Linda Holmes

EVVIE DRAKE BEDOBJA MAGÁT

 
Copyright © 2019 by Linda Holmes
Hungarian translation © Babits Péter, 2019
Minden jog fenntartva.
Tilos a kiadvány bármely részét
a kiadó írásos engedélye nélkül
adatrögzítő rendszeren tárolni,
elektronikus, mechanikus, fénymásoló
vagy más technikai eszközzel
sokszorosítani, illetve terjeszteni!
ISBN 978-963-324-728-0 (papír)
ISBN 978-963-324-729-7 (epub)
Megjelent a Central Kiadói Csoport
gondozásában, 2020-ban
Felelős kiadó: Szemere Gabriella
www.animuscentral.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Felelős szerkesztő: Peiker Éva
Szerkesztette: Ács Eleonóra
Korrektor: Barsi Nikoletta
Borítóterv: Tabák Miklós
E-book: Scriptor Kft.
  

Nonának, aki mindig látott

 Először

Ha most nem mész el, akkor soha, figyelmeztette magát Evvie.

Nem akart otthon lenni, mire a férje hazatér a munkából. Gyávaságból,
oké, de azt a cirkuszt akkor sem bírná ki. Tim joggal mondhatná azt is,
hogy így, minden figyelmeztetés nélkül távozni enyhén közhelyes. Talán
még azon is eltűnődne, hogy ennyi idő után miért éppen most. Nem
tudná, hogy pontosan ma van a napja, amikor elmondhatja, hogy a fél
életét vele töltötte. Néhány hónappal korábban, egy pénztári blokk
hátoldalán számolta ki, majd a dátumot pirossal szépen bekeretezte a
falinaptáron. A férje nap mint nap ott ment el előtte, de egyszer sem
kérdezett rá. Ő pedig úgy érezte: ha ezt a napot is engedi elmúlni, akkor
szép lassan sejtről sejtre, csontról csontra kezd eltűnni, amíg végül
valaki más veszi át a helyét, aki legfeljebb külsőre hasonlít rá.
Felnyitotta a Honda csomagtartóját, és betuszkolta a kesztyűtartóba a
kövér borítékot. Oké, ez tényleg butaság. Csak nem hiszi, hogy Tim
letiltatja a hitelkártyákat, vagy zároltatja a számlákat? Viszont egész
életében mindig jó előre felkészült, mit tesz „szükséghelyzet esetén”. Így
legalább lesz egy kis pénze arra az esetre, ha mégsem ismeri olyan jól a
férjét, mint hiszi. Nem ez lenne az első alkalom, hogy téved vele
kapcsolatban.
Bement a házba és kinyitotta az előszobaszekrényt. Lerángatta a nyűtt,
keményfalú bőröndöt, amely tele volt ragasztgatva matricákkal: PÁRIZS,
LONDON. Könnyűnek érezte, ahogy csattogva lehúzta a veranda lépcsőin,
és betette a kocsi hátsó ülésére. Amikor léptei a felhajtón kopogtak,
kísértést érzett arra, hogy elvigyorodjon.
Még mást is ki kellett mentenie a házból, mégis becsusszant az első
ülésre, becsukta az ajtót, és lehunyt szemmel hátradőlt. Szent ég, hát
megteszem. Néhány óra múlva már valami lepukkant motelben lesz, ahol
ropogósan kemény az ágytakaró, és összevissza keverik a
kábelcsatornákat. Vesz egy üveg bort – vagy egy egész rekeszt –, azután
csak ledobja magát a kétszemélyes ágy közepére, kinyújtóztatja a lábát,
és olvas, ameddig jólesik. Eltűnődött, mi lesz azután, de ennek nem most
volt itt az ideje, ezért vett egy nagy levegőt és kiszállt az autóból, hogy
hozza a többi cuccát. Már a felhajtón járt, amikor megszólalt a telefonja.
Kicsit mindig megriasztotta ez a csengőhang – a pattogó dallam, mint
egy villanyhárfa akkordja. A hívás a camdeni kórházból jött, ahol Tim
néha helyettesített. Nem akart beszélni vele, de tudnia kellett, ha
véletlenül hamarabb jön haza.
– Halló?
– Beszélhetnék Eveleth Drake-kel?
Nem Tim kereste.
– Evvie vagyok.
– A nevem Colleen Marshall, Mrs. Drake. A camdeni kórház nővére
vagyok. Azért hívom, mert dr. Drake-et félórával ezelőtt beszállították a
sürgősségi osztályra. Autóbalesetet szenvedett.
Evvie szívének dübörgése kisugározott az ujjbegyeibe. A másodperc
törtrészéig legszívesebben azt felelte volna a nővérnek, hogy Tim szüleit
hívja, mert ő épp most hagyja el a férjét.
– Uramisten – mondta helyette. – Jól van?
A csend elég hosszúra nyúlt, hogy hallja, amint a háttérben
rácsipognak az egyik orvosra.
– Súlyosan megsérült. Jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. Tudja, hol van
a kórház?
– Igen – sikerült kinyögnie. – Mindjárt… úgy húsz percen belül ott
leszek.
Reszketett a keze, ahogy üzenetet írt Andynek. Timnek autóbalesete volt.
Súlyos. A Camdenben van. Szólnál apának?
Elfordította a slusszkulcsot, kitolatott a beállóról, és elindult a
Camden felé. Később a telefonhívás időpontja alapján kiszámolta, hogy a
férje akkor halhatott meg, amikor ő a Chisholm Street-i lámpánál
várakozott, egy saroknyira a templomtól, ahol összeházasodtak.
ŐSZ
 Egy

Evvie éberen feküdt a sötétben a padlón. Pontosabban annak az üres kis

lakásnak a padlóján, amely olyan esetlenül ugrott ki a háza hátsó
oldalából az udvarra. Azért feküdt itt, mert odafent az ágyában megint
azt álmodta, hogy Tim még életben van.
Skandináv nagymamája állította, hogy a fiatal nők arról a férjről
álmodnak, akire vágynak, az öregek arról, akire egykor vágytak, és csak a
legszerencsésebbek arról – valahol félúton e két korszak közt–, aki nekik
jutott. Nos, bármilyen szűk mozgásteret engedett ez az elmélet, Evvie
korántsem úgy álmodott Timről, ahogyan azt a nagyija elképzelte.
Álmaiban Tim mindig haragudott rá, amiért elhagyta. Látod, mit tettél?
– vádolta újra és újra. Ezúttal olyan közelinek érezte, hogy arcába csapott
fahéjillatú lehelete, és látta megfeszülni azt a kis eret a homlokán. Attól
félt, ha megfordul és visszaalszik, Tim ott várja majd a túloldalon.
Ledobta magáról a takarót, és lement a földszintre, amelyet mindig
kényelmetlenül nagynak gondolt, de most már rémisztően nagynak is.
Ahogy leereszkedett az ívelt lépcsőn, még mindig úgy érezte, mintha
tilosban járna – mintha késő éjjel lelopódzna a szálloda előterébe, hogy
elcsenjen egy plusz törölközőt. Megállt a konyhában, hogy feltegyen egy
kanna teavizet, azután egyenesen átment a lakásba, és a padlóra fekve
várakozni kezdett.
Amikor megvették a házat – amikor Tim megvette a házat –, úgy
tervezték, hogy kiadják a lakást, de ez valahogy sosem történt meg, így
kedvenc pávakékjére festette, és a saját kis kuckójaként tekintett rá:
BELÉPNI TILOS. Máig ez maradt a kedvenc helye – hacsak Tim szelleme
nem kezdett el itt is kísérteni, hogy felhívja figyelmét a festés
hiányosságaira, és arra biztassa, hogy vigyen fel még egy réteget.
Ez szép, gondolta, amikor a gondolat először merült fel benne. Üdv
Maine legkísértetiesebb stand-up bárjában. Azt ismerik, hogy a férjemnek még a
kísértete is seggfej? Én meg egy igazi szörnyeteg vagyok…
 Nem sokkal múlt hajnali négy. Ahogy pólóban és bokszeralsóban
feküdt a padlón, ütemesen vette a levegőt, miközben próbálta lelassítani
a halántékán, a hasában és a csuklóján érzett lüktetést. A ház légüres és
tökéletesen néma térnek érződött, csak a falióra ketyegett szüntelenül,
immár harmincöt éve – előbb a szülei konyhájában, most pedig az
övében. A sötétben alig érzékelt valamit – leszámítva a szőnyeg szúrását
a bőrén –, mintha egyszerre lenne mindenhol és sehol. Mintha a föld
felett lebegne.
Időről időre felmerült benne, hogy átköltözik ide. Legyen csak
másvalakié a ház, a nagy konyha és az emeleti hálók, a faragott korlát és
a csúszós lépcső, ahonnan egyszer leesett, és csúnyán megütötte a
csípőjét. Élhetne itt, kiterülve a sötétben, és fejében ezekkel a szörnyű
gondolatokkal; ehetne mogyoróvajas szendvicset és hallgathatná a
rádiót, mintha egyedül lenne az egész világon.
A kanna sípolni kezdett a konyhában, ezért felállt és indult, hogy
elzárja. Levette az egyiket a két egyforma reklámbögre közül; a
másikhoz, amelynek felfordított tetején már összegyűlt a por, hozzá sem
nyúlt. A kamillatea címkéjén ez állt: Nincs az a baj, amit egy jó tea meg ne
oldana. Egy vérbeli úriember mondana ilyet a Downton Abbey-ben,
közvetlenül azelőtt, hogy a feleségének begyullad a bölcsességfoga, és
elegánsan kimúlik az ágyban.
Rezgő fodrokat fújva a forró teára, Evvie átsétált a nappaliba, és
összekucorodott a sötétzöld kanapén. A dohányzóasztalon gyülekező
postából kikandikált egy Timnek címzett Sports Illustrated, amelyet a
konyhából kiszüremlő fénypászmában lapozott át: lecsengett a
baseballidény, de felpezsdült a focié; egy népszerű egyetemi tornász
felhagyott a sporttal, és a továbbiakban az orvosi karrierjére fókuszál; a
Yankees egyik dobója egyik reggel arra ébredt, hogy már nem tud dobni.
HOGY LESZ VALAKIBŐL AGYHALOTT?, harsogta ez utóbbi cikk címsora.
„Tudnék mesélni” – mormolta Evvie, és a kupac aljára dugta a magazint.
A tévé órája szerint 4:23 volt. Evvie behunyta a szemét. Csaknem egy
év telt el Tim halála óta, de még most sem tudott felülemelkedni a
tényen, hogy mennyire nem hiányzik neki a férje. Egész termeket meg
tudott volna tölteni azzal az érzéssel, hogy ő a világon az egyetlen, aki
tudja, mennyire nem szerette a férjét, miközben élete legutolsó
éjszakáján is a halk hortyogását hallgatta. Szörnyeteg, gondolta.
Szörnyeteg, szörnyeteg, szörnyeteg.
 Kettő

– Lilly kiborította a tejet a padlóra. – Andy belekortyolt a kávéjába. –

Most hallgathatom az óvónőjét.
A közös szombati reggelek a Tájolóban négy évvel korábban, a férfi
válásakor kezdődtek, s azóta sem maradtak abba. Némelyik férj talán
zokon vette volna ezt, de nem Tim. „Van épp elég dolgom, szóval, amíg
nem engem tárgyaltok ki, francot sem érdekel” – közölte.
Andy rendszerint sonkás-sajtos omlettet kért, Evvie áfonyás
palacsintát, angolszalonnát és nagy pohár narancslevet. Megittak még
legkevesebb két kanna kávét, és áttekintették az elmúlt és előttük álló
hetet. A hely megtelt és kiürült, majd újra megtelt és újra kiürült
körülöttük, míg ők kíváncsian méregették a turistákat, és nagyvonalú
borravalót adtak. Ismerőseik rendre felbukkantak, tettek valami
megjegyzést az időjárásra, vagy érdeklődtek Andy kislányai után. Evvie-
re tavaly óta csak biztonságos távolból, a nyakukat nyújtogatva
pillantottak, biztos, ami biztos – ki tudja, a férje halála talán emberi
ronccsá silányította, aki a hintaszékben ringatózva régi dalokat dúdolgat
Tim kedvenc pólójának, amelyet magához szorít.
– Miért borította ki Lilly a tejet a padlóra? – Andy kisebbik lánya csak
nemrég kezdett az oviban.
– Jó kérdés. Az óvónő szerint egyszerűen ledobta. Minden
figyelmeztetés nélkül. Azt kiabálta: „Nem veszem el a bociktól!”
Evvie elmosolyodott. El tudta képzelni a jelenetet, beleértve az
engesztelhetetlen haragot is, amely csecsemőkora óta ott ült Lilly arcán.
– Szinte látom magam előtt.
– Az óvónője azt mondja, hogy meg kéne büntetnem. „Nincs itt semmi
gond”, legyintettem. „Szerintem pedig nem ártana, ha tanulna egy kis
tiszteletet”, mondta. „Kit tiszteljen, az óvónőjét?”, kérdeztem. „Igen –
felelte –, de ugyanúgy a tulajdont is.” Én meg arra gondoltam: Tanítsam
meg a lányomnak, hogy mutasson tiszteletet a tej iránt? Mert nem nagyon
tudom, mit vár tőlem. Mit ért „a tulajdon tisztelete” alatt?
– A kapitalizmust?
– Lehet. Akárhogy is, rajta vagyok. Megpróbálom megtanítani Lillynek,
hogy jobban tisztelje az óvónőjét. És a tejet.
– Lakto… respektus? Lakbasicpektus? Létezik ilyen?
– Nem hinném. – Andy elhallgatott, míg Marnie, a lila csíkos hajú,
fiatal anyuka, aki évek óta kiszolgálta őket, újratöltötte a bögréjét. – Én
mondom, már egészen kicsi korától ilyen, de egyszerűen nem értem,
miért. Még amikor halálosan szerelmes belém, akkor is olyan vad.
Tegnap is felvettem, ő meg rám ripakodott, hogy „Apu! Ölelj meg!”, de
olyan fejhangon, mint egy üvöltő dervis. Mindig tudatja velem, hogy ki a
főnök. Tisztára olyan, mint…
– Jerry Orbach.
A férfi a homlokát ráncolta.
– A Piszkos táncban?
– Az Esküdt ellenségekben.
– Ja, Jerry Orbach. – Egy pillanatra elhallgatott. – Arra akarok
kilyukadni, hogy tisztára önfejű, ami nem baj, csak nem szeretném, ha
majd kilencéves korában nekem kéne letennem érte az óvadékot.
Evvie megint elmosolyodott.
– Alig várom, hogy kamasz legyen.
– A tiéd lehet, ha akarod.
– Ó, nem. A menzeszt, a melltartót és a fogamzásgátlást vállalom, de
lakjon csak nálad.
– Ja, ha már itt tartunk. Meg akartam kérdezni, hogy kiadod még azt a
lakást?
Evvie elrágódott egy darab szalonnán.
– Talán. Egyszer.
– Nem használod, ugye?
– Csak éjjelente, amikor a padlón fekszem és a létezésem értelmén
meditálok. – Evvie abbahagyta az evést. – Nem mondom ám komolyan. –
Andy nem értené meg. Csak aggódna érte. – Be sem teszem oda a lábam.
 – Tudod, megfordult a fejemben, hogy ablakon kidobott pénz, amit
nem szedsz be érte. Nem kéne kihagynod ezt a ziccert. Mármint
anyagilag. – Kikezdhetetlen logika. Vagyis feltehetően csapda.
– Ha te mondod… – felelte mély gyanakvással.
– Én mondom. – A férfi rábökött az ujjával. – Szirupos lett a blúzod.
Felitatta a ragacsos foltot a blúza ujjáról.
– Esetleg már arra is van ötleted, hogy kinek kéne kiadnom? Ki akarod
paterolni Rose-t a házból?
– Haha. – A férfi nem nevetett. – Tarts régimódinak, de a kölykök
szerintem tízéves koruk előtt ne repüljenek ki a szülői fészekből. –
Belekortyolt a kávéjába. – Mellesleg, mielőtt elfelejtem, Rose-nak
holnaphoz egy hétre lesz a fellépése, és azt üzeni, hogy majd gyere át és
csináld meg a haját olyan „pörgősre”. – Rose még alig töltötte be a hetet,
de már ugyanúgy nem bízta az apjára a haját, mint a Matchboxait.
– Nagy játékos az a lány.
– A minap „atyámnak” szólított. Mintha A kis ház a prérinben lennénk.
Evvie eltűnödött.
– Szerintem abban „papi” volt.
– Akkor kire gondolok? Kit hívnak „atyának”?
– A papokat – vágta rá. – Meg von Trapp kapitányt.
– Szóval megmondhatom neki, hogy vállalod?
– Persze – bólintott. – És egy füst alatt nekem is mondd meg, kit
zsuppolnál be a lakásomba.
– Jó, jó. Szóval, van egy haverom, aki néhány hónapig a városban lesz,
és valami helyet keres magának.
Evvie eltöprengett.
– Egy barátod? Ismerem?
– Dean.
Evvie szeme elkerekedett.
– A baseballos Dean? – Tudta, hogy Andy legjobb barátja dobójátékos,
de még sohasem találkozott vele.
– Már nem az – felelte a férfi. – Nemrég visszavonult. Idejön egy kicsit
kikapcsolódni. Élvezni ezt a kellemes sós tengeri levegőt, meg ilyesmi.
 – Mindig elfelejtem, hogy a profi sportolók egyetem után egyből
nyugdíjba mennek. Mennyi lehet, harminc? És máris nyugdíjas? Ezt
nevezem én karriernek.
– Kicsit bonyolultabb a dolog. Amiről te is tudnál, ha nem csórnám el
folyton a sportmagazinjaidat.
– Úgysem olvasom el egyiket sem – vonta meg a vállát. – Amúgy van
egy friss szám a házban.
– Igen, tudom – bólintott a férfi. – Deanről is írnak benne.
Evvie csettintett az ujjaival.
– Várj csak. Baseballos Dean az agyhalott?
Andy értetlenül hunyorgott.
– Nem agyhalott, csak elvesztette a karját. Mármint nem vágták le vagy
ilyesmi, csak nem tud vele dobni. Amúgy megvan minden tagja, él és
virul.
– Akkor mi ez az egész?
– Az egyik percben még rohadt jó dobójátékos volt, a másikban meg
valami átok rossz. Ezt leszámítva, sejtelmem sincs.
Diane Marsten ezt a pillanatot választotta, hogy megálljon az
asztaluknál. Ő vezette az Esther Padlása névre keresztelt adományboltot,
amely az anyjáról szállt rá. Szombatonként gyakran ebédelt a Tájolóban a
férjével, és olykor a közegészségügyi előírásokkal dacoló kiskutyájával,
Ziggyvel, bár úgy tűnt, a kotnyeles eb aznap otthon maradt.
– Szép napot.
– Szia, Diane – köszönt Andy. – Mi újság?
– Nem panaszkodom. – Evvie tapasztalatból tudta, hogy ez nem
feltétlenül igaz. Diane odafordult hozzá és a vállára tette kezét. – Jó,
hogy újra köztünk vagy.
Evvie sokatmondó pillantást vetett Andyre, majd kipréselt magából
egy mosolyt.
– Kösz szépen, Diane. Téged is jó látni. – Diane néhány friss hírrel
szolgált a szomszédai egészségi állapotáról (olyan, az értelmetlenségig
tapintatos frázisokban, mint hogy „baj van a szervezetével”) és
magánügyeiről („gond van a lányával”), azután továbbment, hogy
elfogyassza a szokásos francia pirítósát.
 – De most komolyan… – nyögött fel Evvie.
– Csak törődik veled, Ev.
– Tudom. Tudom, de akkor is… idegölő. „Újra köztünk”, mintha csak
influenzás lettem volna. Úgy tesznek – halkította le a hangját –, mintha
mást sem csinálnék, csak otthon gubbasztanék és gyászolnék.
– Csak megjegyezte, hogy örül neked.
Evvie megrázta a fejét.
– Ez a folytonos együttérzés. Az a sok vállveregetés, azok a megnyugtató
hangok. Néhány hét múlva lesz a faültetés a klinikán, képzelheted,
mennyire várom. Mindenki csak azt lesi majd, mikor bőgöm el magam.
– Nem muszáj bőgnöd. Anélkül is tudják, mennyire szeretted.
Ami azt illeti, senki sem tudja. Például Andy sem.
– Nem értem – csóválta meg a fejét Evvie. – Senki sem szánakozik Tessa
Vascón, csak mert meghalt a férje, és nem bulizik folyton.
– Tessa Vasco kilencvenkettő.
– És?
– Te nem vagy kilencvenkettő. Tessa Vascóval ellentétben neked
járókeret és oxigénmaszk sem kell, hogy elmenj a boltba. – Andy
megtörölte a száját. – Nem akarlak kritizálni, de muszáj rámutatnom,
hogy Tessa legalább vízi aerobicra eljár.
– Honnan tudsz te ilyeneket?
– A mamám szintén jár. Igaz, ő még csak hatvankilenc. Az kevésbé
kínos neked.
Evvie megadóan felemelte a kezét.
– Oké, oké, rossz példa volt.
– Akkor visszakanyarodhatnánk oda, hogy próbáltam rád sózni egy
albérlőt?
Evvie körülnézett az étteremben, majd vissza Andyre.
– Ugyan miért akarna egy profi sportoló éppen tőlem lakást bérelni?
Mindig azt hittem, hogy az ilyeneknek van egy… nem is tudom… saját
szigetük vagy ilyesmi.
– Dean Manhattanben él, ami a világ legkevésbé privát szigete. Azt
mondja, egy kávét sem tud úgy meginni, hogy közben ne fotóznák le. Egy
időre ki akar szakadni a nagyvárosból, én pedig azzal hitegetem, hogy itt
mindenki békén fogja hagyni. A saját házhoz túl kevés ideig marad itt, a
szállodához túl sokáig. Nálam nem fér el a kölykök miatt. Azt gondoltam,
kibérelhetné a lakásodat. Így legalább tudnám, hogy a főbérlője nem
teszi fel a Snapchatre, ahogy zuhanyozik, vagy nem adja el a szemetét a
TMZ-nek. Fizetne neked egy kalap pénzt, plusz még barátok is lehettek.
Ezen mindenki csak nyerhet. Azt mondtam neki, hogy 800 dodóért
belemennél.
Annyiból már letudná a számlák túlnyomó részét.
– A 800 dodó jól hangzik.
– Akkor mehet?
Evvie lenézett a kávéscsészéjére, a tejhabot fodrozó kis örvényre.
– Akkor is meg kell néznem magamnak. – Némi bosszúságot érzékelt a
másik oldalról, amitől csak feszültebb lett. – Még nem is találkoztam
vele, Andy. Mégis, mit vársz tőlem?
– Bírni fogod – biztosította Andy. – Én is bírom.
Evvie kihúzta magát.
– Te mindenkit bírsz. Ki tudja, milyen nagypiás főiskolás havert sóznál
a nyakamba, ha hagynám?
– Még sosem láttam piálni, és a cserkészeknél találkoztunk. Ott volt az
esküvőmön is, láthatod a képeken. S ha még emlékszel, a válásom után ő
küldött el a lányokkal Disneylandbe. Nem fogja ellopni az
ezüstkanalaidat a fiókból.
Evvie elmosolyodott.
– Nincsenek is ezüstkanalaim.
– Oké, akkor nem fogja ellopni a rozsdás sajtreszelődet… vagy midet.
Evvie felhúzta a szemöldökét.
– Ezt meg sem hallottam. Oké, ahogy az imént mondtam, hajlandó
vagyok megismerkedni vele. Ha úgy látom, rendben van, kegyeskedem
elfogadni a pénzét. – Lelki szemei előtt egy pillanatra megjelentek a
lejárt számlák kötegei, szépen összegumizva a fiókban. Ide vezet, ha egy
teljes évre kiesik egy orvos jövedelme. Igazán befogadhat egy bérlőt,
azután majd szépen bezárja a köztes ajtót, és csak akkor nyitja ki, ha
beszedi a bérleti díjat.
Andy felsóhajtott.
 – Kösz. Tényleg ráfér egy kis… nem is tudom… csend. Plusz, mint
említettem, neked sem ártana már egy kis társaság.
– Van társaságom – mutatott rá Evvie. – Most is itt ülök vele.
– Más társaság. Aki nem én vagyok. Vagy a kölykeim. Vagy az apád.
Tudod… – gesztikulált a rántottával megrakott villájával –, nem jó túl
sokáig egyedül lenni. Tisztára fura leszel tőle. – Andy a hullámos,
homokszínű hajával és vékony alakjával úgy festett, mint aki egy
független kis bandában zenél – talán mosódeszkán –, és folyton a pózt
gyakorolja az új album borítójához, pedig a hétévnyi apaság
gránitkeményre edzette.
– Jól vagyok. És kicsit sem fura. Ha pedig társaságra vágyom, elhívom
Tessa Vascót zumbázni. – Láthatóan nem győzte meg a férfit. – Jól
vagyok, Andy. Elhozhatod a barátodat. – Hirtelen gyanakvóan nézett rá.
– Hé, ez nem valami vakrandi, ugye?
Andy belenevetett a rántottájába, majd nagyot nyelt, és a kávéjával
leöblítette a falatot.
– Ő is pont ezt mondta: „Hé, ugye nem akarsz rám sózni valami lökött
tyúkot?” – Evvie nem nevetett. – Nem, megnyugodhatsz. Bár anyám még
mindig abban reménykedik, hogy feleségül veszlek, ami tutira nem fog
megtörténi, ha összehozlak egy profi sportolóval.
– Jaj, ne – nyögött fel Evvie. – Elmondtad neki?
– Mit mondtam el?
– „Mit mondtam el?” Azt, hogy megpróbáltunk más szemmel nézni
egymásra, és kábé ez volt a legkínosabb dolog, ami két emberi lény
között valaha történt.
– Úgysem hinne nekem – legyintett Andy.
– Pedig ha látta volna…
– Mit, ahogy a végén felnyerítettél?
– Mindketten felnyerítettünk.
– De te nyerítettél hangosabban – mutatott rá a férfi vádlón a
villájával.
– Oké, ezt elismerem.
 Három

Dean a kisteherautójában ült Andy háza előtt. Több mint nyolc órája
indult New Yorkból, és útközben csak egyszer állt meg. Vett egy nagy
levegőt. – Oké – mormolta magában, ahogy az ajtó felé indult és
becsöngetett.
Az ajtó kinyílt, és Andy elvigyorodott.
– Hé, ember. – Ugyanúgy csapkodták egymás hátát, mint tizenhárom
éves koruktól minden találkozásnál, csak Andy ezúttal sörrel is
megkínálta a barátját. – Gyere be.
Andy háza kicsit talán kopottasnak tűnt, de odabent a nappaliban
határozottan elegáns műanyag babaház állt, három teljes emelettel és
csigás lifttel. Aznap mintha mindkét otthonban hurrikán pusztított
volna: a szőnyegen mindenfelé apró műanyag lámpák és bútorok
hevertek. Hulahopp karika támaszkodott a kanapénak, a folyosó felől,
egy csukott ajtó mögül pedig a tévé hangjai és két kislány kuncogása
szűrődött át a szobába.
– Üdv a katasztrófa sújtotta területen – intett Andy széles mozdulattal
egy fotel felé.
Dean elvigyorodott.
– Hány évesek a kis boszorkák?
– Rose hét, Lilly öt. – Andy félretolta az útból a hulahopp karikát, és
lehuppant a kanapéra. – A játszószobában vannak, most nézik
ötvenedszer a Szellemirtókat, szóval szerintem őrült tudósok lesznek idén
Halloweenkor. Mit mondjak, alig várom. – Belekortyolt a sörébe. –
Milyen volt az utad?
Dean önkéntelenül összerezzent, ahogy eszébe jutott a sajgó háta.
– Hosszú, de azért nem rossz. Jó egy kicsit világot látni. És téged is jó
látni, haver. Mennyi ideje is… három vagy négy éve?
– Ja. – Andy egy pillanatra elgondolkodott. – Közvetlen azelőtt, hogy
Lori elment, ha jól emlékszem. Amikor ideutaztál valami partira, arra a
sportcsatornás bulira? Akkor inkább négy éve.
Dean újra összerázkódott.
– Ja, annyi. Jó rég volt.
– Nos, mint mondtam, Lori azóta elment. Én még mindig matekot
tanítok, és még mindig egyedül vagyok. Nemrég kineveztek az iskolai
évkönyv szerkesztőjének. Ezzel mindent el is mondtam a szédítő
karrieremről. – Tekintete elkalandozott egy fotó felé, amely őt ábrázolta
a két lány társaságában. – Úgy tűnik, rajtam kívül senkit sem lepett meg,
hogy nem működött a házasságom.
Dean felemelt a padlóról egy plüsspandát, majd lassan visszatette.
– Tudom, jöhettem volna gyakrabban, miután magadra maradtál.
Akartam is, de nem jött össze. A nagymenők iszonyú elfoglaltak.
– Ja. – Andy oldalra billentette a fejét. – Tudnék mesélni.
Dean belenevetett a szájához emelt palackba. Lenyelte a sört, és
hüvelykujjával megtörölte a szája sarkát.
– Hát én is. Főleg, mióta kész csődtömeg vagyok.
– Ja, rebesgetik.
– Ó, mindenfélét rebesgetnek.
– De mi történt valójában?
Dean nekidöntötte fejét a háttámlának.
– Mondjuk úgy, hogy volt már jobb évem is.
– Aha.
– Kaptam vagy százezer levelet, e-mailt és mindenféle elcseszett
tweetet. A legtöbbet olyanoktól, akik tutira tudják, mitől gyógyulnék
meg.
– Nehéz elhinni, hogy még nem történt meg.
Dean elmosolyodott.
– Hát nem elképesztő, hogy az egész talán csak a fejemben létezik?
Hogy amikor az egyik pillanatban még be akartak választania a
Hírességek Csarnokába, a másikban meg már egy kamiont sem találtam
el egy rohadt rongylabdával, hirtelen mindenkinek eszébe jutott, hogy a
fejemmel nem stimmel valami?
– Pszichomókusok, mi?
 – Arra lyukadtak ki, hogy játék van a padlásomon. – Dean
megkocogtatta a halántékát. – Jobban kéne koncentrálnom.
Fókuszálnom. Kapcsolatba kerülnöm a bennem élő zulu harcossal.
– Nem igaz. Tutira nem mondtak zulu harcost.
– Nem a francokat! Mondtak zulu harcost, mondtak Peyton Manninget,
mondtak még elcseszett Hannibal Lectert is, mintha az segítene rajtam.
Ilyeneket írogatnak: „Próbáltad már a hipnózist?” „Olvastál már Szun-
cét?” „Jártál már terapeutánál?” Mintha csőkulccsal próbálnám meghúzni
a csavarjaimat, pedig csak annyit kéne tennem, hogy elmegyek egy
terapeutához. Egy olyan városban, ahol még a kávézókban is sámánok
névjegyeit cserélgetik, Margónak Greenpointból hirtelen eszébe jut, hogy
mi lenne, ha megpróbálkoznék egy agyzsugorítóval. Kösz, Margo,
magamtól sose jutott volna eszembe. Honnan tudhattam volna, hogy
egyáltalán léteznek terapeuták?
Andy bólintott.
– Szóval azt is próbáltad.
Dean megdörzsölte a jobb vállát.
– Ja, képzeld. Nyolc sportpszichológusnál és két pszichiáternél jártam.
– Számolgatni kezdett az ujjain. – Megvolt az akupunktúra és
akupresszúra, megvoltak a piócák és a fülgyertyák… erről egyszer még
külön mesélek. Leszoktam a gluténről, leszoktam a cukorról, leszoktam a
szexről, azután meg állandóan szexeltem. Nem ettem húst; mást sem
ettem, csak húst. Kreatív mozgásterápiára jártam, tucatszor
hipnotizáltak, megtanultam meditálni. Ezt amúgy máig gyakorolom. –
Vetett egy pillantást Andyre, akinek arcára rádermedt a csodálattal
vegyes döbbenet. – Oké, hol vesztetted el a fonalat? Amikor állandóan
szexeltem?
– Nem, a kreatív mozgásterápiánál. Azt hittem, azt Rose csinálta.
– Micsoda egy baromság ez! Annak kellett volna helyreraknia a
csigolyáimat, hogy természetesebben mozogjak. Mint azok a felfújt
bábuk az autókereskedések előtt. Folyton azt hajtogatták, hogy
lazítanom kell a csontjaimon. A Twitteren bezzeg senki sem írta, hogy
túl merevek lennének a csontjaim, szóval az egész internet hajítófát se
ér.
 Andy megcsóválta a fejét.
– Sajnálom, Dean. Akartalak hívni, hogy tudjam, mi van veled, de
sokkal egyszerűbb volt átjelentkezni Greenpointba, és kiadni magam
Margónak.
– Mekkora poén.
Andy elvigyorodott.
– S most, hogy itt vagy, mit akarsz csinálni?
– Először is, nagy ívben kerülöm az internetet – felelte Dean. – Azután
kitalálom, hogy mihez kezdjek a felszabadult időmmel, kábé úgy ötven
évvel.
– Van már ötleted?
– Egy szál se, ember. – Dean újra kinyújtóztatta a vállát. – Lehetnék
edző, ha már nem arról leszek híres, hogy egy tehenet sem találnék el az
alagútban. Lehetnék szakkommentátor is, csak nincs túl sok haverom a
sportmédiában. Van pénzem, szóval időm is, hogy kitaláljam magam, de
már egy éve mást sem csinálok, és csak annyit tudok felmutatni, hogy
érezhetően jobb lettem a Fortnite-ban.
Andy próbált nem somolyogni, amikor megszólalt.
– Feltehetek egy személyes kérdést?
– Ja.
– Igaz a hír a Táncos lábú sztárokkal kapcsolatban?
– Igaz, hogy felkértek. Hé, ne vigyorogj, pont a tánc része tetszett.
Láttad, amikor Emmit Smith szerepelt benne? Csak úgy suhant. Viszont
a sógornőm, aki megnéz minden egyes adást, azt mondta, ha elvállalom,
azt fogják majd gondolni, hogy kétségbeesetten kapaszkodom a
hírnevembe, és ott kell majd keringőznöm a „Vigyél ki a meccsre”
dallamára, szóval elhajtottam őket. Végül egy korcsolyázót fűztek be
helyettem, aki eltaknyolt az olimpián és összevérezte a jeget. Úgy
látszik, bármelyik kripli megteszi.
– Te nem vagy kripli. – Andy Dean vállára tette a kezét. – Agyhalott
vagy. Az egészen más tészta. – Ezúttal mindketten nevettek, amíg Rose ki
nem dugta a fejét a játszószobából.
– Apu, nem hallok semmit, olyan zajosak vagytok!
 – Be van dugulva a füled? Hozzam a kerti slagot? Vagy elővegyem a
porszívót? – Nagy kuncogás közepette becsapódott az ajtó. –
Borzalmasak – csóválta meg a fejét Andy. – Oké, akkor nyissuk ki azt a
vendégágyat az alagsorban. Egyelőre maradhatsz nálam, azután holnap
átviszlek Evvie-hez. Csak meg akar ismerni, hogy nem vagy-e
erőszaktevő és nincs-e dobszerkód.
– Van valami, amit tudnom kéne?
– Evvie-ről? A legjobb fej. Bírni fogod. Kész mókamester. Aranyos is,
kicsit olyan, mint… tudod, a nővéred.
Dean a homlokát ráncolta.
– Nincs is nővérem.
– Úgy értem, olyan, mintha a nővéred lenne. Mint mindenki nővérkéje.
– Olyan kórházi nővérkeféle?
– Nem, nővér nővérkeféle.
Dean megrázta a fejét.
– Elvesztettem a fonalat.
Andy vállat vont.
– Oké, barna haj, barna szem… azt hiszem… Az a pulcsis bölcsészlány.
– Még valami?
– Fontos, hogy jól ejtsd a nevét. Ahogy ő mondja: „Evvie, mint Chevy,
és nem Evie, mint Max Greevey.”
– Ki a franc az a Max Greevey?
– Zsaru az Esküdt ellenségekben. Evvie kölyökkorában nem sokat
tévézett, most próbálja utolérni magát. Úgy 1998 táján tarthat. Nemrég
kezdte a Dawson és a haverokat.
– Apám, az már antik.
– Amúgy tényleg remek csaj. Ő mentette meg az életem, amikor
magamra maradtam a lányokkal. Csak tégy meg egy szívességet, és ne
engedd, hogy a szárnyai alá vegyen, mert akkor teljesen magával ragad,
és sokkal jobb ember leszel, mint kellene.
– Majd odafigyelek. Azt mondod, belement a 800 dodóba?
Andy bólintott.
– Köztünk szólva, szerintem lesz hová tennie azt a pénzt. A férjének
nem volt életbiztosítása.
 – Basszus.
– Basszus ám. Tudod, mit mondanak. Halottakról vagy jót, vagy
rosszat.
– És hogyhogy nem kavartok? Eszedbe sem jutott?
– De nem ám.
– Mindketten facérok vagytok.
Andy közelebb rugdalt egy apró műanyag lámpát a babaházhoz.
– Jó, de amikor megismerkedtünk, még nem voltunk. Tavaly őszig neki
is megvolt a férje. Egyszer, úgy hat hónapja próbáltunk egy kicsit…
tudod, romantikázni. Kézenfekvő lépésnek tűnt. Nem tudom, miért, de
nagyon nem jött össze. Olyan volt, mintha be akarnál vágni egy
szexjelenetet abba a repülős videóba, amit felszállás előtt mutatnak,
hogy csatold be az öved, meg ilyenek. Szerintem túl jól ismerjük
egymást. Nem mintha anyámnak ez magyarázat lenne…
– A jó öreg Kell mama. Hogy fogadta, amikor elváltatok?
– Betegre aggódta magát, hogy a lányok az anyjukhoz kerülnek, de
amikor látta, hogy itt töltik szinte minden idejüket, míg Lori… tudod,
csinálja, amit Lori szokott… szerintem ő is elfogadta, hogy mindenkinek
így a legjobb.
Dean ivott egy kortyot, majd újra hátradöntötte a fejét.
– Amúgy hogy mennek a dolgok Lorival? – halkította le a hangját.
– Remekül. Barátok maradtunk. Úgy-ahogy. Idefent szénné unja magát,
szóval egészen Portlandig eljön, én meg leviszem a lányokat, hogy
láthassa őket. Telefonálni is szokott. Szeretik.
– Újrakezdte az életét, mi?
Andy bólintott.
– A helyében én képtelen lettem volna elhagyni a lányokat, de az ő
élete. S ahogy arra Evvie is rámutatott, a rendes pasiknak már csak ez
jut. Nincs itt semmi látnivaló. A kölykök amúgy bírják Charlestont. Ha
néhány napra ellátogatnak Lori családjához, addig isszák a cukros teát,
amíg kipotyog a foguk, aztán meg olyanokat mondanak, hogy „Van még
abbú a ráklevesbű?”
– Nem baj, ha beszélnek még egy nyelvet.
– Ja. Mindent egybevetve, lehetne sokkal rosszabb.
 – Azt hiszem, ezt én is elmondhatom.
Kölyökkorában Dean sok éjszakát eltöltött Andy nappalijában, és
pontosan azt tette, amit most: múlatta az időt. Előbb arra várt, hogy
véget érjen az általános iskola, azután a középiskola, azután ami azután
jött. Sosem tudta, mi lesz a következő. Most is csak odáig tervezett, hogy
megvacsoráznak, és behozza a sporttáskáját a kocsiból. Belátható jövője
lassan néhány órára szűkült, azon túl mindent áthatolhatatlan homály
borított. Néha felkelt, és tizenöt másodpercig úgy érezte, van valami
dolga a világon, amíg eszébe nem jutott, hogy nincs.
Az a tizenhatodik másodperc sokat kivett belőle.
 Négy

Calcasset már csak azért is tökéletes puritán maine-i település volt, mert
szándékoltan olyan nevet viselt, amely nem jelentett semmit, márpedig
ha egy település olyan nevet visel, ami nem jelent semmit, akkor annak a
lakói sem a hivalkodásukról híresek. Errefelé még az időjárás is kimért
udvariassággal változott: amikor beköszöntött az ősz, csak fokozatosan
jöttek az egyre hűvösebb hajnalok, hogy az ittenieknek legyen idejük
felkészülni az igazán nagy hidegekre.
Amint felébredt és letette lábát a hűs padlóra, Evvie tudta, hogy az ősz
lassan kezdi felütni a fejét. Teát főzött, közben zabpelyhet evett
mazsolával és juharsziruppal, majd felvette kedvenc szürke kardigánját a
Calcasseti Gimnázium Zenekara feliratú pólóra, amelyet még tizenöt év
múltán is hordott. A pulóver mindent összebolyhozott, de már a főiskola
óta megvolt. Ha felvette és ivott valami forrót, szerette azt képzelni,
hogy ez őszűző szupererővel és meghitt melegséggel ruházza fel.
Dolgozhatna. Kéne is. Egyre erősödött fejében a kis hang, amely azt
ismételgette: Csinálj valamit, csinálj valamit. E-mailek vártak a válaszára, az
egyik Nona Powell Browntól, a Howard professzorától, ezzel a tárggyal:
„Egy értő fül.”
Szerette hivatásos hallgatózónak nevezni magát, de ez sem
változtatott a tényen, hogy átírásból élt. Többnyire kutatók és újságírók
hangfelvételeit írta át, de szerzett néhány szómenéses ügyfelet is, akik
mindenféle bizottsági üléseket és prezentációkat akartak legépeltetni.
Pontosan tudta, milyen unalmasnak találják a munkáját mások, akik
szerint olcsón helyettesíthető lenne egy tisztességesebb szoftverrel.
Egyszer Tim is azon poénkodott, hogy csináltathatna egy névjegyet ezzel
a szöveggel: „Ha már a számítógép is unja.”
Nem kételkedett benne, hogy a gépek már ott lihegnek – vagy
zümmögnek, vagy mi – a nyakában, meg persze mindenki máséban is, de
ettől még csodálatosnak tartotta a munkáját. Csak felvette a fülest, és
órákon át hallgatta ezeket az idegeneket, a történeteiket, a fura
akcentusukat, és mindig őszintén meglepték váratlan érzelemkitöréseik.
Gyakran részletes képet alkotott róluk, elképzelte megjelenésüket és
öltözéküket, azután éjféltájt, az ágyban fekve, amikor már csak a laptop
monitorja világított, rájuk keresett a neten, hogy lássa, milyen közel járt
a valósághoz. Értette a dolgát: csaknem olyan gyorsan tudott gépelni,
mint hallgatni. A The Boston Globe egyik újságírója úgy jellemezte, mint
„az egyetlen nő, aki képes megbízhatóan angolra fordítani a motyogást.”
Ő mutatta be azután a közgazdászprofesszor Nonának, a kedvenc
ügyfelének, aki úgynevezett „munkaköri profilokat” írt – legutóbb a
fakitermelésről, amelyhez Evvie csaknem kétszáz órányi anyagot gépelt
le. Innen tudta, mi az a tarvágás. Azt is, hogy a fakitermelés a
legveszélyesebb munka az Egyesült Államokban. Nem mintha ez kapóra
jött volna az ismerkedésnél – már ha ismerkedett volna.
Nona az e-mailjében azt írta, hogy újabb könyvet ír, ezúttal a maine-i
rákászokról, de majd csak egy év múlva, viszont szeretné, ha Evvie addig
is a segítségére lenne a kutatómunkában. Nemcsak az átírásnál, de a
személyes elbeszélgetésekben is, plusz segíthetne Nonának eligazodni
Maine-ben. Tekinthette ezt amolyan előléptetésnek is. „Mindig
igyekszem összedolgozni egy helybélivel – írta a professzor –, és
természetesen maga jutott az eszembe. Nem tudom, milyen az
időbeosztása, és még messze vagyok attól, hogy elkezdődjön a
terepmunka, de addig is jó lenne beszélni erről.”
Evvie értő füle elzárkózott a felkérés elől, legalábbis mostanáig.
Végzett kisebb alkalmi munkákat, hogy ne menjen teljesen csődbe, de
egyelőre még gondolni sem akart arra, hogy kimerészkedjen az emberek
közé, ahol előbb-utóbb mindenki részvétet nyilvánít és visszatereli
gondolatait a házasságára, amelyre aztán végképp nem akar gondolni.
Ahelyett, hogy válaszolt volna az e-mailekre, Evvie falta a könyveket,
melyek vele együtt költöztek asztalról asztalra, fotelről fotelre: olvasott
kicsit, szünetet tartott, majd a lapok közé ékelt könyvjelzőnél folytatta.
Ezúttal jócskán benne járt egy vaskos déli családregényben, amelyet
azóta el akart olvasni, hogy először hallotta a szerzőt a Friss levegőben,
ahogy a gyerekkoráról mesélt, arról, hogyan élt egy szépségszalon felett
a családjával és az illegálisan tartott majmukkal.
Kényelmesen elnyúlt a kanapén, és próbált ügyet sem vetni a Csinálj
valamit, csinálj valamit hangra, amikor kopogtatást hallott, ami csakis
Andy és a potenciális albérlő érkezését jelezhette. Riadtan pattant fel és
ugrott a bejárati ajtó felé, majd félúton megtorpant. Tekintete a
kandallópárkányon akadt meg, ahol két illatgyertya között egy
uszadékfából készül kisplasztika állt, amelyet nem különösebben
szeretett, pedig valami sós tengermelléki helyről származott, ahol
Timmel egyszer rákot vacsoráztak. Kihúzta az íróasztal fiókját, és
elővette ezüstkeretes esküvői fényképüket. Imádta a pavilont, rühellte a
ruhát, mégis odatámasztotta a fotót az illatgyertyák közé, tárgyi
bizonyítékaként annak, hogy illendően gyászol és nem szörnyeteg,
szörnyeteg. Csak ezután lépett az ajtóhoz.
Amikor kinyitotta, sehol sem látta Andyt. Csak egy megdöbbentően
magas, zöld szemű és őszes hajú férfi állt az ajtóban, akinek a bal karja
barnára sült, valószínűleg mert állandóan kilógott egy kocsiablakon.
– Ó – mondta. – Helló. – Andy nem említette, hogy a fickó különösen
jóképű, de talán nem is tudta róla. Andy rendes pasi, de ebben nem lehet
rá számítani.
– Evvie – szólalt meg a férfi.
– Biztos te vagy Dean – nyújtotta Evvie a kezét.
A férfi megfogta.
– Örvendek. Remélem, nem gond. Féltem, ha elhozom Andyt, akkor
csak azért fogsz nemet mondani, hogy végre befogja, ezért inkább otthon
hagytam.
Evvie elnézte a szemét, csuklóját, magasan ülő arccsontját és
napbarnította bőrét. Arra gondolt, hogy egyáltalán nem tűnik olyan
fiatalnak, mint várta.
– Persze, gyere csak be. – Miután észbe kapott, eleresztette a férfi kezét
és félreállt, hogy az benyomakodhasson mellette a házba. Ahogy
becsukta az ajtót, megcsapta az orrát az öblítő és talán a sült szalonna
illata, amivel Andy tömhette egész reggel a mirelit gofri, a lányok nagy
hétvégi kedvence mellett. – Mikor érkeztél? – érdeklődött.
 A férfi körülnézett a nappaliban.
– Még tegnap délután. Elment az idő. Andyvel és a lányokkal évek óta
nem láttuk egymást.
– Biztos jót mulattatok. A lányok nem kérdezgettek arról, hol élsz?
Nagyon benne vannak a földrajzban. Térképek, földgömbök, partvonalak,
meg a többi.
– De. És meg kellett ígérnem, hogy valamelyik nap elviszem őket
metrózni. Szerintem csalódottak lesznek, amiért nem kanyarog olyan
vadul, mint a térképen.
– Lilly megvizsgált a doktoros készletével?
– Méghozzá alaposan. Hat hónap múlva vissza kell mennem kontrollra.
Evvie bólintott.
– Nagyon gondos.
– Voltam már rosszabb kezekben is. – A férfi szégyenlősen
elmosolyodott. Egy feles erősségű mosolyhoz képest meglepően
sugárzóan.
– Szóval te komolyan Manhattantől idáig autóztál? Mennyi idő az?
– Nyolc óra körül.
– Azta.
– A jó hír az, hogy menet közben sokat cserélődnek a rádióadók.
– Miket hallgatsz? Sporthíreket meg ilyeneket?
– Isten ments. Nem úgy képzelem a minőségi szórakozást, hogy
olyanok vitáját hallgatom, akik az ütőt sem bírnák el. Akkor már inkább
mindenevő vagyok.
– Én is. És bírom a podcasteket.
– A bátyám is folyton próbál rábeszélni. Kicsit tartok tőle, hogy
olyanok, mint amikor három pasi befüvezik a Skype-on és a gimis
rockbandájáról mesél. Te miket hallgatsz?
– Van egy zenei csatorna, egy a designról, meg néhány a politikáról, ha
bírom idegekkel. A legtöbb egyszerű, tudod: „A mai vendégünk egy
ember, aki megtanult mindent, de nem tanult semmiből.” Ilyenek. Van
egy, amiben egy fickó összefoglalja a horrorregényeket. Nem is értem,
miért hallgatom, mert amúgy ki nem állom a horrort.
 – Nem baj, ha olyanokat is tud az ember, ami nem érdekli – vont vállat
Dean.
Evvie elnevette magát.
– Na, én pont így vagyok a Sports Illustrateddel. Már ne vedd
sértésnek…
– Eszem ágában sincs.
– Nos – húzta ki magát Evvie –, szóval ez a ház. A lakás hátul van.
Nincs külön bejárata, szóval vagy innen lehet bemenni, vagy az udvarról
a konyhán át. Nem túl bonyolult, csak át a konyhába és keresztül ezen az
ajtón, itt jobbra. – Evvie zárva tartotta a lakás ajtaját, és a fűtést sem
kapcsolta be, úgyhogy megcsapta őket a hűvös levegő, ahogy
benyitottak. – Amúgy kellemes és meghitt, nekem elhiheted.
A férfi belépett mögötte és becsukta az ajtót; ott álltak a bézs
padlószőnyeg közepén, a nagy ablakokon át beszűrődő felhős, szürke
fényben. Evvie meghúzta a lámpa zsinórját, de miután körbejárta a
szobát, a férfi odalépett és lekapcsolta. Ezután benyitott a fürdőbe, majd
becsukta az ajtót és visszatért hozzá. Mintha csak fájós vállát
tornáztatná, úgy nyitotta-csukta a főzőfülke hűtőjének ajtaját. Miután
újra visszatért, csípőre tette a kezét.
– Miért van olyan érzésem, hogy muszáj lenne kérdeznem valamit?
– Miért, nincsenek kérdéseid?
– Még nem tudom.
– Jó, akkor hadd válaszoljak előre. Természetesen azt hozol ide, akit
akarsz, engem nem zavar. Én általában az emeleten dolgozom, vagy a
nappaliban, ahol az előbb jártunk. A főzőfülkét már láttad, de ha bármi
kell a nagy konyhából, bőven van hely két embernek is.
– Csak a melegszendvicshez értek – vont vállat a férfi. – Meg a
chipshez. Chipsben nagyon jó vagyok.
– Mármint szoktál chipset sütni?
– Azt nem. Csak megveszem, kibontom, és ahogy van, beletömöm a
képembe.
– Aha. Megvan. Én is így sütöm az Oreót. – Amikor a férfi
elvigyorodott, elmondta neki a tudnivalókat a mosó- és szárítógépről, a
kinti gázgrillről és arról, hogy hol parkolhat.
 A férfi még egyszer körülnézett az üres szobában.
– Jól néz ki, pont megfelel. Tudom, hogy nem feltétlenül akarod
kiadni. Nem ismersz, meg minden.
– Miután beszéltem Andyvel, átgondoltam a dolgot. Van benne logika.
Végül is határozatlan időre szól, szóval neked sem kell elkötelezned
magad. Nekem meg túl sok ennyi hely.
A férfi lassan bólintott.
– Házirend? Miegyéb?
– Nincs cigizés. Van háziállatod?
– Nincs háziállatom és nem dohányzom. Amúgy jogos: az egyik
barátomnak volt egy dán dogja, ami felfalta az összes Marlboro Lightját.
Egyszer még kórházba is kellett vinni.
– Legalább light volt…
– Amúgy sem tüdőzte le. Te nem vagy kutyabarát?
– De igen. Mindig is akartam egyet, de valahogy nem került rá sor.
– Hát, majd egyszer. Andy mondta, hogy 800 dollárt kérsz.
– Az a helyzet, hogy Andy kér 800-at – vallotta be Evvie. – Ő találta ki
helyettem.
– Méltányosnak tűnik. – Dean elmosolyodott és kinézett az ablakon,
ahogy az udvaron álló legnagyobb fa is hajladozott. – Kezd szeles lenni
az idő.
Egy időre elcsendesedett odakint. Evvie még egy elsuhanó autót is
hallott, majd újra feltámadt a szél, és ide-oda görgette a leveleket az
udvaron.
– Igazi teázós idő – mondta. – Gondolom, te inkább energiaitalos típus
vagy. Iszol teát?
– Hidegben igen – felelte a férfi. – Ki nem állom a forró energiaitalt.
Visszatértek a konyhába, és leültek az asztalhoz, egymással szemben.
Evvie azt kívánta, bárcsak kidobta volna a petrezselyemcsokrot, amely
egy pohár vízben hervadozott.
– Szóval Andyvel együtt nőttetek fel Denverben. – A férfi bólintott. –
Mi volt aztán?
– A Cornellre mentem, hogy baseballozzak. Ott diplomáztam, azután
beválogattak, egy csomó helyen játszottam a másodligában, majd 2008-
ban a Marlinshoz kerültem.
– A Mmm… iami Marlinshoz? – kockáztatta meg Evvie.
– Pontosan, bár az új stadion előtt még Florida Marlinsnak hívták.
Néhány évig Miamiban éltem, azután megvett a Yankees, így kerültem
New Yorkba. Innen vezetett az utam a munkanélküliségbe. Hát te?
– Az én életem távolról sem ilyen érdekes. Itt nőttem fel Calcassetben.
A férjemmel, Timmel az USC-re jártunk, ő onnan ment tovább az
orvosira. Portlandben lett rezidens, én meg idefent maradtam, szóval
amolyan távkapcsolatban éltünk. Azután ő is ideköltözött,
összeházasodtunk és megvettük ezt a házat. Ez volt négy éve.
Mivel a férfi hirtelen érdeklődést mutatott a padló iránt, valószínűnek
tűnt, hogy Andy elmondta neki, hogyan ért véget a történet, már
amennyire ő is ismerte. Az ő verziójában biztosan nem szerepelt, hogy
Evvie bevágta magát a kocsijába a születési anyakönyvi kivonatával és
egy köteg pénzzel egyetemben.
Dean végül felemelte a tekintetét.
– Amúgy részvétem a történtek miatt – mormolta.
– Ja, kösz. – Evvie lázasan pörgette fejében a lehetséges kérdéseket,
hogy más irányba terelje a beszélgetést. – És meddig akarsz itt maradni?
– Nem tudom. Hat hónapig, legfeljebb egy évig. Vissza kell mennem
New Yorkba, ahol az igazi életem van, de előtte rendet akarok tenni a
fejemben. – Elmosolyodott. – A többit még nem találtam ki.
Evvie bólintott.
– Pontosan tudom, miről beszélsz.
Az a néhány pillanat, amíg két ismeretlen egyetlen szó nélkül, mégis
zavartalanul egymás szemébe nézhet, nagyon rövid és precíz időegység.
Amint a másik túllépi, gyanakodni kezdünk, fenyegetve érezzük
magunkat, netán kínosan feszengünk, mintha valakit meglesnénk a
zuhanyfüggönyön át. Amint lejárt a kiszabott idő, mindketten zavartan
elmosolyodtak.
– Rendben – bólintott Evvie. – Azt gondolom, vedd ki. A lakást.
Nyugodtan vedd csak ki. – Látta, hogy a férfi töpreng valamin, mintha
nem tudná, hogy kimondhatja-e. – Mi az? – kérdezett rá.
 – Azon tűnődöm, nem lenne-e fura, ha megígérnénk valamit
egymásnak.
Evvie felvonta a szemöldökét.
– Azt akarod, hogy ígérjek meg valamit?
A férfi elkomolyodott.
– Szerintem kössünk egyezséget. – Evvie kíváncsian várta a folytatást.
– Te nem kérdezel a baseballról, én nem kérdezlek a férjedről.
Evvie pislogni kezdett.
– Egy szóval sem említettem a baseballt…
– Tudom. Én sem a férjedet.
– Mégis azt szeretnéd, ha ebben hivatalosan megállapodnánk.
A férfi megdörgölte a szemét.
– Nem tudom, mennyit tudsz róla, Evvie, de rohadt egy évem volt. Sőt,
zsinórban több is. Épp eleget beszéltem erről, és azt hiszem, te is hasonló
helyzetben lehetsz. Ha felőled is oké, nagy szívességet tennél vele, és
még nagyobbat azzal, ha csak ellennénk egymás mellett, mint két
normális ember. Én köszönök, te köszönsz, és nem viselkedünk úgy,
mint… tudod, a gyászoló özvegy és a száműzött kripli.
Hunyorogva nézett a férfira.
– Vagyis például nem hozom fel az, hogy szerintem a „száműzött” és a
„kripli” szó egyáltalán nem illik rád.
– Pontosan. Én meg nem mondom azt, hogy egyáltalán nem tűnsz
„gyászoló özvegy”-nek.
Evvie kezet nyújtott neki. A férfi ahelyett, hogy a kézfogó kezét, a
dobókezét használta volna, a baljával fogta meg.
– Akkor, megállapodtunk? – kérdezte.
Evvie bólintott, miközben önkéntelenül megfigyelte a szeplőket Dean
csuklója hátoldalán.
Jaj, fejezd már be.
 Öt

Néhány nappal később Evvie éppen az áramszolgáltató második

felszólító levelét gyűrte be a konyhaszekrény fiókjába, amikor nagy dörej
hallatszott a lakás felől. Az ajtóhoz sietett és bekopogott. Dean szélesre
tárta előtte.
– Helló.
– Helló. Öhm, minden rendben?
– Igen, bocs a zaj miatt – szabadkozott a férfi. – Levertem egy dobozt.
Sosem az esik le, amelyikben a lepkegyűjtemény van. Mindig az,
amelyiknek olyan hangja van, mintha lelöknél egy gonosz robotot a
lépcsőn.
Evvie elnevette magát.
– Berendezkedtél? Nem emlékszem, elmondtam-e, hogyan nyílik az
ablak…
– Elmondtad, nyitva is van. Épp szellőztetek. Bejössz? Most
csomagolok ki. Mázlim volt az adományboltban. Megvannak a bútorok,
megvannak az edények. Még melegszendósütőt is kaptam.
Evvie bekukkantott.
– Csak ágyat nem.
– Már azt is úton van. Diane azt mondta, hogy a használt matracokban
poloskák lehetnek.
– Aha. Nyugodtan beköltözhetsz a vendégszobába, amíg minden
megjön.
– Á – legyintett a férfi. – Aludtam már repülőgépen úgy, hogy
mellettem mindkét ülésen végig dohányt köpdöstek, szóval néhány
napot még kihúzok Andynél. Különben is jelenésen van Lillynél, meg
kell néznem az új szuperhőseit. Az apjától hallotta, hogy bírom Batmant.
Evvie belépett a lakásba, amely már attól furán meghittnek tűnt, hogy
volt benne valami. Még a dobozok is barátságosabbá tették, ráadásul a
férfi nagy és kényelmesnek tűnő fotelokat állított be egymással szemben.
 – Batmant? Szóval te is olyan pasi vagy.
– Olyan. Néhány éve még jelmezbe is bújtam a San Diegó-i
képregénytalálkozón. Álarccal meg minden. Kihagytam néhány napot a
felkészülésből, kaptam is az edzőtől, de megérte.
– Miért is?
A férfi leállt a csomagolással.
– Még sosem jártam ott, de már régóta akartam. Egyszer láttam egy
képen valakit, aki teljes Boba Fett jelmezben volt… tudod, a Csillagok
háborújából…
– Pontosan tudom, kicsoda Boba Fett.
– Oké, szóval azt gondoltam, hogy kábé a képregénytalálkozó és a
szuperhősjelmez az egyetlen esélyem, hogy beolvadjak a tömegbe. Még
sosem éreztem magam annyira normálisnak, mint Batmanként.
Evvie elmosolyodott.
– Talán Bruce Wayne is ezért csinálta.
A férfi elnevette magát.
– Most, hogy mondod…
– Szóval rendesek voltak veled az Esther Padlásán – állapította meg
Evvie. – Én mostanában nem vettem ott semmit, de hihetetlen egy csaj.
Mármint Diane, nem Esther. Esther még középiskolás koromban meghalt,
Diane viszont mindenről képes megmondani, honnan van. Egyszer
találtam nála egy klassz pulóvert, de kiderült, hogy a fogorvosom hozta
be az anyja holmijával, mielőtt az otthonba költöztette. Mármint az
anyját. A lényeg, hogy képtelen voltam megvenni. Épp elég gáz, hogy egy
öregasszony pulóverére fáj a fogam, még csak az kellett volna, hogy meg
is vegyem.
– Csupa jót mondott rólad. – A férfi felnézett a csomagolásból. – Azt
ígérte, hogy nagyon rendes házinéni leszel. A szívére tette a kezét,
amikor kimondta a neved, meg minden.
Evvie felsóhajtott.
– Aha. Persze. Egy csomó embertől hallhatod, milyen rendes vagyok,
de ez csak annyit jelent, hogy nagyon-nagyon sajnálnak és nagyon-
nagyon aggódnak, hol találnak maguknak másik orvost.
– Azt mondta, jó csapat voltatok.
 – Ja, rá vall, hogy ilyeneket mond.
– Találkoztam a kutyájával is.
– Aha, Ziggyvel.
– Először játékegérnek néztem. A frászt hozta rám. Azt hittem, valami
plüssállat, azután megindult felém. Lehet, hogy sikítottam is.
– Igazából mini goldendoodle. Karácsonykor agancsot szokott hordani,
Szent Patrik napján pedig cilindert.
– Alig várom, hogy lássam.
– Egyébként jól bánnak veled a városban?
– Aha. Tetszik itt. Olyan szép és csendes. Olyan…
– Elmaradott? Halszagú?
– Fehér. Tiszta. Tiszta hófehér.
– Ó – lepődött meg Evvie. – Szóval észrevetted. Tudod, Maine az ország
legfehérebb állama. Meg a legrégebbi. Télen dermesztő fagy, nyáron
turisták. Plusz rákok.
– Mivel kapcsolódnak itt ki az emberek?
– A kölykök a suliból néha elmennek a régi cipőgyárhoz, hogy téglával
bedobálják az ablakokat. – Evvie itt elhallgatott. – Ilyesmire gondoltál?
A férfi elmosolyodott, miközben a pultra állított egy turmixgépet.
– Úgy tűnik, itt senkit sem érdekel a baseball. Ez máris tetszik.
Evvie ledobta magát az egyik fotelbe, és megvizsgálta a karfa kárpitját.
– Ez nem teljesen igaz. Csak a nagymenő baseballsztárok nem érdeklik
őket, de a baseball annál inkább, nekem elhiheted.
A férfi meglepődött.
– Tényleg?
– Megszentelt földön állsz, a Calcasseti Karmok hazai pályáján. –
Amikor a férfi értetlenül meredt rá, V betűt formált az ujjaiból és
felmutatta. – Nem láttad sehol, hogy „Hajrá Karmok”? Esther ablakában
is kell lennie egy táblának.
– Ó, szóval ez az. Kérsz egy kis vizet?
Evvie bólintott, mire kapott a férfitól egy kis műanyag palackot.
– A nyolcvanas években itt voltak nekünk Calcasset Bátrai, azután
feloszlottak, majd néhány év múlva jöttek a Karmok, akik ugyanazon a
pályán játszanak. Az Észak-atlanti Ligában. Az amatőrök közt.
 Dean felült a konyhai pultra.
– Ugye, nem baj? – kérdezte miután elhelyezkedett. Ewie legyintett. –
Szóval – folytatta a férfi felélénkülve – a Karmok nagyon pengék.
– Nem is sejted. Bár néhány éve volt egy szaftos botrányuk.
– Nem mondod.
– A nagy gabonapehely-futam. – Evvie oldalt fordult a fotelben, hogy
feltegye a lábát a széles és puha karfára. – Minden hazai meccsen, a
harmadik és negyedik játékrész között három városi kölyök beöltözik
egy böhöm nagy habszivacs gabonapelyhes dobozba. Van egy Cheerios,
egy Wheaties, meg egy Chex. Futóversenyt rendeznek nekik, és aki az
összes bázis megérintése után elsőnek érkezik be, kap egy autogramos
labdát, meg egy ajándékutalványt a hamburgereshez.
– A hamburgereshez! Na, azért már igazán érdemes loholni.
– Ahogy mondod. Képzelheted, hogy komolyan is veszik. A lelátón
persze megy a szurkolás, hogy „CHEEEEERIOOOOOS!”, meg
„WHEATIIIIIIES!” Oké, a lényeg, hogy van itt egy Mike Parco nevű
kölyök, aki akkoriban nyolcéves volt, és ritka nagy seggfej. Tudom, nem
szép ilyet mondani egy gyerekről, de esküszöm, a legtöbb pasinak két
válás is kevés ahhoz, hogy akkora szemét legyen, mint az a kis görcs. Az
anyja, Talley vitte a rákbüfét a pályán, és mindenki tudta róla, hogy
akkoriban Doug Lexingtonnal, a közönségszervezővel kavart.
Dean elvigyorodott.
– Alakul.
– Szóval tutira nem véletlen, hogy Mike zsinórban vagy tízszer
versenyezhetett a Cheerios színeiben, de valaki hiába van jóban a
közönségszervezővel, attól nem lesz gyorsabb, így aztán mindig
veszített. Talley meg elkezdett nyafogni, hogy biztos a jelmez miatt. Meg
volt győződve arról, hogy a gabonapehely-dobozos versenyt
megbundázzák. Még a Calcasset Neighborbe is írt, hogy valaki tegyen
valamit az égbekiáltó igazságtalanság ellen, és állítsa helyre a megingott
közbizalmat.
– Ebből a nőből egyszer még hivatásos gabonapehely-dobozügyi
aktivista lesz.
Evvie elnevette magát.
 – Hát nem? A lényeg, hogy Talley addig verte a tamtamot, amíg végül
híre ment, hogy a Concord elleni meccsen Mike Parco már Wheaties
doboz lesz. A nagy eseményre mindenki megjelent, ami nem is csoda.
Ebben a sztoriban megvan minden: szex, sport, korrupció. Tényleg ott
volt mindenki. Bemehettél a város bármelyik házába, nem találtál egy
teremtett lelket sem. Mindenki elment a meccsre, de nem ám a játék
kedvéért, csakis a gabonapehely-futam miatt. Nem az összetartozás
érzéséért, nem hazafias öntudatból – csak azért mentek el, mert tudni
akarták, ki nyeri a nagy gabonapehely-futamot. Alantasabb dolog nem
kovácsolt még össze egy közösséget. Egy hallmarkos film végének a
tökéletes ellentéte.
A férfi bólintott.
– Nem fogok hazudni. Ilyesmi New Yorkban sosem fordulhatna elő.
– De nem ám. Csakis itt Maine-ben, Amerika bölcsőjében, ahol péntek
este meglepően sok a ráérő ember. – Evvie elmosolyodott és felemelte a
vizespalackját. – Szóval a Wheaties-ben ott volt Mike, a Chexben Svéd
Halloran fia – Dupla Svédnek hívjuk, mert az igazi neve Addison, de az
nem illik rá –, az állítólag megmókolt Cheeriosban pedig Bree Blythe
Netherington, a legkisebb harmadikos. Olyan pöttöm kislány volt, hogy a
lyukakon alig látott ki.
Dean a homlokára csapott.
– Jaj, ne.
– Jaj, de. Szóval ott álltak mind, amíg végül Denny Paraday – aki a
második és harmadik alappont közt játszik – azt nem mondta, hogy
„RAJT!”, mire elindultak. Imbolyogva meneteltek az első bázis felé, és
Bree, aki olyan alacsony volt, hogy a jelmez a bokáját verte, valami oknál
fogva, ami meghazudtolta a fizika törvényeit, csak úgy robogott. Elsőnek
ért az első bázishoz, ahonnan persze felszedték magukat a bázisokat,
hogy a kölykök ne botoljanak beléjük. Látni nem látott semmit, csak
ment tovább egyenest a kerítés és a Righteous Testvérek – Fűtés és
Vízszerelés reklám felé, amikor valaki bekiabált, hogy „Fordulj,
Cheerios!” Ő meg elfordult, és mintha GPS lenne a fejében, megindult
egyenesen a második felé, de mint aki szagot fogott. Amikor odaért,
megint bekiabáltak neki: „Fordulj, Cheerios!” És ő fordult.
 – Mire megkerülte a harmadikat, nagyon úgy festett, hogy győzni fog.
Mike Dupla Svéd előtt volt, de egy lépéssel lemaradt Bree mögött.
Azután valaki látni vélte, hogy megpróbálja a kislányt elgáncsolni.
„Wheaties csal! Wheaties csal!”, kiabálták mindenfelől. Bree egyelőre
még talpon volt, győzni akart, ám ekkor – s ezt már mindenki tisztán
látta – Mike Wheaties-dobozából megjelent egy láb és elkaszálta, mire a
lány elbotlott és a doboz képes felével a földre zuhant. Így aztán Mike
futott be a célba, míg Bree a földön feküdt, és nem győzött hadonászni a
kezével meg a lábával. Mint egy nagy habszivacs teknős. Aminek
Cheerios formája van.
– Gondolom, valaki csak felsegítette. Felteszem, nincs még mindig ott.
Evvie kuncogott egy sort.
– Nem, nincs. Már nincs. Összeszedték, a mamája meg felrakta a
YouTube-ra a videót „Amit a Karmok rákbüféje el akar titkolni a világ
elől” címmel. Végül megvonták Mike-tól a díjat, és Bree egy évig ingyen
járhatott a hamburgereshez. Doug, a közönségszervező szégyenében
lapátra tette Talley-t, akinek még a rákbüféről is le kellett mondania, így
most részlegvezető a camdeni CVS-nél. Mike-ot örökre eltiltották a
gabonapehely-futamtól, részben azért, mert amikor egy meccsen
nyilvánosan bocsánatot kellett kérnie, odament a mikrofonhoz és fingó
hangokat adott ki a könyökével. – Evvie nagyot kortyolt a vízből. – Ez a
teljes igazság. Isten engem úgy segéljen.
– Ezek után nem csoda, ha a franc sem kíváncsi rám.
Evvie elvigyorodott.
– Ó, hidd el nekem, mindent tudnak rólad. Csak itt más a fontossági
sorrend. Inkább foglalkoznak a Karmokkal és a gimis focipálya siralmas
állapotával, a maine-i rákok sorsával, meg azzal, hogy jövőre is eljönnek-
e a turisták. Andy biztosan ezért gondolta, hogy itt jó helyen leszel. Az
itteniek…
– Kicsit sem kíváncsiak?
– Jaj, dehogy. – Evvie nekiállt lefejteni a palackról a címkét. – Nagyon
is kíváncsiak, de csak egymásra, nem holmi idegenekre. Kizárólag akkor
sértik meg a magánszférádat, ha gyerekkorod óta ismernek.
– Téged pedig gyerekkorod óta ismernek – fordult felé a férfi.
 – Igen – bólintott lassan. Nem figyelt a hűtő zúgására, de most, hogy
kikapcsolt, hirtelen nagyon is nagy lett a csend. – Mindegy is. És te
mihez kezdesz most, hogy már itt vagy? Felteszem, nem akarsz
közelebbről is megismerkedni a rákhalászattal.
– Ahogy elnézem a helyi vállalkozásokat, így is elég telített a piac. Mit
is mondtál azzal a cipőgyárral kapcsolatban?
– Hogy nem létezik, de a rákászat nagyon is valóságos. Az apám is
ezzel foglalkozott. Még egészen kicsi voltam, amikor saját hajója lett, és
csak néhány éve adta el, amikor nyugdíjba ment.
– Még a mamáddal van?
– Nem. A mamám nyolcéves korom óta Floridában él. Hozzáment egy
ingatlanoshoz, ékszereket készít, és a turistáknak árulja őket. Amikor
legutóbb néztem, tengeri kavicsokból és régi rézpénzekből. Ne kérdezd,
kinek tetszenek.
– Talán azoknak, akik fémérzékelőkkel járják a partot. Sok ilyet láttam
Miamiban.
– Képzelem. Oké, most mesélj a terveidről.
– Vonnegutot olvasok – felelte a férfi. – Verset írok. Kicsit ukulelézek.
Uszadékfából kisplasztikát készítek.
Evvie ráeszmélt, hogy egy ideje már összevont szemöldökkel figyel,
ezért megpróbálta szétválasztani őket.
– Ó.
– Nem mondom ám komolyan.
A szemét forgatta.
– Aha. Csúcspoén.
A férfi elnevette magát.
– Még nem tudom. Biztos, hogy én nem baseballozok, csak… nem
tudom, élvezem Maine-t. Lógok Andyvel. Elszakadok mindentől és
mindenkitől.
– Hogy őszinte legyek, azt hittem, New York sokkal alkalmasabb erre.
Mármint beolvadni a nagy masszába.
– A legtöbb ember számára az. – A férfi félrebiccentette a fejét, jelezve,
bizonyos dolgokról nem beszélnek.
Evvie felpattant.
 – Oké, igazad van. Most már jobb lesz, ha rászánom magam a munkára.
– Öhm, rendben. Andy mondta, hogy újságírókkal dolgozol.
– Igen – bólintott. – Épp egy interjút gépelek le, amit az egyik
ügyfelem készített egy hihetetlenül ismert zenésszel, akinek a neve
rímel a… Baylor Biffre. És Baylornek bizony van mit mesélnie.
– Baylor a fasorban sincs hozzád képest, ahogy te mesélsz – jelentette
ki a férfi, miközben folytatta a csomagolást. – Nálad vannak a legnagyobb
sztorik.
Evvie elmosolyodott.
– Ha ez igaz, csak azért lehet, mert évek óta hallgatom őket másoktól.
– Én nagyra értékelem – jelentette ki a férfi, mire Evvie egy pillanatra
megállt az ajtóban.
– Mit értékelsz nagyra?
– Hát, tudod. Ezt a helyet. Az egészet. A gabonapelyhes történeteket.
– Á. Értem. Nos, üdv minálunk. S ha egyszer látni akarod a Karmokat
akció közben, csak szólj. Tavasszal kezdődik az idény, ha akkor még itt
leszel. – Egy pillanatra elhallgatott. – Kínos lenne? Ha elvinnélek egy
meccsre?
– Csak mert agyhalott vagyok?
Evvie feltette a kezét.
– Nem szóltam. Sosem kérdezlek a baseballról. – Lassan bólintott. –
Oké. Akkor még látjuk egymást.
 Hat

Evvie-nek el kellett ismernie, hogy a nap pont megfelelő a faültetési

ceremóniára.
Kifejezetten csípős, talán ez a jelző illett rá leginkább, bár ettől csak
még jobban kívánt egy pohár jó bort. Andy a parkolóban várta, hogy
együtt vágjanak át a pázsiton. Megjelent dr. Schramm. Megjelent Tim
barátja, Nate és Tim kedvenc nővérkéje, akivel férje a szeme láttára és
szünet nélkül flörtölt. Még ismeretlenek is eljöttek, talán Camdenből
vagy Portlandből, valamennyien őszi dzsekiben és bánattól sújtva. S
persze maga a földlabdás facsemete, amelyet nemsokára a kiásott
verembe ültetnek. Már nem maradt más, mint visszalapátolni a
felforgatott földet, ahogyan tavaly, egy hasonló napon és hasonló
társaságban tették – csak akkor Tim koporsójára.
A bánatos arcok közt meglátta Tim apját és anyját. Lila tengerészkék
autóskabátot viselt, és szinte teljesen ősz haját szoros kis kontyba fogta
össze. Pete átkarolta a vállát, és mindketten maguk elé meredtek,
ugyanarra a pontra. Amikor vonakodva odalépett hozzájuk, az olyan
erőfeszítésébe került, mintha bokáig belesüppedt volna a pázsitba. Lila
felállt és megölelte.
– Helló, kedvesem – szorította magához. Rózsaillatot árasztott, mint
mindig. Őt is meghintette ugyanezzel az illattal a végzős báljuk és az
esküvőjük előtt.
– Örülök, hogy látlak. Annyira jó, hogy ezt csináljuk. – Lila tényleg
megérdemelte volna, hogy így legyen, s miközben a hátát masszírozta,
Evvie egy pillanatra így is érezte.
– Még most sem tudom elhinni…
– Tudom. Tudom.
Paul Schramm lépett hozzájuk, és főleg Pete-nek címezve, csendesen
így szólt: – Akkor kezdenénk.
 Szétváltak, és Lila visszaült a férje mellé, aki csak színtelen mosollyal
megszorította Evvie kezét.
Dr. Schramm beszélni kezdett az egybegyűltekhez. Azért jöttek ma ide,
hogy megemlékezzenek az egyik legjobb orvosról és legjobb emberről,
akit csak ismertek. Ahogy Andy átkarolta, Evvie a férfi vállának
támaszkodott, noha biztosan tudta, hogy némelyek azok közül, akik
körbeállják a földlabdát és az abból kiálló csenevész csemetét, téves
következtetést vonnak le ebből. Meg abból, hogy együtt reggeliznek, meg
abból, hogy a lányok olyan meghitten röppennek a karjaiba. Biztosan
tudta, hogy pusmognak róluk és izgatottan találgatják, mikor költöznek
végre össze. Ugyanúgy a szájukra veszik, mint mindenki mást. Miért is
ne tennék? Ez mégiscsak érdekfeszítőbb téma, mint egy gabonapehely-
futam.
Evvie néha azon tűnődött, hogy talán megkérdőjelezik, elég jó volt-e
Tim nejének. Csak annyit láttak, hogy rákászlányból egy csapásra
orvosfeleség lett, vagyis emberi számítás szerint megfogta az isten lábát.
Ebből is látszik, mennyire nem lehet adni a szóbeszédre.
Tim minden erőfeszítés nélkül elbűvölt szinte bárkit, aki nem volt a
felesége. Különösen értett a páciensek és azok nyelvén, akik alatta álltak,
miután a legtöbbjük pontosan azt tette, amit mondott neki, vagy ha
mégsem, ezzel sem ingatta meg a hitében, hogy azt kellene tennie. A
középiskolában és a főiskolán még maga Evvie is főnyereményként
tekintett rá.
Később, amikor Tim elcipelte a karácsonyi partikra, és ő nem táncolt
vele, a férfi csak még szeretetre méltóbbnak tűnt az emberek szemében.
Őt nyaggatták: „Jaj, Eveleth, embereld már meg magad!” Ha nemet
mondott, mert rosszul érezte magát, Timre néztek együttérzéssel,
mintha azt gondolnák: Milyen jó ember, hogy ezt is elviseli. Akkor sem
hittek volna neki, ha elmondja, hogy az otthoni dolgok miatt nincs
kedve táncolni a férjével. Tudta, mennyire belopta magát Tim mindenki
szívébe. Mindenkinél jobban tudta, mert mindenkinél inkább megfizette
az árát.
Evvie már majdnem betöltötte a tizenhatot azon a márciusi napon,
amikor Tim egyedül, csuromvizesen és teljes kétségbeesésben rátalált.
Augustában léptek fel a zenekarral, és ő gyapjúkabátban, a klarinétjával a
hóna alatt kuporgott. A busz 4:20-ra ért vissza, az apjának 4:30-ra kellett
volna érte mennie, ehhez képest már fél hatra járt, és zuhogott az eső. Az
apja még ilyenkor is dolgozott, ezért nem szívesen zavarta volna, még ha
talál is egy telefont, így csak tehetetlenül forgatta a fejét ismerősöket
keresve, de a legtöbb barátnője vele játszott a zenekarban, és értük már
eljöttek a szüleik. Végignézte, ahogy kettes-hármas csoportokban,
vidáman integetve elhajtanak, és már kezdett komolyan aggódni amiatt,
hogyan fog hazajutni, amikor egy kék Lexus fékezett előtte a padkánál.
DR8KE, olvasta le az idegen rendszámtáblát.
Harmadik óta egy osztályba járt Time Drake-kel, mégsem tudott róla
túl sokat. Habár, mivel kevesen voltak az osztályban, azért elég jól
ismerte. Tudta például, hogy az apja ügyvéd, az anyjának van egy igazi
szőrmebundája, a nővére három évvel idősebb nála, a kutyájukat pedig
Kennynek hívják – vélhetően Kennebunport után, ahonnan az anyja
származott. Két évfolyamot jártak ki együtt, és a fiú nemrég kinyitotta
előtte az ajtót, miközben felvillantott egy suta félmosolyt, ám ezt
leszámítva akár idegenek is lehettek volna.
Tim letekerte a kocsi ablakát.
– Szia, Evvie. Te hívtál taxit?
Evvie rábámult.
– Mi? Taxit? Nem.
A fiú mosolyogva félrekapta a tekintetét, majd visszanézett rá.
– Nincs szükséged egy fuvarra? Úgy értem, szívesen elvinnélek.
Elnevette magát.
– Ó, Istenem, ne haragudj. Persze, már értem. – Az eső egyre inkább
nekieredt. – Igen, mármint igen, szükségem lenne egy fuvarra.
– Oké, pattanj be.
Evvie megkerülte a kocsit.
– Kösz – hálálkodott, miközben belévillant, hogy csuromvizesen készül
beszállni. – Azt hiszem, apám elfelejtett értem jönni.
 – Semmi gond. Én nem felejtettem el. – A fiú fahéjas rágógumi illatát
árasztotta.
– Kösz.
– Nincs mit. – Ültek a kocsiban, és nem mentek sehová. – Valahol a víz
mellett laksz, ugye?
– Ó! Igen! Bocs, a Wesleren lakom. Tudod, hol van?
– A könyvesbolt mellett.
– Ja, ott kell lekanyarodni, azután le a völgybe.
– Nem bánod, ha megállunk?
– A könyvesboltnál?
– Igen. Szeretem azt a helyet.
Evvie csuromvizes volt, fázott, és nem tudott hazajutni. Egy fahéjillatú
srác felvette a Lexusával, most meg be akart ugrani a könyvesboltba.
– Persze – felelte közönyt színlelve. – Tőlem. Nem sietek annyira.
El sem tudta hinni, hogy egy ablaktörlő járhat ilyen csendesen. A
leghalkabb és legmegnyugtatóbb hangon zümmögött, kicsit sem úgy,
mint apja teherautójának kereplője. Ahogy átsuhantak a városra
telepedő, egyre sűrűsödő sötétségen, kezdte úgy érezni… mintha… A
fiúhoz fordult.
– Öhm, kicsit fura, de olyan érzés…
– Ó, csak megy az ülésfűtés – árulta el Tim. – Nem semmi, igaz?
Jóképű srác, száraz autó, kitérő a könyvesboltba, most meg ez a
popsifűtés. Mintha az univerzum elfeledkezett volna mind a tizenöt
születésnapjáról, és most egyetlen nagy ajándékcsomaggal próbálná
kárpótolni.
– Ja. Ez a te kocsid? Nagyon menő.
– Az én kocsim – erősítette meg Tim. – Új. Egyszer, ha majd nem esik,
megmutatom a napfénytetőt is. – Egyszer, ezzel megidézte előtte a fényes
jövendőt. Mint egy varázsló.
– Nekem is nemrég lett jogsim – árulta el. – A papámmal élek, de csak
egy teherautónk van. Szeretnék dolgozni, hogy összespóroljak egy
kocsira valót, de nem tudom, mikor lesz belőle valami.
– Születésnapomra kaptam – folytatta a fiú, mintha meg sem hallaná. –
A szüleimnek is ilyen van.
 Beszélgettek kicsit a suliról, majd sokat az új házról, ahová a fiú
családja nemrég költözött be – egy nagy viktoriánus palotáról, amelyet
egy Van McCrea nevű helyi ingatlanfejlesztő építtetett. Evvie elmesélt
egy történetet Van feleségéről, aki állítólag felgyújtotta a konyhát,
amikor hálaadásra olajban akart kisütni egy egész pulykát, de a fiú
megnyugtatta, hogy ennek már semmi nyoma. Azután lehúzódtak a kis
ház elé, amelyben a Nyugati Szellő könyvesboltot rendezték be – már ha
berendezésnek lehet nevezni, hogy telezsúfolták magas polcokkal,
melyekre annyi használt könyvet gyömöszöltek, hogy csak oldalazva
lehetett elmenni közöttük.
Egész szatyrokat meg lehetett itt tölteni tízcentes könyvekből, így
Evvie is gondtalanul szemezgetett a romantikus regényekből és
krimikből, amíg be nem fordult egy sarkon, ahol kézzel írott tábla jelölte
a TUDOMÁNYOS szekciót. Itt futott bele Timbe, aki Az ember és betegségei
című vaskos, keményfedeles munkát tartotta a kezében. Evvie-nek
elkerekedett a szeme.
– Orvosnak készülök – árulta el a fiú. – Ezért… ezért van nálam ez a
könyv.
Elnevette magát. Egy fiú száraz autóval és ülésfűtéssel, aki
könyvesboltba jár és orvosnak készül. Ráadásul vicces is.
– Á. Tudod, egy pillanatra már kezdtem aggódni. Mármint érted.
A fiú elvigyorodott. – Gyönyörű a mosolyod.
Nem, fikarcnyi esélye sem volt.

A feltámadó szél visszarepítette a megemlékezésre, ahol az egyik nővér

verset olvasott fel. Valamit az angyalokról. Valamit, amiben a
„mennyben” rímelt azzal, hogy „szebben”; az „ég” a „kékkel”. Próbált
visszaemlékezni, hol hallotta korábban – talán az anyjától, aki
határozottan vonzódott az ilyen szentimentális szösszenetekhez? Egy
falvédőn olvasta? Beletelt egy hosszú percbe, mire végül eszébe jutott:
ezt olvasták fel egy nagyon fontos temetésen, egy nagyon nagyra értékelt
televíziós drámában. Valaki felkér, hogy mondj néhány szót, gondolta, erre
ráguglizol, hogy mi volt a „vers a Cole Point évadzáró részében”? Te nem vagy
ép.
 Dr. Schramm asszisztense egy virágcsokrot nyomott a kezébe, majd
Tim anyjáéba is. Ahogy lenézett a virágokra, a gyászhoz illő őszi
narancsokra és vörösökre, Evvie nagy megkönnyebbülésére érezte, amint
torka elszorul a feltoluló könnyektől. Andy kezének, ahogy puhán a
hátára simult, már csak ki kellett facsarnia belőle. Hála Istennek,
gondolta.
Az a jó az olyan szertartásokban, amelyeken elfoglalt emberek vesznek
részt, hogy jó tempóban haladnak. Elültették a fát, visszalapátolták a
földet, a felszólalók sorban elmondták, mennyire kedvelték és tisztelték
Timet, miközben Evvie mindvégig magán érezte a tekinteteket. Próbált
úgy szipogni, mosolyogni és virágot szorongatni, ahogy elvárták tőle.
A legvégén, amikor Tim egyik páciensét szólították fel, hogy mondjon
néhány szót, minden korábbinál élesebben tudatosult benne, mennyire
istenítették és mennyire félreismerték a férjét. A fickó arról az estéről
mesélt, amikor Tim leült az ágya mellé és segített neki kitalálni, hogyan
közölje a lányaival, hogy rákja van.
Evvie már a főiskolára járt, amikor ágynak döntötte az influenza, és két
hétig úgy érezte, mintha betonnal öntötték volna ki a tüdejét. Az órák
között Tim az ágyára ült, hogy különféle rajzfilmhősök hangján
felolvasson neki a biológia tankönyvéből. Csőrike, Rissz-rossz Sam és
Pepe lö Pici mesélt neki a baktériumfertőzésekről és a molekuláris
genetikáról. Imádta. Fel sem ötlött benne, hogy az odaadó figyelem is
csak színház. Nagy kár, hogy ez korábban, mondjuk a temetésen nem
jutott eszébe – a „rajzfilmhős mimika” egyszerre lehetett volna megható
és fájdalmasan találó jellemzés.
Az ilyen emlékek vették rá – amikor felidézte magában, hogy Tim
igenis tudott édes és mókás lenni, ő pedig csak úgy sütkérezett a
figyelmében –, hogy összebútorozzon vele, és feleségül menjen hozzá.
Ezek is béklyózták meg. Minél ritkábbá váltak az ilyen pillanatok, és
minél boldogtalanabbá ő, annál gyakrabban fordult a régi idők szép
emlékeihez. Megtartotta a mozijegyeket, száraz virágokat, blokkokat,
minden giccses képeslapot. Megtartott mindent, amihez csak kellemes
emlékek kötődtek, és eldobott mindent a rosszabb napokból, kivált a
házasságuk idejéből. Miután Tim dührohamot kapott és falhoz vágta a
telefont, másnap még azt a ruhát is bevitte az adományboltba, amelyet
az eset idején viselt.
Nem mintha nem lettek volna figyelmeztető jelek; nem mintha nem
lett volna esélye kihátrálni a kapcsolatukból. Azon a tavaszon, amikor
leérettségiztek, a Calcasetti Kisvállalkozók Szövetsége Zoe Crispinnek
ítélte a Jövő Tudósa-kitüntetést és a vele járó 3000 dolláros ösztöndíjat.
Egy színjeles diáklánynak, aki szabadidejében szerényebb tehetségű
társait korrepetálta és az iskolai évkönyvet szerkesztette. Igen ám,
csakhogy Tim is számított a díjra – olyannyira, hogy a naptárjában nagy
piros X-szel be is jelölte az átadás napját. Együtt voltak aznap, amikor
kiderült, hogy Zoe nyert. Tim nem szólt, csak bevágta a könyvet a
fémszekrénybe, majd olyan erővel csapta be az ajtót, hogy a folyosón
mindenki felkapta a fejét. Evvie hiába próbálta rávenni, hogy nézzen a
szemébe.
– Hé – csitítgatta. – Sajnálom, hogy nem úgy alakult, ahogy vártad.
Tim megigazította hátizsákját, és megvonta a vállát.
– Biztos egy csajnak kellett adniuk.
Később, a házassága idején, Evvie időről időre elképzelt egy alternatív
múltat, amelyben ekkor behúz egyet Timnek és elszalad. Csakhogy
semmi ilyet nem tett. Csak bólogatott, mosolygott és megfogta a kezét.
„Biztos” – mondta, és ezzel megbékítette. Véget vetett a jelenetnek,
amelyet Tim kezdett; a hisztinek, amelyet ő csapott. Ettől felnőttesen
érettnek, sőt különlegesnek érezte magát; mintha egy ajtón át hirtelen
belépett volna a jövőbe. Tudta, hogyan nyugtassa le Timet, amire a
többiek is felfigyeltek. Másnap hallotta, ahogy Tim egyik barátja DB-nek
nevezi, ezért ebédidőben megkérdezte tőle, ez mit jelent. Félt, hogy
valami durva sértés, és a fiú habozott is elárulni, de végül csak kibökte,
hogy a „dilibogyó” rövidítése. Evvie elpirult, és jóízűen beleharapott az
almájába.
Akkor még nem tudta, csak később derült ki, hogy Tim nem érte be a
támogatásával. Az őt ért méltánytalanságot jóvá kellett tenni, igazságot
kellett szolgáltatni. Apja, Pete négy nappal később horgászni indult Bill
Zeisttal, a Calcasseti Kisvállalkozók Szövetségének elnökével. Két nappal
később azután a CKSZ új díjat alapított: a Jövő Vezetője-kitüntetést,
melyet minden évben az a diák nyert el, aki a legnagyobb eséllyel
pályázhatott a majdani közösségi szerepvállalásra. A díj mellé 3000
dolláros ösztöndíj járt, amelyet ugyanazon a fogadáson nyújtottak át,
amelyen Zoét is kitüntették. Az első díjazott pedig Timothy Christopher
Drake lett.
Azóta is két díjat osztottak, vagyis Tim sértett önérzete évente
ösztöndíjhoz segített még egy diákot. Egy teremre való ember minden
évben a tudtán kívül Tim egóját ünnepelte, amikor sült csirkét evett és
önfeledten tapsikolt, akárcsak a szülei, akik majomszeretettel csüngtek
rajta, amivel csak tovább torzították a személyiségét.
Evvie maga is tett ezért. Elvégre ő végzett másodikként az osztályból,
közvetlenül Tim mögött, miután csak azért szabotálta el a saját matek
záróvizsgáját, mert tudta, mit jelent a fiúnak, hogy osztályelső lehet. Tim
akkor először mondta neki, hogy szereti, amikor megtudta, hogy sikerült
őt kitúrnia.
Andy megpaskolta a hátát, amitől egy csapásra visszatért a jelenbe.
Elvégeztetett. A gyászolók szétszéledtek, miután a jól ismert bátorító
gesztussal megszorongatták a könyökét – bár egyesek az eltelt hat
hónapban egyre feljebb haladtak a válla felé, mintha ezzel is
nyomatékosítani akarnák, hogy lassan ideje összekapnia magát.
Mindenkinek köszönetet mondott, még egyszer megölelte Lilát, hagyta
Pete-nek, hogy megpaskolja a kezét, és elköszönt az egybegyűltektől.
Andyvel némán indultak vissza a kocsi felé.
– Jól vagy? – tudakolta a férfi.
– Igen – felelt szándékoltan színtelen hangon. – Már nem is fáj annyira.
– Biztos? – kérdezte Andy. – Megmondanád, ugye? Megmondanád, ha
nem tudnál megbirkózni vele? Ahogy megállapodtunk?
– Megállapodtunk – bólintott. Megállapodtak és nem tudott
megbirkózni ezzel az egésszel, mégsem árulhatta el neki, hogy miért, s
ezzel is csak azon dolgok számát szaporította, amelyeket reménytelenül
elrontott.
 Hét

Egy csomó mindent el kell intéznie, ezzel rázta le Andyt, amikor az

hazafuvarozta – azután ágyban töltötte a nap hátralévő részét, állig
felhúzott takaró alatt, az oldalán fekve, egy Kindle-ön olvasott
romantikus regény társaságában. Miután lement a nap, leballagott a
konyhába egy szendvicsért és egy diétás kóláért, majd nyomban
visszavonult a szobájába. Sötétben, az e-könyv-olvasó fényénél evett, és
hallgatta a szél süvítését, amely gyakori volt itt, a vízhez közel. Egy idő
után letette a könyvet, és a hátára fordult, hogy teljes figyelmét a
hallgatózásnak szentelje. Amikor a szél tovább erősödött, felkelt az
ágyból, és elnyúlt a tömött padlószőnyegen. Várta azt a lebegő érzést,
mintha a földre zuhanna, de egyre csak önmagát látta felülnézetből.
Egyre csak arra gondolt, milyen ostobán nézhet ki, elterülve a
szőnyegen, mint egy holdkóros. Miféle felnőtt fekszik a padlóra? – kérdezte
egyszer Tim, amikor rajtakapta, ahogy a lakás szőnyegén aludt.
Az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt, hogy kinézzen a szeles tájra.
Megriadt, amikor valaki megmoccant az oldalsó udvar félhomályában, a
veranda lámpájának fénykörén túl. Azután már látta, hogy Dean tart a
kukák felé egy szemeteszsákkal. Miközben figyelte, a férfi felnyitotta a
tetőt – neki sosem mozog ilyen elegánsan és lendületesen, hogyan
csinálhatja? –, és bedobta a zsákot. Már visszaindult a ház és a fény felé,
amikor megtorpant, mert véletlenül belerúgott valamibe – mint kiderült,
egy nagy fenyőtobozba.
Felvette és a tenyerén méregette. Körülnézett az udvaron, a felhajtón,
a házon. Evvie ösztönösen hátrébb lépett az ablaktól, amikor a férfi
feldobta a tobozt a levegőbe, hogy kecsesen elkapja. Elfordította testét és
széles vállát, hogy szembekerüljön a házzal, azután elfordította a fejét, és
a széles hátsó udvar felé nézett. Beletelt néhány pillanatba, amíg Evvie
ráeszmélt, mit csinál, azután már látta, ahogy felhúzza lábát, elfordítja a
vállát és előrelendíti karját, majd a fenyőtoboz átröppen az udvar felett
és nekicsapódik a kerítésnek. Dean egy hosszú pillanatig meredten
nézett utána, arra a pontra, ahová betalált, majd megdörgölte jobb vállát.
Lassan közelebb sétált a becsapódás helyéhez, és úgy érintette meg a
kerítést, mintha ujjai hegyével olvashatna a fa emlékeiben.
Lehajolt és felvette a tobozt, majd visszament a kiinduló helyére, ahol
megismételte a mozdulatsort: megtámasztotta és kinyújtóztatta testét,
elfordult, elhajította a tobozt és figyelte a becsapódást. Odafent az
ablakban Evvie résnyire félrevonta a függönyt, és közelebb hajolt az
ablaküveghez.
A férfi újra kézbe vette a tobozt. Járkálni kezdett, egyre kisebb köröket
rótt csípőre tett kézzel. Közben fel-feldobta a fenyőtobozt, csak alig
néhány centikre, mielőtt még egyszer nekiveselkedett. Ezúttal, amikor
kifordította a vállát, olyan erőt facsart ki testéből, amely kis híján őt
magát is letaglózta. S ezúttal, amikor a kerítésnek vágódott, a fenyőtoboz
darabokra tört, úgy hullt le a földre. A férfi még jó egy percig a csípőjén
nyugtatta kezét, majd előregörnyedt, hogy a térdére támaszkodjon, mint
aki nem kap levegőt. Csak ezután indult vissza a ház felé.
Egyáltalán nem helyes kilesni valakit, azután lerohanni a lépcsőn,
hogy úgy tűnjön, mintha csak véletlenül futnának össze. Ha valaki
kíváncsi arra, mit csinál a másik, az a legtisztább, ha rákérdez. Esetleg
még hozzáteszi, hogy önkéntelenül is feltűnt neki a viselkedése.
Leselkedni rossz dolog, kotnyeleskedni még inkább. Ilyen gondolatok
jártak Evvie fejében, amint kettesével szedte a fokokat, úgy szaladt le a
konyhába, és menet közben felkapta a tűzhelyről a kannát, mintha csak
azt töltögetné, amikor kinyílt a hátsó ajtó.
– Szia, nem is tudtam, hogy kint vagy – hadarta egy szuszra, amikor
Dean kezét a farmerjába törölgetve belépett az ajtón. – Főzök egy kis teát.
Nem kérsz?
– Ó – lepődött meg a férfi. – De, persze, köszönöm. Mi újság?
Nálad mi újság? Mi történt? Miért nem tudsz dobni? Hogyan tudod ilyen
kecsesen levenni a szemetes tetejét?
– Minden rendben. – Evvie leült az egyik konyhai székre. – Megszoktál
már itt?
 – Nem mondanám, hogy nagy felfedezőutakat tettem volna a
környéken. Talán többet kéne eljárnom.
– Én is folyton ezt mondogatom magamnak. – Evvie játszadozni
kezdett a sótartóval. – New Yorkban biztos nem lehetett könnyű ez az
utolsó néhány hónap, már ami a meghitt egyedüllétet illeti.
– Ja, fogjuk rá – felelt a férfi alig érzékelhető mosollyal, vagy inkább
alig érzékelhető grimasszal. Már ha egyáltalán tett bármit is, amit
érzékelni lehetett volna.
Evvie az óra ketyegését hallgatta. Azon tűnődött, van-e még valami
mondanivalója a férfinak, de láthatóan nem volt. Csak ültek egymással
szemben és nem történt semmi. A kanna olyan hangot kezdett kiadni,
mintha az utolsókat rúgná, de ők csak ücsörögtek. Egyre inkább úgy
érezte, mintha satuba fognák a mellkasát.
Letette a sótartót.
– Ma egy kis ünnepséget tartottak Tim emlékére – bukott ki belőle. –
Ültettek neki egy fát. – A férfi megrémülhetett a váratlan szóáradattól. Ő
maga biztosan.
– Te szegény. – A férfi előrehajolt, de nem folytatta azonnal. – S hogy
ment? – Evvie is tudta, hogy megszegik az egyezségüket, amikor kis
léket ütnek az evezős csónak palánkján, amelyet közös erővel próbálnak
fenntartani a vízen, de ez egyszer talán még megússzák. Egy lyukat még
be lehet foldozni.
– Hát, mindenféle emberek mindenfélét mondtak arról, mennyire
csodálatos ember volt. Hogy a mamája és a papája mennyire büszke lehet
rá, meg hogy rengeteg barátja volt. Ami egyébként tény. Egy nővér az
egyik tévésorozatból lopott magának sírverset, amivel szerintem
diszkvalifikálta magát a gyászolimpiáról, viszont az egyik páciense
csupa szépet mesélt róla. – Megdörgölte a tarkóját.
– És mi a helyzet veled?
Evvie kérdőn nézett rá.
– Hogy értve?
– Azt mondtad, a mamája és a papája büszke lehet rá, meg a rengeteg
barátja is. Azt kérdem, hogy te mit éreztél?
Megnyalta az ajkát.
 – Hm. – Nem tudta elhinni. Egyszerűen nem tudta. Most fakad sírva.
Itt a konyhában, teafőzés közben, olyasvalaki társaságában, akit még
korai lett volna előléptetni mezei „ismerősből” haverrá, csak úgy sírva
fakad. A faültetésen úgy kellett kipréselnie magából a könnyeket, azt a
gombócot a torkában, míg mások nem győzték törölgetni a szemüket –
erre most ez. Vett egy nagy levegőt, közben próbált úgy tenni, mintha a
választ fontolgatná. Végül sikerült nyugalmat erőltetnie magára.
– Rosszul éreztem magam – felelte –, mert ők mindnyájan annyira
szerették, én meg nem. Mármint eredetileg szerettem, nagyon is, csak
addigra nem, mire meghalt. Tudod, nem volt túl kedves velem. Nem
ütött meg vagy ilyesmi, csak néha szemét módon viselkedett. Azután
meghalt, és most csupa olyan ember vesz körül, akiknek mind hiányzik,
én meg nem tudom, mit csináljak. Néha aludni sem tudok, annyira nem
hiányzik, bármekkora őrültségnek is hangzik. Aztán… nem tudom. Ezért
van, hogy ennyire… – Elhalt a hangja, ahogy tehetetlenül legyintett
egyet. – Mellesleg ezt senki sem tudja. Még Andy sem. Szóval, ne
haragudj… – Egyszerűen csak kibukott belőle. Persze nem minden, és az
semmiképp sem, hogy el akarta hagyni Timet, de annál messze több,
mint amit el akart mondani. Talán csak a teljes kimerültség volt az oka.
Vagy az, hogy az imént látta a férfit, ahogy kísérteteket dobál a hátsó
udvaron.
Dean elkapta a tekintetét, és bólintott.
– Tízéves koromtól csak egyvalami érdekelt igazán, az, amit többé
képtelen vagyok csinálni, és senki sem tudja megmondani, miért. Szóval,
én sem nagyon tudom, mit csináljak. – Beletúrt a hajába. – Persze, ez
nem ugyanaz. Nem akarok úgy tenni, mintha ugyanaz lenne.
– Őszintén szólva, már én sem tudom, mi micsoda. Nem tudom… egy
csomó dolgot nem tudok. – Evvie felsóhajtott. A kanna halálhörgése
tovább erősödött, ők meg csak ültek egymással szemben. Azután, amikor
a hörgés fütyüléssé élesedett, és ő felállt, hogy elinduljon a konyhapult
felé, a férfi hirtelen megfogta a csuklóját. Megszorította, majd
ugyanabban a pillanatban el is engedte.
Evvie a füle mögé tűrte haját, miközben lehúzta a kannát a tűzről, és
hallgatta az elhalkuló fütyülést. A csend kezdett közéjük furakodni.
 – Azt meséltem már – törte meg –, amikor Andyvel 100 dollárt
nyertünk kaparós sorsjegyen? Az utolsó centig elvertük Reese-féle
vajkaramellára. – Kitöltötte a teát, és elmesélte a történetet, azután
eltársalogtak az időjárásról és a kisteherautó esedékes szervizéről.

Miután a csészék kiürültek és a férfi visszavonult a lakásba, Evvie rendet

rakott a konyhában, majd felment a szobájába. Felvette a laptopját a
fiókos szekrényről, lehuppant az ágyra, és megtette, amit eddig még
nem: ráguglizott Deanre. S elolvasott mindent. Így tudta meg, hogy az őt
sújtó mentális zavart még hivatalosan is csak „görcsnek” nevezik – habár
a „Dean Tenney-kór” lassan kezdi kiszorítani.
2000. június 17-én a Yankees játékosa, Chuck Knoblauch a második
bázisról az első felé akart dobni, ám ehelyett felhajította a labdát a
lelátóra, és telibe találta Keith Olbermann anyját. Ha össze lehetne
sűríteni a görccsel kapcsolatos valamennyi tudásunkat, majd addig
nyirbálni róla a sallangot, amíg csak a legbensőbb lényege marad, az
eredmény Knoblauch lenne abban a pillanatban, amikor képtelen
kivitelezni a dobást, amelyet oly sok éven át megbízhatóan elvégzett.
Reszkető kezű golfozók és szerválásra képtelen teniszezők; a darts
egykori ászai, akik a táblát sem találják el a nyíllal; kosarasok, akik
lábujjhegyre ágaskodva ledermednek, és képtelenek elvégezni a büntetőt
– mind-mind a görcstől szenvednek. Magát a kifejezést a golfozó Tommy
Armournek tulajdonítják, aki az 1920-as években került ebbe az
állapotba.
A baseballban a jelenséget sokáig Steve Blass-kórnak nevezték a Pirates
sztárjátékosa után, aki az 1972-es idény után elveszítette azon
képességét, hogy pontosan dobjon. Később könyvet írt erről, Kalóz egy
életre címmel. „Eljutottam arra a pontra, amikor már nem akartam
elmenni a boltba, nem akartam elmenni sehová, annyira szégyelltem ezt
az egészet” – vallotta meg. Azután más idők jöttek, és a kórt Steve Sax-
szindróma néven emlegették, az 1982-es Év Kezdőjátékosa után, aki
Knoblauchhoz hasonlóan elveszítette azon képességét, hogy a második
bázistól eldobjon az elsőig. A baseballban legalább annak a nevét
aggatták a kórra, aki utoljára esett bele. Amikor a Mets fogójátékosa,
Mackey Sasser nem tudta visszapasszolni a labdát a dobónak, egy időre
sasseritisként ismerték. Most pedig Dean Tenney-kórként.
David Owen 2014-es New Yorker-cikke összegezte az agybaj kutatása
terén elért legfrissebb eredményeket, melyek alapján a görcs
pszichológiai és neurológiai komponensekből álló komplex katyvasznak
tűnt. Lehetett pánikbetegség, és lehettek lelki okai, s bár a tudósok zöme
inkább tartotta kóros elváltozásnak, mintsem átoknak, aki találkozott a
görcs valamelyik áldozatával, nagy valószínűséggel mégis egy bosszúálló
démonra gyanakodott először, amint hosszú göcsörtös ujjával rámutatott
az első szerencsétlenre és azt mondta: Te ott!
Evvie végignézte a YouTube-on, ahogy Mackey Sasser kétségbeesetten
próbálta visszahajítani a labdát a dobónak. Végignézte, ahogy Sax és
Knoblauch dobása nyomán a fogójátékosok tehetetlenül nyújtózkodtak a
messzi méterekre elsuhanó labdák után. Végignézte, ahogy Knoblauch
kilőtte Olbermann anyját.
Azután, most először, egy szemcsés amatőr felvételen, megnézte annak
a profi meccsnek a részletét, melyben Dean Tenney két célt tévesztett
dobással leszerepelt a White Sox előtt. A közeliken jól látszott, hogyan
feszíti meg és hagyja elernyedni az arcizmait. Evvie futólag megjegyezte
magában, hogy akkoriban borostát viselt, amit helytelenített. A
kommentátorok nyíltan szánakoztak rajta, egyikük egyenesen
kapcsolatba hozta a dolgot azzal a pletykával, hogy viszonyba keveredett
egy hollywoodi színésznővel – persze nem mondja, hogy ez
balszerencsét hoz, csak jelzi, hogy egyes rajongók azt is mondhatják,
hogy ez balszerencsét hoz.
– Szexista barom – mormolta Evvie.
Megállította a videót. Talált egy másikat „Tenney tarol” címmel. Dean,
aki az Oreoles ellen játszott, mielőtt még a bajok elkezdődtek volna,
zsinórban három ütőjátékosból is bohócot csinált. Az első vadul
hadonászott két labda felé, két másikat elengedett, azután mintha
lassított felvételen nézte volna, ahogy a következő labda a fogójátékos
kesztyűjében kötött ki – abban a pillanatban tudatosult benne, hogy
rettenetes hibát követett el, mielőtt még a bíró bejelzett volna. A
következő ütőjátékos azután esett ki, hogy ütőjével keresztezni próbálta
egy olyan labda ívét, amelyet mintha zsinóron húztak volna. Az utolsó
tartott ki a legtovább, de Dean végül kinyújtóztatta tagjait, és felhúzta
magát, mint egy órarugót, azután elhajította a labdát. Akkorát lendített,
mintha vissza akarná repíteni a labdagyárig, és olyan erővel, hogy még ő
is elveszítette az egyensúlyát. Azután már csak Deant lehetett látni,
amint levonul a kispadra, arcán azzal a jellegzetes kisfiús mosollyal.
 Nyolc

Másnap délután Evvie hallotta, amint valaki ráfordul a felhajtóra és

leállítja a motort. Az ablakhoz lépett, és egy fekete Miatát látott, melyből
egy khaki nadrágot és zöld melegítőfelsőt viselő nő szállt ki. Kivárt, és
láss csodát: hamarosan négy türelmetlen koppanás hallatszott a bejárat
felől, melyek így visszhangoztak fülében: Tem-pó, tem-pó.
De mikor kinyitotta az ajtót, a nő kedélyesen mosolygott. Egyik
kezében bőrbe kötött jegyzetfüzetet szorongatott.
– Segíthetek? – kérdezte tőle, miközben hirtelen slamposnak és
esetlennek érezte magát. Legalább a haját felkötötte volna.
– Ellen Boyd vagyok a Beat Sportstól.
Ez nem sokat mondott neki, de a címet azért már látta. Többet nem is
akart tudni.
– Segíthetek? – ismételte meg.
– Dean Tenney-t keresem. Úgy értesültem, hogy önnél lakik.
Senki előtt nem volt titok, hogy Dean tőle bérel lakást: elég ideje lakott
már ott, hogy előre köszönjenek neki a benzinkúton és a sarki boltban,
sőt egész kis rajongói tábort gyűjtött a lányokból, akik egész nap a
kávézóban ücsörögtek és tejszínhabban tocsogó cukorbombákat
szürcsölgettek, mégsem szedtek magukra egy dekát sem. Néhányan
annyira felbátorodtak, hogy elmondták neki, milyen élvezettel nézték a
játékát. Valahányszor Evvie szemtanúja volt egy ilyen esetnek, azt látta,
hogy a férfi töretlenül mosolyog, megköszöni a bókot, majd egy
semmitmondó kérdéssel elüti a dolgot: „Mondja, hogy van?”, vagy „Mi
jót vásárol?”, vagy „Tényleg esni fog”, vagy – ha már tényleg nem tudott
mi kitalálni – „Hogyan főzi a rákot?”
A lényeg, hogy a dolog nem volt titok. Igen, a fickó itt lakott. Így Evvie
csak ennyit válaszolt:
– Így igaz. – Azután, szinte ugyanebben a pillanatban, fejben
visszatekerte a kérdést és a rá adott választ. – Mármint, igen, itt él a
házban, de nem velem. Mármint nem élünk együtt, csak egy helyen
lakunk. Vagyis ő hátul a lakásban.
– Itthon van? – tudakolta Ellen Boyd a bőrbe kötött jegyzetfüzetével,
bár Evvie gyanította, hogy addig várt odakint, míg Dean kisteherautója
el nem tűnt a ház elől.
– Nem, nincs. Ha akarja, átvehetem a névjegyét, és megkérhetem
Deant, hogy hívja vissza. – Andy is megtette neki ezt a szívességet,
amikor a riporterek bekopogtattak hozzá, hogy Tim halálának
körülményeiről faggassák. Máig egy borítékban őrizte a névjegyeket,
melyekre soha egyetlen pillantást sem vetett.
– Feltehetnék néhány kérdést?
– Jaj, inkább ne. Nem hinném, hogy segíthetnék. Deannel kell
beszélnie.
– Nem tudja véletlenül, hogy iszik-e, mióta itt van?
Evvie ujjai megfeszültek az ajtógombon.
– Elnézést, hogyan?
– Csak érdekelne, hogy van. Iszik, amióta itt van?
– Nem tudom, hová akar kilyukadni, de szeretném, ha most elmenne.
Nincs több mondanivalóm. – Be akarta csukni az ajtót, de Ellen bedugta a
nyílásba a kezét.
– Teljesen megértem, de neki is sokat segítene azzal, ha válaszolna
egy-két kérdésemre, mert akkor nyugodt szívvel mehetnék vissza a
szerkesztőmhöz. Ha nemmel válaszol, hát nemmel válaszol, de ha
igennel, akkor legalább egyszer és mindenkorra túl lesz rajta, oké?
Szóval, az ön véleménye szerint vannak mentális problémái?
Evvie nem válaszolt azonnal. Ismét kitárta az ajtót, és előrébb lépett.
– Tűnjön el a verandámról.
– Akkor is ismerték egymást, amikor a férje még élt, vagy csak
mostanában jöttek össze, vagy…?
Kezdett szédelegni.
– Idefigyeljen – hangsúlyozott ki minden egyes szótagot –, ezt a
verandát még az apám újította fel, amikor kint negyven fok volt. Itt
nőttem fel, ismerek mindenkit, a hajam szála sem fog meggörbülni, ha
lerugdalom innen a jegyzetfüzetével és a szarlapátjával együtt.
 – Vagyis nem kívánja részletezni, hogyan kerültek közeli kapcsolatba.
Kirántotta a jegyzetfüzetet Ellen kezéből, és messzire hajította. A
bőrkötés tompán puffant a pázsiton.
– Jaj, elejtett valamit – intett arra a fejével, majd becsapta az ajtót.
Miután ráfordította a kulcsot, nekitámaszkodott az ajtónak.
– Basszus, basszus – mormolta magában, miközben megeresztett egy
bántóan éles és ideges nevetést. Megpördült, és kikémlelt az ablakon.
Ellen Boyd talán odakint toporzékol, hívja a rendőröket és feljelenti,
amiért kárt tett a tulajdonában. Félig arra számított, hogy máris
befutnak a villogó és szirénázó járőrök, de csak azt látta, ahogy Ellen
lesöpri a port a füzetéről, telefonál, majd nevetve visszasétál a
kocsijához.
Negyvenöt perc. Mindössze ennyi kellett Ellen Boydnak, hogy
összerakja a sztorit, megszerezze hozzá Dean fotóját, és az egésze
feltegye a Beat Sports blogjára. Evvie egy órán belül megkapta a linket
Steve-től, az unokatestvérétől, és harminc másodperccel később a cikk
már ott is virított a képernyőjén.

Amikor Dean Tenney szeptemberben nyom nélkül eltűnt New Yorkból,

miután dobójátékosként oly látványosan leszerepelt, sokan azt beszélték,
hogy kábítószert fogyaszt, depressziós, netán a játékszenvedélyével küzd.
A kalandvágyóbbak ennél is személyesebb indokot sejtettek a háttérben.
Talán egy nőt, akinek a helyzete több mint bonyolult. Talán egy zűrös
kapcsolatot. Talán egyenesen egy másik férfival.

Evvie nagyobb összegben lefogadta volna, hogy maga Ellen terjesztette el

ezeket a pletykákat, már ha egyáltalán léteztek.

Azután, jó egy hónappal ezelőtt Tenney felbukkant a maine-i Calcassetben

– abban a kisvárosban, amelyet vélhetően azért választott, mert itt lakik
gyerekkori cimborája, Andrew Buck –, dacára a ténynek, hogy az itteniek
valószínűleg nem ismerik a mobiltelefont és az internetet, a Twitterről már
nem is beszélve.
Nem-e? #lekezelőNewYork-ifapicsa.

Csakhogy nem sokkal megérkezése után Tenney beköltözött egy fiatal

özvegyhez, bizonyos Eveleth Drake-hez. Drake férje, a közkedvelt körzeti
orvos, akit a páciensei csak Dokinak hívtak, nem egészen egy éve halt
meg autóbalesetben.

Evvie is tudta, mennyire kicsinyes tőle, hogy ebből a zagyva

szómenésből leginkább a „közkedvelt” jelző bántja a szemét. Amúgy a
páciensek minden orvost dokinak szólítanak, nem?

Drake ma ajtót nyitott nekem (jókora, ám ezzel együtt otthonos

ingatlanban lakik, amely leginkább egy családi film díszletére emlékeztet),
de kérdésemre azt állította, hogy Tenney nincs otthon. Miután elismerte,
hogy együtt élnek, következetesen megtagadta a választ arra a kérdésre,
hogy Tenney iszik-e, és kitartott amellett, hogy semmit sem tud az
esetleges mentális problémáiról.
De hogyan jön össze egy maine-i özvegy valakivel, aki két éve még a
New York–i Yankeesben játszott? Vajon az egész tényleg csak azután
kezdődött, hogy Doki meghalt?
Akármi legyen is a válasz, amikor feltettem neki a kérdést, hogy a férje
halálát megelőzően is közeli kapcsolatban állt-e Tenney-vel, az egykori Mrs.
Drake véget vetett az interjúnak és erőszakkal fenyegetőzött.

– Nem csak fenyegetőztem – mormolta Evvie. – Vagy nem fenyegetőztem

eléggé. – Egyvalamit nem tagadhatott el Boydtól: a nő mindent kihozott
a semmiből. S lehetett ő bármennyire ártatlan, ezután biztosan nem tűnt
annak. Miközben ezt az összes ismerőse elolvasta, az apja, Tim szülei és
mindenki más, aki rossz feleségnek tartotta. Meg persze maga Dean is.
Miért nyitotta ki azt az ajtót?

A kanapén tévézett, amikor meghallotta a zárban elforduló kulcsot. Dean

belépett, és megállt a nappali ajtajában. Felemelte a kezében tartott
telefont.
– Láttam.
Evvie a kezébe temette az arcát.
– Annyira nagyon sajnálom – rebegte az ujjai között. – Annyira, de
annyira.
A férfi közelebb lépett és leült a kanapéra.
– Mit? Mit sajnálsz annyira?
Evvie elvette a kezét, és felé fordult.
– Most mindenki azt hiheti, hogy lefekszünk egymással. Lefogadom,
hogy ez a pletyka hiányzik neked a legkevésbé.
– Hm – gondolkodott el a férfi. – Szerintem egész jó fényt vet rám.
Nem tudom, te hogy vagy ezzel. Amellett a kedvenc sportcsatornám
nemrég választott meg Az Első Sportolónak, Akit Bedobnánk Egy Aktív
Tűzhányóba, szóval nem hiszem, hogy ez tépázná meg a
népszerűségemet.
– Az is lehet, hogy kicsit fenyegetően léptem fel a riporterrel szemben.
Tudom, hogy nem kellett volna, és gyanítom, hogy az embereid nem
díjazzák az ilyesmit.
A férfi a homlokát ráncolta.
– Miféle embereim?
– Hát tudod… emberek. Ügyvédek, ügynökök, mit tudom én, PR-osok?
– Füléhez emelte a kezét. – Fickók, akiknek a füléből olyan spirálos
madzag áll ki, és folyton rendezkednek, hogy előálljon a limó meg
ilyenek…
– Ez úgy hangzik, mint egy parkolófiú személyleírása. Vagy egy
esküvőszervezőé. – A férfi megrázta a fejét. – Nincs esküvőszervezőm.
– Pontosan tudod, miről beszélek.
– Azelőtt rengeteg ilyen emberem volt – bólintott Dean. – Ma már
számottevően kevesebb, és velük sem állok szóba. Vagy ha mégis, nem
érdekel a véleményük. Igazából azt akartam mondani, amikor leültem
ide melléd, hogy én sajnálom. Annak a riporternek nem lett volna joga,
hogy zaklasson téged és mindenfélét kérdezzen a magánéletedről. Nem
csoda, ha felhúztad magad.
 – Felhúztam magam – erősítette meg Evvie –, de akkor sem kellett
volna fenyegetőznöm.
– Mégis, mit mondtál neki? – kérdezte a férfi leplezetlen vigyorral.
Evvie újra elrejtette az arcát.
– Azt mondtam, ha nem takarodik a verandámról, én lököm le.
Dean látványosan megbotránkozott.
– De hát ez fenyegetőzés!
– Egész pontosan azt mondtam, hogy lerugdalom a lépcsőn a
jegyzetfüzetével és a… szarlapátjával együtt.
A férfi ugatva nevetett.
– Tényleg ezt mondtad? – Amikor nyöszörögve bólogatott, Dean
lefejtette kezét az arcáról. – Ne csinálj úgy, mintha nem lenne rohadt jó
érzés. Rohadt jó érzés, te is pontosan tudod. Igazi halálosztó, az vagy.
Mostantól így is foglak hívni.
Evvie tehetetlenül felnyögött.
– Figyelj, tizenöt hónappal ezelőtt elégették a vudubábumat egy
bárban, aminek mellesleg az egyik tulajdonosa vagyok. Egy
vadászpuskával kilőtték a szomszédom ablakait, csak mert számolni sem
tudnak, hogy különbséget tegyenek a 816-os és 818-as lakás között.
– Plusz az aktív tűzhányó – tette hozzá csendesen Evvie.
– Plusz az aktív tűzhányó – bólintott Dean. – Szóval elhiheted, hogy az
úgynevezett embereim nem fognak megütközni, amiért kiabáltál egy
riporterrel. Én pedig nagyra értékelem, hogy megtetted.
Evvie elmosolyodott, épp csak halványan, hogy ellazuljon a válla. A
férfi a magasba emelte a kezét.
– Csapj bele. – Evvie nem moccant. – Gyerünk, Eveleth. Csapj bele. –
Evvie felemelte kezét, hogy összeüssék a tenyerüket. Ahogy Dean
elindult a lakása felé, Evvie még hallotta, amint ezt mormolja maga elé: –
Szarlapát. Ezt lenyúlom. Mostantól az enyém.
 Kilenc

Másnap reggel Dean az egyik testvére e-mailjére válaszolt, amikor

meghallotta Evvie jellegzetes dupla kopogását. Amikor kinyitotta a lakás
ajtaját, a nő mellett egy ősz hajú fickót látott a Calcasseti Gimnázium
melegítőjében.
– Helló – köszönt Evvie. – Látogatód van, Dean. Ő itt Ted Finch. A
focicsapat edzője a gimiben. És tőle biztos nem fogod hallani, de a fia,
Jake a mi sztár… hátvédünk, igaz?
– A hátvédünk – bólintott Finch.
– Helló, edző. – A két férfi esetlenül kezet rázott.
– Meg kell mondanom – vágott bele Finch –, hogy rengetegszer láttam
a tévében. Nagyon örülök, hogy megismerhetem.
– Ó, köszönöm.
Evvie feléjük biccentett.
– Mi lenne, srácok, ha idekint beszélgetnétek az asztalnál? Nekem
úgyis fel kell mennem elintézni valamit. Örülök, hogy láttalak, Ted.
– Én is örülök, Eveleth.
Dean elnézte, ahogy Evvie eltűnik a lépcsőn, miután bátorítóan
megpaskolta a könyökét.
– Szóval – fordult az edzőhöz.
– Szóval, hogy érzi magát a városunkban?
– Remekül. Mindenki nagyon kedves. Tudja, jó egy kicsit kiszabadulni
a nagyvárosból.
– Képzelem. – Finch elmosolyodott. – Sajnálattal hallom, hogy New
Yorkban nem épp a legjobban alakultak a dolgai.
Dean bólintott.
– Ja, köszönöm. – Egy ideig hagyta nyúlni a csendet. – Szóval, mit
tehetek önért?
– Nos, azért jöttem, hogy szívességet kérjek. Van egy focicsapatom,
nyakig benne egy pokoli erős idényben. Csupa fiatal fiú, akik keményen
melóznak, de mostanra kicsit elfásultak, ezért folyton keresem a módját,
hogy tudnék egy kis lelket verni beléjük. Nehogy ellustuljanak. Néha
odaviszek olyan embereket, akik tanácsot adhatnak nekik a focival
kapcsolatban. Vagy csak úgy, általában.
Dean máris látta gyülekezni a viharfelhőket.
– Öhm, oké – bólintott, miközben úgy ráncolta a homlokát, mint aki
nem érti, mi ez az egész. Talán Ted meggondolja magát, mielőtt előáll a
kérésével. Talán mégsem kell elutasítania.
– Hát szóval, maga igazi profi. A legjobbakkal dolgozott, bírja a
gyűrődést. Igaz, ez nem baseball, de szerintem így is átjön az üzenet.
Szóval, azt reméltem, hogy talán…
Dean még értetlenebb pillantást vetett rá.
– Az ugye megvan, hogy kipontozódtam a profi sportból? Hogy
jóformán már csak erről ismernek?
Finch megvonta öles vállát.
– Ja, tudok mindent. – Megcsörgetett a zsebében valamit, a hangja
alapján egy nagy kulcscsomót, rajta a város összes öltözőszekrényének
kulcsával. – Engem nem különösebben izgat ez a görcs téma. Egy nap
bárki felébredhet arra, hogy minden megy a levesbe. Az edzők sem
kivételek.
Dean arra várt, hogy nevetségesnek találja az érvelést egy olyan vidéki
edző szájából, aki semmit sem tud az élsportról, erre azon kapta magát,
hogy helyeslően bólogat.
– Igen, szerintem is így van.
– Erre senki sem áll készen. Nem mindig egy meccs közepén történik,
nekem elhiheti. Nem mindig a tévében. Nem is mindig kerül be a
hírekbe. A legtöbbször csak lassulni kezd az ember, vagy folyton fáj
mindene. A legtöbben csak úgy kiégnek, de az a lényeg, hogy egyszer
mindenkinek reszelnek. Ettől még maga a legnagyobb ász azok közül,
akikkel ezek a fiúk valaha találkozni fognak. Szerintem jót tenne nekik,
ha megtudnák, hogy az élet kicsit bonyolultabb annál, mint hogy valaki
győz, másvalaki meg veszít.
Deannek is el kellett ismernie, hogy van benne logika. Legalább
elmesélheti, milyen átkozottul nehéz volt feljutnia a csúcsra, még ha
lövése sem volt arról, hogyan maradjon ott. Legalább tehet valami jót.
Annyit feltétlenül elmondhat, hogy ne kuruzslókra verjék el a pénzüket,
ha egyszer profi sportoló lenne belőlük, sok pénzt keresnének, azután
váratlanul beleállnának a földbe.
Ugyanakkor egy riporter máris bekopogtatott Evvie ajtaján. Épp elég
vacakul érzi magát emiatt, már csak az hiányzik, hogy megjelenjenek a
suliban vagy a fociedzésen. Egyébként is, miért érdekelődne utána egy
focicsapat, amikor már nemcsak hogy nem élsportoló, de szabályosan
száműzött? Amikor már az ő szintjüket sem üti meg?
– Nem csinálnánk belőle nagy felhajtást – olvasott Finch edző a
gondolataiban, ahogy csak olyasvalaki képes, aki az elmúlt húsz évben a
New England-i kamaszok komplex viselkedésmintáit tanulmányozta. –
Ez nem ingyencirkusz, csak egy kis beszélgetés a kölykökkel. Ha pedig
bejön, ki tudja? Eljárhat az edzésekre, lehet a segédem, ami még mindig
jobb, mint egész nap videojátékok előtt gubbasztani. Lefogadom, hogy
mást sem csinál.
Dean elnevette magát.
– Gimi óta nem fociztam, és akkor sem ment valami fényesen.
– Az mindegy.
– Nem tudom, jó ötlet-e, edző. Azok a kölykök fent vannak a neten,
meg minden. Az emberek is beszélnek.
Finch erre is csak a vállát vonogatta, és ismét legyintett.
– A fenét. Az én srácaim megbízhatók. Ha megmondom, hogy ez nem a
Twitterre való, tartani fogják a szájukat. Már amennyire ebben a korban
ez lehetséges.
– Nem szívesen mondom ezt, edző, de szerintem már rég leszoktak a
Twitterről. Az a magunkfajta vén szivaroknak van. Ma már azt kell nekik
mondania, hogy ez nem… mit tudom én… nem az Instagramra való.
– Jaj, az ég szerelmére – nyögött fel az edző. – Mire rájövök, mi a frászt
csinálnak a telefonjukkal, máris átszoktak valami másra. Mintha puszta
kézzel akarnék angolnát fogni. – Megcsóválta a fejét. – A lényeg, hogy
rendes kölykök. Most mondja meg, mi a legrosszabb, ami történhet?
Legfeljebb kiderül, hogy egy rakat focistával foglalkozik. Úgyis azt
mondják, hogy nincs ki a négy kereke, mit veszíthet?
 Dean rengeteg edzőt ismert, de Finch edző a Calcasseti Gimnáziumból
volt a legelső, aki szívességért fordult hozzá, és nem szégyellte azt
szívességnek nevezni. Nehéz lett volna nemet mondani neki.
 Tíz

Október harmadik hetében Dean kinyitotta a lakása ajtaját, és átkiáltott a

nappaliba, ahol Evvie a húszas évek egyik nagy táncosának életrajzát
olvasta. Már csak tíz percük maradt A hatalom termei, egy bárgyú
politikai szappanopera kezdéséig, amelynek megtekintésére mindig nagy
hangsúlyt fektettek, viszont ünnepélyesen megesküdtek, hogy ezt
körmük szakadtáig tagadják, ha bárki kérdezné.
Ha éppen nem csukták be az ajtót, a hang akadálytalanul áradt a lakás
és a konyha között – néha egyenesen azért hagyták nyitva, hogy
cseveghessenek, míg Evvie vacsorát főz, vagy Dean a leveleit olvasgatja.
Hébe-hóba, ha olyat főzött, amire különösen büszke volt, Evvie áthívta a
férfit, vagy csak ledobta magát az egyik foteljébe, és hallgatta, ahogy az
sörrel a kezében felidézi valamelyik sportélményét, ami közös
megegyezés alapján nem számított a baseballkarrier emlegetésének.
Mesélt például egy fickóról, aki a dühös exe elől bujdokolt, két másik
tagról, akiket ő csempészett be egy hotelbe, miután lekésték a
kapuzárást, és egy alkalomról, amikor neki magának kellett pucéran
belógnia a hotelszobájába, egy szál törölközőben és elektromos gitárban.
– Még most sem hiszem el, hogy ilyen röhejesen nagy tévéd van –
jegyezte meg Evvie, ahogy bevackolta magát A hatalom termeihez –, amit
amúgy imádok. – A készüléket a fotelekkel szemközti falra erősítették,
így tévénézés közben feldobhatta a lábát a párnázott karfára. – Szóval,
hol is tartottunk?
– A lobbista, akit annyira utálsz, lefizette a hüllőfejű különleges
ügynököt.
– Ja, megvan. – Evvie megdörzsölte a karját. – Az elnök meg…
– Elhókamókázott azzal a gyakornoklánnyal.
A férfi felé fordult.
– Ha még sokáig nézzük ezt a sorozatot, megismerem az összes szépítő
körülírást, amit a szexre használsz. Sok van még?
 – Nem tudom. Tegyünk egy próbát.
– Oké. Mit csinált az elnök?
– Kitömte a gyakornoklányt, mint a fülesbaglyot.
– Oké, fejezd be.
– Majd ha már nem nevetsz.
Evvie kinyújtózott a fotelban.
– Elég hideg van itt, te nem fázol?
– Egy kicsit. – Dean elindult, hogy töltsön neki egy italt.
Evvie felkelt és átment a konyhába, ahol felkapta az alufóliába
csomagolt téglát, amellyel néha a sütni való csirkét klopfolta.
Kitámasztotta vele a lakás ajtaját.
– Hadd járjon a levegő. – Visszaült a helyére. – Na és milyen napod
volt?
– Ami azt illeti, épp mesélni akartam. Nem tudom, hallottad-e, de
Drake-ék iskolai ösztöndíjat alapítanak.
Evvie bólintott.
– Régóta terveznek valami ilyesmit. Nem lep meg.
Dean megcsóválta a fejét.
– A fickó csak nem megy feledésbe, mi? Kíváncsi lennék a titkára.
– Nem nagy ügy. Elment Kaliforniába, azután visszajött. A városban
dolgozott, a városban élt… ez nem kis teljesítmény.
– Mármint visszajönni és itt dolgozni?
– Ahogy mondod. – Evvie átvette a whiskys poharat, és megrázta a
fejét, amikor a férfi megkínálta egy bontott doboz Pringles-ből. – Néhány
éve valakitől azt hallottam, hogy Tim, aki az 1999-es évfolyamon
végzett, egyike annak a két évfolyamelsőnek, aki 1994 után érettségizett,
és még mindig itt él.
– Ez meg hogy lehet?
– Ennek elsősorban demográfiai és gazdasági okai vannak.
– Ne hagyd abba. Még tudlak követni. Fősulira jártam, meg minden.
Evvie elnevette magát.
– Szóval alapjában véve, ha egy tizennyolc évesnek van más
lehetősége, nem marad ilyen helyen. Aki pedig egyszer elmegy, az nem
szokott visszajönni. Így öregszik el a város, lesz egyre kisebb az
adóbevétel és romlik tovább a helyzet. Dióhéjban? Túl sokan költöznek el
és halnak meg, túl kevesen költöznek vagy születnek ide.
– Az ország legfehérebb és legőszebb állama – bólintott a férfi.
– Ahogy mondod. – Evvie belekortyolt az italába. – Szóval Tim
esetében sokan azt gondolták, ha az ő kölykük lenne, bizony arra
biztatnák, hogy húzzon el. Amikor ennek ellenére maradt, csak még
jobban szerették érte.
– Azt hiszem, ez érthető.
– Nem beszélve arról, hogy jóképű volt, barátságos – már ha nem
kellett vele élned –, és még a középiskolai szívszerelmét is feleségül
vette. Volt benne valami. Valami, amitől bizonyos srácoknak gyerekjáték
az élet. – Legyintett. – Azok szemében, akik látták őt felnőni, olyan
lehetett, mint egy csodalény, mint egy… unikornis.
– Sosem vágyott többre?
– Dehogyisnem.
– Akkor miért jött vissza?
Evvie megvonta a vállát.
– Talán mert másutt csak egy megbízható versenyló lett volna. –
Elmosolyodott és a tévére mutatott. – Kezdődik.

Amikor aznap éjjel lefeküdt aludni, elvette a téglát és becsukta az ajtót,

de amikor Dean másnap reggel átjött a konyhába, hogy együtt
kávézzanak, intett neki.
– Inkább tedd vissza. – Attól fogva csak éjszakára csukták be az ajtót.
 Tizenegy

Előző évben Evvie elbliccelte a hálaadást. Elküldte az apját, hogy Kell

mamánál, Andy és a lányok társaságában teletömje magát pulykával, míg
ő ágyban ünnepelt a könyvével és az éjjeliszekrényre állított
borospalackkal, amelyet délben nyitott fel és este fél tízre el is intézett.
Idén Andy már egy hónappal korábban elkezdte megdolgozni, hogy az
apjával együtt ő is velük tartson Thomastonba, az anyjához. Kell Dean
szüleit is meghívta, akik annyira látni akarták a fiukat, és olyan
csábítónak találták az általa küldött képeket, hogy vállalkoztak az útra.
Evvie is elígérkezett, amit aztán vissza akart vonni, de amikor elsírta
magát egy szupermarket fagyasztottpulyka-hirdetésén, felhívta Andyt és
megtoldotta az ígéretét azzal, hogy ő viszi a tökös sütit.
Egycentis hótakaró borította a tájat, amikor csütörtök reggel felébredt,
és vastag köntösbe bugyolálva magát lement a földszintre feltenni a
kávét. Hallotta, hogy Dean is ébren van, ezért odalépett a bezárt ajtóhoz.
– ’Reggelt – köszönt át.
– ’Reggelt. – Hangja alapján a férfi két másodperce lehetett ébren. A
gondolat mosolyt csalt Evvie arcára.
Már bőszen lapátolta a kávét a szűrőbe, amikor kinyílt az ajtó.
– Kérsz kávét? – kérdezte.
– Nagyon is. – Dean belépett a konyhába, és levetette magát az egyik
székre. – Az éjjel túl sokáig maradtam Kellnél. Késett a szüleim gépe,
csak éjféltájt tudtam átvinni őket.
– Elhelyezkedtek?
– Igen. Tízévnyi sztorizgatást kell behozniuk, s miután öt fiuk van, el
lesznek látva témával.
– Rendes tőlük, hogy eljöttek.
– A mamám szerintem a saját szemével akarta látni, hogy nem olyan
vészes a dolog, mint mondják. De mi a helyzet veled? Téged mi izgat a
legjobban? A pulykasült? A család? A potya pia?
 Evvie hümmögése nem minősült igazi nevetésnek.
– Nem mondanám, hogy izgatott lennék, de jó lesz viszontlátni
mindenkit. Tavaly nem voltam éppen csúcsformában.
– Amit érthető. – A férfi megmasszírozta a vállát.
Evvie betöltötte a vizet, lenyomta a gombot, és míg a kávéfőző
fortyogását hallgatta, eltette a tiszta edényeket. Az esküvőjére kapott
tányérok, melyeket azóta is állandóan használt, porcelánfehéren
ragyogtak, peremükön a kis sárga virágok sormintájával. Ettől úgy
érezte, mintha egy babaházban élne.
– Mindig abból tudom, hogy rossz hangulatban vagyok, ha
felbosszantanak ezek a tányérok – jegyezte meg halkan.
– Miért, mit csinálnak?
– Ez nem az én világom. Amikor ajándékot vesznek az esküvődre,
mintha mindenki megpróbálna a saját képére formálni. Mintha a kis
sárga virágmintás csajjá változtam volna csak azért, mert férjhez
mentem.
Elpakolta a poharakat, a tálcákat, az üveg keverőtálat. Az elmúlt két
hónapban annyi időt töltöttek itt a konyhában, hogy háttal állva is tudta,
mit csinál Dean. Most éppen őt nézte, ahogy serénykedett, és miközben
hallgatta, rendszeres időközönként hol résnyire szűkítette a szemét, hol
oldalra billentette a fejét. Ismerkedésük hajnalán még úgy érezte, mintha
kielemezné, mint egy pszichológus, de most már inkább zugfirkászra
emlékeztette. Aki minden mondatát úgy kezeli, mintha pontosvesszővel
érne véget.
– Nem lettem kis sárga virágmintás csaj – szögezte le. – Azért maradt a
nyakamon ez a sok vacak, amit nem én választottam, mert egy egész
iparág épül az esküvőkre, mert muszáj mindenféle ócska konyhaeszközt
és nem is annyira puha törölközőt venni ajándékba, mert az emberek
bepipulnak, ha nem örülsz teljes szívedből egy edényhalmaznak, egy
turmixnak vagy egy garnitúra rákvillának, ami azután egy életre veled
marad. Én is életem végéig nézegethetem ezeket a kis sárga virágokat.
– De miért kellene a nyakadon maradniuk?
Evvie becsukta a mosogatógép ajtaját, és Dean felé fordult.
– Ó… hát tudod. Már megvannak. Szépek is, ami azt illeti…
 – Akkor sem kellene hagyni, hogy a nyakadon maradjanak.
– Oké, de már megvannak.
– Ezek csak edények.
– És?
– Vehetsz másik edényeket.
– De ezek már megvannak.
– Nincs itt senki, akihez alkalmazkodnod kéne.
– Te is itt élsz.
A férfi tekintete a lakás ajtaja felé siklott.
– Én ott élek. Itt te élsz. – Meg is ismételte, miközben minden szónál
megkocogtatta az asztalt. – Itt – kopp – te – kopp – élsz. – Kopp. – Ezek
csakis a te tányérjaid. Te eszel belőlük.
– Tudom, tudom.
– Szóval, ha nem tetszenek, szerezz újakat. Diane egy dollár ötvenért
egy egész ládával ad. Grátisz ezüst evőeszközkészlettel.
– Miért haragszol ennyire az edényeimre? – kérdezte Evvie összefonva
maga előtt a karját.
– Te miért?
– Én nem is!
Más volt ez a csend. Már nem csak a kávéfőző fortyogott.
– Egy csomó dolog van, amiben nem te döntesz – mondta végül a férfi.
– Szerintem ezekben a kérdésekben igenis tiéd a döntés, mégis úgy
beszélsz, mintha meg lenne kötve a kezed.
Evvie-nek eszébe jutottak a túlságosan törékeny borospoharak, a túl
alacsony asztal, a túl nagy ház és a végképp óriási zuhanytálca, amely
álmai fürdőkádja helyére került, és egyszeriben úgy érezte, mintha soha
nem is akart volna itt élni.
– Szerzek egy új készletet. Megígérem.
A kávéfőző pittyegett, Evvie megtöltött két bögrét, és az asztalra tette.
– Apám boldog lesz, hogy eltölthet veled egy kis időt. Szereti a
baseballt, de megígértettem vele, hogy nem hozza elő, viszont ha
kíváncsi lennél a rákhalászatra, most mindent megtudhatsz róla.
– Meddig nyomta?
 – Hát, két éve ment nyugdíjba, és tízévesen kezdett beletanulni, hogy
aztán tizenhét éves korától csak ezzel foglalkozzon, szóval… nem is
tudom… úgy fél évszázadig?
– Mégsem hagyta rád a rákászhajóját.
– Lányoknál nem erőltetik az ilyesmit. Nekem épp elég volt látni,
mennyit küszködik az apám. Suli előtt sosem találkoztunk, és mire
hazatalált, már elkészültem a vacsorával.
– Atyaég. Szerintem ennyi idősen én egy levest sem tudtam
felmelegíteni.
Evvie elmosolyodott.
– Hát, pedig kettőnk közül ő dolgozott keményen. Az ő hátával kész
rémálom lehetett felhúzni a csapdákat. Többször meg kellett műteni,
végül ezért is ment nyugdíjba. Mindig gondoskodni akart róla, hogy
belőlem az lehessen, amit csak akarok. „Több is van az életben nyolcszáz
csapdánál”, mindig ezt mondta.
– Nyolcszáz csapdánál?
– Ennyi lehet egy rákásznak.
– Az rohadt sok rák.
– Az. Szóval azt gondoltam… tudod, hogy léteznie kell egy könnyebb
életnek. – Evvie az asztalra tette a kezét. – Például, hogy feleségül
megyek egy orvoshoz.
– Sosem akartál valami mást? – kérdezte Dean.
Evvie felsóhajtott.
– Azt hiszem, minden tervem akörül forgott, hogy idővel majd csak
történik valami. Huszonkét-huszonhárom évesen az idő végtelennek
tűnik. Mint egy medence, aminek sosem éred el a fenekét. Tudtam, hogy
kell lennie valami másnak, de mindig csak majd egyszer. Valami után.
Mintha mindig csak arra vártam volna, hogy végre elkezdődjék valami,
miközben végig benne voltam valami másban. Van ennek bármi értelme?
– Szerintem van.
Evvie egy felfeslett cérnaszálát piszkálgatott a köntösén.
– Te sosem akartál mást csinálni, mindig csak baseballozni?
Dean meglepetten felhorkant.
– Nem én. Soha.
 – A szüleid mit szóltak hozzá?
A férfi elgondolkodott.
– Nem hinném, hogy van olyan szülő, aki azt akarná, hogy a kölykének
mindig csak egy cél lebegjen a szeme előtt, ami aztán egyetlen pillanat
alatt befuccsolhat. Akárhogy is, végül feladták, és rám hagyták a dolgot.
Később már ők erőltették a nyári edzőtáborokat, amíg végül
eldöntöttem, hogy a Cornellre megyek… a többit meg már tudod.
Evvie-nek eszébe jutott a kerítésnek csapódó fenyőtoboz, és
belegondolt, hogy Dean talán mindig ezt csinálta minden kezébe eső
dologgal: a narancsokkal a szupermarket zöldségosztályán, a
hógömbökkel az ajándékbolt mögött, a tengeri sünökkel a tengerparti
nyaralónál – mindent addig-addig hajigált, amíg végül darabjaira hullt.
Tudni szerette volna, vissza akar-e térni valaha a profi sporthoz. Fel
akarta tenni az összes kérdést, amit megígért, hogy sosem tesz fel:
tényleg agyhalott, tényleg görcsöl, tényleg történt valami – tényleg, mi
történt?
– Csak azt mondom – tért vissza a földre –, hogy az apám egy csomót
fog mesélni a rákokról.
– Ám legyen. Az én apám meg a lakásbiztosításod után fog érdeklődni.
– Állok elébe.

Kitárult Kell házának az ajtaja, és Lilly, Andy ötéves kislánya nézett fel
rájuk.
– Helló és boldog hálaadást – köszöntötte őket. Öltözködés terén a
bevállalósabb lányok közé tartozott: aznap este barna-fehér kockás
nadrágot viselt hosszú ujjú fehér pólóval, utóbbi elején jókora
flitterbékával.
– Helló, szentjánosbogár – köszöntötte Evvie.
– Helló, Lilly bébi – tette hozzá Dean, és jobb kezével összeborzolta a
haját.
– Ne máááááááár, Dean! – jajveszékelt vigyorogva Lilly, majd sarkon
fordult, és eliramodott.
– Ember, teljesen kész van tőled – jegyezte meg Evvie. A pulykasült
meleg hullámokban érkező illata a nappali felé csalogatta őket, ahol
Frank Ashton éppen a sós mogyorónak igyekezett a végére járni, míg a
konyha felől csevegés hangja szűrődött ki. Lilly az immár befejezett
alagsor irányába tűnt el, ahol a nővére nyilván már várta egy légvárral
vagy robotépítő készlettel, amelyről a nagyanyjuk előzékenyen
gondoskodott. Evvie köszönt.
– Ne állj fel, papi – hajolt le az apjához, és az öreg arcához szorította az
arcát. – Hogy vagy?
A férfi megpaskolta a karját.
– Ó, én megvagyok, kicsim. – Evvie még mindig rajongott apja
dörmögő hangjáért. Még egyszer megölelte, mielőtt elengedte.
– Apa, ő itt a barátom, Dean.
Dean kezet rázott az apjával.
– Örvendek.
– Szintúgy. Tudod, megígértem Evelethnek, hogy egy szóval sem
említem a baseballt…
Evvie megdermedt.
– Akkor csak így tovább – bólintott Dean. – Ha megbocsátasz egy
percre, köszönök a mamámnak. – Átvette a tökös sütit, és kikiabált a
konyhába. – Helló, mindenki! Jövök, felmérem, mi a helyzet sütifronton.
Ami nincs letakarva, azt szabad prédának tekintem. – Kell nevetése
hallatszott.
Amint Dean hallótávolságon kívül került, Evvie közelebb hajolt az
apjához.
– Papi, mit volt az az egyetlen dolog, amit kértem tőled?
Frank megadóan felemelte a kezét.
– Nem is kérdeztem tőle semmit. Azt nem mondtad, hogy szóba sem
állhatok vele.
Andy bukkant fel az alagsorba vezető lépcsősor tetején.
– Csak szólj, Frank, ha Evvie zaklat.
– Fején találtad a szöget, Andrew. – Frank újabb négy mogyorószemet
pottyantott a szájába.
Evvie felegyenesedett és odalépett a legjobb barátjához, aki olyan
erővel ölelte meg, hogy feljajdult.
– Örülök, hogy látlak – súgta a fülébe Andy.
 – Én is.
– A papád és Dean apja máris egymásra talált.
– Az már valami. Dean a konyhában van a többi őssel.
Andy elengedte.
– Szólj, ha Dean zaklat, anya! – bődült el. – Anya, ugye nem zaklatnak?
Evvie-nek csak annyi ideje maradt, hogy levegye a kabátját, Dean már
vissza is tért a nappaliba.
– Evvie, ők itt a szüleim, Angie és Stuart Tenney. Ő meg itt Evvie.
Dean mamája karcsú és rózsás arcú volt, göndör ősz fürtökkel, meg egy
férjjel, aki nem nőtt olyan magasra, mint a fia, vállszélességben viszont
felvehette vele a versenyt. Evvie kezet rázott mindkettőjükkel, bár csak
egy hajszál választotta el az öleléstől, főként Angie esetében.
– Sokat hallottunk rólad – jegyezte meg Angie.
Férje csípőre tett kézzel állt.
– Remélem, Dean nem csap akkora bulikat, hogy ki kéne hívni rá a
rendőröket.
– Egyáltalán nem – biztosította Evvie. – Keresve sem találnék jobb
bérlőt.
Kell lépett ki a konyhából egy almaszeletet rágcsálva, mögötte Andy.
– A konyhában minden gyönyörű rendben megy – jelentette be Kell –,
szóval akár le is ülhetünk.
– Szóval – vágott bele Dean apja, amint letelepedtek –, ma reggel
beszéltünk Tommal. Boulderben van, Nancy családjánál. Brian és David
elmentek David nővéréhez, Mark és Alison meg egy hajóútra.
– Ezek mind a testvéreim – súgta oda Dean Evvie-nek. – Az apám
egyszerre közli az összes hírt velük kapcsolatban. Azt mondtam már,
hogy mind házasok?
– Mark hajóúton van – ismételte meg a nyomaték kedvéért Stuart. –
Hálaadáskor. Ki eszik már tökös rétest fürdőruhában, egy hajó
fedélzetén, valahol az óceánon? Kis esernyővel az italában? Életemben
nem hallottam ilyen töketlenséget.
Angie nevetve bökte oldalba.
– Légy velük elnézőbb. Szeretik a vizet.
 – Én is szeretem a hullámvasutat, mégsem ott fogyasztom el a
hálaadásnapi vacsorámat.
– Hallom, Stuart – vette át a szót Evvie apja –, hogy Jersey-ben nőttél
fel. Esetleg Coney Islanden is jártál?
– Még szép – felelte Stuart. – Anyám nagynénje arrafelé lakott, sokszor
felültem a Ciklonra. Jártál már Dollywoodban? – Frank megrázta a fejét. –
Ott van egy, amit Mennydörgésnek hívnak. Néhány éve kipróbáltam.
Amint leszálltam, átírtam a végrendeletem.
– Remélem, azért rám is hagysz valamit – jegyezte meg Dean.
– Rád hagyjuk a macskát.
– Ne hagyjátok rám azt a macskát.
– Dehogyisnem hagyjuk rád a macskát – erősködött Stuart –, és
bevesszük egy záradékba, hogy minden halloweenkor jelmezbe kell
öltöztetned és megsétáltatnod az Ötödik sugárúton, különben elveszíted
az örökségedet.
– Nálunk a városban van egy öregasszony, aki sétáltatja a macskáját –
tűnődött el Frank. – A turisták azt hiszik, ez valami helyi népszokás. Még
a Wikipédián is fent van, hogy a maine-iek pórázon sétáltatják a
macskájukat, csak mert valami idióta látta, ahogy Lois végigrángatta
szerencsétlen Pukit a főutcán, mint valami pudlikutyát.
– Pötyi, nem Puki, papi – igazította ki Evvie.
– Tök mindegy.
– Jó, jó – legyintett Angie. – Mesélj egy kicsit a munkádról, Evvie.
Evvie elnevette magát.
– Átíró vagyok. Többnyire újságíróknak és kutatóknak dolgozom.
Meghallgatom és legépelem a felvételeiket, néha tárgymutatót is
készítek, hogy könnyebben megtalálják, amit keresnek. Érdekesnek
találom a munkámat.
– Dean is sok újságírót ismer – kacsintott rá Stuart. – Ő is szereti az
interjúkat.
Evvie Deanhez fordult.
– Ó, igazán?
– Az apám csak belém akar kötni.
– Ne már, most már tudni akarom.
 – Mesélj neki Johnny Bubusról! – vigyorgott Stuart.
– Ki az a Johnny Bubus? – tudakolta Evvie.
Dean a szemét forgatta
– Nem ki, hanem mi. Egy bár Gowanusban, Brooklynban. A szüleim
kedvenc újságcikke azzal kezdődik, hogy csirkefalatokat tömök a
képembe Johnny Bubusnál. Az ilyen cikkek valahogy mindig a kajával
indítanak. Hogyan eszi Jennifer Lawrence a buggyantott lazacot, melyik
LeBron James kedves mexikói kajáldája. Mintha bárkit is érdekelne.
– Én szívesen kipróbálnám LeBron kedvenc burritóját – jelentkezett
Andy.
– Ezzel nem segítesz – mutatott rá Dean, mire Andy kajánul
elmosolyodott és hátradőlt. – Szóval. A cikk azzal kezdődik, hogy Dean
Tenney nagy adag vágóhídi hulladékot töm a képébe, míg egy
sportriporter próbálja kiprovokálni belőle, hogy mennyire rühelli a
sportriportereket.
– Tényleg provokált? – kérdezett közbe Evvie.
– Nem kellett neki – felelte Angie. – A tévé épp a kedvenc
szakkommentátorát mutatta.
– Pete Danzigert – tette hozzá Stuart sötéten.
Evvie apja megvetően felhorkant.
– Az mekkora egy idióta…
– Köszi, Frank – bólintott Dean. – Látjátok? Frank is egyetért velem.
Danziger egy kábelcsatorna szakkommentátora. Amellett hivatásos
seggfej.
– Dean! – tiltakozott az anyja mosolyogva. – Bocsáss meg a fiamnak,
Kell. – Kell csak legyintett és ivott még egy korty bort.
Dean folytatta.
– Ez úgy három éve lehetett, és arról volt szó, hogy Domenico Garza,
aki a Metsben játszik, csinált egy hazafutást, és azzal ünnepelte meg,
hogy felugrott és összeütötte a mellkasát Florido Marquezzel. Ezek az
öregfiúk mind kezdenek kijönni a formából, szóval így akarta
megmutatni a dobónak, hogy van még benne szufla. Mire Danziger
megjegyezte, hogy a játékosok mutathatnának nagyobb tiszteletet is, én
meg azt találtam mondani a riporternek, hogy francot sem érdekelné ez
az egész, ha Garza és Marquez történetesen fehér lenne.
– Képzelem – bólintott Evvie.
Dean kihúzta magát, mint egész testével emlékezne akkori
bosszúságára.
– Ha Domenico Garzát történetesen James Leo Francis Patrick
Houlihannek hívnák, lefogadom, a fene sem gondolná, hogy
tiszteletlenül viselkedik. Még meg is dicsérnék, amiért ekkora szívvel
játszik. Ezt mondtam a riporternek, ő meg leközölte.
– Danziger meg nem örült – tette hozzá Dean apja.
– Hát, igen. – Dean halványan elmosolyodott. – Később viszont
tudósíthatott arról, hogy egyetlen meccsen négyszer is félredobtam a
labdát, szóval megkapta az elégtételt.
Néma csend szivárgott be az ajtók alatt és az ablakok körüli
repedéseken.
– Annyira büszke voltam rád – szólalt meg végül Angie. – Csak azt
mondtad, amit helyesnek gondoltál. Az emberek ezért szeretnek interjút
készíteni veled. Mindig megmondod az igazat.
– Mint a környezetvédelemről – toldotta meg Stuart.
– Á, igen, a környezetvédelemről. – Dean mamája a szívére tette a
kezét.
Evvie előrébb hajolt.
– Komolyan?
Dean hátradőlt, és olyan hangot hallatott, mintha belobbant volna a
lágyéksérve, de Angie csak bólintott Angie erre.
– Egy filmbemutatón ott állt a vörös szőnyegen azzal a Melanie-val, az
akkori barátnőjével, aki igazán kedves lány. Azután megkérdezték tőle,
mit üzen a rajongóinak. Mire ő: „A klímaváltozás tagadása pont akkora
baromság, mint a laposföld-elmélet. Csak az idióták hisznek benne.”
– Csak az elcseszett idióták hisznek benne – pontosított Stuart.
– Ez így igaz – mosolygott Dean anyja gyengéden. – Az elcseszett
idióták.
– Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a politika – jegyezte meg Kell.
 – Tököm a politikába. Csak nem akarok egy háborúban elpusztulni,
amit a Mad Max pancsolójában maradt utolsó liter vízért vívnak.
Evvie elkapta Dean anyjának tekintetét, és együttesen eldöntötték,
hogy nem nevetnek.
– Dean csak azt akarja mondani, hogy örül, amiért mind együtt
ünnepelhetjük a ránk záporozó áldásokat – emelte fel Angie a poharát.
– Máshol lenni, az lenne csak az áldás – mosolyodott el Dean, ahogy
koccintottak.

Frank egy idő után leült egy focimeccs elé, míg a nappaliban és a
konyhában szórványos társalgás folyt. Az egyik touchdownnál Frank
annyira felhúzta magát, hogy felrúgott egy egész üvegtál guacamolét.
Evvie kisurrant a konyhából és feltakarította, szinte mielőtt az apja
megkérhette volna.
A konyhában Evvie Kell mellett állt, és krumplit hámozott. Kell
folyton a vendégeket tömte, itatta és ölelgette, míg Evvie magában
megjegyezte, hogy divatosan rövid haja az elmúlt években őszesebb, a
kagylólevese viszont határozottan finomabb lett. Nagyon fiatalon, még
Andy babakorában elveszítette a férjét, de miután Andy és Lori
összehozta Rose-t és Lillyt, úgy döntött, megéri hátrahagyni coloradói
barátait – köztük Stuartot és Angie-t –, hogy Maine-ben, a családja
közelében éljen. Ezért költözött Thomastonba, és vett egy remek kis
házat, ahol külön szobát rendezett be az unokáinak, akiknek kötelezően
meg kellett enniük a nagyi gyümölcseit, a zöldségeit viszont nem.
Evvie-re csak úgy záporoztak Kell kérdései, akárhányszor magyarázta
is el, hogy pusztán házinéni-albérlő kapcsolatban állnak. Ez amúgy az ő
számára sem tűnt feltétlenül pontosnak, de még csak az hiányzott, hogy
felpiszkálja egy olyan nő kíváncsiságát, akit épp elég idejébe telt
meggyőzni, hogy nem, nem kelnek egybe Andyvel.
A sütőajtón át vetett egy lopott pillantást a pulykára, ahogy ropogósra
barnul, segített a burgonyával, azután felszelte és kosárba tette a
kenyeret. A zöldborsós és gesztenyés töltelék mellé Kell maga készítette
az áfonyaszószt is, mindenki legnagyobb megelégedésére. „Csak úgy
kivenni valamit a konzervből és odatenni a hálaadásnapi asztalra! –
mondta legalább évente egy alkalommal. – Mint egy olajfúró torony
üzemi konyháján!” Máskor „lánykollégiumot” mondott, de Evvie
leginkább azt szerette, amikor a „traktorjavító műhelyt” vette elő.
Miután mindennel elkészültek, körülülték a nagy asztalt, olyan
szorosan, hogy a könyökük is összeért. Lillynek és Rose-nak külön
asztalkát hoztak ki a szobájukból. Bor került a poharakba és szeletelőkés
Frank kezébe, aki készen állt tenni a dolgát.
– Ez csodálatosan néz ki, Kell, köszönjük szépen. – Azután letette a
kést. – Mondani szeretnék valamit.
Evvie-nek arcába szökött a vér, és nem a bortól. Az esküvője jutott az
eszébe, ahol apja felállt és elmesélt egy történetet, amelyet inkább tartott
volna meg magának. Lánya tizenkét éves kori énjét idézte meg, és az
állatkerti kirándulást, amikor kölcsönadta neki az anyja egyik
napszemüvegét, amelyet valamiért azóta is megtartott. Valamikor a nap
folyamán Evvie észrevette, hogy elveszítette a szemüveget, és valódi
pánikroham tört rá: csak gubbasztott egy padon, levegőt is alig kapott,
és biztosan tudta, hogy haldoklik. Apja ezzel illusztrálta, milyen jó és
érzékeny kislány volt, amiért így felzaklatta magát egy semmiség miatt –
különösen, hogy kiderült, a szemüveg csupán becsúszott a hátizsák
egyik belső zsebébe. Számára azonban a történet arról szólt, mekkora űr
maradt a lelkében az anyja távozása után, amelyet aztán mindenáron,
akár a páni rémülettel is megpróbált betölteni.
Apja folytatta a köszöntőt. Nem arról beszélt, milyen szerencsés Tim,
hogy ilyen párja lehet, vagy milyen szerencsés ő, hogy ilyen párja lehet.
Nem, apja kimondottan arról beszélt, mekkora szerencse, hogy éppen
Tim veszi el. „A családom nagyon szerencsés, és Eveleth is nagyon
szerencsés, amiért Tim el akarja venni.” Tudta, hogy apja csak előzékeny
akar lenni, kedvében próbál járni a nászainak. Franket egy olyan anya
nevelte, aki a nők egyenjogúságáért harcolt, és egy olyan apa, aki még az
1997-es emlékezetes hálaadásnapi vacsorán is előítélettel nyilatkozott a
„feministákról”. Másra sem vágyott, csak hogy valaki gondoskodjon a
lányáról, és amennyire ő látta, nagyobb szerencse nem is érhette volna
őket.
Evvie megrázta a fejét.
 – A lányok éhesek, papi. Ennünk kéne.
– Csak egy perc, Eveleth. El akarom mondani, mennyire örülök, hogy
mind együtt vagyunk. Örülök, hogy a régi és új barátok együtt ülnek
ennél az asztalnál, s persze itt van Rose és Lilly is. Csodálatos dolog
látni, hogyan lesznek egyre nagyobbak.
– Ámen. – Evvie gyorsan kézbe vette a villáját.
– Hé, ne olyan hevesen – hűtötte le Frank. – Hálásak vagyunk, amiért
Stuart és Angie is csatlakozott hozzánk; hálásak vagyunk, amiért
ismerhetjük őket, és ismerhetjük Deant. És nagyon boldog vagyok, hogy
egy év kihagyás után körünkben üdvözölhetjük a lányomat is. Hatalmas
szíve van, amint azt mind tudjátok.
– Papi – mordult rá Evvie.
Frank zavartalanul folytatta.
– Azt hiszem, minden apa arra vágyik, hogy egy orvos vegye el a
lányát, még ha nem vallja is be. Elhihetitek, sosem akartam, hogy
Evelethnek olyasvalakiről kelljen gondoskodnia, mint egy rákhalász, aki
sosincs otthon, de ő aztán tényleg egy jó emberhez ment hozzá, aki
egyszer még az életemet is megmentette. Evvie semmivel sem tehetett
volna büszkébbé, mint hogy felemelt fővel végigcsinálta ezt az elmúlt
egy évet.
Evvie érezte, ahogy a hatalmába keríti valami, később legalábbis így
magyarázta a jelenséget. Mintha valami felolvadt volna a testében;
mintha lassan forrpontra jutott volna, hogy végigáramoljon a tagjain és
azzal fenyegessen, hogy felrobbantja. Lecsapta villáját, és az apja felé
fordult.
– Komolyan?
Frank leállt. Minden leállt. Talán még a föld forgása is.
Andy törte meg a csendet.
– Ev… – csak ennyit tudott kinyögni.
Ez sem állította meg. Semmi sem állíthatta meg.
– Tizenhárom hónapja, sőt lassan tizennégy hónapja mást sem
csinálok, csak fekszem az ágyamban. Alig dugom ki az orromat, épp csak
annyira, hogy ne pusztuljak éhen. Remélem, nem ettől dagadozik a
kebled. Remélem, többet érek annál, mint hogy vízbe öljem magam,
amiért már nem vagyok orvosfeleség. Azelőtt iskolába is jártam, és van
előttem még vagy ötven év. Őszintén remélem, hogy nem ez volt életem
csúcspontja.
– Apád nem úgy értette, szívem – vette elő Kell a legbársonyosabb
hangját, hogy úgy beszéljen, mint az anya, akiért Evvie e pillanatban
bármit, de szó szerint bármit megadott volna. Amikor egész megfeszült
testével áhítozott, nem is a saját anyja, de valamilyen anya után, egy másik
anya után, amilyen Andynek és Deannek van, azzal hűtlenebb lett az
apjához, mint bármivel, amit mondhatott.
– Persze, hogy nem így értettem, szívem, ne légy butus – hadarta
Frank. – Megértem, ha…
– Elég – fojtotta bele a szót. – Nem értesz semmit.
– Csak megemlékezünk arról, amiért hálásak lehetünk – magyarázta
készségesen Frank. – És nagyon hálásak vagyunk, amiért ennyire erős
vagy.
Evvie magán érezte a többiek tekintetét; a két izgatott lányka nem
értette, mitől lett hirtelen ilyen forróság, de más sem tudta, mit
mondhatna. Deanre nézett, aki mellette ült és az asztalon összekulcsolt
kezét bámulta. Apjára pillantott, aki láthatóan annyira összezavarodott,
hogy már azt sem tudta, hogyan vágja majd fel a pulykát. Senki sem
tudta, mi legyen most – ő a legkevésbé. Mintha a markában összeroppant
volna a pohár, és most nem tudná, hová tegye a darabjait. Vett egy nagy
levegőt, amitől végre csökkent benne a feszítő nyomás.
– Sajnálom. Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém.
– Én megértem – biztosította az apja megkönnyebbülten, és újra kézbe
vette a szeletelőkést. – Tudom, hogy nem úgy gondoltad. Most már
együnk.
 Tizenkettő

Az út Thomasonból Calcassetbe nagyjából félórát tartott. Dean

kisteherautójával mentek, Evvie behunyta a szemét és hátrahajtotta a
fejét.
– Az apám kábé ötévente egyszer beszél az érzéseiről – sóhajtott fel –,
de olyankor minden szava aranyat ér.
– Nem volt semmi – értett egyet Dean.
– Nem hiszem el, hogy így ráförmedtem – csóválta Evvie a fejét. Dean
kivárt. A mondat végén megint ott lapult az a pontosvessző. – Nem
kellett volna.
– Valamikor csak meg kellett mondanod neki.
– Hogy érted?
– Tudod te azt. Amíg hazudsz neki az egész életedről, addig ott fog
fortyogni benned ez a harag. Ez nem tisztességes vele szemben.
Magaddal szemben sem.
Felemelte a fejét, és Dean felé fordult a sötétben.
– Te meg miről beszélsz? Miért hazudnék?
– Nem várhatod el az apádtól, Evvie, hogy tudja, mennyire boldogtalan
volt a házasságod, ha közben úgy viselkedsz, mintha boldog lett volna a
házasságod.
– Minden szülő azt hiszi, hogy a gyereke boldog házasságban él.
– Fuss neki még egyszer.
– „Fuss neki még egyszer”?
– Nem minden szülő hiszi azt, hogy a gyereke boldog házasságban él,
viccelsz? Apámnak öt évébe telt, mire megszokta az egyik menyét.
Fogadott velem, hogy el fognak válni. Az esküvő napján. Erre mondom,
hogy fuss neki még egyszer.
– Nem tudom, hová akarsz kilyukadni. – Evvie megdörgölte a szemét. –
Nem hinném, hogy bárki is mesélne a szüleinek a párkapcsolatáról. Az
apám úgy értelmezi az életemet, ahogy szeretné.
 – Csak azért, mert az apád.
– Pontosan.
– Akkor Andy miért nem tud semmiről? Amikor állítólag ő a legjobb
barátod?
– Ezzel meg mit akarsz?
– Nem tud lószart sem. Azt hiszi, azért hagyod el magad ennyire, mert
bánkódsz a férjed miatt. Pedig ő nem az apád. Nem valami helybéli
rákász, akinek a férjed megmentette az életét, ezért hallani sem akar
arról, hogy a doki nem volt éppen tökéletes. Azt mondod, ő a legjobb
barátod, a fél város arról pusmog, hogy lefekszetek egymással, mégsem
tud rólad szart sem. Most már igazán elmondhatnád valakinek az igazat.
– Durván megsérted az egyezségünket – emlékeztette Evvie. – A
férjemről beszélünk.
– Akkor mondjuk fel – vont vállat a férfi.
– Mondjuk fel?
– Az egyezséget.
– Az egész egyezséget? – kérdezte Evvie élesen.
– Az egészet. Mondjuk fel. Legyünk barátok.
A első reakciója az volt, ismerte fel páni rémülettel, hogy engedi
elernyedni a tagjait, és a férfi vállára borul. A második viszont az, hogy
ez nem jó ötlet.
– Nem mondhatjuk fel az egyezségünket. Kezet adtunk rá.
– Már megtettük.
– Oké, rendben. – Felült. – Akkor, hogy van a dobókarod?
A férfi összerezzent. Jól látta, még a sötétben is.
– Nem tudom. Mindent kipróbáltam, hogy kiderüljön, de nem tudom.
Ennyi volt, kész. Nincs értelme tovább erőltetni. Szívás, de túl vagyok
rajta.
Fenyőtobozokat dobálsz a sötétben, gondolta. Mégis, kit akarsz átverni?
– Hm – hümmögött kétkedve, mégis együttérzéssel. Mindig is túl sokat
próbált belesűríteni ezekbe a hangokba.
– Miért mondta az apád, hogy Tim megmentette az életét?
Evvie felsóhajtott.
 – Még az orvosira járt, amikor egyszer nálunk ebédelt. Az apám valami
szorító érzésre panaszkodott a hátában, és arra gondolt, hogy
meghúzhatta a hajón. Tim vette rá, hogy menjünk be a sürgősségire, ahol
aztán kiderült, hogy enyhe lefolyású szívrohama volt. Azóta jól van,
ennek már vagy tíz éve. Mindenesetre Tim jól gondolta. Ha rajtam múlt
volna, valószínűleg megtaposom kicsit a hátát, és azt mondom, hogy
feküdjön le korábban.
– Tyű.
– Ja. Tim persze nem felejtette el. Amikor évekkel később egyszer
összevesztünk, a fejemhez is vágta: „Olyan hálátlan van, Eveleth! Rajtam
múlt, hogy nem veszítetted el az apádat is.” Képes volt ezt mondani.
Bele egyenest a képembe.
– Hiszek neked.
– Tudom. – Elhallgatott, míg ujjaival megkocogtatta az ajtót. Várta,
hogy a férfi mondjon valamit, de az hallgatott. – Máskor azért cirkuszolt,
mert félórát késtem egy hétórai vacsoráról, miközben nekem fél nyolcat
mondott. „Fél nyolcat mondtál” – védekeztem. Mire ő: „Hetet mondtam,
Evvie, csak éppen olvastál.” Ez ment mindig. Összetörte a telefonját
hokimeccs közben? Biztos eleve rossz volt, mert ő csak letette, miközben
a saját szememmel láttam, ahogy odavágta. Ezt csinálta minden apró
hülyeségnél, de tényleg mindig. Ha nem kulcsolta be az ajtót, az csak
azért volt, mert én azt mondtam neki, hogy már bezártam. Ha nem
kaptam meg egy telefonüzenetet, már amikor még jöttek ilyenek, az
sosem azért történt, mert ő elfelejtette átadni, hanem mert én nem
figyeltem eléggé.
Érezte, hogy Dean felé sandít a vezetőülésből, de ő csak konokul
meredt kifelé az ablakon. Amikor már közeledtek a házhoz, elhaladtak a
Dacey Park mellett, ahol a Karmok játszottak, előttük pedig Calcasset
Bátrai. Megmutatta a férfinak.
– Télen mi van vele? – kérdezett rá Dean.
– Semmi – vont vállat. – Üresen áll. A csapat téli álmot alszik, a pálya
is. Ahogy mi mindnyájan. – Elnézte az ablakon túli fehér világot, a kopár
fákat. – Baseballoztál már hóban?
 – Nem sokszor – vallotta be Dean. – Próbáltam elkerülni. Hidegben
nem igazán lehet dobni, nem engedelmeskednek rendesen az ujjaid.
Azért néhány őszi meccsen előfordult.
Bekanyarodtak a felhajtóra, ahol Evvie vonakodva szállt ki a melegből
az immár hivatalosan is hideg, kései novemberbe. Az ajtó előtt hagyták a
cipőjüket, hogy a lábtörlőre olvadjon a hó maradéka, és ledobták
magukat a kanapéra.
– Kapcsoljuk be a tévét? – vetette fel Evvie. – Megnézzük, megy-e
valami érdekes?
– Ne. Csak ücsörögjünk egy kicsit, hátha mégis meg tudom emészteni
azt a második tökös rétest, amit már tényleg nem kellett volna
megennem. – Hátradőltek a párnákra, és egyiküknek sem akarózott
megmozdulni. A férfi végül felé fordította a fejét. – Hé, kérdezhetek
valamit?
– Persze. – Ő is felé fordult.
– Azt mondtad az apádnak, hogy próbáltál nem éhen pusztulni.
– Ja. Fizetni a számlákat, meg ilyenek. Rémlik?
– Nem akarod morbid lenni, de… egy orvos volt a férjed. Miért nem
kötött életbiztosítást?
– Kötött.
– Andy szerint nem.
– Hát, igen. Ő így tudja. – Dean sokatmondó pillantást vetett rá. – Igen,
jól látod, hazudtam neki.
– De miért hazudtál az életbiztosításáról?
– Hogy ne kezdjen el kérdezősködni.
– Oké… megkaptad a pénzt? – A férfi felhúzta a szemöldökét.
Evvie pislogott kettőt, egy teljes percet gondolkodott, azután nagy
levegőt vett.
– Ha elmondom, nem adhatod tovább. Még Andynek sem.
– Oké.
Evvie felnézett a mennyezetre.
– A pénz megvan, de nem az enyém.
– Odaadtad valakinek?
Behunyta a szemét.
 – Azt fogom tenni. Minden el van intézve, minden szál elvarrva,
megkaptam a csekket. Elmentem egy ügyvédhez és letétbe helyeztem egy
külön számlán, ahol… elvan.
– Neked nem kell? – hüledezett a férfi.
Visszafordult felé, és ezt a pillanatot választotta arra, hogy észrevegye,
milyen szokatlanul hosszúak a szempillái. Nem mintha számítana…
– Pénzről beszélünk, Dean, nekem meg fizetnem kell a számláimat.
Persze, hogy kell.
– Mégsem költöd el.
Evvie elfordult és újra a mennyezetre bámult.
– Nem.
– Elárulod, miért?
Egyenletesen vette a levegőt, miközben továbbra is felfelé meredt.
– Nem igazán. Most nem.
A férfi is felnézett.
– Azért ez fura.
Evvie elnevette magát.
– Akárcsak te.
Begyújtottak a gázkandallóba, azután csak ültek, degeszre tömött
hasukat dédelgették, és felelevenítették az est érdekesebb pletykáit,
amíg Dean be nem vallotta, hogy egyetlen percig sem képes tovább
fennmaradni. Evvie felállt, komoly és zajos erőfeszítéssel a férfi is
feltápászkodott, azután kinyújtóztatta a hátát és megmasszírozta a
vállát.
– Oké. Akkor holnap.
– ’Éjt – köszönt el tőle, ahogy mindig. Ám ekkor, ahogy még soha, a
férfi hirtelen lehajolt, ő meg felé fordította az arcát, s mielőtt még esélye
lett volna reagálni, Dean csókot nyomott a homloka közepére.
– Boldog hálaadást. – A férfi elvonult a lakásába, és becsukta éjszakára
az ajtót.
– Boldog… hálaadást – szólt utána erőtlen hangon, miközben ujjai
lassan a homlokára vándoroltak.
TÉL
 Tizenhárom

A cikk „A kudarc lélektana” címet viselte. A decemberi Esquire-ben jelent

meg, s arról szólt, hogyan definiálják, élik meg és dolgozzák fel az
amerikaiak a kudarcélményt. Négy esettanulmányt is tartalmazott, egyik
a korábbi New York-i szupersztár dobójátékosé, Dean Tenney-é volt,
akinek esetét a szerző érezhető büszkeséggel „agykrachnak” keresztelte
el.
Mint írta, egy dolog az a kudarc, amikor egy jónak tűnő ötlet egy sor
váratlan akadály miatt nem tud sikerre vergődni, s megint más az a fajta,
amelyik „fittyet hány a logika minden szabályára”:

Tenney neve a bukás szinonimája. Úgy fognak emlékezni rá, mint a profi
sport Kleopátrájára. Mint egy csodabogárra. Valamire, ami makacsul
ellenáll minden értelmezési kísérletnek, s éppen ez a lényeg. Talán az
lenne a legjobb, ha Tenney soha nem lett volna sikeres, mert így nem
fogunk emlékezni másra, csak a vadul célt tévesztett labdákra és a fejüket
értetlenül csóváló csapattársakra, akik összeszorított szájjal küzdenek a
késztetés ellen, hogy rosszat szóljanak róla. Őt látva nem kapunk
semmilyen épkézláb magyarázatot, még abból sem meríthetünk vigaszt,
hogy ez velünk nem fordulhat elő – hacsak nem hallgatunk a suttogó
szóbeszédre, miszerint egy veleszületett mentális rendellenességgel állunk
szemben, s csak idő kérdése, hogy az ilyen mikor bukik felszínre. Márpedig
muszáj hitelt adnunk e szóbeszédnek. Tenney esetében feltétlenül.
Tenney ugyanis már nem dobójátékos. Mesebeli mumus lett, élő és
lélegző megtestesülése a legszörnyűbb fenyegetésnek, ami minden
sikeres emberre leselkedik. Ebben a rémtörténetben a kemény munka
végül nem hozza meg a gyümölcsét. Ebben a rémtörténetben az életünk
minden érthető ok nélkül egy olyan könyv silány vázlata lesz, amelyet nem
írnak tovább, csak egy asztalon felejtenek – befejezetlenül.
A decemberi hétfő estén, amikor ezek a szavak megjelentek, Andy autója
állt meg a felhajtón. Evvie ajtót nyitott a lila és rózsaszín kabátba
bugyolált kislányok előtt, akiknek apja abban a pillanatban
elkomorodott, amint meglátta az arcát. „Seggfejek”, formálta némán a
szót. Evvie bólintott.
– Gyertek, gyertek – biztatta Rose-t és Lillyt, és elvette a kabátjukat. –
Menjetek fel és bújjatok be a nagyágyba, mindjárt megyek én is.
– Kis hableány! – rikoltotta Lilly.
– Beszélhetünk róla. Légy kedves a nővéreddel, Lill. Pizsiparti szabály,
emlékszel?
– Kis hableány! – rikkantotta újra Lilly, ahogy Rose-zal feldübörögtek a
lépcsőn.
Andy összerezzent.
– Úgy látom, nem fogsz unatkozni. Még egyszer kösz, hogy vállaltad. –
Közelebb hajolt. – Mondott valamit?
– Nem – felelte. – Bevonult a lakásba, becsukta az ajtót, és nem szólt
egy szót sem.
– Oké. Akkor most elviszem egy italra, hátha megered a nyelve. –
Átmentek a konyhába, ahol Andy átkiabált Deanek. – Hé, haver,
indulhatunk?
– Csak egy perc. – Dean hangja elcsigázottnak tűnt.
Andy és Evvie letelepedett a konyhaasztal mellé. Evvie felhúzta egyik
szemöldökét.
– Szóval, milyen az új barátnőd?
Tudta, hogy a férfi találkozgat Monica Bell-lel, a gimnázium egyik
tanárnőjével, akivel egy bulin ismerkedett meg, de ennél többet még
nem tudott kihúzni belőle. Andy elvigyorodott.
– Vicces. Elmentünk arra a filmre, amiben az a francia pasi van, aki
együtt szerepelt Jessica Chasteinnel abban a másikban, amit nem bírsz.
– Oké, megvan. Amúgy Bryce Dallas Howard és a fickó kanadai, de
megvan.
– Tök mindegy. A lényeg, hogy megnéztük, és utána a Fontaine-ben
vacsoráztunk. Jó volt. Tetszik a csaj. Neked is bejönne.
 – Az jó. – Evvie szinte látta maga előtt, ahogy ott ülnek az étterem
egyik sarokasztalánál, miután kijöttek a moziból. Már-már kukkolónak
érezte magát, amiért olyan részletek is felvillantak előtte, mint az
éttermi villák vagy az, hogy melyik sorban ültek a moziban. – Jól
hangzik.
– Tudod… egyszer te is kipróbálhatnád – vetette fel Andy. – Ha végre
elhatározod magad, nem is olyan nehéz.
– Randizni Monica Bell-lel? – Tudta, mennyire igazságtalan a
piszkálódása, és csak halogató taktika, és pöffeszkedés, és olyan, mintha
gúnyt űzne az új barátnőből. Amikor Andy elhúzta a száját, megadóan
felemelte a kezét. – Bocs. Tudod, hogy értettem. Egyáltalán nem úgy.
Eszedbe se jusson.
– Csak azt mondom, hogy semmi sem kötelező. Nincs szörnyűbb, mint
amikor valaki elkezd randizni, és hirtelen mindenkitől elvárja, hogy
ugyanezt csinálja. Én nem vagyok ilyen pasi, esküszöm.
Megrázta a fejét.
– Nem is gondoltam.
– A barátod vagyok.
– Tudom.
– Csak azt mondom, hogy megtehetnéd.
– Tudom, hogy megtehetném. – Szinte biztosan tudta, hogy nem
tehetné. Egy ilyen bátorítás kétféleképpen is értelmezhető: nemcsak
randizhatna, de anélkül randizhatna, hogy ezért bárki pálcát törne
felette. Épp elég idő eltelt már. Mégis biztosan tudta, hogy Andy
mindkét fronton téved. Baseballnyelven szólva: még azt sem tudja
elképzelni, hogy felvegye a mezt, nemhogy elérje az első bázist. – Majd
gondolkodom rajta. Valahogy még mindig helytelennek tűnik.
– De miért?
– Tudod. Az özvegy-izé miatt. A minap egy interjún dolgoztam, az a
Jason fiú készítette egy professzorral, aki a második világháború utáni
demográfiai helyzetről beszélt, a sok katonaözvegyről, én meg hirtelen
rádöbbentem, hogy amióta Tim meghalt, sosem neveztem magam
özvegynek. Soha senkinek nem mutatkoztam be úgy, hogy „Helló,
Eveleth Drake vagyok, dr. Timothy Drake özvegye”. A Drake özvegy.
 – Szerintem senki sem csinálja ezt, legfeljebb a BBC-sorozatokban.
– Csak elkezdtem agyalni ezen a szón, oké? „Özvegy.” Nem fura, hogy
külön szó van az olyan nőkre, akik feleségül mentek valakihez, aki azóta
meghalt? Pedig van ilyen. Például én. Jelen pillanatban, ezen a szent
helyen is özvegy vagyok. Sőt, máshol és máskor is. Özvegy vagyok
mindenhol, ahová csak megyek, ami megmagyarázza, hogy miért érzem
magam annak, mármint állandóan. Megnéztem a szótárban, és ha újra
férjhez mennék, többé nem lennék özvegy. Még úgy sem, hogy továbbra
sem válnék el az előző férjemtől, és ő továbbra is halott lenne.
Andy összeráncolta a homlokát.
– Ez fura.
– Hát nem? Mint valami kómás királykisasszony, aki csak akkor ébred
fel, ha valaki megcsókolja.
– Csak, hogy tudd, van ilyen – tisztázta Andy.
– Milyen?
– Királykisasszony. Csipkerózsikának hívják, és alszik, nem kómában
van. Mostanában több mint elég tündérmesét olvasok, szóval nekem
elhiheted. Amúgy értem, amit mondasz.
– Fura – tűnődött el Evvie. – Azért van az egész, mert férjhez mentem,
és sosem szabadulhatok meg tőle, csak ha még egyszer férjhez megyek.
Eszedbe jutott már, hogy soha többé nem lehetek szingli? Csak férjezett
vagy özvegy, az idők végezetéig.
Andy egy pillanatra elgondolkodott, majd felemelte az ujját.
– Mi lenne, ha újraházasodnál, azután elválnál?
– Aha. Szerintem akkor elvált lennék.
– Mi lenne, ha újraházasodnál, azután érvénytelenítenék a frigyet?
– Akkor szerintem visszavedlenék özveggyé. – Evvie az asztalra
meredt. – Rettenetes vagyok. Kell találnom magamnak valami
elfoglaltságot. Amikor hideg van, és nincs melóm, csak ülök, és olyan,
mintha az összes csontomat érezném.
– Ezt meg mit jelent? A csontjaidban érzed a hideget?
– Érzem a csontjaimat. Mármint tudatában vagyok, mekkora szerencse,
hogy vannak, különben nem lennék más, csak egy halom izomszövet,
zsírpárna és egy zacskóra való belső szerv, mint ahogy a mirelit pulykát
veszed.
– Bájos hasonlat.
– Bocs – mondta Evvie kicsit csendesebben. – Attól tartok, tényleg
reménytelen eset vagyok.
– Nem hinném. Mármint, a helyedben én nem híresztelném, hogy
mirelit pulykának érzem magam, amikor mindenki csak azt szeretné,
hogy boldog légy. Kezdj magaddal valamit, amiről aztán sugdolózhatnak
egymás között, és nem engem fognak nyaggatni, hogy mi van veled.
Végre nyugdíjba mehetnék, mint Eveleth-suttogó.
– Bocsáss meg.
– Miért?
– Amiért suttogót csinálok belőled.
– Például azt megtanulhatnád, hogy ne kérj folyton bocsánatot.
– Bocsánat.
– Jesszusom – fakadt ki a férfi. – Előjönnél már végre, Dean?
Az ajtó kinyílt, és Dean zsebre vágott kézzel bevonult a konyhába.
– Helló, Ev.
Andy sokatmondó pillantással nézett Evvie-re.
– Oké, mi lépünk. Nem tudom, meddig leszünk el. Pizsik a táskában.
Még egyszer kösz. Írj rám, ha Lillytől beszakadna a dobhártyád.
– Úgy lesz. – A nappali ablakából nézett Andy autója után, amíg a
fények bele nem vesztek a sötétbe.

Mire A kis hableány véget ért, Evvie szobájára teljes csend telepedett. Lilly
már félidőben elbólintott, és mostanra a fél ágyat kisajátította, míg Rose
a másik oldalról kucorodott mellé. Miután lement a stáblista és
kikapcsolta a DVD-t, Evvie előrehajolt, hogy vessen egy pillantást Lillyre,
aki tátott szájjal hortyogott a kispárnán. Azután belesuttogott Rose
fülébe.
– A húgod igazi álomszuszék. – Rose felkönyökölt, hogy ránézzen,
azután visszadőlt az oldalára. – Olyan vicces – tette hozzá Evvie.
Rose a szemét forgatta és suttogva felelt.
– Iszonyú zajos.
 – Az tuti. Szerencsére még mindig nem annyira, mint amikor együtt
énekelt Ariellel. – Megsimogatta Rose haját. – Várod már a karácsonyt?
Rose megvonta a vállát.
– Asszem.
– Asszed? Kicsit sem vagy kíváncsi az ajándékaidra?
Rose felvillantotta a Loritól örökölt féloldalas mosolyát.
– De, kicsit igen.
Evvie lecsusszant az ágyban, és feljebb húzta a takarót, hogy
bebugyolálja mindkettőjüket.
– Mi a baj, kislány?
Rose felsóhajtott, mire Evvie elgondolkodott, hogy hétévesen még túl
kicsi ahhoz, hogy ilyen sóhaj legyen az eszköztárában. Gunyoros sóhaj,
az igen. Dühös és bosszús sóhaj, naná, de egy ötvenéves túlórázó
pincérnő sóhaja?
– A mamámnál leszek karácsonykor, és azt mondta, vinnem kell
ajándékot Frednek. – Fred Lori barátja volt, egy charlestoni
bútortervező, akivel Lori néhány évvel korábban találkozott, miután
különváltak Andyvel.
– És te nem akarsz ajándékot adni?
– Nem úgy van, hogy csak a családnak kell? – szegezte neki a kérdést
Rose.
Evvie bólintott.
– De bizony. – A kölyök csak egy-két éve választhatott ajándékot a
szüleinek, de az alapján, ahogy most piszkálgatta a körmeit, hamar ráunt
a mókára. – Bár sokan ajándékoznak a barátaiknak is.
– Ti is csináljátok, te meg a papám?
– Nem – rázta a fejét Evvie. – De csak azért nem, mert mi lusták
vagyunk, és utálunk vásárolni. – Rose elmosolyodott. – A papád úgyis
csak chipset venne az automatából, én meg egy hot-dogot a benzinkúton.
Rose belenevetett a pizsamája ujjába, majd gyűrögetni kezdte a takaró
szélét.
– Fred olyan uncsi. Kedves, meg minden, de csak a székeiről tud
beszélni.
– Csak szeret mást is. A sportot? A zenét? A könyveket?
 Rose ránézett és hosszan hallgatott, miközben akkorára düllesztette a
szemét, amekkorára csak tudta.
– Mondom, csak a székeiről beszél.
– És mi a helyzet a… golffal? Nem szokott golfozni?
Rose megrázta a fejét.
– Nem szokott csinálni semmit. – Kivárt egy tökéletes ütemet. – Csak
székeket.
– Tudod, mit? – javasolta Evvie. – Vegyél neki egy nyakkendőt.
– Szerinted szüksége van rá?
– Nem, valószínűleg nincs, de a nyakkendő, a parfüm, a bonbon és az
ékszer évszázadok óta tökéletesen beválik mindenkinek, aki nem tud mit
venni. A nyakkendő biztonságos és személytelen ajándék.
– Nem tudom, jó lesz-e – sóhajtott fel Rose.
Evvie megfogta a kislány kezét, és megcsodálta hosszú ujjait.
– Tudod, mit? Egyet se félj. A mamád és a papád szeret, és biztos
vagyok benne, hogy Fred ugyanúgy. Amikor majd Fred meglátja, hogy
ajándékot viszel neki, örülni fog, mert az ajándék kedves gesztus és tőled
jön.
– Evvie?
– Hm?
Rose fészkelődött kicsit, mielőtt kibökte.
– Nem mindig akarok elmenni a mamámhoz. Össze kell pakolnom a
cuccaimat, és egy szobában kell aludnom Lillyvel. Van, hogy nincs
kedvem elmenni, csak úgy.
– Tudom. Nincs ezzel semmi gond.
– Akkor is mennem kell – tette hozzá Rose színtelen hangon, mintha
csak magában beszélne.
– Igaz. Ez már csak így van, legalábbis egyelőre. – Megszorította a
kezét. – Tudom, hogy jól fogod érezni magad.
Rose kétkedve bólintott.
– Neked is el kell menned a mamádhoz?
– Egyszer igen – sóhajtott fel Evvie. – Ha nem karácsonykor, akkor
majd máskor.
– Biztos hiányzol neki.
 – Biztos. – Gyöngéden megcirógatta Rose kezét.
– Nem leszek itt karácsonykor a papámmal.
– Talán pont aznap nem, de ha visszajössz, együtt ünnepelhetünk.
Megint sütünk majd hókiflit, és segítesz nekem. Jó lesz, meglátod. A
karácsony nem csak egyetlen nap. Egész ünnep. Manókkal,
rénszarvasokkal és száncsengőkkel.
– Hull a pelyhes dinamit, robbantsuk fel a sulit – énekelte Rose vigyorogva.
Evvie átnyúlt Rose felett az éjjeliszekrényen álló kézkrém felé.
– Kérsz egy kicsit? – Amikor Rose bólintott, kinyomott egy keveset a
saját tenyerére és összedörzsölte a kislányéval. – Még karácsony lesz,
mire visszajössz. Cserkészeskü.
– Veszek Frednek egy nyakkendőt – döntötte el Rose. – Akkor már csak
Lillynek, apának, anyának, a nagymamáknak és a nagypapáknak kell
kitalálnom valamit. – Felnézett rá. – És neked.
– Ó, milyen aranyos vagy. – Átölelte Rose vállát. – A legjobb barátnőm.
 Tizennégy

Miután Rose elaludt, Evvie-nek sikerült kihámoznia magát az ágyból és

lemenni a földszintre, hogy elmosogasson. Korábban úgy tervezte, hogy
amint Dean hazatér, megtárgyalja vele azt a cikket, de miután a férfi
visszajött, csak kivitték a lányokat Andy kocsijába, azután Dean
besurrant a lakásába, magára zárta az ajtót, és ennyi. Nem kapott tőle
puszit a homlokára – sem most, sem hálaadás óta bármikor. Néha már
úgy tűnt, mintha csak képzelte volna az egészet.
Hajnali kettőkor még mindig ébren hánykolódott – két takaró alatt
leizzadt, egy alatt majd megfagyott. A tél mostanra bedurvult, lassan
jégbe dermesztett mindent, s ahogy az ágyban forgolódva azon
tépelődött, hogy feljebb csavarja-e a fűtést, hirtelen meghallotta Dean
autóját. Előbb a motor pörgött fel, azután a kerekek, ahogy a felhajtó
kavicságyát kaparták, miközben a férfi óvatosan megfordult és elhajtott.
Ez számos lehetőséget felvetett. Talán csak azért ment el, hogy kicsit
kitisztuljon a feje. Segítsen egy barátjának, aki pont az éjszaka közepén
kapott defektet. Vagy csak úgy. Ám ahogy oldalt fordult és kis rándulást
érzett a hátában, a fájó pontot megérintve mintha csak a lejátszás
gombot nyomta volna meg, hogy visszanézze az unalomig ismert videót,
melyen Dean a vállát dörzsölgeti és nyújtogatja. Ezt csinálta a
konyhában, ezt, amikor a városban sétáltak, amikor vacsoráztak, amikor
leültek tévét nézni. Ez is számos lehetőséget vetett fel. Lehetett rossz
szokás. Lehetett valami régi sérülés, vagy annak az eredménye, hogy
huszonöt éven át évi nyolc hónapon keresztül mást sem csinált, csak
labdákat dobált tiszta erőből. Vagy csak úgy. Evvie lelki szemei előtt
mégis azt látta, hogy addig dobált egy labdát, amíg belefájdult a válla.
Közben odakint süvöltött a szél, így gondolatban hamar eljutott addig az
estéig, amikor Dean a téli Dacey Parkról kérdezgette.
Ledobta magáról a takarót, felült, és felkapcsolta az éjjeli lámpát.
Hidegben mindig puha flanelingben és kockás bokszerben aludt, így csak
farmert és csizmát kellett húznia. Odalent meleg gyapjúkabátot kerített,
és lekapta a slusszkulcsot a bejárati ajtó melletti fogasról.
A Dacey-k egykor napilapot adtak ki és egy bájos kis szállodát is
üzemeltettek Calcassetben, amikor még mindkét vállalkozás nagyobb
haszonnal kecsegtetett. Mára mindössze egy Dacey maradt a városban, ő
is a bankban dolgozott, de a pálya, amelyet a család Calcasset Bátrainak
építtetett, máig a nevét viselte. Amikor Evvie befordult a parkolóba,
először azt hitte, tévedett. A pálya sötétbe borult, ahogy ilyen téli
éjszakákon szokás. Azután kiszúrta a kisteherautót az egyik
melléképületnél. Egyszerre könnyebbült meg, hogy a férfi nyomára
akadt, aggódott, hogy éppen itt, és csodálkozott, hogy erre egyedül jött
rá.
Kiszállt a kocsiból, és elindult a pálya felé. Már közeledett a kapuhoz,
amikor meghallotta az első fémes csörrenést, amelyről tudta, hogy a
labda hangja, amint nekicsapódik a drótkerítésnek, miután nincs
fogójátékos, aki elkapja. Megtett még néhány lépést, azután újra hallotta
a hangot, amelyet a férfi már-már tárgyilagos megjegyzése kísért:
– Bassza meg.
Evvie zsebre dugta a kezét, és belépett a kitárt kapun, mintha csak
jegye lenne a következő meccsre. Közeledett a pályához, újabb labda
csapódott a kerítésnek, majd hirtelen ott állt az első bázis vonalában,
ahonnan már láthatta a férfit. Dean nagy akkus elemlámpákat, igazi
zsebreflektorokat helyezett el egyvonalban a dobó helye és a hazai bázis
között.
A férfi a másik irányba nézett. Evvie figyelte, ahogy lehajol a vödörhöz
egy újabb labdáért. Kirúgott a lábával és kicsavarta a testét, majd a labda
elröppent a sötétbe, és jött az újabb csörrenés. Evvie beszippantott egy
korty fagyos levegőt, és figyelte, ahogy lélegzete fehér ködpárává válik,
majd megszólalt.
– Szia.
A férfi összerezzent, és felé fordult. Zihálva vette a levegőt.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte éles hangon. – Mi az, csak nem
követtél?
 – Hallottam a kocsidat – felelte Evvie. – Azután… találgattam. – A
kerítésen nyíló ajtó felé indult, és belépett a pályára, a fagytól zizegő
pázsitra, ahol eddig csak kétszer járt: először, amikor az iskolai zenekar
játszott az egyik mérkőzés előtt, másodszor pedig, amikor a
cserkészcsapat élőképet mutatott be a himnusz alatt. Megállt a férfi
mellett.
– És egyből ráhibáztál, hogy hajnali fél háromkor a bezárt
baseballpályán vagyok?
– Azt gondoltam, biztos meg akarod nézni, hol zajlott a gabonapehely-
futam. – A hazai bázis felé mutatott. – Bree valahol arrafelé bukott fel. –
Elmosolyodott, de csak bátortalanul. Körülnézett, mintha bármit is
láthatna a sötétben. – Nem tudtam, hogy még csak be sincs zárva.
– Be van zárva, de ha kérdezősködsz kicsit és megígéred, hogy nem
teszel kárt semmiben, a kulcsos ember segít.
Evvie lassan bólintott.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk. Azt hittem, továbbléptél meg
minden.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem akarok beszélni róla. Ha akarnék, én magam hoznám szóba.
– Arról volt szó, hogy barátok leszünk. Arról volt szó, hogy
megszegjük az egyezségünket. Mindenfélét kérdeztél Timről, a pénzről
és az apámról. Most én kérdezem, hogy miért kelsz fel az éjszaka
közepén és dobálsz baseball-labdákat a kerítésnek.
– Jesszusom – nyögött fel a férfi. – Barátok? Szerinted ez erről szól? Ez
csakis az én dolgom, Evvie. Másfél éve semmit sem csinálhatok úgy,
hogy valaki ne lihegne közben a nyakamba. Úgy nézek ki, mint aki pont
most akar megnyílni?
– Nem tudom, én úgy néztem ki, mint aki az apjáról akar mesélni?
– Pont azért jöttem ide, hogy senki ne koslasson a nyomomban. Ha a
dobótechnikámról akarnék társalogni, Manhattanben is maradhattam
volna. Azért utaztam ide, hogy ne kelljen folyton magyarázkodnom,
úgyhogy te se faggass, oké? Jól vagyok. És tutira nem akarok róla
beszélni.
 Evvie még azt sem tudta, arra számított-e, hogy a férfi örülni fog neki,
amíg azt nem látta, hogy egyáltalán nem örül. Most, amikor rádöbbent,
hogy tényleg követte őt, és tényleg az éjszaka közepén, kezdett
beleborzongni a helyzet kínosságába. Mintha akaratlanul klónozta volna
magát, hogy a másolat hátralépjen és szenvtelenül tanulmányozza a
jelenetet. Egy férfit látott, aki próbálta kiélvezni az egyedüllétet az
éjszaka kellős közepén, meg egy őrült némbert, aki pizsamában és
hívatlanul beállított ide. Nem jutott eszébe más, mint hogy azt mondja:
„Oké, akkor szia”, de gyanította, hogy szégyenében spontán öngyulladás
áldozata lenne, így aztán csak a földbe gyökerezett, és képtelen volt
elegáns kiutat találni a helyzetből. Amíg fel nem tűnt neki Dean hosszú
ujjú pólója.
– Hé, nem kéne kabát vagy valami? Nem árt ez a karodnak?
– De. – A férfi fel-alá járkált a dobó állása előtt, azután megismételte: –
De, talán igen.
Odalépett Deanhez és a könyökére tette a kezét.
– Hogy segíthetek?
A férfi lenézett a kezére, azután találkozott a tekintetük.
– Segítesz eleget.
– Még többet akarok.
Dean megcsóválta a fejét, és újra megdörgölte a vállát.
– Igen, tudom. Őszintén szólva teljesen felesleges, mert úgysem érzem
a labdát. – Lehúzta és a hóna alá szorította a kesztyűjét, majd tornáztatni
kezdte az ujjait. – Pont olyan, ahogy mondtam. Mármint hidegben
dobálni.
Evvie elhúzta a kezét, és rátette a férfiéra. – Aha, csupa jég a kezed.
A férfi lenézett, és csak a hüvelykujjával megérintette Evvie kezét –
épp csak annyira, hogy ő megérezze. Azután sietve bólintott.
– Oké, most már menjünk haza. – Összeszedték a lámpákat és a
labdákat, azután Evvie beült a kocsijába, a férfi pedig a kisteherautójába,
hogy visszatérjenek a házhoz, ahol elköszöntek egymástól.
Amikor visszafeküdt az ágyba, Evvie-nek állandóan a fantom
fogójátékos és a kerítésnek csörrenő labda járt a fejében. A fickó
gyerekkora óta mást sem csinált, csak labdákat dobált. Mindent erre tett
fel, és a teste azóta sem változott. Ugyanazokból az inakból, izmokból és
szalagokból állt. Ugyanaz az agy irányította; nem felejtett el semmit,
amit egykor tudott. Valami eltört benne, és ami eltört, azt össze is lehet
ragasztani. Elemi logika kezdőknek.
 Tizenöt

Néhány nappal azután, hogy követte Deant a Dacey Parkba, Evvie talált
egy rocklandi pszichológust, dr. Jane Talcót, aki online profilja szerint
pánikbetegséget is kezelt, és a profilképe alapján is megbízhatónak tűnt.
Ha meg akarjuk gyógyítani az agybajt, érvelt magában, legjobb egy
agyzsugorítóval kezdeni.
Amikor belépett a rendelőbe, a doktornő az asztalánál állt, háttal az
ajtónak. Ahogy megfordult, egy jegyzettömböt tartott a kezében.
Hétköznapi öltözéket viselt, és a feje tetejére tolt szemüveget.
– Helló.
– Helló, én Eveleth Drake vagyok. Fél háromra jelentkeztem be.
– Persze, jöjjön csak. Ne haragudjon a sok papírért, kész káosz az
asztalom. – A kezét nyújtotta. – Jane Talco vagyok. Foglaljon helyet.
Evvie lehuppant a kanapéra, amely mélyebbre süppedt alatta, mint
várta. Félszeg mosollyal vette szemügyre a nyugalmat sugárzó
műalkotásokat és az elmaradhatatlan papír zsebkendős dobozt a kis
dohányzóasztal közepén.
– Szóval, mi szél hozta? – A doktornő hangja azonnal elhalt, mintha ki
lennének párnázva a falak.
Nem igazán tudta, hol kezdje. Legjobb belevágni a közepébe, döntötte
el.
– Úgy tűnik, segítségre van szükségem. Tudom, mindenki azt mondja,
hogy egy barátja nevében van itt, de én tényleg egy barátom nevében
vagyok itt.
A doktornő felvetette a fejét.
– Egy barátja nevében, értem. Folytassa.
– Szóval, a barátom korábban hivatásos sportoló volt. Hallott már az
úgynevezett görcsről?
– Steve Sax?
 – Az az. A barátom is görcsöl, ezért visszavonult. Azt mondja, már
kiheverte, de én nem úgy látom. Próbálok segíteni neki. Tudom, hogy
rengeteg kutatás folyik ezen a téren, és szeretném kikérni egy szakértő
tanácsát. Pánikbetegségnek tűnik, de talán én segíthetek rajta.
– Ez érdekes. Lehetne, hogy egy kicsit jobban megismerjem az ön
hátterét, mielőtt továbbhaladnánk?
Evvie nem ugrált a lehetőségért, de azt sem akarta, hogy
dolgavégezetlenül kelljen hazamennie, ezért bizonytalanul bólintott.
– Férjnél van?
– Nem vagyok.
– Kapcsolatban?
– Nem.
– Gyerekek?
– Dehogy. – Atyaég. Mintha Nana faggatta volna, amíg még élt, csak itt
számottevően kevesebb porcelánkacsa figyelt a polcokról.
– Sosem volt férjnél?
Fészkelődni kezdett a kanapén.
– Valamivel több mint egy éve még házas voltam. A férjem azóta
meghalt.
– Ó, nagyon sajnálom. – Dr. Talco lefirkantott valamit a
jegyzettömbjébe. – Hogy viseli?
– Ahogy szokás, gondolom.
– Meddig voltak együtt?
– Tizenöt éves koromtól.
Dr. Talco lassan bólintott.
– Az jó sok idő.
– Az. – Evvie megköszörülte a torkát.
– S ebben az elmúlt több mint egy évben hogyan érezte magát? Nem
voltak problémái például az alvással? Jól szokott aludni?
Evvie az altatóval teli üvegcsére gondolt, meg a visszatérő álmára,
amelyben Tim járkál és kiabál. Néhány hetente megjelent előtte, még
most is. Olykor fehér köpenyben. Egyszer Deannel együtt. Arra gondolt,
hogyan szokott feküdni a lakás padlóján a sötétben, meg arra, mennyire
hiányzik neki, hogy a lakás padlóján feküdjön a sötétben.
 – Igen – vágta rá. – Jól alszom.
– Mennyire érzi magát egészségesnek? Mennyire energikus?
– Jól vagyok. – Kicsit kihúzta magát.
– Nem járt tanácsadáson, nem vett részt terápián?
– Nem. Rengeteg segítséget kapok a családomtól és a barátaimtól.
Ennél többre nincs szükségem. – Ujjai közt gyűrögette a pulóvere ujját. –
Nem igazán akarom azzal tölteni az időmet, hogy a férjemre, a
házasságomra és ilyenekre gondolok. Ez túlságosan bonyolult. Inkább
próbálom kiverni a fejemből. Ezért is szeretnék segíteni a barátomnak.
– Hogy érti azt, hogy bonyolult volt a házassága? Kifejtené ezt
bővebben?
Evvie rásandított a falon függő orvosi diplomára.
– Nem, nem igazán. Nem volt más, csak a szokásos otthoni gondok.
– Csak a szokásos otthoni gondok, értem – bólintott a doktornő. – És őt
mióta ismeri? A barátját, aki görcsöl?
– Igazából a bérlőm. Kivette a házam egy részét. Néhány hónapja
költözött be.
– Értem. – Dr. Talco vetett egy pillantást a jegyzeteire. – Oké, hadd
mondjak valamit. – Játszadozni kezdett a tolla végével. – Vannak
olyanok, akik eljönnek ide hozzám és azt mondják: „Válságban vagyok,
terápiára van szükségem”, de kiderül, hogy igazából csak egy barátra
van szükségük. Ilyenkor el szoktam magyarázni, hogy a terápia egészen
más, mint a barátság. Hogy mást ne mondjak, a barátság ingyen van.
Mármint ideális esetben. Már csak ezért sem vagyok a barátja.
– Oké. Szóval azt a benyomást keltettem, hogy a barátja akarok lenni?
Mert nem hinném, hogy erről beszéltem volna. Mármint… ne vegye
sértésnek…
Dr. Talco elmosolyodott.
– Ugyan. Én csak azt akarom mondani, hogy a terapeuták nem barátok,
és a barátok nem terapeuták. Ez azt jelenti, hogy ön sem lehet a
terapeutája a baseballjátékosának. – Dr. Talco elhallgatott, hogy felmérje,
sikerült-e megértetnie magát, és szemlátomást arra a következtetésre
jutott, hogy nem igazán. – Ha problémái vannak és támogatást vár, lehet
a barátja, ahogy nyilvánvalóan az is. Ha viszont orvosra van szüksége,
akkor neki magának kell felkeresnie egyet. Ön mint a barátja nem adhatja
meg neki ezt a fajta segítséget, bármennyit beszélgetünk is a
pánikbetegségről.
– Nem hinném, hogy ezzel próbálkoznék.
– Tudja, ez önmagában nem rossz dolog. Higgye el, nem ön az első,
akinek a fejében megfordul ez a gondolat. Sokan jönnek azért, mert meg
akarják gyógyítani a barátjukat vagy barátnőjüket, a szüleiket vagy a
gyerekeiket. Mindenkinek ugyanazt mondom, amit most önnek.
– Vagyis?
– A terápia olyan, mint a fogkefe. Igazából senki másnak nincs
hasznára, csak önnek.
– Várjunk csak – tisztázta Evvie. – Ezt az jelenti, hogy nem hajlandó
foglalkozni az ügyemmel?
Dr. Jane Talcón látszott, hogy nem sok választja el a nevetéstől, de még
tartotta magát.
– Egyáltalán nem. Ami azt illeti, szerintem nagyon is sok mindent
tehetnénk az ügyében, és többet segíthetnék, mint gondolná. Az ön
ügyében. Egy férj elvesztése, különösen az ön korában, olyan tragédia,
melynek feldolgozásához szerintem szakember segítsége kell. Akár
bonyolult volt az a házasság, akár nem. Nincs ezzel semmi baj.
Talán valóban jó lett volna, ha hagyja addig zsugorítani az agyát, amíg
már elfér egy dióhéjban. Csakhogy amikor labdává gömbölyödött az
ágyában, vagy amikor a vállára borulva telesírta Andy ingét, pedig már
két hét is eltelt azóta, hogy a barátja hazahozta a kórházból, mindössze
végtelen kimerültséget érzett, nem pedig azt a mélyen gyökerező gyászt,
amelyet dr. Talco mindenáron elő akart ásni. Ráadásul ez volt az utolsó –
a legeslegutolsó – dolog, amit ki akart tárgyalni vele.
Felállt.
– Hát, köszönöm a tanácsot. Ígérem, megtartom a névjegyét.
A doktornő is felállt. Úgy nyújtotta a kezét, mintha a karjára akarná
tenni, de végül mégsem tette.
– Nem maradna még egy kicsit? Legalább az ülés végéig? Segíteni
szeretnék, ha tudok.
 – Nem, de azért köszönöm, hogy meghallgatott. – Evvie fogta a
táskáját, felrángatta a kabátját, és hagyta becsapódni maga mögött a
rendelő ajtaját. Amint beült az autójába, azonnal elővette a telefonját. Ez
volt az a pillanat, hogy írnia kellett valakinek, és mesélni a doktornőről,
aki meg sem hallgatta – aki csak azért silányított egy terápiás ülést
Barbara Walters-interjúvá, hogy megríkassa, mintha ő csak arra vágyna,
hogy megossza valakivel az özvegységgel kapcsolatos gondolatait.
Telefonnal a kezében ücsörgött, és hallgatta, ahogy a havas eső kopogni
kezdett a szélvédőn. Néhány perc múlva visszatette a telefont a
táskájába, és elfordította a slusszkulcsot.
 Tizenhat

Úgy egy héttel karácsony előtt, amikor a fagyos szél támadásaiba olykor
az ablakkeret is beleremegett, Dean és Evvie takaróba bugyolálva
terpeszkedett a fotelban és bourbont ivott tisztán. Nem az első pohárral.
A férfi elterült és a dohányzóasztalon nyugtatta hosszú lábait, míg Evvie
szokás szerint oldalvást ült, lelógatta lábát a tömött karfán, és kezdte
határozottan könnyűnek érezni a fejét.
– Miért kell minden áldott évben karácsonynak lennie? – tette fel a
kérdést.
– Atyám – sóhajtott fel Dean mosolyogva. – Ebből megint mi lesz?
– Szerintem nagyon is jogos kérdés. – Evvie szájába billentette a
borostyánszínű ital maradékát, majd elégedetten csettintett a nyelvével,
ahogy a tömény italok után mindig. – Senkinek nincs rá ideje. Senki nem
akarja végigcsinálni ezt az egész… – Türelmetlenül legyintett. –
Szerintem senkinek sincs rá szüksége minden évben.
– Szerinted milyen gyakran kéne tartani?
– Négyévente, mint az olimpiát.
– Ma már az olimpia is kétévente van.
– Oké, akkor négyévente, mint a téli olimpiát, ügyvéd úr.
– Szép kis terv. Vagyis a négyéves kölykök legközelebb harmadikban
kapjanak ajándékot.
– Rájuk is férne. A kölykök borzalmasak. Ez is egyike a nagy
alapigazságoknak. Mármint Eveleth Világában.
A férfi lassan bólintott.
– Hetvenöt százalékkal kevesebb karácsony, zéró tolerancia a
borzalmas kölykök iránt.
– Ahogy mondod. Zéró tolerancia.
– Amúgy honnan jött ez a név, Eveleth? – A férfi összeráncolta a
homlokát. – Valami családnév? A rákok viking istennője után?
Evvie megrázta a fejét.
 – Eveleth fent van Minnesotában. Messze északon, a legcudarabb
helyen, ami létezik. Talán hatvan kilométerre a kanadai határtól. Ott
született a mamám. Az apja még vasércet bányászott.
– Még bányásznak vasércet Minnesotában?
– Akkor még bányásztak.
– De már nem?
– Nem úgy, mint régen.
– Hogy a csudába került össze egy maine-i rákhalásszal? – Dean
kivégezte az italát, elvette Evvie poharát, és töltött mindkettőjüknek.
– Bostonban járt főiskolára, és egyik nyáron itt dolgozott a nyári
művészeti táborban, amit azóta sem rendeztek meg. Apám
kormányosként melózott egy haverjánál, és egy bárban ismerkedett meg
vele. Bumm, szerelem első látásra. Anyám ideköltözött, s nemsokára
jöttem én. Biztos nagyon romantikusnak találta ezt az egészet, mint egy
nagy kalandot, de hiányzott neki az otthona, ezért lettem én Eveleth.
Anyám boldogtalansága után kaptam a nevem. – A férfi felé emelte a
poharát, azután ivott egy kortyot. Általában hallotta a fejében a szavakat,
mielőtt kimondta volna őket. Most viszont éppen fordítva történt.
Dean hosszan nézte, mintha tovább akarna indulni ezen a szálon, de
végül mégsem tette.
– A legidősebb bátyám, Tom mérnöknek tanult. Mark egy technológiai
cégnél dolgozik, érintőképernyőket vagy miket fejleszt. Brian könyvelő.
Én meg, a legkisebb királyfi, legszívesebben azt csinálnám, amit a
kolbásszal szoktak. Akarod tudni, mi az?
– Kösz, inkább nem.
– Azért csak találgass.
Evvie vágott egy grimaszt.
– Nem akarok találgatni.
– Felkötném magam.
Evvie bólintott.
– Tartottam tőle, hogy erre gondolsz.
A szél újra feltámadt és megrezegtette az ablakokat.
– Elég durva odakint – jegyezte meg a férfi.
 – Rettenetes. – Evvie ivott egy kortyot és felsóhajtott. – Mennyivel jobb
lenne Fidzsin vagy valami hasonló helyen.
– Elég sok vágyad van ahhoz képest, hogy el akarod osztogatni az
összes pénzed. – A férfi felhúzta a szemöldökét. – El is mehetnél Fidzsire.
– Mondtam már, nem akarom azt a pénzt.
A férfi felemelte a kezét.
– Nem ezt mondtad. Akarod a pénzt, csak nem veszed el. Ami
szerintem őrültség. Bár éppenséggel rólam állítják, hogy őrült vagyok,
szóval talán nem nekem kéne ítélkeznem.
– Tudod, mi őrültség? Az, hogy nem fogadhatom el, de nem is
adhatom vissza. Ezért hazudok róla. Képtelen vagyok kitalálni, mihez
kezdjek vele. Na, ehhez szólj hozzá. Még az lenne a legjobb, ha odaadnám
Tim szüleinek. Annyira képtelen ez a helyzet, hogy az lenne a helyes, ha
hozzávágnám az egész súlyos pénzköteget az amúgy is kőgazdag
szüleihez, de még ezt sem tehetem meg.
– Miért nem?
Halványan elmosolyodott.
– Hogyan magyaráznám el? Ez Tim életbiztosítása. Én voltam a
felesége. Azt akarnák, hogy az enyém legyen. Sosem fogadnák el, hacsak
nem árulom el nekik, miért nem tarthatom meg. S azok után, amin
keresztül kellett menniük, nem viszem be a kegyelemdöfést azzal, hogy
már nem szerettem a fiukat. Nem fogom elmondani nekik, hogy amíg
nem veszem el azt a pénzt, addig olyan, mintha én hagytam volt el őt.
Még mindig hinni akarok abban, hogy elhagytam volna.
– Nem adhatnád az apádnak?
Evvie felhorkant.
– Semmi esély arra, hogy apám egy centet is elfogadjon tőlem,
különben ez lett volna a legelső, amit megpróbálok.
– Még most sem értem igazán, miért ne tarthatnád meg. A biztosítótól
kaptad, és tutira nagyobb szükséged van rá, mint azoknak a
seggfejeknek. Vagy tévednék?
Evvie belenézett a poharára.
– Én csak… egyszerűen nem megy. Épp elég baj, hogy életében ő tartott
el.
 – De hát ez az életbiztosítás lényege, Evvie. Az embereknek pénz kell.
Erre van. Pont erre. Nem a két kisírt szemedért fizetnek, hanem azért a
pénzért, amit életében keresett, és amit most nélkülözöl.
– Vagyis ő meghal, én megtartom a pénzét, ezáltal életben maradok, és
itt bolyongok ebben a hatalmas házban, szép lassan megöregszem, és
nem csinálok semmit…
Dean felült, és letette poharát az asztalra.
– Oké, először is, kislány…
– Kislány? – Evvie kezdett kicsit becsípni. Mindketten kezdtek kicsit
becsípni.
– Először is, kiscsaj, akkor sem mondhatnád, hogy semmi értelme az
életednek, ha nyolcvanéves korodig mást sem csinálnál, csak a
zenetáboros pólódban és a kibolyhosodott mackóalsódban henteregnél a
kanapén. Erről hallani se akarok többet. – Ivott egy kortyot, aztán a
pohár mélyének mondta. – Jézus, ki volt ez a szarházi?
– Talán neked kéne adnom azt a pénzt – vetette fel Evvie. – A tiéd is
lehet, ha senkinek sem mondod el, honnan van.
– Nekem nem kell. Elég pénzt kerestem, mielőtt munkanélküli lettem.
Bár elég sokat elvertem a hülye startupokra, a pulykaszarral működő
biomotorokra és hasonlókra, de így is maradt elég.
– Amúgy milyen?
– Mi milyen?
– Hogy nem tudsz dobni.
A férfi szeme résnyire szűkült.
– Neked milyen volt vele élni?
– Én kérdeztem előbb. – Evvie lóbálni kezdte az egyik lábát.
– Egészen olyan, mint amikor tudsz dobni – felelte a férfi –, csak nem
tudsz.
Evvie tovább folytatta a lóbálást.
– Oké – bólintott a férfi. – Ha azt kérném, hogy kelj fel és menj át a
szobán, mit csinálnál először?
– Asszem… felkelnék?
– Pontosan. Méghozzá gondolkodás nélkül, mert ösztönösen tudod,
hogyan kell felállni a fotelből. Ilyenkor az történik, mármint igazából az
történik, hogy rátámaszkodsz a karfára, és kicsit megemeled a
testsúlyod. Hátradőlsz és átemeled a lábad, azután elfordulsz és leteszed
a talajra. Lassan áthelyezed a testsúlyodat, kinyújtod a lábad és… kezded
érteni? – Evvie biccentett. – Csak úgy felkelsz abból a rohadt fotelből. Azt
mondod a testednek, hogy fel akarsz kelni, és felkelsz. A tested magától
tudja, hogyan kell. Na, ugyanez van, ha húsz éve dobálod a labdákat.
Nem kell minden alkalomhoz külön folyamatábra. Húsz méterről
megpróbálsz eltalálni egy pontot, plusz-mínusz két centi. Mindössze
ennyi a dolgod. Azután egy nap szépen felkelsz és… teszed, amit szoktál.
Csakhogy hirtelen olyan az egész, mintha egy kanalat akarnál elgörbíteni
az akaratoddal. – Ivott egy kortyot. – Mintha valaki más karjával
próbálnál meg dobni. Pont olyan.
– Basszus. Trágya érzés lehet.
– Nem egy örömünnep. – Dean felvonta a szemöldökét. – Most te jössz.
Evvie kiitta a poharát, és megkocogtatta az ujjával.
– No lássuk csak. Együtt élni Timmel olyan volt, mint… mint egy
csónakban evezni, de tíz évig megállás nélkül. Miközben nem érsz el
sehová, és szeretnéd abbahagyni. De minél messzebb jutsz, annál inkább
úgy gondolod, hogy „Oké, csak még száz métert, hátha akkor révbe
érünk. Hogy ne legyen hiábavaló minden eddigi erőfeszítés.”
A férfi bólintott.
– Tudod, azelőtt azt kívántam, bár ugrott volna ki a könyököm, vagy
tört volna szilánkosra a csuklóm. Akkor rámutathatnék, hogy „emiatt
van az egész”.
Evvie elfordult a fotelben, hogy töltsön magának még egy italt. Közben
szinte mardosta a bűntudat, amiért ilyen könnyedén, minden erőfeszítés
nélkül uralja a testét.
– Valami csaj miatt? – kérdezett rá.
Újra az a szégyenlős mosoly.
– Miért akarod tudni, hogy egy csaj miatt van-e?
Evvie megvonta a vállát, és visszapakolta a lábát a karfára.
– Csak kíváncsiságból.
– De miért pont arra vagy kíváncsi, hogy egy csaj miatt van-e? Igazából
azt akarod tudni, hogy kavarunk-e még?
 Evvie elnevette magát, igazi gondatlan, whiskyízű hangon.
– Ezt nem kell kimondanod. Nem hallottál még a mögöttes üzenetről?
– Nem volt semmilyen csaj. Nincs semmilyen csaj. Tekintsd ezt nyílt
üzenetnek.
Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Evvie megérintette
hüvelykujjával az alsó ajkát, azután hirtelen felült.
– Mennem kell. Most már le kell feküdnöm, most már… – Visszatette
poharát az asztalra. – Ha ezt megiszom, nem állok jót magamért.
– Én nem bánom.
Érezte, ahogy elpirul; felkelt és elfordult. Egy pillanatra megingott, és
meg kellett kapaszkodnia a fotel karfájában, de akkor sem fordult vissza.
– Oké, kösz az estét, remekül mulattam – szólt a válla felett, ahogy
átvágott a konyhán. – Jó éjt, Dean.
– Jó éjt, Eveleth, Minnesota, Kanada határában – kiáltott utána a férfi.
 Tizenhét

Amikor Dean Tenney a másodligában játszott és egy albuqueque-i

albérletben lakott, a csapattal egy helybéli vasúti mágnás, bizonyos Fitz
Holley otthonában tartották az idényzáró partit. A hatalmas viktoriánus
ház belülről dohosnak és lakatlannak tűnt, mintha egy detektíves
társasjátékba csöppentek volna, viszont az egyik sötét fával burkolt,
szivarillatú szalonban egy felújított régi flipper állt, telefestve az
ötvenes évek kurta szoknyás címlaplányaival. A csengők csilingeltek, a
karok kielégítően működtek, és a labda haladását csakis olyan
hangutánzó szavakkal lehetett leírni, mint a boing. Dean imádta. Vágyott
rá, vagy legalábbis egy hasonlóra. Ez is felkerült azon dolgok listájára,
amelyeket, ha minden jól megy, feltétlenül beszerez.
Egy ideig persze minden jól is ment, így amikor New Yorkban élt, néha
rákeresett az eladó játéktermi flipperekre, de csak mindenféle giccses
vackot talált – Gilligan szigetés flipperekre, KISS-es flipperekre, Michael
Jordan-es flipperekre. Végül vett egy profi dartstáblát, de miután nem
tudott már dobni, valahogy röhejesnek érezte a dartsozást – még úgy is,
hogy ezt nem felejtette el, ami legalábbis érthetetlen –, így költözés előtt
odaajándékozta egy haverjának.
Azután februárban, amikor már Evvie-nél lakott, egy bostoni barátja
szólt, hogy az egyik ismerőse piacra dobta nemrég elhunyt apja nagy
becsben álló tulajdonát, egy jó állapotban lévő 1956-os játéktermi
flippert, amely méltányos áron az övé lehet. Vagy, ha nem is annyira
méltányos áron, mindenképpen annyiért, amennyit még megengedhetett
magának. Elnézte az e-mailhez csatolt fényképeket, s ha címlaplányokat
nem is látott, dögös versenyautókat annál inkább. Ez el is döntötte a
dolgot. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy el kellett mennie érte
Bostonba, ami közel négyórás autóútra esett.
Mindezt egy fagyos csütörtök reggel, egy kávé mellett fejtette ki Evvie-
nek, aki felvonta szemöldökét a címlaplányokra, jót nevetett a KISS-es
flippereken, és tapintatosan nem kérdezett rá, mennyit szurkolt le a
gépezetért, amely a nap bármely percében játéktermi csilingeléssel,
kattogással és boingolással tölthette be a házát.
– És mikor mész el érte? – tudakolta.
– Vasárnap – felelte a férfi. – Nincs kedved eljönni?
– Bostonba?
– Oda. Kocsival mindkét irányban négy óra az út, és már az összes
podcastet kipróbáltam a listádról, szóval nem hinném, hogy lenne
cérnám még egyhez. Már az is megvolt, amelyiken a csatornafedelek
feliratainak titkos üzenetét taglalták. Muszáj velem jönnöd. Különben is
azt mondtad, hogy többet kéne eljárnod otthonról. Itt a remek alkalom.
Majd jó korán kelünk, egy szuszra levezetjük az utat, és segítesz
felrakodni a flippert a kocsira, azután egy szuszra visszajövünk, itt
segítesz berakodni a flippert a szobába, és…
Evvie elnevette magát.
– Miért nem azzal kezdted, hogy rakodót keresel?
– Okos lány – mosolyodott el Dean. – Hé, nem azt mondtad, hogy
bányászvér folyik az ereidben?
– Csak negyedrészt. Negyedrész bányász, negyedrész minnesotai
kézműves hippi, és fél rész New England-i rákász.
– A kézművességet egyelőre jegeljük, de a többi hasznosnak tűnik.
Mindenképp el kell jönnöd.
– Ha ennyire kell a társaság, elhívhatod Andyt is.
– Mintha nem tudnád, milyen zenéket hallgat.
– Viszont sokkal jobb nálam a kétkezi munkában.
– Elég a kifogásokból, Minnesota. Jössz, vagy sem?
– Veszel nekem egy fonott fánkot a Dunkin’ Donutsban?
– Itt is van Dunkin’ Donuts.
– Az nem ugyanaz. Nekem a bostoni Dunkin’ Donuts kell.
– Oké, veszek neked fonott fánkot a bostoni Dunkin’ Donutsban.
Ezzel bele is ment, hogy elautózik a flipperért, amelyre Deannek
annyira fájt a foga. Az özvegy és a kiégett baseballjátékos országjárásra
indult egy költséges antik játékszerért, hogy feldobja a lakást, ahol ez
utóbbi nem szándékozott sokáig maradni. Mégis, akkor és ott, abban a
konyhában, egész jó ötletnek tűnt.

Vasárnap reggel Evvie két közepesen átsült tojást csúsztatott Dean

tányérjára, majd félbevágott egy zsemlét kettejüknek.
– Csináltam reggelit! – kiabálta.
Dean a New York Giants mezében toppant a konyhába. Evvie
végigmérte, és felhúzta a szemöldökét.
– Mi az? – kérdezte a férfi.
– Közel négy órát megyünk oda, és négyet vissza, közben el kell
hoznunk egy böhöm nagy flippert is. Mikor lesz időnk arra, hogy
betérjünk egy bárba bunyózni?
– Eszem ágában sincs bunyózni. És örülj, hogy nem Yankees-mezben
vagyok.
Reggeli után Evvie bedobálta a szennyes edényeket a mosogatóba,
majd csatlakozott odakint Deanhez, aki már bemelegítette a teherautót.
Ahogy becsusszant mellé az ülésre, felötlött benne a gondolat, hogy
kihátrál az egészből, és inkább bebugyolálja magát egy puha takaróba.
Még maradt három rész a Survivorből, amelyet nem látott, szóval simán
dönthetett úgy, hogy nem zötykölődik négy órát egy kisteherautóban,
csak hogy segítsen egy felnőtt férfinak elhozni egy fél tonnás kacatot. A
kanapé meleg, a teherautó hideg, Boston messze van.
Dean máris hátramenetbe kapcsolt.
– Oké, akkor csináljuk – mondta, és kitolatott a felhajtóról.
Evvie úgy érezte, minden létező szögből látta már Calcassetet – állt
már az összes utcasarkon, szembenézett az összes épülettel –, viszont
egy örökkévalóság is eltelt azóta, hogy utoljára elhagyta. Pedig milyen
aprólékosan elképzelte ezt a jelenetet! Látta magát Hondája volánja
mögött, amint az 1-es főúton délnek tart, ahogy most is tették. Csak
akkor ő ült a vezetőülésben, nem pedig utasként bámészkodott és
hámozta le magáról a kabátot. És örök időkre távozott, nem csupán egy
napra.
– Lenne egy kérdésem – szakította félbe Dean a gondolatmenetet.
Éppen ideje volt.
 – Igen – fordult a férfi felé.
– Idén is lesz gabonapehely-futam? Nagyot csalódnék, ha idén nem
lenne gabonapehely-futam.
– Feltétlenül lesz. Az egész város ég a vágytól, hogy helyreállítsa az
esemény jó hírét, mint olyan különleges helyi attrakcióét, amelyet nem
felhőz be a botrány, a becstelen versengés és ügyeskedés sötét árnya.
Persze lehet, hogy nyugdíjazzák a Cheerios dobozt. Vagy felkötik az
egyik reflektorvasra.
– A város méltósága minden áldozatot megér.
– Eljössz velem egy Karmok-meccsre?
– Persze – bólintott a férfi.
– Én… csak nem tudtam biztosan, hogy utálod-e, vagy hiányzik, vagy
mi.
– A baseball? Még szép, hogy hiányzik. Most hülyéskedsz? Egész
életemben szinte mást sem csináltam. Ha sokallod, amit ezért a
flipperért adok, látnod kellett volna, mennyit áldoztam arra, hogy újra
játékban legyek. Simán odaadtam volna a másik karomat, ha attól a
dobókarom úgy működik, mint azelőtt.
Evvie rákapcsolta a mobilját a kisteherautó rendszerére, és elindított
valami zenét.
Maine középső partvonala Bar Harbortól egészen Portlandig úgy fest,
mint a szárazföldről lelógó óriás cseppkövek sora, melyekről kis szigetek
nőttek az Atlanti-óceánba. A folyók és öblök dallamos nevei mintha
habfürdőmárkákat vagy az ír népdalok mesebeli helyeit idézték volna:
Sheepscot- és Damariscotta-folyó, Linekin-öböl. Az 1-es főút cikcakkban
haladt e part mentén, hogy játékosan betérjen az összes kis
szuvenírvárosba, mint Wiscasset, Bath és Brunswick, mielőtt Portlandnél
érezhetően kelletlenül beletorkollik a 95-ösbe, amely azután már
kérlelhetetlenül tör a szárazföld belseje felé, Bangor és Augusta irányába.
Ahogy közeledtek Freeporthoz, ami valamivel több mint egyórányira
délre esett Calcassettől, Dean rámutatott az egyik táblára.
– Van erre egy L. L. Bean bolt. Nincs szükséged olyan sátorra, amin van
külön kutyabejáró, vagy olyan bakancsra, amit mínusz 30 fokra
hitelesítettek?
 – Jártam már abban a boltban – árulta el neki Evvie. – Hatalmas, és tele
van olyan fickókkal, akik rá akarnak találni önmagukra, de csak odáig
jutnak, hogy beleülnek a mérges szömörcébe. Tim teljesen kiakadt,
amiért nem foglalkoznak esküvői ajándékutalvánnyal.
Dean összeráncolta a homlokát.
– Miféle esküvői ajándékot akart innen?
– Hálózsákot, kulacsot és efféléket – felelte. – Csak akkor költözött
haza, és ha jól értettem, közelebb akart kerülni a természethez. Hát, nem
sikerült. Leordította néhány sátorvas fejét, és kábé ennyi.
Újabb egy órát autóztak délnek, majd elhaladtak egy óriásplakát
mellett, melyen ez állt: VIKTÓRIA TETOVÁLÓ SZALON, KÖVETKEZŐ
KIJÁRAT, 6 KILOMÉTER: DÍJNYERTES MINTÁK.
– Hé, nincs szükséged a díjnyertes mintájukra? – kérdezte Evvie. –
Megállhatunk, ha akarod.
– Van már tetkóm – közölte a férfi.
Evvie felkapta a fejét.
– Tényleg?
– Bizony.
– Milyen?
– Akkor csináltattam, amikor megkaptam az első szerződésem. Elég
részegen. Addigra már kijártam a fősulit, de tisztára olyan, mint valami
kamaszos baromság.
– Hol van? Úgy értem, hacsak nem…
A férfi egyik kezével megragadta a mez alját, míg a másikkal a volánt
markolta, és felfedte előtte a fél oldalát. Tekintete az útra tapadt, így
nem láthatta, amint Evvie eltátja, majd szótlanul becsukja a száját, ahogy
felméri az oldalát és a hasát. Utóbbi szinte szétrepesztette a pólót,
valahányszor a férfi nevetett. Valami a térdében elismerő lüktetéssel
reagált a látványra, és hirtelen belehasított a tudat: Hát még megvan. Ez a
vágy.
A férfi bordái felett, a lehető legegyszerűbb fekete betűkkel egy felirat
állt: A FELADÁS LASSÚ HALÁL. Evvie mondani akart valamit, és később
mindketten egyetértettek abban, hogy ehelyett olyan hang hagyta el a
száját, amely leginkább bégetésre emlékeztetett.
 A férfi nevetve és szinte szabadkozva húzta le a pólóját.
– Csak az érdekelt, hogy sose legyen vége. Nem arra gyúrtam, hogy
rekordokat döntögessek és gazdag legyek. Csak játszani akartam,
ameddig lehet.
– Ó. Ez szívás. – Talán nem ez a legjobb, amit mondhat, futott át az
agyán, de ahogy kezdett nyúlni a pillanat, úgy tűnt, mégis.
– Ha ez így lehangol, inkább meg sem mutatom, mi van a seggemre
tetoválva: RÜHELLEM A RÁKLEVEST.
– Nem hangolódtam le! – tiltakozott Evvie. – Én csak hallgattam a
történeted.
– Hé – Dean egy bizonytalan irányba biccentett –, elővennéd a címet
abból a zsebből, és beírnád a mobilodba, hogy odataláljunk, ha már a
közelben leszünk?
– Te… azt akarod, hogy vegyem ki a címet a zsebedből?
Csend lett, a férfi a homlokát ráncolta.
– Ezt megjegyzem. Mocskos egy fantáziád van. A szemellenző zsebére
gondoltam. – Megcsóválta a fejét. – Még hogy az én zsebemből!
– Jól van, na, nem értettem! – Evvie nevetve csapta le a szemellenzőt,
melynek hátoldalán valóban talált egy zsebet, abban pedig egy
somerville-i címet, amelyet bepötyögött a telefonjába. – Különben is, te
húzogatod itt a pólódat – mormolta maga elé, ahogy a navigáció rátalált
a címre, és kiszámította, egy óra tizenöt perc múlva el is érik. – Tudunk
valamit a fickóról, akihez megyünk? – kérdezte. – Tudjuk például, hogy
nem csinál lámpaernyőt a bőrünkből?
– A barátom, Corey, akivel a Cornellen játszottunk, együtt dolgozik
vele egy koporsógyárban.
– Egy koporsógyárban?
– Ez nem valami burkolt utalás, Eveleth, igazi koporsógyár. Ahol
tényleg koporsót gyártanak. Corey készíti a fogantyúkat és a díszléceket,
ez a fickó, Bill a bélést. Bill apjáé volt a flipper, amiért megyünk. Tudod,
amelyiken versenyautók vannak.
– Ja, mondtad.
– Remélem, kürt és sziréna is van benne. Ismerd el, hogy rohadt menő
lenne.
 – Miért tennének egy flipperbe szirénát? – értetlenkedett Evvie.
– Nem mondom, hogy tesznek, de ha tennének? Egész éjjel
hallgathatnád. Egyszerűen imádnám!
– Ha annyira imádod a szirénát, majd rád hívom a zsarukat, hogy
vigyenek el csendháborításért.
– Üres duma, Minnesota.
– Talán még nem ismerlek elég jól ahhoz, hogy a navigátorod legyek.
Nem tudom, mennyi időt töltöttél Bostonban, de az utcák úgy vannak
megtervezve, hogy jól megkavarják az embert.
– Majd rábízzuk magunkat a vakszerencsére. – Evvie a telefonon
tartotta a szemét, amíg el nem jött az ideje, hogy bevegyék magukat a
kisteherautóval Somerville zavarba ejtő, túlzsúfolt, gyakran átlós és
egyirányú utcáiba. Végül megtalálták a magas, palakék házat, és Dean
leparkolt a felhajtón. Miután kiszálltak, Evvie előredőlt, és
rátámaszkodott a térdére, hogy kinyújtóztassa a hátát. Csak ezután
követte a férfit a verandára. A csöngetésre kinyílt az ajtó, és a
szúnyogháló mögül egy őszes hajú, UMass pulóvert viselő férfi bukkant
elő.
– Jó reggelt. Dean vagyok, ő pedig Eveleth.
– Ó, igen, helló. Bill vagyok. Gyertek csak be. – Bill mindkettőjükkel
kezet rázott, aztán félreállt az útjukból, hogy beléphessenek. Egy jobbára
üres nappaliban találták magukat, melynek sarkában KACATVÁSÁR 1 és
KACATVÁSÁR 2 címkét viselő kartondobozok álltak. – Bocs a kupiért,
még mindig az apám cuccait szortírozzuk.
– Semmi gond – felelte Dean. – Ha már szóba került, őszinte
részvétünk.
– Kösz, Dean. Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek. Mindig
szerettem nézni a játékodat, ha nem haragszol, hogy szóba hozom.
– Dehogyis, köszönöm.
– Az apám is, bár ő nem éppen hízelgő hangon emlegetett, ha látott a
tévében. Ha tudná, hogy hozzád kerül a gépe, felárat számolna érte. –
Bill csípőre tette a kezét, és felsóhajtott.
– Hát, reméljük, hogy látta az utolsó néhány szereplésemet, és attól
jobb kedvre derült.
 Bill felnézett, és Evvie is láthatta, ahogy rákacsintott Deanre.
– Meghiszem azt.
– Szolgálunk és védünk – tárta szét Dean a karját.
– Ez egyszer a mezedet is megbocsátom – tette hozzá Bill színlelt
komolysággal. – Milyen utatok volt?
– Eseménytelen. Még jövök Evvie-nek egy fánkkal, de az otthon is ráér.
– Fánkban fizet a rakodásért – magyarázta Evvie.
Bill elmosolyodott.
– Örülök, hogy eljöttetek. Hónapok óta próbálok jó helyet találni ennek
a gépnek. Olyasvalakit, aki tényleg örül neki.
– Dean tényleg örül neki – biztosította Evvie. – Szerintem nála
szeretőbb és gondoskodóbb nevelőszülőt nem is találhattál volna.
Bill felnevetett.
– Akkor jó. Tökéletes. – Bevezette őket a ház hátsó részében nyíló
játékszobába, ahonnan már mindent elhordtak, csak a flipper állt még az
egyik falnál. Nem tűnt éppen újszerűnek, de leporolták, és amikor Bill
bekapcsolta, engedelmesen kattogott és csilingelt, mint egy árva
kiskutya, aki fel akarja hívni magára a figyelmet a menhelyen. Bár a
szirénát kihagyták belőle, a doboz mindkét oldalát és hátulját élénk
színekben pompázó autók borították – valamennyi spéci versenygép,
csupa légterelő és lángnyelv, közöttük szoknyás lányok és farmeros fiúk.
Dean segített Billnek szétszedni a gépezetet (milyen izmos a karja, ne
nézz oda, ne nézz oda), együtt megjelölték a bekötéseket, hogy később
egyszerűbb legyen összeszerelni, azután Dean és Evvie kihordta az
alkatrészeket a teherautóra, ahol aprólékos gonddal befóliáztak és
átkötöttek mindent. Amikor visszatértek Billhez, Evvie előzékenyen
félrefordította tekintetét, míg Dean átadott egy vaskos pénzköteget,
azután kezet ráztak az üzletre, és Dean visszaindult a teherautó felé.
– Nem minden nő tűrne meg egy flippert a házban – kiáltott utána Bill.
– Szerencsés fickó vagy.
– Naná, hogy az vagyok! – biccentett vissza Dean a válla felett. –
Tudom.
Evvie kinyitotta a kocsi ajtaját és beült. Amikor Dean bemászott mellé
és behúzta az ajtót, odafordult hozzá. A férfi megvonta a vállát.
 – Jól mondja.
Evvie megrázta a fejét.
– Oké, jössz egy fonott fánkkal. Menjünk és szerezzünk egyet.
Ebéd helyett ették meg a fánkot, mert ez egy ilyen nap volt, azután
Dean visszatért a kisteherautóval a főútra. Előbb rádiót hallgattak – egy
betelefonálós műsort –, majd Evvie kedvenc bűnügyi podcastjét (Dean
folyton közbeszólt és olyanokat mondott, hogy „a férj tette”, de azért
tetszett neki a vége, amikor kiderült, hogy az asszony nővére), és késő
délután értek vissza Calcassetbe. Már sötétedett, mikor leálltak a
felhajtón.
– Mindjárt éhen veszek – közölte Evvie, amikor a férfi lenyitotta a
platót. – Inkább kértem volna mogyoróvajas szendvicset.
– Oké, izomgalamb – bólintott a férfi. – Kapd el a másik felét.
Bevitték a szekrényt, a lábakat és a hátlapot, melyeket Dean takarosan
felsorakoztatott a padlószőnyegen.
– Majd később összerakom – mondta, és elindult a főzőfülke felé. –
Imádom az új versenyautós flipperemet, de ennem is kell. – A pultra
hajolt. – Melegszenya? Én ennék egy melegszenyát. Te is kérsz egy
melegszenyát?
– Naná. – Evvie ledobta magát a szokott helyére. – És, milyen
versenyautósflipper-tulajdonosnak lenni?
– Hát, ha őszinte akarok lenni – felelt a férfi, miközben mindenféle
konzervekkel matatott –, olyan régóta vágyom erre, hogy kicsit félek is
összerakni. Talán az álom messze többet ér, mint a valóság. Amúgy sem
vagyok valami nagy ász flipperben, szóval miután felállítottam és
üzembe helyeztem ezt a gépet, talán lefoszlik róla az újdonság varázsa.
– Csak vigyázz. Bill apja most is figyel valahonnan, és elvárja, hogy illő
tiszteletet tanúsíts a flipperje iránt. Amúgy is ki van bukva, amiért egy
Yankee tulajdonába került…
– Viszont ennyi pénzért megkaphatja a létező legmenőbb koporsót.
– Hű, milyen fekete lett a humorod, mióta saját flippered van.
Evvie hallotta, ahogy a kenyér sercegni kezd a serpenyőben, miközben
Dean leült a szomszédos fotelbe.
– Mondhatok valamit? – kérdezte, beletúrva rövid hajába.
 – Persze.
A férfi bal lábával lerúgta a jobblábas cipőjét, majd a jobbal a másikat.
Egy pillanatig csak némán figyelte.
– Mi az? – Evvie ösztönösen megérintette az arcát, mintha valami kosz
lenne rajta.
– Ma többször is átfutott az agyamon, hogy megcsókollak.
Evvie érezte, hogy felszökik, majd visszaereszkedik a szemöldöke.
Megfeszül, majd ellazul az ajka. Gyorsan, gyorsan… milyen is a semmitmondó
arckifejezés?
– Aha. – Megütközött. És örült. Kaján módon. Közben meg az egész
teste belefeszült a vágyakozásba. És pánikolt.
– Bizony. Vagyis máskor is gondoltam már rá, de ma a szokottnál is
többször. A kocsiban, meg közvetlenül azután, hogy hazaértünk és
elkezdtük lerakodni… tudod, a hátfalat. – Egyik kezével bizonytalanul
intett a felhajtó felé. – Csak nem tudtam, mit szólnál hozzá, és nem tűnt
alkalmasnak az időpont, hogy meglepjelek. Nem mintha idegenkednék
attól, hogy meglepjelek. Nem szoktam lakatot tenni a számra, de ez
valahogy kivételes eset.
– Oké – felelt Evvie lassan, miközben az agya olyan lázasan pörgött,
mint kacsa lába a víz alatt, és kétségbeesetten próbált közönyösnek
tűnni. – Az özvegység miatt? Vagy mert a házinénid vagyok? Vagy mert
barátok lettünk? Vagy mert közel állsz Andyhez? Vagy…?
A férfi lassan bólintott.
– Igen. Ez így együtt. Kivételes együttállás.
– Szóval néha mégis lakatot teszel a szádra.
– Azt hiszem, most is azzal próbálkozom.
Evvie úgy érezte, mintha hévízi forrás buzogna a fejében, és az járt az
eszében, hogy talán, most az egyszer kimondhatná, amire igazából
gondol. Kinyithatná a száját, csak hogy lássa, mi jön ki rajta.
Meglepődött, amikor ajka magától mosolyra húzódott.
– Idefigyelj.
A férfi azonnal felpattant.
– Oké, vettem.
 – Hé, ülj vissza! – parancsolt rá. Dean engedelmeskedett. – Ez nem
olyan „idefigyelj” volt.
A férfi feltartotta mindkét kezét.
– Folytasd csak, de ha azt mondod, hogy „rendes pasi” vagyok, nincs
melegszendó. Ezt vedd fenyegetésnek.
Evvie beharapta az ajkát.
– Én megértem. Érted? Mármint tényleg. Itt voltam.– Intett az őket
elválasztó tér felé. – Észrevettem. Tudom, miről beszélsz.
A férfi elvigyorodott.
– Akkor jó.
Evvie egy pillanatig azt kívánta, bárcsak belevágott volna egy-két futó
kalandba, miután egyedül maradt. Azt kívánta, bárcsak jóllakatta volna
azt az énjét, amelyik valaki más kezét, bőrét és szívének lüktetését
vágyta érezni az ujjai alatt. Túlságosan összezavarta, túlságosan
sebezhetővé tette már az is, ha belegondolt a lehetőségbe. Nem a férje
volt az egyetlen ember, akivel csókolózott, de ő volt az egyetlen, akivel
lefeküdt, s most úgy érezte, mintha a felnőtt tudatosság, a gimis lángolás
és a keservesen megszerzett elővigyázatosság mind egyszerre próbálna
befurakodni az ajtaján, ami totál káoszt eredményez.
– Még nem állok készen – jelentette ki. – És nem akarok belekezdeni
ebbe, amíg nem állok készen, mert… megbánnám, aztán meg
megbánnám… hogy bánom. Érted, mit akarok ezzel?
– Hogyne – bólintott a férfi magabiztosan. – Valami olyasmit, hogy
„talán később”.
– Tudom, hogy hangzik. – Összerándult az arca. – Sosem mondanék
ilyet, ha nem…
– Ha nem lenne kivételes eset. Totálisan értem, és abból fogok
kiindulni, hogy ez a válaszod. Ha „talán később”, akkor később, ha majd
meggondolod magad, esetleg adsz valamilyen jelet. Tudod, amiből
tudom, hogy zöld utam van.
– Zöld utad? Adjak neked zöld utat?
– Persze. Csak rajtad áll, hogy mikor adsz zöld utat.
Evvie egy hosszú pillanatig kéjesen ízlelgette a szavakat.
– Oké, szerinted mi legyen ez a jel?
 – Amivel zöld utat adsz?
– Ja.
– Legyen az, hogy „zöld”.
– Ez legyen a jel? Mondjam azt, hogy „zöld”?
– Mondd azt, hogy zöld.
– Oké, értem. De most fekete. Mármint a szendvicsem.
Amikor a férfi odaugrott a tűzhelyhez, Evvie némán kimondta, csak
hogy ajkán érezze a szót.
Zöld.
 Tizennyolc

Néhány csütörtökkel később Evvie A hatalom termeit nézte, amikor

kopogtattak az ajtaján. Ki lehet az este tíz után? Kinézett az ablakon, és
Andy autóját látta a felhajtón, ezért az ajtóhoz sietett és szélesre tárta.
– Hé, minden oké?
– Igen, mindenki jól van – felelte a férfi. – Bocs, hogy nem hívtalak. A
mamámnál voltam, ahonnan egyenesen idejöttem. Beszélnünk kell. Nem
gond? – Zsebre dugta kezét, de Evvie így is látta a csuklóján az egyik
kislány hajgumiját, ami azt jelentette, hogy valakinek copfot kellett
fonnia a nagyinál.
– Persze, hogyne. Gyere csak be. Iszol egy sört? Vagy egy teát, vagy
valamit? Biztos, hogy minden rendben?
– Persze, jól vagyok, kösz. – Andy leült a kanapéra, majd rögtön
előredőlt, a térdére könyökölt és összekulcsolta a kezét. – Beszélnem kell
veled valamiről. Próbáltam kitalálni, hogyan vezessem fel, de semmi sem
jutott az eszembe.
– Kezdesz megijeszteni. – Evvie odatelepedett mellé. – Mi ez az egész?
– Sajnálom – bocsátotta előre a férfi. – Szóval a mamánál voltam, ahol
rólad beszélgettünk és arról, hogy boldogulsz. – Evvie máris lebénult,
pedig Andy még csak most kezdte. – Azután szóba került az az éjszaka,
amikor Tim balesetet szenvedett.
– Oké. – Evvie elkezdte piszkálni a körmét.
– A mamám arról beszélt, mennyire szíven ütötte, hogy amikor
bejöttél a sürgősségire, még azt hitted, Tim csak megsérült. És készen
álltál a kórházban virrasztani. Ez mélyen megindította. Azt mondta,
nagyon kellett őt szeretned, ha mellette akartál maradni, amíg csak kell.
„Az a lány hosszú távra pakolt”, így fogalmazott.
– Oké. – Evvie érezte, hogy a torka lassan kiszáradt. – Miért mondta
ezt?
 – Emlékszel, hogy akkor éjjel nem tudtál egyedül hazamenni? Hogy én
hoztalak el? És a mamám másnap elküldött valakit a kórházhoz a
kocsidért?
Evvie tehetetlenül meredt a szőnyegpadlóra.
– Nem, nem emlékszem rá, hogy bárki elhozta az autót. Az egész
összemosódik, de persze így kellett lennie.
– Ezért tudja, hogy ott akartál maradni a kórházban. Azt mondta, látta,
mekkora bőröndöt hoztál magaddal, hogy ott ülj Tim ágya mellett. Hogy
megvárd, amíg felébred. Azt mondta, bekukkantott a kocsidba, amikor
elhozták. Azt mondta, ma is végtelen szomorúság tölti el a gondolatra,
hogy végül nem volt rá szükséged, mert Tim meghalt, mielőtt
odaérhettél volna.
A vér dobolni kezdett a fülében. Érezte, hogy lángra lobbant az arca.
Egyszerre érzett lázat és dermesztő hideget.
– Elmondta, hogy amikor odalépett az autódhoz, meglátott egy öreg
kék bőröndöt, rajta mindenféle matricákkal. – A férfi próbált a szemébe
nézni, de ő egyetlen pontra meredt, közvetlen a lábujjai elé. – Azt hiszi, a
kórház miatt csomagoltál össze, mert ő nem tudja, hogy az a bőrönd a
mamádé volt, de én igen.
Andy azért tudta ezt, mert egyik éjjel, amikor elsörözgettek a
nappaliban, míg Tim ügyelt, mindent elmesélt neki Eileen Ashtonról, aki
mindig is Eveleth, a város, nem pedig Eveleth, a lánya után vágyakozott.
Evvie kinyitotta az előszobaszekrényt, és kivette az ütött-kopott kék
bőröndöt, rajta a PÁRIZS és LONDON feliratú matricákkal, melyeket
anyja az ottani könyvesboltokban vásárolt. Megmutatta a tartalmát is.
Megőrzött mindent, amit Eileen valaha neki küldött vagy ráörökített: a
napszemüvegét, a kasmírsálját, néhány levelet, egy ezüst karkötőt,
három rongyos, kartonborítós regényt. Próbálta elmagyarázni, mennyire
hiányzott neki az anyja egész gyerekkorában, most mégis mennyire
retteg attól, hogy hírt hall felőle. Retteg, mégsem tudja kidobni a
dolgait.
Andy folytatta.
– Szóval a mamám nem tudhatja, hogy amikor felhívtak a
sürgősségiről, semmi szín alatt nem vehetted elő, üríthetted ki és
pakolhattad tele a holmiddal. Nem tudhatja, hogy csak egyetlen ok lehet,
amiért elővetted azt a bőröndöt a szekrényből és beraktad az autódba. –
Egy pillanatra elhallgatott. – De én tudom.
– Andy. – Evvie végre felemelte a tekintetét.
– El akartál menni? – A férfi kivárt egy pillanatot. – El akartad hagyni?
– Újabb csend. – El akartad hagyni akkor éjjel? Evvie?
Evvie úgy élte végig az elmúlt tizenhét hónapot, mintha egy időzített
bombát szíjaztak volna a testére, s most már azt is tudta, milyen, amikor
felrobban. Úgy érezte, menten elájul, kidobja a taccsot, sírva fakad, vagy
éppen nevetésben tör ki. Végül beérte a vallomással.
– El akartam hagyni aznap éjjel.
– Ezért pakoltál be a kocsiba.
– Épp csak elkezdtem. – Úgy érezte, mintha felvételről hallaná a
hangját; mintha meghúzták volna a hátáról lelógó madzagot és csak
felmondaná, amit belé programoztak. – Nem mintha sok mindent el
akartam volna vinni…
– Azután telefonáltak.
Bólintott. És elmondta neki. Az autót, a bőröndöt, a telefont és az ősz
hajú orvost, aki a kórházban tudatta vele, hogy a férje elhunyt.
Akkor éjjel Andy hozta haza a kocsijával – ugyanazzal a kocsival, amely
most is a felhajtón parkolt, Rose gombóccá gyúrt pulóverével a hátsó
ülésen. Annyira reszketett, mikor a házhoz értek, hogy Andynek kellett
betámogatnia, kinyitni az ajtót, amelynek a bezárásával nem is bajlódott,
felvinni őt a keskeny lépcsőn és befektetni az ágyba, ahol aztán a fal felé
fordult, és összegömbölyödött. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, azután
kiment a fürdőbe, hogy bevizezzen egy konyharuhát. Amikor visszatért,
leült mellé az ágyra „Oké – mondta. – Tessék.” Ő odafordult és engedte,
hogy a férfi hideg borogatást tegyen a homlokára, ahogyan a lányoknak
is szokta, ha megbetegedtek. Ruhát keresett neki a fiókokban, és kivárta,
amíg átöltözik a fürdőben. Azután csak feküdtek és fél-egy órákat
aludtak, amíg ki nem világosodott.
Andy tizenhárom napig maradt a házában. Kell vigyázott a lányokra és
hozott neki tiszta ruhát, miközben mindennap valaki más gondoskodott
pörköltről, kenyérről, levesről, valami egytálételről. Andy az ajtóban
fogadta a részvétnyilvánításokat, és megígérte, hogy átadja őket. Az
iskolában egy helyettesítő tanár tartotta meg az óráit. Az apja naponta
telefonált, hogy megtudja, a lánya nem akar átmenni hozzá, nem akar
látni senkit. Andy vette rá, hogy zuhanyozzon; ő ösztökélte, zsarolta és
vesztegette meg, hogy egyen pár falatot, s bár alhatott volna a
vendégszobában, fél éjszakákra odakucorodott mellé, mert amikor
altatót vett be, olyan gyorsan elaludt, hogy utána nem tudta lefejteni őt
a válláról.
Tim szülei intézték a temetést, melyre Andy vitte el. Ő tisztíttatta ki a
grafitszürke gyapjúruháját, és fuvarozta el a templomhoz. Ő szolgált a
támaszaként, míg fogadta a részvétnyilvánításokat és a gyászolókat, akik
hozzá hasonlóan nem tudták, hogy épp bepakolta a holmiját az autójába,
amikor a kórházból hívták. Minden öt-tíz percben odahajolt a füléhez és
azt suttogta: „Jól csinálod.” S valahányszor ezt tette, Evvie úgy érezte,
mintha új életre kelne benne a fájdalom. Megesküdött volna, hogy a
szíve minden alkalommal folyékony tüzet pumpál a torkába. Akkor
történt először, hogy a koponyájában visszhangozni kezdett a szó:
Szörnyeteg, szörnyeteg.
A temetés után a férfi hozta haza, ő pedig egyből lefeküdt. Alig csinált
mást, csak sírt, aludt vagy az Andy által hozott levest és pirítóst
piszkálgatta. A férfi idővel rávette, hogy megnézzen vele néhány filmet –
bármit, ami nem túl bárgyú, nem túl szomorú, és nincs benne
autóbaleset. „Annyira sajnálom – mondogatta. – Annyira sajnálom, Ev.
Hogyan segíthetnék?” Ő meg csak a fejére húzta a takarót. Néhány nap
múlva aztán lement a földszintre enni; további néhány nappal később
beszélni kezdtek arról, hogy mikor áll majd készen az egyedüllétre.
Andytől tudta, hogy az emberek kérdezősködnek felőle, és bármerre
jár, elküldik neki a jókívánságaikat. Ha nem is tőle, de tudta, hogyan
dicsérgetik Andyt. „Olyan jó vagy hozzá.” „Evvie nagyon szerencsés,
amiért ilyen barátja van”. „Nem tudom, az a lány mire menne nélküled,
Andrew.” Időről időre ez még mindig előfordult, olyanokkal is, akik
rendszeresen látták őt. Andytől várták, hogy elmondja, hogyan van
igazából. Tőle várták a magyarázatot elszigetelődésére és
távolmaradására az olyan helyekről, ahol számítottak rá.
 – El akartad hagyni – ismételte most a férfi. – Szóval utána, egész idő
alatt… nem azért szenvedtél, mert annyira hiányzott. Vagy mégis?
Evvie megrázta a fejét.
– Sejtelmem sem volt, mit csináljak.
– Evvie, Tim… bántott téged? Féltél tőle?
Az is számít, hogy rettegtem minden beszélgetésünktől? Az is számít, hogy már
attól feszült lettem, ha csak belépett a szobába?
– Nem – felelte. – Megígértette velem, hogy nem vitatom meg veled a
bajainkat. S egészen a legutolsó pillanatig nem voltam biztos abban,
hogy meg fogom tenni… ezért nem szóltam semmit. Pedig el akartam
mondani.
A férfi bólintott.
– El akartad hagyni a várost. – Nem kérdésnek szánta. Tudta, hogy nem
hagyhatta el Timet úgy, hogy Calcassetben marad. Vagyis nem csak a
férjének intett volna búcsút.
– Igen – ismerte el.
– El sem köszöntél volna tőlem, az apádtól… a lányaimtól.
– Nem. – Kis híján elmondta, hogy búcsúlevelet írt nekik, de úgy tűnt,
ezzel csak rontana a helyzeten.
– Segítettem volna, Evvie. Segítettem volna valami helyet keresni.
Elvihettelek volna bárhová.
Evvie megrázta a fejét.
– Senkinek nem szóltam róla.
A férfi nem emelte fel a hangját, egész idő alatt egyetlenegyszer sem.
– Te voltál az első, akinek elmondtam, hogy el fogunk válni. Előbb
tudtad, mint az anyám. Nem hiszem el, hogy kihagytál az egészből.
Evvie biztosan tudta, hogy Andy fejében végigperegnek a képek,
melyeken ételt hoz az emeleti hálószobába, vagy ott állnak ketten a
faültetési ceremónián. Azt is tudta, hogy épp most cseréli le a
képaláírásokat. Andy újra és újra azt bizonygatta neki, hogy megért
minden fura, helytelen, indulatos és rossz modorra valló viselkedést.
Ilyenek a körülmények, a veszteség megmagyaráz mindent. Ez a
gyászmunka. Most mégis elő kellett vennie ezeket a képeket, Evvie
számára pedig elkerülhetetlennek tűnt, hogy miközben a címkéket
cseréli le, előbb-utóbb eljusson ahhoz, hogy Itt egy kép, amin Evvie éppen
hazudik.
– Nem akartam válaszolni a kérdésekre – magyarázkodott tehetetlenül.
– Azt hittem, hogy mindenki engem fog hibáztatni.
– Azt hitted, hogy téged foglak hibáztatni? – Andynek ki sem kellett
mondania, mennyire igazságtalan vele; hogy ő soha nem adott okot ilyen
következtetésre. Igaza volt, ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy
egyetlen szó nélkül akarta faképnél hagyni, miután Andy még
tizenhárom napon át vigasztalta az apját is. Hiába is próbálta volna
tagadni: készen állt elmenni anélkül, hogy bárkitől elbúcsúzott volna.
Meglátogathatta őket, telefonálhatott, de ettől még otthagyta volna őket.
Végérvényesen kilépett volna az életükből.
– Nem. Dehogyis, nem, persze, hogy nem. Tudtam, hogy te nem. Nem
is tudom, mit gondoltam. – Csak ők ketten voltak, meg a kazán távoli
dohogása. – Annyira sajnálom…
A férfi bólintott, mégis azt felelte:
– Nem kell sajnálnod.
Evvie lesütötte a szemét, és most először tűnt fel neki, hogy ő még
mindig viseli a jegygyűrűjét, míg Andy nem – két hónappal azután
levette, hogy Lori elköltözött. Azelőtt nős volt, de mostanra nőtlenné
vált, megszűnt házasnak lenni. Miközben ő örökre az maradt.
– Tudnom kell, hogy még barátok vagyunk.
A férfi bólintott.
– Persze. Persze, hogy azok vagyunk. – Odafordult hozzá. – Hát, lesz
min gondolkodnom.
– Igen. – Evvie megdörgölte a szemét.
Andy vetett egy pillantást az órájára.
– Nem akarlak feltartani. Ami azt illeti, nekem is otthon a helyem.
Holnap reggel dolgozom. Hosszú nap áll mögöttem. Csak nem akartam
úgy lefeküdni, hogy nem mondom el.
– Oké. Örülök, hogy megbeszéltük. – Megálltak az ajtóban. –
Rettenetesen sajnálom, Andy, hogy így kellett megtudnod. Sajnálom,
hogy nem mondtam el.
 – Nem, nem, én megértem. – Megcsörrentek a kulcsok a kezében. –
Talán én sem voltam a helyzet magaslatán.
– Nem erről van szó. Nem akartam, hogy bárki megtudja, így aztán
nem tudta meg senki.
A férfi lassan bólintott.
– Hát igen. – Megismételte. – Hát igen. – Azzal az ajtó felé fordult.
– Akkor szombaton? – kérdezte Evvie, ahogy kilépett a verandára.
– Persze.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek, Ev. – A férfi lekocogott a lépcsőn az autójához és
intett neki. Halkan betette utána az ajtót.
 Tizenkilenc

Péntek délután a nappaliban olvasott, amikor sms-t kapott Andytől: Le

kell mondanom a holnapot. Hétvége Monicával. Majd a jövő héten, oké?
Egy pillanatig meredten nézte, mielőtt válaszolt. Persze, mulass jól.
Azután visszament a kurzorral és megváltoztatta: Persze! Mulass jól!
Ez így olyan, mintha gúnyolódnék, gondolta, és újra megváltoztatta:
Persze. Mulass jól!
Másnap reggel a konyhában tett-vett az edényekkel, amikor
meghallotta a flipper jellegzetes kattogását és csörgését. Bedugta a fejét
a lakásba.
– Nem baj, ha nézlek?
– Csak amíg nem gúnyolódsz rajtam. – A férfi nem vette le a szemét a
játékról. – Amúgy nem Andyvel kéne lenned?
– Lemondta. – Evvie a géphez lépett és az oldalának támaszkodott. –
Tudod, a barátnője miatt.
– Ja, a másik nő – bólintott Dean. – Nem zavar?
– Hát, mostantól Andy neki süt palacsintát, ami kínosan érint.
– Nem hinném, hogy ezt kérdeztem volna.
– Tudom. Örülök az örömének. Még jobban örülnék, ha nem mondaná
le a közös programunkat, de nem hibáztatom. A csajt sem. Ha randiznék
Andyvel, én sem akarnám, hogy minden szombat reggelt mással töltsön.
Elvárnám, hogy állandóan készen álljon kiruccanni, sétálni, ágyban
maradni… vagy mi.
– Vagy mi – ismételte a férfi. – Minden oké köztetek?
– Ne csináld ezt.
– Mit ne csináljak? – Dean elmormolt egy szitokszót, és elengedett egy
ezüstgolyót.
– Ne várd azt, hogy féltékeny legyek, az olyan közhelyes. Nem Monica
az első, akivel az elmúlt négy évben randizott, csak eddig ő a rekorder.
Mármint időben.
 – Csak azt gondoltam, hogy talán nem bírod.
– Nem is ismerem. Mármint ismerem, februárban ott volt Andy
születésnapján, de nem sokat beszélgettünk.
– Biztos halálra volt rémülve. – Dean meglökte a gépet a csípőjével.
– Szerintem az csalás, ha lökdösöd – mutatott rá Evvie. – És mitől lett
volna halálra rémülve?
– Tőled.
– Miért kellene rémüldöznie tőlem?
– Ez most komoly? Amióta elkezdtek találkozgatni, szerinted hány
embertől hallotta, hogy mindenki azt hitte, Andy veled fog összejönni?
Veled fog randizni? Vagy legalábbis megpróbál? Mintha nem itt élnél,
mintha nem tudnád, hogy unalmukban miket pletykálnak az emberek.
Én megértelek titeket, már amennyire, de Monica helyében azt
képzelném, hogy te egy személyben vagy Andy anyja, exe, nővére és
menedzsere. Be kell ismerned, hogy ez… Tudod.
– Nem. Micsoda?
– Elég intenzív.
– Nos, ahogy nézem, nem sokat kell találkoznunk egymással, szóval
nincs mitől félnie, de hogy érted azt, hogy „már mennyire”.
– Úgy értem, hogy szokatlan.
– Mi szokatlan?
– Ez a plátói, lelki társ cucc, amit te tolsz. Tudod, a legtöbben máshogy
csinálják.
– Oké, ez megvan. – Megszólalt egy csengő. – Ez csak… így alakult,
érted?
– A sors keze?
– Inkább praktikus szükséghelyzet – helyesbített Evvie. – Amikor Andy
elvált, Lilly még kisbaba volt, és Rose is épp csak totyogott. Lori meg
eltűnt, mint a dzsinn. – Két kezével ködfelhőt imitált. – Tudtad, hogy
magával vitte az összes kanalat? Valami okból, amikor új életet akart
kezdeni, minden kanálra szüksége volt. Andy azt akarta, hogy gyorsan és
békésen érjen véget, ezért azt mondta neki – bár, a történeti hűség
kedvéért: én megpróbáltam lebeszélni –, hogy vigyen, amit akar. Erre
Lori elvitte az összes kanalat a konyhából. Egy héttel a távozása után
arra mentem át, hogy Rose műanyag villával próbálja enni a zabpelyhet.
– Kell nem rendelt mindjárt mindenből ötöt?
– Andy nem mondta el neki, de nekem igen. Úgyhogy én vettem
kanalakat. Meg egy szakácskönyvet. Vigyáztam a lányokra, amikor el
kellett mennie valahová. Akkor éjjel is én voltam velük, amikor Lori
telefonált, hogy meghalt az anyja, és én simogattam Rose hátát, amíg
elaludt. Én tanítottam meg Andynek… vagy legalábbis, én próbáltam
megtanítani Andynek… hogyan fonja be a lányok haját.
– Mondta is, hogy megmentetted az életét.
– Tényleg?
– Igen. – Amikor az utolsó golyó is elsüllyedt a sötét mélységbe, Dean
szigorú pillantást vetett rá. – Én csak azt mondom, hogy ez nem kevés.
Ott vannak a kölykei, az exe, az anyja, a többi barátja. S ott vagy neki te,
a totál hétköznapi plátói kapcsolata, akiről mindenki tudja, hogy
megmentette az életét. – A közeli asztalkán álló csészéért nyúlt, és
belekortyolt a kávéjába. – Én csak azt mondom, hogy ez így elég intenzív.
– Hát, nem hiába jártál annyit a pszichomókusokhoz. Amúgy a
flipperezésen kívül mit tervezel mára?
– Ráfér egy erőnléti edzés a csapatra, azután beszélek ezzel a
riporterrel. – Evvie meglepett pillantására válaszul kilőtt egy újabb
golyót. – Tudom, tudom, de ezt a tagot bírom. Arról akar írni, mit
csinálnak a sztárok, miután visszavonulnak. Azt mondja, kell valaki a
csapatba, aki nem önszántából hagyta abba. Értsd úgy, hogy „beleállt a
földbe, és akkora kráter maradt utána, hogy abban rendezik a vizes
vébét.”
– Biztosan beszélni akarsz vele?
– Bár ezt mondhatnám, de egyszer majd csak ki kell találnom, mit
csinálok azonfelül, hogy a házadban lakom és egy rakat középiskolást
edzek. Végül ki kell dugnom a fejem, hogy lássam, mennyi maradt még a
télből.
– Hát, a mormotanapot már lekésted.
– Nekem jó Szent Patrik is. Ki kell dugnom a fejem, hogy lássam, hány
talajrészeg nem ír okádik az utcán.
 – Sok sikert.
Deant nézni flipperezés közben egészen tisztes elfoglaltságnak tűnt
egy ilyen álmos reggelen, de Evvie-nek valahogy mégis hiányozott a
meleg kávé és a sült szalonna. Hiányzott, hogy olyasvalakivel ücsörögjön
egy asztalnál, aki képes bébiszittert fogadni minden hétvégén, csak vele
ücsöröghessen egy asztalnál.

A következő csütörtökön Andy ráírt: Nem megy a szombat. Lehet vasárnap?

Zűrös a hétvége, M + Lil & Ro.
Visszaírt neki: Itt is zűrös. Majd jövő héten. Azután törölte a szöveget,
amelyet előre megírt, elmentett, de végül sosem küldött el: Alig várom a
szombati randit. Kár, hogy nem tudtunk találkozni, de remélem, most mindent
bepótolunk.

A cikk, melyhez Deannel is készítettek interjút, március második

hetében, a tavaszi felkészülés idején jelent meg. Tizenegy éve ez volt az
első tavaszi felkészülés, amelyen Dean nem vett részt. Az írásnak kedd
reggel tíz órakor kellett felkerülnie a netre, amikor Maine-ben éppen
szakadt az eső, viszont Tampában nyilván hétágra sütött a nap. Dean a
lakásban maradt az iPadjével, a kávéjával és a szendvicsével. Evvie a
szobájában frissítgette az oldalt, nézegette a filmelőzeteseket – miután
két éve nem járt már moziban –, és abban a tudatban várakozott, hogy
Dean odalent ugyanezt teszi. Semmi sem történt pontban 10:00-kor,
10:02-kor, 10:05-kor. Azután 10:07-kor meglátta a szalagcímet: „A
baseball után: Nyolc játékos a szabadidőről, az autogramadás nélküli
életről és a továbblépésről.” Hatan hosszú pályafutás után vonultak
vissza; valaki egészen fiatalon, hogy a családjával lehessen. Azután jött
Dean, a riporter szerint „a huszonegyedik századi sportélet talán
leghíresebb mumusa”.
A cikkben Dean szeretettel beszélt a városról, ahol jelenleg élt
(„Minden létező szempontból New York ellentéte”), és a fiúkról, akiket
edzett („Nagy szerencse, hogy találkoztam velük és új értelmet adtak a
sportnak”). A szöveg alapján eséllyel indulhatott volna a Világ
Legkedvesebb Embere címért, amikor olyanokat mondott, hogy „a csapat
megpróbált átlendíteni ezen”, „az embernek be kell látnia, ha már nincs
haszna ott, ahol éppen van” és „nagy hálátlanság lenne panaszkodni
tizenegy profi baseballidény és három Világkupa után. Szerencsés
vagyok. Még mindig annak érzem magam.” Mesélt a bostoni útról és a
flipperről, amelyet meg is mutatott a riporternek, aki Evvie tudta nélkül
járt a lakásán. A tudósító megszólaltatta Somerville Billt is, aki azt
nyilatkozta, hogy Dean „rendes pasas egy Yankee-hez képest”.
Dean nem mesélt arról, hogy néha hajnali kettőkor belóg a helyi csapat
pályájára, mobil reflektorokkal veszi körül magát, és leporolja a
drótkerítést a labdáival. Nem mesélt arról, hogy fenyőtobozokat durrant
szét a kerítésen, amikor kiviszi a szemetet. Nem mesélt arról, hogy
olyan, mintha a dobókarja valaki másé lenne. Ehelyett bemutatta a
helyzethez tökéletesen alkalmazkodó és kívül-belül megújult Szuper
Deant, akinek neve talán a pofára esés szinonimája lett, de azért köszöni,
jól van.
A cikk végén a riporter megjegyezte: „Tenney néha hátranyúl, hogy a
bal karjával megmasszírozza a jobb vállát, mintha még most is napi
szinten használná. Megkérdeztem tőle, hogy fáj-e. »Csak egy
berozsdásodott öregember vagyok – felelte –, de a karom valamiért még
mindig azt mondja, hogy ideje felkelni a kanapéról és tenni a dolgomat.«
Elmosolyodott, majd hozzátette: »Mint most is.« Nem biztos, hogy nem
gondolta komolyan.”
Evvie elért a cikk végére, és a fényképet bámulta, amelyet a magazin
fotósa készített. Dean meleg kabátot és Yankees-sapkát viselt, és egy
halom ládán ült a Második esély nevű rákászhajón, amely az apja egyik
barátjáé volt. Résnyire húzott szeme és enyhén borostás arca nehéz
időkről és súlyos titkokról regélt. S magán hordozta a szex ígéretét, de
ezt talán csak Evvie látta.
Elképzelte a fényképészt, ahogy elvitte Deant a fotózásra és addig
kutatott, amíg nem talált egy Második esély nevű hajót, hogy
elkattinthasson egy igazi képi metaforát. Andy előre megjósolta, hogy
eljön majd a nap, amikor a sajtó arra fog ácsingózni, hogy Dean foggal-
körömmel visszaküzdje magát. Meg akarnak bocsátani neki. Nem mintha
különösebben könyörületesek lettek volna, egyszerűen csak elment az
íze az utálkozásnak, mint egy olcsó rágóguminak, ezért frissebb zamatra
van szükségük.
Összecsukta laptopját, lement a konyhába és feltett egy teát. Amikor
fütyülni kezdett a kanna, a férfi is megjelent.
– Szia.
– Szia. – Belepottyantott egy filteres teát a bögréjébe. – Egész jó lett.
– Mondtam, rendes tag. – Dean nekitámaszkodott az ajtókeretnek. – Jól
ír. És azt, amit mondok.
– Jó az a poén a karodról – jegyezte meg Evvie. – Amit arról mondtál,
hogy dobni akar.
Hátra sem kellett néznie, így is tudta, hogy a férfi oldalt billenti a
fejét, mint akinek sejtelme sincs, miről beszél. Mintha nem most olvasta
volna azt a cikket.
– Nem is mondtam olyat, hogy a karom dobni akar.
Még most sem fordult felé.
– Vagy talán mégis. Azt mondtad, talán azért fáj a vállad, mert a karod
tenni akarja a dolgát.
– Csak hülyültem.
– Szóval nem akarod újrakezdeni. – Megfordult és leült. Azután
átnyúlt a lábával az asztal alatt, és kitolta a szemközti széket.
Dean leereszkedett rá.
– Nem is értem a kérdést. Tudod, mi történt. Nem az a lényeg, mit
akarok. Ez egyszerűen így van. Beletörődtem.
Evvie megkocogtatta körmével a bögre oldalát.
– Miért mentél el az éjszaka közepén, és dobáltál a hidegben? Láttam,
ahogy úgy hajigáltad azokat a labdákat, mint akinek nincs ki a négy
kereke. Mi a frászt kerestél ott?
– Csak azért láttad, mert képes voltál követni – emlékeztette a férfi
feszült, kimért hangon. – Csak azért láttad, mert hajnali kettőkor
felkeltél az ágyadból és utánam jöttél. Szóval szerintem inkább rólad
kellene beszélnünk. Esetleg elmondhatnád, hogy miért autózgatsz az
éjszaka közepén egy szál pizsamában, mintha detektívesdit játszanál?
– Én csak próbálok a barátod lenni. Próbállak megérteni. Azt mondtad,
jól vagy…
 – Figyelj, néha egyszerűn jólesik a megszokott dolgokat csinálni.
Neked van állásod, nekem nincs munkám. Amikor idejöttem, Andyn
kívül nem ismertem senkit. Szeretem a pályákat. Nekem ez a
megszokott, normális közeg. Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz ennek.
Különben sem tudom elmondani neked, milyen érzés, hogy nem tudok
dobni, akárhogy faggatsz is.
– És mi a helyzet a fenyőtobozokkal? – tette fel a kérdést. – A tobozokat
is szereted? Azok is meghitten ismerősek?
Ugyanaz a tekintet.
– Mi a frászról beszélsz?
– Láttalak odakint. Felvettél a földről egy fenyőtobozt, és addig
vagdostad a kerítéshez, amíg szét nem robbant. Mindenhol ezt csinálod?
Mindenfélét hozzávágsz a falhoz? Ezért dörgölöd folyton a vállad? Mert
muszáj addig dobálóznod, amíg nem érzed azt a fájdalmat?
Dean kapásból visszatámadott – és még csak nem is azon a fronton,
ahol Evvie várta.
– És mi van veled meg Andyvel? Miért nem találkozgattok
szombatonként?
Evvie úgy rázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe.
– Ez meg… mi köze van ennek bármihez?
– Ki ismer téged egyáltalán? – kérdezte a férfi.
Evvie meredten nézte. El fogok ájulni? Mert az tényleg fura lenne.
– Hogy érted azt, hogy ki ismer?
– A barátom akarsz lenni, olyasmikről faggatsz, amiket úgy lestél ki,
hogy nem is tudtam róla, de téged ki ismer? Én nem. Andy sem, az apád
sem. Szerintem a férjed sem ismert. A házadban élek, azt mondod,
barátok vagyunk, de halványlila fingom nincs arról, mi van veled.
Tényleg akarod tudni, mi történik az éjszaka közepén? Semmi közöd
hozzá! Az én elcseszett életemmel akarsz foglalkozni? Előbb tedd rendbe
a tiédet!
Evvie-nek lüktetett a halántéka. Lenézett a bögréjére és látta, hogyan
reszketnek ujjai a fülén. Azután felállt és odalépett a konyhaszekrényhez.
Kivágta az egyik fölső ajtót, és elővett egy porcelántányért, rajta a sárga
kis virágokkal. Mintha egy óriásbébi babaházához tartozott volna.
Visszafordult Dean felé, és úgy tartotta, hogy láthassa a mintáját.
– Egy tányér. És?
Addig emelte, amíg egy vonalba került a homlokával, azután anélkül,
hogy levette volna szemét a férfiról, szétnyitotta ujjait és hagyta leesni.
Az idő egy pillanatra mintha megbicsaklott volna – mint a hang, mielőtt
valami fontosat készülünk mondani –, aztán a tányér a kövezetnek
csapódott és éles csörrenéssel szilánkjaira robbant szét.
Dean felpattant a helyéről.
– Mi a szar?
– Én élek itt, igaz? Én élek itt, és ezek az én tányérjaim. Te magad
mondtad. Azt mondtad, ha nem kellenek, szerezzek újakat. –
Visszafordult a szekrényhez és kivett egy salátástálat. Ezúttal nem
elejtette, hanem egyenesen hozzávágta a padlóhoz, hogy a szilánkjai
messzebbre szóródjanak szét.
A férfi nem szólt, csak meredten nézte.
Elővett egy újabb tányért. Két kézzel vágta oda, de valami rejtélyes
oknál fogva ez nem tört össze. Akár jól dobta, akár nem, lapjára érkezett
és sértetlen maradt. Lehajolt, felvette és a férfira nézett.
– Vettem – emelte fel a kezét megadóan Dean. – Nem kell összetörnöd
mindet. Értem.
Evvie felemelte és nekicsapta a tányért az asztal szélének, ahol
darabokra tört, csak egy kis cserép maradt a kezében. Azt is ledobta a
lába elé, az egyre növekvő halomra.
– Jesszusom, Eveleth – nyögött fel Dean, és hátratolta a székét.
Evvie megfordult, kiemelte a megmaradt hat tányért, és a
konyhapultra helyezte őket. Valamennyit összetörte, egyiket a másik
után – vagy a pulton, vagy a konyhaasztalon, mielőtt a padlóra hajította
volna –, Dean pedig csak állt és karba tett kézzel nézte. Míg szétzúzta az
egyiket, arra gondolt, hogy Tim egyszer idiótának nevezte, amikor nem
találta a kulcsát, a cserepek pedig addig pattogtak és csúszkáltak a
kövezeten, amíg a hűtő alá és a mosogatógép mellé is jutott belőlük.
Leállt, miután minden szilánkokra tört – az összes tányér, amelyből
valaha egyedül evett, miután feladta a reményt, hogy Tim hazajön
vacsorára; az összes tányér, amelyen elé tolta születésnapi reggelijét, a
gyertyákkal díszített franciapirítós-halmot. Kipirult, szédelgett és
zakatolt a szíve. Dean némán nézte, azután elindult felé, félrerugdalta
útjából a törött porceláncserepeket, kis ösvényt vágott hozzá. Egészen
közel jött, amíg Evvie már orrában érezte az öblítője illatát.
Ahogy a férfi átnyúlt a válla felett, ő szinte már érezte a tarkóját
cirógató ujjakat. Szerencsére mielőtt még lehunyhatta volna a szemét,
vagy bármily más módon értésére adta volna, hogy a csókjára vár, a férfi
elővett egy nagy leveses tálat, és egyetlen laza csuklómozdulattal
kivégezte. Olyan dobással, ami valaha dollármilliókat ért.
Egy filmben ilyenkor idegesen elnevetik magukat, akár meg is
csiklandozzák egymást, hogy kitörjön belőlük a felszabadító öröm, de ők
csak álltak a mosogatónál, míg szép sorban összezúztak nyolc
mélytányért, nyolc kistányért és nyolc lapostányért. Amikor Dean a
kezébe nyomta az utolsó darabot, Evvie egyenesen maga elé emelte, mint
egy oltárra szánt áldozatot, azután csak elengedte, hogy örökre
megszabaduljon a tehertől. A tányér apró szilánkokra robbant a
kövezeten, és megszűnt létezni. A dörej hosszan visszhangzott, mielőtt
elhalt, ők pedig ott álltak hajótöröttként az apró csempeszigeten, a
törött sárga virágok tengerén. Amikor Evvie felemelte a kezét, hogy
félresimítson egy tincset felhevült arcából, a férfi felszisszent.
– Megsérültél.
Miután mindenütt éles cserepek vették körül, aligha meglepő, hogy az
egyik megvágta az ujját. Inkább az volt a furcsa, hogy nem vérzett még
jobban. Hideg víz alá tette és megmosta a kezét, míg Dean tiszta
papírtörölközőt kerített, és rászorította a sebre.
– Megvan. – Evvie átvette a kötést, de a férfi továbbra sem engedte el a
kezét.
– Rendesen rá kell nyomni – erősködött. – Akkor eláll.
Ahogy fölé tornyosult, Evvie sejthette volna, hogy a tenyere is lapát
méretű, mégis kuncognia kellett azon, ahogy elnézte tömpe ujjait az övéi
mellett.
– Akkora a mancsod, mint egy dán dognak – jegyezte meg.
– Ja, és meglepően gyengéd tud lenni.
 Felnézett rá. Kis heget látott a szemöldöke felett. Gyanította, hogy egy
labda találhatta el, talán még valamikor kiskorában – mint amikor ő
elesett a bringájával, hogy négy öltéssel kelljen összevarrni a térdét –,
talán máskor. Egy szemvillanásnyi időre látta magát, ahogy gyengéden
ellátja a sebet.
Azután bekukkantott a papírtörölköző alá.
– Szerintem most már életben maradok.
Szemét továbbra sem vette le a férfi kezéről, tekintete lassan felsiklott
a karján, fel egészen a válláig. Valahol itt kell lennie. Itt kell rejtőznie a
válasznak.
– Megtaníthatnál dobni – jutott eszébe hirtelen.
A férfi elnevette magát.
– Mi?
– Megtaníthatnál dobni – ismételte meg.
– Minek?
– Hogy tudjam, milyen érzés.
– Minek? – ismételte meg a férfi.
Megvonta a vállát.
– Hogy tudjam, milyen érzés.
Dean lassan bólintott.
– De azt tudod, hogy én nem tudok dobni. Hogy erről vagyok híres.
– Tudom, de engem azért megtaníthatsz.
– És mennyire akarod megtanulni?
– Mondjuk annyira… hogy ne röhögjenek ki a kölyökligában.
Dean összehúzta a szemét.
– Melyik korcsoportban?
Egy pillanatra elgondolkodott.
– A tizenkét évesek között.
– A tizenkét évesek félig már profik – figyelmeztette Dean. – Ne vállald
túl magad.
– Meg akarom tanulni.
A férfi elmosolyodott, épp csak egy sóhajnyira.
– Oké. Most azonnal akarod kezdeni? Feltéve, hogy a kezed engedi…
– Nem, majd máskor. Ma dolgom van.
A férfi felhúzta egyik szemöldökét.
– Valami izgi?
Evvie nekidőlt a mosogatónak.
– Az tuti. Feltakarítom a konyhát, és veszek egy új étkészletet.
TAVASZ
 Húsz

Április elején, egy csütörtökön Evvie épp a téli pulóvereket pakolta el,
amikor a telefon megrezzent a zsebében. A kijelzőn Andy képe jelent
meg, alatta az üzenettel: Szombat reggeli? Sajnálom, hogy elkerültük egymást.
Zajlik az élet, de jó lenne találkozni. A megkönnyebbüléstől egész teste
elernyedt.
Amióta beszéltek Tim halálának éjszakájáról, egyre távolibbnak érezte
Andyt. Oké, új barátnője van, gyerekei, munkája, de akkor sem tudta
meggyőzni magát arról, hogy a férfi nem azért haragszik rá, mert
heteken és hónapokon át hagyta magát babusgatni egy olyan lelki
sérülés miatt, amelyet el sem szenvedett. Azóta beszéltek néhányszor, de
mindig nyomasztóan derűs hangulatban. Sokszor elővette a telefonját,
hogy ráírjon Andyre, de valamiért mégsem tette.
Miután eltelt néhány perc, benyúlt a zsebébe és újra előhalászta a
mobilját. Szia!! Nagyszerű lenne. Te is nagyon hiányzol.
Azonnal megkapta a választ: Oké, ha Monica is jön?
Biztosította róla, hogy tökéletesen, sőt alig várja az alkalmat. Kár,
hogy nem így érezte.
Azután újra kézbe vette a telefont, és írt egy üzenetet Deannek. A jó hír
az, hogy szombaton Andyvel reggelizem.
Jött a válasz. A rossz hír?
Mielőtt felelhetett volna, a mobil újra megrezdült: Hozza a barinőt?
Küldött neki egy szélesen vigyorgó arcot. Amelyet magában Mr.
Okénak nevezett.
Örülök, hogy mész, kapta meg a választ. Minden oké lesz. Remek csaj.
Meglátod.
Ezúttal egy sárga szívet küldött neki. Számára minden szív más-más
árnyalt jelentést hordozott, s ezek olyan nyelvvé álltak össze, amelyet
csak ő beszélt, vagyis nem számított igazi nyelvnek, inkább csak
amolyan titkos kódnak. A sárga szív a hálát jelképezte.
Szombaton elsőként ért a kávézóba. Végre kitavaszodott, így kávéval a
kezében, behunyt szemmel a nagy kirakatüveg felé fordult, hogy a
beáradó napfény átmelegítse. Csak akkor pattant fel a szeme, amikor
meghallotta a nevetgélő Andyt, amint betereli Monicát a bokszba.
– Szia, bocs a késésért – szabadkozott a férfi.
– Semmi gond – felelte. – Örülök, hogy eljöttetek.
– Mi is – mosolygott Monica. – Rendes tőletek, hogy engem is
bevesztek a buliba. Tudom, hogy ez különleges alkalom.
– Én örülök, hogy Andy el tud szabadulni. – Nem, nem, nem is ezt akarta
mondani. – Minél többen vagyunk, annál jobb – tette hozzá, ami
szemenszedett hazugságnak hangzott. Máris két pont hátrányba került. –
Javaslom az áfonyás palacsintát, bár Andy a sonkás-sajtos omlettre
esküszik.
– Ó, én is tudom, elhiheted.
Marnie a semmiből bukkant elő, hogy letegyen Monica elé egy kis
kanna forró vizet és egy csészét a teafilterrel.
– Jó, hogy újra együtt vagytok – jegyezte meg. – Mindjárt hozom az
ételt is, csak egy pár perc. – Kávét töltött Andynek.
– Bocs, nem tudtam, hogy ide jártok. Ez tiszta béna volt. – Evvie
eligazította ölében a szalvétát. Andy a telefonjára meredt.
– Andy a szokások embere – mondta Monica Andy nevében – Amúgy el
akartam mondani, hogy a minap elhajtottunk a házad előtt, és nem
győztem áradozni, hogy mennyire szép. Különösen a veranda.
Evvie elnevette magát.
– Ez nagyon kedves tőled. Egyszer te is kiülhetnél rá. – Összerezzent. –
Oké, ez furán hangzott.
– Nem, egyáltalán nem. Te is kiülhetnél egyszer az enyémre, csak az
közel sem ennyire szép. – Andy megfogta Monica kezét.
– És veled mi van, Ev? – kérdezte.
Evvie kapott a kérdésen, mintha mentőöv lenne.
– Jól vagyok. Amúgy végre hozzájutottam a Foglalkozásuk: Amerikai
néhány részéhez.
A férfi elmosolyodott.
 – És igazam volt?
– Igen, igen – bólogatott buzgón.
– Nem gondolod, hogy „propaganda”? – A férfi tekintete Monica felé
villant.
– Ó, te jó ég – húzta el a száját Monica. – Bocs, de nekem nem jött be a
sorozatod. Beszélgess csak Evvie-vel. Neki tetszett. – Játékosan elrántotta
a kezét, de Andy megcsókolta és visszahúzta, hogy azután megfogja
valahol az asztal alatt. – Igazi nebáncsvirág, ha a sorozatairól van szó.
Evvie elmosolyodott.
– Tudom. A lányok?
– Á, megvannak – felelte Andy. – Amúgy az anyjuk hozzámegy
Fredhez.
– Baszd ki – csúszott ki Evvie száján. – Hát csak megteszi?
– Szerencsére a lányok egyre jobban kijönnek vele. Nagy gáz lenne, ha
nem jönnének. Ezért is nem kapkodtuk el, hogy őt megismerjék – bökött
Monica felé az állával.
– Á, szóval már megismerkedtetek? – fordult Evvie Monicához.
– Meg bizony – bólintott Monica. – Remek kölykök, de te sokkal jobban
ismered őket nálam. Szóvá is tették, hogy régen nem találkoztatok. –
Andyre nézett, az meg vissza rá.
Néhány hosszabb csend és semleges téma után Marnie végre kihozta a
reggelijüket: Evvie-nek palacsintát, Andynek omlettet, Monicának meg
valamit, ami zöldségpürének nézett ki. A nő kifejezetten zöldségpürés
típusnak tűnt, nagyon tudatosnak és nagyon egészségesnek. Nem
olyannak, aki habzsolja a finomságokat. Igazi felnőtt, aki nem reggelizik
például palacsintát.
Ettek és társalogtak: Eveleth és Monica, Monica és Andy. Miután
eltüntették az étel nagy részét, Monica kimentette magát.
– Mindjárt jövök. – Belebokszolt Andy vállába, hogy álljon fel és
engedje ki. Miután távozott, Evvie felvett a tányérjáról egy
áfonyaszemet.
– Remek lánynak tűnik. – Kezére támasztotta állát, és a férfira nézett. –
Jó lesz?
Andy elmosolyodott.
 – A legjobb, Ev. Mármint, korán van még ehhez, de igen, nagyszerű
lány. Olyan boldog vagyok. És sajnálom, hogy nem találkoztunk. Én
csak… tudod. Próbálok ígéretes pasi lenni. Ezért annyira zsúfoltak a
hétvégék. Kicsit rosszul is éreztem magam emiatt. Féltem, hogy azt
gondolod, haragszom… tudod, a bőrönd meg a többi miatt.
Evvie érezte, ahogy a vér az arcába szökik.
– Megfordult a fejemben, igen.
– Sajnálom. Bár bevallom, egy kicsit eldurrant az agyam. Nem is
tudom…
– Nem kellett volna ezt csinálnom. – Idegesen, bántó fejhangon
elnevette magát. Hirtelen olyan élesen érzékelte a közöttük nyílt
szakadékot, hogy elfelhősödött a tekintete és összeszorult a torka.
Megköszörülte. – Dean megtanít dobni.
– Igazán? – Andy elnevette magát. – Úgy látom, jól elvagytok.
Tudta, hogy itt az alkalom, a megfelelő pillanat, hogy beszéljen a zöld
jelzésről és a tányérokról, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen titka,
amely előre, nem pedig a múltba mutatott. Csalásnak érezte volna, ha
elárulja, olyasminek, mint kávéspohárból konyakot inni – ráadásul el
sem tudta képzelni, mit válaszolhatna rá Andy. Hajts rá? Légy óvatos?
Mindent tudni akarok?
– Igazad van, tényleg rám fért a társaság. Legalább nem kuksolok
otthon egyedül.
– Csak ne próbáld megjavítani. Tudom, milyen vagy.
– Milyen vagyok?
– Olyan… gondoskodó. Szó szerint. Te gondoskodtál a papádról, te
gondoskodtál Timről, te gondoskodtál rólam is, amikor Lori elment.
Csak nem akarom, hogy életed végéig befogadd a kóbor macskákat. Olyan
csaj vagy, aki sírva fakad egy háromlábú kutyától.
– Nem is vagyok.
– Totál olyan vagy. Olyan, aki kidobott babákat gyűjt és sínbe rakja a
cinegék törött lábacskáját.
– Oké, megesküszöm, hogy nem nyitok babaklinikát.
– Akkor szerinted mihez fogsz kezdeni?
Evvie a füle mögé tűrte a haját.
 – Dolgozom. Talán tanulok. Nem tudom. Gondolkodom rajta. Nona is
üzent, új könyve lesz. Te is tudod, mennyire szeretek vele dolgozni.
– Az fantasztikus lenne. – Andy kihúzta magát. – Én csak azt mondom,
hogy kezdened kéne magaddal valamit. – Evvie látta a pillanatot, amikor
a férfiban tudatosult, mit is mondott. – Ez nem azt jelenti, hogy most
nem csinálsz semmit. Csak valami más, valami több kellene, amit szívből
szeretsz. – Egymásra néztek.
Monica ezt a pillanatot választotta arra, hogy visszatérjen és megbökje
Andy vállát, aki úgy engedte be maga mellé, hogy eközben sem vette le a
tekintetét Evelethről.
– Kimaradtam valamiből? – ráncolta a homlokát Monica.
– Semmiből. – Evvie felvette a blokkot, amelyet Marnie hagyott az
asztalon. Felállt. – Ezt majd én rendezem. Örülök, hogy újra láttalak
titeket.
– Ó, kösz szépen, Evvie. – Monica kinyújtotta a kezét és megszorította
a könyökét. – Legközelebb mi jövünk, oké?
Evvie megpaskolta Monica kezét.
– Hogyne. Legközelebb. – A tányér pereme alá csúsztatta a borravalót,
majd a pulthoz lépett, hogy kifizesse a számlát. Andy és Monica kifelé
menet integetett neki, azután ujjaik újra egybefonódtak, és eltűntek
odakint. Ahogy a kasszánál állt, Evvie magán érezte a többiek tekintetét.
Nem szoktak hozzá, hogy ő fizet, nem szoktak hozzá, hogy ilyen korán
távoznak, és nem szoktak hozzá, hogy ő itt marad egy szál magában.
Ahhoz szoktak, hogy együtt távoznak, és a kocsinál még egyszer
megölelik egymást. Hát, ma nem ezt kapták.
 Huszonegy

Aznap délután Eveleth újra beült a kisteherautóba, Dean pedig újra azt
mondta: – Oké, akkor csináljuk.
Ezúttal nem Bostonig, csak a gimnázium focipályájáig mentek.
– Nem vagyok különösebben nagy sportrajongó, Dean – jegyezte meg –,
de azt tudom, hogy ez nem baseballpálya.
– Nagy igazság. Már a dobókarriered legelső percében eltaláltál
valamit. Az a helyzet, hogy a baseballpályán éppen meccs van, és ma
úgysem csinálunk mást, csak labdát dobálunk. Amihez nincs szükség
másra, csak egy labdára és egy kesztyűre. – Jobb kezében varázslatos
módon meg is jelent egy baseball-labda. – Tessék.
– Ez amolyan beavatásféle, hogy átveszem tőled a labdát? Meg kell
esküdnöm, hogy betartom a…
– Csak vedd el – szakította félbe a férfi karcos hangon. Elfordult,
megállt előtte és felé nyújtotta a labdát, hogy az kis híján érintette a
bordáit. Miután elvette, a férfi benyúlt a vállára vetett sporttáskába, és
egy rózsaszínnel varrott fekete baseballkesztyűt húzott elő.
– Nem mondod komolyan.
– Vedd el.
– Ez rózsaszín. – Hozzá sem nyúlt. Még hátrébb is lépett, nehogy
megérintse.
– Nem rózsaszín, csak van benne rózsaszín.
– Én ezt fel nem veszem. Óvást nyújtok be.
– Miért?
– Mert olyan… előítéletes.
– Nekem elhiheted, Evvie, hogy én sem viselem jól az előítéletet. Olyan
fickók kergettek el New Yorkból, akik még a lúzert is rövid u-val írják.
Most már felvennéd ezt a rózsaszín kesztyűt?
– Nem rózsaszín, csak van benne rózsaszín. – Felhúzta a kezére, és
óvatosan elhelyezte benne a labdát. – Amúgy szerintem félreértelmezed
az „előítélet” szót.
Dean türelmetlen mozdulatot tett a bal kezére húzott, viharvert
kesztyűvel.
– Vagy mégsem. Oké, kezdj el hátrálni, amíg nem szólok, hogy elég. És
próbálj nem elesni.
– Ezt csinálja egy edző? Olyanokat mond, hogy próbálj nem elesni?
– Hidd el, nem véletlenül mondom. Tapasztalatból beszélek. – Dean
feltartott kézzel megállította. – Oké. Most anélkül, hogy túlgondolnád a
dolgot, csak dobd ide a labdát.
Evvie a férfi felé fordította bal vállát; a teste visszaemlékezett a
leckére, amelyet még egyszer az apjától kapott. Tett egy lépést, és
elhajította a labdát. Kicsit félrement, de Dean kinyújtotta a bal kezét, és
elérte.
– Ígéretes kezdet. Most újra. – A férfi visszahajította neki a labdát, s
Evvie önkéntelenül is szegény Mackey Sasserre gondolt. Elfordította
kesztyűs kezét, hogy elfogja. – Ez az – bólintott a férfi. – Van hozzá
érzéked.
– Tényleg?
Pillanatnyi csend.
– Talán van hozzá érzéked.
Evvie elnevette magát. Néhányszor megismételték a dobást, és ő elég
következetesen betalált, ahhoz képest, hogy sosem dobált mást, csak
összegyűrt papír zsebkendőket a szemetesbe. Az esetek felében gond
nélkül elkapta a felé hajított labdát is.
– Oké, mutatni szeretnék valamit. – Dean elindult felé. Ahogy megállt
mögötte, Evvie a hátában érezte a belőle áradó hőt. – Nem baj, ha hozzád
érek, amíg ezt megmutatom?
Evvie elfordult, és a válla felett a szemébe nézett.
– Nem, semmi gond.
A férfi talán kacsintott, talán nem. Ilyen éles szögből nehéz megítélni,
mindenesetre megfogta a karját és beállította, hogy bal vállával újra a cél
felé nézzen.
– Ezt a részt jól csinálod, de amikor dobsz, könyökből vigyél bele erőt,
és mielőtt elengeded a labdát, hajtsd vissza a csuklódat. – Jobb kezével
megragadta a csuklóját. – Így, tenyérrel felfelé. Mintha fel akarnád
emelni a tetőt.
– Felemelni a tetőt?
A férfi felfelé fordította a tenyerét, és emelni kezdte a karját.
– Tudod.
– Oké, inkább felejtsd el. Ha a srácaid meglátják ezt, soha többé nem
vesznek komolyan.
– Oké, izomhörcsög, de te legalább komolyan vennél? – Evvie érezte,
ahogy hátrébb húzódik és elmosolyodik.
– Kész vagyok. – Felhúzta a karját.
A férfi újra mögötte termett. Bal lába előrecsusszant, és néhány
centivel előrébb tolta az ő bal lábát.
– Nagyobb terpeszt akarok látni. – Az övével együtt görbítette be jobb
karját, egészen a kézfejéig, ahol rátapadt a tenyerével. Eltelt öt
másodperc. Majd még öt.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle végül.
– Élvezem a helyzetet – súgta Dean a fülébe.
Evvie mindig is utálta, amikor elpirult. Ilyenkor reménytelen vágyat
érzett, hogy megszűnjön létezni, és köddé váljon, amely csak úgy
szertefoszlik. Ez a bőrpír azonban virágzásra emlékeztette, mintha
lenézve láthatta volna a vállán kibomló vörös szirmait. Nagy levegőt
vett, és egy időre így maradtak. Aggódni kezdett, hogy a férfi is érzi a
csuklóján lüktető pulzusát, amely egyre erősebben dobolt a halántékán,
és azzal fenyegetett, hogy idővel beleremeg az egész mellkasa. Mielőtt
még megpróbálhatott volna elhúzódni, Dean a nyakára tapasztotta két
ujját.
– Ellenőrzöm a szívverésed. Tudod, biztosnak kell lennem abban, hogy
szép lassú és egyenletes. Ez is a módszerem része. – Mintha egy üstdobot
tapogatott volna. – Várj csak. – Dean ráfújt a nyakára, amitől lúdbőrös
lett az egész karja. A férfi csodálkozással vegyes elégedettséggel nézett
végig rajta. – Ejha.
Visszapillantott rá a válla felett.
– Rám fújtál.
– Igaz – ismerte el a férfi.
 – Mert?
– Volt rajtad egy bogár.
– Jaj, kérlek. Foglalkozzunk a feladattal, edző.
– Ahogy gondolod – vont vállat Dean. – Ha legközelebb rád száll,
engedem, hogy bemásszon a pólód alá.
– Helyes. Én meg, ha legközelebb rám fújsz, belekönyökölök a
gyomrodba.
A férfi mellkasának mélyéről öblös nevetés tört fel. Evvie a vállában
érezte.
– Szóval dobás közben el kell fordulnod. Mint mondtam, könyökből
viszed előre. – Keze felsiklott a könyökére. – Ez megy először. Azután,
ahogy dobsz, felemeled ezt a lábad. – Az ujjával megkopogtatta a jobb
csípőjét. – És hirtelen kicsavarodsz, hogy előre nézz, oké? Az egész
testeddel előre kell fordulnod.
Evvie gyanakvó tekintettel nézett vissza a válla felett.
– Nem hinném, hogy a középiskolás fiúkat így tanítanád dobni.
– Nem is. Rettentő büdösek.
– Tudod, rohadtul átlátszó ez az egész – közölte.
– Hé, ez egy tudományos módszer, de semmi se kötelező.
– Folytasd – sóhajtott fel.
– Szóval, fogd a kesztyűs kezed – csapott bele a sajátjával –, és emeld
meg a könyököd. Mutasson arra, amerre leszek. Azután kicsavarod a
csuklódat, követed a mozdulatot, és figyelsz a lábadra. Ennyi… így kell
eldobni egy labdát.
– Most már úgy tudok dobni, mint te?
A férfi elhúzódott.
– Manapság, igen. Szerintem pontosan úgy dobsz, mint én.
Evvie elfintorodott.
– Nem úgy értettem…
– Tudom. – A férfi elkocogott, majd lassított és visszafordult. – Oké,
most találj el. – Belecsapott a kesztyűjébe.
Evvie elfordította a testét, hogy merőleges legyen az övével. Nagyobb
terpeszbe csúsztatta a lábát. Hátrahúzta a karját, és a bal könyökével
célba vette Deant. Súly és könyök előre, csavarás, követés, forgás. Eldobta a
labdát, egyenest a földre.
– Ó, basszus.
A férfi nevetve szaladt, hogy felvegye.
– Semmi baj. Sok ez egyszerre.
– Csak szeretném megnézni, te hogyan csinálod. Szerintem az
segítene.
A férfi felegyenesedett, és mintha a labda súlyát méricskélte volna a
kezében.
– Az előbb dobtam vissza neked.
– De most erőből.
– Nem hinném, Eveleth, hogy…
– Ne felém dobd, te dilis, abba bele is halnék. Dobd a kerítés felé. –
Megmutatta a kesztyűjével, amelyben rózsaszín is volt.
A férfi szemügyre vette a focipályát határoló szürke kerítést.
– Nem is tudom, Ev…
Felé indult, amíg egészen közel került hozzá, s ott karba tette a kezét.
– Segítene. Csak egyszer hadd lássam.
– Rendben. – A férfi a kerítés felé fordult és előrelépett, ő pedig
figyelte, hogyan működik a teste. Mintha minden összerendeződő
izomrostot, csontot és ínszalagot látott volna, amint megfeszülnek,
azután parittyaként előrelendülnek. A válla kifordult, a csípője
elcsavarodott, mintha még a tarkója is helyet változtatott volna. A labda
lövedékként csapódott a kerítésnek. Azután a férfi visszafordult felé, ő
pedig kurtán bólintott.
Dean kinyitotta a földön heverő sporttáskát, megdöntötte, mire
legalább tíz baseball-labda borult ki belőle. Sorban eldobta valamennyit,
egyiket a másik után, bam, bam, bam – eleinte úgy, mint aki csak konyít a
dobáshoz, azután egyre inkább egy vérbeli dobójátékosként.
Megigazgatta a Calcasseti Gimnázium feliratú sapkája ellenzőjét,
csípőjéhez dörzsölte tenyerét, s mire az utolsó labdát is eldobta, minden
erejét beleadta a hajításba. Evvie azt is látta, ahogy lopott pillantást vet
az első bázis helye felé.
 A férfi zihálva vette a levegőt, a kerítés aljában pedig takaros halomba
gyűltek a labdák. Csípőre tett kézzel megállt. Evvie egy pillanatra odaállt
mellé, hogy leutánozza testhelyzetét és a távolba meredő tekintetét.
Azután elsétált a kerítésig, összeszedte és a pólójából formált kis batyuba
gyűjtötte a labdákat. Visszatérve Dean lábához helyezte őket, mint
valami áldozatot. A férfi bólintott. Kézbe vett egyet. Bamm.
Úgy tűnt, valamennyi labda ugyanazon a ponton csapódik be. Idővel
meg is látszott a nyomuk, szorosan egymás mellett, mintha barackok
lennének egy kosárban. De Evvie leginkább Deant figyelte. A férfi
homlokára kiült a veríték, amelybe néhány kóbor hajszál is beleragadt.
Valahol odabent lapult az igazság – így ránézésre valami csúf igazság,
mert többször is hallotta, mintha Dean azt mormolta volna maga elé,
hogy „nesze, te rohadék”.
Úgy dobott, ahogyan a nagymacskák csapnak le a zsákmányra a
természetfilmekben. Evvie tudta, mi következik, figyelte látszólagos
nyugalmát, és elképzelte a felszín alatt az idegek táncát, mégis minden
alkalommal meglepte, milyen kíméletlenül ruganyos és nesztelen a
mozdulatsor. Megint összegyűjtötte a labdákat, és visszahordta őket a
lába elé, de a férfi ezúttal csak csípőre tette a kezét.
– Hányszor akarod még látni?
Megvonta a vállát.
– Nem tudom, te mennyit akarsz még dobni?
Dean mosolyogva csóválta a fejét.
– Ezt csak miattad csináltam, Minnesota.
– Egész biztos?
A férfi kissé kifulladva fordult felé.
– Pontosan miért is vagyunk itt?
Evvie zsebre vágott kézzel visszasétált a kerítéshez, és megvizsgálta a
nyomokat.
– Nekem ez nem úgy néz ki, mintha szerteszét mentek volna. Vagy
tévednék?
– Ó, az ég szerelmére! – A férfi a kéklő ég felé emelte tekintetét. – A
dobás centikről szól, Evvie, centikről! Az, hogy nem repültek ki a kerítés
felett, még nem jelenti, hogy bármi változott volna. Egyáltalán, miért
jött ez elő megint?
– Mert ha tehetek bármit az ügy érdekében, meg akarom próbálni,
amíg csak van remény. És szerintem van remény. Láttam, milyen az,
amikor tényleg nem sikerülnek a dobásaid, de ez most egészen más. – A
kerítésen maradt labdanyomokra mutatott. – Valami megváltozott. Te
nem akarod tudni, mi az?
– Kész. Befejeztem.
Evvie elindult felé.
– Ha befejezted, miért ücsörögtél a Második esélyen és engedted, hogy
lefényképezzenek?
A férfi egyik lábáról a másikra állt.
– A fotós ötlete volt. Választhattam a Második esély és a Maine szépe
között.
Evvie megcsóválta a fejét.
– Ne csináld ezt. Tudod, miről beszélek. Tudod, mit mondtál abban az
interjúban. Tudod, hogy eljársz az éjszaka közepén…
– Nem akarok erről beszélni – jelentette ki Dean. – Ha erről akarnék
beszélni, már rég elmondtam volna neked, amikor erről faggattál.
– Szerintem pedig nem állsz készen arra, hogy feladd. Szerintem ezért
szoktál kilógni.
– Evvie… te sosem adod fel?
Már ott állt közvetlen előtte, és a dobókarjára tette a kezét.
– Minden évben van egy mérkőzés, egy barátságos meccs a Karmok és
a freeporti csapat között. Olyan, mint egy jótékonysági gála, a bevétel
megoszlik a két iskola között, plusz a nyertes csapat bónuszt kap. Néha
vendégjátékosokat is hívnak, akik…
– Nem mondod komolyan! Szó sem lehet róla! Ide akarod csődíteni az
összes riportert, hogy rajtam szánakozzanak, amiért fellépek egy
jótékonysági gálán? Végre kezdenek rám unni, erre te újra rám uszítanád
őket?
– Nem kell bejelentenünk – váltott Evvie gördülékenyen többes
számba. – Elég, ha a csapat tudja, mindenki másnak legyen meglepetés. A
srácok odáig lesznek. Ott majd kiderül, hogy megy. Elég, ha csak egy
játékrészben szerepelsz.
A férfi még most is kezében tartott egy labdát. Ujjai végigszaladtak a
varráson.
– Meg sem hallod, amit mondok – csóválta a fejét.
– Ez már csak így van.
 Huszonkettő

A Calcasseti Karmok és a Freeporti Felfedezők minden év májusának

utolsó vasárnapján játszották barátságos mérkőzésüket, a Tavaszi Táncot.
Az eseményt felváltva rendezték meg a két helyszínen, ahol a parkolóba
egész kis vidámparkot szerveztek, és a hazai csapat minden évben
megpróbálta felülmúlni az előző évi látványosságot. Freeport az egyik
évben paintballversenyt hirdetett, erre a rákövetkező évben Calcasset
berendezett egy komplett virtuálisvalóság-játéktermet. Ha Calcassetben
kutyabemutatót tartottak, akkor Freeportban legalábbis bikaviadalt.
Idén Calcassetre került a sor, és a szervezők érthető lelkesedéssel
fogadták, amikor Dean Tenney azzal állított be a Dacey Parkban
felállított ideiglenes irodába, hogy ki szeretné mutatni háláját a város
befogadó közössége iránt, ezért, ha úgy gondolják, egy játékrész erejéig
hajlandó beállni dobónak. Freeport előző évben függőleges szélcsatornát
virított, ezzel viszont Calcasset az országos híradásokba is bekerülhetett.
A sztár csak annyit kért, hogy szereplése az utolsó percig maradjon
titokban.
Miután Dean megkötötte az alkut Lizával, az egész esemény
házigazdájával, kilépett az irodából a salakbeton folyosóra, amely egyik
irányban kivezetett a parkolóba, ahol a kocsiját hagyta. A másik irány a
pálya felé mutatott, ahol eddig csak sötét éjszaka járt. Errefelé indult.
Menet közben elővette a telefonját, és üzent Evvie-nek. Belementek, írta.
Most már muszáj lesz.
Cserébe kapott egy kis kék szívet.

Kinyitotta a nyikorgó kaput, és kilépett a pályára.

Életében először a szülőhelyén, a michigani Lansingben járt
baseballpályán. Mindig a lelátó alá bújt, míg a bátyjai játszottak, és
inkább hallgatta, mintsem nézte a játékot. Az a hang fogta meg, az a
tompa puffanás, mellyel a labda belecsapódik az elkapó kesztyűjébe.
Másokat inkább az ütő koppanása – ők mindenáron ütni akartak, és úgy
nőttek fel, hogy alig várták a kölyökligás alumíniumütő fémes
kattogását, majd, ha eljutottak odáig, a keményfa puskalövésszerű
hangját, de őt mindig a kesztyűnek ütődő labda igézte meg. Őszintén
hitte, hogy egy jó dobásnak egészen más a hangja, mint egy rossznak.
Amikor kezdett sorozatban hibázni, másra sem vágyott, csak erre a jó
hangra – arra a csodálatos hangra, amikor a labda betalál.
Amikor utoljára leballagott a Yankee Stadion pázsitjáról, a tömeg örült
a távozásának, és legfeljebb azt bánta, hogy búcsúzóul nem húzhat a
fejébe egy komplett méhkast. Ő is tudta – tudta –, hogy soha többé nem
fog játszani. Calcassetben vállalkozott erre először azóta, hogy leadta a
labdát a Yankees dobóedzőjének, és lesétált a kispadra, miközben tisztán
hallotta az egyik néző öblös hangját, amint utána kiált: „Húzz csak haza,
te kibaszott pszichopata!”
Most kilépett a pázsitra, és átvágott a belső mezőn a dobóállás felé,
ahol Evvie egyszer rajtakapta. Csípőre tett kézzel megállt, és lenézett a
lapkára. Evvie-re gondolt, ahogy ripityára törte a tányérjait. Olyan
higgadtan és eltökélten csinálta: egyik tányér vezetett a másikhoz, majd
a következőhöz – már abban is kételkedett, hogy tud az ő jelenlétéről.
Lenézett rá, látta Evvie vérző kezét, s egy pillanatig pontosan tudta, mit
kell tennie, és hogy képes megtenni.
Ahogy félrerúgta a port, és lesétált a pályáról, arra gondolt, amikor
lopott pillantást vetett Evvie tarkójára, miközben ott állt mellette a
mosogatónál, és a sebére szorította a kezét.

A következő hetek a konspiráció jegyében teltek. Liza beszélt a Karmok

vezetőjével, aki beszélt a csapatnak Deanről. Néhányan meglepődtek, de
ki állhatott ellen a nagy visszatérés igézetének, amiről mindenütt írni
fognak, és amire éppen az ő pályájukon kerül sor? Akik találkoztak
Deannel, egyébként is vicces és meglepően agyas fickót ismertek meg a
személyében, aki a legkevésbé sem tűnt agyhalottnak.
Mezt csináltattak neki, hátán a TENNEY felirattal. Megkérdezték tőle,
hogy kéri-e a régi számát, de ő nemet mondott. Inkább a 26-ost
választotta, hogy szerencsét hozzon, miután Evvie a Bancroft Street 26.
szám alatt lakott. Amikor hazament és megmutatta neki, Evvie
elmosolyodott.
– Hé, nézd csak. Ez a házszámom. Talán szerencsét hoz.
Dean összehajtogatta a mezt.
– Talán.
A Tavaszi Táncra kívánni sem lehetett volna szebb időt. Lágyan
fújdogált a szél, és felhők mutatóba sem akadtak. A nézők pokrócokat
pakoltak a kocsijuk csomagtartójába, hogy a pázsiton piknikezzenek, de
azért bekészítettek egy könnyű kabátot is arra az esetre, ha lehűlne a
levegő. A parkolóban máris forró sütőolaj illata terjengett, és
kamaszlányok próbálgatták a fülbevalókat, amelyeket egy camdeni
asszonyság készített újrahasznosított műanyagból. Lassan a
hangszórókat is felállították a színpad mellett, ahol a meccs előtt a
Bostonból hozatott rezesbanda játszott.
A Bancroft Street 26.-os szám alatt Evvie egy vászontáskába pakolta a
napszemüvegét, a Karmok-emblémás kispárnáját és a hosszú ujjú pólót,
amelyet Dean adott kölcsön neki, miután észrevette, hogy tönkrement a
cipzár a dzsekijén. A lakásba vezető ajtó zárva volt. Amikor rátapasztotta
a fülét, hallotta, hogy a férfi még most is az egyik podcastet hallgatja,
amelyet ő ajánlott neki. Evvie kinyitott egy konyhaszekrényt, és a
nyakánál fogva óvatosan előhúzta a pezsgős palackot. A címkére fektette
tenyerét, és behunyt szemmel elmormolt egy imát a sikerért, azután a
hűtőhöz surrant, és elrejtette az üveget egy nagy kancsó jeges tea mögé.
Már épp készült összeütni egy szendvicset indulás előtt, amikor a
farmert és zöld pólót viselő férfi kilépett a lakásból. – Oké – mondta. – Én
lépek.
Evvie letette a félig kész szendvicset.
– Minden oké?
– Ja, persze. – A férfi megigazította vállán a sporttáskát. – Csak kicsit
ideges vagyok.
Bólintott.
– Meglátod, menni fog.
– Remélem, igazad van. Hatalmas cirkusz lesz belőle, ha mégsem.
 – Ez csak egy jótékonysági gála, emlékszel? Majdnem olyan, mint
edzősködni. Tudni fogod, mit kell csinálni.
– Végre eljutottam odáig, hogy mindenki hanyagol – sóhajtott fel
Dean. – Nem tudom, jó ötlet-e, hogy újra felhívom magamra a figyelmet.
– Egyszer már elkergettem egy hiénát a verandámról, emlékszel?
Bármikor kész vagyok újra megtenni.
– Leszel a testőröm?
– Amit csak akarsz.
A férfi összehúzta a szemét.
– Tényleg fantasztikus vagy. Én csak… szóval szeretném, ha tudnád.
Nem tudom, tudod-e.
Evvie nekidőlt a pultnak.
– Te is fantasztikus vagy. És bármennyire ijesztő ez a helyzet, csak azt
kell tenned, amit a múltkor.
– Ha elcseszem, abból akkora bukta lesz, amekkorát még nem látott
Maine.
Evvie legyintett.
– Ez tényszerűen nem igaz. Messze lemaradnál a harmadikos kiscsaj
mögött, aki Cheerios doboznak öltözve pofára esett. Ez a szuper abban,
ha valaki itt csődöl be. A gabonapehelynek öltözött kiskölykök mindent
visznek.
A férfi megdörgölte az állát.
– Kérhetek egy szívességet?
– Naná.
– Tudom, hogy hangzik… oké, nem tudom, hogy hangzik… de azt
mondják, mindenki oda ül, ahová akar. Megpróbálnál a dobólapka mögé
kerülni? – Olyan mozdulatot tett a karjával, mintha egy repülőgépet
irányítana a parkolóhelyre.
Evvie először arra gondolt, hogy így láthatja, jók-e a dobásai.
Másodszor arra, hogy Dean azt szeretné, ha jó helyen ülne. Csak
harmadszorra értette meg, mit akar valójában.
– Persze. Akarod, hogy integessek vagy valami? Nem tudom, hogy ki
tudok-e tűnni a tömegből…
 – Nem számít. Tudni fogom, az a lényeg. Talán ez segít. Tényleg kész
vagyok hinni bármiben.
– Oké, ezt megtiszteltetésnek veszem.
– Most már mennem kell. – Aztán mégsem ment, csak állt,
slusszkulccsal a kezében. Idegesen babrált a kulcskarikával. – Rohadtul
ideges vagyok.
Evvie azért tette meg felé az első lépést, hogy tökéletes és bizsergető
ölelésben forrjanak össze, hogy orrukban érezzék egymás illatát és egy
fura, titkos kis pillanatra elidőzzenek egymás karjában, ám a férfi
egyenesen a szemébe nézett. Ledobta válláról a táskát, amely
végigcsusszant a karján és tompa puffanással ért földet, közben félig
lehúzta válláról a pólót lemeztelenítve a kulcscsontját. Egy lépéssel
ezután a slusszkulcs is kihullt a kezéből, és éles csörrenéssel a járólapon
kötött ki. Ahogy odaért hozzá, Dean egyetlen ruganyos mozdulattal
lekapta fejéről a Karmok-baseballsapkát, és elhajította a háta mögé.
Evvie másra sem tudott gondolni, amikor végre-valahára megcsókolta,
csak hogy végre-valahára. Keresztbe fűzte csuklóit a füle mögött, és
magán érezte a kezét, ahogy ujjai lágyan belemélyedtek a csípőjébe. A
férfi meglepett kis hangot hallatott. Vagy talán mindketten.
Esetlenül és tökéletlenül sikerült, vagy épp tökéletesen, hiszen először
csinálták. Fogkrém, borosta, ziháló lélegzet. Dean keze, ahogy néhány
centire becsusszant a pólója alá. Egy ízület a férfi vállában, amely
hallhatóan a helyére kattant, mint egy megropogtatott ujjperc, amikor
lejjebb engedte karját, hogy még szorosabban ölelje magához. Igazából
csak ennyit érzékelt. És hogy végre-valahára.
Lassan váltak szét, Evvie hátralépett. Sután a hajába túrt és észrevette,
hogy a copfja félig kibomlott.
– Elfelejtettem zöld utat adni – jutott eszébe, ahogy megtámaszkodott
a háta mögött álló asztalon.
A férfi elvigyorodott és megdörgölte borostás állát.
– A lényeg, hogy megkaptam.
Evvie lehajolt, hogy felvegye a sapkáját, és akkor hirtelen belévillant
az aggodalom.
 – Úristen, neked menned kell! Nagy nap ez a mai. Hidd el, nem így
terveztem. Nem akartalak… nem akartalak összezavarni…
A férfi felvette a kulcsát és vállára vetette a sporttáskát.
– Hidd el, Evvie, cseppet sem volt zavaró. – A konyhaajtó felé indult,
de mielőtt kilépett, még egyszer visszafordult. – Minden volt, csak nem
zavaró. – Egy pillanatra elhallgatott, azután hozzátette: – Bocs, hogy
összekócoltam a hajad. – Rákacsintott és távozott.
 Huszonhárom

Evvie útközben találkozott Andyvel, Monicával és a lányokkal, hogy

együtt keressenek helyet. Amikor meglátta Lilly két tökéletes copfba font
haját, lehajolt, hogy közelebbről is megvizsgálja.
– Hát ezt is megéltük, kis szentjánosbogár. A papád megtanult copfot
fonni.
– A papám nem tanult meg semmit – szögezte le határozottan Lilly. –
Monica csinálta. Végre van egy rendes copfom.
– Ó, hát persze. – Evvie felegyenesedett, és feltartotta a hüvelykujját
Monica felé, miközben azon tűnődött, hogyan képes egy óvodás ilyen
gyomrost bevinni anélkül, hogy felnézne a vattacukrából.
A játékosfeleségeket és barátnőket, továbbá a Karmok stábjának néhány
tagját leszámítva a közönségből csupán Evvie, Andy és Monica tudta,
hogy a negyedik játékrészben Dean Tenney is pályára lép. Azért
választották a negyediket, mert addigra már belendül a játék, és mégsem
Dean – vagy inkább mégsem csak Dean – dönti el, hogyan alakul a
végeredmény.
A Karmok 3:2-re vezettek, amikor a Felfedezők felálltak a negyedik
játékrészhez. A harmadik és negyedik között Gloria Rubia, a calcasseti
gimnázium igazgatónője kiállt, és felolvasta a végzős osztály Top 10-es
listáját arról, milyen újításokat vezetnének be a suliban. (6. Mini
tekepálya.)
Evvie fészkelődött a helyén, a sapkáját igazgatta. Andy vetett felé egy
pillantást.
– Ki fogod bírni, bárhogy alakul is? – Amikor bizonytalanul bólintott, a
férfi elmosolyodott. – Akkor jó.
Megszólalt a hangszóró: „Hölgyeim és uraim, kérem, fogadják nagy
szeretettel díszvendégünket, a Calcasseti Karmok tulajdonosát, Ginger
Buckley-t!”
 Mennydörgő taps. Ginger, a legjobb értelemben vett különc örökösnő
volt, aki néhai férje kentuckyi whiskybirodalmából gazdagodott meg. Az
1990-es évek közepén, amikor az ötvenes évei elején járó férje egy
repülőbalesetben életét vesztette, mindent összecsomagolt, és búcsút
intett a napfényes délnek, miután keleten nőtt fel és mindig is hiányolta
az óceánt. Azóta kint a móló végében, egy nyugdíjazott és felújított
világítótoronyban élt, három menhelyi szürke agara és imádott unokái
társaságában, akik felváltva jártak hozzá, hogy pumpolják. 2009-ben
vásárolta fel a Karmokat, hogy, mint mondta, „fogadott szülővárosa
örökké szurkolhasson nekik”. Minden meccsen megjelent, esőben
gyakran ezüst fóliatakaróval borította lángvörös haját, és hébe-hóba
pályára is lépett, hogy bejelentse a fontosabb híreket.
– Mindenkit szívből köszöntök a Tavaszi Táncon! – szólt bele a
rózsaszín bizsukkal felékszerezett mikrofonba, amelyet kizárólag neki
tartottak fenn. Üdvrivalgás. – Hogy vannak ezen a verőfényes napon? –
Újabb üdvrivalgás. – Pedig még nem láttak semmit! – Még egy. – Tudják,
hogy szeretünk különleges vendégeket hívni ezekre a barátságos
mérkőzésekre, és ennek érdekében bármire készek vagyunk. – Vetett egy
pillantást a Karmok kispadja felé. – Ebben az évben, legnagyobb
örömünkre, olyasvalakit hívtunk meg, aki csak nemrég költözött
városunkba. – Most először hallatszottak döbbent nyögések. – Kérem,
fogadják igazi calcasseti vendégszeretettel a Calcasseti Sólymok
segédedzőjét és jó barátunkat, Dean Tenney-t!
Evvie látta, ahogy a férfi előkocog a rejtekhelyéről, miközben az
éljenzés olyan erővel harsant fel, hogy belecsendült a füle. A dobó helyén
Dean határozottan kezet rázott Gingerrel, aki ezzel távozott is a pályáról,
miközben rózsaszín mikrofonjával integetett a közönségnek, és láthatóan
fájlalta a másik kezét. A fogójátékos, Marco Galvez – aki mellesleg a
thomastoni Honda márkakereskedésben dolgozott –, felállt a helyén, míg
Dean lenézett a kezében tartott labdára.
– Csak bemelegít, semmi gond – mormolta Evvie maga elé. – Lélegezz.
Az üdvrivalgás mindent elnyomott, de ő a fejében még mindig azt a
részt játszotta újra, ahogy a férfi ujjai lassan felsiklottak a hátán.
 Dean kicsavarta testét. Ahogy elfordult és a labda elhagyta a kezét,
kétezer-ötszáz ember tudta, hogy bármi lesz is ebből, később
elmondhatja, hogy a szemtanúja volt.
Amikor a labda tompa puffanással Marco kesztyűjében kötött ki, a
tömeg újra felharsant. Mire felnézett, Evvie nem látott mást, csak a
felemelt telefonok tengerét: mindenki meg akarta örökíteni a pillanatot,
hogy utána sietve visszadugja mobilját a zsebébe, mintha szégyellné.
Csak kevesen videóztak, de gyanította, hogy az élő közvetítéseket hamar
felkapják és továbbosztják, az emberek pedig beállnak a buszmegállókba,
leállítják számítógépes játékaikat és elnémítják a televíziójukat, hogy
láthassák Dean Tenney-t, aki talán most csinál magából utoljára bohócot,
amikor még egy olyan mérkőzésen sem képes egy tisztességes dobásra,
amelyen a helyi nyugdíjas klub hét asszonyból és két férfiból álló kórusa
énekli a nemzeti himnuszt.
A mellette ülő Andyhez fordult, és vett egy hatalmas levegőt. A férfi
megszorította a karját, míg Monica némán sok szerencsét kívánt. Evvie
nézte, ahogy Dean elvégez néhány bemelegítő dobást. Szinte biztos volt
abban, hogy felnézett rá, és kiszúrta a lelátón. Integessek? Nem, azzal nem
használok. Álljak fel? Színesebb ruhában kellett volna jönnöm? Combjához
dörgölte a tenyerét, és előrehajolt, mintha belesuttogna a férfi fülébe.
Képes vagy rá, képes vagy rá, menni fog.
Az ütőt Brian Staggs, a zömök freeporti tartotta kezében, akit egy
kávén vagy egyéb ajzószereken fellelkesült kis rajongótábor biztatott. A
kiírás szerint nemrég töltötte be a tizenkilencet, vagyis tizenöt éves
elsősként még láthatta Deant a Yankees dobójaként. Ha a környékről jött,
nagy eséllyel a Red Soxnak szurkolt, így kamaszkora halálos ellenségével
állt szemben. Miként a legtöbb csapattársa.
Az ütő vége láthatóan megrezzent, ahogy Dean a mellkasához
szorította a labdát. Evvie még levegőt venni is elfelejtett. Tökéletes
összhangban mozgott a láb, a felsőtest, a kar, a labda. Staggs kifacsarta a
vállát, hogy karja hasztalan lendüljön ütésre, mielőtt még a labda kiköt
Marco kesztyűjében, azután jött az a mély, öblös és kéjesen borzongató
puffanás, amit oly csodálatos lehetett a lelátó alól hallgatni. Andy
elbődült, Rose és Lilly szinkronban tapsolt, Evvie pedig kifújta a levegőt.
 Egy dobás. Egyetlenegy. Saját elmondása szerint a férfi még a
legrosszabb formájában is képes volt egy tisztességes dobásra, akár egy
elfogadható meccsre is. Azt is elárulta, hogy a legtöbbször azonnal tudta
– már azelőtt is, hogy elkezdődtek a gondok –, mikor van képben. Úgy
beszélt erről, mint egy előérzetről; mint amikor tudjuk, hogy valaki
figyel minket, vagy amikor megérezzük a torkunkban azt a kaparást,
amely arról árulkodik, hogy betegek leszünk. Evvie belegondolt, vajon
mit érezhet most.
A tömeg már nem csupán egy jótékonysági gálán szurkolt, de úgy
érezte, történelmi esemény szemtanúja lehet. Talán még ennél is
hangosabb lett volna, ha a jelenlévők fele nem sms-t és tweetet ír, vagy
éppen kirakja a netre azt a szemcsés, nyolc másodperces videót, amelyen
Dean visszakapja a labdát Marcótól.
És Deantől nem csak egy dobásra telt. A tömeg, mely rendszeresen
látott jó színvonalú amatőr meccseket, pontosan fel tudta mérni, hogy
egy igazi klasszis ereszkedett le közéjük. Dean erővel dobott, mármint
igazán keményen. Kíméletlen gyorsasággal, hogy az ütőtől ne teljen
többre, csak zavart pislogásra vagy esetlen lendítésre. Staggs, Carlos
Stanfield, Mickey Cudahy mind sorban kidőltek. Négy dobásból, három
dobásból és négy dobásból. Cudahy régóta játszott, egyszer, évekkel
korábban még Dean ellen is. Amikor a negyedik labdát sem találta el,
Evvie látta, ahogy elmosolyodik, és rámutat Deanre az ütőjével.
Dean Tenney, aki New Yorkban úgy ballagott le a pályáról, hogy
pszichopatának nevezték, a maine-i Calcasset gyepéről kétezer-ötszáz
néző lelkes éljenzése közepette távozott, amit ki tudja, hányan vettek fel
a telefonjukkal. Marco odaszaladt hozzá egy jogos pacsira, amit tökéletes
felvételen örökített meg a kilencedikes Charlotte Penney, aki az első
bázis felőli oldal első sorában ült. Charlotte kitweetelte a videót, amelyet
Brenda unokatestvére továbbpasszolt, majd ugyanazt tette Brenda fiúja,
Steve, azután Steve apja, Rick, azután Rick egykori kollégiumi
szobatársa, Michael McCasey, egy kis híroldal sporttudósítója, végül
Walt Willette, egy nagyon nagy híroldal sporttudósítója. Az egészhez
alig négy perc kellett.
 A csapat körülvette a távozó Deant, a hátát csapkodták és a kezét
rázták. Evvie is láthatta, hogyan csodálták és hálálkodtak neki. Rettegtek
attól, mi történik, ha mostanában megszokott teljesítményét nyújtja,
Dean azonban, ha csak egyetlen játékrészre is, de a régi formájában
tündökölt. Az első bázison játszó Brett Bradley közelebb lépett és
mondott valamit, mire Dean elnevette magát; csak nevetett, és
megveregette Brett vállát. Már kis híján elhagyta a játékteret, amikor
megfordult, és elnézett egyenesen arrafelé, ahol Evvie ült, mintha csak
látná a tömegben. Monica áthajolt Andyn, és Evvie karjára tette kezét.
– Hát, ennél jobban nem is mehetett volna. – Felhúzta a szemöldökét. –
Ez elképesztő volt.
– Az bizony – értett egyet Evvie.
A legtöbb megosztást elérő #DeanTenney tweet ezen a címen futott:
„Egy nagy ember nagy visszatérése.” A második legnépszerűbb tweet egy
fotót osztott meg Deanről és a gratuláló csapattársakról, ezzel a
szöveggel: „Szép volt, hülyegyerek, 4 világkupával a hátad megett [így!]
legyalázol 3 pisist a mucsai MAINE-ben.”
Dean a játék hátralévő részét a kispadon töltötte a Karmokkal, ahol
Evvie nem láthatta. Ő egy ideig Lillyt tartotta az ölében, perecet evett és
a látogatókat fogadta, akik a szemüket meresztették, és arra voltak
kíváncsiak, hogy tudta-e előre. Mindegyiküknek csak ennyit mondott:
„Volt egy olyan érzésem, hogy játszani fog.” Elővette a telefonját, és
látta, ahogy Dean neve egyre felkapottabbá vált, ahogy meglepetésszerű
felbukkanása vezető hír lett az SI.com-on és az ESPN-en. A sztori első
változatában Dean „remeteként” készült a nagy visszatérésre, ami kissé
meglepte a helyi gimi focistáit, akiknek a hátát az elmúlt hat-hét
hónapban csapkodta.
Mindent egybevetve, Evvie biztosan tudta: ha a férfi mégis
előbukkanna a kispad teteje alól, ő kapásból Evvie alakú füstfelhőt
hagyna maga után, és gyalogkakukként rohanna be a pályára, hogy
ráugorjon és ledöntse a lábáról.
Andy odahajolt hozzá.
– Boldognak tűnsz – jegyezte meg.
Elmosolyodott.
 – Az is vagyok.
– Az jó. – A férfi tovább mesélte, hogyan került Ginger a
világítótoronyba, míg Monica egyszerre hallgatta őt, és pucolt mogyorót
Lillynek.
Felvette Dean pólóját, szorosan beleburkolózott, és titokban
beleszagolt a gallérjába, miközben úgy tett, mintha észrevett volna
valamit a földön. A nap kezdett lebukni, az égbolt narancsvörösre
váltott, és fehéren felizzottak a pálya reflektorai. A feltámadt szél arcába
fújta a haját, ő pedig behunyta a szemét, és lenyalta ajkáról a perec után
maradt sót. Ó, igen, gondolta. Ilyen egy tökéletes nap.
 Huszonnégy

Amikor a meccs véget ért, Evvie elköszönt Andytől, Monicától és a

lányoktól, majd lement és Dean autójánál várakozott, miközben az utas
felőli oldalnak dőlve úgy tett, mintha teljesen lefoglalná a telefonja. Egy
portlandi napilap mostanra ideküldte a tudósítóját, akit nemsokára
biztosan mások is követnek. Másnapra nyilván elkel a város összes
motelszobája, Brunswicktől idáig egyetlen kibérelhető autó sem marad,
és megint el kell hessegetnie a riportereket a verandájáról. Csak ezúttal
mind azt kívánják majd, bár visszaszívhatnák, amit eddig mondtak.
Talán még Ellen Boyd is felbukkan a kis jegyzetfüzetével, hogy elmondja,
mennyire sajnálja, és Dean már szerinte sem iszik, talán nincs is
viszonyuk egymással, sőt lövése sincs semmiről. Talán még azt is
beismeri, hogy senki sem hívta Timet Dokinak, és ő sosem lépett fel
fenyegetően vele szemben. Csak azért pottyant a virágágyásba, mert
elnézte a lépcsőt.
– Elnézést, hölgyem, de ez az én kocsim.
Felnézett. A férfi igazi szívtipró volt a farmerjában, zöld pólójában és
vadiúj Calcasseti Karmok-dzsekijében. Zsebre vágta a telefonját, és
odaszaladt hozzá.
– Basszus, basszus, basszus – hadarta, ahogy rávetette magát. A férfi
elkapta, azután lábujjai egy pillanatra elhagyták az aszfaltot, majd
letette, és gyors csókot nyomott az ajkára. – Nem hiszem el, milyen
csodásan ment. Egyszerűen nem hiszem el. Fantasztikus voltál. Milyen
érzés?
A férfi ujjai a tarkójára siklottak.
– Nem tudom.
– Pedig tudhatnád. Ugrálnod kéne örömödben. Ezt aztán senki sem
látta előre. Azok a srácok, szinte már sajnáltam őket, a
szerencsétleneket…
– Az megvan, hogy ez egy barátságos mérkőzés volt, ugye?
 – Még ahhoz képest is szerencsétlenek. Barátságosak, de
szerencsétlenek. Oda sem szagoltak a dobásaidhoz.
– És az megvan neked, hogy összesen tizenegy dobás volt?
– Igen, pontosan tudom, hogy tizenegy dobás volt, de micsoda tizenegy
dobás! Ment, mint a karikacsapás, ki hitte volna? Mindenki annyira
izgatott, annyira örülünk neked, és…
– A meccset is megnyertük.
– Pontosan! A meccset is megnyertük. El is felejtettem. Annyira örülök
neked. – Evvie fel-le pattogott Dean előtt. – Annyira büszke vagyok rád.
Annyira büszke vagyok rád. Hé! Otthon kapsz tőlem valamit.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Azt mondod?
Evvie elnevette magát, és feltartotta a mutatóujját.
– Nem azt, amire gondolsz.
Dean közelebb hajolt hozzá.
– Oké, de azért folytathatjuk ott, a konyhában, ahol félbehagytuk? Alig
borzoltam össze a hajad, amikor közbejött ez a kis epizód…
– Arra gondolsz, hogy visszatértél a szupersztárok sorába? Arra
gondolsz, hogy bohócot csináltál ezekből a… bohócokból? Hogy teljesen
összezavartad az úgynevezett sportszakértőket? Ez az? Erről van szó?
A férfi előrehajolt, és a homlokához szorította a homlokát. Vett egy
nagy levegőt, mintha mélyre akarna merülni, azután felsóhajtott.
– Ez jólesett.
– Hát nekem is – suttogta Evvie.
– Ha csak rövid ideig is.
– Ez csak az első lépés.
A férfi kihúzta magát.
– Találkozunk a háznál?
Bólintott. S ahogy a férfi elindult a kisteherautó, ő pedig a saját kocsija
felé, mindketten megfordultak, és visszanéztek a bal válluk felett.
A kocsiban Evvie egy Avett Brothers-lemezt választott, amelyet közel
két éve nem hallgatott. Szigorúan véve a szám a halálról szólt, de
ugyanúgy a reményről is: Amikor leteszem a félelmem, a reményem és a
kételyem, a jegygyűrűt az ujjamról és a kulcsot a házamhoz, nincs már bennem
harag…
Még most is Dean pólóját viselte, s bár egyre csípősebb lett az éjszaka,
félig letekert ablakkal hajtott ki a parkolóból. Ideérződött az öböl sós
párája, s miután a zene elhalkult, a bójákat, kürtöket, a víz csobogását is
hallotta. Még dolgoztak odakint. Az apja oly hosszú időn át mindennap
innen járt haza, néha iszonyú későn – miután iszonyú korán kelt –, a
latyakos csizmájában és fájós hátával, amely úgy kínozta, hogy neki
kellett megtaposnia a bolyhos rózsaszín zoknijában, amíg csak el nem
ment a főiskolára. Annyit járt a kikötőbe, hogy már távolról felismerte
minden apró részletét – a házakat, az éttermet, a mólót, ahol a helybéli
srácok lógatták a lábukat és pecáztak, miközben vedelték a kólát és falták
a Doritost.
Ráfordult a Cherry Lane-re, amely a Bancroftra vezetett, azután
meglátta a tükörben Dean autóját, és elmosolyodott. Már látta a házat is,
a széles verandát a gondosan égve hagyott lámpával, majd a felhajtót,
ahová bekanyarodott és leállt. A sötétben alig tudta kivenni Deant, aki
kiszállt a kisteherautóból és halkan odaköszönt neki.
– Helló.
– Helló neked is, szupersztár. – A platónak dőlt, és a férfi átkarolta a
derekát.
– Elég zajos itt – jegyezte meg, ahogy odahajolt hozzá.
– A tücskök miatt.
A férfi megcsókolta a szája csücskét.
– Tücskök?
– Tücskök és bogarak, azt hiszem.
– Akkor bemegyünk?
Evvie bólintott, Dean pedig követte a lépcsőkön.
– Szóval, ahogy mondtam, van számodra egy meglepetésem. – Evvie a
nappalin át bement a konyhába. Kinyitotta a hűtőt, félretolta a jeges teát,
és elővarázsolta a pezsgős palackot. – A győzelmed tiszteletére.
A férfi elvigyorodott.
– Köszi. – Elvette tőle a palackot és megvizsgálta a címkéjét, azután
felnézett rá. – És ha beálltam volna a földbe, most mit csinálnánk?
 Evvie elfintorodott.
– Az sosem történhetett volna meg.
A férfi nekiállt kibontani a palackot.
– Mit mondjak, sokkal nagyobb az önbizalmad, mint nekem. –
Összegyűrte a fóliát és elhajította a szemetes felé, de lepattant a széléről.
– Oké, ezt nem is láttad.
– És te láttál engem? Amikor dobtál? De őszintén.
– Próbáltak megkeresni, de nem találtalak. – Dean kihúzta a dugót. –
Viszont tudtam, hogy ott vagy. Gondoltam, épp leversz mindenkit, aki
azt mondja, hogy mit keres itt ez a dilinyós. – Pukkanás hallatszott, és
finom pára bodorodott elő a palackból. A férfi megtöltötte a két karcsú
poharat.
– Igyunk erre a tizenegy dobásra és a többire, ami még benned van –
mondott tósztot Evvie.
Koccintottak és ittak.
– Szóval – sóhajtott fel a férfi.
– Szóval.
– Miből gondoltad, hogy nem állok bele a földbe?
Evvie megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs. Egyszerűen csak tudtam.
– Még a legrosszabb formámban is képes voltam összehozni tizenegy
tisztességes dobást, ugye, tudod? – A férfi az italát fürkészte.
– Milyen gyakran dobtál tizenegy ilyet? Mármint azóta, hogy
megindultál a lejtőn?
– Szinte soha. – A férfi ivott egy újabb kortyot.
– Na látod. Ne érts félre, én hiszek abban a sok hókuszpókuszban, amit
kipróbáltak rajtad, de néha elkél egy kis csoda.
– Csoda, mi?
Egymás szemébe néztek. Evvie ezúttal felhúzta az egyik szemöldökét.
A férfi megdörgölte a tarkóját.
– Jaj, ember, tutira meg fogom bánni, amit mondani készülök.
Evvie szeme elkerekedett.
– Mi az?
A férfi idegesen nevetgélt.
 – Semmi különös, de muszáj elmondanom. Szóval teljesen kész vagyok.
Legalább egy hónapot kell állnom a forró zuhany alatt, mire kiengednek
az ízületeim. Ami szívás, mert amúgy szívesen… maradnék.
Evvie lassan bólintott.
– Értem. Szívesen maradnál.
– Ev, én csak… ez óriási dolog nekem, tudod? Csak azt gondolom, nem
lenne bölcs dolog összekeverni a dolgokat, amiket nagyon nem akarok
elcseszni. Van épp elég időnk, nem? – Nekidőlt a mosogatónak. – Ó,
ember, tudtam, hogy meg fogom bánni…
Evvie reggel még úgy ébredt, hogy fel sem ötlött benne ez a lehetőség.
Az egész teljesen valószerűtlennek tűnt, most azonban nagyon is
valóságosnak. Túlságosan is.
– Ha őszinte akarok lenni, egy kicsit megkönnyebbültem. – Érezte is,
ahogy a hátában ellazulnak az izmok. – Eddig szép lassan ment minden,
de most iszonyúan felgyorsult, és nem biztos, hogy egy nap el akarom
szórni az összes zöld jelzésem. – Kiitta a pezsgő maradékát, és a pultra
állította a poharat. – Mármint… a gimis szerelmemhez mentem hozzá.
– Tudom.
Evvie előrehajolt.
– Ő pedig meghalt.
Dean zavartnak tűnt.
– Tudom. Valami rosszat mondtam?
– Dehogy. – Evvie dobolni kezdett az ujjaival a pulton.
– Ááá! – kapcsolt Dean. – Azt mondod, hogy csak ő volt.
– Csak ő.
A férfi megvonta a vállát.
– Oké.
Evvie nem hagyta ennyiben.
– Szóval, csak szólok.
– Szólsz, hogy…?
Evvie tekintete végigfutott a konyhán – a mennyezeten, a padlón, a
tűzhelyen, a mosogatón, a szekrényeken, az asztalon –, mielőtt végre felé
fordult.
– Nincs garancia. Bármi megtörténhet.
 A férfiból kirobbant a nevetés. Átölelte a derekát és addig húzta, amíg
közelebb nem lépett hozzá. Evvie pontosan tudta, hogy végignéz a haján,
aztán a fülén, az arcán, az ajkán, mielőtt végül megállapodik a szeménél.
– Nem aggódom – suttogta, és megcsókolta. Az első csókja kész őrület
volt, a második futó puszi, de ez… amióta csak találkoztak, erre várt,
mégis oly könnyen jött, mintha csak a társalgást folytatnák. Könnyen
jött, mégis vágyat ébresztett benne, hogy letépje magáról a ruhát.
– Talán randizhatnánk – vetette fel váratlanul Dean.
– Már együtt élünk – emlékeztette. – Minek randiznál olyannal, akivel
együtt élsz?
– Szigorúan véve nem élünk együtt – mutatott rá a férfi. – Te odafent
laksz, én meg odabent – intett a lakás felé. – Szóval nem élünk együtt.
Hadd vigyelek el valahová.
– Valahová?
A férfi egy pillanatra elgondolkodott, miközben ujjával a csípőjén
dobolt.
– Menjünk vacsorázni. Mint a hétköznapi emberek. Ahová csak akarsz.
– Vonzó ajánlat – ismerte el Evvie –, de talán mégis maradjunk inkább
itthon. Nem akarom, hogy rólunk pletykáljanak. Az olyan fura. Ki nem
állom, amikor… tudod, a szájukra vesznek. Rendelhetnénk valamit.
Általában a konyhában lógunk, de most ehetnénk, mondjuk, a
nappaliban.
– Jobb ötletem van. Mi lenne, ha elmennénk a városból? Valahová, ahol
a kutya sem törődik velünk?
– Veled van tele az internet. Nem biztos, hogy létezik ilyen hely.
– Kitalálok valamit. Egy csendes kis helyet, ami nincs túl messze. – A
férfi félresimított egy tincset a homlokából. – Hadd vigyelek el –
ismételte meg.
Evvie felnézett rá, a zöld szemébe – arany pettyek és tömött pillák, a
legjobb gének barokkos bősége – és arra a kis sebhelyre.
– Alig várom, hogy elvigyél. Mikor megyünk?
Dean elmosolyodott.
– Lássuk csak. Hétfőn, kedden és szerdán suli után edzésem van, de
mit szólsz a csütörtökhöz? Legyen egy csütörtöki vacsora. Ötkor
indulunk. – Amikor Evvie rábólintott, a férfi előrehajolt és csókot
nyomott az orra hegyére. – Rendben, Minnesota. És kösz mindent. Ezt
Freeportnak! A többit csütörtökön.
Evvie homlokráncolva nézte, ahogy elindult a lakása felé.
– A többit?
– Tudod te – nézett vissza Dean a válla felett, majd becsukta az ajtót,
hogy ezzel is fenntartsa a titokzatosság légkörét.
 Huszonöt

Másnap Evvie felhívta az apját, és megkérdezte, hogy vigyen-e neki

valamit vacsorára a Sophie’sból. Azzal töltötte a délelőttöt, hogy
elolvasta a hitetlenkedő tudósításokat arról, hogyan támadt fel
hamvaiból Dean Tenney valami isten háta mögötti maine-i porfészekben
és csillogtatta meg régi tudását, ha csak egyetlen játékrészben is. Ellen
Boyd valóban jelentkezett, hogy méltassa a csodálatos pályaívet, melyen
Tenney a világ egyik legnagyobb profi csapatától eljutott odáig, hogy egy
falusi iskolának kalapozzon. Evvie tényleg nem szerette a „fapicsa” szót,
és próbálta kerülni a használatát, de megértette azokat, akik néha
egyszerűen nem találnak jobbat.
Apja természetesen örült a látogatásának, s amikor valamivel hat után
megállt a háza előtt, már az ajtóban állva várta, hogy kiszálljon a
kocsiból. Evvie egy papírzacskóval a kezében lépdelt fel a töredezett
kőlépcsőkön.
– Szia, papi.
– Helló, szívecském. – Apja kitárta a külső ajtót. Lehajolt és arcon
csókolta.
– Van levesem – tartotta fel a zacskót.
– Nekem meg étvágyam.
Még most is a konyhaasztalnál evett, ugyanabban a házban, ahol Evvie
felnőtt. Nem sokat adott a lakberendezésre, így mindent betöltöttek a
régi kacatjai és az újak, ha a régiek reménytelenül tönkrementek, és
Evvie rá tudta venni, hogy fogadjon el helyettük egy másikat. Miután
Timből orvos lett, semmit sem hallott tőle annyit, mint hogy „Tartsd
meg a pénzed”.
– Jól mulattál a tegnapi meccsen? – Apja néhány haverjával,
összecsukható kerti székekről nézte végig a mérkőzést.
– Viccelsz? A legjobb Tánc, amit valaha láttam. És micsoda tökéletes
idő.
 – Tényleg tökéletes.
– És nyertünk. – Kivárta, amíg a lánya rábólintott. – Nem számítottam
rá, hogy Dean is játszani fog.
Evvie elmosolyodott, ahogy leültek egymással szemben.
– Igazából meglepetésnek szántuk. Bocs, hogy téged sem avattunk be.
Nagyon kell vigyázni a sajtóval meg a többivel. Dean szerette volna
kipróbálni magát anélkül, hogy a fél világ őt figyelné.
– Elégedett magával?
– Még szép. – Próbált nem túl önelégülten vigyorogni. S nem túl
átlátszó módon, bár az apjának talán ez sem tűnt volna fel.
– Hát, szerencsés, hogy így a szárnyaid alá vetted. És örülök, hogy
neked is van társaságod abban a nagy házban. Nem szeretem, hogy olyan
sokat vagy egyedül.
Evvie megfújta a sós levest, mielőtt a szájához emelte a kanalat. Sophie
csak néhány éve nyitott, de máris szerepelt az összes magazinban,
amelyet a Maine-be látogató turisták kezébe nyomtak.
– Tudod, én sem örülök ám, hogy egyedül vagy – jegyezte meg.
– Én már megöregedtem. – Apja kinyitott egy zacskó osztrigaropogóst,
és a levesbe szórta. – Te gyönyörű vagy, és fiatal. Nem akarom, hogy
örökre elvonulj a világtól. S ha nem haragszol meg érte, Tim sem akarná.
A kanál megállt a kezében, ahogy elnézte apja májfoltokkal és apró
hegekkel borított kezét. A válla felett, a konyhai pulton ott sorakoztak a
gyógyszerei: hátfájásra, vérnyomásra, magas koleszterinszintre. Az apjáé
mellett kicsinek, puhának és sápadtnak látta saját kezét.
– Soha nem gondoltál rá, hogy újra megnősülj? Tudod… azután?
– Hogy megnősüljek? Nem. Persze azért találkozgattam ezzel-azzal.
Evvie egyre sem emlékezett.
– Tényleg?
Apja ránézett és felvonta a szemöldökét.
– Harminchárom voltam, amikor az anyád elment. Szerinted mit
csináltam? Huszonöt éven át a rákokhoz beszéltem?
– De semmi komoly?
– Azt nem mondtam. Az mondtam, hogy nem akartam újranősülni.
Csak nem felejtetted el, szívem, hogy minden áldott nap a hajón
melóztam? Ilyen munka mellett kinek van ideje ismerkedni?
Evvie elmosolyodott, azután hirtelen bevillant előtte egy kép
kilencéves korából. Copfos kislányként egy halat tartott a kezében, míg
az apja mellette guggolt és átkarolta a derekát.
– Meg volt egy lányod is.
– Úgy bizony. – Apja felpillantott és meglátta az arckifejezését. –
Figyelj, ennek semmi köze hozzád. Te voltál a legjobb dolog az
életemben. Még mindig te vagy. Nehogy mást gondolj.
– Ez így együtt akkor is sok volt. Bárkinek az lett volna.
– Bolondságokat beszélsz. Tényleg azt hiszed, hogy miattad nem lett
mostohaanyád? Akkor már sokkal inkább az én hibám. – Evett egy
falatot. – Boldog voltam így is. Teljes volt az életem így is. Ugyanezt
kívánom neked is.
– Tudom, papi. És próbálkozom. – Letette a kanalat. – Kérdezhetek
valamit? Valami személyes dolgot?
– Persze.
– Honnan tudtad, mihez kezdj, miután anya elment?
Apja hallgatott. Végül összekulcsolta a kezét maga előtt és felnézett rá.
– Csak felkeltem az ágyból, és tettem a dolgom. Eleinte kicsit úgy
éreztem magam, ahogy te most. Tudom, hogy ez más, hogy Tim tényleg
elment, de végül felkeltem és elmentem dolgozni, te pedig elmentél az
iskolába. Nem ücsörögtem és tépelődtem azon, ami történt. Jobban is
tettem, ha lefoglaltam magam. Az élet nem állt meg, szóval mi sem
tehettük.
– Tudtad, miért ment el? Mármint, ez segített?
– A mamád sosem volt itt boldog. Mindig valami nagyobbra vágyott,
azt hiszem. Nagyobb városra, több emberre. Persze sosem mondta
nekem, hogy egy kedd reggel faképnél hagy bennünket, mielőtt még
felébrednénk, ha ez volt a kérdés. Csak az az egy biztos, hogy ennek
semmi köze nem volt hozzád. Téged mindig szeretett.
Evvie biztosan tudta, hogy ezt csak a rutin mondatja vele. Nyilván
olvasta valahol, mennyire fontos megnyugtatni a gyereket afelől, hogy
nem tehet semmiről, így hát folyamatosan ezt mondogatta. Semmi köze
hozzád, semmi köze hozzád, semmi köze hozzád. Evvie-ben mégis mindig ott
volt a félelem, hogy ez nem feltétlenül igaz. Elvégre az anyja úgy
döntött, hogy Calcasset a lányával együtt sem ér annyit, mint Florida a
lánya nélkül. Ez csak jelent valamit.
Eileen egy keddi hajnalon távozott. Evvie aznap reggel arra kelt, hogy
a konyhában a mamája helyett a papája készít neki rántottát, aki amúgy
ilyenkor már mindig elment dolgozni. Előző este nagyon izgatott volt,
miután végre megvette a hajót, amelyre mindig is vágyott. A saját hajót,
amelyen egyedül dolgozhatott. Önálló lehetett. Ami hatalmas dolog volt.
Másnap mégis gondterheltnek és komornak látta.
Amikor rákérdezett a mamájára, azt felelte: „Elment sétálni.” Csak
évekkel később árulta el neki, hogy amikor aznap reggel felébredt, az
éjjeliszekrényen egy levél várta, amely így kezdődött: Kedves Frank!
Borzasztóan sajnálom, de… Órákba telt, amíg rá tudta szánni magát, hogy
elolvassa a folytatást.
Estére az „elment sétálni”-ból „elment egy időre” lett, majd egy hét
múltán Frank közölte a lányával, hogy Eileen úgy döntött, Floridába
költözik, ők pedig megtarthatják a házat. Evvie csak annyit tudott
Floridáról, hogy ott van Disneyland. Szóval az anyja Disneylandbe
költözött – ki hibáztathatta ezért?
Eleinte gyakran megkérdezte, mikor látogatják meg a mamit
Floridában, vagy a mami mikor látogatja meg őket. Úgy tekintett
magukra, mint egy családra két otthonnal – mintha Pompano Beach a
szülei nyaralója lenne. Két hónapba telt, mire tudatosult benne, hogy
ugyanúgy kell élnie az apjával, mint Heidinek a nagyapjával abban a
könyvben, amelyet az apja esténként olvasott neki.
Először a tizedik születésnapján hallotta, hogy az egész nem az ő
hibája, amikor rákérdezett, hogy az-e. Miután elfújta a gyertyákat a
cicaalakú tortán, majd lehántotta a fehér szalagot és a piros
csomagolópapírt a télikabátról, amelyet az apjától kapott, kézbe vette az
Eileen által küldött képeslapot. Amúgy szinte senki sem írt neki, ezért
imádta látni a saját nevét a borítékon. Jól ismerte az anyja kézírását,
miután újra meg újra elolvasta azt a hosszú és érthetetlen levelet,
melyben feladott álmairól írt neki. Ilyenek álltak benne: „Nagyon
tehetséges voltam a táncban, de Calcassetben semmi esélyem nem volt
kibontakozni, és ez elszomorított. Tudtam, ha ilyen boldogtalan
maradok, sosem lehetek jó anya.”
Anyám boldogtalansága után kaptam a nevem.
A képeslap egy tacskót ábrázolt. „Füled érjen bokáig”, olvasta el a
nyomtatott köszöntést, majd az aláírást: „Szeretettel, Anya.” Semmi
több. „Szeretettel, Anya.” A képeslap Tim balesetének éjszakáján is ott
lapult a kék bőröndben, amelyet Kell meglátott a kocsija hátuljában.
Aznap megmutatta az apjának. „Még annyit sem írt, hogy Boldog
szülinapot.”
Frank elvette tőle és alaposan megvizsgálta. „Nem – ismerte el feszült
hangon. – Tényleg nem.” Azután rámutatott a nyomtatott szövegre: „De
ez azt jelenti, hogy Isten éltessen sokáig.” Talán azt gondolta, hogy ennyi
is elég.” Megszorította a vállát.
„Szerintem haragszik rám” – közölte Evvie, és rátette a képeslapot az
új kabátjára.
„Nem haragszik rád – jelentette ki Frank színtelen hangon. –
Esküszöm, nem haragszik rád, hallod?”
Evvie érezte, hogy elerednek a könnyei. Belevájta körmeit a tenyerébe.
„Akkor miért nem jön haza?”
Apja átvitte a nappaliba, ahol leültek egymás mellé a viharvert
kanapén. „A mamád azért ment el – kezdte –, hogy végiggondolja a
dolgokat, de szeret téged, Eveleth. Nem miattad ment el. – Megsimogatta
az arcát. – Fontos, hogy ezt megértesd.”
Eveleth lesütötte a szemét, és elcsukló hangon felelt: „Én sosem
mentem volna el.”
„Én sem – biztosította róla Frank. Azután mutatóujjával felemelte az
állát, hogy a szemébe nézzen. – Hé. Én sem, oké?”
Sok minden történt azóta Evvie-vel – megözvegyült és egy hatalmas
házban élt; rátalált egy igazi barátra és jelen állás szerint úgy tűnt,
három nap múlva lefekszik az elmúlt két évtized legjobb dobójátékosával
–, de elég okos volt ahhoz, hogy tudja: a legnagyobb szerencse akkor
érte, amikor apja azt mondta neki, hogy „én sem”, és ezt komolyan is
gondolta. Most, ahogy elnézte a gőzölgő leves fölé hajolva, ahogy a
hátfájásával dacolt, mint egész életében, csak abban reménykedett, hogy
viszonozhatja a jóságát.
– Szeretlek, papi.
Apja átnyúlt az asztal felett és megszorította a kezét.
– Én is, kicsim.
 Huszonhat

Csütörtökön reggel Evvie kávét főzött Deannek, a férfi pedig búcsúzóul

homlokon csókolta. Azután, már az ajtó felé indulva, visszanézett.
– Akkor ötkor, igaz?
Evvie bólintott.
– Ötkor.
– Készülj el időre.
– Kész leszek. Remélem, valami jó helyet választottál.
– Abban bízhatsz. Dobj be néhány ruhát, hátha ott alszunk. És van egy
különleges ajánlatom.
Evvie felhorkant.
– Képzelem.
– Még mindig piszkos a fantáziád – csóválta meg fejét a férfi. – Arra
gondoltam, hogy vacsora alatt legyen érvényes a régi szabály. Se volt
férj, se baseball.
– Megbeszéltük.
– Szóval, ha bármi nyomja a bögyöd, most mondd.
– Oké. Meg is van: a férjem klasszikus seggfej volt.
– Én meg vissza szoktam nézni a YouTube-on a régi nagy meccseimet.
– Oké, ennyi elég is. Most már menj. Egy csomó éretlen kamasz várja,
hogy formáld a jellemét.
Miután a férfi távozott, Evvie felment az emeletre és bevette magát a
gardróbba, ahol a fehér papírszatyrot rejtegette, oldalán az elegáns
fekete betűkkel: CATHERINE’S. Monica ajánlotta ezt a fehérneműbutikot
sms-ben, és megesküdött rá, hogy a titkot magával viszi a sírba.
Egy furcsa kérdés: tudsz egy jó helyet, ahol szép csipke fehérneműt kapni?
Frissíteném a ruhatáram és ezer éve nem vásároltam.
IGEN. A Catherine’s Bangor a tuti. Megéri az utat. Meseszép, de nem kurvás,
hétköznapi, de különleges alkalmakra is jó. Kacsintó smiley. Nem hibáztatta
érte. Rászolgált a kacsintó smiley-ra.
 Kösz. Kérlek, SEMMIKÉPP ne mondd el Andynek.
Monica küldött egy smiley-t összecipzárazott szájjal.
Nos, ez feltétlenül különleges alkalomnak minősült, amennyiben a
különleges azt jelentette, hogy évek óta hanyagolja a témát, és már azt
sem tudja, hogyan kell csábosnak lenni – ha tudta valaha is. Egy
rózsaszín, egy vörös és egy fekete kétrészes szettet választott. Előző nap
kézzel kimosta valamennyit, majd száradás után visszatette őket a
papírszatyorba, mintha el akarná rejteni szemérmetlenségüket a
pulóverei elől, nehogy megbotránkozzanak. Hosszas mérlegelés után a
feketét választotta, és kiterítette az ágyra.
A fél délutánt a fürdőkádban töltötte, ahol olyan precizitással
borotválta és nyírta különféle intim zónáit, mellyel mások
hajómaketteket építenek egy borosüvegbe, azután mindent bőségesen
leöblített testápolóval. Pedikűr helyett be kellett érnie azzal, hogy
habkővel megcsiszolta a sarkát és borsmentaillatú sprayt szórt a
lábfejére.
A kádból kimászva fürdőköpenybe burkolózott és lement a földszintre,
ahol mezítláb elfogyasztott egy mogyoróvajas kenyeret, és próbált
ellazulni. Szeptemberben lesz két éve, hogy Tim meghalt, ami azt
jelentette, hogy ennél is hosszabb ideje nem szeretkezett senkivel, s
előtte is csak Timmel. Mostanáig nem nagyon gondolt erre. Ez is együtt
járt az özvegységgel, azzal a ténnyel, hogy már nem feleség – egy
csomagban egy sor más kérdéssel, amely azután vetődött fel, hogy
menekülési terve dugába dőlt.
Eszébe jutott, hogy az első decemberben azon tűnődött: vajon ez azt
jelenti, hogy soha többé nem fog szexelni? Mi lesz, ha senkinek sem kell?
Vagy ha egyszerűen nem lesz hozzá kedve? Vagy ha az is benne van a
házassági szerződésben, hogy teljes önmegtartóztatást kell tanúsítania,
amíg Tim szülei meg nem halnak? Ha a város titokban eldöntötte, hogy
üvegbúra alá teszi és kiállítja a posta előtt, mint néhai férje emlékművét?
Talán a mogyoróvajas kenyér hatására, de nagy ostobaságot csinált.
Felnyitotta a laptopját és ráguglizott „Dean Tenney barátnői”-re. Azután
rákattintott a „Képek”-re.
 – Azta kurvaaa – bukott ki belőle. Tudott Melanie Koppsról, a
színésznőről, akivel Dean a karrierje vége felé járt. Vörös hajú lány volt,
porcelánfehér bőrrel és olyan szemöldökkel, amelyet mintha pókeren
nyert volna Audrey Hepburn szellemétől. Az egyik képen egy zöld
ruhában csüngött Dean karján, amely épphogy takarta a fenekét. Akadt
olyan fotó is, amelyen a férfi egy profi szőke szörfössel pózolt, akinek
aranybarna testét szeplők borították. Meg egy Bev Bo nevű énekesnővel,
aki érzéki hangját keverte az elektromos hegedűével. Csokoládészínű
bőrével és selymesen fekete hajával ő is nagyon-nagyon gyönyörűnek
tűnt.
Evvie lecsapta a laptop fedelét, és odalépett a fürdőszobai tükör elé.
Két egykori pattanás nyoma csúfoskodott a homlokán, meg egy
ismeretlen eredetű sötét pötty az arcán, bár a bőrgyógyásza biztosította
róla, hogy nem halálos. Az orra kicsit görbe volt, ahogy az elülső foga is.
A köntösön át kitapintotta puha hasfalát. Csípőre tette a kezét és mélyen
beszívta a levegőt. Dongalába volt, legalábbis egy lány szerint, akivel
kilencedikben néhány hónapig egy osztályba jártak, s bár a mellén sosem
talált kivetnivalót, már korántsem tűnt olyan feszesnek, mint húszéves
korában.
Közelebb hajolt a tükörhöz. Felvette a csipeszt a kis ezüsttálcáról, és
hunyorított. Ahogy megritkította a bal szemöldökét, szokás szerint
elfogta a tüsszögés, de azért kitakarított a két szemöldöke körül is, ahol
a kis kósza szőrszálak rendszertelen menetben haladtak a halántéka felé,
sőt némelyek egészen másfelé kódorogtak, mintha nem is tartoznának a
nyájhoz. Bőrradírral ledörgölte az arcát – remélhetőleg nem olyan
fajtával, amiért delfinek vagy tengeri teknősök áldozták az életüket –,
majd elővette a hidratáló krémet, amely homályos ígérete szerint
„revitalizál”. A „fiatalító” krémekig még nem jutott el. Úgy számolta, a
„revitalizálás” harminc és negyven között esedékes, míg a „fiatalítás”
negyven és hetven közt, azután már mindenkinek megmondhatja, hogy
foglalkozzon a maga dolgával. Külön szemkrémet is használt, miután a
gyártó ajánlásából azt szűrte le, hogy a szemkörnyéki bőr egészen más
anyagból van, mint a többi. Végigszaladt ajkán a balzsammal, amelyről
gyanította, hogy titokban ugyanazon a gépsoron készül, mint a
margarin, csak a végén nagy tégely helyett kis tégelybe töltik, adnak
hozzá egy csepp vaníliát, és ráírják, hogy tizenhat dollár.
Haja természetesen göndörödött, ami ellen a középiskolában
kétségbeesett harcot vívott, miután egyszer kihallgatta Ashton nagyit,
aki arra biztatta hullafáradt apját, hogy kezdjen már valamit azzal a
„madárfészekkel”. Ó, a nagyi, Isten nyugosztalja – lehetőleg olyan
helyen, ahol mindenki elhamarkodott ítéletet mond a másik felett.
Olykor egyenesre vasalta a haját, ha kicsípte magát – amikor még
előfordult, hogy kicsípte magát –, de ha most teszi, az izzadtságszagú
lett volna. Azt a benyomást kellett keltenie, hogy csak úgy szexistennő,
nem szánt rá egy egész napot, hogy az legyen. Végül beérte egy alapos
fésülködéssel, és remélte a legjobbakat.
Azután jött megint a gardrób. Egész fiókra való farmert végigtúrt, mire
ráakadt a legszebb és legsötétebb darabra, melynek egyenes szárát a
legelőnyösebbnek találta. Kiterítette az ágyra, azután lapozgatni kezdte a
vállfákat. Talált egy bő fekete blúzt redős derékkal, egy oldalt kötős
fekete topot és egy könnyű, rövid ujjú pulóvert. Iszonyúan
megnehezítette a választást, hogy nem tudta, hová mennek. Mindenképp
azt a hatást akarta elérni, hogy nagy figyelmet szánt az öltözékére,
ugyanakkor a legkisebb gondot sem fordította rá. Nem tűnhet úgy, hogy
nem érdekli a megjelenése. Nem tűnhet úgy, hogy érdekli a megjelenése.
Elővette a pulóvert, és az ágyra fektette. S ha egészen más
megközelítéssel próbálkozna? Ha a Decemberist-koncerten vett pólóját
húzná fel? Az nem lenne túl hétköznapi? Csak könnyed és
izzadtságmentes? Dean hazajönne, ő pedig ott várná a konyhában a…
nem, ahhoz másik farmer kéne, különben sem elég elegáns egy
vacsorához, és… ó, az ég szerelmére, döntsd már el! Kibújt a köntösből,
belepasszírozta magát a fekete bugyiba, azután belerázódott a fekete
melltartóba. Belelépett a farmerba és felrángatta a pulóvert, végül
beletúrt a hajába. Így majdnem jó is. Majdnem.
Visszatért a fürdőbe, hogy előszedje kis sminkkészletét. Az alapozó túl
sok lenne, túl mesterkélt. Dean még sosem látta teljes sminkben – és ha
szimplán furának találná? Szinte biztos, hogy az ágyban kötnek ki – és ha
összekeni a párnát? Különben is, milyen régi ez a vacak? Nem, elég egy
kis púder és arcpír, meg egy kis szempillaspirál. Szent ég, az mikori?
Talán jobb lenne kidobni, mert az biztos, hogy nem a férje halála után
vette (ami praktikus, bár kissé morbid viszonyítási alap, ha nem tudja a
pontos lejárati időt), mégis felkente, de magában szent ígéretet tett,
hogy vesz egy új sminket, mielőtt legközelebb szexelnének.
– Felnőtt nő vagy – tett szemrehányást tükörképének. – Ez mégiscsak
túlzás.
Lement a földszintre, a nappaliban ledobta magát a kanapéra, és a
mellette tornyosuló újsághalomból kihúzta a Sports Illustratedet.
Észrevette, hogy a felső sarokban szerepel a fotó, melyen Dean és Marco
lepacsizik, felette az öles szalagcímmel: „Csak ne olyan hevesen – Van
még élet a baseball »agyhalottjában«?”
Megtalálta a kis cikket, melyhez egy másik fénykép társult: Dean
három évvel korábban a kispadon. A térdén könyökölt, sapkával a
kezében, csillogó verítékkel a homlokán. Evvie közelebb hajolt, hogy
lássa a szemét. A cikk úgy utalt rá, mint „problémás”, „egykor briliáns”
és „dinamikus” játékosra. Ahogy az arcát fürkészte, melyet az elmúlt
hónapokban aprólékosan megismert, sehogy sem értette, hogy
maradhatott ki a jelzők közül a szívdöglesztő.
Ó, ember, pedig milyen iszonyú dögös! Okos és kedves és mulatságos –
a tökéletes bérlő, a tökéletes baseballjátékos, plusz iszonyú rendes Andy
lányaival, Andy mamájával és az ő apjával. Beépült a városba – egyszer
még a szomszédot is kiásta, amikor januárban félméteres hó szakadt
rájuk. Isteni francia pirítóst csinál (a specialitása) és fogyasztható
melegszendvicset, a flipper is egyre jobban megy neki. Ám mindezeken
túl és mindezek felett: iszonyú dögös. Amikor legutóbb megcsókolta,
nyaktól lefelé és térdtől felfelé ugyanúgy zsongott az egész teste, mint
amikor megmutatta neki a tetoválását.
Evvie kiment a konyhába és elővette a bort, amelyet előző nap vett,
visszaúton a Catherine’sből (az MMM-ből, a Mutatós Melltartók
Márkakereskedéséből, ahogy az elmúlt huszonnégy órában nevezte).
Lehámozta a fóliát, és becsavarta a dugóhúzót. Kellett egy kis győzködés,
de a dugó végül hozzáférést engedett az üvegben lapuló folyadékhoz. A
mosogató fölé hajolt, és épp a szájához emelte a poharat, amikor
kulcscsörgés hallatszott. Az ajtó szélesre tárult, és sporttáskával a vállán
belépett a férfi.
– Hű – mérte végig vigyorogva. – De szép vagy. Indulhatunk?

Másfél órát autóztak, majd befordultak a Stafford Hotelhez, mely a

tengerpart féltve őrzött és túlárazott titkaként lapult egy kis öbölben, a
nyüzsgő kikötők és egykori gyárvárosok között. A szálloda éttermére
meghitt, mégsem nyomasztó csend és félhomály borult. Becsusszantak
egy bőrrel bélelt bokszba.
– Kedves kis hely – ismerte el Evvie. – Hol akadtál rá?
– Tudod, mennyire gyűlölöm az internetet.
Evvie bólintott.
– Pontosan tudom, igen.
– Éttermeknél meglepően hasznos.
A pincérnő kihozta az étlapot.
– Muszáj megkérdeznem – szólalt meg Evvie –, merő véletlen, hogy az
étterem egyben hotel is?
Dean zavart pillantást vetett rá.
– Sejtelmem sincs, mire akarsz kilyukadni.
Friss kenyér illatozott az asztalon; a kedélyes és jobbára üres helyet
lágy akusztikus zene lengte be. Amikor belemártotta az olívaolajba a
kenyere csücskét, Dean töltött neki egy pohár vörösbort.
– Szóval, nemsokára vége a sulinak – jegyezte meg Evvie. – Nem vagy
szomorú?
– Dehogyisnem – sóhajtott a férfi. – Mondtam már, hogy Krista Cassidy
sportösztöndíjjal Purdue-be megy? A minap összefutottunk, akkor
tudtam meg. Annak idején ki nem álltam a gimis kölyköket, de ezek a
srácok tényleg hiányozni fognak.
– Hát, legalább mindenkinek eldicsekedhetnek azzal, hogy te edzetted
őket. Annak is meglesz az előnye.
Dean felemelte poharát.
– Oké. Igyunk az előttünk álló nagyszerű dolgokra.
Koccintottak és belekortyoltak a borba.
 – És arra, hogy ha a modern technológia segített eljutni egy ilyen
helyre, akkor nem az ördögtől való. Talán csinálhatnánk egy
étteremkereső appot azoknak, akik nem akarnak találkozni az
ismerőseikkel.
– Lőj agyon, mint egy kutyát, ha valaha azt mondom, hogy csinálni
akarok egy appot. Akkor is, ha pénzt akarnék adni valakinek, hogy
csináljon egy appot. Vagy bármilyen startupnak. Apám megesketett,
hogy többé egy centet sem adok olyanoknak, akik kapucnis pólóban
vannak.
– Miért?
– Azelőtt bárki levett a lábamról azzal, hogy élhetőbb hellyé akarja
tenni a világot. Karbonsemleges csibekeltető és reciklikált PET-palackból
készült esőkabát, amit csak akarsz. Meglobogtattak előttem egy
féloldalas üzleti tervet, és már mentem is a tárcámért.
– De miért?
– Még mindig jobb, mint sportkocsikat gyűjteni. Más idők voltak.
– Ha már itt tartunk, el kell mondanom valamit. Rágugliztam a
barátnőidre.
– Aha – bólintott a férfi. – Kérdéseid vannak.
– Csupa bombanő.
– Nem is kérdés.
– Nem, csupán megfigyelés.
– Szóval. Láttad Melanie Koppst, a vörös hajút. Színésznő. A mamám is
említette. Nagyon aranyos lány.
– Nő.
– Pontosan. Nagyon aranyos nő. A legutolsó kapcsolatom. Két évig
jártunk, és épp a karrierem végén szakítottunk. Elég csúnyán, sajnos.
Evvie összeráncolta a homlokát.
– A karriered miatt?
Dean megrázta a fejét.
– Nem egészen. Mondjuk úgy, hogy nem voltam a legkellemesebb
társaság. Akkoriban jártam ezekre a kezelésekre, folyton morogtam
valamiért. Ráadásul sokan őt hibáztatták, és semmit sem tehettem ez
ellen. Pedig nagyon bírtam. Kiről akarsz még kérdezni?
 – Volt valami szörfös…
– Lindsay. Annak már jó ideje. Sportoló volt, szóval ő is megszokta a
felhajtást. Őt is nagyon bírtam. Békésen szakítottunk, miután a
Yankeeshez kerültem. Nagyon vallásos volt, ezért nem passzoltunk. Én
úgy nőttem fel, hogy csak húsvétkor és karácsonykor mentünk
templomba, ami idővel közénk állt. Minél komolyabbá vált a dolog,
annál inkább.
– Aztán ott van Bev Bo.
– Az csak egy évig, legfeljebb másfélig tartott, de sosem folyamatosan.
Ez még Melanie előtt volt. Bev akkor kezdett befutni. Rengeteget
turnézott, de azért ne stadionokat képzelj el. Egy furgonban öltözött át,
meg ilyenek. Izzott körülöttünk a levegő, ha hétvégére összejöttünk, de
utána mindenki ment a maga útjára. Ez még az első New York-i évemben
történt. Könnyen lehet, hogy a legagyasabb lány, akit valaha ismertem.
Zeneelméletből doktorált.
– Tanultál tőle valamit?
– Zeneelméletet nem, viszont azóta tudom, hogy a szextinget nem
nekem találták ki. Tudom, manapság mindenki csinálja, de esküszöm,
még a legunalmasabb dolog is rohadtul perverznek tűnik, ha leírod.
Egész életedben csinálhatod, de amikor leírod, úgy hangzik, hogy „ki a
frász csinál ilyet?” Emlékszem, egyszer arról próbáltam írni, hogy
megcsókolom a vállát – a vállát, baszki! –, és olyan volt, mintha egy
állattenyésztő beszélne az inszeminálásról. Rohadtul nem ment.
Mármint az írás, nem a csók. – Dean rápillantott. – Elpirultál?
– Dehogy, csak csüngök a szavaidon.
– Na persze. Volt már, hogy mocskos üzeneteket kellett átírnod?
– Nem tudom, mi minősül „mocskosnak”. Legépeltem egy interjút egy
fickóval, aki a női orgazmust tanulmányozta, de úgy beszélt róla,
mintha… vörösbor lenne.
– Hm. Ezt fejtsd ki.
– Nem hinném, hogy igazi tudós lett volna. Mindenféle jelzőket
használt… tudod, az orgazmusra. Létezett „testes”, „harmonikus”,
„könnyed” és „fátyolos”.
– Gyümölcsös felütéssel.
 – Hát nem? Az nagyon fura volt, de szóról szóra leírtam. Az ínyencek
minden téren ínyencek. Nekem meg ez a munkám.
– Lefogadom, hogy kölyökkorodban rengeteget olvastál. – Dean kissé
oldalra billentette a fejét, amiből Evvie megértette, hogy vicces kis
okostojásnak tartja, és az igazat megvallva, az is volt.
– Talált, de ha őszinte akarok lenni, még jobban izgatott a rádió. Apám
az év nagy részében heti hat napot halászott. Hajnali ötkor ment el és
csak vacsorára jött haza. Ugyanígy nyáron is, amikor nem jártam
iskolába. Szóval, miután a mamám elment, sokat voltam egyedül.
Kábeltévénk nem volt, rendes antennánk sem nagyon, ezért nem sokat
tévéztem, viszont imádtam a rádiót. Még csak nem is akármit
hallgattam. Egy egészségügyi tanácsadó műsor volt a kedvencem, ahová
olyan betegségek miatt telefonáltak be, amikről még életemben nem
hallottam, mint a golyva meg a lábgomba. Emlékszem, egyszer, talán
tízéves koromban megkérdeztem a papámtól, mi az a teniszkönyök. Ő
sem tudta. Csak hallgattam a műsort, amit alig értettem. Amikor
hatodikos koromban írnunk kellett egy fogalmazást, ezért hívták
Klamídiának a női főszereplőmet. Talán nem értettem, amit hallottam,
de valahányszor telefonált valaki, úgy éreztem, tényleg akármi
elhangozhat. Akármi megtörténhet. Egy pszichológus sokat foglalkozott
a gyászmunkával és a válással, amit totál érdekesnek találtam, pedig
mintha latinul beszélt volna. Rengeteget hallgattam a híreket is. Az
országos híreket, a helyi híreket, mindent. Szerettem hallgatni az
embereket.
– Ahogy még most is – állapította meg a férfi.
– Erre még sosem gondoltam így, de igen, azt hiszem. Rengeteget
tanulok. Amikor még Kaliforniában éltem, átírtam egy fickó anyagait, aki
a bőr öregedésével foglalkozott. A rákövetkező öt évben gyakorlatilag
naptejben fürödtem.
– Amennyire látni, meg is lett az eredménye.
Evvie gyanakvóan nézett rá.
– Jól érzem magam a bőrömben. Remélem, nem azt várod, hogy egy
színésznőt vagy szörfbajnokot rejtegetek a ruhám alatt.
– Evvie?
 – Igen.
– Tudom, ki vagy. Oké, rengeteget gondolok arra, mi rejtőzhet a ruhád
alatt, de tutira nem egy színésznőre vagy szörfbajnokra számítok.
– Randiztál már egyáltalán átlagnővel?
– Mármint életemben? Igen. Persze. Rengeteg olyannal randiztam már,
akiket minden szempontból átlagosnak találnál. A Google sem tudhat
mindenkiről, de abban igazad van, hogy az elmúlt pár évben jártam
néhány ismertebb lánnyal is.
– Van valami céhszabály, hogy ha híres leszel, csak híres emberekkel
mutatkozhatsz?
– Nem tudok róla – felelte elgondolkodva a férfi. – Inkább csak…
miután ismertté válsz, egyre kevesebbet mozogsz olyanok körében, akik
nem azok. Tudom, hogy ettől igazi seggfejnek tűnök, de nem azért van,
mert olyan menő vagy csodálatos lennék. Egyszerűen csak fura olyan
társaságban lenni, ahol mindenki mindent tud rólad. Ha nem tudsz úgy
bemenni valahová, hogy ne ismernének, sokkal könnyebb olyan
társaságba járni, ahol mindenki így van ezzel. Nem szeretek olyan
helyeken lenni, ahol én vagyok az állandó téma, és mindenkitől azt
hallom, hogy „Tudom ám, ki vagy”. Egyszerűen így alakult, pedig nekem
elhiheted, hogy szívesebben lógtam volna a haverokkal, mint a
vodkabemutatókon. Nem akkora poén, mint ahogy hangzik.
Evvie előrehajolt.
– Vodkabemutatók?
– Tudod. Bemutatjuk a legújabb, mit tudom én, mogyoróvaj ízű
vodkánkat, és adunk egy gigapartit valami klubban, ahol dübörög a zene
és az orrunkig se látni, hogy mindenkinek üvöltöznie kelljen a másik
fülébe és tíz percet ácsorognia a bárnál, amíg megkapja az italát,
miközben az előtte álló hájpacni egy forgatókönyvet próbál a nyakába
sózni, de az a jó hír, hogy a pia mind ingyen van, amíg a mi vodkánkat
iszod, aminek amúgy olyan az íze, mintha mosómedvéből főzték volna.
– Tényleg van olyan, hogy mogyoróvaj ízű vodka?
– Nem azért nincs, mert túl nagy baromság ahhoz, hogy egy
gigapartival ne lehetne eladni.
 – Eddig úgy gondoltam a partikra, mint alapvetően kellemes
élményekre, de úgy látom, neked egészen mások a tapasztalataid.
– Mikor is lehetett, 2014-ben? – tűnődött el a férfi. – Szent Patrik
napján elmentem egy buliba, amit egy raktárban rendeztek, ahol annyi
ember zsúfolódott össze, hogy egy nő a nyakamba borított egy teljes
üveg zöld sört. Nem tudom, te mit csináltál akkoriban, de tutira
szórakoztatóbb volt, mint az.
Evvie a mennyezetre emelte tekintetét, ahogy próbált visszaemlékezni.
– 2014 márciusában, ha jól emlékszem, apám hátműtétjének a
számlájáról egyezkedtünk, hogy mégis megtarthassa a házát.
Csend lett. Dean letette a poharát. A szívére tette a kezét.
– Seggfej vagyok. Ne haragudj.
– Nem, dehogy. – Evvie végigsimított a csuklóján. – Ez így nem fair. –
Kihúzta magát. – Egyszerűen más szinten élünk. Mármint én nem vagyok
különösebben sziporkázó jelenség. Ez… – Végignézett magán. – Nagyjából
ez nálam a csúcs.
– Le akarsz beszélni arról, hogy beléd zúgjak? – Dean mélyen a
szemébe nézett. – Mert akkor ne is fáradj. Máris beléd vagyok zúgva.
– Az jó – ennyit sikerült kinyögnie.
– Ha már itt tartunk. – A férfi kerek rézfüggővel ellátott kulcsot
varázsolt elő a zsebéből. – Ez a 208-as szobáé. Ami fent van az emeleten.
Evvie előrehajolt, hogy szemügyre vegye, de nem érintette meg.
– Hű, egy valódi kulcs. Azt hittem, már mindenhol műanyag kártyák
vannak. Nagyon stílusos. – Nem tudta, mi mást mondhatna még ezzel
kapcsolatban. – Biztos nagyon szép.
– Szép, de nem a tiéd. Én vagyok a 208-asban. – Újra a zsebébe nyúlt.
Egy másik kulcsot is az asztalra csúsztatott. – Ez a 204-es. A folyosó
másik oldalán.
Evvie felvonta a szemöldökét.
– Külön szobát foglaltál – állapította meg. – Ez komoly? Komolyan két
szobát foglaltál nekünk?
A férfi tekintete az étterem távoli sarka felé siklott, miközben a
kulccsal babrált.
 – Csak… azt gondoltam, nem vagyunk már kamaszok vagy ilyesmi.
Szóval, én ott leszek és várni foglak, te meg… tudod. Tekintsd ezt
meghívásnak.
Evvie elnézte a férfi egy hajtincsét, amely a füle mögé kunkorodott.
– Külön szobát foglaltál nekünk – ismételte meg.
– Amikor kitaláltam, valahogy sokkal hatásosabbnak tűnt – mormolta
maga elé Dean, majd felnézett rá. – Hát, már nem vagyok benne olyan
biztos. Sőt, így kimondva határozottan bénának tűnik. Szerinted is béna?
Mondd meg, ha béna. Az, mi?
Evvie felvette a kulcsot, és megpörgette az ujján.
– Nem, szerintem izgi.
Mélyen egymás szemébe néztek. Evvie agyán átfutott a gondolat, hogy
felkapja az asztalról mindkét kulcsot, beakasztja az ujját Dean övébe, és
olyan sebességgel vonszolja fel az emeletre, hogy még akkor is a
borospoharába fog kapaszkodni, amikor letépi róla a pólót. Csakhogy
ekkor visszatért a pincérnő, ő pedig ráeszmélt, hogy egyetlen kósza
gondolatot sem szántak az étel kiválasztására.
 Huszonhét

Végül rendeltek és ettek, közben a hely is kezdett megtelni. Evvie merő

udvariasságból került mindent, amiben fokhagyma lehetett. Miután Dean
fizetett, csak ültek és az asztalon fekvő kulcsokra meredtek. A férfi végül
felvette a 208-asét.
– Te csak menj fel – javasolta –, majd én hozom a csomagokat, oké?
– Oké. – Széles lépcsősor vezetett fel az emeletre, Evvie szobája a
végétől alig néhány lépésnyire esett. A zár megnyugtató kattanással
nyílt ki, majd szélesre tárta az ajtót. Kétszemélyes ágy, öltözőszekrény,
tévé a falon, íróasztal egy vázában rózsával. Evvie elnyúlt az ágyon, még
lapos talpú cipőjét sem vette le. Azt várta, hogy idővel
elbizonytalanodik, de csak egyre idegesebb lett, ahogy a kopogtatást
várta.
Végül meghallotta.
– Ó, helló – köszönt, ahogy a férfi felé nyújtotta táskáját. – Nagyon
szépen köszönöm. Elsőrangú itt a kiszolgálás.
Dean körülnézett.
– Szép szoba.
– Köszönöm a virágokat is.
– Tudom, milyen közhelyesek.
– Okkal azok. – Ahogy Dean az ajtajában állt, újra megdöbbent azon,
mennyire magas. – Nem kellett volna.
– Tudom, de mennyivel izgalmasabb lesz így, ha majd néhány perc
múlva te kopogtatsz nálam.
– Magabiztosnak tűnsz.
A férfi előrehajolt, amíg már csak centik választották el tőle. Olyan zöld
a szeme, mint egy tavaszi falevél, suhant át Evvie agyán akaratlanul,
lehengerlően és teljesen jogosan, miközben Dean tekintete az ajkára
tévedt.
– Inkább… optimista vagyok.
 Evvie lábujjhegyre ágaskodott, hogy megcsókolja, majd mindkét
irányban végignézett a folyosón.
– Nem fogom a folyosón csinálni – jelentette ki –, mert mindenki csak
megbámulna. Szóval ideje visszavonulnod. És el ne merj aludni.
– Higgy nekem, Ev, nem jön álom a szememre. – A férfi eltűnt a
szemközti szoba mélyén, míg ő lassan becsukta az ajtót.
A fürdőszobában kapkodva kifésülte a haját. Ahogy közelebb hajolt a
tükörhöz és lekapart valami kósza pettyet az arcáról, a fény megcsillant
a gyűrűin. Az egyszerű aranykarika és hű gyémántos társa az esküvő óta
alig került le az ujjáról. Miután lerángatta őket, halovány kísértetük
továbbra is ott maradt a bőrén. Egy pillanatig elnézte a kezét, a saját
csupasz kezét, amely tizennyolc éves kora óta alig változott, leszámítva
tizenöt forró nyár barnaságát. Az éjjeliszekrényen hagyta a gyűrűit, és
kibújt a cipőjéből. Kinyitotta az ajtót és mezítláb átsurrant a néptelen
folyosón. Kétszer kopogott.
– Ki az?
– Mintha nem tudnád.
– Jelszó?
– Fülesbagoly.
Egy pillanatra néma csend lett. Azután meghallotta hangját, amelyben
nevetés bujkált.
– Nyitva van.
Belépett a szobába, becsukta maga mögött az ajtót, és
nekitámaszkodott. Dean fehér pólóban és farmerben, mezítláb ült az
ágyon, nekidőlve a háttámlának.
– Helló – nézett le rá.
– Ó, helló – felelt a férfi. – Rég nem láttalak.
Evvie elvigyorodott, majd fürgén felmászott mellé az ágyra, a nyakára
fonta a karját, és úgy csókolta, hogy attól tüzesnek és hatalmasnak érezte
magát. Már nem is számolta, hányszor sikerült megérintenie a bázisokat:
vállát, hátát, könyökét, csípőjét – elméletben csupa ártatlan testrészt,
most azonban mohó vágya tárgyát. Keze becsusszant a póló alá, amelyet
Dean engedelmesen le is hámozott magáról, méghozzá oly
kézügyességgel, ami múlhatatlan hálát ébresztett benne a profi sport
másként lehangolóan unalmas világa iránt. A férfi ujjai máris utat
találtak a blúza alá, ám itt megtorpantak. Dean elhúzódott, és kissé
zihálva a szemébe nézett.
– Mi az? – kérdezte Evvie. Egy szívdobbanásnyi idő, majd még egy.
Dean csak meredt rá. Evvie keze hirtelen olyan erővel csapott le csupasz
vállára, mintha egy eltévedt pofont osztana ki. – Ó! – kiáltott fel. – Zöld.
Igen, igen, határozottan. Zöld! Sötétzöld!
A férfi már-már szégyenlősen elmosolyodott, majd segített neki
kigombolni a blúzát, lefejtette a válláról és hagyta lehullni. Kezébe vette
az ujjait, és lenézett a szellemcsíkra, majd megcsókolta. Amikor
eleresztette, Evvie Dean jobb vállára tette a kezét, amelyet mindig úgy
masszírozott, mintha fájna. Itt elidőzött kicsit, mielőtt végigsiklott a
férfi karján, és a kezük összekulcsolódott.
Amikor később erre gondolt – márpedig megtette –, úgy tűnt, mintha
valaki újravágta volna egy film egy-két másodperces snittjeit –
hibátlanul, csak épp nem a megfelelő sorrendben. Egyszer belecsókolt a
férfi tenyerébe, amivel sikerült meglepnie. Máskor esetlenül hámozta le
magáról utolsó ruhadarabjait, a hátára feküdt és lába reménytelenül
beleszorult a farmerjába, amelyet eszelős igyekezettel rángatott,
miközben fülébe csengett a férfi incselkedő hangja: – Gyere vissza. Hagyd
a csudába. Majd találok valami kerülőutat…
– Attól nem megy gyorsabban, ha nevettetsz.
Arra számított, hogy zavarban lesz, amikor csupasz bőrén érzi majd a
férfi pillantását és leheletét, ahogy az első alkalommal térképezi fel a
testét, de nem így történt. Ez egyszer sikerült uralkodnia magán. Egy
teljes pillanatig.
Arra még emlékezett, hogy hallotta a saját zihálását, és letörölte a
verítéket a homlokáról. Arra is, hogy látta haját a férfi vállára siklani.
Mohóságuknak sutaság lett az eredménye: beletérdelt a férfi
sípcsontjába, Dean pedig véletlenül a gyomrába könyökölt, majd amikor
elnevette magát, megpuszilta a szemöldökét.
– Ez a te gyomrod volt?
– Az ujjpercedet ropogtattad?
– Van elég helyed?
 – Jó így?
– Ó, igen…
Nagyon más volt, az egyszer biztos.

Nem gyűrte nagyon össze a 204-es lepedőjét. A 208-asban aludtak, majd

amikor hajnali háromkor egyszerre ébredtek, csak feküdtek, alig egy
centire egymástól, és Evvie beszámolt álmáról, melyben A hatalom
termeiben járt. Panaszkodott, hogy fázik, mire a férfi felkutatta és ráadta
a pólóját. Miután megcirógatta a haját, mindketten visszaaludtak.
Nem sokkal fél hat után újra felébredt, és átfordulva azt látta, hogy
Dean a hasán fekszik, mélyen alszik, és a redőnyön át beszüremlő utcai
fények kirajzolják formás alakját. Sosem sorolta magát az olyan nők közé,
akik megbámulnak másokat, míg azok alszanak. Az olyan fura szokás.
Inkább behunyta szemét, és hallgatta Dean szuszogását, ahogy minden
erőlködés nélkül beszívta és kifújta a levegőt. Hozzáigazította a saját
lélegzetét, míg lassan újra elszunnyadt.

Mire legközelebb kinyitotta a szemét, odakint már világos volt. A férfi

éberen meredt a mennyezetre. A tagjait nyújtóztatva odafordult felé.
– Szia.
– Szia. – Felült, hogy előrehajoljon és kinyújtóztassa a hátát. Dean
gyengéden megcirógatta a lapockái között.
– Jól aludtál?
– Aha.
A férfi kinyújtotta felé a karját, ő pedig bekucorodott az ölelésébe, s
ahogy visszafeküdt, nevetségesen bordás hasizmaira fektette tenyerét.
Mindent egybevetve, feküdt már kényelmetlenebb helyen.
– Szóval – szólalt meg végül.
– Szóval. – A férfi felvette kezét és lustán játszadozni kezdett az
ujjaival.
– Azt hiszem, meghúztam a csípőm – sóhajtott fel Evvie.
– Komolyan? – dermedt le Dean. – Jól vagy?
– Nem, nem – nevette el magát. – Jól vagyok, hagyd abba. Csak… volt
már olyan, hogy új trénerrel edzettél?
 A férfi összeráncolta a homlokát.
– Szerinted milyen érzés az nekem, hogy reggelre azt is elfelejted,
mivel foglalkozom?
– Ott a pont – bólintott Evvie. – Na, szóval úgy érzem magam.
– Nem hinném, hogy ugyanolyan lenne. Melyik terembe jársz?
– Többnyire egyedül edzek, ha érted, hogy értem.
– Hát – vonta magához közelebb Dean –, remélem, megérte váltani.
– Ó, tökéletesen elégedett vagyok. – Komolyan belenézett a férfi
szemébe. – Testes, gyümölcsös felütéssel. – Fátyolos, álomittas hangon
felnevettek, azután Evvie belecsókolt a férfi vállába. – Mennyi az idő?
A férfi ránézett a mobiljára.
– 8:27.
– Hogyan tovább?
– Tizenegyre el kell tűnnünk a szobából, és előtte nem ártana
zuhanyozni. Azt hiszem, a reggeli benne van az árban.
Evvie felé fordította a fejét.
– Nem így értettem.
– Tudom.
– Nem a státuszomat próbálom frissíteni. Senki ne beszéljen a
folytatásról, amíg fel nem öltözött és nem ivott legalább egy kávét,
nálam ez alapszabály. Csak nem vagyok biztos abban, hogy holnap este
hol akarsz aludni, meg ilyenek. Így értettem.
Néma csend lett. Talán a leghosszabb a néma csendek történetében.
Mintha árapályok váltakoztak volna, repülőgépek szálltak fel és le,
komplett toronyházak épültek volna, mielőtt a férfi megszólalt.
– Nagyon kedvellek.
– Az jó. Én is nagyon kedvellek.
– Te itt élsz, én meg New Yorkban.
– Igen.
– Be kell vallanom, ennél mélyebben még nem gondoltam bele.
– Persze. – Evvie azzal nem mondott semmit, hogy megdermedt,
miután egy szál bugyi sem volt rajta. Felült és átfordult, hogy
visszafeküdjön a párnájára. – Szerintem jobb lesz, ha ez köztünk marad.
– Nem akarod elmondani Andynek.
 – Nem akarom elmondani senkinek. Te nem maradsz itt örökre. Ha az
apám, Kell, Andy vagy bárki más tudna erről, azt gondolná, hogy vagy te
maradsz, vagy én megyek el. Ezért jobb… tudod, ha átugorjuk ezt a részt.
Egyelőre különben sem lenne mit elmondani. Ez nem olyan, mintha
összejöttünk volna a szalagavatón.
– Legközelebb majd bérelek szmokingot.
– Hé, ne ígérj olyasmit, amit úgysem tartasz be. – Kinyújtotta a karját.
– Olyan furák az ujjaim. Látod, hogy görbülnek?
A férfi odahúzódott a párnájára.
– Nekem olyanok, mint egy kéz ujjai.
Evvie összefonta maga előtt a karját.
– Mit tudsz te arról, milyen halandónak lenni…
– Látnod kéne belülről a könyökömet. Olyan, mint a WALL-E eleje.
– Mármint a rajzfilm WALL-E-é?
– Igen, ahol az egész világ csupa szemét, elhajlott fém és rozsdás
lemez. Pontosan így néz ki egy dobó könyöke is. Egyszer az orvos azt
mondta az MRI-n: „Van egy jó és egy rossz hírem. A jó hír az, hogy a
csontjai még mindenhol kapcsolódnak, ahol kapcsolódniuk kell. A rossz
hír minden más.”
Evvie elgondolkodott.
– És mi van akkor, ha a csontok már nem kapcsolódnak?
– Akkor megműtenek. Ínakat vesznek ki a lábadból, és összekötözik
velük a karcsontjaidat.
– Hazudsz.
– Nem hazudok. Ha nem válik be, egy holttestet használnak.
– Nem is.
– De bizony. Tizenéveseken is csinálják.
– Várj, hogyan kötnek egy csontot bármihez?
– Fúrnak rá egy lyukat és áthúzzák rajta az ínszalagot.
– Úristen.
– Ja, elég undorító. – Dean megdörgölte a könyökét, ha csak rágondolt.
– Neked tört már el csontod?
– Nyolcévesen leugrottam egy kerti asztalról és eltört a karom.
– Mi a frásznak ugrottál le egy kerti asztalról?
 Evvie a férfi felé fordította a fejét.
– Mert John Cody azt mondta, hogy úgysem merek leugrani egy kerti
asztalról.
– Te kis rosszcsont.
– Az ám.
– Én tizenöt évesen, síelés közben a kulcscsontomat törtem el. – Meg is
mutatta. – Az apám teljesen kiborult. „Sportösztöndíjjal a főiskolára kéne
járnod, most meg életed végéig árulhatod a hot-dogot a többi idiótával
együtt.” Nem szóltam neki, hogy elmegyünk. Nem engedett, mégis
elmentem.
– Mit követtél el?
Dean elnevette magát.
– Semmit. Csak nem akarta, hogy az idióta haverjaim lelökjenek a
hegyről egy siklóernyővel. Úgy kapartak össze, ezért nem mehettem
főiskolára. Ő pedig azt akarta, hogy főiskolára menjek.
– És mit csináltál még a főiskolán a baseballozáson kívül?
– Vegyész diplomát szereztem.
Evvie odafordult felé.
– Nem mondod komolyan.
– Ó, már értem. Azt hitted, csak alibiből jártam be? Hogy felmentettek
a tanulás alól?
– Nem, persze, hogy nem. Vagyis nem tudom. – A mennyezetre
meredt. – Mi tetszett a kémiában? – kérdezte végül.
– Hogy mindenfélét csinálhatsz. Ezt összekevered azzal, s ha érted a
dolgok működését, elérheted, hogy kékké váljon, felhevüljön vagy
felrobbanjon. Totál őrültség, de kiszámítható totál őrültség. Előfordul,
hogy valami zöld füstöt ereget, vagy habbá változik, de minden
alkalommal ugyanazt csinálja. És ha közben le is jegyzed, bumm, el is
végeztél egy kísérletet. Ugyanígy van a baseballban. Őrültségnek tűnik,
pedig csak fizika. Olyan, mintha nem lenne benne rendszer, pedig van.
Kivéve persze, amikor mégsincs.
Evvie az oldalára fordult és felkönyökölt. Gyűrűsujjával végigsimított
vele a férfi szemöldökén.
– Mi ez a heg?
 – Elsőben képen dobtak a Cornellen – felelte Dean. – Csak úgy ömlött a
vérem. Emlékszel, hogy hétköznapi lányokkal is randiztam? Az akkori
barátnőm, Tracy ott volt, és szabályszerűen elájult. Összecsuklott és
kész. Tisztára bűntudatom volt miatta. Azt mondták, csak egyetlen
pillantást vetett az arcomra, és lecsusszant a székről, mint Dodó kacsa a
rajzfilmben. A barátnője locsolta fel a diétás kólájával.
– Tyű, nem szeretnék úgy ébredni.
– Engem közben kórházba vittek, ahol összeragasztották az arcomat.
– Nem varrták?
– Nem, ragasztották. Amikor hazaszóltam a mamámnak, hogy bevittek
a sürgősségire, ahol összeragasztottak, lecsapta a telefont, és felhívta a
kórházat. A papám szerint először nem hitte el, hogy összeragasztottak,
azután meg a torkuknak ugrott, hogy nem vagyok cserépváza. Akkor
derült ki, hogy igazából nem ragasztót használtak, hanem valamilyen
mesterséges bőrt. „Ja, az más.” – Dean eljátszotta, ahogy anyja
megkönnyebbülten leteszi a kagylót.
– Tényleg mesterséges bőr? – kérdezte Evvie.
– Sejtelmem sincs. Jobb, mint volt, az egyszer biztos. Téged varrtak
már össze?
– Egyszer, a térdemen. Azután néhány éve, amikor a nappaliban
beleléptem egy üvegszilánkba.
– Aú.
– Összevéreztem mindent. Tényleg durva volt.
– Lefogadom.
Evvie akaratlanul is kitapintotta lábujjával a másik talpán maradt
heget. Timnek köszönhette azt az üvegszilánkot, aki valamin felhúzta
magát, mégis azt mondta a kórházi nővérnek, hogy ő tört össze valamit a
konyhában. „Csak úgy kicsúszott a kezemből” – hazudta.
Ujjai lesiklottak Dean halántékáról az állára, majd átugrottak a
kulcscsontja felett lévő lila kis sebhelyre.
– Tisztára olyan, mintha a szépséghibáidat keresném, de itt is van
valami zúzódás.
A férfi felült az ágyban, hogy lássa magát a fiókos szekrény tükrében.
Azután oldalt billentette a fejét.
 – Ez nem zúzódás. – Leeresztette az állát, majd impozáns szempillái
alól nézett fel rá. – Ez te voltál. Kiszívtad a nyakam.
Evvie értetlenül pislogott.
– Várj már, de hát mikor? – Azután eszébe jutott. – Ó, tényleg. –
Elvigyorodott. – Bocsi?
– Csak semmi bocsi. Kedvem lenne kitenni az Instagramra, ha fenn
lennék. Odaírhatnám alá: „Őrületes buli Maine-ben.” – A telefonja után
kapott. – Csinálok is egy szelfit.
– Azt már nem. – Evvie nevetve nyúlt a mobil után, de fesztávolság
tekintetében reménytelenül lemaradt a férfi mögött, ezért végül rajta
kötött ki, milliméterekre borostás arcától és kilométerekre a telefonjától.
– De azért nem fájt, ugye?
– Nem – suttogta Dean mosolyogva. – Egyáltalán nem.
 Huszonnyolc

Később, amikor Dean kisteherautója már az 1-es főúton bukdácsolt,

elhaladtak a Tájoló kávézó reklámtáblája alatt, amely időtlen idők óta,
már Evvie kamaszkorában is itt állt.
– Nem fog csődbe menni, ha ti ketten nem ücsörögtök ott hat órát
minden hétvégén? – vetette fel Dean.
– Nem is volt hat óra. – Evvie az ablakon bámult kifelé. – Legfeljebb
kettő.
– Egyszer majd elmondod, mi ez az egész?
Evvie felé fordult, és elnézte, ahogy a férfi nemrég még oly csintalan
keze a kormányon nyugszik. Ami eltört, össze lehet ragasztani.
– Szóval akkor éjjel, amikor a férjem meghalt… – Elhallgatott és vett
egy nagy levegőt. – El akartam őt hagyni. Mármint, nemcsak terveztem,
hanem ténylegesen azt is csináltam. Épp indultam.
Dean mozdulatlanná dermedt.
– Meddig jutottál?
Evvie újra kinézett az ablakon.
– Már kint álltam a felhajtón, amikor hívtak. Bepakoltam egy
bőröndöt, fogtam némi pénzt és az anyakönyvi kivonatomat…
– Timnek nem is szóltál?
– Veszekedtünk volna. Nem mentem volna sehová. És másnap minden
kezdődött volna elölről.
– Értem.
– Akárhogy is, Andy anyja látta a bőröndöt a kocsimban, amikor
bementem a kórházba. Nemrég elmesélte ezt Andynek, ő meg kitalálta a
többit. És begőzölt.
Dean összeráncolta a homlokát.
– De nem azért, mert le akartál lépni.
– Nem, szerintem azért, mert egy szó nélkül akartam lelépni. Ő sem
tudott róla. Nem is jó szó, hogy begőzölt. Inkább csak fájt neki.
 – Miért nem mondtad el senkinek?
– Mert akkor ugyanúgy nem mentem volna el.
– Te aztán tényleg szeretsz titkolózni.
– Timnek is megígértem, hogy nem beszélek a házasságunkról
Andynek. Csak tartottam a szavam.
– Mikor döntötted el, hogy otthagyod?
– Ó. Szóval, egyik este azt mondta, hogy hoz pizzát vacsorára, de aztán
üres kézzel jött haza. Megkérdeztem tőle: „Hol a pizza, amit vacsorára
hoztál?” Mire ő: „Szó sem volt ilyesmiről.” Annyira… bizarr volt, még az
ötlet is, hogy szerinte csak képzeltem azt a beszélgetést, amikor azt
mondta, hogy hoz pizzát vacsorára. Még arra is emlékeztem, hogy
pepperonis-gombás pizzát ígért, mert utálom a gombát, és előre
elhatároztam, hogy le fogom szedegetni. Tisztán emlékeztem az egészre.
Meg is mondtam neki: „Miért akarsz dilisnek beállítani ahelyett, hogy
egyszerűen bevallanád, ha elfelejtesz valamit? Miért olyan fontos ez?”
– Mit felelt?
– „Tíz órán át a pácienseimmel foglalkoztam, míg te itthon malmoztál.
Nem vagyok a pizzafutárod.” Erre faképnél hagytam. Mielőtt beköltöztél
a lakásba, általában én használtam, oda vonultam vissza előle.
Bementem, lefeküdtem a padlóra és persze majd éhen pusztultam, mert
hiába vártam rá és a pizzára. Azután arra gondoltam, hogy megyek és
keresek valami vacsorát. Azután meg arra, hogy ezzel az erővel a kocsiba
is beülhetek. S ha már beülök, elautózhatok arra a kellemes kis helyre
Rockfortban, és ott tölthetem az éjszakát. Csak egy éjszakát, amikor tévét
nézek és magam vagyok, mint egy rövidített wellnesshétvégén.
Hazudhatnék és mondhatnám azt, hogy át kell mennem az apámhoz,
mert megint bedurrant a háta vagy valami.
– Megtetted?
– Nem. Elmentem, vettem egy pizzát, és fél tizenegyre hazamentem.
Persze gombás pizzát vettem, hogy abból se legyen gond. Utána viszont
minden áldott nap bementem a lakásba, lefeküdtem a padlóra, és tovább
szőttem magamban a történetet. Nem akartam megvalósítani, csak
játszadoztam a gondolattal. Ha kimaradnék egy hétvégére, hová
mennék? Lenne elég pénzem, hogy kihúzzak Bostonban egy hetet? Mire
lenne szükségem? Mit kéne tennem? Meddig juthatnék? Már nem is
tudom, mit mondott Tim, de egyik este ott feküdtem a padlón,
hallgattam a mennyezeti ventilátor kattogását, és arra gondoltam: „Mi
lenne, ha sosem jönnék vissza?” Akkor kezdtem arról fantáziálni, hogy
elvonulnék a hegyekbe. Élhetnék egy kis rönkházban, lenne egy kutyám,
dolgoznék valamit. Ezekben az ábrándokban egészen új személyiséget
kaptam.
– Mint a tanúvédelmi programban.
– Igen! Pontosan úgy. Azután mindig eszembe jutott, mit gondolna az
apám vagy Andy, ha csak úgy felszívódnék, és letettem az egészről.
Akkor egy darabig nem is gondoltam arra, milyen lenne, ha megfőznék
egy vacsorát, megcsinálnám a hajamat, vagy lefestenék egy falat, s
közben senki nem mondogatná, hogy lövésem sincs az életről.
– Azután?
– Hónapokon át ez ment. Végül, amikor egyik éjjel nem volt otthon,
fogtam egy pakli kártyát – igen, néha igazi lapokkal szoktam
pasziánszozni –, és betettem a hátizsákomba. Ennyi. Így kezdtem el
csomagolni. Végre valóra vált, végre megtettem.
– És továbbra sem szóltál senkinek.
– Még akkor is úgy éreztem, hogy csak főpróba az egész. Mintha azt
próbálgatnám, meddig tudok elmenni. Még akkor sem hittem, hogy
képes leszek végigcsinálni.
– Mégis megtetted.
– Igen. – Evvie kuncogott egyet. – Vagyis odáig jutottam, hogy
bepakoltam a kocsiba. – Egy pillanatra eltakarta a szemét. – Kitűztem a
határidőt is. És néhány nappal a halála előtt beszéltem Timnek
valamiről, ami régóta nem hagyott nyugodni. Volt ez a vacsora
Bangorban, néhány kollégájával találkoztunk, és amikor rákérdeztek, mit
csinálok, Tim azt felelte nekik: „Engem tesz boldoggá.” Ezzel
szembesítettem. „Azt akarták tudni, mivel foglalkozom – mondtam. –
Meg kellett volna mondanod nekik, hogy dolgozom. Meg kellett volna
mondanod nekik, hogy újságírókkal dolgozom, hogy van rendes
munkám.” Mire ő: „Én csak téged akartalak védeni. Nem tudtam, hogy
éreznéd magad, ha közölném egy csomó orvossal, hogy gépírónő vagy.”
 Dean a száját is eltátotta.
– Szóval eljött a nagy nap, és bepakoltam a kocsiba. Talán el is mentem
volna. Vagy talán az utolsó pillanatban beijedek.
– Elmentél volna.
– Remélem. – Evvie tudta, hogy csak képzelődik, mégis úgy érezte,
mintha a szó ide-oda pattogna az autó szűkös terében. – Mindig is voltak
terveim. Eleinte azt gondoltam, hogy huszonöt éves koromra
hozzámegyek ehhez a pasihoz, boldogok leszünk és túljutunk minden
nehézségen. Azután azt, hogy összepakolom a holmimat, beülök a
kocsiba és beadom a válópert. Visszaveszem a lánykori nevem, dolgozni
fogok, kiveszek egy kis házat a hegyekben és… nem lett belőle semmi.
– Na, ez a rész nekem is ismerős.
– És most itt van Evvie Drake, 3.0-ás változatban.
– Akkor mégsem veszed vissza a lánykori neved?
– Még ezt sem tehetem meg.
– Dehogyisnem. – A férfi összeráncolta a homlokát.
– Dobjam el egy olyan férfi nevét, akiről előbb-utóbb klinikai szárnyat
neveznek el, ha az anyján múlik? Mondjam meg neki, hogy már nem
akarom viselni? Nem hinném, hogy jól venné ki magát.
– Akkor még ötven éven át viselni fogod, csak hogy senkit ne bánts
meg?
– Talán. Nem tudom. – Evvie ujjai önkéntelenül is a zsebéhez tévedtek,
a dudorhoz, amely alatt a gyűrűk lapultak. – Ez még csak az első nap.
– Minek az első napja? – kérdezte a férfi.
– Tudod – vont vállat. – Az első nap életed hátralévő részéből.
NYÁRTÓL IDÉNYKEZDETIG
 Huszonkilenc

Június eleje volt. Evvie félretolta a vacsorát, és inkább a nagy 1912-es

massachusettsi textilsztrájkról olvasott, amikor meghallotta, ahogy Dean
autója ráfordul a felhajtóra. Nyitva tartotta a könyvet, mintha olvasna,
de igazából csak a kulcscsörgést várta. Pontosan tudta, mennyi idő
múlva kell bekövetkeznie – ahogyan azt is tudjuk, mennyi idő múlva kell
feljönnünk a víz alól a felszínre –, így amikor nem hallott semmit, az
ablakhoz lépett és kikémlelt. A férfi a kisteherautóban ült, mindkét
kezével a kormányon. Addig nézte őt a teljes mozdulatlanságában, amíg
már az sem érdekelte, ha megzavarja a merengését. Ki kellett lépnie az
ajtón a száraz és meleg kora nyári estébe.
Ahogy a kocsihoz közeledett, próbált nem arra gondolni, mi
történhetett. Valaki meghalt. Felhívták telefonon. Találkozott valaki mással.
Elhagy. Bármi legyen is, én szúrtam el. Ahogy az ablakhoz lépett, Dean
felnézett, meglátta és intett neki, hogy üljön be mellé. Miután
becsusszant a másik ülésre, Evvie már látta, hogy nem valami traumától
kövülnek meg a vonásai, sokkal inkább a teljes hitetlenségtől.
– Mi az? – kérdezett rá, amint becsukta az ajtót.
– Emlékszel, hogy meséltem Dante haveromról, aki annyira irigyelte a
flipperemet?
– Akinek két barátnője van?
– Az az.
– Hogy felejtettem volna el?
– Ma rám írt, mielőtt eljöttem a suliból.
Dante a Philliesben játszott, ezt biztosan tudta. Vagy Nationalsben.
Minden mez olyan egyforma!
– És mit írt?
Dean továbbra is nyugodt hangon beszélt.
– Szóval, Alex Laramie a dobóedzőjük, aki azelőtt a Yankeesnél volt.
Dante azt mondta, hogy Alex látta a felvételt a Tavaszi Táncról, és
szerinte fel kéne hívnom. – Végre felemelte a tekintetét.
– És?
A férfi egyenesen maga elé meredt. Még most sem vette le a kezét a
kormányról.
– Szóval felhívtam Alexet. Azt akarja, hogy menjek le Connecticutba.
Sok a sérült játékosuk, kezdenek kifogyni a lehetőségekből, és hajlandó
esélyt adni… tudod, hogy kipróbáljon.
– Vagyis arra kíváncsi, hogy tényleg tudsz-e dobni. Esélyt akar adni,
hogy visszakerülj a profi ligába. Mint profi dobójátékos.
– Csak meg akar nézni, Evvie. Csak látni akarja, mi a helyzet, azután
talán megmutat a többi edzőnek.
– Én pontosan tudom, mi a helyzet – bökte oldalba Evvie. – Az a
helyzet, hogy újra dobójátékos leszel. Itt szeretnék rámutatni, hogy én
mindig is tudtam.
– Tudtad. – A férfi végre levette kezét a kormányról és összekulcsolta a
tarkóján. – Ami rohadt érdekes, mert engem baromira megdöbbentett.
– Mert nem hiszel úgy magadban, mint én.
Dean a haja alá csúsztatta kezét. Hosszú csókot nyomott az ajkára,
majd elhúzódott.
– Nem fogjuk a kocsiban csinálni. Nem vagyok már tizenhat. Rendesen
fogjuk csinálni, bent a házban.
– Lehet róla szó. – Még a szűkös helyen is sikerült hetykén csípőre
vágni a kezét. – Szeretnéd látni a szobámat? Van Backstreet Boys-
poszterem is, meg minden.
– Naná.
Kiszálltak a kocsiból és újra találkoztak a vezető felőli ajtónál,
valamivel közelebb a házhoz. Evvie itt újra megcsókolta a férfit,
miközben talpa alatt érezte az egyenetlen szürke köveket, melyeket Tim
választott a kis tereprendezési projektjéhez, miután közölte vele, hogy
az ő terrakotta téglái túl „közönségesek”. Egyik haverjával, a legnagyobb
nyári hőségben építette át a lépcsőt. Ez még az „ezermester”
korszakában történt, amely addig tartott, amíg rá nem jött, hogy
túlságosan is hozzászokott a sikerhez és elismeréshez, amit amatőr
kőművesként aligha fog megkapni.
 Itt nyílt a bejárati ajtó, amelyet az adásvétel napján nevetve tárt ki,
hogy Tim átemelhesse a küszöbön. Itt terült el a hajópadló, amelyet
egyszer összekarcolt a bőröndje kerekeivel, hogy aztán Tim
„könnyelműnek és hanyagnak” titulálja. Itt vezetett a széles ajtó a
konyhába, ahol egy alkalommal Tim nem várt mohósággal csókolta meg,
és máris a pólója alá nyúlt, míg ő a vállát karmolászva játszotta el,
mennyire élvezi. Itt állt a konyhai asztal, ahol megállapodtak, hogy csak
akkor lesz gyerekük, ha becsúszik, máskülönben nem próbálkoznak –
ami mellesleg arcpirító hazugság, hiszen mint orvosnak pontosan tudnia
kellett, mikor hogy áll a peteérése. Itt volt a mosogató, ahol egyszer
kidobta a rózsáit a szemétbe. Timnek persze megint csak hetekkel később
jutott eszébe a születésnapja – másnap aztán úgy próbálta kárpótolni,
hogy hat tucat vörös rózsát rendelt házhozszállítással.
Innen indult a lépcső, melyen két héttel Tim halála előtt elcsúszott, és
csúnyán megütötte a csípőjét. Elesett, nem lökték. Megütötte magát,
nem megütötték. Mégis azért szaladt le zokniban a búvóhelye felé, mert
belefáradt már abba, hogy Tim ordítozását hallgassa, ezért magában azt
mondta: igenis te tehetsz róla.
Itt, a hálószobában állt a fiókos szekrény, amelyet oly nagy gonddal
emeltek be az ajtón – ez később főszerepet játszott az első
veszekedésükben, melyet egészen addig a legszörnyűbbnek hitt, amíg az
élet rá nem cáfolt.
Hogy miért vagyok dühös? Azért vagyok dühös, mert nekilöktél a fiókos
szekrénynek, Tim.
Egyáltalán nem löktelek neki.
A válladdal csináltad, így ni. Nekilöktél annak a szekrénynek, és most be fog
vérezni. Holnap a saját szemeddel is láthatod.
Ki akartam menni, amíg lehiggadsz. Miért kellett az utamba állnod?
Nem álltam az utadba.
Elég a cirkuszból, oké, Evvie? Mennünk kell. A szüleim már nem tudják, hol
lehetünk.
Mindez hat hónappal a beköltözésük után. Másnapra tényleg bevérzett
a háta, ahol nekiesett – nekiesett? – a szekrény élének. Senkinek sem
szólt. Amikor néhány nappal később észrevette, miközben levetette a
köntösét, Tim értetlenül ráncolta a homlokát. „Hé, ezt meg hogy
szerezted?” Nem tudhatta biztosan, de mintha őszinte aggodalom
csendült volna ki a hangjából. „Gördeszkázás közben”, felelte olyan epés
hangon, amit nem lehetett félreérteni, de Tim csak bólintott és folytatta
a telefonja bámulását.
S itt állt az ágy, ahol lefeküdtek egymással, noha nem túl gyakran,
nem túl nagy intenzitással és nem túl hosszan. Soha nem volt oka
megbánni, hogy egy férfi a legjobb barátja, de azt azért szívesen
megosztotta volna egy sorstársával, hogy kilenc percnél tovább egyetlen
együttlétük sem tartott. Ha 9:51-kor kezdték, hogy még elérje A hatalom
termeit, sosem maradt le a főcímről.
Most pedig itt állt Dean, magasan és szélesen, ahogy farmerban és
zokniban mellé feküdt. Mindig a frissen nyírt pázsit illatát árasztotta –
talán a mosószere vagy a samponja miatt; talán mert annyi időt töltött a
pályán; talán ő képzelte be magának, ahogy azt is mindig elvárta, hogy
egy rákásznak sóstenger-illata legyen. Akár így, akár úgy, nem tudott
betelni vele, s ha talált egy pontot – mondjuk a kis üreget az álla alatt
vagy a második bordájánál –, ahol különösen erősnek érezte, hosszan
elidőzött itt, és próbálta az emlékezetébe vésni, mielőtt óhatatlanul
elillant.
Volt valami ebben, ahogy felöltözve bolondoztak egymással. Azt nem
lehetett mondani, hogy jobb magánál a szexnél is, de valahogy
felvillanyozta ez az önmegtartóztatás. Mintha úgy lopództak volna be a
saját házukba, amikor az ágyban fekve egymással incselkedtek,
egyenként bújtatták ki a gombokat és lassan oldották meg az öveket.
Végül mindig megtört: felpattant és lerángatta magáról a pólót, míg a
férfi ujjai a hálószobaablakon át beszüremlő napfényben árnyakat
vetettek bőrére.
Később, két kósza felvetés között, hogy ideje lenne enniük valamit,
ábrándos hangon megszólalt.
– Annyira izgatott vagyok. Akarod, hogy lemenjek veled
Connecticutba?
– Nem lehet – rázta fejét a férfi. – Ez kőkemény meló. Mindenféle
teszteket végeznek rajtam, játszatnak és a végletekig hajtanak, hogy
lássák, mi történik.
– Akkor hadd adjak egy szálat az aranyhajamból, hogy szerencsét
hozzon. – Az ujjára is csavart egyet.
– Elég a tudat, hogy itt leszel, amikor visszatérek a csatából. – A férfi
magához ölelte, ő pedig kéjesen összekuporodott a karjaiban.
 Harminc

Mielőtt Dean elutazott volna Connecticutba, Evvie-vel egy whiskygőzös

estén eldöntötték, hogy áthívják vacsorára Andyt és Monicát, akik lassan
már fél éve jártak. A Nagy Fehérnemű-válsághelyzet óta Evvie és Monica
kétszer is üzenetet váltott egymással: Monica előbb kikérte a tanácsát,
amikor ajándékot vett Rose szülinapjára, majd megosztott vele egy
történetet Kell mamáról, aki először Evelethnek hívta, majd elnézést
kért, és átváltott a Lorira. Evvie Monicának köszönhetően fedezte fel,
hogy valami elborult rajongó egész szerelmes regényt írt Dean és
Jennifer Lopez képzeletbeli kapcsolatáról. (Egyetértettek abban, hogy
nem is ír rosszul.)
Így aztán Dean ráírt Andyre, hogy meghívja őket szombat estére, mire
Andy azt üzente, hogy „díjazza” az ötletet. Csakis Monicától hallhatta
ezt a szót, gondolta Evvie, mert magától sosem írt volna ilyet. Amikor
meleggel és szárazsággal beköszöntött a kijelölt nap, Dean egy
drótkefével kivonult a két éve Csipkerózsika-álmát alvó szabadtéri
grillsütőhöz, és vitt egy palack bontatlan propángázt is. Evvie a
szokottnál is nagyobb odafigyeléssel szerezte be a hentesnél a rostélyost
és a sütnivaló kolbászt, majd a termelői piacon megrakta szatyrát az
üdén zöldellő, hibátlan fejes salátával, melyre egész salátakölteményt
készült felépíteni. Engedett a kísértésnek, és beszerzett egy adag éti
kagylót, amelyhez sokkal nehezebben jutott hozzá, mint annak idején.
Délután brownie-t is sütött, és hagyta kihűlni, míg Deannel elszaladt
sörért és borért. Vörösbor ment a rostélyoshoz, fehér a nyárhoz, ezért
végül mindkettőből vettek. A sör mellé végül egy üveg vodkát is
bedobott, mert mit lehet tudni.
Épp miután hazaértek, és Dean még a kertben tett-vett a grill körül, a
telefon hirtelen vibrálni kezdett Evvie zsebében. A kijelző ismeretlen
hívót jelzett. Csak egy marketinges lehetett, vagy az a
közvéleménykutató, aki már kétszer-háromszor is kereste. Elutasította a
hívást, de amikor egy perccel később a mobilja újra életre kelt, kiderült,
hogy a hívó üzenetet hagyott. Visszajátszotta.
„Helló, Eveleth! – Uramisten. – Itt a mamád. Szeptemberben Portlandbe
megyek, és akkor végre találkozhatunk. Időtlen idők óta nem láttalak,
remélem, jól vagy. Amúgy a barátnőm látta a neved az újságban, azzal a
baseballossal kapcsolatban. Olyan izgalmasan hangzik, alig várom, hogy
beavass a részletekbe. Szia, kicsim, majd hívj vissza.”
Eltette a telefont a zsebébe. Mesés. Máris beütött a migrénje. Eileen
Ashton Portlandbe készül. Miután az elmúlt húsz évben talán ha ötször-
hatszor kereste, most hirtelen találkozni akart vele. Utoljára akkor látták
egymást, amikor az anyja másodszor találkozott Timmel. Az első alkalom
még kamaszkorukban történt, amikor váratlanul felbukkant a végzős
bálon; a második már a házasságkötése után, amikor Floridában
nyaraltak, és Tim erősködött, hogy látogassák meg. Feszült és
kényszeredett esemény volt ez a számára, önfeledten boldog az anyjának
és kötelező kör Timnek. Eileen kihagyta az esküvőt, ezek után
természetesnek tűnt, hogy kihagyta Tim temetését is, de legalább
küldött lapot mindkettőre. Evvie végül úgy döntött, hogy később
foglalkozik ezzel. Addig is a konyhai Bluetooth hangszóróhoz fordult,
hogy elindítsa egyik kedvenc válogatását, és kinyissa az ablakot,
miközben odakint lassan hűlni kezdett a levegő.
Kinyílt a hátsó ajtó.
– Működik a grill, és még nem robbantottam vagy gyújtottam fel a
házat, szóval rohadt büszke vagyok magamra. A kezem is bekoszoltam,
így már igazi maine-i vagyok. – Úton a mosogató felé, ahol a saláták
száradtak, Dean elhaladt mellette, s anélkül, hogy megérintette volna,
csak lehajolt és megcsókolta a vállát, éppen a kinyúlt ujjatlan ruha
szegélyénél. – Látom, a pia terén azért van mit behoznom – figyelt fel a
fél pohár fehérborra, amely máris harmatossá vált a kinti levegőben.
– Hé, én is keményen melózom. Ami jár, az jár. – Evvie paradicsomot és
uborkát aprított a salátás tálba. Épp akkor szólalt meg a csengő, amikor
Dean megtörölte a kezét.
– Majd én megyek. – Amint a férfi eltűnt a konyhából, Evvie felkapta a
poharat, és egyetlen emberes korttyal kivégezte.
 Mire a többiek beléptek, már újra töltött.
– Szia, üdv újra nálunk. Örülök, hogy eljöttetek. – Megölelte Andyt. –
Dean mindenfélét készül elhamvasztani a grillen, élvezni fogjátok.
Kértek valamit inni? Szíverősítőt?
– Naná. Monica vezet, a lányok pedig hétvégére Lorinál vannak, szóval
elfogadok egy sört.
– Ó – lepődött meg Evvie. – Nem is tudtam, hogy Lori elviszi őket.
Andy felsóhajtott.
– Én sem. Majd mesélek. Addig passzold ide azt a húst. – Dean és Andy
kivonult a kertbe rostélyost és kolbászt sütni, míg Evvie feltett egy
edényt a kagylónak, és bort töltött Monicának. Leültek a
konyhaasztalhoz a poharukkal, hogy elcsevegjenek a lányokról és a
Mutatós Melltartók Márkakereskedéséről. Egy ponton olyan harsányan
nevettek, hogy Dean aggódva dugta be a fejét a hátsó ajtón, hátha éppen
ölik egymást.
A végére egész lakomát csaptak össze. Monica hozott egy kemény
kérgű kis cipót, melynek hasítékai éppen a sötétbarna tökéletes
árnyalatára pirultak. Amikor odakínálta neki, és Evvie megérezte, hogy
még meleg, a szeme is elkerekedett döbbenetében.
– Ezt konkrétan te sütötted?
Monica feltartotta a kezét, és számolgatni kezdett az ujjain.
– Liszt, víz, só és élesztő. Mindössze ennyi kell bele.
A cipó remekül illett a lágy fodrokat vető fokhagymás vaj és a sós-
citromos illatot árasztó, gőzölgő kagylók mellé. A kolbászok fényes
zsírcseppektől gyöngyöztek, míg a férfiasan ropogósra sült rostélyosok
henyén terpeszkedtek, és alig fértek el a tálon. Evvie csípős illatú
balzsamecetet hintett a salátára, és helyet foglaltak a reménytelenül
aprónak tűnő tányérok előtt. Azután csak ettek és ettek. És ettek.
– A barátokra – emelte fel sörösüvegét Dean. Poharak és palackok
koccantak egymáshoz. Evvie homlokára máris vékony izzadságréteget
vont az elfogyasztott bor, és kezdett sötétedni, ezért becsukták az
ablakot és bekapcsolták a légkondit.
– Mesélnél kicsit a connecticuti utadról? – kérte Andy. – Mit is
csinálsz odalent?
 – Még nem tudni biztosan – felelte Dean. – Minden előjel nélkül
egyszer csak látni akarnak. Tényleg mindent kipróbáltak már rajtam,
csak az agyamat nem ültették át egy robotba, szóval nem tudom, mi a
tervük. Talán csak dobnom kell párat. Mindent tudományos
pontossággal mérni fognak, ami a Táncon ugye nem történt meg.
Szerintem közben rendeznek egy gabonapehely-futamot is, hogy
optimálisak legyenek a körülmények.
– Nem vagy ideges? – tudakolta Monica, mire Evvie összerezzent.
Semmi értelme megkérdezni valakitől, hogy ideges-e. Attól csak ideges
lesz.
– Dehogyisnem. – Dean kapargatni kezdte a sörösüveg címkéjét. – Két
éve mást sem csinálok, csak próbálom helyre tenni az életem. Azután
játszom egy kicsit néhány nyeretlen amatőrrel – már bocs –, és újra
kitárulnak előttem a mennyek kapui. Csak nehogy megbánjam.
– Nem fogod megbánni. – Evvie nem vette le tekintetét a poharáról. –
Nagyszerű leszel.
– Merész ígéret – jegyezte meg Andy.
– Merész lány vagyok.
– Nem mondod – mormolta maga elé a férfi.
– Oké, most ti jöttök. – Dean levágott magának egy újabb darab
kolbászt. – Monica, mi újság veled?
Monica mesélt az osztályáról és a könyvklubjáról, amely teljesen
felbolydult, miután beszivárgott közéjük valaki, aki zokon vette, hogy
senki sem olvassa el a feladott könyveket – most éppen a Végtelen tréfát.
Monica feldúltan gesztikulálva magyarázta, hogy természetesen senki
sem olvasta el a Végtelen tréfát, mert a könyvklub célja a társasági élet, és
ha valakinek mondanivalója van a könyv kapcsán, szívesen
meghallgatják, de nehogy már ő diktálja a szabályokat.
– Szerintem az lesz a vége, hogy feloszlunk, és olyan könyvklub
helyett, ahol senki sem olvas, csinálunk, mondjuk, egy hímzőkört.
Dean bólintott.
– Ahol senki sem hímez.
– Ahogy mondod – értett egyet Monica.
 – Talán bevehetnétek Evvie-t – javasolta Andy. – Ráférne valami
elfoglaltság.
Evvie elkomorodott.
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Te mondtad, hogy kezdeni akarsz magaddal valamit. – Andy
fokhagymás vajat kent egy szelet kenyérre. – Azzal mi lett? Már el is
felejtetted? – A harmadik söröskupakot is elhajította a mosogató felé,
ahol csörögve megállapodott.
– Azt nem mondtam.
– Szó volt arról, hogy visszamész tanulni. Még mindig gondolkodsz
rajta?
– Nem tudom. Jó munkához idő kell. Bár úgy látom, hat hónap is elég
ahhoz, hogy valakiből a társasági élet szakértője legyen…
– Nem állítom, hogy bárminek is a szakértője lennék. Csak azt, hogy
folyton erről beszéltél, de végül nem lett belőle semmi. Te is ugyanezt
mondtad nekem, amikor én voltam az, aki ki sem dugta az orrát a
házból.
Evvie sosem volt jó a visszavágásban. Tim mindvégig a lelkébe
taposott, ő mégse tett mást, csak döbbenten és makacsul hallgatott.
Gyerekkorában sem szólt vissza a kölyköknek, akik a kis házuk vagy a túl
rövid farmerja miatt ugratták. Most azonban, jólesőn teli hassal és
vörösbortól megoldott nyelvvel, rátalált a fagyos közöny, a csípős gúny
és a megnyerő nyájasság tökéletes elegyére.
– Ó, lefoglalom én magam itthon is, emiatt te ne aggódj.
Természetesen ő maga kérte, hogy ne mondják el Andynek. És
természetesen ő maga mondta el.
Andy tekintete Deanre siklott, majd Monicára, akinek homlokán
neonként világított a kimondatlan diadal: Na, nem megmondtam?
– Nos, ezt örömmel hallom. – Andy újra beásta magát a rostélyosába.
– Nem tudom túltenni magam azon, milyen csodás a házad, Evvie –
ragadta meg a társalgás kormányát Monica, hogy egy éles rántással
kifordítsa a hatalmas kátyúból. – Ahogy mondtam, szerintem neked van
a legszebb verandád az egész városban, de a ház többi része is legalább
ilyen gyönyörű.
 – Köszönöm. Nem igazán az én érdemem. Néhai férjem anélkül vette
meg, hogy megbeszéltük volna. – Evvie-vel lassan forogni kezdett a
világ, de annyira, hogy ha muszáj lett volna, akkor sem tud felállni. – De
végül jól jöttünk ki belőle – sietett hozzátenni.
Andy belekaparta az üres kagylóhéjakat az asztalon álló edénybe, majd
döbbenten a tányérjára meredt.
– Hé, mi lett a virágmintás készlettel? Szerintem ezt most látom
először.
– Eltettem. – Evvie kapkodva bort töltött. – Le az alagsorba. – Biztosan
tudta, hogy Dean rosszalló pillantást vet rá, de nem törődött vele.
– Meguntad?
– Ja. Kell a változatosság. Most ez tetszik, az egyszerűség.
– Már értem. Lapátra a régivel, új seprű jól seper.
– Ez meg mi a frászt jelent?
Dean nem bírta tovább.
– Oké, itt a vége, alkeszok. Én azt mondom, üljünk ki az udvarra. Végre
nincs akkora meleg. Hozom a brownie-t is, mert arra készülök, hogy
legalább tízet belegyömöszölök a képembe.
Evvie megmarkolta a borosüveget, amelyet nemrég bontott fel, s
csakugyan: ahogy felállt, meg kellett kapaszkodnia az asztal lapjában.
– Jól vagy? – mormolta Dean. Ő csak bólintott és rákacsintott.
Odakint a sötétben gyertyát gyújtottak, és körülülték a kerti asztalt.
Monica lerúgta a cipőjét, és feltette a lábát Andy ölébe, míg Evvie a
gyertya meg-meglibbenő lángját figyelte, amint visszatükröződött a
szeméhez emelt borospohár falán.
– Ez tisztára érdekes… – Kezdtek összemosódni a szavai.
– Nem biztos, hogy ilyen közel kéne menned a nyílt lánghoz. – Dean
elhúzta előle a gyertyát. – És ne is lehelj rá, ha nem akarod lepörkölni a
szemöldökünket.
– Hé, emlékszel arra a srácra a gimiben – vette át a szót Andy –, aki
azzal szórakozott, hogy meggyújtotta a vodkát? Valakitől hallottam,
hogy otthon is csinálta, és porig égett miatta az egész fészer. – Ivott egy
kortyot. – Nem semmi lehetett.
– Van vodkám – élénkült fel Evvie. – Én is meg tudom gyújtani.
 – Nem, kösz – állította le Andy. – Nem olyan csaj vagy, aki fészereket
gyújt fel. Habár, ki tudja? Az ember már elveszti a fonalat…
– Mármint te. Te veszítetted el a fonalat, mióta nem állsz szóba velem.
– Nem állok szóba veled? Csak nem reggelizünk együtt minden áldott
héten, mióta én is olyan elfoglalt vagyok, mint te.
– Elfoglalt vagy? – Evvie kis híján felborította a poharát, olyan heves
mozdulattal reagált. – Nem elfoglalt vagy, hanem kizársz az életedből.
Andy elkomorodott.
– Szerintem meg te zártál ki engem a tiédből, méghozzá úgy, hogy
nem is tudtam róla.
Evvie egyenként formálta meg a szavakat, mintha a szája nem úgy
mozogna, ahogy szeretné.
– Szentséges ég, neked meg mi a bajod? Sajnálom, hogy nem
számoltam be neked az étkészletemről. Miért érdekel ilyen
megszállottam az életem minden apró részlete?
A sörösüveg kevéssé elegáns módon koccant az asztalhoz, ahogy a férfi
lendületesen előrehajolt.
– Te meg mi a frászról beszélsz? Miért lennék megszállott?
– Belekötsz mindenbe, amit csak csinálok. Haragszol, amiért nem
beszéltem neked a házasságomról, aggódsz, hogy milyen tányérból
eszem, folyton a sulival nyaggatsz, mintha az apám lennél, arra biztatsz,
hogy ne segítsek Deannek. Nem értem. Nem értem, mi a szar bajod van.
– Kezdesz összefüggéstelenül beszélni. Nem innál még egy kicsit?
– Nem akartad, hogy megismerkedjem valakivel, Andy? Ezért
haragszol mindenért, amit anélkül csinálok, hogy egyeztetném veled?
Vagy az a bajod, hogy nem téged választottalak?
Dean mostanáig remélte, hogy az egész ártalmatlanul kialszik, mint a
szülinapi gyertya, mint a részeg csapattársak veszekedése, de most
kényszeredetten közelebb hajolt.
– Hé…
– Nem, nem – rázta le magáról Evvie. – Komolyan beszélek. Végig ki
volt rám bukva, és amint ideköltöztél, eldöntötte, hogy készen áll egy új
kapcsolatra. Nem így volt, Andrew? Nincs kedved elmesélni, miért
viselkedsz úgy, mint aki alig lát a féltékenységtől? Nincs kedved
elmesélni neki? – Biccentett Monica felé, aki még most is a férfi ölében
nyugtatta a lábát.
Andy, noha teljesen belelovallta magát a vitába, ettől teljesen
ledermedt. Miután végül megszólalt, csak ennyire telt tőle:
– Mi van?
Dean odahajolt Evvie füléhez.
– Figyelj rám. Figyelj ide. Nagyon sokat ittál. Bízz bennem, oké? Bízz
bennem. Csak azt mondom, hogy nagyon sokat ittál. Ezt te sem
gondolhatod komolyan. Fel vagy zaklatva, berúgtál, és holnap reggel így
is elég kínos lesz ez az egész, ezért, kérlek, hallgass rám és engedd, hogy
bekísérjelek a házba, ahol lefekhetsz aludni. Ideje lefeküdnöd.
Evvie nem válaszolt. Andyre meredt, aki láthatón ugyanezt az
elsuttogott tanácsot kapta Monicától.
– Most már mennünk kell – jelentette be Monica. – Hosszú éjszaka volt,
és holnap rengeteg a dolgunk. – A körülményeket tekintve nemigen
lehetett tudni, kivel akar ilyen tapintatos lenni, vagy kit akar
megkímélni a további jelenetektől, mindenesetre megragadta Andy
könyökét. – Gyere. Gyere, ideje mennünk.
Andy felállt, odafordult Evvie-hez, és rászegezte a mutatóujját.
– Nálad elmentek otthonról.
Erre Dean is felemelkedett, ránézett a barátjára, akivel már az általános
iskolába is együtt jártak, és felemelte a kezét.
– A rohadt életbe, elég! Mindketten be vagytok állva. Menj végre haza,
holnap majd megbeszéljük.
A könyökét rángató Monica és a fölé tornyosuló Dean sem volt elég
ahhoz, hogy mozgásra bírja Andyt. Kitartott a helyén, és onnan nézett le
Evvie-re, aki mostanra már mindenki tekintetét kerülte.
– Örülök, hogy találtál magadnak elfoglaltságot. Ha úgy döntenél, hogy
ezzel is szakítasz, és elszöksz az éjszaka közepén, ezúttal szólhatnál.
Legalább lesz, aki öntözi a virágaidat.
– Baszd meg – mondta Evvie, és végre ránézett Andyre.
– Hülye picsa – mormolta a férfi, majd félrelökte útjából a széket, és
követte Monicát az autóhoz.
 Evvie a kezébe temette az arcát, Dean pedig elfújta a gyertyát, és
odahajolt hozzá.
– Megyek, elköszönök Monicától, oké? – Evvie megadóan morgott
valamit.
Monica már beküzdötte Andyt a jobb első ülésre, és most éppen az
övét próbálta becsatolni.
– Hé – szólt Dean. – Jól vagy?
A nő becsukta Andy ajtaját, és a túlsó oldalra került.
– Mulattam már jobban is.
– Tudod, Evvie nem gondolta ám komolyan, csak valamiért
mindenáron bele akart mászni a lelkébe.
– Ja, észrevettem. – Monica kinyitotta az ajtót. – Fektesd az oldalára, és
gondoskodj róla, hogy sok vizet igyon, oké? – Megvonta a vállát. – A
koleszban épp elég ilyet láttam.
Dean bólintott. Az utasülés felől türelmetlen sürgetés hallatszott, ezért
Dean Monica vállára tette a kezét, majd miután a nő elindult, visszatért a
kertbe, ahol Evvie mostanra az asztalra hajtotta a fejét. Míg aludt,
sírdogált, vagy ki tudja, mit csinált, ő bevitte az üvegeket és poharakat.
Azután gyengéden felsegítette, miközben félretolta a nehéz fémszéket,
amely élesen csikorgott a kövezeten.
– Oké, gyere. Foglak, csak gyere velem. – Megtettek néhány lépést,
mielőtt Deanben megérett a döntés, hogy nincs értelme erőltetni a
dolgot. Felkapta Evvie-t és felvitte a lépcsőn, be a házba, át a konyhán,
fel a lépcsőn, egészen a hálószobáig. Engedett neki egy pohár vizet. – Hé,
ezt idd meg, oké? Evvie? Idd ezt meg, azután szunyálhatsz.
Lehúzta a cipőjét, lehámozta róla a ruhát, és bebújtatta egy pólóba. Az
ágya mellé állította a fürdőszobai műanyag szemetest.
– Ha rosszul lennél, itt van melletted, oké? – Válasz gyanánt
érthetetlen hümmögéssel kellett beérnie. Miután lefektette és az oldalára
fordította Evvie-t, gondosan be is takargatta.
Bokszerre vetkőzött, a szék támlájára hajtogatta ruháit, majd bebújt
mellé az ágyba. Reggel impozáns rendetlenség várja majd a konyhában:
megromlott ételek, megáporodott bor és tányérokra száradt maradékok,
plusz a mindent belengő fokhagyma- é s piaszag, ami aligha segít majd
Evvie-nek, ha olyan ramatyul érzi magát, mint várta.
Már lekapcsolta a felé eső éjjeli lámpát és megigazította a párnát a feje
alatt, amikor meghallotta a még most is kásás, mégis könnyen
felismerhető hangot. Evvie magában kuncogott, majd azt mondta:
– Ezért nem szabad boldognak lenni.

Amikor reggel felébredt, Evvie hallotta, hogy Dean odalent takarít a

konyhában. Beletelt egy percbe, míg rekonstruálta az előző estét. Jól
ment a vacsora, kedélyesen társalogtak, azután kiültek a teraszra, és… itt
szakadt el a film. Innentől csak állóképek villantak be. Andy, ahogy
megütközve mered rá, mint akit pofon vágtak; ő, amint azt mondja neki,
hogy bassza meg. Miután már öt percet eltöltött ébren, pocsék szájízzel
és kiszáradt torokkal, miközben a világ meglódult körülötte,
valahányszor megmoccant, hirtelen eszébe jutott, ahogy Andy neki
szegezte a mutatóujját azzal, hogy nála elmentek otthonról. Arra már
nem emlékezett ilyen tisztán, hogyan kezdődött. Ha minden igaz, azt
vágta Andy fejéhez, hogy titokban mindig is szerelmes volt belé. A
barátnője füle hallatára. Akárhányszor játszotta is vissza az éjszakai
felvételt, ezenkívül csak kiragadott képek és hangfoszlányok úsztak be
elé.
Végül, amilyen lassan csak tudott, felült az ágyban. Beletelt egy
percbe, amíg a világ stabilizálódott, és a gyomrában lecsillapodtak a
nyugtalanító utórengések. Miután ráeszmélt, hogy Dean tudtán kívül
Tim egyik elnyűtt pólóját adta rá (tökéletes slusszpoén egy tökéletes este
végére, gondolta), kapkodva levetkőzött a fürdőben, majd fogkefével és
fogkrémmel a kezében belépett a zuhanyfülkébe. Állt a perzselően forró
víz alatt, megmosta a fogát, azután csak hagyta, hogy zuhogjon rá a víz.
Semmit sem segített, pedig mindent megadott volna érte, hogy jobban
legyen.
Amikor sírva fakadt, legalább abban vigaszt lelhetett, amiben mindig:
a zuhany feleslegessé teszi a teljes logisztikai hátteret. A sírás számos
problémát felvet – megfolyt smink, felpüffedt arc, összegyűrt
zsebkendők –, de nem a zuhany alatt, ahol a világ legjobban őrzött titka
marad. Nem látja más, csak a szenvtelen csempék, amíg végül minden
fájdalom feloldódik a vízben, és elfolyik a semmibe.
 Harmincegy

Négy nappal később Dean bepakolta sporttáskáját a kocsiba, majd

visszatért a nappaliba, ahol Evvie a kanapén összekuporodva a The New
York Times-t görgette a tabletjén.
– Oké, akkor indulok – jelentette be a férfi.
Evvie odalépett hozzá és átölelte a derekát.
– Majd írsz, ha odaértél?
– Naná. Ahogy mondtam, szerintem hétfő estére megfordulok. Nem
sok szabadidőm lesz, szóval ne aggódj, ha pár napig nem hallasz felőlem.
– Most csak azzal törődj, hogy lenyűgözd azokat a fickókat. Ne aggódj
miattam.
A férfi lenézett rá, habozott kicsit, majd kijelentette:
– Még most is azt mondom, hogy fel kéne hívnod.
Evvie karjai lehulltak az oldala mellé, de nem lépett hátra, csak
felnyögött.
– Tudom.
– Valakinek meg kell tennie.
– Miért ne lehetne ő?
– Miért ne lehetnél te?
Evvie felsóhajtott. – Mondtam már, te még attól felhívhatod.
Ebédeljetek együtt, játsszatok Maddent, csináljatok, amit akartok.
Esküszöm, nem fog zavarni. Én még nem állok rá készen.
– Oké. Te tudod. Akárhogy is, nekem mennem kell, de hamarosan
beszélünk. – Megcsókolta és a fülébe súgta: – Azért a helyedben
felhívnám.
Evvie viszonozta a mosolyt, miközben égnek emelte tekintetét.
– Viszlát – köszönt el, ahogy a férfi hátrahúzódott és elfordult, hogy
útnak induljon.
Evvie maga alá húzott lábakkal ült a kanapén. Miután befejezte az
olvasást, belekortyolt a jeges teájába, és hallgatta, ahogy két madár
egymással perlekedik a nappali ablakán túl. Úgy képzelte, hogy az egyik
elcsórt egy értékes vattacsomót, amelyet a másik fel akart használni a
fészeképítéshez. Azzal szórakozott, hogy a szóváltásukat utánozta az
üresen kongó házban. „Mindent magadnak akarsz, Lóri! Tiéd az ág, tiéd a
fonál…” „Kapd be, Pepi! Mondtam már, hogy Bubunál van a rohadt
fonalad!”
Átment Dean lakásába, ahol lassan egy hónapja szinte minden éjjel
aludt. Lefeküdt az ágyra, amelyet a férfi mindennap bevetett – ezt a
szokást, mint mondta, még az anyja oltotta belé, s azóta sem tudta
levetkőzni. Még ha a csapattal utazott is, árulta el, még ha a legmenőbb
szállodákban aludt is, ahol túlbuzgó hoteligazgatók és mindenféle
asszisztensek vették körül, mindig bevetette az ágyát, mielőtt a
szobalány megtehette volna.
Evvie idelent épp az ellentétes oldalon aludt, mint fent. Egy pohár
vizet tartott az ágy mellett, és tartalék mobiltöltője ott lógott az asztal
szélén. Dean oldalán egy Lyndon Johnsonról szóló könyv várta vissza
olvasóját, benne könyvjelző helyett egy kávézói blokkal. Evvie mostanra
megtanulta, hogy a férfi nehezen alszik el, de ha egyszer elnyomja az
álom, az ágyúlövésre sem ébredne fel. Megtanulta, hogy reggelre
mindkettőjüknek egyformán gyilkos a lehelete, ezért ébredés után néha
az első dolguk volt elszopogatni egy mentolos cukorkát. Dean puha
flanelnadrágban aludt, és csak nagy melegben vetkőzött bokszeralsóra. Ő
kicsit jobban szeretett hűvösben aludni, ezért néha akkor is kidugta
csupasz lábát a takaró alól, amikor a férfi hosszú ujjú pólót húzott.
Míg az ágyon feküdt, észrevette, hogy Dean a fiókos szekrény tetejére
állította a trófeát, amelyet azután hozott haza, hogy a calcasseti csapat
második lett a körzeti bajnokságban. Felkelt, és közelebbről is
megvizsgálta. Olcsó műanyag vacaknak tűnt, riasztóan lazán
odaragasztott baseballjátékossal és csálén álló kis táblával, utóbbin a
felirattal: EDZŐ, CALCASSETI GIMNÁZIUM, MÁSODIK HELYEZÉS.
Közvetlen mellette a Világkupa-gyűrűje feküdt. Vagyis az első
Világkupa-gyűrűje. A fejében lakó kisördög szerint Dean épp a legjobb
úton haladt afelé, hogy megszerezze a másodikat.
Evvie lefeküdt a padlóra és a mennyezetre meredt. Felhívhatná Andyt.
Igaz, Andy sem hívja. De még ha meg is tenné, mit mondana neki? Ezt
nem intézheti el annyival, hogy sajnálja, mint amikor a kocsiajtóval
véletlenül odacsukta az ujját. Bármennyire is sajnálja, akkor sem felejti
el, hogy nála elmentek otthonról, sem azt, amit utoljára vágott a képébe.
Valahányszor arra gondolt, hogy felhívja, ír neki vagy akár elmegy
hozzá, fülébe csengett az a mocskos kis szó, s ilyenkor teljesen
ledermedt.
Monica két nappal a vacsora után ráírt. Minden oké? Válaszolt: Ja, oké.
Kösz a kérdést. Csatolt egy smiley-t, ami csaknem annyira röhejes volt,
mint Monica kijelentése, hogy azért vonszolja haza Andyt, mert másnap
rengeteg a dolguk. Még azt sem tudta, kinek szánja, kit akar meggyőzni
vele. Tisztára pótcselekvésnek tűnt. Mi más is lett volna?
Nem szívesen ismerte be, de még mindig a világot jelentette számára,
ha behunyta a szemét és elképzelte azt a pillanatot, amikor Dean első
dobása belepuffant Marco kesztyűjébe. Érezte a tömegen a meglepetést, a
megkönnyebbülést. A reményt – reményt az ő számára is. Lehetségessé
vált, hogy a dolgok jobbra forduljanak, még ha most másképp érezte is.
Lehetségessé vált, hogy a kudarcra ítélt dolgok mégis sikerüljenek. Ezért
szurkoltak a tömegek a Red Soxnak és a Cubsnak, amíg végül nem
győzött. Ezért tudták még azok is, akiket sosem érdekelt a
gyorskorcsolyázás, hogy ki az a Dan Jansen, aki bukott a calgaryi
olimpián, miután értesült a nővére haláláról. Neki is tömegek
szurkoltak, míg hat évvel később aranyérmet nem szerzett – egyszerűen,
mert hinni akarunk abban, hogy van remény.
Lelki szemei előtt most is látta Deant, és el tudta képzelni, hogyan
viselkedik az edzőkkel való találkozón. Látta őt járkálni a szállodai
szobájában; látta, ahogy a vállát dörgöli. A férfi vajon gondolt rá? Talán.
Arra az esetre, ha igen, behunyta szemét, és minden erejével arra
fókuszált, hogy menni fog, menni fog. Ha bárki erősködik, készséggel
bevallotta volna, hogy egyáltalán nem hisz ebben, mégis csodálatos érzés
volt arra gondolni, hogy becsomagolhatja és elküldheti a buzdítást. Nem,
természetesen nem hitt a telepátiában, de a születésnapokon is a
legjobbakat kívánjuk valakinek – mi ez, ha nem annak a gondolatnak a
kifejeződése, hogy a jó szándék igenis számít?
Beszívta és kifújta a levegőt az átható csendben, ügyet sem vetve korgó
gyomrára. Egészen másnak tűnt a szoba attól, hogy valaki lakta: a
könyvek az ágy mellett és a cipők az ajtónál, a táplálékkiegészítők
gazdag gyűjteménye a főzőfülke polcán, a turmix mellett, ahol azok a
biozöld Hulk-koktélok készülnek. Mennyivel több hely van a nagy
konyhapulton, futott át az agyán. Odaköltöztethetné a teljes
turmixszekciót, ha Dean maradna. A nappaliban, a tévé mellett is bőven
elférne az Xboxa. Talán az emeleti hálóból lehetne a vendégszoba, a lakás
egy részéből pedig egy igazi gardrób. A flipper meg átkerülhetne a
nappaliba, ha a kanapét behoznák ide. Ha Dean úgy döntene, hogy nem
megy el.
Persze, tette hozzá gondolatban, ha újra dobójátékos lesz, rengeteget
kell majd utaznia. Folyton máshol lesz. Mindenfelé, az ország távoli
pontjain, az év nagy részében. Lehetne ez a hazai bázisa? Ha akarná?
Mások is utazhatnak a csapattal? Feleségek? Vagy olyanok, mint ő? Mi
van, ha kiderül, hogy csak a jelenlétében képes dobni, mint a Tavaszi
Táncon, amikor tudta, hogy nézi a lelátóról? Talán a csapattól függ.
Talán ha nem a profi ligában játszana… ki tudja? Majd megbeszélik. Majd
kitalálják. Ha Dean úgy döntene, hogy nem megy el.

Nem sokat hallott róla a távolléte alatt, de előre tudta, hogy így lesz. Sok
szerencsét! – írta neki az első napon egy piros szív kíséretében, mire a
férfi azt válaszolta: Kösz, Minnesota. Tartsd melegen az ágyat. Felnevetett és
elpirult, de azért komolyan vette a kérést, és mindvégig a lakásban
aludt.
Az első üzenet után egészen hétfő reggelig várnia kellett, mire Dean
ráírt: Este hatra ott leszek. Sok mesélnivalóm van.

Lassan, fülledten és lustán telt a nap, amelyet a fűszeresnél, a pékségben

és a kis ajándékboltban töltött, ahol vett magának egy nyakláncot
medállal, amely piros-fehér zománcos baseball-labdát formázott. Kéznél
tartotta a telefonját, hogy lássa, ha keresik. Dean alig három napot
töltött távol, de úgy látszott, máris túlságosan elkényeztette őt a tudat,
hogy bármikor kinyújthatja felé a kezét és magához vonhatja; bármikor a
derekára kulcsolhatja a karját, és megcsókolhatja; bármikor beránthatja a
lakásba, és hét másodperc alatt levetkőztetheti.
Miután elmúlt hat óra, a konyhában járkált, leült, felállt, átment a
nappaliba, leült, feállt, visszatért a konyhába, töltött egy pohár vizet,
majd átment a fürdőbe és kifésülte a haját, majd visszaült a konyhaasztal
mellé. Húsz perccel hat után végre meghallotta a gumik csikorgását.
Addig hezitált, hogy az ajtóhoz szaladjon-e, vagy csak felálljon és
méltóságteljesen várakozzon, amíg végül ülő helyzetből nézte, ahogy
kinyílt az ajtó, és a férfi sporttáskával a vállán és kulccsal a kezében ott
állt a küszöbön.
– Szia – köszönt. Ledobta a kulcscsomót az asztalra.
– Szia. – Evvie csak most állt fel; odalépett hozzá és megölelte. – Úgy
örülök, hogy látlak. – Felágaskodott és megcsókolta.
– Én is örülök, hogy látlak. – Ő is kapott egy csókot, ezúttal a
homlokára. – Lemaradtam valamiről?
– Semmi fontosról. Csak számoltam a perceket. Meleg volt. Egyszer
Kellel ebédeltem. – Miért erről beszélünk? ötlött fel benne. Miért nem mond
már valamit? – Hogy ment?
Szétváltak, a férfi levetette és az ajtó melletti fogasra akasztotta a
dzsekijét. Visszafordult felé, és összefonta maga előtt a karját. Végül
megrázta a fejét.
– Feldobtam a lelátóra, Ev.
Összeszorult a mellkasa.
– Hogy értve? – Feltartotta a kezét. – Üljünk le és mesélj el mindent.
Hozok egy italt. – A hűtőhöz ment, és kerített neki egy sört.
– Ahogy mondom, feldobtam a lelátóra. Egy méterrel mellé, féllel
fölé… mindenhová ment, csak oda nem, ahová kellett volna. Ez volt
pénteken. Szombaton újra megpróbáltuk, akkor kilőttem egy
szerencsétlen labdaszedőt. Azt hittem, kiskanállal kaparják össze. Hoztak
egy szakembert – egy újabb szakembert, egy újabb specialistát –, tegnap
beszélgettünk is egy jót. Arra jutottunk, hogy még nincs veszve minden,
de nagyjából ennyi. – Ivott egy kortyot és megvonta a vállát. – Sajnálom.
– Miért kérsz bocsánatot? – nézett rá Evvie.
A férfi akkorát sóhajtott, mintha egy gyertyát próbálna elfújni.
– Nem tudom. Nem tudom, miért gondoltam, hogy ez most más lesz. A
legszarabb formámat hoztam, mint szokásosan. Csak dobáltam
mindenfelé, az edző meg csak bólogatott, hogy „jó lesz ez, jó lesz, csak
így tovább”. Akkor is tudtam. Előre láttam.
– Szerinted mi történt?
A férfi lesütötte a szemét.
– Pont, ami két éven át, mielőtt idejöttem. Azóta sem lettem okosabb. –
Még csak nem is tűnt csalódottnak. Olyan tárgyilagos hangon beszélt,
mintha azt állapítaná meg, hogy nem tettek alátétet, azért lazul meg folyton a
csavar. – A szakértő mindenféléket kérdezett, mindenféle gyakorlatokat
csináltatott velem. Teljesen feleslegesen. Már nem is számoltam, hány
MRI-t csinált, de túl azon, hogy a vállam és a könyököm úgy néz ki,
mintha szét akarna esni, minden stimmel.
– Azért nem fog leesni a karod, vagy ilyesmi?
A férfi elmosolyodott.
– Egyelőre. Csak lassan darabokra hullik szét.
– Az nem sokkal jobb.
– A lényegen nem változtat. Továbbra is elcseszett zombi vagyok.
Agyhalott. Úgy látszik, egy év alatt tisztára elfelejtettem, hogy már
mindent próbáltam, a legtöbbet ötször-hatszor is, szóval újra itt az ideje,
hogy szembenézzek a tényekkel.
– Várjunk csak, ki akarsz szállni?
A férfi lassan felemelte a tekintetét.
– Igen. Totálisan és visszavonhatatlanul vége.
– De hát egy hónapja még semmi bajod nem volt.
– Tegnap meg újra leszerepeltem a teljes szakma előtt.
– Akkor sem adhatod fel.
– Nem a francot. Elég volt. Nem dobok többet.
Evvie megrázta a fejét.
– Annyira sajnálom. Bánom, hogy nem mentem el veled.
 A férfi megrázta a fejét, a vállát. Egész teste teljes értetlenséget
sugárzott.
– Miért jöttél volna?
– Hogy ott legyek melletted?
– Nem sokat vesztettél.
– Nem is azért, de emlékszel, amikor a Tavaszi Táncon arra kértél,
hogy legyek ott a dobóállás mögött? Emlékszel, amikor azt mondtad,
hogy ez segít, még ha nem látsz is? Úgy érzem, hogy ennek jelentősége
van. Ezúttal nem úgy csináltuk, nem követtük a szabályokat. Még nincs
veszve semmi, csak ugyanúgy kell csinálnunk, ahogy…
– Kérlek, fejezd be – szakította félbe a férfi. – Elég, oké, Ev?
– Csak próbálok segíteni.
– Tudom, de most figyelj rám. Kérlek, figyelj rám. Rohadtul fáradt
vagyok, rohadt hosszú volt ez a hétvége, és tudom, hogy segíteni akarsz,
de én azt mondom, elég volt. – Kicsit lekapta a nap, vette észre Evvie.
Határozottan idősebbnek tűnt.
– Én… én csak meg vagyok lepve.
– New Yorkban is ezen pörögtem, Evvie, amíg tényleg kezdtem
becsavarodni. Megcsináltam mindent, amit mondtak, mindent az égadta
világon. Nem tudom, mit vártál, mi fog történni. Azt sem értem, én mit
vártam. – Nekitámaszkodott a pultnak. – Mondd, tényleg azt hitted, hogy
újra tudok majd dobni, csak mert lefeküdtünk egymással?
Úgy fájt ezt a kérdés, mintha ráharapott volna egy rossz fogra – vagy
inkább magára az idegre.
– Nem hittem. – Ó, dehogynem. Ó, dehogynem.
– Vége – ismételte meg a férfi. – Fogadd el. Egyszerűen vége. – Ivott
egy kortyot, majd megrázta a fejét. – Tényleg rohadtul nem kéne tovább
erőltetned.
Evvie összerezzent.
– Én csak segíteni akartam – védekezett. – Azt hittem, te is ezt akarod.
– Hát nem – vágta rá a férfi. – Különben is mindegy, mit akarok. Eleget
küszködtem ezzel. Most már ideje továbblépnem és folytatnom a
nyomorult kis életemet.
Evvie körbenézett a konyhában.
 – Sajnálom, ha félreértettelek.
– Nem, nekem kellett volna jobban figyelnem. – A férfi beletúrt a
hajába. – Mindjárt éhen veszek. –Kinyitotta a hűtőt, és elmormolt egy
szitkot. Mielőtt Evvie-ben tudatosult volna, mi történt, lecsapta elé az
előre behűtött pezsgőt, de olyan erővel, hogy az asztal is beleremegett. –
Ezt is fejezd be, oké?
Miután Dean visszavonult a lakásba, Evvie egy ideig az üveg címkéjét
piszkálta, azután ott hagyta a pezsgőt az asztalon, és felment az
emeletre. Ennyi volt, gondolta, ahogy lefeküdt. Vége.

Amint besötétedett, belerázta magát puha pamutnadrágjába és szürke

pólójába, azután lekapcsolta a szobájában a lámpát. Lesurrant a
földszintre, s csak annyi időre állt meg, míg eltette a pezsgőt a
szekrénybe, majd odalépett a lakás félig nyitott ajtajához. Bekukkantott,
és látta Deant az ágyon, ahogy az iPadjére mered. Csak az éjjeli lámpa
fénye világította meg. Addig állt az ajtóban, amíg a férfi felnézett,
elmosolyodott, levette fülhallgatóját, és intett neki. Ahogy átvágott a
szobán, csupasz talpa alatt érezte a puha szőnyeget. Dean felemelte a
takarót, hogy bevackolhassa magát mellé.
Az elveszett frigyláda fosztogatóit nézte. Evvie annál a résznél
kapcsolódott be, amikor Indy belép Marion bárjába. Dean megigazította a
párnát, hogy a vállára hajthassa fejét.
– Sajnálom, Ev – suttogta a fülébe. – Igazán sajnálom. Tényleg.
Elfordította a fejét, hogy lássa az állát és azt a heget a szeme felett.
– Én is sajnálom.
– Megviselt az utazás. Nem rajtad kellett volna levezetnem.
Evvie megrázta a fejét.
– Nem, igazad van. Én nyomultam túlságosan. Tudod, én sem vagyok a
legjobb formámban.
– Felteszem, azóta se hívtad fel Andyt.
Evvie eljátszott új nyaklánca függőjével.
– Nem mondom, hogy alaptalan a feltevésed.
– Ő sem hívott téged.
– Szerintem az lesz a legjobb, ha pihentetjük kicsit a dolgot.
 – Kérdezhetek valamit?
– Persze. – A férfi oldalán nyugtatta a kezét.
– Aznap éjjel, amikor összevesztetek, mondtál valami olyat, hogy nem
kellett volna így beleélned magad a boldogságba. Ez meg mit jelent?
Evvie legjobban azokat a dolgokat utálta a részegségben – s különösen
ebben az éjszakában, amikor olyan szégyentelenül berúgott –, amelyekre
alig emlékezett, mégis pontosan tudta, mennyire igazak. Most sem
kételkedett abban, hogy kimondott egy ilyen igazságot. Félresimította
haját az arcából.
– Nem tudom… talán azt, hogy részeg voltam?
– Tudod, azóta eltelt egy hét. Több is, mint egy hét. Nem lesz
könnyebb.
Bólintott.
– Hiányozni fognak ezek a mélyenszántó gondolatok.
A férfi összeráncolt homlokkal fordult felé.
– Miért, megyek valahová?
– Talán nem? Lassan letelik az egy év. Az előbb is mondtad, hogy
lassan ideje továbblépni. Visszatérni az életedhez. Talán nekem is ideje
lenne.
– Biztos?
– Mi biztos? Hogy a nyár után ősz jön, és meglesz az egy éved? Igen,
biztos. Naná. – A férfi mellkasára tette tenyerét és megpaskolta, majd
visszafeküdt a vállára. Nem volt varázsló, nem tudott segíteni, és Dean
már a legelején megmondta: ő New Yorkban él. Akkor már jobb minél
előbb túlesni a búcsún. Így is épp elég nehéz.
 Harminckettő

Úgy egy héttel azután, hogy Dean visszatért Connecticutból, Evvie egy
kartondobozt látott a lakás asztalán, tele könyvekkel. Az első
kézzelfogható jelét annak, ami rá várt. Ahogy telt a július, minden ment
tovább a maga útján: egy ágyban, szélesre tárt ablakoknál aludtak;
elolvasták telefonjukon a híreket; zsinórban végignézték A stúdiót és az
Archert; rendelték a kaját, spagettin, hamburgeren és maradékokon éltek.
A férfi végigaludta az éjszakákat, nem kelt fel, hogy titokban eddzen és
utána a vállát borogassa. Úgy tűnt, fokozatosan kezd beletörődni a
helyzetbe.
Ő maga olvasott és dolgozott, közben elkezdett új ügyfelek után nézni,
hogy legyen miből fizetni a számlákat, miután a férfi elmegy. Nem
kérdezett semmit, amikor Dean hazajött, miután Andyvel lógott, és ő
sem mondott semmit. Nem is kellett. Minél tovább tartott ez a helyzet,
annál kevésbé tudta elképzelni, hogy még helyrehozhatják Andyvel.
Vagy akár csak megpróbálhatják helyrehozni.
A dobozok pedig egyre gyűltek az asztalon. Amikor augusztus elsején
odaadta a csekkjét, a férfi azt kérdezte tőle:
– Hónap végéig, igaz? – Csak felnézett rá, és bólintott.

Ahogy közeledett augusztus vége, Dean egyre komolyabban készült a

költözésre. Szólt valakinek, hogy takarítsa ki a New York-i lakását.
Elkezdte eladogatni a holmikat, amiket ott vett, de nem akart
megtartani: a melegszendvicssütőt és a turmixot, végül a szekrényt is,
hogy azután dobozokban tárolja a ruháit. Csak a tévéjét hagyta a falon,
hogy ő továbbra is nagyban nézhesse A hatalom termeit.
Evvie szervezni akart neki egy búcsúbulit – vagy inkább olyan laza csaj
akart lenni, aki búcsúbulit szervez a távozó pasijának –, de a férfi nem
akarta. Egyik délután elment az apjával megnézni egy meccset. A
kölykök a suliból elhívták grillezni, és egy pulóvert adtak neki
ajándékba, TENNEY EDZŐ felirattal. A Karmokkal sörözni ment, Andy
lányai búcsúkártyát festettek neki, Andy és Monica elvitte a Gyöngybe.
Csak Evvie maradt otthon egy határidő miatt, amelyet sokkal szűkebbnek
állított be a valóságosnál. Dean egy egész napot eltöltött Kellnél, hogy
segítsen neki a kertészkedésben.
Elcsomagolta a pultról a porait és vitaminjait. Elcsomagolta az Xbox
játékait. Elcsomagolta a giccses kis műanyag kupát és a vizespalackjait a
szárítóról. Egy héttel a hónap vége előtt eladta az ágyát, az asztalát és a
megmaradt néhány holmiját, így akkortól az ő ágyában aludtak. Olykor
az éjszaka közepén felébredtek, hogy szexeljenek, chipset egyenek, és
nézzék a Match Game ’76-ot, ami egész éjjel ment a kábelen. Az utolsó
estén a férfi szétszedte a flippert, és becsomagolta a darabjait néhány
öreg takaróba, amelyet Kelltől kapott, azután mindent felrakodott a
kocsi platójára.
Az utolsó napon, amikor Evvie felkelt és kiment a fürdőbe, látta, hogy
a férfi már a fogkeféjét is eltette a piperepolcról. Előző este még azon
viccelődtek, hogy a fogkeféik folyton összejárnak a pohárban és átadnak
egymásnak mindenféle bacit, mire Dean szomorúan elmosolyodott:
„Szerintem már elkaptál tőlem mindent, amit lehetett.” Amikor meglátta
saját fogkeféjét elárvultan támaszkodni a pohár falának, úgy érezte,
mintha minden levegőt kipréselnének a tüdejéből. Előrehajolt és
megnyitotta a csapot, hogy hideg vizet locsoljon az arcára.
Zokniban kocogott le a lépcsőn a földszintre, ahol Dean már a reggelit
készítette.
– Szia – hajolt oda hozzá, és megcsókolta az arcát.
– Tojást sütök és feltettem a kávét. Ja, és maradt még néhány minifánk
is a zacskóban. – Néhány napja beugrottak a pékségbe, hogy másnap
délig ágyban maradhassanak és megvitathassák, melyik Esküdt ellenségek-
verzió a legütősebb.
– Mindent összecsomagoltál? – Evvie töltött magának egy kávét.
– Azt hiszem. Kihordtam a cuccom a lakásból, a fürdőből… még a
szárítóból is kivettem a ruháimat. Lehoztam fentről a töltőm, a tiédet
kivettem a kocsiból és feltettem a pultra. Szerintem megvan minden. – A
férfi odacsúsztatta elé a reggelit, azután leült. – Ha mostanában
elindulok, talán még odaérek az esti csúcs előtt, ami nem lenne baj.
Evvie evett egy falatot.
– Tudod, rengeteget fejlődött a rántottád, mióta ismerlek.
Dean elnevette magát.
– Hát, akkor mégsem volt elpocsékolt idő. – Az asztalra könyökölt. –
Elég ostoba kérdés, de jártál már valaha New Yorkban?
– Nem sűrűn. – Evvie beleharapott a pirítósába. – Ha mégis
odamennék, téged hívlak először. Amúgy is hívni foglak. Ez nem olyan,
mintha egy másik bolygóra költöznél.
– Nagyon remélem.
Reggeli után elmosogattak, letakarították a pultot, elrendezték az
utolsó villanyszámlát, és ránéztek a navigáción az útvonalra. Végül ott
támaszkodtak a konyhát és a nappalit elválasztó ajtó két oldalán.
– Azt hiszem, kifogytam az ürügyekből – sóhajtott fel Evvie. – Most
már tényleg menned kell, ha oda akarsz érni a csúcs előtt.
– Oké. – Dean széttárta a karját, mintha csak a volt osztálytársa lenne a
huszonöt éves banketten. Evvie odalépett hozzá és hagyta, hogy a férfi
magához szorítsa. Egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult.
– Nagyon hálás vagyok neked, Ev – törte meg végül a férfi a csendet. –
Nem tudom, mi lett volna velem nélküled.
– Én sem – suttogta a vállába. – Mármint… tudod, hogy értem.
A férfi hátralépett.
– Nagyon fogsz hiányozni.
– Te is nagyon fogsz hiányozni. Sajnálom, hogy nem úgy alakult, mint
remélted.
Dean körülnézett a konyhában, azután visszafordult felé.
– Nem tudom, mit reméltem. – Megszorította a vállát. – Kikísérsz?
Evvie bólintott. Odakint az autónál Dean visszafordult és megcsókolta.
Ekkor újra elgyengült a térde és rátört a légszomj, de ahogy hátrébb
lépett, erőt vett magán.
– Vezess óvatosan. És írj rám, amint odaértél, oké?
A férfi bólintott, és becsusszant a vezetőülésbe. Beindította az autót,
letolatott a felhajtóról, és elment. Evvie egy teljes percig állt még az
udvaron, a kerítésre meredt, a házra, a kocsijára, amelyre ráfért volna
egy alapos mosás. Azután felvonszolta magát a lépcsőkön és visszatért a
konyhába.
Már épp lerogyott volna a nappali kanapéjára, amikor megrezdült a
telefonja. Dean írt neki, aki mostanra az első lámpáig juthatott.
Nézz be a mosdó alá a lakásban. Vigyázz magadra. Hívd fel Andyt.
Bement a lakásba, amely újra üresen kongott. Belépett a kis fürdőbe,
kinyitotta a szekrényt, és elővette a fekete baseballkesztyűt a rózsaszín
varrással. Kis sárga öntapadós cetli világított a tenyerén.
Dobd be magad, bajnok.
 Harminchárom

Szeptember lett. Az elkövetkező hetekben lassan megsárgultak a

falevelek és lehűltek az éjszakák is, de Evvie még sokszor megizzadt,
ledobta magáról a takarót, és reggelre belegabalyodott a lepedőbe.
Dean ráírt, amint New Yorkba ért, majd két nappal később megint,
amikor tudatta vele, hogy edzői állást keres a városban. Mindkétszer azt
válaszolta neki, hogy örül, és mindkétszer küldött neki egy kék szívet,
ami azt jelentette: Annyi mindent mondanék neked. Persze, csakis az ő
számára. A férfi ott élt, ő pedig itt. Ennyi. S ez így volt jó. Csak
komplikálta volna a dolgokat, ha bármit mond neki.
Inkább magának mondogatta, hogy felesleges kapkodnia. Még a
tükörre is felragasztott egy cetlit: KIS LÉPÉSEKKEL. Ennek jegyében a
Dean távozása utáni szerdán eldöntötte, hogy kicseréli a kiégett izzót a
konyhaasztal feletti lámpában. Felhozta az alagsorból a kislétrát, ám
ahogy ráállt, és félresöpörte a pókhálókat, kiderült, hogy egy
csavarhúzóval le kell vennie a lámpabúrát, hogy hozzáférjen az égőhöz.
– Ezt a baromságot – mormolta maga elé.
Körülnézett a konyhában és eszébe jutott, hogy utoljára abban a
kávésdobozban látta a csavarhúzót, amelyben a csavarokat és szögeket
tartja. A doboz a tűzhely felett, a felső polcon állt, ahol lábujjhegyre állva
is elérhette. Ám ahogy érte nyúlt, véletlenül megbillentette. Zuhanás
közben a doboz a tűzhely szélének ütődött, és a csavarok meg szögek
mind szétszóródtak a konyha csúszós padlóján; ezzel egy időben a
vaskos szakácskönyv – amely Evvie tudtán kívül a doboznak
támaszkodott – szintén lebucskázott a polcról, és közben magával
rántotta az almaszószt és a nagy rizstartót. Az almaszószos üveg a
padlónak csapódott és kettérepedt, tartalma a tűzhely aljára és a padlóra
fröccsent, de nem kímélte a konyhaasztal és székek lábát sem. A másik
üvegnek csak a teteje esett le, de a rizs így is takaros halomba gyűlt a
tűzhely előtt, és természetesen összekeveredett az almaszósszal. Bőven
jutott belőle a konyhapadlóra és a folyosóra is.
Miután elhaltak a zajok és minden megállapodott, Evvie tehetetlenül
nézett körül. Rizs szóródott a tűzhely alá és a gázégők közé. Almaszósz
került még a székek aljára is. Ragacsos csavarok és szögek borították az
egész padlót. Kábultan indult a fürdőszoba felé, hogy lássa, meddig
jutott a rizs, és még odabent is talált szemeket. Még egyszer végignézett
a konyhán, azután lehajtotta a fejét.
Olyan erővel tört rá a zokogás, hogy levegőt is alig kapott. Próbált
tudomást sem venni róla. Felkapta a konyhai papírtörlőt, és a görgő
rizsszemeken csúszkálva a tűzhely felé indult. Letérdepelt a padlóra,
hogy nekiálljon feltakarítani a rizshalmokat és a trutyit, de előtte még
oda kellett vinnie a szemetest is – csak azt nem tudta, hogy próbálja-e
megmenteni a csavarokat és szögeket, vagy inkább vágjon ki mindent. A
rizs utat talált az egyik résnyire nyitva hagyott fiókba is, ezért ki kellett
pakolnia az összes lábast és fedőt, mert mindbe jutott a rizsből – és akkor
mi lehetett a tűzhely alatt?
Alig kapott levegőt, ahogy ott térdepelt a padlón – a házban, amelyet
sohasem akart. Úgy érezte, mintha felülről nézne önmagára, erre a
szerencsétlen nőre, aki csak zokog, jajveszékel, azután már szabályosan
sikítozik. Önmagát szemlélve arra gondolt: Mi történik vajon? Pánikrohama
van, megháborodott, haldoklik? A nő a padlón szinte fuldoklott, és újra és
újra olyan hangot hallatott, amelyet még sosem hallott tőle. Bármi volt
is az, dühödtebben szólt a sírásnál és hangosabban minden ordításnál –
inkább tűnt görcsös rohamnak, mint jajveszékelésnek –, de még eközben
is arra gondolt, hogy Hála istennek, én vagyok az egyetlen, aki ebben az
állapotban látja magát. Hála istennek, hála istennek.
Nem tudta, mennyi ideig tarthatott. Csak azt tudta, hogy alighanem a
frászt hozta a szomszédjaira. Fel is készült rá, hogy bármikor rátörhetik
az ajtót, mert azt hiszik, hogy gyilkolják. Ha ő hallana ilyen hangokat
más házából, kapásból hívná a rendőröket. Úgy hallotta saját szavait,
mintha nem is az ő hangján szólalnának meg: Képtelen vagyok rá és Mit
tettem? és Tönkretettem mindent. Ez utóbbit többször egymás után.
Mindent. Mindent. Tönkretettem mindent. Hátborzongató hangon üvöltötte
bele a szavakat az ürességbe, de akármennyire bántotta is a fülét, nem
tudott leállni. Hosszú percek múltak el anélkül, hogy bármilyen
elképzelése lett volna arról, hogyan fog véget érni – hacsak úgy nem,
hogy mindent kiad magából, jártányi ereje sem marad, és a végén
pálcikaember lesz belőle, aki nem is emlékeztet egykori önmagára.
Azután mégis véget ért, amiért a szkanderbajnokságok és
hosszabbítások is véget érnek: nincs már miért folytatni. Végül,
legvégül, érezte, hogy visszavonul az ár. A rémisztő hang vad zokogássá,
majd közönséges sírássá szelídült, azután vett egy levegőt, majd még
egyet, és még egyet. Lassan felállt, és lesöpörte a rizst csupasz térdéről,
melyet mostanra fájdalmas vörös bemélyedések borítottak. Kiment a
fürdőbe és felkapcsolta a lámpát. Még sosem látta ennyire duzzadtnak a
szemét. Kapart a torka, csengett a füle. Hideg vizet engedett egy
törölközőre, és az arcához szorította. Beszívta a levegőt, ajkán érezte a
víz hűvösét, és orrában az öblítő illatát.
Furcsamód ellazult, mintha lekocogott volna egy kilométert, vagy egy
pihentető masszázst kapott volna. Mintha annyira kiszáradt volna, hogy
többé már semmi sem tapadhatott meg benne. Nem maradt belőle más,
csak egy kis pihe, egy pitypang súlytalan ernyője a szélben.
A takarítás egy teljes órát vett igénybe. A papírtörlővel felszedte és a
szemetesbe dobta, amit csak tudott, azután söpört, söpört és söpört.
Végül még a tűzhelyet is arrébb húzta; fiókok jártak ki-be. Nedves
szivaccsal letörölte a szekrényajtókat és széklábakat.
Végül aztán leült a konyha padlójára, és elővette a telefonját. Átjönnél?
Jól vagy?
Jól, de kell a segítséged.
Adj 15 percet.
Nyitva hagyom az ajtót.
Nem egészen tíz perc múlva kinyílt a konyhaajtó, és az izzadt, kosaras
rövidnadrágot és Red Sox-pólót viselő Andy két hónap óta először
belépett a házba. Evvie-t a padlón találta, ahogy hátát a
mosogatószekrénynek támasztva ült.
– Jesszusom, Ev, jól vagy? Mi történt?
– Csak ülj ide mellém – kérte.
 A férfi lehuppant mellé. Egy ideig némán várt, azután odahajolt hozzá.
– Miért is ücsörgünk a padlón?
Andy kicsit hosszabbra növesztette a haját. Evvie olyan régóta nem
látta, hogy már ettől a változástól is elszorult a torka.
– Ki akartam cserélni a villanykörtét. – Felnézett a konyhaasztal fölé.
Valahol el kellett kezdeni.
A férfi követte a tekintetét.
– Innen? Nem könnyítetted meg a dolgot…
Elmosolyodott.
– Le akartam venni a csavarhúzót.
A férfi elfordult és a polcra nézett.
– Az Óriás Csavardobozból? Én megmondtam, Evvie, hogy kihívod
magad ellen a sorsot.
– Az Óriás Csavardobozból. Amit levertem, ami leverte a
szakácskönyvet, ami leverte az almaszószt, ami leverte a rizst.
A férfi összeborzadt.
– Az Óriás Rizstartót, ami elég lett volna fél Tajvannak?
Bólintott.
– Azt.
– És lezuhant?
– Le. Lezuhant minden.
Andy karba tette kezét, körülnézett, azután felszisszent.
– Nem mondom, tényleg viccesen hangzik.
– Hát még ha tudnád, hogy a fürdőbe is jutott a rizsből.
A férfi halkan füttyentett.
– Várjunk csak, már fel is takarítottad?
– Fel én.
A férfi elnevette magát.
– Tudod, Ev, azelőtt kellett volna felhívnod, hogy egyedül elintézted az
egészet.
– Nem éreztem helyesnek, ha csak azért hívlak, hogy takarítsd fel
helyettem a konyhát. Bár átfutott az agyamon. – A férfi felé fordult és
felsóhajtott. – Már úgyis egy csomó mindent mondtam neked, amit nem
kellett volna.
 – Ezzel én is így vagyok, Ev.
– Nem kellett volna ennyit várnom, mielőtt felhívlak. Hülyeség volt, és
annyira bánt, és valami nagyon elromlott… minden elromlott… –
Megdörgölte két szeme közt a mély barázdát. – Felhívott az anyám. Nem
ma. Úgy értem, akkor hívott, amikor a vacsorát főztem, mielőtt akkor
este átjöttetek.
– Szent ég – nyögött fel Andy. – Mi történt?
– Látni akar, mindenféle üzeneteket hagy. Már nem tudok mit
kitalálni. Iszonyú teher, de nem akartalak ezzel zavarni…
– Jaj, Evvie. Istenem, ez nem…
– Tudom. Én csak… én csak olyan ember akarok lenni, aki… nem is
tudom, aki…
– Aki mindig helyesen cselekszik? Ja, olyan én is szeretnék lenni. – A
férfi a pólójába törölte nyirkos homlokát. – Minden áldott nap attól
rettegek, hogy elcseszem a kölykökkel, és elcseszem Monicával. Sőt, attól
rettegek, hogy már el is csesztem. – Közelebb húzódott Evvie-hez és
lefejtett egy rizsszemet csupasz térdéről. – Nem tehetsz mindig
mindenkit boldoggá.
– Pedig szeretnék.
A férfi átkarolta a vállát.
– Tudom.
– Átkozottul sok ez. Lassan saját tehervonat kell hozzá.
– Nem vagy egyedül. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy Lori
elvitte a lányokat hétvégére? – Evvie bólintott. – Aznap jelentette be,
hogy minden nyáron meg akarja kapni őket hat teljes hétre.
– Jaj, ne.
– Még sosem váltam el tőlük hat teljes hétre. Soha. Mióta Lilly
megszületett, talán még hat napra sem. Monicával mégis úgy
döntöttünk, hogy nem mondjuk el nektek a hírt. Miért tennénk tönkre
egy ilyen szép estét?
Evvie bágyadtan elmosolyodott.
– Mi lett belőle?
– Ami szokott, valahányszor Lori a fejébe veszi, hogy több időt akar
velük tölteni. Találkoznak, hirtelen eszébe jut, mennyire szereti őket, és
a lányok is szeretik, csakhogy Lori szívesebben viszi őket hamburgerezni
és hajókázni, mint hogy felelős szülőként viselkedjen, beléjük diktálja a
zöldséget, és elhordja őket a suliba. Végül aztán meghátrál. Most is ez
történt. Az ajtaja továbbra is nyitva áll előttük, de egyelőre… ennyi.
– Hát, örülök, hogy elmúlt a veszély.
– Nem baj, ha Deanről kérdezlek? Hívni akartalak, de… nem tettem.
– Máris iszonyúan hiányzik. Iszonyúan, ez az igazság. Nem tudom, mi
mást mondhatnék, de legalább végre fel akarok hagyni a hazudozással.
– Hazudozással?
– Rengeteget hazudok – vonta meg Evvie a vállát. – Például a
tányérokkal kapcsolatban.
– Basszus, tudtam, hogy valami nem stimmel!
Elnevette magát.
– Beletrafáltál. Mindent összetörtem, amin csak sárga virág volt.
Vagyis Deannel összetörtük őket. Vagyis igazából mégis én tettem.
Jobban esett, mint hónapok óta bármi, amit nehéz megmagyarázni. Nem
tudtam, hogyan mondjam el. Ahogy azt sem tudtam, hogyan mondjam
el, hogy el akarok válni.
– Most már elmondod?
Elmesélte neki, hogy viselkedett Tim. Elmesélte neki a legszörnyűbb
dolgokat, amiket valaha a fejéhez vágott. Mesélt neki a dühkitöréseiről,
hogyan ordítozott vele, ha nem talált valamit, nekilökte a szekrénynek.
Azután a lábára esett a pillantása, és eszébe jutott még valami. Vett egy
nagy levegőt, talán a legnagyobbat egész életében.
– Emlékszel arra a vágásra a talpamon? Amit össze kellett varrni?
A férfi ránézett.
– Azt mondtad, elejtettél egy poharat.
– Azt mondtam, de Tim ejtette el. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem,
ez sem igaz. Tim dobta el. A nappali padlójához vágta, annyira dühös volt
rám. Összetörte azt a poharat, én meg beleléptem.
Andy megcsóválta a fejét.
– A francba.
Evvie nagyon lassan bólintott.
 – Tudod, a gimi óta minden héten elmondta nekem, hogy túlreagálok
mindent. Hogy folyton csak drámázok. Egy idő után már előre tudtam,
még csak ki sem kellett mondania. Így aztán egyszerűen nem szóltam
többé senkinek semmiről.
– Magamtól is rájöhettem volna.
Evvie megvonta a vállát.
– Jobban hazudok, mint hinnéd. – Kiszúrt egy piros pöttyöt a térdén. –
Ha már itt tartunk, azt is el kell mondanom, hogy volt életbiztosítása, de
olyan bűntudatom van, hogy egy ujjal se nyúltam ahhoz a pénzhez. És ne
is próbálj győzködni, mert nem is fogok.
A férfi szemei egészen elkerekedtek.
– Baszd ki.
Elmosolyodott.
– Hát ezért vagyok leégve. Ezért nem maradhatok ebben a házban.
Keresni fogok valamit, talán valami kisebbet, ami közelebb van a vízhez.
– Andyre nézett. – Tudom, hogy sok így egyszerre, de azt hiszem,
egyelőre nincs más. Ja, és sajnálom.
– Nos. – A férfi felvett egy rizsszemet a szekrény alól, és a válla felett
behajította a mosogatóba. – Én is sajnálom.
– Semmi gond. Örülök, hogy átjöttél.
– Örülök, hogy áthívtál.
Evvie felhúzta a térdét, és mindkét karjával átölelte.
– A frász tör magamtól. Már azt sem tudom, hogyan éljek tovább.
A férfi átkarolta a vállát, és magához vonta.
– Sebaj. Most már itt vagyok. Majd együtt kitaláljuk.
 Harmincnégy

Néhány nappal később üzenetet kapott Monicától. Rég nem láttalak.

Kenyeret sütök. Vigyek át egy kicsit?
Naná! Köszi. Gyere a konyhai ajtón. Ha fent vagyok és dolgozom, úgysem
hallom a kopogást.
Csakhogy munka helyett kábán és kimerülten néha betévelyedett Dean
lakásába – nem is: a lakásba. Végigsimított a főzőfülke pultján, majd
körülnézett a nagy, téglalap alakú üres szobán, ahol egykor whiskyt
vedelt és történeteket mesélt – s ahol néha együtt aludt Calcasset
leghíresebb kriplijével, már ha önmagát nem számolta. A padló közepén,
a mennyezeti ventilátor alatt kinyújtózott és behunyta szemét.
Hallotta a kopogást, de nem moccant. Nem sokkal később hallotta az
ajtó nyitódását is.
– Evvie? – szűrődött be Monica hangja.
– Itt vagyok – kiáltotta. Hallotta, hogy Monica a konyhaasztalra dobja a
kulcsait.
– Ó, szia – köszönt be neki.
– Hahó.
– Csatlakozhatok?
– Persze.
Monica közelebb ment, leült a padlóra, azután elnyújtózkodott.
– Örülök, hogy látlak.
Evvie elmosolygott.
– Ja, én is.
Ahogy ott feküdtek a padlón és az álmennyezetre meredtek, amelyet
Evvie mindig is ki akart cserélni, Monica beszámolt Rose következő
fellépésről és Lilly újkeletű szenvedélyéről, a Monster High babákról
(„mintha Tim Burton tervezne Barbie-kat”). Elmondta, hogy neki is
rengeteg a dolga, miután nemsokára kezdődik a suli.
– És veled mi van? – kérdezte végül.
 – Megvagyok. Nemsokára én is elfoglalt leszek. Azt hiszem, eladom a
házat. Túl nagy nekem. Közben próbálok újra dolgozni. Ja, és tovább
halogatom, hogy fel kelljen hívnom az anyámat.
Monica elnevette magát.
– Ajaj.
Nem tervezte, de mesélt neki Eileenről: hogyan hagyta el őt kislány
korában, hogyan maradoztak el a látogatásai és telefonhívásai, hogyan
bukkant fel a leglehetetlenebb időpontokban – csak éppen az esküvőkön
és temetéseken nem.
– Viszont – tette hozzá –, mégiscsak az anyám. Nem akarom, hogy
később megbánjak bármit is. Tudom, hogy muszáj lesz találkoznunk, de
pont ez az, amitől teljesen kivagyok.
– Ami azt illeti, nem muszáj találkoznotok.
– Tudom, de próbálom… nem is tudom. Ha már képtelen vagyok
teljesen kizárni az életemből, akár meg is békélhetek vele.
– Hm.
– Mi az?
– Csak azt nem értem – tűnődött el Monica –, hogy miért kell mindig a
rendelkezésére állnod. Ha ő is tud várni, amikor úgy érzi szükségét,
miért ne várhatna, amikor te döntesz úgy, hogy még ráér?
Csend lett, leszámítva a karperec csörrenését, ahogy Monica
megmozdította a kezét.
– A te mamád milyen? – kérdezett rá Evvie.
– A széltől is megóvna. Mókás. Eszes. Egy ügyvédi irodában dolgozik.
Nagy kubai család, egy rakat testvér és nővér.
– Kubai a mamád?
– Az ám. Ha arra gondolsz, hogy a külsőm alapján nem mondanád meg,
ugyanazt gondolod, amit az a fickó, akinél egyszer nyári munkára
jelentkeztem. Kapásból azt kérdezte tőlem, láttam-e a Szüzet szüntesst.
Evvie felé fordította a fejét.
– Komi?
– Komi bizony.
– De hát abban nincsenek kubaiak.
– Pont ez az.
 – Mit csináltál?
– Én semmit, de a bátyám másnap felhívta a Rodriguez, Rodriguez és
Rodriguez ügyvédi iroda nevében, és közölte vele, hogy ha bárkinek még
egyszer felteszi ezt a kérdést, a gatyát is leperli róla.
– A bátyád ügyvéd?
– Nemcsak hogy nem ügyvéd, de nem is bátyám. Lehetett vagy tizenöt.
– Monica megvonta a vállát. – Egészen mély hangja van.
Evvie elnevette magát.
– Szeretném, ha tudnád, hogy nem árultalak be fehérneműügyben.
Andy jött azzal, hogy szerintem lefekszel-e Deannel.
Evvie odafordult hozzá.
– És mit feleltél?
– Hogy nagyon remélem. Én megtenném.
Evvie-nek a válla is rengett a nevetéstől.
– Ettől biztos lehidalt.
– Miért, ez az igazság. Meg is mondtam neki, hogy annál közelebb még
sosem kerültem egy profi sportolóhoz, mint amikor a koleszben
lefeküdtem a csapat kabalaállatával.
– Te lefeküdtél egy kabalával?
– Isten a tanúm.
– És milyen volt?
Monica habozott, mielőtt válaszolt volna.
– Egyszer azt mondta, hogy az ágyban is fel akarja venni a tigrisfejet.
Azt hitte, ettől tutira begerjedek.
– Mit feleltél?
– Hogy az eddigiek alapján inkább a farkát vegye fel.
Nevetésük visszhangzott az üres lakásban. Monica fészkelődni kezdett.
– Nem baj, ha egyszer felhívlak, és elmegyünk egy moziba, vagy
valami? Mindenhol pasik vesznek körül. Szükségem van egy barátnőre,
mielőtt megtépem valamelyiket.
– Jó lenne. Azelőtt nekem is voltak barátnőim. – Evvie elgondolkodott.
– Nem tudom, mi történt. Miután férjhez mentem, Tim azt akarta, hogy
csak párokkal barátkozzunk. Azt gondolta, hogy másnak csak
panaszkodnék. Végül aztán teljesen leszoktam az emberekről. Alig
jártam el itthonról.
– Ez komoly?
– Tudom, tudom. Elég fura.
– Nem is csak. Ez… érzelmi zsarolás.
Evvie mesélt már arról, hogy megvágta lábát az üveggel, amelyet a
férje tört össze. Mesélt már Tim dührohamairól, miközben álmában még
mindig látta kivörösödött arcát, és a bőrén érezte forró leheletét. Mesélt
arról, hogyan bánt vele Tim, és hogy ő ugyanúgy nem szerette, ezért a
legkevésbé sem hiányzik neki. Kitálalt Deannek, kitálalt Andynek, de
még senkitől sem kapott ilyen pontos diagnózist. Mintha csak a torka
kaparna, mire valaki belevilágítana egy kis elemlámpával, és azt
mondaná: hát, nem vagyok valami nagy szakértő, de a nyákképződés
alapján szerintem vírusos torokgyulladás.
Ez érzelmi zsarolás.
– Igen – mondta végül. – Eszembe is jutott, hogy egyszer talán el kéne
mennem az agyturkászhoz.
– Én támogatom az ötletet – bólintott Monica. – Az egyik dokimtól azt
hallottam, hogy „a fejünk a ház, amiben lakunk, szóval néha ráfér egy
nagytakarítás.”
– Ez… fura.
– Ja. Mint a mentális egészségre vonatkozó hasonlatok általában,
viszont én tizenhét éves koromtól antidepresszánsokon élek, szóval
tudom, mit beszélek. Ha kell valaki, csak szólj.
Még szép, hogy kell valaki, gondolta Evvie.

Két nappal később újra a lakás padlóján feküdt, zakatoló szívvel, és

telefonnal a kezében. Nem lesz könnyebb. Ezzel az erővel meg is teheted.
Legalább túl leszel rajta. Azt már végképp nem tudta volna megmondani,
miért vette elő a fekete-rózsaszín baseballkesztyűjét, hogy ott legyen
mellette.
Addig lapozgatta az előzményeket, amíg megtalálta a keresett hívást.
Kiválasztotta, és lenyomta a hívás gombot.
 – Halló? – Anyja mindig buzgó, bár nehezen hihető igyekezettel
jelentkezett be. Alighanem kint ült a verandán, macskával az ölében és
napszemüveggel a homlokán.
Evvie érezte, hogy reszket a keze.
– Szia, anya.
– Evvie! Annyira örülök, hogy felhívtál! Már kezdtem félni, hogy nem
kapod meg az üzeneteimet. Hogy vagy, kicsim?
– Jól vagyok. – Szabad kezének körmével máris a szőnyeget birizgálta.
– Te hogy vagy?
– Mozgalmas az életem, az egyszer biztos. Most lett vége a kézműves
vásárnak, egész jól ment. És láttam egy nagyon jó darabot, amit tavaly
még a Broadwayen játszottak. Egy házasságon kívüli viszonyról szól,
tudod, melyikre gondolok?
– Nem igazán.
– Valami csodálatos. Látnod kell. Olyan megindító.
Evvie behunyta a szemét.
– Figyelj, anya, nincs sok időm, de mindenképp hívni akartalak azzal
kapcsolatban, hogy a városba jössz.
– Igen! Igen, szeptember végén arrafelé járok. Hát nem lenne
nagyszerű, ha leugranál Portlandbe, és együtt ebédelnénk? Időtlen idők
óta nem találkoztunk. Kicsit mindketten elengedtük ezt a kapcsolatot…
Evvie többször is ökölbe szorította, majd szétnyitotta az ujjait,
miközben a baseballkesztyű varrásával babrált.
– Nem hiszem, hogy most tudnánk találkozni.
Rövid szünet.
– Ó. Nem leszel a városban?
Egy pillanatra felötlött benne, hogy anyja odadobta neki a tökéletes
mentőövet. Hálás szívvel nyitotta ki a száját, hogy azt felelje, igen, pont
erről van szó: elutazik valahová. Azután eszébe jutott, ahogy ott ült Dean
kocsijában, útban hazafelé a hálaadásnapi buliból. Eszébe jutott, hogy a
férfi azt mondta, most már el kell kezdenie igazat mondani.
– Nem, nem utazom sehová. Egyszerűen nem akarom, anya. Nem
mondom, hogy soha, de most még nem.
– Nem igazán értelek.
 – Nem akarom, hogy együtt ebédeljünk.
– Nem légy butus. Nem is tudom, mikor találkoztunk utoljára. Csak
látni akarlak.
– Nem. Most nem lehet.
Eileen hangja feszültebbé vált.
– Ez tényleg érthetetlen. Miért kell ezen drámázni?
Behunyta a szemét.
– Nem drámázok, egyszerűen nincs energiám két órába sűríteni az
elmúlt két év összes eseményét, csak mert hirtelen feltámadt irántam az
érdeklődésed. Épp most szakítottam valakivel, és valószínűleg eladom a
házat. Van épp elég bajom anélkül is, hogy szaporítanám.
– Majd úgy intézzük, ahogy neked a legkényelmesebb. – Eileen mintha
meg sem hallotta volna.
– Most sem figyelsz rám, anya. Nem akarom. Én… – Például azt
megtanulhatnád, hogy ne kérj folyton bocsánatot, csengett a fülébe Andy
hangja. – Nem akarom.

– Édesem, én tudom, hogy most nagyon nehéz neked, de tényleg nem

kérek sokat. Ez csak egy közös ebéd. Itt az alkalom, hogy mindent
kibeszéljünk magunkból. Segíteni akarok. Mindent tudnom kell a
barátodról.
– Lehet, hogy így érzed, de én akkor sem akarom megbeszélni veled.
– Eveleth. Csak egy anyád van, és nekem is csak egy lányom. Nem
szeretném, ha később bármelyikünk is megbánná, hogy nem törődött a
másikkal. – Hát eljött, Eileen Ashton minden telefonos szimfóniájának és
minden nyomtatott szülinapi képeslapjának vezérmotívuma, mint a
cintányér a poén végén: Hogy fogod majd bánni, ha meghalok!
– Később beszélünk, anya.
– Ez nagyon nem vall rád, Evvie.
– Tudom – vágta rá Evvie. – A legkevésbé sem.
 Harmincöt

– Eveleth. – Dr. Jane Talco mosolyogva tárta ki előtte rendelője ajtaját. –

Fáradjon be. Örülök, hogy újra látom. Még mindig bocs a
rendetlenségért.
Evvie belépett a megnyugtató, bézs és kék színű szobába, de közben
annyira kalapált a szíve, hogy úgy érezte, bármikor elájulhat. Lassan
helyet foglalt a kanapén, és megpróbált kipréselni magából egy
mentálisan egészséges mosolyt. Bármilyen legyen is az.
– Én is örülök – felelte a tőle telhető legnyugodtabb hangon, ami kész
röhej, hiszen egyáltalán nem örült.
– Tehát. – Dr. Talco helyet foglalt a székében. – Eltelt némi idő. Hogy
érzi magát most?
Nem az lepte meg Evvie-t, hogy elsírta magát – az elmúlt néhány
napban jószerével mást sem csinált –, hanem hogy ennyire hamar.
– Basszus – mormolta maga elé.
– Használja nyugodtan a papír zsebkendőt. Próbáljon egyenletesen
lélegezni.
Megtörölgette a szemét, és hosszan kifújta a levegőt, azután minden
figyelmével a szoba pasztellszínű falára és sirályokat ábrázoló
festményére koncentrált.
– Máris úgy érzem, hogy rosszul csinálom.
– Remekül csinálja – biztosította dr. Talco.
– Mit, hogy sírva fakadok, mielőtt leülnék?
– Vannak, akik fél évig sírnak. – Evvie érezte, ahogy elkerekedik a
szeme. – Ezzel nem azt akarom mondani, hogy önnél így lesz.
– Nem tudom, mit mondhatnék – sóhajtott fel Evvie. – Talán, hogy
„Segítség!”? Más most nem jut az eszembe.
– Mi vette rá arra, hogy felhívjon? – Dr. Talco karcsú ujjai közt
görgette ezüst tollát.
 – Elejtettem valamit a konyhámban. Nem tudom, mi történt, csak…
kiakadtam. Azt hittem, talán megőrültem. Vagy valami hasonló. –
Elmesélte a rizst, a csavarokat, és hogy hallotta magát jajgatni.
Kimondva éppoly furának érezte, mint amikor megélte. Ha valóban a feje
a ház, amelyben lakik, gondolta, akkor félő, hogy addig toporzékol a
padlón, amíg beleremegnek a gerendák, és rádől az egész tető. – A végén
ott térdeltem a padlón és csak sikoltoztam, amiért fel kell takarítanom
egy kis rendetlenséget. S ahogy mondtam, közben azt éreztem, hogy
elmentek otthonról. Nem hinném, hogy ez normális.
– Ki mondhatná meg, mi a normális? Amikor legutóbb beszéltünk,
említettem, hogy a legtöbb embernek az ön helyzetében segítségre van
szüksége. Mit is mondott, milyen régen halt meg a férje?
– Csaknem két éve. – Evvie megrázta a fejét. – Tényleg, pár hét múlva
már két éve lesz. – Hirtelen csalónak érezte magát, amiért azt a
benyomást kelti a doktornőben, mintha gyászolna. – És nemrég ért véget
egy kapcsolatom, amibe belesodródtam. S ha minden igaz, az anyámmal
is szakítottam. Nem biztos, hogy a férjem balesete az oka.
– Tudja, nem feltétlenül kell helytelennek lennie valaminek.
– Csak látott volna a konyhámban térdelve.
Dr. Talco elmosolyodott.
– Meglepné, hányan mesélnek arról, hogy átvészelték a rákot, a válást,
vagy a házuk elvesztését, azután darabokra hulltak attól, hogy kifogytak
a kávéból, vagy a kutya megrágta a papucsukat. Az a bizonyos utolsó
csepp.
– Úgy érzem… – Evvie egy ideig nem tudta folytatni. Csak annyit
mondott, úgy érzem, és megállt. Kinézett az ablakon, lesütötte a szemét,
és arra várt, hogy dr. Talco visszavegye a szót és terelgesse. A kínos
csend addig nyúlt, amíg cinkos hallgatássá nem vált. Tudatos
hallgatássá. Evvie végül megköszörülte a torkát. – Úgy érzem, ezt
magamnak kellene megoldanom. Folyton ezt mondogatom magamban,
tudja? Szedd magad össze. Nem éhezel, nem vagy egyedül… mit
nyavalyogsz?
Dr. Talco összeütögette két mutatóujját.
– Tudja, hogy franciakulccsal is lehet fogat húzni?
 Evvie értetlenül meredt rá.
– Mindenre számítottam, csak erre nem.
– Képzelem, de ettől még igaz. Ha szuvas valamelyik foga, egy
franciakulccsal addig feszegetheti, amíg ki nem jön. De vajon megtenné?
– Ez valami beugratós kérdés?
– Csak válaszoljon.
– Nem, nem hinném. Nem húznám ki a fogam egy franciakulccsal.
– Mindig felhozom ezt a példát a terápiával kapcsolatban. Nem az a
kérdés, hogy egyedül képes-e megoldani a problémáit. Bármikor
megpróbálhatja, csak éppen veszélyes lehet, és mindenképpen fájdalmas.
Amikor próbálja megemberelni magát, az olyan, mintha franciakulccsal
húzná ki a fogát.
Evvie elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, mint mondott Monica a
mentális egészséggel kapcsolatos hasonlatokról. Ez egészen találónak
tűnt.
– Ha segít bármit, Evvie, mindazok alapján, amiről az elmúlt öt
percben beszámolt, ez túl sok ahhoz, hogy egyedül próbálja megoldani.
– Vagyis úgy véli, hogy rám férne a terápia.
– Ó, gyakorlatilag mindenkire ráférne a terápia. Engem is beleértve. A
kérdés csak az, hogy meg akarja-e próbálni? Ha úgy tetszik: akar róla
beszélni?
Evvie bólintott.
– Igen.

Piacra dobta a Bancrofton álló házat. Gyorsan elment, miután

megengedte az ingatlanosnak, hogy kitakarítsa és elhordja a cuccai felét,
amitől még tágasabbnak és nagyobbnak tűnt. Kicserélték a nappali
szőnyegét, ezzel együtt kukába kerültek a vérpettyek is, melyek Tim
összetört pohara nyomán serkentek a talpából. Evvie még egyszer
utoljára kiterült a lakás padlóján, a parkettára fektette tenyerét, és
annyira hiányzott neki Dean, hogy beleszédült. Azután összepakolt,
becsukta maga után az ajtót, és néhány hónapra átköltözött az apjához,
amíg talál egy új házat.
 Egy rideg téli napon akadt rá, amikor már elő kellett vennie a
szekrényből a legvastagabb kabátját. Az ingatlanügynöke, Betsey kis
gokartszerű piros autóján átvitte a Calcassetből induló rövid hídon,
amely a Kettle Bay-szigetre vezetett. Itt jobbára csak apró, egy-két szobás
házak sorakoztak, melyek zömét nyaralónak használták.
– Szerintem tetszeni fog – hallotta Betsey-t. – Maga jutott az eszembe,
amint megláttam. Nem nagy, de a tengerre néz.
A háznak még saját neve is volt – Kettlewood, így hívták. Amikor
kinyitotta az ajtót, kis fatüzelésű kályhát látott a sarokban, és a
nyaralókra jellemző olcsó, strapabíró szőnyeget a padlón; az utóbbin jól
kitaposott ösvény vezetett a konyhából a nappaliba és a kikötőre néző
társalgóba. A víz felőli oldalon hatalmas panorámaablakok nyíltak; a kis
terasz is elég nagynak tűnt, hogy elférjen rajta néhány szék és talán egy
kisebb grill is. A konyha szűkös volt, a gépeket is cserélni kellett, a kazán
viszont egyből belobbant, a tető nem ázott be, és miután körbejárta a
helyet, az apja is rábólintott.
– Megjárja, Eveleth. Megjárja.

Mielőtt kiürítette volna a bancrofti házat, áthívta Tim anyját, Lilát, hogy
nézzen körül, hátha valamit eltenne emlékbe. Lila körbejárt, és Evvie
tudta, hogy gondosan megnéz minden helyet, ahol Tim valaha állt, ült,
vagy a gyógyításról értekezett. Bármit ért is el életében, Tim örökre az ő
kisfia maradt.
– Néha még most sem hiszem el – sóhajtott fel. – Ez annyira szomorú.
Evvie nem tudta, pont mire gondol. Ő rengeteg dolgot szomorúnak
talált itt. Mindent szomorúnak talált. A szomorúság beette magát a
falakba, szellemként kísértett a folyosón. Amikor Lila egy órával később
távozott – miután megittak egy csésze kávét, és beszélgettek a Tim
emlékére alapított iskolai ösztöndíjról, majd arról, mihez fog kezdeni
Evvie Kettlewoodban –, még ennyit mondott: – Remélem, az új helyen is
olyan boldog leszel, mint itt. – Nem tűnt hazugságnak, amikor válasz
helyett csak még egyszer megölelte Lilát, és úgy tett, mintha ugyanezt
akarná. Olyan érzés volt, mint ajándékot csúsztatni valaki zsebébe. Vagy
mint továbbadni egy talizmánt, amelyről tudja, hogy működik. Vagy
mint átadni a gyász terhét Lilának, ahogyan Tim ingeit is leadta a
jótékonysági boltba. Vagy mint tüzet rakni és elégetni az összes blokkot,
mozijegyet és köszöntőlapot, amelyet főiskolás kora óta őrizgetett.

Míg a költözésre várt, felhívta Nonát, és sikerült elcsípnie két óra között.
– Nona? Itt Evvie Drake. Sajnálom, hogy ilyen régóta nem
jelentkeztem, de rengeteg minden történt velem. Azért telefonálhattam
volna…
– Örülök, hogy felhívott – felelte Nona. – Már épp készültem
lemondani magáról, és keresni valakit, aki fele ilyen jó sem lenne. – Nem
időztek gyászon és megbánáson. Nem időztek Timen, akit Nona nem is
ismert. Nem időztek Deanen, miután a baseball sem érdekelte
különösebben. Nona csak őt ismerte, pontosabban a munkáját. Sem a
családját, sem a jótetteit, sem az általa megmentett törött lábú
madarakat. Csakis a munkáját.
Megállapodtak az együttműködésben egy könyv kapcsán, amely arról
szólt, hogy milyen hatással van a maine-i rákászok munkájára a tengerek
lehalászása és a klímaváltozás. A munka áprilisban kezdődött. Nona
küldött neki egy új diktafont és egy palack pezsgőt ezzel az üzenettel: „A
közös munkánkra és a sikerre. Köszönöm.” Andy elvitte vacsorázni, hogy
ezt megünnepeljék.

Hálaadás napján megint apja farigcsálta a pulykát, majd amikor rákerült

a sor, hogy elmondja, miért hálás, legelőször a lányát említette és
„mindazt, amit annak ellenére tesz, hogy ennyi mindenen
keresztülment”. Kezdetnek ez is megtette. Egy napon talán beszél majd
neki a kék bőröndről és a zúzódásról a hátán, bár dr. Talco
megnyugtatta, hogy semmit sem kell mondania, ha nem akar. „Nincs mit
meggyónnia”, ahogy ő fogalmazott.

Karácsonykor Andy és Monica egy Bar Harbor-i gyógyfürdő

ajándékutalványával lepte meg. Amikor karácsony reggel felbontotta az
ajándékát, Monica odahajolt hozzá.
 – Mi is veled tartunk, ha nem baj.
Amikor aztán januárban a masszázsasztalon feküdt, jólesően és
mélyeket lélegzett, miközben forró agyagpakolást kentek fel a hátára és
vállára. Csak akkor szisszent fel, amikor az eltávolított pakolás
kihúzkodott néhány szőrpihét, s erről eszébe jutott, ahogy Dean ujjai a
hajszálakat cirógatták a tarkóján. Hirtelen csípni kezdte a szemét a gőz.

Februárban átköltözött Kettlewoodba, majd egy héttel később beállított a

thomastoni Tuti Tappancsok kutyamenhelyre, amelyet Diane Marsten
ajánlott neki. Odalépett a pulthoz.
– Helló. Új kutyát keresek az új házamba. – A nő a pult mögött
elvigyorodott.
Hátul, a „hálóteremnek” nevezett helyiségben egy nagy lábon élő
kiskutya játszott jókora plüss baseball-labdájával. Evvie nevetve hajolt le
hozzá.
– Szia, kishaver. – A kiskutya fogai közé szorította a labdát, és közelebb
merészkedett hozzá. Akkor sem engedte el, amikor egyenesen a szemébe
nézett, és eleresztett egy félénk, kérdő morgást. Rrr?
Evvie leült mellé a padlóra. A kutyus erre már eldobta a labdát, és
minden figyelmét a küldetésnek szentelte, hogy orrával végigbökdösse
minden testrészét, mielőtt felugrik az ölébe. Evvie csak beszélt hozzá, és
ujjai alatt érezte puha bundáját, majd jót nevetett, amikor a kiskutya
megpróbált felkapaszkodni a behajlított térdére, ám az oldalára bukott,
de akkor is tovább csóválta az egész hátsó felét.
Négy nappal és látogatással később Evvie ott feküdt új háza padlóján, a
mellkasán kéjesen elterpeszkedő kis kedvencével, aki, miközben ő a fülét
vakargatta, lassan behunyta álmos kutyaszemét.

Néhány hete már a házban lakott, amikor úgy döntött, akár be is kötheti
a hangszórókat, melyeket használtan vett Andy egyik barátjától. A
rendszer vezeték nélkül működött, a legnagyobb hangszórója a
nappaliban állt, a szatellitek a konyhában és a hálóban. Telefonról
vezérelhette valamennyit, és amikor megnyomta a lejátszás gombot,
ijedtében összerezzent. A kutya is felpattant, és a fülét hegyezve a hátsó
lábán ágaskodott, mintha egy zsebkenguru. Bömbölt a zene. Már-már
levette a hangerőt, amikor hirtelen kezdte élvezni, ahogy zoknis lába
alatt az egész padló berezonál.
A legközelebbi szomszéd is tisztes távolságra lakott. Senki sem próbált
aludni felette, senki se akart éppen telefonálni vagy dolgozni. Egy
pillanatig csak állt, és a talpában érezte a dübörgő basszust. A lüktető
falhoz lépett, ráfektette tenyerét, és elnevette magát.
– Te jó ég. – Bőrével külön-külön érzékelte a vaskos és telt mélyeket,
az éles és vékony magasakat. Az ablakhoz lépett, egészen közel hajolt, s
ahol a fény megtört, tisztán látta az üveg remegését. A hűs felületre
fektette kezét, hogy a basszus megcsiklandozza bőrét. Ahogy hátralépett,
az üvegen meglátta zsíros kéznyomát, mintha egy kísértet akarna vele
pacsizni. Mintha befogadná az új lakót.
Evvie elkezdett ugrálni, egy ütemre a zenével, az egész házzal. Lassan
Websterben is tudatosult, hogy játékidő van, ezért odatipegett hozzá, és
égnek emelt hátsóval a padlóra kuporogott.
– Gyerünk, bébi! – kiáltott fel, ahogy tvisztelni kezdett a kis barna
kutyus előtt, aki ütemre rázta a farkát, és felhőtlen örömmel vakkantott
egyet. Átlibbent a konyhába, ahol szólót játszott egy képzeletbeli
zongorán, és ujjai fel-alá csusszantak a viharvert pulton.
Végigpördült a konyhából a hálóba vezető folyosón, azután háttal
belevetette magát az ágyba, és keze-lába járt, ahogy teli torokból
harsogta a refrént. Miután az utolsó hang is kicsengett, nedves kis orr
bökdösését érezte a homlokán. Az térítette magához a révületből, hogy
Webster megpróbált felkapaszkodni rá.
Felült és megvakargatta a kiskutya fülét. Forró volt az arca, teljesen
kifogyott a szuszból, de itt tényleg azt csinált, amit csak akart.
 Harminchat

Dean a szülei dolgozószobájában állt, és a saját kölyökligás trófeáit

nézegette, a bekeretezett cikkeket karrierje szebbik feléből, a különféle
Marlins- és Yankees-emléktárgyakat. Március lett, s bár nem készült az
új idényre, a válla így is viszketett. Ezért gondolta, hogy a hasznára
válhat ez a látogatás.
– Mindjárt kész a vacsora – mondta az anyja, átkarolva a derekát.
Ő átölelte a vállát.
– Tudod, hogy nem kell már őrizgetnetek ezt a sok vackot.
– A bólogató babát se tartsuk meg? – Amikor anyja megérintette, a
játék lelkesen bólogatni kezdett.
– Ember, annak idején komolyan azt hittem, hogy menő. – Dean
elmosolyodott. – A saját lufifejű babám. Pályafutásom szédítő
csúcspontja.
– Az nem a mellékszereped volt a Különleges ügyosztályban? – ráncolta
anyja a homlokát. – Amikor találkoztál Ice-T-vel?
– Igaz is. – Dean odanyúlt, és megállította képmása ütemes
bólogatását. – Oké, ezt tartsuk meg, de a többinek tényleg szemétben a
helye.
– Most ugratsz? Rendszeresen bejárok ide, hogy felvegyem a nagy
habkezet. Mindig rajtam van, ha apáddal veszekszünk.
– Nem is.
– De lehetne.
– Tudod, hogy nincs már miért büszkének lenned, anya.
Angie meglökte a csípőjével.
– Még szép, hogy büszkék vagyunk. Mindig is tudtuk, hogy nem fogsz
örökké játszani. Ha másképp nem, hát egyszer kiöregszel. Ha már itt
tartunk, kezdesz őszülni.
– Igen, tudom.
 – Apád minden alkalommal felvette a dzsekidet, ahányszor csak
dobtál. Egyszer a kocsiban ültünk, amikor győztetek, és addig nyomta a
dudát, hogy már azt hittem, megbüntetnek.
Dean a Daily Mail egyik szalagcímét nézte, amelyben hősnek nevezték.
– Egészen jó dobójátékos voltam – ismerte el.
– A legjobb. Emlékszel erre? – Anyja a The New York Times egyik
kivágására mutatott. A fénykép röptében örökítette meg, miután
elnyerték a Világkupát. Akkorát ugrott örömében, mint egy gátfutó,
szája diadalittas kiáltásra nyílt, és az öklével le akarta verni az eget.
Pólókon és magazinok címoldalán szerepelt ez a fotó, sőt két olyan
fickóval is találkozott, akik magukra tetováltatták. – Akármi történt is,
ez te vagy.
– Igen – bólintott –, én vagyok. Ahogy az is én vagyok, aki tudja, hogy
mindent megtett, amit csak lehetett, mégis élete végéig hallgathatja,
hogy ez mennyire nem volt elég.
Angie gyengéden megdörgölte a hátát.
– Dean, az emberek nem szeretik a… sebezhetőséget. Nyugtalanítja
őket. Megrémülnek attól, hogy bármelyik pillanatban bármi történhet.
Azt hiszik, mindig el lehet kergetni az ágyunk alatt ólálkodó szörnyeket.
Érted, mit akarok mondani?
– Azt mondod, hogy akik ítélkeznek felettem, sebezhetetlennek hiszik
magukat.
Angie megvonta a vállát.
– Nem mondom, hogy ettől jobban kell érezned magad. Attól viszont
jobban kell érezned magad, ha a régi szép időkre gondolsz, amikor még
játszottál. – A könyökére tette a kezét. – Ha soha többé a kezedbe sem
veszed a labdát, attól még nem leszünk kevésbé büszkék rád, mint
amennyire akkor voltunk, amikor ez a kép készült. – Vetett egy
pillantást az órájára. – Öt perc múlva vacsora. Ne akard, hogy a fülednél
fogva rángassalak ki innen.
– Mindjárt megyek. – Lehajolt, hogy csókot nyomjon Angie arcára. –
Kösz, anya.

Az asztalnál Stuart egyből a tárgyra tért.

– Hallottál valamit Evvie-ről?
Angie megcsóválta a fejét.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk, Stuart. Te még nem?
Stuart megvonta a vállát.
– Dolgozom rajta.
Dean belapátolta a krumplit a tányérjáról.
– Néhanapján kapok tőle egy-egy üzenetet, de ennyi. Ennek… vége.
– Micsoda baromság.
– Hé, Stuart – szólt rá Angie. – Nem lapozhatnánk?
– Miért, szerinted nem baromság?
– Engem hagyj ki ebből.
Dean megvajazott egy darabka kenyeret.
– Az a helyzet, apa, hogy Evvie nem tudta elfogadni a helyzetet. Csak
nyomult, és nyomult, és nyomult, hogy próbáljak újra játszani, és amikor
nem sikerült, épp csak ki nem dobott a házából.
– Nekem nem úgy tűnt, mintha annyira érdekelné a baseball – jegyezte
meg Angie.
– Ja, ez valahogy nálam sem stimmel – értett egyet Stuart.
– Pedig elhihetitek, hogy nem hagyott békén – bizonygatta Dean. –
Tisztára, mint ti annak idején, hogy menjek edzőtáborba.
Angie és Stuart összenézett.
– Na, itt álljunk meg egy pillanatra – szólt Angie. – Szerinted hogyan
kerültél annak idején az edzőtáborba?
– Addig erősködtetek, amíg bele nem egyeztem.
Anyja lesújtó pillantást vetett rá.
– Hah! – horkant fel a férjével együtt. – Ezt nem mondhatod komolyan.
– Miért?
Stuart feltűzött a villájára egy falatnyi csirkét.
– Mert akkor nagyon rosszul emlékszel, ember.
– Oké, szerintetek mi történt?
– Hazaállítottál azzal a brosúrával, és azt mondtad, meghívtak, de
nyilván nem lesz sétagalopp, ráadásul nem ismersz ott senkit. Látszott,
hogy tiszta frászban vagy. Azt mondtad nekem és anyádnak, hogy nem
akarsz menni. Mire mi: „Biztos?” Azt mondtad, igen. Másnap a brosúra
megint ott volt az asztalon. Mi meg újra megkérdeztük: „Akkor most már
akarod, Dean fiú?” „Nem, nem akarom.”
– Csak nem tudtad elengedni – tette hozzá Angie.
– Az a brosúra meg csak feltűnt, újra meg újra. Valahányszor
kijelentetted, hogy nem akarsz menni, mindig megjelent. Mondtam is
anyádnak: „Vagy Dean akar odamenni, vagy a hasonmása.”
Angie elnevette magát.
– Úgy látom, ezt már elfelejtetted.
– Egy nap azzal jöttél haza, hogy „Tudod, mit hallottam ma, apa?
Kiderült, hogy Teddy is megy az edzőtáborba.” Na, akkor azt mondtam:
„Kész. Te is mész.” Még hogy mi erősködtünk, ne röhögtess.
Dean összeráncolta a homlokát.
– Ez fura. Erre egyáltalán nem emlékszem.
– Tudod, hogy megmondanám, ha csak az apád képzelődött volna –
nézett a szemébe Angie. – Én is ugyanígy emlékszem. Egy kis elejtett
célzás itt, egy másik ott. Szerintem te akartad, hogy „erősködjünk”.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy Evvie házában is szanaszét
hagytad a brosúráidat? – kérdezte Stuart.
Dean egy hosszú pillanatig hallgatott.
– Basszus.
 Harminchét

Március utolsó péntekjén, valamivel tizenegy előtt Evvie beautózott

Calcassetbe, a kocsija ülésén egy fehér csomaggal, amelyet Deannek
címzett New Yorkba. Leparkolt a posta előtt. A nap nem bújt elő egészen,
de erőlködött, és halvány fényénél egy sirály húzott el a feje felett. Épp
odaért az ajtóhoz, amikor hirtelen dr. Paul Schramm lépett ki rajta,
kezében vaskos kötegnyi összegumizott levéllel. Az orvos mostanra
nyugdíjba vonult, és Evvie néha az apjától hallotta, hogy merre utazgat,
honnan kapják barátaik a képeslapokat.
– Helló, Eveleth! – köszönt neki a férfi.
– Helló, dr. Schramm. – Megigazította hóna alatt a csomagot. – Jó sok
levele jött.
– Mondtam már, hogy szólíts Paulnak. – A férfi végigmérte a köteget. –
Helennel néhány hetet Új-Skóciában töltöttünk, addig megőrizték a
postánkat. A java úgyis levélszemét. Te hogy vagy? Hallom, eladtad a
házat.
– Igen, igen – bólogatott. – A fickónak nyomdája van Augustában,
rendesnek tűnik. Biztos nemsokára megismeritek.
– Nem lehetett könnyű neked.
– Hát, nem. Gyönyörű az a ház, de nekem egyedül túl nagy. – Ezzel Tim
újra megjelent közöttük, mint egy gigászi szappanbuborék.
Dr. Schramm megértően bólogatott.
– Képzelem. Most kint laksz a szigeten, jól tudom? Bármennyire szép
is a régi házatok, én mindig imádtam azokat a nyaralókat. A nénikém
hosszú éveken át lakott az egyikben. Azelőtt sokat ültem a teraszán és
néztem a hajókat.
– Azt én is sokszor csinálom. És még mindig rengeteg a munka.
Mondok valamit. Amint helyre pofozom, meghívlak titeket vacsorára,
oké? Majd a teraszon eszünk.
– Még szavadon foglak – bólintott a férfi. – Vigyázz magadra, szívem.
 – Te is, Paul. – Kinyitotta a nehéz ajtót, és odalépett a pulthoz. Letette
a dobozt.
– Elsőbbségi? – nézett fel a postáskisasszony.
Evvie végigsimított a címzésen, és egy pillanatra behunyta a szemét.
Lécci, lécci, lécci. Csak ezután felelt: – Igen.

Néhány nappal azután, hogy feladta a csomagot, Evvie a szobájába

beszűrődő fényekre ébredt. Amint felnyitotta a szemét, egy nedves
szempárt látott maga előtt.
– Ó, szia, kutyus. – Lehajolt, hogy megvakargassa a füle tövét. A
kiskutya egy áldott, ám röpke pillanatra behunyta szemét, azután tovább
lövellte felé az esengő pillantásokat. – Éhes vagy? – kérdezte tőle. A
kutya füle megrezzent. – Keressünk valami kaját? – A kiskutya felugrott
és megállt előtte, mire Evvie megadóan félrehajtotta a takarót. – Akkor
gyerünk reggelizni! – Hallotta, ahogy Webster lihegve befordul a sarkon,
átszáguld a nappalin, be a konyhába, ahol karmai tehetetlenül kaparják a
kövezetet, ahogy fékezni próbál.
A konyhában megtöltötte Webster tálkáját, azután feltett egy kávét.
Még csak reggel kilencre járt. Talán Dean is éppen reggelizik. Talán nem
is egyedül. Meg kellett volna kérdeznie Andytől, hogy jár-e valakivel,
mielőtt elküldte neki azt a csomagot. Vagy éppen tőle. Melegítőalsót és
kabátot vett, hogy kivigye Webstert az ösvényre, mely a háztól egészen a
földútig vezetett.
Minden áldott nap megjárták ezt a csapást, keresztül a sűrű
erdősávon, és ő minden áldott nap tudatos erőfeszítést tett azért, hogy
mosolyogjon és ismerkedni próbáljon a szomszédokkal. Alig
húszpercnyire lakott a régi házától, még mindig közel az apjához,
Andyhez és a lányokhoz, de már a saját otthonában – már amennyire
bárhol is otthon érezhette magát. Idekint a házak olyan távol estek
egymástól, hogy könnyen úgy érezhette, egyes-egyedül él a bolygón.
Miután visszatért a házba, leoldotta Webstert a pórázról, és magának
is készített valami ennivalót. Megint megnézte a telefonját, hátha éppen
aznap történik valami. Kis idő múlva átvonult a nappaliba, ahonnan
láthatta a ritkuló ködöt – már ki tudta venni a hajók elmosódott
körvonalait.
Már indult, hogy bevackolja magát a kanapéra a könyvével, amikor
hirtelen megtorpant a nappaliban és a szívére szorította a kezét. Ha
bárki megkérdezi, ki tudja-e választani Dean kisteherautójának hangját
tíz hasonló zörgés közül, csak a fejét rázta volna, most mégis a legelső
pillanatban ráismert. Nem lévén más társasága, a kiskutyához fordult.
– Hé, te is hallod, amit én? – Webster, aki még nem tudta biztosan,
hogyan kell reagálnia egy nyilvánvalóan idegen személy felbukkanására,
olyan fenyegető izgatottsággal vakkantott, amennyire csak egy hétkilós
kutyus képes lehet.
Evvie épp időben lépett az ajtóhoz, hogy lássa, amint Dean leparkol az
autója mellé. Hat hónapnyi alkalmi üzenetváltás és kéjes, sőt egyenesen
buja ábrándozás után máris idealizált képet őrzött róla az elméjében.
Magas és sötét hajú férfiként emlékezett rá, akinek mohazöld a szeme,
erőtől duzzadó a válla és keskeny a csípője. Ahogy most közeledett azzal
a féloldalas mosollyal, már eszébe jutott a kis sebhely az arcán, és az a
tény is, hogy alig észrevehetően húzza a lábát.
Mosolyogva álltak meg az ajtó két oldalán, majd a férfi felemelte a
fekete baseballkesztyűt a rózsaszín varrással és tenyerén az üzenettel,
amelyet ő cetlizett rá. HIÁNYZOL.
– Úgy látom, valaki elveszítette a kesztyűjét.
Evvie beharapta az ajkát.
– Azt hittem, írni fogsz. Vagy telefonálsz. Nem számítottam rá, hogy
eljössz. Akkor inkább én mentem volna oda.
A férfi nem gyakran vetett rá izzó pillantást, de most igen. Mélyen a
szemébe nézett, úgy válaszolt.
– Így sokkal gyorsabb.
Evvie-nek kipirult az arca, és térde máris vészesen gyengült.
– Jobb lesz, ha bejössz – mondta, és kitárta előtte az ajtót.
 Harmincnyolc

Éppoly meghitten ismerős érzéssel engedte be az új házába, mint ahogy

újra szembesült széles vállával és szégyenlős mosolyával. Amint
belépett, a férfi megpördült, és a kezét összekulcsolva a hátán, magához
húzta.
– Reméltem, hogy nem baj, ha idejövök. Késő éjjel értem haza egy
tornáról, amin edzőként vettem részt, már nem akartalak hívni. Ma
akartam megtenni, de hajnali négytől nem tudtam aludni, és arra
gondoltam, hogy ebédre akár itt is lehetek, szóval… csak jöttem.
Evvie mosolyogva bólintott.
– Örülök, hogy eljöttél. – Dean lehajolt és megcsókolta, ő pedig hagyta,
hogy magával ragadja a boldogság. A karjára tette a kezét, nem hallott
mást, csak a tulajdon szívdobogását, és amikor a férfi még szorosabban
magához vonta, belevájta ujjait a hátába. A nélküle eltöltött hónapokban
valahogy egyszerre felejtett el és jegyzett meg mindent – mint amikor az
ember meghallja egy dal első sorait, és hirtelen ráeszmél, hogy betéve
tudja az egészet.
A bátran csaholó Webster ekkor ugrott fel Dean lábára, hogy kiszagolja
rajta az esetleges veszélyt, a hot-dogokat és a macskákkal folytatott
múltbéli találkozásokat.
– Webster, Webster – csitítgatta Evvie. Dean hátrébb húzódott,
lekuporodott, és megvakargatta a kiskutya fülét, hogy ezzel kiiktassa a
teljes biztonsági rendszerét.
– Szóval ő itt az eb.
– Bizony. Webster.
– Miért is?
Evvie elnevette magát.
– Amikor megmutattam Andyéknek, Monica megkérdezte, milyen
fajta, én meg azt feleltem, hogy juhászkutya keverék, mert a menhelyen
ezt mondták. Erre Andy közbeszúrta, hogy olyan, mintha az ő képe
szerepelne a szótárban a „kutya” címszónál. Így aztán a Webster
szótárról neveztem el.
– Új házad is van.
– De van ám! Akarod látni? Mármint, van egy kis időd?
A férfi Evvie füle mögé tűrt egy kóbor hajtincset.
– Igen.
– Oké, akkor gyere. – Átvezette őt a konyhán, hogy megmutassa a
nappali-étkező új asztalát. – Elég nagy ahhoz, hogy az apám, Kell, Andy
és mindenki más elférjen a családi ünnepeken. Ott a fatüzelésű kályhám.
– Beléptek a nagy panorámaablakos szobába, ahonnan most már a
legközelebb horgonyzó hajókat is lehetett látni. – Ez pedig itt a kilátás.
– Azta – füttyentett a férfi. – Nem akármi.
– Ugye? Imádom. Az ingatlanosom emlékezett rá, hogy mindig vízparti
házra vágytam, ezért hozott el ide. A szőnyegek mind ősrégiek, akárcsak
a gépek a konyhában. Az egész inkább régimódi, mint modern, mégis
imádom. És kész vagyok tovább csiszolgatni. – Karba tette a kezét. – Mi a
helyzet New Yorkban? Nem ülünk le? – Miután Dean bólintott,
letelepedtek a két fotelbe, melyek kísértetiesen hasonlítottak a régi lakás
bútoraira.
– New York megvan. A régi helyen, a régi környéken lakom,
körülöttem a régi barátaim. Már képes vagyok úgy találkozni velük, hogy
közben nem érzem magam elcseszett gnómnak, ami nagy szó. Néha
edzősködöm. Táborokat tartok.
– És… a többi? Boldog vagy?
A férfi hosszan hallgatott.
– Te az vagy? – kérdezett végül vissza. – Esetleg elmondod, miért
küldted nekem azt a kesztyűt? – Szavai ott lógtak a levegőben. – Nálad a
labda, Minnesota.
Evvie végül vett egy nagy levegőt.
– Hívni akartalak, de rengeteg dolgom volt, ami nem várhatott. A ház,
a mamám, a munkám. Meg a terápia.
– Megtudtál valami érdekeset?
Babrálni kezdett az ujjaival.
 – Hidd el, arra is rá fogok térni. Van mit mesélnem. De leginkább azt
akartam elmondani, hogy bárcsak másképp csináltam volna a dolgokat.
Jobban oda kellett volna figyelnem rád. A problémamegoldók már csak
ilyenek, mindenáron segíteni akarnak. Megjavítani, ami elromlott. Nem
szabadott volna ilyen erőszakosnak lennem. – Nagy levegőt vett. – Habár
a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy…
A férfi feltartotta a kezét.
– Én is meg akartam javítani, ami elromlott, Evvie. Meg kellett volna
mondanom. Az igazság az, hogy igent mondtam arra a meccsre. Igent
mondtam mindenre. Igazad volt. A fenyőtoboz, az éjszakai kimaradások a
parkban… igen, vissza akartam kapni, ami elveszett. – Szórakozott
mozdulattal megsimogatta a kutyát. – Amikor aztán nem jött össze, és
úgy nézett ki, hogy legfeljebb középiskolai tornatanár lehetek, úgy
láttam, hogy ez neked kevés.
Ez fájdalmasan mélyre hatolt, egyenesen a bordái közé.
– Nem azért akartam, hogy visszamenj játszani, mert anélkül nem
voltál elég nekem. – Mélyen a férfi szemébe nézett. – Azért akartam,
hogy újra tudj dobni, mert akkor én elég lettem volna neked.
A férfi összeráncolta a homlokát. Nem is hitetlenkedve, inkább
kíváncsian. Azután kisimult az arca.
– De hát elég vagy.
Evvie bólintott.
– Ahogy te is. – Elmosolyodott, és vett egy nagy levegőt. – Szóval, a
terápia. A pszichomókusom ötlete volt ez a kutya.
– Felírt neked receptre egy kutyát?
– Nem egészen. Amúgy sem írhatna fel semmit, mert ahhoz a
pszichiáterem kell, akihez mellette járok. Nem, a terapeutám úgy
gondolta, ha már úgyis rendbe akarom tenni az életem, hogy legyen
benne valami rendszer, jót tenne nekem valaki olyan, mint Webster, aki
állandó törődést igényel.
A férfi lassan bólintott.
– Ez nem semmi.
– Látod? Én is javításra szorulok.
– Nem vagy egyedül, az biztos.
Délutánig ültek és beszélgettek a nappaliban, majd miután esni kezdett,
a tengert pettyező vízcseppeket és a fénylő rákászhajókat nézték. Evvie
elővett egy gyapjútakarót, és bebugyolálta magát. Később teát főzött, és
megmutatta Deannek, hogyan kell begyújtani a kályhába, miközben
megosztotta vele újkeletű tudását arról, hogy melyik fa ég a legjobban.
Dean felvette Webster kedvenc játékát, amelyet Evvie régi pólókból
varrt, és húzd meg-ereszd meg játékba kezdett a kutyával, amelyet
mindkét részről dühödt morgás kísért. Evvie rácsapott Dean karjára, és
játékosan megdorgálta, amiért a kis kedvencét kínozza, mire a férfi
közölte, hogy az egészet Webster kezdte. Miután teljesen lemerítette az
elemeit, a kutyus kiterült a kályha előtt.
Késő délután Evvie whiskyt töltött és rágcsát hozott, azután csak
feltették lábukat a dohányzóasztalra, és meghallgatták a kedvenc krimi
podcastjuk legutóbbi epizódját. Dean a szemét forgatta és kijelentette,
hogy sosem fogják megoldani az ügyet, míg Evvie továbbpasszolta a
mogyoróvajas kekszet és megnyugtatta, hogy az út fontos, nem a
megérkezés.
Miután a műsor véget ért, Evvie felvetette, hogy elvihetnék sétálni
Webstert. Hosszú útra indultak, fel a csapáson, ki az útra és le a
partvonal mentén, egészen a kis hídig, amely összekötötte Calcassetet
Evvie új lakóhelyével. A kis víz felett átívelő hídon a leglassabb autóknak
is csak néhány másodpercig tartott az átkelés, de bárkit megkérdeztek
arrafelé, mindenki azt állította, hogy ő bizony a Kettle-öböl szigetén él,
amely teljesen különálló település. Evvie elárulta, hogy további kis
szigetek is vannak az öbölben, ahová már el sem lehet jutni autóval,
csakis komppal. Különösen azt kedvelte, amelyiken csak rákászok éltek,
bár nyaranta ott is hemzsegtek a turisták. Valamikor majd elmennek
oda, ígérte, csak kicsit melegedjen fel az idő. Menet közben fél kézzel a
pórázt tartotta, míg a férfi átkarolta a vállát.
Amikor visszaértek, bevackolták magukat a kanapéra, és bekapcsolták
a tévét. Azután mindketten elnevették magukat.
– Naná, hogy baseball megy – nyögött fel Evvie.
 – Ó, ez nem csak mezei baseball – árulta el Dean. – Ma kezdődik az
idény.
Evvie a tévé felé intett a távirányítóval.
– Tényleg nézni akarod?
– Ez most komoly? Még szép. Tudni akarom, mennyi ragadt rád.
Egy ideig követték a meccset, és Dean mesélt a játékosokról, akiket
ismert: melyik dobóra fért volna rá, hogy ne lógja el a felkészülést;
melyik ütő változtatott az alapállásán. Néha felfüggesztették az elemzést,
hogy harapjanak valamit – egy kis rágcsát, vagy éppen egymás ajkát.
Mindig így kéne nézni a közvetítéseket, jegyezte meg a férfi.
Miután odakint besötétedett, az asztalnál vacsoráztak. Evvie elmesélte,
hogy már csak néhány hete maradt, utána kezdődik a közös munka
Nonával. Több más ügyfelet is szerzett, és heti néhány órában a
papírmunkát is ő intézi Betsey-nek, akivel a házvásárlás során jó
barátságba került. Egyelőre beérte ennyi elfoglaltsággal, és így is maradt
elég pénze, hogy fizesse a jelzálogot.
Egymás mellett állva a mosogatónál elöblítették a tányérokat, majd
bevonultak a panorámaablakos szobába, és lehuppantak a nagy fotelekbe,
hogy hallgassák a víz locsogását a ringatózó hajók körül. Evvie még
egyszer kiengedte Webstert a kis kertbe, amelyet az apja kerített körül.
Ahogy ott állt az ajtóban, hogy behívja a kiskutyát, Dean karját érezte a
derekára fonódni. A férfi a fülébe súgta, hogy szeretné látni a hálószobát,
mire ő elnevette magát, azután a kutya berobogott a melegre, és
megrázta magát. Kézen fogva kísérte Deant a szobába, ahol a férfi rögtön
kiszúrta az új ágyat. Nem azt, amelyikben a férjével aludt; nem azt,
amelyikben vele aludt. Egy vadonatúj ágyat, amelyben eddig egyedül ő
feküdt – meg persze Webster, aki most is felugrott rá, hiába próbálták
erről lebeszélni.
Csókolóztak, majd amikor a férfi elengedte, látta, hogy fátyolos a
szeme a feltoluló könnyektől. Először megfogta a vállát, és azt tudakolta,
mi a baj. Meggondolta magát? Evvie-ből kibuggyant a nevetés, és azt
felelte, hogy még soha semmiben nem volt ennyire biztos.
A férfi lerángatta magáról a pólót, ő addig kibújt a fehér pulóveréből.
Ezúttal kihagyta a rituális készülődést. Tudta, hogy nem a legjobb
formáját hozza, de a férfit láthatóan ez sem tántorította el. Dean sem a
legjobb formáját hozta, de ő ettől még ugyanúgy átadta magát a túláradó
örömnek, amikor végre feloldódtak a csókban, és úgy érezte, mintha
minden porcikája hozzá kívánkozna.
A férfi a fülébe súgta, mennyire hiányzott neki. Amikor elmormolta a
választ, hogy ő nemkülönben, úgy érezte, senki más nem lenne képes
meghallani a hangját, még ilyen közelről sem. Dean mintha még a
gondolatait is érzékelte volna. Mintha egymás lélegzetvételét is
hallanák.

Később, ahogy ott feküdtek a közös párnán, egymás felé fordították az

arcukat.
– Mi lesz most? – tette fel Evvie a kérdést. – Mármint, nem most
azonnal, de… tudod, hogy értem.
– Az a helyzet, hogy én jól elvagyok New Yorkban.
Máris összeszorult a gyomra.
– Szeretem azt a helyet. Szeretek edző lenni. Szeretek olyanok közt
élni, akiket egész életemben ismertem. Szeretem a nagyvárost, mert egy
csomó dolgot lehet ott csinálni a baseballon kívül is, és bármennyire
hiányoztál – márpedig veszettül hiányoztál –, boldogan éltem ott.
– Aha – csak ennyire futotta tőle. Hálás lehetett a jótékony sötétért,
amely leplezte csalódottságát.
– Úgy látom, te is jól elvagy. Ez a ház mindent visz. A tengerparton
élsz, ahol mindig is akartál. A saját kutyáról már nem is beszélve.
Evvie elmosolyodott. Ezt kár is lett volna tagadni.
– Úgy hallom, Andyvel is egyenesbe jöttetek.
– Azért sosem lesz olyan, mint volt – kockáztatta meg Evvie. – Már
nem találkozunk minden héten. Nem beszélünk mindennap. Andynek ott
vannak a gyerekei, ott van neki Monica, a munkája… de majd csak
megszokom. A terapeutám szerint nem úszhatom meg a gyászmunkát.
– Gyászolsz?
– Azt mondja, ha bármi történik velük, jó vagy rossz, van valaki,
akinek először akarjuk elmondani. És ha valaki számára te vagy ez a
személy, nehéz feldolgozni, ha ez hirtelen megváltozik. A szülők is ezért
élik meg nehezen, ha a gyermekük kirepül. Nem az üres fészek miatt,
hanem mert már nem nekik mondja el először az örömét és a bánatát.
Most már Andy sem nekem mondja el először az örömét és a bánatát. Ez
nem azt jelenti, hogy én akarok lenni a barátnője, sem azt, hogy
gyűlölöm Monicát. Egyszerűen csak hiányzik a régi Andy. Hiányzik,
hogy első legyek a listáján. A doki szerint fontos meggyászolnom ezt a
veszteséget.
A férfi odahajolt hozzá, hogy homlokon csókolja.
– Nem lehet könnyű.
Megvonta vállát a takaró alatt.
– Boldogulok.
– Egyszóval jól vagy. Én is jól vagyok. Ha belegondolunk, én
maradhatnék New Yorkban, te pedig maradhatnál itt, akkor is
mindketten jól lennénk. – A férfi a füle mögé tűrte egy kósza tincsét. –
Mégsem hiszem, hogy ezt kéne tennünk.
Evvie nem tudta elfojtani a mosolygását.
– Nem?
– Nem sokat tudok az… oké, úgy általában semmiről. Hogyan éljek, mit
csináljak, mi legyen a családi állapotom, de azt tudom, hogy szeretlek. S
szerintem te is ezt érzed, még akkor is, ha minden labdát felhajítok a
lelátóra. A lényeg, hogy szerintem együtt kéne élnünk, azután majd
meglátjuk a többit. Mert ha együtt vagyunk, én boldogabb vagyok, és
szerintem te is boldogabb vagy.
Evvie behunyta szemét a sötétben és elmosolyodott.
– Azért mondhatnál valamit – bökte oldalba Dean a térdével. – Kezdek
elbizonytalanodni.
– Bocs. Én csak… szóval egy kicsit meg vagyok szeppenve.
A férfi összeráncolta a homlokát.
– Miért?
– Amikor a legutóbb próbáltam élni az életem és boldog lenni, valaki
meghalt. Azóta úgy érzem, ha valami túl jó, abból katasztrófa lesz.
Egy pillanatra csend lett.
– Erre gondoltál akkor éjjel, amikor olyan gyalázatosan berúgtál. Ezért
nem szabad boldognak lenni.
 – Igen – suttogta.
A férfi megragadta kezét a takaró alatt és magához húzta, hogy
összefonják ujjaikat.
– Figyelj, Ev, ha elég soká vársz, előbb-utóbb mindig történik valami
rossz, de nem hinném, hogy azért, mert megpróbálsz boldog lenni.
Egyszerűen csak megtörténik. Egy nap… egy nap felkelsz, és felfordul az
egész életed. Nem akarok dicsekedni, de erről tudnék mesélni. –
Megszorította Evvie kezét.
– Annyi mindent elveszíthetünk…
– Tudom, de akkor is elveszíthetünk mindent, ha önként lemondunk
róla. Szóval nem tehetünk mást, mint hogy reménykedünk.
Evvie elmosolyodott.
– Szeretlek – mondta.
A férfinak mintha egy pillanatra elakadt volna a lélegzete. Azután
elengedte a kezét, és megcirógatta az arcát.
– Helyes.
Evvie közelebb húzódott hozzá.
– Itt maradsz velem egy kicsit?
A férfi meg sem lepődött.
– Naná.
– Úgy értem, megint ideköltözhetnél. Úgy, hogy közben van saját
lakásod.
– Értem. – A férfi megigazította fejét a párnán. – Hát, egyelőre
maradhat a két lakás. Sosem lehet tudni. Szereted a történelmet, és New
Yorkban egymást érik a múzeumok. Ott is eltölthetünk egy kis időt, ha
akarod. Nem olyan szörnyű hely ám, mint gondolod.
– Szóval azt mondod, kezeljük ezt rugalmasan.
– Tudom, hogy olyan, mintha nem akarnám elkötelezni magam. Nem
szeretném, ha félreértenél, Ev. Nagyon is akarom ezt. Talán még
feleségül is vennélek.
Evvie elnevette magát.
– Ó, szóval talán.
– Egyelőre itt akarok élni a házadban, veled és a kutyáddal. Nézni a
hajókat, sétálgatni az erdőben, esetleg újra dolgozni a suliban. Azután,
ha majd történik valami katasztrófa, meglátjuk. – Átkarolta Evvie
derekát. – Azt hiszem, ennyi az ajánlat.
– Oké. – Evvie hozzásimult és megcsókolta. – Elfogadom.
 És azután

Andy október közepén nősült meg, amikor már kezdtek sárgulni a

falevelek. A szertartást a presbiteriánus templomban tartották, a lagzit
pedig a Kettle Bay Hallban, az átalakított tűzoltóállomáson, ahol
nyaranta a Rákfesztivált is. Evvie és Kell egy nappal korábban érkezett,
hogy felállítsa az asztalokat, majd megterítsen az ezüstszínű
abroszokkal, melyeket Kell maga vasalt ki. A lányok az asztalok közt
szaladgáltak, míg Evvie mindenhová kitette az ajándékokat: egy kis
zacskó cukorkát és egy pakli kártyát az esküvő dátumával.
Saját elmondása szerint Andy úgy élte túl az esküvő megszervezését,
hogy már a legelején megállapodott Monicával az aranyszabályban:
mindenben a menyasszonynak van igaza.
A leendő férj előző este néhány haverjával – köztük Deannel – elvonult
az Unalmas Apák Legénybúcsújára, ami a gyakorlatban annyit jelentett,
hogy ittak két sört a Gyöngyben, megnézték a Golfőrülteket, majd addig
játszottak a Maddennel, amíg hajnali egykor Rose, aki rosszat álmodott,
sírva fel nem riadt. Evvie már hetekkel korábban részt vett Monica
lánybúcsúján, ahol megtudta, hogy Monica anyjának csillogó ezüst haja
van, és úgy hívja Andyt, hogy a lánya „választottja”.
Az esküvő reggelén megsétáltatta Webstert, míg Dean elugrott a
szmokingjáért. Épp akkor ért haza, amikor a férfi teljes pompájában
kilépett a hálószobából. Evvie felhúzta a szemöldökét.
– Atya gatya.
– Szerintem léteznek kényelmesebb lovagi páncélok…
– Legalább megtudod, mit éreznek a nők, amikor ki kell csípniük
magukat egy hivatalos vacsorára.
– Annyira nem passzol hozzám…
– Lehet, de irtó dögös vagy benne. Viszont nem értem, hogy ha én nem
viselhetek fehér ruhát, te miért mehetsz szmokingban?
 – Oké, ott a pont, etikettnáci. Kell elhozza a szüleimet a templomba.
Nekem el kell ugranom Andyért, szóval ott találkozunk?
– Igen.
A férfi közelebb lépett és megcsókolta, majd megvakargatta a kutyus
fülét.
– Szeretlek – kiáltott neki vissza a válla felett.
– Szeretlek – felelte Evvie, ahogy lecsatolta és a szögre akasztotta
Webster pórázát. Lezuhanyozott és megszárította a haját, majd a hálóban
felvette a ruháját, egy smaragdzöld estélyit könyékig érő ujjakkal.
Kitűzte gallérjára a juharlevél formájú aranytűt, majd megpakolta a
kistáskáját zsebkendővel, rúzzsal és az antik púderkompakttal, amelyet
Dean mamája ajándékozott neki azon a dicső nyári napon, amikor
hivatalosan is visszavedlett Eveleth Ashtonná.
Még egyszer megvakargatta Webster fülét („Én is szeretlek, gazdi” –
hízelgett magának vékony kutyahangon, amelyet szigorúan csak Webster
társaságában használt), azután beült az autójába. Átdübörgött a kis hídon
Calcassetbe, és dudált meg integetett Morrisnak, aki két házzal arrébb
lakott, és esténként ugyanakkor sétáltatta a kutyáját – akit konkrétan
Fidónak hívtak –, mint ő Webstert. Ahogy elhaladt a kórház és az útról is
látszó kis emlékfa előtt, ujjai egy pillanatra megfeszültek a kormányon.
Tim pénze, az életbiztosítása mostanra köddé vált. Dean elvitte őt a
New York-i ügyvédjéhez, aki elintézte, hogy lemondhasson a pénzről
Dean javára, aki azután továbbpasszolta az egészet, így senki sem
firtatta, miért szórja a pénzét Evvie Drake – Evvie Ashton – úgy, mint…
mint egy profi sportoló. Egyik délután kiültek a teraszra, feltett lábbal
sörözgettek, és listába szedték a kedvezményezetteket: egy átmeneti
otthon Portlandben és egy kis segélyegylet a családon belüli erőszak
áldozatainak Calcassetben; a baseballutánpótlás; az élelmiszerbank; a
könyvtár, az egyetem és az Ida B. Wells Társaság, mely ösztöndíjat adott
Nona unokahúgának, hogy újságírást tanuljon; a rádió és a tévé; az
állatkert és a kamarazenekar. Menedék lett a halálból, szimfónia az
összetört üvegekből, mogyoróvaj és konzerv a frigyből, amelynek sosem
szabadott volna létrejönnie.
 Rengetegen parkoltak a templomnál, s ahogy kiszállt, rögtön
körülvették az ismerősök. Mostanra mindenki tudott róla és Deanről, a
ház eladásáról. Tim szüleit felháborította, hogy nem jelent meg az
évfordulós megemlékezéseken, amelyeket az emlékfánál tartottak. Egy
alkalommal sajnos az apja is hallotta őket a bankban, amint
felpanaszolták, hogy Evvie ilyen hamar elfelejtette a fiukat.
A templomba belépve odasietett Kellhez, aki elegáns málnaszínű,
csipkedíszes ruhát viselt.
– Ó, helló, szívecském. Isten hozott.
Arcon csókolta Andy anyját, azután körülnézett a templomban.
– Milyen sokat eljöttek!
– És milyen gyönyörű az idő! Menj csak hátra, kedvesem, tudom, hogy
örülni fog neked.
Andy a templom hátsó részéből nyíló kis szobában készülődött.
Amikor Evvie bekopogott a nehéz tölgyfa ajtón, Dean nyitotta ki neki, aki
lehajolt és megcsókolta.
– Hahó.
– Sziasztok. Gondoltam, beköszönök…
– Gyere, nekem úgyis el kell ugranom, köszönök a szüleimnek, szóval
csak beszélgessetek. Néhány perc és jövök.
– Köszi. Még mindig dögösen nézel ki. – A férfi már elfurakodott
mellette, de erre visszafordult és rákacsintott. Evvie belépett a szobába,
ahol a vőlegény a nyakkendőjét igazgatta. Andy kiszúrta őt a tükörben,
és felé fordult.
– Rohadt ideges vagyok.
– Ez természetes. – Közelebb lépett hozzá. – Tele van az egész
templom, és mindenki téged fog bámulni. Hogy a frászba ne lennél
ideges? – Végigsimított a férfi ingén. – Remekül nézel ki. És Monica
nagyszerű csaj. Jól meglesztek.
– Annyira örülök neked.
Evvie megragadta mindkét kezét.
– Nem foglak megölelni, hogy tönkretegyem a tökéletesre csiszolt
külsődet, de én is örülök neked. És szeretlek. – Megszorongatta a férfi
kezét, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Nagyon-nagyon szeretlek.
 – Én is téged. – Andy szeme az ajtóra siklott.
Evvie elmosolyodott.
– Szurkolni fogok.
– Rám is fér.
– A lányok?
– Kivajazva, felöltöztetve. Megállás nélkül pörögnek a cukortól, amit
amúgy az ajándékokhoz vettünk. Monicával vannak. Tudod, a szokásos
„régi, új, kölcsön, kék” rutin. Szerintem minden készen áll.
Evvie-nek eszébe jutott, amikor ő készítette fel Rose-t
mindenszentekre: ő adta rá a parányi hercegnőjelmezt, ő tűzte rá a
tündérszárnyakat.
– Igen, úgy tűnik, mindenre gondoltatok.
– Megtennél valamit? – kérdezte a férfi. – A mamám a lányok mellett
ül majd a szertartáson, de a közelben maradnál? Csak… valamiért úgy
érzem, hogy jobb lenne, ha te is ott lennél.
– Ott leszek.
– Evvie! El ne bőgd magad.
Megszorította a férfi kezét.
– Esküvőn vagyunk. Az a dolgom, hogy bőgjek. Neked meg az, hogy
igent mondj.
– Oké, nem érdekel, ha gyűrött leszek. Gyere ide egy ölelésre. – Evvie
odalépett és megölelte Andyt, miközben távol tartotta sminkjét a
hajtókájába tűzött virágtól és a szmokingtól. Úgy szorította, mint azon a
napon, amikor elhagyta a felesége, mint amikor meghalt Tim, mint
amikor a férfi megosztotta vele az eljegyzése hírét, mint amikor
megmutatta neki az új házát. Évek óta életük minden új fejezete azzal
kezdődött, hogy ő Andy vállán nyugtatta arcát, a férfi pedig a derekán a
karját.
Dean visszatért azzal, hogy itt az idő. Evvie arcon csókolta Andyt,
majd hátralépett, hogy letörölje a halvány rúzsnyomot a hüvelykujjával.
Visszatért a templomba, ahol becsusszant a padba Kell mögé, Dean
apjával és anyjával az egyik oldalán, a saját apjával a másikon.
– Jól nézel ki – súgta apja a fülébe.
– Köszönöm. – Egy pillanatra a vállára hajtotta fejét. – Szeretlek, papi.
 – Én is szeretlek, Eveleth.
Andy igent mondott, Dean ott állt mellette, és Evvie kisírta a két
szemét. A szertartás után az autója mellett várt Deanre, vállán a férfi
zakójával. Feltételezte, tudta, sőt remélte, hogy eljön az idő, amikor már
olyan régóta lesznek együtt, hogy mindez meghitten ismerős lesz.
Amikor majd a hétköznapi élet kellemes velejárója lesz, hogy Dean kilép
valahonnan és elindul felé; amikor már nem pirul fülig a várakozás
izgalmától. Csakhogy ez nem ma lesz, tette hozzá gondolatban, amikor
Dean szmokingban, laza nyakkendőben és kigombolt ingben megjelent a
templom kapujában. A férfi odalépett hozzá, és két karjával közrefogva
Evvie-t, rátámaszkodott mellette a kocsi tetejére. Nem szólt semmit, csak
elővette azt a kisfiús félmosolyt.
Evvie-ből pedig feltört az önfeledt nevetés.
 Köszönetnyilvánítás

Több embernek tartozom hálával, semhogy felsorolhatnám őket, de ezért

elkövetek minden tőlem telhetőt.
Irodalmi ügynököm, Sarah Burnes az első pillanattól kezdve
tökéletesen megértett engem és a könyvet. Az ő segítőkészségének
köszönhető, hogy ez a regény eljutott az Olvasóhoz, miként az is, hogy
nem csupán túléltem az alkotás folyamatát, de még élveztem is. Öröm
volt a munka Sara Weiss szerkesztővel a Ballantine-nál: ő mutatott rá az
összes problémára, s azt is pontosan tudta, mikor kell engednie, hogy
egyedül találjak rá a megoldásra. Sokat segített akkor is, amikor kivágott
egy csomó olyan szövegrészletet, amelyről soha senki nem tudja meg,
milyen felesleges lett volna elolvasnia. (Sokat javíthatott volna ezen a
bekezdésen is.) Köszönet Elana Seplow-Jolley-nak is a gondolataiért, és
mindenkinek a Ballantine kézirat-előkészítő osztályán.
Sokkal tartozom Stephen Thompsonnak, nagyszerű barátomnak,
akinek egyedülálló apaként megélt kalandjai egyszerre szolgáltak
információként és vívták ki a nagyrabecsülésem. Sajnálok minden időt,
amelyet annak elmagyarázásával kell eltöltenie, hogy ez a regény nem a
kettőnk barátságáról szól (nem is). Köszönet a Thompsley családnak,
beleértve a drága Katie Presley-t: imádlak titeket!
Köszönet Margaret „Hulahoop” Wilsonnak, aki évekkel ezelőtt
elolvasta e könyv első oldalait, és sosem mulasztotta el marokszámra
szórni a képzeletbeli konfettit, valahányszor újra nekifutottam. Korai
olvasóim sokat segítettek abban, hogy tisztábban lássam a dolgokat,
különös tekintettel Alan Sepinwallra, Marc Hirshre és Sarah Wendellre.
Elsősorban Julia Whelan barátnőmnek köszönhető, hogy az első nyers
változat napvilágot látott, bár ez Breck és Mary Montague vagy Carter
Williams nagylelkűsége nélkül sem történhetett volna meg.
Szerencsémre mindig számíthattam a könyvkiadásban dolgozó írók és
szakértők bölcs tanácsaira, ha olyan trükkös kérdések fogalmazódtak
meg bennem, mint hogy „Mi lesz most, miután leírtam a VÉGE szót”?
Közéjük tartozik Pam Ribon, Jennifer Weiner, Rainbow Rowell, Heather
Cocks és Jessica Morgan, Rachel Fershleiser, Maris Kreizman és Danielle
Henderson, noha a lista távolról sem teljes. Köszönet Michelle Deannek,
aki messze előttem jár a könyvkiadás rejtelmes világában.
Nagyra értékeltem minden baseballal foglalkozó munkát, amelyet e
könyv írása közben olvastam, de különösen az alábbiakat: Jason Turbow:
The Baseball Codes; Rick Ankiel: The Phenomenon; John Feinstein: Living on
the Black, és Jeff Passan: The Arm, továbbá David Owens 2014-es cikke a
„görcsről”, amely a The New Yorkerben jelent meg. Csodálom az olyan
fickókat, mint Mickey Sasser és Steve Bass, akik teljes nyíltsággal
beszéltek erről a nagyon is valós problémáról. Köszönet Will Leitchnek
és Joe Posnanskinak, akik mélyen emberi és rendkívüli szórakoztató
módon írnak a sportról, melyhez ezáltal én is közelebb kerülhettem.
Külön köszönet Hilary Redmonnak. (Nézd csak meg, mi történt, Hilary.)
Köszönet Sarah Buntingnak, Tara Arianónak és Dave Cole-nak, amiért
szerepet játszottak mindabban, ami 2001 óta velem történt.
Köszönet minden barátnak: középiskolai barátaimnak, főiskolai
barátaimnak, egyetemi barátaimnak és minnesotai barátaimnak, akik
rettenetesen hiányoznak, beleértve a páratlan Alexandereket. Köszönet
NPR-es családomnak, így Jessica Reedynek, Gene Dembynek, Barrie
Hardymonnak, Mike Katzifnek, Audie Cornishnak és másoknak. Külön
köszönet főnökömnek, Ellen Silvának.
Köszönet az egykor volt idegeneknek, akik idővel olvasók, hallgatók és
barátok lettek. Köszönet a hangoskönyv híveinek egyre gyarapodó
táboráért, akik egészen új dolgokat tanítottak meg a történetmesélés
fortélyairól. (PJ remélhetőleg megbocsátja nekem, hogy lenyúltam a
kutyája tulajdonságait.)
Köszönet Glen Weldonnak, akinek lelkesedése e könyv iránt oly sokat
jelentett nekem, különösen azokban a pillanatokban, amikor teljesen
elbizonytalanodtam. (Megígérem, Glen, hogy csak lélekben ölellek meg. S
ez örökké így lesz.)
Köszönet Alex Kapelmannek, akinek megingathatatlan hite abban,
hogy bármire képes vagyok, amit csak elhatározok, olyan volt – s ma is
olyan –, mintha rácsatlakoznék egy nagy teljesítményű külső
áramforrásra. Te vagy a legjobb, semmiért el nem cserélnélek.
Ez a könyv az Avett Brothers dallamaira íródott. Nagy pacsi még a
FedEx irodának a Colonial Williamsburgnél. Köszönet Spruce Head
Island, Rockland, Camden, Spruce Spray, Pooh, Gargan, kapitány és a St.
Paul Saints. Köszönet a Phillie-knek, Twineknek és Nateknek. Köszönet
riasztóan magas unokatestvéreimnek és sógoraimnak, akik mind annyira
imádják a baseballt.
Csak azért nem mondok köszönetet a kutyámnak, mert nem tud
olvasni. Különben is tudja, mit érzek, mert néha engedem neki, hogy
lenyalogassa ujjamról a mogyoróvajat.
Köszönet mindazoknak, akik oly csodálatosan bánnak a szavakkal,
hogy úgy érzem, már az is fantasztikus lenne, ha nekem csak fele olyan
jól menne.
Köszönet minden tanáromnak, kiváltképp – de nem kizárólag – Nona
Smolkónak, Christine (Powell) Tate-nek és Kerry Brownnak.
Köszönet családomnak – eszes nagymamáimnak és gyengéd szívű
nagypapáimnak, akár ismertem őket, akár nem; nénikéimnek,
bácsikáimnak és unokatestvéreimnek, de különösen csodálatos
szüleimnek és bámulatos nővéremnek.
 A szerzőről

LINDA HOLMES a National Public Radio popkultúrával foglalkozó

levelező tudósítója, valamint a New Yorkban, Los Angelesben,
Washingtonban és másutt is telt házas élő adásokat szervező Pop Culture
Happy Hour podcast házigazdája, aki rendszeresen hallható az NPR
rádióműsoraiban, mint a Morning Edition, az All Things Considered és a
Weekend Edition. Az NPR előtt írásai a New York magazin online
kiadásában és a TV Guide-ban, valamint a befolyásos Television Without
Pity weboldalon jelentek meg. Washingtoni lakásán kutyájával osztozik,
aki azt is megadóan tűri, hogy állandóan fotózza. Szabadidejében
romantikus vígjátékokat néz, kenyeret süt, olvas az ágyban, és nemrég
megkötötte élete első sapkáját.

Twitter: @lindaholmes