Professional Documents
Culture Documents
BEATON
EGY HOLTTEST
ÉS MÁS SEMMI?
… Mert néha a pénznek is ára van…
Budapest, 2020
A mű eredeti címe:
M. C. Beaton: The Skeleton in the Closet
Copyright © 2001 by M. C. Beaton
Elektronikus változat:
Békyné Kiss Adrien
~ szeretettel ~
EGY
Nem gondolt azonban arra, hogy Fell csak azt a Melissát látja,
akit látni akar, és ez a Melissa álmai csillogó asszonya. Később
rájött, hogy semmit nem lett volna szabad mondania. De amint
belül volt az ajtón, kitört belőle:
– Láttam Melissa Harley-t a High Streeten.
Fellnek földerült az arca.
– És beszéltél vele?
– Nem, éppen csak láttam messziről, és Fell, képzeld, olyan
öregnek tűnt, és nem is nézett ki jól. Biztosan alakformáló
fehérneműt viselt, amikor az étteremben láttuk, mert van
hasa, és szerintem közel jár az ötvenhez.
Fell arca elsötétült.
– Nem is anyádhoz mentél. Hanem kémkedni.
Maggie ahelyett, hogy tagadott volna, azt felelte:
– Csak meg akartam nézni magamnak. Aggódom miattad,
Fell. Szerintem a pénzedet akarja.
Fell talpra szökkent. Az arca kifejezéstelen volt és zárkózott.
– Kimegyek, járok egyet.
– Én… annyira sajnálom – motyogta Maggie. – De nem bírom
nézni, hogy átvernek.
– Azt elhiszem – felelte Fell, és kilépett az ajtón.
Csak ment és ment a folyó mellett. Addig gyalogolt, amíg a
lába is éppen úgy el nem fáradt, mint a lelke. Tompa gyűlöletet
érzett Maggie iránt. Hogy mer Maggie beleavatkozni az
álmaiba? Nem fogja hagyni, hogy ugyanúgy leláncolja őt, mint
azelőtt a szülei. Nem fog csöbörből vödörbe kerülni. Reggel
megmondja neki, hogy költözzön el. Ez az ő háza, az ő élete.
Kiléptek a forróságba.
– Hozzam a kocsit? – kérdezte Maggie.
– Ne, menjünk gyalog. Nem vagyok szokva a reggeli iváshoz,
jót fog tenni a séta.
Elindultak az állomás irányába a házak árnyékában. Amint
azonban átmentek a folyó fölött átívelő hídon, az épületek
alacsonyabbak lettek, inkább kis kunyhók, hosszú előkertekkel.
Elfogyott az árnyék, és a nap kegyetlenül tűzött.
– Ez nem volt túl jó ötlet – szomorkodott Fell. – Mégis
kocsival kellett volna jönni. Szerinted a globális felmelegedés
teszi?
– Néha arra gondolok, hogy mi, emberek okozzuk – vélte
Maggie, és zsebkendőt vett elő, hogy megtörölje izzadt arcát. –
Minden évben egyre nő a népesség a Földön, és képzeld csak
el, hogy mindenki ugyanígy izzad.
– Már nincsen messze – biztatta Fell.
Emlékezett rá, hogy járt már itt az anyjával. Akkoriban
történt, amikor mumpszos volt, és nem mehetett iskolába. Az
anyja sokszor vitt ebédet az apjának. Néha csak szendvicset, de
az apja leginkább a termoszban forrón tartott levest szerette.
Mindig erősködött, hogy ha reggel viszi el magával, akkor délre
kihűl. Fell homlokráncolva próbált visszaemlékezni, hogy
beszélgettek-e valamiről az anyjával ezeken az utakon, de
mindössze ilyesmiket volt képes felidézni: „Ne csoszogj.
Igazítsd meg a dzsekid. Ne maradj le.”
Előttük ott nyújtózott a vasúti híd. A gőzmozdonyok ideje rég
lejárt, az állomás környékén ennek ellenére mintha még
mindig állandóan korom- és salakszag terjengett volna. A híd
közepénél lefordultak jobbra egy kis úton, mely a vasúti
dolgozók számára az előző században épített lakótelep felé
vezetett. A legtöbb kunyhót mára modernizálták, és a sín meg a
házak közt kerteket létesítettek. A második épület azonban,
ahol elvileg Terry Weal lakott, teljesen elhagyatottnak tűnt. Az
ablakkereteket emberemlékezet óta nem festették át, a
kertkapu pedig leszakadt.
Fell tétován megtorpant a kapu előtt.
– Bár ne ma kellene ezt csinálnom, Maggie.
– Jobb túlesni rajta, ha már egyszer eljöttünk idáig. – Maggie
kinyitotta a kaput. – Gyere. Nem fog megenni bennünket.
Maggie-be belenyilallt a fájdalom, amikor ezt kimondta.
Olyan könnyű kettőnek bátornak lenni, ha támogatja egyik a
másikat. Bár igazi pár lennének.
Végigmentek a rövid ösvényen, mely ugyanolyan vörös
téglából volt rakva, mint a ház. Csengő nem volt. Az ajtóról
hámlott a festék.
Fell bekopogott. Hallotta, hogy az állomáson csengetnek.
Vonat jön. A londoni vonat lehet, gondolta, és az órájára
pillantott. A jelzés a vonat előtt tíz perccel szokott megszólalni.
Az ajtó kinyílt, és egy kicsi, hajlott, meglepően
sonkalevesszagú öregember bámult fel rájuk.
– Mit akarnak? Nem veszek semmit.
– Nem is árulunk semmit. Fell Dolphin vagyok.
– Dolphin fia? Nincs számodra semmi mondanivalóm.
– Miért? – kérdezte Maggie.
– Mert tudom, hogy Dolphin benne volt a rablásban, azért.
– Csak véletlen egybeesés volt, hisz maga beteg volt aznap! –
kiáltott fel Fell.
– Nem voltam beteg. Dolphin közölte, hogy inkább a
szombatot akarja kivenni. Nem nagyon szerették, ha műszakot
cserélünk, hacsak nem vagyunk betegek. Azt mondta, tíz fontot
ad, ha beteget jelentek. Ezt a rendőrségnek is elmeséltem.
Mégsem történt semmi. Most meg már halott. Nem kapták el. –
Az öreg köpött egyet, valahová Fell lába felé. – Miért zaklatsz
engem?
– Tisztázni szeretném az apám nevét.
– Ez nevetséges.
– Könyvet írok.
– Akkor nyugodtan beleírhatod a könyvedbe, hogy az apád
bűnöző volt! – rikoltotta az öreg, és rájuk csapta az ajtót.
Hallották a közelgő szerelvény zakatolását. Fell megragadta
Maggie karját.
– Gyere!
– Hová? – zihálta Maggie, miközben Fell magával vonszolta.
– Londonba! – rikkantotta Fell. – Elegem van ebből az
egészből, és még sosem voltam Londonban. És te?
Maggie válaszát azonban elnyomta a vonat robaja.
Elrohantak az állomásig, majd lerogytak egy első osztályú
fülkében.
– Te voltál már Londonban? – ismételte meg a kérdését Fell.
– Nem – válaszolta Maggie. – Még soha.
– Hát nem furcsa? – tűnődött Fell. – Félórás vonatútra lakunk
Londontól, és mégsem járt ott egyikünk sem.
Jött a kalauz, és Fell elmagyarázta neki, miért nem vettek
jegyet az állomáson.
– Van nálad elég pénz? – érdeklődött Maggie.
– Persze, bőven. Mostanában rászoktam, hogy egy csomó
bankjeggyel járkáljak. A pokolba azzal a szörnyű vénemberrel,
Maggie. Olyan igaznak tűnt, amit mondott. És ugyan miért is
hazudna?
– Rosszindulatból?
– Nem, azt nem hinném. Keresnünk kell valakit, aki meg
tudja mondani, miért volt olyan fontos apának, hogy szabad
legyen az a bizonyos szombatja.
– Rudfern felügyelő biztosan emlékszik.
– Majd újra próbálkozunk nála. Addig is vakációzzunk egyet!
Bejelentették, hogy az étkezőkocsiban megkezdődött az
ebédidő, úgyhogy átmentek, és élvezték a különleges étkezést
az elsuhanó napos táj mellett.
– Eszembe jutott valami – szólt töprengve Maggie.
– Mi? – kérdezte Fell, elfordítva álmos tekintetét a vidékről.
– A húszas bankjegyek a dobozban.
Fell tekintete kiélesedett.
– Mi van velük?
– Csak most jutott eszembe. Újak. Ha a rablásból
származnának, régiek lennének. A húszas bankjegyek
nyilvánvalóan jó párszor megváltoztak azóta.
– Ami azt jelentheti – vélte Fell –, hogy nem a rablásból
származnak.
– Hacsak a szüleid nem váltották át menet közben a pénzt.
Ropogósnak és újnak tűnt mind.
Fell elképedve rázta a fejét.
– A szüleimről beszélsz, Maggie. Fogalmad sincs, milyen
szigorúak és merevek voltak. Nem tudom elképzelni
egyikükről sem, hogy bármilyen bűncselekményt elkövethetett
volna.
– Ha tisztességes úton jutottak a pénzhez, csak éppen nem
akartak utána adózni, mondjuk előfordulhatott, hogy
édesanyád bankról bankra járva átváltogatta, mindenhol
csupán egy kisebb összeget. Eljárt néha otthonról?
Fell már éppen a fejét akarta rázni, de eszébe jutott, hogy az
anyja néhány évvel ezelőtt két hétre elutazott.
– Egyszer volt egy buszkiránduláson. Két hétig. Emlékszem,
mennyire vártam azt a két hét szabadságot. – De persze
mindennap telefonált, vagy a szállodába, vagy otthonra, és
utasításokat osztogatott, szóval Fell még azt a rövidke szünetet
sem élvezhette ki. Furcsán, de élesen rajzolódott ki lelki szemei
előtt a kép, ahogyan az anyja városról városra, bankról bankra
járva szívósan váltogatja a régi húszfontosokat újakra. – Mára
elég volt az aggódásból – jelentette ki.
Hátradőlt az ülésében, és hamarosan álmatag mosoly ült ki
az arcára.
Maggie úgy érezte, már nem is örül annyira ennek a napnak.
Biztos volt benne, hogy Fell a Melissánál elköltendő vacsoráról
álmodozik.
A Paddington állomásnál szálltak le.
– És most hová? – kérdezte Maggie.
– Fogunk egy taxit, és végignézzük a látványosságokat.
Egy vagyont fizettek ki a taxisoknak, mire végigjártak
mindent, a Buckingham-palotától a Toweren át a Szent Pál-
székesegyházig. Az utolsó kocsi a Piccadilly Circuson tette ki
őket, ők pedig úgy álltak és nézegettek körbe, mint két gyerek.
Fell vett egy várostérképet, és azt javasolta, hogy sétáljanak el a
Covent Gardenbe.
– Azt olvastam egy könyvben, hogy van ott egy Rules nevű
régi hely. Állítólag a legrégibb étterem Londonban.
Maggie közben megfeledkezett a rablásról is, Melissáról is.
Csak élvezte a sétát a nyári London utcáin Fell-lel.
A Covent Gardenben átvágtak a fecsegő sokaságon, és a
Maiden Lane-re fordultak.
– Ott is van – szólt Fell.
– Bár rendesen felöltöztem volna – lett hirtelen ideges
Maggie.
Még mindig a kék pamutruha volt rajta, Fellen pedig nyitott
nyakú ing és farmer.
– Turistaszezon van – nyugtatta Fell. – Ilyenkor hozzá
vannak szokva a lazább öltözékhez.
A pult mögött álló hölgy mosolyogva fogadta őket, és közölte,
hogy nagyon szerencsések. Éppen most mondott le valaki egy
foglalást. Odavezette őket egy asztalhoz, újra rájuk
mosolyogott, aztán jókora étlapokat nyújtott át nekik. Maggie
körülnézett a csupa csillogó bronz és mahagóni helyiségen, a
falakat díszítő olajfestményeken.
– Azt is olvastam, hogy VII. Edward király ide hordta a
szeretőit – jegyezte meg Fell. – Volt egy titkos feljárat a fenti
szobákhoz, ahol be tudta csempészni őket.
A konyha az egyszerű, laktató ételekre épült, de kiválóan
elkészítve. Csak beszélgettek és beszélgettek, felidézték a közös
emlékeket a Palace Hotelből, ahol dolgoztak, bort iszogattak, és
jól érezték magukat.
Végül Fell kérte a számlát. A pincér mosolyogva pillantott
rájuk, amikor meglátta a nagyvonalú borravalót.
– Nászúton, uram? – érdeklődött.
– Nem – felelte Fell. – Menjünk, Maggie.
Egy darabig sétáltak, aztán fogtak egy taxit a Paddington
állomás felé. A Trafalgar Square-i körforgalomban Maggie a
Nelson-emlékoszlop alján álló oroszlánokat nézte, és teljes
szívéből kívánta, hogy bár nászúton lennének. A nap azonban
így is emlékezetes volt, a Maggie-félék pedig elfogadják az ilyen
szép napokat, magukba szívják és az agyukba vésik, hogy
beletegyék lelki fotóalbumukba, amit aztán elővehetnek a
sötétebb napokon.
Az utolsó vonat Bussba már elment, ezért Worcesterig
utaztak, onnan pedig taxival.
– Ne felejtsük, hogy holnap Melissához kell mennünk –
jegyezte meg Fell, amikor kinyitotta az ajtót.
Hogy is tudnám elfelejteni, gondolta magában Melissa. A fene
enné meg azt a libát!
Hazaérve már ott posztolt egy rendőr a ház előtt. Maggie főzött
egy kávét, és kivitte neki. Fell látta, ahogy cseveg és nevetgél
odakinn. Hihetetlennek tűnt, hogy nem is olyan régen még
örömest megszabadult volna Maggie-től.
Magának sem vallotta volna be, de amikor Maggie
visszament a házba, a következő javaslatát az motiválta, hogy
minél tovább maga mellett tartsa a lányt.
– Szerintem ki kellene szakadnunk egy kicsit az aggódásból.
Hívjunk egy kőművest, hogy lássuk, meg lehet-e csinálni az új
konyhát.
– Remek ötlet – nyugtázta Maggie. – Szükséges a tanácstól
engedély az átalakításhoz?
– Nem hinném. Nem muszáj kiverni a falat, és megtarthatjuk
a régi konyhát mosogatóhelyiségként. Így nem kell engedély.
– Van egy rakás leveled. Nem nézed meg?
Fell fogta a levélköteget, leült, és végigpörgette. A rokonaitól
jöttek. Az egyik írás, ami Agnes nénitől érkezett, Maggie-t
hibáztatta mindenért, mondván, Maggie is „úgy néz ki, mint
azok a terroristák”.
A többi iromány Tomtól, Barbarától és Fredtől nagyjából
ugyanezt tartalmazta, azzal a kiegészítéssel, hogy szegény jó
szülei bizonyára forognak a sírjukban.
– Semmi együttérzés! – csapta le undorral a leveleket. –
Mintha én tehetnék róla, hogy fel akartak robbantani – meredt
üres tekintettel a földön heverő levelekre.
– Hívd fel őket, és mondd meg, hogy jól vagy – tanácsolta
Maggie.
– Minek? Csak még többet kapnék a fejemre.
– Elfáradtam. Azt hiszem, megfürdöm, és alszom egy
órácskát – azzal Maggie felállt. – Rám fér egy rákészülés az
előttünk álló estére.
– A doboz! – kiáltott fel Fell. – Megnézem, hogy a rendőrség
nem ásta-e ki.
Kifelé indult, a kertbe.
– Ha megtalálták volna, azonnal jelezték volna – szólt utána
Maggie.
Fell nyugtalanul méregette a talajt ott, ahol a dobozt elásta.
Úgy tűnt, hogy nem forgatták fel a földet.
– Halló! Mr. Dolphin!
Fell összerezzent.
– Itt vagyok fent!
Fell hátrafordult, és észrevette, honnan jön a hang. Az öreg
Mrs. Moule arca egy fa ágai közül kandikált ki. Ezek szerint
innen látta őket akkor is, amikor Andy Briggsnek ásták a
gödröt.
– Csak szerettem volna megköszönni az ablakot – kiabálta az
idős hölgy.
– Ez a legkevesebb!
– Azért köszönöm. Jöjjenek át valamikor az ifjú hölgygyel
teára!
– Feltétlenül!
A ráncos arc visszahúzódott. Fell elgondolkodva nézte a
doboz helyét. Mivel már ott az öröksége a bankszámláján,
legalább nem kell előszednie ezt. Mégis szívesen kiásta volna,
hogy áthelyezze valahova, ahol titokban is hozzá tud férni.
Visszament a házba. Hallotta, hogy Maggie megereszti a
fürdővizet az emeleten. Arra gondolt, hogy neki is ezt kellene
tennie, és aludnia egy kicsit.
Felment a szobájába, és körülnézett. Mielőtt belekezdene a
konyha átalakításába, előbb ezt a szobát kellene felújítani.
Dolphinékra és boldogtalan gyerekkorára emlékeztette. Talán
hagyniuk kellene azt a nyavalyás vonatrablást, és inkább a
házat kellene élhetővé alakítaniuk. Maggie tudná, mit
csináljanak. De lehet, hogy Maggie már nem sokáig lesz itt,
abból ítélve, ahogyan Peter megcsókolta.
– A kérdés az: miért volt apámnak olyan fontos, hogy ott legyen
abban a műszakban? – Közben valamit felírt a papírra Fell. –
Tudom, hogy igazából nem az apám, de már megszoktam, hogy
így hívom. Fukar alak volt. Miért fizetett volna Terry Wealnek
a cseréért? Neked van valamid?
– Talán Tommy Whittaker nem jól tudja, és Gloria egy rakás
pénzt kapott a váláskor James Lewistól.
– Meglehet. Én mégsem tudok elképzelni egy olyan
vénembert, mint Rudfern, postásnak öltözni, belökni engem a
folyóba, vagy Semtexet telepíteni az autódba.
Ismét csöngettek.
– Megyek – szökkent talpra Fell. – Először azonban az
ablakon át megnézem, ki az.
Kinyitotta a szalon ablakát, és kikémlelt. Majd elindult az
ajtó felé.
– Agnes nénikém az.
Agnes néni éppoly merev és rosszindulatú volt, mint mindig.
– Eljöttem megnézni, hogy miben sántikáltok.
– Gyere be, nénikém – invitálta Fell.
Maggie hallotta a szalonból, ahogy Agnes néni bosszúsan
megjegyzi:
– Az egészről az a lány tehet, akit eljegyeztél. Fogadni
mernék, hogy van bűnöző a családjában.
Ezután Fell hangja hallatszott, halkan, de erőteljesen:
– Amíg itt vagy, egy rossz szót ne merészelj szólni Maggie-re.
Semmi köze az egészhez.
Agnes néni betrappolt a szalonba. Rosszallóan méregetni
kezdte Maggie-t. Fell is jött utána.
– Még soha nem történt ilyesmi a családban – siránkozott
Agnes néni.
– De hát én nem tartozom a családba, nem igaz? – kérdezte
Fell.
A néni rámeredt.
– Úgy tűnik, hogy egy bizonyos Paul Wakeham volt az apám.
– Erre meg hogy jöttél rá?
– Ezek szerint te végig tudtad – állapította meg Fell tompán.
– A nővérem és a férje jó szüleid voltak. Semmi szükség nem
volt arra, hogy megtudd.
– Épp ellenkezőleg – tiltakozott hevesen Fell. – Egy csomó
pénzt kaptak a taníttatásomra. Egyetemre mehettem volna. De
nem, ők azt hazudták, hogy szegények vagyunk, én meg
dolgozhattam egészen eddig pincérként.
– Fátylat a múltra – jegyezte meg Agnes néni idegesítő
szippantással.
– Tudod, micsoda megrázkódtatás volt ez nekem? – emelte
föl a hangját Fell.
– Semmi szükség rá, hogy kiabálj velem, fiacskám. A
nővérem a sajátjaként nevelt téged.
– Te végig tudtál mindenről! Van fogalmad róla, milyen volt
ez a nevelés? A magány, a verések, az állandó panaszkodás,
hogy nem telik erre, nem telik arra.
– Ugye ezt nem teregeted ki az újságban? – érdeklődött Agnes
néni. – Gondolj a család jó hírére.
Fell dühe éppoly hirtelen párolgott el, mint ahogy felforrt.
– Nem – felelte csüggedten. – Éppen annyira szeretném
megőrizni a jó híremet, mint ahogy te. De ha már itt vagy,
válaszolj egy kérdésemre. Az apámnak, vagyis Dolphinnak volt
valami köze a vonatrabláshoz?
– Miket hordasz itt össze? Dehogy volt!
– Merthogy a rablás napján ő volt szolgálatban, annak
ellenére, hogy szabadnaposnak kellett volna lennie. Még
fizetett is Terry Wealnek, hogy cseréljenek!
Agnes néni mintha feszengett volna.
– Emlékszem arra a napra, amikor a rablás történt.
Wakeham ezredes miatt volt az egész. Az elején kijelentette,
hogy soha többé nem látjuk, miután téged átadott. Egyszer csak
azonban kitalálta, hogy idejön, és megnézi, hogy megy sorod.
Erre Charlie közölte, hogy nem jöhet ide, különben sem érsz rá,
és inkább találkozzanak reggel az állomáson, és ott
beszéljenek. Találkozott is az ezredessel, és miután az ezredes
elment, azután kapta a hívást, hogy állítsa meg a vonatot. De
nem árulhatta el a rendőrségnek az igazságot, mert fedeznie
kellett téged.
– És esetleg rájöhettem volna, micsoda kapzsi és fukar alak
volt – felelte keserűen Fell.
– Semmi szükség arra, hogy ilyen hangon beszélj velem –
szólt Agnes néni, és arca pihéi felborzolódtak a bosszúságtól. –
Nem kellettél nekik. Ha nincs a nővérem, árvaházban végezted
volna.
– Tetszik kérni teát? – kérdezte Maggie, aki most először
szólalt meg.
– Nem, a néni már éppen menni készül – válaszolta helyette
Fell. – Mivel jöttél?
– Vonattal.
– Hívok neked taxit. És soha többet nem akarlak látni itt.
– Ez aztán a hála. Megtagadni azokat, akik ruháztak és
etettek.
Fell fogta a telefont, és kért egy taxit. Amikor megjött az autó,
kiment, és kifizette a sofőrt.
– Gondolom, kéred vissza a bútorodat – ezek voltak Agnes
néni utolsó szavai.
– Megtarthatod – csapta rá Fell a taxiajtót, aztán visszament
Maggie-hez.
– Nem ő tehet róla – szólalt meg bátortalanul Maggie, amikor
Fell egy fotelbe rogyott, és arcát a kezébe temette. – Úgy értem,
nem ő tartotta vissza a pénzt, nem vele éltél.
Fell elvette a kezét az arca elől.
– Tényleg nem. Térjünk vissza azokhoz a nyavalyás
jegyzetekhez. A lottós sztorival az a baj, hogy Johnny Tremp
éppen ideális gyanúsított lett volna. Elég sötét alak ahhoz, hogy
benne lehessen egy rablásban. Így meg csak a rendőrfelügyelő
maradt a drágalátos lányával.
Maggie nem gondolta át a szavait:
– Látogassunk oda, és kérdezzük meg.
Fell rámeredt.
– Nevetséges vagyok, ugye? – nevetett Maggie.
– Dehogy. Tudod mit, Maggie? Miért is ne? Miért ne
kérdeznénk meg egyszerűen? Majd kifigyeljük, mikor megy el
a lánya, és akkor egyedül beszélhetünk vele. Nem lesz
szemtanú.
– Ugyan, Fell, ez nem fog működni. Csak felhúzza magát, és
letagadja az egészet.
– Hát nem érted? Egy próbát megér. Amíg nem tudjuk, kivel
állunk szemben, úgysem lesz soha egy nyugodt pillanatunk. Ha
viszont közli, hogy nevetséges a vád, talán el tudjuk dönteni,
hogy igazat mond-e.
– Nem nagyon szeretnék odamenni.
– Akkor maradj itthon. Majd megyek egyedül.
– Nem, együtt kell maradnunk. Most rögtön indulni akarsz?
– Várjunk estig. Hatkor kezdjük el figyelni a házat.
„Kedves Fellworth!
Gyógyíthatatlan rákos beteg vagyok, valószínűleg nem
érem meg az esküvődet. Szükségtelenül nehéz életed
volt, és remélem, a jövőben jobban alakul majd a sorsod.
Ennek elősegítésére a végrendeletemben rád hagyok egy
bizonyos összeget. Minden jót kívánok neked a jövőre!
Mary Wakeham”
Fell újra és újra végigolvasta a rövid levelet, aztán felpillantott
az ügyvédre.
– Jobban örültem volna, ha életben marad, és elismer az
unokájának.
– A pénz akkor is pénz – jegyezte meg gyakorlatiasan az
ügyvéd.
– Akkor vágják hozzád – mormolta Fell –, ha nem tudnak
szeretetet adni.
VÉGE