Hozományvadász hölgyek kézikönyve

Sophie Irwin
Centrál Könyvek (2022 szept)

Címke: történelmi, romantikus, regény

történelmittt romantikusttt regényttt
Kitty Talbotnek, akire az apja tekintélyes adósságot hagyott,
mihamarabb pénzre van szüksége. Pontosabban egy vagyonos
férjre. Mindössze négy hónapja maradt, hogy megmentse a
családját az anyagi csődtől.
Miután Kitty soha nem riadt vissza a kihívásoktól, ebben a szorult
helyzetben is feltalálja magát: összecsomagol, és elindul egész
Anglia legkíméletlenebb hadszíntere, a londoni bálok világa felé.
Műveltségben és kifinomultságban talán elmarad a többi ifjú hölgy
mögött, de az eltökéltsége, a csökönyössége és a leleményessége
minden akadályon átlendíti őt. Bízik benne, hogy még a báli szezon
vége előtt megkérik a kezét, egyvalakivel azonban nem számol: Lord
Radcliffe-fel. A nagyvilági, kissé tartózkodó Radcliffe átlát a szitán,
azonnal rájön, hogy Kitty egy mindenre elszánt, pénzéhes
hozományvadász, ezért elhatározza, hogy keresztülhúzza a
számításait, kerül, amibe kerül.
Vajon sikerül Kittynek megmentenie a családját a teljes
kiszolgáltatottságtól? Egy perc vesztegetni való ideje sincs, és senki,
még egy lord sem állhat az útjába.
„A főhősnő hihetetlenül modern: sziporkázóan szellemes, stílusos
és tele van energiával. A történet minden tekintetben Austent idézi.
Alig győzök betelni vele!” – JANICE HALLETT
„Merész, szellemes, vidám… A Bridgerton-rajongók odalesznek
érte.” – NITA PROSE
„Ritka gyöngyszem ez a regény. Mint egy Georgette Heyer-könyv
egy csipet huncutsággal megbolondítva. Csupa érzelem, csupa
romantika.” – BETH MORREY
„Ez a regény a leggyönyörűbb főhajtás Georgette Heyer előtt,
ugyanakkor különleges, modern érzékenység hatja át… Remek
olvasmány!” – HARRIET TYCE
 Sophie Irwin
HOZOMÁNYVADÁSZ
HÖLGYEK KÉZIKÖNYVE
 „Elbűvölő, szellemes és magával ragadó. Egyszerűen tökéletes.
Kár, hogy véget ért!” – SANTA MONTEFIORE
„A főhősnő hihetetlenül modern: sziporkázóan szellemes, stílusos
és tele van energiával. A történet minden tekintetben Austent idézi.
Alig győzök betelni vele!” – JANICE HALLETT
„Fantasztikus, öröm volt olvasni.” – NINA STIBBE
„Teljesen magával ragadott. Friss, üde, szórakoztató regény.” –
SOPHIE KINSELLA
„Merész, szellemes, vidám… A Bridgerton-rajongók odalesznek
érte.” – NITA PROSE
„Ritka gyöngyszem ez a regény. Mint egy Georgette Heyer-könyv
egy csipet huncutsággal megbolondítva. Csupa érzelem, csupa
romantika.” – BETH MORREY
„Teljesen elvarázsolt, nem tudtam letenni.” – LOUISE O’NEILL
„Mr. Darcynak vetélytársa akadt. Egyszerűen ellenállhatatlan.” –
ELOISA JAMES
„Izgalmas, okos és hihetetlenül szórakoztató.” – SARAH HILARY
„Ez a regény a leggyönyörűbb főhajtás Georgette Heyer előtt,
ugyanakkor különleges, modern érzékenység hatja át… Remek
olvasmány!” – HARRIET TYCE
Frannek, aki elindított az úton, és a családomnak, akik erőt adtak
hozzá, hogy végigmenjek rajta.
 Sohasem volt nagy véleménye a férfiakról vagy a házasságról, de
azért mindig férjhez akart menni. Az ő szemében a házasság volt az
egyetlen tisztességes megoldás egy jó nevelésű, de csekély
vagyonú fiatal nő számára; ha nem nyújt is biztos boldogságot, de
legalább kellemes menedék a nélkülözés ellen.
Jane Austen: Büszkeség és balítélet (Szenczi Miklós fordítása)
 1
Netley Cottage, Biddington, Dorsetshire, 1818
– Mégsem vesz feleségül? – ismételte Miss Talbot, mert nem hitt
a fülének.
– Sajnos nem – felelte Mr. Charles Linfield, és furcsán,
szégyenkezve elhúzta a száját. Ilyen grimaszt inkább akkor vág az
ember, amikor lemondja a jó barátja születésnapi meghívását, és
nem akkor, amikor véget vet egy kétéves jegyességnek.
Kitty elkerekedett szemmel bámult rá. Katherine Talbotnek – akit
a családja és a közeli ismerősök egyszerűen Kittynek hívtak – nem
volt szokása értetlenül állni mások szavai előtt. A családja és egész
Biddington olyan lánynak ismerte őt, akinek vág az esze, és minden
szorult helyzetből ügyesen kivágja magát, de ebben a pillanatban
szóhoz sem jutott a döbbenettől. Úgy volt, hogy hamarosan
feleségül megy Charleshoz. Évek óta erre készült – erre most kútba
esik a terv? Ilyen hír hallatán mit kellene mondania? Mit kellene
éreznie? Egyik pillanatról a másikra a feje tetejére állt a világ,
Charles mégis pontosan ugyanúgy nézett ki, ugyanazt az öltözéket
viselte, amelyet Kitty már ezerszer látott rajta, azzal a különös
hanyagsággal, amely kizárólag a tehetőseknek áll jól: bonyolult
hímzéssel díszített mellényét félregombolta, élénk színű
selyemsálját pedig ahelyett, hogy csinos masniba kötötte volna,
rendetlenül összegubancolta. Legalább kiöltözhetett volna az
alkalomra, gondolta Kitty növekvő felháborodással, ahogy a
szerencsétlen nyakkendőt vizslatta.
Kitty felindultsága kiülhetett az arcára is, Mr. Linfield leereszkedő,
idegesítő grimaszának helyét ugyanis egy duzzogó iskolás fiú
morcos kifejezése vette át.
– Ugyan, ne nézzen így rám! – csattant fel Mr. Linfield. –
Hivatalosan soha nem ígérkeztünk el egymásnak.
– Soha nem ígérkeztünk el egymásnak? – Kitty egészen
felbátorodott, mert érezte, hogy elönti a méreg. Alávaló fráter! – Két
esztendeje beszélünk házasságról. Egyedül anyám halála és apám
betegsége miatt halogattuk eddig. Ígéretet tett nekem… Oly sok
mindent megígért!
 – Mindez csupán gyermeteg ábrándozás volt – tiltakozott a férfi. –
Egyébként is – tette hozzá konokul –, csak nem léphettem vissza,
amikor az apja a halálán volt! Nem lett volna elegáns.
– Ó, és most, hogy meghalt – még egy hónap sem telt el, mióta
eltemettük szegényt –, most nyugodt szívvel faképnél hagyhat? –
fakadt ki Kitty mérgesen. – Most talán elegáns?
Mr. Linfield beletúrt a hajába, a tekintete az ajtó felé rebbent.
– Hallgasson ide, nincs értelme ezen vitatkozni, amikor kegyed
így viselkedik. – A férfi úgy lamentált, mint akinek a sok
megpróbáltatás után már fogytán a türelme. – Talán jobb is, ha
indulok.
– Indul?! Nem teheti meg, hogy egyszerűen közli velem a
döntését anélkül, hogy elmondaná a miérteket. Amikor a múlt héten
láttuk egymást, még arról volt szó, hogy májusban, nem egészen
három hónap múlva egybekelünk.
– Talán levélben is közölhettem volna – motyogta magában a
férfi, miközben továbbra is vágyakozva pislogott az ajtó felé. – Mary
állította, hogy így lesz a legjobb, de szerintem egyszerűbb lett volna
levélben megírni. Összezavarodnak a gondolataim, ha közben kiabál
velem.
Kitty félretette minden bosszúságát, és egy vérbeli vadász
ösztönével egyedül az igazán fontos információra összpontosított.
– Mary? – kérdezett vissza éles hangon. – Mary Spencer?
Egészen pontosan mi köze van mindehhez Miss Spencernek? Nem
is tudtam, hogy visszatért Biddingtonbe.
– Ó, igen, ő… úgy értem… – hebegett Mr. Linfield, akinek a
homlokán kövér verejtékcseppek gyöngyöztek. – Anyám meghívta őt
egy időre, mert a húgaimra jó hatással van, ha fiatal hölgyekkel
ismerkednek.
– És ön említette Miss Spencernek, hogy szeretné felbontani az
eljegyzésünket?
– Ó, igen, és rendkívül megértő volt a helyzetet illetően –
mindkettőnk helyzetét illetően. Be kell vallanom, jólesett… beszélni
valakinek a dologról.
Egy pillanatra néma csend borult rájuk, aztán Kitty, mintegy
mellékesen, feltette a kérdést:
 – Mr. Linfield, szeretné megkérni Miss Spencer kezét?
– Dehogyis! Illetve… mi már… Így hát legjobbnak láttam eljönni
ide, és…
– Értem – vágott a szavába Kitty, aki nyomban átlátott a szitán. –
Nos, úgy vélem, gratulálnom kell önnek a magabiztossága miatt.
Igazán elismerésre méltó tett megkérni egy nő kezét, miközben egy
másikhoz is házassági ígéret köti. Komolyan mondom, bravó!
– Folyton ezt csinálja velem! – panaszolta Mr. Linfield, miután
végre-valahára összeszedte a bátorságát. – Addig csűri-csavarja a
dolgot, amíg végül az ember már azt sem tudja, mit gondoljon. Az
meg sem fordult a fejében, hogy meg akartam kímélni az érzéseit?
Nem akartam a szemébe vágni az igazságot, hogy ha egyszer a
politikában szeretnék karriert befutni, akkor nem vehetek feleségül
olyasvalakit, mint ön.
A férfi lesajnáló hangneme megdöbbentette Kittyt.
– Pontosan mit ért ezalatt? – tudakolta.
Mr. Linfield körbemutatott, Kitty tekintete azonban nem követte a
mozdulatát. Tudta jól, mit látna, hiszen egész életében itt élt: a
kandalló mellett elnyűtt karosszékek árválkodtak, a hajdan oly
elegáns szőnyegeket megrágta a moly, és a könyvespolcok,
amelyek egykor csak úgy roskadoztak a könyvek alatt, most üresen
tátongtak.
– Lehet, hogy ugyanabban a városban élünk, mégis világok
választanak el minket egymástól. – A férfi újra végigmutatott a
berendezésen. – Én mégiscsak a helyi földbirtokos fia vagyok.
Mama és Miss Spencer segítettek belátni, hogy ha hírnévre vágyom,
egyszerűen nem engedhetek meg magamnak egy rangon aluli
házasságot.
Kitty még soha nem hallotta, hogy ilyen hangosan dobolt volna a
szíve a fülében. Egyszóval ő nem lenne más, mint egy rangon aluli
házasság?
– Mr. Linfield – kezdte halkan, mégis csípősen. – Legyünk
teljesen őszinték egymáshoz! Egészen addig nem volt semmiféle
kifogása az eljegyzés ellen, amíg nem találkozott újra Miss
Spencerrel. Azt mondja, ön egy földbirtokos fia. Nem gondoltam
volna, hogy a családja szemet huny az ilyen úriemberhez méltatlan
viselkedés felett. De talán örülhetek, hogy fény derült a teljességgel
becstelen jellemére, mielőtt túl késő lett volna.
Kitty minden szavával olyan pontos és jól irányzott ütést mért a
férfira, mint a híres ökölvívó, Gentleman Jackson. Charles – immár
Mr. Linfield – ijedten hőkölt hátra.
– Hogy mondhat ilyet? – kérdezte elhűlve. – Még hogy
úriemberhez méltatlan! Úgy látom, kezdi elveszteni a fejét. – Mr.
Linfieldet kiverte a víz, és kínosan toporogni kezdett. – Nagyon
szeretném, ha jó barátok maradnánk. Meg kell értenie, Kit…
– Miss Talbot – helyesbített Kitty kimérten. Minden porcikáját
átjárta a keserű düh, de visszafogta magát. Határozott mozdulattal
az ajtóra mutatott. – Remélem, megbocsátja, ha arra kérem, hogy
most távozzon, Mr. Linfield.
A férfi kurtán fejet hajtott, majd némán kisietett anélkül, hogy egy
pillantást is vetett volna Kittyre.
A lány egy pillanatig mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva állt,
mintha így elejét vehette volna, hogy ez a szörnyűség valóra váljon,
aztán az ablakhoz lépett, ahol ragyogva áradt be a délelőtti
napsütés. Az üvegnek nyomta a homlokát, és lassan kiengedte a
levegőt. Innen gyönyörű kilátás nyílt a kertre: a bimbózó nárciszokra,
a gyommal felvert veteményeskertre és a szabadon kapirgáló
tyúkokra, amelyek gilisztát keresgéltek a földben. Az élet odakint
nem állt meg, Kitty azonban úgy érezte, hogy az ablak innenső felén
minden romba dőlt.
Egyedül maradtak. Teljesen, tökéletesen egyedül. Nem volt senki,
akihez fordulhattak volna. A mama és a papa meghaltak, pedig Kitty
most, ebben az emberpróbáló helyzetben minden eddiginél jobban
vágyott rá, hogy a tanácsukat kérje. Egyszerűen nem volt senki,
akitől segítséget remélhettek volna. Kezdett úrrá lenni rajta a
kétségbeesés. Mihez kezdhetne?
Talán órákig maradt volna az ablaknál, ha percekkel később nem
zökkenti ki őt a gondolataiból a legfiatalabb húga, a tízéves Jane, aki
olyan fontoskodva rontott be hozzá, akár egy királyi hírvivő.
– Kitty, hol van Cecily könyve? – kérdezte.
– Tegnap még a konyhában láttam – felelte Kitty, aki a tekintetét
továbbra is a kertre szegezte.
 Délután ki kellene gyomlálni az ágyást, mert az articsóka ültetése
nem várhat sokáig. Távolról hallotta, hogy a válaszát Jane odakiáltja
Cecilynek.
– Ott már megnézte – jött a válasz.
– Hát akkor nézze meg újból. – Kitty türelmetlen legyintéssel
elhajtotta Jane-t.
A következő pillanatban nyílt az ajtó, majd hangos csattanással
becsukódott.
– Azt mondja, nincs ott, és nagyon mérges lesz, ha eladtad, mert
azt a könyvet a plébánostól kapta ajándékba.
– Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Kitty. – Mondd meg
Cecilynek, hogy nem keresgélem azt az ostoba könyvet, mert épp
most hagyott faképnél a vőlegényem, és legyen szíves néhány
percre békén hagyni, ha ez nem túl nagy kérés.
Amint Jane átadta ezt a szokatlan üzenetet Cecilynek, az egész
család – Kitty négy húga és Bramble, a kutya – a szalonba gyűlt,
ahol egy csapásra hatalmas hangzavar támadt.
– Kitty, Mr. Linfield valóban felbontotta az eljegyzést? De miért?
– Én soha nem kedveltem. Mindig megpaskolta a fejem, mint egy
kisgyereknek.
– A könyvem nincs a konyhában.
Kitty a lehető legrövidebben beszámolt nekik a történtekről,
miközben a homlokát továbbra is az ablaküvegnek támasztotta. A
húgai néma csendben, bizonytalanul pislogtak egymásra. Néhány
pillanattal később Jane – miután elunta magát – a zongorához lépett,
és egy vidám dallal törte meg a csendet. Jane soha nem tanult
zenét, és nem is volt igazán tehetséges, ezt azonban lelkesedéssel
és hangerővel igyekezett ellensúlyozni.
– De szörnyű! – sopánkodott a tizenkilenc éves Beatrice, aki
korban és természetben is a legközelebb állt Kittyhez. – Ó, drága
Kitty, annyira sajnálom! Gondolom, mennyire összetört a szíved.
Kitty odakapta a fejét.
– Összetört a szívem? Beatrice, ez most nem számít. A lényeg
az, hogy ha nem megyek feleségül Mr. Linfieldhez, mindannyian
koldusbotra jutunk. A papa és a mama a házat ugyan ránk hagyta,
de ugyanúgy ránk hagyta a döbbenetes mértékű adósságát is. A
Linfield család vagyona menthetett volna meg bennünket az anyagi
csődtől.
– A vagyonáért mentél volna feleségül Mr. Linfieldhez? – kérdezte
Cecily nem kevés rosszallással. A műveltségére igen büszke,
tizennyolc éves Cecilyről a testvérei úgy tartották, hogy kissé
túlfejlett az erkölcsi érzéke.
– Nos, az egyszer biztos, hogy nem a makulátlan jelleméért vagy
az úriemberhez méltó viselkedéséért – jegyezte meg keserűen Kitty.
– Most már csak azt bánom, hogy nem ütöttük nyélbe hamarabb az
esküvőt. Nem lett volna szabad elhalasztanunk a nagy napot, amikor
mama meghalt. Tudhattam volna, hogy a hosszúra nyúlt jegyesség
csak bajt hoz a fejünkre. És papa még azt gondolta, hogy a korai
esküvő nem lenne illendő!
– Mennyire vészes a helyzet, Kitty? – tudakolta Beatrice.
A nővére néhány pillanatig szótlanul meredt rá. Hogy is
mondhatná el nekik? Hogy magyarázhatná el, mi vár rájuk?
– Meglehetősen… vészes – fogalmazott óvatosan Kitty. – A papa
tisztességtelen, gátlástalan emberektől vett fel újabb jelzálogot a
házra. Én már túladtam a könyveinken, az ezüstneműn meg mama
ékszereinek egy részén, és ez az összeg arra elegendő, hogy ideig-
óráig távol tartsam őket, de június első napján egész biztosan
visszatérnek. Alig négy hónapunk maradt. És ha addig nem kerítünk
elő elég pénzt, illetve nem tudjuk bebizonyítani, hogy a jövőben
rendszeresen törlesztünk, akkor…
– … akkor el kell költöznünk? De hiszen ez az otthonunk! –
Harriet ajka megremegett. Ő a második legfiatalabb volt a sorban,
mégis sokkal inkább a lelkére vett mindent, mint Jane, aki most
abbahagyta a zongorázást, és a széken ülve feszülten figyelt.
Kittynek nem volt szíve elárulni a húgainak, hogy a költözésnél
sokkal súlyosabb gondok várnak rájuk. Hogy ha el is adják Netley
Cottage-ot, az ára épphogy csak fedezi az adósságaikat, így
semmijük nem marad. Ha nem lesz hová menniük, és bevételre sem
tehetnek szert, igen sötét jövő vár rájuk. Nem lesz más választásuk,
mint különválni. Ő és Beatrice talán Salisburyben vagy valamelyik
közeli nagyvárosban találhatna munkát szobalányként vagy esetleg,
ha melléjük szegődik a szerencse, komornaként. Cecily… nos, Kitty
elképzelni sem tudta, hogy Cecily hajlandó lenne bárkinek dolgozni,
de a műveltségével talán megpróbálhatna bekerülni valamelyik
iskolába. Harrietnek, aki oly fiatal volt még, szintén meg kellene
próbálnia az iskolát, ahol biztosított lenne a koszt-kvártély. Jane
pedig… Ott volt a városban Mrs. Palmer, aki bármilyen rosszmájú
volt, Jane-t valamiért mindig is kedvelte. Talán rá lehetne őt venni,
hogy fogadja be magához, amíg a húga elég idős nem lesz, hogy
munkát vállaljon.
Kitty elképzelte a testvéreit, ahogy a többiektől elszakítva,
egyedül bolyonganak a nagyvilágban. Vajon eljön az idő, amikor újra
együtt lehetnek úgy, mint most? És ha a jövő még ennél is sötétebb,
komorabb forgatókönyvet tartogat a számukra? Kitty lelki szemei
előtt felvillant a húgai magányos, éhező, elkeseredett alakja. Mr.
Linfieldért egyetlen könnycseppet sem ejtett – nem érdemelte ki a
könnyeit –, most azonban fájdalmasan elszorult a torka. Már eddig is
oly sok veszteség érte őket. Annak idején Kittynek kellett a testvérei
tudtára adnia, hogy az édesanyjuk nem gyógyul meg soha. Neki
kellett közölnie velük papa halálhírét. Hogyan mondhatná most el
nekik, hogy még csak ezután jön a neheze? Nem találta a szavakat.
Kitty nem volt az anyjuk, aki a semmiből varázsolt elő megnyugtató
szavakat, és nem volt az apjuk, aki olyan magabiztossággal állította,
hogy minden rendbe jön, hogy az ember el is hitte neki. Kitty volt
ugyan a problémamegoldó a családban, ezt a hatalmas nehézséget
azonban képtelen volt csupán akaraterővel legyőzni.
Kétségbeesetten vágyott arra, hogy legyen mellette valaki, akivel
együtt cipelheti ezt a terhet, amelyet egy zsenge korú, húszéves,
fiatal lány egyedül aligha bír el. De sajnos nem volt mellette senki. A
húgai mind ráemelték a tekintetüket, mert biztosak voltak benne,
hogy Kitty majd most is mindent megold. Mint ahogyan mindig is
tette.
Mint ahogyan mindig tenni fogja.
Ezzel vége is szakadt a kesergésnek. Kitty elhatározta, hogy nem
adja fel ilyen könnyen. Visszanyelte a könnyeit, és kihúzta magát.
– Június elsejéig még majdnem négy hónapunk van – jelentette ki
határozottan, és ellépett az ablaktól. – Azt hiszem, ennyi idő épp
elegendő, hogy valami rendkívülit vigyünk véghez. Ha jobban
belegondolunk, Biddington nem nagy város, mégis sikerült egy
gazdag vőlegényt kerítenem. Igaz, hogy az illető aljas gazembernek
bizonyult, még sincs okunk feltételezni, hogy ne sikerülhetne újra ez
a bravúr.
– Nem hinném, hogy a környéken más tehetős úriember is él –
mutatott rá Beatrice.
– Épp erről van szó! – vágta rá jókedvűen a nővére, akinek
tekintete természetellenesen ragyogott. – Épp ezért kell ígéretesebb
vidékre utaznom. Beatrice, mostantól te felelsz a lányokért, én
ugyanis Londonba megyek.
 2
Gyakran találkozni olyanokkal, akik vakmerő kijelentéseket
tesznek, olyanokkal azonban már ritkábban, akik valóra is váltják
azokat. Kitty Talbot az utóbbiak közé tartozott.
Alig telt el három hét a borús nap óta, amikor a lányok a Netley
Cottage szalonjában a jövőről beszélgettek, de Kitty Cecilyvel együtt
máris postakocsira szállt, hogy Londonba induljon. A három napig
tartó fáradságos utat a többi utas meg jó néhány baromfi
társaságában zötykölődték végig, és miközben egymás után hagyták
maguk mögött a megyéket, egyre inkább nyoma veszett a
Dorsetshire-re jellemző vidéknek. Kitty az idő nagy részében az
ablakon bámult kifelé – egy nap elteltével már messzebb járt az
otthonától, mint valaha.
Jó ideje tudta, hogy vagyonos emberhez kell feleségül mennie,
de miután az anyjával kinézték Mr. Linfieldet, bízott benne, hogy
Biddington, illetve a családja közelében maradhat. Az édesanyja
halála utáni hónapokban már csak ezért is nagyon hálás volt, hogy
ilyen gondosan megtervezték a jövőt a közelben élő Mr. Linfielddel.
A legsötétebb időkben ajándéknak tekintette, hogy egyetlen
pillanatra sem kell elhagynia a családját, most viszont mégiscsak
kénytelen volt megválni a húgaitól. Ahogy egyre távolabb került
Biddingtontől, úgy szorította össze a szívét egyre erősebben az
aggodalom. Ez volt a helyes döntés – az egyetlen döntés –, amelyet
Kitty meghozhatott a családja érdekében, mégis borzasztóan
nehezére esett magukra hagyni őket.
Micsoda bolond volt, hogy megbízott Mr. Linfield tisztességében!
Egyszerűen nem értette, hogyan szerethetett ki belőle a férfi ilyen
hamar. Miss Spencer szemrevaló teremtés volt, de igencsak
üresfejű, ezért furcsállotta Kitty, hogy Mr. Linfield se szó, se beszéd
átpártolt hozzá. Ráadásul abba a hitbe ringatta magát, hogy a
Linfield család többi tagja nem igazán kedveli Miss Spencert. Talán
volt valami, amiről nem tudott?
– Micsoda bolond! – ismételte, ezúttal fennhangon. Mellette
Cecily megütközve nézett rá. – Nem rólad beszélek, nem is
magamról – tette hozzá Kitty –, hanem Mr. Linfieldről.
 Cecily rosszalló hümmögéssel merült el újra a könyvében. Miután
megtalálta a plébánostól kapott vaskos kötetet, ragaszkodott hozzá,
hogy magával hozza Londonba, hiába mutatott rá Kitty, hogy egy
ilyen méretű és súlyú könyv talán nem a legtökéletesebb társ egy
száz mérföld hosszú útra.
– Hát mindenképpen azt szeretnéd, hogy nyomorultul érezzem
magam, Kitty? – kérdezte drámai hangon Cecily.
Abban a pillanatban, ahogy kipirult arccal állt a húga hatalmas
utazóládája fölött, Kitty őszinte válasza igen lett volna, de végül
engedett, és beletörődött, hogy egészen Londonig magukkal
hurcolják a felesleges terhet. Magában újra elátkozta az apja
nevetséges és felettébb költséges döntését, hogy Cecilyt két évre a
Bathi Leánynevelő Intézetbe küldte tanulni. Apja elhatározását
annak idején teljes mértékben az a vágy motiválta, hogy lépést
tartson a helyi kisnemességgel – elsősorban a Linfield családdal –,
az eredménye ellenben az lett csupán, hogy Cecily önbizalma és a
saját intellektuális felsőbbrendűségébe vetett hite hatalmasra
duzzadt.
Hiába kardoskodott azonban Cecily a könyve mellett, az úton
alig-alig figyelt az olvasmányára, inkább a nővérét nyaggatta a
kérdéseivel, amelyek foglalkoztatták őt:
– Biztos vagy benne, hogy nem értetted félre Dorothy néni
levelét? – kérdezte suttogva, miután Kitty többször is rászólt, hogy
ne ossza meg a magánügyeiket a postakocsi összes utasával.
– Hogyan érthettem volna félre? – sziszegte Kitty bosszúsan.
Nagy sóhajjal higgadtabb hangra váltott, türelmet erőltetett magára,
úgy magyarázta el újra a dolgot: – Dorothy néni akkor ismerte meg a
mamát, amikor együtt dolgoztak a Lyceum Színházban. Szoros
barátság szövődött köztük. A mama régebben nekünk is felolvasta
Dorothy néni leveleit, emlékszel? A segítségét kértem, ő pedig
felajánlotta, hogy bevezet bennünket a londoni társasági életbe.
Cecily megköszörülte a torkát.
– És honnan tudhatod biztosan, hogy Dorothy néni tisztességes,
keresztény erkölcsű asszony? Még az is lehet, hogy valamiféle
erkölcsi fertőben kötünk ki.
 – Meg kell hogy mondjam, szerintem nem tett neked jót a sok idő,
amit a plébánossal töltöttél – feddte meg a húgát Kitty, igaz, neki is
voltak fenntartásai Dorothy nénivel kapcsolatban, hiába állította
mindig is a mama, hogy igen tisztességes hölgy. Természetesen
Cecilyvel nem szándékozta megosztani a kétségeit, amikor Dorothy
néni volt az egyetlen esélyük. – Rajta kívül nincs más ismerősünk
Londonban. Papa összes rokona a kontinensre költözött, igaz, ők
amúgy sem segítettek volna, Dorothy néni pedig volt olyan kedves,
és még az utazást is kifizette. Nem húzhatjuk fel az orrunkat, ha
segítő kezet nyújt nekünk.
Cecily kétkedve nézett a nővérére, aki nagy sóhajjal dőlt hátra az
ülésen. Mindketten jobban örültek volna, ha Kittyt Beatrice kíséri el
erre a küldetésre, Dorothy néni levelének végén azonban
egyértelmű utasítás állt: „Hozd magaddal a legcsinosabb húgodat!”
És mivel Beatrice a saját bevallása szerint sem volt igazán
szemrevaló, Cecily viszont a zsémbes természetét meghazudtoló
bájjal bírt, nyilvánvalóan Cecilyre esett a választás. Kitty tudta
ugyan, hogy Cecily unalmas, sótlan teremtés, de remélte, hogy ez
nem számít. Azzal vigasztalta magát, hogy Beatrice sokkal
ügyesebben intézi majd otthon a háztartás és a fiatal húgaik ügyeit a
lelkész feleségének felügyelete mellett. Ha Cecyre bízta volna az
otthoni dolgokat, talán nem is állna a ház, mire hazaérnek, így nem
is lenne mit megmenteni.
– Én továbbra is azt mondom, hogy az erőfeszítéseink jobban
megtérülnének, ha komoly, jövedelmező állás után néznénk –
vélekedett Cecily. – Én az iskoláimmal kiváló nevelőnő lehetnék.
Kitty egy pillanatig csendben végiggondolta, micsoda szörnyűség
lenne Cecilyre bízni a család pénzügyi gondjainak megoldását.
– Akárhogyan is – szólalt meg Kitty óvatosan –, egy kezdő
nevelőnő nem keres többet évi harmincöt fontnál, márpedig ennyi
sajnos nem elegendő. A leggyorsabban úgy keveredhetünk ki a
szorult helyzetünkből, ha kerítek magamnak egy tehetős férjet.
Cecily szóra nyitotta a száját – feltehetően újabb okoskodó, de
teljesen felesleges megjegyzést akart tenni –, ám ekkor megzavarta
őt egy kisfiú az első ülésen, aki hangosan odaszólt az édesanyjának:
– Mama, megérkeztünk!
 Az ablakon túl valóban feltárult előttük a távolban terpeszkedő
London, fölötte apró jelzőtüzekként vékony füstcsóvák gomolyogtak
az ég felé. Kitty rengeteget hallott már Londonról – a szülei mindig
olyan sóvárgással emlegették, mint egy rég elvesztett, szívbéli jó
barátot. Meséltek neki a magasba törő házakról, a messze elnyúló
utakról, és arról, mennyi lehetőséget rejt ez a nyüzsgő, gyönyörű,
fenséges város – a városok királynője, ahogyan ők emlegették. Kitty
már régóta szerette volna a saját szemével látni ezt az idegen
világot, amely mindkét szülője számára az első szerelmet – és a
valódi otthont – jelentette. Ahogy azonban végiggurultak az utakon,
az első benyomása az volt, hogy… csupa piszok. Mindent korom
borított, a magasban a kémények füstöt eregettek, az utcákon az
ember lépten-nyomon lótrágyába botlott. A város mocskos volt, és
rendetlen: a kis utcák egymásba ütköztek, aztán cikcakkban másik
irányba futottak tovább. Az épületek furcsa szögben dőltek
egymásnak, a szabálytalan alakú falak pedig olyanok voltak, mintha
egy kisgyerek találomra rajzolta volna őket. Igen, a város csak úgy
zsongott, de rettentő hangosan. A szüntelen kerékcsikorgás,
patadobogás közepette az utcai árusok el-elrikkantották magukat, és
közben mindenki sietve igyekezett a dolgára. Hangos volt, rendetlen,
piszkos, szédítő és olyan nagyon…
– Csodás! – sóhajtotta Kitty. – Cecily, végre itt vagyunk!
A Piccadillynél a postakocsit fiákerre cserélték, amely a Wimpole
Streetre vitte őket, Dorothy nénihez. Kitty egyelőre nem látta,
mekkora különbség van London felkapottabb és szegényebb
negyedei között, de örömmel állapította meg, hogy Dorothy néni
utcája ugyan nem olyan előkelő, mint jó néhány impozáns palota,
amelyek előtt elhajtottak, de elég elegáns ahhoz, hogy a
későbbiekben ne kelljen szégyenkeznie miatta. A kocsi egy keskeny
sorház előtt állt meg, amelyet két oldalról szorosan közrefogtak a
szomszédai. Miután Kitty kifizette a viteldíjat, Cecilyvel együtt
felkaptattak a lépcsőn, és amint bekopogtak, egy élénkvörös hajú
cselédlány nyitott ajtót. Micsoda öröm volt látni, hogy Dorothy néni
szolgálókat tart! A lány bekísérte őket egy kisebb szalonba, ahol a
tiszteletbeli nagynénjük már várta őket.
 Bár útközben Kitty eloszlatta Cecily kétségeit, ő maga tartott attól,
hogy hiába fűz nagy reményeket a találkozáshoz, egy kikent-kifent
asszonyság fogadja majd őket nevetséges parókával a fején és
idétlen vigyorral az arcán. Éppen ezért rettentően megkönnyebbült,
amikor a szalonba lépve egy elegáns hölgyet pillantott meg, akinek
gömbölyded alakjára galambszürke ruha simult. Barnás fürtjeit
szabadon hagyta, de ez a hanyag elegancia jól állt neki – a
tekintetében huncutság bujkált, márpedig ehhez nem illett volna sem
a szigorú özvegyi főkötő, sem más fejfedő. Dorothy néni felkelt a
székéből, megállt a lányok előtt, összevonta sötét szemöldökét, és
tetőtől talpig végigmérte őket. Kitty és Cecily visszafojtott lélegzettel,
szokatlanul idegesen várakoztak. Aztán a néni egyszer csak
elmosolyodott, és feléjük nyújtotta az ékszerekkel teleaggatott kezét.
– Kedveseim, hogy ti mennyire hasonlítotok az édesanyátokra! –
kiáltott fel, mire a lányok hálásan omlottak a karjába.
Dorothy néni a negyvennyolc évébe számtalan különféle életet és
szerepet sűrített. Színésznőként csillogó karriert épített, a színpadon
kívül pedig hosszú órákat töltött azzal, hogy London
legbefolyásosabb úriembereit szórakoztatta. Miután így jelentős
vagyonra tett szert, a negyvenötödik születésnapján a tűzvörös haját
barnára festette, megkeresztelkedett, és Mrs. Kendall néven jómódú
özvegyasszonyként élt tovább. Bekerült az előkelő londoni
társaságba, és immár a nappalokat töltötte azokban a házakban,
ahol ifjú hölgyként csakis esténként fordulhatott meg. Kitty ugyan
aggódott, hogy Dorothy néni legendás múltja inkább hátrányukra,
mint előnyükre szolgál majd – végtére is, a színésznők cseppet sem
álltak tiszteletre méltó hölgyek hírében –, de hamar világossá vált,
hogy egészen meggyőzően sikerült feddhetetlen úrihölggyé
alakulnia. Most, hogy a saját szemével látta őt, Kittyben bizonyosság
ébredt, hogy Dorothy néni a segítségükre lesz a londoni társasági
élet és a hozományvadászat útvesztőiben. Kitty ezernyi kérdést
szeretett volna feltenni a néninek, ám az első közösen eltöltött
órákban egyedül az édesanyjáról beszélgettek.
– Szerettem volna elmenni a temetésére – mentegetőzött buzgón
Mrs. Kendall. – Tudnotok kell, hogy mindenáron ott akartam lenni, de
az édesapátok szerint… nem lett volna bölcs döntés.
 Kitty tökéletesen értette a néni talányos magyarázatát. Egy jobb
világban rengeteget jelentett volna számukra, ha ott van velük
Dorothy néni, és mesél a mama korábbi életéről, hogy még akkor is
új dolgokat tudjanak meg róla, amikor már nincs közöttük. Mr. Talbot
azonban a család érdekében távol tartotta Dorothy nénit, akinek a
jelenléte sokakban kérdéseket ébresztett volna… márpedig a múltat
nem volt érdemes bolygatni.
– Gyönyörű nap volt – emlékezett vissza Kitty, majd
megköszörülte a torkát. – Friss, üde volt az idő. A mama imádta
volna.
– Igen, ha tiszta volt az ég, egyszerűen nem bírt otthon ülni –
mélázott Dorothy néni fájdalmas, de őszinte mosollyal.
– Vállaltam, hogy a temetésen felolvasok a kedvenc kötetéből –
vetette közbe Cecily. – A hercegnő könyvéből. – Kitty magában
megjegyezte, hogy hiába olvasott tisztán és szépen Cecily, senki
nem értett egy mukkot sem a szövegből.
Ahogy telt az idő, a székükkel egyre közelebb húzódtak, időnként
megszorították egymás kezét, és a közös veszteségük akarva-
akaratlanul is közel hozta őket egymáshoz. Mire végre-valahára
szóba került Kitty kútba esett eljegyzése, kint már besötétedett.
– Jól tettétek, hogy eljöttetek – nyugtatta meg Dorothy néni Kittyt,
majd mindhármuknak bőséges adag mandulalikőrt töltött. – London
a tökéletes hely számotokra. Micsoda szörnyűség lenne ebben a
nehéz helyzetben Bathban vagy Lyme Regisben rekedni!
Tekintsetek a tündér keresztanyátoknak, kedveseim! Biztos vagyok
benne, hogy néhány héten belül mindkettőtöknek kitűnő partit
találunk.
Cecily, akinek a gondolatai időközben elkalandoztak, erre felkapta
a fejét. Kikerekedett szemmel, vádlón meredt a nővérére.
– Dorothy néni, egyedül nekem kellene férjet találni – szögezte le
határozottan Kitty. – Cecily még túl fiatal a házassághoz.
Dorothy néni meglepődött.
– Biztos vagy benne? Nem lenne bölcs mindkettőtöknek férjet
keresni?
– Biztos vagyok benne – bólintott Kitty. A húga
megkönnyebbülten sóhajtott fel.
 Dorothy nénin látszott, hogy maradtak kétségei, mégis hamar
beletörődött.
– Cecily azért segíthet, hogy horogra akadjon valaki – jelentette
ki. – Rengeteg dolgunk lesz. Ruhákat kell szereznünk, rendbe kell
tenni a frizurátokat… – mondta, és széles mozdulattal végigmutatott
rajtuk. – Nincs vesztegetni való időnk, hiszen hamarosan kezdődik a
báli szezon.
 3
Másnap a lányok a vendéglátójuknál hamarabb ébredtek – Kitty
sejtette, hogy a városban később indul be az élet –, Dorothy néni
azonban olyan határozottan vezényelte le a napot, hogy eszükbe
sem jutott őt lustasággal vádolni.
– Nincs vesztegetni való időnk – jelentette ki a néni, miközben
magukra kanyarították a köpenyüket, kisiettek a házból, és beültek
egy fiákerbe. Kitty kérésére először a Bond Streetre mentek, egy
jellegtelen épülethez, ahol tíz fontért túladott az anyjuk megmaradt
ékszerein, csak hogy legyen miből állni a londoni költségeiket. Ez
volt az összes vagyonuk, és Kitty reszketve gondolt bele, hogy
mindössze ez a tíz font választja el őket az adósok börtönétől.
Erőnek erejével elhessegette magától ezt a sötét gondolatot. Talán
bolondságnak tűnt az értékes kis pénzüket magukra költeni, de most
fontosabb volt felcicomázni magukat, mint befoltozni a Netley
Cottage lyukas tetejét.
– Szükségünk lesz mindenre – nappali meg estélyi ruhára,
kalapra, kesztyűre, cipőre, alsószoknyára – magyarázta Dorothy
néni, miközben a macskaköves utakon zötykölődtek. – Az előkelő
társaság Mrs. Triaud-nál vásárol ruhát, a Hoby’snál cipőt, a
Lock’snál kalapot, de nekünk tökéletesen megfelel a Cheapside is.
A neve ellenére Kitty káprázatosnak találta a Cheapside
környékét. Az utcákon végestelen-végig egymást érték a rőfösök, a
cukrászok, az ezüstművesek, a könyvesboltok, a harisnyaárusok, a
kalapszalonok és a cipészetek. A néni fáradhatatlanul kísérgette a
lányokat egyik üzletből a másikba, ahol méretet vettek róluk a
nappali, az utcai, az estélyi és a báli ruhákhoz. Kittyék kalapokat
próbáltak, finom, puha harisnyákat tapogattak, és közben befektetés
címén egyre-másra váltak meg a shillingjeiktől. Már késő délutánra
járt, mire kimerülten visszatértek a Wimpole Streetre, Dorothy néni
azonban még nem tekintette befejezettnek a napot.
– Ruhát választani nem nehéz – mondta komoran. – Ennél jóval
nehezebb valódi úrihölgyként viselkedni. Korábban volt alkalmatok
előkelő társaságban forogni?
 – Többször is kaptunk vacsorameghívást a Linfield-házba –
tétovázott Kitty, mert nem volt benne biztos, hogy ez számít.
Mr. Talbot és a földesúr már a gyermekeik eljegyzése előtt is jó
barátok voltak – mindketten rajongtak a drága brandyért és a
szerencsejátékokért –, így a Talbot családot gyakran hívták
vacsorára Linfieldék pazar otthonába.
– Akkor jó – biccentett elismerően Dorothy néni. – Ezek után
szeretném, ha Linfieldék esti összejövetelére képzelnétek magatokat
minden alkalommal, amikor csak kiléptek a házból. Húzzátok ki
magatokat, lépkedjetek lassan, megfontoltan. Csak semmi
kapkodás, minden mozdulatotok legyen nyugodt és kecses. Ha
megszólaltok, beszéljétek halkan, ejtsétek tisztán a szavakat, ne
fogalmazzatok közönségesen vagy pongyolán. Ha nem vagytok
biztosak a dolgotokban, inkább ne mondjatok semmit.
Dorothy néni három napon át gyakoroltatta velük, hogyan járjanak
elegánsan, hogyan fésüljék a hajukat a legújabb divat szerint, és
hogyan tartsák a legyezőjüket, a villájukat vagy épp az erszényüket.
Kitty hamar ráébredt, hogy ha úrihölgy akar lenni, akkor kénytelen
visszafogni magát, és elrejteni a valódi énjét az összes illetlenséggel
és esetlenséggel együtt. Figyelmesen meghallgatott minden jó
tanácsot, és erre biztatta Cecilyt is – a húga figyelme ugyanis
gyakran elkalandozott, ha nem kötötte őt le a beszélgetés –, és mire
az első ruhák megérkeztek, egészen beleszédült a sok okításba.
– Hála az égnek! – kiáltott fel Dorothy néni, amikor behordták a
csomagokat. – Most már szégyenkezés nélkül elmehettek itthonról.
Kitty és Cecily azonnal felcipeltek mindent az emeletre, és
boldogan bontották ki a dobozokat. Megállapították, hogy a divat
Londonban egészen más, mint Biddingtonben, hiszen a gyönyörű
ruhaköltemények még csak nem is emlékeztettek a megszokott
öltözékeikre. Sorra csodálták meg a gyönyörű kék és sárga nappali
ruhákat, a finom selyemruhákat, a vastag köpenyeket, a
szaténkabátkákat és a lélegzetelállítóan gyönyörű estélyi ruhákat,
amelyekhez foghatót Kitty még soha nem látott. A lányok óvatos
mozdulatokkal felsegítették egymásra a két estélyi ruhát, majd
Dorothy néni utasításainak megfelelően elkészítették a frizurájukat,
és friss virágot tűztek a hajukba. Mire elkészültek, szinte magukra
sem ismertek.
Dorothy néni hálószobájában, az egész alakos tükör előtt Kitty
megrökönyödve csodálta a tükörképüket. Már megszokta, hogy
Cecily mindig álmatag, mintha frissen ébredt volna, most azonban
úgy tündökölt, mint egy angyal. A fényes, fehér ruha finoman libbent
körülötte, mintha a húga a következő pillanatban el akarna röppenni,
és kétoldalt loknikba rendezett szőke haja csak még lágyabbá tette a
vonásait. Kitty maga is fehéret viselt, mint minden fiatal lány az első
báli szezonján. Halovány ruhája élesen elütött fekete szemétől és
sötét – amúgy egyenes – hajától, amelyet most a testvéréhez
hasonlóan ő maga is csigás fürtökbe rendezett, és csak még jobban
kiemelte szemöldöke merész ívét. Ezek a lányok ott, a tükörben
csodásan festenek, állapította meg Kitty. Mint akik otthonosan
mozognak a londoni társaságban.
– Nagyon csinosak vagytok! – csapta össze boldogan a tenyerét
Dorothy néni. – Úgy vélem, készen álltok. Ma este neki is látunk.
Alkonyatkor érkeztek Covent Gardenbe, a Theatre Royale-hoz. A
gyertyafényben gyönyörű volt a színház magas, boltozatos
mennyezete és a gazdagon díszített bejárata. Egyelőre nem gyűlt
össze akkora tömeg, mint amekkora a báli szezon közepén szokott,
de így is izgatott morajlás töltötte be a színházat.
– Nézzétek csak ezt a sok embert! – szólt a nagynénjük
elismerően. – Érzitek a levegőben a rátok váró számtalan
lehetőséget, kedveseim?
– „És minden arcon jel remeg, bűn és bánat marta jel”[1] – szólalt
meg komoran Cecily azon a jellegzetes hangon, amelyen – ezt Kitty
tudta jól – a verseket szokta szavalni.
Dorothy néni gyanakodva mérte végig a lányt. Ahogy a tágas
előcsarnokba léptek, Kittyhez hajolt, hogy Cecily ne hallja.
– Megbolondult talán?
– Nem, csak a műveltségét fitogtatja – súgta Kitty, mire a néni
felsóhajtott.
– Ettől féltem.
 Komótosan sétáltak a helyükre, mert közben Dorothy néni folyton
körbetekintgetett, és minden ismerősnek odaintett a tömegben.
– Kifejezetten szerencsések vagyunk – állapította meg
csöndesen, amint beléptek az erkélyre. – Nem számítottam rá, hogy
már a szezon kezdetén ennyi partiképes fiatalember lesz itt.
Kitty bólintott, aztán elhelyezkedett az ülésén, és bámészkodni
kezdett. A tekintete megakadt egy olyan előkelő családon, amilyet
még soha nem látott, és attól a pillanattól kezdve csak rájuk tudott
figyelni. A három idegen, akik magasan felettük foglaltak helyet, kirítt
a többi színházlátogató közül, ezt még a tapasztalatlan Kitty is meg
tudta állapítani. Az elegánsan öltözött fiatalember, a gyönyörű ifjú
hölgy és az elbűvölően szép idősebb hölgy egyetlen család tagjai
lehettek – olyan családé, amelyik a saját szórakozásán kívül az
égvilágon semmi mással nem törődik. Dorothy néni követte Kitty
tekintetét, és rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Nem érdemes felfelé tekintgetned, kedvesem. Természetesen
csodálom az ambíciódat, de nem szabad megfeledkeznünk szerény
helyzetünkről.
– Ikarusz – kotyogott közbe Cecily, de nem volt egyértelmű, hogy
ezzel helyeselni akart, vagy csupán intellektuális színt szeretett
volna vinni a társalgásba.
– Kik ők? – kérdezte Kitty, aki le sem vette a tekintetét a fenti
páholyról.
Dorothy néni rosszallásán hamar felülkerekedett a kísértés, hogy
pletykálkodjon egy keveset:
– A de Lacy család – hajolt közelebb Kittyhez. – Özvegy Lady
Radcliffe grófné és a két fiatalabb gyermeke, Mr. Archibald de Lacy
és Lady Amelia de Lacy. Az egész család dúsgazdag.
Természetesen a vagyon oroszlánrésze a legidősebb fiúé, Radcliffe
grófjáé, de a két fiatalabb is tisztes járandóságot kap – becslésem
szerint legalább évi nyolcezer fontot. Mindannyian csodás partinak
számítanak.
Amikor elkezdődött az előadás, Kitty hátradőlt az ülésén, de a
szemét még akkor is képtelen volt levenni de Lacyékről, amikor a
közönség már vidám kacagással jutalmazta a színészeket. Milyen
lehet, ha az ember a születése pillanatától kezdve tudja, hogy
boldog és biztos jövő vár rá? Milyen érzés lehet, ha mindenki más
fölött foglalhat helyet a saját külön bejáratú páholyában? Kitty
kénytelen volt beismerni, hogy mindannyian úgy festettek, mint akik
oda tartoznak, a magasba. Talán az ő élete is alakulhatott volna úgy,
hogy most közöttük ülhessen? Végtére is, az apja nemesembernek
született, és mielőtt megnősült, éppen ilyen urakkal és hölgyekkel
járt egy társaságba. Ha egy kicsit másképp alakultak volna a
dolgok… Kittyn abszurd féltékenység lett úrrá. Egészen megirigyelte
az elképzelt önmagát, aki a csodás de Lacy családdal együtt
ücsöröghetne a páholyban. Csak akkor kapta el a tekintetét, amikor
Dorothy néni a könyökével oldalba bökte.
A szünetben a néni gondoskodott róla, hogy Kitty és Cecily ne
unatkozzanak. Mindenféle népségnek bemutatta őket: tehetős
kereskedőknek, a fiaiknak, lányaiknak és feleségeiknek,
ügyvédeknek, rikító egyenruhát viselő katonatiszteknek és a
karjukba csimpaszkodó csinos hölgyeknek. Kitty egyetlen este alatt
több emberrel találkozott, mint életében összesen. Egy kicsit
zavarba is jött. Úgy érezte magát, mint tizenöt évesen, amikor első
alkalommal ment estélyre a Linfield-kúriába, és rettenetesen tartott
attól, hogy valamit elront majd. Jól emlékezett arra, ahogy az
édesanyja megnyugtató szavakat duruzsolt a fülébe, neki pedig
ingerelte az orrát rózsavizes parfümjének átható illata. „Használd a
szemed és hegyezd a füled, drágám – kötötte a lelkére az anyja. –
Nézd őket, fülelj, és tedd, amit ők tesznek. Nem olyan nehéz ez.”
Kitty olyan mély levegőt vett, hogy szinte érezte az orrában a
rózsavíz illatát, aztán összeszedte minden bátorságát, és hódítani
indult. Ahogy az ember a divatnak megfelelően hajlítja így vagy úgy
a kalapját, úgy hajlítgatta ő is önmagát, hogy tetsszen a
beszélgetőtársának: a magukat szellemesnek tartó férfiak
mondandóján nagyokat nevetett, a hiúakat dicséretekkel halmozta
el, a szégyenlősökre gyakrabban mosolygott. Dorothy nénivel
hazafelé menet madarat lehetett volna fogatni.
– Mr. Melburynek évi ezer font a jövedelme – mesélte nekik a
kocsiban. – Mr. Wilcoxon látszott, mennyire tetszik neki Cecily, és…
– Megállapodtunk, hogy Cecilynek nem keresünk férjet – vetette
közbe Kitty. Mellette Cecily válla megint csak elernyedt a
megkönnyebbüléstől.
– Jó, jó – legyintett Dorothy néni lemondóan. – És Mr. Pears?
Rajta ugyan nem igazodtam el, de az apja halála után kétezer font
éves jövedelemre van kilátása. Mr. Cleaver pedig…
– Van olyan úriember az ismerősei között, akinek évi kétezer
fontnál nagyobb a járandósága? – szólt közbe újra Kitty.
– Évi kétezer fontnál nagyobb? – kérdezett vissza a néni. – Mégis
mire számítottál, gyermekem?
– Mr. Linfieldnek évi négyezer font jövedelme volt – vonta össze a
szemöldökét Kitty.
– Négy? – ismételte a néni hitetlenkedve. – Szentséges ég, a
helyi földesúr hatalmas vagyont halmozhatott fel! Itt azonban ne
várjatok ehhez hasonló csodákat, kedveseim. Ilyen vagyont az
ember föld nélkül nehezen teremt elő, márpedig az én köreimben
nem sok földesúrral találkozni.
Kitty igyekezett megemészteni a kellemetlen hírt. Tudta, hogy Mr.
Linfield jómódú, legalábbis egészen biztosan gond nélkül törlesztené
Kittyék felhalmozódott adósságait, ő azonban azzal a reménnyel
érkezett Londonba, hogy itt számtalan hozzá hasonló tehetős
úriemberrel találkoznak majd.
– Ezek szerint nem remélhetem, hogy itt hasonlóan tehetős
férfiakat ismerhetek meg – tisztázta Kitty, és a gyomra fájdalmas
görcsbe rándult.
– Az ismerőseim között nem! – kacagott fel Dorothy néni.
Kittyt kiverte a víz. Ostobának érezte magát. Más vágya sem volt,
mint visszaérni a Wimpole Streetre, hogy egy papírlappal a kezében
szép nyugodtan nekiülhessen számot vetni. Elegendő lenne évi
kétezer font, amikor a húgairól is gondoskodnia kell?
– Pontosan mekkora adósság szakadt a nyakatokba? –
kíváncsiskodott a néni.
Amikor Kitty kimondta az összeget, Cecilynek – bár Kitty azt hitte,
nem is figyel – torkára forrt a szó, Dorothy néni pedig úrihölgyhöz
nem méltó módon elfüttyentette magát.
– Te jó ég! – kerekedett el a szeme. – Akkor ide Mr. Pears kell.
– Igen – bólintott Kitty, bár nem volt teljesen biztos a dolgában.
 Évi kétezer font a semminél egészen biztosan több, de nekik nem
csak az adósság visszafizetésére kellett a pénz. Elég lenne vajon a
kétezer font, hogy törlesszék a nem csekély tartozásukat,
megtartsák Netley-t és biztosítsák a húgai jövőjét is? És ha az egyik
testvérének hozományra lenne szüksége, hogy hozzámehessen egy
megfelelő úriemberhez? Vagy akár az összesnek? És ha
valamelyiküknek épp azért lenne szüksége támogatásra, hogy egy
nincstelen emberhez mehessen hozzá? Cecilynek férjre talán nem
lenne szüksége a boldogsághoz, de jó néhány drága könyvre annál
inkább. Kitty korábban abban bízott, hogy Mr. Linfield minden
költséget állni fog, de egy olyan férfi, akinek mindössze évi kétezer
font a jövedelme, bármilyen nagylelkű is, ezt nem ígérheti neki.
– Talán olyan helyen, mint… az Almack klub, tehetősebb
úriemberek is megfordulnak? – kérdezte elgondolkodva.
– Az Almack klubban? Kitty, túl magasra törsz – figyelmeztette
kissé ingerülten Dorothy néni. – Hatalmas különbség van az előkelő
társaság és a legfelsőbb körök között. A legfelsőbb körökbe – az
urak, úrnők, a föld és a vagyon világába – én nem nyithatok neked
ajtót. Abba a világba születni kell, mert oda senki nem kap meghívót.
Verd ki a fejedből ezt a veszélyes gondolatot, és a figyelmedet
inkább a Mr. Pearshez hasonlókra fordítsd. Szerencsésnek
érezheted magad, ha ilyen férjet találsz magadnak.
Nem sokkal később hazaértek a Wimpole Streetre. Kitty szó
nélkül felvonult a hálószobájukba, ahol még mosakodás közben is
Dorothy néni szavain járt az esze, sőt még azután is, miután Cecily
elfújta a gyertyát, és bebújt mellé az ágyba. A húgát egy
szempillantás alatt elnyomta az álom. Kitty a sötétben Cecily
egyenletes szuszogását hallgatta, és irigykedve gondolt bele, milyen
könnyen maga mögött hagyta a húga a sok gondot.
Kétezer font nem oldaná ugyan meg a gondjaikat, de rengeteget
segítene. Végtére is, az édesanyja ennél jóval kisebb vagyonnal is
beérte – Mr. és Mrs. Talbot ennél sokkal kevesebbet kaptak, amikor
sok-sok évvel ezelőtt végleg maguk mögött hagyták Londont. Az az
összeg természetesen nem volt elegendő – különösen azért, mert a
papa soha nem tudta teljesen feladni a tehetős, egyedülálló
úriember életmódját, és magáévá tenni az ötgyermekes apa
életstílusát, akinek gyors ütemben apad az évi ötszáz fontos
járandósága. Kitty talán nem rajongott a szerencsejátékért, no meg a
különleges portói borért, mint a papa, de volt négy húga, akikről
gondoskodnia kellett – és a mamával meg a papával ellentétben
mellette még csak egy szeretetteljes házastárs sem állt, aki
megnyugtatta volna őt, amikor egy fitying nélkül maradt.
Kitty magában azt kívánta már századszor – sőt, ezredszer,
tízezredszer –, bárcsak beszélhetne az édesanyjával. Hálás volt
Dorothy néninek, amiért ügyesen bevezeti őket a londoni társasági
életbe, de a néni nem léphetett az édesanyja helyébe.
Kétségbeesetten vágyott rá, hogy olyasvalakivel beszéljen, aki közel
áll hozzá, aki annyira szereti a húgait, mint ő maga – akit épp
annyira nyomasztana a lehetőség, hogy Jane, Beatrice, Harriet és
Cecily magukra maradnak az ország távoli csücskeiben –, és aki a
mamához hasonlóan megértené, hogy a boldogságukért bármilyen
áldozatot meg kell hozni. Kitty biztos volt benne, hogy a mama
tudná, mit kell tennie, és hidegen hagynák őt az olyan ostobaságok,
mint a hierarchia vagy a társadalmi rang. Végtére is, ő volt az, és
nem Dorothy néni, aki mindenre fittyet hányva beleszeretett egy
rangban jóval felette álló úriemberbe.
Kitty az oldalára fordult, és megpróbált rendet tenni lázongó
gondolatai között. Nem volt értelme olyasmin tépelődnie, amin
valószínűleg úgysem változtathat. Az anyja meghalt, így a terhet
egyedül kell viselnie. Dorothy néni volt az egyetlen tanácsadója, ő
azonban kinevette a lányt, amikor Mr. Pearsnél vagyonosabb férfiak
után érdeklődött. Rosszindulat ugyan nem volt benne, de
képtelenségnek tartotta a dolgot. Kitty úgy érezte, talán mégiscsak
hallgatnia kellene rá.
Aznap éjjel nehezen jött álom a szemére. Akármilyen kimerült is
volt, az aggodalom fel-felriasztotta. Mielőtt végül elszenderedett, a
fejében még megfordult a kérdés: valóban olyan rossz lenne azt
kívánni, hogy ha egyszer áruba kell bocsátania magát a család
érdekében, akkor olyasvalaki nyerje el a kezét, aki Mr. Pearsnél
többet kínál?
[1] William Blake: London (Radnóti Miklós fordítása)
 4
Kitty másnap reggel, ébredés után azt kívánta, bárcsak egy időre
maga mögött hagyhatná a forgalmas londoni utcák hangzavarát.
Reggeli után rávette Cecilyt, hogy kísérje el őt a Hyde Parkba.
Dorothy néni ragaszkodott hozzá, hogy a szobalánya, Sally is velük
tartson, így egészen könnyen odataláltak. A parkban – a néni
intelmei ellenére – öles léptekkel indultak el a Serpentine-tó partján,
nem úgy, mint az elegáns, ringó léptű hölgyek. A Hyde Park ugyan
jóval rendezettebb volt, mint Biddington környéke, a táj azonban így
is az otthonára emlékeztette Kittyt: megkönnyebbülten szívta
magába az élénkzöld pázsit és a fák üde illatát.
A lány azon tűnődött, vajon a szülei jártak-e erre együtt. Ha igen,
valószínűleg nem ilyen kellemes napon, mint ez. A szülei kapcsolata
a szokásostól eltérően indult: mivel Mr. Talbot családja hevesen
ellenezte a szerelmüket, a fiatalok a nyilvánosságtól távol, csendes,
félreeső helyeken találkozgattak. Amikor szép idő köszöntött be, és
az előkelő társaság London parkjaiba tódult, ők inkább valamilyen
eldugott helyen találkoztak, távol a sokaságtól. Sokkal valószínűbb,
hogy a Hyde Parkot esős, szeles időben keresték fel, amikor nem
szegeződtek rájuk kíváncsi tekintetek. Kitty tudta jól, hogy az anyja
ezt egy cseppet sem bánta. Igaz, hogy a városban született és
nevelkedett, mégis nagyon szeretett a szabadban lenni, ha esett, ha
fújt, míg Mr. Talbot sokkal inkább otthonülő típus volt.
Az édesapjáról Kitty sok szép emléket őrzött. Amióta az eszét
tudta, vasárnap délutánonként mindig együtt kártyáztak a szalonban,
egészen az édesapja haláláig. Az apja tanította meg a whist, a fáraó
és más kártyajátékok szabályaira. Mindig valódi pénzben játszottak
– igaz, Kitty kérésére csupán pennyben –, Mr. Talbot ugyanis
határozottan azt vallotta, hogy komoly tétben egészen másként
játszik az ember. Kitty emlékezetében élénken élt még, amikor
életében először játszott pikét. Miután megtanulta a szabályokat,
ragaszkodott hozzá, hogy minden osztásnál legfeljebb fél pennyt
tegyen fel.
– Ha jó a lapjárásod, miért ilyen keveset teszel be, drágám? –
csettintett a nyelvével az apja.
 – Hátha veszítek – felelte Kitty, mintha ez magától értetődő lenne.
Az apja megszívta a pipáját, pöfékelt egyet, és játékosan
megfenyegette őt az ujjával.
– Az ember soha nem a vesztésre készül. Mindig játssz úgy, hogy
nyerj, drágám!
– Ó! – Cecily hangja kizökkentette Kittyt az ábrándozásból. – Azt
hiszem, ismerem azt a lányt.
Kitty felkapta a fejét. Nem messze tőlük a fiatal testvérpár
sétálgatott a színházból. A sötét hajú Lady Amelia mogorván lépdelt
csinos, szőrmével díszített kabátjában, a szőke Mr. de Lacy pedig
unott ábrázattal kísérte őt.
– Mit jelent az, hogy ismered? – kérdezte éles hangon Kitty.
– Azt hiszem, együtt jártunk iskolába – felelte álmatagon Cecily.
Máris látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni az érdeklődését. – Nem
sokkal fiatalabb nálam, és mind a ketten rajongtunk az irodalomért.
Lady Amelia de… valami.
– És nem fordult meg a fejedben, hogy ezt érdemes lenne
megemlítened? – sziszegte Kitty, miközben szorosan megragadta a
húga karját.
– Aú! – jajdult fel Cecily. – Hogy említhettem volna, amikor csak
most vettem észre őket?
Kitty látta, hogy pillanatokon belül keresztezik egymás útját.
Remélte, hogy Lady Amelia rájuk pillant majd, és felismeri Cecilyt, a
lány azonban továbbra is lefelé szegezte a tekintetét, ráadásul közel
tíz méter választotta el őket egymástól – valóságos szakadék.
Ez így nem lesz jó.
Már tíz lépésre jártak. Kitty begörbítette a lábujjait, aztán, amikor
már csak három lépés választotta el őket, úgy tett, mint aki hirtelen
megbotlik. A cipője lerepült a lábáról, és Kitty levegő után kapva a
húgába csimpaszkodott.
– Jaj, ne!
Cecily megdöbbent ugyan, de ügyesen megtámasztotta a
nővérét.
– Kitty? Leülnél?
– Miss Talbot? – sietett oda Sally, hogy segítsen, de Kitty leintette.
 – Kificamítottam a bokámat – sziszegte. – De… ó, hová lett a
cipőm? Lejött a lábamról.
Egy, kettő, három…
– Elnézést kérek, kisasszony, ez az öné?
Igen! Kitty felpillantott a fiatal férfira – Mr. de Lacyre –, aki
pironkodva nyújtotta át a cipellőt. Amint meglátta Kitty arcát,
felragyogott a tekintete.
– Köszönöm – sóhajtott hálásan Kitty, és elvette tőle a lábbelit.
Igazán helyénvaló lett volna, ha ő is elpirul, rá is parancsolt az
arcára, mindhiába. Szép csendben el is átkozta magát, amiért nem
volt az a pirulós típus.
– Cecily? Miss Cecily Talbot? – Lady Amelia közelebb lépett,
tekintetében felismerés csillant.
Kitty remélte, hogy Cecily nem hagyja őt cserben.
– Lady Amelia! – örült meg Cecily, és a lány felé nyújtotta a kezét.
– Ezek szerint Londonba költözött? A nővére? – Mindenféle
udvariaskodás nélkül rögtön a lényegre tért – ez kizárólag a
gazdagok kiváltsága volt.
– Igen, ő a nővérem, Miss Talbot. Kitty, ő itt Lady Amelia és… –
Cecily kérdőn nézett Mr. de Lacyre. Egészen ügyesen boldogult.
Kitty nála jobb testvért nem is kívánhatott volna.
– A bátyja, Mr. de Lacy. – A fiatalember őszinte mosollyal
mutatkozott be, és elragadtatott pillantással mérte végig a két
testvért.
– Csúnyán megsérült a lába? – kérdezte Lady Amelia. – Az ég
szerelmére, Archie, segíts neki, nyújtsd a kezed!
Mr. de Lacy – ezek szerint Archie – bosszús pillantást vetett a
húgára.
– Kérem, engedje meg, hogy hazakísérjem – ajánlkozott
lovagiasan. – Szívesen hazafuvarozzuk önöket a hintónkkal, nehogy
megerőltesse a sérült bokáját. Jöjjön csak, karoljon belém!
Kitty hálásan elfogadta az ajánlatot. Belekapaszkodott Mr. de
Lacy felkínált karjába, és rátámaszkodott, éppen csak annyira, hogy
a szoknyája alatt visszabújhasson a cipellőjébe. Mr. de Lacy
megköszörülte a torkát, és szemérmesen félrenézett. Nem sokkal
később a társaság szép lassan elindult a távolban várakozó kocsisor
felé. Cecily és Lady Amelia mentek elöl. Miután hamar
felelevenítették régi, meghitt barátságukat, szorosan egymáshoz
bújva diskuráltak. Mögöttük Kitty és Mr. de Lacy lépdeltek. Eltartott
egy pillanatig, mire Kitty feleszmélt, hogy a rossz lábára sántikál, de
olyan hamar orvosolta a hibát, hogy senki nem vette észre, ebben
teljesen biztos volt.
Kitty léptei talán lassúak voltak, a gondolatai viszont sebesen
kergették egymást. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen kiváló
lehetőség kínálkozik, és megfogadta, hogy semmiképpen nem
fuserálja el a dolgot. Úgy becsülte, hogy mindössze húsz perc áll
rendelkezésükre, hogy mély nyomot hagyjanak a de Lacy
testvérpárban – hat vagy hét percre lesz szükség, hogy megtalálják
a hintójukat, és a Wimpole Streetre eljutni sem tart sokáig. Kitty
egyáltalán nem ismerte Mr. de Lacyt – elképzelése sem volt, hogy a
jelleméhez mérten milyen fondorlattal érdemes elcsavarni a fejét –,
de mégis mennyiben lehet más, mint a férfinépség általában?
– Ezek után a hősömként tekintek önre, Mr. de Lacy – dicsérte őt
Kitty, és tágra nyílt szemmel pillantott rá. – Milyen kedves, hogy a
megmentésemre sietett! Nem is tudom, mihez kezdtem volna ön
nélkül.
Mr. de Lacy szégyenlősen szegte le a fejét. Igen, úgy tűnt, az
úriember horogra akadt. A horgászzsinór kezdett megfeszülni Kitty
kezében.
– Bárki ezt tette volna a helyemben – tiltakozott Mr. de Lacy. –
Egy úriember nem is tehetne másképp.
– Ugyan, ne becsülje alá az érdemeit! – erősködött Kitty, majd
elfúló hangon hozzátette: – Talán részt vett a félszigeti háborúban?
Olyan az alkata, hogy egy katonának is dicséretére válna.
Mr. de Lacy arcát elöntötte a vér.
– Nem, nem – tiltakozott. – Túlságosan fiatal voltam. Szívesen
mentem volna harcolni, de még nem végeztem el az iskolát. A
bátyám harcolt Waterloonál. Természetesen elsőszülöttként nem lett
volna kötelessége, őt azonban soha nem érdekelték az elvárások…
– Mr. de Lacy elharapta a mondat végét, amint rádöbbent, mennyire
elkalandozott a témától. – De, tudja, Etonben én voltam a
krikettcsapat kapitánya.
 – Ó, hiszen ez csodás! Akkor bizonyára kitűnő atléta.
Mr. de Lacy pironkodva ugyan, de örömmel elfogadta a bókot.
Mindössze néhány perc leforgása alatt számtalan újdonságot tudott
meg önmagáról: nemcsak azt, hogy a testfelépítése egy katonáé, a
viselkedése hősies, a karja pedig erőtől duzzadó, hanem azt is, hogy
hihetetlenül szórakoztató és sziporkázóan szellemes. Miss Talbot
csak úgy itta a szavait, és rendkívül mulatságosnak találta az iskolás
éveiből való történetet, amelyet a családja elnéző udvariassággal
hallgatott végig. Igen, Miss Talbotnek kiváló a humorérzéke,
állapította meg Archie. Természetesen nem is sejtette, hogy a
bókokkal teletűzdelt társalgásuk során Miss Talbot ravaszul
kicsalogatott belőle egy sor tudnivalót: hogy Mr. de Lacy imádattal
csüng a bátyján, Lord Radcliffe-en, a családfőn, aki viszont alig-alig
tűnik fel Londonban, és hogy hamarosan betölti a huszonegyedik
életévét, amikor is kézhez kapja a vagyona jelentős részét. Nem, Mr.
de Lacy csak annyit tudott, hogy még soha életében nem élvezett
ennyire egyetlen sétát sem. Magában arra a megállapításra jutott,
hogy Miss Talbot a legjobb beszélgetőtárs, akihez valaha
szerencséje volt.
Hamar elröppent ez a néhány perc, és már oda is értek a
kocsikhoz. Lady Amelia megtorpant egy elegáns hintó előtt,
amelynek tetejét lehajtották a kellemes, tavaszias időre való
tekintettel. A kocsis és az inas vigyázzba vágta magát a
közeledtükre. Kitty indulás előtt még egy pillanat erejéig
megcsodálta a négy, tökéletesen egyforma szürke lovat. Lady
Amelia és Cecily az első ülésre kapaszkodott fel, így Mr. de Lacy ült
Miss Talbot mellé. A fiatalember kínjában megköszörülte a torkát,
miután felmérte, milyen közel kerültek egymáshoz, és nagyon
igyekezett megtartani a távolságot, amelyet az illem megkövetelt.
Kitty oldalvást pillantott fel Mr. de Lacyre hosszú szempillái alól – ami
nehezebb mutatványnak bizonyult, mint gondolta –, és jutalmul a
nagy igyekezetéért a fiatalembert, amint elkapta a pillantását, újfent
elöntötte a pír.
A lovak lassan nekiindultak, és hamarosan sorra maguk mögött
hagyták a londoni utcákat. Kitty gyorsan számolni kezdett – a
hintójuk jóval gyorsabban haladt a forgalmas város kavalkádjában,
mint gondolta, mintha a de Lacy-címer láttán a lovak és a hintók is
kitértek volna az útjukból. Úgy kalkulált, hogy alig néhány perc alatt a
Wimpole Streetre érnek. Drámai sóhajjal pillantott Mr. de Lacyre.
– Gondolja, hogy… – kezdte, aztán hirtelen elharapta a
mondandóját, és megjátszott sajnálkozással sütötte le a szemét.
– Igen? – kérdezte mohón Mr. de Lacy.
– Nem, nem volt szép tőlem, hogy egyáltalán megfordult a
fejemben ilyesmi – visszakozott Kitty. – Már így is épp elég
szívességet tett.
– Könyörgök, kérjen tőlem bármit, Miss Talbot!
Kitty nagy kegyesen beadta a derekát.
– A húgom és én ragaszkodunk ahhoz, hogy mindennap
sétáljunk egyet a friss levegőn, enélkül nem is bírnám. De attól
tartok, Cecily nem elég erős, hogy ránehezedjek, most, hogy így fáj
a bokám… – Jelentőségteljesen hagyta elhalni a hangját, Mr. de
Lacy pedig együttérzőn hümmögött, és mélyen a gondolataiba
merült. Kisvártatva ragyogó ötlete támadt.
– Hát akkor megbeszélhetnénk egy találkozót, hogy a támasza
lehessek séta közben! – ajánlkozott lovagiasan.
– Biztos benne, hogy ez nem jelentene önnek túlságosan nagy
gondot? – kérdezte Kitty. – Rendkívül hálásak lennénk a
segítségéért.
– Egyáltalán nem. Ugyan. Szóra sem érdemes! – áradozott a
fiatalember.
Ebben a pillanatban be is fordultak a Wimpole Streetre.
– Megfelel önnek, ha holnap délelőtt a West Gate-nél
találkozunk? – kérdezte Kitty, és széles mosollyal nézett Mr. de
Lacyre.
– Csodás! – vágta rá a fiatalember, majd elbizonytalanodva
megkérdezte: – Biztos benne, hogy addigra jobban lesz a bokája?
– Egészen biztos vagyok benne – felelte Kitty, és így is gondolta.
Szívélyes búcsút vettek egymástól, aztán a két nővér szótlanul
nézte, ahogy a hintó – amely a méretével és az eleganciájával
élesen elütött az utca látképétől – befordul a sarkon. Kittyből
elragadtatott sóhaj szakadt fel. Mindig is úgy vélte, hogy mindenki a
maga szerencséjének kovácsa – és most határozottan úgy érezte,
hogy rövidesen igazán szerencsésnek mondhatja majd magát.
 Wimpole Street, március 9., hétfő
Drága Beatrice!

Épségben megérkeztünk Londonba, és Dorothy néni sem

okozott csalódást: éppolyan, mint amilyennek elképzeltük.
Miattunk ne nyugtalankodjatok – Dorothy néni és én is erősen
bízunk benne, hogy még a báli szezon vége előtt sikerül
jegyességre lépnem. Tartsatok ki még néhány hónap erejéig,
aztán minden rendbe jön, ígérem.
Ti hogyan boldogultok odahaza? Kérlek, válaszolj, amint
megkapod a levelem, és írj meg mindent. Sikerült feltöltened az
éléskamrát? Elegendő pénzt hagytam ott nektek? Ha fogytán
van a pénz, igyekszem küldeni még, ezért kérlek, írj, ha
megszorultok. Ha közvetlen vész fenyeget, azonnal keressétek
fel Mrs. Swiftet – ő egészen biztosan kiment benneteket a bajból
addig is, amíg engem elértek.
Fájó szívvel gondolok bele, hogy idén kénytelenek leszünk
kihagyni Jane születésnapját. Azon a héten Pethertonben
rendezik a vásárt, és félretettem néhány pennyt azzal a céllal,
hogy ott vegyetek valamit – a pénzt papa íróasztalában találod.
Kérlek, igyekezzetek ezt a napot a lehető legvidámabban tölteni
akkor is, ha nem lehetünk veletek.
A levelemben nem tudok részletesen beszámolni a
napjainkról, de igyekszem észben tartani a legfontosabb
eseményeket, hogy mindent hírül adhassak, amint hazaértünk.
Szeretném, ha ti hárman ugyanígy elmesélnétek majd mindent
Cecilynek és nekem, hogy ha újra együtt leszünk, úgy érezzük,
hogy soha, egyetlen pillanatra sem hagytuk el egymást.
Hiányoztok, szeretünk benneteket, és ígérem, hogy
hazatérünk, amint lehet!

Szerető nővéred,
Kitty
 5
Özvegy Lady Radcliffe grófné, aki idejekorán, negyvenhat éves
korában veszítette el a férjét, jelentős vagyont örökölt, és jóval
nagyobb szabadságnak örvendett, mint amilyenben hitvesként része
volt. Természetesen annak rendje és módja szerint meggyászolta a
férjét, és továbbra is megviselte őt a veszteség, de miután többé
nem volt alárendelve olyasvalakinek, akinek szigorú természete nem
tűrt semmiféle szórakozást, értékelni kezdte az élet apró örömeit. A
férje halála után évekkel vagyonos özvegyasszonyként Lady
Radcliffe valójában nagyon is kiegyensúlyozott életet élt. Életének
ebben a legújabb fejeztében számos igen fontos szenvedélye akadt:
a gyermekei (és az értük való aggodalom), az úri társaság (és a
szórakozás), illetve a saját egészségének (pontosabban annak
hiányának) folytonos vizsgálata.
Ilyen rengeteg tennivaló mellett időnként előfordult, hogy egyik
vagy másik szenvedélye valamelyest háttérbe szorult. Így hát nem
kevés ijedelmet okozott számára, hogy miközben épp remegő bal
kezét vizsgálgatta – a tünet az utóbbi időben tapasztalt
rosszullétekkel lehetett összefüggésben –, a kisebbik fia azzal állt
elő, hogy a szíve szerelemre lobbant.
– Ki ez a Miss Talbot? – Lady Radcliffe-nek nem csengett
ismerősen a név. Archie türelmetlenül forgatta a szemét.
– Tudja jól, mama – felelte. – A Talbot nővérek. Mindennap velük
sétálunk a Hyde Parkban.
– Ezek szerint minden áldott nap ugyanazokkal a fiatal hölgyekkel
találkozol? – vonta össze a szemöldökét Lady Radcliffe. Korábban is
megesett, hogy más fiatalemberekhez hasonlóan Archie-ban
vonzalom ébredt egy-egy hölgyismerőse iránt, de ez a szerelem
meglepően hamar szárba szökkent.
– Igen – felelte Archie ábrándosan. – Nála gyönyörűbb teremtést
még soha nem látott, mama. Én vagyok a világon a
legszerencsésebb, hogy ilyen különös véletlen folytán
megismerkedhettem vele.
Lady Radcliffe erre kissé zavarba jött, és nyomban meg is
kérdezte, pontosan hogyan ismerkedtek meg a Talbot lányokkal.
Archie válasza meglehetősen zavarosra sikeredett – szó esett benne
cipellőről, kificamított bokáról és az idősebb Talbot lány szeme
színének pontos árnyalatáról –, így egy cseppet sem enyhítette az
édesanyja aggodalmait. Ha az ember olyan vagyonos és olyan jó
családba született, mint a de Lacyk, akkor kénytelen gyanakodva
szemlélni másokat. Lady Radcliffe úgy vélekedett, hogy a világon
legalább annyi veszély leselkedik az ember hírnevére, mint az
egészségére, és nagyon fontos mindkettőt egyformán éberen őrizni.
Sejtette, hogy az alacsonyabb származású élősködők hajlamosak a
hozzájuk hasonló rangos, tisztességes emberekre akaszkodni,
ahogyan a természetben a piócák is mások vérét szívják. Végtére is,
a nemesek vezető szerepe, vagyona és a társadalomban betöltött
pozíciója értékes kincsnek számított – olyan kincsnek, amelyet
évszázadokon át őrizgettek. És ha az embernek három házasulandó
korú gyermeke van, mint neki, még nagyobb veszély leselkedik rá.
Lady Radcliffe nagyon is tisztában volt azzal, hogy miután a
gyermekei tekintélyes vagyonra tesznek szert a házasságkötésük
pillanatában, mindhárom nagyszerű parti lehet egy ügyes
hozományvadász számára.
– Szívesen megismerném ezeket a fiatal hölgyeket, ha már
ennyire összebarátkoztatok – jelentette ki határozottan, belefojtva a
szót Archie-ba, aki épp arról a tréfás kis dalról mesélt, amelyet Miss
Talbot előző nap olyan mulatságosnak talált.
– Valóban? – kérdezte Archie meglepetten. – Azt hittem, ezen a
héten… gyengélkedett, anyám.
– Ha a múló rosszulléteimre gondolsz – kezdte Lady Radcliffe
rosszallóan, miután a fia hangjából kicsengő kétkedést felettébb
modortalannak találta –, akkor el kell hogy áruljam: sokkal jobban
érzem magam. Szeretném megismerni ezeket a Talbot lányokat.
Séta után hívd el őket egy látogatásra!
Archie örömmel ráállt a dologra. Nem sejtette, hogy az anyjának
bármilyen hátsó szándéka lehet a meghívással, így végül boldogan
sietett el a Hyde Parkba. Vele ellentétben Lady Radcliffe a vendégek
érkezése előtt addig hergelte magát, míg megfelelően feszült
idegállapotba került. Milyen ostoba volt, hogy nem figyelt eléggé!
Archie fejét előre megfontolt szándékkal elcsavarta ez a fiatal
nőszemély, aki nem lehet hozzá való, ha lépten-nyomon elhagyja a
cipőjét. Lady Radcliffe-nek megfordult a fejében, hogy ír Jamesnek,
csak hogy figyelmeztesse őt, de végül letett róla. Az idősebbik fia
Devonshire-ben, a Radcliffe Hallban élt azóta, hogy Waterlooból
hazatért, és Lady Radcliffe – bár általában szívesen tudósította őt a
család ügyeiről – nem akarta feleslegesen háborgatni. Annak idején
sem ő, sem a férje nem örültek, hogy a fiuk Napóleon ellen harcol,
és most megértően nyugtázta, hogy magányra van szüksége.
Végtére is, mit tudhat ő a háborúról?
Nyugtalan várakozás közben ólomlábakon jár az idő, így Lady
Radcliffe számára egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre hazaért
Archie és Amelia a két Talbot nővérrel. Addigra az idős hölgyön
olyannyira elhatalmasodott az aggodalom, hogy lelki szemei előtt
már látni vélte, ahogyan a gyermekei társaságában két olcsó kis
nőcske lép be, akik vörösre pingált szájjal vigyorognak rá. Ezek után
megkönnyebbülten állapította meg, hogy a Talbot lányok igen csinos
úrikisasszonyoknak tűnnek: a kimenőruhájuk és a kabátjuk a
legújabb divatot követte – igaz, nem Mrs. Triaud készítette őket,
gondolta kritikusan –, a hajviseletük tetszetős volt, a mozdulataik
kecsesek és visszafogottak. Talán tévedett, és ez az eset sem
aggasztóbb, mint Archie többi szerelmi ügye. Felkelt, hogy üdvözölje
az ifjú hölgyeket.
– Örülök, hogy megismerhetem önöket, Miss Talbot, Miss Cecily –
köszöntötte őket nyájasan.
Miután elhallgatott, egy röpke pillanatig várta, hogy a lányok
pukedlizzenek, hiszen nekik kellett elsőként meghajolniuk, miután
rangban alatta álltak. A hölgyek a szokásosnál valamivel hosszabb
várakozás után ezt végül meg is tették. Csakhogy a hajbókolás az
elvártnál jóval dagályosabbra sikerült: olyan mélyen hajlongtak,
mintha egy hercegnővel akadtak volna össze. Lady Radcliffe
kínosan rezzent össze. Ó, te jó ég!
Archie bátorítóan csapta össze a tenyerét.
– Pattson, hozza már a teát? – kérdezte, majd az egyik
karosszékhez szökkent, és belerogyott. A következő pillanatban
zavartan ugrott fel. – Kérem, bocsássanak meg! Miss Talbot, Miss
Cecily, foglaljanak helyet! – mondta, és az ülőalkalmatosságokra
mutatott.
Mindannyian leültek. A grófné kritikus szemmel tetőtől talpig
végigmérte az ifjú hölgyeket, többek között a ruhájuk apró
sárpöttyökkel borított szegélyét, és a cipőjüket – a jellegzetes
fagombok egyértelműen a Cheapside-ról származtak. Hm.
Pattson fürge léptekkel besietett, három cselédlány követte,
étvágygerjesztő süteményekkel és különféle gyümölcsökkel
megrakott jókora tálakkal a kezükben. Lady Radcliffe úgy látta, hogy
az idősebb Miss Talbot őszinte csodálattal nézegeti a tálakat, mintha
még életében nem látott volna ilyen szépet. Atyaég!
– Miss Talbot, Archie-tól úgy tudom, hogy a nagynénjüknél
laknak. – Lady Radcliffe igyekezett udvariasnak tűnni. – A park
közelében él?
– Nem messze – bólintott Miss Talbot, és vett egy keveset a
gyümölcsből. – A Wimpole Streeten.
– Csodás – biccentett Lady Radcliffe, de a válaszában szemernyi
őszinteség sem volt. A Wimpole Street távol esett azoktól a
városrészektől, amelyeket felkapottnak ítélt. Ezek után a fiatalabb
Talbot kisasszonyhoz fordult.
– Ameliától hallom, hogy együtt jártak a Bathi Leányneveldébe.
– Igen, két évig – felelte Cecily tisztán csengő hangon.
– Csupán két évig? – csodálkozott Lady Radcliffe. – Utána talán
máshol folytatta a tanulmányait?
– Nem. Elfogyott a pénzünk, így hát hazamentem – felelte Cecily,
majd jóízűen harapott egyet a süteményből.
Miss Kitty Talbot kezében félúton megállt a pohár, miközben Lady
Radcliffe hangos csörrenéssel letette a tányérját. Szentséges ég,
sokkal rosszabb a helyzet, mint gondolta. Milyen szörnyen osztályon
aluli! Nem elég, hogy ilyen nehéz anyagi helyzetbe került a lány, de
nem átall erről nyilvánosan is beszélni – idegenek előtt! Lady
Radcliffe rögvest el akarta távolítani ezt a két fiatal hölgyet a
házából.
– Az imént jutott eszembe – jelentette be hamisan csengő
hangon –, hogy a Montagu családhoz vagyunk hivatalosak.
 – Komolyan? – kérdezte csodálkozva Archie, mielőtt bekapott
volna egy falat süteményt. – Nem is gondoltam, hogy máris
visszatértek Londonba.
– Igen, szörnyen feledékeny vagyok – állt fel Lady Radcliffe. – De
borzasztó nagy udvariatlanság lenne nem elmenni. Őszintén
sajnálom, Miss Talbot, Miss Cecily, de attól tartok, hogy idejekorán
véget kell vetnünk a kellemes uzsonnánknak.
Lady Radcliffe a nélkülözhetetlen Pattson segítségével erélyes
udvariassággal kitessékelte a Talbot nővéreket a házból – ez
valójában a felsőbb osztálybeli megfelelője volt annak, mint amikor
az embert a gallérjánál fogva kipenderítik valahonnan. A lányok
percek leforgása alatt a küszöbön találták magukat. Archie utánuk
szaladt, és alig győzött mentegetőzni.
– Egyáltalán nem vall a mamára, hogy megfeledkezzen egy ilyen
meghívásról – hallotta Lady Radcliffe a fia izgatott hadarását. –
Kérem, bocsássanak meg… borzasztóan sajnálatos… igazán
modortalan volt tőlünk ilyen rövid látogatásra hívni önöket.
– Nincs semmi baj – nyugtatta meg kedvesen Miss Talbot. –
Holnap találkozunk a Hyde Parkban, igaz?
Nem, ha Lady Radcliffe-en múlik a dolog!
– Igen, természetesen – vágta rá gondolkodás nélkül Archie.
– Archie! – Lady Radcliffe hangja parancsolón harsant
odabentről. A fiatalember besietett a házba, miután még utoljára
elnézést kért szíve hölgyétől. Lady Radcliffe erélyesen intett, Pattson
pedig határozottan becsukta az ajtót a Talbot lányok mögött.
– Még szép, hogy kiebrudalt benneteket – jegyezte meg Dorothy
néni csüggedten. – Már az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán
beengedtek az ajtón. Mégis mi az ördögöt vártatok? Egyszerűen
nem értem, Kitty, miért lepődtél meg.
A Lady Radcliffe-nél tett szerencsétlen látogatás után Kitty
szükségét érezte, hogy végre elmondja a néninek, pontosan miben
mesterkedtek a mindennapos sétáik során, korábban ugyanis a
rosszallásától tartva egyetlen szót sem ejtett az ügyről. Ahogy
várható volt, Dorothy néni kerek perec kijelentette, hogy
megbolondult.
 – Nem lepődtem meg – mérgelődött Kitty –, egyszerűen dühös
vagyok. Ha Cecily nem kotyogja el, hogy elfogyott a pénzünk…
– Ha nem kotyogja el, Lady Radcliffe a következő pillanatban
valamilyen úton-módon úgyis kiszimatolta volna – jegyezte meg
csípősen Dorothy néni. – Ismerem a fajtáját. Az idejük nagy
részében a hozományvadászokat lesik. Jegyezd meg, amit mondok,
kedvesem, többé egészen biztosan nem látod viszont azt a fiút.
Dorothy néni jóslatával ellentétben másnap a de Lacy testvérpár
ugyanúgy ott várta őket a Hyde Parkban. Archie kissé zavartnak
tűnt, de szemlátomást nagyon örült, hogy viszontláthatja Kittyt. Amint
hallótávolságon belülre értek, Lady Amelia vidáman szegezte nekik
a kérdést:
– A mama szerint csak a vagyonunkért barátkoznak velünk. Igaz
ez?
– Amelia! – kelt ki magából Mr. de Lacy. – Hogy lehet ilyet
mondani? – Bocsánatkérő pillantást vetett Kittyre. – Szörnyen
sajnálom, természetesen tudjuk, hogy nem így van… Egyszerűen
arról van szó, hogy a mama… mindig azt hiszi… – Kis ideig még
kerülgette a forró kását, aztán nagy nehezen beismerte: – A mama
rettentően félt bennünket.
Kitty ezek után könnyen el tudta képzelni, mi mindennel
vádolhatták meg őket a Radcliffe-rezidencián tett látogatásuk után.
Elfojtott egy csalódott sóhajt. Elege volt már az ilyen férfiakból,
akiket más nők irányítanak. Eljött az idő, hogy erőteljesebb
támadásba lendüljön.
– Teljesen megértem – fordult Archie-hoz. – Természetes, hogy
az édesanyja szeretné megóvni, hiszen még mindig gyermeknek
látja önt.
– De már nem vagyok gyerek! – tiltakozott Archie, és makacsul
megfeszítette az állát.
– Nem – hagyta rá Kitty. – Persze hogy nem az.
Lassan elindultak.
– Remélem… remélem, nem az ütött szöget az édesanyja fejébe,
amit tegnap Cecily említett az anyagi helyzetünkről – jegyezte meg
csendben.
Archie válaszképpen összefüggéstelenül hebegett.
 – Az édesapám mindig azt tanította nekünk – folytatta Kitty, és a
távolba révedt, mintha az emlékei között járna –, hogy egyedül a
jellemünk számít, az, kik vagyunk a szívünk mélyén… De tudom,
hogy nem mindenki gondolja így. Ha az édesanyjának csalódást
okoz a helyzetünk, talán jobb, ha nem leszünk többé barátok.
Természetesen nem gondolta komolyan, de a fiatalembert sikerült
lóvá tennie.
– Kérem, ne mondjon ilyet, Miss Talbot! – esdekelt rémülten Mr.
de Lacy. – Nem engedhetjük, hogy a mama tönkretegye a
barátságunkat! Tudja, ő rettentően régimódi, én viszont egy
véleményen vagyok a kedves édesapjával. Sőt – tette hozzá, és
kihúzta magát, hogy nagyobb hangsúlyt adjon a kijelentésének –, sőt
az én szememben az sem számít, hogy ön koldus vagy herceg.
Mr. de Lacy ugyan mondhatott volna herceg helyett hercegnőt,
Kitty azonban így is elégedett volt a vallomásával. Kifejezetten jól állt
a fiatalembernek, hogy a romantikus hős szerepében tetszelegve
Lady Radcliffe-et a várat őrző sárkányként festette le.
– Mr. de Lacy, micsoda megnyugvás ezt hallani! – dicsérte Kitty.
A lány kisvártatva megtorpant az ösvényen, így a fiatalember is
megállt.
– Remélem, nem tart túlságosan szókimondónak – kezdte Kitty,
és igyekezett olyan lágy hangot megütni, amilyet csak tudott –, de
önt igaz jó barátnak vélem.
– Miss Talbot, mint ahogyan én is önt – sóhajtott Archie. – Eltökélt
szándékom a továbbiakban is találkozni önnel. Még ma beszélek az
édesanyámmal. Biztos vagyok benne, hogy jobb belátásra bírom.
Igazán szép munka volt, gratulált magának Kitty. Ennél jobban
nem is alakulhatott volna. Amikor egy órával később búcsút mondtak
egymásnak, Kitty elégedetten nyugtázta, milyen jól sikerült a nap. A
Wimpole Streetre hazatérve azonban Cecily váratlan kérdést
szegezett neki:
– Kedveled Mr. de Lacyt? – fordult a nővéréhez, aki épp a kalapja
szalagját bontogatta.
– Miért kérded? – ráncolta a homlokát Kitty. Az álla alatt a csomó
nem akart engedni.
 – Hallottam, mit mondott. Hogy neki nem számít, koldus vagy-e,
vagy herceg. Te viszont nem így gondolod, igaz?
Kitty megrántotta a vállát. Egy pillanatra megfeledkezett Dorothy
néni szigorú intelmeiről, miszerint ezentúl a hasonló közönséges
viselkedést mellőznie kell.
– Őszinte nagyrabecsüléssel tekintek rá – fogalmazott óvatosan
Kitty. – Számos becsülendő vonást látok benne. De ha a kérdésed
arra utal, vajon a vagyonát szemeltem-e ki magamnak, akkor
természetesen igen a válaszom, Cecily. Mit gondoltál, mi másért
vagyunk itt?
A húga kissé összezavarodott.
– Azt hiszem… – kezdte tétován –, azt gondoltam, hogy
olyasvalakit keresel, aki nemcsak vagyonos, de kedveled is.
– Az nagyon jó lenne – felelte fanyarul Kitty –, ha nem szorítana
ennyire az idő. Sajnos csupán nyolc hetünk maradt, mielőtt
megjelennek Netley-ben az uzsorások. És ez alkalommal nem
lesznek hajlandóak üres kézzel távozni.
 6
Másnap ragyogó napsütéssel köszöntött be a reggel. Kitty bízott
benne, hogy az időjárás kifejezetten kedvez a
hozományvadászatnak, a reményei azonban hamar szertefoszlottak.
Amikor találkoztak a de Lacy testvérekkel, Mr. de Lacy zavartan
fogadta őket.
– A mamát sajnos nem sikerült meggyőznöm – ismerte be
röstelkedve Kittynek, amint elindultak. – Próbáltam beszélni vele,
esküszöm, de egészen kikelt magából, amikor megpróbáltam
elmagyarázni neki, amit az ön édesapja mondott az ember
belsejéről.
Kitty hirtelen rádöbbent, mennyire elferdíthette a mondandójának
értelmét a fiatalember ügyetlen megfogalmazása.
– Anyánk írt önről a bátyánknak – kotyogott közbe vidáman Lady
Amelia, akit izgalommal töltött el a sok dráma: a Talbot nővérek
megfűszerezték az amúgy unalmasnak ígérkező londoni
tartózkodásukat.
– Vajon miért? – kérdezte riadtan Kitty. Már csak az hiányzott,
hogy egy újabb túlbuzgó de Lacy állja útját.
– Szerintem azt akarja, hogy avatkozzon közbe. Mondjuk, tiltsa
meg, hogy találkozzam önnel, vagy valami ilyesmi – szólt Archie. –
De nincs miért aggódni, James mindig is átlátott a mesterkedésein.
Ha valóban így áll a dolog, határozta el Kitty, mindenáron el kell
érnie, hogy Archie kikerüljön az anyja befolyása alól, mielőtt az idős
hölgy még inkább eltökélné, hogy szétválasztja őket. De hogyan
tehetné ezt meg?
– Mr. de Lacy, kérdezhetnék öntől valamit? – fordult a
fiatalemberhez, amikor Cecily és Amelia valamelyest hátrahagyták
őket. – Tudja, még mindig nem igazán vagyok otthon a londoni
szokásokban. Gyakran előfordul, hogy egy korban és rangban önhöz
hasonló fiatalember az édesanyjával él?
Mr. de Lacy megrökönyödve bámult rá.
– Az iskolatársaim mind otthon laknak – ismerte be. – Jamesnek,
a bátyámnak van saját rezidenciája a városban, bár most már a
családunk londoni otthona is az övé. A mama felajánlotta, hogy
kiköltözünk, de ő hallani sem akart róla. Igaz, nem sok időt tölt
Londonban, így egyik lakást sem használja.
– Értem – tűnődött el Kitty. – Gondolja, hogy a bátyja a
rendelkezésére bocsátaná a saját rezidenciáját, ha megkérné rá? Az
ön helyében én egészen biztosan élvezném az önálló élet kínálta
szabadságot.
– Miféle szabadságra gondol? – kérdezte bizonytalanul a
fiatalember, akinek még soha nem fordult meg a fejében, hogy saját
lakásban is élhetne.
– Nos, hogy azt tesz, amit akar, amikor csak kedve tartja –
példálózott Kitty. – Hogy akkor és oda mehet, amikor és ahová csak
szeretne.
– Igaz, akkor nem kellene számot adnom mindenről a mamának
vagy Pattsonnek, akik mindig, mindenre megjegyzést tesznek –
vette át a szót Mr. de Lacy.
– És vacsorára akár reggelit is ehetne – folytatta pajkos mosollyal
Kitty. – És addig maradhatna fenn, ameddig csak szeretne.
– Ejha! – nevetett fel a fiatalember, akit már a gondolat is
megbotránkoztatott.
– Csak egy kósza ötlet volt – mondta a lány. – De az önállóság
csodás lehet.
Kitty remélte, hogy a fiatalembert ezzel cselekvésre buzdítja, de
másnap kiderült, hogy a terve komoly baklövésnek bizonyult. Lady
Amelia azzal a hírrel fogadta őket, hogy az anyjuk megtiltotta nekik,
hogy valaha is találkozzanak a Talbot kisasszonyokkal. Ők azonban
szemmel láthatóan szíves örömest ellenszegültek, hiszen a félig
kihalt Londonban hatalmas vonzerővel bírt a Talbot testvérek
jelentette fiatalos pezsgés.
– A mama kis híján elájult, amikor Archie bejelentette, hogy
szeretne elköltözni – mesélte Lady Amelia. – És mindenért önt
hibáztatja, Miss Talbot.
– Szamárság! – intette le a húgát Mr. de Lacy. – Anyám csak
dramatizál. Kérem, Miss Talbot, egy pillanatig se nyugtalankodjon,
biztos vagyok benne, hogy hamarosan jobb belátásra tér.
– De nem tűnik fel neki, hogy most a szokásos időben eljöttek a
találkánkra? – kérdezte Cecily.
 – Egészen biztosan nem – nyugtatta meg Mr. de Lacy. – Megint
rájöttek az ájulási rohamok, vagy minek nevezi most éppen őket. Két
orvos is járt nála, hogy megvizsgálja, mi pedig a nagy felfordulás
kellős közepén egyszerűen kereket oldottunk.
– Jól tettük – helyeselt Amelia. – Egy perccel sem tudtam volna
tovább diskurálni a mama egészségi állapotáról. Ráadásul – tette
hozzá, és belekarolt Cecilybe – így, hogy titkolózni kell, még
izgalmasabb önökkel találkozni.
Kitty szíve összeszorult. A titkolózás semmi jóra nem vezet. A
titkolózás botrányt jelent, márpedig Kitty nagyon jól tudta, hogyan
végződnek a botrányok. Ő egyáltalán nem ilyen életet képzelt el
magának.
– Mr. de Lacy, mélységesen elszomorít, hogy ilyen bonyodalmat
okoztam – mentegetőzött. – Nem szeretném, ha az édesanyja rossz
véleménnyel lenne rólam.
Archie hanyag kézmozdulattal legyintett, mintha így
félresöpörhetne minden aggodalmat.
– Ne aggódjon, hamarosan jobb belátásra tér majd – mondta. –
És most hadd meséljem el, mit ír a legújabb levelében Gerry, tudja, a
barátom Etonből, aki jövő héten érkezik a városba. Hihetetlen,
mennyire…
Miközben Mr. de Lacy a barátja legújabb kalandjának
hosszadalmas és unalmas történetét taglalta, Kitty illedelmesen fel-
felkacagott, a gondolatai azonban egészen máshol jártak. Mr. de
Lacy talán azzal a derűs magabiztossággal élte az életét, hogy végül
mindig, minden úgy alakul, ahogyan ő szeretné, Kitty azonban két
lábbal állt a földön. Komoly kétségei voltak afelől, hogy Lady
Radcliffe csak úgy, hipp-hopp megváltoztatja az álláspontját, így hát
tudta, hogy valamilyen úton-módon meg kell kedveltetnie magát
vele. De hogyan?
– Annyira sajnálom, hogy az édesanyja megbetegedett – mondta
együttérzőn, miután a fiatalember a monológja végére ért. – Bárcsak
segíthetnék rajta valahogyan!
– Ne aggódjon miatta – intette le Mr. de Lacy. – Az orvosok
szerint nincs semmi baja, anyám viszont nem hisz nekik, és
esküdözik, hogy egyedül Lady Montagu hókuszpókusz varázsitala
segíthet rajta. Aztán minden kezdődik elölről.
– Ó, értem – bólintott elgondolkodva Kitty, majd rövid hallgatás
után folytatta. – Említettem már, hogy engem rendkívüli módon
érdekel a gyógyászat?
– Nem. Legalábbis nem emlékszem rá – ismerte be Archie.
– Nagyon is érdekel. Tudja, Dorsetshire-ben sokan használjuk a
különféle gyógynövényeket – füllentette. – Az édesanyja rosszullétei
ismerősnek tűnnek. Biztos vagyok benne, hogy a városunkban élő
Mrs. Palmer hasonló gondokkal küzd, és nekem megvan annak a
gyógyitalnak a receptje, amely helyrehozta őt. Megengedi, hogy egy
rövid levélben az édesanyjának is ajánljam a készítményt?
Mr. de Lacy kissé elcsodálkozott, de beleegyezőn bólintott.
Amikor kitették őket a Wimpole Streeten, Kitty megkérte a kocsist,
hogy várjon egy percet, majd beszaladt, keresett egy írólapot, és a
leggyönyörűbb kézírásával rövid üzenetet írt Lady Radcliffe-nek,
majd visszasietett az utcára, és a levelet Mr. de Lacy kezébe
nyomta.
– Igazán bámulatos a kedvessége, Miss Talbot – dicsérte a
fiatalember, és a tekintetében őszinte csodálat ragyogott.
Kitty szerényen köszönetet mondott. A tette természetesen a
legkevésbé sem a kedvességéből fakadt, ráadásul a lekörmölt
recept, bár teljesen ártalmatlan összetevőkből állt, a saját
képzeletének szüleménye volt. Kitty azt tapasztalta, hogy az olyan
egészséges emberek, akikre gyakran tört rá a rosszullét, mint
ahogyan Lady Radcliffe-re is, kifejezetten nagyra értékelik, ha mások
érdeklődnek a nyavalyájuk iránt, és együttéreznek velük. Remélte,
hogy miután a két gyermeke és az orvosok is lekicsinylően
nyilatkoznak a rosszulléteiről, Lady Radcliffe ki van éhezve az
együttérzésre. Kitty csupán a sötétben tapogatózott, de egyelőre
nem volt ennél jobb ötlete.
A Wimpole Streeten másnap reggel mindenki rosszkedvűen
ébredt. Mindhárman kimerültek voltak. Dorothy néni éjszakába
nyúlóan kártyázott egy régi barátnőjével, Mrs. Ebdonnel, Kitty erejét
kimerítette az elmúlt napok sok izgalma, Cecily pedig… Nos, Cecily
pedig egyszerűen elfáradt. Az ígéretes tavaszi időjárás zordra fordult
a keletről érkező fagyos széllel. A három hölgy lehangoltan bámult ki
az ablakon – angolok lévén az időjárás erősen rányomta a bélyegét
a hangulatukra. Igaz, Biddingtonben az ilyen pocsék idő sem
kényszerítette volna őket a négy fal közé. Kitty húgai kétségkívül
abban a pillanatban is épp a városkában jártak-keltek fittyet hányva
az időjárásra – bár Kitty nem tudhatta biztosan, mivel
foglalatoskodnak, hiszen épp a levelüket várta. Megállapodtak, hogy
ritkán írnak egymásnak, mert a gyakori postaköltséget nem igazán
engedhették meg maguknak, Kitty azonban alig várta, hogy halljon
végre felőlük.
– Kedvesem, segítenél Sallynek elkészíteni a reggelit? – fordult
Dorothy néni Kittyhez, a következő pillanatban azonban nyílt az ajtó,
és Sally lépett be. Kezében a megszokott tálca helyett egy levelet
tartott.
– Önnek érkezett, kisasszony – mondta, és átnyújtotta az
üzenetet Kittynek. – A küldönc azt mondja, Lady Radcliffe-től
érkezett.
Sally kétkedő hangjából érződött, hogy ezt maga sem hiszi. Kitty
feltörte a pecsétet. A rövid üzenetet gyöngybetűkkel írták a vastag,
krémszínű papírra.

Kedves Miss Talbot!

Köszönöm figyelmes levelét! A recept, amelyet küldött, igen

hatásosnak bizonyult: tegnap sikerült beszereznem az
összetevőket, és a tüneteim szinte teljesen megszűntek. Kérem,
legyen kedves a holnapi nap folyamán felkeresni, hogy
személyesen is kifejezhessem hálámat! Délután kettő és négy
óra között itthon leszek.

Szívélyes üdvözlettel,
Lady Helena Radcliffe
Kitty elmosolyodott.
 7
Radcliffe hetedik grófja vidéki rezidenciájának
reggelizőszobájában üldögélt, szép nyugodtan fogyasztotta a
reggelijét, és közben egy köteg levelet böngészett át. Mivel a londoni
báli szezon kezdetéig még két hét volt hátra, az előkelő társaságban
nem ő volt az egyetlen, aki a város forgatagától távol egyelőre a
vidék nyugalmát élvezte, olyan azonban alig akadt, aki hozzá
hasonlóan közel két esztendeje messzire elkerülte volna Londont.
Mióta az édesapja elhunyt, ő pedig megkapta a grófi titulust, Lord
Radcliffe szívesebben időzött Devonshire-ben, a családi birtokon,
mint hogy szembenézzen a londoni felsőbb körök ragadozó
hordáival. Ennek ellenére a ropogósra keményített hófehér ingében,
a makulátlanul megkötött kravátlijával, a fényesre suvickolt
csizmájával ízig-vérig londoni úriember volt – vidéki életmódjára
egyedül kócosan meredező sötét fürtjei engedtek következtetni.
– Érkezett bármi említésre méltó, Jamie? – szólt oda a barátja,
Henry Hinsley kapitány, aki lustán terpeszkedett a díványon. A
kapitány egykor a hetedik dandárnál szolgált.
– Csupa hivatalos levél – felelte Radcliffe. – Meg egy üzenet
anyámtól.
Hinsley felkacagott.
– Ez már a harmadik a héten. Talán beteg?
– Mint mindig – motyogta szórakozottan Radcliffe, miközben a
tekintete végigpásztázta a papírlapot. Hinsley felkönyökölt, hogy
jobban szemügyre vehesse a barátját.
– Lumbágó? Himlő? – találgatott vigyorogva. – Vagy csak agyára
ment Archie legújabb kalandja a kis fruskával, akibe belehabarodott?
– Ez utóbbiról van szó, de a szóban forgó fiatal hölgy időközben a
„kis fruska” helyett kiérdemelte a „hárpia” elnevezést.
– Hallgatni sem bírom, James! – Hinsley a szívéhez kapott. – Mit
tett szerencsétlen leányzó, hogy ilyen sértő szavakkal illeti őt
édesanyád?
Radcliffe fennhangon olvasni kezdte a levelet.
– „Drága James, kérve kérlek, haladéktalanul indulj Londonba!
Szeretett fiam, Archie, a testvéröcséd” – talán azt hiszi, elfelejtettem,
ki az az Archie? – „a szakadék szélén áll. Minden percét a hárpia
társaságában tölti, aki immár a markában tartja őt. Attól félek, már
így is elkéstünk.”
Radcliffe olyan vészjósló hangon fejezte be az olvasást, hogy
Hinsley harsány hahotában tört ki.
– Ezek szerint a hölgy erkölcsi romlásba taszítaná az öcsédet,
igaz? Szerencsés flótás! És neked kellene a megmentésére sietni?
– Úgy tűnik, ezt várja tőlem anyám – nyögte kényszeredetten
Radcliffe. – Bár úgy hiszem, egy cseppet kínos lenne, ha a titkos
találkája közepette rárontanék a fivéremre.
– Igen, borzasztó. Ilyet az ember nem tesz a testvérével –
helyeselt nyomban Hinsley, aztán elgondolkodott. – Gondolod, hogy
van benne valami? A nagykorúsága pillanatában Archie kezét szép
kis summa üti. Érthető lenne, ha az illető hölgy szeretné
megkaparintani.
Radcliffe hitetlenkedve pillantott fel a levélből.
– Et tu, Harry? Ne higgy el mindent, drága barátom! Archie
gyermek még, ez sem lehet több a serdülők szokásos
fellángolásánál. Minden évben kapok ehhez hasonló levelet. Ha
Archie valaha komolyabb érzelmeket táplálna egy ifjú hölgy iránt,
tőle magától hallanék róla, és nem anyánktól.
Hogy nyomatékot adjon a mondandójának, meglengette a levelet
Hinsley előtt, ő azonban gúnyosan elmosolyodott.
– Gondolod, hogy a fiú még mindig csodálattal tekint rád? Azok
után, hogy az elmúlt két évben vidékre vonultál, hogy elrejtőzz a
világ szeme elől? Alig néztél az öcséd felé, olyannyira kerülted a
társaságukat.
– Dehogy kerültem – vetette közbe hűvösen Radcliffe. – Anyám
kiválóan intézi a család ügyeit. Nincs szüksége a segítségemre.
Így, hogy hangosan kimondta, meglehetősen gyenge érvnek
hangzott. Radcliffe maga sem hitte el.
– De most ő maga kéri, hogy segíts, nem igaz? – Hinsley
szokatlan komolysággal nézett a szemébe. – Tudod jól, hogy egy
nap vérbeli lordként kell majd viselkedned, James. Nem bujkálhatsz
itt örökké.
 Radcliffe elengedte a füle mellett Hinsley megjegyzését. Kétsége
sem volt a barátja jó szándéka felől. Tudta, hogy miután együtt
harcoltak a kontinensen, Harry megérti, miért vonakodik olyan
nagyon magára ölteni a szerepet, amelyet az édesapjának kellene
betöltenie. Harryvel ugyanazokat a borzalmakat élték át, bár Harry,
aki nála jóval tovább szolgált Wellington seregében, szemlátomást
könnyebben túltette magát rajtuk. És hiába gondolta Harry és az
egész ország, hogy a háborúnak vége, Radcliffe valahogyan
mégsem érezte így. Itt, Radcliffe Hallban nem esett nehezére
teljesíteni a feladatait: igazgatta a birtokot, tárgyalt a bérlőkkel, és
szép lassan mindenbe beletanult. Ezt szívesen vállalta. De grófként
visszatérni a városba, elfoglalni az apja helyét a Lordok Házában, és
városszerte kísérgetni a családját mindenféle cifra bálokra, mintha
mi sem történt volna – na, azt már nem. Ezt nem tudná megtenni. És
nem is kényszerítette senki.
– Köszönöm, hogy ennyire szíveden viseled a dolgot, drága
barátom – szólalt meg higgadtan rövid hallgatás után. – De, mint
már említettem, ha Archie komoly érzelmeket táplálna, megírta volna
nekem.
Beaverton, a komornyik megköszörülte a torkát.
– Ha jól tudom, van a kupacban egy levél Mr. Archibaldtól is,
uram – mondta udvariasan.
Hinsley felkacagott.
– Ó, ne! – kiáltotta vidáman. – Csak nem arról számol be, hogy
halálosan szerelmes?
Radcliffe a homlokát ráncolva átfutotta a leveleket, amíg rá nem
bukkant arra, amelyiken az öccse kézírása díszelgett.
– Igen – dünnyögött, miközben sietve átolvasta a levelet. –
Nagyon úgy tűnik. Azt írja, hogy szeretné megkérni a lány kezét.
– A mindenségit! – ugrott talpra Hinsley, hogy Radcliffe válla fölött
átkukucskálva a saját szemével láthassa az irományt. Radcliffe
bosszúsan kapta félre a levelet, amelyet aztán sietve
visszagyömöszölt a borítékba. Felhajtotta a kávéját, és felállt az
asztaltól.
– Hogy történhetett ennyi minden alig néhány hét alatt? –
tűnődött Hinsley, majd töltött magának még egy kevés kávét.
 – Én magam sem értem – felelte komoran James. – Attól tartok,
nem marasztalhatlak sokkal tovább, Harry. Úgy tűnik, mégiscsak
Londonba szólít a kötelesség.
Lord Radcliffe-et nem csekély aggodalom fogta el, amikor
megérkezett a de Lacy család Grosvenor Square-en álló
rezidenciájához, és a házba lépve sötétség és gyászos csend
fogadta. Az ablakokat gondosan elfüggönyözték, hogy útját állják a
ragyogó napsütésnek. Szokás szerint Pattson sietett üdvözlésére,
aki azóta vezette a házat, amióta Radcliffe az eszét tudta, és épp
annyira hozzátartozott a gyermekkorához, mint a szülei. A komornyik
szívélyes kézszorítással üdvözölte őt. Az idős férfi arcán
megkönnyebbülés suhant át.
– Ez alkalommal mi a baj, Pattson? – kérdezte aggodalmasan
Radcliffe.
– Migraine. Azt hiszen, így nevezik, uram – felelte a komornyik
olyan halkan, hogy az ajka is alig mozgott.
– Szóval francia nyavalya, igaz? Honnan hallott róla az anyám? –
Radcliffe sejtette, hogy a külföldi kór mindig vészesebb.
– Úgy hiszem – fogalmazott óvatosan Pattson –, hogy a
diagnózist Lady Jersey állapította meg, aki hasonló betegségben
szenvedett.
– Vagy úgy. És vajon… komoly a baj? – érdeklődött Lord
Radcliffe. A múltbeli tapasztalatokból okulva már tudta, hogy az ilyen
nyavalyákat komolyan kell venni, mert egy esetleges élcelődéssel
vérig sértené az édesanyját.
– Úgy tudom, hogy alsóbb körökben a betegség fejfájás néven
ismert – jött a tapintatos válasz. – Meglehetősen hirtelen
jelentkezett. Valójában rögtön Lady Jersey látogatása után.
Pattson arca kifejezéstelen maradt. A fiatalember elfojtott egy
mosolyt, és halkan belépett a szalonba, amely még inkább be volt
sötétítve. Beletelt egy kis időbe, mire ki tudta venni az anyja alakját:
Lady Radcliffe színpadias pózban hevert a díványon.
– Jó reggelt, anyám – szólt Radcliffe, és a komornyik példáját
követve egészen lehalkította a hangját.
A grófné abban a pillanatban felült.
 – James?! Te vagy az? Ó, milyen csodás! – lelkendezett, és
fürgén talpra ugrott. – Nem látok semmit! – bosszankodott. –
Pattson! Pattson! Az orromig sem látok, kérem, húzza szét a
függönyöket! Mintha hullaházban lennék.
Felindultságában mintha már arról is megfeledkezett volna, hogy
az ő utasítására sötétítettek be, a komornyik azonban egyetlen szót
sem szólt. Gyors mozdulatokkal félrehúzta a függönyöket, és fénnyel
árasztotta el a szalont. Lady Radcliffe egyszerű, szürke pongyolát
viselt, a haját is csak lazán fogta össze. Könnyű léptekkel megindult
elsőszülött fia felé, kitárta a karját, és forrón megölelte.
– James, drágám, milyen csodás újra látni téged! – A fia kezét
fogva egy lépést hátrált, majd tetőtől talpig végigmérte.
– Önt is, anyám – mosolygott a fiatalember, és szeretetteljesen
megszorította az anyja kezét. – Hogy érzi magát? Pattson említette,
hogy mostanában gyengélkedett.
– Ugyan, badarság! – legyintett Lady Radcliffe. Pattson az úrnője
háta mögött gondterhelt pillantást vetett a fiatalemberre. – Tudod jól,
hogy mindig hamar összeszedem magam.
Ez igaz volt. Gyakorta megesett, hogy Lady Radcliffe csodával
határos módon épp időben kigyógyult a betegségéből, hogy részt
vehessen egy-egy régóta várt társasági eseményen.
– De hogyhogy itt vagy, James? Úgy tudtam, eltökélt szándékod a
közeljövőben Radcliffe Hallban maradni.
A fiatalember összevonta a szemöldökét.
– Így is volt, a levelei azonban túlságosan is érdekes
olvasmánynak bizonyultak. Muszáj mindent elmesélnie erről a Miss
Talbotről és Archie-ról.
Ha Lord Radcliffe arra számított, hogy édesanyja a drámai hangú
levelében írottakat adja majd elő, nagyot tévedett.
– Ó, kérlek, James, egy szót se szólj! – kiáltott fel Lady Radcliffe,
és a kezét tettetett szégyenkezéssel az arcára szorította. – Most már
tudom, milyen butuska voltam!
– Butuska… – ismételte meg a fia. Kissé bosszantotta, hogy
olyan messziről lóhalálában iderohant, de legalább nem volt olyan
nagy a baj.
 – Igen, elismerem, hogy eleinte hozományvadásznak gondoltam
Miss Talbotöt, aki a legkevésbé sem méltó Archie-hoz, de
szerencsére nincs miért aggódnunk.
– Micsoda megkönnyebbülés! – szólt Lord Radcliffe, és máris azt
latolgatta, mikor tudna visszaindulni Devonshire-be.
– Tudom, tudom. El sem hiszem, milyen rosszul ítéltem meg a
hölgyet. Valójában csodás teremtés.
– Hm – dünnyögött szórakozottan a fiatalember. Egyelőre azon
járt az esze, hogy egy keveset mindenképpen várnia kell, mert a
lovainak pihenésre van szükségük, aztán egyszer csak felfogta, mit
is mondott az édesanyja.
– Mama! Úgy érti, hogy Archie és Miss Talbot továbbra is tartják a
kapcsolatot?
– Még szép! Miss Talbot és a húga immár gyakori vendégek
nálunk. Miss Cecily Ameliával együtt járt a Bathi Leánynevelő
Intézetbe, ráadásul a dorsetshire-i Linfield család közeli ismerősei.
Elismerem, rosszul ítéltem meg őket, de tudod jól, mennyire
aggódom, hogy a vagyonunk miatt a gyermekeimet mások esetleg
ártó szándékkal kihasználják.
Igen, Radcliffe tudta jól. Az édesanyja a leveleiben még a
becsmérlő „gyalázatos kis nőcske” kifejezést is használta.
– Óriásit tévedtem. Miss Talbot valójában a legkedvesebb ifjú
hölgy. Amikor a múlt héten rosszul lettem, kedvesen érdeklődött az
egészségem után, és a dorsethire-ből származó gyógyitalával
nyomban kikúrált a nyavalyámból.
– Komolyan? – motyogta elgondolkodva Lord Radcliffe, és
hátradőlt a székén.
– Igen. Úgy érzem, hogy az ember jelleméről sokat elárul az,
mennyire érdeklődik mások egészsége iránt.
– Teljesen egyetértek. Rengeteget elárul – felelte Lord Radcliffe.
A hangja nyugodtnak tűnt, de volt benne valami, ami gyanút
keltett az édesanyjában. Lady Radcliffe ideges magyarázkodásba
kezdett:
– Természetesen örülnék, ha Archie vagyonosabb családból
származó hölgyekkel ismerkedne, de úgy vélem, hogy amennyiben
a Miss Talbottel való barátsága kiállja az idő próbáját, a kapcsolatuk
boldoggá teheti őt. És anyaként számomra ez a legfontosabb.
Az édesanyja saját házassága érdekből köttetett, miután a szülei
a lányukat egy nála jóval idősebb férfihoz adták hozzá, így Radcliffe
ezt könnyű szívvel elhitte, és nem is tudott volna vitába szállni vele.
Mégis…
– Azt hittem, megállapodtunk, hogy Archie és Amelia még túl
fiatalok ahhoz, hogy hosszú távon elkötelezzék magukat – kezdte
óvatosan.
– Így van – ismerte el az édesanyja. – Valóban fiatalok. De nem
látok semmi rosszat abban, ha hagyjuk, hogy tovább ismerkedjenek
a szóban forgó hölgyekkel. Valószínűnek tartom, hogy idővel
mindketten ráunnak a dologra, de addig miért ne élvezhetnék
egymás társaságát? Végtére is, hasonló az érdeklődési körük.
Lord Radcliffe a bajsza alatt dörmögött.
– James, kérlek, ne légy utálatos! – szólt szemrehányón az anyja.
– Ha van időd maradni egy keveset, ők is bármelyik pillanatban itt
lehetnek. Egyébként rendkívül jó hatással van Archie-ra és Ameliára,
hogy mindennap elkísérik Miss Talbotéket a szokásos sétájukra.
Szerintem Amelia évek óta nem volt ennyit a szabad levegőn,
márpedig a friss levegő jót tesz az egészségnek. Biztos vagyok
benne, hogy ha megismered Miss Talbotöt, te magad is a szívedbe
zárod őt – tette hozzá Lady Radcliffe lelkesen. – Mindannyian
megkedveltük. Még Dottie is.
– Nagyon szívesen megismerkednék vele – felelte Lord Radcliffe
udvariasan, ám a szívében nőttön-nőtt a gyanakvás.
Elvégre Dottie, bár kiváló emberismerőnek bizonyult, akit igen
nehéz lenyűgözni, mégiscsak egy macska volt.
 8
Miss Kitty Talbot elégedetten lépdelt fel Mr. de Lacy és húga,
Lady Amelia nyomában a Grosvenor Square-en álló impozáns villa
lépcsőjén. Az elmúlt héten csak úgy dagadt a keble a büszkeségtől,
miután nemcsak Mr. de Lacy, hanem az özvegy grófné kegyét is
sikerült elnyernie. Mrs. Radcliffe-et egészen elbűvölte az alaposság
és a gondosság, amellyel Kitty az egészségügyi problémáit
igyekezett orvosolni, és miután a lány dorsetshire-i készítménye
(amely valójában nem volt más, mint bodzavirággal és szárított
kakukkfűvel ízesített víz) elmulasztotta a rosszulléteit, az asszony
angyalnak nevezte őt.
Tekintve, milyen meleg hangon szólt hozzá Mr. de Lacy, milyen
csodáló pillantásokat vetett rá, amikor együtt voltak, és milyen
buzgón esdekelt, hogy mihamarabb láthassa őt, Kitty úgy kalkulált,
hogy az eljegyzésükre nem kell többet várnia egy hétnél. A szalonba
lépve a gondolatai éppen e jeles esemény körül jártak, amikor
ábrándozásából egy éles kiáltás zökkentette ki.
– James! – hangzott fel mellette.
Mr. de Lacy és Lady Amelia mindketten előreszaladtak, hogy
üdvözöljék a délceg férfit, aki egy magas támlás székből állt fel. Kitty
magára maradt az ajtóban, és zavartan pislogott. A meleg
üdvözlésből és a megszólításból arra következtetett, hogy az illető
Lord Radcliffe, de úgy tudta, hogy az úriember igen ritkán teszi
tiszteletét Londonban.
Az ifjabb de Lacy testvérek lelkes kölyökkutyaként ugrálták körül
a bátyjukat. Miután Lord Radcliffe alig tartotta a kapcsolatot a
családjával, Kitty feltételezte, hogy nem táplál forró szeretetet a
testvérei iránt, most azonban egyértelműen kiderült, mennyire
ragaszkodnak egymáshoz. A férfi szeretettel nézett Archie-ra, aki
túlságosan is sokáig szorongatta a kezét, majd elnéző mosollyal
fordult Ameliához, aki a könyökét rángatta. A háttérbe húzódva
Kittynek lehetősége nyílt alaposan szemügyre venni őt, aminek
nagyon örült. Radcliffe magas volt, és karcsú, ami sportos életmódra
utalt, és kétségkívül jóképű: a haja sötét, szürke szeme kedves, a
tartása magabiztos. Igaz, mindez nem volt hatással Kittyre. Ő azt
tapasztalta, hogy minél jóvágásúbb egy férfi, annál hiányosabb a
jelleme, és ezen a helyzeten a vagyon és a rang csak rontani
szokott. Kitty Cecilyvel a nyomában lassan elindult, hogy
meghajoljon Lady Radcliffe előtt.
– Remélem, nem zavarunk, méltóságos asszonyom – jegyezte
meg Kitty. – Nem tudtam, hogy Lord Radcliffe látogatóba érkezik.
– Nem, kedvesem, egyáltalán nem zavarnak – felelte az özvegy
grófné, és közelebb intette őket. – James, James! Szeretnélek
bemutatni a Talbot kisasszonyoknak, kedves barátainknak.
– Miss Talbot, Miss Cecily – köszöntötte őket Radcliffe, és
udvariasan meghajolt, miközben a lányok pukedliztek előtte.
Miután felálltak, Kitty végre a fiatalember szemébe nézhetett.
Az imént valóban kedvesnek ítélte a tekintetét? Akkor talán csak
a fény csillant meg benne, most ugyanis metszőnek látta, tele rideg
ítélkezéssel. Kitty egyetlen borzasztó pillanatig úgy érezte, a férfi a
lelkébe lát. Mintha tudott volna minden szégyenteljes dologról, amit
Kitty valaha tett vagy gondolt, és ítéletet mondott volna felette. A
lány lélegzete elakadt, és kiderült, hogy mégiscsak képes
elvörösödni. Radcliffe elfordult, a pillanat elillant, Kitty pedig
magához tért. Ezek után mindannyian helyet foglaltak a szalonban,
Pattson pedig feltálalta az uzsonnát. Kitty elfogadott egy szelet
süteményt, és hebegve köszönetet mondott.
– Miss Talbot – fordult hozzá Radcliffe, amint a lány beleharapott
a süteménybe. – Mesélje el, kérem, hogyan ismerkedett meg a
családommal! Archie a levelében valamiféle… cipellőt emlegetett.
– Ó, te jó ég! – Miss Talbot színlelt zavarral sütötte le a szemét. –
Igen, rendkívül hálás vagyok Lady Ameliának és Mr. de Lacynek,
hogy a segítségünkre siettek a szorult helyzetünkben. Csodálatos,
hogy így újra találkozhatott két régi jó barátnő.
A húgára mosolygott, Cecily azonban meg sem próbált
bekapcsolódni a beszélgetésbe. Kitty nem vette sok hasznát, inkább
Mr. de Lacyből igyekezett erőt meríteni, aki csodálattal csüngött a
szavain, és látszott, mennyire el van olvadva tőle.
– Igen, valóban csodálatos, szinte meseszerű véletlen – helyeselt
Lord Radcliffe, és bár udvariasan beszélt, Kittynek kellemetlen
érzése támadt.
 – Azt hiszem, kifejezetten szerencsés vagyok – mondta, majd
Lady Radcliffe-hez fordult, remélve, hogy véget vethet a
faggatózásnak. – Úgy hallom, egyre jobb idő várható, asszonyom.
Remélem, hogy vége szakad a magas páratartalomnak is, amely
feltehetően a szörnyű migraine-jét okozza.
– Én is remélem, kedvesem, de nem számítok sok javulásra –
felelt lemondóan Lady Radcliffe, majd a fiához fordult. – Radcliffe
Hall jó állapotban volt, amikor eljöttél?
– Nagyon is – vágta rá sietve Radcliffe.
– Mr. de Lacytől úgy hallottam, hogy Radcliffe Hall igen gyönyörű
– szólalt meg Kitty, és hízelgő mosolyt villantott Radcliffe-re. –
Nagyon szívesen hallanék róla többet, uram.
– Attól félek, hogy a társaság nagy része unalmasnak tartaná a
beszámolómat – felelte ridegen Radcliffe. – Meséljen inkább ön a
családi birtokukról! Netley, igaz?
Kittynek arcára fagyott a mosoly.
– Szívesen, bár attól tartok, hogy túlzás lenne birtoknak nevezni.
– Valóban? – csodálkozott a férfi. – Archie szavaiból úgy vettem
ki, hogy meglehetősen kiterjedt földterületről van szó.
Kittynek komolyan erőt kellett vennie magán, hogy ne vessen
vádló pillantást Archie-ra. A fiatalember megérezhette, mekkora
baklövést követett el, mert sietve közbevágott:
– Nem, nem, James. Azt mondtam, hogy impozáns a birtok, de
nem a nagyságára, hanem a szépségére értettem. – Archie
elégedettnek tűnt azzal, ahogyan a szavakat csűrte-csavarta.
Szélesen elvigyorodott, és Kittyhez fordult egy elismerő pillantásért.
A lány rámosolygott, mert tudta, hogy nem lenne értelme kimutatni a
bosszúságát. Hát, olyan nagy elvárás lenne tőle, hogy Archie a
felesleges túlzásaival ne gátolja a törekvéseiket? Most mások
szemében úgy tűnhetett, hogy Kitty készakarva félrevezette őket, és
ezt felettébb bosszantónak találta.
– Nagyon kedves, de nem vagyok benne biztos, hogy így van –
szerénykedett Kitty. – Mi mindenesetre igen szépnek látjuk.
Jelentőségteljes pillantásokat vetett Cecilyre, hogy bevonja őt is a
beszélgetésbe, a húga azonban bizonytalanul a távolba révedt. Kitty
nagy szerencsének vélte, hogy a nők esetében nem számít bűnnek
a butaság.
– Ebben biztos vagyok – jegyezte meg negédesen Radcliffe. – Az
ország nyugati részén található, igaz?
Volt a hangjában valami, ami Kittyt óvatosságra intette, de a
kérdés alól nem bújhatott ki.
– Dorsetshire-ben – bólintott. – Dorchestertől nem messze,
nyugatra.
– Szívesen megnézném! – kiáltotta izgatottan Archie. Az őszinte
lelkesedése még Kittyt is megindította.
– Amikor csak szeretné – ígérte anélkül, hogy átgondolta volna a
szavait. Archie arca felragyogott.
Innentől kezdve Mr. de Lacy és Amelia vette át a szót, miután
elunták, hogy a bátyjuk ennyit faggatja Miss Talbotöt. Kitty végre
fellélegezhetett, és újra azon ügyeskedett, hogy behízelegje magát a
családnál: figyelmesen hallgatta őket, és a megfelelő pillanatokban
csilingelő nevetéssel és érdeklődő hümmögéssel jutalmazta őket.
Mire búcsút vettek egymástól, Lady Amelia és Mr. de Lacy is
emelkedett hangulatba került, miután egyszerre volt részük Kitty
hízelgésének és a bátyjuk osztatlan figyelmének mámorító
élményében. Kitty végül úgy érezte, hogy meglehetősen ügyesen
leküzdötte az iménti váratlan akadályt. Most már csak be kellett
bizonyítania Radcliffe-nek, milyen végtelenül boldoggá teszi a
fivérét. Végtére is, ha az édesanyjának nem volt kifogása ellene,
neki miért lenne?
Miután elköszöntek egymástól, és Mr. de Lacy buzgó fogadalmat
tett, hogy másnap találkoznak, Kitty még utoljára meghajolt Radcliffe
előtt. Ebben a pillanatban, aznap már másodszor ugyanaz a fény
villant a férfi szemében. Az éles tekintete azt sugallta, hogy Kittynek
nincs köztük semmi keresnivalója, és ez szíven ütötte a lányt.
Miközben beült a de Lacy család hintójába – amelyet Lady Radcliffe
kéretett oda, amint megtudta, hogy a lányok gyalog indulnak haza –,
határozottan kellemetlenül érezte magát. Miért nézett rá a férfi olyan
megvetően, amikor a család többi tagja mind jóindulattal viseltetik
iránta? Mégis mit tett, hogy ilyen reakciót váltott ki belőle? Kitty
semmiben nem lehetett biztos – és ennek egy cseppet sem örült.
 Radcliffe vele ellentétben három dologban nagyon is biztos volt,
amikor néhány órával később otthagyta a családját, és elindult a
saját lakása felé a St. James’s Place-re. Először is, veszélyes,
amilyen rajongással a fivére és az egész családja körülveszi Miss
Talbotöt. Másodszor, Miss Talbot az égvilágon semmiféle romantikus
vonzalmat nem táplál Archie iránt, egyedül a vagyonára fáj a foga.
És harmadszor, rajta áll, hogy véget vessen ennek az ügynek.
 9
Kitty olyan dühösen csapta le a levelet a reggelizőasztalra, hogy
a húga és a nénikéje ijedtükben összerezzentek.
– Mr. de Lacy lemondta a mai sétánkat – fakadt ki mérgesen. –
Radcliffe-fel tölti a délutánt, Lady Radcliffe és Lady Amelia pedig
Lady Montagu lányaival az Elgin-márványokhoz látogatnak el.
– De hiszen természetes, hogy Radcliffe szeretne együtt lenni az
öccsével, nem igaz? – merengett el Cecily. – Az Elgin-márványokat
pedig én magam is szívesen megnézném – tette hozzá vágyakozva.
Csalódottan vette tudomásul, hogy a hozományvadászat mellett
eddig nem sok idejük maradt városnézésre.
– Ezen a héten már másodszor? – csattant fel Kitty. – Ez nem
természetes, hanem szándékos! Radcliffe azon van, hogy véget
vessen a barátságunknak.
Cecily kissé zavartnak tűnt, mert nem tudta követni Kitty logikáját.
– Én figyelmeztettelek! – kiáltotta Dorothy néni, akinek arcát félig-
meddig eltakarta a La Belle Assemblée legfrissebb példánya. – Az
özvegyet talán rászedted, de úgy tűnik, hogy ebben a Radcliffe-ben
méltó ellenfeledre akadtál… Csak hogy tudd, még nincs késő Mr.
Pearsnél próbálkozni.
Kitty hirtelen talpra szökkent.
– Vedd a kalapodat, Cecy, és szólj Sallynek is. Elmegyünk
itthonról.
– Most? – kiáltott panaszosan a húga Kitty után, aki sietve
átvágott a helyiségen. – De hova?
– Akarod látni a márványokat vagy sem? – vetette hátra a nővére
a válla fölött.
Archie-t fűtötte a jókedv, amikor a kellemes, bíborszín
alkonyatban hazafelé sétáltak a Grosvenor Square-re. A fivére ezen
a héten már másodszor vitte magával a klubjába, a White-ba, pedig
régebben azt gondolta, hogy a szentélynek számító klub küszöbét
még jó néhány évig nem lépheti át. A félhomályos szobákkal, a
férfiak beszélgetésének halk morajával és a ködként rájuk telepedő
szivarfüsttel a hely sokkal izgalmasabb volt, mint ahogy elképzelte.
Egyenesen lenyűgözőnek találta. Hazafelé nagy izgatottságában
részletesen beszámolt Radcliffenek az utolsó kártyapartijáról,
jóllehet a bátyja is ott ült az asztalnál.
– Láttad, milyen arcot vágott, amikor kiterítettem a kártyáimat,
James? – kérdezte kisfiús lelkesedéssel.
– Láttam – felelte türelmetlenül Radcliffe. – Egyértelműen
bosszúsnak tűnt.
– Majd felrobbant dühében – dicsekedett Archie vidáman. –
Micsoda hatalmas pofon!
Radcliffe számára kicsit kevésbé volt varázslatos a délután. Ifjú
korában rengeteg időt töltött a White-ban és hasonló klubokban, de
már évek óta nem érezte szükségét, hogy ilyen helyekre látogasson.
Most mindenesetre úgy vélte, megérte rászánni az időt. Igaz, hogy
Archie a délután eseményeinek aprólékos beszámolójával halálra
untatta, de legalább reggel óta egyetlen szót sem ejtett Miss
Talbotről. Előző nap az öccse órákon keresztül áradozott a lányról.
Elmesélte, mennyire csodálja, hosszasan ecsetelte az erényeit, és
bevallotta, hogy talán feleségül is kívánja venni őt. Radcliffe most
örömmel állapította meg, hogy elérte a célját, és a kártyapartikkal
sikeresen elterelte Archie figyelmét. Ha néhány napig így folytatja, a
Miss Talbot jelentette fenyegetés végleg a múlté lesz. Mindezek
ellenére megkönnyebbült, amikor visszaértek a Grosvenor Square-
re. Már alig várta, hogy öccsét újra anyjuk gondjaira bízza, aztán
elvonuljon a St. James’s Place-i rezidenciája viszonylagos
nyugalmába.
– Pattson, itthon van az anyám és a húgom? – kiáltott Archie,
amint berontott az előcsarnokba. – Muszáj nekik is elmesélnem, mi
történt a klubban!
Radcliffe úgy látta, ha marad, kénytelen lesz másodszor is
végighallgatni testvére beszámolóját, ezért szóra nyitotta a száját,
hogy búcsút mondjon – a dolgozószobájában ropogó tűzre és a
kellemes csendre gondolt –, Pattson azonban belé fojtotta a szót:
– A szalonban vannak a Talbot kisasszonyokkal, uram.
– Miss Talbot itt van? – Archie arca felragyogott. – Csodálatos!
Velem tartasz, James?
– Igen, jobb lesz, ha veled tartok. – Radcliffe nyugodt léptekkel
követte az öccsét a szalonba.
 – Drágáim! – köszöntötte őket a grófné. – Épp jókor jöttök.
– Micsoda váratlan szerencse, hogy mindannyiukat itt találjuk! –
hajolt meg Radcliffe az összegyűlt hölgyek előtt. – Olyan, mintha
lesben állva várták volna, mikor érkezünk.
– Ez úgy hangzik, mintha gonosz szándékaink lennének –
jegyezte meg Miss Talbot derűsen. Archie hangosan felnevetett Kitty
tréfáján, a fivérének azonban rezzenéstelen maradt az arca.
– Csatlakozzatok hozzánk! – adta ki az utasítást Lady Radcliffe. –
James, a márványszobrok épp olyan csodálatosak voltak, ahogy
ígérted. És milyen öröm volt a Talbot kisasszonyokba botlani a
múzeumban!
– Micsoda véletlen egybeesés! – Radcliffe a tekintetét egy
pillanatig az idősebb Miss Talbotön nyugtatta, aki határozottan
felszegte az állát.
– A mindenségit, úgy bizony! – kontrázott Archie, aki őszintén
meglepődött. Teljesen megfeledkezett arról, hogy reggel ő maga
tájékoztatta levélben Miss Talbotöt az édesanyja és a húga terveiről.
Egészen megszédítette a boldogság, hogy ennek a ragyogó napnak
a végén még a Talbot kisasszonyokat is láthatja. A következő
pillanatban rádöbbent, hogy megfeledkezett az illemről, és olyan
mélyen meghajolt a hölgyek előtt, mintha hercegnők lennének, nem
pedig – ahogy Radcliffe látta őket – nyomorult, vérszívó piócák. A
férfiak helyet foglaltak, Archie, ahogy várható volt, a szíve
választottja mellett. Szemlátomást mindent elkövetett, hogy a lány
kedvére tegyen.
– Miss Talbot, milyen rég láttam – kezdte, aztán rádöbbent, hogy
ebben ő volt a ludas, így hebegve mentegetőzni kezdett, amiért több
alkalommal is lemondta a közös sétákat. – Tudja, ellátogattam a
White’sba – mesélte áhítattal, a fiatalokra jellemző őszinte
lelkesedéssel. – Csodálatos az a hely.
Radcliffe Archie helyett Miss Talbotöt figyelte. A lány nem tűnt
rossz szándékúnak, de persze attól még lehetett az ördög maga.
Akár a farkas a mesében, ő is úgy öltözködött, hogy ne tűnjön ki a
társaságból: a legújabb divat szerint olyan áttetsző szoknyákat és
apró loknikat viselt, amelyek az ifjú hölgyek törékenységét
hangsúlyozták. Miss Talbotnek jól állt a legújabb divat, ezt el kellett
ismernie, de volt benne egyfajta határozottság – sőt, túláradó életerő
–, amely nem illett ehhez a törékenységhez. Az ember Miss Talbottől
például nem várta, hogy a legújabb divat szerint bármelyik
pillanatban elájuljon, ez már egyszer biztos.
Az Archie tekintetében csillogó leplezetlen csodálat – Radcliffe
úgy gondolta, hogy egy kiskutya várja így a jutalmát – elárulta, hogy
ő ebből semmit nem vett észre. Öccse viselkedése azonban
nemcsak kínos volt, hanem faragatlan is, mivel egyáltalán nem
figyelt Cecilyre, aki épp a márványokról mesélt. Radcliffe
természetesen nem hibáztathatta őt ezért, hiszen Cecily
beszámolója rettentően unalmasra sikeredett. Végül az idősebb Miss
Talbot mentette ki őket a szorult helyzetükből, de a szándékai
korántsem voltak önzetlenek.
– Méltóságos asszonyom – kezdte –, el kell mondanom, milyen
érdekes könyvet olvastam ma reggel. A könyv azt taglalja, milyen
jótékony hatással van az agyműködésre a testmozgás. Lady
Ameliától tudom, hogy ön ügyesen lovagol. Biztos vagyok benne,
hogy egy lovaglással kikúrálhatná a mostani betegségét is.
– Micsoda ötlet! – kiáltott fel Archie, mielőtt az anyja
megszólalhatott volna. – Mama, lovagoljunk ki együtt holnap!
– Nem is tudom – habozott Lady Radcliffe. – Ti, fiatalok olyan
ügyesen lovagoltok, de én már most fáradtnak érzem magam.
– Ó! – sóhajtott fel Miss Talbot, és lesütötte a szemét. – Ha lenne
egy hátaslovam itt a városban, szívesen önnel tartanék szép
kényelmes tempóban, Lady Radcliffe.
– Egész nyugodtan használja az istállónkat – ajánlotta fel Lady
Amelia, akit már a gondolat is elborzasztott, hogy valakinek nem áll
rendelkezésére ló, amikor csak akarja.
– Természetesen! Lovagoljunk ki mindannyian, együtt! – ajánlotta
Archie. – Menjünk el Wimbledonba. Holnap. Miss Talbot, öné lehet
Peregrine.
Kitty drámai sóhajjal a szívéhez kapott.
– Ugye nem tréfál velem? – kérdezte színlelt gyötrelemmel a
hangjában, majd Lady Radcliffe-hez fordult. – Természetesen csak
ha nem teher az ön számára – tette hozzá kellő tisztelettel, de erre
Lord Radcliffe felelt:
 – Egyáltalán nem – mondta negédesen. – Sőt, én is a
társasággal tartok.
– Csodás! – kiáltott Archie.
– Igen… nagyszerű – helyeselt Miss Talbot.
Radcliffe sejtette, hogy Miss Talbot a fogát csikorgatja, és
magában elfojtott egy mosolyt.
Ezek után Archie és Amelia vitték a szót. Nagy izgalommal
tervezgették a kirándulást, és észre sem vették, hogy Kitty valójában
dróton rángatja őket. Radcliffe most már belátta, hogy ostobaság volt
befejezettnek tekinteni az ügyet. Hatalmas ostobaság. Ezek után a
Talbot kisasszonyok nem időztek sokáig. Miért is tennék, gondolta
bosszúsan Radcliffe, hiszen elérték a céljukat a látogatásukkal.
Kedélyes búcsút vettek egymástól, illedelmesen meghajoltak, és
buzgón fogadkoztak, hogy másnap kora reggel belevágnak a kis
kalandjukba.
Lord Radcliffe a gondolataiba mélyedve érkezett meg a londoni
rezidenciájára, amely mindössze néhány utcányira volt, így nem
örült maradéktalanul a meglepetésnek, hogy a barátja, Hinsley
kapitány a dolgozószobájában várt rá, kezében egy bőséges
adaggal a legdrágább brandyjéből.
– Nos, James? – tudakolta izgatottan a kapitány. –
Megszabadultál már tőle?
– Még nem – bosszankodott Radcliffe, és magának is töltött egy
pohárral. – Épp olyan makacs és veszélyes az illető, mint
amilyennek anyám leírta a leveleiben – nem mintha ebből bármire is
emlékezne most a mama. Miss Talbot az ujja köré csavarta
mindannyiukat. Isten tudja, mit tett volna a család hírnevével, ha
nem térek vissza időben. Szerencsére alig több mint egy hét múlva
kezdődik a báli szezon, és Archie-t kellemesen körülzsongja majd
számtalan fiatal hölgy, akik mind megpróbálják magukra vonni a
figyelmét. Nekem nincs is más dolgom, mint elérni, hogy az öcsém
az elkövetkező hét napban a saját érdekében ne kérje meg Miss
Talbot kezét.
Hinsley egy pillanatig csendben méregette a barátját, aztán
szélesen elvigyorodott.
 – Nézzenek oda! – kiáltott fel szinte büszkén. – Kezdesz úgy
beszélni, mint az apád.
Radcliffe megvetéssel pillantott a kapitányra.
– Miket mondasz! – fakadt ki. – Nem beszélek úgy.
– Dehogyisnem – erősködött a barátja. – Másról sem szónokolsz,
mint Archie saját érdekéről meg a család hírnevéről. Apád is épp így
beszélt rólad, mielőtt elküldött volna a kontinensre, hogy leveleket
irkálj Wellington személyes segédjeként.
Radcliffe éles pillantást vetett rá.
– Tudod jól, hogy nem csak ez volt a dolgom.
– Igen, hála az égnek, a jó öreg Bonaparte megszökött, különben
halálra untad volna magad Bécsben – mondta Hinsley pimasz
mosollyal.
– Én nem fogom Archie-t száműzni az országból, csak mert úgy
vélem, hogy túlságosan szereti az alkoholt és a szerencsejátékokat
– mondta Lord Radcliffe. Elengedte a füle mellett Hinsley
megjegyzését, csak hogy visszakanyarodjon az eredeti témára. –
Egyszerűen szeretném elejét venni, hogy áldozatául essen egy ilyen
perszónának, mint Miss Talbot. – Egy ideig elgondolkodva szürcsölte
az italát, aztán folytatta: – Egyébként van abban valami, amit
mondtál. Talán a legtöbb dologban nem értettem egyet apámmal –
sőt, szinte egész életemben gyűlöltem őt –, de tudta jól, mint ahogy
én is tudom, hogy a családhoz tartozni annyit jelent, hogy megóvjuk
egymást az ilyen viperáktól. És én most pontosan ezt teszem.
– Nem akarod, hogy egy senkiházit vegyen feleségül az öcséd –
foglalta össze Hinsley.
– Nem akarom, hogy olyasvalakit vegyen feleségül, aki egy
cseppet sem törődik vele – helyesbített Radcliffe. – Jól jegyezd meg,
amit mondok: egy hónap múlva már a nevére sem fogunk
emlékezni.
 10
Másnap reggel Kitty a húgával együtt már a nyeregben ült, mire
Lord Radcliffe belovagolt a Grosvenor Square-re. Kitty azt a lovat
kapta, amely rendszerint az amúgy igen ügyes lovasnak számító
Lady Radcliffe-nek jutott. A gyönyörű pej rendkívül kezesnek tűnt,
aminek Kitty kifejezetten örült, hiszen már jó ideje nem volt dolga
lóval – a Talbot család, miután elveszítette Mr. Linfieldet, arról is
kénytelen volt lemondani, hogy a lovait használja. Mivel Lady
Radcliffe-en szörnyű kimerültség vett erőt, végül úgy döntött, nem
csatlakozik a társasághoz, de ez a hír nem okozott csalódást sem
Kittynek, sem Radcliffe-nek. Mindketten úgy vélték, hogy Lady
Radcliffe nélkül talán könnyebb lesz elérni az aznapra kitűzött
céljukat.
Kitty eleinte úgy érezte, soha nem jutnak ki London nyüzsgő
forgatagából, de kisvártatva maguk mögött hagyták a belvárost: a
macskaköves utcákat hamar felváltották a poros utak, a forgalmas
járdák helyébe pedig tágas mezők léptek. Veszélyes lett volna, ha
lankadni engedi figyelmét, hiszen ez a nap éppolyan fontosnak
ígérkezett a jövője szempontjából, mint az előzőek, amikor azonban
feltárult előtte a vidéki táj, érezte, ahogy elszáll belőle a felgyülemlett
feszültség. Csak akkor kezdte kellemetlenül érezni magát, amikor
Radcliffe a lovával a bal oldalára került. Az úton mindössze két ló fért
el egymás mellett, így Mr. de Lacy akárhogy igyekezett közéjük
furakodni, lemaradt, és bosszús arccal, a nyakát nyújtogatva
próbálta kihallgatni a beszélgetésüket.
Miss Talbot számított rá, hogy miután előző nap felbukkant a
Grosvenor Square-en, nem bújhat ki bizonyos kérdések alól, de azt
nem tudta megjósolni, mennyire tolakodón faggatja őt ki Lord
Radcliffe.
– Azt mondta, hogy a családja Devonshire-ben él, igaz? –
kérdezte a férfi minden előzmény nélkül.
– Dorsetshire-ben, uram – helyesbített Kitty. – Bár eredetileg
Londonból származunk. Én itt születtem, a városban.
– Hm, és miért költöztek el?
– A friss levegő miatt – sietett a válasszal Kitty.
 – És most miért tértek vissza?
– A társaság kedvéért.
– Vannak még testvérei?
– Négy húgom van.
– Fivére?
– Nincs.
– És a szülei?
– Meghaltak.
– Betegségben?
– James, az ég szerelmére! – kiáltott felindultan Mr. de Lacy, ám
a bátyja és a szíve választottja ügyet sem vetett rá.
– Tífuszban – felelte Kitty. – Elsőként anyám hunyt el, apám pedig
egy évre rá követte őt.
Kitty maga is megdöbbent, milyen bátran és őszintén felelt.
Szomorúan gondolt bele, milyen nehéz néhány szóba belesűríteni
mindazt, amin keresztülmentek, de nem akarta megadni Radcliffe-
nek az örömöt, hogy lássa az arcára kiülő fájdalmat. Egyértelmű volt,
hogy a férfi mindenáron hazugságon akarja őt kapni. Talán azt hitte,
hogy Kitty ostoba módon eltitkolja a családja anyagi helyzetét Mr. de
Lacy elől. Ugyan, mire menne azzal, ha Mr. de Lacy csak a
nászéjszakájukon tudná meg, hogy a feleségének van egy csokornyi
hajadon testvérhúga és a hozománya nem más, mint a
megboldogult édesapja jelzáloggal terhelt birtoka?
– És szeretne visszatérni Dorsetshire-be, miután sikerült
jövendőbelit találnia magának? – Kitty nem számított ilyen közvetlen
támadásra, Mr. de Lacy pedig döbbenten kiáltott fel, hiszen ez a
gondolat benne fel sem merült.
– Csupán a báli szezon végéig maradunk Londonban – felelte
lassan Kitty. – Szerettem volna Cecilyt bevezetni a londoni
társaságba. Természetesen a házassághoz még túlságosan fiatal,
de úgy éreztem, bölcs dolog lenne, ha addig is belekóstolhatna a
társasági életbe. Sőt, kötelességemnek éreztem felkarolni őt most,
hogy anyánk már nem él. – Kittynek nem is kellett Mr. de Lacyre
néznie ahhoz, hogy tudja, a szavai mélyen meghatották, ezt
Radcliffe rosszalló pillantásából is megállapíthatta. – Be kell hogy
ismerjem – szólalt meg Kitty, csak hogy másra terelje a szót –, önök
mindketten kiváló lovasok. Sokkal ügyesebben ülik meg a lovat, mint
az a városlakóktól elvárható lenne.
– Ez aztán a bók! – szólt vidáman Mr. de Lacy. – Ugye nem
hagyod annyiban, James?
Radcliffe ügyet sem vetett az öccsére.
– Rendkívül kedves, Miss Talbot, de talán elfelejtette, hogy én
vidéken élek, így hát nem fogadhatom el a dicséretet.
– Ó, igen, valóban elfelejtettem – füllentette Kitty. – Milyen buta
vagyok! Lady Radcliffe mesélte, hogy már két éve nem is járt
Londonban. Radcliffe Hall igazán gyönyörű hely lehet, ha ilyen
sokáig távol tartotta önt a családjától.
Radcliffe nem felelt – annál tapasztaltabb kardforgató volt –, de
Kitty úgy látta, mintha kissé összeszűkült volna a szeme.
– Az üzleti ügyeim tartanak vidéken.
– Ezek szerint jó sok üzleti ügye lehet, uram – vágott vissza a
lány, de ügyelt, hogy a hangja könnyedén és pajkosan csengjen. –
Csoda, hogy nem vett fel senkit, aki segítene a birtokot igazgatni, ha
ennyi a tennivaló. Ha lenne egy segédje, talán több ideje maradna a
londoni látogatásokra.
– Ó, van, aki segít! – kelt Mr. de Lacy a bátyja védelmére.
Csodálatos ember, Mr. Perkins, aki azóta velünk van, hogy
apánk… – Mr. de Lacy elhallgatott, mert ráeszmélt, hogy mindez
inkább a bátyja hanyagságát, és nem a rátermettségét bizonyítja.
Kitty a szeme sarkából látta a fiatalember zavarodott arckifejezését.
Most először esett szégyenfolt azon az emberen, akit Mr. de Lacy
mindig is bálványozott. Kitty elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy megbocsát, Miss Talbot – jegyezte
meg élesen Radcliffe –, ha a saját hozzáértésemben jobban bízom,
mint az önében. Egy lordnak nem illik másra bízni a birtok
igazgatását. Ez a feladat együtt jár a grófi címmel.
– Akkor nem lehet túl jó véleménnyel a többi lordról – vágott
vissza színlelt jóhiszeműséggel Kitty –, hiszen ők a tavaszt mindig
Londonban töltik, nem igaz?
– És mi a helyzet Mrs. Kendall-lel? Ő az édesanyja vagy az
édesapja nővére? – kérdezte élesen Radcliffe, mintha meg sem
hallotta volna a lány megjegyzését.
 – Az anyámé – vágta rá Kitty. Ez már a harmadik hazugsága volt
aznap, de csak így volt hihető a történetük.
– Sajnálom, hogy eddig nem volt szerencsém hozzá – jegyezte
meg őszintén Mr. de Lacy.
Radcliffe éles pillantást vetett Miss Talbotre, ő azonban igyekezett
közömbös arcot vágni – mindhiába.
– Micsoda modortalanság tőled, hogy be sem mutatkoztál neki –
vetette az öccse szemére Radcliffe.
– Valóban? – kérdezte bűntudatosan Archie. – Akkor hívjuk el
mihamarabb a Grosvenor Square-re! Vacsorázzanak velünk
mindhárman holnap a Grosvenor Square-en!
– Ez roppant kedves öntől – hálálkodott Kitty, és közben sebesen
pörögtek a gondolatai. Dorothy néni egészen biztosan nem teszi be
a lábát a Grosvenor Square-re, olyannyira ellenzi Kitty bizonytalan
terveit. – De a nénikém még soha nem járt az ön édesanyjánál.
– Ez nem lehet akadály! – Mr. de Lacy tántoríthatatlan volt.
– Ráadásul hamar kifárad, és hiába teltek el évek a bácsikám
halála óta, ő még mindig gyászolja a férjét.
Idővel az út kiszélesedett, és immár mind az öten együtt
lovagolhattak. Archie megsarkallta a lovát, hogy Kitty mellé kerüljön.
– Egy meghitt vacsora anyámmal valóban olyan kimerítő lenne? –
kérdezte a lánytól kétkedve.
– Miről van szó? – kérdezte Lady Amelia, akinek szintén sikerült
beérnie a többieket.
– Archie szeretné meghívni Miss Talbot nénikéjét, hogy
vacsorázzon velünk holnap – felelt a bátyja. – De egyelőre nem járt
sikerrel.
– Ó, nem fogadhatjuk el a meghívást! – kiáltotta Cecily. –
Megígértük Dorothy néninek, hogy holnap este elkísérjük őt a
Vauxhall Gardens vidámparkba. Nem emlékszel, Kitty?
Kitty legszívesebben ott helyben felpofozta volna a húgát.
– Ó, igen! – mormolta félhangon Radcliffe. – Úgy hallottam, hogy
a gyászoló özvegyek körében egyre népszerűbb ez a vidámpark.
– Csodás! – kiáltotta Archie. – Akkor mi is önökkel tartunk!
Kitty további kifogások híján nem ellenkezhetett, egyszerűen
másra terelte a szót, remélve, hogy feledésbe merül a dolog. A
délelőtt további része különösebb viták nélkül telt, így Kitty idővel
annyira megfeledkezett magáról, hogy szinte élvezte a de Lacy
család társaságát, miközben tágas réteken ügettek keresztül, vagy
épp sövényeken ugrattak át nagy merészen. Mindeközben alig
adódott lehetőség a beszélgetésre, és ez Kittyt hatalmas
megkönnyebbüléssel töltötte el. Wimbledonban egy ideig pihentették
a lovaikat, és betértek egy italra a helyi fogadóba. Kitty megkérte
Cecilyt, hogy mondja el a véleményét William Cowper költészetéről.
Ő maga nem ismerte a költőt, de Cecilyt annál inkább, így sejtette,
hogy a beszámolója a visszaúton is kitart majd.
A Grosvenor Square-en Kitty nem fogadta el Lady Radcliffe
meghívását. Remélte, hogy ha nem folytatják a beszélgetést, akkor
egyszerűen feledésbe merül a vidámparkkal kapcsolatos terv,
amelytől annyira tartott. Archie-t azonban komolyan bántotta, hogy
ilyen súlyosan elhanyagolta a lovagi kötelességét, ezért elhatározta,
hogy nem tágít. Nyomban elő is vezette az ötletet az édesanyjának.
– Ragyogó! – lelkesedett Lady Radcliffe, és boldogan csapta
össze a tenyerét. – Menjünk mindannyian! Bérelhetnénk egy
vacsoraasztalt a szabadban!
– Nem érzi magát túlságosan kimerültnek? – kérdezte
kétségbeesetten Kitty.
– Nem, most már egészen jól vagyok – jelentette ki Lady Radcliffe
vidáman. Hát persze, egészséges, mint a makk, gondolta
rosszmájúan Kitty.
A sorsuk ezennel megpecsételődött, így Kitty kénytelen volt
beletörődni. Mosolyt varázsolt az arcára, miközben búcsút vett Lady
Radcliffe-től, Lady Ameliától és Mr. de Lacytől – aki sokat sejtető
gyengédséggel szorította meg a kezét –, ám Radcliffe-hez fordulva
nyomban lehervadt a mosoly az arcáról.
– Akkor holnap találkozunk, Miss Talbot – szólalt meg Radcliffe,
majd Kitty kezét fogva finoman meghajolt.
– Igen, holnap – bólintott Kitty.
Egy pillanat erejéig mozdulatlanul, némán méregették egymást.
Mindkettőjük fejében megfordult a gondolat, hogy úgy búcsúztak,
mintha másnap hajnalban pisztolypárbajra készülnének.
 Miközben a kétkerekű bricskájával utat tört magának a londoni
forgalom kellős közepén, Radcliffe azon kapta magát, hogy az apja
után vágyódik. Most, hogy találkozott Miss Talbottel, minden
korábbinál nagyobb hasznát vette volna a néhai Lord Radcliffe
hidegvérének, hogy megóvja a családja hírnevét. Természetesen az
édesapját kizárólag a család jó híre érdekelte – Jamesszel
ellentétben a boldogsága nem –, ő mindenesetre tudta volna, milyen
lépéseket érdemes megtenni, hogy a lehető legegyszerűbben
elhárítsa a veszélyt. Ahogy a de Lacyk évszázadok óta mindig is
tették.
Radcliffe-et ebben a pillanatban erős kétségek gyötörték, vajon
képes-e megbirkózni a feladattal. Rendkívül bosszantónak találta,
hogy ennyire alábecsülte az ellenfelét. Ezt látva az apja (ha még élt
volna) bizonyára minden tiszteletét elveszítette volna az elsőszülött
fia iránt. Radcliffe szinte hallotta az apja hangját, mintha ő ült volna
mögötte a bricskán, és nem Lawrence, a lovászinas, aki a hátsó
inasülésen kuporogva szakértő szemmel figyelte, ahogy az ura a
gyeplőt fogja.
Bosszantónak találom, mondaná kétségkívül az apja, hogy hiába
intéztem neked kiváló diplomatakarriert, az sem segített, hogy
grófhoz méltón járj el. Mindig is ilyen nemtörődöm voltál.
Radcliffe nem volt biztos benne, hogyan segíthetett volna a bécsi
kongresszus idején attaséként befutott rövid életű karrierje abban,
hogy a későbbiekben rutinosabban szabaduljon meg a
hozományvadászoktól – igaz, Miss Talbot szemlátomást éppolyan
ádázul igyekezett földeket megkaparintani, mint a kongresszuson
részt vevő bármelyik külügyminiszter –, azt mindenesetre sejtette,
hogy az apja most forog a sírjában. Ebben a helyzetben ugyanúgy
nem vette hasznát a későbbi rövidke katonai pályafutásának,
amelyet az apja egyébként hevesen ellenzett. Természetesen a
csatatéren könnyedén lepuffanthatta volna Miss Talbotöt, ami nem is
lett volna ellenére. Egy pillanatig élvezettel képzelte maga elé a
jelenetet, aztán eszébe jutott a waterlooi parancsnoki szoba, ahol
Wellington, a Vasherceg az ellenfele szándékain és indítékain törte a
fejét.
 Radcliffe a Regent Street sarkán, a forgalmas kereszteződés előtt
óvatosan lépésre fogta, majd megállította a lovait. Néhány arra járó,
jól öltözött ficsúr szintén megállt, hogy megcsodálja a két gyönyörű
almásderest. Radcliffe-et máskor mindig komoly elégedettséggel
töltötte el a lovai iránti őszinte csodálat, de most még ez sem
zökkentette ki az önmarcangolásból.
– Fel a fejjel, Radcliffe – szólt oda kedélyesen a háta mögül
Lawrence. A bámészkodó fiatalembereknek az álluk is leesett a
csodálkozástól, amikor meghallották, hogy egy inas ilyen
tiszteletlenül szólítja meg a híres-neves Lord Radcliffe-et, akinek
arcán aznap először jelent meg őszinte mosoly.
– Remélhetem – kérdezte udvariasan –, hogy a közeljövőben a
megfelelő tisztelettel fordulsz hozzám? Drága barátom, most már
nem a kontinensen vagyunk.
– Tudom én azt – felelte komoran Lawrence. – Ott jóval
izgalmasabb az élet. Még Devonshire-ben is izgalmasabb. Itt mást
sem teszünk, csak egyik háztól a másikig utazgatunk.
– Milyen szörnyű lehet! – szólt Radcliffe bocsánatkérőn. – Kérlek,
add tudtomra, ha bárhogyan kellemesebbé tehetem az itt-
tartózkodásod.
Radcliffe csak részben szánta tréfának a dolgot. Az Európában
átélt veszélyek és a Radcliffe Hall nyújtotta szabadság után nagyon
is megértette, hogy Lawrence unalmasnak találja londoni feladatait –
hogy őt kísérgesse városszerte, és felügyelje a lovait.
– Elvihetne a Tattersall-lovardába – vágta rá pimasz mosollyal
Lawrence.
– Az első adandó alkalommal meg is teszem – ígérte Radcliffe
nem kevés iróniával.
Lawrence agyafúrt fickó volt, így Radcliffe sejtette, hogy a
kedélyeskedéssel valójában határozott célja van. Már oly régóta
ismerték egymást, hogy nem volt nehéz olvasni a másik
gondolataiban. A bizalmas viszony tudással ruházza fel az embert,
márpedig a tudás hatalom, ahogyan azt Wellington oly nagy
előszeretettel mondogatta.
– Ami azt illeti – folytatta komolyan Radcliffe rövid szünet után –,
lenne egy megbízásom számodra, abban talán több örömödet leled.
– Miről lenne szó? – kérdezte gyanakvóan Lawrence.
– Mennyire ismered Dorsetshire-t, fiam?
 11
A szokatlanul enyhe tavaszi estén, a sejtelmes holdfényben
Vauxhall Gardens földöntúli hangulatot árasztott. Miután átkeltek a
folyón, a társaság tagjai kiszálltak a csónakból, majd felkaptattak a
magas fákkal szegélyezett ösvényen, amelyet számtalan felaggatott
lampion fénye ragyogott be. Kitty szeme tágra nyílt a csodálkozástól,
ahogy elhaladtak az énekesek, zsonglőrök és más mutatványosok
mellett – a halványan pislákoló lámpások különös varázst
kölcsönöztek nekik. Mintha egy tündérkertben jártak volna a mama
egyik meséjéből, amelyet lefekvéskor mesélt nekik. Igaz, abban a
kertben nem volt szabad letérni az ösvényről, mert senki nem
tudhatta, miféle veszély leselkedik rá.
Ahogy elnézte Dorothy nénit, aki előtte sétált az özvegy grófné
társaságában, tudta, hogy felesleges volt aggódnia a nénikéje
alakítása miatt. Mrs. Kendall, mint mindig, ez alkalommal is felnőtt a
feladathoz.
– Nem támogatom a tervedet, Kitty. Ostoba, vakmerő
vállalkozásnak tartom, ami könnyen a vesztedet okozhatja – mondta
előző este szigorúan. – De természetesen segítek neked.
Nem egyezett a véleményük az öltözéket illetően sem. Dorothy
néni, aki nem örült a visszavonultan élő özvegyasszony szerepének,
hiába öltött magára szolid, halványszürke selyemruhát, a
nyakkivágása egy cseppet sem volt visszafogottnak nevezhető.
– Hidd el, kedvesem, ebben a ruhában sokkal nagyobb esélyem
lesz összebarátkozni Lady Radcliffe-fel – bizonygatta. – Ahogy
hallom, ő maga is meglehetősen feltűnő jelenség.
Dorothy néni, hogy Kittyt megnyugtassa, magára húzott egy pár
fekete kesztyűt, Kitty azonban úgy érezte, hogy a nénikéje túl sokat
enged látni a kebléből, kesztyű ide vagy oda.
Mindezek ellenére Kitty kénytelen volt elismerni, hogy Dorothy
néni kiválóan ráérzett a társaság igényeire. Lady Radcliffe
szemlátomást megkönnyebbülten állapította meg, hogy Mrs. Kendall
jó megjelenésű, előkelő hölgy, és nem egy besavanyodott, házsártos
özvegyasszony, ráadásul a legelegánsabb ruhakölteményében ő
maga is épp olyan merész dekoltázzsal büszkélkedett, mint Mrs.
Kendall. Bár Dorothy néni Kitty jellemzéséhez hűen annak rendje és
módja szerint elmesélte a társaságnak, mennyire szerette
megboldogult férjét, és mekkora fájdalmat okoz számára az
elvesztése, de miután ilyen módon letudta a témát, hamar áttért a
felsőbb körökkel kapcsolatos híresztelésekre, ami Lady Radcliffe-et
is sokkal jobban érdekelte. A néninek nem sokkal korábban sikerült
különféle szaftos pletykákhoz hozzájutnia Sallytől, aki mintha
London összes szobalányát ismerte volna, és ennek köszönhetően
Lady Radcliffe hamar a szívébe zárta újdonsült barátnőjét.
Radcliffe szintén felkészülten érkezett a csatába. Magával hozta a
barátját, Hinsley kapitányt, akinek a feladata nem volt más, mint
Kittyt kísérgetni, így a lány moccanni sem tudott anélkül, hogy a
fiatalember mellé ne szegődött volna. A kapitány célja mindössze
annyi volt, hogy Kitty és Mr. de Lacy ne maradhassanak kettesben
ezen a romantikus, holdfényes estén. Ez a ravasz terv felettébb
bosszantotta Kittyt, akinek eltökélt szándéka volt az este folyamán
négyszemközt beszélni Mr. de Lacyvel. Már túlságosan régóta
húzódott ez a komédia Radcliffe-fel, legfőbb ideje volt nyélbe ütni
végre az eljegyzést. Ahhoz viszont meg kellett szabadulnia valahogy
idegesítő testőrétől.
A rotundánál aztán kiváló alkalom kínálkozott erre. Miközben a
zenekart hallgatták, néhány kifogástalanul öltözött fiatalember a
saját társaságát hátrahagyva Radcliffe köré gyűlt, és hangosan
üdvözölte őt. Radcliffe mozdulatlanná dermedt. Láthatóan nem volt
elragadtatva, a fiatalemberek azonban kitárt karral, boldogságtól
ragyogó arccal közeledtek felé.
– Radcliffe! Hinsley! Nem is tudtuk, hogy a városban vannak!
Az ezt követő udvarias üdvözlések közepette Kitty hátrébb
somfordált Mr. de Lacy mellé.
– Odakísérne a büféhez, Mr. de Lacy? – kérdezte halkan. –
Egészen kitikkadtam.
Mr. de Lacy nagy buzgón melléje szegődött – épp időben. Kitty
látta, hogy Hinsley kapitány abban a pillanatban utánuk ered,
Dorothy néni azonban útját állta, és bevonta őt a Lady Radcliffe-fel
folytatott beszélgetésbe. Kitty kihasználta az alkalmat, és az
ellenkező irányba indulva kisurrant a rotundából Mr. de Lacyvel
együtt. Úgy tervezte, hogy tíz percnél nem maradnak tovább, és
nem tévednek a sötétebb ösvényekre, ahol csorba eshetne akár a
saját, akár Mr. de Lacy becsületén. Tíz perc alatt azonban még a
ragyogóan kivilágított, forgalmas parkban is sok mindent el lehet
érni, ha végre kettesben maradhatnak. Kitty megvárta, amíg
hallótávolságon kívül érnek, és csak utána szólalt meg:
– Hatalmas örömmel tölt el, hogy négyszemközt beszélhetek
önnel, Mr. de Lacy – kezdte.
– Szavamra mondom, engem is – felelte a fiatalember, és
megszorította Kitty kezét. – Igazán pompás az este, nemdebár?
– Bizony, az – helyeselt Kitty. – Azért óhajtottam beszélni önnel,
mert nagy szükségem lenne tanácsra, és egyedül önhöz fordulhatok.
– Te jó ég! – Mr. de Lacyn látszott, hogy ez legyezgeti a hiúságát,
de kissé meg is szeppent, mert nem szokott másoknak tanácsokat
osztogatni. – Mi a baj?
– A nénikém szerint férjhez kell mennem, ráadásul mihamarabb –
mondta Kitty, és mindent megtett, hogy a hangjában alig leplezett
kétségbeesés csengjen. – Kinézett számomra egy bizonyos Mr.
Pearst, aki kétségkívül jóravaló és kedves ember, de számomra
nehéz lenne elfogadni őt.
– A mindenségit! De miért? – Mr. de Lacyn látszott, mennyire
felzaklatta a hír.
– Bizonyára tudja, Mr. de Lacy… – Kitty elhallgatott, majd nagy
levegőt vett, mintha csak a bátorságát igyekezne összeszedni, és
elégedetten látta, hogy a fiatalember várakozón bámul rá. –
Bizonyára tudja, vagy legalábbis gyanítja, hogy más iránt táplálok
gyengéd érzelmeket…
Kitty elnémult, hagyta, hogy a vallomása megtegye a hatását, és
mélyen Mr. de Lacy szemébe nézett, hogy nyomatékot adjon a
szavainak. A következő pillanatban elégedetten nyugtázta, hogy a
fiatalember arcszíne élénkvörösre váltott.
– Bevallom, sejtettem… gondoltam, hogy erről lehet szó –
sóhajtotta Mr. de Lacy.
– Így hát megérti, milyen szorult helyzetbe kerültem – folytatta
Kitty. – Vajon megvan bennem a bátorság, hogy visszautasítsam Mr.
Pearst, amikor igazából hozzá kell mennem, csak hogy valamiből
eltartsam a húgaimat? Már színt vallottam ön előtt, Mr. de Lacy, hogy
apám anyagi helyzete miatt mindenképpen házasságra kell lépnem.
De hogy a szívem ellenében tegyem…
Szerette volna elkönnyezni magát, de a szeme sajnos
csontszáraz maradt.
– Miss Talbot – szólt szenvedélyesen Mr. de Lacy. – Miss Talbot,
mi lenne… mi lenne, ha hozzám jönne feleségül?
Kitty drámaian kapott levegő után erre a váratlan fordulatra.
– Mr. de Lacy, komolyan gondolja?
– Én… azt hiszem, igen – hebegett a fiatalember. – Valójában…
Igen, egészen biztos vagyok benne. Nem teheti meg, hogy
hozzámegy ehhez a Mr. Pearshez, akárki is legyen az. Ez nem
megoldás. Bizonyára tudja, hogy igen mély érzelmeket táplálok ön
iránt. Hiszen már évek óta szeretem önt, Miss Talbot!
Kitty nem érezte szükségét, hogy emlékeztesse a fiatalembert a
tényre, miszerint csupán néhány hete ismerkedtek össze.
Meghatottan szorította meg a kezét.
– Egészen elérzékenyültem – sóhajtotta. – Annyira boldoggá tett,
Mr. de Lacy!
– Kérem – esedezett a fiatalember –, hívjon Archie-nak!
– Archie. Akkor ön is tiszteljen meg engem azzal, hogy Kittynek
szólít. De…
– De? – kérdezte Mr. de Lacy aggodalmasan.
– Ó, Archie, úgy érzem, biztosnak kell lennünk abban, hogy a
családja is az áldását adja ránk. Enélkül nem lenne helyes megtenni
ezt a lépést.
– Természetesen igaza van – sietett egyetérteni vele Archie. –
Borzasztó nagy illetlenség volt tőlem… először a bátyámmal kellett
volna beszélnem… nem is tudom, miért nem tettem meg, pedig már
egy ideje szándékoztam.
– Akkor tökéletesen egyetértünk. Mint mindig.
Egymásra mosolyogtak. Archie izgatottan, Kitty diadalittasan.
Kitty úgy érezte, már majdnem célba ért. Érezte, hogy
karnyújtásnyira van tőle a győzelem.
– Nem tehettem semmit, James, Miss Talbot nagynénje csapdába
ejtett! – panaszolta ugyanabban a pillanatban Hinsley kapitány
Radcliffe-nek, akinek udvarias mosoly dermedt az arcára. – De már
jönnek is! Nem lehettek távol tíz percnél tovább. Nincs miért
aggódni.
Látszik, gondolta magában Radcliffe, hogy Hinsley nem töltött
elég időt Miss Talbot társaságában.
– Kedveseim, már kezdtünk aggódni! – kiáltotta Lady Radcliffe,
amikor közeledni látta Mr. de Lacyt és Miss Talbotöt.
– Sajnálom, anyám, én csak elkísértem Kit… Miss Talbotöt egy
kis limonádéért.
Egy gyengébb férfi ebbe belesápadt volna, Radcliffe-nek azonban
arcizma sem rándult Archie nyelvbotlása hallatán. A szintén
méltóságteljesen viselkedő édesanyja alig észrevehetően felvonta a
szemöldökét, Mrs. Kendall pedig leszegte a fejét, hogy elrejtse a
mosolyát. Ezek szerint ebben a tíz percben Kitty megkérte Archie-t,
hogy a keresztnevén szólítsa őt. Ez aztán gyorsan ment. Szét kell
őket választani. Azonnal.
– Mit szólnának, ha most mennénk vacsorázni? – javasolta nagy
hangon Radcliffe a társaságnak, mire Hinsley azonnal Miss Talbot
mellett termett, és a karját nyújtotta neki. Kitty bátran belekarolt, és a
többiekkel együtt elindultak a szabadtéri vacsoraasztalok felé.
Radcliffe-nek épp csak egy megkönnyebbült sóhajra volt ideje,
mielőtt Archie balról mellé lépett, és határozottan felszegte az állát.
– Beszélnem kell veled, James. Kit… Miss Talbotről. Borzasztóan
fontos, mindenképpen el kell mondanom.
Szentséges ég!
– Természetesen, kisöreg – mondta megnyugtatóan Radcliffe. –
De talán nem ez a legmegfelelőbb hely egy ilyen beszélgetéshez…
ráadásul holnap elutazom néhány napra… nem várhat egy keveset?
Archie alaposan végiggondolta a dolgot.
– De, azt hiszem, várhat – szólalt meg végül, és jelentőségteljes
pillantást vetett a bátyjára. – Majd visszatérünk rá.
Dorothy néni a vacsora és a különböző előadások közben, illetve
a hazafelé vezető úton is ügyesen játszotta a szerepét, de amint
átlépték a Wimpole Street küszöbét, képtelen volt tovább tartani a
száját.
– Sikerült? – bukott ki belőle a kérdés. – Eljegyzett?
 – Nem egészen – felelte Kitty, és közben a kabátja gombjait
oldotta ki. – De megkérte a kezem.
Dorothy néni összecsapta a tenyerét.
– És igent mondtál? – kérdezte Cecily. – Akkor most már
hazamehetünk?
– Hamarosan – ígérte a nővére. – Nem mondhattam igent, mert
amíg a családja nem adja ránk áldását, nem mehetek biztosra.
Rábeszéltem, hogy amint megkapta a családja támogatását, újra
kérje meg a kezem.
A nénikéje egyetértőn bólintott.
– Nagyon helyes. Nem hinném, hogy az édesanyja komoly
akadályokat gördítene az útjába, ha a fiatalembernek lesz bátorsága
kiállni magáért. – Egy pillanatra elgondolkodott. – De igazad volt, a
bátyjával jobb óvatosnak lenni. Árgus szemmel figyel téged, és
egyáltalán nincs ínyére, amit lát.
– Most már nem tehet sok mindent az eljegyzés ellen – vetette
oda félvállról Kitty. Belerogyott az egyik karosszékbe, átvetette az
egyik lábát a karfán, és úrihölgyhöz méltatlan hányavetiséggel az
ülésbe süppedt. – Csoda lenne, ha rá tudná venni Archie-t, hogy
megszegje a szavát. Még néhány nap, és annak rendje és módja
szerint megkaparinthatom a vagyont, amire szükségünk van.
Cecily megvetően szipogott.
– Nem tetszik, ahogy beszéltek róla. Mintha… mintha valamiféle
róka lenne, amit le kell vadászni.
Kitty túlságosan boldog volt ahhoz, hogy haragudjon.
– Cecy, mindketten tudjuk, mennyire élvezed majd te is a
gazdagságot. Gondolj csak a könyvekre!
Az érvet, amellyel a nővére az intellektuális énjére hatott, jóval
kevésbé érezte erkölcsileg visszataszítónak, mint az előző
indokokat, így Cecily megenyhült kissé, és elmosolyodott.
– Ráadásul – folytatta Kitty –, a magafajta férfiaknak mind az a
sorsuk, hogy szerelem nélküli érdekházasságban éljenek. És ha már
úgyis akadna valaki, aki örömét leli Mr. de Lacy vagyonában, miért
ne mi legyünk azok?
Kitty arcára diadalittas mosoly ült ki. Úgy gondolta, hogy talán
még soha, senki nem könnyebbült meg annyira, mint ő. Igen,
megcsinálta. Mr. de Lacy – Archie – megkérte a kezét. Ezt nem
veheti el tőle senki. Még Lord Radcliffe sem.
 12
A következő két napban egyértelművé vált a helyzet. Radcliffe
letette a fegyvert. Mr. de Lacy és Lady Amelia újra a Talbot nővérek
mellé szegődtek a mindennapos sétájukon, immár anélkül, hogy a
bátyjuk kísérgette volna őket – igaz, épp elég szolgáló tartott velük,
hogy a szemérmes pillantásokon és sejtelmes kis mosolyokon kívül
bármi más megeshetett volna köztük. Radcliffe nem állt bosszút, és
nem tett kísérletet arra, hogy szétválassza Archie-t és Kittyt, sőt,
mintha köddé vált volna. Kitty elérte, amit akart – pontosabban,
majdnem. Archie hivatalosan még nem beszélt sem a bátyjával, sem
az anyjával az eljegyzésről – állítólag mindketten elutaztak
Londonból a hétvégére –, de szenvedélyesen és hosszasan
fogadkozott, hogy az áldásukat kéri, amint visszatérnek.
Kitty azon a vasárnapon már a második levelét fogalmazta
Beatrice-nek – el akarta mondani a testvéreinek, hogy kézben tartja
a dolgokat, és hogy megkérték a kezét –, amikor Sally belépett, és
jelentette, hogy Lord Radcliffe a földszinten várakozik.
– Biztos vagy benne? – csodálkozott Kitty, de Sally csak annyit
kérdezett, hogy bevezesse őt vagy ne. Kitty nagy nehezen
elhebegett egy igent, aztán idegesen felpattant, és megigazgatta a
szokásosnál kissé ziláltabb tincseit. Különös volt Radcliffe-et a
társalgójukban látni, amely hirtelen mintha összement volna. Még a
mennyezet is alacsonyabbnak tűnt. Ezzel a férfi is tisztában volt,
látni lehetett abból, ahogy a tekintete végigjárta a bútorokat, amelyek
– bár a Londonba érkezésükkor Kitty fényűzőnek látta őket – a
Grosvenor Square berendezéséhez képest kifejezetten ütött-
kopottnak hatottak.
– Jó napot, Miss Talbot. Kérem, bocsássa meg a
faragatlanságomat, hogy hívatlanul állítok be önhöz.
Miss Talbot nagy kegyesen elfogadta a bocsánatkérést.
– Miben segíthetek, uram? – kérdezte éppolyan illedelmesen, és
intett a férfinak, hogy foglaljon helyet. – Remélem, a családja jó
egészségnek örvend.
– Igen, köszönöm. És remélem, hogy ez így is marad. – Ezzel
mélyen a lány szemébe nézett, és hagyta, hogy néma csend
telepedjen rájuk.
Mindketten hallgattak, és várták, hogy a másik törje meg a
csendet. Kittyt különös elégedettség töltötte el, amikor végül a férfi
szólalt meg elsőként:
– Miss Talbot, attól tartok, véget kell vetnem a családommal való
ismeretségének. Bocsássa meg, hogy kertelés nélkül kimondom, de
nem engedhetem, hogy kapzsi módon, fondorlattal rávegye Archie-t
a házasságra.
A lágy, szinte bársonyos hangjából kicsengő megvetés jobban
szíven ütötte Kittyt, mint ha kiabált volna vele. Érezte, ahogy a
nyakát elönti a forróság. Már-már bizonygatni kezdte, hogy a férfi
téved, ő igenis szereti Archie-t, de volt valami a másik rideg
tekintetében, ami azt sugallta, teljesen felesleges lenne.
Inkább közömbös arcot vágott, és éppolyan nyugodtan méregette
Radcliffe-et, ahogy a férfi méregette őt. Miközben mindketten
leplezetlenül igyekeztek kifürkészni a másik szándékait, a tekintetük
összetalálkozott.
– Értem. És ha szabad kérdeznem, uram, egyedül azért ellenzi a
házasságunkat, mert hozományvadásznak tart?
A férfi látványos mozdulattal tárta szét a karját.
– Már megbocsásson, szükségem lenne más indokra is?
– Ami azt illeti, igen. Nem értem, miért olyan visszataszító az ön
számára a gyakorlatiasságom.
– A gyakorlatiassága? – ismételte a férfi. – Ön így nevezi azt, ami
valójában rideg számítás… önzés… manipuláció? Attól tartok, önnel
kapcsolatban én inkább ezeket a kevésbé tiszteletteljes szavakat
használnám, Miss Talbot.
– A tiszteletteljesség luxusát csupán a gazdagok engedhetik meg
maguknak – felelte Kitty hűvösen. – És csak a férfiaknak adatik meg
a kiváltság, hogy maguknak teremtsenek vagyont. Nekem négy
húgom van, akikről gondoskodnom kell, és azok a foglalkozások,
amelyek nyitva állnak a hozzám hasonló nők előtt – nevelőnő vagy
talán varrónő lehetnék – nem tennék lehetővé, hogy mindannyiukat
etessem és ruházzam. Mi mást tehetnék, mint hogy keresek
magamnak egy vagyonos férjet?
– Önnek nincsen szíve – szólt vádlón Radcliffe.
 – Ön pedig naiv – vágott vissza Kitty, és kezdett elvörösödni. – Ha
Archie nem vesz el engem, akkor majd elveszi valamelyik jó
kapcsolatokkal rendelkező ifjú hölgyet, aki az útjába kerül – de
ezeket a nőket egyedül a pénztárcája érdekli. Vagy talán tagadja,
hogy így van?
– De az legalább az ő döntése lenne – csattant fel Radcliffe. – És
a házassága nem hazugságra épülne.
– Miféle hazugságra? Én nem adtam ki magam másnak, mint aki
vagyok. A fivére is tudja, hogy nincs vagyonom, és ismeri a
családom helyzetét. Mindig őszinte voltam vele.
– Őszinte? – kérdezett vissza Radcliffe gúnyosan.
– Igen – erősködött a lány.
– Értsem ezt úgy, hogy a fivérem ismeri a teljes igazságot a
családjával kapcsolatban? – kérdezte Radcliffe csípősen.
– Nem igazán értem, mire gondol, uram – nyögte ki Kitty, és
közben jéggé dermedt a széken.
– Szerintem tudja. Képzelje, tisztában vagyok azzal, miért
hagyták el Londont oly hirtelen a szülei annak idején.
Kitty összeszorította az ajkát, nehogy elszólja magát. Lehet, hogy
a férfi blöfföl. Biztosan blöfföl.
– Ha zsarolni akar, uram, meg kell kérnem, hogy terítse ki a
kártyáit – motyogta.
– Jó, legyen. – Radcliffe gúnyosan fejet hajtott. – A szülei… jól
ismerték egymást már a házasságuk előtt is, nem igaz? Úgy
hallottam, hogy az édesanyja valójában jól jövedelmező karriert
futott be azzal, hogy… úriemberekkel ismerkedett. Mint ahogyan a
nagynénje is.
Kitty egy szót sem szólt. Abban sem volt biztos, hogy lélegzik
egyáltalán, bár a szíve hangosan dübörgött a fülében.
– Amikor az apja úgy döntött, hogy feleségül veszi a szeretőjét –
folytatta Radcliffe a szokásos bársonyos hangján –, a családja
ellenezte a választását, azt hiszem, érthető módon, és száműzték őt
Londonból, hogy elkerüljék a botrányt. El tudom képzelni, milyen
kegyvesztett lett ezek után.
Radcliffe szavai után súlyos csend telepedett rájuk.
 – Megkérdezhetem, uram – Kitty nem hagyta, hogy a hangja
megremegjen –, hogyan találta ki ezt a pompás kis történetet?
A férfi szeme csak úgy ragyogott a diadaltól.
– A lovászom, Lawrence hasznos kis fickó, aki a lovakon kívül
sok minden mással is foglalkozik, néhány napja az ön Mr.
Linfieldjének inasától hallotta. Tudta, hogy Mr. Linfield ezért bontotta
fel olyan hirtelen az eljegyzést? Attól tartok, az édesapja mindenről
beszámolt a földesúrnak nem sokkal a halála előtt, amikor egyik este
mélyen a pohár fenekére nézett. Ez után a vallomás után a Linfield
család nem támogathatta többé a házasságukat.
Kitty határozottan megrázta a fejét, pedig volt abban igazság,
amit hallott. Szóval ezért veszítette el Mr. Linfieldet! Azért igyekeztek
annyira Mr. Linfield szülei, hogy bemutassák a fiatalembernek Miss
Spencert, mert a papa kikotyogta a családi titkot, amelyet korábban
éveken át gondosan őrizgetett. Kittyn kétségbeesett düh lett úrrá.
Mérges volt az apjára, Radcliffe-re és az egész világra, amiért ilyen
kilátástalan helyzetbe sodorták őt.
Radcliffe közben kecses mozdulattal felcsippentett egy kevés
tubákot. Kitty alig tért magához a hatalmas megrázkódtatás után, de
a férfi nemtörődömsége olyannyira feldühítette őt, hogy hirtelen
kitisztultak a gondolatai.
– És pontosan mi köze van anyám múltjának ehhez a
beszélgetéshez? – kérdezte ridegen.
Radcliffe felvonta az egyik szemöldökét.
– Nagyon is sok köze van hozzá – felelte higgadtan. – Nem
hinném, hogy a származásának botrányos részleteit is feltárta Archie
előtt, bármilyen őszinte is volt a családja szerencsétlen anyagi
helyzetét illetően. Az öcsém igazán jólelkű, de ilyen hírnek nem
örülne. Természetesen egy szerelmi viszony mindig izgalmas, Archie
azonban már csak a neveltetésénél fogva is irtózik a botrányoktól.
Egyébként, ha ez a hír lábra kapna, ön is megtapasztalná, mennyire
barátságtalan tud lenni ez a város.
Kitty remegő keze ökölbe szorult.
– Ön pedig szeretne engem eltávolítani Londonból, csak hogy ne
kapjon lábra a hír, igaz? – kérdezte Kitty nyersen.
 – Ugyan, annyira azért nem vagyok szívtelen. – Radcliffe
határozott mozdulattal becsapta a tubákos szelencét, mintha indulni
készülne a sikeres megállapodás után. – Ön dönti el, mikor és hova
megy. Ha szeretné, elcsábíthat valaki mást a felsőbb körökből,
engem nem érdekel – vonta meg a vállát. – Csak annyit kérek, hogy
Archie-t és a családomat hagyja békén.
Újabb csend következett. Kitty magában arra gondolt, hogy
Radcliffe a győzelme után ennél kíméletlenebb és
bosszúszomjasabb is lehetne. Fordított helyzetben ő személyesen
győződne meg arról, hogy a férfi másnap reggel elhagyja a várost.
De Radcliffe valóban olyan nagylelkűen viselkedett? Kitty sejtette,
hogy hiába kezdődik meg rövidesen a londoni báli szezon,
befolyásos kapcsolatok híján ő a társaság peremére szorul majd,
ahová nem vetődnek el az igazán tehetős férfiak. Így értelmetlen
pénzkidobás lett volna a felsőbb körök kegyeit keresnie. Végül arra
jutott, hogy kénytelen lesz azoknál a férfiaknál próbálkozni, akiket
Dorothy néni eredetileg ajánlott neki. Végtére is, az évi kétezer font
sem megvetendő összeg. Kittynek eszébe jutott, milyen nemtörődöm
módon bánik a de Lacy család a vagyonával. Szinte ügyet sem
vetettek a pénzügyi kérdésekre, mintha a jólétük magától értetődő
lenne, éppúgy, mint a levegő, amelyet belélegeznek. Ő bezzeg mit
meg nem adna, hogy a húgainak hasonló biztonságot teremtsen!
– Akkor megállapodásra jutottunk, Miss Talbot? – kérdezte
Radcliffe, és ezzel kizökkentette a lányt a gondolataiból. A
hangjában nem volt rosszindulat. Talán valamennyire együtt is érzett
vele a veszteség miatt, amelyet a tekintetében látott.
– Megállapodás – ismételte Kitty vontatottan, minden szótagot
megnyomva. – Igen, úgy hiszem. Megállapodhatunk abban, hogy ön
szeretné leleplezni a származásomat, csak hogy megszabaduljon
tőlem. És abban is megállapodhatunk, hogy ezek után én titokban
elviszem Archie-t Gretna Greenbe, hogy ott kössünk házasságot. És
feltételezem, hogy mivel őszintén szereti Archie-t, az esküvőnk után
mindent megtesz majd, hogy mihamarabb elüljenek a szökésünkről
szóló pletykák.
Radcliffe híres volt arról, hogy még a legvéresebb csatákban is
megőrzi a hidegvérét, most viszont a szava is elakadt
döbbenetében.
– Gretna Green? – hebegte bugyután.
– Elismerem, valóban rémisztő a gondolat, hogy egy szép
vasárnapi napon ilyen hosszú útra induljunk, de ha nincs más hátra,
akkor nem riadok vissza a feladattól. Végtére is, a szükség nagy úr.
Radcliffe hitetlenkedve kapott levegő után.
– A szükség nagy úr – visszhangozta halkan. A lányra meredt, aki
egyenes háttal, mereven ült a széken. Arra gondolt, milyen gonosz
lelket takarhat ez az elegáns külső.
– Miss Talbot – kezdte újra, de olyan erősen megnyomta a té-t,
mintha alig tudná visszafogni magát, hogy rá ne köpjön a lányra. –
Soha életemben nem találkoztam olyan hölggyel, akiből ennyire
hiányzott volna minden kifinomultság. El sem tudom képzelni, hogy
van bőr a képén itt ülni, és azzal fenyegetőzni, hogy besározza az
öcsém becsületét… mint valamiféle olcsó komédiás!
– Olcsó? – ismételte Kitty kissé megbántva. – Be kell hogy
valljam, ez nem valami kedves öntől.
Radcliffe egy pillanatig tanácstalanul meredt rá, aztán egyszer
csak harsány hahotában tört ki. Kitty gyanakodva méregette őt.
Talán idegösszeomlást kapott? Végtére is, a családja meglehetősen
beteges.
– Kér egy kis teát? – kérdezte aggodalmasan, mert úgy látta,
mást nem tehet a férfiért. Radcliffe újra elnevette magát.
– Az egyszerűen csodás lenne, Miss Talbot – felelte illedelmes
biccentéssel. A lány kisietett, hogy szóljon Sallynek, aki kisvártatva
megjelent egy tálcával egyensúlyozva, nyomában Miss Talbottel, aki
a csészéket hozta. Radcliffe csendben figyelte, ahogy Kitty kitölti a
teát. A vidám nevetése immár halvány mosollyá szelídült.
– Úgy tűnik, már megint alábecsültem önt – jegyezte meg
tárgyilagosan, amint Sally becsukta maga mögött az ajtót. – Így hát
zsákutcába jutottunk. Nem engedhetem, hogy hozzámenjen az
öcsémhez. Bármire hajlandó vagyok, csak hogy távol tartsam önt
tőle, de örülnék, ha nem kerülne sor kellemetlen jelenetre a
Skóciába vezető úton.
– Nincs más választásom – szögezte le Kitty szégyenkezés
nélkül. – Jó felesége leszek – tette hozzá behízelgően, és a
szempillája alól sandított a férfira. Egy pillanatig Radcliffe elismerően
gondolt bele, milyen ügyesen elcsavarta Archie fejét.
– Ne élje bele magát – gúnyolódott, és komoran összevonta a
szemöldökét. – Biztos vagyok benne, hogy könnyen talál magának
másik jómódú fiatalembert – tette hozzá, és eltűnődött, mit árul el
róla a tény, hogy hajlandó bármelyik londoni fiatalembert feláldozni
csak azért, hogy megszabadítsa a családját ettől az átkozott
nőszemélytől.
– Úgy beszél, mintha ez olyan egyszerű lenne. Halandó ember
nem kerülhet be azokba a körökbe, ahová önnek szabad bejárása
van, uram. Archie-val csupán a véletlennek köszönhetően
ismerkedtem meg, de nem hinném, hogy még egy ilyen lehetőség az
ölembe hullik. Ahhoz, hogy megérje lemondanom Archie-ról…
segítségre van szükségem. Meghívásokra. Egyszerűbben
fogalmazva: egy befolyásos pártfogóra.
– És úgy véli, hogy én megadhatnám önnek mindezt? – kérdezte
kíváncsian Radcliffe.
– Lord Radcliffe, nincsenek illúzióim a társadalmi rangját illetően.
– Kitty igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Sejtem, mi mindent
elérhet, ha igazán akarja. Biztos vagyok benne, hogy be tudna
vezetni engem a megfelelő társaságba, és onnantól kezdve már
csak rajtam múlna, sikerrel járok-e, vagy sem.
Radcliffe el sem hitte, hogy ilyen beszélgetésben vesz részt.
– Azt szeretné, hogy legyek a bűntársa a
hozományvadászatban? – kérdezte kétkedve.
Kitty határozottan bólintott.
– Így van. Vagy adja az áldását az eljegyzésünkre Archie-val.
– Ez őrültség! – kiáltott fel Radcliffe, hogy így próbáljon hatni a
lány józan eszére.
– Mindenesetre gondolkodjon rajta, uram. – Kitty megvonta a
vállát, jóllehet közben lélegzet-visszafojtva leste, mit szól a férfi. –
Biztosíthatom róla, hogy a szavaimat nem üres fenyegetőzésnek
szántam. Nem hagyom cserben a családomat.
Lord Radcliffe nyugtalanul dőlt hátra a széken. Az illendőség és a
józan ész természetesen azt diktálta, hogy kategorikusan
visszautasítson egy ilyen ajánlatot, amely nem volt sem ildomos,
sem helyes – még csak igazán szükséges sem. Tudta, hogy ha
gyorsan cselekszik, megelőzheti, hogy a lány beváltsa a
rosszindulatú fenyegetőzését. Elmondhatná az anyjának mindazt,
amit megtudott, magával vihetné Archie-t vidékre, és így az egész
családját megóvhatná Miss Talbot gonosz befolyásától. Abban
azonban nem lehetett biztos, milyen károkat okozhat nekik
bosszúból ez a gátlástalan perszóna. A de Lacy család hírnevét nem
lehet könnyen besározni, de miután eddig minden egyes alkalommal
alábecsülte ezt a lányt, talán nem érdemes kockáztatnia.
Valóban olyan szörnyű lenne igent mondani neki? Ha belemenne
az alkuba, sokkal jobban szemmel tarthatná, miben mesterkedik.
Egy pillanatra elképzelte, ahogy Miss Talbot vadul végiggázol az
előkelő társaságon, mit sem törődve a karót nyelt népséggel –
csakhogy ez alkalommal az ő családja biztonságban lenne. Egészen
vonzónak tűnt az elgondolás. Ez a lány hatalmas káoszt okozhat, és
felboríthatja minden olyan anya tervét, aki a fiának ragyogó jövőt
szán. A fiús anyák bármelyik pillanatban arra ocsúdhatnának, hogy a
drágalátos fiacskájukat elragadta tőlük egy ilyen vipera. És akár
sikerrel járna Miss Talbot, akár nem, Archie szeme felnyílna, és
végre meglátná, milyen a lány valódi természete.
Kitty hagyta a férfit csendben tűnődni, aztán lágy hangon
megszólalt. Így beszélhetett a kígyó is Évához, gondolta Radcliffe.
– Az édesanyja vacsorapartit rendez jövő héten, amelyre az
ismerősei közül a legkiválóbb urakat és hölgyeket hívta el. Ha
ráveszi őt, hogy engem is vegyen be a vendégek körébe, biztos
vagyok benne, hogy meghívást szerzek magamnak a báli szezon
első rendezvényeire.
– Ennyi az egész? – kérdezte gúnyosan Radcliffe.
Kitty fontolóra vette a dolgot.
– Nem – mondta, mire a férfi kétségbeesetten forgatta a szemét.
– Az első bálon, ahová eljutok, kérjen fel táncolni!
– Egy meghívás és egy tánc? – morfondírozott Radcliffe, majd
egy ideig csendben maradt. – Ez felettébb szokatlan – tette hozzá
komolyan. – Ha ezzel bármilyen módon árt a családomnak, minden
lelkiismeret-furdalás nélkül tönkreteszem önt.
– De…? – Kittyn nem látszott, hogy zavarba jött volna.
 – De azt hiszem, megállapodhatunk. Gondoskodom róla, hogy
bekerüljön a legjobb társaságba, és cserébe örökre
megszabadulunk öntől.
Kitty elmosolyodott.
Radcliffe-nek megfordult a fejében, hogy talán Faust is így érezte
magát.
 13
Lady Radcliffe legfontosabb szenvedélye – túl a családján és az
egészségén – a Lady Montagúval régóta folytatott rivalizálása volt.
Annak idején kettőjük versengéséből született meg a szokás, hogy
Lady Radcliffe minden évben vacsorát rendezett a báli szezon
kezdetén. Korábban a londoni báli szezont mindig Lady Montagu
nyitotta meg fényűző báljával. Lady Montagu grófné, aki szintén
megözvegyült, valamelyest előnyösebb helyzetben tudhatta magát,
hiszen mindkét leánya idősebb volt Ameliánál. Mivel Ameliát még
nem mutatták be a társaságban, Lady Radcliffe nem szállhatott be a
versengésbe saját táncmulatság rendezésével, de az előző két
évben megtartotta a saját vacsoráját Montagúék bálja előtt néhány
nappal. Hiába volt az esemény szűk körű, kifejezetten felkapottnak
számított, és rengeteget beszéltek róla. Sőt, épp azért, mert ilyen
családias rendezvényről volt szó, a meghívás igen értékesnek
számított, és Lady Radcliffe nagy élvezettel válogatott a lehetséges
vendégek között. A vendéglistán hónapokig dolgoztak, míg végül
szétosztották a meghívókat annak a tizennégy-tizenhat
kiváltságosnak, akik között kizárólag a család legközelebbi ismerősei
és azok gyermekei szerepeltek, vagyis az előkelő társaság krémje.
Radcliffe tudta, hogy nem lesz egyszerű feladat megkérni az
édesanyját, hogy az utolsó pillanatban szorítson helyet az
ülésrendben. És valóban, amikor Radcliffe először elővezette, hogy
esetleg meghívhatná a Talbot kisasszonyokat és Mrs. Kendallt, a
grófné úgy nézett rá, mintha elment volna az esze.
– De hiszen holnap lesz a vacsora! – kiáltotta elhűlve. – Teljesen
felborítaná a nemek arányát a sok hölgyvendég… Ezenkívül… –
kezdte, aztán elbizonytalanodott. – Nagyon kedvelem Mrs. Kendallt
és a Talbot testvéreket, ezt te is tudod, de ez egy… szűk körű
esemény. Különösen Mrs. Burrell olyan, aki a kákán is csomót
keres…
Elhallgatott, mert nem akarta kerek perec kimondani, hogy
bármilyen illedelmesen is viselkednek a Talbot lányok és Mrs.
Kendall, egészen biztosan nem felelnének meg Mrs. Burrell
előkelőségről alkotott elképzelésének. Végtére is, nem volt se
rangjuk, se kapcsolataik és senki sem ismerte őket.
Radcliffe felsóhajtott. Ideje volt példát venni Miss Talbotről, aki a
manipulációival bárkit könnyedén az ujja köré csavart.
– Az az igazság, mama, hogy idén én is szívesen részt vennék a
vacsorán, és úgy gondoltam, hogy a Talbot nővérek meghívásával
lehetne a legkönnyebben elejét venni, hogy a nemek aránya
felboruljon. El sem tudom képzelni, hogy az előkelő társaságban
lenne bárki más, akit nem sértenénk meg ezzel a késői meghívással.
Lady Radcliffe tekintete felragyogott.
– James! Komolyan mondod? Bevallom, remélni sem mertem,
hogy valaha rászánod magad, és eljössz. A múltban olyan kegyetlen
dolgokat mondtál a Montagu és a Sinclair családra.
– Amit már bánok – hazudta Radcliffe. – Ha meghívnánk Mrs.
Kendallön és a Talbot nővéreken kívül Hinsley-t is, akkor egészen
megfelelőek lennének az arányok, nem igaz?
Lady Radcliffe egy pillanatra elgondolkodott. Természetesen nem
volt ideális három olyan vendéget meghívni, akik nem igazán emelik
az est fényét, de ezt bőven ellensúlyozná James és Hinsley kapitány
jelenléte. Lady Radcliffe volt annyira éles szemű, hogy észrevegye,
milyen elbűvölő fiatalember lett az idősebbik fiából az elmúlt két
évben, amíg távol élt Londontól. Váratlan visszatérése kétségkívül
még különlegesebbé tenné az estét. Már csak egyetlen tisztázandó
kérdés maradt.
– És az nem aggaszt, hogy Miss Talbot így újra Archie közelébe
kerül? – kérdezte Lady Radcliffe. – Mióta visszatértem Richmondból,
Archie több alkalommal is utalt rá, hogy szeretné az áldásodat kérni,
hogy hivatalosan is eljegyezze őt. Ha ellenzed a házasságukat, talán
nem lenne bölcs dolog…
– Ez a kérdés többé nem aggaszt – nyugtatta meg az anyját
Radcliffe. Nem tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy az öccse
már kétszer is megpróbált beszélni vele, ő azonban szerencsére
egyszer sem tartózkodott otthon. – Biztosíthatom, anyám, hogy
Archie és Miss Talbot nem ragaszkodnak egymáshoz.
– Akkor máris írok a Talbot kisasszonyoknak – jelentette ki az
édesanyja, és hirtelen kisimultak a ráncok a homlokán. – Kedvesem,
rá tudnád beszélni Hinsley-t, hogy az ezredének díszegyenruháját
viselje?
– Vacsorameghívás? – Dorothy néni úgy kikelt magából, mintha
Kitty arra akarta volna rávenni, hogy mások szeme láttára kösse
meg a harisnyáját.
– Igen. Hát nem csodálatos? – Kitty arca csak úgy ragyogott,
miközben meglengette a levelet. – Jó néhány előkelő úr és hölgy
lesz ott. Ha minden jól megy, hamarosan sorra kapjuk a
meghívásokat a bálokra.
Mrs. Kendall a homlokára csapott.
– Mennyi gond van ezzel a lánnyal! – sóhajtott kimerülten. – Öt
percre magadra hagylak, és máris egy újabb ostoba terven töröd a
fejed. Lord Radcliffe már lerántotta rólunk a leplet. Nem hinném,
hogy helyes lépés lenne meghívatnod magadat.
– Dehogyisnem – jelentette ki határozottan Kitty. – Tekintve, hogy
Lord Radcliffe azzal fenyegetőzött, hogy mindent elmond másoknak
a mamáról, inkább dicséretet érdemlek, amiért a visszájára
fordítottam a helyzetet.
– Mit akart elmondani másoknak a mamáról? – szólt oda Cecily a
sarokból. Kitty összerezzent. Teljesen megfeledkezett a húgáról.
– Ó, semmi különöset, ne aggódj! – legyintett.
– Tudni akarom – erősködött Cecily. – Ha a mamáról van szó,
nekem is jogom van tudni.
Kitty felsóhajtott húga csökönyös arckifejezése láttán, majd
odament hozzá, és mellé telepedett.
– Talán meg fogsz döbbenni azon, amit mondok – kezdte, mert
tudta, hogy nincs ideje szépítgetni a dolgot. – A mama annak
idején… szóval a mama… kurtizán volt. Így ismerkedett meg a
papával.
Cecilynek leesett az álla.
– Micsoda? – hüledezett. – Ez nem lehet igaz. A mama
színésznő volt.
– Igen – bólintott Kitty. – És azonkívül még…
Cecily a fülére tapasztotta a kezét.
– Ne!
 Kittyt bosszantotta a húga gyerekes viselkedése. Úgy érezte,
nincs értelme ilyesmire fecsérelnie az idejét, amikor annyi dolga van.
– Én… én képtelen vagyok elhinni. Olyan sokat beszélgettünk a
kiváló drámaírókról – hebegte Cecily. – Shakespeare-ről… és… és
Marlowe-ról.
– Ugyan már! – vigasztalta Kitty a húgát. – Ő akkor is ugyanaz az
ember, Cecily, ugyanúgy az anyánk. Ez nem jelenti azt, hogy nem
szerette Shakespeare-t és… azt a másikat. Egyszerűen megtudtál
róla valami újat… te is érdekesnek találod, nem igaz?
Cecily utálatos pillantásából azonban világosan kiderült, hogy
ellenkezőleg, ő egy cseppet sem találja ezt érdekesnek.
– Hogyhogy eddig nem mondtad el nekem? – kérdezte.
– A mama úgy vélte, hogy felzaklatna. És nagyon úgy tűnik, hogy
igaza volt.
– De neked mégiscsak elmondta! – szólt Cecily vádlón. Kitty az
ajkába harapott, és azon tűnődött, elmondja-e az igazat. A mama
igazából soha nem akart terhet rakni Cecily vállára. A húga mindig is
a valóságtól elrugaszkodva, a könyvek világában élt. A mama
szívesen beszélgetett vele regényekről és színdarabokról, a múltat
azonban egyedül Kittyvel osztotta meg. Kitty és az édesanyja között
nem voltak titkok. Őszintén beszéltek az anyagi nehézségeikről, és
együtt törték a fejüket a lehetséges megoldásokon. Cecily egészen
másféle kapcsolatot ápolt az anyjával.
– Kitty, nem mehetünk el – harsogta túl Dorothy néni Cecily
hebegését.
Kitty a homlokát ráncolva pillantott rá.
– Miért ellenzi ennyire? Kiváló alkalomnak ígérkezik, nénikém.
Komoly esélyeket kapnék a továbbiakra.
– Anyád is kapott, és nézd, mi lett belőle! – vágott vissza élesen
Dorothy néni, mire a két lány döbbenten hőkölt hátra. A néni
reszkető kezét a szájához kapta.
– Nem úgy értettem – nyögte. – Sajnálom… De, tudod, annyira
hasonlítasz rá. Az anyád is biztosra vette, hogy mindent megkaphat
egyszerre: szerelmet, házasságot és vagyont. De ha az ember a
felsőbb körökbe keveredik, semmi nem olyan egyszerű, mert egyik
pillanatról a másikra mindent elveszíthet. Anyádat végül elzavarták,
és soha többé nem láttuk őt.
A szobára néma csend borult. A lányok korábban egyszer sem
látták, hogy Dorothy néni ennyire kikelt volna magából.
– A különbség annyi – szólalt meg Kitty –, hogy én senkibe nem
szeretek bele.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ez segít. – Dorothy néni
keserűen tárta szét a kezét. – Oktalannak látom a tervedet. A
leghalványabb fogalmunk sincs arról, hogyan kell viselkedni egy
ilyen eseményen.
– Azt gondoltam, ön tudja – ismerte be Kitty. – Hiszen már
korábban is volt dolga úriemberekkel.
– De nem a hitvesük szeme láttára – hangsúlyozta Dorothy néni.
– Ez a helyzet éppolyan új nekem, mint nektek. Az ilyen
eseményekre számtalan szabály vonatkozik, de ezekről mi semmit
nem tudunk. És arra gondoltál, mi történik, ha az egyik résztvevő
úriember esetleg felismer engem?
– Már tíz év telt el azóta – mutatott rá Kitty bizonytalanul.
– Tíz év eltelt ugyan, de az idő, ezt megbízható forrásból tudom,
igen kegyes volt hozzám – mondta komolyan Dorothy néni. – Hiába
fekete most a hajam, és nem vörös, nem véletlenül kerülöm ezt a
népséget, Kitty. Ami pedig téged illet, kiköpött mása vagy anyádnak.
Jobban tennéd, ha megírnád Lady Radcliffe-nek, hogy sajnos nem
tudunk részt venni a vacsorán.
– Adjam fel? – szegte fel az állát kihívóan Kitty. – Nem, csak azért
is utánajárok mindennek, amit tudnunk kell, és elmegyünk arra a
vacsorára!
Az ígéretéhez híven Kitty aznap délután összeszedte minden
bátorságát, és Cecilyvel együtt elindult információt gyűjteni. Az első
útjuk a könyvtárba vezetett, miután Cecily alig győzte dicsérni a
leányneveldében megismert illemtankönyveket, amelyek az ifjú
hölgyeket okították illendőségre. Kitty azonban csalódottan
állapította meg, hogy még a legszínvonalasabb kötetek is csupán a
legsemmitmondóbb és leghaszontalanabb utasításokat
tartalmazzák. Hogyan segíthetnének rajta egy nagyszabású
vacsorán az olyan butaságok, mint „minden esetben tekintsük
szentnek az igazságot” vagy „őrizzük meg a méltóságunkat, de
vessük el a büszkeséget”? A könyvtárból végül üres kézzel távoztak,
és Kitty aznap este kerülte Dorothy néni tekintetét.
Megegyeztek, hogy az este folyamán egy szóval sem említik
többé a vacsorameghívást. Mindannyian korán lefeküdtek, de
Kittynek nem jött álom a szemére. Mióta Londonba jöttek, már
megszokta a város szüntelen zsivaját, de azzal egyelőre nem békélt
meg, hogy a zaj még az éjszaka sötétjében is beszűrődik az
ablakon. Otthon, Netley-ben, amikor nem tudtak aludni, Beatrice és
ő a paplan alatt sutyorogtak a legféltettebb titkaikról és a
félelmeikről. Egy idő után már szinte mindent tudtak egymásról.
Jóllehet voltak titkok, amelyeket Kitty nem osztott meg Beatrice-szel
– az adósságaik valódi mértékéről és a szüleik múltjáról nem
beszélt, ezeket a terheket egyedül cipelte –, de megszokta, hogy a
nehéz pillanatokban a legidősebb húgára támaszkodhat. Különösen
az anyjuk halála utáni években, amikor kétségbeejtően egyedül
érezte magát, Beatrice társasága jelentette a biztos pontot az
életében.
És most kénytelen volt nélkülözni őt.
– Cecy? – suttogta a sötétben Kitty, de a halk hortyogásból tudta,
hogy a húga már az igazak álmát alussza.
Magában azt kívánta, bárcsak annak idején beszélt volna az
apjával az előkelő társaságban megkövetelt etikettről. Olyan sok
alkalom kínálkozott rá, amíg még életben volt az apja! De honnan
tudhatta volna Kitty, hogy egy nap ilyen nagy szüksége lesz erre a
tudásra? Számára a szülei elvesztésében az volt az egyik
legszomorúbb dolog, hogy nem beszélhetett velük többé, és erre
nem a gyász első fájdalmas napjaiban döbbent rá, hanem később.
Gyakorta előfordult, hogy szeretett volna tőlük kérdezni valamit, és a
következő pillanatban rádöbbent, hogy már nincsenek ott, hogy
felelhessenek neki. Kitty most minden eddiginél jobban vágyott arra,
hogy az apjának vagy az anyjának feltegye a fejében kavargó
kérdéseket. Szívesen kifaggatta volna az apját a felsőbb körökről, de
természetesen arról is, vajon helyesen cselekszik-e. Hallgatnia
kellene Dorothy nénire, vagy megbízhat a saját megérzéseiben?
Végül minden jóra fordul majd? Istenem, de jó lenne, ha a szülei
megnyugtatnák őt, hogy minden rendben lesz! Ha csak még egyszer
a homlokán érezné a szülei kezének megnyugtató érintését!
Cecily csuklott egyet a sötétben, mire Kitty magához tért az
ábrándozásból. Úgy gondolta, hogy mindenáron beszélnie kell
valakivel, aki úgy ismeri ezt az előkelő világot, mint a tenyerét, és
ismer minden olyan szabályt és szokást, amit Kitty nem. Valakivel,
aki pontosan tudja, honnan ismerik fel a bennfentesek a kívülállókat,
valakivel, akivel – ez a legfontosabb – őszintén beszélhet, és nem
kell attól félnie, hogy a tudatlansága megrémíti az illetőt. Amikor a
késő esti sötétbíbor égbolt koromfeketébe fordult, Kitty végül arra
jutott, hogy egyetlen olyan embert ismer, akitől nyugodt szívvel
tanácsot kérhet.
Másnap reggel tíz órakor Lord Radcliffe komornyikja, Beaverton
igencsak meglepődött, amikor ajtót nyitott Radcliffe St. James’s
Place-en található rezidenciáján, ahol a küszöbről Miss Talbot és egy
szobalány várakozón nézett fel rá. Ebben a szokatlan helyzetben
Beaverton akkor járt volna el helyesen, ha tájékoztatja a hölgyeket,
hogy Lord Radcliffe nem fogad látogatókat, és rögtön elküldi őket, ő
azonban, maga sem tudta, hogyan és miért, bekísérte a látogatókat
a könyvtárterembe, és felsietett az emeletre, hogy közölje az urával,
látogatója érkezett.
– Miss Talbot? – hüledezett Radcliffe a besötétített hálószoba
mélyén. – Itt? Most? Mi az ördög…?
Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és negyedórával később
ott is termett a könyvtárszobánál, igaz, a megjelenése valamelyest
ziláltabb volt, mint máskor, amikor látogatókat fogadott. Megtorpant
az ajtóban, és üres tekintettel bámult Miss Talbotre. Bármennyire
hihetetlennek tűnt, valóban ott állt előtte a lány.
– Miss Talbot – szólt végül üdvözlésképpen, de meghajolni
elfelejtett.
Miután mást nem mondott, Miss Talbot magában megállapította,
hogy bal lábbal kelhetett ki az ágyból, és a jó modort is ott felejthette.
– Kaphatnánk esetleg egy kis frissítőt? – kérdezte Kitty, mert úgy
érezte, a férfinak talán egy kis segítségre van szüksége. Radcliffe
összeszorította az ajkát, aztán elküldte a komornyikot teáért, és
hellyel kínálta a hölgyeket.
 – Nem számítottam a látogatására, Miss Talbot – kezdte
Radcliffe, miután valamelyest magához tért. – Ilyen korai órán senki
nem szokott beállítani, még az előre bejelentett látogatók sem.
Kitty elcsodálkozott.
– De hiszen már tíz óra is elmúlt! – értetlenkedett. – Talán még
aludt?
– Nem érdekes – legyintett elnézően Radcliffe. – De mi járatban
van nálam? Úgy tudom, nincs miről beszélnünk, hiszen tegnap
minden bizonnyal megkapták édesanyám meghívóját. Hacsak nem
gondolta meg magát a megállapodásunkat illetően…?
– Ó, nem, dehogy! – legyintett Kitty. – Megtartom az ígéretem.
Nincs miért aggódnia, Archie többé nincs veszélyben, már ami
engem illet. De szeretnék önnek feltenni néhány kérdést.
A férfi tekintete Sallyre tévedt, aki az ajtónál egy széken üldögélt,
majd kérdőn nézett Kittyre, a lány azonban egy könnyed
kézmozdulattal eloszlatta az aggodalmait.
– Ne nyugtalankodjon, Sally mindenbe be van avatva. Tőle senki
nem tud meg semmit.
– Értem – bólintott Radcliffe. – Bocsásson meg, de én ebben nem
vagyok olyan biztos, mint ön. Talán a szobalánya várhatna a hallban.
Hacsak nem tart attól, Miss Talbot, hogy kellemetlen helyzetbe
hozom önt. – A hangjában egy cseppnyi gúny csengett, ami azt
sugallta, hogy már a gondolatot is nevetségesnek találja. Kitty
igyekezett nem magára venni az élcelődést. Amint becsukódott az
ajtó Sally mögött, Radcliffe levetkőzte gőgös modorát. – Én a
magam részéről teljesítettem a megállapodás rám eső részét –
szögezte le. – Gondoskodtam a meghívásról, de innentől már önön
áll a dolog.
– Csak nem gondolta, hogy ez ennyire egyszerű! – jegyezte meg
rosszallóan Kitty, aki már meg is feledkezett arról, hogy ő maga is
ennyire egyszerűnek látta a helyzetet, amíg Dorothy néni fel nem
világosította.
– Bocsásson meg, de bizony azt gondoltam.
– Rengeteg mindent tudnom kell Lady Radcliffe vacsorájáról,
különben könnyen balul sülhet el a tervem.
 – Komolyan? – kérdezte Radcliffe, miközben vágyakozva gondolt
az ágyára.
– Igen. Az édesanyja a megismerkedésünk pillanatában rögtön
kívülállóként tekintett ránk. Szeretnék tenni arról, hogy ez ne
ismétlődhessen meg.
– És az első gondolata az volt, hogy én segíthetnék önnek? –
kérdezte kétkedve a férfi. – Tegnap még mindketten zsarolni akartuk
a másikat.
– Az első gondolatom az volt – helyesbített a lány –, hogy
elmegyek a könyvtárba, de azok az ostoba illemtankönyvek fabatkát
sem érnek. Ennyi erővel akár a Bibliát is olvasgathattam volna.
Egyébként nem olyan különös, hogy önhöz fordulok. Feltételezem,
hogy ön is érdekelt a sikeremben, hiszen köt bennünket a
megállapodás.
– A megállapodás, amelyet percről percre egyre jobban bánok –
jegyezte meg Radcliffe, miközben megdörzsölte az arcát, és
magában azt kívánta, bárcsak kávét kért volna, és nem teát.
Kitty elengedte a füle mellett a férfi megjegyzését.
– Kik lesznek ott a vacsorán ma este?
– Az özvegy Lady Montagu, a fia, Lord Montagu és a két lánya –
számolta az ujján Radcliffe a résztvevőket. – Lord és Lady Salisbury,
Mr. és Mrs. Burrell, Mr. és Mrs. Sinclair és a fiuk, Gerald, Mr.
Holbrook és végül Hinsley kapitány, akivel már találkozott.
Kitty biccentett, és igyekezett a vendéglistát az emlékezetébe
vésni, hogy később Dorothy néninek is beszámolhasson róla.
– És milyen mélyen kell meghajolnom, amikor bemutatnak Lady
Montagúnak?
Lord Radcliffe néhány pillanatig némán bámult rá.
– Közepesen – szólalt meg végül. Remélte, hogy nem lesz több
kérdés, de Kitty rögtön talpra ugrott.
– Megmutatná, kérem?
– Mutassam meg?
– Igen, megtenné, hogy megmutatja, milyen az illendő meghajlás
egy grófné előtt? Amikor először találkoztam az édesanyjával,
sajnos nem megfelelően üdvözöltem.
– Én nem vagyok nő – mutatott rá Lord Radcliffe.
 – De gondolom, már jó néhányszor meghajolt mások előtt, nem
igaz? – intett Kitty türelmetlenül.
Ha egy kicsit későbbre járt volna az idő, akkor Radcliffe
valószínűleg nemet mondott volna, különösen, ha előre tudja, hogy
Miss Talbot felkeresi őt. A látogatás azonban felkészületlenül érte,
ráadásul igencsak korai órán volt kénytelen felkelni, így
könnyebbnek látta, ha enged Miss Talbot határozott kérésének.
Felállt, és úgy-ahogy bemutatta, hogyan illendő meghajolni egy
grófné előtt. Miss Talbot kritikus szemmel figyelte a mutatványt – a
meghajlás jóval visszafogottabb volt, mint ahogy képzelte –, majd a
férfit utánozva ő is pukedlizett.
– Lord és Lady Salisburyt másképp kell köszöntenem?
– Igen, mert Lord Salisbury márki, a felesége pedig márkiné. Így
kell előttük meghajolni.
Lord Radcliffe megmutatta, majd még egyszer meghajolt, hogy
Kitty lássa, hogyan kell üdvözölni a Sinclair és a Burrell
házaspárokat, akiknek nem volt különösebb rangjuk.
Amikor Miss Talbot úgy érezte, hogy mindent az eszébe vésett,
ismét helyet foglalt.
– És a köszönések után mi történik? – érdeklődött. – Azonnal
asztalhoz ülünk? Milyen fogásokat tálalnak fel? Mindenkinek
meglesz a maga helye? Miről folyik a beszélgetés? És milyen ruhát
ildomos viselni?
Mielőtt Lord Radcliffe teljesen magához tért, és végképp
megelégelte a hívatlan látogató folytonos kérdezősködését, Miss
Talbotnek sikerült számtalan kincset érő információt kihúznia belőle.
Amikor végül Lord Radcliffe megkérte őt, hogy „távozzon, és soha
vissza se jöjjön”, ő boldogan tett eleget a kérésének.
A házigazda személyesen kísérte ki a vendégét – tartott tőle,
hogy másként talán el sem megy –, aztán kurtán-furcsán elköszönt
tőle. Miss Talbot derűsen búcsúzott.
– Talán nem érdekli – tette hozzá Lord Radcliffe komoran, mielőtt
becsukta volna az ajtót –, de a felsőbb körökben rendkívül helytelen,
ha egy hajadon hölgy egy nőtlen férfihoz megy látogatóba, akár a
szobalányával, akár nélküle.
Kitty csodálkozva forgatta a szemét.
 – Drága uram, a városlakók minden apróságon megütköznek.
Gondolja, hogy a friss levegő hiánya teszi?
Radcliffe mérgesen rácsapta az ajtót, Kitty azonban vidáman
szökdécselt le a lépcsőn Sally társaságában. Úgy érezte, sikerült
mindent megtudnia ahhoz, hogy elkápráztassa az előkelő
társaságot. Mindenre felkészült.
 14
– Az ember soha nem tudhatja, milyen öltözéket érdemes viselnie
egy ilyen vacsorán. Nagyon remélem, hogy Lady Montagu nem
öltözik túl – jegyezte meg Lady Radcliffe rosszmájúan, miközben a
szalonban ácsorogva a vendégeket várták.
Radcliffe elnyomott egy mosolyt. Egyértelmű volt, hogy a grófné
semminek nem örülne jobban, mint annak, ha Lady Montagu
baklövést követne el az öltözékével.
Ahogy hetet ütött az óra, szállingózni kezdtek a vendégek.
Miközben Radcliffe hajlongva üdvözölte őket, aggodalmasan leste,
mikor érkeznek a Talbot testvérek.
– Mrs. Kendall, Miss Talbot és Miss Cecily Talbot! – jelentette be
Pattson, és a három hölgy lassan bevonult.
Elegáns öltözékük a legújabb divatot követte: Mrs. Kendall
halvány mályvaszínű ruhát viselt, Miss Talbot és Miss Cecily pedig
ugyanazt a finom, hófehér ruhakölteményt, amelyet a Vauxhall
Gardensben tett kirándulás alkalmával is, bár ezüstösen csillogó
kendőik egészen új megjelenést kölcsönöztek nekik.
– Jó estét, Miss Talbot – köszönt udvariasan Radcliffe, mialatt az
édesanyja Mrs. Kendallt, Amelia pedig Cecilyt üdvözölte.
Kitty fejet hajtott, és halkan megkérdezte:
– Talán máris megbánta a dolgot?
– Nagyon is – bólintott a férfi.
A lány elmosolyodott.
– És akadnak számomra megfelelő kérők a ma esti társaságban?
– kérdezte hamiskás mosollyal.
– Sajnos nem sok, de mivel egyedül ön vélte úgy, hogy ez a
vacsora életbe vágóan fontos a jövője szempontjából, attól tartok, ez
az ön hibája, és nem az enyém.
– Kérem, szóljon, ha úgy érzi, hogy nem tudja teljesíteni az
ígéretét – folytatta Kitty, aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek,
hogy tovább csipkelődjön.
– Talán összeállíthatnék egy listát azokról az úriemberekről, akik
elég vagyonosak, mégis épp eléggé híján vannak az erkölcsös
jellemnek, hogy mindenféle bűntudat nélkül rájuk szabadítsam önt.
 A lány lesújtó pillantást vetett rá.
– Milyen kedves! – biccentett, majd otthagyta a férfit, és Lady
Radcliffe felé indult.
– Miss Talbot, csodásan fest ma! Ez a kitűző káprázatos!
Megmondaná, kérem, ki készítette? – Ez utóbbi költői kérdésnek
bizonyult, Lady Radcliffe ugyanis választ sem várva, bizalmas
hangon folytatta: – Úgy tűnik, Lady Montagu késve érkezik. Már
magamon kívül vagyok haragomban. Igazán illetlenség tőle. Nincs
tekintettel rám, ez immár teljesen nyilvánvaló.
– Őméltósága, Montagu grófja, a tiszteletre méltó özvegy
Montagu grófné, Lady Margaret Cavendish és Lady Jane Cavendish
– jelentette be Pattson méltóságteljesen az ajtóból.
– Kedveseim! – kiáltott szívélyesen Lady Radcliffe, és kitárt karral
fordult a vendégek felé. A hölgyek szinte nevetséges lelkesedéssel
üdvözölték egymást.
– Jöjjenek, ismerjék meg Mrs. Kendallt és az unokahúgait, a
Talbot kisasszonyokat, családunk újdonsült barátait! Lady Montagu
közeli barátnőm, ő pedig a fia, Lord Montagu. Ő és Archie olyan
közel állnak egymáshoz, mintha testvérek lennének. Lady Montagu,
engedje meg, hogy bemutassam Miss Talbotöt, aki olyan csodásan
segítőkésznek bizonyult a legutóbbi migraine rohamom során.
Kitty és Cecily pukedliztek az özvegy grófné előtt.
– Sokat hallottam önökről – szólt Lady Montagu. Az ajka
mosolyra húzódott, a tekintete azonban kíváncsian méricskélte
Kittyéket.
Kitty nagy levegőt vett, és igyekezett megőrizni a hidegvérét.
Nagyon fontos, hogy ma este úgy menjenek haza, hogy elnyerték
minden jelen lévő úrihölgy kegyeit. Lehet, hogy London a férfiak
világa, de a kulcsokat hozzá ezek a hölgyek őrzik. Ők osztogatják a
meghívókat, ők terjesztik a pletykákat, és ők mondják ki az ítéletet
Kitty fölött, márpedig a további sorsa ezen áll vagy bukik.
– Talbot? – kérdezte Lady Montagu. – Talán rokonai a párizsi
Talbot családnak?
Igen, gondolta magában Kitty, de ezt a rokonságot nem szívesen
emlegette fel, nehogy bárkinek eszébe jusson a szülei botránya.
– Nem – hazudta. – Mi Dorsetshire-ből származunk.
 – Ó, akkor bizonyára ismerik a Salisbury családot.
– Még nem mutattak be egymásnak – ismerte be Kitty.
– Ó! – Lady Montagu tekintete Kitty válla fölött a távolba révedt,
mintha máris elvesztette volna az érdeklődését. – A Digby családot
talán ismerik? Csodás a birtokuk, nem igaz? A lányaim tavaly ott
töltötték a nyarat.
– Még nem jártunk ott – ingatta a fejét Kitty. – Jóllehet már
másoktól is hallottam, milyen gyönyörű.
Lady Montagu csalódottnak tűnt, és inkább Dorothy nénihez
fordult.
– És… Mrs. Kendall, ugyebár?
A Kendall név meglehetősen közönségesen csengett, még Kitty
fülének is. Már bánta, hogy nem változtatták meg, de már nem volt
mit tenni. Dorothy néni csodásan viselkedett. Elmondott egy
mulatságos történetet arról, hogyan ismerte meg a megboldogult –
amúgy soha nem létezett – férjét, Lady Montagu azonban figyelemre
sem méltatta őt. Miután kiderült, hogy egyetlen közös ismerősük
sincs, szemmel láthatóan haszontalannak ítélte Kittyéket, és már alig
várta, hogy náluk érdemesebb társasággal foglalkozhasson.
Kitty nagy bánatára pontosan így zajlott a többi bemutatkozásuk
is. A vendégek közül mindenki igyekezett Mrs. Kendallt és a Talbot
testvéreket elhelyezni az előkelő társaság térképén, és amikor sehol
sem találták őket, meglehetősen zavarba jöttek.
A Talbot nővérek pontosan úgy viselkedtek, mint bármelyik
előkelő ifjú hölgy, de nem ismertek senkit azok közül, akiket
ismerniük kellett volna. Miután kiderült, hogy egyetlen előkelő
családdal sem állnak kapcsolatban az ország nyugati részében, a
vendégek egyre lekezelőbben viselkedtek velük. Jóval kisebb volt ez
a világ, mint ahogy Kitty gondolta. Most már belátta, hogy csak
azokat fogadják be, akik valóban közéjük tartoznak. A helyzetüket
egyedül az tette elviselhetővé, hogy a többi vendég figyelmét
túlságosan lekötötte Lord Radcliffe jelenléte, így nem faggatták ki
őket igazán alaposan. Kétség sem fért hozzá, hogy Radcliffe
elkápráztatta a társaságot – nemcsak azért, mert rangos volt,
jómódú és nőtlen, hanem mert a kontinensen töltött évek után ritkán
lehetett őt látni az ehhez hasonló társasági eseményeken. Mindenki
tudta, hogy Lord Radcliffe annak idején Wellington mellett szolgált,
és hiába volt attaséként elsősorban diplomáciai szerepe, mégis részt
vett a harcokban Waterloonál. Mivel ilyen karrierrel ritkán
büszkélkedhettek a nemesi családok elsőszülött fiai, Radcliffe-et
még nagyobb elismerés övezte a kíméletlenül hierarchikus felsőbb
körökben.
Amikor Radcliffe megszólalt, az egész helyiség elcsendesedett,
mintha az összes vendég azt várta volna, hogy a hőstetteiről
meséljen, ő azonban egyszer sem hozta szóba a háborút. Kitty nagy
megkönnyebbülésére Lady Radcliffe kisvártatva bejelentette, hogy a
vacsora tálalva. Lady Radcliffe nem Mr. de Lacy mellé ültette Kittyt,
amiért a lány kifejezetten hálás volt, hiszen miután nemrég
megígérte, hogy békén hagyja a fiút, egész este alig győzte kerülni a
tekintetét. A balján végül Mr. Sinclair, a jobbján Hinsley kapitány
kapott helyet.
Miután mindenki helyet foglalt, a kapitány Kittyre kacsintott, amit ő
fagyos pillantással viszonzott. Még mindig nem bocsátotta meg neki,
hogy komoly akadályokat gördített elé, amikor el akarta csavarni Mr.
de Lacy fejét. Kisvártatva feltálalták az első fogást, és Kitty őszinte
elismeréssel vette szemügyre a sok finomságot. Már a mennyiség is
lenyűgöző volt: az asztalon négy tál articsókaleves gőzölgött,
mellettük széles tálakon vajban párolt rombuszhal és borjúbélszín,
valamint több mint húszféle köret különféle mártásokkal, amelyeknek
Kitty a nevét sem ismerte. Egészen más volt ez a vacsora, mint a
zöldséges puding és a zsíros borjúmirigy, amit a Netley-ben töltött
utolsó estén ettek.
Radcliffe korábban elmondta Kittynek, hogy a vacsoraasztalnál a
hölgyeknek először a baljukon ülő úriemberrel illik beszélgetni, így
Kitty most Mr. Sinclairhez fordult. Félénken rámosolygott, és csak
remélni tudta, hogy kellemesebb beszélgetőtárs lesz, mint a
felesége, aki egyszerűen nem akarta megérteni, hogyhogy nem
ismerik Kittyék a Beaufort családot, és egyre csak ezen a kérdésen
lovagolt. Mr. Sinclair azonban hiába volt barátságos, ő sem kímélte
meg Kittyt a szokásos faggatózástól.
– Biddington? Ó, jól ismerem azt a környéket! – bizonygatta. –
Akkor bizonyára ismeri Kacsát.
 – Kacsát? – Jól értette vajon? Teljesen úgy hangzott, mintha azt
mondta volna, „kacsa”.
Üres tekintettel bámult Mr. Sinclairre. Talán egy faluról van szó?
Vagy egy valódi kacsáról, amely valamiért hírnevet szerzett
magának ezekben a körökben? Kitty tenyere egészen nyirkos lett,
miközben azon törte a fejét, mi lenne a legjobb válasz, Mr. Sinclair
pedig egyre inkább zavarba jött.
– Lord Mallard[2] – tisztázta végül Mr. Sinclair, miután
nyilvánvalóvá vált, hogy Kitty nem felel.
– Ó – rebegte Kitty alig hallhatóan. Ezek szerint becenévről volt
szó. – Nem, sajnos nem ismerem.
Mr. Sinclair a homlokát ráncolta.
– Biztosan ismeri! – erősködött. – Azon a vidéken van
vadászkastélya.
Kitty nem bírta tovább. Elhatározta, hogy kockázatot vállal. A
továbbiakban nem látta értelmét minden magyarázat nélkül kibújni a
kérdések alól. Ha sikerrel szeretne járni ma este, elfogadható
indokot kell adnia arra, miért nem ismernek senkit.
– Az az igazság, uram – kezdte óvatosan –, hogy a
nagynénémen és a de Lacy családon kívül senki mást nem ismerek
Londonban. Tudja, az édesapám nem engedett bennünket
társaságba, nehogy véletlenül rossz útra tévedjünk, ezért soha nem
hagytuk el a városunkat.
– Komolyan? – Mr. Sinclair kíváncsiságát felkeltette Kitty
története. – Különc figura lehetett, igaz?
– Nagyon is. Bevallom, a húgom és én nagyon keveset tudunk a
világról. Kérem, bocsássa meg a naivitásomat. Annyira félek, hogy
butaságokat beszélek.
– Ó, hiszen akkor önök a legtapasztalatlanabb kislányok egész
Londonban! – állapította meg Mr. Sinclair. Sűrű szemöldöke alól
fürkésző pillantást vetett Miss Talbotre, aztán arra a döntésre jutott,
hogy az ifjú hölgy eme tulajdonságát igazán elbűvölőnek találja. –
Egy cseppet sem kell aggódnia – nyugtatta meg a lányt, és
körbeintett. – Ők itt a legbarátságosabb emberek az egész
városban. Bízzon bennünk, majd mi gondját viseljük!
 Hiába nyilvánította ki Mr. Sinclair, mennyire megbízható, ez nem
akadályozta meg abban, hogy – amint leszedték az első fogást az
asztalról, és mindketten a másik szomszédjukhoz fordultak –
beszámoljon a Talbot nővérek szokatlan neveltetéséről Lady
Salisburynek, aki az első adandó alkalommal maga is továbbadta a
hírt a szomszédjának. A különös történetet mindannyian érdeklődő
suttogással fogadták, így mire végeztek a második fogással is
(amely még az első fogásnál is bőségesebbnek bizonyult a sok
libasülttel, homárral és gyöngytyúkkal), a Talbot nővérekre a
társaság üde színfoltként tekintett. Az összegyűlt előkelőségek a
gőgös távolságtartásukat levetkőzve meg is állapították, hogy Lady
Radcliffe a lehető legélelmesebb vendéglátó, hogy ilyen elbűvölő
csodabogarakat fedezett fel, mint a szóban forgó ifjú hölgyek. Az
asztalon át Kitty elkapta Dorothy néni pillantását, akivel
megkönnyebbült mosolyt váltott, majd meglepve látta, hogy Cecily is
elemében van. Épp Lord Montagúnak tartott részletes előadást a
szapphói filozófiáról, és szemlátomást kiválóan érezte magát – mint
ahogyan mindenki jól érzi magát, ha hosszasan fejtegetheti azt, ami
érdekli. Kitty magában hálát adott a fiatalembernek, aki illedelmesen
hallgatta a húgát, pedig valószínűleg rettentően unhatta magát.
A nemesi társaság nem igazán különbözött az átlagemberektől,
de Kitty csak akkor tudta megfigyelni őket, amikor már nem
ostromolták őt a kérdéseikkel. Igen, a hangjuk szépen csengett, akár
a metszett üveg, mindig a lehető legudvariasabban viselkedtek,
Etonről meg nevelőnőkről diskuráltak, és feltételezték, hogy a
társaságban mindenki ismeri a különféle finom úriemberek és
úrihölgyek becenevét. Mindezek ellenére ugyanolyan élvezettel
vacsoráztak, mint mások, és ugyanolyan gonoszul pletykálkodtak –
igaz, ők a szóbeszédet aggodalomba és együttérzésbe
csomagolták, hogy illedelmesebbnek tűnjenek.
– Borzasztó hírek jöttek az Egerton fiúról, igaz? – suttogta Mrs.
Burrell úgy, hogy lehetőleg az egész asztal hallja.
– Miért, mi történt? – kérdezte Mrs. Sinclair aggodalmas arccal,
de csillogó tekintettel.
– Egy vagyont veszített a kártyán szegény szerencsétlen. Az
egész családja őrjöng – felelte Lady Montagu, bánatosan ingatva a
fejét. – Több száz hold földet kellett eladniuk, hogy kifizessék az
adósságát.
– Pedig kevés náluk kiválóbb családot ismerek. – Lady Radcliffe
kissé el is sápadt a hír hallatán. – Ott volt Waterloonál is, nem igaz,
James?
Amint Lady Radcliffe kimondta a szavakat, már meg is bánta. Az
egész társaság elcsendesedett, és várakozón szegezték a
tekintetüket Lord Radcliffe-re, ő azonban csak magában dünnyögött.
Amikor egyértelművé vált, hogy nem akarja őket háborús
történetekkel szórakoztatni, Lady Salisbury elhatározta, hogy nem
hagyja annyiban a dolgot.
– Drága Lord Radcliffe – szólt oda az asztal túloldaláról –, kérem,
meséljen nekünk Waterlooról. Alig várjuk a beszámolóját.
– A fiam már nem szívesen emlegeti fel a háborút – vetette közbe
Radcliffe édesanyja.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy velünk kivételt tesz – erősködött
Lady Salisbury. – Nem igaz, Radcliffe? Megtenné, ha szépen kérjük?
– Mit szeretne tudni, asszonyom? – kérdezte Radcliffe hűvösen.
– Milyen volt? – A hölgy kíváncsian dőlt előre a székén.
– Borzalmas – felelte Radcliffe, és nagyot kortyolt a vörösborából.
A hangja szenvtelenül csengett, de Miss Talbot mintha fenyegetést
hallott volna ki belőle, mint ahogyan – feszült arckifejezésükből ítélve
– Lady Radcliffe és Hinsley kapitány is. Lady Salisbury ennek
ellenére rendületlenül folytatta:
– Jó sok mindennek szemtanúja lehetett – mondta elragadtatva. –
Micsoda látvány lehetett a sok felsorakozott katona, a lovak, a vörös
egyenruhák és a…
– És a halál? – vágott a szavába Radcliffe keserű mosollyal. –
Bevallom, abból a napból én leginkább a halálra emlékszem, és nem
a vörös egyenruhákra.
Lady Radcliffe hirtelen felugrott a székéből.
– Talán vonuljunk át egy teára, hölgyeim! – énekelte vidáman,
mire Kitty nagy bánatosan otthagyta a pudingját.
A kedvesség, amellyel a teázás során a Talbot kisasszonyokat és
Mrs. Kendallt körülvették, élesen elütött a hűvös fogadtatástól,
amelyben korábban a hölgyek közül néhányan részesítették őket.
Mrs. Burrellt nem hatotta meg a túlságosan védelmező apáról szóló
magyarázat, Lady Montagu és Mrs. Sinclair azonban kinyilvánították,
hogy a Talbot nővérek „a legilledelmesebb fiatal teremtések”, akiket
valaha láttak. Kitty rá is játszott a szerepére, és a hölgyek tanácsát
kérte, hogyan igazodhatnának el a londoni társaságban. A jelen lévő
hölgyek már megszokták, hogy a fiatal lányok az ő jelenlétükben
műveltnek és tapasztaltnak igyekeznek tűnni, így most üdítően hatott
rájuk, és kifejezetten legyezgette a hiúságukat, hogy a Talbot
testvérek őszintén elismerték, mennyivel felettük állnak a társadalmi
pozíciójukat tekintve. Mire az úriemberek is csatlakoztak hozzájuk,
Kitty három bálra is meghívást kapott a következő hónapra.
– Úgy vélem, ezt sikernek könyvelhetjük el, nem igaz? – súgta a
lány Dorothy néni fülébe, miközben hazafelé tartottak a hintóban.
– De igaz. – Dorothy néni eltűnődött. – Igen, bármilyen különös,
azt hiszem, ez nagy siker.
Kittyhez fordult, aki már várta, hogy a néni újabb kiselőadást tart
arról, mennyire merész és kockázatos a terve, a nagynénjének
azonban most is sikerült meglepnie őt.
– Továbbra is bolondnak tartalak – figyelmeztette. – És továbbra
is túlzásnak gondolom, ahogy tűzön-vízen át kitartasz az
elhatározásod mellett. De be kell vallanom, hogy a ma este…
hatalmas élmény volt. – Rövidke szünetet tartott. – Csak annyit
akartam mondani: melletted állok, kedvesem, és segítek, amiben
csak tudok.
– És most kihez akarsz feleségül menni? – vágott közbe Cecily
zavarodottan. – Ugye nem Lord Montagúhoz, ahhoz az érdekes
fiatalemberhez, aki mellettem ült a vacsoránál?
A nővére az égre emelte a tekintetét.
– Cecily, soha nem vetném ki a hálómat egy rangos nemesi
család sarjára, különösen, ha ilyen befolyásos családról van szó.
Kérlek, bízz bennem!
– Akkor jó! – sóhajtott Cecily, és a figyelme máris elkalandozott.
Kitty örült, hogy az út további részét csendben teszik meg, és a fejét
kényelmesen az ülésnek döntötte.
Nem messze tőlük, Radcliffe éppen hazafelé gyalogolt – a St.
James’s Place mindössze egy rövid sétányira volt a Grosvenor
Square-től –, és hasonló megkönnyebbülést érzett. El kellett
ismernie, Miss Talbot kiválóan alakította a szerepét. Szinte
megsajnálta a társaság tagjait, akiket a lány oly könnyedén vezetett
az orruknál fogva.
Szinte megsajnálta őket, de nem egészen. Miután Lady Salisbury
annyit nyüstölte őt Waterlooval, most örömmel hagyta őket a
sorsukra. Hamarosan már a kezét moshatja, mint akinek semmi
köze nincs az egész ügyhöz. Addig a városban kell maradnia, amíg
az ígéretéhez híven nem táncol egyet Miss Talbottel, de ettől
eltekintve többé nincs szükség sem a segítségére, sem arra, hogy
Londonban rostokoljon. A ma este után biztosra vette, hogy többé
nem kell nyugtalankodnia Miss Talbot miatt.
[2] A „mallard” szó jelentése: tőkés réce.
 15
Miss Talbot másnap reggel is felkereste Lord Radcliffe
rezidenciáját, miután éjjel sokáig elkerülte őt az álom, és hosszú
órákon keresztül kétségek között vergődött. Rádöbbent, hogy
ezernyi kérdésre nem tudja a választ a londoni társadalom felsőbb
köreivel kapcsolatban. Hogy is gondolhatta, hogy egyetlen sikeres
este után fellélegezhet? Pirkadat előtt nyugtalan álomba szenderült,
és mire felkelt a nap, egyértelművé vált számára, hogy ha nem akar
csúfos kudarcot vallani, kénytelen lesz további információkat
szerezni.
Beaverton a bejárati ajtónál elképedve mérte végig Miss Talbotöt
és Sallyt, de az ő döbbenetét is túlszárnyalta az uráé, aki alig akarta
elhinni, hogy másodszor is megtörténik vele ez a szörnyűség.
– És most mi járatban? – kérdezte Radcliffe, miközben kelletlenül
vánszorgott le a lépcsőn, hogy szembenézzen az ellenséggel.
– Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni – felelte Kitty, és a
retiküljéből előhúzta a jegyzetfüzetét. – Kezdhetem?
– Jóságos ég! – dünnyögte halkan a férfi.
– Lady Montagu bálján milyen táncok várhatók? – kérdezte,
miközben kezében tollal a füzete fölé hajolt.
– Gondolom, füzértánc és francia négyes lesz, más néven
quadrille, no meg a szokásos társastáncok – felelte a férfi, miután
megadta magát az elkerülhetetlennek. – És természetesen lesz
keringő is, bár én az ön helyében azt kihagynám. Egy tapasztalatlan
táncosnak az egy kicsit gyors.
Kitty bólintott, és sietve mindent lejegyzetelt.
– A zárt körű táncmulatságokon felszolgálnak vacsorát, vagy
együnk előtte otthon? – jött a következő kérdés.
– Felszolgálnak vacsorát.
– És helyénvaló, ha ott eszünk, vagy az előkelő társaság netalán
úgy véli, hogy az ifjú hölgyeknek nincs szükségük vacsorára?
– Ha szeretne, vacsorázzon nyugodtan – pislogott Radcliffe –, bár
a legtöbben inkább otthon esznek.
– És mikor illendő érkezni? A meghívó szerint este nyolckor
kezdődik a táncmulatság, de ez mit jelent? Előtte nem sokkal vagy
utána nem sokkal kell érkeznünk?
Hasonlóképpen sorjáztak tovább a kérdések. Kitty olyan apró
részletekre is rákérdezett, amelyekre korábban a férfi nem is
gondolt, és amelyekre a továbbiakban sem kívánt gondolni.
Magában azon tűnődött, hova lett belőle a küzdő szellem. Olyan
érzése támadt, mintha a jegyzetfüzet láttán minden ereje elhagyta
volna, és néma kétségbeeséssel figyelte, ahogy a korábban oly
békésnek ígérkező délelőttje a semmibe vész. Hatalmas
megkönnyebbülés töltötte el, amikor Miss Talbot becsapta a füzetet,
de a megpróbáltatásainak egyelőre nem szakadt vége. Miss Talbot a
retiküljéből elővarázsolta a La Belle Assemblée egy példányát, és
egy estélyi ruhát ábrázoló képet mutatott neki.
– Valami ilyesmit szeretnénk viselni. Ön szerint megfelelő lenne?
– Igen, úgy vélem – bólintott Radcliffe tehetetlenül.
– És van még bármilyen buktató, amelyet érdemes elkerülni?
– Számtalan – felelte a férfi fojtott hangon, miután a fejét a
kezébe temette.
– Mondana egy példát? – nógatta őt Kitty kissé ingerülten.
– Nem – felelte a férfi mérgesen. Amikor Kitty látta, hogy Radcliffe
türelme elfogyott, indulni készült, és szép napot kívánt neki, a férfi
azonban nem viszonozta a jókívánságait.
– Az ég szerelmére, használja a hátsó kijáratot! – szólt a lány
után, de elkésett. Kittynek már hűlt helye volt.
Radcliffe-nek jó időbe telt visszanyerni a lelki egyensúlyát.
Szerencsére nem zavarta meg őt más látogató, de a baj már
megtörtént. Ahelyett, hogy a korábbi tervei szerint leveleket
fogalmazott volna, illetve utasításokat írt volna, mi mindent
készítsenek elő Radcliffe Hallban a közelgő visszatérése előtt,
órákon keresztül rágódott Miss Talbot arcpirító vakmerőségén.
Szinte azt kívánta, bárcsak visszatérne a lány, csak hogy annak
rendje és módja szerint kitehesse a szűrét. Amikor végül este ágyba
került, még mindig különös balsejtelem gyötörte. Attól tartott, hogy
másnap reggel újra megjelenik nála Miss Talbot. Szerencsére nem
így történt, reggel ugyanis Miss Talbot helyett Archie várta őt a
földszinten.
 Archie-t kezdte bosszantani, hogy már jó ideje nem tudott a
bátyjával beszélni az eljegyzéséről. Az utóbbi két alkalommal,
amikor a St. James’s Place-re látogatott, nem járt sikerrel, így most
az eredeti tervéhez képest napokkal később próbált dűlőre jutni vele.
Természetesen szigorúan véve nem volt szüksége a bátyja
engedélyére, már csak azért sem, mert csupán néhány hét
választotta őt el a nagykorúságtól, de ez nem számított. Immár
Radcliffe volt a családfő, így Archie magától értetődőnek találta,
hogy az apja áldása helyett most a bátyja áldását kéri. Ezt tartotta
helyesnek.
– Archie, minek köszönhetem a megtiszteltetést? – kérdezte
Radcliffe, jóllehet gyanította, mi a látogatás célja.
Archie nagy levegőt vett.
– Rendkívül fontos ügyben kereslek.
A fivére elfojtott egy sóhajt.
– Igen, Archie?
– Ha még emlékszel, írtam neked, mielőtt visszatértél volna
Londonba, és az engedélyedet, pontosabban az áldásodat kértem,
hogy Miss Talbot előtt feltárhassam a vele kapcsolatos érzéseimet. –
Még egy nagy levegőt vett. – Azóta sem gondoltam meg magam.
Szeretném megbeszélni…
Radcliffe feltartotta a kezét, mert nem akarta, hogy az öccse
olyasmit ejtsen ki a száján, amit később esetleg megbánhat.
– Archie, mielőtt folytatnád, el kell mondanom… nem hiszem,
hogy Miss Talbot lenne számodra a megfelelő lány.
A testvére őszintén meglepődött.
– Miért? – kérdezte. – Ugye nem hiszed el azt az ostobaságot,
amit a mama mondott régebben arról, hogy Miss Talbot
hozományvadász?
– Ugyan, annak semmi köze ehhez – füllentette Radcliffe. Taktikát
váltott, mert látta, hogy minél inkább igyekszik besározni Miss
Talbotöt, Archie annál bátrabban és elszántabban kel a védelmére. –
Mindössze arról van szó, hogy nem értem, mire ez a nagy sietség.
Miss Talbottel csupán néhány hete találkoztál. Van valami akadálya
annak, hogy jó barátként folytassátok az ismerkedést?
 Archie tudta, hogy van. Miss Talbot beszélt is róla, de a
fiatalember már nem emlékezett, pontosan mi is az. Talán Mr.
Pears?
– Nos… úgy érzem… akarom mondani… ha az ember szerelmes,
nincs értelme várni. – Archie igen elégedett volt a kijelentésével.
Ahhoz képest, hogy felkészületlenül érte a kérdés, egészen jól
kivágta magát.
Radcliffe kétkedőn hümmögött magában.
– Mindenesetre nagyon fiatal vagy. Szinte gyerek. Bőven van időd
a házasságra. Még egy tucat lányba kellene beleszeretned, mielőtt
elkötelezed magad egyvalaki mellett.
A bátyja igazán kedvesen szólt hozzá, Archie ennek ellenére
rögtön méregbe gurult.
– Nem vagyok már gyerek! – kelt ki magából, és miután Radcliffe
továbbra is egy idősebb, bölcs ember elnéző pillantásával
méregette, a haragja nőttön-nőtt. – Ezt te magad is tudhatnád, ha az
elmúlt években szíveskedtél volna egy kis időt a családoddal tölteni!
– Ahogy ez kicsúszott a száján, látta, hogy Radcliffe szemöldöke
felszalad. Már meg is bánta, hogy meggondolatlanul beszélt. – S…
sajnálom, nem úgy értettem – hebegte.
– Üzleti ügyek miatt maradtam vidéken – emlékeztette Radcliffe
hűvösen.
Archie a cipője orrával a szőnyeg szélét rugdosta.
– Jó sok üzleti ügyed lehetett – morogta keserűen.
Radcliffe magában a pokolba kívánta Miss Talbotöt, azon a héten
talán már vagy tizedszer. A családjának nem volt semmi gondja,
amíg ő nem ültetett bogarat a fülükbe.
Békítően tárta szét a karját.
– Igazán nem ellenzem, hogy megnősülj, kedves öcsém. Az
egyetlen kikötésem az, hogy várd ki a báli szezon végét. Ha néhány
hét múlva még mindig Miss Talbot lesz a választottad, és te is az
övé, akkor térjünk vissza a dologra.
Radcliffe megszorította Archie vállát, majd óvatosan megfordította
az öccsét, és az ajtó felé tessékelte.
– Úgy mondod, mintha már valaha is beszéltünk volna róla –
panaszolta a fiú, kelletlenül az ajtóhoz vánszorogva.
 Radcliffe elengedte a füle mellett a testvére méltatlankodását.
– Most, hogy újra itt van a városban Montagu és Sinclair, miért
nem mégy el velük valahova? Mozduljatok ki egy kicsit, és érezzétek
jól magatokat! – javasolta. Finoman a bejárathoz taszigálta az
öccsét, majd búcsút intett neki. – Akkor holnap találkozunk
Montagúék bálján! – szólt utána vidáman, de Archie valahogy
erőltetettnek érezte a bátyja jókedvét.
Miután az ajtó becsukódott az orra előtt, a fiú értetlenül bámult a
fényesre polírozott kilincsgombra. Mi ütött Jamesbe? Igaz, hogy
miután Waterlooból visszatért, kifejezetten távolságtartóan
viselkedett, de amikor Devonshire-ben időzött, a leveleiből úgy tűnt,
hogy őszintén érdekli, mi minden történik az öccsével. Most viszont
folyton kerülte őt. Amikor megtudták, hogy James Londonba jön,
Archie úgy érezte, hogy új fejezet nyílik a családjuk életében, hiszen
újra együtt lesznek, de most úgy tűnt, hogy a bátyja nem szívesen
időzik velük.
Archie nekivágott a városnak, és igyekezett elhessegetni a borús
gondolatokat. Hamarosan újra beszélnie kell Radcliffe-fel, hogy
meggyőzze őt a szándékai komolyságáról. Nagyon remélte, hogy
Miss Talbot nem veszi a szívére a késlekedést. Igaz, gondolt bele,
az utóbbi napokban Miss Talbot sem törte magát, hogy beszéljen
vele: sorra mondta le a közös sétáikat, és látszólag egy cseppet sem
bánta, hogy hosszú napokig nem látják egymást. Minden bizonnyal ő
rontott el valamit: talán nem tudta jól, hogyan kell ilyen helyzetben
viselkedni. Miután a bátyjával nem tárgyalhatta meg ezt a dolgot, a
fiú úgy döntött, hogy tanácsért a legjobb barátaihoz fordul, akik
nemrég tértek vissza Londonba.
Amikor Archie a nap folyamán a Cribb’s Parlour fogadóban
találkozott a barátaival, Gerry Sinclair – aki szintén részt vett a
Grosvenor Square-en rendezett vacsorán – elpanaszolta, milyen
„halálosan unalmas” társaság a fiatalabb Talbot kisasszony.
– Lyukat beszélt a hasamba, annyit áradozott az itáliai operákról
– háborgott a poharát szorongatva. – Ki kérdezte egyáltalán? Igaz,
mindketten átkozottul csinosak voltak.
– De látszott Miss Talbotön, hogy szerelmes belém? – faggatózott
Archie.
 – Az a helyzet, drága barátom, hogy látszólag rád sem hederített
– felelte bocsánatkérőn Gerry. – Egészen biztosan jól értetted, amit
mondott?
– Igen – felelte Archie, de kissé elbizonytalanodott. –
Megesküdtem volna, hogy azt mondja, mindenképpen beszéljek a
családommal, mielőtt megkérném a kezét. Nem mondta volna ezt,
ha nem akarja az eljegyzést, nem igaz?
Gerry egyetértett vele, Rupert, a társaság másik tagja viszont
mintha nem is figyelt volna rájuk. Az ifjú Lord Montagu kiváló
költőnek tartotta magát, és a napjait bánatos versek farigcsálásával
és a saját művészetéről való ábrándozással töltötte. Amikor Archie
ragaszkodott hozzá, hogy mondja el a véleményét, Rupert komoran
csak annyit fűzött a témához, hogy ez a beszélgetés bántja a
művészi érzékenységét.
– Nem is csoda – tette hozzá –, hogy Miss Cecily halálra untatott
téged, Gerry, hiszen az intellektusa bőven túlszárnyalja a tiédet.
Ezek után másra terelődött a szó, és mire beköszöntött az este,
olyan jókedvük kerekedett, hogy fogták magukat, és elmentek a
Sohóba, egy hírhedt szerencsejáték klubba. Archie több ital
elfogyasztása után érezte, hogy elfogja őt a mélabú. Mogorván
nézett körbe a helyiségben, és a tekintete megállapodott egy
úriemberen, akiben a sármos Lord Selbourne-t ismerte fel.
– Lefogadom, hogy ő felkeltené Miss Talbot érdeklődését – súgta
oda komoran Gerrynek.
– Ó, a helyedben én távol tartanám magam Selbytől – tanácsolta
a barátja, aki Archie válla fölött pillantott a férfira. – Valódi
úriembernek tűnik, még rangja is van, de úgy hallottam, hogy igazi
gazember, méghozzá a legrosszabb fajtából.
– Igen, gazember – tette hozzá Rupert vészjósló hangon.
– Csak annyit akarok mondani – folytatta indulatosan Archie –,
hogy ő olyannak tűnik, aki tudja, hogyan kell rendesen megkérni egy
hölgy kezét. Akire mindenki felfigyel.
Mindhárman Lord Selbourne-re meredtek, aki a pillantásukat
megérezve felnézett, és üdvözlésképpen odaintett. Ők erre
elvörösödve kapták el a fejüket.
 – Én is olyan akarok lenni, mint ő – jelentette ki nagy bátran
Archie.
– Egy vasa sincs a fickónak, sőt úszik az adósságban. Inkább
légy önmagad! – tette hozzá kedélyesen Gerry.
Miután egy halom pénzt elkártyáztak, lassan hazaindultak. Hiába
járt későre az idő, az utcákon több hasonlóan kapatos úriember
kószált, így csak akkor vették észre, hogy valami nincs rendben,
amikor egy csapat férfi egy szűk sikátorban a nyomukba eredt.
Néhány pillanattal később egy másik csoport előttük bukkant fel, és
az útjukat állta. Miközben zavartan hátrálni kezdtek, Archie-t a
veszélyérzet hirtelen kijózanította.
– Én… én azt mondom… – hallotta, ahogy Gerry bizonytalanul
hebeg.
Még Rupert máskor oly egykedvű arckifejezését is rémület
torzította el. Mivel Archie úgy érezte, hogy a helyzetet talán egy
kevés régimódi udvariassággal meg lehet oldani, mélyen meghajolt,
és illedelmesen megkérdezte:
– Miben segíthetünk önöknek, uraim?
– Adják ide a pénzt – felelte higgadtan az egyik férfi. – Akkor nem
esik bántódásuk.
– Az a nagy helyzet, hogy egy fityingünk sincs – felelt Gerry. –
Minden pénzünket elvesztettük a kártyán.
– Sajnos így van – bizonygatta Archie is.
– Milyen kár – szólt a fickó, és egy lépést tett feléjük. Archie látta,
ahogy megcsillan a fény egy késpengén.
– Mi történik itt? – kiáltott valaki a főút felől.
Egyszer csak lövés dördült, mire a férfiak szanaszét iszkoltak.
Archie kifújta a levegőt, és megkönnyebbülten fordult a
megmentőjükhöz. Ahogy az illető közelebb lépett, Archie a sötétben
nagy nehezen kivette a mélyvörös hímzett mellényt, és felismerte
Lord Selbourne-t.
– Köszönöm, uram! – zihálta hálásan. – Nagyon köszönöm!
– Igazán nincs mit. – Lord Selbourne hanyag mozdulattal zsebre
vágta a pisztolyát. – A városnak ez a része átkozottul veszélyes tud
lenni. Ön Radcliffe fivére, igaz? – kérdezte, majd kezet nyújtott a
fiúnak, aki úgy kapott utána, mintha az élete múlna rajta. – Jobb
lesz, ha most megyünk. Az ember soha nem tudhatja, kibe botlik
bele egy ilyen éjszakán.
Engedelmesen követték Lord Selbourne-t egészen a Grosvenor
Square rendezett környékéig, ahol a férfi egy mosollyal és egy
meghajlással elköszönt tőlük. A fiatalemberek kissé szórakozottan
vettek búcsút egymástól, mert időközben már mindegyikük azon volt,
hogy gondolatban újraírja az eseményeket, önmaguknak a
ténylegesnél jóval hősiesebb szerepet tulajdonítva. Otthon Archie
jókedvét még az anyjával való csúnya veszekedés sem rontotta el,
így végül mosollyal az arcán bújt ágyba. Biztosra vette, hogy ezek
után Miss Talbot nem hagyhatja őt figyelmen kívül.
 Netley Cottage, április 9., csütörtök
Drága Kitty!

Nagy örömmel töltött el bennünket a legutóbbi leveled, igaz,

hogy csak tegnap ért ide – a posta mindig lassan hozza el a
küldeményeket erre a vidékre. Részletesen be kell számolnod
mindegyik bálról, hogy el tudjunk képzelni téged és Cecilyt az
előkelő báltermekben, az elegáns népek között.
Az elmúlt hetekben kellemes időjárásban volt részünk, tegnap
azonban erős szél támadt, és éjszaka számos tetőcserepet
levert. Ha továbbra is szép lesz az idő, nem lesz gondunk, de
ha esősre fordul, akkor valószínűleg újra beázunk. Mit
tanácsolsz, mitévők legyünk? Az összeg, amit itt hagytál, épp
csak a heti kiadásainkat fedezi, a tetőjavítás költségeire nem
elegendő, így nem hinném, hogy ebbe most belevághatnánk.
Jane és én tegnap összetalálkoztunk Mr. Linfielddel
Biddingtonben. Időközben megnősült, és szörnyen
leereszkedően beszélt velünk. Igaz, mindez nem mentség Jane
viselkedésére. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Jane
készakarva öntötte rá a kosár fehérrépát. Mondanom sem kell,
alaposan megdorgáltam őt az udvariatlansága miatt, de nem
tagadom, igenis örömmel töltött el, hogy Mr. Linfieldet beborítja
a sok zöldség.
Nagyon hiányzol mindannyiunknak, és roppant türelmetlenül
várjuk a visszatértedet. Szerető húgod,

Beatrice
 16
Végül eljött az első bál napja, és minden készen állt. Kitty, Cecily
és Dorothy néni az előző napokban a lábukat is lejárták. Felkerestek
különféle divatszalonokat és kalaposokat, valamint táncleckéket
vettek, így teljesen felkészülten várták a nagy eseményt. Este aztán
kabátba bújtak, bérkocsiba ültek, és London utcáin elhajtottak a
Montagu család rezidenciájára, a Berkeley Square-re.
Miután Kitty már hat hetet töltött a fővárosban, igazán
megszokhatta volna a legtehetősebb londoni utcákban sorakozó
házak pompáját és a város legdivatosabb negyedeire jellemző
fényűzést. Arra azonban semmi nem készíthette fel, milyen látványt
nyújt London a báli szezon közepén, amikor a világ leggazdagabb
emberei hatalmas feltűnést keltve összegyűlnek. A Montagu család
városi rezidenciája még a holdnál is fényesebben tündökölt. Az
ablakokból, amelyek gyönyörű lampionokként világítottak, csodás
aranyfény áradt a térre. Kittyék kocsija az utca végében állt meg,
mert a nagy tömeg miatt nem lehetett közelebb hajtani. Kitty kihajolt
az ablakon, hogy a saját szemével lássa, mi történik. Elegáns
hölgyek csillogó-villogó ruhakölteményekben óvatos mozdulatokkal
szálltak ki a nemesi családok cirkalmas címereivel díszített
hintókból, és lassú léptekkel vonultak be a házba. Peckes járásukkal
pávákra meg ritka, egzotikus madarakra emlékeztettek. Micsoda
különleges világ ez, gondolta Kitty, és a lélegzete is elakadt. Micsoda
lehetőség ez nekünk! A húgára pillantott, aki a válla fölött kukucskált.
Most az egyszer ő is osztozott Kitty őszinte ámulatában. Mindketten
tágra nyílt szemmel csodálták az eléjük táruló látványt.
– Készen állunk, hölgyeim? – kérdezte Dorothy néni, és indulásra
készen felfogta a szoknyáját, amint az előttük haladó kocsi előrébb
araszolt. Amikor végre kiszálltak, Kitty mindent elkövetett, hogy
hiába nem voltak mellette fürge inasok, legalább olyan
méltóságteljesen vonuljon be, mint a többi hölgy. Ettől a pillanattól
kezdve rajtuk a világ szeme. Kitty felfogta az estélyi ruhájának
szegélyét – az elefántcsontszínű alsószoknyája fölött finoman
hímzett, fehér selyemruhát viselt –, és a húgával, illetve a
nagynénjével szép lassan végigvonult a kocsifelhajtón, be az
oroszlán barlangjába.
A különleges alkalomra ezernyi gyertyát gyújtottak, állapította
meg Kitty, de beljebb érve, a fejük felett ragyogó csillárokat
megcsodálva rádöbbent, hogy ezernél is többet. A gyertyák lángja
ragyogó fénnyel vonta be a helyiséget, amely meg-megcsillant a
jelenlévőkre aggatott fülönfüggőkön, karpereceken és nyakékeken.
Kitty nyugodt arckifejezést erőltetett magára, de a tekintete ide-oda
cikázott a teremben. Bárhová is nézett, nagyobb gazdagságot látott,
mint amit valaha el tudott képzelni. Alig győzött betelni a gyönyörű
ékszerek, ruhák és ételek látványával. A vendégek körül
kifogástalanul öltözött inasok keringtek elegáns léptekkel, és
könnyed eleganciával hordták körbe a pezsgőstálcákat.
Kittyéket kedvesen köszöntötte Montagu grófné, aki még
emlékezett a nevükre, és a ruhájukat is megdicsérte – közben Kitty
igyekezett őszinteséget felfedezni az arcán, mindhiába –, majd
bevezették őket a bálterembe. Maga a tánc még nem kezdődött el, a
vendégek egyelőre kisebb csoportokba verődve társalogtak és
nevetgéltek. Kitty elégedetten nyugtázta, hogy a ruhájuk – bár nem
volt olyan díszes, mint egyeseké – nagyon is megfelelő erre az
eseményre. A megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig,
rádöbbent ugyanis, hogy a teremben senki nem áll szóba velük,
amíg hivatalosan be nem mutatták őket. Erre senki nem készítette
fel őt. Kitty kétségbeesetten kutatott a sokaságban ismerős arcok
után, de nem látott mást, mint a körös-körül rájuk szegeződő rideg,
ítélkező tekinteteket, amelyekbe szinte beleszédült.
– Lady Radcliffe nekünk integet – suttogta Dorothy néni a fülébe.
– Nézd csak, arra!
Kitty követte a nagynénje tekintetét, és megpillantotta Lady
Radcliffe-et, aki mosolyogva intette őket magához. Miután Kitty újra
lélegzethez jutott, kimért, ráérős léptekkel vonult végig a termen a
nénikéjével és a húgával. Nézd őket, fülelj, és tedd, amit ők tesznek,
emlékeztette magát.
– Csodásan festenek! – üdvözölte őket vidáman Lady Radcliffe.
Igyekeztek viszonozni a bókot, de az özvegy grófné beléjük fojtotta a
szót.
 – Kész idegroncs vagyok – panaszolta. – Szemhunyásnyit sem
aludtam. El sem hinnék, micsoda éjszakánk volt… Ó, Mrs. Cheriton,
nagyon örülök, hogy látom. Ismeri Mrs. Kendallt?
Lady Radcliffe társaságában ment minden, mint a karikacsapás.
A de Lacy család rengeteg embert ismert, és Lady Radcliffe sorra
mutatta be őket az ismerőseinek. Kitty nem sokkal később úgy
érezte, hogy végigmosolyogta, végigpukedlizte és végigbókolta a
nagyvilági társaság színe-javát. Néhány perc elteltével megjelent Mr.
de Lacy is, akit az édesanyja korábban italokért küldött. A
fiatalember nagyon megörült Miss Talbotnek, és már alig várta, hogy
elmesélje neki, milyen izgalmas estéje volt. Mivel azonban nem
akarta félbeszakítani őt, először vonakodva Miss Cecilyhez fordult.
– Kellemes az idő ma este, nem igaz? – kérdezte kedélyesen. –
Hihetetlen, hogy máris beköszöntött az április.
– „Halk léptekkel, sietve tűnnek tova hetek, hónapok”[3] – felelte
komoran Cecily.
– … Így igaz – helyeselt bizonytalanul Mr. de Lacy.
Soha nem szerette, amikor mások verseket idéztek neki. Az
ember szörnyen ostobának érzi magát, ha nem tudja, mire utal az
idézet, különösen, ha azt sem tudja, melyik vén lókötőtől származik.
Márpedig Archie soha nem tudta. Az első adandó alkalommal Lord
Montagu gondjaira bízta Cecilyt, és Kitty mellé lépett.
Kitty korábban azt gondolta, úgy vethet véget legkíméletesebben
és legkönnyebben rövidke románcuknak, ha hagyja, hogy magától
kihunyjon Mr. de Lacy szenvedélyének lángja. Azt remélte, hogy így
elkerülhet minden olyan kellemetlen beszélgetést, amely elvágná a
kapcsolatát a de Lacy családdal, hiszen továbbra is nagy szüksége
volt rájuk. Arra azonban álmában sem gondolt, hogy Mr. de Lacy
még most is magánkívül lesz az izgatottságtól, csak hogy
négyszemközt beszélhessen vele. Amint Kitty odafordult hozzá, a
fiatalember nyomban előadott egy zavaros történetet az előző
estéről, és biztosra vette, hogy a lány inni fogja minden szavát.
Természetesen Mr. de Lacy nem tudhatta, hogy Kitty immár jóval
visszafogottabb érdeklődést tanúsít iránta, miután semmiféle anyagi
érdeke nem fűződik hozzá, hogy a fiatalember hiúságát
legyezgesse. Mr. de Lacy beszámolója alatt Kitty időnként
udvariasan bólintott, és mosolygott, de közben tekintete a
fiatalember válla fölött a termet pásztázta, hátha talál nála
érdekesebb beszélgetőtársat.
– És ekkor ránk támadtak! Valódi útonállók! – mesélte Mr. de Lacy
lelkesen. – Volt náluk puska és… és… és egy kés is, és látszott,
hogy meg akarnak gyilkolni, vagy legalábbis ki akarnak rabolni. Úgy
tűnt, nincs mit tenni, de egyszer csak BUMM! Egy lövés dördült.
– Jé, az ott Beau Brummell? – vágott a szavába Miss Talbot, aki
már alig bírt magával.
Mr. de Lacy megdöbbent Miss Talbot érzéketlensége láttán.
Rövidke hallgatás után csípősen felelt:
– Nem tudom biztosan, hölgyem, de sejtésem szerint Mr.
Brummell még a kontinensen tartózkodik.
Hölgyem? Kitty a fiatalemberre pillantott, és meglepetten látta a
fagyos arckifejezését.
– Ó, Mr. de Lacy, kérem, bocsásson meg! – esedezett, és minden
erejével azon volt, hogy a figyelmét a fiatalemberre összpontosítsa.
– Egy pillanatra elkalandoztam, de kérem, folytassa! Nagyon
szeretném hallani a végét!
– Mivel ön olyan kevés érdeklődést mutatott, amikor arról
meséltem, hogy az útonállók meg akartak gyilkolni – vágta oda
mérgesen Mr. de Lacy, miután a büszkeségét mélyen megsértették
–, legszívesebben el sem árulnám, hogy végül sikerrel jártak-e.
A határozott kijelentése ellenére Kitty valahogyan kihízelegte
belőle a történet végét.
– Igencsak rémisztő a története, Mr. de Lacy – mondta végül
teljes őszinteséggel. – Egyébként elmondta a bátyjának is?
– Mit mondott el nekem?
Radcliffe, aki Kitty háta mögül lépett elő, rendkívül elegánsan
festett, ezt a lánynak is el kellett ismernie. Akármennyire is állította,
hogy megveti a modern társasági életet, mégis kiválóan alakította a
divatos ifjú lord szerepét.
– James, el sem fogod hinni! – kiáltott Mr. de Lacy.
Már kezdte újra beleélni magát az izgalmakba, de ismételten
csalódnia kellett a hallgatóságában, a fivére ugyanis közömbös
pillantást vetett rá, majd felszippantott egy csipet tubákot.
– Anyánktól már hallottam az egészet – jegyezte meg. – Kétszer
is. Egyszer levélben, másodszor személyesen. Semmi szükségem
rá, hogy harmadszor is halljam. – Miután Archie arcáról lehervadt a
mosoly, kissé kedvesebben hozzátette: – De bevallom, nagy
megkönnyebbülést jelent látni, hogy végül nem gyilkolt meg senki.
– Ó, hiszen tudod, a mama mindig aggódik! Egyáltalán nem volt
olyan vészes – nyugtatta meg a fivérét Archie.
– Ezt örömmel hallom. A mama már azon volt, hogy keres a
közelben egy tornyot, és bezár oda örök életedre.
– Komolyan? – kérdezte rémülten az öccse. – Nagyon különös
ötlet.
– Ne nyugtalankodj – mondta a bátyja. – Elmagyaráztam
anyánknak, hogy ehhez nem elég hosszú a hajad. – Archie-nak
beletelt egy kis időbe, mire ráeszmélt, hogy a fivére gúnyolódik rajta,
és erre hangosan elnevette magát. – Talán javasolhatom, hogy ha
legközelebb a Sohóban töltöd az estét, hívj magadnak egy kocsit? –
kérdezte kedvesen Radcliffe.
– Semmiképpen! – borzadt el Archie. – Abban nem lenne semmi
izgalom!
Kitty figyelme már megint elkalandozott – a húga mellett ácsorgó
fiatalembereket vizslatta, és azon tűnődött, mekkora lehet a
vagyonuk –, így hát nem gondolta át olyan alaposan a következő
szavait, mint ahogyan szokta.
– Akkor vigyen magával pisztolyt – tanácsolta szórakozottan. Az
a magas úriember egészen biztosan tehetős, elég csak megnézni a
zsebóráját!
Archie félrenyelte az italát, Radcliffe pedig mélyebbre szippantotta
a tubákot, mint akarta.
– Nincs is pisztolyom – tiltakozott Archie, majd a bátyjához fordult.
– Talán szükségem lenne rá?
– Dehogy! – felelte nagy nyugalommal Radcliffe, Miss Talbot
azonban nem zavartatta magát, csak mondta tovább a magáét.
– A jövőben nagy hasznát venné, hogy elijessze az ilyen
haramiákat. Lőni nem olyan nehéz, egy kevés gyakorlással belejön
az ember. És most bocsássanak meg, azt hiszem, a nénikém hív.
 Kitty elviharzott, és örült, hogy végre megszabadulhat a két
fiatalembertől, akik értetlenül bámultak utána. Mindkettőjükbe
belefagyott a szó.
[3] Samuel Johnson: Ősz (Novák Petra fordítása)
 17
Miss Talbot nem remélte, hogy egyetlen este alatt férjet talál
magának – mert tapasztalatlan volt ugyan, de nem naiv –,
mindenesetre nagyon örült, hogy sokan felfigyeltek rá. Mindezt
nagyrészt a de Lacy családdal való szoros ismeretségének
köszönhette.
A fiatalemberek többsége természetesen puszta kíváncsiságból
állt vele szóba, és nem voltak komolyabb szándékai, Kitty azonban
bízott benne, hogy legalább néhányuk felkeresi majd őt másnap.
Ennek érdekében mindannyiuk számára nyilvánvalóvá tette, hogy
örömmel fogadná az ilyesféle figyelmességet. Miután gondoskodott
róla, hogy kedvező benyomást tegyen az összegyűltekre, már csak
a tánc volt hátra.
A megállapodásukhoz híven Kitty a táncrendjében az első táncot
Radcliffe-nek tartotta fenn, de a férfit még akkor sem látta a
tömegben, amikor más párok már kézen fogva igyekeztek a
táncparkettre. Ha kiderül, hogy hiába tartogatta az első táncot
Radcliffe-nek… nos, azt megkeserüli! Kitty a sokaságot fürkészte,
hátha megpillantja a fiatalember délceg alakját. Ahogy a tömeg
szétvált, Kitty észrevette, hogy Radcliffe épp felé tart – valahogy úgy,
ahogy a bitófához kullog az ember. A férfi kissé gúnyos meghajlással
a karját nyújtotta.
– Úgy hiszem, köt az ígéretem, hogy önnel táncolok – mondta. A
hangja udvarias volt, a szavai azonban arról tanúskodtak, hogy nincs
ínyére a feladat. Kitty kecsesen elfogadta a férfi felkínált karját, és
figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Nem kapkodta el a dolgot – jegyezte meg.
– Tudja, ha megzsarolnak – felelte Radcliffe udvariasan,
miközben a táncparkettre kísérte a partnerét –, olyan nyugtalanság
vesz rajtam erőt, hogy képtelen vagyok követni az idő múlását.
– Sokkal nagyobb oka lett volna a nyugtalanságra, ha nem kötünk
megállapodást – felelte derűsen Kitty.
– Egy úriember becsületét nincs miért kétségbe vonni. Bár
elmondhatnám ugyanezt a hölgyekről is!
 Kitty türtőztette magát, hogy ne vágjon vissza, mert tudatában
volt annak, hogy miközben elfoglalják a helyüket – épp egy
társastáncra készültek –, több száz tekintet szegeződik rájuk. Ezen
az estén most először húzódott őszinte mosolyra a szája. Igen, ez a
tánc megteszi majd a hatását. A titokzatos Lord Radcliffe, aki az
elmúlt két évben alig fordult meg Londonban, most a teljesen
ismeretlen – és egyébként igen csinos – Miss Talbottel táncol? Ezek
után egészen biztosan felfigyelnek rá is.
– Úgy látom, igazán elégedett önmagával – szólalt meg Radcliffe
szárazon. – Nem is hittem, hogy ez a tánc ennyit jelent önnek.
A hegedűk rázendítettek. Radcliffe meghajolt, Kitty pukedlizett.
– Férfiként ezt nem is értheti – mondta Kitty lekicsinylően. – De
higgye el, ez mindent megváltoztat.
Néhány taktus erejéig némán lejtettek, ahogy a tánc lépései
közelebb vitték, majd szétválasztották őket.
– Van már listája? – érdeklődött Radcliffe, amikor olyan közel
sodródtak, hogy értsék egymás szavát. – A lehetséges áldozatokról.
– Ha az udvarlókra gondol – felelte Kitty –, akkor nem, nincs.
Olyan sok úriemberrel beszélgettem ma este, hogy alig tudom
számontartani őket.
Bárki más szájából az iménti szavak szemérmetlen dicsekvésnek
hatottak volna, a Kitty hangjából kiérződő nyugtalanságból azonban
Radcliffe arra következtetett, hogy a lányt valóban aggasztja a
feladat, hogy ennyi nevet megjegyezzen.
– Mr. Pemberton és Mr. Gray azonban kitűntek a többiek közül –
folytatta a lány. – És természetesen Mr. Stanfield is rendkívül
elbűvölő.
– Ezek szerint Lord Hanbury nem tett önre kedvező benyomást?
Vagy Lord Arden? – kérdezte Radcliffe önelégült mosollyal. – Úgy
láttam, hogy mindkettőjükkel hosszasan társalgott.
– Realista vagyok – felelte kimérten Kitty. Már sejtette, hogy Lord
Arden a legnagyobb kujon egész Londonban. – Egyébként sem
mernék egy lordot kiszemelni magamnak. – Radcliffe-en látszott,
hogy kissé megütközik ezen. – Egy ilyen rangos nemesember nem
választhatja meg olyan szabadon a saját útját – magyarázta Kitty. –
Nem lenne részemről okos lépés.
 – Végre egy véleményen vagyunk – bólintott Radcliffe. – Minden
rangos úriember kötelességének tekinti, hogy a jövendőbelijéről
mindent megtudjon, és nem ismerek senkit, aki elfogadna egy olyan
hölgyet, aki az önéhez hasonló családi háttérrel rendelkezik.
Jóllehet Kitty már megszokta a férfi sértéseit, ez mégis szíven
ütötte. Igen, a családi háttere! Mintha nem egy úriember lánya lenne
ő is, mint oly sok más hölgy a teremben.
– És önnel mi a helyzet, uram? – kérdezte hűvösen, miközben a
kezük összeért. – Biztos vagyok benne, hogy az édesanyja nagy
reményeket fűz az ön házasságához.
– Hm – dünnyögte a férfi.
– Nem így van? – faggatózott Kitty.
– Anyám reményeinek – felelte ridegen Radcliffe – semmi közük
nincs sem a cselekedeteimhez, sem ehhez a beszélgetéshez.
– Ez most egy elutasítás volt? – kérdezte Kitty hamiskás
mosollyal. – Mert ha így van, akkor meg kell hogy mondjam, igazán
szellemes.
– Ettől függetlenül – folytatta Radcliffe, aki elengedte a füle mellett
a lány megjegyzését –, Hanburyt mindenképpen érdemes elkerülni.
A családi birtoka jelzáloggal terhelt – nem csodálkoznék, ha egy
éven belül csődöt jelentene –, így minden valószínűség szerint egy
gazdag örökösnőt szeretne nőül venni.
– Ez igazán hasznos tudnivaló – bólintott Kitty, akit igencsak
meglepett a hír. – Vannak más csőd szélén álló úriemberek is,
akikről tudnom kell?
– Meddig akar még faggatózni? – kérdezte Radcliffe. – Attól
tartok, több tanácsot nem adhatok önnek.
– Azt hittem, segít még egy keveset – panaszolta Kitty.
– Miss Talbot, úgy érzem, már teljesítettem az ígéretemet, így a
továbbiakban nem kívánok a segítségére lenni. – A tánc a végéhez
közeledett, és Radcliffe szavaiból ítélve nagyon úgy tűnt, hogy vele
együtt az együttműködésük is. – Nagyon remélem – mondta a férfi,
amint abbamaradt a zene, és a lány keze fölé hajolt –, hogy innentől
már nélkülem is elboldogul.
– Igen – felelte Kitty. – Azt hiszem, elboldogulok.
 Archie céltalanul lődörgött egyik teremből a másikba. Az
étkezőben kedvetlenül belekóstolt a vacsorába, de senkivel nem állt
szóba, hiába próbálták őt többen is bevonni a beszélgetésbe. Nem
értette, hogyhogy nem nyűgözte le a szíve választottját a tény, hogy
megküzdött a haramiákkal, és miért tűnt úgy, mintha kerülné a
társaságát. Felfoghatatlan! Mi értelme annak, hogy az emberrel ilyen
izgalmas események történnek, ha épp azt hagyja hidegen, akit ő
szívesen elkápráztatna? Ráadásul a saját fivére is kisgyerekként
bánt vele a szíve hölgye előtt!
Archie betömött még egy falat szilvatortát a szájába, hogy
enyhítse a bánatát, aztán tovább kóborolt. A sötét gondolataiba
merülve már épp arra jutott, hogy hagyja a csudába az egész
összejövetelt, amikor belebotlott egy úriemberbe, aki a
kártyaszobából lépett ki.
– Te jó ég! Borzasztóan sajnálom! – kiáltotta. Kis híján orra
bukott, de az úriember még időben elkapta a karját.
– Drága barátom, ne sajnálkozzon! – nyugtatta meg az illető. –
Nem mindennap esik meg velem, hogy valaki a karomba veti magát.
Archie sejtette, hogy tréfáról van szó, így széles mosollyal nézett
fel a jó kedélyű Lord Selbourne-re.
– Uram! – köszöntötte őt nagy örömmel.
– Ó, igen, Mr. de Lacy! – mosolyodott el az úriember. – Jó, hogy
újra látom. – Archie csak úgy ragyogott, annyira boldog volt, hogy
felismerte őt az az ember, akire istenként tekintett. – Csatlakozik
hozzám egy menetre? – kérdezte Selbourne, jóllehet az imént úgy
tűnt, hogy épp elhagyta a kártyaszobát.
A fiú elbizonytalanodott. Felcsendült a zene, és sejtette, hogy az
édesanyja szeretné, ha ő is részt venne a táncban. A parkett felé
sandítva látta, hogy a párok kezdenek felsorakozni. A mindenségit!
Ha nem duzzogott volna ilyen sokáig, összegyűjthette volna a
bátorságát, hogy felkérje Miss Talbotöt egy táncra. Az mindent
megoldott volna. Archie a tekintetével a lányt kereste a bálteremben,
hátha még sikerül felkérnie őt. Ott volt a húga, akit épp Montagu
kísért a táncparkettre – úgy tűnik, szemet vetett a lányra –, és ott volt
Miss Talbot is… Radcliffe-fel. Milyen különös! Archie nem gondolta
volna, hogy James ennyire kedveli Miss Talbotöt.
 – Mr. de Lacy? – Lord Selbourne hangja visszarepítette őt a
jelenbe. – Kártyázunk egyet?
– Rendben – egyezett bele Archie. Örült, hogy elterelheti a
figyelmét az aggodalmairól. Követte Selbourne-t egy gyéren
megvilágított terembe, ahol az asztalnál ülő, Archie számára
ismeretlen férfiak épp egy újabb menet whistet kezdtek.
– Unalmas egy játék – súgta Selbourne a fiú fülébe –, de itt nem
játszanak ennél jobbat.
Archie egyetértően dünnyögött, jóllehet ő kifejezetten örült, hogy
játszhat. Alig várta, hogy elmesélje Gerrynek. Biztosra vette, hogy a
barátja sárgulni fog az irigységtől.
– Drága barátom, ön biztosan dúsgazdag, nem igaz? – kérdezte
incselkedve Selbourne, ahogy Archie kártyáiba lesett.
A fiút váratlanul érte, hogy valaki ezt ilyen nyíltan megkérdezi.
– Igen, úgy vélem. Pontosabban az leszek néhány héten belül,
amikor elérem a nagykorúságot. – Az édesanyja arra nevelte, hogy
mindig legyen őszinte. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Selbourne
nem becsüli annyira, ha megtudja, hogy még nem töltötte be a
huszonegyet, mégis úgy gondolta, hogy legjobb az igazat mondani.
– Én az ön helyében sokkal többet járnék szórakozni – vetette
oda könnyedén Selbourne. – Vagy talán így képzeli a mulatozást? –
Olyan mozdulattal mutatott körbe, amely egyértelművé tette,
mennyire taszítja őt a bál és a vendégsereg.
– Nos, nem igazán – felelte Archie. – Egyáltalán nem! Túl nagy a
tömeg.
– Én is csak kötelességből vagyok itt – sóhajtott Selbourne
unottan. – Csak így lehet ismerkedni, márpedig anyám folyton a
nősüléssel nyaggat. Folyton azt hajtogatja, hogy gondoljak a
családunkra. De amikor épp nem itt vagyok… – A fiatalember
bizalmasan közelebb hajolt Archie-hoz, aki áhítattal csüngött a
szavain. – Biztos lehet benne, hogy én aztán tudom, hogyan lehet
mulatni…
Kitty táncrendje egész estére betelt. Miután véget ért az első tánc
Radcliffe-fel, perceken belül számos felkérést kapott. Miközben a
londoni előkelőségek között könnyű léptekkel pörgött-forgott, úgy
érezte, hogy valódi hatalom van a kezében. A világ ott volt tőle
karnyújtásnyira, és ő elég bátor volt ahhoz, hogy meghódítsa. Egész
éjszaka táncoltak a csillogó cipellőikben, aztán kora hajnalban
Dorothy néni egy csettintéssel jelezte, hogy ideje indulniuk.
Útközben megkeresték Cecilyt, aki újfent Lord Montagút
szórakoztatta, majd búcsút vettek vendéglátóiktól, és kiléptek az
éjszakába.
Kitty mély sóhajjal dőlt hátra a kocsi ülésén.
– Jól érezted magad, Cecy? – kérdezte.
– Nem – füllentette a húga.
 18
Mennyi minden megváltozhat egyetlen este alatt! A Montagu
család bálja után a Talbot testvérek társasági naptára szinte teljesen
betelt. Órákkal azután, hogy hajnalban hazaértek, egymás után
landoltak a küszöbükön a meghívók és a névjegykártyák. A
következő héten további két bálra voltak hivatalosak, valamint több
ebédmeghívást is kaptak – Kitty sejtése szerint az anyák a fiaik
kérésére írtak nekik –, de érkezett egy halom névjegykártya is olyan
fiatalemberektől, akik szerették volna a figyelmükkel kitüntetni a
Talbot nővéreket. Kitty diadalittasan számolt be az eredményről
Cecynek, ő azonban elgondolkodva csipegette a pirítósát, és rá se
hederített a nővérére.
– Szívesebben olvasnék Platónt ahelyett, hogy téged
kísérgetnélek az ostoba mulatságokba – panaszolta keserűen.
– Őszintén együttérzek veled, Cecily – sajnálkozott Kitty. – De
miután egész nap filozófiát olvasol, valamit azért enni is kellene,
nem igaz? Az olvasás sajnos nem hoz pénzt a konyhára.
Alighogy leszedte a reggelizőasztalt, Sally visszatért, és
bejelentette, hogy egy fiatalember várakozik a bejáratnál.
– Küldd csak be! – szólt Miss Talbot, és körültekintően
elhelyezkedett a pamlagon. Mély levegőt vett, az arcára mosolyt
erőltetett, és megfogadta, hogy alaposan megnézi magának az
illetőt. Elsőként a szerencsétlen Mr. Tavistock érkezett (évi
háromezer font, ahogy Lady Montagu oly előzékenyen elkotyogta
Dorothy néninek), aki rögtön megdicsérte Kitty zafírkék szemét.
Ezek után jó néhány kínos pillanat következett, hiszen mindketten
azonnal rádöbbentek, hogy Kitty szeme valójában mogyoróbarna, és
ez a kellemetlenség az egész vizitre rányomta a bélyegét. Mr.
Tavistock után Mr. Simmons kopogtatott az ajtón (évi négyezer font),
aki karót nyelve ült, és mindennel vitába szállt, bármit is mondott
Kitty. Még akkor sem helyeselt, amikor a lány az időjárásról nyújtott
(amúgy kifejezetten pontos) leírást. A legszörnyűbb Mr. Leonard volt,
aki Cecilyt kereste, és olyan hízelgő bókkal kezdte, hogy Kitty szinte
rosszul lett tőle.
 – Nem találja kimerítőnek, hogy mindig, mindenhol ön a
leggyönyörűbb hölgy? – suttogta a férfi mézesmázosan Cecilynek,
akinek a hátán végigfutott a hideg.
Kitty ezek után minden lelkiismeret-furdalás nélkül kitette a szűrét,
mert nem akarta, hogy Cecilyt ilyen alakok zargassák. Mr. Leonard
látogatása után árgus szemmel figyelt minden úriembert, aki a húgát
kereste. A látogatók közül Mr. Stanfield tetszett a leginkább Kittynek.
Természetesen tudta, hogy igen súlyos hiba lenne romantikus
érzéseket táplálni bármelyik fiatalember iránt, de Mr. Stanfielddel
kapcsolatban elképzelhetőnek tartotta, hogy képtelen lesz kikerülni
ezt a csapdát. Miután előző este hosszasan beszélgetett az
úriemberrel, és lenyűgözőnek találta, ahogy a szavakkal bánt, most
nagy örömmel üdvözölte őt Dorothy néni társalgójában.
Mr. Stanfield szerencsére mellőzte a társai által előnyben
részesített behízelgő modort: szó nélkül kezet csókolt Kittynek, majd
kedvesen elmosolyodott, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig le sem
vette róla a tekintetét. Ízig-vérig régi vágású londoni úriembernek
tűnt – makulátlan, kikeményített fehér inget és elegáns nyaksálat
viselt, a kezében pedig cilindert szorongatott –, a mosolya azonban
olyan csibészes bájt kölcsönzött neki, mintha az embernek egy
minden hájjal megkent zsebtolvajjal lenne dolga.
– Kérem, meséljen Dorsetshire-ről! – szólalt meg, amint
illedelmesen Kitty mellé ült, és mélyen a szemébe nézett (ez mintha
szokása lett volna). – Úgy hallottam, gyönyörű vidék.
– Valóban – helyeselt Kitty, és örömmel mesélt az otthonáról. A
fiatalember figyelmesen hallgatta őt, és további kérdéseket tett fel.
Kitty tudta, hogy ez nem bizonyítéka Mr. Stanfield kiváló jellemének,
ő mégis annak vette, hiszen a csodálói között senki más nem
bizonyult ennyire érdeklődőnek.
– És Dorsetshire-ben jó véleménnyel vannak az ilyen
városlakókról, mint amilyen én is vagyok? – kérdezte Mr. Stanfield,
és a tekintetét újfent Kittyébe fúrta. – Vagy haszontalan népségnek
tartanak bennünket?
Kitty úgy vélte, hogy a fiatalember csapja a szelet neki, amit ő
örömmel vett.
 – Ez az illetőn múlik – felelte pajkosan. – Ön például ért máshoz
is a nyakkendőkötésen és a szerencsejátékon kívül?
Mr. Stanfield felkacagott. A következő pillanatban Mr. Pemberton
lépett be a mogorva Sally kíséretében – aki már megelégelte a
látogatókkal járó rengeteg munkát –, mire Mr. Stanfield kelletlenül
átengedte neki a helyét.
– Láthatom önt az Almack klubban a héten? – kérdezte Kittytől. A
lány habozott. Az Almack klub volt a legelőkelőbb bálterem egész
Londonban. Az apja, aki annak idején szintén megfordult ott, az
előkelő társaság többi tagjához hasonlóan a házasulandók
mustrájaként szokta emlegetni az ottani táncmulatságokat. Kitty
tudta, hogy a klub termeit szerdánként nyitják meg, és csakis
személyes meghívóval lehet belépni, de azt egyelőre nem derítette
ki, miként lehet meghívóhoz jutni. Most bezzeg nem lenne ilyen
nehéz helyzetben, ha annak idején Mr. Talbot családja nem dönt
úgy, hogy végleg száműzi Kitty szüleit.
– Ezen a héten nem – felelte Kitty jobb híján.
Mr. Stanfield biccentett, de a tekintetén látni lehetett, hogy kissé
elbizonytalanodott. Kitty magában szitkozódott, mert tudta, hogy ez
nem vet jó fényt rá. Mivel a londoni elit nem ismerte, az Almack
klubba szóló meghívó garanciát jelentett volna a kérőinek, hogy Kitty
megfelelő parti. Biztos volt benne, hogy sokaknak feltűnik majd,
hogy őt senki nem hívta meg.
– De Sinclairék bálján ott leszek – tette hozzá.
– Akkor gondoskodom róla, hogy én is ott legyek – ígérte egy
mosollyal Mr. Stanfield, és kezet csókolt neki.
Miután a fiatalember távozott, Kitty úgy gondolta, most az egyszer
igazán megengedheti magának, hogy örömmel tekintsen az újabb
találkozásuk elé.
Miss Talbot nem számított rá, hogy a báli szezon során
viszontlátja Lord Radcliffe-et. Sőt, egyáltalán nem gondolta, hogy
még valaha az életben találkozik vele. Annál nagyobb volt a
meglepetése, amikor a következő héten Sinclairék báltermében
megpillantotta őt. Micsoda szerencsés véletlen! Kitty azonnal
odasietett hozzá. Miután további két látogatója is megkérdezte, hogy
ott lesz-e szerdán az Almack klubban, Kitty belátta, hogy muszáj
szert tennie egy meghívóra, és remélte, hogy Radcliffe majd
eligazítja ez ügyben.
Kitty kedélyesen üdvözölte a fiatalembert, és elhatározásában
még az sem ingatta meg, hogy Radcliffe minden lelkesedés nélkül
viszonozta a köszönését.
– Ki osztja a meghívókat az Almack klubba? – tért a lényegre. A
férfi az égnek emelte a tekintetét, mintha türelemért esedezne.
– Esterházy hercegné, Lieven grófné, Mrs. Burrell, Lady
Castlereagh, Lady Jersey, Lady Sefton és Lady Cowper – számolta
az ujján Radcliffe. – Minden héten összegyűlnek, hogy eldöntsék, ki
legyen a meghívottak listáján. De nem hinném, hogy ön komoly
esélyekkel indulna.
– Miért? – kérdezte Kitty. – Talán valamit másként kellene
csinálnom?
– Azt hiszem… – kezdte megfontoltan Radcliffe, majd lassú
mozdulatokkal előhúzta a tubákos szelencéjét – azt hiszem… vége a
türelmemnek, Miss Talbot. Többé nem engedhetem, hogy
kölcsönkönyvtárként használjon. És most hagyjon magamra, ha
kérhetem.
Kittyben felhorgadt a harag.
– Csak még erre a kérdésemre válaszoljon!
– Nem – jelentette ki Radcliffe, és ráérősen a szelencéjébe nyúlt.
– Menjen innen, különben kiabálni kezdek, és az egész társaság
megtudja, hogy ön egy gátlástalan hozományvadász.
Kitty mérgesen meredt rá.
– Meg kell hogy mondjam – förmedt rá –, ha egy csepp
kedvesség is szorult volna önbe, akkor igyekezne a hasznomra
lenni. Önnek nem kerül semmibe segíteni. Csak el kellene
mondania, miként működik az Almack, ki kicsoda és hasonlók. Nem
valami nagylelkű, mondhatom!
Radcliffe szemöldöke egészen magasra szaladt Kitty kirohanása
hallatán, és amint a lány elhallgatott, hangos csattanással csapta le
a szelence fedelét.
– A mindenségit, mennyire igaza van! – kiáltott fel, és a
tekintetében gonosz szikra gyúlt. – Milyen hanyagság volt ez a
részemről! Ezentúl az ön ügyének fogom szentelni magam, Miss
Talbot.
– Komolyan mondja? – kérdezte Kitty. Gyanúsnak találta, hogy a
fiatalember ilyen hirtelen meggondolta magát.
– Ó, ígérem, hűséges szolgája leszek – fogadkozott Radcliffe.
Kitty gyanúja beigazolódott. Hamar kiderült, hogy a férfi ajánlata
csupán a rosszindulatából fakadt. Az este hátralévő részében
bosszantó árnyékként mindenhova követte a lányt, és „hasznos”
tanácsokat sugdosott a fülébe minden egyes úriemberről, akivel Kitty
szóba állt, illetve akire csak ránézett.
– Ott balra Mr. Thornburyt látja – súgta Radcliffe fojtott hangon. –
Évi négyezer font, nem olyan rossz, de vigyázzon, mert nem teljesen
komplett. Családi örökség. Valószínűleg egy héten belül
lepuffantaná önt, mert rókának nézné. Az a másik úriember ott nem
félkegyelmű, ez nagy előnye, viszont úgy tudom, hogy vérbajos. Ez
mennyire zavarja önt?
Kitty igyekezett tudomást sem venni Radcliffe-ről, de olyan érzése
támadt, mintha egy bosszantó légy zümmögne körülötte, amely
folyton elvonja a figyelmét, akárhogy is próbál küzdeni ellene.
Amikor olyan úriembert láttak, akiről Radcliffe nem sokat tudott,
egyszerűen azt súgta Kitty fülébe, hogy „gazdag” vagy „szegény”.
– Abbahagyná, kérem? – sziszegte Kitty, miután nyilvánvalóvá
vált, hogy hiába igyekszik figyelmen kívül hagyni őt.
– Szeretnék a hasznára lenni, drága Miss Talbot – mondta
Radcliffe megjátszott bűnbánattal. – Azon vagyok, hogy segítsek
önnek, így nem hagyhatom, hogy óvatlanul szóba elegyedjen
bármilyen romlott alakkal.
– Még valaki meghallja! – súgta oda Kitty fenyegetően.
– Hát akkor remélem, nekik is segítek.
Kitty kétségbeesetten keresett valakit, aki megmenthetné.
Szélesen rámosolygott egy közeledő úriemberre, aki azonban nem
tudta mire vélni a gesztust, és nyomban elfordult. Miután több
alkalommal is hasonlót tapasztalt, Kitty döbbenten fordult Radcliffe-
hez.
– Itt mindenki azt gondolja, hogy ön udvarol nekem! Az ég
szerelmére!
 Kitty ezzel kizökkentette a fiatalembert a szerepéből, és a
pillanatnyi zavart kihasználva belevetette magát a tömegbe. Nem
volt elég Radcliffe-nek, hogy egyszer már meghiúsította az
erőfeszítéseit, muszáj mindig, mindent elrontania? Kitty egyszer
csak a büféasztal mellett találta magát. Egy pillanatra megállt, és
úgy tett, mint aki az ínycsiklandó fogásokban gyönyörködik, de
valójában újabb táncpartnerre vadászott. Amikor észrevette, hogy
Lord Arden a vendégek között utat törve épp feléje igyekszik, hamar
elfordult. A tekintete találkozott egy felcicomázott grófné tekintetével,
akinek hullámzó keblét töméntelen ékszer borította. A hölgy
határozott mosollyal hívta őt magához, így a lány kénytelen-kelletlen
odasétált hozzá.
Kitty a Londonban töltött hetek során megtanulta, hogy tisztelettel
forduljon az ilyen előkelő hölgyek felé, bármilyen bizalmatlan is velük
szemben. Amennyire meg tudta állapítani, ezek az idősebb hölgyek
irányították a fiatalok ismerkedését, és az eljegyzéseket is ők ütötték
nyélbe. Ez a munka kifinomultabb eszközöket igényelt, mint egy
várostrom – meghívásokat intéztek, beszélgetéseket manipuláltak,
és vetélytársakat hajtottak el –, de épp olyan kegyetlen és alaposan
megtervezett volt, mint bármelyik katonai hadjárat.
– Asszonyom – hajolt meg Kitty illedelmesen, de nem tudta,
hogyan szólítsa a hölgyet.
– Miss Talbot, igaz? – kérdezte kedvesen a hölgy. – Lady
Kingsbury vagyok, örvendek. Jöjjön, tegyünk úgy, mintha bizalmasan
beszélgetnénk, különben Lord Arden idejön, és felkéri önt egy
táncra.
A hölgy szeme huncutul csillogott. Kitty azonnal megkedvelte őt.
– Mondja csak – Lady Kingsbury kissé túlzott bizalmassággal
hajolt Kittyhez, aki a szeme sarkából látta, hogy Lord Arden sarkon
fordul –, igaz, hogy öné lesz a báli szezon legszerencsésebb
házassági ajánlata? – kérdezte, és a fejével Radcliffe felé bökött, aki
az édesanyjával társalgott.
Lady Kingsbury olyan agyafúrtan próbálta szóra bírni őt a
fesztelen csacsogásával, hogy Kittynek a lélegzete is elállt a
csodálattól. Ha kevésbé látott volna át a szitán, vagy ha egy kicsit is
érdekelte volna őt Radcliffe, könnyen engedett volna a kísértésnek,
hogy megvitassa a dolgot a hölggyel.
– Sajnos nem tudom, mire gondol, asszonyom – felelte. – Ha
Lord Radcliffe-ről beszél, őt nem igazán ismerem, csak a családját. –
Aztán, talán ugyanattól a rosszindulattól vezérelve, mint ami
Radcliffe-et is arra késztette, hogy egész este tüske legyen a körme
alatt, Kitty ártatlanul folytatta: – Amennyire tudom, valóban azért tért
vissza Londonba, hogy jövendőbelit találjon magának, de biztos
vagyok benne, hogy az én személyemnél jóval nagyratörőbb tervei
vannak.
Lady Kingsbury együttérzőn hümmögött, de látszott rajta, hogy
másutt járnak a gondolatai. Kitty szinte hallotta, ahogy a
fogaskerekek kattogni kezdenek az agyában a hír hallatán, és
miután elköszönt tőle, még látta, hogy a többi idősebb hölgyhöz
fordul. Igen, mire véget ér a bál, mindenki értesül a fejleményekről,
és Radcliffe-nek rövidesen jobb dolga is akad, mint hogy Kittyt
bosszantsa.
– Miss Talbot, ha jól tudom, enyém ez a tánc, igaz? – Kitty előtt
Mr. Pemberton állt, akinek a homlokán verejtékcseppek
gyöngyöztek.
A lány fülébe visszacsengett, amit Radcliffe mondott – „gazdag,
de kiállhatatlan” –, ő azonban elhessegette a hangot, és egy
mosollyal elfogadta a felkérést. Kitty vegyes érzéseket táplált
Pemberton iránt. Halálosan unalmasnak tartotta volna ezt a
hórihorgas, nagy bajuszú, szörnyen fennhéjázó fiatalembert, ha
megengedhette volna magának a luxust, hogy ilyen elítélő
véleményt fogalmazzon meg. Valójában az évi nyolcezer fontos
jövedelmével Kitty kénytelen volt kifejezetten előnyös jelöltnek
tekinteni őt. Együtt beálltak egy gyors ütemű társastáncba, és a lány
magában hálát adott, hogy a lépések nem tettek lehetővé túl sok
társalgást, Mr. Pemberton ugyanis szemlátomást meg volt győződve
arról, hogy partnere szívesen végighallgatna egy hosszas előadást a
Regent Street nyugati bővítéséről.
– Amit csak kevesen tudnak… – kezdte a magyarázatot a
fiatalember, mielőtt a tánc elsodorta volna őket egymástól – hogy a
tégla… borzasztóan tanulatlanok… el sem hinné…
 Mr. Pembertonnek eszébe sem jutott szünetet tartani, mialatt a
lány hallótávolságon kívül került. Kitty képtelen volt követni a
szóáradatot, és a körülötte táncoló hölgyek arckifejezéséből ítélve ők
is csak a szónoklat összefüggéstelen részleteit hallották, miközben
táncpartnert váltottak. Szerencsére Mr. Pemberton nem várt sokat
Kittytől, egyedül a figyelmére tartott igényt, ő pedig ügyelt, hogy a
széles mosoly ne hervadjon le az arcáról. A tánc végén Mr.
Pemberton lelkesen lépett oda hozzá, és alig várta, hogy
folytathassa a beszélgetést.
– Elnézést, Pemberton, de úgy tudom, hogy a következő tánc az
enyém – szólalt meg egy mély hang.
Kitty megfordult, és Mr. Stanfieldet pillantotta meg, aki önelégült
mosollyal állt mellette. A férfi a karját nyújtotta neki, és a
táncparkettre vezette őt. Mr. Pemberton mogorván nézett utánuk.
– Ha jól tudom, az ön neve nem szerepel a táncrendemben –
szólalt meg Kitty, amint elfoglalták a helyüket.
A férfi elvigyorodott.
– Elnézné az udvariatlanságomat, ha beismerném, hogy
kizárólag a lovagiasság jegyében kértem önt fel? – kérdezte Mr.
Stanfield hamiskás mosollyal. – Nem tekinthetném magam
úriembernek, ha egy hölgyet ilyen szörnyű alak társaságában
hagynék.
Kitty felkacagott, aztán a füzértánc elragadta őt. A társalgás ennél
a táncnál éppolyan körülményesnek ígérkezett, mint az előző
esetben, Mr. Stanfield azonban meg sem kísérelt beszélgetni.
Miközben vidám nevetéssel követték a gyors tánclépések bonyolult
sorát, a fiatalember lába fürgén járt, így egyetlen lépést sem
vétettek. Amikor a tánc véget ért – túlságosan is hamar –, kifulladva
kapkodtak levegő után, és széles mosollyal néztek egymásra.
– Néhány napra elutazom a városból – mondta Mr. Stanfield
meghajlás közben –, de örömmel térek majd vissza, hogy újra
táncoljak önnel, Miss Talbot.
– Nem ígérhetem, hogy lesz hely a táncrendemben –
figyelmeztette őt Kitty pajkos mosollyal.
– Nem kérem, hogy tartson fenn nekem egy táncot – mosolygott
vissza a fiatalember –, mert attól félek, hogy az ezernyi vetélytársam
egyike még megharagudna rám.
Mr. Gray – akinek Kitty eredetileg ezt a táncot ígérte – időközben
odaért melléjük, és látszott rajta, mennyire feldúlt. Mr. Stanfield nagy
vidáman átengedte neki a lányt, majd otthagyta őket, és egy másik
fiatal hölgyhöz lépett. Kitty fürkésző tekintettel méregette a szőke,
sápatag lányt – egészen légies jelenség volt, pont olyan, amilyet a
férfiak ebben a városban igencsak kedveltek.
– Mr. Gray, ki az a fiatal hölgy ott? – kérdezte, anélkül, hogy a
szemét levette volna a lányról, akit Mr. Stanfield épp felkért. – Az, aki
olyan, mint egy pohár tej.
Mr. Gray kissé zavartan köhécselt.
– Ő Miss Fleming, legalábbis úgy tudom, Miss Talbot.
– Nem hallottam még a nevét – vonta össze a szemöldökét Kitty.
Korábban igyekezett minél többet megtudni a vetélytársaknak
számító fiatal lányokról, de Miss Fleminget egyik ismerőse sem
említette.
– A család nemrég érkezett a városba – magyarázta Mr. Gray. –
Miss Fleminget az Almack klubban mutatták be ezen a héten, ahol
legjobb tudomásom szerint Mr. Stanfielddel is megismerkedett.
Kitty a homlokát ráncolta. Az Almack klubot nem hiába nevezték
tréfásan a „házasulandók mustrájának”. Mr. Stanfield és Miss
Fleming szemlátomást igen közeli ismerősök lettek. Kittyn komoly
aggodalom lett úrrá. Az első bál után elbízta magát. Azt gondolta,
hogy rövid időn belül nyélbe üti az eljegyzést. Még a húgainak is
megírta, hogy hamarosan minden jóra fordul. Most már bánta, hogy
hamis reményekkel áltatta magát. Ha lankad az ébersége, könnyen
kudarcot vallhat. Úgy látta, hiába szerez jelentős előnyt a privát
bálokon, ezt az előnyt el is veszíti szerdánként, amikor a magas
rangú fiatal hölgyek az Almack klubban gátlástalanul behálózhatják a
szezon legjobb partijainak számító úriembereket. Ez nem mehet így
tovább! Kitty akkor is kicsikarja a meghívót a klub védnökeinek
számító hölgyek egyikétől, ha az élete múlik rajta.
 19
Radcliffe máris jóval tovább maradt Londonban, mint ahogyan
tervezte, de továbbra sem tűzte ki, mikor tér vissza Devonshire-be,
maga sem igazán tudta, miért. Mindez azért volt különös, mert a
városi életet egyre kellemetlenebbnek ítélte. Sinclairék bálja óta csak
úgy nyüzsögtek körülötte a lelkes fiatal hölgyek és a még náluk is
lelkesebb anyák.
Radcliffe-et elárasztották meghívókkal különféle bálokra,
kártyapartikra, piknikekre és kirándulásokra, és egyre-másra kapta a
viziteket beharangozó névjegykártyákat. Még a saját otthonában
sem volt nyugta a hívatlan vendégektől: egy kellemesen langyos
tavaszi reggelen egy fiatal hölgy és az édesanyja az állítólagos
forróság elől épp az ő házába kívánt behúzódni a hölgy hirtelen
rosszullétére hivatkozva. Akkor szerencsére sikerült elkerülnie a
látogatókat, miután sietve kirohant a hátsó ajtón. Radcliffe tudta,
hogy mindig is számítania kell érdeklődőkre az eladó sorba került
fiatal hölgyek köréből – hiszen ranggal és jelentős vagyonnal
rendelkezett, ráadásul a többi fiatal lordtól eltérően neki még megvolt
az összes foga –, de most úgy érezte, hogy az érdeklődők száma és
buzgalma soha nem látott méreteket öltött. El sem tudta képzelni, mi
bátorította fel ennyire ezeket a hölgyeket, de abban biztos volt, hogy
ha ez így folytatódik, kénytelen lesz gyáva módon visszavonulót
fújni.
Radcliffe csak akkor kapott magyarázatot a különös jelenségre,
amikor a Grosvenor Square-en ebédelt az édesanyjával és a
húgával. Amint belépett az ebédlőbe, Lady Radcliffe örömmel
vegyes méltatlankodással vetette magát a fia karjába. Az anyja válla
fölött Radcliffe elkapta a húga tekintetét, aki önelégült vigyorral
nézett vissza rá.
– Minden rendben van, anyám? Jól érzi magát? – kérdezte
óvatosan Radcliffe, mire az anyja elengedte őt.
– Ne gondold, hogy nem repesek az örömtől – felelte a grófné
ködösen. – De hogyhogy nem szóltál róla?
Már az első fogást is feltálalták, mire Radcliffe nagy nehezen
kihámozta, mit jelent a sok ostobaság, amit az anyja összehord.
Lady Radcliffe biztos volt benne, hogy a fia azért időzik olyan sokáig
Londonban, mert feleséget keres magának! Radcliffe-et egyszeriben
kiverte a víz.
– Szó sincs ilyesmiről – szögezte le határozottan.
– Én megmondtam! – kotyogott közbe Amelia.
– Egyébként kitől hallotta ezt az ostobaságot? – kérdezte
Radcliffe az anyját.
– Lady Montagútól – felelte duzzogva a grófné. – El sem tudod
képzelni, mennyire lesújtó volt tőle hallani a hírt.
– De egy szó sem igaz belőle – csikorgatta a fogát Radcliffe. – Ő
vajon kitől hallotta?
– Ó, tudod, hogy megy ez! – Az édesanyja legyintett egyet,
amivel Radcliffe szerint arra utalt, milyen szélsebesen terjednek a
pletykák. – Lady Kingsbury mondta neki, de ő is valaki mástól
hallotta.
– Lady Kingsbury mindig is egy álnok kígyó volt – jegyezte meg
keserűen Radcliffe. – De honnan az ördögből vette ezt a
szamárságot…? – Egyszer csak elakadt a szava, mert felvillant
előtte egy kép, amint Miss Talbot bizalmasan társalog az
ékszerekkel teleaggatott Lady Kingsburyvel, miközben mindketten
feléje sandítanak. – Micsoda ördögfajzat! – motyogta félhangon.
– Elnézést, hogy mondtad? – háborodott fel az édesanyja, mire
Radcliffe alig győzött mentegetőzni.
– Akkor megkérdezhetem, James, hogy mi célból maradsz velünk
Londonban? – kérdezte Lady Radcliffe, miután belenyugodott, hogy
a fia az igazat mondja. A tekintetében reménnyel vegyes aggodalom
csillant. – Úgy tudtam, hogy Waterloo után nem viseled jól a
társaságot. – Odanyúlt, és megragadta a fia kezét. – Végre
visszatértél hozzánk?
Radcliffe megszorította az anyja kezét. Tudta, hogy a kérdés nem
csak Londonra vonatkozik.
– Nem tudom – ismerte be.
Az anyjának igaza volt: miután lesoványodva és a látottaktól
megviselten visszatért Angliába, valóban távol tartotta magát a
sokaságtól, a pompától és a londoni felsőbb körök fényűzésétől. Az
apja temetését leszámítva mindig talált indokot, hogy kerülje…
valójában az egész világot. Úgy ítélte, minden jóval egyszerűbb, ha
nem törődik a londoni elit elvárásaival, és csak azzal foglalkozik,
hogy megértse, ki is ő valójában. Most azonban minden alkalmat
megragadott, csak hogy a városban maradhasson. Ezt még
önmagának sem tudta megmagyarázni.
– Nem tudom – ismételte. – De úgy tervezem, hogy még egy
rövid ideig maradok.
Az édesanyja boldogan elmosolyodott.
– Örülök. Akkor ma este elkísérsz Salisburyék báljára? Archie-ra
egyszerűen nem lehet számítani. Nem tudom, merre kódorog az a
fiú mostanában.
Radcliffe immár biztosra vette, hogy Miss Talbot rovására írható
az, hogy az utóbbi időben fiatal hölgyek egész hada ostromolta őt.
Miután megjárta Őfelsége hadseregét, szinte ösztönösen
kiszimatolta a cselszövést, és most a megérzése azt súgta, hogy
ennek az alattomos nőszemélynek a keze lehet a dologban. Így
történt, hogy amikor Miss Talbot aznap este megérkezett a Salisbury
család báljára, Radcliffe dühösen eléje penderült, és a kötelező
meghajlást követően kimérten közölte vele, hogy utálatos hárpiának
tartja.
– Valóban? – kérdezte Miss Talbot, mintha azt közölte volna vele
a férfi, hogy mostanában kissé hűvös az idő. – Bevallom, nem
igazán tudom, mire gondol.
– Nem szívesen szállok önnel vitába, de úgy vélem, hogy nagyon
is tudja. Vagy talán nem az ön mesterkedéseinek köszönhetem,
hogy a legutóbbi találkozásunk óta három alkalommal is felkértek,
hogy tegyek házassági ajánlatot?
Kitty nem tudta elfojtani a mosolyát.
– Uram, elnézést kérek – mondta olyan őszintén, ahogy csak
tudta. – A szavaim talán meggondolatlanok voltak, de egyedül az
vezérelt, hogy megóvjam az ön hírnevét, nehogy a velem való
ismeretsége beszennyezze azt.
– Ó, valóban az én becsületemet óvta azzal, hogy rám
szabadította az összes hajadon lányt a városban az édesanyjukkal
együtt?
 Kitty nagy nehezen elnyomta a kárörvendő vigyorát. Kezdte
élvezni ezeket a szóváltásokat Radcliffe-fel – nemcsak azért, mert
ha vele együtt mutatkozott, akkor a társadalmi megbecsülése is nőtt,
hanem azért is, mert a férfi egyedül előtte engedte szabadjára a
szarkasztikus humorát, mindenki mással hűvös udvariassággal
viselkedett.
– Így van – felelte Kitty ünnepélyesen.
Radcliffe nyugodt pillantással mérte őt végig.
– Ezt még megkeserüli – fogadkozott. – Még megfizet a sok
kellemetlenségért, amit okozott.
– Ha szeretné, fenyegethetjük egymást, de inkább tánc közben
tegyük, nehogy bárki meghalljon bennünket – nézett Kitty várakozón
a férfira. – Nem akar felkérni?
– Azt hittem, épp most kért fel – vágott vissza Radcliffe. – Már ha
ezt nevezhetjük felkérésnek.
– Nem, én csak megkérdeztem, hogy szeretne-e felkérni –
helyesbített a lány. – De mivel látom, hogy nem megy, inkább
hagyjuk.
– Nekem ez tökéletesen megfelel, úgyis nemet mondtam volna.
Fontos szabálynak tartom, hogy kizárólag olyanokkal táncoljak,
akiket kedvelek, szégyentelen hozományvadászokkal soha.
Kitty sértettségében éktelen haragra gerjedt.
– Talán szokása mindenkivel ilyen udvariatlanul beszélni?
– Épp ellenkezőleg – felelte hűvösen Radcliffe. – Az előkelő
társaságban mindenki elbűvölőnek talál.
– Nos, nem hibáztathatom őket, amiért ennyire bolondok – vágott
vissza Kitty –, amikor közülük sokan az első unokatestvérükkel
kötnek házasságot.
Radcliffe-et olyan váratlanul érte a lány válasza, hogy félrenyelt
egy korty pezsgőt, aztán nagy köhécselés közepette elnevette
magát.
– Ez igazán szellemes volt, Miss Talbot – ismerte el.
– És most már hajlandó táncolni velem? – kérdezte a lány.
– Soha! – szögezte le Radcliffe kissé túlzó színpadiassággal. Kitty
hasonlóan drámai mozdulattal hátat fordított neki, és magában
elfojtott valami kellemetlen érzést – kétségkívül sértődöttség volt az,
amiért a férfi nem hajlandó táncolni vele. Természetesen ez is csak
azért bántotta őt, mert így a többi jelen lévő úriember szeme nem
akad meg rajta olyan könnyen. Semmi másért.
Kittyre sok feladat várt az este folyamán, nem csak az, hogy
elbűvölje a fiatalembereket. Az Almack védnökei a régenshercegség
idején a társadalom legmagasabb rangú, legmegbecsültebb
hölgytagjai voltak, akik mind hatalmas befolyással bírtak. Kitty tudta,
hogy úgy kerülhetne be végérvényesen az elit társaságba, ha a
szóban forgó hölgyek egyike meghívná őt a klubba. Mr. Talbot
egyszer azt mondta, hogy ez nem egy egyszerű báli meghívó: ha
valakit meghívnak az Almack klubba, akkor egyúttal tagja lesz a
londoni felsőbb köröknek. Kitty tudta, hogy az apja a felsőbb körök
tagjait unalmasnak találta, és szívesebben töltötte az idejét az
édesanyjukkal, mint a maradi előkelőségekkel. Nem kerülte el a
figyelmét az irónia – hogy ő különféle fondorlatokkal igyekezett
bekerülni azok közé, akiket Mr. Talbot inkább elkerült –, de egyelőre
túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy jót szórakozzon ezen.
Több lehetőség is rendelkezésére állt, hogy valahogyan
megszerezze a hőn áhított meghívót. Esterházy hercegnéről és
Lieven grófnéról eleve lemondott, ahhoz ugyanis még benne sem
volt elég mersz, hogy ezeket a magas rangú hölgyeket
megkörnyékezze. Mrs. Burrell-lel már találkozott Lady Radcliffe
vacsoráján, őt azonban azóta sem látta. Miután Lady Kingsbury
bemutatta őt Lady Cowpernek, Kitty közel egy órán keresztül
téblábolt körülöttük, hátha bevonják őt a társalgásba, de hiába.
Végül csalódottan odébb állt, hogy másutt próbáljon szerencsét. A
sors kegye folytán aztán észrevette, hogy Lady Radcliffe és Lady
Montagu a terem túlsó felében elmélyülten beszélget Lady Jersey-
vel. Nagyszerű! Nyomban oda is sietett hozzájuk.
– Miss Talbot! – kiáltott Lady Radcliffe. – Hogy van, kedvesem?
A következő pillanatban, Kitty legnagyobb rémületére Lady
Radcliffe, ahelyett, hogy bemutatta volna Lady Jersey-nek,
belekarolt, hogy félrevonuljon vele.
– Lady Montagu, Lady Jersey, elnézésüket kérem.
Miközben a grófné a bálterem csendesebb sarka felé tessékelte
őt, Kitty a válla fölött vágyakozó pillantást vetett Lady Jersey felé.
 – Mrs. Kendall-lel szerettem volna beszélni, kedvesem – súgta
Lady Radcliffe bizalmasan. – De ön is megteszi. Mit gondol, bölcs
dolog hagyni, hogy Miss Cecily ennyire nyilvánvalóan keresse Lord
Montagu kegyeit?
Kitty értetlenül pislogott rá.
– Keresi a kegyeit? – ismételte, mert nem hitt a fülének. –
Méltóságos asszonyom, bizonyára téved. Cecily senkinek a kegyeit
nem keresi.
Lady Radcliffe finoman megszorította a karját.
– Talán nem tűnt fel önnek, hogy ma este már kétszer is táncolt
Lord Montagúval? És Sinclairék bálján is kétszer. Ez kissé túlzásnak
tűnik, kedvesem.
Kitty nem jutott szóhoz. Te jó ég! Ezeknek az embereknek két
tánc már házassági szándékot jelez? Magában azt kívánta, bárcsak
Radcliffe szükségét érezte volna, hogy megossza vele ezt az apró
részletet. Illendően köszönetet mondott Lady Radcliffe-nek, és a
tekintetével kétségbeesetten keresni kezdte a húgát. Ó, igen! Kitty
bosszúsan állapította meg, hogy újfent Lord Montagúval beszélget.
Nem jó hír. Ráadásul úgy tűnt, hogy épp táncolni készülnek, ma este
már harmadszor. Kitty visszafogta magát, hogy ne rohanjon
fejvesztve hozzájuk, de a lépteit mindenesetre megszaporázta.
– Cecily! – kiáltotta derűsen. – Lord Montagu, üdvözlöm. Attól
tartok, az édesanyja épp önt keresi. Sürgős ügyben kíván beszélni
önnel. Úgy vélem, jobb, ha mielőbb megkeresi.
Lord Montagu zavartan nézett rá. Látszott rajta, hogy mérges
Kittyre, amiért megzavarta őket, ennek ellenére szó nélkül fogta
magát, és eloldalgott.
– Cecily – sziszegte halkan Kitty –, nem tudhattad ugyan, de egy
este minden fiatalemberrel csak egyszer táncolhatsz. Az itteniek
nem nézik jó szemmel, ha több táncot is ígérsz valakinek.
Erre Cecily is zavarba jött.
– Micsoda prüdéria! – állapította meg. – Számomra ez
ostobaságnak tűnik. Az ókori görögöknél például…
– De nem az ókori Görögországban vagyunk! – vágott élesen a
szavába a nővére. – Londonban vagyunk, és itt ezek… ezek a
szabályok.
 – De én szeretek táncolni – panaszolta Cecily. – Ebben az
egészben egyedül a táncot szeretem.
Kittynek nem volt ideje erre. A tekintetével Lady Jersey-t kereste,
de sehol nem találta. A sarokban az ingaóra tizenegyet ütött. A
hangja, amely még a nagy hangzavaron is átütött, elkeserítette.
Fogytán volt az idő… ma este… ezen a héten… meg amúgy is.
Tudta, hogy muszáj mihamarabb meghívót szereznie az Almack
klubba.
A következő pillanatban kicsit odébb Mrs. Burrellen akadt meg a
szeme. Hála az égnek! A hölgyek közül, akikkel Mrs. Burrell
csevegett, Kitty senkit nem ismert, de remélte, hogy ez nem számít.
Végtére is, Mrs. Burrellnek már bemutatták, és amúgy is ő volt a
védnöknők közül a legalacsonyabb rangú.
– Gyere, Cecy! – parancsolt a húgára, és megindult a hölgyek
felé. – Mrs. Burrell! – üdvözölte az asszonyt mély meghajlással.
Mrs. Burrell rápillantott, de nem adta jelét, hogy felismerte volna.
– Lady Radcliffe vacsoráján találkoztunk a múlt héten –
emlékeztette őt a lány.
– Ó, igen… – szólalt meg végül Mrs. Burrell fagyos kimértséggel.
– Miss Tallant, igaz?
– Talbot – helyesbített Kitty, de a hölgy szeme villanásából
biztosra vette, hogy nagyon is jól tudta. – Csak azt szerettem volna
mondani – folytatta –, hogy csodásnak találom a ruháját.
A bókokkal csak nem hibázhat az ember, nem igaz?
– Köszönöm… – felelte Mrs. Burrell kimérten, és tetőtől talpig
végigmérte Kittyt. – Önnek is hasonlóképpen csodás… a legyezőjén
a hímzés.
Mrs. Burrell olyan apró részletet dicsért meg, hogy a bókja felért
egy sértéssel, és a jelen lévő hölgyek önelégült mosolyából – no
meg egy halk kuncogásból – egyértelmű volt, hogy ez az ő
figyelmüket sem kerülte el. Kitty érezte, hogy az arcába szökik a vér.
Szóra nyitotta a száját – bár maga sem tudta, mit mondhatna –, de
Mrs. Burrell megelőzte őt:
– Úgy vélem, az a hölgy ott önnek integet – mondta hűvösen. –
Menjen oda hozzá, mielőtt még túlerőlteti magát!
 Dorothy néni kicsit távolabbról széles mozdulatokkal integetett
neki. Kitty a tekintetével próbálta nyugalomra inteni a nénikéjét, ő
azonban továbbra is makacsul hadonászott.
– Nyugodjon meg, nem tartjuk vissza – mondta negédesen Mrs.
Burrell, mire többen is kuncogni kezdtek. A hölgyek egy
meghajlással otthagyták Kittyt, aki lángoló arccal magára maradt a
húgával.
– Az ég szerelmére, tegye már le a kezét! – sziszegte Dorothy
néninek, amint odaért hozzá. – Kellemetlen helyzetbe hoz.
– Magadat hozod kellemetlen helyzetbe – sziszegte vissza a
nénikéje, majd megragadta a karját, és elráncigálta a táncparkett
közeléből. – Az ember nem sétálhat egyszerűen oda olyanokhoz,
mint Mrs. Burrell, ezt én is megmondhattam volna neked. Ő a lehető
legkellemetlenebb perszóna. Mindenki tart tőle, még Lady Radcliffe
szerint is félelmetes. Szörnyen bánt volna veled, ha nem mentelek
ki.
– De neki már egyszer bemutattak – méltatlankodott Kitty. –
Mégis hogyan szerezhetnék meghívót az Almackbe, ha nem állok
szóba ezekkel a hölgyekkel?
– Könyörögve kérlek, felejtsd el az egészet! – szólt rá élesen
Dorothy néni. – Soha nem kapsz meghívót, hiába próbálkozol.
– Ön korábban ezt is elképzelhetetlennek tartotta, de nézze csak
meg, hol vagyunk! – fakadt ki mérgesen Kitty, és körbemutatott a
báltermen. – Mikor kezd el hinni bennem, nénikém?
Dorothy néninek nagy erőfeszítésbe telt megőriznie a hidegvérét.
– Ez nem hit kérdése – mondta. – Nem véletlen, hogy az Almack
klub még a felsőbb körökben is exkluzívnak számít. Nincs értelme
lehetetlen álmokat kergetni. Már így is szép számmal teszik neked a
szépet a jómódú fiatalemberek. Ez nem elég?
Kitty visszanyelt egy újabb dühös riposztot. Hogyan értethetné
meg magát anélkül, hogy ostobának tűnne? Igen, hatalmas
eredménynek számított, hogy itt lehetnek a bálon, ebben igaza volt
Dorothy néninek, de mégsem ez volt a végső cél, amit Kitty
elképzelt. Voltak helyek, ahová még mindig nem mehetett el, helyek,
ahová a Miss Fleminghez hasonló fiatal úrihölgyeket elhívták, míg őt
nem. És az Almack hatalmas előnyhöz juttatta őket… olyan
előnyhöz, amelyet Kitty nem egykönnyen hozhatott be. Tudta, hogy
az Almack nélkül esélye sincs közelebb kerülni Mr. Stanfieldhez, aki
egyre nyilvánvalóbb figyelemmel tüntette ki Miss Fleminget.
– Miért akarod ennyire? – kérdezte Dorothy néni, miután Kitty
nem felelt.
– Én… én csak… – Kitty szava elakadt. – Mert mindez az enyém
lehetett volna. Ha a dolgok… ha mama és papa sorsa másként
alakul, mindez magától az ölembe hullott volna. Nem különbözöm
igazán ezektől az előkelő hölgyektől, nénikém. Ők sem jobbak
nálam. Olyan közel érzem a győzelmet… képtelen vagyok megállni,
hogy ne tegyek érte.
A lány Dorothy néni arcát fürkészte, egy kis megértést remélve,
és a néni tekintete valóban ellágyult.
– Megértem, miért érzed igazságtalannak – szólalt meg halkan a
nénikéje. – De nem teheted jóvá a múlt összes hibáját… ne feledd,
miért vagyunk itt. Semmi nem vonhatja el a figyelmünket erről. Hidd
el, ez alkalommal az elérhetetlen után ácsingózol. Kérlek, most már
hagyd annyiban a dolgot!
Kitty megszégyenülten sütötte le a szemét. Dorothy néninek
igaza volt, ezt ő is tudta jól. Már csupán hat hetük maradt. Muszáj
továbbra is a fejével gondolkodnia, és nem a szívével.
– Jó, legyen – egyezett bele. – Annyiban hagyom.
– Nagyszerű – biccentett röviden a néni. – És most meg kell
keresnem azt az elbűvölő úriembert, akivel a minap beszélgettem.
Azt hiszem, értékelni fogja az új ruhámat.
A nénikéje ezzel elsietett bókokat gyűjteni. Kitty a húgára nézett.
Még mindig rosszul érezte magát, és nagyon vágyott rá, hogy
valakivel megtárgyalja, mennyire igazságtalan ez a helyzet.
– A nyakláncom mintha kissé meglazult volna – panaszolta
Cecily, és a kezét a nyakában függő drágakőutánzatra tette. Kitty
intett, hogy forduljon meg.
– Ó! – kiáltott fel, amint meglátta, mi a baj. – Nem kapcsoltad be
rendesen. Ne mozdulj! – Kitty az aprólékosan kidolgozott szerkentyű
fölé hajolt, és örült, hogy valamivel elterelheti a gondolatait. – A
költőid igazán írhattak volna többet ezekről a dolgokról – kesergett
szórakozottan, miközben a kapcsot szerelte, ügyelve, nehogy
becsípje Cecily finom bőrét. – Úgy értem, a társasági élet
szabályairól és szokásairól. Ezzel a témával rengeteg könyvet meg
lehetne tölteni, ebben biztos vagyok.
– Khm… írnak ilyesmiről is – felelte Cecily. – Elég sokan.
– Ó! – Kitty aznap este már harmadszor érezte ostobának magát.
Nagy levegőt vett, hogy felkészüljön az újabb küzdelemre. Nem
maradt sok idejük, és Dorothy néninek igaza volt: okosnak kell
lennie. Nem engedhette, hogy az érzelmei elhomályosítsák a
gondolatait.
 20
Április huszadika volt. Kittynek mindössze hat hete maradt, hogy
valamilyen úton-módon vagyonra tegyen szert, de legalább szép
számmal akadtak kérők, akik közül válogathatott. A
legállhatatosabbnak egyébként Mr. Pemberton bizonyult, akinek a
vagyona legalább akkora volt, mint a bajusza, így meglehetősen
jómódúnak számított.
Sajnálatos módon, bár Kitty igyekezett emlékeztetni magát, hogy
ez nem számít, Mr. Pemberton volt egyben a legbosszantóbb is. Ha
valami szépet kellett volna mondania róla, minden bizonnyal a
kedvességét emelte volna ki. Igaz, a kedvessége a beszélgetéseik
során sokkal inkább szüntelen lesajnálásként jelentkezett,
Pemberton ugyanis hajlamos volt részletesen elmagyarázni a világ
összes olyan dolgát, amelyről neki – törékeny, ártatlan nőként – nem
sok fogalma lehetett. A kedvessége folytán aztán soha nem várta el
Kittytől, hogy bármiről gondolatokat fogalmazzon meg, és nem is
érdeklődött a véleménye iránt. Sőt, ha Kitty esetleg megpróbált
bekapcsolódni az egyoldalú társalgásba, ő egyszerűen felemelte a
hangját, hogy túlharsogja őt.
A lány kedvenc udvarlója, ha egyáltalán bátorkodhatott ilyesmire
gondolni, Mr. Stanfield volt. Kitty már régóta beletörődött, hogy a
jövendőbelijét valószínűleg nem fogja kedvelni. A leendő férjének
legfőbb jó tulajdonsága, ezt tudta jól, a vagyona lesz, ezenkívül Kitty
nem sokat remélhetett. És mégis… milyen jó lenne, ha legalább
kedvelné az illetőt! Sőt, ha szívesen töltené vele az idejét. Márpedig
Mr. Stanfielddel mindez lehetségesnek tűnt. Ha Kitty őt képzelte el
jövendőbelijének, kissé szebbnek ígérkezett a jövő. Az évi hatezer
fontja bőven elegendő volt, hogy kielégítse Kitty igényeit, de ő nem
ezért élvezte annyira a társaságát. Szívesen beszélgetett vele, örült,
ha láthatta őt egy-egy társasági eseményen, sőt, akkor is gyakran
gondolt rá, amikor épp távol voltak egymástól. A gondolatai akkor
jártak körülötte leginkább, amikor szerda esténként Mr. Stanfield az
Almack klubba tartott, hogy más hölgyeknek csapja a szelet,
Kittynek pedig más szórakozás után kellett néznie.
 Aznap mindenesetre kénytelen volt kiverni a fejéből Mr.
Stanfieldet, délután ugyanis Mr. Pembertonnel találkozott, hogy
elkísérje őt a Tattersallba, London neves lovas aukciósházához. Kitty
kivételesen nagy izgalommal készült az eseményre. Mindig is úgy
vélte, ha a Talbot család vagyonosabb, belőle kiváló lovas vált volna.
Mivel korábban sajnos egyedül Linfieldéknek köszönhetően nyílt
lehetősége lovagolni, eddig leginkább elméleti maradt a lovak iránti
rajongása. Amikor aztán Mr. Pemberton gálánsan felajánlotta, hogy
vásárol neki egy lovat, hogy bármikor lovagolhasson, amikor csak
kedve tartja, Kitty tudta, hogy élnie kell a kivételes lehetőséggel. Az
aukciósház leginkább az úriemberek felségterületének számított, de
Kitty a kíváncsiságtól hajtva rávette Mr. Pembertont, hogy vigye
magával őt is. Szükség volt ugyan egy kis rábeszélésre, de Mr.
Pembertonben végül győzedelmeskedett a vágy, hogy kérkedhessen
a tájékozottságával.
A Tattersall udvara megtelt lovakkal: voltak ott gyönyörű szürkék,
amelyeket leggyakrabban hintók elé fogtak, kecses mozgású
almásderesek, amelyek hátán Kitty is szívesen végiglovagolt volna a
Hyde Parkon, és megtermett, izmos, fénylő szőrű telivérek. Kitty
élvezettel szívta magába a széna, a lószőr és a trágya különleges
elegyétől terhes levegőt – az amúgy visszataszító, számára mégis
csodás szagot –, majd a figyelmét erőnek erejével Mr. Pembertonre
és az előtte álló fontos feladatra összpontosította.
– Te jó ég, azt sem tudom, hol kellene kezdenünk! – jegyezte
meg. Ügyelt, hogy a hangja megremegjen az izgalomtól, és a kezét
színlelt aggodalommal szorította a szívére.
– Ne nyugtalankodjék, Miss Talbot, azért vagyok itt, hogy
segítsek! – biztatta őt Mr. Pemberton. – Valójában nem olyan nehéz
itt eligazodni, mint ahogyan első pillantásra tűnik.
Mr. Pemberton szemlátomást nagyon élvezte a kedves jótevő
szerepét. Miss Talbot elismerően vállon veregette magát. Sejtette,
hogy ez a délután fordulópontot jelent majd a tervében, hogy
elnyerje Mr. Pemberton szerelmét. Úgy látta, hogy a fiatalembernek
semmi nem okoz nagyobb örömöt, mint amikor elbüszkélkedhet a
saját bölcsességével. Néhány perc elteltével azonban kénytelen volt
belátni, mekkorát tévedett. Mivel Mr. Pemberton lovai a
legkiválóbbak voltak, Kitty feltételezte, hogy a saját lova
kiválasztását nyugodt szívvel rábízhatja, de miután látta, hogy a
fiatalember olyan megjegyzéseket fűz az árverésre kínált állatokhoz,
amelyek minden józan észt nélkülöznek, gyanítani kezdte, hogy Mr.
Pemberton lovásza az urát korábban az aukciósház közelébe sem
engedte. Egek, talán kénytelen lesz dicséretekkel elhalmozni a
kiválasztott lovat, bármilyen szerencsétlen gebe is legyen, csak hogy
ne bántsa meg a férfi önérzetét? Kitty attól tartott, hogy Mr.
Pemberton elhamarkodottan megvásárolja az első lovat, amely
megtetszik neki.
– Te jó ég, ön olyan nagy tudású! – dicsérte őt Kitty. Amikor Mr.
Pemberton egy gyönyörű pej állkapcsát kezdte feszegetni, Kittyt
balsejtelem fogta el.
– Vigyázzon! – motyogta egy istállófiú, és odébb húzta a lovat, de
Mr. Pemberton meg sem hallotta őt.
– Sok éven át behatóan tanulmányoztam a lovakat – dicsekedett
fennhangon. – Biztosíthatom róla, hogy ha az ember tudja, mit
keres, akkor meglehetősen egyszerű a dolog.
Mivel a viselkedése éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodott, Miss
Talbot az arcára fagyott mosollyal hallgatta végig, ahogy az úriember
sorra magasztalja annak a kancának az erényeit, amelyről bárki első
ránézésre megállapíthatta, hogy nemcsak esetlen, de rossz
természetű is. Kitty attól tartott, hogy a szerencsétlen állat egy héten
belül ledobná őt a hátáról. Nem, ezt nem engedheti! Nem tehette
kockára az életét, mielőtt férjhez menne. Nem bólinthatott rá a lóra,
hiába került volna ezzel közelebb ahhoz, hogy Mr. Pemberton
megkérje a kezét. Már épp azon volt, hogy rosszullétet színlel, hogy
kiszabaduljon ebből a kínos helyzetből, de a következő pillanatban
rémülten vette észre, hogy a közelben Radcliffe mustrálja értő
szemmel a lovakat egy fiatalember kíséretében, aki az öltözékéből
ítélve csakis a lovászinasa lehetett.
Miss Talbot elfordult, és lesütötte a szemét. Igaz, hogy a legutóbbi
találkozásuk alkalmával már nem ellenségekként váltak el
egymástól, Kitty azonban nem feledkezett meg Radcliffe ígéretéről,
hogy megfizet neki a sok kellemetlenségért, és sejtette, hogy a
másik sem. Magában azért fohászkodott, hogy a két férfi ne vegye
őket észre, amikor elsétálnak mellettük… de már késő volt. Radcliffe
szeme megakadt rajta, és rögtön el is indult felé. A tekintetében
gonoszság villant, látszott rajta, hogy fel akarja őt bosszantani.
Ahogy Radcliffe egyre közelebb ért, a tekintete Miss Talbotről a lóra,
majd Mr. Pembertonre ugrott – aki továbbra is elmélyülten
magyarázott magának –, és egy szempillantás alatt tökéletesen
felmérte a helyzetet. A szája mosolyra húzódott, és teljes mértékben
figyelmen kívül hagyta Miss Talbot fenyegető pillantását. Kitty
fejében megfordult, hogy egy intéssel elhessegethetné Lord
Radcliffe-et, de tudta, hogy az túl nagy illetlenség lenne.
– Nahát, Pemberton! – kiáltott Radcliffe – Csak nem akarja
megvenni ezt a szerencsétlen jószágot? – Az inasa a háta mögött
felnevetett, és a fejét ingatta.
Mr. Pemberton mérgesen pördült hátra.
– Miss Talbot ezt a lovat választotta – jelentette ki fennhéjázva,
bár messze járt az igazságtól. – Neki vásárolom meg.
– Akkor még rosszabb választás – vágta rá Radcliffe. – Ennél
bölcsebbnek gondoltam önt, Miss Talbot. Pemberton, jobban tenné,
ha inkább azt a gyönyörű almásderest venné szemügyre a nyugati
kapunál. Ez a végén még megrúg valakit.
Radcliffe ezek után gúnyos meghajlással elköszönt. Kitty sejtette,
hogy a férfi tudja jól, milyen nagy galibát okozott. Pemberton egy
perccel sem akart tovább maradni, különösen miután látta, milyen
vágyakozó pillantásokat vet Kitty az almásderes felé, amelyet
Radcliffe mutatott nekik. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Miután
Pemberton dúlva-fúlva a hintója felé indult, Kitty hamar utána eredt,
mert attól félt, hogy a férfi egyszerűen faképnél hagyja őt. Az
ígéretes kezdet ellenére a délutánt nem lehet sikeresnek nevezni,
állapította meg komoran Kitty, miközben egész úton hazafelé
Pemberton háborgását hallgatta. Pemberton mindig is sokat adott a
látszatra, épp ezért igencsak szíven ütötte őt, hogy Radcliffe
megalázta, különösen így, hogy mindez a szíve hölgye előtt történt.
Kittyre rossz fényt vetett ez a találkozás, és bár elég ügyes volt
ahhoz, hogy visszanyerje Mr. Pemberton kegyeit, tudta, hogy nem
lesz egyszerű. Útközben Pemberton egyre Lord Radcliffe-et
pocskondiázta, és Kitty, aki bizonyos időközönként helyeselve
hümmögött, magában még cifrább szitkokat szórt a férfira. Mire a
házuk előtt Mr. Pemberton kimérten elköszönt tőle, alig bírt magával
a dühtől.
Aznap este Kitty világoskék, Cecily tört rózsaszín, Dorothy néni
pedig elegáns lila ruhakölteményben jelent meg az impozáns nemesi
háznál, ahol a bált rendezték. Amint Kitty megpillantotta Lord
Radcliffe-et, a húgát Dorothy nénire bízta, és nagy dérrel-dúrral
elindult felé.
– Táncoljon velem! – kérte, amint odaért. A férfi gyanakodva
méregette őt.
– Köszönöm, de inkább nem – felelte. – Talán említenem kellett
volna, hogy olyanokkal sem táncolok, akik az életemre akarnak törni.
– Táncoljon velem! – ismételte Kitty. – Van valami, amiről
beszélnünk kell.
– Te jó ég! – nyögte Radcliffe. – Most meg mi történt?
– Elmondom én, hogy mi történt – sziszegte Kitty. – Mi a fészkes
fenét csinált ma a Tattersallnál? Mit akart?
– Csak segíteni akartam Pembertonnek, nehogy rossz vásárt
csináljon. Bizonyára ön is látta, hogy nem jó lovat választott.
– Még szép, hogy láttam! – csattant fel Kitty. – Én sem hagytam
volna, hogy megvásárolja azt a szerencsétlen gebét, az én
módszerem azonban nem okozott volna ekkora bosszúságot Mr.
Pembertonnek. Alaposan megnehezítette a dolgomat. Soha többé
ne tegyen ilyet! – Radcliffe válaszra sem méltatta őt, de az ajka
gúnyos mosolyra húzódott. Kitty éktelen haragra gerjedt. – Ön ezt
mulatságosnak tartja? – támadt a férfira. – A családom sorsa forog
kockán, uram. A tízéves kishúgomnak, Jane-nek nem lesz fedél a
feje felett, ha egy fillért sem tudok adni azoknak az uzsorásoknak,
akik kevesebb mint hat hét múlva az ajtónkon fognak kopogtatni. –
Radcliffe-en látszott, mennyire megdöbbent, Kitty azonban nem
könyörült rajta, csak mondta tovább a magáét: – A húgom, Harriet
tizennégy éves. Ő a legérzékenyebb teremtés, akit csak ismerek.
Nem tudom, hogyan mondhatnám el neki, hogy soha nem
házasodhat szerelemből, mert képtelen vagyok a jövőjét biztosítani.
Beatrice pedig…
Radcliffe felemelte a kezét.
 – Azt hiszem, megértettem – bólintott. Kitty némán meredt rá, a
keble hullámzott a felindultságtól. – Bocsánatot kérek. Többé nem
fordul elő.
A lány pislogott egyet, a vonásai ellágyultak. Nem számított
bocsánatkérésre.
– Köszönöm – szólalt meg végül. Néhány pillanat erejéig a
tekintetük összekapaszkodott. – Azt hiszem, most először fordult elő,
hogy vita nélkül teljesítette a kérésemet – jegyezte meg Kitty kissé
bizonytalanul. Nem tudta, hogyan beszéljen Radcliffe-fel most, hogy
megszűnt köztük a nyomasztó viszálykodás.
– Talán én vagyok az első, aki nem tesz azonnal eleget a
kéréseinek? – kíváncsiskodott Radcliffe.
– Mivel én vagyok a családban a legidősebb, azt hiszem, már
megszoktam, hogy az történik, amit én akarok – ismerte be Kitty.
– Ó, igen, erről lehet szó – hagyta helyben Radcliffe. –
Természetesen semmi köze nincs a harciassághoz, a
makacssághoz és a vasakarathoz.
Kitty meglepve pillantott rá. A szívét melegség öntötte el.
– Nahát, ez majdnem úgy hangzott, mintha bóknak szánta volna,
uram.
– Úgy tűnik, kezdek elgyengülni – felelte a férfi. – De az
akaratosságához az is hozzájárulhat, hogy nem túlságosan
erkölcsös a jelleme.
– Hát persze – mosolygott Kitty. Radcliffe szavainak nem volt
fájdalmas éle, és szürke szemében is vidámság ült, így ő sem bánta
az élcelődést. Jó ideje nem kötekedtek már így vele, és ez bizony…
jó érzés volt.
– Jöjjön velem, megkínálom egy itallal a bocsánatkérésem jeléül
– ajánlotta Radcliffe, és a karját nyújtotta.
Kitty közelebb lépett, hogy belekaroljon – ösztönösen,
gondolkodás nélkül, mintha nem először, hanem már századszor
tenné –, aztán észbe kapott. Tudta, hogy rengeteg a dolga, és
inkább az udvarlóival kellene foglalkoznia.
– Nem vagyok szomjas – utasította vissza az ajánlatot, és a feléje
nyújtott kart is. – Helyette inkább egy szívességet kérnék.
 – Valóban? – kérdezte Radcliffe, és Kitty arcátlan modorát hallva
elhúzta a száját. – Nem tudom, miről lenne szó, de nem sok jót ígér.
Biztos benne, hogy nem elégszik meg egy pohár borral?
– Biztos vagyok benne – felelte Kitty öntelten. – A szívességet én
választom majd ki, az általam meghatározott időben.
Radcliffe gyanakvóan méricskélte a lányt.
– Talán újabb kora reggeli vizitre készül? Figyelmeztetem önt,
Beavertonnek szigorúan meghagytam, hogy délelőtt tíz óra előtt
minden előzetes figyelmeztetés nélkül puffantsa le a látogatókat.
Kitty titokzatosan elmosolyodott.
– Nos, majd meglátja, ha eljön az ideje.
 21
– És akkor azt feleltem neki… – Dorothy néni hatásszünetet
tartott, az ajka hamiskás mosolyra húzódott –, hogy miért játszanék
whistet egy lorddal, amikor játszhatok fáraót is egy herceggel?
Lady Radcliffe a csattanónál jóízűen felkacagott, és a példáját Mr.
Fletcher, Mr. Sinclair és Lord Derby is követte. Kitty elnéző mosollyal
pillantott végig rajtuk. Ha a jelleme kicsinyesebb lett volna, most
elégedetten dörgölte volna a nénikéje orra alá, hogy néhány hete
még ő volt az, aki annyira féltette őket az előkelő társaságtól. Kitty
azonban nem akarta elrontani Dorothy néni szórakozását. Érezze
csak jól magát, természetesen amíg nem lépi át a jó ízlés határát.
Elhatározta, hogy fél szemét a nénikéje és Lady Radcliffe bimbózó
barátságán tartja, a két hölgy ugyanis az előző esték során egyre
nagyobb hévvel tették a szépet minden úriembernek, aki csak az
útjukba akadt.
Kitty, Cecily és Dorothy néni kezdtek megnyugodni. A báli szezon
legkomolyabb kihívásait maguk mögött tudhatták. Megismerték a
szabályokat, bekerültek a társaságba, és már senki nem súgott
össze a hátuk mögött. Dorothy néni félelme is elpárolgott: az első
bálokon még rettegett, hogy felismerik, és minden jelen lévő
úriembert gyanakodva méregetett, most viszont kérdés nélkül igent
mondott a legújabb csodálójának, Mr. Fletchernek – egy őszes,
tekintélyes pofaszakállat viselő úriembernek –, aki épp a
kártyaterembe invitálta őt egy whistpárbajra. Kitty egy mosollyal
elhárította a meghívást, hogy velük tartson. Biztos volt benne, hogy
lenyűgöző látványban lenne része – különösen mert tudta jól, hogy
Dorothy néni a legügyesebb kezű hamiskártyás –, de még sok
tennivaló várt rá.
Mr. Stanfielddel aznap este már egyszer táncolt, egy francia
négyest, de a férfi valahogy újra meg újra magára vonzotta a
tekintetét. Gyakran előfordult, hogy amikor odapillantott, Mr.
Stanfield éppen őt nézte. Ilyenkor a tekintetük hosszú pillanatokra
egymásba fonódott, és Kitty úgy érezte, hogy a szíve majd kiugrik a
helyéből. Azt sem bánta, hogy a férfi a bálterem túlsó végéből
kacérkodik vele, mert őt így is ugyanolyan izgalom járta át, amelynek
egyetlen pillanatát sem akarta elmulasztani.
Mivel Kitty akkor éppen nem látta sehol Mr. Stanfieldet, a
tekintetével Cecilyt kereste. Ahhoz képest, hogy Cecily korábban
mennyire ellenezte a bálokat, ezekben a napokban kifejezetten
élvezett minden társasági eseményt. Az ott ő lehet? Kitty a homlokát
ráncolta. Megpillantott egy rózsaszín ruhás alakot, akit félig-meddig
eltakart az utálatos, élvhajhász Lord Arden, és a nyakát nyújtogatta,
de a nagy tömegben alig látta. Igen, Cecily volt az. Szegény alig
győzött hátrálni Lord Arden elől, aki szinte föléje tornyosult. Kitty
elszántan nekiindult, és úgy szelte át a tömeget, mint kés a vajat.
– Cecily! – kiáltott oda, amint hallótávolságon belül ért.
– Ó, Miss Talbot! – Lord Arden mézesmázos mosolyt villantott
Kittyre, de amúgy nem zavartatta magát. – Épp most kértem meg a
húgát, hogy adja nekem a következő táncot.
A tekintete kéjsóváran járta be Cecily formás alakját, mire a lány
önkéntelenül is hátrébb hőkölt. Kitty közelebb lépett.
– Attól tartok, hogy a húgom táncrendje megtelt – szögezte le
határozottan, mire Lord Arden dölyfösen vonta fel a szemöldökét.
– Érdekes, most mégsem táncol – jegyezte meg halkan, és a
felső ajkát gúnyosan húzta el.
– Nos, minden hölgynek szüksége van pihenésre, uram – mondta
Kitty, és elmosolyodott. – Ezt bizonyára ön is megérti.
Lord Ardent azonban nem lehetett ilyen könnyen eltántorítani.
– Ma este sok tánc lesz még. Biztos vagyok benne, Miss Cecily,
hogy a pihenője után számíthatok az egyikre – hízelgett.
– Tele van a táncrendje – erősködött Kitty. Egy gyengébb jellem
talán szükséges rosszként könyvelte volna el ennek az utálatos
alaknak a bájolgását, de Kitty erre nem volt hajlandó. – És azt
tanácsolom, uram, hogy a húgom táncrendjét tekintse úgy, mint ami
állandóan tele van.
Hallatszott, hogy valaki levegő után kap, és amikor Kitty
odanézett, maga mellett a kíváncsian hallgatózó Lady Kingsburyt
vette észre, aki színpadias mozdulattal a szája elé kapta a kezét.
Lord Arden arca kínjában lilára vált.
 – Soha… – kezdte, és a hangja csak úgy remegett a dühtől. –
Soha, senki nem sértett meg ennyire.
Ezzel fogta magát, és odébbállt. Lady Kingsbury le sem vette a
testvérekről a szemét. Kitty ránézett, egy kis együttérzést remélve –
végtére is, Lady Kingsbury nagyon jól tudta, milyen ember Lord
Arden –, a hölgy azonban halvány mosollyal megrázta a fejét, majd
hátat fordított nekik. Mintha nem is ismerte volna őket.
– Szerinted Lord Arden nagyon megharagudott? – suttogta
Cecily.
– Nem hinném, hogy újra zargatni fog – nyugtatta meg Kitty, akit
nem igazán érdekelt, megharagszik-e Lord Arden. – Gyere, igyunk
egy kis pezsgőt!
Az iménti szóváltásról szóló pletyka azonban máris terjedni
kezdett a bálteremben, akár egy ragályos kór. Miközben az étkező
felé utat törtek a tömegben, Kittyt különös érzés kerítette hatalmába.
Észrevette, hogy a megszokottnál több szempár szegeződik rá –
csupa ítélkező tekintet. Amikor összetalálkoztak, rámosolygott Mrs.
Sinclairre, ő azonban elfordította a fejét. Különös. Mivel bánthatta
meg? A harmadik hasonló esetnél Kitty sejteni kezdte, hogy
hatalmas baklövést követhetett el.
– Mi történt? Úgy hallom, rendkívül illetlenül viselkedett – súgta
Mr. Stanfield Kitty fülébe. Kitty megpördült.
– Hogy érti ezt? – kérdezte, és a szíve egyre szaporábban vert.
Mr. Stanfield vidáman kuncogott.
– Azt beszélik, hogy elképzelhetetlenül modortalanul és
közönségesen utasította vissza Ardent. Én csak annyit mondok,
igazán jól tette.
Mr. Stanfield nyilván szórakoztatónak találta a történteket, Kittyt
azonban nem vitte rá a lélek, hogy vele nevessen.
– Mások szemében ez komoly vétek? – kérdezte. – Azt hittem,
Lord Ardent senki nem kedveli.
– Tudja, milyen ez a népség – legyintett hanyagul Mr. Stanfield. –
Legjobb, ha nem figyel rájuk. Amúgy búcsúzni jöttem. Haza kell
kísérnem anyámat.
Miután Mr. Stanfield elköszönt, Kitty körülnézett a bálteremben.
„Tudja, milyen ez a népség”, mondta a férfi. Kitty azonban nem
tudta. A legkevésbé sem számított erre a reakcióra. Végtére is, a
legtöbb hölgy legalább egyszer panaszkodott már neki Lord
Ardenről, akinek a keze tiltott helyekre szokott vándorolni. Mégis úgy
tűnt, hogy az íratlan szabályok szerint csak a háta mögött lehetett
pálcát törni felette, szemtől szemben soha. És míg a Lady Jersey-
féle hölgyek hírneve nem szenvedett csorbát, ha illetlenül beszéltek
Lord Ardenről, Kitty egészen más megítélés alá esett.
Lady Kingsbury – utálatos egy nőszemély, Kitty már tisztán látta –
úgy terjesztette a pletykát, mintha gyorsan ható mérget locsolt volna
szanaszét. Ilyen rövid időn belül még soha nem fordult meg velük a
világ. Amikor Kittynek és Cecilynek hátat fordított két olyan hölgy is,
akiket mindaddig jó barátnak tekintettek, Kittyn kezdett úrrá lenni a
kétségbeesés. Csak nem teszi tönkre őket ez a kis közjáték!
– Azt hiszem, jobb lesz, ha megkeressük Dorothy nénit és Lady
Radcliffe-et – fordult Kitty a húgához, aki összepréselt ajkakkal
bólintott. Kitty bízott benne, hogy Lady Radcliffe oltalmazó
jóindulatának biztonságában ez a kis kellemetlenség megoldódik
majd. Csakhogy a két hölgy egyikét sem látták sehol. Miközben
végigjárták a kártyatermet és a báltermet, Kitty szinte megborzongott
a hidegtől, ahogy magán érezte a fagyos tekinteteket. A sokaságban
barátságos arc után kutatott – bárki jó lett volna –, ahol menedékre
lelhetnének a kirekesztettség elől. Megpróbálta elkapni Mr.
Pemberton tekintetét, ő azonban kitért előle, és úgy tett, mintha
komoly beszélgetésbe merült volna Miss Fleminggel.
– Nem kellene hazamennünk, Kitty? – súgta oda Cecily. Az
ábrándos, szórakozott természete miatt a húga rendszerint észre
sem vette az ilyen kínos helyzeteket, de most az ő arcára is kiült az
aggodalom.
– Nem – jelentette ki Kitty. – Nem futamodhatunk meg.
De mi más lehetőségük volt? Tedd, amit ők tesznek, mondta
volna az édesanyjuk, márpedig a társaság éppen táncolni készült.
Miután Mr. Stanfield már elment, Kitty nem volt biztos benne, hogy a
többi udvarlója közül lenne bárki, aki a megmentésére siet. A sok
birka között ki lenne az, akit hidegen hagy a tény, hogy Kitty egyik
pillanatról a másikra kegyvesztett lett?
 A táncparkett túlsó végén Radcliffe-et pillantotta meg. Nos… nem
a vágyva vágyott barátságos arc. Kitty fogta Cecyt, elindult, és
közben figyelmen kívül hagyta mindazokat, akik rosszalló
pillantásokkal tértek ki az útjukból.
– Lord Radcliffe, Hinsley kapitány, jó estét! – köszönt kissé
távolságtartón.
– Miss Talbot! – Hinsley kapitány meghajolt, és úgy mosolygott rá,
mintha régi jó barátok lennének.
– Vigyázz, Hinsley, lehet, hogy fegyver van nála – figyelmeztette
a barátját Radcliffe.
– Egyikük sem táncol? – tért a lényegre Kitty, miután elengedte a
füle mellett a megjegyzést. – Azt hiszem, nemsokára kezdődik a
következő tánc.
Kitty részéről ez meglehetősen otromba lépésnek számított,
amely minden illendőséget nélkülözött. A két úriember szemöldöke
felszaladt.
A döbbenetből elsőként Hinsley kapitány tért magához.
– Bátorkodhatom remélni, hogy az első táncot még nem ígérte el,
Miss Talbot? – hajolt meg illedelmesen.
– Még nem ígértem el – felelte Kitty, és elfogadta a kapitány felé
nyújtott kezét. Kihívóan nézett Radcliffe szemébe. A szívességre
gondolt, amellyel a férfi tartozott neki, és tudta, hogy az ő fejében is
ez jár. Radcliffe még magasabbra vonta a szemöldökét, mire Kitty
sürgetően előreszegte az állát, és jelentőségteljes pillantást vetett
Cecily irányába. Radcliffe felsóhajtott.
– Miss Cecily, megtisztelne a következő tánccal? – fordult a
lányhoz.
Cecily figyelmét elkerülte a nővére és Radcliffe között lejátszódó
néma párbeszéd – amelyet Hinsley kapitány érdeklődve figyelt –, így
őszinte hálával mosolygott a férfira.
– Tudja, milyen tánc lesz az első? – kérdezte Cecily, miközben a
táncparkett felé tartottak.
– Úgy vélem, quadrille – felelte Radcliffe.
– Helyesen j-vel ejtik a végét – javította ki őt Cecily a
franciatudását fitogtatva. Radcliffe-nek elakadt a szava.
 – Köszönöm, Miss Talbot – szólalt meg végül, mert mást nem
mondhatott.
Radcliffe a báli szezon során összesen kétszer táncolt: először az
idősebb Miss Talbottel, másodszor az édesanyjával. Mivel
köztudomású volt, hogy nem szívesen táncol, a társaság nagy
érdeklődéssel figyelte, ahogy Miss Cecily Talbotöt a táncparkettre
kíséri a szezon harmadik táncára. Kitty a kíváncsi tekintetek láttán
abban reménykedett, hogy ez majd emlékezteti a jelenlévőket arra,
miért is fogadták be maguk közé a Talbot nővéreket.
Amikor elindultak, hogy elfoglalják a helyüket a táncparketten,
Kittynek nagy izgalmában nem jutott eszébe semmi, amiről Hinsley
kapitánnyal beszélgethetne, de szerencsére a kapitány ügyesen
átvette a kezdeményezést.
– Miss Talbot, úgy érzem, köszönettel tartozom önnek – kezdte. –
Évek óta nem volt részem ilyen érdekes báli szezonban.
– Valóban? – kérdezte Kitty, és a tekintetével közben
észrevétlenül pásztázta a tömeget.
– És hogy Radcliffe-et is rávette, hogy táncoljon… Egyébként, ha
egyszer rászánja magát, rettentően ügyesen táncol. Az ember nem
is gondolná róla, igaz? – Ezzel csibészes mosolyt villantott Kittyre,
mintha azt várta volna, hogy a lány vele együtt szapulja majd a
barátját.
– Valóban? – kérdezte szórakozottan Kitty. – Elég, ha valaki
megnézi, hogyan lovagol, és láthatja, mennyire könnyed a mozgása.
Hinsley szemöldöke feljebb ugrott, de mielőtt felelhetett volna,
felcsendült a zene, később pedig túlságosan lekötötte a figyelmüket
a sok chassé és jeté, hogy társalogjanak. A francia négyes
mindössze hat percig tartott, de a végén Kitty megállapította, hogy a
társadalmi ranglétrán egy kicsit sikerült feljebb küzdeniük magukat.
Radcliffe átengedte Cecilyt a ragyogó mosolyú Lord Montagúnak –
aki késve érkezett a bálba –, Hinsley kapitány pedig a frissítőkkel
megpakolt asztalhoz kísérte Kittyt. Amikor Lady Derby hívására a
kapitány visszaindult a táncparkettre, sokat sejtető mosollyal
búcsúzott Kittytől, amit a lány nem tudott mire vélni. Kitty nagy
megkönnyebbülésére rövidesen egy ismeretlen úriember lépett oda
hozzá, és egy pohár limonádéval kínálta.
 – Nem hinném, hogy találkoztunk korábban – mosolygott az
illetőre. Ebben a kétségbeejtő helyzetben hajlamos volt minden
úriemberre kedves pillantást vetni.
– Nem találkoztunk, de már régóta szeretném megismerni önt,
Miss Talbot. Selbourne vagyok – mondta a férfi lassú
hanghordozással. – Meg kell hogy mondjam, csodálattal adózom a
fáradozása előtt.
– A fáradozásom előtt? – visszhangozta Kitty a homlokát
ráncolva.
– Ugyan már! – incselkedett a férfi. – Az őszinte beszédben nincs
semmi kivetnivaló. Tudja, Mr. de Lacy barátja vagyok, aki sokat
mesélt önről. Igaz, ő nem is sejti, mennyire magamra ismerek
önben.
– Sajnos nem tudom, miről beszél, uram – felelte bizonytalanul
Kitty.
– Tudja, szerintem mi rokon lelkek vagyunk – mondta a férfi
kedves, sőt inkább behízelgő – hangon. – Mindketten ennek az
egésznek a peremén lavírozunk – körbemutatott a helyiségben –, de
megtesszük, amit csak lehet, hogy végül mégiscsak
győzedelmeskedjünk.
– Valóban? – kérdezte udvariasan Kitty, de a hideg futkározott a
hátán. – Ha ön mondja, kész vagyok elhinni, uram, bár én magam
nem látom a hasonlóságot.
A fiatalember megértően mosolygott.
– Ügyes válasz, Miss Talbot. Úgy érzem, mintha egész életemben
ismertem volna. – Kitty nem akart belebonyolódni ebbe a kellemetlen
beszélgetésbe, Selbourne azonban nem hagyta annyiban. –
Szeretnék önnel elbeszélgetni. Úgy vélem, hogy mi ketten…
igencsak hasznára lehetnénk egymásnak.
– Bárcsak én is ezt mondhatnám – felelte ridegen Kitty –, de
szerintem összetéveszt valakivel.
A fiatalember nem zavartatta magát, széles mosollyal folytatta:
– Látom, eltökélte, hogy nem áll szóba velem – mondta, majd
amikor a zeneszám a végéhez közeledett, könnyed mozdulattal
meghajolt. – De kérem, gondolja végig, Miss Talbot! Ebben a
városban sokféleképpen lehet vagyonra szert tenni, és a tervét nem
feltétlenül kell egyedül véghez vinnie.
Kitty faképnél hagyta a férfit, amint tehette, és nagyon
megkönnyebbült, amikor végül megpillantotta Dorothy nénit.
– Merre járt? – vonta kérdőre a nénikéjét.
– Azt hiszem, indulnunk kellene, kedvesem – mondta Dorothy
néni, akinek a figyelmét túlságosan lekötötte a ruhaujjából
kikandikáló cérnaszál, így nem is válaszolt a kérdésére. Kitty
egyetértett vele, és már indult is, hogy megkeresse Cecilyt. Tudta,
hogy a kínos közjáték után nem lenne tanácsos túl sokáig
maradniuk. Miközben a kabátjukra vártak, Radcliffe jelent meg Kitty
mellett.
– Elgondolkodott már, mihez fog kezdeni, miután hazatérek
Devonshire-be, és már nem kényszeríthet, hogy úgy táncoljak,
ahogy maga fütyül? – kérdezte halkan.
– Úgy vélem, akkor más eszközökhöz kell majd folyamodnom –
felelte Kitty gúnyosan. – Vagy meg kell tanulnom fékezni a
nyelvemet.
– Ó, arra gondol, ahogyan visszautasította azt a kiállhatatlan
Ardent? – Radcliffe oldalvást pillantott rá. – Alaposan helyretette,
igaz?
Kitty elhúzta a száját.
– Így még soha, senkit nem tettem helyre – ismerte be. – Igaz,
ezzel jócskán megnehezítettem a magam dolgát. Attól félek, végleg
leírtam magunkat a társaságban.
Radcliffe megrántotta a vállát. Ez a hanyag mozdulat nem illett a
bálterem világába, és korábban Kitty sem látott tőle ilyesmit. Hirtelen
maga elé képzelte, milyen lehet a férfi, amikor épp a devonshire-i
birtokán sétál. Ott bizonyosan sokkal felszabadultabb, mint itt – igaz,
talán nem ilyen fess.
– Önfejű és elvtelen népség ez, akiknek egyedül a rang és a
vagyon számít – morogta Radcliffe elítélően, majd hozzátette: – Én
magam sem szívesen táncolnék Ardennel.
Ezt úgy mondta, mintha ez elegendő ok lenne, hogy bárki
visszautasítsa Lord Ardent. Az egyszerű válasza valamelyest
megnyugtatta Kitty háborgó lelkét.
 – Igen, pontosan – helyeselt, és maga is meglepődött, hogy
ennyire egy véleményen vannak.
Radcliffe kedves mosollyal búcsúzott, mielőtt Kitty a húga után
beszállt volna a kocsiba. Hazafelé úton elmesélte Dorothy néninek,
milyen megpróbáltatást kellett kiállniuk, de szomorúan állapította
meg, hogy a nénikéjük nem is érti a történteket.
– Gondolom, mindenkivel előfordult már, hogy olyannal kellett
táncolnia, akivel nem akart – jegyezte meg. Nem értette, miért
háborog Kitty.
– De attól ez még nincs rendben – motyogta makacsul Kitty.
– Talán táncolnom kellett volna vele – suttogta a sarokból Cecily.
– Csak nem lett volna olyan szörnyű.
Kitty a sötétben odanyúlt, és megfogta a húga kezét.
– Nem, nem kellett volna – mondta, és megszorította a finom kis
ujjakat.
 22
Lord Radcliffe alkonyatkor érkezett a Grosvenor Square-re.
Archie születésnapján a család összegyűlt vacsorára, hogy együtt
ünnepeljék ezt a különleges alkalmat. Amikor Radcliffe belépett a
házba, és meghallotta az étkezőből kiszűrődő hangokat, az élénk
zsivaj hallatán elmosolyodott. A de Lacy család mindig is nagy
feneket kerített a születésnapoknak – Lady Radcliffe fontosnak
tartotta, hogy emlékezetessé tegyék ezeket a pillanatokat –,
Radcliffe azonban az elmúlt két évben nem tartózkodott Londonban
az öccse születésnapján. Éppen ezért még mindig szokatlannak
érezte, hogy az étkezőbe lépve nem találja majd ott az apját a
család többi tagja körében.
A szükségesnél kicsit tovább is időzött a hallban, annyira szíven
ütötte őt az apja hiánya. Ehhez nem lehet hozzászokni, gondolta
keserűen. Az élete során ezerszer – sőt, talán tízezerszer – lépett be
úgy ezen az ajtón, hogy tudta, mindkét szülőjét itt találja. Képtelen
volt elfogadni, hogy megváltozott a helyzet. Természetesen, ha az
apja nem halt volna meg, most bizonyára lehordaná őt valamiért:
emlékeztetné őt egy feladatra, amelyet el kellett volna végeznie, de
ő nem tette, vagy egy ballépésre, amelyet nem lett volna szabad
elkövetnie, ő mégis meglépte. Valóban így lenne? Radcliffe nem volt
benne biztos. Az apja dühösen kikelt magából, amikor a háború
újbóli kitörésekor a fia nem volt hajlandó hazatérni Angliába. Még
annál is dühösebb volt, mint amikor a kontinensre küldte, csak hogy
megbüntesse őt a könnyelmű életmódja miatt. Radcliffe annak idején
remélte, hogy az apja egyszer majd csak megenyhül az irányába.
Amikor a kontinensen maradt, az apja úgy gondolta, hogy már
megint kudarcot vallott, mivel nem tett eleget a családi
kötelezettségeinek, Radcliffe ellenben ezt tartotta az egyetlen
becsületes lépésnek, és csak remélni tudta, hogy ezt az apja is
elfogadja majd egy nap. Waterloo után azonban már nem volt
alkalmuk beszélni egymással. Az apja meghalt, mielőtt ő hazatért
volna, így soha nem tudta meg, hogy a háborúban való részvétel
felmentette-e őt a szemében, és hogy végül méltó utódjának
tekintette-e őt.
 – Uram? – Pattson hangjára Radcliffe hirtelen visszazökkent a
jelenbe. A gondolatai minden bizonnyal az arcára is kiülhettek,
Pattson mindig nyugodt és hivatalos arckifejezése ugyanis ellágyult.
A változást nem sokan vették volna észre, Radcliffe azonban
éppolyan régóta és éppolyan jól ismerte Pattsont, mint a család többi
tagja.
– A család az étkezőben várakozik – szólalt meg halkan Pattson,
és gyengéd, sokatmondó pillantást vetett Radcliffe-re.
– Igen, köszönöm. Már megyek is.
Ahogy elindult, Pattson röviden megszorította a vállát – amúgy
rendkívül ritkán engedett meg magának ilyen gesztust, amely
szembement a jó modorral. Radcliffe nem nézett ugyan rá, de a
kezét az övére tette, és mielőtt folytatta volna az útját, egy pillanat
erejéig némán állt mellette.
– Boldog születésnapot, Archie! – Radcliffe gyengéden
megszorította az öccse kezét. Archie széles vigyorral viszonozta a
kézszorítást, igaz, egy kicsit lagymatagon. Radcliffe meg is
állapította, milyen sápadtnak tűnik. – Jól érzed magad? – bukott ki
belőle a kérdés.
– Igen, igen – felelte az öccse halovány mosollyal, amely hamar
le is olvadt az arcáról. Rövid ideig hallgatott, aztán egyszer csak
kifakadt: – Tudod, igazad volt Miss Talbottel kapcsolatban.
– Ó! – Radcliffe-ben bűntudat ébredt. Meg sem fordult a fejében,
hogy Archie esetleg még mindig nem heverte ki a Miss Talbottel való
viszonyát. De legalább nincs ennél komolyabb baja, gondolta
megkönnyebbülten.
– Igen, teljesen elfelejtett – panaszolta szokatlan keserűséggel
Archie. – Nagyon úgy tűnik, hogy rajtam kívül mindenkivel
kacérkodik. Hála az égnek, hogy itt van Selbourne, ő…
– Biztos vagy benne, hogy nem akarsz születésnapi vacsorát
rendezni, Archie? – vetette közbe Lady Radcliffe, majd türelmetlenül
intett a fiainak, hogy foglaljanak helyet. – Még mindig nem késő.
Végtére is, a nagykorúság elérése igazán jelentős pillanat, amit meg
kell ünnepelni!
– Én nem akarok ünnepelni – jegyezte meg Amelia keserűen. –
Miért kellene megünnepelnem, hogy Archie kézhez kapja az
örökségét?
– Nem, mama – szögezte le határozottan Archie, és úgy tett,
mintha meg sem hallotta volna a húgát. – Elegem van… úgy értem,
kimerültem. Ez a báli szezon már eddig is… igazán eseménydús
volt.
Radcliffe gyanakvóan méregette az öccsét. Ez igazán nem vallott
rá, mindig is imádta a születésnapokat és a báli szezont is, sőt
bármilyen eseményt, amely ürügyet szolgáltatott az ünneplésre. De
talán már benőtt a feje lágya. Radcliffe elhessegette a gondolatot, és
kisvártatva az étkezőt betöltötte a családtagok társalgásának
megszokott moraja. Amikor feltálalták a vacsorát, Archie-ba mintha
visszatért volna az élet. Radcliffe örömmel látta, hogy az öccse
felélénkült, és többé-kevésbé visszanyerte régi önmagát.
Mire a második fogás következett, Lady Radcliffe és Amelia újra
felelevenítették a régi vitájukat arról, mikor vehet részt Amelia élete
első bálján.
– Jövőre – erősködött Lady Radcliffe. – Még túl fiatal vagy hozzá.
– A barátnőim közül mindenki részt vesz legalább egy bálon
ebben a szezonban – panaszkodott nagy hangon Amelia. –
Hivatalosan még nem mutatják be őket, inkább csak belekóstolnak.
Komolyan, mindenki zöldfülűnek fog tartani, ha én leszek az
egyetlen, aki még nem járt bálban. Csak egyre engedjen el, mama,
abból nem lehet baj! Végtére is, mindössze egy évvel vagyok
fiatalabb Cecilynél, aki már rengeteg táncmulatságon részt vett.
Lady Radcliffe elbizonytalanodott. Amelia esengése megindította
őt, ugyanakkor megrémítette a gondolat, hogy mindhárom gyermeke
egyszerre járjon társaságba, ahol aztán ki tudja, milyen veszélyek
leselkednek rájuk. Hosszasan tépelődött, nem tudta, mit feleljen.
Abban az évben mintha folyton-folyvást nagy horderejű döntéseket
kellett volna meghoznia, amelyeket a férje halála óta nem volt kivel
megtárgyalnia. Igaz, most ott volt Radcliffe. Reményteljesen fordult
az idősebbik fiához.
– James, mi a véleményed?
Radcliffe kezében félúton megállt a villájára tűzött spárga.
– Mi a véleményem…? – kérdezte értetlenül.
 – Arról, hogy elengedjem-e Ameliát az egyik bálra ebben a
szezonban. Talán nem ártana neki, de miért kellene elkapkodni? –
Lady Radcliffe várakozón nézett rá. Az asztal túloldaláról Amelia
könyörgő pillantással bámult a bátyjára. Radcliffe tekintete egyikről a
másikra vándorolt.
– Szeretném hallani, mit gondolsz, James – erősködött Lady
Radcliffe, amikor a fia késlekedett a válasszal.
Radcliffe érezte, hogy kiveri a víz. Nem tudta, mit gondoljon, és
úgy érezte, hogy akkor sem lenne joga véleményt mondani, ha
történetesen tudná. Valóban nem ártana Ameliának a társaság? A
húga mindössze tizenhét éves volt, túlságosan fiatal – az apja
minden bizonnyal ilyen szigorú véleményt fogalmazott volna meg.
De vajon a szigor a helyes ebben az esetben? Radcliffe kezdte
borzasztóan szorosnak érezni a nyakkendőjét.
– Ez az ön döntése, mama – szólalt meg végül, és megigazgatta
a gallérját. – Nem állítom, hogy jobban tudom, mi a helyes.
Lady Radcliffe kissé csüggedtnek tűnt, hogy a fia ilyen könnyedén
elhárította a felelősséget.
– Majd meggondolom a dolgot, Amelia – ígérte a lányának.
Radcliffe tudta, hogy csalódást okozott az édesanyjának. De
komolyan, mi az ördögért kéri az ő tanácsát ilyen ügyekben, amikor
ő alig tíz évvel idősebb Ameliánál? Igaz, övé a titulus, de ez nem
jelenti azt, hogy több tapasztalata vagy tudása lenne, mint amikor az
apja még élt. A megboldogult Lord Radcliffe-nek bizonyára
határozott véleménye lett volna – amelyet fennhangon hirdetett
volna, olyan hangosan, mint a Szent Pál-székesegyház harangja,
gondolta Radcliffe keserűen. Igen, az apja tudta volna, mi a helyes,
és azzal is törődött volna, mit tesz és mit gondol a többi család.
Radcliffe azonban mindehhez nem érzett sem erőt, sem késztetést,
jóllehet belátta, hogy minél tovább időzik Londonban, ezt annál
inkább elvárják majd tőle. Nem ez volt az első eset, hogy két
ellentétes vágy viaskodott a lelkében: hogy elmeneküljön innen és
hogy maradjon. A Radcliffe Hallban egyszerűbb volt az élet, hiszen
ott nem nyomasztották őt a család ügyes-bajos dolgai, ugyanakkor…
a londoni báli szezon ebben az évben minden eddiginél nagyobb
hatással volt rá. Ebben, ezt önmagának is be kellett ismernie,
komoly szerepet játszott Miss Talbot, és az, ahogy felkavarta a
társasági élet állóvizét. Most, hogy Radcliffe is részese lett a londoni
báli szezonnak, kíváncsian várta, hogyan alakulnak az események,
és mi lesz Miss Talbot sorsa.
Az est hátralévő része kellemesen telt. Az ünnepeltet
ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el, a vacsora isteni volt,
mint mindig, és Archie még tortát is kapott, amelyre élvezettel vetette
rá magát. Radcliffe a többiekkel együtt mosolygott és nevetett, de
közben folyton-folyvást az anyja kérdésén járt az esze – azon, amit
kimondott, és azon, amit csak sugallt –, de egyikre sem találta meg a
választ, mire eljött az idő, hogy hazainduljon. Archie kikísérte őt, és
még egyszer megköszönte az ajándékot.
– Tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz, ha szükséged lenne
rá – szólalt meg váratlanul Radcliffe, amikor Archie már a lépcső felé
indult. Az öccse megrökönyödött arckifejezése láttán zavartan
forgatta a kezében a kalapját. – Lehet, hogy nem lesz rá szükséged,
de… ha mégis. Tudom, hogy az elmúlt években nem sok időt
töltöttünk együtt. Talán nemsokára kilovagolhatnánk. Elmehetnénk
Wimbledonba, vagy akár messzebb is, ha szeretnéd.
Archie bólintott. Az állkapcsa idegesen ugrált.
– Igazán jó lenne – nyögte ki végül. – Nagyon örülnék neki.
Néhány másodpercig a bátyjára meredt, ő pedig állta a tekintetét,
jóllehet kissé zavarba jött az érzelemnyilvánítástól.
– James… – kezdte Archie, és közelebb lépett, de mielőtt bármit
mondhatott volna, Amelia rontott az előcsarnokba.
– Még mindig itt vagy? – kérdezte tapintatlanul a bátyjától.
– Épp indulok, te undok béka – felelte bosszúsan Radcliffe, de a
meghitt pillanat már elszállt. Radcliffe fejében megfordult, hogy talán
csak képzelte az öccse arcán látott sebezhetőséget, Archie ugyanis
most közömbös tekintettel nézett rá. Magát korholta, amiért egy ilyen
felhőtlenül boldog napon ilyen komoly témával hozakodott elő. Ez a
kínos kis közjáték szerinte pontosan azt bizonyította, hogy legjobb
az ilyesmit az anyjára hagyni.
 23
Egy kicsit kényesebb fiatal hölgy Kitty társasági naptárát
határozottan túlzsúfoltnak tartotta volna, ő azonban a közelgő
határidőt a szeme előtt tartva igyekezett a lehető legtöbb bált,
vacsorameghívást, színházi előadást, sétát, kiállítást és koncertet
belesűríteni a napjaiba. Aznap reggel egy kicsit megijedt a
naptárába feljegyzett programok láttán, de a kedvét még ez sem
vehette el, ugyanis aznap Mrs. Stanfieldhez voltak hivatalosak. Kitty
a meghívást nagyon jó jelnek tartotta.
– Még szép! – vetette oda könnyedén Cecilynek, miközben
Stanfieldék rezidenciája felé sétáltak. Sally két lépéssel lemaradva
követte őket. – Lehet, hogy feleségül óhajt venni, de nekem nem
feltétlenül kell elfogadnom a házassági ajánlatát. Természetesen
csak a legkecsegtetőbb ajánlatra mondok igent.
A húga válaszképpen csak hümmögött. Dorothy néni nem tartott
velük, fejfájásra hivatkozva kimentette magát. Az utóbbi időben
gyakran szenvedett fejfájástól, de a jelenség oka egyáltalán nem volt
rejtélyes, hiszen ők is tudták, hogy a nénikéjük minden este
tekintélyes mennyiségű pezsgőt fogyaszt.
Mire megérkeztek, már több vendég is üldögélt az impozáns
szalonban, de Kitty örömmel nyugtázta, hogy Mrs. Stanfield azonnal
az üdvözlésükre sietett, amint beléptek. Ezt is jó jelnek könyvelte el,
és magában elnyomott egy elégedett mosolyt. A helyiség túlsó
feléből Mr. Stanfield rákacsintott. Kitty néhány szót váltott a ház
asszonyával, aki kifejezetten kedvesen és barátságosan fogadta őt,
és közben önkéntelenül is elképzelte, milyen lenne az élete, ha
mindkettőt megszerezhetné: a boldogságot magának és a vagyont a
húgainak. Ez bizony… csodás lenne. Kitty el sem hitte, hogy mindez
karnyújtásnyira van tőle.
A jókedve addig tartott, amíg Mrs. Stanfield el nem kezdte a
családjáról faggatni – arról, honnan származnak, és merre laknak.
Az asszony derűs arckifejezése nem változott ugyan, Kitty mosolya
azonban kezdett halványulni.
– A levegő! – áradozott Mrs. Stanfield Dorsetshire-ről. – A
dombok! Igazán gyönyörű!
 Kitty gyanította, hogy a levegő és a dombok dicséretével soha,
senki nem hibázhat, hiszen a legtöbb megyében mindkettőből akad.
– Mondja, kedvesem, hol él a családja? Talán már jártam is arra.
Gondolom, nincs messze a Radcliffe családi birtoktól, igaz? –
kérdezte Mrs. Stanfield megjátszott hanyagsággal. A hölgy
valójában Kitty vagyoni helyzetére volt kíváncsi – nem mintha az ő
pénze számított volna, amikor az asszony saját családja már így is
igen tehetős volt. A kérdés alól azonban nem lehetett kibújni.
– A házikónk nincs messze Devonshire-től – felelte óvatosan
Kitty. – Legfeljebb egynapi út lehet.
– Házikó? – kérdezett vissza Mrs. Stanfield. Bekapott egy falat
süteményt, de a tekintetét le sem vette Kittyről. A kérdés elég világos
volt.
Kitty kísértést érzett, hogy hazudjon. Erős kísértést.
– Házikónk – ismételte Kitty határozottan. – Ott élek a négy
húgommal.
– Négy! Csodálatos! – ömlengett Mrs. Stanfield eltúlzott
lelkesedéssel. – Egyszerűen csodálatos. Egy házikóban. Nahát,
micsoda nagy áldás. Kedvesem, beszélnem kell a többi
vendégemmel is, de nagyon remélem, hogy addig megkóstolja az
almás süteményt. Igazán ínycsiklandó.
Ezzel elsietett, mielőtt a lány egy szót is szólhatott volna. Kitty
némán bámult utána, mert nem igazán értette, mi történt. Figyelte,
ahogy Mrs. Stanfield a vendégek között járkál, és egy pillanatra
elhalad a fia mellett. Nem szóltak egymáshoz, de Mrs. Stanfield
bizonyára jelzett valahogyan a fiának – egy jelentőségteljes
pillantással vagy egy apró kézmozdulattal –, Mr. Stanfield ugyanis
azonnal Kittyre pillantott, és rámosolygott. Ez azonban nem az a
csibészes mosoly volt, amiről Kitty korábban azt gondolta, egyedül
neki szól. Sokkal inkább sajnálkozó mosolynak tűnt. Kitty abban a
pillanatban már tudta, hogy Mr. Stanfield többé nem fogja keresni a
társaságát. Mély levegőt vett – igyekezett magához térni, miután úgy
érezte, mintha gyomorszájon vágták volna –, aztán visszatért a
társasághoz. Amikor Cecilyvel együtt hazaindultak, Mr. Stanfield
éppen elmélyülten beszélgetett Miss Fleminggel, akivel láthatóan
nagyon jól érezte magát.
 Aznap este borúsra fordult a csodálatos tavaszi idő, amelyet már
hetek óta élveztek. A felhők alacsonyan úsztak a londoni égbolton,
az utolsó fénysugarat is eltakarták, és az egész várost szürke köddel
vonták be. Ez az idő kiválóan illett Kitty hangulatához, aki Dorothy
néni hamis gyémántjaival a fülében és a csuklóján újabb bálba
indult. Eltökélte, hogy nem törődik a fájdalommal, amely Stanfieldék
óta a mellkasát feszítette. Igazán nem hagyhatta, hogy eluralkodjon
rajta a rossz hangulat, végtére is, egyedül önmagát okolhatta a
történtekért. Amúgy is butaság volt mindenféle romantikus
ábrándokat kergetni, ez most végleg bebizonyosodott. Ezek után
nem tehetett mást, kénytelen volt továbblépni. Rengeteg tennivaló
várt még rá. Egyelőre nem kapott házassági ajánlatot, és nem
nyugodhatott bele, hogy a legfőbb reménysége Mr. Pemberton
maradt.
A bálon, a táncparkett szélén időzve épp ezen tűnődött, amikor
egyszer csak Radcliffe bukkant fel mellette. A férfi egy pohár
pezsgővel kínálta őt, amit Kitty hálásan megköszönt.
– Ma este nincs kedvem vitatkozni – közölte Kitty nemes
egyszerűséggel.
Radcliffe ártatlanul vonta fel a szemöldökét. Látszott rajta,
mennyire bántja, hogy a lány ilyen aljas szándékkal gyanúsítja őt,
Kitty komorsága láttán azonban megenyhült.
– Rendben – felelte, majd elfordult, hogy jobban lássa a táncosok
hullámzó sokaságát, és a tekintetével a lépéseket követte. – És hogy
halad a vadászat?
Kitty a hangjában gúnyt keresett, de miután nyomát sem lelte,
őszintén felelt:
– Úgy vélem, nem nehéz kitalálni. Mr. Pemberton elég gazdag
ahhoz, hogy megelégedjek vele.
– Mr. Stanfield már nem szerepel a lehetséges kérők között? –
érdeklődött Radcliffe. – Azt gondoltam, hogy ő a kedvence.
Kitty a legyezőjét vizsgálgatta. Ez egy szakadás lehet ott a
csipkén?
– Igen, ő volt – felelte halkan. – De attól tartok, hogy ő
mindenáron jómódú hitvest keres magának.
 – Ó! – sóhajtott a férfi komoran. – Gondolom, ez nem meglepő. A
Stanfield család tagjai két kézzel szórják a pénzt. Olyan rengeteget
költenek, hogy minden egyes házasságkötéssel kénytelenek újabb
és újabb vagyonra szert tenni.
– Nem számít – mondta Kitty enyhe keserűséggel a hangjában. –
Pemberton épp elég jómódú ahhoz, hogy anyagilag támogassa a
családomat, és lehetővé tegye, hogy megtartsuk az otthonunkat…
igaz, muszáj, hogy legyen a tarsolyomban valaki más is, biztos, ami
biztos.
Radcliffe egy pillanatig elmélázott.
– Bevallom, kissé meglep az eltökéltsége, hogy megtartsa a
családi otthont.
– Hogyhogy? – csodálkozott Kitty. Elhatározta, hogy megvárja a
férfi válaszát, mielőtt megsértődne.
– Nos, szemlátomást igencsak jól érzi magát a városban. Miért is
ne maradhatna itt, Londonban?
– Ejha, Lord Radcliffe – felelte kaján mosollyal Kitty –, és én még
azt hittem, alig várja, hogy megszabadulhasson tőlem!
Radcliffe elengedte a füle mellett a lány élcelődését.
– Miért nem adja el Netley-t? Akkor bárhová elköltözhetne.
– Sokkal jobban éreztem magam Londonban, mint korábban
gondoltam, ez igaz – ismerte el Kitty. – Kifejezetten szórakoztató itt
lenni, de egész életemben Netley volt az otthonom. Nem szívesen
mondanék le róla. Az eladásából amúgy sem tudnám fedezni a
költségeinket.
– Szóval ennyire ragaszkodik hozzá – mosolyodott el halványan
Radcliffe. – Azt hittem, önre nem jellemző ez a fajta érzelgősség.
Kitty elpirult, de határozottan felszegte a fejét.
– És ha mégis? Oly sok veszteség ért már bennünket, uram. Ön
talán szívesen eladná Radcliffe Hallt, ha arra kerülne sor?
– Igaza van – ismerte be kényszeredetten a férfi. – Nem adnám
el, akármekkora lenne a kísértés. De Radcliffe Hall már nemzedékek
óta a családom birtokában van. Része annak, akinek vallom magam.
– Akkor nem is különbözünk olyan nagyon egymástól – vonta
meg a vállát a lány.
– Talán nem – bólintott Radcliffe.
 – Ez talán meglepő önnek? – kérdezte Kitty pajkos tekintettel,
amiből Radcliffe arra következtetett, hogy egy igenlő válasszal nagy
örömöt szerezne neki.
– A beszélgetésünk a meglepő – felelte végül. – Nem vagyok
hozzászokva, hogy ingatlanokról társalogjak egy hölggyel.
A lány gúnyosan felkacagott.
– Talán nincs hozzászokva, hogy egy nőnek ingatlan legyen a
tulajdonában, és nem is feltételezi, hogy lehet véleménye róla.
Radcliffe megadóan hajtotta le a fejét.
– De ha férjhez megy – folytatta –, valószínűleg úgysem ott él
majd.
– Miért is ne?
– Nem tudom elképzelni, hogy Mr. Pemberton otthagyná a családi
birtokot, csak hogy önnel éljen Netley-ben.
Kitty félrebillentette a fejét.
– Talán nem. De könnyen lehet, hogy az egyik húgom szeretne
majd ott élni, amint eléri a nagykorúságot. Drága mulatság otthont
teremteni, Lord Radcliffe, és nem szeretném, ha a húgaim
kényszerből házasodnának, csak azért, hogy legyen hol lakniuk. –
Kitty hagyta, hogy a mondandója megtegye a hatását, aztán
könnyedebb hangon folytatta: – Egyébként ki tudja, talán még
Pembertont is rávehetném, hogy költözzön oda, ha épp úgy tartja
kedvem.
Radcliffe felhorkant. Miss Talbot megjegyzése ráébresztette,
micsoda számító teremtéssel van dolga, így az együttérzése egyik
pillanatról a másikra elpárolgott.
– Biztos vagyok benne, hogy képes rá. Végtére is, a férj akarata a
legkevésbé sem számít. Amilyen szerepet szán neki, lehetne akár
egy életnagyságú pénztárca is.
Kitty összeszűkült szemmel nézett rá. Szíven ütötte őt a férfi
kíméletlen megjegyzése.
– És ön, uram, mit gondol, hol élne szívesen a jövendőbelije? A
saját otthonában… vagy Radcliffe Hallban?
A férfi a homlokát ráncolva meredt rá.
– Ez nem ugyanaz, ezt ön is tudja jól – vágott vissza. – Ha én
megházasodom, abban nem lesz manipuláció.
 Kitty semmitmondóan hümmögött.
– Ez nem ugyanaz – nyomatékosította Radcliffe.
– Ugyan, semmi szükség magyarázkodásra, uram – szólt
csípősen Kitty. – Végtére is, ettől még nem lesz rossz ember… csak
álszent.
Kitty az üres poharát egy tálcára tette, majd meghajolt, és
faképnél hagyta a férfit. Már így is épp eleget időzött a
társaságában. Nem nézett vissza, pedig ha megteszi, láthatta volna,
ahogy Radcliffe különös, megfejthetetlen arckifejezéssel bámul
utána.
Kitty végigsétált a báltermen, és árgus szemmel leste, hátha
ismeretlen úriemberekbe botlik. A tekintete azonban lehetséges
kérők helyett egy fiatal hölgyön akadt meg, aki egymagában
ácsorgott, és egy kicsit elveszettnek tűnt. Talán az volt az oka, hogy
az imént a húgairól beszélt Mr. Radcliffe-nek, Kitty mindenesetre
látott valamit a lányban, amiről hirtelen Beatrice jutott az eszébe. A
gondolatra összeszorult a szíve, és a vélt hasonlóság épp elég volt,
hogy a lányhoz lépjen.
– Nem hinném, hogy ismerjük egymást – szólalt meg kedvesen,
amint olyan közel ért, hogy a zene mellett is hallani lehetett őt. A
lány megrökönyödve pillantott fel. – A nevem Miss Talbot.
Meghajoltak egymás előtt.
– Miss Bloom – mutatkozott be a fiatal hölgy magas, kislányos
hangon. – Örülök, hogy megismerhetem.
A lányon látszott, hogy nem kívánja folytatni a társalgást.
Elhallgatott, és sóvárogva tekintgetett a terem túlsó végébe. Kitty a
tekintetét követve egy fiatal úriemberre lett figyelmes, aki
mozdulatlanul állva figyelte a táncosokat. Még a divatos sötét
mellénye és pantallója alatt is látszott, hogy csupa csont: a könyöke,
a válla és a térde szinte átszúrta a ruháját. Kitty korábban soha nem
látta őt.
– Talán ismerőse a fiatalember, Miss Bloom? – érdeklődött Kitty,
mire az ifjú hölgy fülig pirult.
– Nem, de korábban jól ismertük egymást – hebegte Miss Bloom.
– Mindenesetre szívesen megismerném őt közelebbről is, ha
lehetne.
 – Miért ne lehetne? – kérdezte Kitty zavartan. – Mindketten itt
vannak, nem igaz?
A lány bánatosan ingatta a fejét, mintha erről a hatalmas
problémáról nem is lehetne hangosan beszélni.
– Mindketten itt vannak – ismételte Kitty tétován. – Talán nem
elég vagyonos önhöz az illető?
Az ifjú hölgy megrökönyödve nézett Kittyre.
– N-nem erről van szó – dadogta. – Mr. Crawton, úgy hiszem,
igen vagyonos… azt beszélik, hogy legalább évi hétezer font a
jövedelme.
– Akkor mi a bökkenő? – kérdezte türelmetlenül Kitty.
– A mama és a papa kikötötték, hogy csakis olyan férfihez
mehetek feleségül, akinek titulusa is van – magyarázkodott a lány. –
Ezért nem hajlandó a mama bemutatni engem Mr. Crawtonnek. Azt
mondja, hogy ha már valakibe bele akarok szeretni, akkor az egy
rangos úriember legyen. – Közben vágyakozó pillantásokat vetett a
fiatalember irányába. – Gyerekkorunkban sok időt töltöttünk együtt –
mesélte. – Mindig nagyon kedvesen viselkedett, és hasonló volt az
érdeklődési körünk. Mindketten szégyenlősök vagyunk, de amikor
kettesben maradtunk, ez cseppet sem számított. Szeretném, ha
felfigyelne rám.
– De szemlátomást annyira azért nem, hogy tegyen is érte
valamit – jegyezte meg csípősen Kitty. – Hogyan figyelhetne fel önre,
amikor épp a sarokba húzódva velem beszélget?
– Mi mást tehetnék? – háborodott fel Miss Bloom. – Egyszerűen
sétáljak oda hozzá, és elegyedjek beszédbe vele?
– Az olyan szörnyű lenne?
– Igen! Ilyesmit nem tesz az ember. Egyébként is, mit
mondhatnék neki? Olyan tolakodónak tűnnék… – töprengett
szerencsétlenül, a kezét tördelve.
– Nos, gondoljon ki valamilyen ürügyet – tanácsolta ingerülten
Kitty. – Kérdezze meg, tudja-e, merre vannak az italok. Vagy hogy
látta-e az ön édesanyját, ugyanis egy ideje elszakadtak egymástól.
Ejtse el a legyezőjét, és kérje meg, hogy segítsen megkeresni. Te jó
ég, kedvesem, rengeteg a lehetőség! Csak válasszon egyet!
Miss Bloom növekvő kétségbeeséssel pillantott Kittyre.
 – Nem megy – súgta elhaló hangon.
Kitty felsóhajtott. Miss Bloom komolyan nem képes legyőzni egy
ilyen egyszerű akadályt? Hiszen csak annyit kellene tennie, hogy
átvág a báltermen! Az évi hétezer font egyébként tekintélyes
vagyonnak számított. Kitty egy pillanatig tűnődve nézte Miss
Bloomot: vajon rá tudná beszélni, hogy vegye a saját kezébe a
jövőjét? Észhez tudná téríteni őt, hogy hajlandó legyen megragadni
a kínálkozó alkalmat? Még Kitty szemében is kegyetlenségnek tűnt
elorozni magának Mr. Crawtont, miután az ifjú hölgy ennyire őszintén
a bizalmába avatta őt.
Igaz, a világ is kegyetlen, és senkinek az érdekét nem szolgáljuk
azzal, ha ezt nem ismerjük be. Kitty szoknyája hangosan suhogott,
ahogy a bálterem felé pördült, és a válla fölött búcsút intett Miss
Bloomnak. Még jó, hogy volt nála egy legyező, amelyet bármikor
elejthetett.
 Netley Cottage, április 22., szerda
Drága Kitty!

Ezen a héten legalább háromszor elolvastuk a leveledet, amely

igencsak jókedvre derített bennünket. Harriet az utóbbi időben
nem érezte jól magát, de nincs megelégedve azzal, ahogyan
istápolom őt. Úgy tűnik, korántsem vagyok olyan kiváló ápolónő,
mint te.
Mindannyiunk szívét megmelengették a Londonról szóló
ragyogó történeteid. Számodra talán közhelynek hangzik, de
bennünket a leveleid egy másik világba repítenek. Nagyon úgy
tűnik, hogy csak úgy ostromolnak téged a csodálók, és biztos
vagyok benne, hogy hamarosan valamelyikük meg is kéri a
kezed. Természetesen remélem, hogy a kérők között találsz
olyat, aki nemcsak vagyonnal, hanem tiszteletre méltó jellemmel
is bír.
Talán ez lesz az utolsó levélváltásunk. A kérésednek
megfelelően elkezdődtek a tető javítási munkálatai, de attól
félek, hogy az összeg, amit küldtél, nem fedezi a teljes
költséget. Egyelőre elegendő a pénzünk, postára azonban nem
szeretnék többet költeni. De ne félj, tökéletesen jól megleszünk!
Szeretettel gondolunk rád és Cecilyre. Nagy örömöt okozott a
költemény, amelyet Cecily a legutóbbi levélben küldött. Igaz,
egyikünk sem értette pontosan, miről is szól.

A legközelebbi találkozásig maradok szerető húgod,

Beatrice
 24
Mr. Stanfield és Miss Fleming eljegyzését a következő héten
jelentették be. Nem is volt ezzel az égvilágon semmi gond, hiszen
bármit is tett Mr. Stanfield, Kitty helyzetén mit sem változtatott. Neki
kérőként továbbra is ott volt Mr. Pemberton – aki az utóbbi napokban
szinte el sem mozdult mellőle –, és immár Mr. Crawton is, akinek a
társaságát az első találkozásuk óta Kitty kitartóan és igen sikeresen
kereste. A Mr. Stanfield-féle történetből egy dolgot megtanult: egy
úriember éves jövedelmének összege semmire sem jelent garanciát.
Meglehetősen nyugtalanító volt a gondolat, hogy szó nélkül
eljegyezte volna magát Mr. Stanfielddel anélkül, hogy tudta volna,
micsoda szorult helyzetben van a férfi, évi hatezer font ide vagy oda.
Most már tudta, hogy alaposan meg kell ismernie a kérők pénzügyi
helyzetét az éves járadék összegén túl is. Volt azonban egy
bökkenő: az ember nem hozhat szóba ilyesmit egy romantikus
találkán. De akkor hogyan járhatna utána Mr. Pemberton – és Mr.
Crawton – pénzügyeinek, hogy felmérje, érdemes-e elköteleznie
magát bármelyikük mellett? A megoldás olyan nyilvánvaló volt, hogy
Kitty önmaga előtt sem tagadhatta. A sarokban álló ingaórára
pillantott. Reggel háromnegyed kilenc. Igazán várnia kellene egy
kicsit… ő azonban nem akart várni. Mire odaér, legalább kilenc óra
lesz.
– Ahogy ön is tudja… – Kitty a lehető legnyugodtabb hangot
ütötte meg Radcliffe-fel szemben, akit igen rosszkedvében talált,
amikor betoppant a St. James’s Place-re, de mielőtt folytathatta
volna, Beaverton nyitott be, kezében egy tálcával. Mindkettőjüknek
forró kávét töltött, arcán néma együttérzéssel, mintha temetésen
járna. Radcliffe mohón kapott a csésze után, és a felszálló gőzön át
gyanakodva sandított Miss Talbotre, aki újra belefogott a
mondandójába: – Ahogy ön is tudja, rövidesen választanom kell a
kérőim között.
– Ó, kérem, fogadja gratulációmat! – gúnyolódott Radcliffe.
– De megfordult a fejemben, micsoda ostobaság lenne
elkötelezni magam az egyikőjük mellett, amikor az illető pénzügyi
helyzetéről egyedül az elit többi tagjának elmondása alapján
értesülhettem.
Radcliffe a lányra pillantott.
– És ennyi önnek nem elegendő?
– Egyáltalán nem. Mi van, ha kiderül, hogy hiába kap az illető
tisztes évjáradékot, közben jelentős adósságokba verte magát? –
Radcliffe elköhintette magát, amivel Kitty gyanúja szerint az
érvelésében rejlő iróniára kívánta felhívni a figyelmét. – Igen,
tudatában vagyok annak, hogy nekem is rengeteg az adósságom –
mordult fel ingerülten. – De az senkinek sem előnyös, ha a
házastársak egyike sem gazdag. Bizonyítékra van szükségem,
mielőtt bármelyik kérőmmel további lépéseket teszek. Egyszerűen
túl nagy a tét.
– Bizonyítékra? – Radcliffe kétségbeesett pillantást vetett az
órára. – És mindennek mi köze van hozzám?
– Azt reméltem, hogy ön segít utánajárni a dolgoknak – felelte
Kitty. – Igazán beláthatja, hogy én egyedül nem kérdezősködhetek –
tette hozzá a férfi elképedt arckifejezése láttán.
– Belátom – bólintott Radcliffe. – Azt azonban nem látom be,
miért nekem kellene utánajárnom, illetve miért gondolja, hogy én
könnyebben megtehetem.
– Ön sokkal több embert ismer ezekben a körökben, mint én –
vágta rá Kitty. – Végtére is, az én titkomra is hamar rájött. Olyan
nehéz lenne néhány kérdést feltenni a megfelelő helyeken? Mit
tenne, ha Amelia kérné öntől ugyanezt?
– Megmondanám neki, hogy egy szombati napon ezzel csak
délután zargathat – dörmögte Radcliffe.
– Kérem, vegye komolyan!
– Ó, higgye el, Miss Talbot, nagyon is komolyan veszem!
– Nincs semmi, amit viszonzásképpen adhatnék önnek, hogy
jobban megérje? – hízelgett a lány. – Ha kedvességből nem teszi
meg nekem ezt a szívességet, akkor mondja meg, mit kér cserébe.
Tudja jól, hogy nem sok pénzem van, de máshogyan talán
szolgálatára lehetek. – Radcliffe lehunyta a szemét, és jól hallhatóan
felsóhajtott. Kittyt a szenvelgése egy pillanatig Lady Radcliffe-re
emlékeztette, és komoly erőfeszítésébe került rezzenéstelen arcot
vágnia. – Talán segíthetnék kikúrálni az édesanyja következő
nyavalyáját – ajánlotta.
A férfi elhúzta a száját.
– Ön éppolyan jól tudja, mint én, hogy anyám a legkiválóbb
egészségnek fog örvendeni egészen a szezon legutolsó
táncmulatságáig. – Kitty már épp szóra nyitotta a száját, hogy újabb
ajánlattal rukkoljon elő, de Radcliffe megelőzte: – Nos, legyen!
Körbeérdeklődöm. Cserébe viszont tartozik nekem egy
szívességgel.
– Szívességgel? – Kitty kétkedve nézett rá. – Mifélével?
– A szívességet én választom ki, az általam meghatározott
időben. – Radcliffe egyre jobban érezte magát. Kitty vitába akart
szállni vele, ő azonban egy kézmozdulattal belefojtotta a szót: –
Kérem, hagyjuk most ennyiben a dolgot. Ígérem, hogy kigondolok
majd valamit, amint egy kicsit kevésbé leszek fáradt.
– Rendben – állt rá kelletlenül Kitty. – Azt azonban nem kérheti,
hogy hagyjam el Londont, mielőtt bárki megkérné a kezem.
– Azt nem kérem – ígérte Radcliffe alig hallhatóan.
– És nem kérhet semmi olyasmit, ami bármilyen módon
befolyásolná a társadalmi megítélésemet.
– Jó, legyen.
– Talán a könnyebbség kedvéért már most eldönthetnénk, mi
legyen az a szívesség – folytatta a lány rövid hallgatás után.
– Nem.
– Rendben, akkor megállapodtunk – bólintott rá Kitty. – És
mikorra remélhetem a tájékoztatást ez ügyben?
– Kérem, távozzon! – esdekelt Radcliffe. – Túlságosan kimerítő a
jelenléte. Minél hamarabb távozik, annál hamarabb meglesz a
válaszom.
– Csodás! – ragyogott fel Kitty arca. Indulásra készen felállt,
aztán eszébe jutott, hogy valamit még meg kell beszélniük. Egy
borítékot húzott elő a zsebéből.
– Azon tűnődtem – kezdte félénken –, hogy talán még valamit
kérhetnék öntől… Írtam a húgaimnak, de a kézbesítés olyan
költséget jelent… nos, nekik most minden pénz számít. Ha
megkérném, elpostázná a levelemet?
 Kitty arca lángra gyúlt. Ez a kérés az előzőnél kevésbé tűnt
merésznek, mégis nehezebben vitte rá a lélek, hogy kimondja. Az
arisztokraták leveleit a posta díjmentesen kézbesítette, ehhez
elegendő volt egy aláírást biggyeszteniük a borítékra. Kitty
feltételezte, hogy Radcliffe-től ilyen szívességet egyedül a
családtagjai és a közeli jó barátai kérnek. Előre felkészült az
elutasításra, de felesleges volt nyugtalankodnia. Radcliffe némán a
szemébe nézett, és kinyújtotta a kezét – nem viselt kesztyűt –, Kitty
pedig hálásan átadta a levelet. Miközben a férfi ujjai a borítékra
fonódtak, Kitty a saját kesztyűjén keresztül érezte, ahogy a kezük
finoman összeér.
– Még ma elküldöm – fogadkozott a férfi, és Kitty tudta, hogy így
is gondolja.
Archie a St. James’s Place-hez érve elbizonytalanodott. Még
mindig nem volt meggyőződve arról, hogy mindez valóban
szükséges. Végtére is, nem arról volt szó, hogy Selbourne
kifejezetten rosszindulatúan viselkedett vele, épp ellenkezőleg! A
kapcsolatuk kezdetén Archie szem előtt tartotta Gerry
figyelmeztetését. A barátja Selbourne-t – vagy ahogyan Archie hívta
őt, Selbyt – alávaló gazembernek nevezte, miután azonban Selby
határozottan bizonygatta neki, hogy ő egyáltalán nem gazember, a
fiú hajlott rá, hogy neki higgyen. Ez idáig Selby nem is lehetett volna
kedvesebb vele. Magával vitte különféle mulatságokra,
kártyaklubokba és olyan izgalmas éjszakai kalandokra,
amilyenekben Archie-nak korábban soha nem volt része.
Csakhogy… csakhogy idővel kételkedni kezdett abban, hogy ez a
nagyvilági élet valóban neki való-e. Mindig fáradt volt, és nem érezte
magát jól a bőrében. A születésnapja előtt ráadásul egy fityingje sem
maradt, miután a negyedéves juttatását az utolsó pennyig elköltötte
Selby társaságában. Igazán hálás volt, hogy immár hozzájutott az
örökségéhez.
Biztosra vette, hogy a fivére tudni fogja, mit tegyen ebben a
bizonytalan helyzetben. Összeszedte minden bátorságát, és újra
nekiiramodott, miközben a tekintetét a hetes számú ház bejáratára
függesztette. A következő pillanatban nyílt az ajtó, mire ő
megszaporázta a lépteit. Nem tartotta valószínűnek, hogy a bátyja
ilyen korán fent van, de nem akarta elkerülni őt. Mindenképpen
muszáj volt beszélnie vele. De nem… ez kétségkívül egy női alak
volt. Archie újból lelassította a lépteit, és értetlenül ráncolta a
homlokát. Milyen borzasztó nagy illetlenség, gondolta. Egy pillanattal
később még egy női alak lépett ki a házból – a fejfedőjéből ítélve
szobalány lehetett. Hála az égnek! Akkor mégsem történt akkora
illetlenség. Ezek szerint hivatalos látogatásról volt szó, és nem titkos
légyottról. Archie-nak azonban hirtelen összeszorult a gyomra,
amikor ugyanis az első hölgy megfordult, felismerte. Miss Talbot volt
az, és éppen a bátyja rezidenciájáról távozott! Miss Talbot, akit
néhány hete még feleségül kívánt venni. Archie-nak földbe
gyökerezett a lába, úgy bámult a távolodó alakok után. Szóval így áll
a dolog Miss Talbot és a saját fivére között!
Nem is csoda, gondolta a fiú tőle szokatlan keserűséggel, nem is
csoda, hogy James ennyire ellenezte a házasságukat. Milyen jókat
nevethetett a bátyja és Miss Talbot rajta! Mennyit mulathattak az
ostoba, reménytelenül szerelmes fiún, akinek fogalma sincs, milyen
bután viselkedett. Archie sarkon fordult, és otthagyta a St. James’s
Place-t. Igaz, hogy Selbourne társaságában egyre kevésbé tudott
önmaga lenni, de vele még soha nem érezte magát ilyen rosszul.
 25
Május folyamán beköszöntött a kellemes, nyárias idő. A változás
ugyan nem volt olyan látványos a városban, mint amilyen Netley
Cottage-ban lett volna – ahol a mezők és a környező erdőségek
egyik napról a másikra zöldbe borultak –, mégis érezni lehetett a
természet éledését. A zsenge bimbókból gyönyörű virágok lettek, és
az ember az éjszakai zápor után az orrában érezte a langyos föld
jellegzetes illatát.
A hangulat a városban is éppolyan volt, mint Biddingtonben. Úgy
tűnt, hogy az angolokat – Dorsetshire-ben vagy Londonban,
északon, délen, keleten vagy nyugaton – mindig felvidítja a kellemes
idő és a napfény, ha másért nem, hát azért, mert így más dolgok
miatt panaszkodhattak. Kittyt ezekben a napokban borzasztó
honvágy kezdte gyötörni. Száz mérföldre tőle Beatrice, Harriet és
Jane minden bizonnyal a kertben szorgoskodtak, vagy épp a piacra
igyekeztek. Hatalmas szívfájdalom volt számára, hogy semmit nem
tudhat róluk, amíg meg nem érkezik a következő levelük.
Kitty a kellemes időt kihasználva felváltva járt sétálni
Pembertonnel és Crawtonnel, abban a reményben, hogy a
meghittség illúziója – valójában Dorothy néni és Cecily néhány
lépéssel lemaradva követték őket – valamelyiküket szerelmi
vallomásra készteti majd. Sajnos csalódnia kellett. Pemberton egy
órán keresztül azzal szórakoztatta őt, hogy szóról szóra beszámolt a
lelkésze legutolsó prédikációjáról – a türelem és alázat unalmas
témájában tartott legalább annyira unalmas szónoklatról –, majd
részletesen elmondta, miről beszélgettek a mise után az
édesanyjával. Pemberton édesanyja, ahogy Kitty megtudta,
zárkózott asszony volt, aki misére eljárt ugyan, de amúgy kerülte a
társaságot. Kitty gyanította, hogy Mrs. Pemberton szintén rendkívül
unalmas lehet.
Miközben Pemberton egyre csak mondta a magáét, Kitty
gondolatban azt tervezgette, milyen pikniket rendeznek majd a
húgaival, amint Cecy és ő hazatérnek.
– A büszkeség is fontos, ebben egyetértettem édesanyámmal –
magyarázta Pemberton. – Tudja, az ember legyen büszke a
családjára és a családja nevére. Anyám ezért is ragaszkodik ahhoz,
hogy tisztességes, jófajta keresztény lányt vegyek feleségül, aki
majd segít beindítani a politikai karrieremet.
Még hogy jófajta! Ezt – Kitty legalábbis így vélte – inkább
állatokra mondják, nem hölgyekre!
– Értem – mondta negédesen. – Szívesen megismerném őt.
Ez igaz is volt. Máskülönben hogyan bizonyíthatná be neki, hogy
ő „jófajta” lány? Mrs. Pembertonnek nyilván magasak az elvárásai,
amelyeknek Kitty – legalábbis látszólag – kénytelen lesz megfelelni.
Ha Pemberton ezért halogatta a lánykérést, nos, Kitty biztos volt
benne, hogy majd elkápráztatja Mrs. Pembertont mindenféle…
mindenféle bibliai idézettel.
– Talán legközelebb együtt mehetnénk misére – ajánlotta Kitty az
erényességét fitogtatva.
Pemberton arca felragyogott.
– Anyám nagyon örülne neki, ebben biztos vagyok. Ön melyik
templomba jár?
Ó, a kutyafáját, Kitty erre nem gondolt!
– Nem messze a nagynéném otthonától – felelte homályosan. –
Egészen kicsi, de csoda szép.
A következő pillanatban megkérte Pembertont, hogy azonosítson
be neki egy különleges virágot, csak hogy elterelje a figyelmét, de
így a sétájuk hátralévő részében kénytelen volt végighallgatni egy
kiselőadást a környék növény- és állatvilágáról. Otthon Kittynek
csupán néhány perc pihenő jutott, mielőtt Mr. Crawton megérkezett.
Crawton nem olyan régóta udvarolt neki, mint Pemberton, de Kitty
biztosra vette, hogy hamarosan kicsikarhat belőle egy szerelmi
vallomást. A fiatalember alig tudta elhinni, hogy Kitty egyáltalán
szóba áll vele, és megtiszteltetésnek tartotta, ha egy-egy tánc előtt
elfogadta a felkérését.
– Még egy kérő? – kérdezte csalódottan Cecily. – Most?
– Ugyan, kedvesem, Kitty tudja, mit csinál – nyugtatta őt szelíden
Dorothy néni. – Gyere inkább, és meséld el nekem azt a csodás kis
történetet Shakespeare-ről. Szívesen meghallgatnám újra.
Pemberton esetében a locsogása jelentette a legnagyobb
kihívást, Crawton esetében ellenben a félénksége. A fiatalember
néma csendben lépdelt Kitty mellett – egyfolytában úgy meresztette
a szemét, mintha valami csípősre harapott volna –, és örömmel
engedte át a társalgás irányítását. Ez természetesen komoly
előrelépést jelentett Mr. Pemberton után, ugyanakkor nem növelte az
esélyét annak, hogy a közeljövőben összeszedi a bátorságát, és
kinyilvánítja a szándékait. A lány felsóhajtott.
– Kérem, meséljen az otthonáról! – próbálta őt szóra bírni. –
Említette, hogy Bedfordshire-ben él. Bevallom, még soha nem
jártam arra.
Crawton nem felelt. Kitty odafordult, és látta, hogy a fiatalember
figyelme elkalandozott. Előttük egy fecserésző, ifjú hölgyekből álló
csoport közeledett a két ösvény kereszteződéséhez, Mr. Crawton
pedig meredten bámulta az egyiküket. Ez olyasfajta modortalanság
volt, amilyet Kitty nem várt volna tőle… amíg meg nem pillantotta a
csoportban az ifjú Miss Bloomot. A lány egyenesen előreszegezte a
tekintetét, mintha észre sem vette volna Kittyt és Crawtont, de az
arcának élénkvörös színéből Kitty arra következtetett, hogy nagyon
is jól látta őket. Crawton le sem vette róla a szemét, sőt még a
fejével is követte a lány távolodó alakját. Amikor Kitty megköszörülte
a torkát, a fiatalember láthatóan összerezzent.
– Elnézést kérek, Miss Talbot – mentegetőzött. – Rettentően
sajnálom. Miről is beszéltünk?
– Bedfordshire-ről – emlékeztette őt finoman Kitty.
Összeszorult a szíve a bűntudattól, és hiába tudta, hogy nincs
semmi értelme, a nyomasztó érzés nem múlt el. Igyekezett
meggyőzni magát, hogy mivel Miss Bloom vagyonos, és jó családba
született, ezer másik férfi akad, akivel éppolyan boldog házasságban
élhet, mint Mr. Crawtonnel. Az a tény sem számított, hogy a lány
érzéseit Crawton is viszonozza, ez Kittyt nem érintette.
A bűntudat azonban tovább mardosta őt.
– Nincs miről beszámolnom – mondta nagy sóhajjal a
nénikéjének és a húgának, miközben hazafelé sétáltak. – Egyikük
sem fog egyhamar szerelmet vallani.
– Nem késlekedhetsz már sokáig, kedvesem – figyelmeztette őt
Dorothy néni. – Borzasztóan szalad az idő.
– Tudom – fortyant fel a lány. – Nem én késlekedem.
 Dorothy néni kétkedve hümmögött, de mielőtt Kitty kérdőre
vonhatta volna, Cecily közbeszólt.
– És te szereted valamelyiküket?
– Ne kezdd már megint! – csattant fel a nővére. – Mindkettőjüket
kiváló úriembernek tartom, kiváló vagyonnal. Ennyi elég?
Cecily viszolyogva húzta el a száját.
– De ez egyáltalán nem szerelem! – jegyezte meg lehangoltan. –
Legalábbis nem hiszem. Ön mit gondol, nénikém? Ön már volt
szerelmes?
Dorothy nénit meglepte, hogy ilyen fordulatot vett a beszélgetés.
– Ó, mindössze egyszer! – felelte. – Igaz, már nagyon régen volt.
– Mi történt? – kérdezte Cecily együttérzőn.
– Egy ideig boldogok voltunk – kezdte lassan Dorothy néni –,
aztán az illető a rangjának megfelelő hitvest választott, és a hölgy
érthető módon ellenezte a barátságunkat. Ezzel véget is ért a dolog.
Cecily szemében könny csillant.
– Látod, Cecily – dörgölte a húga orra alá kissé gyermeteg
módon Kitty –, a szerelem nem mindig egyenlő a boldogsággal.
– De ha ők szeretnek téged, és te ezt nem viszonzod, akkor
megfosztod őket valami csodálatostól – jegyezte meg Cecily
felindultan. – Ez azért szomorú.
A testvére véleménye ráerősített Kitty bűntudatára, ő maga pedig
egyre ingerlékenyebb lett.
– Nem az. Amúgy sincs időnk sajnálni őket! – csattant fel. – Ha
valakit mindenáron sajnálni akarsz, hát sajnálj minket. Ők férfiak,
ráadásul dúsgazdagok. Olyan jövő vár rájuk, amilyet csak akarnak.
Ők legalább maguk választják a jövőjüket, nem úgy, mint mi. Mi nem
kaphatjuk meg, akit – amit – akarunk!
Cecilyt megdöbbentette a nővére kifakadása – még Kitty is
zavarba jött.
– Jól van na, csak úgy mondtam – mentegetőzött a húga.
– Menjünk haza! – szólt közbe Dorothy néni. – Nincs értelme
vitatkozni.
Hazafelé nem beszéltek többet, de Kitty zaklatottsága nem
enyhült. Végül, csak hogy elfoglalja magát, végiggondolta, milyen
érveket tudna felhozni a saját védelmében. Képzeletben ezeket
sorra előadta Cecilynek, majd – valamilyen különös ok folytán –
Radcliffe-nek. Egyikük sem értette meg őt. Nekik természetesen
nem kellett azért aggódniuk, mi lesz Jane-nel, Harriettel és Beatrice-
szel, őket nem nyomasztotta a gondolat, milyen nyomorult életet kell
élnie egy fiatal nőnek pénz nélkül, és milyen jövő vár mindannyiukra,
ha ő csak egy pillanatra is elveszíti az irányítást az események felett.
Kitty mindezzel teljesen tisztában volt, épp ezért szüntelen
aggodalom gyötörte őt. Egyébként is túl sok dolga volt, egy percet
sem fecsérelhetett a bűntudatra.
Kitty aznap este izgatott kapkodással húzta magára a ruháját.
Mivel nem engedhettek meg maguknak további estélyi ruhákat,
mindenféle ügyes trükkökkel igyekeztek olyan hatást kelteni, mintha
újabb és újabb ruhakölteményekben jelennének meg: apróbb
átalakításokat végeztek a ruhákon, tollakat varrtak rájuk és, ha az
alkalom úgy kívánta, egymás között ruhát cseréltek. Kitty helyeselte
ugyan, hogy így is takarékoskodjanak, de amikor felvette a rózsaszín
fodros ruhát, amelyet Dorothy néni a húgának vásárolt, úgy érezte
magát, mint egy felborzolt tollú liba, hiába engedték le az alját, és
hiába díszítették a szoknyarészt selyemrózsákkal. Cecily
mindeközben az ő kedvenc kék selyemruháját viselte, amelyet
felszegtek, és amelynek az ujjára finom csipkeszegélyt varrtak.
Mire Kitty elkészült a frizurájával, az izgalma elpárolgott, és
különös búskomorság vett erőt rajta, ezért fogta magát, és benyitott
a nagynénje budoárjába. Az elmúlt hetekben ez szokásává vált, mert
furcsa módon megnyugtatta, ha a nénikéje ágyára kucorodva
figyelte, ahogy Dorothy néni ügyes mozdulatokkal rúzsozza magát.
– Ön szerint jó ember vagyok? – szegezte a kérdést a
nénikéjének.
Dorothy néni magában hümmögött.
– Most igent kellene mondanom?
– Csak ha így is gondolja.
Dorothy néni a tükörből üres tekintettel nézett rá.
– Nagyon megnyugtató – gúnyolódott Kitty.
– A jó mindig szubjektív, drágám – mondta a néni, és előhúzta a
rúzsát. – Engem sokan rossz embernek tartanak a hajdani
foglalkozásom miatt. Te is így gondolod?
 – Még szép, hogy nem – kelt ki magából Kitty. – Nem ártott vele
senkinek.
– Készakarva valóban nem ártottam senkinek – helyeselt Dorothy
néni, a halvány mosolyát azonban Kitty nem tudta mire vélni. – De
én úgy látom, hogy számodra mások véleményénél jóval fontosabb
az, hogy te mit gondolsz magadról.
Rövid csend telepedett rájuk.
– De ön szerint… úgy értem, a mama mit gondolna rólam? –
bökte ki végül Kitty egészen halkan.
Dorothy néni a tükörből méricskélte őt.
– Úgy érted, arról, amit most, itt Londonban igyekszel elérni?
A lány biccentett.
– Nos, ismered édesanyád múltját. Ő mindig is nagyon
gyakorlatias nő volt. Biztos vagyok benne, hogy tökéletesen
megértené.
Kitty alaposan átgondolta a néni válaszát, és remélte, hogy ez
majd megnyugtatja őt… De sajnos nem érezte igaznak. Mrs. Talbot
talán gyakorlatias volt, igen, és fortélyos is – Kitty mindig is szerette
volna hinni, hogy ez közös bennük –, azt viszont egészen biztosan
nem helyeselte volna, amilyen szívtelenül az utóbbi időben a lánya
viselkedett. Kitty el sem tudta képzelni, hogy az édesanyja másvalaki
boldogságának kárára cselekedett volna. Épp ellenkezőleg, ő csak a
jót látta az emberekben, és mindig azon törte a fejét, miként
segíthetne egyik vagy a másik szomszédjának. Szegény Mr. Swiftet,
aki a háború után olyan nehéz helyzetbe került, bemutatta például
Miss Glovernek, mert sejtette, hogy ők ketten kiválóan összeillenek.
Végül Mr. Swift előző nyáron feleségül is vette Miss Glovert, az
esküvőt azonban Mrs. Talbot már nem érhette meg.
– Úgy vélem – kezdte megfontoltan Kitty –, úgy vélem, hogy kissé
csalódott lenne, amiért nem viselkedtem kedvesebben.
Dorothy néni jó ideig nem helyeselt, nem ellenkezett, csak
csendben tűnődött, és a lányt méregette.
– Nagyon ügyetlenül készítetted el a frizurádat – szólalt meg
végül. Kitty erre a válaszra végképp nem számított.
– Valóban? – A kapkodása valószínűleg nem kedvezett az
elegáns frizurának.
 – Na, gyere ide! – csettintett a nyelvével Dorothy néni. Felállt,
maga elé ültette a lányt, és gyengéd mozdulatokkal kibontotta a
felcsavart tincseket. A hajtűk hangos csörrenéssel egyenként egy
ezüsttálba pottyantak, Kitty pedig behunyt szemmel hagyta, hogy a
nénikéje meleg kezének érintése és a vaníliaparfüm illata
megnyugtassa őt.
– Talán – szólalt meg halkan Dorothy néni, miközben lassan
végighúzta a fésűt a csomókon – mindannyiunknak meg kell
próbálnunk egy kicsit kedvesebbnek lennünk. Talán akkor „jó” az
ember, ha igyekszik továbbadni a kedvességet, akkor is, ha nem
könnyű. Biztos vagyok benne, hogy ha szeretnéd, akár már most el
is kezdhetnéd.
Kitty csendben merengett a néni szavain, és végre megnyugodott
kicsit.
– Tessék, kész is van.
A néni elhúzta a kezét, és amikor Kitty kinyitotta a szemét, a feje
búbján egy ékköves fésűvel rögzített gyönyörű kontyot látott, az arca
két oldalán pedig elegánsan omlott le a két fürt, amelyeket még
előző este tettek hajcsavaróra. Dorothy néni olyan ügyesen készített
frizurákat, mint egy varázsló. A lány felnyúlt, és megragadta a vállán
nyugvó kezet.
– Köszönöm – hálálkodott, és ebben az egy szóban minden
benne volt. A nénikéje is megszorította a kezét.
– Készen állsz, kedvesem? – kérdezte.
 26
Aznap este az egész előkelő társaság felbolydult, mintha –
Kittyhez hasonlóan – érezték volna, hogy fogytán az idő. Ezek
szerint nem csak ő volt tudatában annak, hogy az egyre komolyabb
költségekkel járó báli szezon egyre kevesebb lehetőséget tartogat. A
táncok felgyorsultak, a pezsgő nagyobb ütemben fogyott, a nevetés
harsányabb lett: az egész termet felfokozott izgalom töltötte be.
Kitty végigjárt jó néhány helyiséget. Azzal áltatta magát, hogy
Pembertont keresi, a tekintetével azonban a hölgyeket pásztázta.
Egyszer csak ráakadt Miss Bloomra, aki – éppúgy, mint előző
alkalommal – egymagában, szerencsétlenül ácsorgott. Kitty nagy
levegőt vett, felkapta a szoknyáját, és szapora léptekkel odasietett
hozzá.
– Miss Bloom! – köszönt, talán túlságosan is harsányan, a lány
ugyanis összerezzent ijedtében. Te jó ég, milyen borzasztóan
érzékenyek ezek a londoni ifjú hölgyek!
– Miss Talbot! – Miss Bloom rideg tekintettel mérte végig. – Talán
dicsekedni jött?
Ó! Kitty elismerte, hogy Miss Bloomnak minden oka megvan
haragudni rá, hiszen nem sokkal azután, hogy elsírta neki a bánatát
a kudarcra ítélt szerelmével kapcsolatban, szemtanúja volt annak,
ahogyan Kitty nagy igyekezettel teszi a szépet az ő szíve
választottjának.
– Hogy tetszik önnek a báli szezon? – kérdezte Kitty, mint aki
meg sem hallotta a kérdést. – Láttam, hogy táncolt Mr. Grayjel.
Kiváló úriember.
– Igen, kiváló – felelte Miss Bloom gúnyosan. – Csakhogy miután
ön olyan ügyesen Mr. Crawton kegyeibe férkőzött, immár nincs
okom arra, hogy nemet mondjak a szüleimnek, akik a Lord Ardennel
való házasságomat tervezgetik.
A döbbenettől Kitty még az illemről is megfeledkezett.
– Lord Ardennel? – kérdezte elszörnyedve. – De hisz az az
ember borzalmas! És kétszer olyan idős, mint ön.
– Igen, mindenki hallott róla, hogy ön egyszer már világosan
kifejezte a Lord Ardennel kapcsolatos véleményét – vágott vissza
Miss Bloom. Felsóhajtott, és a hangját meglágyította a
reménytelenség és a bánat. – De nincs értelme ellenkezni, hiszen
másra nem számíthatok.
Amikor a lány elfordult, és a bálterem felé pillantott, Kitty rögtön
tudta, kit keres a tekintetével. Nos, nem az ő gondja, hogy mi lesz
ezzel a lánnyal… Miss Bloom mindent megkapott az élettől, ennek
ellenére most mégis vesztésre állt egy olyan küzdelemben, ahol nem
sok nő képes helytállni.
Kittyből újabb sóhaj szakadt fel. Nem, ez így nem helyes.
Belekarolt a lányba, és magával rángatta őt.
– Mire készül? – kérdezte riadtan Miss Bloom.
– Rosszul érzi magát – adta ki az utasítást Kitty.
– Dehogyis! – tiltakozott a lány, és igyekezett megvetni a lábát
anélkül, hogy túlságosan nagy feltűnést keltene.
– De, igen – erősködött Kitty. – Rosszul érzi magát, szédül, és
friss levegőre van szüksége. Kérem, ne maradjon le!
– Nem értem, hova vonszol – siránkozott Miss Bloom.
– Mr. Crawton! – szólt erélyesen Kitty, mire a fiatalember, aki
mindaddig a falra akasztott festményt vizsgálgatta, odakapta a fejét.
Ijedtnek tűnt – ami az ő esetében megszokottnak számított –,
amikor azonban Kitty társaságában Miss Bloomot is megpillantotta,
a szeme a szokásosnál is jobban elkerekedett.
– Miss Talbot? – szólalt meg bizonytalanul. A tekintete újra Miss
Bloomra tévedt, mintha nem hinne a szemének.
– Mr. Crawton, segítenie kell – sürgette őt Kitty. – Drága
barátnőm, Miss Bloom gyengének érzi magát. Kikísérné őt a friss
levegőre, amíg én kerítek egy kis repülősót, és szólok az
édesanyjának? Jöjjön gyorsan, és nyújtsa a karját, ha kérhetem.
Mr. Crawton egy ugrással ott termett mellettük. Kitty örömmel
nyugtázta, hogy a félénk viselkedés valódi lovagiasságot takar.
– Természetesen! – mondta, és féltő aggodalommal nézett a fiatal
lányra. – Miss Bloom, jól érzi magát?
– I-igen – felelte elhaló hangon az ifjú hölgy. Kitty elégedetten
állapította meg, mennyire hihetővé teszi a lány sápatag arca a kis
előadásukat.
 – Jövök, amint tudok – ígérte, majd Miss Bloomhoz hajolt, és
bizalmasan, ugyanakkor jól hallhatóan odasúgta: – Ne
nyugtalankodjon, Miss Bloom. Tudom, hogy nem szeretne feleségül
menni Lord Ardenhez, de biztos vagyok benne, hogy talál majd
kiutat a nehéz helyzetéből.
Kitty ezzel hátrébb lépett, és örömmel látta, hogy Mr. Crawton a
szavai hallatán őszintén felháborodott. Beigazolódni látszott a
sejtése: a férfiak mindig szívesen tetszelegnek a hős lovag
szerepében, különösen az olyan csinos hölgyek előtt, mint Miss
Bloom. Érdeklődve figyelte, ahogy Mr. Crawton gyengéd
mozdulatokkal kikíséri a hölgyet a teraszra, ahol az illendőség
kedvéért az ajtó közelében maradtak, de hallani már nem lehetett
őket.
A helyzet tökéletesnek bizonyult: az illemszabályoknak megfelelt,
ugyanakkor csodásan meghitt volt. Kitty elégedetten sétált vissza az
italokkal megpakolt asztalhoz. Esze ágában sem volt utánajárni a
beígért repülősónak. Biztos volt benne, hogy innentől Mr. Crawton
már maga is elboldogul. Igaz, hogy ezzel elveszítette a
legígéretesebbet a megmaradt kérői közül… mégsem bánta meg,
amit tett. Igen, sokszor viselkedett szívtelenül, de ez egyszer talán
sikerült jót cselekednie.
Épp azt fontolgatta, hogy elmajszol egy kis édességet – csak
hogy erőt gyűjtsön, mielőtt megkeresné Mr. Pembertont –, amikor
valaki halkan a fülébe súgott:
– Azt hittem, túlságosan el van foglalva a saját eljegyzésével, és
nincs ideje másokat összeboronálni – mormolta Radcliffe.
– Sajnos nem tudom, miről beszél – mondta ártatlanul Kitty, majd
kiválasztott egy étvágygerjesztő süteményt, elindult, és megállt II.
György portréja alatt.
Radcliffe a nyomába eredt, és kíváncsi tekintettel fürkészte őt.
– Igazán nem volt muszáj megtennie – szólalt meg különös
hangon. – Amit Mr. Crawtonért tett. Azt hittem, az ön egyik udvarlója.
Kitty bólintott.
– A szíve máshova húzta. Nem éreztem helyesnek kihasználni
két ember félénkségét, amikor könnyűszerrel megoldhattam a
helyzetüket.
 – Meglep, Miss Talbot – ismerte be őszintén Radcliffe. –
Túlságosan szívtelennek tartottam egy ilyen kedves gesztushoz.
A férfi bókja egyben sértés is volt, de Kitty nem húzta fel az orrát.
Radcliffe szavai egybecsengtek a saját véleményével, így biztosra
vette, hogy a férfi is tudja, milyen nagy áldozatot hozott a ma esti jó
cselekedetével. Hirtelen megint úgy érezte, hogy a férfi a szívébe lát
– és az érzés nem volt kellemetlen.
– Én is annak tartottam magam – felelte egyszerűen.
Ebben a pillanatban arra jött, és Kittynek ütközött egy magas, ifjú
hölgy, akinek a fején jókora, gyönyörűen fonott konty díszelgett. Kitty
remélte, hogy továbbáll, de az illető felismerte Radcliffe-et, és miután
a férfi rangjának és vagyonának emléke felidéződött benne, sugárzó
arccal, bizonytalanul meghajolt előtte. Gyönyörű teremtés volt, de
ahogy kissé imbolyogva felegyenesedett, látszott rajta, hogy a
kelleténél többet ivott. Kitty a szeme sarkából figyelte a férfit.
Ilyesfajta hölgyet szánt neki a sors vajon? Ez az ifjú hölgy
kétségkívül jómódú volt, és rendkívül divatos – a frizurájának és az
öltözékének bizarr stílusát csakis egy nemesi származású hölgynek
nézhették el –, de ha Radcliffe-nek tetszett is, rendkívül ügyesen
titkolta.
– Milyen régen találkoztunk, uram! – szólalt meg a hölgy, majd
Miss Talbotöt figyelmen kívül hagyva a férfinak nyújtotta
felékszerezett kezét.
Radcliffe a hölgy ujjai fölé hajolt, elmormolt egy udvarias
köszönést, a tekintete azonban rideg maradt. Miss Talbot
megborzongott, amikor eszébe jutott az első találkozásuk, és
magában hálát adott, hogy egy ideje már nem volt része ilyen szúrós
tekintetben – igaz, azóta jó néhányszor összekaptak már. A hölgy
mindent megtett, hogy beszélgetést kezdeményezzen, Radcliffe
azonban makacsul ellenállt, és a kérdésekre olyan rövid válaszokat
adott, hogy mindössze egyetlen szótag választotta el az otromba
udvariatlanságtól.
– Ezer éve nem láttuk egymást – ömlengett a hölgy. – Hallottam,
milyen nagyszerű tetteket vitt véghez a kontinensen. Muszáj
mesélnie Waterlooról! – Radcliffe nyilván nem érezte úgy, hogy
muszáj lenne mesélnie, ugyanis egy szót sem szólt, csak
kényszeredetten mosolygott. A hölgy, akit nem volt ilyen könnyű
eltántorítani, hízelegve áradozott tovább: – Tudja, a nővérem ott volt
Richmond hercegné bálján. Azt mesélte, hogy csodás látványt
nyújtott, ahogy önök, tisztek ellovagoltak a bálból a csatába.
– A látvány, ahogy visszatértünk, már kevésbé lehetett csodás,
ebben biztos vagyok – felelte Radcliffe fagyosan. – Tekintve, hogy
aznap rengetegen életüket vesztették.
Ez a megjegyzés végül meggyőzhette a hölgyet, hogy a jelenléte
nemkívánatos, mert gyors meghajlással távozott, miután szúrós
pillantást vetett Kittyre. Radcliffe és a lány néma csendben néztek
utána, és mivel Radcliffe továbbra is barátságtalan arcot vágott, Kitty
visszafordult, és inkább a felettük függő portrét vizsgálgatta.
– Különös lehet újra itt lenni, miután megjárta a kontinenst –
szólalt meg halkan.
Mindketten kerülték a másik tekintetét, inkább a festményt nézték.
Kitty még akkor sem fordult a férfi felé, amikor hangosan kimondta,
ami a fejében járt. A pillanat túlságosan törékenynek tűnt. Mintha
varázslat hatása alatt lettek volna, amely lehetővé tette, hogy
civakodás helyett a külvilágot kizárva őszintén beszéljenek
egymással.
– Igen, az – felelte ugyanolyan halkan Radcliffe. – Jó időbe telt,
amíg újra békére leltem, miután… a történtek után.
– Voltak rémálmai? – kérdezte Kitty.
Radcliffe szúrósan nézett rá, és az arcát fürkészte, hogy lássa,
gúnyolódik-e rajta.
– Igen – szólalt meg végül. – Honnan tudta?
– Biddingtonben Mr. Swift a tengerészetnél szolgált. Ő nagyon
rossz állapotba került utána.
Radcliffe bólintott, aztán újabb csend telepedett rájuk, de ez a
csend nem volt kínos, és Kitty nem feszengett, hogy mindenképpen
megtörje.
– És London megváltozott, mióta legutóbb itt járt? – kérdezte
végül.
– Nos, igen is, meg nem is – felelte a férfi hosszas tűnődés után.
– Bizonyos tekintetben London olyan, mintha meg sem legyintette
volna a háború szele. Mintha meg sem történt volna a sok
szörnyűség. Vannak pillanatok, amikor magam is így érzem.
Radcliffe egészen nyíltan beszélt. Az elmúlt néhány percben
átléptek egy láthatatlan határvonalat, és miközben őszintén
kitárulkoztak egymás előtt, szinte megfeledkeztek a bálról és az
összes többi vendégről.
– És ez… megnyugvást jelent? – kérdezte Kitty, aztán olyan
hosszú csend következett, hogy úgy tűnt, Radcliffe nem is felel.
– Sokáig utáltam itt lenni – szólalt meg végül. – Ezért is maradtam
oly sokáig távol. Annak idején könnyelmű életet éltem – a
szerencsejátékok, az ivászat és az udvarlás töltötte ki minden
időmet. De miután hazatértem, végeztem a sok ostobasággal és az
életünket meghatározó nevetséges szabályokkal. Nem számított
semmi azok után… azok után, amiket megtapasztaltam. Azok után,
hogy annyi embert elveszítettünk. – Ekkor a bálterem másik vége
felé bökött, ahol Hinsley kapitány a többiekkel együtt táncolt. –
Hinsley a legbátrabb ember, akit csak ismerek. Én csak a száznapos
uralom alatt harcoltam, ő viszont éveket töltött a kontinensen, mégis
ő volt az, aki segített megőrizni a józan eszemet, miután
visszatértünk Angliába. Itt, a bálokon viszont mindez nem számít: az
életét itt a vagyona vagy épp a pénztelensége határozza meg, és
nem az érdemei.
– Ez nem igazságos – értett egyet Kitty. Szóba hozhatta volna,
micsoda képmutatás Radcliffe részéről, hogy Hinsley nehéz
helyzetével együttérez, míg az övével nem, de inkább nem tette.
Rájött, hogy többé már nem akar hibákat keresni a férfiban. – Azt
mondja, sokáig utált itt lenni. Ezzel most is így van? – kérdezte.
– Nem annyira, mint gondoltam – ismerte be Radcliffe. –
Korábban nem is tudtam, mennyire hiányzik a családom, és
mennyire elhanyagolom őket a távolmaradásommal. Ráadásul az
utóbbi időben, bevallom, az ittlétem igencsak… szórakoztatónak
bizonyult, ahogy figyeltem önt, és azt, ahogyan báránybőrbe bújt
farkasként letarolja a társaságot.
Társalgás közben már nem a portrékat nézték, hanem egymást,
és ahogy Radcliffe szája felfelé görbült, Kitty érezte, hogy ő is
elmosolyodik. Épp, mint az első találkozáskor, most is
megdöbbentette őt, mennyire más a férfi arca, amikor mosolyog.
– Ó, szóval ezért állt rá, hogy segítsen? – kérdezte. – A
szórakozás kedvéért?
– Nem vagyok biztos benne, hogy a „ráálltam” a megfelelő szó –
vágott vissza Radcliffe immár széles vigyorral. – Kényszer hatására
cselekedtem, miután megzsarolt. Egyszerűen nem volt más
választásom.
A lány halkan felkacagott. Az emlék valahogy megszépült, és
most inkább volt mulatságos, mint szégyenteljes vagy kínos. Kis
híján arról is megfeledkezett, hogy ők ketten valamikor hadilábon
álltak egymással.
– Igenis volt választása – feleselt, és az összecsukott
legyezőjével gyengéden a férfi karjára csapott.
– Nos, erről nem vagyok meggyőződve – ingatta a fejét Radcliffe.
A szavai – amelyeket tréfásnak szánt, ezt Kitty biztosra vette –
meglehetősen komolyan hangoztak, és Radcliffe meglepett
tekintetéből ítélve őt magát is váratlanul érték. Ezek után egy
hosszú, jelentőségteljes pillanatig egymás szemébe néztek – a
szürke és a barna szempár összekapcsolódott –, majd Radcliffe
megköszörülte a torkát, hogy oldja a feszültséget. Kitty gyorsan
kortyolt egyet a limonádéjából.
– Örömmel jelentem, hogy Mr. Pemberton valóban olyan tehetős,
mint ahogyan mondják – szólalt meg Radcliffe rövidke hallgatás
után.
– Ó, valóban? – Kitty derűs hangot erőltetett magára. – Esetleg
megkérdezhetem, milyen forrásból értesült erről?
– Mr. Pemberton intézőjétől, az inasától és a szabójától. A
számláit mindig időben fizeti, a személyzet nem panaszkodik
elmaradt fizetésről, és a birtok intézője – két vagy három sör után –
azzal dicsekedett, hogy a befektetéseik igen kedvezően térültek
meg. Az ön Pembertonjénél kevés vagyonosabb kérő akad: évi
nyolcezer font, semmivel sem kevesebb. A lovászinasom, Lawrence
járt utána, márpedig ő igencsak tehetséges kém.
– Ez jó hír – szólalt meg vontatottan Kitty. Az is volt, ő mégsem
érzett olyan elégedettséget, mint remélte.
 – Akkor ezzel minden akadály elhárult ön elől, igaz? – kérdezte
Radcliffe.
– Majdnem minden. Még el kell oszlatnom Mrs. Pemberton
aggályait a jellememmel kapcsolatban. De remélem, hogy
hamarosan már csak azon kell törnöm a fejem, vajon hol és miként
kéri meg a kezem Pemberton.
– Ó, csak ennyi? Arról azért Pemberton dönthet majd, hogy mit
mond majd a lánykérésnél?
– Természetesen – ráncolta a homlokát Kitty, majd durcásan hátat
fordított, de Radcliffe már nem szívta mellre az ilyen
modortalanságot.
– Kíváncsi vagyok, miféle lánykérésnek örülne – töprengett
fennhangon. – Drága Miss Talbot – egészen jól utánozta Mr.
Pemberton önelégült modorát –, szellemi képességeim és
kiállhatatlan jellemem teljes birtokában ígérem, hogy szerfelett
hatalmas vagyonommal törlesztem a családja összes adósságát. –
El tudja képzelni, Miss Talbot? Micsoda romantika! Micsoda
szenvedély!
– Ha kiszórakozta magát – kezdte Kitty, és bármennyire is
igyekezett, nem tudta elfojtani a kuncogást –, akkor most búcsút
vennék öntől. Még rengeteg a dolgom.
Radcliffe feléje nyújtotta kesztyűbe bújtatott karját.
– Odakísérhetem a nénikéjéhez? – ajánlkozott lovagiasan. Ez
alkalommal Kitty elfogadta a karját, és az arcát halvány pír futotta el.
 27
– Ez igencsak aggasztó, James, bármit is mondasz – erősködött
Lady Radcliffe. – De akárhogy is igyekszem, egy szót sem tudok
kihúzni belőle.
– El sem tudom képzelni, miért – motyogta a bajsza alatt
Radcliffe.
Az édesanyja fagyosan mérte végig. Radcliffe kerülte a tekintetét,
inkább kibámult a hintóból, hátha így elveszi az anyja kedvét a
további beszélgetéstől. Ha előre tudta volna, hogy az anyja kizárólag
azért hívta el magával a Királyi Művészeti Akadémia éves
kiállítására, hogy közben Archie viselkedéséről papoljon neki,
lemondta volna az egészet. Igaz, magától is rájöhetett volna, hogy
az anyját hátsó szándékok vezérlik: mikor érdeklődött utoljára a
művészetek iránt?
– Nincs azzal baj, ha valakinek tetszik ez a könnyelmű életmód –
folytatta haragosan az özvegy grófné, mit sem törődve Radcliffe
makacs hallgatásával –, de szerintem az öcséd nagyon is rákapott a
kártyajátékokra.
– Mint ahogy tavaly rákapott az ökölvívásra – érvelt Radcliffe –,
tavalyelőtt meg a lóversenyre.
– Az nem ugyanaz – intette őt le Lady Radcliffe. – Egyre
gyakrabban hallom, hogy a fiatalokat tönkreteszi a szerencsejáték.
Lady Cowper kisebbik fia épp ezért szökött el Párizsba.
Természetesen eltussolták az ügyet, mégis sokak fülébe eljutott.
Pedig korábban soha nem találkoztam senkivel, akit kevésbé
érdekelt volna a kártya!
– Archie-nak azért ennyire nem mehet rosszul a játék – motyogta
Radcliffe. Azon tűnődött, hasonló beszélgetést folytattak-e róla a
szülei annak idején, amikor az apja úgy döntött, hogy a kontinensre
küldi.
– Arra gondoltam, talán te beszélhetnél a fejével – folytatta Lady
Radcliffe, miután elengedte a füle mellett a megjegyzést. – Bírd jobb
belátásra! Tudod, ijessz rá egy kicsit!
A hintó ebben a pillanatban befordult a Somerset House
udvarára. Épp jókor, gondolta Radcliffe.
 – Erre semmi szükség – felelte röviden, de nem nézett az anyja
szemébe. – Archie maga is elboldogul.
Miközben kiszálltak a hintóból, és bevonultak az épületbe, egy
árva szót sem szóltak egymáshoz. Radcliffe minden lelkesedés
nélkül elvett egy katalógust, de még inkább elcsüggedt, amikor
rádöbbent, hogy a kiállítótermek zsúfolásig megteltek az előkelő
társaság tagjaival, akiket a festményeknél valószínűleg sokkal
jobban érdekelt az, hogy már a nyitás napján ott parádézzanak a
múzeumban. Micsoda begyöpösödött, ostoba népség! Az elmúlt
hetekben majdnem megfeledkezett erről. Miss Talbot – az intrikáival,
az alkudozásaival, a kora reggeli vizitekkel – épp eléggé lekötötte a
figyelmét. Amikor azon kapta magát, hogy a sokaságban
szórakozottan Miss Talbotöt keresi, félrekapta a fejét, és inkább a
katalógust kezdte lapozgatni.
– Mit szeretne elsőként megnézni, mama? – kérdezte. – A
száznégy éves Mrs. Gulliver portréját Mr. Wardtól? Vagy talán a
Templombelsőt Mr. Hodgsontól?
A kérdését követő fagyos csendből Radcliffe sejtette, hogy az
anyja elégedetlen vele – sőt talán haragszik is rá, amiért kénytelen
feleslegesen végigszenvedni egy unalmas délutánt anélkül, hogy
megbeszélték volna Archie dolgát. Ezek után mindketten
megkönnyebbültek, amikor a második teremben meghallották a
nevüket. Amint megfordultak, Mrs. Kendallt pillantották meg, aki
hívogatóan intett feléjük. Mellette Miss Talbot, Lady Montagu és Mr.
Fletcher ácsorgott, akik – Miss Cecilyvel ellentétben – szemlátomást
beleuntak a festmények tanulmányozásába.
– Mit szólnak ehhez a meleg májusi időhöz? – köszöntötte őket
Lady Montagu, buzgón legyezgetve magát. – El sem jöttem volna,
ha előre tudom, hogy ilyen fullasztó itt a levegő. Igaz – tette hozzá
sietve –, vétek lett volna kihagyni Turner Dordrechtjét.
Ebben a pillanatban megjelent Pemberton, két poharat
szorongatva, amelyeket aztán nagy büszkén átnyújtott Miss
Talbotnek és a nagynénjének. Amikor észrevette, hogy a kis
csoporthoz Radcliffe is csatlakozott, a lelkesedése alábbhagyott.
Radcliffe-nek eszébe jutott, hogy Pemberton valószínűleg még
mindig ferde szemmel néz rá azóta, hogy legutóbb a Tattersallnál
összefutottak. Ő már megfeledkezett arról a kis közjátékról, de a
szúrós tekintetéből ítélve, Pemberton nagyon is észben tartotta. Te
jó ég! Miss Talbot valóban egy ilyen pojácával készül összekötni az
életét?
– Úgy hallottam – szólalt meg Pemberton, miután legyűrte a
bosszúságát –, hogy Wellington hercege visszatért Londonba.
Gondolja, hogy látni fogjuk őt az Almackben a héten?
– Wellington mindig is szívesen táncolt – vágta rá Radcliffe
gondolkodás nélkül, aminek meg is lett az eredménye: körülötte az
összes szempár rászegeződött. Pemberton savanyú arccal vette
tudomásul, hogy rá már senki nem figyel.
– Jól ismeri őt? – kérdezte duzzogva.
– Csak egy kicsit – felelte Radcliffe, és remélte, hogy ezzel le is
zárták a témát.
Pemberton egy pillanatra fürkésző tekintettel nézett rá. Két
ellentétes érzés viaskodott a szívében: Radcliffe-et nagyon nem
szívelte, a napóleoni háborúkról ellenben szívesen társalgott volna,
mert ebben a témában szakértőnek tartotta magát. Természetesen
ez utóbbi kerekedett felül.
– Jómagam – kezdte szerényen – hosszasan tanulmányoztam
Wellington hadjáratait. Igazából a Waterloo témája a szakterületem.
– Valóban? – Radcliffe gúnyosan elmosolyodott, Miss Talbot arca
pedig kínosan összerándult.
– Annak a csatának is megvoltak a hibái – árulta el bizalmasan
Pemberton. – Biztos vagyok benne, hogy Wellington lenne az első,
aki elismerné a tévedéseket. Elég megnézni a lovasság szerepét…
Úgy tűnt, hogy Pemberton kiselőadást készül tartani Radcliffe-nek
Waterlooról. Radcliffe már-már szórakoztatónak találta ezt a
képtelenséget, de miután Pemberton nekiállt részletesen kifejteni,
hogyan lehetett volna jobban levezényelni a harcot, érezte, hogy a
jókedve elillan, és kezd benne felülkerekedni a düh.
– Természetesen, Wellington helyében én bizony…
– Arra gondoltam – próbált a szavába vágni Miss Talbot, de az
igyekezete kudarcot vallott, Pemberton ugyanis a hangját felemelve
egyszerűen túlharsogta őt.
 – … komolyan mondom, ez történik, amikor valaki az alsóbb
osztályokból toboroz sereget. Közöttük képtelenség fegyelmet
tartani…
Hihetetlen volt ennek az embernek a pökhendisége, tudatlansága
és gőgje. Hogy merészelt fegyelemről beszélni, hogy merte
becsmérelni azokat, akikkel Radcliffe együtt harcolt? Mintha a
társadalmi osztályoknak bármi köze lett volna a bátorsághoz egy
ilyen véres csatamezőn, mint amilyen Waterloo volt! Radcliffe érezte,
hogy megremegnek az ujjai.
– Nahát, milyen kár, hogy nem volt velünk egy ilyen bölcs ember,
mint ön, aki mindannyiunkat megmenthetett volna – jegyezte meg
fagyosan, amikor Pemberton épp levegőt vett.
A hangjából egyértelműen kiérződött a gúny – egyedül
Pemberton nem vette a lapot. Az ő melle csak úgy dagadt a
büszkeségtől, míg mindenki más lélegzet-visszafojtva várt.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – szerénykedett Pemberton –,
de bevallom, szívesen megnéztem volna a csatát a saját
szememmel.
– Biztosíthatom, hogy a személyes jelenlét nem tette
kellemesebbé a látványt – jegyezte meg Radcliffe, de Pembertonön
nem látszott, hogy meghallotta volna.
– Sokszor megfordul a fejemben, hogy talán minden másként
alakult volna, ha ott vagyok – jelentette ki a társaságnak, és
bánatosan megrázta a fejét. – A házitanítóm régen mindig azt
mondogatta, hogy tábornoknak kellett volna mennem.
– Ó, ez kétségkívül így van – bólintott Radcliffe.
– James, talán… – Az anyja megfogta a kezét, ő azonban lerázta
magáról. Az udvariasság maszkja, amelyet a báli szezon során
mindvégig sikerült magán tartania, most a háború említésére
vészesen repedezni kezdett.
– Bár úgy vélem, hogy sokkal könnyebb a háborúért lelkesedni,
amikor már véget ért, nem igaz? – bökte ki.
Úgy tűnt, hogy végre Pemberton is felfigyelt az ellenséges
hangvételre. Mérgében elvörösödött, és a Radcliffe iránt érzett
korábbi ellenszenve újra fellángolt.
– Mégis mire céloz ezzel, uram? – kérdezte.
 Mivel az elit társaság ösztönösen vonzódott a botrányos
jelenetekhez, körülöttük mindenki kíváncsian leste őket. Lady
Kingsbury – aki Mr. Carse portréja, A pletykálkodók előtt ácsorgott –
színlelt aggodalommal kapta a szája elé a kezét, de a tekintetén
látszott, mennyire ki van éhezve a szenzációra. Radcliffe
mindnyájukat gyűlölte, de leginkább ezt a felfuvalkodott hólyagot.
– Elnézését kérem, Mr. Pemberton, hogy eddig csupán
homályosan céloztam arra, amit valójában egyértelművé akartam
tenni – mondta. A szeme sarkából Radcliffe látta az anyja sápadt,
fájdalmas arcát, valamint azt is észlelte, hogy Miss Talbot ajka
vékony vonallá préselődött, a tekintete pedig ide-oda cikázik a
teremben, de mindezt elhomályosította éktelen haragja. – Ön, uram
– folytatta kegyetlen mosollyal –, nem több, mint…
– Ó, te jó ég! – kiáltott Miss Talbot. – Menten elájulok a nagy
melegben!
Miután ilyen módon előre figyelmeztette a társaságot, Miss Talbot
kecses mozdulattal egyenesen a riadt Mr. Fletcher karjába omlott a
nézőközönség legnagyobb döbbenetére.
– Ó, jaj… Miss Talbot? – Mr. Fletcher készségesen elkapta őt, de
nagy felindultságában még az ezüstös bajusza is reszketett. – Miss
Talbot, ugye, jól érzi magát? Pemberton, azonnal hozzon neki egy
italt! A kisasszonynak friss levegőre lenne szüksége.
A félbeszakadt beszélgetés hamar feledésbe merült, miután a
társaság minden tagja Miss Talbot körül sürgött-forgott. Pemberton
frissítőkért ment, Mr. Fletcher a karját nyújtotta Miss Talbotnek, Mrs.
Kendall gyengéden legyezgette őt, Lady Montagu pedig a kijárat felé
terelgette a társaságot. Radcliffe a háttérbe húzódva szép lassan
megnyugodott. Résnyire szűkült szemmel figyelte az események
alakulását. Miss Talbot eddigi viselkedése alapján nem feltételezte,
hogy az ájulós hölgyek közé tartozik, és bár a lány halvány mosollyal
és elhaló hangon mondott köszönetet a körülötte szorgoskodóknak,
az arcszínéből ítélve majd kicsattant az egészségtől.
Miss Talbot, miközben a segítői kitámogatták, a válla fölött egy
utolsó pillantást vetett Radcliffe-re. A férfi elkapta a tekintetét, és
kérdőn vonta fel az egyik szemöldökét, mire a lány alig
észrevehetően rákacsintott.
 Jó időbe telt, mire újra lehetőségük adódott beszélni egymással,
és addigra Radcliffe is lehiggadt. Miután az édesanyja Lady Montagu
társaságában elment megnézni Turner legújabb remekművét, és
Pemberton sem volt a közelben, Radcliffe letelepedett Miss Talbot
mellé, aki épp egy vörös plüssdíványon „pihent”.
– A kacsintásából arra következtetek – szólalt meg halkan –,
hogy az iménti kis műsort az én kedvemért játszotta el, igaz?
– Az ön és az édesanyja kedvéért – bólintott Kitty.
– Igazán nem volt rá szükség.
– Dehogyisnem! – tiltakozott Kitty. – Úgy tűnt, mintha fel akarná
képelni Pembertont, márpedig ezzel tönkretette volna az estét.
Egyébként is tartoztam önnek egy szívességgel.
– Elnézést, de én úgy gondoltam, hogy a szívességet én
határozom meg, és nem ön. Vagy talán túlságosan merész volt e
feltételezésem?
– Úgy vélem – felelte Kitty dölyfösen –, hogy a helyes válasz
öntől ez esetben egy köszönöm lenne.
– Elismerem, valóban szerencsés volt a közbelépése –
mosolyodott el Radcliffe. – Anyám amúgy is csalódott bennem, így
komoly kutyaszorítóba kerültem volna, ha ezek után verekedéssel
tetézem a bajt. Igaz – tette hozzá, és oldalról Kittyre sandított –, én
az ön helyében kevésbé drámai megoldást választottam volna.
– Ó, csak mert nincs elegendő fantáziája – felelte Kitty
rezzenéstelen arccal, sötét szeme azonban pajkosan csillogott. –
Egyébként miért csalódott önben az édesanyja?
Mivel az anyjával való korábbi összezördülésen még nem tette túl
magát, Radcliffe először nem akart válaszolni, de Miss Talbot
őszintén érdeklődő arckifejezése láttán nagy sóhajjal belefogott:
– Mert azt hiszi, hogy túlságosan elnéző vagyok az öcsémmel.
Szeretné, ha az egész család életében tevékenyebben részt vennék.
– És ön nem szeretné? – kérdezte Miss Talbot, és érdeklődve
biccentette oldalra a fejét.
Radcliffe a fejét ingatta.
– Inkább… – kezdte bizonytalanul – inkább arról van szó, hogy
nem tudom, mit tegyek. Az apám… ő nagyon keményen bánna
Archie-val, ebben biztos vagyok, hiszen velem is nagyon keményen
bánt. És ha ezt jelenti a családfői szerep, akkor én nem is vagyok
képes rá.
Miss Talbot néhány pillanatra elgondolkodott Radcliffe szavain.
– Nagyon szigorú apa volt? – kérdezte óvatosan.
Radcliffe hangos horkantással felnevetett.
– Így is lehet mondani. Apám nem volt oda a… a szórakozásért.
Úgy gondolta, hogy a férfi feladata a nap minden percében megóvni
a család jó hírét… és ő ádázul óvta a miénket.
– Szóval azért küldte önt Bécsbe Wellingtonnal, mert… – tűnődött
Miss Talbot.
– Mert azt gondolta, hogy besározom a család hírnevét? Igen.
Fiatalabb koromban ki akartam élvezni mindazt, amit az élet kínált. A
szerencsejátékokat, az ivászatot és minden mást. Apám mindezt
komoly veszélynek tartotta. Úgy vélte, hogy egy felelősségteljes
megbízatás majd alázatra tanít, és mivel Wellington tartozott neki
egy szívességgel… végül a segédje lettem.
Miss Talbot felszisszent.
– Természetesen apám nem számított rá, hogy újrakezdődik a
háború – folytatta komoran a férfi. – Erre senki nem számított.
Amikor aztán mégis megtörtént, üzent, hogy térjek haza… én viszont
akkor már nem hagyhattam ott csapot-papot. Az a legnagyobb
gyávaság lett volna. Reméltem, hogy egy nap majd apám is megérti.
Hogy végül talán… büszke lesz rám. De mire a háború után
hazakerültem, ő már nem élt.
Radcliffe korábban soha, senkinek nem mesélt ennyit az apjáról,
és most hatalmas megkönnyebbülést jelentett mindezt hangosan
kimondani, annál is inkább, mert Miss Talbot nem érezte szükségét,
hogy hamis közhelyekkel nyugtatgassa őt, egyszerűen hagyta, hogy
könnyítsen a lelkén. Korábban nem gondolta volna, hogy egyszer
Miss Talbotnek önti majd ki a szívét – nem pedig Hinsley-nek vagy
az édesanyjának –, de most nem lepődött meg, hogy a
beszélgetésük ilyen fordulatot vett. Az elmúlt hetek során minden
találkozás alkalmával azon kapták magukat, hogy a társaságtól
távolabb meghitt beszélgetésbe bonyolódnak. Radcliffe úgy érezte,
hogy Miss Talbot nem is tudna olyan kérdést feltenni, amelyre ne
válaszolna szívesen.
 Nagyot kortyolt a limonádéjából, aztán fintorogva le is tette a
poharat, olyan ízetlennek találta az italt.
– Az ilyen beszélgetésekhez jobban illik a brandy – jegyezte meg
könnyed hangon.
– Ha ön mondja – felelte Miss Talbot megértően. – A brandy volt
apám kedvence.
– Gyakran ivott?
– A legfőbb gyengéje a szerencsejáték volt. Agglegény korában
ezzel nem is volt gond – a szerencsejáték sokak szerint
hozzátartozik az úriemberek életéhez –, de miután a családja
kitagadta, soha nem tudott igazán alkalmazkodni a megváltozott
körülményekhez. Attól kezdve aztán egyre csak nőtt az adóssága.
– És akkor kezdett inni? – kérdezte Radcliffe.
– Nem – felelte Miss Talbot. – Már korábban is ivott, de miután a
mama meghalt, képtelen volt mértéket tartani. Biztos vagyok benne,
hogy ha a tífusz nem is, az ital előbb-utóbb elvitte volna.
Radcliffe bólintott.
– És akkor szakadt minden az ön nyakába?
– Igen, azt hiszem, mondhatjuk így – tűnődött el Miss Talbot. – De
ott volt nekem Beatrice, aki nem sokkal fiatalabb nálam, így nem volt
olyan vészes a helyzet. Igaz, hogy jó nagy slamasztikában hagytak
bennünket, mégis hálás vagyok a szüleinknek, amiért olyan boldog
gyerekkort biztosítottak nekünk. Annak idején a házat nálunk mindig
betöltötte a nevetés… no meg a zene… és a szeretet.
– Gondolom, milyen gyengének tart – jegyezte meg mintegy
mellékesen Radcliffe –, hiszen mindent megtettem, hogy kibújjak a
felelősség alól, amelyet ön már évek óta cipel a vállán.
– Ez nem így van. Szerintem nem kellene túlbonyolítania a
kérdést.
– Hogy érti? – vonta össze a szemöldökét a férfi.
– Önnek van titulusa, vagyona és befolyása – mondta Kitty. – Van
családja, akik szeretik önt, és, bár a múltban ezzel sok bosszúságot
okozott nekem, nagy gonddal óvja őket, ha éppen úgy tartja kedve.
Úgy érzem, igenis képes arra, hogy eldöntse, miféle lord lesz önből.
– De hogy dönti ezt el az ember? – csúszott ki a kérdés Radcliffe
száján.
 – Nos, egyszerűen eldönti – vont vállat Kitty.
Radcliffe a szemébe nézett, és Kitty állta a pillantását. Ahogy ott
ültek egymás mellett, és a tekintetük összefonódott, úgy érezték,
mintha megállt volna velük az idő, miközben a londoni forgatag
ugyanúgy örvénylett körülöttük. Aztán egyszer csak elillant a pillanat
varázsa.
– Mennem kell – szólalt meg Miss Talbot, és mintha egy kicsit
nehezen vette volna a levegőt. – Úgy látom, Pemberton engem
keres.
– Ó, igen, a tábornok úr – mondta Radcliffe, és gúnyosan elhúzta
a száját. – Kérem, tartsa őt távol tőlem!
– Ugyan már, viselkedjen! – mosolygott kajánul Miss Talbot. – Ne
feledje, ha minden jól megy, akkor a jövendőbelimről beszél.
– Hogy is felejthetném el?
 Netley Cottage, május 5., kedd
Drága Kitty!

Micsoda meglepetés volt a leveleden Lord Radcliffe bélyegzőjét

látni! A postás fiú alig bírt magával az izgatottságtól, így sajnos
rövid időn belül az egész város tudomást szerzett róla. Ezek
után természetesen rengetegen látogattak el hozzánk ma
délután. Nyugodj meg, egy árva szót sem szóltunk, de nem
annyira a diszkréció, mint inkább az értetlenség vezetett
bennünket. Arról tudtam, hogy baráti viszonyban vagy Lord
Radcliffe-fel, de mennyire szoros a kapcsolatotok, hogy rábízod
a leveled postázását?
Ne aggódj, mi mindannyian jól vagyunk! Harriet visszanyerte
az egészségét, Jane-nek pedig soha, semmi baja nincs. Az
időjárás, noha mostanság meglehetősen borús, nem olyan
kellemetlen, hogy beszoruljunk a házba – szerencsére, ugyanis
a háromszemélyes kártyajátékok száma véges!
A tartalékaink fogytán vannak, de biztos vagyok benne, hogy
elboldogulunk, amíg hazajöttök. Csatolom a levelet, amelyet Mr.
Anstey-től és Mr. Ainsley-től kaptunk. Remélem, megbocsátod,
hogy elolvastam. A levelükben megerősítik a szándékukat, hogy
legkésőbb június első napjáig felkeresnek bennünket.
Megismétlik, hogy ha addig nem teremtjük elő a megfelelő
összeget… Nos, valójában ugyanazt írják, mint a legutóbbi
levelükben.

Szerető húgod,
Beatrice
 28
Beköszöntött május tizenegyedik napja. Kittynek mindössze
három hete és két fontja maradt. Mr. Pemberton egyre eltökéltebben
udvarolt neki, de a lánykérés továbbra is váratott magára. Ennek a
súlya szinte fizikai teherként nehezedett Kitty vállára. Mit nem adott
volna, ha csak egyetlen csodás pillanatra lerázhatja magáról ezt a
nyűgöt… de nem tehette, amíg el nem érte a célját.
Mr. Pemberton édesanyja – egy szigorú mátriárka, az egyetlen
ember, akire Mr. Pemberton hallgatott – egyelőre nem békélt meg a
Talbot családdal. Miután Kitty szokásához híven Pembertonnek is
őszintén beszámolt a családja anyagi helyzetéről, a férfi szigorú
anyjának komoly kétségei támadtak a fia választottjával
kapcsolatban, és a régóta várt találkozó még mindig váratott
magára. Kitty – egyelőre – nem tudta eldönteni, mi legyen a
következő lépés. Bár korábban lehetetlennek tűnt, mégis beférkőzött
az elit társaságba, amelynek tagjai úgy beszéltek vele, mintha
közülük való lenne. De mi mást tehetne még?
Aznap reggeli közben Kitty fél füllel Dorothy néni csacsogását
hallgatta, és közben Mrs. Pembertonön morfondírozott, amikor a
reggeli postát átlapozva a szeme megakadt egy néven a kezében
tartott meghívón: Almack. A döbbenettől alig kapott levegőt.
– Mi az, Kitty? – kíváncsiskodott Dorothy néni.
– Meghívót kaptunk az Almackbe holnap estére – felelte Kitty, és
reszkető kézzel tartotta fel a kártyát. – Az Almackbe szól. Mrs.
Burrell küldte. El sem hiszem!
– Ó! – sóhajtott fel Cecily anélkül, hogy felpillantott volna a
könyvéből. – Igen, mondta, hogy küld meghívót.
– Micsoda? – rikoltott fel Kitty. – Ki mondta? Miről beszélsz?
A húga kelletlenül nézett fel.
– Mrs. Bussell… vagy Biddell… mindig elfelejtem a nevét. A
tegnap esti bálban Szapphóról meséltem neki, és kiderült, hogy őt is
érdekli az irodalom. Azt ígérte, hogy küld nekünk meghívót, mert
szeretne velem beszélgetni. – A lány, mint aki jól végezte dolgát, újra
belemerült az olvasásba.
 – Cecily! – lelkendezett Kitty. – Csodálatos vagy! – Ezzel felugrott,
és homlokon csókolta a húgát.
– Kitty! – húzta el a fejét Cecily.
– Nézzenek oda! – Dorothy néni gyorsan megkerülte az asztalt,
hogy a saját szemével lássa a meghívót. – Micsoda váratlan
fordulat!
– Ez valóban olyan nagy szó? – kérdezte kétkedőn Cecily.
– Cecy, ennél még azt is könnyebb elérni, hogy bemutassanak az
udvarnál! – lelkendezett a nővére. – Ez majd eloszlatja Mrs.
Pemberton kételyeit a származásunkkal kapcsolatban. Ha az
Almack elismer bennünket, neki sem lesznek aggályai. Ügyes voltál,
Cecy, igazán ügyes.
Másnap este a szokásosnál nagyobb gonddal öltözködtek. Kitty
keze reszketett, ahogy a gombokat igazgatta. Erre a különleges
alkalomra a legszebb, hosszú ujjú fehér muszlinruháikat
választották. Cecilyét rózsaszín selyemrózsák díszítették, Kittyén
pedig átsejlett a csíkos selyem alsószoknya, amely egyszerű
eleganciát kölcsönzött neki. Kitty az izgalomtól egészen kipirult, így
nem volt szükség arra, hogy megcsipkedje az arcát, sőt a kezével
kellett valamelyest lehűtenie.
Idejekorán elindultak a King Streetre, mert Kitty ezen az estén
semmit nem akart a véletlenre bízni. Az Almack klub többek között
arról volt híres, hogy igen szigorú szabályok határozták meg a
vendégek öltözködését, viselkedését, no meg az érkezés idejét. A
bejárati ajtót pontban este tizenegy órakor bezárták az újonnan
érkezők előtt, és állítólag egy alkalommal még Wellingtontól is
megtagadták a belépést. Kitty tudta, hogy kocsival fél órán belül
odaérnek még a legnagyobb forgalomban is, de képtelen volt
elviselni a gondolatot, hogy esetleg az orruk előtt becsukják az ajtót.
Szerencsére nem adódott semmi gond. A bejáratnál átnyújtották a
meghívót, és miután Lieven grófné nyájasan köszöntötte őket, olyan
természetességgel vegyültek el a sokaságban, mintha minden héten
ezt tették volna.
A Talbot nővérek sok vendéget ismertek már korábbról is, mégis
csodás érzés volt itt látni őket. Ez volt hát a hely, amelyet mások a
londoni társasági élet lüktető szíveként emlegetnek! A klub három
tágas teremből állt. Az elegánsan berendezett első teremben
hatalmas csillárok függtek a mennyezeten, a falak mentén pedig
székeket rendeztek sorba azok számára, akik nem táncoltak – igaz,
az eddig látott bálok pompájával összehasonlítva a klub helyiségei
nem is tűntek olyan fényűzőnek. Az Almack hatalmas presztízzsel
rendelkezett ugyan, de azt nem a berendezésének köszönhette.
Kitty rövid időn belül meggyőződhetett arról, mit is jelent az, ha
valakit meghívnak a klubba. Amikor Mr. Pemberton meglátta őt a
terem túlsó végéből, leesett az álla a csodálkozástól, és nyomban
utat tört magának a tömegben.
– Miss Talbot! – üdvözölte a lányt boldogan. – Nem is gondoltam,
hogy ma este itt látom önt.
Kitty talányosan elmosolyodott.
– Mrs. Burrell volt olyan kedves, és meghívott bennünket –
közölte könnyed hangon, és lopva figyelte, ahogy a férfi szeme
kikerekedik. Kitty tudta, hogy az összes védnöknő közül ezt a
hölgyet tartják a legrátartibbnak és legkevélyebbnek.
– Nahát! Ezt el kell újságolnom anyámnak is. Tudja, Mrs. Burrell
jó barátnőjeként örömmel veszi majd a közös ismeretséget.
Valójában anyám már többször említette, hogy szívesen
megismerné önt. Esetleg ott lesz a Jersey család holnapi bálján?
Na, tessék, gondolta önelégülten Kitty.
– Igen, ott leszek – felelte.
– Nagyszerű – bólintott elismerően Pemberton. – Remélhetem,
hogy nekem adja az első táncot ma este, Miss Talbot?
Természetesen szeretném, ha enyém lenne a keringő is, feltéve,
hogy a védnök hölgyek megengedik.
Pemberton csalhatatlan buzgalommal nézett rá.
– Én magam is – felelte Kitty halkan.
Az Almackben egy ifjú hölgy kizárólag akkor keringőzhetett, ha
erre az egyik védnök felkérte őt, és ezt senki nem vehette biztosra.
Kitty nagyon remélte ugyan, hogy része lehet ebben a nagy
megtiszteltetésben, ugyanakkor már a gondolattól is végigfutott a
hátán a hideg. Akármennyire igyekezett, hogy legyőzze magában az
ellenérzéseit, még mindig idegenkedett attól, hogy meghitt
közelségbe kerüljön Pembertonnel. Természetesen vonzotta őt a
tánc, de kénytelen volt beismerni önmagának, hogy a keringőnél
táncpartnerként nem Pembertont képzelte el.
Miközben az ebédlő felé tartottak, Mr. Pemberton sorolni kezdte,
milyen módon áll rokonságban – igaz, távoli rokonságban – a
családja az Almack védnökeivel, és a szóáradata kitartott a vacsora
végéig. Kitty kissé csalódottan állapította meg, hogy a pazar
lakomák helyett, amelyekhez az utóbbi időben a házi
táncmulatságokon szokott, az Almackben csupán vékonyra szelt
piskótát és kuglófot kínáltak. Miután a körülöttük állók arcán nyomát
sem látta a meglepetésnek, feltételezte, hogy itt ez a természetes –
a jómódban élők szokásait továbbra is rejtélyesnek találta –, és
somolyogva gondolt bele, mennyire elkényeztetett lett.
A vacsora végeztével aztán végre sikerült az udvarlóját Miss
Bloom nyakába varrnia – ezt a szívességet igazán megtehette neki a
lány, cserébe a nemrégiben bejelentett eljegyzéséért –, azután addig
sétálgatott Dorothy nénivel a táncparkett szélén, amíg magához nem
intette őket Lady Radcliffe, aki Lord Radcliffe mellett ácsorgott.
– Mrs. Kendall! – trillázott izgatottan az özvegy grófné, majd
közelebb vonta Dorothy nénit, és halkan sugdolózni kezdett vele.
Érdekes módon Kittyre fittyet hányt, ő azonban nem vette a szívére
ezt a figyelmetlenséget.
– Miss Talbot – hajolt meg előtte Lord Radcliffe üdvözlésképpen.
– Szívesen kifejezném döbbenetemet, hogy itt találom, de valahogy
mégsem vagyok igazán meglepve. Van egyáltalán valami, amit nem
képes elintézni?
A lány széles mosollyal fogadta a bókot.
– Gondolná, hogy mindez Cecily érdeme? – kérdezte, majd
elmesélte, mi történt.
Radcliffe felvonta a szemöldökét.
– Ennyi idő után végre hasznát vette a költészetnek? Ki gondolta
volna!
– És én még elleneztem az iskoláztatását! – ingatta a fejét Kitty
bűnbánóan. – Szörnyen rövidlátó voltam. Fogalmam sem volt, hogy
Mrs. Burrell ilyen nagy műveltségű hölgy.
– És mi a véleménye az elit klubról? – tárta szét a karját Radcliffe.
– Megfelel az ön igen magas elvárásainak?
 – Igen, megfelel. El sem hiszem, hogy itt lehetek.
– Tudom, a vacsora kissé kiábrándító – mentegetőzött a férfi.
– Az bizony! – helyeselt buzgón Kitty, és mindketten jót nevettek.
– És ma estére mi a terve? – érdeklődött Radcliffe. – Esetleg még
egy színlelt ájulás?
– Amennyiben ön fékezi az indulatait, nem hinném, hogy szükség
lesz rá.
– Ne nyugtalankodjon, anyámnak már megígértem, hogy ma este
kizárólag az időjárásról és az egészségemről társalgok. Igaz, ha
Pemberton a közelembe jön, nem állok jót magamért.
– Igazán bocsánatot kérhetne tőle – javasolta Kitty. – Nagyon
udvariatlan volt vele.
– Soha nem tudnék bocsánatot kérni valakitől, akinek ilyen
förtelmes a bajusza – jelentette ki Radcliffe. – Szó sem lehet róla!
Egyébként is ő volt az, aki otrombán viselkedett, nem én.
A lány felsóhajtott.
– Remélem, hogy miután összeházasodunk, sikerül valamelyest
javítanom a társalgási készségein – ismerte be. – Sokkal
kellemesebb társaság lenne, ha nem lenne olyan…
– Önimádó? – vetette közbe gonoszkodva a férfi. – Féleszű?
– Ha jobban figyelne másokra – pontosított Kitty.
– Attól tartok, ez vágyálom marad.
– Talán nem tart képesnek rá, hogy megbirkózzam a feladattal?
Ugye tudja, hogy a cél érdekében hajlandó lettem volna még
Pembertonnél is kiállhatatlanabb alakhoz nőül menni?
Radcliffe arcáról lehervadt a mosoly.
– Elhiszem – szólalt meg nagy nehezen. – És igenis képesnek
tartom rá. Bár bevallom, szeretném, ha egyáltalán nem lenne
szükség arra, hogy ilyen áldozatot vállaljon.
Kittynek a szava is elakadt, nem értette, miért rontotta el a
szórakozásukat a férfi ezzel a komoly kijelentésével.
– Igen, akkor egészen más lenne a helyzet – szólalt meg végül,
majd megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét, nehogy
elviselhetetlenül meghitté váljon ez a különleges pillanat.
– Mit gondol, felkérik ma este keringőre a védnöknők? – kérdezte
Radcliffe rövidke hallgatás után, a lány pedig nagyon hálás volt,
hogy másra terelte a szót.
– Meglátjuk, bár nem tartom valószínűnek – felelte, majd
igyekezett újra könnyed hangot megütni. – Talán attól fél, hogy az
egyik védnök hölgy épp önt ajánlja majd táncpartnernek? Nem
felejtettem el, milyen határozottan utasított vissza, amikor legutóbb
táncolni hívtam. Lady Jersey el is csodálkozott, amikor látta, milyen
sietve viharzik ki a teremből…
Kitty hangja pajkosan csengett, de Radcliffe tekintete csak úgy
izzott.
– Azt hiszem – kezdte a férfi megfontoltan –, most egészen más
választ adnék, ha felkérne, Miss Talbot.
Kitty némán bámult rá, és most az egyszer nem jutott eszébe
semmilyen frappáns válasz. Magában egyetlen lopott pillanatig
elképzelte, milyen lenne, ha nem Pembertonnel, hanem Radcliffe-fel
keringőzne. Más lenne, ebben biztos volt. Egészen más.
Jó ideig álldogáltak ott egymás tekintetébe feledkezve, azután
Pemberton odalépett hozzájuk, és megköszörülte a torkát. Szúrós
pillantást vetett Radcliffe-re, aztán a lányhoz fordult.
– Miss Talbot, úgy hiszem, nekem ígérte ezt a táncot – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon. – A francia négyes következik.
Kitty nagyot nyelt, és minden erejével igyekezett kerülni Radcliffe
tekintetét.
– Igen… köszönöm – felelte bénultan. Pemberton a karját
nyújtotta, és a táncosok közé kísérte őt.
Radcliffe a következő pillanatban sarkon fordult. Bolond lenne
végignézni őket! Ahogy otthagyta a táncparkettet, egyszer csak
szemben találta magát Hinsley-vel.
– Harry! – ragadta meg üdvözlésképpen a barátja karját. –
Örülök, hogy látlak. Jól vagy?
– Nem igazán – felelte keserűen Hinsley. – Micsoda szörnyűség,
hogy itt csak limonádét és teát kínálnak! Hogy lehet így túlélni egy
beszélgetést Pembertonnel? Majd belehaltam!
– Nos, egy ideig most Miss Talbottel lesz lefoglalva, úgy hiszem.
Biztonságban vagy.
Radcliffe biztos volt benne, hogy a hangja higgadt, az
arckifejezése nyugodt, és a viselkedése sem árulkodik semmi
szokatlanról, de Hinsley tekintetén látszott, hogy a veséjébe lát.
– Ó, hát így áll a dolog! – mosolyodott el.
– Hogy áll a dolog? – csattant fel Radcliffe, mire a barátja hangos
nevetéssel, megadóan emelte fel a karját.
– Ne harapd le a fejem! Egyébként mi tart vissza? Az nyugtalanít,
hogyan fogadná a hírt Archie?
– Harry, a leghalványabb fogalmam sincs, miről beszélsz –
füllentette Radcliffe. – Ha továbbra is ostobaságot fecsegsz, akkor
kérlek, máshol tedd. – A következő pillanatban úgy tett, mintha
valaki elkapta volna a pillantását a távolban. – Bocsáss meg, úgy
látom, Lady Jersey-nek szüksége van rám.
– Akkor holnap találkozunk a Hyde Parkban! – szólt utána
Hinsley. – Ne feledkezz meg róla!
Amikor Hinsley kapitány megpillantotta Lady Seftont, aki elszánt
tekintettel közeledett felé, korai visszavonulót fújt, és azonnal
távozott. Elhatározta, hogy gyalog indul haza a gyönyörű, holdfényes
éjszakában, amikor azonban jobbra fordult a Mayfair felé,
egyenesen Archie-ba botlott, aki épp az ellenkező irányba
igyekezett.
– Lassíts, öregem! – szólt oda a fiúnak kedélyesen. – Mire ez a
nagy sietség?
– Megígértem anyámnak, hogy elkísérem, csakhogy nem vettem
észre, mennyire elszaladt az idő.
Hinsley elhúzta a száját.
– Elmúlt tizenegy óra, Archie, nem fognak beengedni.
– A fenébe! – szitkozódott a fiatalember elkeseredetten.
Hinsley alaposabban szemügyre vette. Mindig is ilyen sápadt volt
ez a fiú? Az arca verejtékben fürdött, de ezt nem lehetett a nagy
sietség számlájára írni.
– Jól érzed magad? – kérdezte, de Archie csak legyintett.
– Igen, igen, jól vagyok. A báli szezonban mindig sok a tennivaló,
tudja, hogy van ez.
Hinsley tudta, de miután alaposabban utánagondolt, rádöbbent,
hogy a bálokon már hetek óta nem is látta a fiút.
– Talán ki kellene aludnod magad – javasolta. – Hazakísérlek. A
friss levegő jót fog tenni.
 Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Archie rááll a dologra, aztán
megrázta a fejét.
– A bál után úgyis találkozóm lett volna – közölte, majd elindult
balra, a város felé. – Jó éjszakát, Hinsley.
A kapitány egy pillanatig némán bámult utána. Megfordult a
fejében, hogy a fiú után ered, és megnézi, hová igyekszik, de rövid
töprengés után vállat vont, és hazaindult. Micsoda paranoiás, vén
bolond lett belőle!
Ha Hinsley tudta volna, pontosan hová készül a fiatalember, a
fülénél fogva rángatta volna haza, a Grosvenor Square-re. De mivel
nem tudta, Archie minden gond nélkül eljutott a Sohóba, abba a
bűnbarlangba, ahol Selbourne szokott tanyázni.
 29
Kitty tudta, hogy ha Mrs. Pemberton valóban tiszteletét teszi a
Jersey család bálján, alaposan fel kell készülnie a találkozásra.
Végtére is, ez volt az utolsó akadály, és szeretett volna mihamarabb
túljutni rajta. Vészesen közeledett a június. Kezdett kifutni az időből.
A de Lacy család előző nap meghívta Mrs. Kendallt és a Talbot
nővéreket a Theatre Royalba, a saját páholyukba, hogy velük együtt
tekintsék meg A kéjenc délutáni előadását a bál előtt, amikor
azonban a de Lacy család hintója befutott a Wimpole Streetre, Kitty
épp csak kilépett az ajtón, hogy kimentse magát Lady Radcliffe-nél.
– Nagyon kimerült vagyok, méltóságos asszonyom, és a nénikém
pihenést írt elő – mentegetőzött.
Radcliffe kiszállt a hintóból, hogy felsegítse Cecilyt és Dorothy
nénit – a színház olyan társasági eseménynek számított, ahova még
Kitty húga is szívesen látogatott el –, és a lány bocsánatkérését
hallva aggodalmasan nézett rá. Miután Radcliffe könnyed
mozdulattal felsegítette Dorothy nénit, Kitty közelebb hajolt hozzá,
hogy halkan elmagyarázza, mi történt.
– Mrs. Pemberton ott lesz ma Jersey-ék bálján. Úgy tudom,
mélyen hívő keresztény asszony, ezért szeretném a délutánt a Biblia
tanulmányozásával tölteni, hogy megfelelően felkészüljek a
találkozásra.
– Ó, akkor sok szerencsét kívánok! – mondta Radcliffe. – Kérem,
szóljon, ha a Bibliában hozományvadászokról szóló verset talál.
Kíváncsi vagyok, hogy Krisztus urunk támogatta vagy ellenezte a
dolgot.
Kitty jelentőségteljes pillantást vetett rá, hogy így adja tudtára,
milyen rendkívül idegesítőnek találja őt, mire a férfi elvigyorodott.
– Ezek szerint magamra hagy, hogy egyedül óvjam meg Mr.
Kemble-t az anyám és a nénikéje kéjsóvár pillantásaitól?
A lány felkacagott. Előző este mindketten hallották, milyen
sikamlós megjegyzésekkel illeti Lady Radcliffe és Mrs. Kendall az
előadás főszereplőjét.
– Biztos vagyok benne, hogy egyedül is elboldogul – mosolygott
rá Kitty.
 – Ön hízeleg. – A férfi Cecilyt is felsegítette, aztán egy pillanatra
elhallgatott. – Semmivel sem tudnám rávenni, hogy velünk tartson?
– kérdezte végül, és kedveskedve félrebiccentette a fejét.
– Semmivel – felelte Kitty kissé bizonytalanul.
Radcliffe ezzel elköszönt, és a hintó hamarosan befordult a
sarkon. Kitty nézte, ahogy eltűnik szem elől, és egy pillanatig azt
kívánta, bárcsak mégis elment volna. Nem mintha annyira vágyott
volna látni az előadást, inkább a társaság miatt… A társaságot
kétségtelenül élvezte volna. Nem, intette le magát, és igyekezett a
színházat kiverni a fejéből. Nem lett volna jó elmenni.
Visszatért a szobájába, és – életében először – nekiállt a Bibliát
tanulmányozni. Hamar megállapította, hogy a szentírás igen hosszú
és unalmas olvasmány. El is tűnődött, szüksége van-e egyáltalán az
Ószövetségre. Talán átugorhatná, és kezdhetné rögtön az
Újszövetséggel. A hitbuzgó Mrs. Pemberton számára egészen
biztosan Jézus urunk a legfontosabb! Kitty átlapozta az oldalakat, és
kétségbeesetten remélte, hogy talál egy névmutatót, és némi időt
nyer. Így megkereshetné azokat az oldalakat, amelyek az erényről
és a házasságról szólnak, a többit pedig hagyhatná a csudába.
Kicsit később egy délutáni szunyókálással jutalmazta magát – a
bibliaolvasás hamar elálmosította –, este pedig előkereste a lehető
legegyszerűbb öltözékét. Az első bálján is viselt fehér selyemruhát
vette fel az elefántcsontszínű alsószoknyával, most azonban a
fülönfüggőn kívül más ékszert nem viselt, és a fejdíszéből is
kihúzkodta a tollakat (amelyek a kiegészítők között a leginkább
ördögtől valók voltak). Azon az estén az első nehézséget az
jelentette, hogy Pembertonék késtek, és Kitty idegei pattanásig
feszültek a hosszas várakozás során, a másodikat pedig az, hogy
este kilenckor Lady Radcliffe egyszer csak eléje penderült, hogy
kellemetlen hírt közöljön vele.
– Mit mondtam önnek arról, hogy nem szabad kétszer ugyanazzal
az úriemberrel táncolni? – súgta a fülébe. Kitty összezavarodott,
aztán megpillantotta a húgát és Montagút, akik épp a második
táncukat lejtették. Ó, egek, miért éppen ma? Sírba viszi őt ez a lány!
Köszönetet mondott Lady Radcliffe-nek, és lecsapott a
párocskára, amint véget ért a tánc.
 – Lord Montagu, üdvözlöm – hadarta. – Attól tartok, az édesanyja
megint önt keresi. Látja őt valahol? Ó, egek, micsoda tömeg!
– „Add, uram, hogy boldogabb vidékre leljek”[4] – szavalta Lord
Montagu fennkölten.
– Így van – vágott a szavába Kitty, mielőtt folytathatta volna. –
Shakespeare, igaz? Nagyon elmés. Én viszont az ön helyében most
megkeresném Lady Montagút.
Miután a férfi engedelmesen eloldalgott, Kitty azonnal kérdőre
vonta a húgát.
– Ugye emlékszel, mit mondtam neked arról, milyen veszélyekkel
jár, ha túlságosan gyakran táncolsz egy fiatalemberrel?
Cecily értetlen arckifejezése arról árulkodott, hogy a lány erről
tökéletesen megfeledkezett.
– Cecily, ha így folytatod, mások tolakodónak fognak tartani.
Tudom, hogy nem ez a szándékod, de az egész társaság arról
pletykál majd, hogy kivetetted a hálódat Lord Montagúra. Ugye nem
akarod, hogy ostobának nézzenek?
– Miért ne tűnhetnék ostobának, amikor te is annak tartasz? –
vágott vissza a húga tőle szokatlan indulattal. – Szerinted nem
tudom, mi a véleményed rólam?
Ezzel elviharzott, Kitty pedig értetlenül bámult utána. Bármilyen
váratlanul is érte őt a testvére kirohanása, nem tűnődhetett rajta
sokáig, kisvártatva ugyanis Dorothy néni lépett oda hozzá.
– Itt vannak – súgta.
Kitty nagy levegőt vett, és a nénikéjével együtt a leendő
anyósához sétált. Az első pillanatban megfordult a fejében, hogy
Dorothy néni talán tévedett, Kitty ugyanis még soha, senkin nem
látott ilyen rengeteg ékszert. Az előttük álló hölgy mintha egy
kincsesbányából lépett volna elő: az ujjait és az elképesztően
magasra dúcolt keblét szinte teljesen elborították a drágakövek.
Mivel azonban ott állt mellette Mr. Pemberton, csakis az édesanyja
lehetett az.
– Miss Talbot! – örült meg Mr. Pemberton. – Bemutathatom önt az
édesanyámnak?
 Kitty érezte, ahogy Mrs. Pemberton szúrós tekintettel megbámulja
őt.
– Nagy megtiszteltetés, hogy végre megismerhetem – mondta, és
pukedlizett.
– Hm. – Az asszony tetőtől talpig végigmérte őt. – Igen,
meglehetősen csinos, Colin, bár kissé savanyú. – A fia egyetértőn
bólintott. Lady Radcliffe, aki Dorothy néni mellett álldogált,
illedelmesen elköhintette magát, hogy megtörje a kínos csendet. –
Colintól hallom, hogy egyszer eljönne velem a misére – szólalt meg
Mrs. Pemberton ugyanazzal a leplezetlen közönnyel.
– Ó, igen, nincs is nagyobb vágyam! – hazudta Kitty.
– Hm. Nos, legyen. A jámborság a legkiválóbb erény egy nőben.
Tudja, az embernek Istent mindennél jobban kell szeretnie.
A lány bólintott, és arra gondolt, hogy ez az asszony az
ékszerészét még Istennél is jobban szeretheti.
– Hallotta, hogy ma este Leicester hercege is itt van? – kérdezte
Pemberton, és a nyakát nyújtogatva pillantott körbe a tömegben.
– Leicestert mondott? – bukott ki a kérdés Dorothy néniből.
– Ó, valóban itt van Leicester? – örült meg Lady Radcliffe. – Régi
jó ismerősöm. Ó, igen, ott van! Leicester, jöjjön csak ide!
Intett egy magas, őszes úriembernek, aki odasietett, és cuppanós
kézcsókkal köszöntötte őt.
– Miss Linwood, milyen csodásan fest ma! – örvendezett.
– Kegyelmes uram, hiszen már harminc év eltelt! Kérem, hívjon
Lady Radcliffe-nek! – dorgálta meg a férfit tréfásan az asszony.
– Számomra ön mindig Miss Linwood marad. Hallottam, hogy a
fia visszatért Londonba, igaz ez? Tudja, épp ideje lenne, hogy
elfoglalja a helyét a lordok között.
– Kérem, kegyelmes uram, ma este ne ejtsen szót a politikáról,
különben mindenki unalmas alaknak fogja tartani. Jöjjön, bemutatom
a drága barátaimnak, Mrs. Kendallnek és Miss Talbotnek! Ők pedig
itt Mr. és Mrs. Pemberton.
– Örülök, hogy megismerhetem önöket.
Pembertonék büszkén feszítettek Leicester hercege előtt, Kitty
pedig üdvözlésképpen mélyen meghajolt.
 – Bocsásson meg, találkoztunk már korábban is? – kérdezte
kíváncsian a herceg.
– Nem hinném, kegyelmes uram – mosolygott udvariasan a lány.
Mellette Dorothy néni buzgón legyezgette magát, és Kitty azt
kívánta, bárcsak abbahagyná. A néni kisvártatva félrehúzódott, és a
legyezője mögé bújt.
– Biztos vagyok benne, hogy már láttam önt valahol – erősködött
Leicester Miss Talbot arcát fürkészve. – Olyan ismerősnek tűnik. A
családja Londonban él? Talán egy rokonával találkozhattam?
Kitty Dorothy nénire sandított, hátha ő majd kimenti ebből a kínos
helyzetből, és csodálkozva látta, hogy a nénikéje arcát szinte
teljesen eltakarja a legyezője. A lányban szörnyű felismerés ébredt.
Ezek után sejtette, melyik rokonával találkozhatott annak idején ez a
férfi, és milyen körülmények között.
– Gyakran mondják, hogy átlagos az arcom. Könnyű
összetéveszteni másokkal – mondta, és magában bosszúsan
dohogott, amiért ilyen döbbenetesen hasonlít az anyjára. Mintha az
apja véréből semmit nem örökölt volna. Körbepillantott, hogy másra
terelje a szót, de rémülten tapasztalta, hogy a körülötte állók
kíváncsiságát igencsak felkeltette a herceg megállapítása. Még Lady
Radcliffe is érdeklődve pislogott rá.
– Talán a legifjabb Clavering lányra emlékezteti önt? – kérdezte.
– A pokolba is, egészen biztosan nem! – erősködött Leicester. Ó,
egek! – Mondja még egyszer a nevét, kisasszony!
Kitty fejében egymást kergették a gondolatok. Természetesen
nagyon furcsán vette volna ki magát, ha eltitkolja a nevét, de ha
megmondja, a herceg fejében talán összeáll a kép! Ha réges-régen
ismerte az anyját, talán arra is emlékszik, miért ért véget az
ismeretségük!
– Miss Talbot, kegyelmes uram – nyögte ki Kitty, mert nem
tehetett mást.
– Talbot… – A féri elmélázott. – És, bocsásson meg, ön talán Mrs.
Talbot, kedves asszonyom?
A herceg lassú mozdulattal Mrs. Kendallhöz fordult, aki továbbra
is a legyezője mögött rejtőzött. Kitty tudta, hogy Dorothy néni
kénytelen lesz válaszolni, és leengedni a legyezőt, ha nem akar
megbocsáthatatlanul otrombán viselkedni. Vajon a herceg felismeri
majd őt? Dorothy néni láthatólag pontosan ettől tart! Kittynek üres
volt az agya. Nem jutott eszébe semmi, ami kihúzhatta volna őket a
csávából. Semmi sem segíthetett rajtuk. Különös nyugalommal
nézte, ahogy szép lassan összeomlik a nagy munkával felépített
világuk, ráadásul Pembertonék szeme láttára. Szóra nyitotta a
száját, hogy mondjon valamit – bármit, ami megtörheti az átkot –, de
végül nem volt rá szükség.
– Minden bizonnyal találkozott már a Harrogate-ben élő Talbot
családdal, amikor Yorkshire-ben járt, uram – szólalt meg Radcliffe,
aki a semmiből egyszer csak ott termett mellettük. – Hátborzongató
a hasonlóság, már én magam is felfigyeltem rá.
– Talboték Harrogate-ből? – Leicester arca felderült, és
elégedetten csettintett. – Igen, erről lehet szó, semmi kétség! Az
ördögbe is, mindig annyira bosszant, ha nem jut eszembe az ilyesmi.
Köszönöm, Radcliffe, és isten hozta újra Londonban, uram. Épp azt
mondtam a kedves édesanyjának, hogy remélem, hamarosan önt is
köszönthetjük a lordok között!
Radcliffe szippantott egyet a tubákból.
– Örömmel állok a rendelkezésére, kegyelmes uram, de nem
hinném, hogy elégedett lenne azzal, ahogyan szavazok.
Leicester harsány hahotára fakadt. Azt ezt követő hangzavart
kihasználva Kitty és Dorothy néni kimentették magukat, és csendben
távoztak. A lány hálás pillantást küldött Radcliffe felé, amit ő alig
észrevehető kacsintással viszonzott.
– Hűha, ez közel volt! – nyögött Dorothy néni, miközben egy
biztonságos sarok felé iszkoltak.
– Feltételezem, hogy Leicester hercege fiatalabb korában ismerte
a mamát… és önt is, igaz? – kérdezte Kitty.
– Igencsak bizalmas volt az ismeretség – sóhajtott mélyet
Dorothy néni. – De adjunk hálát a te Radcliffe-ednek, a herceg
ugyanis egy ócska gazember, aki a magánéletében szörnyen
erkölcstelen, de a nyilvánosság előtt a makulátlan úriembert játssza.
Ha felismert volna, most rettentő nagy bajban lennénk.
Kittynek lelkiismeret-furdalása támadt, hiszen annak idején nem
hitt a nénikéjének, aki előre látta ezt a veszélyt. A szívére szorította
a kezét, úgy próbált megnyugodni.
– És épp Pembertonék előtt! – szólt erőtlenül. – És épp most! Bár
még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy korábban senki
nem ismerte fel önt. – Dorothy néni nem felelt. Mintha meg sem
hallotta volna. – Így van, nem igaz? – vonta össze a szemöldökét
Kitty.
– Innom kell valamit, hogy megnyugtassam az idegeimet –
sóhajtotta feldúltan a néni. – Ezek után egész este a legyezőm mögé
rejtőzöm. Majd keress meg, amikor indulunk.
Ezzel odébb is állt. Kitty erős késztetést érzett, hogy utána
eredjen, de tudta, hogy vissza kell térnie Pembertonékhez, amint
biztonságban megteheti. A távolból figyelte őket, és leste, mikor
hagyják ott Leicestert, de úgy tűnt, hogy jó ideig várnia kell. Sejtette,
hogy Pemberton lelkesen ecseteli a saját politikai nézeteit a
hercegnek, aki egyhamar nem szabadul. Lemondóan sóhajtott fel.
– Milyen reményvesztettnek látom… talán nem a terv szerint
alakulnak a dolgok Pembertonnel?
Kitty megpördült, mert nem ismerte fel a hangot.
– Ó, Lord Selbourne, jó estét. – A lehető legapróbb meghajlással
köszöntötte a férfit, aki az illetlenség láttán derűsen csettintett.
– Gondolkodott az ajánlatomon? – kérdezte.
– Nem – felelte őszintén a lány. – De nem emlékszem, hogy
bármikor konkrét ajánlatot tett volna.
– Milyen figyelmetlen vagyok! – Selbourne arcán sejtelmes vigyor
terült el. – Nos, Miss Talbot, úgy hiszem, hogy mi ketten egymás
hasznára lehetünk. Kár lenne, ha a tehetségét Pembertonre
fecsérelné, amikor nála sokkal jobb fogás is horogra akadhat. Tudja,
én segíthetnék önnek.
– És mit vár cserébe? – vonta fel a szemöldökét Kitty. Nem értette
ugyan, pontosan mire akar kilyukadni Selbourne, de afelől kétsége
sem volt, hogy gátlástalan szélhámossal van dolga.
Selbourne színlelt ártatlansággal nyújtotta a karját.
– Csak annyit, hogy ha tisztes vagyonhoz jut, ne sajnáljon egy
kevés jutalmat a barátjától.
– Nem is vagyunk barátok – felelte hűvösen Kitty, és tüntetően
hátat fordított neki, de mielőtt odébbállhatott volna, a férfi finoman
megragadta a karját.
– Talán szívesebben vitatná meg a dolgot négyszemközt. Ezen a
hétvégén Wimbledonban leszek. Szombaton vendégeket fogadok,
de amúgy ráérek. Kérem, beszéljük meg a dolgot! A Hill Place-en
lakom, a Worple Road mellett. Nem lehet eltéveszteni.
A lányt már nagyon fárasztotta ez az alak, ráadásul Pembertonék
is elköszöntek Leicestertől. Újabb alig észrevehető meghajlással
köszönt el.
– Nos, most már mennem kell.
– Kellemes vadászatot! – mondta a férfi, és széles vigyort
villantott Kittyre, aki az este további részében minden báját és
szellemességét bevetette, hogy elbűvölje Mrs. Pembertont.
Az idős hölgyön nem lehetett eligazodni: különös elegye volt az
erénynek, az urizálásnak és a hiúságnak, így éppolyan nehéz volt
levenni őt a lábáról, mint megszelídíteni egy karmolós macskát.
Amikor azonban Kitty a mulatság végén jó éjt kívánt, Pemberton
jelentőségteljesen megszorította a kezét.
– Holnap dolgom lesz, de szombaton láthatom önt Hastingsék
bálján? Fontos kérdést szeretnék feltenni önnek.
[4] Samuel Johnson: London (Novák Petra fordítása)
 30
Legutóbb, amikor ennyire biztos volt benne, hogy megkérik a
kezét, Kitty ujjongva várta a nagy eseményt, most azonban
semmiféle boldog izgalom nem járta át. Aznap este, hiába járt
későre az idő, fent maradt és együtt teázgatott Dorothy nénivel.
Igyekezett kigondolni, hogyan fogalmazza meg a jó hírt Beatrice-nek
másnap reggel, de semmi nem jutott eszébe. Nem volt könnyű lelkes
beszámolót írni, amikor épp rettenetes mélabú gyötörte.
– Ezek szerint sikeres volt a ma este, igaz? – kérdezte Dorothy
néni, miután hosszú percekig néma csendben üldögéltek. A lány
bólintott.
– Nagyszerű – folytatta a néni. – De lenne egy kérdésem: biztos
vagy benne, hogy felkészültél mindarra, ami az eljegyzés után
következik?
– Hogy érti ezt?
– Nos, tudom, megbékéltél már azzal, hogy olyasvalakivel
jegyezd el magad, akit nem szeretsz… De készen állsz arra, hogy
feleségül menj hozzá? Készen állsz mindarra, ami a házassággal
együtt jár?
Kittyt kissé zavarba hozta a kérdés.
– Azt hiszem, kénytelen leszek – bökte ki végül.
Dorothy néni bólintott, de a tekintetében szomorúság ült. Kitty egy
pillanatra megpróbálta maga elé képzelni az esküvőjét. Az
édesanyja gyakran mesélt neki a saját menyegzőjéről, amely a sok
titkolózás és Mr. Talbot családjának kellemetlenkedései ellenére
élete egyik legszebb napja volt. „Olyan boldogok voltunk”,
mondogatta könnyes szemmel. Kitty mindig is tudta, hogy az ő
esküvője más lesz, de soha nem gondolta volna, hogy ennyire.
– Milyen volt anyám, amikor megismerte? – kérdezte váratlanul.
– Úgy érted, milyen volt, mielőtt találkozott volna az
édesapáddal? – pontosított Dorothy néni.
– Igen.
A néni egy ideig csendben tűnődött.
– Bátor volt – felelte végül. – Bármit megtett volna azokért, akiket
szeretett.
 Volt valami a lány arckifejezésében, amit Dorothy néni nem tudott
mire vélni.
– Nem értesz egyet velem? – ráncolta a homlokát.
– De igen – vágta rá hamar Kitty. – Bizonyára így van, de azt
hiszem… egy kicsit… mérges voltam, mert ő meg a papa mindig azt
tették, amihez kedvük volt… én pedig… – Kitty hangja elfúlt.
– És te nem teheted azt – fejezte be helyette Dorothy néni.
– A mamának nem voltak húgai. Ha lettek volna, talán az ő élete
is másként alakul.
– Talán – bólintott Dorothy néni. – Nem mindenki hallgathat a
szívére. – A lány nagyot kortyolt a teából. Igen, ez igaz. – De az ő
életük is rengeteg áldozattal járt – emlékeztette őt finoman Dorothy
néni. – Természetesen jó lett volna, ha a pénzügyeket illetően
körültekintőbbek. – Kitty gúnyosan felkacagott. – De a házasságuk
miatt mindent maguk mögött kellett hagyniuk. Ők a szívükre
hallgattak, de ezért nagy árat fizettek.
– Ez igaz – hagyta helyben a lány, és keserűen megvonta a
vállát.
– Beszéltem ma Mrs. Ebdonnel. – Dorothy néni remélte, hogy ha
másra tereli a szót, Kitty jobb kedvre derül. – Már említettem
neked… Rita vezeti a kártyaklubot a Morwell Streeten.
– Ó, igen? – kérdezte a lány érdeklődést színlelve.
– Elkotyogta, hogy az ifjú Mr. de Lacy az utóbbi időben igen rossz
társaságba keveredett. Nem említettem neki, milyen kapcsolatban
állunk a családdal, de a beszélgetés során kiderült, hogy Mr. de Lacy
egyfolytában azzal a Selbourne fiúval parádézik a Sohóban.
Selbourne olyan szörnyű alak, hogy Rita be sem engedi a klubjába.
Hamiskártyás, ráadásul az ópiumot sem veti meg, ahogy hallom.
– Mr. de Lacy mint szerencsejátékos? – Kitty megrökönyödött.
Nem hitte volna, hogy a fiatalember ilyesmire kapható. Selbourne
említette ugyan, hogy barátok, de Kitty azt gondolta, hogy ez csak
része a manipulációinak.
– És nem érezte szükségét, hogy erről beszámoljon a kedves
barátnőjének, Lady Radcliffe-nek? – kérdezte csípősen Kitty.
A nénikéje úgy nézett rá, mintha ő lenne a világon a legostobább
teremtés.
 – És hogyan magyarázhatnám meg Lady Radcliffe-nek a Mrs.
Ebdonnel való ismeretségemet, hm? Arra gondoltam, hogy miután te
Radcliffe… jó barátja vagy, talán figyelmeztethetnéd őt.
– Jó, legyen – felelte szórakozottan a lány. Mikor beszélt utoljára
hosszasabban Mr. de Lacyvel? Több hete is megvan már. Most,
hogy belegondolt, Mr. de Lacy a társasági eseményeken csak
elvétve bukkant fel. Kittynek ugyan már nem állt szándékában
feleségül menni a fiúhoz, mégsem vette volna a szívére, ha a
játékszenvedély áldozatául esik, vagy rossz hírű társaságba
keveredik. Mr. de Lacy jólelkű volt, és felettébb jóhiszemű, márpedig
ha valaki, akkor Kitty tudta jól, milyen könnyen befolyásolhatóvá
teszik őt ezen tulajdonságai.
Megfogadta, hogy az első adandó alkalommal figyelmezteti
Radcliffe-et a veszélyre, és ez a pillanat szerencsére már másnap
este eljött. Kitty nem kereste őt – erre valahogy soha nem is volt
szükség –, de amint az óra tizenegyet ütött, a férfi egyszer csak
megjelent mellette.
– Önnek hoztam – szólalt meg, és átnyújtott Kittynek egy
pezsgőspoharat, amely sejtelmesen csillogott a tompa fényben.
– Mérgezett? – kérdezte a lány tettetett gyanakvással.
– Nem, dehogy. Ha meg akarnám gyilkolni, ennél sokkal jobb
módszert is találhatnék – mondta Radcliffe, és tűnődve billentette
félre a fejét.
– Bunkósbottal agyoncsaphatna – vélekedett Kitty. – Nem olyan
elegáns, de talán egyszerűbb, és London környéke bővelkedik olyan
helyekben, ahol észrevétlenül elrejthet egy holttestet.
Radcliffe a szeme sarkából pillantott rá.
– Aggodalommal hallom, hogy ilyen jól informált ezekben a
kérdésekben. Talán inkább nekem lenne okom félni?
Kitty egy mosollyal megrázta a fejét, majd belekortyolt a
pezsgőbe, hogy bátorságot merítsen.
– Van valami, amiről beszélni akartam önnel.
– Valóban? És hogy ment a titánok harca? – érdeklődött a férfi,
majd Kitty kérdő tekintetét látva megmagyarázta: – Sikerült a bájával
megadásra kényszerítenie Mrs. Pembertont?
 – Ó, igazán jól sikerült a találkozás – felelte Kitty olyan derűsen,
ahogy csak tőle telt. – Mrs. Pemberton valóban különös asszony, de
mire elbúcsúztunk egymástól, sikerült elnyernem a tetszését.
Pemberton szerint igazi romantikus lélek az anyja, ezért nagyon örül,
hogy a fia szerelemből házasodik.
Radcliffe félrenyelte az italt.
– Szerelemből házasodik? – kérdezte hitetlenül. – Miss Talbot,
ezt eddig nem is tudtam!
– Igenis szerelmi házasság lesz. Legalábbis a részéről. De ez
szinte mellékes. – A lány halványan elpirult. Radcliffe kis ideig
örömmel figyelte a zavarát – szerette volna minél jobban kiélvezni
ezt a ritka látványt.
– Holnap fogja megkérni a kezem – jelentette be Kitty, és
felszegte a fejét. A férfi jókedve alábbhagyott.
– Valóban? – motyogta, és hiába furdalta az oldalát a
kíváncsiság, mégis úgy tett, mintha nem érdekelné igazán.
– Igen, Hastingsék bálján.
Radcliffe egy pillanatig emésztette a hallottakat.
– Akkor talán gratulálnom kellene – szólalt meg végül.
Kitty megrázta a fejét, és ravasz pillantást vetett a másikra a
szempillája alól.
– Egy kicsit elhamarkodott lenne. Soha nem lehet tudni,
elképzelhető, hogy Mr. Pemberton fivére az utolsó percben beállít,
és megzsarol. Egyelőre inkább nem ünnepelnék, biztos, ami biztos.
– Természetesen – helyeselt Radcliffe. – Így észszerű. Igaz, nem
hinném, hogy van olyan ember a világon, akiben van elég mersz,
hogy szembeszálljon önnel.
Kitty felkacagott.
– Igazából csak egy ilyet ismerek – jegyezte meg, majd rövidke
szünetet tartott. – Még meg sem köszöntem, hogy kisegített
bennünket tegnap Lord Leicesterrel. Igazán kedves volt öntől. Ha
nem lépett volna közbe, Mr. Pemberton talán már nem is kívánna
feleségül venni.
Kitty őszintén gondolta a köszönetet, Radcliffe keserű
nevetéséből azonban kitűnt, hogy nem tölti el nagy örömmel, ő pedig
homlokráncolva próbált rájönni, mivel bánthatta meg.
 – Komolyan hozzá akar menni valakihez, akit nem szeret? –
kérdezte a férfi váratlanul.
Kitty keze megremegett, ahogy a szájához emelte a poharat.
– Sokan vannak, akik szerelem nélkül házasodnak – felelte, és
hirtelen megkeményedett a hangja. – Nem olyan ritka ez. Ön szerint
én a déclassé hátterem miatt vagyok ilyen pénzsóvár, de az
érdekházasság intézményét az ön osztálya alkotta meg, nem az
enyém.
– Én annak idején elsősorban nem a hátterét kifogásoltam, Miss
Talbot – húzta fel az orrát Radcliffe. – Egyedül az volt a gondom,
hogy a saját céljainak oltárán feláldozná Archie boldogságát.
Kitty fürkésző pillantást vetett rá.
– És ha igazán szerelmes lettem volna belé? Akkor mi lett volna?
– Nem értem, mire céloz.
– Elfogadta volna a jegyességünket, ha a hátterem ugyanilyen,
de a fivére iránti érzéseim őszinték?
– Ha biztos lettem volna abban, hogy őszintén szereti a fivéremet,
és ő is viszontszereti önt, akkor miért ne fogadtam volna el? – felelte
óvatosan Radcliffe. Érezte, hogy a lány valamilyen módon tőrbe
akarja csalni, de nem igazodott el rajta.
– Hazudik – jegyezte meg Kitty szinte nyájasan. – Soha nem
fogadta volna el. Az állítása szerint egyedül azért ellenezte a
kapcsolatunkat, mert megtévesztettem a fivérét, de valójában soha
nem egyezett volna bele, mert túlságosan is távol állunk egymástól a
társadalmi ranglétrán. Soha nem adta volna ránk az áldását, akkor
sem, ha az érzéseimet őszintének hitte volna.
– De hogyan hihettem volna őszintének az érzéseit – kérdezte
nyersen Radcliffe –, amikor ön az érzésekkel mit sem törődve
bárkihez hajlandó feleségül menni, akinek elég nagy a vagyona?
– Mondja meg őszintén: valaha figyelmen kívül tudná hagyni a
születésemet? A körülményeimet? Valaha tudna úgy tekinteni rám,
hogy mindez ne számítson?
Kitty hangját sokkal inkább áthatották az érzelmek, mint
amennyire ezt a vitájuk indokolta volna, ő azonban nem törődött
ezzel. Tudnia kellett. A férfi nem felelt, csak némán meredt rá, és a
tekintete furcsán izzott.
 – Én… – kezdte, de a lány belefojtotta a szót.
– Nem, nem tudná – válaszolta meg a saját kérdését. Immár nem
csupán Archie-ról beszéltek, és ezzel mindketten tisztában voltak.
– Soha nem szeretné az öcsémet annyira, amennyire szüksége
lenne a pénzére – jegyezte meg reszelős hangon Radcliffe.
– És az olyan fontos? – kérdezte Kitty. – A szeretet talán
fontosabb, mint a szükség?
– Igen, sokkal – felelte nyersen a férfi.
– Értem – bólintott Kitty. És valóban értette. Lesütötte a szemét,
majd hangosan megköszörülte a torkát, kétszer is. – Igazából van
valami más, amiről beszélni akartam önnel – szólalt meg, és erőnek
erejével igyekezett elfojtani a felkavarodott érzéseit.
Ezek után hosszabb csend következett, mialatt Radcliffe is
összeszedte magát.
– Igen? – kérdezte végül.
– Jobbnak láttam figyelmeztetni önt, hogy Archie valóban nagy
gondban lehet. Lord Selbourne társaságában látták őt London
legrosszabb hírű bűnbarlangjaiban.
Radcliffe értetlenül pislogott. Erre nem számított.
– Köszönöm az aggodalmát – kezdte ridegen –, de Archie
teljesen jól van. Minden ifjú úriember életében eljön az idő, amikor
szinte kötelessége egy kicsit kirúgni a hámból.
Erre Kitty is csak pislogni tudott, hiszen ő meg erre nem
számított.
– Gondolja, hogy Archie kötelessége hagyni, hogy eluralkodjon
rajta a játékszenvedély? A nénikém ugyanis arról számolt be, hogy
az ön öccse az estéket olyan férfiak társaságában tölti, akiket a
tisztességes kártyaklubokba már be sem engednek.
Radcliffe lebiggyesztette az ajkát.
– Remélem, megbocsát, ha a helyzet helyes megítélésében
jobban bízom önmagamban, mint Mrs. Kendallben?
– Mert ön mindent jobban tud? – csattant fel Kitty. – Attól tartok,
már megint az előítéletei beszélnek önből, uram.
– Kérem, nyugodjon meg, Miss Talbot! Végighallgattam önt, de
biztosíthatom róla, hogy Archie nincs veszélyben. Nem gondolja,
hogy talán az apjával kapcsolatos tapasztalatai befolyásolják az
ítélőképességet?
Kitty erre úgy hőkölt hátra, mintha arcul csapták volna. Nemrég
bizalmasan mesélt az édesapjáról Radcliffe-nek. Úgy érezte, hogy a
beszélgetéseik alkalmával bármit elmondhat, ami a szívét nyomja,
mert a férfi nem fog visszaélni a hallottakkal. Nos, ezek szerint
tévedett.
– Talán inkább önt vakítják el az édesapjával kapcsolatos
tapasztalatai! – vágott vissza. – Talán az apjának nagyon is jó oka
volt olyan messzire küldeni önt, ha ugyanolyan életmódot folytatott,
mint Archie.
– Úgy beszél, mintha érdekelné, mi van a fivéremmel – mordult rá
a férfi. – Amúgy kérem, hívja őt Mr. de Lacynek, mert már régóta
nincs joga a keresztnevét használni. És, ha már a jó tanácsoknál
tartunk, talán jobban jár, ha a saját családjával törődik, és nem az
enyémmel.
– Ez meg mit jelentsen?
– Nem tartja ostobaságnak hagyni, hogy Miss Cecily és Montagu
ilyen nyíltan folytassák a románcukat?
– Cecily és Lord Montagu? – Kitty egy pillanatra meg is
feledkezett a haragjáról, és körbepillantott, hátha meglátja a húgát.
Igen, ott voltak mindketten az italok mellett, és egymáshoz hajolva
beszélgettek. Cecily már megint kettesben maradt Lord Montagúval,
ami kétségkívül nagy ostobaság volt a részéről. Kitty elhatározta,
hogy megint beszél majd a fejével. Ezek szerint szegény kislány
valóban nem érti, milyen benyomást keltenek másokban.
– Csak barátok, semmi több – fordult vissza Radcliffe-hez. –
Közös az intellektuális érdeklődésük.
Radcliffe gúnyosan horkant fel.
– Nem lát az orránál tovább! Fülig szerelmesek egymásba, ezt a
bolond is látja!
– Tudom, hogy dühös rám, és csak bosszantani akar – legyintett
Kitty. – Gondolja, hogy elkerülné a figyelmemet, ha a húgom
szerelmes lenne?
– Gondolja, hogy elkerülné a figyelmemet, ha a fivérem
veszélyben lenne? – vágott vissza csípősen Radcliffe.
 Farkasszemet néztek egymással, de a tekintetük még soha nem
volt ilyen rideg.
– Tudja – kezdte Kitty, és a szavak szinte égették a nyelvét –,
amikor megismertem önt, büszke, önfejű, faragatlan embernek
gondoltam, aki olyan felsőbbrendűnek képzeli magát, mintha övé
lenne egész Anglia. Már kezdtem azt hinni, hogy rosszul ítéltem
meg… de most már látom, hogy bíznom kellett volna az első
megérzésemben.
– Az érzés kölcsönös – szúrta oda Radcliffe.
Egyszerre fordítottak hátat egymásnak, és odébbálltak. Egyikük
sem nézett vissza.
 31
Lord Radcliffe dühtől tajtékozva hagyta ott a bált, még arra sem
vette a fáradságot, hogy elköszönjön a házigazdától vagy az
édesanyjától. Olyan lendülettel rohant le a lépcsőn, hogy nekiment
Hinsley kapitánynak, aki abban a percben érkezett.
– James, lassíts! Mi az ördög ütött beléd? – kérdezte aggódva
Hinsley.
– Semmi – mormogta Radcliffe. Továbbindult volna, Hinsley
azonban megragadta a karját.
– Semmi? Látom, hogy remegsz a dühtől. Legalább engedd meg,
hogy hazakísérjelek! – A kapitány megfordult, hogy a barátja mellé
szegődjön. Radcliffe megpróbálta lerázni őt, Hinsley azonban
szorosan markolta a karját.
– Kíséret nélkül is hazatalálok, Harry – figyelmeztette Radcliffe
vészjósló hangon.
– Még szép, hogy hazatalálsz – nyugtatta őt Hinsley, de esze
ágában sem volt hallgatni rá. Radcliffe mögött ő is gyorsan beszállt a
hintóba, letelepedett a barátjával szemben, és fürkésző tekintettel
vizslatta őt.
– Mi bosszantott fel ennyire? – kérdezte.
– Én… összevitatkoztam Miss Talbottel – ismerte be nagy
nehezen Radcliffe. – Beszélgetni kezdtünk, aztán a szó valahogyan
Archie-ra terelődött. Miss Talbot nevetséges vádakkal illette őt. Azt
állította, hogy rossz társaságba keveredett. Szerinte elvakít az,
ahogy az apám fiatalabb koromban kezelte a kicsapongásaimat, és
még azt sem látom tisztán, ami az orrom előtt zajlik. Ennél
nagyobbat nem is tévedhet.
Hinsley azonban aggodalmasan ráncolta a homlokát.
– Ki az, akivel összebarátkozott a fiú? Ki miatt aggodalmaskodik
Miss Talbot?
– Lord Selbourne és a barátai – felelte türelmetlenül Radcliffe. –
De nem érted a lényeget, Harry…
– Selbourne? Nem tetszik ez nekem, James. Drága barátom, már
jó ideje nem jártál Londonban… mostanában a jó öreg Selbynek
igencsak rossz a híre.
 – Selbourne-nek? Ártalmatlan figura. Régebben közeli barátok
voltunk… Igen, kedveli a szerencsejátékokat meg az ivászatot, de
nem veszélyes.
Hinsley-n látszott, hogy nincs meggyőzve.
– Az alapján, amiket hallottam, ennél többről lehet szó. Majd
utánajárok… hátha kiderítek valamit.
– Kérlek, ne tedd! – dörrent rá Radcliffe. – Nincs mit kideríteni.
Archie nincs bajban, és megköszönném, ha most már senki nem
osztogatna nekem kéretlen tanácsokat.
– És ha mégis bajban van? – kérdezte Hinsley, aki szemlátomást
nem orrolt meg a barátja kioktató stílusa miatt. – Miss Talbothöz
hasonlóan én magam is úgy vélem, hogy itt valami bűzlik, és
érdemes lenne utánajárni, micsoda.
– Apám mindig a legrosszabbat feltételezte rólam – mondta
Radcliffe. – Én nem vagyok hajlandó ugyanígy beavatkozni Archie
életébe. Az isten szerelmére, attól még nem lesz az ember alávaló
gazember, ha egy kicsit szórakozni akar! Archie-nak joga van ahhoz,
hogy élje az életét, hibákat kövessen el, és úgy váljon felnőtté, hogy
közben nem nyomasztja őt a kötelesség, meg az, hogy mások mit
gondolnak róla.
Hinsley megadóan tartotta fel a kezét.
– Jól van, jól van – sóhajtott, és kíváncsian nézett a barátjára. –
És mi másról vitatkoztál Miss Talbottel? – kérdezte ravaszul.
– Nincs jelentősége – felelte kurtán Radcliffe. – Már így is sokáig
időztem Londonban. Túl sokáig. Holnap hazautazom Radcliffe
Hallba. – Ebben a pillanatban megérkeztek a St. James’s Place-re.
Radcliffe azonnal feltépte a hintó ajtaját, meg sem várta az inast. –
Most el is búcsúzom, Hinsley. Majd írok.
Ezzel besietett a házba, és becsapta az ajtót maga mögött.
Kittynek este sikerült elfojtania az indulatait egy francia négyesen,
három társastáncon, egy füzértáncon, két pohár pezsgőn és a
hazaúton keresztül egészen addig, amíg ágyba nem bújtak. Aztán,
amikor Cecily halkan hortyogni kezdett mellette, végre hagyta, hogy
a könnyek, amelyek órák óta fojtogatták a torkát, utat találjanak
csendben az éjszakába, akár egy elsuttogott titok.
 Igazságtalan volt a helyzet, rettentően igazságtalan. Micsoda
borzalmas ember! Micsoda rosszindulatú, felfuvalkodott, kiállhatatlan
ember! Kitty teljes szívéből gyűlölte őt, és azt kívánta, hogy az
életében soha többé ne kelljen látnia senkit a de Lacy családból.
Éjszaka sokáig nyugtalanul hánykolódott, mert a felindultságtól
nem jött álom a szemére, csak pirkadatkor nyugodott meg kissé.
Reggel még Cecily előtt felkelt, és tenni-venni kezdett a szobában.
Kinyitotta az ablak alatt álló utazóládát, amelyhez az érkezésük óta
nem is nyúltak, és néhány holmijukat szépen összehajtogatva
elrendezte benne. Kisvártatva mozgolódás támadt, majd a húga
nyögdécselve felébredt.
– Mit csinálsz? – kérdezte álmosan, miközben Kitty épp a
legkevésbé kedvelt estélyi ruháját pakolta el. Bízott benne, hogy az
esti bál után már nem lesz szüksége rá.
– Csak összekészítem a holminkat – motyogta szórakozottan a
nővére. – Utálok mindent az utolsó pillanatra hagyni.
– Összekészíted a holminkat? – ült fel az ágyban Cecily. – Hová
megyünk?
– Természetesen haza – felelte Kitty. – A ma esti bál után
legfeljebb egy hétig maradunk Londonban. Szeretném rávenni Mr.
Pembertont, hogy hamar keljünk egybe. Nem lesz nehéz megoldani,
hiszen nincs nagy családja, és valószínűleg romantikusnak fogja
tartani a szűk körű esküvőt. Biddingtonbe mehetnénk nászútra.
– Jövő héten hazamegyünk? – suttogta Cecily.
– Nem értem, miért vagy így meglepve – bosszankodott Kitty. –
Tudhattad előre. Hiába mondom neked mindig, hogy figyelj oda arra,
amit mások mondanak? Akkor nem érnének folyton-folyvást
meglepetések.
A húga elcsüggedt.
– Nem tudtam – erősködött. – Bárcsak hamarabb szóltál volna
róla! Nem maradhatnánk tovább?
– Miért akarnál maradni? Azt hittem, utálod Londont… amennyit
panaszkodtál róla!
Kitty szavait rövidke csend követte, aztán Cecily egyszer csak
kifakadt:
 – Szerelmes vagyok! – kiáltotta olyan harsányan, hogy Kitty
ijedtében összerezzent.
– Szentséges ég, Cecily, nem kell ordibálni! Hogy érted azt, hogy
szerelmes vagy? Nem lehetsz szerelmes!
– De az vagyok! – ismételte Cecily. – Lord Montagúba. És ő
viszontszeret.
A nővére a homlokára csapott.
– Ó, istenem! – nyögte. – Cecy, ne haragudj, de most nincs időnk
ilyesmire!
– Nincs időnk? Kitty, épp arról beszélek neked, hogy szerelmes
vagyok!
– Nagyon is jól hallottalak. – Kitty minden erejével igyekezett
megőrizni a hidegvérét. – De az a helyzet, hogy nem maradhatunk
tovább, mert elfogyott a pénzünk.
– Vannak a pénznél fontosabb dolgok is! – kiáltott
szenvedélyesen Cecily. – Nézd csak meg a mamát meg a papát!
– És nézd meg, milyen slamasztikába kerültünk emiatt! Papa a
szerelmet választotta a pénz helyett, de a döntésének komoly
következményei lettek, Cecy. Az ő döntése volt az, ami engem…
minket ennyire nehéz helyzetbe hozott.
– De… – próbált közbeszólni a húga, Kitty azonban indulatosan
elhallgattatta.
– Mi nem választhatunk magunknak férjet, hát nem érted? Mit
tegyek, hogy végre megértsd? – fakadt ki, aztán mély levegőt vett,
hogy visszanyerje a nyugalmát. – Tudom, hogy nehéz, de magasabb
célokat kell szem előtt tartanunk. Kérlek, ebben a kérdésben
hallgass rám!
– Te vagy az, aki soha nem hallgatsz meg senkit! – rikácsolta
Cecily. – Azt mondod, hogy soha nem figyelek másokra, de te vagy
az, aki nem figyelsz rám, és ebből már nagyon elegem van. Folyton
lenézel, belém fojtod a szót, és nem vagy hajlandó meghallgatni.
Rupert odafigyel rám. Meghallgat, érdekli, amiről beszélek, és
kíváncsi a véleményemre. Téged bezzeg nem érdekel, mit gondolok.
Kitty döbbenten meredt a húgára. Cecily évek óta nem beszélt
ilyen hosszan anélkül, hogy a mondandójába ne szőtte volna bele
Wordsworth nevét.
 – Nos… mit gondolsz? – kérdezte Kitty.
Cecily egy pillanatig tátott szájjal nézett rá.
– Nem ez a lényeg! – fakadt ki. – Most semmi nem jut eszembe.
– Ebben az esetben, igazán nincs időm erre a hisztériázásra! –
hördült fel türelmetlenül a nővére. – Nőj már fel, Cecy! Ha nem
akarsz segíteni nekem, legalább hagyd, hogy megmentsem a
családunkat az anyagi csődtől, és ne húzd keresztül a
számításaimat az utolsó percben.
Cecy kiviharzott a szobából, és hangosan becsapta maga mögött
az ajtót.
A testvérek egészen estig alig álltak szóba egymással. Cecily a
reggeli után nem sokkal elment otthonról, hogy tegyen egy sétát
Lady Ameliával, de ezt csak Dorothy néninek jelentette be, hiába volt
a nővére is a szobában. Dorothy néni, aki éppen arra készült, hogy a
hétvégére elutazik Londonból, rosszallóan hümmögött a lányok
gyermeteg viselkedése láttán.
– Mihamarabb ki kellene békülnötök – tanácsolta Kittynek, miután
Cecily elment. – És, ami a legfontosabb, nem szabad Mrs. Sinclair
jelenlétében civakodnotok ma este.
Dorothy néni távollétében Mrs. Sinclair vállalta el a lányok
gardedámjának szerepét.
– Ön is biztosan úgy gondolja, hogy túlságosan szigorú voltam
Cecilyvel – morogta Kitty, aki továbbra sem volt hajlandó elfogadni a
húga véleményét.
– Inkább túlságosan forrófejű voltál – helyesbített Dorothy néni. –
Cecily egy ifjú hölgy, aki életében először szerelmes. Ráadásul a
testvéred. Beszélgess el vele komolyan! – A néni búcsúzóul arcon
csókolta Kittyt. – Sok szerencsét ma estére – szorította meg a kezét.
– Gondolok majd rátok. És… kívánj nekem is szerencsét! Az úthoz –
tette hozzá sietve, amint meglátta Kitty kérdő tekintetét. – Már jó
ideje nem utaztam ilyen messzire.
– Természetesen – motyogta Kitty, és a nagynénje arcára lehelt
egy csókot. – Érezze jól magát a barátnőjével!
Dorothy néni biccentett, majd felkapta a táskáját, és elindult. Kitty
duzzogva befészkelte magát a nénikéje karosszékébe. Elismerte,
hogy szörnyen érzéketlenül viselkedett, de Cecily vallomása teljesen
váratlanul érte. A húga korábban soha nem tanúsított érdeklődést a
romantikus érzelmek iránt, és mivel Kitty amúgy is túlságosan
fiatalnak ítélte őt a házassághoz, meg sem fordult a fejében, hogy
szerelmes lehet. Ráadásul a húga a lehető legszerencsétlenebbül
választott. Bármilyen rangos nemesemberre veszélyes lett volna
kivetnie a hálóját – az illető családja mindenképpen kötelességének
érezte volna utánajárni Cecily családi hátterének –, de a Montagu-
dinasztia különösen híres volt arról, hogy mindenáron óvják a
nemesi vérvonalat.
De mindez nem számított. Kitty valóban elhanyagolhatta a húgát,
ha Cecily ilyen ijesztően nagy titkot rejtegetett előle. Túlságosan
lefoglalták őt a saját gondjai, és alig figyelt rá. Mire Cecily hazaért a
sétából, Kitty meg volt győződve arról, hogy ő a legrosszabb és
leggorombább nővér, akit valaha a hátán hordott a föld, így amikor a
húga kijelentette, hogy túlságosan kimerült, és este nem vesz részt
Hastingsék bálján, egészen könnyen beadta a derekát. Végtére is,
Hastingsék kensingtoni kúriájához a szokásosnál is hosszabb volt az
út, és bár Kitty örült volna Cecily társaságának, végül megelégedett
Sinclairékkel. Ezenkívül ez volt a legkevesebb, amit megtehetett a
húgáért, miután olyan undok volt vele reggel. Cecily igazán
megérdemelt egy kis pihenést.
Természetesen, ha tudta volna, mivel töltötte Cecily a délutánt,
nem lett volna vele ilyen nagyvonalú.
 32
Miközben Sinclairék hintója lassan Kensington felé zötyögött vele,
Kitty magában azon mérgelődött, mennyire hasztalanok ezek az
elegáns ruhák az időjárás viszontagságaival szemben. Otthon,
Biddingtonben a megszokott, kényelmes pamutruháiban bátran
nekivágott a környéknek, ha esett, ha fújt, itt, a városban azonban
sokkal elővigyázatosabbnak kellett lennie, különösen, amikor vihar
készülődött. Például aznap este.
Bár messze nem volt ünnepi hangulatban, Kitty fontosnak tartotta,
hogy a lánykérésre mégiscsak kicsinosítsa magát, így a bálra a
legszebb halványkék selyemruháját vette fel a kedvenc kesztyűjével.
A vékony selyemből készült krémszínű kesztyűn könyéktől csuklóig
apró gombok sorakoztak. Nem volt igazán praktikus viselet, Kitty
azonban imádta a finom eleganciáját.
Miután bátorságot merített a kedvenc kesztyűjéből, Mrs. Sinclair
mögött kiszállt a kocsiból, de közben egyik kezével a frizuráját óvta a
széltől, a másikkal a kabátját fogta össze. Tudta, hogy az este
hatalmas próba elé állítja majd őt.
Pemberton szinte azonnal rátalált.
– Miss Talbot! – köszöntötte őt, majd kissé gáncsoskodva
hozzátette: – Miért ilyen kócos ma este?
– Erős szél fúj kint – felelte Kitty. Fogalma sem volt, hogy várhatta
el tőle bárki is, hogy az orkánerejű szélben jól fésülten érkezzen.
Pemberton a homlokát ráncolta – rosszallóan vagy hitetlenül, de
az is lehet, hogy mindkettő.
– Nos – szólalt meg kelletlenül. – Úgy látom, ezen nem lehet
segíteni. Kikísérhetem a kertbe? Biztosíthatom róla, hogy gyönyörű
látvány.
Ezek szerint nem vár tovább a lánykéréssel.
– Igen. – Kitty mintha a távolból hallotta volna a saját hangját.
Belekarolt Pembertonbe, és együtt léptek ki a fényesen kivilágított
kertbe, ahol a cudar idő ellenére egészen sokan tolongtak.
Pemberton fittyet hányt a szélre – talán remélte, hogy ha nem
törődik vele, akkor lecsillapodik –, és Kittyt a kert egyik félreeső
zugába, egy padhoz kísérte. Miután egymás mellé telepedtek,
Pemberton megfogta a lány kezét. Kittynek erőt kellett vennie
magán, hogy ne lökje őt félre. Magában kétségbeesetten tiltakozott a
férfi érintése ellen. Hogy mehetne feleségül hozzá, ha még az
érintését sem viseli el?
– Miss Talbot! – kezdte Pemberton ünnepélyes hangon.
Igen, most kéri meg a kezét.
– Miss Talbot! – ismételte Pemberton. Furcsamód, az erős szél
dacára a hangja mintha visszhangot vert volna a kertben. A szája
nem mozgott, Kitty mégis hallotta, ahogy halkan szólongatja őt.
– Miss Talbot!
Ez nem visszhang volt. Kitty felpillantott, és Hinsley kapitányra lett
figyelmes, aki lélekszakadva rohant feléjük. Mi az ördög… Ahogy
közelebb ért, Hinsley tekintete Kitty és Pemberton között járt.
– A pokolba! – kiáltott kétségbeesetten. – Szörnyen sajnálom,
hogy félbeszakítom önöket… beszélhetnénk egy pillanatra, Miss
Talbot?
– Most? – hördült fel Pemberton, de Kitty már fel is ugrott.
– Vészhelyzetről van szó, igaz? – kérdezte buzgón, miközben a
kapitány néhány lépéssel odébb tessékelte őt.
– Látta valahol Lady Radcliffe-et? – kérdezte, amint Pemberton
hallótávolságon kívül került.
– Lady Radcliffe-et? – ismételte zavartan Kitty. – Tegnap este óta
nem láttam.
– A csudába! Pattson azt mondta, hogy itt lesz, de valószínűleg
még nem ért ide – magyarázta a kapitány, majd feldúltan szitkozódni
kezdett.
– Mi történt, kapitány?
– Archie-ról van szó. Minden úgy van, ahogy ön mondta… vagy
talán még annál is vészesebb a helyzet… rossz társaságba
keveredett. Körbeérdeklődtem, és úgy sejtem, hogy Selbourne
belerángatta őt valamilyen kártyajátékba, amit igen magas tétben
játszanak. Az a gazember ugyanezt tette az Egerton fiúval és az
ifjabb Mr. Cowperrel is. Azt beszélik, hogy leitatja szerencsétlen
fiatalembereket, és aztán egy cinkelt paklival kiforgatja őket a
vagyonukból. Így akarja visszanyerni az elherdált pénzét. Az a
szélhámos nyakig úszik az adósságban.
 – Édes istenem! – sóhajtott Kitty, és egészen elfehéredett. –
Azonnal szólni kell Radcliffe-nek!
– Ma utazott el Devonshire-be – nyögte ki szerencsétlenül
Hinsley. – Tegnap este jelentette be, hogy elutazik, és Pattson
szerint ma reggel el is búcsúzott a családtól. Nem tudom, mit
tehetnénk. Nem tudom, merre ment Archie. Nem tudom, hol kezdjük
egyáltalán.
Kittynek hirtelen eszébe jutott egy távoli emlékfoszlány.
– Én tudom… – szólalt meg lassan, miközben próbálta rendezni a
gondolatait.
– Azt hiszem, tudom, merre mentek, mert a gazember engem is
megpróbált elcsalni.
– Valóban? Aljas csirkefogó! Mit mondott? – sürgette Hinsley.
– Nem emlékszem pontosan. Nem igazán figyeltem rá –
sóhajtotta Kitty, és egyre csak törte a fejét. – Az biztos, hogy
Wimbledonról volt szó…
A lány Pemberton felé fordult, aki türelmetlenül intett neki. Tudta,
hogy vissza kellene mennie hozzá, és hagynia, hogy végre megkérje
a kezét. Aztán igent kellene mondania. Igen, ezt kell tennie. Ez
egyike volt azoknak a szörnyű pillanatoknak, amikor az önző
érdekeket szolgáló döntés a helyes. Kitty nem szívesen hagyta
ugyan a sorsára Mr. de Lacyt, de nem tehette meg, hogy az ő
kedvéért kockára teszi a saját családja jövőjét.
A gondolatai azonban akaratlanul is Radcliffe felé kalandoztak,
aki már félúton lehet Devonshire felé, és valószínűleg Kitty nevét
átkozza, miközben egyáltalán nincs tudatában a fivérét fenyegető
veszélynek. Radcliffe soha nem bocsátaná meg magának, ha Mr. de
Lacyvel történne valami, efelől nem volt kétsége. Kitty az ajkába
harapott.
– Sajnálom! – kiáltotta, de a hangját alig lehetett hallani a nagy
szélben. – Mennem kell. – Pemberton döbbenten bámult rá, ő
azonban eltökélten fordult vissza Hinsley felé. A szíve szaporán vert.
Szinte biztos volt benne, hogy súlyos hibát követ el, mégis meg
kellett tennie.
– Az úton eszembe fog jutni a pontos cím – mondta. – Biztos
vagyok benne. Induljunk!
 Átvágtak a hallon, és miután Kitty kikérte a kabátját, lerohantak a
lépcsőn a kocsik felé, ahol egy lovászinas őrizte a kapitány sebtében
hátrahagyott bricskáját. Mielőtt felült volna Hinsley mellé, Kitty még
utoljára gyorsan körülnézett, hogy meggyőződjön róla, egyetlen
ismerősük sem figyel, de a kocsifelhajtón szerencsére egy teremtett
lélek sem járt.
– Biztos benne? – kérdezte a kapitány, amikor a lovak közé
csapott. – Radcliffe talán nem helyeselné…
– Ó, kit érdekel a véleménye! – csattant fel Kitty. – Csak menjünk!
Épp azon töröm a fejem, mit mondott Selbourne.
A szél folyton-folyvást belekapott Kitty hajába, és kirángatta a
tincseket a hajtűkből. Megfordult a fejében, milyen szerencsések,
hogy nem esik, hiszen akkor bőrig áztak volna, de már a metsző szél
is elengedő volt ahhoz, hogy megbokrosodjanak a lovak.
– Ne rángassa őket ennyire! – szólt oda Kitty a kapitánynak,
miközben a Worple Roadon zötyögve kritikus szemmel figyelte,
ahogy a férfi a gyeplőt szorongatja.
– Ne mondja meg, mit tegyek! – szűrte a férfi a foga között, de
azért lazábbra engedte a gyeplőt.
– Nem tenném, ha nem ítélném úgy, hogy nagy szüksége van
tanácsra – vágott vissza Kitty. Nem tartott sokáig, hogy ők ketten
levetkőzzék egymás között a felesleges udvariaskodást.
– Biztos benne, hogy erre kell mennünk? – kérdezte Hinsley.
– Igen – felelte a lány kissé magabiztosabban, mint amilyen
valójában volt. – Határozottan emlékszem, hogy Hill… valamit
mondott, a Worple Road mellett.
– Akkor már nem lehet messze. – Hinsley hunyorogva kémlelte a
sötétet.
– És mire számítsak, miféle szörnyűségek fogadnak majd ott? –
kérdezte Kitty, és miután a kapitány a szél miatt elsőre nem hallotta,
megismételte a kérdést.
– Nem tudom – felelte a kapitány mogorván. – Hallottam ezt-azt…
kártyapartik… ópium… nők… pusztakezes ökölvívás. Muszáj
kimentenünk Archie-t, mielőtt elveri a vagyonát. Azt rebesgetik, hogy
Selbourne mindig ugyanazzal a módszerrel dolgozik. Elcsábítja a
fiatal fiúkat, hagyja, hogy megnyerjék az első tíz kártyajátékot, csak
hogy belekóstoljanak, milyen mámorító a győzelem, aztán fordít
egyet a játékon. Selbourne tudja, hogy Archie megkapta a teljes
vagyonát, és már szemet is vetett rá!
– Szent ég! – sóhajtott Kitty.
A következő pillanatban megjelent előttük egy magas vaskerítés.
A főbejárat zárva volt, de balra egy kisebb kapu tárva-nyitva állt.
– Megjöttünk – mondta Hinsley, és hirtelen mozdulattal
visszafogta a lovakat, majd Kitty kezébe nyomta a gyeplőt. –
Maradjon itt, és vigyázzon a lovakra! Negyedóra múlva itt vagyok.
– Dehogyis, megyek én is! – méltatlankodott a lány.
– Ne jöjjön! – intette le a kapitány. – Megtiltom. Túl veszélyes
lenne.
– Itt maradni is veszélyes lehet – tiltakozott Kitty. – És ha
útonállók jönnek erre? Vagy banditák?
– Egy ilyen estén csak a legvakmerőbb banditák merészkednek ki
– tréfálkozott Hinsley, de látszott rajta, hogy erősen foglalkoztatja
valami. A következő pillanatban lehajolt, és kis ideig az ülés alatt
matatott, ahonnan végül egy pisztolyt húzott elő.
– Ezzel nagyon vigyázzon! – kötötte Kitty lelkére. – Itt hagyom az
ülésen. Csak akkor nyúljon hozzá, ha veszély fenyegeti. Nem
hinném, hogy bárki erre téved, de ha mégis, lőjön a levegőbe.
Mindössze negyedórát leszek távol.
Ezzel leugrott a bricskáról, és néhány lépés után elnyelte őt a
sötétség.
 33
Radcliffe a kihalt utcát bámulta az ablakból. Ahogy leszállt az est,
erős szél söpört végig Londonon, amely az esőt és a közeli fák
leveleit az ablaknak verte. Évek óta nem látott ilyen vadul tomboló
vihart. Mögötte a hálószobában a holmija összecsomagolva várt.
Reggel indul Radcliffe Hallba. Már aznap el akart utazni, de a cudar
időjárás miatt nem mert nekivágni az útnak. Nem volt még egy hely
a világon, ahol olyan jól érezte volna magát, mint Radcliffe Hallban,
de most hiába képzelte maga elé az otthonát, sehogyan sem talált
nyugalmat. A magány többé nem tűnt olyan vonzónak, mint
régebben.
Radcliffe-et illedelmes kopogás zökkentette ki a gondolataiból. A
küszöbön Beaverton állt, kezében egy tálcát egyensúlyozva.
– Egy ifjú hölgy szeretne önnel beszélni, uram. – Radcliffe az
órára sandított. Az első gondolata az volt, hogy talán örülnie kellene,
hogy Miss Talbot reggel kilenc óra helyett este kilenckor állít be,
aztán eszébe jutott, hogy Miss Talbotnek már nincs miért felkeresnie
őt. Másnap már menyasszony lesz, sőt talán már most is az! Hacsak
nem…
– Kérem, vezesse be Miss Talbotöt! – intett. Nagyon kíváncsi volt,
és a szíve egyre szaporábban vert. Felkelt, a kandallóhoz lépett, és
színlelt hanyagsággal a párkányra támaszkodott, a következő
pillanatban azonban rájött, milyen ostobán mutathat, és gyorsan
kihúzta magát.
– Khm… – Beaverton úgy tett, mint aki észre sem veszi, mit
művel Radcliffe. Mindig, minden körülmények között igyekezett
megóvni az ura méltóságát. – Ez alkalommal az az ifjú hölgy keresi
önt, aki Miss Talbotöt szokta kísérni.
– A szobalánya? – lepődött meg Radcliffe.
Beaverton bekísérte a lányt a könyvtárszobába, Radcliffe pedig
lesietett a földszintre, hogy üdvözölje őt. Igen, valóban a szobalány
volt az, aki a látogatásai során Miss Talbotöt kísérgette. Radcliffe
felismerte a vörös hajáról és a leplezetlenül kíváncsi tekintetéről.
– Segíthetek? – kérdezte. – Minden rendben van?
 – Remélem – felelte a lány az ajkát harapdálva. Egyenes
derékkal állt, de látszott rajta, mennyire ideges. – Tudom, milyen
furcsának tűnik, hogy egyedül keresem fel önt, uram, de fogalmam
sincs, mihez kezdjek. Mrs. Kendall Brightonbe utazott, Miss Kitty
Kensingtonben van, és… nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék.
– Mi a baj? – kérdezte élesen Radcliffe.
– Miss Cecyről van szó, uram. Azt hiszem, megszökött – bökte ki
a lány kétségbeesetten, és meglobogtatott egy levelet. Radcliffe
elvette tőle, és rögtön látta, hogy a borítékot felnyitották.
– Miss Talbotnek címezték – jegyezte meg.
– Nagyon téved, ha azt gondolja, hogy nem bontok fel egy ilyen
levelet, amikor nagy a baj – vágott vissza hevesen a lány. Radcliffe
átfutotta a levelet, és elkomorult az arca.
– Miss Talbot tud erről? – kérdezte.
– Nem, uram. Mint mondtam, Miss Talbot Hastingsék báljára
ment… de mire odaérnék a bálra, Miss Cecilyék már félúton
lennének Skócia felé. Inkább egyenesen önhöz siettem.
Radcliffe szórakozottan bólintott, és az asztalon dobolt azt
ujjaival. Megkérdezhette volna a lánytól, miért érezte szükségét,
hogy egyenesen hozzá forduljon, sőt megdorgálhatta volna, amiért
olyan botrányba keveri őt, amihez semmi köze nincs, hiszen Miss
Cecily nem a rokona, sőt még csak nem is a közeli ismerőse. Miért
is törődne vele? A kérdésnek azonban nem lett volna semmi
értelme, hiszen Radcliffe semmiképpen nem hagyta volna, hogy
bármilyen baj történjen Miss Talbottel, különösen azok után, hogy ez
a derék teremtés ennyit fáradozott a családjáért. Semmi értelme
nem volt a miérteken rágódni, mert Radcliffe már az első pillanatban
elhatározta, hogy segít.
Ezek után az ajtóhoz lépett, türelmetlenül felrántotta, és kiszólt a
komornyiknak.
– Beaverton, küldjön egy-egy embert a város északi és nyugati
kapujához. Kérdezzék meg, látta-e valaki áthaladni Montagúék
kocsiját, és szóljanak, ha igen. És küldje be Lawrence-t!
Néhány rövid utasítást követően egy egész sereg gyűlt köré, a
parancsára várva. Lawrence lélekszakadva rontott be az ajtón, és
sietve rángatta magára a kabátját.
 – Hozasd elő a kocsit, Lawrence, és nyergeld fel a lovamat is,
mert sürgősen Skóciába megyünk! – adta ki az utasítást, majd
Sallyhez fordult. – Elkísérne? – kérdezte, és illedelmesen meghajolt.
– Mire készül? – kérdezte a lány gyanakvóan.
– Visszahozom őket – felelte komoran Radcliffe.
Olyan gyorsan száguldottak észak felé, ahogy csak tudtak, de a
szél közben fájdalmasan süvített a fülükbe. Lawrence a kocsit
hajtotta, amelyben Sally utazott, Radcliffe pedig a saját lován indult
útnak, és rövid időn belül lehagyta őket. Radcliffe tudta, hogy a
kocsira – és a kísérőként jelen lévő Sallyre – szükség lesz, amikor
majd visszafelé utaznak Miss Cecilyvel, de ő maga mindenképpen
lóra akart ülni, hogy mihamarabb elcsípje a szökevényeket. Bízott
benne, hogy Lawrence-szel úgyis megtalálják egymást az északnak
vezető főúton.
A Montagu család hintója kevesebb mint két órája indult el az
északi úton. Az ostoba szerelmeseknek annyi eszük sem volt, hogy
egy névtelen kocsit béreljenek, és ez az elővigyázatlanság igen
hasznosnak bizonyult az üldözőik számára. Radcliffe remélte, hogy
a saját lova gyorsabb, mint Montagúék kocsija, és nem tartotta
lehetetlennek, hogy hamarosan beéri őket. Fogcsikorgatva gondolt
bele, hogyan fogja kitekerni az ostoba Montagu fiú nyakát. Mit
képzelnek magukról? A Montagu család soha, de soha nem adná
áldását a házasságukra. Talán azt gondolták, hogy egyetlen éjszaka
alatt Skóciába érnek? Ha valahogyan mégis sikerül egybekelniük,
azonnal érvényteleníttetni kell a házasságot, hogy elejét vegyék a
botránynak. A Talbot név így is besározódik majd, a Montagúk
becsületén bezzeg nem esik folt. Mr. Pemberton a botrány miatt
bizonyára felbontja a jegyességét Miss Talbottel, és Radcliffe, bár
nagyon nem akarta, hogy ez az ember feleségül vegye Miss
Talbotöt, nem tudta volna elviselni, hogy ilyen sanyarú sorsra jusson
a lány.
Egyszer csak visszafogta a lovát, mert egy sötét alak sejlett fel az
úton. Belehunyorgott a fekete éjszakába, de hiába, alig látott az
orránál tovább. Mikor aztán közelebb ért, egy hintót látott maga előtt.
– Van itt valaki? – kiáltott bele a sötétségbe, és a hangját halk
suttogásként repítette messzire a szél.
 Amint közelebb lovagolt, észrevette, hogy a hintó
megrongálódott. Az egyik kereke jóval odébb feküdt a földön, egy
másik elferdült, és a küllői is összetörtek. Aztán, amikor Radcliffe
alaposabban is szemügyre vette a hintót, elszörnyedve állapította
meg, hogy egy fatörzs szinte kettészelte. A törzs súlya alatt egészen
megrogyott a kocsi teste, amelynek ajtaján a Montagu-címer fénylett.
Radcliffe száján cifra káromkodás csúszott ki. Nem lehetnek
messze, gondolta. Bizonyára kikötötték a lovakat, és most a
következő fogadóban ütöttek tanyát. Nagyon remélte, hogy
Lawrence-nek helyén lesz az esze, és a baleset helyszínére érve
nem hagyja, hogy Sally is lássa, milyen roncs maradt a hintóból.
Bele sem mert gondolni, milyen állapotban lesz Miss Talbot, amikor
rátalál.
Kitty kivárta a negyedórát, mielőtt Hinsley után eredt volna. Lehet,
hogy csak tíz perc telt el, de az nem változtatott semmin. Tudta,
hogy Hinsley nem fogja megköszönni, hogy beleavatkozik a
dolgába… De mi a helyzet, ha valóban szüksége van a segítségére?
A süvítő szélben nem hallaná meg, ha a férfi érte kiáltana… sőt, ha
arra kerülne a sor, egy pisztolylövést sem hallana meg. Kitty
kétségbeesetten igyekezett belesni a kapun. Tudta, hogy tovább
nem várhat tétlenül. Végül otthagyta a kocsi biztonságát, és a
kapitány után indult.
A kapun túl az út rövidebb volt, mint gondolta. A sötétben kicsit
nehezen tájékozódott, mégis hamar odaért az egykor impozáns
kúriához, amelynek fénye idővel jócskán megkopott. Az ajtó résnyire
nyitva állt, és bentről vékony csíkban ezüstös fény áradt ki. Kitty
nagy levegőt vett, és belépett.
Elsőként Hinsley-n akadt meg a szeme, aki a hallban közvetlenül
Selbourne előtt állt, és dühös vicsorral nézett farkasszemet vele.
– Minden nagyon szép és jó, Hinsley – mondta Selbourne
bosszantó nyugalommal –, de attól tartok, hogy Archie… nos, nem
érzi jól magát, és nem szeretne találkozni önnel.
– Engedjen oda! – fenyegetőzött a kapitány. – Különben
félreállítom az útból!
Kitty magában megállapította, hogy a férfiak mindig ilyen ostobán
viselkednek, ha túl sokáig magukra hagyják őket. A módszereikben
nincs semmi finomság… és még csak nem is hatékonyak. Nos, ha
Hinsley nem tud felmenni Archie-hoz, akkor majd Archie jön le
hozzájuk.
Kitty élesen, kétségbeesetten felsikoltott, mire mindkét férfi
összerezzent, majd megfordultak, és döbbenten meredtek rá.
– Mi a fészkes fene történt? – hördült fel Selbourne.
– Miss Talbot! – Hinsley cseppet sem tűnt boldognak.
– Ó, egészen magamon kívül vagyok! – kiáltotta Kitty. Akkora zajt
csapott, hogy még a holtak is felébredtek rá… de a holtrészegek
egészen biztosan. – Segítség! Segítség! Valaki segítsen!
Nagy sebbel-lobbal, esetlenül bemasírozott a szalonba, miközben
az ajtóban nekiment egy kiállított páncélzatnak, amely öblösen
megkondult, majd éktelen csörömpöléssel a padlóra zuhant. Kitty a
feje felett léptek dobogását hallotta, majd a lépcső tetején nyílt egy
ajtó, és a sűrű füstfelhő mögött megjelent egy csoport zilált külsejű
férfi, akik a zaj hallatán észvesztve rohantak le a földszintre. A
mellényük ki volt gombolva, a nyakkendőjük kioldódott, és az
egyikük arcán jellegzetes, elkenődött rúzsfolt éktelenkedett. És
közöttük, akár egy kisangyal a sok ördögfióka között, ott volt Archie,
aki értetlenül pislogott a félhomályban.
– Miss Talbot? – hüledezett a fiú, és az arcára kiült a döbbenet. –
Hinsley? Mi a csudát keresnek itt?
– Úgy tűnik – mérgelődött Selbourne –, hogy Hinsley kapitány és
Miss Talbot helyénvalónak találták, hogy beállítsanak a házamba. Ha
jól tudom, szerintük önt ki kell innen menteni, drága barátom.
– Ki kell menteni? – Archie először Kittyre, majd Hinsley-re nézett.
– Igaz ez? Valóban olyan sz-szánalmas alaknak tartanak, akit egy
baráti összejövetelről ki kell menteni?
– Nem tartunk szánalmasnak – felelte higgadtan a kapitány. – De
úgy gondoljuk, hogy csúnyán félrevezettek. És most menjünk,
Archie!
– Nem, nem megyek – makacsolta meg magát a fiú. – Jól érzem
magam, és nem vagyok… nem vagyok kisgyerek, akit haza kell
kísérni. Nem megyek sehova.
– Ennyit erről – vetette oda Selbourne a megszokott önelégült
modorában. – Na, menjünk vissza az emeletre! Hinsley, Miss Talbot,
kérem, hagyják el a házamat, mielőtt kidobatom önöket!
– Archie, Selbourne ki akar forgatni a vagyonodból – szólt oda a
fiatalembernek a kapitány. – Igazából nem a barátod.
– Miért, ön talán az? – nevetett gúnyosan a fiú.
– Egy tapodtat sem mozdulunk innen, amíg velünk nem jössz –
szögezte le Hinsley, és Archie felé indult.
– Nos, önök akarták – sóhajtott Selbourne, aki megelégelte a
dolgot. – Lionel? – kiáltott hangosan.
A következő pillanatban nyílt egy másik ajtó, ez alkalommal a
földszinten, és három nagydarab férfi csörtetett elő. Archie
bizonytalanul sandított rájuk, és a többi vendég is elképedve hőkölt
hátra. Hinsley kapitány Kitty elé ugrott.
– Nem szeretném önöket erőszakkal távozásra bírni – mondta
békítően Selbourne. – Ne kényszerítsen, Hinsley!
– Selby, kérem! – kiáltott fel Archie döbbenten. – Nem vagyok
biztos benne, hogy szükség van ilyesmire… milyen szörnyű
gorombaság! Tudja, mit? Inkább megyek. Igen, azt hiszem, legjobb
lesz, ha megyek… amúgy sem olyan az este, mint amilyenre
számítottam.
– Archie, sajnálom, de nem engedhetem, hogy kiszálljon a
játékból. Rendkívül nagy faragatlanság lenne öntől. – Selbourne
kedvesen szólt a fiúhoz, Kitty hátán mégis végigfutott a hideg.
Archie elhűlve nézett a barátjára.
– Selby, miért hozott ma ide? – bökte ki végül. – Valóban ki akarja
csalni a pénzem?
– Menjen vissza az asztalhoz! – csattant fel Selbourne. – Ostoba
gyerek, hát nem érti? Muszáj visszaülnie az asztalhoz. Ne mondjam
még egyszer!
Lord Selbourne levetkőzte az udvarias modorát. A tekintete
idegesen járt a fiú, Hinsley és Kitty között. Archie magában meg is
állapította, milyen izgágán viselkedik.
– Lionel! – kiáltotta újra Selbourne, mire az egyik melák
előrelépett. – Kérlek, vigyétek vissza Archie-t a helyére!
– Azt már nem! Vegyék le rólam a mancsukat! – rikoltotta a fiú,
ahogy a karjánál fogva cibálni kezdték.
 – Elég ebből! – szólt rájuk határozottan Kitty. Hinsley-t kikerülve
előrántotta a pisztolyt a kabátja alól, és egyenesen Selbourne-re
szegezte. A férfi mozdulatlanná dermedt.
– Ó, a fenébe is! – nyögött Hinsley. – Hát nem behozta a
pisztolyt? Miss Talbot, adja ide!
– Nyugodjon le mindenki, ha kérhetem – tanácsolta udvariasan
Kitty, mintha meg sem hallotta volna Hinsley-t. – Semmi szükség
ilyen gorombaságra. Mi most távozunk, Lord Selbourne,
mindannyian, és nagyon sajnálom, hogy megzavartuk az
összejövetelt.
A pisztoly látványa mindenkibe belefojtotta a szót, és kisvártatva
világossá vált, hogy fogalmuk sincs, mihez kezdjenek ebben a
helyzetben. Kínos csend telepedett a társaságra. Archie-nak az álla
is leesett a csodálkozástól. Alig hitte el, hogy ilyen döbbenetesen
közönséges jelenet játszódik le a szeme előtt. A kapitány Kittyre
meredt, és könyörögve nyújtotta felé a kezét, Selbourne tekintete
pedig hármójuk között cikázott, és csalódottan állapította meg, hogy
ez az este rettentően félresikerült.
– Miss Talbot – törte meg a csendet Selbourne, aki egészen
tűrhetően színlelte a nyugalmat. – Ugye nem akarja elhitetni velem,
hogy egy olyan úrihölgy, mint ön, valóban lepuffant?
Kitty keze meg se rezzent.
– Ön nagy szerencsejátékos, Selbourne. Akar fogadni?
A férfi az izzadt tenyerével hátrasimította a haját.
– Csak egy percre engedje, hogy a fiú feljöjjön velem – fogta
könyörgőre. – Nem értheti, milyen slamasztikában vagyok…
Szükségem van a pénzre… neki pedig fel sem tűnik, mennyit
veszített.
– El sem hiszem! – motyogta Archie döbbenten. Selby nem
nyújtott felemelő látványt, ahogy kétségbeesetten esedezett.
Kitty megrázta a fejét. Egy szívdobbanás erejéig farkasszemet
néztek Selbourne-nel, majd még egy kicsit tovább. Aztán a férfi
megadóan felemelte a kezét, mire az emberei is hátrébb léptek.
Archie erre gyorsan odasietett a kapitányhoz és Kittyhez.
– Ö… elnézést, Selby, a kellemetlenségért, és… és minden
másért – mentegetőzött elismerésre méltó udvariassággal. – De azt
hiszem, most haza kell kísérnem Miss Talbotöt, tudja, az időjárásra
való tekintettel. További szép estét kívánok önnek, uram!
 34
A fogadó egyik pillanatról a másikra bukkant elő a sötétségből.
Radcliffe előrelovagolt, gyorsan leugrott a nyeregből az udvarban, és
a gyeplőt az istállófiú kezébe nyomta.
– Vigyázz rá! – adta ki az utasítást, és besietett.
Előtte, a pultnál Lord Montagu épp heves vitába bonyolódott a
fogadóssal.
– Hallgasson végig, kérem… ez nagyon fontos… szükségünk
lenne… – magyarázta, amikor azonban Radcliffe a fülénél fogva
megragadta, és maga felé fordította, élesen felkiáltott. – Hogy
merészeli! – ordította Montagu dühösen, és az öklével hadonászott.
Radcliffe könnyedén kikerülte a csapást, és újfent jól megrántotta a
fiú fülét, hogy végre odafigyeljen rá.
– Merre van Miss Cecily? – szegezte neki a kérdést. – Baja
esett?
– Nem hinném, hogy önnek ehhez bármi köze lenne, uram. –
Újabb fülhúzás következett. – Jaj, hagyja már abba, engedjen el! Ott
van bent, és tökéletesen jól van.
Radcliffe végre elengedte a fiút.
– Várjon egy kicsit, lesz önhöz egy-két szavam! – figyelmeztette
őt.
A fogadós gúnyos elégedettséggel szemlélte a történéseket.
– Én megmondtam önnek, barátocskám – fordult Montagúhoz. –
Megmondtam, hogy hamarosan a nyomukra akadnak!
– Kérem, küldje ki az egyik emberét az útra! – szólt oda a
fogadósnak Radcliffe. – Figyelje a kocsimat, és intse le… most már
nem járhat messze.
Odadobott egy pénzérmét, aztán berontott a szobába, ahol Miss
Cecily kivörösödött orral, szerencsétlenül üldögélt a kandalló mellett.
A zajra rémülten kapta fel a fejét.
– Radcliffe? Mit keres itt? – kérdezte kikerekedett szemmel.
– Én ugyanezt kérdezhetném öntől. Megsérült? Láttam a hintót az
úton. – Radcliffe tetőtől talpig végigmérte a lányt, hogy lássa, nem
esett-e baja.
 – Nincs semmi bajom – szólalt meg Cecily halkan. – A kerék még
azelőtt kitörött, hogy a fa ráesett volna, így mindenki ép bőrrel
megúszta… még a lovak is.
– Akkor jó. Jöjjön, most visszamegyünk Londonba! – sürgette őt
Radcliffe.
– Nem, nem megyek – makacsolta meg magát a lány. – Nem kell
azt tennem, amit mond.
– A nővére helyett jöttem ma ide – jelentette ki Radcliffe, miután a
türelmének legutolsó morzsáit is összekaparta. – Arra nem gondolt,
mennyire aggódhat önért?
– Mintha érdekelné, mi van velem! – kesergett Cecy, majd egész
testében remegve felállt. Csodásan alakította a szerencsétlen
áldozat szerepét. – Nem törődik semmi mással, csak a bálokkal, az
udvarlókkal, meg… meg…
– Meg azzal, hogy megoldja a családjuk anyagi gondjait, hogy
önnek legyen tető a feje felett?
Cecily erre elszontyolodott, és pontosan olyan elveszett
gyermeknek tűnt, mint amilyen valójában volt.
– Nem tudtam, mi mást tehetnék – kesergett. – Kittyvel néha
olyan nehéz beszélni… én próbáltam.
– Na, jöjjön! – Radcliffe hangja ellágyult a lány szenvedése láttán.
– Azt hiszem, legjobb lenne, ha még egyszer megpróbálna beszélni
vele. A kocsim visszaviszi Londonba a szobalányával együtt.
Montagu itt marad, nehogy hírbe hozzák önt. Soha, senkinek nem
kell tudnia arról, ami ma történt.
Cecily reszketve bólintott. Miután így megállapodtak, Radcliffe
elment, hogy szerezzen neki egy kevés forró teát, amíg a kocsira
várnak. Ezek után Montagúhoz sietett, aki az ajtónál ácsorgott, és
szemlátomást összeszedte minden bátorságát.
– Ide figyeljen! Nem viheti magával Miss Cecilyt! – kiáltotta nagy
hangon. – Akár emberrabló is lehet, mit tudhatom! Nőrabló! Ezt nem
tűrhetem!
– Ne kiabáljon! – szólt rá Radcliffe halkan, de határozottan. – Már
így is majdnem helyrehozhatatlan kárt tett a hölgy jó hírnevében.
Kérem, ne tetézze a bajt! És most figyeljen rám! Figyeljen! Ma éjjel
itt marad, kivesz magának egy szobát, és senkinek egy szót sem
szól arról, hogy Miss Talbot itt járt. Mondja azt, hogy egy rokonához
készült látogatóba, amikor a kocsija megrongálódott. Nem akarom,
hogy Miss Cecily jó hírén folt essen!
Montagu nagyot nyelt, majd némán bólintott. A pomádéval
magasra fésült tincsei bánatosan konyultak le.
– Szeretem őt – mondta egyszerűen. – Nem akarom, hogy
bármikor, bármi rossz történjen vele.
– Akkor örüljön, hogy még időben ideértem – jegyezte meg
Radcliffe. – És most induljon!
Lawrence egy órán belül odaért. Minden bizonnyal alaposan
meghajtotta a lovakat, hogy sikerüljön, de ő maga a fáradtság
minden jele nélkül felügyelte a lovak cseréjét. Radcliffe lovait ott
kellett hagyniuk a fogadónál, hogy kipihenjék magukat, és Radcliffe
tudta, hogy ennek Lawrence nagyon nem örül. Valóban, az inasa
szúrós szemmel és éles nyelvvel oktatta ki az istállófiút az állatok
megfelelő gondozásáról.
– Holnap visszajövök – hangsúlyozta Lawrence. – Addig hadd
pihenjenek. Nehogy bárki másnak odaadja őket! Ezek a lovak
értékesebbek, mint a maga élete! – fenyegetőzött.
– Elég lesz, Lawrence! – szólt rá Radcliffe. – Ne feledd, most ők
tesznek nekünk szívességet.
– Hm… – méltatlankodott Lawrence.
Radcliffe felsegítette Miss Cecilyt és Sallyt a kocsiba.
– Jobb lenne, ha ön is beszállna, uram – jegyezte meg Lawrence.
– Semmi értelme, hogy mindketten megfázzunk – tette hozzá
vidáman.
Radcliffe lova is ott maradt a fogadónál, hogy pihenjen egyet a
társaival, de a fogadósnak nem volt másik lova, amit odaadhatott
volna. És igazság szerint Radcliffe amúgy is örült, hogy egy kicsit
felmelegedhet a kocsiban.
– Jó sok szívességgel tartozom már neked – mondta a fiúnak.
– Ha megemeli a fizetésemet, azt elfogadom – vágta rá az inasa
vidáman.
A kocsiban Miss Cecily elbóbiskolt, Sally viszont éberen bámult ki
az ablakon a sötétbe.
 – Nagy szerencse, hogy Miss Cecilynek nem esett baja – szólalt
meg. – Örülök, hogy épségben hazavisszük.
– Sally, ma igazán kitett magáért – dicsérte meg a lányt Radcliffe,
és elnyomott egy ásítást. – Igazán hálás vagyok önnek, és biztos
vagyok benne, hogy Miss Talbot is az lesz.
Sally bólintott.
– Egyébként miért éppen hozzám jött segítségért? – kérdezte
kíváncsian Radcliffe. – Természetesen helyesen cselekedett, de
miért én jutottam először eszébe?
– Nos, Miss Kittyhez nem tudtam volna időben eljutni… pedig ő
egy szempillantás alatt mindent helyrehozott volna – jegyezte meg
mintegy mellékesen. Radcliffe ugyan kétségbe vonta – nem kevés
kárörömmel –, hogy Kitty nála jobban oldotta volna meg ezt a
helyzetet, de visszafogta magát, és nem mondta ki hangosan. – És
megbízik önben – tette hozzá Sally összehúzott szemmel fürkészve
a férfit. – Azt hiszem, nagyon is megbízik önben.
Amint kiléptek a házból, mintha előre megbeszélték volna, Archie,
Hinsley és Kitty egyszerre futásnak eredt. Nem hallatszott ugyan,
hogy bárki a nyomukban lett volna, ők mégis lóhalálában rohantak
végig az úton. Kiszaladtak a kapun, aztán bepréselték magukat
egymás mellé a bricskába, majd Hinsley azonnal a lovak közé
csapott. Mire az első sarokra értek, már senki nem tudta volna
utolérni őket.
– Ez meg mi volt? – vonta kérdőre Kittyt a kapitány. –
Megmondtam, hogy maradjon a kocsiban!
– Ott is maradtam, de aztán úgy láttam, hogy nem jön vissza! –
tiltakozott a lány.
– Ez szemenszedett hazugság!
– Miss Talbot le akarta lőni Selbourne-t! – szólalt meg kábán
Archie.
– Dehogyis! – háborodott fel Kitty.
– Adja ide azt a pisztolyt! – szólt rá dühösen Hinsley, és ki is
kapta a lány kezéből a fegyvert. – A mindenségit, van egyáltalán
fogalma arról, hogyan kell bánni vele?
– Nos, nem igazán – ismerte be Kitty. – De úgy tűnik, önnek
sincs: a pisztoly nincs is megtöltve, maga tökfilkó! Megnéztem, amint
bement. Ön komolyan a seregben szolgált?
– Ó, istenem! – szitkozódott Hinsley. – Szentséges isten!
– Ott bent viszont csapdába estünk – folytatta Kitty miután a kocsi
biztonságában kezdte visszanyerni a megszokott higgadtságát –,
úgyhogy nem volt más választásom, mint komolyan megfenyegetni
őt.
A kapitány harsány hahotában tört ki.
– Hinsley… Hinsley, miért jöttek el egyáltalán? – kérdezte elhaló
hangon Archie.
– Hogy megmentsünk – felelte jókedvűen a kapitány. – A teljes
csődtől. Bár, be kell vallanom, ez az első alkalom, hogy bárkit egy
hölggyel karöltve mentek meg, de el kell hogy ismerjem, kiválóan
helytállt, Miss Talbot.
– Hadd mondjam el, hogy ön is elismerésre méltóan viselkedett,
drága uram.
Archie kezdte azt hinni, hogy mindkettőnek elment az esze.
– Talán átvehetném a gyeplőt – szólalt meg óvatosan, amikor az
útitársai megint hangos nevetésre fakadtak.
– Inkább ne, drága barátom, érzem rajtad, hogy alaposan
felöntöttél a garatra – felelte Hinsley. – Minden rendben?
– Azt hiszem, igen – felelte bizonytalanul a fiú. – Csak olyan
ostobának érzem magam. Azt hiszem, Selby mégsem a barátom.
– Nagyon sajnálom, Archie! – Kitty hangjában őszinte
szánakozás érződött. A fiú ráemelte a tekintetét.
– De miért jött el értem? Be kell ismernem, nem tartom igazán
helyénvalónak.
– Muszáj volt eljönnöm – felelte a lány egyszerűen. – Akár
helyénvaló, akár nem. Ráadásul a bátyja elutazott Devonshire-be…
ki más jött volna el önért?
Kedvesen a fiatalemberre mosolygott, akiben különös balsejtelem
támadt. A mindenségit, ez a lány még mindig szerelmes belé! A
viselkedése igen furcsa, még ha így is áll a helyzet, de a jelek
egyértelműek! Archie meg volt győződve róla, hogy egyedül a
szerelem lehet az oka annak, hogy Kitty utánarohant.
Néhány hónappal korábban még belepirult volna a gondolatba,
most azonban arra a kellemetlen felismerésre jutott, hogy egy
cseppet sem örül neki. Többé már nem gondolta, hogy ők ketten
összeillenének… végtére is, ez a lány pisztolyt fogott a barátjára!
Igen, már tudta, hogy a barátjának becstelen szándékai voltak, de
akkor is.
Nem nekem való, gondolta komoran. Az ember nem azt várja a
feleségétől, hogy első szóra lepuffantsa őt, vagy legalábbis ezzel
fenyegetőzzön, ami nem sokkal jobb. De, gondolta rémülten, hogy
utasíthatna el egy ilyen mindenre elszánt hölgyet? Kitty a végén még
őt akarja majd lepuffantani! Archie kimerülten dőlt hátra az ülésen.
 35
Miután az aggodalom már nem nyomta annyira a szívét,
Radcliffe-nek a hazafelé út is rövidebbnek tűnt. Nem telt el sok idő,
és a kocsi apró ablakán beszűrődtek London tündöklő fényei.
Hangosan megkopogtatta a tetőt, mire Cecily hirtelen felriadt
álmából.
– Először a Wimpole Streetre vigyél bennünket! – kiáltott oda
Lawrence-nek.
Ezek után tíz perc sem telt el, és kintről is megkopogtatták a tetőt.
– Uram! – szólt Lawrence. – Azt hiszem, jobb lesz, ha idejön.
Amint Radcliffe kinyitotta a kocsi ajtaját, rögtön látta, miért hívta
oda Lawrence. Az útjukat egy szemből érkező, sárral borított bricska
állta el, amelynek ülésén Hinsley kapitány, Archie és Miss Talbot
szorongtak. Mindhármójuk megjelenését alaposan szétzilálta a
szélvihar.
– Radcliffe! – kiáltott megkönnyebbülten Hinsley. – Hát itt vagy!
Amikor Radcliffe mögött Sally és Cecily is előbújtak a kocsiból,
Kitty szeme elkerekedett.
– Mi folyik itt? – kérdezte egyszerre Radcliffe és Kitty, és
értetlenül bámultak egymásra.
– Talán jobb lenne, ha bemennénk – vágott közbe gyorsan a
kapitány –, és nem itt az utcán tárgyalnánk meg a dolgot.
– Miféle dolgot? – kérdezte éles hangon Radcliffe.
– Cecily, Sally, mi történt? – Kitty megragadta a húga karját, és
berángatta őt a házba. – Jöjjenek csak be mindannyian!
Ezzel mindenki sietve beözönlött az ajtón, csak hogy végre
megszabaduljanak a metsző széltől, majd egymás szavába vágva,
csapongva elmesélték a két történetet, amelyeket időnként döbbent
kiáltások szakítottak meg. Közben Radcliffe és Miss Talbot
magyarázatot követeltek, de a nagy hangzavarban ez nem volt
egyszerű. Ennek ellenére szép lassan összeálltak a kirakós
darabkái, és minden jelenlévő számára világosan kiderült, hogyan
töltötték az estét a másik csapat tagjai.
– Cecily! – Kitty a döbbenettől alig kapott levegőt. – Hogy tehetted
ezt?
 A húga sírva fakadt, és kiviharzott a szobából, Radcliffe pedig
dühösen mordult rá Hinsley kapitányra.
– Az ég szerelmére, hogy hagyhattad, hogy Miss Talbot ilyet
tegyen? – A hangja csak úgy izzott a haragtól. – Baja is eshetett
volna!
– Hogy hagyhattam? – Hinsley igyekezett elfojtani a mérgét. –
Szentséges ég, te már próbáltad valaha megmondani neki, mit
tegyen?
– Az én hibám az egész – ismerte be szerencsétlenül Archie. –
Elkezdtem eljárogatni, és Gerry, Ernie meg Hinsley hiába
mondogatták, hogy nem lesz jó vége, nem hallgattam rájuk. Aztán
valahogyan kicsúsztak a dolgok a kezeim közül… – Archie olyan
volt, akár egy szerencsétlen, elesett kisfiú.
A fivére szíve majd megszakadt érte.
– Nem, minden az én hibám – tiltakozott határozottan, és
megszorította az öccse vállát. – Észre kellett volna vennem… ott
kellett volna lennem veled. És nem csak az elmúlt rövid időszakra
gondolok.
Archie ellágyultan nézett a bátyjára, és a következő pillanatban
szorosan átölelték egymást.
– Sajnálom, Archie – mondta Radcliffe, és hátba veregette az
öccsét.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek, mielőtt a mama
szívrohamot kap – jegyezte meg Archie komoran, ahogy
kibontakoztak az ölelésből.
– Hazavigyem a testvéredet? – kérdezte Hinsley széles vigyorral.
– Nem, majd én – felelte Radcliffe, majd a barátjához lépett,
megragadta a karját, és erősen kezet rázott vele. – Köszönöm,
Hinsley. Holnap felkereslek.
A régóta tartó barátságuk elég szilárd alapokon állt ahhoz, hogy
az egyszerű szavakon túl másra ne is legyen szükség. Válaszképp a
kapitány némán megszorította Radcliffe kezét.
– Várj meg a kocsiban, jó? – fordult Radcliffe a testvéréhez. – Egy
perc, és jövök.
Hinsley a fiú után eredt, de mielőtt kilépett volna az ajtón, még
pajkosan a barátjára kacsintott, aki igyekezett tudomást sem venni
erről. Ezek után Miss Talbot és Radcliffe – Kitty és James –
kettesben maradtak a sejtelmesen megvilágított szalonban.
– Amit ma este az öcsémért tett… igazán nem kellett volna… –
szólalt meg Radcliffe, amint négyszemközt maradtak.
– Önnek sem kellett volna Cecily segítségére sietnie – vágta rá
Kitty. – De most, hogy mindketten kínos helyzetbe hoztuk magunkat,
miután olyasmit tettünk, amit nem lett volna muszáj, talán
mehetnénk is a dolgunkra.
A lány maga sem tudta, miért ennyire dühös, és miért épp
Radcliffe-en tölti ki a mérgét, csak abban volt biztos, hogy már
megint kellemetlenül érzi magát a férfi fürkésző pillantásainak
kereszttüzében. Radcliffe a vesémbe lát, emlékeztette magát újra,
és úgy érezte, hogy ezt képtelen tovább elviselni.
– Jól érzi magát? – kérdezte a férfi.
– Nos, hadd gondoljam végig! – kezdte keserűen, miközben
kapkodva lehántotta magáról a kabátját. – Nem, nem érzem jól
magam, mert korábban azt terveztem, hogy ma este már Mr.
Pemberton jegyese leszek. Nem érzem jól magam, mert azt hittem,
hogy jó testvér vagyok, és nem hanyagolom el Cecilyt annyira, hogy
a szökésben lássa az egyetlen módját annak, hogy végre felhívja
magára a figyelmemet. – Ezzel félredobta a kabátját, meg sem
nézte, hová. – Viszont továbbra is megvan a hatalmas adósságom,
és kicsit sem jutottam közelebb ahhoz, hogy valamilyen módon
megoldást találjak a gondjaimra. – Ekkor már a kesztyű gombjaival
babrált, de a hidegtől elgémberedett ujjai nem boldogultak a vékony
selyemmel. Végül dühös mozdulattal csapkodni kezdett, hogy
lerázza magáról a kesztyűt. – Szóval, igen, kifejezetten jól vagyok!
Tovább szerencsétlenkedett, míg egyszer csak el nem kapta a bal
karját egy nagyobb kéz. Radcliffe intett, hogy maradjon nyugton,
majd szép nyugodtan nekiállt kibújtatni a Kitty alkarján végigfutó
apró gombokat. Kitty elképedve figyelte őt. Radcliffe óvatos
mozdulatokkal kigombolta a bal kesztyűt, majd gyengéden
meglazította az anyagot Kitty ujjainál. Bár egyszer sem ért hozzá
Kitty bőréhez, ő mégis zavarba jött, és annak ellenére, hogy a
szalonban kifejezetten hűvös volt, elöntötte a forróság. Amikor
Radcliffe a másik keze után nyúlt, Kitty automatikusan odaadta neki,
és némán nézte, ahogy a férfi lehajtott fejjel ügyködik. Kitty haragja
végleg elpárolgott.
Annyira Radcliffe-re vallott, hogy így meglepte őt.
– Remélem, tudja, hogy nagyon hálás vagyok önnek a ma
estéért. Mindazért, amit Cecyért tett – szólalt meg végül Kitty, amikor
Radcliffe már a csuklójánál tartott. A legutolsó gomb nem adta
magát könnyen, így a férfi a homlokát ráncolva görnyedt a lány keze
fölé. Kitty eltűnődött, vajon érzi-e a szívverését a vékony anyagon át.
– Én is hálás vagyok önnek – mondta a férfi anélkül, hogy
felnézett volna. – Köszönöm, hogy elhozta Archie-t arról a szörnyű
helyről. Igazán bátran viselkedett… ennél bátrabban nem is lehetett
volna.
Kitty arca hirtelen lángra gyúlt, ami kifejezetten bosszantotta.
– Nos… – hebegte zavartan –, Archie nem érdemelte meg ezt a
sorsot.
Radcliffe most a jobb kesztyűt is gyengéden lehúzta Kitty karjáról,
és a mozdulat közben a selyem végigsimogatta a lány bőrét.
– Az élet nem mindig a tervek szerint alakul – emlékeztette
Radcliffe, és átnyújtotta a kesztyűt. – És a családunkat illetően
bizony mindketten követtünk el hibákat. Archie komoly veszélybe
került ma este, én pedig észre sem vettem a jeleket, ráadásul
túlságosan fent hordtam az orromat, hogy elfogadjam a
figyelmeztetését. Mindez jóvátehetetlen károkat okozhatott volna a
testvérem életében, amit soha nem bocsátottam volna meg
magamnak. Most nem is tehetek mást, mint bocsánatot kérek tőle,
és a jövőben igyekszem jobban figyelni rá.
Egymás szemébe néztek. A szalonban teljes volt a csend,
egyedül a tűz pattogása hallatszott. Mindketten azt figyelték, és csak
vártak. Várták az elkerülhetetlent, mert tudták, hogy ha elég
türelmesek, akkor történni fog velük valami, bármi is az. A csend ott
maradt velük még egy pillanatig, aztán még tovább. Kitty érezte,
ahogy a szíve vadul dörömböl a mellkasában, és izgalmában a
kesztyűjét szorongatta. Aztán egyszer csak nagy levegőt vett, mert
képtelen volt tovább elviselni a várakozást, de a következő
pillanatban az emeletről érkező éktelen zaj megzavarta őket.
Mindketten felkapták a fejüket, és csak hallgatták, ahogy Cecily az
emeleten hangosan dobogva fel-alá járkál.
Radcliffe felkapta a kalapját.
– Elköszönök, pihenjen csak nyugodtan – búcsúzott. – Hétfő este
találkozunk.
Archie kedélyesen beszélgetett Lawrence-szel a bricskánál,
amikor Radcliffe kilépett a házból. A bátyja rosszkedve
szemlátomást nem múlt el.
– Hazamegyünk? – kérdezte Archie megkönnyebbüléssel vegyes
félelemmel.
– Igen, hazamegyünk – bólintott Radcliffe. – Útközben beszéljük
meg, mit mondunk a mamának!
Az öccse fájdalmasan felnyögött.
– Szörnyű lesz, igaz?
– Még annál is szörnyűbb – felelte a bátyja. – Kérj tőle
bocsánatot, ne keress kifogásokat, és amint lehet, öleld meg őt! A
mama szeret téged, csak félt, és nem akarja, hogy bajod essen.
– Talán fel sem tűnt neki, hogy nem vagyok otthon – jegyezte
meg Archie, de nem fűzött hozzá sok reményt. – Olyan ostobának
érzem magam.
– Néhanapján megengedhetünk magunknak egy kevés
ostobaságot, különösen fiatal korunkban – nyugtatta meg Radcliffe.
– Nekem még annyi mentségem sincs, hogy fiatal vagyok, pedig én
is hibáztam. Sokkal többet kellett volna segítenem neked, Archie.
Észre kellett volna vennem, hogy szükséged van valakire, akivel
beszélhetsz. Bárcsak mertél volna hozzám fordulni!
– Akartam – szólalt meg halkan az öccse. – El is mentem hozzád,
hogy beszéljek veled… aztán megláttam Miss Talbotöt, aki épp
akkor távozott. Arra gondoltam, hogy talán… nem is tudom. Ahogy
táncoltál vele, aztán meg azt mondtad, hogy nem kellene feleségül
vennem, és akkor ott láttam őt nálad… egy pillanatra megfordult a
fejemben, hogy készakarva tetted.
Radcliffe felsóhajtott. Mennyi véletlen egybeesés!
– Az első este azért táncoltam Miss Talbottel, mert megkért rá –
kezdte megfontoltan. – Arra gondolt, hogy könnyebben
elvegyülnének az előkelő társaságban, ha szorosabbra fűznék a
kapcsolatot a családunkkal. Aznap reggel pedig azért keresett fel,
hogy megkérdezze, tudok-e valamit a kérői… ö… jelleméről.
Egyébként csak azért tanácsoltam, hogy ne vedd feleségül, Archie,
mert őszintén úgy vélem, hogy nem illetek össze.
– Ó! – csodálkozott Archie. – Így már minden világos. Micsoda
butaság volt tőlem feltételezni, hogy komolyan érdeklődsz Miss
Talbot iránt! A mi Jamesünk nem olyan, igaz? – Tréfásan oldalba
bökte a bátyját. Talán túl erősen, gondolta aggodalommal, ahogy
Radcliffe fájdalmas arcára pillantott.
Ezek után nem tartotta érdemesnek elárulni, hogy a szörnyű
gyanúja szerint Miss Talbot továbbra sem adta fel a reményt, hogy
egy nap Mrs. Archibald de Lacy legyen. Nem volt értelme tovább
bonyolítani a dolgokat, már így is épp elég eseménydús volt a nap…
és egyébként sem tudta, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Nem
szívesen okozott volna csalódást szegény lánynak, miután annyit
fáradozott, hogy megmentse őt, de… képtelen volt szabadulni a
gondolattól, hogy a bátyjának esetleg mindvégig igaza volt, és
mégsem illenek össze.
– Elmeséljük a mamának, mit tett értem Miss Talbot? – kérdezte
Archie némi gondolkodás után. – Nem vagyok biztos benne, hogy
helyeselné dolgot. Nem igazán volt helyénvaló, hogy Hinsley őt is
magával vitte.
– Még a mama is okozhat meglepetést – vonta meg a vállát
Radcliffe.
A Grosvenor Square-re érve azonban nem részesültek szívélyes
fogadtatásban. Aznap este, miután Lady Radcliffe hazaért, Pattson
azonnal beszámolt neki a kapitány látogatásáról, így amikor a fiai
beléptek a szalonba, ő már épp azt fontolgatta, hogy rendőrt hív, és
megkéri, hogy még a Temzét is kutassák át.
Ezek után Archie beszámolója csak rontott a helyzeten. Lady
Radcliffe hisztériás rohamot kapott, amikor meghallotta, hogy a fia a
Sohóban járt különféle kártyaklubokban, Archie pedig igencsak a
szívére vette anyja túlzott indulatait.
– Ha így viselkedik – mérgelődött a fiú –, akkor órákba fog telni,
mire mindent elmondok, márpedig én még szeretnék egy keveset
aludni, mielőtt felvirrad a nap.
 Radcliffe zavartan ácsorgott, miközben az anyjuk alaposan
lehordta az öccsét, amiért ennyire nincs rá tekintettel. Lady Radcliffe
még azt is a fia fejéhez vágta, hogy egy nap még a vesztét okozza.
– Nem valami jó az egészségem – emlékeztette Archie-t.
A kioktatás végén Lady Radcliffe határozottan megtiltotta, hogy
Archie valaha elhagyja a házat, akár egyedül, akár más felügyelete
alatt. Miután Archie megemlítette, hogy mindhárman hivatalosak
Lady Cholmondeley báljára hétfő este, az édesanyja kijelentette,
hogy a bálokra és a társasági eseményekre különleges felmentést
kap. Radcliffe-nek igaza volt, az édesanyjukat valóban keményebb
fából faragták, mint azt gondolták volna, miután ugyanis Archie
belefogott, hogy elmesélje az este történteket, Lady Radcliffe némán
hallgatta végig a beszámolót. Végül Radcliffe-hez fordult, és
jelentőségteljes pillantást váltott vele, mintha azt üzenték volna
egymásnak: milyen közel került Archie a teljes anyagi csődhöz!
– Nagy hálával tartozunk Miss Talbotnek – mondta komolyan
mindkét fiának. – Meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy
kifejezzük a hálánkat.
Erre Archie furcsamód még az eddigieknél is gondterheltebbnek
tűnt.
– Valóban? – kérdezte tétován. – Minden tőlünk telhetőt?
– Archie, ez a lány az életét kockáztatta érted – méltatlankodott
az anyja, mire ő még fancsalibb képet vágott. Lady Radcliffe
kisvártatva ágyba küldte a fiút, aki hálásan vonult ki a szalonból.
Látszott rajta, hogy valóban holtfáradt.
– Te jó ég! – sóhajtott Lady Radcliffe. – Te jó ég, micsoda éjszaka!
– Tartozom egy bocsánatkéréssel – szólalt meg váratlanul
Radcliffe. – Joggal aggódott Archie miatt, mama… hallgatnom kellett
volna önre.
– Egyikünk sem tudhatta, mekkora a baj – legyintett megbocsátón
Lady Radcliffe. – Azt is megértem, miért nem akartál belekeveredni.
A mi családunkban nem mindig bizonyult jó megoldásnak, ha valaki
beleszólt a másik életébe.
Radcliffe gépiesen bólintott, majd a díszes mennyezetre emelte a
tekintetét. Lady Radcliffe megigazgatta a frizuráját, de látszott rajta,
mennyire feldúlt.
 – És én még azt fontolgattam – kacagott fel idegesen –, azt
fontolgattam, hogy elengedem Ameliát az első báljára. Most
legszívesebben mindannyiótokat szobafogságra ítélnélek hosszú
évekre!
– Szerintem jó ötlet lenne – szólalt meg rövidke szünet után
Radcliffe, de továbbra sem nézett az édesanyjára. – Úgy értem, jó
lenne, ha Amelia már ebben a szezonban megnézhetné, milyen is
egy bál. Ez… ez természetesen az ön döntése, de én így gondolom.
Lady Radcliffe bizonytalanul elmosolyodott.
– Köszönöm, James – felelte egyszerűen.
Ezek után Radcliffe jó éjszakát kívánt, kilépett a hallba, de
ahelyett, hogy hazaindult volna, felszaladt a lépcsőn. A lába szinte
magától vitte őt fel a második emeletre, ahol benyitott az apja
dolgozószobájába. A helyiségben senki nem nyúlt semmihez, amióta
meghalt az apja, mégis nagy volt a tisztaság. Valaki gondosan
leporolhatta a bútorokat. Radcliffe az ujjaival végigsimította az
íróasztal lapját, és magában felidézte az apjával folytatott rengeteg
vitát. Annak idején számtalanszor estek egymásnak dühösen.
Versenyre keltek, ki bántja meg jobban a másikat, de mindketten
veszítettek. Radcliffe beült az asztal mögött álló karosszékbe, és
körbenézett.
– Uram?
Az ajtóban Pattson állt, arcán halvány mosollyal. Radcliffe
széttárta a karját.
– Hogy festek, Pattson?
– Igazán jól, uram.
– Úgy vélem, hogy ha én az asztalnak ezen az oldalán ülök, és
ön ott áll – tűnődött –, akkor most arról kellene beszélnem, mekkora
csalódást okozott nekem.
Pattson alig észrevehetően elhúzta a száját.
– Igen, ez beleillene a hagyományba.
– Azok voltak életem legrosszabb órái – emlékezett vissza
Radcliffe. – De tudja, mi a legborzasztóbb? Miután meghalt az öreg,
mit nem adtam volna, ha még egyszer hallhatom, ahogy lehord a
sárga földig! Tudja, a kioktatásaiban is rengeteg bölcsesség volt.
Bárki bármit mondjon, apám tökélyre fejlesztette a szidalmait.
Szívesen meghallgattam volna azt, amelyikkel engem várt haza
Waterlooból. Biztosan hatásos beszéd lett volna.
Pattson komor arccal nézett rá.
– Ha bátorkodhatom megjegyezni, uram – kezdte –, én
születésétől kezdve ismertem önt, és az édesapját is hosszú éveken
át szolgáltam. Úgy vélem, mindkettőjük jellemét alaposan
kiismertem, így hát kérem, higgye el, amit mondok: az édesapja
büszke volt önre. Tudta, hogy kiváló ember lesz önből. De nem
húzódhat meg az árnyékban örökké. Immár ön Lord Radcliffe, de az,
hogy ezzel a titulussal mit kezd, egyedül önön múlik.
Radcliffe csillogó szemmel nézett Pattsonre, majd megköszörülte
a torkát.
– Köszönöm, Pattson.
– Igazán nincs mit, uram.
 36
Kitty nem időzött sokáig a szalonban, mert tudta, hogy
mihamarabb fel kell mennie Cecilyhez, hogy beszéljen vele.
A húga fel sem pillantott, amikor belépett a szobájába. Mereven
ült az ágyán, a fejét a falnak fordította, a kezét szorosan
összekulcsolta az ölében. Kittyből kikívánkozott a sok keserű vád, de
tudta, hogy most le kell gyűrnie az indulatait.
– Sajnálom – szólalt meg végül. – Annyira sajnálom, Cecily.
– Komolyan? – fordult oda meglepetten a húga.
– Igazad volt mindenben. Hallgatnom kellett volna rád, de nem
tettem. Nagyon sajnálom. Olyannyira el voltam foglalva azzal, hogy
a jövőtökről gondoskodjam, hogy a boldogságotokról meg is
feledkeztem. Nagyon szeretném, ha boldog lennél, Cecily, de hidd
el, nem ez a módja.
– És az megfordult egyáltalán a fejedben, hogy én is szívesen
segítenék? – kérdezte könnyes szemmel a húga. – Azt hittem, az a
legfontosabb, hogy tehetős családba házasodjunk. Nos, Rupert
tehetős.
– De nem így gondoltam! A botrány soha nem teremt jólétet, ezt a
mama meg a papa példája is jól mutatja. – Kitty rövid időre
elhallgatott. – Komolyan szereted őt?
– Igen, azt hiszem, szeretem – vallotta be szégyellősen Cecily. –
Folyton ő jár a fejemben, és gyakran eszembe jut, milyen jó lenne
beszélni vele. Tudod, mi… sokat beszélgetünk. Könyvekről,
művészetről meg mindenféle érdekes témáról. Nem sokan
beszélgetnek velem ilyesmiről.
Kitty szíve elfacsarodott.
– Igen, tudom. És ezt is sajnálom. Azt hiszem, én… én azért nem
akarok ilyesmiről beszélni veled, mert olyankor egy kicsit butának
érzem magam.
– Te? – csodálkozott el Cecily.
– Ó, igen! Igazság szerint én mindig is irigyeltelek, amiért a
szüleink a leányneveldébe küldtek.
– Komolyan?
 – Igen. Amikor hazajöttél, olyan művelt voltál. Imádtad a
könyveket, és hirtelen olyan… olyan fennhéjázó lettél. Nekem meg
más dolgom sem volt, mint otthon maradni, férjet keríteni
magamnak, és gondoskodni a többiekről. Úgy éreztem, hogy hozzád
képest szürke kisegér vagyok.
– Dehogy vagy szürke kisegér! – tiltakozott Cecily. – Mindig,
mindenben biztos vagy, és mindig tudod, kinek mit kell mondani. Én
bezzeg folyton rosszat szólok, és mindkettőnket hajlamos vagyok
kínos helyzetbe hozni.
– És amikor megismerkedtünk a de Lacy családdal? Vagy amikor
meghívást kaptunk az Almack klubba? Ez mind a te érdemed,
Cecily, nem az enyém. Nélküled semmire nem mentem volna!
Cecily elpirult a boldogságtól, és végre-valahára összeszedte a
bátorságát, hogy feltegye a kérdést, amely egész este foglalkoztatta.
– Mostantól eltiltasz majd Ruperttől? – suttogta.
Kitty lassan kifújta a levegőt.
– Nem – mélázott el. – De lesznek feltételeim. Ha Lord Montagu
egy szót is szól másoknak a szökésetekről…
– Nem szól! – fogadkozott Cecily.
– Nos, legyen. De meg kell értened, milyen nehézségekkel jár
egy ilyen vonzalom. Ha ennyire magas célokat tűzöl ki, nagyon
fontos, hogy alaposan átgondold a tervet. Hogy mindent okosan
csinálj. – A húga buzgón bólintott. – Ha így áll a dolog, akkor én is
minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek – ígérte Kitty. – Ha
Mr. Pemberton megkéri a kezem, ami a ma este után talán mégsem
következik be, akkor a társadalmi ranglétrán szerencsére jóval
feljebb léphetünk. És akkor már nem is lesz olyan hatalmas
képtelenség a kettőtök ügye.
– Miért, te szeretnéd? – kérdezte félénken Cecily.
– Micsodát? – értetlenkedett Kitty.
– Hogy Mr. Pemberton megkérje a kezed.
– Még szép! – vágta rá a nővére.
– A ma este után azt hittem, hogy máshoz fűznek gyengéd
érzelmek – bökte ki őszintén Cecily.
Kitty megrázta a fejét.
 – Nem fűznek – szögezte le, de a torkában gombóc nőtt. – Nem
is fűzhetnének.
– Valóban? Pedig ma este…
Kitty a fejét rázta.
– Nem beszélhetek róla. És most feküdjünk le, Cecy. Nagyon
hosszú nap áll mögöttünk.
Miután elfújták a gyertyákat, Cecily és Kitty még sokáig
sutyorogtak a sötétben. Az otthonukról beszélgettek, a testvéreikről,
és félálomban azt tervezgették, hogyan lehetne elérni, hogy Lady
Montagu áldását adja Cecilyékre. Most kivételesen Kitty volt az, akit
a mondat közepén elsőként nyomott el az álom.
Cecily is behunyta a szemét, és összeszorult a szíve, ahogy a
nővérére gondolt. Micsoda szomorú irónia, gondolta, hogy Kitty csak
ebben a kétségbeejtő helyzetben ébredt rá, mennyire szerelmes
Archie de Lacybe! Épp, mint a görög tragédiákban…
A vihar reggelre sem csitult. A testvérek későn ébredtek. Mivel
Kitty a szobalányt egy szabadnappal, no meg a maradék kis
pénzecskéjükkel jutalmazta a családnak tett szolgálataiért, Cecilyvel
a szalonban töltötték az egész napot, és a kandalló mellett üldögélve
az esőt figyelték.
– Van valami, amit holnap szeretnél megnézni a városban? –
kérdezte Kitty a húgát, miközben épp a forró csokoládéjukat
szürcsölték. – Talán elmehetnénk újra az Elgin-márványokhoz. A
legutóbbi látogatásunk igencsak rövidre sikeredett. Vagy talán
múzeumba mennél?
Cecily elmosolyodott, és örömmel elfogadta Kitty békejobbját.
Másnap gyönyörű, felhőtlen volt az ég, amikor útra keltek, és sok
mindent sikerült megnézniük. Cecily kipipált jó néhány londoni
nevezetességet, ahová már régóta szeretett volna ellátogatni. A
márványokkal kezdték, aztán bejárták a British Museum nagy részét,
és megcsodálták a rengeteg régi leletet. Körülnéztek a könyvtárban,
majd a délután további részét az Astley’s Amphitheatre elnevezésű
cirkuszban töltötték. Cecily kissé csalódottan vette tudomásul, hogy
a botanikus kert aznap zárva tart, de Kitty megígérte neki, hogy
másnap visszajönnek.
– Komolyan? – csodálkozott Cecily.
 – Van még időnk – bólintott a nővére, és magába szívta a
kellemesen langyos nyári levegőt. – Hát nem gyönyörű London ma?
– „Földi látvány nincs még ily isteni”[5] – szavalta Cecily.
– Pontosan – értett egyet Kitty.
Szürkületkor hazatértek a Wimpole Streetre, hogy felkészüljenek
az estére. A szalonban Dorothy néni fogadta őket, aki békésen
iszogatta a teáját.
– Nos – mérte végig őket szúrós tekintettel –, Sally azt mondja,
izgalmas hétvégétek volt, de végül minden megoldódott.
Kitty örült, hogy Sally nem bírta magában tartani a híreket, mert
így legalább nem neki kellett mindenről beszámolnia. Igaz, Dorothy
néni közel sem tűnt olyan csalódottnak, mint gondolta, sőt, a szája
sarkában halvány mosoly bujkált, és az arca egészen kipirult.
– Igen, végül szerencsésen alakultak a dolgok – bólintott Kitty, és
a nénikéje arcát fürkészte. – Milyen volt Kent?
– Nos, én sem unatkoztam – felelte Dorothy néni, majd hangos
koppanással letette a teáscsészét. – Sőt, híreim vannak, lányok.
Férjhez mentem.
Kinyújtotta a kezét, és megmutatta az ujján csillogó gyűrűt. Cecily
lélegzete elakadt, Kitty pedig értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Férjhez ment? – ámuldozott Kitty. – Mikor? És kihez?
– Mr. Fletcherhez, tegnap.
– Úgy érti, hogy elszöktek, és titokban tartották meg az esküvőt?
– kérdezte Kitty elhaló hangon. Ezek szerint hármójuk közül egyedül
ő nem akart titokban megházasodni tegnap éjjel?
Dorothy néni rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Ostoba kislány, még szép, hogy nem! Titkos esküvőre csak a
fiatal lányok kaphatók, és az én esetemben nem is lett volna rá
szükség. Mr. Fletcher különleges engedélyt szerzett, és szombat
délután az édesanyja templomában esküdtünk, teljesen törvényesen
és tisztességesen.
Cecily és a nővére kis ideig némán meredtek rá, annyira mellbe
vágta őket a bejelentés.
– Természetesen örültem volna, ha ti is ott vagytok –
mentegetőzött Dorothy néni –, de nem akartam Kitty figyelmét
elvonni Pembertonről. És… nos, Mr. Fletcher nem akart tovább
várni.
– Tovább? – ismételte Kitty, és úgy érezte magát, mint egy
papagáj. – Nénikém, mióta tart már ez a dolog?
– Valójában már évek óta – mosolyodott el Dorothy néni. –
Réges-régen ismertük egymást… Mr. Fletcher volt az, akiről a
parkban meséltem nektek, ha emlékeztek még. Egy ideje özvegy, és
amikor Montagúék bálján találkoztunk, azonnal felismert. Mondtam
nektek, hogy bármikor belefuthatunk régi ismerősökbe, de ez
alkalommal nem bánom, ugyanis a bál óta udvarolt nekem.
Kitty igyekezett megemészteni a hallottakat, de maga sem tudta,
mit gondoljon. Ostobának érezte magát, hiszen a húga és a nénikéje
már hetek óta a saját szerelmi életükkel voltak elfoglalva anélkül,
hogy ő bármit is észrevett vagy gyanított volna. Az utóbbi
hónapokban hozzászokott, hogy Dorothy néni az övék, és ha
belegondolt, hogy Mr. Fletcher elrabolja tőlük… Kitty bizony furcsán
érezte magát.
– Gratulálok, nénikém – szólalt meg Cecily, majd odalépett, és
csókot nyomott Dorothy néni arcára.
– Kitty? – nézett rá kérdőn a nénikéje.
Kitty összeszedte magát. Nem volt semmi szükség a
féltékenykedésre. Azok után, amit a nagynénje tett értük, a két fiatal
lányért, akik valójában nem voltak a rokonai, minden boldogságot
megérdemel.
Megölelte őt, de a torkában a gombóc nőttön-nőtt.
– Nagyon örülök a boldogságának – mondta elhaló hangon.
Dorothy néni letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Drága lányaim! – sóhajtott. Megfogta, és megszorongatta
mindkettőjük kezét, majd határozottan biccentett, és felállt.
– És most készüljünk fel az estére! – csapta össze a kezét. –
Végtére is, nem lenne jó, ha az én esküvőm lenne az egyetlen
ebben a szezonban!
[5] William Wordsworth: A Westminster hídon (Szabó Lőrinc fordítása)
 37
Aznap este, miközben London utcáján kocsikáztak, egyetlen szót
sem szóltak, de mindhárman érezték, hogy ma, az utolsó londoni
bálon lezárul egy fontos időszak. Bármi is történik ma este, Kitty és
Cecily rövidesen hazatérnek a testvéreikhez. A kocsi végül megállt a
bejárat előtt. Kitty szíve elfacsarodott, amikor visszaemlékezett,
milyen csodálatos volt a legelső bál. Az emlék úgy villant fel benne,
mint egy tűzijáték: látta maga előtt a gyertyákat, a tarkabarka ruhák
és a csillogó ékszerek tengerét, érezte a pezsgő ízét és Radcliffe
kezének melegét.
– Jól szórakoztunk a sok bálon, nem igaz? – fordult a húgához.
– Nagyon jól – felelte Cecily.
Még egyszer, utoljára beléptek a küzdőtérre.
Bent a teremben Kitty nem látta Mr. Pembertont, és ennek
kifejezetten örült. Tudta, hogy ha találkozik vele, kénytelen lesz az
estét azzal tölteni, hogy kiengeszteli őt, és kicsalja belőle azt a
házassági ajánlatot, amely két napja volt esedékes. Bár soha nem
volt még ennyire fontos, hogy menyasszonyként távozzon a bálból –
és a városból –, magában mégis azt kívánta, bár kaphatna még
néhány nyugodt percet.
Dorothy néni szinte azonnal a férje keresésére indult – a férje,
ismételgette magában Kitty, mert még mindig nem tért magához a
döbbenettől –, és Cecily is magára hagyta őt.
– Megyek, megkeresem Montagút.
– Menj csak – biztatta őt kedvesen Kitty. – De maradjatok szem
előtt!
Cecily mérges pillantást vetett rá a válla fölött – mintha Kitty
valami nevetségeset mondott volna, mintha nem tegnap akartak
volna titokban összeházasodni –, aztán átvágott a báltermen. Az
étkező felé menet összetalálkozott Mr. de Lacyvel, akivel
jelentőségteljes pillantást váltottak a különös éjszakai kalandok után.
Cecily a fiatalember karjára tette a kezét. Tudta, hogy Kitty nem kér
a segítségéből, de legalább meg akarta próbálni.
– Beszélnie kellene a nővéremmel – mondta.
– Valóban? – vonakodott Mr. de Lacy.
 – Igen. Remélem, meg tud bocsátani neki – tette hozzá nagy
buzgón Cecily. – Tudom, hogy az egész nagyon furcsa, és hogy a
nővérem viselkedése csak összezavarta önt… de szereti magát, Mr.
de Lacy.
– Szeret engem? – kiáltott fejhangon a fiú. – Ó, szentséges ég!
Cecily a szomszédos teremben megpillantotta Montagu alakját.
– Gondolja végig, amit mondtam! – kötötte a fiatalember lelkére,
azután otthagyta őt.
– Még szép, hogy végiggondolom… abban biztos lehet – nyögött
keservesen Archie.
Kitty céltalanul lődörgött a bálteremben. Áltathatta volna magát
azzal, hogy Pembertont keresi, de a tekintete nem őt kutatta a
tömegben. A terem túlsó sarkában Lady Radcliffe-re lett figyelmes,
aki épp neki integetett. Visszaintett, és Lady Radcliffe mellett Mr. de
Lacyt pillantotta meg. A fiatalember elsápadt, amikor találkozott a
tekintetük. Különös. Ott volt Lady Amelia is, akinek a haját
feltornyozták, a ruháját pedig hosszúra engedték. Lady Radcliffe
ezek szerint úgy ítélte, hogy a lányának jót tenne, ha
belekóstolhatna a báli szezonba, mielőtt jövőre bemutatják őt a
társaságban. Lady Amelia nagyon csinos volt, ahogy az édesanyja
mellett ácsorgott, bár a szemében csillogó harciasság rosszat
sejtetett.
A következő pillanatban felcsendült a zene, ami a soron lévő tánc
kezdetét jelezte, mire a szerteszét lézengő párok hirtelen egymást
kerülgetve sorba rendeződtek. A hölgyek felfogták a ruhájukat, az
urak a karjukat nyújtották. Ekkor Kitty megpillantotta őt. Radcliffe
egészen közel állt, és minden bizonnyal azt várta, mikor veszi őt
észre, mert amint egymásra néztek, gúnyosan vonta fel a
szemöldökét, mintha csak azt mondaná: késett.
Kitty válaszképpen résnyire húzta a szemét. Radcliffe hívogatón a
kezét nyújtotta, mire a lány gondolkodás nélkül odalépett hozzá.
– Nem hittem volna, hogy a szigorú szabályai megengedik ezt a
táncot – jegyezte meg.
– Úgy döntöttem, hogy ez alkalommal kivételt teszek. Táncolna
velem, Miss Talbot?
 Ez volt az utolsó táncuk. A ma este után Kittynek talán soha nem
adatik meg még egy ilyen pillanat, de legalább ezt az emléket
megőrizheti. Megfogta a férfi felkínált kezét, és csendben a
táncparkett közepére lépett vele. A zene újból felcsendült: keringő
volt. Kitty első keringője.
Radcliffe tenyere a lány derekára simult, Kittyé a férfi vállára. Ez
most más volt, mint amikor először táncoltak. Teljesen más. Akkor
hatalmas szakadék tátongott közöttük, most viszont szorosan
egymáshoz simultak. Sokkal közelebb voltak, mint azt Kitty valaha
elképzelhetőnek tartotta volna. Érezte Radcliffe testének melegét,
érezte, ahogy a férfi felöltőjének finom anyaga a ruhájához ér, ahogy
a tenyere a hátára simul, és – bár a hangos zene mellett ez
képtelenségnek tűnt – hallotta, ahogy a lélegzete a fülét cirógatja.
Ahogy körbe-körbe lejtettek a teremben, Kitty képtelen volt
rávenni magát, hogy a férfira nézzen. Egyáltalán nem erre számított,
és most először érezte úgy, hogy nincs terve arra nézve, mit
mondjon, illetve hogyan fordítsa előnyére a helyzetet. Úgy tűnt,
Radcliffe számára is szokatlan a helyzet, kis idő elteltével ugyanis
csodálkozva hümmögött.
– Nem vall önre ez a mély hallgatás – jegyezte meg széles
mosollyal.
Kitty egy pillanatra a férfi szemébe nézett, majd elfordult, mert
tartott attól, mit látna benne. Hetek óta nem izgult ennyire a
társaságában.
– Nem tudom, mit mondhatnék – ismerte be halkan. – Higgye el,
ez nekem is éppolyan furcsa, mint önnek.
Radcliffe megpörgette Kittyt, de miközben megfordult vele a
terem, a férfi keze biztosan tartotta őt. Ezek után visszasimultak az
ölelésbe, és a kezük újra összefonódott.
– Akkor talán jobb lesz, ha én beszélek – szólalt meg Radcliffe,
és nagy levegőt vett. – Az utóbbi hónapokban sokat… sokat
tanultam a beszélgetéseinkből, és, elismerem, a vitáinkból is.
Rákényszerített, hogy szembenézzek a képmutatásommal és
átértékeljem a nézeteimet, és ráébresztett, hogy sok tekintetben –
ennyi év után is – még mindig az apámmal állok harcban.
 Kitty az imént még képtelen volt Radcliffe szemébe nézni, most
viszont alig tudta levenni róla a tekintetét. Szíven ütötte a férfi
vallomása. A lelke mélyén talán ezeket a szavakat akarta hallani,
most mégis mélyen felkavarták. A következő pillanatban újra
megpördültek. Kitty nem figyelt a lépésekre, egyedül Radcliffe-et
nézte, a lábuk mégis teljes összhangban mozgott a parketten.
– Azt hiszem, megváltoztam, mióta megismertem önt – folytatta
Radcliffe, és egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról –, és…
ön mellett, azt hiszem, jobb ember lett belőlem. – Kitty ujjai
megfeszültek Radcliffe tenyerében. A férfi minden szava éles
villámcsapásként hatolt a szívébe, de úgy érezte, képtelen tovább
hallgatni őt. Tudta, hogy a vallomása úgysem változtat semmin. –
Egyszer azt kérdezte – folytatta Radcliffe elcsukló hangon –,
számítana-e a családi háttere, ha az érzései őszinték lennének.
Akkor nem adtam választ a kérdésére, Miss Talbot… Kitty. Most
azonban tudnia kell, hogy többé már nem számít.
Kitty levegő után kapott.
– Nem számít? – kérdezte. Körülöttük a zene a tetőfokára hágott,
a tánc a végéhez közeledett. Az utolsó forgásnál egy pillanatra
elveszítették egymást szem elől, aztán Radcliffe újra a karjaiba
vonta őt.
– Nem – ismételte Radcliffe.
A zene elnémult. A táncosok illedelmesen meghajoltak egymás
előtt. Kitty pislogva lépett hátra. Radcliffe egy pillanatra még a lány
kezébe kapaszkodott, mintha nem akarná elengedni őt, és miután
szétváltak, Kitty egyszer csak dideregni kezdett. A többiekkel együtt
ő is tapsolt, a következő pillanatban azonban Radcliffe mögött
megpillantotta Mr. Pembertont, aki fancsali ábrázattal épp feléjük
tartott.
– Gyorsan – szólt oda a lány Radcliffe-nek. – Sétáljunk egyet a
kertben, mielőtt…
– Mielőtt? – kérdezte Radcliffe, de már nyújtotta is a karját.
– Semmi.
A férfi észrevette, hogy Kitty a válla fölött Pembertonre sandít,
miközben szapora léptekkel kisiettek a verandára, amelyet csak a
csillagok és az ablakból kiszűrődő gyertyafény világított be. Rajtuk
kívül szerencsére nem volt ott senki, így amint kiértek a friss
levegőre, Radcliffe azonnal a lényegre tért:
– Ezek szerint… továbbra is számít Mr. Pemberton házassági
ajánlatára? – kérdezte, de hiába erőltetett magára nyugalmat, a
hangjából kiérződött az aggodalom. Kitty szíve belesajdult. Miért épp
ebben a pillanatban kellett Pembertonnek felbukkannia? Miért? Kitty
hazudhatott volna, de belátta, hogy nincs értelme.
– Igen. Számítok rá.
Radcliffe egy pillanatra a kert felé fordult, hogy összeszedje
magát.
– Nos, bevallom, azt hittem, hogy a múlt éjszaka történtek után
lefújta a lánykérést, de belátom, hogy ez hatalmas ostobaság volt
tőlem. – Amint visszafordult a lányhoz, a tekintete megkeményedett.
– És megkérdezhetem, hogy elfogadja-e majd Mr. Pemberton
házassági ajánlatát?
– Uram – kezdte Kitty reszkető hangon. – A helyzetem nem
változott. Továbbra is kénytelen vagyok vagyonos vőlegényt keríteni
magamnak, mire hazautazom Londonból, különben el kell adnom az
otthonunkat, és valamilyen módon egymagam kell hogy eltartsam a
húgaimat. De azt hittem… az előbb azt hittem, hogy mindez már
nem zavarja önt. – Kitty a bálterem felé intett, mintha próbálná
felfogni az ott hallottakat.
– Én… nem is zavar – mondta Radcliffe, és megdörzsölte az
arcát. – De az nagyon nincs ínyemre, hogy elfogadja egy másik férfi
házassági ajánlatát.
– Akkor nem értem, mit vár tőlem! – fakadt ki Kitty, és
reménytelenül tárta szét a karját. – A helyzetemen nem
változtathatok. Muszáj megházasodnom. És más ajánlatot egyelőre
nem kaptam. – A férfi kerülte a tekintetét. – Kérdezze meg azt is –
folytatta Kitty rekedtes hangon –, kérdezze meg, hogy ha rajtam
állna, szívesen feleségül mennék-e Pembertonhöz.
Radcliffe felpillantott.
– Szívesen hozzámenne?
– Nem – csuklott el a lány hangja. – És most kérdezze meg, hogy
ha egyedül rajtam állna, továbbra is szeretném-e önt.
Radcliffe közelebb lépett.
 – Szeretne?
– Igen – vallotta be Kitty. – De mindig a húgaim érdekeit kell szem
előtt tartanom. Mindig, minden áldott nap őket kell előtérbe
helyeznem, és nem magamat. De önt épp annyira szeretem, mint
amekkora szükségem van a pénzre. Ön mindenki másnál jobban
ismer, hiszen látta a legjobb és a legrosszabb énemet is.
Kitty mélyen a férfi szemébe nézett, nyíltan, mindenféle színlelés
és mesterkéltség nélkül, tele érzelmekkel. Radcliffe még közelebb
lépett. Olyan közel, hogy akár odanyúlhatott volna, és gyengéden
megcirógathatta volna a lány arcát.
– Megtenné… megtenné, hogy hozzám jön feleségül, Kitty? –
kérdezte Lord Radcliffe – James – rekedten.
Kitty tanácstalanul felnevetett, olyan képtelenségnek tűnt a
kérdés. Mintha a férfi nem tudná a választ.
– Igen – felelte Kitty. – De tájékoztatnom kell, hogy a
hozományom négy testvérből, egy lyukas tetőből és tengernyi
adósságból áll.
Radcliffe szája halvány mosolyra húzódott, amely végül szétterült
az arcán.
– Köszönöm az őszinteségét – szólalt meg meleg hangon, mire
Kitty elnevette magát. – Biztosíthatom róla, hogy nagyon szeretném
megismerni a testvéreit, a lyukas tetőnek az én szememben van
valamiféle rusztikus bája, az adóssága pedig nem riaszt vissza –
mondta, majd rövid szünet után folytatta: – Természetesen
megértem, ha látni akarja a könyvelésemet, mielőtt elkötelezné
magát.
Kitty boldogan kacagott fel.
– Nem hinném, hogy szükség van rá – mondta. – Csak esküdjön
meg, hogy hihetetlenül gazdag, és hogy a családom minden
adósságát törleszti.
– Hihetetlenül gazdag vagyok – mondta utána Radcliffe. – És a
családja minden adósságát törlesztem.
– Nos, ezek után – vigyorodott el a lány –, nagyon szívesen
feleségül megyek önhöz.
Radcliffe gyengéden megfogta Kitty állát. A csókjukban nem volt
semmi tétovaság. Mintha mindketten előre elolvasták volna a
forgatókönyvet, és mindvégig csak egy jelre vártak volna, hogy
megtörténjen a boldog befejezés, amelyben mindketten teljes
átéléssel vettek részt. Ezek után beletelt egy kis időbe, mire újból
szóhoz jutottak.
– James! James! – A kiáltásra hirtelen szétrebbentek. Archie volt
az, aki feldúlva rohant ki a kertbe. – Hát itt vagy! A mama téged
keres… nem találja Ameliát… Egyébként minden rendben van? –
méregette őket gyanakodva.
– Igen, Archie. Minden teljesen rendben van. Épp most
állapodtunk meg Miss Talbottel, hogy egybekelünk – jelentette ki
Radcliffe, és megfogta Kitty kezét.
– A mindenségit! – hüledezett Archie. – El sem hiszem!
Kitty ijedten gondolt bele, hogy Archie számára ez a hír talán nem
örvendetes. Végtére is, nem olyan régen a fiatalember még őszintén
ragaszkodott hozzá, vagy legalábbis ezt hitte magáról. James
bizonytalan arckifejezéséből úgy tűnt, benne is hasonló aggályok
ébredtek.
– Archie? – nézett rá kérdőn Kitty. A fiú felocsúdott a
gondolataiból, a bátyjához ugrott, és kezet fogott vele.
– Remek hír, gratulálok! – mondta buzgón. – Egy kicsit ostobának
éreztem magam, de most már jól vagyok. Micsoda szamár vagyok!
Balga módon azt hittem, hogy ön hozzám szeretne feleségül jönni,
Kitty. Most azonban megkönnyebbültem, hogy nem ez a helyzet.
Nem hinném, hogy összeillenénk, úgyhogy talán jobb is így. Megérti,
ugyebár?
Archie alig győzött mentegetőzni, mintha rossz hírt közölne.
Kitty méregbe gurult.
– Archie, nagyon úgy hangzik, mintha ön utasítana el engem!
James harsány hahotára fakadt.
 38
– Ne legyenek túl nagy elvárásaid! – figyelmeztette Kitty. – Netley
jóval szerényebb otthon, mint Radcliffe Hall.
– Igyekszem – ígérte James.
A lány összevonta a szemöldökét.
– Bár nem csodálkoznék, ha a mi otthonunkat Radcliffe Hallnál
lakályosabbnak találnád.
– Hát persze – bólintott James. – Kétségem sincs afelől, hogy
Netley-t minden tekintetben szebbnek és jobbnak fogom találni, mint
Radcliffe Hallt.
A báli szezon véget ért. Az esküvői előkészületek megkezdődtek,
és a Talbot testvérek végre-valahára hazatérhettek. A Radcliffe
család tökéletesen arányos, kényelmes kocsijában elmondhatatlanul
kellemesebbnek bizonyult az utazás, mint amikor annak idején
Londonba igyekeztek. Most a mezők, a fák és a sövények lágyan
suhantak el mellettük. Radcliffe az út nagy részében a kocsi mellett
lovagolt, de ezen a délutánon inkább beült a hölgyek mellé. Talán
észrevette, hogy az otthonához közeledve Kitty idegei szinte
pattanásig feszülnek.
A lány egész úton azon tűnődött, vajon a húgai megváltoztak-e,
mialatt távol voltak egymástól, és azt latolgatta, mi mindenről maradt
le. Az is nyugtalanította, mit szólnak majd a húgai ahhoz, hogy
ennyire megváltozott. Mert igenis megváltozott az utóbbi időben.
Végre megszabadult a hatalmas adósságuk súlyától, ami eddig a
vállát nyomta.
Kitty számára szinte felfoghatatlan volt, milyen gyorsan
megoldódott az adósság kérdése. Az eljegyzésük másnapján
Radcliffe váratlanul megjelent a Wimpole Streeten, kezében egy
kötelezvénnyel, amelyet a saját bankja állított ki. Ezek után Kittyvel
együtt leültek a szalonban. Kitty megírta a levelet Mr. Anstey-nek és
Mr. Ainsley-nek, amelyben tájékoztatta őket, hogy a tartozásuk teljes
összegét törleszti, majd csatolta a kötelezvényt, amelyre James
szemrebbenés nélkül ráírta a döbbenetesen nagy összeget, amit a
lány kért. Pillanatokon belül el is készültek. Milyen súlyos
dokumentumot rejt egy vékonyka boríték, gondolta Kitty. Erős
késztetése támadt, hogy felbontsa, és újból átolvasson mindent,
csak hogy egészen biztos legyen benne, hogy mindent elrendeztek,
de végül visszafogta magát. Jamesre pillantott, hogy elmondja,
milyen hihetetlen érzés megszabadulni a terhektől, de a következő
pillanatban rádöbbent, hogy kettesben maradtak, most először
azóta, hogy egymásra találtak a gyertyafényes verandán. James
pillantásából úgy vélte, hogy neki is épp ez jár a fejében.
– A nagynénéd Mr. Fletchernél van? – súgta halkan James.
– Igen. – Kittynek úgy tűnt, hogy a kettőjük közti távolság
egészen apróra zsugorodott.
– És Cecily még mindig alszik?
– Igen.
James lassan elmosolyodott.
– Mennem kell – mondta, de meg sem moccant. – Az
eljegyzésünknek hamarosan híre megy. Óvatosnak kell lennünk.
– Ez nagyon unalmasan hangzik – jegyezte meg könnyedén Kitty,
és Jameshez hajolt.
James felkacagott, majd megfogta a lány kezét, és gyengéden az
ölébe vonta őt. Mielőtt az ajkuk összeért, vidám, cinkos pillantást
vetettek egymásra. Ezek után, illetlenség ide vagy oda, jó időbe telt,
mire James rászánta magát, hogy búcsút vegyen Kittytől.
Kitty a kocsiban boldogan emlékezett vissza erre a reggelre, de
az ábrándozásból egyszer csak egy halk horkantás zökkentette ki.
Cecily időközben elaludt, és a feje előrebukott. A kezében Lord
Montagu levelét szorongatta, amelyet a fiatalember kissé esetlenül,
jambikus pentameterben fogalmazott meg. Kitty a levélre pillantott,
és a homlokát ráncolta. Alaposan végig kellett gondolnia, mihez
kezdjenek ezzel a különös románccal.
– Ez az intrikus arckifejezésed – jegyezte meg James. – Miben
mesterkedsz?
– Nincs is intrikus arckifejezésem – húzta fel az orrát Kitty.
James kétkedő pillantással méregette őt, Kitty pedig ártatlan arcot
vágott.
– Komolyan azt hiszed, hogy folyton a cselszövésen jár az
eszem? – kérdezte angyali mosollyal.
 – Igen – vágta rá James, de a hangjából kiérződött a szeretet. –
Már régóta tudom, hogy mindig, mindenbe beleütöd az orrod.
Ritkán fordul elő, hogy az ember vőlegénye ilyesmivel tréfálkozik,
Kitty azonban kénytelen volt beismerni, hogy James szavainak volt
némi alapja. A mesterkedéseinek eredményét azonban senki nem
vonhatta volna kétségbe. Természetesen nem lett volna ildomos
önmagát az egekbe magasztalni, de Kitty megállapította, hogy
igazán csodásan intézte az ügyeit az elmúlt hónapokban. Nemcsak
az adósságaiktól szabadult meg, de olyan vőlegényre tett szert,
akibe, ezt őszinte szívvel mondhatta, szerelmes volt. Mi más lenne
ez, ha nem kiváló eredmény?
Amint durvább terepre értek, a kocsi zötykölődni kezdett. Kitty az
ablakon át a jól ismert tájat figyelte.
– Nemsokára otthon vagyunk! – kiáltotta izgatottan, és
megragadta a húga térdét. – Cecily, ébredj!
A kocsi lelassított, majd jobbra egy hepehupás útra fordult,
amelyet úgy ismert, mint a saját tenyerét. Netley Cottage kínzó
lassúsággal sejlett fel a távolban. Kitty mohó tekintete nem győzött
betelni a téglafalra felkúszó borostyán, a kéményből felszálló füst és
az ablakot beárnyékoló magnólia csodás látványával. Amint
megpillantotta a hatalmas virágszirmokat a földön, bosszankodva
gondolt bele, hogy idén elszalasztotta a magnólia virágzását. Kitty és
Cecily alig várták, hogy megálljon a kocsi, és úrihölgyhöz méltatlan
módon, kapkodva másztak le róla. Kitty a házból örömkiáltásokat és
lábdobogást hallott. Minden bizonnyal a húgaik is észrevették az
érkező kocsit. Kitty egy pillanatra megtorpant, és mélyen
beszippantotta a friss levegőt, amelynek, meg mert volna esküdni rá,
még az íze is más volt.
Tisztában volt vele, hogy még rengeteg tennivaló és
megbeszélnivaló vár rájuk, de miután hónapokig kétségek között élt,
mert nem tudhatta, beválnak-e a tervei, most hagyta, hogy átjárja őt
a mélységes megkönnyebbülés. Végre-valahára hazaértek. Igen,
teljesítették a céljukat. Amikor aztán kicsapódott a bejárati ajtó, és
kiözönlöttek a testvérei, Kitty teljes bizonyossággal érezte, hogy
abban a pillanatban pontosan ott van, ahol lennie kell.
 Köszönetnyilvánítás
Hamarabb végeznék, ha azokat sorolnám fel, akik nem segítettek
a könyvem megírásában, és nem azokat, akik segítettek, de ha a
kedves Olvasó hajlandó velem tartani, teszek egy próbát.
Először is, köszönettel tartozom Maddy Milburnnek és az egész
csapatának, amiért befogadtak maguk közé. Még most is csodálattal
adózom a kedvességetek, a szenvedélyetek és fáradhatatlan
munkabírásotok előtt. Hálás vagyok Maddynek, Rachel Yeoh-nak és
Georgia McVeighnek, amiért olyan alapos munkát végeztek a
kéziratomon – ti már kezdetektől fogva jobban tudtátok, mit akarok
mondani, mint én magam –, valamint Liv Maidmentnek, Rachelnek,
Giles Milburnnek és Emma Dawsonnak, amiért megválaszolták soha
szűnni nem akaró kérdéseimet. Hatalmas köszönet Liane-Louise
Smith-nek, Valentina Paulmichlnek és Georgina Simmondsnek, akik
nagy lelkesedéssel vitték hírét a könyvemnek a nagyvilágban,
fantasztikus nemzetközi csapatot hoztak létre, és mindig csodálatos
e-maileket írtak nekem.
Köszönet illeti a csodálatos főszerkesztőket, Martha Ashbyt és
Pam Dormant a kedvességükért, a hozzáértésükért és
bölcsességükért. Talán mindketten egyenesen Zeusz fejéből
pattantatok ki? Egyébként nincs senki, akivel szívesebben
beszélgetnék cilinderekről, mint veletek. Köszönöm, hogy legjobb
tudásotokkal segítettétek a könyvem megszületését. Hálás köszönet
Chere Tricot szerkesztőnek és Charlotte Webb korrektornak, akik
csodálatos munkát végeztek, hogy gördülékennyé tegyék a szöveget
a szóismétlések, bonyolult mondatok és a rengeteg határozószó
kigyomlálásával.
Abban a herkulesi munkában, amely egy könyv kiadásával jár,
messze az én feladatom a legkönnyebb. Kifejezetten szerencsésnek
tartom magam, hogy szerte a világon hihetetlenül tehetséges
emberek dolgoznak a könyvemen. Szeretnék szívből köszönetet
mondani a Central Könyvek kiadó remek csapatának. Külön
köszönet illeti Marosi Lászlót és Faludi Laurát, a kiadó két
fantasztikus munkatársát, valamint Novák Petrát, akinek a gyönyörű
fordítást köszönhetjük, és Vereckei Andreát a szöveg gondozásáért.
Nagyon hálás vagyok a munkátokért.
Köszönettel tartozom Fran Fabriczkinek, hiszen a vasárnapi
írásgyakorlataink nélkül a könyvem meg sem születhetett volna.
Hálás vagyok a lakótársaimnak/lelki társaimnak, Freya Tomley-nek
és Juliet Eamesnek, akiknek mindig sikerült megnevettetniük, és
akik pontosan annyira vették komolyan vagy éppen félvállról az írói
tevékenységemet, amennyire az adott pillanatban kellett. Köszönet
illeti még Fay Watsont, Holly Winfieldet, Lottie Hayes-Clemenst,
Martha Burnt és Tash Somit, akik a könyvkiadói szakma legjobb,
leghangosabb és legszórakoztatóbb szereplői. Örülök, hogy
megismerhettelek benneteket.
Hálás vagyok Lucy Stewartnek, akinek abban a kétes
kiváltságban van része, hogy minden egyes gondolatot hall, ami
csak megfordul a fejemben. Köszönöm a pingpongot, a pezsgőt, és
még ki tudja, mi mindent. Köszönöm Ore Agbaje-Williams, Catriona
Beamish, Becca Bryant, Charlotte Cross, Andrew Davis, Dushi Horti,
Jack Renninson, El Slater és Molly Walker-Sharp támogatását, és
azt, hogy a saját személyes értelmező szótáramként működtök.
Hatalmas köszönet illeti a családomat, az egész sokaságot a
családfám mindkét ágán. Köszönöm, hogy közétek tartozhatok.
Nem győzök elégszer hálát adni Anyának, Apának, Willnek,
Nagyinak és Amynek. Köszönöm, hogy folyamatosan elláttatok
koffeinnel, köszönöm, hogy türelmesen végighallgattátok, ahogy
csapongva meséltem a könyvem cselekményét, és köszönöm, hogy
az olyan kérdéseimre, mint: „Szerintetek ez vicces?”, rendíthetetlen
őszintétlenséggel feleltetek. És természetesen köszönöm, hogy
mindvégig hittetek bennem. Hálás vagyok a két legcsodásabb
kutyusnak, Joey-nak és Mylának. Ti vagytok a világon a
legkövetelőzőbb és legzavaróbb írótársak. Csak egy mókus volt az,
srácok. Csak egy mókus volt.
Végül hadd mondjak köszönetet a kedves olvasóknak is! Még
mindig hihetetlennek tűnik, hogy a történetet megoszthatom az
olvasóközönséggel, és nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik a
drága idejükből egy keveset a könyvemre áldoztak. Örülnék, ha
felvennék velem a kapcsolatot, és véleményt mondanának róla
(hacsak nem utálták minden oldalát, ebben az esetben kérem, ne
keressenek).
 Tartalom
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
Köszönetnyilvánítás