Vanora Bennett

Hölgy mókussal és seregéllyel

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

A mű eredeti címe:
Portrait of an Unknown Woman
Copyright © 2006 by Vanora Bennett
First published by Picador
Magyar fordítás © Szűr-Szabó Katalin, 2011
Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2011
Felelős kiadó: Babucs Éva
Felelős szerkesztő: Balázs Éva
Borítóterv: Váradi Gábor
Nyomdai előkészítés: CMYK Pro Kft.
ISBN 978 963 9973 37 4

Chrisnek, szeretettel

Egy befejezetlen könyvön az írón kívül még nagyon sokan

dolgoznak. Végtelenül hálás vagyok mind Susan Wattnak, mind a
HarperCollinsnál dolgozó csapatának a csodálatos szerkesztői és
útmutatói segítségükért, de még az íróasztalért is, amin az írást
befejezhettem, valamint Tif Loehnisnak, a remek ügynökömnek,
és a Janklow and Nesbitnél dolgozó munkatársainak. A
családomnak legalább ennyire a lekötelezettje vagyok. Fiaimnak,
Luke-nak és Joe-nak, akik mérhetetlenül türelmesek voltak, amíg
bezárkóztam a befejezésre váró fejezeteimmel. Kari, a dadusuk
vezette a háztartást, a szüleim pedig erkölcsi támaszt nyújtottak, a
legkülönfélébb formában. Az apósom, George pompás
marketingigazgató lett. És több hálával tartozom a férjemnek,
Chrisnek, mint amit szavakba tudok önteni, a cselekménnyel
kapcsolatos briliáns ötleteiért, amelyek az első vázlatok és
fejezetek átolvasása közben jutottak az eszébe; az olvasásra két
jogi eset között, számtalan más feladat elvégzése közben szakított
időt. És mind közül kivált Jack Leslaunak szeretnék köszönetét
mondani, akinek élete munkája – a Holbein festményeinek
tanulmányozása alapján kidolgozott lebilincselő elméletének
megalkotása – adta e regény alapötletét.

Első rész

Sir Thomas More családi portréja

 1

Aznap, amikorra a festőt várták, a házat fenekestől

felfordították. A leggyöngébb felfogású előtt is nyilvánvaló volt,
hogy mindenkin a legnagyobb izgalom lett úrrá a kép okán,
amelyet a német rólunk készült festeni. Ha bárki megkérdez, azt
feleltem volna, hogy a hiúság szokatlan köntösökben jelentkezik.
De senki sem kérdezett. A világért sem ismertük volna el, hogy
ilyen világiasak vagyunk. Istenes család voltunk, és sosem
feledkeztünk meg az erkölcsös szerénységről.
A nagy sürgés-forgás ürügye a tavasz első napja volt – vagy
legalábbis az első, leheletnyi meleget hozó januári nap –, ami
lehetőséget adott a súrolásra, a kirázásra, a felrázásra és a látható
vagy láthatatlan felületek letisztogatására egy olyan udvarházban,
amely egyébiránt csak egyéves volt, eleve egy vagyonba került, és
alig volt szüksége cicomázásra és csinosítgatásra, hogy jól fessen a
napsütésben. Hajnaltól a falusi lányok a nagyteremben minden
fából készült tárgyat addig fényesítettek, amíg a dobogón álló
asztal, a faragott fali fatáblák és az ajtó melletti fa rekeszfalak nem
csillogtak a méhviasztól. Az emeleten más lányok a tollal töltött
párnákat forgatták, steppelt takarókat igazgattak, leporolták a
falikárpitokat, friss levegőt engedtek be, és illatos gyantákból
gyúrt labdacsokat meg levendulát tettek a fiókokba. Az
árnyékszékekbe friss szénát raktak. A kandallókat tisztára
söpörték, és illatos almafahasábokkal rakták meg. Mire
visszajöttünk a hajnali zsolozsmáról – a nap még nem járt magasan
az égen –, már edénycsörömpölés és vagdosás, szárnyasok
halálrikoltása hallatszott a konyhából, és buzgón rotyogó ételek
pikáns illata áradt. Mi, lányok (akik mind – nem szükségképpen
véletlenül – felszalagozott, hímzett tavaszi ünneplőnkben voltunk)
nekiláttunk a polcokra tett lantok és violák leporolásának és a
kották elrendezésének. És odakint, ahol Alice úrnő fenségesen,
még ha kissé bosszúsan is, de szemlét tartott a csapatai felett (és
közben figyelmesen leste a folyót, hogy ellenőrizze, milyen
csónakok tartanak a lépcsőnk felé), mintha Chelsea összes ifjonca
gyűlt volna össze, hogy serényen visszavágja az eperfát, amelyet
apa első kihívó földbirtokosi gesztusaként ültetett, mivel az eperfa
latin neve Morus, ahogy apa latinul nevezi magát (és van benne
annyi önlebecsülés, hogy mulatságosnak tartsa, hogy ez a szó
egyben ’bolondot’ is jelent). Mások az ártatlan rozmaringbokrokat
nyesték, vagy felkötötték a gyümölcsösben vézna rabokként
lécrácshoz támasztott fákat, amelyeknek körtéi, almái,
sárgabarackjai és szilvái, jövő nyári boldogságunk gyümölcsei
még bimbók és duzzanatok voltak, így ki voltak téve a késői
fagyoknak, miközben holnapi alakjukat vették fel.
A kert, és a kapun túl a folyó vonzottak ki mindenkit. Nem az
előttünk hömpölygő vad szakasz, amiről a helybeliek azt mondták,
vízbe fúlt hegedűk hangjára táncol, és amin hírhedten nehéz volt
hajózni és utána kikötni. Nem is a kis csónakok, amelyekről a
falusiak lazacot, pontyot és sügért fogtak. Nem a szelíd túlsó part,
ahol a vadkacsával és vízi szárnyasokkal teli surrey-i erdők
egészen Clapham és Sydenham dombjaiig nyúlt. Hanem a folyó
szalagja, amit a kertből, apa kedvenc helyéről, arról a magaslatról
lehetett látni, ahonnan a legjobb kilátás nyílt Londonra, a tetőkre, a
füstre és a templomtornyokra, s ahol korábban az otthonunk is
volt, amíg ilyen gazdagok és befolyásosak nem lettünk, és
amelynek látása nélkül apa majdnem annyira nem tudott meglenni
egy napot sem, mint amennyire én sem.
Először Margaret és Will Roper jöttek ki kart karba öltve:
illedelmesen, fenségesen, házasan, tanultan, szerényen, csinosan és
boldogan, és azon a bizonytalan reggelen az én szememben
elviselhetetlenül önelégülten. Margaret, a More gyermekek közül a
legidősebb, az örökbe fogadott húgom huszonkét éves, a férjével
egyidős volt és valamivel több, mint egy évvel fiatalabb nálam, de
már annyira megállapodtak a közös boldogságban, hogy el is
felejtették, milyen egyedül. Azután jött Cecily az újdonsült
férjével, Giles Heronnal és Elizabeth az övével, William Dauncey-
val – mind a négyen fiatalabbak voltak nálam, Elizabeth csak
tizennyolc –, és mind a friss házasok titkos gyönyörűségével
affektáltan mosolyogtak, nem is szólva azoknak a nyilvánvalóbb
élvezetéről, akiknek a jó szerencse előnyös házasságot adott
gyermekkori szerelmükkel, és újdonsült férjeik előmenetelét még
az udvarban tett gyakori látogatások és a legnagyobbaknak való
bemutatás is elősegítettek. Őket követte nagyapa, az öreg Sir John
More, aki a szőrmével szegett köpenyében – abba a korba ért, ahol
félt a tavaszi levegőn való meghűléstől – felfuvalkodott és
méltóságteljes volt, majd az ifjú John következett, a More
gyermekek közül a legfiatalabb, aki vékony ingében reszketett, és
annyira lefoglalta, hogy a folyón felfelé bámuljon, hogy
szórakozottan tépkedte egy rózsabokor leveleit, és apróra
összehajtogatta őket, amíg Alice úrnő váratlanul fel nem bukkant
mellette, és alaposan le nem hordta, hogy elpusztítja önmagát,
majd be nem küldte, hogy bugyolálja be magát melegebben a
folyóról fújó szél ellen. Aztán Anne Cresacre jött ki, aki hozzám
hasonlóan gyámleány, és akinek bosszantóan sikerült
mesterkéletlenül csinosnak mutatkoznia, ahogy bájos tizenöt éves
alakját és a hímzését elrendezte John mellett. Szerintem semmi
szükség nem volt arra, hogy hosszú lábait mutatósan behajlítsa,
dallamos hangján halkan dudorásszon, és szép kis arcára szelíd
mosolyt varázsoljon, valahányszor John a közelben volt.
Kétségtelen volt, hogy amennyi pénz és birtok rámaradt a szülei
halála után, apa azonnal hozzáadja Johnhoz, amint Anne nagykorú
lesz. Másképp minek is nevelne egy gazdag gyámleányt? A
gyámleányai közül csak engem felejtett el férjhez adni, de én jó
pár évvel idősebb voltam, így már nem adhatott az egyetlen fiához.
Anne Cresacre-nek feleannyira sem kellett törnie magát. Kivált
azért nem, mert abból a kutyahűséget sugárzó tekintetből, amit
John rávetett, kitetszett, hogy ha John nem is nagyon okos, eleget
ért ahhoz, hogy tudja: világéletében szerelmes volt Anne-be.
Amikor az ifjú John a szeles időhöz illően melegebben öltözve
újra kijött, a nap előbújt, és az arcára sütött, és John fájdalmasan
összehúzta a szemét, hogy a nap ellen védekezzen. És hirtelen az
ingerült rosszkedvűség, ami mások ünnepségei – Cecily és
Elizabeth, valamint a férjeik közös lakodalmi sörözése, majd ezt
követően az egész kibővült család számára rendezett karácsonyi
mulatság – miatt egész télen rám telepedett, most hirtelen elmúlt,
és együttérzés töltött el a váratlanul férfimagasságúra nyúlt fiú
iránt. – Megint fáj a fejed? – súgtam oda. Bólintott, és hozzám
hasonlóan igyekezett, hogy ne vonja a kérdésemre mások
figyelmét. Állandó fejfájás gyötörte; a szeme gyenge volt a sok
tanuláshoz, ami az időnk javát kitöltötte, és folyton
aggodalmaskodott, hogy a teljesítményével nem jár apa kedvében,
vagy nem nyűgözi le a csinos Anne-t, amitől a fejfájása csak
rosszabbodott. Sovány karjába fűztem az enyémet, és magammal
vontam arra az ösvényre, amely mellé tavaly tavasszal a vasfüvet
ültettük. Mindketten tudtuk, hogy elmulasztja a fejfájását, de a tő,
amely túlélte a telet, még fás és dermedt volt. – Van szárított vasfű
a kamrában – suttogtam. – Amint visszaérünk a házba, fonok
neked koszorút, és ebéd után ledőlhetsz vele egy kis időre. – Nem
szólt semmit, de abból, ahogy sovány oldalához szorította a
kezemet, kiéreztem a háláját.
A pillanatnyi kedvesség megnyugtatta, és az én kedvemet is
felderítette. Amikor Alice úrnő visszajött a kertben saját
jószántából tett sétájáról, és mintegy véletlenül újból csatlakozott a
tömeghez, és a Szent Pál tornyát nézte, meghatott, hogy a
mostohánk, apa második felesége, akit az előtt vett el, hogy a
házhoz kerültem, és aki olyan józanul és szeretettel gondoskodott
apa négy gyermekéről és a befogadott gyámoltjairól, mintha a
sajátjai lettek volna, feltűnésmentesen nem kis gondot fordított a
hajára. Mindig harsányan kacagott, de nem szerette, ha apa az orra
nagysága miatt ugratta. A legszembetűnőbb szépsége a gyönyörű,
magas homloka volt, és most kifésülte a haját az arcából. A haját
már ezüstös szálak csíkozták, amelyeket fekete bodzával festett,
amelyet szeretett, ha én készítettem számára, és a ránctalan,
sugárzó bőre így érvényesült a legjobban.
Apa ugratása nagyon kegyetlen tudott lenni. Még Anne
Cresacre is, akinek kötélből voltak az idegei, elkeseredetten sírt,
amikor a tizenötödik születésnapjára megkapta a dobozt. Azt hitte,
a gyöngy nyaklánc van benne, amiért olyan régen könyörgött, de
kiderült, hogy csak cérnára fűzött borsószemek. – Nem
remélhetjük, hogy az élvezetek vagy a tollas matrac révén a
mennybe kerülhetünk – apa csak ennyit jegyzett meg, s azzal a
csúfondáros, madárszerű, távoli pillantással kísérte, amiről az
jutott az ember eszébe, hogy a ruhája alatt bizonyára szőrcsuhát
visel, és csak vizet iszik. Anne-nek legalább volt annyi
lélekjelenléte, hogy elfojtsa a csalódottságát, és szokott bájával
annyit mondjon az ebédnél: – Olyan jó lecke volt, hogy sosem
felejtem el –, és ezzel kiérdemelte apa egy aranyló mosolyát, ami
mindig elfelejtette velünk a dühünket, és ismét késszé tett arra,
hogy bármit megtegyünk érte. Akkor jó vége lett a dolognak, és
Anne Cresacre amúgy is tud magáról gondoskodni. De úgy véltem,
apa kedvesebb is lehetne a feleségéhez.
 Mellesleg Alice úrnő aznap azt tehetett a hajával, amit csak
akart. Apa volt az egyetlen, aki nem volt otthon. Elment valahova,
ami gyakran előfordult, amióta Chelsea-be költöztünk. Udvari
ügyek, a király dolgai szólították el. Már nem is tudtam számon
tartani, hogy mi és hol. Még, amikor fáradtan visszajött, és az új
aranysarkantyú, amivel nem tudott igazán mit kezdeni, és ezért
értelmetlenül meg-megcsörrent a ló sáros oldalán, mi pedig mind
kisereglettünk, hogy lássuk, akkor is rögtön bezárkózott a kertben
épített magánlakosztályába – az Új Épületébe, a szerzetesi
cellájába –, és imádkozott, ostorozta magát és böjtölt. Már alig
ismertünk rá. De hallottam, amikor legutóbb útnak indult, hogy
megígérte Alice úrnőnek: itthon lesz, mire a festő megérkezik. És
aznap reggel véletlenül láttam, hogy az úrnő a legelőkelőbb ruháit
– a csillogó, szőrmével bélelt fekete köpenyét, a hosszú, húzott
ujjas, ragyogó bársonyból varrt zekéjét készítette ki, aminek az
ujja eltakarta apa kezét, melynek durvasága titkon zavarta apát.
Szerette abba a hitbe ringatni magát, hogy csakis azért festeti meg
az arcképét, hogy elküldhesse a képmását a tudós barátainak
Európába, akik mindig képeket küldtek neki magukról. De az,
hogy ilyen öltözékben akarja lefestetni magát, másról árulkodott.
A világias hiúságot még ő sem tudta teljesen elfojtani magában.
A tekintetünk tehát mohón pásztázta a folyót. Szinte éreztem,
ahogy valamennyiünk várakozása és vágya felénk húzta. Vágytunk
rá, hogy Hans Holbeinnek, a fiatal festőnek megmutassuk
magunkat, akit Erasmus küldött Bázelból, eleven jeleként annak,
hogy az idős tudós az után is szeretettel megőrzött minket az
emlékezetében, hogy már nem lakott nálunk, és visszatért
külföldre a könyveihez, de nem felejtette el a szép, régi időket,
amikor apa barátai még a szellem emberei voltak, és nem szikár
arcú püspökök, akiknek mostanában keresi a társaságát. Akkoriban
az eszmények még játékosak voltak, és az elképzelhető
legszörnyűbb vita az volt, amit apa Erasmusszal folytatott a könyv
címéről, amin Erasmus éppen dolgozott, és ami egy képzeletbeli
senki földjéről szólt (és ami legalább annyira kapósnak bizonyult,
mint Erasmus bármelyik műve). Sóvárogtunk arra, hogy egy
kísérleti családi iskola művelt és csiszolt elméjű végzettjeiként
mutatkozzunk meg, amelyet Erasmus a maga zavarba ejtően
hízelgő és elbájoló módján Európa-szerte egekig dicsért, mint a
platóni Akadémia mai megfelelőjét. És vágytunk arra, hogy
visszatérjünk oda – legalábbis a vásznon –, amikor még mind
együtt voltunk.
Engem kivéve. Még akkor is, amikor sóváran a folyásirányba
tekintettem, mint a többiek, egyáltalán nem egy német
mesterember felbukkanását lestem, aki egy halom, utazástól
pecsétes ládával és zsákkal imbolyog a távolban. Előbb-utóbb
úgyis megérkezik. Miért is ne tenné, amikor előre kell jutnia az
életben, ajánlólevél van a zsebében, és alkalom kínálkozik, hogy
megfesse híres arcunkat, és ezzel hírnevet szerezzen magának?
Nem, én más valakit vártam. És még ha titkolt, gyermekies
várakozás is volt – bár nem volt valódi okom arra, hogy azt
higgyem, az álmom valóra válik, és az arc, amelyet annyira
vágytam látni, tényleg felbukkan előttem –, egyáltalán nem
mérsékelte azt a hevességet, amivel az elhaladó csónakokban
ülőket figyeltem. A régi tanítómat kerestem. A jövőbeni
reménységemet. A férfit, akit mindig is szerettem.

Kilencéves voltam, amikor John Clement hozzánk költözött. A

szüleim nemrég haltak meg, és Norfolkból Thomas More
családjához küldtek, Londonba, hogy ők neveljenek fel. John
Clement latint és görögöt tanított az iskolában, amit apa barátja,
John Colet a Szent Pál templomkertjében hozott létre, és amit apa,
Erasmus és apa akkoriban legjobb barátai – Linacre, Grocyn és a
többiek – szenvedélyesen pártoltak.
Apa tudós barátait lelkesedés és kísérletező kedv töltötte el
abban az időben. Amikor megkoronázták az új királyt, és ez
alkalomból aranyleplekkel akasztották tele a várost, ami biztos jele
volt annak, hogy az öreg Henrik király zsugoriságára nem kell
többé számítanunk, valahogy a fejükbe vették, hogy egy új
aranykor köszönt be, amikor majd mindenki görögül beszél,
asztronómiát tanul, és megtisztítja az egyházat a középkori
mocsoktól, egész nap csak kacag és boldogan él, míg meg nem
hal. Erasmus egyszer elmesélte, hogy a levél, amit a patrónusa,
Lord Mountjoy küldött, és amelyben azt kérte, hogy azonnal jöjjön
Angliába, és öt fontot küldött útiköltség gyanánt, félőrült volt a
boldogságtól és az új Henrik király miatti reménykedéstől. „A
mennyek nevetnek, a föld örvendezik, tejjel-mézzel folyó Kánaán
vagyunk”, ez állt benne.
 A tej és a méz, amelyben akkortájt úsztak, bizonyára
megsavanyodik, ha tudták volna, milyen hamar elromlik minden.
Hogy tíz éven belül a régi egyház rossz módszereit illető közös,
játékos gúnyolódásuk olyan halálos vallási küzdelemmé válik,
amelyben most élünk. Hogy Erasmus egyik európai tanítványa,
wittenbergi Márton testvér a vallási reformokat illető
elképzeléseiket odáig viszi, hogy a német parasztok mindenütt
templomokat gyújtanak fel, megtagadják a pápát és hadat üzennek
a spirituális és a világi uralkodóiknak. Hogy apa erre azzal
válaszol, hogy sutba dobja az egyházi korrupció megreformálásába
vetett hitét, és inkább udvari hivatalt vállal, meggazdagszik, és az
új radikális reformerekkel szemben, akiket most eretnekeknek
nevez, a katolikus hit legádázabb védelmezője lesz; ez a
pálfordulás olyan drámai volt, hogy nemhogy vitatkozni nem
mertünk róla, de még említeni sem volt bátorságunk. Hogy
Erasmus, az egyetlen, aki megőrizte a remények emlékét, hogy az
új király trónra lépésével a vita és a tolerancia sokkal civilizáltabb
korába érkeztünk, elhagyja majd a házunkat, és visszatér
Európába, ahol úgy tölti az öregkorát, hogy megfáradtan gúnyolja
legnagyobb angol barátját, mert az „tökéletes udvaronc lett”, és
eltűnődik azon, hogy szelíd álmai milyen való életbeli gonosz
formát öltöttek.
De a boldog humanista sokaság még akkor sem tudott tétlenül
üldögélni és egész nap csak azon kacagni, hogy milyen csodálatos
élni ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban. Csinálniuk kellett
valamit, hogy az aranykor kezdetét emlékezetessé tegyék. Először
is ott volt a Szent Pálban létesített iskola. Azután, amikor apa
rádöbbent, hány gyerek gyűlt össze a fedele alatt – az ő négy
gyermeke, aztán az olyan árvák, mint én, Giles és Anne –, rábírta
Colet főesperest, hogy engedje meg, hogy egy tanítót
szerződtessen az iskolájából, és felállította a saját személyes
humanista akadémiáját.
John Clement szobái a régimódi kőház legfelső emeletén
voltak, ahol Londonban nevelkedtünk, és amelynek olyan sok,
fából ácsolt recsegő emelete, sötét folyosója és rejtett szobácskája
volt, hogy akár hajónak is elment volna, így természetesen és
kellemesen adódott, hogy Régi Bárka a neve. A szobáink a folyosó
egyik végén, az övéi pedig a másik végén voltak, Erasmusé és
Andrew Ammoniusé mellett. Ha a folyosón játszottunk,
lábujjhegyen kellett elosonnunk a felnőttek szobái előtt, hogy ne
zavarjuk meg a felnőtteket az elmélkedésben.
John Clement nagydarab, magas ember volt, egy szelíd óriás
sasorral és hosszúkás patríciusi vonásokkal, sötét, komor
arckifejezéssel, amit könnyen lehetett volna rosszkedvnek
értelmezni, ha nem ült volna ki fáradt, kedves, meglehetősen
nemes tekintet a szemébe. Sötét haja volt, halványkék szemében az
ég tükröződött. Apával lehetett egykorú, bár magasabb volt nála,
és széles válla harcosra emlékeztetett. Testi energiáját sejtetni
engedte az, ahogy hatalmas, türelmetlen léptekkel, ebéd utáni alvás
helyett délutánonként végig sétált Walbrook vagy Bucklersbury
utca kövein, és ahogy a latin vagy görög betűket tanította nekünk:
kiszegezte őket az íjászati gyakorlásra használt kerti céltáblára, és
hagyta, hogy nyilakkal lövöldözzünk rájuk. Városi gyerekek
voltunk, akiket a városi lakosok és a városatyák vezető kereskedő
rétege körében neveltek fel; a városi lakosok azért tartottak íjat és
nyilat, hogy egy kampón porfogóként szolgáljanak, mert a törvény
erre kötelezte őket, és soha nem vonták volna ki a kardjukat, így ez
a lövöldözés volt az egyetlen lehetőség, hogy a háború
arisztokratikus művészetét kipróbálhassuk. Nagyon szerettük.
Alice úrnő felvonta a szemöldökét, amikor látta, hogy John
Clement mit részesít előnyben, de apa csak nevetett. – Hadd
próbáljanak ki mindent, asszony – mondta. – Miért is ne?
Magas, atletikus teste, izmai és gyors reflexei ellenére sem volt
John Clementben semmi, ami harci készséget árult volna el. Vele
született tekintéllyel rendelkezett, ami kivívta a tiszteletünket, de
nagy türelemmel bánt velünk, gyermekekkel, és mindig szívesen
hallgatott meg másokat, előcsalogatta belőlük a történeteiket.
Megnyugtató, atyai fellépése volt. Nem hasonlított a felnőttekhez,
akiket ismertünk – az apa asztala köré gyűlő briliáns társalgókhoz
és gondolkodókhoz –, mert szerénysége tiltotta, hogy magáról
beszéljen. Sokat olvasott, a szobájában görögöt tanult, de
félénkségében nem osztotta meg gondolatait a felnőttekkel, és
különösen csendesen és tiszteletteljesen viselkedett a nagy
elmékkel szemben, akiket apa maga köré gyűjtött.
Egészen más volt a helyzet, ha velünk volt. Olyan ügyesen
játszott a szavakkal, hogy mi, gyerekek észre sem vettük, hogy
közben latinul és görögül tanulunk, elsajátítjuk a retorikát és a
grammatikát. Számunkra csak egy remek játék volt: verbális
dallam és ellenpontozás, amelyben minden hang örökösen a
nevetés szélén volt, és egy hang – az övé – a tréfákat eszelte ki.
A velünk játszott játékok közül a legjobb a történelem volt,
ehhez értett a leginkább. A komoly retorikaóráinkat – éveken át
retorikát és grammatikát tanultunk, mielőtt a zene és az
asztronómia fennköltebb művészeteire tértünk volna át – az együtt
eljátszott történelmi játékokból kreálta, ahogy a latin fordításainkat
és az első görög leckéinket is. A régvolt háborúkról szóló
hétköznapi, töredékes történeteket használta fel alapul, majd
hőstettekké dagasztotta őket, amelyeket a csoportunkban levő
kisebb gyerekek ugyanúgy élveztek, mint Margaret és én. A
történetbe szőttük, ami a saját életünkből leginkább megfogta a
képzeletünket, aztán a legfrissebb színészkedést latinra fordítottuk,
és onnan vissza angolra. Egy nap, amikor még nagyon fiatal
voltam és mohó, és hagytam, hogy a gondolataim a kertben érő
eper körül forogjanak, még torkos vágyaimat is beleszőttem a
mesébe. Úgy intéztem, hogy a gonosz III. Richárd király egy
gaztett előtt kis szünetet tartott, és azt mondta Ely püspökének: –
Nagyon szép epre van, nagyuram, a holborni kertjében.
Követelem, hogy együnk belőle. – Mindenkit megnevettettem.
Apa bejött az osztályterembe, és segített megírni az epizódot
exertationis gratia, azaz a gyakorlás kedvéért. Azt mondta, hogy
egy nap majd megírja III. Richárd igaz történetét, és ki is adatja, és
az egésznek a játékaink, valamint azok a hasonló játékok
szolgáltatják az alapját, amiket John a Szent Pálban a fiúkkal
játszott, amikor ott tanított. És azon a napon a vacsoraasztalon egy
tál eper várt minket.
De nem volt csupa kacagás és eper az élet. John Clementet
körül lengte valami állandó szomorúság, veszteségérzet és valami
lágyság, ami hiányzott az élénk, rideg More-okból.
Egy esős csütörtöki napon egyedül voltam a szobámban,
amikor rám nyitotta az ajtót: a kis doboz fölött hullattam a
könnyeimet, amelyben Norfolkból elhoztam a holmimat. Apám
pecsétgyűrűje felett; emlékszem, a kisujján viselte, a kisujján, ami
nagy volt és vaskos. És egy imakönyv felett, ami az anyámé volt,
akit sosem ismertem, mert akkor halt meg, amikor világra hozott,
de akiről apám azt mesélte, hogy pontosan úgy nézett ki, mint én:
sötét hajú, hosszú lábú, hosszú orrú, hamvas bőrű, komoly lány,
akinek azért mindig a huncutság reménye csillogott a szemében.
Az igazi apámról nem sokra emlékeztem (azt a hivatalos tényt
leszámítva, hogy lovag volt, aki annyi hozományt hagyott rám,
amelynek révén a halála után keresett lettem az
örökbefogadásomra pályázó gazdag londoniak között). De azért
éreztem a belőle áradó melegséget. Ölelgetős, vörös képű ember
volt, torzonborz fekete sörénnyel. Amikor fojtogatóan, mégis
boldogan magához ölelt, tudtam, hogy mindig biztonságban leszek
mellette. Így tartott a karjában, és gyöngéden, szeretettel
beszélgettünk arról, akit mindketten elveszítettünk, és a
sóvárgásunk csaknem újrateremtette: imakönyvvel a kezében
térdepelt és imádkozott. (Csakis így láttam, a kápolnában a
síremléke szobraként, és képtelen voltam elképzelni ezt a tökéletes
asszonyt, mint engem megérintő, velem beszélgető lényt.)
Apámmal egyesített bennünket az anyám iránti szeretet. Semmi
sem készített fel tehát arra, amikor egy reggel a vadászatról a lova
hátán hozták haza. Ugráskor kitörte a nyakát: micsoda ostoba
halál! Senki sem vigasztalt. Kilencévesen az ember már nem
igazán gyerek. Felöltöztem a temetésére, én is dobtam egy
maroknyi földet a koporsójára, és éveken át csendesen éltem a
folyosókon: figyeltem, az ügyvédek és a rokonok beszélgetéseit
hallgattam ki, ahogy az életemet tervezgették, szarka módjára
csipegettem fel, amit tudtam, és elraktároztam azt a kevéske
emléket és emléktárgyat, ami a szüleim után maradt, mielőtt
elküldtek, hogy mások folyosóján legyek gyanakvóan figyelmes.
Anyám a férjhezmenetele előtt, valamikor régen ismerte
Londonban Thomas More-t, aki váratlan, bár kedves szeszélyként
vett magához. De azt akarta, hogy attól a perctől apámként
gondoljak rá. Kedves arckifejezéssel jelentette ezt ki, amikor
beléptem a Régi Bárkába.
Akkor természetesen még semmit sem tudtam arról, milyen
híres lett Európa-szerte ennek az embernek az elméje. És a
közelsége miatt sejtelmem sem volt arról, hogy én is emelkedett
intellektuális körökben fogok forogni, ahol a ház minden
szobájában egy-egy zseni lakik, és jobb napokon még egy vagy
kettő akad azokon felül is. Vagy hogy minket, lányokat – több új
„húgom” és „nővérem” is lett – a keresztény világ kizárólagos női
géniuszaivá nevelnek. Azon az első napon csak annyira figyeltem
fel, hogy az idegen, akit „apának” kell majd szólítanom, szelíd
arcú, kedves ember, akinek sötét vonásait élet és fény világítja be.
Azonnal melegség támadt iránta a szívemben, az arca és a
mosolya, Thomas More kicsi, de arányos alakja és az iránt, amit
mindenkivel éreztetni tudott: hogy az elégedett jóérzés fontos a
szemében. És bár ez az idegen sosem lépett teljesen igazi apám
helyébe, Thomas More jelenléte mégis megnyugtató és annyira
hízelgő volt, hogy az a vidéki gyermek, aki még akkor voltam,
váratlanul úgy érezte, hogy lelkesen ki kell próbálnia az „apa”
szót, amikor telve egy reménnyel, amit fiatalsága miatt nem értett,
Thomas More-ra nézett.
A More család körében élni sok olyan örömmel járt, amit
kilencévesen sosem tudtam volna elképzelni, most viszont azt nem
tudtam elképzelni, hogy másként is lehet élni, vagy másnak is
lehet lenni, mint ennek a hatalmas intellektusok ismerős
társaságában élő mellékszereplőnek. De apával való kapcsolatom
valósága sosem váltotta be bimbózó reményeimet. Kedves,
illedelmes és távolságtartó volt. Nem ölelt meg, nem vigasztalt;
nem voltak különleges pillanatok. Megtartotta a három lépés
távolságot. Az öleléseket és a durva tréfákat a saját Margaretjének,
Cecilyjének, Elizabethjének és Johnjának tartotta fenn.
A vidám évődést a mostohájuknak, Alice-nek tartogatta, akit,
mint nála nyolc évvel idősebb özvegyasszonyt vett el, egy évvel az
én érkezésem előtt. Alice úrnőnek saját birtoka volt, az életről
józan nézeteket vallott. Apa külföldről érkező és tartósan nála
vendégeskedő barátai nehezen kezelhetőbbnek tartották az új
More-úrnőt, mint a halk szavú első feleséget. Ha az ember késő
éjjel végig ment az emeleti folyosón, és görögül hallotta sustorogni
Erasmust és Andrew Ammoniust, bizonyára mindig meghallotta a
„boszorka” és a „kampós orrú hárpia” szavakat a
beszélgetésükben. De More nem volt olyan nebáncsvirág, mint
tudós külföldi vendégei. Közte és az Úrnő között (mi, gyerekek is
így hívtuk, félig tréfásan, az elnevezés nagyon is illett rá) igazi
adok-kapok viszony volt. Apa úgy ugratta, mint egy született
londoni, élvezte az Úrnő egyszerű főztjét és trágár beszédét, és
miután kudarcot vallott abban, hogy felkeltse az érdeklődését a
latin iránt, sikerült legalább zenére oktatnia. Apa számára az új
házasság a benne rejtőző robusztus és a valóság talaján álló
énjének felelt meg, még ha elő is idézte némelyik humanista
barátsága végét, vagy éppen véget vetett nekik. Sok tekintetben
nekem és a többi gyámjának is megfelelt, akiket örökbe fogadott,
mivel senki sem volt kedvesebb Alice úrnőnél, és senki sem
teremtett melegebb otthont. De senki sem bánt szeretett
gyermekeként velem. És bármit megadtam volna, hogy valaki úgy
bánjon velem, mintha különleges volnék.
Az első néhány évben, amit ott töltöttem, szinte sosem
feledkeztem meg az óvatosságomról, kivéve a könyvekben,
amelyeket olvasni kezdtem (amit sosem tettem volna, ha
Norfolkban maradok). Mivel úgy éreztem, új apám nem fogad el
igazán, nehezemre esett összebarátkoznom a mostohaanyámmal és
a mostohatestvéreimmel. Az üres szív biztonságosabb, mint a
sötétség. Éjjel arra ébredtem, hogy az elfojtott sírástól görcsbe
rándult állkapcsom fáj, s végül átköltöztettek egy szobába, ahol
egyedül aludtam, mert álmomban csikorgattam a fogaimat. A
magányosság egyszerre volt örömteli és ijesztő: ijesztő, mert nem
tudtam, mihez kezdjek – most, hogy nincs kinek színleljek – a
nyomorúság perzselő, sötét, taknyos, maszatos, émelyítő, vonító
haldoklásával.
Így volt addig, míg a hatalmas termetű, kócos, sötét hajú
tanítóm meg nem jelent, amikor is annyira elvesztem az
érzéseimben, hogy képtelen voltam a sírást abbahagyni, ő pedig az
enyémhez hasonlóan könnyes szemmel megállt előttem. –
Megértem, hogy érzel, kicsi Meg – mondta lágyan, és e kevés
szóval olyan megértést tanúsított, hogy a szégyenkezésem
csodálkozásnak adott helyet. – Én is gyerekkoromban vesztettem
el az apámat. Árva vagyok, akárcsak te. – Azután megölelt, és
hagyta, hogy elveszett csecsemőként kapaszkodjak a mellkasa és a
karja sötét önfeledtségében, és kisírjam a két szemem, aztán
keresett nekem egy zsebkendőt, és elvitt sétálni.
– Gyere – mondta könnyedén, sőt egy kicsit pajkosan és
cinkosan, amikor kisurrantunk a bejárati ajtón, miközben mindenki
más délebéd után szundított. – Ne ébresszük fel a többieket. –
Tizenhárom-tizennégy éves lehettem, s az év elején járhattunk,
mert jellegzetes londoni hideg volt, a szél az arcunkba vágta az
esőt. Az utca ennek ellenére bűzlött, amikor elindultunk a
Walbrookon (amit akkorra már kiköveztek ugyan, de a sarkon álló
házunkra akkor ragadt a Régi Bárka név, amikor még patak
csordogált ott, és a Temzéről hajók úsztak fel). A bűz természetes
volt, hiszen a vizelésre használt csatorna pár méterre volt. És az is
természetes volt, hogy egyikünk sem akart ebben a bűzben sétálni.
 – Mondd csak… – kezdte John Clement, és a homlokát
ráncolta. Azt hittem, talán az igazi apámról faggat majd, de láttam,
hogy felnőtt tanítóm nem tudja, hogyan folytassa, vagy milyen
vigaszt nyújtson. Nem akartam arra buzdítani, hogy megpróbálja;
magányügy volt, amiről nem akartam beszélni. Így aztán talán én
voltam, aki más helyett kivételesen magához ragadta a
kezdeményezést, ellenkező irányba rángattam John Clementet, és a
Walbrook bűzéből a kellemes illatú Bucklersbury Streetre, a St.
Stephen Walbrook árnyékába húztam, ahol a kockakövek újabbak,
simábbak, az illatok lágyabbak voltak, és a szeszélyesen arcunkba
vágódó esőtől is védettebbek voltunk.
Néhány patikusnak és gyógynövényárusnak a Bucklersburyn
volt boltja, a kirakatokban mérlegek, a bolt béli polcokon
gyógynövények, fűszerek és befőttek sorakoztak. Némelyik az
utcáról kínálta az áruját. Egy őrült koldus követett minket utca
hosszat, a szeme forgott, és komikusan azt üvöltözte: – Egyszarvú
szarva! Egyszarvú szarva! –, amivel megnevettette John
Clementet, aki adott is a koldusnak egy garast, hogy menjen
onnan, ám a férfi, aki azt mondta, Davynek hívják, csak még
közelebbről követett bennünket, és még hangosabban kiabált.
Végül John nem az egyszarvú szarvát vette meg nekem, vagy a
sárkányvizet, vagy a tiszteletre méltóbb árusok melaszát, vagy a
hárfás cégtábla alatti boltból a szárított krokodilt. Egy öreg
parasztasszonytól egy kis üveget vásárolt, amit édes virágokkal
festettek tele. Az asszony a vásárlók tolongásától távolabb, egy fal
tetején állította ki a portékáját.
– Jó napot, asszonyom – szólította meg John Clement
udvariasan. – Mezei árvácskát keresek – és a ráncos képű, ősz fej
bölcsen biccentett kettőnk felé, fakó tekintete megvillant.
– Elmossa a bánatot, jobb kedvre derít – mondta
mindentudóan. – Egy kupa borba cseppentsétek. Kétszer egy nap,
reggel és este, hat cseppet.
John Clement felnőttesen széles mozdulattal nyújtotta át nekem
– „a bánatra” –, tette hozzá könnyedén, és kedvenc mottóját is
hozzáfűzte – „soha ne nézz vissza, a holnap új örömöket tartogat”,
de nem nézett a szemembe. Olyan volt, mintha ez a felnőtt férfi, a
tanítóm hirtelen egy kicsit félénkké vált volna.
A mezei árvácskát a szép kis üvegében tartottam. (Nem vett rá
a lélek, hogy megigyam, de azért megtette, amit kellett.) A
Bucklersburybe tett sétáinkról ez volt az első ajándékom. Az utca
titkai iránti kölcsönös érdeklődésünknek ez még csak a kezdete
volt. Nem csak ezzel a két gyógynövényárussal – az Őrült
Davyvel, aki egyszarvú szarvát, disznólábat árult és nagyzolt, és az
öreg Nannel, aki csinos üvegekben kínálta a gyógyitalait –
ismerkedtünk meg. Ők voltak az első kedvenceim, de a
Bucklersburyben egy csomó különös figura zsúfolódott össze.
Alkimisták, borbélyok, seborvosok, foghúzók, tudósok, csalók és
jövendőmondók. Ahogy teltek a hetek és a hónapok,
megismertünk minden ott élő vajákost.
Hetente, csütörtöki napon mentünk sétálni. A kettőnk titka
maradt. Ebéd után felvettem a köpenyemet, és az ajtóban vártam
rá. („Olyan vagy, mint egy kutya, aki vigyorogva, hűségesen lesi”,
jegyezte meg Elizabeth, amikor egyszer meglátott. Már
nyolcévesen éles nyelvű volt. „Kedvem lenne beléd rúgni”, tette
hozzá, és gonosz mosolyra húzta a száját. De nem érdekelt, mit
mond.)
És minden csütörtökön adott valamit az orvosságos
szekrényemhez, amelyet lassanként megtöltöttem. Amikor tizenöt
éves lettem, és apa felkérte John Clementet, hogy a nyáron kísérje
el a titkáraként külföldre – apa első diplomáciai küldetésére
Calais-ba és Bruges-be, ami az apám iránti bizalom jele volt, mert
ezzel bekerült a király közvetlen környezetébe; John erről
örömmel jegyezte meg, hogy sosem számított rá –, John egy
nagyobb ajándékot vett nekem, hogy a közös sétáinkra
emlékeztessen; egy mérleget, hogy az orvosságot mérjem rajta,
amit majd magamnak vásárolok, és meghagyta, hogy majd
szüretkor meséljek neki.
De John a nyár végén nem tért vissza hozzánk. Apa egyedül
érkezett haza. Négyszemközt nem mondott nekem semmit arról,
hogy mi lett Johnnal – mintha észre sem vette volna a kettőnk
között kibontakozó barátságot –, csak egy semmitmondó
magyarázattal szolgált az egész család előtt az első ebéd
alkalmával.
– Johnnak ki kell tágítania a látókörét – mondta. –
Hozzásegítettem egy tanári hivatalhoz Oxfordban. Nem sokan
vannak ott, akik görögül tudnak.
Apa ugyanolyan kedvesen nézett rám, ahogy addig, a bátorítás,
amelyben a tanulmányaim során részesített, ugyanolyan
szívmelengető volt. De tudtam, hogy fesztelenebbül beszélget a
filozófiáról, és szívesebben juttatja nyilvánosan kifejezésre a
jóindulatát, mint a rejtett érzéseit, és rájöttem, hogy nincs bennem
elég bátorság, hogy félrevonjam, és megkérdezzem, hogy John, az
első felnőtt, akivel összebarátkoztam, és akinek nyilvánvaló
szívélyessége a vidéki múltamra emlékeztetett, miért tűnt el
egyetlen szó nélkül. Ismét könyveimbe és óvatosságomba
temetkeztem. De a szomorúság ellenére, ami a második felnőtt
elvesztésével járt, akihez közel kerültem, végül találtam
magamban annyi erőt, hogy filozofikusan fogjam fel, és belássam,
hogy jó is származott belőle. Megszakadt a barátság, ami Johnhoz
fűzött, de a gyógynövények és a gyógyítás iránti érdeklődésem
megmaradt.
A félszeg, tanult, de kissé félénk lány számára, akivé váltam, és
aki tétovázott, hogy hogyan fejezze ki vagy egyáltalán kifejezze-e
az érzéseit, és ezáltal felfedje önmagát, a képesség, hogy a
körülöttem levők kisebb betegségeit gyógyítani tudtam, ha más
nem is, megváltás volt: nemcsak egy formája annak, hogy
kitűnhessek, és a zsenialitás kis szikrájával hozzájáruljak a More
család gerjesztette mentális energia hatalmas tüzéhez, de ami még
fontosabb, kimutathassam a szeretetemet.
Bár John sosem írt nekem az azt követő években, mindig
hegyeztem a fülemet, ha mások beszélgetéseiben felmerült a neve.
Így tudtam meg, hogy az első görög előadása volt az egyetem
történetében a leglátogatottabb. Így fedeztem fel úgy egy évvel
később azt is, hogy ismét utazásra indult, éspedig olyasfélére,
amire a More család körébe tartozó zseniális férfiak mentek.
Itáliába ment, Padovába és Sienába, hogy orvoslást tanuljon.
Görögül még akkor tanult meg, amikor régen egy másik külföldi
egyetemre járt, még azelőtt, hogy tanítani kezdett; azt hiszem,
talán Németalföldön, bár erről nem sokat beszélt. Talán úgy érezte,
nincs semmi, ami Londonba vonzaná. Se család, se közeli barátok.
Valószínűleg gyereknek tartott, aki egy kis kedvességre vágyik, és
elfelejtett.
John után még sok más tanítónk volt, és olyan sok
geometriával, göröggel, asztronómiával, latinnal, imádsággal és
szűzies gyakorlattal tömtük tele a fejünket, hogy lassanként
boldog-boldogtalan előtt parádéztak velünk, mint az új műveltség
példáival. Az életünkben nem volt semmi magánjellegű, még
akkor sem, amikor Chelsea-be költöztünk, és így messze kerültünk
az udvartól. Folyton mutogattak minket, apa közreadta minden
írott kis munkánkat, a naponta papírra vetett leveleinket, amiket
verselést és vitát gyakorolva az iskolaidőnk alatt mindvégig írnunk
kellett, a gondolatainkat, amelyeket latinról görögre, majd onnan
angolra fordítottunk, majd ismét vissza, és mindez jóval kevésbé
volt magánjellegű, mint sejtettük. Apa a legjobbakat ravaszul
elküldte Erasmusnak, és arra panaszkodott, hogy a kézírásunk
borzalmas, és azt leste, hogy Erasmus majd hangot ad annak,
mennyire „elképedt” szellemességünk és stílusunk láttán, és
Erasmus kedvesen így is tett. Még azokat a leveleket is kiadták,
amiket apa küldött nekünk, a latin leveleket, amiket a scholának
írt, és amelyekben arról beszélt, mennyire mélyen és gyöngéden
szeret mindannyiunkat, süteménnyel és körtével etet, selyembe
öltöztet és így tovább; jóval az esemény után is tovább csiszolták
és tökéletesítették őket.
Igen: mire eljött az ideje, hogy megfestessük a családunk
portréját, apa hozzászokott, hogy az éleselméjűségünk történetével
traktáljon másokat. Szerette azt hangoztatni mások előtt, hogy
semmi ok arra, hogy a női elme, még ha a férfiakénál gyöngébb
spirituális talajt jelent is, ha megfelelően gondozzák és beültetik,
ne hozna csodálatos termést, vagy azzal büszkélkedett, hogy olyan
lágyszívű szülő, hogy csakis pávatollal fenyíti meg a gyermekeit.
Olyan divatot teremtettünk, hogy az Eliotok és a Parrok is utánozni
kezdték apa tanítási módszereit. Ha nem vigyáznak, gondoltam, a
kis Katharine és William Parrt is az a veszély fenyegeti, hogy
olyan okosak lesznek, mint mi. Apát érdekelni kezdték szerény
orvosi képességeim – mire felnőttem, már nem csak a
gyógynövényes gyógyításhoz értettem, és természetesen
elmélyültem Galenus és Hippokratész műveiben is, amelyekről
úgy véltem, John Clement tanulhat belőlük Itáliában –, és rávette a
többieket is, hogy több orvosi tanulmányt olvassanak.
Ám John Clement után egyik tanítónk sem lett a közeli
barátom. És senkinek sem jutott eszébe férjet keresni nekem az
elmúlt néhány hónap szövetségkötései közepette sem, ami a
többiek tekintetében annyira lekötötte apa minden idejét és
erőfeszítését. Mindez temérdek időt hagyott számomra, hogy
nosztalgikusan emlékezzek John Clementre, akiről azt képzeltem,
még mindig engem szeret a legjobban, bármilyen lehetetlennek
tűnt is most, hogy már évek óta nem hallottunk felőle, és csak
nagy ritkán említették a nevét valamelyik, a házunkba már nem
látogató tudós barátunktól Bázelból vagy Bruges-ből érkezett
levélben.
Így volt egészen tegnapig. (Hihetetlen, hogy csak egy napja
történt, én pedig máris itt állok, és torkomban dobogó szívvel
lesem, hogy megpillanthassam.)
Tegnapig, amikor Elizabeth az ebéd végén váratlanul
előrehajolt. Átlagos nap volt: Alice úrnő nem sokat törődött a
bibliaolvasással, amikor apa nem volt jelen, és Elizabeth fojtott
hangú újdonsült férje, William felállt az asztaltól, és elment
leveleket írni. Egyenes orra fölött Elizabeth fölényes és
jelentőségteljes pillantást vetett rám, majd halkan, hogy csak én
halljam, így szólt:
– Láttam ma Londonban John Clementet.
Majdnem a torkomon akadt a meleg aludttej, de uralkodtam a
vonásaimon.
– Hogy érted? – kérdeztem. – Itáliában van, és tanul, hogy
orvosi diplomát szerezzen. Nem?
– Már nem – felelte.
Elizabeth olyan nő volt, amilyen belőlem sosem válik: nem egy
gondolkodó, de kicsi, csinos és csábos modorú, macskás abban az
értelemben, hogy mindig talpra esett, és mindezt úgy mutatta,
mintha erőfeszítés nélkül tenné. A More lányok közül ő volt a
legcsinosabb és a legnagyobb élettapasztalattal is ő rendelkezett.
Kifogta a nagy ádámcsutkájú William Dauncey-t és a jelentős
jövedelmét, mindezt egyetlen este leforgása alatt egy udvari
ceremónián, ahol szerét ejtette némi illedelmes kacérkodásnak,
majd a házasságkötésük után rögtön rávette apát, hogy szerezzen
Williamnek egy gondtalan hivatalt a lancasteri hercegség
hivatalában, és azóta már egy jobb hivatalt keresgélt. Az első
pillanattól fogva, hogy megpillantottam, tudtam, hogy sosem
leszünk meghitt kapcsolatban. Nem szívesen gondoltam arra, hogy
csak az irigység – amit puha, tejfehér bőre és semmitmondóan
szépséges vonásai ébresztettek – mondatja velem, hogy olyan
ember, aki mindig eléri, amit akar, és ha mégsem, úgy
gyűlölködővé válik, mint egy karmolászó kismacska. Szívesebben
gondoltam azt, hogy mélyen gyökerező alávalóságot pillantottam
meg benne, amit sosem tudnék megkedvelni. És most átvillant az
elmémen, hogy az aljassága talán belé is fojtja a szót, amint
észreveszi, hogy kétségbeesetten szeretném megismerni, amit tud.
Mégsem voltam képes ellenállni a vágynak, hogy legalább
megpróbáljam, és mintegy mellékesen, nagyon mellékesen
megjegyeztem: – Milyen érdekes! Mivel foglalkozik most?
– Pillanatnyilag felszolgáló a királyi udvarban. Azóta él
Londonban, hogy múlt nyáron orvossá avatták. – Kis szünetet
tartott. Mindig ismerte az emberek pozíciójának a részleteit. – Azt
mondja, apa szerezte a hivatalát.
Egyikünk sem említette, hogy apa elmulasztott beszélni erről a
fontos tényről, és a kölcsönös hallgatás közelebb vitt bennünket
egymáshoz. Jobb volt, ha bizonyos dolgok kimondatlanok
maradtak. Amióta Chelsea-be költöztünk, sokszor volt ékesszóló
hallgatás az otthonunkban.
– Részt vett azon a vacsorán, amire apa múlt hónapban, az
esküvő után elküldött minket. Apa tervének része volt, hogy
Williamnek és Gilesnak képviselőséget szerezzen a következő
Parlamentben. (Próbáltam, bár nem nagy sikerrel, elnyomni az
irigységet, amit feleséghez illő terveinek e mellékes említése
ébresztett bennem.) – A hercegi lakosztályban voltunk, és apát
váratlanul elszólították, hogy olvasson fel valamit a királynak,
mielőtt még bementünk volna vacsorázni – mondta, majd ismét
szünetet tartott, és lenézett aranyló gyűrűjére –, és ekkor belépett
John Clement. Majdnem elájultam a megdöbbenéstől… –
Elhallgatott, és kinézett az ablakon. Napsütés áradt be ránk. –
Nagyobb a hőség, mint amire az évnek ebben a szakában számítani
lehet, nem? – folytatta, bár a szoba belseje, ami még mindig
mentes volt a díszítéstől, mert nem volt idő falikárpitokat és
képeket rendelni (innen származott a Holbein-kép ötlete is) igazán
huzatos és meglehetősen hideg volt. – Idősebbnek látszik –
folytatta Elizabeth, és az arcára valami csendes vágyódás ült ki.
Megcsavarta az ujján a jegygyűrűt. – Utána elég gyakran láttam.
Elizabeth három napja érkezett vissza. Apa vasárnap este
küldte haza őt és Cecilyt, korábban, mint ahogy számítottunk
rájuk, hogy készítsenek elő mindent a festő érkezésére. Azóta alig
találkoztunk. Elizabeth a szobájában maradt, és imádkozott, és
suttogva beszélgetett, ahogy a fiatal férjezett asszonyok maguk
között szoktak, de engem nem keresett meg. Ugyan miért
tartogatta magában olyan sokáig ezt a hírt? És miért mondta el
most? Éreztem, hogy a maga fondorlatos módján azt várja, milyen
hatással van rám a közlése. Zavarba hozott, hogy nem tudtam,
mire is számít, és makacsul elhatároztam, hogy tapodtat sem
tágítok.
– Azért nem lett „tökéletes udvaronc”, ugye? – kérdeztem. A
szememet határozottan lesütöttem gyűrűktől mentes kezeimre.
Erasmus gúnyneve, amit akkor ragasztott apára, amikor először
megpillantotta a király követeként, megmaradt a családban.
Csilingelő kislányos kacajjal kísértem a kérdésemet, ami még az
én fülemnek is kényszeredettnek hangzott. Elizabeth mintha nem
hallotta volna a hamis csengést, de nem volt kedve nevetni. A
szokottnál szelídebb volt, s a kanalával szórakozottan játszott a
marhahús maradékával, amit szokott madárétvágyánál nagyobb
vehemenciával fogyasztott el. Egyszerűen csak mosolygott.
– Nem hiszem – felelte. – De táncol, ezt tudtad? És azt mondta,
nemsokára szeretne orvoslással foglalkozni. Megpróbál belépni az
Orvosok Kollégiumába.
– És van családja? – kérdeztem. És visszafojtottam a
lélegzetemet.
Talán hiba volt egyenesen rákérdeznem. Amikor eszembe
jutott, hogy illedelmesen lesüssem a szemem a kezemre, láttam,
hogy már nem ott van, ahol hagytam. Az ujjaimmal a brossomat
huzigáltam. Zavaromat leplezendő levettem magamról, és letettem
az asztalra.
Elizabeth megrázta a fejét, és halvány mosolyra húzta a száját.
Horgászra emlékeztetett, aki érzi, hogy a hal bekapta a horgot. Az
ajkába harapott, majd a nyilvánosságnak szánt legtartózkodóbb
pillantásával rám nézett. – Azt mondta, szívesen megnézné az új
házat. Mondta, hogy eljön meglátogatni minket.
Vártam. Túl messzire mentem. Nem fogom megkérdezni, hogy
mikor. A kertben táncoló napsütésre összpontosítottam.
A hallgatásom elbizonytalanította. – Valójában érdeklődött
utánad – folytatta, mert nem volt hajlandó elereszteni, és az arcára
kacéran leeresztett pillái alól magamon éreztem nyugtalan,
figyelmes tekintetét. – Akkor kérdezett rád, amikor azt mondta,
hogy meglátogat majd minket.
– Ó! – feleltem, és a szívem titkon megdobbant, és hirtelen
elfogott a bizonyosság, hogy sikerül szabadulnom a kérdései
horgáról. – Kétlem, hogy bármi mondanivalónk lenne egymásnak
most, hogy elvégeztük az iskolát… bár – itt semmitmondóan
elmosolyodtam –, természetesen szívesen hallanék az utazásairól.
– Nem, nem – sietett biztosítani –, kifejezetten te érdekelted.
Elmeséltem, hogy micsoda orvosló csoda lettél, sőt jóformán
magad is orvos vagy. Elmeséltem, hogy Galenus nyomán
kigyógyítottad apát a lázból. Ez nagyon tetszett neki.
Pár éve valóban meggyógyítottam apát. És valóban Galenusból
merítettem ihletet. De differentiis febrium, a könyvben így
nevezték a fejezetet: a lázak közötti különbség. Apa kimerülten,
forró testtel, izzadva és rosszullétektől szenvedve tért vissza egyik
franciaországi utazásáról, és a házunknál megforduló orvosok
semmit sem tudtak javítani az állapotán. Mindegyiküknek tetszett,
amikor kijelentettem, hogy abban szenved, amit Galenus
háromnapos láznak nevez. De az igazság az, hogy nem
méltányoltam Galenust – amit heroikus orvoslásnak neveztek sok-
sok purgálással és érvágással, és hivalkodó diagnózissal –,
számomra csak üres locsogásnak tűnt. Szép csendben fűzfakéreg-
főzetet itattam vele, amit a Bucklersburyn vettem. Az egyik
patikus mondta, hogy az majd lehűti a vérét, és így is történt: egy
napon belül már fel is kelt a betegágyból. De egyiküknek sem
mondhattam el, milyen könnyű volt; naivnak hittek volna.
Egyszerűbb volt hagyni, hogy tovább higgyenek Galenus
háromnapos lázában.
– Azt mondta, miattad ébredt benne érdeklődés az
orvostudomány iránt. És mindez azért, mert a Bucklersburyn
sétáltatok régebben, és a gyógynövényárusokkal beszélgettetek –
folytatta Elizabeth, és megint magamon éreztem a tekintetét. – És
mondta, hogy mennyire szeretne viszont látni. Azután azt is
hozzátette: „Természetesen csütörtökön kell ellátogatnom.” De
nevetett, így talán nem gondolta komolyan.
Újabb csend.
Finoman arrébb toltam a tányéromat.
– Nos, bármikor jó lesz viszont látni Johnt. Hiányoznak a régi
londoni idők, amikor olyan sokan néztek be hozzánk. Neked nem?
– kérdeztem végül, és keresgélni kezdtem a brosst, amit letettem,
és olyan csekély érdeklődést mutattam John esetleges látogatása
iránt, hogy éreztem, ahogy végre alábbhagy titkos kíváncsisága,
bármi keltette is fel.
 Később azonban másra sem tudtam gondolni. És ma reggel a
szokottnál korábban ébredtem, telve reménnyel… mert ma
csütörtök van.

Kínosabban esett meg, mint el tudtam volna képzelni. Amikor

végül megpillantottunk egy valószínűnek tűnő lapos fenekű
dereglyét lassan közeledni a folyón, valamennyien kisereglettünk a
nagykapuba vágott kisajtón, mint egy túlzottan lelkes
fogadóbizottság, és a kikötőmólóra siettünk, hogy lelkes
önmagunkat fagyhalálnak tegyük ki a vízparton.
De ketten voltak, és nem csak egy ember ült kényelmetlenül
szorongva a hegyekbe rakott zsákok és dobozok között, amelyeket
a ladikban felhalmoztak. Úgy látszott, nem ismerik egymást, nem
is beszélgettek. De mindketten idegen divat szerinti ruhát viseltek.
És mindketten kezdték összeszedni a holmijukat, mintha ki
akarnának szállni.
Alice úrnő zavartan meredt rájuk; láthatóan azon tűnődött,
melyik a vendégünk, és a csomagokat vizslatta, hogy felfedezze a
festékeket, festőállványokat és a festőfelszereléseket.
Az egyik férfi zömök, vállas, velem egyidős férfi volt, akinek
szögletes arcát a feje búbjától becsületes, paraszti álláig több
rétegben rövidre nyírt, szökés, göndör szőrzet borította. A szeme
táskás volt és mélyen ült pufók arcában, pirospozsgás volt és turcsi
orrú. Szívélyes fogadtatásban tétován reménykedő idegennek
látszott. A másik magas férfi volt, aki a füléig beburkolódzott régi,
sötét köpenyébe. Csak, amikor felállt, amitől a ladik megingott, és
hosszú lábával energikusan kiugrott, akkor ismertem rá nagy
horgas orrára és az eget visszatükröző szemének
meghatározhatatlanul szomorú pillantására. Egy nappal sem tűnt
öregebbnek.
– John? – mondtam kérdő hangsúllyal. Ekkor a hátam mögött
hangzavar támadt.
– John! – kiáltotta Elizabeth örömtelin, hirtelen megfeledkezve
az illendőségről, amit egy férjezett asszonytól el lehet várni, és
William karjából kibújva a magas férfi karjába vetette magát. A
férfi egy fél lépést hátrált, majd megvetette a lábát, elkapta
Elizabethet, majd szélesebbre tárta a karját, mintha még több
gyereket akarna elkapni.
 – Kicsi Lizzie! – kiáltotta, és elmosolyodott, majd
aggodalmasan körül kémlelt, mintha abban reménykedne, hogy
összes volt tanítványa ölelő karjai közé siet.
Ekkor valami végighullámzott a társaságon, talán egy remegés,
mintha mind abban a reményben jöttek volna ki, hogy hamis
boldogságérzettel vigasztalják magukat, és e helyett egy tányérra
való valóságos boldogságot kaptak volna. Úgy sereglettek az
újonnan érkezettek köré, mint az éhező ragadozó madarak. Minden
másról megfeledkeztek, amiért esetleg kijöttek a kertbe. Hirtelen
mindenkit magával ragadtak a régvolt idők emlékei. Margaret
Roper és Cecily Heron egy lépéssel a testvérük mögött futottak
oda az újonnan érkezetthez. A három asszony ölelésének
melegsége megkönnyebbüléssel töltötte el Johnt; olyan nagy kő
esett le a szívéről, hogy láthatóan kevésen múlt, hogy felkapja és
körbe forgassa őket, de talán eszébe jutott, hogy most már három
fiatalasszonyról van szó, és nem kislányokról, vagy aggódni
kezdett, hogy körbe forgatás közben a folyó vad hullámai közé ejti
őket. Kissé váratlanul eresztette el őket.
– Csak nem John Clement az? – kérdezte Alice úrnő, és egy
pillanatra mintha könnyeket láttam volna csillogni a szemében.
Természetesen lehetetlen, hogy így lett volna: Alice úrnő mindig
olyan hűvös volt. De az a nedves csillogás, amit képzelni véltem,
emlékezetembe idézte, hogy dugták össze John Clementtel a
fejüket, hogy megvitassák, miképpen tudnák meggyógyítani az
ifjabb engem. Soha nem sejtette, hogy a galériáról hallgatóztam, és
valószínűleg John sem tudta, bár ebben később már nem voltam
biztos. Emlékeztem, mennyire megnyugtatott, hogy ez az egyenes,
határozott és józan asszony nyugtalankodik az akkori lidérces
álmaim és kiszámított nyugalmam miatt, megnyugtatott az is, hogy
mennyire bízik az első tanítónkban, és milyen odaadással hallgatja
lassú, körültekintő válaszait. Régi barátok voltak.
– Clement! – harsant fel az öreg Sir John parancsoló hangja.
Az öreg meglepettnek látszott, ami az izgalomhoz legközelebbi
érzés volt, amire a vén zsarnok képes volt, majd bizonytalanul
előrébb csoszogott.
John Clement mélyen meghajolt Alice úrnő előtt (a maga
visszafogott módján mindig is cikornyás modora volt). Még
mélyebben hajolt meg nagyapa előtt. Azután szertartásossága
odalett, amikor hosszú karjaival – amelyek még mindig többet
gesztikuláltak, mint másoké – mindkettőjüket átkarolta. Azt
hittem, csak egy hajszál választja el, hogy őket is meglóbálja a
levegőben.
Hirtelen üdvözlő szavak zsivaja támadt. Erejüket próbálgató
hangoké. Üdvözlésképpen nyújtott arcok, kezek és karok
nyüzsgése. És elhangzottak az őszintétlen kifejezések, amelyeket
ilyenkor mondani szoktak: – Semmit sem változtál! – vagy: –
Fiatalabb vagy, mint valaha!
De ahogy feltámadt a hangzavar, úgy ült el. John körülnézett,
mintha nem látott volna mindenkit, akit keresett. Aztán
megpillantott, és láttam, hogy felragyog az arca.
– Meg! Csütörtökön jöttem! – kezdte. És a karja zavartan
lógott az oldala mellett, és nem is próbált meg felkapni és körbe
forgatni, mint egy kislányt. Éreztem, ahogy a boldogság feldagad
bennem, és felé árad, és én indultam meg felé.
De Alice úrnő magához tért a döbbenetből, és mostanra már
úrrá lett a helyzeten, legalább annyira, hogy meg tudja szólítani
meglepetésvendégünket.
– John úrfi – kezdte játékosan, és elém lépett, hogy
szeretetteljesen belecsípjen John arcába. – Hogyhogy a lányainkat
tapogatja, mintha southwarki lotyók lennének? Egyébként is mit
keres itt, hogyhogy előkerült, mint egy rossz pénz, pedig éveken át
egy sort sem írt vagy üzent egyikünknek sem? Nem mintha
számítana, miért, hiszen mind nagyon örülünk, hogy láthatjuk.
Nem… csendet… ne mondjon el itt semmit. Azonnal jöjjön fel a
házba, és a kandalló mellett meséljen! Nem pletykálkodhatunk itt a
folyóparton állva! Hiszen, az isten szerelmére, január van!
Egyáltalán mi lett úrrá rajtunk, hogy a hidegben kijöttünk és itt
álldogálunk? – Komikusan forgatta a szemét, és erős kézzel, még
mindig szónokolva terelte Johnt a ház felé, a sarkában nagyapával
és a többiekkel, akik úgy rikoltoztak, mint a varjak. – Mintha
tavasz lenne! – hallottam még messziről a hangját.
Így aztán magamra maradtam a mólón, a folyóról fújó
szellőben, ami hirtelen jegesen legyintette meg az arcomat.
Egyedül maradtam, ha nem számítjuk a csónakost, aki dobozokat
és zsákokat emelt ki a ladikból, és zömök utasát, aki olyan
szárnyaszegett volt, akárcsak én, amikor a kikötőben összegyűlt
tömeg eltűnt.
 A szőke férfi elkapta a tekintetemet. – Ha nem haragszik,
úrnőm – szólalt meg akadozó angolsággal, és a zsebeiben,
erszényeiben turkált. – Sir Thomas More chelsea-i házában kell,
hogy elszállásoljanak. Ott vagyok-e? –, és előhúzott egy
sokszorosan összehajtogatott levelet, amin már messziről is láttam
Erasmus kedves, ákombákom kaparását, és kutyatekintetét néma
könyörgéssel függesztette rám.
– Ó, mennyei atyám! – kiáltottam fel, mert hirtelen rám tört a
lelkifurdalás. Megakadt a tekintetem valamin, ami kiállt a
kikötőben felhalmozott csomagokon: egy nagy fakereten, amit
szorosan gyapjúszövetbe csavartak; festőszerszámok, gondoltam.
Szegény ember reszketett a durva köpenyében. És mindenki
elment, és itt hagyta. – Ugye, ön Hans Holbein?

Pár perc múlva már nem is volt olyan kellemetlen a találkozás.

– Sajnálom, igazán sajnálom – motyogtam mérhetetlen
zavaromban és kínos feszengéssel, de a mellettem álló nagydarab
férfiból kitört a nevetés. A nevetése is hatalmas volt, a hasából
kiindulva rázta meg. Nem látszott olyannak, aki könnyen zavarba
jön. Hozzáértő, barátságos embernek látszott, nagy, széles
lapáttenyere és kövér, lapos ujjai voltak, olyan csupa izom keze,
amire szükség is van, hogy mozsárban mozsártörővel porokat
törjön és keverjen össze. Nem sokat tudtam a festészetről – akkor
még –, de megéreztem, hogy ért a mesterségéhez.
Így aztán megint éreztem a napsütést, ahogy a kikötőtől
felsétáltam a házhoz, ahol – tudtam – a családomat találom, amint
boldogan sürög-forog John Clement körül, és ahol előbb vagy
utóbb alkalmunk lesz majd megint szót váltani. Hans Holbein
mellettem baktatott, és igyekezett termetes alakját az alázatos
emberek módján összehúzni, a sovány csónakos meg mögöttünk
rogyadozott a csomagok súlya alatt, és egyre kárált. – Gondútam,
jó, ha egy ladikba hozom őket, hisz mindketten ide tartottak.
Megtakaríthatnak pár pennyt, úrnőm.
Hans mester mellettem gyalogolt, a vállán úgy egyensúlyozta a
festőállványát, mintha súlytalan lenne, és megcsodálta az elénk
táruló kilátást, én pedig az ő szemével mintha először láttam volna.
És gyönyörű lett a kisajtón át besétálni a saját birtokunkra
(tudomást sem vettünk a sötét titkokkal teli őrházról, amelynek
ablakain képtelen voltam benézni), majd a gyepen át, a
virágágyások mellett elhaladni, amelyek most hirtelen nem csupán
kiaszott fákkal és összetöpörödött bokrokkal voltak tele, hanem a
holnap bogyós növényeivel, boglárkáival, liliomaival, kerti
violáival és édes, százlevelű rózsáival, majd gyönyörű lett
felmenni a lépcsőn a vörös téglás, méltóságteljes homlokzathoz,
amit apa választott mindannyiunk számára (oszlopcsarnok, két
ablakfülke és két sor szárnyas ablak mindkét oldalon). Az
oszlopcsarnokot már kezdték befonni a jázmin és a lonc ágai.
Tavaly ültettük őket, amikor beköltöztünk az új házba, amit azért
építettek, hogy apa folyamatosan emelkedő státusát tanúsítsa, és
magunk mögött hagytuk a londoni életünket. És nemsokára eljön a
nap, amikor édes illatú, színes virágok zuhatagát láthatjuk rajtuk.
– Nem olyan jó az angolságom, és nagyon sajnálom – szólalt
meg Hans mester olyan lassan, hogy erősen oda kellett figyelnem
arra, amit mond, de szerettem elnézni érzékeny, nyílt arcát,
elhallgatni szívből jövő hangját, így ezzel nem is volt gond. – De
ez egy nagyon szép ház. Békés. Tehát gratulálok önnek. Bizonyára
boldog, hogy itt élhet.
Olyan volt beszélgetni vele, mint egy melengető levessel teli
nagy fazékba nyúlni. Erőleves darabos, ízletes zöldségekkel és
húsillattal, ami ugyan nem a legelegánsabb étel, de egészségesebb
és megnyugtatóbb, mint a mézes pávanyelvből készült díszes
ételkülönlegesség. Vidámság járt át, amikor most benyomtam az
ajtót. – Igen – feleltem, és nagyobb bizonyosság töltött el, mint
hosszú ideje bármikor. – Igen, boldogok vagyunk.
– Adja ide a köpenyét, hagyja csak itt a holmiját, és jöjjön
egyenesen ebédelni. Bizonyára átfázott és éhes – folytattam, mert
megcsaptak a faparaván mögött megterített asztalról áradó finom
illatok, és hallottam a hangok moraját. Hans mester váratlanul
zavarba jött. – Bocsásson meg, úrnőm, de lenne egy kérdésem,
mielőtt asztalhoz ülünk a másik vendégükkel. Mondja, mi a
vendégük neve?
Nevettem, reményeim szerint megnyugtatóan. – Ó, csak a
családunk egy régi barátja! A neve John Clement – mondtam a
szavakat olyan tisztán hangsúlyozva, hogy még egy külföldi is
megismételhette. Boldog voltam, hogy kiejthetem a nevét. Az
előcsarnok felé noszogattam a németet, de Holbein mintha nem
akart volna mozdulni. Értetlen képet vágva rágódott a gondolaton.
 – John Clement – ismételte. – Erre a névre emlékeztem.
Egyszer lerajzoltam egy John Clementet. Fiatal fiú volt, aki most
velünk lehet egyidős. Erasmus mestertől ez volt az első
megbízatásom. Talán ennek az úrnak lehet a gyermeke?
Megint felnevettem. – Ó, dehogy! – ráztam meg határozottan a
fejemet. – Ennek a John Clementnek nincs velünk egykorú fia.
Nem nős. Biztos valaki más lehet, vagy eltévesztette a nevet.
Egyébként jöjjön csak be, Hans mester. Talán nem hiszi, de a
családom már alig várja, hogy megismerhesse. És érzem a kitálalt
ebéd illatát!
– Igen – nézett a szemembe, és ismét felkacagott. – Bizonyára
tévedtem. – Hagyta, hogy végre bevezessem, Alice úrnő pedig
elküldte kezet mosni, majd magyarázatok, jó kedélyű
szabadkozások, intelmek zuhataga és gőzölgő főtt étel tálai
kíséretében leültette az asztalhoz, ahol a külföldinek szánt
hajlongások és a tiszta, jól tagolt ejtett hangos beszéd következett,
az a fajta erőltetett jókedv, ami idegenek között dívik, akik most
ismerkedtek meg. Láttam, hogy Alice úrnő lefirkant egy levelet
apának, amelyben értesítette, hogy a vendég, akit vártak,
megérkezett, és mellé még egy másik nem várt vendég is, és
elment, hogy egy fiút keressen, aki majd bemegy a városba, és
átadja apának. Mindenki bezsúfolódott, köztük Nicholas Kratzer,
az asztronómus is, akinek még nem sikerült németül elbeszélgetnie
a honfitársával. Mire leültem enni, már csak egy szabad hely
maradt: ugyanazon az oldalon, ahol John Clement is ült, de az
asztal másik végén. Alig láttam, nemhogy beszélni tudtam volna
vele. Elizabeth és Margaret között ült, és csak annyit láttam, hogy
Elizabeth hármuk helyett is izgatottan fecseg. Az arcába már
visszatért a szín. Nem hallottam, hogy John egyetlen szót is szólt
volna ebéd alatt, de az asztal körül nagy beszélgetés folyt, csak azt
nem tudtam kivenni, miről. Én az asztal másik oldalán helyet
foglaló Holbein mesterrel szemben ültem. A német nyugalmas
ebédelő társ volt, szótlanul lapátolta be a temérdek ételt. De mást
is láttam, mint azt, hogy hatalmas kenyérdarabokkal sebesen
kitörli a mártásokat. Egyszer-kétszer, amikor felpillantottam, és
láttam, hogy elgondolkodva kérődzik a kenyéren, mint egy tehén a
takarmányon, és hosszan, megfontoltan, mérlegelve nézi John
Clementet. Bármilyen furcsa gondolata is támadt, miközben
beléptünk az ajtón, kétségtelenül még most is azon rágódott.
 2

Ebéd után – miután a délutáni szunyókáláshoz mindenki

elvonult és bebújt az ágyba, és az a könyörületes csend telepedett a
házra, amiben csak akkor lehetett részünk, ha Alice úrnő aludt –
lesurrantam a lépcsőn, és megkerestem a köpenyemet és a
cipőmet.
Tizennégy évesen csütörtökönként mindig ezt tettem. De most
éreztem, hogy a kezem idegesen igazgatja fehér
hermelinkalapomat, és visszasimít alá egy-egy kiszabadult fekete
hajszálat. A szívem a szokottnál gyorsabban vert. Fogalmam sem
volt, mi következik most. John Clementnek nem volt itt
hálószobája, ahonnan kiléphetne, a köpenye után tapogatódzhatna,
ügyetlenül megbotolhatna a korlátbábban, és vidáman
káromkodhatna a bajusza alatt. Nyurgán és vigyorogva lép-e ki
valahonnan ebben az ismeretlen házban, hogy magával ragadjon?
És hova megyünk majd, ha így tesz? Vagy lehet, hogy egyáltalán
nem emlékszik? Itt állok magamban, szégyenkezve az
ostobaságom miatt, amíg nem marad más hátra, mint ismét levetni
a kalapomat, és visszamenni az emeletre?
Teljes volt a csend, valamiért mégis megfordultam. A nagy
előcsarnok másik végéből, a felső galéria alatti árnyékból, a
kápolna ajtajából Elizabeth figyelt. Az ő tekintetét éreztem a
hátamban.
– Vak! – szólt rám, és a szeme gonoszul megcsillant. Visszatért
a gyertyafényes sötétségbe. Szóval nem felejtette el! Tudta. Míg az
ajtó be nem csukódott, hallottam a férje, William orrhangját,
ahogy bent imádkozás közben felemeli.
Összepréseltem az ajkaimat; nem voltam hajlandó elcsüggedni.
Nagyon magányosnak éreztem magam a köpenyemben,
kimelegedtem szúrós forróságában, ahogy végig néztem a
folyosón és fel a galériára, mert reménykedtem, hogy meghallom a
hangokat, holott semmi sem hallatszott. Elvégre egyedül is
sétálhatok egyet a kertben, gondoltam. Senki sem gondolja majd –
kivéve Elizabethet –, hogy más lett volna a szándékom. De
bizonytalanságomban a sírás kerülgetett.
 Azután megfeledkeztem Elizabethről, mert kívülről kinyílt az
ajtó. Bömbölő szélroham és napsütés áradt be. És az általában
szomorú szempár, amelyben most nevetés táncolt, gyöngéden
letekintett rám. – Gyere el egy csütörtöki sétára, Meg úrnő –
mondta könnyedén John Clement azon a varázslatos hangján. A
kertben várt. Értett a titkokhoz. Felém nyújtotta a karját. – Régen
volt.

Egy darabig szótlanul sétáltunk a széllel szemben.

Olyan sok mindent szerettem volna kérdezni tőle. Olyan sok
mindent akartam neki elmondani!
De most, hogy itt volt, nem volt ok a sietségre.
– Néha – mondta még sosem hallott gyöngédséggel, és közben
előrenézett, nem rám. (Zavarba ejtő bizonytalanság telepedett
ránk, valami gyönyörűséges zavarodottság; nem mertünk egészen
egymás szemébe nézni, és inkább a szemem sarkából vetettem rá
lopva egy-egy pillantást, és elraktároztam az emlékezetemben
minden arcvonását, örömmel tanultam meg újra az arca, orra,
nyaka és álla kontúrjait, mintha a szememmel simogatnám. Sötét
haja olyan volt, ahogy emlékeztem rá, bár a halántékánál már
őszes lett. A szeme semmit sem változott: világoskék és átható
tekintetű volt, azzal az árnyalatnyi, szívet tépő bölcs
szomorúsággal, ami sosem tűnt el belőle teljesen.) – Néha jó olyan
fesztelenül együtt lenni valakivel, hogy az embernek meg sem kell
szólalnia. Nagyon hiányzott. Bárhol legyek is a világon, kevés
ilyen embert ismerek.
A fesztelenség szöges ellentéte volt annak, amit e pillanatban
éreztem, de az örömteli zavar csodálatos jelensége
megakadályozott abban, hogy nevessek a gondolaton. Nem is
hittem el teljesen, hogy olyan fesztelenül érzi magát velem. Ő
legalább annyira nem tudott a szemembe nézni, mint én az övébe.
De e titkos tudat megőrzése még boldogabbá tett.
Hosszú, erős lépteit az én rövidebb lépteimhez igazította.
Éreztem, ahogy visszafogja magát. Olyan közel voltunk, hogy
csaknem éreztem, ahogy a lába a szoknyámhoz ér. Félig felé
fordultam, elfogva a szelet, a kezem súlytalanul és idegesen
lebegett a karja fölött, és próbáltam nem beleolvadni a
melegségbe, amit együtt gerjesztettünk. De végig az oldalam
mentén, ami az övé mellett volt, éreztem a teste körvonalát, az
élettel teliségét, és némán örvendeztem a szépségének.
– Az örökkévalóságig tudnék így sétálni veled – mondta,
csaknem suttogva.
Egy kis hang tört fel a torkomból; de nem tudtam, mit
mondjak, mert azt nem felelhettem: „Éveken át vártam, hogy
visszajöjj, és ha most meghalnék, boldogan tenném, mert viszont
láttalak”, de mindez nem számított, mert félig-meddig láttam,
ahogy a szeme sarkából ugyanolyan pillantást vet rám, mint
amilyeneket én is titkon rá vetettem – emlékezetébe véste a
vonásaimat, mielőtt ismét elfordulva némán a rólam őrzött
emlékein merengett volna –, és a boldogság új, lágy kis robbanása
töltött el.
Felnevetett. – De hideg van – tette hozzá. Már lent jártunk a
folyónál, mögöttünk a tölgyfa alatt a partoldalban hóvirágok
nyíltak, a víz ádázul csillogott, a szél keményen és hevesen csapott
le ránk, és idegenes fekete sapkáját cibálta. – Üljünk le valahova,
ahol nincs szél? Az egyik őrházban, esetleg mindjárt itt, ebben?
Nem értettem a bennem feltámadó érzést, ami magával sodort.
Csak annyit tudtam, hogy nincs semmi, amire jobban vágynék,
mint arra, hogy vele kettesben legyek egy meleg és nyugalmas
helyen, ahol végre talán lesz bennem annyi bátorság, hogy az
arcába nézzek, és ahol örökké beszélgethetünk. Bólogatni
kezdtem, és éreztem, hogy a testem közelebb siklik a karjába.
Akkor eszméltem rá, mire mutat: a két őrház közül a nyugatabbra
állóra. Ahova sosem megyek.
– Nem! – csattantam fel, és éles hangom engem is meglepett. –
Oda nem mehetünk be – tettem hozzá, mert éreztem, hogy
meglepődik. Igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomra.
– Apa tartani… kezdett… ott… dolgokat. Gyere innen. Erről
még nem beszélhetek.
Sürgetően kezdtem rángatni a karját, a gondolataimmal valahol
tudatában voltam, milyen közel a mellkasa, ahogy nevetve
megadta magát, és hagyta, hogy eltereljem onnan. A folyón felfelé
háromszáz yardnyira volt a második őrház. – De ezzel minden
rendben van, ugye? – kérdezte kifulladva, azzal felkapott, és a
karját a derekamra csúsztatta, ahogy az őrház felé sétáltunk.
Éreztem a karját a hátamon. Ujjait a csípőcsontomon, ahogy
mozogtak. – Mit tart itt?
 A kedvenceit: egy rókát, egy menyétet, egy vadászgörényt, egy
majmot, mindet megláncolva, egy faketrecben nyulakat, és volt
egy galambdúc is, a tetőn szárnyukkal verdeső fehér madarakkal.
Erasmus velem együtt figyelte apa galambjait, réges-rég, kint, a
bucklersburyi kertekben. „A kedvességük és a viszálykodásuk akár
a mieink”, írta később. És szívesen mesélte el, hogy néztük végig,
ahogy a betegsége miatt a láncától megszabadított majom
meglátta, hogy a menyét lefeszegeti a nyúlketrec hátlapját. Erre a
majom odarohant, felkapaszkodott egy pallóra, és visszanyomta a
helyére a fa hátlapot, amivel megmentette a nyulakat. Állati
emberség: olyasféle történet, amit Erasmus biztos nagy becsben
tart. Olyasféle dolog, ami jól elszórakoztatta apát is, mielőtt az
élete olyan fordulatot vett, mint amilyet most.
Nyugalmas volt a keleti őrházban. Szalma-, takarmány- és fa
illata volt; megnyugtató vidékies illatok. Benyitottunk, és leültünk
szorosan egymás mellé egy padra, a karja még mindig átfogott, és
hallgattuk, ahogy a szél süvölt a víz felett.
John Clement a szabad kezével meglazította a köpenyét, aztán
oldalvást lenézett rám. A hátam mögötti karjával maga felé
fordított, amiben a testem – az eszemtől függetlenítve magát –
örömmel segédkezett. Az ajkán halvány mosoly játszott. Lehajolt
hozzám, és az orromhoz dörgölte az orrát. A szemét még most is
lesütötte, de az ajka olyan közel volt az enyémhez, hogy elég volt
már csak suttognia. – Szóval, felnőtt Meg Giggs úrnő, miről
beszélgessünk? – Szélesebben mosolygott, és a mosolya betöltötte
az egész látómezőmet. – Úgy hallom, míg távol voltam, hogy
orvosnak tanuljak, te is orvos lettél. – Az ujjai felfedezték az
oldalamat, a karjával közelebb vont magához. – És szeretnék erről
mindent tudni. De előbb – tartott ismét egy kis szünetet – el
akarom mondani, milyen gyönyörű lettél –, és most végre
egyenesen a szemembe nézett.
És akkor – nem is tudom, hogyan de csókolózni kezdtünk, és
úgy szédültem a vágytól, hogy belekapaszkodtam, éreztem a
köpenyét és a külföldön készült menteujjak szalagjait, és a vérem
forró lüktetését, és miközben elvesztem a keménység és a lágyság,
a nedvesség és az érdesség, a szelídség és az egymáshoz feszülő
testünk minden pontján támadt, zavarba ejtő érzésekben,
megindított, hogy hatalmamban áll így megdobogtatni a szívét,
ilyen jól hallhatóan, és megremegtetni a kezét.
 Hangos sóhajjal váltunk szét, és kipirulva, zilált öltözékben
ültünk, a szempilláink alól néztünk egymásra, és nevettünk
kölcsönös zavarunkon. – Jaj, Meg – suttogta John. – Most már
tudom, hogy tényleg hazajöttem. Számomra mindig te voltál az
otthon.
És ez majdnem pontosan az volt, amit hallani akartam a
szájából, amióta csak életem felével ezelőtt elment. És majdnem
pontosan az, amiről már-már azt gondoltam, soha nem hallom
egyetlen más férfi szájából sem, mialatt magányos, vénlányos
napjaimat, vidéken eltemetve élem, és nézem, hogy híznak nagyra
a többiek a boldogságtól, én pedig napról napra elszigeteltebb,
különcebb és megkeseredettebb leszek. Így szinte minden
porcikámmal hinni akartam a csodálatos szavakban, amelyeket
most hallottam. De akaratlanul is az elmémbe tolakodott egy
másik hang, Elizabethé, ahogy kötekedik velem: „Múlt nyár óta itt
van Londonban”, és „Apa szerezte neki a hivatalt”.
Felpillantottam rá, és azon töprengtem, hogy tegyem fel ezt a
nehéz kérdést, és már most belém nyilallt a csalódottság, hogy
megpróbálom azt hinni, hogy a válasz csak egyszerű és őszinte
lehet, ugyanakkor szinte szédültem a vágytól, hogy visszatérhessek
a karjába, és belemerüljek egy újabb csókba.
– Mondd csak… – kezdtem, és tapogatódzva igyekeztem előre
jutni egy ismeretlen területen. Képtelen voltam így szólni: „Hat
hónapja tértél vissza Londonba, csónakkal egy órányira voltál
csak, és sosem üzentél; tíz évvel ezelőtt utaztál külföldre, és
egyetlenegyszer sem írtál, és azt akarod, hogy elhiggyem, olyan
sokra becsülted egy oly sok évvel ezelőtt egy kislánnyal tett
sétáidat, hogy mindig az otthonodként gondoltál rám?” Ezért hát
olyan gyöngéden kezdtem, ahogy csak bírtam: – Milyen volt a
király felszolgálójának lenni ennyi hónapon át?
Merőben másként, kicsit óvatosan nézett most a szemembe.
Azután egyszer-kétszer bólintott, mintha egy maga által feltett
rejtélyes kérdésre válaszolna, és szűziesen megcsókolt, ajka csak
súrolta az enyémet.
– Nos, ez egy munkával nem járó szinekúra, hely az udvarnál,
mialatt elhelyezkedem idehaza. Apád a régi idők kedvéért irántam
mutatott kedvessége – mondta. – De tudom, hogy valójában mit
akarsz kérdezni. Azt gondolod, többet is tehettem volna, mint ilyen
hosszú idő után a semmiből egyszerre felbukkanni, és
meglátogatni. Magyarázatot vársz.
Bólintottam; megkönnyebbültem, hogy megértette a
szándékomat. Újra szünetet tartott. Törte a fejét. Hirtelen
meghallottam, ahogy a nyulak a szalmában kaparásznak.
– Nézd, Meg – kezdte. – Nem adhatok elég magyarázatot, hogy
teljesen kielégítsem a kíváncsiságodat. Még nem. De bíznod kell
bennem. Amikor először megkérdeztem apádat, hogy elvehetlek-e
feleségül, az csaknem tíz éve volt, amikor egy nyáron elvitt
magával külföldre. – Visszafojtottam a lélegzetemet. Nem
számítottam arra, hogy ezt hallom. A szívem még gyorsabban
kezdett verni, olyan gyorsan, hogy tudatosan erőltetnem kellett,
hogy kiszámítottan lesüssem a szememet az ölembe, hogy ne lássa
a megdöbbenésemet (bár tudatában voltam, hogy ő is
kiszámítottan a földet nézi). – De apád nemet mondott – folytatta.
–Azt mondta, előbb meg kell találnom a helyemet a világban,
mielőtt arra gondolhatnék, hogy elvegyelek feleségül. Azt mondta,
ha annyira érdekelnek a gyógynövények, akkor menjek, és
tanuljak tudós és józan gondolkodású orvosnak, szerezzek
diplomát a kontinensen, és gazdagítsam valami újjal az angol új
tudományt. Nos, így is tettem. A szívemben a te képeddel tértem
vissza Angliába. Esküszöm, hogy így volt. És amikor Londonba
értem, először is téged akartalak felkeresni.
Felsóhajtott. – De a gond az volt, hogy apád még mindig nemet
mondott.
Muszáj volt felpillantanom. Bizonyára meglátta a szemem
villanását. – Miért? – kérdeztem, és hallottam, hogy a hangom,
amiről azt hittem, elfullad majd a boldogságtól, amiről még csak
elképzelni sem tudtam, hogy valaha is az enyém lesz, most inkább
keményen és bosszúszomjasan csattant.
– Vannak dolgok, amiket el kell, hogy tudjak mondani neked –
válaszolta, aztán megint elhallgatott. És lesütötte a szemét. Nagy
levegőt vett, mintha döntésre jutott volna, és folytatta: – Azt
mondja, előbb az orvos kollégium tagja kell, hogy legyek –
mondta, és nyugtalanság érződött a hangján. – Nemcsak egy tagja,
hanem a kiválasztottak egyike. Minden tőlem telhetőt megteszek.
Beszélek Butts doktorral, a király orvosával. Nem könnyű: évekig
távol voltam, be kell bizonyítanom valakinek, akivel sosem
dolgoztam együtt, hogy jó orvos vagyok. De apád nem enged. Azt
mondja, képessé kell válnom arra, hogy azt mondjam neked: sikert
értem el a munkámban.
Ez volt a More család hozzáállása: mindenkinek fejet kellett
hajtania az elme dolgai előtt. Általában egyetértettem vele.
Élvezetet találtam olyan dolgok ismeretében, amit egy egyszerű
asszony nem tudott, és a férfiak többsége sem. De most, amikor az
egyszerű családi boldogsággal teli élet képe olyan gyötrelmesen
elérhetővé, ugyanakkor lehetetlenül elérhetetlenné vált, apa John
Clementtel szemben támasztott szigorú intellektuális elvárásai
hirtelen természetellenesnek és könyörtelennek tűntek.
– Az igazat megvallva most sem szabadna itt lennem, mert
megígértem neki, hogy távol tartom magam. De, amikor
találkoztam Elizabethtel – lesütötte a szemét, és a lábával egy
szalmaszálat piszkált –, és belegondoltam, hogy milyen közel
vagy, csak egy kis távolságra a folyón, és tudtam, hogy apád az
udvarnál van, és közeledett egy csütörtök, nos, gondold csak egy
szerelmes férfi ösztönös cselekedetének; egyszerűen képtelen
voltam ellenállni annak, hogy idejöjjek és elvigyelek sétálni.
Nem tudtam, mit válaszoljak. A szavai és az érzéseim körbe-
körbe forogtak, és valahogy képtelenek voltak összevegyülni, én
pedig nem találtam szavakat. Megpróbáltam úrrá lenni az apa
iránta haragomon, és arra a boldogságra összpontosítani, hogy
végre azzal a férfival lehetek, akit szeretek. Fürkésző pillantást
vetett rám.
– Mondd, hogy hiszel nekem – sürgetett.
– Mondd, hogy szeretsz – hallottam a hangomat, ami –
önutálattal kellett megállapítanom – nyűgösen hangzott. Mint egy
gyereké, aki nem érti a mesét, de boldog befejezést szeretne.
– Ó, nagyon is szeretlek – suttogta. – Mindig is szerettelek,
akárki is voltál: az elveszett múltadat sirató kis árva, a csillogó
tekintetű, érdeklődő gyermek, aki mindent elraktározott a fejében,
amit csak a patikusok mutattak, a lány, akinek muszáj volt nehéz
kérdéseket feltennie, a szépség, akivé mostanra váltál – mondta, és
megsimogatta fekete hajamat, amit most nem fedett semmi, mert a
fehér kalapom a szalmában hempergett a földön.
– És mindig is szeretni foglak. Egyformák vagyunk. És bár
kétszer olyan idős vagyok, mint te, és még öregkoromra sem
állapodtam meg, ha hajlandó vagy elfogadni, semmi sem
akadályozhat meg abban, hogy visszatérjek, és megkérjem a
kezedet az apádtól. Újra meg újra. Amíg el nem érkezik a
megfelelő pillanat. Ebben soha ne kételkedj. – És ismét magához
szorított; a köpenye mindkettőnket betakart, és John fölém hajolt.
– Várj – kértem elfulladva, és majdnem képtelen voltam
elhúzódni, ahogy egy új, sürgetőbb kérdés felmerült bennem.
– Árulj el valamit. Miért hagyod, hogy apa így parancsolgasson
neked? Évek óta ismered. Tudod, hogy szereti a jó vitát. Legalább
nem próbálhatnád meggyőzni?
Elviselhetetlen volt, amit ekkor láttam. Az arca megnyúlt, és a
szerelmes megérzés, amelynek létezését még csak most fedeztem
fel, megsejtette, hogy John messzire húzódik.
Arcán a vereség tükröződött. – Tartozom neki azzal, hogy
megtegyem, amit mond – felelte nagyon csöndesen. – Elmondani
sem tudnám, mi mindent tett értem az évek során. Furcsán
hangzik, hogy ezt mondom, hiszen korban közel állunk
egymáshoz, de életem folyamán olyan volt számomra, mint egy
bölcs apa. Most nem szállhatok vele szembe.
– John – kezdtem friss elszántsággal a hangomban, és a
gondolataimban annak a módját kerestem, hogy mutathatnám meg
neki, hogy mennek mostanában a dolgaink. – Hadd mutassam meg
apa új életét.
És ezúttal az én kezem nyitotta ki az ajtót, hogy bömbölve
betörjön a friss szél és a napsütés, és az én erős karom vezette ki a
sötétségünkből ezt a nyugtalan tekintetű férfit.
 3

– Hallgasd – suttogtam, és lábujjhegyen az őrház ablakának

legszéléig óvakodtam, majd intettem Johnnak, hogy lépjen oda.
Visszavezettem a nyugati őrházhoz. Értetlenül elmaradozott
tőlem, láthatóan nem fogta fel, miért akarom visszavonszolni
ehhez a téglából épült kis házhoz, amikor egy órája még halálra
rémültem tőle. De fontosnak éreztem, hogy lássa az igazságot.
Megfogtam a kezét, és magam elé húztam, hogy ő is be tudjon
kukucskálni a sötétségbe, és az érintése új meglepetésként ért;
megdöbbentett a felfedezés, mennyire élvezi a bőröm finom,
hosszú, törékeny ujjainak az érintését. De félretoltam ezt az egyéni
örömöt. Ezen a helyen lehetetlen volt szeretetre gondolni.
A várakozó testek mozdulatlanságával, az arcunkat fújó és
köpenyünket szaggató szélben kezdtük végre meghallani az ablak
mögül hallatszó suttogást. Elveszetten, reménytelenül,
kétségbeesetten szólt a vékonyka londoni kántálás: – Uram, a
végtelen kegyelmed hozza el testemnek a halált… Uram, a
végtelen kegyelmed hozza el testemnek a halált… Uram, a
végtelen kegyelmed hozza el testemnek a halált. – Azon a héten,
amikor apa távol volt, ez hallatszott reggeltől estig. Valahányszor
sétáim során erre jártam, megdermedtem tőle. Álmaimban is
hallottam.
Johnból csak a vállát láttam, és a tarkóját, de szinte éreztem,
ahogy libabőrös lesz. Lassan felém fordította a fejét, és az
elszörnyedés kiült az arcára, a szája pedig némán formálta a
szavakat.
– Mi ez?
– Nézz be – válaszoltam hangtalanul formálva a szavakat –, de
óvatosan! Ne lásson meg. Ne ijeszd meg még jobban. – John
közelebb hajolt. Tudtam, mit lát majd, amikor a szeme
hozzászokik a félhomályhoz: a fakalodát és a kis idegen szánalmas
alakját, akinek keze és lába a lyukak fogságában kínlódik, a
kevéske hússal fedett csontok eleven ívét, a rongyok felett két
véreres, félig lehunyt szemet, a feldagadt szájból áradó szüntelen
imádságot.
 John sietve elhátrált az ablaktól, és én is vele tartottam.
Látszott, hogy a rosszullét kerülgeti. Húsz lépést tett meg, én pedig
mögötte lépkedtem, mire megállt, és bevárt.
– Egy eretnek? – suttogta.
Bólintottam. – Robert Wardnak hívják. A múlt hétig suszter
volt a Fleet Streeten. A bőrcserző műhelye feletti lakásban, egy
titkos istentiszteleten tartóztatták le. Hat gyermeke van.
– Miért hozta el apád az otthonotokba? – Úgy éreztem, hogy
lehalkított hangjában szánalom is van, és ez erőt adott. – Miért
nem került börtönbe?
– Az elmúlt néhány hónapban fél tucatnyian voltak. Apa nem
akar róluk beszélni, még azt sem mondja, hogy itt vannak. De azt
mondta a kertésznek, aki eteti őket, hogy le akarja beszélni őket a
gonoszról. Véletlenül meghallottam… – Éreztem, hogy elpirulok,
bár John nem hívta fel a figyelmet a pirulásomra, és nem kérdezte
meg, hogy hallottam meg egy olyan beszélgetést, amit
nyilvánvalóan nem az én fülemnek szántak, és mennyi időbe telt
utána a hajamból kiszedni az eperfa gallyait –…hogy azt mondja, a
„saját biztonságuk érdekében” hozta haza őket kihallgatni.
John megállt, és egyenesen a szemembe nézett. Láthatóan
megpróbálta a gondolatmenetemet követni, és olyan magyarázatot
keresni, amibe belekapaszkodhat. – Nos, lehet, hogy helyesen
tette. Valaki kétségkívül összeverte ezt az embert. Valószínűleg itt
nagyobb biztonságban van.
Volt valami megnyugtató abban, hogy ezt az ésszerű
magyarázatot hallom tőle. Tetszett az a fürkésző tekintet, amivel
rám nézett, és láthatóan meghallgatta az aggodalmamat,
megpróbált a mélyére hatolni annak, ami nyugtalanított. De túl
könnyű volt belekapaszkodni az elképzelésbe, amit felajánlott.
Haboztam, aztán fejest ugrottam a folytatásba. – De mi van, ha…?
– Nem tudtam, hogy fejezzem be a mondatot. Újra nekiszaladtam.
– Napok óta itt van. Ha most így néz ki, mikor verték össze?
John még figyelmesebben vizsgálta az arcomat. – Hallgatlak,
Meg – mondta komolyan. – Azt akarod mondani, hogy az apád
verte meg ezt az embert?
– Nem tudom – vallottam be kétségbeesetten. Most, hogy ezen
a józan, ismerős hangon kimondta őket, a legsötétebb gondolataim
lehetetlennek, mégsem teljesen kizártnak tűntek. – De néha úgy
hiszem, lehetséges. Oly sok minden változott meg, amiről
sejtelmed sincs.
A nap csalókán lágy aranyfényben fürdetett mindent, a földön
dobogó talpunk alatt mégis keményre fagyott a föld, és John
lélegzete fehér dérré jegesedett.
Még többet kellett mutatnom. Ahogy ismét előre vonszoltam,
John a fejét csóválta, mert felzaklatta, hogy mindent egyszerre
zúdítok rá. Azt bizonyosan tudta, hogy apa azóta harcol az
eretnekek ellen, hogy Márton testvér tíz éve háborút hirdetett az
egyház romlottsága ellen, és ezzel zűrzavarba taszította Európát.
De könnyen lehet, hogy azt már nem tudta, hogy apát milyen
messzire sodorta a gonoszság elleni személyes háborúja: emiatt,
valamint az udvarnál, a király legsimább modorú libériás
szolgájaként Sir Thomas More – nemcsak királyi tanácsadóként és
kísérőként, hanem a legutóbbi parlamenti ülésen az Alsóház
elnökeként, és tavaly óta – egyéb kiváltságai mellett – egy lovagi
cím birtokosaként és a lancasteri hercegség kancellárjaként –
napjai nagy részét azzal töltötte, hogy megpróbált minden rést
betömni, amelyen át Angliába szivároghatott az eretnekség.
Nem abból az apából vált üldöző, akit otthon láttunk. Az
ember, aki együtt evett, nevetett és beszélgetett velünk – bár
mindezt ritkábban tette, mint azelőtt – ugyanaz a napsugaras
szellem volt, mint akinek mindig is ismertük. Merő véletlenségből
jöttem rá – amikor belebotlottam az áldozataiba –, hogy valaki
mássá is vált. Egy ijesztő idegenné, aki az arcát az árnyék felé
fordította.
A rabok, akiket az őrházban kikémleltem, az apám
megfigyelési hálóján fennakadt kis halak, a londoni csatornában
csapdába esettek voltak; az ügynökei ejtették el őket, akik a város
bőrárusai, rőfösei és halárusai közé olvadtak, és olyan
kisemberekben vadásztak a gonoszra, akik hátsó szobákban
birkóztak a lelkiismeretükkel, és akik úgy hozták elő megtört
rabjaikat, hogy a hátukra fahasábokat kötöztek annak a jeléül,
hogy az örök tisztítótűz várt volna rájuk, ha nem tagadták volna
meg a nézeteiket.
Nem értettem a magas politikát. Nem értettem, hogy
fenyegethetik ezek a rémült mesteremberek a római egyház
spirituális és világi építményét. Nem tudtam megállni, hogy ne
érezzek sajnálatot irántuk.
 Mégis tudtam, hogy apa nem csak ezek után az egyszerű
emberek után kutat. Másokat is szemmel tartott, akik
életfelfogásukban és meggyőződéseikben sokkal közelebb voltak
ahhoz, amilyenek valamikor mi voltunk. Azt beszélték, hogy
mostanában azokra fente leginkább a fogát, akik az egyetemeken
ragyogó eszű fiatal tudósokként tanítottak, akikről apa azt állította,
hogy „újmódian gondolkodnak” és „hajlamosak az „új
képzelgésekre”, és ezzel alááshatják a hitet, mint a kis Cuthbert
Bilney, akit az után tartóztattak le, hogy lázító prédikációt tartott
Londonban, vagy a hat cambridge-i egyetemi hallgató, akiket azért
zártak be a kollégiumuk haltároló pincéjébe, mert eretnek
könyveket találtak a birtokukban. Talán ezek a tanult emberek
valóban veszélyt jelentettek. De megdermesztett a gondolat, hogy
apa új helyzete a világban a katolikus egyház legrosszabb és
legjobb hagyományainak védelmezőjévé teszik, egy helyre sorolva
az ostoba szerzetesekkel és a komor hivatalnokokkal, akik arról
vitatkoznak, hogy egy gombostűfejre hány angyal fér, amiből
egyszer Erasmusszal olyan sok tréfát űztek.
– Természetesen hinni akarom, hogy kedvességből teszi –
folytattam kifulladva, bár abbahagytuk a sétát. – Hogy azért hozza
ki a börtönből ezeket az embereket, mert ott veszélyben vannak.
Hogy megpróbál időt hagyni nekik, hogy érvekkel próbálja
meggyőzni őket, igyekszik rávenni őket, hogy tagadják meg a
nézeteiket, és ezzel megmenti a lelküket. De mi a helyzet akkor, ha
ennél rosszabbról van szó? Ha ő veri véresre az arcukat idekint,
ahol senki sem látja? Ha mostanában rosszabb, mint egy „tökéletes
udvaronc” … – és itt mély lélegzetet vettem –, és mi a helyzet, ha
élvezi, hogy embereket kínozhat?
John megrázta a fejét. – Lehetetlen – jelentette ki makacsul.
Megállt, és megnyugtatóan átölelt. – Belátom, miért aggaszt ez a
gondolat, Meg, de be kell látnod, mennyire fantázia szülte. –Ekkor
hozzátette, talán mert érezte, hogy nem nyugszom meg, és nem
mondok le olyan könnyen a képzelgésemről, mint ahogy várta: –
Nézd meg példának okáért, milyen elnéző volt az ifjú Roperrel.
Vannak, akik azt állítják, hogy ez is azt mutatja, túlságosan
lágyszívű ehhez a munkához.
Majdnem felkacagtam, annyira megdöbbentett ez az agyam
egy másik, kevésbé szorongó szegletéből felbukkanó gondolat.
Fogalmam sem volt, honnan szerzett tudomást John Clement Will
Roper pár hónappal ezelőtti rövid kacérkodásáról a
lutheranizmussal. Nem sejtettem, hogy a családunkon kívül bárki
is tud arról, hogy Willt, aki nemrég tette le az ügyvédi vizsgát,
Wolsey bíboros elé hurcolták, mert néhány német kereskedő
társaságában részt vett egy eretnek imaórán. Csakis apának volt
köszönhető, hogy Margaret férjét pusztán egy dorgálással küldték
haza, és nem kapott rosszabbat, miközben a vele együtt
letartóztatott férfiakat hátukra kötözött fával, a tömeg gúnykacaja
közepette meneteltették végig a misére.
Hivatalosan erről semmit sem tudtam. De Willbe nem lehetett
belefojtani a szót, amikor egy új gondolat a hatalmába kerítette, és
izgatottan mesélte, hogy romlottság fizetni azért, hogy a halottak
lelkéért imádkozzanak, a purgatórium nem létezik, csak a
pénzhajhászó szerzetesek elméjében, ostobaság hinni a halott és
eleven hívek ősidőktől való lelki közösségében, akiket az egyház
tart az időn át egyben, mivel a hit Isten és a hívő magánügye, és
oktalanság isteni szándékot feltételezni a római egyházról.
Felejtsük el a papokat, a szerzeteseket, ne tiszteljük atyáinkat, és
szakítsunk meg minden kapcsolatot a múlttal.
Will mindezt a lehető legkomolyabban gondolta. A ház és a
kert minden pontján vitába szállt apával. És apa a lehető
leggyöngédebben bánt vele. Sokszor láttam a kertben sétálni Will-
lel, ahogy a fiatalabb férfi vállát átfogva, arcán szomorkás
kifejezéssel lépkedett. – Nem vezet sehova a férjeddel folytatott
vita – mondta végül Margaretnek –, így egyszerűen felhagyok az
érveléssel. – Talán a Will lelki üdvéért mondott imái és a türelme
bírták rá végül a sógoromat, hogy ne kacérkodjon tovább a tiltott
tanokkal, és fedezze fel ismét a szenvedélyes hitét Isten egy
ismerősebb alakjában (és ráadásul apa iránti szenvedélyes
csodálatát is).
– Ez, ugye, nem egy bigott ember műve volt? – kérdezte
szelíden John. – Senki sem lehetett volna mértékletesebb. – És
rávett, hogy mosolyogjak, űzzem el a szívemből a félelmeket.
Kérésére megrándult az ajkam. Megkönnyebbülten emlékeztem
vissza erre az édes pillanatra. Majdnem beadtam a derekamat. De
nem teljesen.
– De ennek semmi értelme – hajtogattam makacsul. – Az,
ahogy Will-lel szemben viselkedett, nem illik a többi dologhoz,
amiket tesz. Az Új Épületben például, ahova nem hív meg
bennünket. És Londonban meg az udvarnál. Ez az, amit nem értek.
John fölém tornyosult, az arcára visszatért az aggodalmas
kifejezés, ami valószínűleg az enyémhez volt hasonló. Úgy
éreztem, árulást követek el, amikor apám hivatalos életében
szimatolok, amelyről otthon nem számol be nekünk, de amióta
csak kiköltöztünk Chelsea-be, kém voltam a saját otthonomban.
Tehát magammal húztam Johnt a karjánál fogva a kertünkön
keresztül. Csakis úgy értethettem meg Johnnal, hogy mi aggaszt,
ha megmutattam, apa elméje milyen irányba fordul, hogy hagyja el
a civilizált gondolkodást, ami megteremtette könyveket bújó,
szerető családunkat, hogy fordulhat elő, hogy most jobban kell
félni tőle, mint bízni benne vagy engedelmeskedni neki. Meg
kellett mutatnom Johnnak, hogy mit láttam.
Az Új Épülethez sétáltunk, ahol apa az udvartól menedéket lelt:
ez volt a magánkápolnája, a képtára, a könyvtára, a hely, ahol
elmélkedett és imádkozott, ahol a röpiratait fogalmazta.
Szerzeteshez illően csupasz falak, egyetlen pad és egy sima asztal
volt benne. Apa imádkozott, aztán leült az asztalhoz, és ontotta a
köznépnek szánt levelei mocskát. Elképzelni sem tudtam, hogy
képes rábírni magát, hogy egyáltalán kigondolja ezeket a szavakat,
nemhogy papírra vesse, nemhogy kiadja őket!
Mivel Luther azt írta, hogy már előzetes joggal bír arra, hogy
a királyi koronát ürülékkel fröcskölje tele és mocskolja be, nincs-e
utólagos jogunk arra, hogy kijelentsük: ezen utólagosakat művelő
személy ürülékes nyelve leginkább nem arra alkalmas-e, hogy a
nyelve elülső részével egy vizelő öszvér hátsóját nyalja, amíg
tisztességesen el nem sajátítja az előzetes premisszákból levont
utólagos következtetéseket?
Kinyitottam az ajtót, és bekísértem Johnt (aki még
magasabbnak tűnt, és a rideg környezetben be kellett húznia a
nyakát), majd magunk mögött hangtalanul becsuktuk, és odabent a
szoba belsejében egy kampóról lógó korbács barna foltokkal
tarkított, összegabalyodott szálaira mutattam. Apa lelkiismeretének
egy újabb manifesztációja volt ez a korbács: megvédte a testi
vágyaktól, amelyek a múltban megakadályozták, hogy maga is pap
legyen, ez volt a fegyver, amit maga ellen fordított az ösztön és az
észszerűtlenség elleni egyre nagyobb harcában.
 Miféle egyéni vágyak, és kinek a teste iránt késztették arra,
hogy addig ostorozza magát, amíg ki nem serked a vére?
Fájdalommal töltött el, ha szegény, ártatlan bőrére gondoltam, amit
már felhorzsolt és kidörzsölt a szőrcsuha, és amit a véres bőr
undorító csíkjai még gennyesebbre és hegesebbre kínoztak.
Legalább olyan szörnyű volt látni, mint a kert másik végében a
megkínzott rabokat, legalább olyan szörnyű volt elképzelni, hogy
itt magányosan gyötri magát.
A röpiratait és az írásait a könyvtárban tartotta az elkonfiskált,
betiltott és zár alá helyezett könyvekkel egyetemben, amelyeket
Tunstall püspök úr különleges engedélye alapján elolvashatott és
megcáfolhatott. Egy teljes eretnek könyvtárat gyűjtött itt össze,
azon a helyen, ahol imádkozott, még William Tyndale angol
nyelvű Új testamentuma is megvolt, egyike azon kevés
példánynak, amely megmenekült a Szent Pál-székesegyháznál
rakott máglyától. Wolsey bíboros a lángokba vetette a többit.
Harmincezer örvendező londoni és a komor helyesléssel nézelődő
apám figyelte.
Az asztalon annak a múlt heti levélnek a fogalmazványa
feküdt, amit apa már olyan régen készült elküldeni Erasmusnak, és
amelyben azért könyörgött, hogy Erasmus hagyjon fel végre a
semlegességgel és tagadja meg Luthert. Én már olvastam, és a
hideg futkosott a hátamon apa megfogalmazásának veszett
dühétől: azt írta, hogy minden eretneket „végtelenül utálatosnak
tartok, olyannyira, hogy hacsak nem nyerik vissza a józan eszüket,
szeretném annyira gyűlölni őket, amennyire csak tudom”.
Valóban gyűlöletes. Megborzongtam. A szó eszembe juttatta
Robert Ward, a rémült kis suszter képét, aki a kertünkben
raboskodva a halálért imádkozik.
Tudtam, hogy apa csak a tintát pocsékolja, amikor megpróbálja
jobb belátásra téríteni Erasmust. Az öregember írásaiban semmi
olyat nem láttam, ami a legcsekélyebb eséllyel kecsegtetett, hogy
Erasmus a nyilvánosság előtt támogatná apát a vallásreformerek
elleni keresztes hadjáratában. Túlságosan lefoglalta, hogy
kifejezésre juttassa a csalódottságát egyrészt Luther és Zwingli,
másrészt apa iránt. Vagyis mindenki iránt, aki egykor humanista
volt, de azóta vakbuzgó lett.
Erasmus talán arra adta volna magát, hogy a legfellengzősebb
evangéliumi keresztényeket „csőcselék kedvében járóknak”,
„szedett-vedett népségnek” és az „őszinteségnek teljesen híján
levőknek” nevezze. De nem nyűgözte le jobban apa írott
támadásainak „bárdolatlan, lépbajos” stílusa, amelyről azt állította,
hogy „vehemencia tekintetében leckét adhatna Luthernek”.
Együtt éreztem Erasmusszal. Az új tudomány apostolai
mindkét felől elhagyták, elfeledték a klasszikusokat, és mértéket
nem ismerő vallási szélsőségekre ragadtatták magukat. Ott ült
Bázelban, kétségbeesetten intellektuális játszótársakat keresett,
akik még mindig élvezik a görög írásokat és az arab geometriát,
vagy a mérsékletben, a gúnyolódásban, a művelődésben, a
nevetésben, az érdeklődésben, a szépségben, az igazságban és az
utolsó nemzedék elfelejtett álmának többi alkotóelemében találnak
örömöt. Ugyanabban az álomban, amelynek eleven
illusztrációjaként apa felnevelt minket, és amit Hans mester holnap
illusztrálni kezd, velünk, mint illusztrációval. A világ felé mutatott
elbűvölő képben, ami egy elmúlással fenyegetett egyéni
valóságként születik meg.
– Nézd csak meg – suttogtam Johnnak, és egyik sértő kötetet a
másik után húztam ki, és a legrettenetesebb oldalaknál nyitottam ki
őket. – És ezt. Meg ezt. – Még volt annyi januári napfény, hogy
bent is olvashattunk mellette. De John a szemét hunyorította, és az
arcára kiült a vonakodás. A könyveket az ablakhoz vitte, az
asztalhoz, hogy jól lásson.
– Hát nem látod, John? – erősködtem, és a suttogásom
sziszegve verődött vissza a csupasz vakolatról. – Elvesztette a
józan eszét. Akár örökké várhatunk, hogy a beleegyezését adja,
hogy együtt legyünk! Lehet, hogy soha nem egyezik bele.
Képtelen bármelyikünkre is gondolni. Ez az egész túlságosan is a
rögeszméjévé vált. Beleőrült a gyűlöletbe.
Olyan régóta vélekedtem így apáról, mialatt senkivel sem
oszthattam meg a gondolataimat, hogy megkönnyebbülés volt
hangosan kimondani a kétségeimet, kivált annak a férfinak, akit
szerettem.
De John kihúzta magát, és olyan kedves, de szkeptikus
mosollyal nézett le rám, amit a kisebbik énem látott a múltban,
amikor az órán rosszul válaszoltam. Megrázta a fejét.
– Ez a dolga – felelte keresetlen egyszerűséggel, és leejtette a
Luther „utólagosait” ostorozó mocskos ostobasággal teleírt lapot. –
William Ross beszél belőle, nem Thomas More.
 Újabb jól irányzott, józan csapás érte a félelmeimet, újabb jelét
láttam, hogy John sokat tud apa munkájáról. Be kellett ismernem,
hogy apát valóban felkérte a király – és nem ő jelentkezett erre a
feladatra –, hogy megválaszolja Luther pápaellenes írásait. És az is
igaz volt, hogy annyira szégyellte a király és az ország
szolgálatában született írások durva nyelvezetét, fanatikusságát és
szegényes okoskodását, hogy álnéven jelentette meg őket. De ettől
még átjárt a szégyenérzet, amikor e szavakat olvastam: William
Ross egy zsarnoki, bigott ember volt, és mindenki tudta, hogy
William Ross apa. Mégis, ha John Clement külön tudja választani
a két nevet, akkor ez talán azt jelenti, hogy apa nem
kompromittálta magát annyira, mint gondoltam.
– Nem képzeli az eretnekség veszélyét – magyarázta
gyöngéden John, mert megérezte, hogy rés támadt a páncélomon.
– Tudom, hogy a férfi, akit az őrházban mutattál, szánalmasan
fest. De nem szabad elfelejtenünk, hogy nem az, akinek látszik.
Része a sötétségnek, ami beburkolja a kereszténységet.
– Hogy lehetne az? Csak egy sovány kis suszter a Fleet
Streetről! – kiabáltam hevesen, ismét védekezésbe szorulva.
– De egy sovány kis suszter a Fleet Streetről maga lehet a
sötétség – válaszolta John meggyőzően. – Vagy a többség
szemében az lehet. Nézd, elég fiatal és szerencsés vagy, hogy
békeidőben, egy kifinomult, művelt családban nőj fel, ahol
mindenki különféle korokban élt különböző népekről olvas, akik
más-más hiedelmeknek hódoltak, és merőben más államokban
éltek, mégis virágzott a kultúrájuk. A fejed tele görög istenekkel,
római törvényhozókkal, a Kelet művelt férfijaival, az égbolton
rendszer szerint mozgó égitestekkel. Úgy véled, mindenhol
civilizált emberek élnek. Olyan bizonyosság él benned, amiről
nem is tudod, hogy szokatlan. Nem kínoz a félelem, ami minket
kísért, hogy a káosz betör az életedbe, és elpusztítja azt, ahogy
élsz. Fogalmad sincs, hogy éreznek mások. Az emberek többségét
halálos rettegés tölti el a külső istentelen káosz lehetőségétől, ami
csak arra vár, hogy elnyelje őket. És nem csupán a szegényekre, a
babonásokra és a tanulatlanokra gondolok, az olyanokra, akik az
anyatejjel nem szívták magukba Senecát, Boethiust és az algebrát.
Mindazokra, akik a háború árnyékában nőttek fel. Mindenkire, aki
ez előtt a ritka békeidő előtt és ebben a merőben szokatlan házban
nőtt fel, amelyben neked szerencséd volt otthonra lelni.
Mindenkire, aki idősebb és kevésbé szerencsés, mint te.
Olyanokra, mint az apád és én.
– De te és az apám a tudomány emberei vagytok! Mindent
tudsz, amit én, és még annál sokkal többet! – kiáltottam
csalódottan, hogy nem követi a gondolatmenetemet.
– Ó, de minket nem erre neveltek, és ebben áll a különbség –
jelentette ki akkora bizonyossággal, ami elgondolkodtatott. –
Olyan világban nőttünk fel, ahol nem létezett más, mint a
sötétségtől való félelem. Amikor a halál várt minden sarkon.
Amikor Londont bármikor hadsereg vehette körül, felakasztottak
minden férfit, megerőszakoltak minden nőt és kardélre hányták a
csecsemőket, végül felgyújtották a plébániatemplomokat. Amikor
a könyv ritkaságnak számított, és a kolostorokban zárták el őket,
és a megváltás egyetlen reménye az egy igaz egyház volt, és a
papok, akik Isten és az emberek között közvetítettek. Amint
beköszöntött a béke, és volt időnk felfedezni, a velem és apáddal
egykorú emberek természetesen beleszerettek az új tudományba és
az új gondolkodási szabadságba. De nem felejtettük el a félelmet,
amelyben felnőttünk. Mindig ott fészkelt a lelkünkben. És nem
vagyunk nyugodtak, amikor mások felkelnek az egyház ellen. Ezt
nem várhatod el tőlünk.
Kis szünetet tartott, és várta, hogy a tekintetemben felcsillanjon
a tudomásulvétel fénye. Én azonban keservesen folytattam, bár a
meggyőződése lassan azt az érzést keltette bennem, hogy a
problémának csak egy töredékét fogom fel. – De apa és Erasmus
és ti, többiek régen sokat emlegettétek, hogy az egyházon belül
meg kell szüntetni a korrupciót! – siránkoztam. – És egyikőtök
sem várta, hogy emiatt bűnözőként bánjanak vele. Akkor miért
sokkal rosszabb, ha néhány suszter összegyűlik, hogy egy
bőrcserző lakásában imádkozzon?
Türelmesen sóhajtott fel. – Mert már nem csak néhány
suszterről vagy néhány imádkozásról van szó, Meg. Nem az
asztalnál, beszélgetés közben a búcsúcédulákat áruló,
tisztességtelen papokra tett gúnyos megjegyzésekről. Messzebbre
mentek már. Ami most történik, az Isten és az egyháza elleni
támadás. Német földön parasztseregek őrjöngnek fékevesztetten,
templomokat gyújtanak fel és a híveket gyilkolják. Zsivány
szerzetesek hűtlenek a nőtlenségi fogadalmukhoz, és apácákat
vesznek feleségül, akik örök hűséget esküdtek Krisztusnak. Az a
régi káosz és borzalom fenyeget bennünket, amit te sosem
ismertél. Még ha meg is érted, nehezen ismered fel Anglia
nyugalmából a veszélyt, de az, aki az elmúlt években megfordult
Európában, és felismeri a jeleket, jól látja, hogy megint a sötétség
tornyosul az egész kereszténység fölé. Itt is megeshet. Apádnak
igaza van, hogy megijedt és harcba száll ellene. Nála jobb, az
eretnekek elleni harcra vezető hadvezérben nem is
reménykedhetnénk, éspedig pontosan azért, mert ugyanaz a tudós
és úriember, aki téged is felnevelt. Ugyanaz a jó, kifinomult,
nagylelkű és bölcs ember. És ezért nem hitetheti el velem semmi
azt, amitől te rettegsz: hogy élvezettel okoz fájdalmat. El kell
űznöd ezt a gondolatot. Semmi értelme.
A hite megingathatatlanabbnak tűnt, mint az enyém. Az apám
iránti hűsége szégyenkezéssel töltött el. Lesütöttem a szemem.
– Egyszerűbb, mint gondolod, Meg – mondta. – Mi ketten
megtaláljuk majd a boldogságot. Egyikünk sem lesz többé
egyedül. De azt kell tennünk, amit apád mond. Nem szabad
elterelnünk a figyelmét. Sok ellenség ellen harcol. Nem csak a
suszterek jelentenek veszélyt. Másutt rosszabb is van náluk. Az
eretnekség mindenütt felüti undorító fejét, még az udvarnál is.
Megmozdította a vállát, és a tekintete az ajtót kereste; láthatóan
nem akart tovább tilosban járni apa magánszentélyében. Azután
ismét karon fogott, amikor kiléptünk a tiszta fénybe, és elmesélte a
király Nagy Ügyének a titkát.
VIII. Henrik szerelmes egy udvarhölgybe. VIII. Henrik
szerelmes egy udvarhölgybe egy olyan udvarnál, amely csupa
rózsalugas, édes fehérbor, hajnalig tartó táncmulatságok,
kivillanó lábak és keblek, puha párnákkal teli baldachinos ágyak
színtere, amelyekkel szinte csak a szerelemre tüzel. VIII. Henrik
olyan szerelmes abba az egy udvarhölgybe, aki nem hajlandó
elomlani egyetlen rózsalugasban vagy tollas ágyban sem a
szerelemre tüzelő udvarnál, hogy meg akar szabadulni a
királynéjától, és újra meg akar nősülni.
A király csillogó arany és dagályosság buborékja. Nem fogad
el nemleges választ. A szerelem és Leviticus könyve egyformán
kínozza. „Ha egy férfi elveszi a bátyja feleségét, tisztátalan dolgot
cselekszik… és a házassága gyermektelen lesz”, mondja Leviticus.
És Leviticus pontosan azt súgja a királynak, amit az hallani akar
most, hogy meg akar szabadulni a királynétól, mert korábban,
hosszú idővel ezelőtt a királyné gyermekként a király szintén
gyermek bátyjának, Arthurnak volt a felesége, azé az Arthuré, aki
meghalt.
A királyné első házassága csak akkor kezdte a király
lelkiismeretét háborgatni, amikor most maga is második
házasságra szeretne lépni. Akkor nem kellett, hogy senki
lelkiismeretét háborgassa, mert a pápa hivatalosan bejelentette,
hogy a gyermekek közötti első, el nem hált házasság nem számít
Isten által szentesített kötésnek. De a király most tele van
kétségekkel. Miközben a szív alakú arcú, elbűvölő tekintetű, illatos
leány körül sürgölődik, akinek izgalmas anyajegy van a nyakán,
azon töri a fejét, vajon Isten azzal bünteti-e bűnös házasságáért,
hogy megtagadja tőle a fiúgyermeket?
Katalin királyné: hívő, művelt, spanyol asszony, a negyvenes
éveiben, az udvarnál és Európa-szerte befolyásos barátokkal, a
király ágyában töltött húsz év után is csak egyetlen
leánygyermekkel. És aggódik.
És becsvágyó senkik klikkje, akik a vetélytársnője, a csinos,
szellemes, elegáns Boleyn Anna köré gyűlnek. Olyan udvaroncok,
akiket egyetlen szóval „fenyegetésnek” neveznek. Boleyn Annát
összeboronálják a királlyal: kacsintva, izgatottan húzzák szét a
függönyöket.
– Újévkor az udvarban voltam Hampton Courtban, és magam
is láttam őket együtt – mesélte John komoran. – Álarcosok
körében voltak. De a királyt lehetetlen volt álcázni. Ahogy azt
sem, hogy mit érez a sárga ruhás hölgy iránt.
– De mi köze a sárga ruhás hölgynek hozzánk? – vetettem fel.
– Ne légy türelmetlen, Meg – csitított. – Éppen ez a lényeg. A
sárga ruhás hölgy százszorosan veszélyesebbé teszi apád
eretnekség elleni harcát. A király hallgat rá, és a sárga ruhás hölgy
az eretnekekkel is kacérkodik. Akkor, amikor a királyt minden
érdekli, amivel félresöpörheti az útjából a királynét, a Római
Katolikus Egyházat és a pápát, a sárga ruhás hölgy az elképzelhető
legrombolóbb módon mérgezi a királyt, amikor elolvastatja vele az
új emberek könyveit.
– Ha a sárga ruhás hölgy befolyása nő, ki tudja, meddig terjed
az eretnek gondolkodás? És ki tudja, milyen káoszba sodródunk?
A béke csak illúzió, egy civilizált emberek közötti megegyezés,
amelynek előmozdításán apád egész életében munkálkodott, de az
emberi természethez hozzátartozik, hogy a vadállat mindig ott
ólálkodik a háttérben.
A szavai üresen kongtak a fejemben. A köpenyemet
gyűrögettem. Nem értettem. – Politikáról beszélsz – jegyeztem
meg duzzogva. – Nem a mindennapi életről. Nem rólunk, hogy
szeretjük egymást, és össze akarunk házasodni.
– De Meg, a politika az élet! Ha elvész a béke, minden mást is
elvesztesz: a szerelmet, a házasságot, a gyerekeket, mindent. Adj
hálát Istennek, hogy olyan fiatal vagy, hogy nem emlékszel, hogy
volt azelőtt, a háborúk idején – válaszolta zordan. – De az, aki egy
kicsit idősebb, mint te, azt mondja majd, amit én is.
Elvesztettem a családomat abban az őrületben… – borzongott
meg és tudom, hogy annál nincs rosszabb.
Valóban így lett volna? Elég idős volt, hogy a háborúkban
elveszítse a családját, de eddig sosem említette. Csak annyit
tudtam biztosan, hogy gyerekkorában, az apja halála után a
családunk egy barátja fogadta magához. Egyszer a gyerekkoráról
faggattam, de csak megrázta a fejét, és rám hunyorgott. – Egészen
más volt, mint ahogy most élek. – Csak ennyit mondott. – Ezt az
életet sokkal jobban szeretem.
– Csak annyit tehetünk a következő hetekben és hónapokban –
duruzsolta most tovább –, hogy reménykedünk, a király
érdeklődése más irányba fordul, és túl leszünk ezen a válságon.
Addig is ne ítéld meg túl kíméletlenül az apádat. Lehet, hogy
néhány dolog, amit tesz, kegyetlenségnek tűnik, de rajta múlik,
hogy az angol földön terjedő gonoszságot gyökerestől kiirtsa,
mielőtt gyökeret ver a királyban is. Annyit tehetünk, hogy
hagyjuk, hadd összpontosítson a munkájára, és kivárjuk a kedvező
pillanatot.
Körbeforgatott maga előtt, mint egy babát, aztán felemelte az
arcomat, és kutató pillantással a szemembe nézett. – Jaj, Meg, ne
légy ilyen rémült! Higgy nekem! Bekövetkezik majd. Elveszlek
feleségül. Csak azt kívánom – tette hozzá, lehajolt és nagyon
gyöngéden megcsókolta a fejem búbját –, hogy bárcsak ma
tehetném.
Mozdulatlanul álltam, lesütöttem a szemem, és a csöndes
együttlét e pillanatát, amit a hangja őszintesége és az erősödő
szélben csattogó köpenye redői melegítettek, gondosan
megőriztem, és közben a sötétedő égen kergetődző nyugtalan
felhők árnyékát néztem, amely sebesen rohant a lábam előtt a
gyepen. Még mindig nehezen tudtam elhinni, hogy itt van, és azt
mondja, úgy érez irántam, ahogy én mindig is éreztem iránta, és
még mindig a boldogság hullámain lebegtem. És félig-meddig
felbátorított, hogy apámat nem annak a bosszúálló, szadista
idegennek tartja, bár nem volt biztos abban, hogy teljesen
egyetértek vele. Még most is a nyugtalanság és a bizonytalanság
szúrásait éreztem, de hajlandó voltam, nagyon is hajlandó, hogy
azt tegyem, amit John Clement mond, mert azt mondta, szeret, és
én is szerettem őt.
– Azt mondtad – suttogtam, és az arcom olyan közel volt a
mellkasához, hogy éreztem a meleg férfiillatát, és igyekeztem
azokra a kérdésekre összpontosítani, amelyekre válaszra volt
szükségem, de már egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy mik
voltak azok –…hogy vannak dolgok, amiket apa szeretné, ha képes
lennél elmondani nekem… csak az orvos kollégiumra céloztál,
vagy van más is?
Habozott. Egy pillanatig azt hittem, megrebben a pillája,
mintha lenne valami rejtegetni valója. De aztán elmosolyodott, és
megrázta a fejét. – Nincs – felelte. – Nincs más – erősítette meg
határozottan. – Semmi, ami miatt aggódnod kellene.
Összebújtunk, és felnéztünk a házra; tudtuk, hogy ideje
visszamenni. Tudtam, hogy nem szabadna mást éreznem, mint
örömöt, de ez a lopott találka olyan váratlan volt és olyan
befejezetlen, hogy benne lelt örömöm keserédes, szomorúsággal
átszőtt lett. És amikor kart karba öltve visszafordultunk az
ösvényen, kiszaladt a számon: – Tudod, hiányzik a régi
ártatlanság… amikor még nem kellett más miatt aggódnunk, mint
egy vacsora után színre vitt darabon, amivel megnevettetjük
magunkat… amikor a legrosszabb egy kertbe betévedt menyét
volt… amikor apa számára az volt a legveszélyesebb, hogy
egyszerű utcai bűncselekmények elkövetőit hallgatta meg, akik a
bíróság elé kerültek… és amikor minden, amit leírt, okos játék
volt, és a szavak háborúja…
– Édesem, azt hiszem, azt akarod mondani, hogy hiányzik
Utópia – szellemeskedett John, és egy pillanatig azt hittem, nevet
rajtam. Apa leghíresebb könyvének ez volt a címe; a könyvet azon
a nyáron írta, amikor John elment, és amelyben a tanítóm kitalált
változata – „John Clement, a fiam” néven – kisebb szerepet kapott.
Egy tökéletes világról szólt, ami a maga módján olyan tökéletes
volt, mint az elégedett múltunk.
Nem volt kedvem vele nevetni. – Nekem igenis hiányzik –
jelentettem ki dacosan. – Kinek ne hiányozna?
De a szél belekapott a köpenyébe, és a szakállát cibálta, és
lefoglalta, hogy megzabolázza az öltözékét.
– Menjünk – szólalt meg azután, mintha nem is hallott volna,
és kilépett előttem –, mielőtt elfúj a szél!
De hallott, mert pár lépés után kissé sötéten hozzátette:
– A nosztalgia veszélyes. Sose nézz vissza.
Vagy talán csak képzeltem a hidegségét, mert mire az ajtóhoz
értünk, és megálltunk, hogy kifújjuk magunkat, most, hogy már
nem ért bennünket a szél, John ismét mosolygott, és olyan lágyan
sugárzott az arca az örömtől, ahogy csak remélhettem. Lesimította
a kalapom alól kiszabadult hajam, és egy ujját az ajkamhoz
érintette.
Széltől és szerelemtől ragyogva talán tovább is időztünk volna
a küszöbön, de váratlanul két lant duettje kezdett kiszűrődni a késő
délutánba: láthatatlan ujjak tétován és nagyon lassan kezdtek el
játszani egy keserédes, közkedvelt dalt.
– Hallgasd csak! – kiáltotta John a zenekedvelő
gyönyörűségével, és benyitott, hogy hallja, honnan jön a zene.
Nem kellett sietnem. Pontosan tudtam, mit jelent egy csonka lant
duett a chelsea-i házunkban. Apa hazaérkezett.
 4

Újonnan érkezettekkel volt tele az előcsarnok. De egy-egy

hatalmas, sötét oroszlánfejű ember magasodott a többiek fölé, az
álla szögletes, a tekintete átható, amellyel ki tudta mások lelkének
titkait fürkészni, és akiből valami olyan csodálatos dolog
sugárzott, hogy amerre ment, minden tekintetet magára vonzott.
Amikor apa hátra vetette a fejét, és nevetni kezdett – ahogy
sokszor tette akármilyen közönség gyűlt is köré a teremben,
mindenkit a hamisítatlan, örömteli vidámság nem várt állapotába
repített. Most nem igazán nevetett, amikor John Clement mögött
besurrantam a helyiségbe. Alice úrnővel magas támlájú székeken
ültek, álldogáló, ellágyult arcú, csillogó tekintetű rajongók
karéjában, és igyekeztek engedetlen lantjukat engedelmességre
bírni (apa mindig is botfülű volt, de szerette a gondolatot, hogy
duettet játszik a feleségével). Telt ajkán azonban mosoly játszott,
mialatt arra kényszerítette az ujjait, hogy elég fürgén
szaladgáljanak a húrokon. Apa ismerte a korlátait. Megvolt benne
a készség, hogy a lant duetteket – mint sok más mindent – az
emberi gyarlóság kárára elsütött tréfa kezdetének tekintse.
A varázsa olyan erős hatással volt rám, ahogy mindenki másra
is. Körbe hordoztam a tekintetemet a családtagok ismerős vonásain
és Hans mester egykedvű arcán, láttam, hogy apa magával hozta
Rastelléket és Heywoodékat, valamint John Harrist, a hajlott hátú
bizalmas írnokát, és Henry Pattinsont, a bolondját, aki kövéren
totyogott mögöttük, és az árnyékban ott volt John Wood is, a
személyi szolgája, aki valószínűleg imádattal cöcögött a sarokban
a gazdája régi, sáros cipőjének állapota felett, ami most kilátszott
apa köntöse alól, és közben szokásos szabászati szépítései egyikén
törte a fejét, amelyeknek apa úgy szeret ellenállni. Amint
megpillantottam apát, a fejemből kiszállt az összes lázadó
gondolat. A háznép teljessé vált vele. A félhomályos termet már
nem csak gyertyák világították be. Már nem csak a kandallóban
lobogó tűz árasztott melegséget. Mint mindenki más, én is kész
voltam elfelejteni mindent, és megmártózni az erőfeszítés nélküli
boldogságban, ami abból támadt, hogy élvezettel nézhettem, hogy
jól érzi magát.
Ám addig is éreztem, hogy az előttem álló férfi háta
megborzong. Onnan, ahol álltam, nem láttam John arckifejezését.
De hirtelen támadt védelmező nyugtalansággal láttam, hogy apa
felpillant a bal keze alatti érintőkről, és most először esett a
tekintete hívatlan vendégünk szakállas arcára.
Apának szeme sem rebbent. Miközben a keze még a fogólapon
mozgott, egy pillanatig nem eresztette el John tekintetét, majd az
udvarnál szokásos főhajtás puszta utánzásával megbiccentette a
fejét, és a lehető leghalkabban így szólt: – John. –A mosolya nem
hervadt el az arcáról.
Azután a figyelmét ismét a nehéz futamokra fordította.
Üdvözlésnél nem volt több. De éreztem, hogy John
összerezzen, mintha szíjjal vágtak volna végig rajta. Zavartan állt
egyik lábáról a másikra, és vágyódó pillantást vetett a háta mögötti
ajtóra; láthatóan szeretett volna elmenni.
Azután, hogy a zene tapsba olvadt, apa felállt, a kezében fogta
továbbra is a lantot. Biztos voltam benne, hogy felénk indul majd.
Oldalra léptem, és lopva felnéztem John arcába, és a bűntudat
halvány jeleit olvastam le róla.
Apa azonban nem vágott utat a hű tanítványok seregében, hogy
Johnhoz lépjen. Túlságosan jó érzéke volt az alkalomhoz. Az
elbűvölt Hans mesterhez fordult, és elnézést kért a gyönge zenei
szórakoztatásért – „De biztosíthatom, hogy ennél jobb
következik”, mondta, és John Rastell nagybátyám, a nyomdász és
a veje, John Heywood láthatóan remegtek a titkos tudattól, hogy
mi lesz az, és pillanatokon belül elrendeztek minket egy rögtönzött
színielőadáshoz, és visszarepítettek minket a régi idők családi
körben eltöltött estéinek gondtalan hangulatába.
– Játsszuk el A darabot, amit a négy PP-nek hívnak! – kiáltotta
az ifjú John More izgatottan és szemtelenül. John Heywood
darabja, ami jóval azután íródott, hogy John Clement elment,
éveken át a család kedvence volt: szatíra a hamis ereklyékkel
kereskedő hazug vándorszerzetesekről. Az ifjú John az édes borral
teli serlegét lengette, és a gyermeki feje – ami most kicsinek tűnt
egyre nyurgább testéhez képest – majd kettéhasadt a széles
vigyortól. – Ádám és Éva esküvői serlegének használhatnánk! Ezt
pedig – kapott fel egy csecsebecséknek fenntartott dobozt, és
élvezte a tréfát – fenntarthatnánk a Szentháromság
Nagylábujjának! De az idősebb Johnok belé fojtották a szót.
Láthatóan előre megegyeztek, mit adunk majd elő, és abban
maradtak, hogy kerülik a vallásos témát, mert pillanatokon belül
már mindenki az Edith özvegy Tizenkét Vidám Tréfájához öltözött
fel, amelyben Alice úrnő, a maga szokott jóindulatú
beletörődésével lehetőséget kapott, hogy eljátssza a főszerepet, egy
családunk szolgáit megrontó feslett, vén csalót. – Ha ez a
pörlekedésemért a büntetés – mondta, és hunyorított –, akkor meg
kell tanulnom a jövőben hallgatni –, majd még erősebben
hunyorogva tette hozzá, és apát, aki komikus papucsférji arcot
vágott, a vállán megkocogtatta: – Pusztán egy kis tréfa, férj uram.
Csak, amikor már mindenki összevissza futkosott és a
színpadot rendeztük be, és a többi John mással volt elfoglalva, apa
akkor lépett oda az én Johnomhoz, aki még mindig csak álldogált
és láthatóan nagy zavarban volt, mialatt mindenki más neki-neki
ütközve, elfoglaltan szaladgált.
– John – tárta szét a karját apa, és a magasabb férfira villantotta
vakító mosolyát. – Micsoda meglepetés, hogy itt látlak! Isten
hozott szerény új otthonunkban –, majd megölelte elképedt
pártfogoltját, azután lassan egy lépést hátrált, hátba veregette
Johnt, és a mosolyát rám ragyogtatta.
– John Clement – mondta nekem, és a hangjába egy kis gúny
vegyült, amikor kimondta a nevet – mindig a meglepetések embere
volt. Amióta csak megismerkedtünk. Emlékszel az első
találkozásunkra, John?
Valami történt közöttük, amit nem tudtam nevén nevezni, de
ami mosolyokkal leplezett fenyegetésnek tűnt, bár lehet, hogy csak
képzelődtem. John viszonozta apa mosolyát, de éreztem, hogy
figyelmesen csüng apa minden szaván, ahogy én is. Olyan keveset
tudtam John múltjáról, hogy apa bármire is derített fényt rejtélyes
jövendőbelim életéből még abból az időből, mielőtt hozzánk
költözött, az megérte a fáradságot.
– Morton érsek házában történt, Meg, amikor még csak
tizenkétéves-forma kisfiú voltam. Tudom, hogy mindent tudsz
Morton érsekről: ő volt az első mesterem, egyike a legnagyobb
embereknek, akiket volt szerencsém szolgálni. A világ dolgaiban
nagy tapasztalatot szerzett férfiú, aki egyszerre volt körültekintő és
bölcs. Isten nyugosztalja. – Közelebb vont magához, a
varázskörébe. A hangja, az ügyvédi hivatásához szükséges
mézédes eszköz halkabb lett, ahogy bevont minket a meséjébe.
Apa harisnyás apród volt szőrmével szegett köpenykében, és
késő éjszaka visszahajtotta a takarót és felrázta a párnákat az érsek
szentélyében, a Lambeth-palota vörös téglás nyugati tornyában. Az
érsek az öreg király kancellárja volt. Apa fáradt kisfiú volt, miután
egész nap az iskolában végezte szertartásosan a dolgát, és este még
szertartásosan felszolgált a nagyteremben a vacsoránál, és már alig
várta, hogy csatlakozhasson a többi apródhoz, akik már a
hálóteremben a szalmazsákjukon szuszogtak. De tekintettel volt az
udvariasság és a nevelés követelményeire is, így nem dőlt a falnak,
nem köhögött, nem köpködött, és nem felejtett el meghajolni,
amikor megszólították, és igyekezett halkan és jókedvűen
válaszolni. (A gyermek More olyan természetes jártasságról tett
tanúbizonyságot az előkelő finomság művészetében, hogy okos
mestere kedvence lett, aki az asztalnál mindenki előtt azzal
kérkedett, hogy „ez a fiú, aki most felszolgál nektek,
bármelyikőtök éri is meg, hogy ezt tanúsítsa, nagyszerű férfivá
serdül”) így amikor az érsek azt mondta, hogy vigye át a tálcát,
amit a konyhából hozott fel, és amelyen bor, hús és kenyér volt, a
szomszédos audienciaterembe – egy fényes tölgyből faragott
nyilvános terembe, amit ilyen későn sosem használtak –, More
úrrá lett a fáradtságán, és igyekezett kelletlenség nélkül
engedelmeskedni.
És az audienciateremben két fiú várt rá, két egészen fiatal
gyerek, akik alig voltak idősebbek az ifjú More-nál, akiknek
hosszú tagjaik és az utazás közben bepiszkolódott ruházatuk volt, a
kardjukat a ládájuknak támasztották, és fáradtan kornyadoztak a
fényesre csiszolt padokon. Volt bennük valami éber figyelem a
tekintetükben, amikor More belépett a tálcával. És harag abban,
ahogy egymásra néztek.
Az ifjú More bárhogy is igyekezett, elképzelni sem tudta, kik
ezek a meglepetés szerűen felbukkanó vendégek. Még sosem látta
őket az iskolában. Nem látta őket a nagyteremben szolgáló
apródok között. Idősebbek is voltak, hogy apródnak elmehettek
volna. A felnőttekre jellemzően rövid nyírt hajuk volt. És korábbi
apródok nem bukkannak fel váratlanul, hogy éjnek idején leróják
tiszteletüket. A modoruk mindenesetre elég fölényes volt, hogy az
érsek előkelő otthonában tanulják. – Bort – parancsolta
ellentmondást nem tűrő hangon az idősebbik, aki tizenhét-
tizennyolc éves lehetett. Az ifjú More meghajolt, és bort töltött. –
Bort – parancsolta a fiatalabbik, egy indulatos, fekete hajú legény,
akit nyilvánvalóan bosszantott, hogy csak egy serleg van, és a saját
lába elé mutatott, mintha az ifjú More egy kutya lenne, akit meg
kell regulázni.
De a gyermek More nem félt ezektől az akaratos ifjaktól, csak
udvariasan nevetett.
– Két ivó, de csak egy ivóedény – jegyezte meg, és úgy
uralkodott a vonásain, ahogy a könyvek előírták. – Ezt a problémát
könnyen meg tudom oldani, ha leszaladok a konyhára, és hozok
még egy serleget.
Ekkor valami félbeszakította őket: a gyertyafényes
ajtónyílásból áradó harsogó nevetés; megfeledkeztek róla, hogy a
hosszú fehér vászon hálóinget viselő érsek még mindig figyeli
őket.
– Bravó, ifjú Thomas! – mondta az érsek zengő hangon. – A
kiegyensúlyozottságod mindenki mást megszégyenít. Ez itt… –
mutatott az ifjabbikra, aki most restellte magát, hogy rajtakapták,
amint faragatlanul egy gyereknek parancsolgatott – láthatóan nem
felelt meg a neve keltette elvárásoknak.
A fekete hajú, vad fiú zavartan sütötte le a szemét.
– Mondd meg a neved, John – biztatta Morton. – Fedd fel a
tréfát.
– Johannes – mondta a fiatalember, majd habozott, ahogy az
olyanok szoktak, akik nem igazán beszélnek latinul. – Johannes
Clement.
Johnny, a Jóindulatú. Morton érsek elkapta az ifjú More
pillantását, és engedélyt adott, hogy nevethessen. A kis More
csatlakozott gazdája kegyetlen jókedvéhez, amit a magas, fekete
hajú fiú kedves neve és nem kedves viselkedése közötti különbség
váltott ki. Az idősebb fiú is kuncogni kezdett. És végül maga John
Clement is kezdte, More meglepetésére, elveszteni a morcosságát,
majd hátba veregette az ifjú More-t, és nagyobb eleganciával, mint
amit az apród elvárt volna, csatlakozott a kárán derülőkhöz.
–…ez tetszett benne. Azóta a legjobb barátok vagyunk –
fejezte be apa, pompás nyugalommal. Inkább hozzám intézte a
szavait, mint Johnhoz, de éreztem, hogy lassan John is elengedi
magát, ahogy a történet a vége felé közeledett, és ez felkeltette a
gyanúmat, hogy nem tartott-e más befejezéstől, olyantól, ami
esetleg rontott volna a tekintélyén. – De látom, hogy még ma is a
pillanat hatása alatt cselekszel, John. Váratlanul toppansz be. –
Apa megnyerően rám kacsintott, és ezzel arra biztatott, hogy kicsit
nevessek a kettőnk között zavartan álldogáló férfin. – Még mindig
ragaszkodsz a jogodhoz, hogy meglepj bennünket.
– Honnan jöttél aznap éjjel? – fordultam a néma Johnhoz, mert
kíváncsi voltam, hogy nem vethetek-e még mélyebb pillantást a
múltjába. – És hova tartottál?
– Ó! – válaszolt apa John helyett. – Nem sokkal a háborúk után
történt, amikor még teljes volt a felfordulás. Johnt és a testvérét az
apjuk halála után a családjuk barátai nevelték fel. De John számára
elérkezett az idő, hogy egyetemre menjen. Útban külföldre menet
megállt Londonban. Louvainben készült nagy tudású – jóindulatú,
tudós – férfiúvá válni… – apa itt megint kuncogott –, akit a
családunkban mindenki szívből szeret.
Most már Elizabeth is csatlakozott hozzánk, és félbeszakított a
beszélgetésünket. – Nem játszod el az egyik szolgát, John? –
kérdezte behízelgően, majd mielőtt a lángra gyúlt arcú John
válaszolhatott volna, gyöngéden bebugyolálta egy szolga
durvaszövésű köpenyébe, és elvonszolta a mulatozók közé. John
még visszapillantott apára, mintha kérdezni akarna valamit, és apa
bólintott, mintha válaszolna, mintha megengedné, hogy maradjon
itt játszani.
Amikor kettesben maradtunk, apa kedves pillantása megpihent
az arcomon. – Most már látod, hogy van ez, Meg – mondta. –
Régen ígéretet tettem az érseknek, hogy rajta tartom a szemem
John Clementen. És ezután is így teszek. Lehet, hogy mindig is
erre lesz szükség. John nagyon sok veszteséget szenvedett élete
során, és a szenvedés néha nyomot hagy az ember lelkén. Egy
ilyen férfival óvatosan kell bánni, nem lehet sürgetni, és mindig
meg kell róla bizonyosodni, hogy nem maradtak-e feltáratlan
mélységek. De te bölcs fiatal nő vagy. Biztos, hogy megérted
ezt…
A szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta fogva a
tekintetemet. Nem egészen tudtam, mire céloz, bár szelíd
arckifejezése most arra a gyöngédségre emlékeztetett, amellyel
Will Roper eretnekségével bánt. De úgy gondoltam, apa talán
figyelmeztet valamire.
 – Ma délután hosszan beszélgettünk – mondtam, és
diplomatikus mosolyom mögé rejtettem neheztelésemet. Hogy
éppen ő beszél feltáratlan mélységekről, amikor éveken át titkon
tárgyalt a feltételekről, amelyek szerint John Clement talán
feleségül vehet, és soha még csak nem is célzott rá, hogy mi jár a
fejében. – Örömmel láttam viszont ennyi év után. És örültem, hogy
tudomásomra jutott mindaz, amit elmondott.
És elégedetten láttam, hogy apa most még kutatóbb pillantással
méreget, már-már óvatosan, mintha a tekintetében kérdés bujkálna.
Nem fordítottam el a tekintetemet. Végül ő kapta el a pillantását. –
Helyes – mondta, de bizonyosság híján, és elvegyült a tömegben,
hogy a vendégeivel foglalkozzon.
Így aztán a mulatság, a sok tapssal és a tréfák szilaj
csattanóival, a túldíszítettségével és a nevetéssel az óvatos
tekintetekre korlátozódott. John Clementére, aki egyformán kerülte
Elizabeth, apa és az én tekintetem. Elizabeth tekintetére, aki olyan
arckifejezéssel fürkészte az arcomat és John Clementét, aminek
titkát képtelen voltam megfejteni. Apa tekintetére, ami időnként
elgondolkodva pihent meg John Clementen. És természetesen
Hans mesterére, ami hosszan, körültekintően és méricskélve
időzött el mindannyiunkon, úgy, ahogy ebéd közben John
Clementen is. A pillantása egyszerre mérte fel a hát és a szív
vonalát. Zavarba is jöttem tőle, amikor rajtakaptam, hogy egy
elnyújtott pillanatig az ölemben mozgó kezemet nézi, de aztán
megkönnyebbülten jöttem rá, hogy ez valószínűleg csak annyit
jelent, hogy a festő szemét az foglalkoztatja, hogyan tud minket a
legjobban lefesteni.
John Clement nem maradt sokáig. Láttam, hogy amint a darab
véget ért, a jelmezeket elraktuk a ládákba, és a szolgált vacsorára
terítettek, John odament apához, hogy kimentse magát, és
távozzon. Közelebb óvakodtam, mert szerettem volna hallani, mit
mond, de nem akartam zavarni. Apa azonban intett, hogy menjek
vissza a többiekhez.
– John azt mondja, most mennie kell – jelentette ki apa
egyforma melegséggel és pompás véglegességgel. – Örömünkre
szolgált, hogy ilyen hamar a Londonba való visszatérése után időt
szakított arra, hogy üdvözölhessük itt. És örömmel várjuk, hogy
igen hamar viszont lássuk, ugye, Meg? – Kis szünetet tartott, és
egy pillantást vetett Johnra, amit nem tudtam megfejteni, majd
hozzátette: – Amint volt ideje ismét megvetni a lábát ebben az
országban, miután oly sokáig volt távol. Amint elnyeri a felvételét
az orvos kollégiumba.
Az ajtóhoz kísértem Johnt, hogy felsegítsem rá a köpenyét. A
félhomályban, amikor már senki tekintetétől nem kellett tartanunk,
először mertem felpillantani, és végre a szemébe nézni, ő pedig
nekem óráknak tűnő idő után egyenesen viszonozta a
pillantásomat, méghozzá mindazzal a gyöngédséggel és
szerelemmel, amiben csak reménykedhettem, és egy szemernyi
megkönnyebbülésnek tűnő érzéssel.
– Látod, Meg? – kérdezte megnyugtatóan, egyik kezét az
ajtógombon nyugtatva. – Úgy van, ahogy mondtam. Csak egy
kicsit kell várnunk. Butts doktor ígéri, hogy az idén tavasszal
választásra jelölnek, és bár tudom, hogy hosszú időnek tűnik, de
mégsem egy örökkévalóság, és utána minden rendben lesz
számunkra. – És éreztem, hogy a másik karja búcsúzóul átöleli a
derekamat. – Írok majd – mormolta, aztán kinyitotta az ajtót, és
beengedte az éjszakai szelet. – Visszajövök. Hamarosan.
Megígérem.
Azután már csak egy fekete alak volt a kert feketeségében, aki
szélben verdeső köpenyben haladt az úton a víz felé, engem pedig
összezavarodva, de reménykedőn hagyott magamra, mint egy
butuska szolgálólányt, aki abban hisz, hogy mostantól boldogan él,
míg meg nem hal.

Elizabeth odasompolygott hozzám, amint visszasurrantam, és a

szeme sarkából pillantott rám.
– Hans mester egész este meregette rád a szemét – jegyezte
meg rideg, kurta nevetése kíséretében. – Azt hiszem,
meghódítottad a szívét!
Könnyen zavarba jöhettem volna: Elizabeth a kelleténél jobban
értett ahhoz, hogy az ehhez hasonló szúrós megjegyzéssel
felkavarja mások lelki nyugalmát. Szerencsére Hans mester most
nem meresztette rám a szemét. Az asztalnál ült, apa osztatlan
figyelmének melegében sütkérezett, ami akárcsak másokat, őt is
magabiztossá és közlékennyé tette. Erasmus miniatűr arcmását
állította fel az asztalon, amit Warham érseknek vitt el, valamint az
érsek beesett, öreg arcáról készített arckép vázlatát, amit Bázelba
készült elvinni Erasmusnak; kétség sem fért hozzá, hogy az
Angliában töltött első két hete alatt szerencsével járt, hogy ilyen
megbízást szerzett (igaz viszont, hogy apa püspöki barátai közül
Warham mindig is kedves, idős lélek volt, és még ha nem is az lett
volna, biztosan illendőnek érezte, hogy hasonló portréval
viszonozza Erasmus ajándékba küldött arcképét). Most erősen
idegenszerű angolságával azt mesélte lelkesen, hogy miként
kellene megfestenie a családi arcképünket. Rögtön láttam, hogy
Holbein kitűnő kereskedő. Máris két festményről beszélt: az
egyiken apa lett volna egyedül, amit elküldhet majd Európa-szerte
a többi humanistának, a másik pedig egy csoportkép, amit az
előcsarnokunkban akaszthatunk fel, és amelynek megfestésére a
német festőt eredetileg felkérték, és most még egy harmadik,
befejezett képet is mutatott apának, amelyen egy erényes Krisztus
„Ne illess engem!”-pózban hőköl hátra az érzéki Mária Magdolna
közeledése láttán. Láttam, hogy a kép együttérzést vált ki apából,
és bizonyára újabb könnyű eladáshoz segíti a festőt.
– Láttam egy freskót Mantovában – mesélte Holbein, és
annyira elragadta az emlék, hogy az asztalon sószórókkal és
késekkel illusztrálni is kezdte az elmondottakat. – Képtelen
vagyok kiverni a fejemből… A herceg és szívszerelme, a felesége
a vászon közepe táján oldalvást állnak egymással szemben…
körülöttük a családtagok… balról valaki odahajol parancsot
várva… – Vígan kis szünetet tartott, láthatóan arra számítva, hogy
ügyességéért majd dicséretet kap –…és hajszálpontosan a kép
közepén néz ki a… – hahotázni kezdett a tréfáján –…a herceg
törpéje!
Kissé meghökkentő ötlet volt. Kis csend támadt, amikor mind
apára pillantottunk, és a hatást lestük. Apa is megmerevedett, aztán
az arca a leküzdhetetlen nevetés hatására megnyílt, és azt a
nagylelkű helyeslést láthattuk rajta, amiért az emberek mindenütt
szerették. – A család udvari bolondja! A kép közepén! Milyen
pompás ötlet! – horkant fel nevetve, és anélkül, hogy korábban a
tudatában lettünk volna, milyen feszült az arca, láttuk, ahogy most
eltűnik az udvarnál felhalmozódott sok aggodalom, és
megkönnyebbülés, együttérzés és szelíd, odaadó szeretet sugárzik
róla.
– Lássuk csak, hogy festene! – mondta apa még mindig
huncutul mosolyogva, a fejében láthatóan egymást kergették az
ötletek. – Henry! – intett a sarokban gubbasztó kövér együgyűnek,
hogy jöjjön oda. – Amint látja, nálunk is van bolondok királya –
mondta Hans mesternek, és villámcsapásként ért a felismerés:
megláttam Henry Pattinsonban, a vörös hajú bolondban, akit apa
annyira szeretett, az aranyhajú Henrik király elnagyolt vonásainak
groteszk paródiáját, és eltűnődtem, vajon apa nem ezért tartja-e, és
a látszólag képmutató megjegyzésének merészsége nyomán arra
hajlottam, hogy valóban így van (vajon Hans mesternek kezdettől
fogva nem az volt-e célja, hogy Henriket, a bolondunkat a
családunk körébe ültesse?).
Észbe sem kaptunk, és máris Hans mester – most már nagy
hozzáértéssel – helyünkre vezetett bennünket, pontosan oda, ahol
lelki szemeivel elképzelt minket. Henry Pattinson szokott üres és
értetlen arckifejezésével meredt egyenesen a festőre. Apa és a
lánya, Margaret Roper oldalvást fordultak szembe egymással
(lenyűgözött, hogy Hans mester milyen gyorsan felismerte, apa kit
szeret a legjobban). Én Elizabeth mellett álltam, és nagyapa fölé
hajolva a süket fülébe suttogtam. Mindenki más körülöttünk
helyezkedett el, bennünket figyelt vagy minket biztatott.
Azután a legnagyobb zsivajban Elizabeth odasúgta: – Hol van
John Clement?
– Elment – súgtam vissza.
– Hogyan? Anélkül, hogy elköszönt volna? – kérdezte
Elizabeth hangosabban, és olyan élesen fordította felém az arcát,
hogy megbontotta a kép kompozícióját. Hans mester felpillantott,
és a tekintetével figyelmeztetett minket, hogy ne önállóskodjunk.
– El kellett mennie – mormoltam, és a mesterkélt testtartásba
merevedve nagyapa bársonyba burkolt öreg térdére szegeztem a
tekintetemet.
– Maradjanak veszteg! – kiáltott oda Hans mester.
Elizabeth visszanézett rá. – Nagyon sajnálom, Hans mester –
mondta elhaló hangon. – Attól tartok, nem érzem jól magam. A
szobámba kell mennem.
Azzal kivált a csoportképből, és távozott, a nyomában –
pillanatnyi tétovázás után – a férje le-fel ugráló ádámcsutkája.
Elizabeth tényleg nagyon sápadtnak látszott.
Abba is hagytuk volna, de apa gyorsan pótolta a hiányt.
Annyira lenyűgözte a festő elképzelése, hogy nem tűrte el a
csoport felbomlását. A két férfi élvezte, amilyen gyorsan
intellektuális egyetértésre jutottak: nevetgéltek, és el-elcsípték
egymást pillantását, miközben a festmény alakult. – John? –kiáltott
fel apa mosolyogva (mivel tudta, hogy elég John van a teremben,
aki a többszörös szökevény helyére beállhat). – Elfoglalod
Elizabeth helyét? – így azután a színészek nem oszlottak szét,
amíg Holbein elő nem varázsolt egy kis krétacsonkot és egy
palatáblát az elnyűtt bőriszákjából, amit magánál hordott, és
villámgyorsan fel nem skicceit egy vázlatot, amelyen rögzítette,
hogy állunk majd a festményünkön, a tökéletes humanista család
ábrázolásán, ami már magában újdonságnak számít majd, és olyan
játékos és előremutató lesz, mint maga az új tudomány, ami össze
sem hasonlítható az istenfélő művészek patrónusairól készült
merev, régimódi ábrázolásokkal, akiket szentek köntösében
festettek le, és amelyekkel a gazdagok még ma is szívesen töltötték
meg a kápolnáikat. És a mulatság késő estig tartott, amikor is apa
kimentette magát, mondván, üzleti leveleket kell írnia, és a
feltűnést kerülve távozott az Új Épületbe, ám távozásával mégis
mintha kihunyt volna a fény, és a vendégeknek mintha hirtelen
eszükbe jutott volna, mennyire fáradtak, és mind aludni tértek.
Csak késő éjjel, amikor már az ágyban feküdtem (de az
izgalomtól képtelen voltam elaludni, a szívemet majd szétfeszítette
az aznap történtek emléke, és a tervek, amelyeket Johnnal közös
jövőnkről szőttem), hallottam meg, hogy Elizabeth a szobája
csukott ajtaja mögött öklendezik, és megütötte a fülem, ahogy az
éjjeliedény a padlót súrolta, és ahogy William orrhangon suttog. A
szavait nem értettem, de a hangja megnyugtatás és idegesség olyan
keveréke volt, amit minden jövendő apától el lehet várni. Lassan
felderengett bennem, hogy Elizabeth váratlan rosszullétének mi
lehet az oka.
 5

– Elizabeth – suttogtam. – Elizabeth! Hogy vagy?

Még sötét volt. Hajnali négy óra előtt, jóval az első
fénysugarak előtt történt, de később, mint ahogy apa lépteit
meghallottam, amikor lábujjhegyen végig ment a folyosón, hogy
elmondja az első imáit és elkezdje a munkát az Új Épületben.
Perceken belül a ház népe is mocorogni kezd, gondoltam.
Órák teltek el azóta, hogy ismét felriadtam, és az orromig
felhúzott ágytakaró alatt bemelegedve feküdtem; örömre ébredtem,
és csöndben szerettem a hideg, recsegő csendet, amelyben
magamhoz szoríthattam a titkomat. De az Elizabeth szobájából
jövő komisz hangok nem maradtak abba. Még most is
áthallatszottak.
Ezért kendőt kanyarítottam a vállamra, és kisurrantam a
folyosóra, megkocogtattam az ajtaját, és megkérdeztem,
segíthetek-e. Nálam volt a gyógyszeres szekrényke és a tudás.
De Elizabeth nem válaszolt.
Megborzongtam. Hallottam, hogy odalent már tüzet raknak.
Végül meztelen talpak közeledő nesze ütötte meg a fülemet.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
De nem Elizabeth kukucskált ki, hanem William kócos feje,
nyúzott arca, és a kialvatlanságtól a szokottnál is véreresebb
szeme.
– Meg! – mondta ki a nevem jól nevelt tartózkodással, de
különösebb hála nélkül. – Mivel szolgálhatok?
– Gondoltam… – kezdtem. – Azt hittem, valaki hány.
Gondoltam, talán Elizabethnek segítségre van szüksége.
Elmosolyodott. Talán csak így rendeződtek el a vonásai, de
úgy láttam, mintha leereszkedően nézne rám.
– Minden a legnagyobb rendben van – közölte látható
türelemmel. – Nincs miért aggódnod. Szaladj csak vissza az
ágyadba…
Szinte hallottam a dölyfös ajkairól el nem hangzó „mint egy jó
kislány”-t.
 – Ó! – kiáltottam leverten, és tudást kerestem az arcán, de nem
találtam semmit. – Ha mégis szükségetek lenne valamire… a
szobámban egy ládika tele van orvosságos szerekkel…
– Köszönöm – mondta, és a hangjában véglegesség csengett.
– Egészen biztosan hozzád fordulunk, ha bármire szükségünk
lesz. Nehogy megfázz odakint.
Azzal szelíden rám csukta az ajtót.
Elizabeth nem jött le reggelizni. William azok között volt, akik
hétkor a sötét falun át misére igyekeztek, de a felesége nem. Apa
karingben ministrált, és követte a papot az oltár lépcsőjén, mialatt
megkezdődött a szertartás, az Úrhoz való könyörgés, a tömjénezés
és a Glória in Excelsis. Így zavartalanul és lopva Williamre
pillanthattam, miközben a családi kápolnában álltunk (amelynek
két egyforma oszlopát még állványzat vette körül, amelyről
nemsokára majd apa jelképeit faragják a kőbe). William szépen
hátrasimította a haját és a szeme erősebb pirosságát leszámítva
olyan kifejezéstelen volt az arca, mint máskor. Még, amikor
megszólalt a harang, és a tömjéntől nehéz levegőben
meggyújtották a gyertyákat és a fáklyákat, és a pap a feje fölé
emelte az oltáriszentséget, és felmutatta a szentostyát, amelyről az
egyszerű emberek azt hiszik, varázstalizmán, ami meggyógyítja a
betegséget és látóvá teszi a vakot, valamint szent jel, Krisztus
földre visszatért teste és vére, és mindenki arcán örömteli imádat
terült szét, William arcán akkor is csak a szokásos hideg, öntelt
mosoly ült, amikor letérdelt. Hideg, mint a jég, gondoltam, és a
szokottnál is kevesebb fáradságot vettem, hogy azt színleljem,
kedvelem. Papíron jó partinak tűnt. Az apja a királyi kincstár egyik
magas rangú tisztviselője volt. De a társalgása mindig is korlátolt
és szegényes volt, az egyénisége olyan zavaró és önelégült, hogy
tudtam, sosem élvezem majd a társaságát. Nem először
csodálkoztam el azon, hogy a csinos, szellemes Elizabeth mit talált
benne (kivéve talán azt, hogy apa kedvében akart járni azzal, hogy
egy kollégája fiához megy hozzá). A magam boldogságával eltelve
most belém nyilallt az Elizabeth iránti szánalom.
Elizabeth egyedül volt, amikor mise után besurrantam a
szobájába. Kicsit rendbe hozta magát, és hátrahanyatlott a tűzhöz
húzott székben. De az arcából kifutott a vér, és alig vett tudomást a
jelenlétemről. Még mellette volt a foltos ruhával letakart, bűzlő
éjjeliedény.
 Láttam rajta, hogy nem akarja, hogy ott legyek. De olyan
gyönge volt, hogy nem ellenkezett, amikor kitapintottam a
pulzusát és megnéztem, lázas-e (nyirkos, de hűs volt a homloka).
És a kezem hozzáértő mozdulatai végül lebírták a vonakodását.
Ellazult, és csak ennyit mondott: – Biztos ettem valamit.
Bólintottam. Rajta múlt, milyen magyarázatot ad a
rosszullétére.
– Hozok egy kis gyömbérteát – javasoltam. – Megnyugtat
majd. Mit gondolsz, benned marad az étel?
Elfintorodott. A keze a gyomrára araszolt. Aztán megrázta a
fejét.
– Idehozom a gyógyszeres ládikámat, és a tűz előtt főzök
neked teát – javasoltam élénken. – És itt maradok veled, míg
megiszod.
A ládámban minden volt. Láz és hideglelés, hűlés és fagyás,
fogfájás és szívfájdalom elleni szerek. Bucklersbury emlékeivel
teli edények. Kések és serpenyők, mozsár és mozsártörő, és John
Clement mérlege, hogy a porok arányát kimérjem. És egyetlen
gyömbérgyökér, ami az üvegében fonnyadt: drága, de amennyire
tudtam, a hányingerre ennél jobb szer nem is létezik, még a síkos
szilfa vagy a kamillalevél sem ilyen hatásos. A kis serpenyőmbe
apró szilánkokat kapargattam le róla; élveztem a csendes szertartás
nyugalmát, a kezem biztos mozgását a távoli vidékről származó
egzotikus fűszeren, és éreztem, ahogy engem és testvéremet is
elringat, ahogy a szikrák pattogása és a tűzben lassan egymásra
omló, kiégett fahasábok is.
Örültem, hogy a rosszulléte miatt nem említi John Clementet,
és élveztem a kettőnk közötti nyugalmas, barátságos hangulatot,
így halkan mesélni kezdtem a gyömbér gyógyhatásairól:
megizzasztja az embert, a király maga is javallotta pestis ellen, az
arcra vagy a mellkasra tett gyömbéres tapasz felszakítja a letapadt
váladékot, és ami a legfontosabb: garantáltan elmulasztja a
hascsikarást.
Amikor a tűz fölé a kampóra akasztottam az üstöt, Elizabeth
megmoccant, kicsit kiegyenesedett, és belekukkantott a kincses
ládámba. – Milyen sok üvegcséd van! – mondta elhaló hangon. –
Hogy emlékezel, mi van mindegyikben? Soha nem kevered
össze… mondjuk… ezt… ezzel? – kérdezte, és találomra kivett két
üveget.
 A téma ismeretében és hozzáértésemben bízva megráztam a
fejem. – Soha. Veszélyes lenne – feleltem, és amikor láttam, hogy
fekete galagonyát és csombormentát emelt ki, felkacagtam. –
Kivált azt a kettőt nem, amit kiválasztottál! – tettem hozzá, és
megragadtam az alkalmat, amit hízelgően felkínált, hogy egy kicsit
felvágjak. – A bal kezedben levővel a vetélés ellen lehet
védekezni. A másik viszont a nők vérzését váltja ki. A falusi
asszonyok ezzel szokták elhajtani a nem kívánt magzatot.
Csombormentaolaj. Ilyen hibát nem akar az ember elkövetni.
Megjátszott borzadállyal tette vissza az üvegeket, de ő is
halványan elmosolyodott.
– Brr! És mid van még… szerelmi bájital? – kérdezte, és
igyekezett játékosabb hangot megütni.
Megint megráztam a fejem. – Azt a falusi boszorkánytól kell
kérned – feleltem ugyanolyan játékosan, de most alaposabban
szemügyre vettem. A rosszullétén túl volt valami szokatlan a
tekintetében. Ha nem ismertem volna olyan jól, talán egy csapdába
esett vadállat elkeseredéséhez hasonlítottam volna. – Egyébként
sincs rá szükséged – tettem hozzá, annyi vigasztaló melegséggel a
hangomban, amire csak képes voltam – hiszen friss házas vagy,
egy ragyogó, fiatal férjjel!
A csapdába esett állat most ismét felbukkant a tekintetében,
ezúttal erősebben, mint az előbb: a szemében a félelem forró, sötét
döbbenetét láttam.
– Igen… bár néha – kezdett hozzá tétován egy gondolat
megfogalmazásához, amelynek szavakba öntésére láthatóan nem
gondolt korábban – eltűnődöm Williammel kapcsolatban… hogy
milyen férj lesz. És milyen apa. Végtére is olyan keveset tudunk az
emberről, akihez férjhez megyünk…
Ekkor elhallgatott. Összeszedte magát. Visszazárta a csapdába
ejtett állatot a ketrecébe, és azzal a kacér társasági mosolyával
nézett rám, amelyet általában elvártam tőle. – Nézd csak, Meg! –
mondta. – Forr a víz.
Igaza volt. És a levegőt már nemcsak megbánás és kimondatlan
titkok töltötték meg, hanem a forró gyömbér fűszeres illata.

Egész délelőtt gyömbér illata úszott a levegőben. A gyógyítás

napja volt.
 Amikor egy órával később lesurrantam a földszintre, miután
meleg paplannal takartam be Elizabethet, Margaret Ropert a
fogadószobában találtam: egyedül ült az ablaknál, mellette az
asztalon egy kotta és egy viola, de nem hallottam, hogy játszott
volna.
– Gyömbértea illatát éreztem – jegyezte meg szokásos
szelídségével. A két testvér közül mindig is ő volt a kedvencem,
közelebb is állt hozzám korban, és gyakran laktam vele egy
szobában, aludtunk egy ágyban. Csendes, jó lány volt, aki mindig
ügyelt mások érzéseire, és aki most csendessége ellenére is Anglia
legtanultabb asszonyának hírnevére kezdett szert tenni (aminek
apa lelkesen tápot is adott). – Gondoltam, hogy Elizabethről
gondoskodsz. Hogy érzi magát?
– Kicsit émelyeg – feleltem diplomatikusan. Elizabeth dolga
volt, hogy a rosszullétét megmagyarázza. – De most alszik.
Margaret szeme ragyogott. – Nekem is főzöl gyömbérteát,
Meg? – Elmosolyodott, és kis szünetet tartott, mielőtt a szavait
gondosan megválogatva, remegő hangon a bizalmába fogadott.
– Ugyanannál az oknál fogva?
Sötét, csontos arca úgy tündöklött, hogy akaratlanul is széles
mosoly terült el az arcomon. – Margaret! – kiáltottam fel. –
Gyermeket vársz! – Kitártam a karomat.
Még a második üstben forraltuk a teát, és halkan, izgatottan
beszélgettünk, amikor Cecily kukkantott be a szobába, és
beleszimatolt a levegőbe. – Milyen fenséges illat van! – ejtette a
szavait hirtelen támadt hallgatásunkba, és most már kezdtem
felismerni a tekintetében bujkáló lágy, beavatott kifejezést. –
Olyan rosszul voltam ma reggel… maradt még nekem?
Délben mindhárom fiatalasszony kimentette magát az ebéd
alól. De a házban már mindenki tudta, hogy Margaret és Cecily
bejelentette a terhességét. Apa, aki hosszan bezárkózott Hans
mesterrel, és mozdulatlanul ült, míg a mester papírra vetette az
első vázlatokat, utoljára értesült a hírről. De ugyanolyan sugárzóan
boldog volt, mint ők, és felajánlotta, hogy különleges hálaadó imát
mond értük és a még meg nem született gyermekeikért, az első
unokáiért. Még a szokásos „csak vizet” szabályával is szakított, és
egy kis bort ivott örvendező, kipirult vejeivel, Will-lel és
Gilesszal. Csak William Dauncey nem volt jelen, hogy a
pohárköszöntőből kivegye a részét. Kötelességtudó férjként fent
volt a gyengélkedő felesége mellett.

Megvártam, míg lejön, csak aztán mentem fel délután, hogy

megnézzem Elizabethet, hogy érzi magát. Az ágyon feküdt, és
ébren volt, az arcába visszatért már a szín, de szomorúnak látszott.
– Egész nap gyömbérteát főztem – újságoltam élénken. –
Hallottad? Margaret és Cecily is várandósak. Olyan rosszul
vannak, hogy mást nem is vesznek magukhoz.
Felnézett, egyenesen a szemembe.
– Szóval tudod – mondta színtelen hangon. – Én is terhes
vagyok.
– Akkor három októberi babánk lesz! – igyekeztem
meglepetést színlelni.
– Igen – felelte még színtelenebből. Aztán megrázta magát. –
Úgy émelygek! – panaszolta szánalomra méltóan. – Főznél még
teát?
Az álláig húztam fel a takarót, és betömködtem mellette.
– Takarózz be melegen – tanácsoltam. – Egy perc az egész.
Nem szólt semmit, amíg lereszeltem és felforraltam a
gyógyitalomat. Azt hittem, elszundított, így aztán meglepett,
amikor meghallottam fáradt hangját, ahogy még szánalomra
méltóbban motyogja: – John Clement azért jött ide tegnap, hogy
téged lásson?
Nem válaszoltam azonnal, mert azon törtem a fejem, mi lenne
a legjobb válasz. De mire végül megfordultam, kezemben a
gőzölgő itallal, hogy az ágyához vigyem, és ajkamon ott volt már a
megnyugtató, tényektől mentes válasz, Elizabeth már
elszenderedett.
 6

– Gyümölcsöző családi portré lesz tehát – vélekedett Holbein

mester, amikor bevezetett a kis fogadószobába, amit műteremmé
alakítottak át. Barátságos, zsúfolt benyomást keltett. Volt benne
egy festőállvány (rajta még mindig az apáról készülő egyéni
portréhoz az első vázlatok, amelyeket tegnap készített), halomban
a rongyok és a kellékek. Az ablak alatti asztalon a színek
kikeveréséhez szükséges hozzávalók: majdnem olyan sok üvegcse,
por és olaj, mozsár és mozsártörő és edény, mint ahányat én
tartottam az orvosságos ládámban. Rögtön otthon éreztem magam.
– Igen – nevettem. – Milyen sok kisbaba! Gyorsan le kell, hogy
fessen minket, mielőtt a ház gyermekszobává válik! – Aztán
elpirultam, még éppen azelőtt, hogy időm lett volna ráncba szedni
a gondolataimat vagy talán a testemet, ami elröppent a maga kis
álmába arról, hogy az én hasam is gömbölyödik, és tudtam,
micsoda büszkeség töltene el, ha az ismerős, elegáns férfikéz
megérintené a gömbölydedségemet, és tulajdonosi büszkeséggel
tapintaná ki a bent növekvő élet rúgásait és bukfenceit. Arcomhoz
kaptam a kezem, és megpróbáltam erőszakkal elhessegetni a lelki
szemeim elé tolakodó képet, mégsem voltam képes
arckifejezésemre újból ráerőltetni a higgadt nyugalmat.
Holbein mester felmordult. Rám nézett, de nem igazán látott,
vonalakra és színfoltokra bontott le a fejében, s tudomást sem vett
lángoló arcomról; gondolatban úgy rendezett el, amivel zavarba
hozott. Egy székre mutatott.
– Ó! Megnézhetem apa képét, mielőtt modellt ülnék? –
kérdeztem kíváncsian.
Zárkózott lett az arca. Megrázta a fejét, és a mögötte levő
keretre feszített vászonhoz hátrált, mintha meg akarná védeni
tőlem. – Még nem – válaszolta. – Még nincs készen.
– De amikor majd festeni kezdi? – erősködtem.
Kicsit meglepődött, és más szemmel nézett rám. Hirtelen az
arcomra összpontosított. Aztán bólintott, és megrázta a fejét.
Egyszerre. – Igen – felelte egyszerűen. – Később. Ez csak az első
vázlat. Szeretném előbb helyesen eltalálni. Remélem, ez a jövőmre
nézve fontos festmény lesz. Megérti, ugye?
Megértettem. És nem zavart az őszintesége. Csak egy napja
volt arra, hogy apa arcát jól eltalálja: apa ugyanis máris visszament
az udvarba. Hans mesternek több ideje lesz ránk, többiekre, hiszen
mi nem megyünk sehova. Megbízásokat viszont csak akkor kap
majd, ha apa arcát jól eltalálja.
Ültem, a mozdulatlanság néha fájdalmat okozott, kis
viszketések kínoztak, a tétlenségem máskor elringatott, de a
lelkem mélyén arra vágytam, azt képzeltem el, hogy az ajtóhoz
közeledő léptek nem egy szolgáé vagy valamelyik testvéremé, akik
dolgaikat intézve arra járnak, hanem John Clementé, aki jóval idő
előtt visszatért, hogy a házban mindenkinek bejelentse, hogy
feleségül kíván venni. Hans mester mesélt. Egykedvűen, talán,
hogy megnyugtasson, és ne mozogjak. Időnként elkapta a
pillantásomat, és megszakította a gondolatmenetemet – amikor
Margaret Roper vidáman hozzám szalad, és a karomba veti magát,
hogy gratuláljon nekem és Johnnak, és Cecily nevet a rám nem
jellemző lányos zavaromon, és az ifjú John More olyan
meglepettnek látszik, amilyennek más esetben is –, de többnyire
csak a papírra meredt, vagy a maga különös, személytelen
mesterember módján a testem egy másik pontjára.
Előbb az apákról beszélt, banalitásokat arról, hogy tanítaniuk
kell minket, és hogy mennyire szeretnek minket. Aztán
tárgyilagosan mesélt az apja haláláról is: mennyire
megkönnyebbült a felesége, hogy szerény jövedelmükből nem kell
már pénzt küldenie az öregnek, hogy eltartsák, és milyen nehéz
volt megszereznie az apja festőanyagait az Antonite testvérektől,
akik Issenheimben az öreg mesterember utolsó munkaadói voltak.
– Két évig kellett írogatnom a polgármesternek, mire rendeződött
az ügy – mesélte. – Elizabeth nem hagyta annyiban.
Mesélt a vázlatról is, amit előző nap készített. Apa leskiccelt
arcának és nyakának körvonalait már hét-nyolc milliméterenként
apró tűszúrásokkal bejelölte. A következő lépés, hogy ha mára
végzett velem, akkor előkészíti a felületet, amire majd a végleges
művet festi, arra feltűzi a vázlatot, apa arcának térképét, az oly
röpke ideig látott valóság szellemét. A papírra aztán szénport fúj,
és beledörzsöli az apró lyukakba. Így a festmény végleges alapját
nyújtó vásznon az arc tökéletes körvonala rajzolódik ki. Akkor
majd megmutatja, mit rajzolt.
Azután elhallgatott, megfeledkezett rólam, és összpontosítani
kezdett.
A szótlan üldögélés mérhetetlenül sok időt adott, hogy
elmélázzak azon a nyugtalanító beszélgetésen, amit tegnap Alice
úrnővel folytattam, amikor konyhai birodalmában felkerestem,
hogy a gyömbérteám főzéséhez újabb rézüstöt kérjek tőle, és Alice
úrnő egy kappan agyával összemaszatolt, kivörösödött kézzel
bukkant elő egy kamrából, amit a következő ebédre készített, a
madár pedig már egy szürkésfehér tésztakoporsóban várta, hogy
megsüssék. Az úrnő nyomában a szokásos fiúkukta kíséret tűnt fel,
akik két lefejezett kappan tetemét, zsákszámra a cukrot, kosárszám
a narancsot, üvegekben a szegfűszeget, a szerecsendiót és a fahéjat
cipelték, és már éppen nekifogott volna, hogy szemmel tartsa a
kések, valamint a forrázáshoz, forraláshoz és pároláshoz szükséges
edények összegyűjtését, amelyek eredményeképpen újabb ünnepi
ebéd kerül majd az asztalunkra. Mivel vendégeink voltak, kivált
egy olyan, mint Hans mester, aki igen nagyra becsült egy kiadós
húsételt, Alice úrnőnek alkalma nyílt, hogy szakácsművészetét
fitogtassa. Mindig azt mondogatta, hogy apa nem élvezi szívvel-
lélekkel a főztjét, és mindig csak egy kicsit vett abból, amelyik
fogás karnyújtásnyira volt tőle (bár mind tudtuk, hogy titkon
szívesen falatozott az úrnő tojásos krémjéből). Az úrnő láthatóan
nagy traktát tervezett Hans mesternek, és nagyon várta már a
délutánt. De, amikor megpillantott a nyárs körül, ahol a tűz fölött
lógó két kis rézüst között haboztam, amiket Hans mester érkezése
előtt olyan alaposan kisikált homokkal (nem mintha arra számított
volna, hogy Hans mester felbukkan a konyhában, csak megfelelő
ürügy volt, hogy a gyakorlat terén megnyilvánuló mérhetetlen
tetterejét mutassa), visszaküldte a kuktafiúkat a kamrába még egy
kis szerecsendióért.
Bár az úrnő nem tudott latinul és őszintén lenézte a könyvekből
merített tudást, vele született érzékenységgel vette észre, ki milyen
hangulatban van, és láthatta az arcomon, hogy egy kis magányra
vágyom. És bár kíváncsi volt, mi hozott a konyhába, nem tett fel
tapintatlan kérdéseket, hanem csak kedvesen így szólt:
– Vidd a kisebbiket, ha gyógyfőzetet szeretnél készíteni. Én a
nagyot használom a krémhez. – És csak várt.
 Egy pillanatra zavarba jöttem. Természetesen nem akartam
elmondani, hogy mindhárom More mostohalányának gyömbérteát
akarok főzni, mert ez felért volna azzal, hogy egyenesen
előrukkolok vele, hogy mindhárman várandósak. Ezt nekik kellett
elmondaniuk, ám abban a kedélyes tekintetben, amivel rám nézett,
apró szeme huncut csillogásában, amihez hasonlóval akkor
fogadott, amikor a bucklersburyi házba érkeztem, a visszafogott
barátságosság „ha kell, jó, ha nem kell, úgyis jó” felajánlásában
volt valami, ami azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy esetleg
kipuhatolhatom, ahogy Johnnál tettem, hogy miként vélekedik az
apával kapcsolatos aggodalmaimról. Talán nevetéssel ütné el a
félelmemet, gondoltam reménykedve. Most, hogy megéreztem,
hogy lehetséges a boldogság, és valószínűleg nincs is messze,
ésszerű lehetőségnek tűnt, hogy megpróbáljak odanyúlni és
megragadni.
Bátor akartam lenni, de nem akartam egyenesen előállni egy
kérdéssel, hogy mi a véleménye arról, hogy apa egy embert tart
fogva az őrházunkban. Sejtelmem sem volt, tudja-e egyáltalán,
hogy a férfi ott raboskodik. Mégis olyan közel merészkedtem,
amennyire csak a merszem engedte. – A vendégünknek főzöl? –
kérdeztem, ártatlan mosollyal viszonozva az övét. – Szeretem
nézni, ahogy behabzsolja a főztödet. És jó látni, hogy apát
mennyire leköti a festmény. – Kerestem a szavakat. – Hosszú ideje
csak a király ügyei foglalják le minden gondolatát. Néha aggódom
is… – Mély lélegzetet vettem, és fejest ugrottam. – Mit gondolsz,
apa nem lett… keményebb… amióta Chelsea-be költöztünk?
– Keményebb? – kérdezett vissza, de vidámabban, mintha
olyasmit kérdeztem volna, ami felvidítja. A felhívás, amiről azt
képzeltem, a szemében csillog, már tovatűnt, és láthatóan valami
egészen más körül forogtak a gondolatai. Szélesebben mosolygott,
csípőre rakta a kezét, és egy háziasszony elégedettségével nézett
körül új, jól berendezett konyhájában. – Nos, ha az lett, hát éppen
ideje volt. Nem bánom, ha olykor egy tisztességes mesterember a
fedelünk alatt tartózkodik, akinek áruba bocsátható, értelmes
tehetsége van, mint Hans mesternek is, de éppen itt az ideje, hogy
apád végre útilaput kössön annak a sok semmirekellőnek a talpára,
és az előmenetelével foglalkozzon. És ez itt sokkal könnyebben
megvalósítható, mint a városban, ahol bármelyik közönséges
ember felkereshetett bennünket, és aztán hónapokra beköltözhetett
hozzánk. És így is tettek. Nem, nyugodtan állíthatom, hogy
egyáltalán nem hiányzik a londoni ostobaság.
Felsóhajtottam. Nem erre a válaszra számítottam. Egy szót sem
ejtett apa egyre nagyobb érdeklődéséről az eretnekvadászat iránt.
Inkább a régi vesszőparipája érdekelte: korábbi vendégeink, az
idegen földről származó humanisták haszontalansága. Komikus
modorban beszélt, amit gyakran vett fel, és teljes mértékben
eljátszotta a mogorva, zsémbes feleséget.
– Erasmus és a többiek – mondta, mintha magamtól nem
jöttem volna rá, és bólintott, mintha én és mindenki más magától
értetődően szintén istenverésének tekintenénk őket, majd gúnyosan
nevetgélni kezdett magában, amikor visszagondolt rájuk. – Azok a
rettenetesen okos, kiugrott papok. Hátrányukra válik az a tenger
eszük. Összehordanak hetet-havat, pöffeszkednek nagy
büszkeségükben, nemegyszer észre sem veszik, és kétségkívül az
ördög szálláscsinálói, ráadásul a többségük lusta, mint a sár.
Elvette a két szerecsendiót, amelyet a fiú odanyújtott neki,
köszönetképpen bólintott, de rá sem nézett, aztán letette őket a
faasztalra, és folytatta, a jól begyakorolt felháborodás lendületétől
hajtva.
– Azok, akiket apád fiatalkorában elsőként megismert, az
angolok, Linacre és Dean Colet, nos, nekik helyén volt a szívük –
mondta. Kétségkívül úgy vélte, jobb, ha hallgatásomat
együttérzésként értelmezi. Kezdett belemelegedni a témába. –
Csak jókat hallottam róluk. Iskolát alapítottak a szegény fiúk
számára, a betegeket gyógyították. John Clement is ilyen: rendes,
kedves ember.
Kis szünetet tartott. Bár lesütöttem a szemem, úgy éreztem, az
arcomat vizslatja ravasz tekintete. Magamban csak fohászkodni
tudtam, hogy ne üljön ki arcomra a rajtam átfutó titkos boldogság,
ami John neve hallatán a szívemet megdobogtatta, ez az emlékek
töredékeiből – az ajkak, a nyelv, az arcomat dörzsölő áll, a hosszú
kar erős ölelése, ahogy magához szorított, a bőrén halványan
érezhető bőr- és szantálfa férfias illatából – összeálló érzés, amit
nem oszthattam meg egy mostohával, bármilyen kedves is volt. De
ha a mostohámnak fel is tűntek az arcomra kiülő szerelem
árulkodó jelei, semmit sem adott a tudtomra. Egyszerűen csak
levegőt vett, és nagy lendülettel folytatta:
 – Az olyanokat szeretem, akik valami jót tesznek a világban.
És sosem kedveltem a másféléket. Az idegeneket. Azokat, akiknek
jól forog a nyelvük. Akik kiesznek a vagyonomból és az
otthonomból, miközben észre sem veszik, mit teszek eléjük. Akik
az asztalomnál ülnek, és görögül csevegnek, de se egy kérem, se
egy köszönöm nem hagyja el a szájukat. És a férjemet nem
hagyják éjjel aludni, mert üres frázisokat puffogtatnak
semmiségekről: filozófiáról, versfordításokról, az egyház
megreformálásáról, de közben egyetlen tettel sem jeleskednek, ami
jobbra fordítaná valaki sorsát.
Komikus ingerültséggel húzta össze a szemét, ezért aztán vele
együtt nevettem. Ugyanolyan jól ismertem a történeteket, mint ő,
de megvolt a tehetsége az időzítéshez, így az ember mindig a
megfelelő helyeken nevetett. – Ó, hogy viszketett a tenyerem,
hogy néha fültövön csapjam Erasmust, amikor azzal ugratta
apádat, hogy „tökéletes udvaronc” – mondta, és magasba emelte a
karját, mintha tényleg oda akarna suhintani annak a rég eltűnt
fülnek. – Apád már jóval előbb a legokosabb ügyvéd volt
Londonban, hogy ők beköltöztek volna hozzánk. Joga volt a
pályafutása előmozdításán gondolkodnia, és nem csak azzal
törődnie, hogy egy csomó szájjártató társaságában üldögéljen, és
üres locsogással töltse az idejét. Legkevésbé arra vágytam, hogy az
aszott holland eltérítse ettől.
– Ő volt a legrosszabb, bár őszintén megvallom, a többiekért
sem rajongtam – tette hozzá komolyabbra fordítva a szót. – Az
egyik dolog megreformálásáról locsogtak vég nélkül, a másik
dologgal piszmogtak, hol ezt akarták megváltoztatni, hol azon
javítani. Nem tetszett, hogy túlságosan komolyan veszik magukat.
Soha, semmi nem volt elég jó nekik. Az a mottóm, hogy fogadjuk
el az életet olyannak, amilyen. Járjunk misére. Adjunk alamizsnát
a szegényeknek. Végezzük a dolgunkat. Isten akaratával
összhangban jussunk előre. És élvezzük, amit Isten ad. Szüljünk,
szeressük a családunkat, gondoskodjunk az öregekről. Ha úgy
tartja kedvünk, játsszunk esténként színházasdit, ha muszáj,
játsszunk lanton. De az ostoba eszmék ne ragadjanak el minket
annyira, hogy elvegyük mások kedvét attól, hogy éljék az életüket.
Egy lépést tettem előre, és felemeltem a kezemet; abban
reménykedtem, hogy felkelthetem az osztatlan figyelmét a
kérdésem őszintébb változata iránt most, hogy az ismerős
szóáradat természetes módon véget ért. – Pontosan erre céloztam.
Nem gondolod, hogy apát jobban elragadják az eszmék, mint
amikor még Erasmus velünk lakott? – kérdeztem sietve. –
Mármint az eretnekek felkutatásával kapcsolatban? Örökösen távol
van, és még, amikor itt is van velünk, akkor is az Új Épületben
gubbaszt, és valami dühös, nyilvános bevádoláson dolgozik.
Sosem hittem, hogy a harag a jellemvonásai közé tartozik. Az
Erasmusszal megosztott eszméi mindig nevetésre késztették. Ez
nem aggaszt?
Ezúttal nem nézett a szemembe. Alice úrnő sosem hazudott, de
most átfutott a fejemen, hogy az elhallgatás e kis testileg is
megnyilvánuló bűne valójában az aggodalom jele. Ám ha
nyugtalan is volt, nem készült megosztani velem a félelmeit, sőt
önmagának sem vallotta be őket. Kezdettől fogva tudnom kellett
volna. Túlságosan gyakorlatias volt ahhoz, hogy jajveszékelni
kezdjen, és olyasmi miatt verje a mellét, amivel szemben úgyis
tehetetlen. Túlságosan szerette csak az élet napfényes oldalát
nézni. Talán az Erasmusszal kapcsolatos régi szónoklatával is azért
hozakodott elő, hogy elterelje a figyelmet az első kérdésemről.
Így aztán nem is lepődtem meg, amikor válasz helyett felkapta
a hozzá legközelebb eső kappant és a kis bárdot, amit a második
fiú a keze ügyébe helyezett, mielőtt elsurrant onnét, majd
színpadiasan felmérve a szerszám és a madár közötti távolságot,
ritmikusan kis szárnyakat és lábakat kezdett levagdosni. – Mindig
azt mondom, hogy jobb a király emberének és püspökök
barátjának lenni, és értelmes munkát végezni – jelentette ki
határozottan, majd lecsapott a bárddal. – Warham érsek: józan,
istenfélő ember. – A bárd ismét a magasba emelkedett. – John
Fisher, Cuthbert Tunstall… – lesújtott, majd helyeslő pillantást
vetett a szép vágásra – is jó emberek. – A darabokat a fazékba
tette. – Még Wolsey bíboros is – tette hozzá. Azt kereste, hogy
tudna visszakanyarodni a beszélgetés derűsebb vonulatához, ami
boldogabbá tette. – Meglehet, hogy Wolsey kapzsi és fondorlatos,
és egy jó keresztényhez képest túlságosan is világias, de legalább
szereti a jó konyhát! – fejezte be diadalmasan. –
Gyertyaszentelőkor háromszor is szedett a narancsszószos
kappanomból. És azóta, valahányszor találkozunk, az egekbe
dicséri.
 Alice úrnő elszánt mosollyal, vígan fejezte be a konyhai
anekdotáját, és lendületes léptekkel a kandallóhoz ment, hogy az
ott várakozó kuktákat gyötörje, hogy akasszák fel a fazekat, és
kezdjék főzni a kappanokat. Hiába szereti az egyenesség látszatát
kelteni, Alice úrnő olyan mestere a diplomatikus féligazságoknak
és megkerüléseknek, mint akármelyik udvaronc. Láthatóan nem
óhajtotta megvitatni velem az apával kapcsolatos aggodalmaimat.
Így már alkalmam sem nyílt, hogy felhozzam az őrházban tartott
foglyot, mert a beszélgetésünknek határozottan véget vetett. Már
kifelé terelt egy fiút, hogy hozzon még gyújtóst és vizet. És még
most sem nézett a szemembe. És a szóáradat észrevétlenül
elsodorta a vigaszt, amit John Clement szavaiból merítettem,
miszerint apa csak azért tartja itt a foglyot, hogy megvédje.

Hans Holbein a magas, vézna, nem e világi, átható tekintetű és

szögletes mozgású angol lány ragyogó, szenvedélyes arcát nézte,
aki mindent elkövetett, hogy nyugton maradjon, bár egy benne
munkáló aggodalom arra késztette, hogy összevonja a szemöldökét
és fészkelődjön ültében, és a látvány a mester számára is
érthetetlen okokból Magdalenát juttatta az eszébe. Lágyságára
gondolt, válla és melle érett kerekdedségére, mézszínű szemére, az
őt halványan körül lengő ibolya- és rózsaillatra. A nyakán a puha,
száj formájú véraláfutásokra. Zavart pillantására, amikor
megkérdezte tőle, hol szerezte őket, az ostoba magyarázatra, hogy
szúnyogcsípések, amit olyan szelíden mormolt el, hogy még
Holbein is kész volt elhinni. Magdalena máris gyűrött, meleg és
verítéktől nedves lepedőjére gondolt, ahova a nyomdában
Bonifaciusszal, Myconiusszal és Frobeniusszal töltött nehéz nap
után ledöntötte a lányt. A mellén, hasán és fenekén látható újabb
„szúnyogcsípésekre”. És a tenyere dühösen vörös lenyomatára a
lány fehér arcán, és arra, ahogy Magdalena az arcához kapta a két
kezét, és rászorította a helyre, ahol Holbein megütötte, hogy aztán
Holbein rávágja az ajtót, és fájdalmában szinte üvöltve lerohanjon
ismét a lépcsőn. A róla őrzött utolsó emlékére: a lány értetlenül
rászegezett, sértett tekintetére.
Magdalena az Magdalena volt. Nem lett volna szabad többet
várnia tőle. Végtére is egyedül kellett boldogulnia a világban, és
nehéz idők jártak akkoriban. Egy festőmodellnek már nem voltak
lehetőségei. Így aztán amikor néhány hónappal később kiderült,
hogy Meyer úr a szárnyai alá vette („ifjú özvegyasszony… angyali
szépség!”, motyogta folyton a vén bolond), Hans nem csinált nagy
ügyet abból, hogy ráfesse Magdalena arcát a Meyer családi
kápolna falára, mint a Könyörületes Szent Szüzet, aki a
balszerencsétől óvja az öreget, valamint halott és eleven feleségeit
és gyermekeit. Meyer úr pedig otthona négy fala között bármilyen
botorságban hihet. Hans Holbein nem száll vitába egy ilyen jó
patrónussal. De azt is tudta, hogy többé nem tekint kétkedés nélkül
egyetlen vallásos képre sem. Valószínűleg nem is fest többet ilyen
témájú képet. Elege lett abból, hogy kétes erkölcsű hölgyeket kék
köntösbe öltöztessen, és Madonnáknak állítsa be őket.
Színházasdi, tündérmese az egész. Most már csak arra vágyott,
hogy olyan emberek valóságos arcát és személyiségét ábrázolja,
akiket Isten azért küldött a földre, hogy elbűvöljék és kínozzák
egymást. Semmi jelmez és mesterkéltség. Igazságra akart törni.
De otthon vadállatként viselkedett. Addig acsargott szegény
Elsbethre, amíg az asszony arca olyan csávázott és kérges nem lett,
mint a feltűrt ruhaujja alól kilátszó keze, amit örökösen vörösre
mart a bőrcserző anyag. Gyűlölte a bőr bűzét, ami tanyát vert az
orrában, míg már az étele is cserzett bőr- és szegényszagú nem lett.
Viszolygott a kis Philip örökös nyafogásától, ráordított Elsbeth
rémült inasára, hogy gondoskodjon jobban a gyerekről. Még a
humanista – és általában csodált – barátai bő lére eresztett, elvont
szónoklatait is utálta. Részben őket okolta a rosszkedve miatt,
hogy a papság romlottságáról és az egyház megtisztításáról szóló
okoskodó beszédjük miatt kezdetét vette ez a gonosz időszak és a
vele járó zűrzavar. Most aztán bárki láthatja, hova vezetett ez a
beszéd! És micsoda páni rémület lett úrrá a humanistákon, és még
a legelszántabb reformereken is, amikor a csőcselék olyan vad
lelkesedéssel fogadta elegánsan megfogalmazott elképzeléseiket!
Még Luther testvér is, aki a wittenbergi pulpitusáról „ütést,
szúrást, kaszabolást” hirdetett, most hiábavalóan próbálta
megakadályozni a csirkefogókat, hogy elpusztítsák a civilizációt.
Hans Holbein hirtelen meggyűlölte a humanisták csacska, okos
képét, és egyszerre mesterkéltnek érezte, hogy latin neveken
hívják egymást. Az ő hatásukra kezdte a fivére, Prosy
Ambrosiusnak nevezni magát; Hans nem volt ilyen nagyképű, és
mostani rosszkedvében rossz néven vette, ha latinosított nevén
Olpeiusnak szólították. Ha már olyan ostobák voltak, hogy
klasszikus nevet adjanak neki, az egyetlen, amit szívesen fogadott
volna, az a már Albrecht Dürernek, a híres portréfestőnek,
Makedóniai Fülöp udvari festőjének és az ókori világ legnagyobb
festőjének adott név – az egyetlen igazi bók, amire festő
vágyhatott – volt: Apelles. Így aztán egyik korsó sört a másik után
gurította le a kocsmákban a humanisták társaságában, fenyegető
némaságba burkolódzva, és mélységesen utálta a savóképű
Myconius vérszegény gúnyolódását: – Szegény, szerelmes
Olpeius! Sörbe fojtja a bánatát.
És nem volt munkája, vagy alig valamicske. A közélet
gyűlölettel átitatott, ijesztő fordulata – most, hogy a vidéken dúló
parasztfelkelések átterjedtek a városokra is, és a bálványrombolók
a városok utcáit járták, ablakokat vertek be, vallásos képeket
gyújtottak fel, és szobrokat vertek szét – nem arra sarkallta a
gazdagokat, hogy freskókat festessenek a házaikra, és ezzel
közszemlére tegyék a gazdagságukat. És természetesen a
lecsupaszított és fehérre meszelt templomokban sem akadt új
megbízás. Mindenfelé bezárták a festőműtermeket. A fafaragók és
az ácsok egymással harcoltak az alantas iparos munkákért. És
annak is határa volt, hogy az ember mennyire küzdjön egy pár
fametsző vagy kocsmacégér készítő megbízásért, ami még akadt
olykor-olykor.
Korábban olyan izgalmas volt az élet. A három évvel ezelőtti
gyászos fordulat előtt, amikor a hal jegyében egyesült az összes
bolygó, és ezzel káoszt és pusztulást hozott. Abban az időben,
amikor Magdalena még folyton a műtermében volt, és készen állt,
hogy Holbein bármilyen bársony- vagy selyemdarabkába burkolja
meztelen alakját, amiben modellt állhatott neki. Amikor még elég
munkája volt, hogy joggal tartson modellt. Amikor neki személy
szerint több munkája volt, mint amit el tudott végezni, és képeket
festett Luther németül kiadott Új-testamentumának Adam Petri és
Thomas Wolff-féle változataihoz is, és Tommi Wolfftól, Bázel
legnagyobb sármőrétől, a hamiskás kis szőke, tépőfogú, pajzánul
csillogó szemű, jobb orcáján sötét anyajegyű férfitől még külön
díjazásban, valamint vigyorral kísért hálálkodásban is részesült. És
a jól eladott képek ettől még nagyobb sikert hoztak: akkora volt a
díjazása, hogy vehetett Magdalenának új ruhát, és több
háztartáspénzt adhatott Elsbethnek. Végül is jó képek voltak.
 Akkor olvasta el először rendesen az Új testamentumot (a
latintudása sosem volt különösebben jó, és többek között ezért is
nevette ki a Johannes Frobes nyomdájában találkozó humanista
kör). És a festészete a csúcson volt, életében először volt képes
úgy megmutatni az isteni igazságot, ahogy az tudása szerint a
Bibliában állt, és nem kellett sem egy paphoz, sem egy
prédikátorhoz fordulnia, hogy az mondja meg, hogyan kell a
Bibliát magyarázni. Úgy érezte, megvilágosodott. Megtisztult. Az
igazság átszellemítette.
Azok után, hogy rosszra fordult a világ sora, a többségnél azért
tovább élt jómódban, mert akkor kapta a Rathaus freskóira a
megbízást. De a polgárokat megijesztette az utolsó fal merész
terve, a tiszteletre méltó, de képmutató zsidók visszariadása Jézus
jelenlétében, a házasságtörésen kapott asszony példázata, a
zsidókat figyelmeztető Krisztus, „Az vesse rá az első követ, aki
bűntelen közületek”.1 Ezért aztán a tiszteletre méltó, de képmutató
polgárok visszavonták a megbízásukat. Szívesebben néztek egy
csupasz falat, minthogy arra emlékeztessék őket, hogy az ő
feddhetetlenségük is megkérdőjelezhető. És többé nem jött pénz.
Az utolsó csepp a pohárban a Haláltánc-metszetek voltak. A
negyvenegy képbe belesűrítette minden létező fantáziáját és
szenvedélyét. Az apja halála után kezdett hozzá a sorozathoz. Csak
így tudta megmutatni az igazságot a mai világról úgy, ahogy ő
látta, egy olyan témán keresztül, amit patrónus beleszólása nélkül
ő választott magának. Két év munka: az ő és Hans Lützeburger
fametsző tehetsége együttesen űzött kíméletlenül gúnyt koruk
romlott papságának gyarlóságaiból és bűneiből, a hatalmasokból,
az istenfélőkből és zavarodott követőikből. Valamennyien
hiúságtól pöffeszkedő szélhámosként lepleződnek le, amikor a
Halállal találkoznak. A pápa gőggel eltelve megkoronáz egy
császárt, a pápai bullát lengetve és – ördögöktől körülvéve. A
Halál eljön a Bíróhoz, aki megvesztegetést fogad el egy gazdag
alperestől, a jelenetet kétségbeesetten nézi a szegény felperes. A
Halál eljön a Szerzetesért, aki – bár hivatása azt kellett volna, hogy
jelentse, hogy készen fogadja – a pénzesládáját szorongatva
kétségbeesetten menekülni próbál. Az illusztrációkat azonban
senki sem akarta kiadni. A tanács megrettent. Erasmus korábban

1
Ján 8:7
azt mondta nekik, hogy ne adjanak ki lázító gúnyiratokat, ők pedig
– túl későn – hallgatni kezdtek rá. Majd tavaly nyáron Hans
Lützeburger meghalt. Anyagi romlásban. A hitelezők úgy vetették
rá a vagyontárgyaira, mint a dögevők. A Haláltánc nyomódúcai
egy lyoni nyomdászhoz kerültek, aki egy raktárba zárta őket. És
Hans Holbein egyetlen fillért sem látott belőle.
– Menj, utazz – tanácsolta flegmatikusán Erasmus. – Végy ki
egy Wanderjahrt. Menj nyugalmas helyekre, ahol nincs ez a
felfordulás. Tanulj valami újat, keress új patrónusokat, szabadulj
meg ettől a szívfájdalomtól. – Erasmus sosem hagyott fel az
utazással. Igaz, mostanában állandóan utaznia is kellett. Most tért
vissza Bázelba, ami még mindig viszonylag civilizált és szabadon
gondolkodó hely volt, miután három évet töltött Louvainben, ami a
kedve ellen való és túlzottan harcos katolikus volt, de máris
aggódott amiatt, hogy Bázel rossz irányba hajlik. De Erasmus
őszintén nem bánta a vándorlást. Mindig is sokat utazott. Igaz
viszont, hogy híres ember volt, akit mindenhol tárt karokkal
fogadtak, és az emberek könyörögtek, hogy pusztán azzal, hogy
velük él, ossza a vallásukat vagy a politikai nézeteiket. Élte
világát.
Hans Holbein félbeszakította az öreg hollandust a mondat
közepén, amikor éppen kedvenc életelvét hirdette ki: – Élj úgy,
mintha minden napod az utolsó volna, tanulj úgy, mintha örökké
élnél –, és váratlanul nekiszegezte a kérdést: – Hogy utazhatnék?
És hova?
Hans Holbein nem félt a költözéstől. Prosyval sikerült
önállósítaniuk magukat még fiatalkorukban Bázelban, miután az
apjuk Augsburgban tönkrement, és még Sigmund bácsi, a vén
zsugori is perelte nyomorúságos harmincnégy forintra. Hans
merészen rábeszélte a megbízókat a munkákra; freskófestésre és
templomdekorációra is, amit előtte még sosem csinált, és amiben
nem volt semmi gyakorlata. De megoldotta. Az emberek bíztak
benne. És nem esett nehezére agyba-főbe dicsérni önnön
tehetségét. Egyetlen megrendelője sem csalódott az eredményben,
amit létrehozott. A felszerelését kicsire összecsomagolta, és máris
készen állt bármire. Járt Itáliában és Franciaországban, hogy
megnézze a Dél festményeit, és rendben hazaért. Csak gyakorlati
tanácsokra volt szüksége.
 – Menj Aegediushoz Antwerpenbe – válaszolta habozás nélkül
Erasmus. – Ő bemutathat Quentin Massysnak, aki régen
mindkettőnk portréját megfestette. Quentin tehetséges ember,
segíthet neked. Vagy menj Londonba Morushoz. Ő sokaknak
bemutathat. Anglia tele van gazdagokkal.
Hans Holbein zsebre vágta Erasmus kölcsönét, és utazgatni
kezdett. Szemernyi szomorúság nélkül búcsúzott el Elsbethtől és a
gyerekektől, és a bőrcserző bűzétől. Elsbeth ismét várandós volt,
de nem lesz gondja. Az üzlet majd eltartja, és később kárpótolja az
utazásai alatt keresett pénzzel. Holbein kezdte restellni magát a
szenvedélyért, amit egy fiatalabb, szebb nő iránt érzett. Nem akart
szembenézni a kínos igazsággal, hogy milyen csúnyán viselkedett.
El akart menekülni az Elsbeth szeméből sugárzó belenyugvó
tudástól. Szekéren, gyalogosan, lassan haladt. Antwerpenben
Pieter Gillis (nem vitte rá a lélek, hogy Aegidiusnak hívja) nem
volt különösebben segítőkész. De végül Holbein ideért, a Warham
érsektől kapott megbízással gyorsan beütött a szerencse, és
azonnal felismerte, hogy Londonban kedvezően alakulnak majd a
dolgai. Pontosan úgy volt, ahogy Erasmus megjósolta. Lehet, hogy
az utcák itt hidegek és sarasak, de nyugalom van, és mindenki
gazdag. És hónapok óta egy pillanatra sem jutott eszébe
Magdalena.
Bosszantotta hát, hogy a lány émelyítő emléke ismét
megrohanja az érzékeit, amint erre az angol lányra pillant, aki
olyan más, mint Magdalena volt. Ez a hosszú orrú lány, Meg
Giggs, akinek sápadt arcában intelligensen villan sötétkék szeme,
aki a székében előrehajolva kész, hogy élénk beszélgetést
kezdeményezzen, és láthatóan igyekszik egyszerűen fogalmazni
ennek a külföldinek a kedvéért, aki nehezen boldogul a nyelvével,
és szinte semmit sem tud latinul.
– Mit gondol – mondta most Meg a kedvéért lassan és
gondosan, és közben kisimította az arcába hulló kócos, fekete
tincseket, amelyek észrevétlenül kiszabadultak a fejfedője alól, és
komoly arcot vágott (Holbein látta, hogy csinos lenne, ha több
figyelmet fordítana a külsejére) –, hiúság lefestetni magunkat?
Szinte az első dolog, amit Nicholas Kratzer, az asztronómus
ebéd közben németül, suttogva mondott neki: – Mind
megpróbálnak majd filozófiai témákról beszélgetni veled. De az
isten szerelmére, ne beszélj velük komoly dolgokról, amíg mi
ketten meg nem beszéltük, és el nem magyarázom, hogy állnak itt
a dolgok, mert semmi sem teljesen az, aminek látszik. És a
szabadszájúság bajba sodorhat. – Mindez aggasztóan hangzott. De
Hans Holbeint lefegyverezte a Meg Giggs arcáról és hangjából
sugárzó komolyság, ahogy feltette ezt a lányokra nem jellemző
kérdést, és felhagyott az aggodalmaskodással. Kirobbant belőle a
nevetés.
– Komolyan gondoltam! – fakadt ki látható ingerültséggel a
lány, bár az arcára felkúszó pír csinossá tette, amivel valószínűleg
nem volt tisztában. – Nem szántam buta kérdésnek. – Gyorsabban
kezdett beszélni, egyre pirosabb és okosabb lett. – Thomas a
Kempis ezt írta, nem?, hogy le kell mondanunk a világról, és nem
szabad büszkének lennünk a szépségünkre vagy a
teljesítményeinkre? – Majd idézni kezdte: – „Legyen ez minden
igyekezeted, minden imád, vágyad: hogy megszabadulj minden
önzéstől, és teljes egyszerűségedben csak Jézust kövesd, és
meghalj önmagad számára, és örökké élj benne. És akkor
megszabadulhatsz a hiú ábrándoktól, oktalan izgalmaktól és
felesleges gondoktól…”
Hát így értettem. Ha így gondolkozunk, akkor azt is vélhetjük,
hogy egy portré az istenkáromlást súroló hiúság, nem?
Kicsit kifulladva hallgatott el, és kihívóan pillantott rá. Hans
Holbein még sosem látott nőt, aki ennyire nem kacéran, mégis
kihívóan tudott nézni, és olyat sem, aki a Krisztus követését olvasta
volna. A teste helyett az elméjét hívta ki. De Erasmustól tudott
More családi iskolájáról. Ez lesz a nőkből, gondolta, ha latinra,
görögre és vitakészségre tanítják őket. Pár perce már abbahagyta a
nevetést, és most letette a karcoláshoz használt ezüsttűjét, és
tiszteletteljesebben bólintott. De a szája sarkában még mosoly
bujkált. – Elegáns, fiatal nemes hölgynek látszik – mondta a
kihívást élvezve, mintha otthon lenne, és éppen belebonyolódna
egy nyakatekert beszélgetésbe Froben nyomdájában, ami már
kezdett nagyon hiányozni –, de látom, hogy egy teológus
elméjével rendelkezik.
A lány felvetette a fejét, de inkább türelmetlenül, mint a bók
elismeréseként. – De mégis mi a véleménye? – erősködött.
Hans Holbein – önmagát is meglepve ezzel – valóban
elgondolkodott a válaszon. Eszébe jutott az arcokról és alakokról
készült több száz skicc, amit Prosyval apjuk műtermében
készítettek, amivel nem kerestek pénzt, csak rajztechnikai
gyakorlásnak szánták még azokban az időkben, amikor a
hasonlóság megragadását önmagában még nem tartották
művészetnek, csak egy mesterember alantas trükkjének. És eszébe
jutott az elbűvölő Hans bácsi, aki új humanista tudással, a
portréfestésről alkotott új eszmékkel tért vissza Velencéből: olyan
valósághűen kell lefesteni valakit, mondta, hogy meglássuk a
benne rejlő igazságot, minden emberi vonásban magát Istent. Hans
bácsi magával hozta a déli módit, és valóságos vagyont keresett
azzal, hogy a nagyokat és a jókat, a pápától Jákob Fuggerig,
Augsburg leggazdagabb kereskedőjéig mindenkit lefestett. Ő volt
az ifjú Hans Holbein legnagyobb példaképe. De a fiatalabb festő a
festészetet megbélyegző új okokra is emlékezett. Például arra,
hogy Prosy miért hagyott fel néhány éve teljesen a festészettel,
mert – amint szívesen elmondta a maga bosszantóan fölényes
módján, miközben az öklével a kocsmaasztalt verte – többé nem
készít a templomok számára „bálványimádó” arcképeket. Prosyt
az fordította ki önmagából, hogy börtönbe került, miután
nyilvánosan tömeges babonasággal vádolta meg a papságot, és
kénytelen volt nyilvánosan bocsánatot is kérni ezért. Nem egyedül
Prosy reagált ilyen hevesen és önpusztítóan: sok festő tette le a
festőecsetjét, hogy megtisztítsa az egyházat. Legalábbis ezt
állították. De Hansnak nem volt ínyére ez a fajta gondolkodás.
Prosynak nem lett volna szabad a kocsmában töltött sok óra után
tombolnia. Nem lett volna szabad kivörösödött képpel, mosdatlan
szájjal, a munkanélküli, semmittevő barátaival papokat szidnia.
Prosy, akinek nem igazán volt meg hozzá a tehetsége, hogy
megbízásokat szerezzen, akinek mindig gondja volt a pénzzel, és
aki mindig haragudott az apjukra, hogy az eszesebb fiatalabb
fiúként noszogatja, most kényelmesen hivatkozott „a művészet
bálványimádás” érvre. Hans véleménye szerint a vallási tisztaság
nevében a művészetet elvető egykori festők egyszerűen csak
vesztesek voltak, aki már képtelen voltak megbízásokhoz jutni, és
ürügyre volt szükségük, hogy magyarázattal szolgáljanak a
kudarcukra.
– Azt hiszem – kezdte lassan, a szavakat keresgélve, és most
igazán elkomolyodott, ahogy alaposan belegondolt a furcsa angol
lány kérdésébe –, Erasmusnak igaza volt, amikor lefestette magát,
fametszetet készíttetett a portréiról és eladta őket.
Megtiszteltetésnek éreztem, hogy jól eltalálhattam az arcmását.
Úgy érzem, nem helyes elvetni a világot, ha egyszer Isten ide tett
minket, és az itteni jelenlétünk isteni tervének a része. Az emberi
arcban felfedezhető Isten. És ha Istennek örömet szerez a
teremtménye, azoknak az embereknek a szépsége és tehetsége,
akiket ide teremtett a földre, akkor nekünk miért ne okozna szintén
örömet?
Váratlan ékesszólása kicsit zavarba ejtette, de
megmagyarázhatatlan módon elégedett is volt, amikor látta, hogy a
lány elismeri, amit mondott, és lassan, helyeslően bólint, majd
belegondolt, mit is mondott. És elmesélte, hogy ismerkedett meg
Erasmusszal, miközben a portréját festette. Az elmúlt tíz évben
három alkalommal. – Ha ilyen jól nézek ki, talán feleséget kellene
keresnem – jegyezte meg Erasmus gúnyosan, amikor meglátta az
első hízelgő képet, de azután újabb megbízásokat adott. A lány
elmosolyodott, és hátravetette a fejét, és Holbeinnek tetszett a
szeme csillogása. Arra gondolt, hogy a lány bizonyos fokig talán
megérti, hogy lehet annyira elmélyedni a formában és a színekben,
hogy ne vegye észre az idő múlását, a gyomrát maró éhséget, és
hogy ez a szenvedélye, a vallásgyakorlás aktusa.
De a lány csak szelídebben ennyit mondott: – Egy nap szívesen
látnám egyéb munkáit is.
Már ez elég volt, hogy zavartan a szoba másik falához siessen,
ahol halomba rakta a vázlatkönyveit és a nyomtatott könyveket,
amelyeket a fametszeteivel illusztráltak, és odahozza neki a
rajzokat és a köteteket, amelyekre a legbüszkébb volt. Meglepte,
hogy a keze kissé reszket, amikor értük nyúl.
Merő véletlenségből a Magdalenáról készített három kép volt a
halom tetején. Nemcsak a Madonna, amit Jákob Meyer rendelt, de
az első időkből származó legelső kép, amikor Venusként festette
le, lágy tekintetű, gyöngéd mosolyú istennőként, aki csábítóan int
a lapról, és itt volt még a bosszú képe is, amit azokon a keserű
napokon esténként festett, amikor a Madonna-képen dolgozott. Itt
is mosolygott, de az arckifejezése kicsit keményebb volt, és itt is
kinyújtotta a kezét, de ezúttal olyan mozdulattal, mintha pénzért
tenné. Most először tekintett úgy a képre, hogy nem zuhant vissza
a múlt érzelmeibe. E pillanatban csak úgy érezte, leplezetlenül áll
az angol lány előtt, és aggodalmasan leste Meg Giggs reakcióját.
De ha a lánynak fel is tűntek az érzések, amelyek a három képet
áthatották, volt benne annyi önuralom, hogy ne tegyen
megjegyzést. A Könyörületes Szent Szűznél hosszabban időzött.
– Milyen gyönyörűen festette le! – mondta határozatlanul, de
Hans Holbein merész kompozícióbeli újítása, a humanista ötlet,
miszerint nem a Szűz, hanem a Kis Jézus áldja meg és védi a
családot kövérkés, kinyújtott kezével, felkeltette Meg figyelmét. –
Tetszik ez a kompozíció – tette hozzá magabiztosan. Megcsodálta
a széles selyemövek és a lábak élénk skarlát- és karmazsinvörösét.
És megdicsérte a hátteret, amit Hans bácsi itáliai módra, földies
élettől ragyogónak tanított megfesteni az unokaöccsének: az
áttetsző égkéket, amit napsütötte faágak és tölgylevelek törtek
meg.
Csak, amikor a lány a következő kép – a sírjában fekvő
Krisztus freskójáról készített apró másolat – után nyúlt, akkor
kezdte magát Holbein feszélyezettnek érezni, éspedig nagyon is
valóságos okok miatt. Ahogy a lány érdeklődés és elszörnyedés
keverékével nézte a nyomasztóan szűk koporsóban oszlásnak
induló hulla arcát, az oldalán a sebhelyet, ahogy kezd elkékülni, és
felfelé meredő, nyitott, halott szemét, Holbeinnek hirtelen eszébe
jutott Kratzer figyelmeztetése, hogy ne hagyja, hogy ezek az
emberek filozófiai beszélgetésekbe vonják, és ne tárja fel kevésbé
hagyománytisztelő meggyőződését. Ha volt valami, ami a
reformista hitéről árulkodott, miszerint a vallást le kell
csupaszítani ismét a Krisztus és az ember közötti privát
kapcsolatra, és el kell felejteni az egyház egész építményét, ami
oly hosszú időn át kettejük közé állt, akkor ez az a kép volt, ami
még a szabadgondolkodású humanisták némelyikét is
megrökönyítette. Ezen a képen egyértelműen egy embert, és nem
Isten megtestesülését ábrázolta. Gyorsan a mappa tetejére tette a
kezét, hogy becsukja, de a lány keze már ott volt, hogy nyitva
tartsa. A lány annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem
vette, hogy a férfi keze megjelenik az övé mellett. De Holbein
észrevette, és annyira megütközött arcátlanságán, hogy majdnem
megérintette a lányt, hogy úgy kapta vissza a kezét, mintha
megégette volna.
A lány ismét ránézett, de sejtelme sem volt a férfi zavaráról.
– Ön csodálatos festő, Hans mester – jegyezte meg
melegséggel a hangjában. – Nem számítottam rá, hogy ilyen nagy
mester.
 Ha fel is tűnt neki Holbein verejtékes bőre és kapkodó
lélegzetvétele, valószínűleg csak a dicsérete hatásának tudta be.
A férfi zavartan mosolygott, és amikor észrevette, hogy a lány
elmozdítja a kezét, a mappa fedele után nyúlt. Szinte csörgött róla
a veríték az aggodalomtól, amikor újra meg újra belenyilallt, mit is
tart ebben a mappában. A következő munkák a Haláltánc-sorozat
fametszetei voltak. És valahol a halomban ott volt Luther Új
testamentumának a fametszet címoldala (Eleutherius, a Szabad
Ember, ahogy Márton testvért nevezték, amikor még a humanista
testvériség tagja volt). Kimondottan veszélyes lenne, ha a More
család csak megsejtené, hogy ehhez bármi köze van.
Átnyúlt a lány karja fölött – és még pánikrohama közben is
feltűnt, milyen karcsúak a lány ujjai, és észrevette azt is, hogy ettől
gyorsabban ver a szíve –, és végre becsapta a mappát.
– Ó! – kiáltott fel Meg. – Nem láthatom a többit? – és
felmosolygott rá.
– Majd máskor – felelte Holbein, szívélyes mosolyt erőltetve
az arcára, és amennyire csak tudott, határozottan intve a
festőállványa felé. – De előbb vár a munka.
Holbeint meglepte, amikor ebédhez hívták őket. A délelőtt
elrepült, és a vázlatból alig készült el pár vonás. Hans Holbein
kikísérte Meg Giggst az ajtón, a nagyterem felé, amikor meglátta
Nicholas Kratzert, aki a félhomályban állt, és szögletes arcán kaján
kifejezéssel őt figyelte.
Amikor Meg fiús léptekkel nekiiramodott a lépcsőnek („Még
rendbe kell hoznom magamat!”, és hátrafordulva rámosolygott),
Kratzer érte utol Holbeint.
– Belehabarodtál – szegezte neki kihívóan.
Hans Holbein megrázta a fejét, és lesütötte a szemét. Kedvelte
Kratzert, és úgy érezte, bizonyára összebarátkoznak, míg
mindketten e ház fedele alatt élnek, de voltak dolgok, amiket nem
óhajtott megosztani vele. Volt valami esztelen abban, hogy egy
házak elejét festő kézműves szívét ennyire megdobogtatja egy ifjú
hölgy, aki ennyire elérhetetlen számára. Nem akart bolondnak
látszani. És nem akarta annak érezni magát.
– Nem – felelte egykedvűen, de kerülte Kratzer tekintetét. –
Csak a dolgomat végzem.
 Aznap este rendet raktam az orvosságos ládikámban.
Nem tudtam kideríteni, hova raktam a csombormentaolajat.
Erre az ürügyre vártam, hogy megírjam az első levelemet John
Clementnek: meg akartam kérni arra, hogy vegyen a Bucklersbury
Streeten a régi szép idők kedvéért egy másik üveg csombormentát.
Az ajándékkal együtt biztos küld majd egy levelet is. Egy darabig
tépelődtem, hogy megemlítsem-e Alice úrnő köntörfalazását,
amikor apáról kérdezgettem, és végül úgy döntöttem, hogy nem
teszem. Nem akartam, hogy azt higgye, kételkedem apába vetett
hitében. Azután megfeledkeztem magamról, a kézzel írt lapokat
szétteregettem az asztalon, a betűimet a képességeimhez mérten a
lehető legelegánsabban formáltam, és hosszan beszámoltam a
képfestésről és Hans mester néhány, bár nem összes képéről, az
apa lefestésével kapcsolatos idegességéről, az elmúlt napokban
vég nélkül főzött gyömbérteáról és a három terhességről, a
folyóparti sétáról, amit magamban tettem, miután Hans mesternél
aznap délelőtt végeztem, hogy az ifjú Johnnal és Anne Cresacre-
rel (akiket egyre gyakrabban vittem el sétálni az óta, hogy többé
már nem másztak ártatlan gyermekekként fára, és nem játszottak a
gyepen kötélhúzást) megnézzem a gömbölyű kavicsokon megtörő
élénk hullámokat, és igyekeztem nem észrevenni a vágyakozva
egymás derekára fonódó karjukat, valahányszor elfordítottam a
tekintetemet. (Mostanában én voltam a kedvenc gardedámjuk,
amióta oly előzékenyen és oly gyakran fordítottam el a
pillantásomat.) Bár ezt nem írtam le, de miközben lepecsételtem a
levelet, elnézően vállon veregettem magam azért, hogy könnyen el
tudtam fordítani a tekintetemet. Lázas izgalmuk, kipirult arcuk és
egymásba fúródó csillogó tekintetük láttán én magam is olyan
boldog gyermeknek éreztem magam, mint a társaim. Bármennyire
is igyekeztem, nem álltam meg, hogy minden Londonból felénk
közeledő csónakban John Clementek tömegét lássam, egy hosszú
lábú, elegáns hátú, a szél miatt összegörnyedt, égkék szemét
vágyakozón rám szegező John Clementet, ahogy a víz egyre
közelebb hoz bennünket egymáshoz.
De miközben boldogan belefeledkeztem a rózsás közhelyekbe,
amelyekről minden szerelmes azt hiszi, hogy csak rá jellemzőek,
egyre azon törtem a fejem, hova tűnhetett a csombormentás kis
üvegem. És ahogy a ház lassan elcsendesült éjszakára, ez az
eltűnés megfakította az örömömet. A többi aggodalom is, amelyek
szúnyogként zümmögtek a fejemben, de amiket rövid időre
elfelejtettem, most egyre hangosabban és kitartóbban döngicséltek,
és John Clement tekintete, ahogy szerelemmel néz rám, átváltozott
a kertben látott férfi, az Új Épületben író apám és Hans mester
műveinek nyugtalanító emlékévé.
Így vagy úgy, de képtelen voltam aludni. A gondolataim
egymást kergették. A testem le nem vezetett energiától feszült.
Tennem kellett valamit. Lementem a földszintre. Megvártam, amíg
Nicholas és Hans mester bezárkóznak Hans mester szobájába,
majd az ajtónál hallgatóztam, míg ki nem nyitották azt a
borosüveget, amit Hans mester magával hozott. Amint koccintani
és nevetgélni kezdtek, lábujjhegyen lesettenkedtem a műterembe.
Képtelen voltam kiverni a fejemből a Krisztus holttestéről festett
képet. Látni akartam a képeket, amiket nem akart megmutatni.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem rájuk, hogy lássam, Hans
mester micsoda mamlasz. A szemem megakadt egy fametszeten,
amelyen az ördögöktől körülvett és a pápai bullát lengető pápát
ábrázolta. És közvetlenül alatta a németre lefordított Új
testamentum címoldalának fametszete volt. Nem ismertem a német
szavakat, de bárki megértette volna, mit jelent a „Dos Neuw
Testametrecht”. És az évszám 1523 volt, tehát ez csak Luther
műve lehetett. A felfedezés olyan kirobbanó hatással volt rám,
hogy időbe telt, mire feltűnt, milyen bámulatosan gyönyörű és
finoman kivitelezett a Szent Péterről és Szent Pálról készített, a
szöveg két oldalán elhelyezett rajz. Pontosan annyira nem tűntek
az ördög művének, mint ahogy Will Roper sem volt ördögi,
amikor rövid ideig az eretnekséggel kacérkodott. De ez nem azt
jelentette, hogy apa – ha igaz, amitől féltem, és üldözővé kezdett
válni – visszatartaná magát, ha kiderülne, milyen műveket alkotott
a festője, mielőtt megjelent Chelsea-ben. A lelkem mélyén azt
kívántam, bárcsak szabadon beszélgethetnék Hans Holbeinnel
arról, hogy milyen Istenben hisz. Tudatosan nem beszéltem még az
új emberekkel (Will Roper a lutheránus időszakában nem
számított, mert ő csak egy édes, buta fiú volt, aki lázadni próbált),
és a saját fülemmel akartam hallani, milyen lehet Isten, ha
elhiszem, amit az eretnekek hisznek. De a lelkem másik felével
hálás voltam, hogy sem ő, sem én nem próbálkoztunk. Túlságosan
ijesztő volt. Olyan gyorsan csaptam össze a mappát, mint délelőtt
Hans mester.
 Az után a büntetés után, amiben a német kereskedők
részesültek, miután eretnek könyveiket becsempészték Londonba,
Hans mester a tűzzel játszott. Szó szerint. Nem volt kétségem,
hogy azért hozta magával a régi munkáit, hogy az új megbízások
reményében a lehetséges megbízóknak megmutassa őket. De ez
azt bizonyította, hogy fogalma sincs a veszélyről, amely rá
leselkedik, ha ezeket a képeket bárki is meglátja. Ha a vidám, nyílt
tekintetű festőnk életben akar maradni ezekben a gyanakvással teli
időkben, meg kell őt menteni önmagától is.
Nem igazán tudtam, miért veszem magamra a terhet, hogy
segítsek rajta, csak azt, hogy kedveltem az egyenességét; a mappát
az asztal alá toltam, és a vázlatfüzeteit rápakoltam, hogy másoknak
ne legyen olyan könnyű felhatalmazás nélkül bele kukkantani.
Találtam egy koponyát, és azt a halom tetejére ültettem.
Letakartam az asztalt Hans mester egyik anyagmaradékával, hogy
semmi se látszódjon. Aztán azt kívánva, bárcsak gyertya nélkül is
látnám az utat az emeletre, mert a gyertya elárulta a jelenlétemet
annak, aki esetleg megfigyelt, és kíváncsi lett volna arra, mit
művelek itt lenn, eltűntem a szobám irányában.
Csak, amikor magamra maradtam a négy fal között, és a
szívem a szokottnál hevesebben vert, akkor jutott eszembe,
bárcsak egy pillantást vetettem volna Hans mester apáról festett
portréjára, hogy mesélhessek róla Johnnak a levelemben. De már
késő volt. Az után, hogy tudtam, amit tudtam, eszemben sem volt
visszamenni.

– Meglepett, hogy múlt éjjel nem jött ki a szobájából – mondta

Hans mester. A rólam készülő rajzra szegezte a tekintetét, a szeme
bizonyára a Nicholas mesterrel töltött éjszakai iddogálás miatt
puffadt volt. – Nagy volt a zaj. – Úgy tűnt, nem vette észre, hogy a
képeit az asztal alá tettem.
– Zaj? – kérdeztem.
– A nővére leesett a lépcsőn – mondta, és láttam, hogy engem
figyel. – Talán túl sokat ivott. Ami nem valami jó, most, hogy
gyermeket vár.
– Semmit sem hallottam – feleltem, és újfajta nyugtalanság
költözött a szívembe. Túlságosan lefoglalt a levélírás, vagy
aludtam. – Elizabethre gondol? – Nem jött le reggelizni.
 Hans mester bólintott. És hirtelen rossz érzésem támadt, hogy a
csombormenta hova tűnhetett. Vissza kellett szereznem. Azt
ugyanis nem mondtam el Elizabethnek, hogy a csombormenta
nemcsak vetélést idéz elő, de veszélyes méreg is, ami belső vérzést
okozhat, és a meg nem született gyermek mellett az anyát is
megöli.
A festő megsejthette az ijedtségemet, és igyekezett
megnyugtatni. – Megrándította a bokáját, de feltámogattam a
szobájába. Akkor esett le, amikor kijöttem Kratzer szobájából. A
legfelső fokról. De úgy vélem, rendbe jön.
– Szegény Elizabeth! – mondtam, és próbáltam könnyed,
természetes hangot megütni. – Semmit sem hallottam. Biztos
mélyen aludtam. Megbocsát pár pillanatra, Hans mester?
Felszaladok hozzá, és megnézem, jól van-e.
Elizabeth az ágyon szétvetett tagokkal aludt. Olyan könnyedén
és természetesen szuszogott, ahogy az előbb én próbáltam meg
beszélni. Nem akartam felébreszteni. De körbekeresgéltem az
ágyát. Az üveget oda rejtette. Biztos ellopta. Megkönnyebbülten
fújtam ki a levegőt, amikor láttam, hogy még tele van.
Visszatettem az orvosságos ládikámba, gondosan elzártam, és a
kulcsot magammal vittem a földszintre.
– Jól van, Hans mester – mondtam, amikor visszamerevedtem
az előbbi pózba.
A homlokát ráncolta. Nem akart másról beszélni. – Szerintem
aggódik, ha éjjel le-fel járkál a folyosón, és leesik a lépcsőn –
mondta kissé fölényes hangon. – Tudom, hogy férjnél van, és örül,
hogy gyermeket vár. De az ilyesféle baleset könnyen megesik
azzal, akit boldogtalanná tesz a hír, hogy gyermeke lesz.
Tiszteletteljesen arra gondoltam, hogy az, aki oly jótékony
tudatlanságban van az őt fenyegető veszély felől, elég éles szemű,
hogy mások érzéseit megfigyelje.
– A lánytestvéreknek vagy éppen a fiútestvéreknek néha
nehezükre esik egymással beszélni – folytatta, majd öblösen
felnevetett. – Az én fivéremmel sem lehet okosan szót érteni! De
ön talán beszélhetne vele, és bizonyságot szerezhetne, hogy jól
van.
– Feltétlenül beszélek vele, amint felébred – válaszoltam, és
elbűvölt a jó szíve. – De Elizabeth boldog. Nincs miért aggódnia.
Bárcsak én is elhihetném, gondoltam.
 Mary, a szakácsnő hazajött a piacról. Két felszolgálófiú
csomagokat bontott fel, kosarakat csomagolt ki, és a konyha felé
sietett velük. Észrevettem az üvegen át, amikor Hans mesterrel
kijöttünk a műteremből, és láttam Elizabethet is, aki kijött a
gyönge napsütésre, hogy odahívja magához. Mary belenyúlt a
nagy zsákba, amit felállított a széklapra maga mellé, és kivett
belőle két levelet és egy üveget. Kivörösödött, vaskos karjával
Elizabeth orra alá nyomta őket. Láttam, hogy Elizabeth elveszi
mindkettőt, és megnézi. Aztán láttam, hogy felveszi az üveget, és
hosszan bámulja, majd visszateszi, és nagyon is jól látható
önuralommal csak az egyik levelet veszi el, és lassan visszasétál a
házba. Eltakarta a szemét a naptól, de meglátott, amikor a külső
ajtót finoman becsukta maga mögött.
– Mary hozott valamit neked a piacról – mondta lesütött
szemmel.
És lassan folytatta az útját a lépcső felé.
Csak, amikor már hátat fordított nekem, és pislogva kiléptem a
napvilágra, hogy elhozzam a levelemet, akkor suhant át a fejemen,
hogy az utolsó hang, amit Elizabeth kiadott, talán egy elfojtott
zokogás volt.
– Neked is szerelmes leveled jött, Miss Meg – mondta rekedten
Mary, amint meglátott. Trágár humora volt, és minden levelet
szerelmes levélnek tekintett. – És nem kétlem, mellé egy szerelmi
bájital is járul – kuncogott károgva.
Egy üveg csombormentaolaj volt. Mindenről megfeledkezve a
levélért nyúltam, ami az üveg mellett volt, és csak annyira tudtam
uralkodni magamon, hogy pár lépésnyire eltávolodtam Marytől, és
amint a kerti fasorba befordultam, már fel is szakítottam. „Drága
Meg”, kezdődött a rövid levél, amit a jól ismert szálkás kézírással
írtak.
„Alig találok szavakat a boldogságom leírásához: előbb a
találkozásunk öröme, a jövőt illető ígéretekkel, majd a leveled
keltette gyönyörűség! Íme, az ajándék, amit kértél. A válaszom
gyorsaságából látod majd, hogy azonnal Bucklersburybe siettem,
hogy megszerezzem. Az első, akivel találkoztam, Őrült Davy volt;
még él, bár mostanra igen kevés foga maradt, és sokkal több a
ránca. Amint megtudta, hogy neked vásárolok, szeretetteljes
üdvözletét küldte, és megpróbálta egy egyszarvú szarvdarabkáját
eladni nekem, hogy ezzel örök fiatalságot biztosítsak számodra.
Megmondtam neki, hogy elbűvölően gyönyörű vagy, és maga a
megtestesült ifjúság, és tartsa meg inkább magának. Makacsul
állította, hogy egy verekedésben vesztette el a fogait. Nem akartam
megkérdezni, hogy a haját, hogy vesztette el.”
Hangosan felkacagtam, a napfény elárasztotta a lelkemet, és
gyorsan befordultam egy sarkon, amikor megfordítottam a lapot,
hogy egyetlen kíváncsi tekintet se lássa a pirulásomat és bizonyára
ostoba mosolyaimat.
Időbe telt, mire bementem; a levelet gondosan elrejtettem a
ruhám alá. Bár a szemem még káprázott a ház sötétjében, a levelet
eldugtam a szobámban, az új csombormentás üveggel együtt az
orvosságos ládikámba. Hangokat hallottam Elizabeth szobájából,
egyet biztosan, az övét, amit veszekedősen felemelt, ahogy ez
újabban a szokása lett.
Nem szívesen avatkoztam közbe. Még most is kínos érzés
fogott el, ha eszembe jutott William éppen csak udvarias
visszautasítása, amikor először próbáltam meg segíteni. De
William nem volt itthon, Londonba ment, és amikor kinéztem a
folyosóra, láttam, hogy Elizabeth ajtaja nyitva van. Összeszedtem
hát minden bátorságomat, és bekukkantottam hozzá. Meglepetten
láttam, hogy Hans mester van nála. Egy széken ült az ágy mellett,
amelyen Elizabeth feküdt, a kezében egy kis csokor hóvirágot
szorongatott, amit az ajtó mellett szedett, és aztán egyenesen
felkocogott vele Elizabethhez. Most előrehajolt, és valami
vigasztalót mormolt. A nővérem szeme kipirosodott, de már
összeszedte magát annyira, hogy méltóságteljesen mosolyogjon
rám.
– Jaj, Meg – szólított meg élénken. – Keresnél egy kis vázát?
Nézd csak, Hans mester mit hozott! Hát nem gyönyörű?
– Éppen azt mondom Elizabeth úrnőnek – mondta Hans
mester, széles képén némi zavarral, ahogy hetykén állta a
pillantásomat –, hogy egy kisbaba a legszebb dolog, amiben bárki
is reménykedhet. A hétköznapok csodája. És milyen szerencsés,
hogy ez vár rá.
Kicsit elpirult. Meglepett erőltetett lelkesedése, de azért
megkérdeztem: – Nem tudtam, hogy családja van, Hans mester? –
mire kicsit vonakodva, mintha nem akarna velem erről beszélni,
bólintott. – Bázelban? – érdeklődtem tovább, ő pedig lesütötte a
szemét, és megint bólintott.
 – Mesélje el újra, mesélje el Megnek, milyen volt, amikor
először a kis Philipre pillantott – szakított félbe Elizabeth, és még
ha nem is akart igazán rám nézni, az arcát bájos pír futotta be, a
tekintetét Hans mesterébe fúrta, és visszafordította a figyelmét a
beszélgetésre, amit én szakítottam félbe. – Amikor a bábaasszony
odanyújtotta magának…
– Azt mondta, hogy kiköpött az apja… és el sem hittem, hogy
ez az apró fehér batyu egy igazi ember. És aztán a szemébe
néztem, és olyan kíváncsian nézett rám a nagy kék szemével, amit
tágra nyitott, és amivel mindent megfigyelt, és az apró szájával
csókokat cuppantott és buborékokat fújt. És láttam, hogy az apró
keze pontosan olyan formájú, mint az én nagy német
medvemancsom, haha? – mesélte Hans mester, belemelegedve a
témába. Az emlékek hatására csillogni kezdett a szeme. – Akkor
tudtam meg, mi is a szeretet.
– Milyen gyönyörű! – suttogta Elizabeth. – És a felesége? Ő is
így érzett?
És aztán hosszú beszélgetésbe bonyolódtak a
gyermekszülésről, az imáról, a fájdalom rövidségéről és arról, mi
történik a női szívvel, amikor az anya először megpillantja a
gyermeket, akit olyan sok hónapon át a szíve alatt hordott. Nem
volt szükségük rám, és nem tudtam belefolyni a beszélgetésükbe,
mert nem ismertem az érzéseket, amikről beszéltek. De örömmel
láttam, hogy Elizabeth megnyugszik. Talán az elmúlt napokban
csak megijedt a terhesség nehézségétől vagy a gyermekszülés
fájdalmától, vagy megrémítette, hogy maga mögött hagyja a
gyermekkorát. Bármi volt is az oka, Hans mester bizonyára
kitalálta. Szokatlan volt, hogy a saját szobájában látogatja meg, de
ez a látogatás láthatóan jót tett neki.
Csöndesen kivettem a kezéből a kornyadozó hóvirágokat.
Elrendeztem őket egy kis üvegben Elizabeth ágya mellett. És
arrébb toltam a levelet az éjjeliszekrényén, hogy helyet csináljak
az üvegnek. Ráismertem a szálkás kézírásra, amelyet oly régóta
szerettem. John írására. Elfojtottam a hirtelen beszívott levegő
hangját, és a tenyerembe szorítottam a levelet.
Mentséget mormolva távoztam a szobából. De kár volt
mentegetődznöm, mert Hans mester egy pillanatra utánam nézett,
de Elizabeth szinte észre sem vette, hogy kimegyek, annyira
belemélyedt ebbe az újfajta, földhözragadt beszélgetésbe.
 Nem furdalt a lelkiismeret, hogy kinyitottam Elizabeth levelét.
Túl sok volt, amit John Clementről nem tudtam, hogy kihagyjak
egy lehetőséget, amikor még többet megtudhatok. Nem gyötörtek
kétségek, erkölcsi aggályok, csak a kristálytiszta céltudatosság
vezérelt. De ez a levél rövid és hivatalos hangú volt. Rövidebb,
mint az, amit nekem írt. „Drága Elizabeth”, így kezdődött:
„Gratulálni szeretnék Neked. Úgy hallom, Williammel őszre
gyermeket vártok. Az óráimról még biztos emlékszel, a kedvenc
tanácsom mindig is ez volt: nézz előre, soha ne hátra. A férjed jó
ember, magasba ívelő pályafutás áll előtte; mindkettőtöknek sok
boldogságot kívánok a családi élethez.”
Mire idáig értem, a lelkiismeretem beérte a kezemet. Nem
sokat hezitáltam, ha a rám vonatkozó levelezésbe kellett
belepillantanom; az élet végtelenül bizonytalan, hogy az ember ne
törődjön magával minden lehetséges módon. De az, amit most
olvastam, egy ártatlan jókívánság volt, magánügy, amit nem az én
szememnek szántak. Kínosan érintett az érzéketlen kutakodásom
és Hans mester, egy körünkbe tévedt idegen melegsége közti éles
ellentét, ezért visszaosontam Elizabeth szobájába, felráztam a
párnáját, megigazgattam a takaróját, és úgy intéztem, hogy az ágy
mellé ejtsem a levelet. Elizabeth majd úgy gondolja, hogy
egyszerűen leesett, és meg sem fordul a fejében, hogy elolvastam.
Aztán rendesen távoztam, és titkon megkönnyebbüléssel hagytam
magukra őket, hadd beszélgessenek; már a meginduló
magzatvízről és a fogóról szóló véres bábatörténeteknél tartottak,
amelyek nem voltak ínyemre, de amelyeket a máskor finnyás
Elizabeth láthatóan lebilincselőnek talált. Ha másmilyen
természetű lettem volna, kevésbé zárkózott, az észérvekkel
kevesebbet törődő, még talán kicsit féltékeny is lettem volna, hogy
olyan hatásosan sajátítja ki magának új barátom, a festő figyelmét.
De sosem voltam féltékeny természet. Örültem, hogy vigaszt merít
a véres történetekből, még ha én nem is akartam ott maradni és
meghallgatni őket.
Visszamentem hát a kertbe, hogy egy napfényes foltot
keressek, ami távol esik az őrháztól, és ahol kizárhatok az
elmémből mindent, csak a hátamat sütő napra és a körös-körül
úszkáló virágfelhőkre figyelhetek, üldögélhetek és reménytelenül
szerelmes fejőlányként a százszorszépek szirmait tépkedve azt
suttoghatom: „szeret, nem szeret”, és addig olvashatom a saját
levelemet, amíg kívülről nem fújom.

Hans Holbein szinte elviselhetetlenül sajnálta az ágyon

összekucorodó, önmagát gyűlölő, szánni való kis női lényt. Nem
egészen értette a sértett kirohanásában mondott szavait: „Én
találtam meg John Clementet, és én hoztam ide, és amint ideért,
jóformán tudomást sem vett rólam, és csak Meggel beszélgetett, és
egyetlen szó nélkül távozott. Mind ezt teszik: filozófiáról
beszélgetnek az okos Meg Giggsszel és görögül társalognak az
intellektuális Margaret Roperrel. Senki sem vesztegeti az idejét itt
egy átlagos lányra, aki egy csinos arcnál többel nem tud előállni.
És most olyan dagályos levélkét küld, amit egy idegen is írhatott
volna. Mintha alig ismerne. Mintha semmit sem jelentenék
neki…” De Hans Holbein az elmondottak lényegét megértette,
tudta, hogy Elizabeth fájdalmában ugyanúgy tudna üvölteni, mint
ő Magdalena miatt. És amikor Elizabeth az ajkába harapott, és
kicsordultak a könnyei, és titkon megpróbálta letörölni őket,
erősen, vigasztalóan meg akarta ölelni, és azt akarta mondani,
hogy minden épeszű férfi szeretné a szép szeméért és a szív alakú
arcáért. De ezt mégsem mondhatta neki. Ki ő, hogy ilyesmit
mondjon egy megbízója lányának? A férje dolga lett volna. De
nem volt nehéz észrevennie, hogy Elizabeth nem a megfelelő
férfiba szerelmes. És kinek van joga megvigasztalni egy férjes
asszonyt, aki azért sír, mert egy férfi, aki nem a férje, távolságtartó
vele szemben (és nem elég távolságtartó a könyveket bújó,
szellemes testvérével), azt Hans Holbein – az igazságszeretetével –
sem tudta megmondani. Őt is túlságosan elbűvölték Meg Giggs
suta mozdulatai, szikrázó tekintete és furcsa eszméi, és nem fogta
fel, hogy a lány más férfiakat is elvarázsol.
Személy szerint nem látta be, mitől olyan vonzó John Clement.
Az idősebb férfinak, akivel együtt utazott a dereglyében a folyón
lefelé, talán finom metszésű, szép, nemes arcvonásai vannak és
izmos, jó alakja. Lehet, hogy beszél görögül, és ért az
orvostudományhoz. De halvány, kedves szeméből nem sugárzik az
a páratlan intelligencia, ami More vagy Erasmus, vagy ami azt
illeti, az ifjú Meg szeméből sugárzik. Azonnal látni lehetett, hogy
az elméje nem olyan kaliberű, mint az őt körülvevőké. És olyan
benyomást is ébresztett, hogy a múltban kemény küzdelmeket
vívott, és megtanulta, mi a kudarc. Ha Hans Holbein
objektívebben szemlélte volna, könnyebben elismerte volna, hogy
kelletlenül ugyan, de tiszteletet érez egy olyan férfi iránt, akiről azt
is érezte, hogy valószínűleg megtanulta tisztességgel elfogadni a
balsikereit, hogy aztán az új körülményekhez idomulva másfajta
győzelmet arasson. De Holbein izom és hepciáskodás versengő
férfiösztönével a másik férfi ellen fordult. Nem tételezte fel róla a
jobbat. Úgy döntött, hogy a férfi egy vesztes, és jobb lenne
mindkét nőnek, ha ezt ők is belátnák.
De nem segítene, ha Elizabethtel megosztaná a John
Clementről alkotott véleményét. Egy dolgot biztosan tudott a
nőkről, éspedig azt, hogy szenvedéllyel, odaadó szeretettel
csüngnek a kisbabájukon. A legkevesebb, amit Elizabethért
tehetett, az volt, ha életben tartja benne a reményt, hogy egy olyan
boldogság van tőle karnyújtásnyira, amit még el sem tud képzelni,
így a következő pár napban gondot fordított arra, hogy
délutánonként Elizabethtel sétáljon a kertben. Madártojást és szép
kavicsokat keresett neki. Kis újszülött kerubokat rajzolt. És
elnyomta az Elsbeth miatti bűntudatát, hogy ott hagyta egyedül
Bázelban, hogy két gyereket etessen, miközben a következő
gyermek a hasában nő, és arról beszélt, micsoda öröm életet hozni
a világra.
Megkönnyebbülést jelentett ezt a kis jó cselekedetet
mindennap megtenni, mert Hans Holbein aggódott a munkája
miatt. A Sir Thomasról készülő festménye nem úgy alakult, ahogy
elképzelte, amikor Erasmus először beszélt arról a férfiről, aki a
humanista barátság szellemes, alázatos, tökéletes példaképe volt.
Hans Holbein kezdte azt kívánni, bárcsak ne részegedett volna le
Nicholas Kratzerrel két éjszaka is egymás után, és e közben ne
hallotta volna tőle a rémisztő történeteket, amiket a Steelyardon a
német kereskedők meséltek a munkaadójáról, aki fegyveresek élén
tört be a londoni kis közösségükbe. A kereskedők ártatlanul ültek
vacsorához a Cousin Lane-en levő nagy ebédlőjükben, a fából
készült daruval ellátott folyóparti kikötőjük közvetlen közelében, a
gyomruk korgott az aznap behajózott gabona, viasz és vászon
hajókból való biztonságos kiemelése és raktárba cipelése után,
amikor a savanyú ábrázatú Thomas More, akinek állán sötéten
kiütközött a borosta, és akit kivont kardok erdeje vett körül,
eretnekekre vadászva rájuk nem tört. – A bíboros küldött. Részben
azért, mert egyikük pénzérméket hamisított, de azért is, mert
megbízható hírek szerint sokuknál Luther Márton könyvei vannak.
Úgy tudjuk, hogy behozták az országunkba ezeket a könyveket.
Tudomásunk van arról, hogy súlyos tévhitet ébresztenek a
keresztény hiten belül őfelsége alattvalói körében. – Három
kereskedőt le is tartóztatott, és még éjjel elhurcoltatta őket az
embereivel. Hajnalra a többiek nevét is összeíratta. Másnap reggel
visszajött, és összeszorított szájjal, összehúzott szemmel nézte
végig, ahogy a fogdmegei átkutatták a szobákat és feltörték a
ládákat. Aznap újabb nyolc németet vittek el kényszerrel Wolsey
bíboroshoz, hogy megrovásban részesítsék őket.
Hiba volt tudomást szereznie erről. És még nagyobb hiba volt
megtudnia azt, hogy Kratzer, akinek szellemessége és humora
nemcsak Sir Thomas támogatását szerezte meg, hanem még
Wolsey bíborosét is, és aki esetleg a munkásságát elősegítő
befolyásos angol csodálókra támaszkodhat, közvetlenül bevallotta,
hogy élvezi Sir Thomas társaságát, és beszélgetés közben a
patrónusa éles elméjét dicsérte, ugyanakkor titkon mégis a
szabadgondolkodók közül is a legszabadabbnak tekintette magát.
A csillagász azzal kérkedett (igaz, csak suttogva és a német nyelv
biztos menedékében; egy keresztény világszerte tiszteletben tartott
patrónust érdemes megtartani, még ha nem is olyan zavarba ejtően
szeretette méltó, mint More a családja biztonságából), hogy írt
Hans Holbein hősének, Albrecht Dürernek, és gratulált neki ahhoz,
hogy Nürnberg „teljesen evangéliumi” lett, és Isten kegyelmét
kérte, hogy az tartsa meg Dürert megreformált hitében. A titkos
tudás – és a bárki által hozzáférhető miatt, miszerint Sir Thomas a
német kereskedőket gyanúsítja azzal, hogy elsősorban ők
csempészik be Angliába az eretnekséget – a portréján is
tükröződött. És a festőállványról rátekintő arc egy üldöző arca
volt: vörös karikás szem, összeszorított száj és karmos kéz látszott
rajta.
Még a kompozíció sem alakult úgy, ahogy szerette volna. A
sarokba egy memento morit akart festeni, de a szokott kelléke –
egy koponya, amit gyakran használt arra, hogy elrettentse a
modelljeit és a látogatóit a világi hívságoktól – a rendetlenségben
valahogy elkallódott. Biztos, hogy elrakta valahova, vagy
könyvek, csizmák halma alá temette. Soha nem volt képes fejben
tartani, mit hova tesz. Fogalma sem volt, hol tudna Londonban
koponyát szerezni, kivéve a Steelyardot, ahol legalább nehézség
nélkül megértené, mit válaszolnak neki. De tudta, hogy
oktalanságnál is rosszabb lenne a Steelyardnak akár csak a tájékára
menni.
Képtelen volt szabadulni a mardosó nyugtalanságtól.
Délelőttönként, míg Meg ült neki, ezen rágódott. Titkon a délutáni
sétákon is ezen tépelődött. Rögeszmésen törte a fejét, mialatt a
sehogyan sem eltalált festményen dolgozott esténként.
És amikor nem More képe aggasztotta, akkor az, hogy mit érez
Meg Giggs John Clement iránt. Meg tartózkodó érzésektől
ragyogott. És Hans mester azt is észrevette, hogy reggelente kezd
ki-kiosonni a szekérhez, hogy a szakácsnőt faggassa, nem hozott-e
üzenetet a városból. Bárcsak jobban ismerné, gondolta, akkor meg
tudná állapítani, hogy a szeme csillogása azt jelenti-e, hogy
szerelmes. De nem látott a szívébe, és olyan kiismerhetetlen volt,
mint a nap káprázata a vízen.
Egyenesen nem mert rákérdezni. Félt, hogy az esetleges
arcátlansága hallatán Meg szeme szikrát szór a haragtól. Érezte,
hogy Meg nem olyan, aki szívesen veszi, ha kifaggatják. De ahogy
a portréja alakulni kezdett, Hans Holbeinnek feltűnt, hogy
óvatosan kezdi kiszedni belőle, amit csak lehet.
– Tudja – kezdte, Megnek hátat fordítva, mivel éppen festéket
kevert –, hogy tíz éve Bázelban kinyomtattam John Clement élethű
képmását?
– Egyszer említett valamit – felelte a lány, aki szívesen
beszélgetett; Holbein elkeseredetten látta, hogy Meg érdeklődése
azonnal felébred, amint John Clement neve felmerül.
– Mint kiderült, ez nem az ő képmása volt – mondta a férfi
feszélyezetten. – Az apja most már mindent elmagyarázott. De
akkoriban azt hittem. Tudja, az Utópia bázeli kiadásának borítóját
terveztem meg.
Meg most már élénk figyelemmel hallgatta.
Holbein a Chelsea-ben töltött első napján azon morfondírozott,
hogy ennek az (öreg) John Clementnek van-e valami köze ahhoz a
(fiatal) John Clementhez, akinek arcát – Erasmus utasítására – tíz
éve lerajzolta, amikor az Utópia éppen csak megjelent. More
könyve olyan jól fogyott, hogy Johannes Froben szerette volna
kivenni ebből a részét, és Erasmus megteremtette a lehetőséget egy
új kiadáshoz, majd More engedélyét is megszerezte az újbóli
kiadáshoz. A csintalan történet keretét ironikus módon egy
beszámoló adta: egy tengerész, aki szeret nagyot mondani, leírja
Utópiát, a tökéletes társadalmat More-nak, Holbein egy valóságos
barátjának, az antwerpeni Pieter Gillisnek és egy szereplőnek, akit
a szerző puer meusnek nevez: John Clementnek.
– Így aztán természetesen egy fiút rajzoltam. Hosszú hajjal.
Tizenöt évnél nem idősebbet. Itt van valahol – intett tehetetlenül a
festékek, festmények és kellékek egyre riasztóbb káoszára, és egy
pillanatra elcsodálkozott Meg Giggs váratlanul felvillanó, titkos
mosolyán. – Azután idekerültem, és megláttam az igazi John
Clementet. És nem volt olyan fiatal; akár az apám lehetett volna!
Nagyon zavarba jöttem. És úgy gondoltam, az ön apja ott helyben
kidob, mint rossz festőt, haha!
Meg most szelídebben mosolygott, mert látta és hallotta
szakmai zavarát. – De Hans mester – mondta lágyan –, ez csak egy
szófordulat volt! Apa csak úgy értette, hogy John Clement a
protezsáltja, és nem azt, hogy fiatal fiú. John Clement a titkára volt
a németalföldi küldetése idején, amikor apa az Utópiát írta. De ön
ezt igazán nem tudhatta. Tökéletesen igaza volt, hogy egy fiú
képével illusztrálta a peur meust. Senki sem találhat ebben
kivetnivalót.
Jó szándékú válasz volt, és Hans Holbeinnek melegség támadt
a szívében Meg iránt, még ha ezzel nem is kapott választ a
kimondatlan kérdésére, hogy Meg miként vélekedik John
Clementről.
– Igen – erősködött még egy kicsit Holbein –, az apja is ezt
mondta, amikor megkérdeztem. Nagyon kedves volt. De még
mindig kínosan érzem magam. Olyan biztos voltam abban, hogy
Erasmus azt mondta, hogy egy fiút rajzoljak…
De Meg nem reagált úgy, ahogy Holbein megérthette volna.
Jobban befészkelődött a székébe, és az arcán boldog mosollyal
álmodozni kezdett valami titkos dologról.

– Ragyogsz, Meg – jegyezte meg Margaret Roper. – Biztos a

séták teszik, amikre mész. És megsütötte az arcodat a nap.
Tündökölsz.
 Margaret Cecilyre pillantott megerősítésért, aki mellette feküdt
az ágyon, de az csak gyöngén nevetett. – Valószínűleg csak az
teszi, hogy egész héten engem néztél ebben az ágyban, és még
mindig hányok és sápadt vagyok. Hozzám képest mindenki
ragyogna – válaszolta Margaretnek.
Az ágy szélén gubbasztottam. Újabb gyömbérteát főztem
nekik. Már szokásommá vált. Aztán Cecily kíváncsian végigmért.
Nem volt olyan fürge észjárású, mint Margaret, és olyan jószívű
sem, de most, hogy felvetették előtte az ötletet, hagyta, hogy a
képzelete szárnyalni kezdjen.
– Viszont – elmélkedett pajkosan – Margaretnek igaza van.
Eltűnt az egész télen látott összeszorított száj. És ha belegondolok,
napok óta egyszer sem tágult ki az orrlyukad, amikor rám néztél…
– csillogott a szeme.
Dühösen rábámultam. – Hogy érted, hogy kitágítottam az
orrlyukam? – kérdeztem kicsit élesen, mert gúnyt sejtettem.
Egymásra néztek, és tehetetlenül kuncogni kezdtek; két kis
sötét fej együtt az ágyon, mint a kiskutyák, és rázta őket a
vidámság.
–…de megint azt csinálod! – kiáltotta Cecily. – Nézd csak! –
Azzal dölyfös arcot vágott, az orrát magasba emelte, a száját
összeszorította, és az orrlyuka úgy kitágult, hogy az orrhegye
egészen elfehéredett. – Mindig ezt csinálod, ha mérges vagy –
mondta, és újra nevetésbe szaladtak a vonásai. – Nem is tudtad?
– Valahányszor bemutattunk valakinek az esküvői estélyeken,
mindig ilyen arcot vágtál – erősítette meg Margaret. – Egyik
csinos férjjelölt a másik után, és mindet megdermesztette az
engesztelhetetlen arcod. Nem emlékszel?
Elképedve ráztam a fejem. Ráismertem az arckifejezésre, amit
Cecily utánzott, hogy az enyém, de fogalmam sem volt, hogy ilyen
haragosnak és félelmesnek látszom kívülről. És a véget nem érő
téli estélyekről csak arra emlékeztem, hogy egyik unalmas
fiatalember a másik után következett – egyetlen épelméjű ember
sem akarna a petrezselymet árulókkal beszélgetni –, én meg
udvariasan igyekeztem mentségeket keresni, hogy ne kelljen a
szükségesnél több időt töltenem a legpattanásosabb,
legvisszataszítóbb hézagpótlókkal. Meg sem fordult a fejemben,
hogy Margaret és Cecily férjet próbálnak nekem keresni az új
rokonságukban található unokatestvéreik között. Egy-két
fájdalmas pillanatig a büszkeségemmel viaskodtam, majd sikerült
reagálnom. De akkor éreztem, hogy elmosolyodom, és siralmas
elismeréssel húzom össze a vonásaimat. – Tényleg mindig ilyen
arcot vágok? És tényleg elijesztettem az összes férjjelöltet? –
kérdeztem, együtt nevetve velük. – Jaj, istenem!
– Már halálosan kétségbeestünk – vallotta be Margaret, és a
nevetésébe megkönnyebbülés vegyült.
– Majdnem le is mondtunk rólad.
– Olyan ádáz voltál…
– …hogy Giles Jégkirálynőnek kezdett hívni…
– …amíg Will belé nem fojtotta a szót.
– …De akkor leharaptad Will fejét, hogy bemutatott Thomas
unokatestvérének…
– …így már ő sem védett meg…
Lecsúsztam melléjük az ágyra, és az oldalamat fogtam.
Nyögtünk és horkantottunk a nevetéstől.
Aztán Cecily a hasára fordult, és néhányszor mélyen beszívta a
levegőt. – Hú, abba kell hagynom! – mondta a feltörő kacagások
között. – Ettől a sok nevetéstől megint hányingerem lett. – A mély
lélegzetvételek segítségével visszanyerte a komolyságát, aztán a
tenyerébe támasztotta az állát, és kérdőn rám nézett. – Akkor hát
mi változott meg? – tette fel a kérdést.
– Nekünk megmondhatod, Meg. Mi hozta vissza a jókedvedet?
– Kis szünet után melodramatikusan hozzátette: – Talán…
Szerelmes vagy?
Olyan ártatlan, fesztelen pillanat volt, hogy majdnem
megfeledkeztem az óvatosságról, és kis híján kicsúszott a számon
egy komoly „igen”. Most először – talán egész életem során – el
tudtam képzelni, hogy majdnem nővéreimet bizalmamba fogadom.
De még mindig hisztérikusan kacagtak, és Cecily kérdésétől
magukon kívül voltak. Mielőtt bármit is mondhattam volna,
mindketten lerogytak a párnájukra, és tehetetlen, fájdalmas
kacagásban, egymást átkarolva hányták-vetették magukat. Nem
tudtam eldönteni, hogy örülök-e vagy sem, hogy megmentettek a
majdnem elkövetett indiszkréciótól.

– Hogy halad apa portréjával? – kérdezte Meg a negyedik ülés

végén. – Hamarosan megmutathatja már nekem?
 Felhős délelőtt volt. A szokottnál puhább volt a fény. Meg a
szeme csillogását ellágyító fényben egy régvolt történetet mesélt
Hans Holbeinnek Sir Thomas szellemességéről: hogy egyszer
megismerkedett egy ferences rendi szerzetessel Coventryben, aki
azt állította, hogy könnyű a mennybe jutni, ha Szűz Máriát
kérleljük. Ehhez elég, ha mindennap elmondunk egy rózsafüzért
(egy-egy pennyt dobunk a ferences barát erszényébe, valahányszor
elmondjuk a psalterium beatae virginisx). „Ridiculum”, válaszolta
erre Sir Thomas gyakorlatiasan, még az után is, hogy a szerzetes
előhozta a könyveit, amelyekkel azt „bizonyította”, hogy Mária
közbenjárása sok esetben csodát tett. Végül a logikus érvelés iránti
ügyvédi tisztelettel, azzal az ésszerű érvvel fojtotta bele a barátba a
szót, hogy azt mondta: kizárt, hogy a mennyet ilyen olcsón adják.
Hans Holbein elismerően hahotázott. – Erasmus barátja mást
nem is mondhatna – kuncogott. Ilyesmit mondana ő is vagy
Kratzer, ha egyiküknek is lenne annyi lélekjelenléte, hogy More
biztos fellépésével ejtsék ki ezeket a szavakat. De nem kerülte el a
figyelmét Meg nosztalgikus arckifejezése sem, az arcán átsuhanó
szomorúság, amikor erre igennel válaszolt. Mindketten tisztában
voltak vele, hogy a mostani Sir Thomas, a mindenáron az egyházat
védelmező férfiú nem így viselkedne.
Nem értette, miért, de a pillanat cinkossága rávette, hogy
amikor legközelebb a lány arra kérte, hogy mutassa meg a képet,
igenlően bólintott.
– Általában nem ódzkodom attól, hogy megmutassam a
festményeimet. De ezzel gondjaim vannak – mondta, és zavarában
egyik lábáról a másikra állt a letakart kép előtt. – Láttam az apját,
beszélgettem is vele, és tudom, hogy intelligens, jó, szelíd ember,
aki szeret nevetni. A minap is jót nevettem az udvarban az ítéletén,
amikor Alice úrnő befogadott egy kóbor kutyát, és egy
koldusasszony bíróság elé citálta azzal, hogy övé a kutya. Sir
Thomas úgy ítélkezett, hogy Alice úrnőnek meg kell vennie a
kutyát, és ez mindenkit boldoggá tett. Az ilyen ítéletet megértem,
haha! De a képem túlságosan komoly. És bármit teszek, nem tudok
nevetést varázsolni annak a férfinak az arcára, akit lerajzolok.
Meg felállt a székéből, és mellé lépett; várta, hogy elhúzza a
leplet. Holbein látta a tarkója sápadt bőrét. Vonakodva arrébb
húzódott. De nem volt képes olyan közel vinni a lányhoz a karját,
hogy esetleg súrolja, amikor megmutatja a képet. Inkább hátrált
egy kicsit. – Nézze meg maga – mondta, és majdnem lehunyta a
szemét.
Kibámult az ablakon, mert nem merte megnézni az
arckifejezését, és hiábavalóan próbálta a lélegzéséből kideríteni,
milyen hatást tesz rá a kép. De a halk ki-be lélegzésből semmit
sem tudott meg.
Végül megfordult és lopva Megre nézett. A lány
elgondolkodva állt a kép előtt, a lepellel a kezében, nem mozdult,
csak lassan bólogatott. Holbein úgy érezte, a lány ráismert az
apjára az elébe táruló arcban, a fekete sapkában, a fekete,
szőrmeszegélyes köpenyben, és a hivatalát jelző aranyláncban az
egyszerű zöld függöny előtt, és úgy vélte, Meg arca beletörődést
fejez ki, amikor látja, hogy Sir Thomas e kíméletlenebb, árnyékba
meredő változata hű képmás.
– Tehetsége van az igazsághoz, Hans mester. – Meg csak
ennyit mondott, mert érezte, hogy a festő az arcát kémleli. És a
hangjából leplezetlen szomorúság csendült ki. – Apa nehéz munkát
végez. Ez megváltoztatta. Ugye, látszódik az arcán?
Találkozott a tekintetük, és Meg pillantásában valami azt
sugallta a festőnek, hogy a Sir Thomasról keringő kegyetlenebb
hírek némelyike eljutott Meg fülébe is, hogy Sir Thomas
eretnekeket korbácsol, akiket a kert fáihoz kötöttek ki, vagy
személyesen, kárörvendően felügyeli a Towerban a testi kínzással
kísért kihallgatásokat. Holbein elfordította a tekintetét.
Meg újból leült. Nehézkesen. A padlóra szegezte a pillantását.
Aztán megint felnézett Holbeinre, és a váratlan bizalomtól
ellágyulva, szinte suttogva jegyezte meg: – Az utóbbi időben az
emberek kegyetlen dolgokat mesélnek apáról, nem? Gondolom, ön
is hallotta őket.
Holbein rádöbbent, hogy Meg ki akarja puhatolni, mit tud, de
fogalma sem volt, mit válaszoljon. Tehetetlenül széttárta a karját.
Nem értette, hogy lehet a neki modellt ülő szellemes, elbűvölő
ember ugyanaz a negatív hős, aki a Steelyardon terjedő
híresztelésekben fő szerepet játszik. Személy szerint nagyon
kedvelte More-t, tetszett, ahogy az elméjéből szellemes szikrák
pattantak ki, és a tekintetében eszmék ragyogtak. Ez volt a
paradoxon. – Á, mindig vannak rágalmak – dadogta. – Ha
valakiről valóban az igazságot szeretné tudni, az egyetlen
becsületes eljárás, ha az arcukba vágjuk a róluk terjesztett
rágalmakat. És ha eléggé megbízunk bennük, hogy megkérdezzük
tőlük az igazat, el kell hinnünk azt, amit válaszolnak. Akkor
elfelejthetjük a rágalmakat.
Meg nem válaszolt egyenesen. Olyan sokáig meredt a kezére,
hogy Holbein már azon tűnődött, nem gondol-e valami egészen
másra. Aztán komoran megszólalt: – Ön valóban az igazságot
festette az arcára, ezt apa sem tagadja majd. Nem szabad
megváltoztatnia a képet. – Aztán hirtelen felvidult. – De most
jutott eszembe valami, amit hozzátehetne, és amin apa nevetne.
Felállt; a lépteinek hirtelen szárnyakat adott a váratlan ötlet, és
táncolva ment ki, de közben még odasúgta: – Ne menjen el!
Holbein meglepetten, elnézően, reménykedve, zavarba ejtve, a
lány lényéből áradó nevetésnek örülve várt.
Meg két súlyos bársonydarabbal tért vissza, és fülig ért a szája.
– Mik ezek? – kérdezte Holbein, és percről percre egyre jobban
elképedt.
– Természetesen ruhaujjak – felelte vígan Meg. – Nézze csak!
Azzal felhúzta őket Hans Holbein durva vászoningére. És
valóban ruhaujjak voltak: nagy, érzéki, bíborvörös bársonyujjak, a
felső karon pompásan puffosak, könyöknél dúsan redőzöttek,
amelyek egy hosszú, puha, laza kézelőben végződtek. A tetejükön
egy sor gomb volt, mintha egy ruhára lehetne gombolni őket. De
ruha nem volt. Holbein még sosem látott hasonlót.
Tehetetlenül nézett le, és nézte Meg le-fel bukdácsoló fejét,
ahogy szorgosan igazgatta az ujjakat, és a gombokat kétoldalt
hozzáerősítette az inge fűzőzsinórjaihoz. Nem akart arra gondolni,
hogy Meg levetkőzteti, vagy még ennél is rosszabbra, de volt
valami olyan kétértelmű abban, ahogy a lány feje le-fel mozgott az
övé alatt, hogy a homlokán kiütközött a veríték. Gyorsan
elfordította a fejét, és kinézett az ablakon.
– Tessék! – hátrált egy lépést a lány. Holbein
megkönnyebbülten szintén hátrébb lépett. Csuklótól vállig magas
rangú úr volt! A teste talán egynyolcadát a legfinomabb itáliai
szövet borította. A többi ugyanaz a durva, szerény gyapjút és bőrt
viselő mesterember maradt, akinek született.
Meg nevetett az arckifejezésén. – Családi tréfa – mondta a
vidámabb múltba visszatérve, boldogan. – Tudja, hogy apa a régi
idők kedvéért még pro bono publico jogi munkát végez a londoni
céhek számára? Nos, amikor V. Károly császár néhány éve, még a
Franciaországgal folytatott háború előtt Londonba jött, apát
választották, hogy a két király közti barátságot dicsérő beszédet
mondjon, és mintegy jutalomképpen egy tízfontos segélyt kapott,
hozzájárulásként egy bársonyruhához. De ez az összeg
természetesen nem volt elég egy teljes váltás ruhához, és nem
tudom, észrevette-e, hogy apa nem szeret kiöltözni. Ezért hát csak
a ruhaujjakat rendelte meg. Tíz font értékben. Szereti őket. Valami
hétköznapi ruhára felhúzza, és így megy el az udvarba. Az inasa,
szegény öreg John Wood gyűlöli, mert úgy véli, apa gúnyt űz a
közhivatalból. De apa falrengetőnek tartja, olyasminek, ami
kigyógyít minket a hiúságból. És osztom vele ezt a nézetét.
A hangjában egy kis dac érződött: olyasvalakinek az
engedetlensége, aki tudja, hogy az, akit szeret, ellentmondások
tömkelege, és kihívóan arra ösztönzi a kérdezőt, hogy gúnyt űzzön
belőle. De Holbeinnek esze ágában sem volt gúnyolódni.
Lepillantott vörös bársony ruhaujjaira, a fejében forgatta az ötletet,
és kezdett fellelkesülni.
– Szóval… csak a vörös bársonyujjak… lógnak ki a
köpenyéből? – kérdezte. Már látta is maga előtt. Majdnem
tökéletes volt! Már csak egy gond maradt. – Igen… igen… ez
sokat segítene. De még meg kell találnom a koponyát is… –
mondta hangosan gondolkodva. – Szeretnék egy memento morit
festeni az egyik sarokba. De el sem tudom képzelni, hova
tehettem. Az én hibám, borzasztóan rendetlen vagyok. Sosem
találok semmit, amire szükségem van.
Kedvetlenül kezdett keresgélni a kupac felső rétegeiben.
Zavarba jött, amikor meglátta, hogy a lány a szája elé kapja a
kezét, és nevetni kezd.
– Hát nem vette észre, Hans mester? – kérdezte Meg. –
Napokkal ezelőtt elraktam a koponyát. Az asztal alatt van, a
halomba rakott művein. Egy terítővel takartam le őket, hogy
elvegyem mások kedvét a kutakodástól. Nem szabadna így
szerteszét hagynia a dolgait. Úgy értem, a képeit, nem a koponyát.
Bajba kerülhet.
Hans Holbeinnek földbe gyökerezett a lába. Érezte, hogy az
arca forró, majd hideg lesz. A lány látta a képeit!
Azután a rémülete kellős közepén feltűnt az is, hogy a lány –
csaknem cinkosan – rámosolyog. Úgy érezte, mintha egy
örökkévalóság után először venne levegőt. Meg még most is
beszélt.
– És ha már ennél a témánál tartunk, ha Nicholas mester elviszi
önt Londonba, nem kellene a Steelyard közelébe menniük –
mondta. Gyorsabban kezdett beszélni, és lehalkította a hangját.
Figyelmeztetés volt. – Apa nem szereti, ami ott folyik, kivált azok
után nem, hogy majdnem elvesztette Will Ropert, akit
elcsábítottak az eretnekek. Nagyon óvatosnak kell lennie.
Holbein bólintott, és egy pillanatra találkozott a tekintetük;
Holbein most már látta, hogy Meg egészen bizonyosan ismer
minden sötét titkot, amit ő kiderített.
– Ne essen abba a hibába, hogy azt hiszi, apa mindig az a tudós
és úriember, akinek ebben a házban látja – folytatta Meg. – A
lutheránus eszmékkel való kacérkodás komoly bajba sodorhatja az
embert. Nem szabad kockáztatnia.
Holbein némán bólintott.
– És ha kételkedik abban, amit mondok, amikor legközelebb
sétálni megy, nézzen be a távolabb eső őrházba. – Elhallgatott,
mintha túl messzire ment volna, és az ajkába harapott. – Csak nem
ebédidő van? – kérdezte egészen más hangon. Hans Holbein
bólintott, mert most már rabszolgaként kész volt minden szavának
engedelmeskedni, és árnyékként követte a szobából kifelé menő
lányt. Aztán rájött, hogy még rajta van a hivalkodó vörös ruhaujj,
és hátramaradt, hogy siralmas magányban a valamilyen oknál
fogva remegő nagy hurkaujjaival tépkedje és húzkodja a gombokat
és a zsinórokat.

Tartanom kellett volna a számat. Szinte rögtön ráébredtem. De

a pillanat magával ragadott. Hans mester olyan jámbornak tűnt,
hogy egészen biztos akartam lenni abban, hogy megértette: a
viselkedése veszélybe sodorhatja.
Másnap nagy felfordulás támadt a cselédfertályon, amikor
kiderült, hogy az őrházban tartott fogoly éjjel elszökött. A kalodát
széttörték és a felső része lazán csüngött a zsanéron. A kötél,
amivel a karját megkötözték, rojtosan lógott. Az ajtó nyitva állt.
Mary, a szakácsnő és Nan, a szobalányunk alig bírták magukba
fojtani a híreket, ami azért is furcsa volt, mert a világ minden
kincséért sem ismertük volna be, hogy a férfi ott van, amíg el nem
szökött. Hogy maradhatott nyitva az ajtó, fecsegték, vajon el kell-e
bocsátani a kertészt?
Az utolsó ülésem előtt elmentem, hogy saját szememmel
lássam a bűncselekmény helyszínét. Nagy megkönnyebbülésemre
nem láttam sovány vállat, amit a halálért folyó könyörgés rázott.
Titkon azt reméltem, hogy a férfinak lesz annyi esze, hogy nem
megy egyenesen haza a Fleet Streetre, és ezzel nem kockáztatja az
azonnali letartóztatást, hanem egy darabig valahol csendben
meghúzza magát. Eltüntettem egy zsákban a kötelet, és behúztam
magam mögött az ajtót. Ahogy a ház felé sétáltam, az őrháztól
nem messze észrevettem valamit, ami a bokor alatt megcsillant.
Egy megélesített festékes kés volt. Azt is a zsákba csúsztattam.
Péntek volt, apa hazajött. A tűz mellett ült, a lángokba révedve.
Még a köpenyét és a sáros csizmáját sem vette le. Fáradtnak, de
nyugodtnak látszott. Miután kiszállt a csónakból, első dolga volt a
kertésszel beszélni, de tudtuk, hogy nem tesz mást, mint
megdorgálja. Kíváncsi voltam, vajon megfogadom-e valaha is
Hans mester tanácsát, hogy szembenézzek a rágalmakkal, és
egyenesen megkérdezem-e apát, hogy ki volt a férfi, mivel
vádolták és eleve miért tartották itt, az otthonunkban. A gondolat
nyomán hevesen verni kezdett a szívem. De cserbenhagyott a
bátorságom. A nyájas Will Roper, ma már a világ
legszenvedélyesebb katolikusa, apa odaadó rabszolgája Will volt a
legbátrabb. De, amikor félénken kifejezésre juttatta az apa
fennhatósága alatt élő gonosztevő menekülése feletti elkeseredését,
és mindannyian bólogattunk és jóváhagyólag mormoltunk, apa
csak nevetett, mintha a rab elvesztése jelentéktelen esemény lenne.
– Hogyan is kifogásolhatnám, hogy valaki, aki olyan sokáig
ennyire kényelmetlen helyzetben ült, megragadja az alkalmat,
hogy könnyedén mozoghat? – jegyezte meg fesztelenül. Will
meghökkenve, zavartan mosolygott vissza apára. És mind
szétszóródtunk, hogy hozzálássunk a napi munkánkhoz.
Az első dolgom volt, hogy visszaadtam Hans mesternek a
festékkeverő kést.
Egyetlen szót sem szóltam. Hans mester vörösesszőke haja
tövéig elpirult, és esetlenül letette.
– Emlékszik a tegnapi beszélgetésünkre? – kérdeztem
figyelmeztetés gyanánt.
 Bólintott, és fatörzs vastagságú lábszáraira meredt. Láttam,
hogy őszintén megrémítette a gondatlansága.
A memento morival kapcsolatosan – folytattam kevésbé
hűvösen, mert úgy véltem, már eléggé ráijesztettem. – Más ötletem
támadt. Egy koponyánál elegánsabb megoldás. – Azzal előhúztam
– egy Bucklersburyben egyszarvú szarvát áruló emberhez méltó,
széles mozdulattal – a kötelet a zsákból. A kötél latinul funus. A
kötél lehetne a memento morija. A latintudásával lenyűgözné őket
– kis szünetet tartottam –, és ez megtanítaná arra is, hogy kevésbé
feledékeny legyen.
Az arcvonásai hűen tükrözték a megrökönyödését. A szája
elkerekedett, mint egy halé. A mellkasa hevesen emelkedett,
süllyedt. Verítékező, őszinte ember volt, aki megdöbbenés esetén
hajlamos volt tócsává olvadni, és reménye sem volt, hogy
taktikázással vagy félrevezetéssel sikert érjen el. Aztán felkapta a
kötelet, és a kötélről többször is rám vándorolt a tekintete. Amint
megvilágosodott előtte, hogy bízhat bennem – és ez kis időbe telt
–, elismeréssel csóválni kezdte a fejét, és vidáman csillogni kezdett
a szeme. Aztán mélyről kezdett felbugyogni belőle a nevetés. –
Funus – kuncogta. – Funis. Lehet, hogy beválik!

Két héttel később. Apa magányos portréja már majdnem

elkészült, a sokkal bonyolultabb csoportkép még a korai
stádiumában volt. Hans mester követte az apa ábrázolásával
kapcsolatos javaslataimat. Ráfestette a képre a kötelet, ami lazán
lógott a zöld függöny oldalán, apa borostaárnyékos, mogorva
tekintetű arca mellett. Apa festett karján megjelentek a vörös
bársonyujjak. És a különböző tréfák valahogy összeolvadtak és
beváltak. Szinte büszke voltam, amikor a képre pillantottam, és
láttam, hogy ő is az.
Az ablaknál olvastam, amikor hallottam, hogy Elizabethtel
belépnek az ebéd utáni kerti sétájukról. Elizabeth már kezdett
nagyobb lenni, de nyugodtabb és édesebb is lett, azon a lágy,
elfogadó módon, ami a várandós asszonyokra jellemző. Még
velem szemben is ilyen lett. És – hozzám hasonlóan – meghatóan
hálás volt Hans mesternek az iránta tanúsított odaadó
kedvességéért.
 – Ha fiam lesz – hallottam, amikor most ezt mondja, és a
cipőtalpát kapargatja, mialatt Hans mester lesegítette a válláról a
köpenyét –, nagy kedvem lenne maga után elnevezni, Hans mester.
Hangtalanul nevettem magamban. Szóval nem vesztette el
teljesen az üres bókok iránti régi ízlését! Elképzelni sem tudtam a
dölyfös William Dauncey-t, hogy a fiának az idegenes,
munkásemberhez illő Hans nevet adja, és csöndesen nevetni
kezdtem az ötlet abszurditásán, amikor a fülemet megütötte
Elizabeth további mondanivalója.
Johannes – csipogta halk hangján, és váratlanul sokkal
derűsebb lett a hangja. – Mindenesetre így hangzana latinul. De a
gyermekem persze angol lesz, nem? Így aztán valójában Johnnak
fogom hívni.
 7

Már éppen hozzászoktam a chelsea-i élet új, elevenebb

ritmusához – délelőttönként modellt ültünk Hans mesternek, előbb
apa, aztán én, majd egyenként a vér szerinti More gyerekek:
Elizabeth, Margaret, Cecily és az ifjabb John, a menyasszonya,
Anne Cresacre, végül az öreg Sir John, majd ahogy várni lehetett,
Alice úrnő –, amikor az egésznek olyan váratlanul szakadt vége,
ahogy elkezdődött.
Február elején egy sötét, esős csütörtöki estén, amikor az áradó
folyó tombolva rohant el a kert mellett, és a szél a fákat tépázta,
apa bőrig ázva jött haza az udvartól, de a tekintete izgatottan
csillogott. És még akkor is ragyogott, amikor eltávolította magáról
az út minden nyomát: száraz ruhába öltözött, átmelegedett a tűz
mellett, és odaült hozzánk a vacsoraasztalhoz. Már majdnem
kirobbant belőle, ami foglalkoztatta, miközben azt figyelte, hogy
ugratja vacsora közben Alice úrnő Nicholas Kratzert. – Esküszöm,
Kratzer mester, elég régóta tartózkodik már ebben az országban,
hogy ne beszéljen ilyen fertelmes angolsággal! – mondta az úrnő a
szokott módján, csillogó szemmel. Kedvelte a két lábbal földön
járó, zömök testű Nicholas és Hans mestereket, akik általában
szívesen a segítségére voltak, és levették a magas szekrényekből,
amire szüksége volt, és cseppet sem hasonlítottak a vizionáló,
fukar, latinul karattyoló humanistákra, akiket korábban – ahogy
mondta – annyira utált; igazi férfiak voltak. És ők is kedvelték
Alice úrnő egészséges humorát.
– Ah, még csak tanulok angol úgy húsz éve – nevetett vissza
Nicholas Kratzer az idegenszerűségét eltúlozva, s élvezve a
vagdalkozást –, és ugyan ki lenne képes ilyen rövid idő alatt
tisztességesen beszélni ezt a rettenetes nyelvet? – A szóváltás
hatalmas hahotát fakasztott Hans mesterből, aki eddig csendben
ült, és a levesét szürcsölte szokásos óriási étvágyával – nagyon jól
tudta, hogy az ő angolságára is ráférne a csiszolás és a nevetése
olyan ragadós volt, hogy mindenki más is gurgulázva és a
vidámságtól az oldalát fogva nevetett. Apa elismerően
mosolyodott el, és vacsora után elvitte magával Kratzert és
Holbeint, hogy elbeszélgessen velük.
Másnap péntek volt, és apa már jóval hajnal előtt bezárkózott
az Új Épületbe imádkozni és böjtölni, kint pedig még mindig
szakadt az eső, így Hans mesterre hárult, hogy elmondja, mit
határoztak.
Amikor délfelé bementem a műtermébe, hogy ebédhez hívjam,
Cecilynek nyoma sem volt (neki kellett volna modellt ülnie a
mesternek). Először azt hittem, a mester elküldte, mert nem volt
elég jó a világítás a festéshez. A nagyteremben még délben is
mindenütt gyertyákat égettünk. De Hans mester a bőrzsákjaiba
csomagolta a festékeit. Mindegyik agyagedényt rongyba csavarta,
majd elhelyezte az iszákjában. A festőállványt és az ezüstvégű
ceruzákat már batyuba kötötte. Tömpe orrú arca ragyogott a
boldogságtól, borostás állán a rövid szakáll szinte kunkorodott az
örömtől. Még a főtt ponty konyhából felszálló nyirkos szaga – úgy
tudtam tőle, hogy ezt a halat egyáltalán nem szereti – sem tudta
letörölni az arcáról a mosolyt.
– Mi folyik itt? – kérdeztem összezavarodva.
– Az udvarba megyünk! – felelte kicsit túl hangosan, túl
boldogan. Aztán a szemtelen izgalmától zavarba jött, lesütötte a
szemét, és összeszedte magát. – Kratzer meg én. Az apja munkát
szerzett nekünk. Udvari munkát! – Ismét kitört belőle a boldogság.
– De – dadogtam, mert meglepett az önző, gyerekes
csalódottság, ami eltöltött. – Mi lesz apa portréjának a
leleplezésével? És a miénk befejezésével?
– Később – válaszolta, és hirtelen kíváncsian a szemembe
nézett, mintha a saját kérdésére ott próbálná meg megkeresni a
választ. – Csak egy-két hónapról van szó – tette hozzá
gyöngédebben. – Visszajövünk. A nyár végére befejezem a családi
portrét. Gyönyörű lesz! A képmása – itt kis szünetet tartott –
gyönyörű lesz. – Megint habozott, szinte úgy, mintha még akarna
valamit mondani.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, hogy örülnöm kellene a
boldogságának. – Sokkal unalmasabb lesz maga nélkül, Hans
mester – feleltem könnyedén. – És mi lesz az udvari állása?
Ahhoz a béketárgyaláshoz volt köze, amit apa és Wolsey
bíboros kezdtek a francia követekkel. Apa annyira bízott az angol
fél számára kedvező sikeres kimenetelben – és annyira bízott
abban is, hogy Hans mester osztja hamiskás humorát, és képes lesz
franciaellenes tréfákat szőni a festészetébe –, hogy már e korai
szakaszban belevonta őt és Nicholas mestert az ünnepségek
művészi keretének megtervezésébe: a Greenwichi Palota
pavilonjában a mennyezet csillagászati tervrajzának az
elkészítésébe, ahol majd a jövőben a békeszerződés aláírását
ünnepük. (William Dauncey egyik nap ebédnél beszélt félig
gúnyosan, félig csodálattól eltelve a király bőkezűségéről,
amelyben talán visszacsengtek az apja vegyes érzelmei, amikor
megpróbálta egyensúlyban tartani a királyi háztartás könyvelését.)
Magát a pavilont még előbb meg kellett építeni a szerződéshez,
amit még előbb meg kellett kötni. De több száz mindenféle
mesterembert – a bőrdíszművesektől a lakatosokig, az
ólomöntőktől az aranyozókig, a fafaragóktól az ácsokon át a
festőkig – vettek fel. Az emlékezetes képek és díszítmények
ragyogó közszemlére tétele megszilárdítja majd apa diplomáciai
győzelmét. Saját érdeke volt hát, hogy biztosítsa, hogy amint lehet,
a lehető legnagyobb tehetségek dolgozzanak a kiállításon, és
megérte még azt is kivárni, hogy elkészüljenek a festmények,
amelyeket a családja az után is élvezhet, hogy apa előbb a köz
elvárásának megfelelt. És ez nagy lehetőség volt Hans mester
számára, ami a festőt egy életre apa lekötelezettjévé tette. Láttam
az udvarias levélkét, amit apa Hans mester ideérkezése után
Erasmusnak írt, és amelyben egyetértett vele abban, hogy a mester
csodálatos művész, bár kételyének adott hangot, hogy Holbein itt
megcsinálná a szerencséjét, azt azonban nem fogtam fel, hogy apa
ekkora erőfeszítéseket tesz majd, hogy ilyen hamar elindítsa a
festőt önálló pályáján.
Kívánhattam volna azt is, hogy bárcsak ekkora erőfeszítéseket
tenne John orvosi pályafutásának elindítása érdekében, de
esetlegesen feltámadó neheztelésemet magamba fojtottam. Hans
mesterhez hasonlóan én is úgy éreztem, hogy az élet kezdi valóra
váltani a reményeimet. Apa talán nem osztotta meg velem a
házasságommal kapcsolatos elképzeléseit, de úgy éreztem, hogy
John elég elszánt, hogy elnyerje a kezemet, hogy megtalálja a
módját, hogy megfeleljen apa feltételének, és felvegyék az orvos
kollégiumba. „Butts doktor úgyszólván a barátom lett”, írta John
abban a levelében, amit aznap reggel kaptam:
 „Szerintem kedvelnéd. Nyíltszívű ember; hosszú, ősz szakálla
van, nagyon komoly, és szenvedélyesen szereti a tanulmányait, de
minden más tekintetben elég szétszórt, jóformán egy szót sem
beszélget, de nagyon kedves, vég nélkül aggódik a protezsáltjai
miatt, és hogy milyen kutyaszorítókba kerülnek. És sok a
kutyaszorító, tehát van miért aggódnia. Úgy tűnik, az orvos
kollégium a vallási radikalizmus melegágya. Nem mesél el
mindent, de hallottam, hogy amikor Butts doktor magyarázat
nélkül eltűnik egy napra, olyankor felkeres mindenkit, aki érzése
szerint felmentheti a tanítványait az eretnekség vádja alól. Múlt
éjjel igen letörten bukkant fel. Két napig volt távol egy hasonlóan
rejtélyes küldetésben. Elvittem a Kakas vendéglőbe egy finom
vacsorára, hogy felvidítsam, és nem tettem fel kínos kérdéseket, és
az volt a benyomásom, hogy mindkettőért igen hálás volt.
Szeretetteljesen megölelt, amikor felálltunk, hogy távozzunk. És azt
mondta, felkereshetem, hogy átvegyük, hivatalosan miről fogunk
beszélni később az orvos kollégium előtt, hogy a lehető legjobb
színben tűnjek fel a kollégái előtt. Látod, igazán jó ember. És
figyelemre méltó is. Sok szempontból szöges ellentéte apádnak. De
azt hiszem, a szenvedélyessége és az együttérzése felruházza Sir
Thomas egyéni varázsával, még ha a gondjai és az, ahogy
megpróbálja megoldani őket merőben mások is. És azt hiszem,
őszintén megkedvelt, talán csak azért, mert a nyugalmam olyasmi,
amihez ezek a zseniális, könnyen lelkesedő férfiak vonzódnak.
Olyasvalakire van szükségük, akit elképesztenek az eszméik, aki
okosan meghallgatja őket. És nagyon barátságosan bánik velem.
Valóban úgy érzem, hogy a segítségével reményem van arra, hogy
felvegyenek.”
Úgy éreztem, hogy John megválasztása előre eldöntött ügy (bár
erősen drukkoltam, és a bal vállam fölött hátraköptem,
valahányszor eszembe jutott, hogy elhárítsam a rossz szellemeket).
Nemsokára már mit sem számít, hogy apa olyan szeretettel bánik-e
velem, mint a saját gyermekeivel, és hogy a hidegben, a család
szélére szorulva véletlenül rábukkantam apa lelkének a
sötétségére. Ez mind nem érdekel majd abban a pillanatban, hogy
a férfi, akit szeretek, értem jön, és elvisz magával. Apa nem állna
John útjába. Most már reggelente reménnyel a szívembe ébredtem;
már csak idő kérdése volt.
 – És azt mondja, valószínűleg felkérnek, hogy egy
csatajelenetes nagy freskót fessek! – járt Hans mester szája tovább,
ahogy elmerült a diadalában. – És ki tudja, mi más adódik egy
ilyen nagy léptékű vállalkozás során, amelybe még belesegíthetek?
És Kratzerrel napi négy shillinget kapunk majd. Napi négy
shillinget! Hatszor vagy hétszer többet, mint amit valaha is
kaptam. Napi… négy… shillinget! – A szeme kapzsin csillogott.
Most tűnt fel először, hogy a nadrágját és az ingét apró, gondos
öltésekkel nem is egyszer, hanem sokszor megfoltozták.
Ebédnél – a komor időt és a spártai pénteki ételt figyelmen
kívül hagyva – Nicholas mester még euforikusabb hangulatban
volt, mint Hans mester. Az asztal végén egymás mellett ültek,
izgatottan németül sutyorogtak, és próbára tették Alice úrnő
türelmét, bár az úrnő mindent elkövetett, hogy ne mutassa.
Vasárnap estére – ami február 7-ére, apa ötvenedik
születésnapjára esett, amit korábban legalább az egyik portré
leleplezésével ünnepeltünk volna, de mivel mindkettő befejezetlen
maradt, és az összegyűlt vacsorázok távozni készültek, így csak
egy reggeli imával méltattuk, a francia tárgyalások sikere
érdekében – már el is mentek. Hans mester bizonyára az ágya alá
vagy Nicholas mester szobájába rejtette a képeit. A festőműterem
olyan üres volt – csak a koponyát felejtette az asztal alatt –, mint
amilyennek a házat éreztem. Apa Greenwichben volt; bezárkózott
a francia követekkel és Wolsey bíborossal, a nagydarab, büszke,
fondorlatos, csavaros észjárású, pénzsóvár, intelligens urával, aki
terebélyes testét hivatala karmazsinvörös köntösébe burkolta,
cobolysálat és a fején bíborszínű kalapot viselt, és szívesen tartott
az orrához naranccsal kevert ecetes és gyógynövényes
gyantalabdacsot, hogy óvja magát a fertőzésektől és a köznép
szagától és élősdijeitől. Will Roper jobbára apa társaságában volt,
és magántitkáraként szolgált. Még William Dauncey is
Greenwichben volt. A fiatalasszonyok elutaztak, hogy
meglátogassák új családjaikat (az új rokonság érdeklődése egy
emberként támadt fel irántuk most, hogy gyermeket vártak).
Csendes lett a ház, mivel csak Alice úrnő és a személyzet volt
otthon, bár nem lesz kellemetlen kettesben maradni békés,
várakozásteljes gondolataimmal most, hogy láttam, hogy
derűsebben alakulnak az események. Már nem kellett aggódnom
amiatt, hogy mit találok majd a nyugati őrházban. Nem kellett
beosonnom az Új Épületbe. Boldogan olvastam, hímeztem és
magányos tavaszi sétákat tettem, amikor csak elállt az eső. De úgy
éreztem, Hans mester hiányozni fog.

Csak két nő tartózkodott a házban (és a tanulószobában az ifjú

John meg Anne Cresacre, akik nem számítottak), amikor az esős
tavaszt követően beköszöntött a perzselő nyár, és először vettük
hírét a köleshimlő, más néven angol izzadás megbetegedéseinek.
Első kézből tapasztaltam meg a betegséget, amikor legutóbb
Londonban pusztított. Tizennégy voltam, és John Clement még a
tanítóm volt, amikor a Bucklersburyn levő házunkat elérte.
Villámgyors lefolyású betegség volt. Andrew Ammonius
huszonnégy órát élt, a lesötétített padlásszobában beszélt félre,
miközben orvosokkal, hűsítő italokkal és borogatásokkal
rohangáltunk ki-be. De a betegség az első napon megölte az
emberek többségét, néha egy óra alatt: forróságba és erős
izzadásba taszította őket, amit őrjítő szomjúság és lázas
félrebeszélés követett. Aztán elaludtak és végük lett.
Csak én és John Clement, Ammonius barátja voltunk a
betegszobában, amikor elérkezett a pillanat. Azt a bűzt sosem
felejtem el. Kiszállt a fejemből minden, amit addig a percig a
köleshimlőről hallottam, bár a szavak később visszatértek az
emlékezetembe, ahogy John Clement elmesélte, hogy legelőször
1485-ben ütötte fel a fejét, az öreg Henrik király uralkodásának
nyugtalan kezdetén, ami annak a jele volt, hogy a homloka
verítékével fog uralkodni – ahogy az emberek mondták – örökös
baj közepette, majd a második járvány 1517-ben dühöngött,
amikor Bucklersburyben voltunk, Luther Márton egyházellenes
háborújának kihirdetésekor, ami apa szerint az eretnekek hibája
volt, akik ismét mérgezni kezdték a népet.
Ammonius azt kiabálta: – Hazugok! Hazugok! Hazugok! – mi
pedig nem tudtuk, kihez beszél. Kimerített minket, hogy lefogjuk,
a szoba tele volt nedves rongyokkal, vödrökkel és orvosi
eszközökkel, sötét volt és veszélyes a közelében tartózkodni. De
mindez nem számított: a lényeg az volt, hogy meggyötört, reszkető
testében még mindig sok volt az élet. Amíg hanyatlani nem
kezdett. – Fáradt vagyok – csak ennyit mondott, és hirtelen úgy
elnehezült, hogy bár kétfelől támogattuk, és a karjával átölelte a
vállunkat, képtelenek voltunk felemelni. – Maradj ébren –
mormoltam, és könnyes volt az arcom. – Kérlek.
John is sírt. – Nem szabad elaludnod! – mondta, amilyen
meggyőzően csak tudta. – Figyelj rám! – de ezúttal az olasz már
nem volt abban az állapotban, hogy hallgasson ránk. Lecsukódott a
szeme, és sehogyan sem tudtuk felrázni. Mindketten tudtuk, hogy
többé nem fogja kinyitni a szemét.
Még sosem éreztem magam olyan tehetetlennek, mint abban a
pillanatban: magam is levegő után kapkodtam, aztán lefektettem az
elnehezült testet, és úgy húztam fel a haldoklóra a lepedőt, mintha
még volna rá esély, hogy életben maradjon, néztem tanítóm arcán
a könnyeket, hallgattam a két kimerült lélegzés vad lihegését, és a
harmadik szájat néztem, amely most szívta be utoljára a levegőt.
John azt mondta, hogy abban a pillanatban döntötte el, hogy orvos
lesz, és bennem kifejezetten ez erősítette meg az elhatározást, hogy
a betegeket kezeljem. De abban a pillanatban csakis a kudarc
szagára tudtam gondolni, ami sötét volt és teljes. Amit apa az
eretnekség bűzének nevezett.
Így hát, amikor a fülembe jutott, hogy az emberek menekülnek
Londonból, hogy az új járványt elkerüljék – és a faluban ütöttek
tábort –, azonnal odamentem, hogy segítsek. Nem láttam értelmét,
hogy otthon ajnározzam magam. Chelsea-ben még nem
fenyegetett veszély, csak egy csomó éhes ember verődött össze,
akiknek fedél kellett a feje fölé. A várakozás és a boldogság
felhőjén ringatódzva legyőzhetetlennek éreztem magam. A
naponta írt leveleimben nem meséltem el John Clementnek, hogy
az újonnan érkezetteknek ételt viszek, és hogy Alice úrnővel és
apa intézőjével megbeszéltük, hogy a nagy mezőnk mögötti
második csűrt bocsássa az emberek rendelkezésére, és
rendszeresebben vigyen nekik ételt. Ebben a hónapban vártuk,
hogy Johnt beválasszák az orvos kollégiumba. Meghagytam neki,
hogy addig még a leveleimre se válaszoljon, amíg a megválasztása
bizonyossá nem válik, így nem tettem említést semmiről, amivel
esetleg nyugtalanítottam volna. Most más foglalkoztatta. Azt
szerettem volna, ha minden erejével jó benyomást tesz az orvos
kollégiumra, és nem miattam aggódik.
Amikor apa közvetlenül a békeszerződés megkötése után – a
fiatalok előtt, akik még vidéken, vagy Will és Margaret Roper
esetében a városban (nagy irigységemre Bucklersburyben) időztek
– visszajött Chelsea-be, Alice úrnő szólt neki, hogy ne hagyja,
hogy nap mint nap meglátogassam a menekülteket.
– Jobban kellene vigyáznod magadra, Meg – mondta
gyöngéden, amikor első ízben meglátta, hogy a kosarammal
Chelsea-be tartok. De nem tette a vállamra a kezét, hogy
megállítson, nem szánta rá magát az apai meghittség és aggodalom
e gesztusára, amelyben évek óta reménykedtem, és kirekesztettnek
éreztem magam, amikor nem volt részem benne, kivált akkor,
amikor a felnőtt gyerekeit, akiket születésük óta nevelt, folyton
ölelgette. Nem igyekezett különösebben lebeszélni. Így aztán
továbbmentem. Meglehet, hogy bár a francia tárgyalások sikeresek
voltak, túlságosan sok minden foglalkoztatta. A király
személyesen kérte fel, hogy járjon közbe a királyi frigy
érvénytelenítésében. Egyenesen nem mondott nemet, de a
családhoz nem tartozók szerint megkétszerezett hévvel üldözte az
eretnekeket. A csűrben menedéket talált egyik rongyos ember egy
nap suttogva mesélte, hogy a szóbeszéd szerint apa átkutatta
Humphrey Monmouth, az eretnek William Tyndale egyik
patrónusának a házát, és a házban minden kandallóban vígan
lobogott a tűz, amiket azokból a papírokból raktak, amiket nem
tudott időben megkaparintani. – Segítse az Isten, hogy megállítsa
az eretnekeket – motyogta a férfi, és ravaszul rám pislogott. –
Nézze csak, mennyi bajt hoznak a fejünkre. Halált, betegséget, az
Úr átkát. Isten vezérelje az útján! – Azt mondta, amiről azt hitte,
hallani akarom, de éreztem, annyira őszintétlen, hogy eltűnődtem,
vajon ő melyik Istenhez imádkozik. Londonban lollardokat,
Wycliffe követőit, Colchesterben keresztény testvéreket
tartóztattak le. De az őrházban nem volt több fogoly (időről időre
ellenőriztem, de a padló tisztára söpört és üres volt; apa bizonyára
okult a legutóbbi esetből). És ami Chelsea-től távol történt, ismét
messzinek tűnt: más világnak, olyan játéknak, amit az emberek
más szabályok szerint játszottak, és aminek vajmi kevés köze volt
mindennapjainkhoz, egy olyan világnak, ami olyan távoli volt,
mint amilyen távolságtartónak apa mutatkozott. Ha az utóbbi
időben egyáltalán észrevett, csak udvariasan elcsevegett velem,
mint egy idegennel; annyira lekötötték a levelek, amelyek
feltevésem szerint a letartóztatottak és a kivégzésre várók névsorát
tartalmazták, és amelyek folyamatosan érkeztek hozzá, hogy a
tekintete üveges lett a fáradtságtól. És mégis furcsa módon
felvidított a jelenléte. A puszta, állandó jelenléte a házban, az
asztalnál, vagy ahogy kora reggel a dolgozószobája felé sétált,
vagy ahogy az éjszaka bármely órájában szívmelengetően kopott
köntösében felbukkant, és nem a számomra idegen, merev udvari
ruhájában távozott, hogy ügyeket intézzen; mindez furcsa vigaszt
nyújtott. Ha ebből erőt merítettünk, úgy a jelenléte, a vacsora
közbeni beszélgetés alatti csillogó tekintete, a borotválatlan álla
miatt elégedetlenkedő inasa, aki hetente egyszeri borotválás miatt
nyúzta, és tisztes öltözködésre próbálta rábeszélni, teljesebbnek,
árnyaktól és üres terektől mentesebbnek mutatta az otthonunkat,
ami azokra az időkre emlékeztetett, amikor még nem járt az
udvarhoz. Úgy elteltem a John sikerébe vetett reménnyel, hogy
eltávolodtam apa közönyétől. Még majdnem a nyugtalanság
gyötrelmét is ki tudtam zárni, ami amiatt kínzott, hogy apa mit tesz
majd, hogy útját állja a fokozódó eretnekségnek.
London-szerte a köleshimlőről – vagy a pestisről – beszéltek,
ha egy csapás nem lett volna elég odafentről. Bármily szórakozott
volt is apa, aznap, amikor egy levelet olvasott fel Alice úrnőnek és
nekem reggeli közben, a hangjából keresztényhez méltatlan
reménykedés csendült ki; ebben arról értesítették, hogy Boleyn
Anna is angol izzadással esett ágynak. (Ezt furcsán megnyerőnek
találtam, ahogy a tekintetében másnap tükröződő csalódottságot is,
amikor hírét vette, hogy Boleyn Anna túlélte a krízist.) És
meghatott, amikor azt mondta, írt Margaretnek, Cecilynek,
Elizabethnek és a férjeiknek, és könyörgött, hogy térjenek vissza
Chelsea-be, és hogy örült, amikor Hans mester azt írta, hogy
lerövidíti a portréfestési megbízásai diadalmenetét, ami a
greenwichi megbízását követte, és visszatér a falunk biztos
menedékébe, hogy befejezze a festményünket. Kedvemre volt,
hogy maga köré akarja gyűjteni a családját és a barátait, tetszett az
a melegség, ami még mindig mélyen ült a lelkében, még akkor is,
ha ez a tűz csak hidegen világított, ha rólam volt szó.
Mindannyian azt szerettük volna, ha visszajönnek. Áhítoztunk
arra, ami vidámságot csak kaphattunk. Még a forrónak és
kétségbeejtőnek ígérkező tavasz elején a chelsea-i földeken kiégett
az utat szegélyező gabona. Az első hajtások elszáradtak. A később
kibújó növények elsatnyultak és eltorzultak a földben, ami olyan
száraz volt, hogy felrepedezett. A marhák soványak voltak, és alig
adtak tejet, a bőgésük fájdalomkiáltásnak hangzott. Még az
almafák levelei is varasok és lisztharmattól szürkék voltak.
Áprilisban egyetlen hét alatt megkétszereződött a kukorica ára. –
Azt mondja – sziszegte Alice úrnő –, hogy a kukorica és a marhák
hiánya Isten súlyos büntetése az eretnekség terjedése miatt. – A
szemét forgatta, mintha gúnnyal fogadná ezt az elképzelést, de úgy
véltem, csak félig van meggyőződve róla, különben nem ismételné
meg. Sosem szánt időt arra, hogy Isten büntetéseiről szónokoljon,
de most mindenki hajlott a babonaságra. Akkoriban már több mint
száz embert etettünk a gazdaság mögötti csűrben. Mindennap
elmentem oda, hogy lássam durva, elkeseredett arcukat, ahogy a
kenyerük és a tál levesük fölé hajlik, és megkérdezzem, van-e hír
újabb megbetegedésekről.
És legközelebb itt találkoztam John Clementtel.

Egy pillangót figyeltem. Lágyan lebegett a szellő szárnyán, ami

az üst körül tülekedő testek bűzét kergette szét. Két gyerek a nagy
karéj kenyérrel és a levesestányérral egy turbolyatarlóra húzódott
vissza, és az árnyékfoltos napsütésben ülve szintén a pillangót
nézték. A repedező, hullámzó hőségben leszállt ránk egy
pillanatnyi békesség.
Aztán az egyikük megpillantott. – Kisasszony! – kezdett száraz
kis hangján szólítgatni. – Hé, kisasszony! – intett kétség-beesetten
kenyeret markoló kezével. Engem kereshetett, és most az előtte
álló dilemma kínozta. Láttam, hogy nem akar szem elől téveszteni,
és az ebédjéről sem akar lemaradni. Kis lábával a földön
kaparászott, hogy szilárdan tartsa magát, mialatt újabb korty levest
szürcsölt fel, és közben mindegyre azon igyekezett, hogy felálljon.
Odasiettem. – A húgom nem érzi jól magát – mondta, és megitta
az utolsó korty levest, majd anélkül, hogy eltörölte volna a tálat,
visszatette a zsákjába, és továbbra is erősen markolta a
kenyérszeletet. – Anyám azt mondta, kérdezzem meg magától,
eljönne-e megnézni?
Itt még egyetlen angol izzadásos megbetegedés sem volt.
Gyorsan szedtük a lábunkat a hepehupás földön, meg-
megbotoltunk a göröngyökön, amelyek még nem porlottak szét,
hogy aztán a felvert por a szemünkbe menjen. A fiú anyja a csűr
hátsó falánál ütött tanyát, de aznap reggel kivitte a kislányát, és
családtagoktól, barátoktól távol, a latrina forró, zümmögő bűzéhez
közel takarókból sátrat eszkábált fölé. A gyermek öt-hat éves
lehetett, a szeme kipirosodott szőke, egyenetlen bozontja volt, és
amikor lehúztam róla a takarót, láttam, hogy kapkodva szedi a
levegőt.
– Lidérces álomból ébredt – magyarázta a sovány, fogatlan
anya, aki mellette téblábolt, és aki talán velem egykorú lehetett, de
olyan összeaszott és bütykös kezű volt, hogy akár az anyám is
lehetett volna. – Fülsértőén sikoltozott. Azt mondta, a nyaka fáj.
És rázta a hideg. Így aztán kihoztuk ide, és a napon melegen
bebugyoláltuk. Alig bír moccanni.
Megtapogattam a homlokát. A betegség kezdetén jelentkező
hidegrázás már múlófélben volt, és most láz gyötörte. Egy
pillanatig a homlokán hagytam a kezem. A tenyeremmel éreztem,
hogy egyre gyorsabban ver a szíve. – Ugye, nem lehet az izzadásos
betegség? Mert hideg a teste, és nem forró? – faggatott az anya
siránkozó, reménykedő orrhangján. – Ugye, van ott valamije,
kisasszony, amit adhat neki? – Láttam, hogy a tekintetét a
kosaramra szegezi, amelyben tiszta vászoncsíkok és ártalmatlan
gyógynövényfőzetek voltak, vagyis semmi olyan, ami bárkit is
megmenthetett volna az izzadásos betegségtől. Attól semmi sem
menthette meg.
Elhúztam a kezem, és megmutattam az anyának. A tenyerem
avas izzadságtól bűzlött. A gyerekről most már ömleni kezdett a
veríték, és nyögni kezdett. Az anya pár percig közelről nézte a
tenyeremet, mire felfogta, mit jelent a rajta fénylő izzadság. Aztán
elfojtott, fájdalmas kiáltással eltolta, levetette magát a kislány
mellé, ügyetlenül átkarolta, és ott feküdt mellette, és heves
fájdalmában a melléhez szorítva ringatta a gyermeket. – Ne
aggódj, Janey – mormolta. – Ne aggódj, édesem, hamarosan
jobban leszel… – és közben nem vett rólam tudomást.
Egy pillanatra pánikba estem. Nem tudtam, mit tegyek. – Menj,
és tölts meg minden edényt ivóvízzel, amit csak találsz, és hozd
ide vissza – mondtam a rémült fiúnak, aki némán, a földön
ringatódzó anyja és húga miatt zavartan álldogált mellettem. A
tehetetlen pillanatot így próbáltam meg tettel kitölteni, így
halogattam annak beismerését, hogy képtelen vagyok ezen a
betegen segíteni. – Nemsokára megszomjazik.
Mezítláb, a rémülettől szárnyat kapva futott el. A léptek
másodpercek múlva tértek vissza – ennyi idő alatt nem találhatott
vizet –, és súlyosabbak voltak. Csizmák dobaja volt. A hátam
mögül árnyék vetült rám, ami még a délfelé járó árnyékot
zsugorító nap mellett is nagy volt. Amikor hátranézve
felpillantottam, egyenesen a napba néztem. Nem láttam a férfi
szemét. De azt a sziluettet bármikor felismertem volna: hosszú
lábak, gyöngéden felém hajló hát, horgas orr, fekete haj.
– Meg – mondta John Clement. Egyetlen, kimért szó.
A kezemet ernyőként a szemem fölé tettem, és az árnyékából
hunyorogva felnéztem rá. Első gondolatom az volt, hogy
megkérdezem, milyen eredményt ért el az orvos kollégiumban. De
most alkalmatlan volt a kérdésem, és kifejezéstelen arcából, amit a
gyermeke mellett guggoló asszony felé fordított, semmit sem
tudtam kiolvasni. Így nem tehettem mást, mint hogy a kezében
tartott kosárra összepontosítsak, amiben orvosságok voltak.
– Segíteni jöttem – közölte John a zümmögő csenddel. Nem
hozzám szólt, hanem a földön guggoló asszonyhoz, aki abbahagyta
rémült dúdolgatását, döbbenten felpillantott rá, majd
belenyugodott abba, amit John mondott. Végtelen gyöngédséggel
lefektette a gyermek fejét a takaróra, kibontakozott a kicsi
öleléséből, és felállt. Aztán csak állt John előtt, és akárcsak én,
némán elfogadott mindent, amit mondott.
– Hogy hívnak? – kérdezte John.
– Marynek – dadogta az asszony.
– Rendben van, Mary. A következőt tesszük – mondta
szaporán. – Janey egy napig tűzforró lesz. De ha életben marad,
reggelre lemegy a láza. Addig minél erősebbnek kell lenned.
Rendben?
Az asszony bólintott.
– A fiad mindjárt vizet hoz neki. A víz nagyon fontos. A
lányod nemsokára nagyon szomjas lesz. Itasd folyton; ez is nagyon
fontos. És nehezére esik majd a levegővétel. Fel kell támasztanod
félig ülő helyzetbe, így könnyebb lesz lélegeznie. De a
legfontosabb, hogy ne engedd elaludni. Elérkezik a pillanat,
amikor aludni akar majd, de ha hagyod, az megöli. Tehát tartsd
ébren. Rendben?
Az asszony ismét bólintott.
– Van férjed?
Az asszony megrázta a fejét. – Meghalt – mormolta. – A múlt
héten, Deptfordban.
 – Isten nyugosztalja – mondta John. Az izzadásos betegség
napokig dühöngött Deptfordban. Nem is tudtam, hogy onnan is
érkeztek menekültek a csűrünkbe. Keresztet vetettem.
– Isten nyugtassa – ismételte halkan az asszony. Elmúlt a
hisztérikus rohama. Ráncos száját eltökélten szorította össze,
ahogy leült a kislány mellé, és kis fejét az ölébe vette.
A kerek szemű fiú visszajött két barátjával és három
bőrtömlőben vízzel.
– Rendben van, fiúk – mondta határozottan John. – Ne gyertek
vissza reggelig. És mást is tartsatok távol. A ti dolgotok lesz, hogy
senki se gyűljön ide. Anyád és mi ketten ápoljuk majd Janey-t.
Jobban teszitek, ha a többieket a csűrben tartjátok. Értitek?
A fiúk is bólintottak. Az anya megszorította a fia kezét. A fiú
talán nyolcéves lehetett. Nem voltak szavaik. De John reményt
adott nekik. Nekem is.

Szívesen zokogtam volna a lelkemben, de nem tettem. A

ragyogó tavaszi napsütésben, pillangókkal a levegőben túlságosan
elmosódott és zavaros volt minden e halálos ágynál.
– Meg – fordult hozzám John ugyanolyan szapora szóval. –
Meddig maradhatsz?
Bólintottam, és beittam izmos, feszes teste, tettre kész tagjai
szépségét, és a jelenléte érthetetlen módon megvigasztalt.
Mindketten tudtuk, ez azt jelenti: „addig, amíg csak szükséges”. Ő
is bólintott.
– És mi van nálad? – biccentett a kosaram felé.
– Vásznak. Szappan. Nem sok. – Fűzfakéreg is volt nálam,
amit a bábaasszonyok lázcsillapításra használtak. De ezt
babonának tekintené, gondoltam. Nem akartam elárulni neki.
– Pióca van nálam. Ha hamarosan bekövetkezik a krízis, eret
vágunk rajta.
Egy pillanatig hallgattam. Ha a vére fertőzött, bármelyik orvos
helybenhagyná, hogy az érvágás visszaállítja a vére tisztaságát és a
testnedvei harmóniáját. És Johnnál nagyszerűbb képzésben
egyetlen más orvos sem részesült, senki sem akadt, aki nála
nagyobb tudású volt. Maga mögött tudhatta a sienai orvosi
egyetem teljes magasztosságát. Az érvágás mégis olyan kezelés
volt, amit nem helyeseltem volna, kivált nem ilyen piszkos
környezetben, a közelben levő latrina bűzében, az arcunkba,
hajunkba hordott porban, a fertőzés gyilkos párájában. A
kezemmel eltakartam az orromat.
– Meglátjuk – mondta csendesen, mert talán észrevette
fenntartásaimat –, hogy megy. – És egy pillanattal tovább időzött
rajtam a tekintete: olyan hosszan nézett a szemembe, mint amilyen
pillantásokról e magányos tavaszon álmodoztam, és ami most,
hogy láttam, a szívemig hatolt, majd hozzátette: – Ha ennek vége,
szeretnék beszélni veled.
Ismét bólintottam. A szívem hevesen zakatolt. Az
arckifejezésem olyan közömbös maradt, mint az övé, de a
halántékomon lüktető ér eszembe juttatta, hogy elevenebbnek
érzem magam, mint hónapok óta bármikor.
Letörölgettem a gyermek vézna testét az átizzadt hálóingen át.
Verítékeztem a fejünk fölé feszített takaró alatt. A délután derekán
járhattunk. Az anya ritmikusan ringatta a kicsit, és halkan dúdolt
neki. Már régen nem vett rólam tudomást. Túlságosan lefoglalta,
hogy akaratát megfeszítve azt kívánja, hogy a gyermeke jobban
legyen. De láttam, hogy a kis Janey szeme fehérje rémülten villan.
Hallottam, hogy fuldoklik, a mellkasából feltörő gurgulázás,
mintha egy vízben fuldoklóé lett volna. Amikor kilélegzett, a
rémülettől egyre erősebben motyogta, hogy „ne… ne… ne!” Már
nem tudott inni. A bűz elviselhetetlen volt, és egyre rosszabb lett.
A rothadó hús, a megfeketedett vér szaga terjengett.
Lépteket hallottam. Kikémleltem a takaró alól.
– Fordítsd meg, és vágd fel a hálóingét hátul. Most eret vágunk
rajta – mondta John.
Nem vitattam a döntését.
– Mary – hallottam John hangját. – Fordítsd meg Janey-t, és
tartsd szorosan az öledben. Eret vágunk rajta.
Az asszony így tett. Egy pillanatra sem hagyta abba
gyászdalhoz hasonló éneklését vagy a gyerek ringatását. A kicsi
utolsó erejével csimpaszkodott bele.
Lehúztam róla a hálóinget, és letöröltem Janey sovány kis
hátát. Abban a pillanatban ismét verítéktől csillogott. Reménytelen
küzdelem volt.
– Húzódj arrébb – mondta John, és a zsákjával bebújt a takaró
alá. Odaadta a piócás dobozt, hogy fogjam, és egyenként
üvegpohárba ejtsem őket. És sorban felrakta a teli poharakat a
gyerek hátára.
A piócák némelyike nem tapadt a gyermek bőrére, de John
türelmesen addig kocogtatta az üveget a késsel, hogy végül
rátapadtak. És amikor kifogyott a piócákból, végtelen
gyöngédséggel másutt is újabb apró bemetszéseket ejtett a
gyermek bőrén. Nem volt hely mozogni, levegőt sem tudtunk
venni. Úgy éreztem, elájulok, ha még melegebb lesz. Végül a
kislány feje az anyja mellére koppant. Az asszony sírva fakadt. –
Elájult, elájult… mi történik? – kiáltotta, de John csitította: –
Minden rendben – mondta nyugodtan, és kezdte lefeszegetni a
vérrel telt piócákat, és a tiszta kötéseimmel kezdte bekötözni a
sebeket. – Ne aggódj. Csak énekelj tovább neki. Hall téged.
Amennyire tudtuk, megtisztogattuk a kislányt, majd ismét a
hátára fordítottuk. Az anyja feltámasztotta és ringatta a karjában, a
gyermek meztelenségét egy takaróval fedte. A kicsi lélegzése jobb
lett – még mindig hangos volt, de már nem rémülten kapkodó –,
bár még mindig egy merő víz volt, és a bőre holtsápadt.
– Gyere ki, Meg.
Kimásztam a sátorból; merő víz voltam, piszok és vér csíkozta
a bőrömet. – Szinte meglepő volt mondta John. – Pihenj egy kicsit.
Nyújtóztasd ki a lábadat. Tartogasd későbbre az erődet viszontlátni
a csűr ismerős épületét, a kondért, az ajtóban kucorgó embereket.
Hosszú órákon át eszembe sem jutottak. – Naplementekor megint
vért veszünk tőle – mondta John nyugodtan. Reménykedőnek
látszott.
– Kifogytam a kötszerből – feleltem. A részleteken nem láttam
túl.
Alulról megtámasztotta a karomat. Kettőnk számára is volt
benne elég bátorság. Éreztem, ahogy gyakorlatias ereje átáramlik
belém.
– Ne aggódj – nyugtatott. – Elküldtem egy asszonyt a
patakhoz, hogy mossa ki az első adagot. Ebben a napsütésben
percek alatt megszáradnak.
Kábultan sétáltam fel az ösvényen. Már éppen megfordultam,
hogy visszamenjek, s éreztem, ahogy a délutáni levegő felfrissíti
az elmémet, amikor meghallottam a jajongást, a kétségbeesett,
állati hangot, ami azt jelentette, hogy Janey meghalt.
 Visszafutottam. Ugyanabban a helyzetben voltak: az anya a
karjában ringatta a gyereket. De most az anya azt sikoltotta:
– Nem, nem, nem! – mintha kiszívnák a levegőt a tüdejéből, és
úgy rázta a kis testet, mintha vissza akarná kényszeríteni belé az
életet. És John az anya mögött ült, és úgy ölelte át, mint az asszony
a halott kislányt. Olyan mozdulatot tettem, mintha át akarnám
ölelni őket, de az asszony kezdettől fogva Johnt kedvelte, s neki
engedelmeskedett, nem nekem. John megrázta a fejét, amikor
felnézett rám. – Keresd meg a fiút – formálta hangtalanul a
szavakat.
Bólintottam. A csűr ajtajában összegyűlt tömeg felé indultam, s
közben kimerültén döbbentem rá, hogy nem is tudom a fiú nevét.
Nem is kellett emlékeznem rá, mert a fiú üres tekintettel,
egyedül várt rám. A többi fiú rémületében a közelébe sem mert
menni. Tétován elindult felém. Volt némi fogalmam, mit érezhet.
– Anyádnak szüksége van rád – mondtam, amilyen gyöngéden
csak tudtam. – Nagyon sajnálom.

Az esti utolsó fénysugaraknál a ház felé sétáltunk. Mögöttünk a

templomkert szélén férfiak ástak. Minden porcikám fájt a
fáradtságtól és a kudarctól, annyira azonban nem, hogy
elhalványult volna bennem az ámulat, hogy a halál közelségében
mégis életben vagyok, vagy John hősies erőfeszítései láttán,
amivel a kis idegen életét próbálta megmenteni. Fáradtabb voltam
annál, semhogy azzal a különleges okkal foglalkozzam, ami Johnt
visszahozta. Egyszerűen csak örültem, hogy itt van, az ösztön
munkált bennem, ahogy az állat is némán megvigasztalódik,
amikor a társa a szükség pillanatában az erdőn át mellé lopakodik.
– Nem tehettünk mást – mondtam, hogy megvigasztaljam.
Megrázta a fejét.
– Bármilyen sokat is tanultam Ammonius halála óta, mégsem
volt elég – válaszolta. – Sosem elég, amit tudunk. Az emberek fele
napokon belül meghalhat.
A hangjából olyan keserűség csendült ki, hogy felkaptam a
fejem, és rámeredtem. Dühös volt magára, hogy nem mentette meg
azt a gyermeket. Még sosem láttam haragosnak. De annyira
belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a
meglepődésemet.
 – És a többiek a Tudorok átkának nevezik majd. Isten ujjának.
Szokás szerint. Hogy Isten megbünteti a bitorlókat. – Talán
magában beszélt. Jóval előttem járt az ösvényen. A hangja keserű
és megvető volt. – A régi babonás ostobaság. Bárcsak
emlékeznének arra, hogy korábban mennyivel rosszabb volt a
világ.
– Apa is Isten ujjának nevezi – lihegtem kicsit, ahogy már
szinte kocogtam mellette, és lépést próbáltam tartani dühös
rohanásával. – De ő azt mondja, hogy ez az eretnekség miatti isteni
büntetés.
– Kétlem, hogy szegény kislány bármelyikben is bűnös lett
volna – fakadt ki, és haragos némaságba burkolódzott. Átérezte a
kudarcát.
Számos lépés után kaptam csak annyira levegőt, hogy ismét
megszólalhattam.
– Visszajössz velem a házba? – A gondolat meglepőnek tűnt.
Korábban nem egyeztünk meg semmiben. Csak arrafelé indultunk
el. Ez tűnt természetesnek. De a kérdésem visszarántotta a jelenbe.
– Igen – válaszolta, és a mosoly halvány emlékével fordult
felém. – Apád meghívott. Az udvar elhagyja Greenwichet. London
úgy tele van betegekkel, hogy a király is megrémült. Apád úgy
érezte, itt nagyobb hasznomat veszik, mivel Chelsea-t elözönlötték
a menekültek. Úgy vélte, nagy segítséget jelent, ha az orvos
kollégium egyik képviselője a helyszínen van.
Amint az utolsó szó elhagyta az ajkát, már ismét dühösen
ráncolta a homlokát. – Bár a gyereken nem segített, hogy egy
megválasztott orvos kezelte – tette hozzá, és még gyorsabban
szedte a lábát, mintha tovább akarná magát büntetni.
De addig rángattam a karját, míg meg nem állt, és rámeredtem,
amíg kénytelen nem volt a szemembe nézni, és szembesülni a
meglepetésemmel: – Hát sikerült? – formáltam a szavakat, és
forgott velem a világ. – Valóban sikerült bejutnod? És apa azt
mondta, eljöhetsz hozzánk?
Kisimultak az arcán a dühös ráncok. Váratlanul elviselhetetlen
édességgel mosolyodott el, az ég visszatért a szemébe, és
egyenesen rám nézett. – Igen, bejutottam. Olyan büszkén indultam
ide ma reggel – folytatta lágyabban. – Alig vártam, hogy
elmondjam neked, milyen híres orvos lettem… aki valóban
érdemes a kezedre. – Elfintorodott, majd vállat vont, de a mérge
már elpárolgott, az arcán most már csak csendes vágyódás
tükröződött. – Úgy fest, mégsem vagyok olyan nagy és híres
orvos. De igen, kiálltam a próbát, amit apád feltételként szabott.
Azzal remegő két kezét a vállamra tette, és az arca úgy
ellágyult, hogy már-már szerelmesnek látszott. – Szóval, ha
akarsz, Meg, a tied vagyok.
Olyan sokféle választ képzeltem el erre a hírre. De ezen a
napon, amikor a betegség megérintett minket, nem volt helye a
kitörő örömnek. Komolyságából vigaszt merítve, de a halál
stigmájának tudatában, s bár még mindketten mocskosak voltunk,
csendesen így válaszoltam: – Akarlak. Menjünk haza.

– Á, egy újonnan érkezett – jegyezte meg nyugodtan apa,

amikor John a hátam mögött belépett a házba, mintha semmi
különös nem lenne abban, hogy egy jóformán idegen ember
bukkan fel váratlanul a házunkban. Mintha észre sem vette volna
átizzadt, poros ruhánkat. – Isten hozott itt ismét, John.
Rámeredtem, és azon tűnődtem, milyen bonyolult gondolati
folyamat rejtőzhet a nyugodt üdvözlés mögött; vajon sejti-e, hogy
tudom, milyen egyezséget kötött Johnnal, vajon szükségesnek
ítéli-e, hogy nekem is megemlítse, és ha igen, mikor teszi majd
meg, de annyira lekötötte, hogy megölelje a látogatónkat, hogy
kerülte a tekintetemet. Alice úrnőre is jelentőségteljes pillantást
vetettem, aki a háttérben tett-vett, és két szolgálólányt felügyelt,
akik egy halom ágyneműt vittek fel az emeletre, és egyáltalán nem
figyelt ránk. – Most már több holmi kell majd a keleti hálószobába
is – mondta nekik igencsak gyakorlatiasan. – És egy mosdó tálban
vizet is vigyetek fel! – Neki sem maradt ideje, hogy rám nézzen,
de nem volt olyan ügyes, kifejezéstelen arcú diplomata, mint apa,
és a tekintetében bujkáló csöndes elégedettségből arra
következtettem, hogy John érkezése őt nem lepte meg annyira,
mint engem.
– Egy óra múlva feltálaljuk a vacsorát – jelentette ki –, vagy
már most éhes vagy, John? Előhozathatok valami hideget, ha az
utazásod miatt farkaséhes vagy?
John megrázta a fejét, mert képtelen volt ételre gondolni azok
után, amivel a délutánt töltöttük. – Más vendégeink is vannak? –
kérdeztem, és kíváncsi lettem, miért hordanak szét annyi ágyneműt
és vizet a cselédlányok. Alice úrnő még szélesebben mosolygott,
és egy intéssel útjukra küldte a szolgálókat. – Hans mester üzent,
hogy egy nap múlva érkezik, és Will most érkezett meg
Margarettel Londonból – mesélte nekem boldogan.
– A csűrben voltunk – mondta John apának, és oda sem figyelt
a családi csevegésünkre. – Ott találkoztam Meggel. És attól tartok,
rossz hírem van.
Alice úrnő elhallgatott. Láttam, ahogy most első ízben figyel
fel poros, pecsétes külsőmre. Apával mindketten közelebb léptek.
– Ma délután meghalt egy gyermek – közölte John. –
Váratlanul.
– Egy deptfordi menekült – tettem hozzá. – Egy öt-hat éves
kislány.
Még most sem láttam igazi meglepetést, de azt igen, hogy
mindkét szülő arcára keserű ráncokat vés az aggodalom. Hosszan
hallgattak, miközben azon töprengtek, mit jelenthet számunkra,
hogy a betegség, ami megtizedeli London lakosságát, elérte ezt a
nyugalmas vidéki zugot is. Azután mindketten egyszerre szólaltak
meg azzal az egyszerűséggel, ami elfeledtetett minden gonosz
tréfát, amivel valaha is becsapták a szívemet, és csak a szeretet
maradt.
– Isten nyugosztalja a lelkét – mondta apa. – Az angol izzadás
volt? – kérdezte még, de már tudta a választ.
– Azonnal eltemetik? – kérdezte Alice úrnő, annak a
gyakorlatiasságával, aki a betegség terjedése miatt nyugtalankodik.
– Mások is vannak vele?
Csendes vacsoránknál, ami közben olyan közel éreztük
magunkat egymáshoz, mint a legjobb barátok, szelíd, elfoglalt
apám imádkozott a megmenekülésünkért, mi pedig ámenekkel
visszhangoztuk a gondolatait. Nincs más biztonság, csak Isten
akarata, mondta. John és Will semmi jót sem tudott mondani arról,
hogy hogyan állnak a dolgok a városban: az utcák félig kihaltak, a
boltokat és a vendéglőket bedeszkázták, a patikáriusok piacán
nyüzsögnek a kétségbeesett emberek. Apa imádkozott Elizabethért
és Williamért, Cecilyért és Gilesért, akik mind távol voltak, új
otthonaikban. – Mennyire szeretném, ha mindenki biztonságban
lenne! Azt akartam, hogy mind itt legyetek, biztonságban, velünk
– mondta. – De nincs értelme tovább könyörögnöm neki, hogy
jöjjenek ide. Csak annyit tehetünk, hogy Isten kegyelmébe ajánljuk
őket, és imádkozunk azért, hogy mindenkit megkíméljen.
Tehetetlenek vagyunk Isten előtt.
– Addig maradjatok, amíg csak akartok és ameddig szükséges
– tette hozzá apa kevésbé fennkölt, hétköznapi modorban, és a
kézmozdulata Johnt is a családhoz sorolta, aki határozottan ült le
mellém, Margaret másik oldalára, és egyformán osztotta meg
csöndes figyelmét apa minden szava és a között, hogy szedjen a
tányéromra és rám függessze a tekintetét. Szótlanul, hosszú
pillantásokat vetett rám, és úgy itta be a látványomat, mint egy
kupa vizet kortyoló szomjas ember. Én ugyanígy viszonoztam a
pillantását, és valahányszor átnyújtottam neki egy tálat – Alice
úrnő pacsirtás pitéjét is észrevettem, mert nagy távolságnak tűnő
messzeségből megpillantottam egyet – a kezünk véletlen összeért.
– John – folytatta apa. – Örülök, hogy itt vagy. Szükség lesz
rád. És örülök, hogy Meg a segítségedre lehet.
John ismét elkapta a pillantásomat, és a szükségesnél egy
másodperccel tovább tartotta fogva. Tartózkodóan, a pillantása
leplezetlenségétől elpirulva sütöttem le a szemem.
Vacsora után a kertben sétáltunk. Meleg volt, nem fújt a szél.
Az éjszakai égbolton örvénylettek a csillagok, a levegőt
megtöltötte az első vörös rózsák sűrű illata, és hallottuk az előttünk
rohanó folyó csobogását. Megittasultan néztük; felfoghatatlanul
szép volt. De tudtuk, hogy ha megfordulnánk, ott lennének
mögöttünk a falu távoli tüzei, és most már láthatatlanul a kislány
apró sírja, a zokogó anya, a kisfiú rettegése és a csűrben, a
betegség felhője alatt lakó többiek ellenségessége.
De a bennem lobogó tüzet egyik sem oltotta el, a lassú olvadás,
a fájdalom gyötrelmes, titkolt emlékei mind összekeveredtek a
gyönyörűség lehetőségével, s azzal, ahogy minden porcikámmal
éreztem erős karját a derekamon.
– Nem szabadna ilyen későn kint lennünk – mondtam,
amennyire képes voltam rá, határozottan.
Felsóhajtott. A magasan felettem, mégis oly közeli arcát nem
láttam, csak határozott álla vonalát, és éreztem, ahogy derekamra
simuló ujjaival szorosabban von magához, és ösztönösen eltöltött a
tudat, hogy olyan közel áll ahhoz, akárcsak én, hogy ajkamat az
övéhez érintsem, és elvesszünk egy csókban a fent úszó csillagok
alatt.
 – Igazad van – mondta. – Korán reggel vissza kell mennünk
oda. Szükségünk van egy kis alvásra.
Hátrált egy lépést. Megborzongtam. De csak egy másodpercig
éreztem a szomorúságot, hogy a teste eltávolodik tőlem, mert
máris újra, ellenállás nélkül a karjába vett, olyan halk nevetéssel,
amit a karjába merülve csak sejteni véltem.
– Talán… egy perc múlva – suttogta, és halványan láttam,
ahogy a szája sarka éppen csak felkunkorodik. – Még nem
hagyhatlak itt. – Azzal egy kicsit közelebb hajolt a számhoz, és az
ajkamra tapasztotta az ajkát, míg a kezem kéretlenül is a hajába
kapaszkodott, és még közelebb húztam magamhoz a fejét.

A templomkert szélén megint dolgoztak a sírásók. Négyen

voltak, kettő egy-másfél méter mélyen a gödörben, a gödör szélén
friss földhalmok magasodtak. A munka ritmusától máris
kimelegedtek, bár még hűs volt a reggel, és a napsütés elleni
védelmül zsebkendőt kötöttek a fejükre. A gödör, amit ástak, most
nagyobb volt.
John megállt mellettük, a tekintetéből néma kérdés sütött.
A vezetőjük válaszul megrázta a fejét.
– Minden eshetőségre – mondta, és keresztet vetett.
Megszaporáztuk a lépteinket.
A csűr üres volt. A fiúk farönköket vonszoltak le a
nyolchektáros mező másik végébe, ahova átcipelték a bográcsot és
ahol tüzet raktak. Az éhezők ott ültek a sövény árnyékában. Még a
csűrnél is hallottuk a zümmögésüket, mintha olyan dühösek
lennének, mint a megzavart méhek.
A csűr előtt, a zümmögő legyektől ellepett latrina mellett nem
maradt más, mint a deptfordi anya és a fia. A fiú biztosan egyedül
cipelt még fel vizet a pataktól. A napfény megcsillant két
bőrtömlőn, amelyek majdnem akkorák voltak, mint ő. A fiú olyan
sápadt volt, mint máskor is, és tehetetlenül félreállt, vékony kis
karjai remegtek a fényben. Úgy festett, mintha egész éjjel ott állt
volna. Az asszony szeme kivörösödött, a haja égnek állt, az arcán
elszörnyedés, ahogy a takaró-ponyva alatt guggolt, és
takarócafatokba bugyolálta magát, majd a félelemtől és a gyásztól
félőrülten ismét levetette őket. Amikor meglátott minket,
felcsillant a szeme, és felénk sietett. – Segíteniük kell a fiamon! –
könyörgött. – Azok az átkozott gazemberek nem engedik közel.
Lementek oda. Magukkal vitték a tálját is. Hogy fog enni?
– Nyugodj meg – csitította John, és lefektette a legnagyobb
takaró alá, majd törölgetni kezdte az egyik ronggyal. Nem csak a
gyász és a félelem vette el az eszét. Már kezdett kiütközni rajta a
veríték. – Majd gondoskodunk róla.
Otthagytam Johnt, a fiút és az asszonyt. Odamentem az üsthöz,
amelyben zöldségek rotyogtak, és a zsíros lé tetején egy galamb
teteme bukdácsolt. Éreztem, hogy a lépteim súlyosan dobbannak a
csalánon, a bojtorjánon, a turbolyán és a boglárkán. Tudatában
voltam az ellenséges tekintetek szisszenésének. Roger, a molnár
előlépett a bogrács mögül, amikor a kis csoporthoz értem.
– Adj egy tányér levest, Roger – jelentettem ki higgadtan.
– Küggye el őket, kisasszony – felelte, és kivicsorította két
utolsó, megfeketedett fogát. – Halált hoztak magukkal. Azt
akarjuk, hogy elmenjenek.
– A levest – mondtam. – Most.
Megrázta a fejét. Húsos, nagy kezével fojtogató mozdulatokat
tett a derekára kötött kötéllel.
– Az asszony már beteg – jegyeztem meg. – Nincs abban az
állapotban, hogy továbbmenjen.
Keresztet vetett, de ismét megrázta a fejét.
Odaléptem, és felvettem a tálkát, ami a földön mellette láttam.
– Ne vond kétségbe Isten akaratát! – fakadtam ki dühösen.
Láttam, hogy elbizonytalanodik.
Magam mertem tele a tálat az üstből. Nem akadályozta meg.
– Amikor elmegyek, magammal viszem a fiút – tettem hozzá,
azzal hátat fordítottam neki. Biztos voltam benne, hogy az anya
nem marad életben.
A fiú nem ette meg a levest. Mire visszaértem, az asszony már
az izzadásos betegség haláltusáját vívta. Letettem a tál levest a
földre. John éppen levágta az alsóinget az asszonyról. Majdnem
kicsúszott a számon, hogy „Ne vágj rajta eret!”, de aztán mégsem
mondtam semmit: ugyan hol volt az én kezdetleges tudásom a
gyógynövényes kezelések terén John többéves tanulmányaihoz és
a betegeivel kapcsolatos magabiztosságához képest? Az asszony
nem panaszkodott. Nem kiáltott fel. Nem hőkölt vissza a kés
láttán, amivel John kifolyatta fekete vérét. Elájult, ahogy várni
lehetett. És nem is tért magához többé. Az érkezésünktől számított
fél órán belül a deptfordi Mary meghalt. A fiú meg csak állt ott,
nem mozdult, megzavarodva meredt le a vérfoltos takaróra,
amikor Johnnal a megmásíthatatlanság bűzével beterítve
felálltunk. Csak a derekamig ért.
Magára hagytam Johnt, hogy elintézze az asszony temetését.
Hosszú időbe bizonyosan nem telik majd, gondoltam, hiszen
megásták a sírt, mielőtt beteg lett. Örömmel gördítik bele, aztán
ráhányják a földet. Most, hogy meghalt, nagyobb biztonságban
érzik majd magukat.
Azt sem beszéltem meg, hogy később mi lesz Johnnal. Kézen
fogtam a fiút, és felfelé vezettem az ösvényen. Fogalmam sem
volt, mit kezdjek vele. A házba nem vihettem. Nem is engedhettem
el. Szinte magam sem tudtam, merre tartok, ám egyszer csak a
folyónál találtam magam az ellenállást nem tanúsító gyerekkel.
Kinyitottam a nyugati őrház ajtaját. A vasbéklyók eltűntek, de a
padlón még volt egy darabka takaró.
– Erre lefekhetsz – mondtam, és hallottam, hogy a hangom
inkább nyers, mint kedves. Ő csak állt és rezzenetlenül nézett. – Itt
biztonságban leszel – fűztem hozzá a táskámban keresgélve. Nem
volt benne sok: a tiszta kötések, amiket mára hoztam, egy üvegben
fűzfakéreg-főzet, ami mindig nálam volt, meg egy darab kenyér. –
Hozok egy kis vizet – ígértem. – És itt egy kis kenyér. És
orvosságot is adok neked.
A kertész vödrében vizet hoztam, a melegtől erősen
megizzadtam. A gyermek pillantása elbátortalanított. – Ülj le –
szóltam rá. – Idd meg ezt. – És felé nyújtottam az üveget. Eleinte
nem akarta elvenni, de aztán a markába nyomtam, és az ajkához
vittem az üveget. Ő pedig megitta a főzetet. – És most feküdj le –
mondtam. – Takarózz be ezzel a pokróccal, és maradj nyugodtan,
amennyire csak tudsz. Ma este visszajövök.
Még akkor is üres tekintettel bámult, amikor becsuktam az
ajtót. Kívül úgy rendeztem el a láncot az ajtón, hogy úgy tűnjön,
zárva van. Elsiettem onnan, nem akartam azért korholni magamat,
hogy nem tudok eleget ahhoz, hogy megmentsem a betegeket, de
haragos lendület hajtott vissza a házba, amit a szánalomnak tudtam
be.
 Nem volt étvágyam. De azért lementem ebédelni. Ideje volt.
Megkönnyebbülést jelentett, hogy olyasmit teszek, amit egy
civilizált társadalomban elvárnak az embertől; a napközben a
lábam előtt megnyíló szakadék után jóleső érzéssel töltött el.
Margaret látott meg először. – Hol van John? – kérdezte. Képtelen
voltam megszólalni, csak a fejemet ráztam. Magyarázat nélkül
megértette, hogy valami rossz történt. Átfogta a vállamat. – Meg –
kezdte gyöngéden. – Olyan sok jót teszel, de kimerültnek látszol.
Kérlek, vigyázz magadra.
Bólintottam.
– Hans mester itt van – fűzte hozzá; megpróbált felvidítani.
– Új öltözékében igen jómódúnak és sikeresnek látszik! És egy
kicsit meg is hízott!
Megint bólintottam. Túl sok minden járt a fejemben, nem
maradt már hely annak, hogy Hans mesterre gondoljak, amint az
érvényesülés kockázatos útján halad felfelé. Meg kellett
mosakodnom, át kellett öltöznöm. Még több fűzfakéreg-teát kellett
főznöm. Még több tiszta kötésről kellett gondoskodnom. Meg
kellett tudnom, hogy John észlelte-e újabb megbetegedések (vagy
zendülés) jelét a csűrben összegyűltek tömegben.
De, amikor a festő felugrott, és vörösesszőkén, vígan kuncogni
kezdett, majd így kiáltott: – Meg úrnő! –, akaratom ellenére is el
voltam bűvölve. Már korábban asztalhoz telepedett, egy hatalmas
darab marhahúst szúrt a késére és a tányérjára rakott. Most, amikor
megpillantott, meg is feledkezett róla, vaskos lábán szinte táncolva
jött elém, és áradt belőle a mesélnivaló Norfolkról, ahol a helybeli
nemességet festette (ami – tudtam jól – azt jelentette, hogy
összebarátkozott a Boleyn pereputtyal, míg az udvarnál
tartózkodott, de erről nem akartam túlságosan faggatni, hisz ez
csak rá tartozott).
– Tudta, Hans mester, hogy Norfolkban születtem? –
kérdeztem, mert akaratom ellenére egy pillanatra elterelte a
figyelmemet a kínzó aggodalmaimról, és magam is meglepődtem,
hogy ezt a bizalmas értesülést megosztom vele. – Burnham
közelében. Jól ismerem.
– Burnham! – kiáltott fel boldogan. – De hiszen ott jártam! Ha
tudtam volna, papírra vetettem volna a házát! Norfolk gyönyörű
volt, és most már ismerek mindenkit, aki ott valaki, és le is
festettem őket!
 Az angoltudása jobb volt, mint ahogy emlékeztem rá. Új
kifejezéseket tanult.
– Minden rosszban van valami jó is – jelentette ki, és büszkén
forgatta a szájában a kifejezést, miközben boldogan hordta körbe a
tekintetét az asztalnál ülőkön. – Rossz, hogy betegség idején
gyűlünk össze. De nagy öröm viszontlátni önöket, számomra pedig
nagyszerű lehetőség, hogy folytathatom a munkát, amelynek
megkezdésére idejöttem. Feledékeny voltam, haha! Úgy érzem,
hogy hazatértem.
És a tekintete úgy állapodott meg rajtam, hogy eszembe idézte
Elizabeth régvolt ugratását, miszerint az első estén, amit Hans
mester nálunk töltött, szerelmes pillantásokat vetett rám.
Zavartan sütöttem le a szemem. De nem annyira gyorsan, hogy
ne vettem volna észre Hans mester arcán a heves döbbenetet,
amikor John csendesen belépett a szobába, és egyenesen hozzám
lépett.
Hans mesterről tudomást sem véve – vagy ha hűek akarunk
lenni az igazsághoz, talán részben örömmel, hogy közvetlenül
kimutathatom az iránta érzett szerelmemet – felnéztem John
szemébe, és vártam a híreket.
Ő is fáradtnak, de nyugodtnak látszott. – Nincs több – mondta.
– Később visszamegyek, és ellenőrzőm. De egyelőre nyugalom
van.
Megfogta a kezemet. Nem fordítottam el a tekintetemet, de
éreztem, amikor Hans mester csendben kisurran a szobából.

Délután azonban ismét rossz hírek érkeztek. De nem a csűr

melletti táborból. A délután derekán, amikor még több fűzfakéreg-
főzetet készítettem a szobámban, Margaret dideregni kezdett. És
mire a szobájába értem – a szobalányt megelőzve, aki Margarethez
hívott – Margaret már izzadt.
Leküldtem Willt, hogy ne legyen útban.
Másokat vízért és törülközőkért szalajtottam.
Egyedül álltam az ágya előtt, figyeltem, ahogy hányja-veti
magát a takaró alatt, és egy percig imádkoztam.
Egy kisinast hívtam, hogy elküldjem a faluba Johnért. Fél óra
oda, fél óra vissza. John valószínűleg ideér hozzánk, mielőtt
Margaretnél bekövetkezik a krízis.
 Aztán gondolkodni kezdtem: eszembe jutott a deptfordi Mary
és a lánya, az a kín, ahogy a kés alatt vérezve előbb elájultak, majd
meghaltak. És John páratlan orvosi tudására gondoltam, és arra,
amit a görög orvos, Galenus iránti csodálatáról mesélt, aki azzal
alapozta meg a hírnevét Rómában, hogy a csodálattal eltelt
közönség előtt élő disznókat trancsírozott szét, és azt bizonyította,
hogy az ember képes a fájdalmat megérteni és kezelni, és azzal
mentheti meg a civilizációt az istenek fenyegetésétől – ami
évszázadokon át megbénította őket –, hogy az orvostudományt
racionális és természetes művészetté emeli. És arra gondoltam,
John mennyire respektálja azt a szörnyű galenusi gyógymódot, ami
érvágással és piócákkal jár, hogy beteg vérükkel együtt a
tisztátalanságok is kiürüljenek a testükből.
Ösztönös volt, de abban a pillanatban tudtam, hogy nem
akarom, hogy Margaret is kés alá kerüljön. Az inas még be sem
dugta a fejét az ajtón, amikor bennem már felmerült a kétely, hogy
valóban ide akarom-e hívatni Johnt. Eszembe jutott, hogy
gyógyítottam ki apát egyszer a rejtélyes lázából, pedig nem
alkalmaztam semmiféle heroikus galenusi gyógymódot, hanem
csak fűzfakéregből főzött teát itattam vele. Arra gondoltam, hogy
apa feje milyen szelíden koppant le, amikor elaludt, és milyen
kipihenten és hűs homlokkal ébredt. És arra a deptfordi fiúra
gondoltam, aki a nyugati őrházban rejtőzködött, és akinek aznap
reggel szintén fűzfakéreg-főzetet adtam.

Végül elküldtem az inast, és nem parancsoltam meg neki, hogy

kerítse elő Johnt. Inkább leszaladtam a földszintre Hans mesterhez,
aki éppen a festőállványát csomagolta ki abban a szobában,
amelyben ismét berendezte a műtermét. Ő volt az egyetlen, akit
ezzel a megbízással elküldhettem, és akinek a hallgatásában
bízhattam. Túl sokat járt a szája, de vágott az esze, mint a borotva.
Meglepődött, amikor meglátott; mintha mondani akart volna
valamit. – Ne kérdezzen semmit – szóltam rá hevesen
összeszorított fogaim közt szűrve a szót. – Nincs idő. Fusson el a
nyugati őrházba, aztán jöjjön vissza, és mondja el, mit látott. És ne
szóljon senkinek sem egy szót sem. Siessen.

Visszaértem Margaret szobájába, mielőtt apa felsietett.

Sápadtabb volt, mint amilyennek valaha is láttam, és a könnyeit
nyelte: egy idegen volt, egy áldozat, az elkárhozott aggodalomtól
félőrült hozzátartozója, olyan, akit még sosem láttam. Térdre
vetette magát Margaret ágya mellett, és a lánya verítékes fejét
ölelgette. Margaret nem tudott rólunk: félrebeszélt, félelemmel teli
gondolat- és imatöredékeket motyogott.
Szelíden félrevontam. A lelkem arra áhítozott, hogy leüljek
mellé, és megvigasztaljam, de nem volt idő. A beteg fejéhez
telepedtem a vödör vízzel, belemerítettem a rongyokat, és
letöröltem Margaretről a verítéket, majd a használt rongyokat egy
halomba hajítottam a hátam mögé.
Apa térden állva imádkozott és sírt. Azután felállt. Rám
meredt. Aztán Margaretre, akinek egyre feljebb kúszott a láza. Apa
le-fel járkált a szobában. Az arcán patakzottak a könnyek. Még
sosem láttam ilyen állapotban. Az egyéniségéhez annyira
hozzátartozott a nevetés, a nevetésről szóló szavak, a világ felé
mutatott mosolygó arc. De most olyan hisztérikusan viselkedett,
mint egy gyászoló asszony, szinte jobban delirált a félelemtől,
mint a lánya a betegségtől. – Jaj, Margaret! – üvöltött fel. – Ne
menj el! Jaj, Istenem, kíméld meg az életét! Ha meghal, többé
sosem foglalkozom világi ügyekkel. Jaj, Istenem, kíméld meg az
életét.
– Apa – szólítottam meg, mire zavartan megperdült, és rám
nézett. – Ne aggódj ennyire, apa – kértem akkora
magabiztossággal, amire csak az erőmből tellett. – Isten akarata ez.
Meg kell próbálnunk megmenteni az életét. – És
megkönnyebbültem, amikor ismét hosszan, félig-meddig értve rám
nézett, mielőtt ismét zokogni kezdett.
Kopogtattak. Hans mester volt. Kint maradt; a bentről jövő
fájdalmas üvöltések megrémítették. Láttam, hogy ráismer apa
hangjára. – Nem sejtettem – dadogta. – Bocsásson meg…
– Nem ő beteg, hanem Margaret. De ne is törődjön vele –
szóltam rá nyersen. – Mit látott?
Még rémültebben nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Hát… semmit – hebegte. – Egy takarót. Egy üveget. Egy
vödör vizet.
Ami azt jelentette, hogy a fiú elment. Vagyis nem kapta meg a
betegséget. Ami egyben azt is jelenthette, hogy a fűzfakéreg-főzet
segített.
 És ez azt jelentette, hogy Margaret tekintetében jobban meg
kell bíznom a saját gyógymódomban, mint John Clement
tudásában.
– Köszönöm, Hans mester – mondtam, majd impulzívan
odahajoltam, és csókot nyomtam az arcára, mielőtt meglepetten
magára hagytam a folyosón, és visszasiettem a szobámba, ahol
már várt az azóta kihűlt fűzfakéreg-főzet.
Margaret megitta. A fele lecsorgott az állán, de a másik fele
belefolyt ernyedt szájába. Elrebegtem én is egy imát, majd
folytattam a törlést és a felitatást.
Eljött a pillanat, amikor csak apa imádkozását lehetett hallani.
Eljött a pillanat, amikor csak az ő nyugtalan, kapkodó
lélegzetvételét lehetett hallani. És eljött a pillanat, amikor még az
is elakadt.
– Meg – szólalt meg olyan normális hangon, ami egészen
megdöbbentett. – Meghalt?
– Nem – feleltem, és a normális hanghordozásom engem is
meghökkentett. – Elaludt. De azt hiszem, ez egészséges alvás.
Az ágy még úszott a verítékben. A szobának még halálszaga
volt. Margaret arca még piros volt. De olyan csendesen és
ártatlanul szuszogott, mint egy csecsemő.
Apa órák óta először nézett le rá figyelmesen, és a rettegés
eltűnt az arcáról. Aztán rám nézett, és csillogó tekintetében annak
a szeretetnek a visszatükröződését láttam, amit első gyermeke iránt
érzett. Egy másodpercig azt hittem, megölel. De csak ennyit
suttogott: – Él – majd odébb lépett az ablakhoz, keresztet vetett, és
onnan, távolabbról nézett rám. – Csoda történt. Nem. Te vagy a
csoda. Megmentetted.
Mivel váratlanul a szeretethez oly hasonló érzés sütött lágy
tekintetéből, és mivel mindketten mérhetetlenül kifáradtunk abban,
ami történt, amit tettünk és éreztünk ebben a lesötétített szobában,
Margaret erőtlen teste körül az alatt a néhány különös, páni
rémülettel teli óra alatt, éreztem, hogy az én tekintetem is lágyan,
szeretettel viszonozza az ő pillantását.
Aztán megráztam magam, és visszazökkentem a valóságba.
Racionális énem azt súgta, hogy apa szerető tekintete inkább
döbbenetet, mint szeretetet tükröz. Egy perc múlva elfordul, és
mindent elfelejt. És egy fontos tennivaló még hátravolt.
Elfordítottam hát a tekintetemet a tálalóra, és a csengő után
tapogatództam. Csöngettem egy szolgának. És csakis akkor,
lelkemben a félrevezetés szégyenével (bár titkon abban a szent
meggyőződésben, hogy helyesen cselekedtem) hívattam el Johnt.
Mire csaknem egy órával később, táskájával a vállán, nyomában a
rémült, kivörösödött képű fiúval berontott, én már eltakarítottam a
rongyokat és a vödröt. Mire Margaret másnap kora reggel
felébredt, már jobban érezte magát.

– Egy visszaadott élet – mondta apa, amikor a vacsoránál

imádkozni kezdtünk. Még most is áhítatos tisztelet érződött a
hangján. – Isten kegyelméből visszakapott élet. Adjunk hálát. – A
hangja még gyönge volt, kivörösödött szeme csillogott, ahogy a
gyertyafényben a tekintete megsimogatott.
Margaret még aludt. De felébred, és ha Isten is úgy akarja, ő és
a baba is élnek majd. Will Roper ugyanolyan hálásan és értetlenül
nézett rám, mint apa. Senki sem mondta ki így, hogy
megmentettem Margaretet (bár még mindig ragyogtam a
boldogságtól, amikor apa, a betegszoba felfordulásában kimondta),
de már attól, hogy én voltam ott, és törölgettem a homlokát,
hatalmas érdemeket szereztem abban, hogy átsegítettem a krízisen.
És Hans mester, aki nem kért magyarázatot, de tudta, hogy a
megbízásnak, amit adtam, köze volt Margaret életben
maradásához, szinte vallásos áhítattal nézett rám. Csak a mellettem
ülő John volt csendes, mert bár örült, hogy életben találta
Margaretet, sejtettem, hogy úgy érzi, cserbenhagyta a családot,
amikor ahhoz már későn érkezett, hogy Margaretet kezelje.
Bűntudat gyötört, hogy becsaptam, és nem hívtam el, ugyanakkor
örültem annak, hogy bíztam az ítéletemben. Margaret nem élt
volna túl egy érvágást. Az asztal alatt vigasztalóan megszorítottam
John kezét, és nagy kő esett le a szívemről, amikor éreztem
válaszul adott kézszorítását. Aznap este bárkivel szemben együtt
érző lettem volna. Természetesen merő elbizakodottság volt, de
olyan szárnyaló volt a kedvem, mint az ablakon túl fülemüle
hangja.
Senki sem tudta igazán, hogy ezek után mit mondjon.
Csendben ettünk. A hallgatást Hans mester törte meg. Ujjai és a
szája még ragadt és zsírosán fénylett a marhahústól és a galambtól
– senkinek sem volt nagy étvágya, ő azonban a szokásos
lelkesedéssel tömte magát amikor megköszörülte a torkát,
megszaglászta a loncot, és kissé zavartan így szólt. – Néha
gyönyörűség megemlékezni a családról. A családjukról festett
képemet néhány részletet leszámítva befejeztem. Ha végeztek az
étkezéssel, arra kérem önöket, hogy tekintsék meg.

Amikor mindannyian összegyűltünk a műtermében, Hans

mester még percekig a világítással bajlódott. Kis szoba volt, és az
ablaknál nyugtalanul izgő-mozgó hat felnőtt zsúfolásig
megtöltötte. A mester képei megint nagy rendetlenségben
borították az asztalt. Becsuktam a mappáját, és visszatettem rá a
koponyát. Hans mester hálás mosolyt villantott rám, majd ismét a
gyertyákkal bíbelődött és a festőállványát tologatta.

A festményt nekünk háttal a falnak támasztotta. Amikor végre

sikerült kedve szerint beállítania az állványt, a még mindig durva
vászonnal letakart képet feltette rá, majd egy lendületes
mozdulattal lerántotta róla a leplet.
Hatalmas meglepetés volt; nem hasonlított egyetlen képhez
sem, amit életemben láttam. Nem volt vallásos, talán azt
leszámítva, hogy Alice úrnő a kép egyik felén térdelt, mégis Istent
láttuk a hétköznapi élet egyetlen elkapott pillanatában. Ott voltunk
mind kicsiben a nagyteremben: az arcunk, az arckifejezésünk,
ahogy a fejünket tartjuk, mind tökéletesen visszaadva a vásznon –
Margaret és Cecily az előtérben Alice úrnő közelében, aki
kifésülte nemes homlokából a haját, és az ajkán halvány mosoly
játszott. Elizabeth kissé oldalvást állt, csinosan, de tartózkodóan,
mellette én, ahogy az üveges tekintetű nagyapa felé hajlok, és
gondosan megmutatok neki valamit, és középen, nagyapa és az ifjú
John között, Anne előtt maga apa áll, ünnepélyesen, de a vallató
komorsága híján, és vörösesszőke szakálla fölül gunyorosan mered
ránk Henry Pattinson, a bolond.
Élesen szívtam be a levegőt, és nem én voltam az egyetlen, aki
így tett. A kompozíció ötlete egy régvolt estén elhangzott tréfa
volt. De most a visszaadott életek látomása, múltba tekintésre való
felhívás lett. Majdnem olyan volt, mintha egyesítené a
családunkat, és minden egyéniséget megtöltene az
emlékezetünkben őrzött, szeretettel ábrázolt szépség. Apa
Margaret ájtatos kis fejére szegezte a tekintetét. De én a távol levő
Cecily látványát, csinos arcélét és kedves arcát ittam be, majd
nehezen Elizabethre fordítottam a pillantásomat. Milyen éberen
figyelmes volt a tekintete tökéletesen egyenes orra felett! Bájos
ajka nem mosolygott. A felismerés döbbenetével arra gondoltam,
hogy boldogtalannak látszik, mintha nem illene a körünkbe, és a
család szélére húzódna. Először futott át a fejemen, hogy Thomas
More vér szerinti lánya talán ugyanolyan idegenül érzi magát a
More családban, mint néha én, bár az ő esetében bizonyára más
okból: mert jobban illik hozzá a bájos és talpraesett válasz, mint a
szónokiasság, jobban ért a francia ugrótánchoz, mint a görög
nyelvhez. És ami nálam szokatlan volt, éppen úgy vágytam rá,
hogy viszontlássam, mint Cecilyt, a babáikat és a férjeiket.
Máshogy akartam beszélgetni Elizabethtel, őszintébb akartam
lenni vele, be akartam vallani, hogy a szépsége néha nem is
csekély féltékenységet ébreszt bennem, életre akartam kelteni
kettőnk között valamit, ami egy kicsit több melegséget ad.
Amikor körülnéztem, láttam, hogy az újraegyesített családunk
hirtelen felbukkanása mindenkit merengésre késztetett. Nem
akartam félbeszakítani más-más irányba kanyargó gondolataikat.
Nem voltam festő, de a képet – a festett szoba végében levő
tárgyakkal és elöl a fejeink félkörével – befejezettnek láttam. De
gondolom, egy festmény csak akkor igazán befejezett, amikor a
legfontosabb megbízók elégedettek. Felpillantottam: kíváncsi
voltam, mit szól hozzá apa és az Úrnő.
Mint egy érme két oldala, mindketten zavarban voltak és
elbizonytalanodtak. – Néhány lantot kellene a terem végében levő
polcra festenie – törte meg a varázst Alice, amitől ijedten
rezzentem össze. A hangja kihívóan csengett. Azt hiszem, az
érzések, amelyeket a festmény mindnyájunkban felébresztett,
kínosan érinthették. Igyekezett eloszlatni az anyagi világon túli
hangulatot, ami valamennyiünket átjárt, és próbált visszarángatni
bennünket a valóság talajára. Apához hasonlóan talán őt is
megriasztotta az érzések zűrzavaros mivolta. – Adózzon némi
elismeréssel Sir Thomas zenei tehetségének! – nevetett fülsértőén.
Apa rápillantott. Aztán Alice úrnőt utánozva ő is nevetésben
tört ki, és a feleségéhez hasonlóan igyekezett tréfára venni a
bennünk feltámadó áhítatot. – És ha már hangszert fest rá – tette
hozzá kedélyesen –, akkor miért nem ülteti Alice úrnőt egy
székbe? Mialatt magának modellt ült, örökösen a térdére
panaszkodott!
Vele nevettünk. – Mindent megváltoztatok, hogy pontosan
olyan legyen, amilyennek szeretnék – jelentette ki Hans mester
nagyvonalúan. Lehet, hogy később lantot rajzol majd a képre vagy
Alice úrnőt székbe ülteti, de azt hiszem, senki sem gondolta
komolyan, hogy bármit is meg kellene változtatnia. A kép így volt
tökéletes. Apa csak sebezhetőnek érezte magát.
Hirtelen ismét elhallgattunk mind, és néztük tovább a képet.
Szerettem volna elkapni Hans mester tekintetét. De még ő is a
diadalmas ábrándjai fogságában volt. Egyik elmélyült,
gondolataiba merült, riadt arcról a másikra nézett, és gyöngéden
bólogatott. Látta, hogy mind emlékszünk a szeretetre, vagy
szeretnénk megteremteni. Tudta, hogy a képe elérte az általa
vágyott hatást.

Amikor apa nem sokkal később a szokásos mentegetődzés után

elvonult az Új Épületbe, én is utána osontam, és Johnt a
fogadószobában magára hagytam a többi családtag között. Vissza
se néztem. Hirtelen szárnyakat adott a bátorság. Ez volt az este
mind közül, amikor apa nem lehetett olyan elfoglalt, hogy ne
beszéljen velem kettesben.
– Apa – szólítottam meg halkan a háta mögül.
Megfordult a félhomályban a turbolya felhőjében. Meglepte,
hogy valaki követte. – Meg? – kérdezte hozzám hasonlóan halkan,
de nem elutasítóan; megvárt, hogy beérjem.
Oly régen, oly sok kutató kérdést szerettem volna feltenni, de
nem mertem. Tucatnyi meghitt beszélgetést képzeltem el:
szerettem volna kikérdezni az őrházban látott férfiról, az
eretnekség kérdéséről, szerettem volna megvitatni vele a politikát,
Wolsey bíborost vagy a királyt és a szerelmeit, vagy csak őszintén
beszélgetni Johnról. Végül azonban most, hogy együtt – kicsit
távolabb egymástól, semhogy belekaroljunk egymásba, de azért
óvatosan tapogatódzva egy bizalmas együttlét felé – sétáltunk a
gyöngéd szúnyogok közt és a csillagok alatt, az, amiről
beszélgettünk, a zsenialitás volt.
– Milyen szerencsések vagyunk, hogy életben vagyunk, és
Margaret még itt van köztünk – jegyezte meg tiszteletteljesen,
majdnem suttogva, mintha csak imádkozna. – Milyen szerencsések
vagyunk, hogy magunkénak mondhatjuk a gyógyító erődet.
– És John Clementét – mormoltam válaszképpen, abban a
boldog zavarban, amit a szavaiban rejlő dicséret váltott ki, és
reménykedve, hogy ráterelhetem a témára, amiről beszélni
szerettem volna, de amit mintha meg sem hallott volna.
Néhány bizonytalan lépés után egy kicsit bizonytalanul ismét
próbálkoztam. – A körödhöz tartozók közül sokaknak kiemelkedő
képességeik vannak. Nem találtad Hans mester képét
bámulatosnak…
De erre csak felsóhajtott, mintha a szívében rejtőző titkos
elégedetlenséget tártam volna fel. – Őszinte leszek hozzád, Meg:
természetesen szeretem a kiválóságot, mint Istentől való
adományt, de nyugtalanítónak érzem ezeket a modern adottságokat
és géniuszokat – mondta bizalomteljesen –, amikor olyan műveket
alkotnak, amelyek bántóak az érzékeknek, mintha valaki
harsányan beleordítana a fülünkbe. Hans Holbein festménye is
ilyen volt ma este. Néztem, és az járt a fejemben: megosztja-e a
világról alkotott koncepcióját a barátaival, vagy inkább rájuk
erőszakolja?
Nem rám nézett, hanem a lába elé, a forró, száraz földre.
Igyekeztem egyenletes léptekkel haladni. Nem akartam, hogy
lássa, mennyire megriasztott. Nem számítottam arra, hogy egy
képet, amelyre ő maga adott megbízást, és ami az én szememben
legalábbis a vallásos áhítat cselekedetének számít, ennyire
fenyegetőnek talál.
A lelkem rejtett zuga, amely nem bízott apában, és azzal
gyanúsította, hogy a kegyetlenség iránt egyre fokozódó vágyat
rejteget, váratlan riadalmat, védelmező nyugtalanságot érzett a
fogadószobában üldögélő nagydarab német ártatlanság iránt, aki
olyan kicsattanóan boldog volt, hogy a festménye ilyen mélyen
megérintett bennünket. De a mellettem haladó férfi olyan
bizalommal szólt hozzám, mint egy szerető szívű apa, aki a
szívéhez közel álló gyermekéhez beszél, így elnyomtam az
aggodalmam, csak bólintottam, és egy kis biztató hanggal arra
bátorítottam, hogy mondja el nyugodtan, ami a szívét nyomja.
És így is tett. – Az eszmék, amiket szeretek, azok, amelyekben
mindenki osztozhat, a munka, amit együtt teljesítünk – mondta, és
mintha csak magában beszélt volna. – A katedrális, amelynek
szépsége több száz művész alkotása, akiknek nevét egyenként nem
is kell tudnunk, a kórus, amelynek lenyűgöző mivolta éppen abban
áll, hogy egyetlen hang sem dominál benne, a gazdagság, amelyet
minden mester és mesterlegény számára közösen teremt meg egy
virágzó céh.
És ismét felsóhajtott, a hang ezúttal szomorkásán csobogott,
mint a napsütötte kertben szétfolyó esővíz.
– De apa, hiszen te arról vagy híres, hogy szívesen fogadod be
a géniuszokat! Európa minden művelt fője hozzád seregük. És
nem azért jönnek, hogy hencegjenek. Az adottságaikat hozzák ide.
Azért jönnek, mert te is közéjük tartozol, és intelligensen
méltányolod őket. A géniuszod közelében akarnak lenni – vetettem
fel óvatosan.
– Ó, dehogy – válaszolta, és a hiúság tagadását egy szerény
kézlegyintéssel kísérte. – Én nem vagyok géniusz. Szerény ügyvéd
vagyok, egy köztisztviselő. És egyre gyakrabban úgy érzem, a
múlt embere is vagyok. Akaratlanul is nosztalgikusan gondolok
azokra az időkre, amikor az emberek együtt dolgoztak, a világot
olyanok tartották össze, akik Isten irányítása mellett Isten parancsa
szerint cselekedtek.
Most először felém fordult, és láttam, hogy az arcáról
őszinteség sugárzik. – Hogyan magyarázhatnám el ezt jól neked,
Meg? Kisfiú koromban háborúskodás folyt a hazámban, és minden
tekintetben, minden áldott nap nagyobb bizonytalanságot kellett
volna éreznünk, mint most, a béke és a bőség időszakában –
kezdte. – De nem így volt. Amikor reggelente, gyertyával a
kezemben iskolába mentem a Szent Antalba, London olyan volt,
mint Isten arcának a térképe. Kolostorok, apácazárdák, céhek,
templomok; olyan város volt akkor, ahol minden férfi, nő és
gyermek tudta a helyét és a dolgát. Az élet a vallásgyakorlat és a
tánc volt. Ismertük egy vekni kenyér súlyát és hogy mennyi a
menyasszonypénze egy selyemárus asszonynak a Rőfösárukban, és
mennyibe kerül egy gyászmise a halottain-kért, és milyen hosszú
az inas szolgálata a kötélfonó céhben egy legénynek, és ismertük a
Szent Biblia szövegét, és illő tiszteletet mutattunk atyáink,
uralkodóink és az egyház vezetői iránt; ebből tevődött össze az
életünk, az az egész, amit Isten számunkra teremtett. Még ha
háború is volt, Istennel békében éltünk.
 Már az Új Épület ajtajában álltunk, és most az övén keresgélte
a kulcsot. És én még mindig bólogattam, és a bátorító szavakat
mormoltam, és megtiszteltetésnek éreztem, hogy feltárja előttem a
gondolatait, és megtettem mindent, hogy ezt a ritka pillanatot
elnyújtsam, és ekkor ezt mondta: – De a világban most csak a
harmóniát megzavaró hangokat lehet hallani, hangokat, amelyek
ezt kiáltják: – Hallgassatok rám! – Nem, rám? –Nem, rám! – Nem,
énrám! –, és ez néha úgy hangzik, mint az anarchia.
– Némelyik nyíltan gonosz, mint a trónkövetelőké, akik oly
gyakran próbálták elorozni a trónt a királyainktól, vagy a
hitehagyott papoké, akik szét akarják szaggatni az
anyaszentegyházat. Luther, Tyndale, a sötétség küldöttei. De
mások egyáltalán nem gonoszak, csak fiatalok, akik korunk
számos választási lehetősége között nevelkedtek, és akikben nincs
elég tisztelet Isten szent rendje iránt, akik azt képzelik, hogy
semmibe vehetik, és minden figyelmet csak maguknak
követelhetnek. Mint a fiatal Holbein is. De bizonyos szempontból
éppen ezek, a Holbeinek, akik miatt a leginkább nyugtalankodom.
Mert, ha életedet annak szenteled, hogy újra megteremtsd a
harmóniát, ami eltűnt a világból, és visszatereld az embereket az
egymással és Istennel kötött erényes kötelékbe, és száműzd a
sötétséget, akkor könnyen elítélsz egy olyan embert, mondjuk egy
Luthert, aki nyíltan átkozza mindezt. De mit kezdesz egy
Holbeinnel?
– Jaj, apa – sóhajtottam tehetetlenül. Egy kicsit megértettem,
miért gondolja, hogy Hans Holbein kitörő egyénisége ugyanoda
vezet, mint legveszélyesebb formájában Luther Márton vagy
William Tyndale útja. Az ösztönei, a neveltetése merőben más
volt. Váratlan gyöngédséggel idéztem fel a nagyapával szembeni
tiszteletadás látványos jeleit és apa rendületlen engedelmességét
még ma is. A család önkényurát, a kemény bírót és a régi iskolát
képviselő öregurat, aki a verésben, az éheztetésben és az élet
kíméletlen iskolájában hitt, elsőnek ültették le a templomban és az
asztalnál. Még most, hogy ráncos és beteges lett, meghajoltak
minden parancsoló hangon elharsogott véleménye és kívánsága
előtt. És apa még nagyapa ingerült kezében folyton megránduló
botja láttán is hódolattal fordult az apja felé, hogy gondoskodjon
az öregember kényelméről. Tudtam, hogy apát nem olyan kesztyűs
kézzel nevelték fel, mint minket. Még az anyja halála előtt egy
dajka kényére-kedvére bízták. Ha jól tanult, nem kapott édességet
vagy marcipánt, és ha nem tanult jól, a veréstől kellett félnie, amit
sosem azzal a pávatollal osztottak ki, amit nevetve felénk lengetett,
hanem igazi bottal. Az, hogy a mi gyermekkorunkat másmilyenné
tette, mint amilyen az övé volt, és bőkezűen megjutalmazott
minket azért, hogy nem várt képességeket és tehetséget
csillantottunk fel, arra utalt, hogy lelke mélyén valahol elutasította
a szorongató régi rendet. De több tiszteletet is belevertek a régi
módi – a nemzedékeken át semmit sem változó világ – iránt, mint
korábban sejtettem, amely azért nem változott, mert ez volt Isten
akarata. És a lelkének ez a rejtett része valószínűleg pontosan attól
a félelmet nem ismerő vakmerőségtől rettegett, amivel Hans
mester és a hozzá hasonlók a művészetükkel kísérleteztek.
Ám szikrányi megértésem sem volt elég, hogy egyetértsek
vele. A kezem ökölbe szorult a szoknyámon, és kis ráncokat
gyűrögettem. – De Hans mester jó és kedves ember, apa –
tiltakoztam gyöngén –, és bizonyára Isten szándéka szerint
használja fel a tehetségét. Ebben biztos nincs semmi istentelen.
Felnevetett, bár szelíden, én pedig lassan megnyugodtam. – Á,
egyáltalán nem tekintem istentelennek, ezt egy szóval sem
mondtam! Tudod, hogy mértékletes ember vagyok, Meg –
nyugodott bele.
És amikor a szemem sarkából odakukkantottam az arcára, és
nem ridegséget, hanem szelíd, csaknem könyörgő kifejezést
fedeztem fel rajta, elöntött a gyöngédség, és csak ennyit suttogtam:
– Tudom.
– Tisztában vagyok vele, hogy Holbein jó ember és csodálatos
művész – folytatta meleg szavakkal apa. – Kedvelem. Csak azt
akartam ezzel mondani, hogy Holbein rádöbbent, mennyit
változott a világ a fiatalságom óta. Hogy a látásmódját túlzottan
nyomasztóan, önzőén a sajátjának érzem. Hogy az életet
szabadságként fogja fel, ami megszédít, és attól félek, ez a
szabadság azzal fenyeget, hogy elszakítja a bennünket összetartó
kötelékeket, és mindnyájunkat egymás hegyén-hátán a mélybe
taszít.
Kinyitotta a kulcsával az ajtót, és kezdte meggyújtani a benti
gyertyákat. Megpillantottam mögötte Hans mester „Noli me
tangere!” (Ne illess engem!) festményét, amit akkor adott el
apának, amikor először megérkezett hozzánk: a földöntúli Krisztus
visszahökken Mária Magdolna dús idomaitól, amelyek ragyognak
a félhomályban. – Nem nyugtalankodom minden munkája miatt –
tette hozzá megnyugtatóan apa, amikor látta, hogy a vallásos képet
nézem, majd ő is a kép felé fordult. – Ezen a képen például
könnyen felismerhető, hogy ez a festő tudja, hogy a tehetsége
Istentől való. Szeretem ezt a művet az alázatosságáért, hogy olyan
mű, amelynek megfestésekor a mester visszafogta a zsenialitását,
hogy hálát adjon Istennek. Az ehhez hasonló festményekben
ismerek rá Hans mesterre, mint rokon lélekre…
Mostanra összeszedtem annyi önbizalmat, hogy érvelni
próbáljak. – De apa – kezdtem, és fogva tartottam a tekintetét. – A
családi portrénkat sosem szántuk vallásos képnek, és még ha nem
is érzed sikerültnek, nem tarthatod ebben egyedül Hans mestert a
felelősnek. Nem emlékszel? Te voltál, aki arra buzdítottad, hogy
pontosan így fesse meg. Majdnem egy teljes estét töltöttél vele,
hogy kitaláljátok a kompozíciót. Az utasításaid alapján
végigpróbáltuk a festményen elfoglalt helyünket, és hahotáztál az
ötleten, hogy a bolondot állítsa a család közepére. Legalább
annyira a te ötleted volt, mint az övé.
Rövid csend következett. Apa lesütötte a szemét, aztán megint
felsóhajtott, fáradtan a homlokára tette a kezét, elsimította azt, ami
talán fájdalom lehetett redőkkel barázdált olajbarna bőre alatt,
majd ismét rám pillantott, és elismerő bólintással állta kihívó
tekintetemet.
– Egyenesen a lényegre törsz, Meg – jelentette ki szomorúan.
– És nem is sejted, mennyire igazad van. Jóval többért lehet
hibáztatni, mint amit szívesen elismerek. A magam idejében
valóban én buzdítottam szabadgondolkodásra és kísérletezésre,
talán túlzott mértékben is. Az aranykorban, amikor még fiatalok
voltunk, és minden olyan frissnek és ártatlannak tűnt, olyan
izgalmasnak látszott az öncélú változtatás. És most, amikor hallom
az ártatlan „Rám! Rám! Rám figyeljetek!” kiáltásokat, nem is
beszélve arról a pusztításról, amit azok követnek el, akik valóban
az ördög szálláscsinálói, gyakran eltűnődöm, mennyire vagyok
bűnös Isten szemében, hogy élveztem azt a sok belekontárkodást
és változtatást? Mennyire vétkes a céltalan kíváncsiságom abban,
hogy kinyitottuk Pandóra szelencéjét, és hagytuk, hogy ilyen sok
gonoszság szabaduljon rá a világra…
 A tekintetéből most már sütött a kín, oly annyira, hogy
éreztem, hogy a szemem szánakozó könnyektől homályosul el.
Nem találtam szavakat, amelyekkel eloszlathattam a gondjait, de
találtam magamban annyi bátorságot, amennyit eddig még soha,
hogy megérintsem a kezét, a vigasztalás néma, de reményeim
szerint érthető gesztusaként.
Száraz és hűvös volt a bőre. Nem húzta el a kezét, nem
fordította el rólam a tekintetét, és bátorságot öntött belém, hogy
sötét tekintetében csökken a fájdalom. – Változik a világ, ennyi az
egész – mormoltam. – Senki sem bűnös benne… Senkinek a
cselekedeteit nem lehet ezért okolni. Az időt nem lehet
visszafordítani… ne hibáztasd magad. Semmi sem a te hibád.
Nem vette le rólam a tekintetét, és lassan a fájdalom köde
felszállt róla, és az ismerős incselkedő vidámság vette át a helyét,
amellyel a világot általában nézte.
– Látom, te is az új világ szülötte vagy, Meg – jelentette ki
szokott hangján. – És tudom – felemelt kézzel belém fojtotta a
szót, amivel a kézenfekvőre akartam rávilágítani –, hogy az a
nevelés tett ilyenné, amit tőlem kaptál. Látom, csak régimódi
öregembernek tartasz. És talán az is vagyok. Talán az vagyok.
Tétován rám mosolygott. És hirtelen tündöklő bizonyosság
fogott el. Lehetetlen, hogy ez az ember bármilyen kegyetlenséget
kövessen el! Johnnak igaza kell, hogy legyen: meggondolatlanul
rossz következtetésre jutottam, és hónapokon át feleslegesen
gyötörtem magam a félelemmel, hogy a sötétség megszállta apa
lelkét, és mindezt azért, mert nem ismertem az okokat, hogy miért
hozott haza egy rabot a kerti őrházunkba. De most, hogy csak mi
ketten, szívből jövő, őszinte beszélgetést folytattunk, káprázatosán
kézenfekvő volt, hogy apa túlságosan értelmes ahhoz, hogy
fanatikus váljék belőle. A felismerés nyomában rám törő
megkönnyebbülés ereje teljesen megnémított.
Eltűnődtem, vajon meddig állhattunk ott így? Ugyanannak a
gyertyafény foltnak a szélén, a vallásos festmény alakjai lenéztek
ránk, és majdnem úgy néztünk egymásra, mint a szeretők.
– Imádkozol velem, Meg? – kérdezte végtelen gyöngédséggel,
kivonva a karját a kezemből. – Hálát mondunk Margaret
megmentéséért?
Gombóc volt a torkomban. Bólintottam, és esetlenül térdre
ereszkedtünk. A tekintetemet elfordítottam az ajtó mögött lógó
korbácsról, és hozzá hasonlóan azért imádkoztam, hogy mind
ugyanabban higgyünk, és béke legyen köztünk és Isten között.
Miközben a szám a latin szavakat formálta, amelyeket a hozzánk
hasonló hívők ezervalahány éve mormoltak, hagytam, hogy az
elmém érzelgősen apa gyermekkorának Londonjánál időzzön, a
városnál, ami még mindig Isten jóságához intézett, kőbe vésett és
fába faragott ima volt, amelyben a Szent Páltól kivezető utcák
hálóját járva – amelyeket Ave Mariának és Paternosternek
neveztek – mintha istentiszteleten vett volna részt az ember.
Lehetetlen volt nem arra gondolnom, hogy Hans mester festménye
a családunkról szintén Isten műve, egy más formát öltött
istentisztelet, a gazdagabb idők imádata. De megtiszteltetésnek
éreztem, hogy osztozhatok apa Istenről alkotott személyes
látomásában, a gyermekkor elveszett ártatlanságának keresésében.
Úgy éreztem, mintha eggyel több bizonyíték lenne arra, hogy az én
Istenem lemosolyog rám, és helyrehozza az életemet. Még ha ez a
találkozás apával nem is az az ölelés volt, amelyről álmodoztam,
nevelőapám ekkor engedett magához a legközelebb.

– Mit szólna apa? – suttogtam, és szinte megrészegülten

figyeltem a leveleken átsütő nap foltjait, miközben John
kinyújtotta a karomat, és egy ujjával nagyon lassan végigkövetett
rajta egy képzeletbeli vonalat. Megborzongtam a gyönyörűségtől,
és félig lehunytam a szemem, és követtem az érintését, ahogy a
csuklóm és a tenyerem felé haladt.
– Tudja – suttogta ugyanúgy John, ahogy az ujja az útja végére
ért, és a kezemet egy csókra az ajkához emelte. Gyöngéden
megcsókolta a hüvelykujj és a mutatóujj közötti kis dombot, és a
nyelvével lassan szétfeszítette, és a fogaival az alatta levő vékony
bőrhártyát harapdálta. Aztán abbahagyta, és szikrázott a
nevetéstől. – Hát persze. És te is tudod, hogy tudja, Meg.
A furcsa az volt, hogy tudtam. Minden olyan egyszerű lett,
amikor másnap reggel felébredtünk. A faluból – ahol már nem
voltak új betegek – hazafelé tartva, a déli hőségben, az árnyékos
ligetben, ahova John vezetett, és ahova vakon követtem, álmosan
élvezve a bogarak bódult zümmögését és az aranyló folyóvízen
csillogó napfény látványát, egyre egyszerűbb lett. Bólintottam,
mintha érteném. Úgy éreztem, értem is.
 John a csóktól még bizsergő kezemre tette a kezét, és a
csípőjére irányította. Éreztem, ahogy a másik keze átkarolja a
derekamat, majd lejjebb csúszik. Mintha táncoltunk volna, mintha
a testünk tudná, milyen lépés következik; egymás felé fordultunk,
a testem egy fatörzsnek támaszkodott, ő pedig olyan szorosan
simult hozzám, hogy éreztem gyors szívverését; olyan kapkodó
volt, mint az enyém gyűrött köpenyem alatt. Nagyon közelről
láttam enyémbe fúródó tekintetét, és az ajkán játszó kis félmosolyt,
ahogy két lélegzetvétel között ezt suttogta: – Ha most így látna,
megkorbácsolna… ez igaz. De éppen ez a lényeg. Már mindenki
mást férjhez adott. De téged nekem tartogatott. És tudja, hogy
most itt vagyok. Hogy magamnak követeljelek.
Csak részben okozták a szavai, a megkönnyebbülés, amit a
tudat jelentett, hogy nem feledkezett meg rólam a családom,
miközben apa egyik házasságot a másik után rendezte el; hogy
mindeközben egy ki nem mondott cél vezérelte. Részben a
karomat simogató napsütés okozta. De ha úgy éreztem, hogy
édesen csorgó mézzé válók, akkor ezt az okozta, hogy éreztem
Johnt a bőrömön, éreztem, ahogy izmos teste, a bőre követelődzőn
hozzám simul, és a szája a nyakamat csókolja.
Órákkal később, amikor csodálkozva összehúztam magamon
gyűrött ruhámat, hogy eltakarjam ragacsos meztelenségemet, arra
gondoltam, hogy fogalmam sem volt. Halvány sejtelmem sem volt.
Tele emlékekkel, amelyek csupa benyomás és semmi szó, csak
boldogság voltak, mélyebben befészkeltem magam álomtól
elnehezült karjai közé. Vastag szálú fekete szőrzet borította a
mellkasát, és egy fekete szőrcsík húzódott végig izmos felsőtestén.
Halvány bőre volt, nagy csontú, sovány és izmos karja, lába is
szőrös volt. Megmoccant, és félig nyitott szemével rám nézett,
aztán felém nyúlt, felemelte az államat, és miközben ajka az
enyémhez közeledett, elmosolyodott. Aztán végigsimította a
testemet – tekintete követte a keze útját –, tenyerébe fogta a
mellemet, és ugyanolyan csodálkozással, mint amit én is éreztem,
lágyan felnevetett. – Gyönyörű – mondta álmosan. –Az enyém. –
És ismét a karjába zárt.
Arra ébredtem, hogy fél könyökre támaszkodva lenéz rám, és
gyöngéd mosolya láttán feltört bennem a boldogság.
– A házasságunk doktorok egyesülése lesz – mondta. Mintha
nem lett volna tudatában, hogy még meztelen, mintha nem érezte
volna, hogy a könnyű szellő a haját borzolja. Hirtelen zavarba
jöttem, lesütöttem a szemem, és az alsóingemet kezdtem
keresgélni. Nem csak meztelen voltam; rájöttem, hogy
becstelennek is érzem magam, mert nem mondtam el, hogy
gyógyítottam meg Margaretet, mégis kínosan érintett, hogy egy
hozzá hasonlóan nagy tudású embernek elmondjam a fűzfakéreg-
főzetet, és szembesüljek azzal a lehetőséggel, hogy mint régi
babonát tréfának vegye az eljárásomat, és arra is gondoltam, hogy
a helyében talán rossz néven venném, hogy egy képzetlen leány
megment egy életet, amit az ő tudománya esetleg nem mentett
volna meg. Ami tisztességtelen volt: a betegség egyeseket elvitt,
másokat megkímélt, mert ez volt Isten akarata, és nem
szükségképpen ahhoz az egyszerű főzethez volt köze, amit
Margaretnek készítettem. És Johnnál senki sem volt bátrabb,
amikor az életét és az egészségét kockáztatta a deptfordi
szegénynegyedekből menekülő betegek gyógyításakor. Zavartan
magamra kapkodtam az ingemet, a kezem és a karom
belegabalyodott a ruhaujjakba, gombokon és zsinórokon akadt
fenn, és azon töprengtem, mit tegyek, amikor meghallottam a
kérdését:
– Szóval mondd meg, mit adtál neki?
És nem volt a kérdésében más, mint érdeklődés.
– Apád azt mesélte, hogy egy főzetet itattál vele… – folytatta,
és most, amikor felpillantottam, kedvességet láttam a szemében,
azt, amire a tanulószobából emlékeztem, amikor rá akart valami
felfedezésre vezetni. – Hallgatlak – mondta, és tudtam, hogy
valóban rám figyel. És abban a pillanatban azt is tudtam, hogy nem
fog kinevetni.
Még mindig kicsit feszélyezetten válaszoltam. – Nos… mialatt
rád vártam, hogy üzenj… fűzfakéreg-főzetet adtam neki.
Bucklersburyben az egyik asszony ajánlotta réges-rég. Állítólag
lehűti a vért. Korábban rajtam is segített, és Margaret állapota
kétségbeejtő volt. Arra gondoltam, talán segít… De gondolom,
csak szerencsénk volt – halkult el a hangom.
Elmosolyodott, de a mosolyában nem volt gúny. Őszintén
érdekelte a felvetés, és úgy éreztem, nagy hatással van rá. Úgy
gondoltam, Johnban olyan kevés önző kivagyiság van az
egyszerűség és megnyugvás iránti szeretete boldog
kótyagosságában, hogy magára nézve nem érezte fenyegetőnek,
hogy olyan orvosságot próbáltam ki, amire ő nem gondolt, és ami
csodával határos módon segített is. Úgy véltem, a szerénysége
abból származik, hogy a háborúk utáni időkben nőtt fel, és
valószínűleg az akkori szenvedés alakította a jellemét oly módon,
amit mi, a békeévek sikeres gyermekei nem ismertünk, és
elképzelni sem tudtunk. – Á, szóval fűzfakéreg – mormolta. –
Gyógyító kezed és jó ösztöneid vannak. Nem tudom, nem kellene-
e beszélnem Butts doktorral erről most, hogy együtt fogok vele
dolgozni. Többet is használhatnánk, megpróbálhatnánk kideríteni,
hogy segít. Ugye, nem bánod, Meg?
A fejemet csóváltam. Elpirultam, de örömömben, és nem a
meztelenségem miatti szégyenemben. Olyan büszke lennék,
gondoltam, ha az otthon kotyvasztott orvosságaim elősegítenék
John orvosi pályafutását! Bátrabban jegyeztem meg. – Nagy kő
esett le a szívemről, hogy túlélte a krízist, mielőtt eret kellett volna
vágnod rajta. Megrémít az érvágás.
A kis orvosi szentségtörésem feletti rosszallása helyett
elgondolkodva bólintott. – Hát igen. Néha bennem is felmerül,
hogy segít-e az ilyesmi.
Most már feltűnt neki a szégyenlősségem. Ő is az ingéért nyúlt
– gondolom, azért, hogy eloszlassa a zavaromat –, és kirázta,
mielőtt a karját az ingujjba csúsztatta. De továbbra is boldognak és
nyugodtnak látszott.
– John… – Bátorságot merítve abból a fesztelen meghittségből,
ami köztünk volt, nekiveselkedtem a kérdésnek, amit sosem
mertem feltenni. – Ha most már nemsokára összeházasodunk, nem
kellene-e mesélned a családodról? Semmit sem tudok arról,
honnan származol, és kik voltak a rokonaid. A semmiből… kész
emberként… jelentél meg egy nap mint a tanítónk…
Nem mintha számított volna. Sokan voltak az ismerőseink
között, akik a semmiből teremtek elő, a háborúk romjain nőttek
fel, amelyek elpusztították a fél arisztokráciát, vagyonokat
semmisítettek meg, és káoszt okoztak az országban. Wolsey
bíboros egy mészáros fia volt, a titkára, Thomas Cromwell egy
kocsmáros fia. Apa nagyapja pék volt. John mindig is a körünkhöz
tartozott, és ennyi elég is volt, de ha Isten színe előtt egyesülünk,
valamit csak kell tudnom arról, hogy voltak-e testvérei, milyen
szülőktől és milyen helyről származik?
 Bizonytalanul körülnézett, az inge feszes, izmos mellkasára
tapadt. Éreztem az illatát magamon, beszívtam és ízlelgettem az
együttlétünk emlékét, miközben kezdte bekötni a szalagjait. – Egy
élet áll rendelkezésünkre, hogy elmondjam a történeteimet, ezért
most nem is sietnék velük – mondta, és láttam, hogy gonddal
válogatja meg a szavait. – Fiatalon elvesztettem a családomat.
Tudod, hogy apám meghalt. Aztán volt egy jó mostohaapám, de őt
is váratlanul elvesztettem.
– Utána a nagynénémhez kerültem Burgundiába, amíg ő is meg
nem halt – folytatta múltba révedő tekintettel. – Majd a louvaini
egyetemen tanultam. És utána utazgattam. Fiatalkoromban
mindenhova elmentem, és próbáltam megtalálni a módját… – kis
szünetet tartott –, hogy ismét felleljem a rokonaimat. Olyanokat
kerestem, akik emlékeztek rám a háborúk után. A felét sem tudod.
Nemcsak Németalföldön kóboroltam, hanem annak idején a
királyságon keresztül-kasul, és azon túl is. Jártam Írországban.
Skóciában. De nem jutottam semmire. Az egyetlen rokonom, aki
megmaradt, a bátyám volt, és sosem álltunk közel egymáshoz… –
Az arcára csendes vágyódás ült ki. – Furcsa módon most
Londonban van. Amikor hazatértem, többek között vele is
szerettem volna felújítani a kapcsolatomat. De eluralkodott
köztünk a hidegség. Olyan szakadékok támadtak, amelyeket nem
lehet áthidalni.
Arra gondoltam, ezt nem is esne nehezemre megérteni. Amikor
most az arcán tükröződő kifejezést néztem, félig-meddig
Elizabethet láttam, és magamban némán megfogadtam, hogy ha
legközelebb találkozunk, javítok a kettőnk közötti kapcsolaton.
– Szóval így esett – mondta most John. Már felhúzta a
harisnyáját, és most a nadrágja után tapogatódzott.
– Aztán Erasmus – és apád is – azt mondta, hogy a tudomány
közösségében új családra lelek. – Felállt, és megigazgatta a
ruháját. Aztán odaadta a szoknyámat, és olyan ügyesen adta rám,
mint egy szobalány. – Hazatérésnek éreztem. Így azután új életet
kezdtem. Mindez természetesen már lényegtelen. Hiszen most itt
vagy nekem. – Nevetett, és befejezte a mondanivalóját. Egy kicsit
szomorúan jöttem rá, hogy alig tudok róla többet, mint korábban.
Talán mindig is titokzatos egyéniség marad. – Most már igazi
családot jelentünk egymás számára. – Csókjaival elsimította a
homlokomon a zavart ráncokat. – Nekem ez elég.
 Megfordított, és lehajtott fejjel, hirtelen nagy hozzáértéssel
kezdett bíbelődni a ruhám befűzésével. – Szívd be a levegőt –
utasított élénken, és az ingváll alá simította az alsóingem kilógó
szárnyát.
Ez felkészületlenül ért. Kicsit meghökkentett, hogy milyen jól
ért ahhoz, hogy kell a női öltözéket rendbe tenni, így
szándékommal ellentétben élesebben jegyeztem meg: – Akár
szobalánynak is elmehetnél, John uraság!
Nevetett, és úgy húzta össze a fűzőt, mintha egy öltöztető-baba
lennék. Rádöbbentem, hogy cseppet sem szégyenkezik e miatt a
tudás miatt, sem amiatt, ahogy tudatában volt szerény gallérom –
amit ezek után tett fel – hímzett csipkéjének titkos módijaival.
Már-már büszke volt arra, hogy ismeri a csínját-bínját. Felvette a
főkötőmet is, és a fejemre tette, majd ügyes kézzel megigazgatta,
hogy eltakarja a hajamat. Arra gondoltam, talán rá akar vezetni
valamire.
– Nos – nevetett még mindig könnyű szívvel, amikor végül
elkapta kérdő pillantásomat –, az igazság nevében tudnod kell,
Meg, hogy nem voltam mindig hűséges az eszményedhez.
Kelletlenül bólintottam; nem akartam erről tudni, de naivnak
sem akartam látszani, bár éreztem, hogy az én boldogságom kezd
megcsappanni. – Itália… – jegyeztem meg, és igyekeztem nem
túlságosan komor hangot megütni.
Újra megcsókolta az orromat, és mélyen a szemembe nézett.
– Megbántottalak – mondta, és a hangján lesújtottság érződött.
– Nem lett volna szabad jártatnom a számat. A túl sok igazság
mindig nehéz.
Kibontakoztam a karjából, felkaptam a köpenyemet. Még
mindig – és úgy tűnt, akaratom ellenére – zaklatott voltam,
nyomorúságosán sebezhetővé tett az emlék, hogy most adtam oda
magam ennek az embernek ebben az erdőben; azzá tett, amikor
eszembe jutott a szűzhártya felrepedése, a mellemen, a nyakamon
vöröslő csóknyomok, a ruhákon levő foltok; hirtelen megrettentem
attól a megrendítő lehetőségtől, hogy egy nap egy másik
asszonynak beszél ugyanígy rólam: Rád emlékeztetett.
– Mindez már a múlté, Meg – hajtogatta meggyőzően, de kellő
távolságban maradt; nem volt annyira meggondolatlan, hogy addig
próbáljon megérinteni, amíg a sértettségem el nem múlik, de
láthatóan sejtette, milyen gondolatok kavarognak a fejemben. –
Soha ne nézz vissza. Ezek sosem voltak komoly dolgok; tudod te
is, hogy soha többé rá sem nézek más nőre. Rád találtam.
A vállamra terítettem a köpenyemet. Még most is harisnyában
állt. A csizmáját és a köpenyét a fű és a levelek fészkében
felejtette, amit a testünkkel lapítottunk le. Olyan volt, mint egy
hatalmas gólya vagy inkább egy holló, ahogy magasan, feketén és
váratlanul aggodalmasan állt ott. És éppoly váratlanul meg
akartam neki bocsátani.
– Azt hiszem, ideje mennünk – mondtam, és a kedvéért még
mosolyogni is volt erőm, és élveztem a látható megkönnyebbülést,
ahogy fáradságosan a csizmája után nyúlt, és komikusán fél lábon
ugrálva előbb az egyiket, majd a másikat fűzte be.
– És – folytattam, mielőtt ideje lett volna összeszednie magát,
mert azt akartam, hogy örökre jegyezze meg, milyen érzés
sebezhetőnek és magányosnak lenni – ideje, hogy megmondd
apának, hogy igent mondtam, és kikérd az engedélyét, hogy
elvegyél feleségül, még ma este!
– Ma este. – Már felvette a köpenyét, és a vállán igazgatta.
Aztán az állkapcsa megfeszült az eltökéltségtől, rám vigyorgott, és
a kezét nyújtotta, hogy kivezessen az erdőből. – Igazad van,
feleség – mondta szilárdan. – Jók az ösztöneid. Ma este van itt az
ideje.

A kapunál váltunk el. John az Új Épület felé indult, hogy

megkeresse apát. Én egyedül, csaknem a föld felett lebegve
mentem fel a szobámba.
Levettem a ruhámat. Megnéztem magam a tükörben.
Karmolások voltak a hátamon és a fenekemen, ágak a hajamban,
vörös nyomok a mellemen, és egy kis erős, láthatatlan fájdalom a
lábam között. De a szám telt és vörös volt, a szemem ragyogott, és
még, amikor vizet hoztak fel, akkor is nehezen szántam rá magam,
hogy belelépjek, mert még érezni akartam magamon az illatát.
Addig súroltam magam, míg a bőröm rózsaszín nem lett és
vacogni nem kezdtem a hideg víztől, majd gondosan megtöröltem
minden porcikámat, gyógykenőccsel bekentem magam, és titkos
remények és félelmek igénye nélkül készülni kezdtem az új életre.
Ünnepi ruhát vettem fel: a sárga ruhámat öltöttem magamra, amit
azon a januári napon viseltem, amikor visszatért. Megtaláltam a
rövid gyöngysort, amit apától kaptam a nagykorúságom
alkalmából, és amit alig volt lehetőségem hordani. (Újonnan
támadt elégedettségem juttatta talán az eszembe Anne Cresacre-t
és a borsóból fűzött gyöngysort, amit apától valódi gyöngyök
helyett kapott, és rájöttem, mennyivel jobban jártam.)
Kipirosítottam csókoktól duzzadt ajkamat és fénylő arcomat. És a
tükör előtti megszokott gyors és futó pillantás helyett
körbeforogtam és magamra mosolyogtam, s élveztem, milyen
finom a selyem, ha végigsimítom, és pörgés közben, hogy szétterül
a szoknyám. Szerettem volna szép lenni, amikor apa a vacsora-
asztalnál megteszi a bejelentését.
Nem akartam senkivel sem beszélni, mielőtt kitudódik a nagy
hír, ezért leültem az ágyamra, hogy kivárjam, amíg elérkezik a
vacsora ideje. Képtelen voltam a hímzésemre vagy egy könyvre
összpontosítani. Ólomlábon járt az idő. Hallottam a folyosó
végéről a még ágyban fekvő Margaret hangját, aki boldogan
énekelt, egy szobalányt, aki egy közeli kis szobában püfölt
valamit, Alice úrnőt, aki a földszinten, a lanton éktelenül hamisan
játszott egy dallamot. Az ablakhoz mentem, és láttam, ahogy Hans
és Nicholas mesterek a kertben sétálgatnak, de aztán elhúzódtam
az ablaktól, nehogy véletlenül észrevegyenek, és lehívjanak
magukhoz. Még egy lépést hátráltam, és onnan néztem két mókust,
akik játékosan rohangáltak a gyepen, majd a legközelebbi fán.
Visszaültem. A nap még magasan járt az égen. Még az edények
zörgése sem hallatszott, ami azt jelentette volna, hogy majdnem
vége a délutánnak.
Végül nem bírtam tovább a csendet. Lábujjhegyen
leóvakodtam a földszintre, ki a kertbe, és a nappal süttettem
magam, beszívtam a rózsák mézillatát és élveztem a madarak
csicsergését. Minden, amit az érzékeim közvetítettek, titkos
izgalommal emlékeztetett arra, hogy délelőtt az erdőben test a
testen siklott, és még az ágon üldögélő seregély kíváncsian
letekintő fekete, csillogó szeme is Johnt juttatta az eszembe.
Amikor megpillantottam apát, aki levéllel a kezében lassan
sétált a kerti úton az Új Épület felé, szinte táncos léptekkel
szaladtam utána a százszorszépekkel és boglárkákkal telehintett
füvön, olyan könnyű léptekkel, hogy apa meg sem hallotta, hogy a
háta mögött jövök. Amikor lágyan a vállára tettem a kezem, és
kérdőn a nevét mondtam, megriadt. Felém fordult. Azt hittem,
örömet és izgatottságot látok az arcán, és az ajka a jövőnket
megáldó szavakat formálja majd, de nem így történt. Borostás volt
az arca, gondoktól terhes és komor. – Apa – kezdtem újra –
beszéltél… – Elakadt a hangom, mert a szemében tükröződő
kíméletlen fájdalom belém fojtotta a szót, így már nem fejezhettem
be: – Johnnal?
Hát persze hogy nem beszélt, döbbentem rá, és meg tudtam
volna pofozni magamat az ostobaságomért. John az Új Épületben
várta, apa pedig éppen most indult oda.
Volt valami szánalomhoz hasonló apa sötét arckifejezésében.
– Tudom, hogy komoly beszélgetést folytattál Johnnal –
jelentette ki komoran. Nem erre a válaszra számítottam. Olyan
volt, mintha a kérdésemet meg sem hallotta volna. – De attól félek,
rossz hírem van. – Meglengette a levelet. – Edward Guildford
meghalt.
Leesett az állam. Miről beszél, gondoltam? Fogalmam sem
volt, kicsoda Edward Guildford. Apa nap mint nap kapott
leveleket, amelyekben arról értesítették, ki halt bele az izzadásos
betegségbe. Miért sújtotta le hirtelen ennek az idegennek a halála?
Mi köze lehet hozzám és ahhoz a fontos kérdéshez, amit feltettem?
Annyit azonban láttam, hogy úgy véli, többet kellene tudnom.
Amikor észrevette értetlen tekintetemet, dühösen csóválta a fejét. –
Ugye, fogalmad sincs, ki az? – förmedt rám. A boldogságomba
vetett bizonyosságom csökkent, ahogy a fejemmel nemet intettem.
A szám már egy semmit sem tudó „Ki az?”-t formált, amikor apa
az ajkamon lebegő kérdést látva még mérgesebben rázta meg a
fejét. – Ne most, Meg – mondta durván. Még sosem láttam ilyen
nyersnek. Ő azonban egyetlen szó nélkül sarkon fordult, és
dühösen elvonult az Új Épület felé.
Riadtan álltam, és néztem, ahogy otthagy.
Amikor az ajtóhoz ért, láttam, hogy egy alak válik ki az Új
Épület mögötti árnyékból, és nagy léptekkel elindul apa felé. John!
Újból derűsebb lett a kedvem, kivált az után, hogy John bement
apa után, és becsukta maga mögött az ajtót.
Lesétáltam a folyóhoz, a lelkem tele volt nyugtalansággal, amit
képtelen voltam megfogalmazni. Néztem, ahogy elhaladnak a
halászcsónakok a kertünk előtt. Amikor Hans mester megállt
mellettem, egész egyszerűen feltettem neki a kérdést:
 – Kicsoda Edward Guildford? – Arra gondoltam, hogy most
töltött két hónapot az udvarnál, és megkörnyékezett mindenkit,
akitől megbízást remélt. Talán ő tudja.
És nem is csalódtam. Nem kérdezte, miért akarom tudni, csak
láthatóan örült, hogy megcsillogtathatja a tudását. – Bizonyára Sir
Edward Guildfordra gondol. Az udvar egyik legbefolyásosabb
személyisége. Ő irányította a greenwichi ünnepségeket. Nagydarab
férfi. Fekete hajú. – Örömteli fontoskodással fújta fel magát. –
Sokszor találkoztam vele.
– Köszönöm – válaszoltam. Még most sem értettem semmit.
Otthagytam Hans mestert a parton, és visszafelé sétáltam.
Elmentem az Új Épület mellett, és bekukkantottam. Hangokat
hallottam a benti félhomályból, de olyan csendesen beszélgettek,
hogy lehetetlen volt kivenni, miről van szó. Pár percig idegesen
tébláboltam az ablaknál, de se hátratolt széklábak csikorgását, se
kulcs motoszkálását nem hallottam.
Visszasétáltam a házhoz, és megálltam a hátsó ajtó mellett;
néztem, ahogy a nap a láthatár széle felé süllyed, és megnyúlnak
az árnyékok. Nyugtalanságomban képtelen voltam egy helyben
állni vagy bemenni. Azután végre megláttam a két kis alakot az Új
Épületből kilépni: apa megállt, és a zárral szöszmötölt, John
viszont nagy léptekkel elindult felém a kerti úton. Elé szaladtam.
Amikor közel értem hozzá, láttam, hogy nem fog megállni. A
szeme kivörösödött, bedagadt, az arcán könnyek nyomait láttam.
De akárki miatt sírt, az nem én voltam. Üres tekintettel nézett le
rám, és folytatta az útját. – John…? – kezdtem, és félelem nyilallt
belém, ahogy megfordulva a nyomába szegődtem.
– Ne most, Meg – mondta olyan nyersen, mint apa korábban,
majd mintha felzokogott volna. Meggyorsította a lépteit, a kettőnk
közti távolság nőtt, és John bemenekült a házba.

Elég volt egy pillantást vetni apa arcára, hogy jeges legyen a
hangulat a vacsoraasztal körül. Az volt a benyomásom, hogy
nemcsak én, de más sem tudja, mi ennek az oka. Hans mester a
szemöldökét táncoltatta felém, hogy jelet adjon titkolt
értetlenségének, de abbahagyta, amikor tudomást sem vettem róla.
John nem volt köztünk. Az egész teljesen valószerűtlen volt, mint
egy álmaimba befurakodó éber lidércnyomás. Igyekeztem
mozdulatlan maradni, hogy ne vonjam magamra – sárga ünnepi
ruhában, gyöngysorral a nyakamban – a figyelmet. Végig
lesütöttem a szemem, és próbáltam nem gondolni az
emlékezetembe idézett bűnömre, a lábaim közötti éles, kitartó kis
fájdalomra. Halálos csendben ettünk.
– Ma este a kápolnába megyünk – jelentette be apa, eltolva az
ételt, amihez hozzá sem nyúlt. – Temetésre. Sir Edward
Guildfordot, aki az izzadásos betegségbe halt bele, közöttünk
temetjük el. Isten nyugosztalja.
A tekintetek rászegeződtek, egyik érteden vacsorázó a
másiknak küldött titkos, kérdő pillantásokat. Láttam, hogy Will
Roper és Margaret (aki már felkelt a betegágyból, de sovány
vállára még a betegágyban viselt kendőt terítette) egymás felé
fordulva felvonták a szemöldöküket. Vajon ez volt a magyarázat?
Még nekik, akik kétségkívül tudták, kicsoda Sir Edward Guildford,
sem volt fogalmuk arról, miért temetik el a családi kápolnánkban.
Ilyesmi eddig még nem fordult elő. Apa nem közölt többet. A két
idegenből jött felhagyott az udvariasság színlelésével, és
leplezetlen kíváncsisággal néztek egyik megnyúlt arcról a másikra.
Alice úrnő leszegte a fejét, és az ételét bámulta.
Fekete köpenyt terítettünk a ruhánk fölé, és fáklyák fénye
mellett átgyalogoltunk a faluba. Margaret a gyöngesége ellenére
Will Roperrel ment, aki a karját fogta. Alice úrnő Nicholas
mesterrel ment. Ötven méterrel előttünk apa vezette a menetet
Johnnal, aki akkor osont ki a házból, amikor elindultunk, de
annyira beburkolódzott a köpenyébe, hogy az arcát nem lehetett
látni. Egyenesen elment mellettem. Senkihez sem szólt. Rázkódott
a válla.
És én hátramaradtam, amennyire csak tudtam, hogy ne lássam
azt a vállat, és ne kelljen átélnem a megaláztatást. Hans mesterrel
zártuk a sort. – Nem értek semmit – kesergett halkan a fülembe. –
Mi ez a temetés?
A fejemet rázva jeleztem, hogy én sem értem, de előrenéztem
továbbra is. Felváltva hol kábultság lett úrrá rajtam, hol elöntött a
rettenetes zavar forró hulláma, vagy a rosszullét, mintha
üvegszilánkokat ettem volna, és most lassan összemorzsolnám
magamban. Olyan nehezemre esett az érzéseimen uralkodnom,
hogy képtelen voltam bárkihez is szólni. Nem akartam lovat adni
Hans mester alá, hogy tovább beszéljen hozzám.
 – A temetés miatt boldogtalan? – erősködött szokásos zavarba
ejtő őszinteségével, még mindig suttogva, bár ez a suttogás
méterekre is jól hallható volt.
Megint megráztam a fejem. Erőfeszítésem ellenére is
meghatott az aggodalma. De most legkevésbé sem vágytam arra,
hogy olyan faggatódzásra válaszoljak, amit harsány suttogással
tesznek fel a családom háta mögött. Ha megszólalok, gondoltam,
elsírom magam, és bármit elkövettem volna, hogy elkerüljem a
sírással járó megaláztatást.
– Senki sem érti ezt a temetést – súgtam vissza összeszorított
szájjal.
Amikor a kápolnához értünk, a helyzet még dermesztőbben
valószerűtlenebb lett. Nemcsak a feketébe öltözött papunk,
nemcsak egy idegen gyertyák gyűrűjében álló koporsója fogadott
minket, ne csak a családi sírbolt ajtaját tárták ki előttünk, hogy
tömjén és nyirkosság ködében bevigyenek oda valakit, akit
egyikünk sem ismert, de mire bementünk, már térdeplő és
imádkozó emberek vártak minket. Csak férfiak. Mindannyian
fekete köpenyt viseltek. És mind idegenek voltak. Nyilvánvalóan a
városból érkeztek, mert a kápolna előtt lovak topogtak és fújtattak,
a szőrük poros volt a londoni úttól. Színes bokák és csuklók
villantak elő a lovakat csitító szolgák – kétségkívül libériás
apródok – köpenyei alól, bár alaposan beburkolództak. És odébb,
az árnyékban fegyveres kíséret várt néma csendben, noha
képtelenek voltak megakadályozni a fegyverek csörrenését, vagy
azt, hogy a magukon viselt fényes fémre hulló fény meg-
megvillanjon.
Amikor apát és Johnt meglátták, az idegenek egyenként
felegyenesedtek és az illatos gyertyafény ködén át odamentek
hozzájuk. Egyenként odahajoltak Johnhoz, a fejüket odahajtva
suttogtak. Feketébe burkolt karjukkal odanyúltak, és megérintették
John vállát. John feje még mélyebbre horgadt.
Csak miután a menet súlyos léptekkel elindult, és a pap
deklamálni kezdte a Deprofundis… – t (A mélyből kiáltottam
hozzád, ó, Uram; Uram, hallgasd meg az imámat), akkor éreztem a
karomon egy újabb csípést.
– Nézze – sziszegte Hans mester, aki olyan tágra nyílt szemmel
bámult, hogy azt hittem, szögletes arcából mindjárt kiugrik a
szeme. A karja nem mozdult, de a jobb keze mutatóujját felemelte.
Az ujja priapusi2 eltökéltséggel mutatott az idegenekre.
Az egyik csuklya lecsúszott a viselője fejéről, és mielőtt egy
kéz visszacsúsztatta volna, a viselője arca láthatóvá vált egy
pillanatra. Azé, aki John mellett állt; széles, nagy, vöröses és zsíros
arc volt, apró, éles pillantású szemekkel, a haj és a szakáll egy róka
csípős, bűzös gyömbér vörösével. Ismertem ezt az arcot: még
tavaly télen láttam, amikor egyszer kijött Chelsea-be, hogy apával,
„a régi barátjával” sétáljon a kertben, és megvitassa vele a
házassága gyakran felmerülő kérdését. Sosem felejtettem el apa
merev, megfélemlített arckifejezését, amikor az a vaskos kar
súlyosan a vállára nehezedett, és a széles kéz olykor hátba
veregette. – Látta? – súgta most oda Hans mester, és a felismerés
okozta döbbenettől még jobban lehalkult a hangja. – Ez nem a
király?
Élesebb volt a szeme, mint hittem. De bármily kevéssé láttam
is át, ami körülöttünk folyt, gyanítottam, hogy nem kellene tudnia
arról, hogy a király itt van. A családi lojalitás eddig nem sejtett
tartalékaiból merítve összeszedtem minden erőmet, hogy egy
megtévesztően megnyugtató mosolyban részesítsem, és annyi
bizonyosságot sűrítsek a nemleges fejcsóválásba, amennyit csak
tudok. – De – suttogta újra Hans mester – én biztos vagyok benne!
Láttam Greenwichben. Senki sem hasonlít rá. – Elengedtem a
bizonykodását a fülem mellett.
Amint a gyászmisének vége volt, elmenekültem Hans mester
mellől. Már akkor felkészültem, hogy otthagyom, mielőtt a pap az
utolsó latin szavakat énekelni kezdte: – Ha te, Uram, számon
tartod bűneinket, akkor Uram, kinek van ereje elviselni? – És már
szaladtam is végig az ösvényen, otthagyva Hans mestert, mialatt a
sekrestyében a pap és a ministránsai még a Kyrie eleisont
énekelték átöltözés közben, s mielőtt a lovascsapat, amely
visszavágtatott Londonba, a fáklyáival eltűnt az éjszakában.
John bizonyára egyedül, a titkolt gyászába merülve menekült
el. Előttem a sötétségben csak egy fáklyát vivő alak volt: apa. A
többiek tétován, maguk között pusmogva áramlottak ki mögöttünk
a kápolnából.

2
Priapus a termékenység római istene (görögül Priaposz).
 Előrerohantam, hogy utolérjem apát, sietségemben köveken és
gyökereken csúszkáltam, és éreztem, ahogy az ágak és a
szederindák a sötétben hozzám csapódnak, és a könnyek árja, amit
magamba fojtottam, fenyegetően emelkedik bennem. Újból
elkaptam apa karját, csaknem belemélyesztettem a körmeimet. –
Drága Meg – mondta gyöngéden, de vajon annak az embernek a
halálos gyöngédségével, aki megtiltja a kérőnek, hogy elvegye a
lányát? Alig mertem feltenni a kérdést, de nem megkérdezni sem
bírtam.
– Meg kell mondanod – lihegtem, és igyekeztem, hogy a
hangom ne remegjen, ám e tekintetben nem jártam sikerrel. –
Tudnom kell. Egész életemben vártam. Nem értem… – Láttam,
hogy az arckifejezése feszült lesz. – Azt mondta, hogy megkérdezi
tőled – folytattam kapkodva. – Ma. Ma délután. De aztán… ez az
egész… – Elszörnyedve éreztem, hogy a feltörő könnyeimet
nyelem. Apa gyorsabban kezdte szedni a lábát. – Tudnom kell,
apa… megengeded, hogy hozzámenjek Johnhoz?
Kimondtam végre. Félig-meddig arra számítottam, hogy apa
leráz magáról, és otthagy a sötétben, nem is válaszol. A gondolatra
szégyenkező könnyek csorogtak végig az arcomon.
De nem tette. A kérdésem meglepte, méghozzá annyira, hogy
hirtelen megtorpant, és közelebb tolta a fáklyát az arcomhoz.
Hosszan rám meredt, majd szabad kezével szelíden letörölte az
arcomról a nedvességet, és úgy nézte az ujjaira tapadt könnyeket,
mintha nem hinne az érzékeinek. Aztán a kezét a homlokára
szorította, mintha kínzó fejfájás gyötörné.
– Most kérte meg a kezedet… éppen most? – kérdezte apa
kábultan. Legalább annyira nekem válaszolt, mint amennyire
magában beszélt. – Anélkül, hogy Guildfordról mesélt volna? –
Váratlanul olyan dühös lett, amilyennek még nem láttam. Az arca
elsötétült, olyan hideg dühbe merevedett, mintha a kínzókamrában
egy eretneket látna. Durván megragadta a kezemet, és egyetlen szó
nélkül az Új Épület felé vonszolt.
Az ajtó nyitva volt. Bent gyertya égett. John Clement egy
székben ült görnyedten, a köpenye összegyűrődött körülötte, a
karját összefonta a melle és az arca előtt, és úgy megszűnt a világ
számára létezni, mint egy alvó madár. A léptekből bizonyára
hallotta, hogy ketten közelednek, de még csak fel sem nézett,
amikor apa behúzott maga mögött. Csak apa hangja verte fel,
mintha egy, a torkára szorított kés hidegsége térítette volna
magához. Csak, amikor beszélni kezdett, akkor döbbentem rá,
hogy apa nem rám haragszik, hanem Johnra.
– John! – förmedt rá apa. – Meg azt állítja, hogy megkérted a
kezét. De én azt feleltem, hogy csak akkor tehetnéd, ha elmondod
a teljes igazságot, és te még semmit sem mondtál neki. Vannak
titkok, amiket meg kell osztanod vele. Ha mást nem is, de
Guildforddal kapcsolatban mindent el kell mondanod neki.
Visszajövök, amikor már elég időtök volt beszélgetni.
Azzal kiment. A zár kattanására John Clement végre felemelte
kivörösödött szemét, rám szegezte zavaros tekintetét, és tompán
viszonozta a pillantásomat.
 Második rész

Hölgy mókussal és seregéllyel

 8

A hús-vér valóság néha kevésbé meggyőző, mint az árnyak.

John Clement pislogott, de egy darabig alig ismert rá az előtte álló
fiatal nő ijedt arcára, akinek holtsápadt volt a bőre, a szemében
páni rémület ült, és a szája sarkában egy izom rángott. John
Clement egy másik időben volt; ismét gyermek volt, aki a
bátyjával, Edwarddal játszócsontocskákkal múlatta az időt. A két
fiú vékonyka lábain kuporgott a huzatban.
És hallgatták, ahogy a felnőttek az ajtó mögött veszekedtek.
Az évek során más-más hangok. Az apjuké: dühödt bömbölés,
amit az asztalon csapódó ököl vagy a felfordított bútorok
döndülése, vagy a kés nyomán felhasadó szövet reccsenése
követett. Az anyjuké: hideg, ostorozó hangok, a harag felhevült
sikolyai. És a nagybátyáiké. Richárd bácsié, a család
legkisebbjeként óvatosan, sötéten és morcosan, folyton a bütykeit
vagy az ajkát harapdálva, és a saját bőre örökös tépkedései között
a kellemetlen kényszerűségek vagy az érzékenységet sértő tények
vontatott északi hanghordozással történő hajthatatlan
ismertetésével.
George bácsié, egy akaratos fiú irtózatosan rosszra fordult,
halványuló csinosságával, ahogy minden fenyegetésre,
megfélemlítésre, megvesztegetésre vagy átejtésre tett kísérletét
leleplezték, az árulását felfedték, és csak az indulatossága maradt
változatlan. Újabb dühödt üvöltések. És a két nagyanyjuké: az
egyiké, mint a csikorgó fémé, a másiké mézesmázos, manipuláló
siránkozás, legalábbis mindaddig, míg fel nem dühítették, de akkor
mart, mint egy mérges kígyó.
Az Edward néma tekintetében tükröződő kifejezés tökéletes
párja lehetett az övének, ami sima, fiatal arcára kiült, ebben biztos
volt: a gyermek rezignált félelme, akinek nincs befolyása az
életüket élő felnőttekre. Akik fékevesztetten feldúlják az életüket.
Felesleges lett volna gondolatban felsorolni mindazokat a
helyeket, ahol az ajtó túloldaláról a felnőttek veszekedését
hallgatták. Mindig mások voltak, bár lényegüket tekintve mindig
ugyanazok a helyek. Mindig visszavonulóban voltak vagy
támadásban, mindig megadták magukat valamelyik álnok volt
barát, vagy szövetséges, vagy családtag árulásáról elhangzó
tényállásnak, a gyerekek mindig megpróbáltak lépést tartani annak
a gonosztetteivel, illetve a gonosztettekről szóló keserű
beszámolókkal, aki éppen akkor viharzott el háborogva, miközben
apokaliptikus bosszúval fenyegetődzött, és elviharzásánál fogva
már képtelen volt a jó hírét megvédeni, és ami következtetést
tudtak, azt a legutóbbi csatákról szóló beszámolókból merítették.
Azt sosem tudták, kinek van igaza, vagy ki téved. Az ésszel
gondolkodó lények sötétségével és bizonyosságával azt azonban
tudták, hogy az összes felnőtt szinte mindig tévedett. Nem volt
értelme egyenlően szétosztani köztük a szemrehányást vagy
elfogadni nyakatekert, dühödt önigazolásukat. Egyszerűbb volt a
következtetés, amit a gyerekeknek le kellett vonniuk: hogy az
életük, hogy fordul fel fenekestül a legutóbbi őrjöngő csata
eredményeképpen, és egy hét múlva melyik új folyosón találják
magukat.
Az életük ugyanabban a bizonytalanságban és félelemben telt.
De más mértékben szereztek erről tudomást. John három évvel
fiatalabb volt, és ez azt jelentette, hogy három évvel volt fiatalabb
annál, hogy bizalmasan beavassák bármibe is. Edwardnak
mondtak el mindenfélét (bár mindig csak a téves
megállapításokat): – Egy nap egy hasznavehetetlen emberekből
álló család feje leszel, már amennyiben ez bármi hasznodra válik –
mosta össze az apja a szavakat, amikor elég részeg volt ahhoz,
hogy érzelgős legyen, de akkor is mindig csak Edwardnak. Azzal a
férfi kezdte kiönteni a szívét a fiúnak, akinek meg-megrándult az
arca, és bólogatott. Edward nem akart hasznavehetetlenek
családfője lenni. Nem akarta tudni, hogy az apja kit üldöz, kit akar
megölni vagy kivel akar háborúzni, és hogy a tegnap még
legdrágább barátból hogyan lett mára elkeseredett ellenség. Nem
akart egy asztalnál ülni ezzel az ijesztő szőke tornádóval, nem
akarta látni, ahogy a nagy fogai között madarak csontját
ropogtatja, és hordószám gurítja le a torkán a bort. Csendes gyerek
volt, korához képest kicsi és vékony. Nyugalmas életre vágyott.
John Clement emlékezett arra, hogy egyszerre érzett irigységet
és megkönnyebbülést, hogy nem kell ezeket a történeteket mind
hallania. Emlékezett arra, hogy a gyerekkori énje mennyire
vágyott rá, hogy őt ölelje magához szűkölködő apja, és neki
suttogjon, mielőtt a nagydarab test búfelejtő álomba merült. Nem
mintha tényleg tudni akarta volna, amikor egyetlenegyszer
véletlenül rábukkant az apja egyik titkára: nyolcévesen az egyik
folyosón sétált végig Anne halála után céltalanul és nyugtalanul, és
halkan fütyörészve benyitott minden ajtón. Benézett egy
várószobába, és szemközt, egy ablak alatt egy vonagló alakot
látott. Ruhát és mozgást. Amikor alaposabban megnézte, kiderült,
hogy az apját látja, aki hason feküdt, tekergett és lihegett. Aztán
észrevett az apja alatt egy kart és egy lábat, ami máshoz tartozott.
És egy elfordított fejet hosszú, fekete hajjal. John csendben
kiment, és még mindig magában fütyörészve végigment a folyosón
a saját termeibe, bár előtte még érezte, hogy az apja tekintete felé
fordul. A saját lakosztályában az ablakhoz ment, és játszani
kezdett egy tőrrel, amit éppen akkor kapott: ezüstből volt, és a
nemesi jelvényeit a markolatba cizellálták. Kihúzta a hüvelyéből,
és élvezettel hallgatta a fém súrlódását a fémen, majd vissza is
tolta, és ezt még sokszor megismételte. Nem gondolkodott. Így
aztán meglepte, amikor az apja zilál tan berontott; még előtte is az
öltözékét igazgatta, mintha nem lenne abban biztos, hogy minden a
helyén van. Nyugtalanul pillantott az ablakülésen kuporgó fiára, és
így szólt: – Azt hiszem, láttál valamit. – Köztudott volt, hogy
megpróbálkozott minden nőnél, aki hajlandóságot mutatott, és ezt
mindenki ellenvetés nélkül elnézte neki, de továbbra is rettegett
attól, hogy a felesége rájön.
– Nem láttam – emlékezett John a gyermekkori énje válaszára,
és arra, hogy közömbös, szándékosan semmit sem értő tekintetét a
szép, kivörösödött arcra függesztette. És hidegen, elutasítóan
mondta, hogy elejét vegye a további beszédnek. És a lelke
zavartan gömbölyödött össze arra gondolva, milyen beszélgetés
következhet ez után. – Nem. Nem tudom, mire célzol. – És a
megkönnyebbülést sem felejtette el, amit akkor érzett, amikor a
nagydarab férfi bólintott, mert lassan belenyugodott abba, amit
John mondott, aztán kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Még most sem tudta volna megmondani, hogy áldás vagy átok
volt-e kisebbik fiúnak lenni, és tovább megőrizni az ártatlanságát a
legszörnyűbb kegyetlenségekkel szemben, amikre a felnőttek
vetemedtek. De sosem akarta, hogy a keserűség átitassa Edward
iránt táplált érzéseit, aki ezt az egészet vele együtt átélte. Vagy
hogy úgy nőjenek fel – miután az apjuk nemzedékéhez tartozó
férfiak üvöltözéssel, asztalcsapkodással és kardcsattogtatással
elpusztították magukat –, mint hasonlóan gyilkos bolondok,
mintha csak a veszett düh, amit együtt töltött éveikben kénytelenek
voltak elviselni, mérgező örökség lett volna, aminek akaratuk
ellenére is kitették magukat, és amibe belenyugodtak. A hallgatás,
amit az Európába tett rövid utazásnak vélt, egy életen át tartó,
egymással szót nem váltó nehezteléssé fajult, olyan szakadékká,
amit már akkor sem lehetett áthidalni, amikor évek múltán John
végre elismerte, hogy Edwardnak talán mindvégig igaza volt, és
érdemes volna áldozatokat hozni a nyugodt életért.
A dolog keserű iróniája az volt, hogy Edward el akarta temetni
a múltat, és új, nyugalmas életet akart kezdeni. John Clement mély
önutálattal idézte fel, hogy ő maga – aki most felnőttként eleget
tudott már ahhoz, hogy minden lehetséges módon kerülje a
konfliktusokat – akkoriban éppen, hogy forrófejűként viselkedett.
Ő volt, aki igazságot követelt, bosszút, megtorlást sürgetett. Ő
volt, aki Edwardot gyávának bélyegezte, mert beadta a derekát, és
ami megbocsáthatatlan volt, ezt Edward szemére is vetette. Ő
maga kezdte kiásni a kettejük közti szakadékot.
És most Edward halott volt, és a gyűlölködést nem lehetett
elfeledtetni. Nem adódott utolsó esély, hogy a családi hagyományt
megtörjék, és ne essenek abba a gyilkos embercsapdába, amiben
felnőttek. És nem lesz senki, akivel erre emlékezhetne. Csak egy, a
Lambeth-palotában levő szoba emléke marad: miután Morton
érsek úr aludni tért a szomszéd szobában, még látta Edward sértett
pillantását, mielőtt a bátyja hátat fordított neki, és megpróbált
elszenderedni, ő pedig arrogánsán – ifjúkorában ez a hangvétel
volt jellemző rá – szólt át a két ágy között: – Gyáva! – És amikor
másnap reggel felébredt, Edward már nem volt ott. És John most
itt volt, belefulladva ebbe a feketeségbe. Magányosan.
A fehér fő kötő alatt fekete hajú fiatal lány rámeredt a
gyertyafényben. És olyan félelem tükröződött az arcán, hogy
Johnban válaszképpen fellobbant a szánalom aprócska lángja. Elég
nagy volt azonban ahhoz, hogy megpróbáljon a jelenre
összpontosítani. Hogy eszébe jusson: meglett korú férfi már, és az
azóta leélt hosszú élet, mióta a bátyjával csontocskákkal játszott
Anglia összes huzatos kastélyában, ez a lány ott szerepelt a
vágyaiban.
 – Meg – szólalt meg a szavakkal küszködve, és eleinte
meglepte, milyen könnyen jön az ajkára a lány neve, majd támaszt
remélve belekapaszkodott, ahogy a név visszarántotta a jelenbe,
amelyben szerette Meget. – A bátyám volt.

Látta, hogy a lány lélegzete elakad. Látta, hogy összevonja a

szemöldökét, mialatt azon töri a fejét, amit mondott. Aztán azt,
hogy a lány feszültsége elmúlik, ahogy kezdi elhinni, hogy talán
érti. És elmúlik a félelme is. John látta, hogy Meg önbizalma
visszatér.
A lány gyorsan odalépett hozzá, és lenyúlt oda, ahol John ült.
Egy másodperc töredékéig John látta, hogy Meg arcát szinte anyai
gyöngédség szellemid át. Aztán Meg átölelte, és magához
szorította, mint egy gyermeket. John hagyta, hadd lazuljon el a
teste, és simuljon bele ebbe a vigaszt nyújtó ölelésbe; igyekezett,
hogy a gondolatai perceket se szaladhassanak előre az időben, és
ne féljenek attól, ami ez után következik. A gondolataiban
felvillant egy friss emlék, ahogy egy tenyerébe simuló gömbölyű
far enged, és a sötétkék szempár tekintete szenvedélyesen fúródik
az övébe, ahogy a lányt maga alá gyűrte az erdőben. De egy
pillanatnál többet nem bírt ennél az emléknél időzni, amely azt
jelentette, hogy jelenlegi reményei végre győzedelmeskednek
múltbeli reményvesztettsége fölött. Az őt körülvevő sötétség szinte
azonnal összezárult, és elfojtotta a szívében támadt reményt.
Elméje részben tisztában volt vele, mi okozza a félelmét, bár nem
tudta legyűrni a szomorúság hatalmas, mocskos, bőrét összeaszaló
árját. Most már mindent el kellett mondania Megnek. Sir Thomas
ráparancsolt. De ha mindent elmond neki, a lány tudni fogja. És ha
tudja, talán elhagyja. Ettől elakadt a lélegzete.
– Sajnálom – mormolta a lány, és a fejét simogatta. –
Sajnálom. A bátyád… – John azt kívánta, bárcsak láthatná a lány
arcát, de felette volt, és nem mert felnézni. Hallotta a lány
hangjából kicsendülő megkönnyebbülést, amit megpróbált együtt
érző hangjából száműzni, és érezte, hogy a lány megsejtette, hogy
egy rejtélyre bukkant, és most mégis reménykedhet abban, hogy
boldog lehet, és John nem akarta kirántani a bizonyosság e
pillanatából. – Ugye, ő a bátyád, akiről beszéltél? Akivel nem
tudtál kibékülni? – tette hozzá a lány halkan, és a kezét a fejére
tette.
John bólintott. – Mindent megtettél, amit lehetett… Ne tégy
szemrehányást magadnak… Tudom, hogy nem a te hibád volt.
Aztán eszébe jutott. Megrázta magát. John érezte, hogy a lány
kicsit elhúzódik. – De… – kezdte ismét tépelődve – apa ehhez
ragaszkodott, hogy el kell mondanod nekem?
John képtelen volt megszólalni. A lány ezt igennek vette. –
Nem tettél semmi rosszat – folytatta aztán és John most már
kihallotta a hangjából a miatta érzett felháborodását. – Egyébként
is miért haragudott rád annyira?
John elhúzódott. Megrázta magát. Erőt vett magán. Felállt, a
lány fölé magasodott, átfogta a lány vállát és nagyon gyöngéden
maga felé húzta, így most mindketten félig ráhajoltak, félig ültek
az asztalon. – Nem tudom, hogy mondjam el neked – suttogta
John.
A lány elviselhetetlen bizalommal nézett rá. – Ugye nem kell,
hogy továbbra is titkaink legyenek egymás előtt? – kérdezte
suttogva, és egy mosoly árnyéka suhant át az arcán.
Annyira nem szeretném, ha titkolódznom kellene előtted,
esdekelt némán a férfi, de az életem olyan hosszú a tiédhez képest,
és régi titkok annyi rétegét kellene elmagyaráznom. Nem akarom,
hogy azt gondold, hogy rejtett jellemhibám van.
A lány az ő kezére tette a kezét, és ujjai az övébe fűzte. Még
mindig a szemébe nézett. A pillantása lassan zavarttá vált. John
elfordította a tekintetét. Aztán lenézett a lány fehér kezére, és mély
levegőt vett.
– Apádnak igaza van. Van még valami, amit el kell mondanom
neked – jelentette ki fennhangon, a szíve fülsiketítő dobolásán át. –
Ha teljesen őszinte akarok lenni.
– De nem akarom azt sem, hogy ettől bármi is megváltozzon
közöttünk – tette hozzá, és érezte, hogy már könnyebben talál
szavakat, mert egy adomány, a kétségbeesés ékesszólása
aranyszájúvá tette. – Apád azt akarja, hogy meséljek neked a
múltamról. De előbb el akarom mondani, hogy ami kettőnket
egyesít, az az, amit az életünkkel kezdeni szeretnénk. A jelenünk
és a jövőnk együttesen számít, és nem az, amit mindketten
hátrahagytunk a múltunkban. Mindkettőnknek sötét a kezdete.
 A lány bólintott. Zavartan, de még mindig benne bízva. Még
mindig majdnem mosolyogva. – A nőkről akarsz mesélni, akiket
szerettél? – kérdezte. – Nem bánom, ha voltak mások.
Nem. John megrázta a fejét. – Nézd – kezdte. – Emlékszel a
játékra, amit veletek játszattam, amikor még gyerekek voltatok… a
Towerba zárt hercegekről? Apád könyvének az elejéről?
– A hercegekről, akiket Richárd megöletett. – A lány rátalált az
ismerős tanulószobai témára, és meg akarta mosolyogtatni azzal az
érzelmes visszavágyódással, amivel ő viszonyult a játékhoz. – A
dühödt, arcátlan Richárdról. Aki csókot adott, amikor mások
megöletésére gondolt.
Nem. Nem ez volt a helyes megközelítés. John nem tudta, hogy
fogjon hozzá. Nem is emlékezett, milyen régen volt, hogy
magyarázkodnia kellett. Azok közül, akik tudták, már alig volt
valaki életben, és azoknak nem kellett magyarázni. Talán másutt
kellene elkezdenie.
– A testvéremet Edwardnak hívták – mondta tompán.
– Igen – vágta rá a lány zavarodottan. – Tudom. Sir Edward
Guildfordnak hívták.
– Nem tűnődtél el azon, hogy miért nem ugyanaz a családi
neve, mint nekem? – folytatta John. Halványan tudatában volt,
hogy most már belefogott, és minden megy majd a maga útján, és
talán a helyzet is menthető, ha helyesen magyarázza el.
A lány vállat vont. Nem értette, miért teszi fel ezt a kérdést. –
Talán édesanyád kétszer ment férjhez? – kérdezte kissé
türelmetlenül.
– Nem – hadarta John kissé gyorsabban, a tekintetét lesütve. –
Nem ez volt a bátyám neve. Nem ez volt a családi név, amivel
felnőtt.
Érezte, hogy a lány szúrósabban néz rá. – Szóval akkor Edward
Clementnek hívták? – kérdezte, mintha világos diagnózist akarna
felállítani.
– Nem – felelte John, és lehunyta a szemét, majd kipréselte
magából a szót. – Plantagenetnek. Ő volt Edward Plantagenet.
Minden megállt, csak a fülében sustorgott hangosan a vére. A
szobában fojtogató csend lett. Érezte, hogy a homlokán verejték-
cseppek gyöngyöznek, de a lány mintha nem is vett volna levegőt.
Amikor John végre felemelte a tekintetét, és a gyertyafényben
a lányra nézett, Meg tátott szájjal bámult rá.
 – A Towerban levő herceg? – formálta némán a szavakat.
John szánalmasan bólintott.
– Akkor te ki voltál? – tátogta a lány. Nem jött ki hang a
torkán.
– Richard – válaszolta John. – Kiskoromban York hercegének
hívtak.

Azt hittem, megtébolyodott, a gyász megzavarta az elméjét.

Vagy azt, hogy a pillanat hevében ezt a légből kapott történetet
találta ki, hogy ne kelljen valami rosszabbat elmondania. Vagy
talán kicsit mindkettő megfordult a fejemben. Vagy talán csak
egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak. Forgott velem a világ.
Egyet azonban azonnal észrevettem: hogy a nevek
kimondásakor nagy kő esett le a szívéről. Addig az asztal szélén
gubbasztott, de most felállt, és szembefordult velem. A szokottnál
is magasabban tornyosult fölém, mintha óriási tehertől szabadult
volna meg. És a rám szegezett tekintetében szinte dac ült, egy
„higgy, amit akarsz” kifejezés, amibe esdeklő „higgy nekem”
kifejezés keveredett.
– De ők eltűntek! – dadogtam. Mozdulatlanná merevedett a
testem, mintha egy kutya szájába került nyúl lettem volna. De a
hangom kezdett visszajönni, és fülsértőén, vádlón hangzott. –
Negyven éve ölték meg őket. Ez volt a játék! A szónoklattani
feladatunk. Erre tanítottál minket!
Az ablakon át hallottam a sötét kertben motozó éjszakai
élőlényeket, távolabbról egy rókalány nem e világi sikolyát. A
fejemben tanulótermi emlékek kergették egymást, a hangja, ahogy
a könyveinkhez parancsolt minket, és megnyitotta előttünk a
világot. Ha a játék hazugságon alapult, akkor a tudás nyugodt
táján, ahol értelmet találtam, minden más is árulást és csapdákat
rejthet. Ha a játék hazugság volt, az előttem álló férfi – a szívemet
ellágyító aggodalmas görnyedtség nélkül, feszült izmaival –
idegenné vált.
Az új John bólintott. – Igen. A játék – mondta szánakozva, de
nem igazán sajnálkozva, mintha a játék elengedhetetlen
félrevezetésnél, életben maradási taktikánál nem volna több. Egy,
talán még szórakoztatónak is nevezhető részlet a jóval fontosabb
történetben. Ami talán számára ilyen is volt. – Gondoltam, hogy
felteszed majd ezt a kérdést. Apád ötlete volt; akkor vetette fel,
amikor visszajöttem Angliába, és befogadott, hogy megvédjen. Ő
dolgozta ki a történet részleteit, és meghagyta, hogy tanítsam meg
a gyerekeknek a Szent Pálban. Amikor a házatokba érkeztem,
nektek is megtanítottam. Arra szántuk, hogy terjesszük a
történetet, hogy Edwarddal meghaltunk; ily módon bizonyosodtam
meg arról, hogy alaposan átgondoltam és végigbeszéltem minden
részletet, minden tekintetben kipróbáltam, és az esetleges
hézagokat kitöltöttem. Hogy ti, okos gyerekek, és a Szent Pálban
tanuló többi okos gyerek gyerekkorától fogva ismerje, és
történelemként gondoljon rá. Hogy a nemzedékek ezt a változatot
ismerjék, és történelemmé váljon. De több lett belőle, sőt
gyorsabban, mint vártuk. Apád okos ember, de sosem sejtette,
hogy ti, gyerekek ilyen jó történetet faragtok belőle.
Komoran felnevetett. – Mindig is büszke volt a gyerekei
eredményeire. De soha annyira, mint amikor ők – ti – olyan
hidegvérrel végeztetek két kis herceggel.
El tudtam képzelni. Apa arcán a csendes mosolyt, ahogy egyik
játékából valóság lesz. A titkos elégedettséget, amit akkor
érezhetett, amikor bizalommal valóságként ismételtük el és
színeztük ki, amit tanultunk. De képtelen voltam Johnnal szárazon
együtt nevetni; nem méltányoltam az ötlet szellemességét. Nem
kaptam levegőt. A felismerés, hogy jóformán egész életemben így
manipulálhattak egy játékban, éspedig éppen azok, akiket a
legjobban szerettem, úgy nőtt a mellkasomban, mint egy felfújt
disznóhólyag, és összepréselte a szerveimet. Ha ez hazugság volt,
mit sem sejtve hány hazugságot fogadhattam még el? Görcsösen
összeszorult a kezem az asztalon. Kinyitottam a számat, és hosszan
beszívtam a levegőt.
– De apád szellemessége itt még nem ér véget – tette hozzá
csaknem büszkén John. – Amint „megöltük” Yorki Richárdot a
játékkal, az ötletet azzal fejezte be, hogy az Utópia megírásakor
egy új embert formált belőlem. Emlékszel? Azon a nyáron
magával vitt külföldre. Beillesztett az Utópiába, mint a „fiamat,
John Clementet”, aki Antwerpen terén áll, és vele és Pieter
Gillisszel együtt hallgatja Raphael Hythlodaeus képtelen
történeteit. Mind olvastuk, mind tudjuk, hogy tele volt tréfákkal.
Utópia: Sehol hely, a Semmi Víz folyó partján, ahol Sehol király
uralkodik. De a legfrappánsabb tréfa az volt, amit velem tett.
Elgondolkodtál-e valaha is azon, miért nevezett benne a „fiának”?
Jóval több volt, mint nyelvi fordulat. Megváltás volt. Senkit sem
csapott volna be, aki személyesen ismert; aki a hajamba vegyülő
ősz szálakat látta, nem hitte volna, hogy fiú vagyok, vagy az
lehettem tizenhárom éve, amikor a könyvet kiadták. De amíg
tavaly vissza nem tértem Angliába, csendes, visszavonult életet
éltem, az egyetemeken kívül alig volt ismerősöm, és nem sok
embernek adtam arra lehetőséget, hogy lássa a valódi koromat. S
eközben a könyv, sikert sikerre halmozott Európában. Több ezren
olvasták. „John elememről” csak egyszer történik említés a
könyvben. Aki olvassa, nem akad fenn rajta. De ha később valahol
másutt is hallja, olyan emléke támad, hogy jóval fiatalabb vagyok
a valóságos koromnál, és túl fiatal ahhoz, hogy Yorki Richárd
legyek. Kivált, ha az európai kiadások egyikét olvasta, amelyben
szerepel rólam egy kép, amely tizenöt éves, hosszú hajú fiúként
ábrázol. Utópia zseniális ötlet volt. Senki hercegként biztonságba
juttatott.
Most jutott eszembe Hans mester kérdése a műteremben. Ez
lehetett a kép, amit rajzolt. A gyermek Clement. Visszarángattam
elkalandozó gondolataimat a beszélgetésünk emlékétől, Hans
mester ártatlan tanácstalanságától s az én ártatlan
bizonyosságomtól John Clementhez, aki előttem állt, esdeklő
tekintettel nézett le rám, amivel arra kért, csodáljam apa ravasz
elméjét.
– Ha ez igaz… – kezdtem, s összeszedtem minden
önuralmamat, hogy szétfejtsem görcsösen összeszorított ujjaimat,
mert láttam, hogy elfehéredtek-elkékültek és jéghidegek voltak,
pedig meleg volt az éjszaka. – Ha tényleg te voltál Richárd herceg.
– Láttam, hogy aggodalmasan bólint. Éreztem, ahogy a karom,
mintha önálló életre kelt volna, lassan szétrobbanni készülő
mellkasomra fonódik és ujjaim a vállamba kapaszkodtak, az állam
addig hajlott, míg a karomhoz nem ért, és össze nem
gömbölyödtem, mint egy magzat, és magamat ölelve, mély
levegőket véve megpróbáltam fenntartani a kapcsolatot a
valósággal. – Akkor hát mi történt valójában?

Elgondolkodott, összeszedte a gondolatait. Nem emlékezett az

események pontos sorrendjére, csak a fenyegetésre és a félelemre.
Azokban a napokban minden csupa fenyegetés és félelem volt.
Senki sem számított rá, hogy az apjuk ilyen hirtelen meghal. Ez az
esemény mindnyájukból a cselszövőt és a gyűlölködőt hozta ki.
Richárd bácsi állt az anyjukkal és az intrikus rokonaikból álló
családjával szemben. És az első játék az Edward feletti irányítás
megszerzése volt.
Április kilencedikén, amikor minden megváltozott, Richárd
bácsi, Gloucester hercege északon tartózkodott. A bácsi a
Middlehamben levő otthonából kormányozta az északi országrészt.
Edwardot karácsony után visszaküldték Ludlow kastélyába az
anyjuk éles tekintetű öccse, Anthony, Rivers grófja kíséretében.
Az anyja mindig nagy elszántsággal biztosította, hogy a családja
részt vegyen a trónörökös nevelésében; ráerőltette őket a kelletlen
nemességre, és gondoskodott arról, hogy befolyásosak legyenek. A
többi gyerek, köztük John is, aki akkor tízéves volt, még az
anyjukkal voltak Londonban. Az ezt követő eseményekről John
csak annyit tudott, amit az anyjuk elmesélt; rémülten tágra nyitotta
a szemét, a szemöldöke le-fel ugrált, és kapkodva szedte a levegőt.
A keblére ölelte a gyermekeit, aztán hivalkodóan eltartotta őket
magától, hogy jobban kifejezésre juttathassa az aggodalmát,
felvonta a szemöldökét, majd ismét leengedte, előbb gyorsan, majd
lassan vette a levegőt, mintha elveszne önnön, mindennél
fontosabb érzéseiben.
Két nappal az apjuk halála után, amikor még csak nekifogtak a
temetési előkészületeknek, Londonban a városi kikiáltók
kihirdették, hogy Edward a király. V. Edward. Gyermekkorukban
olyan sok temetés volt, hogy John megszokta, hogy a templomba
mindig fekete ruhát kell felvennie, és a papok a de profundis
clamavi ad te, Domine, Dominét kántálják. Egy évvel korábban
halt meg a legidősebb nővére, Mary, Anne, a kislány, akivel
négyéves korában házasították össze, hogy John apja rátehesse a
kezét a kislány halott apjának birtokaira, Mary halála előtt egy
évvel halt meg. De az anyja azt mondta, hogy a halálnál rosszabb
dolgok is vannak. Szerencsés, mondta az anyja élesen, hogy
elkerülte azokat az ijesztő emlékeket, amikben neki és a
lánytestvéreinek részük volt azokban az időkben, amikor John
született, amikor az apja jogait elbitorolták Neville hadai, és
George bácsi reménykedve várt a kulisszák mögött, hátha elveheti
Neville lányát, és királlyá koronáztathatja magát, és amikor John
apja Flandriába menekült, és neki, a királynénak a Westminsterben
kellett menedéket keresnie a kislányaival, és ott kellett megszülnie
Edwardot („egyedül”, tette hozzá színpadiasan, mintha a vele
levők mind nem számítottak volna).
A rivális családtagokat, mint a sakkfigurákat, áttolták
Londonba. Az apja és az anyja családja közötti régi gyűlölet
fellobbant, a düh, amit a Yorkok éreztek az anyja iránt, a szív
alakú arcú, nyúlánk és hajlékony alakú, senkiházi asszony iránt,
aki keresztülhúzta a terveiket, amikor titokban királyi házasságot
kötött, jóllehet Edwardot – egy stratégiai terv részeként – egy
francia hercegnővel akarták összeházasítani. Gyűlölték az
asszonyt, aki magával együtt tengernyi rokonát is hatalmi
pozícióba ültette, és felváltatta velük Anglia valódi vezetőit.
Rivers két héttel az apjuk halála után felfegyverzett kétezer
embert, és elindult Ludlow-ból az új királlyal. – Hála Istennek,
hála Istennek! – hajtogatta az új király anyja, és majdnem sírva
fakadt megkönnyebbülésében, amikor megkapta az üzenetet. –
Anthony mellett biztonságban van.
De nem volt. Richárd bácsi és a barátja, Henry Stafford,
Buckingham hercege egy héttel később Edward és a kísérete elé
vágtak, és letartóztatták Riverst. John anyja sírt, fel-alá járkált és a
kezét tördelte. John emlékezett arra, hogy próbálta – félig ijedten,
félig unottan – az anyját vigasztalni; kis kezét az anyjáéra tette, és
gyermeki bátortalansággal hajtogatta: – Ne sírj, anyám, ne sírj!
És emlékezett arra is, ahogy az anyja lassan, drámaian,
tragikusan ráemelte gyönyörű szemét, amely csodálatosan
ragyogott gyászruhája fölött, és arra, milyen pompás volt, amikor
magához ölelte. – Az anyai szeretet nem ismer határokat –
jelentette ki. Egy hangzatos szónoki fordulat. – Nem tudom
megállni, hogy ne aggódjak. – A kis Richárd elfojtotta magában a
gondolatot, hogy Richárd bácsi csak azt teszi, amire az apja kérte –
az ország Lord Protectora lesz, ameddig Edward még kiskorú –
azzal, hogy kiragadja az új királyt a Woodville család kezei közül.
Semmi értelme sem lett volna, ha hangot ad ennek a
véleményének. Hallgatott hát.
Négy nap telt el, mielőtt a hercegek kíséretében a király és a
kísérete megérkezett Londonba. Az édesanyja nem várta meg; a
temetést már megtartották Windsorban. De a város az új király
érkezésére készült. A bársonyba öltözött főpolgármester, a
törvényhatóság kinevezett tagjai és ötszáz polgár május
negyedikén Edward elé mentek. Hornsby Parknál díszebédet adtak
a tiszteletére. A bátyja néhány napig Richárd bácsinál szállt meg
Crosby’s Place-en. Azután beköltöztették a Towerba, a királyi
lakosztályokba.
Richárd, a kisfiú ebből semmit sem látott. Az anyja
összegyűjtötte őket, és a családot ismét a Westminster
biztonságába menekítette – azt a taktikát alkalmazta, ami már
korábban bevált –, és e menedékből kelt ki hevesen a sors ellen. –
Tragédia, hogy bármelyik gyermekem annak a cselszövő
démonnak a keze közé kerüljön! – zokogta. A kis Richárd érezte,
hogy a nővére, Elizabeth megmerevedik mellette, amikor ezt
hallja. Majdnem felkacagott. A holdvilágképű, kérlelhetetlen
Elizabeth azóta volt szerelmes a morcos kedvű, markáns arcélű,
unalmas hivatalnoki allűrökkel rendelkező, öreg Richárd bácsiba,
amióta csak Richárd az eszét tudta, és annak szentelte az életét,
hogy elképzelte, hogy a nagybátyja felesége meghal, és Richárd
bácsi őt választja következő feleségének.
De az anyja pár nap múlva magához rendelte Richárdot: levelet
tartott a kezében, az arcán komoly kifejezés honolt, a szemében
titkos remény. – Drágám – mondta –, oda kell költöznöd
Edwardhoz a királyi lakosztályba. – Bizonyára meglepődött,
amikor a fia arcán elképedést látott.
– Hírt kaptam Edwardtól és Richárd bácsitól – mondta olyan
tekintettel, ami arra utalt, hogy a javaslatának nem mondhat ellen.
– Edward magányos. És Richárd azt mondja, mindkettőtöknek
magánórákra van szükségetek; együtt kell lennetek.
Nem emlékeztethette, hogy mit mondott az anyja nemrégiben
Richárd bácsiról. Ezzel feldühítette volna az anyját. Ezért
elnyomta a kétségeit és a félelmeit, és hagyta, hogy a város másik
végébe küldjék. Tízéves volt.
Igaz, hogy Edward magányos volt. Az arca felragyogott,
amikor megpillantotta a tágas, visszhangos lakosztályba lépő
öccsét. Úgy tűnt, legalább tizenöt centivel magasabb, mint
karácsonykor volt, és sokkal soványabbnak is látszott. De
gyerekek voltak, akik titkolták az érzelmeiket. Edward csak ennyit
mondott, széles mosolyával: – Játszócsontok?
És aztán játszottak és vártak, és játszottak, és vártak, és többé
nem kaptak hírt. Később derítette csak ki, hogy Edward összes
jelentős támogatóját letartóztatták: Thomas Stanley-t, Thomas
Rotherhamet, a yorki püspököt, John Mortont, az elyi püspököt,
Olivér Kinget, az apjuk öreg titkárát, aki már elkezdte Edwardot
szolgálni, de most váratlanul abbahagyta, sőt még Jane Shore-t is.
De akkortájt csak azt a napot jegyezte meg, amikor minden
elcsendesült. A koronázási ruhát próbálták, tehát június
huszonkettedike előtt történhetett. Amikor a tűzéssel és a
raffolással végeztek, az őrök nem néztek a szemükbe. Az anyjuk
levelet küldött a tanárukkal, egy gömbölyű taljánnal, aki minden
délelőtt eljött a Towerba misére és órát tartani. A levelet akkor
csúsztatta a kezükbe, amikor kijöttek a kápolnából. Csak egy
sebtében lefirkantott üzenet volt: „Szóbeszédet terjesztenek, egy
alaptalan, ártalmas pletykát a születésetekről. Ne higgyetek el
semmit, amit hallotok. Hazugság az elsőtől az utolsó szóig.
Senkiben se bízzatok”, ez állt benne.
Együtt olvasták el. Jelentőségteljes pillantásokat váltottak, és
tréfásan felvonták a szemöldöküket. Gyermeki virtus. Edward
finoman letette a levelet az asztalra, nem tett megjegyzést, és
kinyitotta a könyveit. De a latinórájuk után odament a taljánhoz,
aki nagy keservesen próbált a köpenyébe bújni. – Gigli doktor úr –
mondta Edward csendesen, olyan méltósággal, ami új
magasságával és szerepével járt –, mi az a szóbeszéd, amelyet
anyám a levelében említ?
A máskor rendszerint fecsegő és pletykás Giovanni Gigli úgy
fintorodon el, mintha kínjai lennének, és vágyakozva pillantott az
ajtó felé. De azért elmondta. Nem azért lett London főesperese,
mert nem szolgálta ki a hercegek minden szeszélyét. Mindig
mindent kikotyogott. Bath és Wells püspöke azt mondta, hogy az
apjuk az anyjukkal kötött titkos házassága előtt egy másik titkos
házasságra lépett. A meséje szerint az apja előtte írt alá törvényes
házassági szerződést egy csinos fiatal özveggyel, Lady Eleanor
Butlerrel huszonegy évvel ezelőtt. Arra már nem vette a
fáradságot, miután az özveggyel hált, hogy egyházi áldást is kérjen
a házasságra, hanem a királyi esküvőt megáldó kihirdetés és pápai
bulla helyett, a hölgy egy apácazárda zord celláját kapta, amíg meg
nem halt. Robert Stillington hallgatását mostanáig püspöki
kinevezéssel és évi háromszázhatvanöt fontos jövedelemmel
vásárolták meg. De most már a püspök királyi védelmezője
meghalt, és a püspököt, úgy látszik, gyötörni kezdte a
lelkiismerete. Mint dr. Gigli elmondta, az utcán vagy az udvarnál
senki sem hitte el ezt a mesét, „kivéve azt, hogy az apjuk…”, itt az
angol tudása cserbenhagyta, és kövérkés vállát felemelve az ujjait
mozgatta, azt imitálva, mintha egy női test volna a karjai között.
Ha nem velük beszélt volna, gondolta Richárd, a dundi tanár
bizonyára felvihogott volna.
Dr. Gigli sietve eltotyogott, mielőtt ez a kínos beszélgetés
tovább folytatódhatott volna, csak sajnálkozva intett. Szokott
fecsegési kedve cserbenhagyta. De a fiúknak nem volt szükségük
további magyarázatra. Ha a történet igaz, egy bigamista
leszármazottai. Törvénytelen a származásuk.
– Ne aggódj – biztatta a bátyját Richárd bátrabban, mint ahogy
érezte magát. – Ne feledd anya levelét. Ez csak szóbeszéd. – De
aznap már nem játszottak a csontokkal. Edward magában csendben
motyogva imádkozott egész délután, másnap reggel pedig
meggyónt. Richárd az ágyán feküdt, és rázta a csontokat.
Richárd bácsi eljött hozzájuk a déli misére. Komor volt az arca.
Egyik fiú sem tudta, mit mondjon neki. A bácsi óvatosan
Edwardra pillantott, majd így szólt: – Látom, már hallottad.
Nem mondunk rosszat a halottra. De sajnálom. Imádkozz
velem.
– Később ugyanolyan fagyosan ezt mondta nekik: – A püspök
elmondja a történetet a Parlament előtt. Teljes és nyílt
meghallgatás lesz. De mialatt ez zajlik, kavarodás várható a
városban. Elküldlek benneteket Londonból, amíg helyre nem áll a
nyugalom.
A maga hallgatag módján Edward megkönnyebbültnek látszott.
De az ifjú Richárd látta a nagybátyja szemében ülő kifejezést.
Éspedig azt, hogy az idősebb férfi szenteskedőn csücsörített ajkai
és legörbülő szájsarka titkolt elégedettséget takar. Azt is látta,
hogy Stillington püspök úr állításainak sosem fognak nyílt és teljes
meghallgatást biztosítani. Még az is átvillant rajta, hogy Elizabeth
nővére most részben milyen elégedett lehet, hiszen szerelmes
Richárdba, és soha nem szűnt a reménye, hogy Richárd felesége
meghal (az alma nem esett messze a fájától). Most nyugodtan
álmodozhat arról, hogy egyszer Richárd királynéja lesz.
Ely püspöke, akit most engedtek ki a börtönből, csatlakozott
hármójukhoz a lakosztályban: összehúzta a szemét, a nyelve
gyorsan pergett és határozott volt (az ifjú Richárd azt is látta, hogy
szinte eláll a lélegzete attól, hogy milyen nagyszabású események
részese lehet). Nem tudta eldönteni, hogy az anyjukat özvegy
királynénak vagy csak Lady Elizabethnek szólítsa, de beszélt vele;
tervet dolgoztak ki.
Időbe telt, mire megvalósíthatták. A fiúk a Towerban
maradtak, amikor négy nappal Edward tervezett megkoronázása
után Richárd bácsit III. Richárd néven királlyá koronázták. A
fullasztó nyarat is itt töltötték, ami alatt – mint később kiderítette –
Hastings, Buckingham, Rivers, Grey és Vaughan fejét is levágták.
Olyan sokáig maradtak, hogy az ifjú Richárdnak – a locsogó dr.
Gigli felkészítése nyomán, aki a londoni utcákon keringő
pletykákat szállította nekik – szilárd meggyőződése lett, hogy a
püspök meséje csak porhintés volt, hogy ne legyen olyan feltűnő,
hogy a nagybátyjuk meg akarja szerezni a trónt. És októberben
végre elvitték őket.
Oly sok évvel később John Clement rájött, hogy Meg most ezt
akarja hallani: hogy innen hova mentek.
A lebonyolításnál nem időzhetett sokat. A hírvivők jövés-
menésénél, az anyja későbbi döntésénél, amivel a lánytestvéreiket
is Richárd bácsi gondjaira bízta, az ennek ellentmondó suttogásnál,
miszerint az anyja Tudor Henrikkel, a Lancaster-ház
trónkövetelőjével tárgyal – aki Franciaországból tervezte a
partraszállását –, hogy hozzáadja Elizabethet. Az emlékei
villanások voltak csupán: mint a néma dühe emléke, amikor
jellegtelen hátaslovakra ültették őket Edwarddal, és mindketten
durva, sötét köpenyt viseltek, így vonultak ki Londonból, névtelen
menetként a Crosby’s Place előtt, ahol most Richárd bácsi lakott, a
mardosó elhatározásáról, hogy visszatér, visszaadja a kölcsönt a
nagybátyjának, és visszaszerzi a trónt.
De az idősebb fiú, Edward nem akarta a bosszút kitervelni. Az
ifjú Richárdtól eltérően elhitte, hogy a nagybátyjuk igazat
mondott. Edward meghátrált.
John Clementet most az emlék kínozta, hogy akkor hónapokon
és éveken át nyaggatta Edwardot, hogy érvényesítse a jogait, hogy
várja meg, míg eljön az ideje, de addig is tervezgesse, hogyan
szerezhetné vissza a trónját, és az igazságon és a bosszún törje a
fejét. Az ifjú Richárd mindig is haragos természetű volt, mindig
elszánt, dühítette, hogy ő a fiatalabbik, akinek nincs joga
megbosszulni az Edward ellen elkövetett jogtalanságokat. – Isten
ellen való – sziszegte, de Edward imádságok között visszasuttogott
válasza mindig ugyanaz volt: – Ne háborgasd, Richárd. Nem
tudhatjuk, mi a helyes. Hadd teljesüljön Isten akarata.
John Clement megköszörülte a torkát. Az egyedül égő gyertya
fényénél Meg feszült arcára pillantott, és a madárcsicsergésből
rájött, hogy nemsokára hajnalodik. A nehéz múltat elbeszélők
tűnődő, monoton hangján, érzelemmentesen mondta:
– A család egyik barátja fogadott be minket. A születésünktől
fogva ismertük. Amikor még kisebbek voltunk, a gyermekeivel
játszottunk. Lovon lejött Yorkból, és elvitt magával oda, ahol a
családja élt: a suffolki Gippingbe. A személyzet Lord Edwardnak
és Lord Richárdnak hívott minket, és nem kérdezősködött.
Meglepően könnyen ment. Nála maradtunk még jóval az után is,
hogy Richárd bácsit két évvel később megölték. Sir James
Tyrrellnek hívták.
Megnek perzselt a tekintete. – Sir James Tyrrell gyilkolt meg
benneteket – vetette a szemére. – Miles Forrest és John Dighton
szorította az arcotokra a párnát, de Tyrrell bérelte fel őket.
– Nem, nem, nem – tiltakozott John. – Ez csak a mese volt.
Tyrrell jó ember volt. Az egyik legjobb.
– De ha ez csak egy kitalált történet volt, akkor miért osztottál
ilyen becstelen szerepet arra, aki szolgálatot tett nektek? –vonta
kérdőre Meg.
És John lesütötte a szemét, és zavartan egyik lábáról a másikra
állt, miközben a válaszon törte a fejét.
– Nézd – kezdte hosszú szünet után aggodalmasan, mert nem
akart James Tyrrell lapáttenyerére emlékezni, amikor hátba
veregette, vagy a harsány hangjára, ahogy kardvívás közben a
fiúkat oktatta. – Nem én választottam ezt a mesét. A szükség így
hozta. Mire apád belekeveredett – és amikor erre szükség volt –,
Sir James Tyrrell már halott volt, elfelejtették. Nem árthatott neki.
De ez mindig bántott.
Meg kelletlenül bólintott. John most már látta rajta, hogy hisz
neki, bármilyen ellenségesen viselkedik is. Ez új erőt adott neki.
– Amikor Tudor Henrik hatalomra került, elvette feleségül a
nővéremet, Elizabethet. Nyilvánosan ezzel jelezte, hogy a
Lancaster- és a York-ház békét kötöttek. De előbb még újra
törvényessé kellett tennie Elizabeth születését. Csak így lehetett a
házasságnak megfelelő, jelképes értéke: egy igazi yorki hercegnő
hozzámegy a Lancaster-házból származó győzteshez. De láthatod
Henrik dilemmáját: amint eltörölte a Titulus Regiust, a törvényt,
amelynek révén Richárd törvénytelennek nyilvánította apám
összes gyermekét, és magának kaparintotta meg a trónt, Edward
bátyám lett a jog szerinti király. És bár akkoriban már számtalan
szóbeszéd keringett, hogy megöltek minket, Edward nagyon is élt.
– A családomból bármelyik király gondolkodás nélkül végzett
volna velünk, ha az érdekei úgy kívánják. A Yorkoknak sosem
voltak skrupulusaik. De Henriket más fából faragták. Számító,
kapzsi és alávaló volt, ahogy mindig is állították róla, de óvatos is.
Nem volt igazán gonosz. És tartott az asszonyoktól: az anyjától, az
anyámtól. Ők mentettek meg minket. Anyám visszaadta Ely
püspökének a hatalmat, hogy egyezséget kössön Henrik anyjával.
John Mortont addigra kinevezték Canterbury érsekének, és
gyakorlatilag ő irányította az országot, de még nem felejtette el,
hogy a múltban a York-házat támogatta, és apám embere volt. Azt
az egyezséget kötötte, hogy Henrik elveheti Elizabethet, de minket
sem érhet bántódás, és új életet kaphatunk, amilyen nemesi
születésűekhez illik. Ezért hát megváltoztatta a nevünket, és
befogadott a háznépébe.
– Nem járt olyan nagy kockázattal. Addigra már megváltozott a
külsőnk: a háborús időkben kisfiúkként tűntünk el szem elől, és
miközben az országban a nemesi születésű fiatalemberek felét
lemészárolták, mi szakállasan tértünk vissza. Új világ volt. És új
háznép: Morton akkor építette a palotáját Lambethben, új emberek
verődtek össze. A Guildford család boldogan fogadta be Edwardot,
mint egyik fiukat, Morton érsek azonban nem talált nekem új
családot, akik nekem adnák a nevüket – Tyrrell nem volt rá
hajlandó –, így egyszerűen kitalált nekem egy nevet. Morton
nevetéssel ütötte el: az volt a véleménye, hogy még ha az, aki nem
is tudja, melyik családba születtünk, észreveszi, hogy
Plantagenetek vagyunk, nem veri nagydobra, hiszen annyi
Plantagenet fattyú élt. A közvetlen családunk tudta, de senki sem
beszélt: örültek a hatalomnak, amit Elizabeth házassága révén meg
tudtak kaparintani. Sir James Tyrrellből Giusnes várkapitánya lett,
és Franciaországba ment. Anyám ugyan nem volt diszkrét asszony,
de egy-két év múlva összeveszett Henrikkel, és bezárkózott
Bermondsey apátságába. Gondolom, a nemesi születésű,
Bermondsey-ben és a minoritáknál élő apácák sokat tudtak rólunk,
de a világban élők meg akartak feledkezni a múltról. A háború
után az emberek másra vágytak: kereskedelemről és diplomáciai
szövetségekről és az új tudományról akartak beszélgetni. Olyan
volt, mintha Anglia más országgá vált volna, miután az uralkodók
felhagytak egymás pusztításával. Senki sem akart ismét háborút. –
Sóvárogva hallgatott el. – Az év egyik felét Mortonnál töltöttük,
hogy a világnak megmutassuk új arcunkat, a többit pedig
Gippingben. Újrakezdtük…
Az ablakon át most már fény szűrődött be, és John kintről az
ösvényen közeledő lépteket hallott.
– A Lambeth-palotában ismerkedtem meg apáddal John
Mortonon keresztül – mesélte, és hallgatta az egyre közeledő
lépteket. – Miután kijutottunk Londonból, Edward vidéken akart
eltemetkezni: vadászni akart, imádkozni és elbújni. Én azonban
látni szerettem volna a világot. Az igazság az volt, hogy nem
mondtam le teljesen arról, hogy valahogy visszaszerezzük a trónt,
még ha Edward nem is lelkesedett érte. De ezt nem mondhattam
meg nekik. Ezért azt mondtam, hogy meg akarom ismerni az új
tudományt, és másféle jövőt akarok építeni magamnak, és úgy
tizenhat éves korom körül Morton engedte, hogy Louvainbe
menjek az egyetemre. Margaret néném Burgundia hercegnője volt,
és tudtuk, hogy a közelében biztonságban leszek (én pedig azt
hittem, hogy talán segít visszaszerezni a trónt, mert gyűlölte a
Tudorokat). Pár napig Lambethben laktam, mielőtt hajóra
szálltam. Apád is ott volt. Akkoriban csak egy okos apród volt, de
Morton folyton azt hangoztatta, hogy fényes jövő áll előtte.
Morton előrelátó ember volt. „Ha már nem leszek, mondogatta,
remélem, az ifjú More vezet majd.”
A léptek megálltak az ajtó előtt. – És mindig is ő irányított –
mondta hangosan John Clement, hogy More is hallja, amikor
benyomta az ajtót, és belépett.
Sir Thomas álla feketéllett a borostától, a szeme alatt árnyék
sötétlett, és az előző napi inget viselte; olyan gyűrötten és
ápolatlanul festett, mint ahogy – ha távol volt a hivalkodó
közélettől – gyakran megtörtént vele, mert nem figyelt rá oda. De
az előző esti fenyegető arckifejezése eltűnt. Most már olyan
kisimult volt az arca, mint annak, aki órákon át imádkozott. John
Clementhez intézett első szavai ugyanazok voltak, mint
amelyekkel elhagyta a kápolnát. De a hangja most kimért és
nyugodt volt.
– Szóval megmondtad neki? – kérdezte More szigorúan. –
Sajnálom, ha múlt éjjel nyers voltam, de meg kell értened, milyen
fontos ez mindnyájunknak.
John Clement közben kiegyenesedett, ellépett az asztaltól és
Megtől, de ezt észre sem vette. A szokásos, szinte áhítatos
tisztelettel bólintott. – Edwarddal kapcsolatban. Igen – mondta.
A tekintetét More-ra szegezte. De, amikor More a fogadott
lánya felé fordult, észrevette, hogy Meg feje gépies bólogatással
le-fel bukdácsol.
More nagy léptekkel odament Meghez, aki még mindig az
asztal szélén kuporgott, és úgy gömbölyödött össze, mint egy
madár, aki alváshoz készülve felborzolja a tollait; a kezével erősen
belekapaszkodott az asztalba. – Érted, Meg? – kérdezte nagyon
kedvesen, és Meg úgy billent felé, mintha egy vállát átkaroló,
vigasztaló karban reménykedne. De More inkább John Clement
helyét elfoglalva mellé kuporodott. – Érted, milyen életet
választasz, ha megkötöd ezt a házasságot?
Meg megmozdította a fejét, de csak olyan picit, hogy John
Clement nem tudta volna megmondani, hogy igent vagy nemet
akart-e jelezni. A szeme akkorára nőtt, mint két tányér. És nem
tükröződött benne semmi.
John Clement látta, mekkora szeretetet érez More a nevelt
lánya iránt: abból, ahogy egyik kezével a másikat simogatta, de azt
is tudta, hogy az apjához ilyen közel ülő Meg nincs tudatában
ennek a mozdulatnak. Félrekapta a pillantását, igyekezett nem
meglátni a kis jelet, ami patrónusa szeretete átadására való
képtelenségét juttatta kifejezésre. Nem volt abban a helyzetben,
hogy kritizálja: rendíthetetlen híve volt ennek az embernek.
– A gond nem csupán a múltjában rejtőző titok, az, hogy
mindig az igazság egy törékeny változatában él, és örökösen
fenyegeti a felfedeztetés veszélye – mondta most Sir Thomas
Megnek az elképzelhető leglágyabb, leggyöngédebb hangon. –
Bármily nehéz is volt időnként, mindig átvészeltük. És évek óta
stabil a helyzet, béke van és biztonság, Edward vidéken élt, John a
távoli öccse volt.
– De ez a stabilitás most odalett. Minden oldalról új veszély
fenyeget. Betegség pusztít az országban, és terjed az eretnekség
átka, az emberek az utcákon azt suttogják, hogy Isten így bünteti a
Tudor-dinasztiát. Trónbitorlóknak nevezik őket, régi sebeket
tépnek fel. És a király olyan elkeseredetten – pápai áldással, vagy a
nélkül – akarja megszüntetni a királynéval kötött házasságát, hogy
attól félek, könnyen áldozatául esik a Lady Anne körül gyülekező
eretnekeknek. Ha így lesz… ha valóban az eretnekség felé fordul –
drámai hatásszünetet tartott, a nyilvános szónok fogását
alkalmazta, és a hatást azzal fokozta, hogy mélyen Meg szemébe
nézett –, akkor a kereszténységben minden katolikus király azt az
embert keresi majd, akit a helyére ültethet. A Tudor királyok olyan
békét és felvirágzást hoztak, amit Anglia korábban sosem ismert;
kötelességem és örömöm, hogy a magam szerény módján védjem
a trónjukat. De győzelem révén jutottak a hatalomhoz, nem vér
szerinti királyaink. Ha Anglia vallási alapon megoszlik, és
kitudódik egy törvényes Plantagenet herceg léte, Európa összes
katolikus királya összesereglik, hogy Tudor Henrik ellen
támogassa. Tegnapig mindez közvetlenül nem érintett volna téged;
egyedül Edward érdekelte volna őket. De szegény Edward már
halott – vetett keresztet. – Isten nyugosztalja. És az utolsó életben
levő Plantagenet herceg John.
John előrelépett, és tiltakozásképpen artikulátlan hangok törtek
fel a torkából. Sir Thomas fenségesen elhessegette.
– Tudom, tudom, John, te erre vágysz a legkevésbé. Egyetlen
célod van: el akarod kerülni, hogy bevonjanak a kormányzásba és
az udvari intrikákba. Tudom.
– De a titkok ki szoktak pattanni. Bármennyire szerencsések is
voltunk ennyi éven át, elegen ismerik a titkot, hogy esetleg még
kitudódjon. És ha így lenne, akkor sokkal több miatt kellene
aggódnotok, mint az európai katolikus királyok. Ott lenne az angol
király is. És Henrik nem az a félénk ember, mint az apja volt. Azt
szoktam mondani, hogy ha a fejemmel egy várat nyerhetne, már
holnap levágatná. De ha azt gondolná, fenyegetést jelentesz a
trónra nézve, a tiédet már ma éjjel levágatná.
John egy lépést hátrált, és bólintással ismerte el a Sir Thomas
által mondottak tagadhatatlan igazságát. Az államférfi nem látta,
még most is kutató pillantással meredt a mellette ülő lányra, és a
lány még mindig elfordította a tekintetét, a keze az asztal szélét
markolta, de két ujjával olyan erősen gyűrögette a szoknyáját,
hogy merev berakást hajtogatott a sárga selyembe.
 – Érted, Meg? – sürgette Sir Thomas, a hangja most már
suttogásnál alig volt hangosabb. – Kezdettől fogva ezt akartam.
Mindig is ezt a házasságot választottam neked. Ezért hoztam Johnt
a házba oly sok évvel ezelőtt. Nem is lehettem volna boldogabb,
amikor először észrevettem, hogy elmélyül a barátságotok. De
akkor nem volt alkalmas a pillanat. Tudtam, hogy John
lobbanékony és forrófejű volt fiatalkorában, aki alig várta, hogy
verekedhessen. Még akkor sem voltam biztos benne, amikor
hozzánk került, hogy állandóra megállapodik abban az új életben,
amit felvázoltam neki. És nem akartalak olyan férfihoz feleségül
adni, aki egy nap majd gondol egyet, és visszatér, hogy a politikai
hatalomért harcba szálljon és taktikázzon, kivált egy olyan
helyzetben, amikor oly sok vallási probléma fenyeget azzal, hogy
szétszaggatja a kereszténységet. Nem akartalak ilyen veszélybe
hozni. Mellesleg, ha Anglia egyik hercegévé válik, a magas rang
eleve kizárta volna, hogy megfelelő férj legyen számodra: rangban
messze felette állt volna az olyan városi polgároknak, mint mi.
Még meg sem születtél, amikor ő már John Clement volt, és jó
négy-öt éve a gyermekeim tanítójaként élt a házamban. De még
ekkor sem voltam biztos benne. Igaz, hogy többnyire józanul
viselkedett már, időnként mégis felvillant valami más is. Valami
veszélyes. És mielőtt engedélyt adtam volna a házasságotokhoz,
meg kellett bizonyosodnom, hogy örökre az egyszerű John
Clement akar maradni.
Sir Thomas kis szünetet tartott. – És akkor ott volt az éjszaka,
amikor Ammonius meghalt. – Nagyon halkan beszélt. Nagyon
közömbösen. Lesütötte a szemét. De a kimért hangtól John
Clement homlokán izzadságcseppek kezdtek gyöngyözni, és a
szégyenérzettől görcsbe rándult a gyomra. – Csak John tudja
megmondani, mi történt azon az estén, ha egyáltalán emlékszik.
Én csak annyit tudok, hogy az éjszakai békebírók elém hozták,
miután egy cheapside-i kocsmában verekedni kezdett. Felismerték,
hogy ő tanít nálunk, mellesleg én voltam az elöljáró, így
természetesen elém hozták. Holtrészeg volt. Azt mondták, két
férfit támadott meg. A spanyol vörösborral teli korsóikat a fejükre
öntötte, így a ruhájuk úgy festett, mintha vérben áztak volna, majd
ezt a támadást azzal tetézte, hogy összeütötte a fejüket. Aztán meg
kést rántott. Hat ember kellett ahhoz, hogy térdre kényszerítsék, és
lefegyverezzék, és mindannyian úgy néztek ki, mire végeztek,
mintha egy hordó borba mártották volna őket.
– Amikor megkérdeztem, miért tette, nem válaszolt. Csak
olyasmit acsargott, hogy sértegették. „Ha nálam lett volna a
kardom, mosta össze a szavakat, átdöftem volna a gazokat.” És a
békebírók szerint ezt ordította a kocsmában is.
More kis szünetet tartott, hogy lássa, Megre milyen hatással
van az elbeszélése. – Nyilvánvalóan veszélyes dolog volt egy
londoni ügyvéd házában lakó tanítónak ilyesmit kiabálni egy
kocsmában – folytatta, amikor Meg érzéketlenül ült tovább. – Mert
egy dolog, ha egy férfi kést ránt egy kocsmában, és megint más, ha
őrjöngve azt ordítozza, hogy egy nemesember kardját használná.
John Clement még mindig a fejét csóválta, mintha tagadná a
történteket, de a hang könyörtelenül folytatta.
– Ezért vittem magammal azon a nyáron külföldre – mondta
More. – És ezért nem engedtem, hogy visszatérjen hozzád, amíg az
idő múlása kellőképpen próbára nem teszi. Nem volt megbízható.
Mindig attól féltem, hogy lesz egy szörnyű dühkitörése, és azzal
tönkreteszi magát. Vagy téged.
– De azt hiszem, most már kiállta a próbát. A doktorátussal, az
orvos kollégiumban betöltött helyével, azzal az évek óta kitartó
vágyával, hogy elvehessen feleségül, őszintén hiszem, hogy azzá
vált, akivé akart. Örülök, hogy az emberek íróként, ügyvédként és
államférfiként emlegetnek, de a legnagyobb alkotásom, az
egyetlen, amire a legbüszkébb vagyok, az John Clement, a
tudomány civilizált embere, aki előtted áll. A számomra
legfontosabb feladatnak effajta megoldását kívántam. Ebben
reménykedtem mindig is.
Meg még mindig az ujjai közti hajtást nézte. Nem mozdult.
Csak a moccanatlansága jelezte, hogy még figyel.
Ha egy pillanatra felnézett volna, látta volna, hogy More és
John Clement összenéznek: More kérdő pillantást vetett Johnra,
aki megrázta a fejét, és esdeklően nézett More-ra. More halkan
felsóhajtott, majd mézédesen folytatta, miután ismét Meg felé
fordította a pillantását.
– Ha őt választod, el kell fogadnod, hogy olyan férfit
választasz, aki hozzászokott, hogy titkokkal él együtt. Lehet, hogy
nem hajlandó a múltja minden titkát megosztani veled. De most,
hogy ezt tudod, kész vagyok megesküdni, hogy az életének nem
ismerem olyan titkát, ami a házasságotok akadálya lehetne.
Meg végre felnézett az apjára. John Clement le nem vette róla a
szemét, de képtelen volt kiolvasni, mi rejlik merev tekintetében.
Mégis halovány vigaszt merített abból, hogy Sir Thomas ezt
biztatónak találja.
– Tisztában kellett lenned a kockázatokkal – folytatta More,
akit nem tántorított el Meg hallgatása. – De felnőtt nő vagy.
Tudod, mit akarsz. Nem állok az utadba, ha – tudván azt, amit
most tudsz – azt mondod, hogy még mindig hozzá akarsz menni
feleségül.
Elhallgatott. A lányával még mindig összekapcsolódott a
tekintetük. John Clement várt, alig vett levegőt. Meg még most
sem szólalt meg, nem is mozdult.
– Ezt akarod, Meg? – folytatta More szelíden, kérlelhetetlenül.
– Hozzá akarsz menni ehhez a John Clementhez?
Csend. Hosszú, ahhoz elég hosszú, hogy John Clement
feleszméljen, meghallja a madárcsicsergést, megpillantsa a nap
ablakon átszűrődő első sugaraiban táncoló porszemeket. Aztán a
szenvedélyes, üres tekintet felé fordult, és egy véget nem érő újabb
pillanatig rámeredt, majd visszafordult az apja felé.
Aztán Meg a szeméhez kapta a kezét, és eltakarta az arcát. John
Clement, aki azt hitte, a lány mindjárt elsírja magát, megacélozta
magát, hogy előre tudjon lépni, és meg tudja vigasztalni.
De mielőtt megmozdulhatott volna, Meg hirtelen megint
leengedte a kezét. Leszállt az asztalról. Vadul rájuk nézett, majd
így kiáltott: – Nem tudom! Nem tudom! Nem tudom, kicsoda
valójában! –, és zokogva kirohant az ajtón a kert szemkápráztató
zöldjébe.
 9

Hans Holbein egy eperfa alatt ült, és a tenyere alól, amivel a

naptól védte a szemét, a távolodó Kratzer hátát nézte. Aztán
felsóhajtott, felvette a ceruzáját, és folytatta a rajzát.
Kratzer eredetileg azért jött ki reggeli előtt, hogy beszéljen vele
a csillagászati értekezésről, amit a királynak szánt ajándékként
szeretett volna megírni. És azt szerette volna, ha Holbein
illusztrálja. De a kertbe menet találkozott a barátjával, a lutheránus
hittel rokonszenvező inassal. És mire rátalált a zöld árnyékban
mélázó Holbeinre, már felháborodás rázta vézna testét.
– Elfogták a Rickmansworthben élő parasztokat! – mesélte
hevesen a csillagász, és felszegte az állát. – Börtönbe vetették őket.
És fel fogják őket akasztani.
A Rickmansworth falvában lakók Wolsey bíboros egyik vidéki
házának közeléből származtak. Kratzer szerint Wolsey bíboros, a
lordkancellár, ez a húsos arcú, világi hatalomra mohón vágyó, és
az orra alá folyton illatos labdacsot dugó férfiú, aki így védekezett,
hogy az emberek bűze ne bántsa érzékeny orrát, mindannak a
megtestesülése volt, ami az egyházon és az államon belül rossz
volt. (Holbein szerint is: Holbein a barátjának tulajdonította az
egyházi személyek telhetetlen romlottsága miatti leghevesebb
dühöt – és gyakran nevetett is rajta, hogy a paraszt szájából
kiveszik az utolsó morzsát is, és megszereznek minden földi
hatalmat, amihez csak hozzáférnek, amikor pedig le kellene
mondaniuk az anyagi világról, de a szíve legmélyén ugyanígy
érzett.) A falusiak is osztoztak az ellenszenvükben, de nemcsak
osztoztak, hanem cselekedtek is. Londonban napok óta csak erről
suttogtak. Bementek a helyi templomukba, kátránnyal átitatott
rongyokat bugyolálták a feszületet, és meggyújtották.
Holbein csak vállat vont, amikor hallotta, mi erről Kratzer
véleménye. Bármi volt is a véleménye a bíborosról, olyan
önpusztító bolondokkal, mint a rickmansworthiek, nem óhajtott
foglalkozni. Nyilvánvaló volt, milyen árat kell fizetniük egy ilyen
értelmetlen megszentségtelenítésért. Miért kellene meghalni,
amikor az életet is lehet választani? Kezdte besatírozni a rajzát.
Csak fél füllel figyelt oda lobbanékony barátja hangjára. Az utóbbi
másfél napban csak ide-oda csellengett a házban, és képtelen volt
bármire is összpontosítani.
Az utolsó igazításokat is elvégezte a családi portrén. Végül
nem hajtotta végre azokat a változtatásokat, amelyeket Sir Thomas
javasolt, amikor két nappal korábban először látta a festményt.
More másnap reggel idejött hozzá a kertben, ahova a bágyasztó
hőség elől keresett menedéket, és egy jó barát kedves tekintetével
ezt kérte: – Még egyszer megnéztem a művét, Hans mester. –
Holbein óvatosan bólintott. Bármilyen büszke is volt a képre, és
annak szinte az összes családtagra gyakorolt hatására, amikor az ő
szemén át meglátták önmagukat, nem kerülte el a figyelmét, hogy
Sir Thomas és Alice úrnő feszélyezetten fogadták. De More most a
lehető leglágyabb hangon folytatta. – Meg dicsérte a tehetségét…
azt mondta, hogy megvan önben a képesség, hogy egy szerény
emberi arcban Istent mutassa… és ma egy órát töltöttem a
festménye előtt, és egyet kell értenem vele. Remekművet alkotott,
amit örökre nagy becsben őrzünk majd.
És Holbeint váratlanul ismét átjárta az idősebb férfi
személyiségéből áradó melegség, lelkesedést érzett, illúziókat
kergetett, míg rá nem jött, hogy ha More elfogadja a képet így,
ahogy van, már semmi sem lesz, ami itt tartja Chelsea-ben. – De –
dadogta – nem akarja már, hogy a hátsó polcokra ráfessem a
lantjait és a mélyhegedűit? Vagy Alice úrnőt székre ültessem? –
Látta azt is, hogy More egy tömött erszényt tart a kezében – a már
előre kiszámolt díjazását –, de halogatni akarta az átvételét, és nem
akart belenyugodni, hogy eljött az ideje annak, hogy odébbálljon.
– Már le is skicceltem, milyenek lennének a változtatások – tette
hozzá gyorsan, hogy időt nyerjen. A vázlatfüzetében keresgélt,
megtalálta az említett lapot, és előhúzta, hogy megmutassa a
patrónusának. De More csak mosolygott, és a fejét rázta. – A
festménye így gyönyörű, ahogy van, Hans mester – mondta. –
Tisztességtelen lenne tőlem, ha most változtatásokat követelnék.
Igaz viszont – a mosolyba most csipetnyi huncutság vegyült –,
hogy az ember sosem gondol arra örömest, hogy egy gyümölcsöző
kapcsolat teljesen véget ér. Élveztem a beszélgetéseinket, és nem
is sejti, milyen szívesen néztem, ahogy a műve előrehalad.
Szeretném azt hinni, hogy nem is olyan sokára, egy szép napon
visszatér, hogy meglátogasson minket, és ki tudja?, talán ha nem
jut eszünkbe jobb, amivel leköthetjük az idejét, esetleg még festhet
nekünk néhány lantot. És esetleg itt hagyhatná nekünk a vázlatot?
Jobb volt, mint egy udvarias megjegyzés. Egy nagylelkű
patrónus szívélyes és kegyes szavai voltak. Mégis véglegesnek és
megmásíthatatlannak tűnt. És azt jelentette, hogy Holbein számára
nem marad más itt, mint bekeretezni a képet, összecsomagolni a
holmiját és távozni; legfeljebb néhány napot tölthetett még itt.
Csak nem volt ereje hozzáfogni. Talán a hőség miatt. Vagy Meg
boldogságtól ragyogó arca tette, aki csak annyi fáradságot vett,
hogy egy mosolyt vessen felé, amikor elment mellette, miközben
olyan vitalitással tette az új dolgát, a betegek ápolását, amit
Holbein szeretett volna érezni. Holbeinben az a rossz érzés támadt,
hogy John Clement, a bosszantóan jóképű iskolamester, akit
napról napra jobban utált, és akit komoran azzal gyanúsított, hogy
általában az összes lány érzéseivel játszik, és közelebbről is Meg
testvérét bolondította magába, végre talán elviszi magával Meget.
Mindez egy szent türelmét is próbára tette volna.
– Szóval azt mondod, ki kellene nyilvánítanunk a falusiak
iránti együttérzésünket, és el kellene hagynunk Londont, mi,
Kratzer? – jegyezte most meg nem valami kellemesen. – Vár
otthon egy feleség meg egy gyerek, akit még nem is láttam. A
bázeli eltávozási engedély lassan lejár. Itt sem maradhatok örökké.
És a történetek, amiket mostanában London-szerte hallani, olyan
őrülten hangzanak, mint mindaz, amiért elhagytuk az otthonunkat,
hogy megszabaduljunk tőlük. Átkozott bolondok és bigottok
egymás torkának esnek Isten értelmezése miatt. Nincs más, csak
undokság, amerre csak nézünk, és mi itt ülünk ebben a házban, és
úgy teszünk, mintha hinnénk sok mindenben, amiben pedig nem
hiszünk. Azt mondom, tisztességesebb lenne elmenni.
A Kratzer arcán felvillanó mérges, csalódott tekintet láttán
felkacagott. – De nem megyünk, igaz? – folytatta, odavágva a
barátjának az elvtelensége miatt, hiszen nagyon is jól tudta, hogy
valójában önmagával elégedetlen, mert ostoba módon szerelmes
lett. – Szívesen mondogatjuk magunkban, hogy csak azért
maradunk, mert lehetetlen nem csodálni Thomas More-t, amikor a
társaságában vagyunk, bármilyen undokul is fest, amikor a
bibliáinkat máglyára hányja. De a lelkünk mélyén mindketten
tisztában vagyunk az igazsággal. Csak sosincs elég bátorságunk
kimondani. A valódi ok, amiért itt vagyunk, mert a hivatásunkban
mérhetetlenül jót tesz velünk. Túlságosan szépen ível felfelé a
pályánk, hogy a távozást fontolgassuk.
Csak miután Kratzer sértetten elbicegett, az után, hogy
tehetetlenül magasba emelte a karját, és így kiáltott: – Amikor
ilyen vagy, képtelenség veled szót érteni! Olyan… cinikus vagy.
Nem is tudom, mi bújt beléd mostanában –, akkor kezdte sajnálni,
ahogy viselkedett. Kratzer jó ember volt. Nem érdemelte meg,
hogy így ráförmedjen.
Megint csak Meg arcát rajzolta. Emlékezetből. Elidőzött
minden ceruzavonásnál, mintha csak az arcát simogatná (a
műterme most már tele volt a róla készült rajzokkal). Élvezte a
melankolikus zöld árnyékot, amiben ült. Lustán azon járt az esze,
mit tegyen, bár tudta, hogy nincs, amit tehetne, és kicsit javított a
lány szemén.
Aztán hirtelen sietős léptek dobogtak a füvön, olyan szipogó,
kapkodó hangok kísérték, amelyek mindig sírásra utaltak, és a lány
már ott is termett mellette. A vékony leánytest felett a sápadt arc, a
hosszú orr, azok a szemek. A zöld árnyékba vetette magát; annyira
hajtotta a vágy, hogy elbújjon, hogy majdnem feldöntötte
Holbeint. Aztán megdermedt, amikor észrevette, hogy más is van
azon a helyen, amelyről azt hitte, hogy itt végre egyedül lehet.
– Meg úrnő! – kiáltott fel Holbein olyan boldogan, hogy végre
láthatja, hogy egy darabig nem is értette a könnyáztatta arcból
kitekintő meghökkent tekintetet.
– Ó! – Meg menekülésre készen hátrálni kezdett. Nem volt
kedve beszélgetni. – Én… – és már fordult is el.
De most, hogy Holbein látta, milyen állapotban van, nem
engedte el olyan könnyen. Leejtette a vázlatfüzetét, előrevetette
magát, és megragadta a lány felsőkarját. – Milyen feldúlt! Mi
történt? Mi baj?
A lánynak nem volt már ereje küzdeni. A teste elernyedt
Holbein karjai között. A festőnek olyan érzése volt, hogy ha
elengedné, elesne. A tekintetében, amit ráemelt, valami
lidércnyomás kavargott. A fogait összeszorította, mintha nem
akarná, hogy vacogjanak. Holbein megkönnyebbülten értette meg,
hogy nem tőle borzadt vissza. – Mondja el! – Szinte rázta, annyira
szerette volna megtudni.
Meg szipogott. Megpróbált erőt venni magán. Amikor ez nem
sikerült, hagyta, hogy tehetetlen könnyei tovább csorogjanak az
arcán. – A… semmiség – szörtyögte, és könnyes mosollyal
próbálkozott sírás közben. – Semmi lényeges – nyelt egyet. –
Megrázkódtatás ért… megtudtam egy titkot… de egy perc, és
rendbe jövök…
Elizabeth, gondolta Holbein, amint a „titok” szót meghallotta.
Rájött, hogy Elizabeth szerelmes John Clementbe! És talán még
többet is kiderített. – Szóval tudja – mondta Meg kedvéért
szelídebb hangon, de máris látta magát gondolatban, ahogy
odamegy a kétkulacsos orvoshoz, és teljes erőből szájon vágja.
Tetszett neki az ötlet.
– Mit tudok? – suttogta vissza Meg, és olyan grimaszt vágott,
hirtelen olyan gyanakvás ült ki az arcára, hogy Holbeinben
halványan felmerült, hogy hibát követett el. De nem annyira
időben, hogy ne ugorjon fejest a további kérdezősködésbe. Olyan
régen gyanította, hogy már gyökeret vert benne a bizonyosság,
hogy igaz. Nem bírt ellenállni a vágynak, hogy tovább
puhatolózzon.
– Semmi, semmi – válaszolta sietve. – Nem céloztam semmire.
Csak a rossz angolságom, haha! De… egy pillanatig… úgy
gondoltam, talán mond valamit Elizabethről…
– Elizabethről? – visszhangozta a lány bizonytalanul.
Elvesztette az érdeklődését, és üres tekintettel körülnézett. Holbein
látta, hogy a gyanúja semmit sem jelent Meg számára, és érezte,
hogy elvörösödik zavarában, hogy olyan durván beletenyerelt a
dologba. – Miért Elizabeth? – suttogta ámultan a lány, de nem várt
választ. Csak időt akart nyerni, hogy feltörő könnyeit
visszaszorítsa.
– Akkor hát a falusiakról van szó? – próbálkozott tovább
reménytelenül Holbein, de a lány válaszképpen rávetett üveges
pillantásából rögtön tudta, hogy Megnek fogalma sincs, miről
beszél. – Az apja és a rickmansworthiek… – próbálta magyarázni,
de érezte, hogy elhal a hangja, amikor látta, hogy Meg tekintete
váratlanul fagyossá válik. Meg sejtette, hogy Holbein valami
vallási bűnre utal; nem értette, mire, de a London körül vívott
vallási küzdelemre tett célzások iránti korábbi élénk érdeklődése
mintha megszűnt volna.
– Az apám jó ember, Hans mester – jelentette ki elhalóan, és
határozottan lehunyta a szemét. – Nem tudom, mit hallott, de apám
nem tett semmi rosszat. – De aztán ismét úrrá lett rajta, ami
bántotta. Nagyot nyelve beszívta a levegőt, ami majdnem
csuklásnak hangzott, és lehunyta a szemét.
– Rendbe jövök – mondta erőtlenül, és felpillantott rá, majd
gyöngén elhúzódott. – Szavamra mondom, Hans mester. Csak
adjon pár percet.
De Holbein nem hallgatott rá, vagy legalábbis nem
engedelmeskedett. Egy sokkal erőteljesebb gondolat fogant meg
benne, a feltámadó vad reménység, hogy John Clement talán,
esetleg mégis végképp visszautasította Meget. A gondolat annyira
megrészegítette, hogy ahelyett, hogy elengedte volna Meg karját,
akaratlanul is még közelebb húzta magához a lányt.
Addig, amíg a lányt a melléhez nem préselte, és nem hallotta a
vad szívdobogását, és nem érezte, hogy a keble nekifeszül, a háta
melegen belesimul a tenyerébe. Amíg azt nem érezte, hogy a lány
arca lassan felemelkedik, mint egy vízből felszálló buborék, és a
szája rá nem hajolt a lányéra. Amíg a nyelv, amelyet végighúzott a
lány ajkán, egy másik nyelvvel nem találkozott…

Több időbe telt, míg elhúzódtam; többe, mint amire szívesen

visszaemlékszem.
De valahol, a lehelet, fogak, karok és szívdobogások áléit
zűrzavarában, amivé hirtelen váltunk, miközben nagy lapáttenyere
nagydarab, húsos testéhez simogatott, kezdtem elválni tőle.
Először gondolatban: amikor reszkető kezemet az enyémhez
oly közel levő fejre tettem, és döbbenten eszméltem rá, hogy a
tenyerem durva szálú, drótszerű haj hullámokat simogat a finom
szálú, sötét hajsörény helyett, amire számítottam. De csak akkor,
amikor egy fél lépést tett hátra, hogy egyik kezét a vállamra tegye,
a másikkal pedig felemelje az államat, hogy a szemembe
nézhessen, és megláttam a nagy, vöröses szőrökkel borított ujjait a
ruhámon, és a töredezett körmeit, amelyek feketéllettek a
rajzszéntől, akkor tudtam, hogy nem ez az a kéz, ami valaha is
megérinthet, és akkor végre magamhoz tértem. Hirtelen tudtam,
hogy az egyetlen kéz, amit valaha is a testemen akarok érezni, az
karcsú, hosszú ujjú és elegáns. És Johné.
Egy pillanattal tovább álltam ott, a tévedésből rám kerülő kéz
még rajtam nyugodott, és hagytam, hogy a fejemben szöget üssön
rejtett felismerésem. A szívembe olyan békesség kúszott be,
amilyet valószínűleg addig sosem ismertem. Hirtelen felismertem,
hogy semmi sem számít, amit éjszaka hallottam. John története
megrázott, a jövőjét illetően számos veszély leselkedett. De ennél
rosszabb nem történt. Bármennyire az érzelmeim hatására
reagáltam, amikor megtudtam, hogy egyik legkedvesebb
gyermekkori emlékem csaláson alapult, a csalás megteremtésében
nem volt rosszindulat. John nem tett semmit, amit ne a szükség
diktált volna. Becsapott, de nem cselekedett rosszhiszeműen. És
most, miközben egy olyan férfi ölelt át, akit nem szerettem, a
józan észnek ellentmondóan, eszeveszetten csapott a magasba az
öröm a szívemben, hogy végre megértem, mit érzek, és
elragadtatott sóvárgás fogott el John teste után a testemen, hogy
érezzem a világ mélységes helyénvalóságát, amiről egy röpke
pillanatig úgy hittem, elvesztettem. Most már azt is tudtam, hogy
megint át fogom élni.
Szegény Hans Holbein érezte, hogy elhúzódom. A mosolya
lehervadt az arcáról, a szája sarka legörbült. A keze lehullott a
vállamról. A maga módján úriember volt.
– Nem? – suttogta, aztán siralmasan felsóhajtott, és megrázta a
fejét, majd válaszolt a saját kérdésére. – Nem. Értem. Sajnálom. –
És botladozva még hátrált néhány lépést, míg egy sírhelynyi
távolságból farkasszemet nem néztünk egymással. Rettenetesen
elvörösödött.
– Bocsásson meg – kértem, és komolyan is gondoltam. Nála
kedvesebb, szeretetre méltóbb emberrel még nem találkoztam, és
mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy megbántsam az érzéseit,
még akkor is, amikor a meghittség pillanata miatt nehezteltem rá.
– Nem akartam… nem tudom, mit akartam… azt kellett volna… –
Megráztam a fejemet. – Úgy értem, nem kellett volna.
Mély lélegzetet vettem. – Úgy értem, el kellene mondanom
önnek valamit – folytattam, és igyekeztem, hogy az arckifejezésem
gyöngédséget és becsületességet sugározzon. Szerettem volna
minél gyorsabban szabadulni ebből a kínos helyzetből, de tudtam,
hogy előbb helyre kell hoznom mindent Hans mesternél. – A
titkomat. Férjhez megyek John Clementhez.
Bólintott. Mélabúsan, de nem meglepetten. Engem
valószínűleg jobban meglepett, amit mondtam, mint őt.
 Ütemesen bólogatott, és a fogához ütögetett nyelvével cöcögő
hangokat adott. Elmerült a gondolataiban. A mellén összefonta a
karjait.
– Igen – mondta végül egyszerűen. – Értem. Szereti.
– Igen – válaszoltam. Éreztem a hajamon a zöld napfényt, a
napsütést a szívemben. Láttam, hogy kicsit kajánul nézi könnyes
arcomat, és az jutott eszembe, nagyon is rávallana, hogy
megkérdezi, miért sírok e jó hír hallatán. – A boldogság könnyei –
jegyeztem meg sietve, és megtöröltem az arcomat. – Megrendített.
Nem számítottam arra, hogy úgy történik, ahogy történt. – Aztán
elhallgattam, mert éreztem, hogy túl sokat mondtam.
De ő csak tovább bólogatott. – Nekem is van egy titkom –
mondta komoran. – Egy ideje már sokat gondolok arra, hogy
visszamegyek Bázelba.
Sejtelmem sem volt róla, és most, hogy a pályája, ami ott
halódott, de itt nagyon szépen felfelé ívelt, és az angol nemesség
fele azt várta, hogy megfesse a portréját, ez érthetetlen döntésnek
tűnt előttem. De anélkül, hogy megkérdőjeleztem volna, csak
bólintottam, az ajkam egy udvariasan csalódott „Ó!”-t formált, a
legrövidebb választ. A kettőnk között történtek megfosztottak a
vele kapcsolatos közvetlenségtől, de nem a fejem titkos rejtekében
megfogant kérdésektől. Talán hiányzik a családja. Vagy talán van
egy zavarba ejtő, személyes, velem kapcsolatos oka van erre a
bejelentésre, olyasmi, amelynek elmondásában mindenáron
szeretném megakadályozni.
Vajon csalódottnak látszott-e, hogy nem próbáltam
tudakozódni, nem próbáltam meg rábeszélni, hogy maradjon? Nem
tudtam megállapítani. És nem amiatt, hogy bonyolult érzések
suhantak át az arcán, hanem mert már meg is fordult, és keresgélni
kezdett a nagy bőr vadásztáskában, amiben a rajzeszközeit tartotta.
Leszegett fejjel, hadonászva keresgélt, a hátizmai vonaglottak, tele
volt energiával. Megkönnyebbülten nevettem magamban: máris
támadt egy új ötlete; nem volt az a típus, aki hagyná, hogy a
kudarcba fulladt csók miatti zavara tönkretegye az életét.
Elégedetten felmordult, és egy papírt kezdett ráncigálni a
táskából. – Van valamim a maga számára – jelentette ki, és amikor
felemelte a fejét, reménytelen mosoly játszott az ajkán. – Egy ideje
dolgozom rajta.
Azzal felém nyújtotta.
 Egy gyönyörűséges kis festmény volt, papírra vetett ragyogó
színek. A fehér szőrmekalapomban, egyszerű, fekete ruhában
ábrázolt. Mögöttem a nyári égbolt kékje, és néhány napsütötte zöld
levél. A festett énem nagy komolyan, szemmel láthatóan
gondolatokba merülve nézett ki a kép oldalán. Az egyik faágon
egy seregély gubbasztott, és apró madárszemével a vállam fölött
nézett el, mintha át akarna ugrani rá, és magára akarná vonni a
figyelmemet. Néhány pillanatba telt, mire észrevettem, hogy a
képen egy másik állat is van: egy vörös mókus, és nem is veszi
észre, hogy lánc köti a kezemhez, csak boldogan ül az ölemben, és
egy diót majszol.
Hans mester a seregélynek John átható, kérdő tekintetét
kölcsönözte. Elbűvölten, meghatottan néztem a képet. – Jaj, Hans
mester, ez gyönyörű – leheltem.
– Búcsúajándék – jelentette ki határozottan. – Nincs már, ami
idekössön. A délutáni hajóval fel is mehetek Londonba. Ideje
elszakítanom a láncomat.
Erre elpirultam, és forróság járt át, amikor rájöttem, kit
jelképez a mókus, meglepődtem és elszégyelltem magam, hogy az
elmúlt napokban ezen a képen dolgozott, rám gondolt, és ekkora
műgonddal próbálta eltalálni a kezemet, a nyakamat és a bőröm
színét, miközben én szinte észre sem vettem a jelenlétét.
– Ne felejtsen el – tette hozzá.
Bólintottam, már ismét a könnyeimmel küszködtem, és
elszorult a torkom. – Hiányozni fog, Hans mester – mondtam, és
most, hogy már késő volt, rájöttem, mennyire igaz: megpróbáltam
valahogy tudtára adni az őszinte szeretetet és tiszteletet, amit iránta
éreztem. – írjon Bázelból, ha van egy perce. Mondja el, hogy
van…
Erőtlenül hangzott. Bólintott, de szomorúan, láttam, hogy arra
gondol, nem fog írni. Rádöbbentem, mennyire valószínűtlen, hogy
így lenne: ha tehette, sosem vett tollat a kezébe.
A köztünk levő távolság két oldaláról búcsúzásul meghajoltunk
egymás felé; zavarunkban már ódzkodtunk az érintéstől.
– Még egyszer köszönöm – mormoltam (mire ő bólintott), és –
a házban majd találkozunk (mire morcosan rám nézett, amit úgy
értelmeztem: „Nem, ha én veszem észre előbb”).
Tudtam, hogyan kellene eltöltenünk egymás társaságában az
utolsó pillanatainkat. A méltóság nagyon fontos. Szelíden el
kellene indulnom a gyepen át, a képpel a kezemben. Most, hogy
tudtam, mit akarok, nem kell majd sietnem. Élvezhetem a
napsütést. Érzem majd Hans Holbein tekintetét, ami a hátamba
fúródik, és figyeli, ahogy megyek az Új Épület felé, hogy
megkeressem apámat és jövendő férjemet. De ennek nem volt
szabad elrontania a meghozott döntés gyönyörűségét.
De nem egészen így történt. Hans Holbein volt az, aki előbb
kimondta az utolsó szót, aki feszült, halk hangon így szólt:
– Nos, isten vele – és aki elindult a gyepen a ház felé, és vissza
sem nézett. Ahogy John szokta mondani: Sose nézz vissza. És én
voltam, aki a festményét a mellemhez szorítva néztem, ahogy a
masszív váll elhagyja az életemet, és olyan elképesztő
veszteségérzet fogott el, amit nem fogtam fel teljesen.
Harmadik rész

Ne illess engem!
 10

Az a kertbeli zavaros hajnal volt gyanakvással teli, magányos

lányságom vége attól a pillanattól fogva, amikor visszasétáltam az
Új Épületbe, az államat úgy felszegtem, ahogy csak bírtam, és a
magas, mozdulatlan alak felé mentem, aki háttal nekem az
árnyékban állt, és felnézett Hans mester „Noli me tangere!”-
képére, és rájöttem, hogy nem tudom, hogyan szólítsam.
– …Richard? – suttogtam habozva.
Nem moccant, de úgy éreztem, mintha a mozdulatlansága
sokkal éberebbé vált volna. Megvárta, míg olyan közel nem értem,
hogy megérinthettem volna, és akkor felém fordította feldúlt arcát.
Hosszúkás szemének kutató pillantása az enyémbe mélyedt, de
bizonyára valami megnyugtatót fedezett fel az arcomon. Lehunyta
a szemét, és szorosan átölelt. – Nem ez a nevem – súgta a fülembe.
– John Clementnek hívnak. Azóta, hogy megszülettél. Amióta
élsz, ismersz – és a köpeny mélyéről, amit még most is hevesen
zakatoló szíve fölött viselt, az ajkára visszatérő mosoly
kezdeményét éreztem.
– Hozzád megyek feleségül – suttogtam, amikor visszanyertem
a bátorságomat, ő pedig visszasóhajtotta. – Köszönöm, Istenem! –
majd: – Köszönöm. – De többet nem mondott arról, amiről éjszaka
beszéltünk. Mégis megpróbálkoztam. – Tényleg azt hiszed,
idejöhetnek, és megpróbálhatnak megkeresni? – kérdeztem még
mindig félénken. – Olyanok, akik azt szeretnék, hogy király légy?
– Megrázta a fejét, de inkább azért, hogy a további beszélgetésnek
megálljt parancsoljon, mint hogy a kérdésemre válaszoljon. –
Annak már vége – mondta, de olyan határozottan, hogy úgy
éreztem, talán saját magát is meg akarja győzni, nem csak engem,
hogy ez az igazság. – Régen. Meghalt, eltemették, mint Edwardot.
Nem befolyásolja az életünket. Nem kell ezzel foglalkoznunk,
bármit mond is az apád. – Bólintottam. Még ha nem is hitte el
teljesen, amit mondott, minden mással irreális lett volna együtt
élni. – Felejtsd el, Meg – tette hozzá, és a hangja erősebb,
magabiztosabb lett. – Én már elfelejtettem. Bárkit megőrjítene
örökösen a múltban élni, és ez alól én sem vagyok kivétel.
Hétköznapi életet akarok, hétköznapi boldogságot. Talán
helytelenül tettem, hogy korábban nem meséltem neked erről, de
nem akartam, hogy nyugtalanítson. Az, ami évekkel ezelőtt történt,
senki életét nem mérgezheti meg. Nekem most már semmit sem
jelent. Sosem nézek vissza, soha nem gondolok rá. És neked sem
szabad. – És szorosan összezárta a száját. Most, hogy az
elszántságom kezdett visszatérni, és rádöbbentem, hogy még
mindig csak egy dolgot akarok az életben: hozzámenni Johnhoz,
még olyan sok mindent szerettem volna tudni. Például a nyelvem
hegyén volt a kérdés: – Tényleg a királyt láttam a kápolnában? –
de lenyeltem, mielőtt ezek a gyermekes szavak kibuktak volna a
számon. Nem akartam olyan pallérozatlannak tűnni, mint Hans
mester. Tudtam, hogy belém akarja fojtani a kérdéseket, és vissza
akar rángatni a jelenbe, és sejtettem, hogy a jövőben nem sok
lehetőségem lesz feltenni őket. Ezért csak egyet próbáltam
megtudni. – Nem merengsz el azon – fogtam bele, és elpirultam a
merészségemen, hogy megemlítem, és a gondolat különössége
lázas izgalomba hozott –, hogy ha egyszer fiad… fiunk születik, és
egy nap ránézel, és majd az jut eszedbe: „Ez a fiú kellene, hogy
Anglia trónján üljön?”
John csak felsóhajtott. Várt egy pillanatig, és úgy véltem,
ezernyi gondolat kergeti egymást annak az embernek a fejében, aki
– ha a sors másként rendeli – talán egy nap király lehetett volna, és
olyan életet élt volna, amiben nem osztozhattam volna vele. De
amikor végre válaszolt, az arcán már nyoma sem volt a sóvárgás
árnyékának, amiről azt hittem, hogy felfedeztem; csak egy halvány
mosoly játszott az ajkán. – Nem – felelte határozottan. – Boldogan
ezt gondolom majd: „Ez a fiú Megé és az enyém, és Thomas More
unokája.” – És szájon csókolt, mintha nem akarná, hogy tovább
kérdezősködjek.
Csendesen hátat fordított a bánatnak is, amit még bizonyára
érzett a bátyja miatt, bár még néhány napig kivörösödött szemmel
bukkant fel. De aznap délelőtt visszavonult a szobájába; azt
mondta, aludni és imádkozni szeretne egy kicsit, de csókot dobott
nekem, amikor eltávolodott tőlem az ösvényen. („A miénk a
hátralevő életünk; tartsuk hát magunkat a társadalmi
konvenciókhoz a következő hetekben” – súgta oda, és amikor ezt
kimondta, a régi nevetés bujkált a tekintetében.)
 Még néhány percig kint maradtam a napsütésben, hagytam,
hadd melegítse az örömmel várt napsugár a vállamat, és űzze ki
belőlem az éjszaka rettegését. Amikor a ház vetette árnyékba
értem, és a szemem még káprázott a naptól, egy percbe telt, mire
kivettem előttem apa felsejlő, várakozó alakját. – Igent mondtam –
jelentettem ki annyi ügyvédi visszafogottsággal, amire csak képes
voltam, és amiről tudtam, hogy apa elvárja a hozzá közelállóktól.
Semmi sem jelezte előre azt, ami ez után következett: a száján
kifújt levegőt, a tőle szokatlan ölelést, amellyel mellére szorított,
az arcomat szúró borostát, az arcán végigcsorgó könnyeket. –
Olyan boldog vagyok miattad… miatta – suttogta – és
mindnyájunk miatt. – Válaszképpen én is erősebben szorítottam,
szinte jobban megrendített ez a páratlan gesztus, mint az, hogy
elígértek. Nem emlékszem, hogy apa előtte valaha is megölelt
volna.
Az ölelése melegében egy pillanatra elfogott a szégyenkezés.
Hogy lehettem olyan gyanakvó? Most már minden világos volt:
apa jó ember, bízhatok benne, és bízhatok John belévetett
bizalmában is. Olyan érzés volt, mintha felgyógyultam volna egy
betegségből, amelyben nem is tudtam, hogy szenvedek: a túlzott
melankóliából, ami felborította a lelki egyensúlyomat, „magányos,
félős, irigykedő, kéjsóvárrá és sötét bőrszínűvé” tett, ahogy az
orvosi könyvek írják, vagy hisztérikus rohamot idézett elő nálam, a
méh megemelkedését, ami megőrjíti az asszonyokat. Mi más
akadályozott volna meg abban, hogy kezdettől fogva belássam:
apa önostorozása és szőrcsuhája nem vészjóslóbb, mint a
hitbuzgalom szigorú formájának bizonyítékai? A dühödt,
mocsokkal telefröcskölt írások, amelyeknek sötét tettereje annyira
megrémített, nem több – mint ahogy John mondta – egy hivatalos
véleménynél, amit írói álnéven írt, mert nem apa gondolatiságát
tükrözi. És a cipész, akibe olyan brutálisan visszaverték Isten
értelmezését, egyszerűen csak egy erőszakos börtönőr áldozata
volt, mielőtt apa elhozta, hogy a kertünk békéjében és magányában
elmélkedjen hitbeli tévedéseiről. A lelkem visszariadt a kalodától
és a kötéltől, amelyek szintén ott lebegtek az őrházbeli kis
börtönről őrzött emlékeimben. Nem nagyon tudtam magyarázatot
találni rájuk, ahogy elfelejteni sem sikerült egyiket sem. De nem
feszélyeztek annyira, mint ahogy vártam. Végtére is, a cipész
elmenekült, nem?
 Így aztán a kétségeim múltam részévé váltak. Ettől a pillanattól
kezdve csak nyugalmat ismertem, egy napsütötte állapotba
kerültem, amelyben lehetetlen volt elhinnem, hogy valaha is az a
megkínzott vénlány voltam, aki hajnalban képes volt megcsókolni
egy eperfa árnyékában egy festőt. Anélkül, hogy tudtam volna,
hogy történt, olyan helyre költöztem, ahol a boldogság elvárható
volt. Akivel csak találkoztunk, örült a boldogságunknak, és annak,
hogy segíthet nekünk. Felszáradtak a könnyek, amelyeket mindig
ott éreztem a lelkem mélyén, ahogy óvatos, száraz és figyelmes
szememből feltörni készültek.
– Mindig is ezt akartam számodra – mondta Alice úrnő a
vacsora romjai fölött. Az arca a mosolyától teljesen megváltozott,
és úgy vont dús keblére, hogy elvesztem a karjában. Láttam, hogy
vígan apára kacsint a vállam fölött. (Apa, aki átkarolta Johnt, és
jövendő férjem mellett szinte eltörpült, szintén máshogy festett, az
arcán nyoma sem volt az éjszakai erős érzelmeknek, most mégis
lágyabbnak tűnt, mintha a könnyed vidámságra tett erőfeszítései
nem igazán vezetnének eredményre. De talán csak a gyertyafény
tette.) Alice úrnő mintha észre sem vette volna John csendes
mosolya mögött azt, hogy John a gondolataiba merült, sem pedig
sötét ruháját vagy a szemem alatti sötét karikákat.
Már szilajul folytatta is, hódolva az élet gyakorlatias oldalának,
amelyből annyi öröme származott. – Nagy szervezés vár ránk –
tette hozzá szeretetteljesen. – Ágynemű. Fazekak. Evőeszközök.
Házvezetőnő. Szolgálólányok. És falikárpitok. Igen, a
falikárpitokról gondoskodnunk kell. Végtére is egy dermesztő
ódon csűr, ami egyáltalán nem alkalmas lakásra, ahogy mindig is
mondtam. A napjaidat azzal töltheted majd, hogy azon aggódsz,
hogy állód útját a huzatnak.
– Hol? – kérdeztem a boldogságtól ostobán.
Kutató tekintettel nézett a szemembe, majd apára pillantott, aki
lesütötte a szemét, és egy olyan bűvész halvány mosolya játszott
az ajka körül, aki ügyes trükköt hajtott végre. – Férjuram! –
mondta az Úrnő megjátszott felháborodással. – Elképesztesz! Hát
tényleg nem mondtad meg nekik?
A fejét csóválva fordult vissza hozzám. – Természetes a Régi
Bárkáról van szó – mondta, mintha mindvégig nyilvánvaló lett
volna. – Apád úgy vélte, ott szeretnétek lakni, miután
összeházasodtok. Ez a nászajándékotok.
 És amikor Johnnal apa felé fordultunk az öröm és a
hitetlenkedés keverékével, apának ez egyszer nem volt mit
mondania. Ismét esetlen, újfajta ölelésébe vont minket, ami úgy
tűnt, azt jelzi, hogy mind beléptünk az életünk boldogan-éltek-
míg-meg-nem-haltak szakaszába.

Csendes esküvőnk volt egy szeptemberi délelőttön, aranyló,

késő nyári fény ömlött ránk, amikor a chelsea-i templom ajtajában
gyűrűt cseréltünk. Roperék, Heronék és Rastellék voltak ott,
valamint apa és Alice úrnő, a három More lány a férjeikkel, az ifjú
John More és Anne Cresacre (akik most már jegyesek voltak), és
az öreg Sir John, aki ugyan bottal járt, de olyan hevesen húzta ki
magát, ahogy csak bírta, és megcsókolt minket, amikor
eltávolodtunk a templomtól, és szokásos vad tekintettől kísérve
kívánt nekünk minden jót a jövőre nézve. Elizabeth nem érezte jól
magát, és sajnálkozó üzenettel mentette ki magát. De a távollétét
szinte észre sem vettem. Az esküvői ebédre csónakkal mentünk fel
a városba, John és jómagam jövendő otthonába; az ebédről Mary
és Alice úrnő gondoskodtak. Néztem, ahogy a vad surrey-i part
egy-egy evezőcsapás után mindjobban távolodik, és azon
örvendeztem, ahogy a folyóvíz a kikötő közeledtével egyre
zavarosabbá válik, és a cikcakkos városkép kitárul, hogy magába
fogadjon, és majdnem felkacagtam, amikor macskaköveken
botorkálva odajutottunk, ahol új házunkban az első éjszakánkat
töltjük majd.
Kicsit szédültem ettől a jelentőségteljes naptól, a melegtől, a
befűzött ruhaderekam szorításától s attól, hogy nem ettem, meg
persze az utazástól. John megszorította a vállamat, és
összenéztünk, mielőtt felpillantottunk a Bucklersbury és Walbrook
sarkán a zegzugos ház kőhomlokzatára; nagy öröm fogott el
minket a templommal szemközti épület magas ablakainak, vörös-
okker tégláinak, magas kéményeinek ismerős összhangja láttán,
amelynek falán régi árvizek nyomai éktelenkedtek, és amely
otthont adott szinte összes közös emlékünknek.
Addigra már délutánra járt, és a londoniaknak, akik a
környéken éltek, az utca bizonyára csendesnek tűnt. De a frissen a
vidékhez szokott füleink még kivették egyik oldalról a folyó
zúgását, a másikról Cheapside zsivaját. A londoni tekinteteknek a
szürke gyapjúruhában vagy élénk színű harisnyában, libériában
tovasiető emberek valószínűleg csak a nyüzsgő délelőtti piacozás
söpredékének látszottak, de én tömegnek láttam őket. És amikor az
Őrült Davy, aki még mindig képtelen gyógyszereket – például
tarajos gőte szeméből készült orvosságot – kínált a
hiszékenyeknek, de még az is lehet, hogy elhitte, hogy segítenek, a
Saint Stephen’s Walbrook mellett egy kapualjból előugrott, és
részegen, félig gúnyosan felkiáltott: – A kis Meg kisasszony
megint itt van! Isten hozta, asszonyom! Nagyon helyes, Johnny
úrfi? – és megemelte előttem a sapkáját, mielőtt John – arcán sötét,
fenyegető kifejezéssel – előrelépett volna, és apa olyan szigorú
pillantást vetett rá, ami az öreg csalót visszakergette bűzös
odújába, de még akkor is azt kiabálta a sikátor sarka mögül, hogy
„Isten áldja magukat!”, úgy éreztem, mintha a város egy mindent
tudó, vidám kacsintás kíséretében vette volna tudomásul a
visszatérésemet. Apa és John még mindig Őrült Davy kitörése
felett nevetgélt: „Még hogy „Johnny úrfi!” – kacagott fel apa, és a
fejét csóválta, miközben összegyűltünk a mosakodó helyiségben,
hogy lemossuk a kezünkről a folyó mocskát, mielőtt nekiláttunk a
lakomának, amit Alice úrnő kikészített számunkra a
nagyteremben. És még akkor is a fülemben csengtek Őrült Davy
kiáltásai, amikor John a hattyúból, a disznóhúsból, a hurkafélékből
szeletelt nekem, és almaszeleteket meg birsalmasajtot tett a húsok
mellé, és egymást kezdték követni a pohárköszöntők. Az a rekedt
hang valóságosabb volt, mint ez az álomszerű lakoma olyanok
körében, akik nekem és életem szerelmének örökké tartó
boldogságot kívántak.
És mégis mindez valóságos volt, amit azokban a hónapokban
kezdtem belátni, amelyek az esküvő után következtek, mint ahogy
az is, hogy valahányszor John félig lehunyta halvány,
megfejthetetlen tekintetű szemét, és végighúzta az ujját a karomon
vagy a hátamon, én pedig megborzongtam a vágytól, és felé
fordítottam az arcomat, hogy megcsókoljon, aztán magunkra
zártuk a hálószoba ajtaját, és összeforrt a testünk, és tudtuk, hogy
az egyetlen kívülálló, aki ezt észreveszi, a reggel titkon mosolygó
szolgáló lesz. Még most is alig hittem el, miközben a kertben
összeszedtem az édesen illatozó almákat, és elnéztem, ahogy a
falevelek aranyszínűre sárgulnak, és a társalgóba kiakasztottam
apa portréját, amit Alice úrnőtől kaptunk, meg a világról készült
térképet, amit Roperék készíttettek számunkra, és némi kétkedést
követően azt a rólam készült képet is, amelyen Hans mester olyan
észrevétlenül dolgozott, mielőtt elhagyta Angliát (nem kellett
volna aggódnom; „Gyönyörű! – jegyezte meg ártatlanul John,
amikor megpillantotta –, Hans mester nagyon tehetséges”). A
társalgóban kaptak helyet most már a mérőedényeink az
orvosságokhoz, és a háromszáz könyv, amit John az évek során
felhalmozott. Ide állítottam be a szövőszéket, és szalagokat
készítettem, a konyhában kukoricát őröltem, lanton játszottam és
babaruhákat hímeztem. A világ részévé váltunk. Túl szép volt,
hogy igaz legyen.
John kollégiumi és dr. Butts, a király első orvosa melletti
munkája tökéletes rendszerességet kölcsönzött napjainknak és
éjszakáinknak. A napjait tőlem távol töltötte az orvoslás tudós
koponyái között, beszélgetett, olvasott, kísérletezett, az ország
legnagyobbjainak betegségeit kezelte. Olyan odaadó szeretettel
csüngött dr. Buttson, egy szórakozott öreg jószágon, aki leette elöl
a ruháját, alig vett észre bármit is, amit nem tudott felvágni, vagy
amibe nem tudott orvosságot tölteni, és az éjszakáit azzal töltötte,
hogy gyertyafény mellett értekezéseket olvasott –, mint apán
valaha is. Arra gondoltam, hogy dr. Butts mesterkéletlenségét
megnyugtatónak találta. Mint mondta, az egyetlen, amit a
múltjából tanult, az volt, hogy nem kell arra törekednie, hogy a
király mosolyának fényében sütkérezzen, vagy azt kockáztatnia,
hogy a király rosszallásában elvész. És nem fenyegetett az a
veszély, hogy John valaha is a király meghitt barátja lesz, és ez a
barátság előidézi azokat az ijesztő változásokat az életünkben,
amelyeket a More család is átélt, amikor a királyi figyelem apára
irányult. Dr. Buttsból sosem vált volna udvaronc.
Az elme embereivel szemben, akik apát mindig is körülvették,
dr. Butts azt a benyomást tette rám, hogy különc és ködös elméjű,
és egy kicsit nagyképű. De felhagytam a hitetlenkedéssel, mert
annyi mindent nem tudtam az orvostudományról, és mert John, aki
a külföldi egyetemeken eltöltött évek alatt szerzett teljes orvosi
tudásával is azt mondta nekem, hogy csodálja dr. Butts elméjét. –
Az én elmémben nincs semmi nagyság, Meg – mondta nekem
szerényen. – Sosem támad olyan döbbenetesen eredeti ötletem,
amiről mások évekig beszélnek. Ismerem a korlátaimat: követő
vagyok, nem vezető. Mégis szeretek ezekkel a hatalmas elmékkel
együtt dolgozni. Apáddal. Dr. Buttsszal. Olyan, mintha nagyobb
tűz mellett melegednél, mint amit magad tudnál rakni.
Túl szerénynek tartottam. És büszkeség töltött el, amikor
hallottam, hogy dr. Butts és John levelezni kezdtek Andreas
Vesaliusszal, a padovai egyetemen tanuló flamand diákkal, és
Berengario da Carpival, az ember anatómiáról írt kommentár
szerzőjével, amit nemrégiben olvastak együtt, hogy feltárják a
galenusi orvoslás hiányosságait. – Margaret izzadásos
betegségének sikeres kezelése, amit a nélkül hajtottál végre, hogy
lecsapoltad volna a rossz testnedveit, vitt rá arra, hogy írjak nekik
– jelentette ki nagyvonalúan John. – Felkeltette Butts érdeklődését.
Ha férfi volnál, valószínűleg sokkal jobb orvos válna belőled, mint
belőlem valaha is. Jó orrod van az igazsághoz. Az, hogy nő vagy,
komoly veszteséget jelent a tudomány számára. De… – arcát a
hajamba temette – nem bánom. És te?
Minden reggel, reggeli zsolozsma, a könyvei bújása, reggeli és
az ajkamra nyomott csók – vagy ha úgy időzítette, hogy a szolgáló
éppen kiment a szobából, ahol reggeliztünk, és senki más sem
figyelt, akkor a nyakamat is végigcsókolta, majd letért a keblemre,
vagy leguggolt elém, és tisztelettudó csókokkal felfelé vándorolt a
lábfejemen, a bokámon, a combom tövén, meglepve, szelíden
nevetve kipirult arcomon, szétnyílt ajkamon – után a sötét
köpenyében távozott a házból, és ugratva odasúgta: – Viszlát este,
drágám, várj meg! – majd eltűnt egy új nap friss, csípős
levegőjében. Csak este beszélgettünk, a csendben, tűz vagy
gyertya fényénél, kielégült szerelemtől ernyedt testtel az
összegyűrt, frissen kimosott lepedőn fekve.
Nem hivalkodó tiszteletlensége meglepett, nem számítottam rá;
szívesen mesélt olyan történeteket, amelyekben megcsillanthatott
egy kis gúnyt, amivel mosolyt csalt az ajkamra. Amikor
megkérdeztem, apa, hogy boldogul az udvarnál, elvigyorodott, és
mesélt a csillagászati órákról, amelyek meghallgatására apa
fondorlatosán rávette a lelkes királyt. – Most fél éjszaka fent ül a
tetőn, és Henriket arra tanítja, hogy keresse meg a Marsot és a
Vénuszt. Ha kérdezed róla, úgy tesz, mintha szerényen
visszahúzódna, és csak a kötelességét teljesítené. De látni, hogy
titkon mennyire élvezi, hogy a király észrevette, hogy Thomas
More sokkal kifinomultabb segítséget nyújt neki, mint Wolsey
bíboros. Rászokott, hogy mesterkedéssel vívja ki a királyi kegyet.
Mintha csak erre született volna! A diagnózisom: udvaronckór!
Bármilyen szabadnak is tűnnek, a végén mind megkapják.
Nem mintha a beszélgetéseink nem korlátozódtak volna a
csendes együttlétünkre. Visszatért ahhoz, hogy a múltra vonatkozó
kérdéseimet úgy fogadja, hogy a tekintetébe hirtelen tartózkodás
költözött, és mosolyogva így szólt: – Sose nézz vissza, Clement
úrnő – majd ujját gyengéden a számra tette. És annyira
belefeledkeztem azoknak a hónapoknak az elégedettségébe, hogy
nem is igyekeztem túlságosan faggatni.
Tartózkodása akkor sem változott, amikor egy este
gyertyaszentelő előtt hazajött a fagyos hidegben, és a társalgóban
talált, ahol Hans mester apáról festett szigorú, vörös ruhaujjas
portréját néztem könnyes szemmel, és a kezemben zsebkendőt
gyűrögettem. – Mi történt? – kérdezte már az ajtóból, mielőtt
meghallottam volna a lépteit; a hangjából olyan rémület csendült
ki, hogy összefacsarodott a szívem, ő pedig odarohant, és átölelt.
– Mi baj, Meg? – és felemelte az államat, hogy az arcomba
nézhessen.
– Azt hiszem, kisbabánk lesz – nyöszörögtem, és engem is
meglepett, milyen szomorúság fog el, ami olyan, mint egy emlék,
miközben megduzzad a mellem, fáradékony leszek és különös
mohó étvággyal párosuló hányás vesz erőt rajtam, amitől egész
nap öklendezem az ételnek már a szagától is, mégis vágyom enni,
hogy megnyugodjon a gyomrom. Még szorosabban ölelt, de nem
annyira, hogy ne láttam volna, hogy felragyog az arca, és úgy
megtelik perzselő tavaszi vággyal, mint ahogy az ablakon át
látható Saint Stephen-templom ajtaja is fénybe borult a
gyertyáktól.
– Olyan boldog vagyok! – és hallottam a hangjában az örömöt.
– De el sem tudom képzelni, milyen lesz! – jajdultam fel, elébe
vágva annak, amit mondani akart, annyira lebírt bánatos
képzelgésem. – Nem emlékszem, milyen volt a családom, a tiedet
sosem ismertem, és amikor a baba megszületik… – keresztet
vetettem, hogy elűzzem a balszerencsét – persze, ha minden
rendben megy… fogalmam sem lesz, kire fog hasonlítani.
– Csitt – mormolta. Büszkén megpaskolta a hasamat. –
Nyugodj meg – mormolta, és láttam, hogy arra gondol: Pszt.
Az orvosságos szekrény alján található gyökérből gyömbérteát
főzött; ő maga reszelt a gyökérből, forró vizet öntött rá, és hagyta,
hadd álljon egy ónkupában. Még akkor is szipogtam, amikor
megittam. Meghatott a gesztus gyöngédsége, és megint felitattam a
könnyeimet. Elvette tőlem a zsebkendőt, és lecsókolta a szemem
alól a könnyeket. – És most elég ebből – mondta végtelen
kedvességgel, amikor kicsit akaratom ellenére megnevettetett. –
Nincs több sírás. Elmondom, kire hasonlít majd a kisbabánk.
Leült a perzsaszőnyegre, és gyöngéden a lábamnak dőlt. Olyan
bátorítóan nézett fel rám, mintha hízelgéssel akarna rávenni egy
szeretett gyermeket, hogy hagyja abba a toporzékolást. Felemelte
egy ujját.
– A babánknak sötét haja lesz… és kék szeme, mint kettőnknek
– mondta. – A te csinos, egyenes orrodat örökli – és felemelt ujját
végighúzta az orrnyergemen – és a bársonyos bőrödet – érintette
meg az arcomat. – És a rózsás ajkadat – és megérintette a számat.
– És tőlem a hosszú lábamat… és a gyors reflexeimet örökli…
és azt az ösztönös ráérzésemet, hogy egy jó asszony mellett
boldogságot találjon – suttogta, és miközben hozzátette: – De nem
tesz fel sok kínos kérdést, mint az édesanyja – felhunyorgott rám.
– Jóképű lesz és jó és boldog, és ezt senki másnak nem
köszönheti majd, csak neked és nekem. – Maga felé húzta az
arcomat.
– Emlékszel? – suttogta, és felnevetett, és ezúttal megnyugodva
én is vele nevettem, mert szerettem volna, ha a magányos
bátortalanságom elmúlik, és osztozhatom a jókedvében. – Csak a
holnap számít. A tegnap elmúlt. Ne tépelődj rajta.
Így hát nem is tépelődtünk. Nem próbáltam már meg többet
kideríteni. És azon a tavaszon és nyáron az örömünkbe gubódzva,
a valóságtól elszakadva éltünk. Nem törődtünk azzal a nappal,
amikor a szerencsétlen, hívő királynő térdre ereszkedett a válás
kérdésében döntő bíróság előtt, és spanyolos akcentusú hangján
megesküdött, hogy oly sok évvel ezelőtt szűzként feküdt először a
király ágyába, vagy azokkal a történetekkel, hogy a király arcán
milyen undor tükröződött, amikor nyilvános eltaszította a királynét
magától. Figyelmen kívül hagytuk, amikor a pápai követ
mentségei miatt az eljárásnak vége szakadt. Szemünk sem rebbent,
amikor egy piaci kofákból összeverődött csürhe a londoni,
folyóparti házhoz vonult, ahol Boleyn Anna lakott, hogy komoly
kárt tegyen az „istenverte francia ringyóban”, pedig egyenesen a
házunk előtt masíroztak el a békebírókkal való összecsapás
helyszínére. Alig vettünk tudomást a papokról keringő
történetekre, akik maguk szedték össze a templomaikban a
vallásos képeket és szobrokat, hogy megelőzzék az eretnek
vandálokat, akik ezt egyébként helyettük megtették volna, vagy a
saját híveiket abban, hogy tűket szurkáljanak a szobrokba,
amelyek előtt korábban tisztelettel meghajoltak, hogy lássák,
véreznek-e, vagy az All Hallows Honey Lane-en levő St. Benet
Gracechurch-, St. Leonard Milkchurch- és a St. Magnus-
plébániatemplomokra, amelyek a rendkívüli törvényszék elé
hurcolták a papjaikat, és azzal vádolták őket, hogy túl sok pénzt
kérnek az istentiszteletekért. Csak aludtunk, felébredtünk,
nevettünk és szerelmeskedtünk, és figyeltük, ahogy a baba nő és
bennem rugdos, s ezt addig tettük, míg úgy nem éreztük, hogy a
tökéletes boldogságunk valóban örökké tart. Csak az után, hogy
világra jött, sejtettem meg először, hogy talán mégsem.

Fényes őszi délután volt, a kicsi, fürge, halványszürke felhők

nevetve kergették egymást odafenn az égen. Tüzet gyújtattam a
hálószobámban. Hallottam, hogy odakint az utcán beszélgetnek az
emberek, de a beszédjük kivehetetlenül és tompán szűrődött be, és
nem volt erőm arra összpontosítani, hogy mit kiabálnak
egymásnak. Félig felülve, félig könyökre támaszkodva feküdtem
az ágyban, és nem nagyon törődtem azzal, hogy sajog minden
porcikám, csak az aprócska, sima arcot bámultam, amit fehér
szaténbe bugyoláltak, és ami a karom hajlatában feküdt; valahogy
úgy húzódott közelebb hozzám, hogy látszólag meg sem moccant,
míg szorosan, csodával határos módon be nem fészkelte magát a
mellemhez és a hasamhoz. Egy éjszakát és egy napot töltöttünk így
a kis Tommyval, összegömbölyödve aludtunk, együtt ébredtünk,
és a csodálkozás kifejezéstelenségével bámultunk egymásra.
Amikor kinyitotta a szemét, az hatalmas, sötétkék és átható
tekintetű volt. Amikor láttam óriási hüvelykujjamba kapaszkodó
parányi ujjait, vagy sötét hajpihés pici fejét, ahogy a mellemet
döfködi, tágra nyílt szemem ugyanolyan sötétkéken és áthatóan
nézett le rá. A szeme az enyémre hasonlít, mondta a bábaasszony.
De John orrát örökölte, bár a bába udvariasan tartózkodott attól,
hogy ezt megemlítse: apró, tökéletes sasorra volt, John nagy
kampós orrának elegáns, apróbb változata. Gyönyörű volt a kis
arcában: az arcától elütő, mégis büszke. És az apja széles száját,
sötétebb bőrét és hosszú, nyúlánk végtagjait láttam viszont rajta. –
Csinos fiú lesz, úgy ám! – kacsintott rám a bábaasszony a sikeres
szülés kölcsönös örömével.
Az egész háznép boldog volt. Délelőtt dalfoszlányokat
hallottam a konyhából, és most az edénnyel csörömpöltek, amiben
a fürdőmhöz melegítettek vizet, hogy fogadhassam a férjemet, és
közben olyan vidám sustorgás ütötte meg a fülemet, mintha
mindenki ünnepelne.
A lépcső felől settenkedés és kuncogás hallatszott. – Pszt? –
mondta lentről egy ismerős női hang, és igyekezett visszafojtani a
szeretetet, hogy szigorúnak tűnjék. – Pszt, ne, Tommy! – mire
rémült madárcsicsergés tört ki a társalgóban levő nagy kalitkában,
és egy tiszta gyermekhang csipogta: – Csip, csip, madájkák, csip,
csip! – Amikor a két szolgáló halkan benyitott, hogy megnézze,
ébren vagyok-e, mielőtt az üres kádat a tűz elé, a helyére húzták,
Margaret Roper is bedugta a fejét. A kis Alice a karján ült, míg
kicsi, mérges Tommy fia úgy loholt a sarkában, mintha lent egy
rendkívül élvezetes játék mellől rángatták volna el. Margaret
kacagott. – Halálos veszélyben forognak a pintyőkéid! – jegyezte
meg vidáman, és megborzolta a fia haját, majd csendesen az
ágyamhoz jött, és leült mellém, hogy megbámulja a babát. Alice-
szel összehasonlítva, aki a mai napig miniatűr babának látszott, és
akinek sötét fürtjei most egy óriásinak látszó arcot kereteztek, a
fiam játék babának tűnt.
A csecsemő buborékokat fújt, és belekapaszkodott az ujjba,
amit Margaret a kezéhez tartott. – Nézd csak, Tommy – mondta
békésen a kisfiának, aki a háta mögül az ágyamhoz lépett, és most
olyan érdeklődéssel bámult az újonnan jöttre, mintha egy játék
megmozdult volna. – Az új unokatestvéred! Egy másik Tommy.
Nézd csak, drágám. Köszönj neki! – És amikor a nagyobbik
Tommy odanyúlt, hogy megfogja a kisebbik kezét, és meglepett
arcot vágott, amikor a baba erősen megszorította, Margaret
gödröcskésen rámosolygott örömében, aztán szabad karjával
átölelt, és megcsókolt. – Jól nézel ki – mondta gyöngéden. –
Rózsás az arcod. Aludtál? Hogy érzed magad?
Félig-meddig tréfásan fintorodtam el. – Azt mondják, könnyű
szülés volt – nevettem gyöngén, mert nem akartam nagy
jelentőséget tulajdonítani neki; az első tétova próbálkozásomból,
hogy rendbe szedjem magam, amikor vizet hoztak és egy poharat,
és friss lepedőt terítettek az ágyra, tudtam, hogy sötét karikák
vannak a szemem alatt, és bizonyára még olyan rettenetesen nézek
ki, hogy a látványommal gyerekeket lehetne ijesztgetni. De ez
senkit sem zavart. Amerre néztem, ragyogó tekintetekkel és
biztatással találkoztam. – Ki vagyok én, hogy vitába szálljak vele?
Mindentudóan bólintott. – Hála istennek, hogy nem volt
rosszabb – és hirtelen rám törő döbbenettel és megértéssel
gondoltam arra, milyen lehetett, amikor vékony és aprócska
testének két és három napon át tartó vajúdást kellett elviselnie egy-
egy gyermekével. Szenvedélyes szeretettel viszonoztam az
ölelését. – Köszönöm – suttogtam félig hitetlenkedő hálával, hogy
ilyen sok fenntartás nélküli szeretetet kapok tőle.
A karjában tartotta a babát, míg mosakodtam. Mire John
magával hozta apát a miséről, meg is tisztálkodtam, rózsa- és
tejillatom volt az új, fehérrel hímzett hálóingben, amelyet
Margaret készített nekem.
John az ágyon ült, és átölelt, Margaret egy zsámolyt húzott oda
mellénk apa számára. Minden fej a baba felé fordult, duruzsoltak
neki, csodálták. Én pedig hátradőltem a férjem karjába, éreztem a
baba testét a mellemen, és átjárt az élet egyszerűségének az a
ragyogó öröme, amelyben mindenki, aki a legtöbbet számított
nekem, egyetlen szobába gyűlt, ahol még hetekig fekhetek majd a
kis Tommyval, mielőtt ismét át kell sétálnom az utca túloldalára,
hogy részt vegyek a szülés utáni templomi avatáson, és
visszatérhetek a normális életbe.
Margaret törte meg a varázst. – Figyeljetek csak! – kiáltott fel
hirtelen, és meglepett arccal az ablakhoz ment. Mind kissé
meglepve kaptuk fel a fejünket, mert szokott, félig suttogó hangja
most hangosabb lett. Margaret az ablakot rángatta.
– Ne! – kiáltott rá éles hangon John. – Nem érheti őket hideg
levegő!
De Margaret oda sem figyelt rá. – Mit mondanak? – kérdezte
ugyanolyan éles hangon. – Hallottátok? – firtatta, majd semmit
sem értő arcunktól ismét az ablak felé fordulva addig bajlódott a
zárral, míg John – az arcán tükröződő sürgetésnek engedve – fel
nem állt, és ki nem nyitotta neki, de csak résnyire, hogy a kinti
csípős hideget ne engedje be.
 Azután az arckifejezése is megváltozott, amikor a hűvössel
betörő hangzavart hallgatta. Miközben szorosabban magamhoz
vontam a kis Tommyt, hogy melegen tartsam, John sötét,
szabályos vonásain meglepődést láttam, amely megdöbbenéssel
párosult. És apa felugrott, hogy az ablakhoz menjen, ezért nem
láttam az arcát, csak sötét bársonykalapos fejét. Figyelmesen
fülelt. Láttam, hogy a teste megmerevedik.
Bizonyára az utolsó voltam, aki az utcáról felhallatszó szavakat
ki tudta venni, bár kezdettől hallottam, hogy nem a patikárius piac
szokásos portékát kínáló kiáltásai. – Hát persze hogy igaz! – jutott
el a fülemhez Őrült Davy repedtfazék-fejhangja. – A vörös
furunkulus kifakadt!
Zsivaj, gúnyos kiáltásokkal vegyes éljenzés. A háttérből
kornyikált különös szavakat is hallottam: „Wolf-see!”.3 –
Esküszöm a mindenható Istenre!
John kihajolt, és dörgő hangon lekiabált: – Davy! Halkabban!
Megzavarod a nyugalmat! Mi ez az ostobaság, amit ordítozol?
Ismét lárma hallatszott az utcáról, léptek távolodtak az
ablakunktól. Magam előtt láttam az arcok félkörét, amint az
emberek feszélyezetten felfelé néznek. De Őrült Davy nem jött
zavarba. Hallottam, ahogy undorral szapulja a körülötte állók
együgyűségét, és szinte láttam a diadal tébolyult pillantását a
szemében, hogy végre egy tiszteletre méltó hallgatója is akadt.
– Nem ostobaság, John doktor úr! – üvöltötte vissza, és ezúttal
minden szavát tisztán értettem. – Most hallottam a St. Paul’s
Crossnál!4 A Cheapside-on mindenki erről beszél! Menjen,
hallgassa meg maga is, ha nekem nem hisz! – Hatásszünetet
tartott.
– Miről van szó? – kiabálta vissza John türelmetlenül. –
Gyerünk már, ember, bökje ki!
– Wolsey bíborost letartóztatták! – rikkantotta diadalittasan
vissza a hang. És most több éljenzés, mint gúnyos kiáltás kísérte a
bejelentését. Londonban nem volt népszerűtlenebb ember a kapzsi,
potrohos lordkancellárnál, a kocsmatulajdonos fiánál, aki az
egyetlen királyi szolga volt, aki apánál közelebb állt a királyhoz.
Apa – minden elnézése ellenére – sem tartotta sokra a bíborost.
3
Szójáték Wolsey bíboros nevére, szó szerint: ’farkaslátás’
4
A régi Szent Pál-székesegyház területén levő kereszt, ahol igét hirdettek és
nagyobb eseményeket jelentettek be.
Látni lehetett abból, ahogy felvonta a szemöldökét, és
félremosolygott. John az erszényébe túrt, aztán ledobott egy
pénzérmét az utcára, majd egyetlen szó nélkül becsukta az ablakot.
A csukott ablak ellenére is hirtelen hideg lett a szobában. Mind
apára meredtünk, aki kifejezéstelenül viszonozta a tekintetünket.
– Igaz ez, apa? – törte meg a csendet félénken Margaret, és kis
fehér kezét az apja karjára tette.
Apa kicsit ellágyult, amikor Margaret szerény főkötővel
keretezett arcára pillantott. Azután bólintott.
– Úgy tűnik, a király kifejezésre juttatja, hogy csalódott a
szolgájában – mondta, és Erasmushoz hasonlóan csúfondárosan
felvonta a szemöldökét. – A bíboros, minden csalárd
szemfényvesztése dacára képtelen volt a királyi házasság kérdését
a király kedve szerint manipulálni.
Azzal elhallgatott. Nem volt több mondanivalója a kérdésről.
– Akkor hát kit nevez ki a király az új lordkancellárnak? –
faggatta makacsul és bátran Margaret.
– Margaret – rótta meg szelíden apa. – Tudod, hogy nincs mit
válaszolnom neked. Csak annyit tudok, hogy ma este a királyhoz
hívattak. Utána talán többet tudok.
Soha nem vallotta volna be, hogy maga is vágyik erre a
hivatalra. – De egyet elárulhatok – tette még hozzá, amikor felállt,
hogy távozzon. – Szívesen hagynám, hogy zsákba kössenek, és a
Temzébe fojtsanak, ha ez lehetővé tenne három dolgot a
kereszténységben. Ha az összes uralkodó, aki háborúzik, békét
kötne… Ha az egyházat kínzó tévedések és eretnekségek
eltűnnének, és a vallás tökéletes egyöntetűsége maradna utánuk…
és ha a király házasságának a problémája kedvezően oldódna meg.
Meghajolt. Úgy véltem, hogy a király házasságának a
problémájára a kedvező megoldás nem feltétlenül egyezik a
királynak a legjobb eredményről alkotott elképzelésével, de senki
sem fűzött megjegyzést ahhoz, amit apa mondott. Alig hallottuk a
lépteit a lépcsőn. Ha akart, apa képes volt olyan nesztelenül
közlekedni, mint egy macska.

Később, amikor a gyermekeit kotyogva maga mellé rendelte,

hogy lefektesse őket, Margaret még megkérdezte: – Őt választja,
nem? – és a hangja reménykedőn csengett.
 Mégis az maradt meg az emlékezetemben, ahogy John mondta:
– Őt választja, nem? – amikor végre ismét hármasban voltunk a
hálószobánkban. Nyers volt a hangja. – A legokosabb emberek
néha a legkötöznivalóbb bolondok. Ő maga sem fogja fel, hogy
mennyire udvaronccá vált. De egyet mondhatok: most már érdekli
annyira a hatalom, hogy ne tudjon ellenállni a kinevezésnek.
Könnyedén megfeledkezik arról, hogy a király csak egyetlen
dolgot akar a következő lordkancellárjától, azt, hogy Boleyn Anna
a királynéja legyen. Lehet, hogy az jár a fejében, hogy rá tudja
venni a királyt, hogy gondolja meg magát.
Emlékszem, hogy nem is figyeltem fel arra, milyen komolyan
beszél John. Tommy fejét csókolgattam, és álmosan arra
gondoltam, hogy az apró fejecske illata maga a boldogság, és bár a
testem sajgását is éreztem, cseppet sem bántam.
John következő szavaira mégis felpillantottam. – Semmi sem
állítja meg ezt a királyt, hogy elvegye feleségül azt az asszonyt –
jelentette ki teljes bizonyossággal. – Elég ránézni az, arcára, hogy
ezt tudjuk. Az érzékiség a király vérében van. Egy bölcs ember
távol tartaná magát attól a slamasztikától, amibe a király most
készül belemászni. – A tűzbe bámult, és talán a lentről felvilágító,
villódzó vörös fény kölcsönzött az arcának olyan nem e világi,
borongós kifejezést, de az is lehet, hogy csak a sötétség tette,
amire gondolt. – Aggódom, hogy apád túl közel repül a naphoz…
– fűzte hozzá. A csizmaorrával megböködte a félig elégett rönk
zsarátnokait. A farönk láng- és hamueső közepette előregurult a
rostélyhoz, John pedig hozzátette: –…és lezuhan.
 11

– Írj hát neki, drága fiam – dörmögte az öreg. Ahogy az

asztalra könyökölt, a vacsora maradéka fölé hajolva, amelyből alig
csipegetett (Holbein bezzeg alaposan belakmározott belőle), a
gyertya fényében az arca elevenebb volt, mint a harmadannyi idős
férfiak többségének, és elbűvölően, meggyőző erővel ragyogott. –
Elmondhatnád neki, például, hogy mennyire el voltam ragadtatva a
festményedtől.
Holbein nem bírta megállni, hogy ne vessen lopva egy
pillantást a More családot ábrázoló festmény kis másolatára, amely
az abrosszal leterített asztalon álló kancsónak volt támasztva.
Magában egész álló nap csendesen búcsúzkodott tőle. De hamar
lekapta róla a szemét, a söröskupájára tapasztotta a tekintetét, és
maga alá rántotta a lábát az asztal alatt. Konokul rázta meg a fejét.
– Ismersz – dünnyögte. – Nem vagyok író.
Ez volt az első alkalom, hogy találkozott Erasmusszal, amióta
az visszatért Bázelba. Az idős embert megdöbbentette, mit
műveltek a víg kedélyű, szabadelvű várossal, amelyet nyolc évig
otthonának tekintett; a kár láttán, amelyet a forrófejű
evangélikusok féktelen tombolásukkal és a változások erőszakos
kikövetelésével a város élő szövetében és hangulatában okoztak, a
tudós prémekbe bugyolálta törékeny testét, és elhagyta Bázelt a
békés Freiburgért, alig egyórányira folyásiránynak lefelé, rögtön
azután, hogy a lázadóknak sikerült keresztülverniük az új vallási
törvényeket áprilisban.
– Nem akadt senki, aki ne rettegett volna az életéért, amikor az
a feldühödött embertömeg elárasztotta az egész piacteret
fegyverekkel meg ágyúkkal – mesélte el korábban az este
folyamán. Holbein tisztában volt azzal, hogy az öreg soha nem fog
megbocsátani a tomboló csőcseléknek, amelyik tönkretette a
katedrálist, durungokkal verte szét a nagy alabástromoltárt, és
kihajigálta a szobrokat a vitrázsablakokon keresztül. Nem csoda,
hogy az emberek protestánsoknak kezdték nevezni az
evangélikusokat.
 – Úgy megcsúfolták a szentek képmásait, de még a feszületet
is, hogy bárki azt hihette, nem is emberi kéz műve – tette hozzá
Erasmus keserű megvetéssel, amelyet egy olyan ember, aki mindig
is gyermeki rácsodálkozással vette tudomásul, hogy az elméje egy
hús-vér testhez tartozik, önkéntelenül is érez azzal az
emberfajtával szemben, amelyik elég közönséges és durva ahhoz,
hogy kedvét lelje a nyers izomerő fitogtatásában, a torokszaggató
üvöltözésben és az összeszorított öklökben megtestesülő
megfélemlítésben. Még mindig érezte az orrában a téren felállított
hiúságok máglyáinak füstjét; soha nem fogja elfogadni, hogy
fehérre meszelt falak közt kelljen imádkoznia.
Az idős ember hiánya volt az egyik dolog, amit Holbein
szívből meggyászolt a Reformationsordnung új, jámbor
Bázelében. De akadt épp elég más is. Prosyt megölték egy
kocsmai verekedésben. Az öreg Johannes Froben, a kiadó,
meghalt. Bonifacius Amerbach kivonta magát a forgalomból, noha
hivatalosan nem távozott; általában őt is Freiburgban lehetett
megtalálni. Holbein két legjobb megrendelője, Jákob Meyer és
Hans Oberreid, nyíltan megtagadták, hogy felesküdjenek az új
hitre, így elveszítették tisztségüket a Tanácsban. Az egyetem a
lázongások kitörése óta zárva volt. A nyomtatást szigorúan
cenzúrázták. Kiveszett a lelkesedés azokból is, akiktől még elvárta
volna, hogy eldiskurálnak vele a világ dolgainak állásáról egy
kupa sör fölött a tavernákban vagy a metszetkereskedésekben.
Most, hogy mindaz, amiről oly hosszú ideig álmodoztak, és késő
éjszakáig véget nem érő beszélgetéseket folytattak, megvalósulni
látszott, Bázel már egyáltalán nem tűnt otthonos helynek. Az
újonnan megreformált hatóságok túl buzgón őrködtek a
közerkölcsök felett ahhoz, hogy az ember jól érezze magát. Nem
ez volt az igazi oka, amiért Holbein úgy érezte, kicsúszott a lába
alól a talaj; de épp eléggé kegyes hazugság volt, amellyel
ideiglenesen áltathatta magát. És minden egyes alkalommal,
amikor azon kapta magát, hogy a feje reményteljesen fordul meg
egy sötét női hajkorona után, vagy a szíve hevesebben kezd verni
egy az utcát átszelő karcsú leány sziluettje láttán, mindig
bosszúsan eldünnyögte, abban a kiábrándító pillanatban, amikor
kiderült, hogy mégsem az „angol Meg” az: „az átkozott bigottjai”,
mintha csak a hatóságok tehettek volna az utóbbi hónapokban a
lelkét mardosó nyomorúságos boldogtalanságról.
 Ránézett a festményre, amelyet kezdettől fogva Erasmusnak
szánt – a More család portréjának egy kisebb másolata volt,
Thomas More ajándéka öreg barátjának, de csak Meg fejét látta,
amint előrehajol, hogy a kezében tartott könyvben megmutasson
egy oldalt az idős Sir Johnnak. A zsákjában tartotta a képet. A
taverna biztonságában naponta többször elővette és megbámulta,
meghatározhatatlan, fájdalommal vegyes büszkeséggel, és
olyankor túl sok sört ivott, hogy elűzze a lelkét megülő sötétséget.
A hanyag férj és rossz családapa, a lelkiismeret-furdalás egy
hirtelen rátörő rohamában megfestette Elsbethet és a gyerekeket.
Szerelmi ajándéknak szánta. De éppen olyan lett, ahogy érzett,
mélabús és nyomasztó: egy idősödő, elnyűtt Hausfrau a pityergő,
nyafogó gyerekekkel, akik mind remény-vesztetten sóvárognak az
elidegenedett apa után, aki valaki mást szeret, és ezért gyűlöli
magát.
Jóllehet, Holbein hónapokig ellenállt a Freiburgból érkező
üzeneteknek. Azon nyomban felismerte a szarkalábas írást. Azt
mondogatta magának, hogy eszében sincs csak azért lekecmeregni
a Rajnán, hogy együtt keseregjen a freiburgi száműzöttekkel a
nehéz időkről. Bázelban akart boldogulni, ahol, bármennyire rájárt
is a rúd a festőkre, hisz a templomokat fehérre meszelték,
valahogy még mindig sikerült elcsípnie apróbb megbízásokat a
metszetkereskedőktől, és a pénz lassan, de csordogált. A szíve
mélyén tudta, hogy jóval komolyabb oka van annak, miért
igyekszik elkerülni a találkozást első számú pártfogójával. Még
nem találta ki, miképpen számolhatna be az éles szemű
filozófusnak az Angliában töltött időszakról anélkül, hogy
elárulná, egy összetört szívű bolond lett belőle. Meg egyébként is,
még nem akart megválni a festménytől. Így aztán a leveleket a
félig cserzett irhabőrök alá dugta a St. Johannes Vorstadt-i ház
bűzös földszinti szobájában. Miután a kis Catherine, aki látszólag
kiapadhatatlan energiával kúszott-mászott a padlón, rájuk akadt, és
játékból apró fecnikre szaggatta a papírokat, Holbein fogta és
gombóccá gyűrte őket, majd belegyömöszölte abba a hatalmas
korsóba, amelyik, úgy tűnt, sose kerül le a konyhakredenc
tetejéről. Ezúttal Elsbeth volt az. Nem mondott semmit. A három
üzenetet kis kupacba rakva, szépen kisimítva, lette a férje elé az
asztalra egy napon a vacsoránál, és csak nézett rá a szokásos,
fáradt, karikás szemű, szemrehányó tekintetével. Holbein képtelen
volt elviselni a bűntudatot. Miért kellett mindig így ránéznie? Hát
nem vett nekik a Londonban megkeresett pénzből egy vadonatúj
házat? Tán Elsbethen nem az az új barna ruha volt, amit az ő
bársonyzekéjének az áruba bocsátásából szerzett? Holbein
dühösen begyűrte a leveleket a zsebébe, és egy szó nélkül
kiviharzott, elrohant Froben könyvraktára mellett, be a városba,
végigdöngetett a folyóparton, anélkül, hogy megkóstolta volna a
ragut, amit a felesége neki főzött. Aztán megéhezett és megállt egy
húsos pitére a kifőzdénél. Az erjedő sör és a párolódó malachús
megnyugtatóan biztonságos illatfelhőjében, a feleségüktől
elmenekült, rongyos öltözetű férfiak visszafojtott lármájának
zsongásában lassan lecsillapodott. Elővette a leveleket és elolvasta
őket. Abban a közvetlenül barátságos stílusban íródtak, amely
mindig is jellemezte Erasmust, nyoma sem volt bennük
fensőbbséges modornak, ami egy hozzá hasonló hírességtől
elvárható lett volna: alig várta a londoni híreket, hevesen
érdeklődött More és a családja felől, de leginkább, így állt a
levelekben, arra volt kíváncsi, hogy boldogul maga Holbein.
„Bonifacius és a többiek kérdezősködtek felőled” – hangzott az
egyik megjegyzés. Holbein érezte, hogy ellágyul a szíve.
Nem volt írói alkat. A saját gondolatait esetlenül vetette
papírra, és ez mindig zavarba hozta. Nem volt más választása,
Freiburgba kellett mennie. Hazament hát, magához szorította
Elsbethet azzal a részben vállvonogatós, részben vigasztaló
öleléssel, amelyet oly sokszor szánt kiengesztelő
bocsánatkérésnek, amikor ingerült volt vele, tudomásul vette a
vonakodó félmosolyt a felesége arcán, amelyet általában
visszaigazolásként, ha nem is megbocsátásként felé küldött, és
megkérte, hogy csomagolja össze az úti batyuját. Ezek után
dereglyére szállt.
Itt volt hát, itallal, étellel bőségesen ellátva a kényelmes
házban, amelyet a városatyák híres-nevezetes vendégük
rendelkezésére bocsátottak, és Amerbach is ott volt a vacsoránál,
és ő megmutatta neki a családi portrénak a másolatát, amelyet
Erasmusnak hozott More-tól, és azok ketten az egekig
magasztalták a festményt, ő meg szédítő iramban sorolta nekik a
londoni eseményeket, ügyelve arra, hogy jóval több időt szánjon a
londoni udvar csillogásának leírására, a megrendelőinél elért
sikerekre, no és a hatalmas, bűzös de élő és lüktető városnak a
magasztalására, mint magára a More családra, és minden a
legnagyobb rendben volt. Mialatt Londonról beszélt, a város
valósággal életre kelt az elméjében, és az az álomszerű érzés, hogy
Meg is csupán egy rövid hajóútra vagy egy könnyű kerti sétára van
tőle, valamennyire enyhítették a rideg valóság nyomorúságát. Az
önkéntes száműzöttek nem panaszkodtak különösebben. Erasmus
csupán egyszer említette meg a gondokat, miközben
elgondolkodva forgatta a fejét a folyón zajló forgalmat figyelve a
vacsorát megelőző séta alatt. „Strasbourg, Zürich, Bern, Konstanz,
Szent Gallen és most már Bázel is: mind a bigottak útjára léptek.
Nehéz manapság egy olyan helyet találni, ahol az ember a saját
gondolataival foglalkozhat. De azért nem olyan rossz itt.”
Egyszóval Holbein nem kényszerült arra, hogy elárulja a várost,
ahová visszatért; ez megkönnyebbüléssel töltötte el. És ugyan
meleg volt az éjszaka, augusztus közepe lévén, de Erasmus
begyújtott. És Holbein eléggé ellágyult ahhoz, hogy élvezze az
izzasztó tűz és a felújított barátság melegét, hogy elérzékenyüljön
Erasmus látványától, aki újra meg újra összehúzta magán a prémes
szegélyű köpenyt, amelyik minduntalan szétnyílt – az idős férfi
akkor is fázik, ha nincs hideg, azokkal a csontsovány, szinte hús
nélküli végtagokkal, gondolta Holbein jóindulatú leereszkedéssel,
saját hatalmas termete erejének megnyugtatóan kellemes tudatában
–, és már jóval az előtt ellazultan dőlt hátra a pádon, mielőtt
Amerbach távozott volna. Ez volt az első alkalom Angliából való
visszatérése óta, hogy igazából otthon érezte magát.
– Mesélj még, kedves Olpeius – mondta Erasmus, a festőre
villantva csillogó szemét, miután elbúcsúzván a vendégétől
visszaült a helyére. – Mesélj az eperfás Morusról. – Erasmus
szerette a saját szójátékait, derengett fel Holbein emlékeiben; az
utóbbi években írt művei közül a legnagyobb példányszámban
eladott könyv címe, a Moriae Encomium, azt jelentette: „A
balgaság dicsérete”. Ennek a műnek mindazonáltal – amelynek
előszava egy a vendéglátójához írt dicsérő szózatot tartalmazott,
egész Európában ismertté téve More nevét – úgy is lehetett
értelmezni a címét, hogy „More dicsérete”, vagyis azé a férfiúé,
akit Erasmus a legjobb barátjának és Európa legbölcsebb
tudósának nevezett. Erasmus sajátos kis apró, fanyar és magával
ragadó kacajjal kísérte a könnyed szellemességet, aztán a kipirult
arcú Holbeinre függesztette a tekintetét, és várt.
 Holbein már túlságosan is felengedett ahhoz, hogy érdekelje,
rájön-e Erasmus a titkára vagy sem. Előredőlt, a két karját
kényelmesen összefonta az asztalon, és beszélni kezdett: More-
ékról, Erasmus régi barátairól, méghozzá olyan szenvedélyes
lelkesedéssel, amely elfeledtette vele, hogyan érez belül; a chelsea-
i ház és a kert szépségéről; Alice úrnő vaskos humoráról; More
sziporkázó elméjéről és a mérhetetlen élvezetről, amelyet a vele
való bármilyen témájú társalgás okozott; a lantduettekről és a
tiszteletteljes megbecsülésről, amely a jogászt az udvarban övezte.
– Persze a steelyardbéliek nem lelkesednek azért, amiért
felfüggesztette a vallási tárgyú könyvekkel való kereskedést –
említette meg az elfogulatlanság jegyében –, és Kratzer meg én az
általam még szívesen emlegetettnél jóval több időt töltöttünk el
azon rágódva, mennyire keményen viselkedik azokkal szemben,
akik olvassák azokat.
Mielőtt tovább merészkedett volna, Holbein elhallgatott, hogy
lássa, hogyan reagál erre Erasmus.
Erasmus jóindulatúan bólintott, úgy tűnt, nem tekinti sértésnek
a barátjára vonatkozó kritikát. – Iiiigen. Amit mostanság a
vallásról ír, azzal gyakran engem is elképeszt – mondta vékony,
éles hangján, biztatásképpen előrehajolva.
Annyira befogadóan érdeklődőnek tűnt, hogy Holbein már azt
fontolgatta, elmesélje-e neki az őrházban tartott fogoly történetét.
Végül mégis úgy döntött, hogy nem teszi. A nyíltság dicséretes
dolog, de a pletyka az más. Ráadásul maga sem volt biztos benne,
hogy mi az igazság azzal az epizóddal kapcsolatban, ahogyan már
abban sem, mennyire is szimpatizált azokkal a szerencsétlen
rickmansworthi parasztokkal: képtelen volt elhinni, hogy egy
olyan feddhetetlen embernek, mint More, ne lenne valamilyen
nagyon nyomós oka arra, miért rejteget egy péppé vert arcú embert
a fészerben; csak éppen nem bírt rájönni, mi lehetett az a nyomós
ok. Ezért inkább témát váltott.
– Hát, nem is tudom – horkant és nevetett fel egyszerre –, de
mondok valamit. Ahhoz képest, hogy hány estét töltöttünk el
Kratzerrel More-t szapulva, amiért annyira kíméletlen az
újhitűekkel, most, hogy látom, mit művelnek a mi újhitű
kormányzóink Bázellal, kezdem azt gondolni, hogy talán More
nem is téved akkorát!
 Erasmus erre elnevette magát, és Holbein gyorsan
biztonságosabb vizekre evezett.
– És More vonzereje még mindig a régi – mondta, immár
felszabadultabb kuncogással. –, imádják is érte. Az iskolás
gyerekeket azért tanítják latinra, hogy olyan mondatokat
fordíttassanak velük, mint például „More egy kivételesen művelt
és angyali szellemű ember”.
– Áh, az én jó öreg barátom; szívből remélem, hogy megadatik
látnom őt még egyszer, mielőtt meghalok – sóhajtott fel Erasmus
nosztalgikus hangulatban. – És a gyermekeit. Milyen jól
emlékszem azokra a sötét hajú kislányokra…
– Akik mára mind felnőttek és férjhez mentek – mondta
Holbein, önkéntelenül is sóvárgóan. – És valószínűleg már saját
gyerekeik vannak.
– Margaretre és Cecilyre… a kicsi Lizzyre… – sóhajtott fel
Erasmus. – De a kis Johnnyra is. Milyen okosan választotta ki az
én öreg barátom a gyámleányait, és ők mennyire meghálálták a
beléjük vetett bizalmat. Gazdag örökség a szülőktől, és az általa
nyújtott műveltség: kiemelkedően ésszerű kombináció.
Emlékszem ám a kis… – emelte Holbeinre ragyogón okos
tekintetét, kissé félrebillentve madárszerű fejét. – A kis…
– Megre – bökte ki Holbein, keserű nehezteléssel tudomásul
véve áruló szívének felgyorsuló kalapálását. – Meg Giggsre.
– Iiiigen – húzta el a szót Erasmus. – Meg Giggs. Kedves
gyermek. És okos is. Ő később került a családba, ha jól
emlékszem… – nézett bele elgondolkodva Holbein elvörösödő
arcába.
– Gyermekeknek nevezem őket, de ez csak a szokás hatalma.
Butaság is részemről, hiszen a festményedből látom, hogy
manapság magasabbak és persze mindkettőknél jóval kecsesebbek
is! – kuncogott Erasmus, biztatásképpen rámosolyogva a festőre.
– Meg már a húszas éveiben jár – mondta Holbein. Feldúltan.
Titkolt rémülettel észlelte a szemét szúró könnyeket. Nagy
hevesen kifújta az orrát. – Nyári nátha – szabadkozott esetlenül. –
Eljegyezte magát, mielőtt még eljöttem volna. Azóta már eltelt
több mint egy év. Már biztosan rég férjhez ment.
– John Clementhez… – ment a dolgok elébe ismét Erasmus,
fura, csúcsos kis ívbe húzva fel az egyik szemöldökét.
 Holbein bólintott, csak félig lepte meg, hogy Erasmus már
tudja. Európában bőven akadtak csodálói, aki megírhatták neki,
végül is. – Barátok voltunk – tette hozzá, a csíkos sállal törölgetve
az arcát. – Meg és én, úgy értem. Clement, nos, én nem értettem
meg… – és akkor hirtelen elhallgatott, ráébredve, hogy
részegségében majdnem kifecsegte a titkot.
Erasmus megértően bólintott. A halvány félmosoly kedves öreg
arcán, a gyűrött papírra emlékeztető ráncok mellett, mindig is azt
sugallta, hogy jóval többet ért meg annál, mint ami elhangzik. A
szemöldök íve ékké csúcsosodott. – Épp a megfelelő férj Megnek,
nem gondolod?
Holbein komoran bólintott. – Gondolom, igen – felelte gyászos
komolysággal. – Végül is azt állította, hogy szerelmes belé. –
Elhallgatott. Szóba se kellett volna hoznia ezt a témát.
– Tartod vele a kapcsolatot? – fűzte tovább a szót tapintatosan
Erasmus. – A barátoddal, Meggel? Hol élnek a férjével?
Milyennek találja a házaséletet?
Holbeinben az a kellemetlen érzés támadt, hogy a kérdések
mögött valamilyen titkos szándék lapul. – Ne…em – dadogta,
félrefordítva a tekintetét. – Nem írtam. Nem tudtam, mit mondjak
neki.
Erasmus ismét elnevette magát, épp csak hangyányi gúnnyal. –
Kedves Olpeius – mondta. – Túl kell tenned magad az írott szótól
való félelmeden. Te egy intelligens ember vagy. És mi haszna van
a sok utazásnak, ha nem hagyod kiteljesedni a világodat és az
újonnan szerzett barátokat távol tartod magadtól?
Még jó néhány percig folytatódott a győzködés. Ha Elsbeth lett
volna Erasmus helyében, Holbein nyaggatásnak vette volna. Hát
csak rázta tovább busa fejét.
– Nos, nagy kár, hogy így érzel – mondta végül Erasmus,
elegánsan tudomásul véve a vereséget, aztán fogta a kancsót és
töltött belőle a fiatalabbnak. – Jómagam már akkor ismertem John
Clementet, amikor még jóval fiatalabb volt. Azt reméltem, segítesz
nekem felújítani a régi ismeretséget. De ha te így… – mondta, már
arra figyelve, nehogy félrelöttyintse az italt. A barna foltokkal
pettyezett kéz az utóbbi időben már kissé reszketett, vette észre
Holbein.
– De hagyjuk, nem érdekes. Egy szívességet akarok kérni tőled
– váltott hirtelen komolyra Erasmus hangja. – Az szeretném, ha
visszajönnél, és ismét megfestenéd a portrémat. – Picit várt,
elköhintette magát. – Amikor lesz rá időd, természetesen – tette
hozzá udvariasan. – Tisztában vagyok vele, hogy elfoglalt ember
vagy.
Holbein szíve felgyorsult. Ismét megfesteni Erasmust? Hogy
aztán egész Európában kiállítsák a művét a nagy ember számos és
jelentős csodálójának jóvoltából? Rendes fizetséget kapni, heteket
boldogságban tölteni, megszabadulni az örömtelen, megalázó
kuncsorgástól a metszetkereskedésekben, ahol csak olyan munkát
kapott, amire Londonban gúnyosan elhúzta volna a száját, mint ez
a legutóbbi is, hogy javítsa meg a városi toronyórát? Kiszabadulni
Bázelból, a házból, levetni a család nyűgjét? Akár holnap megtette
volna. Már a gondolata is elegendő volt ahhoz, hogy elűzze
zaklatott álmait, amelyekben sötét hajú fejecskék lebbentek tova
előle messzi kertekben. Bólintott, erősen igyekezett, hogy ne
tűnjön túl lelkesnek. – Néhány hónap múlva visszajövök – mondta,
aztán mert úgy érezte, hogy talán túl faragatlan volt, sietve
hozzátette –, természetesen. Megtiszteltetésnek veszem. Jövök,
olyan hamar, amint csak tudok.
– Biztosan fáradt vagy, és nekem is hamarosan ágyba kell
bújnom – mondta az öreg, a három még pislákoló gyertya
egyikének utolsó lobbanását figyelve, mialatt elnyomott egy
ásítást. –De ha elüldögélnél itt velem még egy kis ideig, amíg
megiszod az italodat, megkérnélek még egy szívességre. Épp most
szándékozom írni More-éknak egy rövid levelet, hogy
megköszönjem a festményt. Talán leszel olyan kedves, és holnap
feladod, útban hazafelé?
Holbein bólintott. Az idős tudós egy bólintással nyugtázta a
dolgot, aztán fürgén felpattant, fogta az egyik gyertyát a maradék
kettő közül és a sarokban lévő íróasztalra tette, amelyre már ki volt
készítve a tintatartó, a lúdtollak és a levélpapír. Szálfaegyenesen
állt, eres keze sebesen száguldott a papíron. Holbein a
gyertyalángot figyelte, amely tompa fénnyel világította meg a
félhomályban az idős ember csontos arcát, kissé beesett szemét és
lüktető halántékát, és csodálattal bámulta meg a gyorsaságot,
amellyel Erasmus lendületesen, tétovázás nélkül vetette papírra a
sorokat. – Készen is van – mondta az öreg, homokkal felitatta a
tintát, aztán Holbeinre nézett, biztató, madárszerű tekintetével –,
nem is volt olyan nehéz, nem igaz? Nagy örömömre szolgál, hogy
visszatérsz, és készítesz rólam egy másik képmást. És kérnék még
valamit.
Holbein várakozóan bólintott. Ha már nem jutott neki szeretet
ebben az új és rémisztő protestáns világban, amelynek eljövetelét
pedig oly nagyon várta, sok mindenre hajlandó volt, hogy ismét a
zsenik társaságában lehessen. Csak ma este, egy egész esztendő
elteltével, jutott az eszébe, hogy talán ismét élőnek érezheti magát.
– Ha úgy találod, hogy még a következő látogatásod előtt lesz
időd rá, hogy kapcsolatba lépj azzal a bájos leánnyal, Meg
Giggsszel… Clementtel… – és ekkor Erasmus ismét a festőre
függesztette mélyen ülő szemét –, szívesen venném, ha
tájékoztatnál, miképpen boldogul.
– Biztosra veszem – mondta –, hogy repesel az örömtől, amiért
ismét itthon lehetsz, a családoddal, a barátaiddal. De sose lehet
tudni, igaz-e, mikor fogod úgy érezni, hogy… khmm… egy kicsit
megfeneklettéi, itt, Bázelban.
Erasmus még egy ragyogó, együtt érző mosolyt küldött
Holbein felé, amely minden szónál jobban elárulta a festőnek,
hogy a titka kitudódott, hogy a kívánsága, amelyet még maga elől
is mélyen elrejtett, vagyis visszatérni Londonba, és könyörgéssel,
esdekelve, üvöltve vagy akár erőszakra vetemedve rávenni Meget,
hogy gondolja meg magát, lelepleződött.
– Most, hogy az apját kinevezték Anglia lordkancellárjának –
Erasmus élvezettel ízlelgette a szót, emlékeztetve a festőt,
mennyire értékesnek bizonyulhat egy ilyen kapcsolat –, More-ék a
lehető legjobb helyzetben vannak ahhoz, hogy előmozdítsák a te
nemzetközi karrieredet. Vagy ki tudja? Az is lehet, hogy éppen
fordítva van. Vészterhes idők ezek, Angliában éppúgy, mint
Bázelban. Lehetséges, hogy Megnek és a férjének talán nem is
olyan sokára igaz barátokra lesz szükségük. Akárhogyan is, a
tanácsom az, drága fiam, hogy tartsd nyitva az ajtódat. Írj. Szúrj
néhány sort az üzenetem mellé, mielőtt feladod. Akár egy
jelentéktelen apróságot.
Holbein bólintott, látszólag kényszeredetten, de belül már
kezdett felengedni. Nem mondhatott nemet, különösen most nem,
már, ha meg akarta kapni a megrendelést. És Erasmus kérésére írni
legalább jó ürügyül szolgált, hogy újból közel kerüljön Meghez.
Ugyan nem igazán értette, miért kötötte az ebet akaróhoz Erasmus,
de igazából nem is érdekelte. Parancs volt ez a javából, noha
kifinomultan kérésnek álcázva. Mindenképpen ügyesen kellett
csinálnia – meg kellett erőltetnie magát egy kicsit, hogy eléggé
ékesszóló és meggyőző legyen, amivel mély benyomást
gyakorolhat Megre.
– Nos, nem vagyok valami nagy író – jelentette ki, a zsákjába
dugva a pergamentekercset. – De ezt te is tudod, és végül is nem
igazán számít. Talán itt az ideje megpróbálni.
És anélkül, hogy valóban tudni akarta volna az okát, érezte,
hogy felderül a szíve.
Csak másnap – amikor már a dereglyén volt, a jól begöngyölt
pergamennel a zsákjában, amelyet lehúzott a kenyér, a sajt és a
flaska sör, amit Erasmus rátukmált az útra, mialatt a sekélyesben
halászó kócsagokban gyönyörködött, és a folyó felett lengedező
élénk szellő kifújta a tegnap este homályos ködét a fejéből – jutott
az eszébe, hogy mialatt Londonban volt, egész végig az járt a
fejében, hogy meg kell kérdeznie Erasmustól, valójában mikor is
találkozott először John Clementtel.
 12

Szinte alig vettek tudomást rólam, ahogy ott ültem a sarokban,

egy párnával bélelt pádon, az ablak alatt, a gyérülő fényben, a
hímzőrámával az ölemben. John az íróasztala mellől áhítattal
hallgatta a pádon ülő Butts doktort, aki éppen a pestis
keletkezésének okaival és a betegség kezelésével kapcsolatos
elméleteit fejtette ki sipító, szinte csikorgó fejhangján. Egyáltalán
nem zavart, hogy Butts doktor semmi másról nem tudott beszélni,
csak az emberi testről szerzett tudásáról. Oly sokat reméltem
tanulni Anglia legnagyobb orvosától, aki az én okos, tanult
férjemmel a gyógyítás tudományáról beszélgetett. De ha őszinte
akartam lenni, az első tapasztalataim kettejük szakmai
diskurzusaival kapcsolatban enyhén szólva is kiábrándítónak
bizonyultak.
Talán a neveltetésem épült túlzó mértékben a szkepticizmusra,
jobban mondva a tanult emberek és a könyvek állításainak a józan
ésszel való összevetésére. Az is lehet, hogy a saját felfogásomat az
orvoslásról túlságosan is befolyásolta az utca egyszerű
füvesasszonyainak bölcsessége. Ami valósággal lenyűgözött az
orvoslásban az a betegség tanulmányozása volt – az intellektuális
kihívás, amelyet a tünetek végletekig aprólékos elemzése jelentett
és mindazon módszerek óvatos alkalmazása, amelyeket a mégoly
kezdetleges népi orvoslás hagyománya javasolt a páciens
fájdalmainak enyhítésére és gyógyítására, az aqua vitaetől5
kezdve, amely a sebek lemosására vagy fogfájás enyhítésére
szolgált, a himlő és a kanyaró okozta hegekre való gyógy-növényi
oldatokig és kenőcsökig. Természetesen mindezek igen egyszerű
kezelések voltak; meglehet, nem eléggé kifinomultak királyok és
udvari méltóságok számára, akikkel Butts doktornak dolga akadt.
Egyes nagyszabású elméletek azonban, amelyeket az orvosi
iskolákban tanítottak és a hozzá hasonló nagyformátumú, komoly
orvosok elméjét foglalkoztatták, és amelyekről most hallottam
először, eléggé hátborzongató módon az utcai vajákosok babonáira
emlékeztettek. Asztrológiáról, mágiáról, időnként ráadásul az
5
Pálinka – a. m. ’az élet vize’ (latin).
egyszarvú porrá őrölt szarvának alkalmazásáról szóltak, vagyis
olyasmikről, amiket az Őrült Davyhez hasonlók kínáltak. Képtelen
voltam komolyan venni őket.
Beleszúrtam a hímzőtűt egy selyemvirág szívébe, s eltűnődtem,
vajon mi késztetett rá, hogy kételkedjek Butts doktor tudásában.
Nem rendelkeztem kellő tapasztalattal, hogy tudjam, valóban
daktilusokban ver-e a szív a gyermekeknél és jambusokban a
felnőtteknél, amely tudományos eredménnyel, mint azt az előbb a
doktor elmesélte nekünk, a nagy tudású Pietro d’Abano járult
hozzá az orvostan fejlődéséhez, vagy hogy valóban kilenc
egyszerű és huszonhét bonyolult zenei variációban ver-e a pulzus,
imigyen alkotva meg testünk musica humaná-ját,6 és hogy ezeket
az állatokkal való összehasonlítással lehet a legjobban
meghatározni, mivel többféle létezik, többek között hangya,
kecske vagy giliszta alakú, és ezek az öregedés folyamán
változnak. Ennek ellenére, noha nem tudtam, hogy mi okozza a
pestist, képtelen voltam hitelt adni a Butts doktor által az imént
kifejtett bármelyik állításnak, amelyek szerint egy személy
horoszkópjának bizonyos jellegzetességei vagy a szervezetében
lévő négy testnedv egyensúlya rejtik annak titkát, hogy az illető
csupán megbetegszik egy pestisjárványban, miközben a
környezetében mindenki meghal.
– Túl sötét van már a varráshoz – mormoltam el. – Ha
megbocsátanak… – azzal elillantam. Talán mert annyira elragadta
őket a magasröptű eszmecsere heve, alig érzékelték távozásomat. –
Jó éjt, kedvesem – vetette oda szórakozottan Butts doktor, mikor
az ajtóhoz értem, John azonban továbbra is az odaadó tanítvány
állhatatos rajongásával csüngött rajta, és meg sem fordult. (Rám is
így szokott nézni legtöbbször, gondoltam magamban, váratlanul
elítélő éllel; de vajon olyankor is ennyire bárgyú az arckifejezése?)
Letettem az asztalkára a hímzőrámát, és amilyen halkan csak
tudtam, felmentem a lépcsőn; a beszélgetés emléke élénken
kavargott a fejemben. Hosszú ideig tartott, hogy mialatt a
lefekvéshez készülődtem, egyfajta megértő hozzáállásra vegyem rá
magam. Hát persze hogy Johnnak követnie kellett mestere
elméjének minden rezdülését. És az is nyilvánvaló, hogy

6
Az embernek a teremtés részeként megadatott belső harmónia – a. m.
'emberi zene’ (latin).
tiszteletből viselkedett így; és ez természetes is volt, hiszen John,
aki árva volt, mint én, mindig is igényelte az idősebbek szívélyes
útmutatását. És igenis helyénvaló, győzködtem magam, hogy Butts
doktor kötelességszerűen felülvizsgál minden népi gyógymódot az
egyetemen elsajátított új gondolkodás fényében. És mégis, még
mindig úgy gondoltam, hogy Butts doktor gyógykezelési
javallatainak némelyike a legjobb esetben is komolytalan és
ostoba; a legrosszabb esetben pedig kegyetlen és tapintatlan.
Amikor John úgy egy órával később bebotorkált az elsötétített
szobába és bebújt mellém az ágyba, úgy éreztem, képtelen lennék
a szemébe nézni. Így hát lehunytam az enyémet, és úgy tettem,
mintha aludnék. Nem akartam látni azt a tiszteletteljesen bugyuta
áhítatot az arcán, amelyet odalent látni véltem – az az ábrázat
megfosztotta a vonásait attól a sajátos szépségtől, amelyben
mindig is gyönyörködtem. Nem olyan volt az a tekintet, mint
amilyet az apám környeztében lévő férfiak arcán általában
tapasztaltam: azoknak úgy vágott az esze, mint a beretva, élénken
csillogó szemükben kétkedés és kérdőjelek rajzottak. Ez volt az
első olyan közös éjszakánk, amelyik szeretkezés nélkül telt el.

Margaret csak nevetett, amikor megkérdeztem.

– Az ég szerelmére, dehogy – felelte derűsen, mindkét tenyerét
az új kisbabával domborodó hasára helyezve. – Az igazat
megvallva, Meg, valójában megkönnyebbültem, hogy kikerültem
abból a fojtogató üvegházi légkörből, amelyet apa maga körül
teremtett. Az a nyomasztó megszállottság. Egyetlen porcikám sem
hiányolja.
– És nem hiányzik az a szenvedély sem, amellyel apa barátai a
dolgok velejéig hatolnak, amikor vitatkoznak valamiről? –
erősködtem nyugtalankodva. – Nem érzed úgy, hogy alábbadtuk,
megalkudtunk, amikor olyan férjek mellett döntöttünk, akikben
nincs meg ez a hév?
Margaret arcán huncut vigyor jelent meg. Már akkor felhagyott
az Anglia legműveltebb nőjéhez illő viselkedéssel, amikor
beköltözött Will esheri otthonába. Ami csakis a javára vált.
Ragyogott a boldogságtól. Megrázta a fejét.
 – Én úgy szeretem Willt, ahogy van, a lassú észjárásával
együtt! – jelentette ki a legapróbb kételytől is mentes hangon,
láthatóan cseppet sem érezvén sértőnek a kérdést.
– Természetesen apát is szeretem, de ő elviselhetetlen – tette
hozzá, bizonytalankodásomat látván. – Mindig valamilyen új ötlet
markában… az étkezéseknél meg sem jelenik… fél éjszakákra
elvonul az Új Épületbe, és csak ír, ír… és persze teletömi a házat
papokkal meg a védenceivel, akik aztán évekig itt ragadnak.
Tudom, hogy az őrületbe kergeti Alice-t, akit, akármennyire is
próbálja titkolni, mélyen bánt a dolog. Soha nem érezheti úgy,
hogy a férje és a háza csak az övé. Ez nem élet egy feleségnek.
– Ha valóban tudni akarod, Meg, én igazából azt szeretném, ha
Will is azt tenné, amit John tett, és találna magának egy kedves és
megértő új mestert, akit ajnározhat. Lehetőleg egy külföldit, akivel
leginkább levelezni kell, mintsem találkozgatni. Will már így is túl
sok időt tölt apa társaságában, bolondul érte. Én meg jobban
szeretném, ha többet lenne velünk Elthamban, akkor legalább nem
kellene olyan gyakran felvergődnöm Londonba vagy Chelsea-be a
gyerekekkel.
– Amire pedig a leginkább vágyom, az egy szép nagy kert a
Well Hallban – mondta Margaret, felcsillanó szemmel –, ahol a
gyerekek boldogan és gondtalanul eljátszhatnak. Álmaimban Will
is ott van velük, és nem itt lófrál, apa legújabb ötletének
megvalósításán buzgólkodva.
Margaret édesen felkacagott. Komolyan gondolta. Azt
kívántam, bárcsak nekem is megadatott volna a belenyugvó
megelégedettség képességének ajándéka.

***

A templom kapujáig cipelték a férfit, csak azután küldtek

értem. December hava csikorgó, havazás nélküli, irgalmatlan
hideggel köszöntött be, azzal a fajtával, amelyik kővé fagyasztja a
földet, és jéggé dermeszti a madarakat a csupasz fákon.
Dideregtem a sebtében magamra kapott vastag malaclopó alatt,
pedig csak tíz lépést kellett megtennem a hideg járdakövön.
Ketten voltak: tiszteletre méltó külsejű nők, az arcukat
eltakarta a szürke gyapjúköpeny csuklyája. Az egyik, az alakjából
és tartásából ítélve, valószínűleg velem egykorú lehetett; a másik
talán az anyja volt, de most, a belőlük áradó mélységes
szomorúság mindkettejüket vén banyává görnyesztette. Még sötét
volt; alig jártak az utcán. Azt hiszem, az Őrült Davy, aki épp
összehajolt velük, biztos akart lenni benne, hogy John és apa már
nincsenek a házban, mielőtt kopogtatott volna az ajtómon. Ezúttal
nem vigyorgott. Csak a két nő felé bökött a mutatóujjával, aztán
elsietett. – Azt mondta, hogy maga ért a gyógyfüvekhez – mondta
reszkető hangon a fiatalabbik. – Tudna tenni valamit, missis? –
intett tétován a küszöbön fekvő ember formájú rongykupac felé.
Hangosan zihált, alig kapott levegőt, a köpeny alá rejtett keze
remegett, duzzadt, a sírástól feldagadt szemében reményteljes
könyörgés villant. Az idősebbik nő nem beszélt. Nagyokat
szippantott a levegőből, de alig bírta tartani magát. Nem tudom,
hogy a megerőltetéstől vagy a félelemtől, de a dermesztő hideg
ellenére az arca vérvörös volt és képtelen volt megszólalni. Az a
gyanúm támadt, hogy egyedül cipelték el idáig azt az embert.
Haldoklott a szerencsétlen. Már az arcuk alapján tudhattam
volna. Bevitettem az istállók mellett lévő egyik csendes, száraz
szobába, oda, ahol általában elláttam az egyszerű embereket, akik
hozzám fordultak segítségért. (Majd minden héten jelentkezett
néhány kétségbeesett lélek, akik hallottak róla, hogy az angol
izzadásnak is nevezett köleshimlő idején kijártam gyógyítani a
szegények közé, és úgy hitték, hogy talán egy gyógyfőzettel vagy
– kenőccsel enyhíthetem a fájdalmukat, vagy a sebeiket jöttek
bekötöztetni.) Amikor a szolgák elmentek, felhajtottam a
takarókat. A férfinak, aki ott feküdt előttem, olyan sérülései voltak,
amilyeneket soha életemben nem láttam, és el sem tudtam
képzelni. Egy kíméletlenül hosszú, émelyítő pillanatig csak
bámultam tehetetlenül. A sebek módszerességről tanúskodtak. A
lecsukló fej alatt egy összezúzott test feküdt; a karokat eltörték,
pontosan a csukló és a könyök fölött; a lábakat is eltörték,
pontosan a boka és a térd fölött; a kettő között szilvakék és vörös
véraláfutások, alattuk repedt bordák és derékba tört gerinc. Vér
szivárgott a végbeléből. Vér szivárgott a füléből. Még életben volt;
a péppé vert szájból időnként halk nyögések törtek fel, a
megalvadt vér és a sötét, borzalmas duzzanatok alatt csak sejteni
lehetett a szem és az orr körvonalait.
 – Lemosdathatom – súgtam rekedten az asszonyok felé, a
döbbenetes brutalitás láttán elakadó hangon. Az arckifejezésem
már kioltotta a szemükben a remény utolsó szikráját is.
– Enyhíthetem a fájdalmát… mákfőzetet itatok vele. De nem
kellene inkább papot hívni?
Riadtan rezzentek össze. Gyorsan körbenéztek, összevillant a
tekintetük. A fejüket rázták, védelmezőn egymáshoz bújtak, aztán
a férfi elé léptek, mintegy védőpajzsot képezve közte és köztem –
hirtelen ellenséggé váltam.
– Lemosdatom egy kicsit – súgtam, szinte az arcukba hajolva,
hogy megnyugodjanak. Aztán vizet hoztam a legközelebbi
lóitatóból. Az ott kikötött pej tekintete végig követett; a szelíd
szemekből kíváncsiság sugárzott; a lélegzete, akárcsak az enyém,
fehér páraként gomolygott a levegőben. Mire visszaértem a
vödörrel, itt-ott kilöttyintve a vizet a kőre, a nőket a férfi feje
mellett térdelve találtam, összehajolva, nekem háttal; valamit
mormoltak. Amikor közelebb értem, szétrebbentek és elhallgattak.
De hallottam az utolsó szavukat. „Ámen.”
Reszketett a kezem, amikor hozzáértem ahhoz az összetört,
agyongyötört testhez. Nem akartam még több fájdalmat okozni
neki; az igazat megvallva féltem megérinteni azokat a sebeket. De
mielőtt a benedvesített kendő csücskével az arcához értem volna,
résnyire szűkült szeme és a szája is kinyílt. Néhány szó buggyant
ki rajta, vagy legalábbis valamiféle hang, hiszen az a száj alig volt
képes mozdulni. A két nő riadtan fölé hajolt; mindannyian
feszülten néztük; aztán egyszer csak megrázkódott és
elcsendesedett, a szájából és a füléből bugyborékolva véres hab
tört fel. Fehér buborékok szálltak fel a levegőbe a mozdulatlanná
merevedett arc fölött.
– Akkor hát elment – mondta a fiatalabbik nő. Egy hihetetlenül
éles és magas hang, a hófehérre sápadt, vértelen ajkakról; egy hang
meghazudtolása inkább. Körülnézett, ijesztően tétován, vádló
tekintetével szólított fel, hogy hallgassak vagy cáfoljam meg. És
amikor egyetértően bólintottam, esetlenül odatántorodott a
halotthoz, aztán kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a véres
homlokot. A nehéz teher cipelésétől kisebesedett tenyere véres
volt, akárcsak a halott férfi arca. Megérintette a szem helyén lévő
duzzanatot, mintha azzal, hogy megpróbálja lecsukni a szemhéjat,
megadhatja az arcnak az álmában elhunyt ember méltóságát. Az
idősebbik nő is odament a halotthoz és lehajolt, hogy megcsókolja
a homlokát. – Az én Márkom – mondta, aztán kiegyenesedett.
Nem könnyezett. Az anyja lehetett.
– Tudják, hogy… – suttogtam el, bár szinte megfagyott az
ereimben a vér a halállal és a két nő gyásza mögött is érezhető
elfojtott haraggal szembesülve –…hogy mi történt vele?
A fiatalabbik nő valamiféle szánalommal, vagy talán
megvetéssel teli pillantást vetett rám. – Miért, maga nem tudja? –
kérdezte. – Maga nem tudja, missis? – megráztam a fejemet, de
láttam rajta, hogy gyanakodva fogadja a válaszomat. – El kellene
jönnie oda, ahol mi lakunk – folytatta olyan hangosan és durván,
ahogy csak merte. – Nekünk ott jócskán kijut az ilyesmiből. –
Ekkor élesen a szemembe nézett; valami megváltozott benne.
Felkacagott, vagyis inkább felhördült. – Maga tényleg nem tudja,
nem igaz? – mondta. – Márk találkozott a Hóhér Lányával, tudja?
– Amikor továbbra sem válaszoltam, csak elképedés ült ki az
arcomra, a nő elfordult és halkan azt mondta. – Kérdezze meg az
apját. Ő tudja.
A nő hanghordozása nagyon bántott, de azt gondoltam, hogy
talán engem hibáztat, amiért nem tudtam megmenteni a fivére
életét. Rátettem a kezem az anya vállára, éreztem, hogy reszket. –
Eltemethetjük itt? – kérdeztem, mire mindketten hevesen
megrázták a fejüket; megszólalni már nem tudtak, de még így, a
gyásztól porig sújtottan is volt erejük tiltakozni egy esetleges Szent
István-templombéli temetés ellen. – És ha én kifizetem? – További
fejrázás. – Talán hazavitethetném magukhoz. – A nő tétován
bólintott, aztán nemet intett. Ekkor a szeméhez emelte mindkét
kezét, és egy darabig úgy állt, mozdulatlanul, elgondolkodva. Nem
akarták, hogy papot hívjak, jutott eszembe. Nem akartak utolsó
kenetet, nyilván katolikus temetést sem akarnak. Az egész történet
hirtelen összeállt a fejemben. Tehát eretnekek. A férfit biztosan
megkínozták, aztán kidobták az utcára. Lehet, hogy addig
kínozták, amíg el nem árulta a családját. Valószínűleg nem volt
biztonságos hazamenniük. Az anya nem tudta, hogy mit tegyen.
– Hazavisszük – mondta végül, nagyot sóhajtva és határozottan
kihúzva magát.
Nem volt értelme vitatkozni vele. Tudta, milyen kockázatot
vállal. Csak egyetlen dolgot tehettem. – Be kell kötözni a kezüket,
mielőtt elviszik – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Ilyen
kézzel nem bírják el.
És mielőtt még tiltakozhattak volna, már ott sem voltam;
átrohantam az udvaron és becsusszantam a konyhaajtón. A
sötétben alig láttam a kis Tommy bölcsőjét ringató dadát a tűz
mellett, és mindeközben igyekeztem elnyomni magamban a
torkomat gombóccá szorító rémületet, mert az jutott eszembe, én
vajon mit éreznék, ha valaki megjelenne az ajtóm előtt a fiammal –
olyan állapotban… Besiettem a kamrába, gyorsan lekanyarítottam
egy darab sajtot, felkaptam két kisebb veknit, konyharuhát
kerítettem, belecsavartam az ételt, mellé tettem egy kis üveg sört,
aztán az egészet batyuba kötöttem. Leakasztottam a kötélről
néhány sebkötözésre alkalmas, frissen mosott gézcsíkot. Tele volt
mindkét kezem, de azért még beszaladtam a gyógyszereskamrába,
és magamhoz vettem a sebekre való olajat. Attól féltem, hogy a két
nő időközben elmegy.
De ott vártak, elvesztett fiukat siratták, vagy testvérüket, vagy
akárkijük is volt, az arcukon ugyanaz a kísérteties merevség ült, és
kétségbeesetten igyekeztek betakargatni a halottat, hogy ne fázzon
ott, ahová távozott. Hagyták, hogy lemossam a kezüket, bekenjem
az olajjal, aztán hogy bekötözzem, amíg a sebeik el nem tűntek a
géz hófehér csíkjai alatt. Végignézték, ahogy összecsomózom a
batyu két végét, hogy a vállukra tudják venni. Az idősebbik még
bele is nézett a szemembe. – Azt mondta, hogy magának jó szíve
van – mondta halkan. – Azt mondta, nyugodtan idejöhetünk.
Akkor is, ha úgy van, ahogy. Ugye így mondta, Nan?
A fiatalabbik nem válaszolt, nem is nézett rám, csak odament a
halotthoz, és megemelte alatta a deszkát, hogy lássa, mennyire
erős a keze. – Gyere, anyám – mondta. Az idősebbik nő elvette
tőlem a batyut, hátat fordított a halottnak és a lányának,
megmarkolta a felé eső rész szélét. Nem hittem, hogy lesz ereje
felemelni. De volt; és még bólintott is felém, amikor a lányával
egyszerre felemelték a deszkát, aztán kivánszorogtak vele az ajtón,
kicsit megbillentek a küszöbnél és a holttest nekiütődött az
ajtófélfának. – Isten áldja – lehelte. Vagy csak képzeltem?
Vörösben és aranyban játszó konyhánk ínycsiklandó illata még
mindig ott volt, amikor visszamentem a házba, és olybá tűnt,
mintha az előbbi dermesztő epizód meg sem történt volna.
Csakhogy most a melegség és a béke tűntek valószerűtlennek.
Mielőbb elhessegetni igyekezvén a szerettük eltemetéséhez
biztonságos helyet kereső két nő emlékét, átvettem a dadától a kis
Tommyt, és erősen magamhoz szorítottam, az orrához nyomva az
orromat, és csak néztem békésen alvó arcocskáját, amely épp
elfintorodott valamitől, amiről álmodott, és elsoroltam az összes
imádságot, amit csak tudtam, arra kérve az Urat, hogy óvja meg őt.

– Ó, Meg! – kiáltott fel John. – Ó, Meg! – És amikor

lecsusszant a testemről, azzal az áhítattal csókolta meg az orrom
hegyét, ahogy én akkor Tommyét a konyhában, és a tenyerébe
fogta az arcomat.
Rég elmúlt az a pillanat, amikor oly távolinak éreztem őt. A két
nap alatt, amíg távol volt Butts doktorral, végig nagyon hiányzott;
alig vártam, hogy visszakapjam, és hogy elmeséljem neki, mi
történt idehaza. – Essexben – felelte szűkszavúan, amikor
belovagolt az udvarba, nyakig sárosán és egyedül, és
megkérdeztem tőle, hogy merre jártak. Csendesebb volt a
megszokottnál, a gondolataiba mélyedt. Én meg annyira
aggódtam, hogyan hozzam elő a halott férfi és a családjának az
ügyét, hogy nem firtattam a dolgot.
Elmerültem egy pillanatra a világoskék szemekben, amelyek
gyönyörteljes örömmel csillogtak a boldogan mosolygó arcon.
Levettem a kezem a fenekéről és végighúztam a hátán, élvezettel
végigtapogatva ujjhegyeimmel az erős és feszes karizmokat, aztán
gyengéden megsimogattam elegáns ívű szemöldökét, arccsontját
és állát.
Az árny azonban nem hagyott nyugodni. Meg kellett
kérdeznem. Oldalra dőlve felkönyököltem.
– John – fogtam bele.
– Hmmm? – jött a hang pajkosan – várakozóan. Azt remélte,
mindjárt elmesélem neki Tommy legújabb csínyét vagy bájos
megnyilvánulását, mire ő is elmesél valami vicceset, amit Butts
doktor mondott az orvos kollégiumban, aztán összebújva jókat
kuncogunk rajtuk. – Figyelek – mondta biztatóan.
– Mi az a Hóhér Lánya? – böktem ki, előre rettegve a választól.
Jól érzékeltem a figyelmében beálló változást. Ő is
felkönyökölt, és noha gyengéden átkarolta a derekamat és
közelebb húzott magához, a szeme összeszűkült, a tekintete élessé
vált. – Honnan vetted ezt? – kérdezett vissza, amit gyakran
megtett, és a hangja könnyed volt ugyan, de a pajkosság eltűnt
belőle.
– Ó, hát – tétováztam egy sort –, az utcán hallottam.
John megrovóan pillantott rám, és megrázta a fejét. – Meg –
korholt gyengéden, és akkor úgy éreztem magam, mint egy
kisiskolás, aki rossz fát tett a tűzre –, ne titkolózz.
Úgyhogy elmondtam neki az egész történetet. Amikor
befejeztem, keresztet vetett. – Bárcsak ne lettél volna részese –
mondta különös éllel. – Meg akarlak óvni ezektől a borzalmaktól.
És ha már itt tartunk, jómagam sem szeretnék túl sokat tudni róluk.
– Megborzongott.
– Szóval mi az a Hóhér Lánya? – erősködtem.
– Egy eszköz, amelyet Leonard Skeffington számára
készítettek a Towerban – egy pillanatra elhallgatott. – A
vallatásokhoz.
Vártam. Nem akarta elmondani. A szemében ugyanaz az űzött
vadra emlékeztető tekintet tükröződött, amit azon az éjszakán
láttam benne, amikor a múltjáról beszélgettünk; azóta mindig csak
a régi John Clementhez volt szerencsém, aki rendre viccel ütötte el
a múltját firtató összes próbálkozásomat.
– Tudod, Meg, hihetetlenül nehezemre esik erről beszélni –
mondta feszülten. – A kínzásnak már a gondolata is borzalommal
tölt el.
– De tudnom kell; láttam annak az embernek a testét –
mondtam. Unszoló, türelmetlenül sürgető hangomat magam is
kellemetlennek éreztem, de eltökéltem, hogy nem hagyom
annyiban.
Kelletlenül felsóhajtott, nem nézett rám. – Nos, rendben van.
Skeffmgton béklyója egy csuklós vasgyűrű, amelybe
beletérdeltetik a vallatott személyt, aztán a satukkal összeszorítják
a mellkasát és a végtagjait. A csontok egy idő után eltörnek.
John igyekezett tudományos tárgyilagossággal beszélni; szinte
láttam magam előtt, amint gondolatban eltávolodik a szétroppanó
csontok, az összepréselt mellkas és a kibuggyanó vér valóságától.
– Az eretnekeknek készült? – kérdeztem, ugyanolyan
távolságtartó modorban. Az eretnekeket az utóbbi hetekben
szisztematikusan fogdosták össze, mindent elkövettek, hogy
elpusztítsák a földalatti ellenállás irodalmi hátterét, és Simon Fish,
valamint William Tyndale legújabb eretnek írásainak minden
egyes példányát elégették, amiket a kezük közé kaparintottak.
Senki sem hitte, hogy a király áll a legutóbbi rajtaütések
hátterében. Vele kapcsolatban egy egészen más történet forgott
közszájon. Az emberek azt beszélték, hogy a király elolvasta
Tyndale legutóbbi, betiltott könyvét, amit Boleyn Anna adott a
kezébe, és kezdett ráébredni a renegát papok érvelésének
értelmére. Henrik talán még nem tette teljesen magáévá Tyndale
azon fejtegetéseit, hogy a római egyház gonosz és mindenáron le
kell leplezni, de az a hír járta, hogy legalábbis kedvére valónak
találta ama kijelentését, miszerint a klérusnak nincs keresnivalója a
politikában. Nem tudtam megítélni, mennyi igaz ebből. De
nyugtalanítónak találtam a pletykákat. Ahogyan felzaklatott a
bebörtönzöttek látványa is. Azé például, amelyiket én is láttam,
amint összekötözött kézzel, fordítva felültették a lovára,
végighajtották a városon, a ruháját teleaggatták a nála talált
felforgató írásokkal, amitől aztán úgy festett, mint az eretnekség
élő könyve, és aki kétségbeesetten próbálta védeni a fejét a
lócitromoktól és rothadt gyümölcsöktől, amelyekkel a Cheapside
utcagyerekei meghajigálták, mialatt a Szent Pál melletti kereszthez
kísérték. A hamuval borított utcákon tömeges letartóztatásokról
suttogtak.
– Nagyrészt. – John még mindig nem nézett rám. – Nem vagy
fáradt? – kérdezte. – Ne aludjunk inkább? – és meg sem várva a
választ, elfújta a gyertyát.
A sötétség megnyugtató leple alatt azért átkarolt és a mellére
vont. Hallottam, milyen gyorsan ver a szíve.
Meglapogattam a karját, ahogy a nyugtalan lovat szokás, mire
elmormolta: – ígérj meg nekem valamit, Meg.
– Bármit – súgtam vissza, a szerelem illatától és melegségétől
bódultan. – Hát persze.
– Ne keresd a bajt – halkan mondta, de pergőbben és
nyomatékkal. – Sokat gondolkoztam ezen az utóbbi napokban,
mert azon kaptam magam, hogy én is ezt teszem. Fogalmad sincs,
hogy merre jártam, ugye? Hát akkor most elmondom. Butts
doktort Essexbe hívták Wolsey bíboroshoz, és megkért, hogy
menjek vele. Butts hálás Wolsey-nak; sok barátja van az újak
között, és azt mondja, hogy Wolsey mindig is jóval megértőbb volt
velük, mint amilyen az apád várhatóan valaha is lesz a jövőben.
Úgy éreztem, nem tagadhatom meg a kérését. Hogy tartozom neki
ennyivel. És tudod, a szegény öreg Wolsey haldoklik; egyáltalán
nem vagyok biztos benne, hogy el fog tudni jönni Londonba, a
tárgyalásra. De nem tartott sokáig, hogy ráébredjek, hiba volt
részemről, hogy vele tartottam. More felé is legalább annyira el
vagyok kötelezve, mint Buttsnak, és nem szeretnék ellenséget
csinálni magamnak apád személyében. Végig odafelé meg a
visszafelé úton is azon tűnődtem, milyen óriási meggondolatlanság
volt tőlem ekkora kockázatot vállalni csak azért, hogy meg ne
sértsem Butts doktort. Legszívesebben jól bokán rúgnám magam a
nagylelkű felelőtlenségem miatt. Nekem most rád és a kis
Tommyra kell gondolnom. Nem vagyok már forrófejű kamasz. Az
az egyetlen vágyam, hogy biztonságban tudjam a családomat és
élvezzem az együttlétünket, ezért kerülnöm kell a bajt. Neked is
ezt kellene tenned. Hagyd az élet nyomorúságát az ajtón kívül.
Válaszd inkább a belső boldogságot. Kérlek. Ne kísértsd a
veszélyt.
Elmormoltam valamit, amit igennek is lehetett venni, aztán
átöleltem és álomba ringattam Johnt. Amit elmondott, egy időre
elfeledtette velem a saját gondjaimat – meglepetten tapasztaltam,
hogy tisztelet ébred bennem Butts doktor iránt, amiért a szívét
követve meglátogatta régi patrónusát, annak ellenére, hogy a
bíboros kegyvesztetté vált; mélyen megérintettek John
lelkiismereti aggályai is. Abban azonban nem voltam biztos, hogy
megtenném-e, amire kért, ha valaki bekopogna az ajtómon. Nem
hittem, hogy képes lennék elutasítani bárkit is, akinek segítségre
van szüksége.

Nem bírtam aludni. Furcsa módon, miután John mélyen

elszunnyadt és időnként megfordult vagy álmában köhintett a
takaró alatt, az a néhány szó kezdett el motoszkálni a fejemben,
amit az a nő mondott akkor: „Kérdezze meg az apját. Ő tudja.”
Apa és John Stokesley, London új püspöke álltak az új
eretnekellenes kampány élére. Apa a nappalait azzal töltötte, hogy
nyilvánosan és látványosan végigrágta magát a Wolsey által a
Csillagkamarára és a Kúriára hagyott megoldatlan peres ügyek
tömegén, az estéit pedig azzal, hogy bosszankodva panaszkodott a
vacsora fölött otthon Chelsea-ben, vagy nálunk, Londonban, a
zavaros káosz miatt, amelyben az állam jogi ügyleteit találta. Mi
ezt láttuk belőle: az elbűvölő mosolyú sarmőrt, a lordkancellárt,
aki mély benyomást tett a királyra a rábízott ügyek gyors és
hatékony rendezésével és kötelességeinek maradéktalan
teljesítésével. De apa mást is csinált, most, hogy a lordkancellári
teljhatalom a kezében volt (valami olyasmit, ami lehet, hogy
elbűvölte, de az is lehet, hogy bosszantotta a királyt, attól függően,
mennyire adott hitelt valaki a pletykának, miszerint Tyndale
könyvét olvassa, és nagyon tetszik neki): minden lehetséges
módon igyekezett egyszer s mindenkorra véget vetni a betiltott
könyvekkel való kereskedésnek.
Megszelídült, otthon ülő életmódom kedélyes
egyhangúságában eszembe sem jutott összerakni a sok apró
információt, amelyekről szokásos napi teendőim közben szereztem
tudomást. Most azonban hirtelen mind a helyükre kerültek, és a
kirajzolódó baljós kép felelevenítette apámmal kapcsolatos régi
aggodalmaimat. Ki tudja, hová vezettek a valláselméleti vitákban
ellenségnek bizonyulok elleni dühödt kirohanások, a kíméletlen
gyakorlat, amelynek során a munkából hazatérve egész éjszakákat
töltött azzal, hogy kitalált személyek nevében eretnekek elleni
feljelentéseket gyártott buzgó hévvel… Eleinte azt akartam hinni,
hogy apa nem tesz mást, minthogy teljesíti a király akaratát, hogy
az írásaiból sütő gyűlölet diplomáciai húzás csupán. Hogy
lehettem ennyire naiv? Apa volt az, aki összeállította a tiltott
könyvek listáját, amelyek birtoklása azonnali börtönt vont maga
után; ő parancsolta meg a magas rangú tisztségviselőknek, hogy
jelentsenek fel minden gyanús személyt; a besúgók, akik a
dokkokban és az ivókban hallgatóztak és kémkedtek, az ő
ügynökei voltak. Talán – de nem, biztosan – az ő haragja testesült
meg fiatal férfiak szilánkosra tört csontjaiban. Mozdulatlanul
feküdtem, és éreztem, ahogy az engem körbeölelő puha és meleg
sötétség megnyugtató békéjét lassan, de biztosan megkeseríti a
zsigereimben egyre csak gyűlő fekete epe. Az a nő apát hibáztatta,
és igaza volt. Az, hogy ő saját kezűleg nem tört össze emberi
csontokat, nem volt mentség. A lényeg az volt, hogy ő vagy
valamelyik alárendeltje parancsolta meg annak az embernek a
megkínzását, akit én aznap reggel láttam meghalni. Mindegy, hogy
kinek a keze húzta meg a csavart a satuban, a felelősség őt terhelte.
Wolsey-t eltávolították. A király ingadozott. Apa volt az, aki a
parancsokat osztogatta.
Halk nyöszörgést hallottam a szoba sarkából. Kitapogattam
Tommy ágyát, a karomba vettem a fiamat és leültem vele a
kandalló előtt lévő karosszékbe. Egy hosszú pillanatig semmi más
nem létezett a számomra, csak az az ártatlan aprócska kéz, amely a
mellemre tapadt, és a kis test, amely minden erejével a ritmikus
szívómozgásra összpontosítva az enyémből táplálkozott. Mikor
ismét gondolkodni kezdtem, már jóval nyugodtabb voltam. A
félhomályban cikázó lángokként villantak fel az emlékek: apa a
fotelban ül a kicsivel az ölében, nagyokat kacagva azon, ahogy az
éhes Tommy a kabátja hajtókáját csócsálja elmélyülten; apa, amint
lábujjhegyen betipeg a szobába, egy csokor ibolyával a kezében a
szülésem napján; apa, amint átölel engem és a kisbabát; apa, aki az
ágyam szélére telepedve kuncogva meséli, hogy a St. Botolph
rakparti kocsmában, ahol megállt egy italra, a kocsmárosné olyan
gyorsan beszél, hogy szerinte nem is vesz levegőt közben. És az
emlékekkel együtt a remény is visszatért. Azt az embert, akinek a
kedvességében és nyájasságában a házasságom óta csak még
jobban megbizonyosodtam, nem vezérelhette oktalan düh.
Testének egyetlen porcikájában sem volt semmilyen gonoszság. Ő
képtelen volt arra, hogy bezárasson egy embert egy kalodába, és
megparancsolja, hogy addig szorítsák, amíg a csontjai eltörnek, ha
pedig képes volt rá, akkor annak valamilyen nagyon nyomós oka
kellett, hogy legyen. Már csak azt kellett megtudnom, hogy mi volt
ez az ok.
A régi énem – az, amelyik nem hitt abban, hogy igenis létezhet
bizalom és boldogság – már régen lement volna a társalgóba,
amelyet apa az utóbbi időben kisajátított, és titokban átnézte volna
az asztalon hagyott iratokat, bizonyíték után kutatva. Csupán egy
pillanatig vetődött fel bennem az ötlet, de el is vetettem nyomban,
még mielőtt visszafektettem volna a bölcsőjébe az elégedetten,
jóllakottan, tejcseppekkel a szája sarkában szuszogó Tommyt.
Visszabújtam az ágyba, befészkeltem magam John erős karjaiba,
és most, hogy eldöntöttem, mit tegyek, végre el is álmosodtam. A
boldogságot fogom választani, ahogy John akarta. De nem úgy,
ahogyan ő kért rá, vagyis a tudatlanság útját járva. Ez az én új
boldogságom nem születhetett gyávaságból. Igenis lesz
bátorságom ahhoz, hogy megkérjem apát, mondja el az igazságot,
és elegendő bizalmam ahhoz, hogy elhiggyem azt, amit majd
válaszol.

Másnap reggel magammal vittem Tommyt Chelsea-be.

Az Örült Davy az utcán várt rám, fittyet hányva a metsző
szélnek. Amint meglátott közeledni, azon nyomban leugrott az
alacsony kőfalról, ahol a járókelőket bámulva ücsörgött, az arcán a
megszokott idióta vigyorral köszöntött, mintha a tegnapi meg sem
történt volna. Alacsony, tömzsi emberke volt, görbe lábú, fogatlan,
szürkébe hajló, zsíros csimbókokban lógó hajjal, aki özvegy
anyjával a közeli zsiványtanya egyik sikátorában lakott. Nem volt
különösebb oka, hogy miért éppen a gyógyfüves standok, és nem
valamilyen más portékát kínálók mellé telepedett le. Valójában
sohasem láttam, hogy bárkinek is valaha eladott volna akár egyet
is meghatározhatatlan színű folyadékkal teli kis üvegcséiből, vagy
záptojásszagú poraiból, amelyeket általában az ablakpárkányokon
helyezett el. De mindig a közelben lófrált és képtelenség volt nem
kedvelni kissé zavarosan előadott locsogását, csípős
megjegyzéseit, nem beszélve a botrányosabbnál botrányosabb
böszmeségekről, amelyeket hangos kurjongatással bocsátott
közkinccsé. Tőle mindig első kézből értesültem az utcai
pletykákról. A füvészek kedvelték a vén nagyszájút. És noha egy
picit tartottam tőle, én is kedveltem.
Amikor odaért hozzám, az idióta vigyor eltűnt az arcáról. –
Megtette, amit tudott – mormolta, ez egyszer mellőzve a fülsiketítő
rikácsolást. Bölcs józansággal bólintott. – Megmondtam nekik,
hogy segíteni fog. Tudom, hogy maga jóravaló asszony. –
Megemelte előttem narancssárga sipkáját, akkor láttam, hogy az ő
keze is tele van hólyagokkal és vérzik.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Az egyik felem legszívesebben
elmenekült volna, le a folyópartra, a kikötő nyüzsgésébe. Ha
valakivel, csakis apával tisztázhattam azzal a nővel kapcsolatos
kételyeimet. A másik felem azonban tudni akarta, mit tud Davy.
Nem kevés erőfeszítésembe került, hogy nyugodtságot erőltessek
magamra. Azon morfondíroztam, milyen kérdéseket tegyek fel
neki. De ő megelőzött – a hangja ezúttal is nyugodt volt, nem
barátságtalan, de minden színészkedést nélkülöző.
 – Rosszabbra fordultak a dolgok, amióta megszabadultak az
öreg Wolfseetől – mondta, fürkészően a szemembe nézve. Aztán
előzetes figyelmeztetés nélkül közölte. – Azt beszélik, hogy a
maga apja embereket kínoz a chelsea-i kertjében.
– Nem – vágtam rá gyorsan, éreztem, hogy közben kifut az
arcomból a vér; próbáltam kiverni a fejemből az őrházat. Nem
engedhettem, hogy egy bolond összezavarja a fejemet. Először
apával kellett beszélnem, nem hagyhattam feléledni a régi
kételyeket.
Davy lassan bólintott, mintegy megerősítve magában valamit,
aminek semmi köze sem volt zavart dadogásomhoz. Aztán egészen
közel hajolva, rám zúdítva a belőle áradó záptojás, vizelet és sör
keverékének bűzét, az arcomba sziszegte. – Azt beszélik, hogy
valakit meg fognak égetni.
Tátva maradt a szám. Hogy lehet ez, hiszen a mi
évszázadunkban alig egy tucat embert küldtek máglyára?
Tanácstalanul megvontam a vállamat, és csak visszabámultam
tehetetlenül; éreztem, hogy Tommy mocorogni kezd a karomban.
– Nem tudok róla – mondtam tompán. Az utca szélére húzódva
szabályosan elmenekültem.

Apa a nagyteremben volt. Ez volt a legújabb kísérlete – a

Lincoln’s Inn Hallból az otthonába költöztette át az udvart, így
felgyorsította a munkát. Azt beszélték, hogy a király fölöttébb
elámult, amikor megtudta, hogy apa a Wolsey által hátrahagyott
kilencszáz megoldatlan jogi esetnek már több mint a felét tisztázta.
A zöld posztóval borított hatalmas ebédlőasztalon kupacokban
álltak a könyvek és halmokban az iratok; a fal felőli oldalon lévő
négy székben, ünnepi talárban három ügyvéd szorgoskodott
fontoskodva, az egyikük éppen felolvasott valamit apának. A
helyiség ismeretlen emberekkel és halk zsibongással volt tele. Úgy
éreztem magam, mintha egy üvegablakon belesve egy fontos
tárgyalás szemtanúja lennék. Amikor fehér csíkokkal szegélyezett
talárjában az ügyvéd befejezte a felolvasást, apa elmosolyodott, és
mondott valamit, amit nem hallottam, de a közelében állók mind
nevettek.
– Hans mester termében terítettem nekik – jelentette ki büszkén
Alice úrnő, közelebb húzódva hozzám, mialatt az ajtóból
szemléltem a szokatlan jelenetet. – Alaposan megnehezítik a
dolgomat, mit ne mondjak.
Alice úrnő bevezetett a kisebbik társalgóba, ahol az asztal,
amely alá egykor elrejtettem Hans mester rajzait, most
marhasülttel, teli kenyereskosárkákkal és kupákkal meg üvegekkel
terítetten várta a vendégeket. – Majd kiszolgálják magukat, ha
befejezték a munkát – vette a karjába az Úrnő a picit a nagymamák
vigyázó, de határozott és biztos mozdulatával.
– Nagybendőjű népség ezek az ügyvédek. El se hinnéd, mennyi
húst képesek felfalni napközben. – kapta el Alice úrnő a szemem
villanását, aztán megjátszott szenvedéssel az égre emelte a
tekintetét, nyilvánvalóvá téve, hogy új életének minden percét
imádja.
Az Úrnő a saját szobája felé terelt sürgetően. – Mi viszont itt
eszünk, hála az égnek, méghozzá rendes, meleg vacsora lesz.
Apádnak ma vendége van. Épp az előbb érkezett. Sir James
Bainham; emlékszel rá?
Halványan emlékeztem rá. Ügyvéd volt ő is, Middle Temple-
ből, a lánya Margarettel és velem egykorú volt; gyakran
játszottunk együtt kiskorunkban, de a nevére már nem
emlékeztem. Azt hittem, Sir James már nyugdíjba ment. Főleg
ritkás, őszülő haja és apró, ideges kacajai maradtak meg bennem.
A köleshimlő legborzalmasabb tombolásának idején egyszer
Johnnal végigjárták a falut Chelsea-ben, hogy felmérjék a baj
mértékét és meghatározzák, milyen intézkedésekkel lehetne
segíteni. Sir James jó ember volt (noha az is eszembe jutott, hogy
apa milyen csodálkozva húzta fel a szemöldökét tavaly, amikor a
fülébe jutott, hogy Bainham újranősült, de leginkább azért, mert az
új asszony az eretnek Simon Fish özvegye volt, azé, aki azzal vált
híres-hírhedtté, hogy megjelentette azt a dühödt hangvételű
egyházellenes kirohanást, amelyikben azt állította, hogy a
Purgatórium nem létezik, és a papok csak a saját zsebüket tömik a
szerencsétlen tudatlanoktól a szeretteik lelki üdvének
megmentésére kicsikart pénzzel). Mégis nehezemre esett hallani,
hogy Bainham épp ma van itt. Annak ellenére, hogy mérhetetlenül
megnyugtatóan hatott rám az apám házában tapasztalt látszólagos
jókedv és vidám hangulat, saját ügyem nyomasztó sürgetése miatt
szinte rosszullét kerülgetett. Ha apám egyetlen szabad órája a
vendéggel való udvarias társalgással megy el, hogy fogom feltenni
neki a kérdéseimet, amelyekre választ várok?

Sir James Alice úrnő szövőszéke mellett állt – fent volt a

szövőkeret, a kosár nyitva, a csillogó selyemfonál gombolyagok
takaros rendben sorakoztak a kis asztalkán. A nőies, meghitt kuckó
lágyságához sehogy sem illett Sir James idegesen meg-megránduló
arca és minduntalan kérdőjelbe domborodó háta, sőt talán még
kényelmetlenebbül érezte magát tőle, legalábbis így véltem
kiolvasni a prémes fejfedő alól kivillanó tekintetéből.
Megesküdtem volna rá, hogy megkönnyebbült, amikor meglátott
belépni a kisbabával a karomon. Persze az is lehet, hogy az ideges
arcrángás vele született tulajdonsága volt.
– Minő örömteli alkalom – mondta kedélytelen udvariassággal
– találkozni önnel, Mistress Meg. Gyönyörű felnőtt nővé
cseperedett. És már egy bájos gyermekkel is megáldotta a sors.
Sir James elhallgatott – láthatóan körülbelül annyi kedve volt
beszélgetni velem, mint nekem vele –, és folyamatosan rángatózó
fejével közelebb hajolt Tommyhoz. A kicsi boldogan felkacagott,
kinyújtotta tömzsi kis karját, és megragadta a keze ügyében billegő
hosszú orrot. Rémületét esetlenül titkolni igyekezvén, Sir James
hátrahőkölt. Egyértelmű volt, hogy tikkes. A két kezét
összekulcsolta, hogy leplezze az önkéntelen rándulásokat, de az
arcizmait képtelen volt kordában tartani.
Már éppen azon kezdtem tűnődni, vajon mi lehet ennek az oka,
amikor meghallottam magam mögött apa lépteit. Hátrafordultam, a
bennem kavargó érzések ellenére abban a reményben, hogy már a
jelenléte is enyhíteni fogja a szobában uralkodó feszültséget,
ahogyan mindig is történt. De mialatt mohón beittam apa arcának
látványát – ugyan szokatlanul gondterheltnek tűnt, de nyomban
felderült, amint megpillantott –, felfigyeltem rá, hogy Sir James
szinte bezárkózik, és az arca, ha lehet, még inkább megfeszül,
mintha minél jobban el kívánná rejteni valódi érzéseit.
– Meg! – kiáltott fel apa, és határozott léptekkel hozzám sietett.
– Milyen kellemes meglepetés – karolt át melegen bennünket
Tommyval.
Odafordult Sir Jameshez, és volt valamiféle hűvös ridegség
abban, ahogy a két régi kolléga egymásra nézett. – Nem túl
gyakran esik meg, hogy az unokám meglátogat itt a semmi
közepén, Sir James – mondta apa. – Talán egy kicsit későbbre
halaszthatnánk a mi dolgunkat.
Megkönnyebbültem, amiért apa valósággal olvasott a
gondolataimban, és megérezte, hogy kettesben akarok maradni
vele. Sir James sietve bólintott, aztán meghajolt. Észrevettem,
hogy még mindig nem vetette le a köpenyét; az volt az érzésem,
legszívesebben menekülőre fogná a dolgot. – Alice úrnő átkíséri
önt a másik helyiségbe, ahol szerény vacsorát adunk az
ügyvédeknek – mondta apa kedvesen, de a szeme nem mosolygott.
– Remélem, önnek is megfelel így.
Alice úrnő elértette a kérésnek álcázott utasítást, és elvezette a
kínosan feszengő vendéget.

Apa rám nézett. Fáradtságot véltem felfedezni arcán, de olyan

gyengéd volt a tekintete, hogy már-már arra gondoltam, talán
tévedtem, amikor az előbb, amikor szegény Sir Jamesszel beszélt,
hidegséget véltem kiérezni a hangjából.
– Meg, vacsorázz velem – mondta közelebb lépve, mialatt
átvette Tommyt a karomból, azzal a bizalmas szívélyességgel,
amely a házasságkötésem óta alakult ki köztünk. – Sokkal jobb
lesz úgy beszélgetni, távol az idegenek zsivajától.
– Igen – feleltem, majdnem olyan idegesen, mint az előbb Sir
James, és éreztem, hogy a feszültségtől megremeg egy ideg a
szemem alatt. Nem tudtam, hogyan folytassam. – Apám, meg
akartam kérdezni tőled valamit… – fogtam bele tétován.
Apa bólintott, szeretetteljes figyelem ömlött el az arcán,
közben gyengéden ringatta a kicsit. Szinte fájt, ahogy a megfelelő
szavakat keresgéltem, mohón arra vágyva, hogy minél előbb
oszlassa el a félelmeimet, ezért ugyanolyan gyengéden néztem
vissza rá.
– Tegnap egy férfit hoztak el hozzám kezelésre – mondtam,
egy ügyvéd szenvtelenül tárgyilagos modorát erőltetve magamra, a
tőlem telhető legnagyobb körültekintéssel megválogatva a
szavaimat. – Próbáltam segíteni rajta, de meghalt. Azt hiszem,
megkínozták. Amikor megkérdeztem, hogy miért, azok az
emberek, akik odahozták, azt mondták, hogy téged kérdezzelek.
 Csak sóhajtott egy nagyot és oldalra lépett, tovább ringatva
Tommyt.
– Meg, Meg – mondta szemrehányó éllel, az arca megrándult.
– Nagyon cudar hely lett ez a világ, ha a leányok helyesnek ítélik
megkérdőjelezni az apjuk tetteit.
Megdermedtem. Biztosan félreértettem. Valóban beismerte
volna a felelősségét? – Először Will, most meg te – folytatta
szomorúan. – Habár ő végül észhez tért. De akkor is eltűnődtem,
most pedig még inkább, hogy vajon nektek, a gyerekeimnek, van-e
fogalmatok arról, mivel is szimpatizáltok?
– Miért, mivel? – csattantam fel, magam is meglepődve a
hirtelen támadt ingerültségen, amely elöntötte az agyamat és
kicsúszott a számon, még mielőtt a szívem elfogadta volna a
hallottakat. – És miért ne kérdőjelezhetném meg, amit látok,
amikor mindig is olyan büszkék voltunk az ítéleteid
könyörületességére, most meg hirtelen itt van ez a férfi – még
szinte gyermek –, aki vérzik és meghal a karjaimban, és az
emberek téged okolnak érte?
Nem válaszolt hasonló keménységgel. A hangja kimért és
hűvös maradt. – Ez nem ugyanaz, mint amikor megbüntetünk egy
péket, amiért csal a mérlegen, vagy néhány durva fickót, akik
részegen randalíroznak egy kocsmában – felelte, ha jól láttam,
szinte könyörgő pillantással. – Ezt mindenképpen be kell látnod,
Meg. Az egy dolog, enyhe büntetést kiszabni egy csalóra, aki
megpróbálja megkerülni a törvényt, amikor úgy érzi, hogy az
éppen nem figyel oda. Egészen más azonban félrenézni, és birka
módjára hagyni, hogy a diadalmaskodó gonosz elsöpörje
mindazokat a szabályokat és törvényeket, amelyek meghatározzák
az életünket. Az eretnekekkel szemben nincs helye
példabeszédeknek vagy tréfás dorgálásnak. Ők nem azok a szánni
való piti bűnözők, akiknek úgy látszik, te tekinted őket. Ők a
sötétség, Meg. Ők ki akarják oltani a fényt, amelyből mindig is
táplálkoztunk. Ha mi nem pusztítjuk el őket, ők fognak elpusztítani
bennünket és azt az egyházat, amelyik tizenöt évszázada az
otthonunkat jelenti. Nincs választásunk.
Elhallgatott. Azt hiszem, arra várt, hogy visszakozzak és
kifejezzem az egyetértésemet, elismervén, hogy meggondolatlan
kisgyerekként viselkedtem. De képtelen voltam rá, bármennyire is
meggyőzőnek tűnt mézédes hangja és akármennyire is őszintének
hangzott az, amit mondott. Én nem voltam képes olyan
kíméletlenül és véglegesen egyenlőségjelet tenni a gonosz és az
ellenséges tábor közé, ahogyan ő tette. Én csak a vért láttam, ami
annak a fiúnak a testéből szivárgott.
– Tényleg máglyára küldtél valakit? – kérdeztem tompán. Még
mindig lehetetlennek tűnt. Davy biztosan képzelődött. A
megmagyarázhatatlanul kegyetlen múltban, a lollardok, egy
félőrült vallási szekta tagjait nyilvánosan megégették, amiért
angolra merészelték fordítani a Bibliát. De azok a borzalmas idők
már elmúltak, számomra elképzelhetetlen volt, hogy
megismétlődjenek.
Apa felsóhajtott, megrázta a fejét, és egy csodás pillanatig azt
hittem, hogy nemleges választ ad. De csak ingatta tovább a fejét,
ugyanabban a ritmusban, ahogy a kicsit ringatta, és fokozatosan
ráébredtem, hogy mindez csak egy sajnálkozó „igen”-t jelent.
– Ez nem az én hatáskörömbe tartozik – mondta.
– Szóval igaz – feleltem elvörösödve. Nem reagált a
közbeszólásomra.
– Egy papról van szó – folytatta könnyedén, továbbringatva a
kicsit –, Thomas Hiltonnak hívják. Gravesend mellett fogták el a
mezőn a helyi parasztok, akik azzal gyanúsították, hogy ellopott
néhány fehérneműt, amit a sövényre tettek ki száradni. A
kabátjának rejtett zsebeibe varrva egy csomó levelet találtak,
külföldi eretnekeknek címezve. Az egyik William Tyndale-nak
szólt.
Tyndale volt a baljós árnyék, a mumus: apa legnagyobb
ellensége. Egy renegát pap, aki átállt a másik oldalra. Senki sem
tudta, hogy néz ki, nem készült róla portré. A kontinensen bujkált,
az angol kémek és bajkeverők számára láthatatlan volt. Az általa
lefordított Biblia és az imádságok azonban egyre csak jöttek és
jöttek, ládák és hordók fenekére rejtett csomagokban és
levelekben, amelyeket elhagyatott partszakaszokon rakodtak ki, és
apa orra alatt csempésztek be a Steelyardra.
– A canterburyi érsek hallgatta ki Hittont – folytatta apa, és az
arcán most az a kíméletlen eltökéltség tükröződött, amelyet Hans
mester egykor oly élethűen megfestett. – A hét elején adták át az
ügyét a világi törvényszéknek. Maidstone-ban fogják kivégezni,
február 23-án. Hitton semmi mást nem tudott felhozni mentségére,
mint azt az egy mondatot, hogy „a misét be kell tiltani”. Egy pap,
aki csúfot űzött a hivatásából.
Apa mosolygott, de a szeme nem, láthatóan nem kívánt
szembeszállni indulatommal. – Személyesen nem voltam érintett a
döntésben – mondta. – De én is ezt az ítéletet hoztam volna, ha
rajtam áll. Bárki, aki úgy gondolja, hogy az írástudatlan
parasztoknak, akik a legalapvetőbb tudás morzsáival sem
rendelkeznek, jogukban áll fellázadni a papjuk ellen, és arcátlanul
kijelenteni, hogy ők maguk képesek megítélni Isten igéjét és
mibenlétét, az nem tesz mást, mint elpusztítja az Egyházat,
amelyben élünk, és amelyben hiszünk. És nem csupán a mai
kereszténységet, de annak a kapocsnak a szentségét, amely minden
egykor és ma élő keresztényt összeköt, Szent Ágostontól kezdve,
aki abban hitt, amiben mi hiszünk és úgy imádkozott, ahogyan mi
imádkozunk. Ha ezt elhagyjuk, bemocskoljuk Isten földi
képmását… ha elhagyjuk a latin, a hívők közös nyelvének
szépségét… akkor semmink sem marad, csak üres fecsegés, a
bomlott elmék zagyvasága. Anarchos.
Annyira meggyőző volt. Akaratom ellenére azon kaptam
magam, hogy elképzelem a Szent Pál kapujánál őgyelgő Davyt,
amint az egyszarvú szarvával hadonászik, és üvöltözve sorolja a
badarságait. Vajon valóban el kívántam hagyni a tudós elmék
körét és igéjét, hogy a Davyhez hasonló félőrültek magam által is
zavarosnak tartott Istenét imádjam? Az ablakhoz lépve hátat
fordítottam apának, hogy elrejtsem az arcomra kiülő kétségbeesett
gyengeséget; éreztem, hogy teleszalad a szemem könnyel, és alig
bírtam uralkodni magamon. De nem voltam hajlandó elismerni a
vereséget. Amint annyira összeszedtem magam annyira, hogy ne
remegjen a hangom, elmormoltam. – Azt hittem, te humanista
vagy. Nem hóhér.
Gúnyos csökönyösségem láthatóan feldühítette. Gyors
léptekkel átszelte a szobát, megragadta a vállamat és maga felé
penderített. Az arca kipirult, szinte köpte a szavakat. – Elég volt a
butaságból! Vedd magadnak a fáradságot, és gondolkozz el azon,
amiről beszélünk! – süvöltötte legalább akkora szenvedéllyel,
ahogy én suttogtam az előbb. – Hitton maga a gonosz – ő az ördög
kénköves poklának a mártírja! – vonaglott meg az ajka a rátörő
undortól. A homlokán izzadságcseppek gyűltek, a szájából nyál
fröccsent rám. – Azt az embert olyannyira a hatalmába kerítette a
hazugság, hogy a lelke a máglyáról egyenesen a gyehenna tüzébe
kerül! Megérdemli, hogy elkárhozzon!
Elhallgatott. Úgy nézett rám, mint aki most ébredt rá, hogy hol
is van. Olyan hevesen zihált, hogy az orrcimpái elfehéredtek.
Lecsillapodott, letörölte a szemöldökéről az izzadságot. Lassan
visszavedlett azzá a kedves emberré, aki mellett felnőttem, de a
hőbörgő idegen képmása, aki egy pillanattal előbb még előttem
állt, mélyen beivódott az elmémbe. Észrevettem, hogy elkapja
félig rémült, félig undorodó arckifejezésemet, felfogja az értelmét,
majd közelebb lép, hogy megnyugtasson. De kihátráltam előle.
Az elmélyülő csendben Tommy nyöszörögni kezdett.
Valószínűleg apa ingerültségtől megfeszülő karjának szorítása
ébresztette fel.
Egyszerre szólaltunk meg.
– Nem akartam kiabálni – mondta ő.
– Add vissza a gyerekemet – mondtam én.
Átléptem a szakadékon, amely hirtelen megnyílt köztünk,
kikaptam Tommyt a kezéből és visszahúzódtam vele az ablakhoz,
aztán gyorsan lenéztem, hogy ne lássam konok állát, és ne kelljen
a szemébe néznem. Nem bírta sokáig. Éreztem, ahogy ott álldogál
mögöttem tétován, de nem volt hozzá erőm, hogy bármit is
mondjak.
– Tommy nagyon fontos és kedves nekem – mondta végül, a
követelőző sírás hangjai mellett. – Ti mindannyian azok vagytok. –
Én továbbra is hátat fordítottam neki.
– Meg – szólalt meg könyörgően. Egyre gyorsabban ringattam
Tommyt, és szeretetteljesen gügyögtem neki, hogy ne halljam
apát. De nem tudtam kizárni a hangját. – Egyébként is, mit jelent
az neked, hogy humanista? – hallottam. – Mivel vádolsz?
Fiatalkorom óta nekem és a barátaimnak nem volt más vágyunk,
mint hogy kibékítsük az akkori egyházat az általunk felfedezett
klasszikusok tanításaival. Az volt az álmunk, hogy lerángassuk a
sarkokban összegyűlt összes pókhálót. Hogy megtisztítsuk az
évszázadok alatt rárakódott szennytől. Ennek az egyik módja az
volt, hogy álljt parancsoltunk a mások fáradozásán kövérre hízott
szerzeteseknek, a papoknak, akik maguk is alig értették a Bibliát,
és a hamis relikviákat és búcsúcédulákat áruló csalóknak. Hát
persze hogy voltak visszaélések. De nem volt egyéb célunk annál,
hogy az egyház ismét az erkölcs útjára lépjen, hogy értelmesebben,
méltóbban gyakoroljuk a vallást. Nem a pusztítás.
Nem akartam hallani. Megfontoltan és visszafogottan beszélt,
mint mindig. Tudtam, ha rá hallgatok, fennáll a veszélye, hogy
beadom a derekamat. De azok között a szavak között, amelyekben
a bennem élő engedelmes leány oly nagyon hinni akart, egy sem
akadt, amely abból a világból való lett volna, mint a véré, amelyik
annak a fiúnak a megkínzott testéből szivárgott. De nem illettek
ahhoz az arckifejezéshez sem, amelyre döbbenten meredtem az
imént, amikor üvöltve, szinte bosszúszomjas kéjjel hangzott el:
„Megérdemli, hogy elkárhozzon!” Ezért aztán továbbringattam
Tommyt, fel-le, előre-hátra, ütemesen, hogy ne kelljen
gondolkodnom, de legalább annyira azért, hogy a kicsivel együtt
magamat is megvigasztaljam.
– Meg – próbált mindenáron szóra bírni. – Neked és nekem
megadatott az az óriási szerencse, hogy a legkiválóbb,
legtiszteletreméltóbb emberek kiváltságos, egyedülálló köréhez
tartozhatunk, olyan emberekéhez, akik tudják, hogyan kell
kifinomultan és intelligensen, ugyanakkor tisztelettel és alázattal
viszonyulni a különféle eszmékhez. Olyan emberek vagyunk, akik
tudják, hol a határ. Ez nem az a fajta szabadság, amelyet nagy
kegyesen bárkinek csak úgy át lehet nyújtani. Nem adhatjuk Istent
a csőcselék kezébe.
Abbahagytam a ringatást, de továbbra is hátat fordítottam neki.
Tommy már nem sírt, de követelőzve böködött az orrocskájával és
hozzám dörgölőzött. Megsimogattam a fejét és csitítgattam.
– Olyan szép gyermek – mondta apa hangja. A szemem
sarkából hátralestem. Olyan erősen kulcsolta össze a két kezét,
hogy elfehéredtek az ujjpercei. – Belegondoltál valaha… – fogott
bele, aztán elhallgatott, a gondolatait rendezgetve. – Soha nem
gondoltál arra, Meg, miféle veszélynek teheted ki őt? És ha más
miatt nem is, emiatt sem gyűlölöd az eretnekeket?
Nem akartam megszólalni, és megálltam, hogy ne forduljak
meg; de önkéntelenül is kiszaladt a számon. – Ezt meg hogy érted?
– vetettem oda a vállam felett, a rám törő rettegéstől kiszáradt
torokkal.
– Tudod, hogy a király ingadozik. Olyan dühös a pápára,
amiért nem akarja érvényteleníteni a házasságát, hogy még arra is
hajlandó, hogy elolvassa a könyveket, amiket az a nő ad a kezébe.
Mi lesz, ha a lutheránusok mellett teszi le a voksát?
– Miért, mi lesz? – fordultam meg és a szemébe néztem. Most
lehalkította a hangját, azt próbálta elérni, hogy közelebb hajoljak;
immár biztos volt benne, hogy odafigyelek rá.
– Melyik katolikus európai király örülne egy ilyen lépésnek? –
tartotta fogva szinte hipnotikus erővel a tekintetemet. – A Tudorok
hosszú és fáradságos utat tettek meg, hogy elérjék azt, amit
akartak, és elfogadtassák magukat külföldön Anglia törvényes
uralkodóiként. Ez a mostani, Henrik, a legszebb éveit azzal
töltötte, hogy élét vegye a generációkon át makacsul magukat tartó
pletykáknak, amelyek arról szólnak, hogy a családja trónbitorlók
gyülekezete, és hogy véget vessen a trónkövetelők vég nélküli
összeesküvéseinek, lázadásainak meg a külföldről fenyegető
inváziós terveknek. De a varázs megtört, most, hogy képtelen
utódot nemzeni; Európa minden udvarában hemzsegnek a
bajkeverők, akik arról sugdolóznak, hogy Isten ellene fordult. Ha
áttér a lutheránus hitre, az ellenségeinek az lesz az első dolga,
hogy keressenek egy katolikus királyt, akit a helyére ültethetnek.
Mindannyian attól fogunk rettegni, vajon mikor száll partra egy
ellenséges flotta valamelyik elhagyatott partszakaszon. És neked
valami még rosszabbal kell majd együtt élned: az attól való
félelemmel, hogy valamelyik követ, előbb vagy utóbb kiszagolja,
hol bujkál John; és ha lecsapnak rá, mint az utolsó Plantagenetre,
akkor Tommy is belekeveredik a hatalmi harcba.
Apa elhallgatott. Rám nézett. Látta, hogy az arcom
megmerevedik. Választ akart kicsikarni.
– Hát nem látod be?
– Soha… – mondtam nyugodtan, és ő közelebb hajolt, a
kibékülés reménye ömlött el az arcán. Láttam, hogy elsápad,
mialatt lassan, szaggatottan, határozottan és a felháborodott dühtől
sziszegve egyenként kimondom a szavakat. – Soha – többé – ne –
próbálj – meggyőzni – arról, – hogy – ezt – az – egészet – értem –
teszed.
Láttam a gyötrődését. – Nem ez volt a szándékom – mondta
védekezően. – Meg…
De akármit is olvasott ki az arcomból – még mielőtt
szorosabban magamhoz öleltem Tommyt, megigazítottam a
pólyáját, és azt mondtam, hogy „éhes a kicsi” –, elegendőnek
bizonyult ahhoz, hogy beismerje a vereséget.
Hallottam a lépteit, amint elindult az ajtó felé. – Egyedül
hagylak, hogy megszoptathasd – mondta. – Majd eszem az
ügyvédekkel.

***

Kisírt szemmel és foltos, duzzadt arccal léptem ki az ajtón

Tommyval a karomban, miután jóllakott kisfiam édesdeden
álomba merült. Úgy akartam távozni, hogy senkivel se kelljen
beszélnem, hogy egyedül maradhassak a gondolataimmal. Amikor
megláttam Woodék Johnját a folyosón, egy pillanatra behúzódtam
a lépcső alá, és ott maradtam, amíg a léptei el nem halkultak
fölöttem. John mindkét keze tele volt, apa két, nemrég varratott
ünnepi bársonytalárját cipelte, amelyeket új hivatalához rendelt
meg; az inas májfoltos kezéből sötét habként buggyant elő a
prémszegély. A teher meggörnyesztette az öreg szolga csontos
hátát, de az ujjai szeretettel simogatták a pompás szőrmét, és az
arcán oly tiszta, gyermeki öröm ragyogott, hogy egy rövid,
fájdalmas pillanatig én is vele együtt örültem apa sikerének.
Nehezebb volt, mint gondoltam, észrevétlenül kisurranni a
házból, amely most tele volt az apa új tisztségéhez járó szolgákkal.
Épp, amikor kidugtam az orrom a lépcső alól, kinyílt egy másik
ajtó, és taláros ügyvédek egész hada özönlött ki rajta, akik zajosan
zsibongva a nagyterem felé trappoltak, alig pár lépésnyire tőlem.
Újból visszahúzódtam, gyengéden a mellemre vontam az alvó
gyereket, és éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog: csak
nehogy összefussak apával.
Szerencsére nem történt meg, de még ott, a lépcső alatti
rejtekhelyem félhomályában is hallottam a hangját. Udvarias volt,
mint mindig. „Tíz perc múlva csatlakozom önökhöz, uraim” – ezt
mondta a folyosó végéről, majd hallottam, hogy megcsikordul egy
ajtó, és a lépteit is, amint eltávolodnak a kerti ösvényen a szeles
kert felé.
Még egy kis ideig vártam, amíg minden ajtó becsukódott,
csend lett, és a szívverésem is lelassult a normálisnak mondhatom,
és csak akkor szedtem össze a bátorságomat, hogy előbújjak, és
óvatosan, lábujjhegyen, a hideg fényben, sietve elinduljak az ajtó
felé.
Gyakorlatilag egyenesen Alice úrnő karjaiba futottam.
A hall és a nagyterem közötti beugróban, az ablak előtt állt
elgondolkodva, miután mindenkit megfelelően elhelyezett;
szokatlan volt számomra, hogy egy olyan elfoglalt valaki, mint ő,
pihenőt engedélyezett magának.
Csak akkor vettem észre, amikor meghallotta a lépteimet és
gyorsan hátrapördült, a szívélyes háziasszony mosolyával az arcán,
készen arra, hogy útbaigazítást adjon valamelyik, a házban még
járatlan ügyvédnek az árnyékszék hollétéről, vagy hogy teljesítsen
egy újabb kérést. Már nem tudtam kitérni előle. De amikor
megláttam az aggodalmat az arcán, miután leültetett maga mellé a
párnázott lócára és megéreztem erős karjának biztonságot adó,
mindentudó ölelését, hirtelen már nem is akartam kitérni semmi
elől. Azt sem bántam, hogy a könnyeim végigcsurognak az
arcomon. Semmi másra nem vágytam jobban, mint egy kedves
felnőtt gyengéd vigasztalására.
– Cssst no, ne ríj, kedves – mormolta, a hátamat simogatva.
– Mi zaklatott fel ennyire? Na, add csak ide a kicsit. És tessék,
töröld meg a szemedet…
Belezokogtam a hímzett zsebkendőbe. – A babával van baj? –
nézett az arcomba aggodalmas tekintettel, aztán a kicsiébe. De
Tommy oly édesdeden aludt, hogy apró szájának sarkából
kicsurrant a nyál, és Alice úrnő nyomban megrázta a fejét, aztán
felemelte az államat és kutatóan a szemembe nézett. – Nem vall
rád ez a sírás. Mi történt?
– Beszélni próbáltam apával – hüppögtem gyámoltalanul. – De
rosszul sült el. Veszekedtünk…
Alice úrnő sűrűn bólogatott, közben a kezemet simogatta.
Megértő pillantást vetett rám, és együtt érzőén mondta. – Pedig ti
ketten olyan jól kijöttök egymással. – Azt nem kérdezte meg, hogy
min vesztünk össze. Soha nem bírálta apát a háta mögött, noha
nagy nyilvánosság előtt sokszor előfordult, hogy tréfálkozva
ugyan, de alaposan megszidta. A lojalitás híve volt.
Én mégis megpróbálkoztam, hogy megbeszéljem vele ezt a
dolgot. Nem tudtam, mi mást tehetnék. – Nyilvánosan meg fognak
égetni valakit – kottyantottam ki, és láttam, hogy az arca
megfeszül (igaz, arra is felfigyeltem, hogy nem éri újdonságként a
hír). – És apa azt mondja, hogy ez helyes. Korábban soha nem
egyezett volna bele, nem igaz? Ez valami új nála, ez a rideg
kegyetlenség. Te nem így látod?
Az Úrnő a fejét csóválta, de lehet, hogy csak zavarában tette.
Egy olyan józan gondolkodású, két lábbal a földön álló
asszonynak, mint ő, nem volt ínyére a kétértelműség. – Nos –
mondta végül, és a tétovázó, hosszúra nyúlt szünet megerősítette
bennem, hogy ő is nyugtalankodik –, én magam sem tudom
megítélni, hogy ez most helyes, vagy helytelen. Nem vagyok
államférfi. Az a véleményem, hogy ha valaki rosszat cselekszik,
azt meg kell büntetni. De valami hibádzik itt; tudom én, miért vagy
ennyire zaklatott. Apádnál tegnap itt volt az az új püspök, tudod,
Stokesley, és a vacsora alatt szinte semmi másról nem volt szó.
Eretnekek, eretnekek, veszély, veszély. És minden egyes
alkalommal, amikor Stokesley kiejtette a száján, hogy „veszély”,
beledöfte a kését a pacsirtahúsos pitébe. Mire az evésre került a
sor, valósággal széttrancsírozta. Nem mondhatnám, hogy
kedvelem őt, az apró, gonosz szemével meg a pengeéles, beesett
arcával. És az sem tetszett, ahogy ráförmedt az egyik inasra,
amikor a szerencsétlen véletlenül hozzáért. Az az ember faragatlan
és erőszakos. Látszik rajta, hogy élvezi, ha rettegnek tőle. És Ellen
később elmesélte, hogy szinte kéjes örömmel kérkedik a
csúfnévvel, amit a kocsmákban ragasztottak rá – az eretnekek
pörölye. De tudod, milyen apád, ha a barátairól van szó. Nem tűri
el még a legapróbb rosszalló megjegyzést sem. Mit tehetnék?
Alice úrnő tehetetlenül megvonta a vállát, aztán biztatóan
megveregette a kezemet. – Nem te vagy az egyetlen, aki aggódik –
folytatta, kinézve az ablakon. – William Dauncey is azért nézett be
az előbb, hogy beszéljen apáddal. Ha jól értettem, ő is megpróbál a
lelkére beszélni.
Elképedve kaptam fel a fejemet. Nem gondoltam volna, hogy
Will Dauncey valaha is kritizálni merészeli a pártfogóját. Túl
pragmatikus volt hozzá, túlságosan is tisztában volt vele, miféle
támogatást veszíthet el. De Alice nem vette észre, mennyire
meglepődtem. Ő mindig az ésszerűségben keresett kiutat, és most
is talált okot a bizakodásra. – Akárhogyan is – mondta, magára
erőltetvén szokásos nyugodtságát –, ha apád téved ebben a
dologban, biztosra vehetjük, hogy hamarosan maga is ráébred.
Nem olyan ember ő, aki ne gondolná végig alaposan a lépéseit. Ezt
te is tudod. És ő az, akire a király döntő ügyekben hallgat. Nem
Stokesley.
Mialatt beszélt, Alice úrnő begombolta rajtam a köpenyt,
vigyázva, hogy a kicsit is jól bebugyolálja, és átölelt, a tőle
megszokottnál gyengédebben, aztán kikísért az ajtóig, és végig
integetett utánam, amíg le nem értem a folyópartra, és ott végül, ha
nem is nyugodtam meg teljesen, már kevésbé éreztem magam
annyira egyedül.
Minden nyugalmam elszállt azonban, amint a talpam alatt meg-
megroppanó jéghártyával borított pázsiton átkelőben, a móló felé
vezető ösvényen meg nem pillantottam két alak árnyékát, akik az
eperfa mögött álltak és elmélyülten beszélgettek.
Fújt a szél, nem hallottam minden szavukat. De szinte láttam
magam előtt Will Dauncey savószínű szemét, amint apára mered,
és akkor meghallottam az első foszlányát éles, vékony hangjának,
amelyet most, óvatosságból, minden ingerültségtől mentesre
tompított: „…én csupán azt mondom, hogy ez nem feltétlenül az,
amit a király akar.” Csak ekkor láttam meg apa arcát, amelyet
részben eltakartak az ágak. Pontosan olyan feldúlt és ingerült volt,
mint az imént velem, szorosan összezárt ajka, ha lehet még
vékonyabb vonallá keskenyedett Will következő szavainak
hallatán, „…olyan lordkancellárt akar, aki teljesíti a parancsait…
nem egy keresztes lovagot. és…valójában egyáltalán nem érdekli a
teológia, kivéve, ha személyesen érinti…”, aztán „…kedvel téged,
természetesen, de egy király kegye sohasem tart örökké”, végül,
„…nem bujaság, államérdek; örökösre van szüksége… Angliának
koronaherceg kell… úgyhogy csak lassan a testtel”.
Apa szeme a távolba révedt. Az arca nem azé az emberé volt,
aki megfogadja a jó tanácsokat. Nem azé, aki úgy gondolja, hogy
legfőbb kötelessége egy olyan királyt szolgálni, aki többet törődik
azzal, hogyan biztosítson magának egy örököst, mint azzal,
hogyan mentse meg az egyházat. Az az arc egy fanatikus arca volt.
Néztem az evezőket, ahogy elmerülnek, és minden egyes húzás
után vízpermetet szórva maguk körül kiemelkednek a vízből. A
félhomályban megbámultam az uszadék fákat és a folyón sodródó
mindenféle szemetet.
A szívem fagyosabb volt, mint a City didergő utcái a hóesésre
váró hidegben. A fejem tele volt a rideg, gúnyos, dühös szavakkal,
amelyeket kimondtam; de racionális, indulatmentes gondolatokkal
is arról, amit tennem kell ahhoz, hogy világosan lássam, mi folyik
itt, hogy senki ne vezethessen tovább az orromnál fogva.
Amikor az Örült Davy előbukkant az árnyékból, kíváncsian
rám meredő szemmel, el akartam futni előle. De ott maradtam.
Belenéztem a szemébe. Visszabólintottam, lassan, megfontoltan,
pontosan úgy, ahogyan ő méregetett engem. Én is, ő is meg
akartunk tudni bizonyos dolgokat egymástól, de egyikünk sem
tudta, hogyan kezdjük el.
– Holnap eljövök és megkereslek – mondtam végül.
Megjegyeztem magamnak a sikátort, ahová sietősen befordult,
miután egy apró bólintással elköszönt tőlem, a hátára kapva az
összekoccanó orvosságos üvegcsékkel teli zsákot. És akkor
kinyitottam a Régi Bárka hátsó ajtaját, aztán a tölgy és a vas
egyetlen csattanásával kizártam az otthonomból a sötétséget, és
megkönnyebbülten léptem be saját belső udvaromba, ahol a
parázstartó fényt és meleget sugárzott. John habtól tajtékos lovára,
Mollra éppen akkor terítették rá a pokrócát, megitatták egy
vödörből, levették róla a kantárt és a nyerget, és bevezették az
istállóba. Beszaladtam.

John a társalgóban talált rám, apa portréja előtt álltam, és

azokat a könyörtelen szemeket bámultam. A kicsi a karjában volt,
gyengéden ringatta járás közben. – A dadus lefektette, de senki
sem hallotta meg, hogy sír – mondta szelíden.
– Apa máglyára küldött valakit – mondtam.
Nem felelt. – Jól van, semmi baj, kicsikém – súgta bele John a
csendbe, de nem nekem mondta, hanem a gyereknek. A prémekből
fészket csinált neki a kandalló előtt, és gyengéden belefektette.
Végtelen bizalommal átszőtt, boldogan összevillanó pillantásuk
látványa fájóan nyilallt belém. Itt és most nem volt helye
semmiféle boldogságnak. Elfordítottam a tekintetemet.
– Nem éhes. Lehetetlen. Odafent megszoptattam – mondtam
morcosán; túl sok minden kavargott az agyamban ahhoz, hogy
elviseljek bármilyen, a testemre vonatkozó követelőzést. – John,
hallottad, hogy mit mondtam? Azt mondtam, hogy apa parancsára
meg fognak égetni valakit!
– Tudom – felelte, felegyenesedve. Könnyed volt a hangja. –
Mindenki erről beszél. Én Butts doktortól hallottam.
 – De nem tehet ilyet!
John odalépett hozzám; nagyon óvatos és gyengéd volt, úgy
viselkedett velem, mintha épp most veszítettem volna el egy
szerettemet; vigasztalni próbált. De miközben leült mellém, csak
ennyit tudott mondani – Csendesebben, Meg. Felizgatod a picit.
Összefontam a két karomat. – Az én apám, a humanista,
máglyán égettet el egy embert.
– Nos, biztosan úgy gondolja, hogy ez szükségszerű, Meg –
mondta John, még mindig ugyanolyan könnyed hangon.
– Hogy érted azt, hogy szükségszerű? – gyökerezett földbe a
lábam.
– Ő a lordkancellár, Meg. Ki vagyok én, hogy útját álljam?
– Rád talán hallgat. Te megállíthatod.
– Nem vagyok államférfi. Nem akarok mondani vagy tenni
semmi olyasmit, ami veszélybe sodorhat bennünket.
– Akkor gyáva vagy.
– Meglehet – mondta nyugodtan, a kicsire pillantva, semmilyen
jelét nem adván, hogy a sértés megzavarta volna a lelki nyugalmát.
– De nekem csak egy dolog számít, és az a családom. Ha bármit is
megtanultam valaha az életben, az az, hogy az ember soha ne
tegye kockára azt, amit szeret.
– Épp az előbb láttam Will Dauncey-t, amint megkísérli
lebeszélni apát. Ő nem tűnt ijedtnek. Te miért félsz?
– Mert nem vagyok gyerek, mint te meg Will – válaszolta
rendíthetetlen nyugalommal. – Azért, mert én emlékszem rá, hogy
milyen az, amikor az ember egy gyenge király uralma alatt él, örök
rettegésben. És azért, mert az apád egy ifjú király legbölcsebb
tanácsadója, akinek sikerült erőssé és biztonságossá tennie Angliát
a Tudorok számára, és bízom benne, hogy továbbra is ezt teszi
majd. Ha Thomas More azt mondja valamire, hogy az veszélyt
jelent az országra, én nem fogom megkérdőjelezni az ítéletét.
Szárazon felnevetett. – Amikor az öreg Henrik király ült a
trónon, minden áldott évben megtámadott bennünket valaki: vagy
a skótok, vagy a burgundiaiak, vagy a franciák. És mindig volt egy
önjelölt, egy névleges vezető, aki telekürtölte a világot, hogy a
Tudorok trónbitorlók, hogy ő az egyetlen igazi, és magának
követelte a trónt. A legtöbben, számomra eléggé döbbenetes
módon, az én nevemben tették mindezt. De tulajdonképpen nem is
számított, hogy kicsodák valójában, mert a királyi vér varázslata
abban áll, amit az emberek elhisznek valakiről. Ha a hadseregeik
elég erősek lettek volna, és elegendő embert sikerült volna maguk
mellé állítaniuk, azok közül a fiúk közül bármelyiknek
sikerülhetett volna. Csak próbálj belegondolni, Meg, milyen érzés
volt az: nem csak nekem, bárkinek. Az talán segít megértened a
helyzetet.
Elcsendesedtem, de magamban tovább fortyogtam. Keresetlen
őszintesége egyik múltbéli rögtönzését juttatta eszembe, amelyet a
III. Richárdról szóló, nekünk, a tanítványainak kitalált történethez
fűzött. Felidéztem a tompa, színtelen hangot, amely most
zsolozsmaszerűen áradt felém. „Királyok játszmái, akik
színészekhez hasonlatosan vesznek részt bennük, és nagyrészt
közönség előtt játsszák őket. Ezekben egyszerű halandó néző lehet
csupán, és aki bölcs, nem merészkedik ennél tovább. Mert azok,
akik egyszer színpadra lépnek és beszállnak a játékba, de nem
tudják eljátszani a szerepüket, csak összezavarják a darabot, és
maguknak is ártanak.”
– Úgy érted, „aki bölcs, nem merészkedik ennél tovább” –
kérdeztem és állítottam egyszerre.
– Pontosan – bólintott John, és mintha megegyeztünk volna a
dologban, megszorította a kezemet.
– Tehát azt mondod, „tegyünk úgy, mintha mi sem történt
volna” – mondtam tompán.
Hátrahőkölt. De bólintott. És akkor, a pattogó tűznél
szunnyadó kisfiúnk mellett, azzal próbált meg maga mellé állítani,
hogy elmesélte, miképpen alkudott meg a saját sorsával.

– Egykor olyan vad voltam, mint a tűz – fogott bele, a

lángokba meredve. – Egy vakmerő ifjú, akit annak a bizonyossága
fűtött, hogy minden vágya valóra válhat, ha elegendő elszántsággal
küzd érte. Imádtam a kockázatot. Amikor mi ketten Edwarddal
elveszítettük mindazt, amire egész életünkben készültünk, és ott
álltunk egy szál magunkban, jó messzire eldugva vidéken, hogy
boldoguljunk, ahogy tudunk, én annyira dühös voltam, hogy szinte
magam is elcsodálkoztam rajta. Forrt bennem a méreg. Olyan
voltam, mint egy kosárban lapuló mérges kígyó, amelyik alig
várja, hogy felnyissák a fedelet, és marhasson.
 – Edward másképpen reagált az egészre. Összeomlott.
Zokogott. Beteg lett. Imádkozott. Ma már tudom, hogy miért.
Idősebb volt. Valószínűleg okosabb is. Ő tudta, milyen
szerencsések vagyunk, hogy egyáltalán élünk. Így hát Istenhez
fordult. Én akkor semmit sem értettem ebből. Nem fért a fejembe,
hogy az én erős és okos bátyám – a vérem, az egyetlen, aki
megmaradt nekem –, hogy volt képes volt meghajolni Richárd
bácsi akarata előtt. Majd beleőrültem a gondolatba, hogy
becsapott, kijátszott bennünket; a takaró alatt vad terveket
dédelgettem arról, hogyan szőhetnénk összeesküvést ellene, fűtött
a bosszúvágy. Tízéves voltam akkor. Attól sem riadtam volna
vissza, hogy elnyisszantsak néhány torkot, csakhogy Edwardot
lássam felülni Anglia trónjára. De mondhattam bármit, őt nem
érdekelte, pedig egyik szökési tervet eszeltem ki a másik után. Ő
volt a király, mégsem tett semmit. Meg tudtam volna ölni, annyira
dühös voltam rá. Majdnem meg is tettem. Alig bírtak leszedni róla,
amikor majdnem kiszorítottam belőle a szuszt azon a sötét
folyosón a kastélyban, akkor éjjel. Még csak vissza sem ütött.
– Guilfordék mindkettőnket befogadtak volna. De én nem
akartam Edwarddal menni. Megmondtam Mortonnak, hogy
keressen nekem egy másik helyet. Közöltem vele, hogy képtelen
vagyok együtt élni azzal a gyáva féreggel. Morton talán megijedt a
kis pukkancs vagdalkozásaitól, aki akkor voltam, de valószínűbb,
hogy csak megsajnált. Végül Gippingbe kerültem, Tyrrellékhez.
És nem maradt másom, csak a büszkeségem. A királyságot így
sem nyertem el. Viszont elveszítettem a bátyámat.
– Magányos voltam, miután Edward elment. És nagyon féltem.
Hát persze. Megtiltották, hogy kapcsolatba lépjek az anyámmal és
a nővéreimmel. Az egyetlen személyt a családomból, akivel
előzetes engedély nélkül találkozhattam volna, nem akartam látni.
Hajthatatlan voltam, még akkor sem adtam be a derekamat, amikor
Morton érsek valósággal könyörgött, hogy költözzek én is
Guilfordékhoz, és béküljek ki a bátyámmal. „Nem” – mondtam.
„Ha el kell mennem, akkor inkább külföldre megyek. Szívesebben
lakom a nagynéném udvarában, Burgundiában, minthogy megint
egy fedél alatt legyek Edwarddal.” Lám, hová vezetett a fene nagy
büszkeségem és ambícióm. Először elvesztettem a bátyámat, aztán
meg a hazámat is.
 – És még messzebbre mentem. Mielőtt elutaztam volna
Burgundiába, írogatni kezdtem az anyámnak. Akkor már visszatért
az udvarba és ragyogott a boldogságtól, amiért a Mortonnal
közösen kifundált, Henrikkel kötött egyezség Anglia királynéjává
tette a lányát. Szörnyűséges leveleket írtam neki. Azzal vádoltam,
hogy a saját becsvágya miatt elárulta a fiait, hogy hazuggá vált,
hogy megbecstelenítette a halott férje emlékét, hogy elhagyta
Istent. Nehéz természetű asszony volt. De nem érdemelte meg azt
a sok borzalmat, amit rázúdítottam. Ezért találkozott velem. És
mentegetőzött előttem. De én nem bocsátottam meg neki.
Vagdalkoztam és üvöltöztem. Szándékosan tettem. Azt reméltem,
ez csak a kezdet. Tárgyalási alap. Többről volt szó egyszerű
gorombáskodásnál; minket így neveltek: a vádaskodás és a
zsarolás az ő módszere volt, ő, és a családomból mindenki mindig
is így intézte az ügyeket. De sohasem fejezhettük be a vitánkat,
mert Henrik megtudta, hogy találkoztunk. És ő nem a mi
szabályaink szerint játszott. Az öreg király haragja nem indulatból,
hanem a legrosszabb fajta, szívós és makacs belső dühből
táplálkozott. Azt mondta anyámnak, hogy megszegte a
megállapodást, ezért megbünteti. Soha többé nem láttam anyámat.
Mindenféle cécó nélkül összepakolták az összes holmimat, és azon
nyomban elindítottak Burgundia felé. Anyámat eltávolították, a
folyó túlpartjára, a Bermondsey-kolostorba küldték. Figyelték a
levelezését. Nem volt rá mód, hogy írjunk egymásnak. Nemsokára
meghalt.
John a tűzbe meredt. Könnyek folytak végig az arcán. Szinte
megfeledkezett rólam. Valójában magában beszélt. – Egyszóval
ostoba túlbuzgóságom miatt az anyámat is elveszítettem. És
elveszejtettem – suttogta el.
Megszorítottam a kezét. Akkor visszazökkent hirtelen, kék
villámként lobbant a szeme. Felkacagott, fájdalmasan, mélységes
önutálattal. – És tudod, mit? Minden felesleges volt. Az én
egyszemélyes lázadásom. Az, a mérhetetlen hév, amellyel a
családom ellen fordultam egy eszme nevében. Kiderült, hogy egy
rossz tréfa az egész, az én káromra elsütött vicc.
– Hogy érted ezt? – kérdeztem alig hallhatóan.
– Az anyámat nem engedték el a temetésre, de találkoztam
Elizabethtel a halála előtt. Amikor hírét vettem, hogy a gyermeke
halva született és ő is gyengélkedik, csapot-papot otthagytam és
rohantam haza Burgundiából. Szereztem magamnak egy laissez
passer-t7 az inasom nevére, felvettem a ruháit és egyszerűen
ellovagoltam. Szerencsém volt – időben megtudtam a hírt. A
nővérem volt és Anglia királynéja, az emberek sokat beszéltek róla
Burgundiában. A néném gondoskodott róla, hogy ne felejtsék el.
Én már felnőtt férfi voltam – huszonkilenc éves –, és elég bölcs
ahhoz, hogy a szívemre hallgassak, amikor azt súgta, „légy a
nővéred mellett az utolsó óráiban”. De a régi jó
nyughatatlanságomnak is része volt benne. Honvágyam volt. Ott
akartam lenni, ahol pezseg az élet, és az emberek angolul
beszélnek az utcán. Megtettem, mert lehetőségem volt rá. Még
nem mondtam le a veszély ízéről.
– Mit tettél? – motyogtam elborzadva. De John nem hagyta
magát kizökkenteni. Újra átélte a múltat.
– Megvesztegettem egy embert, hogy juttassa el az üzenetet…
valaki várt és beengedett… a Towerban volt, az állami
lakosztályban… sápadtan feküdt az ágyában, vörös hajába ősz
csíkok vegyültek, megfáradt szeme körül szarkalábak, sötét
karikák és duzzanatok éktelenkedtek, és a teste olyan püffedt volt,
annyira eldeformálódott és elcsúfult, hogy ha nem tudom, ő az,
sohasem ismertem fel volna benne azt a kislányt, akit utoljára majd
húsz évvel korábban láttam a Westminster szentélyében; de akkor
meglátott és rám mosolygott, és hirtelen megfiatalodott, és akkor
ráismertem. Az arca olyan volt, mint egykor apánké – csodaszép,
húsos és érzéki, az ajka apró, duzzadt rózsabimbó –, és akkor
ismét olyan lett. Akkor félig felült az ágyban, és azt mondta:
„Richárd… soha nem gondoltam volna, hogy így jössz el… Isten
vezérelt el hozzám.” Az arca teljesen átszellemült, fény és derű
ragyogta be. Akkor valami átvillant rajta, a keze megmozdult, az
ajka megvonaglott, az arca összerándult. Odaszólt az egyik belső
komornának, hogy hozzon neki oda egy ládikát, azt, amelyikben
az írószerszámait tartotta. Azt mondta. „Van valami, amit meg
akarok mutatni neked, mielőtt meghalok.” Megsimogatta az
arcomat. „Soha nem reméltem, hogy még valaha látlak. Nem így.
Nem békében.” Fogalmam sem volt, hogy a megjelenésem ekkora
örömöt válthat ki belőle. Amikor odahozták a ládikát, mindenkit
kiküldött a teremből, és intett, hogy vegyek ki belőle egy

7
Szabad mozgási engedély, útlevél (francia).
összetekert pergament. Nem volt elég ereje hozzá, hogy ő tegye
meg. „Nézd meg, Richárd” – mondta. Gyengéden. Sóvárgóan.
– Egy régi okirat volt az. A szememnek kellett egy kis idő,
hogy alkalmazkodjon a bágyadt fényhez. De, amikor elkezdtem
olvasni, ami benne állt, éreztem, hogy vér tolul a fejembe. Úgy
elszédültem, hogy ha nem ülök, biztosan összeestem volna.
– Egy levél volt, amit évekkel ezelőtt nekem írt, Henrik
uralkodásának első éveiben, a lázadások idején. Akkor egyik
napról a másikra élt, bizonytalanságban, soha nem tudhatta, mikor
győzedelmeskedik egyik vagy másik partra szálló hadsereg, és
mikor leszek én az egyiknek az élén. Bármennyit esküdözött is
neki Henrik, hogy Richárd bácsi meggyilkoltatott bennünket,
Elizabeth nem volt biztos benne, hogy igazat mond-e. Nem bíztak
egymásban. Abban sem volt biztos, hogy akarja-e, hogy életben
legyek, mert, ha így lett volna, és egy napon visszatérek mint
trónkövetelő, mi lett volna a gyerekeivel? Ezért írta meg azt a
levelet, önvédelemből, arra az esetre, ha mégis megtörténne. És
soha nem mutatta meg a férjének azt a levelet. Amellyel el akarta
téríteni bosszúszomjas bátyját az öldökléstől. Egy könyörgő levél
volt, amelyben a józan eszemre apellált.
– Amit leírt, olyasmi volt, ami sok-sok évvel korábban történt,
még az én születésem előtt. Azt írta benne, hogy bizonyítéka van
rá: az apánk, jóval azelőtt, hogy titokban elvette volna anyánkat,
házassági szerződést írt alá valaki mással. Ez volt az, amivel
Richárd bácsikánk vádolta, amikor lemondatott engem és
Edwardot; de én mindig is azt hittem, hogy csak kitalálta.
Elizabeth a levelében azt állította, hogy igazat mondott. Ő ugyanis
személyesen látta az az írást: egy hivatalos házassági szerződés
volt, apám és Lady Eleanor Butler között. A dátum: 1462, évekkel
a szüleim házassága előtt. Az iratot Robert Stillingfleet
szerkesztette és hitelesítette, az ő és a házasulandó felek aláírása is
szerepelt rajta. Vagyis ez volt az írásos bizonyíték, amelyről
Stillingfleet püspök eskü alatt vallotta a Parlamentben, hogy
sohasem létezett. És akkor már senki sem élt azok közül, akik
megcáfolhatták volna. Lady Eleanor addigra már meghalt a
kolostorban, ahová évekkel korábban bezárták – apánknak csak
addig kellett, amíg meg nem kapta, aztán hamar ráunt, biztosan
már kinézett magának egy másik, még csinosabb vörös hajú
hadiözvegyet, és valószínűleg tartott tőle, hogy Lady Eleanor van
annyira karakán, hogy szaván fogja, és betartatja vele üres
ígéreteit. Meg egyébként is, Stillingfleet elégette a szerződést.
John visszatért a jelenbe, de a szemében az akkori döbbenet ült.
– Képtelen voltam levenni a szemem arról a papírról – suttogta. –
Azt mondtam neki: „De Elizabeth… ez azt jelenti… azt jelenti… –
dadogtam mint egy idióta… és ő azt felelte – „Igen – jóval
nyugodtabban, mint én, de neki hosszú évek álltak rendelkezésére,
hogy meghányja-vesse magában az ügy jelentőségét – ez azt
jelenti, hogy apa nem vehette volna törvényesen feleségül anyát.
Azt jelenti, hogy bigámiát követett el, és mi fattyak vagyunk,
pontosan úgy, ahogy Richárd bácsi mondta.”
„Mikor láttad az írást?” – kérdeztem meg tőle.
„Stillingfleet elhozta anyánknak. – Felkacagott – a családunkra
jellemző farkasvigyorral, még egyszer utoljára belenevetve a sors
képébe. – Miután apa meghalt. Azt mondta neki, hogy Istenhez
kell könyörögnie útmutatásért; valószínűleg abban reménykedett,
hogy ez majd arra készteti, mondjon le a gyerekei igényéről a
trónra. Nyilvánvalóan nem ismerte anyánkat. Természetesen anya
elégette a szerződést. Szemtanúja voltam. És nem állítottam meg.
És Henriket sem állítottam meg, amikor törvényesített, miután
megnyerte a háborút. Miért is tettem volna? Elegem volt a
védtelen leány szerepéből, aki retteg a háborútól. Anglia királynéja
akartam lenni. Mindannyian tudtuk, hogy Henriknek gyakorlatilag
alig volt jogalapja, hogy igényt támasszon a trónra. Rám volt
szüksége, mert az én királyi vérem őt is törvényesség tette; soha
nem vett volna feleségül egy fattyút.” „És most miért mondod el
mindezt nekem?” – kérdeztem meg. „Mert tudom, hogy te vagy az
egyetlen, aki még ábrándokat kerget a régi szép időkről. Edward
megmenekült. Mindenki más halott. Azért őriztem meg ezt a
levelet, hogy odaadjam neked, mert, ha nem ismernéd az
igazságot, továbbra is abban a hitben volnál, hogy jogod van a
trónhoz. És árthatnál a fiamnak. Végig ettől rettegtem. Az én
gyerekeim nem olyanok, mint amilyenek mi voltunk – nem
annyira erősek; más időkben születtek. Az én Artúromból olyan
király lehetett volna, akire büszkék lehettünk volna; Camelot
királya. De ő már halott – Elizabeth nem omlott össze, kemény
fából faragták –, és csak a kis Henrik maradt nekem. Kilencéves.
Legalább annyira makacs és önfejű, mint apánk volt, de csak egy
kisgyerek. Nem szeretném, ha bántódása esne. Azt akarom, hogy
biztonságban legyen. Megígéred nekem, Richard? És imádkozol
velem Istenhez, hogy áldja meg Henrik uralkodását?”
– Akkor hát megígértem neki. És együtt imádkoztunk. Utána
aludni akart – alig volt jártányi ereje –, én pedig megcsókoltam és
távoztam, a levéllel a zsebemben.
– Kifelé menet alig érzékeltem, hogy hol vagyok. Minden, ami
gyermekkorom óta éltetett, darabjaira hullott. Úgy éreztem, hogy
egy feneketlen szakadék felé zuhanok, és nincs semmi, amiben
megkapaszkodhatnék, hogy megmeneküljek. A trón
várományosából egy szempillantás alatt visszavedlettem egyszerű
közemberré, akinek szembesülnie kellett azzal, hogy mindazzal,
amit tett, egyetlen dolgot ért el: egyedül maradt.
– Maradni akartam; Elizabeth volt a családom, vagyis ami
megmaradt belőle; de tudtam, hogy nem lehet. El akartam menni
Edwardhoz, hogy a bocsánatáért könyörögjek, de azt sem tudtam,
hol keressem, ráadásul féltem a visszautasítástól. Vissza akartam
térni Burgundiába, de Margaret nénémnek soha nem mondhattam
volna el, amit megtudtam. Nem tudtam, mit tegyek.
– Végül egy kocsmában kötöttem ki, Walbrook közelében; a
fejemre húztam a köpenyem csuklyáját, behúzódtam egy sarokba
és leittam magam a sárga földig, és amikor már jó késő volt, és
eleget búslakodtam, elővettem a levelet és meggyújtottam. Még
mielőtt felocsúdtam volna, a szomszéd asztalnál ülő két
tagbaszakadt, belapított orrú fickó letepert a földre. Később azt
állították, hogy gyanúsan viselkedtem. Azt hajtogatták, hogy egy
lollard írást akartam elégetni. Olvasni nem tudtak, de kihalászták a
söröskupámból a még nem teljesen szénné égett lapot, és az utolsó
néhány sorra mutogatva vijjogtak „Istenkáromló vagy, mi?”,
egészen addig, amíg hangosan el nem kezdtem röhögni, annyira
abszurd volt az egész, és akkor azt mondtam a dagadtabbiknak:
„Jól van, te orgyilkos gazfickó, hívd a poroszlókat!” Ez
kijózanította őket. A bugyellárisomat megtartották, de jó alaposan
elagyabugyáltak, aztán úgy, ahogy voltam, vérző orral, elrángattak
a békebíró háza elé. Csak egy saroknyira lakott.
– Apád még nagyon fiatal volt akkor és kezdő a szakmában.
Főként utcai verekedésekkel és hasonló, csip-csup ügyekkel
foglalkozott. Nem ismertem fel rögtön, amikor lejött hozzám, az
istállóba, ahová belökdöstek. Amikor Mortonéknál először
találkoztam vele, még kiskamasz volt. Apród. De ő nyomban
felismert. Kiengedett, aztán elküldte a bajkeverőket. Még pénzt is
adott kölcsön, hogy vissza tudjak menni Burgundiába. És beszélt
velem. Idehozott, ebbe a társalgóba, és a fél éjszakát
végigbeszélgettük a kandalló mellett. Nagyon érdekelte, hogy mi
van velem. Morton megbízta, hogy kísérje figyelemmel a
sorsomat, és hogy segítsen, ha kell. És Erasmus mindent elmesélt a
feltörekvőben lévő fiatal, csillogó tehetségű humanista ügyvédről
(Erasmust Burgundiából ismertem, a néném szeretőjének a
házában élt akkoriban). Erasmus azt is mondta, hogy nyugodtan
fordulhatok hozzá. Úgyhogy kiöntöttem a szívemet a szívélyes
idegennek. Nyilvánvalóan a nővérem titkát nem árulhattam el neki
– te vagy az első és egyetlen, akinek beszélek erről –, de sok
mindent mást elmondtam neki abból, amin elgondolkodtam ott a
kocsmában a sört iszogatva. Hogy honvágyam van. Hogy angol
vagyok, nem burgundiai, és nem élhetem le az egész életemet egy
idegen országban. Hogy már jóval pragmatikusabb lettem, és
tisztában vagyok vele, hogy sem én, sem Edward soha nem fogunk
a trónra kerülni. Hogy békére és nyugalomra vágyom, és
szorosabbra szeretném fűzni a kapcsolatomat a bátyámmal. Hogy
bármit megtennék azért, hogy visszajöhessek Angliába.
– Figyelt és hallgatott, bólogatott és bólogatott. És
visszaküldött Burgundiába, de megígérte, hogy mindent megtesz
azért, hogy visszajöhessek. Alkut ajánlott – tegyem a kezébe a
sorsomat, és ígérjem meg, hogy soha nem avatkozom bele az
államügyekbe. Ne kockáztassak, és ne legyenek elvárásaim a
személyes boldogságon kívül, mert azt másképpen úgysem
érhetem el.
– Addigra már több mint tíz évet töltöttem el a leuveni
egyetemen – szerencsés körülmény volt, hogy Burgundia a tudás
hazája volt, már akkoriban is, amikor Margaret néném férjhez
ment a herceghez, méghozzá olyannyira, hogy az én bárdolatlan,
csak a fegyverforgatáshoz értő angol családom férfi tagjai úgy
emlegették az ottani udvart, mint valami megvalósult álmot, és
Camelotnak nevezték. Egyszóval szerencsém volt, hogy
elmerülhettem a könyvek világában. Felnőttként éltem. Tanultam.
A szenvedélyemnek hódolhattam. Nem volt szükségem a
múltamra. A tudomány világában olyan barátokra tettem szert,
akiket nem érdekelt, ki honnan jött, akik a múlttal való
szakításukat saját maguk által választott nevekkel fémjelezték.
Vajon hányan tudják, hogy Erasmus Gerrit Gerritszoonként jött a
világra? Amikor More felajánlotta a segítségét, hirtelen
ráébredtem, hogy nem is kell több ennél; tiszta szívből Johannes
Clement akartam lenni – János, az irgalmas –, egy új ember egy új
világban.
– Boldog voltam, hogy feladtam a Plantagenet-álmot. Attól a
pillanattól kezdve, amikor ráébredtem, hogy a születésem óta
dédelgetett mítosz, amely szerint az uralkodók Isten által felkent
kiválasztottak, valójában csak egy álca, amely mögé bújva
gátlástalan gazemberek – bigámisták, trónbitorlók, fattyúk –
játsszák kisded játékaikat, az egész elveszítette a jelentőségét a
szememben. Az a sok király és királynő ugyanúgy becsapta Istent
és a saját alattvalóikat, ahogyan azok a flandriai utcagyerekek,
akik Európa udvaraiban, szemrebbenés nélkül, Richardnak, York
hercegének adták ki magukat. És bármennyire is gyűlöltem a
családom gátlástalanságát, abban a percben, amikor rájöttem, hogy
a pusztulásukat követően én magam is ezt a számomra is
gyűlöletes utat követtem – és főleg akkor, amikor ráébredtem,
hogy semmire sem vágyom jobban, mint tartozni valakihez a
világban –, készen álltam, hogy elfogadjam az utat, amelyet More
ajánlott. Így lett belőlem „More pártfogoltja”.
– És működött. Ők ketten szervezték meg – apád és Erasmus
Burgundiában. Ki kellett várniuk, hogy az öreg király meghaljon.
De akkor sikerült meggyőzniük az új Henrik királyt, hogy én
hiszek a Tudor-monarchiában, nem érdekel a politika, és soha nem
jelentek majd fenyegetést. És új életet adtak nekem Angliában. A
családomat én magam pusztítottam el, de ők új családot adtak
nekem. Önmagukat. Téged.
– Nos, látod, Meg – folytatta John, gyengéden végigsimítva az
ajkaimat –, ezért vagyok képtelen kritikával illetni apád bármely
megnyilvánulását. Ő egy kivételesen sokrétű ember. Együtt tud
működni a legképtelenebb szövetségesekkel és a leghetetlenebb
problémákra is talál megoldást. Apád született politikus, a béke
bajnoka, és bárki, aki valaha is megtapasztalta a káoszt, csakis
csodálattal adózhat neki ezért. Nem állítom azt, hogy ismerem az
észjárását. De már a létezése is garanciát jelent számomra arra,
hogy mi ketten boldogságban, szeretetben és értelmesen
munkálkodva élhetjük le az életünket, a gyerekeinkkel együtt.
Hálásnak kell lennünk ezért. Bízzuk rá, hogyan intézi az
államügyeket.
Tommy mocorogni kezdett. Ránéztem, aztán belenéztem az én
szegény, megsebzett, szeretett férjem szemébe, amelynek mélyén
megláttam a szenvedést és a lelke mélyén szunnyadó reményt,
hogy elfogadom az érveit. Összeszorult a szívem, és hirtelen én
voltam a felnőtt, aki vigaszt nyújthatott egy kétségbeesett
gyermeknek. Megsimogattam a karját. – Oh, szegény drágám…
Kész csoda, hogy kibírtad mindezt – suttogtam elgondolkodva –,
már nagyon is értem, miért érzel így apa iránt, hidd el. És valóban
sokkal tisztábban értettem, miért döntött úgy John, hogy teljes
mértékben apára hagyatkozik, még ha én magam nem ígérhettem
meg neki, hogy ugyanígy fogok tenni.
– Felveszem Tommyt – mondtam, és akkor mindhárman a
kandalló elé telepedtünk, én Tommyt ringattam, John engem, és
amikor felnéztem egy pillanatra, láttam, hogy a férjem arcán
tökéletes boldogság és áldott béke ömlik el. A történet, amelyet
elmondott, túl megrázó és döbbenetes volt ahhoz, hogy azonnal
megemésszem, de azzal is tisztában voltam, hogy nincs szükség
drámai megnyilvánulásokra részemről. John olyan szerény
követelményeket támasztott magának az élettel szemben, hogy
megértettem, most csak erre vágyik: a békés és bensőséges
együttlét csendes örömére.
– Mindig is így képzeltem el magunkat, Meg – mondta lágyan,
csillogó szemekkel. – Békében és boldogságban, megadva a
császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.
Milyen csodásnak is tűnt egyszeriben az én életem. Milyen
egyszerűnek. Milyen jelentéktelennek. Még kissé zavaros fejjel,
amelyben John múltjának epizódjai kavarogtak, szűzies csókot
leheltem a férjem ajkára, majd hollófekete hajú gyermekem
selymes tapintású, tejszagú fejecskéjére.
– Butts doktor az utóbbi időben mást sem csinál, csak az
újhitűeket menti, tudod? – folytatta John bizalmasan, tűnődve
összehúzva szemöldökét. – Állandóan Boleyn Anna lakosztálya
körül lebzsel, híreket szállít a könyvcsempészeknek. A fél napom
arra megy el, hogy falazok neki. Aggódom miatta. Természetesen
nem gondolom, hogy attól, amit tesz, egyszeriben ő lenne a
gonosz. Volt alkalmam megtapasztalni milyen intelligens és
jólelkű ember. De szerintem nagyon is felelőtlen; nem látja be,
hogy semmi értelme feleslegesen bajba kevernie magát. Jóval
többet tehetne a gyógyszereivel, mint azzal, hogy a vallásújítókkal
cimborái. A végén még valami nagy butaságot csinál, és akkor
elkapják.
Elmormoltam valami olyasmit, hogy „értem” vagy „igazad
van”, és csak ringattam tovább a kicsit. A testem puhán omlott el
John karjaiban, de valahol belül egyre csak azon rágódtam, amit az
imént elmondott nekem. John nyíltan síkraszállt apa mellett –
ugyanakkor elhallgatta előle, milyen gondolatok járnak Butts
doktor fejében (ami természetes is lett volna, ha annyira fel lett
volna háborodva apa vérszomjas vallási puritánságmániáján, mint
én, viszont sehogy sem fért össze a feltétel nélküli bizalommal,
amelyet pedig állítólag iránta táplált). És ha jobban belegondoltam
az imént hallottakba, nem ez volt az első alkalom, hogy nem
mondta el apának, a protektorának, a teljes igazságot. Vagy rosszul
gondolom?
– John – fogtam bele tapogatózva, magam is bizonytalanul
annak a múltbéli elhallgatásnak a helyessége felől. – Soha nem
jutott eszedbe, hogy elmondod apának vagy Erasmusnak, hogy
rájöttél a törvénytelen eredetre?
Nem láttam az arcát, de éreztem, hogy fölém hajol, majd a
csókját is a homlokomon. – Mi végett tettem volna? – felelte olyan
szenvtelenül, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna. –
Mire rájöttem, az egésznek már nem volt semmilyen jelentősége.
A Morton által újraírt történelem pedig jelentéktelenné tette az
ügyet. És én már évek óta John Clement voltam.
Egy picit megérintette a vállamat, hogy a babával a karomon
félig felé forduljak, és az ujja hegyével megsimogatta az orromat.
Tökéletes nyugalom áradt belőle; a szeméből ártatlan őszinteség
sugárzott. – És nem jelentett különbséget a gyakorlatban sem –
folytatta. – Továbbra is szükségem volt More és Erasmus
védelmére, mert kockázatos lett volna, ha valaki rájön a korábbi
nevemre. A nemesség a látszatról szól. A valóságnak vajmi kevés
köze van hozzá. Mit számítana egy Plantagenet királyra vágyó
tömegnek, ha elmondanám, hogy mit mondott a nővérem a halálos
ágyán, ráadásul tanúk nélkül? A tudat, hogy királyi vérből való
vagyok, semmi más.
Felálltam a kicsivel a karomban, és bólintottam, mintha
egyetértenék. Kétségem sem volt afelől, hogy mindenképpen el
kellett volna mondania apának a dolgot, és afelől sem, hogy ha
megtudja, úgy fogja érezni, hogy John elárulta. De ha ő maga nem
látta be, talán nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat, hogy
elmagyarázzam neki. Akadt épp elég más is, ami aggasztott.
John is felállt, és átölelt bennünket. – Egyébként sem tehettem.
Hisz nem az én titkom volt. Hanem Elizabethé. És az ő emlékét
nem gyalázhattam meg – tette hozzá egyszerűen. Éreztem a
hangján, hogy szívből és meggyőződésből beszél.
Felmentünk a hálószobába, mi hárman, gyengéden és
szeretetteljesen összegabalyodva. De a fejemben egymást
kergették a sötét, gondterhes gondolatfelhők; az újonnan
tudomásomra jutott hírek csak részben feledtették el velem apa
máglyahalállal kapcsolatos kegyetlen döntésének nyomasztó
borzalmát; fájón vívódtam a lordkancellár, az apám iránt érzett
düh és férjem jólelkű védelmezője, megint csak az apám iránt
érzett hála között, és az egészet csak tovább bonyolította az a fölött
érzett fájdalom, hogy John nem volt őszinte a pártfogójához,
vagyis elárulta apát.
Talán John csak így volt képes átvészelni a változást, tűnődtem
el, miközben a bölcsőbe fektettem Tommyt – külön álló fiókokban
raktározta el életének különböző igazságait.
Csak, amikor már elfújtuk a gyertyákat és egymás mellett
feküdtünk a sötétben, a lassan kihunyó parazsat bámulva, akkor
voltam képes szavakba önteni az elmémben kavargó zűrzavart. És
akkor minden világos lett. Rájöttem, hogy mit kell kérdeznem.
A felismeréstől olyan hirtelen ültem fel, hogy éreztem, John
összerezzen mellettem.
– Miért nem mondtad el korábban? – tettem fel a kérdést.
A lábamnál enyhe dörgölőzést éreztem, de most nem törődtem
vele, és elszántan folytattam.
– Két évembe telt, amíg túltettem magam a megrázkódtatáson
és elfogadtam a tényt, hogy egykor herceg voltál. És hogy ha
másképpen alakul az életed, ma talán te lennél a király – mondtam.
– El tudod képzelni, milyen nehéz volt ezt elhinni és
megemészteni? Most meg váratlanul közlöd velem, hogy amit
korábban mondtál, az nem igaz…
John is felül, és a sötétben átkarolta a vállamat. – Meg, hallgass
ide – súgta, és a hangja tele volt szeretettel, de már nem gyakorolt
rám semmilyen hatást. Minden, ami aznap történt velem, egyszer
csak úgy tört rám, mint a megáradt Temze jéghideg és szennyes
vize, és a hullámok elborítottak, hogy szinte fulladoztam, amikor
arra gondoltam, hogy hazugságra építettem a házasságomat.
Bíztam Johnban. Bíztam apában. És mindkettejükben csalódnom
kellett. Rázott a hideg.
– Meg, figyelj ide – duruzsolta megint, és még szorosabban
átölelt, de én felhúztam a térdemet és ellenálltam a
gyengédségének. – Most már mindent tudsz…
– Az egészet el kellett volna mondanod, mindent egyszerre –
vágtam oda. – Akkor.
Szomorúság vegyült a hangjába, amikor válaszolt. – Igen, most
már tudom. Belátom, mekkora megrázkódtatást jelent ez neked.
Ne haragudj. Csak tudod, amikor valaki örökre elzárja a titkait,
mert tudja, hogy soha senkiben nem fog tudni annyira megbízni,
hogy elmondja neki, akkor egy kicsit maga is megfeledkezik róluk.
Amikor azok a dolgok történtek, eszembe sem jutott, hogy valaha
is olyan közel kerülök bárkihez is, hogy beszéljek neki a
titkaimról. Túlságosan sokáig éltem magányosan. És időbe telik,
amíg az ember leszokik a magánnyal járó berögződött szokásokról,
és újra megpróbálja összerakni a felperzselt múlt apró darabkáit.
Nem olyan könnyű újra megtanulni bízni valakiben. De most
elmondtam neked mindent. Olyan dolgokat, amelyeket soha
senkivel nem osztottam meg. Ez annak a jele, mennyire közel
állunk egymáshoz. Ezért hát ne sértődj meg, és bocsáss meg
nekem. Kérlek.
Összekulcsoltam a karjaimat a térdem körül, és ridegen
feleltem. – Mindig arról beszélsz, hogy nem szabad titkolóznunk
egymás előtt. Mindennap elmondod, mint valami imádságot. De
neked annyi a titkod, hogy szinte beleszédülök. És hogy lehetek
biztos benne – főleg a mai után –, hogy nincs-e még több is? Ha
ezt ilyen sokáig tartogattad, vajon mit fogsz egyszer csak
váratlanul bevallani holnap vagy holnapután? Vajon mi fog
kiderülni rólad a jövő héten? Hogy mégis valaki más vagy?
– Oh, Meg – sóhajtott fel John, a karomat simogatva. – Nem
akarom, hogy valamiféle szellemalakként gondolj rám… mi sem
áll tőlem távolabb, mint hogy téged megbántsalak… ne légy ilyen
könyörtelen… mondd, hogy megbocsátasz.
 Megráztam a fejemet a sötétben. Gondolkodási időre volt
szükségem. – Még nem tudok – feleltem. – Még túl nagy a sokk.
Le kell ülepednie a dolgoknak.
– Mondd, hogy még mindig szeretsz.
– Még mindig szeretlek… – súgtam oda, és ő
fegyverszünetként értelmezte a szavaimat, ami a körülményeket
tekintve a legjobb megoldásnak tűnt, aztán gyengéden odafektetett
maga mellé a párnára, és megcsókolt, mielőtt álomba merült volna.
–…akárki is vagy – mormoltam el, befejezve a megkezdett
mondatot, amikor már nem hallhatta.
A fejemben mindenféle rémképek kavarogtak Johnról, akit
percről percre új vonásokat magára öltve láttam magam előtt:
haldokló királynőket átölelni, párbajozni ismeretlen marcona
alakokkal; koronával a fején, amint szörnyű grimaszokat vág,
aztán a koronás fejét, amint a hóhér lenyisszantja, és hasonló
borzalmakat. És vajon ő miről álmodik most, ez a csinos férfi, a
férjem, aki most itt fekszik mellettem, és olyan ártatlannak tűnik,
és akiről azt hittem, hogy ismerem?
Talán egyszerűen csak képtelen voltam rendet tenni a fejemben
dúló káoszban. Egyszer csak a semmiből felvillant előttem Hans
Holbein szögletes, kedves arca. Úgy kapaszkodtam bele ebbe az
emlékfoszlányba, ahogy a fuldokló a váratlanul felé sodródó
fatörzsbe. Hans Holbein talán nyers volt, de ő legalább nem ijedt
meg az igazságtól. Neki bezzeg volt bátorsága úgy megfesteni
apát, amilyennek látta, a könyörtelen pillantásával együtt, amely
átnyúlt a képkereten túlra, és a kandallónk lobogó tüzénél jóval
messzebbre tekintett. Johnból pontosan ez hiányzott, ez a kivételes
intellektuális fogékonyság. Nosztalgikus hangulatomban azon
morfondíroztam, vajon Hans mester visszatér-e hozzánk valaha is
a messzi Németországból, ahol az otthona volt, és elvégzi-e a
változtatásokat a családi portrénkon, vagyis ráfesti-e a lantokat és
a mélyhegedűket, és Alice úrnőt a karosszékben ülve, ahogy annak
idején szerette volna. Furcsának tűnt, de nagyon vágytam arra,
hogy visszajöjjön. Azt kívántam, bárcsak itt volna, és
megbeszélhetném vele azokat a dolgokat, amelyek mostanában
foglalkoztattak. Ő volt a legegyenesebb ember, akivel valaha is
találkoztam; és a saját korosztályomból az egyetlen, akiről el
tudtam képzelni, hogy őszinte magyarázatot adhat arra a kérdésre,
mitől állt a feje tetejére minden ebben a világban.
 És ez a gondolat nyomban egy másikat is felvetett bennem:
azon tűnődtem, vajon mit fogok megtudni reggel, amikor majd
találkozom az Őrült Davyvel.
 13

Csak egy szoba volt. Egy egyszerű, aprócska szoba egy

szerény kis házban, az All Hallows mellett. De abban a szobában
Isten volt.
– Lefogadom, az érdekli a legjobban, hogy készülnek a
kotyvalékaim – mondta Davy, szinte gúnyosan csipkelődve,
amikor a kosárral a karomon végigsétáltam a füvészek portékái
mellett és megálltam az ő toprongyos, szedett-vetett
kirakodóvásáránál. Rávigyorgott a járókelőkre. – Fogadjunk, hogy
sose látott még igazi egyszarvúszarvat, igaz-e, missis?
Az utcagyerekek összevihogtak, oldalba bökdösték egymást, és
felém mutogattak. Nyeltem egy nagyot, aztán bólintottam, s
mialatt Davy lassan elindult a sikátor felé, vissza-visszatekingetve,
hogy ott vagyok-e még mögötte, mindvégig azon morfondíroztam,
vajon tényleg annyira bomlott elméjű-e, mint amilyennek mutatja
magát.
Ő végig motyogott magában, és mialatt a nyomában loholtam,
elkaptam néhány szavát, de egyiknek sem volt értelme. Egyszer
még meg is fordult, előhúzott a zsebéből valamilyen koszos kis
flaskát, őrült vigyorral meglengette felém és nagyot kurjantott. –
Igazságelixír! – bohóckodott. – Rajta, igyunk belőle? –azzal
besurrant a sikátorba, lopva körülnézett, aztán intett, hogy
kövessem, és gyorsan betuszkolt egy ajtón.
Bűz fogadott. A helyiség hátsó részében egy feltekert matrac
volt a földön; az ajtó mellett, egy áporodott szagú, rongyokba
bugyolált öregasszony ült egy rozoga karosszékben, és nem túl
nagy lelkesedéssel varrogatott valamit. Az ablak előtt kecskelábú
asztal állt, telis-tele félig üres üvegcsékkel, bennük az utcáról már
ismert szürkés-sárga, undorító lötty, mellettük koszos ruhával
leborított meghatározhatatlan eredetű kotyvalékkal teli lavórok és
tálak. Ez volt hát Davy titkos laboratóriuma. Az öregasszony
felnézett, a szűrne kiguvadt, ahogy meglátott. De ügyesen leplezte
megdöbbenését. Nem tette le a kezéből a kézimunkát. – Jó reggelt,
asszonyom – mondta kimérten.
 Davy, a féleszű, megszűnt létezni, amint bezárta maga mögött
az ajtót. – Bemegyünk a szobába, anyám – mondta csendesen. –
Te majd később beengeded a többieket, jó?
Átmentünk az udvaron, ahol két felborzolt szőrű macska
civakodott egy egértetemen, és beléptünk egy pinceszerű
helyiségbe. A falak mellett takaros rendben tűzifakötegek, a
zsúfolt polcokon szerszámok, üvegek, élelmiszeres ládák
sorakoztak, hátul jobb oldalon tiszta terítővel letakart, fiókos
szekrénynek tűnő bútorok álltak. A szoba közepén három, durván
faragott hosszú lóca terpeszkedett.
– Tessék, üljön le – mondta Davy. – Kérem. Hozhatok
valamit? Egy kis bort? – nevette el magát, de most egészséges,
józan kacajjal, igaz, kissé kényszeredetten. – Egy csepp
igazságelixírt?
– Azért jöttem, hogy megtudjam az igazságot – mondtam
komolyan, immár egészen felbátorodva a megváltozott Davy
láttán, aki komótosan leült velem szemben, és ugyanolyan
komolyan bólintott egyet. – Azt hiszem, érted, hogy miért. Arról a
nőről akarom megtudni az igazat, akit hozzám küldtél. A férfiról,
aki meghalt. A bibliás emberekről, és arról, miért gyűlöli őket az
apám. Szerintem te meg tudod magyarázni.
Bólintott. Vívódott. Azokban a hirtelen furán idegennek tűnő,
öreg szemekben valami olyasmit láttam felvillanni, amit addig
soha.
– Előbb szeretnék feltenni egy kérdést – mondta. – Mit mond
akkor, amikor imádkozik?
Tétováztam. Láttam a száját és hallottam a szavakat, amiket
kiejtett, de nem értettem. Mi akar ez lenni, miféle kérdés ez?
– Komolyan kérdezem. Gondolkodjon – mondta. – Milyen
szavakkal imádkozik?
És akkor hirtelen láttam magam előtt a templomi gyertyákat, és
hallani véltem az Istenhez intézett magasztos, felemelő szavakat.
Credo in unum Deum, Patrem omnipotentem, factorem caeli et
terrae, visibilium omnium, et invisibilium. Et in unum Dominum
Jesum Christum, Filium Dei unigenitum. Et ex Patre natum ante
omnia saecula. Deum de Deo, Lumen de lumine, Deum verum de
Deo verő. Genitum, non factum, consubstantialem Putri: per quem
omnia facta sunt… Páter noster, qui és in caelis, sanctificetur
nomen tuum, adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua sicut in
caelo et in terra. Panem nostrum quotidianum da nobis hodie. Et
dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus
nostris, et ne nos inducas in tentationem.8
– Most arra gondol, hogy paternosterquiesincaelis, nem igaz?
– kérdezte, az arcomba nézve. – Meg arra, hogy
nenosinducasintentationem.
És akkor, egyetlen szó nélkül felállt és hátrament. Azt hittem, a
könyveket akarja megmutatni, amelyeket a terítővel lefedett
komódokban rejtegetett. De nem azokhoz ment oda. A farakás
mögé nyúlt, és néhány kisebb, rongyokba tekert csomagot húzott
elő. Az egyiket kibontotta, miközben odahozta.
– Nézze meg.
A könyv octavo formátumú, vagyis nyolcadolt ívrétű kis
kiadvány volt, egyszóval elég kicsi ahhoz, hogy elférjen egy
zsebben. A legelső lap nem volt lefűzve, azt mutatta meg. – Ez is a
Páter noster 9 – mondta nyersen. – Én nem tudok latinul. Nem sok
embert ismerek, aki tud. Ez itt Isten szava mindazoknak, akik nem
tudnak latinul. Ez itt Isten szava mindazoknak, akiket a papok
kizártak a Mennyországból. Felismeri?
Az írást szép gót betűkkel nyomtatták. Néztem azt az oldalt,
olvastam az egyszerű angol szavakat: Our father whiche art in
heuen, halowed be thy name10, és a lap az ölembe csúszott, és úgy
éreztem, mintha süllyednék valahová; talán túl messze és túl
mélyen kerestem a saját igazságomat; a gyomrom összeszorult a
rám leselkedő veszély közelségétől. De valahol a lelkem mélyén
ujjongtam – a szívem hevesebben dobogott, a vér sebesebben
áramlott az ereimben. Már attól az egyetlen mondattól úgy
éreztem, ha eddig soha nem értettem volna Isten igéjét, ezekkel a
szavakkal Őhozzá magasztosulnék.
– Mutasd meg a többit is, kérlek.
Davy ismét azzal a ragyogó értelemmel felcsillanó pillantással
nézett rám, és a következő résznél nyitotta ki nekem a könyvet:
„Én Sáronnak rózsája vagyok, és a völgyek lilioma… Mint az
almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem az ifjak közt.
Az ő árnyékában felette igen kívánok ülni… Szála az én
szerelmesem nékem, és monda: kelj fel én mátkám, én szépem, és
8
Credo. Apostoli hitvallás – Hiszek az egy Istenben… (latin).
9
Miatyánk (latin)
10
Mi atyánk aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a Te neved
jöszte. Mert íme a tél elmúlt, az eső elmúlt, elment… Én
galambom, a kősziklának hasadékiban, a magas kőszálnak
rejtekében, mutasd meg nékem a te orcádat… „
– Kelj fel én mátkám, én szépem, és jöszte… – visszhangoztam
fennhangon, újra meglepődve a mély meghatottságon, amelyet az
elduruzsolt angol szavak szépsége váltott ki belőlem.
Davy elégedetten bólintott.
– Tetszik magának – mondta. – Gondoltam is, hogy fog. Már
hosszú ideje figyelem magát. Tudom, miféle, úgyhogy
akármennyit beszél is latinul meg görögül, akármennyire is
közülük valónak tűnik: a maga szíve őszinte.
– Maradjon itt még egy kis ideig, és akkor megláthatja a valódi
ártatlanokat: azokat, akik soha nem értették a Bibliát, mert latinul
van. Egyszerű embereket, akik egész életükben templomba jártak,
de egy szót sem értettek abból, amit a pap mond, csak álltak ott
bambán, és a végén elmormoltak egy Áment meg egy Ments meg
Uramat, abban a hitben, hogy az ostya egy varázserejű talizmán.
Olyan embereket, akinek azt mondták, hogy a pokol tüzében
fognak elégni, ha nem azt teszik, amit a pap prédikál. Akik újra
meg újra fizettek azért, hogy a pap feloldozza őket és elkerüljék a
gyehenna lángját. Vegyél még egy angyalkát, az engesztelő
miséért, fizess, hogy megáldassék a házasságod. Ezek az emberek
halálos félelemben élték le az életüket, mert csakis a pap értette
Isten szavát, és a pap mindig több pénzt akart, mint amennyi nekik
még volt. Ők most ide járnak hozzám, mert itt megtalálják azokat a
könyveket, amelyek azt mondják, hogy ők maguk is képesek
megérteni az igazságot, és ez az igazság megváltoztatta őket.
– Én nem olyan vagyok, mint ők, az ártatlanok. Az öregapám
lollard volt. Ő abban hitt, hogy annak, aki angolul beszél, angol
Biblia való. Nem ismertem őt. Még a születésem előtt meghalt – a
máglyán. Voltak ám eretnekégetések jóval a maga apja előtt is. De
én, apámnak köszönhetően, úgy nőttem fel, hogy ismertem Isten
Igéjét. Legalábbis egy részét. Szent Jakab apostol evangéliumát
például. Apám lemásolta, anyám meg elrejtette az írást. Sose
találták meg. Mi, gyerekek kívülről fújtuk.
– Az egyház áldás a társadalom felsőbb osztályai számára;
mindenki másnak csak egy sötét, megfejthetetlen rejtély.
Kínszenvedés. Maradjon itt, és akkor majd meglátja, mit képes
kiváltani Isten igéje az emberekből. Meglátja, miképpen mutatja
meg a Biblia igazsága az embereknek, hogy igenis
megszabadulhatnak az egyház zsarnokságától.
Davy arca átszellemült.
– De Davy – dadogtam, letaglózva érvelésének kristálytiszta
logikájától. – Apám azért harcol az angol Biblia terjesztői ellen,
mert azt állítja, hogy a gonoszt akarják elhozni a világba. Azt
állítod, hogy magad is úgy gondolod, az egyház gonosz? És az
apám rosszat cselekszik?
Davy kelletlenül húzta el a száját, amikor apámat említettem,
de aztán rendezte a vonásait.
– Nézze. Én arról vagyok meggyőződve, hogy itt egyáltalán
nem a gonosz ellen folyik a harc. Egyszerűen csak van két
egymással szemben álló oldal. A maga apjának az oldalán állnak
azok, akik a hagyományban hisznek – ők úgy gondolják, hogy az
egyház uralmának sok-sok évszázada, a hamis pápákkal meg az
egyház főméltóságainak visszaéléseivel és kiváltságaival együtt
testesíti meg Krisztus élő testét a Földön. Olyan emberek, akik
abban hisznek, hogy Róma fejedelmeinek joguk van párducokra,
elefántokra meg palotákra és hadseregekre költeni az egyház
pénzét, joguk van hozzá, hogy a fattyúikat bíborossá szenteljék, és
hogy teljességgel rendjén van, hogy az egyházi átok alól megfelelő
összegért felmentést lehet kapni, vagy hogy a tudatlan emberekre
nyugodtan rá lehet sózni hamis szent ereklyéket. Olyan emberek,
akik behunyják a szemüket az olyan tények előtt, minthogy meg
lehet áldani egy hadihajót csak azért, mert állítólag a mi Urunk
keresztjének egy forgácsát építették bele. A másik oldalon pedig
olyan emberek állnak – köztük én is –, akik abban hisznek, hogy
kereszténynek lenni azt jelenti, hogy joguk van az Istennel való
bensőséges párbeszédre, mert az nem a papok kiváltsága. Olyanok,
akik úgy gondolják, hogy ha valóban semmi mást nem kell
tennünk, csak igaz szívvel, őszintén hinni, mert akkor elnyerjük
bűneink bocsánatát, akkor mindaz a liturgikus hókuszpókusz, amit
a papok művelnek – beleértve a bor és a kenyér felajánlását, az
oltárgyertyákat, a szenteltvizet, a sót, a megszentelt olajat, a
tömjént, a miseruhát és a stólát, az oltárkeresztet, és sok minden
mást –, nem sokban különbözik a boszorkányságtól. Olyanok, akik
úgy gondolják, hogy egy világi pápát nem lehet szentté avatni.
Hogy a szerencsehozó bűbájjal átitatott templom semmivel sem
jobb a Sátán zsinagógájánál. Ez az én oldalam. És nem látom be,
miért is nevezhetné ezt bárki gonosznak. Ha nem értem, hogy mit
mondok, a „Paternoster” semmiben sem különbözik attól, mintha
azt mondanám, hogy irgum-burgum, nem így van? És ha semmit
sem értek abból, amit a templomban mondanak, és az egészből
csak annyi jut nekem, hogy egy pap rám förmed – ha nem adok
neki elég pénzt, akkor az örök kárhozat vár rám, nos, akkor nem
jobb nekem, ha egy mezőn imádkozom? Vagy itt?
Kopogtak az ajtón. – Takarja el az arcát – sziszegte oda Davy,
mire magamra kaptam a köpenyem csuklyáját, és a szemembe
húztam. Egy törékeny, apró termetű idős férfi lépett be, a rajta lévő
köpeny olyan vékony volt, mint egy lepedő. Félve pillantott felém.
– Ne aggódj – mondta neki Davy. – Új, de ismerem. –A férfi
háromszor-négyszer bólintott, aztán a karjait maga köré fonva
letelepedett a legtávolabbi pad szélére, de lopva továbbra is
aggodalmas pillantásokat vetett rám.
Később – kettesével, hármasával – egyre többen jöttek, mind
szegény emberek, foltozott, rongyos köpönyegekben, vastag,
durva fonálból kötött harisnyákban. Utolsóként a házunkban látott
két nő közül az idősebbik lépett be. Egy pillanatig meglepődött a
jelenlétemen, de aztán csak kihívóan felszegte a fejét és bólintott.
– Isten hozta, missis – mormolta el, és akkor az aprócska
öregember megnyugodott, és az ölébe ejtette a kezét.
Alig hallatszott beszéd, csak néhány halk üdvözlés. Amikor
mindenki megérkezett, Davy becsukta az ajtót, és felolvasott a kis
könyvből a maga kissé rekedt, az utcai árusok sajátságos,
repedtfazék-hangján. „Ne tévelyegjetek, szeretett testvéreim:
minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a
világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek
és árnyéknak váltakozása. Az ő akarata szült minket az igazság
igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.
És Krisztus urunk vére nem kiált bosszúért, mint Ábel vére. Az ő
vére életet, szeretetet, megváltást, kegyelmet és az írás ígérete
szerinti áldást hozza el azoknak, akik hisznek Istenben és követik
az ő akaratát.”
Oldalra néztem, az asszonyra, aki elhozta hozzám haldokló
fiát. Könnyek csurogtak néma, szürke arcán, és nem törölte le
őket. Tudtam, hogy gyászol, mégis, elragadtatott arckifejezése azt
sugallta, hogy az öröm könnyei potyognak a szeméből. „Ne
csüggedjetek hát – folytatta Davy –, hanem érezzétek Isten atyai
jóságának könyörületességét; és akkor belétek költözik az ő
szelleme, és erősek lesztek, és amit kértek, végül megadatik
nektek.” Ekkor az apró termetű, idős férfi lépett elő,
megfeledkezvén előbbi félelméről, az arcán boldogság ragyogott. –
Amikor először megérintett Isten igéje – fogott bele alázatosan, és
minden arc lélegzetvisszafojtva fordult felé –, amely korábban
csak fájdalmat és szenvedést okozott a bűneim miatt érzett
lelkiismeret-furdalás miatt, olyannyira, hogy már-már a végső
elkeseredettség vett rajtam erőt, akkor olyan csodálatos
megkönnyebbülést és megnyugvást éreztem, hogy még
köszvényes csontjaimmal is szinte repkedtem az örömtől.
– Az egyház emberei biztosan azt mondanák, hogy
elveszítettem a hitemet. De én erre azt felelem. A Szentírás
édesebb lett számomra a lépes méznél, mert megtudtam belőle,
hogy minden gyötrelmem, minden böjtöm, minden virrasztásom,
minden engesztelő mise és minden gyónás anélkül zajlott le, hogy
hittem és bíztam volna Krisztusban; benne, aki magára vette a
világ bűneit, az egyetlenben, aki megválthatja az én bűneimet is.
Amikor ezt megértettem, akkor ébredtem rá, hogy addig semmi
mást nem tettem, mint hogy megpróbáltam elszökni az igazság
elől.
Ekkor megkönnyebbülten felzokogott, és amikor odalépett
Davyhez és megcsókolta a könyvet a kezében, többen elsírták
magukat.
Azon a néhány felszínes szón kívül, amit olykor az utcán
váltottam az árusokkal, vagy otthon, valamelyik cselédlánnyal,
valójában egész eddigi életem során soha nem beszélgettem el
komolyan az egyszerű emberekkel. Most, mialatt átszellemült
arcukat figyeltem, ráébredtem, hogy valójában nem is tudtam őket
másképpen elképzelni, mint abban az élethelyzetben, amikor
cserfes szószátyársággal a portékájukat kínálgatják. Kivéve persze,
jutott eszembe, a kezeléseket, amikor kötést cseréltem a sebeiken
és gyógykenőcsöt vagy port nyomtam a kezükbe, netán
fűzfakéreg-főzetet itattam velük, és igen, jól tudtam, hogy az ő
húsuk is ugyanúgy vérzik, ha felsértik, mint bárki másé. De
felkészületlenül ért a megnyilvánuló érzelmek mélysége és a
lángoló szenvedély, amellyel szomjúhozták az igazságot.
Mélységes szégyenérzet öntött el.
 Ösztönösen tudták, mikor kell abbahagyni. Amikor az egyetlen
gyertya utolsót lobbant, összeszedték a kis könyvecskéket,
gondosan bebugyolálták, aztán visszadugták a rejtekhelyre, a
farakás mögé, és eltakarták őket, aztán épp olyan csendesen és
nyugodtan, ahogyan érkeztek, lassan elszállingóztak, ki-ki oda,
ahonnan jött. – Hazakísérsz, Davy? – kérdeztem, még a pádon
ülve, az átéltek hatása alatt, nem bírván elszakadni az élményektől.
– Nem adtam szóbeli választ a kérdéseire – felelte, mialatt
óvatosan kimerészkedtünk a sikátorba. – Úgy gondoltam, az lesz a
legjobb, ha inkább megmutatom.
Bólintottam. – Jól gondoltad, és választ adtál – válaszoltam
magabiztosan, megbékülve új, kijózanodott önmagammal.
– Menjen el az utca végéig, a sarkon forduljon balra, aztán
megint balra, Walbrook felé. Jobb, ha nem tartok magával –
mondta. A vállára kapta a zsákját. – Dolgom van. Tudja, az
egyszarvú szarvával kapcsolatos ügyek – kacsintott rám, aztán az
arca a szokásos idióta grimaszba torzult, és akkor ugrándozva
tovaszökkent az utcán, minden porcikájában ismét a tökéletes
sültbolond megtestesüléseként.
Még ugyanazon a napon, de jóval később, bekopogott hozzánk.
A cselédlány értesített. – Itt járt az a bandzsa félcédulás – közölte,
egy megvető kis kuncogás kíséretében. – Egyszarvú Szarva úr.
Megpróbált rám tukmálni valami kotyvalékot. És nem átallott egy
pennyt kérni tőlem, amiért elhozta ezt itt magának a Steelyardról.
Egy levél volt az. A Steelyard pecsétje volt a viaszon (az a hír
járta, hogy Angliába a németek csempészik be az összes betiltott
könyvet). Hans Holbein küldte Bázelból. Levegőért kapkodtam,
amikor sikerült kisilabizálnom a feladó aláírását, majd utóbb a
macskakaparásra emlékeztető francia nyelvű szöveget. A tegnap
éjjeli, Hans mester után vágyakozó, lázadó nosztalgia pillanata és a
Davy bibliakörében tett megrázó felfedezések után ez a kis levél
valósággal isteni jelnek tűnt. Amikor halkan elsuttogtam a mester
nevét, szinte magamon éreztem bénító, esdeklő pillantását, amely a
szemembe fúródott, mielőtt utoljára láttam, ott a kertben, amint
elsétál a pázsiton; annak a tekintetnek az elbűvölő őszinteségét.
De hamar elillant a pillanat. Hans mester alig mondott valamit
– az egyetlen oldalon néhány esetlenül megfogalmazott sor
árválkodott, kíméletlen emlékeztetőként annak a hús-vér férfinak a
nyerseségére, aki oly sok hónapot töltött a házunkban, aki úgy
tömte magába a kenyeret és a húst, hogy az étel szinte alig érintette
az ajkát mielőtt eltűnt volna hatalmas bendőjében, és aki élvezetes,
igaz, a tenyerével tompított böffentésekkel kísérte gargantuai
falánkságának11 megnyilvánulásait.

Kedves Meg úrnő, írta Hans mester:

Kérem, bocsásson meg, amiért nem angolul írok. Túl sok

szót felejtettem el; franciául könnyebb. Erasmus mester
megkért, hogy tolmácsoljam jókívánságait a kisfia születésével
kapcsolatban, hogy érdeklődjek az egészségéről és a férjének a,
hogy léte felől is. Erasmus mesternek tetszett az ön családját
ábrázoló portré. Ő is ír az ön apjának, hogy ezt elmondja neki.
Én azzal próbálkozom, hogy újra megszokjak itt Bázelban, és
hogy megismerjem a családomat. Ez itt már egy protestáns
város! Hamarosan elmegyek Erasmus mesterhez a
szülővárosába, hogy ismét megfessem a portréját. Kérem,
válaszoljon hamar – örömömre szolgálna, ha be tudnék
számolni neki az ön híreiről.
Magamban bólintottam, önkéntelenül is türelmetlenül
csettintve a nyelvemmel, és szinte bosszankodva idéztem fel a
kaotikus összevisszaságot, amelyben Hans mester általában
gondatlanul az asztalon hagyta a festményeit, vagy éppen
túlságosan is nyíltan kiteregette a gondolatait és a véleményét azok
előtt, akikről úgy döntött, hogy kedvel, és lángolt az arcom
zavaromban, amikor eszembe villant a pillanat, amelyben a
csókjától megrettenve kibújtam az öleléséből. Lemondóan
megráztam a fejem, és a kötényembe dugtam a levelet. Talán meg
kellene tartanom. Kedveltem őt, végül is. De nem volt értelme,
hogy az erről az emberről őrzött emlékeim alapján abban
reménykedjek, hogy éppen ő volna az, aki megértené a mostani
életemet, vagy segíteni tudna az abban való eligazodásban.
Gyerekes dolog lett volna szentté avatnom őt. Nem hittem, hogy
egyhamar válaszolok a levelére. Magamra maradtam, egyedül
kellett meglelnem az üdvözülés útját.

11
Utalás Francois Rabelais falánk hősére (Gargantua és Pantagruel).
 A titkok hozták el az üdvözülést. Az én saját kis titkaim, nem
az övéké. Új titkok, amelyeket mélyen magamba rejtettem; az volt
az én védőpajzsom mindazzal szemben, amit legközelebbi
hozzátartozóim esetleg még tartogathattak a számomra. A tél
tavaszba fordult, a nyár télbe, és én tökélyre vittem a tettetést,
hozzájuk méltóan. Csendes lázadásom legelső megnyilvánulása az
volt, hogy eljártam Davy gyülekezetébe, hogy a bibliás emberek
tiltott Istenéhez fohászkodjak.
Meglepően könnyen ment. John megkönnyebbültnek tűnt,
amikor délutánonként a szokásos, halvány mosollyal üdvözöltem,
érdeklődést mímelve kérdezősködtem a munkája felől, és soha
többé nem hoztam szóba megrendítő önvallomását. És apa is
megkönnyebbültnek tűnt, hogy nem fordultak elő többé olyan
jelenetek, mint az a Hitton megégetésével kapcsolatos összetűzés;
mindazonáltal, behódolásomért nagy árat fizettem. Kerültem
Chelsea-t, kivéve a nagyobb családi összejöveteleket, apával pedig
kizárólag a fekete hajú, rózsás arcú Tommyról voltam hajlandó
röviden elbeszélgetni, vagyis inkább beszámolni a kicsi
étvágyáról, első totyogó próbálkozásairól és persze a már
szavaknak tekinthető gügyögéséről. Apa is tartotta a két lépés
távolságot; megszűntek a gyengéd ölelések, csókot sem váltottunk
búcsúzáskor, és végig magamon éreztem hűvös, vigyázóan éber
tekintetét. Olyan volt, mintha vékony jégre merészkedtünk volna,
és igyekeznénk a biztonságot nyújtó part közelében maradni.
Egyszóval nem akadt senki, akinek kellemetlen kérdéseket
tehettem volna fel.
Időről időre, általában délután, a dadára bíztam Tommyt, és
kisurrantam egy-egy órára. Ilyenkor leültem az egyik hátsó padra
Davy pincéjében, és hallgattam, ahogy felolvas a Bibliából,
végighallgattam a gyónásokat, és láttam az öröm könnyeit. Nem
volt szükség szavakra. Davy alig szólt hozzám, de a szeme
csillogása elárulta, hogy a jelenlétemet a személyes titkos kis
diadalának tartja.
Ha apa tudomást szerzett volna erről, minden bizonnyal ellene
irányuló személyes bosszúként értelmezte volna a dolgot (és
bizonyos mértékig talán az is volt, bár én szívesebben gondoltam
azt, hogy csak a kegyetlensége ellen tiltakozom). John pedig
valószínűleg bűnös meggondolatlansággal vádolt volna. És
bűnösnek is éreztem magam, amiért ilyen kockázatot vállalok,
amikor felelős vagyok a gyermekemért. De képtelen voltam
abbahagyni.
Az egyik felem őszintén óhajtotta a bibliás emberek imáiban
való osztozást. Szükségem volt rá, hogy halljam: az életünk a
hiten, a reményen és a szeretet erején nyugszik. Akartam, hogy
tiszta szívből bűnbocsánatért esedezzem, érezni akartam, hogy
valójában az a kis gyülekezet – mi, ott, abban a pincében, és nem a
nagy hatalmú egyházi emberek – testesíti meg az élő Krisztus
testét itt, a Földön. Megtisztulva, áhítattal a szívemben tértem
haza; egy emberi lény, átitatva egy jóságos és megbocsátó Isten
szeretetével.
De valahol mélyen, ha magamba néztem, azt is tudtam, hogy
még ha nem is járok többet a misére – a magasztos, előkelő latin és
a szertartás ünnepélyessége, amelynek szeretetében felnőttem,
most valahogy idegennek és távolinak tűnt –, itt soha nem fogom
megtalálni az én Istenemet. Semmivel sem hittem jobban Luther
bősz kirohanásaiban, mint apám megátalkodott dühében. A lelkem
mélyén tudtam, hogy amit valójában kapni szeretettem volna
ezektől az összejövetelektől, az az volt, hogy osztozhassak annak a
belülről fakadó késztetésnek a lázában, amely arra indította az
egyszerű halas asszonyokat, piaci kofákat, bőrcserzőket és
takácsokat, hogy akár az életüket is kockáztatva megismerjék az
igazság ízét. Azt szerettem volna hinni, hogy az ő szenvedélyes
lázadásuk az ellen, amit az egyház ősidők óta terjesztett
hazugságának hittek, ugyanaz a fajta volt, ami én éreztem az
életemben felfedezett hazugságokkal szembesülve; de tudtam,
hogy a kettő nem ugyanaz.
Mintha maga Isten intézte volna úgy, hogy részese legyek
annak a titoknak, ami ez után következett; egy alig érezhető félénk
érintéssel kezdődött. Valaki megrántotta a köpenyemet, amikor
kiléptem Davy házából. Még mielőtt megfordultam volna, már
meghallottam a mély női hangot, amely Davy szavait ismételte,
mintha csak valamiféle titkos jelszót mormolt volna el, amely
összekötött bennünket. „Isten olyan, mint a szeretet vagy a szél,
értelmünk nem éri fel; elég végtelen ahhoz, hogy elviselje, hogy a
legkülönfélébb módokon tiszteljék, elég irgalmas ahhoz, hogy ne
törődjön azzal, a templomban vagy egy bokorban fohászkodnak
hozzá, latinul, angolul vagy görögül, sírva vagy nevetve.” A
szemébe néztem. A halott fiú anyja volt. Még mindig nem tudtam
a nevét.
A gyász nyomai még ott ültek az arcán, de a szeme
visszanyerte azt a pajkos kis csillogást, amely egykor minden
bizonnyal elbűvölő fiatalasszonnyá tette. – Már nagyon régóta meg
akarom kérdezni magától, missis… miért jár ide? – kérdezte
nyugodt, barátságosan érdeklődő hangsúllyal, mintha csak régi
barátok volnánk. – Tudom, hogy ki maga. Szóval mi végett
keveredett bele a dolgainkba?
Az arcomra valószínűleg kiült a fájdalom, hiszen úgy éreztem,
a becsületességemet vonják kétségbe. – Ó, nem arra gondoltam,
amit maga hisz, hogy gondoltam – sietett hozzátenni az asszony.
– Nem hiszem azt, hogy kémkedik utánunk.
És akkor kedvesen, bizalmasan a karomra tette a kezét. –
Tudom, hogy jóravaló lány maga – mondta jóindulatúan. –
Biztosan megvan az oka annak, hogy miért van itt. Csak tudja,
nekem már felnőtt gyerekeim vannak – és ekkor egy árnyék suhant
át az arcán, ami eszembe juttatta, hogy az egyikük Márk volt –, és
tudom, hogy mindenféle fura dolgok kavarognak a fejükben. El se
hinné, mennyi álmatlan éjszakát okoznak nekem a
meggondolatlanságukkal. És ahogy elnéztem magát, azt kérdeztem
magamtól, vajon maga is olyan-e, mint ők. Hogy vajon a mi
Atyánk miatt jár ide, vagy egy másik atya, netán a sajátja miatt,
ugye érti, hogy mire gondolok?
Mindketten elnevettük magunkat (ő a saját szellemességén
kacagott; én részben azért, mert kellemesen meglepett a
közvetlensége, és részben, kissé kényszeredetten azért, mert volt
igazság abban, amit mondott). Akkor, még mindig mosolyogva,
megbökte a karomat; csak, amikor odanéztem, jöttem rá, hogy
abban a pillanatban engedtem le. – Látja, keresztet vetett – mondta
az asszony. – Időnként ezt teszi; erre már jó ideje felfigyeltem.
Maga igazából nem tartozik közénk, ugye?
Bambán néztem rá. Keményen fogalmazott. – Talán igaza van
– mondtam. – Nem gondoltam, hogy…
– Akkor tegyen magának egy szívességet. Ne járjon többet ide.
Ne keresse magának a bajt; óvja meg a gyerekét – folytatta
elevenen. – Törődjön inkább a családjával.
És akkor nagyon mélyen, kérdően a szemembe nézett. –
Hallgasson ide, igazából van valami, amit talán megtehetne értünk
– mondta. Bólintottam. Tetszett az egyenessége. Azt is érzékeltem,
hogy alaposan meghányta-vetette magában ezt a kérdést. Úgy
gondoltam, megbízhatok benne.
– Kezelje a betegeinket – állt elő a merész javaslattal. –
Magának gyógyító keze van. Én majd útba igazítom. Elkísérem
magát. És ha elvállalja, azzal valóban jót tehet velünk.
Így lettem a londoni eretnekek tikos ápolónője. Ahelyett, hogy
délutánonként Davy pincéjét látogattam volna, a Szent Pálhoz
mentem, hogy találkozzak új barátommal (Kate volt a neve, amint
megtudtam, noha elég elővigyázatos volt ahhoz, hogy ennél többet
ne áruljon el magáról), akivel aztán útra keltünk London
sikátoraiba, hogy szegfűszegolajjal és gyógyfőzetekkel enyhítsük a
nyirkos szobákban szenvedők fájdalmát, és hogy időnként, amikor
már más nem segített, egy kanál erőlevessel vagy néhány jó szóval
öntsünk lelket a magukra maradtakba.

John nem tudta, hogy kik az új pácienseim. De most, hogy

esténként szinte mindig összefutottunk a gyógyszeres kamrában,
és felváltva használtuk a pisztillust,12 hogy a mozsárban porrá
törjük különféle szárított gyökereinket és gyógynövényeinket,
érzékeltem csendes örömét, amiért ismét hasznos tevékenységgel
töltöm a napjaimat.
Továbbra is azt játszottuk, hogy boldogok vagyunk, hosszú
hónapokon át; az étkezések alatt részletesen átbeszéltük a nap
eseményeit; figyelemmel kísértük Tommy fejlődését. De jó ideje
nem éltünk már úgy, mint férj és feleség. Esténként közénk
fektettem a kicsit, fejfájásra vagy hátfájásra panaszkodtam, amikor
csak John hozzám ért. Noha a férjem ugyanolyannak látszott, mint
azelőtt, és ugyanúgy is viselkedett, mint korábban, bizonytalan
voltam felőle; nem akartam azzal a kitárulkozó nyíltsággal szeretni
őt, mint régen, olyan szerelemmel, amely sebezhetővé tett volna,
ha netán még több megrázkódtatás és titok lapul a tarsolyában. De
ő csak rezignáltan tudomásul vette elutasításomat, és megelégedett
egy atyai öleléssel. – Sokkal törékenyebb vagy, kicsi Meg, mint
amilyennek látszol – súgta oda; és ez valamennyire megnyugtatott
afelől, hogy még mindig lelkiismeret-furdalása van, amiért

12
Gyógyszertári porcelántörő.
becsapott, és továbbra is abban reménykedik, hogy kellő
kitartással és gyengédséggel fokozatosan visszaszerezhet.
Most, hogy méricskéltünk és latolgattunk és összehasonlítottuk
az ő gazdag meg az én szegény pácienseim tüneteit,
tanulmányoztuk az orvosi könyveket, és olyasmikről vitáztunk,
hogy vajon a skorpióolaj tényleg megszünteti-e a fejfájást, közös
szenvedélyünk újra elmélyítette a kapcsolatunkat, és oszlani
látszott a köd, amely megülte rosszkedvűnk telét.
Egyre többször csatlakoztam a társasághoz, amikor Butts
doktor benézett, és meglepődve tapasztaltam, hogy már-már
kezdem megkedvelni az idős embert, a fellengzős modorával, az
előkelő pácienseinek felírt drága gyógyszerekről szóló tudálékos
beszámolóival együtt, annak ellenére, hogy erősen gyanítottam,
közel sem olyan nagyszerű orvos, amilyennek tartja magát.
Valójában azzal nyerte el a szimpátiámat, amit John mesélt róla,
hogy milyen áldozatkészen védelmezi lutheránus érzelmű barátait,
és, hogy meglátogatta Wolsey-t. Bátor volt, a maga módján. És
kezdtem nagyra értékelni a szívélyességét is. Örültem neki, ha
odajött hozzám, beleszagolt a keverékeimbe, és jóindulatú, sőt
időnként hasznos tanácsokat adott; és annak is örültem, hogy John
boldog volt, amikor bájosan megköszöntem a jó doktor
kedvességét.
Minden erőmmel azon voltam, hogy elsajátítsam Margaret
zseniális képességét, amellyel megtalálta a boldog
megelégedettséget az életében. Ő volt az élő bizonyíték rá, hogy
butaság volt részemről azon tűnődni, vajon John csak a második
legjobb választás volt-e. Ugyanazzal az eltökéltséggel igyekeztem
magamévá tenni ezt az érzést, ahogyan a John iránti bizalmam
megerősítésén munkálkodtam. Még ha tökéletlennek is tűnt a
módszer, emlékeztettem magam, egy csipetnyi fűszert keverve az
orvosságomhoz, végül is minden álmom valóra vált. Az lett a
férjem, akit én választottam, olyan otthonom volt, amilyet mindig
is szerettem volna, és itt volt nekem Tommy, aki olyan
boldogsággal ragyogta be az életemet, amilyenről még csak
álmodozni sem mertem korábban. Egészen biztosan létezik egy út,
amelyen haladva meg fogom találni az elfogadható
kompromisszumot. Rendbe fognak jönni a dolgaink.
Noha titokban türelmetlenkedtem, amiért John és Butts doktor
még mindig nem foglalkoztak elmélyültebben annak a híres olasz
tudósnak a tudományos elméleteivel, akivel az én ötletem alapján
kezdtek el levelezni, megpróbáltam nem kimutatni
elégedetlenségemet. Vajon Margaret mit tenne hasonló
helyzetben? – tűnődtem; és nagyon elégedett voltam magammal,
amikor rájöttem, hogy az talán segítene, ha újabb javaslatokkal
állnék elő, arra késztetvén őket, hogy vitassák meg azokat
Vesaliusszal. Butts doktor fakószürke szeme izgatottan csillant fel,
és nyomban elégedetten dörzsölgetni kezdte a tenyerét, amikor
egyik este, mintegy mellékesen, megjegyeztem. „Miért nem
kéritek meg rá, hogy nézzen utána, valójában mennyit tudott
Galenus az emberi anatómiáról?” És John örömteli meglepetéssel
kacagta el magát, mintha csak valamiféle fontos titokba trafáltam
volna bele (noha köztudomású tény volt, hogy a galenusi
elméletek, amelyek eljutottak hozzánk, mind sertéseken, és nem
embereken végzett kísérleteken alapultak), amikor folytattam,
azzal, hogy: „…talán sokkal kevesebbet, mint gondolnánk.”
– Te egy igazi tekintélyromboló vagy, Meg – mondta John,
majd nagylelkű mosollyal hozzátette –, de teljes mértékben igazad
van. Hogy ez nekünk miért nem jutott eszünkbe…
Ahogy ismét egyre kellemesebben kezdtem érezni magam a
házasságomban, egyre nagyobbra értékeltem John mentora iránt
tanúsított közvetlen viselkedését és a kettejük nem kevés
humorérzékkel átszőtt viszonyát. Egyik este harsogó nevetés
közepette találtam őket, egy Eddy nevezetű, az orvos
kollégiumban dolgozó szolga történetén mulattak, aki, amikor
először jelentkezett munkára, hosszasan mesélt nekik a feleségéről,
aki két évvel korábban hunyt el Worcesterben, sötét színekkel
ecsetelve keserű könnyeit, amelyeket a sírjánál hullatott; de
lebukott, ugyanis az állítólagosán halott feleség megjelent, hogy
felelősségre vonja, nem sokkal az után, hogy megkapta az
engedélyt az újranősülésre. Volt valami megindító abban, ahogy
mindketten azonnal odafordultak hozzám, alig várva, hogy
megosszák velem a történetet, és egymás után sorolták a
mulatságos részleteket, hatalmasakat kacagva egymás vicces
bemondásain.
– És akkor azt mondta. „Nos, ha életben van, akkor szerencsés
ember vagyok, mert ő egy nagyon jó asszony” – kuncogott Butts
doktor.
 – Erre azt mondja neki Butts: „Maga viszont nem egy jó
ember, ha mégis másik feleséget akar helyette. Meg különben is,
nem azt mondta, hogy meghalt?” – folytatta a történetet John.
– De Eddy meg se rezzent. Szemrebbenés nélkül, pléhpofával
közölte: „Nekem ezt mondták Worcesterben.” Erre Butts keresztet
vetett. „Szóval elismered, hogy hazudtál, amikor mindkettőnknek
azt mesélted, hogy ott voltál a temetésén?” – mondta.
– És tudja, hogy mit mondott akkor? – mondta a könnyeit
törölgetve Butts, és mind a ketten hangosan felnyerítettek. Azt
mondja: „Hát persze hogy ott voltam – de túlságosan zaklatott
voltam ahhoz, hogy belenézzek a koporsóba.”
Máskor, amikor esténként kettesben voltunk, mintha mi sem
történt volna, John rendre beszámolt a legkülönfélébb
történetekről, amelyeket ő meg Butts doktor nap mint nap hallottak
az udvarban, a pletykákról, a belső klikkek egymás elleni
szervezkedéséről, a konspirációkról és a cselszövésekről. A
királyné emberei apa barátai voltak – Norfolk hercege, Chapuys, a
császári követ, Fisher bíboros, Stokesley bíboros –, hitbuzgó
katolikusok mind, de az ő hatalmuk fogyatkozóban volt. Apa
ellenségeinek egyre népesebb táborához csatlakozott gyakorlatilag
mindenki, aki Boleyn Anna köréhez tartozott, akinek szépsége és
hatalma napról napra nőtt, noha a király válásának kérdése
továbbra sem dőlt el. John tartózkodóan nevetett, amikor
elmesélte, hogy Boleyn Anna azt mondta Katalin egyik spanyol
udvarhölgyének, hogy azt kívánja, bárcsak süllyedne minden
spanyol a tenger fenekére, és hogy egy cseppet sem érdekli a
királyné, meg hogy inkább felakasztaná magát, mint hogy valaha
is elismerje úrnőjének. Lady Anna egyre nagyobb befolyással
rendelkező támogatói körének legfontosabb alakja egy kívülálló
volt: Thomas Cromwell, aki önerőből küzdötte föl magát egy
putney-i kovács fiából nemesemberré, és aki, mielőtt Wolsey
bíboros szolgálatába lépett volna, Itáliában volt zsoldos katona,
aztán Angliában gyapjúkereskedő, és egy gazdag örökösnőt vett
feleségül. Ő túlélte Wolsey letartóztatását és halálát, és valahogy
sikerült beférkőznie a király tanácsadói testületébe, ahol nagy
befolyásra tett szert, igaz, hivatalos titulussal még nem ruházták
fel, így nem lehetett megállapítani, meddig is terjed a hatalma.
Akárcsak Boleyn Anna, ő is szimpatizált a bibliás emberekkel; az
a fajta ember volt, aki egy percig sem tétovázott volna
támogatásáról biztosítani a királyt egy a pápával való szakítás
esetén, ha azzal elősegíthette Henrik új házasságát (no meg
előmozdíthatta a saját karrierjét). – A szeme, akár a prédára leső
héjáé – mondta John aggodalmasan. – De kifinomult módszerekkel
dolgozik. Igazi manipulátor. Legalább akkora politikus, mint apád.
És az ő állására pályázik.

Végül, egy friss áprilisi estén, amikor madárének visszhangzott

a levegőben, úgy éreztem, a titkaimmal és az
elégedetlenkedésemmel túlságosan is eltávolodtam a férjemtől –
hogy én voltam csalárd, ő pedig, múltjának összes titkával együtt,
csupán őszinte szerelmet kínált nekem. Johnnal sétáltunk egyet a
duzzadó rügyekkel pompázó almafák alatt, ő meg szedett egy nagy
csokor kankalint, és az ágyunkra szórta. Amikor magához vont, azt
mormoltam, „fáradt vagyok”, de a szívem megint az övé volt; túl
sokáig tartottam őt távol magamtól, gondoltam, és viszonoztam az
ölelését. Itt volt az ideje a békülésnek.
Utána odasúgott egy gyengéd „köszönömöt”, és amikor reggel
felkelt, a szokásosnál jóval hosszasabban időzött az ágyam mellett,
betakargatott, megsimogatta a fejemet, homlokon csókolt, és volt
valamiféle mély nyugtalanság a szemében, amikor elbúcsúzott. –
Maradj ma itthon, szerelmem – suttogta. – Olyan fáradt vagy
mostanában. És nagyon lefogytál. Pihenj egy kicsit. Hogy újra
erőre kapj.
Majdnem megfogadtam a tanácsát. De egy belső hang, talán
ösztönös megérzés – vagy egy halvány gyanú, amelyet az az
aggodalmas arckifejezés keltett – arra késztetett, hogy ne maradjak
otthon. Egy szívdobbanásnyi pillanat volt csak, de azt súgta,
elszalasztanék valamit, ha így tennék. Ezért aztán amikor John már
rég elment és Tommy boldogan totyogott a konyhában a dadus
felügyelete alatt, felöltöztem és kimentem az utcára. És ott találtam
Davyt, aki arra várt, hogy megmutassa: London utcáin elszabadult
a gonosz.
 14

Üres volt az utca. Mint ünnepnapokon. A füvészek sem voltak

a szokásos helyükön – csak Davy, a templom kapujában, az
üvegcséi mellett üldögélve.
– Szóval eljött – mondta, amikor kiléptem az ajtón, mintha
előre megbeszéltük volna a találkozót. – Akkor hát menjünk.
Elindultunk. Szokatlan izgatottságot éreztem a levegőben, és
azt láttam, hogy a Cheapside felől mind ugyanabba az irányba
özönlenek az emberek. Nagyobb tömeg sereglett össze a Szent
Pálnál, és mind északra, a Szent Bertalan-templom és a kórház felé
igyekeztek. Annyira nem volt kedvem megtörni a varázslatot,
olyan csodás volt a napsütés, a tavasz bódító illata.
– Hová megyünk? – kérdeztem meg mégis. Davy nem felelt.
Buta egy kérdés volt, igaz, hiszen én is láttam, hogy Smithfield
felé tartunk.
Egyre nagyobb lett a tömeg. A könyökünkkel kellett utat
törnünk, hogy átverekedj ük magunkat a főleg közemberekből álló
sokaságon. A vesztőhelyen egy máglya állt. Sok volt a lovas
ember, szikráztak a sarkantyúik, a nemességnek fenntartott padok
tömve voltak. Mi a közemberek közé vegyültünk. Végig tudtam,
gondoltam magamban tompán, meredten bámulva az oszlopot, a
láncokat, a tűzifarakást. – Ki az? – kérdeztem meg.
Davy meglepetten nézett rám. – Bainham – mondta, mintha
tudnom kellett volna. – Sir James Bainham. A maguk családi
barátja.
Lehajtottam a fejem. Láttam magam előtt a tavalyi jelenetet:
Sir Jamest, amint idegesen és mély zavarban, a társalgóban áll és
apára vár. Felidéztem, ahogy a szavakat keresgélte, hogy
gratuláljon a fiamhoz, emlékeztem apa rideg mosolyára. Egy
pillanat töredékéig megrémültem, arra gondoltam, biztosan
tévedésről van szó; de tudtam, hogy nem így van. Minden
tökéletesen világos volt. Semmi olyasmit nem mondhattam vagy
tehettem, amivel enyhíthettem volna a fájdalmat. Mialatt a tömeg
ide-oda lökdösött és valaki rálépett a lábamra, csak erőtlenül
bólintottam. Hát persze.
 Bainham gyóntató nélkül érkezett, csak a fegyveres őrség
kísérte, ő maga a kordé tetején állt, kikötve, a láncot a derekára
tekerték. Csípőig meztelen volt, a hátán vörös csíkok
éktelenkedtek. A fejét lehorgasztotta, így nem láttam az
arckifejezését. Azt viszont láttam, hogy a bőre szürkére fakult. Az
őrség parancsnoka álljt vezényelt, aztán maga lökdöste arrébb a
tömeget, azt kiabálva, hogy adjanak utat.
– Szégyen – kiáltotta egy női hang, mire nagy zúgolódás
támadt, szitokszavak röpködtek, pfujozás és huhogás hallatszott
mindenünnen, mialatt a szekér odagördült a máglyához.
– Simons doktor túlságosan beijedt, azért nem jött vele –
mondta egy kövér férfi, aki előttem állt, aztán nagyot köpött a
földre. – Nem tudta megtéríteni. És persze eszébe sincs
megreszkírozni, hogy egy macskakő véletlenül eltalálja a fejét.
Átkozott gyáva hóhérok ezek mind, az egész bagázs.
Ilyen volt hát egy feldühödött tömeg. Úgy hallottam, hogy a
csőcselék erőszakos tettekre is ragadtathatja magát, és most egy
népszerű ember halálát kellett végignéznie.
Sir James átkulcsolta az oszlopot. Szálfaegyenesen állt a
vesztőhelyen. Nézte, ahogy az őrség emberei a helyükre rakják a
fahasábokat. Már nem harcolt. Összeszedett volt. Készen állt a
halálra. Közel voltunk, és láttam, hogy mozognak az ajkai. A
tavaszi szél felém sodorta a szavakat, de az elsőket nem hallottam.
Halálos csend ereszkedett a tömegre, amikor felemelte a hangját:
„Itt állok, mert azzal vádoltak, hogy eretnek vagyok, és
eretnekként ítéltek el – Sir Thomas More volt az én vádlóm és az
én bírám.”
A harag és a szégyen vörös ködje ereszkedett a szívemre. Sir
James elszánta magát a halálra, de előtte nyilvánossá akarta tenni,
hogy kitart az álláspontja mellett. „Törvény szerint való, hogy
minden férfinak és nőnek joga legyen Isten könyvére a saját
anyanyelvén” – sodorta felém a szél a dacos hangot. Örömujjongás
hallatszott.
„Róma püspöke az Antikrisztus… – még nagyobb
örömujjongás… – nincsen olyan, hogy purgatórium; a lelkünk
egyenesen a mennyek országába jut, és ott is marad Jézus
Krisztusnál, örökre.” Taps. Füttyögés.
Felnéztem, és a könnyeim fátyolán át észrevettem, hogy
egyenesen rám néz. Bólintott. Egymásba forrt a tekintetünk.
Nyugodtság ült a szemében. Megpróbáltam minél lassabban és
mélyebbeket lélegezni, hogy összeszedjem magam. Nem akartam,
hogy elájuljak, mint valami elkényeztetett fruska, amikor ő ilyen
sztoikus nyugalommal ment a halálba.
Egy másfajta hang hallatszott a tömegből – valaki, aki Sir
James közelében állt, a hivatalos igazságot kiabálta, éles londoni
akcentussal. – Hazudsz, eretnek! Megtagadtad az oltáriszentséget!
– Nem tudtam, hogy ki volt az, de a bekiabálást hangos tiltakozás
követte.
Davy odasúgta. – Pave mester, városházi tisztviselő. Úgy fél,
hogy majd betojik. Maga se hiszi el, amit mond.
– Nem tagadom meg az oltáriszentséget! – kiáltotta Sir James,
összeszedve minden ügyvédi ékesszólását. – A
bálványimádásotokat vetem meg. Miből gondoljátok, hogy
Krisztus, Isten fia, egy darab kenyérben lakozik? – emelte fel a
hangját. – Az ostya nem Krisztus teste. Krisztus testét nem lehet
megrágni fogakkal. Az ostya csak ostya.
Nevetés. Kurjongatás. Helyeslő lábdobogás. Ujjongás. –
Gyújtsátok meg azt a tüzet, és égessétek el – hallatszott sürgetően
Pave hangja, és a lőpor lángra kapott, a láng lassan továbbterjedt,
már majdnem elérte a fahasábokat.
Bainham odanézett. Ha lehet, még jobban elszürkült az arca, és
még mielőtt a tűz belekapott volna a ruhájába már olyan
viasszínűre sápadt, mint egy halott. Az égre emelte a tekintetét, és
ezt mondta, talán Pave-nek: „Isten bocsásson meg neked és legyen
hozzád könyörületesebb, mint te énhozzám.” És akkor megint rám
nézett, vagy legalábbis én úgy éreztem. „Uram, bocsáss meg Sir
Thomas More-nak! És imádkozzatok értem, jó emberek” –
mondta, és a lángok vérvörös tűzvirágba borultak fölötte.
A tömeg, amely megpróbált közelebb jutni a máglyához,
irtózatos erővel sodort félre, és elveszítettem szem elől a lobogó
lángokat. A karomon megéreztem Davy biztonságot adó szorítását.
– Menjünk innen – kiáltotta, de nekem suttogásnak tűnt, mert
zúgott a fülem a nagy zajban; és teljes erőből maga felé kezdett
húzni, kifelé a folyóként áradó embertömegből.
Nedves volt az arcom.
– Ne álljon meg – mondta, egy mozdulattal a fejemre húzva a
köpenyem csuklyáját. – És takarja el az arcát. Az emberek ismerik
magát.
 Amikor visszaértünk a Cheapside-ra, Davy csendesen azt
mondta. – Tényleg nem tudta? – belenézett a szemembe, és
meglátta benne az igazságot.
– Isten irgalmazzon a lelkének – mondta, és keresztet vetett.
– Elmondjam, mi történt? – kérdezte, és beleegyezésként
értelmezve a hallgatásomat, belefogott.
Apa nem sokkal az után tartóztatta le Sir Jamest Middle
Temple-ben, miután az ügyvéd elvette feleségül Simon Fish
özvegyét. Azzal vádolták, hogy nem ismeri el a
transszubsztanciációt,13 és azzal, hogy egyszer kijelentette: egy
török, egy zsidó vagy egy szaracén, aki hisz Istenben és betartja
annak törvényeit, jó keresztény. Apa házába vitték – ez
valószínűleg akkor volt, ébredtem rá, amikor én is találkoztam
vele. Apa megkísérelte meggyőzni, hogy vonja vissza az állításait.
Amikor Bainham nem volt hajlandó megnevezni a többi eretneket
Middle Temple-ben, apa odakötöztette a kertben lévő eperfához,
megkorbácsolta, utána pedig a Towerba hurcoltatta, hogy
megkínozzák. Apa végig jelen volt a vallatásoknál. Sir Jamest
megnyomorították, de nem tudták szóra bírni.
Végül a feleségén keresztül sikerült megtörniük. Amikor a neje
tagadta, hogy Bainham az otthonában Tyndal könyveit rejtegeti, a
Fleet börtönbe küldték. A férje képtelen volt elviselni a gondolatot,
hogy a felesége miatta szenved. Így hát megtagadta a hitét, magára
vette a szégyent, és hagyta, hogy London püspöke elé vezessék,
aki előtt letérdelt és kegyelemért esedezett, amiért az eretnekség
bűnébe esett; így elérte, hogy az asszonyt szabadon engedjék.
– Ő is eljárt hozzánk, tudja – mesélte Davy, mialatt lassan
bandukoltunk, a szeme sarkából néha rám lesve. – Időnként.
Ahogy maga is. Néha azon tűnődtem, mi lesz, ha egy napon
összetalálkoznak. De egy idő után abbahagyta. Később még
egyszer, utoljára eljött, hosszú idő után, néhány hónappal ezelőtt.
A felesége nélkül. Lehajtott fejjel és szégyenkezve, amiért
gyávának bizonyult Isten színe előtt. Sírt, és arra kért bennünket,
hogy bocsássunk meg neki azért, amit tett, és azt mondta, hogy a
vállára vette a kereszt nehéz terhét.

13
Transsubstantiatio (latin). Átlényegülés, a Római Katolikus Egyháznak az
oltáriszentségre vonatkozó tanítása a tridenti zsinat óta: Krisztus valóságos
jelenléte a kenyér és a bor színe alatt.
 Davy megrázta a fejét. – Én magam nem láttam, de azt
beszélik, hogy egy héttel később visszament a templomba. A Szent
Ágostonba. Felállt a padjában, meglengette Tyndale Bibliáját, és
bevallotta a döbbent gyülekezetnek, hogy megtagadta az ő Istenét,
hogy megmentse a saját életét. Már önmagában azzal a ténnyel,
hogy angol Biblia volt nála, kimondta magára a halálos ítéletet. De
ő nem elégedett meg ennyivel, és kétszeresen is bebiztosította
magát a megmenekülés leghalványabb lehetősége ellen, mert
zokogva leborult és Istenhez fohászkodott, hogy bocsássa meg
neki a gyávaságát, ami miatt úgy tett, mintha megtért volna az
egyház kebelére. Azt mondta, hogy eljött az igazság pillanata, amit
ki kellett mondania, különben az utolsó ítélet napján nem állhat
tisztán Isten színe elé. Aztán hazament, és írt egy levelet London
püspökének, amelyben elmondta, hogy mit tett. Ezek után nem
tehettek mást, mint hogy máglyára küldik.
Magamon éreztem Davy tekintetét. Én csak előrenéztem,
igyekeztem nem összeomlani. Mindennel megpróbálkoztam.
Megpróbáltam elhessegetni magamtól Sir James égő testének
látványát. Próbáltam megfeledkezni arról, hogyan járták be
Johnnal a falut Chelsea-ben, azon rágódva, miképpen tudnának
segíteni a köleshimlős menekülteken, aztán megpróbáltam nem
gondolni arra az ideges, zavart arcrángásra ott a társalgóban. És
mindennél jobban szerettem volna nem emlékezni apa arcára és a
hangjára. Bénult agyam egy aprócska részével, amely úgy tűnt,
alig működött már, kivéve, hogy vitte tovább a lábaimat, és
engedte, hogy lássak és halljam, amit Davy mond, igyekeztem
választ adni a rengeteg kérdésre és kételyre, amelyek nem hagytak
nyugodni. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy az Őrült Davy mit
várt el valójában tőlem és Sir Jamestől meg a többi igazság után
szomjúhozótól, akiket elvitt a pincéjébe és megmutatta nekik Isten
Igéjét? Vajon Davy örült annak, hogy Sir James a halált
választotta? Talán erre irányult az egész, hogy legyünk mártírok –
vagy talán csak azok közülünk, akik megfelelően magas rangú
személyek voltak ahhoz, hogy a haláluk minél nagyobb botrányt
váltson ki? Talán ő is csak vért akart látni, legalább annyira, mint
az apám?
– És utána mi történt? – kérdeztem.
És akkor az történt, mesélte el Davy, hogy Stokesly és apa
kihallgatták Bainhamet, ő pedig kitartott a lassú öngyilkosság
mellett. Azt mondta, hogy nincsenek halott szentek, és semmi
értelme imádkozni hozzájuk. Kijelentette, hogy a Szentírást
nyolcszáz évig rejtegették az emberek elől, és hogy az egyház
lopta el a hívektől a Bibliát. Dacosan és kihívóan védte az
álláspontját. Azt mondta nekik, hogy ma két egyház létezik – a
harcos Krisztus egyháza, amelyiknek csakis igaza lehet, és az
apához meg Stokesley-hoz hasonlók egyháza, az Antikrisztus
egyháza, amelyiknek soha nem lehet igaza.
Amikor hazaértem, berohantam a házba, berontottam a
szobámba, kivettem az alvó Tommyt a bölcsőjéből, és
becsusszantam vele a takaró alá, és jó szorosan bebugyoláltam
magunkat, és megpróbáltam lecsillapítani a remegést és a
borzongást, amely egész valómat hatalmába kerítette, és a kisfiam
apró, meleg és puha kezecskéjét szorongattam, hogy
megnyugodjak.
Amikor ez sem segített, és a gyomrom öklömnyire zsugorodott,
a vérem a halántékomban zubogott és a kezem meg a lábam úgy
remegett, mint a nyárfalevél, akkor elkondult a vecsernyére hívó
harang, és én felkaptam Tommyt, és elindultam vele a Szent
István-templomba. Magányosabbnak éreztem magam, mint valaha,
és jeges rémülettel töltött el a gondolat, hogy soha nem lesz senki,
akinek beszélhetek erről. Alice úrnő és Margaret – az, hogy
szemtanúja lettem ennek a borzalomnak, örökre elválasztott az ő
ártatlanságuktól. Egyre mélyebben gyökeret vert bennem a kétely,
hogy John szándékosan igyekezett lebeszélni arról, hogy aznap
kitegyem a lábam, így akarta megakadályozni, hogy tudomást
szerezzek a kivégzésről; de még ha be is igazolódott volna a
gyanúm, előre tudtam, hogy nem akarta volna hallani a
beszámolómat. Davy gyülekezetében talán vigaszra leltem volna,
de most, hogy feltámadt bennem a gyanú, hogy a támogatásommal
csupán nagyobb népszerűséget akart szerezni a tanításainak,
akármi legyen is a következménye, nos, ez újabb, talán még
jegesebb rémülethullámot keltett bennem. Egyedül maradtam, egy
alvó kisgyerekkel a karomban, és senkiben sem bízhattam többé.
Csak Istenben. Az én Istenemben; az igaz Istenben, aki nem
tehetett arról, hogy az emberek ennyire kegyetlenek egymással.
Hirtelen egyvalamire vágytam csupán, annak az ártatlan Istennek
az ölelésére, akinek hitét és szeretetét oly sokáig megtagadtam
magamtól.
 Tommy mocorogni kezdett a karomban, de nem ébredt fel,
amikor beléptem a langymeleg sötétségbe, a többi hívő közé, és
megcsapott a tömjénfüst nehéz illata. A bibliai jelenetek csillogtak
a gyertyafényben. Hátulról a hívek, elölről a pap halk latinja
duruzsolt a fülembe, és a ministránsok a megszokott
mozdulatokkal végezték a szeretett rituálét, amelyet Szent Ágoston
is felismert volna, mint azt az örök kapcsot, amely engem és a
gyermekemet a történelem minden hívő emberéhez, fivérekhez és
nővérekhez kötött, egészen Krisztus urunkig, és az ő passiójáig
visszamenőleg. Egy cseppet sem érdekelt, hogy hogyan, milyen
nyelven, mikor és hol imádkoznak a különböző emberek, hogy egy
szobában, a mezőn vagy az utcán teszik. Hadd szóljon Istenhez
mindenki úgy, ahogy neki a legjobb. Nekem ez itt volt Isten háza.
És amikor elkezdtem mormolni az ismerős szavakat, Credo in
unum Deum, Patrem omnipotentem, factorem caeli et terrae,
visibilium omnium, et invisibilium, úgy éreztem, hogy feléled
bennem a remény – egy megfoghatatlan remény, amelyet nem
vonatkoztattam az életemre, amely ezeken a falakon kívül zajlott,
de akkor is, remény volt –, hogy lesz még egyszer ünnep a világon.
Deum de Deo, Lumen de lumine, Deum verum de Deo verő.
Genitum, non faetum, consubstantialem Patri: per quem omnia
facta sunt, suttogtam el. És amikor megszólalt a csengő, és minden
szem örömteljesen a szent ostyára szegeződött, amelyet a pap a
feje fölé emelt – és amely Isten földi jelenlétének megtestesülése
volt nem érdekelt, hogy talán a hívek fele azt hiszi, hogy a mai
napon elűzte magától a vakság vagy a hirtelen halál veszélyét.
Szerettem a boldog felkiáltásokat és a csókokat és a koldusokat,
akik diadalmámorban rohantak ki az utcára, becsapva maguk
mögött az ajtót. Ez volt az, amit kezdettől fogva ismertem – Isten
édessége és magasztossága, azokkal a szavakkal, amelyeket
mindig is szerettem. Akárcsak a többi hívő, én is tele voltam
csodálattal és tisztelettel azok iránt az ősi, ismerős és alázatra
szólító szavak iránt, amelyeket valójában nem teljesen értettem.
Csak hinnem kellett bennük.

Ez a tiszteletteljes hódolat, ez a remény a reménytelenségben

kísért el utamon, mialatt Tommyval a karomban hazafelé
igyekeztem. Mikor beléptünk, Tommy ébredezni kezdett, apró,
fagytól kipirosodott ökleivel a szemét dörzsölgette.
A dadus titokzatoskodó mosollyal vette át tőlem a gyereket.
– Most pedig velem jön a fiatalúr – dünnyögte, gyengéden
magához szorítva az álmos kis fejecskét. Az inas arcán is cinkos
mosoly ült, amikor követte őket a konyhába.
John az ablak előtt állt a hálószobánkban, felfrissülve,
várakozóan. Megálltam az ajtóban és rábámultam. Nem tudtam,
hogy ma ilyen korán hazajön. Az ágyat tavaszi virágok borították,
a fürdődézsában forró víz gőzölgött. Levendulaolaj illatát éreztem.
A víz tetején szirmok úszkáltak. A legszebb hímzett ágyneműt
húzták fel. John arcán reményteljes mosoly ragyogott.
– Van számodra egy meglepetésem – mondta halk, bensőséges
hangon, amely sejteni engedte, hogy arra gondolt, majd együtt
megfürdünk, aztán szeretkezünk, és lágyan és szerelmesen
egymásba gabalyodva alszunk el a tiszta, tavaszillatú fehér csipke
tökéletességében.
A magasztos érzések, amelyekkel hazatértem, sistergő dühvel
párologtak el.
Elviselhetetlen volt a jelenet, most, hogy az utcákat elborította
a füst és a hamu, és égett emberhús bűze terjengett a levegőben –
Johnnak tudnia kellett az égetésről. Szóval ezért ömlött el az a kis
mosoly a dadus arcán, erről szólt az inas bajusz alatti vigyora,
hiszen ők hordták ide órákon át azt a sok forró vizet, tudták ők,
mire készül az úr: arra, hogy magáévá tegye engedelmes kis
feleségét, ők meg előre eltervezték, hogy majd kuncogva
röhögcsélve visszavonulnak a konyhába, és arról sutyorognak,
vajon jó alaposan megdöfködi-e…
És mindezt akkor, amikor odalent az utcán James Bainham
holttestének maradványait talán most rángatják ki a hamuból és
összesöprik a szénné égett rozsét, és a kavargó hamut felkapja a
Szent Bertalan felől fújó tavaszi szél.
– Én nem kértem ezt – mondtam dermedten. – Kész pazarlás.
Nem akarok fürdeni. Túl fáradt vagyok. – Elindultam az ajtó felé.
Amikor már odakint voltam, a lépcső tetején, akkor mondtam meg.
– Tudod, láttam az égetést.
Elfehéredett az arca. Az ajkai ugyan mozogtak, miközben
kimondta, de nem jött ki hang a torkán. – Ott voltál? – Én csak
álltam ott, a lépcső tetején, én rámeredtem, ő rám meredt, és olyan
hosszúra nyúlt a csend, hogy azt hittem, sose lesz vége.
Egy fuvallat volt csupán, egy sötét ruha lebbenése, és máris
John karjaiban voltam; úgy babusgatott, mintha kisgyermek
volnék: magához szorított, simogatta, és apró csókokkal borította
konokul leszegett fejemet. – Szegény kicsikém. Szegény kicsikém
– ismételgette újra meg újra, csitítóan, mint egy apuka a hüppögő
kislányát, aki elesett és lehorzsolta a térdét. Volt a hangjában
valami bódítóan megnyugtató, ahogy rémülten, szenvedően és
szinte magatehetetlenül suttogott. De amikor azt mondta: „Úgy
sajnálom. Borzalmas lehetett. Ezért is nem akartam, hogy
megtudd; nem akartam, hogy felzaklasd magad.” Akkor hirtelen
visszanyertem minden erőmet, és eltoltam magamtól. – Az zaklat
fel a legjobban, hogy eltitkoltad előlem az igazságot – mondtam
ridegen, kivonva magam az öleléséből, elhátráltam és a szemébe
néztem. Nem volt szükségem az együttérzésére. Kimondtam azt,
amit nem akart hallani – megvádoltam. Az volt az érzésem, az
elejétől fogva tudta, hogy így fogok érezni. Lesütötte a szemét. –
Tudnom kellett volna róla – szóltam keményen. – Meg kellett
volna mondanod.
Ott állt előttem, széttárva a két karját, kétségbeesetten. – Hogy
tehettem volna? – nézett rám könyörögve, bár kerülte a szememet.
– Olyan elutasító voltál… és végre kezdtél ismét a régi önmagad
lenni… mi ketten ismét… – elhallgatott, felsóhajtott, újra
próbálkozott, de ezúttal csüggedt volt a hangja.
– Mit mondhattam volna? Mire lett volna jó? Hogy még jobban
gyötörd magad?
– Arra lett volna jó, hogy végre hazugságok nélkül élhessünk –
csattantam fel. – Ugyanis valakit, akit személyesen ismertem,
megláncoltak és megégettek. És mielőtt a lángok elpusztították
volna, azt mondta, hogy apa miatt kell meghalnia.
Rémült döbbenettel meredt rám. Keresztet vetett. A karja
erőtlenül hanyatlott le. Csend lett.
– Veled együtt járta végig Chelsea-t. Nem emlékszel?
Ugyanabban hitt, amiben Butts doktor is hisz. Ez volt a bűne. Apa
ezért ölte meg. Ezt te is tudod. Hogy vagy képes úgy tenni, mintha
mi sem történt volna? Hogy voltál képes hazajönni, és illatos
fürdőt rendelni?
 John az ajkához emelte az ujját; berántott a szobába és
becsukta mögöttem az ajtót.
– Figyelj ide – mondta, egy csapásra nyugodtan és
összeszedetten. – Vagy legalábbis hallgasd meg, amit mondok.
Már beszéltünk erről korábban, és tudod, hogyan érzek. Nem
akarom hagyni, hogy az élet borzalmai megkeserítsék a
magánéletünket. Itt és most magam sem tudom, hogy mit
mondjak, vagy hogy mit gondoljak erről az égetésről. Vagy More-
ról, ha már itt tartunk. De nincs is rá szükség. Orvos vagyok.
Feleségem van, és egy fiam, akiket szeretek, és akiket örökké
szeretni fogok. Csak ennyit kell tudnom. Ezért vagyok itt: mert
neked akarom adni az összes szeretetemet, veled akarok lenni, és
ki akarom zárni az életünkből a világ minden kegyetlenségét.
Semmi sem számít, ha te meg én itt vagyunk egymásnak. Ha
boldoggá tudjuk tenni egymást.
Majdnem úgy nézett rám, mint aki biztos benne, hogy egyet
fogok érteni – már bele mert nézni a szemembe. Nem hagytam,
hogy befejezze. – Nem tudjuk – mondtam. – Az igazság nélkül
nem fog menni. – És akkor kimentem a szobából, lementem a
lépcsőn, és kisétáltam a kertbe, hogy megnézzem a naplementét.
Értelmetlen lett volna minden további vita. Talán azt
mondhattam volna, „De hát nem látod be?”, és addig
ismételgethettem volna, amíg berekedek. A baj az volt, hogy nem
látta be. Az már nem tűnt megoldhatatlan gondnak, hogy John
múltja tele volt egyre-másra cserélődő, kitalált személyiségekkel,
és nem tudtam, hogy közülük melyik az ő igazi énje, vagy hogy
hány feltáratlan titkot őriz még. A nagy baj az volt, hogy azok a
John arcát viselő emberek mind egy szálig hittek abban, hogy egy
levendulás fürdővel le lehet mosni egy ember meggyilkolásának
gyalázatát.
Mégis, a szívem mélyén azt reméltem, hogy utánam jön. De
nem jött. Mire visszamentem, a fürdővíz rég kihűlt. A sodóval és
borral megrakott tálca érintetlenül hevert a hálószoba ajtaja előtt,
Johnnak nyoma sem volt. Biztosan egy másik szobában feküdt le.

Az alkonyi fényben kihúztam az ágy alól az orvosságos

ládikámat. Két dolgot kellett megtennem.
 Először a csombormentás üvegcsét vettem elő, és kevertem
magamnak egy elég erős főzetet ahhoz, hogy megjöjjön a havi
vérzésem. Lenyeltem a keserű folyadékot, és szorosan összezártam
az ajkaimat. Nem akartam, hogy bármilyen következménye legyen
a tegnapi szeretkezésünknek. Nem akartam érezni, ahogy John
gyermeke növekszik a hasamban. Tévedtem, amikor azt reméltem,
hogy kompromisszumot találok, és megnyugvásra lelek.
Ezután benyúltam abba a fiókba, ahol Hans mester apróságait
őriztem, és elővettem a hosszú hónapokkal korábban tőle kapott
levelet.
Ismét felidéztem őt magamban, mialatt ott álltam a templom
sötétjében. Egy kedves nyári emléket. Nem csak azt a Hans
mestert a kertben, az eperfa alatt, amint erős karjaival magához
szorít. Azt a Hans mestert is, aki a késének egyetlen suhintásával
elvágta a kötelet, és szabadon engedte a foglyot az őrházban.
Világosan láttam magam előtt azt a kezet, amint határozottan
mozdul. Nekem eszembe sem jutott ez a lehetőség, amíg ő meg
nem tette; később ébredtem rá, hogy akár én is megtehettem volna.
Kedvemre való volt felidézni annak a késnek a villanását;
sokkal jobb érzés volt, mint a férjemre gondolni, aki inkább feladja
az erkölcsi elveit, és nyugodtan tovább pepecsel a
gyógykeverékeivel. Johnt talán nem volt jogom hibáztatni, hiszen
egy olyan múlt, mint az övé, bárkit gyávaságra kárhoztathatott; de
a tiszteletemet elveszítette.
Hans mesterben legalább egy valóban bátor embert
ismerhettem meg. Legfőbb ideje volt, hogy válaszoljak a levelére.
 15

– Emlékszel rá – szólalt meg Hans Holbein, a vászonra

tapasztva a tekintetét –, hogy mit írtál abban a könyvben, tudod, az
elsőben, amit Prosy meg én illusztráltunk?
Erasmus kivárt, ült tovább türelmesen, háromnegyed lépésnyire
a festőtől, egy kicsit balra, az ablakból áradó gyér fény felé
fordítva az arcát; nem mozdult meg, Holbein pedig végre
megtalálta a szavakat, amelyeket keresgélt.
–…amikor kinevetted a tudósokat, akik egymás dicsőítésére a
régi idők nagy embereinek neveivel illették egymást? – folytatta
Holbein.
Erasmus biztatóan dünnyögött valamit. Talán még soványabb,
mint tavaly volt, gondolta magában Holbein, és ha lehet, még
jobban szenved a makacs köszvénytől, ezért próbálja időről időre
óvatosan áthelyezni a súlypontját a székben, kevésbé megterhelő
pozíciót keresgélve, miközben minden erejével azon van, hogy
nyugton maradjon. Holbein nagyra értékelte, hogy az idős ember
tekintettel volt az ő művészi kívánalmaira, és meghatotta Erasmus
igyekezete. Már az is kész csoda, gondolta, hogy az öreg még
egyáltalán életben van. (Sápadtságáról és drasztikus
súlyvesztéséről csak annyit mondott, azt is nevetve, hogy:
„Valamelyik idióta orvos napi két pirulát ajánlott az epémre, én
pedig megfogadtam a tanácsát – elég hülye voltam. Nem maradt
más, minthogy elküldjem az összes orvost a fenébe, Jézus Krisztus
kegyelmébe ajánljam magam, és lefogadom, hogy se perc alatt
jobban leszek.” De nem lett. Egyre haloványabb és erőtlenebb
volt.)
– Mindig is egyetértettem veled ebben – mondta Holbein. –
Öntelt idióták. Ostoba fafejek.
Erasmus bólintott, aztán megint a kellő pózba merevedett.
Biztos volt benne, hogy a festő még nem mondta el, amit akart. De
nem sietett sehová, ezért hagyta, hogy a forrófejű fiatal művész
alaposan megrágja magában a dolgot.
Holbein a bigottakat hibáztatta az idős tudós leromlott fizikai
állapotáért. Holbein immáron gyűlölte a bigottakat, a
protestánsokat éppúgy, mint a másik fajtát, vagy talán még jobban,
és látta, hogy Erasmus miattuk volt ilyen elgyötört. Ők tehettek
arról, hogy nem evett rendesen. Az ő butaságuk nem hagyta aludni
éjszaka. Szegény Erasmus a múlt télen végigaggódta a marburgi
kollokviumot, amely végül kudarccal végződött, hiszen az
úrvacsora kérdésében nem sikerült kibékíteni egymással Martin
testvér német reformátorait a helvét frakciókkal; aztán az egész
nyarat is végigaggódta, mert akkor meg az augsburgi birodalmi
gyűlésen történtek miatt fájt a feje, ugyanis ott sikerült ugyan
elfogadtatni a császárral az evangélikus hitvallást, de négy város
mégsem írta alá a fontos dokumentumot, és külön hitvallást
terjesztett be. Erasmus azonban leginkább az egyetemes
kereszténység jövője miatt aggódott, és borzalommal töltötték el a
fanatikusok kegyetlen megnyilvánulásai. Az európai civilizáció
talán utolsó mérsékelt, békepárti tudósa képtelen volt
belenyugodni abba, hogy a keresztény világ a szeme láttára hullik
darabokra. Az idős tudós azért kívánta megfestetni az arcképét,
hogy elküldje minden hívének, tanítványának és követőjének és
annak a sok befolyásos embernek, akikkel levelezést folytatott
Európa-szerte, hogy emlékeztesse őket, az ő puszta létezése
mérsékletre int, és az egység reményét jelképezi. Holbein személy
szerint úgy gondolta, hogy már túl késő bárkit is emlékeztetni erre.
Mindazonáltal, emberfeletti erőfeszítéseiért csodálattal adózott
ennek az idős férfinak, akinek első komolyabb megrendeléseit
köszönhette, akiért rajongott és hősként tisztelt. Ráadásul minden
képzeletet felülmúló volt az a boldogság, amelyben itt,
Freiburgban része volt, és mérhetetlen örömöt okozott, hogy
megörökítheti az utókornak azt a sovány, beesett arcot, az éles,
szinte szúró szemeket, amelyek villámokat szórtak a prémszegély
alól, nem beszélve a beszélgetéseikről, amelyek során Erasmus
megosztotta vele a nézeteit és a félelmeit is.
– De – nyögte ki végül nagy nehezen Holbein – mégis van egy
név, amit szívesen elfogadnék, már, ha bárki is méltónak tartana
rá.
Szégyenlősen elvigyorodott, mélyen elpirult, és zavarában a
csizmája orrát bámulta. A tőle telhető legtapintatosabb módon
folyamodott szívességért, de érezte, hogy elpuskázta a dolgot. De
hát ő is tudta magáról, hogy sose volt jó diplomáciai érzéke.
Erasmus biztatóan hunyorított a szemével.
 – Azt a nevet, amellyel voltál oly jó egyszer illetni Albrecht
Dürert, amikor ajánlást írtál az egyik művéhez. Apelles. Azt
szeretném, ha az emberek korunk Apelleseként gondolnának rám.
Holbein szívéről hatalmas kő esett le, amikor Erasmus
elmosolyodott; ugyan egy halvány kis mosoly volt, hogy ne kelljen
megmozdítania a fejét, ám aztán odasúgta: „Sosem gondoltam
volna, hogy ennyi ambíció szorult beléd, ifjú Hans”, de nagyon
kedvesen. Holbein kiérezte a hangjából a szeretetet. És felderült a
szíve. Ezek szerint nem is kellett volna annyira aggódnia.
Könnyebben ment, mint hitte; nem kellett megjátszania magát,
őszinte lehetett. Tudhatta volna, hogy Erasmus kedveli és
megbízik benne. Hiszen, ha nem így lett volna, az öreg tudós soha
nem osztotta volna meg vele azt, amit a múlt éjjel elmondott.

Holbein még mindig képtelen volt igazán elhinni azt, amit

Erasmus a vacsora után elmesélt neki, amikor késő éjszakáig
együtt üldögéltek, amíg az utolsó gyertya is el nem lobbant. Ő
maga kapatos volt, és ki ne lett volna az már egy kupa sörtől is az
után a fárasztó és unalmas hajóút után, de Erasmus józan volt, mint
mindig, a sörös kupája érintetlenül állt az asztalon, a tányérját
eltolta maga elől. Olybá tűnt, mintha a levegő éltetné. Szóval
kevéssé lehetett volna azt állítani, hogy az egész valamiféle duhaj
bacchanália zavaros ködének terméke. Igaznak kellett lennie, még
akkor is, ha lehetetlennek tűnt.

A kellemes csevegésnek indult beszélgetés hamar komor

színezetet öltött, amint a vallási fanatikusokra terelődött a szó, és
Erasmus beszámolt falra hányt borsónak bizonyult erőfeszítéséről,
amelyekkel megkísérelte észhez téríteni az elvakult bigottakat. De
amikor Holbein előhúzta a zsákjából Meg Clement Londonból
érkezett levelét, az öreg tudós arca teljesen megváltozott. Holbein
kezdettől fogva sejtette, hogy Erasmus örülni fog annak, hogy
engedelmesen teljesítette a kérését és kapcsolatba lépett
Clementékkel, de most olyasfajta sürgető mohóságot látott azon az
ellágyult öreg arcon, amelyet mind ez idáig még csak feltételezni
sem mert tudós barátjáról.
– Kitűnő. Mutasd! – mondta, és már nyújtotta is a kezét.
 – Nincs rajta sok néznivaló – engedte ki vonakodva a kezéből
az írást Holbein, gyengéden végigsimítva a lapokat, amelyeken ott
volt Meg ujjainak nyoma, attól tartva, hogy az érthetőség kedvéért
ragyogó pontossággal megfogalmazott, de igen egyszerű
mondatok talán csalódást okoznak a jóval az övét meghaladó
igényekkel rendelkező Erasmusnak.
– Nem baj az – mondta röviden Erasmus, kisimította a kissé
gyűrött lapokat, és a gyertya fényénél szinte falta a szemével
francia mondatokat. – Clementet egyhangúlag beválasztották az
orvos kollégiumba… – olvasta, közben elégedetten bólintott.
– A kisfiút Thomasnak hívják… és a Régi Bárkában laknak. –
Ekkor felemelte a fejét, egyenesen a gyertyaláng közepébe meredt,
és Holbein elképzelni sem tudta, hogy mire gondol. – Sok időt
töltöttem abban a házban, egyszer nagyon régen – tette hozzá
teljességgel következetlenül.
Megfordította a lapot. – Hát ez meg mi – bökött rá vékony
mutatóujjával azokra a sorokra, amelyeket Holbein már kívülről
tudott, mert hetekig, amióta csak levél megérkezett, minden áldott
nap, órákig bámulta őket. – Nézd, itt, ahol azt mondja: Mindig is
ezt akartam, vagy legalábbis azt gondoltam, hogy ezt akarom. De
a londoni élet manapság sokkal bonyolultabb, mint amikor gyerek
voltam, különösen most, hogy apám magas tisztséget kapott. És
ennek ellenére néha arra vágyom, bárcsak ismét a chelsea-i
kertben lehetnék, azon tűnődve, vajon, hogy sikerül majd a
festménye. Mostanában úgy látom, hogy akkoriban minden sokkal
egyszerűbb volt. – Szóval érzékeli, ő is, a veszélyt. Tudja.
És akkor Erasmus leült, megint a gyertyalángba meredt, aztán
többször egymás után bólintott; olyan mélyen elmerülve a saját
gondolataiban, hogy Holbein alig mert megmoccanni, az üres
sörös kupát se töltötte újra és a lábszárát sem vakarta meg, pedig
egy bolha összevissza csipdeste.
Végül az idős ember megrázkódott, és az ábrándozó tekintet
kitisztult. Apró gurgulázó kacajjal mondta. – Látod, milyen
gondatlan házigazda vagyok én! – és teletöltötte Holbein kupáját.
Belenézett a fiatalabbik szemébe. – Köszönöm – mondta
egyszerűen, mialatt a festő mohón kortyolt egy nagyot a nedűből,
megkönnyebbülten, hogy elillant a feszültség, s azon tűnődött,
vajon Erasmus miért érzékenyük el talán még őnála is jobban Meg
szavain, mikor biztosan sokkal halványabban él az emlékezetében
ennyi év után. Erasmus újratöltötte a festő kupáját, és azt mondta;
– Örülök, hogy írtál neki. Nem hittem volna, hogy megteszed.
Aggódom értük. Attól tartok, hamarosan segítségre lesz
szükségük. Hosszú ideig gondolkoztam rajta, miképpen
találhatnék módot arra, hogy diszkréten kapcsolatba lépjek velük,
majd, ha szükségessé válik…
És akkor történt, késő éjjel, hogy elhangzott az a történet,
amelyről Holbein még most sem hitte teljes bizonyossággal, hogy
tényleg jól értette-e, és amelyik arról szólt, hogy John Clement, a
ragyogó világoskék szemű orvos és görögoktató, akinek előkelő
megjelenésétől és sugárzó felsőbbrendűségétől Hans Holbein
mindig is bugris parasztnak érezte magát, valójában valaki egészen
más, egy királyi sarj, egy kékvérű angol herceg, aki hamis néven
Leuvenben nevelkedett Burgundia hercegnőjének felügyelete alatt,
majd álnéven visszatért Angliába, amikor a jelenlegi király trónra
lépett. Bármennyire is másnapos volt, amikor reggel felébredt,
Holbein pontosan tudta, hogy nem képzelődött: megesküdött volna
rá, hogy jól emlékezett. Erasmus egészen közel hajolt hozzá, és
belesúgta egyenesen a fülébe: Richárd, York hercege; így hívták
egykor. Igen, most már minden eszébe jutott. A megállapodás,
amelyet Erasmus az új gondolkodásmód két fiatal, jó szándékú
képviselője által köttetett egyezségnek nevezett. A két fiatalember
egyike Thomas More volt, a canterburyi érsek egykori apródja, aki
akkoriban vált feltörekvő jogászból neves ügyvéddé és nagyra
becsült köztisztviselővé Londonban. – A másik – folytatta
Erasmus, vidáman rákacsintva – egy gyerekként árván maradt
egykori pap volt, aki a legcsekélyebb vonzalmat sem táplálta a
szerzetesrendek zsolozsmázásban kimerülő világa iránt, és inkább
Cambrai püspökének, a burgundiai hercegné tanácsadójának
szolgálatába szegődött. Tisztelettel – hajolt meg Erasmus egy
kecses mozdulattal. Mindkét fiatalembert diplomáciai készségük
és diszkréciójuk miatt választották ki a feladatra; uraik azzal bízták
meg őket, hogy titokban támogassák és védelmezzék azt a férfit,
akit már régóta a John Clement nevet viselte. Erasmus maga is
Leuvenben tanult annak idején, úgyhogy ismerte a fiatal angolt
(akkoriban, Leuvenben mindenki arról pletykált, hogy Clement
nemesi származású, és az egyetemi hallgatóság fele meg volt
győződve róla, hogy valójában Cambrai püspökének és a
hercegnének a szerelemgyereke). Erasmus ugyanannak a vallási
szektának a tagja volt, mint a püspök és a hercegné, a Devotio
Modernáé. Könnyedén épített ki kapcsolatokat előkelő körökben.
1499 környékén járt először Londonban a püspök megbízásából,
mikor John Clement még Németalföldön tartózkodott, ahol görög
tudását tökéletesítette és befejezte asztronómiai tanulmányait.
Erasmus akkor találkozott először angol partnerével, akivel együtt
kellett működnie a titkos megbízatás során. – Egy napon
Greenwichből elsétáltunk az elthami királyi palotáig. More azért
vitt el oda, hogy bemutasson Henrik királynak – akkor még csak
herceg volt, egy nyolcéves, gyömbér-vörös hajú kisfiú –
emlékezett vissza Erasmus. – More előzőleg sokszor találkozhatott
a herceggel, erre felfigyeltem – folytatta az idős tudós keserédes
mosollyal –, ahogyan arra is, hogy noha igen fiatal volt, már
megvolt benne a képesség, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat,
amely utóbb nagy emberré tette. Nem jött üres kézzel. Egy
verseskötet volt nála, amelyből felolvasott a hercegnek. Amikor
elővette és szavalni kezdett, nagyon meglepődtem. Ugyanakkor
megértettem, hogy fényes karrier áll előtte, és hogy hatalmas
ambíciói vannak.
– Szóval így ismerkedtünk meg, ő meg én – fejezte be
Erasmus, sóvárgó tekintettel belefeledkezve a gyertyafénybe,
amelyben a régmúlt történései villantak fel előtte. – A többi jóval
később alakult ki – hogy barátok lettünk, az új tudomány
mindenütt elterjedt a világban, mi pedig abban a szerencsében
részesültünk, hogy valamelyest hozzájárulhattunk az emberek
gondolkodásmódjának alakításához. De a Thomas More-hoz
fűződő kapcsolatom gyökerei jóval messzebbre nyúlnak ennél. És
noha az, ami manapság történik a vallás körül, nem ásta alá a
barátságunkat, kénytelen vagyok beismerni, hogy az ő mostani
álláspontját, nos, nem igazán tudom elfogadni…
Holbein előrehajolt. Volt valami, amit már régóta szeretett
volna megtudni ezzel kapcsolatban. – Miben változott meg? –
kérdezte kíváncsian. – Miben hitt korábban?
Erasmus hallgatott egy sort, hogy rendbe szedje a gondolatait,
közben úgy nézett kinyújtott májfoltos kezeire, mintha először
látná őket. – Nos – mondta végül –, amikor először találkoztam
More-ral, közülünk valónak tűnt. Humanistának. Senki sem volt
képes oly éles és maró gúnnyal kifigurázni a régi iskola tudós
koponyái által oly kedvelt, értelmetlen agytorna ürességét – az
olyan kérdésekre gondolok, amelyeket én szőrszálhasogatásnak és
kákán is csomót keresésének szoktam nevezni –, azt a rengeteg
meddő vitát olyasmikről, hogy Krisztus vajon milyen alakban
született újjá, netán nőként vagy szamárként, és ha szamárként,
akkor keresztre lehet-e feszíteni egy szamarat. Azokban az
időkben senki sem magyarázta meg nálánál ékesszólóbban, miért
oly égetően szükséges szakítani a régi módszerekkel és megújítani
az egyházat, visszavezetni azt a világosság és józanság útjára.
Álmomban sem vártam volna tőle olyan jellegű dühödt
kirohanásokat, mint ezek a mostaniak Luther ellen – sóhajtott fel
Erasmus, inkább szomorúan, mint dühösen. – Hajmeresztő a
gyűlölete…
– Ezért vagyok hajlamos azt gondolni, hogy valójában
félreértettem őt akkor, amikor a modern világ emberének
neveztem. More mindig is régimódi volt valamilyen szempontból.
Jól emlékszem rá azokból az időkből, amikor komolyan
fontolgatta, hogy belép egy szerzetesrendbe; abban a stádiumban
bezárkózott és az érzelgős misztikusokat tanulmányozta; én soha
nem értettem, mit talál bennük vonzónak. Ez a hóbort hál’ istennek
hamar elmúlt nála. Ami azonban mélyen megmaradt benne, az a
hatóság feltétel nélküli tisztelete. Ő a régi iskola jogtudósai közé
tartozik, akik Isten törvényeit és az ország törvényeit egy és
ugyanazon kard pengéjének két oldalaként fogják fel – és
mindkettőt megváltoztathatatlannak tartják. Ő nem tűri el, hogy
bárki is megkérdőjelezze bármelyiket a kettő közül. Pontosan
ezért, valójában nem is kellene meglepődnöm, amiért ilyen fokú
rémülettel reagál Luther Márton álláspontjára, aki azt prédikálja,
hogy semmi más nem számít, csak az ember személyes viszonya
Istenhez, és az egészből nyugodtan kihagyhatjuk az egyház
közvetítői szerepét. Ő ezekben az eszmékben valami sokkal
rémisztőbbet lát, mint mi, többiek. Mi azért találjuk az ő rettegését
– és eltúlzott reakcióit – zavarba ej tőnek, mert érdeklődő
humanistaként gondolunk rá. Én azt mondanám, hogy még a
legjobb jóindulattal szemlélve is a viselkedését, ki kell
mondanunk: valójában sohasem volt modern. Az ő
gondolkodásmódja a velejéig középkori.
Holbein bólintott, a „legjobb jóindulattal” kifejezést
csócsálgatva magában, felfigyelvén az idős ember hangjából
kiérződő csalódottságra. Erasmus megrázkódott.
 – Akárhogyan is – tette hozzá sietősen –, a lényeg az, hogy
ezek a végeláthatatlan vallási civódások, és persze hajlott korom is
– de hát egyikünk sem lesz már fiatalabb, ugye –, jócskán
megnehezítik számomra, hogy meglátogassam a More családot, és
eleget tegyek John Clementtel kapcsolatos kötelezettségeimnek
anélkül, hogy bajba ne sodornám őt. Nem szívesen kritizálom régi
és öreg barátomat, Thomas More-t, de nem bírom könnyedén
túltenni magam a leveleken, amiket mostanában ír. Megváltozott a
szemlélete. Viszont nem tehetem meg, hogy magam írok, és
közvetlenül Clementnek. Ki tudja, milyen kezekbe kerülhet az a
levél? Ugyanakkor meg szeretnék bizonyosodni afelől, hogy jól
van-e. Nem lesz könnyű helyzetben, ha More és a király
összerúgják a port a hit kérdésében. És a megbízásom még nem
vesztette érvényét – tudnom kell, hogy biztonságban van-e. Ezért
vagyok hálás neked, ifjú Hans – mosolyodott el, és a gyertya már
pislákoló fénye foltokká és gödrökké torzította az arcát sokkal
hálásabb, mint amennyire el tudod képzelni.

Másnap reggel egyikük sem említette meg a beszélgetést. Hans

Holbeinnek zúgott a feje, ahogyan általában délelőttönként
szokott. Erasmus nyugodt volt és udvarias és egy picit
visszahúzódó, amikor fészkelődve elhelyezkedett a székben,
megigazította magán a köpenyt és rendezte az arcvonásait. Hans
Holbeinben egy pillanat erejéig felmerült, vajon csak kitalálta-e azt
a fantasztikus történetet. Hosszasan igazgatta az ecsetjét. A
szokásosnál jóval többet pepecselt a színek kikeverésével. A
tegnap este részletei – mondatok, tekintetek, a büszkeség érzése,
amiért Erasmus a bizalmába avatta, a féltékenység apró tőrdöfései
annak gondolatára, hogy Meg egy olyan emberhez ment férjhez,
akiből király lehetett volna – összevissza kavarogtak a fejében. De
hamar elűzte őket, és a mai napra tervezettekre összpontosított.
Meg kellett becsülnie minden egyes értékes percet, amelyet
Erasmusszal tölthetett. Úgyhogy sürgősen el kellett hessegetnie a
fejéből a zavaró gondolatokat.
Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy felidézze, hogy a
chelsea-i kertben sétáló Meg karcsú sziluettjének már a
gondolatára is majdnem összecsomagolta a holmiját, hogy azon
nyomban felszállón az első rajnai sajkára, és London felé vegye az
irányt. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy felidézze a bázeli
metszetkereskedők fukarságát, vagy azt, amikor Elsbeth a képébe
vágta, hogy rájött, a városi tanácstól kapott pénzből mennyit
hagyott ott a kocsmában, és a szemére hányta, hogy pazarló,
amikor megvette a házuk mögött lévő üres telket, pedig csak
befektetésnek, a család jövőjére gondolva.
Sokkal kellemesebb volt azon agyalni, miképpen tüntesse fel
magát minél jobb színben Erasmus előtt; bebizonyítani neki, hogy
igenis korának leghíresebb és legelismertebb festője áll előtte.
Akármilyen mélyre zuhant is a három dicsőséges londoni év után,
itt, Freiburgban, ezekben a tágas és kényelmes szobákban
mégiscsak Európa legnagyobb gondolkodója fogadta a
barátságába. Legfőbb ideje volt hát, hogy véget vessen a jámbor
béketűrésnek, a csendes belenyugvásnak, amellyel hagyta, hogy a
presbiterek, a felesége és az egész körülötte lévő világ a földbe
tapossa. Eljött az ideje, hogy csakis magára gondoljon.
Így hát előállt a kéréssel. Most azonban nem tudta, hogyan
tovább. Fütyörészve tovább dolgozott a képen, de egyre nagyobb
zavarba jött, amikor ráébredt milyen mohón és önző módon
áhítozott a sikerre. Erasmus időközben valahová a múltba révedt, a
szeme elhomályosult.
– Nem akarsz megpihenni egy kicsit? – kérdezte idegeskedve
Holbein. Nem akarta kifárasztani a barátját. Erasmus hálásan
bólintott, és lassan kinyújtóztatta a sok üléstől elzsibbadt tagjait.
Felállt és egyenesen Holbein szemébe nézett. A festő
megkönnyebbülten látta, hogy mosolyog.
– Gondoltál valaha arra, hogy visszamenj Angliába? – tette fel
a kérdést Erasmus, és Holbein megigézve bámult a ragyogó szürke
szempárba. – Ott nagyon jól mentek a dolgaid. Ha hírnévre
vágytál, nem az volt a legmegfelelőbb hely, ahol megszerezhetted?
Holbein zavartan sütötte le a szemét. – Haza kellett jönnöm. A
család. És az utazási engedélyem is lejárt. – Elhallgatott. Ebből
egy szó sem volt igaz. Vagyis, igaz volt, de a felsoroltak közül
egyik sem akadályozta volna meg abban, hogy Londonban
maradjon, ha Meg nem utasítja el. De most írt. Nosztalgiával
emlegette a közös sétáikat a chelsea-i kertben. Valójában semmi
oka nem volt rá, hogy itthon maradjon. Erasmusnak igaza volt.
 – Megváltoztak a dolgok – szólalt meg Erasmus. – Már három
éve itthon vagy. Nem olyan nehéz elintézni. Könnyen keríthetünk
valakit, aki kiállít neked egy új utazási engedélyt.
Holbein látta, hogy Erasmust egyre jobban foglalkoztatja az
ötlet. A szeme csillogása elárulta, hogy a lehetőségeket latolgatja,
és Holbein semmire sem vágyott jobban, mint hogy elővezesse
azokat. Mindennél jobban vágyott arra, hogy biztos legyen benne,
mindenkinek az érdekét az szolgálná a legjobban, ha visszamenne
Angliába. De erről egy kívülállónak kellett meggyőznie.
– Ott előkelő és befolyásos barátaid vannak, végül is – folytatta
Erasmus. – More-ék, természetesen. De az új udvari körök is. Nos,
az egyértelmű, hogy az új ember, Thomas Cromwell, nem tartozik
More-ék barátai közé. De mindentől függetlenül nagyon okos
ember. Kialakulóban van egy reformpárti Parlament, annak a
megszervezésében segédkezik. Talán csak egy feltevés, de
felmerült a lehetősége, hogy ő képes lehet Anglia szekerét egy
vértelen, békés vallási reformfolyamat irányába fordítani – nem
abba az erőszakos rombolásba, amit itt láttunk. És megrendelőd is
biztosan szép számmal akadna. Boleyn Anna barátai például – én
levelezésben állok az apjával, Wiltshire Earljével, aki igen
intelligens férfi. Már amúgy is megfestetted a Boleyn-kör
tagjainak majd felét. Nem lenne nehéz munkát találnod.
A tudós biztató mosolyt küldött a fiatalabb férfi felé. Holbein
bólogatott, itta a szavakat, amelyeket hallani akart, és amelyek
annyira jólestek neki – és persze újra meg újra maga előtt látta a
várva várt pillanatot, amikor majd ott áll a nagy eperfa alatt, és
Meg a kerten át a karjaiba repül –, hogy szinte alig érdekelte már,
vajon Erasmus miért győzködi ennyire. Az öreg tudós koponya
nyilván tisztában volt a Meg iránti érzéseivel, és tudnia kellett,
hogy ha valóban a legjobbat akarta a védence és a felesége
számára, életveszélyes volt az, amire rá akarta venni. Vagy talán
már annyira eltávolodott a testi dolgoktól, hogy fogalma sem volt
arról az elsöprő erejű érzelmi örvényről, amely Holbeint Anglia
felé húzta – lehetséges volna, hogy Erasmus egyszerűen nem tudja,
milyen érzés szerelmesnek lenni?
– Csupán egy igazán jól csengő ajánlásra van szükséged – tette
hozzá Erasmus, és a szürke szemek pajkosan csintalanul villantak
meg. Csikorgó térdekkel lassan odament a festőhöz.
– Megnézhetem a művedet? – kérdezte mintegy mellékesen.
 Mielőtt még Holbein megakadályozhatta volna, az idős férfi
már a festményben gyönyörködött. Bólintott, aztán felvett egy
ezüsthegyű ceruzát. – Valami ilyesmire gondoltam – tette hozzá
apró vigyorral, majd odahajolt, és írt valamit a vászon csücskébe.
Holbein majdnem kikapta a kezéből a ceruzát. Soha senki nem
merészelt hozzányúlni a festményeihez. De türtőztette magát.
Végül is, Erasmus volt az, és ő már túlságosan is megkedvelte őt.
Ezért aztán Holbein összeszedte magát, és kelletlenül, de azért
kíváncsian átlesett az öreg válla fölött, hogy lássa, mit csinál.
A rajz alatt négy latin sort látott. Holbein visszafojtott
lélegzettel próbálta kisilabizálni a nehezen megfejthető írást:
Pallas Apellaeam nuper mirata tabellam… Holbein szeme
elkerekedett. Erasmus a következőt írta: „Pallas nemrég
megcsodálta e képet – Apelleshez méltónak találta, és azt mondja,
hogy a könyvtárnak örökre meg kell őriznie azt. Holbein úgy
ajánlja fel a Múzsáknak daidaloszi tökéletességű művészetét,
ahogyan a nagy Erasmus a legnagyobb szellem kincseit.”
A festő még mindig visszatartotta a lélegzetét. Apellesnek
nevezett, gondolta. Apellesnek nevezett. Hatalmas erőfeszítéssel
kifújta a levegőt.
– Tényleg ezt fogod odaírni? – kérdezte, és alig hitt a
szemének. – A festményre? Rólam?
– Bebizonyítod, hogy igazam van? – kérdezte Erasmus egy
vidám kacsintással. – Visszamész Londonba?
 16

Bainham kivégzését követően az események felgyorsultak.

Április vége felé apa ellenségei falkába tömörültek, és csak a
kedvező alkalomra vártak, hogy lecsaphassanak rá.
Otthon is folytatódott a csendes háború, abban a zavaros,
vészterhes hónapban. Amikor John arcára néztem, már nem láttam
benne azt a szépséget, amely egykor megérintett, és ahogy a hold a
tenger hullámait, ellenállhatatlanul a karjaiba vonzott. Ennek
emléke most borzalommal töltött el – hogy annyira szerettem a
kedvességét, a lágyságát, a szomorúságát. Az emlék ugyanazzal az
erővel dermesztette meg a szívemet, mint ahogy apa lassú pokolra
szállása. John vonásaiban már nem láttam mást, csak korlátolt,
bűnös butaságot; megvetettem a gyávaságát és a passzivitását,
amellyel hallgatólagosan jóváhagyta apa bűnben való elmerülését.
Ezért úgy döntöttem, hogy nem nézek rá.
Már nem ettünk együtt, sem az ebédnél, sem a vacsoránál,
reggelente pedig tálcán az ágyamba vittem a reggelit, arra
hivatkozva, hogy nem érzem jól magam (ami részben igaz is volt;
irtózatos görcseim voltak a csombormenta-főzet által kiváltott
vérzéstől, ami más körülmények között vetélést idézett volna elő).
Minden áldott reggel elmentem Tommyval a templomba, aki már a
saját lábán totyogott mellettem álmosan, hogy imádkozzak az én
Istenemhez. Később, amikor elhelyeztem Tommyt a játékaival a
konyhában vagy a kertben, otthagytam őt a dadussal, a karomra
vettem a kosaramat, és elindultam, hogy találkozzak a bánatos
arcú, mégis vigaszt nyújtó Kate-tel, akivel aztán útra keltünk, és
sorra látogattuk a bibliás emberek testvériségének ápolásra szoruló
tagjait. Mindenki más számára talán furának tűnhetett, kivéve
persze Kate-et, az egyetlent, aki tudott róla, de ez volt a
legtisztességesebb kompromisszum, amit még el tudtam viselni
abban a helyzetben, amikor a fejemben még ott kavargott az a
rengeteg borzalom, amiről tudomást szereztem. Később már nem
lesz rá szükség, reménykedtem, hogy eltitkoljam a dolgot;
szerettem volna beavatni valakit a családomból, de Margaret
messze volt, Esherben, és rajta kívül senkivel sem oszthattam meg
a titkot. Nem baj, mormoltam, előbb-utóbb útmutatást kapok. Isten
majd gondoskodik róla. De addig is, a latin imádság és az egyház
ellenségei gondozásának egyvelege volt a legjobb, illetve a
legtöbb, amit tehettem.
A testvériség tagjainak látogatása egyúttal azt is jelentette,
hogy minden londoni pletykát ismertem. Kicsi George, az az idős
emberke Davy gyülekezetéből, aki azt mondta, hogy a Szentírás
édesebb lett számára a lépes méznél, és akinek azzal háláltam meg
a bizalmát, hogy minden találkozásunkkor megleptem valamilyen
mézes finomsággal, valóságos aranybánya volt, ami a híreket illeti.
George a Cheapside katedrális felé eső végén lakott, a lánya és a
veje lakószobája fölött lévő tetőtérben, és szinte az egész napját a
Szent Pál udvarán töltötte a pletykákat gyűjtögetve, kivéve, amikor
egészen Greenwichig merészkedett, hogy meghallgassa a parázs
teológiai vitákká fajuló szentbeszédeket a Királyi Kápolnában.
Nem hiszem, hogy Kicsi George többet tudott volna rólam a
keresztnevemnél, de az biztos, hogy már régóta nem tartott tőlem.
Amikor nem imádkozott, imádott hosszasan elbeszélgetni velünk a
nap történéseiről. Fölöttébb érdekes volt számomra – most, hogy
rendszeresen benéztünk hozzá, hogy kicseréljük a gyógykenőccsel
átitatott kötést a lábszárfekélyén – megfigyelni, ahogy lassacskán
végleg eltűnik belőle minden félelem. Hurutos szemében egyre
többször láttam felcsillanni valamiféle kéjes kárörömmel árnyalt
reményt, amit korábban elképzelhetetlennek tartottam egy hívő
arcán.
George-tól szereztem tudomást arról is, hogy apa el fogja
veszíteni a csatát riválisával, Thomas Cromwell-lel, a király hű
szolgájával szemben, aki, Thomas More-ral ellentétben, bármire
hajlandó volt, még a római egyházzal való szakításra is, csakhogy
Henrik elvehesse feleségül Boleyn Annát.
A történet, amelyet George bizalmasan sutyorogva elmesélt
nekünk, mialatt mohón habzsolta a mézes kalácsot egy verőfényes
májusi reggelen, így szólt: egy férfi, akit apa, mint eretneket
tartóztatott le és maga vallatott ki – Cromwell egyik embere –,
külföldre szökött és szétkürtölte, hogy More egy hóhér, aki saját
kezűleg kínoz embereket. Apa ráébredt, hogy nem dolgozhat
tovább együtt Cromwell-lel. Kettejük vetélkedése túlságosan
nyilvánvalóvá vált. Benyújtotta a lemondását. A király nem
fogadta el. Thomas More túlontúl híres volt, nem engedhette meg
magának, hogy nyilvánosan beismerje, a bizalmatlanság légköre
uralkodott el az országos politikában. De Cromwell elszánta magát
és támadásba lendült. Ahhoz túl okos volt, hogy közvetlenül
támadja apát; ehelyett arra próbálta rávenni a királyt, hogy törölje
el az egyházi bíróságokat, ahol apa barátai, a püspökök, akik
Katalin királynét támogatták, a katolikus jogrend szerint ítélkeztek.
Cromwell azzal érvelt, hogy ha Henrik megteszi ezt a lépést, és
minden törvénykezési hatalmat magához ragad, akkor
keresztülviheti a házassági tervét. Apára nézve ez azt jelentette,
hogy nem rendelhetett el több máglyahalált. A püspökök nem
tartóztathattak le senkit eretnekség vádjával, és apa eretnekellenes
harca kudarcra ítéltetett.
– Cromwell majd alaposan ellátja annak az átkozott More-nak
a baját – tette hozzá George, boldogan nyalogatva le az ujjáról az
utolsó csepp mézet –, és mi végre mindannyian megmenekülünk.
A remény az éhes hollók vakmerőségével ruházta fel a
testvériség tagjait, az ellenséges táboron – legalább ugyanekkora
erővel – félelem és rettegés söpört végig. A rá következő vasárnap,
Greenwichben, a király jelenlétében, az egyik hitszónok a király
újranősülése mellett foglalt állást. Ez oly mértékben feldühítette a
következő prédikátort, Henry Elstow-t, hogy valósággal kikelt
magából a szószéken, és George, a lánya, meg a többi odabent
összezsúfolódott kíváncsiskodó lélegzetvisszafojtva a nyakukat
nyújtogatták, hogy jobban lássák, miképpen reagál majd a király.
– Házasságtörésre nem lehet alapozni a királyi öröklést! –
üvöltötte a szószékről Elstow. – Ezzel elárulod, és örök kárhozatra
ítéled a királyt!
– A légy zúgását is meg lehetett volna hallani – idézte fel
csillogó szemmel George a kellemes emléket. – A király meg se
rezzent. De Essex grófja, aki mellett ült, felpattant és odakiáltotta.
„Szégyentelen fráter! Fékezd a nyelvedet, különben zsákba varrva
dobunk bele a Temzébe!” Elstow egy cseppet sem ijedt meg.
„Tartogasd uram, a fenyegetéseidet az udvaroncoknak!”, mondta,
„Mi szerzetesek nem ijedünk meg tőlük. Mi tudjuk, hogy vízben
vagy szárazföldön, de a Mennyországba kerülünk”. Arcátlanul
pimasz volt.
– Sose hittem volna – dünnyögte Kate, összehajtogatta a
tegnapi borogatást és bedobta a kosarába. – Nagyon
elszemtelenedtek, nem igaz?
 Davy kukorékolása ébresztett fel bennünket egy májusi
reggelen.
– Már a király is gyűlöli őket! Már a király is azt mondja, hogy
Róma felé hajlanak, nem rendes angolok! – ordibálta
torkaszakadtából, a köré sereglett utcai árusok farkas falkaként
üvöltöttek utána minden szót.
Az ablakomhoz rohantam. Ugyanabban a pillanatban nyílt ki a
szomszédos ablak és John kidugta rajta még álomtól kába fejét.
Eleinte csak bambán bámult lefelé, de pár pillanat alatt megértette,
miről beszél Davy.
– Mi ez a lárma odalent? – kiáltott le neki.
– A király parancsot adott, John doktor – kiáltotta vissza
dölyfös szemtelenséggel Davy repedtfazék-hangja. – Megmondta a
püspököknek, hogy oszlassák fel a független bíróságaikat. Búcsút
inthetünk az egyház hercegeinek. És nem lesz több égetés. Vége a
véres időknek.
John megvakarta a fejét és bólogatott egy sort. – Értem –
mondta, dicséretes nyugalommal.
– Jól van akkor, csak ne dobáld olyan magasra a sipkádat, mert
még belepottyan a kanálisba.
John arcáról letörlődött a mosoly, amikor belépett a szobámba,
hívatlanul, és szavak nélkül is megértettem, mennyire retteg. Én is
ugyanígy éreztem. És ez elegendő volt ahhoz, hogy félretegyük az
ellenségeskedést. Magunkra rángattuk a ruháinkat és lerohantunk
az utcára. Kábultan jártuk végig a Cheapside-ot, egészen a Szent
Pál keresztjéig. Papot, egyet sem láttunk sehol, de a Ludgate Hill
felől özönlöttek az emberek és elárasztották a kocsmákat, vidáman
kurjongattak, éljeneztek, örömtáncot jártak és vedeltek. –
Tudjátok, mit hímeztetett rá Boleyn Anna az ágyneműjére? –
hallottam az egyik ismerős piaci kofa harsány kacagását. – Azt,
hogy: „Akkor is meglesz, akár tetszik, akár nem.” Istenuccse
furfangos egy jószág az a nőszemély.
Davy észrevett bennünket, amikor kijöttünk a házból, és
gúnyosan megemelte a sipkáját. A kezében egy söröskorsót tartott.

John nem látogatta többé Butts doktort. Én nem jártam el Kate-

hez. Otthon maradtunk mindketten. Kiültünk a kertbe, külön-külön
rágódva saját bejáratú aggodalmainkon, és úgy tettünk, mintha
összetartoznánk. Néztük Tommyt, ahogy gondtalanul játszik a
virágzó almafa alatt, és nem osztottuk meg egymással a
gondolatainkat. Délben végigültük Tommy ebédjét, de mi magunk
alig nyúltunk az ételhez. Egyik nap üzenetet kaptunk apától,
jelezte, hogy hazafelé menet benéz hozzánk.
John bevonult a saját szobájába, és úgy tett, mintha olvasna, én,
hogy kezdjek valamit magammal, lementem a konyhába,
felügyelni a vacsora előkészületeit, de csak őgyelegtem
tanácstalanul. Könnyű nyári ételek. A tegnapi szárnyas, aszpikos
sonka. Friss zöldségek. Vajjal habart tojás. Mandulaleves.
Édesség. Ünnepi teríték. Kiszaladtam, és a pezsgés közepette
vettem Tommynak egy kerek perecet. Jóízűen csócsálgatta a
finomságot; láttam rajta, hogy élvezi a vidám, szinte ünnepi
hangulatot.
James Bainham máglyahalála óta nem találkoztam apával.
Elgyötört tekintetre számítottam, sötét karikákra a szeme alatt,
elmélyült ráncokra, elszürkült arcbőrre. A lenyugvó nap fényében
állva végig gyötört a lelkiismeret; nagyon megsajnáltam, amikor
beleéltem magam mostani helyzetébe. Úgy képzeltem, a
fájdalomtól összetörtén jelenik majd meg a házunkban, alázatosan
bocsánatért esedezik, és tanácsot kér. Már láttam magamat, amint
forró könnyekkel a szememben könyörgök neki, hogy adja be a
lemondását, ő pedig lágyan bólint, és a keblére von, mint az a
jóságos apa, amilyennek megismertem. Magam is meglepődtem,
milyen mély meghatottságot váltott ki belőlem az elképzelt jelenet.
De, amikor apa belépett, széles mosollyal és ragyogó arccal,
melegen átölelve hármunkat, csak mérhetetlen magabiztosság
sugárzott belőle. Látszólagos közvetlensége és nyíltsága azonban
kellemesen meglepett bennünket, és lassan felengedtünk. John
töltött, nekünk bort, apának vizet, aztán kimentünk a kertbe. Nem
láttam bele apa szívébe. Titokban megkönnyebbültem, hogy amint
magunkra maradtunk, lehervadt az arcáról a mosoly. Konokul
düllesztette ki dacos állát.
– Iszonyúan érezheted magad – tette rá vigasztalóan a kezét
John apa vállára.
Apa bólintott. Nem mondott semmit. Felállt és fel-alá kezdett
járkálni, John követte.
 – A Megváltó azt mondja, hogy a sötétség gyermekei a maguk
módján politikusabbak a fény gyermekeinél – szólalt meg
érzelemmentes, tompa hangon. – Ez most beigazolódott.
– Az udvar hemzseg az árulóktól – mondta keserűen. – A
zsinatban idióták ülnek. Soha nem láttam még ennyi felelőtlen
püspököt egy rakáson. Azért vállaltam el ezt a megbízást, mert azt
hittem, hogy előmozdíthatom a kereszténység ügyét. De most… –
hallgatott el, a hangja elcsuklott. – De most. – És elhallgatott.
Összeszedte magát, és elindult, vissza, a ház felé, de nem
nézett ránk. Olyan érzésem volt, hogy minden erejét össze kellett
szednie, hogy ne omoljon össze. – Öregnek érzem magam.
Nem várt választ egyikünktől sem, így nem szólaltunk meg.
Csendben ettünk. A szolgák minduntalan apára pillantgattak
titokban. – Nagyon ízletes – dicsérte meg a szárnyast, de az étel
érintetlen volt a tányérjában.
John megvárta, amíg becsukjuk magunk mögött a társalgó
ajtaját, és csak akkor kezdett beszélni, számomra szinte
elviselhetetlen részvétteljességgel. – Tudod, hogy mi ketten
támogatunk, bármilyen döntést is hozz.
Összeszorítottam a számat. Nem értettem egyet. Csupán
egyetlen dolgot vártam el apától, még akkor is, ha a mai napon
élete legnagyobb kudarcát kellett megélnie, hiszen nem égethetett
meg több eretneket, és az a lemondása volt.
– Még rengeteg tehetek – mondta apa. A szemében megint az a
régi, számomra oly gyűlöletes szikra csillant meg. Megértettem,
hogy eszében sincs beismerni a vereséget, és nem adja fel.
– Le kell mondanod – mondtam bele a csendbe, legalább
annyira meglepődve saját magamon, mint ők ketten. A szemük
tágra nyílt, döbbenten bámultak rám. – Elég volt, apám. A
lelkiismereted már régen megsúgta, hogy mit kell tenned.
John elém lépett és figyelmeztetően intett. De apa eltolta
előlem, és a szemembe nézett.
– Meg – mondta szemrehányó tekintettel, és egy mosollyal,
ami nem érte el a szemét. – Mit tudsz te a politikáról?
Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem, de konokul
folytattam. – Nem tudom. De az égetésekről mindent tudok.
John felszisszent. – Meg nem érzi jól magát – sietett közölni
apával.
 – Igen. Attól vagyok rosszul, hogy végignéztem James
Bainham halálát – vágtam oda, és hirtelen elöntött a düh, képtelen
voltam visszafogni a haragomat. Elöntötte az agyamat a vér.
Odaléptem apa elé, harcra készen.
Megrettentek. Már más szemmel néztek rám, az agresszort, a
kihívó felet látták bennem. Megijesztett a félelmük. De tetszett is.
Érdekes volt látni, ahogy reagáltak. John ugyan ott állt, de
olyan volt, mintha nem is lenne jelen. Csak apát láttam, ahogy
elém áll, csípőre tett kézzel, felszegett fejjel, kidüllesztve az állát.
Nem voltam a véréből való; valószínűleg az egymás mellett töltött
évek tették, de megesküdtem volna rá, hogy az a dühös férfi, aki
ott állt előttem, összetéveszthetetlenül én vagyok. Egyértelmű volt,
hogy felvette a kesztyűt és készen áll a küzdelemre.
– Meg kellett halnia! – kiáltotta apa. – Szennyes gondolatokat
terjesztett, a pokolban a helye!
– Nem igaz! – süvöltöttem. – Az ő dolga volt, hogy miben hitt!
Te vagy a pokolravaló, mert összetéveszted magadat Istennel!
Lihegve néztünk farkasszemet egymással. Apa arcából kifutott
a vér. Egyikünk sem mozdult. Nem volt hová menekülni.
– Kigúnyoltak, leköpködtek téged, amikor elmondta, hogy
miattad kellett meghalnia – mondtam. – A londoniak. A te néped.
Egyre jobban gyűlölnek téged. És nincs szükség rá, hogy bármit is
tudjak a politikáról, hogy tudjam, a király is meg fog gyűlölni. Ha
már meg nem tette – köptem a szavakat. A szívem őrülten zakatolt,
ami a szívemen az a számon. – Meg akarod akadályozni, hogy azt
tegye, amit akar. Már nem vagy lojális hozzá. És te mondogattad
mindig, hogy a király haragja egyenlő a halálos ítélettel.
Bármennyire dühös voltam is, önkéntelenül könyörgőre
váltottam. – Nem akarom, hogy meghalj. Mondj le, amíg még
megteheted.
– A király nem enged el – csattant fel. – Megpróbáltam.
A hangjában egy pillanat erejéig valamiféle fáradt
rezignáltságot véltem kihallani. De akkor kihúzta magát, és megint
a régi lett. – És ez így van rendjén – tette hozzá konok
elszántsággal. – Mert hiszek abban, hogy Isten akarata, hogy
maradjak. Nem csak az eretnekek miatt. A másik dolog miatt. John
miatt.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Mintha elfújták volna
minden bizonytalanságomat. Robbantam. – Te tényleg azt hiszed,
hogy minden rajtad múlik? – kacagtam fel gúnyosan. – Azt hiszed,
hogy mindenkit meg tudsz menteni. Azt hiszed, hogy te meg
Morton már egyszer megmentettétek Angliát egy Plantagenet
trónbitorlótól és kreáltatok egy új, becsületes, tisztességes,
Istennek tetsző dinasztiát. Most pedig azt hiszed, hogy megint
megmentheted Angliát, ha eltéríted a királyt attól, amit te
eretnekségnek nevezel; sőt meg vagy győződve róla, hogy Johnt is
megmentheted attól, hogy rákényszerítsenek egy királyságot, amit
ő nem akar. Azt hiszed, hogy minden államtitok a kezedben van,
nem igaz? De tudod, mit? Tévedsz!
Érzékeltem, hogy John kétségbeesetten integet, és hallottam
fakó hangját is, ahogy szinte nyöszörögve kérlel, „Meg, ne”, de
pillantásra sem méltattam.
Apa immár minden idegszálával rám figyelt. Valósággal felfalt
a szemével.
– Soha nem mondtad el neki, ugye, John? – mondtam.
Legszívesebben hangos kacagásra fakadtam volna, de
fegyelmeztem magam. A hangom ostorcsapásként csattant. – Soha
nem mondtad meg neki, hogy már régóta tudod – törvénytelen
vagy. Fogalma sincs róla, hogy évek óta egy illúziót kerget. Mert
annyira – és akkor mérhetetlen undorral sziszegtem a férjem
arcába – ostoba vagy, hogy képtelen vagy felmérni, mekkora
jelentősége van ennek.
– Meg – motyogott halkan John, odalépett hozzám, és átkarolt,
hogy elhallgattasson. De felszegtem a fejem, elrántottam magam,
és megadtam apának a kegyelemdöfést.
– Igen. John törvénytelen. Fattyú. Évek óta tudja. Elmondta.
Soha nem volt semmiféle joga a trónhoz, se neki, se a testvéreinek.
Az apjuk tényleg bigámiát követett el; Richard Plantagenet nem
volt trónbitorló. Az egész stratégiád egy tévedésre épült. És ez azt
jelenti, hogy a te Morton érseked egy Plantagenet fattyúhoz adta
hozzá Henry Tudort, nem egy hercegnőhöz. És ez a mostani király
is fattyú, akárcsak John. Olyan büszke voltál magadra, amiért
annyi titok fölött van hatalmad, de még csak nem is sejtetted, mi
mindenről nem tudsz. Senkit sem mentettél meg. Csak
összeboronáltál két fattyúvérből való dinasztiát, és nem értetted,
hogy Isten miért bünteti az országot. Te nem vagy Isten, vagy az ő
akaratának közvetítője. Csak egy ember vagy. Gyarló, mint akárki
más. És elbuktál.
 Befejeztem. Diadalittasan fellélegeztem. Csak akkor vettem
észre, hogy John már jó ideje felhagyott a tiltakozással és a
vállamba temette az arcát. Akkor tudatosult bennem, hogy az
arcom pulykavörös. Hogy mekkora horderejű titkot adtam ki.
Újabb, talán még forróbb hullám öntött el, végigfutott az arcomon,
a torkomon, a vállamon, talán a kezdődő szégyenérzet, villant át
rajtam.
Apa sóbálvánnyá meredve állt, és döbbent tekintettel bámult.
Hosszú csend állt be.
Akkor megköszörülte a torkát, és azt mondta nagyon halkan és
nyugodtan. – Igaz ez, John?
John felemelte könnyáztatta arcát a vállamról. Csalóként
lepleződött le, noha maga sem volt tisztában vele, hogy az. Az
ajkával szavakat formált, de nem jött ki hang a torkán.
Apa várt még egy pár pillanatig, figyelmesen nézte, hagyta,
hogy leülepedjen az igazság.
– Értem – mondta végül, meglepően kedvesen. Rátette a kezét
John vállára, megveregette. Vigasztaló mozdulattal. – Én drága
Johnom.
Apa rám nézett. Az arca megfejthetetlen volt. – Köszönöm –
mondta. – Felszabadítottál. Ha már nem vagyok elkötelezve sem a
király, sem a családom felé, akkor nyugodtan követhetem a szívem
szavát. – És akkor elment az alkonyi félhomályban, és én egyedül
maradtam a férjemmel, akit elárultam, mert felfedtem a titkát.

Hogy utána mi történt, azt Alice úrnőtől tudtam meg két nappal
később.
Apa semmit sem aludt aznap éjjel. Másnap reggel, a reggelinél
rejtélyesen kijelentette, hogy ha valaki azt látja, hogy mindaz,
aminek a fennmaradásáért küzdött, az ő saját hibájának
köszönhetően egyre csak hanyatlik, és darabokra hullik körülötte,
akkor annak a valakinek abba kell hagynia azt a dolgot, a háttérbe
kell húzódnia és másképpen szolgálni Istent.
– Aztán délután hazajött a városból – mesélte el Alice úrnő,
zavartan pislogva, tőle szokatlan, szomorkás hangon. – Éppen
akkor értem vissza a templomból, amikor megérkezett. A királynál
volt és lemondott, de nem tudta, hogyan mondja el a hírt. Életének
túlnyomó részében szerepet kellett játszania, talán ezért nem
tanulta meg, hogyan legyen egyenes és közvetlen a családjával,
nem igaz? Szóval nem mondta el, inkább tréfálkozni kezdett.
Megemelte előttem a kalapját, és azt mondta: „Kedvére való lenne
Úrnőmnek, hogy a rendelkezésére álljak, most, hogy uram
elbocsátott?” Nyomban kitaláltam, persze. Épp elég ideje ismerem,
tudom, hogy olyankor szokott viccelődni, amikor bajban van.
Akkor is rájöttem volna, ha Henry Pattinson, aki szintén
megértette, nem kezdett volna ugrándozni meg cigánykereket
hányni, miközben azt skandálta, az idióta bolondja, hogy „Volt
kancellár nincs kancellár”.

Két napra rá John és én, a család többi tagjával együtt,

meghívást kaptunk Chelsea-be. Kiderült, hogy amikor apa
ünnepélyesen átnyújtotta a hivatali pecsétjét, a király egy rövid
méltató beszédben köszönte meg eddigi munkáját, és engedélyezte
a számára, hogy a továbbiakban Isten szolgálatának szentelje az
életét. Apa végül is ezt kérte, ezt maga mondta. De Henrik
kimutatta elégedetlenségét. A szolgálataiért apa nem részesült
semmilyen jutalomban. Üres kézzel távozott a York Place-ből.
Abból a gyakorlati megfontolásból hívtak össze bennünket
Chelsea-be, hogy megbeszéljük a család megváltozott anyagi
helyzetét.

John már két napja nem aludt az ágyamban. Nappal a Szent

Istvánban imádkozott, legtöbbször elfelejtett hazajönni, enni;
bujkált előlem, tekintetében a megsebzett vadállat mérhetetlen
fájdalma tükröződött.
A bűntudattól elgyötörtén járkáltam a házban, utáltam magam
és borzalommal töltött el, amit tettem. Elárultam a férjem titkát,
tönkretettem az életét, és miért is? Hitvány bosszúvágyból. Most,
hogy kénytelen voltam szembesülni önmagammal, egyáltalán nem
tetszett, amit láttam. Talán kevésbé voltam kegyetlen, mint apa?
Vagy kevésbé ostoba és meggondolatlan, mint John? Hát nem.
Bosszúszomjas szörnyeteg voltam. Bárcsak meg nem történtté
tehetném a dolgot – sírdogáltam John szobájának ajtaja előtt. –
Bármit megadnék érte. Bocsáss meg. Ne haragudj. Nem akartalak
bántani. Szeretlek.
 Minden könyörgésem, megalázkodásom, fogadkozásom
ellenére John nem bocsátott meg.
– Nincs semmi baj – mondogatta állandóan, de nem nyitotta ki
az ajtaját. – Magamtól is rájöhettem volna, mennyire fontos lett
volna megmondani neki. Tudnom kellett volna. Mert előbb-utóbb
úgyis kiderült volna. Ne gyötörd magad.
Kedves volt; sokkal kedvesebb, mint én, pedig halálosan
elkeseredett. De nem gondolta komolyan, hogy „nincs semmi baj”.
A hangja elárulta – összetörtem a szívét.
Arra a kis levélkére sem jött semmilyen válasz, amit apának
írtam kétségbeesésemben; ezt írtam benne: Apa, ne haragudj,
igazad van, nem értettem meg, csak egy buta kislány vagyok,
kérlek, bocsáss meg nekem.

A többiek közül senki sem tudott az apával való

összetűzésemről. Az első, akit megláttam, amikor kiléptünk a
partra Chelsea-ben, egyórányi teljes csendben töltött hajóutat
követően, Will Roper volt, Margaret férje; szőke lobonca kócosán
hullott a vállára, a szeme alatt sötét karikák, bájos, fiatal arcát
eltorzította a feszültség. Mindkettőnkbe belekarolt, valamiféle
kompromisszum gyanánt, hiszen a Parlament tagjaként
komolyságot kellett magára erőltetnie, de nehezen vetkőzte le
kölyökkutyához hasonlatos élénkségét. Nem bántam. A jelenléte
kitöltötte a John és köztem húzódó űrt.
– A vacsoránál beszédet akar intézni hozzánk. Nagyon
megértőnek kell lennetek – suttogott Will, de gyakorlatilag
mindenki suttogott, ébredtem rá, amikor beértünk a házba, és
mindenki csak mint „ő”-t emlegette apát, senki sem mondta ki a
nevét –, mert nagy bátorságra vall, amit tett. De nehezen viseli.
Már arról is beszélt, hogy mártír akar lenni; azt mondja, hogy ha
azt látná, a felesége és a gyermekei jóindulattal viszonyulnának a
jó ügy érdekében tett erőfeszítéseihez, és támogatnák az
önfeláldozását, akkor dalolva menne a halálba. – Will a fejét
csóválta, amely ugyan egy fiatalember feje volt, de olyan bölcs és
érzékeny, mint egy tapasztalt öregemberé. – Nagyon is meg tudom
érteni az álláspontját, természetesen – tette hozzá rejtélyesen.
Mindenki ott volt az asztalnál (Elizabethet kivéve, aki
Shropshire-ben volt a gyerekeivel; de William Dauncey ott ült az
asztal végén, a csapott állával és a szokásos, kissé bárgyú
arckifejezésével, de a szeme most is ugyanolyan élénken és éberen
csillogott, mint mindig). Mindenkinek vörös volt a szeme, a sápadt
arcokon mind ugyanaz a kifejezéstelen bambaság ült. Még Cecily
is abbahagyta a vihogást, és erősen szorította Giles Heron kezét.
És amikor az ifjabb John – aki már rég elvette a bájos Anne-t, de
amióta apának egyre kisebb lett a mozgástere, hogy egyengesse a
fia karrierjét, otthon lakott –, amikor azt hitte, hogy senki sem
látja, a homlokához emelte a kezét, elérzékenyülve láttam, hogy
Anne a tarsolyába nyúl, és óvatosan a kezébe csúsztat egy
aprócska, verbénacseppekkel átitatott zsebkendőt. Én tanítottam
meg rá, hogy így enyhítse John kínzó fejfájását. Egyszóval a
férjem meg én nem ríttunk ki a többiek közül, így nem kellett
magyarázkodnunk szokatlan komorságunk miatt.
Elfacsarodott a szívem apa láttán, aki az asztalfőn ült Margaret
és Alice úrnő között, noha minden mozdulatával és gesztusával
azon igyekezett, hogy ugyanolyan kedvesnek és figyelmesnek
mutatkozzon, mint mindig. Udvariasan bólogatott, amikor
Margaret a gyerekeiről mesélt, Alice úrnőnek saját kezűleg
válogatta ki a legfinomabb falatokat. Csak akkor láttam, valójában
mennyire gondterhelt, amikor ránk emelte a tekintetét. Talán
mégsem távolodott el tőlem teljesen, futott végig rajtam egy
halvány remény.
Felállt és odajött hozzánk. – Isten hozott – mondta szívélyesen,
és a helyünkre vezetett bennünket. – Drága gyermekeim.
Köszönöm mindkettőtöknek, hogy eljöttetek. – Kihúzta nekem a
széket, és halkan azt mondta. – Köszönöm az üzenetet, de nincs
miért szabadkoznod. Segítettél meghozni egy döntést, amit
feltehetően már jóval korábban meg kellett volna hoznom. Van az
úgy, hogy egyetlen apró lökés tereli az embert a helyes irányba.
Nagyra értékelem az őszinteségedet.
Megsimogatta a hátamat, aztán odahajolt Johnhoz, segített neki
kényelmesen elhelyezkedni, és a fülébe súgott valamit, és alig
néztem körül, észrevettem, hogy már az a néhány szó is elegendő
volt ahhoz, hogy úgy érezze, bűnbocsánatot nyert. Apa szép
nyugodtan visszament a helyére. Mikor egy pillanattal később egy
kéz megszorította a kezemet az asztal alatt, gyengéden
viszonoztam a szorítást, és hosszú idő óta először éreztem úgy,
hogy John szemében, talán, a megbocsátás szikráját láttam
megvillanni.
A vacsora szerény volt, az ételek egyszerűek. Nem volt bor az
asztalon, csak gyenge sör és víz, és csupán három vagy négy
fogást szolgáltak fel. Apa megköszörülte a torkát, hogy
odafigyeljünk rá – ami nem volt nehéz, hiszen amúgy is mindenki
egész idő alatt lopva őt fürkészte –, és miután elmondta az asztali
imát, és csend lett, így folytatta, olyan könnyedén, ahogy csak tőle
tellett. – Azt hiszem, mindannyian tudjátok, hogy hoztam egy
döntést, és ez azzal is jár, hogy a jövedelmem is megcsappan.
Azért hívtam össze ma a gyermekeimet – mert én mindenkit
közületek az édes gyermekemnek tartok –, hogy tanácsot kérjek
tőlük, miképpen folytassuk tovább az életünket, hogy együtt
maradhassunk.
Mind ez idáig nem is gondolkoztam a pénzen, de apának igaza
volt; mindannyian kaptunk járadékot apától, és mindkét Will
Chelsea-ben töltötte a hét felét. Egyikünk sem tudta, mit is
válaszoljunk. Én Margaretre néztem, láttam, hogy Will Dauncey-
ra néz, aki Will Roperre nézett, az meg Johnra. Alice úrnő, aki,
felfigyeltem rá, nagyon egyszerű, dísztelen ruhát viselt, és alig volt
rajta ékszer, egy kenyérdarabkát morzsolgatott. Apa végignézett a
gyászos arcokon, és a tekintetében olyan mély gyengédség ült,
hogy egy pillanatra felmerült bennem, talán titokban őszintén örül
a megváltozott körülményeknek.
– Nos, hadd osszam meg veletek a gondolataimat – folytatta.
– Nem kell aggódnotok: nem jutottunk koldusbotra. Csupán
mértékletesebben kell élnünk. Azok, akik megengedhetik
maguknak, esetleg hozzájárulhatnak a háztartás költségeihez. És
azzal is sokat megtakaríthatunk, ha fokozatosan megtanulunk
szerényebben étkezni. – A szemem sarkából észrevettem, hogy
Will Dauncey a könyökével odébb tolja a húsostálat.
– Annyi bizonyos, hogy magam is nyugodalmasabb életvitelre
vágyom – folytatta apa, témát váltva. – Időnként szúró fájdalmat
érzek a mellkasomban; az orvosok már évek óta mondogatják,
hogy túlerőltetem magam.
Will Dauncey megragadta az alkalmat, és szertartásos
udvariassággal a lényegre tért. – Megkérdezhetem, hogy mik a
terveid, Sir? – kérdezte mosolyogva, és meghajtotta a fejét.
 – Nos, én… – mondta apa, mintha a gondolatait rendezgetné –
többet fogok imádkozni, és többet fogok írni… Részt veszek a
körmenetekben a chelsea-i plébániatemplomban… és,
remélhetőleg, sokkal többet fogok találkozni veletek.
Aztán amilyen kedvesen csak képes volt rá, rámosolygott Will
Dauncey-ra, és szívének minden melegségével viszonozta a
főhajtását.
Margaret korán felállt az asztaltól. Néhány perc múlva
utánamentem; tudtam, hogy neki is jólesne, ha valakivel
megoszthatná a fájdalmát. Bekopogtam a szobája ajtaján, és meg
sem várva a választ, benyitottam. – Ki az? – kérdezte élesebb
hangon, mint vártam. A kandalló előtt térdelt, és egy rózsamintás
mosdótálban egy rongyot sikált. – Á, te vagy az, Meg – pattant fel
gyorsan, és eltakarta előlem a lavórt.
Félrefordítottam a fejem. – Elnézést – mondtam mély
zavarban, abban a hitben, hogy a havikötőjét mossa, és azon
tűnődtem, vajon miért nem bízta ezt rá valamelyik szolgálólányra.
– Nem kellett volna így rád törnöm.
– Nincs semmi baj, nem bánom, ha látod – mondta
megkönnyebbülve. – Tudod, ezt mindig én csináltam, amikor még
itt laktunk. És most annyira tehetetlennek éreztem magam,
gondoltam, legalább ebben segíthetek egy kicsit apának. De, légy
szíves, ne mondd el senkinek. Rosszulesne neki.
Belebámultam az edénybe. Akkor láttam, hogy az a
szövetdarab egy durva szövésű darócing. Apa ciliciuma14 volt az.
Sírás fojtogatta a torkomat. Azt kívántam, bárcsak én volnék a
nagylelkű, aranyszívű Margaret, aki évekig titokban végezte ezt a
nehéz házimunkát, hogy megkönnyítse apa vezeklését, és nem az,
aki vagyok, az alattomos kis settenkedő, aki apa távollétében az
íróasztalában kutat és borzadállyal hőköl vissza a korbács és a
dühödt hangvételű írások láttán. – Drágaságom – mondtam, és
összeölelkeztünk, elsírtuk magunkat, és egy idő után a könnyeink
egybefolytak az orcáinkon.
– Te mit gondolsz, valóban csak a pénz miatt aggódik? –
kérdeztem meg, amikor már egymás mellett ültünk a padlón, a
kandalló előtt.

14
A remeték és vezeklők csuhája (latin).
 – Nem tudom – felelte. – Nem hiszem. Will azt mondja, a
püspökök ma írtak neki, és felajánlottak négyezer fontot, ha
elvállalja a védelmüket a Parlamentben. De ő csak nevetett, és azt
mondta, hogy tartsák meg a pénzüket, de felőle akár a Temzébe is
dobhatják. Azt mondta, hogy ő Isten ügyét szolgálja, nem a
püspökökét, és nem értük munkálkodik, hanem Isten nagyobb
dicsőségére.
– Tudod, mit gondolok, Meg? – folytatta. – Úgy érzem, hogy
apa megkönnyebbült, mert végre úgy élhet, ahogy mindig is
szeretett volna, és örül, hogy lekerült róla ez a nehéz teher. Ő
mindig is Istennek akarta szentelni az életét. És most, hogy
megszabadult a világi hiúságoktól, talán megteheti.
Láttam Margaret szemében az őszinte sóvárgást, és egyetértően
bólintottam. Mindketten azt szerettük volna, ha beigazolódik a
feltevése.
De, amikor meghallottam John lépteit a lépcsőn és követtem őt
a hálószobába, amelyet kijelöltek számunkra (ő nem tett
ellenvetést, de nem voltam benne biztos, hogy valóban megosztja-
e velem az ágyát, és titokban ujjongtam, hogy megtette), már nem
hittem abban, hogy apa élete alapvetően megváltozhat. Az
ablakban álltunk és nyomon követtük a gyertya fel-fellobbanó
lángját, amint lassan az Új Épület felé tartott, hogy egyedül
maradjon az imáival és a gondolataival.
– Mit gondolsz, mit fog ott csinálni ma éjjel? – puhatolóztam
óvatosan, és örömteli meglepetésként ért, amikor John
megszorította a kezemet a sötétben. Ezek szerint nem kellett attól
tartanom, hogy a szemembe vágja: ez a te műved, megkaptad, amit
akartál. – Szerinted, mire gondol? – kérdeztem rá, már jóval
bátrabban.
– Ugyanarra – felelte, gondosan ügyelve rá, hogy még
véletlenül se érezhessem ki a hangjából, talán mégis engem
hibáztat a történtekért. – Semmi sem változott. Megkérdeztem tőle.
Már el is kezdte írni a Tyndale elméleteit cáfoló könyvének a
legújabb fejezetét. Ez szenvedély nála, Meg; ez a legfontosabb
dolog az életében. Sose fogja abbahagyni az eretnekek elleni
harcot.
A sötét, csillagok és holdfény nélküli nyári éjszaka csöndjében
azon tűnődtem, vajon miféle jövő elé nézünk, és akkor eszembe
jutott valami, amit Margaret osztott meg velem bizalmasan.
Amikor aggodalmasan és szomorú szívvel arról beszélt, hogy
mostantól kezdve a mi életünk is gyökerestől megváltozik majd.
– Tudod, az az érzésem, hogy nagyon magányosak leszünk –
suttogta. – Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb az emberek,
akiket a barátainknak hittünk, elfordulnak tőlünk. Még azok is,
akik mindent apának köszönhetnek. Most jut eszembe… emlékszel
Hans mesterre, a festőre? – Mély zavarban bólintottam.
– Nos, a szobalányom azt mondja, hogy újra itt van
Londonban. Tegnap látta őt a Smithfield környékén. De úgy hírlik,
a Steelyardon lakik. Lehet, hogy tévedek, de nem hiszem, hogy a
közeljövőben számíthatunk Hans mester látogatására.
Negyedik rész

A követek
 17

Hans Holbein még látta megvillanni a patkány farkát, amint a

szürke, hosszúkás test, a gyertyalángtól megrémülve besurrant a
lyukba. A szobák szűkösek voltak és mocskosak: ragadós, rozoga
hajópadló, egy gyalulatlan asztal és két szék a kandalló mellett az
egyikben, vékony, durva szalmazsák a kezdetleges ágykereten egy
szúette láda mellett a másikban. De a Maidén Lane-en nem
számíthatott másra az ember. Nem véletlenül volt érvényben az a
hatósági rendelet, amely kimondta, hogy külföldiek csak a
Corwainer’s környékén lakhatnak. Nem volt túl sok értelme
panaszkodni. A házat az Őrült Davy, a vallási tárgyú könyvek
illegális piacának kulcsembere, a Steelyard kereskedőinek
legmegbízhatóbb londoni barátja ajánlotta neki. Itt biztonságban
volt, ráadásul a Steelyard közelében, csak az volt a baj, hogy
nyomban ráébredt, ebben a sötét odúban naponta egy óránál többet
nemigen dolgozhat megfelelő fényviszonyok mellett.
– Nincs éjjeliedény – sorolta. Az öregember sajnálkozva
bólogatott. – Nincs szőnyeg. – Még egy fogatlan, szánalmas,
bocsánatkérő vigyor. – Se tányér, se kanál.
– Hát, tönkrement mind – mondta a vállát vonogatva az öreg.
Már kicsit ingerültnek tűnt. – Semmi értelme újat venni, nem igaz,
most, hogy közel a világvége.
Holbein felkacagott, és ledobta a földre a batyuját. – Hát, addig
is, amíg eljön az Utolsó ítélet napja, pisálnom csak kell valahol,
meg enni se ártana. – mondta. – Nem igaz? – tette hozzá némi
elégedettséggel, hogy már ennyire jól elsajátította a londoni
beszédet.
Az öreg vonakodva bólintott, de hamar felderült az arca,
amikor Holbein a kezébe nyomott egy marék pénzt, amit előre
kiszámolt, és kihasználva pillanatnyi előnyét, közölte vele. – Na
hát akkor, fogd ezt, és hozass ide nekem mindent, ami kell, az
inasnak meg szólj, hogy minden reggel söpörjön fel, és hozzon
ennivalót, amikor éhes vagyok, és nem tudom, mennyibe lesz, de
egy évre kiveszem a házadat. – Az öreg csuklott egyet a
meglepetéstől, az arcán felvillanó sunyi tekintet az előbbi
patkányra emlékeztette Holbeint. Milyen hamar elfeledtette
néhány pénzérme azt a sok badarságot az ítélet napjáról, gondolta
magában.
Tizennégy öngyilkosság tizennégy nap alatt. A két hatalmas
furcsa hal, amit kifogtak a Temzéből. A Bread Streeten bezárták a
Mindenszentek templomát, a sekrestyést meg letartóztatták, mert
összeverekedett a pappal a mise közben, és összevérezték az
oltárterítőt. Alig egy óra alatt Holbein tucatnyi borzalmasnál
borzalmasabb szerencsétlenségről szerzett tudomást. Az öreg
gonosz kis szeme csak úgy villogott, közben az ajkait nyaldosta,
ahogy komoly képpel közölte. – Rossz idők jönnek, úgy ám. De
nem vagyok meglepve. Jövő tavasszal lesz ezerötszáz éve annak,
hogy az Urat megfeszítették, és Istenben elég harag gyűlt össze,
hogy lesújtson ránk, bűnösökre. És hogy jó alaposan ellássa a
bajunkat. Nincs is mit csodálkozni rajta, ahogy itt mennek a
dolgok.
Holbein úgy gondolta, hogy még mindig jobb ezt a sok
maszlagot hallgatni, mint fedél nélkül lenni Londonban. Abban
reménykedett, hogy ha sikerül úgy-ahogy berendezkednie, és a
pénz elkezd folydogálni, az öreg majd magától abbahagyja az
apokalipszisről szóló történeteit, és szépen békén hagyja őt. Volt
neki épp elég baja a világvége nélkül is.
De az öreg csak nem nyugodott. Holbein jól hallotta a
szobájából, hogy fel-alá járkál, dünnyög meg átkozódik, és
állandóan lehordja azt a szegény, nyuszi tekintetű fiúcskát, akit
mindenesként tartott. Minden napra jutott egy új sztori, amelyet
borzongással vegyes élvezettel csócsált végig, újra meg újra.
Mindenféle baljóslatú üstökösök jelentek meg. Valaki látott az
égen egy lángoló lófejet. Aztán egy égő kardot. Egy kék keresztet
a hold fölött. Ha ezek ketten rendes katolikusok lettek volna, nem
győzték volna hányni magukra a keresztet, gondolta a festő. De
ebben a házban nem volt divat keresztet vetni. Babonának
tartották. Holbein jót mulatott magában a dolgon. Pontosan
ugyanolyan ostoba, babonás bigottaknak tartotta ezeket a
titokzatoskodó lutheránusokat, mint a másik fajtát, a konzervatív
katolikusokat, akik a szegény szerencsétlen Katalin királynő fölött
sajnálkoztak, és állandóan azt a ken ti apácát emlegették, aki azt
merte mondani a királynak, hogy eszébe ne jusson elvenni azt a
szajhát. „Még egy évig se maradsz a trónon, ha megteszed, felség”
– mondta neki állítólag. „Isten szemében nem leszel király, egy
hónapig, de még egy óráig sem. És csúf véget érsz, szörnyű
halálod lesz.”
Holbein ezt a legutóbbi történetet minden áldott nap
végighallgatta a kocsmában, amióta csak tavaly tavasszal
megérkezett
Londonba és sorra megfestette a Steelyard kereskedőinek
portréit. Ősszel történt, amikor a király magával vitte Boleyn
Annát Franciaországba, hogy bemutassa őt a francia királynak,
akit arra próbált rávenni, hogy segítsen neki meggyőzni a pápát,
érvénytelenítse a házasságát. Henrik és Anna útközben megálltak
pihenni Canterburyben és sétáltak egyet a kertben. Így aztán a
kenti szentnek (vagy az „őrült apácának”, ahogy Holbein
szállásadója nevezte a nőt, és nem felejtette el közben undorodva
elhúzni a száját) nem volt nehéz belopóznia a kertbe, mert hiszen
az közvetlenül a mellett a kápolna mellett volt, ahol rendszeresen
transzba esett, és ahol kispapokból álló állandó kísérete leborult
előtte, és szorgalmasan feljegyezte minden szavát. Az apáca akkor
a király elé állt, és átkot szórt rá.
– Lehet, hogy csak a csökönyös német fafejem miatt van, de éri
csodálom őt – mondta egyik este az öregnek Holbein, amikor
megpróbálta meggyőzni, hogy más szemszögből is lehet nézni a
dolgot. – Elizabeth Bartont. Az apácát. Persze, nem tartom
szentnek. De mielőtt látomásai támadtak, csak egy egyszerű
konyhalány volt, és nézd csak meg, mi lett belőle. Mindenki róla
beszél. Az egész országban híres lett, és még csak a kisujját se
kellett megmozdítania érte. Fisher püspök zokog, amikor őt
hallgatja, mert meg van róla győződve, hogy Isten az apácán
keresztül szól hozzá. Nem rossz elégtétel néhány jóslatért cserébe.
De az öreg csak fintorgott. Ő egyáltalán nem bánta, hogy a
király újranősül, ha ez azt jelentette, hogy nyugodtan továbbra is
eljárhat Davy titkos gyülekezetébe, és nem kell tartania
letartóztatástól, ne adj’ isten kivégzéstől. – Az a nőszemély egy
sültbolond, az az őrült Barton – mondta határozottan. – Maga a
gonosz. Ő annak a rossznak a megtestesülése, ami nemsokára
eljön. Az olyanokat kéne máglyára vetni, mint ő. – És a félénk
nyuszi tekintetű inas összerezzent, és még ijedtebb arckifejezéssel
kavart egyet a levesen.
 Holbeinnek nem tartott hosszú ideig, hogy rájöjjön, az itteni
emberek ugyanúgy tele voltak aggodalommal a jövőt illetően, mint
Bázelban. Az egyetlen különbség az volt, hogy ezek itt még csak
nem is sejtették, mi vár rájuk. Csak a páni félelmet érezték, amitől
összeszorult a gyomruk és ökölbe szorult a kezük, és
aggodalmasan tekingettek az ismeretlen felé, ahonnan a fenevad
már nyújtogatta feléjük a karmait, és a tarkójukon érezték bűzös
leheletét.
Holbein sokszor elgondolkodott ezen a furcsa riadalmon
esténként, az öreg történeteit hallgatva Merlinről, a felpuffadt
tehenekről, és isten tudja még mi mindenről, és közben már a
holnapi napra gondolt, a vásznakra, a festékre, a rámára, és hogy
mennyire fog tudni haladni, annak az egy szál gyertyának a
fényében, amit az öreg hajlandó volt a rendelkezésére bocsátani.
Nem csak akkor jutott eszébe a félelem, amikor az utcán megütötte
a fülét az apokalipszisről szóló legújabb pletyka. A rémület és a
szorongás mindenütt jelen volt. Még a Hanza-kereskedők
szemében is, akiket a Steelyard magas falai mögött örökített meg a
vásznain. Georg Gisze közönyös tekintetében nem látszott félelem
azon a portrén, amelyet nemrég festett meg, de Holbein tudta,
hogy ott van. És az a félelem elárulta a festőnek, hogy ő is azok
között van, akik a tiltott könyveket csempészik az illegális piac
számára, és hogy tisztában van a következményekkel, amelyekkel
szembe kell néznie, ha a király emberei elkapják.
Valóságos felüdülés volt olyan emberekkel találkozni, akikben
nyoma sem volt ennek a rettegésnek. Kratzer a ritka kevesek közé
tartozott, két másikkal együtt, akikkel volt alkalma megismerkedni
az utóbbi egy év során. Az első Thomas Boleyn volt, immár
Wiltshire grófja – Boleyn Anna apja –, Erasmus humanista
levelezőtársainak egyike, akinek az idős filozófus ajándékba
küldte el egyik művét, és akinek joviális mosolya Holbeint egy
huncut kisfiúra emlékeztette, aki tudja, hogy előbb-utóbb meg
fogja kapni a hőn áhított ajándékot. A másik Thomas Cromwell
volt, az új ember, a király udvartartásának felemelkedőben lévő
csillaga, Thomas More ellensége, egy robbanni kész lőporos
hordó, óvatos, fürkésző apró kis szemekkel, amelyek kíváncsian
meredtek a világra. Eltökélte, hogy akkor is ő lesz a király
kancellárja, ha fél Angliát kardélre kell hánynia érte, és saját
kezűleg kell megfojtania More-t ahhoz, hogy elnyerje a hivatalát.
Cromwell őt említette meg legelőször Holbeinnek, amikor
Wiltshire elküldte hozzá, hogy tegye tiszteletét, mintegy első
lépésként a megrendelés felé vezető úton. – Igen. Holbein.
Emlékszem magára. Maga festette le More-t, ugye? – A zavaros
Temze színéhez hasonlatos szemekben egy mocsári fenevad ádáz
pillantása villant, ugyan csak egy pillanat erejéig, de az elég volt a
festőnek ahhoz, hogy elgondolkodjon rajta, vajon ő is rajta van-e a
Cromwell által megfigyeltetett személyek listáján. Holbein kihúzta
magát, felszegte a fejét, és a leghatározottabb hangon jelentette ki,
hogy „Igen”, és aztán, hogy „Nem”, amikor Cromwell
megkérdezte: „És meglátogatta már?”, és szenvtelen mosollyal
nyugtázta, amikor Cromwell megjegyezte: „Bölcs döntés. Nem az
az ember, akivel manapság jóba kell lenni.” Mintha egyetértett
volna a kijelentéssel, és nem érezte úgy, hogy gyáva vagy
megalkuvó volna, amiért valóban nem tette tiszteletét annál az
embernél, aki a legnagyobb jótevője volt, és akinek a szerencséjét
köszönhette. Holbein sose gondolta magát ijedős természetűnek.
De akkor, egy pillanatra, beléhasított a félelem.
Öreg szállásadójának borzongtató történetei lassan kezdtek az
idegeire menni. Amennyire tellett tőle, hatalmas kacajokkal díjazta
otromba tréfáit, és kellő komolysággal hárította el az öreg
nevetséges ajánlatát, hogy csatlakozzon Davy gyülekezetéhez. De
az bántotta a legjobban, hogy néha azon kapta magát, ő is az eget
fürkészi baljós üstökösök után kutatva.
– Itt kellett volna maradnod nálam – mondta neki Kratzer egy
kupa sör mellett, a saját kényelmes társalgójában, gyönyörködve
megbámulva a saját csillagászati eszközeit, amelyeket Holbein oly
élethűen ábrázolt a barátjáról készült festményén, amelyet a király
asztronómusa büszkén akasztott a főhelyre, a kandallója fölé.
A barátok a német festő eddigi legjelentősebb
megrendelésének teljesítését ünnepelték: Holbein befejezte a két
monumentális festményt, amelyek immár a Steelyard hatalmas,
tölgyfa burkolatú dísztermének falait ékesítették. A kereskedők
mottójának illusztrálása volt a feladata: az arany a csalódás atyja
és a bánatfia; aki szűkében van, szomorkodik; aki bővében van,
nyugtalankodik – amelyet két hatalmas vásznon ábrázolt, az egyik
a Gazdagság Diadalát, a másik a Szegénység Diadalát örökítette
meg. Kratzer naponta többször beugrott egy-egy ötlettel, mialatt
Holbein festett, tele energiával, sziporkázó gondolatokkal, és
mindig hozott valamit, egy flaska jóféle sört vagy valami
finomságot, és jó volt vele beszélgetni: ő volt a legkedvesebb
barátja. – Fogalmam sincs, hogy vagy képes elviselni azt a bűzös
odút – folytatta az asztronómus. – Egyébként, a szállásadód
családjának sok mindenben igaza van, ha már itt tartunk: az égbolt
tele van baljós figyelmeztetésekkel. Néha, amikor a csillagokba
nézek, magam is kezdem azt hinni, hogy itt a világvége. De nem is
erről akartam beszélni. Nálad patkányok vannak, az ég szerelmére.
Meg bolhák. Poloskák, tetvek. Poshadt sört iszol, szikkadt
kenyeret eszel.
Holbein megrázta a fejét. – Mindent mindig legalább két
oldalról kell megközelíteni – mondta kimért szertartásossággal, a
magasba emelve a mutatóujját (már elég sok sört megivott az este
folyamán). – Neked egyrészről igazad van, mert, ugye, az a hely
valóban nem egy kellemes lakás. Másrészről viszont…
– Micsoda? – kérdezte gúnyosan a másik. – Mi van
másrészről?
– Nos – hajolt előre Holbein, és teletöltötte Kratzer kupáját –,
mondjuk úgy, hogy sok minden van ott, ami kedvemre való.
Holbein nem mondhatta el Kratzernek, hogy mi az, ami
kedvére való. Senkinek sem mondhatta el. Az ő megszállottsága
olyan volt, mint egy betegség – túl személyes, túlságosan zavarba
ejtő és túl fájdalmas.
Az ő titka volt, és senki másé, hogy mire gondolt azokban a kis
szobákban éjjelente, amikor nem bírt aludni, hogy mi járt a fejében
reggelente, amikor felkelt a durva szalmazsákról és vakarózott,
meg a szemét dörzsölte; hogy miféle gondolatok rajzottak a
fejében, amikor derékig levetkőzve megmosdott a jéghideg vízben
és lesikálta a kezéről a festéket; hogy miről álmodozott éjjel-
nappal, minden áldott nap minden egyes percében, amíg úgy nem
érezte, hogy szétrobban a feje. Mindennap elsétált a nagy csatorna
nyilvános vizeldéjéhez, ami alig ötvenlépésnyire volt a St. Stephen
Walbrooktól, ahová épp a megfelelő időben kellett odaérnie, hogy
lássa őt, amikor kilép a ház kapuján, és lehajtott fejjel átkelt az
utcán, hogy bemenjen a templomba. Őt. Meget. Meg Clement
úrnőt. (Amikor kiejtette magában a férjezett vezetéknevét,
önkéntelenül is megrándult az arca, de mindig megtette, hogy a
valóság talaján maradjon.) Mialatt hosszasan várakozott, úgy téve,
mintha könnyítene magán, vagy amikor fütyörészve sétálgatott a
közelben, mintha az utcai árusok portékáit nézegetné, végig arra
figyelt a szeme sarkából, mikor jelenik meg Ő, és a sötét hajú
kisfiú, akit kézen fogva vezetett. A látvány másodjára is éppolyan
fájdalmas volt, mint amikor először megpillantotta. De nem bírta
megállni, hogy ne lássa, újra meg újra. És ez arra késztette a festőt,
hogy alaposan végiggondolja, mit is kezdjen magával, mit kezdjen
az életével.
Piszkosnak érezte magát. Elborzadt, amikor ráébredt, mi lett
belőle. Egy kukkoló, egy gyáva féreg, aki bujkál, és nem mer
szembenézni a valósággal.
Tudta ő jól, hogy nagyon is megérdemelte azokat a
szemrehányásokat, amelyekkel Erasmus illette a Kratzernek írt
leveleiben. Úgy is érezte magát, hálátlan semmirekellőnek, aki
visszaélt a belévetett bizalommal. Már régóta meg kellett volna
látogatnia More-ékat. Néha azzal vigasztalta magát, hogy Erasmus
talán nem lenne annyira dühös rá, ha tudná, miféle belső vívódás
tartja őt távol Megtol és a családjától. Szerelmes volt, és
csapdában vergődött. De azt is tudta, hogy előbb-utóbb megoldást
kell találnia.
Az Őrült Davytől sok mindenről tudomást szerzett, és a hírek
nem voltak biztatóak. Túl sokáig halogatta a látogatást, és most,
hogy More lemondott és új szelek fújtak, Holbein ismeretlen
terepre tévedt. Ezért is tűnt biztonságosabbnak a steelyardbélieken
keresztül szállást találni. Hosszasan eltűnődött rajta, vajon kockára
teheti-e új megrendelőinek jóindulatát azzal, hogy látogatást tesz
az ellenségnél, akit Thomas More-nak hívnak…
Ezért tűnt valóságos égi jelnek, jobban mondva isteni
csodának, amikor a fogatlan öregember egy szép napon azt
mondta.
– Ugye korábban More-nak dolgozott? És nála is lakott, nem
igaz? Tudja, hogy az ő lánya mentette meg ezt a fiút, amikor rájött
az izzadás? Úgy bizony, neki köszönheti az életét! – Holbein még
csak kettőt sem pislantott, amikor az egyébként hallgatag és félénk
inas arca felderült, és hirtelen ömleni kezdett belőle a szó. Az apja
meghalt az izzadásban Depfordban, aztán a családjából mindenki
meghalt, és ott maradt egyedül, és már csak arra várt, hogy Isten
magához vegye. És akkor jött a sötét hajú lady, és elvitte az
őrházba, betakargatta és megitatott vele valamilyen nagyon keserű
orvosságot. És az orvosság megmentette. Amikor reggel felébredt,
már nem érzett forróságot, a feje sem fájt, és akkor ledobta
magáról a takarót, és felkelt. Akkor még nagyon gyenge volt és
alig tudott menni, de életben volt. Akkor elindult és elgyalogolt
Londonig, és bekopogtatott a nagyapja ajtaján, aki azt hitte, hogy
halottaiból támadt fel. És akkor kezdett el járni gyülekezetbe az
öreggel, hogy hálát adjon Istennek, amiért megmenekült. Az a
hölgy nagyon jóságos lady. Kicsit szégyenlős, de nagyon kedves.
Kívülről keménynek látszik, de a szíve aranyból van. És most ő is
itt él Londonban a férjével. És ő néha el szokott menni ahhoz a
templomhoz, ami közel van ahhoz a helyhez, ahol a lady lakik, és
olyankor el szokott mondani néhány hálaadó imát érte.
– Ha akarja, megmutatom, hogy hol lakik – szaladt ki a fiú
száján, aztán nagyot nyelt, az ádámcsutkája szinte eltűnt, lesütötte
a szemét, elvörösödött és visszavedlett a félénk nyuszivá.
– Holnap reggel – mondta Holbein, és adott neki egy
aranyozott angyalkát, amitől a fiú még jobban elvörösödött.
Könnyen ment. És akkor, miután hosszú idő óta ismét látta őt,
Holbeinnek végleg inába szállt a bátorsága. Képtelen volt
odamenni hozzá és beszélni vele. (Mi lesz, ha arra kéri, hogy
látogassa meg az apját? Mit fog mondani, ha megkérdezi, mióta
van itt? Mi van, ha rájön, hogy halálosan szerelmes belé?) A
csapda bezárult és fogva tartotta Holbeint. Hónapokon keresztül
minden este úgy feküdt le, hogy másnap reggel majd úgy ébred fel,
elmúlt a fájdalom. De nem múlt el. Nem tudott dolgozni,
összpontosítani. Az öreg és a fiú jól tudták, mit művel. És
cinkosan hallgattak. A fiú soha nem mondott semmit, de Holbein
tudta, hogy ők ketten szövetségesek, hiszen titokban mindketten
Meget imádják. És ennyi elegendő volt ahhoz, hogy zokszó nélkül
végighallgassa a vén kecske sületlenségeit – hogy Henriket el
fogják űzni a királyságból, vagy hogy három éjjel és három nap
múlva a papok átveszik a hatalmat, meg hogy egy fehér oroszlán
fog végezni a királlyal, és hogy a pápa már úton van Anglia felé.
Végül is megérte. Senki mással nem oszthatta meg a titkát.
Holbein megbénult, megdermedt, fogoly volt, mint valami
gyantába kövesedett légy.
Az utóbbi időben Holbein észrevette, hogy Kratzer többször is
jóindulattal és megértően, de átható tekintettel figyeli őt.
„Engem nem versz át. Tudom, hogy titkolsz valamit.” Ez volt a
szemében. De nem ment ennél tovább. Akármennyire szókimondó
és egyenes ember is volt, Kratzer maga volt a megtestesült
diszkréció; pontosan tudta, hogy bármi gyötri is Holbeint, abba
neki nem szabad beleütnie az orrát.

Holbein Boleyn Anna királynévá koronázásának másnapján

fogott neki a kettős portrénak; a megbízást természetesen Kratzer
szerezte neki.
Kratzer a nagyhét előtt néhány nappal, egy közös ebéd során
állt elő a javaslattal. De Holbeinnek túl sok munkája volt húsvét
vasárnapja és pünkösd vasárnapja között, amikor az új királynét
Londonba kísérték a koronázásra, hogy egyáltalán ideje legyen
megfontolni egy újabb megrendelést. És olyan sok minden történt
az alatt az idő alatt. 1533. április 12-én, húsvét vasárnapján, alig
néhány nappal az után, hogy a püspökök behódoltak és semmisnek
nyilvánították a király házasságát, a Parlament elfogadta az új
törvényt, amely teljhatalommal ruházta fel a királyt. Az angol
egyház végleg elszakadt Rómától. Greenwichben kihirdették, hogy
Boleyn Anna a törvényes királyné, akit ünnepélyes külsőségek
között június első napján fognak királynévá koronázni.
Holbein legújabb megbízása is arra volt hivatott, hogy emelje a
koronázási ünnepségét fényét, amely tűzijátékokkal és más
látványosságokkal szórakoztatta London népét, legalábbis azon
keveseket, akik fanyalogva, inkább kíváncsiságból, mintsem
lelkesedésből, elmentek Greenwichbe. A megrendelés a Hanza-
szövetség kereskedőitől érkezett, akik némi vonakodás után
felvállalták, hogy finanszírozzák a Gracechurch Street sarkán álló
palotájuk elé tervezett hatalmas tablófestményt, csakhogy eleget
tegyenek a király kérésének – egyértelműen parancsának –,
miszerint a koronázásnak a lehető legnagyobb pompával kell
lebonyolódnia.
Holbein büszke volt a művére. A Parnasszust festette meg,
Helikon márványcsobogójával, amelyből rajnai bor ömlött
(egyenesen az arra járók szájába, vagy ivóedényébe, ha vittek
magukkal vagy gyorsan hazaszaladtak érte). A göndör arany-fürtű
Apolló is jól mutatott, a hegy tetején, egy bájos Kalliopéval a
lábánál, és a többi múzsával, akik körbeálltak, táncoltak és
muzsikáltak, no és persze az új királynét dicsőítő énekeket daloltak
lágyan. Kratzer, aki már olyan régóta élt Londonban, hogy
majdnem mindenkit ismert, talált egy éppen munkanélküli
fűzfapoétát, aki megírta a megfelelő verseket, epigrammákat és
tréfás rigmusokat, valamint egy valamikor jobb időket látott
írnokot, aki cikornyás aranybetűkkel le is írta azokat, az olvasni
tudók nagyobb gyönyörűségére.
Mielőtt még a városi söprögetők összeszedték volna a szemetet
az összeszorított szájjal ünneplő londoniak után, Kratzer kora
reggel beállított Holbeinhez, hogy elkísérje két fontos emberhez, a
kiemelkedő jelentőségű megbízás – hangsúlyozta ki a csillagász –
leendő modelljeihez. Kratzernek egy hatalmas zsák volt a vállán –
javaslatok a műhöz, kacsintott Holbeinre –, az arcán széles
mosoly. A két francia úriember, akiknek szerepelniük kellett a
festményen, fiatalabbak voltak Holbeinnél, a húszas éveik vége
felé jártak – az öltözékük a legfinomabb bársony és a
legcsillogóbb selyem, a bőrük hamvas, mint a friss barack, arcélük
finom és kecses, ajkukon a legelőkelőbb francia nyelv, a
címerükön pedig a lehető leghosszabb név és a lehető legmagasabb
francia nemesi titulus ékeskedett. Holbein talán megilletődött a
könnyed szívélyesség és az arisztokratikus erények eme
tobzódásától – a Bridewell-palota fogadótermének csillogó
pompájától, a gyönyörűen faragott bútoroktól, a kivételes művészi
alkotásoktól és a finoman cizellált ezüstkupáktól a hófehér
csipketerítőn de nem úgy Kratzer, aki feltétel nélkül hitt a tudás
minden társadalmi különbséget elsöprő hatalmában, ezért az
egyenrangúak magabiztosságával üdvözölte a vendéglátókat.
Kratzer valamivel mélyebben hajolt meg, és egy kicsit elegánsabb
volt a tőle megszokottnál, de oly fesztelenül viselkedett, mintha
régi barátok között volna. A franciát is folyékonyan beszélte, bár
ugyanazzal a kissé csikorgó német akcentussal, mint az angolt.
Nem érdekelte; amit mondani akart, sokkal fontosabb volt annál,
hogy milyen kiejtéssel mondja. És Holbein megfigyelte, hogy
noha a francia nemes urak nem ismerték igazán jól Kratzert,
viszonozták a közvetlenségét, és ők is régi barátként kezelték a
csillagászt. Lehet, hogy csak egy egyszerű müncheni órásmester
fia volt, de nagy tudású és tiszteletre méltó, nagyra becsült ember
lett belőle; asztronómusként már tizenöt éve állt a király
szolgálatában; Kölnben tanult és Oxfordban tanított; és olyan
barátai voltak, mint Erasmus és Pieter Gillis és Thomas More,
valamint fél Európa legismertebb tudósai.
 – Minket, négyünket a tudás szeretete forraszt egységbe –
fogalmazott könnyed eleganciával a francia király újonnan
kinevezett londoni nagykövete, Jean de Dinteville, Polisy és Bailly
de Troyes ura, a francia király udvarmestere. – Megtiszteltetés
számunkra, hogy megismerhetjük önt. – És Holbein annyira
megkönnyebbült, hogy majdnem elfelejtett meghajolni, aztán
ledobta a zsákját, majd nekifogott a készülődésnek és felmérte a
helyszínt.
– Van egypár ötletem – súgta oda Kratzer Holbeinnek, hogy a
többiek ne hallják. – Ne feledkezz meg róla, hogy el kell kérned a
zsákomat. Hoztam néhány segédeszközt.
Holbein csendesen bólintott, aztán kirakta az asztalra az
ezüsthegyű ceruzáját, a vázlatok mellé, amelyeket előre elkészített.
Már nem izzadt a tenyere. Teljesen megnyugodott.
Dinteville mellett George de Selve, Lavaur huszonöt esztendős
püspöke állt, aki nemrég érkezett Párizsból, hogy segédkezzen a
nagykövetnek lecsendesíteni Henrik dührohamait azon
alkalmakkor, amikor újra meg újra közölték vele, hogy a francia
király nem akarja befolyásolni Őszentségét, vagyis nem teheti
meg, hogy nyomást gyakoroljon a pápára a házassága
érvénytelenítésének kérdésében. („Ó, az a heves vérmérséklet! –
panaszkodott Dinteville, elegáns fejét csóválva. – Döbbenetesen
fárasztó. Nem volt olyan hét február óta, hogy ne fájt volna a
fejem.”) A követek egy hatásos, mély benyomást gyakorló
tablóval kívánták emlékezetessé tenni a küldetésüket, egy négyzet
alakú, ember nagyságú vásznat képzeltek el. Igen bőkezű jutalmat
helyeztek kilátásba. Holbein már előkészített és összeillesztett tíz
balti tölgytáblát, hogy érzékeltesse a megbízás kivételes nagy-
szerűségét. A hatalmas, két méter magas és ugyanannyi széles
négyzet már a festőállványon terpeszkedett; Kratzer gondoskodott
róla, hogy előre elszállíttassa a követek otthonába.
Holbein hagyta, hogy azok hárman beszélgessenek és
kortyolgassák a borukat, közben azon gondolkodott, miképpen
ábrázolhatná a legelőnyösebben a két francia nemesembert. A
püspök rózsás arcú, délceg férfi volt, gondozott körszakállal;
fekete bársony fejfedőt viselt, talpig érő papi talárjának csillogó
bíborbarna árnyalata az eperfa gyümölcsére emlékeztetett; a
csillogó szemű, méltóságteljes tartású nagykövet skarlátvörös ujjú,
hermelinprémmel szegélyezett, csipkekézelővel ellátott köpenyben
volt. Mindkettejükből az ellentmondást nem tűrő,
megkérdőjelezhetetlen tekintély méltósága áradt. A szemükben
értelem csillogott. Mindketten nagy tudású, olvasott, a
művészetekben járatos államférfiak voltak. Higgadtan viselkedtek,
de Holbeinnek nem csak szeme volt; megérezte a szorongásukat,
amint körbejárta őket, méricskélt, latolgatott és skicceit.
A koronázásról folyt a szó. Mindkét francia részt vett rajta a
királyi kíséret tagjaként. Az ifjú püspök küldetésének fontos részét
képezte, hogy Franciaország képviseletében jelen legyen a
szertartáson. Ha a gyermek, akit az új királyné a szíve alatt
hordott, fiú lesz – biztosítván a dinasztia fennmaradását –, a
koronázás történelmi jelentőségű eseménnyé magasztosul, és
Franciaországnak érdekében állt, hogy azon megfelelő szinten
képviseltesse magát. Holbein csak fél füllel hallgatta a
beszélgetést. Nem volt nehéz kirekeszteni a francia szavakat, azok
után, hogy olyan hosszú ideje csak angol vagy német beszédet
hallott. A vászon térbeosztását rendezgette a fejében; a nagykövet
a bal oldalon, a püspök a jobb oldalon, mindketten arccal előre,
vagyis felé; abban még nem volt biztos, miképpen érzékeltethetné
külső jegyekkel a férfiak nemesi származását és műveltségét –
még nem tudta, milyen kellékeket hozott magával Kratzer; és
persze mindenképpen szükség lesz egy memento morira.,15 valahol
a festmény alsó részén, de lehetőleg középen, hogy kellőképpen
hatásos legyen. Mégis, valahogy azt volt az érzése, hogy ez így túl
egyszerű, túl szokványos; mint egy kopott ex libris. Ennél többre
volt szüksége.
– Ő nem volt jelen, észrevették? – figyelt fel hirtelen egy
mondatra, és odakapta a fejét. – Előre megmondták, hogy nem fog
elmenni, de nem hittem volna, hogy ily vakmerően semmibe veszi
a királynét.
More-ról beszéltek. Holbein visszafojtott lélegzettel hallgatta.
– Tunstall püspöknek azt mondta, hogy nem engedhet meg
magának egy új köpenyt – mondta a francia püspök, és Holbein a
szeme sarkából látta az arcára kiülő értetlen döbbenetet; De Selve
nyilván elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki a szegénységére
hivatkozva húzza ki magát egy kötelezettség alól.

15
Emlékezz a halálra (latin).
 – Tunstall és a barátai küldtek neki némi pénzt. Az ő érdekeit
vették figyelembe, tudták, mit jelent a számára a távolmaradás.
More elfogadta a húsz fontot.
Kratzer pontosan tudta, mekkora hatalma van a pénznek;
toulouse-i fával és gascogne-i borral kereskedett (valószínűleg a
felszolgált bor is az ő pincéiből származott); ezen kívül voltak
érdekeltségei néhány jövedelmező cornwalli ércbányában is. De
Kratzer most megrázta a fejét. – More gazdag ember – jelentette
ki. – Elvből nem ment el. És van egy érdekes történet ezzel
kapcsolatban, ami közszájon forog. Talán már önök is hallották.
A franciák a fejüket rázták. Közelebb húzódtak.
– Will Ropertől hallottam a minap – fogott bele Kratzer, az
izgatottságtól enyhe pír futotta el az arcát. – Az utcán futottam
össze vele. More visszaírt Tunstallnak. Emlékeztette egy
történetre, miszerint Tiberius császár egyszer azzal a dilemmával
szembesült, hogy halálra kellett volna ítélnie egy szüzet, de nem
tehette, mert a törvény kimondta, hogy érintetlen leányt nem lehet
halálbüntetéssel sújtani. More emlékeztette Tunstallt, hogy
Tiberius tanácsadói azt javasolták a császárnak, hogy a hóhér a
kivégzés előtt nyilvánosan vegye el a leány szüzességét. More így
fejezte be a levelet: „Nem tudhatom, mikor fognak elpusztítani.
De, amikor megteszik, legalább tudni fogom, hogy megerőszakolni
nem hagytam magam.”
A három férfi egyszerre kacagott fel, aztán sóhajtottak egy
nagyot és a fejüket csóválták.
– Egy büszke és tiszteletre méltó férfiú – jelentette ki De Selve
püspök.
Vajon Kratzer miért nem mondta el ezt nekem? – tűnődött el
Holbein. – Tudja, hogy szeretem More-t és a családját. Tudja,
hogy csodálom az erkölcsi nagyságát. És akkor beléhasított a
kétely. Kratzer semmit sem tud. Ő csak azt tudja, hogy Holbein
nem ment el meglátogatni More-ékat, és felolvasta neki Erasmus
levelének azt a részét, ahol emiatt szemrehányással illeti a festőt.
De ő maga soha nem utalt rá, hogy a filozófusnak igaza van.
Lehet, hogy Kratzer gyávának hiszi őt, csak túl udvarias ahhoz,
hogy a szemébe mondja? – Holbein közelebb ment a
beszélgetőkhöz, maga előtt tartva a skiccet, mint valami pajzsot,
amely mögött elrejtőzhet.
– Veszélyes időket élünk – hallotta. Az egyik francia beszélt.
 – Ha olyan jelentőségű tudósokat, mint More, csupán azért
üldöznek, mert nem értenek egyet a kormányzat hivatalos
álláspontjával – még itt is, egy olyan országban, amelyet mindig is
a tolerancia fellegvárának tekintettem –, akkor az annak a
korszaknak a végét jelenti, amelyben felnőttünk.
Kratzer bólintott. – A bigottak győzedelmeskednek – mondta
komoran. – Mindkét oldalon…
A nagykövet fejezte be a mondatot. – És a legnagyobb
vesztesek a tudomány hívei.
Mind a hárman szomorúan csóválták a fejüket.
Holbein ismét a skiccébe temetkezett, aztán felemelte a fejét, és
az előtte álló trióra meredt. Mardosta a szégyen; most először
tudatosult benne, hogy azzal, hogy nem látogatta meg More-t azon
nyomban, amint megérkezett Angliába, kompromittálta magát.
Bebizonyította, hogy egy kishitű, nagy tettekre és nagylelkű
gesztusokra képtelen senki. A rettegők egyike. A felismerés
keserűsége szorongatta a torkát. Elbukott; elárulta azt az embert,
aki a legtöbbet tette érte, a csillogó szemű, konok állú, mézédes
hangú, briliáns koponyájú tudóst, az egyetlen angolt, akivel a
beszélgetés egy élvezetes és izgalmas kaland élményét nyújtotta.
Talán az váltotta ki, hogy kezdett ráébredni, ezek a tanult emberek
ebben a szobában mind úgy gondolják, hogy More bizonytalan
jövője egy korszak fájdalmas elmúlásának tünete, akárcsak az ő
belső nyugtalansága, amelyet oly sokáig igyekezett elnyomni
magában. De az is lehet, hogy akkor történt, amikor a püspök
kezére esett a tekintete, aki a tudomány halála fölött érzett
veszteségen tűnődve fájdalmas arckifejezéssel bíborbarna
bársonyköpenyének hajtókáját simogatta. Csak egy kósza ötlet
volt, de nem hagyta nyugodni.
– Az összes dátum közül, amelyeket az emberek a világvége
időpontjaként emlegetnek, és azok közül is, amelyekre tudós
kollégáim hívják fel a figyelmet… – mondta éppen Kratzer –,
tudják, melyiket tartják a legjelentősebbnek?
Eperfa, jutott eszébe Holbeinnek, és hirtelen izgatottság öntötte
el. Megint csak fél füllel hallgatta Kratzer csikorgó francia
mondatait. Thomas More. A koponya, amelyet Meg egyszer az
asztal alá dugott Chelsea-ben, azt használta nehezéknek az ő
veszélyes rajzaihoz, most is itt volt, pont a mögötte lévő asztalon.
Holbein még nem volt egészen biztos a dolgában, de az eufória
már hatalmába kerítette, és az mindig a nagy ötletek előjele volt.
Valahol, egyelőre még a tudatán kívül, felsejlett egy látomás: a
tudás és a tudatlanságból fakadó rettegés – egyetlen
momentumban összesűrítve, fölöttük valaminek az árnyéka, ami a
csillagokban volt elrejtve. Még az is lehet, hogy ebből nagy mű
lesz, villant át rajta.
– Egyáltalán nem az utcán hallható sok hamis dátum egyike.
Sokkal egyszerűbb. Az idei nagypéntek – folytatta Kratzer,
jelentőségteljesen a franciákra nézve, de az arcán pajkos, csintalan
mosoly ült. Egy elmélet volt, amit elő kívánt vezetni, és előre
tudta, hogy amit mondani fog, mély nyomot hagy majd a
hallgatóságában.
– Ezerötszáz évvel Krisztus halála után; a templomok
gyászban. A közös egyház utolsó napja. Egy nappal az előtt, hogy
Annát királynővé koronázzák, és Anglia örökre szakít Rómával.
Hogy én személyesen miféle Istenben hiszek, az most mellékes; a
lényeg az, hogy ez volt az a nap, amikor hagytuk eluralkodni a
sötétséget. És hogy mi lesz ebből, azt csak a Jóisten tudja.
– Kratzer – szólt közbe váratlanul Holbein, mielőtt még a
franciák valamelyike válaszolhatott volna, aztán elpirult,
elszégyellte magát a faragatlanságáért, és azt motyogta: – Elnézést
kérek, amiért félbeszakítottalak. De, mondd, megkaphatnám a
zsákodat?
Kratzer csak beleegyezően intett egyet, szinte alig figyelt
Holbeinre. Túlságosan is foglalkoztatta ez a téma. Éppen azt
kezdte el fejtegetni, hogy mit is jelentenek pontosan a mindennapi
életre vonatkoztatva az égi jelek, amelyeket áttanulmányozott.
Holbein az asztalra borította a csillagász zsákjának tartalmát, és
annyira elmélyült a gondolataiban, hogy eszébe sem jutott, a
tárgyak esetleg megsérülhetnek. Végignézett rajtuk. Kratzer
asztrolábiuma és a polihedrális napóra – ezeket egyszer már
megfestette az asztronómus portréján. Két glóbusz – egy földgömb
és egy éggömb –, valamint csillagászati eszközök, amelyeket nem
ismert. Jó. Könyvek. Nagyon jó. Egy lant, ezt majd az egyik
székre teszi. Ott volt minden, amivel tökéletesen ábrázolhatta a
magasabb rendű tudás quadriviumát: csillagászat, geometria,
aritmetika és zene, a harmónia és precizitás négy matematikailag
definiálható művészete. Minden, amire szüksége volt a kultúra és a
tudomány hatalmának dicsőítéséhez.
 Egymás mellé helyezte őket. Gondolkozott. Kioldotta a saját
zsákját és elővette a kedvenc oszmán-török szőnyegét. Általában
abba göngyölve tartotta az üvegeit, festékes tégelyeit és a dobozait.
Kiterítette az asztalon, az ujj begyeivel megsimogatta a felszínét,
és elgyönyörködött a minta csillogó rubinvörösében. Holbein az
asztal fölött függő, finoman megmunkált ezüstfeszület
Krisztusának szenvedő arca alá terítette le a szőnyeget, majd
nekilátott, hogy elhelyezze rajta a tárgyakat. Az égbolt
tanulmányozásának eszközeit a térítőként szolgáló oszmán-török
szőnyegre, a földi élet eszközeit – a lantot, a földgömböt
(természetesen úgy elfordítva, hogy Franciaországot mutassa),
Kratzer mértani értekezését és Luther énekeskönyvét az alsó polcra
tette.
Holbein lelki szemeivel már látta a nagy egészet: egy festmény,
amely mennyei és a földi lét egymásba fonódását jeleníti meg, de
nem csupán a tárgyak egyszerű ábrázolásán keresztül, hanem
sokkal kifinomultabb módon; olyan rejtett utalásokkal, amelyek
Európa legnagyobb elméit is bámulatba ejtik majd.
Holbeinnek remegett a keze. Ha ez a festmény jól sikerül – ha
megtalálja a helyes egyensúlyt a fejében kavargó ötletek és
gondolatok kavalkádjában –, jóval többet érhet el vele, mint
hírnevet és gazdagságot. Kiengesztelheti More-ékat. És még az is
lehet, talán, hogy tiszta lelkiismerettel állhat Meg elé. Olyan
hirtelen egyenesedett fel, hogy alig tudta az utolsó pillanatban
elkapni a lantot, amelyet lesodort a nagy lendületben. Az egyik húr
el is pattant. Teljesen megfeledkezett a többiekről. Ezért hőkölt
hátra, amikor három, az ámulattól tágra nyitott szempárral találta
szembe magát.

Kratzer hazakísérte Holbeint. A festő hallgatag volt és

gondterhelt. – Nézd meg – dugta oda Kratzer orra alá a vázlatot,
amint a csillagász leült az ablak melletti székre. – Erre gondoltam.
De segítened kell, hogy tökéletes legyen.
– Legalább egy sörrel igazán megkínálhatnál, nem gondolod? –
mondta egy félmosollyal Kratzer, kicsit félvállról véve a festő
lelkesedését. – Tudod, hogy jobban tudjak gondolkodni.
Holbein elnyomott magában egy szitokszót. Vett egy mély
levegőt. Kratzer még most is ragyogott az elégedettségtől, egyrészt
amiért sikerült egy fantasztikus megbízást szereznie a barátjának,
másrészt, mert intelligens emberekkel tölthette a délutánt. Fogalma
sem volt róla, hogy a munka nehezebbik része csak most
következik. – Rendben van – mondta Holbein, nyugalmat erőltetve
magára, kinyitotta az ajtót és lekiáltott a fiúnak. – Hozz nekünk
húsos lepényt és sört! – aztán odaállt Kratzer háta mögé, és
tanulmányozni kezdte a ceruzarajzot: a francia követ, De
Dinteville baloldalt, De Selve jobboldalt, középen a kétszintes
asztal a kellékekkel. Június volt, de ebbe az odúba alkonyaikor
már alig szűrődött be fény. Holbein gyertyát gyújtott. – Nézd meg
alaposan, Nicholas, mielőtt még túl sötét lesz – mondta, szinte már
könyörögve. – Mindjárt itt lesz az étel.
A festő legnagyobb örömére, a csillagász végre-valahára
megérezte a hangjában a sürgetést, komolyan bólintott, és
nekilátott, hogy alaposabban szemügyre vegye a vázlatot.
Mire a félénk nyuszi tekintetű inas megérkezett a tálcával, a két
barát már teljesen belefeledkezett a munkába. Egymással szemben
ültek az asztalnál, összedugták a fejüket, és hangosan vitatkoztak
ékes germán nyelven. Észre sem vették, amikor bejött. A tálcát
sem vették észre. A fiú kisurrant, a fejét csóválva. Hát, tényleg
igaz, amit a külföldiekről mondanak. Dölyfös és kiszámíthatatlan
népség. Még csak borravalót sem adtak.
– Ha a festményed a nagypéntekről szól, kölcsön kell kérned
néhány nagyböjti kelléket a Bridewell-kápolnából – hadarta
Kratzer. – Június van. Nem lesz ellenvetésük. Elkérhetjük például
a böjti leplet. Az lehetne a háttér. Szerintem.
Holbein bólogatott; ő nem volt ennyire gyakorlatias, de
Kratzernek igaza volt. – Igen, és a beállítással azt sugallhatjuk,
hogy a Tenebrae utolsó napja van – csapott le az ötletre. A festő a
fokozatos elsötétítésre gondolt, vagyis a sötét zsolozsmára, amely
a nagyhét első napján kezdődött, és amelynek során a pap egymás
után eloltotta a templomi gyertyákat. Aztán a legsötétebb napon,
nagypénteken, a pap fokozatosan felfedte a feszületet, amelyet
addig eltakart a böjti lepel, és megkezdődött a kereszt imádása. A
pap mezítláb ment a feszületig és arcra borult előtte. Amikor a
szertartás befejeződött, megjelenítették Krisztus temetését: a
keresztet vízzel és borral lemosták, és jelképesen a szent sírba
helyezték. Amikor elérkezett húsvét vasárnapja, vagyis Krisztus
feltámadásának a napja, a sírt jelképesen felnyitották. Holbein úgy
tervezte, hogy a böjti lepel mögötti félhomályból épphogy csak
felsejlő kereszttel fogja érzékeltetni a nézőnek a festmény
mondanivalóját.
A boldogságtól majdnem felkacagott. Aztán megrázta magát.
– De még valamit kérek tőled – közölte megjátszott
komolysággal. Körülnézett, a sör láttán meglepődött, nagyot
húzott belőle, aztán vett egy mély levegőt. – Valami olyasmit,
amiben csak te tudsz segíteni – tette hozzá. – Azt akarom, hogy
úgy állítsd be a csillagászati műszereidet, hogy azt az időt és azt a
napot mutassák, amelyikről beszélünk. A legsötétebb órát: a
délután negyedik óráját, amikor Krisztus meghalt a kereszten. –
Kratzer bólintott, mintegy jelezvén, ez nem lesz nehéz. – És meg
kell mutatnod, hogyan érzékeltessem a festményen az égitestek
befolyását annak a napnak abban az órájában, de nem az ezer évvel
ezelőttire, hanem a mostanira gondolok.
Kratzer felkapta a fejét. A sörhab bajuszt rajzolt az orra alá, de
Holbein még csak el sem mosolyodott. A csillagász arca
kifejezéstelenné vált.
– Vagyis azt akarod, hogy csináljam meg annak a napnak a
horoszkópját. Erre akarsz kilyukadni? – kérdezte Kratzer.
Alaposan megfontolta a dolgot. Tudományos körökben az a nézet
vert gyökeret, hogy magára valamit is adó humanista nem
foglalkozhat holmi nevetséges horoszkópokkal. Csakhogy, amikor
az olyan nagyságok, mint Thomas More, és korábban Pico della
Mirandola is, határozottan kijelentették, hogy az asztrológia
hiszékeny együgyűeknek való sarlatánság, sokaknak nem fért a
fejébe, hogy akkor vajon miért tulajdonítottak ugyanők olyan nagy
jelentőséget a jóslatoknak. Kratzer, a nagy többséghez hasonlóan,
kedvelte a csillagjóslást, és Holbein jól emlékezett rá, milyen nagy
gonddal tervezték meg ők ketten a greenwichi királyi palota
pavilonjának mennyezetét díszítő, a csillagokat és a bolygókat
ábrázoló freskót: tele volt asztrológiai utalásokkal. Úgyhogy nem
érte meglepetésként, amikor a csillagász elvigyorodott. – Ceruzát –
rendelkezett. Gyors kézzel felrajzolta a kvadránsokat, bennük a
tizenkét házzal, amelyekben a bolygók mozogtak, és a mindenkori
helyzetüktől függően gyakorolták jóindulatú vagy rosszindulatú
befolyásukat.
– Itt oldalt – mutatott Kratzer a bal oldalon lévő négyzet
szélére – szükséged lesz egy kiegészítő tölgyfa lapra. A feszületet
nem foglaljuk bele a kvadránsba, ha nincs ellene kifogásod. –
Holbein bólintott. Nyomban felfogta a dolog jelentőségét. Nem lett
volna okos dolog Jézus Krisztust beilleszteni egy horoszkópba.
Kratzer első vázlata az első házat ábrázolta, amely az
aszcendenssel kezdődött – a kijelölt dátum idejében a horizonton
látható csillagjeggyel –, és De Dinteville tőrjétől indult.
– Idenézz – mondta Kratzer. – Ezek a legfontosabb bolygók
állásai. Emlékezetből csináltam, később majd alaposan ki kell
dolgozni. De pontosan erre gondoltam, amikor arról beszéltem,
hogy az égbolt tele volt baljós figyelmeztetésekkel. – Holbein
közelebb húzódott.
– Csak a legfontosabb részletetek magyarázom el. Ez itt a
Mérleg: az aszcendensben áll, a második fázisban. Az első fázis
harcias, általában két dárdával a kezében álló férfialakkal
ábrázolják. De a második fázist papnak nevezik, és egy füstölővel
ábrázolják, mert azt mondják, hogy Jézus akkor született, amikor a
Mérleg a második, emelkedő fázisba ért. Egyszóval akkoriban az
emberiséget a vallás és a háborúzás foglalkoztatta leginkább.
– Ez itt a Jupiter. A Jupitert egyértelműen Jézussal kötjük
össze, mert hiszen a leghatalmasabb erejű és a legjóindulatúbb
befolyású bolygó. És látod, hogy hol áll? – mutatott a kvadráns
aljára. – Itt lent, a harmadik házban, alig háromfoknyira attól, hogy
belezuhanjon a legalacsonyabb és legsötétebb fázisba – ez a lehető
legkedvezőtlenebb pozíció, mondhatni végzetesen baljós jel.
– És végül, a Szaturnusz – mondta Kratzer. – A nyomorúság és
rosszindulat bolygója. Itt – indult el jobbra a mutatóujja –, a Rák
középső fázisában. Legfelül. A legközelebb a délponthoz. Vagyis
zenitben van, akkor, amikor Krisztus bolygója a lehető
legalacsonyabbra süllyedt – fordította egy picit oldalra a fejét
Kratzer, mint aki dicséretre vár. – A létező legsötétebb és
legbaljósabb együttállás – tette hozzá vidáman. Holbein rábámult,
bólintott; a feje csak úgy zsongott a felmerülő ötletektől.
– De van még rengeteg más is – jelentette ki Kratzer, és új
lapot vett elő. Egy hatszöget kezdett rajzolni.
Mikor a fiú, egy hordócska sörrel a kezében megjelent, hogy
elvigye a tányérokat, az asztal már tele volt a legkülönfélébb
ábrákkal és mindenféle érthetetlen krikszkrakszokkal; némelyik a
sörös kupáknak volt támasztva. Koponyás rajzokat is látott, de úgy
vette észre, hogy a legtöbb ábrán fura kétágú vonalak vannak,
amik úgy néztek ki, mint a villáscsont, és mindegyikbe bele volt
írva a huszonhetes szám. Holbein ezúttal felfigyelt a neszezésre, és
felkelt az asztaltól, hogy elővegyen a ládikájából egy pennyt: a fiú
kezébe nyomta. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a hálás inas
harmadszorra is felmásszon az emeletre, egy óra múlva, és elvigye
a sörös kupákat. A két barát, felöltözve és csizmában, ki-ki a saját
székében horkolt, a szoba pedig úgy nézett ki, mintha végigsöpört
volna rajta egy bizarr, fehér rajzlapokat hullató nyári hóvihar. A
fiú megcsóválta a fejét, eloltotta az asztali gyertyát, aztán óvatosan
kitipegett a szobából.
Kratzer és Holbein hajnalban ébredtek fel a hangos
madárcsicsergésre. Kratzer hatalmasat ásított, és akkorát
nyújtózott, hogy majdnem leesett a székről. Holbein szipákolt és
krákogott, aztán bizonytalan léptekkel odatámolygott az ágyhoz, és
úgy, ahogy volt, rázuhant a szalmazsákra, hogy végre rendesen
kipihenje magát.
De túl késő volt. Tíz perc múlva már mindketten teljesen
éberek voltak, igaz, sajgott minden porcikájuk, alig győzték
dörzsölgetni elgémberedett végtagjaikat. – Reggel van, nincs
menekvés. Menjünk, együnk valamit – motyogta álmosan Kratzer.
Valahogy feltápászkodtak. Nézték a festményt. És Holbein arca
lassan felderült – Érdemes volt sokáig fent maradni – mondta. –
Ebből lesz valami.
Olyan hangosan fütyörésztek, mialatt ledübörögtek a lépcsőn a
vázlatokkal a kezükben, hogy felébresztették a konyhai tűzhely
mellett alvó fiút. London csodaszép reggelre virradt.

Holbein rohamléptekkel haladt a festménnyel. Semmi másra

nem tudott gondolni. Kratzer olyan gyakran fordult meg a festőnél,
hogy az öreg berakott egy másik szalmazsákot is a szobába. A
páros hajnalban kelt; megmosakodtak az udvaron lévő kútnál,
aztán a piacra mentek sörért és kenyérért, amit nyomban fel is
faltak, mialatt a friss reggeli levegőből nagyokat szippantva
visszasétáltak Bridewellbe. Holbeinnek egyszerűen nem volt ideje
mindennap elmenni a St. Stephen Walbrookhoz, hogy meglesse
Meget. Igazság szerint a festő annyira belefeledkezett a munkába,
hogy néha még enni is elfelejtett. De amikor Kratzerrel
délutánonként lementek járni egyet, a rátörő éhségérzet rohamában
hatalmas étvággyal falta a kenyeret és a sajtot, amit jókora kupa
sörrel öblített le.
A követeket elbűvölte a festő és a csillagász ötletdús
találékonysága. Személyesen intézkedtek, hogy a hatalmas zöld
böjti leplet a kápolnából a házukba szállíttassák, és a helyére
akasztassák. Még ahhoz is hozzájárultak, hogy Luther német
nyelvű énekeskönyvét, Holbein a Jövel Szentlélek Úristennél
kinyitva ábrázolja a festményen, mintegy kihangsúlyozva a
korszak sarkalatos eszméjét, a vallási nézetkülönbséget.
A követeket ámulatba ejtették Kratzer magyarázatai a
hatszögekről és hatpontos alakzatokról, amelyeket Holbein
elszórtan jelenített meg a festményen. A hatszögeket egyaránt
kedvelték a csillagászok, mert a számukra a bolygók tökéletes
együttállását jelentette, és az alkimisták is, akiknek a Nappal, az
arannyal és az Oroszlán csillagjeggyel jelölt királyi fenség, és a
Holddal, az ezüsttel és a Rák csillagjeggyel azonosítható nőiesség
harmonikus egyesülését jelképezte. (Vagyis a házasságot, amelyet
a könyveikben általában három alakot, egy a kezében egy szál
virágot tartó királyt és királynőt, valamint a fölöttük a csőrében
szintén virágszálat tartó madarat összekötő hatágú csillaggal
illusztráltak.) Holbein a követek lába alá megfestett, a
westminsteri apátság márványpadlójának mozaikját megjelenítő
részen helyezte el az alakzatait. A központi hatszög – az a hely,
amelyen a királyt a megkoronázásakor megszállja a Szentlélek – a
hat napot jelképezte, amely alatt Isten megteremtette a világot.
Holbein a teremtés tökéletességét megtestesítő hatszöge azt az
üzenetet hordozta, hogy az emberiségnek még maradt némi
halvány reménye az üdvözülésre, ha képes lesz gyűlölködés
nélkül, keresztényi szeretettel megosztozni az egy és igaz Istenen.
A követeket lenyűgözte továbbá az a fantasztikus
találékonyság, amellyel Holbein és Kratzer a festmény
legkülönbözőbb részein alkalmazták a huszonhetes számot, illetve
a huszonhét fokos szöget – a Nap horizont feletti magasságára
utalva 1533 nagypéntekjén, délután négy órakor, vagyis a
kereszthalál időpontjában.
Holbein még alig néhány hete dolgozott a festményen, de a
táblát máris hatalmas kiterjedésű színfoltok borították, és a püspök
talárjának vörös alapszíne már majdnem megszáradt. Akkor került
szóba az a bizonyos ötlet. Utóbb visszagondolva, Holbein nem
igazán tudta eldönteni, hogy kinek a fejéből pattant ki. Talán akkor
történt, amikor De Dinteville-t éppen elhívták valamilyen
tanácskozásra a királyhoz, de az is lehet, hogy orvosnál volt, ami
elég gyakran megesett, úgyhogy az biztos, hogy hárman voltak és
élénk beszélgetésbe merültek, amikor az ötlet felmerült. Egyszóval
mindhárman hozzájárultak. A közös munka, az egyesített szellemi
erőfeszítés csodálatos, felemelő pillanatainak egyike volt,
amelynek hangulata erősen a More-ral és Erasmusszal folytatott
eszmecseréinek izgalmára emlékeztette Holbeint. Mindazonáltal,
és ebben biztos volt, az elképzelés kivitelezésének módja az ő
agyában született meg.
Az egyik szünetben történt, amikor a követeknek némi pihenőt
engedélyezett, mert ő is belátta, hogy túl hosszú ideje állnak már
ugyanabban a merev testtartásban. – És mi lesz a memento
morival? Mi az elképzelése? – kérdezte nyújtózkodva az egyik
francia úriember, a festő már nem emlékezett rá, hogy melyik.
Holbein szeme a koponyára tévedt – az emberi elmúlás örök
jelképe. A festményt csodáló nézőt nem ártott emlékeztetni, hogy
minden, még a legmaradandóbb alkotás is múlandó, nem beszélve
a gyarló emberi testről. És persze Isten mindenhatóságára. Quod tu
es, ego fui, quod ego sum, tu eris – Voltam, mint te, leszel, mint
én. Ez volt a memento mori üzenete. Emlékezz a halálra és készülj
a halálra! Miért is ne lehetne egy koponya?
De Holbein hirtelen elbizonytalanodott. Hogy is mondta Meg?
Egy koponyánál elegánsabb megoldás. Igen. A kötél, amit végül
meg is festett a More családot ábrázoló képen, a zöld függöny
mögül kandikált ki. De Holbein ezt a festményt legelőször éppen
More-nak akarta megmutatni, mintegy igazolásul, illetve
bocsánatkérésnek szánva, amiért nem jelentkezett nála korábban.
Lehet, hogy egy koponya mégis túl triviális, azzal senkire sem
gyakorolna mély benyomást? Sőt még az is lehet, hogy a követek
titokban kinevetnék a háta mögött, ha egy ilyen elcsépelt ötlettel
állna elő…
Holbein tétovázott.
A püspök szólalt meg elsőnek. Erre nagyon jól emlékezett. –
Feltételezem, hogy egy olyan élénk képzelőerővel rendelkező
művész, mint ön, egészen biztosan egy egészen kivételes,
szokatlan és feltűnő memento morival akar kirukkolni, amire
büszke lehet – mondta választékos udvariassággal. Ez biztatóan
hangzott, és Holbein lecsapott a lehetőségre.
– A titkaival együtt… bármennyit is emlegetjük a vallási és a
szellemi vonatkozásokat… ez egy nagyon is világi festmény –
mondta Holbein megválogatva a szavakat, de érezte, hogy
tabutémához közelít, és óvatosnak kell lennie. – A kép témája két
igen előkelő nemesember… páratlan tudásuk és magas rangjuk
önmagában mély benyomást gyakorol a nézőre, de…
Holbein igazából maga sem tudta, hová akar kilyukadni.
– Nem tudja, hogyan mondja el – viselhetünk bármilyen
nemesi rangot és pompás öltözéket, nekünk is meg kell halnunk
egyszer, nem igaz? – mondta De Selve, és fiatal arcán jóindulatú
mosoly ömlött el. – De kedves Hans mester, ne hagyja magát
tévútra vezetni a külsőségek által. A kollégám nevében nem
nyilatkozhatok, de ami engem illet, soha nem feledkezem meg
arról, hogy egy napon találkoznom kell a teremtőmmel. A földi
élet, végül is, a barlangban leláncolt emberé, aki a valóságot a
falon látott árnyékokkal azonosítja. Én azt szeretném, ha ön a
filozófus szerepét játszaná el, aki kijön a barlangból, hogy ne csak
a valóság árnyékát lássa.
A püspök, Holbein legnagyobb elképedésére, elnevette magát.
– Látja, Hans mester. Mostanáig a festménye csak két olyan
embert ábrázolt, akik a barlang falán bámulnak egy
aranycsillogású árnyékot, és azt valóságnak hiszik. Nézzen meg
bennünket alaposan! – és akkor a püspök fogta magát, egészen
közel ment Holbeinhez, és rábökött De Dinteville finoman cizellált
aranytőrére és a drágakövekre – a kivételes kegy megkülönböztető
jegyeire amelyek a csuklóján, a sapkáján és a gallérján csillogtak.
Maga sem tudta, hogy merészelte, de Holbein is elnevette
magát. Megkönnyebbülten jegyezte meg. – Igaz. Ennél
grandiózusabb már nem is lehetne.
– Na hát akkor – folytatta a püspök. – Az lenne az igazán jó
memento mori, amelyik a legteljesebb mértékben a háttérbe
szorítana, beárnyékolna bennünket. Amelyik arra emlékeztetne
bennünket, hogy a földi hiúságok mögött Isten ránk vár. És az ön
munkája olyan élénken, annyira szellemesen és valósághűen
ábrázol kettőnket, a barlangban csücsülő embereket, hogy igencsak
meg kell majd erőltetnie magát, ha olyasmit akar találni, amivel
eltüntethet bennünket a képről.
 A püspök lassan visszament a helyére. – Nos, fölöttébb
érdekel, hogy mivel fog előjönni – tette hozzá mintegy mellékesen.
– Biztosítom róla, hogy bármi lesz az, nem fogok megsértődni.
Alig várom, hogy megismerhessem ifjú elméjének legújabb
sziporkáját.
És akkor Kratzer lépett elő, akkora lendülettel, hogy Holbein
azonnal tudta, valami egészen döbbenetes ötlete támadt.
– Tudom – kapta fel a koponyát. – Legalábbis azt hiszem.
Vissza kell térnünk a huszonhét fokos szöghöz.
– Nézd – folytatta. Nem igazán tudott rajzolni, de a szögmérés
a vérében volt. Elővette Holbein skiccfüzetét, és felvázolta rá a
festmény főbb alakjait – a két követet, az asztalt, amire két oldalról
rákönyökölnek, és a különböző tárgyakat körülöttük. Aztán egy
vízszintes felezővonalat húzott a rajzra. – Ez az alsó rész, ez a
fölső rész. – Elővett egy szögmérőt, méricskélt egy kicsit, aztán a
vízszintes vonal közepétől húzott egy egyenest a kép bal felső
sarkáig – az eredmény egy tortaszeletre emlékeztetett. A vonal
pontosan a zöld böjti lepel mögött felsejlő feszületig ért.
– Tudtam, hogy jó lesz – mondta elégedetten. – És most
elmagyarázom a lényeget. Ha a festmény jobb oldala elé állsz, és a
szemeddel követed a vonalat, a feszületed látod – Isten reményét, a
megváltást, az örökkévalóságot, még akkor is, ha beárnyékolja a
kétely. Ennek a visszatükröződése kell hogy érvényesüljön a te
memento morálban. Valami, amit akkor látsz meg, ha ugyanebből
a pontból lefelé nézel; ugyanannak a szögnek a visszatükröződése.
A remény és a megváltás ellentéte. Valahol… itt – és az előbbi
vonalat lefelé folytatva – a másik tortaszelet – valahol a két
központi alak lába alatt fejeződött be.
– Hogy őszinte legyek – mondta Holbein, és egyre inkább úgy
érezte, hogy kikristályosodik előtte a kép, és már támadt is egy
ötlete, hogyan valósíthatja meg –, úgy gondolom, hogy a célnak
leginkább egy koponya felel meg.
De nem egy egyszerű koponya, hagyományos módon
megfestve. Holbein már majdnem biztos volt benne, hogy tudja,
mit fog csinálni. Magában hálát adott Istennek és az apjának,
amiért ennek a mesterségnek minden fortélyát és minden apró
trükkjét elsajátította a tanulóévek alatt.
Felfüggesztették a munkát. Az egyik szolgát elküldték, hogy
hozzon egy vékonyra csiszolt ólomüveget. A püspök már rég
visszavonulhatott volna a könyvtárba, de látta a másik kettő
izgatottságát, és nem akart lemaradni egy esetleges szenzációs
megoldásról.
Megérkezett a szolga az üveggel. Holbein kikeverte a
koponyaábrázolásokhoz használt barnát, szürkét és hamuszín
árnyalatot. Bizseregtek az ujjai, alig várta, hogy belefoghasson.
Lassan és óvatosan ráfestette az üvegre a szemgödröket, az
orrüreget, az állkapcsot. Majdnem elkáromkodta magát
türelmetlenségében, amíg arra várt, hogy megszáradjon a festék.
Kratzer és a püspök, akik nem akarták megzavarni a ténykedését,
visszahúzódtak az ablakhoz, és halkan beszélgettek.
– Van itt egy gyertya? – kérdezte Holbein, odament az
ablakhoz, és behúzta a vastag bársonyfüggönyöket.
A félhomályban visszament a táblához, és kimérte a huszonhét
fokos szöget a középponttól a bal felső sarokban lévő feszületig.
Utána kimérte ugyanezt a szöget a kiindulóponttól lefelé, majd
szabad kézzel, a legeslegvékonyabb ecsettel (végül is nem hiába
nevezték Apellesnek) egy tökéletesen egyenes vonalat húzott
egészen a kép bal alsó sarkáig.
Meggyújtotta a gyertyát. – Fogd – nyomta Kratzer kezébe. A
csillagász meg sem mert mukkanni. Holbein a festmény elé tartotta
az üveget, pontosan huszonhét fokos szögben. – Hozd a gyertyát
egészen közel az üveghez – mondta. Kratzer engedelmeskedett. A
püspök közelebb húzódott.
– Nézzék – mondta Holbein. A másik kettő levegőért
kapkodott. És ott volt: a legtitokzatosabb memento mori, amit
valaha láttak. Egy rejtélyes, szinte lebegő, kicsit ijesztő és enyhén
fenyegetőnek tűnő elnyújtott forma, amely az éjszaka sötétjének
rejtelmességét idézte. És amikor a néző szeme hozzászokott a
látványhoz és lejjebb vándorolt, elérve azt a pontot, amelyből
nézve a koponya az eredeti formájában vált láthatóvá, akkor
hirtelen, a festmény két főalakja – a követek – jelentéktelen
kétdimenziós pöttyökké homályosultak, és a memento mori egy
bizarr, provokatív kirakóssá változott. A nézőben tudatosult, hogy
egy szent misztérium részese – a szemet valamilyen láthatatlan erő
önkéntelenül is felfelé vonzotta, az örök élet lehetőségének alig
felsejlő, fájdalmas látomása felé, majd ismét le, az elkerülhetetlen
halál eltorzított és borzongtató bizonyosságának legmélyére.
 Kratzer megdermedt, aztán diadalmasan elvigyorodott. – Oui,
oui, oui! Ez tényleg működik. Ez lesz a világ legérdekesebb és
legszokatlanabb festménye! Barátom, te egy zseni vagy!
Egy győzelemittas pillanatig Holbein tudta is. A Kratzer által
javasolt részletek, tárgyak, ötletek mind egyetlen üzenet hordoztak
– egy olyan világ jött létre, amely a vallás egységének harmóniáját
megbontva az egymás ellen acsarkodó frakciók prédájaként hullott
darabokra. Holbein az Isten által teremtett univerzum
megosztottságának fájdalmas történetét beszélte el.
Meglátta a mélyebb igazságot, és felfedte azt.
Már késő este volt, amikor Holbein, miután Kratzerrel egy sör
mellett megünnepelték a győzelmet, lassan hazafelé bandukolt a
Ludgate Hillen. – Ma éjjel már nem lesz szükséged a társaságomra
– mondta Kratzer, kissé megkönnyebbülve, hogy végre a saját
ágyában aludhat, és tiszta ruhába bújhat –, gyakorlatilag a
festmény minden részletét sikerült megoldanunk. – Ezzel
megölelgette a festőt, és elsétált a folyóparti kocsma felé.
Holbein a részegek kurjongatását és a csalogányok édes énekét
hallgatta, és dalra fakadt ő is – belül. Muzsikált a lelke.
Senki sem vette észre, gondolta magában elégedetten, a sok
jelkép között a legegyszerűbbet, a legszembetűnőbbet, talán mert
annyira nyilvánvaló volt. A festmény alapszerkezetét képező
minden egyes sokszög minden egyes átlója egyetlen irányba
mutatott – De Selve barnáslila színű talárjára. És Holbein terve
sikerült. Még senki sem sejthette, de minden szem egyetlen pontra
irányul majd, arra, amellyel örök emléket állított Thomas More-
nak, latinul Márusnak, mert a tudós kertjében pompázó és családi
címerében ékeskedő eperfa gyümölcsének jellegzetes színe őt
jelképezte. És a memento mori azt is jelenthette, hogy „emlékezz
Morusra”. Ez a festmény a legtökéletesebb munka, ami valaha is
kikerült a keze alól. Még nem jutott el odáig, hogy részletesen
végiggondolja a számos furfangos utalás és a francia nemes urak
briliáns elméjének és Kratzer csillagászati tudásának köszönhetően
a festménybe sűrített üzenetek jelentőségét, de azt tudta, hogy
remekművet alkotott. Elvigyorodott, a katedrálishoz érve kicsit
lelassított, aztán egy hatalmasat, boldogságosat szippantott a
fűszeres, langyos nyári levegőből.
Eleinte nem vette észre a magas, köpenyes, karcsú alakot, csak
akkor figyelt fel rá, amikor befordult a Maidén Line-ra. Nyári
éjszakákon nem volt szokatlan dolog egy magányosan sétáló
járókelő; ő is megtette néha, járt egyet, kiszellőztette a fejét. Az
illetőnek könnyű járása volt, alig hallotta a lépteit.
Már percek óta a nyomában volt. Üres volt az utca. Holbeinnek
hirtelen elege lett: semmi kedve nem volt egy akár végzetes
kimenetelű verekedéshez egy útonállóval. Támadásra készen, az
öklét emelve pördült hátra.
A csuklyás illető megállt és a szemébe nézett. Holbein szinte
megbénult. Egy női szempár meredt rá. Egy nagyon ismerős, most
valahogy mégis furcsán szokatlan szempár. Egy álmaiban látott
édes arc. Holbein levegőért kapkodott, a szíve őrülten zakatolt. Az
ajka egy szót formált, de alig jött ki hanga torkán, és szinte maga is
elcsodálkozott, milyen rekedten és mélyről hallotta a saját hangját.
– Meg…?
De mielőtt még kinyújtotta volna a karját, hogy elkapja a
vállát, az idegen, akinek az arca Meg arca volt, sarkon fordult és
elmenekült, ha jól vette ki a bizonytalan fényben, valamerre keleti
irányba. Hans Holbeinnek zúgott a feje, úgy érezte, hogy kifut a
vér az ereiből. Tényleg ő volt az, lehetséges volna? Vajon igaz
lehet? Vagy csak a részegség kábulatában hallucinált? Igen,
biztosan csak a fáradt elméje űzött vele kegyetlen játékot. Sose
fogja megtudni. Nem volt ő más, csak egy becsípett szerencsétlen
szerelmes flótás, aki magányosan bandukolt a csillagok alatt a
Maidén Line-on, és illékony árnyakat kergetett.
 18

Amikor másnap reggel megláttam a házunk közelében

őgyelegni, mintha soha el sem ment volna, minden porcikám
ujjongott. Mintha napfényben fürödtem volna meg.
Aztán majdnem hangosan felkacagtam, látván miféle helyet
választott magának, hogy megleshessen, mialatt templomba
megyek. Nagyon is jellemző volt Hans mesterre, hogy a nagy
csatorna vizeldéjénél várakozott, úgy téve, mintha csak könnyítene
magán. Azt hiszem, őszintén meg volt győződve róla, hogy egy
hölgy számára ott láthatatlanná válhat. Eszébe sem jutott, hogy
egyetlen pillantásra is méltathatok egy szükségét végző férfit. Ezen
kuncogtam, és a zsoltároskönyvem mögé rejtettem az arcomat,
amikor hosszú idő után először megpillantottam, úgy egy évvel
ezelőtt, amint hosszú vörösesszőke szempillái alól lopva figyel. De
az is lehet, hogy a nevetésem inkább a megkönnyebbülés jele volt:
hogy végre visszajött, hogy újra itt van. És most ugyan tétovázik,
tanácstalanul, mert annyira nem tud mit kezdeni a
szerencsétlenséggel, ami a családunkat érte, hogy nem mer
odajönni hozzám, megszólítani, és csak úgy egyszerűen köszönni,
de mégis itt van, és fel szeretne újítani egy régi barátságot, amely
jobb időkben köttetett, amikor az életünk még vidám és gondtalan
volt. Furán vigasztalónak találtam mulatságos látványát. Akkor
még magamnak sem vallottam be, de fokozatosan, ahogy telt-múlt
az idő, és ő hűségesen újra meg újra eljött, azon kaptam magam,
hogy reggelente, mielőtt elindulok a templomba, jobban
odafigyelek a kinézetemre. Úgy öltöztem fel, hogy elegánsabbnak
tűnjek, de egy kicsivel sóvárgóbbnak, szomorúbbnak,
soványabbnak, sápadtabbnak és elgyötörtebbnek, mint korábban;
és mélyeket sóhajtottam, amikor elmentem mellette, úgy téve,
mintha nem venném észre. A dolgok amúgy is épp elég rosszul
álltak, minden okom megvolt rá, hogy bánatos legyek; nem kellett
megjátszanom ezeket az érzéseket. De valamilyen, még magam
előtt sem teljesen tisztázott okból, megnyugtató érzés volt a tudat,
hogy valaki, aki engem néz, látja rajtam, hogyan érzek.
 Ezért nem fért a fejembe, amikor egyszer csak nem volt ott.
Egy tavaszi reggelen történt. És másnap sem volt ott, és
harmadnap sem. És nem jött többé. Kerestem, kutattam a
szememmel, és halálra rémültem az ürességtől, ami elfogott annak
gondolatára, hogy örökre elment. De akárhogy is néztem, nem
láttam többé.
Talán nem is kellett volna meglepődnöm rajta, hogy Davy
ismeri. Davy mindig mindenről tudott mindent. Egy napon hozzám
csapódott, amikor kijöttem a templomból, és éppen óvatosan,
fürkészően körülnéztem, hátha meglátom valahol a vörösesszőke
hajkoronát. – A csodálója már egy ideje elfelejtett eljönni, igaz-e?
– nézett rám kérdően, oldalra billentve a fejét. Vállat vontam,
mintha nem tudnám, miről beszél, de azért igyekeztem minél
barátságosabb képet vágni. Davy meg én az utóbbi időben alig
beszélgettünk – keveset jártam ki, és csak a legszükségesebb
dolgokat és gyógynövényeket vettem meg, mert így elkerülhettem
az esetleges kellemetlen találkozásokat; és Davy sem erőltette
különösebben a barátkozást. Talán mert apa kiesett a pikszisből,
gondoltam cinikusan. Davynek már nem volt annyira fontos, hogy
eretneket csináljon belőlem; nem voltam már annyira értékes
zsákmány És megfigyeltem, hogy Davy soha egyetlen szóval sem
említette, hogy bármit is tudna a dolgaimról, pedig elég sokszor
látott bennünket Kate-tel, ahogy a kosárral a karunkon az övéihez
igyekszünk. Még mindig ápoltam a lutheránus betegeket, igaz,
jóval ritkábban jártam el hozzájuk, mint korábban. Már nem voltak
olyan sokan közöttük, akiknek tartaniuk kellett a hatóságoktól, így
a legtöbben már nem bujkáltak. És nem akartam veszélybe sodorni
a családomat; volt épp elég bajunk így is. Ugyanakkor
semmiképpen sem akartam lemondani a meghittségről, amely
Kate-tel való kapcsolatomat jellemezte, és arról a már-már anyai
gyengédségről, amit örömteli meglepetéssel láttam felvillanni
időnként szürke szemében. Ezért olyan pácienseket kezeltem, akik
nem tartoztak Davy kis gyülekezetébe, és néha magammal vittem
Kate-et, amikor a Szent István környékén élő szegényeket ápoltam
és levest osztottam az időseknek. Mindazonáltal, megváltozott
helyzetemből adódóan egy hálás mosoly az ajánlatos óvatosság
gesztusa volt; az olyan emberek, mint mi, vagyis akik jelen
körülmények között senkire sem számíthattak, már nem
engedhették meg maguknak, hogy lekezelően bánjanak az utcai
árusokkal, még ha azok időnként pimaszul is viselkedtek.
– Hans mester, úgy értem – folytatta Davy, és nyomatékül
bólintott egyet, amikor látta, hogy az arcom rezzenéstelen marad a
név hallatán. – Holbein. – Davy olyan, mint a városi madarak,
gondoltam magamban, a verebek vagy a hollók: azok is örökké
csiripelnek meg kárognak, itt-ott elhullatnak néhány tollat,
időnként meglepően furfangosnak bizonyulnak, és a
legváratlanabb helyeken bukkannak elő. – A Maidén Line-on lakik
– intett a Szent Pál felé. – Nem is csoda, hogy nem jár erre, hisz
rengeteg dolga van mostanság. Azt beszélik, a Fleet környékén
dolgozik. A francia követeket festi. Hajnalban kel.
A francia követeket a Bridewell-palotában szállásolták el, ezt
én is tudtam, a Fleeten túl, ami elég messze esett a Maidén Line-
tól. – Oh – mondtam, és éreztem, hogy elpirulok örömömben.
Davy leszegte a fejét, és elnyomott egy mosolyt. – Hát, jó volt
magával beszélgetni, Mistress Meg – bökte meg a sipkáját, és
elbaktatott, vissza se nézett. Később sokat törtem rajta a fejem,
vajon Davy a provokátor szerepét játszotta-e az apám egyik
ellenségének megbízásából, ami egyáltalán nem volt kizárható, de
rájöttem, hogy semmi mást nem tett, minthogy közölt velem egy
megnyugtató információt. Úgyhogy nagyon úgy tűnt, hogy Davy
egészen egyszerűen csak szívességet tett nekem, mert kedvelt
engem. Persze az is lehet, hogy én voltam túl naiv…
Túl sok felkavaró dolog történt akkoriban. A tavasz teljesen
összezavarta a fejemet. Rettegtem, hogy mi lesz apával és velünk,
ha elfajulnak a dolgok. Senkivel sem tudtam megosztani a
gondolataimat, mert a régi barátaink tartották a biztonságos három
lépés távolságot, a cselédek meg a legapróbb megjegyzésre is
rögtön felmondtak, úgyhogy alig győztem újakat felvenni a régiek
helyére. John túl sokat volt távol, és a szerelmünk, amely
elveszítette régi ártatlanságát, még mindig nagyon törékeny volt,
és óvatos és hiányzott belőle a meghitt bizalom. De szerencsére a
tavaszi viharok elmúltak, és mind a ketten megpróbáltunk jók
lenni egymáshoz; én, a bűntudattól gyötörten, minden erőmmel
igyekeztem jóvátenni, amit elkövettem ellene. De nem tudtam
elűzni azt a szomorú árnyékot az arcáról. Amikor valamiért
bocsánatot kértem, ő csak kedvesen mosolygott, és azt mondta,
„Semmi baj, Meg”, vagy „Nem számít, Meg”, és csak most
ébredtem rá, mennyire szerettem a nagylelkűségét, és hogy
mennyire hiányzik a melegség, ami most eltűnt belőle.
Megpróbáltam kifinomultabb módszerekkel visszanyerni a
bizalmát. Elkészítettem helyette az orvosságait. Kihímeztem a
lepedőit és levendulát tettem a szekrényébe. És minden egyes apró
gesztusért kaptam egy tartózkodó mosolyt és egy apró, szűzies
csókot a fejemre vagy az arcomra. De, noha amióta visszajöttünk
Chelsea-ből, visszaköltözött a hálószobánkba, mindig az ágy
legszélén, a lehető legtávolabbra húzódva tőlem, az oldalára
fordulva aludt. Nem láttam bele a szívébe. A rövid beszélgetések,
amelyeket az étkezéseknél folytattunk, felszínesek vagy éppen
csak a lényegre szorítkozóak voltak. És reggelente a szokásosnál
jóval korábban ment el otthonról Butts doktorhoz, és az utóbbi
időben nem hívta be a házba esténként, hogy eldiskuráljanak egy
pohár bor mellett. Minden próbálkozásom ellenére,
reménytelennek tűnt, hogy valaha is megváltoznak a dolgok.
Ezért derült fel a szívem, amikor egyik este akaratlanul is
fültanúja voltam egy beszélgetésnek John és Butts doktor között.
Az ablakom alatt álltak éppen, és búcsúzkodtak. – Adja át
üdvözletemet a bájos feleségének, kedves fiam – hallottam az
orvos hangját. – Remélem, nem beteg? – A jó doktor valószínűleg
azért kérdezősködött, mert nem értette, hogy mi lehet az oka
annak, hogy John nem hívja be a házba; talán még az is megfordult
a fejében, hogy esetleg megsértette valamivel a tanítványát. –
Nem, szerencsére makkegészséges – felelte John a szokásos,
nyugodt, szívélyes hangján. – Persze, mindannyiunkat megviseltek
a történtek – folytatta, aztán elnevette magát, és azt mondta, talán
inkább magának, mint Butts doktornak szánva a szavait. – Tudja,
Butts doktor, arra jöttem rá, hogy a házasság egy kicsit olyan, mint
az orvoslás. Ha az ember megnyitja valakinek a szívét, mindegy,
hogy az illető egy orvos, vagy a felesége, elkerülhetetlen, hogy
fájdalomnak tegye ki magát. Megrázkódtatásoknak.
Csalódásoknak. Szerencsére, már azt is tudom, hogy a gyógyulási
folyamat is nagyon hasonló, mindkét esetben. Az embernek bíznia
kell a saját orvosságában és a tudásában, és ha elég kitartó, a végén
megtalálja a helyes gyógymódot. – Mindketten elnevették
magukat, és Butts doktor kedvesen, megértően megveregette John
vállát, aztán megfordította a lovát, és intett egyet búcsúzóul.
Felgyorsult a szívverésem. Akkor ez azt jelenti, hogy John tudja:
amint a szívén ejtett seb begyógyul, meg fog tudni bocsátani
nekem; úgy érzi, talán megtalálta a hozzám vezető utat. Hogy csak
idő kérdése az egész. – Itt az ideje, hogy meglátogasson bennünket
– kiáltott az orvos után John. – Mihamarabb.
Időközben Tommy volt az én vigaszom és büszkeségem. Már
négyéves volt; az arca, mint a hamvas őszibarack, elegáns kis
nózijában már felsejlett az apja fenséges sasorra, és megörökölte
John finom vonalú kezét is; aranyosan selypített és önfeledten
nyargalászott a kertben. De hogy lesz-e még gyermekünk, abban
már nem voltam biztos, annak ellenére, hogy John régi
szenvedélye fellángolóban volt. A csombormenta-főzet, noha igen
szerény adag volt, amelyet dühömben hajtottam fel, hogy a méhem
ne fogadhassa be a gyermekét, fájdalmas görcsökkel és váratlan
vérzésekkel bosszulta meg magát. Nem rendelkeztem elegendő
orvosi tudással ahhoz, hogy megpróbáljam kezelni magam. Abban
reménykedtem, hogy a betegségem, mint annyi minden más az
életemben, majd magától rendbe jön. Nem csoda, hogy
összezavarodtam, hisz minden annyira bonyolultnak tűnt.
Talán ezért hiányozott annyira Hans mester látványa, amint a
sarok mögül izgatottan lesi, mikor bukkanok fel, és ezért mentem
el a Maidén Line-ra akkor este. Az igazság az, hogy nem először
jártam ott. Sokszor előfordult, ahogy a tavasz nyárba fordult, hogy
esténként odasúgtam a lánynak: kiszellőztetem egy kicsit a fejem,
ha az úr kérdezné, mondja, hogy sétálni mentem. Aztán úgy egy
óra múlva, amikor visszaértem, megpróbáltam minél
természetesebben viselkedni.
Csak a harmadik alkalommal sikerült megpillantanom, akkor is
csak széles hátát, amint belép egy ház kapuján. Attól kezdve
többször is arra sétáltam, de a legtöbbször nem jártam
szerencsével. Rengeteg időm volt. És legalább csináltam valamit;
valamit, ami életben tartotta bennem a lelket.
Igaz, mindent megtettem, nehogy véletlenül összetalálkozzak
vele az utcán. És amikor megtörtént, szinte elviselhetetlen volt.
Amikor hazarohantam, olyan erővel fogott el a szégyen, hogy
beleszédültem, már-már hányingerem volt. Kimenekültem a
kertbe, és fel-alá járkáltam a sötétben, összeszorult szívvel
hessegetve el a minduntalan rám törő emléket. Az utánam kapó
kezét. A szemét, amint a szemembe mélyed. Rekedt hangját,
amelyben összesűrűsödött a fájdalom, amikor eldadogta:
„Meg…?”
De mégis származott valami jó a dologból. Ma reggel újra
megjelent. Az ablakomból vettem észre, tíz perccel azelőtt, mielőtt
megkondult a matutinumra.16 szólító harang. Ezúttal nem bujkált.
Egyértelműen rám várt. És ahogy ott állt a ház előtt, a fejét
felszegve, pontosan olyan volt, mint régen: tagbaszakadt,
vörösesszőke, életrevaló és határozott, de a keze elárulta –
mélységes zavarban volt és mardosta a kétely; nagyon
megsajnáltam. De a szívem zakatolt és majd kiugrott a helyéből.
– Tommy, egy ilyen szép reggelen biztosan jobban örülnél, ha
korán kimehetnél játszani a kertbe, és nem kellene velem jönnöd a
templomba – mondtam ébredező, csillogó hollófekete hajú
kisfiamnak, amikor a karomba kaptam és magamhoz szorítottam
izmos kis testét.
– De én szejetek veled tempjomba menni, anyuci – tiltakozott
Tommy. – Patej nosztej kuisz én in cölisz. Máj az egészet tudom.
Homlokon csókoltam, aztán óvatosan letettem, és a szobalány
tenyerébe nyomtam a kis kezét. – Igen, tudom, nagyon jól haladsz.
De Jennyvel ma meg kell öntöznötök az almafákat – mondtam
gyorsan, egy pillanatig sem habozva. – Majd meglátod, hogy fogsz
örülni, ha jó sok alma terem rajta, és ősszel finom almás pitét
süthetünk. – Amikor leszaladtam a lépcsőn, egy pillanatra
megálltam, és megnéztem magam a tükörben: az utóbbi napok
sápadtsága eltűnt, az izgatottságtól enyhe pír futotta el az arcomat,
a szemem csillogott. Hónapok óta nem néztem ki ilyen fiatalnak és
boldognak.
Mielőtt magamhoz vettem volna a zsoltároskönyvet, rózsavizet
permeteztem a kézelőmre. Önkéntelen volt a mozdulat, esküszöm,
nem szándékosan tettem. Amikor kiléptem az ajtón, szinte úsztam
a levegőben. Magamnak sem tudtam megmagyarázni miért, de
pihekönnyűnek éreztem magam.
A templom ajtajához érve úgy tettem, mintha nem venném
észre őt. A ragyogó napfényben, csinos, hófehér csipkés
főkötőmben meredten magam elé bámultam, az arcomon áhítat ült.

16
A. m. reggel (latin). A katolikus egyházban a papi zsolozsmának egyik
reggel vagy előtte levő nap estefelé elmondandó első részét jelenti.
Nem kellett megjátszanom – erőt kellett gyűjtenem. Arra volt
szükségem, hogy néhány percig egyedül maradhassak Istennel.
És ott, a templom langymelegében, a gyertyák, a tömjén, a
szentség és a béke megnyugtató félhomályában, eldöntöttem, hogy
magabiztos leszek. Amikor kiléptem az ajtón, egyenesen a
magányos, várakozó alakra emeltem a tekintetemet, és láttam,
hogy Hans mester a haja tövéig elpirul.
– Hans mester! – kiáltottam fel, talán egy kicsit túl
tartózkodóan és színpadiasan, de a szememből sugárzó öröm
őszinte volt.
– Ön újra itt, Londonban! Micsoda meglepetés!
Sóbálvánnyá meredt. Csak széles, pirospozsgás, becsületes,
turcsi orrú arca – egy gyermeké, hasított belém hirtelen, Tommy
felnőtt változata, érzékenyültem el szinte anyai gyengédséggel –
árulta el, miféle felkavaró érzések kergették egymást a szívében. A
rettegésen és szégyenlős zaklatottságon kívül valami más is bujkált
azokban a tágra nyitott szemekben, megfeszült nyakizmokban,
megvonagló szájban, az ajkakba harapó fogak ideges
koccanásában.
Nem törődtem vele; a királyi kegy elvesztésével járó
sötétséggel való együttélés megtanított rá, hogy az emberek
állandó kompromisszumkényszerben élték az életüket: nem volt
mindegy, hogy kinek a társaságában mutatkoznak, ha nem akarták
veszélyeztetni felfelé ívelő karrierjüket; gondolniuk kellett a
jövőre, arra, hogyan kerüljék el, hogy a mások szerencsétlensége
ne hozzon bajt az ő fejükre is. Régebben, amikor a baj messzire
elkerülte a családunkat, soha nem foglalkoztam ilyen
gondolatokkal. De most, ahogy elnéztem Hans mester kínlódását,
nagyon is megértettem a helyzetét.
De hamar ráébredtem, hogy valami egészen más nyomasztja.
Amikor végre magához tért és közelebb lépett, hogy üdvözöljön,
csak a tiszta, őszinte és ártatlan örömöt láttam az arcán, és az volt
az érzésem, hogy legszívesebben átölelne, és magához szorítana.
– Meg úrnő! – mondta, és széles válla megrázkódott a
boldogságtól. A fölém tornyosuló erős testből az oly ismerős
festékszag áradt; egészen közel jött, de nem mert megérinteni. –
Azért jöttem… – dadogta és elpirult. – Azért vagyok itt… – és
akkor bíborvörös lett, és lehajtotta a fejét.
 Valamikor nagyon régen, faragatlannak, és igen, gyakran
nevetségesnek találtam az egyenességét, a nyers őszinteségét. De
amióta a saját családomban a kedvesség álcája alá rejtett
semmitmondó, üres frázisokkal és udvarias mellébeszéléssel
voltam kénytelen leplezni saját kényelmetlen kis titkaimat, még a
saját férjem, az apám és a testvéreim előtt is, és megtapasztaltam a
gyáva, sunyi tekinteteket, amelyekkel egykor kedves ismerőseink
mostanában gyorsan elfordították a fejüket vagy átmentek az utca
másik oldalára, amint megláttak közeledni, hálás örömmel
gyönyörködtem ennek az intelligens embernek a tiszta lelkében.
– Csak tréfáltam, Hans mester – mondtam gyengéden. Spontán
érzelemkitörése és zavara olyannyira magabiztossá tett, hogy még
egy kedves, biztató gesztust is megengedtem magamnak.
Megszorítottam a karját. Éreztem, ahogy az izom megremeg az
ujjaim alatt.
– Láttam önt az utcán. Már régóta tudom, hogy itt van.
Holbein arca már lángolt. Az ajka szétnyílt, de képtelen volt
megszólalni. Lehetséges, hogy csak most kezdett ráébredni, már
hónapok óta tudom, hogy leskelődik utánam? Teljes mértékben
uraltam a helyzetet; bátran rámosolyogtam.
– Úgy érti, tegnap este… a Maiden Line-on… az ön volt?
– Tegnap este? Én? – játszottam az értetlent, hogy időt nyerjek.
– A Maiden Line-on?
Először le akartam tagadni. Úgy tenni, mintha meg sem történt
volna – hát nem ezt játszottam már jó ideje? De azok a szemek
tudták. És egy ennyire nyílt beszélgetésbe vétek lett volna
belerondítani egy hazugsággal.
– Ó, te jó ég! Akkor hát ön volt az? – kérdeztem egy halvány
mosoly kíséretében. – És én meg már azt hittem, hogy egy
útonálló, és úgy megijedtem, hogy elszaladtam, hátra se néztem.
Nem hangzott túl meggyőzően. Mindketten emlékeztünk rá,
ahogy egymásba fonódott a tekintetünk. – A Szent Pálból hazafelé
tartottam, a miséről – folytattam tétován, de úgy éreztem, ez még
nem elég, úgyhogy valahogy kinyögtem –, és hallottam valakitől,
hogy ön arrafelé lakik, ezért tettem arra egy kitérőt, gondoltam,
megnézem…
Halálra rémültem az elragadtatott felismeréstől, amely lassan
felderengett az arcán.
 – Eljött megnézni, hogy hol lakom? – tört ki belőle olyan
hangosan, hogy az egyik járókelő odakapta a fejét. – Ön?
– Nos, furcsának találtam, hogy alig egy utcányira lakik tőlünk,
ráadásul már egy éve, és eszébe sem jutott meglátogatni bennünket
– vágtam vissza dacosan, visszanyerve a magabiztosságomat.
Bólintott, aztán a fejét csóválta, végül lesütötte a szemét, és
mély zavarban a csizmája orrát piszkálta a másik sarkával. – Igen
– sütött az arcáról a szégyenkezés. – Tudom. De meg tudom
magyarázni… mert ne gondolja… tudja, Erasmus megkért, hogy
amint megérkezem, látogassam meg magukat… de én azt
szerettem volna, ha előbb… szóval, összeszedem magam… és
valami nagyot alkotok… amivel elkápráztathatom önt.
Sokkal jobban bírta az angolt, mint korábban. Még egy halvány
londoni akcentusra is szert tett. És észrevettem, hogy valamelyest
elsajátította a jellegzetes angol képmutatást is: egy szóval sem
említette apa kegyvesztettségét. De majd elolvadt a szívem,
amikor ráébredtem, csupán engem akar kímélni azzal, hogy
finoman és tapintatosan kerüli ezt a fájdalmas témát.
– De most itt vagyok – jelentette ki lelkesen, akár egy farkát
csóváló kölyökkutya, és felderült az arca. Valami eszébe jutott;
bármi is volt az, tudtam, hogy az adott neki bátorságot ahhoz, hogy
elém álljon. – Eljöttem, és meg szeretnék mutatni valamit önnek.
Valamit, amit én csináltam. Egy festményt, amire büszke vagyok.
Azt hiszem, tetszeni fog önnek. Vagyis remélem, hogy tetszeni
fog. És az apjának is – tétova szünet. – És a férjének is,
természetesen – tette hozzá kelletlenül. Mély levegőt vett és
kihúzta magát. – Szeretném meghívni önt… mindannyiukat… a
szállásomra, hogy megmutassam.
A gyengédség hulláma söpört végig rajtam. – Örömmel
elmegyünk – mondtam melegen, tudván, mekkora örömöt okozok
vele. – Tényleg? Felragyogott az arca, a szemében boldogság
csillogott. Aztán megrázta magát, mintha ez az egész beszélgetés
csupán egy édes álom volna, amelyből előbb-utóbb fel kell
ébrednie, és vissza kell térnie a valóságba. Körülnézett, felnézett a
napra, egy lépésnyire eltávolodott, és egy egészen picit, mintegy
búcsúzásképpen, meghajolt.
– De Hans mester – hadartam el sietve, sajnáltam volna, ha
ilyen hamar véget érne a kellemes társalgás, amely fájdalmas
nosztalgiával idézte fel a régi szép idők közvetlenségét –, nincs
kedve betérni hozzánk és meginni velem egy pohár valamit? Olyan
sok mindent kell bepótolnunk. És annyi mindent szeretnék
kérdezni öntől – mondtam, magam is elcsodálkozva a magától
értetődő természetességen, amellyel beszéltem. (Vajon mindig is
bennem volt ez a flörtölő hajlam? – tűnődtem el ösztönösnek tűnő
kacérkodásomon.)
– Mennem kell – felelte elkomorulva, szinte bántó
nyerseséggel. Ellenszenv villant a szemében, amikor az ajtómra
nézett. Már majdnem megsértődtem, amikor eszembe jutott, hogy
talán nehezére esne szembesülni férjezett életem valóságával,
amely a mögött az ajtó mögött rejtőzött. – A munka – folytatta
szaggatottan. – És túl sokáig raboltam az idejét.
Már távolodóban volt, úgy mondta – Jó volt újra látni önt, Meg
úrnő – esetlenül. – Akkor vasárnap délben, megfelel? – És mielőtt
válaszolhattam volna, már sarkon is fordult, és olyan gyorsan
kapkodta izmos lábait, hogy már szinte futott.

Körültekintően terveztem meg a vasárnapi látogatást. Johnnak

azt mondtam, hogy apával a Szent Pálba megyünk a nagymisére.
A férjemet Tommyval hagytam otthon. Apának azt mondtam,
hogy Johnnak nagyok sok a dolga, ezért nem jöhet velünk. Csak a
gyónás után, a templomkertben szóltam apának Hans mester
meghívásáról a Maiden Line-ra. Nem szívesen vezettem félre
Johnt, de úgy gondoltam, Hans mester fesztelenebbül érezné
magát a kettőnk társaságában.
– Ő, régi barátunk, Hans Holbein! – mondta apa, azzal a
higgadt közömbösséggel, amelyet az utóbbi időben tapasztaltam a
megnyilvánulásaiban –, ez aztán a meglepetés. – Biztosan
tudomása volt róla, hogy Hans mester már megfestette az
ellenségeink, vagyis a Boleyn-kör szinte minden tagjának
portréját, bár igaz, nem zárkózott el Thomas Elyot felkérésétől
sem, aki viszont a barátunk volt. Talán ezért nem fűzött további
kommentárt a dologhoz, csak magában dünnyögött; a júliusi
verőfényben még sápadtabbnak és elgyötörtebbnek tűnt, és ez
eszembe juttatta Alice úrnő aggodalmas megjegyzéseit a mellkasi
fájdalmairól és kóros álmatlanságáról. De kérdezősködni nem
mertem, tudtam, milyen nehezen viseli méltóságának elvesztését.
 Hans mester feszültnek tűnt. Az utca sarkán várt ránk, és
felderült az arca, amikor meglátott bennünket közeledni, noha rám
alig vetett egy pillantást, és nyomban mélyen meghajolt apa előtt.
Hans mester egy pillanatra belefeledkezett apa ragyogó mosolyába
– amely most is olyan magával ragadó, aranycsillogású és
elbűvölő volt, mint azelőtt –, aztán sietősen az ajtajához kísért
bennünket. Egy rozoga lépcső vezetett a felső szintig, ahol két,
odúszerű szobát bérelt. Csendes és kihalt volt a ház, a konyhából
sem szűrődtek fel illatok. – Nincsenek itthon – mondta
magyarázatképpen, mialatt felterelt bennünket a lépcsőn –, az öreg
és a fiú, akik gondoskodnak rólam. De hagytak számunkra
ennivalót odafent.
Sajttal, kenyérrel és marhasülttel megrakott fatányérok
sorakoztak az asztalon, nagy korsó sör, az evőeszközök
kifényesítve, a karcsú vázában illatos vadvirágok. Valaki igencsak
megerőltette magát, gondoltam, hogy pótolja a női kéz hiányát. Az
étel akár tíz embernek is elegendő lett volna. Zavarba jöttem a
bőségtől: egy falat nem ment volna le a torkomon, olyan ideges
voltam, és apa, aki sohasem volt nagyétkű, az utóbbi időben szinte
alig evett. Csak Hans mester farkasétvágyában bízhattam.
Meglepődve vettem észre, hogy én vagyok az egyetlen, aki a
társasági szokások miatt aggódik. Hans mestert csak a festménye
izgatta. – Ezt szerettem volna megmutatni önnek – mondta mohón,
nem törődve a kötelező udvariassággal, és gyengéden megfogta
apa könyökét, majd szinte azonnal, amint beléptünk a szobába, a
szemközti falhoz kísérte, az ablak mellé. A tabló majdnem a teljes
falfelületet elfoglalta: hatalmas négyzet volt, ajtókeretnél is
szélesebb, embermagasságú, egy alacsony festőállványnak
támasztva.
Apa közelebb ment. A ragyogó színek valószínűtlen
emelkedtek ki a fal szürkeségéből. A kép két előkelő fiatal férfit
ábrázolt, akik egy szőnyeggel letakart polcos asztalka mellett
álltak.
Hosszú csend állt be. Alaposabban megnéztem magamnak a
festményt. Kivitelezésében jóval érettebbnek találtam, mint
bármelyik eddigi munkáját. De volt benne egy másik újdonság is,
ami szintén nagyon tetszett: Hans mester megszokott közvetlen
egyszerűségének nyoma sem volt benne; még nem tudtam
megfogalmazni, de olyan érzésem támadt, hogy a felszín alatt egy
láthatatlan hang rejtőzik, és történeteket sugdos a fülembe. A
kompozíció túlzsúfoltnak tűnt; a rengeteg részlet mellett, a kép
alján, mint egy sötét seb, valamilyen furcsa, hosszúkás árnyék
éktelenkedett.
De úgy láttam, apának nagyon tetszik. Felismerte, hogy egy
feladvány van előtte, és meg akarta fejteni. Ő is hallani vélte a
rejtélyes történeteket, és most a magyarázatokat kereste. Először
jobb oldalról vette szemügyre a képet, aztán a másik oldalról,
utána középen cövekelt le. És hirtelen felmordult, elégedetten.
Megfejtette a kirakóst. – Értem – dünnyögte halkan –, ez itt egy
koponya – mondta –, és ha a megfelelő szögből nézzük, a kép
többi része szinte teljesen a homályban marad; a franciák
árnyékokká válnak; mint Platón barlangja.
Mindannyian elcsendesedtünk; Erasmus kedvenc története járt
a fejünkben a barlangban leláncolt emberekről, akik a falon
kirajzolódó árnyékokat valóságnak hiszik. Jól emlékeztem rá, hogy
Erasmus a filozófust ahhoz az emberhez hasonlította, aki a
barlangból kilépve felismeri a nagyobb igazságot, és felfedi azt a
többiek előtt.
Apa egy ideig elmélyülten nézegette a csillagászati
mérőeszközöket, aztán odafordult Hans mesterhez, és azt mondta:
– A szögekről van szó, igaz? Ez egy csillagász műve. Lassan
elsétált a festmény előtt, a szeme fel-le járt; végül megállt a jobb
oldalán, és merően egy pontba nézett. Követtem a pillantását, és
csak akkor vettem észre – a zöld függöny mögött valami
megcsillant, egészen halványan. Éreztem az izgatottságát.
Közelebb mentem.
Egy feszület volt az. Árnyékban volt. Alig észrevehetően.
Valahogy úgy bukkant elő, mint amikor a pap nagypénteken lassan
elhúzza a böjti leplet.
Apa elismerően nézett Hans mesterre. – Asztronómus lett
önből, Hans mester – mondta, immár olyan felszabadult és
barátságos közvetlenséggel, mintha sosem múltak volna el a régi
szép idők, és a chelsea-i ház társalgójában volnánk. – És – nézett
kutatóan Hans mester szemébe – egy kicsit teológus is; és talán
csillagjós is, nemde?
Hans mester bólintott. Apa a festmény közepére koncentrált. A
két könyvre – az egyik egy német szónál volt nyitva, ha jól láttam
a dividiertnél, a másik egy német nyelvű énekeskönyv volt, egy
fuvolákkal teli tok kandikált ki alóla.
– Ugyanaz a szög – kérdezte, de inkább állításnak hangzott.
Hans mester bólintott, egyetértően, elragadtatottan. – És
ugyanebben a szögben húzódik az egyenes a koponyától a
feszületig – ez a memento morija?
Hans mester ismét bólintott, majd kiugrott a bőréből az
izgatottságtól. A rébusz megfejtése mindkettejüket felajzotta.
– Milyen szögről is van szó, tulajdonképpen?
– Egy huszonhét fokos szögről.
– És a gyászról – böjti lepel, nagypéntek, a feszület…
Apa az egyik kezét a csípőjére tette, a másikkal elmélyülten
dörzsölgette az állát. Mélyen a gondolataiba merült.
Hans mester nem bírta tovább. – A nap horizont feletti
magassága. Most, nagypénteken. Délután négykor. A kereszthalál
pillanatában – bukott ki belőle. – A koponya a nap által vetett
árnyék visszatükröződése: nem egy szokványos memento mori,
egy elegánsabb megoldás – villantott rám lopva egy apró mosolyt.
Apa elmosolyodott. Máshogyan. Nyíltabban, őszintébben. –
Nagypéntek. Most, húsvétkor, amikor kihirdették, hogy Lady
Anna… – képtelen volt kimondani a királynő szót, de megértette a
festmény titkos üzenetét. Hans mester az egyház egységének
elmúlását és a sötétséget gyászolta, amelybe az életünk
belesüllyedni látszott. Boleyn Anna felemelkedését az általunk
ismert civilizáció hanyatlásaként ábrázolta.
– Igen! – kiáltott fel Hans mester, és nem bírván tovább
türtőztetni magát, és mint a tékozló fiú, aki bűnbocsánatot nyert,
odalépett apához és hatalmas kezével megveregette a vállát. –
Tudtam, hogy meg fogja érteni.
Hogyan is gondolhattam ócskának ezt a csodás termet? Angyal
szállt át szobán, amikor helyet foglaltunk az asztalnál; a sör
mézédes és friss volt, mint a nektár. És hirtelen lehullott rólunk
minden kétely, és eltűnt a feszélyezettség, és oly felszabadultan
beszélgettünk, mint régen. Apa és Hans mester egymás szavába
vágva sorolták a sok érdekes és titokzatos részletet, a hatszögek és
átlók, az égi jelek, a csillagászati eszközök, a könyvek és
hangszerek jelentőségét. Én nemigen folytam bele a társalgásukba,
inkább jókat kuncogtam magamban Hans mester apró helyesírási
hibáin, amelyekre csak most figyeltem fel: a földgömbön Britannia
helyett Pritannia, Párizs helyett Bárizs szerepelt.
– Annak idején megígérte, hogy visszajön hozzánk, és elvégez
néhány kisebb változtatást a rólunk készített portréján, Hans
mester – dőlt hátra elégedetten apa a székében. – Emlékszik? De
az már nagyon régen volt, és félve említem meg, mert hát
időközben nagyon elfoglalt ember lett önből, talán időt sem tudna
szakítani már efféle apróságokra…
Mindannyian tisztában voltunk vele, hogy a festmény nem
szorult kiegészítésre. Nem arról a néhány lantról és székről volt
szó. Apa puhatolózott, egy további találkozás, a barátság
megújításának lehetőségét vetette fel. És Hans mesternek jólesett a
kedvessége, az arca felragyogott. Szerette apát, ez egyértelműen
látszott rajta. Én pedig annak örültem, hogy ezt ki is mutatta, és
felélesztette ebben az alig néhány hónap alatt összetöpörödött,
elszürkült, a világtól elszakadóban lévő öreg tudósban, az
apámban, a boldogság utáni vágyakozást.
De akkor hirtelen egy árnyék suhant át Hans mester arcán –
visszatért a valóságba.
– Emlékszem – mondta, de már kevésbé lelkesen –, és szívesen
elvállalom.
Nem jelölt meg időpontot. Apa nem kérdezett rá. De éreztem,
hogy szíven ütötte a dolog.
És akkor közbeszóltam, kissé meglepődve saját
merészségemen. – Talán mi ketten megállapodhatnánk egy
időpontban, Hans mester. Ne terheljük ezzel apámat. Írhatunk
egymásnak. Önnek bizonyára számos megbízása van, de talán a
nyár vége felé… – Még mindig ugyanazzal az elkomorult
arckifejezéssel meredt rám. Akarta is meg nem is. Akkor jutott
eszembe, hogy nem lenne üdvös Chelsea-ben mutatkoznia, ahol
sokan felfigyelnének a jelenlétére, és a falnak is füle van. Erre is
gondolnom kellett. – Mit szólna hozzá, ha Roperéknél ejtenénk
meg a dolgot? Margaret most Elthamban él, a palota közelében –
tettem hozzá egy hirtelen ötlettől vezérelve. – Csodaszép környék.
Well Hall a neve. Margaret egy gyönyörű kertet varázsolt oda.
Biztosan kedvét lelné benne.
Igazam volt. Megijedt. De látni akart bennünket. Az arca
kitisztult. Nagyot bólintott, és láttam, hogy apa megkönnyebbül.
 – Igen. Eltham. Írunk egymásnak – ígérte meg Hans mester, és
úgy hajolt oda hozzám, mintha legszívesebben alaposan
megropogtatná a csontjaimat köszönetképpen. – Két hét alatt
befejezem a portrét. Boldogan megteszem.
Csak akkor engedtem meg magamnak, hogy szabadjára
engedjem a gondolataimat és csendes örömömet, amikor apától
elbúcsúzván, mélyen a szemembe húzva köpenyem csuklyáját,
hazafelé bandukoltam. Lelki szemeimmel felidéztem azt a másik
memento morit, amelyet Hans mester szintén beépített a
festménybe: olyan egyszerű volt és elegáns, hogy alig értettem,
miért nem is vettem észre azonnal, pedig apa iránti hódolatának és
tiszteletének nem is állíthatott volna magasztosabb emléket. A
hangsúlyos átlók, amelyek a festmény jobb oldalán
szemmagasságban lévő pontból indultak ki, és a koponyáig, majd a
feszületig húzódtak, a kép jobb sarkánál találkoztak. Egy
eperszínű, epermintás bársonytalárnál. Morus – apa kedvenc
szójátéka. Holbein nem felejtett el bennünket, még akkor sem, ha a
karrierjét a másik oldalon állókra kellett építenie, olyan emberek
kegyét keresve, akik a kezükben tartották a jövőt. A festményének
legfőbb üzenete ez volt: emlékezzetek More-ra.
Holbein apában elsősorban nem az eretnekégetőt látta, a
fanatikust, akivé vált, az embert, akit gyűlöltem. Hans mester
víziója magasabb rendű és nagylelkűbb volt. A festménye a
szellemi tolerancia eltűnőben lévő világát gyászolta, amelynek
egykor apa is részese volt. Annak ellenére, hogy hosszú ideig nem
hallatott magáról, Hans mester igaz barátunk maradt.

Annyira emelkedett hangulatba kerültem a dolgok ilyetén

alakulása folytán, hogy egyáltalán nem esett nehezemre
beszámolni Johnnak a találkozásról és a festményről. Illedelmesen,
tapintatosan, mint mindig, nem tett fel kellemetlen kérdéseket
arról, hogy mégis miképpen kerültem kapcsolatba Hans mesterrel.
– Örülök, hogy boldoggá tetted apádat – mondta, miután
végighallgatta csillogó szemmel előadott történetemet, és az
égszínkék szemek őszinte örömmel gyönyörködtek jókedvű
csacsogásomban. John szerette apát. És azt is szerette, ahogy
felülemelkedvén ellentmondásos érzéseimen, amelyeket azzal az
emberrel szemben tápláltam, aki felnevelt, képes voltam őszintén
osztozni az örömében. És ez az ő számára elég volt ahhoz, hogy
megbocsássa vagy elfelejtse: eltitkoltam előle a tervemet, amellyel
sikerült ismét összeboronálnom a festőt és apámat. Az ő helyében,
nyilallt belém egy apró tüske, én nem biztos, hogy ennyire
nagylelkűen viselkedtem volna. Túlságosan hosszú ideje nem
vettem már tudomást az ő szívbéli nagylelkűségéről, igazából
azóta, amióta elegem lett abból az enervált, lemondó, bármit-
megteszek-csak-éljünk-békében hozzáállásból, amellyel
következetesen elutasította, hogy szembenézzen a problémáinkkal,
amelyek érzésem szerint megkeserítették az életünket. De most,
valami miatt hirtelen minden olyan egyszerűnek tűnt. A boldogság
egyetlen pillanata elég volt hozzá, hogy egészen más színben
lássam a világot. És bármilyen illékony is volt a boldogságnak ez a
mai felemelő pillanata, amelyben osztoztunk, valami újnak, valami
jobbnak a kezdetét jelezte. És amikor aznap éjjel John magához
vont és végigsimogatott, és azt mormolta, „mennyire hiányoztál”,
egy csókkal feleltem neki, és újra éreztem magamban a forró
bizsergést. Amikor, talán órák múlva, édes fáradtsággal egymás
mellett pihentünk, és ő azt mondta, „drága szerelmem”, én azt
súgtam vissza, „szeretlek”. És így is éreztem. És akkor egy
csapásra elmúlt az utóbbi egy év minden hidegsége, a gondterhelt
csendek, az értetlen tekintetek, a bizonytalanság, és olyan volt,
mintha soha nem is lettek volna. Úgy éreztem, John újra bízik
bennem, és megbocsátotta az árulásomat. Hosszú idő óta először
békésen aludtam végig az egész éjszakát.
Mire elérkezett az idő, hogy elinduljunk Chelsea-be, ahová
vacsorára voltunk hivatalosak, már meg is írtam Margaretnek és
Hans mesternek, hogy mikor ejthetnénk meg a Well Hall-i családi
összejövetelt. Szinte repkedtem a boldogságtól, még arra is
hajlandó voltam, hogy Tommyval ugróiskolát játsszak a folyosón,
amíg egymásba nem gabalyodtunk, és el nem estünk mindketten,
hatalmas kacagások közepette. Úgy gondoltam, szeptember lenne
az ideális időpont, amikor az idő már őszbe fordul, de még érezni a
nap melegét. Egy elthemi kirándulás elterelhetné apa figyelmét a
fenyegetően közeledő eseményről: a napról, amelyen világra jön
majd a gyermek, akit az új királyné a szíve alatt hord, és először sír
fel a kis herceg, aki biztosítja a Tudor-dinasztia fennmaradását; és
a király megnyeri az őrült játszmát, amelyre feltette a
kereszténység jövőjét. És a porba hull apa utolsó reménye, hogy
ezt az egészet, a hamis házasságot és mindent, ami vele jár, valaha
is meg nem történtté lehetne tenni.
Meg kell tanulnunk együtt élni egy ilyen jövő gondolatával.
Minél kevésbé reménykedünk, annál kisebb lesz a csalódás.
Képesek vagyunk rá, gondoltam magamban. Talán még apa is.
Alice úrnő ragaszkodott a hagyományos, régi stílusú
vacsorához, vagyis a chelsea-i nagyteremben tálaltatott, a
szolgálók a hátsó asztalnál, mi, a családtagok a főasztalnál. Én egy
kicsit kényelmetlenül éreztem magam, annyira elszoktam már a
közös étkezésektől; megtanultam nagyra értékelni a magánélet
apró örömeit. De azért nagyon jólesett érezni Alice erős karját a
vállam körül, és újra látni vidámságra született, energikus alakját.
Apa még nem mutatkozott. Csak az ifjú John és Anne volt ott,
valamint Cecily és Giles. Ideges kis fintoraik és tövig lerágott
körmeik a mindannyiunkra az utóbbi időben oly jellemző
feszültségről és aggodalomról árulkodtak. Szegény John; miután
már semmi reménye nem maradt, hogy politikai karrierje valaha is
felfelé ívelhessen, noha már húszéves volt, még mindig otthon
lakott. Sztoikus nyugalommal viselte a dolgot, és bármilyen
munkát elvállalt, csak hogy hasznossá tegye magát. Talán
emelkedett kedélyállapotom tette lehetővé, de most valahogy
sokkal jobban érzékeltem, mennyire erőltetett a vidámság,
amellyel a családtagjaim a családfőre várakoznak. – Még mindig
dolgozik – súgta oda Alice úrnő, elszántan palástolni igyekezvén
kétség-beesését. – Semmi mással nem foglalkozik már hetek óta.
Hol vádbeszédeket, hol meg védőbeszédeket ír. De egy férfinak
ennie is kell. Érte küldetek.
De nem volt rá szükség, mert apa megjelent. És noha éppen a
Cromwell embereinek szóló egyik levelét írta, amelyben
megpróbálta elmagyarázni, hogy a legújabb, húsvétkor kiadott,
eretnekellenes tanulmányával eszében sem volt burkolt támadást
intézni a jelenlegi, jóval toleránsabb kormányzat politikája ellen,
ennek semmilyen nyoma nem látszott az arcán.
Mosolya mindenkit megnyugtatott és a megjátszott vidámságot
csendes öröm váltotta fel.
– Isten hozott benneteket – mondta egyszerűen. – Akkor hát,
nekilátunk?
De valami sehogy sem tetszett rajta. A Hans mesterrel való
találkozás nem gyakorolt rá olyan varázslatos hatást, mint énrám.
Amikor mindenki helyet foglalt, felütötte a Bibliáját, ahogy szokta,
és felolvasta az aznapra szánt igét, mint mindig. A könyv mintha
magától nyílt volna ki a zsoltároknál. Apa odanézett. – Legyen hát
– mondta, és lehajtotta a fejét. Volt valami a szemében, amitől
hirtelen megfagyott az ereimben a vér.
Posuisti tenebras et facta est nox in ipsa pertransibunt omnes
bestiae silvae catuli leonum rugientes ut rapiant et quaerant a Deo
escam sibi – olvasta, olyan halkan, hogy az egyre jobban
elmélyülő csendben minden fej közelebb hajolt hozzá. „Szerzett
setétséget, hogy éjszaka legyen, a melyben szétjárjanak a mezőnek
összes vadai; Az oroszlánkölykök, a melyek ordítanak a prédáért,
sürgetvén Istentől eledelöket.”17
Alice úrnőnek, aki pediglen sokat kínlódott a latinnal, szemmel
láthatóan nem okozott gondot a szöveg megértése. Olyan érzésem
támadt, hogy talán túl sokszor hallotta ezeket a szavakat az utóbbi
időben. A tekintetében az aggodalomnál valami jóval mélyebb
villant, amikor odahajolt apához, és jellegzetes, tréfásan korholó
modorában kiosztotta. – Ugyan, hagyd el, férjemuram! Elég a
gyászos hangulatból! Még a tejszín is megsavanyodik az ilyen
beszédtől!
A szemem sarkából láttam, hogy kényszeredett mosoly fagy az
arcokra; senki sem mert megszólalni, nehogy valami rosszat
mondjon. Már nem csak én éreztem úgy, hogy valami nagyon
nincs rendjén. Az asztal alatt John megszorította a kezemet.
És akkor kopogtak az ajtón. Először csak egy koppantás
hallatszott, aztán egyre több, egyre szaporábban és hangosabban.
Valaki az öklével dörömbölt az ajtón. Anne Cresacre bájos arca
eltorzult, a szeme elkerekedett, mint egy riadt kis bagolyé. Kifutott
az arcomból a vér.
Az egyik szolgáló odaszaladt, hogy ajtót nyisson. Egy
mukkanás sem hallatszott, még csak egymásra sem mertünk nézni.
Két ismeretlen férfi lépett be a terembe. Fekete köpeny volt
rajtuk.
– Sir Thomas – szólalt meg az egyik, aki egy dokumentumot
tartott a kezében.
Apa felállt. Mi többiek bénultan ültünk a helyünkön.

17
104. zsoltár.
 A fekete köpenyes férfi határozott léptekkel odament apához és
átnyújtotta az írást.
– Őfelségétől – mondta, szinte fülsértőén hangosan. Apa
átvette a tekercset, de nem törte fel a pecsétet.
– Az áll benne, hogy önnek személyesen meg kell jelennie a
királyi törvényszék előtt – mondta a férfi, aztán szigorúan, mintha
egy halálos ítéletet olvasna fel, hozzátette. – Most rögtön.
A könyv miatt van – futott át az agyamon. Apa kihívást intézett
az új rend ellen, és Cromwell ezúttal lecsapott. Felségárulással
vádolhatták. Ez a vég kezdetét jelentette.
Apa nagyon lassan lehajtotta a fejét. Talán nem láttam jól, de
mintha egy apró mosoly játszott volna az ajkai körül. Ó, mennyire
gyűlölöm ezt a soha le nem törölhető mosolyt, amely, mint egy
torz maszk, elrejtette a valódi érzéseit.
Alice úrnő felpattant. Amint a félelem első jeges fuvallata
elmúlt, visszanyerte a tartását. Nem volt egy szikrányi félelem sem
a hangjában, csak ellentmondást nem tűrő határozottság.
– Várjanak! – parancsolta meg az idegeneknek. – Üljenek le
mindketten. Össze kell készítenem néhány dolgot a férjem
számára. Amíg várakoznak, szívesen megkínáljuk önöket étellel-
itallal.
Az idegen, aki apa előtt állt, habozott egy pillanatig. Apára
nézett, ő bólintott egyet. A férfi bólintott Alice úrnő felé.
– A konyhában fogunk várakozni – mondta, majd intett az
egyik szolgálónak, hogy mutassa az utat.
Halálos csend ereszkedett a nagyteremre. Mindenki sápadtan
ült, csak Alice úrnő szemében láttam határtalan dühöt és
felháborodást, de remegett a szája széle: ő sem volt képes megtörni
a csendet.
És akkor hirtelen egy szívet tépő zokogás hallatszott, és beletelt
egy kis időbe, amíg rájöttem, hogy én sírok. A könnyek
patakokban ömlöttek a szememből.
– Meg – szólalt meg apa, és minden szem felé fordult. Lágy,
soha nem látott gyengédség ült a szemében. És keménység is. –
Édes kislányom. Ne sírj.
Ránéztem, csuklottam egyet, aztán elhallgattam, de a
könnyeimnek nem tudtam parancsolni. John elővett egy
zsebkendőt, és gyengéden megtörölgette az arcomat.
 – Meg. És ti mindnyájan, gyermekeim – húzta ki magát apa. –
Nem szabad hagynotok, hogy úrrá legyen rajtatok a félelem.
Nehéz idők ezek a családunk számára. Soha nem tudhatjuk, hogy
mi vár ránk. Fel kell készülnötök a legrosszabbra.
Apa hosszabb szünetet tartott, talán maga sem tudta, hogyan
folytassa. – De, ami az előbb történt – mondta végül –, az nem a
valóság volt. Azok az emberek nem a királytól jöttek. Én béreltem
fel őket John Rastrellnél. Ők valójában színészek.
Alice úrnő tért magához elsőnek. Aztán mindenki egyszerre
kezdett beszélni. Csak én voltam képtelen megszólalni. Túl nagy
volt a megrázkódtatás.
– Úgy érted – hallottam az ifjú John hangját –, hogy nem vagy
letartóztatva?
– Színészeket béreltél fel? – sikoltott fel Cecily.
– Halálra rémítetted – hallottam valahonnan oldalról. – Ők
nélkül. – És akkor meglebbent egy fekete köpeny, a férjem
elüvöltötte magát, hogy „Majd én letörlöm azt a szánalmas
mosolyt az arcodról!”, és a következő pillanatban az ökle telibe
találta apa állát. Apa megtántorodott, a földre zuhant. A szájához
kapott, kiserkent a vére. Aztán köpött egyet a földre. Egy fog
koccant a padlón. John hátralépett, és felemelte a másik öklét, és
úgy állt ott, apa fölött, mint valami bosszúálló arkangyal.
Csend lett. Apa hamar visszanyerte a lélekjelenlétét.
Feltápászkodott, letörölte a vért, és felhasadt ajkával lassan ezt
mondta John szemébe nézve. – Szóval még mindig maradt valami
benned abból a vadócból, aki egykor voltál.
John csak állt ott, nem szólt, az öklét bámulta.
– Nos hát, megérdemelted! – rikoltotta Alice úrnő, hirtelen
visszanyerve a hangját, és felháborodottsága furcsa módon
megnyugtatott, de legalábbis valamelyest kizökkentett bennünket a
dermedtség állapotából. – így csúfot űzni belőlünk! Hogy
vetemedhettél ilyesmire, azt hittem, menten koporsóban végzem!
Szép kis tréfa, mondhatom!
– Csssst, asszony – tette rá az ujját az úrnő ajkára apa, erős
karjával átölelte Alice vaskos derekát, lassan maga felé fordította,
és apró csókokkal borította el vérvörös arcát.
Elborzadva meredtem a véres foltra a padlón. Apa fel sem vette
a sérülést, noha a duzzanat máris kezdett lilás színezetet ölteni –
úgy láttam, szinte megkönnyebbült, amiért a feszültség
tettlegességben öltött testet. Mindig is jóval könnyebben viselte a
haragot, mint a megalázó sajnálatot és a gyáva kétségbeesést. –
Nem tréfa volt ez, asszony – mondta kissé színpadiasam – Próba
volt.
– Közületek egyesek talán hajlamosak megfeledkezni arról,
mennyire ingatag a mi mostani helyzetünk – hordozta körbe
szigorú tekintetét a jelenlévőkön. – Tréfának nincs helye, mert a
jövőnk bizonytalan. Valóban Isten sötét erdejében bolyongunk. A
hangok, amelyeket hallunk, a ránk leselkedő fenevadak üvöltése.
Bármelyik pillanatban lecsaphatnak ránk. Készen kell állnunk,
hogy méltósággal fogadjuk a megpróbáltatásokat.
Sápadt volt és merev. És olyan komoly, mint még soha. Vádlón
nézett rám.
– Nem akarok könnyeket látni, amikor bekövetkezik. Nem
alázkodunk meg. Emelt fejjel bízzuk magunkat Isten akaratára.
Amikor odalépett hozzám, a hangja megremegett. – Meg,
hagyd meg nekem a méltóságomat – kérlelt. – Megígéred?
Némán bólintottam, a torkomat olyan erővel fojtogatta a sírást,
hogy attól féltem, menten a nyakába borulok. Szólni nem tudtam.
– Így legyen – mondta. – Köszönöm.
Meghajolt, sarkon fordult és elindult kifelé. Amikor a
szolgálók asztalához ért, megfordult. – Mindenkinek köszönöm a
kellemes társaságot, de most nagyon sok dolgom van. Bizonyára
megbocsátotok.
Senki sem tudta, hogy mit mondjon, amikor apa elment.
Kinéztem az ablakon: a gyertya imbolygó fényénél az Új Épület
felé igyekezett. A tányérja érintetlen volt. Az igazat megvallva,
nekünk is elment az étvágyunk.
– Na hát akkor! – tért magához elsőként Alice úrnő. –
Nyugodtan fejezzétek be a vacsorát – nézett végig a kiguvadt
szemű szolgálókon. – Csatlakoznátok hozzám a társalgóban,
gyerekek?
Megváltás volt kiszabadulni az izgatott zsivajból, amely
nyomban kitört, amint felkeltünk az asztaltól. John a folyosón
vigasztalóan ölelte át a vállamat. – Nos, mindkettőnknek sikerült
szégyenben maradnunk – súgta oda, és noha tréfával ütötte a
dolgot, kötélfeszességű karizmának enyhe remegése olyan rejtett
indulatról tanúskodott, amelynek létezéséről ez idáig sejtelmem
sem volt. – Teljes joggal sírtad el magad. De most próbáljunk
megnyugodni.
Szipogtam egy kicsit, és mosolyt erőltettem az arcomra. –
Köszönöm, hogy kiálltál mellettem… ilyet még soha senki sem
tett értem… nagyon fáj? – érintettem meg a kezét.
– Még nem. Majd később fog – felelte egy egészen elképesztő,
vad haramiára emlékeztető széles vigyorral.
– Vége mindennek – sóhajtott fel Alice úrnő, a kandalló köré
gyűjtve izgatott, riadt és tanácstalan gyerekeit. – Soha nem
gondoltam volna, hogy ennyi kegyetlenség szorult belé! Én
mondom, elveszítette a józan eszét!
– Én nem lennék ebben olyan biztos – szólalt meg John, aki
állva maradt, az Úrnő karosszéke mellé húzódott, a kandalló
párkányára könyökölve. Noha halkan beszélt, annyira tekintélyt
parancsoló és magabiztos volt a hangja, hogy mindenki
elcsendesedett és ránézett, magyarázatra várva. – Úgy hiszem,
tudom, miért csinálta. De előbb – pillantott le Alice úrnőre –
elmesélnéd, pontosan miféle rémálmok gyötrik?
Az Úrnő megkönnyebbültnek tűnt a kérdés hallatán,
valószínűleg alig várta, hogy megoszthassa velünk, amit ez idáig
apa iránti lojalitásból eltitkolt. – Borzalmasak – felelte őszintén. –
Fogalmam sincs, hogyan segíthetnénk neki. Kiabál, a fogát
csikorgatja. Amikor felébred, verítékben úszik. Néha beszél
álmában, olyankor nincs teljesen ébren. Iszonyatos dolgokról.
Kínvallatásról. Azt álmodja, hogy a kínpadon van. Hogy késekkel
közelednek felé, hogy kibelezzék. Hogy kivágják a szívét, aztán
felmutatják neki. De tudjátok, amint felébred, nem akar beszélni
róla. Úgy tesz, mintha meg sem történt volna.
– Elizabeth Bartont okolom érte – folytatta. – Azt az apácát. A
kenti szentet. Tudjátok, az a csodatevő nőszemélyt. Apátok az óta
ilyen, amióta meglátogatta. Egy teljes napot vele töltött.
Imádkoztak. És sose mondta el nekem, hogy mit mondott neki az a
nő. Csak annyit mondott, hogy amikor az apácának megjelent az
ördög, úgy repdesett körülötte, mint egy madár. Biztos vagyok
benne, hogy akkor kezdődött. Az a nő már kétszer eljött ide,
beszélni akart apátokkal. De én ajtót mutattam neki. Nem
engedhettem, hogy még itthon is zaklassa a badarságaival. De a
rémálmai akkor kezdődtek, és az óta sem múltak el.
 Cecily meg én döbbenten néztünk össze. Mi a londoniak
véleményét osztottuk, akik eléggé szkeptikusan viszonyultak a
kenti szenthez: bajkeverőnek, veszélyes uszítónak tartották, és
sokan meg voltak győződve róla, hogy egy gátlástalan csaló.
Elképzelni sem tudtam, mi indította apát arra, hogy egyáltalán
találkozzon vele. Talán valóban, ahogyan már korábban is sejteni
véltem, a katolikus miszticizmus útjára lépett, amelyet régebben,
és minket is ebben a szellemben nevelt fel, megvetendő
babonaságként utasított el.
Alice úrnő arra kérte Johnt, hogy mondja el a véleményét. –
Szóval te mit gondolsz? Miért tette? Azt a dolgot… ma este… a
színészekkel? Azt mondtad, hogy tudni véled.
– Azért tette, mert fél, és nem tudta, hogyan adja tudtunkra –
mondta John. – A szíve mélyén ő egy régimódi ember. Olyan
időkben nőtt fel, amikor az emberek élete nagy nyilvánosság előtt
zajlott, és mindenkinek megvolt a saját szerepe, amit tökéletesen el
is sajátított. Azokban az időkben az egyetlen hely, ahol a valódi
érzelmek kimutathatóak voltak, a színpad volt. A mimusok18
előadásai, a búcsúk vásári bábjátékai, a farsangi mulatságok jó
ürügyet szolgáltattak az elégedetlenség kimutatására, egy kis
lázadásra, mert olyankor az emberek büntetlenül kitombolhatták
magukat. Egyszóval, úgy gondolom, hogy miután elveszítette a
tisztségét, vagyis lemondott a szerepéről, és egyedül maradt a
gondolataival és a félelmeivel, amelyeket sohasem tanult meg
másokkal megosztani, az egyetlen általa ismert módszert
választotta, hogy kimutassa az érzéseit. Másokkal játszatta el.
Mindenki döbbenten, értetlenül bámult Johnra. Kivéve Alice
úrnőt. Ő hevesen bólogatott. Ő is, akárcsak John, a mimusok
korának gyermeke volt.
– Tehát azt mondod – mondta ellágyult tekintettel –, hogy
egyfajta misztériumjátékkal mutatta meg nekünk, valójában mi
lakozik a szívében?
Soha nem hallottuk még ily költőien megnyilvánulni a
mostohaanyánkat. – Igen – felelte határozottan John. – Nem kellett
volna megütnöm. Abban a hitben voltam, hogy kegyetlen volt.
Pedig csak kétségbeesett.

18
Itt: népi bohózatban vagy pantomimben szereplő színész.
 Cecily szemében könnyek gyűltek. – Teljes mértékben igazad
van – mondta Giles Heron, és a szavait patikamérlegen mérő
politikus hangjából most őszinte csodálatot véltem kihallani. –
Magamtól sohasem jöttem volna rá.
– Ó, szegény apa – sóhajtott fel Anne.
– Ne hagyjak itt neki egy pirulát? – kérdezte meg
gyakorlatiasan John az Úrnőtől. – Hogy el tudjon aludni?
Alice úrnő megrázta a fejét. – Sose venné be – mondta. – El se
hinnétek, hányszor próbáltam rávenni. De mindig azzal hárítja el,
hogy Isten akaratát nem lehet megváltoztatni. Hihetetlenül makacs.
Keresztet vetett.
– Nos, ám legyen – mondta rezignáltan John. Előre tudta, hogy
az Úrnő ezt fogja mondani. – Pedig, ha tudna pihenni egy kicsit,
talán ésszerűbben gondolkodna.

Hans mester üzenete másnap érkezett meg. Azt írta, hogy

szeptember utolsó hetében érkezik Well Haliba.
Elgondolkodva tettem le az asztalra a levelet. Korábban nagy
reményeket fűztem ehhez a látogatáshoz. De a tegnapi események
fényében már nem voltam biztos benne (bár a reményt azért még
nem veszítettem el), hogy apa életében bármilyen változást hozhat
a Hans mesterrel való barátság újjáélesztése. Nem állt szándékában
csendben visszavonulni, és bárkivel is szorosabb kapcsolatot
kiépíteni, noha egyszerű polgárként lehetősége lett volna rá, és
eszében sem volt azt tenni, amit akkor jelentett ki, amikor
lemondott: imádkozni és Istent szolgálni.
Képtelen lett volna az egyszerű pap életét élni. A kancellárság
elvesztésével megszabadult a király szolgálatának terhes
kötelezettsége alól, de esze ágában sem volt örökre levonulni a
közügyek színpadáról. Amikor felébredtem, hirtelen kristálytisztán
megvilágosodott előttem, hogy bármennyire fél is, apa folytatni
fogja a katolikus egyházért vívott harcot. Egy keresztes lovag
sohasem adja fel.
És akkor felidéztem magamban azt a furcsa látomást tegnap
este, a hajón, amikor John szorosan átölelt, én pedig boldogan
fészkeltem be magam az ölébe, és eddig sohasem érzett csodálattal
szemléltem nemes vonású arcélét. Nem tudom, mi okozhatta, talán
a fülledt éjszakai levegő vagy a csónak mellett repkedő denevérek
szárnyának suhogása, amely az Elizabeth Barton előtt megjelenő
ördög történetét juttatták eszembe, de az is lehet, hogy a fejembe
szállt a bor, vagy a bennem kavargó vegyes érzelmek váltották ki.
De amikor John pillái elnehezültek, és visszanéztem a chelsea-i
házra, most is megesküdnék rá, hogy így volt, egy hosszú, fényes
csóvát maga után húzó hatalmas vörös gömböt láttam átúszni az
égbolton. Senki más nem vette észre. A csónakos a ritmikusan
csobbanó evezőlapátokra figyelt. Amikor gyengéden oldalba
böktem Johnt, és odasúgtam neki, „nézd”, és az égre mutattam az
ujjammal, mire felnéztem, a látomás eltűnt. Csak a hold ragyogott
fehéren és ártatlanul, és nem volt ott más, csak a kósza felhők,
amelyek időnként árnyékot vetettek rá.
 19

A falevelek rozsdavörösbe öltöztek, és az utak pora is sárrá

dagadt már, amikor Hans Holbein, a Steelyardon kölcsönzött
hátasló nyergében, zötykölődő málhájával a háta mögött, végre
útnak indult Londonból Well Hall felé. Noha egy héttel későbbre
tervezte a látogatást, a levegő csípőssége már az ősz közeledtét
jelezte.
Egész nyáron ez járt a fejében. Már nem járt el Bucklesburybe,
hogy titokban meglesse Meget – egy férfinak legyen tartása és
önuralma –, de semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy
minden éjjel arról a percről álmodozzon, amikor majd diadalmasan
bevonul Well Haliba szeptember 21-én, és Meg boldogságtól
ragyogó arccal elésiet, hogy üdvözölje.
Csak a büszkesége tartotta vissza, hogy ne csak álmaiban lássa
viszont őt, de végig azzal vigasztalta magát, hogy úgyis hamarosan
vége a nyárnak, és a vidéki udvarház békéjében és biztonságában
mindennap találkozhat vele. Elég, ne álmodozz, figyelmeztette
magát minden áldott nap. Végül is, gondolta magában, ki tudja,
mit hoz a jövő. Az a fontos, hogy a festmény tökéletesen
sikerüljön.
A végén mégis a türelmetlenség kerekedett felül. A Thomas
Cromwellnél tett látogatás volt az, amely megérlelte benne az
elhatározást: minél hamarabb el kell indulnia Well Haliba.
A politikus szeptember 7-ére tűzte ki a saját portréjával
kapcsolatos, úgymond előzetes megbeszélés időpontját. A
megbízás jelentőségének tudatában, Holbein izgatottan készülődött
a találkozóra, és noha csodaszép, verőfényes nap volt, alig
érzékelte a külvilágot: egész úton a fölöttébb kedvezőnek tűnő
kilátások jártak a fejében. Csak, amikor az apród széttárta előtte
Cromwell dolgozószobájának ajtaját, döbbent rá, hogy a majd
egyórás út jó részét Londontól Westminsterig ünnepi harangzúgás
közepette tette meg.
Holbein nem tudta mire vélni az apró, gonosz kis szemekből
felé sugárzó gúnyt. Vagy inkább ingerültséget? Cromwell az
íróasztalánál ült; a tollát letette, de nem állt fel, amikor a festő
belépett, még egy biccentéssel sem viszonozta hódolatteljes
meghajlását, csak ökölbe szorított kezének hüvelykujjával bökött a
válla fölött a hatalmas ablak irányába. – Áldott legyen az Úr neve
– mondta szárazon, csak a száját húzta el a vicsorításra
emlékeztető grimaszba, amitől Holbeinnek felállt a szőr a hátán. –
Isten rámosolygott a királyra és a királynéra, Hans mester –
mondta Cromwell kísérteties ridegséggel, és Holbein egyre
kényelmetlenebbül érezte magát. – Nem hallja a harangokat?
– Úgy érti, megszületett a herceg? – vágta rá a hirtelen
megvilágosodott Holbein, villámsebesen mosolyt erőltetve
magára. A politikus viselkedése, ha lehet, még jobban
bosszantotta, mint eddig bármikor. Cromwell az a fajta férfi volt,
aki szükségét érezte, hogy minden megnyilvánulásában
kihangsúlyozza önnön fontosságát, és kimutassa elsöprő
felsőbbrendűségét. Holbein jól ismerte ezt a fajtát a kocsmákból,
és mindig igyekezett távol tartania magát a hozzá hasonló,
erőszakos kötekedőktől. Utálta a felesleges erőfitogtatást. De a jó
hír nyilván Cromwell kedvére való volt, hiszen ezzel örökre
megalapozta a szerencséjét – és talán az enyémet is, gondolta
Holbein, és már majdnem hangosan fellélegzett a
megkönnyebbüléstől.
– Nem egészen – közölte Cromwell még ridegebben, és
megrándult az arca. – A mai napon egy hercegnő születését
ünnepeljük. Elizabeth hercegnőét.
– Áldott legyen Isten neve! Éljen soká Elizabeth hercegnő! –
kiáltott fel Holbein a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel, és
mélyen meghajolt. Magában a balszerencséjét átkozta. Hogy éppen
ma kellett idejönnie, amikor a királynak lánya született, gondolta
elborzadva – ami azt jelentette, hogy a királynak, aki az új frigyért
magára haragította fél Európát és szakított Rómával, most sem
sikerült fiú utódot nemzenie és biztosítania a Tudordinasztia
fennmaradását, és Cromwell, az az államférfi, akit a legnagyobb
felelősség terhelt ezért a kockázatos lépésért, nyilván
veszélyeztetve érezte a karrierjét – a lehető legrosszabb ómen volt,
és megpecsételhette a megrendelés sorsát.
Cromwell ismét felvillantotta farkasvigyorát. – Akkor hát,
térjünk a tárgyra – vágott bele a közepébe, és felsorolta a
festménnyel kapcsolatos kívánalmait. Közölte, hogy Holbein
október elsején jelenjen meg nála munkára készen. Nem ajánlott
fel másik időpontot. Miért is kellett volna igazodnia egy
jelentéktelen festőhöz, amikor mindegyik majd megveszett, csak
hogy megfesthesse a király tanácsadójának portréját.
Holbein nyelt egyet, lassan bólintott, aztán, hogy elrejtse
elsötétült tekintetét, a Cromwell íróasztalán lévő iratokra szegezte
a tekintetét. Mindez azt jelentette, hogy a tervezettnél jóval
kevesebb időt tölthet More-ékkal. – Itt leszek – felelte, a
valóságosnál jóval nagyobb lelkesedéssel. Nem volt több
megbeszélnivaló. Cromwell elővett egy írólapot, kiállított Holbein
nevére egy háromsoros laissez passer-t, homokkal felitatta a tintát,
majd átnyújtotta. Holbein bólintott, elmormolt egy köszönömöt,
búcsúzóul meghajolt, és távozott.
Csak, amikor már odakint volt, a szűnni nem akaró
harangzúgás közepette, és négyrét hajtotta az írást, hogy beférjen a
zsebébe, akkor vette észre a hátoldalán a betűket. Cromwell
valószínűleg már használta a lapot, és nyilván gyorsan
megfordította, amikor Holbein belépett, de aztán megfeledkezett
róla. Egyetlen mondat állt rajta: Sürgősen utánanézni More mester
és a kenti apáca kapcsolatának.
Lehetséges volna, hogy Cromwell More üldözésével kívánta
levezetni a dühét, most, hogy a hercegnő születésével meginogni
látszott a széke? Holbein eltűnődött a dolgon. Nem volt teljesen
biztos a feltételezésében, de érezte, hogy More-ékat nagy veszély
fenyegeti. És akkor, váratlanul, világosan látta, hogy mit kell
tennie. Hazament és megírta Margaret Ropernek, hogy ha nem
okozna túl nagy gondot, most azonnal elindulna hozzájuk, és
hozzákezdene a festményhez, mert úgy esett, hogy a vártnál
hamarabb kell visszatérnie a városba. Nem erről álmodozott: Meg
valószínűleg még napokig nem fog tudni elindulni Well Haliba.
De legalább Roperék társaságában lehet, és ami a legfontosabb,
lesz ideje befejezni a festményt, ahogy megígérte. Már volt is
néhány igen jó ötlete a kiegészítésekhez. A Steelyardon bérelt egy
hátaslovat, megtervezte az útvonalat, vásárolt néhány kiegészítő
kelléket – többek között fatáblákat –, és mire sikerült
összecsomagolnia az útiholmiját, meg is érkezett Margaret Roper
szívélyes igenlő válasza. Nem maradt más hátra, mint útra kelni.
 Margaret Roper alacsony termetű, sötét hajú, nyájas tekintetű
fiatalasszony volt. Az anyaság teltebbé és derűsebbé tette; a
karjában ringatta a kisbabát, második kislányát, aki a
mostohanagymamája tiszteletére az Alice nevet kapta. Hosszú
orrával, fakósárga bőrével és kissé tudálékos arckifejezésével a
koránál jóval idősebbnek tűnt, és Holbein szarkalábakat vett észre
a szeme körül. Volt némi hasonlóság közte és Meg közt, de
Margaretben nem volt meg mostohatestvérének sugárzó élénksége
és elragadó bája. A szeme csillogott, de nem azzal a szenvedéllyel,
mint Megé – ő nem hordozott a szívében rejtett sebeket. Egy
kedves, aranyos, rendes lány volt, és minden bizonnyal jóravaló
feleség is, de nem az a fajta nő volt, akit Holbein valaha is
vonzónak nevezett volna.
Mindazonáltal Meg féltestvére kitörő örömmel üdvözölte a
festőt. Kiszaladt elé a tornácra, a kisbabával a karján. Amikor
Holbein meglátta a sugárzó Margaretet és mögötte az impozáns, de
otthonos, rózsákkal és repkénnyel befuttatott, vörös téglás
udvarházat, nyomban tudta, hogy jól fogja érezni magát
Roperéknél.
– Annyira jó újra látni önt, Hans mester! – üdvözölte a ház
úrnője lágy, mindent megbocsátó hangján a lovaglásban kifáradt
vendéget, aki megpróbált minél elegánsabban lekászálódni a
nyeregből. – Mindannyian oly izgatottan vártuk a megérkezését.
Olyan lesz megint, mint a régi szép időkben.
Holbeinnek végre sikerült földet érnie, de lesodorta magával az
egyik zsákot is, amely hangos puffanással landolt a porban.
Margaret felkacagott. – Évek óta nem láttuk egymást. Jó
hosszú idő telt el, de ön semmit sem változott. Hallottunk ám a
sikereiről, bizony, óriási hírnevet szerzett. De most hagyjuk ezt,
bizonyára fáradt lehet. Kerítek valakit, aki majd gondoskodik a
lováról és beviszi a holmiját a házba, én pedig mindjárt készítek
egy finom frissítőt. És nyilván ennie is kell valamit.
Margaret beinvitálta a házba, ahol Holbein orrát megcsapta a
frissen sült hús illata, és összefutott a nyál a szájában. Margaret
tökéletes vendéglátó volt, mert kedvesség és közvetlenség
sugározott minden mozdulatából, de még az olyan egyszerű
szavakból is, mint hogy „Sört vagy bort?” és hogy „A kis Alice
olyan gyönyörű, amikor alszik… és Tommy meg Jane imádják,
szinte versengenek érte, hogy melyikük ringassa” meg hogy
„Szereti a galambhúst, Hans mester?”.
Holbein egy takaros kis lakosztályt kapott, kellemes
társalgóval, amelynek osztott üvegű, vadszőlővel befuttatott
ablakán lágyan ömlött be a déli nap fénye, mögötte a hálószoba,
amelyhez saját árnyékszék tartozott. Minden ragyogott a
tisztaságtól; a bútorok egyszerűek, de ízlésesek voltak. Holbein
boldogan sóhajtott fel. Csodás napok elé nézett.
– Egy ideig elég magányos lesz itt minálunk, Hans mester –
szabadkozott Margaret, miközben megmutatta Holbeinnek a
szobákat, az egyik inas pedig behordta a poggyászát. – Egyelőre
csak ketten leszünk felnőttek, és persze Will, ha hazajön a
hétvégére. Apa és az Úrnő úgy egy hét múlva várhatóak – nagyon
örültek, amikor megtudták, hogy ön korábban érkezik. Cecily és
Meg megígérték, hogy jönnek, amilyen hamar csak tudnak, bár a
férjeikről nem tudtak nyilatkozni. De John bátyám és Anne, nos,
nem hiszem, hogy el tudnának szabadulni a városból. És Dauncey-
ékban sem vagyok biztos, habár Elizabeth azt írta, hogy ha egy
mód van rá, ők is itt lesznek. Az utóbbi időben nem látjuk őket túl
gyakran…
Holbein nem is kételkedett utóbbiban. Nem őrizte meg jó
emlékezetében Chelsea-ből William Dauncey-t, legfőképpen
pökhendi modora miatt. Önző törtetőnek tartotta, így nem
csodálkozott különösebben, hogy nem szívesen ereszkedik le egy
szerény festőhöz, akinek a barátsága semmilyen módon nem
befolyásolja az ő felemelkedőben lévő karrierjét. Holbein
Londonban hallotta, hogy az úgynevezett „aragóniai csoportból”
Dauncey volt az egyetlen parlamenti képviselő, aki nem emelt
kifogást Cromwell a pápához való fellebbezés jogának eltörléséről
szóló törvényjavaslata ellen, pedig ez volt az a törvény, amely
végül megbontotta a katolikus egyház egységét. Dauncey csinos
felesége, jutott Holbein eszébe, talán nem véletlenül táplált
gyengéd érzelmeket éppen a makulátlan jellemű John Clement
iránt.
– De csak azért, mert Londontól távol élnek – kelt a
védelmükre sietősen Margaret. – Én aztán tudom, milyen nehéz az,
amikor ott van valaki egyedül, a gyerekeivel, távol a várostól…
Bár én azért néha veszem magamnak a fáradságot, és
meglátogatom őket. De ők ritkán jönnek. Meg azt mondja, hogy az
esküvője óta nem látta őket, bár igaz, William néha Chelsae-ben
vacsorázik, amikor parlamenti ülés van. Elizabethnek is már
három gyereke van, mint nekem; Tommy, aki egyidős az én
Tommymmal, Jane és a kis Harry. Tényleg, most jut eszembe, hisz
ön még nem is látta a gyerekeinket, mind az után születtek, hogy
ön elutazott. Na, majd meglátja micsoda felfordulás lesz itt,
amikor megérkeznek. Eleven lurkók. Nem is csodálkozom, hogy
Elizabethnek nehezére esik mindenhová magával cipelnie őket.
Margaret elhallgatott, aztán egy fanyar kis mosollyal folytatta.
– De mit is locsogok annyit, kibeszélem itt a családi pletykákat.
Nos, hogy rövidre fogjam, csak annyit akartam mondani, hogy
önnek köszönhetően hosszú idő után végre ismét együtt lesz a
család. És ez nagy örömömre szolgál.
– Biztosíthatom róla, hogy nekem is – felelte tiszta szívből
Holbein.
Margaret már elmenőben volt, de megtorpant és riadtan
bámulta meg Holbein rengeteg holmiját. A festő követte a
pillantását; maga sem tudta, hogy fért rá annak a szegény gebének
a hátára ennyi minden – a festékestégelyei, az ecsetek, a paletták, a
rengeteg szerszám, a ceruzák és kréták, a török szőnyegei, a ruhái.
Holbein gyakorlatilag mindent elhozott magával, amije csak volt,
kivéve a koponyát. Az öreg úgy megrémült, amikor meglátta a
nagy készülődést, hogy biztosítékul előre elkérte tőle a jövő havi
bérleti díjat. Valahogy még annak a két széles fenyőtáblának is
jutott hely, amelyeket ugyanattól a kereskedőtől vásárolt, akitől a
követek portréjához a balti tölgytáblákat vette.
– Hans mester, ugye tudja, hogy a festménye még Chelsea-ben
van? – nézett rá bűntudatos képpel Margaret. – Apa fogja elhozni.
Annyit csacsogok itt összevissza, közben meg elfelejtem a
legfontosabbat – ön dolgozni jött ide. Nagyon remélem, nem érzi
úgy, hogy az idejét vesztegeti. Ha festeni még nem is tud, rengeteg
ám itt a látnivaló – a kert is nagyon szép, és a környéket is
szívesen megmutatom.
Holbein hatalmasat kacagott, jóízűen és őszintén. Máris
megszerette ezt a csodás helyet, és hálás volt Margaretnek, amiért
szívét-lelkét beleadta, hogy ő minél kellemesebben érezze itt
magát. Tele volt jobbnál jobb ötletekkel, és alig várta, hogy
elkészítse az első vázlatokat. És az új festmény tökéletes lesz: az
igazság bátor és kendőzetlen ábrázolása. Elege volt abból, hogy
gyáva nyúl módjára lapuljon a rettegők között.
– Ne aggódjon emiatt, Margaret úrnő – mondta, olyan
megnyugtatóan és gyengéden, ahogy csak tellett tőle, mintha egy
elszontyolodott kisgyermeket próbálna megvigasztalni. – Nézze –
mutatott rá a táblákra. – A fejemben már megvan az egész. Ma
már sokkal jobb festő vagyok, mint annak idején. Sok fortélyt
sajátítottam el az idők során. Új módszereket dolgoztam ki, és a
műveim most jóval életszerűbbek. Nem lenne értelme egyszerűen
csak változtatni néhány részletet a festményen – fel kell
használnom az azóta szerzett tudásomat. Ezért hoztam el ezt a
rengeteg holmit. Mert egy új festményt akarok. Ez persze azt
jelenti, hogy sokkal többet kell majd dolgoznom, mint ahogy
eredetileg terveztem, de mindenki sokkal elégedettebb lesz, mert
ez a mű százszor jobb lesz a réginél. Időt kell szánnom az
előkészületekre. Úgyhogy nem fogok tétlenül üldögélni, amíg a
többiek megérkeznek.
Margaret tágra nyitotta a szemét, az ajkai szétnyíltak a
meglepetéstől. Holbein nem éppen erre számított. Ennyire
elszokott volna a kedvességtől, amióta a családja kegyvesztett lett?
Vagy talán a pénz miatt aggódik?
– Hallgasson ide, én sokáig az önök vendégszeretetét élveztem,
hónapokig a házukban laktam – sietett hozzátenni
Holbein. – És önök olyan jók voltak hozzám, mintha családtag
lennék. Így szeretném leróni a hálámat. És – nyelt egy nagyot,
mert ami eszébe jutott, szinte őrültséggel határos ötlet volt, főleg
egy olyan valakitől, aki világhírnévre tört – nem kérek érte
fizetséget. Egy festmény áráért kettőt kapnak – az egyik itt
maradhat, a másik meg Chelsea-ben. Ez az én köszönetem. Az
ajándékom.
Holbein nem tudhatta, a sok kérdés közül melyikre is adott
választ ezzel a kissé idétlenre sikeredett szónoklattal. De a boldog
meghatottság enyhe pírja láttán, amely rózsaszínűre festette
Margaret arcát, tudta, hogy megérte nagylelkűnek lenni. Ha
valóban lesz elég bátorsága ahhoz, hogy legalább elégtételt
szolgáltasson ezeknek a szívéhez oly közel álló embereknek, még
mielőtt a végzet, amelynek elkerülhetetlenségét a zsigereiben
érezte, lecsap rájuk, akkor az a legkevesebb, ha apait-anyait belead
ebbe a festménybe.
 Holbein gondolatai ettől kezdve a részletek kidolgozása körül
forogtak. Bármibe fogott, csak ez járt a fejében. Ezen tűnődött,
mialatt megfaragta, összeillesztette, lecsiszolta és a hagyományos,
a freskóknál is alkalmazott alapréteggel vonta be a táblákat;
mialatt a Roper gyerekekkel játszott, vagy a kertből beszűrődő
csilingelő hangocskáikat hallgatta; mialatt előkereste az eredeti
festmény egyik megmaradt vázlatát, hogy felidézze az akkori
gondolatait, vagy amikor Margarettel és boldogan nyargalászó
gyermekeivel az aranyló lombok alatt sétált, és sorra megcsodálta
illatos fűszernövényeit és pompás virágait. És lassan elkészült az
első vázlat.
Olyan hatalmas és összetett volt az elképzelése, hogy viharként
söpörte el a világ többi részét, a fülében zúgott és dübörgött,
elsöprő energiahullámokkal és szikrázó kisülésekkel töltötte meg
az egész testét. Tervezett evés közben, alvás közben, társalgás
közben. A rettegés elutasítása – ez volt a kép lényege. Egyetlen cél
lebegett a szeme előtt: az igazat, csakis az igazat, a teljes
igazságot. Életkép egy családról, amelyet szeretett, és amelyhez
visszatért, de jóval több egy egyszerű családi portrénál. Láttatni
akarta a tragédiájukat, a bánatukat, amiért elvették tőlük azt a
humanista eszmét, amelyre Erasmus oly nagyon áhítozott – az
egymás iránti toleranciára, az építő jellegű, higgadt és bölcs vitára
épülő élet harmóniáját –, és amelynek hiányát ő maga is
megszenvedte, a szélsőséges protestánsok túlkapásai miatt a
hazájában, itt pedig a gátlástalan angol politikusok hitvány
megalkuvásának következtében, akik készek voltak megtagadni
bármilyen elvet és hitet, akár romba dönteni az egész világot, csak
hogy elnyerjék egy epekedő király kegyét.
Még akkor is, ha More lordkancellárként részese volt ezeknek
a politikai csatározásoknak, következetesen kitartott az elvei
mellett. És a végén úgy vonult vissza a politikától, hogy nem esett
folt a tisztességén, és becsületét nem hagyta beszennyezni.
Holbein tudta, hogy More a szíve mélyén megmaradt annak, aki
volt, ő is Erasmus világához tartozott: egy okos, gondolkodó
ember, egy humánus és tisztességes ügyvéd, aki évtizedek
áldozatos munkájával vívta ki magának makulátlan hírnevét,
amelyen még az utóbbi időkben tanúsított szélsőséges
megnyilvánulásai sem ejtettek csorbát. A londoniak ezért
emlegették még mindig tisztelettel a nevét. More erkölcsi és
emberi nagysága csak még szembetűnőbbé tette a Cromwell-féle
hatalmaskodó, öntelt hólyagok hitványságát. És More, ezt Holbein
maga is megtapasztalta, érzékeny, nemes lelkű ember volt, aki
lantduettet játszott a feleségével, és elragadtatással fürkészte a
csillagokkal teli égboltot. Az égetésekről, amelyeket elrendelt,
számot kell adnia Isten íté-lőszéke előtt, gondolta Holbein, de a
felől sem voltak kétségei, hogy az Úr haragja pusztító erővel fog
lesújtani arra az emberre, aki belehajszolta a királyt ebbe a
házasságba.
Holbein grandiózus terve a More családnak szánt üzenet volt,
mégis, elsősorban egyvalakinek a csodálatát szerette volna kivívni
vele – Megét. Megét, aki néhány nap múlva megérkezik. Megét,
akinek a házasságát, a nővéreivel ellentétben, nem kísérte bőséges
gyermekáldás, pedig már öt éve John Clement felesége volt. A
gondolat, hogy talán mégsem boldog, olyan frenetikus örömmel
töltötte el a festőt, hogy szégyenkezve borzongott bele, és
undorodva hessegette el magától. Mindennél jobban vágyott Meg
tiszteletére. Ha nagyon őszinte akart lenni, be kellett vallania
magának: ecsettel írt szerelmeslevelet álmai asszonyához.
Megrázkódott. Nem ringathatta magát illúziókba. Egyelőre meg
kellett elégednie azzal, hogy elképzeli a pillanatot, amikor majd
hódolatteljesen a lába elé helyezi az ajándékát.
Fáradhatatlanul, megállíthatatlanul dolgozott, szinte lebegett.
Nem rendelkezett Kratzer széles körű műveltségével és tudásával,
amelynek segítségével oly kivételes kifinomultsággal sűrítette bele
a mondanivalóját a követeket ábrázoló festménybe. De valamilyen,
számára sem teljesen világos oknál fogva, tökéletesen biztos volt
benne, hogy az ihlet nem marad el, meg fogja kapni az útmutatást.
És amikor a sors az útjába sodorta a jeleket, amelyekre szüksége
volt, szinte magától értetődő természetességgel fogadta azokat.
A vacsoránál – Will Roperrel. A képviselő, aki vasárnapi
pihenőjét töltötte otthon, hogy idősebbnek lássék, tekintélyt
kölcsönző szakáll mögé rejtette pajkos állát. Amikor Holbein
megkérdezte tőle, hogyan fogadták Londonban a hercegnő
születésének hírét, egy pillanatra meglátta a szemében azt a
jellegzetesen katolikus „én-megmondtam-előre” diadalittas
villanást, amely varázsütésre ismét megfiatalította az arcát. De
később, amikor felsóhajtott és visszavedlett a vén bölccsé, akinek a
szerepébe bújt, kiszakadt belőle a keserűség. – Túl későn jött apa
számára – mondta komoran. – Ő már túl közel került a naphoz.
– Ikarosz – felelte tétován Holbein, és megjegyezte magának,
hogy ez fontos adalék lehet.
A kertben – Margaret Roperrel. – Úgy szeretném, ha apa végre
békében és nyugalomban élhetne, a közügyektől távol – mondta
More lánya vágyakozóan, belefeledkezve a lehulló falevelek
táncába. És akkor, a könyvek világának gyermekeként, szükségét
érezte, hogy egy idézettel adjon nyomatékot a gondolatának. „Ha
szabadna a sorsomat szándékkal alakítani, lengetném a vitorlákat
könnyű széllel: a túlerős szél ne rázza az árbocot. Gyöngéd és
szelíden fúvó szél – mely nem burogat oldalt – űzné nem remegő
hajóm.”19
– Ez gyönyörű – mondta Holbein, a sokadik alkalommal
csodálattal ámulva el ennek a fiatal nőnek a műveltségén. –
Honnan származik?
– Seneca Oedipusá-ból – felelte Margaret, és majdnem
kiszaladt a száján, hogy „természetesen”, de csak a szemén
látszott, hogy meglepődött.
Holbein gerincén végigfutott egy furcsa bizsergés. Az ösztöne
azt súgta, hogy ebben valami több van. – Tetszik nekem – mondta.
– Megtenné, hogy felolvas nekem belőle vacsora után?
És Margaret a kandalló mellett mesélt neki Senecáról, a
filozófusról és államférfiról, Néró császár tanácsadójáról, aki
miután kegyvesztetté vált, visszavonult a közélettől, és az írásnak
szentelte magát. De Seneca erkölcsösségre intő írásai nem
tetszettek a császárnak, aki megparancsolta neki, hogy önkezével
vessen véget az életének.
Akkor, azon a felkavaró történetekkel átszőtt estén került szóba
egy másik filozófus neve is, akiről Holbein akkor hallott először –
Boethiusé, aki Nagy Theodorik gót császár szolgálatában állt.
Felforgató írásaiért boszorkánysággal vádolták meg, elítélték, és A
filozófia vigasztaló voltáról című művét a börtönben írta meg.
„Kerüljétek hát a viciumokat, gyakoroljátok az erényeket,
emeljétek Jól lelketeketjó reménységgel, és alázatos imákat
küldjetek az ég felé. Javatokra válik, ha nem veszitek tudatlanba;

19
Seneca: Oedipus. IV. felvonás (Jánosy István fordítása).
jónak kell lennetek, hiszen a mindent látó Bíró szeme előtt éltek 20 –
írta Boethius, aki kivívta maga ellen a császár haragját. Nem
kerülhette el a kivégzést. Holbein emlékezetébe véste ezt a nevet
is.
A festő nem bírta levenni a szemét Margaret apró kezéről.
Mialatt felolvasott és magyarázott, az arca összeszedett és nyugodt
maradt. Bátran és hősiesen viselkedett. Boldog akart lenni.
Eltökélte, hogy nem hagyja eltiporni sem magát, sem a
gyermekeit. De a keze elárulta. A nyughatatlan, ideges, babráló
ujjai, a tövig rágott körmei. Azok a kezek egy kétségbeesett,
aggódó leány kezei voltak, aki rettegve gondolt arra, vajon az apja
is ugyanolyan sorsra jut-e, mint az ókori filozófusok, akik
szembeszálltak uralkodóikkal. Azok a kezek simogattak és
gyönyörködtek – egy gyermek hajában, egy csésze finom ívében,
egy rózsabimbó harmatos szirmában. De, amikor Margaret
befejezte Boethius történetét, olyan erővel szorította a könyvet,
hogy belefehéredtek az ujjbegyei.

Amikor ecsetjével felvitte az első vonásokat a fatábla

tökéletesen sima felszínére, Holbein vázlatosan – emlékezetből
dolgozott – megtartotta az alakok, a család tagjainak korábbi
elrendezését. Nem módosított a More-t körülvevő arcokon, sem a
politikus gyengéd pillantásán, amely az előtte ülő Margaret
Roperre esett. A kezeken változtatott. Az új kép valóságos
kéztanulmány lett. Egy hosszú, a teljes festményen átívelő vonal
csak és kizárólag kezekből tevődött össze: tapogatózó, kapkodó,
összedörzsö-lődő, tépkedő, vibráló, ideges, nyugtalan, babráló
kezekből. Félelemről tanúskodó kezekből. És a kezek beszéltek –
felfedték reszketésük okát. A Margaret kezében tartott könyv
lapján szereplő szavak Ikaroszról beszéltek, de More sorsára
utaltak: „csillagok fele száll, s igazi szárny röptén akar ö győzni, s
túlfeszíti hamis tollú szárnyát…”
Holbein visszapörgette az időt az első családi portré
létrejöttének időpontjára. Szó szerint. A régi képen is szereplő
ingaórát most középre hozta, nagyobb jelentőséggel ruházva fel az
időt, és szándékosan nyitva ábrázolta az ajtaját, mintegy azt
sugallva, hogy nemrég húzták fel vagy állították be. A felső súly
20
Hegyi György fordítása
állásából arra lehetett következtetni, hogy nemsokára déli
tizenkettő lesz, ami a jelenre utalt, az alsót pedig pontosan az 50-es
szám fölé festette, ami More születésnapját jelentette, amelyet az
eredeti kép megrendelésének évében ünnepelt. Holbein azt szerette
volna a család tudomására hozni, hogy a beállítás valójában
egyfajta visszatekintés a család biztos helyzetére „akkor”, egyúttal
keserű tudomásulvétele a „mostnak”, vagyis az azóta őket ért
sorscsapásnak.
A királyi kegy elvesztését és a bukást Holbein egyszerű és
egyértelmű szimbólumokkal ábrázolta. A lordkancellári tisztséget
jelképező lánc függőjének Tudor-rózsáját és a láncszemek alakját
eltorzította, de sok más apró részletet is – egy fejjel lefelé fordított
váza, az Alice úrnő szoknyájába kapaszkodó majom – úgy
változtatott meg, hogy minél szembetűnőbb legyen: a valóság a
feje tetejére állt, a dolgok természetes rendjébe sötét erők
avatkoztak be.
Tréfás utalásokat is csempészett a kompozícióba. Az ifjú Johnt
(aki, valljuk be, nem éppen a legtökéletesebben sikerült More
ivadék volt) egy könyvvel a kezében festette le, amint enyhén
zavarodott arckifejezéssel az olvasottak értelmét próbálja
kisilabizálni. Magában kuncogva, Holbein az alak fölé írt névbe a
fiatalember jellegzetes beszédhibáját is belefoglalta: „Joannes
Morus Thomae Filuis”.21
A More lányok közül Cecily érkezett meg elsőként Well
Hallba három eleven csemetéjével, köztük fekete hajú, Margaret
Tommyjával egykorú, szintén Thomas nevű kisfiával, és Holbeint
szíven ütötte a nővérek találkozásának látványa. Már Chelsea-ben
felfigyelt rá, hogy nagyon közel állnak egymáshoz, de most, talán
az anyaság miatt is, kapcsolatuk még meghittebbé vált.
Holbeinnek egy szólásmondás jutott róluk eszébe, amit olyan
ügyesen sikerült megjelenítenie a képen, hogy a francia követek
minden bizonnyal megdicsérték volna érte: Étre dans la manche
de quelqu’un, ami azt jelentette, hogy valakik sülve-főve együtt
vannak, de szó szerinti fordításban úgy hangzott, hogy „egyik a
másiknak az ingujjában van”. Nos, ebből jött az a szellemes ötlet,
hogy felcserélje a két fiatalasszony öltözékének részeit: Cecily
gránátalmaszínű puffos ruhaujja valójában Margaret ruhájához

21
Filius helyett.
tartozott, és fordítva. Holbein biztos volt benne, a nővéreknek
jólesik majd, hogy barátnőkként festette le őket.
Henry Pattinson, a bolond, már az előző képen is ott volt,
pontosan középen, More és Margaret között, és gyömbérvörös
hajával kísértetiesen a királyra emlékeztetett. Ezúttal azonban
Holbein továbbment – Tudor Henrik ruhájába bújtatta More-ék
házibolondját. És ha Henricius Pattinson személyesítette meg a
Tudor-dinasztiát, a történelmi hűség kedvéért Holbeinnek
szüksége volt egy másik alakra is, aki a Plantageneteket
személyesíti meg. És csak egy olyan arc jutott eszébe, amelyik
beleillett a képbe.
Egy rejtélyes sasorrú, fekete hajú, magas és elegáns férfi,
régimódi fekete ruhában, a királyság védelmezőjének kardjával és
pajzsával, kezében az államtitkot rejtő pecsétes írással, amint múlt
és jövő közti mezsgyén egyensúlyozva – egy félig nyitott ajtó
küszöbén – viaszfehéren magasodik a többi alak fölé. Egy elfajzott
dinasztia sarja, akiből sohasem lehet király.
Holbein tudta, mennyire vakmerő, kockázatos, sőt
életveszélyes ez az ötlet. Tudta, hogy Meg és More el fognak
borzadni, amikor rájönnek, hogy leleplezte a titkot. De azt is tudta,
hogy More-ék számára nyilvánvaló lesz – Holbein közülük való.
Az övékkel egyenrangú szellemi erő birtokosa. A kiválasztottak
egyike. Egy feddhetetlen jellem, akiben Erasmus annyira
megbízik, hogy felfedte előtte John Clement származásának titkát.
Egyszóval olyasvalaki, aki méltó arra, hogy Meg megnyissa neki a
szívét.
Holbeinről szakadt a veríték, a szíve a torkában dobogott
izgalmában, amint a rejtélyes alak feje fölé odafestette a feliratot:
„Johanes Heresius” – John, az örökös. Vajon ennyi elég lesz, hogy
rávilágítson a lényegre? Nem, más jelekre is szükség lesz. A másik
világba vezető, Johanes Heresius világába nyíló ajtó mellé
virágokat festett. Nem létező virágokat. Valószínűtlen, kékes
bíborszínű pünkösdi rózsákat, peóniákat, amelyek a kékvérre és a
francia peon – ’gyógyítő – szóra egyaránt utaltak, vagyis egy olyan
orvosra, aki királyi vérből való. Igen, ez már biztosan elég lesz.
Vagy mégsem? Holbein alaposan szemügyre vette a képet, és a
szeme ismét Margaret Roper nyugtalan kezére tévedt. Átfestette –
a mutatóujja most közvetlenül az „Oedipus” szóra mutatott. Igen –
a trónbitorlók tragédiája, akárcsak a Plantageneteké és a Tudoroké.
Cecily kezét is átfestette, mintha számolna: egy, kettő. A két
elátkozott dinasztia.
Besötétedett. Holbein gyertyát gyújtott. Hirtelen ólmos
fáradtság tört rá. Szomjas volt és éhes. A lába sajgott az egész
napos állástól, a karját alig bírta megmozdítani. Rávetette magát a
kenyérrel és sajttal megrakott tálcára, amit Cecily hagyott itt, nem
sokkal az után, hogy megérkezett. A sört is az utolsó cseppig
felhajtotta. Aztán leült, és hosszasan, élvezettel, szeretettel
végignézett a művén, lassan és alaposan újra megvizsgált minden
apró részletet – hatalmas munkát végzett. Tetszett neki. Még nyers
volt, persze, sok homályos, kitöltetlen folttal. De azokat is életre
fogja kelteni. És amit eddig alkotott, azt már nyugodtan
megmutathatta More-nak.
Amikor kilépett a folyosóra és meghallotta a nővérek
gyöngyöző kacagását, kedve támadt csatlakozni a társasághoz. De
tudta, hogy nincs hozzá elég ereje. Halkan belopózott a konyhába,
töltött magának egy nagy kupa friss, habos sört, jóízűen böffentett
egyet, aztán lábujjhegyen visszaosont a szobájába, és úgy, ahogy
volt, ruhástul, belezuhant az ágyba. Azonnal mély, bódító álomba
merült.

Thomas More hosszú ideig mozdulatlanul állt a kép előtt. Meg

sem rezzent, nem járkált ide-oda, nem nézte meg különböző
szögekből, mint a francia követekről készült festményét, nem
kutatott rejtett utalások után, nem akarta megfejteni a feladványt.
Holbein hiába próbálkozott bármit is kiolvasni rezzenéstelen
tekintetéből. Csak annyit látott, hogy More szeme nem maradt
mozdulatlan: végigkövette a kezek vonalát, a szövegeket, a
feliratokat, a virágokat, aztán megállapodott a pirospozsgás VIII.
Henriken és a III. Richárd szellemét idéző alakon, akinek
maszkszerű arca John Clementé volt.
Ahogy múltak a percek, Holbein lassan elsápadt. A gyomra
felkavarodott, a torka összeszorult. Legszívesebben felordított
volna, és a tenyerébe temetett arccal hullott volna térdre. Hogy
tehette? Hogy volt képes rá, hogy önelégülten álomra hajtsa a fejét
azok után, amit művelt? Honnan vette magának a bátorságot ehhez
a gyalázathoz? Miért nem vette észre, milyen borzalmas dolgot
művelt? Hogy lehetett ennyire ostoba?
 Amikor More végre megfordult és ránézett, Holbein már
felkészült a teljes vereségre. Mindjárt bocsánatot kér, aztán
kirohan, el innen, ki a világból, minél messzebbre önmagától.
Eleinte nem értette tisztán, More annyira halkan, szinte
suttogva mondta.
– Szóval megértette.
És akkor annyira meglepődött, hogy szinte megdermedt,
amikor a két kar átölelte a vállát, és More tartózkodóan, férfi
módra, magához szorította.
Eltelt néhány perc, és More hátralépett. Lassan felemelte a
kezét és két ujja közé fogta az orrnyergét. Letörölte a nedvességet.
Holbein csak akkor hitte el, hogy sír, amikor More, kicsit rekedten,
azt mondta. – Az angyalok bora… Tudta, hogy a karthauziak így
hívják a könnyeket?
Holbein megrázta a fejét, igyekezett nem kimutatni, mennyire
megrendült.
– Egy teljes esztendőt töltöttem náluk, még nagyon fiatal
koromban – folytatta More, és a hangja fokozatosan visszanyerte
az erejét. – Majdnem be is léptem a rendjükbe. Mostanában néha
úgy érzem, rosszul döntöttem, hogy nem maradtam náluk. De
Erasmus bolondságnak tartotta. Ő sose bírta a miszticizmust. Meg
a könnyeket se – nevetett fel keserűen. – Nem is beszélve a
halvacsorákról. Mindig azt mondogatta: „Miért gondolod, hogy
Isten jobban szeret, ha állandóan úgy bűzlesz, mint egy vidra?”
Holbein élénken látta maga előtt Erasmus vékony orrát, amint
elfintorodik, miközben elejti ezt a megjegyzést. Elnevette magát.
És megkönnyebbült: ezek szerint mégsem kergetik el a háztól, sőt
még egy váratlan és igen szívélyes ölelést is kapott.
– Nagyon hiányzik, tudja – mosolyodott el More, de a hangja
megbicsaklott. – Ő az egyetlen barátom, aki még megmaradt
nekem, azokból a régi időkből. Nemigen hallok felőle mostanában.
És a titoktartás olyan mesterség, amely magányossá teszi az
embert.
Elhallgatott. Összeszedte magát. Legelbűvölőbb mosolyát
villantotta Holbeinre. – Nos, Hans mester, ennyit akartam mondani
– mondta erélyesen. (Bár nem elég erélyesen ahhoz, hogy Holbein,
aki végig az ellen küzdött, nehogy ő is elpityeredjen a
meghatottságtól, észre ne vegye az ősz hajszálakat a hajában.
Hogyhogy nem vette észre korábban? More öregszik.)
 – Rendbe kell szednem magam – pillantott le sáros csizmájára.
– És nem szeretném feltartani. Van itt egy festmény, amit be kell
fejeznie.
Az ajtóból még visszafordult. – Örülök, hogy Erasmus
elmondta önnek – mondta lassan, és mélyen Holbein szemébe
nézett.
Holbein meglepetten viszonozta a nézést. Amikor újra
munkához látott, úgy remegett a keze, hogy majdnem kiejtette
belőle az ecsetet.

Időre volt szüksége, hogy megnyugodjon. Ezért pepecselt

sokáig az idős Sir John alakján, aki néhány esztendővel ezelőtt
távozott az élők sorából. Egyszerű, kemény munka, amely nem
igényelt semmilyen szellemi erőfeszítést, csak pontosságot és
kézügyességet. Ez majd segít.
És mégis, szinte megváltásnak érezte, amikor a gyerekek, akik
bújócskát játszottak, hirtelen berontottak a szobájába – egy
csapatnyi vihogó, ugrándozó, karattyoló, hollófekete hajú Tommy
és Jane, és totyogós kistestvéreik. Holbein nem volt benne biztos,
de valahogy úgy tűnt, többen vannak, mint ma reggel. Nem hallott
ugyan lódobogást, sem hangosabb beszélgetést a nagyteremből, de
annyira belefeledkezett a munkába, hogy talán észre sem vette,
hogy újabb vendégek érkeztek.
Holbein alaposabban szemügyre vette az egyik kisfiút, aki
valahogy elütött a többiektől. Csendesen a lábához kuporodott és
érdeklődve nézegette a színes tégelyeket, néha pedig rápillantott,
mint aki alig várja, hogy kérdezősködhessen. És volt még valami,
ami megkülönböztette az összes többi pisze kis More csemetétől.
Ennek a kisfiúnak hosszú és vékony orra volt. Holbein
megesküdött volna rá, hogy valahol már látta ennek a gyermeknek
az arcát. Hát persze – jutott hirtelen eszébe. Meggel látta,
Londonban, az utcán, templomba menet. Ez a sasorr… Ő lenne
John Clement fia? Tommy?
Holbein keze megint reszketni kezdett. Lehetséges, hogy
lemaradt volna Meg érkezéséről?
Odahajolt a kisfiúhoz, felkapta, és a térdére ültette.
– Tommynak hívnak? – kérdezte. A kisfiú elvigyorodott és
bólintott. – Na, rögtön gondoltam – mondta Holbein. – És ma
reggel jöttél? – Heves bólogatás. – Anyukáddal? A lábacskák
vidám kalimpálásba kezdtek. – Iden! Anyutámmal!
Holbein letette a gyereket és felállt. – Hát akkor, most
megyünk, és köszönünk neki – mondta határozottan. – Most
azonnal. Gyere, Tommy, és ti is gyertek mind. Kifelé, gyerkőcök.
Amikor becsukta maga mögött az ajtót, és a gyerekzsivajtól
kísérve elindult a nagyterem felé, a szíve majd kiugrott a helyéből.

Halk zsibongás szűrődött ki a teremből; négy női fejet látott

összehajolva.
Margaret Roper fordult meg elsőnek, amikor meghallotta a
gyerekek zajongását. – Pssszt, csendesebben, édeseim – szólt rájuk
mosolyogva. – Mire fel ez a nagy izgalom?
Észrevette Holbeint, aki idegesen toporgott az ajtóban. –Hans
mester, jöjjön, jöjjön csak, nyugodtan – invitálta széles mosollyal.
Cecily volt ott és Alice úrnő. Meghajolt feléjük, ők udvariasan
visszabiccentettek. Csak akkor fordult a negyedik arc felé.
Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogta. Nem Meg állt
előtte, noha a kisfiú, John Clement kicsinyített mása, a
szoknyájába kapaszkodott. Hanem Elizabeth.
Minden apró részlet a helyére került. Mindig is tudta, hogy
Elizabeth szerelmes John Clementbe. De azt álmában sem
gondolta volna, hogy viszonyuk van, és hogy Clement Elizabeth
első gyermekének az apja.

Holbein úgy járkált fel-alá a kertben, mint egy megvadult bika.

A düh és a felháborodás majd szétfeszítette a mellkasát. A tiszta,
ártatlan, egyenes, őszinte Meg egy csalóhoz ment férjhez.
Mennyire megalázó lehetett a számára, amikor rájött az igazságra,
gondolta magában Holbein, döngő lépteibe sűrítve Clement elleni
utálatát. Mennyire gyűlölheti a férjét. És mennyire megvetheti
Elizabethet. Nem csoda, hogy Meg nem szült több gyermeket; egy
olyan nő, mint ő, nem viselhette el annak a férfinak az érintését,
aki nyíltan megalázta. Holbeinben tombolt a düh, ugyanakkor
valamiféle szégyellnivaló, ujjongó izgatottság öntötte a felfedezése
nyomán felsejlő, egyelőre még kifürkészhetetlen, de nem kizárható
reményteljes kilátások gondolatára.
 Beosont a házba, halkan és óvatosan, hogy lehetőleg ne vegyék
észre; nem lett volna képes barátságosan bájcsevegni ebben az
állapotban. Időközben ugyan valamelyest lecsillapodott; a tomboló
haragot a Meg iránt érzett szánalom mindent elsöprő érzése
váltotta fel. És valami más is. Megígérte magának – az igazságot, a
teljes igazságot, csakis az igazat. Változtatnia kellett a festményén.
Önkéntelenül is az ecsetért nyúlt, és Meg alakját a kép legszélére
helyezte át, a kezében tartott könyv lapjairól letörölte a betűket.
Üresség. A felszegett fejű, fondorlatos Elizabeth került előtérbe,
aki határozott mozdulattal eltolja az útból Meget, látványos
mozdulattal lehúzza a kesztyűjét, és merész, kihívó tekintetét
egyenesen a szoba másik oldalán belépő Johnra szegezi.
Döbbenetes volt a hatás. A két alak, a viszály és a
diszharmónia megtestesüléseként, tökéletes ellenpárt alkotott a két
boldog, elégedett nővérrel, akik az ellentétes sarokban ültek
szorosan egymás mellett, cinkosan megosztozva egymás
ruhaujjain. Hogy még jobban kihangsúlyozza Meg és Elizabeth
elidegenedését, Holbein a két fejet egymástól élesen elválasztó,
sötétbarna hegedűt festett a mögöttük lévő polcra, és a
konyharuhával félig letakart kancsó mögé egy tányért helyezett el.
Még egy francia szójáték: „pas dans la merne assiette”, ami azt
jelentette, hogy „haragban vannak”, de szó szerint azt, hogy „nem
esznek egy tányérból”.
Hogyan mesélhetné el minél érzékletesebben ezt a történetet?
Igen, a könyvek, jutott eszébe. A Meg mögött lévő asztalkára
odafestette A filozófia vigasztalását Boethiustól, és legvégül,
súlyos iróniával, Seneca Erkölcsi levelek, pontosan Elizabeth
Dauncey áruló keze alá.
Holbein megvakarta a fejét, azon tűnődött, mi hiányzik még a
festményről. Ürességet érzett, amikor rájött, hogy valószínűleg
semmi. Ernyedten vizet és olajat töltött a tálkába, és nekifogott,
hogy lassan és alaposan megtisztítsa a szerszámait. Nem kívánt
semmit, nem volt se éhes, se szomjas, nem akart gondolkodni sem.
Még csak aludni sem volt kedve. Egyetlen dolgot akart, de nagyon.
Hogy Meg végre érkezzen meg.
Az utolsó vendégek – hátaslovak és pónik porlepte, de vidám
csapatának kis karavánja – naplementekor érkeztek meg Well
Hallba. Elöl az ifjú John és felesége, Anne lovagoltak, nyomukban
három csemetéjük, a sort Meg zárta, a kis Tommyval.
 Holbein a kertben várakozott, az eperfa alatt, amelyet Margaret
Roper az apja tiszteletére ültetett, türelmetlenül méricskélve az
egyre hosszabbra nyúló árnyékokat.
A család minden tagja kicsődült, hogy üdvözöljék az újonnan
érkezetteket. Holbein épp időben ért oda, hogy ő legyen az, aki
lesegíti Meget a nyeregből. Amikor Meg hosszú szempillája
megrebbent, és egy apró, szégyenlős mosollyal hálálta meg a
kedvességét, Holbein úgy érezte, képtelen elengedni vékony
derekát. Meg kecsesen oldalra libbent.
– Örülök, hogy látom, Hans mester – mormolta el, mielőtt
kézen fogta volna az álmos kisfiút, akinek elegáns orra John
Clementének hű mása volt. Holbeinnek az volt az érzése, hogy
Meg mosolya valahogy ragyogóbb, kedvesebb, mint korábban, és
a szívében feléledt a remény, de még magának is alig merte
bevallani, nemhogy szavakba önteni.
Holbeinnek nem volt szíve elválasztani Meget a családjától, és
egészen addig a háttérben maradt, amíg vége nem szakadt az
öleléseknek és csacsogásnak, a pusziknak és a szívélyes
üdvözléseknek; csak távolról gyönyörködött karcsú alakjában.
Nagyon meglepődött, amikor Meg, miután a többiek mind
bementek a házba, odajött hozzá, és megszólította. – Egészen
olyan érzés, mint a régi szép időkben, nem igaz? De úgy látom, ön
távol tartja magát a zajos tömegtől, Hans mester.
Holbein zavarba jött, nem tudta, mit feleljen.
– Ő – nyögte ki végül esetlenül, Meg kezére szegezve a
tekintetét, mert, ha a szemébe néz, talán még a karjába kapja. –
Sokat dolgoztam. Tudja, hogy van ez. Kicsit elfáradtam.
– Margaret azt írta, hogy nem a régi képet festi át, hanem egy
vadonatúj festményen dolgozik. Alig várom, hogy lássam.
Talán most azonnal megmutathatnám neki, gondolta hirtelen
Holbein. És akkor kettesben lehetnék vele. De nyomban el is
vetette az ödetet. Meg nem erre vágyik, most nem. A családjával
akar lenni.
– Már nagyon sokat haladtam vele – mondta tétován. – És…
arra gondoltam… talán holnap szünetet tarthatnék. Nekem sem
ártana egy kis pihenő. És ha van kedve, sétálhatnánk egyet a
környéken. És beszélgethetnénk.
 Vajon túl messzire ment? Látta, hogy Meg lesüti a szemét, és
elpirul, de aztán megmozdult az álla. Holbein alig merte elhinni,
hogy bólogat.
– Will azt mondja, hogy rengeteg alma termett az idén, nem
ártana összeszedni – mondta sietősen, könnyedén. – És Cecilytől
tudom, hogy ön szinte ki se dugta az orrát, amióta itt van.
Úgyhogy benne vagyok. Sőt, talán vihetnénk magunkkal uzsonnát,
és csak vacsorára jönnénk vissza. Margaret majd ad nekünk
kosarakat. Mindjárt meg is beszélem vele.
Elmosolyodott, nyomatékul bólintott egyet és búcsút intett.
Holbein a reményteljes várakozás izgatottságával bújt ágyba aznap
este. Holnap hosszú órákat tölthet Meggel, kettesben!, micsoda
gyönyörűség, ujjongott. A fáról lehullott gyümölcs almaborra
emlékeztető illatával és a pityókás darazsak zümmögésével
álmodott.

Verőfényes, végtelennek tűnő, gyönyörű nap volt. És meleg,

mintha augusztus lenne. Lágy szellő lengedezett, az almáskert
madárénektől volt hangos.
Korán indultak el, még harmatos volt a fű, amikor elkezdték
felszedegetni a földről az első lehullott gyümölcsöket. Aztán Hans
mester erős karjaival megrázta a fát. Alig győzte védeni magát a
karjával a lezúduló almaesőtől. – Jaj de jó, milyen sok van! –
kiáltott fel Meg boldogan, mint egy kislány, aztán hangosan
méltatlankodott, amikor az egyik alma a fejére pottyant. Holbein
jóízűen elnevette magát a bájos, önfeledt fiatal nő mulatságos
mozdulatain.
És akkor Meg lerúgta a cipőjét, felgyűrte a szoknyája alját, és
fürgén, mint egy macska, felmászott a legközelebbi almafára.
Ezúttal Holbein nem tudta kivédeni a rázúduló almaesőt. – Tessék,
most már tudja, milyen érzés – jelentette ki elégedetten, aztán
vidáman leugrott a földre, és nekilátott felszedegetni a zsákmányt.
Holbein akár egész nap hajolgatott volna, csak hogy Meg
közelében lehessen, de alig egy óra alatt megtelt mind a két kosár,
pedig még csak dél körül járt az idő. Vajon mi lesz most? Holbein
lopva Megre pillantott. – Nem eszünk valamit? – vigyorodott el
Clement asszony, és Holbein megkönnyebbülten sóhajtott fel.
 Mialatt Meg vastag szeleteket vágott a sajtból és átnyújtott neki
egy flaska sört, amelyből nyomban nagyot húzott – jól
kimelegedett a szabadban Holbein elmesélte neki, hogyan vették át
a hatalmat a protestánsok Bázelban. – Kiderült, hogy egy rakás
semmirekellő bigott kezébe került a város vezetése – mondta, egy
darab sajtot majszolva. – Pedig annyira bíztunk bennük; hát, mit
ne mondjak, nagy csalódást okoztak.
Holbein észrevette, hogy Meg elmosolyodik, amikor már a
harmadik hatalmas szelet kenyérért nyúlt. Túl falánk vagyok,
gondolta. Gyorsan letette a kezéből az ételt.
– Sose szégyenlősködjön, Hans mester – mondta kedvesen
Meg, aztán elkomolyodva hozzátette. – És más értelemben sem.
Tudja, tehetsége van hozzá, hogy könnyűvé tegye a dolgokat a
maga, de a mások számára is. Tényleg ezt gondolom. Nézze csak
meg apámat. Boldoggá tette – pillantott le a fűbe, a megfelelő
szavakat keresgélve, megbillegtette a lábujjait. – Megfiatalodott.
És ez az ön érdeme, remélem, tudja.
Holbein szégyenlősen elpirult. Jólesett neki a dicséret.
– Ó, a boldogság… – mondta elmélázva. Felült, átkulcsolta a
karjaival a térdét, és egy kicsit közelebb húzódott Meghez.
– Nagyon tetszik nekem a kisfia – fogott bele félszegen,
puhatolózva. Hogyan láthatna bele a leikébe, hogyan tudhatná meg
a legfontosabbat: boldog-e a házassága? – Tommy. Úgy látom, ön
megismerte az igazi boldogságot.
– Hmmm… – felelte Meg, elgondolkodva. – Igaza volt, tudja,
akkor régen. Egy gyerek valóban a legjobb dolog, ami csak
történhet az ember életében. – Elnevette magát, de keserűség
bujkált a hangjában. – A házasság azonban keményebb dió, mint
gondoltam. A mézeshetek hamar elillannak, aztán jönnek a szürke
hétköznapok.
Holbein lélegezni sem mert, nemhogy megszólalni. Csak nézett
rá, várakozóan, kérdően. – De ez így van rendjén, hamar
hozzászokik az ember – tette hozzá Meg sietősen, elfordítva a
fejét. Felnézett a kék égre. Boldogan sóhajtott fel.
– Milyen meleg van – mondta lassan –, csodás ez a napsütés. –
Kinyújtóztatta kecses lábait, hanyatt feküdt, a két karját összefonta
a tarkója alatt, és lehunyta a szemét. Hans Holbein alig bírta
megállni, hogy ne hajoljon fölé, és ne borítsa el csókokkal az egész
testét, az orra hegyétől a lába ujjáig. De érezte, hogy nem szabad
megtörnie ennek a gyönyörű napnak a varázsát, és nem engedheti
elszabadulni féktelen vágyait. Úgyhogy csak ült ott némán,
boldogan, elgyönyörködött Meg szépséges vonásaiban, és csak
jóval később, amikor már egészen biztos volt benne, hogy elaludt,
óvatosan felkelt, és lábujjhegyen elosont a sövény mögé, hogy
könnyítsen magán.

***

Holbein vette észre elsőnek Thomas More-t. Az eperfa mellett

állt, nézte, ahogy a nap vörös korongja lassan eltűnik a horizonton.
Gondtalannak és elégedettnek tűnt. – Gyönyörű esténk van –
köszöntötte nyájasan a visszatérőben lévő almaszedőket, aztán
kíváncsian belekukkantott a kosaraikba. – Bár azt mondják, vihar
közeleg. Jó sok gyümölcsöt szedtetek.
Holbein észrevette, hogy Meg figyelmesen és érdeklődően
fürkészi apja arcát, és a tekintetében nyoma sincs a Chelsea-ből
ismert aggodalommal teli nyugtalanságnak. More rámosolygott a
mostohalányára. – Azon tűnődöm Meg – mondta –, vajon Hans
mester megmutatta-e már neked az új festményt? – kérdezte, és
Holbein hirtelen rájött, hogy More nem azért volt itt, hogy
kiszellőztesse a fejét és elgyönyörködjön a naplementében. Rájuk
várt. – Biztos vagyok benne, hogy nem lenne ellenedre, ha
hamarabb láthatnád, mint a többiek – folytatta More, és meg sem
várva Meg válaszát, belekarolt, és elindult vele a tornác felé.
– Persze, ilyenkor már nincs annyi fény, mint napközben, de
szerintem Hans mester művészi tehetsége a gyertyafényben is
ugyanolyan erővel tündököl.
Holbein az összes gyertyát meggyújtotta, miután beléptek a
szobába, és a vendégeknek még külön a kezébe nyomott egy-egy
gyertyatartót. Meg arcán gyerekes áhítat ült, mialatt szemügyre
vette a képet, és beletelt néhány percbe, mire észrevette a
változtatásokat. Felhúzta a szemöldökét. Amikor a tekintete John
Clement arcára esett, közelebb vitte az égő gyertyát a festményhez.
Hosszú percekig bámulta a bolond sipkáján pompázó vörös és
fehér rózsákat. Aztán olyan hosszú idő után, hogy egy
örökkévalóságnak tűnt, lassan megfordult és kérdően nézett a
mostohaapjára.
 – Erasmus elmondta neki – válaszolt a néma kérdésre More,
mire Meg döbbenten bámult rá Holbeinre, mintha életében először
látná.
– Semmi baj, Meg, jól van ez így – nyugtatta meg More. A
hangja majdnem olyan volt, mint a régi szép időkben. – Hans
mester a barátunk. Megbízhatunk benne. Nos – folytatta More –,
igaz, a családon kívül nemigen tanácsos mutogatni ezt a festményt,
veszélyes lehet. De ezt könnyen elkerülhetjük, ha itt marad, Well
Hallban.
Holbein bólintott, kicsit csalódottan ugyan, de magában
kénytelen volt igazat adni More-nak. Bölcs döntés volt.
– Akkor hát, induljunk lassan, a többiek már biztosan asztalhoz
ültek, és ránk várnak – mosolyodott el More.
Meg Holbeinre nézett, aztán a mostohaapjára, végül a
festményre. Bólintott. Már majdnem elindult az ajtó felé, de akkor
hirtelen megállt, és Holbein karjára tette a kezét. – Apám, Hans
mester, várjanak egy pillanatot. Hadd nézzem meg ezt a részt
alaposabban, ha nem bánják.
Közelebb ment, és lassan közelebb vitte a gyertyát a kép bal
sarkához, ahol a saját képmása volt.
– Ő – kiáltott fel, szinte riadtan. – Ezt is megváltoztatta, Hans
mester, nem igaz? Most Elizabeth áll ott, ahol korábban én. Én
most a festmény legszélére kerültem. És milyen szomorú az
arcom… – remegett meg a hangja.
More elnevette magát. – Meg, Meg, ne aggódj, mindenki
pontosan úgy néz ki, mint korábban. Senki nem fog észrevenni
semmit. Gyere, no. Hans mester tudja, hogy mit miért csinált.
Inkább menjünk enni.
Meg engedelmesen bólintott, és a gyertyával a kezében elindult
kifelé, de Holbein még a félhomályban is jól látta, hogy az arcán
még ott ül a hirtelen támadt aggodalom, amelyet saját képmásának
látványa keltett benne.

Meg homlokáról a családi vacsora közben sem tűnt el az apró

ránc; tele volt kételyekkel és egyre nyugtalanabb lett, Holbein jól
látta rajta a változást. Ritkán fordult vele elő, de a festő alig
csipegetett. Végig Meget bámulta, persze lopva, legalábbis ő úgy
hitte. És figyelt. Különösen Elizabethre, aki messze túlöltözte az
összes jelen lévő nőt, a nyakában gyöngysor csillogott, a közepén
egy drágakövekkel kirakott medállal. Boleyn Anna hozta divatba
ezt a fajta nyakláncot, azt pletykálták, a medállal az új királyné egy
csúnya kelevényt takargat.

– Meg – szólt oda Elizabeth a vele szemben helyet foglaló

mostohatestvérének –, milyen bájos és kecses vagy. Karcsú és
légies, akár egy tündér. Úgy festesz, mint egy fiatal lány.
A gonosz kígyó, rándult meg Holbein arca a megjegyzés
hallatán. Egyértelműnek tűnt, hogy mit akart Meg orra alá dörgölni
– nekem három gyerekem van, neked meg csak egy. Én sugárzó és
telt asszony vagyok, te meg egy csitri. Így aztán Holbein majdnem
elolvadt a csodálattól, amikor Meg, nagylelkűen, de azért
óvatosan, azt felelte: „De azért még mindig te vagy a család szépe,
Elizabeth.”
A két nő beszélgetése eleinte csupa hétköznapi, könnyed és
ártatlan témára szorítkozott, a háztartásról, a gyerekekről és
hasonlókról; Elizabeth óvakodott attól, hogy szóba hozza a férje
utóbbi időben tanúsított érdeklődését az új irányzat képviselői,
különösen a Boleyn-körhöz tartozó Cromwell és az újonnan
kinevezett Cranmer érsek iránt. De akkor kissé előredőlt, és olyan
halkan, hogy Megen kívül csak a fülét nagyon hegyező Holbein
hallotta, azt mondta:
– De tudod, azért én is hallok egy s mást, még ha nem is
teszem ki a lábam otthonról túl gyakran. Például hogy John milyen
jó viszonyban van Butts doktorral. A király orvosával! Ez nagy
megtiszteltetés a családod számára, Meg. Nagyon büszkék
vagyunk rád. Különösen amióta tudomást szereztünk néhány
dologról… Milyen nehéz lehetett egy olyan pozícióban lévő
embernek, mint John, megtalálni a helyes utat a rengeteg intrika
közepette – húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét. – Én
természetesen nem hiszek a pletykáknak… de úgy hallottam, hogy
Butts doktor az újak köréhez tartozik… sőt, hogy annak idején
üzeneteket szállított az egyetemen eretnekség gyanújába
keveredett emberektől – és itt Elizabeth hangja suttogásig halkult –
Anna királynénak. – Elizabeth hatásszünetet tartott. – Tudod, sokat
gondolkodtam azon, milyen pokolian ügyesen kellett lavíroznia
Johnnak, aki végig együtt dolgozott vele, hogy lojális maradjon
hozzá, de mégis a saját útját járja.
 Elizabeth egész teste egyetlen nagy kérdőjellé merevedve várta
Meg bizalmas gyónását.
– Ő – felelte szemét sem rebbentve Meg, mintha észre sem
venné az egyértelmű felhívást. – Johnt sohasem érdekelte a
dolognak ez a része. Otthon sohasem beszél politikáról. Őt csakis
az orvostudomány tudja lázba hozni – mosolyodott el. – És ha már
az újakat említetted, azt hiszem, John is vágyik egy új
embertípusra, de kizárólag olyan értelemben, ahogyan a páduai
Vesalius doktor, aki szembeszállt Galenus azon elméletével, hogy
a gyógyításban alapvetően a testnedvek elvezetése a legfontosabb.
Az érvágásra gondolok, főleg. (Holbein látta, hogy Elizabeth
elsötétült arccal, undorodva dől hátra. A család szépe láthatóan
nem ilyen válaszra számított.) John és Butts doktor azt szeretnék,
ha az emberi test megismerésének új felfogása nálunk, Angliában
is teret nyerne, és itt is lennének boncolások, amelyeken bárki
részt vehet. Vesalius még nem fejezte be az anatómiai atlaszát, de
biztos vagyok benne, hogy amikor megjelenik, meg fogja
változtatni az orvostudományt.
Elizabeth bólintott, de látszott rajta, hogy legszívesebben
máshol lenne. Holbein büszke volt Meg diplomatikus válaszára,
annak pedig különösen megörült, amikor Meg, mintegy az előbbi
folytatásaként, őhozzá fordult kérdéssel. – Hans mester, festőként
ön is biztosan sokat tanulmányozza az emberi testet. Ha Vesalius
ábráit talán nem, de Leonardo és Michelangelo rajzait már látta,
nem igaz?
Holbein a szeme sarkából élvezettel látta, hogy Elizabeth
megkönnyebbült arckifejezéssel az ifjú John More felé fordul.
Az asztal körül egyre többen kezdtek ásítozni, néhány
családtag már elnézést kért és visszavonult. Amikor Alice úrnő és
More is távoztak, velük együtt a ragyogás is elillant a teremből.
Elizabeth és Cecily a gyerekeik jellemét hasonlították össze, Meg
és Holbein pedig tovább folytatták a beszélgetést az izmok, vénák
és a szív működéséről, de valahogy mindenki csak félszívvel vett
részt a társalgásban.
És akkor hirtelen minden felbolydult. Az ajtóból elfojtott
kuncogás hallatszott. Holbein tudta, mit jelent. Amikor felnézett,
sok-sok apró, csillogó szempár meredt rá a sötétből. A hálóinges
gyerekek, akiknek már régen ágyban lett volna a helyük,
kisettenkedtek a hálószobájukból, hogy meglessék a felnőtteket.
Most, hogy lelepleződtek, hangos kacagással mind becsődültek a
nagyterembe, megrohanták az asztalt, és apró ujjacskáikkal tömték
a szájukba a maradék almás pitét, vagy azt, ami a kezük ügyébe
került, ügyesen az asztal alá bújva a felnőttek elől, akik hiába
próbálták elcsípni őket.
A zűrzavar közepette, minden szülő, ki tudja, miért, nyomban
legidősebb gyermekében vélte azonosítani a ribillió főkolomposát.
„Tommy!” – süvöltötte Margaret Roper. „Tommy!” –
süvöltötte Cecily Heron. „Tommy!” – süvöltötte Elizabeth
Dauncey. „Tommy!” – süvöltötte Meg Clement.
A haj tóvadászat eredményeképpen Will Roper egy-egy
rakoncátlan Roper csemetével a hóna alatt és egy harmadikkal a
nyakában, a gyerekszoba felé tartott. – Jaj, ti istencsapásai –
dünnyögte vidáman, mialatt kettesével szedte a lépcsőfokokat.
Mögötte John és Anne More, madárcsontú gyermekeikkel a
karjaikban, ugyancsak mosolyogva korholták édes lurkóikat.
Cecily és Margaret időközben elcsíptek még néhány rosszcsontot,
és ki-ki kézen fogta a sajátját, aztán szigorú képpel, de azért
időnként összevigyorogva, felkísérték őket az emeletre.
Már csak két bujkáló maradt, akiket persze Megnek sikerült
végül elkapnia. A gallérjuknál fogva maga felé fordította őket. –
Tommy – fogott bele, szigorúságot erőltetve magára, és először a
valamivel idősebb kisfiúra nézett, Elizabeth fiára. Aztán ránézett a
kisebbikre, a sajátjára. És nem tudta folytatni. Lebénult.
– Bocsánat – mondta a bűntudattól elvörösödve a nagyobbik.
Halálos csend ereszkedett a teremre. Elizabeth, aki a
kandallónál állt, rémülten meredt a két gyerekre. Meg szeme ide-
oda járt, az egyik fekete fejecskéről a másikra, az egyik apró
sasorról a másikra. Olyan egyformák voltak, mint két tojás.
A két gyerek nem értette a hirtelen támadt riadalmat.
– Nem én voltam – pityeredett el Meg Tommyja.
– Tommy Roper ötlete volt az egész – sírta el magát a másik.
Meg lehajolt, és letörölte a fia könnyeit, de nem bírta megállni,
hogy ne vessen egy lesújtó pillantást a másikra, a kis
kakukkfiókára.
Meg belenézett Hans Holbein eltorzult, rémült arcába. És amit
ott látott, azzal választ kapott arra a furcsa, gyötrő kételyre, ami
egész este nem hagyta nyugodni.
 Bólintott – hűvös, kimért, határozott mozdulattal. – Megtenné,
Hans mester, hogy felkíséri őket az emeletre? – Parancs volt, nem
kérés.
Már éppen kilépett az ajtón, maga előtt terelve a fiúkat, amikor
meghallotta Meg hangját.
Ridegen, vádlón és a bizonyosság keserűségével hasított bele a
csendbe.
– A gyerekeink úgy hasonlítanak, mintha testvérek volnának –
mondta a hang. – A férjem a fiad apja, ugye így van?
És akkor becsapódott az ajtó, és Holbein egyedül maradt a
sötétben.

***

Nem sokkal később jött be a szobájába. Az ablak előtt állt, a

nemrég kitört szélvihart bámulta, amint megtépázza az ágakat, és a
felhőket, amint ólomnehezen feketére festik az égboltot és
eltakarják a csillagokat. Akkor hallotta meg a kattanást. Nem
fordult meg. Tudta, hogy ő az.
– Csak annyira méltatott, hogy „Nincs semmilyen
mondanivalóm a számodra” – hallotta Meg monoton hangját.
Nem mert megszólalni. Meg egy gyertyát tartott a kezében.
Odasétált a festmény elé, és megállt a bal sarkánál. Pontosan ott,
ahol Elizabeth félresodorja őt az útból, és kéjvágyó pillantást vet
John Clementre, mialatt lehúzza a kesztyűjét. Meg letette a
gyertyatartót az asztalra, és odaállt a kép elé. Holbein pontosan
tudta, hogy mit csinál, noha nem fordult hátra.
Bólogatott, mintha megerősítené véglegesen beigazolódott
gyanúját.
– Tudtad – mondta Meg. – Láttad őket kettesben, és rájöttél.
Ezért változtattad meg a képet, igaz?
Szembefordultak egymással. Megnek szörnyű gyanúja támadt.
Szenvedő szemében megvetés villant. – Vagy talán maga
Elizabeth mondta el – vádolt. – Barátok voltatok.
Holbeint szinte agyonnyomta a bűntudat. Mindig is tudta, hogy
ez egy veszélyes festmény, de nem erről a titokról akarta
fellebbenteni a fátylat. – Akkor láttam a fiúkat, amikor
megérkeztem. Kitaláltam – mondta gyámoltalanul. – És azt hittem,
hogy te már tudod.
 És akkor nem volt több hely szavaknak a szívében, csak a
mindent elsöprő sürgetés, hogy átkarolja, a mellére vonja, és a
száját az ajkára tapassza.
Amikor egymáshoz értek és összeborultak, és amikor a lába
mohón a combjához dörgölőzött, Holbein úgy érezte,
visszarepültek az időben, és az eperfa alatt állnak, édes ölelésben.
De ezúttal Meg nem húzódott el. Ezúttal érezte, hogy ugyanazt
akarja, mint ő; érezte, ahogy a keze végigsiklik a hátán,
megállapodik a tarkóján, és maga felé húzza; érezte, ahogy a keble
a melléhez tapad, és a légzése felgyorsul.
Meg tágra nyitott szemmel, mindentudóan nézett rá. Majd
felrobbant a szíve. Az egyik karjával a derekát fogta, a másikkal
gyengéden felemelte a pihekönnyű testet, és mialatt a könyökével
lenyomta a hálószoba kilincsét, összefüggéstelen becéző szavakat
sugdosott a fülébe, aztán a vágytól félőrülten, de óvatosan és
gyengéden az ágyra fektette.
Később – jóval később, miközben még lihegett és nyögdé-cselt,
és olyan boldog volt, mint senki a világon, és amit el sem tudott
képzelni, hogy valaha is lehet, amikor a hatalmas, durva
mesterember – tenyerébe fogta azt a gyönyörű mellet, és
csodálattal érintette meg az apró bimbót –, csak később suttogta el,
kábán, „Szeretlek”. Mindig is ezt akarta. Megmondani neki. Ezért
hagyta el a feleségét másodszor is, és ezért élt úgy, mint egy
szerzetes, már egy éve. És az álma most valóra vált. A sötétség
biztonságában, az odakint dühöngő vihar hangjai mellett, az
örömtől aléltan – végre kimondhatta.
Meg visszasúgott valamit, ahogy összegömbölyödött mellette,
és a nyakába fúrta a fejét. Holbein nem volt biztos benne, hogy azt
mondta-e, „szeretlek”, de már a tudata, hogy mondhatta volna,
boldogsággal töltötte el. Csak néhány perc múlva, amikor
visszagondolt, hirtelen rossz érzése támadt; mintha azt mondta
volna, „gyűlölöm”; de túl késő volt, hogy megkérdezze tőle. Meg
szeme csukva volt.
 20

Már hajnalodott, amikor óvatosan, lábujjhegyen kisurrantam

Hans mester szobájából.
Nagyon gyengéden lefejtettem magamról súlyos, izmos karját,
aztán megcsókoltam az arcát, és gyorsan felöltöztem, már
amennyire tudtam a sötétben. Amikor kinyitottam a szememet,
nem rémültem meg, tudtam, hol vagyok. Azt is tudtam, hogy bűnt
követtem el, de mérhetetlenül könnyűnek és tisztának éreztem
magam. Az elmém fordult el szégyenkezve attól, amit egyre
biztosabban tudni véltem – John nem azért jött Chelsea-be, hogy
nekem udvaroljon, hanem mert titkos szerelmi viszonya volt
Elizabethtel. Én csak a második legjobb választás voltam, a még
mindig petrezselymet áruló, elérhető, leakasztható leány: épp jó
lesz feleségnek; és igen praktikus megoldás is, mert így
megszilárdíthatta a kapcsolatát azzal az emberrel, akiről tudta,
hogy egész életében támogatni fogja. Nem, nem szabad erre
gondolnom, az árulására, mert beleőrülök. Csak a napfényre, a
kertre, a boldogságra. Mert végre megtaláltam a saját idillemet, a
hosszú évekig tartó gyötrődés után. Szeretkeztem Hans Holbeinnel
– ennyi már elég volt ahhoz, hogy mámoros hangulatba kerüljek.
Életemben először éreztem magam gyönyörűnek és veszélyesnek.
És szabadnak.
Mialatt a folyosón settenkedtem, igyekezvén kikerülni az
összes csikorgó padlódeszkát, gondolatban újra átéltem az éjszaka
illatát, forróságát, Hans Holbein minden egyes izmának rezdülését,
ölelésének gyönyörét. De most le kellett ráznom magamról az
emlékeket; vissza kellett mennem a szobámba, megmosdani,
felfrissülni, és felöltözni, mielőtt még Tommy felébred és bejön
hozzám. Amikor azon kaptam magam, hogy képzeletben
összehasonlítom a tegnap éjjel vadságát és szenvedélyét azzal a
csendes óvatossággal, amilyenné a Johnnal való szeretkezés vált,
tudtam, hogy abba kell hagynom. Sürgősen. Gondolkodnom kell.
Időre van szükségem.
Egy gyertya fénye villant fel az ajtónál. A kápolnából szűrődött
ki a fény. Apa már biztosan felkelt és imádkozik.
 Az utolsó lépéseknél elborzadva ébredtem rá, hogy a főkötőm a
kezemben van, a hajam kibontva omlik a derekamra, a fűzőm
kioldva. Senki sem tudhatja meg.
Csak akkor mertem újra lélegezni, amikor már a szobámban
voltam, biztonságban, és a hátammal nekidőltem a becsukott
ajtónak. A karom és a lábam úgy remegett, hogy alig tudtam
megmozdulni. A nyakamon és a mellemen apró horzsolások. De a
szívem dalolt.

Thomas More nem sokkal napfelkelte után nyitott be Hans

Holbeinhez. A festőt az ablak előtti karosszékben találta, kócosán,
kialvatlanul, háziköntösben; a festményére bambult.
Túl sötét volt a munkához; a vihar elvonulóban volt, de az ég
még nem tisztult ki teljesen. Holbein felpattant, amint meglátta
belépni. Meghajolt, aztán végignézett magán, és egy hirtelen
mozdulattal leverte a könyökével az üres csészét a kis asztalkáról.
Morgott egy sort, lehajolt érte, és letette a festőállvány mellett lévő
ecsettartó polcra.
– Balkezesnek születtem – szabadkozott. – Apám is mindig ezt
mondta.
– Nem akartam alkalmatlankodni – mondta kedvesen More.
– Gondoltam, talán nem lesz ellenére, ha még egy pillantást
vetek a remekművére. Amióta felébredtem, ez jár a fejemben.
Holbein rémülten látta, hogy More szeme Elizabeth és Meg
alakjánál állapodik meg. Már így is tele volt bűntudattal, de most
végleg összezavarodott. More egy hosszú pillanatig elmélyülten
nézte a képet. – Ez a festmény minden alkalommal egy új
történetet mesél el. Önnek kivételes tehetsége van az igazsághoz,
Hans mester.
Holbein lehorgasztotta a fejét. Fogalma sem volt, hogy mit
válaszolhatna.
Sir Thomas valahogy öregebbnek tűnik ma reggel, villant át
rajta, és valahogy szomorúnak is, de lehet, hogy csak a hideg
szürke fény teszi. Vagy azért látja így, mert az ő kedve is borús.
Meg már nem volt ott mellette, amikor felébredt. Szóval nem
tudta, hogy most ő vajon a legboldogabb, vagy a legnyomorultabb
ember a világon. Még érezte a bőre illatát, a keble selymességét,
ahogy az ajka hozzáért, de vajon érezheti-e még újra valaha?
Holbein azonnal, nyomban hozzá akart rohanni, hogy lássa,
rámosolyog-e, amikor megpillantja – de nem mehetett. Farkaséhes
volt, de nem mert a család szeme elé kerülni, hiszen az arcára volt
írva minden. Dühösen járkált fel-alá a szobájában, mardosta a
tehetetlenség, és minél többet nézte a képet, annál zaklatottabb lett.
Nem érezte bűnösnek magát az éjjel történtekért, az maga volt az
isteni csoda. Más bűnt követett el – a kevélység bűnébe esett. A
festményen ott volt minden, amit tudni vélt More-ékról: a teljes
igazság, amit oly nagyon akart… de csak most kezdett ráébredni,
milyen keveset értett meg a nagy egészből. Az a szörnyű érzése
támadt, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, és
visszafordíthatatlan bajt kavart.
– Volt ön szerelmes valaha az életben, Hans mester? – kérdezte
meg váratlanul More, a festményre tapasztva a tekintetét. Holbein
pislogott, és nyelt egy nagyot. – Magam sem tudom, miért, de ma
reggel, amikor felébredtem, az első szerelmem jutott eszembe.
Holbein nem hitt a fülének. Thomas More-ról köztudomású
volt, hogy soha nem beszélt a magánéletéről. Biztosan rosszul
hallotta.
– Tizenhat éves voltam… akkor kerültem ki az egyetemről… a
New Hallban kezdtem, ügyvédbojtárként… tele reménnyel és
becsvággyal… és akkor találkoztam vele. A legszebb lánnyal, akit
valaha láttam. Egy bálon történt. Aznap érkezett Norfolkból, a
nagybátyjához jött látogatóba. Amikor ránéztem, olyan volt,
mintha villám csapott volna belém. Elvesztem a világ
legragyogóbb mosolyában. Ha megtehettem volna, akkor és ott
rögtön elvettem volna feleségül.
More elhallgatott, a szavakat kereste. – Nem lett belőle semmi,
mondanom sem kell – folytatta. – Lopott csókok, titokban
megejtett találkák és sok-sok szerelmeslevél. A nagybátyja kiadta
az utamat, amint megtudta. Már kiszemelt neki valaki mást, egy
szépreményű és gazdag fiatal norfolki nemest, a földijét, aki akkor
fejezte be a tanulmányait. Apámnak rövid úton tudomására hozták,
hogy távolítson el a közeléből. A szívem majd meg szakadt, de
túléltem valahogy. Természetesen sohasem láttam többé, de… –
mutatott Elizabeth Dauncey alakjára a festményen –…később, a
gyönyörű második lányomat róla neveztem el.
More Holbein szemébe nézett, úgy folytatta a történetet.
 – Persze magamon kívül voltam és túlreagáltam a dolgot. Ezért
fontolgattam, hogy belépek egy szerzetesrendbe. De egy évvel
később megházasítottak, és egy idő után megszerettem a
feleségemet. És később a második feleségemet is, ha már itt
tartunk. Akkoriban persze fogalmam sem volt arról a fajta szelíd és
békés, maradandó boldogságról, amit csak a család képes nyújtani.
More elmosolyodott, de Holbein beleborzongott a pillantásába.
Vajon így érezheti magát a nyúl, a félelemtől bénul tan, mielőtt a
farkas szemfoga a torkába mélyed?
– A viharos érzelmek sohasem vezetnek jóra, nem igaz? De
akkor túl fiatal voltam, szinte gyerek, és nem tudhattam azt, amire
a felnőttek előbb vagy utóbb mind rájönnek: hogy a boldog
megelégedettséget csak úgy érhetjük el, ha a józan belátás útját
követjük.
Egy heves szélroham jégesőt zúdított az ablaktáblákra. Holbein
legszívesebben odarohant volna, hogy az üvegre tapassza
szégyentől vérvörös arcát. A hálószoba ajtaja félig nyitva állt,
elfelejtette becsukni. Képtelen volt kiűzni a fejéből az éjjel
történteket, maga előtt látta Meg ívben megfeszülő testét, érezte,
ahogy a forróság dübörög az ereiben. Nem mert More-ra nézni.
Ha More megsejtett valamit, amit egészen mostanáig
elképzelhetetlennek tartott, akkor ezt az egészet nem lehetett
másképpen értelmezni, csak burkolt figyelmeztetésként.
– Jó érzéssel tölt el, hogy kiönthettem a szívemet önnek, Hans
mester – fordította el a tekintetét More. – Megnyugtató a tudat,
hogy nincsenek titkaink egymás előtt.
– Mondja, reggelizett már? – kérdezte hirtelen, de nagyon
udvariasan.
Holbein bólintott. Nem jött ki hang a torkán. Éhes volt, de
képtelen lett volna akár még egyetlen percig is elviselni ennek a
félelmetesen nyugodt és bölcs embernek a nyomasztó jelenlétét.
Úgy érezte, hogy mindjárt megfullad. Magányra és békére volt
szüksége, nem kenyérre és sörre.
Mielőtt kilépett volna az ajtón, More mondott még valamit,
ami az előbbiek fényében, ha lehet, még rejtélyesebbnek tűnt. –
Meg családja Norfolkból származik, tudja, Hans mester. Részben
ez volt az oka, hogy örökbe fogadtam. Ő az én legdrágább
kincsem.
 Amint egyedül maradt, Holbein lerogyott a karosszékbe, és a
hideg ablaküvegre tapasztotta az arcát. Ahogy a lassan guruló
esőcseppeket bámulta, érezte, hogy lassan lehűl az arca, de nem
nyugodott meg. Jeges félelem szorította össze a szívét.

Meg hirtelen bukkant elő, csuromvizesen; bekopogott a párás

üvegen és integetett, hogy menjen ki hozzá. Az arcán boldog
mosoly ragyogott.
Holbein alig merte elhinni. Kirohant a kertbe, az utolsó
pillanatban lekapta a köpenyét a fogasról.
– Vizes leszel, mint én – súgta oda Meg, amikor a karjába
kapta és összecsókolta nedves arcát.
Holbein elfelejtette felvenni a köpenyét. Elnevette magát, és
gyorsan magukra terítette. Összebújtak alatta, mint két csintalan
kölyök.
– Meg – suttogta meghatottan. – El sem hiszem, hogy ez
velünk történik.
Nem válaszolt, csak felnézett, lehunyta a szemét és odakínálta
az ajkát. A pajta mögötti hatalmas bodzafa alá terítették le a
köpenyt, a rozsdavörös levélágyra. Amikor fölé hajolt, mindent el
akart mondani, de Meg az ajkára tette az ujját. – Ne most. Most ne
mondj semmit.
Később, amikor a légzésük már egy kicsit lelassult, Holbein
felkönyökölt és belenézett Meg álmodozó szemébe. Egy levél
tapadt a hajába. Gyengéden lesöpörte. Elállt az eső. A levelekről
lassan csepegett a víz. Béke honolt. Tökéletes volt a csend.
– Legszívesebben itt maradnék veled egész nap – fogott bele. –
Szeretlek.
– Tommy biztosan keresni fog. Nincs több időm – suttogta
Meg, és megsimogatta a férfi arcát, gyengéden, sóvárgóan. De
akkor hirtelen elsötétült az arca. – John ma este érkezik.
Holbein megdermedt. – Most elmegyek, megnézem Tommyt,
aztán visszajövök hozzád. Vacsora után beszélünk. Ígérem.
– De… – dadogta Holbein elkeseredve – Clement akkor már itt
lesz…
Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy egy fedél alatt
legyen azzal az emberrel. Nem engedhette, hogy Meg vele legyen.
Meg már az övé volt.
 – Tudom. De most nem akarok erre gondolni. Magam sem
tudom, hogy mit tegyek – hadarta Meg kétségbeesetten,
ugyanakkor tele reménnyel. – Addig még sok időnk van.
– És utána? – szakadt ki belőle önkéntelenül.
– Nem tudom. Nem tudom – rázta a fejét Meg, és Holbein azt
kívánta, bárcsak olvasni tudna a gondolataiban. – Bármi történjen
is, időnként találkozhatunk. Londonban. Nálad. Titokban. Persze
ez nem az, amire vágyom. Te is tudod. De egyelőre semmi jobb
nem jut az eszembe.
Amikor Holbein felpattant és magához rántotta őt, csak annyit
bírt kinyögni, hogy nem. Legszívesebben azon nyomban a lába elé
borult volna, könyörögve, hogy jöjjön vele, hagyja ott a férjét,
vessen véget a meddő házasságának, hagyja ott a családját,
Angliát, és menjenek el együtt valahová, messzire, ahol csak ők
vannak egymásnak. Bárhova. De nem tehette. Mert nem volt mit
felajánlania. Mit tudott ő nyújtani Megnek az álmain kívül? És
Meg nemet mondott volna. És azt is tudta, hogy semmire sem
vágyik jobban, mint arra, hogy reggel az ő arcát lássa, amikor
felébred. De milyen jövő lenne az: a sötétség közepén néhány
pillanatnyi illékony boldogság. De Holbein azt is tudta, hogy
bármi jobb annál, mint hogy nélküle kelljen leélnie az életét.
Amikor visszaindultak, vigyáztak, nehogy egymáshoz érjenek.
Lelassították a lépteiket, amikor a ház közelébe értek. Holbein nem
akarta, hogy együtt lássák őket bemenni.
– Emlékszel még az igazi családodra? – kérdezte, hogy
elnyújtsa valahogy a búcsú pillanatát. – A szüleidre, Norfolkból?
Meg döbbenten nézett rá, értetlenül. – Nem igazán – felelte
lassan. – Csak apámra, egy kicsit. Anyámra nem emlékezhetek, ő
meghalt, amikor születtem. De miért kérdezed?
És akkor Holbein elmesélte, hogy More meglátogatta ma
reggel. – Azt mondta, hogy még egyszer meg akarja nézni a
festményt. De az volt az érzésem, hogy csak beszélgetni akart. És
nem fogod elhinni, a szerelemről beszélt. Elmesélte, hogy nagyon
régen szerelmes volt egy norfolki lányba, de a lányt már elígérték
másnak, ezért nem vehette feleségül. Azt bizonygatta, hogy a
szerelem nagyon veszélyes dolog. Még az is eszembe jutott, hogy
talán figyelmeztetni akar, mert rájött, hogy mi van köztünk.
Szerinted lehetséges?
 De Meg nem felelt. Holbein látta, hogy nagyon elcsendesedik
és a gondolataiba mélyed. Amikor végre megszólalt, a hangja is
épp olyan furcsa volt, mint a válasza. – Tudod, kedves Hans
mester, ebben a családban az a legelképesztőbb, hogy a
legváratlanabb pillanatokban újabb és újabb titkok bukkannak a
felszínre.
Meg gyengéden megszorította a festő kezét. – Köszönöm –
mondta, teljességgel érthetetlenül, aztán ellibbent, szinte repült, és
Holbein ott maradt az ösvényen, tátott szájjal bámulva utána.

– Apám? – súgtam bele halkan a kápolna sűrű levegőjébe.

Nem fordult meg, de megremegett a háta. Rám várt, tudta,
hogy eljövök.
Nem bírtam kivárni. Mielőtt még megfordulhatott volna,
egészen közel hajoltam a vállához, és kimondtam. Azt, ami
mindent megmagyarázott és mindenre választ adott.
– Ugye te vagy az igazi apám?
Alig láttam a könnyektől. Amikor magához ölelt, éreztem,
hogy az ő arca is nedves. És akkor mindketten térdre hullottunk az
áldott Szűzanya előtt, és végre békére leltünk.
Az utolsó apró mozaikkocka is a helyére került. És apa
meggyónt nekem. Az egyetlen nagy szerelme, a norfolki lány, akit
elragadtak tőle, egy kislányt hordott a szíve alatt. Az ő gyermekét.
És soha nem bocsátotta meg magának, hogy nem volt bátorsága
feladni mindent, és elvenni feleségül. És soha többé nem mert
szeretni úgy, ahogyan őt szerette.
– Te annyira hasonlítasz rá, tudod… – suttogta. – Annyira
fájdalmasan… hogy néha alig bírtam elviselni a közelségedet.
Nincsenek szavak, amelyekkel el tudnám mondani neked,
mennyire szerettem.
Ezernyi kérdés tolult az ajkamra, és nem tudtam, melyiket
tegyem fel előbb. És akkor mindent elmondott. Amikor kilencéves
lettem, meghalt az apám, vagyis az a férfi, akit apámnak hittem.
Apa mindenről tudott, Norfolkban is voltak emberei, akik
rendszeresen tájékoztatták a hogylétemről. Amikor lehetősége
nyílt rá, a királyhoz fordult az örökbefogadási kérelemmel, és
kifizette a szükséges illetéket, valamint elvállalta, hogy
gondoskodik a neveltetésemről és a vagyonom kezeléséről és
megfelelő hozományról is férjhezmenetelem esetén.
Mindig is azt hittem, hogy azért nem házasodhatok be a More
családba, mert apának három lánya volt, és John csak jóval később
született meg, túl fiatal volt hozzám. Csak most ébredtem rá, hogy
apának a családon kívül kellett férjet találnia a számomra, hiszen
akárhány fia lett volna, a féltestvéremhez nem mehettem volna
feleségül. Így került a képbe John… de rá most túlságosan
fájdalmas lett volna gondolni, így mást kérdeztem.
– Milyen volt az édesanyám? Tudod, amikor kislány voltam,
mindig úgy képzeltem el magamban, hogy a templomban az oltár
előtt térdel, és buzgón imádkozik.
Apa elnevette magát. – Pontosan olyan volt, mint te.
Érdeklődő. Lobbanékony. Egy kicsit magának való. Tele fogas
kérdésekkel.
– Miért nem mondtad el korábban? – néztem a szemébe.
Apa nagyot sóhajtott. – Régebben sokkal nagyobb jelentőséget
tulajdonítottam bizonyos dolgoknak, amelyekről ma már tudom,
hogy… hiúság. A látszatnak. A felszínnek. Mások ítéletének. De
Hans mester rávilágított valamire, amin elgondolkodtam. Az
őszinteség fontosságára. És most már tudom, hogy a családom
csak úgy lehet boldog, ha nincsenek köztünk titkok, mert csak így
állhatunk tisztán Isten színe elé.
És amikor apa rám nézett, mély zavarba jöttem. Mindent
tudott. Azért mondta el a történetet Hans mesternek, mert tudta,
hogy el fogja mondani nekem. Bizalmasan. A szememből olvasta
ki a gondolatomat. És bólintott. – Nem volt nehéz kitalálni –
mondta gyengéden, a hangjából nem éreztem ki szemrehányást.
De, amikor folytatta, komolyra váltott. – Ne tedd, Meg. Kérlek. Én
szerencsés voltam, mert sikerült visszakapnom téged, és adni
magamnak egy második esélyt. De nem biztos, hogy te is ilyen
szerencsés leszel. Hans mester jó ember, de ő nem a férjed. Ne
hagyd, hogy a bűn elpusztítsa az életedet.
– De ez más – mondtam megbántódva. – Nem én voltam az,
aki… megszegte az esküjét. Hanem John.
Azt hittem, megdöbben majd. De nem tűnt meglepettnek. És
hihetetlen volt, de mosolygott.
– Te is láttad Elizabeth kisfiát, nem igaz? Tudnod kell… –
suttogtam el, és meg sem próbáltam elrejteni a fájdalmat. De apa
arcán nem láttam sem együttérzést, sem felháborodást. Nem
értettem semmit. Bólogatott. És szinte képtelen voltam elhinni azt,
amit utána mondott.
– Lényegtelen. Nincs jelentősége. Én is csak most értettem
meg, amikor látom, hogy a gyermekeim ugyanazokat a buta
hibákat követik el.
– Az én számomra egyáltalán nem lényegtelen! – kiáltottam
fel, most először engedve utat felháborodásomnak, átérezve a
megaláztatás mélységes nyomorúságát. – A férjem a nővérem
gyerekének az apja! Hogy vagy képes jelentéktelennek nevezni ezt
a gyalázatot?!
– Cssss, kicsim, nyugodj meg – ölelte át vigasztalóan a vál-
lamat. – Figyelj rám jól. Igazságtalan vagy Johnnal szemben. Ha
hagyod, hogy elmondjam, mindent meg fogsz érteni. Elég volt a
titkolózásból. Mindketten éppen eleget szenvedtünk eddig is
miattuk, nem igaz?
Apa kivárta, amíg bólintok, aztán elővett egy zsebkendőt, és
azt is megvárta, amíg letörlöm a könnyeimet és kifújom az
orromat. Várakozóan néztem rá.
– Rosszul adtam férjhez Elizabethet. Az egész az én hibám.
Olyan embert választottam, akit igazából sosem szeretett. Amint
észrevettem, hogy mekkora kárt okoztam, és milyen óriási bajba
kerülhet az én óvatlanságom miatt, azonnal eltávolítottam az
udvarból. Johnnak fogalma sem volt róla, hogy ki ő valójában, és
amikor megtudta, már késő volt.
Apa olyan érzékletesen mesélte el a történetet, hogy szinte
láttam magam előtt a szereplőket. Álarcosbál. John és egy
gyönyörű, álarcos hölgy hevesen flörtölnek egymással. Diszkréten
elvonulnak egy távolabbi budoárba. Kielégítik egymás vágyait. És
akkor az ismeretlen hölgy felfedi magát, elárulja a nevét. Elizabeth
More.
– Értsd meg, édes kislányom – folytatta apa a történetet, végig
a kezemet fogva –, John akkoriban várta, hogy végre felvegyék az
orvos kollégiumba. És naponta könyörgött nekem, hadd jöhessen
el Chelsea-be, hogy láthasson téged. Téged, Meg, mert téged és
csakis téged akart feleségül, senki mást, ezt jól vésd az eszedbe!
– Elizabeth nem csalta volna meg a férjét, ha nem
kényszerítem bele egy rossz házasságba. John pedig soha nem
ment volna bele a játékba, ha akár csak sejti, hogy kicsoda az
álarcos hölgy. Egy fiatalember pillanatnyi megingása volt, egy ifjú
és léha király udvarában. Semmit sem jelentett a számára.
– Hogyan szereztél tudomást a dologról?
– John tanácstalan volt. Egyszerűen kétségbeesett. Sétára hívta
a rózsalugasba, és könyörgött neki, hogy senkinek se beszéljen a
történtekről. Azt mondta neki, hogy azért tért vissza Angliába,
mert meg akar nősülni (azt nem mondta, Meg, hogy téged akar
elvenni), és a könyörületességéért esedezett. Elizabeth megígérte,
hogy örökre megtartja a titkot. Végül is férjes asszony volt. John
visszakísérte a férjéhez, majd visszavonult a lakosztályába.
Apa arca fanyar, keserű grimaszba torzult. – Úgyhogy másnap
reggel ő lepődött meg a legjobban, amikor Elizabeth megjelent
nála, és magyarázatot követelt. Miután John nem állt vele szóba,
elrohant hozzám, és közölte, hogy neki nem kell Dauncey, hogy
sose szerette, hogy érvényteleníttetni akarja a házasságát, és hozzá
akar menni John Clementhez. Azt mondta, hogy a szeretője, és
hogy szerelmes belé – boldoggá fogja tenni. Összedőlt bennem a
világ. Hosszú évekig gyötrődtem, míg végül beismertem
magamnak, hogy John a neked való férj, és azt is tudtam, hogy te
mit érzel iránta. Legszívesebben fogtam volna a lovaglópálcát, és
jó alaposan elláttam volna John baját.
– De amikor eljött hozzám, meggondoltam magam. Egy
összetört embert láttam magam előtt. Semmi más nem érdekelte,
csak te. Könyörgött, hogy ne szakítsalak el tőle. És akkor már volt
annyi élettapasztalatom, hogy tudjam, ez az ember inkább meghal,
de soha nem mond le rólad.
– Úgyhogy elsimítottam a dolgot. Elizabethnek megmondtam,
hogy azt az életet kell élnie, amit eddig, a férje mellett, akinek
örök hűséget esküdött Isten színe előtt. És hazaküldtem Chelsea-
be. Az volt a tervem, hogy beszélek Dauncey szüleivel, hogy
jöjjenek el érte, és vigyék magukkal a vidéki kastélyukba, még
mielőtt John megérkezik, és megkér téged. De John keresztülhúzta
a terveimet. Meglepett, hogy őszinte legyek. És sikerült elnyernie
a szívedet. És azóta is hűséges és odaadó férjed. Aki mindennél
jobban szeret téged.
A szavai gyógyírt hoztak a sebeimre. Könnyek gyűltek a
szemembe.
– És ne gondold – nézett rám apa hirtelen komoran –, hogy
Elizabeth nem szenvedett. Végig kellett néznie, hogy a férfi, akit
szeret, akinek a gyermekét a szíve alatt hordja, veled boldog. Ez az
ő keresztje, és halála napjáig együtt kell élnie vele. A nagy vesztes
ő, nem te.
Bármennyire is furcsának tűnt, azon kaptam magam, hogy
bólogatok. És amikor felidéztem magamban Elizabeth sápadt
arcát, a kétségbeesését és a Hans mesterrel az anyaságról folytatott
beszélgetéseit, hirtelen ráébredtem, hogy csak szánalmat érzek
iránta.
– Mindketten alaposan megbűnhődtek, és mindketten mindent
elkövettek, hogy jóvátegyék a hibájukat. És úgy érzem, most rajtad
a sor. Nézz szembe azzal, amit tettél, légy őszinte önmagadhoz.
Megráztam a fejem. Nem akartam végiggondolni. Hans
Holbeinre vágytam, arra a csodálatos, zavaros és izgató, ismeretlen
valamire, ami talán a jövőmet jelentette. De apa nem vette
tudomásul az elutasításomat. Határozott volt és kemény.
Megragadta a vállamat, és maga felé fordított.
– Figyelj rám, és hallgass meg. Téged Hans Holbein
zsenialitása bűvöl el. Azt hiszed, hogy az sokkal érdekesebb és
izgalmasabb, mint az a nyugodt és látszólag unalmas élet, amit
John választott. És részben meg is tudom érteni, hogy így érzel. De
egy dologban tévedsz. Más dolog isteníteni egy zsenit, és egészen
más együtt élni egy zsenivel. Kegyetlen dolog. Gondold csak
végig, mi minden történt itt az utóbbi néhány napban. Hans mester
nem fontolgatta a következményeket, nem gondolta végig, milyen
mélyen megsebezhet téged a titok, amelyet a képbe rejtett. Ez a tűz
benne, Meg, istenadta tehetség, amelynek a lángja megmelengeti
az emberek szívét, de megperzseli azokat, akik túl közel kerülnek
hozzá. Nem vonom kétségbe, hogy szeret téged, de vajon miféle jó
származott a szeretetéből a családjának, akiket Bázelban hagyott
egyedül? Ha elmész vele, lehet, hogy egy ideig boldog leszel. De
ez a boldogság múlékonyabb lesz, mint gondolnád. A jó híred
odalesz. Az emberek lenéznek majd, és együtt kell élned a
szégyennel. És meg fog bántani; és végül el fog pusztítani, mert
Hans Holbeinnek egyetlen igazi szenvedélye van: a festészet.
– Johnnál ez másképpen van. Johnban is megvan ez a vad
féktelenség, de ő elnyomta magában, hogy olyan emberré
válhasson, aki hozzád való. Időnként persze még kitör belőle. Te is
láttad. Én meg a saját bőrömön tapasztaltam – simította meg az
állkapcsát. – De, ami a legfontosabb, hogy Johnnak is csak
egyetlen igazi szenvedélye van – te, és mindig te voltál. Ha
elveszít, azzal elpusztítod őt, Meg.
Apa arcán könnyek csurogtak végig. Nem törődött velük.
– És ez az igazságnak csak egy része, amikor azt mondom,
hogy mindig jóval fontosabb leszel Johnnak, mint amennyire
valaha is fontos lehetsz Holbeinnek. Azt is be kell látnod, hogy
John mellett sokkal inkább önmagad lehetsz. John mindig értékelni
és támogatni fogja az orvostan iránti érdeklődésedet, és bármit is
teszel, melletted fog állni, legyen szó gyerekekről vagy a
családodról. Hagyni fog lélegezni.
Miközben apát hallgattam, még mindig éreztem a testemen
Hans Holbein érintését, és tudtam, hogy sohasem fogom
megtagadni a múlt éjszakát; és talán majd álmodom róla, időről
időre.
Apa magához ölelt, és egy hosszú pillanatig tökéletes
mozdulatlanságba merevedve álltunk, és hallgattuk egymás
lélegzését.
– És neked nem lesz olyan nehéz, mint amilyen Elizabethnek
volt – súgta oda. – Csak annyit kell tenned, hogy megbocsátasz.
Johnnak. És magadnak. Térj vissza az életbe, Meg. Tanuld meg,
hogyan szeress egy olyan embert, aki lemondott a harcról, hogy
elnyerhessen téged, pedig legalább annyi hév van benne, mint
benned.
– Igen – súgtam vissza. – Ezt fogom tenni.
– Az angyalok bora – törölgette meg a szemét apa. –
Elérzékenyültem, látod, vén bolond. De itt volt az ideje, hogy
őszinték legyünk egymáshoz. Nagyon féltem, hogy elveszítelek.
Köszönöm.
Nagyon hosszú idő múlva, vagy talán csak nekem tűnt úgy, az
eső kopogása alábbhagyott, és akkor megkérdeztem apát. – És te,
apám, te nem mondhatnál le a harcról? Nem lehetne, hogy csak
velünk törődj, és boldogok legyünk együtt, mint régen?
Apa nem válaszolt, de amikor felpillantottam és a szemébe
néztem, tudtam, hogy túl sokat kérek. Soha nem fogja megtenni.
Nem tehettem mást, elfogadtam a megváltoztathatatlant.
– Próbáljunk meg boldogok lenni azzal, ami megadatott –
mondta gyengéden, és letörölgette az arcomról a könnyeket. –
Amíg még együtt lehetünk.
 Holbein a szobájában várakozott, és lassan elmúlt a délelőtt, de
Meg nem jelentkezett. A legapróbb zörejre is felkapta a fejét, de
nem koccant az ablakon a kéz. Majd felrobbant az idegességtől.
Délben nem bírta tovább, és lemerészkedett az ebédlőbe. Látnia
kellett őt, még azon az áron is, hogy ismét szembesülnie kell
Thomas More szigorú tekintetével vagy az áruló Elizabeth
látványával. De Elizabeth nem volt ott. És Meg sem, és Sir
Thomas sem.
– Nahát, ön szinte nem is nyúlt az ételhez, Hans mester –
aggodalmaskodott Margaret Roper. – Pedig máskor mindig olyan
jó étvággyal falatozik. Talán nem szereti a pacalt? Hozzak esetleg
valami mást?
Visszavonult a szobájába, odaült az ablak elé, és csak bámult
kifelé, a sötétbe és hidegbe.
Szenvedett, mint egy megsebzett vadállat, de ahhoz sem volt
ereje, hogy kidühöngje magát.
És amikor a gyerekek bekéredzkedtek, vidámságot erőltetett
magára, és megengedte, hogy belekotorjanak a festékestégelyeibe,
a kis Tommy Clementet még a nyakába is ültette, és nyargalászott
vele, még nyerített is hozzá, és horkantott. De egy idő után a
gyerekek elcsendesedtek, és zavartan néztek össze. Holbein érezte,
hogy szinte megkönnyebbültek, amikor meghallották a lódobogást
az udvarban.
– Ez apa! – kiáltott fel a kis Tommy, az ablakhoz nyomva
kecses orrát, boldogan felsikoltott, és a gyerekek lelkesen rohantak
a nyomában, amint kiviharzott a szobából. Holbein az ablakból
nézte, ahogy John Clement ruganyos mozdulattal lepattan a
nyeregből. És végre meglátta Meget is.
De nem egy vonakodó, kötelességtudó feleséget látott. Meg
nem sütötte le a szemét és nem fonta össze a karját, még a
szemöldökét sem húzta össze. A nyitott ajtóban állt, az apjába
karolva, és sugárzott az arca a boldogságtól. „John” – sikoltott fel,
és tárt karokkal szaladt a férje elé. Clement meglepődöttnek tűnt
egy pillanatig, de aztán gyengéden átölelte és megcsókolta a
homlokát, és az arcára kiülő hódolatteljes csodálat letörölte az
arcáról a fáradtságot.
Holbein felismerte a szerelmet az arcán. És képtelen volt
elviselni a látványt. Feltépte az ajtót, leszaladt a lépcsőn, és amikor
kiért a kertbe, már rohant. A pajta mögött rogyott le a földre, a
bodzafánál. Valami megcsillant az avarban. Egy apró gyöngy volt
az, Meg főkötőjéről. Hans Holbeinnek összeszorult a szíve, és a
kezébe temette az arcát. Úgy sírt, mint egy kisgyerek.
Amikor megérezte a kéz érintését a vállán, összerezzent. De az
arc, amelyet megpillantott, nem Meg arca volt. Elizabeth állt
előtte.
– Bánata van, Hans mester? – kérdezte lágyan, kedvesen. –
Tehetek önért valamit?
Holbeinnek valahogy sikerült összeszednie magát. Nem értett
semmit és nem tudott semmit, de az ösztönei azt súgták, hogy
vereséget szenvedett. És ez idáig sohasem csalatkozott az
ösztöneiben. – Nem… nem – mormolta el, kétségbeesetten
levegőért kapkodva. – Csak a gyomrom… semmiség az egész.
Elizabeth a homlokára tette a kezét. – Sétálni indultam, akkor
hallottam meg a nyöszörgését.
– Nincs semmi baj – suttogta el. De nem bírta tovább tartani
magát. Felzokogott.
Hosszú percek teltek el. Elizabeth lehajolt és megcsókolta a
homlokát.
– Nos, bármi is okozott fájdalmat önnek, őszintén sajnálom a
bánatát – mondta. – De ön a túlélők közül való, Hans mester. Én
tudom. Én is az vagyok. Ön segített megértenem, egyszer régen.
Imádkozni fogok önért.
Amikor meglepetten felnézett, azokban a sötét szemekben nem
szánalmat, csak a fájdalmat jól ismerők együtt érző szomorúságát
látta.
– És én is imádkozni fogok önért – suttogta el, amikor a
lépteinek hangja már eltávolodott.
Thomas More a lépcsőfordulóban állt, a hosszúra nyúlt
árnyékok takarásában. Meget és John Clementet figyelte, akik a
társalgóban beszélgettek.
– Megbocsátasz nekem valaha is? – kérdezte John Clement a
feleségétől.
– És te megbocsátasz valaha is nekem? – súgta vissza Meg
Clement, és a férje vállára hajtotta a fejét.
Anglia volt lordkancellárja még várt néhány pillanatig, csak
azután távozott, lábujjhegyen. A csókolózó pár nem hallotta meg
távolodó lépteit.
 Margaret Roper csodálkozó arckifejezéssel dugta be a fejét a
társalgó ajtaján. – Nem találom Hans mestert, pedig már mindjárt
vacsoraidő van – mondta. – Nem láttad valahol véletlenül?
– Elment – fordult vissza az ablakból Thomas More. Margaret
döbbenten látta, hogy vörös a szeme, mintha sírt volna, de a hangja
vidámnak tűnt. – Vissza kellett mennie Londonba.
– De hát a szobájában ott van az összes holmija – kiáltott fel
rémülten Margaret. – És meg sem mutatta a festményét!
– Nagyon sietett – felelte az apja, aztán megfordult és kinézett
az ablakon.
A távolban még látta a lovast, amint lefelé száguld a sötét
domboldalon. Thomas More búcsúzott: nem csupán Hans
Holbeintől, a férfitól, akiben megbízott és tisztelt, és tudta, hogy
soha az életben nem látja többé, de attól a világtól is, amelyet
egykor megosztott a nagy szellemek eltűnőben lévő
nemzedékével.
Az orrnyergére tette a kezét, és türelmetlen mozdulattal törölte
le a nedvességet. Itt már nem volt helye az angyalok könnyének. A
lánya érdekében cselekedett. És jól döntött.
Hans Holbein megállította a lovát a dombtetőn, és visszanézett
a síkságra, amelynek közepén ott tündökölt Well Hall. A lenyugvó
nap fénye aranyló sugarakkal vonta be völgyet, de az égbolt a ház
fölött már sötétbe borult, és bágyadtan felvillantak az első
csillagok.
Csak hidegséget érzett, és hűvös, súlyos nyugalmat. Nem hitte,
hogy valaha is elolvad a páncél, amely jéggé dermesztette a szívét.
De legalább kényelmesen ült, nem úgy, mint amikor elindult
Londonból. Egyetlen málhája a pénzzel teli bőrtarisznya volt,
amelyet egy órával ezelőtt talált a szobájában, Thomas More
levelével együtt. Ez állt benne. „Én kedves Holbeinem, túlságosan
nagylelkű gesztus volt az ön részéről, hogy ajándéknak szánta a
gyönyörű portrét, amelyet a családunkról festett. Kérem, fogadja
el fizetségül ezt a csekély összeget. És legyen olyan jó, adja át
üdvözletemet Erasmusnak, és mondja meg neki, hogy örökre
megtartom jó emlékezetemben. Ön tudja, mennyire csodálom őt.
Bármennyire is szeretetteljes volt az írás, Holbein pontosan
tudta, hogy elbocsátó üzenetet tart a kezében. Könnyes szemmel
még egyszer utoljára ránézett a festményére. Tökéletes volt. Olyan
lett, amilyennek mindig is szerette volna. Aztán sarkon fordult,
kiment az istállóba, és a meglepett istállófiú csodálkozó
pillantásától kísérve ellovagolt.
Most, hogy megállt, és visszanézett, az járt a fejében, vajon
mikor veszik észre a távozását.
És akkor egy határozott mozdulattal megsarkantyúzta a lovát,
és elvágtatott, a távoli London pislákoló fényei felé.
Mire leért a dombról, Hans Holbein már azon tűnődött, hogyan
ábrázolhatná minél élethűbben Thomas Cromwell húsos arcát és
apró szemét.
Ezért nem láthatta az éjjeli égboltot fenyegetően átszelő fényes
csóvát, amely egy hatalmas vérvörös gömbből hullott alá, és a
völgyben álló ház felé nyújtogatta lángoló nyelvét.
 A szerző megjegyzései

Ez a történet jóval több történelmi tényre épül, mint azt az

olvasó gondolhatná.
Thomas More apródként vállalt először hivatalos tisztséget
John Morton érsek, VII. Henrik megkülönböztetett kegyeltjének és
jobbkezének házában, ahol az érsek úr előszeretettel mondogatta
az illusztris vendégeknek, hogy a szellemes, de fegyelmezett
kisfiúból egyszer még nagyon nagy ember lesz.
Miután Londonban ügyvédi képesítést szerzett, az ifjú More
barátságot kötött a holland humanista tudóssal, Rotterdami
Erasmusszal és az angol humanisták társaságával, többek között
Dean John Colettel. A Dean Colet vezette kör kezdeményezésére
alakult meg a Szent Pál-székesegyház udvarában a Cityben élő
gyerekek számára létesített iskola – amely ma is létezik, noha
Barnes Hammersmithben –, amelynek oktatási programját együtt
dolgozták ki, létrehozva az első olyan oktatási intézményt
Angliában, amely a tehetséges gyerekeknek ingyenesen biztosított
sokrétű tanulási lehetőséget. More később a saját otthonában is
létrehozott egy hasonló szellemű iskolát a saját és az örökbe
fogadott gyerekei számára, akiknek kivételes műveltsége és tudása
egész Európában csodálatot váltott ki.
More fényes politikai karriert futott be, amely 1532-ben ért
véget, amikor önszántából lemondott lordkancellári tisztségéről. A
tudós két figyelemre méltó könyvet írt. Az egyik az Utópia,
amelyben egy képzeletbeli ideális államról ír, de valójában a
korabeli angol társadalom intézményeit bírálja. Ebben a
könyvében More megemlíti, hogy erről a tökéletes helyről a
titkára, „az ifjú John Clement” mesélt neki, aki egy diplomáciai
küldetés során hallott róla egy nagy mesélő hírében álló
tengerésztől. More másik könyve egy megbízhatatlan, de izgalmas
történet III. Richardról, az utolsó Plantagenet királyról, akit Tudor
Henrik ölt meg egy csatában, amikor More még csak ötéves volt.
Shakespeare utóbb More története alapján írta meg híres
színművét, a III. Richardot, amelyben az utolsó Plantagenet királyt
gonosz, púpos cselszövőként ábrázolta, egy gátlástalan
trónbitorlóként, aki megölette a saját unokaöccseit, a Towerban
raboskodó hercegeket, csak hogy megkaparintsa a trónt. More
könyvét a modern történettudomány alaptalan rágalomként tartja
számon, mindazonáltal az emberek többségének tudatában III.
Richardról a mai napig az általa rajzolt torz kép él.
More eretnekellenessége jól nyomon követhető saját kezűleg
jegyzett írásaiban, amelyekben élesen támadja Luther Mártont és
protestáns követőit, valamint kortársainak, barátainak és
ellenségeinek műveiben és feljegyzéseiben.
More fogadott lánya, Meg Giggs valóban érdeklődött az
orvostudomány iránt, és a családban mindenki tudta róla, hogy ő
gyógyította ki apját az angol izzadásnak nevezett váltólázból,
miután elolvasta Galenus vonatkozó írásait. Meg Giggs a család
házi tanítójához, John Clementhez ment férjhez, egy évtizeddel azt
követően, hogy az elhagyta a More-házat, hogy görögöt tanítson
Oxfordban, később pedig Itáliában orvostant tanuljon. Clementék a
házasságkötésük után Londonba, More-ék korábbi otthonába, a
Bucklersbury Streeten lévő Old Barge-ba (Régi Bárka) költöztek,
és később, 1534-ben ebben a házban tartóztatták le és innen
hurcolták el More-t (és nem sokkal később John Clementet is), akit
egy évvel később végeztek ki. Clementék, legközelebbi
barátaikkal, Rastrellékkel együtt később elhagyták az egyre inkább
protestánssá váló Angliát, és a hollandiai Leuven (Louvain)
katolikus enklávéjában találtak menedékre, ahol halálukig éltek.
More legidősebb lánya, Margaret, William Roperhez ment
férjhez, aki valósággal istenítette az apósát, és a halála után írt róla
egy nagyon érdekes, de igen elfogult életrajzot. Cecily More férje
Giles Heron, a család egy másik fogadott gyermeke lett, akit nem
sokkal More halála után végeztek ki. More összes gyermeke közül
csupán az egyetlen Elizabethnek nem görbült haja szála sem az
apja halálát követően, ugyanis az ő férjének, William Dauncey-nek
politikai karrierje töretlenül folytatódott.

Hans Holbein, a német festő, 1526-ban érkezett Angliába, hogy

portréfestőként szerencsét próbáljon. Több hónapig More-ék új,
chelsea-i otthonában lakott, ez idő alatt festette meg a híres családi
csoportképet. Miután 1528-ban visszatért a reformátussá vált
Németországba, ahol a templomok falait fehérre meszelték,
Holbein alig kapott munkát, így képtelen volt eltartani a családját.
1532-ben visszatért Angliába. Azt a More családot ábrázoló
festményt, amely generációkon át Roperék tulajdonában volt, és
ma Yorkshire-ben, a Nostell-kolostorban látható, általában neki
tulajdonítják, noha a szignó szerint egy bizonyos Rowlandas
Lockey festette.
Hans Holbein haláláig Angliában maradt, vagyis a könyv
befejező részében leírt események idejétől számítva még tíz évig.
Ez alatt a tíz év alatt VIII. Henrik udvari festője lett, és több neves
udvaroncról készített portrét. 1542-ben halt meg, valószínűleg
pestisben, és a londoni City keleti végén lévő Bishopsgate egyik
templomában temették el.
Az angol izzadás először 1485-ban söpört végig Anglián,
gyakorlatilag rögtön az után, hogy Tudor Henrik legyőzte III.
Richárdot és elfoglalta az angol trónt. Sokáig tartotta magát az a
hiedelem, hogy a járvány Isten büntetése a törvénytelen
Tudordinasztia hatalomra kerülése miatt. A betegség még fél
tucatszor sújtott le Angliára a Tudorok uralkodása alatt, majd
örökre eltűnt.
Senki sem tudja, hogy mi lett a hercegekkel, akik eltűntek a
Towerból.
 Irodalomjegyzék

A legelső és legfontosabb forrásom Jack Leslau weboldala

volt, a www.holbeinartworks.org, amelyben a szerző ismerteti
John Clement eltitkolt személyazonosságával kapcsolatos, Hans
Holbein portréinak tanulmányozása nyomán megalkotott
elméletét.

További források

HOLBEINRŐL
Derek Wilson: Holbein: Portrait ofan Unknown Man (Phoenix
House 1997)
John North: The Ambassadors’ Secret: Holbein and the World
of the Renaissance (Phoenix/Orion 2002)
Jane Roberts: Holbein and the Court of Henry VIII (National
Galleries of Scotland 1993)
THOMAS MORE-RÓL
Peter Ackroyd: The Life of Thomas More (Chatto & Windus
1998) Alvaro de Silva: Thomas More (Catholic Truth Society
2003)
MÁS XVI. SZÁZADI SZEMÉLYISÉGEKRŐL
Brian Moynahan: William Tyndale, If God Spare My Life
(Little, Brown 2002)
Diarmaid MacCulloch: Thomas Cranmer (Yale University
Press 1996)
Derek Wilson: The Uncrowned Kings of England: The Black
Legend ofthe Dudleys (Constable 2005)
AW Reed: John Clement and his books, The Library, 4.
sorozat, 6. kötet (1926) 329–339. oldal
 Reginaid Woodhouse: Life of John Morton (Longmans, Green
& co. 1895)
Christine Weightman: Margaret of York, Duchess of Burgundy
(Alán Sutton/St Martin’s Press 1989)
A XVI. SZÁZADI LONDON ÉLETÉRŐL
Peter Ackroyd: London: A Biography (Vintage 2001)
Liza Picard: Elizabeth’s London: Everyday Life in Elizabethan
London (W&N 2003)
Roy Porter: London: A Social History (Hamish Hamilton 1994)
A XVI. SZÁZADI ORVOSTUDOMÁNYRÓL
Mary Lindeman: Medicine and Society in Early Modern
Europe (CUP 1999)
Nancy G. Siraisi: Medieval & Early Renaissance Medicine: An
Introduction to Knowledge and Practice (Chicago University Press
1990)
Roger French: Medicine before Science: The Business of
Medicine from the Middle Ages to the Enlightenment (CUP 2003)
Roy Porter: Bloodand Guts: A Short History of Medicine
(Penguin 2003)
III. RICHARDRÓL ÉS A PLANTAGENETEKRŐL
Desmond Seward: Richard III: England’s Black Legend
(Country Life Books 1982)
Michael K Jones: Bosworth 1485: Psychology ofa Battle
(Tempus 2003)
Josephine Tey: The Daughter of Time (Touchstone 1995)
Desmond Seward: The Wars of the Roses: and the Lives of Five
Men and Women in the Fifieenth Century (Constable 1995)
Geoffrey Hodges: Ludford Bridge & Mortimer’s Cross (Logaston
Press 1989)
Wendy Beckett nővér előszava: Sir Thomas More: The History
of King Richárd III (Hesperus Classics 2005)
AJ Pollard: Richard III: And the Princes in the Tower (Alán
Sutton 1991)
Ezenkívül a The Ricardian, a III. Richárd Társaság számos
kiadványa.
 NYOMDAÉS PAPÍRIPARI SZÖVETSÉG
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató