmagában is nyugtalanította.
Felbontatlanul dobta vissza a borítékot az ülésre, mintha ettől eltűnnie a kocsiból a levél. Következő-
nek azt a levelet emelte fel, amelyet Angusnak címeztek. A postafiókját megtöltő számtalan reklám és
hirdetés közt feküdt. Marion nem ismerte a jellegzetes kézírást, de biztosra vette, hogy férfitől származik.
Egy utcanéven kívül azonban semmiféle adatot sem talált a feladóról. Mindenesetre nem Angus lányától
jött a levél. Ő az előző héten járt az apjánál a kislányával együtt. Az egész hétvége apró sorscsapások
sorozata volt. Marion felfogni sem tudta, hogyan lehet olyan szeretetre méltó embernek, mint Angus, any-
nyira önző és makacs lánya.
Angus és Marion nemcsak szomszédok, hanem barátok is voltak. Angus egyedül élt egy vitorláshajón,
amelyik Marion lakóhajója mellett horgonyzott. Marian a lányával, Dixie-vel lakott a hajóján. Angusszal
már négy éve ismerték egymást. Mivel az utóbbi időben Angusnak már nehezére esett nagyobb távolsá-
gokat megtenni, mindig Marion hozta el a postáját, és ő intézte számára a bevásárlásokat is.
Bizonyos tekintetben Angus már a családhoz tartozott. Időnként segített Marionnak a házimunkában,
gyakran velük vacsorázott. A gyerekei, egy lány és egy fiú, az ország déli részén, Victoriában éltek, ritkán
jöttek látogatóba. Így hát Marion és Dixie vették pártfogásukba az öreget, Dixie Angus papának szólítot-
ta, aminek az idős ember nagyon örült.

Friss, északi szél fújt a tenger felől, tarajos hullámok csapdosták a partot. Marion elérte a vizet, amely
a rakpartoktól a szoros túlsó oldalán emelkedő erdőborította hegyekig nyújtózott. Augusztus volt, sütött a
nap, a szél mégis hidegen fújt. Az acélkék égen gyorsan gyülekeztek a felhők. Marion tudta, hogy a kikö-
tő védett öblén kívül, a nyílt Chatham-szorosban jóval magasabbra csapnak a hullámok.
Amikor a központi rakparton leállította a kocsit, hatalmas, fehér jacht keltette fel a figyelmét. Az alatt
a rövid idő alatt kellett érkeznie, amíg a postahivatalt megjárta. A hajó pont a halászok számára fenntar-
tott helyen kötött ki.
Marion felháborodott a tulajdonos arcátlanságán. Begombolta a farmerkabátját, felhajtotta a kabát bá-
ránybőr gallérját, és határozott léptekkel indult lefelé a kikötőhídhoz. Mivel apály volt, elég meredek
szögben kellett leereszkedni a pontonig.
- Csak nyugodtan, Marion! - kiáltott oda neki egy idősebb férfi, aki egy csónakmotoron dolgozott. Bi-
zonyára látta az arcán, hogy mérgelődik.
- Mindjárt megkapja a magáét! - kiabált vissza Marion, és továbbsietett, eltökélten, hogy alaposan
megmondja a véleményét a hajó kapitányának.
- Itt nem szabad kikötnie - magyarázta a férfinak teljes önuralommal. A férfi csak hűvösen nézte, és
Marionban gyűlt a méreg. - Ezt a helyet a halászhajóknak tartjuk fenn. Nem magán-jachtkikötő, ezért az
áramszolgáltatáshoz sincs csatlakozás.
A férfi szemmel láthatóan nem hagyta magát, és vállat vont, - Női kikötőmesterrel még nem találkoz-
tam - vetette oda hanyagul, és úgy nevetett, mintha egy nőt eleve alkalmatlannak tartana erre a munkára.
Marion összeszedte magát, még egy kis mosolyra is futotta az erejéből. Kimutatott a vízre.
- Látja a fenékhálós halászhajót ott hátul a halfeldolgozónál? Az a Haisla Warrior. Húsz méter hosszú,
a rakodóterei tele vannak fogással. A többi hajó mögötte csak arra vár, hogy kirakodjon. Amint kiürültek,
idejönnek kikötni.
Marion szavai nem maradtak hatástalanok, mert a férfi arcáról eltűnt a hűvös érdektelenség.
- A Haisla Warrior rendszerint ezen a helyen köt ki, egy azonos méretű másik hajóval együtt. Ha ön itt
marad, rövid időn belül nehéz tengerészcsizmák fognak dobogni a fedélzetén, hogy kijussanak a partra.
Ráadásul a pontonon terítik ki száradni a hálókat.
A férfi bizonytalan pillantást vetett a halászhajóra, aztán megint Marionra nézett.
- Jobb lesz eltűnnöm, mielőtt ideérnek, ugye?
- Jó ötlet - válaszolta Marion.
Miután ezt az ügyet elrendezte, meg akarta nézni Angust még a halászhajók beérkezése előtt. Közben
újra eszébe jutott Dick levele, amely még mindig a kocsiban hevert. Legszívesebben bedobta volna az
első papírkosárba, hogy a lehető leggyorsabban elfelejtse, de nem tűnt ennyire egyszerűnek a dolog. Még
akkor sem, ha ma estére elígérkezett valakinek.
Marion ritkán járt szórakozni. Az utolsó évben néhányszor találkozott egy halásszal, aztán egy orvos-
sal. A halász házassági ajánlatot tett. Az orvos csupán egy szorosabb viszony erejéig érdeklődött iránta,
mert maga is elvált, és ugyanolyan kétkedéssel gondolt egy újabb házasságra, mint Marion. Egyikőjükkel
sem találkozott többet. Inkább a jachttulajdonosok közül kikerülő jó barátaival ment el nagy ritkán ide-
oda. Ezt biztonságosabbnak tartotta, mivel mindig csak pár napra maradtak, és nem voltak távolabbi
szándékaik. Marion semmire sem vágy ott kevésbé, mintegy komoly kapcsolatra, házasságról nem is be-
szélve. A Dick-kel kötött házasságából egyetlen jó származott: Dixie, a kislánya. Kitűnően megértetlek
egymást, és elképzelni sem tudta az életet nélküle.
Valamivel később, amikor éppen két hajó jött befelé, futva érkezett Dixie. A helyi fürdőközpontban
volt úszni, a törülközője zászlóként lobogott utána.
- Hol a fürdőruhád? - kérdezte Marion.
- A holmim közt - mondta Dixie vigyorogva. A testén már nőies domborulatok mutatkoztak, jóval ko-
rábban, mint Marion várta volna. Félhosszú, vörösesszőke haja ziláltan lógott, még meg se száradt egé-
szen.
Marion időnként szemrehányásokat tett magának, amiért nem nevelte a lányát valamivel több rendsze-
retetre. Hazaküldte, hogy öltözzön át, és meghagyta neki, hogy tegye föl az ételt.
Angust az egyik pontonon találta meg, egy halásszal beszélgetett.
- Levele jött - mondta az öregnek, és előkereste a borítékot.
Angus átvette a levelet, de amikor felismerte rajta a kézírást, egy csapásra lefagyott az arcáról a mo-
soly. Marion éppen meg akarta kérdezni, mi a baj, amikor elhívták. Az évnek ebben a szakában mindig
nagyon sok teendő akadt. Egész nap be- és kifutottak a hajók.
Két nagy amerikai vitorlásjacht érkezett. Közös horgonyzóhelyre irányította őket, aztán lassan végig-
járta a többi kikötőhidat, hogy meggyőződjék arról, rendben van minden.
A körútja végén ismét Angusszal találkozott, aki kicsit ügyetlenül ereszkedett le a hajója fedélzetéről a
pontonra. Az utóbbi időben ízületi gyulladás gyötörte.
- Fáradt? - kérdezte Mariont mosolyogva.
- Megvagyok. Mára kijutott a szaladgálásból - nyomott el egy ásítást.
- Kiadós egytálételünk van mára, Angus. Nincs kedve velünk enni?
Angus bólintott, és követte Mariont a lakóhajóra. A máz több helyen lepattogzott már, időszerűvé lett
volna egy újabb festés. Bent azonban meleg volt, és kellemes hangulat uralkodott. Marion szeretett haza-
érkezni. Ilyenkor biztonságban, védelemben érezte magát.
Minden oka megvolt a biztonságérzetre. A lakóhajó az ő tulajdonában volt, a tartózkodási díjat fél évre
előre kifizette. És ami a legfontosabb: biztos munkája volt, amiben örömét lelte.

- Levelet kaptam Dicktől - mondta Marion Angusnak később, amikor Dixie már lefeküdt, ők pedig el-
üldögéltek még egy kicsit a verandán. Gyönyörű volt odakint ülni, hallgatni, amint a hullámok lágyan
csapdossák a hajó acéltörzsét, nézni a csillagok hunyorgását az éjfekete égen. - Seattle-ből érkezett.
Kellett egy pillanat, hogy Angus válaszoljon, láthatóan nagyon elmerült a gondolataiban.
- Mit akar? - kérdezte nyugodtan. - Tudta, mennyire felzaklatják Mariont Dick levelei, annak ellenére,
hogy az utolsó csaknem két éve érkezett.
Marion felemelte a poharát, hörpintett a hűvös almaborból. Sokat adott volna érte, ha olvasatlanul ki-
hajíthatja a levelet, de tudta, hogy ki kell nyitnia és el kell olvasnia, végül is Dick Simpson Dixie édesap-
ja. Jó nagy kortyot ivott, a hideg italból.
- Valami nincs rendben körülötte. Talán elvesztette az állását. - mondta Marion nyomott hangon. -
Mindenesetre az a véleménye, hogy megoldódnának a gondjai, ha újra összeházasodnánk.
Angus a pohara szélét simogatta a hüvelykujjával.
- Nem lehet rossz néven venni tőle, Marion. Végül is maga még mindig egyedül él, és ezt ő is tudja.
Ha megint, hozzámegy.,,
- Semmi esetre sem, Angus!
- Legközelebb olyan embert válasszon, akiben megbízik - mondta az öreg mackós gyöngédséggel.
 - Csak saját magában bízhat az ember. - Marion kitért Angus tekintete elől, és annak a hajónak a fé-
nyeit figyelte, amelyik éppen befutott a kikötőöbölbe. Az egyik közeli jachtról halk zene szűrődött át hoz-
zájuk.
- Az én levelem a fiamtól jött, Michaeltól - mondta váratlanul Angus.
Mivel Michael ritkán írt az apjának, Marion nem ismerte fel az írását. Némán nézett Angusra. Hirtelen
magábaroskadtnak és gyöngének látszott... és öregnek.
- Mit ír?
Eltartott egy ideig, mire Angus válaszolt.
- A lányomnak nem sokat jelentett ez az egész - mutatott tanácstalan mozdulattal az őket körülvevő sö-
tét hajókra meg a vízre.
- Félek, hogy Dixie meg én nem valami sokat segítettünk - válaszolta Marion őszinte sajnálkozással. -
Először látogatta meg itt a lánya, és mi mindent elrontottunk. Annyira sajnálom...
- Nem csinált semmit, ami miatt sajnálkoznia kellene, Marion - rázta meg a fejét az öreg. - A lányom-
nak sajnos szikrányi humorérzéke sincs, most pedig elérte, hogy Michael aggódni kezdjen miattam.
Egy halászhajó siklott el mellettük hangos motorberregéssel. Marion üldögélt, és várta, hogy Angus
folytassa.
- A lányomnak nagyon nem tetszett itt. Zavarja a motorzaj, a halszag, meg hogy pereg a festék a ha-
jómról. Képtelen felfogni, miért szeretek annyira itt élni. Talán nem is akarja. - Az öreg hangja fáradtan
csengett.
Hangos férfihang szállt keresztül a víz fölött, egy másik hang válaszolt. Marion két kezébe fogta a po-
harat.
- Újra meg újra eltűnődöm, milyen kevéssé hasonlít a lányom akár Saschára, akár rám... - folytatta
Angus. - Szerinte nekem egy „tisztességes” lakásban van a helyem, ahogy ő kifejezte magát. Nekem el-
képzelni is rettenetes... - Ivott egy kortyot, aztán megint letette a sörét. - Mintha nem volnék olyan hely-
zetben, hogy gondoskodjak magamról. Most meg Michael jön látogatóba.
Marion nem sokat tudott Angus fiáról. Az öreg csak annyit mondott róla, hogy keményen dolgozik,
okos és sikeres. Évekkel ezelőtt átvette az apja kis elektronikai cégét, és korszerű vállalatot csinált belőle.
Angus beleszántott őszülő hajába.
- Könnyen lehet, hogy Helen megdolgozta Michaelt, és most ő is azt akarja, hogy elmenjek innen.
- De Angus, kényszeríteni mégse tudják, hogy elmenjen - magyarázta felháborodva Marion. - Ha maga
nem akarja, akkor nem.
Angus fölemelte a poharát, aztán indulatos mozdulattal vissza is rakta.
- Michael mindig is keresztülvitte a maga akaratát. Már kisfiú korában ott ült az arcán az a jellegzetes
kifejezés. Pontosan tudta, hogy mit akar, és a legtöbbször meg is kapta.
Marion fölpattant a helyéről. A széke hangosan végigkarcolta a fapalánkot, amint hátralökte.
- Ez egyszer nem, Angus, ha maga nem akarja. Ígérem magának. Ha maradni szeretne, maradni is fog.
- Nem, Marion, maga nem ismeri Michaelt. - Az öreg hangja még fáradtabb lett. - Régebben valaha ő
talán értette, miért szeretek itt élni. De megváltozott. Van benne szerepe az új barátnőjének is, akivel ka-
rácsony óta együtt él. Az változtatta meg. Helen azt mondja, hamarosan összeházasodnak. Michael más
körökben forog, mint azelőtt. Fejébe vette, hogy sikeres ember lesz, és ettől nem hagyja eltéríteni magát.
- Hogy érti ezt, Angus?
- Michael szélmeghajtású generátorokat gyárt. Most megpróbálja felvásárolni azokat a cégeket, ame-
lyek a szükséges alkatrészeket állítják elő. Következő lépésben megveszi azt a vállalatot, amelyik a be-
rendezéseit árusítja. Amikor ezt is elérte, akkor...
Marion kelletlenül csóválta a fejét. Eleget hallott.
- Lehet, hogy maga már nem tudja érvényesítem az akaratát vele szentben, Angus.....de én igen! És
maga nem is sejti, hogy én milyen szívós tudok lenni!

- Hé, uram, ne lépjen rá a halamra!

Michael éppen hogy meg tudott állni, arasznyira a még élő, förtelmes külsejű haltól. Ránézett az előtte
álló, tizenegy-tizenkét éves mezítlábas kislányra. Csupasz lába ugyanolyan sötétre barnult, mint a keze
meg az arca.
- Rá ne lépjen! - szólt rá még egyszer a gyerek. A horgászbot magasra emelkedett a kezében, miköz-
ben kíváncsian méregette Michaelt.
 - Nem, dehogy - nyugtatta meg a gyereket, és jobban megnézte magának a földön vergődő halat. - Mi-
lyen fajta?
- Egy kvilbak - mondta tárgyilagosan a kislány. - Sütve nagyon jóízű. Az anyukám örülni fog, Ő itt a
kikötőmester - tette hozzá büszkén.
- Az anyukád kikötőmester? - Michael nem igazán tudta elképzelni, mi az.
- Ő gondoskodik róla, hogy a kikötőben minden rendben legyen – válaszolt türelmesen a gyerek. - Pél-
dául kijelöli a hajóknak a helyét, és beszedi a tartózkodási díjat.
- Akkor talán tud nekem segíteni. - Michael nem lelte különösebb örömét ebben a látogatásban, és a
lehető leggyorsabban le akarta tudni. Ez a kislány azonban elbűvölte, és most habozott, hogy továbbindul-
jon-e.
A gyerek egy horgot erősített a horgászzsinór végére, aztán alaposan megnézte a férfit.
- Szerintem fog segíteni. Mindenkinek segít.
A kislány tekintetétől Michael furcsa módon kényelmetlenül érezte magát. Mi a különleges rajta? A
drága, kézzel varrott cipője nem való ebbe a környezetbe? A méretre csináltatott világosbarna nadrág és a
hozzá illő zakó túl választékos. Észrevette, hogy a kislány nagy, barna szemekkel vizsgálgatja a nyakken-
dőjét. Talán most lát először nyakkendőt, - gondolta félig szórakozva, félig bosszúsan.
- Hol találom az édesanyádat? - kérdezte.
A kislány még mindig leplezetlenül bámulta a nyakkendőt.
- Ha felmegy egy halászhajóra, piszkos lesz.
A gyerek hangja most hűvösebben csengett, mintha eldöntötte volna, hogy ez a bácsi, nem tartozik ide
a halászhajók és hálók világába,
- Vitorláshajó - helyesbített Michael - nem halászhajó.
Aztán nekilendült. Ugyan mit számít, hogy az ő öltözködési elvei megfelelnek-e ennek a kislánynak,
vagy sem?
- Angus MacAvov hajóját keresem. Tudod esetleg, merre van?
A gyerek szeme még nagyobbra nőtt. Aztán bólintott, és megragadta a nyálkás halat. Hogy ki ne
csússzék a kezéből, az ujjait a kopoltyújába dugta. Michael akaratlanul arra gondolt, mit szólna ehhez a
látványhoz az unokahúga.
Egy közeli halászhajóból zömök férfi jött kifelé sárga esőkabátban és magas gumicsizmában.
- Szervusz, Dixie. Na, mi a helyzet, harapnak a halak? - kiáltott oda mosolyogva.
- Idáig csak egy kis kvilbak - kiabálta vissza a kislány, és felemelte a furcsa külsejű állatot.
Az ember vigyorgott, és megcsóválta a fejét.
- Dehát az nem elég ebédre. Mit szólsz ehhez itt? Ebből aztán ízletes vacsora lenne neked meg az
édesanyádnak.
Egy kis, rózsaszín lazacot vett elő, és a gyerek odarohant, hogy átvegye tőle.
- Nagyon szépen köszönjük, Mr. Wilson! - köszönte meg, és igyekezett a lazacot is megtartani a ko-
poltyújánál fogva.
- Segítsek vinni? - ajánlotta föl Michael
- Köszönöm, de vigyázzon, a tüskéi mérgezőek - figyelmeztette a kislány, amikor átnyújtotta a
kvilbakot.
Michael tulajdonképpen a lazacot akarta vinni, de nem maradt más hátra, mint átvenni a rusnya halat.
- Ha mérgező, miért horgászod? - kérdezte.
- Csak a tüskék mérgesek - magyarázta türelmesen a kislány. - Ha megszúrja magát, földagad a helye,
és sokáig fáj.
Michael messzire eltartotta magától a csontos állatot, nehogy bepiszkítsa a ruháját. Félt, hogy az ízlés-
telen nyálkát a vegytisztítás sem szedi ki.
- Milyen messze megyünk? – érdeklődött.
A kislány határozott irányba mutatott a lazaccal, amikor elindultak. Néhány lépés után egyszerre han-
gos veszekedést hallottak. Két keménykötésű férfi állt szemben ellenségesen, és dühösen méregették
egymást.
Kettejük között egy törékeny, fiatal nő állt. Mindkét kezét a magasba emelte, mintha nyugtatgatni
akarná a két harci kakast. Rövidre nyírt vörösesszőke fürtjei csillogtak a napfényben. Kifejező, szép met-
szésű arcán egyszerre tükröződött az aggodalom és a nevethetnék.
 A hangosan szitkozódó férfi nadrágot és kockás pamutinget viselt. Az arca sápadt volt, miközben az
asszony kicsit kipirult.
- Ez az átkozott kutya! - üvöltött a férfi. - Ha nem tünteti el innen, én veszem kezelésbe!
Michael először azt hitte, hogy a fiatal nő a címzett, de aztán rájött, hogy a másik férfinak szól az ordí-
tás. Amaz szándékoltan hanyag mozdulattal fölvetette a fejét, lobogott utána a nyakig érő haja. A nadrág-
ja övébe dugta a hüvelykujját, és nagy hangon kezdett kiabálni: - Az én kutyám nem végzi a dolgát a pon-
tonra, ezt jól jegyezze meg!
A fiatal nő fölegyenesedett, a nyakörvénél fogva megragadta a bevádolt ebet, és megszólalt: - Nyugod-
jon már meg, Solly! A kikötő arrébb van, és maga be se tette oda a lábát.
A hatalmas kutya csöndben állt. Michael úgy vélte, hogy a törékeny asszony nem tudná megtartani, ha
ki akarná szabadítani magát.
A kutya tulajdonosa alig nyitotta ki a száját, hogy megszólaljon, az asszony élesen rendreutasította: -
Rex, maga most maradjon csendben!
A Solly nevezetű férfi dühösen pillantott a kutyára.
- Solly, maga is nagyon jól tudja, hogy nem szabad önbíráskodáshoz folyamodnia - jelentette ki kemé-
nyen a fiatal nő.
A kislány édesanyja lesz, - gondolta Michael. Nagyon fiatalon mehetett férjhez, mert biztosan nincs
még harminc.
- De Rex szándékosan csinálta! - kiabált Solly. - Már két éve dühöngök emiatt az átkozott kutya miatt!
Nem tűröm tovább...
- Ha nem tetszik itt magának, kiköthet Fairview-ban - mondta nyugodtan az asszony.
A dühöngő férfi egy pillanatra mérgesen ránézett, aztán összeszorította a száját, sarkon fordult, és szó
nélkül eltűnt a hajójában. A kutyatulajdonos győzedelmesen nézett utána, de igen gyorsan elszállt a kár-
öröme.
- Rex, maga pedig ne engedje többet, hogy a kutyája szabadon futkosson és bepiszkítsa a kikötőhida-
kat! - támadt neki az asszony.
- De Marion, az nem volt...
- Dehogynem volt az - vágott a szavába a fiatal nő. Hirtelen elnevette magát.
- Már látom a szalagcímeket a Daily News-bm. Emberölés a kikötőben! Dühöngő polgár támadta meg
a kutyatulajdonost, akinek a korcs kutyája beszennyezte az mólót! - Ám a nevetés azon nyomban el is
tűnt az arcáról. - Rex, maga jól tudja, hogy Solly milyen kötekedő alkat. Ha folytatni akarja vele a saját
magánháborúját, akkor csinálja máshol, legyen szíves! Szeretném javasolni, hogy futkosson egy lapáttal a
kutyája nyomában, és keressen egy másik kikötőhelyet a hajójának, Sollytól valamivel távolabb!
- Magának aztán felvágták a nyelvét, Marion! - felelte homlokát ráncolva a férfi.
Marion föl sem vette a megjegyzést, megfordult, és amikor meglátta a kislányát, hirtelen fölragyogott
az arca.
- Hát ez pompás hal, Dixie! Kitől kaptad?
Dixie fölemelte a halat, csodálkozva nézegette.
- Honnan tudod, hogy nem magam fogtam?
Michael elbűvölve szemlélte a két göndör fejet. Az asszony haja kicsit sötétebb a lányáénál, és termé-
szetesen sokkal nőiesebb az alakja, de a szoros rokonságukhoz nem férhetett kétség, amikor valaki ilyen
szorosan egymás mellett látta őket.
- Látod a horzsolásokat a kopoltyúi mögött? A halászhálóltól származnak.
Marion csak most vette észre a férfit a csúnya hallal a kezében,
- Angus MacAvoy hajóját kerestem - magyarázta Michael Az asszony arckifejezése egyáltalán nem
tetszett neki. Csodálkozva vette észre, hogy amint kimondta a nevét, a nő arcáról lefagyott a mosoly. – Ha
jól értettem, maga tudja, hol található a hajó - érdeklődött tovább, és tárgyilagos hangvételre törekedett.
- Maga Mickey? Angus fia?
Most magas hangon beszélt, és egyszerre éberség költözött zöld szemébe.
- Michael a nevem, nem Mickey.
Talán mégsem annyira fiatal, mint először véltem, - gondolta Michael, és a következő pillanatban már
sajnálta, hogy helyreigazította. Nagyon valószínű, hogy az apja ezen a néven emlegette őt.
- Igen, uram - mondta lassan az asszony, és megint megjelent a szemében a vidámság. - Mr. MacAvoy.
 Michael érezte, hogy elvörösödik, és mérges volt miatta. Végül is harminchét éves felnőtt ember, nem
pedig iskolásfiú! Nem emlékezett rá, mikor bizonytalanodott el ennyire egy nőtől.
Az asszony a kislányához fordult.
- Dixie, én viszem a horgászbotot. Te eredj haza, légy szíves, és tedd ki mind a két halat.
Michael örült, hogy megszabadult a ronda haltól. Dixie anyukája alighanem kitalálta az érzéseit, mert
nehezen nyelt le egy mosolyt.
- Viszlát! - kiáltotta Dixie, és a halakkal a kezében elügetett.
- Nos, Mr. MacAvoy, miben... - kezdte a fiatalasszony, de a férfi azonnal közbevágott.
- Michael, kérem!
Látta, hogy az asszony mély levegőt vesz, mintha harcra készülne. Miért nem figyeltem jobban, - gon-
dolta csodálkozva. A nővére beszélt egy Marion nevű asszonyról, ő persze csak félfüllel figyelt, mert nem
érdekelte különösebben az egész. Ezt az asszonyt nem Marionnak szólították? De ki lehet? És milyen
kapcsolatban van az apjával? Valami halvány sejtelme támadt, hogy ez a hétvége nem fut le olyan simán,
ahogyan még aznap reggel is elképzelte.
Amikor Marion előrement, Michael azon kapta magát, hogy le nem venné a szemét a csábító mozgású
karcsú csípőkről.

2. FEJEZET
Marion fürgén szedte a lábát, s igyekezett kerülni a beszélgetést. Angus fia furcsán elfogódottá tette. Jó
külsejű és jól öltözött férfi volt, magabiztos is, de mindez nem számított. Más lehetett az ok. Amikor a
pillantásuk találkozott. Marionban felébredt valami. Egyik pillanatról a másikra nyugtalanító feszültséget
érzett. Mintha ez a szürke szempár belelátna a bensejébe, és fölismerné, hogy a magabiztossága látszat
csupán. Megérezte vajon, hogy ellenségemnek tekintem, - fontolgatta Marion. Igyekezett lazán és köny-
nyedén járni, de úgy érezte, ennek a férfinak soha nem lesz képes színházat játszani.
Úgy döntött, hogy lassít egy kicsit, a beszéd talán mégis jobb a szótlanságnál.
- A reggeli géppel jött? - kérdezte teltetett könnyedséggel.
- Mi egyébbel? - válaszolt szárazon a férfi.
- Hát jöhetett volna vonattal is... vagy kocsival.... No nem, majdnem kétezer kilométer, az azért sok
egy hétvégére - nevetett kicsit idegesen. - Victoriában lakik, ugye?
Szentséges ég, - gondolta szégyenkezve, belőled ömlik a szó, ő meg szórakozik rajtad.
- Milyen volt az út?
- Nem történt semmi különös - felelte tömören a másik. Aztán összeszorította a száját, nehogy megje-
lenjen az arcán akár a leghalványabb mosoly. Olyan valakinek hatott, aki nem akarja fölösleges dolgokra
fecsérelni az idejét. Minél többet beszélt a nő, annál hallgatagabb lett a férfi.
A legjobb lenne nekem is befognom a számat, - gondolta Marion, de ez nehezére esett, mert szeretett
beszélgetni. Bárcsak egyszerű ember lenne, olyan, mint a halászhajókon dolgozó férfiak. Hirtelen teljes
bizonyossággal megérezte, hogy Angusnak igaza volt. Michael MacAvoyt nem lesz könnyű legyőzni.
Végül elérték a hidat, amelynek a végén Angus hajója horgonyzott. Michael szemmel láthatóan meg-
ismerte, mert felgyorsította a lépteit, és egyenesen arra tartott, Marionnal nem is törődött tovább. A hajó-
tól néhány méternyire megállt, és alaposan szemügyre vette.
Mi tagadás, a Sascha, amely Angus elhunyt feleségéről kapta a nevét, sürgős festésre szorult. Az utób-
bi napokban Marion és Dixie kijavítottak néhány apró hibát, de az összbenyomás nem volt valami örven-
detes. A fedélzeti korlát egy részét feltétlenül ki kellett cserélni, a kötélzet igencsak törékennyé vált.
A férfi közelebb ment, jobban megnézte a hajó törzsét. A víz alatt jól látszott a zöldes algalerakódás,
Angus több mint három éve nem emelte ki a hajót, hogy az algabenövéstől megtisztítsa. Marion hirtelen
dühös lett. Tulajdonképpen mi jut eszébe a fiúnak, hogy idejön, és úgy viselkedik, mintha az apja hajója
egy gyár volna, amit meg akar venni? Nincs itt semmi keresnivalója!
Mélyen a nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét, és nyugalmat erőltetett magára, mégis kiérződött
hangjából a harag.
- Miért jött ide? Mit akar itt? - kérdezte a férfit.
- Magának mi köze van ehhez? - felelte az hűvösen, merev arccal.
- Angus a barátom, ezért van hozzá közöm! - tette csípőre a kezét, és dühösen szikrázott a szeme.
A férfi teljesen váratlanul elmosolyodott.
 - Hát akkor minden rendben van, ugye?
- Úgy gondolja?
Marionnak egyszerre nehezére esett, hogy vissza ne mosolyogjon. A férfi hirtelen rendkívül rokon-
szenves lett a számára, bár tudta róla, mi célból jött ide. Nem engedhetem, hogy megszédítsen a vonzere-
jével, - mondta gyorsan magának, különben nem tudok Anguson segíteni. Így hát gyorsan megfordult, és
megdöngette az öklével a hajó törzsét.
- Angus! Látogatója jött!
Megkönnyebbült, amikor a lejárati ajtóban előbukkant Angus őszülő üstöke. Amint felpillantott, ész-
revette, hogy Michael alaposan szemügyre veszi a talpától a feje búbjáig. Tudatosodott benne, milyen
hanyag az öltözéke, és rögtön elpirult.
Amikor Angus lejött a hajóról a hídra, láthatóan sántított. Természetesen Michael is észre fogja venni.
Marionnak egyébként is az volt a benyomása, hogy ez a férfi mindent észrevesz. Igyekezett uralkodni az
érzelmein. Valóban nem lesz egyszerű keresztülvinni az akaratát vele szemben, ezt egyre világosabban
látta.
A két férfi egy pillanatig szótlanul nézte egymást. Mindketten magasak voltak, Michael néhány centi-
vel magasabb az apjánál, és egyenesebben tartotta magát. Mindkettőjüknek világos volt a haja, Michaelé
egy árnyalattal világosabb Angusénál.
- Hogy vagy, apa? - nyújtotta a kezét Michael.
- Jól, köszönöm. - Angus hangja különösen rekedtesen és bizonytalanul csengett. - Gyere föl, Michael
- mondta aztán szinte fáradtan.
Marion azon gondolkodott, hogyan tudná eltéríteni Michaelt a hajó további felülvizsgálatától meg a bí-
rálgatástól. Az sem segítette az ügyüket, hogy Michael látta, milyen gyenge az édesapja. Marion még
javában töprengett, amikor az övére erősített rádió kiszakította a gondolataiból.
- Itt a Costa Brava beszél - jelentkezett egy mély férfihang.
- Később még visszajön, ugye Marion? – kérdezte gyorsan Angus. Tudta, hogy az asszonynak most el
kell mennie.
- Természetesen Angus, bízhat bennem. El ne felejtse, együtt ebédelünk, nálam. Magától értetődik,
hogy maga is meg van hívva, Michael, - fordult a fiatalabb férfihoz. – Szólok, ha kész az ebéd, Angus.
- Nagyon köszönöm a meghívást, de nem szeretnék magának gondot okozni – mondta hűvösen Micha-
el, és elfordult, mintha csírájában el akarna fojtani minden tiltakozást.
Marion rögtön látta a csalódást az öreg arcán. Tudta, hogy nem szabad engednie. Mielőtt Michael el-
tűnhetett volna a fülkében, gyorsan utánaszólt: - az égvilágon semmi gondot nem okoz Mr. MacAvoy. Az
édesapja úgyszólván a családhoz tartozik. Természetesen mindketten nálunk ebédelnek. Viszontlátásra!
Mielőtt a férfi volna, elfordult, és előhúzta a rádióját.
- Halló, Costa Brava. Itt a kikötőmester beszél. A 68-as csatornába fussanak be, kérem.
Már látta is a nagy fehér jacht felső részét, amely lassan húzott befelé. A híd végén még egyszer meg-
fordult, és észrevette, hogy Michael utánanéz. Találkozott a tekintetük.
Végül Marion gyorsan elfordult. Egyszerűen nem mehet így tovább, nem engedheti, hogy ez az ember
folyton elbizonytalanítsa és nyugtalanítsa! Sietve ment át arra a helyre, ahol a Costa Bravának ki kellett
kötnie.
Marion a konyhájában nekilátott az ebédfőzésnek. Úgy döntött, hogy a lazacot készíti el. Ekkorra már
rég csapdába esett. Egy röpke pillanatra az a furcsa érzése támadt, hogy át kellene öltöznie, sőt kicsit még
ki is festhetné magát. Hát veled meg mi van – gondolta fejcsóválva. Mióta öltözöl át egy közönséges
munkanap délelőttjén?
Amikor az ebéd elkészült, Dixit küldte át, hogy szóljon a férfiaknak. Közben azon gondolkodott, hogy
nem sikerült-e vajon Michaelnek mégis áthangolni az édesapját. Hogy ebben az esetben mit csinál, azt
nem tudta.
Angus szokatlanul csöndes volt, amikor végre megjött. Kézen fogta Dixit. Michael mögöttük lépett be.
A pillantásuk találkozott, de a férfi csak némán biccentett, és nem mosolygott.
Biztosan tárgyalásai közben is ilyen hűvösen viselkedik – gondolta Marion. Hidegen, tele önfegye-
lemmel. Kifejezéstelen arca nem árul el semmit. Körülnézett a nappaliban, és Marion úgy érezte, mintha
hirtelen lekicsinylés jelent volna meg a szürke szemekben.
Marionban föllobbant a harag. Szerette az otthonát, még ha kicsi és szerény volt is. Rendszerint csak
olyan embereket hívott meg, akiket kedvelt. Most kellett első alkalommal végignéznie, amint valaki ilyen
szemlét tart nála. Természetesen nem maradt rejtve a férfi előtt a törött ablaktábla, és egészen biztosan a
vízfolt sem a fából készült mennyezeten, amelyre igencsak ráfért már az újabb festés. Nyáron egy erős
zivatar alkalmával átázott a tető szigetelése, és Marion egy halász barátjával javította meg. A festési mun-
kákat télre halasztotta, amikor nincs olyan sok teendője.
Michael megállt egy pillanatra a kagylógyűjternény előtt, nézegette.
- Nem rossz - mondta aztán.
- Nekünk tetszik - felelte mereven Marion.
- Ez abalone? - kérdezte a férfi, és kézbe vette az egyik kagylót. Mariont meglepte, hogy érdeklődésfé-
lét hall a hangjában,
- Igen - lépett közelebb.
- Nem tudtam, hogy a Csendes-óceán északi részén is honos ez a méret - mondta Michael.
Marion megfigyelte, hogy a hosszú, vékony ujjak szinte gyöngéden simogatják a kagyló rózsaszíne-
sen-kékesen csillogó belsejét.
- Itt valóban nincsenek. - Önkéntelenül az jutott eszébe, milyen lenne, ha ezek az ujjak a bőrét simo-
gatnák... Gyorsan elkergette a nyugtalanító gondolatokat.
- Ez Kaliforniából származik. Egy barátom hozta.
- Barátja? - kérdezett vissza a férfi.
Marion kicsit elpirult. Michael biztos úgy értette, hogy ez a barát több egyszerű barátnál. A következő
kérdés igazolta a föltételezést.
- Dixie édesapja hol van tulajdonképpen?
- Azt hiszem, nem igazán érdekes erről beszélgetni - válaszolta tartózkodóan. Még egy kérdés, és biz-
tosan megmondta volna, hogy elvált. Odament az asztalhoz Angus és Dixie mellé, hogy Michael további
érdeklődésének elejét vegye. Az öreg és a kislány izgatottan beszélgettek.
- Azt hiszem, tálalok, jó? - mondta Marion megjátszott vidámsággal. Amikor Michael is odaült, ked-
vetlen csönd telepedett rájuk. Dixie törte meg a hallgatást.
- Rex és Solly megint hajba kaptak - mondta Angusnak. Az öreg kiegyenesedett, megpróbált kinézni
az ablakon.
- Mit csinált Rex megint, hogy Sollyt kihozza a sodrából? – kérdezte.
- A kutyáról van szó, mint mindig - válaszolt Dixie. Marion Michaelhoz fordult.
- Az a veszekedés, aminek maga is tanúja volt, nem az első kettejük között. Rex a hippikorszak élő
kövülete. Solly meg a tökéletes mintapolgár. Persze hogy mindig egymásnak esnek. Mind a kettő jól tud-
ja, hogy nem szívelhetik egymást, mégis képtelenek tisztes távolságot tartani.
Ebéd közben Marion kicsit felszabadultabb lett. Úgy vélte, hogy Michaelnak észre kell vennie, milyen
szorosan kötődik ide az édesapja élete.
Csalódott. A beszélgetés a karácsonyra terelődött, amit korábban mindig együtt töltöttek Angusszal.
Michael egyetlen megjegyzést tett: - Hideg lesz itt szerintem.
- Nálunk nem hidegek a telek - ellenkezett rögtön Marion. - A hőmérséklet persze lemegy néha a fagy-
pont közelébe, de hó csak ritkán esik. Vannak évek, amikor nincs is hó.
Michael a villájával játszott.
- Ártani nem árthat, ha gondolkozol a költözködésen, apa. Ugye emlékszel még, milyen enyhék a telek
Kaliforniában?
Aztán, másról kezdett beszélni, mielőtt Marion megszólalhatott volna.
Később kizárólag Dixie-vel beszélgetett. A kislány készségesen elmesélte, honnan kapják az áramot a
hajójukra.
- Két évvel ezelőtt Angus papa napelemeket szerelt föl magának meg nekünk is, ezekből jön az áram,
amit telepekben tárolunk - fejtegette nagy buzgalommal. - Még azelőtt csinálta, hogy ízületi gyulladást
kapott.
Marion remélte, hogy Dixie abbahagyja a beszámolóját, nem fecseg tovább az életükről. Az volt az ér-
zése, Michael csupán alkalmas érveket keres, hogy az apját rábeszélje a költözködésre.
A bevett szokás szerint Angus és Dixie ebéd után nekiláttak a mosogatásnak, így Marion és Michael
egyedül maradt a szobában.
Alig tűnt el a páros, a férfi megszólalt: - Idegesítem magát, ugye? - mondta lassan, és Marionra nézett.
 - Nem bízom magában - felelte az asszony gondolkodás nélkül, és a következő pillanatban legszíve-
sebben leharapta volna a nyelvét A férfi mosolygott, mintha szórakoztatná a nő zavara, Marion pedig el-
pirult.
Felállt, kiment a konyhába.
- Átveszem a mosogatást, Dixie - mondta a lányának. - Úszni akartál menni, ugye?
Dixie csodálkozva nézett rá, de gyorsan elkotródott. Megérezte a hangulat feszültségét. Angus sem
szólt semmit, folytatta a törölgetést, de gyors oldalpillantást vetett az asszonyra.
A nyitott ajtón keresztül Marion látta, hogy Michael odamegy a könyvespolchoz, és érdeklődéssel né-
zegeti a különböző címeket. A legszívesebben megtiltotta volna neki. Úgy érezte, a férfi egyre jobban
megzavarja nehezen megszerzett belső békéjét.

Marion szinte felszabadulást érzett, amikor becsukta az ajtót a vendégei mögött, és visszatérhetett a
munkájához. Mégis egész délután folyton arra gondolt, miket mond Michael az apjának.
Ismerős hajó érkezett, és mégis elterelte a gondolatait. Segített a kikötésben annak a nagy jachtnak,
amelyről tudta, hogy egy alaszkai körútról tér vissza. Jan, a kapitány felesége régi barátnője volt.
Jan szívélyesen üdvözölte.
- No, mi újság a szerelmi életedben? - érdeklődött tréfásan, miután összeölelkeztek, és egyedül marad-
tak egy pillanatra.
- Elmegy.
Egyszerre Michael karjában látta magát. Mi van ebben a férfiban, hogy ennyire foglalkoztat, rettent
meg a saját gondolataitól. Nem elég hidegen villognak azok a szürke szemek? Hogy támadhatnak ilyen
őrült ötletei?
- Semmi találka? - kérdezte homlokát ráncolva Jan. - Marion, igazán keresned kell valakit. Amióta ta-
valy az a helyes halász...
- Feleségül akart venni - vágott a szavába Marion.
Hogyne, tetszett neki a férfi, de ez távolról sem volt elég az igenhez. Marion hallani sem akart újabb
házasságról.
- Ma estére meghívtak táncolni - jutott eszébe. A nap eseményei közben csaknem elfelejtette, hogy ta-
lálkozót beszélt meg régi barátjával, Darryllal. Több hónap után tegnap megint Prince Ruportba érkezett.
- Igen, és?
- Darryl. Emlékszel még rá? Tavaly tavasszal járt itt.
- Az amerikai, aki hajók átvezetéséből él? - kérdezte nevetve Jan, és kutató pillantást vetett Marionra. -
Karcsú, magas, jóképű és veszedelmesen vonzó?
Marion is elnevette magát.
- Csak semmi aggodalom, nem veszélyes rám nézve. Meghívott ugyan, de sokkal jobb, ha nem me-
gyek el vele. Ilyenkor Angus szokott Dixie-vel maradni, de ma megjött a fia.
Lelki szemet előtt hírtelen megint megjelent Michael képe. Ez annyira elterelte a figyelmét, hogy nem
értette, mit válaszol Jan.
- Hogy mondtad? - kérdezte aztán.
- Én is eljátszhatom a pesztonka szerepét. Remek alkalom lesz, hogy egyszer nyugodtan kézbe vehes-
sek egy jó könyvet - ajánlotta föl Jan. - Mit veszel föl? Figyelj, nekem megvan pont az, ami neked kell!
- El tudom képzelni. Tőled aztán egyetlen butik sincs biztonságban! - nevetett Marion.
- Gyere, nézd meg. - Jan leemelte a párnákat a padról, amin ültek, dobozokat és táskákat, húzgált elő,
amíg a felszínre hozott egy puhán omló, habkönnyű ruhát. - Persze ki kell vasalni...
- Ez csodás! - kiáltotta elragadtatva Marion. - Nehéz lesz Darrylt féken tartanom, ha ezt fölveszem! -
Maga elé tartotta a ruhát, aztán megnézte magát a fali tükörben. A ruha kiemelte a szeme zöldjét, és fi-
nom ellentétet képezett vörösesszőke hajával. - Hát nem választékos a megjelenésem? Úgy értem, a te-
niszcipőtől eltekintve!
Jannak természetesen akadt egy pár csinos, lapos sarkú, arany cipője is, és pontosan illett a ruha övé-
hez. Amikor Marion hazament a barátnőjétől, tele volt a keze tarka ruhadarabokkal.
Örült, hogy mégis a tánc mellett döntött. A Michaellal való találkozás kicsit megtépázta az öntudatát.
Darryl pontosan az a férfi volt, aki mellett megint nőiesnek és vonzónak érezhette magát.
Amikor Dixie visszajött az úszásból, rögtön elmondta neki, hogy megint itt van Jan és a családja.
Dixie azon nyomban újra eltűnt, hogy meglátogassa Andreát, Jan lányát.
 Mielőtt nekikészülődött volna az esti szórakozásnak, még egyszer átment Angushoz. Egész délután
aggódott miatta egy kicsit. A munkája közben többször is elment a hajója mellett, de nem nézett oda, mert
vele volt a fia.
Amikor a hajó előtt állt, hallotta a két férfi hangját a fedélzet alól. Michaelét különösen jól értette. A
szavak megerősítették a legrosszabb félelmeit.
- ... csak egy kis időre, hogy lásd, hogy érzed magad. - Tárgyilagos hangon beszélt. Amikor aztán
Angus halkan és érthetetlenül válaszolt. Marion tudta, hogy Michaelnak könnyű dolga lesz az apjával.
- Én mindenről gondoskodom - folytatta Michael. Már holnap odarepülhetünk, a többit utána elinté-
zem. Samantha örülni fog.
Az utolsó mondatnál sajátos mellékíz keveredett a hangjába. Marionnak az volt az érzése, hogy Mic-
hael barátnője nincs igazán elragadtatva a gondolattól, hogy fölvállalja a férfi idős édesapját.
Hangos motorzúgással húzott el egy kis hajó a közelben, így Marion nem hallott többet a beszélgetés-
ből. Felment a fedélzetre.
- Szabad? - kiáltott hangosan a hagyományoknak megfelelően. Választ nem várt, hiszen Angus hajóján
mindig szívesen látott szomszéd volt.
Michael azonban a jelek szerint másként gondolta. Amikor Marion lement a lépcsőn és belépett a fül-
kébe, pontosan szembe találta magát a férfival. Az apja a kisasztalnál ült. Marion rögtön látta, hogy Mic-
hael haragszik rá, amiért ilyen egyszerűen bejött.
- Rögtön intézem a repülőjegyeket - szólt oda nyersen az apjának, és menni készült.
Korábban kellett volna jönnöm, - gondolta Marion. Azzal nem számolt, hogy Michael alig néhány
órán belül képes mindent elrendezni a saját szándékainak megfelelően. Marion tudatosan a kijárat előtt
állt meg, és ezzel elállta a férfi útját.
Michael elindult felé. Vajon félrelöki az útból, hogy kijusson?
- Angus, igazán ezt akarja? - szólalt meg Marion emelt hangon. - El akar menni innen?
Kisimította a homlokából a hajtincseket, és elégtétellel állapította meg, hogy a férfi dühös. Michael
eddig uralkodott magán, és ezzel elbizonytalanította, de ha haragszik, képes lesz elbánni vele. Mosolyog-
va fogadta a férfi támadását.
- Figyeljen ide, Mrs. Marion, ez családi ügy, ami egyáltalán nem tartozik magára. Nagyon hálás len-
nék, ha egy kicsit egyedül hagyna bennünket.
Egészen közel lepett az asszonyhoz.
Marion közömbösen fogadta a felszólítást.
- Nos, Angus? - nézett az idős emberre, és egy pillanatig attól félt, hogy az öreg nem válaszol.
- Én itt boldog vagyok - mondta lassan Angus.
Marion győzedelmesen pillantott Michaelra, és úgy gondolta, megnyerte a csatát.
- Apa - kezdte Michael, de Marion nem hagyta beszélni.
- Hát nem érti, hogy az édesapja itt akar maradni? - kiabált rá felháborodva a fiú értetlenségén és ma-
kacsságán. - Boldog itt, és maradni szeretne!
- Most aztán elegem van - válaszolta Michael veszedelmes nyugalommal.
Arasznyira állt Mariontól. Az asszony azonban nem lépett hátrébb, hanem kihúzta magát. Nem kis fá-
radságába került, de sikerült rámosolyognia a férfira.
- Akkor miért nem megy el, Michael MacAvoy? - kérdezte higgadtan.
Michael robbant.
- Ha valaki megy, akkor az maga lesz! - ordította. - Ez az apám hajója! Mély lélegzetet, vett, nyugod-
tabban folytatta: - És elég nyilvánvaló, hogy már nem tudja egyedül karbantartani.
Mi történt velem, futott át Michael agyán a következő pillanatban. Hogy feledkezhettem meg magam-
ról ennyire? Nem szokta meg az üzleti életben, hogy uralkodjék magán? Felülkerekedett a haragján, és
amikor az apjához fordult, igyekezett egészen tárgyilagos lenni.
- Apa, ideje lesz, hogy a családodhoz gyere. Költözz be újra a régi házadba. Ott bőven van helyed. A
hajót átvitetjük Oak Bay Marinába. Aztán szerzünk valakit, aki megint rendbehozza. Ősidők óta nem csi-
náltak meg rajta semmit.
Marion megint hevesen közbevágott.
- Az édesapja a jövő héten akarta kiemeltetni a vízből és dolgozni rajta. Michaelnak igen nehezére
esett, hogy megőrizze a nyugalmát, és ne üvöltsön rá megint az asszonyra.
- Így van, jövő szombaton vitetem ki a partra - mondta Angus lassan és határozottan.
 Michael biztos volt benne, hogy az apja hazudik.
- Hiszen te egyáltalán nem tudod...
Marion megint közbevágott. Az arca kicsit kipirult, telt ajkai remegtek, elbűvölően haragudott. Micha-
el hirtelen szerette volna két kezébe fogni az arcát és egy csókkal elhallgattatni.
- Mit szól egy fogadáshoz? - kérdezte kihívóan az asszony. - Jöjjön vissza két hét múlva. Meglátja,
olyan lesz a hajó, mint egy ékszerdoboz. A hajókhoz nem sokat ért, ugye?
Michael csupán rápillantott, és összeráncolta a homlokát, hát folytatta.
- Maga hagyja, hogy megtévessze a látszat - mosolygott Marion. - A hajókat évente fel kell újítani. A
tengervíz mindig megviseli a hajó fenekét, de ha pár erős kefével meg egy kanna csónaklakkal nekiáll az
ember a hajótörzsnek, rövid időn belül vadonatújnak látszik, elhiheti nekem.
Michael mély lélegzetet vett, nyugalmat erőltetett magára.
- Az egész estét itt akarja tölteni? - kérdezte gúnyosan.
- Az akarata ellenére tán csak nem akarja elhurcolni innen az édesapját, vagy mégis? - kérdezett vissza
szárazon Marion.
- Nem azért jöttem ide, hogy kényszerítsem bármire is!
Marion mosoly mögé rejtette az idegességét. Lehajolt Angushoz, és szeretetteljes mozdulattal a vállára
tette a kezét.
- Nem kell aggódnia, látja. A fia nem fogja erőltetni, hogy feladja az otthonát, most a saját fülével hal-
lotta.
Aztán felegyenesedett, és örömtől ragyogó arccal mondta: - Jobb lesz, ha eltűnök, míg nálam van az
előny!
Michael annyira elképedt, hogy adós maradt a válasszal.

3. FEJEZET
Michael túlságosan tevékeny alkat, volt ahhoz, hogy korán aludni térjen. Amikor az apja lefeküdt, egy
kis esti sétára határozta el magát.
A kikötőben számára szokatlan csend uralkodott. Csak egyszer-kétszer fedezett fel sötét árnyakat va-
lamelyik fedélzeten. Az egyik nagy jacht ablakán át megfigyelhetett egy televíziót néző családot.
Miközben sorra maga mögött hagyta a csöndesen pihenő-hajókat és lakóikat, hírtelen nyomasztó ma-
gányérzet telepedett rá.
Önkéntelenül megállt, amikor Marion hajójához ért. A függönyökön át tompa fény szűrődött ki, egy
árnyék mozgott mögöttük. Vajon Marion, vagy a lánya?
Még a gyenge holdfényben is feltűnt, hogy az asszony hajója sincs a legjobb állapotban. A törzse fából
készült, könnyen meglehet, hogy tele van fúrókagylókkal. Egész biztosan nem túl kényelmes az élet itt a
víz szélén. A legközelebbi élelmiszerboltig is hosszú az út.
Megint eszébe jutott, honnan kapja az asszony az áramot. Kifizette vajon az apámnak a napelemeket és
a munkadíjat? És az apám kifizette a napelemeket nekem? Biztosan az én cégemtől rendelte őket, - gon-
dolta Michael, de nem emlékezett rá, hogy a számlát kiegyenlítették-e.
Milyen lehet ez az asszony, - kérdezte magában gondolataiba merülve. Mi hozta erre a félreeső darab-
kájára a nagyvilágnak? Mi jót talál abban, hogy ilyen faragatlan fickók között él a kislányával? Vasakara-
tú embernek kell lennie ahhoz, hogy itt megállja a helyét. Ráadásul varázslatosan asszonyos és izgató
teremtésnek látszik.
Samantha egészen más. Maga előtt látta tökéletes metszésű arcát és világosszőke haját. Mindig válasz-
tékosan öltözik, hűvös előkelőséget sugároz. Mariont semmiképpen sem lehetne a hűvös szóval jellemez-
ni. Dixie apja talán az asszony féktelen és szenvedélyes természetétől keresett megnyugtató távolságot.
Hirtelen maga előtt látta Mariont vágyódó tekintettel és félig nyitott szájjal, amint gyorsan vetkőzteti egy
türelmetlen férfi.
Michael nem ismert magára. Néhány órája találkoztak ezzel az asszonnyal, többé-kevésbé összeveszett
vele, és az ő ízlése szerint túl alacsony is. Mégis erős vonzódást érzett iránta, mintha olyan valaki volna,
akit már régóta keres.
Kihúzta magát, kisöpörte a fejéből az érzéki képeket, és gyorsan elfordult az ablaktól.
 Marionról természetesen keveset tudott, de nem zárhatta ki, hogy kihasználja az apját. Az öreg a be-
fektetései révén nem jelentéktelen jövedelemmel rendelkezik. Ehhez jönnek az osztalékok a hajdani cégé-
től.
Támogatja talán Mariont és Dixie-t, - futott át Michael fején. Másrészt az asszonynak biztos állami hi-
vatala van, és mint kikötőmester nyilván nem keres rosszul. Ráadásul sem az öltözködése, sem a lakása
nem úgy hat, mintha valahonnan egyéb összegeket is kapna. No, de az ember soha nem tudhatja...
Michael a berendezésre gondolt. A lakóhajón nem álltak drága, új darabok, és kifejezetten kellemes,
kedélyes hangulat uralkodott. A falakon függő képekre is emlékezett. Kealytől származtak. Kealy pedig
jó név a kanadai képzőművészeti piacon. Ezek a képek biztosan nem voltak olcsók, és több is volt belőlük
az asszonynak. Vajon apától kapta őket?
Mit csinálok én itt, - kérdezte a következő pillanatban. Átkozta magát, hogy hallgatott Helen fecsegé-
sére, és megpróbálta rávenni az apját a költözködésre. Miért nem hagyom itt egyszerűen nyugalomban és
békességben élni, - gondolta.
Dehát tudta a választ. Amikor utoljára látta, a Sascha tökéletes állapotban volt. Most ütött-kopott, és
apa a jelek szerint ezt egyáltalán nem veszi észre. Az öregnek bizonyára hamarosan botra lesz szüksége,
olyan törékenynek látszik. Eljártak fölötte az évek, szüksége van valakire, aki törődik vele. Ő a fia, neki
kell vállalnia ezt a kötelezettséget. Még akkor is, ha emiatt komoly összetűzésre kerül sor Marion Simp-
sonnal.
Lassan visszasétált a Saschá-hoz. Világosan látta, hogy ma este nem tudja megoldani a dolgot. Marion
lehetetlenné telte. Holnap hazarepül, és kigondol egy jobb tervet. Felhasználhatná talán az apja régi cégét,
hogy az csalogassa vissza? Ha meg tudom győzni apát, hogy a cégnél szükség van rá...
Igen, gondolta Michael, ez lehetne a megoldás.
Visszament az apja hajójára, hozott magának egy sört a hűtőből, és elhelyezkedett a sötét előtérben.
Körülötte mély csend uralkodott. Csak a hullámok halk, szabályos csobbanása hallatszott a hajó tör-
zsén, Michael a gondolataiba merült, és megállapította, mennyire nincs kedve másnap visszarepülni Vic-
toriába.
Megpróbálta maga elé képzelni Samanthát, a hűvös, szőke szépséget, de furcsa módon nem sikerült.
Így hát feladta, kényelmesen hátradőlt, és élvezte, hogy ez egyszer nincs semmi tennivalója, és semmin
sem köteles gondolkozni.

Michael nem tudta, mennyi ideje ül ott mozdulatlanul, amikor hirtelen lépéseket hallott. Csilingelő női
nevetés csendült fel, aztán egy férfi hangja is kivehetővé vált.
Michael fölegyenesedett, és a hangok irányába nézett. Egy férfi és egy nő kószáltak arra kéz a kézben.
A nő elég merész ruhát viselt. Nevetett.
- Talán félsz? - kiáltotta.
Aztán táncolni kezdtek. A férfi szorosan magához vonta. A keze lassan végigvándorolt a hátán, végül a
csípőjén állapodott meg.
A nő mindkét kezével átölelte a férfi nyakát, és egy vidám dallamot dúdolt maga elé. A lámpafényben
úgy ragyogott a haja, mint a réz és arany keveréke. Michael most ismerte fel, ki az.
Marion. A jól szabott, csillogó ruhában egész más képet nyújtott. Kecsesen táncolt föl a fapallókra. Ki
lehet a kísérője? Dixie apja? A lámpa fényénél jól kivehető volt a magas, fekete hajú férfi sötétre barnult
arca. Halász vagy tengerész lehetett.
Michaelt meglepte, milyen vágyat érez, hogy kiszakítsa a karjából Mariont, és ő maga táncoljon vele.
Úgy gondolta, azok ketten nem is sejtik, hogy valaki figyeli őket.
Marion láthatóan oldott hangulatban volt. Úgy táncolt, mint egy tollpihe: néhány lépésnyire eltávolo-
dott a kísérőjétől, aztán visszaröpült a karjába, és a nyakába vetette magát.
Miért nem mennek be, - gondolta dühösen Michael. Vagy miért nem megyek le én, hogy ne kelljen
őket végignéznem, - vetette a szemére önmagának a következő pillanatban.
A férfi fölemelte a fejét, és halkan mondott valamit. Marion halkan fölnevetett, és rázta a fejét.
- Marion...
Most az asszony mondott valamit, amit Michael nem értett. Aztán lábujjhegyre állt, és egy puszit lehelt
a férfi szájára. A következő pillanatban eltűnt a hajóján, és a férfi egyedül maradt.
 Legalább nem én vagyok az egyetlen ma este, aki nem kapta meg, amit nagyon akart, - gondolta Mic-
hael jókora adag akasztófahumorral. A férfi rövid ideig ott álldogált még, aztán elnevette magát, és né-
hány lépéssel odábbment egy hatalmas jacht felé. Rögtön el is nyelte a sötétség.
Állandó itteni lakos vajon? Nem, Michaelnak most eszébe jutott, hogy korábban tartózkodási enge-
délyt látott a jacht ablakában. Átutazóban lévő amerikai hajó volt. Marion tehát olyan férfiakat szemel ki
magának, akik rövid ideig tartózkodnak a kikötőben, aztán faképnél hagyja őket anélkül, hogy megkap-
nák, amit remélnek.
Micsoda anya! Az aprócska kislányát otthagyja egyedül a hajón, ő meg jóval éjfél utánig kimarad szó-
rakozni.
Mégis van valami rendkívül vonzó ebben az asszonyban. Különben miért váltana ki belőle ennyi érzést
és indulatot minden mozdulata? Nyugtalanító érzéki képzelgéseket és egyre növekvő vágyat ébreszt ben-
ne. Michael nem szokott hozzá, hogy kicsússzék a kezéből az irányítás. Eddig mindig ura tudott maradni
a helyzeteknek, és ezzel nehéz ügyeket is meg tudott oldani.
Marion hajójának kinyílt az ajtaja, kiáradt a fény. A nő az ajtó keretében állt, még mindig az előbbi ru-
hát viselte. Vajon meggondolta magát, és most átmegy az amerikai hajójára? Michael remélte, hogy nem.
Nehéz volna elviselni, hogy itt üldögéljen, és elképzelje Mariont odaát a nagyranőtt pasassal.
Most azonban egy másik asszony lépett ki a fénybe. Bezárták az ajtót, Michael mindkettőjüket tisztán
hallotta. A beszélgetésből ítélve nyilvánvalóan jó barátnők voltak.
Hirtelen sajnálni kezdte, hogy az előbb olyan csúnyákat gondolt Marionról. Hiszen gondoskodott róla,
hogy a kislánya ne maradjon egyedül, amíg ő távol van.
A két nő elhagyta a hajót. A fapalánkokon még hallatszottak a lépteik. Marion felkísérte a barátnőjét a
rámpáig, aztán egyedül visszafordult. Amikor a Saschához ért, lassított. Aztán megállt közvetlenül az
árnyékban fekvő kormányfülke előtt. A könnyű éjszakai szél rátapasztotta a vékony ruhát, tökéletesen
látszott a combja. Átnézett Michaelra a sötétségen keresztül.
- Magát szórakoztatja a leskelődés? - szólalt meg tisztán csengő hangon.
Michael lassan fölállt, fölment a fedélzetre, onnan pedig le a kikötőhídra Marionhoz. Úgy érezte, nem
ura többé az akaratának. Féktelen vágy töltötte el, hogy a karjába rántsa és megcsókolja az asszonyt.
Amikor ott állt előtte, mélyen a zsebébe süllyesztette a kezét, hogy feltartóztassa az indulatait. Még a
hangját is sikerült kordában tartania.
- Nem sokat nyújtott, Marion. Az a szegény soha nem kap többet magától? Csupán egy búcsúcsók a
következő alkalomig?
Az asszony nevetett, rázta a fejét, csak úgy röpködtek a fürtjei.
- Ezt aztán szeretné ám tudni, ugye, Mr. MacAvoy?
Michael csak nagy erővel tudta levenni a szemét a ruha vékony kelméjén át kirajzolódó kemény, kerek
mellekről.
- Tengerész? - szaladt ki a száján gondolkodás nélkül. - Hogy van ez, Marion, mások is vannak magá-
nak, amikor ő kint jár a tengeren? Vagy egyszerűen szereti hitegetni a férfiakat? Így persze mindig mond-
hatja magáról, hogy hű maradt. Legalábbis testileg.
Az asszony levegő után kapkodott. Michael rövid ideig azt hitte, hogy fájdalomfélét lát az arcán, de ez
aztán eltűnt. Talán csak képzeltem, - gondolta.
- Hogy van ez, hogy maga éjnek idején párocskák után leskelődik, Michael MacAvoy? Nem nyújt ele-
get a barátnője? Azt őszintén sajnálom. De ne remélje, hogy nálam megtalálja, amit szemmel láthatóan
nélkülöz. Nekem nincs rá akkora szükségem, mint magának!

A következő pillanatban Marion érezte, hogy megragadják a vállát, s aztán Michael karjában feküdt.
Megpróbált kibújni, de a férfi gyorsabb volt nála.
Amikor Michael még erősebben magához szorította, vergődött ide-oda, de nem szabadult. Tehetetlenül
nézett a férfira. Michael a félhomályban nem láthatta pontosan, mi ül az asszony szemében, de azt ponto-
san érezte, hogy ő is izgatott.
- Eresszen el! - sziszegte Marion, de nemcsak harag volt a hangjában.
- Szó sem lehet róla. Addig nem, amíg meg nem kapja tőlem a választ!
Az asszony ajkának cseresznyeíze volt. A ruha vékony anyagán át érződött a bőre melege. Michael
csókja követelőzőbb, szenvedélyesebb lett, a nyelvével az asszony édes száját kutatta. A melléhez simult
feszes keblek csak fokozták az izgalmát.
 Lassanként lejjebb vándorolt a keze, aztán még keményebben szorította megához a nőt. A bőre illatától
és hajlékony, meleg testétől mindenről megfeledkezett.
Ekkor váratlanul éles fájdalom hasított belé. Visszahőkölt. Marion megharapta az alsó ajkát. Michael
azonnal eleresztette az asszonyt, és a dagadó sebet tapogatta.
- Miért, csinálta ezt? - kérdezte lassan.
Marion védekező mozdulattal összefonta a karját maga előtt, és ellenséges pillantást vetett rá. Az arca
kipirult, hevesen szedte a lélegzetet.
- Megmondtam magának, hogy eresszen el - mondta inkább szemrehányóan, mint haragosan.
- Talán mondhatta volna kicsit hangosabban - válaszolta Michael. - Legalább figyelmeztethetett volna,
hogy mekkorát tud harapni.
Remélhetőleg nem marad nyom a száján, - gondolta aggodalmasan. Samantha azonnal észrevenné, és
föltenné a megfelelő kérdést, efelől biztos lehetett.
- Hát a száddal mi történt, drágám? - hallotta gondolatban.
- Marion megharapott - jöhetne a becsületes válasz, de akkor elszabadulna a pokol. Egy megsebesült
szájat nem lehet veszélytelenül kimagyarázni. Igazán megharaphatott volna kevésbé feltűnő helyen is,
gondolta, és akaratlanul is nevetni kezdett.
- Nekem kellett volna figyelmeztetnem magát? - kiáltott föl Marion szinte megbotránkozva, figyelem-
be se véve a férfi nevetését. - Pont ellenkezőleg, magának kéne táblát hordani a mellen. Vigyázat! Ez az
ember kérdés nélkül elveszi, ami tetszik neki! - Hevesen megrázta a fejét. Magának arra volt szüksége,
hogy bebizonyítsa, milyen belevaló pasas, ugye, Mr. MacAvoy? Gratulálok, bebizonyította, amikor lefo-
gott és akaratom ellenére megcsókolt! - Gúnyosan fölnevetett. - Fogadok, hogy azok a nők, akiket maga
ismer, nem harapnak - tette még hozzá megváltozott hangon.
Michael utánakapott, de az asszony ügyesen kisiklott a kezéből, és már el is tűnt a hajójában. Michael
csak most tért igazán észhez. A kezét nézte, amelyek az imént még Mariont tartották és simogatták.
A legszívesebben utánaszaladt volna, hogy bocsánatot kérjen. Ám gyanította, hogy Marion egyáltalán
nem tartja fontosnak, hogy ő könnyen megfeledkezhessék a történtekről. Látványosan megjelölte, hogy
ne feledjen!
Fejcsóválva azon töprengett, vajon komolyan azt várta-e, hogy az asszony a maga jószántából a karjá-
ba veti magát, sőt még... Nem, elhagyták a jó szellemei, hogy ilyen viselkedésre ragadtatta magát!
Lassan visszament a hajóra, lefeküdt. Persze nem tudott elaludni, hát erőltette magát, hogy Rory
Pedersonra gondoljon. Michael javaslatot tett neki, hogy átveszi a cégét. Leültek és beszélgettek, míg
Rory alkalmazottai el nem mentek. Akkor Rory meghívta Michaelt magához. Ott tovább tárgyaltak, ter-
veket szőttek a jövőre. Amikor Michael a reggeli derengésben végre elbúcsúzott Rory-tól, tele volt új
ötletekkel.
Miközben az új elektromos hajókellékekkel foglalkozott, amelyeket még ki kellett fejlesztenie, való-
ban sikerült nem gondolnia többet Marionra. Valamikor lecsukódott a szeme, és mély álomba zuhant.

A következő héten Marionnak újra meg újra eszébe jutott Michael. Szenvedélyes csókja és finom ujja-
inak gyöngéd érintése nem ment ki a fejéből. Az emlékek a legalkalmatlanabb pillanatokban rohanták
meg. Egyszer még az éjszaka közepén is felébredt, mert róla álmodott. Egy másik alkalommal akkor bi-
zsergették meg a bőrét az emlékek, amikor éppen tartózkodási helyet jelölt ki egy hajónak. Minden alka-
lommal újra felmérgesítette a gondolat, hogy a férfi akarata ellenére lefogta és megcsókolta. Másrészt
mégis valami soha nem ismert vágyat érzett az érintése után...
Ilyenkor mindig elmagyarázta magának, hogy Michael azért jött, hogy Angust elvigye a szeretett hajó-
járól. Michael MacAvoy szemmel láthatóan hozzászokott, hogy keresztülviszi az akaratát. Minden vonat-
kozásban. Marion elszántabb volt, mint valaha, hogy ezúttal megakadályozza benne a férfit.
Majd ő megnehezíti az életét!
Marion tudta, mennyire fontos elvégezni a nagyjavítást a Saschán, mielőtt Michael visszajön. Angus
habozott, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy a hajót kiemeljék a vízből, megtisztítsák és újrafessék.
Pénteken megvette a festéket, a hengereket és ecseteket, és szombaton kora reggel nekiláttak, hogy át-
vigyék a hajót a jachtkikötőbe, ahol partra akarták tenni. Először Angus állt a kormánynál, de amint kiér-
tek a nyílt vízre, kikapcsolta a segédmotort, és átengedte a kormányt.
- Vegye át, Marion - mondta zavartan, és hunyorgott. - Tudja, az utóbbi időben nem látok már elég jól.
 Marion örült, hogy Michael nincs jelen. Egy évvel korábban Angus még mindent maga intézett, az
utóbbi időben azonban nagyon elhagyta az ereje, ezt Marion maga is kénytelen volt beismerni.
Amikor elérték azt a helyet, ahol a Sascha karbantartását tervezték, váratlan segítségük akadt. Egy is-
meretlen ember segített a kötelekkel, és Marion elmondta neki, mit is akarnak.
- A hajó jól fekszik - mondta a férfi, de talán tegyenek valami súlyt a baloldalra. Úgy nem történhet
semmi baj, amikor apálykor földre ül a hajó.
Marion igazat adott neki, és együtt cipelték a fedélzetre a vas nehezékeket, amelyek pont erre a célra
hevertek a parton. Végre tökéletesen feküdt a hajó.
- Jól néz, ki - mondta elégedetten a férfi.
- Igen, nagyon köszönöm a segítségét. - Marion kisimította az arcába lógó hajtincseket. Még alig kez-
dődött meg a nap, és nem szívesen gondolt az előttük álló kemény munkára. - Marion vagyok. Ez itt
Angos és a lányom, Dixie - mutatta be őket.
- Az én nevem Bob - mosolygott a férfi. - Dixie-vel már ismerjük egymást az iskolából. Én vagyok a
matematikatanára.
Elköszönt a hármastól. Miután elment, megszólalt Dixie: - Nőtlen. Tudom, mert mesélte, hogy Mr.
Hallsworth-szal lakik együtt.
- No, egy újabb férfira van a legkisebb szükségünk - jelentette ki határozottan Marion. Dixie csodál-
kozva nézett rá, Marion pedig sajnálta, hogy ilyen éles volt a nyelve. Mégis, bár a lányát mindenekfölött
szereti, nem kezd új apa után vadászni a kedvéért.
Előkészítette a festéket, a csiszolópárnákat, a spatulákat, aztán elindult a klub vezetőjéhez, hogy kiköl-
csönözze a magasnyomású forróvizes berendezést, először azzal kellett megtisztítani a hajó törzsét a rára-
kódott algáktól.
Amikor visszaérkezett, Angus éppen kávét és csokoládét főzött. Volt idejük, mert csak akkor láthattak
munkához, amikor az apály elérte a mélypontját. Angus azonban fáradtnak és levertnek látszott, mint aki
tudja, hogy ennél a nehéz munkánál ő már nem valami nagy segítség lesz.
Véletlenül felbukkant Rex, és panaszkodott, hogy nem működik rendesen a radarja. Marion a legszíve-
sebben megölelte volna.
- Nem tudom, mi van ezzel a vacakkal - szitkozódott Rex rosszkedvűen. - A múlt héten még kifogásta-
lanul működött, de amikor ma reggel be akartam kapcsolni, az égvilágon semmit se csinált!
Angus azonnal felállt. Ezen a területen járatos volt.
- Neked olyan régi Motorola készüléked van, ugye? Azok elég érzékenyek a nedvességre. Talán baj
van a tömítéssel, és valahol víz jutott bele. Megnézted már?
- Nem ment, minden le van forrasztva, nem lehet hozzáférni - válaszolta Rex. - A szerelő, aki beépítet-
te nekem, biztosra mondta, hogy hibátlan a tömítés.
- Lehet, de azért már húsz éves! - nevetett Angus.
Rex tehetetlenül megvonta a vállát.
- Nem tudná megnézni, Angus? Őszintén megvallva nem ismerek műszerészt a városban, aki emiatt
külön kijönne.
Marion megkönnyebbült, amikor Angus elment. Kis szerencsével Dixie meg ő már túl lesznek a mun-
ka legrosszabbján, mire visszaér. Bekapcsolta a tisztítóberendezést, és munkához látott.
Először dolgozott ezzel a készülékkel, de másoknál már gyakran látta, és gyorsan rájött, hogy áll kézre
a leginkább. Mindenesetre örült, hogy vele van Dixie, mert folyton kellett valami, ami Angus hajóján nem
akadt, és oda kellett hozni.
A harmadik eliramodásból Dixie nem érkezett vissza. Mariont teljesen elfoglalta a hajótörzs letisztítá-
sa, így jó ideig nem is törődött vele. Egyébként sem jutott volna eszébe, hogy Dixie elmaradása össze-
függhet Michael MacAvoy Prince Rupertba érkezésével.

A repülőgépen Michael bebeszélte magának, hogy mit sem számít, ha nem találkozik Marionnal. Még-
is akaratlanul őt vagy Dixie-t kereste, amint végighaladt a parton. Ma valamivel sportosabban öltözött, és
öltöny helyett farmert viselt.
Férjnél van vajon, futott át az agyán. Nem tudta elképzelni, hogy egy férj engedné egyedül élni ezen a
félreeső helyen, ennyi megkérgesedett férfi között. Ha az én feleségem lenne, biztosan ellenezném…
Igyekezett elhessegetni gondolataiból az asszonyt. Alapjában véve volt elég más gondja. Samantha vá-
ratlanul olyan oldalairól mutatkozott meg, amelyeket soha föl sem tételezett volna róla.
 Michaelt teljesen lefoglalták a gondolatai, s így nagyon későn vette észre, hogy az apja hajója nincs a
helyén. Az első pillanatban megijedt. Talán egyszerűen elvitorlázott az öreg, mert félt, hogy megint
győzködni kezdi?
Akkor jutott eszébe, amit Marion mondott. Ő beszélt róla, hogy az apja megint rendbe akarja hozatni a
hajóját. Persze egy szót sem hitt az egészből, kifogásnak tartotta. El nem tudta képzelni, hogy az apja egy
ilyen nehézmunkát képes egyedül megcsinálni. Bizonytalanul áll a lábán, valószínűleg az egyensúlyát is
nehezen tartja, nemhogy fejjel lefelé dolgozni tudna.
Hirtelen dühös lett Marionra. Ő az, aki rávette az apját erre a megerőltető és számára már nem is ve-
szélytelen munkára. Marion eldöntötte, hogy nem engedi az öreget Victoriába költözni. Biztos az a nya-
kas fajta, aki a harcot öncélúan, csak a harc kedvéért is szereti, Angus pedig csak a második helyen áll
nála a sorban.
Michael irányt változtatott, és határozott léptekkel indult az asszony hajója felé. Amikor odaért, kivá-
gódott az ajtó, és Dixie viharzott kifelé. Megállt és rávigyorgott, amikor megismerte.
- Jó napot kívánok! - Egyetlen fejmozdulattal hátradobta a haját, a mozdulat az édesanyjára emlékez-
tette Michaelt. Vörösesszőke fürtjei alig látszottak a portól és piszoktól. - Mikor tetszett érkezni? - kér-
dezte csodálkozva. - Angus papa egyáltalán nem mondta, hogy meg tetszik látogatni.
- Ő sem tudja. Meglepetésnek szántam, tudod? Hova ment az édesapám hajója?
A felhőkön áttört egy napsugár, vakította Michaelt. A tenyerével védte a szemet.
- Odaát a jachtklubban. - Dixie bizonytalanul mutatta az irányt. - Tessek jönni, megmutatom. Úgyis
vissza kell mennem. Mami küldött haza, hogy vigyek még szappant. - Fölemelte a kezében lévő műanyag
kannál, és mutatta Michaelnak.
- Szappan? - ismételte Michael, és elnevette magát. Ritkán látott életében ilyen piszkos kislányt. - Bár-
csak most láthatna Helen! - mondta aztán.
- Kicsoda?
- A nővérem. – Michael alig tudott lépést tartani a kislánnyal, mert az szinte futott. - Ő és a lánya itt
volt látogatóba pár hete
- Ó. - Dixie arcáról lefagyott a mosoly.
- Nem tetszett, neked?
- Piszkospankának nevezett.
- Ki? A nővérem? - nevetett Michael. – Hát persze, ha mindig így nézel ki... - Aztán rájött, hogy a nő-
vérének semmiféle joga nem volt szándékosan megsérteni egy gyereket.
- Az a hosszú szőke hajú, kecske. Festette a körmét, és bandzsított, amikor úgy csinált, mintha nevetne.
– Dixi dühösen fújtatott. – Azonkívül pont úszásról jöttem, tehát egyáltalán nem lehettem piszkos. És
amiért nyáron mezítláb szaladgálok, még nem vagyok Piszkospanka!
- Aha te Jeanettről beszélsz. – A kislány vállára tette a kezét - Tudnod kell, hogy ő nem valami okos.
Ezért én nem törődnék vele, amikor összevissza fecseg. Nem szereti a többi embert.
- A bácsit se? – vetett rá kérdő oldalpillantást Dixie.
- Nem különösebben. – A műanyag kannára mutatott. - Átvegyem tőled?
- Nem elbírom egyedül. De hogy lehet az, hogy a bácsit se szereti? Mit mondott?
Michael nevetett. Valahányszor együtt volt Jeanett-tal, örült, hogy nem nős, és nincsenek gyerekei. De
ez a kislány itt mellette egészen más. Meleg és nyíltszívű, amilyennek a saját kislányát elképzeli egy férfi.
Egyszeriben az a bizonytalan érzése támadt, hogy Samantha ugyanúgy nevelné gyerekeit, mint Helen a
lányait.
- Nem sokat beszél hozzám. Inkább az, ahogy rám néz. Ha olyan ostoba vagyok, hogy elsütök egy ár-
tatlan viccet a jelenlétében, megrovóan néz rám, és csak annyit mond, hogy „Michael bácsi!” – de ezt
úgy, mintha valamilyen tisztességtelent mondtam volna.
Dixie szívből nevetett.
- Sokszor olyan hidegen néz rám, hogy legszívesebben gyorsan magamra húznék egy vastag pulóvert,
- folytatta, és örült, hogy Dixie kuncogni kezd.
Egy darabig hangtalanul lépkedtek egymás mellett. Aztán Dixie megszólalt: - Én belöktem.
- A vízbe? – Michael megállt és kérdő pillantást vetett rá.
- Folyton bosszantott – felelte tárgyilagosan Dixie.
 A csuromvizes Jeanett gondolatára a férfiból kitört a nevetés. Látta maga előtt, amint fejére tapadó haj-
jal üvöltve rohan az anyjához segítségért. Szentséges ég, milyen dühös lehetett Helen! Hát ezért szedte le
később a keresztvizet Marionról, meg a lányáról.
Dixie megkönnyebbülten nézett rá, aztán megkérdezte: - Hogyan szólítsam?
A kérdés meglepte Michaelt.
- Hogy szerenél szólítani, Dixie?
- Az édesapját Angus papának hívom.
- De én még nem vagyok olyan öreg - felelte vidáman Michael
- Nem, az igaz - válaszolt lassan Dixie. - Van felesége?
- Nincs. Neked van férjed?
A kislány vihogott, és hevesen rázta a fejét.
- Szólítsam talán Michael bácsinak?
Michaelnak az volt a benyomása, hogy a gyerek akar valamit a kérdéseivel, és ő maga is meg akart
tudni egyet s mást Dixie apjáról. Tulajdonképpen jó alkalom adódott, hogy kipuhatoljon valamit Marion-
ról, de aztán mégsem akart ilyesmiről kérdezősködni. Azt mondta helyette: - Miért nem hívsz egyszerűen
Michaelnak? És akkor nem kell tetszikezned se.
A gyerek gondolkozott egy kicsit, aztán fölragyogott: - Igen, szívesen... Michael.
- Hogy lettél ennyire piszkos, Dixie? - érdeklődött ezek után a férfi.
- Piszkos vagyok? - csodálkozott Dixie. Aztán végignézett magán. – Mami ugyanígy néz ki. Tudod, le-
locsoltuk a hajót a tisztítóberendezéssel. Most megint szép tiszta... mi meg piszkosak vagyunk.
Tiszta szívből nevetett.

4. FEJEZET
Amikor Michael Dixie társaságában a jachtklub közelébe ért, már távolról hallotta a magasnyomású
vízsugár sziszegését, aztán meglátta Mariont a hajó törzse alatt. A hajó nagyobbnak tűnt, mint rendesen.
Marion a kezében tartott tömlőből irányította a forró vízsugarat, lassan végigsúrolta vele az egész hajó-
törzset. Gőz vette körül, és mindenütt ráragadtak a víz által leoldott moszatmaradványok és festékdarab-
kák.
Sárga vitorlás-félkabátot és farmert viselt, de gumicsizma helyett teniszcipő volt rajta. Valószínű, hogy
a vízhatlan kabát ellenére bőrig ázott már, - gondolta Michael.
Akármekkora bolondság volt, a finoman szólva előnytelen helyzetben is kimondottan izgatónak találta
az asszonyt. Próbált visszaemlékezni, mikor gondolta ugyanezt Samantháról, de nem sikerült. Nagyon
régen fordulhatott elő.
Marion nem vette észre a férfit, nyugodtan dolgozott tovább. Már a hajó orrát igyekezett megtisztítani.
Ehhez felállt a hajót tartó keskeny gerendák egyikére, hogy jobban odaférjen. Lassan már fájt a karja a
tömlő súlyától, de még nem készült el.
A szeme is égett a forró lúgtól. Talán bekerült belőle valami a kontaktlencséje alá, de piszkos kézzel
nem akarta levenni, és a tok sem volt nála. Dixie elhozhatja majd, ha visszajött a szappannal.
Összehúzta a szemét, mert a vízfüggönyön át alig látott valamit. A berendezés akkora lármával műkö-
dött, hogy először a túloldalról szóló kiáltást sem hallotta meg.
Túl későn ismerte föl a férfit, aki a vízsugár közepén állt, úgyhogy a víz már Marionra is fröcskölt.
- Mi van? - kiáltott az asszony.
- Kapcsolja ki!
Michael volt, teljesen átázva. Marion gyorsan elzárta a tömlő végét. Dixie most bukkant elő Michael
mögül.
- A tartályba tegyem a kenőszappant, mami? - kérdezte, mintha mi sem történt volna.
- Igen, légy szíves.
Marton kisimította a homlokából a vizes tincseket. Biztos rémesen nézek ki, - futott át a fején.
- Mit keres itt? - kérdezte fáradtan. Szeretett volna mindennel készen lenni Michael jövetele előtt. Egy
újonnan festett hajóval Angus sokkal jobb helyzetbe került volna a fiával szemben.
Michael ma másképp nézett ki, mint az első alkalommal. Talán a másféle öltözék tette, de nem hatott
annyira kihívónak és fenyegetőnek.
 - Tulajdonképpen egészen más emlékem van magáról - mutatott Marion csuromvizes hajára, ázott és
piszkos ruhájára. A hangjában gúny bujkált, vagy legalábbis Marion úgy érezte. - Hol van az apám? -
kérdezte aztán.
- Éppen Rex radarját nézi meg. Már nem működik rendesen.
- Rex? Az a kutyás, öreg hippi? - kérdezte Michael. - Hogyhogy maga egészen egyedül dolgozik itt?
Ez nem nőknek való munka.
- Úgy gondolja? - villant föl harciasan Marion tekintete, mert bosszantotta ez a nagyképűsködés, de az-
tán elnevette magát. - Igaza van, valóban nem nőknek való - nyomta a tömlőt Michael kezébe -, de a ma-
ga helyében levetném a zakót. Odaadjam a vízhatlan kabátomat?
Michael némi habozás után kényszeredetten elnevelte magát.
- Ezt a menetet megnyerte. Ahogy így elnézem magát, a kabátra nincs szükségem, de remélem, utána
lezuhanyozhatok valahol forró vízzel.
- Megfürödhet az úszómedencében - vágta rá szárazon Marion. Természetesen felajánlhatta volna,
hogy nála zuhanyozzon, de pillanatnyilag nem volt kedve a saját fürdőszobájában meztelenül tudni a fér-
fit. - Úgy látom, gyógyul a szája. Alig látszik a helye, ahol megharaptam - tette még hozzá gunyorosan.
Őszintén szólva azt hitte, hogy a férfi zavarba jön, de az csak nevetett.
- Igen, már sokkal jobb. Már egy következő próbálkozáson gondolkodom. Mindenesetre jobb haditer-
vet fogok alkalmazni.
Vizsgálódva nézte az asszonyt, és a szürke szempár pillantása nem volt már olyan hűvös, mint egyéb-
ként. Marion arra gondolt, hogy a férfi megérezte, milyen vágyakozást kellettek benne a szavai. Össze-
szedte magát. Miért kellene megtudnia, hogy kívánja az ölelését, a gyöngédséget. Nem lehet.
- Az arca tükrözi az érzéseit - mondta a férfi tökéletes nyugalommal, mintha olvasott volna a gondola-
taiban.
Marion érezte, hogy az arcába szökik a vér. Semmit sem tehetett ellene, minden lehetséges alkalommal
elpirult. Erről a férfi természetesen nem tudhatott, csak a saját szavainak tulajdoníthatta a hatást.
- Siessen a lemosással. Még rá kell vinnünk két réteg védő réteget, mielőtt itt a dagály. Szóval nincs
pazarolnivaló időnk - magyarázta nyersen, hogy másfelé terelje a figyelmet.
A beszélgetés közben Marion teljesen megfeledkezett Dixie-ről, aki azonban minden szót követett.
Mielőtt Michael újra kinyithatta volna a tömlőt, kíváncsian megkérdezte tőle: - Miért harapta meg mami a
szádat, Michael?
Marion gyorsan odébbállt, nehogy valaki meglássa vérvörös arcát. Oldja csak meg a helyzetet Micha-
el, ahogy tudja. Nekilátott a fedélzetnek. Ahol dolgozott, onnan jól láthatta Michaelt lent a tömlővel. Vi-
zes haja a fejére tapadt, a nedves ingen keresztül kirajzolódtak erős karizmai.
Marion azt kívánta, bárcsak maradt volna Victoriában a férfi. Angusnak persze szüksége van valakire,
aki törődik vele, de hát erre itt van ő meg Dixie. Ők Angus családja, és az öregnek tetszik ez a helyzet.
Azon kapta magát, hogy vágyakozva néz le Michael széles vállára. Megint az ölelése és a szenvedé-
lyes csókja járt a fejében. No nem, gondolta, és elhessegette a nyugtalanító képzelgést. Nem. Ha már egy-
szer megengedem, hogy megcsókoljon valaki, akkor olyan legyen, mint Darryl. Egy vonzó férfi, aki ve-
szélyes azért nem lehet számomra.
Ha pedig Michael azt hitte, hogy férfias bájával valóra válthatja a terveit, akkor csalódott bennem.
Marion roppant elszántan hozta a festéket meg az egyik hengert, és elkezdte mázolni a hajó orrát, ahol
már megszáradt.
- Nemsokára ugyanolyan rémesen fogok kinézni, mint Dixie és maga - mondta Michael, miután leállí-
totta a készüléket, és hozott egy hengert, hogy segítsen festeni.
- Máris úgy néz ki. Semmi sem emlékeztet magán arra a tökéletesen öltözött úriemberre, aki a múlt hé-
ten vonult végig a rakparton.
Michaelnak a viselkedése is megváltozott. Sőt úgy tűnt, hogy élvezi is a munkát. Mintha a piszok se
zavarta volna. Először nem valami ügyesen bánt a hengerrel, de gyorsan belejött, és nemsokára ugyan-
olyan lendületesen dolgozott, mint Marion.
Majdnem végeztek az első réteggel, amikor éktelen csörömpölést hallottak. Marion megfordult.
- Dixie? Minden rendben van? Ó - kiáltott fel, amikor meglátta a meglepetést. Dixie rosszul ugrott le
az egyik gerendáról, és pont az egyik festéktartály szélére érkezett. Tetőtől talpig összefröcskölte a na-
rancsszínű védőfesték.
- Dixie! Látod, hogy nézel ki? - kiáltott fel rémülten Marion.
 - Mint egy bója - nevetett Dixie, aki már túlesett az első ijedségen. Michael nevetni kezdett. Marion et-
től mérges lett.
- Ezen nincs semmi nevetnivaló. Nézze csak meg!
- Dixie, le kellene fényképeztetned magad, és elküldhetnéd a képet Jeanette-nak. Halálra rémülne tőle -
vigyorgott Michael.
- Mami, ez a legócskább nadrágom - vihogott Dixie - a pólót meg úgyis utáltam.
- Az lehet, de biztos nem akarsz egy másikat kifizetni - felelte keményen Marion.
- Ugye nem gondolja, hogy Dixie ezeket a holmikat még egyszer felveheti? - szólt közbe nyugodt han-
gon Michael, és rámosolygott az asszonyra.
Marion nem tehetett egyebet, ő is elnevette magát.
- Szaladj, és húzz magadra valami mást, Dixie - mondta a lányának.
- Rögtön jövök vissza - kiabálta megkönnyebbülten Dixie, és elvágtatott.

Amikor Marion megint visszafordult, Michael pillantásával találkozott a tekintete.

- Magának biztosan az a véleménye, hogy kicsinyes dolog ilyesmin izgatni magát az embernek -
mondta.
- Marion, a nővérem a maga helyében rögtön felsorolta volna az összes büntetést, amit csak ki lehet
róni egy kislányra. Azaz nem, helyesbítenem kell. Őt a világon semmi nem vehette volna rá, hogy neki
álljon letisztítani egy hajót.
Michael fölemelte a leborult festéktartót, és festéket töltött bele. Aztán a hajó farát kezdte festeni.
Marion végignézett magán. Pillanatnyilag biztosan nem vagyok csinos és vonzó, - gondolta. Miféle
férfi fordulna meg most utánam? Dilis kellene hogy legyen!
Hirtelen megijedt, hogy Michael megint feléje fordulhat, és kitalálhatja a gondolatait. Egészen bizto-
san le tudná olvasni az arcáról, hogy éppen mit érez. Be kellett látnia, hogy Michael egyre mélyebb be-
nyomást tesz rá. Nem tudott segíteni rajta, kimondottan izgatónak találta a férfit. Gyorsan elkergette a vad
képeket, amelyek szinte akarata ellenére ébredtek benne, amikor Michael széles hátára nézett.
Görcsösen igyekezett visszaemlékezni, miről is beszéltek éppen. Aztán eszébe jutott.
- Igaza van, ami a nővérét illeti - kezdte. - Valóban úgy viselkedik, mintha szenvedhetnékje volna a
legapróbb piszoktól is. - Még emlékezett rá, hogyan mérte végig Angus lánya a viseltes farmerját és ko-
pott cipőjét.
- Nem a legjobb benyomást hagyta maga után, el tudom képzelni - mondta szárazon Michael. - Az
utóbbi években egyre nehezebb vele. Szilárd meggyőződése, hogy az életben, a legfontosabb dolog a
megfelelő emberekkel lenni ismeretségben, no és meghívást kapni az otthonukba.
- Aha.
Marion többet nem válaszolt. Nekilátott a második festékrétegnek.
- Ez a kence szerencsére nagyon gyorsan szárad. Különben aligha tudnánk a dagályig kétszer átkenni a
hajót. Máris emelkedik a víz.
Michael egy darabig szorgosan dolgozott tovább. Végül megkérdezte: - Miért választotta pont ezt a
festéket? Förtelmes szín.
- Ez védőfesték, aminek a korhadástól kell megvédenie a hajó fenekét - magyarázta Marion. - A piro-
sas szín a benne lévő réztől származik, és pontosan ez a réz akadályozza meg, hogy az algák benőjék a
hajó törzsét.
Voltak persze más, kevésbé feltűnő védőanyagok is, de sokkal drágábbak, és meg akarta takarítani
Angusnak a fölösleges kiadást. Nem is volt fontos.
Michael nem válaszolt, de Marion hirtelen szükségét érezte a beszélgetésnek.
- Azt hiszem, elkészülünk, mielőtt Dixie visszajön. Nem kell félnie attól, hogy megint rálép a
festékesvödörre - váltott át könnyed, csevegő hangvételre.
- Ha már visszajövetelről beszélünk - mondta Michael - nem kellene apámnak lassanként visszajönni?
Marion odanézett a férfira. Az messze előrehajolt, hogy elérje a hajó legkülső végét. A kézzel varrott
cipője soha többé nem lesz az, ami volt, - gondolta Marion kárörömmel.
- Én reméltem, hogy elmarad egy ideig - ismerte be Marion.
- A műszerei nélkül nem juthat sokra. - Michaelnak aggodalmasan csengett a hangja, mintha gondot
okozna neki az apja hosszas távolmaradása.
- Azt mondta, esetleg víz kerülhetett a radarházba - magyarázta Marion bizonytalanul.
 - Csak azt kérdezem magamtól, miért máshová megy segíteni éppen akkor, amikor elég tennivaló akad
itt a saját hajóján - válaszolt nyugodtan Michael.
Marion arca megrándult. Igazán semmi értelme sem volt, hogy tovább próbálja ámítani Michaelt.
- Én biztattam, hogy nézze meg a radart. Ha azon dolgozik, még hasznosnak érzi magát Rexnek sem
csak a radar miatt van rá szüksége. Mindig tönkremegy nála valamelyik villamos szerkentyű, de egy vil-
lanyszerelőt nem engedhet meg magának. Így aztán a maga édesapjától szaktanácsot kérhet. - Rövid ha-
bozás után folytatta. - Ha itt maradt volna... szóval ezt a nehéz munkát már nem bírja, ezért akartam, hogy
elmenjen... Érti, mire gondolok, ugye?
Michael szótlanul nézett rá. Aztán felállt, és Marion tudta, hogy most odajön hozzá.
- Nem kell, hogy idejöjjön - kiáltotta idegesen. - Így is értem, amit mond.
A férfi azonban már ott állt előtte.
- Látni akartam, mire gondol - mondta nyugodtan, és a szemébe nézett. - Maga kedves asszony, Mar-
ion - mondta aztán gyöngéden, mint akit meglep ez a felfedezés.
A víz gyorsan emelkedett. Amikor Dixie Angusszal együtt visszaérkezett, már a készre festett hajó
törzséig ért. Marion és Michael bementek a jachtklub mosdójába, megmosakodtak, amennyire lehetett.
Angus azt javasolta, hogy menjenek el a legközelebbi pékhez tejet és friss fánkot venni.
Később valamennyien együtt álltak a hajó melletti emelvényen, és figyelték, amint egyre magasabbra
emelkedik a víz.
- Sikerült - mondta boldogan Marion. - Nem gyönyörű, Angus?
- Csodálatos. - Az öreg arca ragyogott, szemlátomást jobban érezte magát, mint korábban. - Nagyon
szépen köszönöm, Marion - és neked is, Dixie.
- Michael is segített - válaszolta azonnal Dixie, és nagyot harapott a fánkjából. Megint tiszta volt, és
friss ruhát viselt. Csak itt-ott mutatkozott néhány apró festékpötty az arcán.
- És Michaelnek is - hagyta helyben Angus. - Mindnyájatoknak szívből köszönöm. Egyedül nem bír-
tam volna megcsinálni.
Marion gyorsan Michaelra nézett, és megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a férfi nem válaszolt az apja
beismerésére. Látszólag teljesen lefoglalta a tej.
Csak egy nagy korty után szólalt meg: - Jó szórakozás volt, de legközelebb be kellene vinnünk egy ha-
jógyárba, hogy ott hozzák rendbe. Errefelé nincs hajógyár?
- Dehogy nincs, több is - felelt Marion. - De drágák - tette hozzá.
- Annyira drágák azért nem lehetnek - mondta kétkedve Michael.
Angus megrázta a fejét.
- Őszintén szólva nem is jutott eszembe.
Marion eddig úgy vélte, hogy Angusnak nincs valami bőséges jövedelme. Most azonban, ahogyan
Michaellal beszélgettek, a pénz nem tűnt igazán fontosnak.
- Szeretnélek mindnyájatokat meghívni vacsorázni - mondta Angus. Ránézett először Marionra, aztán
Michaelra, és mosolygott. - Ti ketten előbb alaposan zuhanyozzatok le.
- Egyetértek. Először zuhanyozunk, azután eszünk - csatlakozott a javaslathoz Michael. - Mire jutottál
a radarral apa?
- Beszivárgott a víz a házba, ahogy sejtettem is. De most megint működik.
A vaskorlátnak támaszkodott. Kicsit fáradtnak, de boldognak tűnt. Marion titokban megköszönte
Michaelnak, amiért aznap nem viselkedett olyan hűvösen és kioktatóan, mint az utolsó alkalommal.
Amikor aztán elég magasan állt a víz, és a hajó már szabadon úszott, Angus átadta a kormányt Mar-
ionnak. Nagyon elégedettnek látszott azzal, hogy betelepedhet az fotelba, nézheti, amint a hajója lassan
elhagyja a jachtkikötőt, és a halászok kikötője felé indul.
- Angus papa, nem akarunk dámát játszani? - kérlelte Dixie, aki szemmel láthatóan unatkozott. Az
öreg mosolyogva beleegyezett, és a páros eltűnt a fedélzet alatt. Marion és Michael egyedül maradt.
Michael kivette a kormányt az asszony kezéből.
- Fáradtnak látszik. Feküdjön le kicsit ide a padra, és pihenjen - mondta, és Marion ez alkalommal nem
ellenkezett.
- Dixie, hozz fel egy párnát az édesanyádnak - kiáltott le a fülkébe Michael.
Marion rögtön kényelmesen elhelyezkedett a kárpitozott sarokban, és fáradtan lehunyta a szemét.
A hajó lágy ringásától elszenderedett. Amikor újra kinyitotta a szemét, rögtön Michaelt látta maga
előtt.
 - Már itt vagyunk? - kérdezte álmosan, és a férfira mosolygott, aztán hatalmasat nyújtózkodott. - Olyan
lusta vagyok, hogy legszívesebben el sem mozdulnék innen.
- Nem is kell mozdulnia - mosolygott Michael is, és ettől a mosolytól Marionnak elállt a lélegzete.
Michael egészen más embernek látszott, teljesen oldottnak és majdnem fiúsnak hatott.
Marion ebben a pillanatban elhatározta, hogy feladja a fenntartásait vele szemben, és kedvelni fogja.
Biztosan nem rossz fickó.
- Maradjon fekve nyugodtan. Nem siet vissza, ugye? - folytatta Michael.
- Hol vagyunk?
Marion felegyenesedett és körülnézett. A kikötő közelében jártak.
- Pompás nap ez a mai, és úgy gondoltam, nem kell annyira sietnünk - magyarázta a férfi.
- Teljesen igaza van - biztosította mosolyogva Marion, és visszadőlt a párnára. Szinte felhőtlen kék ég-
ről ragyogott rájuk a nap. A ruhái rég megszáradtak.
- Hol van Dixie? - kérdezte.
- Odalent apámmal. Még mindig dámát játszanak.
Michael hunyorogva figyelte a kikötőt. Időközben szétoszlott a felhőtakaró, amely korábban beborítot-
ta a szárazföldet.

Michael egyik lábát feltette a padra, és kényelmesen hátradőlt. Fél kézzel tartotta a kormányt, miköz-
ben körülnézett.
- Nagyon szép itt, Marion - mondta aztán.
- Igen, amikor süt a nap - helyeselt az asszony. - A zöld hegyek, a kék ég meg a víz. Ezért maradnak itt
olyan sokan, ha sikerült megbarátkozniuk az esővel.
- És maga, Marion, miért van itt?
Az asszony csupán megvonta a vállát, és továbbra is csukva tartotta a szemét. Titokban azt kívánta,
bárcsak soha ne érne véget ez a nap.
- Mi tartja itt magát? - kérdezte újra a férfi, de nem volt semmi tolakodás a hangjában.
- Itt vagyok otthon - felelte Marion egy kis idő múlva. Már kezdettől fogva úgy érezte, hogy csakis
ezen a helyen akar élni. Rájött, hogy a tengeri élet belső nyugalmat hoz számára a házassága nehéz évei
után.
- Nem hord jegygyűrűt. Ez azt jelenti, hogy nincs férjnél?
A férfi hangszíne nem változott. Amikor azonban Marion kinyitotta a szemét, látta, milyen figyelem-
mel fürkészi őt Michael. Egy pillanatra egymásba akadt a tekintetük, aztán Marionnak sikerült szabadul-
nia. Fogta a párnát, és a melléhez szorította, mintha védekezni akarna.
- Nem, nem vagyok férjnél - mondta, aztán felállt. - Lemegyek megnézni, mit művelnek lent azok ket-
ten. Magának itt fent láthatóan semmi gondja.
Angus bámulva nézett rá, amikor leviharzott a lépcsőn. Ugyan miét rémültem meg annyira a kérdéstől,
- gondolta zavartan Marion. Nyugodtan elmondhattam volna neki, hogy elváltam. Csakhogy akkor bizo-
nyára Dick után kérdezősködött volna. Én meg talán meséltem volna neki...
Angus még mindi g csodálkozva nézte.
- Michael túl sokat kérdezősködik - magyarázkodott zavartan Marion.
Átment a konyhába, és örült, hogy talált néhány használt tányért meg csészét, amelyeket elmosogatha-
tott. Mit gondolhat most róla Michael? Biztosan felfogta, hogy a kérdése elől futamodott meg. Most bizo-
nyára azt hiszi, hogy Dixie házasságon kívül született, és ő emiatt szégyenkezik.
Hát gondoljon, amit akar! Mi köze neki a gondolataihoz? Manapság már egyáltalán nem szokatlan,
hogy egy asszony apa nélkül neveli föl a gyerekét. Ezenkívül pár napon belől amúgy is újra eltűnik. Talán
már holnap. Ma sokkal rokonszenvesebb, mint az előző alkalommal, de emiatt veszélyesebb is. A kama-
szos viselkedése nem feledtetheti, milyen hidegen és pimaszul tud villogni az a szürke szempár.
No és talán épp a látszólagos nyíltsága a csel, amivel mégiscsak célt akar érni. Legalábbis nem lehet
kizárni. Ezért aztán Marion elhatározta, hogy természetesen udvariasan, de tartózkodóan fog viselkedni a
férfival.
- Rögtön a kikötőben leszünk! - kiáltott le fentről Michael.
Marion megtörölte a kezét, aztán felsietett.
- Most először is lezuhanyozom - mondta Angusnak, miután kikötöttek. - Remélem, utána megint mu-
tatkozhatok az emberek között.
 Miután lezuhanyozott és gondosan eltüntette a hajából a festékcsöppeket, felöltözött. Csíkos, zöld
szoknyát vett föl, hozzá nagyon sima, keskeny vállpántos fehér selyem felsőrészt és fehér kabátkát. Az
üdezöld szín izgalmas ellentétben állt vörösesszőke hajával, és ebben az öltözékben nagyon nőiesnek
érezte magát.
A körülményekre való tekintettel mégis úgy döntött, hogy szól Michaelnak: lezuhanyozhat nála, de-
amikor belépett a nappaliba, Angus és Dixie egyedül üldögélt ott.
- Hát Michael hol van? - kérdezte csodálkozva.
- Nálam zuhanyozik - mondta neki Angus.
- Hiszen magánál tönkrement a zuhany!
- Már megcsinálta - közölte Dixie.
Furcsa módon Marion nem tudott elnyomni egy csöppnyi csalódást, és amikor Michael világos vá-
szonnadrágban és sötétkék pólóban jött vissza, valami bosszúságot érzett. Tulajdonképpen azt várta, hogy
a férfi festékes farmerban és foltos zakóban kerül elő. Egyedüli vigaszául az szolgált, hogy második pár
cipőt nem hozott magával, hiszen csak a hétvégére akart maradni.
Együtt mentek vacsorázni. Olyan asztalt kértek, ahonnan rálátnak a kikötőre. Szép este lett. Oldott volt
a hangulat, sokat nevettek. Az étel is kitűnő volt. Marion mindenesetre kerülte, hogy egyenesen Michael
szemébe nézzen, de mikor aztán Angus eleven és érdekes történeteket meséli sok-sok világkörüli útjáról,
elfelejtette minden jól átgondolt elhatározását, és elfogulatlanul beszélgetett Michaellal.
- Maga is vett részt ilyen utazáson, Michael? - kérdezte önkéntelenül. Az a benyomása alakult ki, hogy
a férfit ugyanúgy lebilincselik az apja kalandokban bővelkedő utazásai, jóllehet bizonyára nem először
hallja ezeket a beszámolókat.
- Csak néhány hétig egy nyáron - felelte Michael. Találkozott a pillantások, és Marion váratlan bizser-
gést érzett a bőrén. Gyorsan a tányérjára fordította a tekintetét.
- Michaelt túlságosan elfoglalta a vállalatai megszervezése - magyarázta Angus. - Nem maradt ideje
szórakozásra.
- Igaza van apának. Biztos jót tett volna, ha gyakrabban megengedem magamnak, hogy pár hétre min-
denről megfeledkezzem. - Másféle kifejezés jelent meg a szemében. - Marion, volna kedve eljönni velem
táncolni ma este? - kérdezte váratlanul.
Marion az első pillanatban ösztönösen bele akart egyezni, de aztán emlékezetébe idézte, mit is akar
alapjában a férfi. Nem nézett rá, amikor válaszolt. - Nem, Michael, köszönöm, de nincs kedvem.
Amikor aztán felnézett, meglepődött. Michael bosszús volt.
- Ej, Marion, fogadja el a meghívást - mondta mosolyogva Angus. - Hiszen tudom, mennyire szeret
táncolni - és olyan ritkán jár szórakozni.
- Dehát nem vagyok úgy öltözve - igyekezett kimagyarázkodni az asszony, és közben újra kerülte
Michael tekintetét.
- Nagyszerűen néz ki - ellenkezett a férfi, és Marion felnézett. Akaratlanul is a csókjára kellett gondol-
nia, és csupán reménykedett, hogy nem látják meg rajta az érzéseit.
- Michael, nincs senki, aki vigyázna ma Dixie-re - próbálta még egyszer kimenteni magát.
- Rám senkinek nem kell vigyázni - tiltakozott Dixie azon nyomban. - Elég nagy vagyok. Ezenkívül
Carol megkért, hogy aludjak náluk ma éjjel.
Marion határozatlanul nézett rá.
- Együtt akarjuk megírni a házidolgozatokat - magyarázta tovább Dixie.
- Mondjon már igent - kérlelte Michael.
Marion ránézett, és a pillantása megakadt Michael kifejező száján. A férfi elnevette magát, Marion pe-
dig elpirult, mert arra gondolt, milyen volt a kezét a csípőjen érezni.
- Azt is megígérem, hogy tisztességesen fogok viselkedni - ajánlotta föl mosolyogva Michael.
Dixie-ből kipukkadt a vihogás. Azt tanácsolom is magának! - felelte Marion megjátszott szigorral.
Dixie megette az édességet, aztán vidáman elköszönt a három felnőttől, akik még a kávénál tartottak.
- Ne csináljon gondot magának miatta - nyugtatgatta Angus, amikor Dixie már elment.
- Igenis csinálok - hangsúlyozta Marion. - A korához képest túl fejlett. Ráadásul túl könnyen eléri ná-
lam, amit akar. Biztosan azt hiszi, hogy bármikor az ujja köré tekerhet.
- Nagyszerű kislány. Ha az én gyerekem volna, büszke lennék rá - mondta Michael.
- Én büszke vagyok rá - hangsúlyozta azonnal Marion - de nem éppen angyal, azt meg kell hagyni. A
maga unokahúgát is belökte a vízbe, mert megharagudott rá.
 - Tudom - nevetett Michael. - Dixie elmesélte nekem. Szívesen végignéztem volna.
- Sok örömöd neked sem tellett volna benne - horkant föl Angus. - Helen mindenkinek pokollá teszi az
életét. Beszéltem vele erről, de gorombán elhárított minden okos szót. Semmit se akart meghallgatni, hiá-
ba vagyok a nagyapja.
- Szerintem Dixie akkor is helytelenül viselkedett - mondta Marion. - Néha egyszerűen képtelen ural-
kodni magán. Ezt mindenesetre tőlem örökölte - nevetett hozzá.
- Már nekem is feltűnt - jegyezte meg félhangosan Michael.

Angus kifizette a számlát, Michael taxit hívott. Marion nem mondott ugyan kifejezett igent, de Micha-
el úgy tekintette, hogy vele megy. Udvariasan kinyitotta a kocsi ajtaját az édesapjának meg az asszony-
nak, aztán maga is beszállt, és kérte a vezetőt, hogy a kikötőhöz menjenek. Ott akarta letenni Angust.
- Miért nem tart velünk, Angus? - fordult Marion az öreghez a vízpartig tartó rövid úton.
- Fáradt vagyok. Marion - ingatta a fejét Angus. - Pár percig még elnézelődök az előtérből, szép nyu-
godtan megiszom egy sört, aztán ágyba bújok. Ugye nem csapsz lármát, amikor hazajössz, Michael? -
kérte a fiát.
- Nem, biztosan nem - ígérte meg neki Michael. Amikor aztán egyedül mentek tovább, nevetve mond-
ta: - Szinte vártam, mikor köti a lelkemre, hogy éjfélre otthon legyek, különben így meg úgy ...
Marion is elnevette magát.
- Szigorú apa volt? - kérdezte, bár ezt elképzelni sem tudta.
- Nem, csak néha-néha, és csak ha rászolgáltam. Tulajdonképpen nagyon elkényeztettek. Gyakorlatilag
megkaptam mindent, amit csak akartam.
- Az édesapja szerint ez még most is így van.
- Igen? - ráncolta a homlokát Michael. Kellemetlenül érintette, hogy az apja ilyesmiről beszélt az asz-
szonynak.
Marion megérezte a gondolatait.
- Azt mondja, hogy ha maga egyszer a fejébe vesz valamit, akkor végbe is viszi az akaratát.
Michael nem válaszolt, mert a taxi megállt a mulató előtt. Elővette a tárcáját, fizetett, aztán kiszállt, és
kinyitotta az ajtót Marionnak. Miközben egymás mellett álltak a járdán, Marion megérezte a férfi arcvi-
zének fanyar illatát, és minden erejét össze kellett szednie, hogy ne emelje föl a kezét, és nem simogassa
meg a férfi arcát.
- Valami kivetnivalói talál benne? - kérdezte Michael.
- Tessék? - nézett rá zavartan Marion.
- Ó, az erős akaratomra gondoltam. Azt kérdezem, mi rossz lehet benne.
Karonfogva kísérte Mariont a bejárathoz.
- Az attól függ.
Marion a férfi kezében hagyta a karját, bár az érintés nyugtalanító érzést keltett benne.
- Mitől? - kíváncsiskodott Michael, miközben kinyitotta a mulató ajtaját.
- Hogy mit akar megszerezni, és hogy hogyan akarja. Az én tapasztalatom szerint maga egyszerűen el-
veszi, amit megkíván - magyarázta Marion picit haragosan.
- Az csak egy kisiklás volt - mondta lágyan a férfi, amikor leültek egy asztalhoz. - Kikapcsolt az
agyam, be kell vallanom szégyenszemre.
Jött a pincérnő, rendeltek.
- Kifejezetten csábító volt aznap este, Marion - folytatta. - És maga szép asszony. Már korábban is bo-
csánatot kértem magától a viselkedésemért, de szerintem a szükségesnél súlyosabban büntetett.
Mosolygott közben. Marionnak eszébe jutott, milyen fájdalmasan kiáltott föl, amikor megharapta a
száját. Önkéntelenül elnevette magát, de gyorsan elkomolyodott újra.
- Még soha életemben nem tettem ilyet, de rettenetesen dühös voltam.
- Azt vettem észre - jegyezte meg szárazon a férfi.
- De maga rászolgált - mentegetőzött Marion.
- Elismerem. - Michael az asztalon át Marion keze után nyúlt. Megfordította, és a hüvelykujjával lá-
gyan simogatni kezdte a tenyerét.
- Legközelebb...
- Nem lesz legközelebb! - húzta vissza gyorsan a kezét Marion. Megérezte vajon Michael, mennyire
vágyódik a gyöngédsége után?
 Amint felcsendült a zene, a férfi rögtön kézen fogta, és a táncparkettre vezette. Ott átkarolta, és táncol-
ni kezdett. Nem volt különösebben jó táncos, de Marion biztonságban és védelemben érezte magát a kar-
jában.
- Lesz legközelebb, Marion - ígérte jelentőségteljesen, mély hangon.
Marion kábultságot érzett, arcával a férfi vállához simult, és érezte, amint Michael óvatosan simogatni
kezdi a hátát. Ösztönösen még szorosabban bújt hozzá. Legközelebb... ismételte gondolatban, álmodozva.
Úgy sejtette, aznap este lesz ez az alkalom, amikor a férfi hazaviszi. Megint a száján érzi majd a száját.
Forróság öntötte el a gondolattól, és még inkább tudatosodott benne a férfi közelsége. Hirtelen megrémült
a saját érzéseitől. Hiszen ez csak egy tánc, és nem az első férfival táncol életéten! Csakhogy ilyen érzései
még soha nem voltak!
Nem, nem Michael miatt van ez az egész, csak a körülmények teszik - igyekezett bebeszélni magának.
Dick levele bizonyára jobban megviselte, mint amennyit bevallani szeretne. Dick azt akarja, hogy térjen
vissza hozzá, emiatt támadnak ilyen érzései egy olyan férfi iránt, akit voltaképpen nem is ismer. Ez csak
menekülés-féle Dick elől.
Ha viszonyt kezdene Michellal, egyszerűbb volna lelkiismeretfurdalás nélkül visszautasítani az újra-
kezdésért kolduló Dicket. Michaellal biztonságban érezné magát. Akárcsak Darryl, ő is kényelmes és
kellemes megoldás lenne. Máma itt, holnap ott.
Ekkor jutott eszébe, hogy Michael már másnap reggel visszarepül Victoriába. Hát mit csinálok én itt, -
kérdezte dermedten magamagától. És mit képzel Michael, hogy így táncol vele, simogatja, és bizalmasan
ér hozzá? Hát nem gondol arra a nőre, akivel együtt él? Az az asszony biztosan vár rá.
- Nem felejtett el valamit, Michael? - kérdezte keserűen, és kibontakozott az, ölelésből. - Mit csinál a
barátnője? Tűri, hogy maga mekkora szabadságot enged meg magának más nők mellett? Vagy talán any-
nyira megbízik magában, hogy nem is sejti, mit maga művel?
Úgy tűnt, hogy Michael tökéletesen megfeledkezett Samantháról. Aztán azt mondta: - Marion, én nem
vagyok...
- Angus mondta, hogy együtt élnek, Samanthának hívják, és már egy éve együtt vannak. - Mély léleg-
zetet vett. - És az édesapja nem kedveli Samanthát.
Megálltak, Michael arca komoly volt.
- Michael, én még soha nem adtam találkát nős embernek... - kezdte megint az asszony.
A férfi még erősebben magához szorította, és tovább táncolt.
- Marion, én nem vagyok nős. Samantha meg én, mi... mi nem is szeretjük egymást.
Ez igaz volt Samanthával való kapcsolatuk a vége felé járt, és ezt mindketten tudták. De Michael nem
az a fajta férfi volt, aki rendes körülmények között, új kapcsolatot kezd, amíg a régi még fennáll. Olyan
asszonnyal, mint Marion, semmiképpen sem. Kívánta, az biztos, úgy, ahogyan még egyetlen nőt sem kí-
vánt, de ugyanakkor félt is tőle. Az asszony ösztönös és szenvedélyes lénye bizony felboríthatta volna az
ő gondosan elrendezett életét. Michael nem tudta, hogy akarja-e ezt egyáltalán.
- Én nem akarok szorosabb kapcsolatot - szólalt meg Marion. - Semmiképpen sem…
Michael a szájára tette a mutatóujját, így nem mondhatta tovább.
- Mind a ketten szép estét szeretnénk tölteni egymással, nem igaz? Ha elegünk lesz a táncból, haza-
viszlek.
A szemébe nézett Marionnak, akinek alig tűnt fel, hogy a férfi hirtelen tegezni kezdte. Teljesen magá-
tól értetődött számára.
- És szeretnélek még egyszer megcsókolni.
Marion ránézett, és nem szólt semmit. Michael azonban érezte, hogy remegni kezdett, amikor magá-
hoz szorította.
- Ajándékozz meg egy estével. Marion, kérlek. Holnap már megint messze leszek innen.
Marion hallgatott, de az arcával a férfi vállához simult. Ez elegendő választ adott. Amikor aztán a zene
gyorsabb ütemre váltott, kibontakozott a férfi karjából, és egyedül táncolt tovább. Csak egy-két lépésnyire
távolodtak el egymástól, és továbbra is együtt táncoltak, mintha titkos kötelék fűzné össze őket.
Még vadabb szám következett, s amikor végre befejeződött, mindketten kifulladtak már.
- Elég volt! - szólt Michael, és megfogta Marion kezét. - A következő táncot kihagyjuk.
Átkarolta az asszony vállát, úgy kísérte vissza lassan az asztalukhoz.
 5. FEJEZET
- Túl öreg vagyok már az ilyen zenéhez - mondta nevetve Marion, és visszaereszkedett a székére.
- Egy idős hölgyhöz képest nem táncolsz rosszul - mosolygott Michael, és felemelte a poharát.
- Huszonkilenc vagyok. - Marion nem tudta, miért mondta ezt, és zavarba jött.
- Fiatalabbnak látszol. - Michael tekintete megváltozott. - Igazán nem úgy nézel ki, mint akinek majd-
nem felnőtt lánya van.
- Tíz éves, vagyis már majdnem tizenegy.
- Eszerint tizennyolc éves voltál? Vagy tizenhét?
A férfi hangszíne nem érzékeltette, mire gondol, de Marion igen jól el tudta képzelni.
- Férjnél voltam - mondta emelt hangon és piros arccal. - Azt hitted, Dixie házasságon kívül született,
és...
Michael megfogta a kezét.
- Marion, hagyd abba, kérlek!
- Én... nem szeretnék erről beszélni, Michael - nézett a férfira nagy, sötét szemekkel.
- Tudom - simogatta meg a kezét Michael. - Csak nem volt könnyű elképzelnem, hogy tizenhét évesen
már férjnél voltál. Hogy engedhették a szüleid? Még majdnem gyerek lehettél. Apád biztosan...
Marion elhúzta a kezét.
- Egy tizenhét éves lány már nem gyerek, Michael MacAvoy! Dixie csak tizenegy lesz éppen, és nézd
meg jobban magadnak! Máris nőiesedik az alakja. Tizenhét éves korára ugyanolyan gondokat okoz majd
nekem, mint én a szüleimnek annak idején.
Michael újra megfogta a kezét. Marion pedig hagyta.
- Elég vad tini voltam akkoriban - mondta, és hirtelen elnevette magát.
- Élénken el tudom képzelni! - jegyezte meg Michael.
Marion hátrasimította egy hajtincsét.
- Szerettem az édesapámat. Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz, míg felnőttebb nem lettem, és
nem kezdtem fiatalemberekkel találkozgatni. Apám nem nagyon tűrt ellentmondást, én pedig akkor kö-
zönségesnek tartottam, akiben nincs semmi megértés. Nem engedett el összejövetelekre, amíg nem ismer-
te a fiúk szüleit. Megkövetelte, hogy estére mindenkinek otthon kell lenni, és... - Zavartan nevetett. - Most
már talán mulatságosan hangzik, de néha képes volt felhívni az éppen szóban forgó szülőket, hogy való-
ban jelen vannak-e. Állandóan aggódott miattam, és soha nem bízott meg egyetlen fiatalemberben sem.
- Marion, nem lehet mindenestől rossz néven venni tőle az aggodalmait - mondta mosolyogva Michael.
- Az olyan korú fiatal férfiakat, mint te voltál akkor, bizonyos jól meghatározható érdeklődés vezeti, ami-
kor szórakozni mennek egy lánnyal.
- A felnőtt korú férfiakat nem? - csapta le a labdát Marion.
- Hát hogyne - nevetett Michael -, de egy huszonkilenc éves asszony egyedül is tud vigyázni magára.
- Szerintem az apám még ma sem értene egyet veled. Tizenhét éves koromban pedig még egészen más
erkölcsi mércék voltak érvényben. El nem tudod képzelni, mi minden volt nálunk otthon a lehető legpon-
tosabban szabályozva!
Tényleg egyetlen hosszú és néha végtelennek tűnő küzdelem volt az egész - egy icipiciké szabadsá-
gért!
- Ennyire rossz volt a helyzet? - nézett rá Michael összeráncolt homlokkal.
- Igen. Ezek a csatározások úgy őröltek, mint a malomkő. Anyám mindig igyekezett kívül tartani ma-
gát, mégis gyakran volt olyan benyomásom, hogy próbált az apámban némi megértést ébreszteni irántam.
És ki tudja, Dixie talán ugyanilyen harcokat fog vívni velem, ugyanaz a fékezhetetlen alkat, mint én...
- Marion...
Marion most értette meg, mit csinált. Ez az ember rövid idővel ezelőtt még egy idegen volt, aki az ő
jóbarátjának a kellemes és kedélyes öreg napjait veszélyeztette.
- Ne haragudj, általában senkit sem terhelek a történeteimmel - mondta zavartan, és inkább nem nézett
a férfira. Kétségbeesetten keresett valami egyebet, amiről beszélgethetnek.
- Látod ott azt a sötét szakállas embert? Kapitány egy nagy jachton, amelyik San Franciscóból érke-
zett. Látnod kellett volna, hogy...
Michael oda se nézett.
 - Marion, szeretném hallani a történet folytatását - mondta. - Közted és az édesapád közt elég kemény
harc folyhatott, ezt el tudom képzelni. Egy vad és érzékeny fiatal lány meg egy szigorú apa. Robbanóke-
verék.
- Én nem vagyok érzékeny! - védekezett Marion. - Én csak... jaj, hagyd már abba a nevetést, Michael!
- Jó! - mosolygott a férfi. - Gyere, táncoljunk! - Felállt, és nyújtotta a kezét.
- Én nem is tudom...
- Én igen.
Megfogta Marion kezét, és felhúzta a székről. Aztán amikor megint a karjában tartotta az asszonyt, a
fülébe suttogta: Most pedig meséld el, hogyan ismerte meg az ifjú Marion az ő nemes lovagját.
- Tizenhét évesen befejeztem az iskolát, és egyetemre mentem - kezdte az asszony halkan és bizonyta-
lanul.
Michael erősebben szorította.
- És megismerted a szabadságot, igaz?
Marion bólintott.
- Azt hiszem, eléggé a fejembe szállt. A bulik, a tánc.
Dick akkor kezdett versengeni érte, és tudatosította benne, hogy szép és kívánatos.
- És az után?
Michael arca alig néhány centire volt az övétől. A szemébe nézett, és egy pillanatig azt hitte, most
megcsókolja.
Próbált visszaemlékezni, mit is érzett, amikor először találkozott Dickkel. Dick felnőttként kezelte.
- Amikor aztán megkaptam az első igazolást az eredményeimről, az úgy ért, mint a hideg zuhany.
Minden jegyem az átlag alatt volt, hiszen jóformán semmit nem dolgoztam. Inkább bulikra jártam ahe-
lyett hogy otthon ültem és tanultam volna.
- És meggyűlt a bajod-az édesapáddal, igaz?
- Amikor egyik nap hazamentem egy előadásról a diákszállóba, az ajtó előtt állt, és közölte, hogy cso-
magoljam össze a holmimat. Másnap reggel hazavitt.
Mariont az a megaláztatás bántotta legjobban, hogy az összes barátja látta és hallotta a jelenetet.
- Ez hiba volt - mondta Michael.
Az asszony halkan nevetett. Észre sem vette, és már a férfi nyaka köré fonta a karját.
- Te biztosan másképp csináltad volna, ugye?
- Azt hiszem, megpróbáltam volna elkerülni az egyenes összecsapást. Ilyen módszerrel rendszerint
semmit sem lehet megoldani. - Az asszony szemébe nézett. - Tehát férjhez mentél, hogy visszaszerezd a
szabadságodat?
Marion bólintott.
- Mekkora ostobaság volt, mi? Azt hittem, hogy megszabadulok a zsarnokoskodó apámtól, mert akkor
mindenesetre zsarnoknak tartottam, és minden átmenet nélkül új kötelékeket vettem magamra. Sajnos
nem vettem észre, mibe megyek bele.
Lágyabb zene következett. Marion nem is volt tudatában, hogy simogatni kezdi Michael nyakát. Ami-
kor rájött, hogy mit csinál az első pillanatban el akarta húzni a kezét, aztán hagyta mégis, és a másik kar-
jával még szorosabban ölelte Michaelt.
- Így aztán hamarosan mindenki megint ment a maga útján - mondta megjátszott könnyedséggel. - Az
élettörténetem további részétől megkímélhetjük magunkat, azt hiszem.

Michael lehajolt, hogy kisegítse Mariont a taxiból. Amikor aztán mellette állt az asszony, megfogta a
derekát és magához húzta. A taxi elment, egyedül álltak a holdvilágos éjszakában. A hold ezüst fényében
élesen kirajzolódtak a hajóárbocok árnyképei.
Michael a két kezébe fogta Marion arcát, és mélyen a szemébe nézett. Az ajkai lassan közeledtek az
asszony szájához, aztán lágyan megcsókolta. Marion testét édes gyengeség kerítette hatalmába. Michael
mellének támaszkodott.
- Michael... - suttogta lehelethalkan, és még szorosabban bújt hozzá. Karját a férfi nyakára kulcsolta,
magához húzta. Michael nyelve izgatóan kutatta az asszony száját.
Michael átölelte a csípőjét, és mindkét kezével magához szorította. Marion érezte, mennyire felizgult a
férfi.
- Marion - nyögte rekedten. - Ó te...
 Szerelmes mozdulatai egyre hevesebbek és követelőbbek lettek. Egyik kezével az asszony feszes mel-
leit becézgette.
- Szeretnék együtt lenni veled ma éjjel - suttogta rekedten Marion fülébe.
Marion az arcába nézett. Árnyékban volt, nem láthatta, mit mond a szeme, de azt érezte, hogy a férfi
épp olyan izgatott, mint ő. Beleremegett, amikor az ajkai leheletfinoman simogatták a száját.
Újra megcsókolták egymást, és Marion azt kívánta, hogy ez a csók soha ne érjen véget. Ekkor Michael
hirtelen megmerevedett.
- Valaki jön - suttogta.
Már Marion is hallotta. Valaki lassan bandukolt végig a rámpán. Gyorsan szétváltak és elindultak,
Marion átkarolta a férfi csípőjét. Rögtön szembetalálkoztak a magányos éjszakai kószálóval. Egy férfi
volt, aki némán elment mellettük. Aztán újra egyedül maradtak.
Michael a karjába vonta és mohón csókolta az asszonyt. Marion szorosan hozzásimult, és érezte, hogy
a férfi hevesebben lélegzik, amikor ő is szenvedélyesen viszonozza a csókot.
- Marion, gyerünk valahová, ahol egyedül lehetünk - suttogta eltorzult hangon Michael, és húzta ma-
gával.
Mariont elkábította a benne dúló érzelmek ereje, és akaratát vesztve követte a férfit. Amikor azonban a
hajójához értek, észhez tért.
- Nem lehet, Michael. Gondolj Dixie-re! - suttogta.
Michael megállt, és az ujja hegyével körülrajzolta Marion ajkai vonalát.
- Hiszen ma éjjel a barátnőjénél alszik. Elfelejtetted? - kérdezte mosolyogva.
- Ó igen.
Marion ellentétes érzések között hánykolódott. Egyrészt együtt akart lenni Michaellal. Elég volt elkép-
zelnie, hogy az ujjai alatt érzi a férfi meleg bőrét, máris fölszökött benne a vágy. Másrészt azonban hirte-
len valami félelemfélét érzett. Már régen nem volt dolga férfival.
- Michael, én...
Egész testében remegett.
- Csitt, kedves.
Michael gyöngéden simogatta az arcát.
Marion megrázta a fejét.
- Michael, a múlt héten, amikor Darryl hazahozott, azt mondtad, hogy hitegetem a férfiakat... Igazad
volt. Dixie mindig itthon volt, pusztán emiatt se jöhetett szóba, hogy egy férfi itt maradjon éjszakára.
Michael még egyszer megcsókolta.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy ez rám is érvényes ma este? - kérdezte aztán, és óvatosan tenyerébe
fogta az asszony mellét. A vékony szöveten át pontosan érzékelte a merev bimbókat. Marion halkan fel-
nyögött, és a férfi tudta, hogy tulajdonképpen tisztességtelenül viselkedik, de a vágy már erősebb volt
benne minden másnál.
- Nem kell újra megharapnod, ha szabadulni akarsz tőlem - suttogta, lehajolt, és az asszony melle he-
gyét az ajkai közé vette. Marion hangosakban nyöszörgött.
- Nem... nem akarok szabadulni - susogta remegve.
Ellenkezőleg, mindennél jobban kívánta, hogy érinthesse és érezhesse Michaelt. Ekkor a férfi elenged-
te, és végigvezette a hídon, míg az asszony hajója előtt nem álltak. Marion reszkető ujjakkal kereste a
kulcsokat a táskájában.
- Marion, a nappaliban fény van.
- Biztosan égve hagytam a lámpát. - Megtalálta a kulcsot, előhúzta........Gyakran így felejtem.
Michael kivette a kezéből a kulcsot és elgondolkodva nézegette. Aztán az asszonyra nézett, mintha
kérdezni akarna valamit Marion tudta, hogy most még nemet mondhat. A torkában dobogott a szíve,
Michael megváltoztatta volna a szándékát? Néhány másodperce még úgy szorította a karjába, mintha so-
ha többé nem akarná elengedni....
- Nem akarsz bejönni? - suttogta.
- De igen, Marion.
Megfogta a kilincset. Az asszony látta, hogy az ő keze is enyhén reszket, és ebből egy kis biztonságot
merített.
- Bezárni is elfelejtetted - mondta Michael, kihúzta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót.
- Nem, az lehetetlen - magyarázta idegesen Marion. - Azt még soha nem felejtettem el.
 Nem, amióta egy este hazatérve ott találta Dicket. Nyugodtan ült a karosszékben, és közölte vele, hogy
íme itt van megint. Marion akkor azt hitte, hogy rosszat álmodik.
- Gyere, együtt nyomozzuk ki a rejtélyt - mondta mosolyogva Michael, és ezzel visszahozta a jelenbe.
Látszott, hogy szerinte Marion téved, mert mégis elfelejtette kulcsra zárni az ajtót.
Michael lépett elsőnek a szobába. Marionnak hirtelen az a biztos megérzése támadt, hogy nincsenek
egyedül. Csak Dickről lehetett szó. Hiszen meg is írta, hogy vissza akar térni hozzá. De ki engedte be?
Angusnak volt ugyan kulcsa, de Dicknek nem nyitott volna ajtót, afelől meg volt győződve.

Michael hirtelen megtorpant, és olyan erősen szorította meg Marion kezét, hogy az belesajdult.
- Mit akarsz te itt? - kérdezte bosszúsan.
Most látta meg Marion a magas karcsú asszonyt, aki gyorsan felállt a helyéről. A nő ránézett
Michaelra, és Marion ösztönösen tudta, ki az ismeretlen. Marion szabadulni próbált, de Michael szorosan
tartotta a kezét.
- Marion, én... - kezdte.
- Úgy, tehát Marionnak hívják! - mondta dühödten a nő. - Ő az, aki a szádba harapott? Te ugyan nem
akartad elárulni nekem, hol szerezted azt a sebet, de én már akkor ilyesmire gyanakodtam! Helen mesélt
már erről a Marionról. Szóval vele csalsz meg, Michael! A férfi felemelte a kezét.
- Samantha, hogy kerülsz te ide egyáltalán? - kérdezte.
Marion látta rajta, hogy zavarban is van, meg dühös is egyszerre, indulatosan elrántotta tőle a kezét, és
távolodott egy lépést. Michael megint felé fordult.
- Ó, én... - kezdte, de Samantha nem engedte szóhoz.
- Hát azt tudtam, hogy itt valami nincs rendben! - kiabált mérgesen. - Az a történet az apádról kezdet-
től fogva elég gyenge lábakon állt! - Mély lélegzetet vett. - Azért jöttem ide, hogy visszavigyelek, Micha-
el.
Marion lehunyta a szemét. Úgy érezte, mintha egy rossz filmben szerepelne, de tudta, hogy mindez
csupa keserű igazság. Túlságosan is jól emlékeztette minden a Dickkel töltött időkre. Bár Dickben mégis
volt legalább annyi tisztesség, hogy nem a szeme láttára veszekedett más nőkkel. Amikor Michael feléje
lépett, ő még egy lépést hátrált.
Nem, én ezen az ügyön kívül tartom magam - mondta tompa hangon. - Semmi közöm hozzá, és nem is
akarom, hogy legyen.
Michael hirtelen egész más férfiként hatott rá. Nem ugyanaz volt, aki az imént még gyöngéden a kar-
jában tartotta. A szeme hideg volt és szenvtelen. Marion Samanthára nézett, aki minden dühe ellenére
sajátos hűvösséget és önuralmat árasztott.
- Marion, hadd magyarázzam meg... - fordult hozzá megint Michael.
- Megmagyarázni? - Samantha élesen felnevetett. - Nem kell magyaráznod, Michael. Ahhoz én sokkal
jobban értek! Kihívó pillantást vetett Marionra.
- Maga idegen terepen jár, érti? Hát szíveskedjék eltakarodni innét!
Ez már sok volt a jóból.
- Én takarodjam?
Marion is feldühödött, és ez a düh elnyomta mélységes megbántottságát. Nehezen tartotta vissza a
könnyeit, de ez előtt a két ember előtt semmi esetre sem akarta elárulni a gyengeségét.
- Ha valaki takarodik, akkor maga az! - kiáltotta. - Azért jött, hogy visszavigye, hát fogja! A magáé,
fogja, aztán tegyék meg, hogy elmennek a hajómról! A veszekedésüket lebonyolíthatják máshol!
- Figyelj ide, Marion, nem vagyok játékszer, amit odakínálnak - kiabált közbe felháborodva Michael.
Marion már nem törődött vele. Szélesre tárta a bejárati ajtót.
- Maga azt állítja, hogy a magáé. Legyen vele boldog. És most kifelé! Mind a ketten!
- Gyere, Michael.
Samantha tett egy lépést az ajtó felé, és Michaelnak is intett a szemével, de a férfi mintha nem is hal-
lotta volna a szavait. Marionra nézett, és amikor Samantha megfogta a karját, mérgesen lerázta.
- Michael! - szólt fagyosan a nő. - Menjünk végre.
- Igen, magának is menni kéne - helyeselt hidegen Marion. A hidegségét azonban csak megjátszotta.
Alapjában véve egészen mást érzett.
Michael odament hozzá, és alig egy lépésnyire állt meg tőle.
- Marion, beszélnünk kell egymással. Elsietett következtetéseket vonsz le.
 - Elsietett következtetéseket? - kiáltott indulatosan Marion. - Azt mesélted nekem, Michael... - Ökölbe
szorította a kezét. - Ugyan, tűnj el innen!
Samantha megállt az ajtóban. Láthatólag elhatározta, hogy Michael nélkül nem hagyja el a szobát.
Marion nem leplezte a dühét, nehogy zokogni kezdjen.
- Szóval azzal vádolsz, hogy elhamarkodva következtetek? - vágta oda Michaelnak emelt hangon. -
Szerintem a helyzet elég egyértelmű. A barátnőd háta mögött szórakozol, ez igazán világos. - Dühös pil-
lantást vetett rá. - Csak azt sajnálom, hogy nem nagyobbat haraptam!
Egy pillanatra más kifejezés jelent meg a férfi szemében. Hitetlenkedést tükrözött. Marion azonban
meg sem próbálta felderíteni az okát.
- Tűnj el, mégpedig azonnal! - szólította föl vészterhes nyugalommal, mielőtt Michael kinyithatta vol-
na a száját.
A férfi némán elhaladt mellette. Marion még észrevette Samantha győzelmes tekintetét. Aztán bevágta
az ajtót kettejük mögött, kulcsra zárta, és reszketve nekitámaszkodott a fából ácsolt falnak.
Hogy lehettem ilyen ostoba, - gondolta keserűen. Hogy engedhettem idáig jutni a dolgot? Visszakény-
szerítette a feltörő könnyeket. Nem érdemes sírni olyan férfi miatt, aki őt ámítgatta, miközben egy másik
asszony várt rá...
Hirtelen elviselhetetlenül szűknek érezte a nappaliját. A legszívesebben kiszaladt volna, de félt, hogy
Michael és Samantha még a közelben lehetnek. Így végül levett egy könyvet a polcról, azzal próbálta
elterelni a figyelmét a csalódásáról, de hamarosan belátta, hogy egyáltalán nem fogja föl, amit olvas. Újra
meg újra Michaelt látta maga előtt ezzel a nővel, látta, amint gyöngéden simogatja, és biztosítja felőle,
hogy Marion Simpson semmit sem jelent számára.
Visszatette a könyvet a helyére, és az íróasztalához ült. Talán írnom kellene neki egy levelet, latolgat-
ta.
Ekkor Dick levelére esett a pillantása. Remélhetőleg Dixie nem látta és nem olvasta, - gondolta ijedten.
Mert ha igen, biztosan azzal nyaggatná, hogy mégis próbálja meg még egyszer az apjával, aki mindenek
ellenére hiányzott neki, és ezt Marion jól tudta.
Dixie természetesen nem foghatta még föl, hogy a levél csak üres szavak hosszú sora, és a pillanat
nyomására született. Dicknek rosszul megy, és most ő, Marion, segítsen! Nem először fordul hozzá ilyen
helyzetben.
Hogyan hihettem Michaelnak a Dick mellett szerzett összes tapasztalatom után? Michael is csak hazu-
dott neki. Hiszen azt állította, hogy Samamha meg ő már nem szeretik egymást. Hazugság volt. Melyik
asszony utazik egy férfi után, hogy egy másik asszonytól visszaszerezze, ha az a férfi már közömbös ne-
ki?
Amikor tánc közben a karjában feküdt, a legkevésbé sem tudta volna elképzelni, hogy Michael becsap-
ja.
Kis híján lefeküdt vele. Bár ez manapság már nem jelent túl sokat, - próbálta vigasztalni magát. Rá-
adásul nem került rá sor, és nem is fog.
Önkéntelenül a melléhez nyúlt. A keblei még mindig feszesek és kemények voltak, mintha a férfi érin-
tését várnák. De Michael MacAvoynak máshol kell keresni a szórakozást...
Marion levetkőzött és ágyba bújt. Aludni próbált, de nem sikerült, mert mindig újra maga előtt látta
Michaelt és Samanthát egy ágyban. Végül fölkelt, és kiment a konyhába, hogy tejet melegítsen magának.
Aztán leoltotta a lámpát, álldogált tovább a sötétben, és lassan kortyolgatta a tejet.
Hirtelen forrónak és fullasztónak érezte a hajót. Kinyitotta a verandaajtót, kilépett. Befújt a szél, meg-
borzongott tőle. Egyszerre halk lépteket hallott. Biztos volt benne, hogy Michael lépései, felismerte a
járását. Egyedül kellett hogy legyen, és nem láthatta őt, mert kettejük között volt a ház. Marion hátán vé-
gigfutott a hideg, mikor arra gondolt, hogy Michael feljöhet a hajóra és felfedezheti őt. Nem szabad meg-
látnia, gondolta tele rémülettel.
Kopogtak a bejárati ajtón.
- Marion?
A hang türelmetlenül csengett Marion lábujjhegyen visszaosont a szobába. Óvatosan, hogy zajt ne
csapjon. Hangtalanul becsukta a verandaajtót, de a retesz megcsikordult, amikor elfordította.
- Marion, tudom, hogy ott vagy bent. Beszélni akarok veled! - hallatszott újra Michael hangja. Önkén-
telenül összébbhúzta a mellén a hálóinget. Becsukta a szemét, és visszagondolt rá, hogy a váratlanul érke-
ző Dick milyen gyakran álldogált, kopogott és kiabált odakint, amíg végül beengedte. És most megint így
lesz.
- Eredj, Michael, Kérlek, hagyj engem békén! - szólt ki határozottan. A harag meg a Dick-féle élmé-
nyek ismétlődésétől való félelem adott neki erőt hozzá.
De tudta, hogy a férfi nem megy el, amíg ajtót nem nyit neki. Már nyugodt és tárgyilagos hangon be-
szélt.
- Engedj be, Marion. Beszélnünk kell egymással.
Marion némán megrázta a fejét, bár ezt Michael természetesen nem láthatta.
- Nyisd ki, kedvesem, kérlek. Csak biztos akarok lenni felőle, hogy jól vagy, aztán eltűnök. Holnap is
beszélhetünk egymással, ha akarod.
- Nem.
Nincs joga „,kedvesem”-nek nevezni, - gondolta dühösen Marion. Nem jelentek neki semmit.
Átment a fürdőszobába, és felvette a pongyoláját. Aztán visszament a nappaliba, egy pillanatra megállt
az ajtó előtt, aztán kinyitotta. Tudta, hogy valamikor mindenképpen be kell engednie a férfit. Ridegen állt
előtte, és némán nézett rá.
- Jól vagyok - mondta aztán kifejezéstelenül, mert Michael szintén hallgatott.
A férfi tétován kinyújtotta felé a kezét, de rögtön vissza is ejtette.
- Megviseltnek látszol - hallotta Marion meglepődve a saját hangját.
Michael hamisan nevetett.
- Ez is igencsak izgalmas este volt, Marion. Bemehetek? Kérlek.
Michael tisztában volt vele, hogy az asszony elutasítja. Tudta, még mielőtt Marion megrázta volna a
fejét. Nem is vehette tőle rossz néven.
Végül is megpróbálta elcsábítani, holott még mindig együtt élt Samanthával.
Marion hangja halk suttogás volt csupán.
- Menj, Michael, menj, kérlek, - Félelem és harag tükröződött egyszerre az arcán.
- Jó, de holnap beszélgetünk, Marion - egyezett bele a férfi.
Marion nem szólt semmit, csak bólintott, mielőtt újra bezárta az ajtót. Mitől féltem én, - kérdezte ma-
gában.
Michael egy percig még tűnődve álldogált, aztán halkan elhagyta a hajót. Mivel aludni nem tudott vol-
na, lassan végigballagott a parton. Azt sem tudta, mennyi az idő.
Egy járőrkocsi közeledett kék fénnyel és szirénával. Felbőgő motorral húzott el Michael mellett, és új-
ra eltűnt az éjszakában. Mélyfekete volt az ég, a hold is eltűnt, Michael egyetlen csillagot sem talált az
égbolton. Marionra kellett gondolnia, szenvedélyes csókjaira és hajlékony, puha testére...
Továbbment. Egy taxi jött az úton, és lassított, amikor Michael közelébe ért, de ő nem állította le.
Egyedül kellett lennie, hogy átgondolja, mit is csináljon, Samantha egy szállóban lakott a városban.
Szégyellte a Samanthával szembeni viselkedését, de őmiatta nem aggódott.
Marion körül keringtek a gondolatai. Marion fontos számára, először vele kell ismét rendbehozni a
dolgot. Tudta, hogy nem lesz egyszerű, de mindent arra akart építeni, hogy sikerülni fog. Ehhez tiszta
fejre volt szüksége. Beszélnem kell vele, el kell érnem, hogy megértsen, - gondolta. Dehát hogyan értse
meg Marion, hogy elkezdett vele valamit, miközben együtt élt egy másik asszonnyal?
Hiba volt, hogy még ma beszélni akart vele, ezt most belátta. Időt kell adni neki, hogy újra megnyu-
godjék. Ekkor jutott eszébe, miért jött ide tulajdonképpen. Nem Marion miatt, hanem hogy az apjáról
gondoskodjék.
Marion ellenezte, hogy az apja feladja a vitorláson megszokott életét. Még ebben az ügyben is ellenem
van, - gondolta leverten. Ettől éppen nem lesz könnyebb semmi. Ki sejtette volna, hogy ez az asszony
ekkora vonzerőt gyakorol majd rám? Hogyan oldjam most meg az apám helyzetét?

Másnap reggel Jan kopogott Marion ajtaján.

- Hé, Marion, ébredj föl! Vitorlázni megyünk. Van kedved velünk jönni? Ez a meghívás úgy jött Mar-
ionnak, mint az ég ajándéka. Elkerülhette Michaelt, aki valahol biztosan felbukkant volna, hogy beszéljen
vele. Kiugrott az ágyból, és beengedte a barátnőjét.
- Hogyne mennék, Jan. Már forralhatod is a vizet a kávénak, amíg felöltözöm. Aztán csak gyorsan föl-
hívom Dixie-t a barátnőjénél. Talán ő is velünk jön.
 Marion ideges volt, mert félt, hogy Michael előbb megjön, mint ahogy ő elmegy. Bár ki tudja, köny-
nyen meglehet, hogy ma reggel már mindent más szemmel lát, és eltűnik a legközelebbi repülőgéppel, -
mondta aztán magában.
Az egész napot kint töltötték a Chatham-szorosban. Marion igyekezett nem gondolni Michaelra, el
foglalta magát egyéb dolgokkal. Amikor estefelé Dixie-vel együtt hazaértek, Michael már elutazott. Mar-
ionnak még azt is sikerült bebeszélnie magának, hogy örül, amiért megszökött előle.
Sajnos Dixie újra meg újra Michaelről beszélt, hogy ne tudja elfelejteni.
- Megcsókolt tulajdonképpen? - kérdezte szinte mellékesen az egyik következő este.
- Semmi közöd hozzá, Dixie! - utasította helyre Marion. Angus csodálkozó pillantása láttán aztán ha-
ragudott magára, amiért annyira indulatosan válaszolt.
- Tehát ha az apukámhoz nem akarsz megint feleségül menni, akkor ehelyett hozzámehetsz
Michaelhoz - magyarázta Dixie zavartalanul.
Angus megérezte, hogy Marionnak kellemetlen ez a beszélgetés, és másra terelte a szót.
- Tudjátok, azt hallottam, hogy hideg telünk lesz. - Kényelmesen hátradőlt. - Meséltem már nektek,
hogyan jutottam a hajómhoz?
A felesége, Sascha szenvedélyesen lottózott. Egyszer végre rámosolygott a szerencse, és nagyobb ösz-
szeget nyert. Abból a pénzből vette a hajót, hogy azon éljenek majd, amikor Angus befejezi a munkát.
Szerencse-csillagnak nevezték el. Röviddel azelőtt, hogy Angus visszavonult volna az üzleti életből,
Saschát halálos baleset érte. Szeretett felesége emlékére átkeresztelte a hajót, és elhagyta Victoriát. A
céget átíratta a fiára.
Marionnak könny szökött a szemébe, de Angus nem engedte, hogy érzelgős hangulat keletkezzék.
- Michael átjön a hétvégére - mondta anélkül, hogy Marionra nézett volna.
- Dixie meg én Prince George-ba megyünk a szüleimhez - mondta gyorsan Marion. Az öreg nem vála-
szolt, de Marion picit szégyellte magát. Angus számára biztosan úgy hatott a dolog, mintha el akarna sza-
ladni.
Dehát nem látott más kiutat. Egyszerűen időre volt szüksége, hogy biztos távolságot teremtsen Micha-
el és önmaga között. Ezért akart a hétvégére Prince George-ba menni, még ha a nagy távolság miatt való-
jában őrültség volt is. Annál mindenesetre jobb volt, mint Michaellal szembetalálkozni.

6. FEJEZET
Péntek délután Marion elment Dixie-ért az iskolába. Magára erőltetett jókedve azonban nem sokáig
tartott.
- Nem lehetne a nagyiékat egy másik hétvégén meglátogatni? - duzzogott Dixie, alighogy beültek a
kocsiba.
- Nem, ma megyünk! - jelentette ki szilárdan Marion.
- Mami... - kezdte Dixie,
- Megyünk Prince George-ba!
Amikor a Szivárvány-hegységhez értek, Dixie megéhezett, amikor pedig átkeltek a hegyeken, és a fo-
lyó mentén haladtak tovább, mindenáron inni akart. Marion mérges lett. Megállt.
- Nem, nem teszünk kitérőt valami pihenőhelyre - mondta határozottan. - Ha szomjas vagy, tessék, az,
út túloldalán ott a folyó. Tiszta a vize.
- És hogy igyak belőle? - makrancoskodott Dixie.
- A markodból!
Dixie dühösen kivágta a kocsi ajtaját; és elviharzott. Mivel alig figyelt a forgalomra, kis híján elütötte
egy tehervonat. Marion szemrehányást tett magának, amiért nem uralkodott az indulatain.
Arra nem szánta rá magát, hogy bocsánatot kérjen, de Terrace-ban megállt egy falatozónál, és Dixie
kapott valami harapnivalót meg egy üdítőt.
Amikor továbbmentek, és Dixie elbóbiskolt, Marion Angusról gondolkodott. Mi történik, ha a távollé-
tében Michaelnak sikerül az apját „meggyőzni”? Ha már el is megy az öreg, mire hazaérkeznek Dixie-
vel? Elképzelni is rettenetes volt. Marion nagyon ragaszkodott az idős emberhez, Dixie nem kevésbé. És
megint csak Michaelra kellett gondolnia. Tiszta őrület, hogy több száz kilométert vezet a hétvégén csak
azért, hogy össze ne találkozzék vele. Mindemellett a lelke mélyén semmit sem kívánt jobban, mint hogy
együtt lehessenek!
 Rendes körülmenyek között mindig élvezte a szüleinél tett látogatásokat. Ezúttal azonban örült, amikor
eljöhetett. Nem árult el semmit a szüleinek, nehogy nyugtalanítsa őket. Mindenesetre letörten indult visz-
sza Prince Rupertba.
A visszafelé vezető utat nagyon fárasztónak és hosszúnak érezte, Dixie is elég hallgatag volt, mert
meglepő módon összeveszett a nagyapjával, és ezt még nem heverte ki. Amikor végre lefelé tartottuk
arról a dombról, amelynek a lábánál Prince Rapert feküdt, Dixie megkérdezte: - Nem fürödnénk egyet,
mielőtt hazamegyünk? Itt van minden holmink.
Marion azért csomagolta be ezeket, hogy a szüleinél a társasházhoz tartozó úszómedencében fürödhes-
senek, de aztán túl lusta volt hozzá, és a zubogóba ült be egy félórára az elindulásuk előtt.
- Helyes, egyetértek. - A fürdőközpont felé irányította a kocsit. Annyira jólesett a zubogóban üldögél-
ni, hogy elhatározta, megint odamegy majd. Dixie rögtön elszaladt, már bizonyára rég az úszómedencé-
ben ficánkolt.
Marion beleereszkedett a kellemesen meleg vízbe, és átengedte a bőrét az erős vízsugarak gyúrásának.
Jóleső érzéssel hunyta be a szemét. A kontaktlencsét nem vette ki, hiszen nem akart úszni.
A gondolatai rögtön visszatértek Michaelra. Ostobaság volt elfutni előle. Időközben bizonyára rég fel-
adta, hogy meg akarja őt győzni. Bizonyos idő elteltével a legtöbb férfi feladja. Már Dick is legfeljebb
csak évente egyszer hallat magáról.
Kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy egy középkorú, szakállas férfi bámulja. Fagyos pillantást ve-
tett rá, a férfi félrenézett. Rajtuk kívül csak egy fiatalasszony volt a zubogóban a kisfiával. A kicsi rop-
pant élvezte, hogy a meleg vízben kitombolhatja magát, és folyton elszaladt az anyjától. Egyszer megbot-
lott Marion lábában, el kellett kapni, nehogy a víz alá bukjon.
Az L-alakú úszómedencében tarka forgatag uralkodott. Mindenütt nevető arcokat és vidám játékba fe-
ledkező gyerekeket látott. Egyszer úgy tűnt, mintha Dixie-t is látta volna egy labdával. Rövidesen már az
volt a benyomása, hogy Michaelt ismerte föl a fürdőzők között, de hát ez csak tévedés lehetett. Tényleg új
kontaktlencsére van szükségem, - mondta magában.
Amikor aztán végleg fölállt és otthagyta a medencét, kicsit szédelegni kezdett. A melegvíz okozta,
vagy az, hogy alig evett valamit a hétvégén? Átment a zuhanyozóba. és jéghideg vizet eresztett magára.
Végül betért a szomszédos szaunába, és a hatalmas üvegtáblán át szemlélte a külvilágot.
Dixie három fiúval és két másik férfival vízilabdázott. Marion elnézte a lányát. Dixie világító színű,
kék fürdőruhát viselt, és teljes lelkesedéssel játszott. Makacsul küzdött a labdáért, de az egyik férfin el-
vesztette. Olyan fürgén úszott utána, mint a hal, hogy visszaszerezze a labdát, A férfi nevetett, és kitörölte
a homlokából a nedves fürtöket. Michael volt. Tehát mégis jól látta.
Hamarosan Michael felé dobták a labdát, ő pedig kiugrott a vízből, magasra, hogy elérje. Aztán rögtön
lemerült a víz alá a többi játékossal együtt, majd a felszínre emelkedett, és nagy nevetéssel Dixie-nek
dobta oda a labdát.
Pár perc múlva Michael megfordult, és Marion irányába nézett. Az asszony a sötét üvegtábla mögül
figyelte. Megérezte vajon? Marion biztos volt ugyan benne, hogy a férfi nem láthatta meg őt, mégis lefe-
küdt a legtávolabbi padra, és becsukta a szemét.
Hamarosan nyílt az ajtó. Marion akaratlanul is visszatartotta a lélegzetét.
Michael volna? Az ajtó felé nézett, de csak az a két fiú volt, akik nemrég jöttek be, és most megint ki-
mentek.
Hogy került Michael pont ide a fürdőbe? Nem tudhatta, hogy Marion itt lesz. Az asszonyban vegyes
érzések támadtak. Egyrészt félt a találkozástól, másrészt vágyódott Michael után.
Természetesen az lett volna a legjobb, ha gyorsan elmegy, és az öltözőben várja meg Dixie-t. No nem,
nem fogok gyáván megfutamodni, mondta magában eltökélten.
Michael jelenléte azt is jelentette, hogy Angus még Prince Rupertban van, tehát maradt még esélye,
hogy rábeszélje az öreget a maradásra.
Megint nyílt az ajtó. Mariont egyszerre töltötte el a várakozás és az aggodalom. Lehunyta a szemét, fü-
lelte a lépéseket. Mielőtt leült volna mellé, már tudta, hogy Michael az. Amikor kinyitotta a szemét, a
férfi arca alig egy tenyérnyire volt az, övétől.
- Szervusz, kedves.
Már a hangja csengése elég volt hozzá, hogy Marion hátán jóleső borzongás fusson végig. Michael fe-
szes, piros fürdőnadrágot viselt, remek alakja kitűnően érvényesült. A tekintete lassan végigvándorolt
Marion testén, aztán megállt a szűk, fekete fürdőruha kivágásánál.
 - Kitértél előlem, Marion - mondta szilárd hangon.
Marion idegesen megnedvesítette a száját a nyelve hegyével.
- Nem Victoriában kellene lenned? - kérdezte tettetett nemtörődömséggel. - Végül is egy céget kell
irányítanod, ugye? Édesapád mondta, még a hétvégéken, sincs időd magadra - meg másokra se.
- Valaki megbabonázott - mondta kedvesen Michael -, vagy elbűvölt, ha úgy akarod. Egyszerűen me-
gint látnom kellett téged, Marion.
Mély hangja és sokat mondó pillantás a izgalomba hozta az asszonyt, aki érezte, hogy megfeszül a
melle, és a mellbimbói megmerevednek. Elpirult.
- Én... Te... - Abbahagyta, levegőt vett. - Mi van Samanthával? - kérdezte aztán szilárdabb hangon.
Michael bólintott, komoly volt az arca.
- Tudom, mit gondolsz, Marion. És meg kell vallanom, emiatt én sem érzem magam valami jól a bő-
römben.
Megfogta az asszony kezét, és megfordította, hogy lássa a tenyerét.
- Tulajdonképpen egyáltalán nem tudom, mit mondjak róla. Kivéve...
Megvonta a vállát, és a szorítása megerősödött.
- Vége. A múlt héten elköltözött.
Marion elgondolkodva nézte a férfi napbarnított kezét a maga fehér bőrén.
- Roppant elfoglalt üzletember létedre figyelemreméltóan lebarnult a bőröd. Vagy rendszeresen nap-
ágyba fekszel? - kérdezte, mert semmi okosabb nem jutott az eszébe.
- Nem, Hawaii-ban töltöttem egy hetet - felelte röviden Michael. - Marion...
- Eszerint mégis elmégy néha szabadságra? Édesapád azt állította, hogy kizárólag a cégednek élsz, de
ez láthatóan mégsem egészen áll.
Michael a homlokát ráncolva nézett rá.
- Azt mondtad, hogy Samantha meg te már nem szeretitek egymást - kezdett másról beszélni Marion.
- Marion, én... az ördögbe is, már látom, hogy mondhatok, amit akarok, mindenképpen egy gazfickó
áll előtted! - kiáltott föl Michael. – Én… csak azt akartam elmagyarázni neked, hogy én nem szoktam így
viselkedni. - Halványan elmosolyodott, és óvatosan megsimogatta Marion arcát. - Rendes körülmények
között két asszony egyszerre valóban túl sok nekem...
Marion megpróbált felegyenesedni. Michael előrébb hajolt és közelebb jött. Az asszony minden erejét
összeszedte, hogy ne boruljon a nyakába. A férfi leheletfinoman és végtelenül izgató módon simogatta az
ajkával Marion száját.
- Ha most nem csókolhatlak meg, belepusztulok a vágyakozásba!
Az asszony visszahúzódott, de mögötte volt a fal. A két válla mellett Michael a falnak támasztotta a
karját, hogy ki ne szabadulhasson.
- Megint, megharaplak! - fenyegetőzött kétségbeesetten, amikor a férfi szája ismét közeledett felé.
Tisztán, élesen látta a finom, szőke szőrszálakat a széles, izmos mellkason.
- Vállalom a kockázatot.
Michael most gyöngéden csókolta meg. Az asszony a saját bőrén érezte az apró szőrszálakat, amikor a
férfi melle hozzáért. Michael bőrének illata keveredett az orrában a cédrusfából készült pad illatával.
- Miért igyekszel annyira, hogy elfuss előlem. Marion? - kérdezte halkan Michael.
Marion kisimította a homlokából a vizes fürtöket, de újra visszaestek az arcába.
- Meglátogattam a szüleimet - mondta, bár tudta, hogy ez nem válasz a kérdésre.
- Kis híján utánad mentem - vallotta be Michael, Marion pedig első szóra hitt neki. Az egész hétvége
alatt, valahányszor megszólalt a csengő és az édesanyja ajtót nyitott, folyton azt várta, hogy meghallja
Michael hangját. Biztos volt benne, hogy az édesapja figyelmét nem kerülte el a nyugtalansága, bár szólni
nem szólt egy szót sem.
Michael ujjai most a nyakán vándoroltak.
- Marion, a Samantha-féle jelenet óta bujkálsz előlem.
Abba kell hagynunk, - gondolta rémülten Marion. Előbb vagy utóbb más fürdővendégek is bejönnek a
szaunába. Reszketett a férfi ujjainak könnyű érintésétől. Amikor Michael a mellét kezdte simogatni, el-
lökte a kezét, de ettől semmi sem változott, mert a férfi puszta közelsége is egyre nagyobb izgalomba
hozta. Michael megfogta a kezét.
- Igazad van, kitértem az utadból - ismerte be Marion.
 Az igazi okot természetesen nem árulhatta el. Nemcsak a Samaniha-ügyről volt szó, hanem ugyanany-
nyira a saját félelmeiről is. Még ebben a percben sem tudta gondtalanul élvezni a férfi kedveskedését.
- Marion, Samanthával befejeztük.
Michael megfogta és fölemelte az állát, míg kénytelen volt a férfi szemébe nézni.
- Tudom, azonnal szólnom kellett volna rólad Samanthának - mondta töredelmesen. - Samantha és én
köztem mindennek vége lett, amikor először megcsókoltalak - még ha megharaptál is... - Szünetet tartott,
levegőt vett. - De nem róla akarok beszélni, hanem mirólunk.
Michael szája egészen közel volt, és Marion alig tudta már elfojtani saját sóvárgását.
- Nem csak róla van szó, Michael - mondta gyorsan. - Azért tértem ki előled, mert... félek ettől az
egésztől. Már régen nem bocsátkoztam ilyesmibe. Nem szeretném...
- Semmit sem fogunk elsietni - jelentette ki kedvesen a férfi. Aztán megcsókolta, és ez s csók soha
nem akart véget érni.
- Te ... - szólalt meg végre Marion, amikor Michael elengedte. - Azt hittem, semmit nem akarsz elsiet-
ni - mondta, aztán sikerült leülnie.
Bejött egy fiatal pár, és Michael nem folytathatta a csókot. Így csak Marion combjára fektette a karját.
- Dixie oroszlán módjára küzd a vízilabdában - mondta, de az asszony mellét nézte közben. - Aranyos
kislány.
- Ezen a hétvégén nem volt az. - Marion könnyedén megsimogatta a férfi karján aranyló szőrszálakat
Tudta, hogy nem szabadna hozzáérnie, de mintha nem engedelmeskedett volna a keze. - Nem akart eljön-
ni Prince George-ba, és az egész hétvégén éreztette is velem.
- Hogy vannak a szüleid?
Miközben simogatta Michaelt, Marion úgy látta, mintha elsötétülne a szeme, és ez is izgató volt szá-
mára.
- Köszönöm, jól.
Tudta, hogy a férfi valami egész másra gondol. Elmosolyodott.
- Dixie szabályosan összeveszett apámmal.
Michael végigsimította az asszony combját, és Marion akaratlanul is nagyot nyelt. Forró vágyakozás
szökött fel benne.
- Ami a vérmérsékletét, illeti, nem marad le mögötted a lányod.
- Apa azt javasolta, hogy költözzünk hozzájuk. Dixie nem akarta, elkezdett sírni, aztán én is elég indu-
latos voltam. Anyámnak sikerült elcsitítani a vihart azzal, hogy gyorsan elkezdett másról beszélni.
- Van egy javaslatom... - kezdte Michael, de az asszony félbeszakította.
- Köszönöm, de kitűnően érezzük itt magunkat, Dixie is meg én is. Van munkám, amit szeretek, és van
otthonom. Csakhát apa soha nem fogja megérteni, hogy kézbe tudom venni a saját sorsomat.
Marion hirtelen megijedt, hogy a férfi esetleg felajánlja, költözzön hozzá. Semmit nem kívánt kevésbé,
mint Samantha helyébe lépni. Michael szerencsére hagyta más irányba terelni a szót. Felállt, és a kezét
nyújtotta.
Behallatszott a fürdőmester figyelmeztetése, hogy a fürdőt hamarosan bezárják.
- Megyünk, Marion?
Az asszony bólintott, és Michael megfogta a kezét.
Kint a medencénél rohanvást jött feléjük Dixie. A karja alatt hozta a labdát.
- Győztem! - kiáltotta ragyogó arccal.
- Nem is vártam mást - mondta mosolyogva Michael, és átkarolta mindkettőjük vállát. - Mit szólnátok
egy fagylalthoz visszafelé menet?
- Remek! - Dixie már az öltözőfülkék felé tartott. - Gyere, mami, nagyon éhes vagyok!
- Szeretném, ha néha kicsit higgadtabb lenne - mondta Marion, és elhúzta az arcát.
- Életvidám emberke. Biztos nem akarod, hogy olyan legyen, mint az unokahúgom, igaz?
Marion megrázta a fejét.
- Nem, nem, igazad van. Tulajdonképpen egyáltalán nem panaszkodhatok.
Amikor felöltözve előkerültek, Michael már kint várta őket az öltöző előtt.
- Menjünk a ti kocsitokkal - javasolta.
Marion óvta magát a benne feltörő gyöngédségtől. A férfi úgy viselkedett, mintha összetartoznának,
mintha egy pár lennének. Úgy, mintha egyszerűen lecserélte volna Samanthát ővele. Erőltette magát,
hogy erre gondoljon, hogy megőrizze a józanságát.
 Michael kivette a kezéből a kulcsot, amikor a kocsijuk előtt álltak. Marion hagyta, már túl fáradt volt a
vezetéshez.
- Ne gondold, hogy elvesztetted a csatát csak azért, mert engeded, hogy vezessem a kocsidat - mondta
mosolyogva Michael.
- A csatát? - Marion összehúzta magán a kabátkáját. - Harcban állunk egymással?
A férfi csak egy gyors oldalpillantást vetett rá, és nem szólt semmit, de amikor már a kocsiban ültek,
megsimogatta a kezét és rámosolygott, mielőtt beindította a motort.
Mitől félek én voltaképpen, - morfondírozott Marion. Még Dixie szempontjából sem számítana, ha
lenne egy rövidke kalandom Michaellal.
Amikor kiszálltak és Michael megfogta a kezét, Dixie mindentudó pillantást vetett az anyjára, fölkapta
az útitáskáját, és rohant föl a hajóra.
Michael szorosan tartotta Marion kezét, amikor Dixie után akart indulni.
- Szeretnék egyedül maradni veled - kérte.
Marion körbepillantott a hajón, a sok emberre mindenfelé, és Michael észrevette a pillantását.
- Tudom, de hallótávolságon belül nincs senki, Marion. Zavartalanul beszélgethetünk.
- Azt te csak hiszed!
Továbbmentek, de alig tettek meg néhány métert, máris Marionhoz fordult egy idősödő, szikár férfi.
Azt akarta tudni, hogy a hajója törzsére epoxydgyantát vagy inkább réztartalmú festékei vegyen-e?
- Te szakértő vagy ezekben a dolgokban? - érdeklődött Michael, amikor végre továbbmentek.
- Nem - mosolygott Marion - de nem is szakértelemre volt szüksége, egyszerűen csak beszélgetni akart
róla.
Michael megfogta a karját, és menet közben közelebb húzta magához.
- Te ezekkel az emberekkel minddel törődsz? Az apámmal, ezzel az öregemberrel? Sollyval és Rexszel
a kutyaháborújukkal együtt? Mindenkivel, aki csak hozzád fordul?
- Miért ne? - védekezett Marion. - Sokkal szívesebben csinálom, mintha egész nap az írógép előtt kel-
lene ülnöm. Ráadásul mindig elírok valamit.
Az út hátralévő részén Michael feltűnően csöndes volt. Marion elkerülte, hogy az arcába nézzen, még
ha nem tudta is, mire gondol. Érezte a kezét a karján, és ez is épp eléggé összezavarta.
A nappaliban ott ült Angus és Dixie. Megint elővették a kedvenc játékukat, és teljes lelkesedéssel be-
lemerültek. A táskáját Dixie csak úgy futtában lecsapta a heverőre.
- Jó estél, Marion. Hallott már az alaszkai földrengésről? - üdvözölte Angus.
- Földrengés Alaszkában? Nem - válaszolta meglepetten Marion. – Erős volt?
- Szerencsére nem.
Angus fogta a dámakövét, és lépett egyet. Dixie felnyögött.
- Sebesültek ugyan nincsenek, de az anyagi kár jelentős.
Angus vigyorgott, amikor Dixie diadalmasan elvette három kövét. Marionnak az a gyanúja támadt,
hogy az öreg szándékosan hagyja nyerni a gyereket, hadd örüljön.
Ezenkívül feltűnt neki, hogy Angus néha különös figyelemmel néz rá, aztán a fiát nézegeti elgondol-
kodva, és csöndesen mosolyog maga elé. Ha azt hiszi, hogy lesz valami belőlünk Michaellal, akkor csaló-
dik, - gondolta Marion. Legfeljebb egy heves és rövid kaland, több semmi esetre sem. Abban azonban
már nem volt biztos, hogy az öreg az ilyesmi iráni megértéssel viseltetne-e.
Mindenesetre úgy tűnt, hogy igyekszik támogatni a kapcsolatukat. Amikor Marion szólt Dixie-nek,
hogy feküdjön le, Angus feltűnően hangosan ásított, és felállt.
- Átmegyek veled, apa, hozom a zakómat - mondta Michael, és Marionra nézett. - Aztán visszajövök,
és elviszem Mariont sétálni.
Az asszonynak válaszolni sem maradt ideje, a két férfi már kívül is volt az ajtón.
- No, most aztán indulás lefeküdni - fordult a lányához. - Holnap megint iskolába kell menned.
Dixie elhúzta az arcát, de engedelmesen bevonult a hálószobába. Az ajtóban még visszafordult.
- Mami, ha el akartok menni szórakozni Michaellal, nyugodtan mehettek. Angus papa itt van a szom-
szédban.
Marion óvakodott bármit is mondani erre, csak bólintott. Most nagyon világosan emlékezett Dixie ja-
vaslatára, hogy mégis Michaelhoz menjen feleségül.
 Michael egy negyedóra múlva jött vissza. Kopogás nélkül lépett be. Ahogy ott állt az ajtóban, Marion
legszívesebben odament volna hozzá, és a hajába túrta volna a kezét. A víztől begöndörödött a haja, és az
egész férfi kifejezetten fiatalosan és vonzóan hatott.
Lassan keresztüljött a helyiségen, közben állandóan figyelte Mariont. Az asszony érezte, hogy az arcá-
ba szökik a vér. Milyen szívesen megcsókolta volna, de félt, hogy Dixie esetleg hallgatózik.
- Mi baj van, Marion?
Egészen közel állt az asszonyhoz, aki látta, hogy frissen borotválkozott. Mivel Marion nem szólalt
meg, Michael kivette a kezéből a könyvet.
- Most biztosan nem akarsz olvasni, ugye? - kérdezte.
Marion némán megrázta a fejét.
- Gyere ide, Marion - kérte a férfi rekedten, és felhúzta az asszonyt a karosszékből.
- Michael - kezdte kétségbeesetten, de a férfi csak mosolygott, és gyöngéden, de határozottan tolta az
ajtó felé.
- Nem akarok sétálni - suttogta Marion. - Nem akarok…
- Hazudsz - mondta Michael, de kedves és gyöngéd volt a hangja. Átölelte és megcsókolta Mariont. -
Félsz, és nem akarod bevallani, ugye?
- Olyan későre jár, és Dixie már ágyban van...
- Akkor használd ki az alkalmat - nevetett Michael, és megsimogatta a tarkóját.
Marion egy pillanatra lehunyta a szemet. Kihasználni az alkalmat. Bár ösztönös alkat volt, aki szívesen
és gyorsan cselekedett az első benyomásai alapján, már megtanulta, hogy óvatosan viselkedjen, és hasz-
nálja a józan eszét, ha veszély fenyegeti.
De hát veszélyben vagyok, - gondolta a következő pillanatban. Michael a karjában tartotta, a szeme azt
mondta, hogy szépnek és kívánatosnak találja. Ha most elmegy vele, az olyan kapcsolat kezdetét jelente-
né, ami évek óta nem fordult elő az életében.
Dehát miért ne? Huszonkilenc éves vagyok, és egyszer már férjnél voltam. Tudnom kell már vigyázni
magamra!
- Ne törd tovább a fejed - suttogta a fülébe Michael. - Apa a közelben van, ha Dixie esetleg felébredne
és szüksége volna valamire.
Marion kibontakozott a karjából, és fellépett a partra. Az éjszakai égbolt adta a hátteret, amelyen éle-
sen kirajzolódott a hajók árnyképe, a sötét víz a fekete hegyekkel összeolvadni látszott. Szinte elállt a
lélegzete a gyönyörű látványtól.
Michael átölelte a csípőjét, ő pedig a férfi felé fordult.

Michael szélesre tárta a szállodai szoba ajtaját. Az asszony úgy ment el mellette, hogy nem nézett az
arcába. Aztán kinyitotta az ablakokat, hogy friss levegőt engedjen be. Csak ekkor nézett körül. Szép volt
a berendezés, a bútorokat tölgyfalemez bontotta, a kárpitozás drága szövetből készüli. A széles francia-
ágyat kellemes zöld színű brokáttakaró fedte.
Marion széttolta az erkély üvegajtaját, kilépett. Abban a pillanatban halk, ábrándos zene csendült fel,
Michael nyilván bekapcsolta a magnót.
Marion elgondolkozva nézte a sötét kikötőt. Minden tökéletesen elő volt készítve, mintha tudta volna a
férfi, mi következik. Még a portánál sem álltak meg, Michael szó nélkül karon fogta, és a felvonóhoz ve-
zette. Nyilvánvalóan megérezte a belsejét uraló feszültséget.
Marion hirtelen azt kívánta, bárcsak ne jött volna ide. Akkor meghallotta a férfi lépteit, és megmereve-
dett. Michael éppen csak megérintette a vállát, aztán letett két teli poharat az erkély széles mellvédjére.
Marion igyekezett megfeledkezni a férfi jelenlétéről, de a próbálkozása nem járt sikerrel.
Az volt a legrosszabb, hogy vágyott utána, vágyott a gyöngédségére... Amikor felpillantott, és látta,
hogy Michael szinte mulat rajta, fellobbant benne a düh.
- Már mindent előkészítettél erre az estére - vádolta meg szemrehányóan, de nem nézett rá.
Michael válasz helyett közelebb húzódott hozzá, és kisimította a haját a homlokából, aztán megemelte
az állát, hogy kénytelen legyen ránézni.
Marion nyelve idegesen végigfutott kiszáradt szája szélén.
- Te sétáról beszéltél valamit - folytatta. - Azt nem mondtad, hová kell vezetnie ennek a sétának. Ami-
kor haboztam, és erről kérdeztelek, csak nevettél.
 - Marion... - Nem mondott többet. Egy röpke pillanatra az asszonynak az volt a benyomása, hogy elbi-
zonytalanodott.
Marion hátrált egy lépést, de az erkély mellvédjébe ütközött. Michael rendületlenül rajta tartotta a
szemét, és Marionnak az volt az érzése, hogy mindent le tud olvasni az arcáról.
- Miért vetted ki ezt a szobát? - kérdezte most már minden köntörfalazás nélkül. - Emiatt? - mutatott a
franciaágyra. - De engem nem kérdeztél meg előtte! Egyszerűen idejöttél, béreltél egy szobát magnóval
és andalító zenével, itallal és...
Már csaknem éles volt a hangja. Ivott egy nagy kortyot a poharából, aztán tovább beszélt.
- Mindent elrendeztél a céljaid szerint, aztán nekivágtál a vadászatnak, elindultál zsákmány után. Hon-
nan tudtad egyáltalán, hogy ma este fürödni megyek? - jutott eszébe hirtelen.
- Marion, elismerem, hogy kicsit furcsának látszik minden, de a fürdőbeli találkozást nem terveztem
meg. Az a szerencse volt - mosolygott az asszonyra.
- És a többi itt? - Marion nem vett annyi fáradságot, hogy titkolja a mérgét.
- Hát nem attól függ, hogy milyen szempontból nézzük, kedves? - kérdezte Michael, és közelebb jött. -
Ami a tényeket illeti, természetesen igazad van. - Megnyomta a „tények” szót.
- De mi szerint ítéljen az ember, ha nem a tények alapján? - kérdezte indulatosan Marion. Idehoztál,
hogy elcsábíts.
Michael futó mozdulattal végigsimította az arcát.
- Alapjában véve mindenben igazad van, amit csak mondasz. Rendes körülmények között nem egy
szállodába jöttem volna veled, hogy egyedül lehessünk. Ami az andalító zenét illeti, úgy gondoltam, kel-
lemes hangulatot teremt...
Csupa báj volt a mosolya.
- Tudom, hogy az óriási ágy a szoba közepén kicsit túlságosan is egyértelmű...- nézett töredelmesen az
asszonyra.
Marion kénytelen volt nevetni, de aztán megint elkomolyodott az arca.
- Miért csinálod itt ezt az egészet? Miért nem mentél haza már tegnap? - kérdezte nyugodt hangon.
- Cunami - hangzott a teljes válasz.
- Tessék? - nézett rá zavartan az asszony.
- Hát így hívják az árhullámot, ami földrengés vagy vulkánkitörés nyomán keletkezik, nem?
- De igen, és?
- A mélyben működő erők váltják ki, és óriási erejével mindent elsöpör. Pontosan ilyen hatással voltál
az életemre, Marion. Amikor idejöttem, rendezett vágányokon futott, most pedig teljesen megváltozott
minden.
Michael hirtelen elfordult, és járkálni kezdett nyugtalanul fel-alá. Ilyennek még nem látta Marion.
- Nem bírom ki, hogy ne legyek a közeledben. De valahányszor közelebb kerülnénk egymáshoz, meg-
zavar bennünket valaki. Az apám, vagy Dixíe is. Marion, kívánlak, és szerelnék veled aludni. És érzem,
hogy te is szeretnéd.
Marion gondolkodás nélkül bólintott.
- Amikor egyedül vagyunk, valami történik közöttünk. Csak megérinteni szeretnélek, és amikor meg-
teszem, olyan érzésem támad, mintha... Nem tudom, hogyan fejezzem ki - nevette el magát bizonytalanul.
Közben felment a hold, és ezüst fénybe borította a kikötőt meg a hajókat. Marion némán nézett
Michaelra.
- Marion, az, hogy idejöttél velem, távolról sem jelenti, hogy valamit elvárnék tőled. Semmit nem kell
tenned, amit nem igazán akarsz - mondta halkan Michael. Megsimogatta az asszony nyakát, és Marion
beleremegett. - Elbeszélgethetünk, akár a tévét is bekapcsolhatjuk, ha akarod. Én egyszerűen csak egye-
dül szeretnék lenni veled.
Amikor Marion megfordult, a férfi közvetlenül mögötte állt.
- Az arcod sötétben van, nem látom, mit mond a szemed, Michael - suttogta, és semmit sem kívánt
jobban, mint a karjába vetni magát, de egy bizonytalan érzés visszatartotta.
- Talán jó is így - válaszolta rekedten Michael, és a nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét. Aztán fogta
a poharát a mellvédről, és ivott.
- Hazavigyelek? - kérdezte egy kis idő mulva.
Marion nem szólalt meg.
- Vagy szeretnél tévét nézni? - A hangjában nevetés bujkált.
 - Nem - rázta meg a fejét Marion.
- Vagy talán beszélni?
- Igen, azt már inkább - suttogta. Annyi mindent akart még tudni a férfiról.
- Nem akarod levenni a kabátodat? - Michael nem mozdult el a helyéről, még is úgy tűnt, mintha köze-
ledett volna.
Marion bólintott, de nem mozdult. Miért nem jön ide hozzám, - gondolta. Amikor a férfi a helyén ma-
radt, ő ment oda lassan hozzá, és elébe állt. Akkor látta, hogy épp olyan izgatott, mint ő.
- A kabátom - suttogta Marion.
Erre Michael fölemelte a kezét, és kezdte kigombolni az asszony kabátját, lassan, egyik gombot a má-
sik után. Végül lehúzta a válláról. Reszkető ujjakkal, ezt Marion pontosan látta.
- Marion, ha beszélni szeretnél, akkor mondanod is kell valamit.
Lassan végigsiklott a keze az asszony karján. A pillantása a vékony pulóver alatt feszülő keblekre sze-
geződött.
- Hiszen én mindig túl sokat beszélek - mondta Marion bizonytalan hangon. Ebben a pillanatban vad
örömérzés töltötte el.
- Mondd, mivel is foglalkozol te igazából? Az édesapád azt mondta, valami új dologba kezdtél.
- Új termékre gondolsz? - Látta a pajkos manót az asszony szemében, és sikerült összeszednie magát,
hogy csaknem természetes hangon beszéljen. - Egy újfajta szélgenerátorról van szó...
Fáradságos dolog volt a kérdésre összpontosítania, miközben az asszony a zakója alá csúsztatta a ke-
zét.
Michael ujjai gyöngéden követték a pulóver alatti puha domborulatokat, és Marion összerándult.
- A szélgenerátoroknál az alacsony szélsebesség jelent gondot, de...
Az asszony bordáit simogatta a hüvelykujjával, és élvezte, hogy Marion remegni kezd.
- De? - susogta Marion, és a férfi szemébe nézett.
- De a nagyon nagy sebességek is gondot, okozhatnak...
A két kezébe fogta Marion arcát. Az asszony hevesebben lélegzett.
- Sokkal jobban szeretnélek megcsókolni, mint beszélni.
- Úgy szeretnék többet tudni a szélgenerátorokról - suttogta Marion, és tovább vándorolt a keze Mic-
hael mellkasán. A férfi annyira közel volt, hogy érezte az arcán a lehelete melegét. Végigfutott a hátán az
izgalom.
- Ó Michael...
- Ha többet akarsz hallani tőlem a szélgenerátorokról, akkor vissza kell lépned egyet - mondta rekedten
Michael, és még közelebb jött.
Aztán mohón és szenvedélyesen megcsókolta az asszonyt. Marion köréfonta a karját, és amikor a nya-
kán érezte a férfi ajkát, még szorosabban hozzábújt. Michael mondott valamit, de Marion nem értette tisz-
tán.
- Tessék?
- Generátorok - mondta röviden Michael. Egyik kezébe fogta az asszony mellét, és puhán simogatni
kezdte. Marion halkan felnyögött, lehunyta a szemét, és egy picit szétnyílt az ajka.
- Dehát te a generátorokról akartál beszélni - emlékeztette a férfi fáradságos önuralommal.
Marion csak félig figyelt oda. Gombonként nyitotta ki a férfi ingét, aztán széttárta. Előrehajolt, és az
ajkaival becézte Michael bőrét, miközben az ujjait a finom szőrszálak közé bujtatta.
- Jó, magyarázz csak tovább - mondta. Amikor azonban Michael a pulóvere alá nyúlt és megsimogatta
a mellét, vadul megrázta a fejét. Erre Michael a karjába vette, átvitte a szobán az ágyhoz, és a takaróra
csúsztatta.
- Marion... - Állt, és nézte az asszonyt. - Ha abba akarod hagyni, nem haragszom meg rád...
Marion nem válaszolt. Csak fölemelte a kezét, és lehúzta magához a férfit, Michael aztán mellette fe-
küdt, a karjába vette és csókolta.
- Michael - suttogta Marion alig hallhatóan, és úgy kapaszkodott belé, mintha soha többet nem akarná
elereszteni. Minden elsüllyedt körülötte, csak Michael volt jelen, semmi más nem számított többé.
Egyre eresebb és erősebb lett benne a vágy, és végül úgy érezte, nem bírja elviselni tovább.
- Kérlek, Michael, gyere, szeress...
 Marion arra ébredt, hogy hirtelen mély csend támadt a szobában, Michaellal szorosan összebújva alud-
tak el, miközben a magnóból még mindig szólt a lágy, dallamos zene. Most ért véget a kazetta.
Lassan kinyitotta a szemét, Michael mellette feküdt, még mindig mélyen aludt. Az arca oldatnak tűnt.
Marion a legszívesebben megsimogatta volna, de félt, hogy felébresztené. Így hát megint becsukta a sze-
mét, és átadta magát az emlékeinek és érzéseinek. A feje Michael vállán feküdt, a lába érezte a férfi
combjának melegéi. Marion olyan békességet és beteljesedést érzett, amilyet még soha életében nem ta-
pasztalt.
Amikor kisvártatva megint felnézett, Michael is felébredt már. Egyenesen az asszony szemébe nézett.
- Szia - suttogta.
- Szia, Marion.
Michael levette a kezét az asszony csípőjéről, és kisimította a homlokába hulló hajfürtöket.
- Tudod-e, hogy te vagy a legcsodálatosabb asszony a világon? - kérdezte még mindig rekedtes han-
gon.
Marion némán megrázta a fejét, és boldogan rámosolygott,
- Az első pillanattól fogva megbabonáztál - lehelt egy csókol a szájára Michael.
- Megbabonáztalak?
Kicsit elhúzódott a férfitól. A szavai a szerelemre emlékeztették, és rémület támadt benne. A szerelem
fogságot meg szomorúságot jelentett. Hiszen Dickbe, ugye, szerelmes volt. Rátelepedett az emlékek ár-
nyéka...
Michael gyöngéden beleszántott az asszony kócos hajába.
- Marion, tudom, hogy te ugyanezt érzed. Eddig egyikünk sem élte meg úgy, mint most - húzta köze-
lebb magához, és Marionban nyomasztó emlékei ellenére újra feltámadt a vágy.
- Nem megy, Michael - mondta ki nagy nehezen. - Nem tudok.
Érezte, hogy a férfi többet akar röpke kalandnál, látta a szemében, érezte a becéző mozdulataiból, ki-
hallotta a hangjából,
- Szeretném, ha a feleségem lennél, Marion.
Ezek a szavak kijózanították Mariont. Úgy visszahőkölt, mintha megütötték volna.
- Marion? - hajolt fölé Michael.
Marion Dickre gondolt. A hosszú, magányos éjszakákra. A gyötrelmes kérdésekre. Az aggódásra, a
bánatra. És Dixie-re, milyen rémült szemekkel nézte az ajtóban részegen tántorgó apját. Évek teltek el
újra meg újra megszegett ígéretekkel. Nem volt pénz a számlák kifizetésére. És milyen kétségbeesetten
erőlködött, hogy mindenek ellenére higgyen a szerelemben, amit valaha érzett...
- Házasodjunk össze - mondta mosolyogva Michael, és melegem nézett rá.
- Nem.
Marion hirtelen dideregni kezdett, a férfi arca furcsán elmosódott előtte. Összefogta a karját maga
előtt.
- Nem, nem megy.
- Marion, gyere ide - nyúlt utána ismét Michael. - Gyere, melegedj meg nálam!
Az asszony hevesen rázta a fejét, és még távolabb húzódott, Michael a meztelen keblét nézte, és ő azt
hitte, megint át akarja ölelni.
Ehelyett azonban csak annyit mondott: - Nyugodj meg, kedves.
Michael fölvette a lecsúszott takarót, megkerülte az ágyat, és gondosan betakarta Marion vállát.
Aztán odament a bárszekrényhez. Meztelen volt, Marion nem nézett rá. Rögtön jött is vissza egy pohár
konyakkal a kezében.
- Igyál egy kortyot, akkor talán jobban leszel - mondta gondterhelten. Marion elvette a poharat, ívott.
- Még sohasem kértem egy nőtől, hogy legyen a feleségem - magyarázta tárgyilagosan Michael. - Nem
vártam, hogy ennyire megviseljen.
Nyomorult állapota ellenére Marionnak nevetnie kellett.
- Ó Michael, nem hiszem, hogy ez igazán jó ötlet.
- Marion...
A férfi megint megpróbálta kisimítani a makrancos tincseket, de hiába.
- Mindig visszaesnek - mondta az asszony.
- Tudom. De úgy szeretek hozzáérni a hajadhoz. És nemcsak a hajadhoz, de mindenhez, ami te vagy.
Michael simogatta, Marion pedig képtelen volt bármi másra, mint hogy a karjába fészkelődjön.
 - Nem házasodhatunk össze - mondta hevesen.
- És miért nem?
Marion a férfi szemébe nézett. Már nem az előbbi gyöngédséget látta benne, hanem eltökéltséget,
mintha Michael készen állna fölvenni a harcot - és megnyerni a háborút.
- Nem olyan egyszerű, ahogyan képzeled - magyarázta komolyan.
- Tudom, hogy veled semmi sem olyan egyszerű. Minden izgalmas és csodálatos rajtad és veled, de
egyszerűnek nem egyszerű. - Most megváltozott a hangja csengése. - Öltözz fel, drága. Hazaviszlek.
Michael felállt és a nadrágjáért nyúlt.
Marion ellentétes érzések között hánykolódott. Bárcsak még egyszer velem aludna, - gondolta sóvá-
rogva, mégis a lehető leggyorsabban messzire is akart kerülni tőle.
Kibújt az ágyból és felöltözött, anélkül hogy a férfira nézett volna.
- Hívjak taxit? - kérdezte Michael, amikor becsukták maguk mögött a szoba ajtaját.
- Nem, gyalog szeretnék menni - rázta meg a fejét Marion.
Gyorsabban ment, mint Michael.
- Nem kell hazavinned - mondta megjátszott könnyedséggel.
A férfi eleresztette a füle mellett a javaslatot, és szótlanul, de együtt hagyták el a szállót.

Odakint Michael megfogta Marion kezét, ő pedig ezt mondta: - Még nem készültem föl rá, hogy újra
férjhez menjek.
Mivel a férfi nem válaszolt, hozzátette: - Azt azonban meg akarom mondani neked, hogy ez az éjszaka
számomra igazán valami...
Nem tudott tovább beszélni.
- ... valami különleges volt? - erősödött meg Michael kezének szorítása.
- Igen - ismerte el Marion. - De...
- De házasságot nem akarsz?
- Igen, így igaz.
- Akkor majd hagyjuk, hogy kicsit lassabban alakuljon ki a dolog - mondta visszafogottan Michael. -
Ezután is szeretnék együtt lenni veled, Marion.
Michael aznap estig úgy gondolta, hogy ha egyszer lefekszik az asszonnyal, megtörik a varázs. Azt hit-
te, utána megint szabad lehet. Megszabadul a vágyaitól, az asszony iránti sóvárgástól. Tévedett. Ha most
elválnak, soha életében nem fogja tudni elfelejteni. Megállt és átölelte Mariont. Ő nem védekezett. Ami-
kor Michael szenvedélyesen megcsókolta, teljes odaadással viszonozta a csókot.
Michael végül kénytelen-kelletlen elengedte.
- Nagyon hiányozni fogsz, amikor megint hazarepülök - mondta rekedten.
Marion nem szólt semmit, de a szája gyanakodva megrándult.
- Gyere, velem, Marion. Tudom, hogy még nem jöhetsz, nem azonnal. De gondolkodj rajta. Nagy há-
zam van, elég hely lesz neked és Dixie-nek is.
Marion nagy szemekkel nézett rá, ő pedig újra magához rántotta, és hevesen megcsókolta.
- Gyere, Marion, és élj velem! Hogy feleségül akarsz-e jönni hozzám vagy sem, azon gondolkozz,
ameddig akarsz, ameddig el tudod dönteni. De gyere és élj együtt velem!
- Én... én nem akarok még egyszer férjhez menni. Nem. Nem! Az nem elég, hogy egyszer megcsó-
kolsz, és én változtassam meg az egész életemet! Nem tudok olyan egyszerűen elmenni! Hiszen a mun-
kám is ide köt!
- Mondj fel! - válaszolta türelmetlenül a férfi.
Marion még távolabb húzódott. Úgy csinál, mintha én lennék az, aki ostobán viselkedik, nem pedig ő,
- gondolta felháborodva.
- Nem veszel engem komolyan, Michael - vádolta meg a férfit. - Neked csak játék az egész. Birtokolni
akarsz engem, és...
- Nem csak nekem, Marion - szakította félbe mérgesen Michael. - Nem egyedül játszottam.
- Nem - ismerte el Marion emeltebb hangon. - Valóban nem egyedül voltál benne. De te hozzászoktál,
hogy megkapod, amit szeretnél. A jelek szerint fel sem merült benned, hogy nem akarok hozzámenni
olyan férfihoz, akinek csak egy bábu vagyok a játékában!
- Mit jelentsen ez? - kiabált Michael.
 - Michael, az az érzésem, hogy te csak magadat látod, csak azzal vagy elfoglalva, hogy megszerezd,
amit a fejedbe vettél. Hogy én mit akarok, vagy mit nem akarok, az téged alapjában véve egyáltalán nem
érdekel...
Marionnak elakadt a hangja. Ment tovább, mert már csak otthon lenni szeretett volna, és nyugton ma-
radni Michaeltól.
- Kérlek, hagyj békén, és eredj.
A férfi azonban ott maradt mellette.
- Képtelen vagyok rá. Már a legelső alkalom óta képtelen vagyok rá, hidd el nekem!
Egy pillanatra elhallgatott, aztán könyörgőre váltott a hangja.
- És te sem akarsz elválni tőlem. Tudom. Mennyi időre van szükséged? Milyen hosszú a felmondási
időd? Egy hónap? Kettő? Vagy három?
Egyszerűen nem számít neki semmiféle „nem”, - gondolta Marion, és a bosszúság csodálattal kevere-
dett benne.
- Mi a helyzet az édesapáddal? - kérdezte szinte akarata ellenére.
- Ő is velünk jöhet.
- Te aztán tényleg pontosan elrendeztél mindent - gyorsította föl megint a lépteit az asszony. - Ilyen
módszerrel akarod elvinni innen az apádat?
- Ne beszélj ostobaságokat! - kiáltott rá élesen Michael.
- Igazad van, ostobaság. Te meg én? A legnagyobb őrültség, amit valaha is hallottam. - Mély lélegzetet
vett. - Csak hogy még egyszer megmondjam neked, Michael: nem adom föl az állásomat!
- Dehát miért nem, Marion? Annyira azért nem érdekes vagy izgalmas. Ezenkívül én többet tudok
nyújtani neked, mint amennyit ebben az állásban megengedhetsz magadnak!
A következő pillanatban Michael minden mérge ellenére fölismerte, hogy hibát követett el.
Marion megfordult.
- A lányom és én nagyon jól kijövünk a jövedelmemből! Nincs rád szükségünk! Senkire sincs szüksé-
günk! Hat éve egyedül gondoskodom a lányomról - előtte pedig hazudtak nekem és megcsaltak, ráadásul
a végén elhagytak! Torkig vagyok a férjekkel!
Michael egy másodpercig nézte az asszonyt, aztán megragadta és magához húzta.
- Marion, te félsz, ugye erről van szó?
- Mitől kellene félnem? - fordult el tőle Marion. - Köztünk egyáltalán nincs semmi!
- Nincs semmi? - kérdezte kihívóan Michael. - Akkor miért izgat fel, ha a karomban fekszel? Ezt
semminek nevezed? Az éjszakát, amit együtt töltöttünk? Azt akarod bemagyarázni nekem, hogy ennyi
volt az egész?
- Hagyd abba! - dühödött föl Marion.
A férfi hevesen megrázta a fejét.
- Te kitérsz előlem, és a haragodba menekülsz - lépett oda az asszonyhoz. - Van köztünk valami - és
áll köztünk valami. Azt hiszem, itt az ideje, hogy beszélj nekem a férjedről.
Marion érezte, hogy már nem sokáig tud ellenállni.
- Mind a ketten fontosak vagyunk, Marion - folytatta lágyan Michael. - Te meg én. A kapcsolatunk.
- Nekünk nincs semmiféle kapcsolatunk! - kiáltotta haragosan az asszony. - Ami köztünk van, annak
közönségesen „viszony” a neve, sőt egyszerűen „futó kaland”, mert soha többet nem történik köztünk
semmi. Alig ismerlek, és holnap megint elrepülsz. Ezzel vége az ügynek.
- Még mindig szereted? - kérdezte kisvártatva Michael tökéletesen – nyugodt hangon.
Marion rögtön tudta, kiről van szó. Ha Dickre gondolt, kirázta a hideg. A vele kötött házassággal élete
legnagyobb hibáját követte el. Dick számtalanszor bizonygatta, mennyire szereti őt, mégsem jelentett neki
még annyit sem, hogy a kedvéért felhagyjon az ivással. Kezdettől fogva félresikerült minden. Ha nem
esik teherbe olyan hamar, egy évig se tartott volna a házasság. Az ő házasságuk Dick igényeiből keveset
elégített ki, az övéiből meg semennyit sem.
- Annyira fontos neked, hogy még beszélni sem akarsz róla? - szakította ki Michael hangja a nyomasz-
tó emlékek közül.
Marion nem igazán akart válaszolni. Félt tőle, hogy Michael esetleg túl sokat akar tudni, s akkor ő el-
veszítheti a védettségét, amit olyan nehezen épített föl magában.
- Sérti a férfiúi büszkeségedet, hogy még mindig vágyódhatnék utána, még a veled töltött éjszaka után
is? - ment át támadásba az asszony.
 - Butaságot beszélsz, Marion, és ezt magad is tudod! - kiáltott rá ingerülten Michael, és elengedte,
mintha megégette volna magát.
- Igazán? Akkor miért akarsz rávenni, hogy Dickről beszéljek? Féltékeny vagy, Michael!
A férfi elfordította a tekintetét, amikor Marion az arcába nézett.
- Féltékeny? Természetes, hogy féltékeny vagyok. Nem érdekel, hogy korábban mi történt. Ha neked
őrá kell gondolnod, miközben az én karomban fekszel, akkor minden okom megvan a féltékenységre,
nem igaz?
Marion nem bírta elviselni tovább, hogy így álljon a férfi előtt. Elfordult és továbbment. Michael né-
hány lépéssel beérte.
- Ne szaladj el előlem, Marion. Ezt nem szabad. Beszélnünk kell róla.
Az asszony mély lélegzetet vett.
- Michael, te úgy bánsz velem, mint... Szentséges ég, én nem akarom ezt az egészet!
- Beszélj tovább. Miért nem? Dick miatt?
- Én... én nem szeretnék még egyszer végigcsinálni valami olyat, amit vele átéltem. Te pedig azt aka-
rod... azt akarod, hogy adjam fel az állásomat, költözzek hozzád, és osszam meg veled az életet.
Kicsit csillapodott a haragja.
- De mit adsz te ezért? Nekem mindent fel kell adnom. Lehet, hogy te nem értékeled sokra a munká-
mat, de én szeretem. Emellett biztonságot és önállóságot jelent nekem és Dixie-nek. Mihez kezdjek én
Victoriában? Foglaljam el a helyet, amit Samantha örökül hagyott?
- Marion, kérlek... - Michael nyugalomra intette magát, és igyekezett megérteni az asszonyt. - Ha ő az,
aki az egész ügyben zavar téged, hát rá igazán nem kell...
- ...féltékenynek lennem? - fejezte be a mondatot Marion, ismét megállt, szikrázott a szeme. - Őt meg-
untad, nekem szabad átvennem a szerepét, mi? És mennyi időre, Michael? Talán még gyorsabban elmúlik
majd, mint Samanthával?
Michael egy pillanatig szótlanul nézte.
- Attól félsz, hogy egyszercsak nem foglak szeretni többet? - kérdezte aztán.
- Nem! Igen! Nem, ennél többről van szó! - Marion összefonta a karját maga előtt. - De én nem akarok
tőled semmit! És te se kapsz tőlem semmit!
- Már nagyon sokat adtál nekem - felelte kedvesen Michael.
- Hagyd abba, ne játssz a szavakkal! És ne elemezgess tovább mindent, amit mondok, mintha...
- Az egyikünknek meg kell őriznie a józan eszét, drágám. - Michael ajkai az arcát simogatták. - Te
most nagyon zaklatott vagy, tehát nekem kell észnél tennem, különben semmire sem jutunk.
- Neked... - Marion nem talált szavakat. - Miért nem hagysz végre békén, és miért nem tűnsz már el
innét? Menj vissza a szállodádba, hogy nyugtom legyen végre!
- Nem, nem hagylak itt egy veszekedés közepén. Valahogy egyezségre kell jutnunk, Marion.
Marion a kegyetlenül léha fogalmazásmódhoz folyamodott, mert másképpen már nem tudott segíteni
magán.
- Ezen bizonyára azt érted, hogy még ma este mondjak igent, ugye? A házasságra talán még nem, de
legalább ahhoz a beleegyezésemet akarod, hogy a kitartott szeretődként hozzád költözzek, ugye?
- Én nem így foglaltam volna szavakba, de ez az alapgondolat.
Michael látszólag hűvösen álldogált, kezét a zsebébe süllyesztette.
- Gondoltam - nyugtázta szárazon Marion. - Hát miután te előálltál egy javaslattal, amelyet én nem fo-
gadtam el, most nekem kell előterjesztenem egy másikat. Az üzletemberek így tartják, ugye? Mivel pedig
én sem a munkámat, sem az otthonomat nem akarom feladni, csak egy lehetőség marad - feltéve, hogy
komolyak az érzéseid irántam.
Michael nem szólt, kifejezéstelenül nézte az asszonyt.
- Mennyire szeretsz te engem? Eléggé ahhoz, hogy tiszteletben tartsd az életemet? A munkámat, az
otthonomat? Szeretsz ennyire, Michael? Nos, ha valóban fontos vagyok a számodra, neked kell feladnod
a munkádat, és neked kell hozzám költöznöd.
Michael csöndesen nevetett.
- Marion, azzal vádoltál, hogy játszom, de te sokkal jobb vagy nálam ebben a műfajban. Lehet, hogy
rendes körülmények között őszinte és becsületes ember vagy, de ha valaki a közeledbe merészkedik, fog-
gal-körömmel véded magad.
Megint nevetett, de ettől a nevetéstől Marion hátán végigfutott a hideg.
 - De mit védesz te tőlem tulajdonképpen? A csodálatos itteni életedet? Hát igazán nagyszerű. Egyedül
vagy, és egy öregemberbe kapaszkodsz, aki már túl öreg hozzá, hogy ezt a fajta életet tovább folytassa.
Marion némán rázta a fejét, nem jött ki szó a száján.
- Itt megvan a nyugalmad, senkinek sem kell többet adnod egy mosolynál és néhány kedves szónál. De
milyen lesz az életed tíz év múlva? Akkorra majdnem negyven leszel. Középkorú asszony, állandó mo-
sollyal a száján, de nagy-nagy ürességgel a szívében.
Nem, - gondolta Marion, nem így lesz azért. Több van az életében. Emberek, akiket szeret. Itt van neki
Dixie és Angus, Darryl és Jan és ...
- Dixie addigra rég elkerül a házból - folytatta lágyan Michael, mintha olvasna a gondolataiban. - És az
apám sem lesz már itt, mert nem marad itt tovább, akármit is gondolsz vagy teszel. Csak te élsz majd itt a
víznél. Egészen egyedül.
Marion olyan szavakat keresett, amelyek sebet ejtenek. Vissza akart ütni velük, hogy a férfi fogja föl
végre, mit tett ővele. De összeszorult a torka, könnyek szöktek a szemébe. A könnyeket megpróbálta visz-
szanyelni, és amikor Michael kinyújtotta felé a kezét, elhúzódott.
- Marion, gyere ide.
- Eredj, kérlek - suttogta fulladozva. Most már feltartóztathatatlanul folytak a könnyek az arcán. -
Hagyj magamra. Michael.
- Marion, nagyon sajnálom. - A férfi megérintette, de ő arrébb lépett. - Marion, nem tudom, mi ütött
belém... - próbált magyarázkodni.
- Menj, Michael, hagyj nekem békét.
- Marion, én... - A férfi nevetni próbált. - Így nem tudok lezárni egy üzletel. Én nem akartam... nem
akartam ilyeneket mondani neked, hidd el...
Marion szótlanul megrázta a fejét. Mögöttük lefékezett egy kocsi. Bevágtak egy kocsiajtót, aztán meg-
szólalt egy hang: - Jó estét. Minden rendben?
Michael valami érthetetlent morgott magában. - Igen, minden rendben. Csak sétálunk egy kicsit.
Marion megfordult. A Kanadai Királyi Hegyirendőrség egyik fiatal őrmestere állt előttük, és kíváncsi-
an nézett rá. Az asszony a munkájából adódóan ismerte.
- Marion! - kiáltott fel csodálkozva a fiatalember. Gyors oldalpillantást vetett Michaelra, mielőtt újra
Marionhoz fordult.
- Ha jól értem, nincs semmi baj.
Marion a karjával gyorsan végigtörölte az arcát, és remélte, hogy Herb nem vette észre a könnyeit,
- Herb, az úr Michael MacAvoy. Éppen haza akart vinni, de ha maguk véletlenül felém tartanak, szíve-
sen magukkal megyek.

Marion nem aludta át többé az éjszakákat. Órákon át feküdt ébren, Dixie szabályos szuszogását figyel-
te, és Michaelra gondolt. Hiba volt lefeküdni vele, most már tudta. Azt hitte, sértetlenül átvészel egy rövid
kalandot, de óriásit tévedett.
Michael volt az első férfi, akivel a válása óta ágyba bújt. Miért nem hagyta ennyiben a férfi? Miért kel-
lett előállnia a további kívánságokkal?
Az álmatlan éjszakák hamarosan meglátszottak rajta. Reggelenként szerencsétlennek és erőtlennek
érezte magát.
Észrevette, hogy Angus gyakran gondterhelten nézegeti. Az öreg is fáradtnak tűnt, és gyakran beszélt a
közelgő télről. Marionnak ilyenkor mindig arra kellet gondolnia, hogy Angus hajóján nem elég erős a
fűtés. Ha igazán hideg lesz, nem lehet nála tisztességes meleget tartani. Egészen biztos, hogy Michael
még a tél beállta előtt ráveszi Angust a költözködésre. Ezek a gondolatok elszomorították. Angus már
annyi éve atyai jóbarátja, és a szomszédja volt, rettenetesen hiányozni fog.
Egy napon a távközlési társaság egyik szerelője állt az ajtaja előtt.
- Ön a kikötőmester, ugye? - kérdezte udvariasan.
- Én vagyok az, igen, - Kérdőn nézett a köpcös férfira.
- Azért jöttem, hogy beszereljem a telefonját. Azt mondták nekem, hogy majd a kikötőmester-asszony
mondja meg, merre menjenek a vezetékek, és ön a kikötőmester. Szóval mondja meg kérem, hová paran-
csolja - vigyorgott Marionra.
- Miféle telefonról beszél tulajdonképpen?
Az ember megnézte a megrendelőlapot.
 - Hát maga a Mrs. Simpson, nem? - kérdezte aztán.
- Igen, de...- Biztosan összecserélték a neveket, - gondolta Marion. - Évekkel ezelőtt egyszer kérvé-
nyeztem ugyan a telefont, de akkor nem engedélyezték, mert túlságosan messze lakom, és nagyon drága
lett volna.
- Az akkor volt. De most kaphat telefont - ha megfizeti a többletköltséget - magyarázta türelmesen a
mester.
- Fizetni? Azt nem tudok! - kiáltott fel kétségbeesetten Marion, mert a számlája nem valami rózsás ké-
pet mutatott. Biztosan egy vagyonba kerül a hajójáig kihúzni a vezetéket. - Nézze, nem tudom, hogy ki
küldte önt ide, de hiába jött - mondta sajnálkozva.
- No, Mrs. Simpson, ne tegye már tönkre a napomat, kérem! - mosolygott kicsit kényszeredetten a fér-
fi. Megint megnézte a papírjait. - Itt az áll, hogy minden ki van fizetve! Szóval maga fizetett, akár emlék-
szik rá, akár nem. Hát mondja már meg kérem, merre fussanak a vezetékek.
Jó, - gondolta Marion, ha mindenáron telefont akar szerelni ide, akkor csinálja.
Amikor Angussal találkozott, elmesélte neki.
- Szeretném tudni, ki felelős ezért - mondta.
- Természetesen Michael, ki más - felelte az öreg teljes lelki nyugalommal.
- Ő így szokta. Azt akarja, hogy telefonálhasson magának, és magának nincs telefonja. Hát most már
van! - Megdörgölte a hátát. - Nem megyek tovább, Marion. Ma reggel kicsit merevnek érzem magam.
- Michael? - kérdezte Marion bizonytalanul. - Azt mondja, szólt a távközlési társaságnak, és megren-
delte nekem a telefont? Nem, ez így nem megy! Nem szólhat bele ilyen egyszerűen az életembe, és...
Abbahagyta, mert Angus különösen szürkének látszott.
- Nem érzi jól magát? - érdeklődött aggodalmasan.
Az öreg megrázta a fejét, aztán a hajója felé nézett.
- Semmi, csak öregszem. Szép időt éltem meg a Saschán, de ideje lesz kijönnöm a szárazföldre.
Marion hirtelen kellemetlen nyomást érzett, a gyomra tájékán.
- Elmegy, Angus? - kérdezte tétován.
- Igen, még a tél beállta előtt. Talán Michaelhoz költözöm. - Hirtelen elvigyorodott. - Vagy esetleg
Helenhez. Szívszélhüdést kapna!
- Hiányozni fog nekem.
Michael jóslata beteljesedik, sóhajtott fel titokban. Mindenki elmegy, akit szeret, és végül egyedül ma-
rad itt...
- Haragszik Michaelra? - kérdezte váratlanul Angus.
Marion megdörzsölte a homlokát. Fájt a feje.
- Ne kérdezzen engem. Én semmit sem tudok.
- Michael jóravaló fiú. Marion. - Nyugtalanul és kicsit szomorúan nézett az asszonyra. - Jó szíve van.
- Akkor miért próbál engem lerohanni? - szaladt ki Marion száján, mielőtt meggondolhatta volna.
- Maga csak védekezzen erősen - vonta meg a vállát Angus.
Marion érezte, amint elvörösödik. Angus tekintetéből világosan látszott, hogy tud az együttlétükről.
Régen nem volt már annyira zavarban, mint ebben a pillanatban.
Marion gyorsan elköszönt az öregtől, és átment az irodájába. Leült az íróasztal mögé, és bámulta a pa-
pírokat.
- Mrs. Simpson, a Seal Cove Iskola titkárságáról beszélek. Már tegnap is próbáltam elérni, de senki
nem volt ott. Dixie beteg talán? Tegnap délután nem volt iskolában.
Marion habozott a válasszal. Az utóbbi napokban Dixie elég dacos lett, és heves veszekedés tört ki
köztük, ami egyébként jóformán soha nem fordult elő.
Az első ösztöne azt súgta, hogy védje a lányát, és hazudjon valamit. Aztán mégis elvetette ezt a meg-
oldást. Dixie tanulja meg, hogy vállalnia kell a viselkedése következményeit. Miért lett hirtelen annyira
önfejű? Vajon az új barátnőjével, Hollyval függ össze a dolog?
Megbüntessem a lógásért, vagy először próbáljak megbeszélni vele, latolgatta Marion, miután befejez-
te a beszélgetést.
Amikor megint csöngött a telefon, a gondolatai még mindig Dixie-nél jártak.
- Jó reggelt, drágám - szólalt meg egy meleg, rekedtes hang.
- Michael? - Marion lehunyta a szemét, és maga előtt látta a férfi arcát. Csak most vette észre, mennyi-
re vágyódott a hangja után, bár igazából mérgesnek kellene lennie. - Hol vagy?
 - Az irodában.
Marion megpróbálta elképzelni a férfit az irodájában.
- Mit látsz, ha kinézel az ablakon? - jött a szájára a kérdés.
- Más irodaházakat. Autókat, ha lenézek. Hát te mit látsz?
- Hajókat - felelte gondolkodás nélkül. Kint elment egy ember az ablak előtt. - És egy embert, a táv-
közlési hivataltól.
- Az jó........Kifejezetten elégedettnek hallatszott a hangja. - Sokáig próbálkoztam, amíg megkaptam az
új számodat. Még nincs benne a nyilvántartásban.
- Michael, nincs jogod ahhoz, hogy egyszerűen telefont rendelj nekem, és hogy te fizesd ki…
Ebben a pillanatban belépett Rex, és az asztal fölé hajolt. Marion kelletlenül nézett rá, és azt kívánta,
bárcsak eltűnne onnét.
- Beszélni akartam veled - mondta Michael.
Rex a fán dobolt az ujjaival, és türelmetlenül nézett ki az ablakon.
- Michael, dolgom van. Jött valaki.
- Várok. Foglalkozz, csak nyugodtan a látogatóddal.
Marion letette a kagylót az íróasztalra. Tudta, hogy nehéz lesz elfelejtenie Michaelt. Nehezebb, mint a
halászt, mint az orvost, sőt nehezebb, mint Dicket, akinek pedig évekig házastársa volt. Michaelnak már a
hangja is azonnal nyugtalanná tette, felizgatta.
Összeszedte magát, és kérdő pillantást vetett Rexre aki dühösnek látszott.
- Számolja össze kérem, mennyi álláspénzzel tartozom önnek, Marion - mondta Rex. - Eltűnök innen,
éspedig még ma!
Az izgatottsága egészen hidegen hagyta Mariont. Elővette a könyvet, amelyben minden hajó érkezése
fel volt jegyezve, de gondolatban még Michaelnál járt.
Igazán vár annyi ideig? Ő maga akarja ezt egyáltalán? Az lett volna a legokosabb, ha leszerelteti a tele-
font, akkor nem lenne elérhető.
Rex az asztalra csapott az öklével.
- Ez az átkozott fickó! Ez azt hiszi, mindent megengedhet magának. De ezegyszer keresztülhúzom a
számítását!
Marion becsukta a vastag könyvet.
- Az egész augusztussal és a szeptemberből tizennyolc nappal tartozik nekem - mondta nyugodtan.
Rex megint rácsapott az asztalra.
- Be akar perelni engem. El tudja ezt képzelni? És a kutyámat is!
Marion nehezen állta meg nevetés nélkül. A zsebszámítógéppel kiszámította az összeget, és közölte a
férfival, aki alig csukta be az ajtót, maga mögött, Marion megint a telefonért nyúlt.
- Ott vagy? - kérdezte kifulladva.
- Itt vagyok, Marion. - Nevetett. - Sokért nem adnám, ha ott lehetnék a tárgyaláson.
Eszerint, végighallgatta a párbeszédet.
- Én csak a szegény bírót sajnálom, amikor ezek ketten szemben állnak egymással a tárgyalóteremben!
- nevetett Marion is.
- Michael, hiányzol - csúszott ki a száján úgy, hogy észre sem vette, és már a következő pillanatban
megbánta a szavait.
- Marion, amikor hazajöttem, itt... itt olyan üres volt minden nélküled...
A férfi a torkát köszörülte.
- Michael...
- Azt akarom, hogy itt légy, drágám.
Odakint a távközlési hivatal embere haladt el vastag kábelköteggel a vállán.
- És te is szeretnél velem lenni, ugye? - kérdezte Michael, amikor az asszony nem válaszolt.
- Nem megy, Michael. - Alig kapott levegőt, annyira kívánta a férfit. - El kell mennem, dolgom van...
- Először mondd, hogy szeretsz.
- Nem - suttogta Marion.
 8. FEJEZET
Dixie elterelte Marion figyelmet a kérdés tüzetesebb tanulmányozásától. A rakparton találkozott a gye-
rekkel.
- Beszélni szeretnék veled.
- És miről? - nézett rá dacosan a lánya,
- Tegnap nem voltál iskolában. - felelte szigorúan Marion.
- Az nem úgy volt, én... - kezdett tiltakozni Dixie, de Marion félbeszakította.
- Idefigyelj, ne hazudj nekem! Az iskolatitkár hívott fel. Hol voltál?
Dixie csak a vállát vonogatta nagy durcásan.
- Dixie?
- Szaladgáltam mindenfelé, ennyi az egész! - Ezzel egyszerűen elfutott.
Marion bereteszelve találta a hálószoba ajtaját, amikor hazaért. Egy darabig tanácstalanul álldogált
előtte. Az utóbbi időben Dixie különösen viselkedett. Vajon mitől? Elmúlik magától, vagy komoly ok van
mögötte?
Milyen szép lenne, ha most volna valakim, akivel beszélhetnék a gondjaimról, - gondolta. Korábban
azt hitte, Angusban támaszra lel, de inkább fordítva alakult a dolog.
Fáradtan lehunyta a szemét. Azonnal Michael arcát látta maga előtt. Amikor megszólalt a telefon, fel-
pattant, rögtön felkapta a kagylót. Csak Michael lehetett.
- Fáradt a hangod - mondta a férfi, miután Marion bejelentkezett.
- Hosszú volt a nap - tért ki a válasz elöl.
- Rex elment már? - Michael hangja ugyanúgy csengett, mint azon az éjszakán, ami kor együtt aludtak.
- Igen. Solly a rakparton állt, és nézte, ahogy elvitorlázik, Rex helyét már elfoglalta egy másik hajó.
- Csak remélni lehet, hogy a tulajdonosnak nincs kutyája.
Marion kényelembe helyezte magát a heverőn, és becsukta a szemét. Így jobban maga elé tudta kép-
zelni a férfit. Egy pillanatig latolgatta, beszéljen-e neki a Dixie körüli gondjairól, aztán ellene döntött.
- És veled mi van? - kérdezte helyette. Mit csináltál ma?
Michael beszámolt neki egy újonnan kifejlesztett mérőeszközről. Marion jóformán semmit nem értett
ehhez a szakterülethez, de a férfi olyan szemléletesen magyarázott, hogy az alapgondolatait gyorsan fel
tudta fogni.
- Jó tanár lett volna belőled - mondta neki végül.
- Korábban eljátszottam a gondolattal, hogy tanárnak menjek - vallotta be Michael. - Majdnem pályáz-
tam is egy főiskolára.
- És miért nem tetted?
- Apa akkor kért meg, hogy szálljak be a cégbe. Túl sok lett neki egyedül. Akkor aztán magával raga-
dott a munka.
- Soha nem sajnáltad, hogy nem lettél tanár?
- Néha előfordult - ismerte el Michael. - De most már mi értelme? Megvan a munkám, és sok minden
örömöt okoz benne. A munka nekem bizonyos értelemben kihívást jelent.
- Kihívást?
- Igen, de a legnagyobb kihívás számomra te vagy... - mondta rövid szünet után majdnem gyöngéd
hangon.
Marion szíve gyorsabban vert.
- És mi a terved velem? - suttogta Marion.
- Gondoskodni fogok róla, hogy a távollétemben el ne felejts. Minden este felhívlak, és elmeséltetem
veled, hogyan telt a napod. Így én részt veszek, a te életedben, te pedig az enyémben. - Mély levegőt vett.
- Azt mondtad, mindig mindent előre eltervezek, és igazad volt. Azt szeretném, hogy este vágyakozz utá-
nam, és alig várd a hívásomat. Azt szeretném, hogy egész nap arra gondolj...
Marion érezte, hogy nő benne a rémület. Gyorsan beszélni kezdett arról, ami elsőnek eszébe jutott.
- Tudod, Dixie lóg az iskolából. Bár eddig csak egyetlen alkalommal.
- Kérdezted tőle az okát?
Marion hálás volt, hogy Michael engedte ilyen gyorsan másra terelni a szót.
- Azt mondta, hogy csak úgy szaladgált mindenfelé.
- Gondolod, hogy igazat mondott?
Olyan nyugodt volt, olyan tárgyilagos. Marion szerette volna, ha mellette van.
 - Nem tudom. Az utóbbi időben nehéz vele. Egész héten folyton veszekedtünk, és... - Marion abba-
hagyta. - Ne haragudj, biztos nem azért hívtál föl, hogy a lányommal kapcsolatos nehézségeimet hallgasd
- mondta zavartan. - Ez az én gondom.
- Ha a tiéd, akkor az enyém is - válaszolta nyugodtan Michael. - Szombat délutánnál korábban sajnos
nem lehetek ott. Ha nem jutsz előrébb vele, egyszer beszélhetek vele, ha szeretnéd. És ha szükséged van
rám, bármikor felhívhatsz.
Egyedül is meg kell oldanom, - gondolta az asszony. Nem varrhatom a nyakába a gondjaimat...
- Michael, én...
- Ne csinálj gondot magadnak. Marion.
- Olyan keveset tudsz rólam, Michael - mondta. - Egyszerűen lehetetlen, hogy jól menjenek köztünk a
dolgok.
- Jól fognak menni, tudom. - Úgy hangzott, mintha ő tökéletesen biztos volna benne.
- Nem lenne elég egy rövid viszony velem? - kérdezte Marionból a kétségbeesés.
- Nem, Marion. Engem nem elégít ki egy viszony. És ha őszinte vagy, téged se.
Marion még elüldögélt egy ideig csukott szemmel, miután letette a kagylót. Egyszerre nagyon egyedül
érezte magát, és semmit sem kívánt jobban, mint hogy Michael vele legyen.

Michael szombat délután érkezett, ahogy jelezte. Marion Angust is meghívta vacsorára, hogy ne le-
gyen egyedül Michaellal.
Vacsora közben gondosan kerülte a személyes vonatkozásokat, inkább a munkája során adódó apró
eseményekről beszélt.
Amikor befejezték az étkezést és leszedték az asztalt, kiment Angus után a konyhába.
- Együtt mosogatunk, ugye, Angus?
Michael nem ellenkezett. Dixie-hez fordult. - Van kedved eljönni velem sétálni, Dixie?
A kislány azonnal beleegyezett, mintha annak örülne legjobban, hogy kimehet. Fél óra múlva tértek
vissza. Dixie meglehetősen nyugodt volt. Játszott még három menet dámát Michaellal, elvesztett belőle
kettőt, aztán bejelentette, hogy szeretne korán lefeküdni.
Marion követte a hálószobába. Dixie megengedte, hogy egy jóéjszakát-puszit adjon neki, de utána rög-
tön a falnak fordult, és nem szólalt meg többet. Amikor Marion visszament a nappaliba, egyedül találta
Michaelt.
- Édesapád hol van? - kérdezte idegesen.
- Ő is lefeküdt.
Michael mérték után szabott nadrágot, selyeminget és kasmírpulóvert viselt. Marion elképzelte, milyen
puhán simulna az arcához a kasmíranyag... Michael olyan pillantást vetett rá, amitől nyugtalan lett. Úgy
ment oda a férfihoz, mintha mágnes vonzaná. Michael megfogta a kezet, és maga mellé vonta a heverőre.
- Dixie még ébren van - suttogta Marion, amikor Michael puhán megcsókolta a nyakát.
- Majd hozzászokik. - A szája Marion fülén járt felderítő úton. - A szülők mind csókolóznak időnként,
nem igaz?
Marion hevesen rázta a fejét.
- Michael, ez nem mehet így tovább. Olyan kapcsolat, amilyet te képzelsz, lehetetlen köztünk.
Nem is tudta, hogyan történt, Michael már lezárta a száját egy csókkal. Marion tudta ugyan, milyen os-
tobaság, mégis hagyta. Sőt még közelebb húzódott, és szenvedélyesen viszonozta a férfi kedveskedését.
Hirtelen a mellén érezte Michael kezét. Felnyögött.
- Szeretnélek levetkőztetni - suttogta rekedten Michael, és kezdte kigombolni a blúzát.
- Nem lehet... - Marion beleremegett, amikor Michael hüvelykujja simogatni kezdte keményen meredő
mellbimbóit. - Ma este nem hagyhatom egyedül Dixie-t. Ma este nem.
Nem szabad másodszor is lefeküdnöm vele, - gondolta Marion kétségbeesetten. Akkor teljesen képte-
len leszek tovább ellenállni neki. De már nem volt hatalma a teste fölött. Már túl késő volt. Nem is véde-
kezett, amikor Michael gyöngéden lenyomta a heverőre, és fölé hajolt. A férfi keze egyre fokozta az iz-
galmát.
- Feleségül jössz hozzám - suttogta rekedten Michael, és nagyon óvatosan megharapta a fülcimpáját. -
Akkor mindig együtt lehetünk.
A „feleség” szó iszonyú félelmet keltett Marionban, de a Michael iránti vágy még erősebb volt.
 - Gyönyörű vagy, Marion - mondta halkan a férfi, és tovább gombolta a blúzát. Megcsókolta a puha
völgyet a mellei között, és Marion megremegett. - Tudom, hogy ma este nem alhatunk együtt, de kell,
hogy nézhesselek, hogy megszoríthassalak... - Ügyesen kinyitotta a melltartóját. Marion alig bírta kivárni,
hogy a férfi hozzányúljon, Michael föléhajolt, és az ajkai közé vette a rózsaszínű bimbót.
- Simogatni szeretnélek, Marion, mindenütt! Csodálatos a tested - nyögte a férfi. - Csak egy pillanat-
ra...
Marion is azt akarta, hogy hozzányúljon. Érezni akarta felforrósodott testén a férfi kezét, érzem akarta
a száját. Halk nyöszörgéssel Michael felé fordult.
Michael keze lassan lefelé vándorolt, Mariont elöntötte az izgalom hulláma, és ekkor hangosan és egy-
értelműen megreccsent az ágy a szomszéd szobában.
- Dixie - suttogta rémülten Marion.

Michael lassan elhúzta a kezét és fölállt. Marion a heverőn feküdt, és hirtelen védtelennek, elhagyott-
nak érezte magát. Látta, amint Michael kimegy a konyhába. Mit akarhat ott?
Összeszedte magát, begombolta a blúzát és ő is felállt. A tálaló nagy tükre előtt megfésülködött, és
igyekezett nem gondolni Michaelra.
A férfi azonban már vissza is jött és mögé állt. Marion a vállára tette a kezét.
- Tettem fel vizet - mondta. - Gondoltam, jót tenne egy kávé.
Marion nagy szemekkel nézett rá, de nem szólt semmit. Úgy tűnt, Michael megérezte, hogy az asz-
szonyban valami megsérült.
- Gyere, ülj vissza. Marion. Nem kell félned, hogy ma este megint veled akarok aludni. Az utolsó alka-
lom már eléggé összezavart.
- Michael...
- Várj, szeretnék mutatni neked valamit - fogta meg a kezét.
- Michael, te mindig házasságról beszélsz - suttogta Marion. - Én nem mehetek hozzád.
Michael odahozta a nagy borítékot, amelyet délután letett az ajtó melletti szekrénykére, aztán leült
Marionnal a kisasztalhoz.
- Nekem annyira fontos, hogy képes vagyok egyedül gondoskodni Dixie-ről és magamról - próbálta
tovább magyarázni Marion. Michael újra megfogta a kezét, és ettől még jobban összezavarodott.
- Ne tévessz össze engem Dickkel, Marion - simogatta meg a keze fejét.
Marion megrázta a fejét, de nem szólt semmit, bár érezte, hogy Michael válaszra vár. Hirtelen nem
tudta elviselni tovább a becéző kis mozdulatait. Elrántotta tőle a kezét, és felállt, hogy leforrázza a kávét.
Michael követte a konyhába, az asztalnak támaszkodott, és nézte.
- Legutóbb kérdezősködtem apámtól Dickről - mondta puhán. - Elmesélte, amit tudott. Annyi elég is
volt nekem. - Fogta a tálcát a két csészével.
Marion ment vele.
- Amit az édesapádnak elmondtam... - mondta Marion megütközve... -, nem volt joga, hogy elmondja
neked.
- Szeret téged, Marion. És azt szeretné, hogy boldog légy.
Marion megrázta a fejét. Michael szemében gyöngédséget látott, és azonnal feltámadt benne a különös
belső igény, hogy megőrizze.
- Dick azt akarja, hogy visszamenjek hozzá - szólalt meg. - Írt nekem, és javasolta, hogy megint háza-
sodjunk össze. - A Dickhez fűződő nyomasztó emlékek egy pillanatig azzal fenyegettek, hogy erőt vesz-
nek rajta. - Mindig azt állítja, hogy szüksége van rám és szeret engem. Elég sokáig voltam olyan ostoba,
hogy ezt el is hittem neki. - Vállat vont. - De nincs értelme tovább beszélni erről. Csak egyet akarok hoz-
zátenni: soha többet nem akarok olyan helyzetbe kerülni, mint annak idején. Nekem a házasság mindig
csak függőséget és magamra hagyatottságot jelentett.
Michael leült mellé, ő gyorsan odábbhúzódott.
- Föl kell fognod végre, hogy én soha többet nem akarok függeni egy másik embertől. Soha!
- Én szeretlek. Marion.
Marion akart valamit válaszolni, de Michael azonnal folytatta.
- Ne, drága. Kérlek, ne mondj semmit. Most ne. Először nézd meg, mit hoztam neked.
Michael kinyitotta a borítékot, és kiszedett belőle egy csomó fényképet.
- Mi ez?
 Marion átvette a fényképet, amit a férfi odanyújtott neki, és megnézte. Kis jachtkikötő volt rajta né-
hány hajóval. A következőképen csinos, kétemeletes házat látott.
- Miért mutatod nekem a képeket, Michael? - kérdezte zavartan. – Hol van ez?
Michael egy újabb fényképet nyomott a kezébe.
- Ez egy magán jachtkikötő Victoria és Duncan között. Nagyon szép vidék, magad is láthatod a többi
képen. Az utolsó öt év forgalma itt van előtted. A kikötő eladó. - Kiteregetett néhány papírt az asztalra. -
Pár ötlettel és jobb vezetéssel még többet is jövedelmezhet, de most is elég jó a bevétel.
Marion nem tudta, mit mondjon.
- Elővételi jogom van rá - mondta Michael.
- Miért?
- No eredj már, mit gondolsz, miért? - Megsimogatta Marion homlokát, és rámosolygott. - Hiszen a ví-
zen akarsz élni, munkát akarsz, és anyagi függetlenséget, nem? Rendben van, de ne itt, majdnem ezer ki
lométerre tőlem! Leköltözhetsz délre, és vezetheted a saját jachtkikötődet.
Marion kábultan nézte az asztalon heverő képeket és papírokat.
- Arra nem gondoltál, hogy először megkérdezd a véleményemet?
- Most kérdezlek.
Most harag szorította ki, amit az előbb még érzett.
- Nem, te nem kérdezel, hanem rendelkezel! Marion munkát szeretne, tehát te nekiállsz keresni és ta-
lálsz neki! - Élesebb lett a hangja. - De nekem nincs szükségem senkire, aki nekem állást keres. Tudok
gondoskodni magamról. Nem fogsz engem megvásárolni, efelől biztosítalak!
Michael összesöpörte a papírokat.
- Marion, szeretlek, és próbálom megtalálni a módját, hogy együtt élhessünk! - mondta egyszerűen.
- Nem, te játszol, és én vagyok a nyeremény! - kiabált Marion. - És mindent latba vetsz a győzelemért!
- Mély lélegzetet vett. - Azt hitted, hogy merő hálából a nyakadba borulok? Ráadásul nem vállaltál olyan
óriási kockázatot. Ha nekem nem kell, alkalmazol valaki mást, és bekebelezed a jachtkikötőt a MacAvov-
birodalomba!
Az ablaknak fordult, mert peregtek a könnyek a szeméből. És akkor becsapták az ajtót. Marion meg-
fordult. Egyedül volt. Nehéz léptekkel odament a heverőhöz, lerogyott. A párna még őrizte Michael me-
legét.
Az asztalra vetett pillantással megállapította, hogy a férfi magával vitte a fényképeket és a papírokat.
Eltartott egy ideig, míg végre összeszedelődzködött, és kinyitotta az ajtót. Michael eltűnt. Lágy eső per-
metezett, csöppjei elkeveredtek az arcán csorgó könnyekkel.

A Sascha egyik ökörszemablakából fény vetődött a kikötőhídra. Marion fellépett a hajóra, amely köny-
nyedén megingott a súlya alatt. Nyugalom volt, csak Angus csöndes horkolása hallatszott. Marion bené-
zett a fülkébe. Az asztalon az alacsonyra csavart lámpa alatt apró cédulát fedezett fel. Üzenet volt Micha-
eltől az apjának.
Apa, béreltem egy kocsit, és visszamérném Victoriába. Ha valami sürgős adódik, légy szíves telefonálj.
Michael nem írta alá, Mariont egy szóval sem említette. Szokatlan volt, hogy Michael ilyen egyszerű-
en feladja. Tehát Marion nem jelentett neki semmit. Nem fog visszajönni, legalábbis azért, hogy őt lássa,
biztosan nem.
Az első pillanatban megkönnyebbülést érzett.
Mégis az elhagyatottság és üresség nyomasztó érzése kerítette hatalmába. Aztán rávette magát, hogy
Dickkel kötött házassága rémes tapasztalataira gondoljon, és ez megint erőt adott neki. Halkan elhagyta
Angus hajóját, és hazament.
Amikor a nappaliba lépett, Dixie a szoba közepén állt. Dühösnek látszott.
- Elment? - kérdezte mérgesen.
Mennyire hasonlít rám, - gondolta Marion. Dickből semmi nincs benne.
- Hajól értem, végighallgattad a veszekedésünket? - kérdezte fáradtan.
- Téged hallottalak kiabálni. - Dixie megnyomta a „téged” szót. - Feleségül akart venni.
- Igen, de én nem akarok hozzámenni. - Marion erőt vett magán, hogy megőrizze a nyugalmát. Egy
hajtásra megitta az időközben kihűlt kávét.
- De nekem kell egy apa - durcáskodott Dixie. - Az apukámhoz nem akarsz újra hozzámenni?
 - Dixie, már gyakran megpróbáltam megmagyarázni neked - az édesapád meg én soha többel nem fo-
gunk együtt élni.
- De apu azt mondta... - Ijedten elhallgatott és elpirult.
Marionnak hirtelen a torkában dobogott a szíve. Mikor látta Dixie utoljára az apját? És hol? Titokban
találkozott vele?
- Te beszéltél vele? Mikor? Aznap délután, amikor nem mentél iskolába?
Dixie bólintott, és az ajkába harapott.
- Délben odajött az iskolába. Azt mondta, azt akarja, hogy megint egy család legyünk. Azt is mondta,
hogy ha velemegyek, akkor...
Csuklott, és Marion a legszívesebben megölelte volna, hogy megvigasztalja. De hallani akarta a többit
is.
- Szóval azt mondta, menjek haza, szedjek össze pár holmit, mondjam azt, hogy egy új barátnőmnél
fogok aludni, és...
Marion letette a kávéscsészét, mert reszketni kezdett a keze. Ezt a legkevésbé sem sejtette. Hogy meré-
szelhette Dick a lányát is belevonni a mesterkedéseibe?
- Aztán mi történi? - suttogta.
- Azt mondta, hamarosan mind együtt fogunk élni a házban fent a hegyoldalon. És akkor hazajöttem
ide, és... te nem akartál elengedni...
Marion most már emlékezett. Veszekedtek Dixie állítólagos Holly barátnője miatt. Azzal fejeződött be
az ügy, hogy Dixie végül dühösen kirohant, és nagy robajjal bevágta maga mögött az ajtót.
- És aztán? Mi történt azután?
- Vele mentem, de olyan furcsa volt. Egészen más, mint előbb az iskolánál. Azt mondta, ő meg én
együtt elmegyünk, aztán felhívunk téged, és te is jössz. Mondtam neki, hogy nincs telefonunk, és hogy
aggódni fogsz, de ő... - Árnyék suhant át a kislány arcán.
Marion el tudta képzelni, milyen nyomást fejtett ki Dick a gyerekre. Biztosan megpróbált bűntudatot
ébreszteni benne. Dixie nagyon erősnek és önállónak látszik, de rengeteg erejét igénybe vehette, hogy
döntsön, és visszatérjen az anyjához.
Amikor Marion átölelte, Dixie egy pillanatig még mereven állt, de aztán elhagyta a tartása.
- Soha többet nem fogom látni - zokogta. - Soha nem fog nekem megbocsátani. Amikor el akartam
jönni, mintha belebolondult volna - de hát nem tudtalak felhívni. Aggódtál volna... - Kitörölte a könnye-
ket az arcából. - Akkor olyan volt, hogy megijedtem tőle.
A gondolatra, hogy mi minden történhetett volna még, Marion tompa nyomást érzett a gyomra tájékán.
A heverőhöz vezette Dixie-t, és leült vele együtt.
- Okosan viselkedtél, Dixie - mondta kedvesen. Tudta, hogy a lánya kedvéért tartózkodnia kell a Dick-
kel kapcsolatos megnyilvánulásoktól. - Az apukád talán más, mint én, de téged nagyon szeret. Biztos va-
gyok, hogy hamarosan levelet ír neked.
Dick valóban azt tervezte, hogy magával viszi Dixie-t, és soha többé nem jelentkezik? Vagy egyszerű-
en őt, Mariont akarta büntetni?
Dixie zokogott.
- Nem fog többet velünk, élni?
- Nem, Dixie. - Ezt a feleletet sajnos nem tudta megkönnyíteni a gyerek számára.
- Michael mondta, hogy mindent meséljek el neked.
- Michael tudott róla? - Marion elképedve nézett a kislányra. - Elmesélted neki?
- Azt mondta, hogy ha nyomja valami a lelkemet, akkor valakivel beszélnem kell róla. Olyan kedves
volt, és szerintem feleségül kellene menned hozzá. Akkor megint lesz apukám. - Kitörölte az arcából az
utolsó könnycseppeket. - Én mindenesetre helyesebbnek találom, mint az aput, és ő szeret engem. Téged
is szeret.
- Dixie, nem mehetek feleségül akárkihez csak azért, mert te apát szeretnél, - próbált tréfálkozni Mar-
ion. - Ha két ember házasságot köt, annak örökre kell szólni. A férfi és a nő azért házasodnak össze,
mert... szóval nemcsak a gyerekek miatt, hanem mert valóban szeretik egymást.
- Akkor te nem szereted Michaelt? - Dixie csodálkozva nézett az anyjára.
- Más férfiaknak soha nem engedted meg, hogy megcsókoljanak. Én megfigyeltelek benneteket
Darryllal a nappali ablakából, amikor hazahozott.
 Azt remélhetőleg nem látta, amikor Michaellal itt feküdtünk a heverőn, és a mellemmel játszott, - gon-
dolta ijedten Marion, de tartózkodott bármiféle megjegyzéstől.
- Hozz egy pár dobozt, és összecsomagoljuk a holminkat, és elköltözünk Victoriába - javasolta Dixie. -
Ott meglehet a jachtkikötőd, és...
- Dixie, én... - Marion a fejét csóválta. Természetesen nem magyarázhatja meg a lányának, miért fél
annyira egy új házasságtól. - Hiszen hallottad, hogy ráripakodtam...
- Ó, biztosan tudja, hogy nem komolyan gondoltad - magyarázta Dixie lefegyverző egyszerűséggel. -
Hiszen ismeri a vérmérsékletedet.
Nem, - gondolta Marion. Michael komolyan gondolta, különben nem utazott volna el az éjszaka köze-
pén. Az ilyen indulatos viselkedés mindenesetre nem illett bele abba a képbe, amit korábban alkotott róla.
- Jó, akkor eredj vissza lefeküdni - utasította Dixie. - Eléggé eljárt az idő.
- Nem vagy te...
- Indulás az ágyba!
Amikor Dixie becsukta maga mögött a hálószobaajtót, Marion tett még egy kis fát a tűzre. Hideg lesz
ez az éjszaka. Fölhúzott egy meleg kiskabátot, kiment, nézte a sötét vizet.
Michael nem jön vissza. Túl jó üzletember ahhoz, hogy ne tudná, mikor veszített. Visszautasította a
férfi utolsó ajánlatát, ennél többet pedig nem fog bevetni.
Marion tudta, hogy iszonyúan hiányozni fog neki Michael. Félt, hogy éjjel-nappal a telefonjára fog
várni.
Erőt vett magán. Hétfőn reggel intézkedni fog, hogy szereljék le a telefont.

9. FEJEZET
Dixie az egész napot egy barátnőjénél akarta tölteni, és Marion csak örült ennek, így mindent teljes
nyugalomban átgondolhat. Már a hajnali derengésben keresni kezdte az okokat, miért ne mondja vissza
mégse a telefont. Ellentétes indulatok közt hánykolódott. A lehető legsürgősebben tisztáznom kell az ér-
zéseimet, - gondolta.
Michael.
Szerette a férfit. Efelől biztos volt. Soha egyetlen férfit sem szeretett még úgy, mint őt, és mindig is
szeretni fogja. Érezte.
Elgondolkodva bóklászott a rakparton.
- Marion, hallotta már? Cunamit jeleznek! - kiáltott oda neki egy idősebb halász. - Úgy három órán be-
lül ér el bennünket.
Marion felriadt a gondolataiból. Valahol tengerrengés történt, és útjára indított egy rettegett árhullá-
mot. Angus hajója felé tartva átgondolta a teendőket. Abból kellett kiindulni, hogy a hullám három-négy
méter magas lehet, de az olyan keskeny öbölben, amilyenben Prince Rupert is feküdt, jóval magasabbra
csaphat föl a víz.
- Kiviszem a hajót - határozta el Angus, amikor Marion közölte vele a figyelmeztetést. - Apálykor ér
ide a hullám, úgyhogy nem lesz annyira magas.
Marion azonban semmiképpen sem akarta, hogy az öreg ilyen körülmények közölt egyedül legyen kint
a sötétben. Végül Angus beadta a derekát. Még abba is beleegyezett, hogy elmegy taxival Dixie barátnő-
jéhez, Carolhoz, és náluk marad.
Marionnak most sok teendője volt. Neki kellett törődnie azokkal a hajókkal, amelyeknek a tulajdono-
sai nem voltak jelen. Mindenképpen meg kellett vizsgálnia a tartóköteleket, függetlenül attól, hogy végül
is elér-e odáig az árhullám.
Közben mégis újra meg újra Michaelra gondolt. Valóban jó lesz, ha feleségül megy hozzá? Hagy neki
a férfi elég nagy mozgásteret? Vajon hol lehet most? Valahol Prince Rupert és Vancouver hozott? Mikor
lesz otthon?
Miközben a hajókat ellenőrizte, föltámadt a szél. Mi történik, ha beszélni szeretne Michaellal, és a férfi
már egyáltalán nem hallgat rá? Ez a kérdés újra meg újra megfordult a fejében.
A szél nyugatnak fordult és megerősödött. Marion óvatosan lépkedett, mert a ponton erősen himbáló-
zott.
A rakparton alig maradt már ember. Marion azt fontolgatta, megpróbálja-e felhívni Michaelt, mielőtt
Angus hajóját biztonságba helyezi. Ezidőtájt kellett hazaérkeznie.
 Az a bizonytalan érzése támadt, hogy figyelik. Felnézett, és meglátta a férfit. Nem messze állt tőle, és
őt nézte. Nem mosolygott. Marion gondolkodás nélkül futásnak eredt, és Michael kitárt karjába vetette
magát. Szorosan hozzásimult a széles mellkashoz, és a következő pillanatban a száján érezte a férfi forró
ajkát.
- Szeretlek - suttogta Marion, amikor újra levegőhöz jutott. A szél elsöpörte a szavát, de tudta, hogy
most már minden rendben van. Michael meg ő minden gondjukat meg tudják majd oldani. Tudta magáról,
hogy elég erős, hogy még Michael mellett is képes megállni a lábán, és meg tudja védeni az önállóságát.
- Reméltem - válaszolta lágyan Michael - ezért is jöttem vissza. Úton voltam Victoria felé, amikor hal-
lottam a rádióból a tengeri időjárásjelentést. Nagyon féltem, hogy nem érek ide idejében.
Marion boldogan simult hozzá. Ebben a percben a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte az árhul-
lám.
- Dixie hol van? - kérdezte Michael.
- Az egyik barátnőjénél, fent a hegyen. Ott biztonságban van.
- Jó. És az apám?
- Ugyanott. - A férfi vállára hajtotta a fejét, lehunyta a szemét, és nem akart gondolni semmire a vilá-
gon.
- Helyes, akkor mi is tűnjünk el innen.
- Nem lehel, Michael. Az apád hajóját ki kell vinnem a nyílt vízre. Itt szétzúzhatja az ár.
- Mit beszélsz? - nézett döbbenten az asszonyra. - Most nem mehetsz ki vitorláshajóval! Kész öngyil-
kosság volna!
Marion dacosan megrázta a fejét.
- Igenis meg kell tennem, Michael. Megígértem neki, hogy vigyázok a hajójára!
- Tisztában vagy vele, mi történhet, ha elkap az ár? - Marion még sohasem látta a férfit ennyire dühös-
nek. - Ez csak egy csónak!
- Ne üvölts velem! - szólt rá Michaelra emeltebb hangon. - Azt csinálom, amit én akarok!
Marion néhányszor mély lélegzetet vett.
- Igazad van, ha mind a ketten elveszítjük az önuralmunkat, azzal nem jutunk előrébb. Egyszer már ta-
pasztaltuk, mi történik olyankor.
Marion is megnyugodott. Tudta, hogy Michaelnak igaza van.
- Sajnálom, Michael, én ...
- Majd hozzászokom, drágám - felelte Michael hamiskás mosollyal, aztán megfogta Marion kezét.
- Miért kell azt a hajót feltétlenül kivinnünk a nyílt vízre?
- Michael, az édesapád egyedül már nem bírja, de annyira szereti a hajóját. Megígértem neki, hogy ki-
viszem.
Marion pislogva küzdött a szemébe szökő könnyek ellen. Nem akart a férfi előtt sírva fakadni.
A Kanadai Királyi Hegyi rendőrség két tisztje jött feléjük.
- Hagyják el ezt a területet - kiáltott oda nekik az egyik, aztán megismerte Mariont. - Ö, maga az, Mar-
ion - mondta a homlokát ráncolva. - A lakóhajójának a kikötőben kell maradni, ugye? Csak vontatóval
lehetne kivinni, és arra már nincs ideje.
- Tudom - mondta Marion, Maga is gondolt már erre, de ha maradt volna is elég idő, pénze nem volt a
vontatásra.
- Ki akarunk vinni egy hajót a nyílt vízre - mondta Michael a rendőröknek. A két férfi bólintott és to-
vábbment.
- Te a város összes rendőrével jó barátságban vagy? - kérdezte Michael, amikor továbbindultak.

Michael és Marion Angus hajójához értek. Kioldották a köteleket, aztán Michael óvatosan kormányo-
zott, hogy a Sascha megkerülje Marion hajóját.
- Évekkel ezelőtt ültem utoljára vitorláson - mondta Michael, miközben nagyon figyelte a többi hajó
helyzetjelző lámpáit. Az egyre erősödő eső és a rájuk ereszkedő félhomály miatt csak bizonytalanul lát-
szott minden.
- Azt hiszem, ez a sok hajó körülöttünk nagyobb veszélyt jelent, mint az árhullám.
A magasan felegyenesedő férfi a vizes hajfürtjeivel és esőáztatta arcával nagyszerűen nézett ki.
- Michael, miért csinálod ezt? - csóválta a fejét Marion. - Az előbb magyaráztad el nekem, micsoda
őrültség kivitorlázni, és most te magad csinálod.
 Michael kinyújtotta a karját, és szorosan magához húzta az asszonyt.
- Az apámról van szó, és neked volt igazad, nagyon sokat jelent neki a hajó.
Szeretettel nézte Mariont.
- És ha most egy pillanatra megtartod a kormányt, megcsókollak...
Marion a férfi arcához dörgölte a homlokát.
- Ha megcsókolsz, nem fogom tudni tartani a kormányt.
Michael nevetett, és gyors csókot nyomott az asszony szájára.
- A legszívesebben most rögtön lefeküdnék veled - mondta rekedten.
Ekkor a Sascha a szél irányába fordult és ugrott egyet. Michael csak az utolsó pillanatban tudta meg-
akadályozni, hogy meg ne forduljon a hajó.
- Látod, mit műveltél velem? Vad és ösztönös férfi lett belőlem. Rám ragasztottad a tulajdonságaidat,
Marion. Bárcsak megismerhetted volna az édesanyámat. Olyan volt, mint te: csupa érzelem és csupa me-
legség.
- Ugyanúgy nem tudott uralkodni magán, mint én? - kérdezett vissza szárazon Marion.
- Nem volt ennyire nehéz eset.
Hamarosan elértek a nyílt vizet, itt már nem csaptak olyan magasra a hullámok. Michael leállította a
motort, hagyta sodortatni a hajót. Az eső elállt, a szél is vesztett az erejéből.
A komisz idő nem tartott sokáig, a tenger pedig annyira csöndes volt, hogy senki nem gondolt volna
fenyegető árhullámra. Bekapcsolták a rádiót, de nem jöttek további hírek az árral kapcsolatban.
Marion Michael mellének támaszkodott, és élvezte, hogy egyszerűen csak elüldögélhet vele. Később is
ráérnek beszélni egymással. A félelmei elszálltak. Megértette, mi a különbség Dick és Michael között.
Dick mindig elfutott, amikor szüksége lett volna rá. Michael mellette van.
A kettőjüket körülvevő békés csöndet a bekapcsolva hagyott rádió törte meg. Lefújták a veszélyhely-
zetet. Az árhullám mindössze fél méterrel emelte meg a vízszintet, és nem okozott semmiféle kárt. Mar-
ion megkönnyebbülten sóhajtott fel, és még szorosabban simult Michaelhoz.
- Marion, nem szeretnék még visszamenni a kikötőbe - mondta lassan Michael. - Szeretnék egy kicsit
egyedül lenni veled. Tudod, amikor múlt éjjel a kocsiban ültem, ott tartottam, hogy feladom. De aztán
amikor megálltam pihenni, és volt időm átgondolni a dolgokat, akkor megértettem, hogy szeretlek. Nem
maradt más választásom, mint hogy visszajöjjek hozzád...
Nem nézett Marionra, a távoli vizet kémlelte, amíg beszelt. Marion könnyedén megérintette a karját.
- Michael, a kikötő másik oldalán, Salt Lakes közelében van egy bója. Ott rögzíthetjük a hajót - mond-
ta kedvesen.
Michael bólintott, és újra beindította a motort. Marion rádión felhívta a parti őrséget, és megkérte őket,
értesítsék Angust és Dixie-t: minden rendben van, később érkeznek.
Miután elérték a bóját és kikötötték hozzá a hajót, Michael megint leállította a motort. Körülfogta őket
a csönd. Michael lement az asszony után a fülkébe, és meggyújtott egy lámpát, miközben Marion levetet-
te a viharkabátját.
- Neked is valami mást kellene magadra húznod, Michael - mondta Marion. - Teljesen átnedvesedett a
ruhád. Biztosan akad valami az apád holmija között, ami jó rád.
Rövid keresgélés után talált is egy száraz nadrágot és egy pulóvert, aztán fáradtan belehuppant az
egyik karosszékbe.
Michael levetkőzött, napbarnította bőre csillogott a lámpafényben. Az asszonyra nézett és mosolygott.
- Remélem, tetszik, amit látsz. - Aztán elkomolyodott. - Még nagyon sok mindent fogsz, megtudni ró-
lam.
- Michael... - Marion odanyújtotta neki a száraz ruhákat. - Michael, ha becsületes akarok tenni, meg
kell mondanom, hogy félek.
- Nem kell félned. És még valamit szerelnék mondani neked: szeress engem vagy veszekedj velem,
ahogy a kedved tartja, de soha ne fuss el tőlem, és soha ne titkolj el semmit előlem. - Marion torka össze-
szorult a tekintetétől.
- Tudod Michael, úgy terveztem, hogy elmegyek hozzád, amint túljutottunk itt a veszélyen - mondta
halkan.
Michael csak állt, és Marion azt kívánta, bárcsak a karjába venné, de érezte, hogy a férfi valami bizo-
nyosságra vár.
 - A Dickkel kötött első házasságom rossz tapasztalatai után soha többet nem akartam szerelmes lenni,
férjhez menni meg még kevésbé - folytatta bizonytalanul. - Nem tudom, hogy ez számodra érthető-e. De
úgy gondoltam, hogy ha nem leszek többet szerelmes, akkor senki nem tud majd megsebezni többet. -
Egy pillanatra elhallgatott. - Hidd el, álmomban sem gondoltam rá, hogy valaha is úgy tudok érezni egy
férfi iránt, mint te irántad. Azt sem tudtam, mennyire fájni fog, amikor elmégy.
Michael néhány másodpercig hallgatott.
- Marion - .kezdte aztán rekedtes hangon -, amikor először hazarepültem, tudod, azután, hogy megha-
raptad a számat, akkor még azt hittem, hogy csupán kihagyott az agyam egy kis időre. Korábban soha
nem ragadtattam magam ilyesmire. Az életem rendezetten, egyenes vágányon futott. Nem voltam ugyan
szerelmes Samanthába, és ő sem belém, de a kapcsolat kényelmes és kellemes volt mindkettőnk számára.
De nem tudtam elfelejteni, milyen volt, amikor téged tartottalak a karomban. Azt megéreztem, hogy a
haragod mögött más érzések is rejlenek.
- Igen, de rettenetesen dühös voltam, mert azt hittem, hogy csak el akarod venni magadnak, amire ked-
ved támadt - vallotta be Marion.
Michael kisimította a haját a homlokából.
- Amikor aztán viszontláttalak, tudtam, hogy tennem kell valamit. Csak az számított, hogy a közeled-
ben lehessek. Még valamit be kell vallanom neked - nézett az asszonyra kicsit szégyenkezve. - Azt hit-
tem, hogy ha egyszer lefekszem veled, megint észhez térek.
Marion halkan kuncogott.
- Tudod, hogy én ugyanerre gondoltam? Azért akartam lefeküdni veled, hogy utána el tudjalak felejte-
ni…
- Amikor aztán Samantha itt termett, kis híján megőrültem - folytatta Michael. - Tudtam, hogy amit
irántad érzek, azzal lehetetlen folytatnom vele a kapcsolatot. Leültünk egy kávézóban, és közöltem vele,
hogy mindennek vége közöttünk. Azt hiszem, elég tapintatlanul viselkedtem, de abban a pillanatban nem
voltam egészen beszámítható. Egyetlen gondolat járt a fejemben: hogy visszajuthassak hozzád!
Marion emlékezett, hogyan toporgott az ajtó mögött, és hogy remegett, amikor végre kinyitotta
Michaelnak az ajtót, és aztán megint elküldte.
- Michael, akkor éjjel nem engedhettelek be újra. Féltem, hogy észreveszed, milyen érzéseket keltettél
bennem. Rossz volt olyan férfi után kívánkozni, aki más nővel él együtt. Zavarodott voltam és elkesere-
dett, mert már akkor kezdtem beléd szeretni - bár ezt csak ma láttam be igazán.
Michael a tenyerébe fogta Marion arcát.
- Marion, csodálatos volt veled aludni, de nem elégített ki. A szállodában töltött éjszakán világosodott
meg előttem, hogy együtt akarok maradni veled. Feleségül venni is ezért akartalak, nem maradt más út
számomra. Annyira biztos voltam benne, hogy megtaláltam a helyes döntést, hogy a visszautasításod
nagy csapást mért rám. Hidd el, meg tudtalak volna ölni, amikor haza vitetted magad a rendőrökkel!
- Nem futok el előled többet, Michael - ígérte meg gyöngéden Marion. - Ha nehézségeink támadnának,
együtt megbirkózunk velük.
- Vagy kiveszekedjük magunkat rajtuk - nevetett a férfi. - Még valamiben igazad volt, ha feldühítettél
is a megállapításoddal: meg akartalak vásárolni. Ehhez tartozik a jachtkikötő is. - Elhúzta a száját. - Úgy
gondoltam, hogy ha valakinek változtatnia kell az életén, akkor te vagy az. Így hát azt latolgattam, ho-
gyan tudnék mindent a legkényelmesebbé tenni a szánodra...
- Amivel inkább megijesztettél - nézett rá az asszony. - És őszintén szólva nem szeretném mindezt itt
feladni, a munkámat, az otthonomat...
Michael megfogta a kezét, és szorosan tartotta.
- Nem szeretném, hogy félj, Marion - húzta most magához. - Az elmúlt éjjel tudatára ébredtem, hogy
semmi a világon nem olyan fontos nekem, mint te. - Megcsókolta a szemét. - Csak engedd, hogy szeres-
selek, Marion, akkor minden rendben lesz.
A hajó lágyan ringott a lábuk alatt. Marion még szorosabban a férfihoz simult.
- Hozzád költözöm. Dixie meg én, mehetünk - suttogta, bár még mindig érzett egy pici bizonytalansá-
got. De tudta, hogy ez Dick mellett szerzett tapasztalatainak a következménye.
- Michael, igazán tisztában vagy vele, mire szántad el magad? - kérdezte aztán kifulladva a férfi újabb
csókja után. Halkan nevetett. - Nem tudok valami jól bánni a pénzzel. Elég sokszor túl sokat költök a
számlámról, és a nővéreddel is nehézségeim lesznek, azt máris tudom. Egyszer talán véletlenül leöntöm a
ruháját pecsenyelével, amikor vendégségben lesz nálunk...
 Michael fölemelte az asszony karját, és lehúzta a pulóverét.
- Ez nem volna tragédia - nevetett, és kigombolta a blúzát. - Néha arra gondolok, hogy a mindenek fö-
lötti illemtudása, meg a tökéletes arcfestéke mögött mégiscsak ott kell rejtőzni egy emberi lénynek is, de
aztán vannak pillanatok, amikor kételkedem benne.
Marion már csak nadrágban és melltartóban állt előtte. Michael leeresztette a karját, mintha kielégíte-
né, hogy csak nézi az asszonyt.
- Tetszik, amit látsz? - kérdezte reszketve Marion.
- Amikor láttam, hogy megcsókolod Derrylt, legszívesebben kitéptelek volna a karjából, és én csókol-
talak volna. Rendes körülmények között nem az a fajta ember vagyok, aki elveszíti a fejét, Marton. Azok-
ról a vad érzésekről nem is ismerek magamra - nyúlt gyöngéden az asszonyhoz. - Azt hiszem, mindig
szeretni foglak, Marion - suttogta aztán.
Marion hozzábújt, és a karját a nyaka köré fonta. Most ő csókolta meg Michaelt, lágyan és teli szere-
tettel.
- Először megborotválkozom - mondta Michael rekedtes hangon. - Aztán, aztán szeretni foglak. Addig
foglak szeretni, amíg azt nem olvasom ki a szemedből, hogy csak engem látsz és csak engem érzel...
- Michael... - suttogta Marion, és érezte, hogy egyre erősebben kívánja a férfit.
Amíg Michael borotválkozott, Marion megszárította a haját. Aztán levetette vizes farmernadrágját. A
faliszekrényben talált egy inget, amelyik túl nagy volt ugyan, de azért belebújt. A felső két gombot nyitva
hagyta, hogy a melléből éppen kilátszódjék valami.
Kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Michael kijött. Csak a farmer maradt rajta, a felsőteste csupasz volt. Mar-
ion az izgalomtól reszketve állt, és várta, hogy a férfi odamenjen hozzá.
- Gyönyörű vagy, Marion! - vette a karjába az asszonyt. - Van még egy meglepetésem a számodra.
- Micsoda? - nézett rá csodálkozva Marion.
- Emlékszel még, hogy meg akartam venni Rory Pederson cégét?
- Igen...
- A tárgyalások folyamán váratlanul azt javasolta, hogy inkább ő veszi meg az én cégemet. Természe-
tesen kinevettem. De a múlt éjszaka másképp döntöttem. Eladom a céget. Biztosan találok itt valami újat.
Aztán veszünk magunknak egy nagyobb házat, vagy egy komoly lakóhajót, ha a vízen szeretnél lakni.
Azt hiszem, apa szívesen lakna velünk. Ugye nincs ellenvetésed?
Kellett egy pillanat, hogy Marion újra szóhoz jusson.
- Ó, Michael, igazán megtennéd? - mosolygott a férfira, és ragyogott az örömtől. - De nem volna jobb
a jachtkikötőt megvenni? Az üzleti oldaláról tájékozott vagy, én meg majd megtanulom. Minden egyebet
máris tudok! - lelkesedett tovább.
- Jó, még beszélünk róla - mondta mosolyogva Michael, aztán lassan eltorzult a hangja. - Előbb valami
sokkal-sokkal fontosabb teendőnk van.
Michael keze bebújt a bő ing alá. Marion pedig azon nyomban megfeledkezett a jachtkikötőről.
A pillantásuk egymásba fonódott. Marion halkan felnyögött. - Igazad van - suttogta -, gyere Michael,
szeress...
Miközben a Saseha lágyan ringatózott a hullámokon, odaadóan és szenvedélyesen szerették egymást,
amíg Michael ki nem olvasta Marion szeméből, hogy már csak őt látja, és csak őt érzi.