Professional Documents
Culture Documents
Dean a kisteherautójában ült Andy háza előtt. Több mint nyolc órája
indult New Yorkból, és útközben csak egyszer állt meg. Vett egy nagy
levegőt. – Oké – mormolta magában, ahogy az ajtó felé indult és
becsöngetett.
Az ajtó kinyílt, és Andy elvigyorodott.
– Hé, ember. – Ugyanúgy csapkodták egymás hátát, mint tizenhárom
éves koruktól minden találkozásnál, csak Andy ezúttal sörrel is
megkínálta a barátját. – Gyere be.
Andy háza kicsit talán kopottasnak tűnt, de odabent a nappaliban
határozottan elegáns műanyag babaház állt, három teljes emelettel és
csigás lifttel. Aznap mintha mindkét otthonban hurrikán pusztított
volna: a szőnyegen mindenfelé apró műanyag lámpák és bútorok
hevertek. Hulahopp karika támaszkodott a kanapénak, a folyosó felől,
egy csukott ajtó mögül pedig a tévé hangjai és két kislány kuncogása
szűrődött át a szobába.
– Üdv a katasztrófa sújtotta területen – intett Andy széles mozdulattal
egy fotel felé.
Dean elvigyorodott.
– Hány évesek a kis boszorkák?
– Rose hét, Lilly öt. – Andy félretolta az útból a hulahopp karikát, és
lehuppant a kanapéra. – A játszószobában vannak, most nézik
ötvenedszer a Szellemirtókat, szóval szerintem őrült tudósok lesznek idén
Halloweenkor. Mit mondjak, alig várom. – Belekortyolt a sörébe. –
Milyen volt az utad?
Dean önkéntelenül összerezzent, ahogy eszébe jutott a sajgó háta.
– Hosszú, de azért nem rossz. Jó egy kicsit világot látni. És téged is jó
látni, haver. Mennyi ideje is… három vagy négy éve?
– Ja. – Andy egy pillanatra elgondolkodott. – Közvetlen azelőtt, hogy
Lori elment, ha jól emlékszem. Amikor ideutaztál valami partira, arra a
sportcsatornás bulira? Akkor inkább négy éve.
Dean újra összerázkódott.
– Ja, annyi. Jó rég volt.
– Nos, mint mondtam, Lori azóta elment. Én még mindig matekot
tanítok, és még mindig egyedül vagyok. Nemrég kineveztek az iskolai
évkönyv szerkesztőjének. Ezzel mindent el is mondtam a szédítő
karrieremről. – Tekintete elkalandozott egy fotó felé, amely őt ábrázolta
a két lány társaságában. – Úgy tűnik, rajtam kívül senkit sem lepett meg,
hogy nem működött a házasságom.
Dean felemelt a padlóról egy plüsspandát, majd lassan visszatette.
– Tudom, jöhettem volna gyakrabban, miután magadra maradtál.
Akartam is, de nem jött össze. A nagymenők iszonyú elfoglaltak.
– Ja. – Andy oldalra billentette a fejét. – Tudnék mesélni.
Dean belenevetett a szájához emelt palackba. Lenyelte a sört, és
hüvelykujjával megtörölte a szája sarkát.
– Hát én is. Főleg, mióta kész csődtömeg vagyok.
– Ja, rebesgetik.
– Ó, mindenfélét rebesgetnek.
– De mi történt valójában?
Dean nekidöntötte fejét a háttámlának.
– Mondjuk úgy, hogy volt már jobb évem is.
– Aha.
– Kaptam vagy százezer levelet, e-mailt és mindenféle elcseszett
tweetet. A legtöbbet olyanoktól, akik tutira tudják, mitől gyógyulnék
meg.
– Nehéz elhinni, hogy még nem történt meg.
Dean elmosolyodott.
– Hát nem elképesztő, hogy az egész talán csak a fejemben létezik?
Hogy amikor az egyik pillanatban még be akartak választania a
Hírességek Csarnokába, a másikban meg már egy kamiont sem találtam
el egy rohadt rongylabdával, hirtelen mindenkinek eszébe jutott, hogy a
fejemmel nem stimmel valami?
– Pszichomókusok, mi?
– Arra lyukadtak ki, hogy játék van a padlásomon. – Dean
megkocogtatta a halántékát. – Jobban kéne koncentrálnom.
Fókuszálnom. Kapcsolatba kerülnöm a bennem élő zulu harcossal.
– Nem igaz. Tutira nem mondtak zulu harcost.
– Nem a francokat! Mondtak zulu harcost, mondtak Peyton Manninget,
mondtak még elcseszett Hannibal Lectert is, mintha az segítene rajtam.
Ilyeneket írogatnak: „Próbáltad már a hipnózist?” „Olvastál már Szun-
cét?” „Jártál már terapeutánál?” Mintha csőkulccsal próbálnám meghúzni
a csavarjaimat, pedig csak annyit kéne tennem, hogy elmegyek egy
terapeutához. Egy olyan városban, ahol még a kávézókban is sámánok
névjegyeit cserélgetik, Margónak Greenpointból hirtelen eszébe jut, hogy
mi lenne, ha megpróbálkoznék egy agyzsugorítóval. Kösz, Margo,
magamtól sose jutott volna eszembe. Honnan tudhattam volna, hogy
egyáltalán léteznek terapeuták?
Andy bólintott.
– Szóval azt is próbáltad.
Dean megdörzsölte a jobb vállát.
– Ja, képzeld. Nyolc sportpszichológusnál és két pszichiáternél jártam.
– Számolgatni kezdett az ujjain. – Megvolt az akupunktúra és
akupresszúra, megvoltak a piócák és a fülgyertyák… erről egyszer még
külön mesélek. Leszoktam a gluténről, leszoktam a cukorról, leszoktam a
szexről, azután meg állandóan szexeltem. Nem ettem húst; mást sem
ettem, csak húst. Kreatív mozgásterápiára jártam, tucatszor
hipnotizáltak, megtanultam meditálni. Ezt amúgy máig gyakorolom. –
Vetett egy pillantást Andyre, akinek arcára rádermedt a csodálattal
vegyes döbbenet. – Oké, hol vesztetted el a fonalat? Amikor állandóan
szexeltem?
– Nem, a kreatív mozgásterápiánál. Azt hittem, azt Rose csinálta.
– Micsoda egy baromság ez! Annak kellett volna helyreraknia a
csigolyáimat, hogy természetesebben mozogjak. Mint azok a felfújt
bábuk az autókereskedések előtt. Folyton azt hajtogatták, hogy
lazítanom kell a csontjaimon. A Twitteren bezzeg senki sem írta, hogy
túl merevek lennének a csontjaim, szóval az egész internet hajítófát se
ér.
Andy megcsóválta a fejét.
– Sajnálom, Dean. Akartalak hívni, hogy tudjam, mi van veled, de
sokkal egyszerűbb volt átjelentkezni Greenpointba, és kiadni magam
Margónak.
– Mekkora poén.
Andy elvigyorodott.
– S most, hogy itt vagy, mit akarsz csinálni?
– Először is, nagy ívben kerülöm az internetet – felelte Dean. – Azután
kitalálom, hogy mihez kezdjek a felszabadult időmmel, kábé úgy ötven
évvel.
– Van már ötleted?
– Egy szál se, ember. – Dean újra kinyújtóztatta a vállát. – Lehetnék
edző, ha már nem arról leszek híres, hogy egy tehenet sem találnék el az
alagútban. Lehetnék szakkommentátor is, csak nincs túl sok haverom a
sportmédiában. Van pénzem, szóval időm is, hogy kitaláljam magam, de
már egy éve mást sem csinálok, és csak annyit tudok felmutatni, hogy
érezhetően jobb lettem a Fortnite-ban.
Andy próbált nem somolyogni, amikor megszólalt.
– Feltehetek egy személyes kérdést?
– Ja.
– Igaz a hír a Táncos lábú sztárokkal kapcsolatban?
– Igaz, hogy felkértek. Hé, ne vigyorogj, pont a tánc része tetszett.
Láttad, amikor Emmit Smith szerepelt benne? Csak úgy suhant. Viszont
a sógornőm, aki megnéz minden egyes adást, azt mondta, ha elvállalom,
azt fogják majd gondolni, hogy kétségbeesetten kapaszkodom a
hírnevembe, és ott kell majd keringőznöm a „Vigyél ki a meccsre”
dallamára, szóval elhajtottam őket. Végül egy korcsolyázót fűztek be
helyettem, aki eltaknyolt az olimpián és összevérezte a jeget. Úgy
látszik, bármelyik kripli megteszi.
– Te nem vagy kripli. – Andy Dean vállára tette a kezét. – Agyhalott
vagy. Az egészen más tészta. – Ezúttal mindketten nevettek, amíg Rose ki
nem dugta a fejét a játszószobából.
– Apu, nem hallok semmit, olyan zajosak vagytok!
– Be van dugulva a füled? Hozzam a kerti slagot? Vagy elővegyem a
porszívót? – Nagy kuncogás közepette becsapódott az ajtó. –
Borzalmasak – csóválta meg a fejét Andy. – Oké, akkor nyissuk ki azt a
vendégágyat az alagsorban. Egyelőre maradhatsz nálam, azután holnap
átviszlek Evvie-hez. Csak meg akar ismerni, hogy nem vagy-e
erőszaktevő és nincs-e dobszerkód.
– Van valami, amit tudnom kéne?
– Evvie-ről? A legjobb fej. Bírni fogod. Kész mókamester. Aranyos is,
kicsit olyan, mint… tudod, a nővéred.
Dean a homlokát ráncolta.
– Nincs is nővérem.
– Úgy értem, olyan, mintha a nővéred lenne. Mint mindenki nővérkéje.
– Olyan kórházi nővérkeféle?
– Nem, nővér nővérkeféle.
Dean megrázta a fejét.
– Elvesztettem a fonalat.
Andy vállat vont.
– Oké, barna haj, barna szem… azt hiszem… Az a pulcsis bölcsészlány.
– Még valami?
– Fontos, hogy jól ejtsd a nevét. Ahogy ő mondja: „Evvie, mint Chevy,
és nem Evie, mint Max Greevey.”
– Ki a franc az a Max Greevey?
– Zsaru az Esküdt ellenségekben. Evvie kölyökkorában nem sokat
tévézett, most próbálja utolérni magát. Úgy 1998 táján tarthat. Nemrég
kezdte a Dawson és a haverokat.
– Apám, az már antik.
– Amúgy tényleg remek csaj. Ő mentette meg az életem, amikor
magamra maradtam a lányokkal. Csak tégy meg egy szívességet, és ne
engedd, hogy a szárnyai alá vegyen, mert akkor teljesen magával ragad,
és sokkal jobb ember leszel, mint kellene.
– Majd odafigyelek. Azt mondod, belement a 800 dodóba?
Andy bólintott.
– Köztünk szólva, szerintem lesz hová tennie azt a pénzt. A férjének
nem volt életbiztosítása.
– Basszus.
– Basszus ám. Tudod, mit mondanak. Halottakról vagy jót, vagy
rosszat.
– És hogyhogy nem kavartok? Eszedbe sem jutott?
– De nem ám.
– Mindketten facérok vagytok.
Andy közelebb rugdalt egy apró műanyag lámpát a babaházhoz.
– Jó, de amikor megismerkedtünk, még nem voltunk. Tavaly őszig neki
is megvolt a férje. Egyszer, úgy hat hónapja próbáltunk egy kicsit…
tudod, romantikázni. Kézenfekvő lépésnek tűnt. Nem tudom, miért, de
nagyon nem jött össze. Olyan volt, mintha be akarnál vágni egy
szexjelenetet abba a repülős videóba, amit felszállás előtt mutatnak,
hogy csatold be az öved, meg ilyenek. Szerintem túl jól ismerjük
egymást. Nem mintha anyámnak ez magyarázat lenne…
– A jó öreg Kell mama. Hogy fogadta, amikor elváltatok?
– Betegre aggódta magát, hogy a lányok az anyjukhoz kerülnek, de
amikor látta, hogy itt töltik szinte minden idejüket, míg Lori… tudod,
csinálja, amit Lori szokott… szerintem ő is elfogadta, hogy mindenkinek
így a legjobb.
Dean ivott egy kortyot, majd újra hátradöntötte a fejét.
– Amúgy hogy mennek a dolgok Lorival? – halkította le a hangját.
– Remekül. Barátok maradtunk. Úgy-ahogy. Idefent szénné unja magát,
szóval egészen Portlandig eljön, én meg leviszem a lányokat, hogy
láthassa őket. Telefonálni is szokott. Szeretik.
– Újrakezdte az életét, mi?
Andy bólintott.
– A helyében én képtelen lettem volna elhagyni a lányokat, de az ő
élete. S ahogy arra Evvie is rámutatott, a rendes pasiknak már csak ez
jut. Nincs itt semmi látnivaló. A kölykök amúgy bírják Charlestont. Ha
néhány napra ellátogatnak Lori családjához, addig isszák a cukros teát,
amíg kipotyog a foguk, aztán meg olyanokat mondanak, hogy „Van még
abbú a ráklevesbű?”
– Nem baj, ha beszélnek még egy nyelvet.
– Ja. Mindent egybevetve, lehetne sokkal rosszabb.
– Azt hiszem, ezt én is elmondhatom.
Kölyökkorában Dean sok éjszakát eltöltött Andy nappalijában, és
pontosan azt tette, amit most: múlatta az időt. Előbb arra várt, hogy
véget érjen az általános iskola, azután a középiskola, azután ami azután
jött. Sosem tudta, mi lesz a következő. Most is csak odáig tervezett, hogy
megvacsoráznak, és behozza a sporttáskáját a kocsiból. Belátható jövője
lassan néhány órára szűkült, azon túl mindent áthatolhatatlan homály
borított. Néha felkelt, és tizenöt másodpercig úgy érezte, van valami
dolga a világon, amíg eszébe nem jutott, hogy nincs.
Az a tizenhatodik másodperc sokat kivett belőle.
Négy
Calcasset már csak azért is tökéletes puritán maine-i település volt, mert
szándékoltan olyan nevet viselt, amely nem jelentett semmit, márpedig
ha egy település olyan nevet visel, ami nem jelent semmit, akkor annak a
lakói sem a hivalkodásukról híresek. Errefelé még az időjárás is kimért
udvariassággal változott: amikor beköszöntött az ősz, csak fokozatosan
jöttek az egyre hűvösebb hajnalok, hogy az ittenieknek legyen idejük
felkészülni az igazán nagy hidegekre.
Amint felébredt és letette lábát a hűs padlóra, Evvie tudta, hogy az ősz
lassan kezdi felütni a fejét. Teát főzött, közben zabpelyhet evett
mazsolával és juharsziruppal, majd felvette kedvenc szürke kardigánját a
Calcasseti Gimnázium Zenekara feliratú pólóra, amelyet még tizenöt év
múltán is hordott. A pulóver mindent összebolyhozott, de már a főiskola
óta megvolt. Ha felvette és ivott valami forrót, szerette azt képzelni,
hogy ez őszűző szupererővel és meghitt melegséggel ruházza fel.
Dolgozhatna. Kéne is. Egyre erősödött fejében a kis hang, amely azt
ismételgette: Csinálj valamit, csinálj valamit. E-mailek vártak a válaszára, az
egyik Nona Powell Browntól, a Howard professzorától, ezzel a tárggyal:
„Egy értő fül.”
Szerette hivatásos hallgatózónak nevezni magát, de ez sem
változtatott a tényen, hogy átírásból élt. Többnyire kutatók és újságírók
hangfelvételeit írta át, de szerzett néhány szómenéses ügyfelet is, akik
mindenféle bizottsági üléseket és prezentációkat akartak legépeltetni.
Pontosan tudta, milyen unalmasnak találják a munkáját mások, akik
szerint olcsón helyettesíthető lenne egy tisztességesebb szoftverrel.
Egyszer Tim is azon poénkodott, hogy csináltathatna egy névjegyet ezzel
a szöveggel: „Ha már a számítógép is unja.”
Nem kételkedett benne, hogy a gépek már ott lihegnek – vagy
zümmögnek, vagy mi – a nyakában, meg persze mindenki máséban is, de
ettől még csodálatosnak tartotta a munkáját. Csak felvette a fülest, és
órákon át hallgatta ezeket az idegeneket, a történeteiket, a fura
akcentusukat, és mindig őszintén meglepték váratlan érzelemkitöréseik.
Gyakran részletes képet alkotott róluk, elképzelte megjelenésüket és
öltözéküket, azután éjféltájt, az ágyban fekve, amikor már csak a laptop
monitorja világított, rájuk keresett a neten, hogy lássa, milyen közel járt
a valósághoz. Értette a dolgát: csaknem olyan gyorsan tudott gépelni,
mint hallgatni. A The Boston Globe egyik újságírója úgy jellemezte, mint
„az egyetlen nő, aki képes megbízhatóan angolra fordítani a motyogást.”
Ő mutatta be azután a közgazdászprofesszor Nonának, a kedvenc
ügyfelének, aki úgynevezett „munkaköri profilokat” írt – legutóbb a
fakitermelésről, amelyhez Evvie csaknem kétszáz órányi anyagot gépelt
le. Innen tudta, mi az a tarvágás. Azt is, hogy a fakitermelés a
legveszélyesebb munka az Egyesült Államokban. Nem mintha ez kapóra
jött volna az ismerkedésnél – már ha ismerkedett volna.
Nona az e-mailjében azt írta, hogy újabb könyvet ír, ezúttal a maine-i
rákászokról, de majd csak egy év múlva, viszont szeretné, ha Evvie addig
is a segítségére lenne a kutatómunkában. Nemcsak az átírásnál, de a
személyes elbeszélgetésekben is, plusz segíthetne Nonának eligazodni
Maine-ben. Tekinthette ezt amolyan előléptetésnek is. „Mindig
igyekszem összedolgozni egy helybélivel – írta a professzor –, és
természetesen maga jutott az eszembe. Nem tudom, milyen az
időbeosztása, és még messze vagyok attól, hogy elkezdődjön a
terepmunka, de addig is jó lenne beszélni erről.”
Evvie értő füle elzárkózott a felkérés elől, legalábbis mostanáig.
Végzett kisebb alkalmi munkákat, hogy ne menjen teljesen csődbe, de
egyelőre még gondolni sem akart arra, hogy kimerészkedjen az emberek
közé, ahol előbb-utóbb mindenki részvétet nyilvánít és visszatereli
gondolatait a házasságára, amelyre aztán végképp nem akar gondolni.
Ahelyett, hogy válaszolt volna az e-mailekre, Evvie falta a könyveket,
melyek vele együtt költöztek asztalról asztalra, fotelről fotelre: olvasott
kicsit, szünetet tartott, majd a lapok közé ékelt könyvjelzőnél folytatta.
Ezúttal jócskán benne járt egy vaskos déli családregényben, amelyet
azóta el akart olvasni, hogy először hallotta a szerzőt a Friss levegőben,
ahogy a gyerekkoráról mesélt, arról, hogyan élt egy szépségszalon felett
a családjával és az illegálisan tartott majmukkal.
Kényelmesen elnyúlt a kanapén, és próbált ügyet sem vetni a Csinálj
valamit, csinálj valamit hangra, amikor kopogtatást hallott, ami csakis
Andy és a potenciális albérlő érkezését jelezhette. Riadtan pattant fel és
ugrott a bejárati ajtó felé, majd félúton megtorpant. Tekintete a
kandallópárkányon akadt meg, ahol két illatgyertya között egy
uszadékfából készül kisplasztika állt, amelyet nem különösebben
szeretett, pedig valami sós tengermelléki helyről származott, ahol
Timmel egyszer rákot vacsoráztak. Kihúzta az íróasztal fiókját, és
elővette ezüstkeretes esküvői fényképüket. Imádta a pavilont, rühellte a
ruhát, mégis odatámasztotta a fotót az illatgyertyák közé, tárgyi
bizonyítékaként annak, hogy illendően gyászol és nem szörnyeteg,
szörnyeteg. Csak ezután lépett az ajtóhoz.
Amikor kinyitotta, sehol sem látta Andyt. Csak egy megdöbbentően
magas, zöld szemű és őszes hajú férfi állt az ajtóban, akinek a bal karja
barnára sült, valószínűleg mert állandóan kilógott egy kocsiablakon.
– Ó – mondta. – Helló. – Andy nem említette, hogy a fickó különösen
jóképű, de talán nem is tudta róla. Andy rendes pasi, de ebben nem lehet
rá számítani.
– Evvie – szólalt meg a férfi.
– Biztos te vagy Dean – nyújtotta Evvie a kezét.
A férfi megfogta.
– Örvendek. Remélem, nem gond. Féltem, ha elhozom Andyt, akkor
csak azért fogsz nemet mondani, hogy végre befogja, ezért inkább otthon
hagytam.
Evvie elnézte a szemét, csuklóját, magasan ülő arccsontját és
napbarnította bőrét. Arra gondolt, hogy egyáltalán nem tűnik olyan
fiatalnak, mint várta.
– Persze, gyere csak be. – Miután észbe kapott, eleresztette a férfi kezét
és félreállt, hogy az benyomakodhasson mellette a házba. Ahogy
becsukta az ajtót, megcsapta az orrát az öblítő és talán a sült szalonna
illata, amivel Andy tömhette egész reggel a mirelit gofri, a lányok nagy
hétvégi kedvence mellett. – Mikor érkeztél? – érdeklődött.
A férfi körülnézett a nappaliban.
– Még tegnap délután. Elment az idő. Andyvel és a lányokkal évek óta
nem láttuk egymást.
– Biztos jót mulattatok. A lányok nem kérdezgettek arról, hol élsz?
Nagyon benne vannak a földrajzban. Térképek, földgömbök, partvonalak,
meg a többi.
– De. És meg kellett ígérnem, hogy valamelyik nap elviszem őket
metrózni. Szerintem csalódottak lesznek, amiért nem kanyarog olyan
vadul, mint a térképen.
– Lilly megvizsgált a doktoros készletével?
– Méghozzá alaposan. Hat hónap múlva vissza kell mennem kontrollra.
Evvie bólintott.
– Nagyon gondos.
– Voltam már rosszabb kezekben is. – A férfi szégyenlősen
elmosolyodott. Egy feles erősségű mosolyhoz képest meglepően
sugárzóan.
– Szóval te komolyan Manhattantől idáig autóztál? Mennyi idő az?
– Nyolc óra körül.
– Azta.
– A jó hír az, hogy menet közben sokat cserélődnek a rádióadók.
– Miket hallgatsz? Sporthíreket meg ilyeneket?
– Isten ments. Nem úgy képzelem a minőségi szórakozást, hogy
olyanok vitáját hallgatom, akik az ütőt sem bírnák el. Akkor már inkább
mindenevő vagyok.
– Én is. És bírom a podcasteket.
– A bátyám is folyton próbál rábeszélni. Kicsit tartok tőle, hogy
olyanok, mint amikor három pasi befüvezik a Skype-on és a gimis
rockbandájáról mesél. Te miket hallgatsz?
– Van egy zenei csatorna, egy a designról, meg néhány a politikáról, ha
bírom idegekkel. A legtöbb egyszerű, tudod: „A mai vendégünk egy
ember, aki megtanult mindent, de nem tanult semmiből.” Ilyenek. Van
egy, amiben egy fickó összefoglalja a horrorregényeket. Nem is értem,
miért hallgatom, mert amúgy ki nem állom a horrort.
– Nem baj, ha olyanokat is tud az ember, ami nem érdekli – vont vállat
Dean.
Evvie elnevette magát.
– Na, én pont így vagyok a Sports Illustrateddel. Már ne vedd
sértésnek…
– Eszem ágában sincs.
– Nos – húzta ki magát Evvie –, szóval ez a ház. A lakás hátul van.
Nincs külön bejárata, szóval vagy innen lehet bemenni, vagy az udvarról
a konyhán át. Nem túl bonyolult, csak át a konyhába és keresztül ezen az
ajtón, itt jobbra. – Evvie zárva tartotta a lakás ajtaját, és a fűtést sem
kapcsolta be, úgyhogy megcsapta őket a hűvös levegő, ahogy
benyitottak. – Amúgy kellemes és meghitt, nekem elhiheted.
A férfi belépett mögötte és becsukta az ajtót; ott álltak a bézs
padlószőnyeg közepén, a nagy ablakokon át beszűrődő felhős, szürke
fényben. Evvie meghúzta a lámpa zsinórját, de miután körbejárta a
szobát, a férfi odalépett és lekapcsolta. Ezután benyitott a fürdőbe, majd
becsukta az ajtót és visszatért hozzá. Mintha csak fájós vállát
tornáztatná, úgy nyitotta-csukta a főzőfülke hűtőjének ajtaját. Miután
újra visszatért, csípőre tette a kezét.
– Miért van olyan érzésem, hogy muszáj lenne kérdeznem valamit?
– Miért, nincsenek kérdéseid?
– Még nem tudom.
– Jó, akkor hadd válaszoljak előre. Természetesen azt hozol ide, akit
akarsz, engem nem zavar. Én általában az emeleten dolgozom, vagy a
nappaliban, ahol az előbb jártunk. A főzőfülkét már láttad, de ha bármi
kell a nagy konyhából, bőven van hely két embernek is.
– Csak a melegszendvicshez értek – vont vállat a férfi. – Meg a
chipshez. Chipsben nagyon jó vagyok.
– Mármint szoktál chipset sütni?
– Azt nem. Csak megveszem, kibontom, és ahogy van, beletömöm a
képembe.
– Aha. Megvan. Én is így sütöm az Oreót. – Amikor a férfi
elvigyorodott, elmondta neki a tudnivalókat a mosó- és szárítógépről, a
kinti gázgrillről és arról, hogy hol parkolhat.
A férfi még egyszer körülnézett az üres szobában.
– Jól néz ki, pont megfelel. Tudom, hogy nem feltétlenül akarod
kiadni. Nem ismersz, meg minden.
– Miután beszéltem Andyvel, átgondoltam a dolgot. Van benne logika.
Végül is határozatlan időre szól, szóval neked sem kell elkötelezned
magad. Nekem meg túl sok ennyi hely.
A férfi lassan bólintott.
– Házirend? Miegyéb?
– Nincs cigizés. Van háziállatod?
– Nincs háziállatom és nem dohányzom. Amúgy jogos: az egyik
barátomnak volt egy dán dogja, ami felfalta az összes Marlboro Lightját.
Egyszer még kórházba is kellett vinni.
– Legalább light volt…
– Amúgy sem tüdőzte le. Te nem vagy kutyabarát?
– De igen. Mindig is akartam egyet, de valahogy nem került rá sor.
– Hát, majd egyszer. Andy mondta, hogy 800 dollárt kérsz.
– Az a helyzet, hogy Andy kér 800-at – vallotta be Evvie. – Ő találta ki
helyettem.
– Méltányosnak tűnik. – Dean elmosolyodott és kinézett az ablakon,
ahogy az udvaron álló legnagyobb fa is hajladozott. – Kezd szeles lenni
az idő.
Egy időre elcsendesedett odakint. Evvie még egy elsuhanó autót is
hallott, majd újra feltámadt a szél, és ide-oda görgette a leveleket az
udvaron.
– Igazi teázós idő – mondta. – Gondolom, te inkább energiaitalos típus
vagy. Iszol teát?
– Hidegben igen – felelte a férfi. – Ki nem állom a forró energiaitalt.
Visszatértek a konyhába, és leültek az asztalhoz, egymással szemben.
Evvie azt kívánta, bárcsak kidobta volna a petrezselyemcsokrot, amely
egy pohár vízben hervadozott.
– Szóval Andyvel együtt nőttetek fel Denverben. – A férfi bólintott. –
Mi volt aztán?
– A Cornellre mentem, hogy baseballozzak. Ott diplomáztam, azután
beválogattak, egy csomó helyen játszottam a másodligában, majd 2008-
ban a Marlinshoz kerültem.
– A Mmm… iami Marlinshoz? – kockáztatta meg Evvie.
– Pontosan, bár az új stadion előtt még Florida Marlinsnak hívták.
Néhány évig Miamiban éltem, azután megvett a Yankees, így kerültem
New Yorkba. Innen vezetett az utam a munkanélküliségbe. Hát te?
– Az én életem távolról sem ilyen érdekes. Itt nőttem fel Calcassetben.
A férjemmel, Timmel az USC-re jártunk, ő onnan ment tovább az
orvosira. Portlandben lett rezidens, én meg idefent maradtam, szóval
amolyan távkapcsolatban éltünk. Azután ő is ideköltözött,
összeházasodtunk és megvettük ezt a házat. Ez volt négy éve.
Mivel a férfi hirtelen érdeklődést mutatott a padló iránt, valószínűnek
tűnt, hogy Andy elmondta neki, hogyan ért véget a történet, már
amennyire ő is ismerte. Az ő verziójában biztosan nem szerepelt, hogy
Evvie bevágta magát a kocsijába a születési anyakönyvi kivonatával és
egy köteg pénzzel egyetemben.
Dean végül felemelte a tekintetét.
– Amúgy részvétem a történtek miatt – mormolta.
– Ja, kösz. – Evvie lázasan pörgette fejében a lehetséges kérdéseket,
hogy más irányba terelje a beszélgetést. – És meddig akarsz itt maradni?
– Nem tudom. Hat hónapig, legfeljebb egy évig. Vissza kell mennem
New Yorkba, ahol az igazi életem van, de előtte rendet akarok tenni a
fejemben. – Elmosolyodott. – A többit még nem találtam ki.
Evvie bólintott.
– Pontosan tudom, miről beszélsz.
Az a néhány pillanat, amíg két ismeretlen egyetlen szó nélkül, mégis
zavartalanul egymás szemébe nézhet, nagyon rövid és precíz időegység.
Amint a másik túllépi, gyanakodni kezdünk, fenyegetve érezzük
magunkat, netán kínosan feszengünk, mintha valakit meglesnénk a
zuhanyfüggönyön át. Amint lejárt a kiszabott idő, mindketten zavartan
elmosolyodtak.
– Rendben – bólintott Evvie. – Azt gondolom, vedd ki. A lakást.
Nyugodtan vedd csak ki. – Látta, hogy a férfi töpreng valamin, mintha
nem tudná, hogy kimondhatja-e. – Mi az? – kérdezett rá.
– Azon tűnődöm, nem lenne-e fura, ha megígérnénk valamit
egymásnak.
Evvie felvonta a szemöldökét.
– Azt akarod, hogy ígérjek meg valamit?
A férfi elkomolyodott.
– Szerintem kössünk egyezséget. – Evvie kíváncsian várta a folytatást.
– Te nem kérdezel a baseballról, én nem kérdezlek a férjedről.
Evvie pislogni kezdett.
– Egy szóval sem említettem a baseballt…
– Tudom. Én sem a férjedet.
– Mégis azt szeretnéd, ha ebben hivatalosan megállapodnánk.
A férfi megdörgölte a szemét.
– Nem tudom, mennyit tudsz róla, Evvie, de rohadt egy évem volt. Sőt,
zsinórban több is. Épp eleget beszéltem erről, és azt hiszem, te is hasonló
helyzetben lehetsz. Ha felőled is oké, nagy szívességet tennél vele, és
még nagyobbat azzal, ha csak ellennénk egymás mellett, mint két
normális ember. Én köszönök, te köszönsz, és nem viselkedünk úgy,
mint… tudod, a gyászoló özvegy és a száműzött kripli.
Hunyorogva nézett a férfira.
– Vagyis például nem hozom fel az, hogy szerintem a „száműzött” és a
„kripli” szó egyáltalán nem illik rád.
– Pontosan. Én meg nem mondom azt, hogy egyáltalán nem tűnsz
„gyászoló özvegy”-nek.
Evvie kezet nyújtott neki. A férfi ahelyett, hogy a kézfogó kezét, a
dobókezét használta volna, a baljával fogta meg.
– Akkor, megállapodtunk? – kérdezte.
Evvie bólintott, miközben önkéntelenül megfigyelte a szeplőket Dean
csuklója hátoldalán.
Jaj, fejezd már be.
Öt
Kitárult Kell házának az ajtaja, és Lilly, Andy ötéves kislánya nézett fel
rájuk.
– Helló és boldog hálaadást – köszöntötte őket. Öltözködés terén a
bevállalósabb lányok közé tartozott: aznap este barna-fehér kockás
nadrágot viselt hosszú ujjú fehér pólóval, utóbbi elején jókora
flitterbékával.
– Helló, szentjánosbogár – köszöntötte Evvie.
– Helló, Lilly bébi – tette hozzá Dean, és jobb kezével összeborzolta a
haját.
– Ne máááááááár, Dean! – jajveszékelt vigyorogva Lilly, majd sarkon
fordult, és eliramodott.
– Ember, teljesen kész van tőled – jegyezte meg Evvie. A pulykasült
meleg hullámokban érkező illata a nappali felé csalogatta őket, ahol
Frank Ashton éppen a sós mogyorónak igyekezett a végére járni, míg a
konyha felől csevegés hangja szűrődött ki. Lilly az immár befejezett
alagsor irányába tűnt el, ahol a nővére nyilván már várta egy légvárral
vagy robotépítő készlettel, amelyről a nagyanyjuk előzékenyen
gondoskodott. Evvie köszönt.
– Ne állj fel, papi – hajolt le az apjához, és az öreg arcához szorította az
arcát. – Hogy vagy?
A férfi megpaskolta a karját.
– Ó, én megvagyok, kicsim. – Evvie még mindig rajongott apja
dörmögő hangjáért. Még egyszer megölelte, mielőtt elengedte.
– Apa, ő itt a barátom, Dean.
Dean kezet rázott az apjával.
– Örvendek.
– Szintúgy. Tudod, megígértem Evelethnek, hogy egy szóval sem
említem a baseballt…
Evvie megdermedt.
– Akkor csak így tovább – bólintott Dean. – Ha megbocsátasz egy
percre, köszönök a mamámnak. – Átvette a tökös sütit, és kikiabált a
konyhába. – Helló, mindenki! Jövök, felmérem, mi a helyzet sütifronton.
Ami nincs letakarva, azt szabad prédának tekintem. – Kell nevetése
hallatszott.
Amint Dean hallótávolságon kívül került, Evvie közelebb hajolt az
apjához.
– Papi, mit volt az az egyetlen dolog, amit kértem tőled?
Frank megadóan felemelte a kezét.
– Nem is kérdeztem tőle semmit. Azt nem mondtad, hogy szóba sem
állhatok vele.
Andy bukkant fel az alagsorba vezető lépcsősor tetején.
– Csak szólj, Frank, ha Evvie zaklat.
– Fején találtad a szöget, Andrew. – Frank újabb négy mogyorószemet
pottyantott a szájába.
Evvie felegyenesedett és odalépett a legjobb barátjához, aki olyan
erővel ölelte meg, hogy feljajdult.
– Örülök, hogy látlak – súgta a fülébe Andy.
– Én is.
– A papád és Dean apja máris egymásra talált.
– Az már valami. Dean a konyhában van a többi őssel.
Andy elengedte.
– Szólj, ha Dean zaklat, anya! – bődült el. – Anya, ugye nem zaklatnak?
Evvie-nek csak annyi ideje maradt, hogy levegye a kabátját, Dean már
vissza is tért a nappaliba.
– Evvie, ők itt a szüleim, Angie és Stuart Tenney. Ő meg itt Evvie.
Dean mamája karcsú és rózsás arcú volt, göndör ősz fürtökkel, meg egy
férjjel, aki nem nőtt olyan magasra, mint a fia, vállszélességben viszont
felvehette vele a versenyt. Evvie kezet rázott mindkettőjükkel, bár csak
egy hajszál választotta el az öleléstől, főként Angie esetében.
– Sokat hallottunk rólad – jegyezte meg Angie.
Férje csípőre tett kézzel állt.
– Remélem, Dean nem csap akkora bulikat, hogy ki kéne hívni rá a
rendőröket.
– Egyáltalán nem – biztosította Evvie. – Keresve sem találnék jobb
bérlőt.
Kell lépett ki a konyhából egy almaszeletet rágcsálva, mögötte Andy.
– A konyhában minden gyönyörű rendben megy – jelentette be Kell –,
szóval akár le is ülhetünk.
– Szóval – vágott bele Dean apja, amint letelepedtek –, ma reggel
beszéltünk Tommal. Boulderben van, Nancy családjánál. Brian és David
elmentek David nővéréhez, Mark és Alison meg egy hajóútra.
– Ezek mind a testvéreim – súgta oda Dean Evvie-nek. – Az apám
egyszerre közli az összes hírt velük kapcsolatban. Azt mondtam már,
hogy mind házasok?
– Mark hajóúton van – ismételte meg a nyomaték kedvéért Stuart. –
Hálaadáskor. Ki eszik már tökös rétest fürdőruhában, egy hajó
fedélzetén, valahol az óceánon? Kis esernyővel az italában? Életemben
nem hallottam ilyen töketlenséget.
Angie nevetve bökte oldalba.
– Légy velük elnézőbb. Szeretik a vizet.
– Én is szeretem a hullámvasutat, mégsem ott fogyasztom el a
hálaadásnapi vacsorámat.
– Hallom, Stuart – vette át a szót Evvie apja –, hogy Jersey-ben nőttél
fel. Esetleg Coney Islanden is jártál?
– Még szép – felelte Stuart. – Anyám nagynénje arrafelé lakott, sokszor
felültem a Ciklonra. Jártál már Dollywoodban? – Frank megrázta a fejét. –
Ott van egy, amit Mennydörgésnek hívnak. Néhány éve kipróbáltam.
Amint leszálltam, átírtam a végrendeletem.
– Remélem, azért rám is hagysz valamit – jegyezte meg Dean.
– Rád hagyjuk a macskát.
– Ne hagyjátok rám azt a macskát.
– Dehogyisnem hagyjuk rád a macskát – erősködött Stuart –, és
bevesszük egy záradékba, hogy minden halloweenkor jelmezbe kell
öltöztetned és megsétáltatnod az Ötödik sugárúton, különben elveszíted
az örökségedet.
– Nálunk a városban van egy öregasszony, aki sétáltatja a macskáját –
tűnődött el Frank. – A turisták azt hiszik, ez valami helyi népszokás. Még
a Wikipédián is fent van, hogy a maine-iek pórázon sétáltatják a
macskájukat, csak mert valami idióta látta, ahogy Lois végigrángatta
szerencsétlen Pukit a főutcán, mint valami pudlikutyát.
– Pötyi, nem Puki, papi – igazította ki Evvie.
– Tök mindegy.
– Jó, jó – legyintett Angie. – Mesélj egy kicsit a munkádról, Evvie.
Evvie elnevette magát.
– Átíró vagyok. Többnyire újságíróknak és kutatóknak dolgozom.
Meghallgatom és legépelem a felvételeiket, néha tárgymutatót is
készítek, hogy könnyebben megtalálják, amit keresnek. Érdekesnek
találom a munkámat.
– Dean is sok újságírót ismer – kacsintott rá Stuart. – Ő is szereti az
interjúkat.
Evvie Deanhez fordult.
– Ó, igazán?
– Az apám csak belém akar kötni.
– Ne már, most már tudni akarom.
– Mesélj neki Johnny Bubusról! – vigyorgott Stuart.
– Ki az a Johnny Bubus? – tudakolta Evvie.
Dean a szemét forgatta
– Nem ki, hanem mi. Egy bár Gowanusban, Brooklynban. A szüleim
kedvenc újságcikke azzal kezdődik, hogy csirkefalatokat tömök a
képembe Johnny Bubusnál. Az ilyen cikkek valahogy mindig a kajával
indítanak. Hogyan eszi Jennifer Lawrence a buggyantott lazacot, melyik
LeBron James kedves mexikói kajáldája. Mintha bárkit is érdekelne.
– Én szívesen kipróbálnám LeBron kedvenc burritóját – jelentkezett
Andy.
– Ezzel nem segítesz – mutatott rá Dean, mire Andy kajánul
elmosolyodott és hátradőlt. – Szóval. A cikk azzal kezdődik, hogy Dean
Tenney nagy adag vágóhídi hulladékot töm a képébe, míg egy
sportriporter próbálja kiprovokálni belőle, hogy mennyire rühelli a
sportriportereket.
– Tényleg provokált? – kérdezett közbe Evvie.
– Nem kellett neki – felelte Angie. – A tévé épp a kedvenc
szakkommentátorát mutatta.
– Pete Danzigert – tette hozzá Stuart sötéten.
Evvie apja megvetően felhorkant.
– Az mekkora egy idióta…
– Köszi, Frank – bólintott Dean. – Látjátok? Frank is egyetért velem.
Danziger egy kábelcsatorna szakkommentátora. Amellett hivatásos
seggfej.
– Dean! – tiltakozott az anyja mosolyogva. – Bocsáss meg a fiamnak,
Kell. – Kell csak legyintett és ivott még egy korty bort.
Dean folytatta.
– Ez úgy három éve lehetett, és arról volt szó, hogy Domenico Garza,
aki a Metsben játszik, csinált egy hazafutást, és azzal ünnepelte meg,
hogy felugrott és összeütötte a mellkasát Florido Marquezzel. Ezek az
öregfiúk mind kezdenek kijönni a formából, szóval így akarta
megmutatni a dobónak, hogy van még benne szufla. Mire Danziger
megjegyezte, hogy a játékosok mutathatnának nagyobb tiszteletet is, én
meg azt találtam mondani a riporternek, hogy francot sem érdekelné ez
az egész, ha Garza és Marquez történetesen fehér lenne.
– Képzelem – bólintott Evvie.
Dean kihúzta magát, mint egész testével emlékezne akkori
bosszúságára.
– Ha Domenico Garzát történetesen James Leo Francis Patrick
Houlihannek hívnák, lefogadom, a fene sem gondolná, hogy
tiszteletlenül viselkedik. Még meg is dicsérnék, amiért ekkora szívvel
játszik. Ezt mondtam a riporternek, ő meg leközölte.
– Danziger meg nem örült – tette hozzá Dean apja.
– Hát, igen. – Dean halványan elmosolyodott. – Később viszont
tudósíthatott arról, hogy egyetlen meccsen négyszer is félredobtam a
labdát, szóval megkapta az elégtételt.
Néma csend szivárgott be az ajtók alatt és az ablakok körüli
repedéseken.
– Annyira büszke voltam rád – szólalt meg végül Angie. – Csak azt
mondtad, amit helyesnek gondoltál. Az emberek ezért szeretnek interjút
készíteni veled. Mindig megmondod az igazat.
– Mint a környezetvédelemről – toldotta meg Stuart.
– Á, igen, a környezetvédelemről. – Dean mamája a szívére tette a
kezét.
Evvie előrébb hajolt.
– Komolyan?
Dean hátradőlt, és olyan hangot hallatott, mintha belobbant volna a
lágyéksérve, de Angie csak bólintott Angie erre.
– Egy filmbemutatón ott állt a vörös szőnyegen azzal a Melanie-val, az
akkori barátnőjével, aki igazán kedves lány. Azután megkérdezték tőle,
mit üzen a rajongóinak. Mire ő: „A klímaváltozás tagadása pont akkora
baromság, mint a laposföld-elmélet. Csak az idióták hisznek benne.”
– Csak az elcseszett idióták hisznek benne – pontosított Stuart.
– Ez így igaz – mosolygott Dean anyja gyengéden. – Az elcseszett
idióták.
– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a politika – jegyezte meg Kell.
– Tököm a politikába. Csak nem akarok egy háborúban elpusztulni,
amit a Mad Max pancsolójában maradt utolsó liter vízért vívnak.
Evvie elkapta Dean anyjának tekintetét, és együttesen eldöntötték,
hogy nem nevetnek.
– Dean csak azt akarja mondani, hogy örül, amiért mind együtt
ünnepelhetjük a ránk záporozó áldásokat – emelte fel Angie a poharát.
– Máshol lenni, az lenne csak az áldás – mosolyodott el Dean, ahogy
koccintottak.
Frank egy idő után leült egy focimeccs elé, míg a nappaliban és a
konyhában szórványos társalgás folyt. Az egyik touchdownnál Frank
annyira felhúzta magát, hogy felrúgott egy egész üvegtál guacamolét.
Evvie kisurrant a konyhából és feltakarította, szinte mielőtt az apja
megkérhette volna.
A konyhában Evvie Kell mellett állt, és krumplit hámozott. Kell
folyton a vendégeket tömte, itatta és ölelgette, míg Evvie magában
megjegyezte, hogy divatosan rövid haja az elmúlt években őszesebb, a
kagylólevese viszont határozottan finomabb lett. Nagyon fiatalon, még
Andy babakorában elveszítette a férjét, de miután Andy és Lori
összehozta Rose-t és Lillyt, úgy döntött, megéri hátrahagyni coloradói
barátait – köztük Stuartot és Angie-t –, hogy Maine-ben, a családja
közelében éljen. Ezért költözött Thomastonba, és vett egy remek kis
házat, ahol külön szobát rendezett be az unokáinak, akiknek kötelezően
meg kellett enniük a nagyi gyümölcseit, a zöldségeit viszont nem.
Evvie-re csak úgy záporoztak Kell kérdései, akárhányszor magyarázta
is el, hogy pusztán házinéni-albérlő kapcsolatban állnak. Ez amúgy az ő
számára sem tűnt feltétlenül pontosnak, de még csak az hiányzott, hogy
felpiszkálja egy olyan nő kíváncsiságát, akit épp elég idejébe telt
meggyőzni, hogy nem, nem kelnek egybe Andyvel.
A sütőajtón át vetett egy lopott pillantást a pulykára, ahogy ropogósra
barnul, segített a burgonyával, azután felszelte és kosárba tette a
kenyeret. A zöldborsós és gesztenyés töltelék mellé Kell maga készítette
az áfonyaszószt is, mindenki legnagyobb megelégedésére. „Csak úgy
kivenni valamit a konzervből és odatenni a hálaadásnapi asztalra! –
mondta legalább évente egy alkalommal. – Mint egy olajfúró torony
üzemi konyháján!” Máskor „lánykollégiumot” mondott, de Evvie
leginkább azt szerette, amikor a „traktorjavító műhelyt” vette elő.
Miután mindennel elkészültek, körülülték a nagy asztalt, olyan
szorosan, hogy a könyökük is összeért. Lillynek és Rose-nak külön
asztalkát hoztak ki a szobájukból. Bor került a poharakba és szeletelőkés
Frank kezébe, aki készen állt tenni a dolgát.
– Ez csodálatosan néz ki, Kell, köszönjük szépen. – Azután letette a
kést. – Mondani szeretnék valamit.
Evvie-nek arcába szökött a vér, és nem a bortól. Az esküvője jutott az
eszébe, ahol apja felállt és elmesélt egy történetet, amelyet inkább tartott
volna meg magának. Lánya tizenkét éves kori énjét idézte meg, és az
állatkerti kirándulást, amikor kölcsönadta neki az anyja egyik
napszemüvegét, amelyet valamiért azóta is megtartott. Valamikor a nap
folyamán Evvie észrevette, hogy elveszítette a szemüveget, és valódi
pánikroham tört rá: csak gubbasztott egy padon, levegőt is alig kapott,
és biztosan tudta, hogy haldoklik. Apja ezzel illusztrálta, milyen jó és
érzékeny kislány volt, amiért így felzaklatta magát egy semmiség miatt –
különösen, hogy kiderült, a szemüveg csupán becsúszott a hátizsák
egyik belső zsebébe. Számára azonban a történet arról szólt, mekkora űr
maradt a lelkében az anyja távozása után, amelyet aztán mindenáron,
akár a páni rémülettel is megpróbált betölteni.
Apja folytatta a köszöntőt. Nem arról beszélt, milyen szerencsés Tim,
hogy ilyen párja lehet, vagy milyen szerencsés ő, hogy ilyen párja lehet.
Nem, apja kimondottan arról beszélt, mekkora szerencse, hogy éppen
Tim veszi el. „A családom nagyon szerencsés, és Eveleth is nagyon
szerencsés, amiért Tim el akarja venni.” Tudta, hogy apja csak előzékeny
akar lenni, kedvében próbál járni a nászainak. Franket egy olyan anya
nevelte, aki a nők egyenjogúságáért harcolt, és egy olyan apa, aki még az
1997-es emlékezetes hálaadásnapi vacsorán is előítélettel nyilatkozott a
„feministákról”. Másra sem vágyott, csak hogy valaki gondoskodjon a
lányáról, és amennyire ő látta, nagyobb szerencse nem is érhette volna
őket.
Evvie megrázta a fejét.
– A lányok éhesek, papi. Ennünk kéne.
– Csak egy perc, Eveleth. El akarom mondani, mennyire örülök, hogy
mind együtt vagyunk. Örülök, hogy a régi és új barátok együtt ülnek
ennél az asztalnál, s persze itt van Rose és Lilly is. Csodálatos dolog
látni, hogyan lesznek egyre nagyobbak.
– Ámen. – Evvie gyorsan kézbe vette a villáját.
– Hé, ne olyan hevesen – hűtötte le Frank. – Hálásak vagyunk, amiért
Stuart és Angie is csatlakozott hozzánk; hálásak vagyunk, amiért
ismerhetjük őket, és ismerhetjük Deant. És nagyon boldog vagyok, hogy
egy év kihagyás után körünkben üdvözölhetjük a lányomat is. Hatalmas
szíve van, amint azt mind tudjátok.
– Papi – mordult rá Evvie.
Frank zavartalanul folytatta.
– Azt hiszem, minden apa arra vágyik, hogy egy orvos vegye el a
lányát, még ha nem vallja is be. Elhihetitek, sosem akartam, hogy
Evelethnek olyasvalakiről kelljen gondoskodnia, mint egy rákhalász, aki
sosincs otthon, de ő aztán tényleg egy jó emberhez ment hozzá, aki
egyszer még az életemet is megmentette. Evvie semmivel sem tehetett
volna büszkébbé, mint hogy felemelt fővel végigcsinálta ezt az elmúlt
egy évet.
Evvie érezte, ahogy a hatalmába keríti valami, később legalábbis így
magyarázta a jelenséget. Mintha valami felolvadt volna a testében;
mintha lassan forrpontra jutott volna, hogy végigáramoljon a tagjain és
azzal fenyegessen, hogy felrobbantja. Lecsapta villáját, és az apja felé
fordult.
– Komolyan?
Frank leállt. Minden leállt. Talán még a föld forgása is.
Andy törte meg a csendet.
– Ev… – csak ennyit tudott kinyögni.
Ez sem állította meg. Semmi sem állíthatta meg.
– Tizenhárom hónapja, sőt lassan tizennégy hónapja mást sem
csinálok, csak fekszem az ágyamban. Alig dugom ki az orromat, épp csak
annyira, hogy ne pusztuljak éhen. Remélem, nem ettől dagadozik a
kebled. Remélem, többet érek annál, mint hogy vízbe öljem magam,
amiért már nem vagyok orvosfeleség. Azelőtt iskolába is jártam, és van
előttem még vagy ötven év. Őszintén remélem, hogy nem ez volt életem
csúcspontja.
– Apád nem úgy értette, szívem – vette elő Kell a legbársonyosabb
hangját, hogy úgy beszéljen, mint az anya, akiért Evvie e pillanatban
bármit, de szó szerint bármit megadott volna. Amikor egész megfeszült
testével áhítozott, nem is a saját anyja, de valamilyen anya után, egy másik
anya után, amilyen Andynek és Deannek van, azzal hűtlenebb lett az
apjához, mint bármivel, amit mondhatott.
– Persze, hogy nem így értettem, szívem, ne légy butus – hadarta
Frank. – Megértem, ha…
– Elég – fojtotta bele a szót. – Nem értesz semmit.
– Csak megemlékezünk arról, amiért hálásak lehetünk – magyarázta
készségesen Frank. – És nagyon hálásak vagyunk, amiért ennyire erős
vagy.
Evvie magán érezte a többiek tekintetét; a két izgatott lányka nem
értette, mitől lett hirtelen ilyen forróság, de más sem tudta, mit
mondhatna. Deanre nézett, aki mellette ült és az asztalon összekulcsolt
kezét bámulta. Apjára pillantott, aki láthatóan annyira összezavarodott,
hogy már azt sem tudta, hogyan vágja majd fel a pulykát. Senki sem
tudta, mi legyen most – ő a legkevésbé. Mintha a markában összeroppant
volna a pohár, és most nem tudná, hová tegye a darabjait. Vett egy nagy
levegőt, amitől végre csökkent benne a feszítő nyomás.
– Sajnálom. Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém.
– Én megértem – biztosította az apja megkönnyebbülten, és újra kézbe
vette a szeletelőkést. – Tudom, hogy nem úgy gondoltad. Most már
együnk.
Tizenkettő
Tenney neve a bukás szinonimája. Úgy fognak emlékezni rá, mint a profi
sport Kleopátrájára. Mint egy csodabogárra. Valamire, ami makacsul
ellenáll minden értelmezési kísérletnek, s éppen ez a lényeg. Talán az
lenne a legjobb, ha Tenney soha nem lett volna sikeres, mert így nem
fogunk emlékezni másra, csak a vadul célt tévesztett labdákra és a fejüket
értetlenül csóváló csapattársakra, akik összeszorított szájjal küzdenek a
késztetés ellen, hogy rosszat szóljanak róla. Őt látva nem kapunk
semmilyen épkézláb magyarázatot, még abból sem meríthetünk vigaszt,
hogy ez velünk nem fordulhat elő – hacsak nem hallgatunk a suttogó
szóbeszédre, miszerint egy veleszületett mentális rendellenességgel állunk
szemben, s csak idő kérdése, hogy az ilyen mikor bukik felszínre. Márpedig
muszáj hitelt adnunk e szóbeszédnek. Tenney esetében feltétlenül.
Tenney ugyanis már nem dobójátékos. Mesebeli mumus lett, élő és
lélegző megtestesülése a legszörnyűbb fenyegetésnek, ami minden
sikeres emberre leselkedik. Ebben a rémtörténetben a kemény munka
végül nem hozza meg a gyümölcsét. Ebben a rémtörténetben az életünk
minden érthető ok nélkül egy olyan könyv silány vázlata lesz, amelyet nem
írnak tovább, csak egy asztalon felejtenek – befejezetlenül.
A decemberi hétfő estén, amikor ezek a szavak megjelentek, Andy autója
állt meg a felhajtón. Evvie ajtót nyitott a lila és rózsaszín kabátba
bugyolált kislányok előtt, akiknek apja abban a pillanatban
elkomorodott, amint meglátta az arcát. „Seggfejek”, formálta némán a
szót. Evvie bólintott.
– Gyertek, gyertek – biztatta Rose-t és Lillyt, és elvette a kabátjukat. –
Menjetek fel és bújjatok be a nagyágyba, mindjárt megyek én is.
– Kis hableány! – rikoltotta Lilly.
– Beszélhetünk róla. Légy kedves a nővéreddel, Lill. Pizsiparti szabály,
emlékszel?
– Kis hableány! – rikkantotta újra Lilly, ahogy Rose-zal feldübörögtek a
lépcsőn.
Andy összerezzent.
– Úgy látom, nem fogsz unatkozni. Még egyszer kösz, hogy vállaltad. –
Közelebb hajolt. – Mondott valamit?
– Nem – felelte. – Bevonult a lakásba, becsukta az ajtót, és nem szólt
egy szót sem.
– Oké. Akkor most elviszem egy italra, hátha megered a nyelve. –
Átmentek a konyhába, ahol Andy átkiabált Deanek. – Hé, haver,
indulhatunk?
– Csak egy perc. – Dean hangja elcsigázottnak tűnt.
Andy és Evvie letelepedett a konyhaasztal mellé. Evvie felhúzta egyik
szemöldökét.
– Szóval, milyen az új barátnőd?
Tudta, hogy a férfi találkozgat Monica Bell-lel, a gimnázium egyik
tanárnőjével, akivel egy bulin ismerkedett meg, de ennél többet még
nem tudott kihúzni belőle. Andy elvigyorodott.
– Vicces. Elmentünk arra a filmre, amiben az a francia pasi van, aki
együtt szerepelt Jessica Chasteinnel abban a másikban, amit nem bírsz.
– Oké, megvan. Amúgy Bryce Dallas Howard és a fickó kanadai, de
megvan.
– Tök mindegy. A lényeg, hogy megnéztük, és utána a Fontaine-ben
vacsoráztunk. Jó volt. Tetszik a csaj. Neked is bejönne.
– Az jó. – Evvie szinte látta maga előtt, ahogy ott ülnek az étterem
egyik sarokasztalánál, miután kijöttek a moziból. Már-már kukkolónak
érezte magát, amiért olyan részletek is felvillantak előtte, mint az
éttermi villák vagy az, hogy melyik sorban ültek a moziban. – Jól
hangzik.
– Tudod… egyszer te is kipróbálhatnád – vetette fel Andy. – Ha végre
elhatározod magad, nem is olyan nehéz.
– Randizni Monica Bell-lel? – Tudta, mennyire igazságtalan a
piszkálódása, és csak halogató taktika, és pöffeszkedés, és olyan, mintha
gúnyt űzne az új barátnőből. Amikor Andy elhúzta a száját, megadóan
felemelte a kezét. – Bocs. Tudod, hogy értettem. Egyáltalán nem úgy.
Eszedbe se jusson.
– Csak azt mondom, hogy semmi sem kötelező. Nincs szörnyűbb, mint
amikor valaki elkezd randizni, és hirtelen mindenkitől elvárja, hogy
ugyanezt csinálja. Én nem vagyok ilyen pasi, esküszöm.
Megrázta a fejét.
– Nem is gondoltam.
– A barátod vagyok.
– Tudom.
– Csak azt mondom, hogy megtehetnéd.
– Tudom, hogy megtehetném. – Szinte biztosan tudta, hogy nem
tehetné. Egy ilyen bátorítás kétféleképpen is értelmezhető: nemcsak
randizhatna, de anélkül randizhatna, hogy ezért bárki pálcát törne
felette. Épp elég idő eltelt már. Mégis biztosan tudta, hogy Andy
mindkét fronton téved. Baseballnyelven szólva: még azt sem tudja
elképzelni, hogy felvegye a mezt, nemhogy elérje az első bázist. – Majd
gondolkodom rajta. Valahogy még mindig helytelennek tűnik.
– De miért?
– Tudod. Az özvegy-izé miatt. A minap egy interjún dolgoztam, az a
Jason fiú készítette egy professzorral, aki a második világháború utáni
demográfiai helyzetről beszélt, a sok katonaözvegyről, én meg hirtelen
rádöbbentem, hogy amióta Tim meghalt, sosem neveztem magam
özvegynek. Soha senkinek nem mutatkoztam be úgy, hogy „Helló,
Eveleth Drake vagyok, dr. Timothy Drake özvegye”. A Drake özvegy.
– Szerintem senki sem csinálja ezt, legfeljebb a BBC-sorozatokban.
– Csak elkezdtem agyalni ezen a szón, oké? „Özvegy.” Nem fura, hogy
külön szó van az olyan nőkre, akik feleségül mentek valakihez, aki azóta
meghalt? Pedig van ilyen. Például én. Jelen pillanatban, ezen a szent
helyen is özvegy vagyok. Sőt, máshol és máskor is. Özvegy vagyok
mindenhol, ahová csak megyek, ami megmagyarázza, hogy miért érzem
magam annak, mármint állandóan. Megnéztem a szótárban, és ha újra
férjhez mennék, többé nem lennék özvegy. Még úgy sem, hogy továbbra
sem válnék el az előző férjemtől, és ő továbbra is halott lenne.
Andy összeráncolta a homlokát.
– Ez fura.
– Hát nem? Mint valami kómás királykisasszony, aki csak akkor ébred
fel, ha valaki megcsókolja.
– Csak, hogy tudd, van ilyen – tisztázta Andy.
– Milyen?
– Királykisasszony. Csipkerózsikának hívják, és alszik, nem kómában
van. Mostanában több mint elég tündérmesét olvasok, szóval nekem
elhiheted. Amúgy értem, amit mondasz.
– Fura – tűnődött el Evvie. – Azért van az egész, mert férjhez mentem,
és sosem szabadulhatok meg tőle, csak ha még egyszer férjhez megyek.
Eszedbe jutott már, hogy soha többé nem lehetek szingli? Csak férjezett
vagy özvegy, az idők végezetéig.
Andy egy pillanatra elgondolkodott, majd felemelte az ujját.
– Mi lenne, ha újraházasodnál, azután elválnál?
– Aha. Szerintem akkor elvált lennék.
– Mi lenne, ha újraházasodnál, azután érvénytelenítenék a frigyet?
– Akkor szerintem visszavedlenék özveggyé. – Evvie az asztalra
meredt. – Rettenetes vagyok. Kell találnom magamnak valami
elfoglaltságot. Amikor hideg van, és nincs melóm, csak ülök, és olyan,
mintha az összes csontomat érezném.
– Ezt meg mit jelent? A csontjaidban érzed a hideget?
– Érzem a csontjaimat. Mármint tudatában vagyok, mekkora szerencse,
hogy vannak, különben nem lennék más, csak egy halom izomszövet,
zsírpárna és egy zacskóra való belső szerv, mint ahogy a mirelit pulykát
veszed.
– Bájos hasonlat.
– Bocs – mondta Evvie kicsit csendesebben. – Attól tartok, tényleg
reménytelen eset vagyok.
– Nem hinném. Mármint, a helyedben én nem híresztelném, hogy
mirelit pulykának érzem magam, amikor mindenki csak azt szeretné,
hogy boldog légy. Kezdj magaddal valamit, amiről aztán sugdolózhatnak
egymás között, és nem engem fognak nyaggatni, hogy mi van veled.
Végre nyugdíjba mehetnék, mint Eveleth-suttogó.
– Bocsáss meg.
– Miért?
– Amiért suttogót csinálok belőled.
– Például azt megtanulhatnád, hogy ne kérj folyton bocsánatot.
– Bocsánat.
– Jesszusom – fakadt ki a férfi. – Előjönnél már végre, Dean?
Az ajtó kinyílt, és Dean zsebre vágott kézzel bevonult a konyhába.
– Helló, Ev.
Andy sokatmondó pillantással nézett Evvie-re.
– Oké, mi lépünk. Nem tudom, meddig leszünk el. Pizsik a táskában.
Még egyszer kösz. Írj rám, ha Lillytől beszakadna a dobhártyád.
– Úgy lesz. – A nappali ablakából nézett Andy autója után, amíg a
fények bele nem vesztek a sötétbe.
Mire A kis hableány véget ért, Evvie szobájára teljes csend telepedett. Lilly
már félidőben elbólintott, és mostanra a fél ágyat kisajátította, míg Rose
a másik oldalról kucorodott mellé. Miután lement a stáblista és
kikapcsolta a DVD-t, Evvie előrehajolt, hogy vessen egy pillantást Lillyre,
aki tátott szájjal hortyogott a kispárnán. Azután belesuttogott Rose
fülébe.
– A húgod igazi álomszuszék. – Rose felkönyökölt, hogy ránézzen,
azután visszadőlt az oldalára. – Olyan vicces – tette hozzá Evvie.
Rose a szemét forgatta és suttogva felelt.
– Iszonyú zajos.
– Az tuti. Szerencsére még mindig nem annyira, mint amikor együtt
énekelt Ariellel. – Megsimogatta Rose haját. – Várod már a karácsonyt?
Rose megvonta a vállát.
– Asszem.
– Asszed? Kicsit sem vagy kíváncsi az ajándékaidra?
Rose felvillantotta a Loritól örökölt féloldalas mosolyát.
– De, kicsit igen.
Evvie lecsusszant az ágyban, és feljebb húzta a takarót, hogy
bebugyolálja mindkettőjüket.
– Mi a baj, kislány?
Rose felsóhajtott, mire Evvie elgondolkodott, hogy hétévesen még túl
kicsi ahhoz, hogy ilyen sóhaj legyen az eszköztárában. Gunyoros sóhaj,
az igen. Dühös és bosszús sóhaj, naná, de egy ötvenéves túlórázó
pincérnő sóhaja?
– A mamámnál leszek karácsonykor, és azt mondta, vinnem kell
ajándékot Frednek. – Fred Lori barátja volt, egy charlestoni
bútortervező, akivel Lori néhány évvel korábban találkozott, miután
különváltak Andyvel.
– És te nem akarsz ajándékot adni?
– Nem úgy van, hogy csak a családnak kell? – szegezte neki a kérdést
Rose.
Evvie bólintott.
– De bizony. – A kölyök csak egy-két éve választhatott ajándékot a
szüleinek, de az alapján, ahogy most piszkálgatta a körmeit, hamar ráunt
a mókára. – Bár sokan ajándékoznak a barátaiknak is.
– Ti is csináljátok, te meg a papám?
– Nem – rázta a fejét Evvie. – De csak azért nem, mert mi lusták
vagyunk, és utálunk vásárolni. – Rose elmosolyodott. – A papád úgyis
csak chipset venne az automatából, én meg egy hot-dogot a benzinkúton.
Rose belenevetett a pizsamája ujjába, majd gyűrögetni kezdte a takaró
szélét.
– Fred olyan uncsi. Kedves, meg minden, de csak a székeiről tud
beszélni.
– Csak szeret mást is. A sportot? A zenét? A könyveket?
Rose ránézett és hosszan hallgatott, miközben akkorára düllesztette a
szemét, amekkorára csak tudta.
– Mondom, csak a székeiről beszél.
– És mi a helyzet a… golffal? Nem szokott golfozni?
Rose megrázta a fejét.
– Nem szokott csinálni semmit. – Kivárt egy tökéletes ütemet. – Csak
székeket.
– Tudod, mit? – javasolta Evvie. – Vegyél neki egy nyakkendőt.
– Szerinted szüksége van rá?
– Nem, valószínűleg nincs, de a nyakkendő, a parfüm, a bonbon és az
ékszer évszázadok óta tökéletesen beválik mindenkinek, aki nem tud mit
venni. A nyakkendő biztonságos és személytelen ajándék.
– Nem tudom, jó lesz-e – sóhajtott fel Rose.
Evvie megfogta a kislány kezét, és megcsodálta hosszú ujjait.
– Tudod, mit? Egyet se félj. A mamád és a papád szeret, és biztos
vagyok benne, hogy Fred ugyanúgy. Amikor majd Fred meglátja, hogy
ajándékot viszel neki, örülni fog, mert az ajándék kedves gesztus és tőled
jön.
– Evvie?
– Hm?
Rose fészkelődött kicsit, mielőtt kibökte.
– Nem mindig akarok elmenni a mamámhoz. Össze kell pakolnom a
cuccaimat, és egy szobában kell aludnom Lillyvel. Van, hogy nincs
kedvem elmenni, csak úgy.
– Tudom. Nincs ezzel semmi gond.
– Akkor is mennem kell – tette hozzá Rose színtelen hangon, mintha
csak magában beszélne.
– Igaz. Ez már csak így van, legalábbis egyelőre. – Megszorította a
kezét. – Tudom, hogy jól fogod érezni magad.
Rose kétkedve bólintott.
– Neked is el kell menned a mamádhoz?
– Egyszer igen – sóhajtott fel Evvie. – Ha nem karácsonykor, akkor
majd máskor.
– Biztos hiányzol neki.
– Biztos. – Gyöngéden megcirógatta Rose kezét.
– Nem leszek itt karácsonykor a papámmal.
– Talán pont aznap nem, de ha visszajössz, együtt ünnepelhetünk.
Megint sütünk majd hókiflit, és segítesz nekem. Jó lesz, meglátod. A
karácsony nem csak egyetlen nap. Egész ünnep. Manókkal,
rénszarvasokkal és száncsengőkkel.
– Hull a pelyhes dinamit, robbantsuk fel a sulit – énekelte Rose vigyorogva.
Evvie átnyúlt Rose felett az éjjeliszekrényen álló kézkrém felé.
– Kérsz egy kicsit? – Amikor Rose bólintott, kinyomott egy keveset a
saját tenyerére és összedörzsölte a kislányéval. – Még karácsony lesz,
mire visszajössz. Cserkészeskü.
– Veszek Frednek egy nyakkendőt – döntötte el Rose. – Akkor már csak
Lillynek, apának, anyának, a nagymamáknak és a nagypapáknak kell
kitalálnom valamit. – Felnézett rá. – És neked.
– Ó, milyen aranyos vagy. – Átölelte Rose vállát. – A legjobb barátnőm.
Tizennégy
Néhány nappal azután, hogy követte Deant a Dacey Parkba, Evvie talált
egy rocklandi pszichológust, dr. Jane Talcót, aki online profilja szerint
pánikbetegséget is kezelt, és a profilképe alapján is megbízhatónak tűnt.
Ha meg akarjuk gyógyítani az agybajt, érvelt magában, legjobb egy
agyzsugorítóval kezdeni.
Amikor belépett a rendelőbe, a doktornő az asztalánál állt, háttal az
ajtónak. Ahogy megfordult, egy jegyzettömböt tartott a kezében.
Hétköznapi öltözéket viselt, és a feje tetejére tolt szemüveget.
– Helló.
– Helló, én Eveleth Drake vagyok. Fél háromra jelentkeztem be.
– Persze, jöjjön csak. Ne haragudjon a sok papírért, kész káosz az
asztalom. – A kezét nyújtotta. – Jane Talco vagyok. Foglaljon helyet.
Evvie lehuppant a kanapéra, amely mélyebbre süppedt alatta, mint
várta. Félszeg mosollyal vette szemügyre a nyugalmat sugárzó
műalkotásokat és az elmaradhatatlan papír zsebkendős dobozt a kis
dohányzóasztal közepén.
– Szóval, mi szél hozta? – A doktornő hangja azonnal elhalt, mintha ki
lennének párnázva a falak.
Nem igazán tudta, hol kezdje. Legjobb belevágni a közepébe, döntötte
el.
– Úgy tűnik, segítségre van szükségem. Tudom, mindenki azt mondja,
hogy egy barátja nevében van itt, de én tényleg egy barátom nevében
vagyok itt.
A doktornő felvetette a fejét.
– Egy barátja nevében, értem. Folytassa.
– Szóval, a barátom korábban hivatásos sportoló volt. Hallott már az
úgynevezett görcsről?
– Steve Sax?
– Az az. A barátom is görcsöl, ezért visszavonult. Azt mondja, már
kiheverte, de én nem úgy látom. Próbálok segíteni neki. Tudom, hogy
rengeteg kutatás folyik ezen a téren, és szeretném kikérni egy szakértő
tanácsát. Pánikbetegségnek tűnik, de talán én segíthetek rajta.
– Ez érdekes. Lehetne, hogy egy kicsit jobban megismerjem az ön
hátterét, mielőtt továbbhaladnánk?
Evvie nem ugrált a lehetőségért, de azt sem akarta, hogy
dolgavégezetlenül kelljen hazamennie, ezért bizonytalanul bólintott.
– Férjnél van?
– Nem vagyok.
– Kapcsolatban?
– Nem.
– Gyerekek?
– Dehogy. – Atyaég. Mintha Nana faggatta volna, amíg még élt, csak itt
számottevően kevesebb porcelánkacsa figyelt a polcokról.
– Sosem volt férjnél?
Fészkelődni kezdett a kanapén.
– Valamivel több mint egy éve még házas voltam. A férjem azóta
meghalt.
– Ó, nagyon sajnálom. – Dr. Talco lefirkantott valamit a
jegyzettömbjébe. – Hogy viseli?
– Ahogy szokás, gondolom.
– Meddig voltak együtt?
– Tizenöt éves koromtól.
Dr. Talco lassan bólintott.
– Az jó sok idő.
– Az. – Evvie megköszörülte a torkát.
– S ebben az elmúlt több mint egy évben hogyan érezte magát? Nem
voltak problémái például az alvással? Jól szokott aludni?
Evvie az altatóval teli üvegcsére gondolt, meg a visszatérő álmára,
amelyben Tim járkál és kiabál. Néhány hetente megjelent előtte, még
most is. Olykor fehér köpenyben. Egyszer Deannel együtt. Arra gondolt,
hogyan szokott feküdni a lakás padlóján a sötétben, meg arra, mennyire
hiányzik neki, hogy a lakás padlóján feküdjön a sötétben.
– Igen – vágta rá. – Jól alszom.
– Mennyire érzi magát egészségesnek? Mennyire energikus?
– Jól vagyok. – Kicsit kihúzta magát.
– Nem járt tanácsadáson, nem vett részt terápián?
– Nem. Rengeteg segítséget kapok a családomtól és a barátaimtól.
Ennél többre nincs szükségem. – Ujjai közt gyűrögette a pulóvere ujját. –
Nem igazán akarom azzal tölteni az időmet, hogy a férjemre, a
házasságomra és ilyenekre gondolok. Ez túlságosan bonyolult. Inkább
próbálom kiverni a fejemből. Ezért is szeretnék segíteni a barátomnak.
– Hogy érti azt, hogy bonyolult volt a házassága? Kifejtené ezt
bővebben?
Evvie rásandított a falon függő orvosi diplomára.
– Nem, nem igazán. Nem volt más, csak a szokásos otthoni gondok.
– Csak a szokásos otthoni gondok, értem – bólintott a doktornő. – És őt
mióta ismeri? A barátját, aki görcsöl?
– Igazából a bérlőm. Kivette a házam egy részét. Néhány hónapja
költözött be.
– Értem. – Dr. Talco vetett egy pillantást a jegyzeteire. – Oké, hadd
mondjak valamit. – Játszadozni kezdett a tolla végével. – Vannak
olyanok, akik eljönnek ide hozzám és azt mondják: „Válságban vagyok,
terápiára van szükségem”, de kiderül, hogy igazából csak egy barátra
van szükségük. Ilyenkor el szoktam magyarázni, hogy a terápia egészen
más, mint a barátság. Hogy mást ne mondjak, a barátság ingyen van.
Mármint ideális esetben. Már csak ezért sem vagyok a barátja.
– Oké. Szóval azt a benyomást keltettem, hogy a barátja akarok lenni?
Mert nem hinném, hogy erről beszéltem volna. Mármint… ne vegye
sértésnek…
Dr. Talco elmosolyodott.
– Ugyan. Én csak azt akarom mondani, hogy a terapeuták nem barátok,
és a barátok nem terapeuták. Ez azt jelenti, hogy ön sem lehet a
terapeutája a baseballjátékosának. – Dr. Talco elhallgatott, hogy felmérje,
sikerült-e megértetnie magát, és szemlátomást arra a következtetésre
jutott, hogy nem igazán. – Ha problémái vannak és támogatást vár, lehet
a barátja, ahogy nyilvánvalóan az is. Ha viszont orvosra van szüksége,
akkor neki magának kell felkeresnie egyet. Ön mint a barátja nem adhatja
meg neki ezt a fajta segítséget, bármennyit beszélgetünk is a
pánikbetegségről.
– Nem hinném, hogy ezzel próbálkoznék.
– Tudja, ez önmagában nem rossz dolog. Higgye el, nem ön az első,
akinek a fejében megfordul ez a gondolat. Sokan jönnek azért, mert meg
akarják gyógyítani a barátjukat vagy barátnőjüket, a szüleiket vagy a
gyerekeiket. Mindenkinek ugyanazt mondom, amit most önnek.
– Vagyis?
– A terápia olyan, mint a fogkefe. Igazából senki másnak nincs
hasznára, csak önnek.
– Várjunk csak – tisztázta Evvie. – Ezt az jelenti, hogy nem hajlandó
foglalkozni az ügyemmel?
Dr. Jane Talcón látszott, hogy nem sok választja el a nevetéstől, de még
tartotta magát.
– Egyáltalán nem. Ami azt illeti, szerintem nagyon is sok mindent
tehetnénk az ügyében, és többet segíthetnék, mint gondolná. Az ön
ügyében. Egy férj elvesztése, különösen az ön korában, olyan tragédia,
melynek feldolgozásához szerintem szakember segítsége kell. Akár
bonyolult volt az a házasság, akár nem. Nincs ezzel semmi baj.
Talán valóban jó lett volna, ha hagyja addig zsugorítani az agyát, amíg
már elfér egy dióhéjban. Csakhogy amikor labdává gömbölyödött az
ágyában, vagy amikor a vállára borulva telesírta Andy ingét, pedig már
két hét is eltelt azóta, hogy a barátja hazahozta a kórházból, mindössze
végtelen kimerültséget érzett, nem pedig azt a mélyen gyökerező gyászt,
amelyet dr. Talco mindenáron elő akart ásni. Ráadásul ez volt az utolsó –
a legeslegutolsó – dolog, amit ki akart tárgyalni vele.
Felállt.
– Hát, köszönöm a tanácsot. Ígérem, megtartom a névjegyét.
A doktornő is felállt. Úgy nyújtotta a kezét, mintha a karjára akarná
tenni, de végül mégsem tette.
– Nem maradna még egy kicsit? Legalább az ülés végéig? Segíteni
szeretnék, ha tudok.
– Nem, de azért köszönöm, hogy meghallgatott. – Evvie fogta a
táskáját, felrángatta a kabátját, és hagyta becsapódni maga mögött a
rendelő ajtaját. Amint beült az autójába, azonnal elővette a telefonját. Ez
volt az a pillanat, hogy írnia kellett valakinek, és mesélni a doktornőről,
aki meg sem hallgatta – aki csak azért silányított egy terápiás ülést
Barbara Walters-interjúvá, hogy megríkassa, mintha ő csak arra vágyna,
hogy megossza valakivel az özvegységgel kapcsolatos gondolatait.
Telefonnal a kezében ücsörgött, és hallgatta, ahogy a havas eső kopogni
kezdett a szélvédőn. Néhány perc múlva visszatette a telefont a
táskájába, és elfordította a slusszkulcsot.
Tizenhat
Úgy egy héttel karácsony előtt, amikor a fagyos szél támadásaiba olykor
az ablakkeret is beleremegett, Dean és Evvie takaróba bugyolálva
terpeszkedett a fotelban és bourbont ivott tisztán. Nem az első pohárral.
A férfi elterült és a dohányzóasztalon nyugtatta hosszú lábait, míg Evvie
szokás szerint oldalvást ült, lelógatta lábát a tömött karfán, és kezdte
határozottan könnyűnek érezni a fejét.
– Miért kell minden áldott évben karácsonynak lennie? – tette fel a
kérdést.
– Atyám – sóhajtott fel Dean mosolyogva. – Ebből megint mi lesz?
– Szerintem nagyon is jogos kérdés. – Evvie szájába billentette a
borostyánszínű ital maradékát, majd elégedetten csettintett a nyelvével,
ahogy a tömény italok után mindig. – Senkinek nincs rá ideje. Senki nem
akarja végigcsinálni ezt az egész… – Türelmetlenül legyintett. –
Szerintem senkinek sincs rá szüksége minden évben.
– Szerinted milyen gyakran kéne tartani?
– Négyévente, mint az olimpiát.
– Ma már az olimpia is kétévente van.
– Oké, akkor négyévente, mint a téli olimpiát, ügyvéd úr.
– Szép kis terv. Vagyis a négyéves kölykök legközelebb harmadikban
kapjanak ajándékot.
– Rájuk is férne. A kölykök borzalmasak. Ez is egyike a nagy
alapigazságoknak. Mármint Eveleth Világában.
A férfi lassan bólintott.
– Hetvenöt százalékkal kevesebb karácsony, zéró tolerancia a
borzalmas kölykök iránt.
– Ahogy mondod. Zéró tolerancia.
– Amúgy honnan jött ez a név, Eveleth? – A férfi összeráncolta a
homlokát. – Valami családnév? A rákok viking istennője után?
Evvie megrázta a fejét.
– Eveleth fent van Minnesotában. Messze északon, a legcudarabb
helyen, ami létezik. Talán hatvan kilométerre a kanadai határtól. Ott
született a mamám. Az apja még vasércet bányászott.
– Még bányásznak vasércet Minnesotában?
– Akkor még bányásztak.
– De már nem?
– Nem úgy, mint régen.
– Hogy a csudába került össze egy maine-i rákhalásszal? – Dean
kivégezte az italát, elvette Evvie poharát, és töltött mindkettőjüknek.
– Bostonban járt főiskolára, és egyik nyáron itt dolgozott a nyári
művészeti táborban, amit azóta sem rendeztek meg. Apám
kormányosként melózott egy haverjánál, és egy bárban ismerkedett meg
vele. Bumm, szerelem első látásra. Anyám ideköltözött, s nemsokára
jöttem én. Biztos nagyon romantikusnak találta ezt az egészet, mint egy
nagy kalandot, de hiányzott neki az otthona, ezért lettem én Eveleth.
Anyám boldogtalansága után kaptam a nevem. – A férfi felé emelte a
poharát, azután ivott egy kortyot. Általában hallotta a fejében a szavakat,
mielőtt kimondta volna őket. Most viszont éppen fordítva történt.
Dean hosszan nézte, mintha tovább akarna indulni ezen a szálon, de
végül mégsem tette.
– A legidősebb bátyám, Tom mérnöknek tanult. Mark egy technológiai
cégnél dolgozik, érintőképernyőket vagy miket fejleszt. Brian könyvelő.
Én meg, a legkisebb királyfi, legszívesebben azt csinálnám, amit a
kolbásszal szoktak. Akarod tudni, mi az?
– Kösz, inkább nem.
– Azért csak találgass.
Evvie vágott egy grimaszt.
– Nem akarok találgatni.
– Felkötném magam.
Evvie bólintott.
– Tartottam tőle, hogy erre gondolsz.
A szél újra feltámadt és megrezegtette az ablakokat.
– Elég durva odakint – jegyezte meg a férfi.
– Rettenetes. – Evvie ivott egy kortyot és felsóhajtott. – Mennyivel jobb
lenne Fidzsin vagy valami hasonló helyen.
– Elég sok vágyad van ahhoz képest, hogy el akarod osztogatni az
összes pénzed. – A férfi felhúzta a szemöldökét. – El is mehetnél Fidzsire.
– Mondtam már, nem akarom azt a pénzt.
A férfi felemelte a kezét.
– Nem ezt mondtad. Akarod a pénzt, csak nem veszed el. Ami
szerintem őrültség. Bár éppenséggel rólam állítják, hogy őrült vagyok,
szóval talán nem nekem kéne ítélkeznem.
– Tudod, mi őrültség? Az, hogy nem fogadhatom el, de nem is
adhatom vissza. Ezért hazudok róla. Képtelen vagyok kitalálni, mihez
kezdjek vele. Na, ehhez szólj hozzá. Még az lenne a legjobb, ha odaadnám
Tim szüleinek. Annyira képtelen ez a helyzet, hogy az lenne a helyes, ha
hozzávágnám az egész súlyos pénzköteget az amúgy is kőgazdag
szüleihez, de még ezt sem tehetem meg.
– Miért nem?
Halványan elmosolyodott.
– Hogyan magyaráznám el? Ez Tim életbiztosítása. Én voltam a
felesége. Azt akarnák, hogy az enyém legyen. Sosem fogadnák el, hacsak
nem árulom el nekik, miért nem tarthatom meg. S azok után, amin
keresztül kellett menniük, nem viszem be a kegyelemdöfést azzal, hogy
már nem szerettem a fiukat. Nem fogom elmondani nekik, hogy amíg
nem veszem el azt a pénzt, addig olyan, mintha én hagytam volt el őt.
Még mindig hinni akarok abban, hogy elhagytam volna.
– Nem adhatnád az apádnak?
Evvie felhorkant.
– Semmi esély arra, hogy apám egy centet is elfogadjon tőlem,
különben ez lett volna a legelső, amit megpróbálok.
– Még most sem értem igazán, miért ne tarthatnád meg. A biztosítótól
kaptad, és tutira nagyobb szükséged van rá, mint azoknak a
seggfejeknek. Vagy tévednék?
Evvie belenézett a poharára.
– Én csak… egyszerűen nem megy. Épp elég baj, hogy életében ő tartott
el.
– De hát ez az életbiztosítás lényege, Evvie. Az embereknek pénz kell.
Erre van. Pont erre. Nem a két kisírt szemedért fizetnek, hanem azért a
pénzért, amit életében keresett, és amit most nélkülözöl.
– Vagyis ő meghal, én megtartom a pénzét, ezáltal életben maradok, és
itt bolyongok ebben a hatalmas házban, szép lassan megöregszem, és
nem csinálok semmit…
Dean felült, és letette poharát az asztalra.
– Oké, először is, kislány…
– Kislány? – Evvie kezdett kicsit becsípni. Mindketten kezdtek kicsit
becsípni.
– Először is, kiscsaj, akkor sem mondhatnád, hogy semmi értelme az
életednek, ha nyolcvanéves korodig mást sem csinálnál, csak a
zenetáboros pólódban és a kibolyhosodott mackóalsódban henteregnél a
kanapén. Erről hallani se akarok többet. – Ivott egy kortyot, aztán a
pohár mélyének mondta. – Jézus, ki volt ez a szarházi?
– Talán neked kéne adnom azt a pénzt – vetette fel Evvie. – A tiéd is
lehet, ha senkinek sem mondod el, honnan van.
– Nekem nem kell. Elég pénzt kerestem, mielőtt munkanélküli lettem.
Bár elég sokat elvertem a hülye startupokra, a pulykaszarral működő
biomotorokra és hasonlókra, de így is maradt elég.
– Amúgy milyen?
– Mi milyen?
– Hogy nem tudsz dobni.
A férfi szeme résnyire szűkült.
– Neked milyen volt vele élni?
– Én kérdeztem előbb. – Evvie lóbálni kezdte az egyik lábát.
– Egészen olyan, mint amikor tudsz dobni – felelte a férfi –, csak nem
tudsz.
Evvie tovább folytatta a lóbálást.
– Oké – bólintott a férfi. – Ha azt kérném, hogy kelj fel és menj át a
szobán, mit csinálnál először?
– Asszem… felkelnék?
– Pontosan. Méghozzá gondolkodás nélkül, mert ösztönösen tudod,
hogyan kell felállni a fotelből. Ilyenkor az történik, mármint igazából az
történik, hogy rátámaszkodsz a karfára, és kicsit megemeled a
testsúlyod. Hátradőlsz és átemeled a lábad, azután elfordulsz és leteszed
a talajra. Lassan áthelyezed a testsúlyodat, kinyújtod a lábad és… kezded
érteni? – Evvie biccentett. – Csak úgy felkelsz abból a rohadt fotelből. Azt
mondod a testednek, hogy fel akarsz kelni, és felkelsz. A tested magától
tudja, hogyan kell. Na, ugyanez van, ha húsz éve dobálod a labdákat.
Nem kell minden alkalomhoz külön folyamatábra. Húsz méterről
megpróbálsz eltalálni egy pontot, plusz-mínusz két centi. Mindössze
ennyi a dolgod. Azután egy nap szépen felkelsz és… teszed, amit szoktál.
Csakhogy hirtelen olyan az egész, mintha egy kanalat akarnál elgörbíteni
az akaratoddal. – Ivott egy kortyot. – Mintha valaki más karjával
próbálnál meg dobni. Pont olyan.
– Basszus. Trágya érzés lehet.
– Nem egy örömünnep. – Dean felvonta a szemöldökét. – Most te jössz.
Evvie kiitta a poharát, és megkocogtatta az ujjával.
– No lássuk csak. Együtt élni Timmel olyan volt, mint… mint egy
csónakban evezni, de tíz évig megállás nélkül. Miközben nem érsz el
sehová, és szeretnéd abbahagyni. De minél messzebb jutsz, annál inkább
úgy gondolod, hogy „Oké, csak még száz métert, hátha akkor révbe
érünk. Hogy ne legyen hiábavaló minden eddigi erőfeszítés.”
A férfi bólintott.
– Tudod, azelőtt azt kívántam, bár ugrott volna ki a könyököm, vagy
tört volna szilánkosra a csuklóm. Akkor rámutathatnék, hogy „emiatt
van az egész”.
Evvie elfordult a fotelben, hogy töltsön magának még egy italt. Közben
szinte mardosta a bűntudat, amiért ilyen könnyedén, minden erőfeszítés
nélkül uralja a testét.
– Valami csaj miatt? – kérdezett rá.
Újra az a szégyenlős mosoly.
– Miért akarod tudni, hogy egy csaj miatt van-e?
Evvie megvonta a vállát, és visszapakolta a lábát a karfára.
– Csak kíváncsiságból.
– De miért pont arra vagy kíváncsi, hogy egy csaj miatt van-e? Igazából
azt akarod tudni, hogy kavarunk-e még?
Evvie elnevette magát, igazi gondatlan, whiskyízű hangon.
– Ezt nem kell kimondanod. Nem hallottál még a mögöttes üzenetről?
– Nem volt semmilyen csaj. Nincs semmilyen csaj. Tekintsd ezt nyílt
üzenetnek.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Evvie megérintette
hüvelykujjával az alsó ajkát, azután hirtelen felült.
– Mennem kell. Most már le kell feküdnöm, most már… – Visszatette
poharát az asztalra. – Ha ezt megiszom, nem állok jót magamért.
– Én nem bánom.
Érezte, ahogy elpirul; felkelt és elfordult. Egy pillanatra megingott, és
meg kellett kapaszkodnia a fotel karfájában, de akkor sem fordult vissza.
– Oké, kösz az estét, remekül mulattam – szólt a válla felett, ahogy
átvágott a konyhán. – Jó éjt, Dean.
– Jó éjt, Eveleth, Minnesota, Kanada határában – kiáltott utána a férfi.
Tizenhét
Április elején, egy csütörtökön Evvie épp a téli pulóvereket pakolta el,
amikor a telefon megrezzent a zsebében. A kijelzőn Andy képe jelent
meg, alatta az üzenettel: Szombat reggeli? Sajnálom, hogy elkerültük egymást.
Zajlik az élet, de jó lenne találkozni. A megkönnyebbüléstől egész teste
elernyedt.
Amióta beszéltek Tim halálának éjszakájáról, egyre távolibbnak érezte
Andyt. Oké, új barátnője van, gyerekei, munkája, de akkor sem tudta
meggyőzni magát arról, hogy a férfi nem azért haragszik rá, mert
heteken és hónapokon át hagyta magát babusgatni egy olyan lelki
sérülés miatt, amelyet el sem szenvedett. Azóta beszéltek néhányszor, de
mindig nyomasztóan derűs hangulatban. Sokszor elővette a telefonját,
hogy ráírjon Andyre, de valamiért mégsem tette.
Miután eltelt néhány perc, benyúlt a zsebébe és újra előhalászta a
mobilját. Szia!! Nagyszerű lenne. Te is nagyon hiányzol.
Azonnal megkapta a választ: Oké, ha Monica is jön?
Biztosította róla, hogy tökéletesen, sőt alig várja az alkalmat. Kár,
hogy nem így érezte.
Azután újra kézbe vette a telefont, és írt egy üzenetet Deannek. A jó hír
az, hogy szombaton Andyvel reggelizem.
Jött a válasz. A rossz hír?
Mielőtt felelhetett volna, a mobil újra megrezdült: Hozza a barinőt?
Küldött neki egy szélesen vigyorgó arcot. Amelyet magában Mr.
Okénak nevezett.
Örülök, hogy mész, kapta meg a választ. Minden oké lesz. Remek csaj.
Meglátod.
Ezúttal egy sárga szívet küldött neki. Számára minden szív más-más
árnyalt jelentést hordozott, s ezek olyan nyelvvé álltak össze, amelyet
csak ő beszélt, vagyis nem számított igazi nyelvnek, inkább csak
amolyan titkos kódnak. A sárga szív a hálát jelképezte.
Szombaton elsőként ért a kávézóba. Végre kitavaszodott, így kávéval a
kezében, behunyt szemmel a nagy kirakatüveg felé fordult, hogy a
beáradó napfény átmelegítse. Csak akkor pattant fel a szeme, amikor
meghallotta a nevetgélő Andyt, amint betereli Monicát a bokszba.
– Szia, bocs a késésért – szabadkozott a férfi.
– Semmi gond – felelte. – Örülök, hogy eljöttetek.
– Mi is – mosolygott Monica. – Rendes tőletek, hogy engem is
bevesztek a buliba. Tudom, hogy ez különleges alkalom.
– Én örülök, hogy Andy el tud szabadulni. – Nem, nem, nem is ezt akarta
mondani. – Minél többen vagyunk, annál jobb – tette hozzá, ami
szemenszedett hazugságnak hangzott. Máris két pont hátrányba került. –
Javaslom az áfonyás palacsintát, bár Andy a sonkás-sajtos omlettre
esküszik.
– Ó, én is tudom, elhiheted.
Marnie a semmiből bukkant elő, hogy letegyen Monica elé egy kis
kanna forró vizet és egy csészét a teafilterrel.
– Jó, hogy újra együtt vagytok – jegyezte meg. – Mindjárt hozom az
ételt is, csak egy pár perc. – Kávét töltött Andynek.
– Bocs, nem tudtam, hogy ide jártok. Ez tiszta béna volt. – Evvie
eligazította ölében a szalvétát. Andy a telefonjára meredt.
– Andy a szokások embere – mondta Monica Andy nevében – Amúgy el
akartam mondani, hogy a minap elhajtottunk a házad előtt, és nem
győztem áradozni, hogy mennyire szép. Különösen a veranda.
Evvie elnevette magát.
– Ez nagyon kedves tőled. Egyszer te is kiülhetnél rá. – Összerezzent. –
Oké, ez furán hangzott.
– Nem, egyáltalán nem. Te is kiülhetnél egyszer az enyémre, csak az
közel sem ennyire szép. – Andy megfogta Monica kezét.
– És veled mi van, Ev? – kérdezte.
Evvie kapott a kérdésen, mintha mentőöv lenne.
– Jól vagyok. Amúgy végre hozzájutottam a Foglalkozásuk: Amerikai
néhány részéhez.
A férfi elmosolyodott.
– És igazam volt?
– Igen, igen – bólogatott buzgón.
– Nem gondolod, hogy „propaganda”? – A férfi tekintete Monica felé
villant.
– Ó, te jó ég – húzta el a száját Monica. – Bocs, de nekem nem jött be a
sorozatod. Beszélgess csak Evvie-vel. Neki tetszett. – Játékosan elrántotta
a kezét, de Andy megcsókolta és visszahúzta, hogy azután megfogja
valahol az asztal alatt. – Igazi nebáncsvirág, ha a sorozatairól van szó.
Evvie elmosolyodott.
– Tudom. A lányok?
– Á, megvannak – felelte Andy. – Amúgy az anyjuk hozzámegy
Fredhez.
– Baszd ki – csúszott ki Evvie száján. – Hát csak megteszi?
– Szerencsére a lányok egyre jobban kijönnek vele. Nagy gáz lenne, ha
nem jönnének. Ezért is nem kapkodtuk el, hogy őt megismerjék – bökött
Monica felé az állával.
– Á, szóval már megismerkedtetek? – fordult Evvie Monicához.
– Meg bizony – bólintott Monica. – Remek kölykök, de te sokkal jobban
ismered őket nálam. Szóvá is tették, hogy régen nem találkoztatok. –
Andyre nézett, az meg vissza rá.
Néhány hosszabb csend és semleges téma után Marnie végre kihozta a
reggelijüket: Evvie-nek palacsintát, Andynek omlettet, Monicának meg
valamit, ami zöldségpürének nézett ki. A nő kifejezetten zöldségpürés
típusnak tűnt, nagyon tudatosnak és nagyon egészségesnek. Nem
olyannak, aki habzsolja a finomságokat. Igazi felnőtt, aki nem reggelizik
például palacsintát.
Ettek és társalogtak: Eveleth és Monica, Monica és Andy. Miután
eltüntették az étel nagy részét, Monica kimentette magát.
– Mindjárt jövök. – Belebokszolt Andy vállába, hogy álljon fel és
engedje ki. Miután távozott, Evvie felvett a tányérjáról egy
áfonyaszemet.
– Remek lánynak tűnik. – Kezére támasztotta állát, és a férfira nézett. –
Jó lesz?
Andy elmosolyodott.
– A legjobb, Ev. Mármint, korán van még ehhez, de igen, nagyszerű
lány. Olyan boldog vagyok. És sajnálom, hogy nem találkoztunk. Én
csak… tudod. Próbálok ígéretes pasi lenni. Ezért annyira zsúfoltak a
hétvégék. Kicsit rosszul is éreztem magam emiatt. Féltem, hogy azt
gondolod, haragszom… tudod, a bőrönd meg a többi miatt.
Evvie érezte, ahogy a vér az arcába szökik.
– Megfordult a fejemben, igen.
– Sajnálom. Bár bevallom, egy kicsit eldurrant az agyam. Nem is
tudom…
– Nem kellett volna ezt csinálnom. – Idegesen, bántó fejhangon
elnevette magát. Hirtelen olyan élesen érzékelte a közöttük nyílt
szakadékot, hogy elfelhősödött a tekintete és összeszorult a torka.
Megköszörülte. – Dean megtanít dobni.
– Igazán? – Andy elnevette magát. – Úgy látom, jól elvagytok.
Tudta, hogy itt az alkalom, a megfelelő pillanat, hogy beszéljen a zöld
jelzésről és a tányérokról, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen titka,
amely előre, nem pedig a múltba mutatott. Csalásnak érezte volna, ha
elárulja, olyasminek, mint kávéspohárból konyakot inni – ráadásul el
sem tudta képzelni, mit válaszolhatna rá Andy. Hajts rá? Légy óvatos?
Mindent tudni akarok?
– Igazad van, tényleg rám fért a társaság. Legalább nem kuksolok
otthon egyedül.
– Csak ne próbáld megjavítani. Tudom, milyen vagy.
– Milyen vagyok?
– Olyan… gondoskodó. Szó szerint. Te gondoskodtál a papádról, te
gondoskodtál Timről, te gondoskodtál rólam is, amikor Lori elment.
Csak nem akarom, hogy életed végéig befogadd a kóbor macskákat. Olyan
csaj vagy, aki sírva fakad egy háromlábú kutyától.
– Nem is vagyok.
– Totál olyan vagy. Olyan, aki kidobott babákat gyűjt és sínbe rakja a
cinegék törött lábacskáját.
– Oké, megesküszöm, hogy nem nyitok babaklinikát.
– Akkor szerinted mihez fogsz kezdeni?
Evvie a füle mögé tűrte a haját.
– Dolgozom. Talán tanulok. Nem tudom. Gondolkodom rajta. Nona is
üzent, új könyve lesz. Te is tudod, mennyire szeretek vele dolgozni.
– Az fantasztikus lenne. – Andy kihúzta magát. – Én csak azt mondom,
hogy kezdened kéne magaddal valamit. – Evvie látta a pillanatot, amikor
a férfiban tudatosult, mit is mondott. – Ez nem azt jelenti, hogy most
nem csinálsz semmit. Csak valami más, valami több kellene, amit szívből
szeretsz. – Egymásra néztek.
Monica ezt a pillanatot választotta arra, hogy visszatérjen és megbökje
Andy vállát, aki úgy engedte be maga mellé, hogy eközben sem vette le a
tekintetét Evelethről.
– Kimaradtam valamiből? – ráncolta a homlokát Monica.
– Semmiből. – Evvie felvette a blokkot, amelyet Marnie hagyott az
asztalon. Felállt. – Ezt majd én rendezem. Örülök, hogy újra láttalak
titeket.
– Ó, kösz szépen, Evvie. – Monica kinyújtotta a kezét és megszorította
a könyökét. – Legközelebb mi jövünk, oké?
Evvie megpaskolta Monica kezét.
– Hogyne. Legközelebb. – A tányér pereme alá csúsztatta a borravalót,
majd a pulthoz lépett, hogy kifizesse a számlát. Andy és Monica kifelé
menet integetett neki, azután ujjaik újra egybefonódtak, és eltűntek
odakint. Ahogy a kasszánál állt, Evvie magán érezte a többiek tekintetét.
Nem szoktak hozzá, hogy ő fizet, nem szoktak hozzá, hogy ilyen korán
távoznak, és nem szoktak hozzá, hogy ő itt marad egy szál magában.
Ahhoz szoktak, hogy együtt távoznak, és a kocsinál még egyszer
megölelik egymást. Hát, ma nem ezt kapták.
Huszonegy
Aznap délután Eveleth újra beült a kisteherautóba, Dean pedig újra azt
mondta: – Oké, akkor csináljuk.
Ezúttal nem Bostonig, csak a gimnázium focipályájáig mentek.
– Nem vagyok különösebben nagy sportrajongó, Dean – jegyezte meg –,
de azt tudom, hogy ez nem baseballpálya.
– Nagy igazság. Már a dobókarriered legelső percében eltaláltál
valamit. Az a helyzet, hogy a baseballpályán éppen meccs van, és ma
úgysem csinálunk mást, csak labdát dobálunk. Amihez nincs szükség
másra, csak egy labdára és egy kesztyűre. – Jobb kezében varázslatos
módon meg is jelent egy baseball-labda. – Tessék.
– Ez amolyan beavatásféle, hogy átveszem tőled a labdát? Meg kell
esküdnöm, hogy betartom a…
– Csak vedd el – szakította félbe a férfi karcos hangon. Elfordult,
megállt előtte és felé nyújtotta a labdát, hogy az kis híján érintette a
bordáit. Miután elvette, a férfi benyúlt a vállára vetett sporttáskába, és
egy rózsaszínnel varrott fekete baseballkesztyűt húzott elő.
– Nem mondod komolyan.
– Vedd el.
– Ez rózsaszín. – Hozzá sem nyúlt. Még hátrébb is lépett, nehogy
megérintse.
– Nem rózsaszín, csak van benne rózsaszín.
– Én ezt fel nem veszem. Óvást nyújtok be.
– Miért?
– Mert olyan… előítéletes.
– Nekem elhiheted, Evvie, hogy én sem viselem jól az előítéletet. Olyan
fickók kergettek el New Yorkból, akik még a lúzert is rövid u-val írják.
Most már felvennéd ezt a rózsaszín kesztyűt?
– Nem rózsaszín, csak van benne rózsaszín. – Felhúzta a kezére, és
óvatosan elhelyezte benne a labdát. – Amúgy szerintem félreértelmezed
az „előítélet” szót.
Dean türelmetlen mozdulatot tett a bal kezére húzott, viharvert
kesztyűvel.
– Vagy mégsem. Oké, kezdj el hátrálni, amíg nem szólok, hogy elég. És
próbálj nem elesni.
– Ezt csinálja egy edző? Olyanokat mond, hogy próbálj nem elesni?
– Hidd el, nem véletlenül mondom. Tapasztalatból beszélek. – Dean
feltartott kézzel megállította. – Oké. Most anélkül, hogy túlgondolnád a
dolgot, csak dobd ide a labdát.
Evvie a férfi felé fordította bal vállát; a teste visszaemlékezett a
leckére, amelyet még egyszer az apjától kapott. Tett egy lépést, és
elhajította a labdát. Kicsit félrement, de Dean kinyújtotta a bal kezét, és
elérte.
– Ígéretes kezdet. Most újra. – A férfi visszahajította neki a labdát, s
Evvie önkéntelenül is szegény Mackey Sasserre gondolt. Elfordította
kesztyűs kezét, hogy elfogja. – Ez az – bólintott a férfi. – Van hozzá
érzéked.
– Tényleg?
Pillanatnyi csend.
– Talán van hozzá érzéked.
Evvie elnevette magát. Néhányszor megismételték a dobást, és ő elég
következetesen betalált, ahhoz képest, hogy sosem dobált mást, csak
összegyűrt papír zsebkendőket a szemetesbe. Az esetek felében gond
nélkül elkapta a felé hajított labdát is.
– Oké, mutatni szeretnék valamit. – Dean elindult felé. Ahogy megállt
mögötte, Evvie a hátában érezte a belőle áradó hőt. – Nem baj, ha hozzád
érek, amíg ezt megmutatom?
Evvie elfordult, és a válla felett a szemébe nézett.
– Nem, semmi gond.
A férfi talán kacsintott, talán nem. Ilyen éles szögből nehéz megítélni,
mindenesetre megfogta a karját és beállította, hogy bal vállával újra a cél
felé nézzen.
– Ezt a részt jól csinálod, de amikor dobsz, könyökből vigyél bele erőt,
és mielőtt elengeded a labdát, hajtsd vissza a csuklódat. – Jobb kezével
megragadta a csuklóját. – Így, tenyérrel felfelé. Mintha fel akarnád
emelni a tetőt.
– Felemelni a tetőt?
A férfi felfelé fordította a tenyerét, és emelni kezdte a karját.
– Tudod.
– Oké, inkább felejtsd el. Ha a srácaid meglátják ezt, soha többé nem
vesznek komolyan.
– Oké, izomhörcsög, de te legalább komolyan vennél? – Evvie érezte,
ahogy hátrébb húzódik és elmosolyodik.
– Kész vagyok. – Felhúzta a karját.
A férfi újra mögötte termett. Bal lába előrecsusszant, és néhány
centivel előrébb tolta az ő bal lábát.
– Nagyobb terpeszt akarok látni. – Az övével együtt görbítette be jobb
karját, egészen a kézfejéig, ahol rátapadt a tenyerével. Eltelt öt
másodperc. Majd még öt.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle végül.
– Élvezem a helyzetet – súgta Dean a fülébe.
Evvie mindig is utálta, amikor elpirult. Ilyenkor reménytelen vágyat
érzett, hogy megszűnjön létezni, és köddé váljon, amely csak úgy
szertefoszlik. Ez a bőrpír azonban virágzásra emlékeztette, mintha
lenézve láthatta volna a vállán kibomló vörös szirmait. Nagy levegőt
vett, és egy időre így maradtak. Aggódni kezdett, hogy a férfi is érzi a
csuklóján lüktető pulzusát, amely egyre erősebben dobolt a halántékán,
és azzal fenyegetett, hogy idővel beleremeg az egész mellkasa. Mielőtt
még megpróbálhatott volna elhúzódni, Dean a nyakára tapasztotta két
ujját.
– Ellenőrzöm a szívverésed. Tudod, biztosnak kell lennem abban, hogy
szép lassú és egyenletes. Ez is a módszerem része. – Mintha egy üstdobot
tapogatott volna. – Várj csak. – Dean ráfújt a nyakára, amitől lúdbőrös
lett az egész karja. A férfi csodálkozással vegyes elégedettséggel nézett
végig rajta. – Ejha.
Visszapillantott rá a válla felett.
– Rám fújtál.
– Igaz – ismerte el a férfi.
– Mert?
– Volt rajtad egy bogár.
– Jaj, kérlek. Foglalkozzunk a feladattal, edző.
– Ahogy gondolod – vont vállat Dean. – Ha legközelebb rád száll,
engedem, hogy bemásszon a pólód alá.
– Helyes. Én meg, ha legközelebb rám fújsz, belekönyökölök a
gyomrodba.
A férfi mellkasának mélyéről öblös nevetés tört fel. Evvie a vállában
érezte.
– Szóval dobás közben el kell fordulnod. Mint mondtam, könyökből
viszed előre. – Keze felsiklott a könyökére. – Ez megy először. Azután,
ahogy dobsz, felemeled ezt a lábad. – Az ujjával megkopogtatta a jobb
csípőjét. – És hirtelen kicsavarodsz, hogy előre nézz, oké? Az egész
testeddel előre kell fordulnod.
Evvie gyanakvó tekintettel nézett vissza a válla felett.
– Nem hinném, hogy a középiskolás fiúkat így tanítanád dobni.
– Nem is. Rettentő büdösek.
– Tudod, rohadtul átlátszó ez az egész – közölte.
– Hé, ez egy tudományos módszer, de semmi se kötelező.
– Folytasd – sóhajtott fel.
– Szóval, fogd a kesztyűs kezed – csapott bele a sajátjával –, és emeld
meg a könyököd. Mutasson arra, amerre leszek. Azután kicsavarod a
csuklódat, követed a mozdulatot, és figyelsz a lábadra. Ennyi… így kell
eldobni egy labdát.
– Most már úgy tudok dobni, mint te?
A férfi elhúzódott.
– Manapság, igen. Szerintem pontosan úgy dobsz, mint én.
Evvie elfintorodott.
– Nem úgy értettem…
– Tudom. – A férfi elkocogott, majd lassított és visszafordult. – Oké,
most találj el. – Belecsapott a kesztyűjébe.
Evvie elfordította a testét, hogy merőleges legyen az övével. Nagyobb
terpeszbe csúsztatta a lábát. Hátrahúzta a karját, és a bal könyökével
célba vette Deant. Súly és könyök előre, csavarás, követés, forgás. Eldobta a
labdát, egyenest a földre.
– Ó, basszus.
A férfi nevetve szaladt, hogy felvegye.
– Semmi baj. Sok ez egyszerre.
– Csak szeretném megnézni, te hogyan csinálod. Szerintem az
segítene.
A férfi felegyenesedett, és mintha a labda súlyát méricskélte volna a
kezében.
– Az előbb dobtam vissza neked.
– De most erőből.
– Nem hinném, Eveleth, hogy…
– Ne felém dobd, te dilis, abba bele is halnék. Dobd a kerítés felé. –
Megmutatta a kesztyűjével, amelyben rózsaszín is volt.
A férfi szemügyre vette a focipályát határoló szürke kerítést.
– Nem is tudom, Ev…
Felé indult, amíg egészen közel került hozzá, s ott karba tette a kezét.
– Segítene. Csak egyszer hadd lássam.
– Rendben. – A férfi a kerítés felé fordult és előrelépett, ő pedig
figyelte, hogyan működik a teste. Mintha minden összerendeződő
izomrostot, csontot és ínszalagot látott volna, amint megfeszülnek,
azután parittyaként előrelendülnek. A válla kifordult, a csípője
elcsavarodott, mintha még a tarkója is helyet változtatott volna. A labda
lövedékként csapódott a kerítésnek. Azután a férfi visszafordult felé, ő
pedig kurtán bólintott.
Dean kinyitotta a földön heverő sporttáskát, megdöntötte, mire
legalább tíz baseball-labda borult ki belőle. Sorban eldobta valamennyit,
egyiket a másik után, bam, bam, bam – eleinte úgy, mint aki csak konyít a
dobáshoz, azután egyre inkább egy vérbeli dobójátékosként.
Megigazgatta a Calcasseti Gimnázium feliratú sapkája ellenzőjét,
csípőjéhez dörzsölte tenyerét, s mire az utolsó labdát is eldobta, minden
erejét beleadta a hajításba. Evvie azt is látta, ahogy lopott pillantást vet
az első bázis helye felé.
A férfi zihálva vette a levegőt, a kerítés aljában pedig takaros halomba
gyűltek a labdák. Csípőre tett kézzel megállt. Evvie egy pillanatra odaállt
mellé, hogy leutánozza testhelyzetét és a távolba meredő tekintetét.
Azután elsétált a kerítésig, összeszedte és a pólójából formált kis batyuba
gyűjtötte a labdákat. Visszatérve Dean lábához helyezte őket, mint
valami áldozatot. A férfi bólintott. Kézbe vett egyet. Bamm.
Úgy tűnt, valamennyi labda ugyanazon a ponton csapódik be. Idővel
meg is látszott a nyomuk, szorosan egymás mellett, mintha barackok
lennének egy kosárban. De Evvie leginkább Deant figyelte. A férfi
homlokára kiült a veríték, amelybe néhány kóbor hajszál is beleragadt.
Valahol odabent lapult az igazság – így ránézésre valami csúf igazság,
mert többször is hallotta, mintha Dean azt mormolta volna maga elé,
hogy „nesze, te rohadék”.
Úgy dobott, ahogyan a nagymacskák csapnak le a zsákmányra a
természetfilmekben. Evvie tudta, mi következik, figyelte látszólagos
nyugalmát, és elképzelte a felszín alatt az idegek táncát, mégis minden
alkalommal meglepte, milyen kíméletlenül ruganyos és nesztelen a
mozdulatsor. Megint összegyűjtötte a labdákat, és visszahordta őket a
lába elé, de a férfi ezúttal csak csípőre tette a kezét.
– Hányszor akarod még látni?
Megvonta a vállát.
– Nem tudom, te mennyit akarsz még dobni?
Dean mosolyogva csóválta a fejét.
– Ezt csak miattad csináltam, Minnesota.
– Egész biztos?
A férfi kissé kifulladva fordult felé.
– Pontosan miért is vagyunk itt?
Evvie zsebre vágott kézzel visszasétált a kerítéshez, és megvizsgálta a
nyomokat.
– Nekem ez nem úgy néz ki, mintha szerteszét mentek volna. Vagy
tévednék?
– Ó, az ég szerelmére! – A férfi a kéklő ég felé emelte tekintetét. – A
dobás centikről szól, Evvie, centikről! Az, hogy nem repültek ki a kerítés
felett, még nem jelenti, hogy bármi változott volna. Egyáltalán, miért
jött ez elő megint?
– Mert ha tehetek bármit az ügy érdekében, meg akarom próbálni,
amíg csak van remény. És szerintem van remény. Láttam, milyen az,
amikor tényleg nem sikerülnek a dobásaid, de ez most egészen más. – A
kerítésen maradt labdanyomokra mutatott. – Valami megváltozott. Te
nem akarod tudni, mi az?
– Kész. Befejeztem.
Evvie elindult felé.
– Ha befejezted, miért ücsörögtél a Második esélyen és engedted, hogy
lefényképezzenek?
A férfi egyik lábáról a másikra állt.
– A fotós ötlete volt. Választhattam a Második esély és a Maine szépe
között.
Evvie megcsóválta a fejét.
– Ne csináld ezt. Tudod, miről beszélek. Tudod, mit mondtál abban az
interjúban. Tudod, hogy eljársz az éjszaka közepén…
– Nem akarok erről beszélni – jelentette ki Dean. – Ha erről akarnék
beszélni, már rég elmondtam volna neked, amikor erről faggattál.
– Szerintem pedig nem állsz készen arra, hogy feladd. Szerintem ezért
szoktál kilógni.
– Evvie… te sosem adod fel?
Már ott állt közvetlen előtte, és a dobókarjára tette a kezét.
– Minden évben van egy mérkőzés, egy barátságos meccs a Karmok és
a freeporti csapat között. Olyan, mint egy jótékonysági gála, a bevétel
megoszlik a két iskola között, plusz a nyertes csapat bónuszt kap. Néha
vendégjátékosokat is hívnak, akik…
– Nem mondod komolyan! Szó sem lehet róla! Ide akarod csődíteni az
összes riportert, hogy rajtam szánakozzanak, amiért fellépek egy
jótékonysági gálán? Végre kezdenek rám unni, erre te újra rám uszítanád
őket?
– Nem kell bejelentenünk – váltott Evvie gördülékenyen többes
számba. – Elég, ha a csapat tudja, mindenki másnak legyen meglepetés. A
srácok odáig lesznek. Ott majd kiderül, hogy megy. Elég, ha csak egy
játékrészben szerepelsz.
A férfi még most is kezében tartott egy labdát. Ujjai végigszaladtak a
varráson.
– Meg sem hallod, amit mondok – csóválta a fejét.
– Ez már csak így van.
Huszonkettő
Nem sokat hallott róla a távolléte alatt, de előre tudta, hogy így lesz. Sok
szerencsét! – írta neki az első napon egy piros szív kíséretében, mire a
férfi azt válaszolta: Kösz, Minnesota. Tartsd melegen az ágyat. Felnevetett és
elpirult, de azért komolyan vette a kérést, és mindvégig a lakásban
aludt.
Az első üzenet után egészen hétfő reggelig várnia kellett, mire Dean
ráírt: Este hatra ott leszek. Sok mesélnivalóm van.
Úgy egy héttel azután, hogy Dean visszatért Connecticutból, Evvie egy
kartondobozt látott a lakás asztalán, tele könyvekkel. Az első
kézzelfogható jelét annak, ami rá várt. Ahogy telt a július, minden ment
tovább a maga útján: egy ágyban, szélesre tárt ablakoknál aludtak;
elolvasták telefonjukon a híreket; zsinórban végignézték A stúdiót és az
Archert; rendelték a kaját, spagettin, hamburgeren és maradékokon éltek.
A férfi végigaludta az éjszakákat, nem kelt fel, hogy titokban eddzen és
utána a vállát borogassa. Úgy tűnt, fokozatosan kezd beletörődni a
helyzetbe.
Ő maga olvasott és dolgozott, közben elkezdett új ügyfelek után nézni,
hogy legyen miből fizetni a számlákat, miután a férfi elmegy. Nem
kérdezett semmit, amikor Dean hazajött, miután Andyvel lógott, és ő
sem mondott semmit. Nem is kellett. Minél tovább tartott ez a helyzet,
annál kevésbé tudta elképzelni, hogy még helyrehozhatják Andyvel.
Vagy akár csak megpróbálhatják helyrehozni.
A dobozok pedig egyre gyűltek az asztalon. Amikor augusztus elsején
odaadta a csekkjét, a férfi azt kérdezte tőle:
– Hónap végéig, igaz? – Csak felnézett rá, és bólintott.
Mielőtt kiürítette volna a bancrofti házat, áthívta Tim anyját, Lilát, hogy
nézzen körül, hátha valamit eltenne emlékbe. Lila körbejárt, és Evvie
tudta, hogy gondosan megnéz minden helyet, ahol Tim valaha állt, ült,
vagy a gyógyításról értekezett. Bármit ért is el életében, Tim örökre az ő
kisfia maradt.
– Néha még most sem hiszem el – sóhajtott fel. – Ez annyira szomorú.
Evvie nem tudta, pont mire gondol. Ő rengeteg dolgot szomorúnak
talált itt. Mindent szomorúnak talált. A szomorúság beette magát a
falakba, szellemként kísértett a folyosón. Amikor Lila egy órával később
távozott – miután megittak egy csésze kávét, és beszélgettek a Tim
emlékére alapított iskolai ösztöndíjról, majd arról, mihez fog kezdeni
Evvie Kettlewoodban –, még ennyit mondott: – Remélem, az új helyen is
olyan boldog leszel, mint itt. – Nem tűnt hazugságnak, amikor válasz
helyett csak még egyszer megölelte Lilát, és úgy tett, mintha ugyanezt
akarná. Olyan érzés volt, mint ajándékot csúsztatni valaki zsebébe. Vagy
mint továbbadni egy talizmánt, amelyről tudja, hogy működik. Vagy
mint átadni a gyász terhét Lilának, ahogyan Tim ingeit is leadta a
jótékonysági boltba. Vagy mint tüzet rakni és elégetni az összes blokkot,
mozijegyet és köszöntőlapot, amelyet főiskolás kora óta őrizgetett.
Míg a költözésre várt, felhívta Nonát, és sikerült elcsípnie két óra között.
– Nona? Itt Evvie Drake. Sajnálom, hogy ilyen régóta nem
jelentkeztem, de rengeteg minden történt velem. Azért telefonálhattam
volna…
– Örülök, hogy felhívott – felelte Nona. – Már épp készültem
lemondani magáról, és keresni valakit, aki fele ilyen jó sem lenne. – Nem
időztek gyászon és megbánáson. Nem időztek Timen, akit Nona nem is
ismert. Nem időztek Deanen, miután a baseball sem érdekelte
különösebben. Nona csak őt ismerte, pontosabban a munkáját. Sem a
családját, sem a jótetteit, sem az általa megmentett törött lábú
madarakat. Csakis a munkáját.
Megállapodtak az együttműködésben egy könyv kapcsán, amely arról
szólt, hogy milyen hatással van a maine-i rákászok munkájára a tengerek
lehalászása és a klímaváltozás. A munka áprilisban kezdődött. Nona
küldött neki egy új diktafont és egy palack pezsgőt ezzel az üzenettel: „A
közös munkánkra és a sikerre. Köszönöm.” Andy elvitte vacsorázni, hogy
ezt megünnepeljék.
Néhány hete már a házban lakott, amikor úgy döntött, akár be is kötheti
a hangszórókat, melyeket használtan vett Andy egyik barátjától. A
rendszer vezeték nélkül működött, a legnagyobb hangszórója a
nappaliban állt, a szatellitek a konyhában és a hálóban. Telefonról
vezérelhette valamennyit, és amikor megnyomta a lejátszás gombot,
ijedtében összerezzent. A kutya is felpattant, és a fülét hegyezve a hátsó
lábán ágaskodott, mintha egy zsebkenguru. Bömbölt a zene. Már-már
levette a hangerőt, amikor hirtelen kezdte élvezni, ahogy zoknis lába
alatt az egész padló berezonál.
A legközelebbi szomszéd is tisztes távolságra lakott. Senki sem próbált
aludni felette, senki se akart éppen telefonálni vagy dolgozni. Egy
pillanatig csak állt, és a talpában érezte a dübörgő basszust. A lüktető
falhoz lépett, ráfektette tenyerét, és elnevette magát.
– Te jó ég. – Bőrével külön-külön érzékelte a vaskos és telt mélyeket,
az éles és vékony magasakat. Az ablakhoz lépett, egészen közel hajolt, s
ahol a fény megtört, tisztán látta az üveg remegését. A hűs felületre
fektette kezét, hogy a basszus megcsiklandozza bőrét. Ahogy hátralépett,
az üvegen meglátta zsíros kéznyomát, mintha egy kísértet akarna vele
pacsizni. Mintha befogadná az új lakót.
Evvie elkezdett ugrálni, egy ütemre a zenével, az egész házzal. Lassan
Websterben is tudatosult, hogy játékidő van, ezért odatipegett hozzá, és
égnek emelt hátsóval a padlóra kuporogott.
– Gyerünk, bébi! – kiáltott fel, ahogy tvisztelni kezdett a kis barna
kutyus előtt, aki ütemre rázta a farkát, és felhőtlen örömmel vakkantott
egyet. Átlibbent a konyhába, ahol szólót játszott egy képzeletbeli
zongorán, és ujjai fel-alá csusszantak a viharvert pulton.
Végigpördült a konyhából a hálóba vezető folyosón, azután háttal
belevetette magát az ágyba, és keze-lába járt, ahogy teli torokból
harsogta a refrént. Miután az utolsó hang is kicsengett, nedves kis orr
bökdösését érezte a homlokán. Az térítette magához a révületből, hogy
Webster megpróbált felkapaszkodni rá.
Felült és megvakargatta a kiskutya fülét. Forró volt az arca, teljesen
kifogyott a szuszból, de itt tényleg azt csinált, amit csak akart.
Harminchat
Twitter: @lindaholmes