Anne Mather Merlegeles Nelkul-Romana Különszám

Anne Mather - Mérlegelés nélkül - RKSZ 26/3.
Anne Mather
Mérlegelés nélkül
The Forbidden Mistress 1976
RKSZ 26/3.
Olivér és Thomas sosem voltak jó testvérek. Amikor

azonban Thomas pénzzavarba kerül, csakis Olivérhez
fordulhat, ezért meggyőzi Grace-t, az alkalmazottját,
hogy segítsen behálózni őt. A lánynak azonnal megtetszik
a határozott és jóképű Olivér, és a férfi is egyre kevésbé
tud ellenállni Grace érzéki kisugárzásának…
Thomas világéletében féltékeny volt sikeres és

jóképű bátyjára, Oliver Ferreira, angol mérnökre.
Arcátlan módon még a feleségét is elcsábította.
Amikor azonban az asszony őt is elhagyja, és pénzt
követel tőle, kénytelen Oliverhez fordulni. Miután
nem jár sikerrel, ráveszi fiatal és csinos alkalma-
zottját, Grace Lowell tanárt, kertészeti mindenest,
aki a férfi cégénél, a Ferreira Kertészeti Árudában
dolgozik, hogy segítsen megpuhítani a bátyját. A
terv olyannyira beválik, hogy Grace és Oliver első
látásra egymásba szeretnek…
1/212
1. FEJEZET
Olivér éppen tizennegyedik emeleti irodájának

hatalmas ablakából bámészkodott kifelé, amikor a
házi telefonja, mely a titkárnőjével kötötte össze,
zümmögő, halk hangon megszólalt.
A férfi sóhajtva elfordult az eső áztatta newcastle-
i utca látványától, majd visszatért az íróasztalához,
hogy egy gombnyomással elnémítsa a készüléket.
– Tessék! – szólalt meg ingerülten. Mrs.
Clements megköszörülte a torkát.
– Az öccse van itt, Mr. Ferreira – jelentette be,
majd a pillanatnyi döbbent csend után így folytatta:
– Mondtam neki, hogy most nem ér rá, de ő nem
tágít. Beengedjem?
Olivér még mindig nem tért magához a meglepe-
tésből, hogy az öccse ide merészelte tolni a képét,
amikor odakintről heves szóváltás ütötte meg a
fülét. Thomas Ferreira nem tűrhette, hogy bárki is
megvárakoztassa, egyenest berontott a fivére irodá-
jába.
2/212
– Ördög és pokol! – bömbölte a szőke, jóképű

férfi, aki mérgében paprikavörössé vált. – Talán
időpontot kellett volna egyeztetnem, hogy beszél-
hessek veled, Olivér? Rég láttuk egymást, de mi
lenne, ha végre elásnánk a csatabárdot?
Az idősebb testvér a megszeppent titkárnőhöz
fordult:
– Semmi baj, Mrs. Clements, maga megpróbálta
feltartóztatni.
– Ugye nem felejtette el, Mr. Ferreira, hogy
négykor Mr. Adlerrel találkozik? – hebegte az asz-
szony a kezét tördelve.
– Nem fogja elfelejteni – szólt közbe Thomas
durván, és megragadta a kilincset. – Ne vágjon már
ilyen rémült arcot, nem adóellenőr vagyok, hanem
az öccse! – tette hozzá, ám a titkárnő rá sem hede-
rítve a munkaadójához fordult:
– Mit hozhatok, Mr. Ferreira? Kávét, esetleg teát?
– Egy teát legyen szíves, Mrs. Clements, de csak
ha nem gond.
– Már hogy lenne gond, Mr. Ferreira – utánozta a
fiatalabbik férfi a titkárnő válaszát, miközben be-
csukta utána az ajtót. – Istenemre, Olivér, ez a nő
3/212
még az izzó parázson is átkelne érted – vetette oda

fintorogva. – Bár ami azt illeti, ezzel biztosan nincs
egyedül.
– Tudnék kivételt mondani – gúnyolódott Olivér,
és a türelme vészesen fogyott. – Miért jöttél, Tom?
Amint hallottad, sok a dolgom.
Az ifjabbik Ferreira erre a bátyja asztalához sé-
tált, és lehuppant egy bőr karosszékre.
– Majd elmondom, ha az a vén szatyor behozta a
teát. Nem szeretnék fültanút – közölte feszülten.
Olivér kitáguló orrlyuka arról árulkodott, hogy
legszívesebben a grabancánál fogva kipenderítené
az öccsét. De akkor sosem tudja meg, minek kö-
szönheti Tom látogatását. Így hát visszafogta ma-
gát. Négy éve nem látta a testvérét, amikor is egy
csúnya veszekedés után végleg betelt nála a pohár.
Noha öccse felbukkanását arcátlanságnak találta,
azért volt benne egy adag egészséges kíváncsiság.
Talán tényleg fátylat kellene már borítaniuk a
múltra, hiszen egykor – még Thomas árulása és
Olivér válása előtt barátok voltak. A tényt pedig,
hogy mindig kettőn áll a vásár, és nemcsak Tom,
4/212
hanem Sophie is ugyanolyan vétkes volt, Olivérnek

is el kellett fogadnia.
Ettől persze az öccse nem nyerte vissza a bizal-
mát. A válás mély nyomokat hagyott a férfiban.
Hónapokig nem is lelt másban vigaszt, csak a poha-
razgatásban.
Szívességet fog kérni, gondolta az idősebbik fivér
keserűen, hiszen öccse korábban is csak akkor for-
dult hozzá, ha valamire szüksége volt. Aztán saját
karosszékébe süppedt, és figyelmesen méregette
Tomot. Idősebbnek látszik, állapította meg közöm-
bösen, majd arra gondolt, hogy nyilván őt sem kí-
mélte meg az idő. Az évek és a lelki megpróbáltatá-
sok mindenkinek felszántják az arcát, vélekedett
keserűen.
– Hogy van Sophie? – kérdezte végül, mint aki
minél előbb túl akar lenni a nehezén, de maga is
meglepődött, mennyire hidegen hagyja a válasz. A
válásuk utáni hónapokban azonban ez közel sem
volt így. Felesége nevének említésétől is haragra
gerjedt, és sokért nem adta volna, ha a múltat eltö-
rölheti. Most viszont legfeljebb már csak azt bánta,
mekkora bolond volt.
5/212
Mivel Thomast meglepetésként érte a kérdés,

meglehetősen nyeglén válaszolt:
– Bizonyára jól. De ha ennyire érdekel, miért nem
hívod fel?
– Inkább kihagynám – felelte Olivér irigylésre
méltó önuralommal, és még rá is mosolygott a teá-
val éppen akkor belépő Mrs. Clementsre. – Köszö-
nöm, ez igazán pompás! – tettette a lelkesedést,
amikor az asszony egy adag teasüteményt is letett
elé.
– Csak szóljon, ha bármire szüksége van felelte a
titkárnő kedvesen, és magára hagyta a két testvért.
– Szóval, mit akarsz? – tért vissza Olivér az ere-
deti kérdéséhez. – Mert ha pénzről van szó, akkor
csak az idődet vesztegeted. Nem elég, hogy a volt
nejem megkopasztott, manapság az építőipar sem
megy már olyan jól.
– Jaj, de sajnállak! – vágott vissza nagy lendület-
tel Thomas. A madarak viszont azt csiripelik, hogy
most nyertétek el a Vicker's Wharf-i bevásárlóköz-
pont tervezését – közölte ráncba szaladó homlokkal.
– De mondtam én egy szóval is, hogy pénz kell?
Amióta Sophie majdnem minden pénzét a boltba
6/212
ölte, igazán nem panaszkodhatunk. Ha tudni akarod,

mára annyit fejlődtünk, hogy a szomszédos birtokot
is megvásároltam.
– Remek – jegyezte meg Olivér, mert valóban
örült, hogy az öccse üzlete beindult. A Ferreira
Kertészeti Árudát eredetileg az édesapjuk nyitotta,
de amióta az öreg nyugdíjba ment, Tom vezette a
vállalkozást. Átvette a stafétabotot, és megduplázta
a nyereséget, persze ehhez igen jól jött Sophie vá-
láskor felmarkolt pénze is.
– Nem lehet mindenki diplomás zseni. Van, aki-
nek csak ilyen „mezei” sikerek jutnak – mordult fel
Thomas, mert mást is kihallott a testvére egyszerű
helyesléséből.
Olivér azonban nem akart belemenni ebbe a vitá-
ba, hallotta már elégszer ezt a lemezt. Tómnak az
fájt, hogy neki kevesebb észt osztottak, mint a báty-
jának, aki matematikából diplomázott, ráadásul a
programozáshoz is remekül értett. Míg az idősebbik
testvérnek szinte tálcán kínálkozott a lehetőség,
hogy tervezőmérnökként helyezkedjék el, addig az
öccse legfeljebb csak a kertépítésben élhette ki
magát.
7/212
– Ha nem pénzről van szó, akkor miről? – kérdez-

te Olivér, mert kezdte elveszíteni a türelmét. – Fel-
tételezem, nem a hogylétem érdekel.
– Miért ne? – kérdezte Thomas sértetten. – Elvég-
re minden nézeteltérésünk ellenére a bátyám vagy.
– A házasságom feldúlását én nem nevezném
„nézeteltérésnek” – vágta a testvére fejéhez Olivér.
– Rendben, ahogy akarod – duzzogott tovább
Tom. – Nem tagadom, hogy meggyűlt egymással a
bajunk, de ismerd el, hogy Sophie sosem állt volna
kötélnek, ha nem hanyagolod el annyira. Akkoriban
csak az érdekelt, hogy Faulkner üzlettársa lehess.
Magasról tettél a feleségedre, lásd be!
– Eszemben sincs – szorította össze az állkapcsát
az idősebbik fivér. – Csak mentséget keresel.
– Dehogy – vágta oda Tom, és gyászos arccal elő-
rehajolt. – Jobban éreznéd magad, ha azt monda-
nám, hogy hibáztam? Nem kellett volna olyan
messzire mennem – harapott az ajkába színpadia-
san. – Hülye voltam, egy önző, öntelt barom. Nálam
jobban senki sem bánja a történteket.
Olivér olyan hevesen pattant fel, hogy a széke a
falnak ütközött.
8/212
– Jobb, ha most elmész – jegyezte meg fenyegető

hangon. – Csak bolondot csinálsz magadból – neve-
tett fel gúnyosan. – Vagy tényleg azt hiszed, ha
besétálsz ide, és közlöd: „bocsánat, hibáztam”,
akkor mindenre fátylat borítunk?
– Ezt reméltem – remegett meg Tom ajka. – Mel-
lesleg tévedni emberi dolog.
Olivér azonban a fejét csóválta.
– Húzz el, öcsi, mielőtt mindketten olyasmit
mondunk, amit később csak megbánnánk!
Thomas erre csüggedten leeresztette a vállát, de
nem mozdult, bátyja pedig idegesen pillantott hosz-
szúkás karórájára. Éppen fél négy volt. Hihetetlen,
hogy már negyedórája itt rontja a levegőt, pillantott
vegyes érzelmekkel a testvérére. Csak nem az lesz a
vége, hogy ki kell dobnom? – fordult meg a fejében,
és az igazat megvallva, ez nem is esett volna igazán
nehezére. Bár Tom is meglehetősen keménykötésű
férfi volt, Olivér legalább tíz centivel magasabb és
izmosabb is nála.
De kötözni való bolond lett volna, ha itt, a mun-
katársai közelében bántalmazza az öccsét. Inkább
9/212
szánalomra méltónak látta Tomot, amiért azt hitte,

hogy átverheti.
– Nézd, mindjárt megérkezik a vendégem – fogott
bele, de Thomas semmi jelét nem adta, hogy távoz-
ni készülne. Olivérnek az a nyugtalanító érzése
támadt, hogy a feketeleves még hátravan.
– Tudom – felelte az öccse –, én is hallottam
Clements nyanyát.
– Akkor most jobban teszed, ha szépen elmész –
folytatta ellentmondást nem tűrő hangon Olivér. –
Felesleges hülyét csinálnod magadból – tette hozzá,
mire Tom vádlón nézett fel rá.
– Nem is érdekel, hogy mi van velem?
– Miért? Mi van veled? – méregette az öccsét az
idősebbik testvér. – Mindenáron el akarod érni,
hogy lépjünk túl a sérelmeinken, ugye?
– Ha ennyire nincs ínyedre… – vont vállat Tom,
aztán nem türtőztette magát. – Olyan vagy, mint aki
karót nyelt. Mindig csak magaddal törődsz. Nem
csodálom, hogy Sophie úgy éhezett egy kis szeretet-
re. Tőled soha még csak egy morzsányit sem ka-
pott!
10/212
Ezt már Olivér sem tűrhette szó nélkül. Megra-

gadta Tomot az ingénél fogva, és már fel is rántotta
a székről.
– Te aljas mocsok! – hörögte, és meglendítette az
öklét. Tom azonban csak becsukta a szemét, úgy
várta, hogy lesújtson rá a büntetés. Olivérnek végül
nem volt szíve megütni, csak mormogott valami
nem túl kedveset, majd visszalökte az öccsét a ka-
rosszékbe. Aztán az ablakhoz masírozott, hogy
összeszedje magát.
Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Az idő-
sebbik fivér tehetetlenül beletúrt dús, sötétbarna
hajába. Végül megigazította világosszürke zakóját,
és hófehér inge gyöngy gombjaira simította a nyak-
kendőjét. Egy pillanatra sem felejtette el, hogy
kettejük közül nem ő, hanem az előtte némán meg-
hunyászkodó fivére a bűnös.
Nagy sokára újra felé fordult. Most már igazán
meg kell szabadulnia tőle, gondolta, mert a vendége
bármelyik pillanatban betoppanhat. Sidney Adlert
várta, egy igencsak befolyásos helyi politikust, aki
nagyban hozzájárult, hogy a Faulkner cég nyerje el
a bevásárlóközpontra kiírt pályázatot.
11/212
Megint felsóhajtott, és az öccsére nézett, aki to-

vábbra is lehorgasztott fejjel ült.
– Elárulnád végre, mit tehetek érted, Tom? – kér-
dezte elcsigázva. – A bűnödre nincs bocsánat, és
szerintem Sophie sem venné jó néven, ha megtudná,
hogy idejöttél.
– Szerintem meg cseppet sem érdekelné. – Tho-
mas színpadiasan kiteregetett egy zsebkendőt, majd
jó hangosan belefújta az orrát. – Ha jól sejtem, ő
még nem járt itt, így nem tudhatod, hogy szakítot-
tunk.
Olivérnek nagyon kellett igyekeznie, hogy ne
látsszon rajta a meghökkenés.
– Tessék? – kiáltott fel hitetlenkedve. – Szóval
azért jöttél, hogy ezt közöld velem?
– Mi másért? – legyintett fásultan Tom. – Sophie
visszaköltözött az anyjához. Csak ismételni tudom,
hogy amit tettem, ostoba hiba volt.
Már hat felé járt az idő, amikor Olivér végre ott-
hagyhatta az irodát. Adler, mint egy szószátyár
öregasszony, majdnem végig a helyi tisztviselőkről
pletykált. A fontos dolgokról alig esett szó, és a
házigazda már megbánta, hogy whiskyvel kínálta a
12/212
vendégét. A szesztől ugyanis csak még jobban for-

gott a nyelve, míg Olivér végig diétás kólát fo-
gyasztott, azt is csak udvariasságból.
Tizenkét éves Porschéja, melyet még annak örö-
mére vásárolt, hogy bekerült a Faulkner mérnökiro-
dához, az alagsori garázsban állt. Erről nem volt
hajlandó lemondani, amikor elvált Sophie-tól. A
házat és sok más egyebet is el kellett adnia. Melles-
leg nem is tudta volna azt a rengeteg holmit hova
tenni a tetőtéri lakásában, ahová a hercehurca után
költözött.
Mielőtt elváltak, egy minden kényelemmel felsze-
relt lakóparkban éltek Newcastle északi részén,
közel a kertészeti árudához, amely az egyik szom-
szédos faluban működött. Akkoriban Olivér rend-
szeresen összejárt a családjával, de aztán az apja
nyugdíjba ment, és azóta a szülők idejük nagy ré-
szét külföldön töltötték.
Dél-Spanyolországban vettek egy nyaralót, ahon-
nan a Ferreirák eredetileg származtak, s az apja
büszkén hangoztatta, hogy visszatért a gyökereihez.
Ám ahogy a férfi a szüleire gondolt, rögtön eszé-
be jutott az öccse is. Nem volt egyszerű kitessékel-
13/212
nie az irodából, ráadásul Tom látogatásának célját

még mindig homály fedte. Vajon miben sántikál?
próbálta megfejteni. Csak nem arra számít, hogy
mindent jóvátett, amikor szakított Sophie-val? –
merült fel benne, bár Tom szándékai nem lehettek
ilyen átlátszóak.
De akkor mit akarhatott? töprengett tovább Oli-
vér, noha egy pillanatig sem hitte, hogy helyreállhat
köztük a jó viszony. Aztán az is megfordult a fejé-
ben, hogy Tomot egyenesen Sophie küldte. Ha
valóban szakítottak, talán így akart puhatolózni nála
az asszony. De ez is őrültségnek tűnt. Mindenesetre
Olivérnek jólesett azt feltételeznie, hogy a volt neje
talán az esélyeit latolgatja, még ha neki magának
esze ágában sem volt újra összemelegedni vele.
A fájdalmat, melyet Sophie okozott, nem lehetett
csak úgy elfelejteni, habár az idő sok sebet begyó-
gyított már. Persze Olivér nemcsak az asszonyt
hibáztatta, hanem az öccsét is, akinek az árulása
ugyanolyan kegyetlen volt, mint Sophie-é.
Mindezek ellenére Olivér belement, hogy újra ta-
lálkozzék a testvérével, mert csak ezzel az ígérettel
tudta lerázni, mielőtt Adler megérkezett. Abban
14/212
maradtak, hogy másnap a Koronában, ebédelnek

Tayfordban.
Olivér már évek óta nem járt ott, talán azért nem,
mert az étterem csak egy kőhajításnyira esett a
szülei házától. Szerencsére Mr. és Mrs. Ferreira
éppen Spanyolországban nyaralt, így nem folyhat-
tak bele ebbe az ügybe. Az anyja, aki még mindig
emésztette magát a családi viszály miatt, rendre
azzal áltatta magát, hogy amint a fiai kiadták a
mérgüket, majd újra szóba állnak egymással.
Hirtelen gondolattól vezérelve Olivér nem haza, a
rakparti lakásához tartott, hanem az ellenkező
irányba fordult. Elfogta a vágy, hogy újra körülnéz-
hessen a kertészetben, ezért észak felé hajtott. De
még a repülőtér előtt nyugatra kanyarodott a
Belsayt jelölő táblánál, s a keskeny, vidéki út egye-
nesen Northumberland szívébe vitte.
Habár itt született, az utóbbi időben mégsem járt
erre. A szemerkélő esőt napsütés váltotta fel, és
ezen a csendes, májusi estén Olivért furcsa, jóleső
érzés fogta el.
Belsay előtt aztán balra fordult egy még szűkebb
útra, melyet mindkét oldalról sövény szegélyezett.
15/212
Az árudat már a főúton kitáblázták, és csak pár száz

métert kellett tovább gurulnia, hogy odaérjen a
Tayforddal szomszédos Ridsgate határában álló
üzlethez.
A Ferreira Kertészeti Áruda már az útról lenyű-
göző látványt nyújtott. Ráadásul az elmúlt években
egyre nagyobb hírre tett szert az üvegházai miatt,
így távolabbról is idecsábította a vásárlókat. Az
érdeklődők kényelmét a bolt mellett kávézó és vi-
rágüzlet is szolgálta, no meg egy játszótér a gyere-
keknek. Habár már elmúlt hat óra, még mindig
nyüzsögtek a vásárlók.
Rengeteg autó állt a parkolóban, és noha Olivér
nem szándékozott megállni, mégis azon kapta' ma-
gát, hogy begördül egy üres helyre. Percekig csak
dobolt a Porsche kormányán, mert fogalma sem
volt, mit keres itt. Aztán arra az elhatározásra jutott,
hogy a saját szemével szeretné látni, igazat mon-
dott-e Tom az üzletről, és leállította a motort.
A lányt akkor vette észre, amikor bezárta a kocsit.
Az egyik üvegház mellett ácsorgott, és arra várt,
hogy kisteherautója platójára felrakják a zsákos
16/212
komposztot, melyet minden bizonnyal az áruda egy

másik pontjára kellett fuvaroznia.
Legalább százhetvenöt centi, mérte végig a férfi a
csinos alkalmazottat, majd igyekezett elhitetni ma-
gával, hogy csak a magassága miatt figyelt fel rá.
Az igazság azonban az volt, hogy karcsú, formás
lábával, melyre szűk farmer feszült, arányos, csinos
alakjával és hosszú, szőkésvörös hajfonatával ezt a
sugárzó szépséget nem lehetett nem észrevenni.
Talán Olivér túlságosan is átható tekintete vonta
magára a nő figyelmét, mindenesetre egy szórako-
zott mosoly suhant át az arcán, s hosszú, fekete
pillája megrebbent. Aztán a bájos jelenség vissza-
fordult a munkájához, mert az egyik munkás kérde-
zett tőle valamit. Olivér pedig túl élénk képzelete
számlájára írta csábosnak vélt mosolyát.
A kocsikulcsát zsebre vágva szándékosan elkerül-
te a boltot, nehogy a régi alkalmazottakkal össze-
fusson. Tomot persze sehol sem látta, és maga sem
tudta, bánja-e ezt, vagy megkönnyebbült miatta.
Ahogy az áruda távolabbi végéhez ért, el kellett
ismernie, hogy öccse nem túlzott. A korábban
szomszédos területen már el is kezdődtek a munká-
17/212
latok. Egy markoló és más gépek tanúskodtak erről,

és ahol távolabb az egykori tulajdonos háza állt, ott
már mindent a föld színével tettek egyenlővé.
– Nem szép látvány, ugye? szólalt meg egy fátyo-
los hang a háta mögött, és amikor Olivér megfor-
dult, az előbbi lányt pillantotta meg, amint egy
napórának dőlve ácsorog a régi kerítés mellett.
Közelebbről nézve Olivér láthatta, hogy a bőre
olyan hamvas, mint a barack, az orra finom, egye-
nes, a szeme pedig elképesztően zöld.
– Egyetértek – helyeselt a férfi, majd a zakója
zsebébe dugta a kezét. – De az elején,minden épít-
kezés egyformán csúf.
– Maga csak tudja felelte a lány okoskodva. –
Építészmérnök, ugye? – Aztán beszélgetőtársa
felvont szemöldöke láttán hozzátette: – Ha nem
tévedek, a főnökünk bátyjához van szerencsém.
Thomas említette a találkozót.
– Tényleg?
– Igen, azt viszont nem mondta, hogy itt akarja
nyélbe ütni – mosolyodott el a lány, elővillantva
szabályos, ragyogó fogsorát. Hadd mutatkozzam
be! Grace Lovell vagyok – árulta el a nevét, és a
18/212
kézfogás után visszakanyarodott eredeti témájához:

– A testvére örülni fog. Noha Mrs. Ferreira elárulta,
hogy az utóbbi időben nem rajonganak egymásért.
– Mrs. Ferreira? – szaladt ráncba a férfi homloka.
– Az édesanyja pontosított Grace, mert érzékelte
beszélgetőtársa zavarát. Ismerem a szüleit, mert ők
is elég sokat időznek San Luisban.
– Maga spanyol? mérte végig a lányt kétkedve
Olivér.
– Dehogy, csak a miénk a szomszédos nyaraló.
Tulajdonképpen Tommal is ott találkoztam, és
rávettem, hogy alkalmazzon a cégénél.
Olivérnek előbb fel kellett dolgoznia a hallotta-
kat, és csak utána kérdezett:
– Hogy tetszik a munka?
Grace vállat vont, és ahogy kiegyenesedett, a fér-
fit ismét lenyűgözte a magassága. Lehetne akár
modell is, állapította meg Olivér, bár ahhoz teltebb
az alakja, gondolta, miközben a tekintete a lány
keblére vándorolt, mely melltartó nélkül is feszesen
ringott.
Atyaég, kissé messze kalandoztam, tért észre az-
tán hirtelen, mert újdonsült ismerőse máris jobban
19/212
érdekelte a kelleténél. Évek óta nem akadt meg a

szeme egyetlen nő idomain sem.
– Tetszik – válaszolta Grace, a férfinak azonban
eltartott egypár pillanatig, míg ráeszmélt, hogy a
lány nem őróla mondott véleményt, csupán a kérdé-
sére felelt. – Tudja, egész életemben tanítani akar-
tam, de miután hat évet lehúztam egy jó nevű belvá-
rosi középiskolában, úgy éreztem, váltanom kell.
A férfi megértően bólintott, majd együtt elindul-
tak visszafelé. Grace könnyedén és kecsesen lép-
delt, miközben Olivér felülbírálta a lány korára
vonatkozó becslését. Huszonkettő-huszonháromnak
nézte, de rá kellett jönnie, hogy újdonsült ismerőse
inkább a harminchoz lehet közel.
Nem mintha ez számított volna, hiszen a férfi
maga is már a harmincnegyedik évét taposta. Rá-
adásul olyan évek álltak mögötte, melyeket senki
sem irigyelhetett. Egy ilyen szép lánynak, ha nincs
is férjnél, biztosan udvarol valaki, töprengett tovább
Olivér, és igaz, ami igaz, neki magának is volt ba-
rátnője.
– Régóta dolgozik itt? – kérdezősködött tovább,
csak hogy ne kelljen a boltba bemennie, ugyanis
20/212
meghagyta Grace-t abban a hitében, hogy Tom

miatt jött. Milyen kellemetlen lett volna, ha éppen
akkor bukkan fel az öccse!
– Már majdnem hét hónapja, és rögtön kifogtam
az utóbbi idők egyik legrosszabb telét. Annyi eső
esett, hogy szinte végig gumicsizmában tocsogtunk
idekint mesélte a lány grimaszolva, mire Olivér is
elmosolyodott.
– Akkor átesett a tűzkeresztségen.
– Inkább vizet mondanék – viccelődött Grace, és
erre a férfi mosolya is szélesebbé vált.
Amikor pedig a lány halványan elpirult, Olivér
csak arra tudott gondolni, hogy milyen természete-
sen bájos teremtés! De amikor egy másik női hang a
nevén szólította, összerándult. A volt felesége köze-
ledett feléjük.
Sophie – lánykori nevén Sherwood – tartott felé-
jük a parkolóból.
– Rögtön megismertem a kocsidat, Olivér – csi-
cseregte, és Grace-ről tudomást sem vett. – Úgy
örülök, hogy újra látlak!
A volt férje azonban a legkevésbé sem számított
erre a fogadtatásra, hisz nem éppen barátokként
21/212
váltak el annak idején. Olivérnek akkoriban a

gyomra is felfordult, ha arra gondolt, hogy a felesé-
ge és Tom viszonya már hónapok óta tartott, mire ő
tudomást szerzett róla. Ráadásul Sophie sem túl
nőiesen olvasta a fejére, hogy micsoda silány alak
az olyan, aki csak a tetves munkájának él. Ezek után
a férfi nevetségesnek találta volt felesége örömkitö-
rését, és úgy hiányzott neki ez a véletlen találkozás,
mint púp a hátára. Ha tudta volna, hogy Sophie is itt
lebzsel, messze elkerüli a helyet.
Olivér gyorsan a mellette álló fiatal nőre pillan-
tott, és az ő kedvéért visszafogta magát.
– Szervusz! – biccentett, lenyelve a bosszúságát.
– Itt dolgozol?
– Isten őrizz! – vágta rá Sophie gőgösen, és ezzel
már le is leplezte igazi természetét. – Csak azért
jöttem, mert az öcséd egy csomó pénzzel tartozik
nekem. Vagy nem dicsekedett el vele? – Azzal
metszőn Grace-re pillantott. – Te meg mire vársz?
Tapsra? Négyszemközt akarok beszélni a férjem-
mel!
22/212
A férjemmel? – rándult megint össze Olivér. A

lány azonban a lekezelő hang ellenére is higgadtan
fordult hozzá:
– Remélem, még találkozunk. Tom pedig bizto-
san mindjárt itt lesz.
– Feltéve, hogy nem ragadt oda a kocsmapulthoz
– vetette oda hűvösen Sophie.
– Nem oda ment – vágott vissza Grace, de to-
vábbra is megőrizte a nyugalmát. – Jól tudod, hogy
a bankban volt találkozója. Ráadásul miért éppen a
saját testvérét akarná megvárakoztatni?
Hiszen az öcsém nem is tudja, hogy idejöttem,
merült fel Olivérben, de ezt megtartotta magának.
Bolond lett volna Sophie kezére játszani. Ugyanak-
kor fogalma sem volt, hogy mibe csöppent bele.
Csak annyit látott, hogy az idősebbik nő cseppet
sem szívelte a fiatalabbikat. Talán féltékeny rá? –
merült fel benne a nagyon is kézenfekvő indok.
– Erre azért nem vennék mérget – jegyezte meg
Sophie, majd egyenesen Olivérhez lépett, és beléka-
rolva a kerti tó felé vonszolta.
– Így, most már sokkal jobb – dorombolta a nő.
Nem tudom, egyáltalán honnan veszi a bátorságot
23/212
ez a liba, hogy hozzám szóljon! – csattant fel éle-

sen.
– Ezek szerint nem kedveled? Mi folyik itt,
Sophie? – kérdezte a férfi hirtelen megtorpanva,
mint aki addig egy tapodtat sem mozdul, amíg vilá-
gos választ nem kap. – Mi a bajod Grace-szel? És
miért csimpaszkodtál így belém? Tudom, hogy
szakítottatok, de kérlek, ne tégy úgy, mintha miat-
tam történt volna.
A nőnek erre elkerekedett a szeme.
– Ezek szerint már találkoztál Tómmal?
– Délután – közölte Olivér tömören.
– Akkor Grace-ről is tudsz?
– Mit kellene tudnom róla? – De a férfi már sej-
tette az igazságot, volt felesége pedig a rá jellemző
módon kertelés nélkül ki is tálalt.
– Fogalmad sincs, min mentem keresztül – szi-
pogta az asszony fejcsóválva, miközben esdeklőn
nézett Olivérre. – Amióta az a nő betette ide a lábát,
minden rosszra fordult.
A férfi alaposan körülnézett, aztán csak ennyit
mondott:
24/212
– Pedig a külső szemlélő azt mondhatná, hogy vi-

rágzik az üzlet.
Sophie erre cseppet sem nőies szófordulatokkal
válaszolt.
– A kapcsolatunkra értettem – pontosított aztán. –
Elismerem, Tommal már korábban is voltak gondja-
ink, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy
ilyen gyorsan talál helyettem valakit.
Olivért a hallottaktól nyomasztó déjá vu érzés
fogta el. No, nem mintha olyasvalakivel szeretett
volna közelebbi kapcsolatba bonyolódni, akivel az
öccse, de azért rosszul esett hallania, hogy Grace
Lovell Tom legújabb hódítása. Túl jónak találta a
lányt egy ilyen széltolóhoz, aki már tönkretett egy
házasságot, s félő volt, hogy új szeretője lelkébe is
csak belegázol.
Mindenesetre sejthettem volna, honnan fúj a szél,
pörgette vissza magában a férfi a délutáni találko-
zót. A testvére ugyanis kamaszkora óta megrögzött
nőcsábász hírében állt, de házasságra eddig sosem
adta a fejét. Még Sophie-val sem. Miért éppen a
legújabb kapcsolata lenne kivétel?
25/212
– Tavaly ismerkedtek meg Spanyolországban –

ömlött az asszonyból a szó, de tévedett, ha azt hitte,
hogy Olivért érdekli a fecsegése. – Tom már más-
kor is elutazott egyedül, ha éppen nem tudtam vele
menni. Mellesleg a szüleid szemében én amúgy is
nemkívánatos személy vagyok.
– Figyelj, Sophie…
– Mindig azzal takarózott, hogy az édesapátoktól
szeretne üzleti tanácsot kérni – hadarta tovább a nő,
és észre sem vette, hogy Olivérnek mennyire a
terhére van. – Én meg miért is kételkedtem volna
benne? Való igaz, hogy amikor hazajött, kissé eltá-
volodtunk, de…
– Hová akarsz kilyukadni? – emelte fel a kezét a
férfi, hogy megálljt parancsoljon a végeláthatatlan
szóáradatnak.
A nőnek erre könnyek szöktek a szemébe, úgy
könyörgött.
– Ne légy ilyen kegyetlen, drágám! Nem tudnám
elviselni, ha te is eltaszítanál. Tudom, hogy utálatos
voltam, de hidd el, mindent őszintén bánok – hadar-
ta, és nem hagyta magát félbeszakítani. – Talán az
én hibám, hogy Tom mást keresett, mert az igazság
26/212
az, hogy állandóan hozzád hasonlítgattam – vallotta

be, és Olivér hitetlenkedése láttán rátett még egy
lapáttal. – Így igaz, elhiheted. Az öcséddel sosem
voltunk összeillő páros. Nem is tudom, miért dől-
tem be a hazugságainak.
– Elég, egy szót se többet! – mordult rá keményen
a volt férje.
Mi jöhet még? A következő pillanatban talán nem
átallaná azt is kijelenteni, hogy még mindig engem
szeret? – háborodott fel az asszony viselkedésén, és
ha tudta volna, hogy Pandora szelencéjét nyitja fel
ezzel a látogatással, biztosan be sem teszi ide a
lábát. Mindössze csak az árudat akarta látni.
Sophie azonban ekkor már zokogott. Szép arca
sápadtnak és elcsigázottnak látszott. Az ő vonásait
sem hagyta érintetlenül az idő, állapította meg Oli-
vér, s tudat alatt máris Grace hamvasságához hason-
lította. Ugyanakkor ismerte a volt nejét annyira,
hogy ne dőljön be a színjátékának.
– Ne menj így el! – kérlelte az asszony. – Segíte-
ned kell. Tom azt mondja, hogy most nem tudja
visszaadni, amit ebbe a kócerájba öltem. Miből
fogok így megélni?
27/212
A pénzt, amelyet Sophie az árudába fektetett, a

váláskor húzta ki a férje zsebéből, de Olivérben volt
annyi jó érzés, hogy ne dörgölje az orra alá. Ehe-
lyett közönyösen ezt kérdezte:
– Miért nem mész el dolgozni?
– Nem lehet akaszkodott rá továbbra is a nő. –
Tudod, hogy nem értek semmihez. Nem akarhatod,
hogy pénztáros legyek egy áruházban.
– Miért ne? Sok más nő végzi ezt a munkát – vá-
laszolta Olivér az autójához érve. – Még valamit,
Sophie. Hadd emlékeztesselek, hogy nem vagy már
a feleségem! – tette hozzá, és életében először jól-
eső érzéssel töltötte el ez a tény. – Sajnálom, ha
rosszra fordult a sorsod, de ilyen az élet. Rázd meg
magad, és lépj tovább!
Az asszony ajka remegni kezdett. Évekkel ezelőtt
még így gyötörte Olivér lelkiismeretét, ha el akart
érni valamit, de mostanra hatástalanná vált a fegy-
vere.
– Mondd meg Tomnak, hogy nem tudtam tovább
várni! – bökte oda búcsúzóul a férfi, azzal beült a
volán mögé, és padlógázzal elhajtott.
Grace a kávézó ablakából látta a jelenetet.
28/212
– Hol van Tom? – rontott be Sophie, és egyene-

sen a lánynak szegezte a kérdést. Jellemzően erő-
szakos modorával akarta ellensúlyozni, ami a ma-
gasságából hiányzott. – Tudom, hogy csak falaztál
neki, hogy kimentsd azt a csirkefogót a bátyja előtt.
– Fogalmam sincs – felelte Grace a legnagyobb
nyugalommal, mert bár tudta, mit feltételez róluk az
asszony, Thomasszal csak barátok voltak. – Talán
tényleg a kocsmában lóg. De miért nem mész utána
és keresed meg?
– Te csak ne mondd meg, hogy mit tegyek! – kelt
ki magából Sophie. Látszott rajta, hogy felbosszan-
tották, és valakin ki kell töltenie a mérgét. – Ha
visszajön, azt üzenem neki, hogy beszélni akarok
vele. A házban várom, mert még megvan a kul-
csom.
– Ahogy akarod – vont vállat a lány, de előre tud-
ta, hogy Tom nem fog repesni az örömtől.
Mindenesetre Grace nem szerezte meg neki azt az
örömet, hogy vitába szálljon vele. A dúló-fúló asz-
szony végül egy becsmérlő pillantás után kivihar-
zott a kávézóból. Aztán volt férjéhez hasonló gyor-
29/212
sasággal BMW-jébe pattant, és elszáguldott az

ellenkező irányba.
Mit szólt mindehhez a lány? Mire ő színre lépett,
Sophie és Olivér már rég elváltak, így csak a plety-
kákra hagyatkozhatott. Thomas viszonyba bonyoló-
dott a bátyja feleségével, akit állítása szerint Olivér
akkoriban már csúnyán elhanyagolt, mert csak a
munkájának élt. Nem mintha ez felmentette volna
Sophie-t. Ráadásul, ha lehetett hinni Tómnak, akkor
éppen az asszony volt a kezdeményező, és nem
fordítva.
De akárhogy történt is, Grace-t nem érdekelték a
mocskos részletek. Félreérthető helyzete, mely
abból adódott, hogy a főnökénél lakott albérletben,
így is épp elég találgatásra adott már okot. Noha
amikor idejött, Sophie és Tom még együtt élt, így
kézenfekvő megoldásnak látszott, hogy elfogadja a
felajánlott vendégszobát.
Mostanra azonban minden fenekestül felfordult.
Sophie az utolsó hidat is felégette maga mögött,
Grace pedig nem tudta, hogyan hátráljon ki a ké-
nyelmetlenné vált helyzetből. Sophie az első pilla-
nattól fogva ellenszenvvel viseltetett iránta. Tom
30/212
ugyan igyekezett az asszony udvariatlanságait jóvá-

tenni, ám ezzel csak olajat öntött a tűzre. A félté-
keny Sophie végül azzal vádolta meg a lányt, hogy
szemet vetett a férfira.
Grace megcsóválta a fejét, ahogy mindez az eszé-
be jutott. Mint ahogy sokan mások, ő is kedvelte
Tomot. Jól kijöttek ugyan, de sosem kavarta fel
úgy, mint az imént a bátyja egyetlen pillantása.
Vajon milyen lenne Thomas helyett Olivérrel
lakni? – fordult meg a lány fejében, miközben átbal-
lagott az irodaépületbe. A férfi napbarnított, de
sovány arcával, magas, sportos testalkatával nem
sokban hasonlított klasszikusan jóképű és arányos
öccséhez. A szó szoros értelmében nem szép, vi-
szont annál vonzóbb, állapította meg az idősebbik
fivérről Grace, és cseppet sem csodálkozott, sőt
mérget mert volna venni rá, hogy a volt neje vissza
akarja szerezni őt. Elég jól ismerte már Sophie-t,
hogy kiigazodjék nem túl csavaros észjárásán. Az
asszonynak egy férfi kellett, akire támaszkodhat,
Tom pedig kibukott ebből a szerepből.
A lány ekkor megborzongott, és fázósan dörgölni
kezdte mindkét karját. De nem az esti hűvösségtől,
31/212
hanem a várakozástól lelte ki a hideg, hogy vajon

mikor látja újra Olivért.
Amikor az irodába lépve Tomot a számítógépe
mögött ülve találta, vegyes érzések fogták el. A
főnöke talán tudott Sophie jöttéről, ezért szívódott
fel? De akkor elszalasztottá a bátyját is. Vagy ez is
benne volt a tervében?
– Szia! – nézett fel az ajtófélfának támaszkodó
lányra szélesen mosolyogva Tom. – Mizújs? – foly-
tatta bizalmaskodó hangon.
– Minden rendben van, köszönöm – válaszolta
Grace kimérten. – Sophie otthon vár rád.
– Tessék? – Tom meglepetést színlelt, de a lányt
nem tudta átverni. Aztán mintha erre maga is rájött
volna, elkomorodott. – Tudtam, hogy ide készült –
vallotta be grimaszolva. – A pénzét akarta bevasalni
rajtam, ugye?
– Honnan kellene tudnom? – tért ki a válasz elől
Grace. – Csak figyelmeztetni akartalak – jegyezte
meg, aztán a levegőbe szimatolt. Ittál? Sophie azzal
próbált befeketíteni Olivér előtt, hogy a kocsmában
lógsz, de én megvédtelek.
32/212
– Itt járt a bátyám? – kérdezte a férfi, ezúttal

őszintén meglepődve.
– Személyesen is meggyőződhettél volna róla, ha
nem a volt barátnőd elől bujkálnál – oktatta ki a
lány. – De most már mindegy. Megyek, mert egy
ismerősömmel találkozom, és nem akarok elkésni.
– Miféle ismerősöddel?
Grace a legszívesebben lehurrogta volna, hogy
törődjék a maga dolgával.
– Csak egy barátnőmmel az edzőteremből – felel-
te végül. Az utóbbi időben tényleg sokat járt a
pontelandi szabadidőközpontba. Míg kezdetben
csak azért töltötte ott az estéit, hogy ne zavarja a
házigazdáit, mostanában inkább kifogásként hasz-
nálta ezt a helyet. Nem akart ugyanis kettesben
maradni Tommal.
– Várj! – szólt a már éppen távozni készülő Grace
után a férfi. – Még nem is mondtad, hogy mit kere-
sett itt Olivér. Tényleg velem akart beszélni?
– Neked kellene tudnod – hárította el a kérdést a
lány. – Mellesleg Sophie egyből a nyakába akasz-
kodott.
33/212
– A fene vigye el! – káromkodott Tom. – Neki is

ma kellett idejönnie!
– Mit számít ez most már? – értetlenkedett Grace.
– Hiszen magad mondtad, hogy találkozód van a
bátyáddal. Azt hittem, te hívtad ide.
– Nem éppen. Őszintén szólva én ugrottam be
hozzá délután – magyarázta a férfi, majd az órájára
pillantott.
– Akkor most már tényleg megyek. Majd reggel
látjuk egymást! – tette hozzá Grace, mert semmi
kedve sem volt Sophie „műsora” után egész este
Tom lelkét ápolgatni.
– Tényleg itt hagysz? – vált érezhetően bosszússá
a férfi hangja. – Tudod, milyen az a nőszemély!
Egy ilyen nap után igazán nem vágyom a hisztijére.
A pénzét akarja, és belegondolni is rossz, hogy
ezzel akár csődbe is viheti a céget.
– Csak nem áll ilyen rosszul a szénád! – sóhajtott
fel Grace.
– Pedig ez az igazság – keseredett el Tom. – Bár-
csak ne biztattam volna, hogy fektessen be!
– Eső után köpönyeg. De mondd csak, mit akarsz
Olivértől? – ráncolta össze a homlokát a lány,
34/212
ahogy kezdett neki összeállni a kép. – Ugye nem

arra számítasz, hogy majd ő kihúz a csávából?
– Dehogy! – utasította el a feltételezést élesen a
férfi. De aztán belátva, hogy kár tovább kertelnie,
vállat vont. – Nos, bevallom, eljátszottam a gondo-
lattal. Elvégre édestestvérek vagyunk, ráadásul nem
lenne neki különösebben megerőltető.
– Viccelsz, Tom? – meredt elképedve a főnökére
Grace. – Hiszen egy életre elástad magad nála!
– Ugyan – horkant fel a férfi. – Csak mert meg-
szabadítottam attól a hisztérikától? Inkább össze
kellene tennie a két kezét.
– Szerintem a bátyád nem osztja a véleményedet
– vetette ellen a lány, mert eszébe jutott, hogyan
hagyta Olivér faképnél, amikor a volt felesége szín-
re lépett.
Sophie szándékai is egyértelműnek látszottak, és
Grace-t már-már a rosszullét kerülgette, ahogy
elnézte a férfiba csimpaszkodó asszonyt.
– Azt majd meglátjuk – felelte Thomas magabiz-
tosan. – Ismerem a bátyámat. Ezt a vállalkozást
még apánk indította, és ő a szívén viseli a sorsát,
meg az alkalmazottakét is.
35/212
Ebben lehet igazság, vélekedett Grace, majd

puszta kíváncsiságból rákérdezett:
– Akkor miért nem kérsz először az édesapátoktól
segítséget?
– Mert ennyire sajnos nem áll jól – magyarázta a
férfi. – Sophie kétszázezret pumpált az üzletbe.
Máskülönben miből tudtuk volna megvenni a szom-
szédos birtokot?
– És szerinted Olivér ki fogja vásárolni a részét?
– hitetlenkedett a lány. – Te magad is tudod, hogy
csak délibábot kergetsz.
Thomas elkomorult, és idegességében járkálni
kezdett.
– Nincs más választása – mormolta. – Mellesleg
remek befektetés lenne.
– Hogyan akarod beadni neki? – faggatózott to-
vább Grace. – Vagy már beszéltetek is róla, és azért
jött ide, hogy felmérje a terepet?
– Odáig azért még nem jutottunk. A végén már
azzal fenyegetőzött, hogy kidobat az irodájából –
vallotta be Tom összegörnyedve.
– Mégis őtőle remélsz segítséget? – csóválta a fe-
jét a lány. – Inkább a banknál próbálkozz újra!
36/212
– De hiszen idejött, pedig nem is kértem!

– Puszta kíváncsiságból, Tom. Nekem legalábbis
ez volt a benyomásom.
– Az majd holnap kiderül – felelte a férfi erőlte-
tett bizakodással. – Együtt ebédelünk a Koronában.
– Remek – nézett vissza Grace az ajtóból. – Ak-
kor sok szerencsét Sophie-val, és a helyedben nem
bőszíteném tovább azzal, hogy megvárakoztatom.
– Nem gondoltad meg magad?
– Nem, sajnálom – válaszolta a lány eltökélten,
majd bátorítón hozzátette: – Talán ha kedvesebb
lennél vele, beérné kevesebbel is.
– Sophie? Soha! – nyögött fel a férfi elgyötörten.
– Az utolsó petákig mindent visszakövetel. Nincs,
ami jobb belátásra bírhatná – hallgatott el, majd
visszahuppant a székébe. – Azért drukkolj nekem,
miközben a barátnőddel koktélozgatsz!
37/212
2. FEJEZET
– Kérnék tőled egy szívességet – lepte meg Tom

másnap reggel a konyhában teázó Grace-t. A lány
abban reménykedett, hogy megúszhatja lakótársa
„élménybeszámolóját” az előző este történtekről.
De szerencsétlenségére kivételesen a főnöke is
korán kelt, és egy szál köntösben, mezítláb jelent
meg előtte.
– Mi lenne az? – kérdezte az étkezőasztal fedezé-
ke mögül Grace. – Mondd gyorsan, mert mennem
kell nyitni.
– Nem felejtettem el – húzta fel az orrát Tom. –
Elvégre én állítottam össze a beosztásotokat. – De
aztán hangnemet váltott, mert ezzel a modorral nem
ment volna sokra. – Szeretném, ha ma te is velünk
ebédelnél! – vágott a dolgok közepébe, a lány pedig
majdnem félrenyelte az utolsó korty teáját.
– Tréfálsz, ugye?
– Ahhoz még korán van – felelte a férfi lazán
megkötött köntöse zsebébe dugva a kezét, s szemlá-
tomást nem érdekelte, ha a szétnyíló ruhadarab
38/212
netán felfedi minden bizonnyal meztelen testét. –

Szerintem Olivér nem hitte el, hogy kiadtam Sophie
útját, ezért szeretném, ha együtt látna minket.
– Szó sem lehet róla! – tört elő Grace-ből, miköz-
ben elhatározása, hogy új albérletet keres, végleg
megszilárdult. Tom alaposan félreérthette, miért
maradt nála azután is, hogy Sophie elköltözött.
– Meg sem kérdezed, hogy mi történt tegnap es-
te? – váltott témát a férfi, és sértetten összeszorította
az állkapcsát.
– Nem hinném, hogy rám tartozik. De most már
igazán mennem kell, mindjárt nyolc óra – kapasz-
kodott az egyetlen kifogásába Grace.
– Csak néhány hét haladékot adott – fogott bele
Tom, mintha nem is hallotta volna a lányt. – Ráadá-
sul ő is azt szeretné, ha Olivér vásárolná ki. Így
legalább a pénzét is és a bátyámat is visszakapná.
Legalábbis szerinte.
– Mért kell nekem ezt hallgatnom? – hátrált az
ajtó felé fejcsóválva Grace. –Majd bent találkozunk.
– Addig is gondolkodj az ebéden! – emlékeztette
a férfi. – Eddig azt hittem, hogy neked is fontos a
39/212
kertészet jövője – fűzte hozzá számítón, és övön

aluli ütése megtette a magáét.
– Mégis miből gondolod, hogy bármin változtatna
a jelenlétem?
– Mondtam már – érezte magát nyomban nyereg-
ben Tom –, ha Olivér együtt lát minket, azt hiszi,
hogy összejöttünk…
– De ez nem igaz!
– Ezt nem kell az orrára kötnünk – felelte a férfi
nyeglén, amit Grace ki nem állhatott benne. Tény-
leg azt hiszi, hogy odavagyok érte, fordult meg a
kétségbeesett lány fejében. Felfuvalkodottságában
még képes azt gondolni, hogy csak idő kérdése, és ő
a karjába omlik…
– Rendben, még meggondolom – dünnyögte, mi-
közben átkozta magát a gyávaságáért. Titkon azon-
ban abban reménykedett, hogy később még kihúz-
hatja magát valahogy kényszerű kötelezettsége alól.
Bár, ha teljesen őszinte akart lenni, egy kicsit azért
csábította is ez a meghívás. Talán ez volt az egyet-
len esélye, hogy újra lássa Olivért.
Leszámítva, hogy Grace néha odakint is segédke-
zett, a munkája javarészt azért az íróasztalhoz kötöt-
40/212
te. Matematikatanárként végzett, és a különböző

számítógépes programokban is otthonosan mozgott,
így ő felelt a cég pénzügyeiért. Ráadásul éppen
most tervezett az árudának egy új internetes oldalt,
melyen keresztül még több megrendelésre számítot-
tak.
A munkatársai, egy fiatal lány, aki titkárnői fel-
adatokat látott el, és egy idősebb férfi, akit még
George Ferreira vett fel, már teljesen befogadták,
ezért Grace roppantul sajnálta volna, ha Tom céloz-
gatása és követelőzése miatt fel kellene mondania.
A reggel meglehetősen zaklatottan indult. Éppen
akkor érkezett meg egy teherautó Hollandiából, tele
tavaszi virágokkal, és ez rengeteg munkát jelentett.
Tom fél kilenc után futott be, sötétkék öltönyben
és vakító fehér ingben feszített. Bizonyára Olivér
kedvéért csípte így ki magát, állapította meg Grace,
majd szánakozva pillantott a maga farmerjára és
pamutpólójára. Ha mégis meggondolná magát,
futott át az agyán, ez semmiképp sem lenne megfe-
lelő öltözék.
– Kimentem az építkezésre, ha valaki keresne –
jelentette, be Tom, mire Gina Robb, aki nem csinált
41/212
titkot belőle, hogy szinte elolvad a főnökétől, kihí-

vóan rámosolygott.
– Én is szívesen magával tartanék.
Azzal a lány kivágott pulóverét lejjebb húzva
elővillantotta gömbölyű vállát. Tom pedig szélesen
elmosolyodott, ugyanis világéletében azok a nők
vették le a lábáról, akik nyíltan kimutatták a von-
zalmukat.
– Attól tartok, akkor nem sokat dolgoznánk – há-
rította el csibészes mosollyal az ajánlatot, majd a
számítógépe képernyője mögé húzódó Grace-hez
fordult. – Minden rendben? – kérdezte, mire a lány
kényszeredetten bólintott. – Akkor mi a válaszod az
ebédmeghívásomra? – folytatta rendületlenül Tom,
Grace pedig összeszorított foggal nézett fel a képer-
nyőről, úgy javasolta:
– Miért nem viszed inkább Ginát magaddal?
– Nem lehet – igyekezett a helyzethez illő, saj-
nálkozó hangot megütni a férfi, így kérve bocsána-
tot a titkárnőjétől, majd cseppet sem barátságos
tekintettel visszafordult Grace-hez: – Feltétlenül a
mi pénzügyi zseninkkel kell mennem. Mellesleg,
42/212
Gina, halálra unnád magad a sok szám és részlet-

kérdés hallatán.
Erre a csitri sértődött pillantást küldött a munka-
társnője felé, melyből világosan érződött, hogy
számára az unalom, ha a főnökével lehet, nem léte-
ző fogalom. Ráadásul ezek után, hála Tomnak, már
kibúvója sem maradt Grace-nek, vele kellett men-
nie. Ezért aztán, amikor a többiek kávészünetet
tartottak, kölcsönvette főnöke kocsiját, és még ebéd
előtt hazahajtott.
Leparkolt egy jellemzően angol vidéki ház előtt,
melyet Tom még akkor vásárolt, amikor meghódí-
totta Sophie-t.
De mit vegyek fel? – tépelődött meglehetősen
szerény ruhatárát pásztázva, mely javarészt farme-
rokból, pólókból és pulóverekből állt. A többi hol-
miját ugyanis Londonban hagyta a szüleinél. Nem
számított rá, hogy új munkakörében kosztümöt is
kell majd öltenie.
Végül egy fekete, V nyakú pulóverre és egy olaj-
zöld, szűk szabású nadrágra esett a választása.
Mindezt egy magas sarkú csizmával egészítette ki.
Aztán úgy döntött, hogy még egy gyors zuhany is
43/212
belefér az idejébe, így bevette magát a fürdőszobá-

ba. Már éppen végzett, amikor hangokat hallott
odalentről. Csak nem felejtette el bezárni az ajtót?
A törülközőt maga köré tekerve óvatosan vissza-
surrant a szobájába, ahol az ágyán érintetlenül he-
vert akikészített holmija. Legalább a fehérneműjét
gyorsan magára akarta kapni, mert így, anyaszült
meztelenül, még védtelenebbnek érezte magát egy
lehetséges betörővel szemben. Ám akkor felfelé
tartó lépteket hallott.
Ki lehet az? – Grace szíve a torkában dobogott.
Mrs. Reynolds, a takarítónő nem ilyenkor szokott
jönni.
Ekkor arra az elhatározásra jutott, hogy ruha ide
vagy oda, egy elszánt bűnözőnek semmi sem számí-
tana. Így résnyire kinyitotta a szobája ajtaját, s leg-
nagyobb meglepetésére Tommal találta szemben
magát.
– Szóval itt vagy – szólalt meg a férfi mosolyog-
va, és nem kellett hozzá nagy ész, hogy Grace kita-
lálja, a főnöke nem véletlenül jött utána. Tom ész-
revehette, hogy lelépett, sőt a kocsiját is elvitte.
44/212
– Mi a csudát keresel itt? – mordult rá a lány,

mert félelmét nyomban düh váltotta fel.
– Bocsánat, de a saját házamban vagyok, ha nem
tévedek – mosolygott Tom édeskésen, Grace-nek
viszont émelygett tőle a gyomra. – Vagy külön
engedélyt kérjek, hogy mikor jöhetek haza?
– Ne haragudj – harapott az ajkába a lány –, de
azt hittem, hogy betörő jár idebent. Itthon hagytál
valamit? – kérdezte aztán, amikor már egyenlete-
sebben vette a levegőt.
– Nem, csak gondoltam, én is lezuhanyozom –
felelte Tom, újra feldúlva Grace pillanatnyi nyu-
galmát. Odakint az építkezésen minden tiszta ce-
ment.
– Ahogy gondolod. Akkor találkozzunk az irodá-
ban!
– Nekem jobb ötletem van. Várj meg, és együtt
megyünk vissza! – ajánlotta a férfi, de Grace az
orrára csukta az ajtót.
Négy percébe került, hogy felöltözzék, és csak
akkor nyerte vissza a lélekjelenlétét, amikor a nad-
rágját is bekapcsolta. Tudta, hogy nevetségesen
viselkedett, elvégre egy fedél alatt lakik Tómmal,
45/212
aki eddig sosem élt vissza a helyzetével. Talán

tényleg csak a portól akar megszabadulni, vont
vállat Grace, miközben kifésülte és újrafonta a
haját. Aztán a táskájába dobta a szemfestékét, hogy
majd az irodában felkeni, és még egy utolsó pillan-
tást vetett a tükörbe. Elégedett volt a látvánnyal.
Már éppen lefelé tartott, amikor csengettek. Ez
meg ki lehet? – bosszankodott újfent, mert nem
szándékozott megvárni Tomot. Szélesre tárta az
ajtót, és lélekben már felkészült rá, mint küldi el a
hívatlan hittérítőt vagy házalót, ám a férfitól, akit
odakint talált, leesett az álla.
Miért volt rá Olivér Ferreira ilyen hatással? Maga
sem tudta. Hiszen a férfi nem mutatott iránta külö-
nösebb érdeklődést, sőt, amint Sophie színre lépett,
többé rá sem hederített.
Ám ahogy Grace meglátta szögletes arcát és iz-
mos alakját, alig bírt a rátörő vágyakozással. Olivér
sötétkék ingére és még sötétebb árnyalatú öltönyére
pillantva, melyek csak fokozták viselője vonzerejét,
őrült kísértés fogta el, hogy megérinthesse a férfit.
Amikor a vendég elismerően végigmérte hosszú
szempillái alól, a lányt forróság öntötte el, s szinte
46/212
bizsergett a bőre. Másodjára Tom bátyja még job-

ban tetszett neki.
– Grace? – szólalt meg elsőként Olivér, és nem is
rejtette véka alá a meglepetését.
Bár a lány hízelgőnek találta, hogy emlékezett a
nevére, a férfi ráncba szaladó homloka nem sok
jóval kecsegtette. Nem volt nehéz kitalálnia, mire
gondol. Hála istennek, hogy nem öt perccel koráb-
ban jött, amikor még félmeztelen voltam, futott át
Grace agyán, majd nagy nehezen kinyögött egy
köszönést.
– A kertészetből jön? – kérdezte aztán, és csak
remélte, hogy Olivérnek nem tűnik fel elfúló hang-
ja.
– Az öcsémet keresem közölte a férfi, majd a te-
kintete a lány válla fölött a lépcső felé siklott.
– És meg is találtad – szólalt meg Tom kedélye-
sen, mire Grace hitetlenkedve hátrafordult, és meg-
pillantotta az egy szál törülközőben lefelé ballagó
főnökét. – Gyere be, Olivér! Bili mondta, hogy
hazaugrottunk?
Grace egy bárszéken ült a pultnál, s bele-
belekortyolt a jeges teájába, míg Tom és Olivér
47/212
kissé távolabb álltak tőle. A fiatalabbik Ferreira

sörözött, az idősebbik diétás kólát kért, bizonyára
csak udvariasságból, mert a poharából alig hiány-
zott.
A lány legszívesebben felhajtott volna egy
Baccardit, hogy jobb kedvre derüljön, mert a reggeli
rossz kezdetet csak még rosszabb folytatás követte.
Ha nem dobom be, hogy Tom Ginát vigye magával,
akkor most nem kellene itt ücsörögnöm a Koroná-
ban, korholta magát, miközben szégyenében legszí-
vesebben elsüllyedt volna. Olivér ugyanis a kínos
előszobai jelenet után alig szólt hozzá, ami érthető
is volt. Egy férfi és egy nő fényes nappal csak úgy
hazaugrik… Ráadásul Thomas mindent elkövetett,
hogy egyértelművé tegye a helyzetet.
Grace úgy gubbasztott a székén, mint egy beteg
csirke. Sejtelme sem volt róla, hogy Olivér vajon
miért ment utánuk. No, nem mintha Tom szándéko-
san kétértelmű viselkedésére talált volna mentséget.
Bár ki tudja, meglehet, hogy előző nap ennél sokkal
rosszabbakat is összehordott róla Sophie a háta
mögött.
48/212
Aztán Grace azzal vigasztalta magát, hogy Olivér

talán nem vesz mindent készpénznek. Mellesleg egy
ilyen vonzó férfit, akit bizonyára körberajonganak a
nők, miért éppen az ő magánélete érdekelné?
Nevetséges, de a két testvér szinte csak az időjá-
rásról beszélgetett, és amikor Grace is bekapcsoló-
dott, azon töprengett, hogy mikor engedi ki végre
Tom a szellemet a palackból. Mindenesetre Olivér
helyében nem dőlt volna be ennek a színjátéknak.
– Fáradjanak az asztalukhoz! – tessékelte őket
egy pincérnő az étterem belső részébe, pedig a lány
már éppen azt fontolgatta, hogy egy udvarias kifo-
gással lelép.
Tom felhörpintette maradék sörét, míg Olivér
szinte érintetlenül tette vissza a pultra a kóláját,
majd figyelmesen lesegítette Grace-t a bárszékről.
Bár csak egy pillanatra fogta meg a karját, miköz-
ben rá sem nézett, a lány bőre mégis felforrósodott.
A férfi mozdulatairól azonban csak az rítt le,
hogy szeretne már túl lenni ezen a találkozón. Ami-
kor végre asztalhoz ültek, a lány unottan meredt az
étlapra. Egyáltalán nem volt éhes, inkább az undor
49/212
kerülgette, és rá sem tudott nézni főnöke álszent

arcára.
– Mit kérsz? – tudakolta tőle bizalmasan hozzáha-
jolva Tom, Grace-t viszont felettébb bosszantotta ez
a viselkedés. – A marhasült és a vesepecsenye is
finom, vagy esetleg a bárányragut ajánlanám –
folytatta a férfi, ő azonban közönyösen megvonta a
vállát.
– Csak egy salátát eszem. Nem szoktam ilyen
nagy ügyet csinálni az ebédből.
– Még egy ok, hogy végre kirúgj a hámból – biz-
tatta kissé erőszakosan Tom. – Rendelhetsz akármit,
elvégre jól megy a cégnek – tartott hatásszünetet –
hacsak Sophie csődbe nem taszít minket.
Grace riadtan pillantott az idősebbik testvérre, aki
azonban továbbra is egykedvűen üldögélt, és az
étlapot böngészte.
– Én pedig egy hamburgert kérek – szólalt meg
végül, és amikor a pillantása elkapta a lányét, sem
kedvesség, sem melegség nem volt benne. Csak
elutasítás és megvetés, amitől Grace-t kirázta a
hideg.
50/212
– Most vicceltek? Se előétel, se semmi? – tiltako-

zott Tom. – Úgy viselkedtek, mintha egy gyorsbü-
fébe ugrottunk volna be.
– Talán oda is kellett volna – jegyezte meg Olivér
nagy sokára. – Feltéve, ha igaz, amit a csődről ha-
doválsz.
– Tévedés! Az üzlet virágzik – vágta rá élesen az
ifjabbik Ferreira. – Erről magad is meggyőződhetsz,
ha belenézel a könyvelésbe.
– Mit hozhatok? – szakította félbe a vitát a pin-
cérnő.
Miután mindenki rendelt, Tom a bátyjára pillan-
tott, majd cinikusan elvigyorodott.
– Légy oly kedves, Stacey, hozz nekünk egy üveg
ásványvizet is, mert az alkoholtól most inkább tar-
tózkodnánk. A jó üzlethez tiszta fej kell.
A pincérnő távoztával Grace egyre kényelmetle-
nebbül érezte magát. Már bánta, hogy eljött, és
szemmel láthatóan Tom sem nyert semmit a társa-
ságával. No, nem mintha ez annyira fájt volna neki.
Az viszont annál inkább, hogy Olivér levegőnek
nézte.
51/212
– Nem tudod, mikor jönnek haza anyáék? – kér-

dezte váratlanul az idősebbik testvér, mire a fiata-
labbik legyintett.
– Apa sem tudna kisegíteni engem, ha erre gon-
dolsz. Ráadásul az utóbbi időben veszített is a tőzs-
dén, s amint hallom, a San Luis-i nyaraló eladását
fontolgatja. Talán vesznek helyette egy kisebb vi-
tyillót.
– Tréfálsz? – kérdezte Olivér, és aggodalmas rán-
cok jelentek meg a homlokán.
– Ilyesmivel? Soha. Mellesleg az ő korukban a
legtöbben kénytelenek jóval szerényebb körülmé-
nyekkel beérni.
Öccse válaszától Olivér vonásai megkeményed-
tek.
– Jól tudod, hogy apát a nyaraló meg a kert élteti.
Az a mindene, hogy gondozhatja a virágait. Hogyan
mondhatna le róluk?
– Ez már nem az én gondom – vont vállat Tom.
– Ne felejtsd el, hogy az apánkról beszélsz! – vált
fenyegetővé Olivér hangja.
52/212
– Te pedig az édestestvérem vagy, mégsem me-

gyek veled semmire – vágott vissza a fiatalabbik
Ferreira, mire a bátyja kezdte elveszteni a türelmét.
– Remélem, nem akarod rám kenni a dolgot?!
Tom erre megjuhászodott, és lehorgasztott fejjel
motyogta:
– Nem, nem. Mindenesetre figyelmeztethettél
volna, hogy vigyázzak Sophie-val. Neked csak
tudnod kellett, micsoda vérszívó!
Olivér azonban úgy nézett az öccsére, mint aki jól
szórakozik az előadáson.
– Még nekem kellett volna figyelmeztetnem,
hogy a feleségem megbízhatatlan? Hiszen te csavar-
tad el a fejét! – hárította el a vádat. – Ami pedig a
befektetett pénzét illeti, elfelejtetted, hogy honnan
vette? Vagy azt hitted, azért adtam el a házam, mert
nem tudtam elviselni a hozzá kötődő emlékeket?
Thomas erre elvörösödött, és egyszeriben vala-
hogy öregebbnek látszott.
– Neked aprópénz lenne – mondta, majd elhallga-
tott, mert a pincérnő megjelent az ásványvízzel, és
csak akkor folytatta, amikor ismét magukra marad-
tak. – Én viszont tönkremegyek, ha nem segítesz.
53/212
– Mi vagyok én? Krőzus? – háborodott fel Olivér.

– Sophie a fele vagyonomból kiforgatott. Mit gon-
dolsz, miért élek most abban a tetőtéri lakásban?
Egy életre megtanultam, hogy nőben megbízni nem
szabad.
Tom megvetően felhorkant, Grace mégis re-
ménykedett, hogy a főnöke nem feszíti tovább a
húrt.
– Különben is – folytatta aztán Olivér –, ne untas-
suk Grace-t ezzel az ostoba vitával!
A lány hálásan pillantott rá. Vajon valóban számít
neki, hogy mit gondolok? – merült fel Grace-ben.
Azt tervezte, hogy amint befejezték az ebédet, ki-
menti magát, fog egy taxit, és visszasiet az árudába.
Ám a terve hamarosan dugába dőlt.
– Szóval eldöntötted, hogy akkor sem segítesz, ha
fejjel megyek a falnak? – támadt a bátyjára a fiata-
labbik Ferreira, majd az ujjával feléje bökött. –
Kíváncsi vagyok, akkor is nyugodtan alszol-e, ha
csődbe megy a kertészet.
– Fogd már be! – elégelte meg a dolgot Olivér. –
Te alakítottad így az életed – pillantott Grace-re is
54/212
türelmetlenül –, hát most vállald a felelősséget!

Nem én tehetek róla, ha le kell húznod a rolót.
Thomas méltatlankodva félretolta a tányérját, és
közben majdnem feldöntötte a poharát.
– Kimentem a mosdóba – jelentette be olyan han-
gosan, hogy a helyiségben mindenki hallhatta. –
Beszélj a fejével, Gracie! Hátha neked elhiszi, hogy
nem vagyok az a szemétláda, akinek gondol.
Ennyit arról, hogy értelmes emberekként viselke-
dünk, gondolta Olivér, és savanyú arcot vágott. De
akárhogy töprengett, arra mégsem tudott magyará-
zatot adni, hogy miért állított be Tómhoz a megbe-
szélt időpont előtt.
Azaz inkább csak elfogadható magyarázata nem
volt, mert az igazi ok éppen vele szemben ült. Az
érzéki kisugárzású és roppant formás Grace Lovell
ugyanis még álmában is kísértette Olivért.
A lány pontosan olyan káprázatos volt, mint ami-
lyennek emlékezett rá. Zöld szemét sötét pillája,
elbűvölő hajszínét pedig fekete pulóvere hangsú-
lyozta. Milyen jó lenne kibontva látni a tincseit egy
hófehér párnán! – ábrándozott a férfi, és a saját
ágyába képzelte a lányt. Úgy látszik, ez a végze-
55/212
tünk, hogy mindig ugyanazért a nőért versengünk

Tommal, gondolta rosszkedvűen.
Meglehet, hogy őrülten vonzódik Grace-hez, de
ezt nem állt szándékában a lány tudomására hozni.
Ha voltak is kételyei Sophie állítását illetően, mind
eloszlott, amikor az öccsét fényes nappal kettesben
találta az új szeretőjével.
– Igazán sajnálom – szólalt meg Grace, szégyen-
kezve a főnöke viselkedése miatt.
– Én is – felelte Olivér udvariasan. Elvégre mi ér-
telme lett volna Tom kiállhatatlansága miatt a ba-
rátnőjével is összevesznie? Gyakran jár ide az
öcsémmel? – kérdezte végül udvariasan.
– Nem kimondottan – felelte Grace. – Általában
egy szendvicset eszem odabent – hallgatott el. –
Gondolom, maga viszont mindig az ügyfeleivel
ebédel.
– Szerencsére nem – lepődött meg Olivér a be-
szélgetőtársa feltételezésén. Aztán az ajtó felé pil-
lantott, de mivel Tom úgy eltűnt, mint szürke sza-
már a ködben, felsóhajtott. – Adódik néhány alka-
lom, amikor nem tudok kibújni alóla, de azért nem
talpnyalással töltöm minden időmet.
56/212
– Ezt valahogy nem is tudnám magáról elképzelni

– nézett a lány a pillái alól a férfira, aki nem tudhat-
ta, tisztában van-e aprócska mozdulata buja érzéki-
ségével. Ám amikor Olivér rájött, hogy Grace való-
ban flörtöl vele, teljesen más síkra terelődtek a
gondolatai, s képzelete játékától nyomban felágas-
kodott a férfiassága.
Egyre csak Grace telt keblét bámulta, melynek
formáját hűen kirajzolta a szűk pulóver. Annyira
kívánta őt, hogy szinte érezte is bőrének enyhén sós
ízét, amint gondolatban a szájába vette a mellbim-
bóját.
– Nem sokban hasonlítanak Tommal, ugye? –
kérdezte Grace váratlanul, és beszélgetőtársa bizal-
matlan pillantását állva így folytatta: – Az öccse
mégis úgy érzi, hogy állandóan versenyeznie kell
magával.
– Gondolja? – színlelt érdeklődést Olivér, mert
most már igazán tudni akarta, mire megy ki a játék.
Vajon tényleg azért hagyta magukra őket a testvére,
hogy Grace megpuhítsa? Tomtól még ez is kitelt.
– Igen – piszkálgatta a lány a salátáját, majd a
nyelve hegyével megnedvesítette a felső ajkát. –
57/212
Szeretne túltenni magán, de nem sikerül neki, ezért

irigykedik.
– A feleségemet is ezért csapta le a kezemről,
ugye? – gúnyolódott a férfi.
– Meglehet – pirult el halványan Grace. – Melles-
leg, ha csak úgy el lehetett csábítani, akkor ott alig-
hanem más gondok is voltak – folytatta józanul. –
Azt beszélik, hogy maga elhanyagolta őt.
– Sophie-nak soha semmi nem volt elég – jegyez-
te meg Olivér szárazon, és szerette volna lezárni a
témát. Miért éppen az öccse új barátnőjével vitassa
meg ezt? – A volt nejem azt mondja, hogy maga jól
ismeri Tomot – evezett más vizekre.
– Olyan jól azért nem. Mindenesetre rendes volt
tőle, hogy felajánlotta ezt az állást, pedig képesíté-
sem sincs hozzá.
– Nos, meg tudom érteni, miért döntött így – gú-
nyolódott újfent Olivér. – Amúgy kettőnk közül
mindig ő járt jobban, már ami a szívügyeket illeti. Ő
a szépfiú.
– Ezt nem mondhatja komolyan – tiltakozott a
lány. – Nem hiszem, hogy ne lenne tisztában vele,
milyen hatással van a nőkre.
58/212
A férfit meglepetésként érte a bók, de rá kellett

jönnie, minek köszönheti a hízelgést.
– Szóval így állunk – szólalt meg hűvösen. – Tom
azért hagyott magunkra bennünket, hogy maga
levegyen a lábamról a megegyezésünk érdekében?
– Isten ments! – rökönyödött meg Grace, míg
Olivér az arcát vizslatva arra gondolt, hogy vagy
nagyon jó színésznő, vagy valóban igazat mond. –
Ha mindenáron tudni szeretné, Tom a meghívá-
sommal akarta jelezni, hogy Sophie már nem érdek-
li – folytatta a lány tárgyilagosan.
– Ezért kár volt ekkora felhajtást csapnia, mert a
volt nejem már kiokosított – válaszolta a férfi közö-
nyösen, majd félretolva a tányérját kérdőn meredt a
lányra, aki nem tudta mire vélni a pillantását.
– Sajnálom – mondta végül Grace. – Megértem,
hogy felkavarta a hír.
Megjegyzése azonban csak bosszúságot váltott ki
Olivérből, aki nem kért az együttérzéséből. Talán
jószívűséget színlelve akar megpuhítani? – merült
fel a férfiban.
– Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem érdekel –
közölte Olivér, és alighogy kimondta, rájött, hogy
59/212
valóban ez az igazság. – Mellesleg egyetértek az

észrevételével: ha egy pár elválik, vélhetően mind-
két fél hibázott.
– Nincsenek… – bizonytalanodott el a lány, de
aztán csak kibökte: – gyerekeik?
– Nincsenek – szorította össze az ajkát Olivér. –
Sophie ezt is nekem rótta fel.
– Ezek szerint maga nem akarta?
– Ez magánügy, nem gondolja? – torkolta le a fér-
fi a lányt, akinek kivágott pulóvere lecsúszott az
egyik vállán, amint lehajtotta a fejét.
– Én sok gyereket szeretnék – szólalt meg Grace
halk, meglepően bensőséges hangon. – Elhiheti,
nem nagy élvezet egykének lenni.
– Kívánom, hogy teljesüljön az óhaja – jegyezte
meg Oliver, miközben megint a kijárat felé pislan-
tott. Hova a pokolba tűnhetett Tom? Aki pénzt
kunyerál, az nem lép le csak úgy a találkozóról.
– Mit gondol, megnősül még egyszer? – faggató-
zott tovább a lány.
– A házasságot nem nekem találták ki – felelte
Olivér megfontoltan, és nem érdekelte, ha érzéket-
lennek látszik. – Azt hiszem, inkább az öcsém pél-
60/212
dáját követem. Minek könyvet venni, ha az ember

könyvtárba is járhat?
– Maga nem az a fajta – vetette ellen Grace köny-
nyedén, pedig a férfi arra számított, hogy kikel
magából. – Továbbra is fenntartom a véleménye-
met, hogy egyáltalán nem hasonlít Tomra.
– Ki tudja? Hiszen nem is ismer.
– Valóban nem – helyeselt a lány. – De ha olyan
lenne, mint az öccse, akkor a vádaskodás helyett,
hogy a bájaimmal akarom befolyásolni, inkább
kihasználta volna a helyzetet. No nem mintha erre
bujtogatnám – tette hozzá zavartan.
Olivért egyre jobban felcsigázta Grace szókimon-
dó őszintesége.
– Azt mondja, ha olyan lennék, mint az öcsém,
akkor az első adandó alkalommal elcsábítanám a
barátnőjét? Ennyire azért nem vagyok kiszámítható.
– Miért? – szűkült össze a lány szeme. – Talán
nem tetszem magának?
A férfi már éppen válaszolni akart, de a visszatérő
Thomas láttán torkán akadt a szó. Eszében sem volt
elégtételt szerezni az öccsének, inkább felvetette:
– Igyunk egy kávét?
61/212
– Miért ne? – nyögte Tom, amint nyeglén ledobta

magát a székére. – Nem sietünk sehová, ugye, ki-
csim? – fordult aztán Grace-hez.
– Te talán nem, de én igen! – csattant fel a lány,
és mindkét férfinak alapos meglepetést okozva
felállt az asztaltól. Miután felkapta a kabátját és a
táskáját, hűvösen Olivérhez fordult, de nem nézett a
szemébe: – Örülök, hogy beszélgettünk, Mr.
Ferreira. – Aztán odaszólt Tomnak: – Az irodában
találkozunk.
Miközben öccse is felpattant az asztaltól, Olivér
még mindig nem tudta mire vélni Grace fagyos
búcsúját. Mint ahogy azt sem értette, hol lehetett
Tom több mint húsz percig. Hogy nem a mosdóban,
annyi szent.
– Ugyan, ne szaladj így el! – kérlelte a lányt halk,
szenvtelen hangon Thomas. – Különben is, mivel
akarsz visszamenni?
– Taxival – tökélte el magát Grace. Bár Olivér is
felállt, bele kellett törődnie, hogy nem mehet a lány
után.
62/212
Végül Grace gyalog tette meg az utat a kertésze-

tig, mert nem volt kedve taxira várakozni az étterem
előtt. Hátha még az egyik Ferreira utána jön!
El sem akarta hinni, hogy valóban megkérdezte
Olivértől, tetszik-e neki. Nevetséges! Hiszen a férfi-
ról lerítt, hogy mit gondol róla, és annak nem sok
köze volt a hódolathoz. Ráadásul Tom minősíthetet-
len viselkedésére még Grace is rátett egy lapáttal a
maga kirohanásával.
Az árudáig körülbelül másfél kilométert kellett
megtennie, de mire odaért, a lány már átkozta ma-
gát, amiért nekivágott. Magas sarkú csizmáját
ugyanis nem távgyaloglásra tervezték.
Grace végül sajgó bokával bicegett be, és olyan
morcos arcot vághatott, hogy Gina inkább nem
kérdezett tőle semmit, csupán kíváncsian végigmér-
te. Amikor kínkeservek közt az asztalához botor-
kált, s ott lerúgta átkozott lábbelijét, nyomban egy
másik óhaja is támadt: Bár minden gondtól ilyen
egyszerű lenne megszabadulni!
Végül összeszorított szájjal munkához látott, ám
sehogy sem tudott a félkész weboldalra összponto-
sítani. Aztán arra gondolt, hogy Tom szörnyen
63/212
kiakadna, ha megtudná, hogy a bátyjával kacérko-

dott. No, nem mintha Olivér bármit is viszonzott
volna. Sőt félreérthetetlenül világossá tette, hogy a
lány viselkedését finoman szólva is zavarba ejtőnek
találja.
Grace már éppen visszanyerte a lelki békéjét,
amikor berontott Tom. A lány hiába reménykedett,
hogy a testvértalálkozó hátralévő része sikeresebben
zajlott, elég volt főnöke zord arcára pillantania,
hogy meggyőződjön az ellenkezőjéről.
– Azonnal gyere be hozzám, Grace! – förmedt rá
a férfi, és még Gina is együtt érző pillantásokat
küldött munkatársnője felé, amint az visszaerősza-
kolta fájós lábát a csizmájába, s Tom után bicegett.
– Csukd be az ajtót! – parancsolta a férfi nyersen,
ám a lánynak eszében sem volt szolgaian engedel-
meskedni. Mellesleg, ha a főnöke éppen kirúgni
készült, akkor azt hadd hallja Gina és Bob is. – Mi
ütött beléd, hogy csak úgy elrohantál? – vágott
egyből a közepébe Tom, miután a székébe vetette
magát. – Ha Olivér bántott meg valamivel, szétve-
rem a fejét.
64/212
Helyben vagyunk, állapította meg Grace, majd az

a furcsa gondolata támadt, hogy Thomas túl gyáva
lenne a fenyegetés beváltásához.
– Nem mondott semmit – vallotta be a főnöke
íróasztala előtt ácsorogva. – Őszintén szólva megle-
pően udvarias volt.
– Akkor meg miért hagytál minket faképnél?
– Én csak… – kezdett bele Grace, és tudta, hogy a
sürgetőn rátörő munkavágynál jobb kifogásra lesz
szüksége, ha nem akarja tovább bőszíteni Tomot. –
Úgy éreztem, hogy zavarok. Ráadásul kész örökké-
valóságnak tűnt, amíg magunkra hagytál bennünket.
Nagyon kínos volt, mert nem sok mondanivalónk
akadt.
– Azért csak beszélgettetek valamiről – puhatoló-
zott a férfi.
– Akadozva – felelte a lány, majd „a legjobb vé-
dekezés a támadás” elvét alkalmazva felháborodást
színlelt: – Mellesleg hova tűntél több mint húsz
percre? Csak azt ne mondd, hogy hasmenésed volt!
Erre Tom kényelmetlenül feszengeni kezdett.
– Átugrottam a bárba – grimaszolt. – Az a szemét
végig a szorult helyzetemet élvezte.
65/212
– Ezt azért nem mondanám – kelt Grace Olivér

védelmére. – De lásd be, a józan ésszel ellentétes,
amit vársz tőle. Hiszen négy évig tudni sem akarta-
tok egymásról.
– Akkor mi az álláspontod?
– Már ismered, Tom – felelte a lány, s tisztelve
annyira a főnökét, hogy a többit más ne hallja, ta-
pintatosan behúzta maga mögött az ajtót. – Magad-
nak köszönheted a bajt, és most magadnak is kell
kimásznod belőle. Beszélj Sophie-val, és kérj tőle
haladékot!
– Nem említettem volna, hogy mit vágott tegnap
a fejemhez? – nyögte savanyú ábrázattal a férfi. –
Te persze biztos jobban szórakoztál a barátnőddel.
Nos, remeknek éppen nem lehetett nevezni Grace
előző estéjét, ez azonban nem tartozott ide.
– Két hét kezdetnek nem rossz – tettetett egy kis
lelkesedést. – Mellesleg négy közös év csak nem
múlik el nyomtalanul. Talán jelentesz még neki
annyit, hogy…
– Sophie csak magával törődik! – vágott közbe
indulatosan a férfi. – Nem ismer se istent, se em-
bert, csak a saját céljaira tör. Most pedig Olivérre
66/212
vetette ki a hálóját. Sajnálnám, ha a bátyám még

egyszer bedőlne neki.
67/212
3. FEJEZET
Olivér intett a pincérnek, hogy fizet, és közben

azon rágódott, vajon miért sült el ilyen balul az
estéjük.
Pedig minden a rendelkezésükre állt a jó hangu-
lathoz: kellemes étterem, ahol a négytagú zenekar
andalító dzsesszt játszott, finom bor és kiváló étel,
melyet egy híres mesterszakács főzött; és mindeze-
ken felül annak a nőnek a társasága, akit az elmúlt
fél évben Olivér annyira megkedvelt, hogy a kap-
csolatuk elmélyítése sem lett volna ellenére.
Itt persze nem a házasságra gondolt, habár Mi-
randával remekül megértették egymást. Elsősorban
barátok voltak, és csak utána szeretők, de az ágyban
is jól összeillettek. A nő céges ügyvédként dolgo-
zott Newcastle-ban, ahová a londoni egyetem el-
végzése után költözött, és már szintén maga mögött
hagyott egy sikertelen házasságot. Olivért egy kok-
télpartin ismerte meg Andy Faulknemél, ahol röpke
csevegés után rájöttek, hogy sok közös érdeklődési
területük akad.
68/212
A mai este mindezek ellenére mégis elromlott.

Olivér, bár kedvelte a kortárs képzőművészetet,
egyre csak kifogásokat keresett, miért nem ér rá
elmenni a kiállításra, pedig tudta, hogy Miranda
milyen nehezen kapott rá jegyet.
Fizetett, aztán kiléptek az utcára a szemerkélő
esőbe, ahol már várt rájuk a taxi. Miranda sietősen
elindult, a férfi pedig követte, majd udvariasan
besegítette őt a kocsiba, de nem szállt be utána.
– Inkább hazasétálok – jelentette ki, mert véget
akart vetni az estének, bár jól tudta, hogy Miranda
másra számított. Hazakísérhette volna, és eltölthe-
tett volna egy újabb éjszakát a nő kényelmes ágyá-
ban, de Olivért egyszeriben nem vonzotta ez a lehe-
tőség.
– Ahogy gondolod – felelte Miranda hűvösen. A
férfi pedig rögtön tudta, hogy megbántotta, és hogy
magyarázattal tartozik neki. Ám csak ennyit mon-
dott:
– Jó éjszakát! Majd hívlak. – Azzal futólag szájon
csókolta a nőt, majd becsukta a taxi ajtaját, és intett
a sofőrnek.
69/212
Olivér úgy két és fél kilométerre lakott az étte-

remtől, de cseppet sem fárasztotta a séta. Kézenfek-
vő volt Tomot hibáztatnia zaklatott lelkiállapotáért.
Bár öccse és Sophie szakítása is csak az asszony
újabb rossz tulajdonságait fedte fel előtte, egyelőre
mégsem tudott a testvére egykori tettére „szíves-
ségként” tekinteni. Habár igazándiból nem ez, ha-
nem a három nappal ezelőtti közös ebédjük nem
hagyta nyugodni.
Itt van a kutya elásva! – hasított belé a felismerés,
miközben olyan elszántan rótta a hazafelé vezető
utat. A képzeletét egy másik nő foglalkoztatta.
Grace Lovell!
Olivér rosszalló arckifejezést öltött. De hiába, az
elmúlt két napon másra sem gondolt, csak a lányra.
Noha szombaton hagyta magát elcsábítani, és Andy
Faulknerrel golfozott, a vasárnapot munkával töltöt-
te. Elvégre az embernek mindig akad lemaradása, és
ezt Miranda is megértette.
A nő is egy közeljövőben esedékes tárgyalására
hivatkozott, melyre alaposan fel kell készülnie, így
közös megegyezéssel hétfő estére tették a találkozó-
jukat. A férfi azonban elrontotta a randevút, és azon
70/212
sem csodálkozott volna, ha Miranda ezek után úti-

laput köt a talpára.
Leginkább viszont mégis az ejtette zavarba Oli-
vért, hogy még csak meg sem rettent ettől az eshe-
tőségtől. Egy hete még az összeköltözésüket fontol-
gatta, most meg kész lett volna örökre búcsút venni
a barátnőjétől. Noha fél év alatt meglehetősen közel
kerültek egymáshoz, azért mégsem elég közel,
állapította meg tárgyilagosan.
Inkább azt próbálta megfejteni, mit akarhatott
Grace. „Talán nem tetszem magának?” – idézte fel
a lány meglepő kérdését, majd bosszúsan legyintett.
Egy szerető nem elég neki? Ennek ellenére nagyon
kívánatosnak találta, és azzal is tisztában volt, hogy
ezzel nincs egyedül. Bizonyára rengetegen szívesen
kiderítették volna, milyen vele ágyba bújni, s mi
tagadás, a férfiban is felébredt a vágy. Csakhogy ő
egy szalmaszálat sem óhajtott keresztbe tenni az
ügy érdekében.
Ennek ellenére meglepően rosszulesett neki, hogy
Grace-t és Tomot otthon találta. Ugyan miért ugrot-
tak volna haza, ha nem egy gyors menetért? Sophie
kivételesen igazat mondott, noha Olivér először
71/212
természetesen elosztotta kettővel, amit tőle hallott.

De aztán a férfi a saját szemével is meggyőződhe-
tett róla, hogy mi a helyzet, amikor péntek délelőtt
becsöngetett az öccséhez.
A rakparthoz érve lenézett a Vicker's Wharf-i lu-
xuslakásokra, melyek kivilágítva sorakoztak a folyó
mentén. A csillogó-villogó épületek kiríttak a kör-
nyezetükből, ennek ellenére még újabbakat tervez-
tek ide, egy szórakoztatóközponttal együtt.
A Meyer's Wharf-i negyedig, ahol maga is lakott,
még nem ért el a városrendezők keze. Habár a rak-
tárépület, melynek a tetőterét lakássá alakíttatta át,
már üresen állt, azért akadt még a környéken egy-
két vállalkozás, mely a megélhetéséért küzdött.
Átverekedte magát a lenti biztonsági rendszeren,
aztán belépett az épületbe, melyben egyes-egyedül
csak ő lakott, majd felment a teherlifttel a tetőtérbe.
A lift dupla ajtaja egyenesen a lakásába nyílott, s
miután mindkettőt bezárta, körülnézett hatalmas
nappalijában. Ezúttal azonban nem töltötte el jóleső
nyugalommal a látvány. Ahogy az óriási, mennye-
zetig érő ablakokhoz ballagott, s lenézett a fekete
kígyóként kanyargó folyóra, egyetlen kérdés ütött
72/212
szöget a fejébe: Harmincnégy éve alatt semmiből

sem tanult volna?
Természetesen erősen gyanította, hogy nagy baj
lehet, ha az öccse őhozzá fordul. Tudott ugyan róla,
hogy a volt felesége is beszállt az árudába, azt
azonban álmában sem hitte volna, hogy minden
pénzével. Ha nem így lenne, állapította meg, akkor
a szakításuk sem kavarna ekkora port. De az talán
természetes, vélekedett, hogy Sophie-nak pénz kell,
ha a saját lábára szeretne állni.
Ugyanakkor az a napnál is világosabb volt Olivér
előtt, hogy volt neje nem alkuszik, és nem enged a
határidőből sem. Érthető, ha féltékeny, hiszen Tom
máris talált helyette valakit, és Olivér egy pillanatra
sem dőlt be annak a maszlagnak, hogy már szánja-
bánja hajdani hűtlenségét. Sophie nem az a fajta
volt, aki visz-szakozna, egyszerűen csak nem tudta
megemészteni, hogy most kivételesen őt ejtették.
Ekkor azonban a férfi gondolatai visszakanyarod-
tak a Koronában elköltött ebédhez. Úgy tűnt, Tho-
mas azért hozta magával Grace-t, hogy jelezze,
nincsenek előtte titkai. Ám öccse húzásától, hogy
szántszándékkal magukra hagyta őket, hadd puhítsa
73/212
meg a lány, felfordult Olivér gyomra. Talán Tom

meg is hagyta a barátnőjének, hogy vessen be min-
dent. Ezek szerint semmi sem drága neki.
De vajon meddig ment volna el Grace? – adta
magát a következő kérdés, és a férfi undorodva
fordult el az ablaktól. Mire számított Thomas? Csak
nem arra, hogy bizonyos „szolgáltatásokkal” kicsi-
karhatja tőle a kölcsönt?
Szó sem lehet róla! – csörtetett be Olivér elszán-
tan a konyhába, s feltépve a duplaszárnyú hűtő
egyik ajtaját, kivett egy üveg ásványvizet. Ám a
kiszüremlő fényben megpillantotta önmagát a másik
ajtó tükrében. Nyúzottnak, ugyanakkor meglehető-
sen izgatottnak tűnt, és ez cseppet sem tetszett neki.
Olivér pontban reggel hatkor ébredt, és verejték-
ben úszó, meztelen testére rácsavarodott a takaró.
Olyasmit álmodott, amit nehéz lett volna elfelejte-
nie.
Grace!
A hátára fordult, s két kézzel beletúrt csatakos ha-
jába, miközben a vágyakozás fájdalma hasított az
ágyékába. Meredező férfiassága tanúsította, hogy
álmában a tudatalattija milyen éles képekben vetí-
74/212
tette elé Grace karcsú testét. Szinte érezte, ahogy a

lány végigsimít hideg kezével a forró bőrén, amint
maga alá gyűri.
Olivér felnyögött, majd félrelökte a takarót és fel-
tápászkodott. Aztán nekilátott lehúzni az ágyneműt,
és az egészet a szennyestartóba gyömöszölte. Re-
mélte, hogy Mrs. Jackson, a házvezetőnője nem
gondolkodik el rajta, amikor megtalálja.
Mivel a padlófűtés még nem kapcsolt be, a férfi
egyszerre fázni kezdett, bár először még kimondot-
tan jólesett neki a hűvös. A fürdőszobában magára
kapta a köntösét, s a derekán szorosra húzva a kötőt,
kiballagott a konyhába.
Miután bekapcsolta a kávéfőzőt, hátat fordított a
konyhapultnak, s fejét a felső szekrény tölgyfa
ajtajának támasztotta. Kialvatlan volt, ráadásul a
vállát is elfeküdte. Talán mert egész éjszaka a taka-
rójával hadakozott.
Mindenről Thomas tehet! Ha az öccse nem ront rá
az irodában, és nem kényszeríti ki az újabb találko-
zót, Olivér soha az életben be nem tette volna a
lábát a kertészetbe.
75/212
Meglehet, hogy Tom felbukkanása nélkül sosem

ismerte volna meg a lányt, de ez már nem számít.
Nem az öccse tehet róla, hogy Grace erotikus kisu-
gárzása így hatott rá. Ugyanakkor azzal is számol-
nia kell, hogy ha Thomas megsejti ezt, szétveri a
képét.
Valóban ezt tenné? – merült fel később Olivérben
a kétely, amikor megállapította, hogy igazából fo-
galma sincs az öccse érzéseiről. Vajon mennyit
jelent neki a szeretője? – töprengett, s bár Tom
dicsekvő viselkedése egyértelművé tette legújabb
hódítását, a férfi egyáltalán nem volt biztos benne,
hogy a testvére valóban gyengéd érzelmeket táplál a
lány iránt. Aki már több tucat nőbe volt úgymond
„szerelmes”, az talán nem is tudja, mit jelent ez a
szó.
Olivér személy szerint úgy vélekedett, hogy sze-
relmesnek lenni egyenlő az önáltatással. Sokáig azt
hitte, hogy mély érzelmek fűzték volt nejéhez, de
idővel belátta a tévedését. Rajongása alapjául java-
részt csak a szex szolgált. Még jól emlékezett
Sophie kikötésére, hogy csak házasokként feküdje-
76/212
nek le egymással, és volt olyan bolond, hogy el-

higgye, az esküvő minden gondot megold.
Házasságuk hat éve keserű iskolának bizonyult,
és az utolsó csepp a pohárban Sophie hűtlensége
volt, az árulása Tómmal. Ez a viszony minden ön-
bizalmától megfosztotta Olivért, és még Miranda
sem tudta teljesen kitörölni belőle a felesége emlé-
két. Grace-szel kellett találkoznia ahhoz, hogy rájöj-
jön, tévhitbe ringatta magát a házasságát illetően.
De ezt a korszakot most egyszer s mindenkorra
lezárta.
Ezért talán hálával tartozik Tómnak, noha sem-
miképp sem szándékozott felkarolni anyagi nehéz-
ségekkel küszködő testvérét.
Egyvalami azonban mégis nyomasztotta, jött rá,
amint töltött magának egy csésze kávét. Bántotta
volna, ha az édesapjuk indította vállalkozás csődbe
megy.
Nem kellett sokat gondolkodnia, hogy eldöntse,
mit tegyen. Nem hagyhatta, hogy George Ferreira a
saját jólétét is kockáztatva igyekezzék kihúzni a
pácból kisebbik fiát. Az apja eladta volna a spa-
77/212
nyolországi nyaralót is, és Olivér ezt nem nézhette

ölbe tett kézzel.
Ha az apja is beleegyezik, felszabadítja mind a
nyaraló, mind a kertészet megtartásához szükséges
összeget, döntötte el végül, és a kávéjával átsétált a
nappaliba.
Felmerült benne, hogy személyesen kellene be-
szélnie a szüleivel, ráadásul eddig még úgyis csak
egyszer járt náluk Spanyolországban, mert állandó-
an a munkájára hivatkozott. Az igazi ok azonban az
volt, hogy rosszul tűrte anyja együttérzését. Mrs.
Ferreira sosem bocsátott meg Sophie-nak, s ezt
állandóan fel is emlegette, pedig a fia már szívesen
elfelejtette volna.
Egy anyának nem lehet egyszerű pártatlannak
maradnia, ismerte el Olivér, de ideje volt már kö-
zölnie vele, hogy a maga részéről lezártnak tekinti a
múltat.
A kérdés másik feléhez visszatérve, míg az apját
szíves örömest kisegítette, az öccsét szerette volna
megizzasztani. Elvégre annak idején csak úgy az
ölébe hullott a cég, míg ő minden pennyért kemé-
nyen megdolgozott.
78/212
De mi legyen Grace-szel? jutott el a legnehezebb

kérdésig, és ezen gondolkodva meglehetősen kel-
lemetlen felismerés érte. Életében először nem volt
kedve felhívni Mirandát, pedig előző esti viselkedé-
séért bocsánatkéréssel tartozott neki…
Miután Grace megköszönte a tulajdonosnőnek,
hogy megmutatta a kiadó garzonlakást, majd kilé-
pett az utcára, gondolatban ezt a címet is kihúzta a
listájáról.
Mindenáron el akart költözni Tómtól, de megle-
hetősen elkedvetlenedett, amikor anyagi lehetőségei
jócskán leszűkítették a választékot.
A lány végül beszállt a Minijébe, s a listára pil-
lantva már csak egyetlen címet talált. De nem ma-
radt annyi lelkiereje, hogy azt is megnézze. Melles-
leg későre járt, nyolc óra is elmúlt.
Grace nagy megkönnyebbülésére szállásadója
még nem érkezett haza, csak egy üzenet fogadta a
hűtőn, mely szerint a férfi vacsorázni ment a bank-
igazgatóval. Az pedig akár el is húzódhat, amit a
lány a legkevésbé sem bánt volna. .
Grace éppen a hűtőszekrény tartalmát vizsgálta,
amikor megcsörrent a telefon.
79/212
– Tessék! – szólt bele a kagylóba, miközben to-

jást és egy csomag Cheddart vett elő, ugyanis a
sajtos omlett mellett döntött. Arra számított, hogy
Tomot keresik, ám amikor meghallotta a mély és
ismerős férfihangot, majdnem kiejtette az alapanya-
gokat a kezéből. Olivér Ferreira, ismerte fel nyom-
ban.
– Jó estét! – szólalt meg Grace nagy sokára. – Ha
Tomot keresi, nincs itthon.
– Milyen kár – felelte a férfi, s a lánynak a beálló
feszült csöndben az az érzése támadt, hogy nem
mondott újdonságot. – Csak úgy otthon hagyta
magát? – kérdezte végül Olivér ráérősen, mint aki
csevegni akar.
– Nem tudom, honnan veszi – felelte Grace hűvö-
sen, hogy elejét vegye a félreértésnek. – Egyedül
vagyok, igaz, de nem is vágyom társaságra.
– Kár! – sóhajtott fel a férfi. – Pedig éppen vacso-
rázni akartam hívni. Természetesen, ha még nem
evett.
A lány nagy levegőt vett, és a pulton sorakozó
sajtra és tojásra pillantva azt válaszolta:
– Történetesen még nem vacsoráztam.
80/212
– Akkor velem tart?

Grace habozott.
– Miért akar találkozni velem, Mr. Ferreira?
– Talán mert szeretném kideríteni, hogy mennyire
tetszik – juttatta eszébe Olivér a lánynak a megvála-
szolatlanul hagyott kérdését.
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – jegyezte meg
végül Grace, amint úrrá tudott lenni a zavarán.
– Micsoda? – kapaszkodott a férfi minden elejtett
szóba. – Az, hogy tetszik nekem, vagy az, hogy
találkozzunk?
– Talán mindkettő mondta a lány, miután nagyot
nyelt.
– Miért?
– Ezt maga is tudja – bújt ki Grace a válasz alól. –
Mindenesetre köszönöm a meghívást. – Azzal letet-
te a kagylót, és legnagyobb bosszúságára egész
testében remegett.
Hiába akart még az imént kilyukadni a gyomra,
mégis elment az étvágya az omlettől, így mindent
visszarámolt a hűtőbe. Már éppen elővette a zacs-
kós kenyeret, hogy csináljon magának egy szendvi-
cset, amikor csöngettek.
81/212
Sophie jutott az eszébe, bár neki volt kulcsa.

– Olivér! – kiáltott fel döbbenten, amikor ajtót
nyitott, és néhány pillanatig úgy bámult a jövevény-
re, mintha kísértetet látna. Talán öt perc sem telhe-
tett el, hogy lerakta a telefont.
– Köszönöm, hogy végre nem hivataloskodik,
Grace! – szólalt meg a késői látogató, s a lánynak
nem is kellett a fekete ingére, nadrágjára és bőr-
dzsekijére pillantania, hogy bizseregni kezdjen a
bőre. – Vagy nem engem vártál? – kérdezte a férfi
bizalmas tegezésre váltva, amikor Grace még min-
dig földbe gyökerezett lábbal ácsorgott.
– Ez magánügy, nem gondolod? – ismételte el a
lány szóról szóra azt a választ, immár tegező for-
mában, melyet Olivér adott arra a kérdésére, hogy
nem akart-e gyereket.
– Bejöhetek? – kérdezte a férfi halvány mosoly-
lyal, mire Grace gondolkodás nélkül rávágta:
– Nem! – De aztán elszégyellte magát, hiszen
még csak nem is a saját házában volt. – Ahogy
gondolod – módosított végül, majd sarkon fordult
és visszamasírozott a konyhába.
82/212
Érezte, hogy Olivér követi, mert a bejárati ajtó

kattanása nem jelezte a távozását.
Grace, mint akinek fogalma sincs, mit hagyott
abba az imént, megállt a konyha közepén. Végül a
pulton észrevette a kenyeret, és eszébe jutott a
szendvics.
Olivér az ajtófélfának dőlve figyelte, a lány pedig
egyszerre azt kívánta, bárcsak csinosabb ruhában
lenne, nem ebben a régi pólóban és farmerban. Bár
az” utóbbi szerencsére csípőnadrág volt, így leg-
alább kilátszott a derekánál az a parányi rózsateto-
válás, melyet még egy gyenge pillanatában csinálta-
tott.
– Nem is tudom, sértésnek vegyem-e – szólalt
meg a férfi szintén a pultra pillantva –, hogy egy
sajtos szendvicset többre becsülsz a meghívásom-
nál.
– Miért jöttél, Olivér? – válaszolt fojtottan Grace.
– Honnan hívtál egyáltalán, hogy ilyen hamar ideér-
tél?
– Kinn ültem a kocsimban – vallotta be a férfi. –
Gondoltam, előbb rád csörgők, mielőtt váratlanul
beállítok.
83/212
– Azt is elárulnád, mi céllal? – vetett egy röpke

pillantást Olivérre a lány. – Merthogy Tom nincs
itthon.
– Tudom – vont vállat a férfi –, azért is jöttem
most jegyezte meg, igazolva Grace sejtését.
– Beszéltél vele?
– Nem – habozott egy pillanatra Olivér –, de a
bankigazgató, akivel vacsorázik, jó barátom.
– Ezek szerint te hoztad össze a találkozót?
– Nem – sóhajtott fel a férfi –, de George megem-
lítette a dolgot.
– Nem kellene az efféle ügyeket bizalmasan ke-
zelnie? – döbbent meg a lány.
– Ebben nincs semmi bizalmas, Grace – sóhajtott
fel Olivér fáradtan. – Délután összefutottunk egy
megbeszélésen, és akkor említette.
– Tehát végig tisztában voltál vele, hogy egyedül
találsz itthon?
– Kár lenne tagadnom.
– Akkor még egyszer megkérdezem: miért jöttél?
– Buta kérdés – egyenesedett ki a férfi. – Látni
akartalak, de Tom nélkül.
84/212
Grace szája kiszáradt, amikor látta, hogy Olivér

lassan, de határozottan elindul felé, és önkéntelenül
megnyalta az ajkát.
– Jobb lenne, ha most elmennél – jött ki valami
furcsa hang a torkán, ám alig mondta ki, a férfi
elkapta a csuklóját, s még mielőtt tiltakozhatott
volna, az ajkára tapasztotta a száját.
– Ezt csak mondod, de nem szeretnéd – állította
Olivér magabiztosan a csók után. – Szerintem téged
is érdekel, mi sül ki ebből.
Grace természetesen tisztában volt vele, hogy
merrefelé robog ez a gyorsvonat, már ha sürgősen
nem állítja át a váltókat. De ilyen közel egymáshoz,
amikor az érzékeit leigázta az Olivérből sugárzó
forróság és illat, nem tudott nem arra gondolni.
Még az sem riasztotta el, hogy a férfi könnyűszerrel
sarokba szoríthatta. Be kellett látnia, hogy nagyon
kis ellenállást tanúsított a vonzerejével szemben.
Mondjuk akkorát, mint egy vasdarab, ha mágnes
közelébe kerül.
Ekkor egy izzadságcsepp gurult le a keble közé,
és bár Grace tudta, hogy ez képtelenség, mégis úgy
érezte, Olivér, is látta. Ettől megremegett, a csukló-
85/212
ját szorongató férfi pedig kérdőn nézett rá. A fürké-

sző szempár nyomban észrevette a lány arcán a
pillanatnyi védtelenségét, s ez érzéki mosolyt csalt
az amúgy mindig kemény ajkakra.
– Fázol? – kérdezte felvont szemöldökkel Olivér,
s Grace fejcsóválása után megjegyezte: – Nem is
hittem volna el. Még mindig azt akarod, hogy el-
menjek? – kérdezte végül, és a lány füle mögé tűrt
egy vörösesszőke tincset.
– Miért? Megtennéd, ha ezt kérném? – sóhajtotta
remegősen Grace.
– Nem – vágta rá gondolkodás nélkül Olivér, és a
szája sarka kissé lefelé görbült. – De nem válaszol-
tál a kérdésemre.
A lány nagyot nyelt.
– Miért jöttél, Olivér? Az öcsédet akarod félté-
kennyé tenni?
– Nem vagyok aljas – villant meg a férfi szeme. –
Nem használok ki senkit a céljaimért – simogatta
meg Grace arcát, s a mozdulat közben a hüvelykujja
a lány ajkára csusszant. – Szerintem nem kell külön
mondanom, mennyire tetszel. Tudod te azt jól.
Olyan szép vagy, hogy az már szinte fáj.
86/212
Grace azonban elfordította a fejét, hogy kiszaba-

duljon Olivér kezei közül.
– Ne törd magad felesleges bókokkal! – szólalt
meg rekedtesen. – Csak azt mondd meg, miért csi-
nálod!
– Még nem jöttél rá? – Azzal a férfi megfogva a
lány meztelen derekát, magához húzta, hogy egy
bizonyos ponton érintkezzenek.
Mivel Grace már Olivér első érintésétől elgyen-
gült, szó nélkül hagyta magát. A férfi a lába közé
szorította, így tudatta vele izgalmának fokát. Ám
még mielőtt a felismerésen kívül bármi más megfo-
galmazódhatott volna a lányban, Olivér ajka gyen-
géden, ugyanakkor sürgetőn súrolta az ajkát. Az
érzéki élménytől Grace felsóhajtott, és észre sem
vette, mikor dőlt a férfi izmos mellkasának.
Ez a csók különbözött minden korábbitól. Olivér
nem viselkedett erőszakosan vagy türelmetlenül,
mégis, amikor az alsó ajkát kezdte harapdálni, a
lány úgy érezte, hogy rögtön elolvad. Az már szinte
el sem jutott Grace tudatáig, hogy a férfi a derekáról
a fenekére csúsztatta a kezét. Csak akkor remegett
meg a térde, amikor Olivér ujjai már a lába közt
87/212
kalandoztak. Mintha csak megérezte volna vágya-

kozó, nedves lüktetését, a férfi nyelve még mé-
lyebbre hatolt, és forrón, magabiztosan csókolta a
lányt.
Grace félig tiltakozva, félig a folytatást követelve
felnyögött, s egészen beleszédült az utolsó értelmes
gondolatába: Olivér éppen elcsábítja. A férfi eköz-
ben a nyelvével mutatta meg, amit egy másik testré-
szével szeretett volna csinálni.
– Borzasztóan kívánlak! – vallotta be mély torok-
hangon, majd a konyhapulthoz préselve Grace-t,
mámorító csókokkal becézte tovább. – Talán őrült-
ség, de már az első alkalommal megkívántalak.
– Miért lenne őrültség? – sóhajtott fel a lány, és
kissé oldalra hajtotta a fejét, hogy a férfi a nyakához
is hozzáférjen. – Nekem is rögtön megtetszettél, de
ezt úgyis tudod.
– Honnan kellene tudnom? – kérdezett vissza
Olivér, miközben Grace pólója alá nyúlt, és egyre
feljebb merészkedett. Egészen addig, amíg el nem
érte a kívánatos domborulatokat, s amikor felfedez-
te, hogy nem állja útját melltartó, még erőteljesebb
izgalom fogta el. – Le akarlak vetkőztetni!
88/212
Azzal lehajolt, és a pólón keresztül kezdte izgatni

a nyelvével a lány kidudorodó mellbimbóját.
– Remek ötlet egyezett bele Grace, s ujjait a férfi
mellkasára tapasztotta.
– De nem itt – jelentette ki Olivér hátralépve, mi-
re a lány keze lehullott. – Nem ebben a házban,
ahová az öcsém a nőit hordja.
Grace-nek meg kellett kapaszkodnia a pultban,
hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
– Sophie-ra gondolsz? Ő már nem lakik itt – fe-
lelte ködös aggyal, miután felfogta a férfi szavait.
Ez a ház nyilván csak a szökevény feleség új tanyá-
jaként él Olivér emlékezetében.
– Nem érdekel – jegyezte meg a férfi, de a lány
már nem mondhatott rá semmit, mert ekkor meghal-
lották, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt.
– Ez Tom lesz – rémült meg Grace, mert csókoló-
zásuk hevében arról is megfeledkezett, hogy a szál-
lásadója akármikor hazaállíthat. Gyorsan megigazí-
totta a pólóját, majd az órára pillantott. – Még csak
kilenc óra van. Nem hittem, hogy ilyen hamar vé-
gez.
89/212
– Talán nem minden alakult a tervei szerint – ál-

lapította meg Olivér kifürkészhetetlen arccal. – Ami
engem illet, biztosan nem.
– Mire célzol?
A lány még mindig magyarázatot várva nézett a
férfira, amikor Tom kulcsa megfordult a zárban.
Mivel nem kapott választ, és nem akart tétlenül
ácsorogni, mint Olivér, visszafordult a pulthoz, és
hozzálátott a szendvicskészítéshez. Ekkor lépett be
a fiatalabbik Ferreira a konyhába, és minden szívé-
lyességet mellőzve a bátyjára förmedt:
– Mi az ördögöt keresel itt?
Gyanakvó pillantása a testvére és Grace között
cikázott. Thomas a saját sírját ássa, fordult meg a
lány fejében, mert így aztán egy lyukas garast sem
kap.
– Én is örülök, hogy látlak – felelte Olivér, s
Grace egyfelől irigyelte, másfelől rossz néven vette
a közönyösségét.
Bár Tom arca megrándult, a bátyja higgadtsága
lehűtötte.
– Bocs, de pokoli estém volt.
90/212
– És én is rátettem egy lapáttal, hogy idejöttem,

ugye? – adta készségesen az öccse szájába a szava-
kat Olivér.
– Egy szóval sem mondtam – remegett meg
Thomas orrcimpája. – Mellesleg még mindig nem
árultad el, hogy mit keresel itt. Csak nem gondoltad
meg magad?
– Szeretnéd, ugye? – kérdezett vissza Olivér gú-
nyosan. – De ki kell ábrándítanom. Mivel tudtam,
hogy George Greennel találkozol, beugrottam, hogy
meghívjam vacsorázni Grace-t – közölte kertelés
nélkül. – De, mint ahogy arra számítottam is, a
hölgy nemet mondott.
Tom annyira elképedt, hogy bozontos szemöldö-
ke fölött mély ráncok jelentek meg a homlokán.
Grace-t azonban kirázta a hideg. Olivér metsző
pillantása ugyanis egyértelműen elárulta, hogy a
kettejük közt történtek nem jelentenek neki semmit.
– Csak nem hitted azt, hogy Gracie akárkivel le-
áll? – szólalt meg Tom, amint visszanyerte a maga-
biztosságát attól a feltételezéstől, hogy a lány eluta-
sításának hátterében egyedül csak ő állhat. – Jól telt
az estéd, kicsim? Voltál kondizni? – érdeklődött, és
91/212
birtoklón átkarolta Grace vállát, akinek roppant

nehezére esett elviselnie az érintését. De még ez is
jobb volt, mint hogy Olivér megalázza.
– Itthon voltam, de azért nem unatkoztam – felel-
te a lány, minden szavát Olivérnek címezve, miköz-
ben kibújt Thomas öleléséből. – Megyek, lezuha-
nyozom. Piszkosnak érzem magam.
– Remélem, nem miattam – felelte az idősebbik
Ferreira. – Na, szevasztok? – Azzal sarkon fordult, s
még mielőtt bárki bármit mondhatott volna, elment.
Alig csukódott be utána az ajtó, Tom máris neki-
esett a lánynak:
– Mi volt ez, Gracie? Mi a fenét akart tőled?
– Hallottad, elmondta – fortyogott a dühtől Grace,
amiért kihasználták. – Különben is, már százszor
mondtam, hogy ne hívj Gracie-nek! Utálom.
Tom azonban mintha meg sem hallotta volna, to-
vább háborgott.
– Tényleg vacsorázni hívott? Volt bőr a pofáján!
– horkant fel.
– Miért ne lett volna? – Emelte fel most már a
lány is a hangját. – Szabadok vagyunk mindketten.
92/212
– Én a helyedben ezt nem hangoztatnám, ha nem

akarod, hogy meggyűljön a bajod Sophie-val –
vágott vissza a férfi. – Olivért még mindig a tulaj-
donának tekinti, nekem elhiheted. Azt is számon
tartja, hogy mikor kivel kavar.
– Nekem ehhez, semmi közöm! – csattant fel
Grace, a gyomra azonban összeugrott, ha arra gon-
dolt, hogy Olivér más nőkkel bújik ágyba. – Amúgy
nincs köztünk semmi – nyelt egy nagyot – így
Sophie-nak sincs miért aggódnia. Most pedig, ha
megbocsátasz, tényleg elmennék zuhanyozni.
Tom azonban az útját állta.
– Örülök, hogy nem mentél el a bátyámmal –
kezdte, majd elhallgatott egy pillanatra, de aztán
folytatta –, mert nekünk kettőnknek is van miről
beszélgetnünk.
– De Tom! – tiltakozott Grace, a férfi azonban
félbeszakította:
– Ne mondj semmit! Azaz ne most kérlelte kisfiú-
sán megnyerő arcot vágva. – Tényleg iszonyú estém
volt, és még egy elutasítást már nem tudnék meg-
emészteni. Greentől csak százezret tudtam kikönyö-
93/212
rögni, és fogalmam sincs, hogy honnan veszem a

többit.
Ekkorra viszont Grace-nél is elszakadt a cérna.
Hiba volt Sophie távozása után is maradnia, és
tudta, ha nem vigyáz, nagy árat fizet érte. El kellene
utaznom pár napra, hogy kikerülhessek ebből a
kelepcéből, villant fel benne az ötlet, s akkor talán
Tomnak is leesne a tantusz, hogy egyedül kell meg-
birkóznia a gondjaival. Ráadásul egy kis távollét
után könnyebben beadhatnám neki, hogy elköltö-
zöm, szőtte tovább a gondolatait.
– Tényleg sajnálom – szólalt meg, de ezt egészen
másra értette, mint a férfi. – Már akartam szólni,
hogy kivennék néhány napot. A szüleim a hétvégén
Spanyolországba utaznak, és szeretnék velük tarta-
ni. Tudnál nélkülözni egy kis időre a cégnél?
– A cégnél igen, de amúgy nehezen – sóhajtotta
Tom, majd megvonta a vállát. – Természetesen ha
menni akarsz, nem tarthatlak vissza. Habár nagyon
fogsz hiányozni.
A lány érezte, hogy a férfi azt szeretné hallani: „te
is nekem”, de nem akarta áltatni. Ehelyett elintézte
ennyivel:
94/212
– Csak egy hétre megyek, ne izgulj. – Aztán

megesett a szíve Tomon. – Ki tudja, addig talán
Olivér is meggondolja magát.
Grace-nek nem kis erőfeszítésébe került kimon-
dania a csábítója nevét.
– Majd ha piros hó esik – felelte Thomas keserű-
en, és feltépte a hűtőszekrény ajtaját, hogy sört
vegyen elő. Kihasználva az alkalmat, Grace ezalatt
az ajtóhoz surrant. – Persze, menj csak, és érezd jól
magad, Gracie! – nézett az albérlője után szomorú-
an a férfi. – Megérdemelsz egy kis pihenést. Rá-
érünk mindent tisztázni, ha hazajöttél.
95/212
4. FEJEZET
Olivért a redőnyön keresztül beszüremlő éles

napsugarak ébresztették fel. Noha meglehetősen
nagy volt a szoba, kezdett levegőtlenné válni.
A férfi a hátára fordult, néhány pillanatig a meny-
nyezetre meredt, majd kisimította a homlokába
tapadt tincset. Ekkor eszmélt rá, hogy hol is van.
San Luisban, a szülei spanyolországi nyaralójának a
vendégszobájában, ugyanis engedélyezett magának
néhány nap szabadságot, összekötve a kellemest a
hasznossal.
Elutazását azonban nevezhette volna akár mene-
külésnek is, mégpedig nyugtalanító gondolatai elől,
melyek itt sem sok pihenéssel kecsegtették.
Mint mindig, Grace neve jutott elsőként az eszé-
be. Hiába telt el már jó néhány nap, hogy otthagyta
akkor este, azóta is csak a kettejük közt történtekre
tudott gondolni. Nem számított, hogy nem bízott
benne – hiszen hogyan is lehetne egy olyan nőben
megbízni, aki foglalt, ugyanakkor szemrebbenés
nélkül hajlandó összeszűrni a levet a párja testvéré-
96/212
vel mégis megbabonázva gondolt rá, és tudta, hogy

a vágya nem hagy alább egyhamar.
Olivér emellett szégyellte is magát. Nem az udva-
riatlan távozása miatt aznap este talán az volt az
egyetlen ésszerű dolog, amit tett –, hanem azért,
mert kikezdett Grace-szel. Behódolt az ösztöneinek,
most meg gondolhatott bűnbánattal Mirandára és
Tomra.
A maga módján Grace semmivel sem különb
Sophie-nál. Igaz, hogy nem házasok, de azért
szemmel láthatóan sokat jelent Thomasnak. Vagy
lehet, hogy ő is csak eszköz az öcsém kezében? –
töprengett Olivér, de ennek már nem óhajtott a
végére járni.
Ezért éppen kapóra jött, hogy amúgy is Spanyol-
országba akart utazni, hogy beszéljen az apjával.
Segíteni akart neki, hogy anyagilag egyenesbe jöj-
jön, s ezt a magyarázatot adta a meglepett Mirandá-
nak is, hogy miért e váratlan szabadság.
– Szólhattál volna korábban is – háborgott a nő. –
Én is ki akartam venni néhány napot, és ha előre
tudom, úgy ütemezem a dolgaimat, hogy veled
mehessek.
97/212
Olivér persze sajnálkozott, de valójában nem vá-

gyott Miranda társaságára. Egyedül akart lenni.
Legalábbis ezt mondta magának, mert remélte,
hogy így ki tudja verni a fejéből öccse szeretőjét, és
nem vágyakozik minden pillanatban Grace után.
A szülei könnyekig meghatódtak az érkezésekor,
ám ettől a férfi csak még bűnösebbnek érezte ma-
gát, amiért olyan ritkán látogatja meg őket. Ám
amióta elvált Sophie-tól, nem szívesen ment hozzá-
juk. Bár tudta, hogy nem igaz, könnyebb volt azt
feltételeznie, hogy az apja szíve inkább Thomashoz
húz. Ferreiráék azonban mindkét fiukra egyformán
büszkék voltak, és ők is rettenetesen megsínylették,
hogy Sophie miatt kettészakadt a család.
Olivér előbb az órájára pillantott, melyet az éjjeli-
szekrényen hagyott. Már majdnem fél tíz volt, és
maga is elcsodálkozott, hogy milyen jól aludt. Az-
tán felkelt, és kinyitotta az ablakokat, melyek a
házat minden oldalról körülvevő verandára néztek.
Eszébe jutott az apjával való, késő éjszakába nyú-
ló beszélgetése is. Thomasról és az ő anyagi gondja-
iról mindketten tapintatosan hallgattak, noha az
98/212
idősebbik fiú jól tudta, hogy nem lehet a végtelen-

ségig kerülgetni a forró kását.
Olivér gépiesen a takaróért nyúlt, hogy a dereka
köré csavarja, amikor kinyílt az ajtó. Az anyja jött
be, egy tálcán friss kávét és még langyos fahéjas
kiflit hozott.
– Jól aludtál? – kérdezte, és elégedetten vette
szemügyre a fiát.
– Remekül – felelte a férfi, és a reggelire pillan-
tott. – Igazán nem kellett volna ennyit fáradnod.
– Nem fáradság – nyugtatta meg az anyja moso-
lyogva. – Mellesleg nem mindennap vagy itt, hogy
kényeztethesselek. – Azzal elindult kifelé, az ajtó-
ban azonban megtorpant. – Hallottuk hírét, hogy
Sophie és Tom különváltak – bökte ki elpirulva,
Olivér pedig felsóhajtott.
– Mi tagadás, ez engem is meglepett. De őszintén
szólva nem nagyon érdekel.
Mrs. Ferreira azonban nem hagyta annyiban:
– Ugye nem akarod újra kezdeni azzal a nővel?
– Isten őrizz! – vágta rá habozás nélkül a fia, és
maga is meglepődött, hogy mennyire viszolyog a
gondolattól.
99/212
– Akkor jó – könnyebbült meg az anyja. – Me-

gyek, megnézem, mit csinál apád. Te csak egyél
nyugodtan!
Egy órával később a rövidnadrágba és ujjatlan pó-
lóba öltözött Olivér leballagott a nappaliba, onnan
pedig ki a verandára, mert a szülők ott kávéztak.
Lebilincselő kilátás nyílt az óceánra, mivel a nyara-
ló nem bent San Luisban, hanem a falucskát körül-
ölelő hegyoldalban épült.
– Gyere, ülj ide hozzánk! – szólította meg az asz-
szony örvendezve a fiát, és felugrott. – Hozok ne-
ked is egy csészét.
– Miattam ne fáradj! Tudod, hogy most reggeliz-
tem.
Azzal Olivér elkapta az édesanyja karját, és szelí-
den feltartóztatta.
Amikor Mrs. Ferreira visszaült, a fia is kénye-
lembe helyezte magát a teraszt körbeölelő alacsony
kőfalon. Beleszippantott a fenyőillatú levegőbe, és
akármerre nézett, minden az apja két keze munkáját
dicsérte. Mint egy botanikus kertben, úgy pompá-
zott minden növény, főként a rózsák és a muskátlik.
100/212
De dézsákban nyílt még fukszia és nebáncsvirág is,

a felakasztott kaspókban pedig petúnia illatozott.
– Hallom, jól aludtál tette le George Ferreira az
újságot, majd apai büszkeséggel nézett végig a fián.
– Gyakrabban kellene jönnöd. Mindig szívesen
látunk, a barátnőddel együtt.
– Tudom, és köszönöm, apa – bólintott Olivér.
– Mirandának hívják, ugye? – kapcsolódott be
Mrs. Ferreira is. – Azt mondtad, hogy ügyvéd, ha
jól emlékszem. Bizonyára izgalmas foglalkozás.
– Meglehet – felelte a férfi kurtán. – Ő minden-
esetre szereti.
– És komoly a dolog? – faggatózott tovább ártat-
lan arccal az anyja, ám a férje nyomban leteremtet-
te:
– Ne üsd bele az orrod, Nancy! Hiszen még csak
néhány hónapja ismerik egymást. Mellesleg én a fiú
helyében nem kapkodnék el semmit azzal a Miran-
dával.
– Szégyelld magad, George! – pirított rá a férjére
színlelt rosszallással az asszony, miközben Olivér
azon mulatott, hogy az apja újra „fiúnak” hívta.
101/212
– Jól kijövünk egymással, de egyelőre ennyi –

zárta le a témát, bár sejtette, hogy Miranda biztosan
megsértődött volna a kapcsolatuk „leminősítésén”.
– Járok egyet a parton – jelentette be, és feltápász-
kodott a kőfalról, anyja azonban aggodalmaskodni
kezdett.
– De fiam, a strand legalább másfél kilométer.
Ebben a hőségben akarsz gyalogolni?
– Az isten szerelmére, Nancy! – vesztette el a tü-
relmét George. – A fiad felnőtt férfi. Tud magára
vigyázni. Nesze! – Azzal odadobott Olivérnek egy
baseballsapkát a szomszédos székről. – Csak hogy
anyád boldog legyen.
– Kösz! – felelte a fia vigyorogva, majd a kertka-
pu előtt kanyargó keskeny úton a falu felé vette az
irányt.
Vajon ez Grace szüleié? – fordult meg a fejében a
szomszédos épület láttán, mely félig lombkoronák
mögé rejtőzött, mellette pedig úszómedence víztük-
re csillogott. A zöld gyepen locsoló forgott körbe-
körbe, ám a redőnyök mind leeresztve álltak.
Lovellék távollétében, úgy látszik, csak a kertész
dolgozott.
102/212
San Luisban amúgy nem sok nyaraló fordult meg.

Kis halászfalu volt bárok és fényűző szállodák nél-
kül.
Olivér először a kikötőbe ballagott, ahol egy-két
luxusvitorlást leszámítva csak halászbárkák ringtak.
Két férfi – szemlátomást apa és fia – éppen egy
kisebb hajóból pakolt ki. Languszták és egyéb ten-
geri herkentyűk vonaglottak a jéggel teli ládákban.
Nem volt nehéz kitalálni a sorsukat: estére ínyenc-
fogásként, fokhagymás vajban pirítva szolgálják fel
őket a közeli éttermekben.
A kikötőn túl a fűvel benőtt buckákat aranyló
homok váltotta fel, s miután megszabadult a papu-
csától, Olivér mezítláb bandukolt tovább. Csak
ekkor érezte meg, mennyire hiányzott neki a kikap-
csolódás. Igaz ugyan, hogy decemberben tíz napot
Barbadoson töltöttek Mirandával, de az már iszonyú
régen volt. Akkor még alig néhány hete ismerték
egymást, és igazából azzal az úttal kezdődött a
viszonyuk.
Előtte is találkozgattak ugyan, Barbados után
azonban Miranda Olivér értésére adta, hogy kizáró-
lagosságot követel magának, és ez egészen mosta-
103/212
náig nem is tűnt teljesíthetetlen kérésnek. De aztán

jött Grace Lovell, aki miatt kellemes, de érzelmek
nélküli kapcsolata veszélybe került.
Most azonban Olivér nem akart tovább rágódni
sem Grace-en, sem Mirandán, hanem eltökélten
folytatta a sétáját. Elvégre nem őrlődni, hanem
lazítani utazott ide. Rá kell beszélnie a szüleit, hogy
fogadják el a segítségét.
Grace a nyaraló konyhájából egy csésze kávéval

kivonult a teraszra, s ahogy kilépett, a ragyogó
napsütés elvakította.
Csak egy spagettipántos pamutpólót és egy sortot
viselt, és éppen csak belebújt egy lenge, rövid kön-
tösbe, melynek a kötője a földet súrolta, amint me-
zítláb kényelembe helyezkedett az egyik fonott
székben. Kávéscsészéjét két marokra fogva gyö-
nyörködött a látványban. Szinte már el is felejtette,
milyen hihetetlenül kék tud lenni az óceán.
Amikor azt mondta Tomnak, hogy a szülei meg-
hívásának tesz eleget, Grace egy kicsit füllentett.
Szerencsére a villa ajtaja mindig tárva-nyitva állt
előtte, jöhetett-mehetett, amikor kedve tartotta.
104/212
Ám Lovellék annak örültek volna a legjobban, ha

a lányuk egy fiatalemberrel jön nyaralni. De eddig
legnagyobb bánatukra ilyesmire nem került sor.
Hiába reménykedtek, Grace még nem találkozott az
igazival.
Ugyanakkor a teljes igazsághoz valami más is
hozzátartozott, amire a lány egyáltalán nem volt
büszke. Egyetlen kamaszkori élményét leszámítva
még sosem adta oda magát senkinek. Sajnos nagyon
hamar megtanulta, hogy mire kellene a férfiaknak;
egypár találka, aztán már mind csak az ágyába akar-
ta hurcolni őt.
Aztán Olivér Ferreirára gondolt, aki szenvtelenül
otthagyta a konyhában, s ettől megint kirázta a
hideg. Olivérnek valahogy sikerült a maga köré
növesztett tüskék ellenére közel férkőznie Grace
szívéhez, melyet aztán érzéketlenül fel is dúlt.
Am hiába akarta a lány az összes többi férfival
együtt elkönyvelni Olivért, volt egy nagy különbség
közöttük: ezúttal ő maga is kívánta a folytatást.
Egészen addig nem értette, mit jelent vágyakozni,
most meg másra sem tudott gondolni, csak arra,
hogyan simogatta Olivér, hogyan talált rá a hü-
105/212
velykujjával a mellbimbójára, és hogyan csókolta

végig a nyakát…
Ekkor Grace megitta a maradék kávéját, és fel-
kelt. Céltalanságában a medence felé vette az irányt,
és a vízbe mártotta a lábujját. Még hideg volt. A
lány újfent a horizonton kéklő óceánra bámult, majd
felsóhajtott. Minden békét sugárzott, ő mégsem
tudott lazítani.
Már éppen hátat fordított a medencének, amikor
egy alakot pillantott meg, amint a házhoz közeledik.
Messziről látta, hogy magas és napbarnított, de
csupán egy helybélinek nézte, aki errefelé megy
haza a birtokára.
Ahogy azonban a távolság csökkent, a lány só-
bálvánnyá vált. Az illető nem idevalósi volt, bár
csörgedezett némi spanyol vér az ereiben. Vajon a
hidegebb éghajlat, vagy Sophie kegyetlenkedései
keményítették meg ennyire, hogy ilyen hűvössé és
érzéketlenné vált?
Hiába takarták el Grace-t félig-meddig a fák, tud-
ta, hogy az útról odalátni, ahol áll. Talán még elme-
nekülhetett volna, a lába viszont nem engedelmes-
106/212
kedett. Ekkor pillantott felé Olivér, és nyomban

megismerte.
Aztán ahelyett, hogy továbbment volna, a férfi
odasétálty a kerítéshez, lazán átugrotta, és a gyepen
át megcélozta a teraszt.
– Nahát, Grace! Ez aztán a kellemes meglepetés!
– köszönt rá mély, zavarba ejtő hangon.
Micsoda hazudozó! – Ez volt Grace első gondola-
ta, s gyűlölte, hogy a szíve annyiszor dobbant na-
gyot, ahányszor Olivér ránézett. De még sosem
látott senkit, akinek ilyen jól állt volna a rövidnad-
rág és az ujjatlan póló, melynek tengerkék színe
csak kiemelte a férfi barnaságát.
Akárcsak a lány, Olivér is mezítláb volt, és a bőre
izzadságtól csillogott. Biztosan a faluban járt, gon-
dolta Grace, és igencsak meglepte a felismerés,
hiszen eleddig soha senkit sem talált vonzónak, ha
megizzadt. Úgy látszik, Olivér ebben is kivétel volt.
Pillanatnyi bénultságából magához térve a lány
gyorsan szorosra kötötte a köntöse övét, majd fellé-
pett a teraszra.
107/212
– Bárcsak tudtam volna, hogy te is ide készülsz! –

jegyezte meg félig támadón, félig védekezőn. –
Csak nem Tomnak járt el a szája?
– Akármilyen hihetetlen, napok óta nem beszél-
tem az öcsémmel.
Egész pontosan négy napja, tette hozzá magában
Olivér.
– Most már mindegy – jegyezte meg Grace. – Pe-
dig az édesanyád azt mondta, hogy nem sűrűn jársz
ide.
– Ha tudtad volna, hogy találkozunk, inkább ott-
hon maradsz, ugye? – kérdezte Olivér szárazon, és
még közelebb lépett a lányhoz, aki meg sem moz-
dult.
– Dehogy – tiltakozott Grace, sajnos nem túl
meggyőzően. – A szüleim már régóta rágták a fü-
lemet, hogy használjam ki ezt a lehetőséget.
– Ezek szerint ők is itt vannak?
– N-nem, még n-nincsenek botladozott a lány
nyelve zavarában. Néhány hét múlva jönnek csak
vallotta be –, mintha igazságszérumot ivott volna,
de nyomban átkozta is magát, amiért eljárt a szája.
108/212
A hallottak után, Grace nagy rémületére, Olivér

fellépett a teraszra, és elindult felé. A lány szeme
önkéntelenül is megakadt a férfi izmos combján,
melyen a rövid farmernadrág minden lépésnél meg-
feszült, majd elernyedt.
Szerencsére Olivér már a medencét pásztázta a
tekintetével.
– Mikor érkeztél? – kérdezte visszafordulva, pe-
dig Grace már reménykedett, hogy végre ejthetik a
témát.
– Tegnap este – fújta ki egy ideges sóhajjal a vá-
laszt, miközben a napozóágy fedezékébe hátrált.
Igyekezett rájönni, hogy vajon beszélhetett-e Tom a
bátyjával, miután ő szabadságot kért tőle. – És te?
– Néhány napja – válaszolta Olivér, s engedve a
medence csábításának, belemártotta a nagylábujját,
éppen ahogy a lány tette az imént. – Habár valóban
nem ide szoktam járni nyaralni.
Grace csak bólintott, de eközben nem tudott pa-
rancsolni a tekintetének. A férfi rövidnadrágja vé-
szesen lecsúszott a derekán, amint lehajolt a vízhez,
s a lány egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon
mindenhol olyan barna-e.
109/212
Aztán Grace észrevette, hogy Olivér már vissza-

fordult, ezért gyorsan elkapta a tekintetét. Talán el
is szégyellte magát, mert ennyit még egyetlen férfin
sem legeltette a szemét.
Mint ahogy soha olyan élesen nem maradt meg
benne egyetlen találkozás sem, mint az a röpke idő,
melyet Tom konyhájában Olivérrel töltött. Kínos
pontossággal emlékezett minden részletre, hogy
mennyire kívánta a férfit, és hogy ellenállhatatlan
vágyakozása hova vezethetett volna.
Nos, szerencsére az nem történt meg, és most sem
fog megtörténni, jutott gyors elhatározásra a lány,
mert nem bocsátotta meg csak úgy Olivér otromba-
ságát. Egy mentsége mégis volt a férfinak: Tom
mindent elkövetett, hogy azt a látszatot keltse,
Grace a barátnője. Neki talán azt kellett volna mon-
dania Olivérnek, hogy „Hékás, nem vagyok az
öcséd szeretője”?
Mindez persze mostanra jelentéktelenné vált. Bo-
lond, aki egy csók után tartalmas kapcsolatról ál-
modozik, amikor tudja, hogy leginkább csak ki-
használták!
110/212
– Még hideg a víz – jegyezte meg a férfi. – Szok-

tál úszni benne?
– Miért ne, ha kedvem tartja? – válaszolta Grace,
és mindent elkövetett, hogy közömbösnek tűnjön a
hangja. – Kipróbálhatod, ha szeretnéd.
Na, ezt meg miért kellett mondanom? – bánta
meg rögtön a javaslatát, Olivérnek viszont felcsi-
gázta az érdeklődését.
– Tényleg nem bánnád?
– Mondtam már, hogy nem. – Azzal Grace kihúz-
ta magát, mert sikerült végre kellőképp közönyös
hangot megütnie. – Megyek, felöltözöm.
– Miért?
– Hogyhogy miért? – ütközött meg a lány.
– Miattam nem kell – mormolta a férfi, és még
közelebb ment hozzá. – Így tetszel, ahogy vagy.
Grace-nek felgyorsult a lélegzete, de az is az
eszébe villant, hogyan hagyta ott Olivér legutóbb.
– Múltkor úgy elhúztad a csíkot, hogy azt sem
mondtad, fapapucs – rótta fel neki a lány, mire a
férfinak megkeményedtek az arcvonásai.
– Szóval én vagyok a hibás? – kérdezte végül, és
a nadrágja zsebébe dugta a kezét. – Jobban szeretted
111/212
volna, ha az öcsém előtt szeretkezünk? Bocsáss

meg, de ezt a lehetőséget kapásból kilőttem, mert
nekem a szexhez nem kell közönség.
– Örülök, hogy ekkora az önbizalmad! – csattant
fel a lány. – Miből gondolod, hogy egyáltalán lefe-
küdnék veled?
– Szóval nem akarod? – Olivér félretolta a kette-
jük közti napozóágyat, aztán ráérős pillantással
tanulmányozni kezdte a lány arcát. – Mert szerin-
tem igen. – Azzal felcsippentette a köntös lelógó
kötőjét, és magához húzta vele a lányt. – Bár a nők
szeretnek ravaszkodni – mondta, s forró lehelete
megcsapta Grace arcát. – Így akartad Tomot félté-
kennyé tenni? Mert ha igen, elárulom, hogy sike-
rült.
– Senkit sem akartam féltékennyé tenni – védeke-
zett a lány, miközben érzékei riadóztatták: a férfi
meztelen combja az övéhez simult. – Ha jól emlék-
szem, nem én hívtalak, magadtól jöttél.
– Ez igaz – ismerte el Olivér, miközben Grace
megbabonázva állt átható tekintetétől. Ugyanaz a
sejtelmes érzékiség áradt a férfiból, mint akkor este.
112/212
– Gyere, ússzunk egyet! – javasolta rekedtes han-

gon Olivér, miközben Grace másik válláról is le-
húzta a köpenyt, amely így a földre hullt. – Az
öltözéked is majdnem tökéletes. Dobd le a felesle-
get, és tarts velem!
Bár megrémült attól, hogy a teste elárulja, a lány
semmivel sem szándékozott Olivér tudtára adni,
mennyire izgatott.
– A rólam kialakult véleményeddel ellentétben
nem az a fajta vagyok, aki meztelenül fürdőzik
akárkivel – jegyezte meg hátrálva.
– Nahát, meglepsz! – követte a férfi, majd marok-
ra fogta Grace pólóját, hogy „áldozata” ne tudjon
elszökni. – Csak nem azt akarod mondani, hogy
szégyenlős vagy? Akinek ilyen káprázatos alakja
van, annak mutogatnia kellene magát. Én például
máris a tetkód rabja vagyok – bókolt elsötétülő
tekintettel, és ahogy a pillantása lejjebb vándorolt, a
lány bőre még jobban felforrósodott. – Hadd lás-
sam!
– Miről beszélsz? – próbálkozott Grace, ám Oli-
vér nem hagyta magát lerázni.
113/212
– Vedd le a pólód! És ezt is – tette hozzá, és a

lány megrökönyödve érezte, mint kúszik fel a
combján a férfi keze. – Nem tudsz átverni, te is
ugyanúgy akarod.
– Tévedsz – nyögte Grace, de hazudott. Minden
porcikája izgalomtól remegett, és a lába közt egyre
nedvesebb forróság lüktetett.
– Te éppen úgy kívánod. – Azzal Olivér végigfut-
tatta a nyelvét a lány kiszáradt ajkán. – A múltkor
szerencsétlenül alakult minden. Rossz helyen és
rossz időben próbálkoztunk – intézte el a történte-
ket, majd megfogta Grace tarkóját, és pihekönnyű
csókkal némította el a lányt. – Most azonban nem is
lehetne tökéletesebb. Senki sem fog ránk törni.
Grace az egyik kezét a férfi mellkasára tette, pró-
bálta őt megállítani, de nem sikerült.
– Honnan veszed? – sóhajtotta végül.
– Azt mondtad, hogy nincsenek itt a szüleid.
– Igen, de honnan veszed, hogy egyedül vagyok?
– próbálkozott a lány.
– Ki az? – követelte a férfi az igazat, és hüvelyk-
ujjával az elvörösödött Grace arcát simogatta. –
Ugye nem Tom?
114/212
– Isten ments! – vágta rá ingerülten a lány, és

minden erejét összeszedve ellenállt a kísértésnek,
hogy Olivér pólója alá csúsztassa a kezét, bár reme-
kül kidolgozott izmokat talált volna ott. Ezt már
akkor érezte, amikor a férfi hozzásimult. – Amúgy
sem ő az egyetlen barátom.
– Azt mindjárt gondoltam – cukkolta a lányt Oli-
vér, és a bosszúsága nőttön-nőtt. – De valami azt
súgja nekem, hogy csak blöffölsz. – Azzal az ujja
köré tekerte a lány egyik kiszabadult hajtincsét. –
Mitől félsz, Gracie? Csak nem attól, hogy esetleg
utolérne egy kis boldogság?
A lány félig zavarában, félig mérgében összeszo-
rította az ajkát.
– Ne hívj Gracie-nek! – torkolta le Olivért, és
mindkét kezével eltolta magától.
– Miért? Tom is így hív.
– De tudja, hogy ki nem állhatom.
– Rendben – jelent meg egy halvány mosoly a
férfi szája szegletében, jelezve, hogy szórakoztatja a
vita. – Akkor hogy szólítsalak? Kedvesem? Szí-
vecském? Életem?
115/212
– A Grace megteszi – közölte a lány feszülten, de

ekkorra Olivér már félresöpörte a felsője pántját, és
meztelen vállát kóstolgatta. – Kérlek, ne…
– Nem hagyom abba, ne izgulj – heccelte tovább
a férfi, szándékosan félreértve őt, s ahogy végigsi-
mított a hátán, a lány önkéntelenül hozzásimult. –
Elképesztően finom! – mormolta Olivér, de ekkor
már a lány meztelen fenekét cirógatta.
Grace viszont meg akarta állítani. Tisztázni akar-
ta, hogy ő valójában nem az a szabados nő, aki
mindenbe fejest ugrik. Ez azonban hiába ment ed-
dig másokkal könnyedén, Olivérrel szemben védte-
lennek érezte magát.
Miközben mégis kijózanító szavakat keresgélt, a
férfi nem vesztegette az idejét, hanem elkapta az
ajkát, és ezúttal nem pihekönnyen csókolta meg. A
kettejük közt felparázsló szenvedélytől Grace el-
gyengülve kapaszkodott Olivérbe, aki maga sem
számított ilyen könyörtelen vágyra. A lány pedig
hálás volt neki, hogy magához szorította, mert e
nélkül talán meg sem tudott volna állni a lábán.
Grace-be örökre beivódott minden mozzanat:
Olivér a nyelvével is birtokba vette a száját, miköz-
116/212
ben a combját a lányéhoz dörgölte, hogy az meg-

érezze felmeredő férfiasságát.
Bár Olivér sem tudta vagy akarta visszafogni vá-
gyakozását, Grace-t ez kevéssé vigasztalta, és nem
is kárpótolta feldúlt érzelmeiért.
– Van róla fogalmad – suttogta homlokát a lányé-
nak döntve a férfi –, hogy mit szeretnék most tenni
veled?
Grace-nek nem kellett a szomszédba mennie se-
gítségért, hogy kitalálja. Csupán attól lepődött meg,
hogy kicsit sem riasztja a dolog, sőt ő is kívánja.
Arra vágyott, hogy Olivér a magáévá tegye, és ki
tudja, mit mondott volna, ha a férfi nem éppen
abban a pillanatban hajol le a kebléhez.
A mellbimbója olyan keményen és duzzadtan
ágaskodott, hogy a vékony póló, melyet viselt,
semmiképp sem jelenthetett akadályt. Amikor Oli-
vér ajka rátapadt, Grace úgy érezte, hogy a forróság
a lábujja hegyéig terjed. A vékony anyag semmit
sem tompított az ezt követő érzéki élményen, me-
lyet a férfi harapdálása okozott, Grace feltörő sóha-
ja pedig a lány behódolásáról árulkodott.
117/212
Grace ekkor átölelte Olivér meztelen derekát, de

olyan merész azért nem volt, hogy a férfi példáját
követve elkezdje őt vetkőztetni. Ehelyett végigsimí-
tott a talpával a lábszárán.
– Nem mondod el, hogy mit szeretnél csinálni ve-
lem? – szólalt meg végül, miközben Olivér a szájá-
ba vette a mellbimbóját. A lány még a lélegzetét is
visszafojtotta, amint a nyers érzékiség hullámai
teljesen elborították. Aztán erőt vett magán, hogy
megmutassa, képes még gondolkodni, és ezt suttog-
ta: – Ne itt!
A férfi mély lélegzetet vett. Nem volt nehéz kita-
lálni, hogy abban a pillanatban neki is nehezére esik
józannak maradnia. Majd ellágyuló ajkával még
mindig Grace keblénél időzve megkérdezte:
– Bent akarod?
A lány akadozva felelte:
– Itt nagyon szem előtt vagyunk. Te is ideláttál az
útról.
– Igazad van – értett egyet Olivér, miközben a
keze úgy csúszott le Grace csípőjére, mint akinek
nehezére esik ez a mozdulat. – Elvesztettem a fejem
– vallotta be nem túl büszkén, és eltolta magától a
118/212
lányt. – De köszönöm, hogy megállítottál – folytatta

tompán. – Még éppen idejében.
Grace nagyot nézett.
– Nem akartalak megállítani, csak azt mondtam,
hogy…
– Tudom, mit mondtál – vágott közbe Olivér –, és
nem mintha bánnám, de ennek meg sem lett volna
szabad történnie.
– Tessék? – ütközött meg a lány. – Felnőttek va-
gyunk, miért ne tehetnénk azt, amit akarunk? –
méltatlankodott.
– Mert van valakim – közölte a férfi nyersen, mi-
re Grace-nek leesett az álla.
– Azt hittem, hogy Sophie-val már vége.
– Vele igen – dünnyögte Olivér. – Nem is rá gon-
doltam.
– Akkor miért kezdtél bele? – szökött a lány ajká-
ra a kérdés.
– Mert megőrülök érted – jelentette ki a férfi ke-
serűen.
– Mint ahogy múltkor Tomnál a konyhában? –
hánytorgatta fel a lány hűvösen.
119/212
– Nincs rá más magyarázatom, és sajnálom – vá-

gott egy grimaszt Olivér.
– Mindjárt gondoltam – csapott le rá Grace, de a
megaláztatástól alig tudta folytatni. – Most pedig
húzz el innen! Rosszul vagyok tőled.
– De Grace…
– Takarodj! – kiáltotta a lány, majd sarkon fordult
és beviharzott a házba.
120/212
5. FEJEZET
Másnap reggel Olivér édesanyja megemlítette,

hogy Grace itt nyaral a szülei villájában.
– Ugye már találkoztatok? – érdeklődött az asz-
szony, miközben az ebédhez való salátával foglala-
toskodott, és a fia vonakodva bár, de bólintott. –
Csak mert nem voltam benne biztos – folytatta Mrs.
Ferreira, Olivér pedig fellélegzett, hogy a lány leg-
alább nem panaszolta be. – Reggel összefutottunk,
és meghívtam vacsorára. Tudod, egyedül van itt,
mert a szülei csak később jönnek.
Remek, sóhajtott fel a férfi, s már azon járt az
esze, miképp tudná kihúzni magát a kínos találko-
zás alól. Azon is csodálkozott, hogy Grace egyálta-
lán elfogadta a meghívást. Vagy csak nem akart
kifogást keresni?
– Tudod, nagyon helyes lány – melegedett bele a
témába az anyja, miközben egy avokádót szelt a
tálba. – Apáddal már évek óta ismerjük Lovelléket,
és először azt hittük, szövődik majd valami Grace
és Tom közt, de aztán az az ostoba fiú… – hallga-
121/212
tott el az asszony, mert érezte, hogy veszélyes vi-

zekre evezett. Aztán mégis kibökte: – Bár sose
szűrte volna össze a levet Sophie-val!
– Azért nem reménytelen eset, egyszer majd az ő
feje lágya is benő – jegyezte meg Olivér, az anyja
pedig annyiban hagyta a dolgot.
– Remélem, nincs ellene kifogásod, hogy meghív-
tam Grace-t. Gondoltam, örülnél egy kis társaság-
nak.
– Nem a társaság miatt jöttem, hanem hogy vele-
tek legyek – sóhajtotta a férfi, és azt kívánta, bár
azelőtt kérdezte volna ezt az anyja, mielőtt vendéget
hívott. – De ha már így alakult, nem bánom – felelte
végül kényszeredetten mosolyogva. Majd melléke-
sen megkérdezte: – Legalább örült Grace?
– Jaj, nagyon szabadkozott, hogy nem akar za-
varni, de aztán meggyőztem. Mellesleg neked sem
árt egy kis női társaság.
Éppen erre van szükségem! – fortyogott Olivér
magában, de aztán pókerarcot vágva inkább az apja
után érdeklődött. Amikor megtudta, hogy George
odakint tevékenykedik, gyorsan otthagyta az anyját.
122/212
De nem ment ki azonnal, hanem felballagott a

szobájába. Ledobta magát az ágyra, majd a térdére
könyökölt, és a kezébe temette az arcát. Te jó ég, mi
fog ebből kisülni? – esett kétségbe, mert fogalma
sem volt, hogy ezek után miről beszélgethetne
Grace-szel. Hogyan tudok egy egész estét végigülni
mellette anélkül, hogy el ne árulnám, milyen hatás-
sal van rám? – töprengett, mert ismerte már magát
annyira, hogy belássa, a bájos szomszédlány köze-
lében nem tud gondolkodni…
Hátradőlt az ágyon, és borús ábrázattal meredt a
mennyezetre. Hogyan fordulhatott elő, hogy ilyen
állatiasan viselkedtem? – jártak egyre Grace körül a
gondolatai, amit már csak azért is furcsállt, mert
sosem fecsérelte olyasvalakire az idejét, akit nem
tisztelt. A lányra pedig a legkevésbé sem tudott
felnézni. Aki olcsó trükkökkel akarja kijátszani, az
nem sok jóra számíthat nála.
Bár ne látszott volna Grace olyan ártatlannak,
mint a ma született bárány! Egészen addig, amíg
Olivér nem látta őt együtt az öccsével, nem akarta
elhinni róla, hogy ő sem különb Sophie-nál.
123/212
Ugyanakkor ez a tudat sem tántorította el tőle.

Noha fogalma sem volt, hogy valójában mit akart
akkor este, amikor becsöngetett Tómhoz, és Grace-t
egyedül találta otthon, azt tudta, hogy a forró szex
és a hideg lepedő benne volt. Éppen úgy kívánta
tegnap reggel is, és ha a lány nem szól közbe, akkor
talán ott a teraszon a magáévá teszi.
De furcsa módon maradt még annyi ereje, hogy
csapot-papot hátrahagyva kimeneküljön szorult
helyzetéből. Noha az is bántotta a férfit, hogy ehhez
Mirandát kellett kifogásul felhoznia.
Kellemesen induló napját az anyja hírbombája
egyszeriben tönkretette. Eredetileg azt tervezte,
hogy ki vesézi az apjával annak anyagi helyzetét,
mert a fejében már összeállt egy kettős célt szolgáló
mentő terv. Így mind az áruda, mind a nyaraló
megmaradhatott volna.
De jelen pillanatban Olivér minden figyelmét
Grace esti látogatása kötötte le. Attól sem érezte
magát jobban, hogy nyilván a lánynak is csak púp a
hátán ez a vacsorameghívás.
Késő délutánra a férfinak sikerült annyi önbizal-
mat pumpálnia magába, hogy túlzásnak minősítse
124/212
riadalmát. Elvégre csak egy vacsoráról volt szó.

Majd a szülei viszik a prímet a társalgásban, őneki
csupán annyi dolga lesz, hogy mindvégig udvarias
maradjon. Azt leszámítva, hogy a lány közelében
állandó vágyakozás kínozta, kellemes beszélgető-
társnak találta őt. Lenyűgözte az esze, ráadásul
Grace szemmel láthatóan kedvelte és tisztelte is a
szüleit. Tehát nagy baj nem történhet.
Fél nyolcra várták a vendégüket, de a férfi már
negyedkor idegesen járkált a teraszon, kezében a
második sörével. Amikor kivette az üveget a hűtő-
ből, az anyja rosszalló arcot vágott, ám nem szólt
semmit. Még mindig azt hiszi, hogy a válás miatt
nyalogatom a sebeimet, csóválta meg a fejét a szü-
lői aggodalom láttán Olivér.
Ahogy a kertre rátelepedő bársonyos sötétségbe
bámult, a kellemes szellővel együtt beszippantotta a
különleges, érzékeit borzoló virágillatot. Odabent
anyja tárkonymártásának ismerős aromája lengte be
a házat. Mrs. Ferreira töltött csirkemellet sütött,
édességként pedig a fia kedvencét készítette: kara-
mellás pudingot.
125/212
A sörét kortyolgatva Olivér egyszer csak meg-

érezte, hogy valaki nézi. Habár semmit sem látott
vagy hallott, csak a tücskök ciripelését. Amikor
Grace előlépett a sötétből, szinte meg sem lepődött.
Amitől azonban leesett az álla, az a lány öltözéke
volt. Eddig leszámítva az előző reggel látott lenge
éjszakai öltözékét – mindig csak nadrágban látta,
most azonban szoknyát viselt. De milyen szoknyát!
A vékony, fekete és bronz árnyalatú selyem minden
domborulatot hűen kirajzolt, és úgy állt Grace-en,
mintha ráöntötték volna. Ezt egészítette ki egy
borostyánsárga, fiitteres, nyakba akasztós
selyemfelső, mely szabadon hagyta a lány karcsú,
legalább fél tucat vékony aranykarikával ékített
karját. De a fény nemcsak a flittereken csillant meg,
hanem a karkötőkhöz illő hatalmas karikákon is
Grace fülében. Ami azonban rögvest magára vonta
Olivér figyelmét, az a lány rubinpiros köldökéksze-
re volt.
Ha a férfi eddig csak izgalmat érzett, akkor most
nyers vágyakozás kerítette a hatalmába, mivel
Grace maga volt a két lábon járó csábítás.
126/212
Olivér, akinek hirtelen úgy kiszáradt a szája, hogy

vagy egy tucat sört is le tudott volna gurítani, fesz-
telenül a falnak dőlve üdvözölte a lányt. Ám a ke-
zét, melyben az üveget szorongatta, odatette az
ágyéka elé.
– Nahát, milyen… más vagy – jegyezte meg, bár
tudta, hogy ezt a legnagyobb jóindulattal sem lehet
bóknak venni. Azt azonban mégsem mondhatta,
hogy „milyen káprázatos, lélegzetelállító és elké-
pesztően szép vagy„.
Grace csillogó ajkán gúnyos mosoly jelent meg.
– Arra gondolsz, hogy végre van rajtam ruha. –
Azzal a lány villámgyorsan körbepillantott, hogy
meggyőződjék róla, nincs-e társaságuk. – Gondo-
lom, neked sincs ínyedre ez a helyzet.
Ez aztán az egyenes beszéd, ámult el Olivér, mi-
közben az arca megrándult. Mivel mindáron vissza
akarta szerezni az előnyét, így felelt:
– Mármint az, hogy van rajtad ruha? – Aztán ha-
tásszünetet tartott. – Ezek szerint nem bocsátottál
meg.
– Hogy megbocsátottam-e? – torpant meg Grace
pár méterre a férfitól. – Ugyan miért? Hogy elhúz-
127/212
tad az orrom előtt a mézesmadzagot, aztán jól pofá-

ra ejtettél? Elhitetted velem, hogy érdekellek, én
meg hagytam, hogy a fél szomszédság szeme láttára
elcsábíts.
A férfi makacsul hallgatott, majd a sörösüvegét a
kőfalra téve bűnbánó hangon megszólalt:
– Mondtam már, hogy nem lett volna szabad odá-
ig elmennem.
De pontosan tudta, hogy kifogása Grace fülében
is hamisan cseng. Hiába akart ellenállni a lánynak,
akárhányszor meglátta, nyomban elvesztette a fejét.
Ráadásul akárhogy győzködte magát, képtelen volt
száműzni a gondolataiból Tom barátnőjét.
– Azért nehogy belebetegedj az önmarcangolás-
ba! – mormolta a lány, és a férfi nagy meglepetésé-
re, a sörösüveg után nyúlt. – Mit iszol? Azt hittem,
már leszoktál.
– Le is – vágta rá Olivér, és el akarta kapni Grace
kezét. – Hékás, én ittam belőle!
De a lány már az ajkához emelte az üveget, és jól
meghúzta.
– Tudom – felelte aztán rekedtes hangon. – Érez-
tem az ízed.
128/212
Ki tudja, mi történt volna ezután, ha nem éppen

akkor lép ki a teraszra George.
– De jó, hogy látlak, Grace, drágám! – üdvözölte
a vendéget az idősebbik Ferreira. – Nahát, Olivér
csak egy sörrel kínált meg?
– Semmi vész – felelte a lány, és két puszit cup-
pantott a házigazda arcára, miközben lopva vissza-
pillantott Olivérre –, szeretem a sört. Örülök, hogy
újra látom, Mr. Ferreira. Nagyon jó színben van.
– Te pedig egyszerűen elragadó vagy – rajongott
az öreg, akit egészen felvillanyozott Grace bókja.
Ahogy Olivér elnézte őket, érthetetlen féltékenység
fogta el. Legszívesebben megragadta volna a lány
meztelen derekát, hogy éreztesse vele a jelenlétét.
– Ugyan – legyintett a lány, mintha valóban csupa
közönséges holmit viselne. – Őszintén szólva a
szoknya, azt hiszem, az édesanyámé, mert nekem
egy kicsit szűk.
– De éppen ott, ahol kell – hízelgett tovább
George, miközben elismerően végignézett rajta.
Olivér azonban, aki még sosem látta így viselkedni,
majdnem letorkolta az apját. Mi a fenét művel? –
nézte értetlenkedve az öreg hajbókolását. Nem
129/212
tudja, hogy a vendégük semmivel sem különb

Sophie-nál? Minek ez az ötcsillagos fogadtatás,
hiszen Grace nem szolgált rá erre! – mérgelődött
magában.
Ekkor nagy megkönnyebbülésére az édesanyja is
megjelent a teraszajtóban, és egy szempillantás alatt
felmérte a helyzetet. Olivér arra számított, hogy az
anyja rendreutasítja az apját, ehelyett Mrs. Ferreira
melegen rámosolygott a lányra.
– Jó, hogy újra látunk, Grace. Remélem, George
nem udvarolt túl rámenősen.
– Dehogy – válaszolta a lány kedélyesen, majd
megölelte az asszonyt –, csak hízelgett egy kicsit.
– Ahhoz jól ért – dünnyögte Mrs. Ferreira, majd a
férjéhez fordult: – Hozd ki, drágám, légy szíves, a
koktélokat! Biztos mindenkinek jólesne a vacsora
előtt.
– Parancsára, hölgyem – felelte George, s még
haptákba is vágta magát. Amint eltűnt a házban,
Grace és Nancy pajkosan összekacsintott.
Olivér viszont mindvégig kívülállónak érezte ma-
gát, és ez meglehetősen rosszulesett neki. Sophie-t
sosem rajongták így körül a szülei. Nem mintha a
130/212
volt felesége annyira szorgalmazta volna, hogy

belopja magát új rokonai szívébe.
Olivér azonban rosszul értékelte a helyzetet, senki
sem felejtkezett meg róla.
– Gyere, fiam – intett neki az anyja –, mentsd
meg Grace-t az apádtól! Ez a lány túl udvarias,
hogy a fejére olvassa, öreg ő már az efféle móká-
hoz.
– Szíves örömest – kapott az alkalmon a férfi, a
vendég pedig elkerekedett szemmel nézte, amint a
kilépő George tálcájáról elvesz két poharat. – Re-
mélem, szereted a Margaritát, Grace – folytatta
Olivér szívélyesen, és az egyik poharat a lány kezé-
be nyomta. Jól látta, hogy a csípős válasz már ott ül
a vendég nyelve hegyén, de aztán vélhetően a szü-
lők iránti tiszteletből Grace lenyelte a mérgét.
– Köszönöm, Mr. Ferreira – fordult George-hoz a
lány, ám mielőtt koccinthattak volna, szót kért a
házigazda.
– Szeretnék pohárköszöntőt mondani a fiamra –
kezdte az öreg, nyomban zavarba hozva Olivért. –
Örülünk, hogy végre meglátogattál minket, és re-
méljük, ezután gyakrabban látunk majd.
131/212
– Úgy legyen! – helyeselt az anyja is a fiába ka-

rolva. – Nagyon hiányoztál már nekünk, drágám. És
minden hibája ellenére Tomnak is.
Valóban? – fordult meg keserűen Olivér fejében,
mert gyanította, hogy öccsének legfeljebb csak az
anyagi támogatása hiányozhatott. Ezen felül az a
tény, hogy Grace az ő szeretője, lehetetlenné tett
mindenféle kibékülést. De mivel illett valamit vála-
szolnia, Olivér udvariasan felemelte a poharát.
– Én is boldog vagyok, hogy itt lehetek. Már egé-
szen elfelejtettem, milyen érzés, ha kényeztetnek –
mosolyodott el. – Komolyra fordítva a szót, tényleg
megható ez a meleg fogadtatás.
– Ez természetes, fiam – törölgette a szemét az
anyja. – Szeretnénk, ha itt ugyanúgy otthon éreznéd
magad, mint Newcastle-ban, és bármikor jöhetsz,
jól tudod.
A vacsora remekül sikerült, Mrs. Ferreira büszke
lehetett a szakácstudományára. A fűszeres hallevest
omlós csirkemell követte, s végül az egészet kara-
mellás pudinggal zárták.
132/212
– Ez egyszerűen mennyei! – dicsérte Grace a nya-

lánkságot, mire a háziasszony nem tétovázott a
tudtukra adni:
– Olivérnek köszönjétek. Az ő kedvéért készítet-
tem.
A kávét már a teraszon fogyasztottak el, de a me-
leg este – szemben a fázós newcastle-i éjszakákkal
– nem volt alkalmas arra, hogy megnyugtassa a
férfit. Hihetetlenül nehezére esett megjátszani, hogy
csak felületesen ismeri Grace-t, aki ráadásul szünte-
lenül ingerkedett vele.
– Gyakran jársz Spanyolországba, Olivér? – kér-
dezte a lány, és hűvös, zöld szeme a férfi bizalmat-
lan tekintetével találkozott.
– Sajnos ritkán jut időm nyaralni – bújt szokásos
kifogása mögé Olivér, s remélte, a válasza véget vet
a további kíváncsiskodásnak.
De nem így történt.
– Mindig ezzel jön – kapcsolódott be az anyja is a
beszélgetésbe. – De reméljük, a jövőben ez is más-
képp lesz.
– Megtudhatom, miért? – színlelt még nagyobb
érdeklődést Grace, Olivér viszont egy kanál vízben
133/212
meg tudta volna fojtani, mert sejtette, hová akar

kilyukadni. Mrs. Ferreira azonban közel sem volt
ilyen bizalmatlan.
– Sophie végre mindkét fiam életéből kilépett –
magyarázta az asszony, a fia azonban csak a fogát
csikorgatta. – Biztos hallottál már róla, micsoda
kalamajkát okozott az a nőszemély a családban.
– Nem hiszem, hogy ilyesmivel kellene szórakoz-
tatnod a vendégünket – avatkozott közbe Olivér, de
az anyja letorkolta:
– Nem árulok el hadititkot. Mellesleg biztos va-
gyok benne, hogy Grace nem kürtöli világgá.
– Semmi pénzért nem tennék ilyet – nyugtatta
meg a lány az asszonyt, de a férfi nem dőlt be ál-
szent képmutatásának. – Mindenesetre érthető, hogy
nagyon örülnek Olivér új kapcsolatának.
Szóval innen fúj a szél! – szorította össze az ajkát
a férfi, de az anyját már semmi sem állíthatta meg.
– Igen, boldogok vagyunk, hogy talált végre va-
lakit. Szerencsére Miranda semmiben sem hasonlít
Sophie-ra.
– Miranda? – folytatta Grace a színjátékot, de
Olivéren kívül, úgy látszik, senkinek sem tűnt fel,
134/212
hogy egyre személyesebbek a kérdései. – Találkoz-

tak már vele?
– Sajnos még nem – szállította a híreket Mrs.
Ferreira készségesen, miközben feddőn mérte végig
a fiát. – De biztos vagyok benne, hogy nagyon
kedvelnénk. Úgy tudjuk, hogy ügyvéd, és nagyon
sikeres. Ellentétben Sophie-val, aki néhány hétnél
többet még nem dolgozott életében.
Végül Olivér édesapja elégelte meg a pletykálko-
dást.
– Ne üsd Olivér dolgába az orrod, Nancy! – szólt
rá a feleségére. – Nem tartozik ránk.
– De igenis ránk tartozik! – vágta rá sértődött
hangon a felesége. – Vagy téged talán nem érdekel
a fiad sorsa?
– Nem ezt mondtam, de kiüldözöd a világból a
locsogásoddal.
Mrs. Ferreira erre őszintén megrémült.
– De hiszen tudja, hogy én csak a legjobbat aka-
rom neki.
– Bizonyára, de inkább lapozzunk – mondta az
apa, mire a fia hálásan nézett rá. – Mellesleg ne
ilyen családi rémségekkel untassuk a vendégünket!
135/212
– Igazán nem unatkozom – vetette ellen Grace, de

ezúttal érezte, hogy nem szabad tovább feszítenie a
húrt. – Csakhogy azt hiszem, későre jár. Jobb, ha
indulok.
– Máris mész, drágám? – kérdezte a háziasszony,
és a hangjából kiérződött a csalódottság, de nem
marasztalta a vendéget.
– Nagyon jól éreztem magam – biztosította a
lány, miközben felkelt az asztaltól, és a két férfi is
követte a példáját. – A vacsora isteni volt, köszö-
nöm szépen. Ha otthon maradok, ehettem volna
vajas pirítóst.
– Gyere még át, amíg itt vagy! – hívta meg
Grace-t újra az asszony. – Bármennyire tiltakozik
is, tudom, hogy Olivérnek unalmas a mi társasá-
gunk.
Ám ezúttal a férfi nem szólt semmit, nem tiltako-
zott, és nem is javította ki az anyját. Minek? Grace
úgyis pontosan tudja, mi az igazság.
– Köszönöm szépen, de még nem tudom, hogy
meddig maradok – bújt ki a lány tapintatosan az
újabb vacsorameghívás alól, aztán megpuszilta
Ferreiráékat, és elindult a kerti úton.
136/212
A háziasszony ekkor tért észhez.

– Várj, drágám! Olivér hazakísér. Tudom, hogy
nincs messze, de ne menj egyedül!
A férfi már éppen megjegyezte volna, hogy a
vendégük bizonyára nem tart igényt a szolgálataira,
amikor meghallotta a lány válaszát:
– Köszönöm, ez kedves lenne. – Aztán Grace ki-
hívón Olivérre nézett, úgy tette hozzá: – Feltéve, ha
nincs ellenedre.
Ez aztán a kutyaszorító! – fordult meg Olivér fe-
jében, mert úgy érezte, nincs kibúvó. Mellesleg az,
hogy egész este a vágyai ellen küzdött, és hogy
éppen emiatt nem akart kettesben maradni Grace-
szel, még nem jogosította fel az udvariatlanságra.
Ráadásul a szülei máris várakozón tekintettek rá, s ő
tudta, hogy valami ilyesmit kellene mondania:
„Örömmel. Eszembe juthatott volna nekem is.”
Ezzel azonban csak az volt a gond, hogy Olivér
sejtette, Grace egyedül az ő bosszantására egyezett
bele a díszkíséretbe. Micsoda pimaszság! Mégsem
tudott haragudni érte.
– Miért lenne ellenemre? – szólalt meg végül, fi-
gyelmen kívül hagyva az érzelmeit. Indulhatunk?
137/212
Ha a lányt meglepte is a gyors beleegyezés, min-

denesetre jól leplezte.
– Még egyszer köszönök mindent.
Azzal integetve elindult a kerti úton, nyomában
Olivérrel.
Grace a házuk bejárata felé vette az irányt a zú-
zott kagylóhéjas ösvényen.
– Akkor… köszönöm, hogy átkísértél – jegyezte
meg hűvösen a nyitott, oszlopos teraszhoz érve,
pillantását Olivér mégis meleg simogatásnak érezte.
– Innen már egyedül is elboldogulok – folytatta,
miután előkotorta a kulcsát.
– Biztos? – mérte végig a férfi. – És ha egy betörő
ólálkodik odabent?
– Ugyan, ne fesd az ördögöt a falra! – kezdte ma-
gabiztosan Grace, de aztán elakadt a lélegzete. –
Istenem!
– Mi az? – Olivér egy pillanat alatt éberré vált. –
Mi történt? Rosszul vagy?
A lány nagyot nyelt, megcsóválta a fejét, majd az
ajtón lévő kisablakra bökött.
– Ég a villany odabent.
138/212
A férfi összeráncolta a homlokát, és halkan meg-

kérdezte:
– Nem te hagytad égve?
– Nem – rázta meg a fejét Grace.
– Van riasztótok?
– Van, de elfelejtettem bekapcsolni – vallotta be
alig hallhatóan a lány. Remek, gondolta Olivér
gúnyosan, habár belátta, hogy Grace csak a szom-
szédba ugrott át.
– Semmi baj – mondta végül, és kivette a lány
kezéből a kulcsot. – Te itt maradsz.
– Tessék? – meredt rá Grace, és megnedvesítette
az ajkát. – Nem hagyhatom, hogy besétálj! Akárki
lehet odabent. Talán fegyvere is van.
– És aztán? – morogta a férfi. – Mit csinálnál
egymagad? Előkapnád a mordályodat, és lepuffan-
tanád?
– Most ugratsz, ugye? – bökte oldalba Grace, bár
viccelődésre nem sok okuk volt. – Vigyázz magad-
ra, kérlek!
– Mióta aggódsz így értem? – suttogta Olivér,
miközben halkan kinyitotta az ajtót. Őszintén szólva
maga sem bánta volna, ha a cinizmusán kívül más
139/212
fegyvere is van. De aztán legyűrte a félelmét, és

ráparancsolt Grace-re. – El ne mozdulj innen, amíg
visszajövök!
– De… – tiltakozott volna a lány, Olivér azonban
erélyesen rászólt:
– Maradj itt! – Azzal belépett a házba.
A fény hátulról, talán a konyhából jött, és ez oko-
zott némi fejtörést Olivérnek. Vajon mit akarna egy
betörő a konyhában? Csak nem a hűtőszekrényt
fosztogatja? Habár sötét volt, a besütő hold gyér
fényénél be lehetett látni az előszobából a tágas
nappaliba. A boltíves ajtónyíláson áthaladva Olivér
egy kanyargó lépcsőt is felfedezett, s ez nem kis
nyugtalansággal töltötte el. Ha valaki esetleg az
emeleten garázdálkodik, akkor annak csak később
tud utánanézni.
A konyhához érve látta, hogy az ajtaja nincs be-
csukva, és hogy a fény nem is a helyiségből, hanem
odakintről jön. Valaki, vagy sokkal inkább valami –
talán egy macska randalírozására felkapcsolt a kinti
mozgásérzékelő lámpa, következésképp az egész
hátsó traktus fényárban úszott.
140/212
Olivér fellélegzett, hogy senki sem kísérelt meg

betörni a házba, és megkönnyebbülten csóválta meg
a fejét. Ami azt illeti, nem sok kedve lett volna most
hőst játszani.
Már éppen megnyugodott, amikor egy kéz a hátá-
hoz ért. Villámgyorsan hátraperdült, majd a karjával
a falhoz préselte a mögötte álló „betörőt”.
Egy pillanatra maga sem tudta, melyikük döbbe-
nete volt nagyobb. Grace szánalmas nyöszörgését a
saját felhördülése követte, amikor felismerte a hely-
zetet.
– Mit keresel itt? – sziszegte, majd elvette a karját
a lány nyakáról. A könyökével azonban véletlenül
felkattintotta a lámpát, mire meleg fény árasztotta el
a hallt. – Ne haragudj! Azt hittem, hogy egy…
– Betörő? – adta a ziháló férfi szájába a szót
Grace, bár az ő hangja is riadt volt.
– Miért nem maradtál odakint? Még jó, hogy nem
törtem el a nyakad – támadt a lányra Olivér.
– Sajnálom – felelte Grace még mindig sápadtan
lapulva a falhoz. – De rájöttem, hogy mi lehet az a
fény – folytatta a nyakát dörgölve. – Nem akartam
rád hozni a frászt.
141/212
– Te aztán értesz hozzá, hogy csinálj ki egy pasit!

– nevetett fel szárazon a férfi.
A lány elmosolyodott, de abban a pillanatban
minden érzéke egyetlen dologra figyelmeztette:
veszélyesen közel állnak egymáshoz! Ekkor gyor-
san kiegyenesedett, úgy mondott köszönetet:
– Mindenesetre nagyon hálás vagyok a segítsége-
dért.
Vajon mennyire hálás? – fordult meg a férfi fejé-
ben az úriemberhez nem illő gondolat, és egyre
Grace száját bámulta. Csillogó rúzs nélkül is
ugyanolyan kívánatosnak találta, és nem tudta meg-
állni, hogy meg ne érintse. Végigfuttatta a hüvelyk-
ujját a lány alsó ajkán, aztán – behódolva a kísér-
tésnek – lehajolt és megcsókolta, Grace pedig le-
csukódó szemmel az ingébe markolt a mellkasán.
– Elmenjek? – szólalt meg Olivér, de ostobaság
volt ezt kérdeznie, mert harmadjára már sehogy sem
tudta volna visszafogni magát.
– Muszáj ennyit beszélned?
Mint aki zöld jelzést kapott, úgy csókolta meg a
férfi a lányt. Olivért megrészegítette, ahogy össze-
préselődött a testük és az ajkuk, s érezte, mint áram-
142/212
lik forró vér az ágyékába. Istenem, milyen jó! –

fogalmazódott meg benne homályosan, miközben
Grace szétnyitotta a lábát, hogy az ő duzzadt férfi-
asságának helyet adjon. Mintha csak egymásnak
teremtettek volna minket, állapította meg Olivér, és
nem akart arra gondolni, hogy az öccse már felfe-
dezte ugyanezt.
Ennyire még sosem kívánt senkit, és immár lükte-
tő fájdalom jelezte túlzott felajzottságát. Egyetlen
vágya volt: megérezni Grace nedves forróságát,
amint az magába fogadja. Habár a tilosban járt,
tudta, hogy csak így könnyebbülhet meg.
A legszívesebben letépte volna a lányról a nyakba
akasztós felsőt, hogy az alatta lévő selymes bőrt is
megtapinthassa végre. Felfedezte Grace nyakánál a
ruha kötőjét, nyomban ki is oldotta, ám a meglazuló
holmit a lány magához szorította.
– Most akarsz leállítani? – nyögött fel a férfi,
mert fájdalmas lett volna most visszavonulót fújnia.
– Igen – zihálta a lány, Olivér pedig leforrázottan
ácsorgott. De aztán Grace kézen fogta, és magával
húzta. – De csak amíg átmegyünk a nappaliba.
143/212
Mivel a kinti lámpa már rég kialudt, csak a folyo-

sóról beszűrődő fény világította meg a helyiséget.
Két süppedős, bársonyhuzatú kanapé állt a már-
ványkandalló egy-egy oldalán, a tűztér fölötti pár-
kányon gyertyák sorakoztak, a padlót pedig kínai
szőnyeg borította.
Grace ledobta magát az egyik kanapéra, és Oli-
vért is magával húzta. Ekkor hagyta a selyemfelsőt
lecsúszni a derekára. Bár az arcát nem látta tisztán,
a férfinak mégis az az érzése támadt, mintha a lány
szégyenkezne. Mintha még sosem csinált volna
ilyet.
De aztán Olivér elhessentette magától ezt a nyil-
vánvalóan téves gondolatot. Az előtte feltáruló
látvány amúgy is mindent felülmúlt: Grace keble
telten és feszesen ringott.
– Gyönyörű vagy! – nyögte a férfi, miután mind-
két kezével megérintette a lány igéző idomait, és
remegő hangja elárulta, hogy kettejük közül nem-
csak Grace ideges.
Miközben botorkáló ujjai visszasiklottak a nyaká-
ra, Olivér kutatón nézett a lányra. Annyi mindent
akar ettől a nőtől, eszmélt rá, habár csöppet sem
144/212
volt kellemes ez a felismerés. Főleg, hogy fogalma

sincs, vajon Grace mit vár őtőle.
És mégis, amikor a lány megsimogatta az arcát,
hűs kezétől tűz gyúlt Olivér minden porcikájában.
Elkapva a tenyerét, fölfelé haladva végigcsókolta a
karját, Grace pedig remegősen felsóhajtott:
– Vedd le az inged!
Nem kellett kétszer mondania, a ruhadarab már
repült is a földre, s ahogy a lány hátradőlt, a félmez-
telen Olivér fölébe kerekedett. A testük összesimult,
és ahogy a bőr részegítőn a bőrhöz ért, a férfi újabb
csókkal indult hadba. Ahogy csókolózva feküdtek,
Olivér ott simogatta a lányt, ahol érte, és szerencsé-
re a felhasított szoknya semmiben sem állta útját.
Grace pedig önkéntelenül széttárta a combját, mint-
ha csak hívogatná a férfit, aki az egyik lábát rögtön
át is vetette rajta.
Amikor Olivér a legrejtettebb testrészéhez dör-
gölte a combját, a lány felnyögött, és hirtelen össze-
zárta a lábát. Az izgató csapdába esett férfi viszont
lehajolt duzzadt kebléhez, és mohó csókocskákkal
halmozta el.
145/212
Grace eközben a férfinak feszítette magát, és

amikor szorosan átkarolta a nyakát, Olivérből egy
sóhaj tört fel. Még nem szokta meg, milyen jó érzés
úgy adni, hogy azt viszonozzák is. Nem tudva to-
vább türtőztetni magát, lefejtette a lányról a szok-
nyát, a figyelmét csak a piros köldökékszer terelte
el néhány pillanatra –, aztán Grace selyembugyijába
nyúlt. Megérezve a lány tagadhatatlan izgalmát, az
ujja kutatón a nedvesség forrása felé haladt.
– Olivér… – suttogta Grace elhalón. Amikor
azonban a férfi rábukkant kincsére, és a női kéj
rózsaszirmait kezdte ingerelni, a lány megvonaglott,
és pirulva keresgélte a szavakat: – Nem gondolod,
hogy túl sok még rajtad a ruha? – Azzal Olivér
övéhez nyúlt. – Vedd le a nadrágod, hadd lássalak!
– suttogta a lány, s a várakozástól szétnyílt az ajka.
Épp hogy csak kigombolta a férfi nadrágját, ami-
kor ujjai már az alsónadrágjába csusszantak. Oli-
vérnek azonban le kellett állítania a lány ténykedé-
sét, ha jót akart. Felkelt, villámgyorsan lerúgta a
cipőjét, hogy megszabadulhasson maradék ruhájá-
tól, de mire Grace feleszmélt, már újra mellette
feküdt. Akkor az egyik térdével a férfi gyengéden a
146/212
lány lába közé férkőzött, majd a combját lüktető

forróságához szorította.
Ahogy a bőr a bőrhöz ért, Grace megremegett, s
Olivér egypár pillanatig beérte annyival, hogy elme-
rüljön ebben a vadonatúj élményben. A lány lázas
lélegzete eközben az állát csiklandozta, és a várako-
zástól akadozni kezdett.
Aztán Grace keze, végigsimítva a gerince mentén,
a férfi fenekénél állapodott meg. Gyengéd karmolá-
szásával azonban már-már a fájdalomig fokozta
szeretője izgalmát, akinek utolsó bástyáit vonagló,
dörgölőző mozgásával vette be. Olivér ekkor átve-
tette a lábát Grace csípőjén. Birtokló pillantás kísé-
retében mindkét kezével a keblére tapadt, és egy
mámorító gondolat futott át az agyán: Kit érdekel a
múltja, ha most már az enyém?
– Gyere már! – suttogta Grace remegő hangon,
majd felhúzta a térdét, és feltárta magát Olivér előtt,
aki ha akarta, sem tudta volna tovább késleltetni az
eseményeket.
A férfi a lány combja közé térdelt, de először csak
a nedves bejáratig nyomult. Annyira szűk! Csak
nem szűz? – ötlött fel benne, de aztán nem találko-
147/212
zott semmiféle akadállyal, ahogy kicsivel beljebb

hatolt. Viszont Grace hol megfeszülő, hol elernyedő
izmai és a lányból előtörő sóhajok mind mélyebbre
csalogatták.
Habár nehéz volt türelmesnek maradnia, Olivér
korábban sosem tapasztalt örömöt élt át. Végül
mégis teljesen körülfogta Grace forrósága, és bár
érezte, hogy a lány csak erre várt, néhány pillanatig
mégsem mert megmozdulni. Talán attól tartott,
hogy fájdalmat okoz neki.
Grace azonban, mintha a gondolataiban olvasott
volna, a férfi ajkáért ácsingózott, hogy a nyelvével
fejezze ki gyengéd sürgetését. Olivérben ekkor
fogalmazódott meg a kívánság, hogy bárcsak olyan
felejthetetlenné tudná tenni az együttlétüket, mint
amilyen már most őneki volt. Szeretője feje mellett
kétoldalt megtámaszkodva hirtelen majdnem teljes
visszavonulót fújt, hogy aztán lenézve a lányra,
ismét belehatolhasson. Csak az járt a fejében, hogy
milyen tökéletesen összeillenek.
Aztán újra és újra megismételte a mozdulatsort,
miközben képtelen volt betelni Grace izmainak
játékával. Nem csoda, hogy iménti óhaját a hosszas
148/212
élvezeteket illetően hamarosan felülírta egy másik

sürgető vágy, mégpedig a magáé.
Ennek ellenére a lánnyal együtt akart megtenni
minden egyes lépést. Miközben egyre gyorsabban
mozgott, az egyik kezét kettejük közé csúsztatva
becézni kezdte Grace legérzékenyebb pontját.
A hatás szinte azonnali volt: a nő Olivér vállába
kapaszkodva felsikoltott. Kielégülése a férfi eddigi
önuralmát is elsöpörte. Még egyszer, utoljára a
lányba merítkezett, s kirobbanó érzelmei közepette
meg sem fordult a fejében, hogy bármit is vissza
kellene tartania.
Azután Grace-re rogyott, mert a teste még mindig
az átélt kéjektől remegett, és csak akkor jött rá,
hogy mit tett, amikor a lány mocorogni kezdett
alatta. Védekezés nélkül szeretkeztek, támadt azon-
nal gyötrő lelkiismeret-furdalása, és rettenetesen
elszégyellte magát.
Az egyetlen mentsége az lehetett, hogy olyan esz-
telen vágy és szenvedély kerítette a hatalmába,
mely nem tűrt meg semmiféle „köztes anyagot”. És
ha ez következményekkel jár, akkor Olivér mindent
magára vállal.
149/212
Amikor lehajolt, hogy megcsókolja a lány nyakát,

Grace elhúzódott tőle. Ahelyett, hogy örült volna a
kedvességnek, a lány inkább mindent elkövetett,
hogy kiszabadítsa magát. A férfi pedig engedelme-
sen le is gurult róla.
Ekkor Grace, mint akit darázs csípett meg, felpat-
tant a kanapéról, s a földről felkapkodott ruháival
takarta el magát. Olivérnek magához térni sem volt
ideje, és nem tudta mire vélni a lány kivörösödött
szemét sem.
– Jobb, ha most elmész – jelentette ki Grace ki-
mérten, és fagyos hangnemétől a férfi is rögtön
zavarba ejtőnek érezte saját meztelenségét.
– Ha ezt akarod – felelte Olivér vonakodva, de
nem értette Grace pillantását. Mindenesetre felült,
és a nadrágjáért nyúlt, melyet csak úgy, alsó nélkül
húzott fel. Amikor előkerült a hiányzó holmi is,
egyszerűen a zsebébe gyűrte. – Jól vagy? – érdeklő-
dött még, miután felkelt.
– Miért ne lennék? – kérdezett vissza a lány fe-
szülten. Majd amikor a férfi az ingét is begombolta,
körülnézett. – Megvan mindened?
– De Grace…
150/212
– Csak menj el – folytatta a lány ellentmondást

nem tűrő hangon, s nyomatékot adva a felszólításá-
nak, az ajtóra mutatott.
151/212
6. FEJEZET
Grace az este történtek ellenére meglepően jól

aludt, bár arra számított, hogy fél éjszaka a bárá-
nyokat fogja számolgatni. De végül a kimerültség
erőt vett rajta. Miután megmosta az arcát és a fogát,
bezuhant az ágyba, s rögtön álomba merült.
Mivel elfelejtette behúzni a függönyt, a reggeli
nap már hét óra előtt felébresztette. Nem volt kedve
lustálkodni, viszont annál sürgetőbb kényszert ér-
zett, hogy megszabaduljon Olivér szerelmének
nyomaitól.
A frissítő vízsugár alatt állva erősen sikálta a bő-
rét, ami arról árulkodott, hogy előző esti szeretkezé-
süknek még az emlékét is le akarja radírozni magá-
ról. Azt az átkozott köldökékszert is kivette, és
legszívesebben kihajította volna a kukába, mert
soha többet nem akarta látni.
De minden erőfeszítése ellenére Olivér ízét érezte
a szájában, és az illatát az orrában. El is határozta,
hogy ezen csak a friss levegő segíthet, no meg egy
tengerparti kocogás.
152/212
Mielőtt elindult, a mosógépbe gyömöszölte az

ágyneműjét, majd a művelet végeztével megjutal-
mazta magát egy kávéval. Aztán egy mályvaszínű
ujjatlan pólót és egy fekete biciklisnadrágot húzott,
s még vizesen befonta a haját.
Nem akart összefutni Olivérrel, ám ahogy kijött a
garázsból apja kocsijával, nem állta meg, hogy át ne
lessen a szomszédba. Egy lelket sem látott odaát.
Talán Ferreiráék tovább aludtak a szokásosnál,
hogy kipihenjék az előző este fáradalmait. Ám
ahogy Grace előtt megjelent az alvó Olivér képe,
hirtelen más természetű gondolatai is támadtak.
Tudta, hogy sosem törlődik ki az emlékezetéből,
ahogy utoljára látta a férfit: meztelenül a kanapén.
No, nem mintha annyiszor látott volna más férfit
hasonló helyzetben. Őszintén szólva egészen az
előző estéig nem is értette, miért az a nagy felhajtás,
amit egyesek a szex körül csapnak. Amikor a mun-
katársnői kimerítő és zavarba ejtő részletességgel
kitálalták a kalandjaikat, ő mindig csak olcsó túl-
zásnak vélte a hallottakat. Talán így akarják kiszí-
nezni szürke hétköznapjaikat, vélte még akkor.
Most viszont kezdett hinni nekik. Ez persze nem
153/212
változtatott azon, hogy keservesen megbánta a tör-

ténteket, noha életében először igazi nőnek érezte
magát.
Hála Olivérnek, aki alig egy napja dörgölte az or-
ra alá, hogy foglalt. Ez mindenesetre nem tartotta
vissza attól, hogy a csábítás művészetéből haladó
szintű órákat adjon a lánynak.
Attól a pillanattól fogva, hogy a férfi megérintette
a hallban, majd leteperte a nappaliban, Grace kezé-
ből kicsúszott az irányítás. De talán Olivéréből is.
Mindez nem szolgál mentségemül, állapította meg
tárgyilagosan, miközben a falu határához ért. Magát
is hibásnak tartotta, amiért hagyta, hogy egy ilyen
csapodár férfi levegye a lábáról.
Ám előző délután mást sem csinált, csak azon tör-
te a fejét, hogyan vághatna vissza azért a reggeli
jelenetért. Szántszándékkal öltött magára kihívó
ruhát, hogy Olivér lássa, miről marad le. Hazakísér-
ni is csak azért engedte magát, hogy aztán letörhes-
se a férfi fene nagy önbizalmát. Azt forgatta a fejé-
ben, hogy elcsábítja, de az utolsó pillanatban mégis
ajtót mutat neki.
154/212
Akkor jött közbe az az ostoba riadalom, hogy be-

törtek, s ezzel Grace minden addigi mesterkedése
dugába dőlt. De semmiképp sem vihette volna si-
kerre a tervét, mert a végeredmény egy és ugyanaz
lett volna. Az egyetlen megoldásnak most már csak
a távolság látszott, ezért a lány a hazautazást is
fontolóra vette.
Leérve á tengerpartra mindössze néhány embert
látott, mégis egy teljesen üres partszakasz felé ka-
nyarodott. Habár a keserű pirulát, hogy összefut a
férfival, előbb-utóbb úgyis le kell nyelnie, mert
jobban belegondolva hazamenni sem volt kedve.
Tommal is meg kell vívnia a maga csatáját, és tudta,
a főnöke nem lesz elragadtatva, amikor közli vele,
hogy másik albérletbe költözik. Ráadásul Sophie
fenyegetése is Damoklesz kardjaként függött
mindannyiuk feje fölött.
Ahogy ezeken a dolgokon elmélkedett, a homloka
ráncba szaladt. Newcastle helyett előbb a szüleimet
kellene meglátogatnom, keresgélte tovább az egér-
utat, miközben leparkolt a védőgátnál. Néhány
percig csak bámulta a tengert. Milyen egyszerű lett
volna mindenért Olivért hibáztatnia! De hát kettőn
155/212
áll a vásár, és ahogy egy másik régi bölcsesség

tartja, senki sem tökéletes. Grace pedig mindkettőt
nagyon igaznak érezte önmagára.
Lerúgta a cipőjét, úgy szállt ki, majd bezárta a
kocsit, és a gáthoz ballagott. Átlendítette a lábát a
falon, s máris a puha homokban találta magát.
Akármennyire kínosan érintette is a dolog, nem
tudta megállni, hogy ne gondoljon a férfi barátnőjé-
re. Vajon milyen lehet? – töprengett, amint a sekély
vízbe gázolt. De már a neve sem tetszett neki. Mi-
randa… Milyen kislányos! Mrs. Ferreira azt mond-
ta, hogy ügyvéd. Egy komoly nőhöz pedig inkább a
megbízható és józan Elizabeth vagy Sylvia illenék.
Mellesleg éppen egy ilyen menő foglalkozású nő
való Olivérhez, aki, ha baj van, nemcsak szerető,
hanem őrangyal is, vélekedett rosszmájúan a lány.
Ezzel egy időben azonban egy másik kellemetlen
dolog is az eszébe jutott. Előző esti kalandjának
akár következménye is lehet, bár a naptár szerint ez
nem valószínű. Szeretője persze nyilván azt feltéte-
lezte róla, hogy fogamzásgátlót szed.
Már kilenc óra is elmúlt, amikor Grace visszaért a
villához, és hiába rágódott, töprengett egész idő
156/212
alatt, semmire sem jutott. Egyfelől gyávaságnak

tartotta, ha megfutamodna Olivértől, másfelől – ha a
lelki békéjére gondolt – szeretett volna minél távo-
labb kerülni tőle.
Éppen leállította a motort az előkertben, amikor a
szeme sarkából meglátta, hogy valaki átvág a gye-
pen, és egyenesen felé tart. Oda sem kellett fordul-
nia, hogy tudja, Olivér az. Nyomban bizseregni
kezdett a bőre, izzadni a tenyere, de keresztülnézett
a hívatlan látogatón, előhalászta az ülése alól a
cipőjét, majd kiszállt, és bezárta a kocsit. Szeretett
volna gyorsan besurranni, de ebben kár volt re-
ménykednie. Sajnos a férfi már túl közel volt ahhoz,
hogy úgy tegyen, mint aki nem látja.
– Akarsz valamit? – szólalt meg barátságtalanul,
amikor félig hátrafordulva hűvösen végigmérte a
vendéget. És bár okozott neki némi elégtételt Olivér
meglepetése, a férfi higgadt felelete már nem:
– Igen. Beszélni veled.
– És ha én nem akarok? – kérdezett vissza Grace
szenvtelenül.
– Pedig kénytelen leszel szóba állni velem.
157/212
– Miért? – nézett vissza már az ajtóból a lány. –

Ne aggódj, nem számolok be a barátnődnek, hogy
milyen jól szórakoztunk tegnap.
Olivér erre kijött a sodrából, káromkodott egyet,
Grace pedig kajánul vette tudomásul, hogy kényes
pontjára tapintott.
– Nem erről van szó.
– Hanem? – vonta fel a szemöldökét a lány, s egy
buldog szívósságával taglalta tovább a témát. –
Biztos nagyon nyeregben érzi magát, ha azzal sem
törődik, hogy úton-útfélen félrelépsz.
– Nem szokásom minden csupor mézbe belenyal-
ni – vágott vissza büszkeségében sértve a férfi. – De
akármit olvasol is a fejemre, nem veszekedni, ha-
nem beszélgetni jöttem – sóhajtott fel. – Tisztázni
szeretném, ami történt.
– Én viszont nem, ha megbocsátasz – rázta le a
látogatóját Grace. – Szeretnék lezuhanyozni, aztán
megreggelizni. Szia!
Azzal Olivér orrára akarta csapni az ajtót.
– Van, amit nem lehet húzni-halasztani – közölte
a férfi, és benyomult, miközben a lány folyamato-
san hátrált előle. – Meg kell hallgatnod.
158/212
– Már mondtam – fogott bele újra iménti bátorsá-

ga töredékével Grace – nincs miről beszélnünk.
– Csak azt áruld el, hogy mi volt, amit tegnap éj-
jel műveltünk!
– Ha csupán ez érdekel – nevetett fel Grace már-
már hisztérikusan –, ezt könnyen megmondhatom. –
Elhallgatott, majd nagy levegőt véve kibökte: –
Megkívántuk egymást, és azt a játékot játszottuk,
amelyet a felnőttek szexnek hívnak. Történetesen jó
szexnek. És bocsánat, talán elfelejtettem megkö-
szönni?
Amit Olivér ezután mondott, azt a lány szerencsé-
re nem értette, csak sejtette, hogy egy spanyol ká-
romkodás lehetett. Aztán már csak az ajtó csapódá-
sát hallotta, mert előző esti szeretője egy értetlen
legyintés után sarkon fordult és távozott.
Akármennyire szeretett volna az összetűzésük
után összecsomagolni és hazautazni, Grace mégis
maradt. Nem hagyhatta, hogy tönkremenjen a nya-
ralása. Nem kell találkoznunk, ha nem akarunk,
vigasztalta magát, s remélte, hogy Ferreiráék sem
állítanak be hozzá egy újabb vacsorameghívással.
159/212
Ahhoz biztos Olivérnek is lenne egy-két szava. De

ha mégis, hát kifogások is léteznek a világon.
Ennek ellenére a lány roppant körültekintő volt,
amikor elment otthonról, mert semmiképp sem
akarta megbántani a szomszédait. Szem előtt kellett
tartania, hogy a barátságuk a szüleinek is sokat
jelent. Következésképp napokig úgy élt, mint egy
remete, és az úszómedencéhez is csak akkor ment
ki, amikor meggyőződött róla, hogy Olivérnek se
híre, se hamva.
Persze jó néhányszor látta odakint a férfit, aki ve-
le ellentétben semmiféle kényszert nem érzett, hogy
visszahúzódjék. Grace megszámolni sem tudta,
hányszor pillantotta meg sportos alakját a teraszon
vagy éppen a faluba menet.
Körülbelül egy hét telhetett el az érkezése óta,
amikor a medencében lubickoló lány fülét beszélge-
tés csapta meg a szomszédból. A férfihangot kapás-
ból megismerte, Olivéré volt, de a nőé pillanatnyi
fejtörést okozott neki. Sophie! – nyilallt belé a kese-
rű felismerés, s a gyomra máris összeugrott.
Vajon mit keres itt? – képedt el Grace, mert nem
tartotta valószínűnek, hogy a volt apósa és anyósa
160/212
hívta meg asszonyt. Olivér békülési szándéka vi-

szont még hihetetlenebbnek tűnt. Vagy tényleg csak
ennyit jelentett neki Miranda? Bár a lányt nem
érdekelte, hogy miről beszélnek, csak észrevétlenül
be akart jutni a házába.
Kimászott a medencéből, maga köré tekerte a tö-
rölközőjét, és besurrant a házba. A szomszédai
szemlátomást túl mélyen elmerültek a beszélgetés-
ben ahhoz, hogy észrevegyék.
Ha Olivérnek ez kell! – dohogott Grace még zu-
hanyozás közben is. Nem vagyok féltékeny, ismé-
telte el magában vagy százszor, mert botorság lett
volna azt hinnie, hogy szerelemből bújtak ágyba.
Éppen salátát készített magának ebédre, amikor
kopogásra kapta fel a fejét. Annyira belemerült a
zöldségaprításba és a gondolataiba, hogy megijesz-
tette a váratlan zaj. Ami azonban még jobban ki-
zökkentette, az a konyhaablak előtt ácsorgó Olivér
látványa volt. A férfi a bejárat felé integetett, Grace
pedig nem tehetett úgy, mint aki se lát, se hall.
– Tessék! – szólalt meg már-már udvariatlanul,
amikor ajtót nyitott, s Olivér arcáról lerítt, hogy
nem tetszik neki a kurta-furcsa fogadtatás.
161/212
– Bejöhetek? Szeretnék néhány szót váltani veled

– kezdte a férfi, aztán látva, hogy Grace tiltakozni
készül, gyorsan hozzátette: – Nem, nem arról, ami a
múltkor történt. Azt hiszem, vettem a lapot.
– Hanem miről? Mert ha ez csak valamiféle
trükk, hogy…
– Nem, komoly dologról van szó.
A lány összeszorította az ajkát. A szíve mélyén
jólesett látnia Olivért, aki ráadásul átkozottul becsü-
letes arcot vágott. Ezért aztán úgy tett, mint akit
nem túlságosan érdekel a dolog, de azért hajlandó
időt szakítani rá.
– Rendben, gyere be!
A konyha, noha kellemesen tágas volt, Olivérrel
mégis szűknek bizonyult. Arról nem is beszélve,
hogy maga a hely is olyasmire emlékeztette Grace-
t, amit éppen most egyáltalán nem akart felidézni.
A nappali hasonló okból szintén kiesett, így a
lány apja dolgozószobájába tessékelte be a vendé-
get. De még az ottani semleges légkör is bensősé-
gessé vált a férfi társaságában, aki terepzöld rövid-
nadrágjában és rövid ujjú, félig kigombolt ingében
vonzó volt, mint mindig.
162/212
– Miről van szó? – szólalt meg elsőként Grace, és

apja mahagóni íróasztala mögé vonult. Olivér ösz-
szeszorította az ajkát a nyilvánvaló védekezés lát-
tán, de aztán lehuppant az egyik gurulós bőrfotelba.
– Nagyon kényelmes – állapította meg a vendég,
átvetve egyik lábát a másikon. – Az édesapád biro-
dalma, ugye?
– Ugye nem azért jöttél, hogy bájcsevegjünk? –
vett mély lélegzetet Grace, majd nagy bosszúságára
elpirult, amikor a férfi tetőtől talpig végigmérte.
– Olyan nyúzottnak tűnsz! Csak nem forgolódsz
álmatlanul éjszakánként?
– Szeretnéd, ugye? – csúszott ki a lány száján, de
aztán pókerarcot vágva kihúzta magát. – Ne húzd az
időt, Olivér! Még a végén keresni fog a feleséged.
– Sophie már nem a feleségem – ragaszkodott a
helyreigazításhoz a férfi. – Mellesleg gondoltam,
hogy láttad. De ne nézz így rám, nem én hívtam
ide!
– Azt hiszed, hogy érdekel? – csattant fel a lány, s
ezzel elárulta igazi érzelmeit.
– Mindjárt gondoltam – jegyezte meg Olivér szá-
razon. – Amúgy meglepően sok a közös vonásotok.
163/212
Grace egy pillanatig nem jutott szóhoz.

– Semmiben sem hasonlítok ahhoz a… ahhoz a…
– fogta vissza magát. – Nincs bennünk semmi kö-
zös!
– Ha te mondod – felelte a férfi epésen. – Thomas
is bizonyára a te pártodat fogná. Sőt azt sem átallná
írásba adni Sophie-ról, hogy szarvat és patát nö-
vesztett. Kíváncsi volnék, mikor gyűlölte meg eny-
nyire. Azelőtt vagy azután, hogy színre léptél?
– Ez Tom magánügye – keményítette meg magát
a lány –, és nem tartozik rád.
– Valóban – vetette oda Olivér. – Nehéz is lenne
az öcsémet e téren követni – szurkálódott tovább. –
Amúgy még egy uzsorásnál is érdeklődött, csak
hogy megszabaduljon Sophie-tól – váltott témát a
férfi, a lány pedig meglepetten pislogott rá. – Neked
tudnod kellett – folytatta –, hiszen a bizalmába
fogadott.
– Igen, de azt nem kötötte az orromra, hogyan
akarja kifizeti Sophie-t.
– Tehát nem beszélt erről a szándékáról?
– Nem. Én is csak annyit tudtam – habozott Grace
– mint te, hogy találkozott a bankigazgatójával.
164/212
– George Greennel?
– El is felejtettem, hogy barátok vagytok – gú-
nyolódott a lány. – Akkor nálam biztos jobban
ismered a részleteket.
– George sosem adja ki az ügyfeleit – vált szigo-
rúvá Olivér hangja. – Ezek szerint Tom nem járt
eredménnyel nála?
– Miért nem kérdezed meg az öcsédet? Vagy
Sophie-t, mert, ha jól sejtem, onnan fúj a szél.
A férfi hallgatott, viszont elkomoruló arcáról le
lehetett olvasni, hogy Grace ráhibázott.
– Szerinte Tom még fejest ugrik valami őrültség-
be – jegyezte meg végül.
– Jaj, csupa szív ez az asszony! – gúnyolódott
Grace, mert rögtön átlátott a szitán. – Ez volt
Sophie kifogása, hogy ideutazzon.
– Tehát nem hiszel neki? – vált Olivér is gyanak-
vóvá.
– Nem állítottam. Elképzelhető, hogy igazat
mond, mert tudomásom szerint Mr. Green csak a
kért összeg felét tudta felajánlani.
– Csak a felét?
165/212
– Az igazsághoz hozzátartozik – folytatta a lány,

ha már egyszer belekezdett – hogy Tom az utóbbi
hónapokban egyéb kölcsönöket is felvett az áruda
fejlesztésére, így érthető, hogy most egyetlen bank
sem halmozza el az ajánlataival.
– Akkor viszont Sophie mégiscsak jól tette, hogy
utánam jött mindezt elmondani – igyekezett meg-
emészteni a hallottakat Olivér.
– Habár szerintem az öcséd helyett inkább magán
akar segíteni.
– Nem kedveled túlságosan, ugye? – Grace felsó-
hajtott.
– Nem vagyunk kebelbarátnők. Amúgy ez a his-
tória a te gondod, nem az enyém.
– Inkább Tomé.
– Ábrándozni lehet – felelte a lány, s véget akar-
ván vetni a beszélgetésüknek, előjött az asztal mö-
gül. Remélte, hogy Olivér veszi a lapot, és feláll. –
Nos, ha nincs más…
– De van. – Azzal a férfi fotelestül Grace-hez gu-
rult, és megfogta mind a két kezét. – Mikor láthat-
lak újra?
166/212
– Most is látsz, ha nem tévedek – akarta lehűteni

a lány, de Olivér a lába közé fogta, és elkezdte
simogatni a fenekét.
– Tudod, hogy értem – mormolta, és Grace mez-
telen hasához szorította az arcát. – Szeretnék újra
együtt lenni veled, mert a múltkori szeretkezésünk
óta másra sem tudok gondolni.
Nem mintha a lány tudott volna, de azért vékony-
ka hangon rákérdezett:
– Még Mirandára sem?
Olivérből mély sóhaj szakadt fel, majd felemelte
a fejét.
– Felejtsd el Mirandát! – Azzal játékosan megbö-
ködte az orrával szeretője keblét. – Én már megtet-
tem.
Pillanatnyilag igen, fordult meg keserűen Grace
fejében, hiszen Olivér semmit sem ígért, és egy
szóval sem kötelezte el magát, csupán a férfiassága
domborodott tettre készen, s nyomódott neki a
combjának. Meglehet, hogy kíván, de meddig? –
tépelődött Grace, és úgy döntött, ezt inkább nem
akarja megtudni.
167/212
– Én viszont nem – jelentette be eltökélten –, és

ha kedves ez itt neked dörgölte a térdét finoman a
férfi ágyékához –, akkor most jobb, ha elmész.
Olivér azonban nem dőlt be mindenféle üres fe-
nyegetésnek. Ahelyett, hogy elengedte volna, már
éppen a lány rövidnadrágját készült lehúzni, amikor
csengettek.
– Megnézem, ki az – szabadította ki magát Grace,
s egy pillanatra maga sem tudta, hogy örüljön-e,
vagy inkább bosszankodjék.
– Most megúsztad, de még nem végeztünk, drá-
gám. Ezt megígérhetem! – kiabálta a férfi a szöke-
vény után.
Grace még másnap visszarepült Londonba, mert

remélte, hogy legalább a távolság segítségére lesz a
tisztánlátásban.
Legjobb tudomása szerint Sophie még maradt, és
ez is a hazautazásra ösztökélte. Amikor előző nap
ajtót nyitott neki, a türelmetlen asszony nem válo-
gatta meg a szavait Olivérrel szemben.
168/212
De ki tudja, mi történt volna, ha Sophie nem lép

közbe. Mindenesetre Grace jobbnak látta gyáva
nyúlként menekülőre fogni a dolgot.
A taxisofőrnek a szülei croydoni címét mondta
be, mert egyelőre még nem érezte elég erősnek
magát ahhoz, hogy Tómmal is szembenézzen. Így
persze nem jut előbbre az albérletkeresésben, de
legalább időt nyer. Szívből kívánta, hogy a főnöke
anyagi gondjai mielőbb rendeződjenek, mert még a
látszatát is utálta volna, hogy egy süllyedő hajót
hagy el. Noha erről szó sem volt, csupán a félreérté-
sek elkerülése végett akart elköltözni, mert már így
is pletykáltak róluk.
Hazaérkezve a Maple Terrace-i Viktória korabeli
belvárosi házba, Grace csak az édesanyját találta
otthon, aki nem rejtette véka alá a meglepetését.
– Nahát, kislányom, azt hittem, Spanyolországban
vagy. Csak nincs valami baj? – aggodalmaskodott
az asszony, miközben a lánya ledobta a csomagjait
az előszobában.
– Dehogy! – ütött meg rögtön védekező hangot
Grace, de aztán hozzátette: – Csak hiányoztatok, és
169/212
gondoltam, hazaugrom egypár napra, mielőtt visz-

szamegyek dogozni.
– Nagyon helyes felelte örömmel az asszony. –
De mégis mi szél hozott haza a szürke Angliába a
napos San Luisból? Csak nem Tom?
– Isten ments! – vágta rá őszinte riadalommal a
lánya. – Vele szerencsére nem találkoztam.
– Érdekes. A minap beszéltem Nancyvel, és azt
mondta, hogy az egyik fia is velük van. Azt hittem,
hogy Tomra gondolt – morfondírozott Mrs. Lovell,
a lánya viszont szívesen ejtette volna a témát.
– Készítenél nekem egy teát, anya? A repülőn
semmit sem adtak.
– Bocsáss meg, drágám, összevissza fecsegek, te
meg közben szomjan halsz. Gyere, menjünk a
konyhába, összeütök neked egy gyors ebédet!
– Egy tea megteszi, ne fáradj – követte az anyját a
lány az előszobán át a konyhába, mely egy zárt, üde
kertre nézett.
– Azért jól érezted magad? – folytatta a faggató-
zást az asszony, amint feltette a teavizet.
– Remekül – felelte vontatottan Grace, de az any-
ja csak nem tágított.
170/212
– Mesélj, mit csináltál!

– Nem sok mindent. Napoztam, úsztam, és sétál-
gattam a tengerparton. Minden máshoz túl meleg
volt – felelte a lány, de Mrs. Lovell kíváncsiságát ez
még nem elégítette ki.
– Ferreiráékkal is találkoztál?
– Igen, egyik este náluk vacsoráztam.
– Hogy vannak?
Azt hittem, beszéltél velük, kívánkozott ki Grace-
ből, de nem akarta megbántani az anyját.
– Jól. Mindketten jó színben voltak.
– És Olivér? Mert ezek szerint ő látogatta meg
őket.
– Mi van vele? – vált egyszerre feszültté a lány.
Miért kell az anyjának mindenbe beleütnie az orrát?
– Gondolom, egyedül volt – jegyezte meg némi
szünet után az asszony.
– Elvégre elvált – emlékeztette az édesanyját
Grace, de rá kellett jönnie, hogy inkább csak saját
magát nyugtatgatja. – Felforrt a víz – ragadta meg
az alkalmat, hogy elterelje anyja figyelmét, akit
azonban nem lehetett ilyen könnyen leszerelni.
171/212
Amikor Mrs. Lovell letette a forró italt a lánya

elé, ugyanott folytatta, ahol abbahagyta:
– Ugye Tom zaklatott így fel? Azzal egy dobozos
tejet is elővett a hűtőből. – Már akkor tudtam, ami-
kor Nancy elmondta, hogy Sophie otthagyta.
– Mit tudtál? – emelte fel a hangját Grace. –
Semmi közöm Tomhoz, ha erre célozgatsz. Nem is
volt, és nem is lesz.
– Ne beszélj így velem, kislányom – utasította
rendre a lányát a megbántott asszony. – Kár azért
indulatoskodnod, mert Tom nem viszonozza az
érzéseidet.
– Tom egy idióta! – szakította félbe az anyját
Grace. – Ráadásul kiállhatatlanul viselkedik.
– Ezt csak most mondod, hogy összevesztetek –
jegyezte meg végtelen nyugalommal Mrs. Lovell. –
De ismerlek, édesem. Tudom, hogy nem rohantál
volna hanyatt-homlok Spanyolországba, ha valami
nem dúlta volna fel a lelked.
Grace erre hitetlenkedve nézett az anyjára.
– Csak nem gondolod, hogy belezúgtam Tómba?
172/212
– Ami azt illeti, tavaly nyáron meglehetősen ösz-

szemelegedtetek. Végül még munkát is kínált ne-
ked.
– Ennek semmi köze a munkámhoz – tiltakozott
tovább a lány, de aztán jobbnak látta tiszta vizet
önteni a pohárba a főnökével kapcsolatban. – Ha
tudni akarod, valóban Thomas miatt utaztam el. De
nem úgy van, ahogy gondolod – tette hozzá, amikor
az anyjának már a nyelve hegyén volt, hogy „Mind-
járt tudtam!”. – Amióta Sophie elköltözött, minden
a feje tetejére állt. Egyáltalán nem örülök neki,
hogy kettesben maradtam Tommal, mert nem bízom
benne. Azt hiszi, hogy csak idő kérdése, és összejö-
vünk, de óriásit téved.
– Megfenyegetett? – jelentek meg aggodalmas
ráncok Mrs. Lovell homlokán.
– Erre azért nem vetemedne – csóválta meg a fe-
jét Grace. – Az viszont annál bosszantóbb, hogy
mindenki előtt úgy viselkedik velem, mintha a ba-
rátnője volnék. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy
elköltözöm tőle.
– Fel is akarsz mondani?
173/212
– Eszemben sincs. Hacsak ezek után Tom ki nem

rúg – fintorodott el a lány, mert ezzel az eshetőség-
gel csak most számolt.
– Istenem – csóválta hitetlenkedve a fejét az anyja
–, ki gondolta volna, hogy ilyen ez a fiú?
– Engem nem lep meg – jegyezte meg szárazon
Grace. – Végül is ne felejtsd el, hogy Sophie még
Olivér felesége volt, amikor Tom kikezdett vele.
– Igazad van – harapott az ajkába az asszony. –
Bár ő mindig azt állította, hogy csak kimenekítette
Sophie-t a rossz házasságából.
– Ki tudja? – vont vállat Grace, majd belekortyolt
a teájába. – Tulajdonképpen nem tartozik ránk.
Olivér csak este vette észre, hogy bájos szom-

szédnője elutazott. Miután kivitte Sophie-t a reptér-
re, elhatározta, hogy meglátogatja Grace-t, de a
Lovell-villában egy teremtett lelket sem talált.
Vegyes érzelmek kavarogtak benne, amiért a lány
még csak el sem köszönt tőle. Dühös volt, amiért
bolondot csinált magából, mert Grace bizonyára
egyenesen Tom karjába röpült vissza.
174/212
Ugyanakkor neki magának sem volt tovább ma-

radása, elhatározta hát, hogy másnap ő is követi a
két nő példáját, bár a szülei sajnálkoztak hirtelen
döntésén.
– Ne rohanj így el, fiam! – igyekezett rábeszélni
még néhány nap pihenésre az apja. – Most már,
hogy mindent elrendeztünk, és Sophie megviszi a jó
hírt az öcsédnek, igazán nincs okod sietni. Melles-
leg az a kölyök hálás lehet, hogy ilyen bátyja van.
Nagyon büszke vagyok rád, fiam, és nem felejtem
el soha.
– Ugyan, apa – csóválta meg a fejét Olivér. – Mi
ez ahhoz képest, amit te tettél már értem? De tény-
leg jobb, ha megyek én is. Andy még azt találja
hinni, hogy kiléptem a cégtől.
– És biztosan Mirandának is nagyon hiányzol már
– vetette közbe Mrs. Ferreira, de a fia mintha meg
sem hallotta volna.
Bár a fontossági listáján a nő csak valahol hátul
szerepelt, Olivér tudta, hogy nem halogathatja soká-
ig a személyes találkozót. Közölnie kell Mirandá-
val, hogy vége a kapcsolatuknak, akármi történt is
közte és Grace között. Szomorú, de a jelenlegi ba-
175/212
rátnője csak halvány árnyéka annak a lánynak, aki

felnyitotta a szemét arra, hogy milyen is lehet egy
igazi kapcsolat.
Fogalma sem volt róla, hogy mi fog történni ott-
hon, viszont Grace-en semmi esetre sem óhajtott
osztozni az öccsével. Ha a lány továbbra is Tommal
akar maradni, akkor neki le kell nyelnie a keserű
pirulát, és úriember módjára félreállni.
A lakásába érve rögtön telefoncsörgés fogadta a
férfit. Mivel Grace-nek nem adta meg a számát, így
ő nem lehetett, mással pedig nem óhajtott beszélni,
ezért nem szívesen vette fel.
– Ferreira! – vakkantotta bele a kagylóba, s egy
hasonlóképp udvariatlan hang szólt vissza:
– Végre! Már egy hete hiába próbállak elérni.
Csak nem szabadságon voltál?
– De igen, vagy tiltja a törvény? – torkolta le Oli-
vér az öccsét. – Bár, gondolom, mostanra elért a hír,
hogy anyáéknál voltam.
– Igen, Sophie mondta.
– Remek. Akkor azt is említette nyilván, hogy be-
széltem apával, és a kezesed leszek a kölcsönhöz –
176/212
folytatta szenvtelenül Olivér. – De nem tartozol érte

semmivel, öcskös.
– Tényleg? – vágott vissza Tom ingerülten. –
Mégis mit vártál?
– Nos, azt nem, hogy hálából a nyakamba ugrasz,
de gondoltam, örülni fogsz.
– Minek is? – vált egyre ellenségesebbé az öccse.
Annak, hogy a hátam mögött találkozgatsz Grace-
szel?
Tehát innen fúj a szél! – kapcsolt Olivér, és egyre
kevésbé volt ínyére ez a beszélgetés, mert nem
óhajtott semmit megbeszélni az öccsével, ami
Grace-szel kapcsolatban lehetett. Már az a tény,
hogy a lány beszámolt róla Tómnak, nem jelentett
semmi jót.
– Mi történt köztetek? – követelte erőszakosan az
igazságot Thomas.
– Miért nem tőle kérdezed? – Azzal a feleletet
meg sem várva, az idősebbik Ferreira lecsapta a
kagylót.
Olivér visszatérése a munkába nem volt éppen
zökkenőmentes. Hiába tervezte, hogy kiugrik az
árudába, ideje sem maradt rá. Ráadásul Andynek is
177/212
éppen akkor kellett egy jótékonysági vacsorameg-

hívást a nyakába sóznia.
– Egyikünknek ott kell lennie, öregem – közölte
az üzlettársa. – Múlt héten, amíg te a hasadat süttet-
ted, mi Jill-lel Mastersonék koktélpartiján bájolog-
tunk.
– De ez ma este van – háborgott a dombornyomá-
sos meghívóra pillantva Olivér. – Honnan kerítsek
kísérőt magamnak?
– Ez már a te gondod – hárította el a kérdést
Andy. – A helyedben rácsörögnék arra az ügyvéd-
nőre.
Így aztán Olivér, vonakodva bár, de ráfanyalo-
dott, hogy felhívja Mirandát, és nem sokkal később
együtt jelentek meg a Gosforth Manor Hotelban.
– Ez aztán a fényűzés! – állapította meg a nő,
amint a szálloda tanácstermében megpillantotta a
rengeteg, fehér damaszttal borított asztalt, a csillo-
gó, ezüst evőeszközöket és a metszett kristálypoha-
rakat. – Szerinted mikor kezdődik a vacsora? Nem
volt időm ebédelni, és már kopog a szemem.
– Remélem, hamarosan – felelte Olivér, és szív-
ből kívánta, hogy így legyen. Közben azzal az
178/212
ürüggyel igyekezett megszabadulni a belé csim-

paszkodó nőtől, hogy ő töri az utat az asztalukig.
Bár lépten-nyomon megállították az ismerősei, ez
egyszer nem vesztegette az időt Miranda bemutatá-
sára. A helyükre érve leültette partnerét egy városi
képviselő felesége mellé, majd meg sem állt a szál-
loda előcsarnokáig.
Szeretett volna néhány percig egyedül lenni, ám
ott is nyüzsögtek az emberek. A legrosszabb viszont
csak ezután következett, mert megpillantotta az
öccsét. Az Olivér arcára kiülő megrökönyödés
azonban csak még nagyobb magabiztosságot köl-
csönzött Tomnak.
– Nahát, nahát, az én jótevőm! Ki gondolta volna,
hogy itt találkozunk?
– Nézd, ha van valami mondanivalód, akkor tar-
togasd még egy kicsit! Ez nem éppen a legalkalma-
sabb hely, bármit akarsz is megbeszélni – vett mély
lélegzetet Olivér. – Holnap vagy holnapután kiug-
róm Tayfordba, és mindent tisztázunk.
Egy pillanatig úgy tűnt, Tom nem hagyja magát
ilyen könnyedén lerázni, de aztán jobb belátásra
tért.
179/212
– Hol van Gracie? – érdeklődött körbepillantva.

– Grace? Honnan tudjam? Nem vele jöttem – val-
lotta be kelletlenül az idősebbik fivér.
– Ezt nem hiszem! – ült ki Tom arcára a meglepe-
tés. – Alighogy összejöttetek, máris szakítottatok?
– Nézd… tétovázott Olivér –, nekem most men-
nem kell.
– Ugyan már… – tiltakozott Thomas, amikor egy
fiatal nő belékarolt.
– Szóval itt vagy. Már mindenütt kerestelek – csi-
cseregte a lány, miközben dús keblét a férfi karjá-
hoz préselte.
Ezúttal szemlátomást Tom volt zavarban, s míg
Olivér várta, hogy az öccse bemutassa neki a lányt,
egyszerre leesett neki a tantusz. Gina Robb volt, az
irodából. Gina! Istenem, hány éves lehet? Legfel-
jebb tizenhét. Thomasnak teljesen elment az esze?
Vagy így akarja féltékennyé tenni Grace-t? Igaza
lenne Sophie-nak, hogy volt élettársa számára a
hűség nem létező fogalom?
– Ismeritek egymást, ugye? – kérdezte céklavörö-
sen az öccse.
180/212
– Igen, már találkoztunk – mentette meg a helyze-

tet a lány. – Jó estét, Mr. Ferreira!
– Még mindig nem árultad el, hogy kivel jöttél,
Olivér – folytatta Tom, amint visszazökkent szoká-
sos szemtelen modorába. – Ismerem?
– Nem hinném, mert csak egy barátom – jelentet-
te ki a bátyja, és már rég megbánta, hogy egyáltalán
kijött. – És most, ha megbocsátotok, visszamennék
hozzá.
Miután négy napot töltött a szüleinél, Grace jobb-

nak látta visszatérni Newcastle-ba. Az édesanyja a
végén természetesen mindent kiszedett belőle, aztán
meg csak azt hajtogatta, hogy micsoda viselkedés
volt ez Olivértől. Végül a lány kénytelen-kelletlen
bevallotta, hogy mindez azért történhetett meg, mert
ő sem közömbös a férfi iránt, hiába tudja, hogy
barátnője van.
Miután azt is tisztázták, hogy Grace ennyiben
hagyja a dolgot hogyan is osztozhatott volna Olivé-
ren egy másik nővel? –, az anya megnyugodott.
Ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a lánya még
181/212
Londonból hívja fel Tomot, és beszélje meg vele az

elköltözését.
Grace arra számított, hogy a munkája majd segít
elterelni a gondolatait, és meglepően jó érzés fogta
el, amikor reggel nyolckor belépett az irodába.
Habár benne volt a levegőben, hogy még aznap
felmondanak neki.
– Szia! Tom mondta, hogy ma jössz vissza – üd-
vözölte meglepően kedvesen még Gina is, s Grace
csak a névhasználatán akadt fenn. Tom? De nem
szólt semmit. Végül is nem az ő dolga rendreutasí-
tani a csitrit.
Már éppen leült az asztalához egy csésze kávéval,
amikor beviharzott a főnökük.
– Jó, hogy újra látunk! – lelkesedett a férfi. – Mi-
ért nem hívtál fel, kimentem volna érted a reptérre.
– Köszönöm, megoldottam egyedül is – felelte
hűvösen Grace, s még éppen elkapta Gina értetlen-
kedő pillantását.
– Gyere be hozzám – folytatta Tom –, nagy újsá-
gom van! – Azzal az irodája felé biccentett.
Remélem, nem a bátyádról, gondolta a lány, mert
azt is a főnökétől tudta meg, hogy Olivér és Miran-
182/212
da együtt jelentek meg valami jótékonysági vacso-

rán. Ezt pedig nehéz volt megemésztenie, még ha
számított is rá.
– Ugye nem felejtetted el, hogy mit ígértél, Tom?
Akkor ebédszünetben elviszel magaddal? – szólt
utánuk Gina, és Grace figyelmét nem kerülte el a
férfi arcára kiülő pillanatnyi bosszúság.
– Csak annyit mondtam, hogy elviszlek ebédelni,
ha ráérek – nézett vissza a lányra Thomas, miköz-
ben betessékelte Grace-t. – Légy szíves, hozz ne-
kem egy kávét, kis szívem! – tette még hozzá, és ha
a lány egy pillantással ölni tudott volna, akkor a
főnöke biztos holtan rogyott volna össze. Tomot
azonban a legkevésbé sem foglalkoztatta Gina un-
doksága.
– Jó, hogy végre hazajöttél kedélyeskedett, mi-
közben lehuppant a székébe. – Nélküled még a
munka sem az igazi.
– Valóban? – mérte végig a főnökét értetlenül
Grace. – Nekem úgy tűnik, Ginával nagyon is jól
megvagytok.
– Ismered, hogy milyen kis butuska. Túl sokat
képzel magáról.
183/212
– Nekem aztán édes mindegy – jegyezte meg a

lány, amikor észrevette, hogy az emlegetett az ajtó-
ban áll. A kínos csendet végül Tom törte meg:
– Behoztad a kávém, szívecském? Igazán rendes
vagy.
Gina lángoló arccal haladt el a munkatársnője
mellett, de rá sem nézett. Mérge egyes-egyedül a
főnökének szólt.
– Tehát, miről van szó? – tettetett tudatlanságot
Grace, amikor a lány kiment. – Csak nem találtad
meg a gyógyírt az anyagi gondjaidra?
– Tehát Olivér elmondta? – nézett rá a férfi, s
Grace-nek rá kellett jönnie, hogy nem csak ő tart
vissza híreket. – Elvégre találkoztál vele és Sophie-
val San Luisban.
– Sophie-tól tudod? – nyelt nagyot Grace. – Kí-
váncsi vagyok, miket hordott össze rólam – kérdez-
te meglehetősen barátságtalanul.
– Lett volna mit?
– Nem tartozom beszámolni neked, Tom. Egye-
dül a munkám miatt vonhatsz felelősségre.
Ám a férfi másképp látta.
184/212
– Sophie szerint remekül elszórakoztál a bá-

tyámmal. Nem gondolod, hogy jogomban áll tudni,
kivel szűröd össze a levet a hátam mögött?
Grace nem tudott hova lenni a döbbenettől, és
felpattant a helyéről.
– Ha erről óhajtasz társalogni, akkor jobb, ha
most elmegyek – sziszegte. – És bár nem tartozik
rád, a pontosság kedvéért közlöm, hogy nem szűr-
tem össze a levet senkivel!
Ezzel a kifejezéssel ugyanis semmiképp sem illet-
te volna azt, ami közte és Olivér közt történt.
– Ne haragudj, Grace, kissé elragadtattam magam
mentegetőzött Tom, mert maga is érezte, hogy jócs-
kán túllőtt a célon. – Gyere, ülj vissza! Tudod, telje-
sen a padlóra küldött, hogy éppen a bátyámmal
hoztak hírbe.
– Képzelem… Olivért viszont nem sajnáltad,
amikor lecsaptad a kezéről a feleségét. Amúgy
azzal találkozgatok, akivel csak akarok. Nem te
fogod megmondani.
– Még a bátyámmal is?
– Olivérnek már van barátnője – emlékeztette
Grace. – A minap éppen te dörgölted az orrom alá.
185/212
– Igazad van, és jobb, ha most tényleg lapozunk

egyet – szállt le a témáról Tom. – A jó hír viszont
az, hogy mégis megkapom a banktól a teljes össze-
get.
Grace-nek nem volt kedve rákérdezni, a férfinak
pedig elmesélni, hogyan történt, így a beszélgetésük
itt elakadt.
A nap amúgy csigalassúsággal vánszorgott, és a
lány az irodában sem találta a helyét. Igazából San
Luis óta volt ilyen nyugtalan, és Gina baljós pillan-
tásai sem javítottak a hangulatán.
Grace már éppen hazafelé készülődött, amikor a
munkatársnője megállt az asztala előtt.
– Tom engem vitt el a jótékonysági vacsorára –
dicsekedett el a csitri, és társa meglepetése láttán
felbátorodva folytatta: – Nem is említette neked?
Pedig nagyon jól szórakoztunk – tette hozzá dia-
dalmasan.
– Egészségetekre – felelte hűvös mosollyal
Grace. De a szíve mélyén nem a lányt hibáztatta
Thomas éretlen viselkedéséért. – Örülök, hogy jól
mulattatok.
186/212
– Valóban? – vált bizalmatlanná Gina. – Azt hit-

tem, esz a sárga irigység, amiért nem téged hívott
el.
– Ezt meg honnan vetted? Azért, mert munkatár-
sak vagyunk, még nem töltjük együtt a szabadidőn-
ket – igyekezett tisztázni a helyzetet Grace.
– De hiszen nála laksz – hánytorgatta fel a leány-
zó.
– Már nem – világosította fel Grace, mert úgy
vélte, ennyi magyarázatot igazán megérdemel. –
Pontelandbe költöztem egy panzióba, mert finoman
szólva nem lett volna illő tovább maradnom.
– Ezek szerint hébe-hóba sem… jöttök össze?
– Nem – csóválta meg a fejét Grace, és elmoso-
lyodott a lány szóhasználatán.
– Féltékeny sem vagy? – faggatózott tovább Gina.
– Nem. Tom talán ezt akarta beadni neked?
– Sok mindenről beszélt, de többnyire csak Oli-
vérről – sóhajtott fel a lány. – Szerinte együtt men-
tetek Spanyolországba, mert a háta mögött akartál
találkozni a bátyjával.
– Még ha így lenne is, nem kötném az orrára –
jelent meg halvány pír Grace arcán. – Mellesleg
187/212
semmi köze hozzá, hogy hová megyek nyaralni,

sem ahhoz, hogy mit csinálok.
– Ő nem így gondolja – felelte a lány, és megvon-
ta a vállát.
– Akkor nagy tévedésben van. Amúgy Olivér fog-
lalt. Te magad is találkozhattál a barátnőjével a
vacsorán.
– Mirandára gondolsz? – kérdezte Gina, és ezzel
szétzúzta Grace aprócska reményét, hogy hátha
Tom nem mondott igazat. – Nem látszott túl vidám-
nak.
– Ezt meg hogy érted? – kapaszkodott bele a
szalmaszálba Grace.
– Talán mert Olivér olyan furcsa volt. Nem is
akart minket bemutatni annak a nőnek.
Még szép, keseredett el Grace. Egy: tudta, hogy
Thomas szalad, és beárulja nálam. Kettő: nyilván a
Sophie-val történtek után az öccsét a lehető legtávo-
labb akarja tartani attól a nőtől, akit szeret.
– Örülök, hogy végre beszélgettünk egy kicsit –
mosolygott Gina megkönnyebbülten. – Holnap
találkozunk. – Azzal otthagyta a szomorúságát
leplezni próbáló Grace-t.
188/212
7. FEJEZET
Olivér az íróasztalánál ült otthon, és éppen egy

köteg tervrajzot tanulmányozott, amikor megszólalt
a kaputelefon. Habár nem óhajtott látni senkit –
kivéve Grace-t, de őt hiába akarta meglátogatni a
jótékonysági vacsora utáni napon, nem találta ott az
árudában – mégis megnyomta a készüléken a gom-
bot, és beleszólt:
– Ki az?
– Szervusz, Olivér! – felelt sietősen egy női hang,
de nem az, amelyikre a férfi annyira vágyott.
– Mit keresel itt, Sophie?
– Így üdvözlöd a feleségedet, drágám? – fortyant
fel a nő. – Beszélni szeretnék veled. Beengedsz?
– Nekem viszont nincs mondanivalóm, és már
nem vagy a feleségem, drágám – dörgölte Sophie
orra alá a férfi, s már éppen elköszönt volna, amikor
a nő közbevágott:
– Várj, ne tedd le! Grace-ről van szó. Beengedsz
végre, vagy itt ázzak bőrig?
189/212
Olivér egy darabig tétovázott, hiszen mit tudha-

tott a volt neje Grace-ről, amit ő nem… Aztán a
kíváncsisága mégis felülkerekedett az előítéletein,
és megnyomta a gombot, majd leküldte a liftet.
Amikor az asszony belépett a lakásba, a férfi orrát
megcsapta parfümjének jellegzetes illata. Olivér ezt
még elviselte, de a puszi elől hátralépett. Elvégre
már barátok sem voltak.
– Még ilyen későn is dolgozol? – érdeklődött
Sophie, amikor elképesztő tűsarkán volt férje író-
asztalához tipegett. – Néha azért a munka megszál-
lottjainak is kell pihenniük.
Olivér azonban összefonta a karját a mellén, és
szigorúan végigmérte látogatóját.
– Bökd ki, miért jöttél, mert amint látod, nem
érek rá.
– Meg sem kínálsz valamivel? – vetette fel az
asszony, miközben hanyagul belelapozott a férfi
irataiba.
Olivér türelme fogytán volt, ezért nehézkesen fel-
sóhajtott.
– Áruld már el, minek köszönhetem azt a meg-
tiszteltetést, hogy idejöttél!
190/212
Sophie erre elfintorodott.

– Tom mondta, hogy harapós kedvedben vagy.
– Ő küldött ide? – vágott még barátságtalanabb
arcot a férfi.
– Dehogy! – vetette oda a nő, és gőgösen felneve-
tett. – Sosem tenne ilyet, mert tudja, hogy túl nagy a
tét.
– Miről fecsegsz összevissza? Azt hittem, Grace-
ről van valami mondanivalód.
– Róla van szó – pillantott szánakozón volt férjére
Sophie, majd egy bőrfotel karfájára telepedve ke-
resztbe tette karcsú lábát. – Nem mondtam még,
hogy Tom az első pillanattól fogva szinte gyereke-
sen rajongott azért a lányért? Mit gondolsz, miért
váltak ketté az útjaink?
– Ezt már hallottuk, Sophie – legyintett halálosan
fáradtan Olivér. – Mondj valami újat!
– Rendben. Grace sosem viszonozta az érzéseit…
– Tessék? Múltkor még nem ezt mondtad – olvas-
ta volt felesége fejére a férfi.
– Tévedni emberi dolog – vont vállat hanyagul az
asszony. – Mellesleg Tom végig azt a látszatot
191/212
keltette, hogy összejöttek. Talán még én is bedőltem

neki.
– Tehát azt mondod, hogy az öcsém csak színész-
kedett? – nyögött fel Olivér.
– Meglehet.
– Igen vagy nem? – csattant fel Sophie köntörfa-
lazásától türelmét vesztve a férfi, mire a nő vékony-
ka hangon beismerte:
– Igen, ha ettől megnyugszik a lelked.
– És ezt most kell megtudnom? – Olivér fenyege-
tően közeledett az asszonyhoz, és közben így foly-
tatta: – Akkor mire volt jó elhagynod Tomot?
– Csak nem hitted, hogy olyan férfival akarok él-
ni, akinek éjjel-nappal egy másik nőn jár az esze? –
kérte ki magának méltóságteljesen Sophie. Senki
sem ússza meg szárazon, aki hülyét csinál belőlem.
– Tehát azért, és csakis azért követelted vissza a
pénzed, hogy bosszút állhass? vonta kérdőre a volt
nejét Olivér, ám az néma maradt. Már csak napok
kérdése, és utal a bank. Visszakapsz mindent az
utolsó pennyig. Mit akarsz még?
192/212
– Thomas túl könnyen megúszta, mert a hóna alá

nyúltál, és kisegítetted – világosította fel kertelés
nélkül az asszony.
– Nem mondasz le a bosszúról, ugye?
– Amilyen az adjonisten, olyan a fogadj isten –
vetette oda foghegyről Sophie. – Mellesleg lehetek
egyszer én is a hasznodra. Hallom, szakítottál Miss
Sawyerrel. Csak nem Grace miatt? Mindenesetre az
öcséd nem gondolkodott ennyit.
– Min?
– Hogy lecsapjon a kezedről – emlékeztette a nő
Olivért. – Akármit gondolsz is rólam, az én bűnöm
csupán annyi volt, hogy nem tanúsítottam elegendő
ellenállást. Akkoriban alig láttalak, mert állandóan
dolgoztál, a magány pedig sok mindenre ráviszi az
embert. Tomnak mindenesetre nem háborgott a
lelkiismerete. De tudod, kölcsönkenyér visszajár.
– Azt szeretnéd, hogy én leckéztessem meg,
ugye? – tapintott egyből a lényegre a férfi, majd
rosszallóan megcsóválta a fejét. – Kár a gőzért.
Grace felmondott, és az öcsém szerint már vissza
sem jön Londonból.
193/212
– És ezt el is hitted? – rökönyödött meg Sophie. –

Mostanra sem ismerted ki az öcsédet? Tudhatnád,
hogy sosem adja fel, és a cél érdekében mindenre
képes. Ezzel a mesével akart távol tartani attól a
lánytól.
Már éjfél is elmúlt, mire Olivér kiért Pontelandbe.

Korábbi ólmos fáradtságát mintha elfújták volna,
felvillanyozva állt meg a rendezett panzió előtt.
Egyenesen Tomtól jött, akit az ágyából rángatott ki,
hogy kiverje belőle a címet. Az öccse persze egy
darabig tagadott, aztán amikor belátta, hogy nincs
értelme, bevallott mindent. Így derült ki az is, hogy
Grace nem mondott fel, másnap ment vissza dol-
gozni, hogy Olivér ott járt és őt kereste.
Ahogy kiszállt a kocsijából, és jobban belegon-
dolt hirtelen ötletébe, a férfi kissé elbizonytalano-
dott. Éjnek idején törjön rá Grace-re?
Mi van, ha a lány kikosarazza? Ha nem hisz neki?
Elvégre eddig nem éppen úriemberként viselkedett
vele, és Tom is biztosan mindent elkövetett, hogy
rossz színben tüntesse fel.
194/212
Egyáltalán mit mondjak neki? – tépelődött a két-

ségbeesés határán Olivér. Hogy nem tudok nélküle
élni, annyira szeretem?
Aztán mégis összeszedte a bátorságát, és megko-
cogtatta a kopogtatót, mert csengőt nem talált. Az
éjszakai csendben mennydörgésszerű robajlásnak
hallatszott a zaj, talán még a szomszédok is felriad-
tak álmukból. Odabent azonban senki sem mozdult.
Olivér már éppen odébbállt volna, amikor egy
fenti ablakban libbent a függöny, majd megjelent
egy női fej. Grace!
Már a lány látványától is lángra gyulladt a szíve,
és vad integetéssel igyekezett a tudtára adni, hogy
beszélni szeretne vele. Am ebben a pillanatban
kinyílt az ajtó, és egy ötven körüli, telt idomokkal
megáldott asszonyság ripakodott rá:
– Tudja, hány óra, fiatalember? Mit óhajt ilyen
későn? – Majd a ház előtt parkoló Porschéra pil-
lantva valamelyest megjuhászodott. – Sajnálom, de
nincs szabad szobám.
– Nem is azért jöttem fogott bele Olivér, és még
egy mosolyt is elővillantott a nagyobb meggyőző
195/212
erő érdekében. – Itt lakik egy barátom, és sürgősen

beszélnem kell vele.
– Egy hölgy?
– Igen.
– Sajnálom. Este tíz után a lakóim nem fogadhat-
nak látogatót.
Mintha az idő számítana, fordult meg a férfi fejé-
ben, de nem vesztette el a türelmét.
– Csak van itt egy társalgó vagy nappali, ahol
válthatnánk néhány szót.
– Sajnálom, nem tehetek kivételt – jegyezte meg
a szívtelen nő, azonban Olivér sem tágított. Már
felkészült rá, hogy ha nem megy szép szóval, hát
majd megy erőszakkal.
– Ne haragudjon, Mrs. Lawson, hogy ilyen későn
keresnek – szólalt meg a férfi nagy megkönnyebbü-
lésére Grace az asszonyság háta mögött. – Majd
odakint beszélünk – tette hozzá a lány, ám az arca
semmi jóról nem árulkodott. – Mi történt, Olivér? –
kérdezte, a panzió tulajdonosnője azonban nem
tágított mellőle. – Csak nem az árudával történt
valami?
– Nem, csak beszélni szeretnék veled.
196/212
– Akkor az várhat holnapig – közölte a látogató-

jával kimért hangon Grace. – Reggel nyolckor meg-
találsz az irodában.
– Nem érted, Grace? Most kell beszélnünk – fe-
lelte fogyatkozó türelemmel a férfi. – Az ördögbe,
hiszen azt is egy órája tudtam meg, hogy mégsem
mondtál fel.
– Mit számít ez most?
– Nagyon is sokat – vált egyszerre elgyötörtté
Olivér hangja. – Mit gondolsz, rád törnék éjnek
idején, ha nem lenne fontos?
– Nem tudom – válaszolta hűvösen a lány. – Ta-
lán csak most tudtál elszabadulni a barátnődtől.
– Értsd meg, már szakítottunk! – mérgelődött a
férfi. – Ha Tom az ellenkezőjét állította, akkor ha-
zudott. Az igazság az, hogy egyetlen ujjal sem nyúl-
tam Mirandához, amióta rájöttem, mit érzek irántad.
– Aztán látva, hogy a lány mélyen elpirul, felbáto-
rodott, bár kéretlen szem- és fültanújuktól szívesen
megszabadult volna. – Az a gazfickó öcsém még azt
is el akarta hitetni velem, hogy felmondtál, és Lon-
donban maradtál. Így szeretett volna távol tartani
tőled.
197/212
– Akkor mégis honnan tudtad meg, hogy vissza-

jöttem? – kérdezte gyanakodva a lány, Olivér pedig
felsóhajtott, mert tudta, hogy az igazsággal nem fog
nagy sikert aratni.
– Sophie-tól – bökte ki. – Ma este felugrott hoz-
zám.
– Miért mondta volna el az igazat éppen ő? – vált
bizalmatlanná Grace, mint ahogy azt a férfi előre
sejtette.
– Gyere velem, és mindent megbeszélünk – kér-
lelte a lányt Olivér, majd Mrs. Lawsonnak címezve
hozzátette: – Ez már igazán nem tartozik másokra.
– Idefigyeljen, fiatalember! – csattant fel méltat-
lankodva az asszonyság, de Grace mindkettőjüknek
meglepetést okozva közbeszólt:
– Rendben. Mindjárt jövök, csak felöltözöm.
– A kocsiban várlak – mosolyodott el a férfi.
Öt perccel később a lány beült Olivér mellé. A
köntösét farmerra és bordó pulcsira cserélte.
– Akkor elmondod, mit akart Sophie? – kérdezte
elfúló hangon.
– El, ha hazajössz velem – felelte nagy levegőt
véve a férfi.
198/212
– A lakásodra?
– Csak nem gondoltad, hogy itt beszélgetünk a
kocsiban?
– Nem – ismerte el Grace nagy nehezen. – De
megígéred, hogy utána hazahozol?
– Ha még akkor is ezt akarod, természetesen –
egyezett bele Olivér, s bár nagyon szerette volna,
mégsem merte megsimogatni a lány arcát. – És
köszönöm, hogy hittél nekem – tette hozzá, miután
beindította az autót.
– Mivel kapcsolatban?
– Hogy szakítottam Mirandával. Máskülönben
nyilván nem ülnél itt.
– Mégis találkoztál vele, miután hazajöttél San
Luisból – állapította meg hosszas hallgatás után
Grace.
– Arra a jótékonysági vacsorára gondolsz, ugye?
– sóhajtott fel Olivér. – Valóban hiba volt, de erre
magam is rájöttem, amikor érte mentem.
– Miért hívtad el?
– Mindenképpen tisztázni akartam vele, hogy
nem folytathatjuk tovább a kapcsolatunkat, és Andy
éppen akkor sózta a nyakamba azt a nyavalyás
199/212
meghívót. De meglehetősen rossz ötletnek bizo-

nyult – vallotta be fakó hangon a férfi, majd meg-
csóválta a fejét. – Azt hittem, barátokként válhatunk
el, de nem így történt. Ráadásul az öcsémmel és
Ginával is összetalálkoztam az előcsarnokban –
tette még hozzá, majd rövid időre elhallgatott. – Bár
ezt Tom már biztosan elmesélte. Remekül szórako-
zott a szorult helyzetemen – fejezte be végül.
– Hagyd most Thomast! Mit mondott Miranda? –
ráncolta össze a homlokát Grace, Olivér pedig ismét
felsóhajtott.
– Vérig sértődött, és azt vágta a fejemhez, hogy
csak kihasználtam – rándult meg a férfi arca.
– Megbántad?
– Mit? – ült ki Olivér arcára a meglepetés.
– Hogy szakítottál vele.
– Dehogy! – tiltakozott hevesen a férfi. – Már he-
tek óta tudtam, hogy nem mehet így tovább.
– Miattam? – kérdezte bátortalanul a lány, mire
Olivér feléje fordult.
– Még mindig kételkedsz, Grace? Tudnod kelle-
ne, mit érzek. – Azzal Olivér ismét az útra meredt,
200/212
és inkább csak érzékelte, mint látta, hogy a lány

összekulcsolja a kezét az ölében.
– Spanyolországban viszont csak annyit mondtál,
hogy van valakid. Szakításról szó sem esett.
– Igen, mert ostoba voltam – nyögött fel Olivér. –
Azt hittem, hogy te és Thomas… De mi mást gon-
dolhattam volna? Amikor édes kettesben otthon
találtalak benneteket, legszívesebben mindkettőtö-
ket megfojtottam volna.
– Tom szándékosan viselkedett így.
– Most már én is rájöttem. De látod, még az sem
tudott távol tartani tőled, hogy azt hittem, az öcsém
szeretője vagy. Miután összejöttünk San Luisban,
féltem jobban belebonyolódni a dologba, nehogy
Tom megint csúfot űzhessen belőlem.
Grace még hallgatott egy darabig, aztán csende-
sen megkérdezte:
– Az meg sem fordult a fejedben, hogy tőlem
tudd meg, mi az igazság?
Olivér továbbra is az utat nézte, az ujjai azonban
elfehéredtek, úgy szorította a kormányt.
– Azt hiszem, féltem rákérdezni, mert az elejétől
fogva tudtam, hogy ezerszer jobban összetörheted a
201/212
szívem, mint Sophie. Ezért hozakodtam elő Miran-

dával, de valójában ő sosem jelentett nekem annyit,
mint te – vallotta be a férfi, majd érzékelve Grace
hitetlenkedő pillantását, így folytatta: – Alig jöttem
haza San Luisból, tudtam, hogy életem legnagyobb
hibáját követtem el. Akár hiszed, akár nem, már
egyáltalán nem izgatott, hogy volt-e köztetek vala-
mi Tommal. Csak téged akartalak, mert… mert
szeretlek. Minden más csak levegőbe beszélés.
– Olivér…
– Kérlek, ne mondj még semmit! – könyörgött a
férfi, mert rettegett az elutasítástól. – Érjünk előbb
haza! Amúgy is megfogadtam magamnak, hogy
csak otthon hozakodom elő mindezzel. De meglát-
talak, és nem bírtam tovább. Megőrülök, hogy nem
érhetek hozzád.
Hallva szaggatott lélegzetét, Olivér megértette,
hogy a lány is legalább annyira szeretne már otthon
lenni, mint ő.
– Most már csak azt áruld el, hogy mit akart
Sophie! – tudakolta végül Grace, mert ez az egy
még fúrta az oldalát. – Azt hittem, nem jártok össze.
202/212
– Nem is – állította határozottan a férfi. – De mi-

vel Tom most nagyon a bögyében van, mindent
elkövet, hogy visszavágjon neki. Abban a tévhitben
élt, hogy csak az öcsém iránti tiszteletből tartom
magam távol tőled.
– De ez nem így volt, ugye?
– A legkevésbé sem. Már a vacsora másnapján
kerestelek az árudában, de Tom azt állította, hogy
felmondtál, és Londonban keresel munkát.
– Szemenszedett hazugság! – kapkodott levegő
után a lány.
– Most már én is tudom, mégpedig Sophie-tól –
hallgatott el Olivér, mert elbizonytalanodott a foly-
tatást illetően –, aki azt is elmondta, hogy szörnyen
féltékeny volt rád, és a pénzét is ezért követelte
vissza.
– Úgy tudom, már vissza is kapta.
– Igen, de szerinte Tom túl könnyen megúszta,
mert én vállaltam a kezességet.
– Te vagy a kezese? – rökönyödött meg Grace.
– Nem mondta? – pillantott a lányra a férfi, és
megcsóválta a fejét. – Gondolhattam volna.
203/212
– Úgy látszik, hogy az öcséd mindkettőnket az

orrunknál fogva vezetett – jegyezte meg halkan
Grace, Olivér pedig bólintott, aztán kikelt magából:
– Az ördögbe is, hogy ebben a városban kétszáz
méterenként lámpa van!
A lány csak mosolygott.
– Van az ötszáz is. Majd türelmetlenül hozzátette:
Messze van még?
– Mindjárt ott vagyunk – nyugtatta meg a férfi, és
lekanyarodott a rakpartra. Kisvártatva valóban
megérkeztek a régi raktárépület elé.
Olivér még a garázsba sem állt be, annyira sietős
volt, hogy végre kettesben lehessen a szerelmével.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és átvezette Grace-t a
földszinti csarnokon a lifthez. Ahogy felértek az
első emeletre, és a lány belépett a lakásba, tátva
maradt a szája.
– Nahát! Micsoda kilátás! – álmélkodott az ab-
lakhoz lépve.
– Nappal sokkal szebb – felelte a férfi, miközben
bezárta a liftajtót. Aztán ledobta a bőrdzsekijét, és
felkattintott egy lámpát. – Iszol valamit? – kérdezte,
204/212
de olyan ideges volt, mint egy iskolás fiú felelés

előtt.
– Hajnali kettőkor? Nem hiszem – fordult vissza
Grace az ablaktól.
– Igazad van – dörgölte meg a tarkóját feszülten
Olivér. – Akkor, gondolom, beszélgetni szeretnél.
– Ezért cipeltél ide, ha nem tévedek – emlékeztet-
te őt a lány, de a hangjában huncutság bujkált. Az-
tán röpke tétovázás után lassan elindult a férfi felé.
– Hacsak nincs néhány jobb ötleted.
– Csak egy ötletem van, de az ezerszer jobb – je-
gyezte meg az izgalomtól rekedten Olivér.
– Szerintem egyre gondolunk – suttogta a lány, s
lágyan megcsókolta a szerelmét. – Ráérünk később
is beszélgetni. Most inkább bújjunk ágyba!
Még alig múlt hat óra, amikor Grace-t felébresz-

tette a hatalmas ablakokon besütő napsugár. Káprá-
zatos nap elé nézünk, fogalmazódott meg benne,
majd a mellette fekvő férfira pillantva az éjszaka
történtek is felötlöttek benne. Kéjes elégedettséggel
gondolt vissza, hogyan szeretkeztek egész éjszaka, s
újra jóleső izgalom járta át.
205/212
Olivér azonban még mélyen aludt, könnyedén és

egyenletesen lélegzett. Ahogy feléje fordulva az
arcát nézte, Grace nem áltathatta magát tovább:
fülig szerelmes volt ebbe a férfiba.
Bele sem mert gondolni, hogy mi lett volna, ha
Sophie-t a bosszúállás nem sarkallja vallomásra.
Talán hetekig viszont sem látta volna Olivért, és
Tom nem lett volna rest kihasználni a helyzetet.
– Min jár az eszed? – szólalt meg ekkor a férfi,
mire a lány meglepetten fordult felé.
– Szerinted? – kérdezett vissza incselkedve. –
Természetesen rajtad és az éjszaka történteken.
– Megbántad? – fordult az oldalára Olivér is.
– Nem – nyelt nagyot Grace. – És te?
– Csak azt, hogy nem kutattalak fel előbb – val-
lotta be a férfi, és magához húzta a lányt. – Min
szomorodtál el az előbb? Láttam, hogy lehervadt a
mosolyod.
– Leskelődtél? – pirított rá a szeretőjére Grace. –
Azt hittem, még alszol.
– Hogyan alhatnék, amikor életem legcsodálato-
sabb éjszakája után itt fekszik mellettem a világ
legkáprázatosabb nője? Még most is alig merem
206/212
elhinni. Mintha rád vártam volna egész életemben.

– Amikor a lány megsimogatta az arcát, Olivér
elkapta a kezét, hogy megcsókolja a tenyerét, és
csak utána folytatta: – Szeretlek, és nem tudnék
lemondani rólad.
– Nem is kell – suttogta Grace, és még közelebb
bújt hozzá –, mert én is szeretlek.
Erre Olivér magához húzta a lányt a csípőjénél
fogva, mert a szavai nem maradtak hatástalanok.
Már cseppet sem lélegzett könnyedén és egyenlete-
sen, sokkal inkább kapkodva, a csókja pedig forró
és követelődző volt. .
Grace-t is újra elöntötte a vágyakozás, és szé-
gyentelenül szétnyitotta a combját, hogy befogadja
a férfit.
Bár éjjeli együttlétük után még érzékeny volt,
mégis mohón vágyott újra átélni az élményt. Kíván-
ta Olivért és a vele való csodálatos eggyé válást.
A férfi pedig végtelen gyengédséggel vette bir-
tokba őt. Amikor a lány izmai előbb elernyedtek,
majd megfeszültek, önkéntelenül feltört belőle a
sóhaj:
– Istenem, ez egyszerűen tökéletes!
207/212
Grace ekkor a dereka köré fonta a lábát, és Oli-

vérnek igencsak össze kellett szednie az önuralmát,
hogy folytatni tudja. Ám amikor a szeretője a kéj
tetőpontján megremegett, maga sem tudta tovább
késleltetni a kielégülést.
Aztán csak jó sokára mozdult meg, s akkor gör-
dült le a lányról, amikor az jólesőn nyújtózkodott
egyet. Grace még sosem volt ilyen boldog és elége-
dett, ám akármennyire utálta is, meg kellett törnie a
varázst. Elvégre már kilenc felé járt, nem heverész-
hetnek egész nap az ágyban.
– Hová mész? – szörnyülködött Olivér, amikor a
lány lelökte magáról a takarót, és felült.
– Zuhanyozni – biccentett a fürdőszoba felé
Grace. – Ha gondolod, csatlakozhatsz.
– Előbb főzök egy kávét, hogy észhez térjek – vi-
gyorodott el a férfi. – Teljesen kimerítettél.
– Még hogy én? – csipkelődött a lány, miközben
lovagló ülésben Olivérre telepedett. – Te vagy tel-
hetetlen.
– Panaszkodsz? – csusszant Grace csípőjéről a
keblére a férfi keze. – Azt hittem, te is kívántad.
208/212
– Kár lenne tagadnom – gyengült el a lány, és er-

re a férfi nyomban maga alá gyűrte.
– Kár, mert nem venném be – erősködött Olivér,
miközben a keze helyett az ajkával folytatta a becé-
zést. – Őrülten kívánlak. Mindig erről álmodtam,
hogy egyszer majd itt fekszel az ágyamban, és a
hajad szétterül a párnámon. El sem hiszem, hogy
ilyen szerencsés vagyok!
A lány remegve felsóhajtott.
– Teljesen leveszel a lábamról – vallotta be. –
Már nem is hittem, hogy létezik ilyesmi is az élet-
ben.
– És most?
– Most már élni sem tudnék nélküled – vallotta be
félénken Grace. – Az előbb is éppen ez jutott az
eszembe, amikor olyan gondterheltnek láttál. Mi lett
volna, ha Sophie nem lép közbe?
– Habár Tomnak sok van a rovásán, előbb-utóbb
úgyis megtudtam volna, hogy mégsem mondtál fel.
Ne felejtsd el, hogy mit ígértem San Luisban! Még
nem végeztünk!
– És most? Most már igen?
209/212
– Nem. Kettőnk közt sosem lesz ilyen – biztosí-

totta Olivér a szerelmét, majd legördült róla, és
felkelt, hogy az ölébe kapja. – Gyerünk zuhanyozni,
mert sok dolgunk lesz. Be akarlak mutatni Andynek
is.
– Mi lesz Tommal?
– Vele is beszélünk. Kíváncsi vagyok, milyen ar-
cot vág, amikor megtudja, hogy hol fogsz lakni
ezután.
Nagyjából egy évre rá Grace és Olivér ismét San

Luisba utaztak, és éppen Ferreiráéktól tartottak
hazafelé a lány szüleinek a nyaralójába. Lovellék
majd csak néhány nap múlva csatlakoznak hozzá-
juk.
Éppen úgy, mint amikor Olivér azon a bizonyos
estén hazakísérte Grace-t, most is fény szűrődött ki
a házból.
– Istenem, csak nem Alexszel történt valami,
hogy Maria lejött vele a nappaliba?
– Ne aggódj, drágám! Ha valami baj lenne, Maria
telefonált volna – igyekezett megnyugtatni a felesé-
gét a férfi, miközben kinyitotta az ajtót. De Grace-t
210/212
nem lehetett visszatartani, egyenesen a nappaliba

rontott, ahol a meglepetéstől földbe gyökerezett a
lába.
– Hűha! – sóhajtott fel, amikor meglátta a renge-
teg gyertyát és a még egyszer annyi, szanaszét he-
verő vörös rózsát. – Ez csodálatos! – nézett fel a
mellette álló Olivérre. – De mikor jutott erre időd?
– Amikor hazaugrottam megnézni Alexet – ka-
csintott a feleségére a férfi. – Megnyugtatlak, a
fiunk odafönt alszik, Maria pedig a mellette lévő
szobában olvas.
– Mivel érdemeltem ki ezt? Hiszen a házassági
évfordulónk csak másfél hónap múlva lesz.
– Tipped sincs? – kérdezte Olivér huncutul. – Ép-
pen egy éve lettél először az enyém – emlékeztette
Grace-t, aki erre még meglepettebb arcot vágott. –
Sosem felejtem el azt a napot és ezt a kanapét.
– Nahát, milyen figyelmes vagy, Olivér! – fonta a
férje nyaka köré a karját a fiatalasszony.
– Csak Tom előtt ne hangoztasd – viccelődött a
férfi – mert még úgy érzi, hogy lemarad, ha nem
lepi meg Ginát valami hasonlóval.
211/212
– Igazad van – kuncogott Grace. – De ő mindig

téged akart utánozni.
Gina és Tom amúgy meglepően jól kijöttek, noha
futó fellángolásnak indult a kapcsolatuk. Úgy tűnt, a
tizennyolc éves lány remek társa a harminckét éves
férfinak. De Grace gondolatai nem sokáig időztek a
férje öccsénél és annak barátnőjénél, mert Olivér
már a blúzát gombolgatta.
– Szeretlek, Mrs. Ferreira! – vallotta meg a férfi,
a felesége azonban megfogta a kezét.
– Csak nem itt akarod?
– Miért ne? Alex alszik, Mariának pedig meg-
hagytam, hogy szigorúan tilos lejönnie, amíg nem
szólunk neki.
– Nahát! Te tényleg mindenre gondoltál – sóhaj-
tott fel a nő, és boldogan dőlt hátra Olivérrel együtt
a kanapén.
212/212

Anne Mather Merlegeles Nelkul-Romana Különszám

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Anne Mather Merlegeles Nelkul-Romana Különszám

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Anne Mather - Mérlegelés nélkül - RKSZ 26/3.

Olivér és Thomas sosem voltak jó testvérek. Amikor

Thomas világéletében féltékeny volt sikeres és

Olivér éppen tizennegyedik emeleti irodájának

– Ördög és pokol! – bömbölte a szőke, jóképű

még az izzó parázson is átkelne érted – vetette oda

hanem Sophie is ugyanolyan vétkes volt, Olivérnek

Mivel Thomast meglepetésként érte a kérdés,

ölte, igazán nem panaszkodhatunk. Ha tudni akarod,

– Ha nem pénzről van szó, akkor miről? – kérdez-

– Jobb, ha most elmész – jegyezte meg fenyegető

szánalomra méltónak látta Tomot, amiért azt hitte,

Ezt már Olivér sem tűrhette szó nélkül. Megra-

Megint felsóhajtott, és az öccsére nézett, aki to-

vendégét. A szesztől ugyanis csak még jobban for-

nie az irodából, ráadásul Tom látogatásának célját

maradtak, hogy másnap a Koronában, ebédelnek

Az árudat már a főúton kitáblázták, és csak pár száz

komposztot, melyet minden bizonnyal az áruda egy

latok. Egy markoló és más gépek tanúskodtak erről,

kézfogás után visszakanyarodott eredeti témájához:

érdekelte a kelleténél. Évek óta nem akadt meg a

meghagyta Grace-t abban a hitében, hogy Tom

váltak el annak idején. Olivérnek akkoriban a

A férjemmel? – rándult megint össze Olivér. A

ez a liba, hogy hozzám szóljon! – csattant fel éle-

– Pedig a külső szemlélő azt mondhatná, hogy vi-

– Tavaly ismerkedtek meg Spanyolországban –

az, hogy állandóan hozzád hasonlítgattam – vallotta

A pénzt, amelyet Sophie az árudába fektetett, a

– Hol van Tom? – rontott be Sophie, és egyene-

sasággal BMW-jébe pattant, és elszáguldott az

ugyan igyekezett az asszony udvariatlanságait jóvá-

hanem a várakozástól lelte ki a hideg, hogy vajon

– Itt járt a bátyám? – kérdezte a férfi, ezúttal

– A fene vigye el! – káromkodott Tom. – Neki is

ahogy kezdett neki összeállni a kép. – Ugye nem

Ebben lehet igazság, vélekedett Grace, majd

– De hiszen idejött, pedig nem is kértem!

– Kérnék tőled egy szívességet – lepte meg Tom

netán felfedi minden bizonnyal meztelen testét. –

kertészet jövője – fűzte hozzá számítón, és övön

te. Matematikatanárként végzett, és a különböző

titkot belőle, hogy szinte elolvad a főnökétől, kihí-

Gina, halálra unnád magad a sok szám és részlet-

belefér az idejébe, így bevette magát a fürdőszobá-

– Mi a csudát keresel itt? – mordult rá a lány,

aki eddig sosem élt vissza a helyzetével. Talán

bizsergett a bőre. Másodjára Tom bátyja még job-

kissé távolabb álltak tőle. A fiatalabbik Ferreira

Aztán Grace azzal vigasztalta magát, hogy Olivér

kerülgette, és rá sem tudott nézni főnöke álszent

– Most vicceltek? Se előétel, se semmi? – tiltako-

– Nem tudod, mikor jönnek haza anyáék? – kér-

– Te pedig az édestestvérem vagy, mégsem me-

– Mi vagyok én? Krőzus? – háborodott fel Olivér.

türelmetlenül –, hát most vállald a felelősséget!

tünk, hogy mindig ugyanazért a nőért versengünk

– Ezt valahogy nem is tudnám magáról elképzelni

Szeretne túltenni magán, de nem sikerül neki, ezért

A férfit meglepetésként érte a bók, de rá kellett

valóban ez az igazság. – Mellesleg egyetértek az

dáját követem. Minek könyvet venni, ha az ember

– Miért ne? – nyögte Tom, amint nyeglén ledobta