Több külföldön töltött év után Garrison Brown hazatér

Vancouverbe, hogy új életet kezdjen. Amikor szeretett

nagyanyja elhalálozik néhány héttel karácsony előtt, Garrison
elmegy a házába, hogy elrendezze a dolgait, nagyanyja hat
macskáját is beleértve, akiknek új otthonra van szükségük. Bár
ezt Garrison minél hamarabb el akarja intézni, nagyanyja
rendelkezése ezt nem teszi lehetővé. Embert próbáló
követelményeket állított az unokája elé kis, bolyhos barátai
elhelyezésével kapcsolatban; valamint jelentős anyagi juttatást
ígért a leendő gazdiknak.
Garrison feladata karácsonyig megtalálni a tökéletes gazdikat
anélkül, hogy elárulná nekik a pénzjutalmat. Útközben talán
még találkozik valakivel, aki maradásra bírja.
Ez a humoros és szívmelengető történet a bestseller író-szerző,
Melody Carlson tollából tökéletes ajándék minden állatbarátnak
és azoknak, akiknek a karácsony különleges helyet foglal el a
szívükben."
MELODY CARLSON
A karácsonyi
macska
 MELODY CARLSON
The Christmas Cat
Copyright 2014 by Melody Carlson
Originally published in English under the title
The Christmas Cat by Revell, a division of Baker Publishing Group,
Grand Rapids, Michigan, 49516, U.S.A.
All rights reserved.

Fordította
MARÓTI KATALIN LÍVIA

ISBN 978-963-267-387-5
Hungarian translation © Maróti Katalin Lívia, 2018
Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2018
Borítókép © Shutterstock/Puzzlepix, 2018

A Lazi Kft. kiadása

www.lazikiado.hu
info@lazikiado.hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Petri Ágnes, Varga Veronika
Műszaki szerkesztő: Szentmiklósi Csaba
Borító: Csikász Katalin, Innovariant Kft.
Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Készült a Pátria Nyomda Zrt.-ben

Vezérigazgató: Simon László
 HARRYNEK,
A NAGYSZERŰ MAIN COON MACSKÁNAK,
AKI EGY HAVAS TÉL KÖZEPÉN TALÁLT RÁNK,
ÉS BELOPTA MAGÁT MINDANNYIUNK SZÍVÉBE
 1.

Garrison Brown arról a szokásáról volt ismert, hogy inkább

átsétált az utca túloldalára, hogy elkerülje a kóbor
macskákat. Ahogy végigsietett az utcán a hűvös seattle-i
levegőben, grimaszolt, ahogy meglátta a macskát maga előtt
átvágni az úton. A vézna teremtés fejét a földre szegezve
elindult az ismert étterem mögötti aluljáróba, majd lassan
eltűnt a ködben. Garrison utálta a macskákat. Na jó, az utálat
túl erős kifejezés. Egyszerűen csak semmi köze nem volt a
kis, szőrös szörnyetegekhez.
Afrikai misszionárius útja során nagymamája
szeretetteljes e-mailekkel bosszantotta. „Csak azért utaztál a
világ másik felére, hogy megszabadulj a szőrös kis
állataimtól?”
Bizton állíthatjuk, hogy háziasított macskák ritkán
fordulnak elő Ugandában, azonban Garrisont nem a
macskaallergiája vette rá, hogy elhagyja az országot – és
Gram tudta ezt.
Ahogy visszatért abba az épületbe, ahol mindig biztosítva
volt egy közös, átmeneti szállás neki és egy régi barátjának,
Garrison emlékeztette magát, hogy a macskák valójában
egészen szórakoztatóak is tudnak lenni – legalábbis tisztes
távolságból. Néhány YouTube-videó is tetszett neki,
amelyeket Gramtől kapott az utóbbi években. Az egyikben
egy macska cápának öltözve lovagol egy porszívón, és közben
egy madárkán jár az esze.
Dicséretre méltó, hogy idős nagyanyja milyen jól ért a
technikai dolgokhoz, gondolta Garrison, miközben felfelé
indult a recsegő lépcsőn. Ugyanúgy szinte csodának
számított, hogy az öreglány mennyi macskát volt képes
befogadni a kilenc év alatt, mialatt ő Ugandában volt. Gram
valamilyen oknál fogva valósággal mágnesként vonzotta az
elhagyott és bántalmazott macskákat. Saját St. Francis
közösségének nevezte el őket, de Garrison csak arra tudott
gondolni, hogy ezek a szőrös teremtmények csupán Gram
otthona után sóvárognak.
Garrison teljesen tisztában volt vele, hogy Gram nem az
egyetlen macskaimádó az országban. Hacsak nem a képzelete
játszott vele, úgy látta, hogy az ország macskapopulációja
jelentősen megnövekedett a távolléte alatt. Semmi logikus
magyarázata nem volt erre a jelenségre, de úgy látszott,
bármerre néz, a tv-reklámokat is beleértve, mindenütt csak
macskák, macskák és macskák. És még csak nem is a
Macskák című musicalre gondolt.
Megállt a lépcsősor közepén, hogy kabátzsebe mélyéről
előkotorja csörgő telefonját. Izgatottan vette fel, remélve,
hogy talán a nonprofit ügynökség főnöke keresi, akinél a
közelmúltban volt interjún:
– Haló, itt Garrison – mondta laza jókedvvel.
A szobatársa bátorította, hogy legyen fiatalosabb és
menőbb a hanghordozása – habár Garrison csak
harmincnégy éves volt, és még nem állt készen arra, hogy
bedobják a mély vízbe. Randall szerint Seattle egy modern
város, és úgy tűnt, Garrisonnak is fel kell vennie a ritmust.
Ez elkerülhetetlen, ha be akar illeszkedni.
– Garrison Brown? – kérdezte egy mély hang.
– Igen, én vagyok.
– Örülök, hogy elértem önt, de attól tartok, rossz hírrel
kell szolgálnom.
Garrison szívét jeges rémület járta át. A vállalatvezető
valószínűleg úgy döntött, hogy elutasítja, ahogy sok más
jelentkezőt is. Miért van egyáltalán meglepődve? Mondjuk
általában vissza sem hívták, mint most.
– Edward Miller vagyok – mondta a férfi. – Lilian Brown
jogi képviselője, és…
– A nagyanyám jogi képviselője? – szakította félbe
Garrison. – Valami baj van?
– Igen, sajnálom, hogy így kell megtudnia, de Mrs. Brown
elhunyt.
– Ó… – Garrison megállt a lépcsőn, és gombócot érzett a
torkában.
– Gram meghalt?
– Igen, ma reggel, vagy talán az éjszaka folyamán. A
szomszéd talált rá néhány órával ezelőtt. Őszinte részvétem.
Garrisont erős lelkiismeret-furdalás fogta el. Szeretett
volna több időt tölteni a nagyanyjával, miután visszatért
Ugandából. Tényleg nagyon szeretett volna. De ott voltak a
malária miatti orvosi időpontok, amelyeket állásinterjúk
követtek, hogy legyen pénze. Így hónapok teltek el, és csupán
egy látogatást sikerült megejtenie, amely valójában annyit
jelentett, hogy beugrottak hozzá a lakótársával egy közös
utazásuk alkalmával. Hálaadásra tervezett a nagymamájának
valami meglepetést, és azt, hogy az egész hetet együtt töltik.
De már túl késő volt.
– Mi történt? – kérdezte gyenge hangon. – Mármint
tudom, hogy a nyolcvanas évei végén volt, de egészségesnek
tűnt. Még pár napja is beszéltem vele.
– Feltételezem, hogy a szíve okozhatta. Tudta, hogy
voltak szívproblémái?
– Nem, sosem említette – mondta Garrison, miközben
elgyötörtén megtette az utolsó néhány lépcsőfokot.
– Igen, nekem említette tavaly, nyár végén. Ez akkor volt,
amikor eljött, hogy bejelentse, változtatásokat akar az
ingatlanra vonatkozóan. Elképzelhető, hogy tudta, már nem
él sokáig.
– Fogalmam sem volt róla. Mindig olyan vidámnak és
energikusnak tűnt.
Garrison érezte, hogy elönti a szemét a könny, ahogy
maga előtt látta az idős hölgyet a kertben tevékenykedni,
körülvéve összes számkivetett, tarka macskájával. Garrison
egy ütést mért az ajtóra. Malária ide vagy oda, miért nem
volt képes több időt tölteni vele, miután hazatért Ugandából?
– Fogadja részvétemet, Garrison. Biztosan tudja, hogy
Mrs. Brown önt nevezte meg egyetlen örököseként.
Garrison sóhajtott egyet az „örökös” szó hallatán.
Szegény Gram, csakúgy, mint neki, nem volt senkije, kivéve a
macskáit. Ez minden.
– Hát igen, Grammel nincs túl sok rokonunk.
– Remélem, el tud jönni Vancouverbe, hogy elrendezzük
a…
 – Természetesen – értett egyet Garrison, miközben
bedugta a kulcsot a zárba. – Megyek, amilyen hamar csak
tudok. Talán ma este megérkezem, ha időben elérem a buszt.
– Még holnap sem késő. – Mr. Miller elmondta a
részleteket a temetéssel kapcsolatban Gram kívánságának
megfelelően. – Már megkerestem a lelkészét. A szertartást
megtarthatjuk már jövő hétfőn tizenegy órakor, ha ön is
egyetért vele. De biztos vagyok benne, hogy vannak még
egyéb részletek is, amikről tudni akar.
– Értem. – Garrison belépett a lakásba, és rögtön
feljegyzett pár információt, a telefonszámokat is beleértve. –
Hívni fogom, amikor a városban leszek, valószínűleg holnap
– mondta az ügyvédnek.
Véget vetettek a lehangoló beszélgetésnek, majd Garrison
kinyomta a mobilját, és hátradőlt a megviselt állapotú, régi
bőrfotelben. Előre nézett, arcát a kezébe temette, és hagyta,
hogy végigfolyjanak rajta a könnyek. Egy kicsit szégyellte
magát – így sírni nem férfias. Azután eszébe jutott valami,
amit egy ugandai barátja mondott neki egyszer:
– Egy igazi férfi nem fél kimutatni a könnyeit.
Majd emlékeztette magát, hogy Gramet gyászolja a
sírással.
Gram volt a támasza, miután a szülei meghaltak egy
autóbalesetben huszonkét évvel ezelőtt. Gram is nem sokkal
ezelőtt özvegyült meg, de az idős hölgy sziklaszilárdsága
abban mutatkozott meg, hogy kitartott önfejű, serdülő
unokája mellett, és az otthonába fogadta. Abban az időben
még nem ismerte jól Garrisont, mégis teljes szívéből szerette
– a könnyű és a nehéz időkben egyaránt. És jobbára
nehézségek voltak. De Garrison makacs, lázadó jelleme és
folytonos feleselése ellenére soha nem adta fel a nagyanyja.
Még akkor is megbocsátott neki, amikor majdnem
felgyújtotta a közeli általános iskolát. Megbocsátása és
gondoskodása megnyerte Garrisont – de leginkább ő maga és
a belé vetett hite. Tudta, hogy Gram nélkül már rég elveszett
volna.
Most pedig elment, és még búcsút sem vehettek
egymástól.
– Helló! – köszönt Garrison lakótársa, ahogy belépett a
lakásba két teli bevásárlótáskával a kezében. – Hogy ment a
meghallgatás? – Összehúzta szemöldökét, ahogy letette az
egyik táskát a pultra. – Mi a baj?
– A nagymamám – mondta Garrison szipogva, majd
felállt, és kihúzta magát, hogy erősnek tűnjön. Férfiasnak. –
Most hívott az ügyvédje. Gram ma reggel elhunyt.
– Istenem, nagyon sajnálom – csóválta meg a fejét
szomorúan Randall, miközben leült a másik táskával a
kezében. – A nagymamád az egyik legjobb ember volt,
remélem, tudod. Mindig is tiszteltem azt a nagyszerű
asszonyt. Ez nagyon szomorú. De csodás élete volt. Ezt
tudod, ugye?
– Persze. – Garrison töltött magának egy pohár vizet, és
kortyolt egy nagyot. – Gram egy igazi hölgy volt, nagyon fog
hiányozni.
Elmesélte a tervét, hogy holnap reggel már buszra is
száll, és Vancouverbe utazik.
– Vagy vidd el az autómat – mondta Randall, ahogy
elkezdte kipakolni a táskákat.
 – Köszönöm, de nem tudom, milyen sokáig kell ott
maradnom. Tudomásom szerint Gram sosem vált meg a régi
kis Pontiacjától. Azt fogom használni, amíg ott leszek.
– Csak viccelsz, ugye? Az egy ősrégi autó.
– Az – értett egyet Garrison. Már akkor több mint tizenöt
éves volt, amikor a missziós bizottság neki adta, miután
hazatért Kenyából.
– Attól még működhet. Hangos motorja van, az biztos.
Emlékszel, mennyit vezettük azt a tragacsot, amikor közép-
iskolások voltunk?
– Ne is emlékeztess rá. – Garrison próbált nem gondolni
azokra az időkre, amikor túl gyorsan vezetett. – Lényegtelen,
csak addig használom, amíg távol leszek elrendezni mindent.
– Garrison a pult felé fordult, ahová Randall az élelmiszert
pakolta. – Mire kell az a sok dolog?
– Megígértem Rebeccának, hogy ma este együtt
vacsorázunk – magyarázta Randall.
– Valami különleges alkalom?
Randall vállat vont. – Nem, csak elvesztettem egy
fogadást.
– Nos, találok magamnak elfoglaltságot, ha kettőtöknek
kell egy kis…
– Semmiképpen! Jobb, ha a közelben maradsz –
felcsillanlak a szemei. – Egyébként is thai kaját csinálok.
Tudom, hogy azt nagyon szereted.
Komor hangulata ellenére Garrison gyomra elkezdett
korogni. Semmit nem evett kora reggel óta, és eszébe jutott,
hogy egyetem alatt Randall egy vietnámi étteremben
dolgozott. A thai fogásai ínycsiklandóak voltak.
– Kell egy kis segítség? – ajánlotta fel.
 – Persze. – Randall a kezébe nyomott egy köteg
póréhagymát.
Miközben együtt készülődtek, darabolták és hámozták a
zöldségeket, Garrison Gramre gondolt.
– Emlékszem, amikor befogadott – mondta. – Próbálta
leplezni, de láttam, hogy még mindig a nagypapát gyászolja.
Ő is csak pár hónappal azelőtt hunyt el. Rengeteg bánatot
okozott – elveszíteni a férjét és az egyetlen fiát ilyen rövid
időn belül. Mégis, mindig olyan erősnek tűnt. Tele hittel és
optimizmussal.
– Akkor jött haza a missziós útjáról is, nem? A szüleim is
abban az időben voltak a gyülekezetünk missziós útján. Még
most is emlékszem, amikor egy misszionárius özvegyről
beszéltek, és arról, hogy mindenki mennyit segített neki
hazajutni Vancouverbe.
– Igen, majdnem nem tudott visszajutni az Államokba.
Kenyában akart maradni, ott folytatni a munkáját, de a
misszió vezetősége nem engedte meg. Szerencséjére, és az
enyémre is, a nagyapám szülei ráhagyták a házat.
– Az egy jó döntés volt, neked és nekem is – vigyorgott
Randall, ahogy egy kis páclevet öntött egy mércés edénybe. –
Emlékszem, amikor a szomszédunkba költöztetek. Egyből
tudtam, hogy a legjobb barátok leszünk.
– Igen, az egy elég jó időszak volt – bólintott Garrison,
miközben a feldarabolt hagymát egy fémtálba helyezte, majd
sóhajtott egyet. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy Gram
elment.
– Legalább tudod, hogy most már jobb helyen van.
Garrison sóhajtott:
 – Igen, de mégis azt kívánom, bár elmentem volna
meglátogatni, mielőtt még túl késő lett volna.
– Nos, a nagyanyád lenne az első, aki ezt megértené.
Haver, tudnod kell, hogy nagyon büszke volt rád. Ugandában
dolgozott, ahogy te is. Segített mindazt a jót átadni az ottani
falvak lakóinak – mondta, miközben kinyitotta a paprika-
krémes üveget. – Valószínűleg a Mennyben van, és veled
henceg.
Garrison elmosolyodott, közben megszólalt a csengő,
Randall pedig sietett, hogy beengedje Rebeccát. Rebecca
határozottan lépett be a lakásba, szokás szerint kitörő
örömmel köszöntötte Randallt, olyan hangosan kiabálva,
mint a viharos időben a mennydörgés.
– El tudjátok hinni, hogy 15 fok volt tegnap, de az
előrejelzés szerint még hó is eshet hálaadásig? – integetett
Garrisonnak, miközben levette a kabátját.
Garrison majdnem olyan régóta ismerte Rebeccát, mint
Randallt. Mindhárman együtt jártak iskolába Vancouverbe.
De Rebecca és Randall csak az utóbbi időben vették fel
egymással a kapcsolatot az interneten. Már egy hónapja
rendszeresen randiztak. Ennek eredményeképpen Garrison
kezdte úgy érezni magát, mint egy felesleges harmadik,
amikor együtt voltak. Randall ezt igyekezett enyhíteni, de
Garrison biztosra vette, hogy Rebecca gondolatban már az
esküvői harangokat hallja. És látva Randallt, ahogy csókkal
köszönti a lányt, és suttog a fülébe, tudta, hogy nem csak
Rebecca gondolja komolyan. Emiatt Garrison nagyon
eltökélten keresett munkát. Minél hamarabb talál, annál jobb
lesz mindenkinek. A probléma ezzel az volt, hogy nagyon
kevés olyan munka volt, amelyik megfelelt volna neki,
jelentkező azonban annál több.
Az utolsó meghámozott répát is beledobta a csapban lévő
tálkába, és bocsánatkérően mosolygott Rebeccára.
– Nem akartam elrontani a közös vacsorátokat.
– Nem rontod el – tisztázta Rebecca, ahogy besétált a
konyhába. – Randall most mesélte, hogy mi történt a
nagymamáddal – mondta, majd szorosan átölelte. – Nagyon
sajnálom, Garrison.
– Igen, tudom, hogy nagyon öreg volt, és úgy néz ki,
akadt néhány egészségügyi problémája, de még mindig nem
tudom elhinni, hogy csak úgy elment.
– És mi lesz a macskáival? – Rebecca egy répát vett a
kezébe, kettétörte, majd beleharapott egy nagyot. – A
nagynéném az utca végén lakik, az ő régi háza mellett.
Néhány szomszéd – tudod, akik nem igazán ismerték a
nagyanyádat – elkezdte macskás nőnek hívni. A pletykák
szerint már legalább húsz macskája van.
Garrison eltöprengett.
– Nos, tudomásom szerint legutóbb még hét volt neki.
Nem is, talán csak hat. A legidősebb macskája, Genevieve pár
hónapja pusztult el. Az, amelyiket akkor fogadta örökbe,
amikor elkezdtem az egyetemet. Még virágot is küldtem
Gramnek. Genevieve huszonhárom éves volt.
– Komolyan? – Randall a tűzhely elé állt. – A macskák
ilyen sokáig élnek?
– Ezek szerint néhány igen.
– Lehet, hogy macskás hölgynek nevezték el, de húsz
macskája biztos nincs – tisztázta Garrison –, hacsak nem
fogadott be még többet, amiről én nem tudok. Hetente
beszéltünk, és ilyesmiről említést sem tett.
– Hat macska nem is olyan vészes. – Rebecca még egyet
harapott a répából. – Láttam egyszer egy idős hölgyet a tv-
ben. Floridában élt, és több mint száz macskája volt. Az
összes egy helyen, egy kis házban. Szerencsére még senki
nem találta fel a tv-n keresztüli szagközvetítést, különben
rögtön csatornát váltottam volna. Komolyan, nagyon
gusztustalan volt.
Garrison megborzongott.
– Elég visszataszítóan hangzik.
Rebecca nevetett.
– Főleg neked, aki utálja a macskákat.
– Garrison nem utálja a macskákat – vágott közbe
Randall –, csak allergiás. Én láttam. Ha egy macska már tíz
méterre van tőle, egyből tüsszög és folyik az orra.
- Tudom, tudom – mosolygott Rebecca Garrisonra. – Csak
szeretlek ezzel ugratni.
Így beszélgettek hármasban, amíg el nem készült a
vacsora. Ezután körbeülték az asztalt, ahol már tálalva volt a
thai fogás. Miután Garrison segített nekik eltakarítani a
maradékot, a szobájába ment, hogy összepakoljon pár dolgot
az utazáshoz. Másrészt szeretett volna egy kicsit egyedül
lenni. Egyértelműen látszott, hogy már kilóg ebből a
társaságból. Csak idő kérdése volt, hogy ők ketten komolyan
elköteleződjenek egymás mellett. Garrison nagyon örült
Randall és Rebecca boldogságának. De úgy érezte, ő már egy
kívülálló. Több okból is.
Garrison nem igazán irigykedett. Valójában örült, hogy
Randall és Rebecca ennyi év után egymásra találtak. Már
mind a harmincas éveik közepén jártak. A fiatalságuk nagy
része eltelt. Ha máshogy alakultak volna a dolgok
Ugandában, Garrison valószínűleg mostanra már házas
lenne. De Leah más utat választott, máshoz ment feleségül.
Garrison pedig már túltette magát ezen. Ahogy Gram mindig
mondta: ez a hajó már elúszott. Becsukta zsúfolásig pakolt
utazótáskáját. Nincs visszaút.
Gramre gondolt, és újra elöntötte a szomorúság. Miért
nem látogatta meg hamarabb? Csak jó kifogás volt a
folyamatos munkakeresése és az orvosi időpontjai? Lehet,
hogy titokban csak a sok öreg macska tartotta vissza? Hülye
macskák!
 2.

Rebeccának igaza volt a seattle-i időjárást illetően.

Jéghideg eső esett, ahogy Garrison a buszállomás felé
igyekezett. Nem sok új volt itt számára a washingtoni
időjáráshoz képest. De az ugandai éveket követően – és
miután maláriában is szenvedett – már sokkal nehezebben
viselte a hűvös, északnyugati időjárást. Szerencsére eszébe
jutott ma reggel, hogy rétegesen öltözködjön. Valószínűleg
úgy nézett ki, mint egy bevándorló, aki éppen szállást keres
magának. Nem mintha érdekelte volna a divat. Mellesleg
minden szempontból hajléktalannak számított. Nem volt se
otthona, se munkája, és egyedül élt.
Próbálta nem sajnálni magát, ahogy a Vancouver-
Washington buszjárat az állomás felé tartott. Ehelyett
igyekezett a drága, régi házra terelni a gondolatait, ahol
tizenkét éves korától egészen az érettségiig élt. Egyáltalán
nem olyan volt, mint a szülei háza egy völgy legmodernebb
környékén. Szinte már Gram személyiségének része lett a
sok régi ház és a háromsávos utcák a szomszédságban.
Egyértelműen kicsit leharcoltnak látszott a környék, de az
emberek mind nagyon barátságosak voltak. Persze ez
mostanra megváltozhatott. Összességében nem igazán töltött
itt hosszabb időt az utóbbi kilenc évben. Emellett utolsó
látogatása elég rövidre sikeredett a macskák miatt. Az
igazság az, hogy Garrison nem igazán töltött sok időt ezen a
környéken, amióta leérettségizett a középiskolában. Ennek
pedig már több mint tizenhat éve, ekkor kezdett el Gram
macskákat befogadni.
Garrison értette, hogy Gram miért fogadta be az első
macskát. A nagy, vörös cirmos, akit Genevieve-nek nevezett
el, jó társaság volt a számára. És Garrison tudta, hogy Gram
úgy szereti a macskákat, mint egy kisgyerek. Azt is tudta,
hogy nagyon magányos lett, amikor ő elköltözött a keleti
partra az egyetem miatt. Garrisont megnyugtatta a tudat,
hogy Genevieve jó társaságot biztosít a nagyanyjának, és
ahányszor csak hazamegy látogatóba, egyszerűen csak be
kell vennie az allergia elleni gyógyszerét. Azonban az idő
múlásával egyre ritkábbá váltak a látogatásai. Azt mondta,
hogy a sok utazási költség miatt, de tudta, hogy a macska az
igazi ok. Tudta, hogy még ha csak néhány óra erejéig is
látogatja meg Gramet, az számára egészségügyi kockázatot
jelenthet. De Gram miatt ezt igyekezett a háttérbe szorítani.
Sosem merte bevallani Gramnek, hogy sokszor úgy érezte,
előbbre tartja a macskát, mint őt. Tudta, hogy ez nagyon
önző dolog lenne.
Ahogy Garrison a belvárosi buszállomástól a kertváros
felé sétált, észrevette, hogy néhány ember kíváncsi
pillantásokkal méregeti. Hosszú, sötét hajával, réteges
öltözékével és telepakolt táskájával gyanúsnak tűnhetett. A
tény pedig, hogy meg sem borotválkozott, szintén nem vált a
megjelenése előnyére. Az volt a terve, hogy miután lerakta
csomagjait és levett magáról pár réteg ruhát, tesz egy kört a
városban Gram régi autójával, és kettőkor találkozik az
ügyvéddel.
A környék még lepusztultabbnak tűnt, mint ahogy az
emlékezetében élt. Ezenfelül a legtöbb fát kivágták, ami még
elhagyatottabb kinézetet kölcsönzött a helynek. A hideg
időjárás miatt pedig még emberek sem voltak az utcán.
Ahogy befordult Gram utcájába, azon gondolkodott, hogy
vajon a kulcs még mindig az ajtó mellett lévő virágcserép
alatt van-e. De ha nincs ott, tudta, hogy mindig szólhat
Rubynak a szomszédban. Mr. Miller említette, hogy Ruby
sokszor átment megnézni a macskákat, tehát biztosan van
nála kulcs.
Gram kétszintes háza első ránézésre még mindig
barátságosnak tűnt, de ahogy közelebb került hozzá, látni
lehetett az omladozó festékdarabokat és a behorpadt
redőnyöket. Valószínűleg korábban ezeket észre sem vette,
amikor Randall-lel jó pár hónappal ezelőtt beugrottak. Már
sötétedett, amikor megérkeztek, és a macskáknak hála, nem
sokáig maradtak.
A hátsó bejárathoz ment, ahol meg is találta a kulcsot a
hervadó muskátli cserepe alatt. Ledobta a táskáit az ajtó
előtt, és belépett a házba, ahol rögtön tüsszögni kezdett, és
folyt az orra. Kora reggel már bevette az allergia elleni
gyógyszereit, de már teljesen elmúlt a hatásuk. Egyből
megérezte a dohos macskaszagot, de egy macskát sem látott,
és anélkül, hogy körülnézett volna – remélve, hogy
menhelyre kerültek –, visszatartotta a lélegzetét, ahogy
kinyitotta a konyhaszekrényt, ahol Gram a pótkulcsokat
tárolta. Ahogy megtalálta a kocsikulcsokat, sietett ki a
házból, hogy friss levegőhöz jusson.
 De már késő volt. Ahogy közeledett a kis, különálló
garázsépülethez, megtelt a szeme könnyel, és egyre
gyakrabban tüsszögött. Szeretett volna átöltözni Gram
házában, de nem akart a feltétlenül szükségesnél tovább bent
maradni.
– Garrison, te vagy az?
Megállt egy pillanatra, miközben a garázs felé tartott.
– Ruby? – bámult az alacsony, gömbölyded nőre. A haja
már megőszült, de a bőre még mindig aranybarna volt, és
nem annyira ráncos, mint ahogy Garrison képzelte.
– Te jó ég! – mondta Ruby, majd közelebb ment hozzá.
Hallottam a tüsszögést, és tudtam, hogy csak te lehetsz az
- majd megölelte. – Üdv itthon, fiam!
– Köszönöm, Ruby – prüsszentett újra.
– Még mindig allergiás vagy?
– A macskák indították be – tüsszentett megint. A zsebébe
nyúlt egy újabb allergia elleni gyógyszerért. – Muszáj
beszednem még egyet.
– Kérsz hozzá vizet?
– I-igen – tüsszentett ismét. – Kérek!
– Gyere csak – karolt belé Ruby –, menjünk be, ott jó
meleg van.
Garrison nem tiltakozott, amikor Ruby bevezette őt a
házba, ami nagyon hasonlított Gram házához, csak kisebb
volt. A falak még mindig sárgák voltak, fehér díszítéssel.
– Hogy vagy, Ruby?
– Nos, elég megrendítő, hogy elvesztettük Lillyt. Nem
tudom felfogni. És tudod, hogy az én Williamem is tavaly
tavasszal ment el. – Kinyitotta az ajtót, bevezette Garrisont
az otthonos kis konyhába, gyorsan töltött egy pohár vizet, és
a kezébe nyomta. – Nem könnyű idősnek lenni.
– Részvétem William miatt – válaszolt Garrison, bevette a
gyógyszert, és leöblítette pár korty vízzel.
– Köszönöm. Én is nagyon sajnálom, Garrison. Lilly
csodálatos asszony volt. – Kinyitott egy műanyag konyhai
széket, és rámutatott, mintha azt várná Garrisontól, hogy
oda üljön.
Leereszkedett a székre, miközben még mindig nagyon
szipogott.
– Szeretnél még valamit? Esetleg enni?
– Jól hangzik, de hamarosan indulnom kell.
– És mit szólsz egy kis almaléhez? Vagy egy bögre jó
meleg teához? Kakaó?
– Kakaó is van?
– Csak instant, de…
– Tökéletes lesz, Ruby. A buszmegállótól idáig
gyalogoltam, és teljesen átfagytam. Még mindig nem
szoktam hozzá ehhez az időhöz. Uganda sokkal melegebb
volt.
– Tudom, hogy ott a maláriát is megkaptad. – Ruby
megrázta a fejét, ahogy a tűzhely felé fordult, hogy
alágyújtson a piros vízforralónak. – Azt hittem, ennél azért
tájékozottabb vagy, fiatalember! Lilly mondta el nekem a
hírt. Hogy felejthetted el kezeltetni a maláriát, és így
megbetegíteni magad? – érdekes hangot hallatott. –
Szégyelld magad, Garrison!
Garrison újra tizenkét évesnek érezte magát, miközben a
műanyag borítású konyhabútort bámulta. Ugyanazok a régi,
sárga és zöld virágok, de most még régimódibbnak tűntek,
mintha a 60-as évekből tértek volna vissza, visszarepítve őt
a gyermekkorába.
– Tudom – vallotta be Garrison –, eleinte nagyon
igyekeztem végigcsinálni a maláriakezelést. De ahogy telt az
idő, egyre elfoglaltabb lettem, és talán nemtörődöm is.
Sajnos így egyre nagyobb az esélye, hogy valaki elkapja a
maláriát. Minél tovább maradsz az országban, annál
valószínűbb, hogy elkapod.
Ruby megveregette Garrison hátát.
– Sose bánd. Nem kellett volna lehordanom téged emiatt.
Amit ott, Ugandában tettél… mintha az angyalok műve lett
volna, Garrison. Isten áldjon meg érte. Lilly nagyon büszke
volt rád. Hány kutat ástál, amíg ott voltál?
Sok ember segített benne, Ruby.
– Tudom én azt, fiam. De te voltál ott az ész. Tudom,
mennyit intézkedtél, hogy együtt dolgozhass az állammal, és
megtervezhesd az egész folyamatot. Szóval, mit gondolsz,
hányat sikerült megcsinálni?
Garrison vállat vont, ahogy levette a kabátját.
– Az igazság az, hogy harminc után már nem igazán
számoltam.
Ruby megcsóválta a fejét.
– Kizárólag neked köszönhető, hogy az a sok falu most
már vízhez jut.
Garrison vigyorgott.
– És neked is köszönet jár érte, Ruby. Tudom, mennyire
nagylelkűen küldted a munkámhoz a pénzadományokat. A
hogy Gram és más lelkes támogatók is. Sosem tudtuk volna
véghezvinni a sok anyagi támogatás nélkül. Ehhez egy egész
csapat kellett.
 – Nem beszélve a sok imáról – emlékeztette Ruby. – Az is
segített.
Garrison bólintott.
– Szóval, mit fogsz csinálni, ha hazaértél? – fordult Ruby
a fütyülő teáskancsó felé.
Garrison összeszorította a száját, nem tudta, mennyit
mondhat el Rubynak. Azután eszébe jutott, hogy nagyanyja
legjobb barátja és bizalmasa volt. Miért ne osztaná meg vele
a terveit?
– Nos, tudod, mit szeretnék most a legjobban? – mondta
lassan. – Elmondani valamit, amit még soha senkinek nem
mondtam el.
Ruby szemei felcsillantak, miközben összekeverte a
bögrében a forró vizet a kakaóporral.
– Mi az, Garrison? Szeretném hallani – majd Garrison elé
tette a bögrét.
– Tudom, hogy ezt az álmot nem válthatom valóra egyik
pillanatról a másikra – megállt, és belekortyolt az italba. –
Tisztában vagyok vele, hogy először a tőkét kell
megteremtenem hozzá, de nagyon szeretnék létrehozni egy
rehabilitációs központot fiatal srácoknak.
– Rehabilitációs központ? – nézett Ruby kíváncsian. -Az
mi?
– Egy olyan hely, ahol az emberek felépülhetnek –
magyarázta. – Egy ugandai barátom mesélt az öccséről. Az a
szegény kölyök függőséggel kínlódott még tinédzserkorában.
Amikor húszéves volt, végigcsinált egy harmincnapos
programot, de az utána lévő időszakban már nem támogatta
senki, hogy tiszta maradjon. Így egy idő múltán Jacob
visszaesett, és tavaly meghalt túladagolásban. A barátom
teljesen kikészült.
– Istenem – állt meg Ruby, miközben a saját bögréjébe is
tett egy teafiltert –, milyen tragikus!
– Az. Még ha nekem személyesen nem is volt problémám
függőségekkel, át tudom érezni. Rávettek, hogy hagyjam ott
Ugandát munka és otthon nélkül. Meg tudom érteni, milyen
hátrányos helyzetbe tud kerülni egy fiatal, aki szeretne egy
helyet, amit az otthonának nevezhet. Egy olyan környezetet,
ahol van lehetősége másokat is megismerni.
– Nagyon jó tervnek hangzik, Garrison. Remélem, fel
tudod építeni az intézetet. Ezt felírom az imalistámra.
– Jacob háznak szeretném hívni – mondta Garrison.
– Szép és visszafogott név. Teljesen magam elé tudom
képzelni. Egy otthonos hely, ahol egy fiatal fiú szabadnak
érezheti magát a korábbi függőségeitől.
– Komolyan? – Garrison emlékezett rá, amikor Ruby
lánya, Sandra jött látogatóba a kisfiával. – Ő milyen idős
most?
– Huszonnégy… legutóbb még csak tizennégy volt.
Garrison bólintott.
– Ez nagyon szomorú.
– Szegény fiú nagyon sok mindennel küzdött – kortyolt
bele Ruby a teájába. – Bár nem szeretek ezen túl sokat
gondolkodni. Jobb inkább csak imádkozni érte. Talán a
Jóisten tudja, hogyan állítsa helyre Elliottot. Mert én
biztosan nem – nézett reménykedve Garrisonra. – De talán te
csinálsz majd valamit, ami segíthet. Jacob ház, tetszik a
hangzása.
 – Nos, egyelőre ez még csak egy álom. Vagy Isten
akarata, ki tudja?
– Talán használhatnád Lilly házát – tanácsolta Ruby –,
ahol négy hálószoba is van.
– Az jó lenne, de Gramnek jelzáloghitele van rajta. Azért
csinálta, hogy tudja nekem fizetni az egyetemet. Mindig
vissza szerettem volna neki adni a pénzt, de aztán ehelyett
Ugandába utaztam. Mondjuk, nem meggazdagodás céljából.
Szinte biztos vagyok benne, hogy mostanra az összes
megspórolt pénze elment.
– Igen, de emiatt ne érezd rosszul magad. Segített neked
elvégezni az egyetemet, aztán pedig látta, hogy mennyi
mindenben segítettél az afrikaiaknak. Pontosan ez az, amit
Lilly mindig is elképzelt neked. És tudod, Garrison, hogy ő
mindig hitt benne, hogy a Jóisten mindent megad, amire
szükségünk van. Soha egy percig sem aggódott a pénz miatt.
Neked sem kellene.
Garrison erőltetetten mosolygott. A legtöbb dologgal
egyetértett, amit Ruby mondott. De néha a „nem aggódás”
részét könnyebb mondani, mint csinálni. Ahogy megitta a
kakaóját, megkérdezte, hogy használhatja-e a mosdót.
– Szeretném egy kicsit felfrissíteni magam, és átöltözni,
mielőtt találkozom Gram ügyvédjével. Ezt megtenném Gram
házában, de azok a macskák...
– Persze, érezd magad otthon, Garrison. Ebben a házban
nincsenek macskák. Viszont már egész közel kerültem
Violához.
– Viola?
– Lilly egyik macskája – csillant fel Ruby szeme. – Egy
nagy, gyönyörű, szürke macska a világ legpuhább szőrével.
Úgy emlékszem, Lilly azt mondta, hogy egy orosz, kék fajta,
én pedig mindig is imádtam. Nagyjából tizenkét éves lehet.
Az én Williamem soha nem akart macskát, de most, hogy ő
már nincs... – sóhajtott. – Na mindegy, ha szeretnél új
otthont találni azoknak a macskáknak, Violára én szeretnék
lenni az első jelentkező.
– Persze, természetesen – értett egyet Garrison. – Nem
látok rá semmi okot, hogy ne te kapd meg őt. Ha rajtam
múlik, tied lehet az összes macska, Ruby.
Ruby kuncogott.
– Köszönöm szépen. Mindig is gondoskodtam róluk,
amikor Lilly nem volt a közelben. Soha nem volt távol sokáig
– de ennyi macska egyszerre megterhelő tud lenni. Hiszed
vagy sem, tudom, mennyi munkával jár. Lilly talán szerette,
hogy ennyi macska van egy házban, de nekem már túl sok
lenne. Emellett nem tudnék annyit élelemre és állatorvosra
költeni. Talán még Viola befogadását sem engedhetem meg
magamnak – kissé elhalványult a mosolya. – De az biztos,
hogy élvezném a társaságát.
– Véleményem szerint Viola máris a tied lehet, Ruby.
Garrison már szalonképesebbnek érezte magát kettőkor,
amikor az ügyvédi irodába ment. Mr. Miller kezet fogott vele,
és még egyszer részvétet nyilvánított.
– Üljön le – mondta, és előretolt egy fekete bőrülést az
asztalától.
– Köszönöm, hogy rám szánja az időt – mondta Garrison,
majd leült. – Attól tartok, sok mindent meg kell beszélnünk
az örökségről, de jól akarom csinálni a dolgokat. És tisztában
vagyok vele, hogy a nagyanyámnak jelzáloghitele is van a
házon. Feltételezem, hogy a maradék pénze már elment a sok
adóra és törlesztőrészletre. Emellett ott a régi autója, ami
felújításra szorul, és pár háztartási eszköz, amikről még
szintén tárgyalni kell.
Mr. Miller nem válaszolt, miközben kinyitott egy vastag
mappát.
– Ó – mondta Garrison –, kivéve, ha voltak még
tartozásai. Ebbe nem gondoltam bele, de előfordulhat. Azt
tudom, hogy az egyetemi tanulmányaim sokba kerültek, és
Ugandában is támogatott anyagilag. Remélem, emiatt nem
halmozott fel tartozásokat. De ha mégis, akkor én majd
visszafizetem. Mármint, jelenleg munkanélküli vagyok, de
ahogy kapok egy…
– Nem, nem, ne aggódjon. A nagyanyjának nem volt
semmilyen tartozása, Garrison. – Mr. Miller az asztalára
nézett. – Valójában már a jelzálogot is visszafizette nagyjából
hét évvel ezelőtt.
– Tessék? – Garrison ledöbbent. – Hogy a fenébe sikerült
ezt megoldania? Semmije sem volt, kivéve a kevéske
társadalombiztosítását. Talán maga is tudja, hogy a
nagyszüleim misszionáriusok voltak. Nagyon jól tudom, hogy
a nagymamám olyan szegényen élt, mint a templom egere.
– Az lehet – mondta Mr. Miller. – De volt pénze.
– De hát ez hogyan lehetséges? – kérdezte Garrison
szigorúan.
– Nem beszélt magának Mrs. Brown a szüleiről?
Garrison megpróbált emlékezni.
– Nos, azt említette, hogy ellenezték a nagyapámmal való
házasságát. Azt gondolták, hogy az egész életét eldobja egy
misszió miatt. Tehát egy kicsit el voltak hidegülve tőle. Ez
minden, amit tudok.
 – Tulajdonképpen a szülei elég jómódúak voltak. A
nagyanyád édesapjának már pozíciója volt az első
légitársaságokban. Nagyjából húsz évvel ezelőtt hunyt el, és
mindent hátrahagyott a második feleségének. Ő pedig akkor
hunyt el, amikor te valahol tengeren túl voltál. A
dédnagyapád végrendelete szerint az örökség a
nagyanyádhoz került.
Garrison ezt próbálta megemészteni.
– Szóval Gram nem is volt szegény? Gazdag volt?
– Hát, milliomos nem volt, és ahogy te is említetted,
továbbra is egyszerűen élt. Úgy gondolom, megelégedett
ezzel az életszínvonallal. – Mr. Miller felemelt egy papírt,
ami banki kivonatnak tűnt. – A legtöbb pénze adományokra
ment el legfőképp az ugandai vízprojektre. A kivonatok
alapján minden hónapban jelentős összeget küldött, mióta
megkapta az örökséget.
– Az ugandai vízprojekt? – nézett Garrison Mr. Millerre.
Az a misszionárius csoport, amelyikben én is dolgoztam!
Tudom, hogy küldött adományokat, de nem tudtam, hogy
ilyen sokat.
– Nos, ezek alapján a támogatása jelentős mértékű volt.
Azt lehet látni, hogy a csekkek a gyülekezethez kerültek, de
egyértelműen a vízprojektre szánta őket. A nagyanyja
egyértelműen ebbe a folyamatba vetette a hitét. Ezenkívül
még egy külön összeget is hagyományozott a projekt
számára.
– Azta… – rázta fejét Garrison, miközben próbálta
feldolgozni a hallottakat – erről sejtelmem sem volt.
Mr. Miller átfutott néhány dokumentumot.
 – Szeretném a végrendelet részleteit megbeszélni önnel,
Garrison. Ha szabad így mondanom, ez nem a megszokott
forma.
– Rendben. – Garrison előrehajolt, hogy meghallgassa,
miről van szó.
– Ahogy ön is tudja, Lilly nagyon szerette a macskáit. De
azzal is tisztában volt, hogy maga allergiás rájuk. Tudta,
hogy nem várhatja el öntől, hogy a gondjukat viselje, mikor ő
már nincs. Tehát azt kéri öntől, hogy keressen nekik egy
gondviselőt, amíg nem talál mindegyiknek új otthont.
– Ó, az nem lehet olyan nehéz, azt hiszem, az egyiknek
már most találtam otthont.
– Ne olyan sietősen. – Mr. Miller egy papírra mutatott. –
Van pár külön kikötés a macskák elhelyezésére vonatkozóan.
– Milyen kikötések?
– A nagyanyja készített egy listát. Természetesen ezekről
a papírokról adok majd önnek másolatot, de megígértem
neki, hogy átbeszélek önnel mindent, ami itt szerepel. Úgy
gondolta, hogy maga kissé meg lesz lepődve. Biztosra akart
menni, hogy ön megérti és elfogadja a rendelkezéseit.
– Rendben van, folytathatjuk.
– Elsősorban a macskákat csakis családoknál lehet
elhelyezni, másrészt pedig a befogadó családoknak Mrs.
Brown szomszédságában kell lakniuk.
– Ez teljesíthetőnek tűnik.
– Emellett a befogadó családok legalább egy évig a
szomszédságban tartózkodjanak. Mrs. Brown biztosra akart
menni, hogy nem csak ideiglenes lakókról van szó. És az
otthonoknak előzetesen jóváhagyásra kell kerülniük, ezalatt
azt értem, hogy elég tiszták és biztonságosak legyenek a kis
állatok számára. Mrs. Brown egy listát is készített ezekről a
feltételekről.
– Komolyan? – Garrison csak a fejét rázta. – Ez inkább
úgy hangzik, mintha gyermekeknek akarna otthont találni,
nem pedig macskáknak.
– Neki a macskái voltak a gyerekei.
– Igen, tudom.
– Szeretné hallani a többit is?
– Persze. – Garrison hátradőlt a székben.
– A befogadó házakban legalább egy ember tartózkodjon
otthon a nap nagy részében, így a macskák nem maradnak
egyedül hosszabb időre. És ha a macskák házaspároknál
lesznek elhelyezve, a házasság legyen jól működő és stabil.
– Ezt honnan fogom én tudni? – Garrison összeráncolta a
homlokát.
– Mrs. Brown erre is készített egy listát. – Mr. Miller a
kötegnyi papírra nézett. – Ez mind össze van készítve önnek
ebben a mappában. Folytathatom a továbbiakkal?
Garrison csak bólintott.
– Ha a befogadó otthonok megfelelőek, a macskáknak
elsősorban kell egy kéthetes próbaidőszak. Ezután a
macskákért felelős személynek tennie kell egy
meglepetésszerű látogatást az új otthonba, hogy lássa, a
macska jó helyen van-e és szeret-e ott lenni. Ha az otthon
alkalmatlan, az állatot el kell onnan hozni. Ezután, amikor a
macska már három hetet töltött az új otthonában, a
macskákért felelős személy visszatérhet a…
– Ez csak nekem hangzik őrültségnek? – Vagy Gram már
kezdett szenilis lenni? Teljesen tisztának tűnt telefonon
keresztül, de lehet, hogy ez a jelenség elkerülte Garrison
figyelmét.
– Ahogy mondtam, Garrison, minden eltér egy kicsit a
megszokottól. Ezért mondok el most önnek minden részletet.
– De én ezt nem értem. Mármint, hogyan fogok valaha is
ilyen embereket találni? Komolyan, ki értene egyet az összes
teltétellel, ami itt szerepel – meglepetésszerű látogatások és
otthonok vizsgálata –, csak azért, hogy valaki befogadja egy
idős nő macskáit?
– Teljesen tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb ember
kiakadna ezek hallatán.
– Akkor miért tartott ki Gram mindezek mellett?
– Mert biztosra akart menni, hogy gondoskodnak
szeretett macskáiról, amikor ő már nem lesz.
– De úgy érzem, maga a lehetetlent kéri tőlem. – Garrison
beletúrt a hajába. – Úgy értem, végül is ők csak macskák.
– Azt mondja, hogy ön nem akar felelősséget vállalni a
macskákért?
– Nem, nem ezt mondtam. Csak ez az egész nagyon
bonyolultnak és összetettnek tűnik.
– Nos, van valami, ami talán kissé megkönnyítheti a
dolgot. – Mr. Miller az asztalra tette a papírokat. – Az összes
befogadó család kapni fog egy tízezer dolláros csekket,
miután maga meggyőződött róla, hogy mind a hat macska jó
helyre került.
– Tízezer dollár egy macska befogadásáért?
Mr. Miller bólintott.
– Az összesen hatvanezer dollár.
– Pontosan.
Garrison nagyot sóhajtott. Ez most tényleg vele történik?
 – Tehát döntenie kell, Garrison. Vállalja a felelősséget? A
nagyanyja utolsó kívánsága volt, hogy ezt tegye meg érte. De
tudott az ön allergiájáról, így rájött, hogy talán nem vállalja.
– Vállalom – mondta hirtelen. – Egyértelmű, hogy ez
fontos volt számára. Hogy is ne vállalnám?
Mr. Miller elmosolyodott.
– Boldog lenne, ha ezt hallaná.
– Szóval tudatnom kell a befogadó családokkal, hogy
tízezer dollárt kapnak, ha befogadják a macskát? Úgy értem,
így könnyű lenne nekik otthont találni. Csak fel kéne adnom
egy hirdetést az újságban vagy az interneten, és biztos
vagyok benne, hogy a telefonom éjjel-nappal csörögne.
– Úgy is csinálhatja – helyeselt Mr. Miller, ahogy a
papírokat egy nagy mappába helyezte –, de ez bonyolult
lenne, mert a pénzéhes emberek elveszik majd a lehetőséget
a befogadó családoktól.
– Igaza van – bólintott Garrison.
– Lényegében öntől függ, hogyan oldja meg. A nagyanyja
utolsó kívánsága volt, hogy a macskáknak jó környezet
legyen biztosítva, és a befogadó családok is élvezzék ennek
minden előnyét. Nagyon jól tudta, hogy néhány macskája
már nagyon öreg, és nem lesz könnyű őket elhelyezni. Az
utolsó dolog lenne, amit akart nekik, hogy menhelyre vagy az
utcára kerüljenek.
– Ez teljesen érthető.
– Tudta, hogy önnek is időbe fog telni, amíg kitalálja,
hogy rendezze el ezeket a dolgokat – folytatta Mr. Miller. –
És ehhez hagyott is önnek hátra egy kis támogatást. Egy-két
hónapra talán elég, attól függően, mennyit használ fel belőle.
 Egy borítékot csúsztatott át az asztalon, ami egy csekket
tartalmazott.
– Ez nagyon figyelmes. – Garrison tudta, hogy nagyon
kedvetlenül és monoton hangon beszél, de most ennyire telt
tőle. Nehéz volt feldolgozni, hogy egy nagymama
elkötelezettebb a macskái felé, mint a saját unokája felé.
Tudta, hogy ez az ő részéről nagyon önzőnek tűnik, de Gram
tudta, hogy szőrallergiája van, amikor elkezdte befogadni a
kis állatokat.
– A macskákról is hagyott részletes leírást – vigyorgott
Mr. Miller –, komplett dossziékat képekkel, állatorvosi
leletekkel, és minden mással együtt, amire még szükség
lehet.
– Úgy néz ki, mindenre gondolt. – Garrison
megterhelőnek érezte ezt a sok információt. Tényleg ő fog
felelni a macskákért?
– Feltételezem, hogy használni szeretné a nagyanyja
házát arra az időre, amíg a macskáknak új otthont nem talál.
– Az allergiáim miatt nem hinném – rázta a fejét
Garrison.
– Rendben. – Mr. Miller összecsukta a mappát, és
Garrison felé csúsztatta az asztalon. – Beismerem, Mrs.
Brown tervei elsőre számomra is bizarrnak tűntek, de minél
többet beszéltem vele, annál inkább kezdtem megérteni,
hogy jól gondolja a dolgokat. Nagyon szerette a macskáit.
– Igen, ez egyértelmű – sóhajtott nagyot Garrison. Nem
tudott megbirkózni a gondolattal, hogy irigykedik egy csapat
öreg macskára, de nem tudott változtatni rajta. Gram háza
már teljes egészében az övék volt. És a nagymamája miért ne
úgy rendelkezzen a pénze fölött, ahogy jónak látja?
Végeredményben azok a macskák jobban részt vettek az
életében, mint Garrison, legalábbis az utóbbi tizenhat évben.
Valójában Garrison csupán hat évet töltött nála. Tisztán
látszott, hogy a macskák voltak az igazi családja.
3.
– Igen, de emiatt ne érezd rosszul magad. Segített neked
elvégezni az egyetemet, aztán pedig látta, hogy mennyi
mindenben segítettél az afrikaiaknak. Pontosan ez az, amit
Lilly mindig is elképzelt neked. És tudod, Garrison, hogy ő
mindig hitt benne, hogy a Jóisten mindent megad, amire
szükségünk van. Soha egy percig sem aggódott a pénz miatt.
Neked sem kellene.
Garrison erőltetetten mosolygott. A legtöbb dologgal
egyetértett, amit Ruby mondott. De néha a „nem aggódás”
részét könnyebb mondani, mint csinálni. Ahogy megitta a
kakaóját, megkérdezte, hogy használhatja-e a mosdót.
– Szeretném egy kicsit felfrissíteni magam, és átöltözni,
mielőtt találkozom Gram ügyvédjével. Ezt megtenném Gram
házában, de azok a macskák...
– Persze, érezd magad otthon, Garrison. Ebben a házban
nincsenek macskák. Viszont már egész közel kerültem
Violához.
– Viola?
– Lilly egyik macskája – csillant fel Ruby szeme. – Egy
nagy, gyönyörű, szürke macska a világ legpuhább szőrével.
Úgy emlékszem, Lilly azt mondta, hogy egy orosz, kék fajta,
én pedig mindig is imádtam. Nagyjából tizenkét éves lehet.
Az én Williamem soha nem akart macskát, de most, hogy ő
már nincs... – sóhajtott. – Na mindegy, ha szeretnél új
otthont találni azoknak a macskáknak, Violára én szeretnék
lenni az első jelentkező.
– Persze, természetesen – értett egyet Garrison. – Nem
látok rá semmi okot, hogy ne te kapd meg őt. Ha rajtam
múlik, tied lehet az összes macska, Ruby.
Ruby kuncogott.
– Köszönöm szépen. Mindig is gondoskodtam róluk,
amikor Lilly nem volt a közelben. Soha nem volt távol sokáig
-de ennyi macska egyszerre megterhelő tud lenni. Hiszed
vagy sem, tudom, mennyi munkával jár. Lilly talán szerette,
hogy ennyi macska van egy házban, de nekem már túl sok
lenne. Emellett nem tudnék annyit élelemre és állatorvosra
költeni. Talán még Viola befogadását sem engedhetem meg
magamnak – kissé elhalványult a mosolya. – De az biztos,
hogy élvezném a társaságát.
– Véleményem szerint Viola máris a tied lehet, Ruby.
Garrison már szalonképesebbnek érezte magát kettőkor,
amikor az ügyvédi irodába ment. Mr. Miller kezet fogott vele,
és még egyszer részvétet nyilvánított.
– Üljön le – mondta, és előretolt egy fekete bőrülést az
asztalától.
– Köszönöm, hogy rám szánja az időt – mondta Garrison,
majd leült. – Attól tartok, sok mindent meg kell beszélnünk
az örökségről, de jól akarom csinálni a dolgokat. És tisztában
vagyok vele, hogy a nagyanyámnak jelzáloghitele is van a
házon. Feltételezem, hogy a maradék pénze már elment a sok
adóra és törlesztőrészletre. Emellett ott a régi autója, ami
felújításra szorul, és pár háztartási eszköz, amikről még
szintén tárgyalni kell.
 Mr. Miller nem válaszolt, miközben kinyitott egy vastag
mappát.
– Ó – mondta Garrison –, kivéve, ha voltak még
tartozásai. Ebbe nem gondoltam bele, de előfordulhat. Azt
tudom,
 3.

Ahogy Garrison hazafelé vezetett, eltökélte magában, hogy

Gram utolsó kívánságait képességeihez mérten a legjobban
teljesíti – olyan gyorsan, amennyire csak lehet. Első
lépésként Violát Rubynak adja. Ez biztosan boldoggá tenné
Gramet. Ahogy a parkolóba ért, megnézte az óráját, hogy
megbizonyosodjon róla, még tart néhány óráig az allergia
elleni gyógyszer hatása. Elővigyázatosságból még megállt a
közeli gyógyszertárnál, hogy vegyen az allergia ellen egyszer
használatos maszkokat és kesztyűket. Tudta, hogy ez talán
túlzás, de nem érdekelte. Ha kell, még lélegeztetőt és
védőoverallt is vesz. Nem lehet elég óvatosnak lenni.
– Hogy ment az ügyvéddel? – kérdezte Ruby. A ház felé
mutatott, amint bezárta a garázsajtót.
– Hát, elég érdekes volt – mondta Garrison.
– Ó – ráncolta a homlokát Ruby.
– Még mindig szeretnéd Violát?
– Igen, nagyon szeretném! – csillantak fel a szemei.
– Nos, otthont kell találnom az összes macskának.
Amilyen gyorsan csak lehet. Jó lenne, ha el tudnád vinni
Violát, és…
 – Nem kell kétszer kérned. – Ruby követte őt a hátsó
ajtóhoz. – Gondolod, hogy nálam jól érzi majd magát?
– Biztos vagyok benne, hogy a lehető legboldogabb lesz.
Kinyitotta az ajtót.
– Nincs semmi tartozékom, mint például macskakaja,
macskahordozó vagy alomtálca.
– Biztos vagyok benne, hogy Gramnek sok ilyen tartozéka
van. – Garrison feltette a maszkot és felhúzta a
védőkesztyűket.
– Úgy nézel ki, mint aki épp egy műtétre készül – mondta
Ruby, ahogy elindult a házba.
– Nos, tervezem, hogy eltávolítok egy-két macskát –
viccelődött Garrison –, de nem műtéti úton.
– Gyere, kiscicám – hívta Ruby Violát. Egy csapat macska
azonnal a konyhába rohant. – Valószínűleg azt gondolják,
hogy megint megetetem őket – mondta, ahogy felemelte a
kedvencét. – Hát itt vagy, drága Violám. Haza akarsz jönni
Rubyval?
Garrison lába a földbe gyökerezett, amikor körülvették a
hízelgő macskák. Nem akarta kimutatni, mennyire kínos
számára, de érezte, hogy felgyorsul a szívverése és egyre
nehezebben lélegzik. De talán csak a maszk miatt volt.
– Menj körbe, és nézz körül, hogy mit szeretnél elvinni –
mondta Rubynak. – Macskakaja, tálak, vagy bármi, amire
szükséged van.
– Minden rendben? – bámult Garrisonra kíváncsian. –
Még a fehér bőrödhöz képest is nagyon sápadt vagy.
Maláriarohamod van?
– Nem, nem, ez csak az allergia – mormogta Garrison.
 – Nekem ez annál többnek látszik – biccentette oldalra a
fejét Ruby, hogy tanulmányozza Garrisont, miközben Viola
fejét simogatta.
– Több mint mi? – majd átlépett egy nagy, szőrös
macskán, aki egy mosómedvére emlékeztetett.
– Olyan, mintha valami fóbiád lenne, fiam.
– Fóbia? Mitől?
– Macskáktól. – Garrison arcához tartotta Violát, mire a
férfi hátrahőkölt. Véletlenül rá is lépett egy másik farkára
vagy mancsára, ami nagy nyávogást eredményezett, amitől
Garrison még jobban megijedt. Ruby hangosan nevetett.
– Tudom, hogy igazam van. Macskafóbiád van, Garrison.
– Nem, nem – próbálta megnyugtatni magát. – Ez csak az
allergia miatt van. Szeretek távolságot tartani a…
– Láttam egy tv-show-ban nem olyan régen. Talán Dr.
Phil-nek hívták. Lényeg a lényeg, azt mondták, hogy az a
legjobb a félelem legyőzésére, ha szembeszállsz vele –
vigyorgott. -- Azt hiszem, te most éppen ezt csinálod.
– Én most inkább felmegyek az emeletre – mondta Ruby-
nak. – Meg akarom nézni, van-e még macskamentes szoba.
Bár leginkább egy olyan helyet szeretett volna találni,
ahol megnyugszik, egy helyet, ahol magára csukhatja az
ajtót, és végre kap levegőt.
– Lilly mindig zárva tartotta a szobádat – szólt utána
Ruby.
Remélte, hogy majd eljössz valamikor, és maradsz egy kis
ideig. Az egy biztosan macskamentes terület – vigyorgott. –
Képzelj el egy jó kiállású férfit, aki fél az olyan kiscicáktól,
mint te, Viola.
 – Képzeld el – mormolta magában, ahogy elindult felfelé a
lépcsőn. Egy hallba érkezett, ami közvetlenül a szobájába
nyílt.
Gyorsan kinyitotta az ajtót, és belépett. Meg volt lepve,
hogy a szoba ugyanúgy néz ki, mint középiskolás korában.
Olyan volt, mintha egy időutazáson lenne. Persze a poszterek
sarkai már felpenderültek, és a színben passzoló függönyök
és az ágynemű kifakult, de ettől függetlenül semmi sem
változott. Hogy egy kicsit még megnyugodjon, becsukta az
ajtót, és nekitámaszkodott. Azonnal levette az arcmaszkot,
majd lassú, mély levegőket vett, és érezte, hogy kicsit
megnyugszik.
Rubynak igaza lehet? Tényleg macskafóbiája van?
Megnézte magát a régi, koszos tükörben. Össze volt húzódva
a szemöldöke, barna szemei aggódást tükröztek, még a
pupillái is kisebbek voltak. Nem ezek a félelem jelei? És
mégis, mitől kellene félnie? Körbeutazta a világot, a
legkülönbözőbb veszélyekkel nézett szembe – a vad
dzsungeltól kezdve egészen a gerillaharcosokig –, és mégsem
érzett soha ok nélküli félelmet. Mégis tagadhatatlan, hogy
azoktól az öreg macskáktól borsózott a háta. Talán mindent
összevéve Rubynak igaza van. Lehetséges, hogy fóbiával
küzd. Valószínűleg tanácsra lenne szüksége (esetleg a tv-s
doktortól, akit Ruby említett), és egyszerűen szembeszállni a
félelmeivel.
Körülnézett a szobában, és azon gondolkodott, hogy
lehetséges lenne-e, hogy ebben a házban maradjon. Ez
biztosan megmentené őt a hotelszobák számláitól. Ez a kis
szoba talán menedéket nyújthatna egy pár hétig.
Remélhetőleg nem fog sokáig tartani, hogy otthont találjon
Gram macskáinak. Időközben pedig Ruby tanácsára
megpróbálná legyőzni a félelmeit, és ezeket az állatokat is
jobban megismerné. Legalábbis megpróbálhatná.
– Hahó! – szólt Ruby, ahogy ment fel a lépcsőkön. –
Minden rendben, Garrison?
Visszatette magára az arcmaszkot, és az arcához
szorította. Az egy dolog, hogy le kell győznie a félelmeit, de
az allergia miatt továbbra is védenie kell magát.
– Jövök – mondta, amint kilépett a szobából, és becsukta
maga mögött az ajtót.
– Találtam pár tartozékot a macskákhoz – mondta Ruby.
–Lillytől egy rakat dolga hátramaradt. Kiszolgáltam magam,
ahogy mondtad, remélem, nem baj.
– Örülök neki – erősítette meg Garrison. – Bármi, ami
hozzásegít téged és Violát egy új kezdethez – eközben
nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa a szürke kis állat
fejét. Kis lépésekben, mondta magának. Egyszerre csak egy
macska.
– Remélem, ti ketten boldogok lesztek – mondta Rubynak.
– Vagyis, nem is kell semmit mondanom. Ruby, a
nagymamám szabott pár feltételt azok számára, akik
befogadják a macskákat.
– Feltételeket? – ráncolta a homlokát Ruby. – Mire
gondolsz?
– Nem nagyon szeretnék most belemenni a részletekbe,
de ha te és Viola jól el tudtok helyezkedni, és úgy döntesz,
hogy megtartod…
– Már most tudom, hogy meg szeretném tartani –
jelentette ki. – Efelől nincs semmi kétség.
 – Akkor nem kell aggódnod a költségek és a felszerelések
miatt.
– Miről beszélsz, fiam? – nézett rá kérdően Ruby.
– Gram bizonyos feltételeket szabott a macskák új
otthonaira vonatkozóan.
– Milyen feltételekről beszélsz? – kérdezte újra Ruby.
– Nem is kellett volna semmit mondanom – mondta
félmosollyal Garrison.
– Jól mondod, fiatalember. Elkezdesz valamit mondani
Rubynak, aztán nem fejezed be?
– Ne haragudj, Ruby, de ez minden, amit most tudok
mondani, rendben? – tartotta fel a kezeit a rajtuk lévő lila
gumikesztyűkkel.
– Gondolom – húzta el a száját Ruby –, most jobb, ha
magadról és a macskafóbiádról gondoskodsz, fiatalember. Én
pedig elhelyezem az összes szükséges eszközt a hátsó
teraszon. Most szeretnék Violának új otthont biztosítani. És
bizton állíthatom, hogy szeret nálam lenni.
– Köszönöm – mondta Garrison, amint a konyha felé
sétált.
– Szólj, ha szükséged van valamire – mondta ismét Ruby
izgatottan vagy ha ezek a macskák gondot okoznak, csak
hívj. Bármikor segítek.
– Köszönöm, nagyra értékelem.
– Ha éhes vagy, gyere át. Valójában ma is terveztem
valami rakottat főzni estére – nézett rá reménykedve, közben
pedig Violát betakarta a kabátjába talán le tudlak kenyerezni
egy kis meleg étellel, és szóra bírlak.
– Ruby, Ruby – kuncogott Garrison.
 – Vagy talán már nem szereted úgy a főztömet, mint
régen?
– Évek óta nem ettem jó rakott ételt – mondta
mosolyogva.
– Akkor jó, én nem szeretek túl későn vacsorázni. Gyere
át fél hatkor Ruby konyhájába, és ne késs el.
– Úgy lesz – erősítette meg Garrison.
– Feltételezem, hogy a macskák etetése mostantól a te
feladatod.
– Természetesen.
Ruby a hűtőre mutatott, amin egy macska formájú
mágnes tartott egy teleírt papírt.
– Azok Lilly utasításai, amiket nekem tartott ott, arra az
esetre, ha ő nincs a közelben.
– Jó tudni – vizsgálgatta Garrison a papírt, majd
kinyitotta az ajtót, hogy Ruby lássa a macskatartozékokat,
amiket el tud vinni a saját házába.
– Köszönöm, fiam – mutatta ki háláját egy széles
mosollyal.
– Én köszönöm, hogy elviszed Violát – mondta, miközben
az ajtó melletti székre helyezett egy dobozt.
– Akkor fél hatkor találkozunk.
– Az biztos – mosolygott Garrison, majd becsukta az ajtót.
Egy macska megvan, már csak öt van hátra. Talán innentől
kezdve nem is lesz olyan nehéz. Szívet melengető gondolat
volt, ahogy maga elé képzelte Ruby arcát, amint meglátja a
tízezer dolláros csekket a következő hónapban. Számításai
szeli ni ez nagyjából karácsony előtt fog megtörténni.
Csodás!
 A kis autóból bevitte a házba telitömött hátizsákját a
borítékkal együtt, amit Mr. Millertől kapott. Át szerette
volna olvasni a papírokat Gram végrendeletével
kapcsolatban, de amint visszaért a konyhába, az összes
macska egyszerre kezdett el nyávogni, mintha vártak volna
tőle valamit. Mi ez? Rápillantott a hűtőn lévő listára, amin
szerepelt, hogy az állatok mindig délután négy és öt között
kapnak vacsorát. Még csak kicsivel múlt négy óra.
Magán hagyta a gumikesztyűket és a maszkot, levette a
hűtőről a papírt, és elkezdte olvasni a rajta szereplő
utasításokat. Gyorsan rájött, hogy sokkal bonyolultabb a
feladat, mint telerakni a macskák tálját étellel. A lista szerint
mindegyik macska külön ellátást igényel. Még ha Ruby be is
fogadta Violát, a többi öt macskára más és más feltételek
vonatkoztak. Garrisonnak többször át kellett olvasnia, mire
megértett belőle valamit. Oreo külön egyen a mosodában,
speciális zsírszegény és száraz ételt kapjon, mert túlsúlyos
volt, és megenné a többi állat elől is az ételt. Spookynak
speciális cseppeket kell csepegtetni a konzervbe, hogy meg
lehessen előzni a szőrcsomók letapadását. Rustynak
különleges szárazkaja és konzerv keveréke kell, Muzzynak
pedig gluténmentes étel. Úgy tűnt, hogy Harry az egyetlen,
akinek nem kell különleges ellátás.
– Isten áldja Harryt – mondta Garrison, ahogy a
konyhapultra tette a listát. Majd lábujjhegyre állt, és
körülnézett a helyiségben. – Melyikőtök Harry?
Egy nagy, csíkos macska nézett fel izgatottan, majd
Garrison lábához dörgölőzött.
– Neked könnyű dolgod van – mondta a barátságos
macskának. – De több bizonyítékra van szükségem.
 Ekkor ugrott be neki a mappa, amiről Mr. Miller beszélt.
Mintha fényképeket említett volna.
Kinyitotta a borítékot, és addig túrt benne, amíg meg
nem találta azt a részt, ami a macskákról adott leírást.
Hosszúnak tűnt, így elhatározta, hogy a szobájában olvassa
majd végig, ahol nem kell kesztyűt és maszkot viselnie.
– Hamarosan visszajövök – ígérte a macskáknak, majd
elsietett.
Az első oldalon Viola szerepelt, de mivel már talált neki
otthont, így nem is nagyon foglalkozott vele. Azonban
észrevette, hogy amellett, hogy Viola egy orosz kék macska,
már elmúlt tizenkét éves, és a modora sem a legjobb. Nagyon
ragaszkodott Gramhez, amivel biztosította magának, hogy ő
marad az örök kedvence. „Violának nem való olyan ház, ami
tele van gyerekekkel, zajjal vagy más állatokkal” – írta Gram.
„Inkább olyan otthont szeretne, ahol egy érett, egyedülálló
nővel él, hogy biztosan megkapja tőle azt a figyelmet és
törődést, amire vágyik.”
Garrison kuncogott. Nos, Ruby egyenesen tökéletes lesz
erre a feladatra. Nem tűnt ez olyan bonyolultnak. Leült az
ágyra, és a következő oldalra lapozott. A képről egy nagy,
vörös, zömök macska nézett vissza rá. Rusty.
Tulajdonképpen ez a macska már tízéves volt, és jól kijött a
gyerekekkel. „Rusty a bohóc macska.” írta róla Gram.
„Játékos és kedves, jó helye lenne egy nagy családban, ahol
sok figyelmet kap, ezenkívül más macskákkal is képes együtt
élni. Jól kijön mindenkivel.”
– A jó öreg Rusty. – Garrison továbblapozott. Spooky volt
a fehér foltos egyed, hétéves nőstény, akit Gram két évvel
ezelőtt fogadott be. Ő szocializálódik a legnehezebben, és
nagyon hangulatfüggő. „Spooky öntörvényű, de ugyanúgy
szereti, ha figyelnek rá. Talán a legjobb lenne neki egy olyan
otthon, ahol nincsenek más állatok.” Garrisonnak még három
állat leírását át kellett futnia, de tudta, hogy éhesek, úgyhogy
nem olvasta el a többi apró részletet Spookyról.
Látott egy fényképet egy fekete-fehér macskáról,
természetesen Oreo volt az. Ezt könnyű megjegyezni.
Kilencéves, és még kiskorában érkezett Gramhez. Könnyen
kezelhetőnek tűnt.
A hangos sziámi macska volt Muzzy. Gram szerint ő
nyolcéves. „Nagyon igényes és beszédes is” – nézett a
következő oldal másik felére.
Végre meglátta az oldalt Harryről – és ahogy értelmezte,
ő volt a barátságos macska, aki egy mosómedvére hasonlít.
Egy igazi egyéniség, aki nagyjából egy éve talált Gramhez.
„Harry egy nagyon különleges macska” – írta Gram. „Nem
szeretem azt mondani, hogy ő a kedvencem, de ha csak
egyiküket tarthatnám meg – Isten bocsássa meg –, az Harry
lenne. Ötéves, és mind közül ő a legokosabb.”
Felvértezve a sok új információval, Garrison feltette a
védőmaszkot, és lement a konyhába megetetni az állatokat.
Természetesen nem volt olyan könnyű, mint ahogy azt
elképzelte, de időközben mindet felismerte, és végrehajtotta
a feladatot. Mire végzett, már közel öt óra volt, és nagyon
kimerültnek érezte magát.
Nemcsak a fáradtságról volt szó, hanem az orra is
elkezdett folyni, a szeme csupa könny lett, és mire a
szobájához ért, megint tüsszögni kezdett. Hogy lehet öt
macska gondozása ennyire bonyolult? És őszintén szólva, ha
már öt állat gondozása ennyi problémát jelent, hogy
gondolhatja, hogy egyszer majd rehabilitációs központot
üzemeltet függők számára?
 4.

–Úgy értem, azt mondod, hogy Lilly létrehozott egy anyagi

alapot az ő szeretett macskáinak – mondta Ruby, miközben
kimért egy adagot Garrison-nak a csirkéből.
– Semmi ilyesmit nem mondtam – mondta Garrison,
miközben a tányért nézte.
– Talán nem ezekkel a szavakkal mondtad – ült vissza a
székbe –, de tudom, hogy erre gondoltál. – Kinyújtotta kezét,
és Garrisonéra tette. – Bízhatsz bennem, Garrison.
– Nos, valószínűleg tudod, hogy Gram mindig egy
nagylelkű nő volt – nézett fel Garrison mosolyogva a
tányérjából.
– Különösen, amikor macskákról volt szó – kuncogott
Ruby, amint elkezdett enni –, túlságosan is nagylelkű.
Miután Garrison mindent megevett, visszament a házba,
és elbarikádozta magát a macskáktól.
Bezárkózott régi, fiatalkori szobájába, leült az asztalhoz,
ami most jóval kisebbnek tűnt. Kinyitotta a laptopját, hogy
írjon egy apróhirdetést a helyieknek. Máshol is meg akarta
jelentetni, mint például a Craigslist, vagy más helyi
oldalakon. Minél hamarabb otthont talál a macskáknak,
annál jobb lesz mindenkinek.
 Öt különleges macska veszítette el a gazdáját, és most új
otthont keresnek. Válassz egyet: egy sziámit, Muzzy névvel,
egy sötét, rövid szőrű fekete-fehéret, aki Oreo, egy vörös
tigrist, akinek Rusty a neve, egy fehér foltost, Spookyt, vagy
egy Maine Coont, akit Harrynek hívnak. Mind jól vannak
tartva, öt és tizenkét év közöttiek. Mindegyik macska jó
egészségnek örvend, az állatorvosi leleteik is rendelkezésre
állnak. A befogadó családoknak meg kell felelniük bizonyos
feltételeknek, és északnyugat Vancouverben kell élniük.
Hívjanak további információért.
Újra elolvasta a hirdetést, majd beleírt még e-mail-címet
és telefonszámot is. Elégedett volt vele, majd megosztotta az
interneten, és az újságnak is elküldte. Emellett azt tervezte,
hogy a szomszédságban is kitesz pár hirdetést. Remélhetőleg
már holnap lesz több jelentkező is.
Eljött a reggel, de nem csörgött sem az ő mobilja, sem
Gram otthoni telefonja. Ezért miután megetette az éhes
macskasereget, leült, és elkezdett összeállítani egy
mutatósnak ígérkező plakátot. Megvédve magát az allergia
elleni gyógyszerével és a maszkkal, nagyjából egy órát töltött
azzal, hogy képeket készítsen a macskákról. Ezután, szobája
biztonságában, kiválasztott egy-egy fotót Oreóról és
Rustyról, majd a laptopja segítségével összeállított egy
montázst. Már az utolsó simításokat végezte rajta, amikor
meghallotta, hogy csörög a telefonja. Remélve, hogy valaki a
macskák miatt hívja, készségesen válaszolt a hívásra, de csak
Gram lelkésze volt az, hogy részvétét fejezze ki, és
megosszon vele pár részletet a megemlékezésből.
 – Ezen a szombaton is megtarthattuk volna – mondta
Barton pásztor –, de a nők holnap tartják az aratás ünnepét.
Mindig a hálaadás hétvégéje előtt tartják meg.
– Hétfő is megfelel – mondta Garrison.
– A nagymamájának nagyon pontos elképzelése volt
arról, hogy milyen szertartást szeretne – mondta. – És mint
már ön is tudja, hamvasztást szeretett volna. A terve az volt,
hogy minden szép és egyszerű legyen. Még a beszédet is
megírta hozzá. Nem akarta, hogy bárki is patetikusan
beszéljen róla. Lényeg a lényeg, hogy minden előre el van
rendezve. Mármint, nem akarom, hogy rosszul értse, de
igazság szerint nagyon szép szertartást tervezett. És remélte,
hogy maga is szeretne majd beszédet mondani, Garrison.
Valójában biztos vagyok benne, hogy a közönség is élvezné.
– Természetesen – felelte Garrison –, én is örülök.
Még egy pár dolgot megbeszéltek, és mielőtt Garrison
letette volna a telefont, megígérte, hogy hétfőn találkoznak.
Már nem is csodálkozott, hogy Gram mindent részletesen
megtervezett. Mindig is nagyon gyakorlatias volt, életében és
halálában. Nos, kivéve a macskákat. Úgy látszik,
megfeledkezett a gyakorlatiasságról, amikor elkezdte őket
sorra befogadni.
Garrison észrevette, hogy már az egész ház a kis, szőrös
teremtményeknek van berendezve. Minden szobában
macskaágyak voltak. Nem mintha használták volna őket. A
legtöbb bútor is csupa szőr volt. A macskajátékok szanaszét
hevertek a földön, amivel egy aknamező látványát
kölcsönözték neki. Főleg, amikor Garrison nem figyelt maga
elé. Emellett néhány kaparófa is volt itt-ott.
 Egyikük láthatóan a mennyezetre próbált felérni.
Azonban a kárpitozott bútorok voltak a macskák kedvencei,
mert mindegyik szakadt és foszlott volt. Láthatóan a
macskák nem értették, hogy mire valók a kaparófák. Kivéve
Harryt. Garrison rajtakapta, amint agresszíven kapar az
egyiken, amikor elment mellette, hogy kinyomtassa a
hirdetéseket.
– Jó cica – mondta, ahogy átvágott a nappalin. Harry
megfordult, és Garrisonra bámult intelligens, zöld szemeivel,
mintha értette volna, amit mond. – Gondoskodj a többiekről,
amíg távol vagyok – mondta a macskának.
Miután evett egy falatot, és kinyomtatott pár posztert,
Garrison elment a szomszéd házakhoz, és elkezdte őket
kiragasztani.
– Mi ez? – kérdezte tőle egy fiatal, biciklis hölgy.
– Ingyenmacskák – mosolygott rá. – Érdekli?
– Igazából évek óta szeretnék egy macskát, és
megígértem magamnak, hogy veszek egyet, mikor
berendezkedem egy normális otthonban – mondta, miközben
leszállt a bicikliről.
– És most már rendes otthonban él? – kérdezte Garrison
érdeklődőén.
– Igen – bólogatott.
– Nos, nekem jó kis választékom van macskákból – kezdte
el mesélni a történetet a nagyanyjáról, és hogy ezek az
állatok lettek az ő szeretett családja.
– A macskás nő volt az ön nagyanyja? – nézett rá a nő
csodálkozva.
 – Feltételezem, hogy néhány ember így hívta őt – nézett
vissza furcsán Garrison. Barna, felkötött hajával és kifejező,
barna szemeivel különösen szépnek látta a nőt.
– Nem, de azt hallottam, hogy sok macskája volt. Talán
tizenkettő?
– Amennyire én tudom, csak hét – ez a legtöbb. De
elismerem, már ez is több a kelleténél.
– Ó, hát tudja, hogy terjednek a pletykák – mondta
bocsánatkérően. – Ez egy jó és összetartó szomszédság, de az
emberek beszélnek.
– Igen. Mindegy, a nagyanyám elhunyt a múlt héten. Az
én felelősségem új otthont találni a macskáinak.
– Őszinte részvétem – nézett együttérzően a nő.
– Köszönöm. Rájöttem, hogy idős volt, és készen állt arra,
hogy elmenjen, de mégis, még mindig hiányzik.
– Nos, ha ezek a macskák tényleg olyan jók, mint ahogy
mondja, talán érdekel a dolog, és befogadnék egyet –
mondta. – De először szeretném látni őket.
– Semmi probléma – mosolygott Garrison, majd
rámutatott a hirdetésre. – De a szomszédságban kell élnie –
mosolygott feszengve. – A nagyanyám egy egész listát
készített a feltételekről, amelyeknek a befogadó családoknak
meg kell felelniük.
– Nos, ez nem jelent problémát. Csak pár háznyira élek
innen.
– Tökéletes!
– Cara Wilson vagyok – nyújtott kezet.
– Garrison Brown – mondta, ahogy megrázta a nő meleg
kezét. – Örülök, hogy találkoztunk.
 – Megfelelne, ha most nézném meg a macskákat? –
kérdezte a nő reménykedve.
– Abszolút – válaszolt Garrison mosolyogva.
– Nagyszerű. Tartok egy szünetet. Nem mintha nagyon
kötött lenne a napirendem. Kivéve egyszer egy héten, amikor
találkozókat kell megszerveznem.
– Nos, pillanatnyilag teljesen megfelelő – mondta
Garrison furcsa arcot vágva, mert eszébe jutottak a házban
uralkodó állapotok. – De figyelmeztetnem kell, hogy a
nagyanyám háza, nos, egy kicsit leharcolt a macskák miatt,
ha érti, mire gondolok.
– Teljesen rendben van. A nagymamám testvére is tartott
macskákat, teljesen megértem – kuncogott a nő, amint füle
mögé tűrt egy tincset gesztenyebarna hajából.
Miután Garrison megadta neki a pontos címet, a lány
megígérte, hogy lerakja otthon a biciklit, és autóval megy
majd.
– A biztonság kedvéért, ha esetleg egyből hazavinnék
magammal egy macskát – mondta.
Ahogy Garrison visszasietett Gram házába, teljesen
felbátorodva érezte magát. Először is, úgy néz ki, otthont
talált még egy macskának. És Cara nem csupán nagyon szép,
tipikus szomszédlány fajta, de valami más is van benne. Nem
tudta pontosan megállapítani, hogy mi – talán a kedvesség és
bátorság keveréke –, de abban biztos volt, hogy szeretné
jobban megismerni.
Amint odaért a házhoz, automatikusan felrakta a
maszkot. A gumikesztyűket már nem használta, kivéve az
alomtakarítást, amit már reggel megcsinált. De az allergia
elleni gyógyszereit is beleszámítva tudta, hogy a maszkra
még szüksége van a teljes védelemhez. Anélkül teljesen
kikészülne. Azontán, mivel szerette volna lenyűgözni a
látogatóját, kísértette az a gondolat, hogy levegye, és zsebre
dugja, de az elképzelés, hogy szegény lány előtt kell majd
tüsszögnie és szipognia, visszatartotta az ötlettől. Tényleg,
melyik lehet kevésbé vonzó? Sebészszerepet játszani egy
maszkban, vagy allergiás rohamot kapni?
Ahogy néhány macskajátékot az ágy alá rugdosott, azt
kívánta, bár kidobhatna párat közülük. Gram házán igazán
sokat segítene egy takarítás, amire teljes elhivatottságot
érzett, de az elsődleges feladat a macskáktól való
megszabadulás volt. Azután tervei szerint kidobja a házban
lévő dolgok nagy részét – legalább azokat, amik szőrösek
vagy ki vannak szakítva. Még a padlószőnyeget is el kéne
távolítani.
Csengettek. Garrison sietett, hogy kinyissa az ajtót.
– Üdv a macskaházban – köszöntötte viccesen a lányt.
– Ez mi? – mutatott az arcára Cara.
– Macskaallergiám van – magyarázta.
– Az durva lehet, már úgy értem, ennyi macska között –
mosolygott.
– Az biztos, hogy kihívás – erősítette meg Garrison.
Ahogy a lány odament megnézni, ahogy Rusty és Oreo
játszanak, Garrison gyorsan elmesélte neki, mennyit járt
külföldön az utóbbi kilenc évben. – A nagymamám segített
engem felnevelni, de miután elmentem innen, magányos lett.
Ekkor kezdett el macskákat gyűjteni.
– Ti ketten édesek vagytok – simogatta Oreo hátát Cara,
másik kezével pedig Rusty fejét –, pont úgy néztek ki, mint a
poszter képein.
 – Ők a legbarátságosabbak – mondta Garrison, és a
macskák nevét is elárulta. Majd Harry is besétált a
nappaliba, és Garrison lábához dörgölőzött. – Nos, azt
hiszem Harry is elég barátságos.
– Az Maine Coon macska – csillant fel Cara szeme.
– Igen, tudom.
– Azok nagyon különleges macskák – odament, majd
letérdelt, hogy végigsimítsa Harry puha szőrét. – Ó, ő egy
igazi szépség.
– Sosem voltam valami nagy macskarajongó – vallotta be
Garrison –, de el kell ismernem, ő egy jó macska. Ő volt
Gram kedvence is.
– Ó, nagyon szeretnivaló. – Cara az ölébe vette, és a
kanapé felé indult. – Te egy drága vagy – babusgatta. Harry
élvezte a rá irányuló figyelmet. – És ezek a csodás, zöld
szemek! Valódi intelligenciát látok bennük.
– Igen – értett egyet Garrison. – Szerintem nagyon okos.
– Milyen idős?
– Ő a legfiatalabb az összes közül. Csak ötéves –
magyarázta Garrison. – De Gram jegyzetei szerint a Maine
Coon macskák általában a macskavilág vezetői. És ezt én is
észrevettem. Mintha lenne benne valami fejedelmi.
– Imádom. Komolyan mondom, szerintem szerelmes
lettem belé – nézett fel Cara csillogó szemekkel. – Tényleg az
enyém lehet?
Garrisonnak hirtelen eszébe jutottak Gram feltételei.
– Azt hiszem, igen, de először fel kell tennem néhány
kérdést – mondta félénk mosollyal. – Az volt a nagymamám
utolsó kívánsága, hogy ezek a macskák a nekik megfelelő
otthonokban legyenek elhelyezve.
 – Persze, megértem.
– Nos, azt már tudom, hogy itt lakik a szomszédságban.
Otthonról dolgozik?
– Igen, egy viszonylag új online magazinnak írok
cikkeket. A fizetés nem a legjobb, legalábbis még nem. De a
magazin elég ismert, és már majdnem öt éve nekik
dolgozom. Ez a leghosszabb idő, amit valaha egy
munkahelyen töltöttem.
– Ez jól hangzik – próbált Garrison emlékezni a listára.
– És házas?
– Házasnak kell lennem? – kuncogott Cara.
– Nem – mondta gyorsan –, de Gramnek fontos, hogy ha
házas, akkor a házassága jól működjön.
– Nos, én egy jól működő egyedülálló vagyok – nevetett a
lány.
– Lehet, hogy ide kéne hoznom a listát, hogy meg tudjuk
nézni. Ez még mindig egy nagyon újfajta feladat számomra –
mondta.
– Rendben – visszafordult Harryhez, és becézgette
simogatás közben. – Tényleg nagyon angyali teremtés vagy,
Harry. Szeretnél velem hazajönni? Az én cicám lenni?
Nagyon boldogok lennénk mi ketten.
Garrison a konyha felé sietett, ahol a nagy borítékot
hagyta, hogy gyorsan átnézze Gram utasításait.
– Itt is van – mondta, ahogy visszatért a nappaliba. –
Szóval a környéken él. Tavaly is itt volt már? – mutatta a
listát a lánynak.
– Tavaly? – nézett rá Cara zavartan.
– Ez is egy feltétel – bólintott Garrison.
– Nos, nem, csak augusztus óta vagyok itt.
 – Tessék? – lepődött meg Garrison.
– De nem fogok elmenni innen.
Garrison végignézte a listát, talál-e valami speciális
feltételt, amit Gram említ benne.
– Ez saját tulajdonú ház?
– Nekem kell a ház tulajdonosának lenni? – kérdezte Cara
kissé megütközve. – Nem, én csak albérlő vagyok.
– Ó – Garrison hangosan felolvasta a mondatot. – „A
befogadóknak saját tulajdonú házzal kell rendelkezniük a
környéken.” Csak háztulajdonosok? Ez komoly?
– Szóval azt mondja, én nem felelek meg?
– A feltételek szerint nem – válaszolt Garrison kissé
elszontyolodva.
A lány óvatosan levette az öléből Harryt, és maga mellé
tette a kanapéra.
– Szóval azt mondja, hogy mivel nincs saját házam, és
nem éltem még itt egy évet, nem engedi, hogy magamhoz
vegyem Harryt? – kérdezte könnyes szemmel. Garrison
meglehetősen esetlennek érezte magát.
– Én boldogan odaadnám Harryt – mondta szomorúan –,
de ez a lista, amit az ügyvédtől kaptam, a nagymamám
végrendelete.
– Nos, sok szerencsét kívánok az öt macska új otthonának
megtalálásához – mondta kissé ingerülten Cara, ahogy
felállt.
– Nagyon sajnálom – mondta neki Garrison, amikor
kikísérte a bejárati ajtóhoz. – Ha máshogy csinálhatnám,
megtenném. Úgy értem, én is ugyanolyan lelkes vagyok.
– Úgy érzem, hogy áldozata lettem valami furcsa játéknak
– nézett gyanakodva Cara. – Mintha átvertek volna.
 – Nem akartam átverni. Csak nekem muszáj
betartanom…
– Ne aggódjon, Garrison. – Cara mosolya erőltetettnek
tűnt. – Túlteszem magam rajta. – Megfordult, és még
utoljára ránézett Harryre. – Vigyázz magadra, nagyfiú,
remélem, megtalálod a megfelelő otthont.
– Nagyon sajnálom, Cara, de tiszteletben kell tartanom
a…
– Ne aggódjon – szólt közbe hirtelen a lány. – Értem. –
Majd elment.
Garrison tüsszentett a maszk mögött, ami miatt az le is
csúszott az arcáról, és már a szemei is könnybe lábadtak.
Tudta, hogy az allergia elleni gyógyszer hatása már majdnem
elmúlt. Harry odaballagott hozzá, és a lábához dörgölőzött,
miközben barátságosan nyávogott egyet.
– Nem a te hibád, öregfiú – Garrison újból tüsszentett
egyet. – Jó ég, ki kell jutnom innen.

A hétfő reggeli szertartásig Garrison egy macskának sem

tudott otthont találni. Egyetlen telefonhívást kapott, azt is
egy nőtől, aki a belvárosban él. De legalább megtanult
valamit az esetből. Első számú szabály: végigmenni az összes
feltételen, mielőtt elkezdene beszélni a macskákról.
Azonban a templomba menet a macskákra gondolt a
legkevésbé. Elsősorban Gram körül forogtak a gondolatai, és
tudta, hogy ez az alkalom fontos számára. Még ha meg is írta
a saját gyászbeszédét, tudta, hogy tiszteletét kell tennie, és
mondani pár szót róla. De azt is tudta, hogy a nyilvános
beszéd nem az erőssége. Az igazság az, hogy szívesebben
menne egy gyökérkezelésre, mintsem hogy mások előtt
beszéljen. Mégis, a kabátzsebe tömve volt kis emlékeztető
kártyákkal, amiket előző este írt, de azért reménykedett,
hogy nem kell majd elővennie őket. De bármibe is fog
kerülni, elszánta magát, hogy tiszteletét tegye ezen a napon
Gram emlékére.
– A nagyanyám fogadott be, amikor a szüleim elhunytak –
kezdte Garrison, amikor az ő beszéde következett. –
Akkoriban nem akartam bevallani, hiszen csak tizenkét éves
voltam, de egy kicsit féltem, amikor a házába költöztem.
Vagy talán csak meg voltam illetődve. Úgy nőttem fel, hogy
édesapám rendszeresen elmondta, hogy a szüleiben
büszkeség van, és szinte félelmet keltőén megkövetelik a
tiszteletet. Tudom, hogy a nagyszüleim Kenyában voltak
misszionáriusok. Tudom, hogy sok nagy megpróbáltatáson
estek át. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de valószínűleg
én is legalább akkora kihívást jelentettem Gram számára,
mint az ottani emberek, vagy azok, akiket ott kellett hagynia,
amikor a nagyapám meghalt. De Gram sosem adta fel. Az
első ember volt az életemben, aki megmutatta, milyen a
feltétel nélküli szeretet. Mindig hálás leszek neki ezért –
sóhajtott egyet, ahogy végignézett a termen, ami majdnem
teljesen megtelt. Gramnek több barátja volt, mint gondolta. –
Gram nagyon sok értékes dolgot tanított nekem. Mint
például mindig igazat mondani és mindig kitartani, még
akkor is, ha a helyzet reménytelennek látszik. Segített
meglátni, hogy a világ egy sokkal nagyobb hely, mint ahogy
azt határok sugallják. Megtanított rá, hogy hogy legyek
könyörületes a hátrányos helyzetűekkel. Neki köszönhetően
szolgáltam Ugandában kilenc évet. Kilenc év, ami örökre
megváltoztatta az életemet – és segített azzá az emberré
válnom, aki most vagyok. Úgy érzem, sokkal tartozom a
nagyanyámnak. Az ő életemre gyakorolt hatása nélkül el sem
tudom képzelni, hol lennék ma. – Eltekintve attól, hogy egy
rakat macskáért felelek, gondolta morcosán, de
természetesen ezt nem mondta ki.
Ehelyett inkább elmondott egy történetet arról, amikor
Gram rájött, hogy ő ellopott pár bankjegyet egy
videókölcsönzőből, és vissza kellett vinnie, be kellett vallania
az eladónak, majd bocsánatot kellett kérnie.
– Annyira szégyelltem magam – mondta –, de amikor
hazaértünk, a nagymamám egyszerűen kinyitotta a Bibliáját,
és felolvasott egy részt arról, hogy Jézus hogyan bocsátott
meg valakinek. Nem emlékszem, melyik rész volt az. De
Gram csak nézett rám, és azt mondta: „Ez nálad sem
működik másképp. Ismerd be a bűneidet az Úrnak, és Ő
megbocsátja őket. Ennyi az egész.” – Mosolygott. –
Megjegyeztem ezeket a szavakat, bármerre mentem is, és ez
ezután is mindig így lesz.
A gyászszertartás után Garrison régi barátokat látogatott
meg, akiket a templomból ismert. Boldognak tűntek, hogy
látják, és Gram jó barátja, Mrs. Spangle még meg is hívta,
hogy beszédet tartson a misszionáriuscsoportoknak. Megadta
neki a telefonszámát, és megígérte, hogy elérhetővé teszi
magát.
– Van bármi, amit tehetek érted? – kérdezte a nő.
– Ha tud valakit, aki szeretne egy macskát befogadni –
mondta gyorsan Garrison –, valakit, aki a nagyanyám
környékén él.
 – Ismerek egy nagyon jó állatmenhelyet. Talán
megpróbálhatnád...
– Nem, nem. Az a nagyanyám utolsó kívánsága, hogy jó
helyekre kerüljenek.
– Te jó ég! Nos, sok szerencsét kívánok hozzá.
Tudomásom szerint északnyugaton van ennyi macska.
Miközben Garrison hazafelé vezetett, azon töprengett,
hogy átírná a macskák költözési tervét. Az ügyvéd lebeszélte
róla, hogy az emberek tudomására hozza, hogy pénzjutalom
jár a befogadóknak. De talán mégis említést tehetne róla a
hirdetésben. Fogalmazhatunk úgy, hogy finomított a terven.
 5.

A Gram gyászszertartása utáni reggelen Garrison Mr.

Millert hívta.
– Lenne pár kérdésem, amit még nem tettem fel múlt
héten – mondta neki.
– Igen, gondoltam, hogy lesznek. Sikerült valamelyik
macskának otthont találni?
– Egyet el is helyeztem a közvetlen szomszédban – majd
mesélt a plakátokról, a hirdetésről, és arról, hogyan talált
majdnem otthont egy másik macskának. – De a nő nem felelt
meg a kritériumoknak. Csak pár hónapja él a környéken.
Pedig jó választásnak tűnt, azt kívánom, bárcsak adtam
volna…
– Elnézést, Garrison, az én munkám, hogy tiszteletben
tartsam a nagyanyja kívánságait. Biztos vagyok benne, hogy
megérti.
– Természetesen, de nem is emiatt hívtam önt. Leginkább
arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a nagymamám házával.
Tudom, hogy volt rajta jelzáloghitel, de mivel egy ideig itt
kell lennem – úgy értem, amíg a macskákat el nem helyezem
–, reméltem, hogy kicsit kiüríthetem a házat. És van néhány
családi emlék, amiket szeretnék megtartani, ha ez így
rendben van.
– Az mind az öné, Garrison. Azonkívül, hogy a nagyanyja
feltételeket szabott a macskák elhelyezésével kapcsolatban,
az egész terület az öné. Azonban hivatalosan csak akkor
örökölheti meg, ha sikeresen elhelyezte a macskákat. Ez
mind le van írva a papírokon, amiket önnek odaadtam.
– Hát igen, még nem olvastam el az összeset.
– Tehát tegyen a házzal azt, amit jónak lát. Ahogy az
irodámban is említettem, a nagyanyja minden jelzáloghiteit
visszafizetett. A ház teljesen hitelmentes és jogtiszta.
– Hitelmentes és jogtiszta?
– Abszolút. Erről is van egy rész az aktában. Amikor a
feladatát elvégezte, a magáé lesz.
– Tehát ez az én házam? – Garrison végignézett a
rendetlenségen, majd a konyhába sietett, ahogy felfogta a
hírt.
– Igen, az öné lesz. Amikor a macskák már el lesznek
helyezve.
– Értem – mondta Garrison. – Ez nagyszerű, köszönöm.
– A nagyanyjának köszönje.
– Igen, persze.
Amikor elköszöntek, Garrison besétált a négyszobás,
leharcolt házba, de már más szemmel nézett rá. Ebben a
házban tényleg jó lehetőség rejlik. Ha megjavítja és eladja,
talán elég tőkéje lesz egy kisebb ház megvételéhez,
amilyenről mindig is álmodott. Becsukta a szemét, és egy
halk köszönömöt mondott a nagymamájának. Tényleg nem
feledkezett meg róla. A legkevésbé sem.
 A nap további részében Garrison takarított, pakolt,
javított. Ez jó módszernek tűnt, és az eredménye is látható
lesz szerdára.
– Te jó ég! – mondta Ruby, amint meglátta, mi történik,
amikor belépett a házba. – Alig ismerem meg ezt a helyet. Mi
folyik itt?
– Elkezdtem kipakolni pár berendezési tárgyat, amelyek
haszontalannak tűnnek – vallotta be.
– Igen, láttam a rendetlenséget a ház előtt.
– Elnézést kérek érte. Pénteken jönni fog valaki, és elviszi
őket – mondta Garrison, miközben felemelte a maszkot, hogy
letörölje alatta az arcáról az izzadságot. – Utána meg tovább
csináltam. Egyik dolog jött a másik után – mondta, majd
körbenézett a már majdnem üres nappalin. A falon lévő
képeken és a bútorokon kívül a hely szinte csupasznak tűnt.
– Attól félek, hogy feldühítettem pár macskát – nézett a szék
felé, ahol Oreo és Rusty volt összegömbölyödve. – Ezt a
bútordarabot hátracipeltem, hogy nekik is legyen valami,
ami még ismerős számukra.
Ruby a lépcső felé mutatott, ahol Spooky ült, és őket
nézte mogorva tekintettel.
– Ő ott nem tűnik boldognak.
– Így van – bólogatott Garrison. – Spooky mérges rám, és
Muzzy is elég hangosan fejezte ki a nemtetszését. Harry az
egyetlen, aki, úgy tűnik, még mindig kedvel engem –
mosolygott félénken. – De úgy érzem, szívességet teszek
mindegyiküknek, mert ezzel megkönnyíteni a távozásukat.
– Van bármi válasz a hirdetéseidre?
– Páran már hívtak, de senki sem felelt meg a
feltételeknek.
 – Az nem jó. Viola már nagyon jól megszokta a
környezetet nálam. Nem is hiányolja a többi macskát.
– Ezt jó hallani – mondta Garrison, majd említette a
pénzt, amit Ruby pár héten belül meg fog kapni. – Érdekelne
egy második macska is?
– Nem, Viola elég nekem. És azt hiszem, egyedül ő is
boldogabb – kuncogott Ruby. – Már el is döntötte, hogy az én
ágyam az ő ágya is, és az igazat megvallva nem is bánom.
– Ez jó. Nos, azt hiszem egy új hirdetést kellene írnom a
macskákról. Talán valami karácsonyra való utalást is
beletennék. Szeretne valamelyik szerettének macskát
ajándékozni karácsonyra?
– Ha már a karácsonyról van szó, azért jöttem, mert meg
akarlak hívni holnapra hálaadási vacsorára – mondta Ruby. –
Pár fiatal összegyűlik a környékről egy svédasztalos estére.
– Majdnem meg is feledkeztem a hálaadásról. Jól hangzik.
Mit vigyek magammal?
– Semmit – legyintett Ruby. – Csak láttam a konyhád
állapotát, és nem úgy néz ki, hogy a közeljövőben itt lesz
főzés.
– Előkészítem a festésre, de még vennem kéne pár
dolgot...
– Emiatt ne aggódj. Az idősebbek sok ételt fognak
csinálni.
– Rendben, ha már feleannyira jó, mint a te főztöd, akkor
nagyon finom lesz.
– Kettőkor kezdődik – mondta, miközben elindult kifelé.
– Elvihetsz minket autóval.
– Nem a te házadban lesz?
 – Nem, de tudom, hová kell menni. Kicsivel kettő előtt
indulunk.
A csütörtök reggeli munka után Garrison lezuhanyozott,
megborotválkozott, és felvette a kedvenc fekete pulóverét és
nadrágját. Ahogy magára húzta a kabátját, érezte, hogy
Harry a lábaihoz dörgölőzik. Ekkor jutott eszébe, hogy
borotválkozás után elfelejtette feltenni a védőmaszkot. Meg
volt lepődve, hogy nem kezdett el azonnal tüsszögni. Talán
az allergia elleni gyógyszer jobban hat az utóbbi időben.
Vagy talán ő fejlődött. Lehajolt, és megsimogatta Harry fejét.
– Te egy jó fiú vagy – mondta neki –, de inkább
hasonlítasz egy kutyára, mint egy macskára.
Harry bólintott, mintha értette volna.
– Vigyázz magadra, kishaver, pár óra múlva jövök –
vigyorgott. Én elmegyek vacsorázni egy csapat hölggyel.
Ruby egy pár házzal arrébb irányította Garrisont.
– Az lesz az. A kis barna ház, mézeskalács díszítéssel.
Nagyon otthonos, nem igaz?
– Kivéve, ha egy gonosz boszorkány lakik odabent –
kuncogott, ahogy leparkolt az út túloldalára.
– Nem vagyok benne biztos, hogy a házigazdának
tetszene ez a megjegyzés – monda Ruby.
Garrison vitte Ruby étellel teli kosarát, ahogy követte őt a
ház felé a járdán.
– Sok macska van idekint – mondta, ahogy megnyomta a
csengőt. – Ez a ház kicsit kicsinek is tűnik. Gondolod, hogy
mind elférünk majd?
– Cara ragaszkodott hozzá, hogy itt legyen. Ez az első
alkalom, hogy rendes házban lakik, és szerette volna ő
tartani ezt a találkozót.
 – Cara? – Garrisonnak hirtelen eszébe jutott a szép,
barna hajú, biciklis lány. – Ó, ez a Cara, már idős?
– A legkevésbé sem – nevetett Ruby.
Garrison érezte, hogy elpirul, amint Cara kinyitotta az
ajtót. Egy vörös, kötött ruhát viselt, sötét haja fel volt tűzve,
és még szebb volt, mint amire Garrison emlékezett. Hirtelen
eszébe jutott, hogy lehet, kellett volna ajándékot hozni neki.
Mondjuk egy macskát.
– Gyertek be – mondta, ahogy kinyitotta az ajtót.
Ruby be akarta mutatni a fiút, de Cara megállította.
– Garrison és én már találkoztunk – mosolygott. – Nem
engedte, hogy befogadjam az egyik macskáját…
– Ó, de hát Cara tökéletes macskatulajdonos lenne –
mondta Ruby. – Én rá szavaznék, a nagynénjét is nagyon
régóta ismerem.
– Ha már itt tartunk, Myrtle néni a konyhában van – Cara
elvette a kabátjukat. – Ő és Gladys átvették a munkát, de
biztos örülnének a segítségednek, Ruby. Úgy vélik, te
csinálod a legjobb hússzószt. – Cara bevezette Rubyt a házba.
így, hogy egyedül maradt, Garrison bemutatkozott néhány
másik vendégnek. Néhányan fiatalabbak voltak, de a
legtöbbjük a nagyanyjához hasonló korú volt. Elég hamar egy
idős testvérpár mellé került, akik jó barátságban voltak
Gramméi. Természetesen mind hallani akartak róla, illetve
arról, hogy mivel foglalkozott az utóbbi évtizedekben.
Miután válaszolt a Dorchester testvérek kérdéseire
Ugandáról, és arról, hogyan találkozott a maláriával,
kihasználta a lehetőséget, hogy Gram macskáiról is meséljen
nekik.
 – Jó otthonokat szeretnék találni számukra – mondta
nekik. – Hölgyeim, érdekelné önöket egy vagy akár két
macska befogadása?
– Sajnálom, Garrison, de én nem nagyon törődöm a
macskákkal – mondta az egyikük.
– Ez igaz – értett egyet a testvére. – Winifrednek rossz
tapasztalatai voltak gyermekkorában. Irtózik a macskáktól.
– Hogy őszinte legyek, én sem vagyok valami nagy
macskarajongó, de igyekszem nekik otthont találni.
Legalábbis próbálom erről meggyőzni magam. Remélem, ha
nem gondolkodom rajta túl sokat, akkor kevésbé érzem
fontosnak – mondta, majd beszélt az allergiájáról is. – Ha
elfelejtem bevenni a gyógyszereimet, egy valódi roncs
vagyok.
– Gyömbért kéne enned – mondta az idősebbik testvér. –
Az én szénanáthámon is segít.
– Tényleg? – Garrison bólintott, ahogy elnézett a másik
irányba, ahol Cara üdvözölt egy idős férfi vendéget,
megölelte, és elvette a kabátját. Mindenki számára tökéletes
házigazda.
Garrison igyekezett hétköznapian viselkedni és
nyugodtnak tűnni, ahogy beszélgetett a szomszédokkal, de
végig nagyon kényelmetlenül érezte magát. Emellett még
zavarban is volt, mert figyelemmel kísérte a gyönyörű
házigazdát is. Részben azért, mert nem tudott közeledni,
részben pedig azért, mert úgy érezte, hogy Cara szándékosan
kerüli őt. A lány nem volt udvariatlan, de mégis csak
felszínes beszélgetést folytatott vele. Ugyanúgy barátságos és
elfogadó volt mindenki mással is. Ez nyugtalanította
Garrisont.
 Ezért keresett valami indokot, hogy korábban elmehessen
– még a desszert felszolgálása előtt. Tudta, hogy ez
udvariatlanság, miközben gyorsan megköszönte a
vendéglátást, de ez volt a legjobb, amit a körülményekhez
képest tenni tudott. Miután megbizonyosodott róla, hogy
Rubyt hazaviszi valaki, elmagyarázta, hogy el kell mennie a
macskák miatt. Természetesen ez igazi figyelmességre utalt.
A Dorchester testvéreken kívül gyakorlatilag nem nagyon
volt lehetősége a többi vendéget is megismerni.
Erőltetetten mosolygott, majd integetett, és igyekezett jó
benyomást kelteni, ahogy elindult. És mi van, ha mindenki
kezdi jól érezni magát, amikor ő elmegy? De csak
megkönnyebbülést érzett, amikor elhagyta a házat. Ez a kis
mézeskalács ház túl kicsi volt, és tömve volt emberekkel, de
még így is érezte, hogy a falak is egyre jobban körülzárják.
Amint hazafelé vezetett, végig Carára gondolt. Olyan szép
volt abban a piros ruhában! És olyan meggyőző mosolya van.
Kedves a nevetése. Mégis egyértelmű volt, hogy tartotta tőle
a három lépés távolságot. Biztosan magára vette, amikor
kiderült, hogy nem viheti magával Harryt. Azt kívánta,
bárcsak elmagyarázhatná neki – vagy valahogy megértesse
vele. – De hogyan mondja el neki? Talán az a legjobb, ha úgy
marad minden, ahogy most van.
 6.

Garrison tudta, hogy kezd meglágyulni a szíve Gram

macskái iránt. Na jó, nem mindet kedvelte igazán. Muzzy
visszataszító sziámi nyávogása kifejezetten idegesítő volt,
Spooky morcossága pedig irritáló, de a viselkedésüket a
velük szemben tanúsított ellenszenvének tulajdonította, és
annak, hogy hiányolják az előző gazdájukat. Azonban Rusty
és Oreo könnyen kezelhető volt. És aztán ott volt Harry, a
nagy, szinte vadnak tűnő állat, akinek a legjobb modora volt,
nem is beszélve az intelligenciájáról. Harry egyértelműen a
kedvence volt. Még akkor is, ha Garrison tudta, hogy mind az
ötüknek otthont kell találnia. Jó otthonokat. Minden kétség
nélkül jókat.
Határozottan vezetett hazafelé, amikor péntek reggel
csörgött a telefonja. A férfi hívta, aki interjút csinált vele az
előző héten, ugyanazon a napon, amikor Gram meghalt.
Azért hívta, hogy munkát ajánljon neki. Garrison elmesélte a
történteket.
– Elsősorban mindenképpen rendeznem kell a házzal
kapcsolatos dolgokat – mondta neki. – Talán egy héten belül
megoldódik. Talán két hét, ha szerencsém van.
– Semmi probléma. A december egyébként is mindig
gyenge hónap. De azért szeretném meghívni az irodánkba
néhány fontos találkozóra még karácsony előtt – majd
felsorolt néhány időpontot. – Ilyenkor tervezzük meg a
következő évet. Februárban pedig mindig van egy nagy
adománygyűjtésünk, amit szeretek még karácsony előtt
megszervezni. Könnyebbé teszi a januárt.
– Biztos vagyok benne, hogy két héten belül megoldom –
mondta Garrison magabiztosan. – Ott leszek a találkozókon.
Köszönöm, uram.
– Várom, hogy önnel dolgozhassak, fiam. Nagyon tetszett
a beszámolója, és hogy ennyi időt töltött Ugandában. Azt
tudom magáról mondani, hogy maga egy kiváló fiatalember,
aki komolyan veszi a saját felelősségeit. Tudom, hogy igazi
értéket fog képviselni a csapatunkban, Garrison.
Nagy igyekezetében Garrison elkezdett megszerkeszteni
egy új hirdetést péntek délután. Egyértelmű, hogy az első
nem hozta meg a kívánt hatást. Garrison eldöntötte, hogy az
új hirdetésben közölni fogja, hogy a macskákkal együtt külön
karácsonyi bónusz is jár. Óvatos volt, hogy a pénz ne
kerüljön említésre, de sejtelmesen fogalmazta meg, hogy
felkeltse a leendő állattulajdonosok érdeklődését.
Éppen a szerkesztésen dolgozott, amikor csörgött a
telefon.
– Helló, Garrison – mondta egy női hang. – Hallottam,
hogy új otthont keres a macskáinak.
– Ez így van – mondta a fiú határozottan. – Látta a
hirdetésemet, vagy…
– Igazából Cara említette. Tegnap voltam nála a hálaadási
vacsorán. Amúgy nem nagyon találkoztunk. A nevem Beth, és
a lányommal voltam ott, akit Annabelle-nek hívnak. Mondjuk
Annabelle végig a telefonját babrálta, és nem nagyon szólt
senkihez.
– Ó, igen – mondta –, tudom, ki maga. – Homályosan
emlékezett egy középkorú, vörös hajú nőre, aki túl erősen
volt kisminkelve, és egy tinédzser lányra, aki úgy nézett ki,
mint egy gót zenekar tagja.
– Szóval, Cara mondta, hogy vannak elajándékozandó
macskái. És amióta ideköltöztünk, azóta ígérem Annabelle-
nek, hogy kaphat majd egyet.
Garrison arra gondolt, hogy a furcsa kinézetű, piercinges
lány viszi el az egyik macskáját. De aztán megnyugtatta
magát azzal, hogy előítéletesen gondolkozik. Mindent
összevetve, ő maga is megélt néhány nehéz évet
kamaszkorában.
– Szóval azt mondja, hogy most költöztek ide? – kérdezte
a nőtől.
– Igazából már pár éve. Mindig kitaláltam valami
indokot, hogy miért ne legyen macskánk. De Annabelle nem
enged belőle.
– Tudom, hogy néhány embernek túl extrém ez a néhány
feltétel – magyarázta Garrison Gram utasításait –, de
tiszteletben kell tartanom a kívánságát. Nem bánja, ha
felteszek néhány kérdést?
– Egyáltalán nem – mondta a nő. – Képzeljen el egy
interjút egy macska örökbefogadásához.
– Tudom – Garrison elővette Gram listáját, és végigment
a pontjain. Minden rendben lévőnek tűnt. Beth potenciális
jelöltnek látszott. – Jól hangzik – mondta neki. – De még fel
kell mérnem a házukat.
– Miért? – kérdezte aggódó hangon a nő.
 – Hogy biztosra menjek, hogy biztonságos és egészséges
hely egy macskának.
– Ez komoly?
– Igen, de ne aggódjon. Ez nem olyan, mintha
ellenőrizném a háztartást.
– Nos, igen, ahogy mondtam, otthon készítek frizurákat,
tehát ennek a pontnak megfelelek.
– Ez jól hangzik – mondta neki. – Nem bánja, ha
körülnézek? Bízzon bennem, én is legalább annyira szeretnék
otthont találni ezeknek az állatoknak, mint amennyire önök
szeretnének egy macskát.
A nő elmondta neki, pontosan hol laknak, majd Garrison
megkérdezte, mikor mehetne el hozzájuk.
– Akár most is? – kérdezte a nő kíváncsian. – Annabelle
nincs itt, és jobban örülnék, ha erről nem tudna. Úgy értem,
csak a biztonság kedvéért, ha mégsem működne valami.
– Persze, semmi probléma.
Ahogy Garrison elhaladt a házak mellett Beth háza felé
tartva, elmondott egy gyors imát annak érdekében, hogy
minden rendben legyen a macska befogadásához. Eggyel
kevesebb macska igazi előrelépést jelenthetne. És ha Beth és
Annabelle megfelelnek, remélhetőleg nem Harryt akarják
majd. Talán úgy kellene intézni, hogy Harry ne is legyen
választási lehetőség.
Garrison tett egy gyors kört Beth házában. Habár kissé
rendetlen volt, és a reggelinél használt evőeszközök még
mindig a mosogatóban voltak, úgy érezte, ez megfelelő hely
lenne egy macskának. Mielőtt elment, elmagyarázta, hogy
pár hét múlva újra szükség lesz egy látogatásra.
 – Nem tudom önnek pontosan megmondani, mely ik nap
lesz az. Egy meglepetésszerű látogatásnak kell lennie.
– Most viccel? – nézett rá Beth mogorván.
– Tudom, őrültségnek hangzik – vallotta be. – De
elárulhatok önnek egy titkot?
– Persze. – A nő kék szemei nagyra nyíltak.
– Nos, van egy kis meglepetés, ami a macskákhoz jár. A
nagyanyám meg akart róla győződni, hogy jó otthont
találnak.
– És nem tudja megmondani, miféle meglepetésről van
szó? – Beth kíváncsinak tűnt. – Egyévi macskaeledel? Mert az
jól jönne.
– Valami olyasmi – biztosította. – De nem mondhatom el,
amíg a macskák nem töltöttek el valamennyi időt az új
otthonukban. Legalább három hetet.
– Azt hittem, két hetet mondott.
Éppen befejezte a mondatot, amikor megjelent Annabelle.
– Mi a helyzet? – kérdezte gyanakodva.
– Emlékszel Garrisonra, aki Caránál volt? – kérdezte tőle
Beth. Annabelle csak bólintott.
– Felajánlotta, hogy adna neked egy macskát – közölte
Beth.
– Tényleg? Lehet egy cicám? – derült fel Annabelle arca.
– Igen. – Beth Garrisonra pillantott. – Úgy értem, meg
kell felelnünk a feltételeknek, ugye?
– Milyen feltételeknek? – kérdezte Annabelle.
– Azt én már tudom – mondta neki az anyja. – Ezek
valami nagyon különleges macskák lehetnek. Garrison nem
adja oda őket akárkinek.
 – Mikor kapom meg? – Annabelle úgy nézett, mint akinek
tetszik, amit hallott.
– Ha azt mondom, hogy most, az túl korán van? –
kérdezte Garrison.
– Egyáltalán nem. Kaphatok egy macskát már most? –
kérdezte Annabelle az édesanyját.
– Miért nem mész el Garrisonnal? Egy kuncsaftom
érkezik nemsokára. Menj biztosra, és hozd haza!
Ahogy elindultak, Garrison már meg is bánta. Nem lesz
elég ideje elrejteni Harryt. Mi lesz, ha Annabelle beleszeret?

Garrison megcsörgette a macskatápos zacskót. Ahogy

számított is rá, a macskák előbújtak a kedvenc helyeikről. El
is kezdte őket név szerint bemutatni. Annabelle egyik
macskától a másikhoz ment, hogy óvatosan megvizsgálja
őket. Azonban a mogorva, fehér foltos ragadta meg a
figyelmét. Annabelle adott Spookynak még pár
jutalomfalatot, és Garrison nagy meglepetésére a
temperamentumos állat rögtön kézből evett.
– Spookyt szeretném – jelentette ki, a kezében tartva a
cicát, ami furcsának tűnt. – Lehet?
– Rendben van – mosolygott Garrison. – Tökéletes.
– Szerintem szüksége van rám – mondta Annabelle.
Garrison megmutatta neki a macskák éléskamráját, és
megengedte neki, hogy válasszon, amire szüksége van.
Elmondta, hogy Spookynak speciális cseppekre is szüksége
van az etetésnél a szőrcsomók miatt, majd adott egy táskát a
lánynak, amiben alom és egy macskaágy is volt.
Ahogy hazavitte Annabelle-t, Garrison igyekezett
eltitkolni, mekkora megkönnyebbülést jelent neki, hogy
megszabadulhat a mogorva macskától. De a lánynak és a
macskának is örült – nagyon összeillettek. Amint segített
bevinni a szükséges dolgokat a házba, a lány folyamatosan
hálálkodott neki, mintha a világ legnagyobb kincsét kapta
volna tőle.
– Nagyon szívesen – mondta neki Garrison. – Ne felejtsd
el, hogy majd el kell mennem megnézni az állatot két hét
múlva, utána pedig három hét múlva is.
– Eljöhetsz megnézni Spookyt, amikor csak szeretnél –
mondta neki Annabelle. – Meg tudom érteni, ha hiányolod
majd, de megígérem, hogy gondját viselem, ne aggódj.
Garrison próbált nem nevetni, amikor visszament az
autóhoz. Annabelle-nek sejtelme sem volt róla, hogy ez neki
mekkora megkönnyebbülés. És tudta, hogy Gram is örülne,
ha látná, mennyire szereti a macskáját ez a fiatal lány.

Amikor Garrison vasárnap kijött a templomból, egy

idősebb férfi ment oda hozzá. Sportdzsekit és sapkát viselt,
és úgy integetett Garrisonnak, mintha ismerné.
– Vincent Peterson vagyok – mondta neki. – Találkoztunk
Cara hálaadási vacsoráján a múlt héten.
 – Ó, igen – Garrison bólintott, miközben arrébb lépett,
hogy ne ázzon meg, mert épp elkezdett esni az eső. –
Tudtam, hogy ismerős valahonnan.
– Cara mesélte, hogy otthont keres a nagymamája
macskáinak. Lehet, hogy érdekelne, ha még ott vannak
önnél.
– Abszolút – biztosította Garrison. – Még van négy.
– Évekig volt egy Gracie nevű macskám – mondta, és
megkönnyebbültnek tűnt a hír hallatán. – Egy nagy, vörös
macska, akihez nagyon kötődtem. De tavaly télen elpusztult
vesebetegségben. Eldöntöttem, hogy nem lesz új macskám,
de azt hiszem, meggondoltam magam.
– A macskák jó társaság tudnak lenni – mondta Garrison
pozitívan, majd közelebb ment a falhoz, hogy
megmeneküljön az esőtől.
– Igen, igaza lehet. És amióta egyre több időt töltök
otthon – rázta a fejét szomorúan –, tudja, a múlt tavasszal
nyugdíjba kellett mennem. Csak bolyongok a házamban. Múlt
héten Cara próbált meggyőzni, hogy szükségem lenne egy
macskára – kuncogott. – Minél többet gondolok erre, annál
inkább úgy érzem, hogy igaza lehet.
Garrison gyorsan végigment a legfontosabb kérdéseken,
és meggyőződött róla, hogy Vincent megfelelő lesz, majd az
otthona látogatásáról is beszélt neki. Habár Vincent
meglepődött, egyetértett vele.
– Miért nem jön el holnap reggel egy kávéra? – javasolta.
– Akkor megmutathatom, hogy megfelelek.
Megbeszélték az időpontot, és Vincent elmondta
Garrison-nak, hogy jut el a házához. Garrison megpróbálta
nem eltáncolni a boldog Snoopy-táncot, ahogy az autójához
sietett a parkolóban. Ha Vincent befogadna egyet, akkor már
csak három maradna. És még csak fel sem adta az új
hirdetést a helyi lapban.
Ahogy hazafelé hajtott, átgondolta, hogy Cara már két
potenciális jelöltet küldött hozzá. Talán nem is annyira utálja
őt, mint ahogy azt gondolja. Vagy talán csak kételkedett
benne, hogy Garrison becsületesen gondját viseli a
macskáknak. Bármi motiválta is, Garrison hálával tartozott
neki.

Hétfő reggel Garrison megjelent Vincent házánál pontban tíz

órakor. Egy kicsi, ízléses ház volt, ami tisztának és
rendesnek tűnt a maga egyszerű módján.
– Nem bánja, ha a konyhában kávézunk? – kérdezte
Vincent bocsánatkérően. – Nem szoktam hozzá a
vendégekhez.
– A konyha tökéletes lesz – mondta Garrison.
– Nem igazán így terveztem az életemet, ahogy most van
– mondta Vincent, ahogy a bögre kávét Garrison elé tette.
– Akkor hogyan?
– Nos, reméltem, hogy a feleségemmel együtt megyünk
majd nyugdíjba – sóhajtott egyet, és leült a kopottas asztal
másik oldalára. – Lynnette nagyjából tíz éve hagyott itt.
Váratlan fordulat volt – belekortyolt a kávéjába. – Senki sem
számított rá.
– Nagyon sajnálom.
– Azután jött a nyugdíjazás – megint nagyot sóhajtott.
 – Úgy gondoltam, majd szép kis megtakarítással és
előnyökkel indulok neki, tudja. Ami elég egy kisebb utazásra,
vagy kicsit rendbe rakni a házamat.
– Az még nem történt meg?
– Nem igazán – nevetett keserűen Vincent. – A gazdasági
helyzet felelős a veszteségemért. Legalábbis nekem ezt
mondták. Még egy aranyórát sem kaptam. De gondolom, ez
nem túl szokatlan manapság.
– Ez nagyon rossz.
– Úgy hiszem, még mindig szerencsésnek mondhatom
magam, hogy megvan ez a kis házam – mondta, majd
körülnézett. – Tudom, nem sok, de legalább az enyém. Azt
kívánom, bárcsak egy kicsit fel tudnám újítani. Nem vagyok
túl jó a kalapács használatában sem, nem bírja a kezem.
– Nos, a ház stabilnak tűnik – állapította meg Garrison.
Azután elmesélte, mennyi újítást végzett már Gram házán. –
De be kell ismernem, én sem nagyon tudom, mit csinálok.
– Ha szüksége van segítségre, csak hívjon – mondta
Vincent összehúzott szemöldökkel.
– Tényleg? – nézett rá Garrison, és próbálta kitalálni,
hogy ez csak egy udvarias baráti gesztus volt, vagy olyan,
amire tényleg számíthat.
– Biztosan – bólintott. – Végső esetben talán tudok önnek
adni pár tippet. És sok a szabadidőm is.
– Az nagyszerű lenne, Vincent. Megjegyeztem. – Garrison
elmesélt pár ötletet, amit szeretne megvalósítani, mielőtt
végleg visszamegy Seattle-be, és Vincentnek is volt néhány
briliáns javaslata. Még elő is vett néhány barkácskönyvet,
hogy kölcsönadja őket Garrisonnak.
 – Ezután megbeszélték, hogy Vincent délután elmegy
megnézni a macskákat.
– És esetleg megmutathatná nekem, hogyan javítsam meg
az egyik ajtót – mondta Garrison reménykedve.
– Ahogy mondja.
Ahogy Garrison hazafelé hajtott, azon gondolkodott, hogy
mennyire lenne önző tőle, ha elrejtené Harryt a
mosókonyhában, amikor Vincent jön megnézni a macskákat.
Ugyanakkor tudta, hogy ez butaság. Emellett Vincent nagyon
rendes embernek tűnik. Valószínűleg csodás otthont
nyújtana egy olyan kivételesen nagyszerű macskának, mint
Harry.
Vincent egy óra körül érkezett, pont, amikor Garrison
befejezte a konyha falainak festését. Egy szép, sárga
árnyalatot választott, ami meleg hangulatot kölcsönzött a
helyiségnek. Ez volt az első alkalom, amikor bármit is
kifestett, és bár nem akarta beismerni, de nagyon elégedett
volt a munkájával.
– Nagyon jól néz ki – mondta Vincent, amikor Garrison
megmutatta neki az újdonságot. – Bár sokkal könnyebb és
gyorsabb lenne, ha szegélyszalagot is használna.
– Szegélyszalagot? – lepődött meg Garrison.
– Mint az a szegélyléc ott – magyarázta Vincent, segít
kihagyni azokat a részeket, ahová nem kell festék.
Garrison nevetett, ahogy elővett egy teljesen új, kék színű
ragasztószalagot.
– Szóval ezért ragaszkodott hozzá a festékboltban az
eladó, hogy vegyem meg ezt a szalagot. A
figyelmetlenségemet Ugandára is foghatnám. Az utóbbi
kilenc évet ott töltöttem, és néha úgy éreztem, elmaradásba
kerülök az amerikai haladással kapcsolatban.
Vincent megmutatta, hogyan ragassza le a
konyhaszekrényt, és még pár más trükköt is.
– Gyorshívóra kéne önt állítanom – mondta Garrison,
miközben félretette az ecsetet. – Szeretne találkozni a
macskákkal?
– Természetesen.
Garrison a nappaliba vezette, ahol általában tartózkodtak
az állatok. Harry volt az első, akihez odamentek, ő pedig
szokás szerint Garrison lábához dörgölőzött.
– Ő itt Harry. Egy Maine Coon macska, és véleményem
szerint a legjobb választás – mosolygott, ahogy lehajolt
megsimogatni Harry fejét.
– Helyes fiú – bólintott Vincent egyetértően.
– És ő itt Muzzy – mutatott Garrison a nagyméretű
sziámira, aki azonnal elkezdett hangosan „beszélni”. – Igazi
társasági lény. Ahogy látja, szeret beszélgetni.
– Nagyon szép macska – mondta Vincent. – De nem
vagyok nagy kedvelője a sziámiknak. – Odament a székhez,
ahol Rusty és Oreo volt. – És ezek a macskák?
– Ők mindketten hímek – mondta Garrison. – A fekete-
fehér Oreo. Ő azért él, hogy egyen, és talán egy életre szóló
tagságot kapna a Névtelen Túlevők klubjában. Mindig azt
hiszi, hogy vacsoraidő van. A vörös pedig Rusty. Mindketten
nagyon jó macskák. Jó természetű, könnyen kezelhető és
barátságos állatok.
– Rusty? – Vincent felkapta a nagy vörös macskát. – Te
egy nagyfiú vagy, Rusty – mondta neki barátságos hangon.
 – Rusty tízéves. Nincs egészségügyi problémája. A
nagyanyám nagyjából hat éve fogadta be – mondta,
miközben hallotta az állat boldog dorombolását.
– Szeretnél velem hazajönni, nagyfiú? Szeretnéd itt
hagyni a barátaidat?
– A barátai is máshova mennek majd – emlékeztette
Garrison. – Kivéve, ha egynél több macskát szeretne magával
vinni.
– Nem, nem hiszem.
Garrison majdnem elcsábult, hogy beszéljen Vincentnek a
pénzről, ami a macska befogadásához jár. Feltételezte, hogy
Vincentnek igazán nagy hasznára lenne az összeg. De
ugyanakkor nem lenne igazságos, ha ezzel próbálná
meggyőzni. Talán jobb az embereknek, ha minden plusz
információ nélkül döntenek erről. Valószínűleg Gram is így
akarná.
– Azt hittem, nőstény macskát akarok majd, de talán nem
volt igazam. Jó srácnak tűnsz – mondta Vincent Rustynak.
Rusty tényleg tökéletesen elégedettnek tűnt. Valójában,
hacsak nem Garrison képzelőereje miatt, de már-már úgy
tűnt, mintha mosolyogna.
– Nos, úgy gondolom, új barátot szereztetek – mondta
mindkettőjüknek, majd mesélt a két hét és négy hét utáni
látogatásról is. – Tudom, kicsit furcsán hangzik – mondta
gyorsan –, de a nagymamámhoz nagyon közel álltak ezek az
állatok. Olyanok voltak neki, mintha a gyerekei lennének.
Csak biztosítani szeretné a jövőjüket.
– Én nem bánom – mondta Vincent. – Mostanában elég
magányosnak érzem magam a házban. Bármikor
meglátogathat. Ahogy mondtam, segítek a ház körüli
javításokban is, csak hívjon.
– Vigyen magával Rustynak, amit csak szeretne – vezette
Vincentet a kamrához, és elmagyarázta neki a Rusty
etetéséhez szükséges tudnivalókat. – És a teraszon van egy
macskahordozó is.
Nem sokkal ezután Vincent és Rusty boldogan távoztak.
Garrison nézte, ahogy Vincent hazamegy.
– Három van még hátra – mondta, ahogy becsukta az
ajtót. – Nem is rossz egy hét alatt.
Ahogy visszaért festeni, tudta, hogy jön eggyel Carának.
Kettővel is, mivel neki köszönhetően Rusty és Spooky is új
otthonra talált. Azon gondolkodott, hogyan tudná neki
kifejezni a háláját anélkül, hogy megsértené. Azon is
gondolkodott, hogy tudná elnyerni a barátságát. Talán Harry
odaajándékozásával. Hajlandó lett volna megtenni – nem is
jöhetett más számításba, akinek odaadná Harryt –, de tudta,
hogy tiszteletben kell tartania Gram kívánságát.
 7.

Garrison befejezte a falfestést a konyhában. Miután az

összes macskának adott jutalomfalatot, megígérte, hogy
hamarosan visszatér hozzájuk. Összeszedte magát, és
bement a városba Gram autójával. Azt tervezte, hogy vesz
egy csokor virágot Carának. Ezzel akarta megköszönni a
hálaadási vacsorát, és hogy segített gazdát találni Spookynak
és Rustynak.
A virágosnál sokáig nézelődött. Nem akart semmi
romantikus hangulatú virágot venni – mint például rózsát –,
mert biztos volt benne, hogy azzal csak még jobban
elijesztené a lányt. Csak valami kedveset és szerényei
szeretett volna. Végül elhatározta, hogy egy rózsaszín
mikulásvirágot vesz, ami ízlésesen egy metálzöld cserépbe
volt ültetve. Nagyon ünnepi és karácsonyi hangulata volt. Jól
nézne ki Cara nagy, kerek ebédlőasztalán. Talált mellé egy
szép kártyát is, amit még odabent megírt. Semmi túlzás vagy
elbizakodott kijelentés – csak baráti és hálás szavak.
– Be akartam csomagolni – mondta az eladó, ahogy
megírta hozzá a bizonylatot.
– Becsomagolni?
 – Hogy megvédje a hideg levegőtől, amikor kiviszi az
autóhoz – azzal felmutatott egy hosszú, barna
csomagolópapírt.
– Tessék? – Garrison néha úgy érezte magát, mint egy
földönkívüli egy más bolygóról. Mióta kell a növényeket
becsomagolni?
– A mikulásvirág nagyon érzékeny a hidegre. Azonnal
vigye majd be a házba, különben lehullnak a bimbók.
– Lehullnak a bimbók? – tréfálkozott Garrison.
– Igen, és nincs lehetőség visszacserélni a virágot –
nevetett a nő.
– Rendben.
– Ajándékba lesz? – kérdezte az eladónő, miközben
csomagolta a virágot.
– Igen, mondhatjuk.
– Nos, bármi is történik, ne hagyja az ajtó előtt. Attól
biztosan elpusztul.
– Rendben – nem is tudta, hogy a mikulásvirág ilyen
kényes.
– Van gyermeke vagy háziállata annak, akinek adja?
– Nincs.
– Rendben. A levelei mérgezők, ha a szervezetbe jutnak.
– Nos, kétlem, hogy megeszi őket.
A nő nevetett.
Garrison azon gondolkodott, szól az eladónak, hogy
megváltoztatja a döntését. Ki gondolta volna, hogy egy
egyszerű növény ilyen kényes lehet? Ez majdnem olyan
rossz, mint egy macskákkal teli ház.
– Nos, remélem, tetszeni fog neki. Ez egy csodás ajándék.
 – Köszönöm. Remélem, biztonságban eljuttatom hozzá –
felelte Garrison, majd átvette a növényt.
– Ne aggódjon, talán rosszabbul hangzott, mint amilyen a
valóságban. Csak vigyázzon a hideg levegővel – mondta neki
az eladó, miközben integetett.
Garrison sietett a növénnyel az autójához, bekötötte a
biztonsági övvel, és gyorsan még a fűtést is bekapcsolta.
Ahogy Cara háza felé vezetett, eszébe jutott, mi van, ha nincs
is otthon. Először reménykedett, hogy nem lesz otthon, és
csak a küszöbön hagyja az ajándékot. De már nem is volt
benne olyan biztos. Talán otthagyja a szomszédnál? Vagy
haza is vihetné magával. De akkor megmérgezné a
macskákat.
Kicsit ostobán érezte magát, de leparkolt az autóval,
óvatosan kiemelte a virágot az ülésről, a bejárat felé sietett,
majd megnyomta a csengőt. Amikor semmi válasz nem
érkezett, a kezében lévő csomagra nézett. Arra gondolt, hogy
otthagyja, de amikor elképzelte, hogy Cara egy halott
növényt talál a teraszán, már nem tűnt olyan jó ötletnek.
– Hahó – egy férfihang hallatszott a szomszéd ház
ajtajából. – Carát keresi?
– Igen – mondta Garrison magabiztosan. – Hoztam neki
valamit, de nem hiszem, hogy itthon van, és ezt nem akarom
a küszöbön hagyni.
– Nálam is hagyhatja, ha gondolja – intett neki a férfi. -
Cara és én jó barátok vagyunk. Általában itthon van, de
hétfőnként az irodába megy. Ha szeretné, átviszem neki,
amikor hazaér.
– Nagyszerű! – Garrison a szomszédos ajtóhoz sietett. –
Otthagynám az ajtó előtt, de ez a növény nem bírja a hideget.
 – Maga futár a virágüzlettől? – nézett rá a szomszéd az
autóra. – Ez nem úgy néz ki, mint egy futárkocsi.
– Nem, csak egy barát vagyok. – Oké, Garrison tudta,
hogy ez erőltetetten hangzott. – Egy viszonylag új barátja.
– David Landers a nevem – mosolygott a férfi, ahogy a
kezét nyújtotta.
– Garrison Brown vagyok. Pár háznyira lakom.
– Örülök a találkozásnak, szomszéd. – David nagyjából
egykorúnak tűnt Garrisonnal, de tele volt önbizalommal,
nem úgy, mint Garrison.
– Köszönöm. – Garrison átadta az ajándékot. – És
köszönöm, hogy átveszi a…
– Miért nem jön be? – David kitárta az ajtót.
– Rendben. – Garrison nagyon meglepődött a váratlan
meghíváson. – Nem tudtam, hogy a mikulásvirágok ennyire
érzékenyek, amikor ezt megvettem.
– Semmi probléma. – David becsukta az ajtót, majd egy
üveglapú asztalra mutatott. – Átmenetileg ide fogom tenni.
Odaadom Carának, amint hazaér. Valószínűleg öt óra körül –
vigyorgott. – Szeretek valami kifogást keresni, hogy lássam
őt, amikor csak tudom. Amikor ideköltözött, gyakran jött át,
ha kölcsön akart kérni valamit. Ez az első, hogy saját házban
él, és néha szüksége volt krumplipucolóra vagy bazsalikomra
és egyéb dolgokra. Sosem bántam. Amikor már
elhelyezkedett, kezdtem hiányolni a látogatásait, és
elkezdtem okokat keresni, hogy átmenjek hozzá – kuncogott.
– De ezen már túl vagyunk.
– Értem. – Valamiért Garrison kényelmetlenül érezte
magát a hallottak miatt.
 – Honnan ismeri Carát? – kérdezte David gyanakvó
tekintettel.
Garrison igyekezett egyszerű választ adni.
– Az utcán találkoztunk múlt héten, azután egy szomszéd
vitt el Cara hálaadási vacsorájára. – Vendégség volt a
környékbeli szomszédokkal. – Megnézte magának Davidet, és
próbálta kitalálni a korát. Számításai szerint harmincöt és
negyven között lehetett. – Nem emlékszem, hogy ön ott lett
volna – majd körülnézett az otthonos kis szobában. – De
talán maga sem egyedülálló.
– Elváltam. Három éve, nyáron. Belementem volna egy
kis játékba Carával, de van egy egyezségem a családommal,
akik Spokane-ben élnek. A szüleim szerették volna látni
Jacksont.
– Jackson?
– Ő a fiam. Enyém a szülői felügyeleti jog. Jackson csak
most lett nyolcéves – majd hátrakiabált. – Hé, Jackson, a
konyhában vagy még? Gyere ki ide!
A kisfiú félénken beosont a nappaliba.
– Köszönj Mr. Brownnak. – Dávid bizonytalanul nézett
Garrisonra. – Brown, igaz?
– Igen – Garrison a fiúra mosolygott. – Szia, Jackson.
– He-helló – mondta a fiú félénken.
– Mr. Brown hozott egy virágot Miss Wilsonnak – mondta
David a fiának.
Jackson csak bólintott, ahogy a lépcső felé indult, és
idegesen csapkodta a korlátot az egyik kezével.
– Felmegyek a szobámba.
– Rendben – mondta David.
 – Örülök a találkozásnak, Jackson – szólt még oda
Garrison a fiúnak, aki elindult felfelé a lépcsőn.
– Szeretnék neki megadni minden lehetőséget az
ismerkedésre – mondta David.
– Persze. – Garrison úgy csinált, mintha értené, bár nem
volt benne biztos, hogy David mire gondol.
– Mert valószínűleg ön is látja, Jacksonnak van egy kis
gondja a társalgással – folytatta David csendesen. – Azt
mondják, szociális fóbiája van. De a dolgok csak rosszabbra
fordultak, amikor az iskolában a kortársai is elkezdték
piszkálni. Szóval kiírattam. Nem bánom, hogy itthon
taníttatom, mert egyébként én is itthonról dolgozom. És
Jackson igazán nagyszerű fiú, de kicsit aggódom a társas
kapcsolatai miatt. Azt kívánom, bárcsak lenne valaki a saját
korosztályából, akivel tudna beszélgetni.
Garrison bólintott, és úgy érezte, jobban tud azonosulni
David bizonytalan fiával, mint a magabiztos apával.
– Igen, az valószínűleg jó lenne neki.
– Azon gondolkodom, hogy szerzek egy kutyát
karácsonyra. De meg kell bizonyosodnom róla, hogy
anyagilag is meg tudom majd oldani. Nem olyan könnyű
itthonról felépíteni a vállalkozást és fenn is tartani. Tudom,
hogy sokba kerül a kutyatartás. De talán megéri, Jackson
érdekében. Nem mintha egy kutyával lehetne beszélgetni. –
David lehajtotta a virág csomagolásának egyik sarkát, hogy
belenézzen. – Ez nagyon szép.
– Mit szólna egy macskához? – kérdezte hirtelen
Garrison.
– Tessék? – David összeráncolta a szemöldökét. – Egy
macskához?
 Garrison elmesélte neki a történetet Gramről és a
macskákról, és hogy otthont kell nekik találnia.
– Még mindig van egy sziámi. Körülbelül nyolcéves, nagy
és szép. És mindig beszél.
– Beszél? – nézett David szkeptikusan.
– Tudom, őrülten hangzik, de ez a macska tényleg beszél.
Macskanyelven, természetesen, de nagyon beszédes. Van egy
olyan érzésem, hogy sokat beszélgetett a nagymamámmal –
mondta. – Sajnos én nem vagyok túl jó beszélgetőpartner a
macskákhoz. Biztos vagyok benne, hogy szegény Muzzynak
már elege van belőlem.
– Egy sziámi? Láttam róluk képeket, szép macskák.
– Muzzy tényleg nagyon szép. Szép, puha, fekete bundája
és nagy, kék szemei vannak. És ahogy mondtam, szeret
beszélni.
– Nyolcéves? Az nem idős? Úgy értem, a macskák
viszonylatában.
– A nagymamámnak volt egy Genevieve nevű macskája,
aki huszonhárom évig élt.
– Nem viccel? – rázta David a fejét. – Jackson is
nyolcéves, csakúgy, mint Muzzy.
– Ne aggódjon, nem lesznek kicsinyei – biztosította
Garrison. – És nagyon jó egészségnek örvend. Az állatorvosi
leletei is rendelkezésre állnak.
– Tényleg úgy gondolja, hogy ez a macska bátorítja majd
Jacksont, hogy többet beszéljen? – nyitotta tágra a szemét
David.
– Majdnem biztos vagyok benne. Az az állat nagyon is
szeretne valakihez kötődni. Egy igazi dumagép – azt nem
árulta el, hogy egy csendes embert az őrületbe is tudna
kergetni. Majd ők rájönnek. Emellett egyértelmű volt, hogy
David szeret beszélgetni.
– És egy macska nem kivételezne Jacksonnal.
– Egyáltalán nem. És nagyon jó társaság lenne neki.
– Tetszik az ötlet – bólogatott David. – Nagyon tetszik.
– Tudom, bizarrul hangzik, de Gram macskái voltak az ő
családja. Biztosra akart menni, hogy jó helyre kerülnek –
magyarázta David, miután elmesélte nagyanyja feltételeit.
– Nem is hibáztatom őt ezért – mondta David, amikor
beljebb invitálta Garrisont, hogy miután levette kabátját,
részletesen átbeszéljék Gram feltételeit.
Garrisonnak nem tartott sokáig, mire rájött, hogy ez egy
jó otthon lenne Muzzy számára.
– És tudom, hogy a nagyanyámnak tetszene, ha tudná,
hogy Muzzy segítség lehet az ön fiának.
– Ezt szeretném nyélbe ütni – jelentette ki David. – Így
mindjárt más. Jackson nem egy kutyát kap karácsonyra,
hanem egy macskát.
– Nagyszerű – mosolygott Garrison. – De remélem, nem
akar karácsonyig várni vele.
– Miért ne?
– Nos, próbálom ezt még előtte elintézni. És reméltem,
hogy még ezen a héten otthont találok az állatoknak, aztán
visszautazhatok Seattle-be az új munkám miatt. Hónapokig
kerestem, és most kaptam egy ajánlatot. Nem engedhetem
meg magamnak, hogy ne használjam ki a lehetőséget.
– Természetesen – bólintott David. – Teljesen meg tudom
érteni. És én is hallottam arról, hogy nem érdemes pont
karácsonykor ajándékozni állatokat, mert olyankor amúgy is
nagy a felhajtás. Megijedhetnek vagy megbetegedhetnek.
 – Szóval érdekelné Muzzy hamarabb is?
– Persze. Miért ne?
– Át tudom őt hozni, amikor csak akarja – ajánlotta fel
Garrison. – Kivéve, ha előbb szeretné őt látni. Vagy talán
szeretne róla beszélni Jacksonnal.
– Nem, inkább meg szeretném őt lepni.
– Tudok képet is mutatni róla. – Garrison elővette a
telefonját a zsebéből. – Az összes macskáról van képem. –
David Garrison válla fölé hajolt, hogy meg tudja tekinteni a
képeket. – Ő itt Muzzy – emelte fel Garrison a telefonját.
– Nagyon szép macska – mosolygott David elégedetten.
És említette a kéthetes feltételt. Ez visszafelé is érvényes?
– Visszafelé?
– Ha Muzzy nem érzi itt jól magát. Ha ő és Jackson nem
találják meg a közös hangot, visszaküldhetem?
– Persze, természetesen. Tudom, hogy a nagymamám
nem akarná őt olyan helyen látni, ahol nem érzi jól magát –
mondta Garrison.
– Akkor megkötöttük az üzletet – csapott David a kezével
az asztalra.
– Megegyeztünk – vigyorgott Garrison.
– Mikor vehetem őt át?
– Ha szeretné, már ma este is elhozhatja.
– Az nagyon jó lenne.
Garrison úgy érezte, győzelmi kiáltást akar hallatni,
ahogy az autójához sietett. Fantasztikus érzés volt, hogy
otthont talált Muzzynak, aki megőrjítette a folyamatos
nyávogásával. És ha ez még Jackson problémáin is segítene,
az lenne csak az igazán nyerő! Otthon már egy kicsit
bűntudatot érzett, ahogy elkezdte összegyűjteni a Muzzyhoz
szükséges kiegészítőket. Nem amiatt, mert nem kedvelte a
hangos sziámit. Valójában az utóbbi napokban már túllépett
ezen. De ugyanakkor tudta, hogy egy jó otthon kell neki. Egy
jófajta otthon. És teljesen biztosra vette, hogy ezt meg is
találta neki.
Egy speciális, gluténmentes jutalomfalatot használt arra,
hogy becsalogassa Muzzyt a macskahordozóba, és
biztosította őt arról, hogy boldog lesz az új otthonában egy
fiatal fiúval, aki imádni fogja. Most, hogy Muzzy külön lett
választva a többi macskától, kihasználta a helyzetet, és nekik
is adott vacsorát. Egy dobozt pedig telerakott olyan
dolgokkal, amikre az új macskatulajdonosnak szüksége lehet,
mint például egy zacskó speciális macskaeledel, és mindent
bepakolt az autóba. A macskahordozót maga mellé helyezte,
majd David házához hajtott. Tényleg lehet, hogy már csak
két macska maradt nála? Nem is beszélve arról, hogy ők
ketten voltak a legkönnyebben kezelhetők. Úgy fog menni,
mint a karikacsapás, hogy nekik is otthont találjon.
Garrison reményteljesen és optimistán Landersesék
ajtajához ment a macskahordozóval a kezében. A szeme
sarkából látta, hogy egy autó áll be Cara házához. Arra
nézett, és egy kék Volkswagent látott leparkolni. Mialatt
kopogtatott az ajtón, Carát nézte, ahogy kiszállt az autóból,
és kíváncsian felé néz. Mosolyogva integetett a lánynak,
majd újra kopogtatott az ajtón. Egy pillanattal később az ki is
nyílt.
– Ez ő? Ő Muzzy? – kérdezte David kíváncsian.
– Az egy macska? – kérdezte Jackson az apja mögött állva.
– Ő itt Muzzy – mondta Garrison.
 – Itt az idő előtti karácsonyi ajándékod, Jackson. – David
átvette a hordozót Garrisontól, és a fia elé tartotta. – Ő a te
macskád. Bemutatom Muzzyt.
– Visszamegyek az autóhoz még pár dologért – mondta
nekik Garrison. Ahogy megfordult, hallotta a boldogságot
Jackson hangjában. Tisztán látszott, hogy a fiú milyen
izgatott lett a macska miatt. Mintha a karácsony sokkal
hamarabb megérkezett volna.
– Mi folyik ott? – kérdezte Cara furcsa arckifejezéssel.
Garrison elmondta, hogy egy újabb macskának talált
otthont.
– Komolyan? Melyiknek?
– Muzzynak – mondta, ahogy a kiegészítőkért nyúlt. -A
sziámi.
– Nos, ez nagyon örvendetes – mosolygott Cara mereven,
és kivett egy bevásárlószatyrot a kocsijából. – Örülök, hogy
látom, Garrison – majd megfordult, és a háza felé sietett.
Barátságosan, de távolságtartóan.
Garrison a Landerses ház felé indult, hogy bevigye a
dobozt, és elmondjon néhány részletet a macskáról,
beleértve a gluténmentes étrendet. Legalább nem kell majd
aggódniuk, hogy megszökik, és más macskáktól lopja az ételt
vagy megbetegszik. Muzzy itt már egyedül volt. Kényelmesen
feküdt Jackson ölében, miközben a fiú boldogan simogatta
selymes, fekete bundáját.
– Akkor én ezt el is viszem – Garrison a mikulásvirág felé
nyúlt, ami még mindig az asztalon volt.
– Azt visszaviszi? – nézett David aggódó tekintettel.
– Cara már otthon van – mondta neki Garrison. –
Átviszem neki.
 – Rendben – mosolygott David. – De szívesen átvittem
volna.
– Nem gond – mondta könnyedén Garrison. – Már
köszöntem neki, csak átszaladok ezzel, amíg még itt vagyok.
David csak bólintott, de látszott rajta, hogy nem tetszik
neki. Valószínűleg alig várta, hogy valami újabb ürüggyel
beugorjon a szomszédba. Talán nem is volt olyan egyszerű a
kapcsolatuk, mint ahogy David elmesélte. Talán az volt.
Talán csak irigy volt Garrisonra, hogy őt is érdekli a lány. Az
nagy fordulat lenne.
– Köszönjük a macskát – rázta meg a kezét David. –
Nagyra értékelem.
– Igen – mondta Jackson csillogó szemekkel. – Köszönöm,
Mr. Brown. Nagyon köszönöm!
– Nagyon szívesen, Jackson. Azt hiszem, a nagyanyám
nagyon boldog lenne, ha látná, Muzzy milyen jó otthonra
talált. Remélem, jó barátok lesztek.
Miközben Garrison Cara felé haladt, kezében a rózsaszín
mikulásvirággal, igazi győzelmet érzett. De ugyanakkor
kicsit kényelmetlenül is érezte magát. Lehet, hogy hiba volt
kizárólag barátként tekinteni Carára. De David egyértelműen
kijelentette, hogy ez egy egyszerű és kényelmes emberi
kapcsolat kettőjük között. Talán csak valami célzást kéne
tennie.
 8.

– Ezt nekem? – Cara nagyon meglepettnek tűnt, ahogy

átvette a becsomagolt virágot és a kártyát.
- Igen – mosolygott Garrison idegesen. – Hogy kifejezzem
a hálámat.
- Miféle hálát?
- Hogy engem is meghívott a hálaadási vacsorára –
mondta félénken. – Habár, feltételezem, nem biztos, hogy
szeretett volna engem újra látni az otthonában. De mégis
szeretnék köszönetét mondani, hogy bátorította a barátait –
Betht, Annabelle-t és Vincentet hogy macskákat fogadjanak
be tőlem. – Ez természetes – vont vállat a lány.
– Nagyon nagyra értékelem, hogy segített nekik
kapcsolatba lépniük velem.
– Inkább csak megfelelő jelölteknek tűntek – mosolygott
Cara. – Nem úgy, mint én.
Garrison nyomorultul érezte magát.
– Bocsánat – mondta gyorsan. – Nem állt szándékomban.
A lány rámosolygott.
– Miért nem jön beljebb? Hideg van idekint. És szeretném
megnézni, mi van a csomagban.
 Garrison rögtön otthon érezte magát. És meglepődve
látta, hogy még nagyobbnak tűnik a helyiség, mint ahogy
emlékezett a hálaadásról.
– Nagyon szép helyen lakik – mondta, miközben a lány
letette az asztalra a csomagot, és kihajtotta a kártyát.
– Köszönöm – bólintott, és felemelte a kártyát. – És ezt is
köszönöm. – Lehajolt, és kicsomagolta a növényt. Garrison
örömére a rózsaszínű virágok még mindig sértetlenek voltak.
– Ez nagyon szép! – mondta. – De nem kellett volna.
– De én akartam – tisztázta Garrison. – Úgy éreztem,
rosszul kezdtem neki. És hát, végül is szomszédok vagyunk,
és nagyon sokat számított, hogy segített otthont találni a
macskáimnak. Meg hogy ma rátaláltam Davidre, aki egy kis
időre megőrizte a házában ezt az ajándékot.
– És tényleg befogadott egy macskát? – kérdezte a lány
érdeklődve.
Garrison elmesélte, hogy jónak látta, ha a beszédes
Muzzy Jackson mellé kerül.
– Úgy gondoltam, hogy Muzzy talán segítene neki
megnyugodni és többet beszélni, tudja?
– Ez igazán csodálatos! – felemelte a növényt, a konyha
felé indult, és ahogy Garrison elképzelte, a lány a sötét színű
asztalra helyezte a virágot. – Tökéletes.
– Egyetértek – mosolygott Garrison. – Most hagynom
kéne önt, hogy folytassa, bármit is csinált eddig.
– Csak az élelmiszereket pakoltam ki – mondta Cara,
ahogy a konyhába ért. – Van egy nagyon jó élelmiszerbolt az
utcában, a munkaadómhoz közel, és mivel hétfőnként az
irodában vagyok, ilyenkor mindig bevásárolok.
– David említette, hogy tárgyalásai vannak hétfőnként.
 Garrison nem tudta, mit tegyen, így követte a lányt a
konyhába. Egy kicsi, régimódi helyiség volt, hasonló
Graméhez. Kivéve, hogy az jobb állapotban volt.
– Kedves David – mondta a lány, amikor kivett egy
konzervet a szatyorból. – Nagyon szerencsés vagyok, hogy itt
él mellettem.
– Úgy néz ki, ő is így érez – mondta Garrison.
A lány ránézett, majd egy vöröshagymát is kivett.
– Igen, jó, ha vannak segítőkész szomszédok, nem
gondolja?
– Abszolút. Nagyon kedvelem Rubyt.
– Ő egy igazi kincs.
– Úgy néz ki, sok barátot szerzett már a környékről –
nézte a lányt, aki szép paradicsomokat rakott a
konyhapultra.
– Úgy érti, ahhoz képest, hogy új lakó vagyok? – heccelte.
– Igen, érti, hogy mire gondolok.
– Nos, megkockáztatom, hogy több embert ismerek a
környéken, mint ön.
– Biztos vagyok benne, hogy ez így van. Habár azzal a
tempóval, amilyen gyorsan otthont találok a macskáknak,
talán utolérem.
– Nos, lassan kifogy a macskákból. Hány maradt még?
– Csak kettő. Oreo és Harry.
– Értem.
– És véleményem szerint ők ketten a legjobbak az összes
közül. Őket könnyű lesz elhelyezni.
– Efelől semmi kétség – tett Cara két cukkinit a pultra, és
mosolygott. – Nos, nagyon szépen köszönöm a gyönyörű
virágot. Igazán feldobja a helyet. Karácsonyi hangulatom lesz
tőle – kicsit összehúzta a szemét. – Már csak egy jó macskát
kéne magamnak találnom.
– Értem a célzást – szégyellte el magát Garrison.
– Bocsi – emelte fel a kezeit Cara. – Tudom, néha
borzasztó tudok lenni – közel sétált Garrisonhoz, és
egyenesen a szemébe nézett. – Tényleg, ne érezze magát
rosszul, rendben?
– Nem is tudom – fordította el a fejét Garrison, de nem
érezte magát meggyőzve.
– Mit?
– Nem biztos, hogy bízhatok önben, Cara. Úgy érzem, az a
célja, hogy bosszút álljon rajtam. Kezdem úgy gondolni, hogy
sosem fog megbocsátani.
– Hát persze hogy megbocsátok, Garrison. Csak ugratom.
– Én azt nem tudhatom – mondta kekeckedő hangon. –
Egy férfi nagyon magára veszi az ilyesmit.
– Ez nevetséges. Csak feszegettem a határokat. Már
teljesen túltettem magam a macskás történeten.
– Lehet, hogy jobban meg kell erről győznie – mondta
Garrison.
– Micsoda?
– Ha megbocsátott nekem, Cara, mit szólna, ha… ha
eljönne velem vacsorázni? – Belül feszengett. Tényleg ezt
mondta?
– Tessék? – kérdezte Cara értetlenül. – Ez valamiféle
zsarolás, hogy randizzunk?
– Talán – mosolygott idegesen Garrison. – Bár azelőtt
még sosem zsaroltam ki randit senkitől. – Az igazság az volt,
hogy nem is volt említésre méltó tapasztalata a randevúk
terén.
 – Mikor szeretné, hogy vacsorázni menjünk? – tekintett a
konyhapult felé Cara.
– Mondja meg ön.
– Ma este? – nézett rá gyanúsan a nő.
– Persze, ma este jó – titkolta meglepetését Garrison.
– Jó – kinyitott még egy szatyrot, és hevesen bólogatott. –
Annak ellenére, hogy ma megvettem ezt a sok finom
zöldséget, nincs igazán kedvem főzni. Hosszú napom volt.
Ahogy felvették a kabátjukat, Garrison el sem hitte,
mekkora szerencséje van. Cara beleegyezett, hogy
elmenjenek vacsorázni. Vagy talán csak nem akart otthon
főzni. De mi a különbség? Ez jó lehetőség volt arra, hogy
jobban megismerje. És talán ez azt is jelenti, hogy ő és a
szomszédja, David, nem is állnak olyan közel egymáshoz,
mint ahogy mondják. Talán van esélye. Csak most nem
szabad eljátszania.
– Nem bánja, ha ott találkozunk? – kérdezte a nő, amikor
kimentek a házból.
Garrison igyekezett leplezni a csalódottságát.
– Fél a nagyanyám autójától? – kérdezte Garrison, és
rámutatott a David háza előtt álló autóra. Hirtelen
belecsapott a felismerés az esetlen, zöld autóval
kapcsolatban, amelynek a jobb felnije már rozsdás volt.
Tudta, hogy egy kis fényező festék igazi különlegességgé
varázsolná az autót, de most nagyon elhanyagoltnak tűnt,
habár belül jó állapotban volt.
– Nem, de szeretek független lenni. – Cara felemelte a
fejét. – A saját autómmal megyek. – A biztonság kedvéért, ha
esetleg nem bírnánk elviselni egymást.
 – Tényleg úgy gondolja, hogy ez megtörténhet? –
vigyorgott Garrison.
– Soha nem lehet tudni – mosolygott Cara huncutul,
ahogy kinyitotta a kocsija ajtaját. – Úgy értem, ha nem
vagyok elég jó a macskájának, honnan tudjam, hogy önnek az
leszek?
– De azt mondta, hogy maga…
– A Fowler’snél találkozunk – mondta gyorsan, ahogy
becsukta a kocsiajtót.
Garrison bólintott. Fowler’s halétterem? Ilyen helyre
szeretne menni az első randin? Rendben, emlékeztette
magát, talán ez nem is igazi randi. Talán csak két ember
élvezi majd egymás társaságát sült hal és krumpli mellett.
Jeges eső kezdett el esni, miközben vezetett. Nem épp ideális
körülmény az estéhez, de a rossz időjárás nem állította meg.
Mire le tudott parkolni a hely előtt, ami nem volt egyszerű,
már úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék.
Szaladt az esőben, és utolérte a lányt, aki már az ajtó felé
tartott. Az egész étterem kívül-belül fénylett a karácsonyi
izzóktól. Egy cifrán díszített műfenyő és frissen sült hal illata
fogadta, ahogy beljebb ment. Akárhová nézett, csak csillogó
karácsonyi díszeket látott. Gyermekkorában ezt nagyon
szerette. Felnőtt fejjel már kicsit soknak érezte. De legalább
bent meleg volt. Ez már jelentett valamit.
– Igazán ünnepi – mondta Carának, miközben levetette
kabátját.
A lány egy fényezett fenyőből készült piknikasztalra
mutatott az ablak mellett.
– Az jó lesz?
 – Persze – követte Garrison az asztalhoz, és leült vele
szemben. – Évek óta nem jártam itt – vallotta be. – De
nagyon szerettem ezt a helyet, amikor még kisgyerek voltam.
– Bevallom, a Fowler s az egyik káros szenvedélyem –
mondta Cara, és levette nyakáról élénkpiros kendőjét.
– Miért káros szenvedély?
– Hallottam, hány kalória van egy adag sült halban –
majd az étlapért nyúlt, és felhúzta az orrát. Nagyon vonzó
volt. – Végeredményben minden héten egyszer eljövök ide.
– Értem – bólintott Garrison. – Habár nem értem, miért
aggódik a kalóriák miatt. Őszintén szólva, miután láttam a
konyhájában, miket vásárolt, megkönnyebbültem, hogy nem
vegetáriánus, vegán vagy valami hasonló.
A lány nevetett.
– Nem, kipróbáltam a vegán étkezést az egyetem után, de
hullani kezdett a hajam. De azért igyekszem sok zöldséget
enni. – A mosoly lefagyott az arcáról. – Az édesanyám mindig
próbált rávenni erre, amikor még élt. Akkor még nem
figyeltem erre eléggé, de most már igyekszem.
– Sajnálom – bámult rá. – Régóta nincs már köztünk az
édesanyja?
– Másodéves voltam az egyetemen, amikor kiderült a
diagnózis. – Kivett a tartóból egy szalvétát, hogy azzal törölje
le az arcáról a könnyeket. – Abban a korban voltam, amikor
már kezdtem őt megbecsülni. Három évig küzdött a rákkal.
Még megérte a diplomaosztómat, de utána már nem sokáig
élt.
– Ez nagyon nehéz dolog – mondta Garrison szomorúan.
Nagyjából tudom, hogy érez. Mindkét szülőmet
elvesztettem tizenkét éves koromban.
 – Tényleg? – nyíltak nagyra a lány a szemei. – Sajnálom,
nem is tudtam.
– Igen… a nagymamám vett magához. Elég nehéz eset
voltam. De a nagymamám egy igazán különleges nő volt.
Őszintén, nem is tudom, most hol lennék nélküle.
– És ezért tartja tiszteletben a kívánságait a macskáival
kapcsolatban. – A lány barna szemeiben látszott a
meghatottság.
– Még ha nem is könnyű – bólintott határozottan a férfi.
– Nos, ez nagyon tiszteletreméltó, Garrison. Sajnálom,
hogy úgy viselkedtem Harry miatt. Remélem, megtalálja
számára a tökéletes otthont.
Garrison mesélt a macskák befogadásáról, és hogy milyen
könnyen sikerült mindezt elintéznie.
– Olyan, mintha Gram onnan fentről irányítaná az
egészet – mosolygott Carára. – Vagy küldött nekem egy
angyalt, aki segít. Még egyszer meg kell önnek köszönnöm a
támogatását.
– Örülök, ha segíthetek. Erről jut eszembe. Van egy másik
barátnőm, aki szerintem tökéletes választás lenne egy
macska befogadására. Valójában valószínűleg bele is
szeretne Harrybe.
Garrison bólintott, de egy kis bizonytalanságot is érzett.
Amennyire meg akart szabadulni a macskáktól, eladni Gram
házát, és a saját útjára lépni, tudta, hogy elkezdett kötődni
az állathoz.
– És ki lenne az? – kérdezte óvatosan.
– Sabrina a neve – kezdte mondani Cara. – Egy igazi
kincs.
– És a környéken él, ugye?
 – Igen. Így találkoztunk. A mögöttem lévő utcában lakik.
Közös a hátsó udvarunk. Az ő kertrésze gyönyörű, és
megígérte, hogy ad néhány kertészkedéssel kapcsolatos
tanácsot tavasszal.
– Jó szomszédnak tűnik.
– Igen. Sabrina azok közé a nők közé tartozik, akik bármit
meg tudnak csinálni. Úgy értem, főz, kertészkedik, varr és
kézimunkázik is. Egy igazi példakép számomra.
– Nagyon elfoglalt lehet. Van munkája?
– Otthonról dolgozik. Varrónőként. Ruhaigazításokat és
ehhez hasonlókat csinál. A férje, Riley egy elektronikus bolt
vezetője. Nagyon édes és kicsit régimódi pár, de velünk egy-
korúak.
– Tényleg?
– Tudja, harminc körüliek – mosolygott Cara. – Riley
talán közelebb van a negyvenhez. De Sabrina csak harminc
múlt.
– Értem – bólintott Garrison. – És jó házasságban élnek?
– Nagyon is. A legnagyobb probléma csak az, hogy nem
lehet gyerekük. Sok pénzt költöttek arra, hogy sikerüljön.
Sabrina próbál belenyugodni, de nagyon nehéz neki. Régóta
mondogatom neki, hogy háziállatot kéne tartania, de nem
szereti a kutyákat.
– És a macskákat szereti?
– Nem vagyok benne biztos. Csak annyit tudok, hogy nem
szereti a kutyákat. Az egyik szomszédunknak több is van, és
sokat panaszkodik, hogy mit művelnek a kertjével.
Sokat beszélgettek, miközben megették a halat és a sült
krumplit. Ahogy befejezték, Garrison úgy érezte, sokat haladt
előre.
 – Barátok vagyunk? – kérdezte, miközben már készültek
elhagyni az éttermet.
– Igen – mondta a lány, és kinyújtotta a kezét. Garrison
megfogta és megrázta.
– Ez nagy megkönnyebbülés számomra. Attól féltem,
hogy sosem teszed túl magad Harry elvesztésén – vallotta be.
Sötét szemei csillogtak.
– Nos, most már van tervem Harry jövőjére vonatkozóan.
Remélem, a szomszédom lesz, és így sok időt tudok majd vele
tölteni.
– Beszélj Sabrinával, és meglátjuk, mit tehetünk –
mondta Garrison, amikor kilépett az ajtón.
– Köszönöm a vacsorát – felelte a lány, a nyaka köré
kötötte a sálat, és felkészült a zuhogó esőre.
– Én köszönöm! – Garrison is elindult, és integettek
egymásnak, amíg mindketten az autójukhoz nem értek. Ez jól
sikerült – gondolta Garrison. Nagyon, nagyon jól. Ahogy
beindította a motort, nézte a stílusos éttermet, és
mosolygott. Milyen tökéletes hely egy első randihoz! Cara
egy valóságos lángelme, hogy ezt választotta. Miért is
kételkedett benne? És egyébként is, a Fowler’s az autóból is
csodásan nézett ki. A fények szemkápráztatóan törték meg a
sötétséget és tükröződtek vissza a tócsákban. Még a felfújt
Mikulás is hatásos díszítőelem volt, ahogy egy hatalmas
horgony mellé támaszkodott. Valamiért most minden
szebbnek tűnt számára.
 9.

Másnap reggel Garrison meglepődve hallotta, hogy

kopognak a hátsó ajtón. Még alig volt hét óra. Oreo és Harry
már a reggelijüket várták, gyorsan elsietett mellettük, és
kinyitotta az ajtót.
– Ruby? – bámult kíváncsian a fürdőköpenyben álló
szomszédra. – Mit csinálsz ilyen korán?
Ruby egy letakart tányért nyújtott felé.
– Reggeli – mondta széles mosollyal.
– Komolyan? – Garrison hátralépett, hogy behivja a
házba. – Mivel érdemeltem ki?
- Csak jó szomszéd akarok lenni – válaszolt Ruby, és
letette a nagy tányért a konyhaasztalra, büszkén levéve róla
a konyharuhát. – Sonka és tojás. Kekszek és szósz. És
kukoricakása.
Garrison tágra nyílt szemmel bámulta, és beindult a
nyáltermelése.
– Kása?
A nő bólintott.
– Évek óta nem ettem – mosolygott rá a férfi. – Azóta,
hogy itt éltem, és mindig kiszöktem, hogy nálad
falatozhassak belőle.
 – Én is erre gondoltam – Ruby kihúzott egy széket. –
Gyerünk, addig edd meg, amíg még meleg.
– Remélem, nem bánod. – Garrison leült, és Ruby
odanyújtott neki egy kanalat a fiókból.
– Jó étvágyat, Garrison.
– És mi lesz a te reggeliddel? – kérdezte a férfi, közben
már bele is mártotta a kanalat a kásába.
– Már ettem. Velem ne törődj. Csinálok egy kis kávét.
– Miért vagy ilyen kedves hozzám, Ruby?
– Csak jó szomszéd akarok lenni – mondta megint Ruby. –
A szomszédok segítik egymást. Mi így csináljuk errefelé.
– Aha – bólogatott Garrison, és nekikezdett a kásának.
Közben gyanakodva nézte Rubyt. Valamire készült, és
Garrison ezt tudta. De bármi is volt az, nem biztos, hogy
most érdekli. Évek óta nem reggelizett ilyen jót!
Épphogy befejezte a kását, amikor Ruby egy bögre
gőzölgő kávét tett elé az asztalra. Magának is öntött, és leült
vele szembe.
– Nos, hogy tetszik? Csináljon még ilyet Ruby, vagy ne?
– Ó, igen – mormogta elégedetten Garrison. – Semmi
kétség, csináljon.
Nevetett, majd belekortyolt a kávéjába.
Már majdnem minden elfogyott, amikor Ruby megszólalt.
– Elliott átjött tegnap este.
– Hozzád?
– Igen. Ott aludt, még nem kelt fel.
– Igen?
– Alig tudtam aludni az éjjel. Aggódtam a fiú miatt. Pénz
nélkül van, és nincs hová mennie. Nem tudom, hogyan
segíthetnék neki – sóhajtott. – A ruhái koszosak voltak. Már
kétszer is kimostam őket. Egyszer tegnap este, egyszer pedig
ma reggel. Nem tudom, hogy tiszták lesznek-e valaha.
– A ruhákat lehet pótolni. – Garrison előrébb tolta az üres
tányért, és a kávéért nyúlt.
– Én tudom – nézett rá elkeseredve Ruby. – De az
unokákat nem.
– Igen – bólintott Garrison. – Ez igaz.
– Szóval az éjszaka közepén sokat gondolkodtam, és több
mint egy órát imádkoztam az Úrhoz, hogy segítsen ebben.
Arra gondoltam, hogy valahogy tudnánk segíteni neki.
– És hogyan?
– Nos, tudom, hogy keményen dolgozol, hogy megjavítsd
Lilly házát. Arra gondoltam, talán elkelne egy kis segítség. –
Ruby előrehajolt. – Elliott erős fiú. Keményen tud dolgozni,
ha elhatározza magát. Arra gondoltam, ha át tudna jönni és
segítene, az talán mindkettőtöknek jót tenne. Mit gondolsz?
– Azt gondolom, hogy ez a reggeli meggyőzött –
kuncogott Garrison.
– Nem meggyőzni akartalak vele. De azt gondoltam, hogy
elvonja a figyelmedet – mutatott Ruby az üres tányérra. –
Úgy néz ki, meg is tette a hatását.
– Nem panaszkodom – mosolygott rá Garrison. – Szívesen
alkalmazom Elliottot. Tényleg elkelne egy kis segítség. De
jelenleg nem tudok neki fizetni.
– Nem is akarom, hogy fizess neki.
– Miért?
– Nem akarom, hogy legyen pénz annál a fiúnál. Minél
tovább van pénz nélkül, annál tovább marad ellenőrzés alatt.
– Így már értem.
– Amikor kiérdemli a fizetést, majd szólok.
 – És mit mondjak neki?
– Emiatt ne aggódj. Mindent elintézek. – Ruby megitta az
utolsó korty kávét is. – Azt mondom majd neki, hogy én
vagyok a főnöke. Ha egy fiú nem bízik meg a nagyanyjában,
akkor kiben tud majd bízni valaha is?
– Ez igaz.
– Szóval akkor felkelthetem – ami lehet, olyan lesz, mint
halottat támasztani. – Adok neki reggelit, és átküldöm.
– Nagyszerű. – Garrison felállt, és elmosta a tányért,
majd visszaadta. – És köszönöm a reggelit. Nem is
emlékszem, mikor ettem ilyen jót utoljára.
– Édes egy fiú vagy, Garrison. Nagyon hiányoltalak – állt
fel Ruby, és megpaskolta Garrison arcát.

Pár óra múlva Elliott megjelent a hátsó ajtónál – szakadt

pólót, lógó ülepű nadrágot, kötött, fekete sapkát viselt, és
komoran pislogott. Hunyorogva körülnézett a konyhában.
– Mit kéne itt csinálnom?
Garrison újra bemutatkozott a mogorva fiúnak, majd
elmondta a házzal kapcsolatos terveit. A hűtő felé biccentett.
– Készítettem egy hosszú listát.
– Ez mind a macskákról szól.
– A másik lista. Mindegy is, most inkább abban segíts,
hogy előkészítsük a nappalit a festéshez. Le akarom szedni a
függönyöket és legyalulni a farészeket. Ezután letámadhatod
a fürdőszobát. – Garrison elővett egy új védőmaszkot a
fiókból, és felrakta.
 – Az mi? – kérdezte a fiú rosszallóan. – Mérgező
anyagokkal dolgozunk vagy mi?
– Nem. Csak macskaallergiám van. Szedek rá gyógyszert,
de a maszk is segít – elővett egy másikat is. – Te is viselhetsz
egyet, ha szeretnél, de elég koszosak szoktak lenni.
Elliott megrázta a fejét, majd elindult a nappaliba, ahol
ketten szedték le a poros függönyöket és a sötétítőket.
Ezután Garrison megmutatta Elliottnak, hogyan gyaluljon
fát, elmagyarázta, miért olyan fontos, hogy egyenes és sima
legyen a felülete. Elliott közömbösen viselkedett, de amikor
elkezdte a munkát, megadta a módját, hogy jó is legyen.
Garrison megállapította, hogy okos kölyök. Na jó, talán nem
volt olyan okos, amikor bizonyos döntéseket meghozott, de
volt esze.
– Szép munka – mondta Elliottnak, amikor előkészítette a
nappalit.
– Nem nagy cucc – mormogta a fiú.
– Valójában nekem nagy dolog – javította ki magát
Garrison. – Sok ember fele ilyen jól sem tudná csinálni.
Látom, te intelligens vagy.
– Úgy érted, egy fekete gyerekhez képest? – Elliott szemei
felcsillantak.
– Nem, nem erre gondoltam – nevetett Garrison. – De
fogadd el a dicséretet, ha megérdemled, rendben?
– Rendben.
– Most, ha még akarsz segíteni, akkor ragasztózd fel a
fürdőszobát a lépcső mögött – az ajtó felé mutatott. – Úgy,
ahogy itt is csináltad. Azt megköszönném.
Mikor Elliott a fürdőszoba felé indult, Garrison észrevett
egy ismeretlen autót a ház előtt. Két nő szállt ki belőle, és
valamiféle csendes boldogság öntötte el, amikor meglátta,
hogy az egyikük Cara. A másik pedig egy alacsony nő volt.
– Gyertek be – mondta Garrison, és kinyitotta a bejárati
ajtót.
Cara gyorsan bemutatta neki Sabrinát.
– Ahogy mondtam, őt érdekelné egy macska befogadása.
– mondta Garrisonnak. – Remélem, nem bánod, hogy
benéztünk.
– Egyáltalán nem. Szívesen adnék egy széket, de amint
látjátok, most elég hiányos a ház felszereltsége.
– Csak a macskákat jöttünk megnézni – mondta Sabrina.
– Pontosabban Harryt – tette hozzá Cara.
Garrison elment jutalomfalatért, majd megcsörgette a
zacskót, és addig hívogatta az állatokat, míg mint egy
varázsszóra, Harry és Oreo is megjelent. Harry szokás
szerint a lábához dörgölőzött, és gyönyörű, zöld szemeivel
nézett fel rá. Garrison lehajolt, hogy megsimogassa a fejét és
az állát.
– Csak két fiú maradt – mondta Sabrinának. – De ha
engem kérdezel, ők ketten a legjobbak az összes közül.
– Harry egy Maine Coon fajta – mondta Cara nagy
beleéléssel. Garrison mellé térdelt, hogy megsimogassa
Harry selymes szőrét. – Ők a legjobb macskák. Nagyon
okosak, hűségesek, és véleményem szerint gyönyörűek.
– Tényleg szép – értett egyet Sabrina, miközben a
másikat dédelgette. – De te is az vagy, Oreo.
– Jóképű Harry – gügyögte Cara, majd felállt, hogy
körülnézzen a szobában. – Te kifestesz?
– Igen. – Garrison felkapta a festékmintákat, hogy
kihajtsa őket. – Kérlek, válassz egy színt.
 Cara grimaszolt.
– Nem is tudom, hol kéne kezdenem. – Sabrinára
mutatott, aki már guggolt, és a macskákat szemrevételezte. –
Ő egy igazi színszakértő. Őt kéne megkérdezned. – Az órájára
nézett. – Srácok, ha megbocsátotok, haza kell érnem egy
konferenciahívásra, ami tízkor kezdődik. Majd visszajövök.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem – mondta Sabrina, majd
a színekre pillantott Garrison kezében. – Tényleg kell ebben
segítség?
– Nagyon hálás lennék érte – mondta Garrison, és átadta
a lánynak a papírokat, aki elkezdett a szobában körbe-körbe
sétálgatni. – Ez a szőnyeg itt marad?
– Biztos, hogy nem – mondta a férfi. – Csak addig hagyom
itt, amíg be nem fejezem a festést. Gondoltam, addig védi a
szőnyegpadlót. Alatta padló van. Megnéztem tegnap, és jó az
állapota. Eredetileg ez a ház a nagyapám szüleié volt, majd
végül csak a nagyanyámé lett. De azt hiszem, a padlószőnyeg
még a hatvanas években lett lerakva. – A sarokhoz ment,
hogy felszedje és megmutassa a lánynak a padlót.
– Szép – mondta Sabrina. – Világosabb színű a fa, mint
amire számítottam. De szépen feldobja majd a helyet. Tetszik
ez a szín. – Egy meleg árnyalatú szürkére mutatott a
palettán. – Ez semleges, de kifinomult, és nagyon jól mutatna
a sötét fa mellett. Látod? – A fal felé emelte, majd visszaadta.
Garrison tanulmányozta a színt.
– Én soha nem választottam volna ezt a színt, de tetszik.
– Külön tette a színmintát. – Szeretnél segíteni a többi
szobánál is? – kérdezte reménykedve.
– Persze. Ez a legkevesebb, amit megtehetek egy
macskáért.
 – Nagyszerű. Eldöntötted már, hogy melyikük legyen?
– Ő nagyon megfogott – mutatott Oreóra. – Nem akartam
Cara érzéseit megbántani. Annyira várta, hogy Harryt
fogadjam örökbe. Szóval, ha nem bánod, Oreót választom.
– Egyáltalán nem bánom – mosolygott Garrison.
Mielőtt Sabrina elment volna Oreóval, akit betuszkoltak a
macskahordozóba, segített Garrisonnak egy szép kék színt
választani a földszinti fürdőszobához, és egy világosabb
szürkét a hálószobához. Még pár jó tanácsot is adott neki a
fenti fürdőszobához és a többi helyiséghez.
Garrison elugrott a festékboltba, majd visszatért a
nappalihoz és a fürdőhöz szükséges festékekkel. Elhatározta,
hogy a többit majd a nap végén viszi el, majd bement egy
közeli Subway-be szendvicsekért. Megebédeltek Elliott-tal,
majd folytatták a festést.
– Te nagyon jó vagy ebben – mondta a fiúnak, amikor
meglátta, milyen jól kezeli a festőhengert. – Korábban is
csináltál már ilyet?
– Igen, mondhatjuk – nézett rá Elliott meglepődve.
– Hát, nem tudtam, hogy egy igazi profit fogadok fel –
nevetett Garrison.
– Sosem úgy csináltam, mint egy valódi munkát – mondta
Elliott, miközben a festőhengert görgette a falon –, de egy
barátom házát segítettem tavaly nyáron kifesteni. Ingyen
lakhatásért dolgoztam. Nagyon jó üzletnek tűnt, legalábbis
az elején.
– Igen, előfordul az ilyesmi – mondta Garrison, és
elkezdte festeni az ablakkereteket. – Néha a dolgok először
jónak tűnnek, de aztán megtanuljuk a leckét, hogy nem
minden olyan jó, mint amilyennek először látszik.
 – Igen. A nagyanyám mindig azt mondja, hogy a legtöbbet
az iskolai nehézségekből tanulhatok. Azt hiszem, igaza lehet.
– Neked kell eldöntened, hogy mikor akarod befejezni azt
az iskolát. – Garrison belemártotta az ecsetet a festékbe. –
Amikor eljön az idő, hogy a kezedbe vedd az életed, és abba
az irányba menj, amerre szeretnél.
– Igen. Nos, ezt könnyebb mondani, mint csinálni.
– Tudom – mondta Garrison. – És úgy gondolom, segít, ha
van valaki, akivel meg tudod beszélni ezeket a dolgokat.
Egyedül nagyon nehéz.
– Ebben igazad van.
– Haló! – egy női hang hallatszott a konyhából. – Van
itthon valaki?
– Itt vagyunk – válaszolt Garrison.
– Csak én vagyok. – Beth jött be a konyha felől. –
Bocsánat, hogy csak így betörtem. A hátsó ajtón át –
kuncogott. – Egy apróságot a konyhában felejtettem.
– Tényleg? – Garrison lejött a létráról, amit addig
használt.
– Igen. Egy köszönömöt, hogy nekünk adtad a macskát –
mosolygott. – Fahéjas tekercs.
– Fahéjas tekercs? – nyalta meg a szája szélét Garrison,
és levette a védőmaszkot. – Hallottad, Elliott? – majd
bemutatta Bethnek fiatal segédjét.
– Csak a hálámat akartam kifejezni, hogy nekünk adtad
Spookyt – mondta Beth. – El sem hinnéd, mekkora változást
jelent ez Annabelle-nek. Ez az egyik legnagyobb dolog, amit
valaha láttam. Annabelle-nek mostanában nagyon rossz volt
a hangulata, és magába fordult. Aggódtam, hogy sosem
fogunk már őszintén beszélni egymással. De az a macska
szinte csodát tett. – Beth megállt, hogy körülnézzen a
szobában. – Hé, mi folyik itt?
– Csak egy kicsit rendbe hozzuk a házat.
– Tetszik ez a szín – bólogatott egyetértően Beth. – Hol
vannak a bútorok? Egy raktárban?
– Nem. Nem igazán vannak bútoraim. Kivéve pár
darabot, amit a nagymamám dolgai közül örököltem.
– Nincs bútor? – nézett elgondolkodva. – Nem szeretnél
néhányat?
– Micsoda?!
– Nos, ez hosszú történet – nevetett Beth. – A válásom
után mindent megkaptam, amit meg is érdemiek, de végül
elveszítettem a nagy házamat Sheridan Heights-en. Ekkor
költöztem ide Annabelle-lel. Végeredményben az alacsony
belmagasság miatt már nem férnek el a bútorok a régi
pincémben. Szép darabok egyébként, félretettem őket, hogy
talán majd egyszer lesz egy fodrászszalonom, és majd oda
berakhatom őket. Úgy képzeltem el, hogy jól mutatnának a
várakozó vendégeknek. De nem akar összejönni.
– Tényleg? – próbált nagyobb érdeklődést mutatni
Garrison, mint amekkorát valójában érzett. Beth beszéde
valamiért Muzzyra emlékeztette. Csak Beth kicsit még annál
is hangosabb volt.
– A lényeg a lényeg, mióta elköltöztünk, fizetem a raktár
bérleti díjat, de ez csak kidobott pénz. Tartogattam a
bútorokat annak reményében, hogy majd felhasználom őket
a saját üzlethelyiségemben – nem mintha ez a közeljövőben
megvalósulna. Azután azt gondoltam, talán megengedem az
exemnek, hogy elvigye őket. Végül kiválasztott párat.
Gondoltam, majd ezzel kényszerítem rá, hogy fizesse a
gyerektartást, de ez a balfácán egy lúzer. Most már nem
adom neki a bútorokat. Ha nem a tél közepe lenne, már a ház
előtt árulnám őket.
– Vannak online felületek is meghirdetni a bútort –
javasolta Garrison.
– Arra nekem nincs időm. Ezenkívül nem is tudom,
hogyan kell azt csinálni – pirosra lakkozott körmével az állát
vakarta –, de mi lenne, ha csak átmenetileg hagynám itt
őket?
– Nálam? – kérdezte Garrison.
– Nagyon jól mutatnának. De tényleg.
– De jelenleg nem tudom megvenni őket.
– Nos, talán majd idővel sikerül. De ha mégsem, akkor
eladom őket majd nyáron. Időközben pedig megspórolnád
nekem a bérleti díjat, és lesz valami, amit tudsz használni –
mosolygott Beth reménykedve.
– Nos, így már jobban hangzik – értette meg Garrison.
A nő már el is kezdte írni a címet és pár telefonszámot,
majd a kulcsot is előhalászta.
– Hozd el őket, amilyen hamar csak lehet, Garrison. A
fizetési dátum tizenötödikén van, és nagyon szeretném
megspórolni ezt a bérleti díjat. Vehetnék valami szépet
Annabelle-nek karácsonyra.
– Rendben – tette zsebre a papírfecnit Garrison. – Így
lesz, köszönöm.
– Én köszönöm – hálálkodott Beth boldogan. – És
köszönöm Spookyt is. Tudom, hogy a macskának köszönhető,
hogy Annabelle elkezdett többet beszélni velem. Sokkal
boldogabbnak tűnik. Nem is tudom jól kifejezni magam.
Kivéve, hogy nagyon hálás vagyok mindenért. – Megölelte
Garrisont, és egy puszit nyomott az arcára. – Köszönöm! –
lépett hátra. – És gondoltam, a fahéjas csiga is segíteni fog.
– Érzem az illatukat – szippantott a levegőbe Garrison.
– Nagyon finom. Most rohannom kell. Van egy vendégem
két órakor.
– Még egyszer köszönöm – mondta Garrison, aki már
kifelé tartott a hátsó ajtón. De még mielőtt elment volna,
már valaki kopogtatott a bejárati ajtón.
– Ez a hely egy igazi átjáróház lett – mondta Elliottnak,
miközben az ajtóhoz sietett. – Cara? – mosolygott, mielőtt
eltűnt volna. – Gyere be.
– Betht láttam itt az előbb? – nézett rá összeráncolt
szemöldökkel a lány.
– Igen. Hozott pár fahéjas csigát. Kérsz?
– Nem, köszönöm. – Cara a fal felé fordult, ahol Elliott
dolgozott. – Szép ez a szín.
– Igen, Sabrina választotta. Igazad volt, tényleg ért a
színekhez.
– Ha már Sabrina került szóba, van pár hírem.
– Tényleg?
– Oreót választotta Harry helyett.
– Igen, nos, ő…
– Lebeszélted őt Harryről?
– Nem, egyáltalán nem.
– Komolyan? Mert már azon gondolkodtam, hogy
magadnak tartogatod Harryt – nézett gyanakvó tekintettel.
– Bevallom, közel kerültem hozzá – mosolygott Garrison.
– Ő egy jó macska.
– És mi a helyzet az allergiáddal? – mutatott a maszkra
Cara.
 – Mióta szedem a gyógyszert, és kitakarítottam az összes
macskaszőrt, jobban vagyok.
– Ez nagyszerű. Szóval akkor megtartod Harryt?
– Hát, még nem igazán tudom.
A lány résnyire húzta a szemét, mintha további
magyarázatot várna.
– Csak még próbálom a helyére rakni a dolgokat – vonta
meg a vállát Garrison, hogy pontot tegyen a vita végére. De
nem sikerült, Cara hirtelen bejelentette, hogy vissza kell
mennie dolgozni. Miután távozott, Garrison és Elliott
megkóstolták a fahéjas csigát, és folytatták a festést. Közben
Garrison azon gondolkodott, hogy Carát ő vagy Harry
érdekli. És mi a helyzet a figyelmes szomszéddal? Garrison
teljesen tisztában volt vele, hogy David érdeklődik Cara
iránt. És miért ne tenné? De Cara hogy érezhet David iránt?
Garrison azt kívánta, bárcsak tudná. De csak azt tudta –
személyes tapasztalatai alapján hogy nincs túl nagy érzéke
hozzá, hogy megértse a nőket. És a feltételezgetések nagy
bajba sodorhatnak egy férfit.
 10.

Kedd reggelre Garrison és Elliott befejezte a földszinten a

festést. Emellett eltávolították a koszos padlószőnyeget is,
hogy láthatóvá váljon a gyönyörű fapadló.
– Szeretnéd felújítani? – kérdezte Vincent, majd letérdelt,
hogy megvizsgálja a padló felületét. A vízvezeték miatt ment
át segíteni, és már éppen indult.
– Nem hiszem – mondta neki Garrison. – Nekem úgy
tűnik, rendben van.
- Igaz – állt fel Vincent. – Minek megjavítani, ha nem
hibás?
– Különösen, ha ennyi teendő van. Köszönöm, hogy
segítettél a fürdőszobánál.
– Igazán nincs mit. És megmutattam Elliottnak pár
trükköt, szóval, ha az emeleten kell majd csinálni, tudni
fogja, hogy kell. Jó eszű kölyök.
Garrison kifelé nézett, ahol Elliott a szőnyeget a kukába
hányta.
– És erős is – mondta. – De bajkeverőnek tűnik.
Garrison bólintott, és elmesélte az idősebb férfinak, hogy
nagy álma egy rehabilitációs központ létesítése.
– Olyan fiúknak, mint Elliott. Segíteni őket, hogy
megtalálják a helyüket a világban. – Vincentre mutatott. – És
olyan emberekre van szükségük, mint te, akik mentorálják
őket.
– És mint te – mutatott vissza Vincent Garrisonra. –
Miért ne használjuk fel ezt a helyet valami ilyesmire?
– Gondolkodtam rajta – mondta Garrison. – De kell hozzá
kezdőtőke, ami nekem nincs. Ezért kell elfogadnom az állást
Seattle-ben.
– Egy igazi veszteség lenne, ha elmennél, fiam – mondta
Vincent elgondolkodva.
– Igen, nos, mindig tépelődöm rajta. Ki tudja? – Carára
gondolt. Talán ha tudná, mit szeretne. – Talán a közelben
maradnék.
Szerdán Garrison kibérelt egy kis költöztető teherautót
egy fél napra.
– Gyere – hívta Elliottot, miközben a falat burkolta a
lépcső mentén. – Lenne egy kis bútorcipelési feladat.
Három fordulóban tudták bevinni a házba a bútorokat.
Egy hosszú, fekete bőrkanapét a fal mellé, és két fekete
bőrfotelt helyeztek el vele szemben.
– Ez durva – mondta Elliott, amikor hátralépett, hogy
megnézze.
– Durva? – nézett Garrison. – Szerintem menő.
– A durva azt jelenti, hogy menő – nevetett Elliott. – Hol
jártál, hogy ezt nem tudod?
– Afrikában.
Elliott még jobban nevetett. De Garrison felbátorodott,
hogy ilyen vidámnak látja. Szép mosolya volt.
– Nos, mivel Afrikában éltél, talán látnod kéne a
lábtörlőnket odakint.
– Tessék?
 – Témába vág – kuncogott Elliott. – Egy zebra.
– Zebra?
Hamarosan egy szőnyeget is leterítettek a kanapé elé.
– Mit gondolsz? – kérdezte Garrison.
– Durva – Elliott álla fel és le mozgott. – Nagyon.
– Kicsit otthonossá teszi a helyet – de Garrison nem volt
benne teljesen biztos.
Elliott Harryre mutatott, aki épp kényelembe helyezte
magát egy napos helyen.
– Neki tetszik. De egy kicsit vadócnak tűnik.
Nem sokkal később egy fémből és üvegből készült
dohányzóasztalt, egy magas, sötét könyvespolcot és
asztalokat is elhelyeztek a házban.
– Nem rossz – mondta Garrison, mikor mindketten a
székekre huppantak.
– És kényelmes is – Elliott megveregette a karfát. – Egy
férfi ezt meg tudja szokni.
Garrison Beth exére gondolt. Ő is megszokta? És
felbukkanna, hogy visszakérjen mindent? Nem mintha ez
számítana bármit is.
– Oké, fogjunk bele – mondta Elliottnak. – Te
befejezheted a lépcsőket, én pedig visszaviszem a teherautót.
Késő délután Garrison elkezdett az emeleti szobákban is
dolgozni, kiselejtezte a dolgokat, és előkészítette a
helyiségeket a festésre. Amikor a gardróbot ürítette ki, pár
dobozt fedezett fel, amelyekben a nagyszülei afrikai
gyűjteményei voltak. Talált fényes, fekete, fából készült
szobrocskákat. Dárdákat és késeket, szertartásokhoz
használatos maszkokat, kosarakat és fonott szőnyegeket.
Rengeteg érdekes dolgot, amikről azt gondolta, jól
mutatnának a nagy polcon a nappalijában. Éppen lefelé vitte
őket, amikor megcsörrent a telefonja. Már vagy hetedszer
csörgött aznap. Megint a macskákkal kapcsolatos hirdetés
miatt. Túl jó munkát végzett, és most hirtelen mindenki
macskát szeretne. Ugyanazt az üzenetet küldte el a férfinak,
amit eddig is küldött neki. „Elnézést, már az összes macskát
befogadták, kivéve egyet. Gondolkodom, hogy őt
megtartom.” A férfi annak ellenére hívta, hogy megmondta
neki, elfoglalt, és indulnia kell.
– Szerintem már vagy tízszer el tudtad volna adni Harryt
csak ma – mondta Elliott Garrisonnak, aki épp a teli
dobozokkal sétált el mellette. – Azt hittem, allergiás vagy a
macskákra, és azt akarod, hogy mindet elvigyék. Ehhez miért
ragaszkodsz?
– Mert kedvelem – Garrison kikapcsolta a telefonját. – És
már belefáradtam a telefonhívásokba. Mostantól ne hívjon,
majd én hívom önt – mondta a telefonba, majd a készüléket
lehajította a kanapéra.
Elliott érdeklődve nézte, kérdezgette, közben pedig
Garrison elkezdte a díszeket elrendezni a polcon. Garrison,
képességeihez mérten megpróbálta elmagyarázni Elliottnak,
mire valók a tárgyak, és mesélt neki az Ugandában töltött
éveiről.
– Elég jó dolgokat tettél ott – mondta Elliott, miközben
egy szertartásokhoz használatos kést tett a polcra. – A
nagyanyám mesélte, hogy segítettél a szegényeknek, hogy
legyen ivóvizük.
– Igen. Egy egész csapat kellett hozzá. Nem egyedül
csináltam.
 – Azt gondoltam. De a lényeg, hogy te voltál a
kulcsember. Nem voltál sokkal idősebb nálam, amikor
elmentél. Ez nagyon önzetlen dolog, tudod?
– Lehet, hogy úgy tűnik – válaszolta Garrison. – Az
igazság az, hogy el akartam menni. Szerettem volna világot
látni. És szerettem volna a nagyanyám kedvére tenni. De ez
mind akár önzőnek is tűnhet a te szempontodból nézve.
– Az én szempontomból nézve ez önzetlen.
– Mindig meglepsz valamivel – Garrison Elliott szemeibe
nézett.
– Tessék?
Garrison a kezét Elliott homlokára helyezte.
– Nagyon eszes vagy. Hogyhogy nem mentél főiskolára?
– Úgy érted az SZI-n kívül?
– Az mi?
– A Szívás Iskolája.
– Ó, igen.
Mire Elliott hazaért, Garrison kimerültnek érezte magát.
Tudta, hogy azért, mert próbálta tartani a tempót Elliott-tal,
és mert egész nap gyötrődött valamin. Bármilyen bután is
hangzott, komolyan gondolkodott rajta, hogy otthagyja a
seattle-i munkát. Mi lenne, ha itt maradna, és Gram házát
egy rehabilitációs központtá alakítaná? Működne? Vagy
megbánná, mert túl nagy fába vágta a fejszéjét? Harry az
ölébe ugrott, miközben Garrison a nappaliban ült, és ezeken
a dolgokon törte a fejét.
– Mit gondolsz, öregfiú? Te mit tennél a helyemben?
Harry bizakodó pillantást vetett rá, mintha azt akarná,
hogy maradjon a közelben, és legyen a gazdája. Garrison
nevetett.
 – Igen, hát persze, csak azért, mert most én gondoskodok
rólad, és én etetlek, Ha valaki jönne, hogy átvegye a helyem,
őt is ugyanígy szeretnéd.
Csütörtök reggel Cara megint felbukkant.
– Túl sok cukkinis kenyeret csináltam – mondta a
férfinak, majd átnyújtott egy fóliába csomagolt cipót, ami
még langyos volt. – Gondoltam, talán hasznát veszed.
– Köszönöm. Bejössz?
– Nos, épp a délutáni sétámon vagyok.
– Szeretnél társaságot? – Garrison leporolta a kezét a
nadrágján.
– Nem szeretnélek elvonni a munkától – nézett hátra a
válla fölött Cara.
– Semmi probléma. Elliott is itt van – kihívta a fiút. –
Nemsokára jövök.
– Szépül a ház – mondta a lány, amint becsukódott
mögöttük az ajtó.
– Ó, igen, meg kellett volna mutatnom az egészet, már
egészen jól néz ki.
– Nemsokára besötétedik, jobb, ha addig sétálunk, amíg
még világos van.
– Igen, mindig elfelejtem, hogy télen sokkal hamarabb
sötétedik. Ugandában nem ilyen volt.
Séta közben Garrison mesélt az ugandai útjáról. Az
általánosságokkal kezdte, elmagyarázta a kinti teendőket,
leírta az ottani embereket. De a lány unszolására magáról is
többet kezdett el beszélni.
– Kezdek belefáradni, hogy az emberek úgy kezelnek,
mintha egy szuperhős lettem volna odakint – vallotta be. –
Sokszor gyűlöltem ott lenni. Sokszor sajnáltam magam.
 – Ez érthető. Úgy értem, ott voltál kilenc évet.
– És az idő nagy részében szerettem is – bólintott
Garrison. – Egy életre szóló kaland volt. Még mindig
hiányzik.
– Miért jöttél vissza?
Garrison mesélt a maláriáról.
– Teljesen az én hibám volt. Nagyon hanyagul álltam
hozzá a malária elleni kezeléshez. Gyakran előfordul az
ilyesmi. Amikor az emberek már egy vagy két éve ott vannak,
elkezdik azt hinni, hogy legyőzhetetlenek – nevetett
keserűen. – Sajnos elég egy apró kis szúnyog, hogy
emlékeztesse őket arra, hogy ez nem így van.
– Szóval emiatt jöttél vissza? A malária miatt?
– Igen. Súlyos lett az állapotom. Az itteni ellátás
színvonalára volt szükségem. De talán jó ez így.
– És nem tudsz visszamenni?
– Mostanában nem – elmesélte a lánynak az álmát a
rehabilitációs központról, és egy kicsit Elliottról is. – Ez nagy
reményt ad nekem.
– Gondolod, hogy akár itt is maradnál? A nagyanyád
házát átépítenéd a központtá?
– Nagyon komolyan gondolkodom rajta. – Garrison
bevallotta, mennyire elveszettnek érezte magát az utóbbi
néhány hónapban. – Nem találtam a helyemet. Nem értem
utol magam – mesélte, miközben kezdett besötétedni. Valami
ebben a szürkületben azt éreztette vele, hogy nem is olyan
nehéz az érzéseiről beszélni. Kicsit olyan volt, mint egy
gyónás, ahol nem látni a papot. Nem mintha katolikus lenne,
vagy bármikor az lett volna, de el tudta képzelni. – Úgy
éreztem magam, mint egy vénember. Harmincnégy évesen,
kiöregedve.
– Én harminckettő vagyok – mondta csendesen a lány. –
Nem tudom magam a mostani helyzetemben elképzelni pár
év múlva.
– Nos, én is így éreztem. Hogy az életem jó része már
eltelt. Hogy odaadtam mindent, amim csak volt, és közben
elveszítettem önmagam. – Vagy talán soha nem is ismertem
önmagam.
– Hogyan lehet elveszteni önmagad?
– Talán az érzéseim vesztek el, mialatt ott voltam – vonta
meg a vállát Garrison.
– Az érzéseid?
– Volt egy lány, akibe azt hittem, hogy szerelmes vagyok
– sóhajtott, miközben azt kívánta, bárcsak ne is említette
volna. De már késő volt, kimondta. A beismerést, hogy csődöt
mondott a szerelemben.
– Ó!
– Igen. Leah volt a neve, és én azt hittem, a hold és a nap
is csak miatta kel fel – nevetett erőltetetten. – Egy ideig még
el is játszotta, hogy érdeklem őt.
– Színészkedett?
– Igen, szinte biztos vagyok benne, hogy csak játék volt.
Kiderült, hogy amíg velem volt, végig volt egy másik férfi is
az életében. Azt hiszem, engem használt arra, hogy őt
féltékennyé tegye. Mostanra már boldog házasok. Egy
babájuk is van. Tényleg, semmi rosszat nem kívánok nekik.
De mély sebet ütött a szívemen.
– Hát… el tudom képzelni.
 – De az a lényeg – folytatta gyorsan Garrison –, hogy
kezdek magamra találni. Mintha visszatérne belém az élet.
Bár tudom, hogy ez részben amiatt van, mert egészségesebb
vagyok. A malária már meg van fékezve. De van valami
abban, hogy itt vagyok. Megfékezték a maláriát. Az Elliott-tal
eltöltött idő… Az esték Harryvel… minden jónak tűnik. –
Megállt az utcai lámpa alatt, és mosolyogva a lány felé
fordult. Ő visszamosolygott, és Garrison váratlanul megfogta
a kezét. El akarta neki mondani, hogy mekkora szerepe van
ebben a sok jó fejleményben, ami most az életében történik.
De ugyanakkor nem akarta elijeszteni. Már így is túl sokat
mondott.
Ahelyett, hogy a vallomásával kínos szituációba
keveredett volna, inkább hazakísérte a lányt. Miközben az
utcán sétáltak, Elliottról beszélt, hogy mennyi lehetőséget
fedezett fel ebben a fiatal fiúban.
– Itt is vagyunk – mondta, és felkísérte a lányt a ház
ajtajához.
– De így lemaradtam a ház megtekintéséről – mondta a
lány, miközben mindketten a küszöbön álltak.
– Gyere el holnap – mondta neki Garrison. –
Körbevezetlek. Megígérem.
Miközben hazasétált, azon gondolkodott, hogy nem volt-e
túlzás elkísérni a lányt az ajtóig. Mintha randevúztak volna.
Az utolsó dolog, amit szeretett volna, hogy erőltesse a dolgot.
Különösen azért, mert előző héten nem a legjobban indult a
kapcsolatuk Harry miatt. És tudta azt is, hogy nincs rutinja
az ismerkedésben. Óvatosan kell bánnia ezzel a nővel, vissza
kell fognia magát. Ugyanakkor könnyedebben lépkedett,
amikor rájött, hogy mennyit haladtak előre ezen az estén.
Mintha csak másnap is találkoznának.
 11.

Péntek reggel, amikor Garrison az emeleti szobákon

dolgozott, támadt egy ötlete. Pontosabban Harry adott neki
egy ötletet. Úgy látszott, Garrison bármelyik szobában is
dolgozott, Harry ment utána. De amikor Garrison elmondta
neki, hogy tartsa távol a farkát a festékes doboztól, eszébe
jutott valami. Ha megtartja Harryt, akkor megtarthatja a
pénzt is, ami hozzájár? Igazságos lenne így? Vagy Gram
ügyvédjének ellenvetései lennének, mert nem felel meg
Gram szigorú feltételeinek? De ez elképzelhetetlennek tűnt.
Végül is ő az unokája. Gram talán nem örülne, ha látná, hogy
az unokája kigyógyult a macskafóbiából, és befogad egyet az
övéi közül?
Azzal a tízezer dollárral Garrison megengedhetné
magának, hogy otthagyja a seattle-i munkát. Nyerne
magának egy kis időt, amíg kitalálja, hogyan tovább. Talán
még bele is vághat a központ megvalósításába. Talán még a
gyülekezetei is meg tudja győzni, hogy visszafogadják. Mert
végül is Uganda miatt rakták ki. Hirtelen mindez nagyon
reálisnak tűnt.
Elment, hogy megkeresse a telefonját, majd bekapcsolva
még több üzenetet látott. Nem foglalkozott velük, Mr. Millert
hívta, de rájött, hogy hétfőig nem is lesz a városban. Azt
mondta az asszisztensének, hogy majd visszahívja. De még
akkor is reménykedett, amikor újra kikapcsolta a telefonját.
Ez a terv működhet. Ez kényelmesebb volt, mint Seattle-t
hívni, hogy lemondja a munkát. Túl sokáig tartott megtalálni
ezt az állást. Nem fogja rögtön eldobni ezt a lehetőséget,
amíg nem beszél Mr. Millerrel.
A ház körüli munka javarészt kész is lett délig, és
ünneplésképpen Garrison pizzát rendelt Vincentnek és
Elliottnak.
– Ti vagytok a legjobbak – mondta, miközben felemelt
egy szeletet, hogy köszöntőt mondjon. – A segítségetek
nélkül nem tudtam volna mindezt megcsinálni.
– Élveztem, hogy részt vehetek egy ilyen projektben –
mondta Vincent. – Bár a saját házamban is végezhetnék
hasonló munkálatokat!
– Nos, amikor eljön az ideje, ne felejtsd el, hogy tartozom
neked – mondta neki Garrison. Szerette volna mondani neki
azt is, hogy karácsonyeste jöjjön át, és lenne egy kis pénze,
hogy tudjon dolgozni.
– Megjegyzem – mondta Vincent egy kicsit kételkedve –,
amikor eljön a lehetőség. – Elliottra mutatott. – És ha az
eljön, akkor szeretnélek téged is felkérni, fiatalember.
Hárman sokat tudnánk javítani a házamon.
– Csak szóljon – mondta Elliott, és egy újabb szelet
pizzáért nyúlt.
Beszélgettek, viccelődtek a munkáról, és Garrison érezte,
hogy mind szomorúak egy kicsit, amiért véget ért a közös
munkájuk.
 – De ne feledjétek – mondta nekik –, amint felmelegszik
az idő, elkezdek majd a ház körül is dolgozni. Tavasszal
tartunk egy találkozót.
A pizza után takarítottak, amikor megszólalt a csengő.
Garrison indult kinyitni az ajtót, közben Vincent elment,
Elliott pedig az emeletre tartott, hogy még elvégezze az
utolsó simításokat a fürdőszobaszekrényen.
Cara állt mosolyogva az ajtóban.
– Most megfelel az időpont, hogy körülnézzek?
– Tökéletes – Garrison beljebb kísérte, és elmondta neki,
hogy éppen most végeztek a munkálatokkal. Majd
körbevezette, hogy szobáról szobára megmutassa neki a
házat. – Nem tudtam volna megcsinálni Vincent és Elliott
nélkül – mondta. – Nagyon jó kis csapat lettünk.
– Nos, nagyon szépen rendbe raktad a házat – mondta
Cara, amikor kijött a nappaliból.
– Még mindig sok a tennivaló – reagált Garrison. – De a
nagy része már kész.
– És még bútoraid is vannak – nézett zavartan a lány, és
lehuppant a kanapéra. – Nagyon férfias.
– Csak ideiglenesen – nevetett. – Beth volt férjétől
származnak – elmesélte a lánynak a történetet.
– Ó, szóval te csak tárolod őket?
– Valami olyasmi. Mondjuk Elliott szerint durva.
– Az olyan, mint a menő, igaz? – mosolygott.
– Igen. Te tudtad ezt?
– Én nem éltem évekig egy barlangban, mint egyesek –
nevetett fel Cara.
Garrison sértődöttséget mímelt, de sajnos igaz volt az
állítás.
 – Bocsánat – mondta gyorsan a lány. – Nem úgy értettem.
– Semmi gond, csak megjátszottam – mosolygott a férfi.
– Nos, akkor azt hiszem, ideje indulnom – állt fel Cara.
– Elijesztettelek?
– Nem, csak még sok a dolgom a munkaidő vége előtt.
– Ha már itt tartunk… – követte őt az ajtóhoz, és próbálta
előkészíteni a terepet, hogy elhívja randizni. – Én, ööö,
szeretnélek meghívni vacsorázni. Szeretném rendesen
megköszönni, hogy segítettél otthont találni a macskáknak.
Van programod ma estére?
– Ne haragudj – mondta Cara, miközben nyitotta az ajtót.
– Már vannak mára terveim.
Garrison csak bólogatott, próbálta eldönteni, hogy ez azt
jelenti-e, hogy átlépte a határt.
– Rendben – zsebre rakta a kezét, és igyekezett
közömbösen viselkedni. De valamiért úgy érezte, nem megy.
Mintha Cara nem lett volna őszinte, csak keresett volna egy
kifogást, hogy ne kelljen vele találkoznia. Kikísérte, de
inkább csak udvariasságból, nem szívből.
– Na jó, látom, hogy nem hiszel nekem – mondta neki
őszintén a lány.
– Ha nem szeretnél velem lenni, akkor megértem. Csak
szeretném azt hinni, hogy őszinte vagy hozzám – egyenesen
a szemeibe nézett. – Barátok vagyunk, ugye?
– Persze – jelentette ki Cara. – De őszinte vagyok.
Tényleg van egy már korábban megbeszélt dolgom ma
estére. Megígértem Davidnek, hogy elmegyek vele egy
karácsonyi partira, és ott…
 – Cara, nekem nem kell magyarázkodnod – mondta
Garrison hirtelen. – Mondtam, hogy megértem. Nem nagy
dolog, felfogtam.
– Nos, akkor rendben. – Cara feszülten felsóhajtott, és
Garrison tudta, hogy megsértette, de már hogy vonhatná
vissza? – Jobb, ha indulok – mondta halkan a lány.
– Igen, én megyek. – Amikor Garrison visszament a
házba, tudta, hogy éretlenül viselkedett. Tudta, hogy nem így
szokott viselkedni az emberekkel, akár barát, akár nem. De
azt nagyon rosszul esett hallania, hogy Carának Daviddel van
randija. Különösen azután, hogy annyi mindent megosztott
vele. Az biztos, hogy gyerekes volt, de ezen nem tudott
segíteni.
Amint tovább mosta az ecseteket a mosogatóban, próbált
nem erre gondolni. De a képzeletében együtt látta őket. Carát
a vörös, kötött ruhájában, vagy talán valami még vonzóbban.
Dávidét az előkelő öltönyében. Együtt, nevetve, táncolva,
szerelmesen.
– Hé, festesz vagy ecseteket mosol? – kérdezte Elliott,
amint behajolt az ajtón.
– Rajtakaptál – erőltetett magára egy mosolyt Garrison.
– Nos, le kell lépnem. Megígértem a nagyanyámnak, hogy
moziba megyek vele ma este – vágott egy grimaszt. –
Remélem, nem találkozom ismerőssel.
– Csak emelt fővel járj. Mutasd meg, hogy eléggé férfi
vagy ahhoz, hogy a nagyanyáddal mutatkozz az emberek
előtt. Ha emiatt nem tisztelnek, ők sem érdemlik meg a te
tiszteletedet.
– Igen, haver, azt hiszem, igazad van – bólintott Elliott.
 Másnap reggel, eltekintve attól, hogy morcos volt,
Garrison elhatározta, hogy megnézi a karácsonyi felvonulást.
Miközben a városba sétált, pontosan tudta, mikor volt ezen a
rendezvényen utoljára. Trombitán játszott a gimnázium
fúvószenekarában, és remélte, hogy elkapja egy gyönyörű,
mazsorettes lány tekintetét, akit Jennynek hívtak. Aki
valószínűleg még mindig nem tudja az ő nevét. Sok minden
változott azóta?
Felhajtotta a gallérját a hideg miatt, és akkor jött rá,
hogy a karácsonyi felvonulás fel fogja vidítani. Útközben
elhaladt a színpad mellett, nézte a műsort, amelynek
kezdetén a zenekar tagjai hangolták a hangszereiket, és
próbáltak nem idegesnek tűnni. Látott egy csoport jelmezes
kisgyermeket az iskolából, akik topogtak a lábukkal, hogy ne
fázzanak annyira. Mindenki izgatottan várt a tűzoltóság
jelzésére, hogy elkezdődjön az ünnepi műsor.
Megmagyarázhatatlan okból Garrison is teljesen izgatott
lett, elsietett a színpad mellett, és a főutca felé indult.
Buzgón keresett egy jó helyet, ahonnan majd látja a parádét,
és közben azon gondolkodott, hogyan is hagyhatott ki ennyi
karácsonyt anélkül, hogy ne nézze meg ezt a programot.
A vasárubolt mellett haladt el, és Carát kereste. Nem
pontosan őt kereste, de azt sem lehet mondani, hogy nem.
Plusz őt nem volt nehéz kiszúrni. A nyaka köré tekert
élénkpiros sál kiemelte csillogó, gesztenyebarna haját.
– Szia, Cara – lépett mellé.
– Garrison! – szemei csillogtak a meglepetéstől. Vagy
talán az örömtől?
 Észrevett egy fiút a lány másik oldalán.
– Szia, Jackson – köszönt barátságosan. – Mi a helyzet? –
Na jó, ez úgy hangzott, mint Elliott sikertelen utánzása, de
csak barátságos akart lenni, hogy beilleszkedjen.
– Nem sok – mosolygott Jackson.
– Hogy van Muzzy? – kérdezte a fiút, remélve, hogy látja
a változást, amit az apja is várt.
– Jó van – bólintott határozottan a fiú. – Ő egy jó macska.
– Nem elégelted meg a szószátyárságát?
– Garrison! – tört ki Davidból, amikor csatlakozott
hozzájuk. – Hogy vagy?
– Jól vagyok, köszönöm. – David egy fekete szövetkabátot
viselt, mint a divatmagazinokban. Kesztyűs kezében egy kis
tálca volt, rajta forró italokkal. Feszülten bámult Garrisonra,
mintha az útjában lenne.
Garrison megértette. Könnyed bólintással ellépett Cara
mellől. David óraműpontossággal azonnal a helyére lépett,
mintha oda tartozna. És talán így is volt. Egyértelműen azért
jöttek le, hogy hármasban nézzék a felvonulást. Valójában
úgy néztek ki, mint egy család. Még kívülálló is volt, és nem
illett közéjük, Garrison mégis makacsul maradt. Még ha nem
is vallotta be – talán csak magának neki is kisebbrendűségi
érzése volt társaságban, akár Jacksonnak.
David kék szemei csillogtak, amikor átnyújtott Carának
egy poharat.
– Parancsoljon, hölgyem. A kávéja, úgy, ahogy szereti,
egy kis fahéjjal és egy leheletnyi vaníliával.
– Köszönöm – felelte lesütött szemmel a lány.
Tényleg kacérkodott? Vagy csak zavarba jött, mert David
próbált a figyelem középpontjába kerülni? És Garrison vajon
miért maradt még? Egyértelmű volt, hogy ő ott már
fölösleges.
– És itt a te kakaód, cimbora – nyújtott át a fiának egy
másik poharat David, és bocsánatkérően nézett Garrisonra. –
Ha tudtam volna, hogy itt vagy, hozok neked is egy kávét.
– Semmi gond – mosolygott erőltetetten Garrison. –
Úgyis a kávézó felé akartam menni.
– Talán akkor ezt is visszavihetnéd – David átnyújtotta
neki a tálcát. – Újrahasznosítás, jó a földnek, tudod –
mosolygott diadalittasan.
Garrison átvette tőle a tálcát, s mert úgy érezte, ezzel
elküldték, gyorsan elköszönt, és folytatta útját. El akarta
hajítani és megtaposni a tálcát, de tudta, hogy úgy festene,
mint egy féltékeny őrült. Már így is elég hülyén érezte
magát. Mit változtat a dolgokon, ha Cara a szomszédjaival
nézi a parádét? Miért is ne tehetné?
Garrison felkapott egy újságot, majd sorba állt kávéért,
közben azt mondogatta magának, hogy az lenne a felnőttes
viselkedés, ha kifizetné az italt, és visszamenne élvezni a
rendezvényt. Végül is mindannyian csak szomszédok, nem
igaz?
Megrendelte a kávéját, de időközben megszólalt a
tűzoltóság jelzőhangja, és elkezdődött a felvonulás. Ahelyett,
hogy kiment volna az utcára nézni, leült egyedül egy kis
asztalhoz. Úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, aki
odanyomja az orrát a játékbolt kirakatához, és reméli, hogy
megkapja a Mikulástól, amit kért, miközben tudja, hogy a
Mikulás nem is létezik.
Garrison tudta, hogy szánalmasan fest egyedül az
asztalnál egy kávé mellett, miközben látszólag az újságot
tanulmányozza. Ez volt a legjobb, ami tőle telt. Miért
ragaszkodott ennyire Carához? Nem tanulta már meg a
leckét egyszer Leah-val Ugandában? Mikor jön meg az esze?
A legjobb dolog, ami tehetsz, hogy folytatod az életedet,
mondta magának. Gyors ügyintézés, rendezi Gram dolgait, és
visszamegy Seattle-be, ahol már várja az új munkája.
Elővette a telefonját, és napok után először bekapcsolta.
Meglepetésére harminchárom üzenete is volt – mind
számára ismeretlen, helyi számokról. Az a buta hirdetés
megtette a hatását. Garrisonnak semmi kétsége nem volt
afelől, hogy mit akarhatnak ezek az emberek. Meghallgatott
pár üzenetet, csak hogy igazolja a feltételezését.
Mindegyikük kényszeresen macskát akart befogadni, és
mindenki érthetetlen módon rendkívül lelkes volt. Minél
többet hallgatott meg, annál jobban meg akarta tartani
magának Harryt.
De tudta, hogy ez őrültség és önző hozzáállás is. Harry
nem lenne boldog Randall lakásában. Egyedül lenne hagyva
egész nap, amíg Garrison dolgozik, és még kert sincs. Ez nem
lett volna igazságos vagy önzetlen tett. És Gram sosem
egyezne bele. Emellett mi van az allergiáival? A
végtelenségig akarja szedni az allergia elleni gyógyszereket?
Vagy örökké maszkot akar hordani?
Tudta, hogy nemcsak önző dolog lenne Harryt
megtartani, de egyértelműen rossz döntés is. Harry egy jó
macska. Ennél jobbat érdemel. De ha meg kell válnia tőle,
akkor legalább jó otthont akar neki találni. Mikor
visszasétált Gram házához, útközben elkezdett válaszolni az
üzenetekre, és törölte a hívásokat. Most először nagyon hálás
volt Gram feltételeiért.
 12.

Mire Garrison hazaért a parádéról, tudta, hogy mit kell

tennie. Még ha nem is volt könnyű meghozni, de ez volt a
helyes döntés. Beütötte Maxwellék számát, és a szíve mélyén
reménykedett, hogy nem veszik fel a telefont.
– Nagyon örülök, hogy hívtál – mondta Mr. Maxwell,
miután Garrison felsorolta a feltételeket. – Elvesztettük a
család kedvenc kutyáját pár hónappal ezelőtt. A gyerekeim
teljesen összetörtek. Még én sem tettem túl magam rajta.
Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kötődöm egy olyan
állathoz, mint Barnie. Annyiszor elmondtam magamnak,
hogy nem lesz több háziállatunk – sóhajtott egy nagyot. – De
a gyerekeim ezzel nem értenek egyet. Szóval, azt gondoltam,
miért ne legyen egy macskánk?
– Nos, ez egy nagyon különleges macska – mondta neki
Garrison. – Majdnem olyan, mint egy kutya.
– Ilyen macska kell nekem!
– Szóval – Garrison leült a kanapéra, és Harry vastag
bundáját simogatta. – Már csak a dolog látogatás része van
hátra.
– Igen, persze – mondta a férfi meggyőzően. – Amikor
csak akarja. A feleségem és a gyerekeim most nincsenek
itthon. Karácsonyi bevásárlásra mentek. De én itthon
vagyok, a Steelers-meccset nézem.
Garrison kinézett az ablakon át a kertre, ahol a hideg idő
ellenére sütött a nap. Óvatosan leemelte Harry fejét az
öléből, és felállt.
– Nagyjából tíz perc múlva ott vagyok.
Felkapta a kabátját, az ajtóhoz sietett, azt remélve, hogy
a rövid séta kiszellőzteti a fejét, és újra meggyőzi magát,
hogy miért kell Harrynek egy igazi otthon. Nem lett volna
igazságos, ha ragaszkodik hozzá. Valójában tiszta önzőség
lett volna. És ezzel tisztában volt.
Maxwellék háza egy jó karban lévő, de egyszerű, farm
hangulatú épület volt. Mr. Maxwell farmernadrágot és
Steelers-pólót viselt, mosolyogva nyitott ajtót, majd Tómként
mutatkozott be. A ház felé biccentett.
– Gyere csak be. Nézz körül nyugodtan. Érezd otthon
magad.
Nem tartott sokáig, mire Garrison rájött, hogy nincs itt
semmi probléma, hiszen ez egy családi otthon. Csak úgy
áradt belőle a családias hangulat. Bizonyos értelemben olyan
volt, mint az amerikai álom – anya, apa és három gyerek.
Már csak egy kutya hiányzik. Vagy egy macska. Garrison
elmondta Mr. Maxwellnek, hogy a látogatás során mindent
rendben talált, a ház megfelel.
– De gondolom, előbb szeretnél találkozni Harryvel –
mondta. – Úgy értem, a macskáknak is van személyiségük és
temperamentumuk, és habár Harry a legédesebb macska,
akit valaha láttam, sosem tudhatod, hogy együttműködik-e
veled. Lehet, hogy nem is jöttök majd jól ki egymással. –
Garrison butának érezte magát, hogy úgy beszélt a
macskáról, mintha egy ember lenne. De Harry időnként
olyan volt számára, mint egy ember. És az utóbbi időben
Garrison legjobb barátja lett.
– Rendben. Hadd vegyem fel ezt a meccset, utána
hazaviszlek. Ha pedig Harry és én egymásra találunk, talán
hazafelé már el is hozhatom. Csodálatos meglepetés lenne a
feleségemnek és a gyerekeknek, mire hazaérnek.
Garrison egyetértett, ami nem tartott sokáig, mikor be
kellett csalogatnia Harryt az utolsó macskahordozóba. Harry
tekintete szinte összetörte Garrison szívét. Harry azt hihette,
hogy maradni fog. „Hogy tehetted ezt? Azt hittem szeretsz.
Azt hittem, barátok vagyunk. Nem akarsz már engem többé?
Mi nem volt jó?”
– Majd találkozunk, haver – mondta Garrison rekedt
hangon, majd becsukta a hordozó ajtaját, és bereteszelte,
miközben szinte majd összetört a szíve. Átadta Tomnak,
amíg még vissza tudta tartani a könnyeit.
– Gondoskodj róla lelkiismeretesen. Két hét múlva
megyek látogatni. Aztán még egy héttel később megint.
– A nagyanyád nagyon szerette a macskákat, ugye? –
ráncolta a homlokát Tom.
– Eltaláltad. – Garrison szó szerint kiterelte Harryt és
Tomot az ajtón. – Minden jót – mondta, majd becsukta az
ajtót. Nekidőlt, hogy vegyen egy nagy levegőt. De már túl
késő volt. Könnyek csordultak le az arcán, és mellkasában
fájdalmat érzett, ahogy próbálta őket megfékezni.
„Mi bajom van?” kiabálta, amint a fürdő felé indult, hogy
hideg vízzel megmossa az arcát. „Felnőtt ember vagyok, aki
egy hülye macska miatt búslakodik.” A tükörben nézte az
arcát. „Oké” – mondta, hogy kordában tartsa az indulatait.
„Ez egyértelműen nem csak a macska miatt van. A gyász, a
szívfájdalom és a csalódás miatt. Ez Uganda és Leah és Gram
és Cara… és… és… Ez Harry miatt is van!” – tört fel belőle.

Az új külső ellenére a ház szomorúnak és üresnek

tetszett. A vezetékes telefon ki volt húzva, Garrison telefonja
pedig ki volt kapcsolva – hogy elkerülje a macskák iránt
érdeklődő tömeges hívásokat, annak ellenére, hogy már
törölte a hirdetést. Síri csend uralkodott a házban. Hogy
elterelje a figyelmét, Garrison a helyi újság eladó házak
rovatát kezdte olvasni. Egyetlen ingatlanközvetítőnek volt
több hirdetése a többihez képest, ők pedig nagy, színes
képeket és leírásokat adtak a házakról. Elővette a telefonját,
és kiválasztott egy közvetítő ügynököt a képek közül, aki
nagyjából hatvanéves lehetett. Tárcsázta a számot.
– Itt Barb Foster – szólalt meg egy barátságos női hang.
– Miben segíthetek?
Szimpatikus volt a hangja, így Garrison elmagyarázta,
hogy el szeretné adni a házat.
– Lehet, nem kellett volna hétvégén hívnom – mondta
bocsánatkérően. – De most láttam a hirdetést, és
gondoltam…
– Nem hallott még róla, hogy az igazi ingatlanügynökök a
hét minden napján dolgoznak? – mondta vidáman a nő.
– Valójában még keményebben is kell dolgoznunk a
hétvégéken. Meséljen még nekem a házról, Garrison.
Mesélt a javításokról, amikkel nemrég végzett.
 – Nem mondom, hogy ez a hely bármilyen szempontból is
tökéletes, de már sokkal jobb, mint volt. Megpróbálnám
magamtól eladni, de nem sokat tudok az ingatlanokról.
Nézegettem az apróhirdetéseket, de fogalmam sincs, hol
kezdjem. Ezenkívül Seattle-be is vissza kell mennem a
munkám miatt.
– Nos, drágám, a legmegfelelőbb személyt hívta. Az
ingatlanpiacon dolgozom már több mint harmincöt éve. Nem
sok minden van, amit ne tudnék az üzletről. – Megkérdezett
még Garrisontól pár alapvető dolgot, és a cím felől is
érdeklődött. – Az egy érdekes környék – mondta neki. –
Jártam arra a kilencvenes évek végén, de szépen fejlődik
mostanában. Elvégzek pár összehasonlítást. Aztán majd
mondok önnek egy összeget.
– Milyen összehasonlítást?
– A házárakat. De az adóknak és néhány egyéb dolognak
is utána kell néznem. Szeretném a legjobb árat megkapni a
házért. Nem túl sokat, de nem is túl keveset. A megfelelő ösz-
szeget – mosolygott. – És ez hozza majd önnek a pénzt.
Szeretné, ha nekikezdenék?
Garrison melegséget érzett a hangjában. Szinte
anyáskodó csengése volt.
– Igen, szeretnék továbblépni. – Körülnézett az üres
házban. – Amilyen hamar csak lehet.
– Nos, szerencséje van, mert ma szabad vagyok, és nem
sok minden történt a városnak ebben a felében. Nálam van
az iPadem, megnézem magamnak a környéket, és ha nem
bánja, utána beugranék négy óra körül, hogy megtekintsem
az ingatlant.
– Az nagyszerű lenne!
 Mire Barb megjelent, Garrison elképzelhetetlenül
magányosnak érezte magát, és kitörő örömmel fogadta,
amikor ajtót nyitott neki. Folyamatosan beszélt hozzá – mint
ahogy Muzzy is csinálta.
Garrison mindent megmutatott Barbnak.
– A hely jól néz ki – mondta neki a nő. – Ahogy ön is
mondta, nem tökéletes. De tiszta és puritán – körbenézett. –
Majdnem túlságosan is.
– Tényleg?
– De emiatt ne aggódjon.
– Szóval szeretné felvenni az eladó házak listájára? –
kérdezte reménykedve Garrison. – Úgy értem, tudom, hogy
jönnek az ünnepek. Talán nem ez a legjobb időpont.
– Ó, meglepődne, ha látná, az emberek mennyire
szeretnek házat venni az ünnepek alatt. Fiatalok jönnek
rokonlátogatóba, vagy csak sétálgatnak, és nézik a
karácsonyi díszeket – felcsillant a szeme. – Nekünk is kéne
pár ízléses égőt felhelyezni, feldobná a helyet. Egy fenyőt is
állíthatnánk, és még néhány karácsonyi apróságot – a
kandallóra mutatott. – Talán pár örökzöldet és gyertyákat.
– Őszinte leszek. Én nem igazán vagyok jó ebben – nézett
Garrison bizonytalan tekintettel a nőre.
– Hát persze hogy nem – nevetett Barb, és a zebramintás
szőnyegre mutatott. – Ez egyértelműen egy agglegénylakás.
De a vevők nem ilyet akarnak látni. Majd gondoskodom erről
is. Már eddig is jó munkát végeztem, drágám, de egy kicsit
fel kell még dobnunk a házat. A sógornőm a lakberendezés
mestere.
– Lakberendezés?
 Barb elmagyarázta, hogy egyes házak könnyebben
eladhatók, ha átmenetileg megoldják a berendezést.
– Felicia majd hoz pár dolgot – csak kölcsön, amíg a ház
el nem lesz adva. Olyanra fogja megcsinálni a helyet, mint
egy magazinban.
– Tényleg?
– Biztosra veheti. Ahogy mondtam is, ez a lány egy
művész. Ha találgathatnék, a házat már újév előtt sikerül
majd eladnunk. Az megfelelne önnek?
Garrison erőltetetten mosolygott, mert rájött, hogy ennyi
volt. Vége lett egy korszaknak. Mázsás súly nehezedett a
szívére.
– Ó, igen, persze. Jól hangzik.
– Megértelek, fiam – paskolta meg az arcát Barb. – Ez a
nagyanyád háza volt, a gyermekkorod otthona. Teljesen
természetes, ha egy kis szomorúságot érzel.
– Igen – bólintott Garrison. – Nehéz csak úgy egyszerűen
feladni. De ugyanakkor tudom, hogy maradni még nehezebb
lenne – nézett körül. – Elég magányos lennék itt.
Mikor Barb elment, Garrison felhívta Randallt Seattle-
ben, és gyorsan elmagyarázta neki, hogy vissza kell térnie a
munkája miatt.
– Remélhetőleg nem kell már sokáig elviselned – mondta.
– Az a tervem, hogy találok egy saját lakóhelyet, amilyen
hamar csak lehet – majd mesélt neki Gram házának
eladásáról.
– Semmi gond – mondta Randall könnyedén. – Mi casa es
su casa.1

1
Az én házam a te házad. (sp.)
 – Köszönöm. – Garrison felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől. – Alig várom, hogy újra lássalak,
cimbora.
Miután letették, Garrison úgy döntött, sétál egyet.
Részben a nyugtalansága miatt, részben pedig azért, mert
muszáj volt kimennie. Úgy érezte, mintha felemésztené a
magány. Szinte harapni lehetett a hideget, az utcák pedig
tele voltak emberekkel. Sok szomszéd házon karácsonyi
égősorok világítottak. De még ott is, ahol nem volt
különösebb díszítés, feltételezni lehetett, hogy a lakók
boldogan élvezik egymás társaságát, együtt esznek,
nevetnek, focimeccset néznek. Aznap már másodszor úgy
érezte magát, mint a kisgyermek, aki az ablaküveghez
nyomja az orrát, hogy kilásson. Kivetettnek érezte magát.
Elveszettnek és magányosnak.
Amikor elkezdett beesteledni, elhatározta, hogy Cara
utcájába megy. Igen, tudta, hogy olyan, mintha kukkolná, de
nem akart neki semmi rosszat. Csak szerette volna még
utoljára látni. Nagyon titokzatosnak érezte, ahogy
sötétedéskor lassan elsétált Cara háza mellett. Ő is éppen
karácsonyi égőket rakott fel, ami kedves kis otthonát még
inkább egy mézeskalács házra emlékeztette. Dávid és Jackson
házán is hasonló díszek voltak. Talán együtt tették fel őket.
Garrison elképzelte őket a karácsonyi fények között, amint
nevetgélnek, forró csokit szürcsölnek, és karácsonyi dalokat
énekelve megtöltik a házat.
Úgy érezte, már a csontjáig hatolt a hideg, befordult a
következő sarkon, és kocogott hazáig. A legénylakás
sivársága úgy megütötte, mintha egy pohár hideg vizet
loccsantottak volna az arcába. Mikor a konyhába ment
valami vacsorát készíteni, körülnézett, mintha azt várná,
hogy a kis szőrös állatok felbukkanjanak – és Harry, ahogy a
lábához dörgölőzik. De persze ez nem történt meg.
- El kell mennem innen – mondta, ahogy kinyitotta a
fagyasztót, és kivette az ennivalót mikrózni. – Minél előbb,
annál jobb.
 13.

– Miért ajándékoztad el? – förmedt rá Elliott vasárnap. –

Azt hittem, kedveled – azt hittem, meg fogod tartani.
– Nem tarthatom meg – mondta Garrison immár
másodszor. Elliott csak egy baráti köszönésre nézett be, de
nagyon dühös lett, amikor felfedezte, hogy Harry már új
otthont talált.
– Miért nem?
– Mert vissza kell mennem Seattle-be. Kezdem az új
munkámat.
– Elmész?
– Nos, igen… El kell mennem.
– És mi lesz a rehabilitációs központtal? A nagyanyám azt
mondta, hogy talán ezt a házat alakítod át.
– Az csak egy álom volt, Elliott. Egy álom, ami sok pénzbe
kerül.
– És mi van a hittel, haver? – Elliott sötét tekintettel
bámult rá. – Te beszéltél nekem a hit emberéről? És most hol
van a hited?
Garrison vállat vont, nem akarta bevallani, hogy nem volt
a templomban aznap reggel sem. Hogy alig bírt kikászálódni
az ágyból is, hol van itt hit?
– Még megvan a hitem – mormogta.
 – De ahhoz nem elég, hogy működőképessé tegye ezt a
helyet. Elengedted Harryt. Egyszerűen feladod, és elmész.
Olyan vagy, mint mindenki más, csak egy ember a sok közül.
– Elliott rácsapott a konyhaasztalra. – Nos, én is elmegyek!
– Várj! – mondta Garrison. – Te ezt nem érted.
De már késő volt. Elliott elviharzott. Mielőtt a hátsó ajtó
becsapódott volna mögötte, Garrison észrevette, hogy
leparkol az ingatlanügynök autója. Barb sötétkék, stílusos
overallt viselt, kiszállt az autóból, és megkerülte. Garrison
nézte, ahogy valami nagy méretű dolgot vesz ki. Hát persze,
az „Eladó” tábla volt az. Az autóhoz támasztotta, majd egy
köteg papírt cipelve a bejárathoz ért. Ennyi volt, gondolta
Garrison, amint az ajtó felé tartott. Most már minden
szomszéd tudni fogja, hogy elmegy. Nos, talán nem olyan
nagyon hamar. Minél előbb találnak megoldást, annál jobb.
Garrison aláírta a szerződést, és segített Barbnak
felállítani a táblát. Ekkor egy testes alakot látott meg, aki lila
pamutkabátot viselt hozzá illő kalappal, és felé tartott.
– Ő a szomszédom – mondta halkan Barbnak. – És úgy
néz ki, mint aki dühös.
– Tessék? – nézett Barb ijedten.
– Nem mondtam meg neki, hogy eladom a házat.
– Nos, én akkor el is tűnök – integetett Garrisonnak, és
visszasietett az autójához.
– Az ég szerelmére, mit gondolsz, mit csinálsz? – mondta
Ruby.
– Nézd, Ruby, el akartam mondani.
– Mit csinálsz?
– Vissza kell mennem Seattle-be. Ott van a munkám, és…
– És mi lesz a központtal? Mi lesz Elliott-tal?
 – Az egy álom, Ruby. És néha az álmok megvalósítása
időbe telik, és…
– Igen! – fenyegette meg a mutatóujjával Garrisont. – És
neked kell időt adnod nekik, Garrison. De te nem adsz elég
időt nekik. Elszaladsz, mint egy rémült kismacska, fiam. A
nagyanyád szégyenkezne miattad.
– Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Garrison.
– Mert én szégyenkezem miattad.
– Azért, mert elfogadom az állást Seattle-ben? Mert
eladom ezt a házat? Ezért szégyenkezel?
– Mert nekem tűnik, hogy feladod – bámult rá homályos
tekintettel. – Legbelül úgy érzem, hogy csak úgy feladtad.
Mintha hagynád magad becsapni, és megfutamodnál –
bánatosan csóválta a fejét. – Nem is tudom elmagyarázni, de
a szívemben érzem – tette kezét a mellkasára. – És biztos
vagyok benne, hogy nagy hibát követsz el.
Garrison nem tudta, mit mondjon erre.
– És mi van Harryvel? – kérdezte reménykedve Ruby.
– Tegnap találtam neki egy otthont – emelte fel a kezét
Garrison. – El sem hinnéd, hány ember keresett a macskák
miatt – mondta gyorsan, remélve, hogy témát válthat. – Már
száznál is több üzenetem van mostanra. Elképesztő.
– Nos, ez a pletyka miatt van – mondta Ruby.
– Miféle pletyka?
– Nem hallottad?
– Mire gondolsz?
– A „milliódolláros macska” pletyka. Terjed a városban.
– Miről beszélsz?
– Valamiért az emberek abban a hitben élnek, hogy Lilly
egyik macskája, vagy talán mindegyik – attól függ, kitől
hallod – egymillió dollárt örökölt. – Ruby vigyorgott. –
Tudom, hogy ez butaság, de ezt beszélik. Mindenki a
milliódolláros macskáról beszél. Ezért kaptál olyan sok
hívást – gyanakvó lett a tekintete. – Jó otthont találtál
Harrynek, ugye?
– Igen, ő rendben van – bólintott Garrison.
– Csak egy dolgot mondj el – kezdte el megint Ruby. –
Miért nem tudsz legalább karácsonyig maradni?
– Mert nem tudok.
– De miért nem? – erősködött az asszony.
– A munkahelyen most van rám szükségük – mondta
Garrison. – Tizedikére kéne visszaérnem.
A nő nagy levegőt vett, és összeszorította a száját. Úgy
tűnt, hogy mindjárt felrobban.
– Sajnálom, Ruby.
– Én is sajnálom, Garrison. Téged sajnállak.
– De megbocsátasz, ugye?
– Keresztény nőként meg kell bocsátanom – szűkült össze
a szeme. – De mint a nagyanyád jó barátja, nem kell, hogy
kedveljelek – hátat fordított, és elindult. – Nem bizony –
ismételgette. – Nem kell kedvelnem.

Miután másnap reggel Garrison egy újabb telefonszámról

kapott üzenetet, elment Mr. Miller irodájába, hogy közölje
vele, Seattle-be kell mennie.
– Megígértem, hogy a munkahelyen leszek legkésőbb
tizedikén, és az holnap van. Nem baj, ha ma csinálom a
kéthetes látogatásokat a befogadó családoknál? Talán
néhányuknak ez most pár nappal korábban van, de…
– Nem hiszem, hogy ez problémát jelentene. Rendben
van, ha biztosan úgy érzi, hogy jó otthont talált nekik.
– Őszintén úgy gondolom, hogy igen. És nagyra
értékelném, ha lezárhatnánk ezt az ügyet. – Eszébe jutott
Harry. – Habár az egyik macska csak pár napja lett
elhelyezve. A kéthetes ellenőrzésekor én már Seattle-ben
fogok dolgozni.
– Hmm. – Mr. Miller ujjai között játszott a tollával. –
Talán azt az egyet meg tudom nézni ön helyett.
– Nagyon hálás lennék érte. – Garrison nagy
megkönnyebbülést érzett. Az utolsó dolog, amit szeretett
volna csinálni, az Harry látogatása volt, aki vágyakozva
nézne rá a zöld szemeivel. Már most sokkal jobban hiányolta
Harryt, mint amit valaha is el tudott volna képzelni.
Majdnem annyira, amennyire Carát – habár próbált
tudatosan nem gondolni rá.
– A legfontosabb ezek közül a második és egyben az
utolsó látogatás, de az majd magától függ. – Mr. Miller
Garrisonra mutatott a tollával. – Csakis ön dönthet arról,
hogy a macskák jó helyen vannak-e vagy sem.
– Az utolsó időpont ötből négy macska esetében
karácsony előtt lesz. De Harrynél, akit nem olyan régen
helyeztem el, később. Ez azt jelenti, hogy később külön el kell
jönnöm ide Seattle-ből, hogy őt is ellenőrizzem?
– Hm, hadd gondolkodjam hangosan. Mivel az a macska,
akit a következő héten én fogok ellenőrizni, talán kicsit
változtathatunk a szabályokon. Ha én úgy döntök, hogy
megfelelő az otthon, akkor engedélyezem, hogy a többi
macskával együtt végezze az utolsó látogatást az ötödiknél
is. Ez hogy hangzik?
– Nagyon jó lenne. Így mindenki már karácsony előtt
megkapja a bónuszt.
– Rendben. Kérem, küldje el nekem e-mailben a kéthetes
látogatások adatait, az új tulajdonosok nevét és címét, és az
asszisztensem előkészít majd önnek egy csomagot. Rögtön fel
is veheti – megállt, hogy leírja – huszonnegyedikén. –
Garrisonra mosolygott. – És ön játszhatja majd a Mikulás
szerepét.
– Nagyszerű.
– Csak hogy tudja, én elhagyom a várost húszadikán.
Elviszem a családot síelni a karácsonyi szünetben. De Ellen
itt lesz, pedig mondtam neki, hogy szenteste korán
hazamehet. Minél hamarabb ideér maga, ő is annál
hamarabb tud majd hazamenni.
– Mindent megteszek, hogy aznap minél hamarabb el
tudjak jönni a munkából – biztosította Garrison. Ezután még
megbeszéltek néhány részletet, és Garrison elégedetten –
hogy eleget tesz nagyanyja kívánságainak – mindent
megköszönt az ügyvédnek, majd elment. Most már csak a
macskák látogatását kell megoldania.
Először Vincent házánál állt meg. Vincent a konyhájában
volt, mintás kötényben éppen gyümölcskenyeret készített.
Rusty a napfényt élvezte a konyhai széken, és közben figyelte
a gazdáját.
– Ezt a receptet nagyon szerette a feleségem –
magyarázta Vincent, mikor kezét megtörölgette a köténybe. –
Eddig még sosem próbáltam megcsinálni, de valamiért ma
eltökéltnek éreztem magam. Vagy talán csak kiéheztem rá.
 – És hogy jöttök ki Rustyval? – Garrison lehajolt, hogy
megvakarja a nagy, vörös macska fejét.
– Mint két öreg haver – vigyorgott Vincent a macskára. –
Két agglegény kihozza egymásból a legjobbat.
– Egészségesnek és boldognak tűnik – nézett Garrison
Vincentre. – Azt is el akartam mondani, hogy ma délután
visszamegyek Seattle-be. Végül elfogadtam az ottani munkát.
– Elmész? Ilyen hamar? – Vincent mosolya elhalványult.
– Igen, jónak tűnik…
– Nos, hiányozni fogsz itt.
– Nagyon értékelem azt a munkát, amit segítettél a ház
körül – bólintott Garrison. – Bár itt lennék, amikor vissza
kellene adnom.
– Csak semmi aggodalmaskodás. Az anyagi helyzetem
nem nagyon fog változni.
Garrison szerette volna ezt megcáfolni, de nem akarta
elrontani a meglepetést. Mosolygott magában a helyzet
miatt, majd kezet ráztak Vincenttel, és megígérte neki, hogy
karácsonykor visszatér.
Mivel Beth lakóhelye csak pár háznyira volt, az lett a
következő célpontja. Beth épp egy idősebb nő haját festette.
Garrison látta, hogy Spooky teljesen rendben van, még annál
is barátkozóbb, mint volt – vagy csak Garrison véleménye
változott meg a macskákról –, és elmondta Bethnek, hogy
mindent rendben talál.
– Úgy néz ki, Spooky megtalálta magának a tökéletes
otthont – mondta a nőnek.
– Bár látná Spookyt és Annabelle-t együtt – mondta neki
Beth, és rásegítette a fekete kabátját. – Mintha egymásnak
lennének teremtve. Még egyszer köszönöm! – mosolygott.
 Garrison mesélt neki a ház eladásáról.
– Ha sikerül, el kell döntenünk, mit kezdjünk a
bútorokkal.
– Ki tudja? Talán a vevők azokat is megveszik. Én nem
foglalkoznék vele.
Elmondta a nőnek, hogy ezt megemlíti majd az
ingatlanügynöknek, majd megígérte, hogy nem sokkal
karácsony előtt ismét jelentkezik.
Következőnek Riley és Sabrina házához ment, hogy
megnézze Oreót. Nem kételkedett, hogy Oreo jó formában
lesz, és mikor Sabrina beengedte a házba, már tudta, hogy a
macska egy csodás otthonba került.
– Egyszerűen imádom – mondta Garrisonnak, miközben
dédelgette a macskát. – Nem is tudom, miért nem jutott
eszembe már sokkal előbb, hogy macskát tartsak – az arcát a
macskáéhoz dörgölte. – Habár örülök, hogy eddig vártam,
mert így őt kaptam. Egy valóságos kincs.
Garrison még egyszer elmondta a szokásos szöveget,
hogy nem sokkal karácsony előtt ismét jelentkezik, de
mielőtt az ajtóhoz ért volna, Sabrina megállította.
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá – kezdte el óvatosan
–, de kíváncsi vagyok, mi a baj köztetek Carával.
– Mire gondolsz? – nézett rá furcsán Garrison.
– Nem is tudom… csak olyan szép párnak tűntetek.
– Nos, nem vagyok benne biztos, hogy mire akarsz
kilyukadni.
– Csak gondolkodtam, vajon mi állt közétek.
– Azt hiszem, David – vonta meg vállát Garrison.
A nő összehúzta a szemöldökét, Garrison pedig elköszönt,
és elment.
 – Karácsony táján találkozunk – mondta neki, és elsietett.
Amint David házához hajtott, kíváncsi lett. Miért mondta
ezt Sabrina? Tud valamit, amit ő nem? És ha igen, akkor mi
az? Ahogy Cara házát bámulta, azt vette észre, hogy nem
parkol előtte autó, majd eszébe jutott, hogy hétfőnként a
lány a városban dolgozik. Talán így a legjobb.
Próbált elnyomni minden előítéletet, amikor David
ajtaján kopogtatott. Ez nem Garrisonról szólt. Ez a macskáról
szólt. Pontosabban Muzzyról. Garrison teljesen biztos volt
benne, hogy ez a macska is jó otthonra talált. Tökéletes
Muzzynak és tökéletes Jacksonnak. És miközben Garrison
álmodozott, addig Jackson képességei fejlődtek. Megköszönte
Davidnek, és emlékeztette az utolsó, karácsony előtti
látogatására. Mikor visszament az autójához, kibírta, hogy
ne akadjon meg a szeme a kis mézeskalács házon. Jobb, ha
nem néz vissza.
A listán Viola volt az utolsó, habár tudta, hogy semmi oka
nincs azt a macskát ellenőrizni. Tökéletesen boldog volt
Ruby-val. Azonban szeretett volna még egy utolsó esélyt,
hogy rendezze a dolgokat nagyanyja egyik legdrágább
barátjával, azzal a nővel, aki olyan volt, mintha a nagynénje
lenne. De mielőtt még kopogtatott volna az ajtón, még
egyszer ellenőrizte a házat, és bepakolta a holmiját az autója
csomagtartójába. Tervei szerint kettőkor már úton akart
lenni.
Ruby komoran nézett, amikor beengedte a konyhájába.
– Gondolom, azért vagy itt, hogy ellenőrizd Violát –
mondta morcosán. – Mintha nem tudnám, hogyan
gondoskodjak a saját macskámról.
 – Afelől semmi kétségem nincs – felelte Garrison. –
Inkább téged akartalak látni. Sajnálom, hogy ilyen rossz
kedved van. Még mindig haragszol rám?
– A világ nem körülötted forog, Garrison Brown –
forgatta a szemeit Ruby.
– Nem, nem is így értettem – kacsintott rá a férfi.
– Ha nagyon akarod tudni, kicsit elegem lett Elliottból.
– Elliott? Mit csinált?
– Elment.
– Elment?
– Pontosan. Az éjszaka közepén. Nem valami szép búcsú
attól a hálátlan fiútól.
– Ruby, sajnálom – kezét a nő vállára tette.
– Ó, Garrison – Ruby zokogásban tört ki, Garrison pedig
átölelte. – Annyira reménykedtem abban a fiúban! Úgy tűnt,
hogy nagyon közel került hozzád.
– Sajnálom, Ruby – Garrison hangja elakadt. – Úgy
érzem, ez részben az én hibám is.
Ruby hátralépett egyet, majd a ruhája ujjával megtörölte
az orrát.
– Nem, nem, ez nem igazságos. Nem téged hibáztatlak az
unokám rossz döntéseiért. – Mélyen Garrison szemébe
nézett. – Te egyedül a te saját döntéseidért vagy felelős,
fiam.
– Ez igaz – bólintott Garrison.
– Látod, már nem hozol több rossz döntést – hallod
Rubyt?
– Igen, hallom – adott egy puszit az arcára. – Vigyázzatok
magatokra Violával. Karácsonykor találkozunk.
 – Igen, az igaz – hozol nekem egymillió dollárt, ami ehhez
a macskához jár, ugye? – nevetett, mert tudta, hogy ez sosem
fog megtörténni.
– Bár megtehetném – mondta neki Garrison. – Biztos
vagyok benne, hogy jóra használnád.
Ruby arca felderült.
– Ebben igazad van. Először is megvásárolnám ezt a
szomszéd házat, és egy rehabilitációs központot csinálnék
belőle.
– Gondoltam – vigyorgott Garrison.
Újra megölelték egymást, Garrison megígérte, hogy
imádkozni fog Elliottért, Ruby pedig azt, hogy főz neki, ha
visszatér. Garrison beszállt az autóba, és elhajtott Seattle
felé.
 14.

Garrison egy időben szeretett Seattle-ben lenni. A hegyek,

a víz és az ég szépsége sosem okozott neki csalódást, mindig
feltöltötte energiával, a város nyüzsgése pedig mindig
felvidította. De valami megváltozott, és hitt benne, hogy
Seattle lenne az.
Igazság szerint ezen a borzalmas, szürke időjárás sem
segített. De Garrison próbált az új munkájára, a főnökére, és
a lakáskeresésre összpontosítani – ha majd sikerül eladnia
Gram házát. Barb szerint ez már bármelyik nap
megtörténhet.
– A háznak nagy sikere volt – mondta neki nem sokkal
azután, amikor Garrison visszatért Seattle-be. – Egész
szombaton és vasárnap dolgoztam, több mint harminc ember
nézte meg.
– Ilyen sokan?
– Nos, voltak komoly érdeklődők, de voltak kíváncsi
szomszédok is, akik meg akarták nézni, hogy mit művelt a
hellyel. De két család is akadt, akik komoly otthont kerestek.
Ó, és látnia kellene, hogy az ügyes kezű Felicia milyen szépen
megcsinálta a házat! Talán fel sem ismerné. A város összes
ingatlanügynöke is eljön majd csütörtökön. Nem lenne
meglepő, ha kapnék egy ajánlatot már karácsony előtt.
 – Tényleg? – Garrison reményt és aggódást érzett
egyszerre. Egyrészt nem igazán állt készen visszamenni,
másrészt pedig nem volt más választása.
A második seattle-i hetének végére Garrison nagyon
rosszul érezte magát, azt hitte, nem éli túl. Talán a maláriája
újult ki. De nem volt láza. És amellett, hogy nehéznek és
fáradtnak érezte magát, más tünete nem volt. Azt
mondogatta magának, hogy ez csak a hideg miatt van, a
párás időjárás hangolja le, miközben a cég parkolóján át az
autójához kocogott. Tíz percen belül már a főúton hajtott. Az
volt a célja, hogy elérje Mr. Miller asszisztensét még három
óra előtt, hogy átvegye a csomagot. Tudta, hogy Mr. Miller
nincs az irodában, az asszisztense pedig korán akar bezárni.
Ezért ígérte meg neki, hogy még három előtt odaér.
Vezetés közben próbált nem gondolni rá, hogy vajon
milyen karácsonya lesz ebben az évben – valószínűleg nem a
hagyományos fajta. Valójában az utóbbi kilenc évben az
ugandai karácsonyok sem voltak hagyományosak. Meghittek
voltak és eredetiek, tele jószívű emberekkel.
Bekapcsolta a rádiót, és arra a csatornára kapcsolt, ahol
csak karácsonyi zenék mentek, így hamar jó hangulata lett.
Végül is Mikulást akart játszani egy nagyon egyedi módon.
Nagy értékű csekkeket ad majd át pár rendes embernek, mi
lehet jobb ennél? Maga elé képzelte, mennyire meg lesznek
lepődve. Remélhetőleg. Eszébe jutott a milliódolláros
macskáról szóló pletyka, amit Ruby említett. Biztosan senki
nem vette komolyan.
Fél három volt, amikor az ügyvédi irodához közeli
parkolóban megállt. A fejére húzta a kabátgallérját, ezzel
védve magát az esőtől, majd az ajtóhoz szaladt. Zárva volt,
ezért elszántan dörömbölni kezdett rajta. Az asszisztens
biztosan nem ment még haza.
– Elnézést – mondta neki a nő, mikor beengedte. – Be kell
zárnom az ajtót, amikor egyedül vagyok itt. – Egy vastag
borítékot nyújtott át neki. – A csekkek, és minden más ebben
van benne.
Garrison megköszönte, boldog karácsonyt kívánt, majd
sietett vissza az autójához. Azt tervezte, hogy először Gram
házához megy. Leteszi a csomagjait, készít magának valami
ennivalót, majd eljátssza a Mikulást. De amikor Gram háza
felé tartott, alig ismerte fel. Először is a ház tele volt aggatva
mindenféle csillogó dekorációval. A külső ablaknál pedig egy
karácsonyfa állt, amelyen szintén égők fénylettek. A bejárati
ajtó élénkpirosra volt festve, amelyen kis, piros gömbökkel
díszített örökzöldek lógtak. Ezeken is izzók világítottak. Az
ajtón egy hatalmas koszorú volt, masnival a tetején. Még ha
tudta is, hogy a ház üres, nem emlékezett rá, hogy volt-e
valaha ilyen hívogató a külseje. Annyira csalogatta, hogy az
első ajtón ment be a hátsó helyett.
Barbnak igaza volt, tényleg alig ismerte fel a helyet. De
mégis. A ház, amit hátrahagyott egy jobb cél érdekében.
Olyan jól nézett ki, hogy hirtelen úgy érezte magát, mintha
betörő lenne. Talán nem is kéne itt lennie. Hogy biztosra
menjen, felhívta Barbot, talán zavarta is, mert hallatszott,
egy karácsonyi ünnepség zajlik a háttérben. Gyorsan
elmagyarázta neki a helyzetet, a nő pedig nevetett.
– Hát persze hogy ott maradhat, drágám! Ez az ön háza.
És csak hogy tudja, a legtöbb ügynök szabadságon lesz a
következő pár napban. Szóval érezze magát otthon, és ne
aggódjon, nem lesz semmivel baj. Csak érezze jól magát!
Boldog karácsonyt!
Garrison kissé már nyugodtabban tette le a táskáit a
szobájában, ami szintén fel volt díszítve. Minden olyan
szépen nézett ki! De mégis, valami nem stimmelt. Valami
hiányzott. Körülnézett a nappaliban, majd a konyha felé
tartott. Ja igen, nincsenek macskák. Természetesen ez
emlékeztette őt a következő feladatára. Miután félretette az
ételmaradékot, kinyitotta a borítékot. Hat csekket talált
benne, amelyek egy tűzővel voltak összekapcsolva. – Itt jön a
Mikulás – mondta, és a kabátja belső zsebébe tette őket.
Majd megmagyarázhatatlan boldogsággal tovább énekelte a
dalt, miközben két úttesten is áthaladt. Úgy sietett, hogy az
eső szinte jégként csapott le rá. Ruby házának hátsó ajtaján
kopogtatott.
– Gyere, gyere – kiabált az asszony. – Gyere be a
hidegről.
– Boldog karácsonyt, Ruby! – szorosan átölelte.
Ruby hasonló jókat kívánt, majd belekezdett
mondanivalójába.
– Van pár jó hírem számodra.
– Éspedig?
– Elliott visszajött.
– Itt van?
– Most éppen nem. Elment a boltba. De nemsokára
hazaér. – Felderült az arca, és mosolygott. – Köszönöm, hogy
imádkoztál érte. Tudom, hogy megtetted.
Garrison bólintott, majd a zsebébe nyúlt a borítékért.
– Persze hogy megtettem. De most van valamim a
számodra. Boldog karácsonyt, Ruby.
 Ruby csillogó szemmel vette át a hosszúkás, fehér
borítékot.
– Ez nem egymillió dollár – mondta Garrison.
– Nem is gondoltam, hogy az – nevetett Ruby.
– De a nagyanyámtól van. Mert befogadtad Violát. –
Körülnézett. – És ő hogy van?
Ruby a nappaliba vezette, ahol a kandallóban égett a tűz.
– Viola királynő – mondta, majd rámutatott a szürke
macskára, aki összegömbölyödve feküdt egy lila díszpárnán.
Viola zöld szemeivel nézett fel rájuk.
– Királynőnek is néz ki – kuncogott Garrison.
Ruby kinyitotta a borítékot. Garrison izgatottan várt,
remélve, hogy Ruby nem lesz csalódott. Az egész egymillió
dolláros macska történet nagyon zavaró volt. De Ruby
felsikoltott meglepetésében.
– Te jóságos ég! – nézett Garrisonra nagy, barna
szemekkel. – Ez most komoly, Garrison Brown? Biztosan
nem viccelődnél egy öregasszonnyal.
– Teljesen komoly. Boldog karácsonyt! És köszönöm, hogy
gondját viseled Violának.
– Isten áldja meg a nagymamádat, Garrison. Isten áldjon!
– még egyszer megölelte.
– Most van még pár kézbesíteni való borítékom.
– Minden macska kap egy csekket? – Ruby alig akarta
elhinni.
– Maradjon titok, rendben? – Garrison ujját a szájára
nyomta.
Ruby szófogadóan bólogatott. Garrison adott neki egy
puszit, megsimogatta Viola fejét, majd gyorsan távozott.
Magában kuncogva sietett az autóhoz. Ez nem is ment olyan
rosszul!
A következő állomás Beth és Annabelle háza volt.
Remélhetőleg még otthon vannak, mert Beth említett egy
partit, ahová hivatalosak voltak. Már a héten hívta őket,
hogy tudassa velük, a városban lesz, és ma szeretné
megejteni az utolsó látogatást. Szerencséjére mindketten
otthon voltak, és miután megnézte Spookyt, aki tökéletes
állapotban volt, nekik is ajándékozott egy csekket. A ház
megtelt örömteli kiáltásokkal, anya és lánya egymást és őt
ölelgették, miközben táncoltak örömükben, mintha a lottón
nyertek volna.
Amikor Garrison elment, Annabelle kezében volt Spooky,
és a lány gyengéden simogatta. Megnyugtatóan beszélt
hozzá, mert az állat túl akarta őket harsogni a nyávogásával.
– Boldog karácsonyt – mondta nekik a férfi. – Isten áldjon
titeket!
Amikor beszállt az autóba, ráeszmélt, hogy a fagyos
esőből már hó lett. Ha ez így marad, akkor talán fehér
karácsony lesz. Legalábbis fehéres. Az ablaktörlők be voltak
kapcsolva, és mivel ez a kis autó mindig is kiszámíthatatlan
volt, ha csúszott az út, Garrison óvatosan fordult be a
sarkon, és egészen Vincent házáig hajtott.
Garrison meglepetésére és örömére Vincent nem volt
egyedül szenteste.
– Gyere beljebb, barátom – mondta Vincent vidáman. Kis
piros mellényében a nappali felé tartott, ahol vele egykorú
látogatók voltak. – Néhány barátom van itt. – Felemelt egy
kis fémpoharat. – Ki kér tojáslikőrt?
 – Ez jól hangzik. – Garrison levette a kabátját, és lerázta
róla a havat. – Tudtad, hogy esik a hó?
– Hó van! – kiáltotta Vincent a barátainak, akik együtt
örültek vele.
– Hogy van Rusty? – kérdezte Garrison.
– Ő az este főszereplője. – Vincent neki is adott egy
poharat, majd a nappali felé fordult, ahol a macska egy ősz
hajú nő ölében feküdt. – Mindent megeszik – nevetett
Vincent. – És te hogy vagy? Milyen Seattle?
– Megvagyok. – Garrison erőltetetten mosolygott, majd
átnyújtotta a borítékot. – Ez egy kis köszönetnyilvánítás a
nagyanyámtól, mert olyan jó otthont biztosítottál Rustynak.
– Micsoda? – Vincent összeráncolta a szemöldökét.
– Nyisd csak ki.
Vincent lassan kinyitotta a borítékot, és óvatosan kivette
belőle a csekket. Tágra nyílt szemmel nézett Garrisonra.
– Ez most igaz?
– Talán segít majd a ház körüli felújításoknál, amiket
eddig elnapoltál – bólintott Garrison.
– Te jó ég! – Vincent szemei megteltek könnyel. – Nem is
tudom, mit mondjak.
– A „boldog karácsonyt” sem rossz. – Garrison letette a
konyhaasztalra az üres likőröspoharat, és mosolygott. – De
most, ha megbocsátasz, kézbesítenem kell még pár borítékot,
mielőtt mindent belep a hó.
Vincent folyamatosan köszöngette az ajándékot,
miközben az ajtó felé tartottak, végül megölelte Garrisont,
mielőtt elment volna. A tojáslikőrtől felmelegedve és hálatelt
szívvel indult neki Garrison a hóviharnak. Ki gondolta volna,
hogy a karácsony ilyen jó is lehet? A következő állomás Riley
és Sabrina háza. Riley nyitott ajtót, és behívta.
– Micsoda este, ugye?
– Igen. – Garrison látta, hogy a pár ki van öltözve. – Úgy
látom, randizni mentek, ugye?
– Egy parti lesz a nővéremnél – mondta Sabrina szigorú
tekintettel. – Félre ne érts, nagyon szeretem a nővéremet.
– Csak annyi, hogy három négy év alatti gyermeke van –
magyarázta Riley. – Elég hangosak szoktak lenni.
– Ma este különösen azok lesznek – mutatott Sabrina
néhány zsákra az ajtóban. Tele voltak becsomagolt
ajándékokkal. – A családom mindig összegyűlik szenteste.
Őrültek háza lesz.
– Legalább elmehetünk – emlékeztette Riley.
Sabrina megkönnyebbülten bólintott.
– Tudom, hogy Oreót szeretnéd megnézni – nézett el
Garrison válla fölött. – Amikor utoljára láttam, a karácsonyi
egerével játszott a konyhában – elkezdte hívogatni. – Ci-ci-
ciiicc – és a fekete-fehér macska odarohant hozzájuk. – Itt
van az én édesem – lehajolt, hogy megsimogassa. – Anya és
apa nem lesznek távol sokáig, szívem – boldogan mosolygott
rá. – Örülj neki, hogy téged nem viszünk magunkkal. Bentley
valószínűleg a farkadnál fogva rángatna – bosszús tekintetett
vágott. – A testvérem két gyereke is a szörnyű nehéz második
életévében van.
Garrison kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Oreót,
majd a zsebébe nyúlt.
– Ez egy kis köszönetnyilvánítás a nagymamámtól –
mondta nekik, és átadta Riley-nak a borítékot. – Hogy ilyen
szeretettel befogadtátok Oreót.
 – Mi? – Sabrina szemei tágra nyíltak. – Csak azt ne
mondd, hogy igaz a pletyka a milliódolláros macskáról.
– Nem, az tényleg csak egy pletyka. – Garrison nevetett,
és Riley felé bólintott. – Nyisd csak ki.
– Tízezer dollár? – Riley nem akart magához térni. – Te
tréfálsz?
– Nem. – Garrison még jobban nevetett. – Ez a valóság.
Boldog karácsonyt!
– Egy macska befogadásáért? Komolyan? – kérdezte
Riley.
– Nem akármilyen macska – emlékeztette Sabrina. – Ő
egy nagyon különleges macska.
– Én mondom. Egy nagyon különleges macska –
vigyorgott Riley. Erőteljesen megrázta Garrison kezét. –
Köszönöm, tesó!
Garrison távozott, majd elindult a következő állomás felé,
ami David és Jackson háza volt. Cara miatt kerülte ezt a
látogatást. Eltökélte magát, hogy nem néz az ő háza felé.
Csak kézbesíti a csekket, majd továbbáll. És kész.
Jackson nyitott ajtót.
– Apa a konyhában van – mondta nem is olyan
bátortalanul.
– És hogy van Muzzy? – kérdezte Garrison. – Merre van?
– Itt bent. – Jackson a nappaliba vezette, ahol Muzzy a
nagy, csillogó karácsonyfa alatt feküdt. – Szeret a díszekkel
játszani. A törékenyeket magasra rakom, így azokat nem éri
el.
– Jól teszed. – Garrison letérdelt, hogy Muzzyt
kényeztesse egy kicsit. – Még mindig szép kislány vagy –
mondta neki, a macska pedig pár nyávogással tudatta vele,
hogy egyetért.
– Maradsz karácsonyra? – kérdezte Jackson.
– Nem, csak azért jöttem, hogy átadjak valamit az
apukádnak.
– Garrison – kiáltott fel David, amikor belépett a
nappaliba. – Hogy vagy?
– Jól. – Garrison állva fogott vele kezet. – Úgy látom,
Muzzy jól van.
– Igen, nincs semmi probléma – bólintott David.
Garrison a zsebébe nyúlt a borítékért, amit Davidnek
adott.
– Ezzel köszöni meg a nagymamám, hogy befogadtátok
Muzzyt.
– Hogyan? – David csodálkozva nézegette a borítékot.
– Gyerünk – bátorította Garrison. Jackson sűrű, göndör
haja felé mutatott, majd hozzátette: ez mindkettőtöké.
– Na ne! – David a levegőbe tartotta a csekket. – Most
viccelsz velem?
Garrison megrázta a fejét.
– Azta! – David a csekket bámulta. – Le vagyok nyűgözve.
– Boldog karácsonyt – mondta Garrison, és indulni
készült.
– Szóval, van valami terved karácsonyra? – kérdezte
hirtelen David.
– Nos, én…
– Apa pulykát süt – mondta Jackson boldogan. – Cara is
jön.
Cara nevének hallatára Garrison ledermedt.
 – Még meg kell látogatnom valakit – mondta feszengve. –
De köszönöm a meghívást.
– Szívesen. – David még mindig nem hitte el, ahogy a
csekket a kezében tartotta. – Én pedig ezt köszönöm!
Garrison levegőért kapkodott a hidegben, és igyekezett
elfelejteni, mit mondtak neki az előbb… Cara velük tölti a
karácsonyt. Nos, hát persze hogy velük. Miért is ne tenné?
Miközben az autója felé tartott, megnézte messziről a
mézeskalács házikót. Egy utolsó megálló – ami csak pár
háznyira van –, és végre hazamehet a gyönyörű, magányos
házába.
 15.

A Maxwell-házat már messziről könnyű volt kiszúrni a sok

elektromos izzó miatt, ami rá volt aggatva. Garrison nem is
akart belegondolni, mennyi lesz majd a következő havi
villanyszámlájuk. Talán ez a csekk segít majd. Ezt a
látogatást olyan gyorsan akarta elintézni, amilyen gyorsan
csak lehet. Minél kevesebb időt tölt együtt Harryvel, annál
jobb. Már maga a gondolat is idegesítette, hogy belenéz
azokba a gyönyörű zöld szemekbe. Csak bemegy és kijön,
azután hazamegy.
– Helló! – egy magas, vörös hajú nő nyitott ajtót. A háta
mögül zavaró hang hallatszott, egy videojátéké, ami túl
hangos volt, és Garrisonnak szinte felborzolta az idegeit. –
Segíthetek?
– Maga Mrs. Maxwell? – kérdezte, és reménykedett, hogy
eltévesztette a házat.
– Igen. Ismerem magát?
Gyorsan bemutatkozott.
– Én adtam önöknek Harryt egy pár héttel ezelőtt.
– Harry? – kérdezte a nő elgondolkodva.
– Egy nagy Maine Coon macskát – segített Garrison, és
egyre jobban aggódott. – Nagyjából három hete.
– Ó, úgy érti, a csóró macskát?
 – Csóró macskát? – Garrison össze volt zavarodva, és
ideges lett.
– Nos, Harry volt a neve, amikor idekerült – mondta a nő
–, de TJ – a legnagyobbik – elhatározta, hogy csóró
macskának hívja. Cuki, ugye?
– Elnézést, de nem az – Garrison összezavarodva nézett.
– Nincs itt?
– Nincs – a nő elkeseredve csóválta a fejét. – Az igazság
az, hogy nem láttam, amióta… – TJ – kiabált hangosan. –
Mikor láttad utoljára a csóró macskát?
– Mi? – a kiskamasz fiú az ajtóhoz jött. Fogszabályozót
viselt, és morcos tekintettel nézett Garrisonra.
– A csóró macskát. Mikor láttad utoljára?
– Nemtom. Egy jó ideje. Talán a múlt héten.
– A múlt héten? – Garrison pánikba esett. – Hová ment?
– Ki tudja? – biccentett a nő a fejével a mögötte lévő
káosz felé. – Alig bírom tartani a lépést ezekkel a kölykökkel.
Őszintén, maga szerint úgy néz ki ez a ház, mint ami elbír
még egy macskát?
– Szóval fogalma sincs, hogy hová mehetett Harry? –
kíváncsiskodott Garrison.
– Isten tudja, miért gondolta úgy Tom, hogy szükségünk
van egy macskára. Azt hittem, elment az esze – forgatta a
szemét a nő.
– Apa szerzett nekünk egy macskát, hogy miénk legyen a
pénz – mondta TJ az anyjának. – Emlékszel?
– Ó, igen, igaz. Tommy fiú azt gondolta, hogy a
milliódolláros macskát fogadta be – nevetett a nő gúnyosan.
Aggódó tekintettel nézett Garrisonra. – Ez nem is igaz, ugye?
 – Nem, nem, hát persze hogy nem. Most pedig elnézését
kérem – mondta gyorsan. – De mennem kell.
– Várjon egy percet, tényleg nem igaz? – követte őt a nő a
küszöbig. – Kérem, mondja, hogy tényleg nem igaz! –
Garrison rohant a szakadó hóesésben, még mindig hallotta a
nőt, ahogy kiabál, és azt mondja a gyerekének, hogy „megöli
Tomot, ha hazaér”.
Az autó biztonságában Garrison Harryre gondolt. Jóságos
ég, ki is hibáztathatná ezt a szegény macskát azért, hogy
megszökött ebből az őrültek házából? Garrison ugyanezt
tette volna. De hová szökhetett Harry? Haza nem ment.
Garrison ebben biztos volt. Volt már a házban. Rubynál is
volt – biztosan mondta volna neki, ha Harry visszajött volna.
Garrison letekerte az ablakokat, és a környéken autózva
Harryt hívogatta. Oké, tudta, hogy ez nevetséges. Mennyire
jellemző Harryre, hogy az utcán van ilyen időjárásban? Vagy
mégis? Garrison csak vezetett tovább, végig az utcákon,
néhány lejtőn, egészen addig, amíg el nem kezdett aggódni,
hogy ezzel zavar néhány szomszédot.
Amiatt volt ideges, hogy Harry megsérült valahogy, ezért
elővette a telefonját, hogy megnézze a helyi állatorvosok
számát. Mindet felhívta, és érdeklődött egy elveszett Maine
Coon macska után. Mindenkitől megkérdezte, aki csak
felvette a telefont, aki pedig nem, annak üzenetet hagyott.
Akárhol is volt Harry, Garrison eltökélte magát, hogy
megtalálja.
A letekert ablakokon át beesett a hó az autóba, így a fűtés
semmit sem ért, és Garrison a csontjaiban érezte a hideget.
– Ó, Harry – mondta elkeseredve, amikor befordult Gram
házához –, kérlek, gyere haza, öregfiú. Sajnálom, hogy
azoknak a szörnyű embereknek adtalak oda. Nem tudtam,
hogy ilyenek. – És miközben Garrison tudta, hogy néhányan
helytelenítik, ha valaki egy állatért imádkozik, nem
érdekelte, mások mit gondolnak. Elmondott egy buzgó imát
Harryért. Nem szégyellte, hogy könyörög Istenhez a kis állat
biztonságáért, és azért, hogy hozza őt haza.
Leparkolta az autót, és felhúzta az ablakokat. És mivel
már amúgy is mindene vizes és hideg volt, még gyorsan tett
egy kört a ház körül is, miközben Harryt hívogatta. Még a
sufnit is ellenőrizte. De Harry sehol sem volt.
Úgy érezte, hogy legjobb barátját veszítette el.
Visszament a házba, levetette a vizes kabátját, és a konyhai
ajtóra akasztotta. Majd emlékeztette magát, hogy a csekket
kivette kabátja zsebéből. Vissza kell juttatnia Mr. Millernek.
Arra gondolt, hogy Gram végrendelete nem a megfelelő
módon valósult meg. Hogyan lehetséges, hogy Mr. Miller
elfelejtette meglátogatni a Maxwell családot? Garrison tudta,
hogy ha Mr. Miller elment volna, ahogy ígérte, sosem hagyta
volna jóvá a körülményeket, amik ott uralkodtak. És ha
elment volna, felfedezte volna azt is, hogy Harry nincs is ott.
Garrison visszatette a csekket a nagy, fehér borítékba,
majd észrevette, hogy belül van még egy vékony mappa.
Kivette, és észrevette, hogy a ház tulajdoni lapját és még pár
borítékot tartalmazott. Gram kézírását fedezte fel az első
borítékon. Gombócot érzett a torkában – mintha csalódást
okozott volna a nagyanyjának –, lassan kinyitotta a
borítékot, eltávolított néhány oldalt, mire megtalálta a
levelet.
DRÁGA GARRISON!

Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy már a mennyei

otthonomban vagyok. Biztosra vettem, hogy közel van már
ez az idő. Emiatt találkoztam Mr. Millerrel, amit mostanra
már te is tudsz. Először is, drága fiam, el akarom
mondani, mennyire szeretlek. Attól félek, talán elsőre
félreérted a rajongásomat a kérésem miatt, hogy találj új
otthont a macskáknak. Szeretném, ha tudnád, hogy a
férjem és a fiam mellett te voltál az egyik ember, akit a
legjobban szerettem az életemben. Talán nem is tudod,
mennyire elveszettnek éreztem magam, amikor hozzám
kerültél. Gyászoltam a nagyapádat és Kenya elhagyását is.
Majd az apádat is gyászoltam. De te visszahoztad nekem
az életet. A fiatalságod és az energiád kényszerített rá,
hogy visszatérjek a közösségbe. Munkálkodtam az
iskoládban, a gyülekezetben és a szomszédságban is. Te,
drága fiam, te hoztál vissza az életbe.
De amikor visszamentél a főiskolára, megint elveszettnek
éreztem magam egy kicsit. Jobban hiányoztál, mint ahogy
valaha is el tudod képzelni, de nem akartam, hogy tudd.
Ekkor lett az első macskám. Genevieve csodás társaság
volt számomra. Tudtam, hogy macskaallergiád van, és
kerestem volna neki új otthont arra az esetre, ha
visszajössz, de feltételeztem, hogy nem fogsz. Ezután
Ugandába mentél (ami engem nagyon boldoggá tett),
ekkor lett még egy macskám. Nos, tudod, hogy megy ez.
Egyik macska vezetett a másikhoz. De sosem kerestem
őket. Ok jöttek hozzám. Abban az időben, amikor olyan
messze voltál, ők voltak a családom.
 Mivel már ezt olvasod, tudom, hogy sikeresen otthont
találtál a „hat gyermekemnek”. Ezt köszönöm neked,
Garrison. Talán már kitaláltad, hogy terveim között
szerepelt az is, hogy emiatt egy kicsit a környéken maradj.
Reméltem, hogy talán visszatalálsz, és talán rájössz,
merre vezet a Jóisten. Azt kell, hogy mondjam, kicsit
elveszettnek tűntél a hangodból ítélve a
telefonbeszélgetéseink alapján. De meg tudom érteni. Én is
elveszett voltam.
Nos, mielőtt azt hinnéd, hogy jobban szerettem, a
macskáimat, mint téged, találni fogsz egy borítékot ebben
a mappában, amit Mr. Miller készített elő erre az esetre.
Ebben megtalálod a ház tulajdoni lapját és egy csekket az
örökségemről. Ahogy látod, te sokkal nagyobb részt kapsz,
mint a macskák. Tudom, hogy fogod a pénzt felhasználni,
hogy segíts magadon és a kedves barátodon. Imádkozom
érte, hogy ez áldás legyen és ne átok. Leginkább azért
imádkozom, hogy találj valakit, aki olyan kedves
számodra, mint a nagyapád volt nekem. Nehéz az élet
egyedül. De ha muszáj, szerezhetsz magadnak egy kutyát
is.
Mindig emlékezz arra, hogy a mennyei Atyád és a
nagyanyád vigyáznak rád, drága Garrison.
Sok szeretettel,
GRAM

Garrison szeme könnybe lábadt, majd kinyitotta a

borítékot, és elővette belőle a csekket. Megnézte, majd
pislogott egyet, megdörzsölte a szemét, és még egyszer
megnézte. Nem, nem lett milliomos, de ez több pénz, mint
amennyit akár tíz év alatt is megkereshetne. A fejét rázta a
váratlan meglepetéstől. De ahogy visszatette a csekket a
borítékba, úgy érezte, méltatlan rá. Végül is az ő hibája volt,
hogy Gram egyik szeretett macskája elveszett. Biztosra vette,
hogy megértené, és megbocsátana neki. Az ügyvédje is
megbocsátana. Ahogy ő maga is.
Mégsem volt benne biztos, hogy meg tud magának
bocsátani. Hogy lehetett ennyire vak? Miért nem nézett
utána alaposabban Maxwelléknek már az első nap? És miért
hagyta Harryt – az összes macska közül egyedül őt – egy
pénzéhes családnál? Szegény Harry!
Még mindig nem tért magához, a nappaliba ment, és
látta, hogy néhány nyírfagally lóg ki a kandallóból,
meggyújtotta őket, majd végignézte, ahogy szép lassan égni
kezd a tűz. Nem akarta felkapcsolni a lámpát, így
elhatározta, hogy gyertyákat is gyújt. Kissé ostobaságnak
tűnt gyertyát gyújtani, hogy nincs társasága, akivel
gyönyörködhetne benne, de abban reménykedett, hogy
karácsonyi hangulata lesz tőlük.
Hogy elterelje a figyelmét Harryről, próbált arra
koncentrálni, hogy Barb milyen változtatásokat eszközölt a
házban. Valóban gyönyörű volt, és tökéletes karácsonyra,
akkor is, ha az egész csak egy álomvilág maradt. A ház
nagyon ünnepi hangulatot sugárzott. Mintha barátokra
várna, akikkel összegyűlnek az ünnepi vacsoraasztal körül,
miközben karácsonyi dalok szólnak a háttérben. Azt kívánta,
bár ő maga is olyan hangulatban lenne, ahogy a környezete
kinéz.
Próbálta felidézni a boldog arcokat, amiket látott, amikor
kézbesítette a csekkeket a szomszédságban. Ez a
Mikulásszerep elég kell, hogy legyen, hogy kitörölje a
karácsonnyal kapcsolatos rossz érzéseit, amik a szívében
voltak. Emlékeztette magát a saját csekkjére is. Mindenki
más kimondhatatlanul boldog lenne, ha kapna egy ilyet.
Garrison a ropogó tűz fölé tartotta a kezét, és Gram
megható levelén gondolkodott. Hogy milyen egyértelműen
tudatni akarta vele, mennyire szereti őt. Ez megmelengette a
szívét. Nem is tagadni. De ha Gramre gondolt, akkor a
macskák is eszébe jutottak, és hogy becsapta őt. Harryt is
becsapta. Megint rosszul érezte magát.
Egy autó ajtajának csapódását hallotta a közelből.
Kinézett, és látta, hogy pár ember Ruby háza felé indul. Ruby
mindig is hívott vendégeket karácsonyra, megtömte őket
minden jóval, amiket előtte napokig készítgetett. Ruby
mindig meghívta Gramet és őt is, és Garrison tudta, hogy
aznap este is szívesen látná. De azt is tudta, hogy nincs olyan
állapotban, hogy beszélgessen, és jó képet vágjon a dologhoz.
Talán jobb, ha lepihen egy kicsit.
Ha éhes lesz, csinálhat még egy adag mikrózható ételt.
Valószínűleg hamar le fog feküdni, és megpróbál aludni.
Talán holnap tud beszélni valamelyik állatorvossal. Ha nem,
akkor „eltűnt macska” hirdetéseket ad fel az egész városban.
Még jutalmat is tűz ki a megtalálónak. Ennek segítenie kéne,
hogy felgyorsuljanak a dolgok.
A konyhába tartott, amikor meghallotta a csengőt. Ruby
egyik vendége eltévesztette a házat? Sietett, hogy kinyisson,
készen állt, hogy a mellette lévő ajtóhoz irányítsa az eltévedt
vendéget, de nagy meglepetésére Cara volt az. Rikító piros
sálja a nyakára volt tekerve, és hópelyhek tapadtak sötét
hajára. Nagyon szép volt. Egy pillanatra Garrison azt hitte,
csak képzelődik. De a lány kezében volt valami, az tette
ennyire hihetetlenné a dolgot. Ez tényleg megtörténik?
– Harry! – kiáltott fel Garrison, majd kinyújtotta a kezét
az elveszett macskáért. – Hát te vagy az?
– Szia, Garrison – köszönt Cara feszült arckifejezéssel.
– Cara, szia, megtaláltad Harryt!
– Igen.
– Harry, öregfiú! – Garrison közel húzta magához a
macskát, és a pofijába nézett. – Úgy aggódtam érted! Az
egész környéken kerestelek. Nagyon örülök, hogy jól vagy! –
hirtelen Carára nézett. – Ne haragudj. Bejössz?
– Persze, ha nem bánod.
– Egyáltalán nem – Garrison kitárta az ajtót. – Gyere,
melegedj fel. Még tüzet is gyújtottam. – Becsukta maga
mögött az ajtót, letette Harryt, majd a kandallóhoz vezette a
lányt, miután elvette a kabátját.
– A ház gyönyörű – mondta a lány csendesen.
– Igen. Szeretnéd látni az egészet? Felkapcsolhatom a
lámpákat és…
– Már láttam – vallotta be. – Kicsit benéztem, amikor az
ingatlanügynök nyílt napot tartott.
– Értem. – Garrison lehajolt, és újra felvette Harryt. –
Alig tudom elhinni, hogy megtaláltad. Hogyan? Hol? Mikor?
– Egyszerre csak egy kérdés – felelte türelmesen Cara. –
Pár napja a szokásos délutáni sétámat róttam. Egy üres ház
mellett mentem el a Washington utcában – tudod, az az öreg
viktoriánus ház, ami nagyon rossz állapotban van.
– Igen, a régi Brinson-hely.
– Láttam a küszöbön egy macskát. Furcsának találtam,
mert már senki sem lakik ott. Amikor az ajtóhoz ballagtam,
azt hittem, kóbor macska, mert vizes és koszos volt.
Hívogattam, és felém szaladt. Először nagyon aggódtam – mi
van, ha veszett, vagy valami hasonló? Majd azokba a zöld
szemekbe néztem, és eszembe jutott, hogy olyan, mint Harry,
de nem voltam benne biztos, hogy ez lehetséges.
– Azta, ez valami csodálatos!
– Hazavittem, megszárítottam és megetettem. Nagyon
éhes volt – folytatta Cara. – Azóta nálam van.
– Mikor jöttél rá, hogy ő Harry?
– Próbáltam magamnak bemesélni, hogy ez igazából nem
Harry – mondta félénken. – Mintha Harry egy elveszett
testvére lenne, érted?
– Igen – vakargatta Garrison Harry állát.
– De aztán a nevén hívtam – Harry. – Cara szomorúan
mosolygott. – És akkor rögtön szaladt felém. Akkor már
biztosan tudtam.
– Tényleg? Csak úgy odaszaladt hozzád?
– Próbáltalak hívni, Garrison. A mobilon és a vonalason
is. De mindkettő ki volt kapcsolva.
Garrison elmagyarázta a lánynak, hogy megváltoztak a
telefonszámai.
– És azért jöttem el a nyílt napra, hogy megkérdezzem az
ügynöktől, hogyan érhetlek el téged. De egy párral beszélt,
akik komolyan érdeklődtek a ház iránt, és nem akartam
megzavarni őket – mosolygott. – Elég csalódott voltam,
amikor megláttam kint az „Eladó” táblát, Garrison. Nem
tudtam, hogy ez is eljön.
– Gondolkodom, hogy visszaveszem azt a táblát – vallotta
be a férfi.
A lány meglepettnek tűnt.
 – Tehát, amikor átmentem Davidékhez ma este,
hallottam, hogy meglátogattad őket. Hallottam a csekkről is,
amit adtál neki – mosolygott. – Ez igazán nagylelkű. Fel is
tudja majd használni. Elkezdi az otthoni vállalkozását, ami
eddig túl nagy kockázatot jelentett neki.
– Nos, ez a nagyanyám műve volt. Én csak a kézbesítő
voltam.
– Összességében, gondoltam, jobb, ha visszajuttatom
hozzád Harryt.
– Köszönöm! – mesélt a lánynak a Maxwell családról.
– Ez szörnyű!
– Igen. Jobb lett volna, ha neked adom Harryt –
emlékeztette Gram feltételeire. – Ha tudtam volna, amit
most tudok, így tettem volna, Cara.
– Rendben, megértem – a lány rámutatott az ujjával. –
Hé, és mi van az allergiáddal? Vagy már bevetted a
gyógyszert?
– Nem, ma nem vettem be semmit – nézett le Harryre. –
Nem érzem, hogy ingerelne a tüsszögés, még…
Némán álltak a ropogó tűz mellett. Garrison nem tudta,
mit mondjon. De azt kívánta, bár mondhatna legalább csak
egy okot a lánynak, hogy maradjon.
– Ne haragudj, nem tudlak megkínálni semmilyen
karácsonyi étellel, még nem voltam a boltban.
– Semmi gond. Vissza kellene mennem Davidhez.
Ezenkívül valószínűleg van elég tennivalód. Úgy értem,
szentestére.
– Nem, nem igazán. – Garrison érezte, hogy Harry
nyugtalankodik a kezében, ezért újból lerakta, majd nézte,
hogyan járkál körbe a szobában, és milyen érdeklődéssel
fedezi fel a környezetét.
– De mielőtt elmegyek – Cara lassan beszélt –, szeretnék
tőled kérdezni valamit.
– Csak rajta – Garrison összefonta a karját, és a lányra
figyelt. Szerette volna megjegyezni az arca vonalát, ahogy
csillogott a szeme a tűz fényében, az ajka teltségét, ahogy
oldalra hajtotta a fejét, miközben beszélt.
– Rendben, tehát tudni akarom, Garrison Brown, hogy
miért nem búcsúztál el tőlem?
– Elbúcsúzni tőled?
– Igen. Elmentél anélkül, hogy egyáltalán közölted volna
velem, hogy elmész. És lehet, hogy hülyének nézel, de azt
hittem, barátok vagyunk.
– Barátok voltunk – felelte Garrison. – Úgy értem,
barátok vagyunk, nem?
– Gondolom, de azt hittem, talán ennél valami több is volt
köztünk. Érted? – összeszűkült a szeme a bizonytalanságtól.
– De biztosan rosszul gondoltam. Máskülönben nem léptél
volna le egy árva szó nélkül.
– Én azt hittem, hogy David és te egy pár vagytok –
mondta hirtelen Garrison.
– Én és David? – Cara összeráncolta a homlokát. – Ez
most komoly?
– Igen – bólintott Garrison. – Elmentél vele arra a
karácsonyi bulira, és…
– Elígérkeztem még hetekkel azelőtt, hogy egyáltalán
ismertelek volna, Garrison. Valójában biztos vagyok benne,
hogy ezt említettem neked. Davidnek ez volt a nagy
munkahelyi, előkelő bulija, ahol nem akart egyedül
megjelenni. De semmi nem történt. Abszolúte semmi.
– És mi a helyzet a karácsonyi felvonulással? Te, David és
Jackson – nagyon jól elvoltatok egymással, mint egy boldog
család.
A lány ingerülten felsóhajtott.
– Felajánlottam, hogy elviszem Jacksont a felvonulásra,
mert David nem tudta. Úgy volt, hogy csak én leszek ott
Jacksonnal és a Mikulással. Davidnek időpontja volt egy
kliensével, úgy volt, hogy eljön a házhoz, hogy megnézzen
valamit. De David kliense nem jelent meg, David pedig
meglepett engem egy kávéval. Akkor voltál te ott, láttad.
– Láttam, de ezek szerint félreértettem – ismerte be
Garrison. Teljesen le volt maradva. Tényleg mindent ennyire
félreértett volna? – És mi a helyzet a ma estével? – kérdezte.
– Ma este? – Cara végigsimította a kezével ribizliszínű
bársonyruháját, ami nagyon jól állt neki. Garrison a zsebébe
dugta a kezét, és magyarázatra várt.
– A szentestét Daviddel és Jacksonnal fogod tölteni.
Tudom, mert ők mondták nekem. David süti a pulykát. És
valószínűleg már ott kéne lenned velük. – Ezt úgy mondta,
mintha azt mondaná: „Aha, most elkaptalak!” Habár ennél
kevesebbet soha nem is akart a lánytól.
– Igen, valószínűleg már ott kéne lennem – mondta Cara.
– Sok másik emberrel együtt.
– Mások is meg vannak hívva? – Garrison reménykedni
kezdett. – Davidnél vacsoraparti lesz?
– Igen. Pontosabban egy találkozó. A legtöbb környékbeli
ember eljön. Néhányukat te is ismered. Beth és Annabelle is
jönnek. Sabrina és Riley szintén, ha majd sikerül
elszabadulnia a nővére házából.
– Érdekes. Nagyon érdekes – hümmögött Garrison.
– Szóval szeretnél velem jönni, vagy nem? – kérdezte
incselkedve a lány. – Az ennivaló finom lesz, jobb, mint a te
mikrózható ételeid. Készítettem egy nagy tál sajtos
makarónit is, háromféle sajttal.
– Igen, persze. Jól hangzik – bólintott Garrison. – De azt,
hogy veled megyek, úgy érted, hogy randizunk?
– Valami olyasmi – a lány szeme csillogott az örömtől.
– Rendben!
– Csak ne olyan sietősen, Mr. Brown. – Elővett valamit a
zsebéből, ami egy kis növénynek látszott. A mikulásvirág
volt? A lány Garrison orra előtt lóbálta.
– Ez mi? – kérdezte Garrison.
Cara a feje fölé tartotta.
– Fagyöngy.
Garrison elmosolyodott a felismeréstől.
– Úgy érted?…
– Igen… – A lány várakozó tekintettel előrehajolt.
Garrison nagy levegőt vett, majd a lányhoz hajolt, a szemébe
nézett, és megcsókolta. – Cara forrón viszonozta! Amikor
elváltak, Garrison úgy érezte, forog körülötte a szoba.
– Boldog karácsonyt, Garrison – suttogta a lány.
– Igen – válaszolt rekedten Garrison. – Boldog
karácsonyt!