M. C.

BEATON

EGY HOLTTEST
ÉS MÁS SEMMI?
… Mert néha a pénznek is ára van…

Budapest, 2020
 A mű eredeti címe:
M. C. Beaton: The Skeleton in the Closet
Copyright © 2001 by M. C. Beaton

Fordította: Hoppán Eszter

Magyar kiadás © 2020 Lettero Kiadó, Budapest

Minden jog fenntartva.

A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – sem

elektronikus, sem mechanikus úton vagy fénymásolatban – nem
közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
Borító: Fekete Dóra Mónika
Jelen kiadás borítója M.C Beaton: Skeleton in the Closet
(Robinson Publishing, ISBN-13: 978-1849016087) alapján készült.

Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-5685-46-0 (epub)

ISBN 978-615-5685-47-7 (mobi)
TARTALOM
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
EPILÓGUS
 Chris és Stella Jury,
valamint gyermekeik, Maisie és Joseph számára

~ szeretettel ~
 EGY

Miként az írástudatlanok is egyre nagyobb jártasságra tesznek

szert hiányosságuk leplezésében, úgy történt ez Mr. Fellworth
Dolphinnal, azaz Fell-lel is, aki negyven felé közeledve még
mindig szűz volt, de ezt a tényt gondosan titkolta.
Elhúzódó ártatlansága onnan eredt, hogy mindig félénk,
langaléta, túlérzékeny fiú volt, szigorú és érzelmi zsarolásra
hajlamos szülők egyetlen gyermeke. Amikor megszületett, az
anyja már elmúlt negyven. Vasúti jelzőőr apja és háztartásbeli
anyja azt sulykolták belé, hogy élete értelme a tanulás és
szüleinek istápolása, akiknek ő az egyetlen támasza.
Felnövekedvén a szülei kezdtek „alkalmas” lányokat
kiválasztani neki, akik azonban teljesen hidegen hagyták az
ifjú Fellt sekélyes fecsegésükkel és azzal, hogy csak a fényes
esküvő és a szép kis ház járt a fejükben, mindenféle
romantikus elképzelés nélkül. Mert Fell viszont született
romantikus volt, aki csak a könyvek világában élt.
Egyetemre készült, amikor az apja beteg lett, vele pedig
közölték, hogy azonnal munkába kell állnia, különben „mind
éhen halnak”. Egy Buss nevű kereskedővárosban éltek
Worcestershire megyében, ahol volt egy meglehetősen nagy,
Palace nevű szálloda, az ifjú Fell itt helyezkedett el pincérként.
 Az apja néhány év múlva szívrohamban meghalt. Az anyja
onnantól kezdve ingerült és morózus lett, állandóan
panaszkodott. Néha, amikor Fell az éjszakai műszak végeztével
hazaért a kínosan tisztán tartott, kétszintes, négyszobás,
teraszos házba, látta, hogy a nappaliban még ég a lámpa. Lába
ilyenkor azonnal ólomnehéz lett, mert tudta, hogy meg kell
innia a meleg tejet, amit utált, és végig kell hallgatnia az anyja
panaszáradatát. Szabadidejében továbbra is olvasott:
kémtörténeteket, kalandregényeket, krimiket, thrillereket, és
élvezte az akció és a káosz világát.
Voltak ismerősei, de közeli barátai nem.
Bár nem volt hajlamos a depresszióra, a harmincnyolcadik
születésnapja előtt egy nap, amikor szokás szerint hazafelé
gyalogolt a szállodából, hirtelen rettentő sötétség ülte meg a
lelkét. Az élet elszaladt mellette. Nem nézett ki rosszul: magas
volt, jó testalkatú, kellemes arcú, szürke szempárral és széles,
érzéki szájjal. Sűrű haja azonban idő előtt kezdett őszülni.
A lámpa most is égett a nappaliban. Fell lelkileg rákészült egy
újabb kimerítő napzártára, miközben hallgathatja anyja
zsongító morgását, a kezében tartogatva a meleg tejet, hátha
suttyomban kiöntheti valahova.
Nem volt saját lakáskulcsa.
– Miért is kellene? – ellenkezett az anyja. – Én mindig itthon
vagyok.
Fell azért titokban csináltatott magának egy másolatot, afféle
apró lázadásként. Csöngetett. Semmi. Az ajtó nem nyílt ki,
anyja mogorva arca sem jelent meg az ajtóüvegben.
Elővette a kulcsát, és bement. A nappali felé indult. Anyja a
szokásos foteljében ült. Fell valamiért azonnal tudta, hogy
halott.
Mindene elzsibbadt. Hívta a mentőket és a rendőrséget. A
mentővel együtt bement a kórházba. Ott fojtott suttogással
tudatták vele, hogy az édesanyja, akárcsak annak idején az
apja, szívrohamot kapott.
Hajnalban gyalogolt haza – sosem engedték meg neki, hogy
jogosítványt szerezzen –, és próbálta leküzdeni magában a
bűntudatos megkönnyebbülés érzését. Végre megszabadult a
kötelesség utolsó láncaitól is.
Hazafelé menet végignézett a város néma utcáin. Ez a hely
mindig is a börtöne volt. Még sosem járt Londonban. A
városháza órája hat ezüstös csilingelést hallatott. A kelő nap
fénye eléje vetette saját elnyújtott árnyékát. Megborzongott,
pedig máris kezdett meleg lenni. Mi lesz most vele?

Másnap teljes meglepetésként érte Mr. Jamieson, az egyik helyi

ügyvéd hívása. Mr. Jamieson közölte, hogy egy orvos barátja
értesítette Mrs. Dolphin haláláról, és megkérte Fellt, hogy
fáradjon be az irodájába az édesanyja végrendelete miatt. Fell
el sem tudta képzelni, hogy az anyja, aki gyakorlatilag ki sem
mozdult a házból évek óta, hogyan írhatott végrendeletet és
hogyan helyezhette azt el egy ügyvédnél. Fell azonnal felhívta
a szállodát, ahol dolgozott, és bejelentette, hogy a temetésig
nem megy be. Még mindig furcsa zsibbadtságot érzett. Fölvette
az egyetlen öltönyét, meg az inget, amin az anyja átfordította a
kikopott gallért és mandzsettát. Sötétkék nyakkendőt kötött, és
felhúzta kifényesített cipőjét.
 Most már akár össze is koszolhatom, jutott eszébe, aztán
elszégyellte magát a kicsinyes gondolatra. Amikor lement a
lépcsőn a földszintre, hogy kilépjen az utcára, az anyja
megszokott foteljére pillantott az ablaknál, és szinte
csodálkozott, hogy üresen látja.

Mr. Jamieson túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy ismerhesse Fell

anyját. A harmincas évei elején járhatott. Sűrű, fényes fekete
haja volt, sima arca és halvány színű szeme a szarukeretes
szemüveg mögött. Miután kifejezte részvétét Fell anyjának
hirtelen elhalálozása miatt, a tárgyra tért.
– Az ön édesapja – kezdte Mr. Jamieson – halálakor mindenét
az ön édesanyjára hagyta, Mrs. Dolhhin pedig mindenét önre.
– Az nem lesz túl sok – felelte mentegetőzve Fell, mert az
ügyvéd irodája túl fényűzőnek tűnt ilyen apró tételhez. – Bár,
gondolom, az enyém lesz a ház.
– Valójában egészen szép kis összegről van szó.
Fell pislogni kezdett. Odakint sütött a nap. Az ablak alatt
nyüzsgött a heti piac forgataga. A napfény megcsillant az egyik
könyvszekrény üvegajtaján.
Az ügyvéd elmosolyodott.
– Soha nem nézett rá a szülei bankszámlájára?
Fell szomorkásan elmosolyodott.
– Sosem volt időm bankkivonatokat vagy papírokat
nézegetni.
– Nos, a háztól eltekintve egy ötszázezer fontos összeg áll a
rendelkezésére, plusz néhány részvény. Persze az örökösödési
illetéket meg kell fizetni. Az első kétszázötvenezer font
adómentes, a maradékra negyven százalék az illeték.
– Hisz ez lehetetlen! – vörösödött el Fell. – Teljesen lehetetlen.
Még csak tévénk sem volt soha.
– Az édesapja egész életében szorgosan gyűjtögetett. A
megtakarításait magas kamatozású számlán helyezte el.
– Nem mehettem egyetemre, dolgoznom kellett. Az én
fizetésemből éltek!
– Talán gondoskodni akartak arról, hogy önnek kényelmes
jövője legyen.
– De hát elvették a fiatalságomat! – robbant ki Fellből.
Az ügyvéd feszengett.
– Térjünk a tárgyra, Mr. Dolphin. Engem jelöltek ki a
végrendelet végrehajtójának. Szeretné, hogy megszervezzem a
temetést?
– Igen, köszönöm – válaszolta Fell, továbbra is mélységes
döbbenettel. – Azt sem tudnám, hogyan fogjak hozzá.
– A temetés költségeit a hagyatékból rendezem. Az
örökösödési ügyek eltartanak egy darabig, de addig is hozzá
tud jutni a pénzhez.
– Kivehetek, mondjuk, kétezer fontot?
Fell maga sem tudta, honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy
ekkora összeget kérjen.
– Természetesen.

Amikor Fell kilépett az irodából, fortyogni kezdett benne a

düh. Végre szabad lett – szabadon utazhat, vállalkozásba
foghat, elkezdhet élni. De a szülei kipusztították belőle az
ambíciót és a tetterőt. Úgy érezte magát, mint aki hosszú
bezártság után börtönből szabadul, és nem tud mit kezdeni az
élettel, a modern világ valóságával.
Még bankszámlája sem volt. Mindig az apjának adta a
fizetési csekkjeit, aztán az apja halála után az anyjának, és
csupán egy kevés készpénzt kapott belőle vissza.
Elment a legközelebbi bankba az ügyvéd csekkjével, és
számlát nyitott. Egészen könnyen ment.
Otthon átkutatta az apja régi íróasztalát. Az egyik alsó fiók
mélyén elrejtett pénzes doboz lapult. Lezárva. Fellt kissé
szentségtörő érzés kerítette hatalmába, amikor keresgélni
kezdett anyja régi, viharvert borjúbőr táskájában. Az egyik
kulcscsomón talált egy ezüstkulcsocskát. Beleillesztette a
zárba, és működött. Kinyitotta a dobozt. Tele volt takaros, „ezer
font” címkével ellátott pénzkötegekkel. Remegő kézzel
számolta le. Majdnem ötvenezer fontot talált. Már éppen vissza
akarta pakolni az egészet a dobozba, hogy elvigye a bankba és
betegye az új számlájára, amikor hirtelen beléhasított a kérdés,
hogy vajon az apja hogyan juthatott hozzá ilyen nagyságrendű
készpénzhez. Nyilván nem írta bele az adóbevallásába.
Fell a konyhaszekrényhez lépett, elővette a kizárólag
karácsonyra tartogatott whiskyt, és emberes adagot töltött
belőle magának. Leült, szopogatni kezdte, és végignézett a
nappalin: a sötét, olcsó bútorokon, az avítt lószőr – lószőr! –
kanapén, a barnára festett ajtókon és lambériákon, a kifakult,
unalmas tapétán. Az ismerős környezet mintha börtönbe zárta
volna. Ugyan mit számít az örökség? Úgyse mer soha semmit
kezdeni vele. Felállt, hogy megkeresse anyja telefonfüzetét,
amiben a még élő rokonok telefonszámai sorakoztak, és
végighívogatta őket a halálhírrel, meg azzal, hogy majd értesíti
őket a temetés pontos idejéről. Aztán a temetkezési vállalkozó
jelentkezett. Megegyeztek a koporsó árában és abban, hogy a
temetés három nap múlva legyen a városi temetőben, délelőtt
tíz órakor. A temetkezési vállalkozó érdeklődött, hogy a
megboldogult Mrs. Dolphin zsidó, katolikus vagy protestáns
volt-e. Anglikán, felelte Fell, mire a gyakorlatias vállalkozó
azonnal felajánlotta, hogy kapcsolatba lép a Szent Péter-
templom lelkészével a szertartást illetően. Fell letette a kagylót.
Hirtelen nagyon szerette volna visszakapni az anyját, hogy
megkérdezhesse tőle, miért verték a fogukhoz a garast és
szűkölködtek annyi évig. Hogy megkérdezze tőle, miken
gondolkodott az otthon eltöltött hosszú, magányos napokon. De
most már túl késő volt.
Újra végighívta a rokonokat, és közölte velük a temetés
időpontját. Ez jól ment neki. Mindig is kötelességtudó volt.

Másnap csöngettek, és Fell kiment ajtót nyitni. Az anyja

nővérének, Agnes néninek vénségesen vén, kellemetlen alakját
pillantotta meg az ajtó előtt.
– Gyere be, nénikém – invitálta Fell. – Egészen Walesből jöttél
idáig?
– Igen, de egy barátnőmnél, Nancynél szálltam meg
Worchesterben a temetésig. – A néni tekintete körbejárt a
nappalin. – Van itt egy-két szép dolog. Szükséged lesz valakire,
aki gondoskodik rólad. Doris mindig azt hajtogatta: „Nem
tudom, ki fog gondoskodni az én kisfiamról, ha én már nem
leszek, és ki fogja neki odaadni a meleg tejét.” Ezért úgy
döntöttem, hogy feláldozom magam, és ideköltözöm hozzád.
Fellt elfogta a rémület. A nagynénje erősen hasonlított halott
édesanyjára. Bajuszka, halovány és apró szempár, kerekded
testalkat és szigorúan begombolt kardigán.
– Milyen kedves tőled – szólt Fell –, de meglep, hogy anya
nem szólt. Eljegyeztem magam. Persze e miatt a tragikus
helyzet miatt későbbre tolódik az esküvő.
Agnes néni döbbenten ült le, és Fellre meredt.
– Hogy hívják?
Fell fantáziájának szárnyakat adott a kétségbeesés.
– Maggie Partlett.
A szállodából ismert egy pincérnőt, akit így hívtak. Vastag
szemüvegű, csepűhajú, tenyeres-talpas lány volt.
– Mit csinál?
– Pincérnő ugyanabban a szállodában, ahol én.
– Nos, nem tudtam. És itt ez a ház ezzel a sok szép bútorral.
Fellben mintha elszabadult volna valami.
– Maggie-nek nem igazán tetszik – felelte. – Tudod, mit? A
temetés után felpakoltatok mindent egy teherautóra, és
elküldöm neked Walesbe.
– Ez borzasztóan kedves tőled – jegyezte meg Agnes néni. –
Ennyi szép holmi! Emlékszem, amikor megvették. Istenem.
Rendes fiú vagy. Ezt majd a te Maggie-dnek is megmondom a
temetésen.
– Nem lesz ott. Az anyja Bedfordban él, és beteg, úgyhogy
most ott van vele.
– Szomorú. Néhány hónap múlva azonban újra jövök, és
akkor majd bemutathatsz. Most mennem kell.
– Hívok neked taxit. Fizetem.
– Micsoda? Egészen Worchesterig?
– Van egy kis megtakarított pénzem.
– Az biztos, hogy kellemesebb, mint a buszt várni ebben a
hőségben. Hihetetlenül forró nyár lesz. A pitypangból látszik.
– A pitypangból?
– Igen, abból. Tele van vele az út széle. A vidéki emberek úgy
tartják, hogy ha sok a pitypang, forró lesz a nyár.
– Pitypangos nyár – nevetett Fell. – Elnézést, hogy nevettem –
hadarta aztán gyorsan. – Biztosan a gyász teszi.
És, isten bocsássa meg, tette hozzá magában, az, hogy
egyáltalán nem is gyászolok.

Miután a nagynénje távozott, Fellnek az jutott eszébe, hogy az

örökségről nem is tett neki említést. A többi rokona szinte
mind halott volt már. De ott volt a két unokatestvére, Barbara
és Tom. Talán nekik lehetne juttatni az örökségből. Nem!,
kiáltotta azonnal egy hang a fejében. A fiatalságommal
szolgáltam meg. Ekkor Fell sírásban tört ki, amiért sosem
szerette az anyját, és örült annak, hogy meghalt.
Egy idő után felszárogatta a könnyeit, és új szemmel nézett
körül a lakásban. Az emeleten két hálószoba volt, a földszinten
egy nappali és egy szalon meg egy kis konyha. A szalon afféle
régimódi vidéki „tisztaszoba” volt, a legszebb berendezéssel:
háromrészes ülőgarnitúra, melynek plüsskárpitját még az
eredeti nejlonborítás fedte; egy rojtos állólámpa, ugyancsak
nejlonburkolattal a búráján; porcelános vitrin, drapp
padlószőnyeg, üveg dohányzóasztal fehér kovácsoltvas
lábakkal. Fell képzeletben mindent eltüntetett, a tapétát is
lehámozta a falról, feltépte a padlószőnyeget. Mi lenne, ha
egyszer, amikor már mindent kidobált… szóval mi lenne, ha a
nappaliból egy hatalmas konyhát csináltatna modern gépekkel,
hosszú pultokkal, fényes rézserpenyőkkel és friss
fűszernövényekkel? A szemét ismét elöntötték a bűntudat
könnyei. Valami sötétség a lelke mélyén azt súgta neki, hogy ez
az élet sosem fog eljönni. Jobb, ha úgy hagy mindent, ahogy
van. Majd továbbra is mindennap éjjel jön haza a sötét, kihalt
házba, és hallgatja anyja szellemének panaszkodását.
Muszáj volt megint kimozdulnia, ki a napfényre, hogy
csináljon valamit, bármit. Elsétált egy autósiskolába, és
beiratkozott egy vezetői tanfolyamra, aztán rendelt egy
tévékészüléket aznapi kiszállítással, majd elment a szállodába,
és beadta a felmondását.
Éppen kilépett a kapun, amikor bűntudatos meglepetéssel az
esti műszakba érkező Maggie-t pillantotta meg.
– Ó, Fell – pislogott rá a lány vastag szemüvegén keresztül. –
Részvétem az édesanyád miatt.
– Kösz, Maggie. Épp most mondtam fel.
– Ez a hely már nem lesz ugyanolyan nélküled – jegyezte
meg félénken Maggie.
Mindketten nagy könyvmolyok voltak, és sokat beszélgettek
kedvenc íróikról.
– Idehallgass, Maggie. Csináltam egy ostobaságot. A
nagynéném azzal fenyegetőzött, hogy hozzám költözik, én
pedig gyorsan rögtönöztem neki valami hazugságot. Azt
mondtam, hogy eljegyeztelek téged.
Ha szép lennék, nem is tartanád olyan ostobaságnak,
gondolta Maggie. De hangosan így válaszolt:
– És mit fogsz csinálni, ha rájön, hogy nem igaz?
– Majd később ráérek ezzel foglalkozni – felelte Fell, hirtelen
elcsüggedve.
– Én szívesen belemegyek a játékba – jelentette ki gyorsan
Maggie. – Aztán a temetés után szakíthatunk.
Fell úgy nézett rá, mintha először látná életében. A lány lógó
hajára ráfért volna egy vágás és formázás, a ruhája leginkább
formátlan zsákra hasonlított, és a vastag szemüveg is rontott
az összképen, Maggie szája azonban szép formájú volt, a szeme
pedig kedves.
– Nagyon rendes tőled – jegyezte meg Fell.
– Elmenjek veled a temetésre?
Fell fölkacagott, mire Maggie pislogni kezdett. Úgy rémlett
neki, hogy soha ezelőtt nem hallotta Fellt nevetni.
– Azt mondtam a nénikémnek, hogy a beteg anyukádat
ápolod Bedfordban.
– Szerintem szükséged lesz segítségre a temetésnél – vélte
gyakorlatiasan Maggie. – Enni- meg innivalóról kell
gondoskodni a gyászolóknak.
– Erre nem is gondoltam.
– A nénikédnek majd azt mondod, hogy rosszul értette a
múltkor. Nem lesz semmi gond, rám hagyhatod a vendéglátást.
De valószínűleg nem lesz olcsó.
– Ha már a költségeknél tartunk, inkább egy ebéd mellett
beszéljük ezt meg holnap, ha ráérsz. Valamit mondanom kell
neked, Maggie, amit senki más nem tudhat.
 – Örömmel. Hol?
– Ott az a francia étterem a folyónál. Egy órakor?
– Rendben. A magamét én fizetem.
– Éppen erről akarok beszélni. Én hívlak meg. De ne szólj
senkinek.
– Az nem lesz nehéz – szomorodott el Maggie. – Senki se áll
szóba velem, kivéve azt a nyavalyás olasz bárpultost, aki
mindig kinevet.
– Akkor holnap egykor.
Fell elindult hazafelé, és épp egyszerre érkezett meg az új
televízióval. Vajon mit gondolhatnak az idősebb szomszédok,
töprengett bűntudatosan, amikor látják, hogy közvetlenül az
anyja halála után antennát szerelnek a tetőre és tévékészüléket
visznek be a házba? Hirtelen elszégyellte magát, de az aznapi
szűkös bátorságadagját már kimerítette, és nem tudta rávenni
magát, hogy közölje a szállítókkal: meggondolta magát. Így
inkább borravalót adott nekik, aztán amikor egyedül maradt,
úgy döntött, hogy tévézik egy kicsit.
Ekkor megszólalt a csengő.
Ajtót nyitott. A lelkész, Mr. Sneddon állt a küszöbön.
Görcsbe rándult a gyomra. Nem kedvelte Mr. Sneddont, mert
Mr. Sneddonból hiányzott mindenféle eredetiség. Rengeteg
könyvben olvasott ilyen Mr. Sneddonokról, a trendi, tapsikolós
lelkészekről, akik égnek a vágytól, hogy a tévelygő ifjúságot
megnyerjék az egyháznak, miközben elidegenítik maguktól a
régi, hűséges híveket. Nagyon bosszantó, amikor egy unalomig
gyakran megírt figura egyszer csak megjelenik az ember
ajtajában.
Mr. és Mrs. Dolphin rendszeres templomjárók voltak a régi
tiszteletes idejében. Mrs. Dolphin azonban az utóbbi időben
hanyagolta a miséket, inkább csak üldögélt a nappali
csipkefüggönye mögött, és onnan figyelte a tovasuhanó világot.
– Jöjjön be – invitálta Fell, és arra gondolt: soha többé
csipkefüggönyt.
A lelkész bement, és leült. Piros susogós melegítőt és
edzőcipőt viselt. Jó nagy lábbal áldotta meg a Teremtő. A nagy
lábú embereknek nem lenne szabad edzőcipőben járniuk,
gondolta Fell, mert az a láb eluralkodott az egész szobán.
– Fiam – kezdte a lelkész, aki nagyjából ugyanolyan idős
lehetett, mint Fell –, sötét nap lehet ez a számodra.
– Az – morogta Fell.
– Gondolom, hogy Taylor és Fenwick, a temetkezési
vállalkozók már elintéztek mindent.
– Igen, az ügyvéd mindenről gondoskodik.
– Nagyon szívesen elvégzem a szertartást. Van valami
kívánságod, milyen zsoltárokat szeretnél?
– A „Zarándoknak lenni”-t, a Huszonharmadik zsoltárt és a
„Fel, keresztény katonák”-at.
A lelkész a homlokát ráncolta.
– Érzésem szerint a „Fel, keresztény katonák” egy kissé
militáns.
Fell majdnem meghátrált, aztán mégis kibökte:
– Anyám biztosan ezeket választotta volna. A beszédet pedig
a régi anglikán imagyűjteményből szeretném.
– Haladnunk kell a korral, és…
– A régi imádságoskönyv legyen. Ezt szeretném, vagyis
anyám ezt szerette volna.
– Rendben – felelte vonakodva a lelkész.
 Miután Sneddon távozott, Fell úgy érezte, azonnal ki kell
mennie a házból. Úgy döntött, hogy sétára indul. A Buss folyó
középen szelte ketté a várost, a régi kastélykertek közt. A bussi
kastély a középkorban az egyik warwicki Earl második
otthonául szolgált. Most a Nemzeti Örökségvédelmi Hivatal
tulajdonát képezte. Vastag falainak alja beleveszett a folyó
csillámló vizébe, ahol csónakok és hajók közlekedtek és
szomorúfüzek áztatták új hajtásaikat.
A kastélykert szinte teljesen elhagyatott volt. Fell letelepedett
egy vízparti padra. Két hattyú úszott el előtte. Olyanok, mint én,
gondolta Fell. A felszínen nyugalom és méltóság, miközben az
úszóhártyás tappancsok vadul taposnak a láthatatlan
mélységben.
Honnan van ez a rengeteg pénz?
A szülei bizonyosan törvénytisztelő polgárok voltak – nagyon
is azok. Fell apja folyton panaszkodott a dologtalan léhűtők és
drogosok miatt. Miért nem tette be azt a pénzt a bankba? Az
adóhatóság elől rejtegette volna? De miért? Ha egyszer legális
módon jutott hozzá…
Zavaros gondolatai Maggie felé kanyarodtak. Milyen jó lenne
valaki, akit a bizalmába avathat. Maggie kedves és megbízható
lány. Az ő jelenlétében Fell nem volt ideges, mert nem nőként
tekintett rá. Vágyálmaiban a nőket mindig magasnak,
gyönyörűnek és hosszú lábúnak látta. Már régebben is
randizhatott volna, de ehhez pénzt kellett volna kérnie a
szüleitől, ami vég nélküli kérdésekhez vezetett volna. Továbbá
mindkét tömzsi szülője igen erőteljes és domináns
személyiséggel rendelkezett. Az apja tizenkét éves kora után
már nem verte többé, de Fell még mindig jól emlékezett arra a
félelemre, ami elfogta, ha az anyja kiejtette a rettegett
szavakat: „Majd apád kézbe vesz, ha hazaér.” Jött a várakozás,
aztán a verés a meztelen hátsójára az apja bőrszíjával. Soha
senkinek nem beszélt erről, és még később is jó ideig úgy
gondolta, hogy ez a nevelés szerves része.
Felállt, és elindult a főutcán. Nézte a rengeteg boltot, melyek
tele voltak mindenféle dologgal, amelyeket most már
megvehetett magának, ha akarta. Megállt egy férfidivatüzlet
előtt, és szemügyre vette homályos tükörképét a kirakatban. Az
öltönye viseltes volt, az anyaga silány.
Újra a pénz jutott eszébe. Tényleg megoszthatná a maradék
kevés rokonnal. Majd a temetés után.
Vett magának egy adag halat sült krumplival, hazament,
bekapcsolta a tévét, és belefeledkezett a mozgó, színes
képekbe.

Másnap korán felkelt, és az új kaland érzésével elment a helyi

Marks & Spencerbe, ahol vett egy zakót, néhány nadrágot, egy
csíkos inget és egy selyem nyakkendőt. Ezután az ékszerészhez
vezetett az útja. Kell egy gyűrű Maggie-nek. Amikor először
szemügyre vette az eljegyzési gyűrűket, még úgy gondolta,
bármi egyszerű megteszi. Végül azonban egyik sem nyerte meg
a tetszését. Maggie hatalmas szívességet tesz. Miért ne venne
egy olyan darabot, amit megtarthat, ami egy kicsit eredetibben
néz ki?
Átment a régiségboltba, ahol ékszert is tartottak. Nagy
gonddal kiválasztott egy súlyos viktoriánus aranygyűrűt
jókora, négyszögletes csiszolású smaragddal. Az ár hallatán
pislogni kezdett. Készpénzzel fizetett, és közben újra előkúszott
a lelke mélyéről a kétely. Honnan származhat ez a pénz?
Gyorsan száműzte a gondolatot, hazatért, és átöltözött újonnan
vásárolt ruháiba. Kezdte magát teljesen új embernek érezni.
Maggie idegesen ácsorgott az étterem előtt, mely egy régi,
György korabeli udvarház volt a folyóparton, a kastélykertben.
Fellnek fogalma sem volt arról, Maggie mennyire igyekezett a
lehető legjobb formáját mutatni. Hosszú, kétszersültszín
vászonszoknyát viselt, karcsúsított blézert és citromsárga
selyemblúzt. Fell csak a megnyugtatóan ismerős Maggie-t látta.
Beléptek az étterembe. A hely roppant előkelő volt, de ez
nem ijesztette meg Fellt. Új öltözéke páncélként védte. Maga
mögött hagyta a félénk, szürke Fellt.
A teraszra néző franciaablaknál kaptak asztalt.
– Rendelj nekem is – suttogta Maggie. – Bármi jó.
Fell egyszerű ételsort rendelt: uborkalevest, buggyantott
lazacot salátával, majd, jókora merészségről téve
tanúbizonyságot, egy üveg pezsgőt is hozatott. Amikor a pincér
elment, elővette az ékszerdobozt, és átnyújtotta Maggie-nek.
– Ez a tiéd. Legalább legyen látszatja annak, hogy ki vagy a
szereped szerint.
Maggie kinyitotta a dobozt. A smaragd zölden szikrázva
üdvözölte. A lánynak elállt a lélegzete. Hirtelen nagyon élesen
érzékelt mindent, az étkészleten megcsillanó napfényt, a
teraszon cserepekben nyíló muskátli szúrós szagát, a folyó
vizének zúgását.
– Csodálatos – lehelte. – Igazi?
– Nagyon remélem.
 – Majd visszaadom.
– Ne, kérlek, ne. Szerettem volna valami különlegeset adni
neked, amit megtarthatsz.
Maggie reszketegen fölkacagott.
– Illik a szememhez.
Fell meglepetten meredt rá.
– Látod? – vette le vastag szemüvegét a lány.
A szeme nagy volt és zöld, aranyszín pöttyökkel.
– Gyönyörű a szemed – jegyezte meg Fell. – Hordhatnál
inkább kontaktlencsét.
A szép zöld szempár megtelt könnyel.
– Mi a baj? – kérdezte gyorsan Fell.
Maggie zsebkendőt kotort elő, megtörölte a szemét, aztán
visszavette a szemüvegét.
– Csak fáradt vagyok, Fell, ennyi az egész. Ismered a
helyzetemet. Az utolsó vendégek hajnali egyig maradtak. El
kellett mondanom anyámnak az eljegyzésünket. Persze neki
fogalma sincs arról, hogy színjáték az egész, és találkozni akar
veled. Most azt mondtam neki, hogy nagyon lesújtott a gyász,
aztán meg majd közlöm vele, hogy felbontottuk.
– Utálom, hogy miattam hazudnod kell.
– Amúgy is mindig hazudozom anyámnak. Ez afféle
önvédelem. Apám már nem él. Anyám mindig azt hajtogatja,
hogy úgyse lesz soha pasim, ezért időről időre kitalálok egy
barátot. De azok sosem jegyeznek el, hanem vagy meghalnak,
vagy külföldre távoznak. De hagyjunk engem. Miről akartál
beszélni?
Fell eddig csak az örökségről akart mesélni Maggie-nek. De
az együttérző tekintet hatására úgy döntött, hogy teljesen az
elejéről kezdi. Mindent elmesélt a lánynak: a gyerekkorát, a
megkönnyebbülését az anyja halálakor, a bűntudatot, a
rejtélyes pénzösszeget a dobozban. Végül ezzel zárta:
– Nem is értem, miért nem beszéltem a rokonoknak a
pénzről vagy miért nem adtam nekik belőle. Nem tudom,
milyen az anyagi helyzetük. A szüleim sose beszéltek róluk.
Igazából nemigen beszéltek semmiről. Mindössze annyit tudok,
hogy az egész összeget meg akarom tartani magamnak.
Mohóság lenne?
– Dehogy, ez a te örökséged. Úgysem tudnál eleget adni, csak
irigykedést és felfordulást okoznál. Majd a temetésen
beszélünk velük, és kiderítjük, van-e szükségük pénzre. Ha
nincs, akkor nem kell aggódnod. A tiéd, megtarthatod.
– Az az ötvenezer izgat. Amihez már hozzányúltam.
– Nem hinném, hogy illegális dologról lenne szó. Volt még
valami abban az íróasztalban, ami nyomra vezethetett volna?
– Nem kutattam tovább.
– Ebéd után elmegyek veled. A mai napot kivettem
szabadnapnak. Megnézem magamnak a konyhádat, ha egyszer
készíteni kell valamit a temetés utánra.
– Rendben – bólintott Fell. – De hozathatok is ennivalót.
– Abból látnák, hogy tele vagy pénzzel. Van mikród?
– Nincs, de vehetek egyet.
– Vehetünk mindenféle finomságot a Marksnál, és abban fel
tudom melegíteni. Hagyd csak rám. És mit szándékozol
csinálni? Utazgatni fogsz?
– Gondoltam rá. De nem akarom elszórni a pénzt. Talán
belevágok valami vállalkozásba. Esetleg egy étterembe.
– Az étterem ugyanolyan lenne, mint az, amit eddig is
csináltál egész életedben.
Fell lustán rámosolygott. Élvezte a fél üveg pezsgő szokatlan
hatását, és a megkönnyebbülést, hogy végre kibeszélhette
magát egy másik emberi lénynek.
– Te mit csinálnál a pénzzel, ha a tiéd lenne?
– Én is olyan vagyok, mint te. A könyvek a vigaszaim, a
barátaim. Én egy kis könyvesboltot nyitnék kávézóval, néhány
asztallal. Versfelolvasásokat rendeznék meg ilyesmiket. Persze
ez butaság.
– Csináljuk meg! – kiáltott fel lelkesen Fell.
– Együtt? – kérdezte erőtlenül Maggie.
– Ott akarsz maradni a szállodában?
– Te jó ég, dehogy! Tényleg meg lehetne csinálni?
– Miért is ne? – tárta szét a kezét Fell. – Rengeteg
lehetőségünk van. Maggie, te egész eddig engem hallgattál. Én
viszont semmit sem tudok rólad. Mesélj.
– Egy kissé én is abban a csapdában vergődöm, amiben
egykor te – felelte a lány. – De nem azért, mert az anyám
elnyom, távolról sem, hanem mert félek élni, félek kockázatot
vállalni, félek a szegénységtől. Van két nővérem, ők már
férjhez mentek. Anyunak is akadnak mindenféle pasijai, akik
olykor ott is alszanak. Anyu nagyon éles nyelvű nő, sokszor
kisebbrendűségi érzésem van mellette.
Talán a pezsgő tette, talán Maggie szomorú, elkeseredett
arckifejezése, hogy Fell egyszerre így szólt:
– Költözz hozzám.
Maggie rámeredt.
– Miért is ne? – folytatta Fell. – Modern világban élünk.
Barátok vagyunk.
 – Kezdem úgy érezni magam, mintha elgázolt volna egy
úthenger – felelte Maggie.
– Tiszteletben tartjuk majd egymás személyes terét –
nyugtatta a lányt Fell. – És már úgyis odaígértem Agnes
nénikémnek a régi bútorokat. Újakat akarok, világos színűeket
és vidámakat.
– És minden tiszta lesz – lehelte Maggie.
– Nálunk mindig is az volt.
– A mi lakásunk egy szemétdomb. Én tisztán tartom a saját
szobámat, de anyu nem törődik semmivel. Próbálok
feltakarítani utána, de mostanában már feladtam.
– Hagyd ott a szállodát.
– Csak úgy?
– Csak úgy. Szükségem van rád, Maggie.
– Ez most igazi ajánlat volt? – kérdezte Maggie könnyed
kacajjal.
Hirtelen azonban a régi Fell nézett vissza rá szorongó és
feszült arccal.
– Csak vicceltem, Fell – hadarta a lány gyorsan. – Barátok
vagyunk, nem igaz? Semmi ostobaság. Csak barátság.
Fell megkönnyebbültnek tűnt.
– Csak barátság.
– Megyek, bepúderezem az orromat.
Maggie átvágott a női mosdón, és a kézmosónak
támaszkodott.
– A Maggie-knek a mai világban el kell fogadniuk, amit
kapnak – mondta komolyan a tükörképének.
Mégis néma zokogás tört fel a torkából, a megbántott gyerek
hangja. Gyorsan rendbe hozta a sminkjét, és visszament
Fellhez.

Kiderült, hogy Maggie-nek van egy kis autója, amiről Fellnek

eddig fogalma sem volt. A lány hazament érte, és megkérte
Fellt, hogy várja meg. Még túl korai lett volna találkozniuk az
anyjával.
Miután Maggie befutott egy bőrönd ruhával, elmentek
vásárolni egy mikrót, majd telepakolták a kocsit mindenféle
finomsággal a Marks and Spencerből.
Amikor mindent kiraktak a konyhában, Fell gyászosan
jegyezte meg:
– Kell egy új hűtő is. Ebben a kicsiben aligha fog elférni
minden.
Vettek mindenféle italt, és hozzá poharakat is. Maggie fel-alá
nyüzsgött, mindent megvizsgált.
– Hány rokon lesz? – érdeklődött.
– Kevés – válaszolta Fell. – Ott van Agnes néni, aki özvegy.
Meg Tom és Barbara, az unokatestvéreim, és Barbara férje,
Fred. Ennyi.
– Remélem, éhesek lesznek. Jó sok minden összevásároltunk.
– Egy részét megehetjük mi is vacsorára. Nyitunk hozzá egy
bort.
– Rendben. Melyik szoba lehet az enyém?
– Én beköltözöm a szüleimébe, és az én szobám lehet a tiéd.
Anyád mit szólt?
Maggie elpirult.
– Nem volt otthon, úgyhogy üzenetet hagytam neki.
 – Akkor bármelyik pillanatban itt lehet.
– Azt nem írtam meg neki, hová megyek, csak annyit, hogy
majd hívom.
– Jobb, ha túlesel rajta – vélte Fell. – Ott a telefon.
– Ez az a híres íróasztal?
– Igen. Intézd el a telefont, aztán alaposan átnézzük.
Maggie felhívta az anyját. A beszélgetés meglehetősen
egyoldalúra sikeredett. A lány csak egyszer felelte, hogy „De
hát… olyan hirtelen történt”. Aztán letette.
– Anyám irtó dühös. Azt mondja, szüksége van a lakbér-
hozzájárulásomra.
– Boldogulni fog egyedül?
– Persze. De muszáj lesz keresnem valami munkát, Fell. Nem
élősködhetem rajtad.
– Ó, a pénzről majd én gondoskodom – közölte Fell
nagyvonalúan. – Nemsokára belevágunk a vállalkozásunkba.
Addig is vegyél ki a dobozból, amennyi kell.
– Mi lesz az íróasztallal?
– Máris megnézzük.
Fell előszedte a banki papírokat, kivonatokat.
– Ezekben nincs semmi különös – jegyezte meg Maggie. – Egy
dolgot kivéve.
– És mi az?
– Amióta dolgozol, minden héten be van téve a fizetésed.
Kivét ugyanakkor nincs. Pedig biztosan kellett fizetniük a
számlákat, a helyi adókat, a villanyt, a gázt, satöbbi. De nincs
semmilyen terhelés. És azt mesélted, zsebpénzt is kaptál
mindig.
– Ez fura. Az ember azt gondolná, hogy az adóhatóság
felfigyel az ilyesmire.
– Semmi okuk nem volt rá, a béredből levonták az
adóelőleget. De akkor miből éltetek?
– Bizonyára volt még valahol pénz, sokkal több, mint
amennyi a dobozban.
– Az pontosan ötvenezer?
Fell kinyitotta a pénzes dobozt.
– Egy kicsivel kevesebb. Húszas kötegekben, látod? Nemrég
számoltam meg – pörgette át a bankókat.
– Talán volt valami gazdag rokonuk.
– Semmi ilyesmiről nem tudok. Szűkölködtek és kuporgattak.
Még nyaralni se voltunk soha.
– Biztosan van a múltadban valami, ami megmagyarázza a
dolgot. Nincs valahol egy régi fényképalbum?
– Nem emlékszem rá, hogy lenne ilyesmink.
– Még esküvői kép sincs sehol – pillantott körbe Maggie a
homályos helyiségben.
– Nézzük meg anyám szobájában. Eddig még nem volt
lelkierőm hozzányúlni semmihez.
Fölmentek az emeletre. A hálószoba sötét volt. Egy hatalmas
dupla ágy uralta. Az ablaknál fésülködőasztal állt, előtte
kemény támlájú szék. A kandallót eltorlaszolták. Az egyik
falfelületet szinte teljes egészében elfoglalta egy hatalmas,
Edward-stílusú gardróbszekrény.
Fell kinyitotta. Az anyjának nem volt sok ruhája. Elhúzta az
orrát, amikor megcsapta a molyirtó szaga. Az akasztós ruhák
fölötti polcon kalapok árválkodtak.
– A temetés után összepakolhatnánk mindent dobozokba –
jelentette ki Maggie. – És elvihetnénk az Oxfambe.
 – Van valami a kalapok mögött – tapogatózott Fell a polc
hátuljában.
Egy régi fényképalbumot húzott elő. Odavitte az ágyhoz.
Maggie letelepedett mellé, és Fell kinyitotta. Megtalálták persze
az esküvői fotót, és Fell meglepve látta, hogy az anyja milyen
csinos és filigrán rajta. Az apja büszkén feszített új ruhájában,
és jókora rozmárbajszot viselt.
– Ezt vajon miért nem mutatták meg nekem soha? –
tűnődött. – És itt egy munkahelyi kép is apámról. Mögötte a
vasúti biztosítóberendezés.
Hirtelen belévillant egy emlék, ahogyan az anyjával
átvágnak a síneken épp a képen látott helyen egy forró nyári
napon. Füzike nőtt a sínek mellett, és a levegőt átitatta a vasút
jellegzetes korom- és kátrányszaga.
Egy másik képen az apja a peronon állt más vasutasokkal.
Aztán egy olyan fotó következett, amelyen egy házaspár teázott
egy nagy udvarház gyepén. Idősödő, arisztokratikus külsejű
emberek voltak.
– Ezek kik? És hol készült a kép? – tudakolta Maggie.
– Fogalmam sincs – csodálkozott Fell.
Aztán újabb vasúti fényképek következtek, és az album véget
ért.
– Rólad nincs is fotó! – kiáltott fel Maggie. – Nagyon furcsa.
– Majd megkérdezem Agnes nénit, hogy neki vannak-e képei.
Most fejezzük be, Maggie. Ennyi elég volt mára.
Az este további részét borozással és tévézéssel töltötték.
Aztán Fell keresett tiszta ágyneműt, megágyazott magának
az anyja szobájában, és áthúzta tisztával a saját ágyát Maggie-
nek.
 – Remélem, jó lesz – mondta félszegen.
– Biztosan – felelte Maggie.
Fell sokáig feküdt ébren. Próbált visszaemlékezni a szeretet
bármilyen megnyilvánulására a gyerekkorából, puszira,
ölelésre, de semmit sem tudott felidézni. Imádkozott az anyja
lelki üdvéért, aztán bocsánatért fohászkodott, amiért nem
tudta meggyászolni. Maggie is sokáig forgolódott álmatlanul,
nem tudta feldolgozni az életében beállt hirtelen változásokat.
Szerelmes lenne Fellbe? Fell az egyetlen, aki valaha is kedves
volt hozzá. Maggie azért kezdett kaland- és kémsztoris
könyveket is olvasni, hogy több közös témájuk legyen az
étteremben. Mégse gondolt soha arra, hogy lefeküdjön vele.
Fiatalabb korában kétszer volt testi kapcsolata, egyszer egy
kocsi hátuljában egy üzletemberrel, egyszer pedig egy
borügynökkel. Mindkét eset után mocskosnak és
megalázottnak érezte magát. Most viszont azon töprengett,
vajon mennyire szeretné, hogy Fell beleszeressen és
megkívánja. Talán majd összeszoknak. A zsigereiben azonban
érezte, hogy ezt a férfit nagyon könnyű elijeszteni.
 KETTŐ

Doris Dolphin temetése egy gyönyörű késő májusi napon volt.

A nap fényesen sütött le a düledező sírkövekkel teli
templomkertre, a dúsan sárgálló aranyesőre a
templomkapunál és a fűcsomók közt virító pitypangokra.
A Szent Péter-templom ősi épülete még a normannok
idejéből származott, amelynek szász alapjait is megtalálták. A
színes üvegablakok túlélték a cromwelli tisztogatásokat:
drágakő-ragyogású színes fényfoltok virítottak a padokon és a
földön.
A szép idő ellenére Agnes néni nyakig begombolkozott a
tweedkabátjába. A koporsó az oltár előtt állt, rajta Fell
magányos koszorújával.
Noha a lelkész tartotta magát Fell kívánságaihoz a
zsoltárokat illetően, ezeket egy zenekar játszotta el. Anya utálta
volna, gondolta Fell.
A szertartás után egyetlen hatalmas limuzinnal
mindannyian – Barbara és a férje, Tom unokatestvére, Agnes
néni, Fell és Maggie – a városi temetőbe hajtattak a
halottaskocsi mögött.
Komor fekete kosztümjében Maggie tűnt az egyetlen
gyászolónak, aki az alkalomhoz illően öltözött fel. Fell az új
zakóját és nadrágját vette fel fekete nyakkendővel, Tom
unokatestvére kék öltönyt és piros nyakkendőt viselt, Barbara
sárga nadrágkosztümöt, a férje, Fred pedig egy Toméhoz
hasonló kék öltönyt.
Fell próbálta a kellő szomorúságot kicsiholni magából, ám
inkább csak fagyos zsibbadtságot érzett, a meleg idő ellenére.
Sírkövet kell majd rendelni, gondolta.
Nem beszélgettek egymással, de amikor visszatértek a házba,
és Maggie kötényt kötött, hogy a konyhába menjen, Fell
körbekínálta az italokat. Már megbánta, hogy ennyi pénzt
költött a bőséges választékra, mert a rokonok mind édes
sherryt kértek.
– Akkor hát ő a menyasszonyod – kezdte Agnes néni. – Nem
valami szépség.
– Én nagyon vonzónak találom – felelte Fred.
– Na igen, sosem értettem, hogy egyes emberek mit látnak
egymásban.
Fell hozzálátott, hogy felderítse hozzátartozói anyagi
helyzetét. Miközben Maggie behozta az ennivalót, kiderült,
hogy Frednek elektromosberendezés-üzlete van Cardiffban,
Tom pedig építési vállalkozó Bathban. Agnes néni megjegyezte:
reméli, hogy Fell boldogulni fog. Azt is közölte, hogy néhai férje
után kényelmes megélhetést örökölt, és nem gondolja, hogy
Fell túl sok mindent kapott. Apró szeme csillogott a
kíváncsiságtól.
Fell mormogott valamit, hogy elboldogul. Továbbra is
ragaszkodott ahhoz, hogy elküldje a bútorokat Agnes néninek,
de most nem azzal magyarázta, hogy Maggie-nek nem
tetszenek, hanem azt, hogy a halott szüleire emlékeztetik.
 Barbara és Fred elunták magukat, és indulni készültek.
– Csak még egy pohárkával. Egyetleneggyel – kérlelte őket
Fell. – Szeretnék kérdezni tőletek valamit. Nem találok
semmilyen családi fényképet. Vannak képeid rólam
kiskoromból, Agnes néni?
– Nem mondhatnám. Mikor lesz az esküvő?
– Nem sietünk vele – közölte Fell. – Várj csak. Mutatni akarok
valamit.
Felszaladt az emeletre, és lehozta az albumot. Kinyitotta az
idős pár és a nagy ház képénél.
– Tudjátok, hogy kik ezek?
– Nem – ingatta a fejét Barbara. – Tom?
– Soha nem láttam őket.
– Agnes néni?
– Én most már inkább megyek. Tom felajánlotta, hogy elvisz.
– De ismered őket?
– Nem. Mit foglalkozol ilyen vacak régi képekkel, Fell?
– Furcsának találom, hogy egyetlen gyerekkori kép sincs
rólam.
– Doris már csak ilyen volt. Ő maga se fotózkodott soha.
Indulhatunk, Tom, ha kész vagy…

Maggie és Fell kettesben maradtak.

– Hát ezzel megvolnánk – nyugtázta Fell, de üresnek és
csalódottnak érezte magát.
Örök romantikusként már előre elképzelt mindenféle
szövevényes történetet a fotón látható előkelő párról. Talán
örökbe fogadott gyerek. Talán ezek az idős emberek a valódi
nagyszülei. Talán a lányuk teherbe esett egy nem megfelelő
férfitól. Eszébe jutott, hogy az apja mindig hencegett azzal,
hogy mennyi előkelőséggel cseveg a peronon. Mi van, ha az
öreg Lord Akárki fizetett neki, hogy fogadja örökbe a lánya
nem kívánt gyermekét?
– Mire gondolsz? – kérdezte Maggie.
Fell kényszeredetten elnevette magát, aztán elmesélte a
képzeletbeli sztorit.
– Nem is tudom – válaszolta Maggie lassan. – Régen én is
sokszor álmodtam azt, hogy örökbe fogadott gyerek vagyok. A
boldogtalan gyerekeknél ez nem ritkaság.
– Lehet, hogy igazad van – Fell letörtnek tűnt.
– Egyvalamit azonban megtehetünk – folytatta gyorsan
Maggie. – Ha rendbe tettük a házat, szerezhetünk valami
könyvet a vidéki házakról, és megnézhetjük, találunk-e olyat,
ami hasonlít a fényképre.
Fell arca felderült.
– Igen, ezt megcsinálhatjuk. Aztán eldönthetjük, milyen
üzletet nyissunk.
– Könyvesboltot?
– Vagy éttermet.
– Már mondtam, hogy az éppen olyan lenne, mint amit eddig
is csináltunk. Pincérkedés.
– Majd átgondoljuk. De az lenne a szép benne, Maggie, hogy
nekünk igazából nem is kell dolgoznunk.
Csöngettek.
– Ez meg ki lehet? – Fell talpra szökkent, és az ajtóhoz ment.
Kemény arcú, középkorú szőkeség állt a küszöbön.
 – Maggie anyja vagyok – jelentette ki élesen.
– Fáradjon be – húzódott félre Fell.
Úgy érezte, cseppet sem változott meg. Sem ő, sem semmi.
Ismét gyengének és bátortalannak érezte magát.
Mrs. Partlett leült, és keresztbe vetette a lábát. Rövid, szűk
szoknyát viselt, ami felcsúszott a combján. Izmos lába magas
sarkú szandálban végződött. Kivágott blúza látni engedte telt
keble felső részét a push-up melltartóban. A száján vörös rúzs,
elégedetlen arcán világos púder és vastag réteg alapozó, mely a
ráncokat volt hivatva elrejteni.
Rágyújtott, és Maggie felé fújta a füstöt. Újabb sztereotípia,
gondolta Fell. A világ tele van közhelyekkel. Micsoda sablonos
figura.
– Mik a terveid, te lány? – érdeklődött Mrs. Partlett.
– Ideköltöztem Fellhez. Össze fogunk házasodni.
– Ó, tényleg? És hol a gyűrű?
– Az is meglesz… nemsokára.
Fell észrevette, hogy Maggie kezén nincs ott a smaragdgyűrű.
– Összefutottam azzal a digóval a szálloda bárjából – közölte
Mrs. Partlett. – Tőle tudom, hogy mindketten kiléptetek. Miből
fogtok megélni?
– Van egy kis pénzem – válaszolta Fell.
– Az nem fog sokáig kitartani. Gondoskodnod kell a
lányomról.
– Neked ehhez semmi közöd – vörösödött el mérgében
Maggie. – Eddig sosem érdekelt a jólétem.
– Ne szemtelenkedj velem. Nincs valami innivalótok?
– Nincs – állt fel Maggie. – Amúgy is épp menni készültünk.
Mrs. Partlett is felállt. Most mindjárt riszál egyet a csípőjén
és lesimítja a szoknyáját, gondolta Fell. Mrs. Partlett pontosan
így is tett.
Fellhez fordult.
– Szemmel foglak tartani téged, és tudod, hogy miért? Mert
szerintem perverz vagy.
– Hogy merészeled! – rivallt rá Maggie.
Az anyja megvetően pillantott rá.
– Ugyan miféle férfiak érdeklődtek eddig irántad? Hagyjuk a
hazugságokat a Tomokról, Dickekről és Harrykről, akik
meghaltak vagy külföldre mentek. Tudom, hogy egyik se volt
igaz. Nagyjából mindenkit ismerek a városban.
– Hát persze – felelte könnyedén Maggie. – Mert a
legtöbbjükkel lefeküdtél.
Mrs. Partlett rándított egyet a vállán, és az ajtóhoz ment.
– Sose nőttél fel igazán, Maggie. De figyelni foglak.
Kiment, és bevágta maga után az ajtót.
Maggie egy fotelbe rogyott, és elsírta magát.
Fell tehetetlenül körözött körülötte.
– Ne sírj. Már elment. – Letérdelt a lány elé, és megfogta a
kezét. – Mozduljunk ki egy kicsit. Autózzunk egyet.
– Hová?
– Bárhová. Hol a gyűrűd?
Maggie kotorászni kezdett a zsebében, elővette a gyűrűt, és
az ujjára húzta.
– Akkor vettem le, amikor láttam, hogy anya jött. Ha
meglátta volna, kiszagolja a pénzt, és akkor sosem
szabadulunk meg tőle.
Miközben a vidéki utakon suhantak, Fell megkérdezte:
– Mindig ilyen volt?
– Gondolom – felelte Maggie csüggedten. – A nővéreim is
ilyenek. Én vagyok az egyetlen könyvmoly. Mindig is
idegennek éreztem magam otthon.
– Ne törődj vele. Idehallgass, Maggie: az életünk eddigi része
lezárult. Még sosem szórakoztunk igazán.
– Lehet, hogy már túl késő.
– Ne mondj ilyet! – fortyant fel Fell, mert megijedt attól, hogy
ez akár igaz is lehet.

A következő hetekben egy időre megfeledkeztek az

örökbefogadás és a dobozba rejtett pénz problémájáról, mert
Fell és Maggie először megszabadultak a régi bútoroktól, aztán
munkához láttak. Fell úgy döntött, hogy a nappali konyhává
alakítása talán túl nagyratörő elképzelés. Gyorsan rendelt egy
modern, háromrészes ülőgarnitúrát a nappaliba, Maggie pedig
a konyha átalakításával foglalatoskodott. Minden régi
berendezést kivettek: a hűtőt, az ősrégi mosógépet, az alig
használható tűzhelyet. Leszedték a régi tapétát, és ragyogó
fehérre festették a falakat. Egy barkácsáruházból új
konyhapultot rendeltek rozsdamentes mosogatókkal és
szekrényekkel. Fell megnyugtatta Maggie-t, hogy egyszerűen
csak követni kell az utasításokat, és egyedül is össze tudják
rakni, de mire összevásároltak egy rakás drága elektromos
berendezést, Maggie magában úgy gondolta, hogy inkább
megérte volna kifizetni a beszerelést is. Feltépték a régi zöld
linóleumot, és alatta parkettát találtak.
– Neked is kellenek majd új ruhák – pillantott Fell a padlót
súroló Maggie-re.
– Miért? – kérdezte védekezően Maggie.
Fell elnevette magát.
– Ebben a sok testmozgásban jól lefogytál.
De nem csak a testmozgás tette. Maggie korábban vigaszevő
volt. Csokipudinggal, nagy adag tésztákkal próbálta betölteni a
benne tátongó űrt. Fell azonban valóságos ínyenc lett, és a
lehető legjobban el akart távolodni az anyja által vezetett „régi
jó, egyszerű” konyhától. Az idő is egyre melegedett, több salátát
kezdtek enni.
– Tarts egy kis szünetet, menjünk el venni neked valamit –
javasolta Fell.
– Te is eljönnél velem?
– Miért ne? Még sosem láttam nőt ruhát válogatni. Menjünk
Cheltenhambe. Ott nagyon szép boltok vannak a Parade-on.

Maggie számára igazi élmény volt felpróbálni a sok csinos

ruhát, és látni, hogy illenek rá. Azelőtt mindig gumis derekú
szoknyákat, bő blúzokat és pulóvereket hordott, hogy elrejtse a
kilóit.
Fell vett egy antracitszürke öltönyt, néhány inget és
fehérneműt, amíg több forduló után Maggie apró kocsija meg
nem telt a sok holmival.
– Most pedig megcsináltatjuk a hajadat – indítványozta Fell.
– Nem hinném, hogy sok mindent lehet vele kezdeni.
 – Nézd, milyen szép fényes. Azelőtt nem volt az – felelte Fell.
– Próbáljuk csak meg.
Maggie-nek is megvoltak a maga álmai és elképzelései.
Amikor előkerült a fodrásztól új, tépett és rétegzett
frizurájával, mely szépen kiemelte szív alakú arcát, úgy érezte:
most már csak idő kérdése, hogy Fell beleszeressen. Roppant
elégedett volt a külsejével.
Úgy döntöttek, hogy este felveszik az új ruháikat, és
elmennek vacsorázni a francia étterembe.
Maggie egy rózsás pamutruhát választott, mely szépen
rásimult immár karcsú csípőjére, és elég hosszú volt ahhoz,
hogy takarja a lábát. Előre elképzelte, milyen lesz majd az
étteremben. Égnek a gyertyák, Fell pedig áthajol az asztal
fölött, mélyen a szemébe néz, megfogja a kezét, és aztán…
aztán…
Nagyon elegánsnak és jóvágásúnak látta Fellt új öltönyében
és csíkos ingében. Egymással teljesen elégedetten sétáltak be az
étterembe a balzsamos nyári estén. Fecskék csapongtak a régi
kastély fala körül.
– Pitypangos nyár – jegyezte meg Fell. – Pitypangos nyár van.
Az étteremben Maggie felbátorodott, és rendelt magának. A
következő lépés a külseje javításában a kontaktlencse lesz.
Fell mosolyogva nézett a szemébe.
– Mire gondolsz? – kérdezte fojtottan Maggie.
Fell nevetett.
– Arra, hogy már alig várom, hogy holnap nekiláthassak a
nappalinak. Elegem van abból, hogy egy doboz az asztalunk.
Túl korai lett volna, szidta magát Maggie, amikor szétpattant
álmai buborékja. Nem szabad siettetni a dolgokat.
 – Az a nő ott, aki folyamatosan mosolyog rám – szólt Fell. –
Ismerős valahonnan.
Maggie követte a pillantását.
– Ő Mrs. Harley. Régen sokszor vacsoráztak a szállodában a
férjével. Úgy tudom, a férje tavaly meghalt.
– És mivel foglalkozott a megboldogult?
– A bankod vezetője volt.
Mrs. Harley felállt, és odalépett az asztalukhoz. Fellnek az
jutott eszébe, hogy mindig is ilyen nőről álmodozott. A rövid,
fekete sifonruha rátapadt az asszony tökéletes alakjára, és
kiemelte elképesztően hosszú lábát. Mindehhez sötét
hajzuhatag, telt, érzéki száj és hosszú pillájú, sötét szempár
tartozott.
– Ismerjük egymást, ugye? – kérdezte Felltől.
Fell hirtelen azt kívánta, bár egyedül lenne. Tudta, hogy
sosem beszélt ennek a nőnek arról, hogy pincér a Palace-ban.
Ám ott volt Maggie is, és Maggie megszólalt:
– Mindketten pincérkedtünk a Palace-ban.
– Hát persze! – mosolyodott el a nő. – Csak olyan…
nagyvilágias. Nem ismertem fel.
– Fellworth Dolphin vagyok, vagyis Fell, ő pedig Maggie
Partlett. Sajnálattal hallom, hogy mi történt a férjével.
– Igen, nagyon szomorú. De most üzleti ügyben jöttem.
Tessék, a névjegyem. Egy egészségboltot vezetek a High
Streeten – nyújtotta a névjegyét Fellnek. – Valamikor ugorjon
be, beszélgessünk.
Ezzel a nő Chanel-felhőben tovalibbent.
Maggie álmai romokban hevertek. Fell teljesen felélénkült, és
állandóan Mrs. Harley asztala felé sandított.
 – Remélem, ez a mi Mrs. Harley-nk nem afféle aranyásó –
jegyezte meg Maggie megjátszott könnyedséggel.
– Miért lenne az?
– Kicsi ez a város, gyorsan terjed a pletyka. Még szerencse,
hogy a rokonaid nem itt élnek. Biztosan sokan tudnak már a
pénzedről.
Fell a homlokát ráncolta.
– Ő is épp elég jómódúnak tűnik.
Maggie ejtette a témát, és próbált a házfelújításról csevegni,
de közben súlyos, leküzdhetetlen szomorúság fészkelte be
magát a lelkébe.
Legnagyobb megkönnyebbülésére Mrs. Harley hamarosan
távozott. Fell azonnal úgy döntött, hogy ők is hazamennek.
Pedig máskor szívesen elüldögélt a kávéja mellett. Otthon nem
akart fennmaradni. Közölte, hogy fáradt. És Maggie tudta, hogy
a Mrs. Harley-ról szőtt álmaival akar egyedül maradni.
Szobája magányában Fell elővette a drága névjegyet. A nőt
teljes nevén Melissa Harley-nak hívják. Korábban is
szerelembe esett már ilyen Melissákkal, de a körülményei
sosem engedték, hogy túllépjen a fantáziákon. Most is úgy
álmodozott, akár egy tinédzser, mert elfojtott élete úgy
megdermesztette az érzelmeit, mint egy gyantába kövült
rovart.
Viszont meg volt áldva egy bizonyos mértékű józan ésszel, és
a reggel fényénél már újra nem volt más vágya, mint hogy
Maggie-vel barkácsoljon.
Egészen addig, amíg a délelőtti vásárlás és tervezgetés után
Maggie nem közölte, hogy otthon maradt a tévéje, és áthozza,
hogy mindegyikőjüknek legyen saját. Fellt hirtelen elfogta a
késztetés, hogy elinduljon a High Streeten az egészségbolt
irányába.
A bolt neve Whole Body volt, és amikor Fell habozva megállt
az ajtó előtt, Melissa Harley kijött.
– Nicsak, hisz ez Fellworth – jegyezte meg.
– Fell – helyesbített gyorsan. – Nem nagyon szeretem a
teljesen nevemet – egy kicsit hunyorgott a napfényben.
Melissa alacsonyabbnak és teltebbnek tűnt, mint ahogy az
emlékeiben élt, de Fell javíthatatlan romantikus volt, aki újra
azt a másik, csillogó asszonyt akarta látni, így a képzelete
gyorsan korrigált is.
– Miért választották a szülei ezt a nevet?
– Sosem mondták. Pedig sokat szenvedtem miatta az
iskolában.
– Szegénykém. Van ideje egy kávéra?
Hát persze hogy van. A világ minden ideje az övé.
Bementek a régi angol stílusú teaházba. Klasszikus kínálat:
Eiffel-torony, lekváros linzer, gyümölcstorta, mákos pite…
A nő Fellre szegezte sötét szeme pillantását, és azt kérte
fojtott hangján:
– Meséljen magáról.
– Nincs sok mesélnivalóm – felelte Fell. – Elég szörnyű életem
volt.
– De ugye már nem pincérkedik?
– Nem, a szüleim után maradt rám egy kis pénz, ezért
abbahagytam.
– És most mik a tervei?
– Arra gondoltam, valamilyen vállalkozásba fogok, éttermet
vagy könyvesboltot nyitok.
 A nő ábrándosan elmosolyodott.
– Egy meglévő üzletbe is fektethetne, mint amilyen az
enyém.
Fell meg sem tudott szólalni.
– Lenne kedve velem dolgozni, Fell? Jól menő kis cég az
enyém.
– Csodálatos lenne. De meg kell kérdeznem róla Maggie-t.
– Ó, persze, a kis barátnőjét. Mindenesetre értesítsen majd –
felelte kurtán a nő.
Fell szívesen elárulta volna neki, hogy az eljegyzésük
Maggie-vel puszta színjáték, de valami idegesítő lojalitás
Maggie iránt megakasztotta a nyelvét.
Melissa a boltról mesélt, és arról, hogyan valósította meg az
álmát a férje halála után. Fell továbbra is képzelete torzító
prizmáján keresztül látta a vonzó arcot, és megbabonázva
hallgatta a nő hangját.
Amikor elváltak, gyűjteni kezdte magában az erőt, hogy
beszéljen Maggie-vel. Maggie csalódott lesz, hisz annyira
akarja azt a könyvesboltot, de végül is ez az ő pénze, és Maggie-
nek elég lesz egyszerűen hozzászokni a gondolathoz.
Maggie már otthon volt, mire hazaért. Fell legnagyobb
megkönnyebbülésére nem tiltakozott, csak csendben
hallgatott, összekulcsolt kézzel.
– A te örökséged – jelentette ki végül a lány, amikor Fell
befejezte. – Nem volt részed túl sok örömben eddigi életed
során. Most végre azt csinálhatod, amihez kedved van.
Fellt hirtelen elöntötte a végtelen hála.
– Tudom, mennyire akartad azt a könyvesboltot, Maggie, de
ez egy bejáratott üzlet. Viszont egyelőre még nem lépek. Várok
egy kicsit.
– Rendben – bólintott Maggie. – Fölmegyek a szobámba. Még
nem döntöttem el, melyik festéket válasszuk.
Maggie felment az emeletre, és becsukta maga mögött a
hálószoba ajtaját. Leült az ágyra. Sejtette, sőt biztos volt benne,
hogy Mrs. Melissa Harley Fell pénzére hajt. Bizonyítani persze
nem tudta. Hirtelen feltámadt benne a vágy, hogy titokban
megnézze magának Melissát. Visszament a földszintre, és
közölte Fell-lel, hogy az anyjával kell beszélnie. Fell éppen a
porcelán kicsomagolásával volt elfoglalva, úgyhogy épp csak
bólintott.
Maggie kilépett az aranyszínű, ragyogó nyári estébe.
Kicsinek, kövérnek és varangyszerűnek érezte magát.
Felpillantott a városháza toronyórájára. Az egészségbolt
nemsokára zár, Melissa hazafelé indul, és akkor jó alaposan
szemügyre veheti ezt a nőt, a riválisát. Elfoglalta
megfigyelőhelyét egy kapualjban a bolttal szemközt, és várt.
Fél hat, egy eladólány jött ki és indult el az utcában. Maggie
nyugtalanul feszengett.
– ’elló, Maggie!
Maggie az olasz bárfiú, Gino ábrázatát pillantotta meg maga
előtt a Palace-ból.
– Várod, hogy fölszedjen valaki?
– Egy barátnőmet várom – morogta Maggie. – Tűnj el.
Gino jóképű férfi volt, és ezt tudta is magáról. Civilben volt,
bőrdzsekiben és farmerben, szőrös mellkasán aranylánc
csillogott. Erőteljes illatot árasztott.
– Hallom, összeköltöztél azzal a nyomival – folytatta Gino.
– Tűnj már el! – sziszegte Maggie.
 Gino megpaskolta a lány fenekét, és fütyörészve elsétált.
Maggie látta, hogy Melissa Harley kilép a boltból. Fáradtnak
tűnt. A haja kontyba tornyozva a feje tetején. Nadrágkosztüm
és lapos sarkú cipő. A kigombolt blézerből kivillant a kis pocak.
Tegnap este biztosan hasleszorító volt rajta, gondolta Maggie.
És igazából nem is olyan szép. Csak a féltékenység mutatta őt
gyönyörűnek.
Maggie kissé megnyugodva indult hazafelé.

Nem gondolt azonban arra, hogy Fell csak azt a Melissát látja,
akit látni akar, és ez a Melissa álmai csillogó asszonya. Később
rájött, hogy semmit nem lett volna szabad mondania. De amint
belül volt az ajtón, kitört belőle:
– Láttam Melissa Harley-t a High Streeten.
Fellnek földerült az arca.
– És beszéltél vele?
– Nem, éppen csak láttam messziről, és Fell, képzeld, olyan
öregnek tűnt, és nem is nézett ki jól. Biztosan alakformáló
fehérneműt viselt, amikor az étteremben láttuk, mert van
hasa, és szerintem közel jár az ötvenhez.
Fell arca elsötétült.
– Nem is anyádhoz mentél. Hanem kémkedni.
Maggie ahelyett, hogy tagadott volna, azt felelte:
– Csak meg akartam nézni magamnak. Aggódom miattad,
Fell. Szerintem a pénzedet akarja.
Fell talpra szökkent. Az arca kifejezéstelen volt és zárkózott.
– Kimegyek, járok egyet.
 – Én… annyira sajnálom – motyogta Maggie. – De nem bírom
nézni, hogy átvernek.
– Azt elhiszem – felelte Fell, és kilépett az ajtón.
Csak ment és ment a folyó mellett. Addig gyalogolt, amíg a
lába is éppen úgy el nem fáradt, mint a lelke. Tompa gyűlöletet
érzett Maggie iránt. Hogy mer Maggie beleavatkozni az
álmaiba? Nem fogja hagyni, hogy ugyanúgy leláncolja őt, mint
azelőtt a szülei. Nem fog csöbörből vödörbe kerülni. Reggel
megmondja neki, hogy költözzön el. Ez az ő háza, az ő élete.

Maggie ébren feküdt, várta, hogy Fell hazaérjen. Bár sose

mondott volna semmit Melissára. Bár letagadta volna, hogy
kémkedett utána. De Fell olyan naiv.
Hallotta, ahogy Fell megérkezik. Maggie megsejtette a férfi
érzéseit a falon keresztül is. A bulinak vége. Fell sosem bocsát
meg neki. Fel is út, le is út. Mehet vissza az anyjához, vissza a
pincérnősködéshez, az üres hétköznapokhoz és a magányos
éjszakákhoz.
Eszébe jutott a hihetetlen vacsora ott a francia étteremben,
amikor az ujjára húzta a gyűrűt, amikor boldogabb volt, mint
bármikor azelőtt életében. A párnájába fúrta az arcát, és sírt.
Annyira keservesen sírt, hogy beletelt némi időbe, mire
eljutott a tudatáig, hogy valaki kopog a ház ajtaján.
Felült, és megtörölte a szemét a takarója szárazabbik
sarkával. Hallotta, ahogy Fell kinyitja a szobája ajtaját, és
lemegy a lépcsőn. Maggie is kimászott az ágyból, és köntöst
vett fel. Halkan leosont, és hallgatózni kezdett.
 Fell kinyitotta a bejárati ajtót. Termetes alak rajzolódott ki az
utcai lámpák fényében.
– Te Fellworth Dolphin vagy, Charlie fia? – érdeklődött egy
mogorva hang.
– Igen. Mit óhajt?
– Lassú Joe fia vagyok. Engedj be.
– Miért kellene hogy beengedjelek?
Fell emlékezett, hogy Lassú Joe vasúti munkás volt az
állomáson, ahol az apja dolgozott.
– Azt szeretnéd, ha a küszöbön beszélnénk meg a rablást?
Maggie gyorsan az íróasztalhoz sietett, és elővette a pénzes
dobozt. Hallotta, ahogy Fell felfortyan:
– Miféle rablást? Én nem tudok semmiféle rablásról.
Maggie a hátsó ajtón át kilopózott a kertbe. Az új kerti
szerszámok szanaszét hevertek, mindenféle növénnyel együtt,
amelyeket a kertészetben vettek.
Ásót ragadott, és gödröt vájt a puha talajba, majd beletette a
dobozt, betemette, elsimította rajta a földet. Ezután visszaosont
a konyhába. Most már a nappali felől hallatszottak a hangok.
– Kér valaki egy csésze teát? – kiáltotta.
Csend lett, aztán az idegen férfi élesen fölcsattant:
– Ez meg ki?
Maggie besétált a nappaliba, és kedvesen elmosolyodott.
– Hallottam, hogy jött valaki, gondoltam, innátok egy teát,
Fell.
Gyorsan végigmérte a látogatót. Masszív, tagbaszakadt alak
volt farmeringben, melynek levágott ujjai látni engedték
tetovált karját.
– Ez meg ki?
 – A menyasszonyom, Maggie – válaszolta Fell elképedve. –
Maggie, ez az úr itt… – azzal segélykérőn Lassú Joe fiára
pillantott.
– Andy. Andy Briggs.
– Andy szerint az apám részt vett egy vonatrablásban. Andy
most olyan helyet keres, ahol meghúzhatná magát. Valamint
pénzre van szüksége.
– És miért kellene adnunk neki? – érdeklődött Maggie.
– Azért – felelte Fell elhaló hangon –, mert azt mondja,
bizonyítéka van az apám érintettségére a rablásban, és ha nem
fizetünk, megy a rendőrségre.
Maggie leült.
– Miféle rablásról van szó? – kérdezte. – Mikor történt?
– Több mint húsz éve – felelte Andy. – Nem hallottatok a
postavonatrablásról?
– Nekem rémlik – tűnődött Fell. – Egy rakomány használt
bankjegyet szállítottak északról a londoni központi
postahivatalba. A vonatot maszkos emberek támadták meg
Buss állomásnál. De soha nem kaptak el senkit.
– Így igaz. Az én apám Spanyolországba ment a saját
részével, engem is magával vitt, aztán halálra itta magát a
bolond vénember. A te apád azért kapott részt, mert
információt szolgáltatott a vonatról és úgy tett, mintha semmit
sem látott volna.
– Fell apja halott – jegyezte meg Maggie.
– Hallottam – felelte Andy, és apró szemét Fellre meresztette.
– Gondolom, nem akarod, hogy a világ megtudja: apád bűnöző
volt.
– Nem igazán érdekel – közölte Fell. – Menj nyugodtan a
rendőrségre.
– Akkor másképp fogalmazok, fiacskám – szólt Andy. Egy
nagy sporttáska hevert a lábánál. Lehajolt, és kinyitotta. Régi
szolgálati revolvert vett elő belőle. – Ide fogod adni a pénzt.
Már egy ideje itt vagyok a városban, és tudom, hogy egy
vagyont örököltél. Szóval reggel elmegyünk a bankba, és
fizetsz, mint a katonatiszt, különben szétloccsantom az
agyadat. – Andy hirtelen mozdulattal Maggie felé fordult: – Te
meg hozz teát és szendvicset. Egy rossz mozdulat, és kinyírom
a pasidat.
Maggie felállt, és kiment a konyhába. Fell zsibbadtan meredt
Andyre. Csupa olyan fenyegetés közt nőtt fel, hogy a Jóisten
megbünteti, ha rossz, a haragvó isten a nagy szakállal és loknis
hajjal. Most úgy érezte, hogy elnyeri méltó büntetését azért,
amiért a dobozban tartotta a pénzt. Egészen elgyengült a
félelemtől. Érezte, hogy remeg a térde a köntös alatt. Nagyjából
biztos volt benne, hogy maga alá fog ereszteni. A
legszívesebben ordított volna szégyenében és
kétségbeesésében.
A fantáziái egyikében megfenyegeti egy fegyveres, de ő
egyetlen karateütéssel leteríti. Reménykedett benne, hogy
Maggie valahogy el tudott szaladni segítségért.
De a konyhaajtó kinyílt, és Maggie vidám hangja hallatszott:
– Kész a tea!
Andy háttal ült annak az asztalnak, ahová Maggie lerakta a
tálcát.
– Meg ne mozdulj – szólt rá Fellre vigyorogva, noha Fell
tudta, hogy Andy pontosan tisztában vele: meg se mer
moccanni a félelemtől.
 Ebben a pillanatban, mintha csak álom volna, Fell látta, hogy
Maggie felkap egy márvány sodrófát a teás tálcáról. Andy
éppen felállt volna, és Maggie a félelemből merített erővel
lesújtott a sodrófával a koponyájára.
Andy hördült egyet, és előrebukott a szőnyegre. Fell
felpattant a fotelből, és kikapta a pisztolyt Andy ernyedt
markából. Vér szivárgott a férfi fejsebéből a szőnyegre.
Fell letelepedett a kanapéra, és a fekvő Andyre szegezte a
fegyvert. Maggie remegett, kezét a szájára tapasztotta. Aztán
odaoldalgott, és leült Fell mellé.
– Nem hagyhatjuk, hogy elvérezzen – suttogta.
– Várjunk egy kicsit – suttogta vissza Fell. – Lehet, hogy csak
tetteti.
– Ezt a sok vért?
– Na jó. Nézd meg.
Maggie megborzongott.
– Nem megy. Nem tudom megtenni. Nézd meg te.
Fell átadta neki a pisztolyt, de az a földre hullt Maggie
idegesen remegő ujjai közül.
Fell fölkapta a fegyvert, és betette az egyik fiókba. Utána
letérdelt, és átfordította a testet. Megfogta Andy csuklóját. Nem
volt pulzusa.
– Szerintem meghalt, Maggie.
– Az nem lehet. Jaj, mit tegyünk?
– Fogalmam sincs – válaszolta tehetetlenül Fell. – Talán
mentőt kellene hívni.
– Akkor belőlem gyilkos lenne, és a bíróság elvenné tőled az
összes pénzt.
– Ha tényleg rablásból származik, akkor jogos is.
 – De mi van, ha a fickó csak blöffölt? Ha az apádnak nem is
volt semmi köze az egészhez?
– Nézzük meg a táskáját – javasolta Fell.
Kiborították a sporttáska tartalmát. Szennyes ruha volt
benne, egy hosszú pengéjű kés, útlevél és jogosítvány.
Fell hátrahőkölt.
– Szerintem elvette volna a pénzemet, és mindkettőnket
eltett volna láb alól. Mi lenne… mi lenne, ha egyszerűen
megszabadulnánk a holttesttől, és megpróbálnánk mi magunk
rájönni, hogy apának tényleg volt-e valami köze a rabláshoz?
– Tegyük be a kocsim csomagtartójába, és dobjuk a folyóba?
– Ne – ingatta a fejét Fell. – Inkább ássuk el a kertben. Még
szerencse, hogy az éjszaka közepén állított be. Reménykedjünk,
hogy senki nem látta. Aztán reménykedjünk, hogy senki sem
akarja majd kerestetni. Pisilnem kell.
– Nekem is – mondta Maggie. – De menj csak te előbb.
Miután mindketten megkönnyebbültek, kimentek a kertbe.
Fell most kivételesen hálás volt a szülei zárkózott életmódja
miatt. A kert mindkét oldalán magas sövény zárta el a belátást.
Baloldalt akácfa nyújtott takarást a szomszédos ablakok felől,
jobboldalt pedig magyalfa szolgálta ugyanezt a célt.
– A pénzes dobozt már elástam – jegyezte meg Maggie. – Ott.
A fickót hova tegyük?
– A ház közelébe. Úgy nem látnak meg.
Mindketten ásót ragadtak, és munkához láttak.
– Fáj a karom – nyafogott Maggie.
– Mély gödör kell – felelte Fell. – Nehogy kiássa valami kóbor
kutya vagy macska.
Az ég alja kezdett világosodni, és megszólaltak az első korai
madarak.
– Így már jó lesz – mondta végül Fell.
Az ásónyélre támaszkodva néztek egymásra a tátongó
sírgödör felett, arcuk sápadt és nyúzott volt a derengő
homályban.
– Kihozom – szólt Fell elcsigázottan. – Talicskán. Te tartsd a
konyhaajtót.
Maggie tartotta az ajtót. Fell betolta a talicskát a konyhába.
Maggie segítségével kinyitotta a nappali ajtaját.
Aztán felhördült.
Andy helyett csupán egy alvadt vérfolt volt a szőnyegen. A
bejárati ajtó tárva-nyitva állt. A sporttáska eltűnt.
– Ezek szerint nem halt meg! – kiáltott Fell.
– Hála istennek – felelte Maggie, és sírva fakadt.
 HÁROM

Keveset aludtak. Amikor Maggie felébredt, hallotta Fellt a

földszintről. Kimászott az ágyból, és felöltözött, sietve, oda sem
figyelve.
Fell egy csésze kávé fölött üldögélt, és üres tekintettel meredt
a semmibe.
– Fogalmam sincs, mit tegyünk, Maggie – mondta sötéten.
Annak ellenére, hogy még mindig a rémes éjszakai
események hatása alatt állt, Maggie ebben a pillanatban
rádöbbent, hogy lehetőséget kapott. De legalábbis Fell nem
dobhatja ki azon melegében.
– Nem gondolod, hogy vissza fog jönni? – kérdezte Maggie.
– Elképzelhető. Kész rémálom az egész. Miért is nem jutott
eszembe az a rablás, amikor megláttam azt a doboznyi pénzt?
Közvetlenül apa első szívrohama után történt. Egyetemre
készültem, de végül itthon kellett maradnom. A felkészülés
alatti évben is dolgoztam, és végül ott ragadtam a Palace-ban.
– Menjünk el valahova reggelizni autóval – javasolta gyorsan
Maggie. – Aztán ugorjunk be a könyvtárba, és olvassunk össze
mindent a rablásról, amit csak találunk.
– Mit csináljak a pisztollyal?
– Majd eldugom a szobámban egy bőröndbe az ágy alá. Most
menjünk, Fell. Ha csak itt ülünk, elkezdek félni, és nem
csinálok semmit.
– Rendben.
Fell a fiókhoz lépett, elővette a fegyvert, és Maggie kezébe
nyomta, aki óvatosan átvette. A lány felment a szobájába, és
berakta egy régi bőrönd aljába.
Utána elindultak Maggie kocsijával, ami a ház előtt állt.
Újabb tökéletes, ragyogó nap volt készülőben.
– Mr. Dolphin! – hallatszott egy reszketeg hang a jobb oldali
szomszédságból.
– Mrs. Moule – morogta Fell, majd megemelte a hangját. – Jó
reggelt!
Mrs. Moule kijött a kapuhoz a járókeretével.
– Maguk fiatalok! – kezdte barátságosan. – Nem tudom,
honnan szedik azt a sok energiát. Az éjszaka közepén kertet
ásni!
– Mi már csak ilyenek vagyunk – válaszolta Fell mesterkélt
könnyedséggel. – Minden percet kihasználunk, hogy
csinosítsuk az otthonunkat.
Mrs. Moule kacarászni kezdett.
– Nos, ha olyan jó erőben vannak, az én kertemre is ráférne
egy kis gazolás.
Fell integetett. Beszálltak az autóba. Maggie gázt adott, de az
utca végénél megállt:
– Kérek egy percet, remeg a lábam. Gondolj bele, Fell. Mi lett
volna, ha tényleg elásunk valakit? És ő meglátta volna?
– Valószínűleg a fa ágai között látott meg az emeletről. Már
kezdett világosodni.
– Talán el kellene mennünk a rendőrségre – vélte Maggie.
 – Ahhoz egy kicsit már késő van, Maggie. Furcsállni fogják,
hogy nem azonnal értesítettük őket. És mi van, ha
befagyasztják a bankszámlát? Elveszítjük a szabadságunkat.
Maggie magában azt gondolta, így is elveszítette, de Fell
többes szám első személyben beszélt, és ez elég is volt neki.
Becsatolta magát.
– Hová megyünk? – kérdezte Fell.
– Gondoltam, megcélozhatnánk egy autópálya-éttermet, és
ehetnénk ez egyszer valami vigasztaló szemétkaját.
– Jó fej vagy, Maggie.
Maggie úgy érezte, hogy a bensőjét is elárasztja a melegítő
napfény. De azt is tudta, hogy Melissa Harley-ról is mondania
kell valamit.
– Visszatérve Melissára… Mostanra egyértelmű, hogy
méltatlanul viselkedtem. Nem akarlak elzárni az emberektől,
Fell. – Micsoda hazugság, visította egy hang a lelkiismerete
mélyéről. – Csak nem akartam végignézni, ahogy becsapnak.
Fell sóhajtott egyet.
– Nyilván úgy gondolod, hogy egy ilyen külsejű nő egyébként
sosem érdeklődne irántam.
– Egyáltalán nem erről van szó – tiltakozott gyorsan Maggie.
– Rosszul esett – folytatta Fell. – Fájt, hogy kémkedtél. A
tegnap éjszakai események hatására nagyjából el is felejtettem.
– Most inkább ne beszéljünk erről – felelte Maggie, és
befordult a körforgalomba, majd ráhajtott az autópályára.
– Körülbelül két órát vettem vezetésből – jegyezte meg Fell. –
De nem tudom elképzelni magamat az autópályán vezetni.
Nézd meg őket! A külső sávban 110-zel mennek, de középen
már 130-cal, és belül 150-nél is többel.
 – Hozzá lehet szokni – felelte Maggie. – Amikor elkezdtem
vezetni, mindig a legszélső sávban maradtam, és araszoltam a
teherautók mögött.
Néhány kilométer után megálltak egy étteremnél.
Nemsokára már ott ültek a kiadós, tojásból, pirítósból,
szalonnából, gombából, babból és kolbászból álló reggeli
mellett.
– Ha ébren tudunk maradni ezután – szólt Maggie –, akkor
visszamegyünk a városba, és benézünk a könyvtárba. Apád
régi munkatársai közül él még valaki?
– Körbe kell kérdezősködnöm. Apa elég öreg volt, amikor
meghalt. Mennyire utálom ezt az egészet! Nem tudom, képes
leszek-e továbbra is abban a házban élni. Mindig azt fogom
várni, hogy valaki kopogtat, és Andy visszatér.
– Ne gondolj erre. De talán felszerelhetnénk valami
riasztófélét, meg egy kukucskálót az ajtóra, hogy lássuk, ki jön.
Kereshetnénk a telefonkönyvben egy biztonsági céget.
Maggie megbánta a zsíros, nehéz reggelit, bár az utolsó
falatig eltüntette. Fáradt lett, elnehezült.
Visszaautóztak Bussba, és leparkoltak a könyvtár előtt.
– Mikor történt a rablás? – érdeklődött Maggie.
– Valamikor a hetvenes években. Várj egy pillanatot! Másról
se beszéltek akkor a városban. Kezdjük az 1978-as helyi
újságokkal.
Egy órával később, miután egy egész évfolyamnyi Buss
Courier-kötetet átnyálaztak, még mindig nem találtak
semmiféle említést vonatrablásról.
– Megkérdezhetnénk az öregeket – szólt Maggie. – Ők
biztosan emlékeznek.
 – Nem szeretnék figyelmet kelteni.
– Akkor megkérdezem a könyvtárost. Őt biztosan nem fogja
érdekelni. Annyian kérdeznek tőle mindenfélét, nem fogunk
feltűnni.
– Nem is tudom… – szólt kétkedve Fell, Maggie viszont már
talpra ugrott, és elindult a pult felé.
A könyvtáros fiatal, huszonéves lány volt valódi szőke hajjal
és kék szemmel. Maggie örült, hogy ő jött kérdezősködni, nem
pedig Fell. Érezte, hogy a világa kezd megtelni olyan nőkkel,
akik elcsábíthatják tőle Fellt.
– A vonatrablással kapcsolatban keresnék valamit, ami itt
történt – jegyezte meg Maggie.
– Ó, a bussi vonatrablásról – mosolygott a lány, és kék
szemében intelligencia csillogott.
Aki ilyen csinos, annak nem lenne szabad még okosnak is
lennie – gondolta Maggie.
– Van róla egy könyv, amit egy helybéli írt – folytatta a lány,
és bekapcsolta a számítógépét. – Biztos vagyok benne, hogy
már nincs forgalomban, de mi rendelkezünk egy példánnyal
belőle, mert helyi jelentőséggel bír.
Szakértő módon keresgélni kezdett a gépben.
– Ó, itt is van. A bussi vonatrablás, Geoffrey Hobsontól. A
helyi könyveknél találja. P142 a száma.
Maggie visszatért Fellhez, arcán diadalmas mosollyal.
– Valaki írt egy könyvet róla – mondta Fellnek. – Várj,
idehozom.
Keresgélni kezdett a polcokon, és legnagyobb örömére meg is
találta a könyvet. Visszavitte Fellhez.
– Ki tudjuk venni? – kérdezte. – Van kölcsönzőjegyed?
 – Persze – bólintott Fell, és arra gondolt, milyen csodálatos
menedék volt ez a könyvtár régi, sötét, magányos életében: egy
olyan világ, ami tele van romantikával és kalandokkal.
A könyveknek már a szaga is megnyugtatta. A zöld üveges
kupola víz alatti hangulatot teremtett a könyvtárban, ahol a
magafajta tengeralattjáró-alakok siklottak polctól polcig,
menedéket keresve.
Úgy döntöttek, hogy a könyvvel levonulnak a folyópartra, és
ott tanulmányozzák. A rablás 1977-ben történt.
– Öregszem – morogta szomorkásan Fell. – Emlékezhettem
volna, hogy 77-ben volt.
Kettejük közé tartotta a könyvet, és a folyóparti fűben ülve
olvasni kezdtek.
Később Fell megszólalt:
– Összefoglalva: a rablás délelőtt tíz órakor történt. Az apám
esetleg ott jöhet a képbe, hogy a postavonatnak elvileg nem
kellett volna megállnia Bussban, de a jelzés nem ezt mutatta,
ezért a vonat mégis megállt. Amint lefékezett, öt maszkos
ember támadta meg. A szerelvényen csupán hat postai
alkalmazott, egy mozdonyvezető és egyetlen őr tartózkodott. A
postásokat fegyverrel fenyegették meg, majd összekötözték. Az
őr megpróbált megszökni, őt agyonverték. Úgy becsülik, hogy a
rablók ötmillió fontot lovasítottak meg. Aput is behívták
kihallgatásra. Ő azt vallotta, hogy kapott egy telefonhívást,
miszerint meg kell állítania a vonatot. A hívást lenyomozták
egy telefonfülkéig. De apámnak feddhetetlen előélete volt. Joe
Briggset, azaz Lassú Joe-t gyanúsították, mert kiderült, hogy
rovott múltú, aki viszont Spanyolországba szökött, és
akkoriban még nem volt kiadatási egyezmény Spanyolország
és Anglia között. Mindenkit kikérdeztek. Én két emberre
emlékszem, akikkel találkoztam, amikor bementem apához,
Fred Flintre és Johnny Trempre, ők karbantartók voltak.
– Most hogyan tovább? A szüleid sosem beszéltek erről? –
kérdezte Maggie.
– Soha egyetlen szót se. Amennyire emlékszem, másról se
nagyon. Megnézem a telefonkönyvben, benne van-e Fred Flint
és Johnny Tremp.
– Én azt gondoltam volna, hogy legalább az egyiküket
lecsukták.
– A könyvben az áll, hogy a rendőrség véleménye szerint az
egész olyan alaposan meg volt szervezve, mint egy
hadművelet. Ezért olyan bűnözőt kerestek, aki katonai
háttérrel rendelkezik.
– Nagyon nehéz lesz bármit is kideríteni ennyi idő után –
jegyezte meg szomorúan Maggie.
– Engem az döbbent meg, hogy Andy Briggset miért nem
kapcsolták le egyből a repülőtéren, vagy Doverben, vagy ott,
ahol belépett az országba.
– Nekik Joe Briggs kell. A Briggs gyakori név. A fiút nem
keresik.
– Igazad lehet. Menjünk haza, és nézzük meg a
telefonkönyvet.
Maggie tétovázott.
– Szerintem vigyük vissza a könyvet a könyvtárba.
– Miért? Szerettem volna még egyszer átfutni.
– Megmondom, hogy miért. Ha Andy visszajön, és hívnunk
kell a rendőrséget, esetleg megtalálják a könyvet, és összeadják
a kettőt a kettővel, netalán átkutatják a házat.
 – Igazad van. Ha legközelebb bele akarunk olvasni, majd
bemegyünk a könyvtárba, és helyben nézzük meg.
Miközben átvágtak a gyepen, Maggie még hozzátette:
– Bármikor mondhatod, hogy könyvet írsz Bussról, és az
egyik fejezetet a vonatrablásnak akarod szentelni. Ez jó ürügy
lehetne, hogy kérdezősködjünk. Sőt a helyi nyomozót is
megkereshetnénk, aki dolgozott az ügyön Bussban. Mi is volt a
neve?
– Rudfern felügyelő. Igazad van, Maggie.
Visszavitték a könyvet, aztán hazatértek.
– Talán vehetnék egy írógépet. Hogy úgy tűnjön, mintha
tényleg írnék – tűnődött Fell.
– Manapság senki sem vacakol írógéppel. Számítógépet
vegyél, szövegszerkesztő programmal.
– Nem nehéz megtanulni?
– Szerintem a legtöbben egyszerűen csak követik a
használati utasítást.
Maggie a ház előtt parkolt le a kocsival. Mindketten
aggodalmasan nézegettek az ajtó felé, mintha arra
számítanának, hogy odabent Andy várja őket.
A házban azonban csak a friss festék szaga lengedezett.
– Tudod – sóhajtotta Fell –, úgy érzem magam, mint egy
bűnöző. Minden arra mutat, hogy apa a rablóktól szerezte a
pénzt. Többé már nem jó érzés elkölteni. Olyan, mintha nem az
enyém lenne.
– A fizetéseid, amelyeket apád félretett, tisztességesek.
– Igen, de azért tudta félretenni, mert esetleg ott volt a
rablásból származó pénz.
– Ne törődj vele. Kiderítjük, amit lehet. Menjek el dolgozni?
Hogy ne kelljen annyit költened rám.
– Nagyon aranyos vagy, Maggie – ölelte meg gyorsan a lányt
Fell. – De együtt vagyunk benne ebben az egészben, úgyhogy
együtt is költünk.
Maggie félénken rámosolygott. Már nem zavarta, hogy
milyen bajba keveredtek, csak legyenek együtt. A szörnyű
lehetőség, hogy Fell elzavarhatja, megszűnt.
A telefon élesen, vészjóslóan csörrent meg.
Fell idegesen összerezzent.
– Fölvegyem én? – kérdezte Maggie.
– Légy szíves. Nekem cafatokban lógnak az idegeim.
Maggie fölemelte a kagylót. Melissa Harley volt az.
– Téged keresnek – szólt komoran Fellnek, és átadta, miután
Melissa közölte, hogy a ház urával akar beszélni.
Nézte, amint Fell arca felderül, amikor rájött, hogy ki a hívó.
Aztán hallotta a férfi szavait:
– Nagyon jó lenne, de most nem alkalmas. Nem lehetne
áttenni a jövő hétre? Remek. Akkor szerdán nyolckor. – Letette,
és ragyogó arccal fordult Maggie-hez: – Meghívott magához
vacsorára. A boltnál találkozunk.
– Hallottam, hogy elhalasztottad a jövő hétre – bólintott
Maggie. – Miért?
Fell a hajába túrt.
– Szeretném a legjobb formámat mutatni, amikor
találkozunk. És a tegnapi éjszaka eléggé megviselt.
– Kérsz egy kávét, mielőtt megnézzük a telefonkönyvet? –
érdeklődött Maggie.
– Köszi – felelte Fell, boldogan ragyogó ábrázattal.
A fene egye meg az alattomos kis dögöt, gondolta Maggie. Két
csésze kávéval tért vissza, és letelepedett Fell mellé a kanapéra.
– Kivel kezdjük? – kérdezte.
– Szerintem a felügyelővel mennénk a legtöbbre.
Fell kinyitotta a helyi telefonkönyvet.
– Lássuk csak. Rudfern. Mi is a keresztneve?
– Nem emlékszem.
– Van itt egy. Csak egy. J. J. Rudfern, Glebe Close 12.
– Hívjuk fel most azonnal – indítványozta Maggie gyorsan,
hátha el tudja terelni Fell gondolatait Melissa Harley-ról.
– Igyuk meg a kávét, aztán hajrá – felelte Fell. – Mi a másik
két név?
– Fred Flint és Johnny Tremp.
– Rendben. – Fell újra böngészni kezdte a telefonkönyvet. –
Van itt egy J. Tremp. Lássuk csak… Fred Flint vagy F. Flint
nincs. Pedig sok Flint van.
– Ezeket majd később megnézzük – állt fel Maggie. –
Megmosom az arcom. Még mindig fáradt vagyok.
– Miután megnéztük ezt a felügyelőt, ha egyáltalán még él,
akkor alhatunk egy kicsit.
Milyen csodálatos lenne, gondolta Maggie, ha az alvás azt
jelentené, hogy összebújnak az ágyban. Felment a mosdóba, ami
még nem lett felújítva. A mosdókagyló repedt volt, a régimódi
fürdőkád pedig tele vízkőfoltokkal a csöpögő csap miatt.
A ház rendbehozatalát folytatni kell. A nappali új bútorzata
túl szép volt a kopottas falhoz. Lekötni Fellt – ez volt a terve. Az
elfoglalt Fell kevésbé könnyű préda a ragadozó nők számára.
Maggie levette vastag szemüvegét, megmosta az arcát, aztán
gondosan felfrissítette a sminkjét. Bár vehetne kontaktlencsét,
de most, hogy a néha Mr. Dolphinra rávetül a gyanú árnyéka,
nem mert megint pénzt kérni Felltől.

A Glebe Close pici zsákutca volt a város gazdagabbik végén.

Néhány nagy villából állt csak, amelyekhez tágas kertek
tartoztak.
– Talán mégsem lesz pitypangos a nyár – jegyezte meg
Maggie. – Felhős az ég, és kezd hideg lenni.
– Tipikus vidéki sztori – felelte Fell. – Szerintem minden
évben elmondják, aztán csak arra emlékszik mindenki, amikor
bejön a jóslat.
Kiveszkődtek a kocsiból. Fell belökte a magas, kétszárnyú
vaskapu egyik oldalát, és elindultak a gondozott úton a
babérbokrok, virágzó feketeribiszke-bokrok és rododendronok
között.
Miután megnyomták a bejárat melletti rézcsengőt, divatosan
öltözött középkorú nő nyitott ajtót. Kekszbarna vászon
nadrágkosztümöt viselt magas sarkú szandállal, és jelentős
mennyiségű arany lógott a nyakában. Ápolt arcán gyanakvás
tükröződött.
– Igen?
– Fell Dolphin vagyok – mutatkozott be Fell, aki, ha csak
lehetett, nem használta a teljes nevét. – Ő pedig Miss Maggie
Partlett.
– És? – vágta csípőre a kezét a nő.
– Könyvet írok a bussi vonatrablásról, ami 1977-ben történt.
Úgy tudom, hogy Rudfern felügyelő foglalkozott az üggyel.
Erről szerettem volna beszélgetni vele.
 A nő tétovázott, majd így szólt:
– Megnézem, mi a helyzet apámmal.
Visszament a házba, őket otthagyta az ajtóban. Mögöttük
feltámadt a szél, megzörgette a bokrokat. A főút forgalmának
zaja csak távolról hatolt el hozzájuk.
Aztán meghallották a visszatérő tűsarok kopogását.
– Jöjjenek be – mondta a nő. – De ne maradjanak túl sokáig.
Követték a hatalmas ház félhomályos belsejébe. Mintha
minden ablakon lehúzták volna a reluxát, kizárva a fény nagy
részét.
– Apám a dolgozószobájában van – nyitotta ki az ajtót a
háziasszony.
Idős férfi ült az ablak előtti fotelben, térdén kockás úti
takaró. Ősz haja volt, szürke és ráncos arca, melyből fakókék
szempár nézett rájuk kíváncsian.
– Üljenek le – invitálta őket az öreg, meglepően erőteljes
hangon. – Dolphin, azt mondta a lányom. Mintha rémlene
valahonnan ez a név.
– Charles Dolphin, az apám jelzőőr volt a rablás idején.
– Ó, valóban. Be is hívtuk kihallgatásra. Hozzanak ide két
széket, és üljenek le velem szembe, hogy lássam magukat.
Fell nehézkesen odavonszolt két faragott, magas támlájú
ülőalkalmatosságot.
Amikor helyet foglaltak, Fell megkérdezte:
– Miért hívták be apámat kihallgatásra?
– Mert a pénzes vonatnak nem kellett volna megállnia
Bussban – felelte Mr. Rudfern. – És a maga apja állította meg.
Különben is szabadnapos lett volna, de a másik jelzőőr, Terry
Weal beteget jelentett, és Dolphin vállalta, hogy beugrik
helyette.
– És milyen magyarázatot adott apám, miért állította meg a
vonatot?
– Azt mondta, hogy kapott egy telefonhívást fél órával az
előtt, hogy a vonatnak át kellett volna haladnia Buss
állomáson, és nem volt semmi oka kételkedni az utasításban. E
szerint a vonatnak meg kell állnia, mert kerékrepedést
gyanítanak. Lenyomoztuk a hívásokat. Aznap csak egy volt, egy
Buss melletti telefonfülkéből. Dolphin kitartott amellett, hogy
félrevezették. Aztán azt is megkérdezték tőle, hogy miért nem
hívta azonnal a rendőrséget a jelzőházból, hisz volt telefonja.
Azt válaszolta, hogy az egyik rabló fegyvert fogott rá, ezért csak
akkor tudott telefonálni, amikor már elmentek.
– A jegypénztárból miért nem tudtak telefonálni? – kérdezte
Fell.
– Aznap csak később vártak vonatot, ezért még zárva volt a
pénztár. Persze továbbra is szemmel tartottuk a
gyanúsítottakat, hátha kezdenek gyanúsan költekezni. De
Dolphin továbbra is szerényen élt a fizetéséből, majd később a
magáéból. Bizony, ilyen sokáig szemmel tartottuk őket. Az
egyetlen, aki kilógott a sorból, Briggs volt. Éppen be akartuk
gyűjteni, amikor Spanyolországba távozott. Velük nem volt
kiadatási megállapodás, és mire lett, addigra a vén gazember
meghalt.
– Máig sem tudják, ki tette?
– Nem. De nagyon okos ember tervelhette ki.
– Az apám tudhatott arról, hogy mi volt a vonaton?
– Elvileg nem. De Glasgow-ban, ahol felpakolták a
rakományt, a munkások sejthettek valamit, a vonaton lévő
postai dolgozók pedig nyilvánvalóan tudták. Könnyen
kiszivároghatott az információ.
– Olvastam az esetről egy könyvet egy helybéli tollából –
jegyezte meg Fell. – Szerinte olyan volt az egész, mintha egy
szellemcsapat hajtotta volna végre a rablást, aztán
varázsütésre felszívódtak volna. Senki sem látott kocsikat
elhajtani a pályaudvartól.
– Nemigen jár arra senki, hacsak nem személyvonat jön –
felelte Rudfern. – Nem úgy, mint a nagyvárosokban. Vidéken
sokszor teszik a városon kívülre az állomást, ahogy Bussban is.
Én is olvastam azt a könyvet. Silány fércmű. Több kilométeres
körzetből minden ismert bűnözőt berángattunk. Megvannak
az informátoraink, ezért vártunk, mert biztosak voltunk
benne, hogy előbb-utóbb elindul valami suttogás az alvilágban.
Nos, nem így történt. Tudják, mit gondolok?
Maggie és Fell előredőltek. Mr. Rudfern lánya jött be.
– Végeztek már? – kérdezte. – Apának pihenésre van
szüksége.
– Kifelé! – parancsolta Mr. Rudfern. – De azonnal.
A nő kiviharzott, és becsapta maga után az ajtót.
– Borzasztó dolog ilyen öregnek lenni, kiszolgáltatva a
gyerekeinknek – jelentette ki az egykori felügyelő, félig
önmagának. – Hol is tartottam?
– Éppen azt akarta elmondani, hogy mit gondol az egészről –
felelte mohón Maggie.
– Igen, igen. Nos, senki sem volt hajlandó hallgatni rám. De a
helyzet a következő: szerintem olyasvalaki tervelhette ki a
dolgot, aki katonai képzettséggel és gondolkodásmóddal
rendelkezik. Akik viszont végrehajtották a rablást vagy
segédkeztek benne, mind amatőrök voltak. Vegyük mindjárt
Lassú Joe-t, Joe Briggset. Szorgalmas, jó munkás hírében állt. Ki
sem derült volna, hogy van valami a rovásán, ha nem
ellenőrzünk végig mindenkit. És fogadni mernék, hogy a
többiek, bárkik is voltak, soha korábban nem követtek el
semmiféle bűncselekményt. Azt hiszem, hogy Briggs
kivételével mindegyik szépen hazament, és bűntelen életet élt,
amíg úgy érezte, hogy ez kell a biztonságához. De senki sem
hallgatott rám. Azt mondták, hogy az amatőrök mostanra rég
elárulták volna magukat. Még Spanyolországba is elmentem,
Benidormba, hogy beszéljek Briggsszel. De a társai bizonyára
figyelmeztették, mert hirtelen eltűnt. Úgy tudom, csak
hónapokkal később került elő újra, amikor már nem voltam
ott. Maguk ugye nem akarnak amatőr nyomozósdit játszani?
– Csupán a könyvemhez szeretném összerakni a tényeket –
felelte Fell.
– Nem szeretném elkeseríteni – ellenkezett erre Mr. Rudfern
–, de az az első könyv se ment valami jól. Ugyan kit érdekelne
egy második?
– Én azért megpróbálom – jelentette ki makacsul Fell.
– Hadd adjak egy jó tanácsot. Nincs értelme a múltban
kutakodni. Csak a sár kerül a felszínre, a tények nem. Akaratán
kívül árthat egy sereg embernek. Meglehetősen sok vad
elmélet keringett akkoriban, mindenféle vádaskodások.
– Majd értesítem róla, hogy haladok – ígérte Fell.
– Ne tegye. Öreg vagyok, nem szeretem, ha zavarnak.
Mr. Rudfern kis rézharangot vett fel az asztalról, és
megrázta. Azonnal kinyílt az ajtó, és megjelent az elegáns nő,
mintha mindvégig ugrásra készen állt volna odakint.
 – Kísérd ki őket – utasította Mr. Rudfern.
Hátradőlt, és lehunyta a szemét. A kihallgatás ezennel véget
ért.

– Te miként értelmezted, amit mondott? – tudakolta Maggie. –

Figyelmeztetni akart, hogy tartsd magad távol az ügytől, nem?
– Valószínűleg nem akarja, hogy valaki más megtalálja a
tettest, miután neki nem sikerült – válaszolta Fell. – Tudod,
gondolkoztam egy kicsit. Mi lenne, ha elmennénk a helyi
újsághoz? Talán valaki össze tud hozni minket egy riporterrel
vagy olyannal, aki még él, és aki tudósított az esetről.
– Jó ötlet.
Maggie beindította az autót, és elindultak a High Street felé,
ahol a Buss Courier szerkesztősége székelt.
Miután előadták, hogy mit szeretnének, a gondosan
kiöltözött, hosszú körmű recepciós, akiről lerítt, hogy ennél
sokkal többre hivatottnak érzi magát, azt mondta, hogy
várjanak. Szürke fény ömlött be az előtérbe egy nagy
üvegablakon keresztül. Egy eldobott újság járta
kiszámíthatatlan táncát a szélben odalent az utcán, majd egy
utolsó látványos piruett után felszállt, és eltűnt a háztetők
fölött. Fell és Maggie egymás mellett kuporogtak a
tweedhuzatú kanapén. Előttük alacsony, karcos, csorba
szegélyű dohányzóasztal állt. Az egyik sarokban
könnyezőpálma kornyadozott. A citromsárga falakon a Buss
Courier régebbi, bekeretezett címplapjai virítottak.
– Elnézést – szólt váratlanul a recepciós, mire mindketten
összerezzentek, annyira el voltak merülve a gondolataikban:
Fell a pénz miatt aggódott, Maggie pedig Fell miatt. – A
főszerkesztő úr máris fogadja önöket. Jessie mutatja az utat.
Egy félénk kinézetű, sovány lány lépett elő egy oldalajtó
mögül, és várakozóan megállt.
Követték Jessie-t a szűk lépcsőn, át a szerkesztőségi szobán
egy átlátszatlan üvegajtóig, melyen a „T. J. Whittaker,
főszerkesztő” felirat díszelgett.
Jessie kinyitotta az ajtót, a főszerkesztő pedig felállva
üdvözölte őket. Vörös arcú, termetes férfi volt, buggyos
nadrágjára lógó sörpocakkal. Csíkos inge a nyakánál
kigombolva. Előreugró szemöldöke alatt az arca mintha
lefittyedt volna a saját súlyától.
– Üljenek le – kérte. – Szóval könyvet írnak a vonatrablásról.
Annak idején én tudósítottam róla. Dolphin, ugye? Ez volt az
állomásparancsnok vagy jelzőőr neve.
– Ő volt az apám – bólintott Fell. – Csak most tudtam meg,
hogy őt is gyanúsították.
– Hogyhogy? Az ember azt hinné, maga ezen a sztorin nőtt
fel.
– Nem. Sosem beszélt róla.
– Akkor miért akar könyvet írni róla?
Fell úgy döntött, hogy fejest ugrik az ismeretlenbe.
– Igazából az apám ártatlanságát szeretném bebizonyítani.
Őt is kihallgatták.
– De nem vádolták meg – tette hozzá Mr. Whittaker.
– Attól még… Jártunk Rudfern felügyelőnél.
– Valóban? Akkoriban nem kaptunk tőle túl sok segítséget.
De jobb, ha mindent elmesélek, amit tudok, úgyis nyugodt nap
a mai. Én voltam a tudósító, és…
Az iroda ajtaja kivágódott, és egy fiatal riporter rontott be.
– Gyilkosság történt, Mr. Whittaker!
A főszerkesztő felállt, és felkapta a zakóját a szék támlájáról.
– Hol? Ki? – kérdezte.
– A vasúti kocsmánál. A csapos azt mondta, Andy Briggsnek
hívják a fickót.
 NÉGY

Fell és Maggie lassan sétáltak ki a szerkesztőségből. Odakint

Maggie megszólalt:
– Örülök, hogy meghalt. Viszont az aggaszt, hogy annak, aki
megölte, esetleg köze lehet a rabláshoz, és minket is fel akar
kutatni.
– Reménykedjünk, hogy csak valami kocsmai bunyó volt –
felelte Fell. – Fáradt vagyok. Menjünk haza, és feküdjünk le.
Bár felkérés lenne ez keringőre, gondolta Maggie szomorúan.
Úgy tűnt, egyre mélyebbre süllyednek ebbe a rémálomba.
Bárcsak együtt is mászhatnának ki belőle, de úgy igazán
együtt.
Hazaautóztak. Maggie már épp indult fel az emeletre,
amikor megcsörrent a telefon.
– Felvennéd, Maggie? – kiáltotta Fell. – Nekem mára elég volt
mindenből.
Maggie visszaszaladt, és fölvette.
– Melissa vagyok – lehelte a hang a vonal másik végén.
– Szólok Fellnek – válaszolta Maggie csüggedten.
– Nem, nem a jövő szerdáról van szó. Meghívtam Fellt
vacsorára, és elfelejtettem mondani neki, hogy szóljon
magának is. Ráér?
 – Igen, köszönöm – lepődött meg Maggie. – Hánykor?
– Nyolckor, és a címet is elfelejtettem megadni. Malvern
Lane 5.
– Köszönöm, nagyon kedves.
– Akkor várom mindkettőjüket. Viszhall!
– Ki volt az? – kiabált le Fell a szobájából, amikor hallotta,
hogy Maggie újra elindul felfelé.
– Melissa.
Fell kirontott a hálószobájából.
– Még vonalban van?
– Nem, csak engem is elhívott a vacsorára.
Maggie gyorsan elfordította a tekintetét, de még így is látta,
hogyan borul el Fell arca.
– Milyen kedves tőle – jegyezte meg sötéten Fell.
– Csalódott vagy – nyugtázta Maggie. – Majd azt mondom,
hogy fáj a fejem, és nem tudok menni.
Fell reménykedve pillantott rá, aztán egy kicsit lefittyedt a
szája széle.
– Furcsállni fogja, ha nem jössz.
– Nyugi, majd kimentem magam valamivel.
– Ugyan már. Valószínűleg úgysem érdeklem. Miért is
érdekelném?
Maggie a legszívesebben a képébe ordította volna, hogy csak
egy félagyú nő nem érdeklődne Fell iránt, de inkább csendben
maradt. Talán mégis jobb lesz odamenni, és közelről
szemügyre venni az ellenfelet.
– Menjünk, aludjunk – mondta végül.
Fell másnap reggel azonnal kiszaladt beszerezni a friss
újságokat. A gyilkosság címlapsztori lett. A cikkek szerint egy
férfi segítette a rendőrség munkáját.
– Vajon ki lehetett az? – tűnődött Fell, miután kiolvasta az
újságokat.
– Visszamehetnénk a főszerkesztőhöz megkérdezni –
indítványozta Maggie. – Jó meleg van máris. Visszajött a
pitypangos nyarad.
Maggie égszínkék pamutruhát viselt. Véget értek azok az
idők, amikor még úgy érezte, hogy köntösben is lehet
reggelizni. Sosem került Fell szeme elé slamposan vagy
sminkeletlenül.
– Készítek valami reggelit, aztán menjünk – indult a
konyhába.
– Nekem elég a pirítós – kiáltott utána Fell. – Képtelen lennék
megenni egy teljes reggelit.
Fél óra múlva el is indultak gyalog a tűző napsütésben. A
levegő párás volt és fojtogató. A szerkesztőség előtt Fell fölvette
a zakóját, amit eddig a karján hozott.
Az unott recepciós azt felelte érdeklődésükre, hogy Mr.
Whittaker a bíróságon van.
– Az nincs messze – jegyezte meg Fell. – Menjünk át, hátha
megtaláljuk.
Még oda sem értek a György-stílusú épülethez, amikor
megpillantották a főszerkesztő testes alakját. Egy fiatal nővel
beszélgetett éppen. Fellék egy kicsit távolabb álltak meg, és
próbáltak bátorságot gyűjteni, hogy megzavarják, amikor a
férfi megfordult, és észrevette őket.
– Elnézést, hogy tegnap úgy elrohantam. Van idejük meginni
valamit?
Fell az órájára nézett. Háromnegyed tíz volt.
– Egy kicsit talán korán van. Ilyenkor semmi sincs nyitva.
– Jöjjenek csak. Tommy Whittakernek mindig van nyitva
valami.
A főszerkesztő elindult a Vörös Oroszlán kocsma ajtaja felé.
A hely egy régi Tudor-kori épületben volt, mely olyan
hajmeresztő szögben dőlt az utca fölé, mintha rá akarna
borulni részeges vendégeire. Tommy Whittaker erőteljesen
bekopogott az ajtón, mely résnyire nyílt.
– Ó, maga az – morogta zsémbesen a tulaj. – Jöjjenek be.
– Mit kérnek? – kérdezte Whittaker.
– Narancslét – felelte Maggie, és Fell is ugyanazt kérte.
– Ugyan már. Igyanak valami normálisat.
Fell beadta a derekát, és gin-tonikot rendelt, Maggie pedig
erőtlenül követte a példáját. A tulaj kíméletlenül közölte, hogy
nincs jege.
– Meglep, hogy beengedett minket – mondta Fell, miközben
Whittaker lehúzott egy pohár whiskey-t, majd nekilátott egy
korsó sörnek.
– Nem fog maga ellen dolgozni – felelte Whittaker. – A mi
lapunk szervezi az Év Kocsmája Díjat.
– Nem hinném, hogy ez a hely eséllyel indulhatna – nézett
körül Fell.
Sok más angol kocsmához hasonlóan, amelyek kívülről
hívogatóan néznek ki, a belső tér csalódást okozott. Az egyik
sarokban félkarú rabló villódzott. A padlót zöld, sok helyen
cigarettacsikktől kiégett linóleum borította. Az alacsonyan
húzódó mennyezeti gerendák közötti részek, melyek valaha
fehérek lehettek, mostanra besárgultak a nikotinos füsttől.
Némelyik asztalon ott árválkodtak az előző esti piszkos
poharak.
– Persze hogy nem, de a remény hal meg utoljára.
– Azt akartuk megkérdezni – kulcsolta össze a kezét Fell –,
hogy mit tudott meg Andy Briggs haláláról.
– Ja, hogy az! Semmi rejtély. Sima kocsmai csetepaté.
– Annak, aki megölte Andyt, volt köze a vasúthoz?
Whittaker felkacagott, és beleivott a sörébe.
– Maga aztán igazi összeesküvéselmélet-gyártó. Fogadjunk,
hogy az interneten nézegeti, hogyan próbál az amerikai
kormány idegen lényeket eldugni előlünk.
– Nincs is számítógépem – védekezett Fell.
– Ha könyvet akar írni, jobb lesz, ha előreugrik a 21.
századba. Hol is tartottam? – A söröskorsó kiürült. – Kérnek
még egy kört?
– Majd én.
Fell rendelt egy korsót meg egy dupla whiskey-t
Whittakernek és egy újabb kör gin-tonikot maguknak.
– Kösz – oldotta meg a nyakkendőjét Whittaker, amikor Fell
visszajött az asztalukhoz az italokkal.
Fell és Maggie kötelességtudóan kiitták az első gin-
tonikjukat, és belekezdtek a másodikba.
– Kit fogott le a rendőrség Andy Briggs meggyilkolásáért? –
kérdezte Fell.
– Pete Murphyt. Munkanélküli csavargó. Belekötött Briggsbe.
Murphy amolyan kicsi, patkányforma alak, Briggs viszont jó
nagydarab, vagyis az volt. Briggs azt mondta, menjenek ki,
intézzék el. Pete meg kést rántott, és leszúrta. Rengeteg
szemtanúnk van, mert mindenki kiment velük a kocsma elé,
hogy nézzék a bunyót. Ráugrottak Pete-re, és lefogták, amíg a
rendőrség meg nem érkezett. Ennyi.
Maggie és Fell boldog megkönnyebbüléssel néztek össze. Hát
ennek aztán semmi köze a vonatrabláshoz. Senki sem fogja
őket keresni.
– És maga hogy áll a vonatrablós sztorival? – érdeklődött
Whittaker.
– Egyelőre még nem túl jól – felelte Fell. – De szeretném
tisztázni az apám nevét. Nem tudja véletlenül, hol lakik Terry
Weal?
– Én a maga helyében nem vesződnék vele.
– Miért nem?
– Egy kicsit bolond. A város szélén lakik, közel a vasúthoz. Az
állomás előtt, félúton a hídon van egy jobbra kanyarodó sáv.
Arra lakik, a végéről a második házban.
– Azért talán mégis megpróbálkozunk vele – jelentette ki Fell.
– Maga emlékszik valamire a rablással kapcsolatban?
– Hogyne. Én tudósítottam róla. Lássuk csak… Hogy is volt?
Egy fiú jött be a kocsmába, és egyenesen Whittakerhez
lépett.
– Lady Fleaming az irodában várja.
– Jaj, a fene egye meg! – tápászkodott fel Whittaker. – Ő a
tulaj. Mármint a lapé. Majd még beszéljünk!
– Egyszer majd csak sikerül – motyogta Fell, amikor magukra
maradtak. – Nem vagyok ahhoz szokva, hogy ilyen korán
alkoholt igyak. De az jó, hogy Andy nincs többé, és a halála
semmilyen összefüggésbe nem hozható velünk.
– Nem gondoltál még arra, hogy vegyél egy mosogatógépet? –
érdeklődött Maggie.
– Úgy érted, edénymosogatót?
– Igen.
– Mégis minek?
– Akkor éjjel egy sodrófával vágtam fejbe Andyt. Habár
késszúrástól halt meg, biztos lesz boncolás, és esetleg
elgondolkodtatja őket a fejsérülés. Mi van, ha agykárosodást
szenvedett? Ha a boncolás kideríti, hogy nem is a szúrás ölte
meg, hanem valamilyen agyi vérzés?
– Ezt értem, de mi köze ennek a mosogatógéphez?
– Manapság olyan furfangosak ezek a helyszínelők. Persze
lesúroltam a sodrófát, de a mosogatógép teljesen le tudná
tisztítani.
– Túlaggódod, Maggie. Honnan tudhatnák, hogy sodrófával
vágták fejbe? És hogyan tudnák összekötni az egészet velünk?
– Beszélhetett róla valakinek.
– Reméljük, hogy nem tette. Erre nem is akarok gondolni –
közölte Fell. – Különben meg kidobhatjuk azt a sodrófát, ha
ennyire izgulsz. Addig is menjünk, és nézzük meg Terry Wealt.

Kiléptek a forróságba.
– Hozzam a kocsit? – kérdezte Maggie.
– Ne, menjünk gyalog. Nem vagyok szokva a reggeli iváshoz,
jót fog tenni a séta.
Elindultak az állomás irányába a házak árnyékában. Amint
azonban átmentek a folyó fölött átívelő hídon, az épületek
alacsonyabbak lettek, inkább kis kunyhók, hosszú előkertekkel.
Elfogyott az árnyék, és a nap kegyetlenül tűzött.
– Ez nem volt túl jó ötlet – szomorkodott Fell. – Mégis
kocsival kellett volna jönni. Szerinted a globális felmelegedés
teszi?
– Néha arra gondolok, hogy mi, emberek okozzuk – vélte
Maggie, és zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje izzadt arcát. –
Minden évben egyre nő a népesség a Földön, és képzeld csak
el, hogy mindenki ugyanígy izzad.
– Már nincsen messze – biztatta Fell.
Emlékezett rá, hogy járt már itt az anyjával. Akkoriban
történt, amikor mumpszos volt, és nem mehetett iskolába. Az
anyja sokszor vitt ebédet az apjának. Néha csak szendvicset, de
az apja leginkább a termoszban forrón tartott levest szerette.
Mindig erősködött, hogy ha reggel viszi el magával, akkor délre
kihűl. Fell homlokráncolva próbált visszaemlékezni, hogy
beszélgettek-e valamiről az anyjával ezeken az utakon, de
mindössze ilyesmiket volt képes felidézni: „Ne csoszogj.
Igazítsd meg a dzsekid. Ne maradj le.”
Előttük ott nyújtózott a vasúti híd. A gőzmozdonyok ideje rég
lejárt, az állomás környékén ennek ellenére mintha még
mindig állandóan korom- és salakszag terjengett volna. A híd
közepénél lefordultak jobbra egy kis úton, mely a vasúti
dolgozók számára az előző században épített lakótelep felé
vezetett. A legtöbb kunyhót mára modernizálták, és a sín meg a
házak közt kerteket létesítettek. A második épület azonban,
ahol elvileg Terry Weal lakott, teljesen elhagyatottnak tűnt. Az
ablakkereteket emberemlékezet óta nem festették át, a
kertkapu pedig leszakadt.
Fell tétován megtorpant a kapu előtt.
 – Bár ne ma kellene ezt csinálnom, Maggie.
– Jobb túlesni rajta, ha már egyszer eljöttünk idáig. – Maggie
kinyitotta a kaput. – Gyere. Nem fog megenni bennünket.
Maggie-be belenyilallt a fájdalom, amikor ezt kimondta.
Olyan könnyű kettőnek bátornak lenni, ha támogatja egyik a
másikat. Bár igazi pár lennének.
Végigmentek a rövid ösvényen, mely ugyanolyan vörös
téglából volt rakva, mint a ház. Csengő nem volt. Az ajtóról
hámlott a festék.
Fell bekopogott. Hallotta, hogy az állomáson csengetnek.
Vonat jön. A londoni vonat lehet, gondolta, és az órájára
pillantott. A jelzés a vonat előtt tíz perccel szokott megszólalni.
Az ajtó kinyílt, és egy kicsi, hajlott, meglepően
sonkalevesszagú öregember bámult fel rájuk.
– Mit akarnak? Nem veszek semmit.
– Nem is árulunk semmit. Fell Dolphin vagyok.
– Dolphin fia? Nincs számodra semmi mondanivalóm.
– Miért? – kérdezte Maggie.
– Mert tudom, hogy Dolphin benne volt a rablásban, azért.
– Csak véletlen egybeesés volt, hisz maga beteg volt aznap! –
kiáltott fel Fell.
– Nem voltam beteg. Dolphin közölte, hogy inkább a
szombatot akarja kivenni. Nem nagyon szerették, ha műszakot
cserélünk, hacsak nem vagyunk betegek. Azt mondta, tíz fontot
ad, ha beteget jelentek. Ezt a rendőrségnek is elmeséltem.
Mégsem történt semmi. Most meg már halott. Nem kapták el. –
Az öreg köpött egyet, valahová Fell lába felé. – Miért zaklatsz
engem?
– Tisztázni szeretném az apám nevét.
 – Ez nevetséges.
– Könyvet írok.
– Akkor nyugodtan beleírhatod a könyvedbe, hogy az apád
bűnöző volt! – rikoltotta az öreg, és rájuk csapta az ajtót.
Hallották a közelgő szerelvény zakatolását. Fell megragadta
Maggie karját.
– Gyere!
– Hová? – zihálta Maggie, miközben Fell magával vonszolta.
– Londonba! – rikkantotta Fell. – Elegem van ebből az
egészből, és még sosem voltam Londonban. És te?
Maggie válaszát azonban elnyomta a vonat robaja.
Elrohantak az állomásig, majd lerogytak egy első osztályú
fülkében.
– Te voltál már Londonban? – ismételte meg a kérdését Fell.
– Nem – válaszolta Maggie. – Még soha.
– Hát nem furcsa? – tűnődött Fell. – Félórás vonatútra lakunk
Londontól, és mégsem járt ott egyikünk sem.
Jött a kalauz, és Fell elmagyarázta neki, miért nem vettek
jegyet az állomáson.
– Van nálad elég pénz? – érdeklődött Maggie.
– Persze, bőven. Mostanában rászoktam, hogy egy csomó
bankjeggyel járkáljak. A pokolba azzal a szörnyű vénemberrel,
Maggie. Olyan igaznak tűnt, amit mondott. És ugyan miért is
hazudna?
– Rosszindulatból?
– Nem, azt nem hinném. Keresnünk kell valakit, aki meg
tudja mondani, miért volt olyan fontos apának, hogy szabad
legyen az a bizonyos szombatja.
– Rudfern felügyelő biztosan emlékszik.
 – Majd újra próbálkozunk nála. Addig is vakációzzunk egyet!
Bejelentették, hogy az étkezőkocsiban megkezdődött az
ebédidő, úgyhogy átmentek, és élvezték a különleges étkezést
az elsuhanó napos táj mellett.
– Eszembe jutott valami – szólt töprengve Maggie.
– Mi? – kérdezte Fell, elfordítva álmos tekintetét a vidékről.
– A húszas bankjegyek a dobozban.
Fell tekintete kiélesedett.
– Mi van velük?
– Csak most jutott eszembe. Újak. Ha a rablásból
származnának, régiek lennének. A húszas bankjegyek
nyilvánvalóan jó párszor megváltoztak azóta.
– Ami azt jelentheti – vélte Fell –, hogy nem a rablásból
származnak.
– Hacsak a szüleid nem váltották át menet közben a pénzt.
Ropogósnak és újnak tűnt mind.
Fell elképedve rázta a fejét.
– A szüleimről beszélsz, Maggie. Fogalmad sincs, milyen
szigorúak és merevek voltak. Nem tudom elképzelni
egyikükről sem, hogy bármilyen bűncselekményt elkövethetett
volna.
– Ha tisztességes úton jutottak a pénzhez, csak éppen nem
akartak utána adózni, mondjuk előfordulhatott, hogy
édesanyád bankról bankra járva átváltogatta, mindenhol
csupán egy kisebb összeget. Eljárt néha otthonról?
Fell már éppen a fejét akarta rázni, de eszébe jutott, hogy az
anyja néhány évvel ezelőtt két hétre elutazott.
– Egyszer volt egy buszkiránduláson. Két hétig. Emlékszem,
mennyire vártam azt a két hét szabadságot. – De persze
mindennap telefonált, vagy a szállodába, vagy otthonra, és
utasításokat osztogatott, szóval Fell még azt a rövidke szünetet
sem élvezhette ki. Furcsán, de élesen rajzolódott ki lelki szemei
előtt a kép, ahogyan az anyja városról városra, bankról bankra
járva szívósan váltogatja a régi húszfontosokat újakra. – Mára
elég volt az aggódásból – jelentette ki.
Hátradőlt az ülésében, és hamarosan álmatag mosoly ült ki
az arcára.
Maggie úgy érezte, már nem is örül annyira ennek a napnak.
Biztos volt benne, hogy Fell a Melissánál elköltendő vacsoráról
álmodozik.
A Paddington állomásnál szálltak le.
– És most hová? – kérdezte Maggie.
– Fogunk egy taxit, és végignézzük a látványosságokat.
Egy vagyont fizettek ki a taxisoknak, mire végigjártak
mindent, a Buckingham-palotától a Toweren át a Szent Pál-
székesegyházig. Az utolsó kocsi a Piccadilly Circuson tette ki
őket, ők pedig úgy álltak és nézegettek körbe, mint két gyerek.
Fell vett egy várostérképet, és azt javasolta, hogy sétáljanak el a
Covent Gardenbe.
– Azt olvastam egy könyvben, hogy van ott egy Rules nevű
régi hely. Állítólag a legrégibb étterem Londonban.
Maggie közben megfeledkezett a rablásról is, Melissáról is.
Csak élvezte a sétát a nyári London utcáin Fell-lel.
A Covent Gardenben átvágtak a fecsegő sokaságon, és a
Maiden Lane-re fordultak.
– Ott is van – szólt Fell.
– Bár rendesen felöltöztem volna – lett hirtelen ideges
Maggie.
 Még mindig a kék pamutruha volt rajta, Fellen pedig nyitott
nyakú ing és farmer.
– Turistaszezon van – nyugtatta Fell. – Ilyenkor hozzá
vannak szokva a lazább öltözékhez.
A pult mögött álló hölgy mosolyogva fogadta őket, és közölte,
hogy nagyon szerencsések. Éppen most mondott le valaki egy
foglalást. Odavezette őket egy asztalhoz, újra rájuk
mosolyogott, aztán jókora étlapokat nyújtott át nekik. Maggie
körülnézett a csupa csillogó bronz és mahagóni helyiségen, a
falakat díszítő olajfestményeken.
– Azt is olvastam, hogy VII. Edward király ide hordta a
szeretőit – jegyezte meg Fell. – Volt egy titkos feljárat a fenti
szobákhoz, ahol be tudta csempészni őket.
A konyha az egyszerű, laktató ételekre épült, de kiválóan
elkészítve. Csak beszélgettek és beszélgettek, felidézték a közös
emlékeket a Palace Hotelből, ahol dolgoztak, bort iszogattak, és
jól érezték magukat.
Végül Fell kérte a számlát. A pincér mosolyogva pillantott
rájuk, amikor meglátta a nagyvonalú borravalót.
– Nászúton, uram? – érdeklődött.
– Nem – felelte Fell. – Menjünk, Maggie.
Egy darabig sétáltak, aztán fogtak egy taxit a Paddington
állomás felé. A Trafalgar Square-i körforgalomban Maggie a
Nelson-emlékoszlop alján álló oroszlánokat nézte, és teljes
szívéből kívánta, hogy bár nászúton lennének. A nap azonban
így is emlékezetes volt, a Maggie-félék pedig elfogadják az ilyen
szép napokat, magukba szívják és az agyukba vésik, hogy
beletegyék lelki fotóalbumukba, amit aztán elővehetnek a
sötétebb napokon.
 Az utolsó vonat Bussba már elment, ezért Worcesterig
utaztak, onnan pedig taxival.
– Ne felejtsük, hogy holnap Melissához kell mennünk –
jegyezte meg Fell, amikor kinyitotta az ajtót.
Hogy is tudnám elfelejteni, gondolta magában Melissa. A fene
enné meg azt a libát!

Fell másnap közölte, hogy egy kicsit elmegy egyedül vásárolni.

Maggie sejtette, hogy biztosan olyasmit keres, ami jobb a
meglévő holmijainál a mindennél fontosabb esti jelenéshez.
Hogy egy kicsit lehiggadjon, úgy döntött, hogy piskótát készít.
Tizenéves kora óta nem sütött. Fellapozta a nemrég vásárolt
szakácskönyvet, és munkához látott.
Fell egy óra múlva érkezett haza, üres kézzel. Körbejárta az
üzleteket, de végül az új öltönye mellett döntött. Túlzás lett
volna még egyet venni. A takarékosság mélyen beleivódott a
pórusaiba.
– Milyen jó illat – lépett be Fell a konyhába.
– Piskótával próbálkozom – felelte Maggie. – Mindjárt kész.
Jött valaki.
Fell kiment ajtót nyitni. Két fiatalember állt a küszöbön,
egyikük fotóstáskát cipelt.
– A Buss Couriertől jöttünk – mondta az egyik derűsen. –
Peter South vagyok, ő pedig a fotósom, Derek.
– Mi történt? – kérdezte idegesen Fell.
– Semmi különös. A főszerkesztőm mondta, hogy ön
elkezdett foglalkozni azzal a régi vonatrablással, és könyvet
akar róla írni. – Peter ravaszul méregette Fellt. Biztos volt
benne, hogy ha bevallja az igazat, miszerint uborkaszezon van,
és a főszerkesztő azért küldte, hátha van valami sztori Fell
nyomozásában, a félénk férfi netán bezárkózik, inkább így
folytatta: – Érdeklődik maga iránt, és arra gondolt, esetleg
szívesen fogadna némi segítséget a kutatómunkájához.
– Jöjjenek be – invitálta őket Fell.
A két ifjú bement a nappaliba. A fotós lerakta a táskáját, és
kezdte kiszedegetni a gépet meg az objektíveket.
– Az meg minek? – tudakolta Fell.
– Csak az archívumunkba kell egy fotó – nyugtatta meg Peter.
– Épp most sütöttem piskótát – jegyezte meg Maggie. –
Kérnek?
– Köszönöm, örömmel – mosolygott rá Peter Maggie-re.
A lány visszamosolygott rá; tetszett neki a fiú kellemes, kerek
arca és göndör haja.
– Nos – fordult Peter Fellhez –, akkor kérem, mesélje el, mire
jutott.
Fell előadott neki egy gondosan kozmetikázott sztorit,
amelyből persze kihagyta Andy Briggs látogatását és a rejtélyes
pénzes dobozt. Maggie jött be egy tálcával, piskótát meg teát
osztott.
– Könnyű, mint a pihe – lelkendezett Peter, és sugárzó
mosolyt villantott Maggie-re.
Tetszett neki, amit látott. Mindig is olyan lányról álmodott,
aki gondoskodna róla. Imádta a virágos kötényt Maggie immár
karcsú alakján. Nem gondolta, hogy van még nő, aki kötényt
hord. Tetszett neki a lány fénylő haja és a hatalmas, zöld
szempár barátságos pillantása a vastag szemüveg mögött.
 – Maguk jegyesek, ugye? – érdeklődött.
– Khm, nos, igen – felelte kelletlenül Fell, és Maggie tekintete
elborult.
Ez meg mi?, gondolta Peter. De legalább nem házasok.
Maggie talán hajlandó lenne valamikor meginni vele valamit?
Bekebelezett három darab piskótát, majd megszólalt:
– Most pedig legyenek szívesek beállni a fotózáshoz.
– Ugyan miért? – csattant fel Maggie élesen.
– Csak hogy legyen egy képünk magukról. Fellnek már
elmondtam, hogy éppen nyugodt napunk van, és a
főszerkesztő érdeklődik maguk iránt, és úgy gondolja, esetleg
segíthetek a kutatómunkájukban.
– Ó, szóval ez a helyzet… Levehetem a szemüvegemet?
– Csak rajta – felelte Peter.
Maggie levette a szemüvegét. Nagyon nőiesnek és
sebezhetőnek látszott így, pislogva.
Fell és Maggie egymás mellé álltak, és a fotós, Derek ellőtt jó
néhány képet.
– Azt hiszem, meg is vagyunk – jegyezte meg Peter vidáman.
– Majd átnézem a régi újságok gyűjteményét, és kimásolom,
amire esetleg szükségük lehet, aztán elhozom.
– Nagyon kedves magától – felelte Fell.
– Tessék, a névjegyem – nyújtotta át Peter, de nem Fellnek,
hanem Maggie-nek.
Fell kikísérte őket.
– Valamit bent felejtettem – fordult vissza a házba Peter, és
otthagyta Fellt a fotóssal.
Maggie éppen az üres csészéket szedegette össze.
– Elképzelhető, hogy esetleg eljönne velem valamelyik este
meginni valamit? – kérdezte Peter.
– Talán – felelte Maggie.
– Ott a névjegyem. Hívjon, ha ráér.
Miután elment, Maggie csak állt, és pislogott
meglepetésében. Milyen fura. Ez a fiú úgy tudja, el van
jegyezve, mégis randizni hívta. Szigorúan az eszébe kellett
volna juttatni. De végül is igazából nem létezik az az eljegyzés,
és ott van Melissa is.

Aznap este, miután minden létező darabot felpróbált a

ruhatárából, Maggie elkeseredetten úgy döntött, inkább a
kényelmet részesíti előnyben a divattal szemben. Érezte, hogy
amúgy sem versenyezhet Melissával, bármit is vegyen fel. Zöld
selyemblúz és hosszú, fekete bársonyszoknya mellett döntött. A
bársony helyenként már kikopott hátul, ezért kicsit felgőzölte
vasalóval, és meggyőzte magát, hogy így már nem látszik.
Sötét űrt érzett magában, amikor beszálltak a kocsiba. Fell
viszont szinte ragyogott.
– Milyen csodás este! – sóhajtott fel.
– Még el sem kezdődött – felelte savanyúan Maggie.
Fell néma maradt a Melissa házáig tartó rövidke úton, de
Maggie a szeme sarkából látta a hosszú ujjak ideges táncát.
Leparkoltak Melissa háza előtt.
– Milyen gyönyörű hely! – kiáltott Fell.
– Csak egy olyasmi villa, mint amilyenben Rudfern is lakik –
válaszolta Maggie. – Gyere, Fell, ne állj ott tátott szájjal.
– Mintha évek óta házasok lennénk – csattant fel a férfi, és
Maggie majdnem elsírta magát.
Amikor Melissa ajtót nyitott, Maggie, aki úgy érezte, ennél
rosszabb már nem lehet, rájött, hogy de igen, lehet. Melissa
testre simuló fekete selyem nadrágkosztümöt viselt, hozzá
mesteri sminket.
Bevezette őket a nappaliba. Maggie gyorsan körülnézett. Úgy
tűnt, a berendezést belsőépítész tervezhette, csak éppen jó
néhány évvel ezelőtt, amikor még a szárazvirág és a barna meg
a bézs árnyalatai voltak divatban.
Maggie-n ismét úrrá lett a bizonyosság, hogy Melissa csak
Fell pénzét akarja.
A nő kiemelt egy palackot egy vödör jégből, és fehér
damasztba tekerte.
– Gondoltam, szívesen innátok egy kis jóféle régi pezsgőt –
jegyezte meg.
Három poharat vett elő, és letett egyet-egyet Fell és Maggie
elé.
Maggie ivott egy kortyot, és felhúzta az egyik szemöldökét. A
Palace Hotelben végigdolgozott évek során egészen jól
megismerte a borokat, és most pontosan tudta, hogy amit iszik,
az egészen biztosan nem valamilyen jó évjáratú, finom pezsgő.
– Meleg van itt – jegyezte meg Melissa. – Menjünk ki a kertbe
– mosolygott rá Fellre, és a nyitva álló franciaablak felé vezette.
Maggie utánuk indult, de szándékosan nem vitte a táskáját.
Amikor már leülni készültek a fehér kerti székekre a
kovácsoltvas asztalnál, Maggie hirtelen megszólalt:
– Bent hagytam a táskámat. Elnézést, máris jövök.
Gyorsan visszament a nappaliba, és felkapta a táskáját.
Aztán a tálalóhoz lépett, ahol Melissa nem láthatta, és
felhajtotta a palackot takaró damasztot. Habzó almabor! Szép
kis spórolás.
Visszatértekor Fell éppen azt mondta:
– Milyen finom pezsgő!
Az ostoba, gondolta Maggie. De majd ha elárulom neki…
Aztán rádöbbent, hogy ezt semmiképp sem szabad megtennie.
Fell egyszerűen megvádolná azzal, hogy ismételten kémkedett.
Észrevette, hogy Melissa egyik keze Fell térdén nyugszik.
– Gondolkodtatok már az én kis üzleti ajánlatomon?
– Eddig meglehetősen lekötöttek egyéb dolgok – felelte Fell –,
de jó ötletnek tűnik. Nem gondolod, Maggie?
– De igen – helyeselt Maggie, lelkesedést színlelve. – Fell meg
én nem nagyon értünk az üzlethez, Melissa, ezért valószínűleg
előbb megbeszéljük a dolgot az ügyvédünkkel és a
bankárunkkal, csak hogy megnézzék az üzleted
jövedelmezőségét meg ilyesmi.
Maggie és Melissa tekintete egy pillanatra összeakadt. Majd
Melissa könnyedén felkacagott.
– De hisz barátok vagyunk, nem igaz? Nem kell vacakolnunk
ilyen dolgokkal.
– Nem, egyáltalán nem – értett egyet Fell, aki képtelen volt
levenni a szemét a nőről.
Vacsora közben Melissa tovább fecsegett a vásárlókról, akik
betértek a boltba, meg az alternatív gyógymódokról, és Fell úgy
csüggött minden szaván, mintha megbabonázták volna. Az
asztal lágy gyertyafényben derengett. A nappalit csupán két
kisebb lámpa világította meg. Maggie szerette volna, ha Fell
erős fénynél is látja Melissát, hogy rádöbbenjen, milyen öreg.
Észrevétlenül rúgott egyet a táskáján, ami a lába mellett állt
nyitva.
– Felborítottam a táskámat, és mindenem benne van. Ne, ne
mozduljatok. Majd én.
Gyorsan a villanykapcsolóhoz lépett, és felkattintotta. Mielőtt
visszament volna a holmijáért, megpillantotta Melissa arcát,
melyre gonoszul kiült a felülről érkező fény.
Fell is biztosan észreveszi a táskákat a szeme alatt, az
árkokat a szája mellett, a ráncokat a felső ajkán. De amint
visszagyömöszölt mindent a táskájába, Melissa egy gyors
mozdulattal felpattant, és lekapcsolta a lámpát. És a
gyertyafényben Fell megint ugyanolyan elragadtatással nézte,
mint addig. Fell csak azt látta, amit látni akart.
Maggie egy könyvről kezdett el beszélni, amit nemrég
olvasott, felidézve a viccesebb jeleneteket. Remekül adta elő,
Fell azonban meg sem hallotta. Teljes szívéből csak arra
vágyott, hogy egyedül lehessen Melissával. Sóvárogva várta,
hogy elmondhassa: igazából nincs is eljegyezve Maggie-vel.
A nagy lehetőség vacsora után érkezett el, amikor Melissa
megkérte Fellt, hogy segítsen neki bepakolni a mosogatógépet,
Maggie-nek pedig odaszólt, hogy egy segítő kéz éppen elég, ő
menjen ki nyugodtan a kertbe lazítani egy kicsit.
Miközben Maggie odakint üldögélt, néha halványan
megütötte a fülét Melissa hangja és Fell boldog nevetése.
Fell tusakodott önmagával. Nagyon szerette volna közölni
Melissával, hogy az eljegyzés nem létezik, a Maggie iránti
lojalitás azonban visszatartotta. Nem fecsegheti el Melissának,
amíg nem beszélte meg a lánnyal. Aztán Melissa bensőségesen
rámosolygott, és megjegyezte:
– Szerintem a barátnőd nem bízik bennem.
 – Maggie? Miért gondolod?
– Mert szóba hozta a bankárokat meg az ügyvédeket.
– Semmi köze hozzá. Az enyém a pénz.
– Akkor talán jobb lenne, ha négyszemközt beszélnénk meg.
– Igen, az jobb lenne – értett egyet Fell, és gyorsabban
kezdett verni a szíve a randevú gondolatára.
Egy ilyen nővel az oldalán ő lenne minden férfi irigységének
tárgya Bussban.
– Vacsora a francia étteremben pénteken? – kérdezte Fell.
– Remek ötlet. Mikor?
– Nyolckor.
Melissa szeme végigsimogatta.
– Ott leszek.
Amikor csatlakoztak Maggie-hez a kertben, Maggie radarja
érzékelte, hogy megbeszélhettek egymással valamit, amiből őt
kihagyták, mert Melissa feltűnően azon igyekezett, hogy minél
előbb lerázza őket. Célzatosan ásítozni kezdett, mire Maggie
megszólalt:
– Itt az idő egy szépítő alvásra.
– Valóban – nevetett Melissa, elengedve a füle mellett Maggie
megjegyzésének gúnyos élét.

Beszálltak a kocsiba. Fullasztóan ülte meg mellkasukat a

levegő.
– Kellene már egy jó kis vihar – jelentette ki Maggie.
Fell csak nézett maga elé, aztán megszólalt:
– Tudod, Maggie, szerintem nincs szükség arra, hogy
bankárokat és ügyvédeket vonjunk be, hogy beszálljak Melissa
üzletébe.
– Miért?
– Hát csak – nevetett Fell félszegen. – Látszik, hogy van
pénze, ami azt jelenti, hogy az üzlet jól megy.
– Hogy érted azt, hogy látszik, hogy van pénze?
– Az a hatalmas ház, drágán berendezve, meg a jó pezsgő…
Maggie minden gondosan kitervelt óvatosságát elsöpörte a
Melissa iránti féltékenység hirtelen hulláma.
– Először is, az nem drága pezsgő volt, hanem olcsó habzó
almabor.
– Ugyan már.
– Megnéztem a címkéjét, Fell.
– Már megint kémkedsz?
– Nem. Csak éreztem, hogy nem igazi pezsgőt iszom, úgyhogy
muszáj volt megnéznem. Azok a bútorok pedig mind régiek,
minden csupa barna és krémszínű.
– Mindenesetre péntek este elmegyek Melissával vacsorázni,
kettesben – csattant fel a férfi. – Hogy is gondolkodhatnék
világosan, amikor te mindig szimatolsz meg kémkedsz?
– Igazságtalan vagy!
Fagyos csendben léptek be a házba. Maggie lángoló arccal
húzódott be a szobájába. Leült az ágy szélére. Most aztán jól
megcsinálta. Fell ugyan nem kérte tőle, hogy menjen el, de
talán majd reggel megteszi. Valahogy muszáj jóvá tennie a
dolgot. Megmosakodott és levetkőzött, de csak nem jött álom a
szemére. Hiába volt teljesen kinyitva az ablak, a szobában
fojtogató hőség uralkodott. Lüktetett és sajgott a lába. Kevéske
megtakarított pénzéből vett egy magas sarkút a mai estére. És
tényleg jó magas volt az a sarok. A szépségért szenvedni kell,
gondolta magában, és ököllel belecsapott a párnájába, ami
most olyan keménynek érződött, mint a beton. Bár ki tudna
találni valamit, amivel visszakerülhetne Fell kegyeibe.
Mondjuk valamit a rablással kapcsolatban. Már félálomban
lebegett, amikor beléhasított egy ötlet. Fell. Fellworth Dolphin.
Eszébe jutott a fotó az idős párral a kertben, a nagy ház előtt.
Mi van, ha annak a háznak köze van Fell-hez, ha mondjuk
arról a házról nevezték el? Maggie elhatározta, hogy másnap
reggel első dolga lesz elmenni a könyvtárba.

Reggel a földszinten kurta üzenet várta a vízforraló tetején:

„Sétálni mentem. Fell.”
Maggie az órára pillantott. Még csak kilenc óra, és a könyvtár
tízkor nyit. Úgy döntött, elmegy valahova reggelizni. Nem akart
megkockáztatni egy újabb veszekedést Fell-lel.
Miközben a városközpont felé tartott az utcán, a
kipufogógázokkal terhes forróság szinte összenyomta. Az ég
tejfehér ködpárába burkolózott. A melegtől elszáradt levelek
hullottak a fákról kimerülten a lába elé, mintha Buss
polgáraihoz hasonlóan ők is belefáradtak volna ebbe a
különös, végeláthatatlannak tűnő pitypangos nyárba.
Bement egy kávézóba, kért egy kávét és egy croissant-t, és
nézte, ahogy Buss lakói jönnek-mennek az ablak előtt. Senki
sem sietett ebben a melegben.
Amikor befejezte a reggelijét, elsétált a könyvtárba. Talált
egy szekciót Worcestershire vidéki házairól, magához vett
néhány kötetet, és leült, hogy áttanulmányozza őket. Sehol
semmiféle Fellworth. És mégis, mintha lett volna valamilyen
kapcsolat a vasútállomás és a fényképen látható öreg pár
között. Talán valamelyikük járt az állomáson. Aztán Maggie-
nek eszébe jutott, hogy Gloucestershire is közel esik ide.
Visszavitte a könyveket a helyükre, és levett három másikat a
gloucestershire-i házakról. Egy kisebb, elnyűtt kötetben
azonnal a szemébe tűnt a „Fellworth” szó a névmutatóban.
Gyorsan odalapozott: „A Fellworth Manor jellegtelen
viktoriánus kúria, melyet az eredeti Erzsébet-stílusú ház
helyére építettek 1895-ben. A régi kúria lerombolása már
akkor is széles körű ellenérzést keltett, a Fellworth család
azonban kijelentette, hogy egy kényelmesebb, modernebb
épületet akarnak. Ablingon közelében, Cirencester mellett
található.”
Maggie-t diadalmas érzés töltötte el. Ez aztán tényleg olyan
hír, ami elterelheti Fell figyelmét Melissáról. Kimásolta a
kérdéses oldalt, és hazasietett.
Fell éppen a kertet öntözte, a vízpára szivárványosan táncolt
a virágok felett. Az Andy Briggsnek szánt gödröt már
visszatemették.
Maggie nem törődött Fell ellenséges pillantásával, csak
meglengette a másolt lapot a férfi orra előtt.
– Ezt nézd, mit találtam!
Fell elvette a papírt. Ellenségessége azonnal elenyészett, és
fölcsillant a szeme.
– Ezt meg hogyan ástad elő, Maggie?
A lány elmesélte neki a megvilágosodását.
– Menjünk máris – sürgette Fellt.
 Nemsokára bezárták maguk mögött a házat, és elindultak a
kocsival Gloucestershire felé.
– Nincs ebben a járgányban légkondicionáló? – kérdezte Fell.
– Túl régi, túl olcsó és túl angol darab – felelte Maggie. – Mi
van a vezetési leckéiddel, Fell? Azt hittem, gyorstalpalóra
iratkoztál be.
– Egy időre elhalasztottam – vallotta be Fell. – Annyi dolog
volt a rablással, hogy nem fért bele még a vezetés is.
– Én taníthatnálak – ajánlkozott Maggie.
– Nem – hárította el sietve Fell. – Már befizettem az órákat, és
le akarom járni őket.
Egész éjjel arról álmodozott, hogy megszabadul Maggie-től,
és megmondja Melissának, hogy végre szabad.
Maggie megérezte rajta az eltávolodást. Átkozta magát,
amiért azt a kirohanást intézte Melissa ellen. Aztán eszébe
jutott a riporter, Peter South. Felhívhatná, és megkérdezhetné,
hogy ráér-e pénteken. Aztán közölhetné Fell-lel, hogy randija
van. Ha Fell azt látja, hogy nem ragaszkodik hozzá annyira,
talán megint fesztelenebb lenne a viszonyuk, és esetleg
találhatna valami módot arra, hogy kiüsse a nyeregből
Melissát.
Többször is meg kellett állniuk, hogy útbaigazítást kérjenek
Fellworth Manor felé, ami mélyen elrejtőzött a vidéki
utcácskák rengetegében. Végül megérkeztek a kapuhoz. Fell
kiszállt, kinyitotta, Maggie pedig behajtott. Amikor visszaült,
Fell érezte, hogy hevesen ver a szíve.
Maggie lassan végiggördült a hosszú behajtón a kókadozó
fák sora alatt. Aztán megpillantották a házat.
– Ez lesz az – mondta Maggie. – Ugyanolyan, mint a fotón.
 Viktória korabeli kúria volt, vörös tégla és bathi sárga
mészkő csúf kombinációja. Osztott üveges ablakai a középkor
iránti viktoriánus vonzalomról tanúskodtak. Viszont mindezek
dacára is hatalmas és tiszteletet parancsoló épület volt, és
amikor Fell kiszállt a kocsiból, érezte, hogy megremeg a lába.
– Hát itt vagyunk, Maggie – jelentette ki, és kihúzta magát,
majd az ajtóhoz lépett.
 ÖT

Fell türelmesen várt, a háta mögött Maggie-vel. Az egész

vidéket álmatag, fülledt tompaság uralta. Fell lelki szemei előtt
megjelent a szülei szerény hajléka. Lehetetlen, hogy bármiféle
közük is lehessen ehhez itt.
Középkorú nő nyitott ajtót fehér galléros-mandzsettás, kék
egyenruhában.
– Ön a tulajdonos? – érdeklődött Fell.
– Nem, én Mrs. Wakeham ápolónője vagyok.
– Beszélhetnénk vele?
– Ismeri önöket? Bejelentkeztek?
– Nem. A nevem Fellworth Dolphin. Azt hiszem, hogy Mrs.
Wakeham ismerte a szüleimet.
– Várjanak itt.
Fell a legjobb öltönyét vette fel. Legszívesebben lehúzta
volna a zakót. Érezte, ahogyan a hóna alatt izzadtságfoltok
terjednek. Hirtelen szerette volna, ha Melissa van vele, nem
pedig Maggie, Melissa a maga kifinomult eleganciájával.
Maggie-re pillantott. A lány haja lelapult a melegtől, az arca
pedig fénylett.
Az ajtó újra kinyílt.
– Mrs. Wakeham fogadja önöket egy rövid időre – jelentette
az ápolónő. – Kérem, kövessenek.
Beléptek a nő mögött a házba, melyben mintha túl sok lett
volna a bútor, a festmény, a műtárgy. Bent hűvösebb volt, mint
odakint, de a szobák dohos szagot árasztottak, mintha régóta
senki sem használná őket.
Az ápolónő nyomában a hátsó kertbe jutottak. Egy cédrusfa
alatt egy asztalnál idős hölgy ült.
– Mr. Dolphin – jelentette be őket a nővér – és…
– Miss Partlett, Maggie Partlett. Fell menyasszonya.
Istenem, most már véget kell vetnem ennek a cirkusznak,
gondolta Fell nyomorultul. Nem akarok eljegyezve lenni ezzel
a lógó hajú, fényes arcú lánnyal.
– Üljenek le – parancsolt rájuk Mrs. Wakeham, meglepően
mély hangon.
Mindketten letelepedtek egy-egy kovácsoltvas székre az
asszonnyal szemben.
– Sajnálom, de sose hallottam magukról – közölte Mrs.
Wakeham. – Ennyi, Martha.
– Hozzak egy teát vagy egy limonádét? – kérdezte a nővér.
– Nem, nem maradnak sokáig.
Az ápolónő visszament a házba. Fell szemügyre vette Mrs.
Wakehamet, Mrs. Wakeham pedig fürkészően meredt Fellre.
Erőteljes arc és nemes római orr rajzolódott ki a szalmakalap
árnyékában. Az asszony szeme fakókék volt. Kissé púposan
előregörnyedt, és a nagy meleg ellenére is gyapjúkardigánt
viselt varratott blúza és szoknyája fölött.
– Azt hiszem, önnek az a tévképzete, hogy ismertem a szüleit
– szólalt meg.
– A nevem miatt van – válaszolta Fell, és kezdte magát
nevetségesnek érezni a fakókék pillantás alatt. – Mindig is
sokat tűnődtem rajta, miért hívnak Fellworthnek. Aztán
megláttam ennek a háznak a nevét, és gondolkodóba estem.
– A szülei láthatták a ház nevét valami könyvben is, vagy
amikor elmentek errefelé – szólt Mrs. Wakeham. – Erre nem
gondolt?
– Elnézést, hogy igénybe vettük az idejét. – Fell a
legszívesebben már itt se lett volna. – Tudja, felmerült bennem
az az őrült gondolat, hogy talán örökbe fogadtak. Akkor… ha
megbocsát… – már félig felállt.
– Üljön vissza – parancsolt rá Mrs. Wakeham. – És vegye le a
zakóját. A magamfajta öregasszonyok nem érzik a hőséget.
Kíváncsivá tett. Miért gondolja, hogy esetleg örökbe fogadták?
– Azért, mert nem emlékszem semmiféle szülői
szeretetmegnyilvánulásra. És mert a szüleim rengeteg pénzt
hagytak rám.
– Ezek szerint azért jött ide, hogy még több pénzt szedjen ki
belőlem?
Fell először döbbenten, aztán éledő dühvel meredt az
asszonyra.
– Dehogy!
Az idős hölgy végigmérte.
– Jó nevelést kapott?
– A Buss Gimnáziumban érettségiztem, de nem mehettem
egyetemre, mert támogatnom kellett a szüleimet. Anyám
nemrégiben bekövetkezett haláláig a Palace Hotelben
pincérkedtem.
Az asszony hátradőlt, és azt mormolta:
– Pedig elegendő pénzt adtam a taníttatására.
 Maggie halkan felhördült.
– Az a pénz – kezdte lassan Fell –, amit találtam, tehát
magától van. De miért?
Hosszas csend támadt. Egy repülő zúgott el felettük. A fáról
kókadt madárcsiripelés hallatszott.
– Azt hittem, pénzért jött – szólalt meg végül Mrs. Wakeham.
– Úgyhogy akár el is mondhatok mindent. Nincs okom arra,
hogy ne tegyem meg. Előbb azonban teázzunk.
Megrázott egy kis csengőt az asztalon, és amikor a nővér
megjelent, így szólt hozzá:
– Mégis teázunk, Martha. – Miután az ápolónő távozott, Mrs.
Wakeham fölemelte ráncos kezét. – Megvárjuk a teát, csak
aztán mondok bármit is. – Maggie-re pillantott. – Maga el van
jegyezve Mr. Dolphinnal?
– Igen, Fell menyasszonya vagyok. A szállodában
ismerkedtünk meg, ahol mindketten dolgoztunk.
– Szép szeme van és kedves arca. Elégedett vagyok. Meséljen
egy kicsit magáról.
Maggie arról kezdett beszélni, milyen volt pincérnőként
dolgozni. Különböző vicces történeteket adott elő a
vendégekről, és Mrs. Wakeham időnként felkacagott. Fellt
meglepte, hogy Maggie ennyire fesztelen, ennyire felszabadult
is tud lenni.
Megérkezett a tea. A nővér újra visszavonult. Mrs. Wakeham
ivott egy kortyot, aztán megszólalt:
– Nos, hol is kezdjem? Talán legjobb lesz az elején. A fiam,
Paul nagyon vad gyerek volt, de akkor még nem is tudtuk,
mennyire az. A Cityben tanult a tőzsdei bróker vizsgáira.
Csupán hétvégenként járt haza. Teherbe ejtett egy helybéli
lányt.
– Az anyámat? – kérdezte Fell kiszáradt szájjal.
Az asszony bólintott.
– Greta Feeney volt a neve, és a helyi kocsmában dolgozott.
Paul kerek perec visszautasította, hogy elvegye feleségül. Greta
szülei köztiszteletben álló személyek voltak, nem akart
abortuszra menni, de abba beleegyezett, hogy örökbe adjuk a
gyereket, ha mindent elintézünk. A férjem sokszor utazott a
bussi vonattal. Dolphin egyszer elpanaszolta neki, mennyire
sajnálják, hogy neki a feleségével nem lehet gyerekük. A
férjem, Wakeham ezredes megkereste, és közölte vele, hogy ha
örökbe fogadják a babát, ad nekik egy rakás pénzt. Dolphin
belement, de csak úgy, ha egy összegben kapja meg a pénzt. Az
örökbefogadás nehéz ügy, és titokban akarta tartani a dolgot.
Megbeszélték, hogy a születése után azonnal átveszik a
gyereket. Mrs. Dolphin vállalta, hogy eljátssza az álterhességet,
melynek a végén eljött ide. Megkapta a kisbabát, aki maga volt.
Ennyi. Dolphin vállalta, hogy soha többé nem keres minket.
– És az anyám? – kérdezte Fell.
– Greta? Sajnálatos módon rákban elhalálozott.
– És apám?
– Milyen furcsa ezt így hallani a maga szájából. A férjem
rávette Pault, hogy álljon be a seregbe. Nyugalmazott
ezredesként úgy gondolta, a brit haderő az ifjúság minden
zabolátlanságát képes orvosolni. Pault Ciprusra vezényelték,
ahol egy részeg csetepatéban meghalt. – Az asszony ismét
csengetett, és amikor a nővér felbukkant, így szólt: – Martha, a
nappali egyik könyvespolcának tetején van egy fotóalbum.
Kérem, hozza ide.
 Fell úgy érezte, mintha a szíve ki akarna ugrani a helyéből.
Egy csapásra elárvult egyetlen forró nyári nap alatt. A
várakozás közben azonban lassacskán lehiggadt. Kezdett
csillapodni benne a bűntudat, amiért nem szerette eléggé
azokat, akiket eddig a szüleinek hitt. A pénz ráadásul nem a
vonatrablásból való. Többé nem kell azon rágódnia, ki követte
el.
Martha visszatért, és jókora, bőrkötéses fotóalbumot
helyezett az asztalra. Mrs. Wakeham újfent megvárta, amíg
távozik. Utána kinyitotta az albumot. Kivett egy fotót, és
átnyújtotta Fellnek. Nevető fiatal férfi látszott a képen.
Szögletes, csinos arca volt, barna haja és élénkkék szeme.
– Egyáltalán nem hasonlítok rá – jegyezte meg.
– Nem, inkább az anyjára hasonlít.
– Róla van fénykép?
– Attól tartok, nincs. Jobb, ha el is felejti őt. Már a szülei is
meghaltak. Greta hozzáment egy rendes helybélihez, egy
gazdához. Az illető nem tud semmiről, és nem is akarom, hogy
tudjon. Örülök, hogy Dolphinék magára hagyták a pénzt. Úgy
látom, nehéz élete volt. Alaposan becsapták. Azt a pénzt a
maga neveltetésére és taníttatására kapták. – Az asszony a
kezébe támasztotta a homlokát. – Most meg kell kérnem
önöket, hogy távozzanak. Elfáradtam.
A pár felállt.
– Visszajöhetünk máskor? – kérdezte Fell.
– Nem. Túl fájdalmas emlékeket idéznek fel. Öreg vagyok.
Nyugalmat akarok – azzal csöngetett.
– De hisz az unokája vagyok! – fakadt ki Fell.
– Tudom. Tudom. De nem akarom, hogy kísértsenek a rossz
emlékek. Csak a jó dolgokra akarok emlékezni a fiamról.
Martha, kérem, kísérje ki őket.
Maggie és Fell követték Marthát a szobák rengetegén
keresztül. Odakint beszálltak a kocsiba, és Maggie indított.
– Úgy tűnik, senkinek sem kellek – szomorkodott Fell.
– Itt vagyok neked én – felelte Maggie. – Úgy értem,
barátként.
Fellt hirtelen szeretethullám öntötte el Maggie iránt. A
megbízható, stabil Maggie.
– Viszont úgy tűnik, a rablás miatt már nem kell aggódnunk –
folytatta Fell. – Ezek szerint eldugták a pénzt, mert nem
akartak adózni utána. Olyan keveset éltek fel belőle, amennyit
csak lehetett. Fukar alakok voltak. És én sem vallhatom be
anélkül, hogy elárulnám, honnan van.
Maggie a legszívesebben megkérdezte volna, hogy most
hogyan tovább. Az a torokszorító érzése volt, hogy már csak a
rablással kapcsolatos kutatómunka tartja össze őket. Eszébe
jutott a riporter, Peter South. A legközelebbi telefonfülkéből
felhívja, hogy ráér-e másnap este. Talán ha Fell látja, hogy
valaki más is érdeklődik iránta, más szemmel néz majd rá.
Fell bűntudatosan gondolt arra, hogy most már tényleg
kellene valami jót cselekednie Maggie-vel, hisz hamarosan
úgyis közli vele, hogy a menyasszonyságának vége.
– Menjünk át Oxfordba – indítványozta váratlanul.
– Jó. Miért?
– Megszerezzük azt a kontaktlencsét, amire annyira vágytál.
Van egy expressz optika a West Gate-en. Esetleg nézhetünk új
ruhát is.
Maggie pedig, mivel nem tudta a hirtelen nagylelkűségi
roham valódi okát, azt felelte:
– Ez igazán kedves tőled, Fell.

Csendes nap volt a Buss Couriernél. Peter South hátradőlve

üldögélt a székében, és Fellék fotóját nézegette, mely az aznapi
Courierben jelent meg ezzel a vastag betűs címmel:

„A jelzőőr fia nyomozásba kezdett, hogy tisztázza

édesapja nevét”

Vajon Maggie látta már?

Ekkor jelent meg fölötte a főszerkesztő testes alakja.
– A francia étterem nagyon hálás volt a jó hírverésért. Most
írták, hogy felajánlanak neked egy ingyen kétszemélyes
vacsorát. Ha esetleg nem tudnál elmenni…
– El tudok. Köszi – felelte Peter.
Megcsörrent az asztalán a telefon. Fölvette, Tommy
Whittaker pedig távozott.
– Itt Maggie. Maggie Partlett. Talán nem emlékszik rám…
– Már hogyne emlékeznék! – tiltakozott Peter. – Jó nagy a zaj.
Honnan hív?
– Oxfordból, egy fülkéből. Mit szólna egy találkozóhoz
holnap este?
– Remek lenne. Tudja, mit? Elvinném abba a francia
étterembe. Halló, ott van még?
– Igen. Rendben. Akkor ott találkozzunk. Hánykor?
– Nyolc. Látta a…?
 De Maggie már letette.

A nap további részében Maggie szinte lebegett. Megkapta a

kontaktlencsét, amit másnap tervezett először bevetni
Peterhez, és a haját is megcsináltatta. De visszaérve Bussba
egyszeriben kipukkadt a boldogság színes buborékja. Néhány
órára teljesen megfeledkezett Melissáról. Fell és Melissa
ugyanott lesznek, az étteremben, és el lesz rontva az öröme, ha
látja rajtuk a boldogságot.
Leparkolt a ház előtt. Kiszálltak. Mrs. Moule odatotyogott az
élősövényhez.
– Csak nem megjöttek a híres detektívek?
A pár megtorpant.
– Miről beszél? – kérdezte rekedten Fell.
– Benne van az újságban, a Buss Courierben – felelte Mrs.
Moule. – Fotóval együtt.
– Mi van benne? – kérdezte Maggie.
– Hogy Mr. Dolphin tisztázni akarja az édesapja nevét.
– Ó, hát az – válaszolta Fell sötéten. Hirtelen újra rátörtek a
rablással kapcsolatos félelmek. – Gyere, Maggie – mondta. –
Jobb lesz, ha veszünk egyet abból az újságból.
Elmentek az újságoshoz, és vettek egy példányt a lapból. A
forró, poros utca közepén végigolvasták a címoldalt.
– A pénz miatt van az egész – szomorkodott Fell. – Most már
mindenki azt fogja gondolni, hogy az apámnak tényleg köze
volt a rabláshoz, különben miért akarnám tisztázni?
– Esetleg folytathatnánk a kutatást – ajánlotta reménykedve
Maggie, hátha a közös nyomozás továbbra is összetartja őket.
Fell azonban csüggedten megvonta a vállát.
– Belefáradtam az egészbe. Tudod, Maggie, amikor
megemlítetted ezt a Fellworth Manor-dolgot, kezdtem hinni
abban, hogy végre lesz családom. De csak az derült ki belőle,
hogy fattyú vagyok, aki senkinek sem kellett, még a vér szerinti
anyjának sem.
Nekem kellesz. Én szeretlek. Nekem szükségem van rád.
Maggie bármit megadott volna azért, ha ezt kimondhatja, de
tudta, Fellt csak fojtogatná ez a ragaszkodás.
Maggie most először gondolt arra, hogy Fell talán még szűz.
Senki sem tud megszállottabb lenni egy aggszűznél. És ha már
lett volna valaha testi kapcsolata nőkkel, nem lett volna rá
ekkora hatással egy idősebb asszony.
Odahaza kinyitotta az összes ablakot, hogy legyen egy kis
levegő, de csak fülledt meleg jött be. A ház amolyan félkész
hangulatot árasztott. A konyha csillogó volt és új, de a többi
rész átmenetinek hatott.
– Kellenének képek – nézett körül Maggie a nappaliban. –
Annyira csupaszok a falak. Esetleg jöhetne pár növény is.
– Esetleg – ismételte Fell közönyösen.
Maggie elgondolkodva nézte a férfi lehajtott fejét.
– Ha nem vagy túl fáradt, kimehetnénk sétálni a folyóhoz.
Ott talán jobb a levegő.
Becsukták az ajtókat, ablakokat, és megint nekivágtak a
fülledt estének.
– Nincs kedved enni valamit? – tudakolta Maggie. – Én
bizony eléggé éhes vagyok.
Fell csak ment tovább, elmerülve a gondolataiban.
 – Van egy kínai a High Streeten – folytatta Maggie. – Onnan
hazavihetnénk valamit.
– Oké – felelte Fell közönyösen.
Nyári ruhás emberek haladtak el mellettük, éppolyan
érdektelenül, mint ahogy Fell ment. Úgy mozogtak, mintha víz
alatt lennének.
– Odanézz! – kiáltott fel hirtelen Maggie, és a kínai étteremre
mutatott, melyen tábla hirdette: „Légkondicionált!” – Együnk
itt. Hm?
Fell csak állt a járdán, és a lábát nézte. Maggie megfogta a
karját, és bevonszolta, mint egy gyereket.
Az étteremben sokan voltak, de egy párocska éppen akkor
távozott, amikor ők megérkeztek.
Ahogy a légkondicionálás hűvöse kezdte átjárni Fellt, rájött,
hogy farkaséhes.
A Séf specialitásait rendelték, hozzá egy üveg fehérbort.
Mindenféle fogást végigkóstoltak, először némán, aztán Fell
egyszer csak szóba hozta a rablást.
– Talán tényleg folytatni kellene, és kideríteni valamit.
Teljesen lebénított az újságcím. Fogalmam se volt, hogy bármit
is közölni akarnak. Az a riporter nem volt túl korrekt velünk.
Épp alkalmas lett volna a pillanat, hogy közölje Fell-lel:
randizni fog azzal a riporterrel, de Maggie borzasztóan
megkönnyebbült, hogy Fellt újra érdeklődőnek és élénknek
látja.
– Két karbantartó munkást emlegettél – jegyezte meg.
– Mi, én? – rezzent össze Fell a Melissával kapcsolatos
ábrándozásból.
– Két vasúti karbantartót – próbálkozott tovább Maggie.
 – Ja, hogy ők! Fred Flint és Johnny Tremp. Talán
kezdhetnénk Tremppel. Volt egy J. Tremp a telefonkönyvben.
Most, hogy már tudjuk a pénz eredetét, szerintem
elfelejthetnénk az egészet, de az az átkozott riporter mindent
megkavart.
– Eszembe jutott valami – szólt Maggie. – Rudfern azt
mondta, hogy a rablás után is jó ideig szemmel tartották a
gyanúsítottakat, hátha valamelyik elkezd költekezni. Biztosan
ellenőrizték apád bankszámláját is, észrevehették, hogy
nincsenek pénzkivétek, és esetleg elgondolkodhattak azon,
miből él.
– Igen, ez tényleg furcsa. De nem tudunk senkit megkérdezni.
Azt hiszem, kellene vennem egy új öltönyt holnapra.
– A pénzedből futja rá – felelte Maggie, és gyorsan lesütötte a
szemét, nehogy Fell meglássa a Melissa iránti gyűlöletet a
tekintetében.
– Annyira megszoktam a takarékoskodást, hogy nehezen
szánom rá magamat még egy öltönyre.
– Keress valami áthidaló megoldást. Például vegyél csak egy
inget meg egy nyakkendőt.
A férfi arca felderült.
– Remek ötlet! A legjobb formámat akarom hozni.
Maggie hirtelen elcsüggedt. Talán az lenne a legjobb, ha
mindenestül letenne Fellről.

Másnap este Maggie a szobájában maradt, készülődött.

Valahogy nem tudta rászánni magát, hogy közölje Fell-lel: ő is
ott lesz étteremben, ugyanakkor. Óvatosan betette az új
kontaktlencsét, és felvette a lágy esésű, zöld sifonruhát.
Eredetileg Fellnek akarta először felvenni, de most inkább
Peter mellett döntött. Úgy sejtette, hogy Fell a kelleténél
korábban el fog indulni, és így is történt. Hallotta lentről a
hangját:
– Szia, Maggie! Indulok.
Maggie öt perccel nyolc előttig várt, csak akkor indult el. A
sifonruha szépen hullámzott a lába körül, ahogy lépkedett.
Tíz perccel elmúlt nyolc, mire odaért. Peter az étterem előtt
állt, és cigarettázott.
– Csodásan néz ki – fordult Maggie felé. – Tudja, hogy Fell is
itt van azzal a hárpiával, aki az egészségboltot vezeti?
– Mintha említett volna valami ilyesmit. Miért nevezi
hárpiának?
Peter karon fogta, és bevezette.
– Majd elmesélem.
Az egyik legjobb asztalhoz ültették őket a nyitott ablaknál,
amely a teraszra és a folyóra nézett.
Maggie egy távoli sarokban megpillantotta Fellt, aki élénken
magyarázott valamit Melissának. Miután rendeltek, és Peter
bort is kért, Maggie újra föltette a kérdést:
– Miért nevezte hárpiának?
– Ez csak afféle kisvárosi pletyka. Előre figyelmeztették, hogy
nem lesz jó ötlet a vállalkozása. Elvégre ez itt Buss, ahol az
emberek a halat sült krumplival gondolják egészséges ételnek.
Ő meg ahelyett, hogy hallgatott volna a tanácsokra, és eladta
volna a boltot, megmakacsolta magát, és elhatározta, hogy
nyereségessé teszi. Most pénzes befektetőt keres. Gondolom,
emiatt vetett szemet a maga vőlegényére is.
– Fell nagyon vonzó férfi – jelentette ki Maggie lojálisan.
– Nos, természetes, hogy így látja.
– Meglehetősen felzaklatott bennünket a sztorija, hogy újra
kiásta a rablás témáját. Legalább szólhatott volna, hogy írni fog
róla.
– A főnök ötlete volt – válaszolta Peter. – Tényleg.
– Biztosan nem azért hívott el most, hogy még többet szedjen
ki belőlem?
Peter rámosolygott Maggie-re.
– Baromira tetszik nekem, Maggie Partlett.
– Én?
– Mindig is egy olyan zöld szemű lányról álmodtam, aki
kötényt hord.
Maggie felkacagott.
– Akkor maga anyát keres.
– Ezzel mind így vagyunk. De én legalább bevallom.
Fellnek megütötte a fülét az ismerős nevetés. Körülnézett. A
gyertyafényben Maggie arca ragyogott, a zöld szempár
rejtelmesen szikrázott.
– Már megint az a riporter! – kiáltott fel.
– Micsoda? – Melissa éppen a vállalkozása előnyeit ecsetelte.
– Ott van Maggie azzal a riporterrel a Couriertől.
– Te viszont velem vagy – vetett rá kacér pillantást Melissa.
– Elnézést. – Fell letette a szalvétáját, és odalépett Maggie-ék
asztalához. – Mit keresel itt? – kérte számon.
– Vacsorázom egy barátommal. Akárcsak te – felelte
védekezően Maggie.
– Magát csak az érdekli, hogy újabb sztorit csaljon ki belőle –
vádolta meg Fell Petert.
Peter könnyedén elmosolyodott.
– Eddig talán nem tűnt fel magának, de a menyasszonya
igencsak szemrevaló. És még nincs férjnél.
Fell rámeredt.
– Majd később megbeszéljük – vetette közbe sietve Maggie. –
Menj vissza a vacsorádhoz, Fell.
Fell tehetetlen dühvel bámult rá. Aztán ráébredt, hogy a
többi vendég őket nézi. Elvörösödött, és visszakullogott
Melissához.
– Elnézést – motyogta.
– Nem tűntél féltékeny típusnak – incselkedett vele Melissa.
– Nem vagyok féltékeny. Nem érdekel, mit csinál Maggie.
– Akkor talán nem is kellene elvenned.
Fell már nyitotta a száját, hogy bevallja, esze ágában sincs
elvenni Maggie-t, ám hirtelen szörnyű gondolat hasított belé.
Maggie jóízűen iszogat. Mi van, ha eljár a szája az
örökbefogadásról?
– Térjünk vissza a tárgyhoz – indítványozta Melissa.
Fell megszállott imádatának páncélján megjelent az első
hajszálrepedés. Épp csak egy kis kellemetlen bosszúság. Amíg
meg nem látta Maggie-t, egészen lenyűgözőnek találta Melissa
előadását az aromaterápiáról. El is képzelte, ahogy a nő illatos
olajokkal kenegeti. Most viszont Melissának vele együtt kellett
volna aggódnia azon, hogy Maggie miről beszélget azzal az
újságíróval. Az nem lehet, hogy a pasinak tényleg tetszik
Maggie? Ugyan már.
Melissa titokban arra gondolt, hogy Maggie ezzel az egésszel
csak féltékennyé akarta tenni Fellt. Ő maga is valahogy így
csinálta volna. És még ragyog is. Ha nem vigyáz Fell, még a
végén lelép azzal a riporterrel. Melissa hirtelen elmosolyodott.
Akkor szabaddá válik a terep.
Feltűnt neki a bosszús villanás Fell tekintetében. A férfi
kezére tette a kezét, mélyen a szemébe nézett, és így szólt:
– Zárjuk rövidre ezt az estét. Semmi desszert, semmi kávé.
Nem hiszem, hogy rendesen figyelni tudsz rám, amíg Maggie
meg a riporter jár a fejedben. De ha kíváncsi vagy a
véleményemre, Fell, szerintem semmi okod aggodalomra.
Amennyire látom, Maggie meglehetősen naiv teremtés, és
valószínűleg azt hiszi, hogy tetszik ennek a riporternek.
– Én amiatt aggódom, hogy miket mond neki – jegyezte meg
Fell.
– Ne törődj vele. Majd otthon tisztázzátok, aztán megint
találkozunk. Nem állítanám, hogy túlságosan élvezem ezt az
estét.
Melissa intett, hogy kérik a számlát.
Fellt azonnal elfogta a lelkiismeret-furdalás, és rettegni
kezdett, hogy untatta a nőt, és el fogja veszíteni.
– Annyira sajnálom – hebegte. – Nézd, én komolyan
szeretnék befektetni az üzletedbe. Ugye nemsokára újra
találkozunk?
– Adjunk a dolognak egy hetet – felelte Melissa.
Hadd főjön csak egy kicsit a pasi a saját levében.
Maggie látta, ahogy elmennek. Fell rájuk se pillantva
masírozott el az asztaluk mellett.
Odakint Fell így szólt Melissának:
– Hadd kísérjelek haza.
– Majd máskor. Olyan szép az este – azzal Melissa távozott.
 Fell ottmaradt, és tehetetlenül nézett utána. Maggie nevetése
kiszűrődött a nyitott ablakon.
Fellt ette a méreg. Maggie-nek mennie kell. Teljesen
elrontotta az estéjét.
Gyorsan hazasietett, és leült a nappaliba. Várt.
Éjfél körül hangokat hallott kintről. Mi a fenét csinálhattak?
Az étterem tizenegykor bezárt.
Kinyílt az ajtó, és Maggie jött be. Teljesen fel volt dobva, mert
Peter megcsókolta, amikor a folyóparton sétáltak vacsora után,
és ő is élvezte, mert elképzelte, hogy Fell az.
– Mit képzelsz, mit csinálsz? – rivallt rá Fell.
– Csak randizni voltam, ahogy te – védekezett Maggie.
– És mit mondtál el neki, te szerencsétlen? Netán azt, hogy
fattyú vagyok?
– Dehogy! Tetszem neki. Szépnek tart.
– Téged? – kérdezte megvetően Fell.
– Megyek, és összepakolok – jelentette ki Maggie csendesen.
– Csak tessék!
Maggie már sírni sem tudott. Felment a szobájába.
Összepakolt egy bőröndöt, és lecipelte a földszintre.
– Holnap eljövök a többi holmimért – közölte.
Fell csak ült a kanapén, tenyerébe támasztott fejjel. Nem
nézett fel.

Amikor másnap felébredt, azonnal elárasztották az éjszaka

emlékei. A párnába fúrta az arcát. Nem ivott sokat, mégis úgy
érezte magát, mintha másnapos lenne. Eszébe jutott, amikor
Maggie azt mondta, hogy Peter szépnek tartja, és hallotta a
saját megvető hangját: „Téged?”
Bocsánatot kell kérnie Maggie-től.
Megmosakodott, felöltözött, és lemasírozott a földszintre. A
ház most nem tűnt otthonnak. Nem volt ott Maggie, aki kávét
főz a konyhában. A nappali üresen állt, minden bútort és
csecsebecsét elszállítottak Agnes néninek Walesbe. Visszament
a szalonba. Az se stimmelt. A fehér falak furcsák voltak, az új,
háromrészes garnitúra pedig, nos hát, kertvárosias. A konyha
meleg és hívogató, de azt nagyrészt Maggie találta ki. Fell tudta,
hogy a nappali nem lesz jó, de fogalma se volt, mit lehetne
kezdeni vele. Talán az ízlése örökre megrekedt a
munkásosztály szintjén. Melissa biztosan tudná, mit kellene
másként tenni.
Az órájára pillantott. Jól elaludt. Fél tíz. Felhívja Melissát a
boltban, és megkéri, hogy jöjjön át tanácsot adni. Alig várta,
hogy hallja Melissa hangját, miközben tárcsázta az üzlet
számát. Melissa azonban, aki úgy döntött, hogy a legjobb lesz
egy kis távolságot tartani, közölte, hogy nem ér rá.
– Kérdezd Maggie-t.
– Maggie elment – válaszolta Fell.
– Nos, nem vagyok meglepve – felelte Melissa vidoran, és
kezdte végre nyeregben érezni magát. – Tudod, mit? Jövő héten
hívlak. Most mennem kell. Jött egy vevő. Viszhall!
Fell lassan lerakta a kagylót. Teljesen elhagyatottnak érezte
magát. Nem halogathatja tovább: bocsánatot kell kérnie
Maggie-től, mert addig úgysem hagyja nyugodni a
lelkiismerete.
Először el kellett mennie a szállodába, hogy megtudakolja a
lány címét. Utána a levegőtlen utcán bandukolva remélte, hogy
Maggie-t egyedül találja, és nem kell találkoznia az anyjával.
Maggie-ék lakása egy, az övéhez hasonló házsorhoz tartozott,
de itt nyilvánvalóan fiatalabb emberek laktak az utcán
játszadozó gyerekekből ítélve. A ház előtt tétován megállt,
majd megnyomta a csengőt. A gyerekek visítoztak, egy autó
zötyögött végig az utcán, amelyből fülsiketítő heavy metal
dübörgött. Egy rendkívül kövér asszonyság tekintett le Fellre a
sövény fölül, mely elválasztotta Maggie-éket a bal oldali
szomszédtól.
– Úgy tűnik, nincsenek itthon – jegyezte meg Fell.
– Elment munkát keresni.
– Mrs. Partlett?
– Nem, Maggie.
– És hová ment?
– Reggel beszéltünk. Azt mondta, munka kell neki, én meg
azt tanácsoltam, hogy a Katy’s Kitchenben próbálkozzon a
Garret Lane-en.
– Köszönöm.
Fell elindult a forró aszfalton. Maggie csak most ment el.
Hogyan találhatott máris állást?
A Garret Lane a High Streetről nyílt. Fell befordult az utcán.
Épp látta, amint a kávézó ablakából beveszi egy nő a
„Pincérnőt felveszünk” táblát.
A helyiségben mindössze egyetlen pár tartózkodott az egyik
ablak melletti asztalnál. Maggie bukkant fel a konyhából, a
kezében kávéscsészékkel megrakott tálca. A tálca megremegett,
amikor meglátta Fellt. A férfiba éles bűntudat hasított, amikor
látta, hogy a vastag szemüveg mögött sírástól vörös Maggie
szeme. A lány kiszolgálta a vendégeket, aztán odament Fellhez.
– Majd később átmegyek a többi holmimért. Ja, ezt
elfelejtettem visszaadni – azzal kotorászni kezdett fehér
köténye zsebében, és előszedte az eljegyzési gyűrűt.
Fell nyomorultul elvörösödött.
– Mindig is azt akartam, hogy ez maradjon a tiéd, Maggie.
– Nem kell – válaszolta Maggie.
Fell elvette a gyűrűt.
– Nézd, Maggie, én…
Kinyílt az ajtó, és egy négytagú család masírozott be.
– Elnézést – fordult el Maggie.
Fell elanyátlanodva álldogált egy darabig, aztán úgy döntött,
hogy az lesz a legjobb, ha otthon várja meg, amíg Maggie
visszamegy a dolgaiért, és majd akkor kér bocsánatot.
A nap üresen és kilátástalanul nyújtózkodott előtte. Úgy
érezte, Maggie nélkül semmihez sincs ereje. De ha túl lesz a
kínos bocsánatkérésen, végre szabadon udvarolhat
Melissának. A Melissa-álom hirtelen visszatért, és mindent
rózsaszín ködbe burkolt. Fell félig mosolyogva sétált haza,
kinyitotta az ajtót, belépett, és…
Hatalmas káoszt talált.
Minden fel volt forgatva. A fiókok kihúzogatva, mindenütt
szétszórt papírok.
Úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Bement a
konyhába, a fiókokból szétdobált konyhai eszközöket
kerülgetve. Hogy jutott be a behatoló? A bejárati ajtó zárva
volt, az ablakok és ajtók üvegei pedig épek maradtak.
Hívnia kellett volna a rendőrséget. Ehelyett fogta a
telefonkönyvet, előkereste a Katy’s Kitchen telefonszámát, és
tárcsázott. Maggie vette fel.
– Maggie – zihálta Fell. – Betörtek a házunkba. Mindent
felforgattak.
– Hívtad már a rendőrséget?
– Nem, csak most értem haza.
– Hívd őket. Megyek én is.
Fell hívta a rendőrséget. Nem, nem vittek el semmi értékeset.
Csak most ért haza. A rendőrök közölték, hogy hamarosan ott
lesznek, Fell pedig letelepedett a kanapéra, és csak ekkor vette
észre, hogy a kárpitot is felhasogatták.
Hamarosan befutott két rendőr. Fell rémült gondolatai a
kertben elásott pénzes doboz felé kanyarodtak. Még nem
kérdezte meg az ügyvédet vagy a bankot, hogy átutalták-e már
a számlájára az öröksége összegét. Az este is ő akart fizetni, de
mint kiderült, Melissa állta a számlát. Előtte való nap azonban
kiásta a dobozt, kivett belőle valamennyi pénzt, majd
visszatemette. Azonban igencsak sietett. Mi van, ha a rendőrök
kiássák?
Összeszedte magát, és szobáról szobára követte a két
rendőrt. A néhány értékesebb tárgyuk, mint például a tévé,
megmaradt. Maggie is megérkezett, és szemrevételezte a
zűrzavart. Mindketten elmondták, amit tudtak, a rendőrök
pedig figyelmeztették őket, hogy ne nyúljanak semmihez, amíg
le nem veszik az ujjlenyomatokat.
– Hogyan jutottak be? – kérdezte Maggie.
– Nincs semmi jele erőszakos behatolásnak – felelte Fell.
– A bejárati ajtót csupán egy egyszerű zár védi – jegyezte
meg az egyik rendőr.
Maggie-nek most eszébe jutott, hogy Andy látogatása után
nem foglalkoztak a riasztórendszer kérdésével.
– Egy hitelkártyával is könnyen ki lehet nyitni. Nagy
szerencséjük van. A helyszínelők hamarosan érkeznek. Szép
napot!
És valóban, amint ezt kimondta, fehér overallos emberek
érkeztek.
– Remélem, nem vesztetted el miattam az új munkádat –
mondta Fell Maggie-nek.
A lánynak még mindig vörös volt a szeme, és Fellnek
elszorult a szíve.
– Ami azt illeti, elvesztettem – vont vállat Maggie. – Majd
szerzek másikat. Hiány van pincérnőből.
– Bármikor… – kezdte Fell, ám ekkor megszólalt a csengő.
Fell ajtót nyitott. Egy nagydarab, görnyedt férfi állt a
küszöbön, a zakójával a karján. Gyűrött inge megfeszült a
hasán. Tágas nadrágja harmonikázva rogyott poros cipőjére.
Az arca is gyűrött és megviselt volt, akárcsak a ruházata. A
szeme alatt jókora táskák. Vastag, szürkés száját állandó
jelleggel lebiggyesztette, és apró, okos szeme Fellt méregette a
húsos szemhéj alól.
– Dunwiddy detektívfelügyelő – közölte.
– Fell Dolphin. Jöjjön be.
– Maguknál volt a betörés?
– Inkább házkutatásnak tűnik.
Dunwiddy követte Fellt a nappaliba, és körülnézett. Méretei
mellett a szoba szinte aprónak tűnt.
– Nem akarom megzavarni az ujjlenyomat-keresést –
jelentette ki. – Van hátsó kertjük?
– Van.
 – Akkor vigyünk ki oda székeket. Ő Maggie Partlett?
– Igen. Honnan…?
– Olvastam magukról a helyi újságban.
Fell és Maggie a konyhából hoztak székeket, és miközben
kicipelték a hátsó kertbe, idegesen összenéztek, mert a hely,
ahol a pénzes doboz el volt ásva, igencsak szembetűnőnek
látszott.
– Szerencse, hogy itt még árnyék van – telepedett le egy
sóhajjal Dunwiddy. – A helyzet a következő: mostanában elég
sok betörés történt, kábítószer miatt. Tévéket, hifitornyokat,
ékszereket vittek el, hogy eladják, és drogot vegyenek rajta.
Maguk viszont azt állítják, hogy semmi nem tűnt el, ami
nagyon érdekes. Az újságban megjelenik, hogy a régi
vonatrablással foglalkoznak, erre hopp, valaki vagy valakik
betörnek, és átkutatják a házat. Úgy fest, hogy valakit aggaszt,
hogy esetleg rájönnek valamire, vagy valaki azt hiszi, hogy a
maga apjának esetleg elrejtett pénze lehet a rablásból.
– Az apám ártatlan volt – mondta Fell dacosan.
– Meglehet. Mindenesetre valakit sikerült felpiszkálniuk,
ahogy látom. Beszéltem az ügyvédjével, mielőtt idejöttem. Azt
beszélik, maga szép pénzt örökölt. Az ügyvéd szerint a szülei
minden garast a fogukhoz vertek, soha nem költöttek semmire.
Ez igaz?
– Igaz – visszhangozta Fell.
– Azaz ha valaki beijedt, számomra ez azt jelenti, hogy
valaki, akinek része volt a rablásban, még él és virul valahol.
Nos, amatőr nyomozókáim, maguk mire jutottak?
– Nem túl sokra – felelte Fell. – Igaz, Maggie?
Maggie levette a szemüvegét, és fáradtan megtörölte a
szemét.
– Igaz – felelte. – Kivettünk egy könyvet a könyvtárból a
rablásról, és beszéltünk a másik jelzőőrrel, Terry Weallel,
valamint az újság főszerkesztőjével. Ja, és Rudfern
felügyelővel.
– Vele aztán biztosan nem mentek sokra – horkantotta
Dunwiddy. – Arrogáns gyökér. Azt hiszi, ha ő nem tudta
megoldani az ügyet, akkor senki más se tudja. Aztán előkerült
az az Andy Briggs nevű fickó.
Fell már majdnem Maggie-re sandított, de tudta, hogy a
detektív minden rezdülését figyeli.
– Nem ő az, akit nemrég meggyilkoltak? – kérdezte olyan
lazán, ahogy csak tudta.
– De igen. Kiderült, hogy ő Lassú Briggs fia, Lassú Briggs
pedig az egyetlen biztos gyanúsított volt a rablásban. Meglépett
Spanyolországba, ahol fényűzően dőzsölt. A kérdés az, hogy
Andy Briggset mi hozta vissza.
A pisztoly, gondolta Maggie rémülten. Meg fogják találni a
pisztolyt!
Fell is éppen ugyanerre gondolt. Mondjanak valamit, vagy
csak üljenek, és imádkozzanak, hogy a helyszínelők nem
néznek be az ágy alá a bőröndbe, ahová Maggie rejtette a
fegyvert?
Maggie hirtelen sírva fakadt a sok izgalomtól.
– Nyugalom, hölgyem – állt fel Dunwiddy, és Maggie vállára
tette a kezét. – Ha a kollégák végeztek, pihenjen egy kicsit, csak
aztán kezdjen takarítani. Majd holnap folytatjuk. Ne aggódjon,
egyedül is kitalálok.
Fell várt, amíg becsapódott a bejárati ajtó, azután elővett egy
tiszta zsebkendőt Maggie-nek. Maggie kifújta az orrát, és
reszketegen megkérdezte:
– A pisztoly. Mi van, ha megtalálják?
– Várunk, és meglátjuk – suttogta Fell. A kezébe vette a lány
kezét. – Ne haragudj a tegnapi este miatt. Igenis szép vagy.
Komolyan mondom. Csak nagyon haragudtam rád.
Megijedtem, hogy esetleg kikotyogsz valamit annak a
riporternek a származásomról. Ne haragudj. Annyira
sajnálom.
– Semmi baj – felelte kimerülten Maggie. – Most már úgyse
számít.
Egy ideig némán ültek egymás mellett.
Végül Fell megszólalt:
– Hallom, hogy már pakolnak. Felmegyek, és megnézem. Ha
megtalálták volna azt a pisztolyt, a nyomozó rég újra itt
termett volna, vagy valamelyikük idehozza, hogy
megkérdezze, honnan van.
– Én valami másra gondoltam – szólt Maggie, és elszürkült az
arca.
– Mire?
– Nem töröltem meg. Ott van rajta az ujjlenyomatom,
akárcsak a tiéd meg Andy Briggsé.
– Most már biztos, hogy mennek – szólt Fell. – Maradj itt.
Maggie fázott, hiába volt meleg. Halk hangokat hallott, aztán
a bejárati ajtó csapódását. Fell visszatért.
– Elmentek. Gyere, nézzük meg.
Együtt mentek be a házba, fel az emeletre. Maggie ment elöl
a szobája felé. A bőrönd, amit nem vitt magával, kilátszott az
ágy alól, rajta ujjlenyomatvevő por. Maggie kihúzta, és
felnyitott a tetejét. Vadul keresgélni kezdett a ruhák közt, aztán
sápadtan fordult Fellhez:
– Nincs itt!
– De nem ők találták meg – felelte Fell sötéten. – Hanem az,
aki betört.
Maggie a szája elé kapta remegő kezét.
– Annyira félek.
Fell a kezét nyújtotta, és fölsegítette.
– Vissza kell költöznöd, Maggie.
– Miért?
– Mert mostantól vigyáznunk kell egymásra, ami nem megy
a város másik végéből.
– De Melissa…
– Fogok még találkozni Melissával, de nekünk akkor is együtt
kell maradnunk.
Maggie remegett.
– Nem bírok ki még egy veszekedést, Fell.
– Akkor tegyünk róla, hogy ne legyen. Menjünk le, és igyunk
valamit.
Maggie követte Fellt a földszintre. Zavaros gondolatok
kavarogtak a fejében. Örülnie kellett volna, hogy kibékültek,
ehelyett csupán félelmet és végtelen csüggedést érzett.
Fell kitöltött két pohár whiskey-t, és az egyiket Maggie-nek
nyújtotta.
– Ennek a kanapénak vége – jegyezte meg.
– Egy kárpitos meg tudja csinálni.
– Azt hiszem, nem akarom, hogy megcsinálja. Nem szép,
olyan kertvárosi, de nem tudom, mi kellene helyette.
– Akkor nem akartam beleszólni – jegyezte meg Maggie –, de
nekem lenne egy elképzelésem.
– Mi az?
– Ismerek egy használtbútor-boltot a város szélén. Van
néhány szép darabjuk. Nem illenek össze, de jók. Bevihetnénk
hozzájuk ezt a garnitúrát. Adnának érte némi pénzt, ők pedig
kipofozzák és eladják.
– Milyen dolgaik vannak?
– Például mindenféle gyümölcsfa bútor. Némelyik holland.
Megnézhetnénk, ha kitakarítottunk. Talán ha elfoglaljuk
magunkat a rendrakással, elfáradunk, és nem aggódunk
annyira.
– Nagyon rendes lány vagy, Maggie – dicsérte Fell.
Melissa most kissé háttérbe szorult. Nem vallotta volna be
magának, nehogy elveszítse az álmát, de bosszantotta, hogy
Melissa lerázta, amikor neki segítségre lett volna szüksége.
– Igyunk, aztán kezdjük.
– Mi lenne, ha először is visszahoznád a holmidat?
– Rendben. – Maggie kiitta a poharát, aztán félénken
megkérdezte: – És nincs gond azzal, hogy találkozgatok
Peterrel?
– Nincs – rázta a fejét Fell, noha egy cseppet sem volt ínyére a
dolog. Ekkor azonban megszólalt a csengő, és mindketten
összerezzentek. – Ez meg ki? – fortyant fel a férfi, és kiment
ajtót nyitni.
Elsötétült az arca, amikor Petert és a fotóst pillantotta meg a
küszöbön.
– A kismadarak azt csiripelték, hogy betörtek – mondta Peter.
– Jöjjenek be – szólt Fell jegesen.
Peter ellibbent mellette, nyomában a fotóssal, majd
cuppanós puszit nyomott Maggie arcára. Fell érzett némi
gonosz örömöt, mert Maggie éppen nem nézett ki valami
fényesen, de Peter leült mellé, és megfogta a kezét.
– Muszáj ebből sztorit csinálni? – jajdult fel Maggie.
– Csak miattad, szerelmem – nyugtatta meg Peter. – Hadd
tudják a gazemberek, hogy a sajtó veletek van. Most pedig dobj
fel egy sminket arra a gyönyörű pofidra, és csináljunk egy
képet.
– Nincsenek itt a sminkeszközeim. Otthon vannak – felelte
Maggie.
– Mit keresnek otthon? Otthon, otthon… Azt hittem, ez az
otthonod.
– Ez – bólintott Maggie. – Csak volt egy kis zökkenő.
– Szerzek neked valamit. Máris jövök.
Fell bosszúsan várakozott, amíg Maggie kávét csinált a
fotósnak a konyhában abból az instant kávéból, ami ki volt
szórva a pultra. A behatoló vagy behatolók még a
kávésdobozokat is kiborogatták.
Amikor Peter visszajött, vidáman indítványozta:
– Menjünk fel a fürdőbe, majd én kisminkellek. Mondtam
már, hogy amatőr színjátszó voltam?
Fell kelletlenül csevegett a fotóssal, miközben fél füllel
Maggie kacagását hallgatta az emeletről. Miféle joga van ennek
a lánynak a jókedvre, amikor minden romokban hever?
Amikor Maggie-ék visszajöttek, Fell élesen kérdezte:
– Mit művelt vele? Úgy néz ki, mint egy bohóc.
– Bízzon bennem – mondta Peter. – A fotókon remekül fog
mutatni.
Maggie és Fell beálltak a romok közepére, a fotós pedig
buzgón kattogtatott.
– Ezzel tehát megvolnánk – közölte Peter. – Mi történt?
Fell elmesélte, hogy elment, és amikor hazaért, ezt találta.
– Ezek szerint valaki figyelte a házat – állapította meg Peter.
– Mit vittek el?
– Semmit – vágta rá gyorsan Maggie.
– Aha. Ezek szerint az elkövetőnek a vonatrabláshoz lehet
köze.
– Miből gondolod? – kérdezte erőtlenül Maggie.
– Teljesen logikus. Megjelenik rólatok egy sztori az újságban,
hogy a vonatrablás ügyében kutakodtok. Mire valaki ideges
lesz, hogy esetleg találtatok valamit.
– Biztosan nem lehetett rendes betörés? – kérdezte Maggie.
Peter felhorkant.
– Ugyan már. Még a kanapé kárpitját is felhasogatták.
– Készen vagyunk? – kérdezte Fell csüggedten.
Peter azonban tovább kérdezősködött: Mit éreztek, amikor
meglátták a felfordulást? Mi lett volna, ha rajtakapják a
betörőt? Maggie megborzongott, mert eszébe jutott a pisztoly.
– Tapasztalt szakemberrel állunk szemben – jelentette ki Fell.
– Semmi nyoma erőszakos behatolásnak.
– Ezek szerint folytatják a nyomozást?
– Ezek után csak még elszántabb lettem – felelte Fell, noha
egyáltalán nem így érezte.
Peter végül elment, de előbb még odasúgta Maggie-nek:
– Hívj fel!
– Na jó – mondta végül Maggie halkan, amikor egyedül
maradtak. – Lássunk neki.
Szorgalmasan dolgoztak egész nap, pakoltak és takarítottak.
 – Menjünk el abba a használtbútor-üzletbe, amiről beszéltél
– ajánlotta Fell. – Akár holnap reggel.
Maggie ugyan fáradt volt, de erre feltámadt benne a jókedv
egy kis szikrája. Fell meg ő újra együtt.

Másnap mindketten sokáig aludtak. Miután felöltözött, Fell úgy

döntött, hogy kiszalad, és vesz egy Buss Couriert. Éppen
kilépett az újságostól, amikor szinte beleütközött az
ügyvédjébe.
– Hogy állnak a dolgok, Mr. Dolphin? – érdeklődött Mr.
Jamieson.
– Nem túl jól. Tegnap betörtek hozzánk.
– Igen, hallottam róla – felelte Jamieson. – Mintha benne lett
volna az újságban.
– Azon gondolkodom, hogy belevágok valami üzletbe –
folytatta Fell. – Amúgy is fel akartam hívni magát, hogy
megtudakoljam, mikor érkezik meg az örökség a számlámra.
– Már minden el van rendezve. A csekknek ott kell lennie a
bankjánál. Milyen üzletre gondolt?
– Az egészségboltra a High Streeten.
– Várjon egy percet, amíg megveszem az újságomat.
Szeretnék egy kicsit beszélgetni magával erről.
Fell olvasgatott, amíg az ügyvédre várt. Maggie-vel együtt ott
virítottak a borítón. Maggie egyáltalán nem hasonlított
önmagára: gyönyörű volt.
„Veszélyben a detektívjeink”, harsogott a főcím.
Az ügyvéd kijött.
 – Ugorjunk be az irodámba beszélgetni.
– Vissza kell mennem Maggie-hez.
– Majd felhívjuk az irodámból.
Átsétáltak az ügyvéd főtéri irodájába. A piac elevenen
zsongott. Éppen ilyen nap volt az is, amikor kiderült, hogy
örököltem, gondolta Fell.
Az irodából felhívta Maggie-t, és szólt neki, hogy az
ügyvédnél van, nemsokára otthon lesz.
– Foglaljon helyet, Mr. Dolphin – mutatott egy székre az
ügyvéd. – Gondolom, Mrs. Melissa Harley üzletéről beszélt.
– Igen.
– Tudnia kell, Mr. Dolphin – kezdte Jamieson –, hogy ez egy
kisváros, és a szóbeszéd gyorsan terjed, főleg a Rotary
Klubban, amelynek én is tagja vagyok. Mrs. Harley-nak
pénzügyi nehézségei vannak. A bérleti díjak elég magasak
errefelé, és az ő boltja kiemelt helyen van a High Streeten. Azt
hiszem, tanácsolták neki annak idején, hogy válasszon
szerényebb helyet a kezdéshez, de ő nem törődött vele. Ebben
a városban a legtöbben dohányoznak és gyorsételeket esznek.
Nem kapna érte sokat, ha most eladná. Mrs. Harley majdnem
rávett egy üzletembert, hogy befektessen az üzletbe, de ha jól
tudom, az illető felesége közbelépett, és megakadályozta a
tranzakciót. Kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztessem:
csak elvesztegetné az örökségét.
Fell elvörösödött.
– Nem hiszek magának – jelentette ki szenvedélyesen.
– Nem is kell hinnie. Elég, ha idejön Mrs. Harley-val együtt,
és elhozatja vele a könyvelését. Ha a hölgynek nincs miért
félnie, akkor eljön.
 – Köszönöm – válaszolta Fell hidegen. – Ez minden?
– Igen. És legyen óvatos.
Gyűlölöm ezt a nyomorult porfészket, gondolta Fell dühösen,
miközben átvágott a piacon. Az ostoba, hamis pletyka
melegágya.
Összefutott a főszerkesztővel, Tommy Whittakerrel is.
– Csak nem Mr. Dolphin? – rikkantotta derűsen a férfi. – Jó a
sztori, mi?
Fell hirtelen a kezére pillantott, mintha még mindig fogná az
újságot.
– Nem olvastam el – felelte. – Biztosan otthagytam valahol. –
A főszerkesztőre meredt, és hirtelen kibökte: – Maga ismeri
Melissa Harley-t?
– Ó, Hárpia Harley-t? Akié az egészségbolt? Miért?
– Csak úgy.
– Akkor meg miért kérdezi? – szűkült össze Whittaker szeme.
– Ugye semmi köze a betöréshez?
– Persze hogy semmi – csattant fel a férfi.
Otthagyta a főszerkesztőt, és elsietett. De nem hazafelé vette
az irányt, hanem a High Street felé, és megállt Melissa boltjával
szemben. Figyelt.
Egy óráig szobrozott az utcán. Senki nem ment be és senki
nem jött ki.
 HAT

Maggie rápillantott, amikor Fell megérkezett. A férfinak szürke

volt az arca.
– Mi a baj? – kérdezte Maggie élesen. – Nincs meg az
örökség?
– Csak a meleg teszi – felelte Fell. – Most hagyj.
Leroskadt a széthasogatott kanapéra, és üres tekintettel
meredt maga elé.
Maggie kiment a konyhába. Kávét főzött, és feljavította némi
whiskey-vel. Odaadta Fellnek.
– Idd meg ezt! – parancsolt rá. – Jó a sokkra.
– De hát nem vagyok sokkos – ellenkezett Fell.
Mégis megitta a kávét, Maggie pedig nézte.
– Az újságban volt valami? – kérdezte Maggie. – Aggódtam
miattad. Olyan sokáig elvoltál.
Fell előszedte a zsebéből a gyűrött újságot. Vett egy másikat.
Maggie kiteregette.
– Ó, milyen jól nézek ki! – kiáltott fel. – Mintha nem is én
lennék. – Gyorsan olvasni kezdett. – Ez csak egy egyszerű cikk.
Tehát nem erről van szó. Hanem valami olyasmi, amiről nem
akarsz beszélni, igaz, Fell?
A férfi bólintott.
 – Akkor ne beszélj róla – legyintett Maggie. – A cselekvés a
legjobb megoldás. Ha megittad a kávédat, menjünk el a
bútorkereskedésbe. És kellene egy jobb zár is, esetleg egy
riasztó. Keressek szakembert?
Fell zsibbadtan bólintott.
Hallotta, hogy Maggie beszél valakivel telefonon, de teljesen
beleveszett a Melissával kapcsolatos gondolataiba. Tudhatta
volna, hogy csak a pénze kell. Maggie letette a kagylót.
– Egy biztonsági cég embere kijön ma délután négykor.
Gyere, kedvesem, induljunk.
Fell követte a lányt. Milyen furcsa, hogy ilyen derűs és napos
minden, amikor sötétnek és hidegnek kellene lennie. A
napfény csak fokozta a fájdalmát. Beszállt Maggie autójába, de
öregnek és merevnek érezte magát, mintha a kín beleette
volna magát a csontjaiba, mint a reuma.
Melissa, gondolta Maggie keserűen. Meg tudnám ölni!
Nem szólt semmit, csak elvezetett a használtbútor- boltig.
– Válassz bármit, amit jónak gondolsz – kérte Fell.
– Biztos? Te fogsz vele együtt élni.
– Biztos. – Fell gyenge kifogással próbálkozott: – Csak a meleg
teszi, Maggie. És talán most jön ki a sokk a szüleimmel
kapcsolatban.
Maggie tétovázott.
– Mielőtt bármit is kinéznék, Fell. Egyszer azt mondtad, hogy
szeretnél a nappaliból meg a konyhából egy nagy konyhát
csinálni, a szalonból pedig nappalit. Nem olcsó mulatság, de ha
kiszedik a falat a konyha meg a nappali között, akkor egy nagy
amerikai konyhás nappali lehet belőle.
Fellnek eszébe jutott a nagy álma a barátságos vidéki
konyháról.
– Remek ötlet. De igazad van. Kezdjük használni a szalont.
Beléptek a hatalmas áruházba. Fellt még rosszkedvében is
lenyűgözte a választék. Némelyik bútor antik darab volt, és
igencsak megkérték az árát.
– Én itt leülök – telepedett le egy székre az ajtónál Fell. –
Keresd meg, ami szerinted a legjobb.
Maggie egy darabig tétovázott, aztán elindult. Egy óra múlva
már volt egy kényelmes karosszékük Fellnek, egy nagy,
vastagon párnázott kanapéjuk, egy könnyű székük széles
viktoriánus szófával, zöld bársonnyal, két alkalmi székük, egy
íróasztaluk és egy dohányzóasztaluk. Az eladóval
megbeszélték, hogy délután átküld majd valakit felbecsülni a
tönkretett bútor értékét, és másnap kiszállítják ezeket. Maggie
azt kérte tőle, hogy négy körül menjen az emberük, így egy füst
alatt elintézheti ezt is meg a biztonsági szakembert is.
Amikor odaszólt Fellnek, hogy elkészült, Fell csak annyit
válaszolt:
– Rendben.
Maggie ezután indítványozta, hogy menjenek el valahová
bekapni valamit. Betértek egy pubba. Fell némán ette az
omlettjét és itta a sörét. Maggie egyre jobban aggódott miatta.
Hazaérve Fell megkérdezte:
– Nem baj, ha most felmegyek, és lefekszem?
– Nem, menj csak – felelte Maggie. – Majd én elintézek
mindent.
– Aláírok egy pár biankó csekket – bólintott Fell. – Írd rá az
összeget, amit kérnek.
Megérkezett a lakatos, aki felrakott egy új zárat, egy zárvédőt
és két reteszt. Majd Maggie kérésére felszerelt egy-egy reteszt a
konyhaajtó aljára és tetejére is. Maggie Fell csekkjével fizetett.
Fell hármat adott neki.
Ezután befutott a bútoros, és kicsit húzta ugyan a száját a
megrongált kárpiton, de végül olyan összeget ajánlott, ami jobb
is volt a vártnál. Ezt levonták az újonnan vásárolt bútorok
árából. Két férfi cipelte ki a háromrészes szettet. Maggie nekik
is adott egy csekket, ezzel az új darabok bekerültek a szalonba.
Ezután a riasztórendszert szerelték fel, és Maggie
figyelmesen végighallgatta az utasításokat. A rendőrség két
téves riasztásra kiszáll, mondta a szerelő, utána azonban már
nem.
Amikor minden kész volt, Maggie átment a szalonba.
Elégedett volt az új bútorokkal. Áthozott két új lámpát a
nappaliból, és bedugta a konnektorba mindkettőt. Leszedte a
William Morris-mintás függönyöket a nappaliból, és azokat
rakta fel a szalon csúf, poros drapériái helyett. A nappaliban
korábban a padlószőnyeget színes szőnyegekre cserélték,
ezekből is áthozott néhányat, és látványosan elhelyezte. Végül
elégedetten vette szemügyre a munkáját. A különféle stílusok
érdekes, de kellemes elegyet alkottak.
Maggie halkan fölment az emeletre, és bekukkantott Fell
szobájába. A férfi békésen aludt az ágyában.
Úgy döntött, hogy hagyja aludni. Hazament kocsival, és
összeszedte az előző nap elhozott holmiját, utána leakasztott
két képet a szobája faláról. Mindkettőt árverésen vásárolta. Az
egyik tengerparti látkép volt, a másik tájkép.
Visszaérve Fell házába kiakasztotta a képeket a szalonban,
bekapcsolta a lámpákat, aztán összekészített egy üveg whiskey-
t, két poharat, egy kancsó vizet, néhány tálka rágcsálnivalót és
mogyorót, majd tálcán bevitte a szalonba, épp amikor Fell
lejött a lépcsőn.
Fell a szemét törölgetve lépett be a szalonba.
– Bocs, hogy olyan sokáig aludtam. De hisz ez nagyon szép
lett, Maggie!
Lerogyott az új kanapéra.
– Te jó ég, még képek is vannak!
Maggie a legszívesebben rákérdezett volna, hogy nem akar-e
beszélgetni, de gyorsan visszanyelte a kérdést. Nyilvánvalóan
Melissáról van szó, és Melissáról soha többet nem akart
hallani, se jót, se rosszat.
Megcsörrent a telefon, és Fell összerezzent.
– Majd én felveszem – ajánlkozott Maggie. – Kellene egy
hosszabb kábel, hogy át tudjuk hozni ide a készüléket.
Maggie átment a nappaliba, és felvette. Peter volt az.
– Tudsz beszélni? – kérdezte.
– Igen.
– Mi lenne, ha elmennénk meginni valamit?
– Ma este nem jó.
– Holnap?
– Az igen. Hol?
– A Vörös Oroszlánban, kilenc körül. Akkor végzek bent.
– Oké.
Maggie letette a telefont, és visszament Fellhez.
– Ki volt az? – kérdezte a férfi.
– Csak Peter. Holnap este elmegyünk meginni valamit. Nem
gond?
– Dehogy. Tudja, hogy igazából nem is vagyunk eljegyezve?
 – Nem, nem árultam el neki.
– Talán jobb lenne, ha egyelőre még nem szólnál neki,
Maggie.
– Miért?
– Alig ismered. Talán jobb lesz várni egy kicsit. – A zsebébe
túrt, és elővette az eljegyzési gyűrűt. – Ezt is visszavehetnéd,
Maggie. Az embereknek fel fog tűnni, ha nem hordod.
Maggie szerette volna azt kérni, hogy húzza fel ő az ujjára,
mintha igazi eljegyzés lenne, de inkább szó nélkül elvette, és
saját maga húzta fel.
– Itt vannak az új kulcsok. Mindkettőnknek egy készlet.
Gyere, megmutatom, hogyan működik a riasztó.
A bejárati ajtónál álltak, és a riasztó vezérlődobozát
tanulmányozták, amikor csengettek.
Maggie ajtót nyitott. Dunwiddy nyomozó volt az.
– Gondoltam, beugrom egy kis további beszélgetésre.
– Fáradjon be. Épp most szereltettünk fel riasztót – fecsegett
Maggie, mert ideges lett a detektív felbukkanásától. – Már
rendbe hoztuk a szalont is.
A felügyelő követte őket.
– Nagyon szép – nézett körül, tudtán kívül utánozva Fellt.
– Üljön le – szólt Maggie. – Whisky?
– Köszönöm, kérek. Ne túl erősen, sok vízzel.
A felügyelő hátradőlt, és két kézre fogta a poharát.
– Nagyon érdekel ez a betörés – kezdte. – Szolgálaton kívül
vagyok, és arra gondoltam, beszélgetek egy kicsit magukkal.
Látom, mindent összetakarítottak. Hiányzik bármi értékes?
– Nem – felelte Fell.
Dunwiddy Maggie kezére pillantott.
 – Milyen értékes gyűrű. A múltkor nem láttam az ujján.
Szerencse, hogy nem vitték el.
– Munkához le szoktam venni. Éppen dolgoztam a Katy’s
Kitchenben, amikor Fell hívott, hogy betörtek.
– Nos, úgy tűnik, bárki követte is el, azt hiszi, hogy maguk
találtak valamit. Vagy olyasvalaki volt, aki azt gondolja, hogy a
kedves papa benne volt a rablásban, és valahol elrejtette a
pénzt. Ez megmagyarázná, miért öntögették ki még a
kávésdobozokat is.
– De ha a betörő benne volt a rablásban, akkor tudnia kellett,
hogy apám viszont nem volt benne.
– Ebben nem lehetünk biztosak. Lehetett valaki olyan is, aki
csak hallott róla, hogy maga pénzhez jutott, és azt kereste.
Szerintem nem egy ember volt. Valaki figyelt, és leadta a
drótot, amikor maga elment, és valaki figyelmeztette az
elkövetőt, amikor maga hazafelé tartott. – Nagyot húzott a
whiskyből. – Nagyon fura ez az egész ennyi év után. És
igencsak érdekes egybeesés, hogy Andy Briggs is most jött
vissza. Egyetlen fillér nélkül. Bejelentkezett munkanélküli-
segélyre. A boncolásánál valami furcsa dolgot is észleltek.
Fell és Maggie úgy meredtek rá, mint a reflektorfénybe kerül
nyuszik.
– Késszúrás okozta a halálát, ez kétségtelen. De volt egy jó
nagy púp is a fején. Nem sokkal a halála előtt valaki jól fejbe
kólintotta egy súlyos tárggyal.
– Talán a verekedés közben történhetett – vetette föl Maggie,
és maga is csodálkozott a saját higgadtságán.
– Nem. Túl sok volt a szemtanú. Az a fickó aztán értett hozzá,
hogyan piszkálja fel az embereket, főleg amikor ivott. Pont,
mint az öregje. A maga apja mesélt valaha Lassú Briggsről?
– Úgy hirtelen semmi sem rémlik – válaszolta Fell. –
Legfeljebb az utasokról beszélt olykor anyámnak. Az urak
mindig lenyűgözték. De a kollégáiról sosem hallottam mesélni.
A felügyelő kiürítette a poharát, aztán felállt.
– Vigyázzanak magukra. És ha eszükbe jut valami, vagy
bármi furcsát látnak, szóljanak!
Fell kikísérte.
– A szomszédokat kikérdezték? – tudakolta idegesen. – Nem
láttak senki gyanúsat az utcán?
– Csak a postás hozott egy csomagot.
– De hisz nem is jött csomag! – mondta Fell izgatottan. –
Biztosan csak postásnak álcázta magát valaki. A postás nagyon
korán jár, hét körül.
– Nos, ez igazán érdekes. Leellenőrizzük a színházi
jelmeztárat a Foregate-en, és a postán is megkérdezzük, hogy
nem tűnt-e el egy egyenruha.
Miután Dunwiddy távozott, Fell visszament Maggie-hez, és
elmesélte a postássztorit.
– Tudod – vélte Maggie –, szerintem nem is kell jelmezt
szerezni ahhoz, hogy valaki úgy nézzen ki, mint egy postás.
Bármilyen simlis sapka megteszi. Hozzá kék ing vagy pulóver.
Névtáblát meg könnyű csinálni.
– Ez igaz – bólogatott Fell.
– Biztosan éhes vagy már – indult Maggie a konyha felé. –
Készítek valamit.
– Ne. Várj.
Maggie visszament a szalonba.
– A legszívesebben elmennék valahová.
 – Hová?
– Bárhová.
– Egy kicsit későre jár, de elmehetünk az autópályához arra a
helyre, ahol már voltunk egyszer.
– Az jó lesz.
– Rendben. Akkor lássuk, be tudjuk-e élesíteni a riasztót.

Fél órával később már javában eszegették a sült csirkét

krumplival.
– Emlékszem – ábrándozott Fell –, régen egészen más íze volt
a csirkének. Amikor kicsi voltam, mindig csirkét ettünk
karácsonykor. Sült csirkét. Annak mennyei íze volt.
– A sok szeméttől meg hormontól van, amivel manapság
tömik őket. Ami nem túl jó. De legalább kimozdultunk. És van
légkondi.
– Azon gondolkoztam, talán mi is beszereltethetnénk egy
légkondicionálót – szólt Fell.
– Pénzkidobás. Ez után évekig nem lesz megint ilyen meleg
nyár – sóhajtott fel Maggie. – Pitypangos nyár. Amúgy jobban
érzed magad?
– Miért kérded?
– Délelőtt, amikor hazajöttél, nagyon össze voltál törve.
– Egyszerre minden rám zúdult – hazudta Fell, és azon kapta
magát, hogy képtelen felidézni magában Melissa képét.
Annyira megbántódott, hogy az agya úgyszólván blokkolta
Melissát.
– Akkor folytatjuk? – kérdezte Maggie.
 – A kutatást? Igen, szerintem folytatnunk kell.
Bármi jó, csak ne kelljen Melissára meg az egészségboltra
gondolni.
– Hol kezdjük?
– Johnny Trempnél, talán. Holnap próbálkozzunk meg azzal
a telefonszámmal.

Másnap reggel időben elindultak, és a kocsiban, a rádióban

hallották a hírt, hogy több helyen vízhiány állt elő. Locsolási
tilalmat vezettek be. Malvern Hillsnél tüzek keletkeztek. A
gloucestershire-i Broadway faluban, a híres kirándulóhelyen a
folyó sosem látott szintre apadt le. Eközben Skóciában
áradások és viharos zivatarok pusztítottak.
– Nem elképesztő, hogy egy ilyen kis országban ennyire
különböző időjárások lehetnek? – tette fel a kérdést Maggie. –
Skóciából küldhetnének egy kis vizet.
– Itt fordulj balra – szólalt meg Fell, aki a térképet figyelte. –
Lássuk csak. Igen, ez az. Lassan menj. Ez az a hely.
Elhanyagolt kinézetű tanácsi bérház lapult két másik,
nyomasztó hangulatú épület között. Bussban a legtöbb helybéli
megvette a lakását, új ablakokat csináltatott, kifestett, kertet
csinált, itt viszont az elhanyagoltság szomorú levegője lengett
be mindent.
A pár odament egy repedezett, összekarcolt ajtóhoz. Fell
bekopogott. Hamarosan elnyűtt kinézetű fiatal nő nyitott ajtót.
A csípőjén kisbabát egyensúlyozott, miközben két másik
kisgyerek kapaszkodott a szoknyájába hátulról. Fekete haja
rövidre volt vágva, és túl soványnak tűnt ahhoz, hogy három
gyerek anyja lehessen.
– Mr. Tempet keressük – mondta Fell.
– Már jó pár éve nem lakik itt.
– A telefonkönyvben még ez a cím van.
– Nekem nincs telefonom, semmi közöm hozzá.
– Tudja esetleg, hol találjuk meg? – kérdezte türelmesen Fell.
– Úgy tudom, elment valami faluba Gloucestershire-ben.
Olyan fura neve van. Valamilyen Hedges.
– Volt ismerőse itt az utcában, aki netalán tudja, hová
költözött?
A ház belsejéből egy sorozat jól ismert szignálja csendült fel.
– Mennem kell – mondta a nő, és rájuk csapta az ajtót.
– Most mi legyen? – kérdezte Maggie, amikor elindultak az
autó felé.
– Próbálkozzunk a szomszédban.
Ezúttal egy zsémbes, sörszagú férfi nyitott ajtót. Fell előadta,
hogy Johnny Trempet keresik.
– Itt pusztújjak el, ha tudom – válaszolta a férfi. – Olyan
magának való volt, tuggyák.
– Azt hallottuk, valami faluba költözött, valami Hedges-be.
– Bramley-in-the-Hedges lesz az, Moreton másik ódalán. – A
férfi összehúzta a szemét. – A tanácstól vannak? – kérdezte
gyanakvóan. – Én egy ujjal se értem azokhó’ a kölykökhő’.
– Nem, nem a tanácstól jöttünk.
– Akkor honnajt?
Fell elmesélte a rablást.
– Ó, akkor magukat láttam a Courierben. Azt gondójják, hogy
az a morgós vén Tremp is benne vót?
 – Nem, nem – rázta a fejét gyorsan Fell. – Csak szeretnénk
tőle kérdezni egy-két dolgot.
– Szerintem semmi köze nem vót hozzá, haver. Csak egy
csotrogány autója vót, már alig ment. A házzal se csinált soha
semmit se.
– Köszönöm – mondta Fell, azzal megfogta Maggie kezét, és
elhátrált.
Maggie-t mintha áramütés érte volt az érintéstől, és
megkönnyebbült, amikor Fell végre elengedte a kertkapunál.
– Tudod, hol van ez a Bramley-in-the-Hedges? – érdeklődött
Maggie, amikor beültek a kocsiba.
– Várj csak. Itt a térkép. – Fellnek mindig rengeteg térképe
volt. Sokat tanulmányozta őket, amikor még éltek a szülei:
nézte a sok-sok utat, amelyek mind kifelé vezettek Bussból. –
Meg is van. Moreton-in-Marsh felé menj, aztán a híd után
jobbra, onnantól meg majd mondom.

Bramley-in-the-Hedges afféle egyutcás falunak bizonyult, ahol

a házak a kanyargós főutca mentén csoportosultak. Maggie azt
javasolta, hogy álljanak meg a boltnál, és érdeklődjenek. Mint a
legtöbb átalakított falusi vegyesbolt, ez is afféle aprócska
szupermarket volt. Sokan vásárolgattak, beszélgettek.
Odaléptek a pulthoz.
– Segíthetek? – kérdezte az eladónő.
Kerekded teremtés volt barátságos, derűs ábrázattal. Maggie
rámosolygott.
– Meg tudja mondani, hol lakik Johnny Tremp?
 A nő tekintete megkeményedett. Hirtelen az egész boltban
csend támadt.
– Maguk a barátai?
– Nem éppen – kezdte Fell. – Tudja…
– Akkor ne kérdezgessék más emberek lakcímét. Ha nem
vesznek semmit, akkor kívül tágasabb.
A többi vásárló ellenséges pillantásaitól kísérve távoztak.
Odakint Fell idegesen a hajába túrt.
– Ez meg mi volt?
– Nem tudom – rázta a fejét Maggie. – Mindenesetre nézzünk
körül. Elég kicsi ez a falu. Emlékszel, hogy nézett ki a pasi?
– Nagyon rég volt. Alacsony volt és fekete hajú. És ha jól
emlékszem, vastag szája volt. Egyszerre volt érdekes és taszító.
– Hát ez nem valami sok. Azért próbáljuk megtalálni.
– Ott egy telefonfülke – mutatta Fell. – Próbáljuk
megkérdezni a számát a tudakozótól.
– Remek ötlet.
A fülke afféle régimódi piros alkotmány volt, amelyben
levegőtlen forróság uralkodott. Fell tárcsázta a 192-t, és kérte
Mr. J. Tremp telefonszámát Bramley-in-the-Hedgesből.
– Ez a szám nem szerepel a nyilvántartásunkban – felelte az
operátor.
Az elkövetkező egy órában egyik mellékutcáról a másikra
jártak, a főút mindkét oldalán.
– Annyira elfáradtam és megizzadtam – panaszkodott
Maggie.
– Van egy ötletem – szólt Fell. – Épp csak egy kósza gondolat.
– Mi lenne az?
– Eddig azt feltételeztük, hogy az öreg valami szerény
viskóban lakik. De mi van, ha benne volt a rablásban, és évekig
ült a pénzen? Aztán valami nagyot vett belőle?
– Egyetlen nagy házat se látok.
– Az ilyen helyeken a nagy házakat a falun kívülre építik.
– Akkor menjünk autóval – indítványozta Maggie. – Nem
bírok többet gyalogolni.
Visszamentek a kocsihoz, és kigurultak a faluból.
– Ott egy pár kerítésoszlop – jegyezte meg Fell. – Hajts be ott,
Maggie.
– Ez azért egy kicsit túlságosan is nagy – vélte a lány.
– Aki ekkorában játszik, az talán nem lesz olyan hallgatag,
mint a falusiak – válaszolta Fell. – Sőt, minél távolabb kerülünk
a központtól, annál nagyobb az esély arra, hogy valaki mond
valamit. Mintha a faluban összebeszéltek volna, hogy
hallgatnak.
– Hát ez aztán tényleg pazar – jegyezte meg Maggie, amikor
megpillantották a hatalmas cotswoldsi kúriát. – És mi éppen
magánlakot sértünk.
– Ne menjünk tovább – állíttatta le a kocsit Fell. – Te
maradhatsz itt, ha akarsz.
Maggie bólintott.
Látta, ahogyan Fell odamegy a bejárathoz, ami nyitva állt.
Egy férfi bukkant elő a ház mögül, és rákiáltott Fellre:
– Maga meg mit akar?
Fell odalépett hozzá. Maggie szíve összeszorult, amikor látta,
hogy a férfi válaszolgat Fell kérdéseire, és nyugat felé mutogat.
Fell visszatért.
– Megvan – mondta izgatottan. – Johnny Tremp egy nagy
házban lakik a falu másik végén. Beechwood a hely neve.
 – Remek – nyugtázta Maggie. – Bár én olyan fáradt és éhes
vagyok, meg annyira melegem van, hogy örülni fogok, ha
végre meglesz, és hozzájutunk egy kis hideg italhoz meg késői
ebédhez.
Miközben visszafelé gurultak a falun keresztül, most is láttak
embereket a bolt előtt, akik megbámulták őket.
Maggie kuncogott.
– Tisztára olyan, mint azokban az amerikai kisvárosi
horrorfilmekben. Már csak a korrupt seriff hiányzik.
– De az is lehet, hogy A stepfordi feleségekbe csöppentünk, és
mindenkit hatalmukba kerítettek az idegenek – nevetett Fell is.
Maggie vele nevetett, mert örült, hogy Fell végre kibillent
nyomasztó rosszkedvéből.
A lány lassan vezetett, amíg meg nem láttak egy nagy házat
egy kis dombon. Magas kerítés vette körül. A behajtó
kétszárnyú kapuhoz vezetett, ami azonban nyitva állt. Fell
csodálkozva látta, hogy a kapu elektronikusan vezérelt. Ezt
Maggie-nek is megjegyezte, aztán hozzátette:
– Szerencsénk van, hogy nyitva találjuk.
– Álljunk meg idekint? – kérdezte idegesen Maggie. – És
gyalog menjünk be?
– Nem, hajts csak be. Ez egy óriási, vadonatúj ház.
Rengetegbe kerülhetett a kerítés és az elektronika.
A kocsi ablakai le voltak húzva, és Maggie kutyaugatást
hallott.
– Rossz előérzetem van.
– Akkor maradj a kocsiban.
– Nem, melletted akarok lenni.
Megálltak, és kiszálltak. Az ajtó fölött kamera hideg
üvegszeme figyelte őket.
Még be sem csöngettek, és feltárult az ajtó. Idős, alacsony,
zömök emberke állt előttük. Akinek vastag ajka volt.
– Mr. Tremp? – kérdezte Fell.
– Ki kérdezi?
– Fell Dolphin vagyok. Maga ismerte az apámat.
– És akkor mi van?
– Arra gondoltam, hogy beszélgethetnénk.
– Nincs időm magukra. Szállítót várok. Tűnjenek innen,
mielőtt magukra eresztem a kutyákat.
– De hát…
A férfi némán sarkon fordult.
– A kocsihoz, gyorsan! – kiáltotta Fell. – Szerintem tényleg
ránk küldi a kutyákat.
Beugrottak az autóba, és magukra csukták az ajtókat. Két
hatalmas német juhász rontott ki a házból. Maggie indított, a
tajtékzó állatok lepattantak a fémről. Már rég kiértek az útra,
mire a kutyák végül elmaradtak mögöttük. Maggie egy darabig
még továbbvezetett, azután fékezett, és a kormányra hajtotta a
fejét.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva Fell.
– Halálra rémültem – emelte föl a fejét Maggie. – Keressünk
egy kocsmát, és együnk néhány falatot.
– Hát nem érted? Végre találtunk valamit! – jött izgalomba
Fell. – Honnan volt pénze az öregnek egy ekkora kastélyra?
– Talán szólnunk kellene Dunwiddynek.
– A nyomozónak? Nem hinném, Maggie. Nem tetszett, ahogy
Andy Briggsről kérdezősködött. De mondok neked valamit.
Térjünk vissza este, sötétedés után, és figyeljük meg, kik
jönnek-mennek.
– Elfelejted, hogy nekem randim van.
– Ja, igen. Akkor holnap.
– Holnap talán a másikat kellene megkeresnünk.
– Fred Flintre gondolsz? Hozzá nem volt szám a
telefonkönyvben.
– Talán megnézhetnénk a választói névjegyzéket a
könyvtárban. Vagy megkérdezem Petert.
– Nem, dehogy! – csattant föl a férfi. – Nem akarom, hogy egy
riporter tudjon a terveinkről.
Megebédeltek a moretoni White Hart Royalban, aztán
visszaautóztak Bussba.
Fell újra némaságba süppedt.
– Engem vár a házimunka – szólt Maggie. – Neked mik a
terveid?
– Azt hiszem, kimegyek egy kicsit – válaszolta Fell.
– Hová?
– Csak úgy ki – mordult rá ingerülten Fell.
Már megint Melissa, gondolta Maggie keserűen.
A férfi fölment az emeletre, megmosakodott, tiszta inget és
farmert vett fel. Hallotta, ahogy Maggie a konyhában tesz-vesz.
Elszégyellte magát az előbbi felfortyanása miatt.
– Beszaladok a bankba, mielőtt bezár. Nem lenne jó, ha a
szomszédok látnák, ahogy kiásogatjuk a dobozt, valahányszor
pénzre van szükségünk.
– Rendben – bólintott Maggie.
Fell el is ment a bankba, és kivett egy komolyabb összeget.
Úgy tervezte, hogy ennek jó részét Maggie-nek adja. A lány
sosem kért pénzt tőle. Aztán megállt. Nem tudta, hogyan
tovább. A nap forrón sütötte a feje búbját. Az álmok és
fantáziaképek létfontosságúak egy Fell-féle embernek. Csak
ezekkel tudja sakkban tartani a valóságot. Vissza akarta kapni
a Melissa-álmot, és a lelke mélyén átkozta az ügyvédet. Melissa
nyilván büszke nő, és nem akarta, hogy mindenki tudomást
szerezzen az üzleti vállalkozása kudarcáról. De talán elfogad
néhány tanácsot. Ő, Fell esetleg átveheti tőle a bérleti jogot, és
megcsinálhatja a könyvesboltot. Már el is felejtette, hogy az
egész Maggie ötlete volt. Elképzelte, ahogyan verseket olvas
majd fel esténként kisebb közönség előtt, Melissa pedig ájultan
csodálja.
Elindult az egészségbolt felé. Az ajtó előtt tétován
megtorpant. Melissa a pultnál ült a bolt hátuljában, és a
körmeit reszelgette. A boltban sötét volt, csak egy kis lámpa
világított Melissa mögött. Gyönyörű volt.
Fell elmosolyodott, és benyitott a boltba.
– Nicsak, Fell! – kiáltott Melissa. – Milyen kedves meglepetés!
– Nincs túl nagy forgalom – nézett körül Fell.
– Ó, néha akadnak ilyen napok. Mi szél hozott?
– Arra gondoltam, hogy átbeszélhetnénk az üzletet,
megnézhetnénk együtt a könyvelést.
– Nem érdemes vacak régi könyveket nézegetni. Neked
úgysem jelentenének semmit. Gondolom, nincs túl sok üzleti
tapasztalatod, nem igaz?
– Nincs, de…
– Akkor gyorsan bezárok. Tudok egy jó kis kávézót lent a
folyónál, a Gerald’sot. Ott majd beszélgetünk.
Fell tudta, hogy nemet kellene mondania, hogy tényleg meg
kellene néznie a könyvelést, de csak ment Melissa után kifelé a
boltból, az asszony autójához. Elgurultak a Gerald’shoz, ami a
folyóparton volt, a híd alatt.
Melissa a kerthelyiségben talált asztalt, a folyó mellett.
– Amíg nem ittuk meg a teát, ne beszéljünk üzletről.
Az asszony selyemhatású ruhát viselt pávaszínekben. Egy
filmről csevegett, amit este látott, miközben kitöltötte a teát és
krémes süteményt evett.
– Most pedig, kis üzletemberem – nézett csábosan Fellre –,
készen állsz arra, hogy velem tarts?
Fell összekulcsolta a kezét, és esdeklően nézett rá.
– A helyzet az, Melissa, hogy megbeszéltem az ajánlatodat az
ügyvédemmel, ő pedig azt állítja, hogy a vállalkozásod
pénzügyi problémákkal küzd.
– Nem bízol bennem? Fell, te nem vagy úriember.
– Ha nincsenek pénzügyi gondjaid, akkor nincs semmilyen
probléma – jelentette ki Fell. – Elvisszük a könyvelésedet az
ügyvédhez.
Melissa a férfi kezére tette a kezét, és könyörgőre fogta.
– Nézd, Fell, őszinte leszek veled. Vannak bizonyos
nehézségeim, ám úgy érzem, már kifelé tartok belőlük. –
Hüvelykujjával végigsimított a férfi csuklóján. – A te
segítségeddel fel tudnám futtatni az üzletet.
Ekkor azonban a nap éppen a fák közé süllyedt a folyó
túloldalán, és kegyetlen fénybe vonta Melissa arcát. Fell most
először vette észre a ráncokat az asszony szája mellett, a
táskákat a szeme alatt, és mindenekelőtt a számító mohóságot
a tekintetében.
Azonban továbbra is vissza akarta kapni az álmát.
– Van számodra egy ajánlatom.
 – Ilyen hirtelen?
– Komolyan beszélek.
Melissa felkacagott.
– Kedvesem, annyira látszik, hogy egész életedben csak
pincérkedtél. Tényleg azt hiszed, hogy ez a sok vidéki bugris
majd özönleni fog egy könyvesboltba? Ébredj már fel!
Fell elhúzta a kezét, és felállt.
– Vissza kell mennem Maggie-hez.
– Ó, a kis barátnődhöz. Elviszlek.
– Inkább sétálok.
Fell megfordult, és elindult. Hallotta, hogy Melissa
szólongatja, de csak ment tovább.

Gyalogolt és gyalogolt a hőségben, próbálta kijárni a bánatát.

Úgy érezte magát, mint egy naiv idióta. Fél kilencre ért csak
haza. Maggie lekiabált az emeletről:
– Te vagy az, Fell?
– Igen.
– Hagytam neked egy kis lepényt meg salátát a konyhában.
– Köszi.
Fell csak ült az asztalnál, és nézte az érintetlen tányért,
amikor Maggie megjelent a konyhában. A férfi felpillantott.
Maggie-n a zöld sifonruhája és a magas sarkú cipője volt. A
haja fénylett, zöld szeme pedig nagy és csillogó volt a
kontaktlencsétől.
Fell mosolyogni próbált.
– Túl jól nézel ki Peterhez.
 – Nem akarok nagyon elkésni. Te viszont szörnyen festesz.
Mi történt?
– Csak sétáltam. Túl sokat gyalogoltam a melegben. Ne
aggódj miattam.
Maggie tétovázott, aztán így szólt:
– Akkor indulok.
– Érezd jól magad.
Maggie vonakodva távozott. Fell annyira összetörtnek tűnt,
hogy a legszívesebben mellette maradt volna.
Elsétált az esti utcákon át a Vörös Oroszlánhoz. Peter már
várta, és Maggie látta kipirult arcából és csillogó szeméből,
hogy ivott. Peter felállt, és megpróbálta szájon csókolni, de
Maggie gyorsan elkapta az arcát, úgyhogy a csók félrecsúszott.
– Mit iszol? – kérdezte Peter.
– Csak narancslét – felelte Maggie, remélve, hogy az
alkoholmentes ital majd visszafogja Petert.
A férfi neki valóban narancslét hozott, magának viszont egy
pohár mély tüzű whiskyt.

Fell azon kapta magát, hogy egyre csak Maggie hazaérkezését

várja. Már majdnem éjfélre járt. Végül képtelen volt tovább
elviselni a kis ház merev némaságát, ahol mintha Mr. és Mrs.
Dolphin szelleme járt volna. Eszébe jutott, hogy elfelejtett
pénzt adni Maggie-nek. A bankból kivett összeg az emeleten
maradt, az éjjeliszekrényén. Bezárta az ajtót, beállította a
riasztót, és elgyalogolt a Vörös Oroszlánba, de a kocsma
addigra zárva volt, odabent sötétség uralkodott. Nem akart
hazamenni, ezért arra gondolt, hogy jár egyet a folyó mellett. A
víz felől olykor kellemes hűvös szellő fújt.
Átvágott a kerteken a part irányába. A fekete víztömeg lustán
csobogott mellette.
Kiállt a vízen egy kis stégre, amit a sétacsónakok használtak,
ám hirtelen hatalmas lökés érte hátulról, és fejjel belezuhant a
vízbe. Kétségbeesetten próbált a felszínre vergődni, a
csapkodás azonban egyre inkább a folyó közepe felé sodorta.
És Fell nem tudott úszni.
 HÉT

Maggie-nek szörnyű estéje volt. Peter egyre részegebb és egyre

érzelgősebb lett, Maggie-nek azonban sem elég tapasztalata,
sem elég bátorsága nem volt ahhoz, hogy faképnél hagyja, és
hazamenjen. A végén egy zajos pincediszkóban kötöttek ki,
amiről Maggie-nek a pokol bugyrai jutottak eszébe a füstködös
melegről és a bántóan villogó vörös fényekről. Legnagyobb
megkönnyebbülésére Peter egyszer csak lerogyott egy székre,
és álomba merült. Maggie-nek volt ugyan némi bűntudata,
amiért nem ébreszti fel és nem támogatja haza, de aztán mégis
fogta a táskáját, és ott hagyta. Felment a pincéből a lépcsőn, és
odakinn nagyokat szippantott a friss levegőből.
Elindult hazafelé. Egy csapat suhanc kiabált utána.
– Merre mész, cukiság? – és elállták előtte az utat.
Maggie gyorsan levette a magas sarkút, és futva indult az
ellenkező irányba, a nagy híd felé. Csak a híd közepén állt meg,
vadul zihálva. Itt már nem hallotta, hogy üldöznék. Nemhiába
kuporgatta össze a pénzt a kis autóra, hogy azzal járjon
munkába és haza, mert Buss nappal talán olyan volt, mintha
egy romantikus filmből vették volna, éjszaka azonban nagyon
is veszélyes tudott lenni egy magányos nő számára. A drogok
már minden angol városba és faluba eljutottak, és velük együtt
járt a bűnözés is.
Az este itt csendes és nyugodt volt. Aztán Maggie valami
gyenge hangot hallott lentről, a folyó felől, és áthajolt a
korláton. Az egyik folyóparti ház éjszakai lámpájának fényénél
egy fejet látott a víz fölé emelkedni meg két csapkodó kart, de
aztán eltűnt a habokban. Maggie egy pillanatig sem habozott.
Felmászott a korlátra, és beugrott. A felszínre bukkant, és oda
úszott, ahol a fejet látta. Hirtelen Fell sápadt arca tört a
felszínre, hatalmas zihálással. Maggie erősen megragadta:
– Ne csapkodj, Fell, én vagyok az, Maggie. Fordulj a hátadra.
És ne kapaszkodj belém, mert akkor mindketten elsüllyedünk.
Fell engedelmeskedett, és Maggie húzni kezdte a part felé.
Egy laposabb füves rész felé igyekezett.
– Segítened kell nekem, Fell. Nem vagyok elég erős ahhoz,
hogy kihúzzalak.
Fell utolsó erejével, négykézláb kikúszott a fűre, és elterült.
Maggie most rettentően örült, hogy megtanult úszni, és
életmentő tanfolyamon is részt vett. Az oldalára fordította
Fellt, és kezdte kinyomni belőle a vizet.
– Jól vagyok – motyogta Fell erőtlenül. – Majdnem mindig
csukva tartottam a számat, amikor lesüllyedtem.
– Csak feküdj nyugodtan – guggolt le mellette Maggie.
Kábultan nézett körül. Milyen nyugalom van! Sehol egy
lélek, aki tanúja lehetett volna az iménti drámának. Maggie
nem hitt Istenben, de hirtelen eszébe jutottak egy szelíd
prédikátor szavai: „Ha nincs Isten, akkor mivel magyarázzák a
véletlen egybeeséseket?” Annyi ember közül miért éppen ő volt
a megfelelő időben a megfelelő helyen? Ha Peter nem ütötte
volna ki magát, még mindig a diszkóban lenne vele.
 A férfi felült.
– Azt hiszem, haza tudok menni.
– A hídon hagytam a táskámat. Várj meg itt, megnézem, hogy
ott van-e még.
Amikor Maggie átvágott a gyepen, és elindult a hídhoz vezető
kanyargós ösvényen, érezte, hogy remeg a lába. Sírva fakadt, a
könnyek lefolytak csöpögő ruhájára. A táskája ott volt, ahol
hagyta. Elindult vissza Fellhez.
A férfi feltápászkodott, amikor látta, hogy jön.
– Mi történt? – kérdezte tőle Maggie.
– Valaki belökött.
– Siessünk haza – szólt Maggie. Az éjszaka hirtelen megtelt
fenyegetéssel. – Hívnunk kell a rendőrséget.
– Ne – reszketett Fell a meleg éjszakában.
– Miért? Valaki megpróbált megölni téged.
– Nem akarom, hogy az a Dunwiddy a magánéletünkben
vájkáljon. Lehetett valami elvetemült kölyök vagy bolond. Úgy
értem, ki tudhatta, hogy nem tudok úszni?
– Siessünk. Félek.
Fell átfogta Maggie derekát, és szaporán lépkedve elindultak
hazafelé. Amikor a főtérre értek, Maggie durva hangokat
hallott, meglehetősen közelről, aztán üvegcsörömpölést. A
bussi ifjak, talán éppen azok, akik elől elmenekült,
valószínűleg betörtek egy kirakatot.
Amikor hazaértek, két rendőrautó húzott el mellettük.
– Vegyük le a vizes ruhát – indítványozta Maggie. –
Szerencsére a folyó nem túl szennyezett, nem kell tetanusz.
Viszont elfelejtettem bekapcsolni a bojlert.
– Majd most bekapcsoljuk, és addig köntösben leszünk –
felelte Fell.
Maggie megfogta Fell karját, aki épp indult volna az
emeletre.
– Te hiszel Istenben, Fell?
– Nemigen gondolkodtam ezen. Miért?
– Olyan furcsa, hogy éppen ott voltam, a megfelelő
pillanatban.
– Tudom. Megmentetted az életemet, és ezt sosem fogom
elfelejteni neked.
– Ugyan. Semmilyen szempontból ne érezd lekötelezve
magad – vágta rá gyorsan Maggie.
Fell úgy mosolygott rá, hogy Maggie-vel fordult egyet a világ.
– Ne bolondozz. Vedd le azt a vizes cuccot.
– Tönkrement az új ruhám és elvesztettem a cipőmet –
szomorkodott Maggie. – Persze úgy leizzadtam abban a
nyavalyás diszkóban, hogy amúgy is dobhattam volna ki.
– Milyen diszkóban?
– Majd elmesélem.
Miközben Maggie levetkőzött a hálószobájában és
megtörölgette magát, úgy döntött, hogy mégsem meséli el
Fellnek a balul sikerült este történetét Peterrel. Fell esetleg azt
érezné, hogy túlságosan beépül az életébe. Sejtette, hogy a férfi
kiábrándultsága Melissával kapcsolatos, de elég okos volt
ahhoz, hogy tudja, Melissa helyét hamarosan átveszi egy újabb
álom, egy újabb fantázianő.
Maggie fölkapta a köntöse fölé a régi gyapjúkardigánját, amit
iskolás kora óta hordott, és óvatosan kivette értékes
kontaktlencséjét. Elcsodálkozott, hogy nem úszott ki a
szeméből a folyóban. Felvette a vastag szemüveget, lement a
földszintre, és tejet kezdett melegíteni a tűzhelyen.
Amikor Fell is előkerült, Maggie két pohárba öntötte ki a
tejet, egy kis brandyt töltött mindkettőhöz, és átmentek a
szalonba.
– Tényleg egészen megdöbbentő egybeesés volt – húzta maga
alá a lábát Maggie a kanapén. – Vagyis épp elindultam haza a
diszkóból, és akkor jöttek ezek a srácok, akik belém kötöttek.
Én meg elszaladtam az ellenkező irányba, és amikor már
észleltem, hogy nem követnek, megálltam a híd közepén.
– Miért nem kísért haza Peter?
– Elhívták valami sztorihoz – hazudta kapásból Maggie.
– Valaki biztosan követett – tűnődött Fell. – Azt hittem, én
vagyok az egyetlen élő ember ott a folyónál. Minden olyan
csendes volt. Álltam azon a fastégen, és egyszer csak valaki
erősen meglökött hátulról. Sikerült a felszínre emelkednem, de
akkor már a folyó közepén találtam magam. Elkezdtem félni,
Maggie. Tele vagyunk pénzzel. Menjünk el innen egy időre.
Maggie felderült. Fantáziájában rózsaszín ábránd jelent meg,
ahogy édes kettesben hevernek a napon egy trópusi sziget
pálmafái alatt.
– Másfelől viszont – folytatta Fell – a lelkem mélyén tudom,
hogy nem futamodhatom meg. Kudarcos, gyáva alaknak
érezném magam egész életemben.
Az álom szertefoszlott.
– Akkor folytassuk – mondta Maggie csendesen.
– Tudod, Maggie, nem hiszem, hogy létezhet még egy olyan,
mint te.
Maggie elpirult örömében.
– Csak remélhetem, hogy Peter méltó hozzád.
 Maggie-nek elszorult a szíve. Hirtelen megjelent előtte Peter
úgy, ahogy utoljára látta: egy széken szétfolyva, nyitott szájjal,
részegen hortyogva a diszkólámpák alatt.
– Csak randizunk néha – motyogta.
Fell oda sem figyelt.
– Kivettem pénzt a bankból. Most már muszáj adnom neked.
Sosem kérsz.
– Nem kell pénz. Nem tartozol nekem semmivel.
– Éppen csak az életemmel. De a pénzt még az előtt vettem
ki, hogy megmentettél volna. Kérlek, fogadd el.
Maggie saját, gyorsan apadó megtakarításaira gondolt, és azt
felelte:
– Na jó. De csak a háztartásra.
– És vegyél egy új ruhát is. Ha már az a szép zöld odalett.
– Hátha a tisztítóban tudnak vele kezdeni valamit. Most
viszont feküdjünk le, majd holnap megnézzük Fred Flintet.
Az emeleten megálltak a lépcső tetején.
– Akkor jó éjt – tétovázott Fell.
Hirtelen késztetés fogta el, hogy megcsókolja Maggie-t, de
inkább csak megfordult, és bement a szobájába. Vajon mit
gondolhat róla most Maggie?
Maggie felriadt az éjszaka közepén. Hallotta, hogy Fell
kiabál. Kiugrott az ágyból, és átment Fell szobájába. A férfi
nyugtalanul forgolódott, és artikulátlan, fojtott hangokat
hallatott, mintha rémálmában éppen sikoltozna.
Maggie leült az ágy végébe.
– Pssszt – suttogta. – Maggie vagyok.
Fell lassan lecsillapodott álmában. Maggie szelíden
kisimította a hajat a férfi homlokából. Hirtelen olyan erővel
árasztotta el a Fell iránt érzett szerelem, hogy szinte
megrémült. Hogy lesz képes fenntartani a könnyed, baráti
hangnemet így, ilyen túláradó szerelem érzése mellett?
Visszament a szobájába, és azon tűnődött, miért van
megátkozva ilyen erős érzelmekkel. Az ilyesmi a költőknek
való, nem az egyszerű Maggie Partletteknek.

Jó ideje minden egyes reggel, amikor felébredtek, abban

reménykedtek, hogy végre véget ér a fullasztó idő, de minden
egyes nap ugyanolyan fülledt és párás maradt. Legalább a
hőhullám kezdetén akadt néhány könnyebb nap.
A kalandos éjszaka után mindketten sokáig aludtak.
– Olyan fura – jegyezte meg Fell, útban a könyvtár felé.
– Mi?
– A múlt éjszaka. Mint valami szörnyű álom. Tulajdonképpen
rémálmom is volt az éjjel, emberek üldöztek, le akartak lőni, és
akkor egy gyönyörű nő jelent meg álmomban, aki így szólt:
„Pssszt, nincs semmi baj, Fell.”
– És hogy nézett ki ez a nő?
– Görbüljek meg, ha emlékszem.
Beléptek a könyvtárba. Maggie megkönnyebbülten látta,
hogy nem a csinos lány van szolgálatban, hanem egy
középkorú, anyukaforma hölgy. Kikérték a választói
névjegyzéket, és odavitték az asztalhoz, aztán együtt
böngészték a neveket utcáról utcára.
– Ez egy álló napig is eltarthat – morgott Maggie. – És mivel
be van kötve, egyszerre csak egy oldalt tudunk megnézni.
 Folytatták a keresgélést, aztán úgy döntöttek, hogy kiugranak
egy gyors ebédre.
Vettek néhány szendvicset, és megették egy padon a
könyvtár előtt, majd visszatértek a névjegyzékhez.
Közeledett az öt óra, és Fell éppen a szemét kezdte dörgölni,
amikor Maggie egyszerre diadalmasan felkiáltott:
– Megvan!
– Hol?
– Itt. Jubilee Street. Tízes szám.
– Nemrég láttam a Jubilee Street táblát – jegyezte meg Fell. –
Amikor az állomás felé gyalogoltunk. Valamelyik utca az
állomás előtt. Menjünk most? Vagy inkább holnap?
– Essünk túl rajta. De kocsival megyünk.
Csendben haladtak a Jubilee Street felé. Mindketten
szerették volna elfelejteni ezt az egészet, de nem akartak
meghátrálni a másik előtt. Meleg volt, de már sötétedett.
Maggie pedig érthető okokból nem szívesen tartózkodott Buss
utcáin este.
– Itt fordulj balra – szólt Fell. – Ez a Jubilee Street, és ott a
tízes szám.
Maggie leparkolt. Ezeket a házakat vasúti munkásoknak
építették az előző században, vörös téglás épületek egész sorát.
Mindegyik szépen gondozottnak tűnt.
– Semmi nyoma bődületes gazdagságnak – jegyezte meg Fell,
amikor kiszálltak.
Bekopogtak az ajtón. Egy nő nyitotta ki, akinek kendővel volt
felkötve a haja. Fell nagyjából magakorúnak ítélte. Kellemes,
nyílt arca volt.
– Mr. Flintet keressük.
 – Apa kint van a kertben. Miről van szó?
Fell előadta a szokásos sztorit, és már előre készült a dühös
ellenállásra, mert eddig senki sem volt túl barátságos velük. A
nő azonban erre elmosolyodott:
– Ó, maguk azok az újságból! Olvastam a történetüket. Apám
el lesz ragadtatva, hogy találkozhat magukkal. Mindig
mondogatta, hogy tudna maguknak mesélni ezt-azt.
Követték a nőt a sötét kis ház belsejébe, aztán a hosszúkás
kertbe, mely a színek valóságos kavalkádjával kápráztatta el
őket. A gyepen locsolócső hevert, és látszott, hogy a
virágágyások nemrég kaptak vizet.
– Ne árulják el senkinek, hogy locsoltam – súgta a nő. – De
nem nézhetem tétlenül, hogy kárba megy minden munkám.
A virágágyakban rózsa, kardvirág, mályva, sarkantyúfű és
árvácska virult, és a kert végében, egy üvegezett elejű
házikóban idős férfit pillantottak meg, aki őket nézte.
– Apa, ő itt Dolphin fia és a barátnője, tudod, az az aranyos
pár, amelyikről az újságban olvastál.
Az öreg úgy festett, mint egy teknősbéka, ráncos nyaka
hosszan nyúlt előre az inge fölött. Keret nélküli szemüveget
viselt. A meleg ellenére takaró fedte a térdét.
– Jöjjenek be – invitálta őket. – Dottie, hozz két széket.
– Nem bánja, ha idekint maradunk, és úgy beszélgetünk? –
kérte Fell. – Borzasztó a hőség.
– Akkor üljünk le a kertben.
A nő kihozott két konyhai széket a kertbe, az öreg pedig két
bot segítségével, nehézkesen felállt. Amikor végre
mindannyian helyet foglaltak, Fred Flint megszólalt:
– Szóval a rablás érdekli magukat. A legjobb helyre jöttek.
 – Maga tudja, ki tette? – kérdezte mohón Fell.
– Bizony. De legalábbis hármukról tudok.
– Kik azok?
– Dolphin, Johnny Tremp és Lassú Briggs.
– Úgy érti, hogy az apám…?
– Maga szép pénzt örökölt, nem igaz? Mit gondol, honnan
lett?
– Átnéztem a számlákat, és az ügyvédem is igazolhat. Anyám
és apám minden pennyt a fogukhoz vertek. Jól kamatozó
papírokba fektettek. Mégis miből gondolja, hogy az apám
benne volt a buliban?
– Ő volt a jelzőberendezésnél, amikor szabadnaposnak
kellett volna lennie, nemdebár? Ő állította meg azt a vonatot.
– Viszont nem tartóztatták le, és magának nincs bizonyítéka!
– Logikus, hogy benne volt.
– Lassú Briggsről mi is tudunk. Mi a helyzet Johnny
Tremppel?
– Ő mindig is alávaló gazember volt, az örök bűnöző. Sosem
szerettem vele dolgozni.
Fell hátradőlt a kemény kisszéken, és hirtelen nagyon
fáradtnak érezte magát.
– De nincs igazi bizonyítéka.
Az öreg megnyomogatta az orra oldalát.
– Tudom – felelte.
– Ki eszelte ki az egész akciót?
– Egy londoni bűnszövetkezet. És részesedést ígértek ennek a
háromnak.
– Magának miért nem?
– Mert én mindig becsületes voltam, mint a nap, és ezt ők is
tudták.
– Johnny Tremp és Lassú Briggs nem dolgoztak aznap?
– Épp erről van szó, hogy nem. Lassú Briggsnek csak később
kezdődött a szolgálata, Johnny meg szabadnapos volt. Fura,
mi?
Fell a legszívesebben azonnal felpattant és elmenekült volna,
de az öreg teljesen belemelegedett az emlékezésbe a régi vasúti
élményekről. Egy óra múlva Fell azt hitte, hogy már tényleg
nem bírja tovább, amikor azonban végre Fred Flint
elszundikált. Fell jelzett Maggie-nek, hogy induljanak. Dottie a
konyhában ügyködött.
– Az édesapja elaludt – szólt Fell. – Nekünk pedig mennünk
kell.
– Legjobb lesz, ha kimegyek, és lefektetem. Ugye jönnek még
máskor is? Jót tesz neki a társaság.
Fell bűntudatosan azt hazudta, hogy persze, mindenképp,
pedig esze ágában sem volt.
– És most mi legyen? – kérdezte Maggie.
– Besötétedett. Elmehetnénk Bramley-in-the-Hedgesbe, és
figyelhetnénk egy kicsit Tremp házát. Hogy ki jön és megy.
– Rendben – bólintott Maggie. – Viszont olyan helyet
keressünk, ahol nem láthatnak meg minket a házból. Azok a
kutyák nagyon megijesztettek.

Johnny Tremp házától kissé távolabb parkoltak le, ahonnan

ráláttak a kapura. Maggie egy facsoport mellett állt meg, ahol a
lelógó ágak majdnem teljesen elzárták a kilátást a házra, de az
a kevés, amit mégis láttak, elég volt. A ház ajtaja fölött erős
biztonsági fény égett, megvilágítva a homlokzatot és a behajtót.
Már vagy egy órája ott lapultak, amikor Maggie észrevette,
hogy Fell a kezébe temette az arcát, és remeg.
– Mi a baj, Fell?
– Szétestem. Minden rám zúdult, Maggie. A származásom. A
rablás. Andy Briggs. A tegnapi támadás. Minden.
– Menjünk haza – ajánlotta Maggie. – Késleltetett sokkban
vagy. Nyugi. Nemsokára otthon leszünk.

Fell elvesztette a lelkesedését a főzés iránt, úgyhogy új

szakácskönyveivel felszerelkezve általában Maggie végezte a
konyhai munkálatokat. Miután ettek, Maggie azt javasolta
Fellnek, hogy feküdjön le. Ekkor csörrent meg a telefon.
– Ha Melissa az, mondd neki, hogy nem vagyok itthon –
hadarta Fell. – Nincs kedvem üzletről beszélgetni.
Maggie fölvette. Peter volt az.
– Bocsánat a tegnap estéért. Nem tudom, mi lelt, hogy úgy
elaludtam. Biztosan túl fáradt voltam.
Túl sokat ittál, gondolta Maggie.
– Mindenesetre – folytatta vidáman Peter – holnap délután
egy divatbemutatóról tudósítok a cheltenhami városházáról.
Általában nem szoktunk ilyen messzire kimozdulni, de most a
legnagyobb divatmárkákról van szó, Versace, Armani, Gucci,
ilyenek. Van kedved eljönni? Kettőkor felvennélek.
– Nem hinném, hogy jó – felelte Maggie –, dolgunk lesz Fell-
lel. Várj egy percet. – Maggie odafordult Fellhez. – Peter az. El
akar vinni egy divatbemutatóra Cheltenhambe holnap.
– Miért nem mész? – kérdezte Fell. – Legalább lesz egy
nyugodt napom itthon.
Maggie igyekezett leplezni a csalódottságát.
– Rendben, Peter – szólt a telefonba.
– Remek – nyugtázta a férfi. – A fotós külön jön.
– Meddig tart a bemutató?
– Másfél órát.
Utána mi lesz?, töprengett Maggie. Miután leadta a sztorit,
valószínűleg egy hosszú kocsmatúra vár rájuk Bussig.
– Amúgy is lenne dolgom Cheltenhamben, Peter – mondta
Maggie. – Ezért elindulok kocsival korábban, és ott várlak.
– A városháza előtt leszek. Háromkor kezdenek.
– Akkor viszlát – tette le a kagylót Maggie.
– Mi volt ez? – kérdezte Fell kíváncsian. – Úgy értem, mi
dolgod Cheltenhamben?
– Gondoltam, nézek valami új ruhát, ha nem bánod.
– Dehogy. Érezd jól magad.
– Most pedig be az ágyba, és próbálj aludni.
– Olyan meleg van – mormolta Fell.
– Nem tarthat örökké ez az idő. Majd én rendet csinálok.
Menj.
Fell ébren feküdt a szobájában, és hallgatta a zajokat, ahogy
Maggie mosogatott és elpakolta az edényeket. Többet kellene
segítenem, gondolta magában. Mindent Maggie csinál egyedül.
Jó feleség lenne belőle. Fell úgy gondolta, hogy ha tényleg
annyira odavan Peterért, hozzá fog menni feleségül.
Rá pedig üres, sötét élet vár. Maggie nélkül végtelenül
magányos lesz.
Másnap Maggie elautózott Cheltenhambe a bemutató előtt, és
üzletről üzletre járt, hogy olyan ruhát találjon, amiben Fell
talán meglátja benne a kívánatos nőt a kényelmes jóbarát
helyett.
Örült új, karcsú alakjának, csak azt sajnálta, hogy a lábával,
ami vastag és formátlan maradt, nem tudott mit kezdeni. Végül
talált egy fekete ruhát, aminek mélyebb dekoltázsa volt, mint
bárminek, amit valaha is fölvett. Remekül állt rajta, és elég
hosszú volt ahhoz, hogy eltakarja a lábát. Elfogadta a pénzt,
amit Fell adott neki, mégis bűntudata volt, amiért ennyit költ.
Ennyiért több csinos pamutruhát is vehetett volna.
Önmaga látványa a próbafülke tükrében elszomorította.
Valamiért úgy érezte, hogy az új haj és a kontaktlencse majd
teljesen átalakítja, de nem látott túl nagy változást.
Peter a városháza előtt várta. Aránylag józanul.
– Remekül nézel ki – dicsérte meg. – Jó kis esténk volt a
múltkor.
– Neked a berúgás és az elalvás jó kis estének számít? –
fintorgott Maggie.
Peter elnevette magát, és átfogta a lány vállát.
– Csak egy rendes nő szerelme kell, hogy helyre tegyen. Fell
mit szól ahhoz, hogy velem mászkálsz?
– Nem bánja. Szerinte jó dolog, hogy a sajtó mellettünk áll –
hazudta Maggie, mert nem akarta közölni Peterrel, hogy Fellt
egyáltalán nem érdekli az egész, és nem is jegyesek.
– Nem tudtam az első sorba helyet szerezni – jegyezte meg
Peter. – A nagyobb lapok, mint a Birmingham Mercury és a
Gloucester Echo, elhalászták, de a második sor se rossz.
– Elég pénz van Cheltenhamben ahhoz, hogy ilyen Gucci-
meg Versace-féle drága ruhakölteményeket el lehessen adni? –
kérdezte Maggie.
– Egész Gloucestershire tele van pénzzel. Nagyjából a
leggazdagabb megye egész Angliában. Ez amúgy egy
jótékonysági bemutató a Gyermekmentő Liga javára. Nyugodt
lehetsz, ha bármelyik asszonyság venni akar valamit,
lefoglalhatja és megrendelheti abban az új butikban, a Femme
Fatale-ban a Parade-on.
Maggie idegesen nézett körbe a divatosan öltözött nők közt.
– Mennyibe került egy jegy erre a bemutatóra? – suttogta.
– Száz fontba.
Maggie levegőért kapkodott.
– De hisz az rengeteg pénz!
– Nemes célra megy.
Hosszú kifutó húzódott végig a városháza nagytermén.
Mielőtt kialudtak a fények, Maggie mintha ismerős arcot vélt
volna felfedezni. Próbálta jobban megnézni, de dobpergés
hallatszott, a kifutón kigyulladtak a fények, a közönség pedig
jótékony sötétségbe borult.
A modellek elindultak. Peter vadul jegyzetelt egy füzetbe, és
odasúgta Maggie-nek:
– Képtelen vagyok megjegyezni a kreációk nevét, ha nem
jegyzetelek.
– Mindegyik benne van a katalógusban – súgta vissza
Maggie.
– De kell a saját leírásom, egyébként a fényképek alapján
nem tudom őket beazonosítani – felelte Peter. – Különben is,
mi a franc az a krepdesin?
Maggie hátradőlt, és élvezte a show-t. A ruhák nem afféle
botrányos kreációk voltak, amelyekkel a párizsi bemutatókon
lehetett reflektorfénybe kerülni, hanem valóban szép darabok.
Minden körnél tapsot arattak. Az egyik modell nagyjából
tizennégy évesnek nézett ki, és már-már betegesen sovány
benyomást keltett. A végtagjai olyan voltak, mint a pálcikák, a
kulcscsontja erősen kiált.
Micsoda világot élünk, morfondírozott Maggie, hogy
Afrikában az emberek tömegével halnak éhen, ez az anorexiás
kinézetű kislány meg olyan ruhát visel, aminek az árából egy
egész árvaházat etetni lehetne, nem is kevés ideig.
Amikor a program véget ért, odalépett hozzájuk a fotós.
– Jobb lesz, ha rögtön bevisszük az anyagot, Peter.
– Nincs idő egy italra?
– Nincs – felelte a fotós.
– Mit szólnál a mai estéhez, Maggie? – kérdezte Peter.
– Fell-lel van programunk – hazudta Maggie, és
beleborzongott egy újabb részeg Peter-féle este gondolatába is.
– Majd hívlak.
Maggie megállt a városháza lépcsőjén, és pislogott az erős
napfényben. Majd elindult a Parade felé. Miért is ne vethetne
egy pillantást arra a Femme Fatale-ra?
Cheltenham késő György kori város, legszebb utcájában
egyik fehér stukkós ház követi a másikat.
A Parade-on sorakoznak a legdrágább üzletek.
Maggie meg is találta a Femme Fatale butikot, és bement.
Rápillantott az árcédulákra, és sürgősen kimenekült. Még ha
nyerne is a lottón, akkor sem jutna eszébe, hogy akár csak egy
ruhát is vegyen itt.
Visszament a parkolóhoz, és hazafelé vette az irányt. Közben
arra gondolt, hogy ráveszi Fellt egy vacsorára a francia
étteremben, hogy fölavathassa az új ruháját.
Amikor azonban hazaért, és megválaszolta Fell kérdéseit a
bemutatóról, a férfi azt javasolta:
– Visszatért a bátorságom. Újra odamehetnénk este Johnny
Tremphez leskelődni.
– Rendben – felelte erőtlenül Maggie.
Így aztán Johnny Tremp házánál töltöttek el egy hosszú estét,
de senki nem ment se be, se ki.
– Talán megkockáztathatnánk a falusiak haragját, és
kutakodhatnánk egy kicsit nappal is – jegyezte meg Fell,
miközben hazafelé autóztak.
– Esetleg – bólintott Maggie. – Mondtam már, hogy vettem
ma egy új ruhát?
– Szép?
– Igazából kissé extravagáns. Fekete, testhezálló, és csak este
lehet hordani.
– Akkor sétáltassuk meg. Egy kis szünetet tartunk, és
elmegyünk a francia étterembe.
A francia éttermet valójában Chez Nous-nak hívták, de a
helyiek csak „a francia étterem”-nek nevezték, amióta öt évvel
ezelőtt megnyitott.
– Olyan jó vagy hozzám, Fell – jelentette ki Maggie.
– Megmentetted az életemet.
– Nem kell hálásnak lenned, Fell.
– Pedig az vagyok. Valami történt velem. Már nem félek.
– Az jó – kacagott Maggie. – Ha te nem félsz, akkor én sem.
 Leparkolt a ház előtt, és amikor beléptek, és lekapcsolták a
riasztót, életében először érezte úgy, hogy valóban
hazaérkezett. Aztán megrohanta a szörnyű gondolat, hogy
hiszen mindez csak átmeneti. Fojtott zokogás tört fel belőle.
– Jaj, Maggie! Nyugodj meg! – azzal Fell átfogta a lány vállát.
– Semmi baj, jól vagyok – szipogta, és gyorsan elhúzódott. –
Csak rajtam most jön ki a sokk. Igyunk meg egy pohárkával a
szalonban, aztán menjünk aludni.

Jerry Grange és Wayne Baxter a Fell háza mellett húzódó úton

lopakodtak. Buss ifjúságának legalját képviselték.
– Azt mondtad, hogy az öregfiú egyedül él – méltatlankodott
Jerry újra.
Wayne korábban azt állította, hogy Fred Flint könnyű
célpont, öreg és nyomorék. A kerti ajtó egyik üvegét betörve
jutottak be hozzá, csakhogy aztán szembetalálkoztak Dottie
Flinttel, aki puskával a kezében bukkant fel a lépcsőn. Erre
hanyatt-homlok elmenekültek, és a Mayor híd alatt húzták meg
magukat. Hallották, amint a rendőrautók elszirénáznak a fejük
felett.
Megvárták, hogy tiszta legyen a levegő, és visszaindultak a
városba.
Wayne bosszúsan nyomkodta végig a parkoló autók
ajtónyitóit menet közben. Egy autórádió árából futná egy kis
drogra. Fell háza előtt Maggie kocsijával is megpróbálkozott.
Legnagyobb meglepetésére az ajtó kinyílt. Vigyorogva
fordult Jerryhez.
 – Még a kulcsot is benne hagyták. Vigyük el egy körre.
Beszálltak, Wayne a vezetőülésbe, Jerry mellé. Wayne a
visszapillantóba nézett. Egy rendőrautó kék fénye villódzott
mögöttük az utcán.
– Basszus! A rohadékok! – morogta, és elfordította a
slusszkulcsot.
A kocsi hatalmas robajjal lángba borult. A robbanás ereje
betörte Fell és a szomszéd Mrs. Moule ablakait is.
Aztán újra elcsendesedett minden, csak az üveg
csörömpölése hallatszott, amikor egy újabb darab esett ki Fell
ablaktáblájából.
A rendőrautó megállt. Egy rendőr rohant oda tűzoltó
készülékkel, a társa pedig segítséget hívott.
Döbbent emberek kezdtek előszivárogni a házakból. Fell és
Maggie is fehér arccal, köntösben álltak a lépcsőn.
– Ez az én kocsim volt – fúrta az arcát Fell vállába Maggie. –
Az én kocsim. Benne hagytam a kulcsot. Mi voltunk a
célpontok, Fell.
Az utca megtelt tűzoltóautókkal és további rendőrökkel.
A villogó kék fények közül Dunwiddy hatalmas alakja
bontakozott ki. Odament Fellékhez, és szemügyre vette a
kiégett autóroncsot.
– A maguké? – kérdezte.
– Igen, az enyém volt – felelte Maggie elfehérült szájjal. – Ezt
nekünk szánták.
– Meglehet – bólogatott a detektív. – Majd meglátjuk. – Intett
egy másik rendőrnek. – Ez itt McIndoe őrmester. Bemehetünk?
– Óvatosan, Maggie – támogatta be a lányt Fell. – Minden tele
van törött üveggel.
 Beléptek a szalonba. A vastag függönyök be voltak húzva, így
az üveg nagy részét felfogták.
Dunwiddy kérdezősködni kezdett.
– Hol jártak az este?
Fell és Maggie összenéztek.
– Kocsikáztunk egyet – válaszolta Fell. – Elmentünk Moreton
felé meg a környező falvakba.
– Miért?
– A meleg miatt – mondta Maggie. – Letekertük az ablakot,
hogy járjon a levegő.
– És mikor értek vissza?
– Talán tizenegy körül – felelte Fell. – Ittunk egy pohárral,
aztán lefeküdtünk.
– Benne felejtettem a kulcsot a kocsiban – fűzte hozzá
Maggie. – Még sosem történt velem ilyen.
– Úgy véljük, tudjuk, ki lehetett a kocsiban – jelentette ki
Dunwiddy. – Két fiút keresünk, akik betörtek Fred Flinthez.
Ismerik Fred Flintet?
– Igen – bólintott Fell. – Egyszer meglátogattuk a vonatrablás
miatt.
– Szóval újra visszajutottunk a vonatrabláshoz. Évekig
semmi nem történik a városban, aztán maguk elkezdenek
kutakodni egy régi bűntény körül, és egyszerre elszabadul a
pokol. Mit tudtak kiszedni Fred Flintből?
– Nem sokat. Leginkább unalmas vasúti emlékeket.
– Biztos? – kérdezte a detektív élesen.
– Nézze – szólt Fell, és átkarolta Maggie-t –, mindkettőnket
erős megrázkódtatás ért. Szereznünk kell valakit, aki
bedeszkázza az ablakokat, amíg nem találunk üvegest. Nem
várhatnánk ezzel reggelig?
– Már csupán néhány kérdés.
Dunwiddy tovább faggatózott, mindent újra és újra
elmondatott velük. Végül így szólt:
– Úgy tűnik, valaki sokkal okosabbnak hiszi magukat annál,
mint amilyenek valójában. Holnap visszajövök.
Fell hirtelen rákérdezett:
– Muszáj itt maradnunk?
– Ezt hogy érti? Nem hagyhatják el az országot.
– Úgy értem, hogy amíg magának megadjuk a címet,
elmehetünk egy közeli szállodába? Ami nincs túl messze?
– Nem hinném, hogy bármi gond lenne ezzel. Reggel jöjjenek
be az őrsre, és felvesszük a vallomásukat.
– Rendben – nyugtázta Fell. – Kikísérem magukat.
Amikor kinyitotta a bejáratot, azonnal kamerák és vakuk
kereszttüzébe került. Gyorsan hátralépett, és becsukta az ajtót.
Maggie épp a telefonkönyvben lapozgatott.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Fell.
– Van itt mindenféle gyorsszolgálat, üveges is. Máris
megcsináltatom az ablakokat. Reggel pedig felhívom a
riasztósokat, hogy nézzék meg, minden rendben működik-e.
– A sajtó – fülelt Fell az ajtó felé, ahonnan vad dörömbölés
hallatszott.
Maggie fölemelte a telefont.
– Komolyan gondoltad, hogy elmenjünk?
– Igen, pár napra, amíg elül az izgalom.
Maggie sürgető hangon beszélt valakivel, aztán letette, és
reszketeg mosollyal közölte:
– Egy nagyon álmos üveges volt. Akinek van mobiltelefonja.
Mondtam, hogy ha ideért, csörögjön rám, hogy őt beengedjük,
de a sajtót ne.

Nem sokat aludtak azon az éjszakán. Az üveges a két

segédjével megcsinálta az ablakokat, és Fell átküldte őket Mrs.
Moule-hoz is, hogy ott is javítsák meg az ablakokat az ő
kontójára.
– Szegény párának biztosan nincs biztosítása – vélte.
Serényen takarítgatták fel az üvegszilánkokat a padlóról.
Utána mindketten megfürödtek, felöltöztek, és összepakoltak
két bőröndbe.
– Hová megyünk? – kérdezte Maggie.
– Keresünk egy hotelt Moretonban – felelte Fell. –
Próbálkozzunk meg a White Hart Royallal, és akkor Johhny
Trempről is többet tudhatunk meg. Biztos vagyok benne, hogy
gazember. Egy kicsit a körmére nézünk, és tessék, valaki máris
az életünkre tör.

Miután reggel ellenőrizték a riasztók működését, Fell taxit

hívott, hogy elmenjenek a rendőrségre. Riporterek gyűrűjén
keresztül kellett utat törniük a kocsiig.
– Az IRA tette? – kiáltotta valaki.
– Gyerünk, Maggie! – rikoltotta Peter. – Segíts rajtam!
Végül sikerült beülniük a taxiba, és elhajtattak.
A rendőrségen Dunwiddy újra mindent végigmondatott
velük.
– Tudja, mitől robbant fel a kocsi? – kérdezte Fell.
– Még dolgoznak rajta, de úgy tűnik, hogy Semtex volt.
– De hisz azt a terroristák használják!
– Pontosan. A Scotland Yard érdeklődött is nálam, hogy
nincs-e véletlenül valami kapcsolatuk Észak-Írországgal.
– De hát ez nevetséges! – fakadt ki Fell. – Életemben egyszer
jártam Busson kívül, az is nemrég volt, amikor egy napra
kiruccantunk Londonba.
– Hová mennek most?
– Moreton-in-the-Marshba. Talán a White Hart Royalban
akad még szoba.
Dunwiddy odatolta a telefont.
– Hívja fel őket rögtön.
Fell beszélt a szállodával. Azt mondták, szerencséjük van,
épp most futott be két lemondás.
Külön szobák, gondolta Dunwiddy. Micsoda régimódi dolog.
– Kijuthatunk valahogy innen anélkül, hogy az újságírók
meglátnának? – érdeklődött Fell.
– Szerzek egy kocsit sofőrrel, aki elfuvarozza magukat
Moretonba. Bújjanak le a hátsó ülésen, és kiviszem magukat.

A moretoni szállodában Maggie lerakta a bőröndjét az ágyra,

és átment Fellhez a szomszéd szobába. Leült az ágyára, és
váratlanul sírva fakadt.
– Itt biztonságban vagyunk – ölelte át Fell. – Szegénykém.
Idehallgass: hagyom az egészet a fenébe. Felejtsük el azt az
átkozott rablást.
Maggie megtörölte a szemét.
– Nem erről van szó – mondta reszketve. – Butaság. A
kocsimat gyászolom. Amikor anyámmal laktam, csak az
autóban éreztem magam biztonságban, ott voltam szabad. Az
volt az én saját kis dobozvilágom.
– Majd bérelünk egyet.
– Az rengetegbe kerül, Fell. Van egy garázs a városon kívül.
Láttam, amikor elhajtottunk mellette. Vannak eladó használt
autóik. Felhívtam a biztosítót, mielőtt elindultunk. A kocsim
egy lyukas garast sem ér, de kiküldenek egy kárbecslőt, aki
megnézi a roncsot, és gyorsan fizetnek.
– Oké, elmegyünk, szerzünk autót, aztán alszunk.
Vettek is egy régi Rovert egy műhelyben, ahol használt
kocsikat kínáltak.
– Jobb lett volna valami kisebb és olcsóbb – jelentette ki
Maggie, amikor elindult vele.
– Szép piros – mondta Fell naivan, mert fogalma sem volt az
autókról. – Tetszik a színe.
– Remélem, kitart. Több mint százhatvanezer kilométer van
benne.
– Legalább így tudunk mozogni. Menjünk vissza, és aludjunk.

Fell este hétkor ébresztette föl Maggie-t. A lány megfürdött és

átöltözött, aztán lementek vacsorázni.
– Ma este hanyagoljuk Trempet – javasolta Fell.
– Rendben – válaszolta Maggie megkönnyebbülten. – De nem
gondolod, hogy szólnunk kellene Dunwiddynek Trempről? Úgy
értem, miért is ne?
– Egy kicsit elkéstünk vele. Bele fog kötni, hogy korábban
miért nem mondtuk.
– Valószínűleg – ismerte el kelletlenül Maggie. – Ahogy azt is
el kellett volna mondanunk, hogy belelöktek a folyóba. Te nem
félsz, Fell?
– Már nem. Fura, de mintha átsodródnék egy olyan világba,
ahol az elfogadhatatlan teljesen elfogadható.
– Akkor folytatjuk?
– Igen, folytatjuk.
 NYOLC

Mielőtt reggel elindulhattak volna, két férfi érkezett a

Különleges Ügyosztálytól. Folytatódott a kérdezősködés. Jártak
már valaha Észak-Írországban? Vannak ír rokonaik?
Egyiküknek sem volt, ami ritkaságnak számított: a Brit-szigetek
lakói közül szinte mindenki rendelkezett ír felmenőkkel.
– Tényleg nem hinném, hogy az IRA olyan kisvárosokkal
foglalkozna, mint Buss – vélte Fell.
– Mindenhol jelen vannak – ellenkezett az egyik férfi. – Tíz
évvel ezelőtt rajtaütöttünk egy házon Buss másik végében, és
egy rakás bombához való alkatrészt, fegyvert és Semtexet
foglaltunk le. Egyelőre végeztünk. De ha változik a címük,
értesítsék róla a rendőrséget.
Ezután Dunwiddy telefonált. Azt mondta, hogy szóljanak, ha
haza akarnak térni, és akkor őrt állítanak Fell házához.
– Ez esetben akár holnap is hazamehetünk – vélte Fell.
Átautóztak Bramley-on-the-Hedgesbe.
– Ne a háznál parkoljunk le, hanem a bolt előtt, hogy lássuk,
valaki felbukkan-e a faluban – javasolta Fell.
– És ez miért jó? – kérdezte idegesen Maggie.
– Kezd nagyon idegesíteni, hogy valaki állandóan az
életünket fenyegeti.
 Egy óra múlva már egy egész csapat helybéli verődött össze
a boltnál, és dühösen bámulták Felléket, akik az út másik
oldalán parkoltak.
– Nem értem – morfondírozott Fell. – Miért olyan
ellenségesek?
– Fogalmam sincs – méregette őket idegesen Maggie. –
Tudod, Fell, jobb lett volna, ha elmeséljük Dunwiddynek, hogy
valaki belelökött a folyóba. Jobban kellett volna bíznunk
benne.
– Tudom – ismerte el Fell. – De annyira izgultam Andy Briggs
miatt. Sőt még mindig izgulok. Az összes szomszédot
kifaggatják, és félek, hogy valamelyik esetleg emlékszik arra,
hogy látott egy Andy-forma embert. Na és mi van, ha Mrs.
Moule elkezd fecsegni arról, hogy az éjszaka közepén a kertben
motoztunk, aztán átkutatják a kertet, és megtalálják a pénzes
dobozt? Gondolj csak bele! Akkor Mrs. Wakehamnek beszélnie
kell a pénzről, és mindenki megtudja, hogy fattyú vagyok,
ráadásul az adóhatóság is a nyakamba zúdul. Tudod, elég sok
olyan sztorit olvastam, amikor a háztulajdonos meglepi a
betörőt, fejbe kólintja, aztán végül ő maga kerül bíróság elé.
– Az egyik felénk tart – sziszegte Maggie.
Egy erőteljes kinézetű nő közeledett, kendővel átkötött
hajcsavarókkal a fején.
– Szégyellhetik magukat – fröcsögte. – Miért nem hagyják
békén szegény Mr. Trempet? Tisztára, mint a sakálok. Ha pénzt
akarnak, menjenek, és dolgozzanak meg érte.
– Fogalmam sincs, miről beszél – közölte Maggie.
– Csak mert nyert a lottón, még nem kell minden
jöttmentnek pénzt adnia.
 – A lottón? – kiáltott fel Fell.
– Ne játssza itt nekem az ártatlant. Szegényt álladóan üldözik
a kéregetők. Már azt hitte, hogy végre megszabadult tőlük.
Nincs szükségünk a magukfajtára itt a falunkban.
– Tényleg nem tudom, miről beszél – hazudta Fell. – Valami
szép helyet kerestünk, ahol megszállhatunk, és úgy tűnt, ez a
falu jó lesz. De meggondoltuk magunkat. Menjünk tovább,
Maggie.
A lány megkönnyebbülten indított. Egy ideig csendben
suhantak, aztán Maggie megállt az út szélén.
– Még hogy lottó! Te elhiszed?
– Úgy néz ki, ők elhiszik – felelte Fell. – Várjunk csak. Ha
tényleg annyian zaklatták, hogy adjon nekik pénzt, akkor
biztosan benne volt a nyereménye az újságokban. Nem hívod
fel Petert?
– Ő is csak sztorit akar tőlünk.
– Akkor adunk neki egyet, Maggie. Annyiszor kihallgatott
már minket a rendőrség, egy interjúval több vagy kevesebb,
nem számít.

Maggie hívására Peter azonnal a szállodába sietett a fotóssal

együtt.
Maggie beszélt az igazgatóval, aki megengedte, hogy
használják a földszinti vendégszalont. Peter vágyakozó
pillantást vetett a bár felé, de aztán az interjú győzött. Fell és
Maggie leültek egymás mellé a kanapéra. Fell egy idő után
megfogta Maggie kezét, és Maggie erősen szorította. Peter
homlokráncolva nézte a kézfogásukat, de a sztori túl fontos
volt ahhoz, hogy a személyes érzelmei befolyásolják, ezért
folytatta a kérdezést.
Amikor végeztek, és a fotók is elkészültek, Maggie
megkérdezte, hogy talált-e valamit Johnny Tremp
lottónyereményéről.
– Igen, két éve volt a Courierben – bólintott Peter. – Nyolcan
nyertek, mindegyikük egy kicsivel több mint egymillió fontot.
Johnny volt az egyik. Miért kérded? Azt hiszed, így próbálta
tisztára mosni a piszkos pénzt, hogy végre elkölthesse?
– Valami ilyesmi – válaszolta borúsan Fell. – De ezt ne írd
bele a sztoriba.
– Rendben. E nélkül is van elég anyagom. Johnny különben is
meglehetősen undok alak hírében áll. Valószínűleg beperelne
rágalmazásért. Maggie, beszélhetnénk egy kicsit?
Maggie és Peter kimentek a szálloda elé.
– Nem tudtam, hogy ennyire közel álltok egymáshoz –
jegyezte meg Peter sértődötten.
Maggie még mindig a bőrén érezte Fell kezének melegét.
– Volt mostanában egy rossz időszakunk, de most minden
rendben – felelte.
– Akkor nem remélhetek?
– Attól tartok, hogy nem, Peter.
– Nos, ilyen az élet. – Peter hirtelen átölelte Maggie-t, és
szenvedélyesen megcsókolta. – Ha egyszer megint szingli
leszel, gondolj rám!
Fell látta az ölelést, és mély fájdalom töltötte el. Beléhasított,
hogy mennyire erősen támaszkodik Maggie jelenlétére,
melegségére, erejére és szimpátiájára. Úgy korrekt, ha arra
biztatja Maggie-t, hogy mondja el Peternek: az eljegyzés puszta
szemfényvesztés.
Amikor Maggie visszatért, Fell tényleg szólni akart neki, de a
lány megelőzte:
– És most mit fogunk csinálni?
– Szerintem hívjuk fel Dunwiddyt, és közöljük vele, hogy
indulunk haza – felelte Fell, ám ahelyett, hogy buzdítani kezdte
volna Maggie-t, öntsön tiszta vizet a pohárba Peterrel,
furcsamód így folytatta: – Szükségünk van egy kis pihenésre.
Ráadásul még nem is volt rajtad az új ruha. Ha beszéltem
Dunwiddyvel, felhívom a francia éttermet, és foglalok asztalt
estére.

Hazaérve már ott posztolt egy rendőr a ház előtt. Maggie főzött
egy kávét, és kivitte neki. Fell látta, ahogy cseveg és nevetgél
odakinn. Hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még
örömest megszabadult volna Maggie-től.
Magának sem vallotta volna be, de amikor Maggie
visszament a házba, a következő javaslatát az motiválta, hogy
minél tovább maga mellett tartsa a lányt.
– Szerintem ki kellene szakadnunk egy kicsit az aggódásból.
Hívjunk egy kőművest, hogy lássuk, meg lehet-e csinálni az új
konyhát.
– Remek ötlet – nyugtázta Maggie. – Szükséges a tanácstól
engedély az átalakításhoz?
– Nem hinném. Nem muszáj kiverni a falat, és megtarthatjuk
a régi konyhát mosogatóhelyiségként. Így nem kell engedély.
 – Van egy rakás leveled. Nem nézed meg?
Fell fogta a levélköteget, leült, és végigpörgette. A rokonaitól
jöttek. Az egyik írás, ami Agnes nénitől érkezett, Maggie-t
hibáztatta mindenért, mondván, Maggie is „úgy néz ki, mint
azok a terroristák”.
A többi iromány Tomtól, Barbarától és Fredtől nagyjából
ugyanezt tartalmazta, azzal a kiegészítéssel, hogy szegény jó
szülei bizonyára forognak a sírjukban.
– Semmi együttérzés! – csapta le undorral a leveleket. –
Mintha én tehetnék róla, hogy fel akartak robbantani – meredt
üres tekintettel a földön heverő levelekre.
– Hívd fel őket, és mondd meg, hogy jól vagy – tanácsolta
Maggie.
– Minek? Csak még többet kapnék a fejemre.
– Elfáradtam. Azt hiszem, megfürdöm, és alszom egy
órácskát – azzal Maggie felállt. – Rám fér egy rákészülés az
előttünk álló estére.
– A doboz! – kiáltott fel Fell. – Megnézem, hogy a rendőrség
nem ásta-e ki.
Kifelé indult, a kertbe.
– Ha megtalálták volna, azonnal jelezték volna – szólt utána
Maggie.
Fell nyugtalanul méregette a talajt ott, ahol a dobozt elásta.
Úgy tűnt, hogy nem forgatták fel a földet.
– Halló! Mr. Dolphin!
Fell összerezzent.
– Itt vagyok fent!
Fell hátrafordult, és észrevette, honnan jön a hang. Az öreg
Mrs. Moule arca egy fa ágai közül kandikált ki. Ezek szerint
innen látta őket akkor is, amikor Andy Briggsnek ásták a
gödröt.
– Csak szerettem volna megköszönni az ablakot – kiabálta az
idős hölgy.
– Ez a legkevesebb!
– Azért köszönöm. Jöjjenek át valamikor az ifjú hölgygyel
teára!
– Feltétlenül!
A ráncos arc visszahúzódott. Fell elgondolkodva nézte a
doboz helyét. Mivel már ott az öröksége a bankszámláján,
legalább nem kell előszednie ezt. Mégis szívesen kiásta volna,
hogy áthelyezze valahova, ahol titokban is hozzá tud férni.
Visszament a házba. Hallotta, hogy Maggie megereszti a
fürdővizet az emeleten. Arra gondolt, hogy neki is ezt kellene
tennie, és aludnia egy kicsit.
Felment a szobájába, és körülnézett. Mielőtt belekezdene a
konyha átalakításába, előbb ezt a szobát kellene felújítani.
Dolphinékra és boldogtalan gyerekkorára emlékeztette. Talán
hagyniuk kellene azt a nyavalyás vonatrablást, és inkább a
házat kellene élhetővé alakítaniuk. Maggie tudná, mit
csináljanak. De lehet, hogy Maggie már nem sokáig lesz itt,
abból ítélve, ahogyan Peter megcsókolta.

Fell a szalonban várt, amikor Maggie lement. Az új fekete

ruháját viselte. A mély kivágás látni engedte telt, kemény
mellét. Maggie betette a kontaktlencsét is, és a haja csillogott a
lámpafényben.
 – Mit szólsz? – pördült meg Fell előtt.
– Szép, de kissé mély a dekoltázs.
– Ó – borult el Maggie arca csalódottan. – Vegyek fel inkább
valami mást?
– Nem, dehogy, csodásan nézel ki. Nem is tudom, miért
mondtam. Én csak… Fura. Nem is tudom. Eddig nem
gondoltam rád úgy mint nőre. Úgy értem…
– Tudom, hogy érted – vágott a szavába mereven Maggie. –
Megyünk?

Maggie keze remegett a kocsikulcshoz nyúlva, aztán

lehanyatlott.
– Félek beindítani.
A rendőr odajött.
– Valami baj van, kisasszony? – hajolt be az ablakon.
Egyenesen Maggie mellét nézi, gondolta Fell bosszúsan.
– Butaság – szólt Maggie –, tudom, csak félek, hogy megint
robban.
– Senki sem nyúlhatott a kocsihoz, amíg bent voltak,
kisasszony, de nyissa ki a motorházat, belenézek. Akkor
megnyugodhat. – A rendőr megnézte a motort, sőt még a kocsi
alá is bemászott, majd ragyogó mosolyt villantott Maggie-re. –
Minden tiszta.
– Jaj, nagyon köszönöm. Maga annyira kedves – jegyezte meg
a lány, és melegen összemosolyogtak a rendőrrel.
– Mehetünk? – kérdezte Fell nyűgösen. Amikor Maggie
indított, még hozzátette: – Nem kell túlzásokba esni, Maggie,
mindössze a munkáját végzi.
– Mégis nagyon kedves volt.
– Ha te mondod – morogta Fell zsémbesen.
Maggie maradjon csak a jó öreg, egyszerű Maggie, és ne
villogtassa a mellét mindenféle szűk fekete ruhában.
Maggie beállt a parkolóba, aztán átmentek az étterem folyó
felőli oldalára, a bejárathoz.
– Nézd – fogta meg Maggie Fell karját, és az égboltra
mutatott.
– Mi az?
– Egy felhő. Jó nagy. Hátha vége lesz ennek a hőségnek.
– Vége lesz, és akkor majd hirtelen mind borzasztóan
angolok leszünk, és az eső miatt fogunk panaszkodni.
Beléptek az étterembe, és ugyanazt az asztalt kapták az
ablaknál, ahol első alkalommal megtörtént a „leánykérés”.
Milyen hálás is voltam akkor azért a kevésért is, gondolta
Maggie, most meg már semmi sem elég.
Fell arca elkomorult, és nagy hirtelen maga elé tartotta az
étlapot, hogy takarja az arcát. Maggie hátrafordult. Melissa
Harley ült az egyik asztalnál a szemközti falnál. Élénken
magyarázott egy középkorú üzletembernek.
Miközben visszafordult, Maggie úgy érezte, hogy ismerős
arcot lát. Fell, aki óvatosan leeresztette az étlapot, észlelte,
hogy a lány a homlokát ráncolja.
– Mi az?
– Semmi. Csak olyan ismerősnek tűnt valaki, de sajnos nincs
jó arcmemóriám.
– Melissa az.
– Tudom. Őt felismerem. Nem róla van szó, hanem arról a
szőke nőről a mellettük lévő asztalnál.
Fell arrafelé nézett.
– Azt hiszem, Rudfern felügyelő lánya, de nem biztos.
Válasszuk ki, mit eszünk.
Salátát és doveri nyelvhalat rendeltek, hozzá egy üveg
fehérbort.
– Csodálkozom, hogy anyád nem telefonált és nem is jött át –
jegyezte meg Fell.
– Ő már csak ilyen. Persze nem túl gyakran próbálnak
megölni, de szerintem őt ez se nagyon érdekli.
– Apád régen meghalt?
Maggie fájdalmasan elpirult.
– Nem tudom, ki volt az apám. Szerintem anyám se tudja.
– Maggie, Maggie – ingatta a fejét szomorúan Fell. – Micsoda
páros vagyunk mi. Olyan jó, hogy itt vagyunk egymásnak.
Maggie felderült.
– Bizony.
– Mi a helyzet Peterrel? Hozzámész feleségül?
– Nem hinném, hogy valaha is találkozni akarok vele még
egyszer. Neked viszont ott van Melissa.
– Bevallom neked, hogy végig igazad volt. Csak a pénzem
érdekelte. Úgy tűnik, máris átnyergelt egy másik
szerencsétlenre. Az álmok fura dolgok. Én egy gyönyörű nőt
láttam, pedig igazából nem is volt az.
– Szörnyű sokk lehetett – szólt együttérzőn Maggie. – Nagyon
fájt?
– Szégyelltem magam, amiért olyan hülye voltam.
– És hogy jöttél rá?
– Az ügyvéd figyelmeztetett. Én ugyan nem akartam hinni
neki, de miután találkoztunk Melissával és beszélgettem vele,
nyilvánvalóvá vált, hogy mi a terve. Semmi mást nem láttam
benne, mint kapzsiságot. És mi történt Peterrel? Olyan
szenvedélyesnek tűntetek ma.
– Csak Peter volt szenvedélyes, én nem. Az volt a
búcsúcsókja. Közöltem vele, hogy többet nem akarok találkozni
vele.
– Miért?
– Nagyon kedves fiú, de sajnos igencsak szereti az italt.
Maggie elmesélte, ami a diszkóban történt.
Szó szót követett, megbeszélték a véletlenek különös
egybeesését, miközben egyre jobban ellazultak és jókedvűek
lettek. Aztán szóba került a Palace Hotel, és nagyokat nevettek
a vendégek rigolyáin. Melissa Harley távozott, de Fell alig vette
észre.
A végén, amikor megitták a kávéjukat is, Fell megkérdezte:
– És most haza?
– Haza – felelte boldogan Maggie.

Közben új rendőr lépett szolgálatba, egy mogorva külsejű alak.

Biccentett feléjük.
– Hozok egy csésze teát meg süteményt – mondta neki
Maggie.
A rendőr elmosolyodott.
– Az nagyon kedves lenne magától, hölgyem.
– Túl jól bánsz velük, Maggie.
– Hálás vagyok, amiért őrködnek.
 Fell ennek ellenére úgy gondolta, hogy Maggie-nek nem
lenne szabad ebben a mélyen kivágott ruhában teát és kekszet
felszolgálnia a rendőrnek.
Hallotta, ahogy Maggie cseveg a férfival, aki felnevet. Úgy
döntött, nem várja meg. Reggel majd örülni fog a megszokott,
hétköznapi Maggie-nek. Fell a világért se vallotta volna be
magának, de a régi, slampos Maggie-t akarta, nem pedig ezt a
másikat, aki után megfordulnak a férfiak.

Másnap Fell örömmel látta, hogy Maggie nyomott kartonruhát

vett föl, és a vastag szemüvegét viseli. Rántottát készített a
tűzhelynél. Fell előadta, hogy először a hálószobákat akarja
felújítani.
– Az ágyak régiek, rozogák és göröngyösek – panaszkodott.
Maggie ügyesen tányérra tette a rántottát, mellé egy szelet
kenyeret.
– Rúgjunk ki a hámból – javasolta. – Hívjunk fel egy kisebb
bútorszállító céget, és vitessük el az ágyakat még ma.
Összecsomagoltad már a holmikat anyád szobájában?
– Persze, mindent beletettem szemeteszsákokba.
– Akkor vigyék el azt is az Oxfamnek. Mi a helyzet a
szekrényekkel?
– Szabaduljunk meg azoktól is. Még ma veszünk új ágyakat,
levakarjuk a falat, és kifestjük.
– Remek. Reggeli után azonnal neki is láthatunk.
Még aznap valamivel később Fell vidáman tette a dolgát. Új
ágyát még fólia takarta, ő pedig a tapétát vakargatta a falról.
Hallotta Maggie dallamtalan fütyörészését a másik szobából.
Ez az élet, gondolta. Pokolba azzal az átkozott rablással! Nem
akart mást, csak nyugalmat és biztonságot.
– Maggie! – kiáltotta.
– Hmmm?
– Támadt egy ötletem. Miért nem hívjuk fel a Couriert, és
közöljük velük azt, hogy mostantól a rendőrségre hagyjuk a
rablás kinyomozását? Így tehát az, aki figyel minket, értesülhet
róla, hogy már nem jelentünk fenyegetést.
Maggie megjelent az ajtóban.
– Úgy érted, hogy adjuk fel az ügyet?
– Miért is ne? Elvesztettem a reményt, Maggie. Elképzelésem
sincs, ki tehette. Johnny Tremppel is mennyire mellényúltam.
– Nos, a rendőrségnek sokkal több erőforrása van, és az
ellenünk elkövetett merénylet miatt újra elővették az ügyet.
Megyek, felhívom Whittakert.
– Tudod, mit? Tartsunk egy kis szünetet, és menjünk el
hozzá.

Tommy Whitaker az irodájában ült.

– Jó lett a sztori – nyújtotta feléjük a Courier egy példányát.
– Azért jöttünk, hogy mondjunk egy újabbat – Fell ügyet sem
vetett az újságra.
Közölte a főszerkesztővel, hogy fel akarnak hagyni a
nyomozással.
 – Nagy kár – felelte Whittaker. – Egész jól beindította a
helyiek fantáziáját.
– Csak éppen nem úgy megy, mint a könyvekben – jegyezte
meg Fell. – Nekünk, amatőröknek nincs meg a kellő
hozzáértésünk, sőt inkább bonyolítjuk a dolgokat.
– Talán csak nem azért döntöttek így, hogy ne legyen több
merénylet?
– Bizony javarészt azért – bólintott Maggie. – Miért tennénk
kockára az életünket, ha tisztában vagyunk vele, hogy úgysem
fogjuk megtalálni a megoldást?
– Nagyon hálás vagyok maguknak a mai exkluzív anyagért,
szóval leadjuk a sztorit.
– Köszönöm – nyugtázta Fell. – Mi pedig éljük tovább az
életünket.
Whittaker elvigyorodott.
– Gondolom, a következő sztori az esküvőjük lesz majd.
Maggie elpirult, és a földet nézte.
– Megvan már a dátum?
– Még nincs – felelte Fell.
– Szóljanak, ha kitűzték.
Kilépve a szerkesztőségből szinte tapintható volt köztük a
feszültség.
– Vissza az otthoni munkához – szólalt meg végül Fell. – Most
gyengének tartasz, amiért nem akarok tovább foglalkozni az
üggyel?
– Nem, Fell. Nem vagy gyenge, és én sem vagyok az. Csak
életben akarunk maradni.
A felhő, amit Maggie látott, nem lelt társakra. A következő
héten, amikor vásárolgattak, szereltek és festettek, borúsabb
lett az ég, de a hőség éppoly fojtogató maradt, mint addig.
A hét vége felé Fell éppen az utolsó simításokat végezte a
hálószoba falain, amikor átkiáltott Maggie-nek a másik
szobába:
– Van még régi újságpapír? Le akarom takarni a padlót, hogy
ne csöpögjön rá a festék.
– Ez a festék elvileg csöpögésmentes – kiáltotta vissza a lány.
– De megnézem.
Maggie lement a konyhába. Mostanában már nem vettek
lapokat, ezért csak két régebbit talált: azt a Couriert, amit
Tommy Whittakertől kaptak, meg azt, amelyikben közzétették,
hogy abbahagyják a nyomozást. Meg akarta kérdezni Fellt,
hogy nem tartják-e meg ezeket emlékbe.
Aztán eszébe jutott a divatbemutató, amire Peterrel együtt
elment. Arról jelent meg valami? Eddig csak a saját magukról
szóló sztorikat olvasta el. Kinyitotta a szállodai interjú után
megjelent példányt.
Dupla oldalas fényképes tudósítást talált. Végignézte a
képeket. Egy Versace ruha ragadta meg a figyelmét. Alaposan
tanulmányozta, miközben motoszkálni kezdett valami a
fejében. Lassan fellépdelt a lépcsőn, kezében az újsággal.
– Fell – lépett be a férfi szobájába. – Itt valami nem stimmel.
– Mi?
Maggie leült az ágyra. Kinyitotta az újságot a dupla oldalnál.
– Látod ezt a ruhát?
Fell leült mellé.
– Igen. Azt írják, Versace. Mi van vele?
 – Amikor megnéztem ezt a képet, eszembe jutott, hogy
nemrég láttam ezt a ruhát valahol.
– Hát persze, kis butus. A bemutatón.
– Dehogy. Hanem tegnap este. Rudfern felügyelő lánya egy
ugyanilyet viselt. És még valami. Említettem, hogy rossz az
arcmemóriám, de mielőtt kialudtak volna a fények a
bemutatón, ugyanőt láttam. Rudfern lányát. Most már biztosan
emlékszem.
– És ennek mi köze van bármihez, Maggie?
– Hát nem érted? – kérdezte a lány. – Elég fura, hogy egy
nyugalmazott rendőrfelügyelő lánya megengedhet magának
egy Versace ruhát.
– Azt akarod mondani, hogy Rudfern volt a rablás szellemi
atyja? Ugyan már, Maggie. Pont ő?
– De Fell, másképp hogyan lehetne a lányának ilyen ruhája?
Több ezer fontba kerül, biztosan tudom.
– Ilyen sokba?
– Ha eredeti, akkor igen.
– Egy pillanat, Maggie. Valahol olvastam, hogy a
konfekcióboltok leutánozzák a mintákat.
– Valószínűleg igazad van – sóhajtott fel Maggie. – Megyek
vissza dolgozni. Felhasználod az újságokat, vagy megtartjuk?
– Felhasználom. Nem akarom, hogy a rablásra
emlékeztessenek.
– Rendben. Megyek vissza én is dolgozni.
Fell folytatta a festést. Méghogy a vén Rudfern, gondolta.
Amint éjszaka idelopakodik, és Semtexet rejt Maggie kocsijába.
Aztán eszébe jutott, amit a Különleges Ügyosztály munkatársai
meséltek arról, hogy egyszer rajtaütöttek egy bussi házon, és
valamennyi Semtexet is lefoglaltak. Mikor is történt? Tíz éve.
Persze őrültség, de ha Rudfern akkor még aktív volt, könnyen
hozzáférhetett a Semtexhez.
Fell elmosolyodott magában, megcsóválta a fejét, és festeni
kezdett.
A gondolat azonban sehogy sem hagyta nyugodni. A végén
lecsapta az ecsetet, és átkiabált Maggie-nek:
– Mit szólnál egy kis pihenőhöz meg egy italhoz?
– Remek ötlet! Csaknem leszakad a karom – kiáltott vissza
Maggie.
Már a szalonban lazítottak egy-egy pohár jeges gin-tonikkal,
és Fell kavargatta a jégkockákat a poharában, amikor óvatosan
megjegyezte:
– Tudod, Maggie, gondolkodtam.
– Miről?
– Rudfernről.
Maggie-nek elszorult a szíve. Azt kívánta, bár ne mondott
volna semmit. Szeretett volna egy életre megfeledkezni a
rablásról, a gyilkosságról és az egész zűrzavarról.
– Buta voltam. A nő nyilván csak egy olcsó másolatot viselt.
– De az egy jótékonysági bemutató volt, nem igaz? Nem
vettek fel rendeléseket.
– Lehetett rendelni – felelte Maggie vonakodva. – Van egy
rettentően drága butik a Parade-on, Femme Fatale a neve.
Rajtuk keresztül meg lehet szerezni a bemutatott ruhákat. Be is
mentem. A kész konfekcióruháik is egy vagyonba kerültek.
– Eszembe jutott még valami – fűzte hozzá Fell. – A Semtex.
Azok a londoni fickók azt mondták, hogy tíz évvel ezelőtt volt
egy rajtaütés itt Bussban, amikor a rendőrség Semtexet is
lefoglalt. Ugyan ki fér hozzá a legjobban az efféle lefoglalt
dolgokhoz, ha nem egy rendőr?
– Nem hinném, hogy erről lenne szó – ingatta a fejét Maggie.
– Rendben, éljünk azzal a hajmeresztő feltevéssel, hogy tényleg
Rudfern volt. Miért lett volna szüksége robbanóanyagra, azaz
Semtexre? Arra gondolt, hogy valamikor még jól jöhet?
Fell beharapta a száját.
Hagyjuk, könyörgött némán Maggie. Első a biztonság. Vissza
a házi tűzhelyhez.
– Holnap elmehetnénk abba a butikba Cheltenhamben, és
kideríthetnénk, hogy Miss Rudfern… vagy férjnél van?
– Fogalmam sincs – válaszolta Maggie. – De szerintem nincs.
Úgy tűnik, kettesben él az apjával. Persze lappanghat egy férj is
abban a hatalmas villában, vagy akár el is válhatott.
– Bár tudnám, minek lássak neki a butik mellett – töprengett
Fell. – Az ő házukat mégse figyelhetjük.
Maggie a legszívesebben ordított volna tehetetlen dühében:
„Azt mondtad, abbahagyjuk!” Ehelyett így szólt:
– Van egy vadonatúj használt autónk. Ha látták is a régit,
nem fogják felismerni az újat. De még ha meg is figyeljük őket,
mire számítunk? A rablás nagyon régen történt, és azok, akik
benne voltak, már vagy halottak, vagy szétszóródtak
mindenfelé.
– Igaz – helyeselt Fell. – De azért elmegyünk reggel
Cheltenhambe.

A ködpárás idő egyenletes szürke felhőzetté változott, mire

átlépték a megyehatárt Worcestershire-ből Gloucestershire
felé.
– Talán végre esni fog – reménykedett Maggie.
Minden kiégett és mozdulatlan volt. A fák némaságában
azonban volt valami várakozás, mintha sejtették volna, hogy a
pitypangos nyár a végéhez közeledik.
Maggie talált egy parkolóhelyet a városháza előtt, aztán
befordultak a sarkon a Parade felé.
– Hogy csináljuk? – kérdezte Fell, mielőtt elérték az üzletet. –
Úgy értem, nem kérdezhetünk rá egyenesen: „Vett itt maguknál
egy Versace ruhát egy Rudfern nevű nő?”
– Majd azt mondom, hogy az alkalmazottja vagyok. Például a
házvezetőnője. És közlöm, hogy panaszt akar tenni egy kilógó
szál miatt.
– Nem ismerhet fel minket az eladó az újságból?
– Csak a Buss Courierben jelentünk meg, amit
Cheltenhamben aligha olvas bárki is.
– A tévében is szerepeltünk, amikor a kocsid felrobbant.
Maggie gondolkodóba esett. Mostanra ő is tudni akarta, hogy
tényleg Rudfern lánya vette-e meg a Versace ruhát. Ha
szerencséjük van, kiderül, hogy nem, és akkor nyugodtan
elengedhetik az egészet.
– Szerintem senki sem fog minket azonosítani azzal a párral,
amelyiket a tévében láttak, ha azt mondjuk, Rudfernéknek
dolgozunk. Az emberek sokszor nem ismerik fel azokat, akiket
más környezetben látnak.
– Rendben. Próbáljuk meg.
Beléptek az üzletbe. Jól szabott fekete ruhát viselő nő sietett
eléjük. Középkorú nő volt, mégis szexi benyomást keltett.
Maggie franciának gondolta. Sokszor szolgált fel francia
turistáknak a Palace-ban, és akkor tűnt fel neki, hogy még a
legegyszerűbb francia nőben is van valami könnyed vonzerő.
– Segíthetek?
Valóban, enyhe francia akcentussal beszélt.
– Miss Rudfern alkalmazottai vagyunk, Bussból – kezdte
Maggie. – A városházi divatbemutató után rendelt maguktól
egy aranyszín Versace ruhát. Azt üzeni, hogy laza a varrás a
szegélynél, és ha Cheltenham felé járok, ugorjak be, és szóljak.
– Rudfern? Nem emlékszem a névre. Megnézem a könyvben.
A nő visszament a bolt hátuljába, és bőrkötésű könyvvel tért
vissza. Kinyitotta, és végighúzta a listán az ujját, mely vörösre
festett, a vége felé a hosszúságtól visszagörbülő karomban
végződött.
– Nem, ilyen név nem szerepel itt. Nem találok Rudfernt.
Csak egyetlen arany Versace ruhát adtam el, egy bizonyos Mrs.
Lewisnak, Mrs. Gloria Lewisnak.
– Elnézést, hogy feltartottuk – szabadkozott Maggie. – Úgy
látszik, az asszonyom összetévesztette a boltokat.
A nő becsukta a könyvet, és unottan közölte:
– Pontosan.
Már az ajtónál jártak, amikor Fell visszafordult, és
megkérdezte:
– Hová valósi ez a Mrs. Lewis?
A francia nő türelmetlenül csettintett, de aztán kinyitotta a
könyvet. Milyen furcsa, gondolta Maggie. Egy olcsóbb boltban
biztosan lenne számítógép, de ilyen árakkal nyilván olyan
keveset adnak el, hogy…
– Bussba – felelte a nő. – Bussban lakik.
 – Megkaphatnánk a címét? – érdeklődött Fell.
A nő kemény arca még jobban megmerevedett.
– Nem, dehogy. Különben is kik maguk? Nem tetszenek
nekem. – Az akcentusa felerősödött. – Maguk riporterek?
– Nem, nem – tiltakozott Fell, és kituszkolta Maggie-t a
boltból.
Sietősen haladtak a Parade-on, aztán Fell egy idő után
megtorpant.
– Lehet, hogy ő az.
– Honnan fogjuk megtudni? – kérdezte Maggie.
– Tommy Whittakertől.
– Ha megsejti, hogy Rudfernt gyanúsítjuk – jajdult fel Maggie
–, még beleütheti az orrát a dologba, és ha Rudfern fülébe jut a
sztori, simán beperelhet minket.
– Elvisszük inni – csillant fel Fell szeme izgatottan. –
Elkezdjük beszéltetni, aztán közbeiktatunk néhány cseles
kérdést.
Maggie elfáradt. Pamutruhája a bőréhez tapadt, és tudta,
hogy a haja is lelapult. A szíve mélyén abban reménykedett,
hogy a főszerkesztő nem ér majd rá arra, hogy foglalkozzon
velük.

A Buss Courier szerkesztőségében Maggie megkönnyebbülten

hallotta, amint a recepciós azt válaszolja Fellnek, hogy Mr.
Whittaker kiment ebédelni.
– Akkor ennyi – szólt Maggie vidáman. – Melegem van és
ragadok. Menjünk haza, és…
 – Ebédeljünk – szakította félbe Fell. – Vagyis igyunk egy
ebédet. Próbálkozzunk meg a Vörös Oroszlánnal.
Maggie mögötte kullogott egészen a Vörös Oroszlán György-
stílusú bejáratáig. Csüggedten látta, hogy Whittaker odabent ül
egy asztalnál, az ablak mellett. A főszerkesztő vidáman
odakiáltott nekik, és kérte, hogy vigyenek neki egy dupla
Scotchot.
Amikor mindnyájan helyet foglaltak, Whittaker rájuk nézett.
– Találtak valamit?
– Nem is kerestünk – ingatta a fejét tagadólag Fell. – Csak
gondoltuk, hogy itt találjuk magát. És beugrottunk
megköszönni, amiért leadta a sztorit, hogy letettünk a
nyomozásról.
– És tényleg letettek?
– Abszolúte. Ugyan mit tudnánk mi csinálni, amit a
rendőrség nem?
– Fogalmam sincs – felelte Tommy. – Habár eddig ők sem
produkáltak valami sokat, ha engem kérdeznek.
– Rudfern felügyelőnek rossz híre volt? – kérdezte Maggie.
– Épp ellenkezőleg. Jó zsaru volt, folyamatosan emelkedett a
ranglétrán, keményen dolgozott. Általában jól együttműködött
a sajtóval, de ebben az ügyben nem. Egy morzsányi
információt sem adott ki.
– Nem lehet, hogy nem volt mit kiadnia? – tudakolta Fell.
– Nagyon úgy tűnik.
– Az biztos, hogy nem látszott túl lelkesnek, amikor nála
jártunk – jegyezte meg Maggie.
– Mogorva vén fószer – kortyolt bele a whiskybe Whittaker.
– A lánya is meglehetősen undoknak tűnt – szólt Fell. – Mi is
a neve?
– A lánynak? Gloria Lewis.
Maggie-nek összerándult a gyomra.
– Megkeseredett nő – folytatta Whittaker. – Mindjárt
elmesélem. Jaj, kiürült a poharam.
– Hozok másikat.
Fell a pulthoz sietett, de nem járt azonnal sikerrel, mert a
pultos mintha nem akart volna foglalkozni vele. Amikor
visszatért az asztalhoz, egyedül találta Maggie-t.
– Whittaker hova lett?
– Kiment a vécére.
– És mit mondott Gloria Lewisról?
– Azt, hogy majd akkor kezdi, ha te is itt leszel.
Whittaker kisvártatva előkerült a mosdóból, de útközben
boldog-boldogtalannal szóba elegyedett. Fell türelmetlenül
mutatta fel neki a pohár whiskyt. Whittaker észrevette,
abbahagyta a beszélgetést, és visszasietett. Fogta a poharat,
nagyot húzott belőle, aztán leült.
– Mindjárt jobb. Hol is tartottam?
– Gloria Lewisnál – felelte Maggie.
– Igen, nála. Hozzáment James Lewishoz, egy igazi
nagymenőhöz.
– Mármint bussi nagymenőhöz – szólt közbe Maggie.
Whittaker elnevette magát.
– Nem, a fickó londoni volt, és jóval idősebb a nőnél. Gloria
tizenkilenc lehetett, amikor ő negyven. Egy étteremlánca volt.
Bussban is nyitni akart egy üzletet. A Palace-ban szállt meg, és
bement a rendőrségre, hogy érdeklődjön, biztonságos-e a
környék. Ott ismerte meg Rudfernt. Rudfern az otthonába is
meghívta. Ő meg beleszeretett Gloriába. Állítólag nagyon jól
nézett ki a csaj. Viharos románc, esküvő, London. Aztán egy
hónap múlva a pasi szemet vetett egy szőke londoni modellre,
és hanyagolni kezdte Gloriát. Gloria bedühödött, és félrelépett
a férje egyik barátjával, hogy megleckéztesse. A barát
elmondta Jamesnek. James beadta a válópert mint sértett fél.
Gyerek nem volt. Gloria lenullázódott. A fényes életnek annyi
volt, újra csak egy bussi zsaru lánya lett.
– Bizonyára nehéz lehetett kiesni a fényűzésből – jegyezte
meg Maggie.
– Nyilván.
– Nem akart újra férjhez menni?
– Szerintem errefelé nem talált senkit, aki elég jó lenne neki.
Johnny Trempről már kifaggatták az ifjú Petert, igaz?
– Zsákutca volt – bólintott Fell.
– De jó irány is lehetett volna – folytatta Whittaker. –
Gondolom, azt hiszik, hogy a pasi egy csomó évig ült a pénzen,
aztán amikor lecsendesedett a helyzet, elkezdte költeni.
– Nagyon úgy tűnt. – Fell észrevette, hogy Whittaker pohara
újra kiürült. A kocsmában nemcsak meleg volt, de rossz levegő
is, és Fell szerette volna megtárgyalni Maggie-vel, amit
megtudtak. Aztán arra gondolt, hogy Gloriának esetleg lehet
saját pénze is, és ezt ki tudhatná jobban Whittakernél? – Még
egy pohárral? – kérdezte.
– Igazán kedves – ragyogott fel Whittaker.
– Majd én idehozom – tolta hátra a székét Maggie. – Te kérsz
valamit, Fell?
– Még egy gin-tonikot.
Amikor Maggie elment, Fell a lehető legközönyösebben
megkérdezte:
– Gloriának van valamilyen saját vállalkozása?
– Csak azzal foglalkozik, hogy az öreget gondozza.
Maggie visszajött az italokkal.
– Ez gyors volt – hüledezett Fell. – Hogy csináltad? Engem
alig akart kiszolgálni a pultos.
– A csinos hölgyeket mindig előreveszik – jelentette ki
Whittaker, és Maggie-re meredt.
Fell ingerülten gondolta arra, milyen értelmetlen Maggie-t
csinosnak nevezni ezen a tikkasztó napon, amikor fénylik az
arca és lóg a haja.
– Ha jól tudom, lapátra tette a mi Peterünket – jegyezte meg
Whittaker.
– Eljegyzett menyasszony vagyok – válaszolta Maggie.
– Szegény fiú azt hitte, hogy lehet esélye. Meglehetősen maga
alatt van – incselkedett Whittaker.
– Máskor majd nem garázdálkodik más birtokán – fakadt ki
Fell, és Maggie olyan elképedve bámult rá, hogy Fell végül
elvörösödött.
Whittaker szemügyre vette Fellt.
– Fura ez a maguk jegyessége. Biztosan Peter is így látta.
Elvégre maga Melissa Harley-val vacsorázgatott.
– Az más. Az üzlet volt.
– Ugye nem sikerült pénzt kiszednie magából?
– Nem.
– Helyes. Borzasztó az a nő. Nyilván könnyű prédának
gondolta magát, Fell, de fogadni mernék, hogy ezt az ifjú
hölgyet itt nem tudta félrevezetni.
– Fellt sem – szólt Maggie nagyvonalúan.
 – Tudják – folytatta Whittaker –, én megmondtam Peternek,
hogy szerintem nincs esélye. Nekem mindig úgy tűnt, hogy
maguk igazi összetartó pár.
– Dolgozik most valami jó sztorin? – kérdezte Maggie, hogy
témát váltson.
Whittaker a fejét rázta.
– Régen nem volt olyan jó sztorim, mint amit maguk
szállítottak. Most térhetek vissza az iskolai focibajnokságokhoz
meg a virágkötőklubokhoz.
– Mennünk kell – jelentette ki Fell.
Úgy tűnt, Whittaker megállapodott a kocsmában egész
délutánra.
– Oké. Legyenek olyan jók, és hozzanak még egy pohár
duplát kifelé menet.
– Micsoda szeszkazán! – panaszkodott Maggie, amikor
odaálltak a pulthoz.
Fell intett a csaposnak, aki ügyet se vetett rá.
– Rendelnénk! – mondta hangosan Maggie.
A pultos meghunyászkodva kiszolgálta őket.
Fell odavitte a poharat Whittakernek, elköszönt tőle, aztán
visszament Maggie-hez, aki az ajtónál várta.
– Menjünk haza – indítványozta Fell.
Visszasétáltak a High Streetre, ahol Maggie a kocsit hagyta,
és hazaautóztak. Fell azon töprengett, amit az imént hallottak.
Odahaza Maggie a konyhába indult.
– Készítek valami ennivalót.
– Nem, nem, hagyd csak. Gyere, ülj le, pihenj. Mostanában
mindig te főzöl. Mit ennél?
– Leginkább egy szendvicset. A meleg teljesen elvette az
étvágyamat.
Fell összedobott egy tál sonkás szendvicset, egy kancsó teát,
és bevitte az egészet a szalonba.
Csöngettek. Fell lerakta a tálcát, és ment ajtót nyitni. Annyira
belemerült a Gloria Lewisszal kapcsolatos gondolatokba, hogy
félig-meddig őrá számított, de a küszöbön Maggie anyja állt.
– Beengedne?
– Persze – bólintott Fell kelletlenül. – Maggie a szalonban
van.
Maggie anyja erősen napbarnítottnak tűnt. Micsoda undok
vén szatyor, gondolta Fell.
– Mi ez az egész? – kezdte Mrs. Partlett, amint megpillantotta
a lányát. – Elutazom Tenerifére, és hazaérve az egész város
arról beszél, hogy majdnem felrobbantott titeket az IRA.
Maggie-nek nem volt kedve elmesélni a vonatrablást, ezért
csak annyit mondott:
– Valaki összetévesztett minket valaki mással.
– Gondoltam, hogy erről lehet szó. Ugyan ki foglalkozna
olyan teszetosza alakokkal, mint amilyenek ti vagytok?
– Ez itt az én házam, és amíg itt tartózkodik, viselkedjen
civilizáltan – kérte Fell csendesen.
A nő olyan döbbenettel pillantott rá, mintha egy házi nyuszi
harapta volna bokán.
– Nos hát – vonta meg a vállát –, mikor házasodtok össze?
– A jövő hónapban – válaszolta Fell, ugyanolyan nyugodtan.
– Meg vagyok híva?
– Még meggondoljuk.
– Micsoda? Ne merjetek kitiltani a saját lányom esküvőjéről!
– Azt teszem, ami nekem tetszik. Ha tovább piszkálja Maggie-
t, akkor nemkívánatos a jelenléte.
Az asszony épp leülni készült, de erre elindult az ajtó felé.
– Csak próbálj az utamba állni! – rikoltotta.
Kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.
– Ó, Fell – szólalt meg Maggie sápadtan. – Mindig vágytam rá,
hogy valaki kiálljon értem.
– Nem szeretem, ha bántanak téged. Most pedig együnk,
aztán hozok papírt meg tollat, és leírjuk, amit tudunk.
Bár komolyan mondta volna azt az esküvői dátumot, gondolta
Maggie, és beleharapott egy sonkás szendvicsbe, aminek olyan
íze volt, mint a fűrészpornak.
 KILENC

– A kérdés az: miért volt apámnak olyan fontos, hogy ott legyen
abban a műszakban? – Közben valamit felírt a papírra Fell. –
Tudom, hogy igazából nem az apám, de már megszoktam, hogy
így hívom. Fukar alak volt. Miért fizetett volna Terry Wealnek
a cseréért? Neked van valamid?
– Talán Tommy Whittaker nem jól tudja, és Gloria egy rakás
pénzt kapott a váláskor James Lewistól.
– Meglehet. Én mégsem tudok elképzelni egy olyan
vénembert, mint Rudfern, postásnak öltözni, belökni engem a
folyóba, vagy Semtexet telepíteni az autódba.
Ismét csöngettek.
– Megyek – szökkent talpra Fell. – Először azonban az
ablakon át megnézem, ki az.
Kinyitotta a szalon ablakát, és kikémlelt. Majd elindult az
ajtó felé.
– Agnes nénikém az.
Agnes néni éppoly merev és rosszindulatú volt, mint mindig.
– Eljöttem megnézni, hogy miben sántikáltok.
– Gyere be, nénikém – invitálta Fell.
Maggie hallotta a szalonból, ahogy Agnes néni bosszúsan
megjegyzi:
 – Az egészről az a lány tehet, akit eljegyeztél. Fogadni
mernék, hogy van bűnöző a családjában.
Ezután Fell hangja hallatszott, halkan, de erőteljesen:
– Amíg itt vagy, egy rossz szót ne merészelj szólni Maggie-re.
Semmi köze az egészhez.
Agnes néni betrappolt a szalonba. Rosszallóan méregetni
kezdte Maggie-t. Fell is jött utána.
– Még soha nem történt ilyesmi a családban – siránkozott
Agnes néni.
– De hát én nem tartozom a családba, nem igaz? – kérdezte
Fell.
A néni rámeredt.
– Úgy tűnik, hogy egy bizonyos Paul Wakeham volt az apám.
– Erre meg hogy jöttél rá?
– Ezek szerint te végig tudtad – állapította meg Fell tompán.
– A nővérem és a férje jó szüleid voltak. Semmi szükség nem
volt arra, hogy megtudd.
– Épp ellenkezőleg – tiltakozott hevesen Fell. – Egy csomó
pénzt kaptak a taníttatásomra. Egyetemre mehettem volna. De
nem, ők azt hazudták, hogy szegények vagyunk, én meg
dolgozhattam egészen eddig pincérként.
– Fátylat a múltra – jegyezte meg Agnes néni idegesítő
szippantással.
– Tudod, micsoda megrázkódtatás volt ez nekem? – emelte
föl a hangját Fell.
– Semmi szükség rá, hogy kiabálj velem, fiacskám. A
nővérem a sajátjaként nevelt téged.
– Te végig tudtál mindenről! Van fogalmad róla, milyen volt
ez a nevelés? A magány, a verések, az állandó panaszkodás,
hogy nem telik erre, nem telik arra.
– Ugye ezt nem teregeted ki az újságban? – érdeklődött Agnes
néni. – Gondolj a család jó hírére.
Fell dühe éppoly hirtelen párolgott el, mint ahogy felforrt.
– Nem – felelte csüggedten. – Éppen annyira szeretném
megőrizni a jó híremet, mint ahogy te. De ha már itt vagy,
válaszolj egy kérdésemre. Az apámnak, vagyis Dolphinnak volt
valami köze a vonatrabláshoz?
– Miket hordasz itt össze? Dehogy volt!
– Merthogy a rablás napján ő volt szolgálatban, annak
ellenére, hogy szabadnaposnak kellett volna lennie. Még
fizetett is Terry Wealnek, hogy cseréljenek!
Agnes néni mintha feszengett volna.
– Emlékszem arra a napra, amikor a rablás történt.
Wakeham ezredes miatt volt az egész. Az elején kijelentette,
hogy soha többé nem látjuk, miután téged átadott. Egyszer csak
azonban kitalálta, hogy idejön, és megnézi, hogy megy sorod.
Erre Charlie közölte, hogy nem jöhet ide, különben sem érsz rá,
és inkább találkozzanak reggel az állomáson, és ott
beszéljenek. Találkozott is az ezredessel, és miután az ezredes
elment, azután kapta a hívást, hogy állítsa meg a vonatot. De
nem árulhatta el a rendőrségnek az igazságot, mert fedeznie
kellett téged.
– És esetleg rájöhettem volna, micsoda kapzsi és fukar alak
volt – felelte keserűen Fell.
– Semmi szükség arra, hogy ilyen hangon beszélj velem –
szólt Agnes néni, és arca pihéi felborzolódtak a bosszúságtól. –
Nem kellettél nekik. Ha nincs a nővérem, árvaházban végezted
volna.
 – Tetszik kérni teát? – kérdezte Maggie, aki most először
szólalt meg.
– Nem, a néni már éppen menni készül – válaszolta helyette
Fell. – Mivel jöttél?
– Vonattal.
– Hívok neked taxit. És soha többet nem akarlak látni itt.
– Ez aztán a hála. Megtagadni azokat, akik ruháztak és
etettek.
Fell fogta a telefont, és kért egy taxit. Amikor megjött az autó,
kiment, és kifizette a sofőrt.
– Gondolom, kéred vissza a bútorodat – ezek voltak Agnes
néni utolsó szavai.
– Megtarthatod – csapta rá Fell a taxiajtót, aztán visszament
Maggie-hez.
– Nem ő tehet róla – szólalt meg bátortalanul Maggie, amikor
Fell egy fotelbe rogyott, és arcát a kezébe temette. – Úgy értem,
nem ő tartotta vissza a pénzt, nem vele éltél.
Fell elvette a kezét az arca elől.
– Tényleg nem. Térjünk vissza azokhoz a nyavalyás
jegyzetekhez. A lottós sztorival az a baj, hogy Johnny Tremp
éppen ideális gyanúsított lett volna. Elég sötét alak ahhoz, hogy
benne lehessen egy rablásban. Így meg csak a rendőrfelügyelő
maradt a drágalátos lányával.
Maggie nem gondolta át a szavait:
– Látogassunk oda, és kérdezzük meg.
Fell rámeredt.
– Nevetséges vagyok, ugye? – nevetett Maggie.
– Dehogy. Tudod mit, Maggie? Miért is ne? Miért ne
kérdeznénk meg egyszerűen? Majd kifigyeljük, mikor megy el
a lánya, és akkor egyedül beszélhetünk vele. Nem lesz
szemtanú.
– Ugyan, Fell, ez nem fog működni. Csak felhúzza magát, és
letagadja az egészet.
– Hát nem érted? Egy próbát megér. Amíg nem tudjuk, kivel
állunk szemben, úgysem lesz soha egy nyugodt pillanatunk. Ha
viszont közli, hogy nevetséges a vád, talán el tudjuk dönteni,
hogy igazat mond-e.
– Nem nagyon szeretnék odamenni.
– Akkor maradj itthon. Majd megyek egyedül.
– Nem, együtt kell maradnunk. Most rögtön indulni akarsz?
– Várjunk estig. Hatkor kezdjük el figyelni a házat.

A délután további részében Maggie próbálta lebeszélni Fellt az

ötletről, de a férfi eltökéltségén semmi sem tudott rést ütni.
Elszánta magát, hogy odamegy.
Maggie félelmét tovább erősítette, hogy Dunwiddy telefonált:
kevés az embere, nem tud több őrt adni.
Valamivel hat előtt indultak. A levegő nyomasztóan fülledt
volt, a távolból égzengés robaja hallatszott.
Maggie az utca végén parkolt le.
– Ha itt várakozunk, látjuk, ha a nő elhalad mellettünk.
A szíve mélyén buzgón fohászkodott, hogy a nő ne
mozduljon ki, vagy ha mégis, legyen vele a felügyelő is, akkor
ők hazamehetnek, és újra megpróbálhatja lebeszélni Fellt erről
az őrültségről.
Közeledett, majd elmúlt hét óra. Aztán nyolc is. Maggie
kezdett megnyugodni. Elérte őket a dübörgő vihar, kövér
esőcseppek toccsantak szét a szélvédőn. Maggie bekapcsolta az
ablaktörlőt. A műszerfal óráján zölden világított a kilenc, és
Maggie épp nyitotta a száját, hogy menjenek haza, amikor Fell
hirtelen felszisszent:
– Jön egy autó!
Mindketten lebuktak, és a műszerfal mögül lestek ki. Szürke
Mercedes húzott el mellettük. Még a zuhogó esőben is ki tudták
venni Gloria Lewis arcát a volán mögött.
– Induljunk – mondta Fell.
Maggie előrébb állt a kocsival, és leparkolt a felügyelő
villájával szemben.
– Nincs nálam ernyő.
– Ugyan már – legyintett Fell. – Egy kis esőtől nem lesz semmi
bajunk.
Maggie leállította a motort, és kiszállt. Elállt a lélegzete,
amikor lecsapott rá a zivatar. Egy villámlás borította fénybe a
villa homlokzatát. Rohanva siettek végig a behajtón a bejárati
ajtóig. Fellnek csorgott az arcán a víz, mikor megnyomta a
csengőt.
Vártak. Fell újra csengetett. Megint vártak.
– Hát ennyi – nyugtázta Maggie. – Menjünk.
– Kerüljük meg a házat, hátha ég valahol a villany –
indítványozta Fell. – Talán csak nem nyit ajtót.
Maggie némán felnyögött, de azért követte Fellt a bokrokon
át a ház hátulja felé.
– Nézd csak – szisszent fel a férfi, és megragadta Maggie
karját.
Az egyik ablakból fény szűrődött ki a hátsó kertre.
 Bekukucskáltak. Rudfern felügyelő odabent ült, és tévét
nézett.
Fell bekopogtatott a franciaablakon. A felügyelő nehézkesen
felállt.
– A pisztoly – suttogta Maggie feszülten. – Mi van, ha nála
van Andy Briggs pisztolya?
Rudfern kinyitotta az ablakot.
– Ki van odakint?
– Fell Dolphin.
– Tudhattam volna. Jöjjön be.
A pár bement. A felügyelő megrántott egy zsinórt, mire
vastag sötétítőfüggöny hullt az ablak elé, hogy eltakarja. Utána
bezárta az ablakot.
– Üljenek le – szólt.
– Egy kicsit vizesek vagyunk – szabadkozott Fell, és idegesen
pillantott az immár bezárt ablak felé.
Zengő villámcsapás robaja rázta meg a szobát.
Rudfern nem szólt semmit, csak visszaült a helyére.
Maggie-ék vele szemben foglaltak helyet. Maggie érezte,
hogy a vizes ruha a bőrére tapad. Esőcseppek csorogtak le az
arcán.
– Nos? – kérdezte Rudfern.
Fell már nyitotta a száját, hogy azt mondja, épp csak
beugrottak egy kicsit beszélgetni a vonatrablásról, de aztán ezt
bökte ki:
– Úgy gondoljuk, hogy maga tette.
Rudfern fáradt pillantást vetett rá.
– És miből gondolják ezt?
Fell nagy levegőt vett.
 – Az egész pusztán vad találgatás. Ugyanakkor a lánya
Versace ruhában jár. Miből telik neki erre? Aztán ott van az is,
hogy a rendőrség szerint valaki Semtexszel próbált
felrobbantani minket az autónkban. Tíz évvel ezelőtt
rajtaütöttek néhány IRA-tagon, és többek között Semtexet is
lefoglaltak. Maga ideális helyzetben volt ahhoz, hogy szerezzen
belőle.
Rudfern talányosan meredt rá.
– Ez minden?
– Igen, csakhogy…
– Beszéltek már erről Dunwiddynek?
– Nem, de fogunk.
Az öreg hosszan méregette őket, aztán váratlanul egy
idézettel rukkolt elő a Lear királyból:
– „Mérges kígyó fogánál is maróbb a hálátlan gyerek.”
Csend támadt.
Maggie a legszívesebben fölpattant volna, hogy akkor ők
most mennek. Odakint normális és biztonságos világ van, és ő
vissza akar térni oda.
Rudfern azonban meglepő módon ismét megszólalt:
– Úgy terveztem, hogy még várok néhány évet, aztán
elhagyom az országot. Veszek valahol egy szép házat a
tengernél. De ő nem tudott várni.
– Gloria? A lánya? – kérdezte Fell.
– Ki más? Hozzáment egy gazdag emberhez, és a házassága
zátonyra futott. Addigra viszont hozzászokott a jó élethez, és
vissza akarta kapni. Én pedig imádtam őt. A feleségem addigra
meghalt, csak ő maradt nekem. A csillagokat is lehoztam volna
neki az égről. De mindig becsületes zsaru voltam, és nem is állt
szándékomban változtatni ezen. Aztán fülest kaptam, hogy egy
egész vonatnyi pénz halad majd át Busson. Egy este egy kicsit
becsiccsentettem a Rotary Klubban, és elkotyogtam a dolgot
Wakeham ezredesnek.
– Azt mondta, hogy katonaember áll az akció mögött –
jegyezte meg Fell. – Ezek szerint az ezredes volt az.
– Az a vén marha? Dehogy. Viszont imádta a keresztrejtvényt
és a krimiket, ezért viccből elkezdte felvázolni a tökéletes
rablást. Jegyzeteket is írt, és odaadta nekem. Nekem azonban
még akkor sem fordult meg a fejemben, hogy bármit is kezdjek
ezzel, amikor behozták hozzánk Lassú Briggset kihallgatásra
egy High Street-i építőipari cégnél történt fegyveres rablás
miatt. Blöffölve közöltem vele, hogy bizonyítékunk van ellene.
Mire ő azt felelte, hogy vádalkut akar, és csak velem hajlandó
szóba állni. Ennél a pontnál kikapcsoltam a magnót, és
négyszemközt maradtunk. Azt hittem, tippet akar adni más
rablásokról, netán bevall egyéb dolgokat is, hogy jobb
feltételekhez jusson. Aztán kiderült, hogy ő is tud a postai
pénzről. És azt mondta, könnyen meg lehetne szerezni. Tudna
keríteni még három embert hozzá. Ha belemegyek, én kapom a
legnagyobb részt.
– Biztosan tudta, hogy maga korrumpálható – jegyezte meg
Fell.
– Nem, nem tudta. Csak bármit megtett volna, hogy ne
kerüljön újra börtönbe. Nálam pedig ott volt az ezredes terve.
És ugyan ki gyanúsítana meg valaha is engem? Ám még akkor
is úgy éreztem, nem vagyok képes rá. Ráripakodtam, hogy
őrültség, azzal otthagytam. Éjszakára bent tartottuk. Én
hazajöttem Gloriához, aki viszont megtalálta az ezredes terveit
a zsebemben.
Ismét villám csapott le valahol, de már távolodóban.
– Egész este azt hajtogatta, hogy ez a mi nagy lehetőségünk.
Tartozom neki ezzel. Úgyis én vezetem majd a nyomozást.
Semmi baj nem történhet. Felhívtam a figyelmét arra, hogy
mivel ekkora összegről van szó, a Scotland Yard is megjelenhet.
Erre mindössze vállat vont, és kijelentette, hogy amíg nem
hagyunk nyomokat, a rablást pedig gyorsan és hatékonyan
véghez viszik, semmi okunk aggodalomra.
– Az én… vagyis az ezredes nem jött rá később, hogy maga áll
a dolog mögött? Már ha az ő tervei szerint történt minden.
– Bolond vénember! A rablás után csak a fejét csóválta, és
hüledezett: „A mindenit! Micsoda véletlen egybeesés!” Soha,
egyetlen percig sem gyanakodott rám. Ne feledjék, hogy én
vezettem a nyomozást. Elintéztem, hogy ejtsék a Lassú Briggs
elleni vádakat. Az meg csak vigyorgott, és közölte, hogy
összeszedi a három embert. Elsőnek Johnny Trempet szervezte
be.
Fell nem tudta visszafogni magát.
– Johnny Tremp? Mi úgy tudjuk, hogy a lottón nyert.
– Sosem volt valami nagy észkombájn – jegyezte meg
Rudfern. – Azt tervezte, hogy beadja a helyi újságnak, hogy
nyert, és akkor nekikezdhet költekezni. Miért nem hagyod el az
országot, kérdeztem tőle, amire azt felelte, hogy soha nem járt
Anglián kívül, és nem is akar.
– A lottószervező cégnek szemet szúrhatott volna, hogy
hazudik – jegyezte meg Maggie.
– Egyedül a helyi újságban jelent meg a hír, nem vették
észre. Ez meglepett. Biztos voltam benne, hogy van
sajtófigyelőjük, és kiszúrják, de mivel minden héten kétszer
húznak lottót, és rengeteg a nyertes, mégsem tűnt fel senkinek.
– És a többiek? – érdeklődött Fell.
– Én voltam az egyik. Az is része volt az alkunak, hogy
nekem is maszkot kell húznom, és velük kell tartanom. Aztán
ott volt még két helyi gazember, Snotty Dougan és Harry Finn.
Amikor elkezdtem megtervezni az akciót, rájöttem, milyen
egyszerű, pont mint egy rendőri művelet. Aztán az az idióta
Briggs elvesztette a fejét, és agyonverte az őrt. Snottyt és
Harryt a többi helyi rosszfiúval együtt behívták kihallgatásra,
de nekik gyártottunk alibit. Ők eltűntek, a jó ég tudja, hova.
Briggs lelépett Spanyolországba, de nagy szerencsémre
akkoriban még nem volt kiadatási egyezmény
Spanyolországgal, mire pedig lett, addigra nem élt. Ezzel el is
érkeztünk a maga apjához.
– Mi van vele? – kérdezte Fell.
– Állandóan hívogatta a rendőrséget, púp volt a hátunkon.
Azt hajtogatta, hogy besározták a nevét. Mondtam Gloriának,
hogy biztosan gyanakszik rám, de őt ez egyáltalán nem
érdekelte. Valóságos szörnyeteggé vált. Minél hamarabb hozzá
akart nyúlni a pénzhez. Elértem, hogy legalább addig várjon,
amíg nyugdíjba megyek, és figyelmeztettem, hogy akkor is
legyen óvatos.
– Andy Briggs, Lassú Briggs fia, akit megöltek – szólt közbe
Fell –, egyszer csak megjelent nálunk, és közölte, hogy tudja,
apám benne volt a rablásban.
– Először hozzánk jött – felelte Rudfern. – Gloria azt mondta,
rázzam le, amíg ki nem talál valamit. A fickó azt hitte, hogy
Dolphin is benne volt. Én pedig nem ingattam meg ebben a
hitében. Összevissza fenyegetőzött és vádaskodott. Azt kértem
tőle, adjon nekem egy nap gondolkodási időt. Mekkora
megkönnyebbülés volt, amikor eltették láb alól! Aztán maguk
kezdtek el szimatolni, és Gloria megrémült. Eszébe jutott, hogy
Dolphin esetleg gyanított valamit. Szerintem egy kicsit
bekattant a lányom. Amikor olvastam, hogy betörtek
magukhoz, elővettem, mire bevallotta, hogy postásnak öltözött,
úgy ment be, és átkutatta a házat, hátha talál valamit elrejtve.
Maggie-n borzongás futott végig, amikor eszébe jutott a
felhasogatott kárpit. Ez csakis egy őrült műve lehetett.
– Kezdte azt mondogatni, hogy meg kell szabadulnunk
maguktól.
– És a Semtex a rajtaütésből, amit itt rejtegetett? – kérdezte
Fell.
– Semmi okom nem volt rá, hogy elhozzam. Gloria
meglátogatta Johnny Trempet, aki azt mondta, hogy elintézi.
Neki megvoltak a bűnözői kapcsolatai, és akinek van pénze, az
bármit meg tud szerezni ebben az országban. Amikor a
merénylet kudarcot vallott, Johnny megfenyegette Gloriát.
Szerinte Gloria túlreagálja. És jobban tenné, ha meghúzná
magát, és csendben maradna.
– Valaki belelökött a folyóba, hogy megfulladjak – közölte
Fell. – A maga lánya volt?
– Fogalmam sincs. Nem lett volna semmi értelme. Tud úszni?
– Nem.
– A lányom nem tudhatta ezt. Valószínűleg valami részeg
lehetett, netán a bussi ifjúság néhány betépett díszpéldánya.
Fell ekkor föltette azt a kérdést, amitől Maggie a leginkább
rettegett:
 – Miért mesélte el most mindezt nekünk?
Rudfern némaságba süllyedt. Maggie azon morfondírozott,
hogy odarohan az ablakhoz, és gyorsan kinyitja.
Az öregember végül megszólalt, de mintha csak magában
beszélt volna:
– Jól éreztem magam a rendőrségnél. Jó hírem volt.
Szerettem a bajtársiasságot. De a rablás után egyedül Gloria
maradt, aki egyre instabilabb lett. Tudtam, hogy az őrsön már
beszélik, hogy nem igyekeztem eléggé az ügy felderítésén.
Nyugdíjba mentem. Megvettem ezt a házat. És egyre jobban
kezdtem félni Gloriától. Micsoda ostoba, esztelen dolog volt!
Egy perc nyugtom sincs a rablás óta.
Fell nagyon lassan felállt, és odament az ablakhoz. Óvatosan
elhúzta a függönyt, és kinyitotta a zárat. A kezét nyújtotta
Maggie-nek.
– Gyere.
Maggie odabotorkált hozzá. Fell átfogta a derekát.
– Ezt kénytelenek leszünk elmondani Dunwiddynek –
jelentette ki Fell.
Rudfern rájuk nézett, a tekintete öreg volt és szomorú.
– Tegyék, amit tenniük kell. Nekem már elegem van az
egészből.

Az utcán átlátszatlan esőfüggöny fogadta őket. Maggie és Fell

kéz a kézben rohanva kerülték meg a házat. Fell hirtelen
visszarántotta Maggie-t a bokrok közé.
– Gloria – suttogta.
 Megvárták, amíg Gloria Lewis kiszáll a kocsijából, kinyitja az
esernyőjét, és odasiet a házhoz. Összebújtak, amíg nem
hallották a lépéseket és a bejárati ajtó csapódását.
– Most! – sziszegte Fell. – Rohanás!
Átszaladtak a kocsihoz. Maggie kinyitotta az ajtót, és
beszálltak.
– Először menjünk haza, és szárítkozzunk meg, majd azután
felhívom Dunwiddyt – mondta Fell.
Maggie csúnya váltócsikorgással indított.
– Annyira megijedtem, hogy még vezetni is elfelejtek.
– Csak jussunk haza – vacogta Fell. – Azt hittem, le fog lőni
minket.
Az otthon biztonságában mindketten felsiettek a saját
szobájukba. Maggie két nagy fürdőlepedőt szedett elő.
– Szárítkozzunk meg, öltözzünk át, aztán menjünk el a
rendőrségre.
Fell visszatért a szobájába, és levetkőzött. Élénken ledörgölte
magát a törülközővel, majd belebújt a száraz holmiba.
– Kész vagy, Maggie? – kiabált át.
Semmi válasz.
Fell átment a lány szobájába. Maggie az ágya szélén ült,
meztelenül. Remegett, és potyogtak a könnyei.
– Jaj, Maggie – ült le mellé Fell, és átölelte. – Most már vége.
Elmegyünk a rendőrségre, és… jaj, kérlek, ne sírj.
Megcsókolta Maggie szemét, aztán a száját. Meleg és
megnyugtató érzés volt, ezért újra megcsókolta… és újra. A
szenvedély szinte áramütésként járta át. Hirtelen tudatosult
benne, hogy Maggie meztelen, és a melle az ő mellkasához
nyomódik.
 – Maggie… – lehelte elragadtatottan. – Maggie!
A lányból fojtott zokogás tört fel, és az ágyra hanyatlott,
magával rántva Fellt. Szeme a vastag szemüveg védelme nélkül
nagynak és védtelennek látszott.
Tízpercnyi szenvedélyes csókolózás és simogatás után Fell
azt suttogta:
– Maggie, én még soha, úgy értem, hogy…
– Tudom – felelte Maggie. – Vetkőzz le, és bújj ide hozzám.

Fell mosolyogva ébredt. Az egyik karja Maggie alá szorult és

elzsibbadt. Kinyújtózott, és akkor észlelte, hogy már nappali
világosság önti el a szobát. Mindketten jóízűen elaludtak a
szeretkezés után, mely szenvedélyesebbre sikerült, mint
amiről valaha is álmodott.
– Maggie! – szólalt meg Fell. – Ébredj! Mennünk kell a
rendőrségre!
Maggie pislogott néhányat, de egyszeriben teljesen éber lett.
– Jaj, Fell, mit fognak szólni? Mivel magyarázzuk, hogy nem
fordultunk azonnal hozzájuk? Rudfern és Gloria talán rég
megléptek.
Fell az ágy melletti órára pillantott.
– Még csak hat óra van. Mondhatjuk, hogy éjszaka voltunk
Rudfernnél.
– Vagy azt, hogy nem mertünk előbb szólni, mert féltünk,
hogy nem hisznek nekünk – vélekedett Maggie.
– Megpróbálkozhatunk vele. Mindenesetre muszáj
odamennünk.
 Maggie átölelte és megcsókolta Fellt, aki olyan erőteljesen
reagált, hogy újabb húsz perc késedelmet szenvedett az
indulás, mire kábultan kimásztak az ágyból.
Miután felöltöztek és lesiettek a földszintre, Fell hirtelen
megtorpant, és hátrafordult.
– Ugye minden rendben van? Mármint az éjszakával
kapcsolatban…
– Igen, igen.
Egy hosszú pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, két
hétköznapi ember, akik hirtelen különlegessé váltak egymás
számára a szerelemtől.
Beélesítették a riasztót, és kiléptek a házból. Hűvös, szeles
nap volt, az égen kövér felhők úsztak.
A rendőrségen közölték velük, hogy Dunwiddy felügyelő
szabadnapos. Miután azonban Fell előadta, hogy tudja, ki
követte el a vonatrablást, és hogy a rablók talán már szökésben
is vannak, a recepciós rendőr beültette őket egy
kihallgatószobába, és hívta Dunwiddyt.
Amikor a felügyelő befutott, Fell mindent elmesélt neki, amit
Rudferntől hallottak. Miután befejezte, Dunwiddy így szólt:
– Várjanak itt. Hivatalos vallomásra van szükségem
maguktól, továbbá hogy megmagyarázzák, miért csak most
álltak elő ezzel az egésszel.
Nagy nehezen eltelt egy óra. Odakint beborult, és hallották
az eső kopogását a kihallgatószoba ablakán.
Végül Fell kijelentette:
– Fázom. Ez az egész pedig nevetséges. Gyerünk haza. Ott
nyugodtan megreggelizhetünk, és megvárhatjuk Dunwiddyt.
– Nem hinném, hogy az utunkba állnának, ha ki akarnánk
menni – felelte Maggie.
– Majd meglátjuk.
Fell megragadta Maggie kezét, és kihúzta őt a hosszú
folyosóra. Odaérve az előtérbe vezető ajtóhoz, Fell megnyomta
a nyitógombot, és kiléptek.
– Maguk meg hová tartanak? – kérdezte a recepciós rendőr.
– Haza – válaszolta Fell. – Dunwiddy felügyelő ott megtalál
minket.
– Azt mondták, hogy itt kell várniuk.
– Nem vádolnak minket semmivel és nem szökünk meg –
közölte Fell higgadtan. – Tudják, hol találnak.
A pulton megcsörrent a telefon, ők pedig kisétáltak.
– Dunwiddy dühös lesz – jajdult fel Maggie.
– Már így is dühös – jegyezte meg könnyedén Fell.
Kinyújtózott az ég felé, és fölnevetett. – Annyira csodálatosan
érzem magam! Fogd föl úgy a dolgot, hogy nélkülünk
egyáltalán semmire sem jöttek volna rá.
– Reméljük, ezt Dunwiddy is így látja – nyitotta ki a kocsit
Maggie.

Furcsamód egyre idegesebbek lettek, ahogy telt a nap, és

Dunwiddy nem jelentkezett. Fell nem vágyott másra, mint hogy
fölmenjenek az emeletre, és újra szeretkezzenek.
Már este volt, amikor megszólalt a csengő. Mindketten
összerezzentek. Egy rendőr és egy rendőrnő állt az ajtóban.
– Jöjjenek velünk az őrsre – szólt a férfi.
Megvárta, amíg Fellék megkeresték a kabátjukat, amit eddig
elő sem szedtek a pitypangos nyárban. A kocsiban Fell
megkérdezte:
– Mi történt?
– Majd a felügyelőtől megtudják.
Bekísérték őket a kihallgatószobába. Ott kuporogtak
kabátban.
– Szükséged lesz egy új kabátra – vette szemügyre Fell az
ormótlan fekete darabot, amit Maggie viselt.
Az ajtó végre kinyílt, és Dunwiddy lépett be egy nyomozóval
és egy rendőrnővel egyetemben. A nő új szalagot tett a falon
lévő magnóba, Dunwiddy pedig leült, és hivatalosan
megszólalt:
– Mr. Fellworth Dolphin és Miss Maggie Partlett
kihallgatása… – Az órájára pillantott. – Huszonegy óra ötven.
Fell és Maggie Dunwiddyvel szemben ültek, akit közrefogott
két kollégája. A nő leült a sarokban egy székre.
– Most pedig – szólította föl őket Dunwiddy – kezdjük újra az
elejétől.
Fell így is tett: elismételt mindent, amit Rudferntől hallottak,
kivéve az Andy Briggsre vonatkozó részt.
Amikor befejezte, Dunwiddy megkérdezte:
– Megmagyarázná, miért vártak ezzel egészen ma reggelig?
– Féltünk – válaszolta Fell. – Rudfern maguk közé tartozik.
Nem volt igazi bizonyítékunk. Egész éjjel fent voltunk, és
töprengtünk, mit tegyünk. Nézze a mi szemszögünkből a
dolgot. Az ő szava állt a miénkkel szemben.
– Megfeledkezik Johnny Trempről. Előszedtük őt. Továbbá
ellenőriztük a lottócéget: soha nem nyert semmit. Azt hitte,
hogy Gloria Lewis köpte be, úgyhogy mindent bevallott.
Rudfern viszont halott.
– Micsoda? – kiáltott fel Maggie és Fell egyszerre.
– Úgy fest, egy régi szolgálati fegyverrel végzett magával.
Még dolgozunk az ügyön, mert a lánya is lelőhette, és
megpróbálhatta öngyilkosságnak beállítani, de meglehetősen
valószínű, hogy Rudfern maga tette. Búcsúlevelet is hagyott.
Ennyi állt benne: „Elegem van az egészből.”
Maggie megfogta Fell kezét. Egészen elfehéredett. A régi
szolgálati fegyver azt jelentette, hogy a felügyelő Andy Briggs
pisztolyával lőtte le magát, és ha így van, akkor az ő
ujjlenyomataik is rajta vannak.
Maggie remegve jegyezte meg:
– Biztosan megtalálják a lánya ujjlenyomatait a fegyveren, ha
ő tette.
Dunwiddy felsóhajtott.
– Az előzetes nyomozás szerint csak egyféle ujjlenyomat van
a fegyveren.
Maggie arcába visszatért a szín.
– És hol van Gloria Lewis? – érdeklődött.
– Eltűnt, hála maguknak. Figyeltetünk minden kikötőt és
repülőteret. És lehet, hogy vádat emelünk maguk ellen a
rendőrség munkájának akadályozásáért.
– Micsoda? – kiáltotta dühösen Fell. – Ha megteszik, közöljük
a sajtóval, hogy mi oldottuk meg az ügyet egyedül, nem maguk.
– Maga fenyeget engem? – dörögte Dunwiddy.
– Miért is ne? – kérdezett vissza Fell. – Maga is fenyeget
minket.
– Erről később még beszélünk – morogta a felügyelő. –
Várjanak itt, amíg legépelik a vallomásukat. Aztán aláírják, de
számíthatnak további kikérdezésre. Nem hagyhatják el Busst.
– Megtaláltak valamennyit a pénzből? – érdeklődött Fell.
– Elég sok előkerült Johnny Tremp házából. Persze az évek
során átváltotta a bankjegyeket. Találtunk egy kevés Semtexet
is.
– És Rudfern házában?
– Ott semmit. Ha volt is valami, Gloria Lewis nyilván
magával vitte.
Dunwiddy végzett, a pár magukra maradt.
– Ne mondj semmit – súgta Fell. – Lehet, hogy lehallgatnak.
– Fell… – kezdte Maggie.
– Igen?
A lány lesütötte a szemét.
– Semmi.
Fell nézte, és elmosolyodott, amikor eszébe jutott az éjszaka.
Aztán eszébe villant, hogy még a szenvedély csúcspontján sem
beszélt szerelemről.
Körülnézett a sivár kihallgatószobában. Hátratolta a székét,
és féltérdre ereszkedett.
A kezébe vette Maggie kezét.
– Margaret Partlett – szólt ünnepélyesen –, szeretlek, és
feleségül akarlak venni, amilyen hamar csak lehet. Mit
mondasz erre?
Maggie arca felderült, mintha belülről fénylene.
– Azt, hogy igen! – válaszolta. – Azt hiszem, azóta szeretlek,
hogy először megláttalak.
A férfi felállt, és kitárta a karját. Maggie hozzásimult.
Nyílt az ajtó, és egy rendőrnő érkezett egy tálcával, melyen
teát és kekszet hozott. Egy pillanatra megtorpant, és
elgyönyörködött az ölelkező párban, aztán a tálcával a kezében
visszahúzódott, és halkan becsukta az ajtót maga mögött.

A következő napokban Fell és Maggie a szerelem védőburkától

körülvéve várták a hírt, hogy Gloria Lewis előkerül. Mi van, ha
a nő visszajön, hogy bosszút álljon?
Gloria képe megjelent az összes újságban és a tévében is.
Dunwiddy felhívta őket azzal, hogy bízik benne, Gloria
hamarosan meglesz. Már-már atyáskodóan viselkedett velük,
mert Fellék nem verték nagydobra, hogy ők oldották meg a
vonatrablás rejtélyét, így Dunwiddy sütkérezhetett a
nemzetközi hírnévben.
Megjött az ősz, és a pitypangos nyár melege emlékké vált az
állandó esőben.
Fell és Maggie tervezgetni kezdték az esküvőt. Maggie
templomi szertartást akart, Fell viszont egyszerű polgári
házasságkötést. Maggie döntésében szerepet játszott, hogy úgy
érezte, nem véletlen egybeesés volt, amikor éppen a hídon
tartózkodott, amikor Fell a folyóban fuldoklott.
A régi nappalit lassacskán átalakították azzá a vidéki
konyhává, amivé Fell szerette volna. Miután a férfi egy kisebb
vagyonért vásárolt egy gyönyörű, antik walesi öltözőasztalt,
közölte Maggie-vel, hogy az esküvő után komolyan meg kellene
fontolniuk, hogy belevágjanak valamilyen vállalkozásba.
Maggie még mindig nem tett le a könyvesbolt gondolatáról,
és Fell végül úgy döntött, hogy beleegyezik. Könyvárusokkal
konzultáltak, utánaolvastak a könyvesboltvezetés
művészetének, végül kibéreltek egy üzlethelyiséget a High
Streeten, nem messze Melissa egészségboltjától.
Az esküvőt október első hétvégéjére tűzték ki a Szent Péter-
templomba. Fell orgonistát is rendelt. Maggie könyörgött neki,
hogy hívja meg „a rokonait”, és értesítsék Mrs. Wakehamet is.
Nem volt egyszerű rávenni erre a férfit, aki még mindig nem
dolgozta fel a múltját, mivel azonban szerette volna, hogy az
esküvő különleges élmény legyen Maggie-nek, végül beadta a
derekát.
Maggie szeretett volna minden szálat elvarrni az esküvő
előtt. Rászoktak arra, hogy minden lapot megvesznek, és a
híreket is folyamatosan nézték, hátha Gloria egyszer csak
megkerül. Na meg ott volt a két férfi, akik szintén részt vettek a
rablásban. Dunwiddy nem tudta, hol tartózkodnak, de
bizonyára nem mernek visszajönni Bussba. Az Interpol őket is
nagy erőkkel kereste, akárcsak Gloriát.
Aztán egy héttel az esküvő előtt Dunwiddy telefonált.
– Jó híreim vannak – jelentette be.
Maggie szeme felcsillant megkönnyebbülésében.
– Elkapták Gloriát?
– Nem, őt nem. De megtaláltuk a másik kettőt, Snotty
Duggant és Harry Finnt. Snotty – aki igazából George – és
Harry is meghaltak. Törökországba mentek, a déli partra, és
úgy gondolták, beszállnak a drogüzletbe, hogy gyarapítsák a
vagyonukat. A helyi maffiának azonban nem tetszettek a
betolakodók, ezért meggyilkolták őket, alig két évvel ezelőtt.
Itteni működésük alatt nem futottam össze velük, amikor pedig
az újságban olvastam a gyilkosságról, semmit sem jelentett
számomra. Rudfern azonban bizonyára tudott róla. A fene
tudja, miért hazudott.
– Talán nem vette észre a hírt – tippelt Fell. – Különben
szerintem elárulta volna. Minden mást elmondott.
– Annak alapján, amit kiderítettünk – folytatta Dunwiddy –,
Rudfern lassan meggyűlölte a saját lányát. A takarítónőjük
szerint állandóan veszekedtek és kiabáltak. Elmesélte, hogy
egyszer hallotta, amint Rudfern közölte: „Fel foglak adni”, mire
Gloria: „Nem fogsz. Mert magammal rántalak.”
Maggie megborzongott.
– Nem szívesen gondolok arra, hogy szabadon jár-kel a
világban.
– Ne aggódjon – nyugtatta meg a felügyelő. – Egyetlen hely
van, ahol nem mer majd mutatkozni, és az éppen Buss.
 EPILÓGUS

Maggie és Fell úgy döntöttek, Párizsba mennek nászútra, utána

pedig nekilátnak a könyvesboltnak.
Fell Tom „unokatestvérét” kérte fel tanújának. Végül
megegyezett Maggie-vel abban, hogy jobb úgy tenni, mintha
lennének rokonai, szemben azzal, mintha egyáltalán nem
lennének. Maggie tanújának Mrs. Moule-t, a szomszédasszonyt
választották. Maggie az anyját is elhívta, és csak
reménykedhetett benne, hogy az asszony nem rúg majd be a
fogadáson, amelyet a Palace Hotelben szerveztek.
Maggie szemügyre vette az esküvői ruháját. Zöld selyemből
készült. Nagyon vigyázott az evéssel, nehogy feszüljön rajta a
gyönyörű kreáció, miközben végigmegy a padsorok között.
Épp leért a földszintre a szobájából, amikor csöngettek. Fell
kint ügyködött a kertben.
– Kinyitod, Maggie?
Fell a Palace Hotelben szállásolta el a „rokonságát”, Maggie-
nek mégis az az érzése támadt, hogy talán közülük lesz valaki.
Így is volt. Agnes néni állt az ajtóban.
– Gondoltam, áthozom a nászajándékotokat. Vigyétek el a
nászútra.
– Tessék befáradni – invitálta Maggie, közben Fell is bejött a
kertből. – Agnes néni volt olyan kedves, és ajándékot hozott
nekünk.
– Te meg mit műveltél itt? – nézett körül a néni az új
konyhában. – Mi a bánatért kell neked ekkora konyha?
Fell felsóhajtott.
– Szeretjük.
– Nekem nagyon furcsa.
– Megnézhetjük az ajándékot? – vágta el a további kritikai
megjegyzések lehetőségét Fell.
Bontogatni kezdte a csomagolópapírt. Két rózsaszín, mackó
formájú forró vizes palack került elő.
– Milyen aranyos! – sietett megjegyezni Maggie, mert látta az
elszörnyedést Fell arcán.
– Kemény tél lesz, megmondom előre – jelentette ki Agnes
néni. – Nehogy fázzatok a nászutatokon.
Maggie megállíthatatlanul vihogni kezdett.
– Nem értem, mi ilyen vicces – értetlenkedett Agnes néni. –
Én is vittem meleg vizes palackot a nászutamra, és nagyon jól
jött.
Erre Fell is elnevette magát. Hirtelen éles csengőhang
hasított a levegőbe.
– Csengetnek. Megyek, kinyitom – szólt Maggie.
Még mindig mosollyal az arcán nyitott ajtót. Sovány férfi állt
a küszöbön, baseballsapkáját mélyen a szemébe húzva.
– A villanyórát jöttem leolvasni.
– Láthatnám az igazolványát? – kérte Maggie.
A férfi a zsebébe nyúlt, és apró pisztolyt húzott elő.
– Gyerünk, befelé!
Maggie sápadtan hátrált vissza a házba.
 A férfi lekapta a baseballsapkát, és Gloria Lewis kemény arca
bukkant elő alóla.
Fell és Agnes néni döbbenten bámulták a konyhából.
– Hé, maga! – kiáltott Fell, és a telefon felé indult.
– Maradj ott, ahol vagy! – rivallt rá Gloria.
– Mit akar? – kérdezte Fell.
– Holtan akarlak látni, te kotnyeles szemétláda. Apám még
ma is élne, ha te nem vagy. Belefáradtam a bujkálásba.
– Nézze – csitította Fell. – A rendőrség csak
mellékszereplőként keresi magát a vonatrablás kapcsán. De ha
engem megöl, az gyilkosság. Egy jó ügyvéddel megússza az
elsőt.
– Nem, nem úszom meg. Ez itt Anglia, és több börtön jár a
rablásért, mint a gyilkosságért. Neked véged.
Gloria szeme eszelősen csillogott, de a fegyver egy percre
sem remegett meg a kezében.
– Egy pillanat! – kotyogott közbe Agnes néni. – Az én
unokaöcsémet ugyan senki sem fogja csak úgy lelőni!
Ezzel az állig begombolt, tweedkabátos asszony Fell elé állt.
– Tűnjön el az útból! – dühöngött Gloria.
– Nénikém, tedd, amit mond! – kérte Fell.
– Nem! – kötötte az ebet a karóhoz Agnes néni. – Nem félek a
pisztolytól. Ez a nő meg csak egy nagyszájú perszóna.
Gloria lőtt.
Maggie, aki addigra odalopózott Gloria mögé, felsikoltott, és
rávetette magát a nőre a szerelem és a rémület minden
erejével.
Fell, aki még soha senkit nem ütött meg életében, lendületet
vett, és teljes erőből állon vágta Gloriát. A nőnek hátracsuklott
a feje, és Maggie karjába hanyatlott.
A fegyver nagy csattanással hullott a földre.
– Kötözd meg! – parancsolt rá Maggie. – Agnes néni életben
van?
Fell letérdelt.
– Nem tudom. Hívom a mentőket. És a rendőrséget. Van
madzag abban a fiókban ott, Maggie. Össze tudod kötözni?
Maggie bólintott. Amíg Fell telefonált, ő a madzaggal
küszködött, de annyira remegett a keze, hogy azt hitte, sose
végez. Végül sikerült összekötnie Gloria kezét és bokáját, utána
azonban azonnal fel kellett szaladnia az emeleti mosdóba, és
sugárban hányni kezdett.
Fell leroskadt a padlóra a „nagynénje” mellé, és lehorzsolt,
feldagadt ujjperceit dédelgette. Hirtelen természetellenes
csend támadt.
Aztán Fell meghallotta a szirénákat.
Maggie levonszolta magát a lépcsőn, amikor az első autó
megállt a ház előtt.
A konyha megtelt rendőrökkel, mentősökkel. A mentőorvos
azt mondta, Agnes néni egyelőre életben van… Gloriát
felkapták és elvitték.
Dunwiddy is befutott, és kérdezősködni kezdett. Fell egy idő
után félbeszakította:
– Mindketten sokkos állapotban vagyunk, és nekem be kell
mennem a kórházba megnézni a nagynénémet. Tudja, hol talál
meg. Az isten szerelmére, hagyjon már egy kicsit lélegzethez
jutni minket!
– Rendben, de visszajövök. Jól kiütötte azt a nőt.
Fell vérző, feldagadt kezére pillantott.
 – A könyvekben sosem fáj az ilyesmi.
Végre magukra maradtak Maggie-vel.
– El kell halasztani az esküvőt – jelentette ki Maggie
elcsigázva.
– Te jó ég, micsoda felfordulás! – szomorkodott Fell. – A
legszívesebben lefeküdnék, és egy hétig csak aludnék.
– Menj be a kórházba, én meg lemondok mindent, amit
lefoglaltunk, aztán utánad megyek. Hívok egy taxit.
Csengettek.
– Most meg ki az? – jajdult fel Fell. – Megint meg akar ölni
minket valaki?
Maggie reszketve felkacagott.
– Már nem maradt senki.
Ajtót nyitott. Peter volt az a fotóssal, Derekkel.
– Mi folyik itt, Maggie? – érdeklődött Peter. – Valaki leadta a
drótot, hogy tele volt a ház rendőrökkel.
– Most nincs időnk veletek beszélgetni – bukkant elő Fell
Maggie háta mögött.
– Semmi gond – közölte Maggie. – Van mobiltelefonod?
– Van – bólintott Peter.
– Akkor gyertek be. Elmesélem, mi történt, cserébe segítesz
lemondani az esküvői foglalásokat.
Így aztán Peter hozzájutott ahhoz a sztorihoz, amely végül
zsíros álláshoz juttatta az egyik országos napilapnál.

Amikor Maggie végre megérkezett a kórházba, Fell az

előtérben ücsörgött.
 – Megmarad az öreglány, Maggie – szólalt meg. – A golyó csak
az oldalán ment át. Azt mondják, minden rendben lesz. Ki
gondolta volna, hogy ilyen bátor?
– Megmentette az életünket – ült le mellé Maggie. – Peter
segített mindent lemondani.
– Gondolom, élvezte.
– Nos, eléggé.
Egy orvos lépett oda hozzájuk.
– Mr. Dolphin?
– Igen. A nagynéném…?
– Most pihen. Sok vért veszített, de rendbe fog jönni. Ne
üljenek itt. Holnap majd meglátogathatják.
Maggie hazaautózott Fell-lel. A férfi körbenézett a
konyhában.
– Szerinted itt maradjunk, Maggie? Annyi rossz emléket idéz
fel ez a hely.
Maggie lement a lépcsőn, a férfi felé fordult, és a kezét
nyújtotta:
– De annyi jót is.
Fell ránézett. Maggie sápadt volt, a szeme vörös a sírástól. A
haja csimbókokban lógott. Fell mégis egy gyönyörű nőt látott
maga előtt. Megfogta a kezét, és együtt indultak az emeletre.

Kiderült, hogy Rudfern egy svájci bankban rejtette el a pénz

nagy részét. Dunwiddy beugrott hozzájuk néhány szóra.
Elmondta, hogy Gloria teljesen megzavarodott, és valószínűleg
már soha nem lesz olyan állapotban, hogy bíróság elé lehessen
állítani. A felügyelő örömmel elfogadta az új esküvői időpontra
szóló meghívást.
Fell már alig várta a nászutat, ahol végre béke és nyugalom
várja, és legfőképp megszabadul Agnes nénitől, aki teljesen
felépülvén undokabb és idegesítőbb lett, mint valaha. Ő is a
ház gyakori látogatója lett, és Fell úgy érezte, nem zavarhat el
olyasvalakit, aki megmentette az életüket.
Végül felvirradt az esküvő napja. Hideg, de derült nap volt,
az ősz utolsó piros és sárga levelei hullottak le a Szent Péter-
templom udvarának fáiról.
Maggie és Fell még mindig celebeknek számítottak a
városban, így a templom zsúfolásig megtelt nézelődőkkel,
illetve Fell „rokonaival”. Maggie anyja is megjelent
neonrózsaszín ruhában, hatalmas rózsaszín kalapban. Mrs.
Moule, aki tanúként roppant izgatott volt, papírrózsákkal
dekorálta ki a járókeretét. Tom volt Fell tanúja. Maggie-t
Dunwiddy felügyelő vezette az oltárhoz, aki éppoly terebélyes
és slampos benyomást keltett ünnepi öltönyében, mint máskor,
merthogy feltehetőleg évek óta nem volt rajta, és meglehetősen
feszült.
A lelkész, Mr. Sneddon megfogadta Fell figyelmeztetését,
hogy mellőzze a dobzenekarokat, ezért a nászindulót gyanús,
pattanásos képű ifjoncok furcsa együttese szolgáltatta két
gitáron, elektromos zongorán és csörgődobon.
Maggie számára ezzel együtt tökéletes volt minden, és még
akkor is úgy érezte, hogy semmi sem árnyékolhatja be a
boldogságát, amikor az anyja csúfosan berúgott a Palace
Hotelben tartott fogadáson, és bele akart ülni a lelkész ölébe.
Egyedül az zavarta, hogy az öreg Mrs. Wakeham nem jelent
meg, sőt még csak nem is írt Fellnek.
Éljenző sokaságtól övezve indultak el a nászútjukra. Magge
eldobta a csokrát, melyet meghökkentő fürgeséggel Mrs.
Moule-nak sikerült elkapnia.
Elrepültek Párizsba, és ha már a kontinensen voltak, úgy
döntöttek, elugranak Bécsbe, Prágába és Budapestre is.
Mindenhol a legjobb szállodákban laktak, és két kézzel szórták
a pénzt.
Csak miután hat hét elteltével hazaérkezett, akkor kezdett el
Fell aggódni a pénz miatt. Még mindig elég sok maradt, de
olyan nagyvonalúan költöttek a konyhára, az esküvőre és a
nászútra, hogy ijesztően nagy összeg fogyott el. A könyvesbolt
is problémát jelentett. Készleteket kellett beszerezni. Fizetni a
bérleti díjat. És nem lehetett tudni, mennyi idő után
számíthatnak nyereségre. Könyvesbolt Bussban? Vajon betér
majd bárki is? Fell most már örült volna, ha inkább az
étteremre beszéli rá Maggie-t. Étteremre mindig szükség van.
De megtartotta magának az aggodalmait. Annyira szerette
Maggie-t, hogy meg akarta óvni mindenféle problémától.
Egy reggel, körülbelül egy héttel a hazaérkezésük után
csengett a telefon. Mr. Jamieson volt az, az ügyvéd.
– Be tudna ugrani valamikor hozzám, Mr. Dolphin? –
kérdezte. – Valami érdekeset szeretnék mutatni önnek.
Maggie éppen vásárolni volt, így Fell hagyott neki egy cetlit a
konyhaasztalon, és elindult a piactér felé. Az acélszürke égből
szállingózni kezdett a hó.
Vajon mi az ördögöt akarhat mutatni neki az ügyvéd? Talán
hallott a banktól a költekezéséről, és figyelmeztetni akarja.
Fell lassan bandukolt az irodához vezető lépcsőn.
 – Jöjjön be! – invitálta Mr. Jamieson. – Teát?
– Nem, köszönöm – felelte idegesen Fell. – Miről van szó?
– Üljön le. Itt vannak a papírok.
Fell leült az ügyvéddel szemben. Lentről beszűrődött a piac
zaja, éppúgy, mint amikor tudomást szerzett az örökségéről.
– Ismer egy bizonyos Mrs. Wakehamet? – érdeklődött az
ügyvéd.
Fell először arra gondolt, hogy talán le kellene tagadnia, de
végül óvatosan így felelt:
– Egyszer találkoztam vele.
– Ez volt az egyetlen érintkezésük?
– Igen.
– Elképesztő. Tudja, hogy meghalt?
– Nem – ingatta a fejét szomorúan Fell. Eddig reménykedett
abban, hogy a nagyanyja egyszer majd mégis a keblére öleli, és
lesz végre egy igazi rokona. – Mikor történt?
– Három hete.
– Nem tudtam. Nemrég jöttünk vissza a meghosszabbított
nászutunkról.
– Akkor nem ismerte a hölgyet túl jól?
– Mi ez az egész? – csattant fel idegesen Fell, mert
megrémült, hogy valami olyasmi történt, ami lerántja a leplet a
származása titkáról.
– Mrs. Mary Wakeham, Fellworth Manor… – Az ügyvéd
hirtelen elhallgatott, és érdeklődve nézett Fellre. – Hát persze.
Milyen ostoba voltam. Fellworth Manor. És Magát is
Fellworthnek hívják.
Fellnek hirtelen eszébe jutott az a szép nyári nap, amikor
Maggie-vel meglátogatták Mrs. Wakehamet, és hogy az idős
hölgy mennyivel korábban észrevette Maggie értékeit, mint ő.
– Ugye ügyvédként mindent bizalmasan kezel, ami elhangzik
köztünk? – kérdezte Fell.
– Természetesen.
Fellt megnyugtatta az előbbi gondolat Maggie-vel
kapcsolatban, és az a tudat, hogy fattyúnak lenni már nem
jelent olyan megbélyegzettséget, mint húsz évvel ezelőtt, ezért
végül elmesélte az ügyvédnek a születése titkát.
– Ó, ez mindent megmagyaráz – derült fel Jamieson.
– Mi az a minden?
– Odaadom önnek az idős hölgy végakaratának egy
példányát. De a lényege az, hogy a házat és a birtokot, illetve
számos egyéb értéktárgyát a Nemzeti Örökségvédelmi
Hivatalra hagyta, a vagyona többi részét azonban, ami
hétszázötvenezer fontra rúg, magára.
A beálló csendbe csak a piaci zsivaj szüremlett be. Fell
meredten bámult az ügyvédre. Jamieson lezárt borítékot vett
elő.
– Ezt önnek címezte, a halála esetére.
Fell kinyitotta a borítékot, és olvasni kezdett.

„Kedves Fellworth!
Gyógyíthatatlan rákos beteg vagyok, valószínűleg nem
érem meg az esküvődet. Szükségtelenül nehéz életed
volt, és remélem, a jövőben jobban alakul majd a sorsod.
Ennek elősegítésére a végrendeletemben rád hagyok egy
bizonyos összeget. Minden jót kívánok neked a jövőre!
Mary Wakeham”
Fell újra és újra végigolvasta a rövid levelet, aztán felpillantott
az ügyvédre.
– Jobban örültem volna, ha életben marad, és elismer az
unokájának.
– A pénz akkor is pénz – jegyezte meg gyakorlatiasan az
ügyvéd.
– Akkor vágják hozzád – mormolta Fell –, ha nem tudnak
szeretetet adni.

Fell könyvüzlete aznap nyitott, amikor Melissa egészségboltja

bezárt. A hátsó részben kávézót is kialakítottak néhány
asztallal. Maggie rengeteg pogácsát és egy kevés piskótát is
sütött.
Betért néhány kíváncsiskodó. Egyesek azonnal hátramentek
a kávézóba. Fell hallotta, amint egy nő azt mondja:
– Ethel véletlenül betévedt ide reggel, aztán felhívott azzal:
„Meg kell kóstolnod a piskótájukat. Elképesztően könnyű és
finom.”
Maggie még a végén rájön, hogy jobban járnak, ha inkább
kávézót csinálnak belőle, gondolta Fell.
Leült a bolt előterében lévő pult mögé, kivett az egyik polcról
egy új detektívtörténetet, és elolvasta az első mondatot:

„Bert Jensen, ez a százkilencven centis

izomkolosszus egyetlen karateütéssel leterítette
támadóját.”
Fell elmosolyodott. Hirtelen meglepően boldognak érezte
magát. Mostantól az élet csupa érdekesség és szerelem lesz – és
semmi kaland. A sok vér és zűrzavar végre visszakerül oda,
ahová való: a könyvek fényes fedőlapja mögé.
Fell azonban tudta, hogy soha nem felejti el ezt a pitypangos
nyarat.

VÉGE