ALAFAIR BURKE

Az ex

LETTERO
 Írta: Alafair Burke

A mű eredeti címe: Alafair Burke: The Ex

Copyright © 2016 by Alafair Burke

Fordította: Balázs Júlia, 2017

Magyar kiadás © 2017 Lettero Kiadó, Budapest

ISBN 978-615-5733-21 -5

Szerkesztő: Dobos Gréta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió

Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben

Felelős vezető: Vágó Magdolna vezérigazgató
Printed in Hungary
Lish Whitsonnak és Joel Summerlinnek
 2015. június 17.
A JACKSON HARRIS MEGHALLGATÁSÁRÓL FELVETT
JEGYZŐKÖNYV ÁTIRATA
10.12: A felvétel kezdete.
NEW YORK VÁROS RENDŐRKAPITÁNYSÁGA.
JIMMY BOYLE

Boyle: Akkor hát, Harris úr, elindítottam a felvételt. Csak hogy

leszögezzük: önszántából tartózkodik az 1-es számú körzet
rendőrkapitányságán?
Harris: Igen.
Boyle: Saját elhatározásából szánta rá magát a beszélgetésre?
Harris: Persze.
Boyle: Nagyszerű. Ahogy az az ön számára is ismeretes,
azokat az embereket akarjuk lenyomozni, akik megfordultak ma
reggel a parti sétányon. Önnel már beszéltünk, de miután rengeteg
embert kihallgatunk, szeretnénk gyorsan rögzíteni az
elhangzottakat. Elmondaná, kérem, a saját szavaival, mikor és
milyen célból látogatott ki a sétányra?
Harris: Hogyne. Körülbelül reggel hét óra lehetett. Egy Madeline
nevű hölggyel volt találkozóm.
Boyle: De nem tudja sem Madeline családnevét, sem a
telefonszámát.
Harris: Nem, csak az e-mail-címét.
Boyle: Azt mondta, korábban mindössze egyszer találkozott
vele, két hete szombaton, a Christopher Street-i mólón. Szóval
csinos csaj?
Harris: Igen, az.
Boyle: Ugyanakkor azt is mondta, hogy ennél többről van szó.
„Szürreálisnak" nevezte. Ezt a szót használta, ugye?.
Harris: Az a része is érdekli?
Boyle: Minél több részletet ismerünk, annál nagyobb eséllyel
tudjuk majd azonosítani a hölgyet. Elképzelhető, hogy ő is pont
valahol a környéken tartózkodott, miután önnel találkozott.
Harris: Igen, meglehet. A szokásos reggeli futás közben
pillantottam meg. Halvány rózsaszín, pánt nélküli estélyi ruhában
üldögélt a nedves fűben. A nap akkor kezdett előbújni. Mezítláb
volt, és pezsgőt ivott, méghozzá üvegből. Igen, meglehetősen
szürreálisnak hatott a jelenet .
Boyle: És ön, ugyebár, egy kosárról is említést tett.
Harris: Igen, valami csomag hevert mellette a földön. Amikor
közelebb értem hozzá, láttam, hogy tulajdonképpen egy
piknikkosár. Észrevehette, hogy nézem, mert amikor elfutottam
mellette, koccintó mozdulattal emelte felém az üveget. Ja, és egy
könyvet olvasott.
Boyle: Ön azt is elárulta, hogy valójában a könyv keltette föl az
érdeklődését.
Harris: Igen, ugyanis író vagyok. Szóval egy gyönyörű nő az
előző estéről rajta maradt ruhában, pezsgővel a kezében olvasgat.
Hát hogy ne tetszett volna egy ilyen látvány?
Boyle: De beszélni nem beszélt vele, ugye?
Harris: Ó, istenem, dehogy! Viszont megemlítettem a hölgyet
egy barátomnak.
Boyle: Charlotte Capertonnak?
Harris: Igen. Tudhattam volna, hogy Charlotte nem fog leszállni
a témáról. Minden lében kanál nő, nem bírja megállni, hogy ne
anyáskodjon fölöttem. Egy internetes oldalt szerkeszt, egy online
magazint, amolyan városi hírmondót. The Room néven fut.
Boyle: Hát persze. Nem is igazi New York-i, aki nem ismeri a
The Roomot.
Harris: A következő, amit tudok, hogy Charlotte feltett egy online
hirdetést „Elszalasztott alkalom" jeligére.
Boyle: Olyasmit, mint „Ma reggel a 6 órás vonaton láttam
magát", ugye?
Harris: Az én esetemben inkább „Én vagyok az a lihegő,
középkorú pasas, akit ma a mólón látott". Persze Charlotte nem
fogalmazott ennyire szánalmasan.
Boyle: És ez normális? Valahányszor maga meglát egy csinos
nőt, a barátnője mindig magánhirdetést ad fel?
 Harris: Esetemben szó sincs arról, hogy mindig. Amióta a
feleségem elment, nem volt senkim. És van egy kamasz lányom.
Nem vagyok valami nagy nőcsábász. Charlotte viszont úgy
gondolta, az már tényleg nagy szó, ha egyáltalán említést teszek
egy nőről. Szerinte ez azt jelenti, hogy végre készen állok, bármit is
jelentsen ez. Mindenesetre azt hiszem, sokan olvassák a The
Roomot, mert néhány nap múlva az a nő, Madeline, jelentkezett a
hirdetésre. Kiderült, hogy a könyv, amelyet olvasott, az egyik
kedvenc regényem. Elkezdtünk levelezni, és tegnap éjjel fölvetette,
hogy találkozzunk személyesen is. De nem szívesen tartom fel
ezzel a banális történettel, tekintve az ügy súlyát.
Boyle: Szó sincs róla, kíváncsivá tett. Magam is egyedülálló
vagyok. Tudom, miféle játszmák folynak a párkereső oldalakon. El
kell ismernie, ez a sztori meglehetősen...
Harris: ...hihetetlen, elismerem.
Boyle: Továbbá említette, hogy ma reggel egy kosarat is vitt
magával a partra, igaz?
Harris: De kérem, nem értem, miért kell ezt boncolgatnunk?!
Elég kínos ez nekem.
Boyle: Nézze, ez a beszélgetés csupán egyetlen apró
mozaikdarab, amely segít nekünk összerakni a teljes képet arról,
hogy ki mikor és hol tartózkodott. Így ha később valamelyik tanú
arról számol be, hogy látott egy kosaras férfit, akkor tudni fogjuk,
hogy ja, igen, az Jack Harris volt. Folytassa.
Harris: Rendben, értem. Madeline az e-mailben azt javasolta,
én hozzam a piknikkosarat, ő meg a pezsgőt. Hát ezért volt nálam
kosár.
Boyle: Kérem, magyarázza el újra azt is, miért a futballpályára
beszélték meg a találkozót. Hogyhogy nem a Cristopher Street-i
mólóra mentek, ahol először látta a nőt a gyepen? Csupán néhány
háztömbnyire van onnan.
Harris: A nő javasolta a sportpályát. Ott játszódik az egyik
jelenet a könyvben, amelyet említettem. Tudja, ez amolyan
feladvány: „Találkozzunk a tizenkettedik fejezetben."
Boyle: Hát elég bonyolultnak tűnik. És mindezek után a nő meg
sem jelent?
 Harris: Én legalábbis nem láttam. Amikor megérkeztem a
helyszínre, volt némi jövés-menés, de úgy tűnt, senki sem engem
keres. El is mentem, amikor az eső rákezdett.
Boyle: Később kérdőre vonta, miért nem jött el?
Harris: Nem.
Boyle: Ilyen drámai bevezető után én a maga helyében
magyarázatot kértem volna .
Harris: Úgy látszik, az eső kijózanított. Őrültségnek tűnt az
egész.
Boyle: És a kosárral mit csinált?
Harris: A pálya mellett hagytam egy cetlivel.
Boyle: Vagy úgy. A pálya mellett pontosan hol?
Harris: Egy padon, az utcára vezető ösvény mellett. Arra
gondoltam, ott megtalálja, ha később mégis felbukkanna.
Boyle: A kosárban pontosan mi volt?
Harris: Maga aztán tényleg minden részletet tudni szeretne.
Néhány croissant meg egy kis szőlő. És a cetli.
Boyle: Honnan szerezte a papírt?
Harris: Mindig hordok a zsebemben jegyzetfüzetet. Mondhatni
munkaeszköz.
Boyle: Mikor hallotta a lövéseket eldördülni?
Harris: Nem tudtam, hogy lövések, amíg haza nem értem, és
nem mondták be a hírekben. A körülöttem lévőkkel csak
találgattunk, mi lehetett az a durrogtatás. Mintha petárdák hangja
lett volna. Messziről hallottuk, szóval nehéz volt megállapítani .
Boyle: Jó, de hol volt, amikor a lövések eldördültek?
Harris: A Charles Streeten. A West Side Highway másik
oldalán. Meglep, hogy odáig elhallatszott.
Boyle: Akár hiszi, akár nem, hangérzékelők vannak ott
felszerelve, amelyek akár három kilométerről is képesek észlelni a
fegyverropogást. Tehát összefoglalva: semmilyen más oka nem
volt a futballpályára menni, mint hogy találkozzon ezzel a Madeline-
nel?
Harris: Nem volt.
Boyle: És nem is ismer senki mást, aki a pályán lett volna ma
reggel?
 Harris: Nem. Kivéve természetesen Madeline-t. Megadhatom
az e-mail-címét.
Boyle: Jó, tehát merő véletlen, hogy éppen Malcolm Neeley volt
a lövöldözés egyik áldozata?
Harris: Bocsánat, kicsoda?
Boyle: Ismerős a név, nemde? Nyilván ismerős. Malcolm
Neeley volt az egyik a három ember közül, akit ma reggel a
futballpályánál lelőttek. Mindössze néhány méterre magától és a
csinos kis piknikkosarától. Hogyan magyarázza ezt, Mr. Harris?
Harris: Várjon, ennek így semmi értelme.
Boyle: Maga mondta, hogy kissé szürreális a történet. Sőt még
a hihetetlen szót is használta.
Harris: Csak nem gondolja...? Nem gondolhatja komolyan, hogy
én tettem!
[Nincs válasz.]
Harris: Kérek egy percet, hogy átgondoljam.
[10.42: A felvétel vége.]
 Első fejezet

A fehér zaj egy csoda. Vetekszik az alufóliával, a Bluetoothszal

és a Nespresso kapszulákkal. Kiszűri a város zajait. A dudálás, a
szirénázás, a kukásautó dübörgése mind szertefoszlik, amikor a
telefonon elindítom az alkalmazást. Amikor a fehér zaj betölti a
szobámat, képzeletben bárhol lehetek, vagyis leginkább sehol,
mert ez az egyetlen reményem, hogy el tudjak aludni.
És akkor megcsörrent a telefon.

Az izmaim emlékezetére hagyatkozva sikerült fölvennem.

Nem akartam kinyitni a szemem, még nem éreztem magam
késznek arra, hogy a szobát elárasztó fénybe nézzek.
– Tessék, Olivia Randall.
– Szia!
Felismertem a hangjáról Einert, az asszisztensünk és a
nyomozónk volt egy személyben. Mögöttem egy mélyebb hang
mordult fel, „Mégis hány óra van?”, miközben egy súlyos alkart
éreztem a csípőm köré fonódni. Az éjjeliszekrény felé fordultam,
próbáltam eltávolodni az ágyamban dünnyögő hangtól.
– Szia! – viszonoztam a köszönést.
– Don azt hiszi, Mindy miatt ma be sem jössz – mondta Einer.
– Szerinte a babérjaidon csücsülsz, de szerintem csak irigyel a
népszerűséged miatt.
Összeszedtem magam, és végre kinyitottam a szemem. Az
előttem álló óra szerint 11.17 volt, azaz már majdnem a fele eltelt
egy rendes ember munkanapjának.
Az óra mellett egy félig üres grappásüveg magasodott.
Grappa? A palack furcsa alakja régi emléket idézett fel bennem:
egy ügyfél – a jogi egyetemről ajánlotta egy barátom, aki velem
ellentétben lepaktált a Preston & Cartwrighttal – egy bizarr,
Eiffel-torony alakú palackot nyújt felém hálaként, amiért egy
parkolójegyekkel teli kesztyűtartóról sikerült egyetlen jól
irányzott legyintéssel elterelnem a figyelmet. Mondtam neki,
hogy semmi szükség borravalóra, de nem vette a célzást, hogy
ezzel kellemetlen helyzetbe hoz. Az üveg így a
konyhaszekrényben landolt. Aztán egy másik emlék: a csípőmre
fonódó alkar, amint előző este a konyhaszekrénybe nyúl:
– Jé, grappa? Imádom a grappát!
Minden idegszálammal Einer szavaira próbáltam
összpontosítani. Hogy Mindy miatt nem mentem be? Pontosan.
Mindy, a 24 éves hajdani gyereksztár, akit tegnap a börtöntől
mentettem meg azzal, hogy a lefoglalt Porschéjából eltüntettem a
kokaint, miközben ő tízezer dollárt kaszált egy éjszakai bár
reklámozásáért a Meatpacking Districtben.
De én kaszáltam többet.
– Mondd meg Donnak, hogy szó sincs semmiféle babérokról,
amelyeken ülhetnék – feleltem, hátamat az ágy párnázott
támlájának döntve. Don a társam, egyben a mentorom is, sőt
amolyan tiszteletbeli nagybácsim vagy apám. De a lényeg, hogy
most valószínűleg azon töpreng, hol lehetek. Még mindig
hallottam a fehér zajt, pedig az alkalmazás már nem volt nyitva,
miközben azon törtem a fejem, milyen hihető fedősztorit találjak
ki, amit még nem sütöttem el mostanában. – Egy évekkel
ezelőtti ügyfelem hívott fel ma hajnalban. A fiát egy házibuliból
hazafelé ittas vezetésen kapták Brooklynban. Azt hitte, már
kialudta, de még benne volt az este elfogyasztott alkohol. –
Mellettem a hang azt mormogta: „Nincs vele egyedül.” – Kicsit
tovább tartott a szokásosnál, hogy kihúzzam a slamasztikából.
– Akkor jó, azt hiszem, Don örülni fog, hogy nem vagy a
közelben. A világért sem ismerné be, de az az öreg mamlasz úgy
aggódik érted, mintha az apád lenne.
Nem értettem ugyan az összefüggést a két mondat között, de
ha az ember megrögzött hazudozó, megtanul ösztönösen
rögtönözni, ha egy-két logikai lépés kimarad.
– Nincs oka aggodalomra – nyugtattam meg. – Ugye nem
azért hívtál, hogy ellenőrizz?
– Dehogy. Van itt egy kölyök, aki folyton téged keres, de nem
mondja meg a nevét. Azt sem tudom, fiú-e vagy lány. Azzal
fenyegetőzik, hogy bejön az irodába, ha nem hívod vissza. És ha
kölyökről van szó, akkor ez az én normáim szerint komoly
fenyegetésnek számít.
– Jó tudni, Einer, hogy egy vasember őriz minket a recepción.
Add csak meg a számát. Donnak pedig üzenem, hogy ne
aggódjon. Csak egy pitiáner ittas vezetésről van szó.
Kihúztam az éjjeliszekrény fiókját, tollat vettem elő, és egyet a
jegyzetfüzeteim közül, amelyeket mindig a kezem ügyében
tartok.
Már félig bepötyögtem a számot a telefonomba, amikor a kéz
a csípőmön nyugvó alkar végén matatni kezdett. Ez most
komoly?
Lehajítottam magamról a takarót, kigördültem az ágyból, és
felszedegettem a földön heverő ruhákat.
– Késő van. A feleséged repülője egy óra múlva landol.

A telefon csak egyet csöngött.

– Halló! – szólt egy izgatott hang.
Tisztán, de mélyen. Már értem, miért volt bizonytalan Einer a
neme felől. De valószínűleg lány. Nem kölyök, de nem is felnőtt.
– Itt Olivia Randall. Te kerestél az irodámban?
– Igen. Az apám miatt aggódom. Nem válaszol se a
hívásaimra, se az üzeneteimre.
Hát ez remek. Már oda jutottunk, hogy a gyerekek azonnal
ügyvédet hívnak, ha a helikopterszülőket nem tudják elérni?
Legszívesebben letettem volna a telefont, de ha megteszem,
amilyen szerencsés vagyok, a végén még kiderült volna, hogy az
apja fontos ember.
– Biztos vagyok benne, hogy az apukád csak kikapcsolta egy
időre a telefonját, ne aggódj.
– Nem, maga nem érti. Itt járt a rendőrség, és elvitték
magukkal. Apám azt mondta, minden rendben van, de aztán a
rendőrök visszajöttek, szinte azonnal. – Eszembe jutott Einer
megjegyzése, hogy Don örül, ha nem vagyok az iroda közelében.
– A főfelügyelő is velük volt, kopogtak az ajtón, és azt mondták,
el kell hagynom a lakást.
– Megmondták, miért? – kérdeztem, miközben a szabad
kezemmel ágyazni kezdtem.
– Nem, de megkérdeztem őket, hogy le vagyok-e tartóztatva.
Azt felelték, nem, és rögtön nagyon kedvesek lettek hozzám,
édesemnek meg hasonlóknak neveztek, és megkérdezték, van-e
olyan családtagom vagy valakim, akire rábízhatnak. Úgyhogy
ezek után nem kérdeztem többet, hanem megmondtam nekik,
hogy egy szemináriumra kell mennem, aztán a nagynénémnél
fogok aludni.
– Vagyis a nagynénédtől telefonálsz?
Lassan kezdett megfájdulni a fejem ettől a beszélgetéstől. Meg
mindentől.
– Dehogy, nincs is nagynéném. Csak arra gondoltam, hogy
többet tehetek, ha nem dugnak be egy árvaházba vagy valami
hasonló helyre.
– Tehát gyámság alatt vagy?
Az ágytakarót a szekrény aljába löktem.
A lány a vonal túlsó végén hallhatóan mérgelődni kezdett.
– Jaj, ne már! A rendőrség azért jött, hogy beszéljen az
apámmal. Az apám velük ment. És most rendőrök vannak a
lakásunkban, akik jóformán kirúgtam engem onnan. Biztos
vagyok benne, hogy nem ok nélkül vitték el az apámat. Szóval
nincs hová mennem, következésképpen benyomhatnak egy
árvaházba. Ezért inkább kitaláltam magamnak egy nagynénit, és
felhívtam magát.
Ha jól értem, az apát letartóztatták, a lány pedig valószínűleg
a legutóbbi celebügyfelem, Mindy Monaghan eufórikus Twitter-
üzenetében szúrhatta ki a nevem. Belekezdtem a szokásos
lerázós szövegembe, hogy már nem tudok több ügyfelet vállalni
satöbbi, satöbbi. Ám a lány válaszul követelni kezdte, hogy
menjek el az 1-es számú körzet rendőrkapitányságára, és
segítsek az apjának.
– Honnan tudod, hogy az 1-es körzetben van?
– Nem tudom biztosan. De a ház előtt parkoló rendőrautók
oldalára nagy 1-esek voltak festve.
– Tudok neked ügyvédeket ajánlani, átküldök egy listát e-
mailben...
– Nem, magának kell segítenie neki! Ez a legkevesebb, amit
tehet érte az után, ahogy bánt vele!
 – Azt állítod, ismerem az apádat?
Túl sok ügyfél képzeli, hogy ha egyszer képviseltem egy
ügyben, akkor egész életére az ügyvédje maradok.
– A nevem Buckley Harris. Az apám pedig Jack Harris. És
jobb, ha tudja, az apám nagyon nagy bajban van.

Jack Harris. Úgy összerándult a gyomrom e név hallatán,

hogy a számban éreztem az előző esti grappát.
A lány hangja, akárcsak a fehér zaj, minden rivális gondolatot
– múltbeli emlékképet – kiűzött a fejemből, és lassan eljutott a
tudatomig.
– Hallottam, hogy valami lövöldözésről beszélnek, úgyhogy
először azt hittem, anyámról van szó. De aztán láttam a híreket
az interneten, és most parázom, hogy az egésznek esetleg ahhoz
van köze.
Nem róható fel neki, hogy parázik, azok után, ami az anyjával
történt. De még mindig nem jöttem rá, hogyan kapcsolódik egyik
mondat a másikhoz. Miféle hírekről beszél?
– A rendőrautókon látott számmal kapcsolatban igazad van.
Elmegyek az 1-es rendőrkapitányságra, és utánajárok, mi a
helyzet. Addig van hová menned?
Június volt. Vajon még tart a tanév? Fogalmam sem volt róla.
– Most Charlotte-hoz megyek.
Száz éve nem hallottam ezt a nevet.
Ahogy letettem a telefont, a nappali felé indultam. A táskám a
kanapén hevert, pontosan ott, ahová tegnap este hajítottam,
amikor Ryan kezdte lerángatni rólam a kosztümöt.
Elővettem a laptopomat, bekapcsoltam, és beírtam a Google-
ba: „New York, lövöldözés”. A Hudson menti parkban ma reggel
valaki lövöldözött. A halálos áldozatok és a sérültek száma
egyelőre nem ismert. De nem kizárt, hogy a volt vőlegényem,
Jack Harris éppen emiatt van most az 1-es
rendőrkapitányságon.

Ahogy a kapitányság recepciója felé közeledtem, az egyik

egyenruhás oldalba bökte a társát, majd gyorsan odasúgott neki
valamit. Lehet, hogy fölismertek, vagy mint viszonylag sikeres
védőügyvédet, vagy mint a körzetben terjedő pletykák tárgyát.
(Noha nem mondhatni, hogy kifejezetten az egyenruhára bukom,
egyedülálló nőként nem tölthet el az ember tíz évet a
büntetőbíróságok világában anélkül, hogy ez-az meg ne
történne.)
De ami a legvalószínűbb, hogy lerítt a külsőmről, hogy nem
tartozom a rendőrséghez. Még egy félművelt rendőrtiszt
számára is világos, hogy egyedi, méretre szabott kosztümben és
méregdrága cipőben csakis ügyész, védőügyvéd, riporter vagy
egy jól eleresztett áldozat lehetek. De bármelyik is, csak a bajt
hozom rájuk.
Tisztában voltam így, 43 évesen azzal, hogy az arckifejezésem
gondolkodás közben – üres tekintet, felvont szemöldök,
csücsörített száj – a legtöbb embert elriasztja. A szakirodalom
„resting bitch face”-ként, mondjuk úgy, „undok ribanc
arckifejezés”-ként hivatkozik rá. Nem kérdés, az én arcom pont
ilyen. Ám az a szerencsém, hogy bármikor képes vagyok az
ellenkezőjére váltani. Az első benyomás a döntő, figyelmeztetett
mindig anyám.
– Jó napot! – üdvözöltem a legbájosabb mosolyommal a
férfikoszorút, miközben éreztem, hogy másnapos gyomrom
vízért könyörög.
Mondtam nekik, hogy Jack Harrist keresem.
Ostobán rám meredő tekintetekre számítottam, ám ehelyett
a recepción ülő törzsőrmester megkérdezte, én vagyok-e Harris
ügyvédje. Még mindig mosolyogtam.
– Igen, én vagyok – feleltem higgadtan. – Egyben személyes
ismerősöm is. Mr. Harris közismert ember New Yorkban,
feltételezem, meg tudják magyarázni, miért tartják itt.
A rendőrök előszeretettel hangoztatják, hogy egyformán lőnek
mindenkire, igazságosan bánnak mindenkivel, bőrszínre való
tekintet nélkül, tisztességesek és részrehajlástól mentesek,
blablabla. Az igazság ezzel szemben az, hogy többnyire szegény,
jelentéktelen áldozatokhoz és bűnelkövetőkhöz szoktak, és ha
egy gazdag, befolyásos illető kerül szembe az
igazságszolgáltatással, akkor bizony hamar behúzzák a farkukat.
Szóval sosem árt kellő időben, kellően gyakran megrázni kicsit a
színes tollakat.
 A törzsőrmester azonban nem jött zavarba.
– Azt mondja, ismeri Jack Harrist? Őszintén szólva azt
hittem, én is. Gyalázatos egy ügy. Tegnap még leterítettem volna
előtte a vörös szőnyeget, ha erre jár, de most? – és egy
elnyújtott ssz hanggal adott nyomatékot az értetlenségének.
Megint egylépésnyi hátrányba kerültem, és tudtam: aligha
fogok információt kicsikarni egy megdicsőült recepciósból.
Fölvette az egyik telefont a pulton.
– Törzsőrmester, kétségtelenül tisztában van vele, hogy New
York város törvényei szerint köteles haladéktalanul tájékoztatni
Jack Harrist, hogy itt az ügyvédje.
Megtáncoltatta a telefonkagylót az ujjai között.
– Mégis mit gondol, kit hívok? A szellemirtókat?

Néhány perc múlva feltűnt egy pasas a lépcsőházban, sütött

róla, hogy többgenerációs zsarudinasztia sarja. Amilyen fiatal,
olyan magabiztos. Sápatag arcú, vörös hajú, szeplős kölyök,
tipikus ír fajta. A belépője azonnal megpecsételte a róla kialakult
első benyomást. Jimmy Boyle-nak hívták.
– Azt a mindenit, tényleg ez a neve, vagy a New York-i
rendőrségtől kapta előléptetésként?
– Száz százalékig eredeti név. Nem James, nem Jim, hanem
Jimmy Boyle, így szerepel az anyakönyvi kivonatomban.
Mondtam neki, hogy az ügyfelemmel szeretnék találkozni,
mire azt felelte, őt is így tájékoztatták. A megérzéseimre
hallgatva megkérdeztem, Jacket a Hudson folyó menti lövöldözés
miatt hozták-e be.
Jimmy Boyle bólogatott. Roppant elhivatottan.
– Valószínűleg három rendbeli gyilkosságért.
Ez ám a gyilkosság, tűnődtem. Háromszoros gyilkosságért
tartóztatnak le valakit, akiről legfeljebb azt tudnám elképzelni,
hogy véletlenül kisétál egy mazsolás müzliszelettel a bioboltból.
Buckley Harris félelme az apjával kapcsolatban hamar valósággá
vált.
Megkérdeztem Jimmy Boyle-t, vajon ugyanarról a Jack
Harrisről beszélünk-e.
– Az, akit én ismerek, képtelen lenne...
– Megható próbálkozás, ügyvédnő. De várja ki a végét, még
nem ismeri a részleteket. Ami Harrist illeti, nos... Városunk
hőséből egyik pillanatról a másikra megvetett bűnöző vált.
 Második fejezet

Amíg Boyle nyomozó mögött caplattam felfelé két

lépcsősoron, majd át egy őrszobán, aztán végig a keskeny,
kihallgatóhelyiségekkel és fogdákkal szegélyezett folyosón,
próbáltam lelkileg felkészülni.
Már vagy húsz éve nem láttam Jacket személyesen, csak
fényképeken. Például a Sunday Styles hirdetményében, amikor
feleségül vette Mollyt, lánykori nevén Buckley-t. („Mrs. Harris
25 éves, helyettes középiskolai tanár. A bostoni főiskolán
végzett. Anyja Pamela, apja Daniel Buckley a New York állambeli
Buffalóból.”) Aztán három különböző regényének borítóján is
láthattam mint szerzőt, a férfi irodalmárokra jellemző
mosolytalan arckifejezéssel, merev tekintettel, ami teljesen
idegen volt tőle. És az évente érkező karácsonyi lapokon közös
barátunk, Melissa hűtőszekrényén – ezek a képek később, Molly
halála után „az áldozatokra való megemlékezés” mementóivá
váltak.
Ezekről a képekről tudtam, hogy Jack, akárcsak mi
valamennyien, öregebb lett. Felszedett néhány kilót, ami
meglágyította sovány arcának szögleteit, és az a néhány barázda
kifejezőbbé tette zöld szemét. Attól a pár őszülő tincstől csak
világosabb lett még most is bozontos haja. Ám az apróbb
változások dacára a képekről mindig ugyanaz a fiú nézett vissza
rám, mint akit tizennyolc éves koromban megismertem. Azok
közé tartozott, akik az idővel egyre csak vonzóbbá válnak.
Boyle megállt egy kihallgatószoba előtt, és a detektívtükrön át
megpillantottam őt. Ami azt illeti, a fényképek alapján másra
számítottam. De gondoljunk csak a szépségtippekre: elegendő
alvás, bőséges vízfogyasztás, stresszmentes életvitel. Nos, a
fogva tartás ennek szöges ellentéte. Így Jack is elcsigázottnak és
ápolatlannak tűnt. Fehér ingét izzadságfoltok csúfították. Ahogy
Don fogalmazott volna, megcsapta a börtön levegője. Félelem,
kimerültség, bántó neonfény: hát nem valami szívderítő.
Jack összerezzent a kihallgatószoba nyíló ajtajának zajára.
Felcsillant a szeme, amikor meglátott. Egy futó mosollyal
próbáltam viszonozni, majd Boyle-hoz fordultam:
– Szeretnék vele négyszemközt beszélni valahol.
– Négyszemközt lesznek, ha magukra csukom az ajtót,
ügyvédnő. A hangfelvétel ki van kapcsolva.
– Jó, akkor másképp fogalmazok, felügyelő úr. Ha kemény
munkával és rafinált nyomozói észjárással jutna olyan
információhoz, amelyet az ügyfelemmel hamarosan folytatandó
beszélgetésemből kimazsolázna, tényleg örülne, ha
bepanaszolnám, hogy a hatodik alkotmánymódosítás
megsértésével szerezte meg? A bírák pontosan tudják, milyen
könnyű ezeket a helyiségeket megfigyelni egyetlen
gombnyomással. És lássuk be, sokuk manapság egyáltalán nincs
elájulva a New York-i főkapitányságtól.
Láttam Boyle-on, hogy megpróbálja elképzelni ezt a
tárgyalótermi jelenetet a távoli jövőben.
– Ezzel nem tud meghatni. De várjon egy percet.
Amint Boyle látókörön kívül került, Jack meg akart szólalni,
de mutatóujjamat a számhoz emeltem. Úgy bámult rám, mintha
kísértetet látna, a tekintetemet kereste, talán megnyugtatást,
magyarázatot, bocsánatkérést várva. Az amúgy is szűk helyiség
minden, némaságban töltött másodperccel tovább zsugorodott,
végül kénytelen voltam elkapni a tekintetem. Két perccel később
Boyle újra felbukkant, utasította Jacket, hogy álljon föl, majd
hátul összebilincselte a kezét.
– Tényleg szükség van erre, nyomozó?
– Maga akarja őt láncra verve elvinni ebből a kényelmes
szobából. Vagy ez, vagy az, mindkettő nem megy, Randall
kisasszony. Vagy elfelejtette, hogy a barátját háromszoros
gyilkossággal gyanúsítják?

A tárgyalóteremben, ahová Boyle bekísért minket, láthatóan

nem volt se detektívtükör, se hangrögzítő. Megköszöntem neki,
miközben behúzta az ajtót. Csak forgatta a szemét.
Jack még mindig hitetlenkedve nézett rám.
– Honnan tudtad meg...?
– Felhívott a lányod.
– De ő honnan...?
– Valahogy összerakta magában a történetet, és aggódni
kezdett. Úgy látom, okos lányt neveltél belőle.
Kínos csönd támadt, és Jack az ajtót bámulta, amelyet Boyle
nyomozó az imént ránk csukott.
– Tényleg lehallgatnak?
– Jobb, ha Boyle tisztában van vele, hogy olyan ügyvéded
van, aki nem fogja megkönnyíteni a dolgát.
Boyle bármelyik pillanatban visszajöhet, hogy szóljon, ketyeg
az óra, hamarosan indul a következő transzport a szövetségi
börtönbe. Miután elhadartam a szokásos szöveget az ügyvédi
titoktartási kötelezettségről, rögtön a lényegre tértem.
– Úgy tűnik, mintha a rendőrségnek lenne valami a kezében
ellened. Mi lehet az?
Jack motyogott valamit az orra alatt, de olyan halkan, hogy
egy szót sem értettem. „Howard Johnson.”
– A szállodára gondolsz? – találgattam.
– Nem. Az álügyfélre, akivel próbainterjút készítettél a jogi
egyetemen. A professzor adott neked egy álaktát egy rablásról.
Az ügyfeled neve Howard Johnson volt, és rajtam gyakoroltál.
Azon a göröngyös futonágyon ültünk a nappaliban, emlékszel? És
a végére teljesen begurultál, mert mindig elröhögtem magam,
valahányszor kimondtam, hogy Howard Johnson vagyok. Újra és
újra nekifogtunk, míg végül azt mondtad, változassak nevet,
hogy végre túljussunk a kérdéseken, pontosan úgy, ahogy leírtad
magadnak. – Jack az asztalra meredt, miközben felidézte ezt a
húsz évvel ezelőtti jelenetet. – Úgyhogy feldobtam néhány
alternatívát, úgymint Mel Shaggy, Jerry Fussy, Drew Bloody. De
csak Seymour Duggynál jöttél rá, hogy viccelek. Most viszont
már nem úgy nézel ki, mint egy berezelt elsőéves joghallgató.
Jacknek nemcsak a teste, hanem a gondolkodási képessége is
megsínylette a fogva tartást. Vannak, akiket egy ilyen helyzet
teljesen letaglóz. Ez nem a legmegfelelőbb pillanat a
nosztalgiázásra, fel kell őt ráznom valahogy.
 – Jack, téged őrizetbe vettek, és szemlátomást gyilkossággal
vádolnak. Ma reggel lövöldözés volt a futballpályán a Hudson-
mólónál. Halálos áldozatok is voltak. Elmagyarázták neked
mindezt? – Még a kapitányságra menet a taxiban gyorsan
rákerestem a hírekre, és láttam, hogy az áldozatokat egyelőre
nem azonosították, és nem tettek említést esetleges
gyanúsítottról sem. – Figyelj rám, és válaszolj a kérdésemre:
Miből gondolhatja a rendőrség, hogy te vagy a tettes?
Dontól tanultam meg óvatosan fogalmazni. Az ilyesfajta
kérdésfeltevés hagy némi távolságot. Lehetőséget ad az
ügyfélnek, hogy elmondja, milyen bizonyítéka lehet a
rendőrségnek, ugyanakkor etikus módon biztosítja, hogy ha
akarja, teljesen másfelé is terelheti a beszélgetést.
– Én a... West Side Highway mellett voltam, amikor a
lövéseket hallottam. De nem esett le a tantusz, hogy azok
lövések. Aztán hazamentem, és a hírekben hallottam a
történtekről. Természetesen összezavarodtam. Mármint azok
után, ami Mollyval történt. Hogy megint ilyen közel voltam egy
lövöldözéshez.
Annak idején, amikor Mollyt megölték, fontolgattam, hogy
megkeresem Jacket. De hogyan? Felhívjam telefonon? Küldjek
gyásztáviratot? Vagy van esetleg olyan rovat a képeslapküldő
szolgálatoknál, hogy „Helló, nem beszéltünk, amióta romba
döntöttem az életed, de borzasztóan sajnálom, hogy most
elvesztetted azt a nőt, akivel végre újraépítetted”? Hát aligha.
Ahogy Jack elmesélte, hogyan kötött ki átizzadt ingben a
kihallgatószobában, el tudtam képzelni minden mozzanatot
onnantól kezdve, hogy Jimmy Boyle bekopogott a lakása ajtaján.
Boyle azt mondta neki, tanúkat keresnek, ezért a protokoll
szerint mindenkihez bekopognak. Olyanok után kutatnak, akik
esetleg láttak valamit. Nagyon nagy segítséget jelentene, ha el
tudna menni velük a rendőr-főkapitányságra. És Jack nem
hazudtolta meg magát, olyan segítőkész volt, amilyen csak
lehetett.
Félbeszakítottam, hogy megtudakoljam, a rendőrség
felkínálta-e neki a választási lehetőséget, hogy saját otthona
kényelméből nyújtson „segítséget”.
– Huh, igen, azt hiszem. De Buckley is otthon volt, és tudtam,
hogy fülel. Tudod, milyenek a gyerekek. – Ami azt illeti, nem
tudtam. – És nem könnyű Buckley-val, sok tekintetben kemény,
bátor kiscsaj, ugyanakkor bizonyos dolgokra rettenetesen
érzékenyen reagál. Az anyja halála, az, ahogyan meghalt, mély
sebet ejtett rajta. Úgyhogy képzelheted, már a gondolata is
felzaklatott, hogy a rendőrség bejön, és egy fegyverrel
kapcsolatban kérdezősködik. Így amikor a rendőr azt mondta,
beszélhetünk az őrsön is, azt gondoltam, biztosan látta, hogy
Buckley miatt vacillálok.
– Vagyis önszántadból jöttél be?
– Alapvetően igen. De legalább fél órával ezelőtt szóltam, hogy
haza kellene mennem, és a rendőr mindig azzal jött, hogy még
szükségük van egy kis időre.
Szorosan lehunytam a szemem. Jack tényleg semmit sem
változott: kedves fickó, de rém hiszékeny. A rendőrség alaposan
csőbe húzta.
– A lányod okkal aggódik érted, Jack. Nem tanú vagy, hanem
gyanúsított! És az a nyomozó elég biztosnak tűnik benne, hogy
van ellened bizonyítékuk. Mit mondtál nekik?
– Ma reggel... Istenem, Olivia, nagyon kínos, hogy pont neked
kell beszélnem erről az egészről.
– Tudod, ebben a szent pillanatban én vagyok az egyetlen,
akinek beszélhetsz róla, de Boyle is hamarosan itt lesz, hogy
folytassa az eljárást. – Nyilvántartásba vétel, átszállítás, őrizetbe
vétel. Nem éppen ideális pillanat a szégyenlősködésre. – Nem
segíthetek, ha nem beszélsz. Hadd tegyem fel újra a kérdést:
miből gondolhatja a rendőrség, hogy te tetted?
Miután végre képes volt felelni a nagy műgonddal
megfogalmazott kérdésemre, hátravetette magát a széken, és a
hangszigetelt mennyezetre emelte a tekintetét.
– Jézusom, sosem fognak hinni nekem!
Inkább megtartottam magamnak a véleményem. Arra
mérget vehetsz, hogy nem.

Sikerült kicsikarnom Jackből, hogy mondja meg, mennyit

árult el mindebből a rendőrségnek.
– Mindent – felelte.
– Komolyan? Az estélyi ruhát, a piknikkosarat, a könyvet,
mindent?
– Azt mondta a nyomozó, hogy kíváncsi rá. És hogy ő is
egyedülálló. Mindenre volt valami magyarázata, valahányszor
megkérdeztem, miért szeretné tudni a részleteket.
Boyle azért forszírozta a részleteket, mert Jacket már rács
mögött tudta, hangfelvételt készített róla, és minél bonyolultabb
magyarázatot akart tőle arról, hogy miért tartózkodott egy
köpésnyire a lövöldözés helyszínétől. A bonyolult történetek
mindig kevésbé tűnnek hihetőnek, mint az egyszerűek.
Jack folyvást azt ismételgette, hogy sosem lett volna szabad
említést tennie Charlotte-nak arról a nőről.
– Charlotte üzemelteti azt a webhelyet, a The Roomot.
Imádja a párkereső hirdetéseket. Atyaég, még azt is mondtam
neki, hogy az a nő Mollyra emlékeztet, és hogy végre még
egyszer képes lennék megpróbálni boldognak lenni!
Nem másodjára, hanem még egyszer. Molly a második volt,
hiszen én voltam az első. Húsz év telt el azóta, mégis mennyi
bűntudat van még bennem.
– Tudnom kellett volna – mondta Jack –, hogy Charlotte szó
szerint veszi majd, és megpróbálja felkutatni a nőt. És ha
Charlotte egyszer a fejébe vesz valamit... Aztán már csak arra
ocsúdtam, hogy feltette a hirdetést a The Room honlapjára. Elég
megalázónak éreztem. A nevemet ugyan nem írta le, de mindegy
is volt, amennyi életrajzi adatot zsúfolt bele. Igazából el is
feledkeztem róla, de pár nap múlva Charlotte választ kapott.
Aztán elkezdtünk levelezni a nővel, és elvileg ma kellett volna
találkoznom vele. Esküszöm, ez minden, amit tudok.
És Jack minden apró részletet a rendőrség orrára kötött, amit
aztán úgy csűrnek-csavarnak, ahogy az érdekeik diktálják.
– És ez a nő, Madeline választotta a futballpályát a találkozó
helyszínéül?
– Igen. Jó, egy kis rejtvényfejtéssel. Miután válaszolt a
hirdetésre, megkérdeztem, mit olvasott olyan elmélyültem A
Nyolc nap a halál volt az. Az egyik kedvenc könyvem. – Sosem
hallottam róla, habár az utóbbi időben nem sokat olvastam. –
Tegnap este, amikor felvetette a személyes találkozást, azt írta,
találkozzunk a tizenkettedik fejezetben. És ha fellapozzuk a
tizenkettedik fejezetet, akkor van benne egy jelenet, amelyik a
futballpályán játszódik.
A „Madeline és az elszalasztott pillanat” című, már eddig is
épp elég bizarr és komplikált sztori ezzel némi abszurd színezetet
is kapott. Persze ha a nő is alátámasztja, akkor bizonyíthatjuk,
hogy nem Jack ötlete volt megjelenni reggel a sportpályán.
Megkérdeztem, mi történt pontosan, amikor odaérkezett.
– Semmi. Semmiféle drámai jelenet. A pálya túlsó végén
láttam embereket, de senkit, aki rám várt volna. Egy pillanatra
felmerült bennem, nem kandikameráról van-e szó. Lehet, hogy
valaki csak a bolondját járatja velem, gondoltam. Elég hülyén
éreztem magam. Aztán amikor váratlanul ömleni kezdett az eső,
azt jelnek vettem. Elég ebből, mondtam magamnak, ideje
visszatérni a valóságba.
Megjegyeztem, hogy szemlátomást nem adta föl teljesen.
Hiszen otthagyta a piknikkosarat az üzenettel.
– Azt hiszem, az egyik felem még hinni akart benne, hogy
eljön. De nem tudom, mi köze van ennek a lövöldözéshez. És
miért volt ott Malcolm Neeley? Amikor a nyomozó kimondta a
nevét, esküszöm, mintha villám csapott volna belém. Mintha egy
üllő zuhant volna le az égből, egyenesen a fejemre. Mint egy
rajzfilmjelenetben. Még mindig alig tudom elhinni.
És mégsem kért ügyvédet.
Mindenki azt hiszi, könnyebben meggyőzi a rendőrséget az
ártatlanságáról, ha nem vértezi fel magát ügyvéddel. Micsoda
ostobaság! Megkérdeztem Jacktől, hol van az inge, habár
sejtettem a választ.
– Amikor bejöttünk a kapitányságra, a nyomozó azt mondta,
mindenkit kihallgatnak, aki csak a parton megfordult. Azt
mondta, pusztán rutineljárásról van szó. Lesúrolták a kezemet.
– Nem találtad furcsának, hogy elkérték a ruhádat?
– Olivia, nem kell úgy beszélned velem, mint egy idiótával!
Az első összetűzéseink egyike pontosan ilyen felütéssel
kezdődött: nem kellene úgy kezelnem őt, mint egy komplett
idiótát. „Nem én kezellek úgy, mintha idióta lennél – feleltem
akkor –, hiszen tényleg az vagy.” Ő meg ahelyett, hogy kikérte
volna magának, azt mondta, a férfi mivoltától fosztom meg. Erre
én valami még alpáribb jelzővel vágtam vissza.
Most azonban mindössze ennyit mondtam:
 – Jack, az ingedről kérdeztelek.
– Az ing csak később került szóba. Amikor jeleztem, hogy
haza kellene mennem, a nyomozó azt mondta, tisztázni tudnánk
jó néhány kételyt, ha az ingemen is elvégezhetnének egy
vizsgálatot. Bármit megteszek, hogy bizonyítsam az
ártatlanságomat. Mennyi ideig tartanak az ilyen vizsgálatok?
A nyelvembe haraptam.
Lőpormaradványok. Aki ezen a vizsgálaton átesik,
visszavonhatatlanul bekerül a büntetés-végrehajtás gépezetébe.
Ha az eredmény pozitív, aligha lehet lemosni a gyanúsítottról a
bűnösséget. Ha viszont negatív, azt könnyen be lehet tudni egy
kis szappanos víznek.
– Bárcsak megnyugtatnál, hogy nem olyan vészes a helyzet –
mondta Jack. – Az a gyanúm, hogy a hirdetés még mindig az
interneten kering. A rendőrség el tudja olvasni az üzeneteimet,
meg amit akarnak. Lehet, hogy naivan hangzik, de mindez nem
jelenti azt, hogy lelőttem valakit. Hogy a fenébe jut ilyen
eszükbe?
– De Jack, Malcolm Neeley-ről van szó, hogy a fenébe ne
jutna eszükbe?
Úgy tűnt, mindjárt elsírja magát, de aztán sikerült
visszanyernie a lélekjelenlétét.
– Tudod, a sors iróniája... Amikor először megpillantottam
Madeline-t a mólón, mellette a csomaggal, azt képzeltem, talán
szökésben lévő menyasszony, aki dúlva-fúlva lépett meg egy
szállodai szobából, és a hevenyészve bepakolt bőrönddel arra
vár, hogy elcsípje az első vonatot a Penn pályaudvaron. És
tényleg. A Penn pályaudvar pontosan arra emlékeztet, miért is
kerülöm, hogy ismeretlen nőkre akár csak rápillantsak, nemhogy
álmodozzak vagy elképzelt történeteket szövögessek róluk.
Mindig kisül valami, és eszembe juttatja, hogy nekem többé már
semmi sem normális. Ahogy felmerült bennem a Penn
pályaudvar, azonnal sarkon kellett volna fordulnom, és soha
vissza sem néznem.
 Harmadik fejezet

Amerikában minden nemzedék életében adódik legalább egy

olyan tragikus nap, amelyikről pontosan tudja, hogy hol volt
éppen, amikor meghallotta a hírt. Ilyen Pearl Harbor, a
Kennedy-gyilkosság vagy 9/11.
Aztán akad még néhány olyan dátum, amelyik ugyanolyan
meghatározó, még ha kevésbé mély nyomot is hagyott, és
szűkebb hatókörben. Ilyen a columbine-i mészárlás Coloradóban,
a robbantás az oklahomai szövetségi iroda épületében, a
merénylet a bostoni maratonon, aztán a lövöldözés a texasi
óratoronynál, a Los Angeles-i zavargások vagy a Rhode Island-i
éjszakai klubban kitört tűzvész.
New Yorkban a legutóbbi, hasonlóan megrázó eset, amelynek
az emléke örökre belénk égett, a Penn pályaudvaron történt
mészárlás. Addig a három évvel ezelőtti reggelig mindennap
birkanyájként tódultunk át tömegközlekedési rendszerünk
forgókapuin és folyosóin, vonatkésésekre, tömött bőröndökre
panaszkodva, no meg néhány utastársra, akire ráférne egy
alapos zuhanyzás. De aznap, csúcsidőben lövöldözés tört ki a
város szívében. Ami addig elképzelhetetlen volt, hirtelen
sorsszerűvé vált.
Tizenhárman meghaltak, nem beszélve a sebesültekről, illetve
magáról a lövöldözőről, aki az utolsó golyót azonnal a saját fejébe
eresztette, amint meglátta a rendőrt, alig két perccel az első
lövés eldördülése után. Durván két másodpercenként egy lövés,
száznyolc másodpercen keresztül: ez a hátborzongató
számolgatás keringett később a médiában.
Nem ez az egyetlen felkavaró részlet, amelyre utólag fény
derült. A gyilkos nem külföldi dzsihádista volt, ahogy a támadás
hírét meghallva a legtöbben feltételeztük. Helybéli volt. Ráadásul
még nem is egészen férfi. Egy 15 éves srác, mindössze 173 centi
magas és 57 kiló. Toddnak hívták. Nem volt szüksége nagy
termetre ahhoz, hogy ekkora pusztítást végezzen, mindössze föl
kellett szerelkeznie egy Bushmaster gépkarabéllyal és két 40-es
kaliberű pisztollyal. Mindhárom fegyver félautomata.
Ahogy annak idején is kényszeresen újra és újra megnéztem
az ikertornyok felé tartó repülőkről készült felvételeket, ezúttal
is napokig a tévéképernyőre tapadtam, féltem kilépni az utcára,
annyiszor hangzott el a figyelmeztetés: tartani lehet attól, hogy
valakinek eszébe jut hasonló merényletet elkövetni.
Hogyan juthatott hozzá egy 15 éves fiú ilyen fegyverekhez?
– tették fel a kérdést egyre-másra a felháborodott, megdöbbent
New York-iak.
Újabb huszonnégy órás hírdömping után lassan kibontakozott
a magyarázat. Todd anyja, aki háromszori kórházi kezelés
ellenére is súlyos depresszióban szenvedett, megölte magát,
amikor Todd még csak nyolcéves volt. Todd bátyja akkoriban
jobbára kerülte az iskolát. Az apjuk elhatározta, hogy a kisebbik
fiát „normálisként” kell kezelni – annak ellenére is, hogy több
tanár és tanácsadó értékelése alapján minden volt, csak az nem
–, és elutasított mindenfajta kezelést vagy bármit, ami a fiát az
anyjához hasonlóan „betegnek” bélyegezte volna (ez a saját
szóhasználata volt, nem az orvosoké).
Iskoláról iskolára hurcolta a fiút, hátha talál olyan helyet, ahol
hajlandóak szemet hunyni Todd viselkedési problémái és
pszichés zavarai felett. A lövöldözés idején Todd a Stinson
Akadémiára járt, amely köztudottan a gazdag bajkeverők utolsó
mentsvára volt az elit magániskolák között. Ahelyett, hogy
elidegenedett és frusztrált porontyát szakemberhez vitte volna,
tetemes vagyonát latba vetve inkább olyan tevékenységeket
keresett, amelyeket apa és fia együtt élvezhet, legalább abban a
pár percben, amennyit hetente a fiára áldozott: Yankees-
meccsek, néhanapján egy-egy golfjátszma vagy egy kis
lövöldözés. Sok-sok fegyverrel. Sok-sok munícióval. Sok-sok
órán át a connecticuti vityillójuk közelében lévő lőtéren.
Todd nem hagyott hátra se búcsúlevelet, se naplót a terveiről,
és videóra vett üzenet sem maradt, mint sok más
tömeggyilkosnál. Néhány rajzot viszont talált a rendőrség
felakasztott játék babákról, dühödten egymást hágó nyulakról,
köpönyeges férfiakat zabáló sárkányokról. Ám az egész nem
igazán szorult magyarázatra, hiszen minden hozzávaló megvolt a
jól ismert, halálos recepthez: elmebetegség, társadalmi
elszigeteltség és fegyver.
A hírekben később apránként megjelentek az áldozatok
fényképei. Tizenhárom halott, az arcuk és rövid életrajzuk fél
oldalt töltött ki a The New York Timesban. Egy 46 éves
rákkutató, egy 21 éves koreai cserediák, egy 66 éves vietnami
veterán, aki túlélte a növényirtó Agent Orange-akciót, egy 40
éves tanárnő, egy 10 éves alabamai kisfiú, aki életében először
járt New Yorkban.
Todd válogatás nélkül lőtt: fehérre, feketére és barnára, nőre
és férfira, fiatalra és idősre, gazdagra és szegényre. A New York-i
olvasztótégely e kicsi, ám reprezentatív embercsoportjának
tagjait csupán az a tragikus véletlen fűzte össze, hogy azon a
reggelen lőtávolságra kerültek Toddtól.
A tekintetem visszatért a tanárnő fényképére.
Megdermedtem a hirtelen felismeréstől, de a biztonság kedvéért
ellenőriztem a nevet. „Molly Harris, 40 éves, New York,
helyettes tanárnő” – állt a fénykép alatt. Ismertem ezt az arcot,
Melissa hűtőszekrényére több mint egy évtizeden át minden
decemberben új kép került fel Jackről, Mollyról, no és Buckley-
ról, ahogy csecsemőből kislánnyá, majd kamasszá cseperedik.
Beleástam magam az internetes hírekbe, újraolvastam
mindent az ügyről, ezúttal új szemszögből. Több túlélő is arról
számolt be, hogy egy középkorú, kék ruhás nő beszélgetett
Todd-dal, mielőtt a fiú első áldozatává vált volna. Amikor a nő a
földre zuhant, Todd megdermedt. Egyes szemtanúk szerint
olyan feldúlt volt az arca, hogy nem is vették észre a kezében a
fegyvert. Aztán némi idő elteltével elkezdett lövöldözni.
A Daily News egyik cikkében a kék ruhás nőt anyaként és
tanárnőként aposztrofálták. „Azok, akik ismerték, fölvetették,
hogy az iskolai erőszak kezelésében képzett nő esetleg
megpróbálta a gyilkos tervet dédelgető fiút jobb belátásra bírni.”
Újraolvastam a méltatást, amelyet a The New York Times írt
róla. Molly volt az egyetlen tanár. Ahelyett, hogy elmenekült
vagy elbújt volna, Jack felesége vadidegenek életét próbálta
megmenteni.
Néhány héttel később már nem csupán az elhunytak arcképei
töltötték meg a sajtó és a tévécsatornák híreit. Családtagok is
megszólaltak, és meséltek elvesztett szeretteikről. Akarva-
akaratlanul is szószólói lettek a tömegközlekedési csomópontok
fokozott biztonságát, a mentálhigiénés ellátás javítását és a
fegyvertartás szabályainak szigorítását célzó reformoknak.
Többen közülük azt a kérdést is fel merték tenni, amely már az
elejétől fogva sokakat foglalkoztatott: mi a fenét képzelt a fiú
apja?
A túlélők – a hősies tanárnő férjével az élen – még ennél is
tovább mentek, és egy évvel ezelőtt, amikor a vasúton utazók
száma már visszaállt a lövöldözés előtti szintre, az áldozatok neve
pedig kikopott a köztudatból, emberölés gyanújával pert
indítottak a merénylő apja ellen, épp az elévülési idő letelte előtt.
A múlt hónapban az újságokban pusztán annyi jelent meg, hogy
New York megye büntetőbírósága megfelelő indíték hiányára
hivatkozva elutasította a családtagok keresetét.
Ma reggel pedig a város újabb merényletet szenvedett el, és
halálra rémült New York-i lakosoknak kellett menekülniük az
életükért. És sajnos ez alkalommal sem mindenkinek sikerült
élve megúsznia. Boyle nyomozó szerint csak három halott volt,
nem tizenhárom. Ám ami abban a pillanatban minden másnál
fontosabb volt, az a három áldozat egyikének kiléte. Malcolm
Neeley-ről volt szó.
Nem kellett utánanéznem, ki is ő. Malcolm Neeley
multimilliomos volt, a világ néhány legvagyonosabb,
legbefolyásosabb emberének befektetési bankára. Az a fajta
gazdag, aki mellett még a hírességek is szegénynek tűnnek.
Mégis kevesen ismerték a nevét, egészen addig, amíg tizenöt
éves fia, Todd tüzet nem nyitott a Penn pályaudvaron,
tizenhárom embert lemészárolva és másik nyolcat megsebesítve.
A gyilkossági pert megúszta, de csak azért, hogy aznap reggel
mégis halálát lelje. Most pedig a hős tanárnő férje van
előzetesben, és alibi gyanánt legfeljebb egy nőt tud felhozni, akit
nem is ismer.
 Negyedik fejezet

A tárgyalóasztal másik oldalán Jack lehunyt szemmel suttogta

magában, hogy nem hiszi el, ami történt.
Gondolatban visszaugrottam közös egyetemi éveinkre. Jack
dörömböl az ajtómon, és amint belép a hálómba, könnyekben tör
ki. Szívrohamban meghalt az apja. Charlotte szokás szerint
éppen valami mesés helyen víkendezett. „Nem hiszem el, ami
történt.” Ezt ismételgette hosszan, és csak zokogott, a fejét az
ölembe hajtva. Az anyja még középiskolás korában halt meg
rákban. Ő és a testvére árvák lettek.
Addig simogattam a haját, amíg álomba nem merült, aztán
reggelig ott maradtam az ágyon ülve, hátamat a falnak
támasztva. Amikor Jack végül felébredt, azt mondta, el sem
tudja képzelni, mi lenne vele, ha én nem lennék mellette. Addig
fogalmam sem volt róla, mennyit jelentek neki.
Most előredőltem, jelentőségteljesen megérintettem
megbilincselt csuklóját. Muszáj volt koncentrálnia.
– Mi egyéb lehet a rendőrség kezében? – kérdeztem. – A
vallomásodon kívül.
Jack megrázta a fejét.
– Már mondtam – felelt kótyagos hangon –, fogalmam sincs.
Persze értem én, mi szúrja a szemüket. Tényleg feljelentettem
Malcolm Neeley-t, de nem én voltam az egyetlen felperes. A
perben az összes család képviseltette magát, egységfrontot
alkottunk.
Valószínűleg egyike voltam azon keveseknek, akik a hírekben
követték a kudarcba fulladt per alakulását. Egyszer még ki is
kerestem az ügyvéd telefonszámát, és kis híján felajánlottam a
segítségemet.
 Igaz, hogy nem Jack volt az egyetlen felperes, ám a média őt
szemelte ki a per arcának. Feküdt is neki ez a szerep. Sikeres író,
három regény szerzője, aki immár egyedül neveli a lányát. A
felesége volt az a hős, aki megpróbálta Toddot jobb belátásra
bírni. A legalaposabb írások még azt a tényt is bedobták, hogy
Jack bátyja, Owen a New York-i rendőrkapitányság egyik
zsaruja volt, és autóbalesetben halt meg nem sokkal az után,
hogy Jack elvégezte az egyetemet.
Akárcsak a nehéz sorsú kisgyerek a plakátokon, akit
könyörtelenül tépáz az élet.
– Jack, ha a bilincsből nem vált volna világossá, téged
letartóztattak. Nemigen tesznek ilyet, ha nincs rá jó okuk.
Valószínűleg több van a tarsolyukban, mint a Malcolmmal
kapcsolatos problémád.
– Az nem csupán egy probléma. Ő az oka annak, hogy a
feleségem halott.
Csitítani próbáltam.
– Na, pont ez az, amivel az ügyész majd jól földbe döngöl a
bíróság előtt.
– A bíróság előtt? Oda fogok kerülni? – Megbicsaklott a
hangja. – Ne haragudj, Olivia. Gyűlöltem azt az embert, már ha
annak lehet nevezni, de esküszöm az élő istenre, hogy nem én
öltem meg. Keresd meg Charlotte-ot, neki van kulcsa a
lakásomhoz. Elhozhatná a laptopomat, és meg tudnám mutatni a
rendőrségnek a levelezésemet. Madeline igazolni fog. Ma reggel
csak azért mentem oda, hogy vele találkozzak.
– Jack, le merném fogadni, hogy a rendőrség éppen most tart
házkutatást a lakásodban. A számítógépedet bitekre szedik, erre
mérget vehetsz.
– Hát így is jó. A saját szemükkel győződhetnek meg róla,
hogy igazat mondok.
Láttam már ilyet, amikor valaki szentül hiszi, hogy az igazság
a szabadságát jelenti. Sejtelmem sem volt még mindig, milyen
bizonyítéka lehet a rendőrségnek Jack ellen, de jól tudtam
olvasni a kávézaccból. Ma este nem a saját ágyában fog aludni, az
egyszer biztos. De nem tudtam rászánni magam, hogy ezt
közöljem is vele. Kemény lecke árán tanultuk meg mindketten,
mennyire nem bírok rossz hírrel előállni, legalábbis ha Jackről
van szó.
Eldaráltam neki néhány kiváló ügyvéd nevét, de ő csak rázta
a fejét.
– Nem, nem akarok mást. Téged akarlak.
– Jack, azért jöttem ide, mert azt hittem, valami félreértésről
van szó, amit gyorsan tisztázhatunk. De ez komoly ügy.
– Igen, tényleg nem vicc.
– Hadd keressek neked valakit, jó? Akivel nincs ilyen közös...
csomagod. – Sokszor töprengtem rajta, milyen lenne, ha egyszer
belebotlanék Jackbe. Egyszer odáig mentem, hogy az egyik
dedikálóhelyisége melletti kávézóba beszéltem meg találkozót,
remélve, hogy kiszúr, amikor az ablak előtt elhalad. Vajon
bejönne köszönni, vagy inkább úgy tenne, mintha nem ismerne?
Kitartóan kémleltem a járdát, még jóval a rendezvény
befejeződése után is. Most végül újra egy helyiségben
tartózkodunk, csak éppen ő bilincsben. Az elképzelt
beszélgetések így váratnak magukra. – Gondoskodom róla, hogy
valaki átsegítsen ezen az egészen.
– Túl késő már ahhoz. Te vagy itt, és magad mondtad, hogy
bármelyik másodpercben visszajöhetnek, és elszállíthatnak. Az
isten tudja, mikor engedik meg legközelebb, hogy egy másik
ügyvéddel találkozzak.
– Mindent átadok az új ügyvédnek, amit elmondtál nekem,
rendben?
– Nem! – Az öklével az asztallapra csapott, hangját a farost
lemezhez ütődő bilincs csattanása felerősítette. Jack soha nem
kiabált velem, még akkor sem, amikor igazán rémesen
viselkedtem vele. Ösztönösen felugrottam a székről, és azonnal
bocsánatot kért a kitörésért. – Olivia, könyörgök! Tudom, hogy
olyan embereket szoktál képviselni, akiknek ez az egész
sétagalopp. Feljelentés, vádemelés, letartóztatás. Aztán jön a
motozás, a tetvetlenítés, a hugyozás a cellatársak előtt. Szépen
kivárják a tárgyalást, és bíznak benne, hogy te közben teszed a
dolgod. De én nem várhatok, érted? Nekem ott van Buckley.
Csupán tizenhat éves, és az egyik szülőjét már elvesztette. Te
tudod, hogy nem én tettem, de más ügyvéd nem biztos. Esetleg
hagyná, hogy bedaráljon az igazságszolgáltatás gépezete. Haza
kell mennem. Kérlek, Olivia, ki kell juttatnod innen!
 A szemében a fény utolsó sugara is kialudt. Mindössze pár
órája volt őrizetben, de egy évtizednyit öregedett a gondolattól,
hogy a lánya szülő nélkül maradhat.
Felálltam a székről, hátat fordítottam neki, és hangosan
megdöngettem a tárgyalóterem ajtaját, jelezve, hogy végeztem.
Hallottam, hogy mögöttem Jack visszafojtja a zokogását.
Boyle nyomozó felrántotta az ajtót.
– Épp jókor, ügyvédnő, még elcsípjük a transzportot.
– Nyomozó, van legalább halvány fogalma róla, mit művelt?
Jól teszi, ha most azonnal felhív valakit, akinek elegendő hatalma
van ahhoz, hogy leoldja Mr. Harris csuklójáról a bilincset, aztán
szépen hazakíséri Mr. Harrist a lakásába, sűrű bocsánatkérések
közepette. Máskülönben a Post borítóján fogja viszontlátni
magát, mint kretén gonosztevőt, aki letartóztatta a Penn
pályaudvari özvegyet. Ha mázlija van, élete hátralévő éveit
metrós mobiltelefonlopások nyomozásával töltheti.
Boyle felém nyúlt, és megpaskolta a fejem.
– Imádnivaló ez a keménykedő ügyvédhablatyolás.
Erre nem számítottam. Azt viszont sejtettem, mire számít ő
viszonzásképpen: sértődésre és felháborodásra. Úgyhogy inkább
leültem, és keresztbe tettem a lábam.
– Akkor csak kísértse az ördögöt. Vagy menjen biztosra, és
hívja fel Scott Temple helyettes államügyészt. Bárhogy is dönt,
izgalmas játék elé néz, nyomozó úr, megígérem.

Jack olyan hangosan dobolt az asztalon, hogy lassan lüktetni

kezdett a vér a fejemben, és kiújult a másnaposságom. Tudtam,
hogy minden perc, amit nyerünk Jack átszállításáig a szövetségi
börtönbe, javítja az esélyeinket, de Jack egyre jobban aggódott.
Elővettem a noteszomat a táskámból, és egy tollal együtt Jack
elé toltam.
– Írd le a számítógéped adatait. Az e-mail-fiókjaidat, a
jelszavaidat, a szolgáltatódat, a közösségi oldalaidat. Mindent.
Ez lefoglalja, ha mást nem, a kezét, hogy abbahagyja a
folytonos dobolást az asztalon.
Amikor Jack visszatolta a noteszt, csak pislogtam az
ismerősen rendezett írás, a kerekded, tökéletesen formált betűk
láttán. A bilincs ellenére képes volt reprodukálni a Cambria
betűtípus emberi kéz alkotta változatát.
jack@jackharris.com
jacksonharris@gmail. com
jharrisl972@aol.com
facebook.com/jackharrisauthor
@jackharrisbooks
Hűha, Jack még a Twitteren is fent van. Ez valahogy elkerülte
a figyelmemet, amikor éjszaka, részegen kémkedtem az elmúlt
években.
– A jelszavak is kellenek – mondtam.
– Mindenhol ugyanaz, a lap alján van.
Volt bátorsága elmenni a pályaudvarra. Nem kért ügyvédet.
Beleegyezett a lőpormaradvány-vizsgálatba. Még mindig a régi,
naiv Jack.
De legalább nem „jelszó” volt a jelszó.
A lap alján ez állt: jack<3smollybuckley
Nem volt nehéz megfejteni. A kevesebb mint relációs jel,
utána a 3-as szám. A két alakzat együtt egy szívet formál. Jack
szereti Mollyt és Buckley-t.
– Így könnyen meg tudtuk jegyezni a jelszavainkat, amikor a
fiókokat létrehoztuk. Molly jelszava ez volt: Molly szereti Jacket
és Buckley-t stb.
– Aranyos – mondtam.
Úgy éreztem, ez a helyénvaló válasz.
– Az az Olivia, akit annak idején ismertem, kicsit jobban... –
kezdte, majd némán gesztikulált az ujjával, és hangtalanul
nevetett. – Jaj, nem tudom, miért érzem szükségét, hogy ezt
mondjam, de nem vagyok az a fajta érzelgős idióta, aki minden
nőbe beleesik a parkban. Habár a látszat ellenem szól, olyan
gyengeelméjű sem vagyok, hogy felüljek a rendőrségnek, amikor
rutinvizsgálatra hivatkozik. Szóval nem is tudom, hányszor
töprengtem rajta, vajon mit gondolnál rólam, ha valaha újra
összefutnánk, és tessék, most itt vagyok, mint valami szánalmas
balek.
Szóval ő is gondolt rám.
– Mindez most mit sem számít, Jack.
– Valóban nem. De mindenképpen szeretném megköszönni,
hogy idejöttél. És hogy maradtál. Komolyan gondolom. Nem is
tudom, mihez kezdenék, ha nem lenne mellettem valaki, aki
ismer, aki tudja, hogy képtelen lennék ilyesmit csinálni.
Megijesztettél, amikor az ördög megkísértését emlegetted, de
bármire is céloztál, sikerült megijesztened a nyomozót.
Jimmy Boyle-t két választási lehetőség elé állítottam: vagy
vádat emel Jack ellen, ahogy tervezte, vagy felhívja Scott
Temple helyettes államügyészt. Pillanatnyilag ötven-ötven
százalékos esélyt adtam mindkettőnek.
Ahogy csönd borult a helyiségre, kezdett elfogni az idegesség.
Elővettem a telefonomat, és felhívtam az irodát. Einer vette fel,
ahogy várható volt.
– Jó napot kívánok, itt Ellison és Randall.
– Szia, Einer, Olivia vagyok.
– Szia, mamacita. – Homályban maradó okokból kifolyólag
Ronald Erickson Wagner, akit két connecticuti jogászprofesszor
nevelt fel, egyszer úgy döntött, hogy minél több nem a fehér
népességre jellemző nyelvi fordulatot fog a magáévá tenni. –
Bejössz még ma? Don érdeklődött utánad.
Nem is mertem belegondolni, mit szólna Don, ha tudná, ki az
új ügyfelünk.
– Utánanézek annak a kislánynak, aki telefonált. Van egy
perced?
Einer ezermester volt, és az a körülmény, hogy Don és én
szinte teljesen ki voltunk szolgáltatva neki minden olyan
számítógéppel kapcsolatos művelet tekintetében, ami
túlmutatott az alapvető levelezésen és Google-keresésen,
magyarázatot adhat arra, miért néztünk el neki egy csomó
különc szokást. Igencsak rövidre fogva megosztottam vele a
tényeket: a The Roomban feladott hirdetést és az azt követő
rövid levélváltást. Megkértem, kutassa fel az eredeti hirdetést,
aztán Jack és Madeline egymásnak írt leveleit, és ami a
legfontosabb: minden fellelhető információt Madeline-ről.
– Mintha egy romantikus vígjáték első jelenete lenne. Emiatt
siránkozott az a kiscsaj reggel?
– Csak tedd, amit kértem, jó? Ja, és ha már beszélünk –
folytattam, mintha semmi összefüggés nem lenne –,
letartóztattak már valakit a belvárosban történt lövöldözés
kapcsán?
 – Még nem. Végigkapcsolgattam a csatornákat, folyamatosan
követem a friss híreket, de eddig semmi érdemleges nem
hangzott el. Csak három lövés dördült, legalább egy ember
meghalt, és az újságírók még megerősítésre várnak a további
áldozatokat illetően.
Olyan országban éltünk, ahol csak három lövés már jó hírnek
számított.
– Semmi más? Szemtanúk, pletykák?
– Semmi. Legfeljebb a szokásos beszámolók az eldördülő
lövések hangjáról, a menekülő emberekről. Nincs semmi konkrét
információ, viszont több beszélgetést is közvetítettek,
amelyekben a fegyvertartási törvényekről vitatkoztak, meg
arról, hogy vajon New York tényleg egyre veszélyesebb-e.
Szóval Jack neve még nem publikus. Az jó. Ha kiszivárogna, a
riporterek azon nyomban elkezdenének elméleteket gyártani, és
akkor képtelen lennék megfékezni a lavinát.
– Nagyszerű. Hívj fel, ha találtál valamit az e-mailekkel
kapcsolatban.
Még le sem tettem, máris befutott egy újabb hívás. Nem
ismertem fel a számot a kijelzőn, de fölvettem.
– Tessék, itt Olivia.
– Megtalálta az apámat?
– Igen – feleltem tárgyilagos hangon. Nem akartam Jacket a
kelleténél jobban felbosszantani. – Éppen dolgozom az ügyön.
– Hogy érti, hogy dolgozik az ügyön? Jól van az apám?
– Minden rendben vele. Hamarosan többet is fogok tudni.
Sikerült meghúznod magad valahol?
– Igen, Charlotte-nál vagyok. Ismeri őt, ugye?
– Ismerem – feleltem –, jó régről. Visszahívlak, ha már többet
tudok. Megígérem.
Jack rám emelte a tekintetét, ahogy megszakítottam a hívást.
– Még egy bajba jutott ügyfél?
– Olyasmi.

Alig néhány perc múlva megint csörgött a telefonom. Az

irodából hívtak.
– Einer, szuper vagy! Máris találtál valamit?
De nem Einer volt az. Ismerős, rekedtes hang ütötte meg a
fülem, rendíthetetlenül erős brooklyni akcentussal.
– Meg tudnád magyarázni, miért láthattam Jack Harris nevét
Einer számítógépének képernyőjén? Képzeld csak, mennyire
meglepődtem, amikor azt mondta, az új ügyfelünknek dolgozik.
Köze van a ma reggeli telefonhíváshoz?
Intettem Jacknek, hogy ki kell mennem a tárgyaló elé a
folyosóra.
– Don, el akartam mondani, de sürgősen kellett cselekednem.
– Lehalkítottam a hangom, és csak suttogtam. – Letartóztatták
Jacket. Komoly a baj.
– Hát akkor mondd meg neki, hogy éljen a jogaival, és hívjon
másik ügyvédet. Miért kérted meg Einert, hogy kutakodjon a
levelezésében?
– Hosszú történet. De talán a számítógépes nyomon el tudunk
indulni, hogy tisztázhassuk Jacket.
– Tisztázni? Mintha csak Perry Mason beszélne belőled. Mi
sosem tisztázunk senkit. Miről van szó, gyorshajtásról vagy
hasonlóról? Más ügyvédek is vannak a világon.
Azon kaptam magam, hogy a számat harapdálom. Amikor a
Preston & Cartwrighttól kirúgtak – helyesbítek: amikor nem
óhajtottak velem tovább együtt dolgozni –, Don volt az, aki
munkát kínált nekem, pedig még sosem jártam azelőtt a
bíróságon, és sosem volt dolgom bűnüggyel. Azért vett fel, mert
odavolt az unokahúgáért, Melissáért, és én voltam Melissa
legjobb barátnője.
– Hallom, hogy még ott vagy, Olivia. Ne is próbáld beadni
nekem, hogy gyengül a térerő. Elég régóta ismerlek már, nem
veszem be a maszlagot.
Muszáj volt elmondanom neki, hogy nem gyorshajtás van a
dologban.
– Jack lánya reggel betelefonált az irodába. A ma reggeli
lövöldözésről van szó. Az egyik áldozat Malcolm Neeley. És Jack
már beismerte, hogy a közelben járt.
– Ajjaj. – Ez volt Don szavajárása, ha azt akarta mondani,
hogy totál megaszívás. – Őrizetbe is vették?
Felvilágosítottam, hogy Jack nyilvánvalóan nem hagyhatja el
az őrsöt, de még nem szállították át a szövetségi börtönbe.
– Rávettem a nyomozót, hogy hívjon ide egy államügyészt.
 – Hogy beszéljen Jackkel? Vagy inkább veled?
Fontos különbség. Ha az ügyfél tudott valamit ajánlani, akkor
az ember szerzett egy államügyészt, aki még a vádemelés előtt
együttműködési megállapodást eszközölhet ki. De nem emiatt
próbálkoztam azzal, hogy Boyle nyomozó hívja fel Scott Temple-
t.
– Velem.
Kétes bűvészmutatványt vetettem be a lelkiismeretes
védelem jegyében, pedig soha, egyetlen pillanatra sem álltam
államügyész elé a védencem ártatlanságát képviselve, ha nem
voltam meggyőződve arról, hogy a rendőrség cseszte el. Ha Scott
Temple helyettes államügyész telefont kapna egy gyilkossági
nyomozótól, aki azt állítaná, hogy én ragaszkodtam a híváshoz, a
napnál is világosabb lenne az ábra. Nehezen kovácsolt tőkét
vittem most vásárra.
Egyre jobban kilógott a lóláb.
– Ugyan miért követnél el ilyen könnyelműséget? – kérdezte
Don olyan hangon, mintha a legszívesebben átbújna a
telefonvonalon, hogy személyesen tekerje ki a nyakam.
– Don, van egy megérzésem.
– Megérzésed? Édes lányom, pont a mai napot szemelted ki
mind közül, hogy hirtelen megérzéseid támadjanak?
– Jaj, ne csináld, hallottalak már, amikor azt mondtad egy
zsaruról, hogy úgy érzed, gyanús, vagy egy új ügyfélről, hogy úgy
érzed, nyert ügy lesz, mert valóban ártatlan. – Nem csak arról
van szó, hogy hiszek egy régi barátomnak. – Barát: hallottam,
hogy Don gúnyolódik a szóhasználatomon. – Egyszerűen túl
abszurd a sztorija ahhoz, hogy kitaláció legyen.
– Hallod saját magadat, miket hordasz itt össze? Lényegében
azt állítod, hogy azért nem lehet hazugság a sztorija, mert
túlságosan is annak tűnik. Az ilyen okoskodásnál kicsit többre
lesz szükséged a védenced képviseletéhez.
Don szavai még akkor is a fülemben csengtek, amikor már
letettük a telefont. Ugyan miért követnél el ilyen
könnyelműséget?
Igaz, hogy kamuztam, amikor megérzésről beszéltem, de
pontosan tudtam, miért tenném ki a lelkemet is Jackért. Amiatt
az arckifejezés miatt, amellyel Buckley-t említette. Abban a
pillanatban vált igazzá a története. Neeley meghalt. Jacket
letartóztatták gyilkosság vádjával. Egyetlen szempillantás alatt
ráébredt, hogy az élete már sosem fog visszatérni a megszokott
kerékvágásba.
Arra az arckifejezésre emlékeztetett, amikor egyszer belépett
a lakásunkba, és rájött, hogy végül sosem fogunk összeházasodni.
És ez annyi mindent megváltoztatott, amit Don egyszerűen
képtelen volt felfogni.
 Ötödik fejezet

El kell ismernem, Boyle nyomozónak volt humora. Felhívta

Scott Temple-t az államügyészi hivatalban, ahogy reméltem,
feltehetően puszta kíváncsiságból. És Temple már úton is volt az
őrs felé. Boyle az őrszoba előtt jelölt ki nekem egy olyan padot a
„tűkön ülésre”, amelynek a két vége már foglalt volt. Balról az
úriembernek olyan húgy- és cigiszaga volt, hogy támaszkodni
lehetett volna rá. Jobbról pedig egy másik pasi ücsörgött, aki
váltig állította, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal fel tudja tölteni
az agyamban keletkező gondolatokat egy titkos műholdállomásra
az űrben. Érthető okokból inkább az ácsorgást választottam.
Nem telt el túl hosszú idő, és kimért lépések zaját hallottam a
lépcsőház felől. Lassan, súlyosan döngtek. Végül kibukkant Scott
Temple, totálisan kifulladva. A tenyerével letörölt egy kis
izzadságot az arcáról, kipirultnak tűnt, habár szőke haját, sápadt
bőrét figyelembe véve lehet, hogy csak a neonfény játéka volt.
– Tudta, hogy akár halálra is ülhetnénk magunkat? –
kérdezte két lélegzetvétel között. – Annyit eszem, mint egy
madár, csak zöldséget, párolt halat meg azt a nyomorult quinoát.
De egész álló nap egy széken ülök. Egy jól táplált pofa
juharszirupos-szalonnás fánkot majszolva száguldott fel
mellettem a negyedikre. Juharszirupos- szalonnás fánk, ugyan ki
képes ilyesmit magába tömni?
– Olyasvalaki, aki nem ül egész álló nap – vetettem fel. –
Köszönöm, hogy eljött, Scott.
– Már rég nem hívtak ki az őrsre. Általában együttműködési
megállapodást akarnak kicsikarni, de Boyle-lal kapcsolatban nem
ez volt a benyomásom. Maga akarja megakadályozni a
vádemelést valaki ellen? Háromszoros gyilkosságnál? Olivia,
nem gondolhatja komolyan, ezt még maga sem fogja tudni
keresztülvinni.
– De azért foglalkozik az üggyel, ugye?
Scott bólintott. Lövöldözés egy turistáktól hemzsegő
városrészben. Legalább egy befolyásos áldozat. Vagy talán több.
Nem is lehetett volna prominensebb az ügy. Majdnem sikerült
előre kitalálnom, melyik helyettes államügyészt fogják
kirendelni. A csinos arcú, szörfös frizurát viselő fiút, vagy a csajt,
aki a szupermodellek diétáján él, hogy elég vonzó maradjon az
esküdteknek.
Óriási szerencsémre az én államügyészemnek alapos oka volt
arra, hogy megbízzon bennem. Hét évvel korábban
letartóztatták Scott nővérét, mert heroint vett egy álruhás
rendőrtiszttől Long Islanden. Az egyre nagyobb dózisú
vényköteles fájdalomcsillapítók után végül az utcai drogoknál
kötött ki. Scott olyan ügyvédet keresett, aki az első
bűntényeseknek fenntartott próbaidős program felé tudja terelni
az ügyet, és gondoskodik róla, hogy soha ne derüljön fény
semmilyen kapcsolatra egy drogfüggő Long Island-i háziasszony
és az ő pici bátyja között, akinek a pályája üstökösként ível felfelé
a Manhattani Körzeti Államügyészi Hivatalnál. Az ügyészi
világban egy drogproblémákkal küzdő családtag az álszentség
vádját és korrupciós gyanút vet fel, ami akár egy karrier végét is
jelentheti.
Úgy őriztem a titkát, mintha a saját ügyfelem lett volna.
– Ide hallgasson, Scott, nem ő tette. Jack Harris teljesen
ártatlan.
– Olivia, még hogy ártatlan! Jack Harris ma reggel három
embert lőtt le.
Nem vártam Temple-től, hogy egyetlen szavamra levetesse
Jackről a bilincset, de abban biztos voltam, hogy meghallgat.
Megkérdeztem, hogyan lehet ennyire szilárd meggyőződése az
ügyről mindössze néhány óra elteltével.
– Maga is tudja, hogy nem árulhatom el.
– Ugyan már, Scott. Legalább egy morzsát hintsen el.
Egyáltalán mi vitte rá a rendőrséget, hogy ma reggel
bekopogtasson Jack ajtaján? Névtelen bejelentés? Maga is
tisztában van vele, mennyire megbízható az ilyesmi.
 – Nos, ezt a kérdést megválaszolhatom. Birtokunkban van a
biztonsági kamera felvétele.
Önkéntelenül tágra nyitottam a szemem.
– A lövöldözésről?
Scott grimaszt vágott, mintha azt mondaná: na ne tettesd
magad hülyének.
– Dehogy. A 40-es móló parkolóházából.
Visszakérdeztem, hogy ugye arra a hatalmas, ronda
téglaépületre gondol a futballpályától északra.
– Pontosan. A felvételen egy fickó látható kék-szürke kockás
ingben, egyedül, sietősen, mint aki készül valamire. És valami
táskafélét cipel. Legalábbis először annak gondoltuk. Most már
tudjuk, hogy piknikkosár volt.
– És véletlenül azonnal felismerték, hogy New York teljes
népességéből az nem más, mint Jack Harris? Micsoda zseniális
kamera!
Scott megint grimaszolt.
– Kiderült, hogy a maga barátjának, Jimmy Boyle-nak
fotografikus memóriája van. Mire begördült a tett színhelyére,
Neeley-t már azonosították is a tárcájában lévő iratok alapján.
Még az először kikérdezett tisztek is azt mondták, bizony, ez
akár bosszú is lehetett azért, amit a fia tett a Penn pályaudvaron.
Pláne, hogy épp most ejtették a vádat.
– De nem Jack Harris volt az egyetlen felperes!
– Információt akar vagy vitát? Megkaptuk a parkolóház
felvételét, és amint Boyle meglátta, azonnal kapcsolt, hogy az ott
a tanárnő férje. Harris ugyanazt a kék-szürke kockás inget
viselte, mint egy másik felvétel bizonysága szerint azon a
sajtótájékoztatón, amelyet a Neeley ellen indított polgári peres
eljárás megszüntetése után ügyvédjével együtt tartott. Boyle
figyelmét nem kerülhette el.
Más esetben porrá zúztam volna Temple érvelését. Elküldtem
volna Einert a Lord & Taylorhoz, hogy vegyen nyolc ugyanolyan
inget, mint amilyen a biztonsági kamera vacak, szemcsés
videóján látszott. Felhívtam volna a gyártókat, hogy
megkérdezzem, hány darabot állítottak elő belőlük. Ám ezzel
semmilyen kételyt nem oszlattam volna el, miután Jack
beismerte, aznap reggel a parton járt.
 – Annál, hogy a közelben tartózkodott, talán kicsit több kell a
gyilkosság vádjához.
– Indíték, eszköz és alkalom. Büntető eljárásjog, első lecke,
Olivia.
– Kivéve, hogy az eszközre tudomásom szerint senki sem tett
utalást. Hol a fegyver?
– A videó alapján nekem úgy tűnt, hogy a kosárban
diszkréten becsempészhette a fegyvert. És már a házában lévő
lift felvételeit is megszereztük. 6.40-kor indult el otthonról,
kezében a kosárral, és 7.25-kor tért vissza, kosár nélkül. Vajon
hová lett?
– Jack pontosan elmondta Boyle-nak, hol hagyta a kosarat és
miért. Menjen, keresse meg. Olvassa el a benne lévő üzenetet.
Kutassa fel a nőt, akivel találkája lett volna, folytasson le egy
rendes nyomozást.
– Nincs az az esküdtszék, amelyik bevesz egy ilyen
nevetséges magyarázatot. A titkos lelki társa pont oda vezérli őt,
ahol épp az a pasas tartózkodik, aki ellen három éve
megrögzötten harcol. Ezt nevezem véletlen egybeesésnek!
– Temple, nem csupán holmi kis vétségről beszélünk, amelyet
zsigerből felgöngyölít. Súlyos vádakat fogalmaz meg
olyasvalakivel szemben, akit a város hősként tart számon. Mit
fog szólni, amikor majd az elszalasztott nőszemély a bíróság előtti
lépcsősoron az első sajtókonferenciáját adja? Madeline és Jack,
szerelem első látásra. És minden New York-i vágyakozva sóhajt,
miközben a nő elmondja, hogy elment volna a találkozóra, ha
nem jött volna közbe valami, mondjuk munkahelyi ügy vagy,
teszem azt, egy beteg gyerek. Az egész csak félreértés – fűztem
hozzá drámaian. – Látom magam előtt a meghatott közönséget.
– Olivia, ilyesmire nem fog sor kerülni. Az a nő nem létezik.
Maga is tisztában van vele, ugye?
– És mi van, ha mégis? Nem győz majd bocsánatot kérni a
Penn pályaudvari özvegytől, és az egész ország tudni fogja, hogy
értékes időt fecsérelt el, amelyet az igazi gyilkos megtalálására
fordíthatott volna.
– Szóval csak rajtam akar segíteni, ugye?
– Én a védencemen akarok segíteni, ugyanis nem ő a tettes.
Ha őt sikerül kimosni a szarból, azzal történetesen magát is
kimossuk. Vagyis mindenki nyer rajta. Scott, ismer engem. Nem
kértem volna Boyle-t, hogy hívja ide magát, ha nem lenne
indokolt.
Farkasszemet néztem vele, elkerekítettem a szemem a
felkiáltójel arckifejezésbeli megfelelőjeként. Scott a fejét rázta. Ha
egy bárpultnál ülünk, biztosan a fogpiszkálóját forgatta volna a
szájában. Kérődzött a bizonyítékon, mire az szépen falatról
falatra teljesen elenyészett. És jól is van így. Ez azt jelentette,
hogy még távolról sem göngyölítettek fel mindent.
Hogyan is göngyölíthették volna fel? Elvégre Jackről volt szó.
Lehetetlen, hogy ő húzta volna meg a ravaszt.
Még egyszer nekilendültem.
– Ugyan már, tudja, hogy Boyle fegyvere még nincs csőre
töltve. Tényleg kész lenne a nyilvánosság elé állni ezzel? Kezében
van már a lőpormaradvány-vizsgálat eredménye is?
– Adjon egy percet.
Láttam, ahogy a helyiségből kifelé menet előveszi a
mobiltelefonját. A főnökét hívta.
Jó húsz percbe is beletelt, mire újra felbukkant. Boyle-lal az
oldalán sétált be ismét az őrszobára. Bőszen sutyorogtak, és a
párbeszéd még akkor is folytatódott, amikor egy asztal –
feltehetően Boyle-é – mellett lehorgonyoztak. Vitatkoztak.
Amikor Temple végül felém fordult, Boyle nagyot puffanva
vágta le magát a székre, jó félméternyit hátragördülve.
– Nem emelnek vádat, amíg a vizsgálat eredménye meg nem
érkezik – tájékoztatott Temple. – Megsürgettem.
– Ha tiszta, elengedik?
– Ezt nem mondtam. De megkértem Boyle-t, hogy egyelőre
várjanak az átszállítással. Kivisszük innen, rendben? De
esküszöm az égre, Olivia, hogy ha leéget, ha netán ma kiengedik,
és megszökik...
– Tudom, a hivatal többé nem bízik meg bennem.
– Az hagyján, de a hivatal bennem sem fog megbízni többé! És
munkanélküli életem minden pillanatát annak szentelhetem
majd, hogy pokollá tegyem a maga életét. Hát ilyen nagy a tét.
Most visszamegyek a bíróságra, amíg hírt nem kapok a labortól.
A roppant feldúlt Boyle nyomozó majd bekíséri Harrist a
fogdába. Próbálja meg visszafogni magát, ha kérhetem.
 Alig harminc perce várakoztam, de már három hangüzenetet
hagytam megválaszolatlanul Dontól, aki könyörögve, majd
esdekelve, majd megint könyörögve kért, hogy dugjam be végre
a képem az irodába. Lassan elfáradt a lábam, úgyhogy végül
feladtam, és leültem a padra az őrs előtt. Addigra a
Nemzetbiztonsági Hivatalról hadováló ürge továbbállt, és szagos
szomszédja is ki tudta szellőztetni magát.
Pontosan két órát várakoztam, majd felhívtam a cég központi
számát. Donnak addigra már a bíróságra kellett érnie, hogy részt
vegyen a tárgyalás-előkészítő megbeszélésen, amelytől egész
héten rettegett.
– Üdvözlöm, itt Ellison & Randall irodája.
– Einer, sikerült átnézned a számítógépes anyagot, amit
kértem? – kérdeztem, hátat fordítva a padtársamnak.
– Épp most értem a végére. Azt hiszem, cukorbetegséget
kaptam ettől az olvasmánytól. „Csak egy lány vagyok, aki itt áll
egy fiú előtt, a mocskos Hudson folyó partján, és arra kéri,
szeresse őt.” Képzeld hozzá a félmeztelen Matthew
McConaughey-t, mielőtt lefogyott, és megkapta az Oscart.
– És mi a lényeg?
– Amit te is mondtál: tíz nappal ezelőtt megjelent egy
elszalasztott pillanatról szóló hirdetés a The Roomban. Maga
Charlotte Caperton, az oldal szerkesztője adta fel. Átküldöm
neked a hivatkozást. Egy Madeline nevű nő jelentkezett a
hirdetésre, mondván, ő a keresett személy. Charlotte továbbítja
a választ Jack Harrisnek. Aztán néhány levélváltás Jack és
Madeline között, a szokásos online randis közhelyekkel – szexre
a legcsekélyebb utalás sem történik. Hát az én ritmusomnak
jobban fekszik a Tinder.
– Einer, az e-mailekről beszélj.
– Rendben. Aztán tegnap este a nő felveti, hogy találkozzanak
ma reggel a tizenkettedik fejezetben. Az meg mi a fene, egy
kávézó vagy ilyesmi?
– Nem, de mi van még?
– A pasas erre visszaír, hogy viszlát, ott. És ennyi.
– Szóval, hogyan hajthatnám fel a nőt?
– Mondjuk, írhatnál neki egy e-mailt.
– A vezetéknevét sem tudod? Nincs róla semmid?
 – Nincs, de hogy úgy mondjam, pont ez lenne a lényege
egynémely típusú e-mail-fióknak, Olivia.
– Fontos lenne, Einer.
– Még szép, hogy fontos. Mint minden. Apropó, Don már közel
járt ahhoz, hogy stroke-ot kapjon, amikor elviharzott. Mi a
helyzet ezzel az új ügyféllel?
Nagy volt a kísértés, de megálltam, hogy szóvá tegyem, Don
ezt a szót tőlem tanulta, és a mai napig sem biztos, hogy tudja,
mit jelent.
– Semmi gond, majd elrendezem Donnal. Csak küldd át
nekem azokat az e-maileket.
A hangom sokkal magabiztosabban csengett, mint ahogy
éreztem magam.

Az első e-mailnek, amely Einertől érkezett, nem volt tárgya.

Az üzenettörzs mindössze egy linket tartalmazott.
Rákattintottam.

The Room
2015. június 7., 8.07

Jó reggelt, kedves Szobatársak! Mint tudjátok, mi itt a The

Roomnál igyekszünk imádott szarkazmusunkat ellensúlyozni, és
egészséges dózisú szívmelengető románccal enyhíteni. És semmi
sem melengeti meg jobban Charlotte néni szívét, mint egy
elszalasztott alkalomról szóló hirdetés. Ha mindazt az időt, amit a
legizgalmasabb elszalasztott pillanatok felkutatására fordítok a
világhálón, a saját magánéletemnek szentelném, talán már más is
melegítené az ágyam, nem csak a csúnyácska mopszom, Daisy.
Ma reggel azonban igazán különleges hirdetésre bukkantam.
Harmadik személyben íródott, majd lejjebb megmagyarázom.
Így szól: „A Christopher Street-i mólón látta meg a nőt
vasárnap reggel 6.30-kor. Épp a szokásos reggeli kocogására
indult. A nő mezítláb üldögélt az előző napról rajta maradt
estélyi ruhában, üvegből pezsgőt kortyolgatva. Kíváncsian a
nőre nézett, aki koccintó mozdulattal emelte felé az üveget.
Észrevette, hogy a nő másik kezében egy könyv van. Szívesen
megismerné közelebbről is. ”
Rajta, romantikus sorstársaim! Az idő és a helyszín pontosan
megjelölve. Biztosan tudunk segíteni! Csak nem te vagy az a nő a
gyepen? Vagy esetleg egy ismerősöd? És hogy miért érdemes
felfedned magad?
A hirdetés főszereplője kiváló parti: ismert regényíró, a
Columbia Egyetemen végzett, kívül-belül nagyszerű férfi. Óriási
szíve van. És éppenséggel jobban szeretem őt, mint bárki mást a
világon (beleértve Daisyt is).
Lehet, hogy meg fog ölni ezért a hirdetésért, de ha nekünk,
Szobatársaknak sikerül összehoznunk őt a titokzatos nővel, talán
megérte az áldozat. Hajrá, várom, hogy csőstül érkezzenek az e-
mailek!

Bezártam a The Room hirdetését, majd visszatértem a

levelezésemhez. Einer következő üzenetének a címe ez volt:
„Továbbított levél: Mit műveltél???” Rákattintottam, hogy
megnyissam. Einer magyarázatot is fűzött hozzá elöljáróban:

Oli, itt küldöm a Jack és a The Room szerkesztője, Charlotte

közötti levélváltást. Alulról fölfelé olvasd. (Légyszi, mondd, hogy
nélkülem nem találtad volna ki.) Üdv: E
Itt kezdődik a továbbított üzenet:

Úgy tettem, ahogy Einer utasított, legörgettem a legkorábbi

üzenethez, és onnan kezdtem az olvasást.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 8.46
Tárgy: Mit műveltél???
B épp most írt, kérdezte, van-e másik barátod is, aki a
Columbiára járt, és könyveket ír. Elszalasztott pillanat? Ha
kitalálom, hogyan álljak bosszút rajtad, azt fogod kívánni, bárcsak
megöltelek volna. Megkérhetlek, hogy vedd le a hirdetést?

FELADÓ : charlotte.caperton@ roommag.com

CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 7., 8.58
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Tudod, hogy nincsenek más barátaim. Csak te, Buckley és a
kutya. Ismerd be: sosem Beszéltél volna róla nekem, ha nem
akartad volna, így vagy úgy, hogy tegyek valamit. Ha megtaláljuk
a nőt, legalább egy jó sztori kikerekedhet belőle, de akár ennél
több is. Ami téged illet, tekintsd úgy, mint egy pletykahírt vagy
ingyenreklámot.
Ami pedig Buckley-t illeti, éppen tegnap mondta nekem, hogy
szerinte szükséged lenne barátnőre.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 9.04
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Meg ne próbáld Buckley-t belerángatni ebbe! Teljes
bizonyossággal tudom, undorodik még a gondolatától is, hogy
engem egy nővel lásson együtt.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT: charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 7., 23.12
Tárgy: Mit műveltél???
Magam sem hiszem, hogy megkérdezem, de van bármi hír?

FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 7., 23.19
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Még semmi érdemleges, csak rengeteg megosztás, ilyesmi.
Meg fogjuk találni. Érzem. Menj aludni.
Küldve Charlotte iPhone-járól. Elírások bejelentése csak saját
felelősségre.

FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 10., 15.27
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
Azt kérdezted, mit műveltem. Nos, megtaláltam a fűben ülő nőt,
ennyi. Na ezt kapd ki !
Érkezett egy rakás kamuválasz (ahogy mindig), de az övé
hiteles, a részleteket lásd lejjebb. Idemásolom a válaszát:
„Kedves Charlotte ! Épp most láttam »Elszalasztott alkalom«
jeligéjű hirdetését egy ismerősöm Facebook-oldalán. Aligha
merült fel az illetőben, hogy én vagyok a keresett nő.
Legalábbis azt hiszem, én vagyok. Kérem, egyeztesse a
titokzatos férfival: hosszú, barna hajam van, és menyasszonyi
ruhát viseltem akkor. Ja, és volt nálam egy kosár. És hogy
tudja, én is észrevettem őt: ha ő az, akire rámosolyogtam,
akkor pólót viselt, rajta »A világ legklasszabb futója« felirattal.
Remek, nem? Ha meg szeretne keresni, íme az e-mail-
címem: mlh87@paperfree.com. A nevem Madeline."
Jack, elmondom neked, mit gondolok, akár akarod, akár nem:
1. Kifogástalan a központozása. 2. Jobban tennéd, ha azt a
pólót nem viselnéd nyilvánosan. 3. Tekintettel a tényre, hogy
tetszett neki a pólód, valószínűleg tökéletesen illenétek
egymáshoz. Írj neki, te mamlasz!

FELADÓ : charlotte.caperton@roommag.com
CÍMZETT: jacksonharris@gmail.com
DÁTUM: 2015. június 10., 18.27'
Tárgy: Válasz: Mit műveltél???
 Megint én vagyok. Pontosan három óra telt el az előző levelem
óta. Írtál már Madeline-nek? Jack, írj neki, különben én teszem
meg helyetted. És ki tudja, mit hordok majd össze! (Hisztérikus
nevetés.)
xox

Azon kaptam magam, hogy mosolygok. Ott ültem, és úgy

gondoltam Jackre, mint egy sajnálatra méltó fickóra. Még
középiskolás volt, amikor az anyja meghalt, aztán nem sokkal
később az apja is követte. Aztán jött mindaz, ami kettőnk között
történt, majd Owen meg annak a következményei. És mindezek
után kezdett új életet Mollyval, csak hogy a végén ilyen brutális
módon elveszítse őt.
Viszont még mindig ott volt neki Charlotte, akit,
tapasztalatból tudtam, semmi nem akadályozott meg abban,
hogy Jacket pesztrálja. Jack akár éjnek évadján is írhatott neki.
És ott volt neki a lánya, valószínűleg ő vette neki a giccses
pólókat, amelyek nem is passzolhattak volna jobban Jack sajátos
humorérzékéhez.
Ha valakinek, hát nekem semmi okom nem volt arra, hogy
sajnáljam őt, akinek mindez megadatik.

Rákattintottam Einer utolsó üzenetére, amelyben Jack és

Madeline teljes levélváltását továbbította.
Gyorsan átgörgettem, szemlátomást lett volna még mit
olvasgatni, de visszaugrottam az elejére, a lényeges
információkhoz.
Ahogy Jack is említette, Madeline javasolta, hogy
találkozzanak a futballpályán. Ő jelölte meg a napot, az órát és a
helyszínt. És ő kérte, hogy hozza magával a piknikkosarat. Ő
pedig a pezsgőt vállalta.
Pompás, végre akadt valami támpont.
Épp nekiláttam elölről átnyálazni az üzeneteket, amikor a
telefonom képernyőjén üzenet jelent meg: „Az őrsön van? Látta
az apámat?”
Nem vettem tudomást az üzenetről, inkább folytattam a
bogarászást. Jack Madeline-nek írt első üzenetében
magyarázkodott, hogy a pólót a lánya vette neki. A legtöbb pasi
nem hozakodna elő a gyerekével rögtön az elején, de Jackre
sosem volt jellemző a taktikázás. Megkérdezte Madeline-t, mit
olvasott, amikor megpillantotta a mólón. A válasz a Nyolc nap a
halál volt.
„Rendben – felelt neki Jack. – Ellenőriznem kell, valódi vagy-
e, és nem csak Charlotte járatja velem a bolondot. A Nyolc nap a
halál messze a legjobb könyv, amit az elmúlt évben olvastam.
Hogy mi a furcsa ebben? Már felhagytam vele, hogy másoknak is
ajánljam, mert mindenki csak azzal jött, hogy túl lehangoló olyan
emberről olvasni, akinek mindössze nyolc nap van hátra az
életéből. Pedig nagyon egyszerű, letisztult regény, az a fajta
megrendítő történet, amelyből mégis életigenlés sugárzik.”
Édes istenem! Einer nem viccelt, amikor cukorbetegségre
panaszkodott. Jack, ez komoly? Befutott író vagy, és ennyi telik
ki tőled? Arra gondoltam, ha Melissa még egyszer megpróbál
unszolni, hogy próbálkozzak újra az internetes ismerkedéssel,
emlékeztetnem kell, miért is léptem ki rögtön az első
alkalommal.
Újabb üzenet a kijelzőn: .Apámat letartóztatták vagy nem?
Megőrülök a bizonytalanságtól!” Az üzenet végén: „Ui.: Buckley
Harris vagyok.”
Hogy a fenébe tud ilyen gyorsan bepötyögni egy üzenetet?
Soha többé nem adom meg a számom egy tinédzsernek.
Az e-mail-lánc végére görgettem. Jack így válaszolt Madeline
személyes találkozóra szóló meghívására: „Akkor ott
találkozunk.”
Mosolyognom kellett Jack válaszán, annyira spontán és
gyanútlan volt. Annak idején rengeteg vidám percet szerzett ez a
fajta viselkedése.
Múltba kalandozó gondolataimat újabb üzenet szakította
félbe. „Ha engem próbál megóvni, NE TEGYE! Nem bírom
tovább. Azonnal mondja meg, mi történik!!!!!”
Jó sok a felkiáltójel. Gyorsan válaszoltam neki: „Óvatos
derűlátásom szerint apukádat hamarosan újra otthon tudhatjuk.
Légy türelmes. Hívlak, ha többet tudok, megígérem.”
Alig nyomtam meg a gombot, hogy elküldjem az üzenetet,
megcsörrent a telefonom. Azt hittem, Buckley hív, hogy még
több részletet szedjen ki belőlem. A kijelzőn azonban a körzeti
államügyészi hivatal száma jelent meg.
Scott Temple helyettes államügyész volt a vonal túlsó végén.
– Most hívtak a laborból. Két óra alatt végeztek, ahogy
ígérték. Jack Harris keze tiszta, legalábbis lőpormaradványoktól.
Épp erre számítottam, mégis a megkönnyebbülés hulláma
futott végig rajtam.
– Pompás!
Biztosítottam róla, hogy Jack nem bújik ki az
igazságszolgáltatás alól a további nyomozás ideje alatt, és buzgón
soroltam, mivel tudom alátámasztani ígéretemet: beszolgáltatjuk
az útlevelét, elektronikus megfigyelés alatt tartjuk, lefoglaljuk a
műveit.
– Olivia, ezt tartogassa az előzetes meghallgatásra. Boyle már
az átszállítását készíti elő.
– Akkor mi a francnak pörkölődtem egész nap itt kint a
padon? Ez valami vicc? Mi értelme volt megvárni a
lőpormaradvány-vizsgálat eredményét?
Micsoda pökhendiség és felháborodottság! Jól adtam a
bankot. Dühöngéssel tökéletesen el lehet érni, hogy elszégyelljék
magukat, ha az embernek igaza van, és tévedtek.
De a lényeg: nem árt, ha tényleg igazad van.
– Nézze, Olivia, semmi közöm hozzá, de jó oka volt rá, hogy
felhívjon. Tisztelem magát, és megértem, ha vásárra viszi a
bőrét. De Harrisszel kapcsolatban téved. Nem hibáztatom magát,
a Penn pályaudvari özvegy meséje nyilván elhomályosította az
ítélőképességét.
– Nincs semmi baj az ítélőképességemmel – vetettem ellen,
még ha tudatában is voltam, hogy csak védekezésnek tűnik.
– A keze ugyan tiszta volt, de az ingét is megvizsgálták, és a
teszt pozitív lett. Sajnálom, Olivia. A barátja bűnös. Megvezette
magát.
 Hatodik fejezet

Telefonnal a kezemben nyargaltam végig az őrsön Boyle-t

keresve. Egy fiatalabb nyomozónő a székét hátragurítva állta
utamat a helyiség közepén.
– Hé, hé, hé! Nem ronthat be ide csak úgy!
Hátul felbukkant Boyle, a két kezével a kihallgatószobákhoz
vezető folyosóra nyíló ajtó félfáinak támaszkodott. Szándékosan
elállta a kilátást.
– Ügyvédnő, Ramosnak igaza van. Ez a mi várunk, nem a
magáé.
Láttam a mögötte mozgolódó egyenruhásokat. És egy fehér
pólót. Jack volt az. Épp átszállítani készültek.
– Beszélnem kell a védencemmel. Önök megakadályozzák a
védelemhez való jogának gyakorlásában.
– Szép próbálkozás, de van némi fogalmam a jogszabályokról.
Már jóval az érkezése előtt végeztünk a kihallgatásával, Ms.
Randall. Szívességet tettem magának, amikor először
beengedtem magát hozzá. Nem kap helyet mellette a kocsiban.
– Csak öt percet kérek, nyomozó. Van egy kislánya, tudnom
kellene, hová...
– Szinte mindenkinek, akit a héten le fogunk tartóztatni,
gyerekei vannak. Attól, hogy ő fehér és gazdag, még nem jár neki
különleges bánásmód.
Boyle nyomozóhoz szaladtam, és a nyakamat nyújtogatva
próbáltam jobban megnézni Jacket, akit épp a folyosón vezettek
kifelé.
– Jack!
Boyle összekacsintott a nyomozónővel, majd megrázta a fejét.
Megpróbáltam Boyle-t félretolni az útból, bár amint az
őrhelyéig eljutottam, tudtam, hogy ennél többet nem fogok tudni
tenni. Hangosan, de higgadtan kiabáltam be:
– Jack, ne mondj senkinek semmit! Se a rendőrségnek, se az
ügyészségnek, és végképp semmit a többi fogvatartottnak!
Hallasz? Egy szót se senkinek!
Még elcsíptem a pillanatot, amikor megpróbált erővel
hátrafordulni, miközben két tiszt két oldalról közrefogva
elvezette. Még sosem láttam senkit így megrémülve és ilyen
nyilvánvalóan összezavarodva. Megbicsaklott a térde, amikor a
fogvatartott szót kiejtettem a számon.
Jack még abban a hiszemben élt, hogy a kiszabadításán
fáradozom. Csak kisétáltam a tárgyalóból, hogy telefonáljak, és
mire visszajöttem, már be is darálták a gépezetbe anélkül, hogy
elmagyarázták volna neki, mi változott közben.
A rendőrőrs előtt a szokásos esti tribecai csúcsforgalom éppen
bedugult a Varick Streeten. Teherautók araszoltak tülkölve,
mintha a hang képes lenne ösvényt vágni a Holland alagútba
tülekedő autósorok között. Egy köpcös alak Mets feliratú
izompólóban Poland Spring vizet árult hűtőládából palackonként
egy dollárért. Egy utcai árus azzal fűzött, hogy valamelyik
nyaklánca szépen feldobná az öltözékemet. Egy mellettem
elhaladó férfi hümmögve bökte oda, minek ennyi gönc ebben a
hőségben.
Mindent láttam és hallottam, de semmi sem számított, ami a
gondolataimon kívül történt. A kezemben rezgett a telefon, a
kijelző szerint Don és Buckley egymással versengve hívogatott,
de én csak bandukoltam tovább.
Döntést kellett hoznom: az A kaput vagy a B kaput
válasszam-e. Az A kapu az, amit Don akart: felhívni egy másik
irodát, felkészíteni őket a teljes anyagból, és átadni nekik Jack
védelmét. A B kapu: megtartani az ügyet.
Azt mondják az ügyvédek, nem számít, hogy a védencünk
ártatlan-e. Nem is kell tudnunk, nem tartozik ránk. Minden
erőnkkel harcolnunk kell – akár egy ismeretlen ügyért. Micsoda
bagázs!
Sajnos nem mindenben vagyok jó. Vagyis hogy őszinte legyek:
néhány igen fontos szempontból borzasztó gyengén teljesítek.
Önző vagyok. Úgy érzem, hogy jogom van a magam módján
intézni a dolgokat. Utálom más emberek problémáit hallgatni,
mert a legtöbb embert nem szeretem, különösen azokat nem,
akiket normálisnak titulálnak. A tudatlanság áldás lenne? Inkább
úgy fogalmaznék, az áldás a tudatlanoknak jár. De mielőtt Jack
megismert, normális volt, jó és boldog. Mindenesetre elkövette
azt a hibát, hogy belém szeretett. Meg is égette magát.
Egyvalamiben azonban verhetetlen vagyok. Képes vagyok
ízekre szedni a vádat. És az alapján, amit eddig megtudtam,
Jacknek nagyon jó ügyvédre lesz szüksége.
Tartoztam neki ennyivel. És könnyen lehet, hogy saját
magamnak is.
Kikerestem egy számot, és megnyomtam a hívógombot.
– Lissa kávézó.
Lissa szólt bele a telefonba a Lissa kávézóból. Tizennyolc éves
koromban ismertem meg, amikor a Columbia Egyetemen
szokásos sorsolási rendszer jóvoltából szobatársak lettünk.
Negyed évszázaddal később Melissa Reyes még mindig a legjobb
barátnőm volt, és több mint valószínű, hogy az egyetlen, aki
igazán megért.
– Szia!
– Szia, reméltem, hogy előbb-utóbb jelentkezel. Nem tudtalak
elérni, utoljára késő este írtál üzenetet, hogy a Maialinóban
belebotlottál Ryanbe. Nem is merlek kérdezni.
– Csak a régi nóta. Csak... Á, hagyjuk. – Bárki más, aki ismeri
a történetet, prédikálni kezdett volna. De mint említettem,
Melissa megértett. – Megtennéd, hogy nyitva tartod a szemed,
nem vetődik-e Don estefelé a kávézód környékére? Neheztel
rám, és beszélnem kellene vele.
Don nemcsak a társam volt az ügyvédi irodában, hanem
történetesen Melissa nagybátyja is. Az anyjának a bátyja, hogy
pontos legyek. És akárcsak én, hetente többször betért a
Lissába.
– Persze, de nem te futsz vele össze előbb? Mi a baj?
– Most nem tudom elmagyarázni. De fontos ügyről van szó.
A papírformának megfelelően Melissa nem okvetetlenkedett:
– Rendben, majd elcsípem.
Miután befejeztük, megint írtam Jack lányának, Buckley-nak.
„Hol vagy most?”
 Nem kellett volna meglepődnöm, Hogy Charlotte lakása egy
luxusépületben van a Central Park déli részén. Annak idején az
iskolában sem próbálta palástolni, hogy a családi vagyonból szép
kis zsebpénz jutott neki is. Azok közé a gyerekek közé tartozott,
akiknek nem jelentett gondot befizetni egy-egy barátjukat egy
hétvégi párizsi kiruccanásra, vagy beállítani az egész
kollégiumnak elegendő fűvel. Ugyanannak a folyosónak a túlsó
végén lakott, ahol Melissa és én, csak éppen egyágyas szobában,
holott a campus házirendje szerint minden gólyának közös
hálóban kellett aludnia. A szóbeszéd szerint a nagyapja a
kuratórium tagja volt. Amikor Jackkel először költöztünk össze a
campuson kívül egy lakásban, Charlotte megjelent egy négyezer
dolláros kávéfőzővel, amely a teakonyhánkban a fél
konyhapultot elfoglalta, ugyanis nem bírta meginni a Mister
Coffee filteres löttyét, amivel szolgálhattam neki.
Mára legalább részben a saját keresetére támaszkodik. Akkor
alapította az internetes magazint, amikor mindenki gyanakodva
kérdezte: „Ugyan ki bízna meg az interneten talált
információkban?” A The Room pletykalap, politikai magazin és
hírújság egyben, és főleg a New York-i mindennapokra fókuszál.
Az árbevétel lassan kezdett csordogálni alkalmilag megjelenő
fizetett hirdetésekből, hol egy Eight Street-i cipőbolt, hol pedig az
aktuális „eredeti” New York-i pitét árusító belvárosi pizzabódék
jóvoltából.
A nagy áttörés néhány évvel az után történt, hogy Jackkel
szakítottunk, amikor a The Room bátorítani kezdte az olvasóit,
hogy küldjék be a helyi hírességekkel kapcsolatos
megfigyeléseiket. Az észlelőhelyeket összegyűjtötték egy
térképen, így bárki egyetlen kattintással megnézhette, ki mikor
merre járt, kivel volt és mit viselt. Az információkat sok esetben
fényképekkel támasztották alá, minél kevésbé hízelgőkkel, annál
jobb.
Új médiacsillag volt születőben.
Öt évig jártam Jackkel, ami azt jelenti, hogy öt évig jártam
Charlotte Capertonnal, mert számomra a mai napig érthetetlen
okból Charlotte volt Jack legjobb barátja. Pedig messze nem
ugyanolyan fából faragták őket. Először is: Jack csak onnan
ismerte, hogy az apja volt a gondnok Capertonék Long Island-i
nyári rezidenciáján. A két kis Glen Clove-i fiúcska – Jack és a
bátyja, Owen meg az Upper East Side-i leányka úgy összenőttek,
mint a sziámi ikrek, miközben évente párszor Marco Poló-sat
játszottak egy Long Island északi partjára néző
luxusmedencében. Sem Charlotte, sem pedig Jack nem
emlékszik már, melyikük jelentkezett először a Columbiára, de
ahová az egyik ment, oda követte a másik is.
Charlotte, védelmező anyaként, sosem fogadott el engem
legjobb barátjához illő partnerként. Az egyetlen pozitívum, amit
vele kapcsolatban megemlíthetek, az az, hogy legalább nem
kellett féltékenynek lennem. Charlotte ugyanis száz százalékban
aranycsillagos leszbikus.
Charlotte házának bútorokkal telezsúfolt, csillogó fehér
asztalokkal és strandlabda nagyságú virágokból álló
kompozíciókkal díszített előcsarnoka a legigényesebb New York-
iak elvárásainak is megfelelt volna – beleértve persze Charlotte-
ot is. Már majdnem megbizonyosodtam róla, hogy a falakat
bőrrel tapétázták ki, amikor Charlotte figyelmes portása
befejezte gyors telefonhívását, és a luxuserődítmény túlsó végén
található lift felé mutatott.
– Miss Caperton várja magát.
Amikor a 25. emeleten kiléptem a felvonóból, Charlotte már
várt a folyosó végén, a háta mögött nyitva hagyott ajtóval.
Valami miatt az 1990-es évek Charlotte-jának idősebb kiadására
számítottam: rövidre nyírt, barna, uniszex frizurát,
túlméretezett ruhadarabokat viselő, önjelölt „kövér butchra”.
Ehhez képest bubifrizurát növesztett, szőke melírt kapott, és a
farmerje valószínűleg két számmal kisebb volt, mint a suliban. Ki
volt sminkelve, és ha jól láttam, Helmut Lang márkájú ujjatlan
pólót viselt, pont amilyet én is zsákmányolni próbáltam a
legutóbbi Bloomingsdale’s-túrámon. Mellette egy mopsz, amely
nagy, fekete bogárszemeivel kissé aggodalmasan fürkészte az új
látogatót.
– Rohadtul ideje volt már.
Mégsem változott olyan sokat.
– Örülök, hogy látlak, Charlotte.
 Az ajtóban ácsorgó lány, akiből pár év múlva alighanem
gyönyörű nő cseperedik, egyelőre elég apró volt ahhoz, hogy
Charlotte impozáns alakja mögött takarásban maradjon. De
sikerült végre szemügyre vennem, miután Charlotte belépett a
lakásba. Még az adott helyzettől elvonatkoztatva is azonnal
felismertem volna.
Buckley Harris örökölte az apja keskeny orrát és szögletes
állát, az anyja vörösesszőke haját és szeplős bőrét. Ő is olyan
gyerek, akit mintha összemontíroztak volna a szülei vonásaiból.
Vállig érő haja rendezetlen hullámokban hullott alá, világoszöld
szeme hatalmas volt. Elvarázsoltnak láttam, de meglehet, hogy
csak túl sokat tudtam az életéről.
– Te bizonyára Buckley vagy – mondtam kezet nyújtva. –
Olivia Randall.
Mivel nem viszonozta rögtön a kéznyújtást, Charlotte
odabiccentett neki.
– Bocsánat – motyogta. Nem hangzott bocsánatkérően. –
Majdnem megőrültem, hogy nem tudom, hol az apám. Mikor
jöhet haza?
Fölvetettem Charlotte-nak, jobb lenne négyszemközt
beszélnünk, ám Buckley egy határozott nemmel szakított félbe.
– Én hívtam magát. Meg tudok birkózni a helyzettel.
Charlotte behunyta a szemét. Elég régen ismertem ahhoz,
hogy rájöjjek, magában számol. Jól bevált szokása. Miután
kinyitotta a szemét, nyugodt hangon vezetett be a nappaliba.
– Olivia, Buckley talán úgy fest, mint Taylor Swift vörös hajú
kishúga, de öreg lélek, az IQ-ja... Nem is tudom, egyesek túl
okosak ahhoz, hogy felérjem ésszel. Téged meg, Buckley, nem
biztos, hogy mindenki ért, világos? Törődj bele. Most pedig mind
a ketten üljetek le. Mi a francért tartóztatták le Jacket?
Charlotte-ra sandítottam, vajon tényleg így kellene-e
intéznünk ezt, de aztán belefogtam, elmondtam Buckley-nak,
hogy a félelmei beigazolódtak.
– A rendőrség szerint apukádnak köze van a ma reggeli
lövöldözéshez a parton. Ha jól sejtem, bármelyik pillanatban
várható, hogy közleményt adnak ki.
– Köze van hozzá? – kérdezte Charlotte. – Mégis miféle köze?
Nincs joguk ahhoz, hogy tanúkat dugdossanak börtönbe, vagy
igen? Nincs szükség külön engedélyre, ha koronatanúként
akarják bent tartani? Különleges parancsra vagy ilyesmire az
állambiztonsági bíróságtól?
Eddigre Jacket már bizonyára bekasztlizták a szövetségi
börtönbe. Hajszálra volt tőle, hogy átélje az első
megrázkódtatást, amikor egy igazi börtöncellában találja magát.
Eltöpreng rajta, fog-e még valaha egyedül aludni egy szobában, a
félméteres priccsnél szélesebb ágyon, végezheti-e még a dolgát
olyan vécén, amelyik nem fémből készült, és vehet-e még valaha
zuhanyt egymagában.
– Nem tanúként tartják bent. – Egyenesen Buckley szemébe
néztem. – Szerintük apád az elkövető. Ő a felelős a lövöldözésért.
Buckley öt évvel fiatalabbnak látszott, ahogy
zavarodottságában, majd felháborodásában összeráncolta az
arcát. Pontosan annak látszott, aki: rémült kislánynak. Akinek az
egyik szülője meghalt egy tömegmészárlásban, a másikat pedig
gyilkossággal vádolják. A mopsz felugrott az ölébe, mintha
megérezte volna a szomorúságát. Buckley meglapogatta, majd
annyit motyogott:
– Jól van, Daisy.
– Tudom, milyen nehéz megemészteni. De ez még nem a világ
vége, inkább valaminek a kezdete. Jelenleg csak le van
tartóztatva. – Nem láttam értelmét, hogy eláruljam nekik, egy
helyettes államügyész a fejét tenné Jack bűnösségére. –
Amennyire meg tudom ítélni, a kezükben lévő bizonyíték, bármi
legyen is az, nagyrészt az indítékon alapul. Ugyanis a ma reggeli
áldozatok egyike Malcolm Neeley.
A név hallatán Buckley felszisszent. Charlotte-tal egymás
szavába vágva ugyanazokat az érveket sorakoztatták fel, mint én
az őrsön, nevezetesen hogy beperelni valakit nem ugyanaz, mint
az életére törni, és hogy Jacken kívül mások is Neeley-t okolták
a fia tettéért.
A torkomat köszörülve próbáltam én is szóhoz jutni mellettük.
– Van azonban egy kis gond. – Nem akartam megkockáztatni,
hogy a hírekből szerezzenek tudomást a lőpormaradvány-
vizsgálatról. Száraz, tudományos nyelvezettel elmagyaráztam
nekik, hogyan keresik az esetleges lőpormaradványt valakinek a
ruházatán. – Azt a tájékoztatást kaptam, hogy a vizsgálat
eredménye pozitív.
Buckley hátrazuhant a kanapéra, hirtelen kiszállt belőle a
küzdőszellem. Charlotte szúrós tekintetet vetett rám. Ennyit
arról, mi lett volna, ha mindent el akartam volna mondani a
gyereknek úgy, ahogy van.

Charlotte konyhájában a gránit konyhasziget egy főzőműsor

berendezésének is simán elment volna. Rajta a friss hozzávalók,
előre felszeletelve és lemérve, már csak az összevegyítésre
vártak. Vajon ő maga készített elő mindent, vagy a szakácsa
gondoskodott róla?
– Tudatában vagy, hogy az imént lényegében azt mondtad
ennek a kislánynak, hogy szerinted az apja gyilkos?
Láttam, hogy a legszívesebben ordított volna velem, de nem
akarta, hogy a dolgozószobában várakozó Buckley meghallja.
– Te mondtad, hogy öreg lélek.
– Mert eszembe nem jutott volna, hogy ilyen totális agyrémet
zúdítasz rá. Azért kezelem így, mert ellensúlyozni akarom, hogy
az anyja halála után mindenki szinte lábujjhegyen jár körülötte.
Kell lennie legalább egyvalakinek az életében, aki nem úgy bánik
vele, mint a hímes tojással.
– Jack azt mondta, érzékeny.
– Ne süketelj, Olivia. Egy kölyök csak úgy lelőtte az anyját.
Kissé megrendítheti a világba vetett hitét, nem gondolod? –
Charlotte talán rájött, hogy ennek a párbeszédnek semmi
értelme, és inkább Jack letartóztatására terelte a szót. – Szóval
valaki tényleg megölte azt a seggfej Malcolm Neeley-t?
– A rendőrség állítása szerint. És mi okuk lenne hazudni?
– És másik két, a közelében tartózkodó embert is? – kérdezte.
– A jelentésük szerint legalábbis.
– Honnan tudják, hogy ő volt a kiszemelt áldozat, és nem a
másik kettő? Teljesen találomra is lőhettek.
– Leszámítva a tényt, hogy Jack is a környéken tartózkodott,
és az ingén lőport találtak.
– Az a nyavalyás vizsgálat nyilván tévedett. – Felkapott egy
szelet retket a gondosan elrendezett üvegtálkák egyikéről, és
bekapta. – Nem ez a szakmád? Hogy az ilyesmit eltussold?
Mellesleg fizethetek neked érte. A teljes díjadat. Segíteni akarok
Jacknek, bármi áron.
– Charlotte, ez nem pénz kérdése. Remélem, legalább ebben
az ügyben megbízol bennem.
– Tényleg? Bíznom kellene benned?
– Mint ügyvédben. Igen, jobban tennéd, vagy inkább most
mindjárt elmegyek.
Charlotte vállat vont.
– Az a tervem, hogy szerzünk egy szakértőt. Sőt egy egész
csapatot. És elmehetnek a búsba a hamis vizsgálati
eredményükkel.
– Ez nem ilyen egyszerű. – Ismertem a bizonyítékok
kifogásolásának szokásos szempontjait: hol készült a vizsgálat,
hogyan kezelték a ruhadarabokat, hogyan dokumentálták a
bizonyítékot, kik kerültek vele kapcsolatba? De erre a
tárgyalásig nem kerülhet sor. – Míg az eredmény meg nem jött,
meg voltam róla győződve, hogy sikerült már csírájában
elfojtanom az ügyet. Charlotte, van bármilyen valószínűsége,
hogy... ?
– A pokolba is, viccelsz velem? Ismered Jacket. Abban a
testben nem gyilkos lélek lakik. Elvégre tapasztalatból tudjuk,
hogyan kezeli, amikor összedől benne a világ.
Valójában úgy értette: amikor miattad összedőlt benne a
világ.
Valószínűleg észrevette a zavaromat.
– Sajnálom – engesztelt gyorsan. – Arra céloztam, pontosan
tudjuk, hogy az egyetlen, akit Jack elveszettségében bántani tud,
az önmaga. Teljesen összeomlik. Azt hiszem, Molly halálakor
csakis azért nem történt meg vele újra, mert Buckley miatt ki
kellett tartania.
– Ha már Buckley-nál tartunk, amikor ma reggel először
felhívott, azt mondta, muszáj segítenem az apjának, mert,
idézem, ez a legkevesebb azok után, amit tettem vele. Egyáltalán
honnan tudhat rólam?
Charlotte vállat vont.
– A gyerekek mindenről tudnak, különösen ez a gyerek. Molly
és Jack között sem volt minden tökéletes. Veszekedtek, mint
minden pár. Feltételezem, úgy kerülhettél szóba, mint a mindig
jelen lévő exbarátnő, vagy valami hasonló.
 – Többet is tudott ennél. Mégis mit tettem az apjával?
Újabb vállvonogatás.
- Higgy nekem, nem ismeri az egész történetet, máskülönben
nem hívott volna fel téged. Mindössze annyit tud, hogy Owen
bácsi meghalt autóbalesetben. Miután Jack helyére tette
magában ezt a tragédiát, megesküdött, hogy többé nem
hibáztatja magát a történtekért.
Nem is, ha volt kit hibáztatni helyette. A nappali felé
sandítottam, hogy biztos legyek benne, Buckley még mindig
hallótávolságon kívül van.
– Tulajdonképpen Jack mennyire gyűlölte Malcolm Neeley-t?
– Hát, szó se róla, nem szimpatizált vele. És nem is értette
meg. Jack a világ legodaadóbb apukája. Bármit megtenne
Buckley-ért. Képzeld csak el, mit gondolhatott arról a
rohadékról, aki tudta, hogy a kölyke pszichopata, mégsem kért
segítséget, mert lehetetlen, hogy az ő fiacskájánál bármi
hibádzik. Inkább macsót próbált faragni belőle, lövészetre
járatta, és láss csodát, a kölyök megszerette a fegyvereket. Ez az,
gyerünk, bátorítsuk csak! Fantasztikus ötlet, seggfej! Szóval
dehogy, Jack nem volt oda érte. De ez nem jelentett többet, mint
hogy agyalt rajta. Neeley beperlése nem is az ő ötlete volt. Egy
másik család találta ki. Egyszerűen csak vele foglalkozott többet
a média. Mivel, ahogy tudod, éppen Molly próbálta megállítani
Toddot, mielőtt tüzet nyitott. Meg olyan ragyogóan makulátlan
és díjnyertes könyveket ír. Nem is beszélve az elhunyt bátyjáról,
aki zsaru volt. Jó sztorinak tűnt.
– Ha már a médiánál tartunk, beszélnem kell veled a
hirdetésről.
Charlotte kissé meghökkent a hirtelen témaváltástól.
– Ez meg hogy jön ide?
– Emiatt volt ott Jack ma a parton.
Arra szokott futni.
– Igen, de nem azért ment oda. Hanem Madeline-nel akart
találkozni. A pezsgős-piknikes-könyves csajjal.
– Úgy érted, tényleg találkozni akart vele? Tudtam, hogy
leveleznek, de meglehetősen titokzatos volt a részleteket illetően.
– Randit beszéltek meg mára. A nő választotta a helyszínt és
az időpontot. Reggel hét óra, a futballpályánál.
 Vártam, amíg a célzás elérte a hatást.
– És Malcolm Neeley-t véletlenül éppen ott ölték meg néhány
perccel később?
Bólintottam.
– Hát ez félelmetes egybeesés – ismerte el.
– Az. Szerintem Jacket csőbe húzták.
 Hetedik fejezet

Megkérdeztem Charlotte-ot, Jack vajon megoszthatta-e

valakivel a reggeli terveit.
– Ha még nekem sem mondta el – felelt vállat vonva –, nem
tudom elképzelni, hogy bárki másnak említette volna.
– De Madeline bárkinek elmondhatta. Jack az igazi nevén írt
neki.
– És akinek elmondja, pont azt forgatja a fejében, hogy ráken
Jackre egy gyilkosságot? Ennek nincs sok értelme.
Tényleg nem volt, de minden lehetséges forgatókönyvet végig
akartam játszani, így szoktam a tényeket feldolgozni.
– Ha valaki meg akarta ölni Malcolm Neeley-t, Jack ideális
jelölt lehetett a tervéhez. Ahogy te is mondtad, Neeley első
számú ellenségeként kerek lenne vele a történet.
– A szentségit! Lehet, hogy túlságosan felismerhetővé tettem
Jacket a hirdetésben? Madeline akár kamufelhasználó is lehet.
– Úgy érted, álnév?
– Sokkal több annál. Egy komplett személyiséggel rendelkező
kamuprofil, amelyet valaki létrehozott. Látnod kellene, a
Twitteren meg a Facebookon hány bomba nő van oda kövér,
csúnya, vén pojácákért. Aztán kiderül, hogy a profil mögött
valami börtönviselt hapsi áll Litvániában. Tudod, hányan estek
szerelembe, de fülig, még a munkahelyükön is felmondtak,
eladták a házukat, és elutaztak az ország másik végébe, csak
hogy összekössék az életüket valakivel, aki nem is létezik? Ezek
néha csak szexelni akarnak, de gyakran a pénzre utaznak. Most
viszont lehet, hogy csak egy balekot kerestek.
– Attól tartok, nem tudlak követni.
– Rendben, szóval tegyük fel, hogy valaki meg akarja ölni
Neeley-t. Arra gondol, hogy úgy állíthatná be a dolgot, mintha a
Penn pályaudvari gyilkosságnál érintettek valamelyik
családtagja tette volna. Aztán meglátja a hirdetést, és rájön, hogy
Jackről szól, majd kitalál egy Madeline nevű nőt, hogy lépre
csalja.
– És történetesen Jack kedvenc könyvéről is tud?
– Nem nagy ügy – felelte.
A konyha egyik sarkába ment, és egy beszögellésből elővette
az iPadjét. A Sirivel rákeresett a „Jack Harris Nyolc nap a halál”
kulcsszavakra, majd néhányszor a képernyőre koppintott, és
elém tolta a gépet.
Egy interjút mutatott, amelyet a GoodReads honlapján tettek
közzé úgy másfél hónappal azelőtt.

G. R.: Az olvasók mindig kíváncsiak, vajon a kedvenc írójuk

milyen olvasmányt tart az éjjeliszekrényén. Van esetleg aktuális
kedvence?

J. H.: Az éjjeliszekrényem mindig tele van könyvekkel, de

tavaly lenyűgözött egy első könyves szerző, Monica Harding
regénye, a Nyolc nap a halál.

Végigböngésztem a válaszát, hogy a könyv milyen jó

fogadtatásra talált egész New Yorkban, milyen felemelő a
történet annak ellenére, hogy egy saját halálára készülő nőről
szól, és hogy még a saját kamasz lányának is annyira tetszett,
hogy egy egész délutánt szántak a könyvben említett helyszínek
bejárására.
„Madeline” egy gyors Google-kereséssel hamar kideríthette,
milyen könyvcímet mondjon be, miután Jack rákérdezett, mit
olvasott.
Aztán hirtelen rájöttem, hogy Charlotte elmélete sántít.
– Amikor Madeline jelentkezett a hirdetésre, tudta, hogy Jack
milyen inget viselt. A kosárról is említést tett. Ezekről a
részletekről nem volt szó az eredeti hirdetésben.
– Nem?
Megráztam a fejem.
– A francba – suttogta összeszorított szájjal.
 De még nem vetettem el teljesen az álprofil elméletét.
Hangosan gondolkodtam.
– Mi van akkor, ha a mólónál látott nő is része a csalinak?
– Nem így működik az álprofil. Pont az a lényeg, hogy nem
feltétlenül áll mögötte valós személy. Teljesen fiktív is lehet.
– Jó, ne nevezzük álprofilnak. Talán a nő a mólónál előre
megrendezett jelenet volt. Jól kicicomázza magát, hogy felkeltse
Jack figyelmét, azzal a távlati céllal, hogy majd rátereli a gyanút
Neeley meggyilkolásakor. De Jack keresztülhúzza a számításait,
mert továbbfut, nem áll meg, hogy szóba elegyedjen vele. A terv
füstbe megy. Egészen a hirdetésedig.
Charlotte arca megnyúlt.
– Jaj, nem úgy értettem – szabadkoztam. – Nem a te hibád.
De érted, mire akarok kilyukadni? Így már lenne értelme, nem?
Elcsábítani Jacket, megölni Neeley-t, csőbe húzni Jacket. Csak
annyi, hogy a csábítás az eredeti tervtől eltérő módon valósul
meg.
– Jack a szokások embere – mondta Charlotte bólogatva. –
Minden áldott reggel kimegy futni. A nő pontosan tudhatta, hol
várjon rá.
A megjegyzése az elmélet újabb hiányosságára hívta fel a
figyelmet.
– De csinos nőkkel folyót lehetne rekeszteni. Hogyan lehetne
előre látni, hogy épp ez a példány fogja felkelteni Jack figyelmét?
Charlotte arca hirtelen felderült.
– Az egyik cikkem, amit Mollyról írtam a The Roomon, arról
szólt, hogyan ismerkedett meg Jackkel. Jack egy borbárban látta
meg. Intelligens, független, és kellően magabiztos ahhoz, hogy
egyedül üldögéljen. Nincs szüksége férfira, hogy érezze magát
valakinek.
Minden újabb jellemzővel csak megerősödött bennem az
érzés, hogy velem ellentétben Molly elnyerte Charlotte
jóváhagyását. Elég sokat olvastam a sajtóban ahhoz, hogy
tudjam, a merénylet után Charlotte jócskán hozzájárult a képhez,
amely Jackről kialakult a közvéleményben. És pontosan
emlékszem arra a cikkre is. Ugyanis felidézte bennem, hogy
együttéreztem valakivel, aki féltékeny volt egy halott nőre.
Visszatértem a megoldandó kérdéshez.
 – A nő a gyepen – most már csak így neveztük – hasonlított
Mollyra?
– Nem tudom – felelt Charlotte közömbösen. – Jack nem
nagyon beszélt a külsejéről, csak annyit mondott, hogy csinos.
Mondjuk inkább a kisugárzása fogta meg. Megrendezett jelenet
volt, én mondom neked. Kutakodtak Jack után az interneten, és
minden információt felhasználtak, hogy a tökéletes nőt ültessék
oda Jack szokásos útvonalára.
– Nem is tudom – csóváltam a fejem. – Olyan mesterkélt az
egész.
– Semmi ahhoz képest, amilyen meséket kerítenek az
álprofilok köré. Sokat segítene, ha megtalálnánk a nőt. De az az
érzésem, nem volt beavatva. Csak biodíszlet volt. Lehet, hogy
felbéreltek egy színésznőt vagy egy prostit. Meg tudod szerezni a
térfigyelő kamera felvételét?
– Talán. Úgy értem, nincs rá garancia, hogy rajta lesz a
felvételen. De megpróbálom kikérni, igen.
Felhívtam a körzeti államügyészi hivatalt, és Scott Temple-t
kértem. Megmondtam neki, aggódom, nehogy szelektíven
mazsolázzon bizonyítékokat a parton készült videóból.
– Kérem, őrizzen meg mindent. És ne csak a mai naptól. A
múlt hónapot és az egész déli partszakaszt szeretném.
Miután letettem a telefont, összefoglaltam Charlotte-nak a
párbeszéd másik felét is.
– Nem ígért semmit, de legalább arra ügyelni fog, nehogy
bármit is töröljön. Ha volna egy kép a nőről, abból
kiindulhatnánk. Igazolná, hogy nem Jack találta ki az egészet.
– A képpel már sok mindent kezdhetnék. Ha feltenném a
kislányt a The Roomra, a fotelnyomozók biztos beindulnának.
Seperc alatt kiderítenék, ki lehet Madeline.
Charlotte olyan buzgón szövögette a terveit a fényképpel
kapcsolatban, hogy egyikünk sem vette észre a konyhaajtóban
ácsorgó harmadik személyt. Buckley minket bámult laptoppal a
kezében, a lábánál a szorosan hozzásimuló Daisyvel.
– Szerintem túlbonyolítjátok.
– Mennyit hallottál? – kérdezte Charlotte.
– Eleget ahhoz, hogy tudjam, ennél egyszerűbb magyarázat is
létezik.
 Buckley a konyhapultra tette a laptopot, és belefogott a
mondókájába.
– Azt mondtátok, senkinek nem lehetett tudomása a
részletekről, csak ha tényleg a mólónál járt ma reggel. De ez nem
igaz. Elég, ha volt hozzáférése apám levelezéséhez.
Felénk fordította a laptop képernyőjét.

FELADÓ: jacksonharris@gmail.com
CÍMZETT : charlotte.caperton@roommag.com
DÁTUM: 2015. június 6., 23.47
Tárgy: Furcsaság
Szia! Túl késő van a telefonáláshoz, és amúgy sem hiszem,
hogy szóban elmondanám, amit most leírok. Ma reggel a parton
valami furcsa történt velem. Futás közben megpillantottam egy
nőt a Cristopher Street-i mólónál. Pánt nélküli ruhát viselt, és
piknikkosár volt nála reggel fél hétkor. Lazán üldögélt a gyepen,
és könyvet olvasott, ami miatt Mollyra emlékeztetett. Hosszú,
barna haja volt, és pezsgőt kortyolgatott üvegből, ami... Tudod,
kit juttatott eszembe, de nem szereted, ha emlegetem.
Szóval a lényeg az, hogy most itt fekszem, tizennyolc órával
később, és még mindig rá gondolok. Te szoktál emlékeztetni,
hogy... mennyi is? 2,2 millió, korban hozzám illő nő van csak
New Yorkban. Most nem tartom elképzelhetetlennek, hogy akad
köztük legalább egy, akivel érdemes lenne találkoznom. Talán
segíthetnél fiókot nyitnom egy internetes társkeresőnél. Csak
viccelek, meg nem próbáld!
Ja, és ezt hallgasd: arrafelé menő a póló, amit B-től kaptam
karácsonyra. „A világ legklasszabb futója." Hány nő tudna
ellenállni?
De mindegy is, milyen nő mellett kötök még ki életemben, a
legkedvesebbek mindig ti lesztek: Buckley és te.

– Látjátok? – kérdezte Buckley. – Minden itt van. Ahogy

mondtátok, apa tökéletes balek. Ha feltörték a levelezését,
mindent megtudtak, amire szükségük volt, hogy jelentkezzenek
a hirdetésre.
Buckley rém büszke volt, hogy olyan teóriával állhat elő, ami
nekem nem jutott eszembe. Gyanúm szerint ennek köze volt az
apja által említett hosszú, barna hajú valakihez a múltból. Illett
rám a leírás.
– Mondtam neked, hogy okos – nézett rám Charlotte. – Már
csak arra kell rájönnünk, ki szaglászott Jack e-mail-fiókjában.
– Esetleg kezdhetnéd ezzel – mutatott Buckley a megnyitott
laptopra.
Kettőt pislogtam, mielőtt megszólaltam.
– Azt akarod mondani, hogy ez a laptop az apukádé?
– Igen – felelt Buckley pislogás nélkül –, felkaptam, amikor a
rendőrök nem néztek oda.

Húsz perccel később Einer bukkant fel Charlotte lakásánál.

Ahogy a család- és az utóneve is sugallja, Einer félig svéd, félig
német, ami sűrű, vörös haját még meglepőbbé tette. Bár az
ábrázata mindig bolondosnak hatott, az aznapi páratartalomtól
óriás méretű, répaszínű fülpiszkáló vattához hasonlított, amelyet
túl hosszú ideig felejtettek egy bőrönd alján.
Einer nem vesződött a bemutatkozással, pedig Charlotte-tal
és Buckley-val együtt nyitottunk neki ajtót.
– Mindkettőnket ki akarsz rúgatni? Don egész nap nem száll
le rólam, felőled kérdezget, és megígértette velem, hogy
beavatjuk. Nem tudom, min dolgozol és Don miért pöccent be, de
úgy érzem magam, mint egy kölyök, akinek a szülei válófélben
vannak.
Miután végre levegőt vett, észlelte, hogy jelen van egy
tinédzser és egy kutya is, utóbbi a nadrágja szárát szaglászta.
Úgy nézett rám, mintha egy ebolajárvány sújtotta vidékre
rángattam volna.
Einert bevezettük a konyhába, ahol Jack laptopja várt
mágikus érintésére.
– Tudnom kellene, feltörhette-e valaki a leveleket, amelyeket
Jack erről a számítógépről küldött – mondtam neki.
Buckley szerint az apja elsősorban a dolgozószobájában lévő
asztali gépet használta könyvírásra. A laptopon általában
keresést és levelezést folytatott. Azt mondta, az egyik
számítógépet teljesen a munkának akarja szentelni, hogy az
internet ne terelje el a figyelmét. Mostanra azt feltételeztük,
hogy Jack a laptopról írt Charlotte-nak a gyepen ülő nőről.
Einer leült, és elkezdett kattintgatni. Az ujjai csak úgy
röpködtek a billentyűzeten, szemöldökét ráncolva koncentrált.
Haragos pillantást vetett rám, amikor Buckley kicsit túl közel
ment, és kukucskálni próbált a válla fölött.
Úgy döntöttem, megpróbálom elterelni Buckley figyelmét egy
kérdéssel, amit idáig tartogattam, remélve, hogy Charlotte hozza
fel először.
– Szóval, Buckley, beszélhetnénk arról, miért vetted el apád
laptopját, amíg a rendőrség házkutatást tartott a lakásán?
A tekintete szilárd volt, de egy másodpercre aggódó kislánnyá
változott, majd dühös, védekező tinédzserré. Sápadt, sovány
arcából és nagy, világos szeméből nehezen tudtam olvasni.
– Maga is ugyanezt tette volna – mondta végül. – Úgy értem,
maga híres ügyvéd, és ha valamit rosszul tettem volna, nem
hívta volna ide Ronald McDonaldot, hogy itt kiberkedjen.
– Ne is törődjetek velem – integetett Einer a válla fölött –,
nem vagyok hallótávolságon belül. Amúgy csúfoltak már
bohócnak azelőtt is. Ha szipogni hallotok, csak az iskolai
rémképek bevillanása miatt van.
– Nagy bajba kerülhettél volna – fordultam szembe Buckley-
val. – Nem beszélve arról, hogyan veszi ki magát, ha a
gyanúsított saját gyereke próbálja eltüntetni a bizonyítékot.
Ebből arra következtethetnek, hogy szerinted van
rejtegetnivalója.
Megremegett az alsó ajka. Buckley viselkedését mindeddig
normális tinédzserkori szorongásnak tudtam be, ami időnként
pimaszkodásban, pökhendiségben nyilvánul meg, de most már
láttam, mit értett Jack és Charlotte a sebezhetősége alatt.
– Nem erről van szó. Csak biztonságba akartam helyezni a
gépet. Apu erre szokta menteni a kéziratait. Ezen van a
munkája. Legalábbis rögtön ez merült fel bennem. Aztán amikor
a gép már a táskámban volt, egyszerűen leléptem.
– Buckley, lehet bármi olyasmi azon a laptopon, amiből baj
lehet?
– Csak a könyvére gondoltam, esküszöm. Már majdnem
befejezte.
Einer ujjai abbahagyták a kopácsolást a billentyűzeten.
– Nos, a helyzet a következő – szólt hátradőlve a székén. –
Nincs nyoma távfelügyeleti szoftvernek, viszont...
– Kérlek, úgy magyarázd el, hogy a hülyék is megértsék –
szakítottam félbe, mint oly gyakran, amikor Einer a
segítségemre sietett a műszaki fronton.
– Rendben. Szóval úgy lehet valakinek a számítógépét a
legalaposabban átkutatni, ha kémszoftvert telepítenek rá. Így
lényegében egy az egyben klónozni tudják a gépet, és minden
egyes billentyűleütést lemásolhatnak távolról. Ilyesmire utaló jel
itt nincs. De mintegy tizenhatezerféleképpen hozzá lehet férni a
levelezéshez anélkül, hogy az nyomot hagyna a hardveren.
– Vagyis tulajdonképpen nem állapítható meg a laptopról,
hogy valaki feltörte-e vagy sem?
– Pontosan. A legjobb, ha a szolgáltatóhoz fordulsz, és
megkéred, hogy nézzen utána, mikor és honnan nyitották meg a
postafiókot. Ebből kiderülhet, ha történt valami szokatlan. Hadd
tippeljek: szeretnéd, ha kézbe venném a dolgot?
– Igen, kérlek.
– És van még valami – tette hozzá Einer. – Ez a leányzó itt azt
állítja, hogy csak a könyv miatt ragadta magához a gépet, ám
Ronald McDonald szimata azt súgja, hogy a rendőrség ezt
roppant érdekfeszítőnek találná.
Megnyomott néhány billentyűt, és a képernyőn egy szürke
ablak jelent meg „Könyvtár” felirattal.
– Ezek itt a böngészési előzmények – magyarázta Einer. –
Felsorolja az összes webhelyet, amelyet erről a számítógépről
felkerestek.
Alig hittem a szememnek. A listán jóformán minden második
sor Malcolm Neeley nevét tartalmazta. Rendszeres Google-
keresések, amelyek hol az ő nevét, hol fedezeti alapja, a Sentry
Group nevét tartalmazták. Kattintások a golfklubját tartalmazó
találatokra (két hete második helyezést ért el egy golftornán),
aztán a 92. utcai Y kulturális központra (a legfőbb támogatói kör
tagja, ugyanis több mint ötven lepedőt adományozott) meg a
Princetoni Egyetem alumnijegyzékére. Valamint keresések
Neeley házára a Zillow ingatlancég adatbázisában (jelenlegi
értéke a Zestimate számítása szerint 8,2 millió dollár).
Einer a képernyő bal oldalán látható menüre kattintott, és
előkereste az előző havi előzményeket, majd az azt megelőző
hónapéit, és így tovább. Az eredmény hasonló volt.
Charlotte a vállam fölött figyelte a képernyőt, majd
megkérdezte Buckley-t:
– Tudtál ezekről? Ezért hoztad el a számítógépet?
– Nem, esküszöm. Mellesleg nem nagy ügy. Az én
számítógépemen is nagyjából ugyanezt találnák. Kérdezzék csak
meg nyugodtan a többi áldozatot is. Mind kutattunk Malcolm
után a neten, mert mindannyian gyűlöltük. A pasas egy
szemétláda volt, és hagyta, hogy a rohadt kölyke embereket
öljön. Megölte az anyámat is.
Buckley már egész testében reszketett, mire letörölt egy
könnycseppet az arcáról. Charlotte átkarolta, és megcsókolta a
feje búbját.
– Van még bármi egyéb? – kérdeztem Einert nyugodtan.
Ő a fejét rázta, én meg intettem neki, hogy jobb, ha most
elmegy.
A kilincs felé nyúltam, amikor Einer kérdőre vont:
– Tényleg itt akarod hagyni a számítógépet ezzel a kettővel?
– Kivéve ha szerinted szükségünk van rá.
– A rendőrség, Olivia, a rendőrség fogja majd követelni. Rá
fognak jönni, hogy hiányzik. És pontosan tudod, hogy az a nagy
anyamedve ki fogja gyomlálni. Vagy a vízbe hajítja a George
Washington hídról azokkal az erős mancsaival. Láttad azokat a
karmokat?
– Einer, a gép nem a mi problémánk.
– Remélem, tudod, mit csinálsz.
Ahogy lefelé ereszkedtünk a lifttel, magam is osztoztam a
reményében, mert arra készültem, hogy elmagyarázom Don
Ellisonnak – annak az embernek, aki új karrierlehetőséget kínált,
miután a régi kudarcba fulladt –, hogy ügyvédi társulásunk
során először miért vállaltam el egy ügyfelet, nem törődve azzal,
tetszik-e neki, vagy sem.
 Nyolcadik fejezet

Még a forgóajtóhoz sem értem, már hallottam a Lissa

kávézóból kiszűrődő szokásos esti lármát: hangos társalgás és
dögös zenei aláfestés elegyét. Miután a bankok, a drogériák és a
raktáráruházak felverték a kereskedelmi ingatlanok árát
Manhattanben, a kisebb éttermek sorra zártak be. Ám hála a
hűséges környékbeli törzsvendégeknek, a Lissa esti
látogatottsága vetekedett bármelyik híres séfével.
A pultnál három csoportban tömörültek az emberek,
miközben a Ramones slágere dübörgött a fejünk fölött lógó
hangfalakból. Hey, ho. Let’s go!
Melissa a kedvenc helyén, a pult mögött állt, ahogy mindig, ha
éppen az étterem más részén nem volt kibontakozóban
valamilyen ramazúri. Ő is 43 éves volt, akárcsak én, de a
tricepsze nem lötyögött, miközben a jobb válla fölött a martinit
rázta. Amikor az átlátszó folyadékot pohárba öntötte, hallottam,
hogy megkérdezi a szakállas úriembert, kér-e bele egy
facsarásnyi narancslevet. A férfi elámult az emlékezetén, mert
mint mondta, mindössze egyszer járt itt, három héttel korábban.
Ez az emlékezőtehetség 3,84-es átlagosztályzatra volt elég
Melissának biokémiából. Miután elvégezte az első évet az
orvosin, bejelentette: az igazi álma az, hogy éttermet nyisson.
Gyorsan odabiccentettem Melissának, majd végigpásztáztam
a helyiséget Don után kutatva. A hátsó sarokban ült, a kedvenc
asztalánál, éppen a New York Postot böngészte,
olvasószemüveggel az orrán.
– Látom, szemmel tartod az ellenséges tábort – élcelődtem. –
A hálószobádban meg talán a Fox News ismétlése megy
zsinórban?
– Na, ez a baj a ti generációtokkal – vágott vissza. – Túl sok a
lehetőségetek. Túl szabadon dönthettek, mit akartok hallgatni,
olvasni. Az agynak jót tesz, ha ellentétes álláspontokkal
szembesül. A védenceink sorsáról határozó esküdtek a Postot
olvassák, már amelyiket egyáltalán érdeklik a nagyvilág hírei.
Nem árt megérteni az ő világlátásukat is.
Melissa egyik pultosa, fehér oxfordi ingben és kék farmerben,
kihozta a martinit, amit előzőleg rendeltem. Don söröskorsója
felé emeltem, és hozzákoccintottam.
– Szóval ha már az ellentétes világnézeteknél tartunk...
– Olivia, nem vagyok hülye. Egész nap kerültél, aztán
felhívtad az unokahúgomat, hogy itt leszek-e ma este.
Nyilvánvalóan meg akarsz velem beszélni valamit, aminek
gyaníthatóan köze van ahhoz a szíveden viselt ügyhöz. Rajta,
csupa fül vagyok.
Amikor elkezdtem dolgozni Donnak, csak Melissára való
tekintettel tűrt meg, akit szinte a lányának tekintett. A
szemében én egy elitképzésben részesült, a nagykutyák körül
legyeskedő, agymosott csaj voltam, akinek meggyőződése, hogy
az igazi ügyvédek olyan nagyvállalatoknak dolgoznak, amelyek
megengedhetik maguknak, hogy megfizessék a legjobb,
legfénylőbb csillagokat, és az elképzelhető legmagasabb
színvonalú jogászi szolgáltatást kapják tőlük. A Preston &
Cartwrightnál egyszer tíz órát töltöttem egy harmincoldalas,
tárgyalás nélkül meghozott ítéletről szóló jelentés két
bekezdésének megfogalmazásával. Az volt az álmom, hogy
egyszer betársulok az egyik legmenőbb cégbe. Ha sikerülne, az
szentesítene minden személyes áldozatot, amelyet a cél
érdekében meg kell hoznom.
Aztán elértem a nyolcéves szolgálati időt anélkül, hogy az
álmom megvalósult volna. Kismilliónyi órát számláztam ki. A
joghoz „megbízható szakértelemmel” álltam hozzá. Ám sajnos
nem sikerült „hasznos mentori kapcsolatokat létesítenem”, nem
sikerült „vezető szerepre szert tennem a fiatalabb munkatársak
körében”. „Nem bizonyítottam, hogy képes vagyok az ügyfélkör
jelentős fejlesztésére.” „Társas érintkezéseimben túlságosan
nyers voltam.” Kívülről fújtam ezeket a szólamokat, és unásig
visszhangoztak a fejemben. Röviden: a munkámat elismerték, de
nem szerettek.
Jobban tettem hát, ha nem ragaszkodtam tovább a társulási
ambícióimhoz. Egy-két évig még elment, aztán hagytam a
fenébe.
Amikor Melissa szólt, hogy a nagybátyja, Don ügyvédbojtárt
keres, először zsigerből azt gondoltam, túl jó vagyok ehhez a
munkához. Egy ideig még legfelsőbb bírósági tisztviselő vagy
jogászprofesszor is akartam lenni. A jogi egyetemről az ország
egyik legjobb önéletrajzával a kezemben kerültem ki. Úgy volt,
hogy csúcsvezetők védelmét fogom ellátni országos szintű
perekben, nem pedig egy önálló ügyvéd kifutólányaként fogok
büntetőügyekkel bajlódni a bíróságon. Ugyanakkor már nem
voltam pályakezdő, hiszen a kilencedik évemet tapostam. A CV-
be beleüthettem volna egy óriási pecsétet „nem tudtam
rövidebbre fogni” felirattal.
Amikor megpróbáltam kimagyarázni magam, miért nem
fogadom el Don ajánlatát, Melissa megfenyegetett, hogy
„csúnyán pepán rúg”, ha elutasítom. Nem voltam igazán járatos
a spanyol szlengben, de elérte a célját. Melissa nem az a fajta, aki
bármihez is segítséget kér a családjától. De nem magának kérte,
hanem nekem. Nekem kért segítséget. El kellett fogadnom.
Várakozásaim ellenére többet tanultam Don mellett egy év
alatt, mint a Columbián és a Preston & Cartwrigth-nál
együttvéve. Tartoztam neki annyival, hogy őszinte legyek vele.
– A következő a helyzet – kezdtem, közelebb hajolva hozzá. –
Jacket letartóztatták. Nincsenek szemtanúk, de a merénylet
időpontjában bizonyítottan a közelben tartózkodott. És a
lövöldözés egyik áldozata Malcolm Neeley.
Don végig a fejét ingatta, amíg ecseteltem, mit tudok a Jack
ellen szóló bizonyítékokról, de a lőpormaradványról még nem
ejtettem szót.
– Világos, hogy miért tartóztatták le. Az egész véletlen
egybeesés, viszont azzal a nevetséges történettel a titokzatos
nőről bezárul a kör a nyomozás szempontjából.
– Hogy érted, hogy bezárul a kör?
– Három áldozatot követelő lövöldözéshez hívják a
rendőrséget. Az egyik áldozatról kiderül, hogy prominens
személyiség. Mindegyik teória hézagos, de természetes, hogy a
rendőrségben felmerül: hohó, csak nincs köze az ügynek ahhoz a
tényhez, hogy Malcolm Neeley fia annak idején kiket ölt meg?
így aztán amikor a biztonsági kamerák felvételét nézik, feltűnik
nekik a kosarat cipelő pasas, aki hasonlít az egyik áldozat
rokonára, vitathatatlanul a legismertebbre, és ezzel óhatatlanul a
figyelmük középpontjába kerül. Erre még akadhatna is valami
ártatlan magyarázat. Talán nem is Jack Harris látható a videón.
Vagy ha mégis, talán volt vele valaki a parton, aki az
ártatlanságát igazolhatná. Ám ahelyett, hogy tisztázná a
helyzetét, Jack előáll azzal a zavaros történettel a névtelen nőről,
ami csak megerősíti, hogy a helyszínen járt, egyedül, a lövöldözés
előtt még egy piknikkosárral, utána viszont a piknikkosár nélkül
távozik a partról. E nélkül a sztori nélkül ez az elmélet csak egy
lenne száz közül.
A konklúziót most már én is le tudtam vonni:
– Jack vallomása bezárta a kört, a rendőrség
visszakanyarodott az eredeti gyanújához.
– Úgy van – helyeselt Don, majd hátradőlt a barna bőrülésen,
és kortyolt még egyet a söréből. – Természetesen mi,
védőügyvédek szívesen nevezzük ezt a jelenséget csőlátásnak. A
rendőrség abból indul ki, hogy Jack a helyszín közelében járt, és
minden mást ezen a lencsén keresztül értelmez. Mindig ez van.
De ha Jacknek szerencséje van, vagy jobb esetben ártatlan, nem
találnak elég bizonyítékot, hogy az ügyészt vádemelésre bírják.
– Ennél tovább jutottak. Amikor ma telefonon beszéltünk,
még szinte biztos voltam benne, hogy nem sok hiányzik Jack
szabadon bocsátásához. De aztán megérkeztek a
lőpormaradvány-vizsgálat eredményei.
Don letette a korsót, elég keményen, ki is fröccsent egy kis
hab az asztalra.
– Na látod. Ezért nem kezeskedhetsz senkiért. A kezén volt a
maradvány?
– Nem, az ingén. Nem sokkal jobb. De a lőpormaradványt
mint bizonyítékot már máskor is sikerült megcáfolnunk.
– Igen, azzal az érvvel, hogy a rendőrség hanyag volt, vagy
még annál is rosszabb. Elég nehéz elhinni, hogy a rendőrség ilyen
fontos ügyet ilyen gyorsan lezavar, ráadásul egy gazdag, fehér
fickó ellen, akit az egész város olyan nagy becsben tart. Nem így
működik a rendszer, Olivia, és ezzel az esküdtek is tisztában
vannak.
– Igazad van. De most egy másik elméleten dolgozom. –
Felvázoltam Donnak a lehetőségét, hogy valaki az elejétől
megrendezte a találkozót a mólónál, vagy figyelte Jack
levelezését, és alkalmat keresett arra, hogy Neeley megölését
Jack nyakába varrja. – És tudjuk jól, Malcolm Neeley-nek nem
Jack volt az egyetlen ellensége. Minden egyes emberre, aki
sajnálja a fia elvesztése miatt, másik négy jut, aki viszont őt teszi
felelőssé a Penn pályaudvari mészárlásért. Szóval, ha bárki
Neeley megölését tervezte, és tudott róla, hogy Jack ma reggel
találkozni akart a nővel...
– És valaki beszennyezte volna az ingét lőporral?
– Lehetséges. Nem volt alkalmam megkérdezni tőle, honnan
kerülhetett rá esetleg lőpor. Vagy ki tudja, a rendőrőrsön is
megbabrálhatták a tesztet. Vagy mondjuk elment mellette a
parton az, aki csőbe akarta húzni, és...
– Vagy Jack az elkövető. A Neeley elleni pert elutasították.
Lehet, hogy Jack bekattant. Előfordul az ilyesmi. Te is tudod.
Igen, valóban tudtam, különösen ha Jackről van szó. De a
Jack-féle „bekattanás” sosem járt volna azzal, hogy másoknak
ártson. Csak nem tudtam, hogyan értethetném meg Donnal.
– Megértem, ha azt gondolod, elhomályosult az
ítélőképességem, de higgy nekem, Don, ismerem őt a lelke
mélyéig. – Csupán egyetlen oka volt, hogy a kapcsolatom Jackkel
nem működött, mégpedig az, hogy jobban ismertem, mint ő
magát. Azt hitte, élete végéig boldoggá tehetem. Én viszont elég
jól ismertem ahhoz, hogy felismerjem, örökké csalódást okoznék
neki. – Nem ő tette. Ha másért nem, hát azért, mert aligha
kockázatta volna, hogy a lánya szülő nélkül maradjon.
Don hosszan a szemembe nézett, mielőtt megszólalt.
– Nézd, tudom, hogy százhetven éves vagyok, és Melissa
valószínűleg papolással vádolna azért, amit most mondani fogok.
Erről a Jack fiúról én személy szerint csak annyit tudok,
amennyit az évek során hébe-hóba meséltél, de olyankor sosem
voltál épp jó passzban. – Don udvariasan arra utalt, hogy amikor
részeg vagyok, előszeretettel zagyválok a múltbeli sérelmeimről,
és Jack hagyományosan a lista elején került elő. – Értem én,
hogy Jack afféle nagy szerelem volt számodra, és azt hiszed, te
baltáztad el. Magadat hibáztatod, de az istenért, nem te voltál az
első fiatal lány, aki hűtlen lett a barátjához. Nem tartozol neki
semmivel.
– De igen, Don. Fogalmad sincs róla, mennyivel tartozom neki.

Lehet, hogy Charlotte sosem kedvelt, de paradox módon

nélküle sosem találkoztam volna Jackkel. Folyton magával
hurcolta a gyerekkori pajtását a kollégiumba, és igyekezett a
nyitott ajtónk tájékán lebzselni, amikor Melissa otthon volt. A
kerítési szándék pont olyan nyilvánvaló volt, mint a tény, hogy
Jack és Melissa szemernyit sem érdeklődött egymás iránt, és
Charlotte valószínűleg önös célból kereste Melissa társaságát.
Hogy a szüleim elvárásának megfelelően a magániskolába
befektetett pénz „ne vesszen kárba”, szinte kizárólag a
tanulmányaimra koncentráltam, egészen addig, amíg egy este
egy alkalmi ivászat nyitottá nem tett az együtt alvás ötletére.
Jack azelőtt nem merült fel a potenciális jelöltek között. Kedves
volt, szellemes, és velem együtt imádta a Twin Peakset meg a
Smithst, ám az én ízlésemnek túlságosan rendes volt. Aztán egy
este, amikor egy campuson kívüli, meglehetősen részegesre
sikerült kocsmázás után együtt mentünk haza, még két órán át
beszélgettünk. A szobájában töltöttem az éjszakát, reggel úgy
kellett kiszöknöm, hogy reggelire visszaérjek. Azt hittem,
mindketten egyszeri összegabalyodásnak könyveltük el a dolgot,
és bár kedves, ártatlan látogatásai azután is folytatódtak, sosem
esett szó többet az ágyjelenetről.
Egy nap, amikor összepakoltam, hogy nyári ösztöndíjra
Washingtonba utazzak, beugrott egy saját válogatáskazettával. A
visszautazás utáni első nap már megtalált az új szobámban, és
megkérdezte, hogy tetszett. Azt hazudtam, nagyon klassz volt,
de látta rajtam, hogy meg se hallgattam.
Másnap beállított egy rekesz sörrel, majd néhány üveg
legurítása után megígértette velem és Melissával, hogy
táncolunk vele egy másolt kazetta első számára, ami
történetesen a Debaser volt a Pixiestől. Végül mind a hárman
egyszerre ugráltunk és csápoltunk rá. Amikor a dal véget ért,
kivette a magnóból a kazettát, mondván, hogy a zenei
képzésünket majd később folytatja.
A tanév során szokásunkká váltak a rögtönzött táncpartik.
Olykor csoportban, máskor kettesben, de mindig csak egyetlen
számra arról a nyavalyás kazettáról. Voltak persze rajta jó dalok
is: a Magic Carpet Ride a Steppenwolftól, a Candy a Cameótól, a
Blue Monday a New Ordertől, a Hot Pants James Browntól, a
Love Song a PIL- től, a Mirror in the Bathroom a The English
Beattől, a Rock Your Baby a... már nem emlékszem, kitől. Meg
egy Sting-szám, amelyet gyűlöltem volna, ha nem találtam volna
bizonyos fokig kényelmesnek, hogy a saját szobámban fognak be
lassúzásra.
Jó húzás volt az a kazetta, meg amiket később még felvett. Az
egyetlen jó húzás, amelyet Jacktől valaha is láttam. Egy idő után
már vártam, hogy kopogtasson az ajtón. Minden látogatása új
kalandot ígért. Különlegesnek éreztem magam, és imponált, hogy
valaki keresi a társaságom. A zenehallgatás lassan kevésbé volt
fontos, mint hogy utána beszélgessek valakivel, aki képes
felvidítani.
De még fiatal voltam és kellően naiv, hogy azt higgyem, fiúk és
lányok – épp csak belekóstolva a függetlenségbe, a bennük
tomboló kamaszhormonokkal – „többnyire” csak barátságot
kötnek egymással. Nem voltam hajlandó címkét ragasztani a
kapcsolatunkra, inkább úgy gondoltam rá, mint bizonyos
előnyökkel megspékelt barátságra, amely semmiképp sem
monogám, legalábbis a magam részéről.
Aztán a fülembe jutott, hogy Shannon Wiley vacsora után
rendszeresen megjelenik Jack szobájában, és segítséget kér a
biológiaházijához, holott Jack nem igazán jeleskedett a
tudományokban. Miután jó párszor rajtakaptam Jacket, amint
Shannonnal cselleng a campuson, mondtam Melissának, hogy
remélem, Jack „kis románca” előbb-utóbb lecseng.
– Minek törődsz vele? – kérdezte Melissa.
– Mert Shannon Wiley hangos, ellenszenves, és mindig a
középpontban akar lenni.
– Nem, Olivia, azt kérdezem, vele miért törődsz?
– Mert Jack belebetegszik, ha Shannon végül továbbáll valaki
más kedvéért.
 Melissa nevetve csóválta a fejét.
– Ugyan, azért foglalkozol vele, mert hiányzik. Láttam, hogy
fülelsz, hátha megint bekopogtat. Amikor vele találkoztál, mindig
olyan feldobva jöttél haza, mintha szívtál volna valamit. Lassan,
de biztosan megváltoztatott téged. Szereted azt a srácot.
– Jack is, én is jól vagyunk úgy, ahogy vagyunk.
– Te talán igen, de ő biztosan nem. Minden kényelmét
élvezhetted annak, hogy van egy fiúd, anélkül hogy bármilyen
felelősséget vállaltál volna. Azonnal ugrik, ha szólsz, tartja a
homlokod, amikor hánysz, és elviseli az allűrjeidet. Te viszont
csak a magad dolgával törődsz. Őszintén szólva, nem hibáztatom,
hogy továbblépett. És jobb lesz vigyáznod, mert az az érzésem,
ha Shannon magához láncolja, akkor hosszú-hosszú időre vele is
marad. Ha akarod őt, jobb lesz minél hamarabb visszaszerezned.
Aznap éjjel nem bírtam aludni. Melissának igaza volt: nem
akartam kapcsolatot, és azzal áltattam magam, hogy Jack nem az
esetem, mégsem akartam őt elveszíteni. Másnap reggel az
ebédlőből kilépve szándékosan beleütköztem. Aztán hazafelé
menet megkörnyékeztem, hogy gratuláljak neki az új
kapcsolatához.
– Ó, szóval hallottál róla. De nem zavar, ugye?
– De igen, nem örülök neki. Rossz, hogy nem látlak.
Megállt, felém fordult, és a szemembe nézett. El sem hittem,
mennyire boldognak látszott. Rá is szóltam, hogy ne nézzen ilyen
furcsán.
– Atyaég, milyen vörös lettél! Olivia Randall elpirult. Miért
jöttél zavarba?
Fogalmam sincs, mennyire sikerült zavarosra a válaszom, de
emlékszem, elmeséltem neki, milyen volt a Valentin-napom
kilencéves koromban. Anyám megkérdezte, miért nem akarom
odaadni az üdvözlőlapot az egyik fiúnak az iskolában. Azt
feleltem, hogy az érzelmek olyan cikik. Ezt a beszélgetést később
még évekig emlegettük Jackkel. Igazából azt akartam neki ezzel
mondani, hogy kilencéves korom dacára már tisztában voltam
vele, hogy anyám az érzelmei miatt maradt még mindig
apámmal: „Olivia, nem érted, hogy szeretem?” Az érzelmek
könnyen vezetnek hibás döntésekhez.
– És milyen hibás döntésekhez vezetnek a velem kapcsolatos
érzelmeid? – kérdezte Jack.
A South Lawn park közepén álltunk, és úgy éreztem,
mindenki bennünket néz. Vállat vontam.
– De azt akarod mondani, hogy nem szeretnéd, ha tovább
járnék Shannonnal?
– Úgy van.
Ezt egy nyilvánvaló kérdésnek kellett volna követnie, de Jack
sosem tette föl. Helyette inkább megcsókolt. És amikor megint
fölvitt a szobájába, minden teljesen más volt. Jack gyengéd volt,
odaadó, nyugodt, és nélkülözött minden sietséget. Tökéletesen
tisztának éreztem vele az együttlétet.
A következő két hetet sülve-főve együtt töltöttük, már
amennyire két külön kollégiumi szobában lakva ez lehetséges
volt. Aztán egy nap Jack kétségbeesetten dörömbölt az ajtómon.
Meghalt az apja. Lehet, hogy a szerelmünk csak lassan
bontakozott volna ki, ha a következő napokban nem lettem volna
végig mellette, így azonban turbósebességre kapcsoltunk.
Megismertem a nagynénjét, a nagybátyját, a bátyját. Segítettem
neki és Owennek kiválasztani az urnát. Hiányoztam egy hétig az
órákról, hogy előkészítsük a házat az eladásra. Ott voltam,
amikor az ügyvéd előrukkolt a pénzügyekkel. Én voltam az, aki
az ingatlanközvetítővel tárgyalt, mert képtelenek voltak
megegyezni az árban.
Lehet, hogy Charlotte, Jack és Owen úgy nőtt fel, mint a
három muskétás, ám a felnőttkor küszöbét már négyesben
léptük át. Harmadikban Jack minden gyászát írásba öntötte,
végül az egyetem irodalmi újságjában megjelentetett egy
elbeszélést az apjáról. Két tanára szerint „igazi tehetség” volt, és
a bátorításukra egy könyvtervezetet is benyújtott a kiadóknak.
Owen belépett a rendőrség állományába. Charlotte a
szórakozáson kívül komolyabb dolgokra is kezdte fordítani a
családja vagyonát. Jack apjának halálában még én is találtam
valami pozitívumot: ahogy anyám fogalmazott, olyan rezisztens
vagyok az érzelmekkel szemben, mint egy földönkívüli, aminek
köszönhetően jó ügyvéd válhat belőlem. Úgy éreztem, szükség
van rám.
Az első három évben boldogok voltunk Jackkel. Mellette
felszabadult voltam, és biztonságban éreztem magam, mindig is
ilyennek képzeltem a jó kapcsolatokat, amilyenek persze sosem
léteztek. Ám tudnom kellett volna, hogy a másik elvesztésétől
való félelem nem a legjobb indok egy komoly kapcsolat
felrúgására. Ugyanis öt évvel később nem Shannon Wiley,
hanem én magam törtem össze Jack szívét.
Eljegyeztük egymást az alapdiploma-kiosztó hétvégéjén, de
még nem tűztük ki a dátumot. Nem volt rá szükségünk.
Megbeszéltük, hogy először befejezem a jogász szakot. A családi
állapotunk megváltozását egyelőre csak szóval és gyűrűvel
pecsételtük meg.
Belevetettem magam a tanulmányaimba, Jack pedig különféle
írásokkal szöszmötölt, amelyeket sosem fejezett be. Órákra járt,
hogy megszerezze a tanári képesítést. Közben szállodai
rendezvénytermeket is nézegetni kezdett az esküvőnkre.
A jogászsuliban valósággal kivirultam Jack nélkül, legalábbis
így éreztem. Jack viszont csak azt hajtogatta, alig várja, hogy
befejezzem a tanulmányaimat, és végre összeházasodjunk. Hogy
végre „elkezdjük a közös jövőnket”. Én viszont úgy éreztem,
ettől nekem végem. Egyetlen szó és egyetlen gyűrű mindent
megváltoztatott. Ami addig könnyű volt, most unalmassá vált.
Ami biztonságosnak tűnt, azt korlátozásként éltem meg.
Eleinte csak apróbb bűnöket követtem el ellene. Lassan
felhagytam vele, hogy magam után rendet tegyek, otthon nem
törődtem a külsőmmel, és néha undokul viselkedtem Jackkel. Ő
boldognak tűnt, mint mindig, úgyhogy egyre több időt töltöttem
nélküle, és ha együtt voltunk, parancsolgattam neki. Akkor még
nem tudtam, hogy ez egyfajta játszma, amellyel azt
próbálgattam, Jack mennyit tűr el nekem.
Jack pedig kitartóan várta, hogy legyen egy szabad percem,
és együtt töltsük.
Jacket akkor csaltam meg először igaziból, érzelmileg is,
amikor megismertem Gregg Bennettet, a Jogi Szemle
főszerkesztőjét. Én másodéves, ő harmadéves joghallgató volt.
Akkoriban történt, hogy a diákokat tömegestül buzdították, hogy
küldjék be cikkeiket a laphoz. A professzorok országszerte
toborozták a hallgatókat, és igyekeztek a cikkeiket a
legmagasabb rangú lapokban megjelentetni. Olyan volt, mint a
Bajnokok Ligája, csak jogászokkal. Vajon ki fogja elsőként rátenni
a kezét Cass Sustein legfrissebb remekművére, amelyet tudósok
tömkelege idéz majd évekig? Vajon sikerül becserkészni Eugene
Volokhot azzal a szöveggel, hogy muszáj döntenie két napon
belül? Kemény dió egy 24 éves zöldfülűnek.
És az egésznek a legnagyobb nyertese nem más volt, mint
Gregg.
Nem estem bele teljesen, legalábbis később így összegeztem
magamban. Annyi azonban biztos, hogy élveztem Gregg
társaságát. Aztán rájöttem, tulajdonképpen azt élvezem, hogy
nem Jackkel vagyok.
Még ha tudtam is, hogy a kelleténél jobban élvezem Gregg
társaságát, hagytam, történjen, aminek történnie kell. Igaz, hogy
eljegyezte egy képviselő lányát, ám ennek dacára – vagy talán
éppen ezért – annyit flörtöltünk egymással, hogy egy idő után a
munkatársaink úgy érezték magukat, mint elefánt egy
randevún.
A szexben szöges ellentéte volt Jacknek. Semmi lassúság,
semmi érzékenység. A szoknyám alá nyúlt a könyvtárban. Az
asztalhoz taszigált a szerkesztőségben, amikor egy kolléga
belépett az előcsarnokba. A számra tapasztotta a kezét, és
hátulról a fülembe suttogta: „Élvezed, ugye?”
Ezek után este hazamentem abba a fojtogató légkörbe, és
reggelente, amikor hátizsákkal a hátamon elindultam, unásig
hallgathattam Jacktől, hogy így hiányzol meg úgy hiányzol.
Hónapokig hazudoztam mindenkinek mindenről: hol jártam,
miért jöttem későn, ki telefonált. Olyan sokat hazudtam, hogy
végül ráébredtem, magamat is átverem. Például a magam ócska
kis szabályaival, hogy a lakásunkban sosem csinálom,
mindkettőjükkel egy napon sosem csinálom, és ha Gregg-gel
vagyok, mindig leveszem a Jacktől a huszonegyedik
születésnapomra kapott nyakláncot. Azt is megígértem
magamnak, hogy ha vége a sulinak, mindent elmondok Jacknek.
Ilyen önző kis gondolatokkal ámítottam magam, valahányszor
Gregg Bennett miatt hazudtam. Ám a legnagyobb önbecsapás az
volt, hogy az én hűtlenségem valami miatt különleges.
„Nem az én hibám, hogy szerelmes lettem.” Ennek a
hazugságnak a hatalma egészen elsöprő. Néhány éve egy frissen
házasodott pár odáig ment, hogy a Sunday Styles- ban közzétett
házassági hirdetményükben külön kiemelték a tényt, hogy
megismerkedésükkor még mindketten az előző házasságukban
éltek. Az olvasóközönségtől jól megkapta a magáét a
menyasszony, amiért nyafog, micsoda „büntetésnek” éli meg,
hogy nem találkozhatott korábban élete nagy szerelmével.
Pontosan így éreztem én is magam, amikor Gregg-gel voltam.
Hogy ne tartsam magam alávaló perszónának, felmagasztaltam
Gregget (a lelki társamat), és becsméreltem Jacket (izgalmasabb
férfit érdemelnék), míg végül áldozattá tettem magam (túl
fiatalon találkoztam Jackkel, és valósággal megfojt). Ha mások
szájából hallom, hogy a hűtlenség „csak úgy megtörtént velük”,
belátom, mennyire sántít, ám akkoriban ez a szöveg a
mantrámmá vált.
Este tovább dolgoztam, reggel korábban mentem el hazulról.
Olvadoztam, amikor Gregg megcsípett egy tisztviselői állást a
washingtoni fellebbviteli bíróság főbírája mellett, ahonnan
később szinte biztos befutóként pályázhat tisztviselőnek a
legfelsőbb bíróságra.
Aztán amikor Gregg végzett, dobott engem is. Vagyis nem,
nem dobott. Egyszerűen elköltözött – Washingtonba, a
menyasszonyához, hogy az igazi életét élje. Engem csak
kihasznált. Mégis az a helyzet, hogy hónapokig jobban éreztem
magam vele, mint azzal a férfival, aki szeretett. Később, nyáron
egy éjjel Jack észrevette, hogy a semmit bámulom. Megkérdezte,
hiányzik-e Gregg.
– Úgy értem, ti ketten nagyon jó barátok voltatok, és most
vége.
Pedig tudta. Végig tudott róla. Csak nem akarta, hogy tudjam.
És amikor vége lett, Jack még mindig mellettem volt. Sőt még
vigasztalni is próbált. Olyan bűntudat ébredt bennem, hogy
elkezdtem emiatt gyűlölni Jacket.
Sokszor néztem őt, miközben magamban egy elképzelt
párbeszédet folytattam.
„Beszélnünk kell.
Szeretlek, de nem vagyok szerelmes beléd.
Jobbat érdemelsz nálam.”
Elképzeltem, hogy visszaadom a gyűrűt – az anyja
jegygyűrűjét –, és hallottam, ahogy ismételgeti, de hát mi
összetartozunk, ő mindenkinél jobban ismer engem, és
tökéletesen összeillünk. Anyámat is szinte hallottam: „Tudtam,
hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
Egyszerűen képtelen voltam megtenni. Nem tudtam volna
hozzámenni, de bevallani sem bírtam neki. Neki kellett volna
belátnia, hogy nem megy. Hogy nem vagyok jó, és egy olyan
elfogadó és megbocsátó emberhez, mint Jack, végképp nem elég
jó.
A közös múltunkról való merengésemet Don szakította félbe.
– Olivia, mi köze is van az ügyünknek Jack letartóztatásához?
– Muszáj elmesélnem, mi történt, amikor a mai naptól
eltekintve utoljára találkoztam Jackkel.
Már csak egy hónap volt hátra a jogi diploma megszerzéséig.
Tizenegy hónappal későbbre tűztük ki az esküvőnk napját.
Nagyon egyszerű szertartást terveztünk: eskütétel a Central
Parkban, majd fogadás a La Mirabelle nevű francia étteremben
az Upper West Side-on. A nászút már puccosabb lett volna: egy
hét a Comói-tónál. A kezdőknek járó bonusz, amelyet a cégtől
kaptam, nem is lett volna elég a fedezéséhez.
A szerencsejátékosok képtelenek felállni az asztaltól, ha
vesztésre állnak, inkább emelik a tétet. Akárcsak én. Gregg már
majdnem egy éve kilépett az életemből, ám volt helyette száz
másik. Továbbra is órákat töltöttem a könyvtárban, késő estig
bárokban ücsörögtem. Rejtélyes telefonhívásokat kaptam.
Sosem voltam otthon, és ha mégis, folyamatosan szapultam
Jacket, abban a reményben, hogy egyszer ő fog szakítani. Azt
akartam, hogy ő szakítson. Mit kell még elkövetnem, hogy végre
rászánja magát?
Az én szememben nem volt más lehetőség. Mindezek után
semmiképp. Előbb-utóbb olyan nemtörődöm lettem, hogy nem
kerülhettem el a lebukást.
Addig a napig sosem vittem fel más férfit a lakásunkba.
De végül átléptem a határt. Tudtam, hogy Jack bármelyik
pillanatban hazaérhet, az írószemináriumon legfeljebb azt a pár
tucat sort kellett megvitatniuk, amelyet Jack a legutóbbi
találkozásuk óta kiizzadt magából. Csak azért nem lett belőle in
flagranti, mert Jack a házba belépve még felhívott. „Nincs
szükséged valamire a drogériából? Kivirágzik a fülem, ha nem
veszek fülpiszkálót.”
A fickónak még épphogy sikerült kiszöknie a lépcsőházba,
mielőtt Jack belépett a liftbe. De még ahhoz sem vettem a
fáradságot, hogy beágyazzak. Máskülönben észrevettem volna az
összetéveszthetetlenül férfias Seiko órát a párnámon. Én magam
húztam le a csuklójáról.
Még Jack sem tehetett úgy, mintha nem venné észre a
bizonyítékot. Gonoszság volt, elismerem, de ahogy Nick Lowe
mondta, olykor a gonoszsággal teszel jót. Jack végül belátta, hogy
túl jó hozzám.
Sosem felejtem el, ami azután történt.
Épp ott tartottam, hogy Jack becsapta az ajtót maga mögött,
amikor Don félbeszakított.
– Nem véletlenül van két exfeleségem: az egyiket én hagytam
ott egy másikért, a másik meg engem hagyott ott egy
unokatestvére barátjáért, akit a karácsonyi összejövetelünkön
ismert meg. Azt hiszem, megkaptam a karmától, amit
megérdemeltem, szóval kvittek vagyunk. Nem te vagy az
egyetlen a világon, aki hűtlenkedett. Fiatal voltál, és még csak
nem is házas. Ideje túltenned magad ezen.
– Figyelsz rám egyáltalán, Don? Nem csupán arról van szó,
hogy megcsaltam. Szándékosan úgy rendeztem, hogy Jack
megtalálja a bizonyítékot.
Tulajdonképpen ennél sokkal rosszabbat követtem el, de
egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy elmeséljem
Donnak. Nem ment. Melissán kívül senkinek nem mondtam el.
– Nem akarlak védeni, de valóban számít a tudati oldal? A
Jacket ért sérelem szempontjából egyre megy.
– Épp ez az, Don. A sérelem. Jack teljesen megsemmisült.
Amíg meg nem láttam az arckifejezését, nem értettem meg, hogy
tényleg azt hitte, örökre együtt maradunk. Olyan fiatalok
voltunk, és én még a jogász szakra jártam. Az eljegyzés nem volt
több, mint puszta szó. Ő azonban teljesen másképp gondolkodott
rólunk és az egész jövőjéről. Úgy rohant el, mintha mérges gázzal
elárasztott lakásból menekülne. Vártam, hátha előbb-utóbb
hazajön, de nem jött. Végül nem bírtam tovább, és hajnali
háromkor felhívtam Charlotte-ot. Azt mondta, nem sokkal
korábban bukkant föl nála, teljesen elázva, feldúltan, minden
magyarázat nélkül. Legalábbis akkor ezt mondta. Elég okos volt
ahhoz, hogy kitalálja, összevesztünk valamin, de nem faggatott a
részletekről. Mindenesetre megkönnyebbültem, hogy épségben
van, baráti felügyelet alatt. Azt hittem, másnap majd
megbeszéljük. Bocsánatot kérek tőle. És jövök neki mindazzal a
maszlaggal, amivel a rajtakapott hűtlenkedők szoktak. Aztán
végigcsináljuk mindazt, amitől rettegtem: megegyezünk, ki
marad az albérletben, elosztjuk a bútorokat, a CD-ket, meg
hasonló borzalmak.
– Ismerem, én is jártam ilyen cipőben.
Melissa főpincére, Ramon odajött hozzánk, hogy megkérdezze,
kérünk-e még valamit, de intettem, hogy még nem.
– De szó sem volt ilyesmiről. Egész délelőtt a tévét bámultam,
arra várva, hogy Jack mikor lesz hajlandó szóba állni velem.
Végül este megcsörrent a telefon, Charlotte hívott. Karambol.
Jack bátyja, Owen meghalt.
Láttam Donon, hogy Melissa nem kotyogta el neki. Persze
hogy nem. Melissa egy széfnél is biztonságosabb volt.
– Emlékszem, olvastam erről Jack anyagaiban. Zsaru volt a
bátyja, ugye?
– Igen, a New York-i rendőr-főkapitányságon. De Long
Islanden élt, nem messze onnan, ahol felnőttek. Charlotte azt
mondta, a feltételezések szerint Owen elaludt a kormánynál az
autópályán. Belerohant a betonkorlátba. Már halott volt, mire
kiértek a mentők.
– Nagyon szomorú történet, Olivia, de még mindig nem
világos, miért meséled el nekem mindezt.
– Mert Owen miattam kocsikázott az éjszaka közepén,
túlságosan kimerülten ahhoz, hogy hazáig ébren maradjon. Azért
ült autóba, mert Jack őt hívta, amikor kiderült, hogy
megcsaltam. Owen a városban volt, és egy bárban találkozott
Jackkel. Miattam éjszakáztak, amiatt, amit Jackkel tettem.
– Olivia, nem veheted magadra!
– Még csak temetés sem volt, mert nem maradt már senki a
családból. Hónapokig fogalmam sem volt, Jack merre kószál. – Ó,
hányszor ittam magam ájultra, reménykedve, hogy Jack
hazajön! – Végül Charlotte jött el, hogy összepakolja Jack
holmiját. Azt mondta, Jack idegösszeroppanást kapott. Súlyos
depresszió, katatóniás, meg se moccan, nem beszél, nem eszik,
nem iszik. Pszichiátriai megfigyelés alatt tartották.
– Jó, értem. Volt néhány nehéz pillanata. De ismétlem, nem a
te hibád.
– Dehogyisnem, Don. Egyszerű ok-okozati összefüggés.
Lépésről lépésre levezethető. Jack elrohan a lakásunkból.
Felhívja Owent. Owen órákon át vigasztalja a bárban. Owen
hazavezet, és meghal. Jack megőrül.
– Aztán Jack helyrejön, megnősül, sikeres író lesz, gyermeke
születik. Újrakezd te az életét. Semmivel sem tartozol neki.
Jack aktáiban olvastam, hogy Jack Molly támogatásának
köszönhetően hagyhatta abba a tanítást és fejezhette be az első
regényét. Hálája jeléül neki ajánlotta a könyvet, majd önkéntes
írásszemináriumot kezdett tartani problémás fiataloknak
tanárnő felesége emlékére. Molly az a fajta támogató feleség volt,
amilyen én sosem lettem volna, Jack kivirágzott mellette.
Ám Molly többé nem lehetett mellette. Meggyilkolták, és
most Jacket vádolták a gyilkosságért felelősnek tartott ember
megöléséért.
– Don, azt kérted, térjek a lényegre. Nos, a lényeg az, hogy
elvállalom az ügyet. A társad vagyok, nem az alkalmazottad. Én
választom meg az ügyfeleimet.
Hallottam, hogy két asztallal odébb felkiált egy nő:
– Hé, hangosítsd csak fel, a lövöldözésről van szó!
Melissa célba vette a távirányítóval a sarokban felfüggesztett
tévét. A képernyőn a rendőrfőkapitány elfoglalta helyét a
pulpituson, mellette a főpolgármester állt komoly arckifejezéssel.
A főkapitány elöljáróban néhány megnyugtató szót mondott,
ahogy azt a közvélemény egy ilyen tömegmészárlás esetén
elvárja. Volt már jó pár hasonló, talán a rendőri szervek közösen
dolgozták ki, mit illik ilyenkor mondani.
– Tisztában vagyunk vele, hogy a közvélemény szeretne
minél több részletet megismerni. A türelmüket kérjük, mert a
tisztviselőinknek és a nyomozóinknak pillanatnyilag több fronton
is helyt kell állniuk. Egyrészt az ő feladatuk, hogy értesítsék,
majd a támogatásunkról biztosítsák az áldozatok családtagjait,
valamint felderítsék az elkövető vagy elkövetők kilétét, és
elfogják őket. Jelenleg arról számolhatok be, hogy amint már
korábban bejelentettük, ma reggel röviddel hét óra után lövések
dördültek el, aminek következtében három ember életét
vesztette. Közülük két áldozatnál a helyszínre érkező mentősök
már csak a halál beálltát tudták megállapítani, és sajnálatos
módon egy órával ezelőtt a harmadik áldozat is belehalt a
sérüléseibe. Most már hivatalosan is bejelenthetjük: a három
áldozat a 20 éves Tracy Frankel, a 41 éves Clifton Hunter és az
57 éves Malcolm Neeley.
A rendőrfőkapitány megköszörülte a torkát, miután Neeley
nevének említésére felzúdult a sajtószoba hallgatósága.
– Egyúttal beszámolhatok arról is, hogy a halálos kimenetelű
lövöldözéssel kapcsolatban előzetes letartóztatásba vettünk egy
gyanúsítottat, név szerint Jackson Harris 44 éves manhattani
lakost. Minden jel arra utal, hogy az elkövető egyedül volt, és
New York város lakosságának nem kell további veszélytől
tartania.
Amint a főkapitány lelépett a pulpitusról, az újságírók azonnal
megrohamozták a kérdéseikkel.
– Jack Harris azonos az ismert íróval? Lehetséges, hogy a
Penn pályaudvari mészárlás miatt állt bosszút?
Az étterem vendégei körülöttünk mind hasonló kérdéseket
fogalmaztak meg. Hallottam, hogy mögöttem egy nő azt mondja:
„Jézusisten, a kölyök apjának inkább a bíróságon kellett volna
felelnie!” Néhány perc leforgása alatt a szomszéd asztalnál
egyöntetűen az a vélemény alakult ki, hogy Jack „valószínűleg
bekattant”. Megint csak ez a szó hangzott el. Többen
hümmögtek, mintha azt mondanák: „Szegény fickó, micsoda
tragédia.”
A rendőrfőkapitány háromperces sajtótájékoztatója megtette
a hatását: a városban egytől egyig mindenki meg volt róla
győződve, hogy Jack tette.
Legurítottam a maradék martinimat.
– Azt akarod mondani, hogy előre megmondtad?
Don arcának rezdülése alig volt észrevehető, de tudtam, hogy
megsértettem az önérzetét.
– Ugyan, dehogy. Már nem vagy a beosztottam, és kiváló
védőügyvéd vagy. Megdolgoztál azért, hogy önálló döntéseket
hozz.
 – Don, megértem, ha nem kérsz ebből.
– De mi nem így működünk. Egyáltalán nem.
Nos, ez a gyakorlatban nem egészen fedte a valóságot. Három
évvel azelőtt Don a „bántalmazott nők szindrómáját” használta
ürügynek egy gyermeke elhanyagolásával megvádolt asszony
védelmére. Nem voltam hajlandó segíteni neki, és sosem adtam
rá magyarázatot.
– Még akkor is kvittek leszünk, ha ebből kimaradsz.
– Nem, szó sem lehet róla. Ha elvállalod az ügyet, akkor
együtt vállaljuk el. Támogatnunk kell egymást, hiszen társak
vagyunk.
Ilyet addig sosem mondott nekem senki.

Kicsivel tíz után üzenetet kaptam Ryantől.

„Merre vagy? Esti levezető ivászaton?”
„Ágyban” – írtam vissza.
„Nem jellemző rád.”
A hüvelykujjammal cirkáltam a kijelzőn. Mit képzel ez a Ryan,
ki ő, hogy megmondja nekem, mi jellemző rám?
Újabb üzenet érkezett.
„Egyedül vagy?”
Remek. A pasas szerint, aki tizenegy órával ezelőtt itt feküdt
mellettem az ágyamban, valószínűbb, hogy valaki mással osztom
meg az ágyam éppen, semmint hogy hétvégén ésszerű időben
aludni menjek.
„Rendben hazaért a feleséged?”
Kissé aljas kérdés, de azért elküldtem.
„Törölték a járatát. Csak holnap jön.”
Ryan 35 éves létére már nyolc éve gyakornok volt mellettem.
Hajdan, mintha egy korábbi életben történt volna, a Preston &
Cartwright-nál volt egyszerű nyári gyakorlaton, és én voltam az
őt felügyelő ügyvéd. Szóba sem jöhetett nálam, miután az összes
többi madárka fészkére rászállt. Aztán két évvel ezelőtt
hangüzenetet kaptam tőle. Nem sikerült senkivel társulnia, és
fogalma sem volt, hogyan tovább.
– Valószínűleg már nem emlékszel rám, de szükségem van rá,
hogy valaki mondjon nekem valami biztatót.
Találkoztunk, iszogattunk, nem is keveset. Csak másnap
reggel árulta el, hogy felesége van, miközben úgy játszadozott a
hajtincseimmel, mintha sosem látott volna ennél finomabb
anyagot. Azt mondta, már akkor tudta, hibát követ el, amikor
elvette Anne-t.
– Egyszerűen nem tudtam rászánni magam, hogy fájdalmat
okozzak neki. Nem tett semmi rosszat. Aztán jött Brandon is.
Most meg itt vagyok, és mindannyiunknak fájdalmat okozok.
Sírni kezdett, én meg ott hagytam az ágyamban.
Hat hónappal később egy szilaj szőkeség lépett be a Lissa
ajtaján fejpántban és kardigánban, leült mellém a bárpulthoz, és
Anne-ként mutatkozott be. Hetek óta háromlépésnyi távolságot
tartottam Ryantől. Azt hittem, a csaj kérdőre akar vonni, de
tévedtem.
– Maga nem ismer engem, de higgye el, nem mondanám, ha
nem lennék benne teljesen biztos: Ryannek most magára van
szüksége. Maga jó hatással van rá. Nem tudom elviselni, hogy
egész nap az ágyban hever. Ha talpra állna, minden más lenne.
Ryan most már talpra állt, egyedül dolgozik, ingatlanüzleteket
üt nyélbe, végrendeleteket fogalmaz, ám nem mondhatni, hogy
túl sok minden változott volna. Ő és Anne „megértették
egymást”. Ryan nem tett semmi olyat, amivel bosszantotta vagy
veszélybe sodorta volna Anne-t. Anne kicsit gyakrabban
látogatta meg az anyját, és megértette, ha Ryan késő estig
dolgozik.
A telefon rezgéssel jelezte mellettem az ágyban, hogy új
üzenet érkezett.
„Átmehetek?”
Másnap délután volt Jack előtárgyalása, és Don is segíteni
akart, még ha tudtam is, hogy elfuserált ötlet.
„Menj te is aludni, Ryan.”
Eloltottam a villanyt, és lehunytam a szemem.
 Kilencedik fejezet

Buckley-t vártam Jack lakásának ajtaja előtt, és a New York

Post aznapi számának összehajtott példányával legyeztem
magam. A címlapon Jack, amint őrizetbe veszik. Kimerültnek
látszik. A fénykép fölött a cím: ÁLDOZATBÓL ÖNBÍRÁSKODÓ.
Begördült egy fekete terepjáró, a vezetőülésről egy csinos,
szőke nő szállt ki sofőregyenruhában. Közel száznyolcvan centi
magas lehetett. Mielőtt még a hátsó ajtóhoz ért volna, Buckley
pattant ki a kocsiból, határozott mozdulattal keresztbe vetve
vállán a tarisznyáját.
Odavetett nekem egy jó napotot, és elindult a bejárat felé,
miközben visszaintegetett a sofőrnek.
– Köszi, Barbie. Írok, ha befejeztük.
Útját álltam.
– Apádnak ma délután lesz az előzetes meghallgatása. Nem
túl jó ötlet húsz percig a járdán várakoztatni az ügyvédjét.
Rám meredt halovány színű szemével. Szinte áttetsző volt a
tekintete. Könny szökött a szemébe, de letörölte a kézfejével.
– Sajnálom. Esküszöm, hogy nem késtem volna el, ha
Charlotte hagyta volna, hogy metróval jöjjek, ahogy máskor.
– Tudod, most semmi sem olyan, mint máskor.
Előző este szóltam Buckley-nak, hogy zárja be minden fiókját
a közösségi oldalakon: a Twitteren, az Instagramon, a
Facebookon, a Vine-on, az Ask.fm-en. De csak idő kérdése volt,
hogy egy amatőr buzgómócsing fel ne kutasson az interneten egy
régi évkönyvet, és Buckley fényképét terjeszteni ne kezdje. Jó
darabig nem fog metrózni.
Lesütötte a szemét, és a betonra meredt.
 – Úgy kezel, mintha apa félrenevelt kis porontya lennék. Vagy
azt hiszi, valami nem stimmel velem, vagy furcsa lettem amiatt,
ami anyával történt. De esküszöm, nem szoktam késni. Nem fog
tudni rendesen felkészülni miattam a tárgyalásra?
– Dehogy, erről szó sincs – ráztam a fejemet.
– Bocsánatot kellett volna kérnem. Sajnálom. Apám szerint ez
generációs probléma. Az sms-ezést okolja, hogy az emberek
simán akkor indulnak el, amikor már ott kellene lenniük valahol,
és csak írnak egy sms-t, hogy „bocsika”. De apa is szívesen
válaszolja, hogy „bocsika”, ha valakit fel akar bosszantani.
Félénk mosollyal emelte rám a tekintetét. Láttam rajta, hogy
valami mást is mondani akar.
– Mi a gond?
– Semmi.
Lerítt róla, hogy titkol valamit.
– Látom, hogy valami böki a csőröd.
– Csak ahogy rám förmedt. Charlotte figyelmeztetett, hogy
maga gyakran...
– Gondolod, hogy kíváncsi vagyok rá?
Fölnevetett.
– Tudja, passzív-agresszív. De most simán agresszív-
agresszív volt. Ami tulajdonképpen bejön nekem.
Az ügyeletes portás széles mosollyal köszöntötte Buckley-t.
– Hogy van ma reggel az én kis rockhercegnőm?
– Egész éjjel hakniztunk a bandával. Tudja, milyen az, Nick.
Amikor a lift megérkezett, egy középkorú pár lépett ki az
ajtón. Helyváltoztatás közben mereven maguk elé néztek. Csak
akkor hallottam, hogy azt mondják, „szegény kislány”, amikor az
ajtó már majdnem becsukódott mögöttünk. Azonnal témát
váltottam.
– Szóval mi a helyzet Barbie-val?
– Nevetséges, igaz? Szerintem is. Charlotte azt mondja, a
feminizmusnak köszönhetően jogot formálhat arra, hogy a
gazdag fickókhoz hasonlóan ő is csinibabákat tartson maga körül.
Nem tudom, Betty Friedan egyetértene-e vele. Amúgy
hallottam, mit mondott az a két szarzsák. De azért kösz a
próbálkozást.
– Az két ember! – tettem helyre.
 – Nem. Már régóta „szegény kislány”-oznak. Megszoktam.

– Ezt nem hiszem el! – Buckley dermedten állt a nappalijuk

közepén.
Figyelmeztettem Buckley-t, készüljön fel, hogy az egyetlen
hely, amit valaha az otthonának tartott, kissé át lesz rendezve a
házkutatás után.
Átléptem egy padlóra borított könyvkupacon.
– Akár hiszed, akár nem, egész visszafogottak voltak. Volt egy
korodbeli védencem, akit azzal gyanúsítottak, hogy vényköteles
paracetamolt árult az iskolában, és a rendőrök még a kanapét is
feltépték a nappaliban.
– Micsoda rohadékok. Bocsánat, hogy káromkodom. Apa
szerint biztos Charlotte-tól tanulom, mert apa olyan, mint
Flanders a Simpson családból. Teljesen korhatár nélküli. Ha
mérges, legfeljebb annyit mond, hogy a kurta farkú malacát.
Akárcsak anya. Kilencéves koromban kitettek nekem egy
perselyt, hogy ha káromkodom, büntetésből pénzt dobjak bele,
de aztán feladták, mert nyilvánvaló volt, hogy nincs annyi 25
centesem.
Jack és az ő eufemisztikus szitokszavai. „Azt a sajtos
ropogósát!” „Hogy a majom mászna fel a fára!” És igen: „Azt a
kurta farkú malacát!” Amikor összejöttünk, aranyosnak találtam,
de a vége felé már meg tudtam volna ölni, amikor az
átkozódásomat „fantáziaszegény szóhasználatnak” titulálta.
Pedig szerintem egyetlen kurta, négybetűs szót százféle
különböző értelemben használni igenis gazdag fantáziára vall.
Buckley rikító rózsaszínű Doc Martens bakancsának orrával
kezdte összeterelni a médiaállványról a kemény fapadlóra esett
váza cserepeit.
– Szóval honnan kezdjem?
Azért jöttünk ide, hátha Buckley tud valami támpontot adni,
mit vihetett el tegnap a rendőrség. Törvény szerint leltárt kellett
írniuk, de kiválóan értenek a homályos fogalmazáshoz. A véres
ruhadarabból, amely pontosan megfelelt a támadó által viselt
ruha leírásának, végül „három ruhadarab” lett. A drogdíler
naplója meg, tele ügyfelek nevével, telefonszámával,
mennyiségekkel, nemes egyszerűséggel csak „spirálfüzet”.
 – Próbáld meg egyszerűen felidézni a megszokott elrendezést,
és keresd meg, mi hiányzik.
Esélyes, hogy még hónapokba telik, mire hozzáférek a
nyomozati anyaghoz. Elég baj, hogy Jack ingén lőpornyomokat
találtak, nem hiányzik, hogy a délutáni meghallgatás során
további meglepetések érjenek.
– Csak apa szobájával leszek gondban. Nem nagyon szoktam
oda bemenni, kivéve ha a kimosott cuccokat teszem le az ágyára.
– És a dolgozószoba?
– Azt nagyjából közösen használjuk.
– Jó, akkor kezdd ott. Ha nem bánod, én is körülnézek. Néha
az is hasznos lehet, ha tudjuk, mi az, amit itt hagyott a rendőrség.
– Azt mondta, hogy... ööö... hogy úgy érzi, fog találni valamit,
hogy... apa bűnös.
– Nem úgy értettem, Buckley. – Vagy mégis? Eszembe
jutottak olyan esetek, amikor a rendőrség miszlikre szaggatott
egy nappalit, mégis elkerülte a figyelmüket egy meglazult
padlóléc a kanapé alatt. De többnyire azért nem vesznek észre
egy bizonyítékot, mert nem ismerik fel a jelentőségét. Szóval
valóban latolgattam, hogy valamire rábukkanhatok. Jó jelnek
vettem, ezek szerint felülkerekedett bennem az ügyvédi
ösztönöm, annak dacára, hogy Jackről volt szó. Ám Buckley-nak
nem ezt mondtam. – Ha össze tudom vetni, mi az, amit a
rendőrség elvitt, és mi az, amit itt hagyott, akkor könnyebben el
tudom képzelni, mi járhat a rendőrség fejében.
Nem tudom, volt-e értelme hazudni, de Buckley
szemlátomást megnyugodott, és kezdte egyesével visszapakolni
a könyveket.
Buckley-ra hagytam a nappalit, én pedig felfedezőútra
indultam a lakásban. Háború előtti beosztás. Három hálószoba.
Jó százötven négyzetméter. Greenwichi szabványnak megfelelő
palota. A folyosón egy konzol, pontosan olyan, mint amilyet az
irodába vettem két évvel azelőtt.
Amikor Jack hálószobájához értem, becsuktam magam
mögött az ajtót. Az ágy ajtóhoz közelebb eső felén gyűröttebb az
ágynemű, mint a másikon. Az volt Jack oldala, amikor még
együtt voltunk.
A ruhásszekrény fiókjai kihúzva maradtak. Felszedtem
néhány zoknit és pólót a földről, és az ágyra dobtam. Aztán
átmentem a gardróbba. Vállfákra akasztott ruhák, akkurátusan
elrendezett cipők a padlón.
A leltári jegyzéket átfutva megállapítottam, hogy nem vittek
el semmilyen ruhadarabot.
A szekrényrúd fölötti polc túl magasan volt ahhoz, hogy
elérjem, de úgy tűnt, kirámolták, aztán a tartalmát hanyagul
visszagyömöszölték. Középen egy fehér kockát fedeztem fel,
kenyérsütő lehetett, csak a New York-iak voltak képesek így
tárolni holmikat.
A szoba távolabbi sarkában éjjeliszekrény állt, félig kihúzott
fiókkal. Benne félig kifogyott éjszakai krémes tubusok,
ajakbalzsamok, egy régi, csupa por Chanel N°5-ös üveg. Hogy is
hajíthatná ki az ember a felesége parfümjét? Az ágy másik
oldalán Jack éjjeliszekrénye szinte üres volt, csak egy
olvasószemüveg és néhány kósza érme volt benne.
A gardróbban egy sámlit találtam, óvatosan ráálltam,
levettem néhány dobozt és kosarat, és az ágyra tettem. Még a
kenyérsütőbe is belenéztem, de üres volt.
Egy vászonkosárban semmi más nem volt, csak
baseballsapkák és pólók – egy Cape Cod-i rákétteremből, egy
New Orleans-i múzeumból és Mickey egértől. Valószínűleg
Buckley apró szuvenírjei abból az időből, amikor még nem
beszélt úgy, mint egy matróz. Mintha gyorsított felvételen
néztem volna Jack életét.
Végül egy elmosódott feliratú Cole Hahn cipősdoboz került a
kezembe. Két különböző típusú ragasztószalag fityegett a
tetejéről. Benne régi születésnapi üdvözlőlapok, jegytömbök,
söralátét egy párizsi kávéházból. Kivettem egy fényképkupacot,
és elkezdtem átlapozni. A harmadik képnél megtorpantam.
Owen és Jack szélfútta hajjal, lesült arccal, egyforma zöld
szemekkel mosolyognak a kamerába, a háttérben az óceán
naptól csillogó vize. Montaukban nyaraltunk. Jack és én
harmadévesek voltunk, Owen abban az évben állt munkába.
Akkor még minden jól ment, még nem jegyeztük el egymást.
Boldogok voltunk, minden olyan könnyűnek tűnt. Akkoriban
éreztem először olyasmit, amit hajlandó voltam szerelemnek
nevezni. A fiúk szörföztek. Én langusztatekercseket kértem
elvitelre Cyril haléttermében. Ott készítettem ezt a képet.
Owen és Jack egymás tükörképei voltak. Külsőre, mint két
tojás, de közelebbről szemlélve tűz és víz. Ha egy idegen nézné a
képet, azt gondolná, Owen és én alkottunk egy párt. Owen
menőbb és magabiztosabb volt, mint az öccse. Amennyire meg
tudtam ítélni, Jack inkább az anyjukra, Owen pedig inkább az
apjukra hasonlított. Nem találkoztam a szüleikkel, de ahogy
hallottam, az apa tőrőlmetszett családfő volt, aki imádta a
feleségét és a fiait, de lobbanékony természetű volt, és gyakran
őrjöngött amiatt, hogy gondnokként kell megkeresnie a család
mindennapi kenyerét egy Charlotte-éhoz hasonlóan vagyonos
famíliánál. Az anyjuk megtanult lábujjhegyen járni a büszke apa
mellett. Akárcsak az anyja, Jack sem sok vizet zavart. Szerette a
zenét és az irodalmat. Csendes volt. Owen, még ha nem is volt
olyan temperamentumos, mint az apja, nem akart mások
lábtörlője lenni. Sosem hagyta magát, mindig kiállt magáért és a
kisöccséért. A középiskolai sportélet jeles egyénisége, a
diákszervezet elnöke volt, és tökéletesen alkalmasnak látszott
arra, hogy egy nap tekintéllyel járó pozíciót szerezzen.
Persze lehet, hogy részemről az egész nem más, mint
pszichologizálás, mivel hajlamos vagyok az emberek problémáit a
szüleikre visszavezetni.
Erőt vettem magamon, és a kupac aljára tettem a fényképet,
aztán továbblapoztam. Csupa régi fénykép a Buckley és Molly
előtti időkből. A Harris család újabb képei valahol máshol voltak.
Ez egy külön kupac volt, csak Charlotte-ról, Owenről, Jackről és
a szülőkről.
Visszagyömöszöltem a fényképeket a dobozba, és kivettem
egy feltépett fehér borítékot. Abban is fényképek voltak. Csak az
első hármat tudtam megnézni – Jack és én voltunk rajtuk –,
mert kinyílt a hálószoba ajtaja.
Gyorsan visszadobtam a borítékot a dobozba, de Buckley
meglátta.
– Azok a hírhedt képek a „tökéletes Oliviáról”, ugye? Soha
nem vesztek össze olyan csúnyán, mint ezeken.
– Buckley, mindenki őrizget iskolai emlékeket. Majd te is
meglátod.
– Apa is ezt mondta. De nem elég, hogy őrizgette a képeket,
hanem gyűjteménybe is rendezte őket. És eldugta, legalábbis
anya szerint. Mindent hallottam. Nem emlékszem, hogy
bármikor máskor úgy istenigazából ordítoztak volna egymással.
Anya akkor találta meg a képeket, amikor átrendezte a
gardróbszekrényeket. Kiteregette őket a hálószobában, hogy apa
meglássa, amikor hazajön. Fura érzés, ha azt látod, hogy a saját
anyád iszonyatos féltékenységi jelenetet rendez. „Szeretnél egy
szentélyt a drágalátos, tökéletes Oliviádnak? – sipított Buckley
az anyja felháborodott hangját utánozva. – Hát tessék, itt van!”
Mindenesetre apa megígérte, hogy kidobja őket. Persze nem
dobta. Nyilván még jobban eldugta, amíg anya élt.
– Nem is tudom, mit mondjak.
– Annak a nőnek, akit a mólón látott... Apa azt mondta,
hosszú, barna haja volt. Mintha magáról beszélt volna. Ezért
tetszett meg neki annyira.
Lehajtottam a fejem, az ölemet néztem.
– Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget ilyen felületes
információknak. Mindenkinek vannak régi emlékei. A könyv
anyádra emlékeztette. Elmondta nekem, mennyire szerették
egymást.
Buckley vállat vont.
– Szóval mit gondolsz, elvittek valamit?
Azzal vissza is tértünk a munkához.
– Apukád éjjeliszekrénye jóformán üres. Ez normális?
– Honnan tudjam? – felelt kissé túl gyorsan. – Nemigen
szoktam oda benézni.
Nem sokat tudtam a gyerekekről, de én is voltam fiatal.
– Bekukkantanál, és elmondanád, mi a benyomásod?
Idegesen nyúlt a fiók gombjáért, aztán belepillantott.
– Szerintem ez apa összes cucca – mondta. Szóval ő is csak
egy normális gyerek, aki szeret kutakodni. – A legfontosabb,
amit elvittek a dolgozószobából, az a számítógép és az akták.
Elővettem a rendőrségi leltárt: „17 mappa iratokkal.”
– Tudod, hogy milyen aktákat foglaltak le? – kérdeztem
Buckley-tól.
– A per aktáit.
A Malcolm Neeley ellen pert indító sértettek egyikeként Jack
valószínűleg minden fontos iratot kézhez kapott: keresetlevelet,
bizonyítási indítványt, vádejtési határozatot. Sok ügyfél félvállról
veszi a saját ügyét, míg mások minden egyes iratot precízen
nyilvántartanak. Ha Jack, pedáns lévén, minden dokumentumot
külön aktában tartott, összejöhetett a tizenhét mappa.
– Egyszerűbb lett volna, ha az egész iratszekrényt magukkal
viszik – jegyezte meg Buckley.
– Úgy érted, az egyik fiókját?
– Nem, az egész szekrényt. Minden benne van, amit Neeley-
ről felkutatott: újságcikkek meg hasonlók.
– Miféle újságcikkek?
– Tudja, ami Neeley-ről megjelent. Amit csak találtunk róla.
Amit apa gépén láttunk. A rendőrség mindent elvitt, de a
szekrényt itt hagyta.
Bementem Jack dolgozószobájába, és megpillantottam a
négyfiókos iratszekrényt.
– Ez tele volt? – kérdeztem.
– Ja, dugig. Mondtam apának, hogy vegyen még egyet, de
nincs hová tenni.
Tegnap még voltak halvány erkölcsi aggályaim amiatt, hogy
Jack laptopját Charlotte-nál hagytam. De mostanra kiderült,
alaptalanul. A Jack internetes szörfölési szokásaival kapcsolatos
bizonyítékok már a rendőrség kezében voltak. Jack, a
hagyományos papírformátum régimódi híve, mindent
kinyomtatott, rendszerezett, és a saját fémszekrényébe zárt el.
Pontosan el tudtam képzelni, mit gondolhatott róla a rendőrség,
amikor ezt meglátta.

– Még be kell mennem a szobámba pár holmiért, amit át

akarok vinni Charlotte-hoz – mondta Buckley. – Nyugodtan
induljon el.
– Nem probléma, megvárlak.
Néhány perccel korábban üzenetet kaptam Charlotte-tól, a
lelkemre kötötte, hogy Buckley-t feltétlenül ültessem be Barbie
kocsijába.
Míg Buckley megpakolt egy gurulós bőröndöt, amelyet a
ruhásszekrényéből húzott elő, én az ágyon ülve nézelődtem a
szobájában. A dekoráció egész ízléses volt a tinédzserlányokról
kialakult sztereotípiákhoz képest. Nyoma sem volt semmi
rózsaszínnek. Az ágytámla fölött egymás mellett három
bekeretezett lemezborító: a Beautiful Twisted Fantasy Kanye
Westtől, az Abbey Road meg egy Childish Gambino nevű illető
lemeze. A polcokon a könyvek között néhány kupa és érem:
fociból és softballból, amennyire meg tudtam állapítani. Az
egyetlen meglepetés a One Direction fiúcsapat óriásposztere volt.
Buckley észrevette, hogy a posztert nézem.
– A barátomtól, Jake-től kaptam a születésnapomra. Azt
szoktuk mondani, annyira utáljuk őket, hogy már szinte
szeretjük. Tulajdonképpen milyen hosszú időre pakoljak?
Fogalmam sem volt, mit feleljek. Annak alapján, amit tudtam,
soha többé nem jöhet ide vissza lakni.
– Az előzetes meghallgatás ma délután lezajlik, de az eljárás jó
néhány napba is beletelhet. De bármikor visszajöhetsz, ha
szükséged van valamire.
Buckley levett még három inget a vállfáról, összegöngyölte, és
begyömöszölte a bőröndbe.
– Ha már az előzetes meghallgatásnál tartunk – tettem hozzá
–, nem beszéltünk róla, hogy neked ott kell-e lenned, de...
– Ott leszek. Természetesen elmegyek.
– Rendben. – Sovány érv volt ugyan, hogy Jack egyedülálló
szülő, de ennél jobbat nem tudtam felhozni amellett, hogy
szabadlábra helyezzék a büntetőtárgyalásig. És Buckley jelenléte
kiváló emlékeztető volt arra, hogy bizonyos értelemben Jack is
Malcolm Neeley egyik áldozata. – Vegyél fel valami
konzervatívabbat, de ne ess túlzásba, a bírák kiszúrják, ha
színlelsz.
– Ez megfelel? – kérdezte, egy rövid ujjú, tengerészkék,
átlapolós vászonruhát a magasba emelve. – Ezt vettem fel apám
szerkesztőjének az esküvőjére.
– Tökéletes. Lapos talpú cipőt húzz hozzá, kérlek. A Martens
most nem játszik.
– Előásom magamból a belső One Direction-rajongót. Megvan.
Reménykedhetek benne, hogy segít meggyőzni Charlotte-ot,
hadd maradjak itt egyedül? Jól meglennék. Portás is van lent.
Minden éjjel őrködik. Megígérem, hogy nem dugom az ujjam a
konnektorba.
– Nem hinném, hogy Charlotte odalenne az ötletért.
 – Tudom, már arra is megpróbáltam rábeszélni, hogy
maradjon itt velem. De csak barackot nyomott a fejemre, és azt
mondta, cuki vagyok. Szerinte bármi, ami a 42. utcától délre van,
az már gettó.
Meglepett, amikor leült mellém az ágyra.
– Szóval mennyire megbízható az a lőporteszt, amit említett?
– A lőpormaradvány-vizsgálatra gondolsz? Nos, lényegében
amikor egy fegyver elsül, a lőpor begyullad a forró gáztól, és
felrobban. A táguló gáz löki ki a golyót a fegyverből. Ennek során
kerül a levegőbe az, amit lőpormaradványnak nevezünk.
– És a rendőrség ilyet talált apa ingén?
Bólintottam.
– Elmagyarázom. Használtál már valaha babahintőport?
Emlékszel, hogy azután még napokig mindenfelé találkoztál vele,
mert mindenre rátapadt? – Bólogatott. – Márpedig a lőpor még
a hintőpornál is finomabb. Szabad szemmel nem is látható.
Könnyen átkerül egyik felületről a másikra. Így például ha egy
rendőrtiszt a lőgyakorlaton elsüti a fegyverét, majd
nekitámaszkodik a falnak...
– És ha az apám ugyanannak a falnak nekitámaszkodik...
– Pontosan.
Rájöttem, hogy jobb lett volna már akkor elmagyarázni,
amikor először beszéltem neki a vizsgálat eredményéről.
– Maga baromi jó ügyvéd, igaz?
– Annak mondanak.
– Vagyis olyanokat is ki tud hozni, akik bűnösök.
– Megesett, valószínűleg többször is.
– Akkor tegyen meg minden apáért, jó? Mert ő tényleg
ártatlan.
– Persze, Buckley. Megígérem.
Gyorsan megölelt, hallottam, hogy közben szipog. Aztán
behúzta a bőrönd cipzárját.
 Tizedik fejezet

Alig ismertem föl a kopasz, hordóhasú pasast, aki egyedi

szabású öltönyében fogadott a rendőrség főhadiszállásán lévő
irodájában. Ross Connor főhadnagyot húsz évvel azelőtt
ismertem meg. Akkoriban még csak Ross Connor őrmester volt,
egy sovány fiú, akinek elálló füle kikandikált a hátrafordított
baseballsapka alól, amelyet civilben mindig hordott. Annak a
sovány fiúnak volt a párja Jack bátyja, Owen Harris, a New
York-i rendőrség őrmestere.
Amikor megkértem Einert, nyomozza le nekem Rosst, arra
számítottam, hogy már nyugdíjba ment, és Hahóban, Floridában
vagy valami hasonló helyen él, ahová a rendőrök jellemzően
visszavonulnak megöregedni. Ám a Google-keresésből hamar
kiderült, hogy Ross még a rendőrségnél van, sőt kinevezték a
rendőrségi hírszerzés vezetőjévé. Nem tudtam volna nála
alkalmasabb személyt elképzelni Jack szabadlábra helyezési
kérelmének támogatására.
– Nem minden ügyvédet engedek ám be az irodámba előzetes
bejelentkezés nélkül! De amikor meghallottam a neved, a
kíváncsiság fölébresztette a legjobb énemet. És most teljesen el
vagyok ájulva. Hogy lehet, hogy te semmit nem változtál,
miközben én öregember lettem, aki már megette a kenyere
javát?
Esetlenül megöleltük egymást.
– Az öltönyödből meg a kéglidből ítélve elég jól mehet a bolt.
Csodálkoztam, hogy még mindig dolgozol. Idestova huszonkét
éve húzod itt az igát, ugye?
A Ross-Owen-párosból Ross volt a fiatalabbik.
– Kicsivel még annál is régebben. De ha még két évig
maradok, akkor a nyugdíjamat az alapján állapítják meg, amit itt
a hírszerzésnél kapok. Szóval tényleg jól megy a szekér. De
mindketten tudjuk, hogy nem azért jöttél, hogy a nyugdíjazási
terveimről érdeklődj. Gondolom, Jack miatt vagy itt.
– Ma van az előtárgyalása. Talán segíthetnél neki.
– Nem tudom, Jack mit mondott neked, de én azt az embert
többé nem ismerem.
– De régen ismerted, és tudod, hogy nem lehetett Jack a
tettes. Már az is sokat számítana, ha ott lennél mellette.
– Ne sértődj meg, de nem vagyok hozzászokva, hogy a
védőügyvédek engem használjanak fel.
– Jaj, Ross, ne csináld! Owennel mintha testvérek lettetek
volna.
– Vagyis ennek kiterjesztéseként Jack is a testvérem? Na ne
– rázta a fejét.
Tudtam, talán túl messzire mentem azzal, hogy hozzá
fordultam. Egy rendvédelmi szervezet emberét próbáltam
rávenni, hogy álljon ki egy gyilkosság vádlottjáért. Ám arra nem
számítottam, hogy Ross ilyen ellenséges lesz.
– Miért mondod ezt?
Szünetet tartott, mielőtt válaszolt.
– Hajdan én is úgy gondoltam, ahogy te. Azt hittem, az
Owenhez fűződő kapcsolatom valamiképp Jackkel is összeköt. De
amikor Owen meghalt, Jack egyszerűen lerázott. Megértem,
hogy kiborult, de én nem különben. Owen szinte olyan volt
nekem, mint a testvérem, fel sem fogtam, mennyire. És a halála
után szükségem lett volna Jackre. Tényleg szükségem lett volna
rá. Meg kellett hosszabbítanom a szabadságomat. Túl sokat
ittam, és a feleségem kezdte elveszíteni a türelmét. És Jack még
csak nem is válaszolt a hívásaimra.
Megpróbáltam volna elmagyarázni, mennyire nehéz volt
akkor Jacknek, de Ross félbeszakított.
– Tudom, a pszichiátriai felügyelet. Nem tőle tudtam meg,
képzelheted, de így is rájöttem. Meg akartam látogatni, aztán
hívogattam is, miután kikerült. Egyszer végül visszahívott, de
sosem ért rá, hogy találkozzunk: határidők, gyerek, mindig talált
valami kibúvót. Aztán feladtam.
– Teljesen bezárkózott, senkivel nem állt szóba. Bizonyára
egyszerűen nem akarta, hogy bármi Owen balesetére
emlékeztesse. De akkor sem lehet ő a tettes. Segítenünk kell
neki.
– Említette neked, hogy én értesítettem a Penn pályaudvari
történésekről?
Meglepett az információ. Nemlegesen ráztam a fejem.
– Ha elveszíted a társadat, még ha nem is munka közben, az
végérvényesen hozzád tapad. A rendőrségnél mindenki
tiszteletben tartja, tudod. Szóval amikor Mollyt megölték, az
egyik őrmester, aki a helyszínen tartózkodott,
Előzőleg pont velem és Owennel járőrözött a 44. utcánál, és
amikor Molly legközelebbi hozzátartozóját olvasta, összeállt
benne a kép. Felhívott, és megkérdezte, nem akarom-e én
értesíteni Jacket. Már vagy tizenöt éve nem láttam, de arra
gondoltam, inkább tőlem hallja, mint egy idegentől. Érted? Elég
kínosra sikerült, amikor megjelentem nála. Ő megpróbált úgy
tenni, mintha épp fel akart volna hívni, vagy mintha csak egy
ideje nem tartanánk a kapcsolatot. Olyan volt... Nem is tudom,
hogy fejezzem ki magam... Mintha egy idegen lett volna.
Kezdtem is bánni, hogy elvállaltam az értesítését. Aztán
megtettem. Mint amikor hirtelen lerántják a sebről a kötést.
„Lövöldözés volt, és Molly is a helyszínen tartózkodott. Sajnos
nem élte túl.” És ennyi.
– Nem lehetett könnyű.
– Nem is volt az, de az ember rendőrként megtanulja, hogy
csinálja. És az évek során sokféle reakcióval találkoztam. Jack
hidegen fogadta a hírt, mint a jég. Egy pillanatig
elbizonytalanodtam, egyáltalán hallott-e engem.
Eszembe jutott, amikor Jack apja meghalt, és Jack egyre csak
azt ismételgette: „Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.” Ki tudja,
milyen túlélési stratégiákat sajátított el, míg kórházban volt.
– Talán ezzel a szenvtelen reakcióval volt képes kezelni a
megrázkódtatást.
– Nem is csak erről az egy alkalomról van szó – folytatta Ross.
– Odaadtam neki a névjegykártyámat, és biztosítottam róla,
hogy rendelkezésére állok, ha segítségre van szüksége, például
ha információt szeretne az ügyről, vagy ha bármit intézni kell a
rendőrségen. Nem vártam, hogy a legjobb haverom lesz, de isten
az atyám, soha még csak meg sem köszönte, hogy elmentem
hozzá. Néhány hónappal később felhívtam, hátha van kedve
meginni egy sört. Üzenetet hagytam a rögzítőjén, de ahogy
korábban sem, akkor sem hívott vissza.
– Ross, Jack csak gyászolt. Molly volt élete szerelme.
Megértem, ha rosszulesik, hogy nem viszonozta a barátkozási
kísérleteidet, de ettől még nem gyilkos. Tényleg el tudnád
képzelni, hogy Jack hidegvérrel meggyilkol valakit?
Mintha megrándult volna az arca. Nem válaszolt rögtön.
Amikor végül megszólalt, a hangja távolinak tűnt.
– Nézd, van még valami. Nem akartam említést tenni róla, de
nyilvánvalóan nem érted, mire célzok. Amikor közöltem vele a
hírt, ledobta a hátizsákját. Addig nem is tette le. És egy rakás
koton hullott ki belőle.
– Hűha. Ez kínos.
– Hát eléggé. De ez még nem is lenne olyan nagy ügy.
Legfeljebb röhejes. De Jack hirtelen megrémült, elkezdte
visszagyömöszölni őket, és közben magyarázkodni próbált. Még
én igyekeztem megnyugtatni, hogy ugyan már, semmi gond.
Aztán lényegében egyszerűen kituszkolt a lakásából.
– Ismered Jacket, nyilván csak zavarban volt.
– Én is ezt gondoltam. Ám nem sokkal később elkezdett
interjúkat adni, emlékszel?
Hát persze hogy emlékeztem. Molly, a hősies tanárnő, aki
megpróbálta megakadályozni a lövöldözést. A szerető és odaadó
feleség. Aki teljes munkaidőben dolgozott, és támogatta Jacket az
első könyve megírásában. Jack, a szerető férj, a sikeres
regényíró, aki önkéntesként írásszemináriumot tart olyan
gyerekeknek, akiket a felesége áldozatosan segített.
Jack és Molly szerelmi története.
– Egy fickó a házból – folytatta Ross –, akinek szemlátomást
fogalma sem volt, milyen kapcsolatban állok Jackkel, csípősen
megjegyezte, Jack arra használja a sajtót, hogy jobban el tudja
adni a könyveit, vagy ilyesmi.
Tiltakozni próbáltam, de Ross félbeszakított.
– Nem, értsd meg végre, mindig ez van. Ha egy gengsztert
eltalál egy eltévedt golyó egy mellékutcában, milyen képekkel
vannak tele az újságok? Nem olyanokkal, ahol csiricsáré ingben
pózol egy sörösüveggel, meg Glock pisztollyal hadonászik. Még
véletlenül sem. Az érettségiről tesznek be képet, ahol fényes, kék
köpenyben feszít, büszkén mosolyogva.
– Az is lehet – vetettem közbe –, hogy a macsó gengszter a
póz, és az érettségis képen van az igazi srác.
– Mondja egy vérbeli védőügyvéd – jegyezte meg Ross.
– Szóval mire akarsz kilyukadni a Jackkel készült interjúkkal
kapcsolatban?
– Még mindig keserű a szám, amiért úgy kezelt, mint egy
idegent, először, amikor Owen meghalt, majd amikor kijött a
kórházból, és megint, amikor Molly meghalt. Be kell vallanom,
gondolkodóba estem: az egész mintha túl szép lenne ahhoz, hogy
igaz legyen. Szemtől szemben őszintének és figyelmesnek tűnik,
azzal a joviális modorával. Nem az ő családjuk lenne az egyetlen,
ahol két fiú közül az egyik a kiscserkész, a másik meg az időzített
bomba. Minden látszat ellenére Jacknek megvan a sötét oldala is.
– Jacknek sötét oldala? Elfelejted, hány évig jártam vele.
– Te meg azt felejted el, hány éve vagyok zsaru. Aznap,
amikor kiborult a táskája, egy pillanatra valami bevillant.
Megláttam valamit, amit el akart rejteni. Beláttam a csillogó-
villogó homlokzat mögé. Az a gyanúm, hogy Owen halálakor a
sötét oldala juttatta végül a pszichiátriára. És most, jó pár évvel
később, ki tudja, milyen messzire ment, amikor egy olyan alakról
beszélünk, mint Malcolm Neeley.

Amikor beléptem a Veselkába, Gary Hannigan már ott ült az

első pultnál. A Reuben szendvicsnek már a harmadát beburkolta,
pedig a megbeszéltnél öt perccel korábban érkeztem. Mielőtt
röviden kezet rázott velem, megtörölte a jobb kezét a
rozsdamentes acél tartóból kihúzott vékony szalvétával.
– Ismerősnek tűnik a bíróságról.
– Maga úgyszintén.
Hannigan képviselte a Penn pályaudvari merénylet
áldozatainak családtagjait. Régimódi liberálisként tartották
számon, aki több millió dolláros pereit a gépezet elleni
lázadásként kezelte. Amikor felhívtam a rendőr-főkapitányságra
menet, azt mondta, harminc percet tud rám szánni az
ebédidejében, és „természetesen maga fizet”.
 – Ez nem igazi Reuben, ugye tudja?
A Veselka szárazkolbászt szokott beletenni sózott marha vagy
akár pastrami helyett.
– Nem számít. Isteni finom.
Elvette a táskáját a mellette lévő székről, és amíg
elhelyezkedtem, intett a pincérnőnek. Pirogot rendeltem, az
étlapot meg sem néztem.
– Szóval szintén törzsvendég – jegyezte meg Hannigan. Nem
kötöttem az orrára, hogy az éjjel-nappal nyitva tartó ukrán
étkezdében rendszerint hajnali három körül fordulok elő. –
Manapság nem sok ügyvéd maradt, aki még nem fülét-farkát
behúzva megy tárgyalásra. Ezért becsülöm a társát, Don Ellisont.
Gondolom, magát is beoltotta. Viszont soha a büdös életben nem
képzeltem volna, hogy Jack Harrisnek egyszer védőügyvédre
lesz szüksége. Az az ember olyan tiszta. Makulátlan, mint a szűz
hó. De nem olyan alattomos módon, mint némelyek, akik annyira
tökéletesek, hogy az ember biztosra veszi, van néhány hulla a
szekrényükben. Tényleg jó ember.
Már megint „tiszta”. Ami Hannigan szemében hitelesnek tűnt,
azt Ross csak álcának tartotta.
– Tulajdonképpen Buckley keresett meg – mondtam. – Jack
az iskolatársam volt.
Jack lányának említésére Hannigan elmosolyodott.
– Vág a kislány nyelve, mint a beretva, de csak szövegel.
Istenemre remélem, a rendőrség rossz nyomon jár.
Feltűnt, hogy nem azt mondta, biztos benne, hogy a
rendőrség téved. Elmondtam neki, miként vált Jack első számú
gyanúsítottá, elsősorban az indíték alapján, és csak azután
kérdeztem meg, mi a benyomása, mennyire volt Jack dühös
Neeley-re.
– Bizonyára rossz karmát szül, ha egy halottról becsmérlően
beszélek, de Malcolm Neeley tényleg egy aljas szemétláda volt. –
Lenyalt a hüvelykujjáról egy jókora csepp szószt. – Csapnivaló
férj volt, kegyetlen és megközelíthetetlen apa, és nyoma sem volt
benne együttérzésnek más emberi lények iránt.
– Ha azt állítja, Neeley kiskutyákat is rugdosott a
szabadidejében, beidéztetem magát tanúnak.
– Nézze, elég faramuci helyzetben érzem magam, a nyavalyás
szakmai etika meg miegymás miatt. Jack, mondhatni, a közös
ügyfelünk, és nagyon szeretnék segíteni. De nekem ott van még
egy tucatnyi más családtag, akit védek, és ha jól sejtem, maga
ütni fogja a vasat, hogy bármelyikük meghúzhatta a ravaszt,
csak nem a maga barátja. Őszintén szólva, egyikükről sem tudom
elképzelni, ugyanakkor azt hiszem, bármelyikükről el tudnám, ha
ennek van bármi értelme. Úgy értem, teljesen eszement,
társadalomellenes tett, de időnként ennél jóval kevésbé
visszataszító emberek ellen is követnek el őrültséget.
– Visszataszító? Úgy hangzik, mintha személyesre vette volna
az ügyet.
A pincér egy tál gőzölgő piroggal tért vissza.
– Minden ügyemet személyesre veszem, Ms. Randall. Hadd
meséljek el egy történetet Malcolm Neeley-ről, csak egyet a sok
közül, amely jól rávilágít a természetére. Tudta, hogy Toddnak
van egy bátyja, aki a lövöldözés idején iskolás volt?
Bólintottam. Emlékeztem néhány újságcikkre, ahol
mellékesen azt is fejtegették, hogyan kerülhet ki két ennyire
különböző fiú ugyanabból a családból.
– Max a neve. Az apja fedezeti alapjának dolgozik.
Tisztességes kölyök lehet, amennyire meg tudom ítélni, ilyen
családi vérvonallal. Mindenestre tudja, milyen is volt Malcolm
Neeley? Amikor beidéztem tanúvallomást tenni, kikelt magából,
és minduntalan eltért az ügyvédje által előírt pontoktól.
Üvöltözni kezdett, hogy ő milyen odaadó apa, milyen keményen
dolgozik azon, hogy a fiaiból „embert faragjon”, ahogy
fogalmazott. Max tizenhat éves korában összetörte az apja
Jaguarját Connecticutban, de apuci szerint nem vette elég
komolyan, tudja, „miért olyan nagy ügy, a biztosító majd kifizeti”.
Így aztán az apa bevágta Maxet a kocsijába, elhajtott vele a
házvezetőnőjükhöz, és bedörömbölt az ajtón. A nő valószínűleg
csak hüledezett, mi az isten történik. Neeley meg bemasírozott,
sarkában az ifjú Maxszel. Azt mondja neki: „Látod, hogy élnek
mások? El tudnád képzelni, hogy így élsz? Takarítsd fel magad
után a szart, vagy így fogod végezni.” Na, most mondja meg, ezt
a történetet választotta, hogy bemutassa magát, ilyen volt,
amikor a jobbik formáját hozta. Képzelheti.
– De nem azért indított pert ellene, mert rossz embernek
tartotta. Amiatt vádolta be, hogy a fia tömeggyilkosságra
vetemedett.
– Ms. Randall, nem ismerem magát, de jó szülei voltak? Nem
okvetlenül olyan mintaszülők, akiket az ötvenes években a
tévében lehetett látni, de alapvetően tisztességes szülők, akik
szerették és támogatták magát?
– Igen, jó szüleim voltak, nagyon is.
Nem esett nehezemre hazudni. Nem kell tudnia Hannigannek,
hogy Hank Randall alkoholista volt, aki szerint „önzőségből”
mentem el egy „puccos New York-i iskolába”, ahelyett hogy ott
maradtam volna Oregonban az anyám mellett, akinek szerinte
„szüksége volt rám”. És az anyámnak azért volt rám szüksége,
mert amikor apám verte, jobban érezte magát attól, ha minden
adandó alkalommal emlékeztethet, még megközelítőleg sem
vagyok olyan jó, mint képzelem.
– Jó magának, mert nincs nagyobb nyomorúság annál, ha az
ember tudja, hogy a szülei csalódottak miatta. Malcolm Neeley
pedig pontosan olyan pasas volt, aki csalódott volt mindenki
miatt, akit nem Malcolm Neeley-nek hívnak, és különösen
engesztelhetetlen volt azokkal szemben, akiket elvileg szeretnie
és védelmeznie kellett volna. Na jó, még egy sztorit elmesélek,
Max exbarátnőjétől. Eljött hozzám, egyedül, és teljesen be volt
zsongva, hogy az idősebb Neeley-re esetleg ráhúzzák a vizes
lepedőt. Érzésem szerint Neeley uralkodott Maxen, és a fiatalok
kapcsolatán is beszedte a vámot. Akárhogy is, mindössze két
nappal az után, hogy Max visszament Princetonba az utolsó
tanítási évre, az anya túladagolta magát. Vicodin–vodka-
koktéllal, ha kíváncsi rá. Onnantól valahányszor Todd különösen
visszahúzódóan viselkedett, például a semmibe bámult, előre-
hátra ringatta magát vagy teljesen máshol járt az esze, az apja
ordított vele: „Pontosan ezért nem akart sosem az anyád
kettesben maradni veled itthon.” Ezzel a lelki terrorral két legyet
ütött egy csapásra: Todd-dal azt éreztette, hogy az anyja az ő
elmebaja miatt ölte meg magát, Maxszel pedig, hogy ez nem
történt volna meg, ha nem megy el az iskolába. Meg is
kérdeztem Neeley-t a kihallgatáson. És mit válaszolt? Hogy ő
csak azt akarta, Todd „tanuljon a hibáiból, és viselkedjen úgy,
mint egy férfi”.
 – Aha, szóval a kutyakölykök rugdosása csak bemelegítés volt
a pasasnak.
Megkérdeztem Hannigant, tud-e adni egy másolatot a
tanúvallomás jegyzőkönyvéről, mire ő gyorsan beállított egy
emlékeztetőt a telefonján.
– Még ma is azt gondolom, hogy a pernek volt létjogosultsága
– folytatta. – Hiszen Neeley vásárolta a fegyvert, amit a fia a
Penn pályaudvaron használt. És tisztában volt vele, hogy a fia
súlyosan zavart, vagy akár ő maga idézte elő a zavartságát, és
folyamatosan megtagadta a mentálhigiénés gondozást, amelyre a
srácnak nagy szüksége lett volna.
– Akkor végül is miért ejtették a pert?
A sajtó csak az ejtés tényéről számolt be, az indoklásról nem
tett említést.
– Többre becsülöm magát. Aki a Columbia jogi szemléjénél
dolgozott, biztos kitalálja.
– Nincs közvetlen okozati kapcsolat: csak Todd felelős a saját
tetteiért. Ez esetben Neeley legfeljebb azzal vádolható, hogy nem
tudta megfékezni a fiát, idegenek védelmére pedig nem
kötelezhető.
– Fején találta a szöget. Azzal próbáltunk érvelni, hogy apa és
fia együtt tekintendő oknak, miután a fiú nem követhette volna
el a tettét az apa közreműködése nélkül. Ám a bíró nem vette be.
Megpróbáltam a per ejtéséről szóló összefoglaló ürügyén
visszakanyarodni az eredeti kérdésemhez:
– És ez mennyire dühítette fel Jacket?
Hannigan az utolsó kenyérvéget vizsgálgatta a kezében, majd
a tányérra dobta, és tiszta szalvétát húzott az acélmentes
tartóból.
– Az emberek gyakran mondanak olyasmit, amit nem
gondolnak komolyan, Ms. Randall. Maga büntetőjogi
védőügyvéd, tudnia kell.
A villámmal arrébb toltam az utolsó pirogomat, és
felkészültem, hogy szembenézzek azzal, ami ezután következhet.
– Pontosan mit mondott Jack, amit nem gondolt komolyan?
– Nos, azt mondta, ha van igazság a világon, Malcolm Neeley
egyszer meg fogja tudni, milyen az, amikor valami fegyveres
ámokfutó romba dönti az egész életét.
 Behunytam a szemem.
– Ez szó szerinti idézet?
– Közel szó szerinti.
– Miért nem mindjárt ezzel kezdte?
– Mert szerettem volna megértetni magával, miért nem
tulajdonítottam neki jelentőséget akkor, és miért nem
tulajdonítok még ma sem. Abban a kontextusban teljesen
természetes érzelemnyilvánításnak hatott.
– Kérem, mondja, hogy maga volt az egyetlen fültanúja ennek
az érzelemnyilvánításnak.
A Jack és Hannigan közötti kommunikációt az ügyvédi
titoktartás védte.
– Jelen volt egy másik panaszos is.
– Ki volt az?
– Nem adhatom ki a nevét. De Jack igen. Gondolom, aztán
előbb-utóbb kiderül, a rendőrség tud-e erről, de ha tud is, nem
tőlem.

– Ne érts félre, Olivia, de elképesztően étvágygerjesztő szagod

van.
Émelyítő kijelentés lett volna, ha nem Dontól származik, és ha
nem vagyok magam is tudatában, milyen füstölthús-szag kísért,
amikor bevonultam a tárgyalóba.
– Gary Hannigan csak úgy volt hajlandó időpontot adni, ha
fizetek neki egy Reubent a Veselkában.
– Jaj, megőrjítesz. Szerencsével jártál a báty volt társával
kapcsolatban?
– Nem, de hoztam neked valamit.
Előhúztam a papírzacskót, amelyet addig a hátam mögött
rejtegettem.
– Tündér vagy – jelentette ki. – Egy átkozott tündér.
Amíg Don kibányászta az óriásszendvicset a hőtartó dobozból,
átvizsgáltam az asztalon szanaszét heverő iratokat.
– Találtál valamit?
– Talán, legalábbis lesz néhány meglepetés.
Az aznapi tárgyalás tétje nem csupán a szabadlábra helyezés
volt. Kiemelten kezelt ügyről volt szó. Sőt még rosszabb, mint ha
előre megírt forgatókönyve lett volna, legalábbis ahogy a Post az
Áldozatból önbíráskodó című cikkében sugallta. Közel nulla volt
a valószínűsége annak, hogy Jacket kiengedik, ám az előzetes
meghallgatás volt az egyetlen esélyünk, hogy új mederbe
tereljük a tárgyalást, mielőtt az esküdtszék végleges döntést hoz.
– Nem feltételezem, hogy olyan kristálytiszta elméletet
találtál ki, amellyel minden bizonyítékot ki tudsz magyarázni.
– Elég ügyes vagyok, de a lőpornyomokat én sem tudom
eltüntetni – felelt Don.
Hosszú távon az egyetlen reményünk az volt, ha igyekszünk
bebizonyítani, Jack nem önszántából ment be az őrsre Boyle
nyomozóval. Ha a rendőrség alapos indok nélkül tartóztatta le,
akkor megkérdőjelezhetjük a pályaudvaron gyűjtött
bizonyítékokat, beleértve a lőporvizsgálatot is. Ám a bizonyítási
eljárás nem hetekben mérhető, hanem inkább hónapokban. A
legfontosabb azonban, hogy ma érdemleges kérdéseket
fogalmazzunk meg azzal kapcsolatban, vajon a rendőrség nem
egy ártatlan embert vett-e őrizetbe, és ne azt forszírozzuk, hogy
helyesen járt-e el egy gyanúsított elfogásakor.
– Nem teljesen veszett az ügy – jegyezte meg Don, miközben
letette a szendvicsét. – Van annyi a kezünkben, hogy kavarjunk
egy kis port.

Don lediktálta nekem a vitapontokat, mint egy bokszedző, aki

a ring széléről ad utasításokat, mikor kell egy jobbhorog, mikor
egy balegyenes.
– Menj rá a csőlátás témájára. A rendőrség elismeri, hogy
Jacket vették górcső alá attól a másodperctől, hogy felfedezték a
videón, és egy óra múlva már elő is állították az őrsön. Ezt
sulykold végig. És mit csináltak azóta? Vették egyáltalán a
fáradságot, hogy más lehetséges gyanúsítottakat is
felkutassanak? Nem. Nem is igen lett volna rá idejük. És akkor
elkezdjük felsorakoztatni a szóba jöhető jelölteket.
– Az ötvenkilenc másik, Fenn pályaudvari panaszost –
fejeztem be helyette, és a hüvelykujjamat kinyújtva kipipáltam
az első pontot.
Ám nagyon körültekintően kellett felvezetnem ezt a pontot. El
akartam érni, hogy a többi család is nyilvánosan Jack pártjára
álljon.
 Don elém tolt egy kupacot a tárgyalóasztalon álló
irathalomból.
– És lassan kiderül, hogy a Penn pályaudvari per csak egy volt
a sok közül, amelyet Neeley vagy legalábbis a Sentry Group ellen
indítottak. A fedezeti alap ellen nyolc keresetet nyújtottak be az
értékpapír- és tőzsdefelügyelethez, néhányat már titokban
elboronáltak, a többi még függőben van. És a legértékesebb lelet:
a Red Pin Capital is pert akasztott a nyakába, hogy
visszakövetelje a Sentry Groupba befektetett 72 millió dolláros
tőkéjét.
– Ez inkább a pénzügyi szektort villanyozná föl. – Ha a
gyilkosság indítékát keressük, a vállalatok közötti pénzháború
nem hatol olyan zsigeri rétegekbe, mint egy feleség haláláért vett
bosszú. – A gazdagok inkább perelnek, semmint lövöldöznek.
– Ja, de a legjobbat még nem is tudod: a Red Pin Capital
alapítója, Frederick Gruber ugyancsak egy Wall Street-i seggfej.
Harvard-diplomáján és East Hampton-i, óceánparti villáján kívül
van egy felesége is: Marnie Gruber. És ki nem találod, kivel bújt
ágyba Malcolm Neeley...
– Hogy a fenébe tudtál ennyi idő alatt ennyi mindent
kideríteni?
– Minden le van írva, feketén-fehéren – mondta, izgatottan
kopogtatva az asztal lapján. – Nézd csak meg a keresetlevelet. A
per alapja az, hogy Gruber a feleségében, egy tapasztalt, saját
jogán elismert pénzügyi szakemberben bízva fektetett be a
Sentrybe. Gruber azt rója fel a feleségének és Neeley-nek, hogy
megtévesztették, eltitkolták előle-a viszonyukat, és
túldimenzionálták a Sentry teljesítményét, amikor az
túlterjeszkedett, és gyors tőkeinjekcióra szorult.
– Don, elképesztő vagy. Lehetetlen, hogy ez már az ügyészség
tudomására jutott volna. – Gruber belekeverése a Neeley-
gyilkosságba olyan húzás volt, amelyet némi kutakodással
könnyen leleplezhetnek. Lehet, hogy Marnie már kibékült a
férjével. Grubernek simán lehetett alibije. Abban a világban 72
millió dollár talán csak aprópénznek számít. De az aznapi
tárgyalásra ennél jobb bizonyítékot nem is találhattunk volna.
Alaposan meglepjük az ügyészséget, és mind a bírónak, mind a
sajtónak megmutatjuk, mi minden lehet még, amiről a
rendőrségnek sejtelme sincs.
– Örömömre szolgált – felelt Don, még egyet harapva az
ebédjéből. – Azt se felejtsd el kidomborítani, hogy van még két
másik áldozat is, és puszta feltételezés az ügyészség részéről,
hogy Neeley volt a célpont.
– Róluk mit tudunk?
A Jack és a Neeley közötti viszony olyannyira uralta a sajtót,
hogy a másik két áldozatról szinte meg is feledkeztek. Clifton
Hunter állítólag munkanélküli portás volt, Tracy Frankel pedig
részidős hallgató.
– Hunter 41 éves volt, de hatvannak is kinézett. Többször
letartóztatták, néhányszor el is ítélték, mindannyiszor apró-
cseprő kihágásokért: révület nyilvános helyen, bolti lopás,
rengeteg szabálysértés. Utolsó ismert címe Hoboken, három
évvel ezelőttről.
– Szóval hajléktalan.
Kevéssé valószínű, hogy egy hajléktalan egy gyilkosság
céltáblája legyen, de mindössze azt volt fontos hangsúlyoznom,
hogy a rendőrség még csak meg sem kísérelte ellenőrizni, nem
keveredett-e valami fajsúlyosabb utcai összetűzésbe.
– Tehát marad Tracy Frankel – következtetett Don –, aki
egyébiránt meglehetősen érdekes. Az iskolai pályafutása
mindössze egyetlen szemeszterből állt a New York-i Egyetemen.
Az a benyomásom, hogy csak formaságból iratkozott be. Pár
hónappal korábban elkapták a Washington Square Parkban,
amikor heroint próbált vásárolni egy álruhás rendőrtől. Első
bűntényesként elterelésen vett részt, és szerintem csak azért
kezdett egyetemre járni, hogy jobb képet mutasson. Aztán ki is
maradt, amint ejtették az ügyét.
– Ezt meg hogy a búbánatban tudtad kideríteni?
Az iskolai nyilvántartásokhoz mindig rettentő nehéz volt
hozzáférni.
– Van egy rendkívül hálás exvédencem, aki az egyetemen
dolgozik.
Ha büntetőtárgyalásra készültem volna, elfogadható
bizonyítékokra lett volna szükségem, de egy előzetes
meghallgatáson bármivel érvelhetek, amennyiben a
kijelentéseim jóhiszeműségen alapulnak. És ez előnyös volt.
Tracy és Clifton éppen annyira lehetett a merénylet célpontja,
mint Malcolm Neeley.
– Egyvalakit még esetleg felvehetnénk a listára – vetettem
fel. – Nevezetesen Max Neeley-t.
– A fiát?
– Todd bátyját. A Sentrynél dolgozik. A Hannigannel
folytatott rövid beszélgetésemből úgy sejtem, komoly gondok
voltak vele. És ha a fedezeti alapnak likviditási nehézségei
támadtak...
– A fiú esetleg rá akarta tenni a kezét a családi vagyon
maradékára – fejezte be a gondolatot Don.
– Tudom, kissé merész ötlet.
– Korábban többször bevált az idegen elkövetőre kihegyezett
teória.
Max Neeley-nek el kellett szenvednie az anyja öngyilkosságát,
később az öccse tömegmészárlását, majd az azt követő
öngyilkosságát, most pedig az apja megölését. Mi azonban készek
voltunk felhasználni őt, ahogy az érdekeink diktálták.
– Rendben, akkor egy kicsit még tovább ásunk Max
múltjában.
Valaki kopogott az ajtón. Einer dugta be a fejét a tárgyalóba.
– A világért sem akarok zavarni, de elkezdtek gyülekezni a
panaszosok. Összetereltem őket a hallban, de gondolom, itt
akarjátok fogadni őket.
Don a szemétbe hajította a hőtartó dobozt, és kezdte
összepakolni az aktákat, hogy megtisztítsa a terepet. Újabb
embercsoportot készültünk feláldozni Jack védelmének oltárán.
 Tizenegyedik fejezet

Alig ismertem meg Buckley-t, amikor a bíróság épülete előtt

megláttam tengerészkék ruhájában és szolid, lapos talpú
cipőjében, ahogy megígérte. Szénakazalszerű, vörösesszőke haját
rendezett copfba fogta a tarkóján. Kérésemre kíséret nélkül jött.
Ha Charlotte is megjelenik, a bíró azonnal faggatni kezdte volna,
hajlandó-e és módjában áll-e továbbra is Buckley gondját viselni,
amíg Jack rács mögött a tárgyalásra vár, és abból semmi jó nem
sült volna ki. Nem csupán azért, mert Charlotte válasza mindkét
kérdésre igen lett volna, hanem maga Charlotte, mint jelenség
kétségkívül kihozta volna a sodrából a bírót.
Don már a folyosón várt egy padon, amikor William Amador
bíró tárgyalóterméhez értünk.
– Szépen hadrendbe állítottad a sereget – üdvözölt
bennünket.
– Köszönöm.
Az én ötletem volt, hogy gyűjtsük össze a cégnél Jack
panaszostársait mint potenciális támogatókat. Megbeszélésünket
követően Don a bíróságra kísérte azokat, akik hajlandóak voltak
részt venni a tárgyaláson, míg én az utolsó percig a háttérben
maradtam, hogy felkészüljek az esetleges vitára.
– Apa hol van? – kérdezte Buckley, amikor beléptünk a
tárgyalóterembe.
Tágra nyílt szemmel pásztázta a tömeget.
– Majd akkor kísérik be, amikor az ő ügye következik. – Én is
végeztem a magam terepszemléjét. Legalább három riportert és
tucatnyi Penn pályaudvari panaszost számoltam össze. Donnak
igaza volt: jókora tömeg gyűlt össze. – Nem csak a mi
tárgyalásunkat tűzték ki mára.
 Három rövid meghallgatást követően a vádat képviselő
helyettes államügyész, akit Amy Chandlernek néztem – úgy hat
éve lehet a tisztségében –, bejelentette az ügyünket, és a
teremfelügyelő bekísérte Jacket, bilincsben és narancssárga
overallban. Földre szegett tekintettel, hajlott háttal járt, szinte
csoszogott. Előre figyelmeztettem Buckley-t, lehet, hogy az apja
elgyötörten nézhet majd ki – valóban az elgyötört szót
használtam –, a lány mégis megragadta és megszorította a
kezem, ahogy ott álltunk együtt Donnal.
– Apád erősebb, mint képzelnéd – súgtam oda neki, holott
Jacket igazából sosem láttám valami erősnek.
Elengedte a kezem, miután még utoljára én is megszorítottam
az övét, aztán elindultam, hogy helyet foglaljak az ügyvédnek
kijelölt asztalnak
Jacket Don és közém ültették le.
– Jól vagy? – kérdeztem.
Csak vállat vont.
Mielőtt sor került az ügy további megvitatására, az
államügyész indítványozta, hogy Jacket tartsák őrizetben, és ne
engedélyezzék a szabadlábra helyezését. Ahogy az várható volt.
Örültem, hogy Chandler vezeti a vitát. Egyrészt az a tény, hogy
Scott Temple nem tartotta fontosnak személyesen megjelenni,
azt jelentette, hogy az államügyész meggyőződése szerint
borítékolható a szabadlábra helyezés elutasítása. Ugyanakkor
Scott dörzsöltebb volt, mint Chandler, így nagyobb esélyem volt
az ügy új mederbe terelésére, ha Chandler ül a szemközti
asztalnál.
– Különösen kegyetlen és veszélyes bűntettel állunk szemben
– darálta magas, monoton hangon. Nem véletlen, hogy Chandlert
a vád ismertetésére, és nem a főtárgyalásra rendelték ki. – A
vádlott nem pusztán egyetlen áldozat, a 62 éves Malcolm Neeley
sérelmére követett el előre megfontolt emberölést, hanem
véletlenszerűen két másik személyt, a 41 éves Clifton Huntert és
a 20 éves Tracy Frankéit is meggyilkolta.
Hallottam, hogy Jack felszisszen az utolsó áldozat említésére.
Megfordult, és Buckley-ra sandított, mintha kettejüknek titkos,
szavak nélküli nyelve lett volna. Tracy Frankel mindössze
néhány évvel volt idősebb, mint Jack tulajdon lánya. Don
Jackhez hajolt, és szólt neki, hogy ne mutasson semmilyen
reakciót, ám Jack szemlátomást meg volt döbbenve.
– Bíró úr, azon túlmenően, hogy különösen véres és számító
bűntettről van szó, a vád konkrét bizonyítékokkal is alá tudja
támasztani. Videofelvétel bizonyítja, hogy a vádlott a tett
helyszínének közelében tartózkodott. A vádlott régóta forralt
vérbosszút áldozata, Malcolm Neeley ellen.
Félig fölemelkedtem a székről.
– Tiltakozom a vérbosszú szó használata ellen, bíró úr!
Amador bíró leintett.
– Ez nem büntetőtárgyalás, Ms. Randall. De az ügyvédnőnek
igaza van, Ms. Chandler: elég a kegyetlen, számító vérbosszú és
hasonló megfogalmazásokból. Szorítkozzon a tényekre, kérem.
Tiltakozásom csak a tárgyalóteremben jelen lévő jelentős
számú riporternek szólt. Nem hagyhattam, hogy az a benyomás
alakuljon ki bennük, elfogadjuk a lövöldözés indítékával
kapcsolatos uralkodó nézetet.
– Megjegyzésemmel – reagált Chandler torkát köszörülve –
az indítékra kívántam rávilágítani. – Majd folytatta. Ismertette a
tényt, hogy Jack volt az egyik felperes a Malcolm Neeley ellen
emberölés gyanújával indított perben, amelyet alig egy hónappal
a lövöldözés előtt ejtettek. Természetesen nem tett említést a
per alapjáról, ami emlékeztethette volna Amador bírót, hogy
Jack egészen tegnapig még közkedvelt figura volt. – Ezenkívül
bizonyítékunk van a vádlott megszállottságára.
Ismét tiltakozásra emelkedtem.
– Kérem, Chandler államügyész, szorítkozzon a tényekre –
utasította rendre a bíró.
– A rendőrség egy egész iratszekrényt foglalt le a vádlott
lakásában, tele Neeley-vel kapcsolatos anyagokkal. Valóban ritka
egybeesés lenne, ha a vádlott merő véletlenségből járt volna alig
pár lépésre Neeley kivégzésének, úgy értem, agyonlövésének
helyszínétől. Tárgyi bizonyíték is összefüggésbe hozza a vádlottat
a bűntettel. – E helyütt nyilvánvalóan jegyzetből olvasott fel, és
maga is csak akkor szerzett tudomást a tényekről. – A mészárlás
helyszínének közvetlen közelében látták a vádlottat egy
piknikkosárral, amely a házának liftjében lévő biztonsági kamera
által rögzített felvétel tanúsága szerint még nála volt, amikor
kilépett a lakásából, ám a vádlott már a kosár nélkül tért haza. A
vád szerint a kosárban rejthette el a gyilkos fegyvert. És ami
ennél is fontosabb, a vizsgálat során lőpornyomokat találtak azon
az ingen, amelyet röviddel a gyilkosság után viselt.
Mellettem Jack halkan tiltakozni kezdett a fülembe.
– Mi? Ez csak tévedés lehet.
Megint Buckley-ra nézett. Hiba volt elhozni a lányt. Jacket
jobban aggasztotta, mit gondol a lánya, mint a saját szabadsága.
KÉSŐBB, írtam a jegyzetfüzetembe, miközben Chandler
folytatta.
– Összefoglalva tehát, több áldozatot követelő gyilkosságról
van szó, szándékos emberölésről, erősen megalapozott gyanúval.
A vád ezért a fogvatartást és a szabadlábra helyezés elutasítását
kérelmezi.
Chandler sablonos, rutinszerű megközelítése pontosan az volt,
amit reméltem. Most rajtam volt a sor.
– Tisztelt bíró úr, jó okom volt tiltakozni Ms. Chandler
retorikája ellen. Arra próbálja rávenni önt, hogy sztereotip
módon értelmezze az esetet, hogy önnel és valószínűleg a
közvéleménnyel is elhitesse, már tudja, mi áll az ügy mögött:
valaki, akiben régóta gyűlt a harag, mígnem végül fegyvert
ragadva szerzett elégtételt a sérelmeiért. Ám Ms. Chandler
elsiklott néhány részlet fölött. Tulajdonképpen milyen tényleges
bizonyítékot mutatott be? Hogy védencemnek, Jack Harrisnek
állítólag volt indítéka? Semmi nem támasztotta alá, miért lett
volna inkább Mr. Neeley az elsődleges célpont, semmint a másik
két áldozat. Független vizsgálatunk mindössze egyetlen nap
leforgása alatt felderítette, hogy Mr. Hunter csavargó volt, Ms.
Frankel pedig nemrégiben illegális drogügyletbe keveredett.
Legalább olyan valószínűséggel lehetett bármelyikük a célpont,
mint Malcolm Neeley.
Zúgolódást hallottam a karzat felől. Akárcsak a rendőrség, a
riporterek is kizárólag a Jack és Neeley között fennálló
kapcsolatba kapaszkodtak bele, és eszükbe sem jutott utánajárni
a másik két áldozatnak.
– A helyettes államügyész a három áldozat egyike ellen
indított pert hangsúlyozza, miközben elfelejti megemlíteni, hogy
védencem csak egy a közel hatvan másik panaszos közül, akik
kiskorú gyermeke elégtelen felügyelete miatt beperelték
Malcolm Neeley-t, miután a fiú három évvel ezelőtt tizenhárom
embert mészárolt le a Penn pályaudvaron. – A mészárlás
áldozatainak tárgyalóteremben tartózkodó családtagjai felé
mutattam, akik vagy felálltak, vagy integettek. – Ha kíváncsi az
ő beszámolóikra is, tisztelt bíró úr, az egyik panaszos, Mr.
Jonathan Weilly igazolhatja, hogy védencemhez hasonlóan
tegnap reggel ő is a lövöldözés közvetlen közelében tartózkodott,
ugyanis a Chelsea-mólónál lévő golfpályán gyakorolt, mielőtt
munkába ment. Egy másik panaszos, Ms. Lila Condon két
háztömbnyivel keletre egy jógastúdióban edzett. Többször is
kértem az államügyészi hivatalt, bocsássa rendelkezésemre a
felvételt, amelyet a lövöldözés reggelén a térfigyelő kamera
rögzített, hogy igazolni tudjuk, védencem több háztömbnyire
tartózkodott a futballpályától a lövöldözés pillanatában. Ám a
mai napig nem kaptam kézhez semmilyen videofelvételt.
Enyhe túlzás volt, hogy többször is kértem, tekintve hogy
csak egyetlenegyszer szóltam Scott Temple-nek, akkor is nem
hivatalosan, előző este, telefonon. De Scott nem volt jelen, hogy
kiigazítson.
– Ms. Randall, tartogassa mindezt a büntetőtárgyalásra.
Mindazonáltal értem, mire akar kilyukadni. Nem vakít el a
puszta tény, hogy Jack Harris a parton tartózkodott, sem a
piknikkosár körüli fejtegetés. Rengetegen megtalálják a módját a
fegyver viselésének, anélkül hogy kimódolt
szállítóalkalmatosságokban próbálnák rejtegetni. De mi a helyzet
a lőpormaradvánnyal?
Na, most kezdte Jack malmára hajtani a vizet, hogy Chandler
ilyen lecsupaszítva adta elő a vád bizonyítékát.
– Több rendőrtiszt jelent meg Jack Harris otthonában
kizárólag arra a tényre hivatkozva, hogy védencem a lövöldözés
helyszínének közelében tartózkodott, mindössze néhány
háztömbnyire a lakásától. Nincs információm arról, hogy a
rendőrtisztek az utóbbi időben hányszor sütötték el a
fegyverüket vagy fogták a kezükbe mások fegyvereit vagy
foglalkoztak olyan gyanúsítottakkal, akik előzőleg fegyvert lógtak
a kezükben. A rendőrtisztek magukkal vitték védencemet az
őrsre is, ahol számtalan személy vagy tárgy lehetett a
szennyeződés forrása. Amint azt a tisztelt bíró úr is tudja, a
lőpormaradvány puszta érintkezéssel is könnyen áttapad egyik
felületről a másikra. Ha és amennyiben védencem inge
pozitívnak bizonyult a lőpormaradványteszt során, szaván fogva
ez ügyben Chandler államügyészt, az nem bizonyítja, hogy
fegyvert használt volna. Az ingére valószínűleg akkor kerülhetett
lőpormaradvány, amikor érintkezésbe került az otthonát alapos
indok nélkül megszálló számos rendőrtiszt valamelyikével, vagy
pedig amikor a rendőrségi fogdában tartották. Fontos
megjegyeznem, hogy a kezén nem találtak lőpornyomot.
A valódi tárgyaláson az államügyész minden bizonnyal kész
lett volna egyenként beidézni az összes rendőrtisztet, hogy
kizárják őket mint lehetséges szennyeződésforrásokat.
Pillanatnyilag azonban biztos voltam benne, hogy Chandler
semmivel sem tudja cáfolni az érvemet, miszerint a
lőpormaradvány-vizsgálatnak megvannak a maga korlátai.
– Az is kiderült – folytattam –, hogy Mr. Neeley jóval
harciasabb pereskedésben is részt vett, mint az a per, amelyet
védencem és panaszostársai viseltek ellene. – Többen
összesúgtak, amikor belefogtam a Sentry Group elleni csalási
vádak ismertetésébe, a Neeley és egyik fő befektetőjének
felesége közötti viszonyra alapozva. – És nem ez volt az egyetlen
vitája a pénz körül. Még folytatjuk a nyomozást, de Neeley-nek a
saját családtagjaival is voltak pénzügyi természetű
nézeteltérései. Mindent összevetve, a vádnak valójában semmi
bizonyítéka nincs. Sőt Chandler helyettes államügyész még arra
sem tért ki, ami a tisztelt bíró úr számára a legfontosabb
mérlegelési szempont lenne, nevezetesen hogy védencemnél
fennáll-e a szökés kockázata. Erre a válasz egyértelműen nem.
Mr. Harris özvegyember, egyedüli szülője egy tizenhat éves
lánynak, Buckley Harrisnek, akinek az édesanyját meggyilkolták
a Penn pályaudvaron. Sem ő, sem a lánya nem lakott még sehol
máshol New Yorkon kívül. Mr. Harris írással biztosítja a
megélhetését. Egyedüli jövedelemforrása a könyvekből befolyt
szerzői jogdíj, amelyet csak akkor kaphat meg, ha a kiadója tudja,
hol tartózkodik. Nincs abban a helyzetben, hogy megengedhesse
magának a szökést.
Chandler felugrott a székéről.
 – Bíró úr, tiltakozom az ilyen elitista érvelés ellen! Úgy
gondolja, hogy egy díjnyertes író kedvezőbb elbírálást érdemel,
mint egy hétköznapi munkásember?
– Ms. Chandler annyi túlzó kijelentést pufogtathat, amennyit
akar, de csak egyvalamiben van igaza, éspedig abban, hogy
kegyetlenül elkövetett bűntény történt, háromszoros gyilkosság,
és mindössze egy nappal ezelőtt. Amennyiben a vád eléri a
szabadlábra helyezés elutasítását, New York város törvényei
szerint záros határidőn belül be kell nyújtania a vádemelési
javaslatot. Sürgetni fogja a nyomozást, ahogy már eddig is, és
ahogy más kiemelt ügyekben is láthattuk már.
– Bíró úr – vetette közbe Chandler –, más ügyekre hivatkozni
nem helyénvaló!
Talán nem, de Amador bíró bizonyára emlékezett, hogy alig
egy éve a körzeti államügyész rábeszélésére csupán az előzetes
információk alapján megtagadta egy vádlott szabadlábra
helyezését. És csak a bebörtönzött férfi brutális bántalmazása
után találta meg az ügyészség az ártatlanságát igazoló
bizonyítékot.
– Inkább az nem helyénvaló, ha egy embert pusztán egy
lángoló szónoklat alapján fosztanak meg a szabadságától. És ha ez
megtörténik, tisztelt bíró úr, védencemnek nap nap után kell
várakoznia, mire az ügye napirendre kerül, miközben fogva
tartása alatt durva körülményeket kell elviselnie, a lányától
elszakítva, aki az egyetlen, megmaradt szülőjét is nélkülözve
lenne kénytelen élni. – Emlékeztetni akartam a riportereket,
hogy Jack valós személy: özvegy és apa. – Ma az egyetlen
mérlegelendő az, tudunk-e bármilyen biztosítékot nyújtani
önnek arra, hogy védencem meg fog jelenni a
büntetőtárgyaláson. Tudjuk, a vádak súlyosak, de lehetetlen,
hogy konkrét bizonyíték nélkül egyszerűen szétszakítsák ezt a
kétszemélyes családot. Védencem bármibe beleegyezik esetleges
aggodalmai eloszlatására, úgymint nyilatkozattételi tilalom,
útlevélbeszolgáltatás, házi őrizet.
– Elektronikus megfigyelés? – kérdezte a bíró.
– Természetesen – feleltem azonnal, kihasználva a
lehetőséget.
Chandler újra szólásra emelkedett:
 – Bíró úr, ez nevetséges! Háromszoros gyilkosság történt.
Klasszikus eset a szabadlábra helyezés elutasítására.
– És éppen ez a probléma, Ms. Chandler. Valaki úgy küldte
ide magát, hogy azt hitte, könnyű dolga lesz. Fel tud mutatni
bármilyen bizonyítékot, hogy Mr. Harrisnél fennáll a szökés
kockázata huszonnégy órás, megfigyelt házi őrizet mellett?
Chandler lapozni kezdte a papírjait, hiábavalóan.
– Pontosan így gondoltam én is. Mr. Harris, fogalmam sincs,
bűnös-e vagy sem, de tudomásom szerint az ártatlanság vélelme
érvényes ebben az országban, és nem örülök neki, hogy a vád ma
ezt megkísérelte figyelmen kívül hagyni. Nyugtalanít, hogy az
ügyvédek szemlátomást több érdemleges bizonyítékot tudnak
felsorakoztatni, mint a vád képviselői.
Miközben a bíró felolvasta a szabadlábra helyezés feltételeit,
magam is alig hittem, amit hallok. Háromszoros gyilkossággal
gyanúsítva Jack hazamehetett.

Don szóbeli vállveregetésben részesített, miközben beléptünk

a bírósági épület liftjébe. Az utolsó pillanatban egy kéz
megállította a záródó ajtókat, és egy fiatalember lépett elénk az
ajtónyílásba. Ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam hová
tenni.
– Szóval így akarja védeni az apám gyilkosát? – Ajkai közül a
„gy” hang ejtésekor kifröccsenő nyál az arcomon landolt.
Miközben letöröltem a kabátom ujjával, felismertem. Max
Neeley volt az, hátrafésült, hamvasszőke hajjal, pont ahogy a
Sentry Goup honlapjára kitett fényképen. – Nem tiporhat sárba
csak így egy halottat! Be fogom perelni magát becsületsértésért.
Hagyja ki az alapot ebből az egészből! Ez az ő hagyatéka, nem
érti? A Sentry Group jelent mindent, ami megmaradt nekem.
Bőszen nyomtam az ajtózáró gombot, mire megszólalt a
riasztó.
– Fiam, nem ez a legmegfelelőbb hely – lépett közbe Don,
gyengéden megérintve Max vállát, de a fiú nyomban elhúzódott.
– Ne érjen hozzám! És ne merjen a fiának nevezni. Hogy
képesek maguk nyugodtan aludni éjszaka?
Hátralépett, mindannyian elnémultunk. Buckley a sarokba
préselte magát. Amikor megkérdeztem, jól van-e, csak bólintott,
de szemlátomást rettegett.
A liftből kilépve Don odasúgta nekem:
– Tulajdonképpen mit akart? Az apja örökségét védeni, vagy
a pénzét?
Amikor beléptem a tárgyalóterembe, olyan sok lehetséges
gyanúsított volt a tarsolyomban, hogy nehezemre esett hitelt
érdemlően tartani az összes elméletemet. Max Neeley fölöttébb
fölkeltette az érdeklődésemet.
Felhívtam Gary Hannigant, de csak a hangposta válaszolt.
– Reménykedem benne, hogy a Veselkában elköltött ebéd
feljogosít még egy szívességre. Említette, hogy Max Neeley volt
barátnője nem rajongott jövendőbeli apósáért. Meg tudná adni a
nevét és a telefonszámát?

Két nappal később tíz perccel korábban érkeztem a

megbeszélt találkozóra, az esernyőm még csöpögött a nyári
zápor után. Amikor beléptem a bejárati ajtón, Einer azonnal a
váróteremben ülő nő felé intett a fejével. A nő is korábban
érkezett.
Miután Gary Hannigantől megkaptam Amanda Turner nevét,
rákerestem a Google-ban. Találtam róla néhány fényképet a
Linkedln-profiljában és az egyébként privát Facebook-oldalán.
Jótékonysági alapítványa volt East Hamptonban. Személyesen
megismerve meglepően mutatósnak hatott, olyasfajta
szépségnek, akire nemigen számít az ember a magazinok
Photoshoppal retusált-oldalain kívül. Farmert viselt, de divatos,
testhez álló fazonút, magas sarkú szandállal és fényes, rózsaszín
selyemblúzzal. A párás, nedves idő dacára a haja olyan volt,
mintha csak az imént szárította volna be. A Bloomingdales előző
tavaszi divatkatalógusából tudtam, hogy az ölében pihenő táskán
öt számjegyű árcédula lóghatott.
Valószínűleg ő is megismert, mert amint meglátott, felpattant
a székről, és váltig köszönte, hogy időt szakítok rá, holott én
kezdeményeztem a találkozót.
Gary Hannigan szerint Amanda alig várta, hogy kiteregesse
Malcolm Neeley szennyesét. Reméltem, hogy számomra is
tartogat valami új fordulatot, például hogy Max mély
ellenszenvvel viseltetett a saját apja iránt. A legbarátságosabb
mosolyommal fogadtam.
– Tetszik a táskája. Tods? Igazán csinos.

Amandát a megjelenése alapján kitartott nőnek képzelhettem

volna, akinek nincs más dolga, mint vásárolgatni és csinosnak
maradni. A viselkedésén viszont tükröződött a Linkedln-
profiljában leírt képzettség és tapasztalat: művészettörténeti
végzettséget szerzett Sarah Lawrence művészeti iskolájában,
majd három évig dolgozott marketingesként a legnagyobb
kozmetikai gyártók számára. Leült velem szemben az irodám
sarkában lévő kerek asztalhoz, egyenes testtartással, keresztbe
tett lábbal és azzal a fajta nyitott testbeszéddel, amelyet a
kommunikációs tréningeken tanítanak, hogy az ember
magabiztosságot és őszinteséget közvetítsen a hallgatóságának.
– Ha jól tudom, ön párkapcsolatban élt Max Neeley-vel.
– Hellyel-közzel. De alapvetően igen. Néhány évig tényleg
komoly volt közöttünk a kapcsolat.
– Max tudja, hogy idejött?
– Dehogy, és remélem, önnek sem lesz oka rá, hogy említést
tegyen róla neki. Mindenesetre szeretnék segíteni.
– De mi célból? Max egyértelműen a tudtunkra adta, hogy
nincsenek ínyére az előzetes meghallgatáson felhozott érveink.
– Épphogy csak megkapargatták a felszínt. Malcolm nem volt
jó ember. Kegyetlen volt, és hatalmaskodó.
– Sajnálatos módon nem sokat segít az ügyfelemnek a tény,
hogy az áldozat egy seggfej volt.
– Hivatalosan talán nem, viszont ha az esküdtek jobban
szimpatizálnak az úgymond rossz fiúval, mint az áldozattal, akkor
nemigen akarják rács mögé dugni. Lépten-nyomon ilyen
történetekről lehet olvasni az újságban. Ott van például az a
tyúk, aki levágta a pasija nemi szervét, vagy azok a fajgyűlölők,
akik megúszták, hogy kapucniban gyerekeket gyilkoltak. Az
egész nem más, mint népszerűségi verseny.
Igaza volt. Ha egyedül Malcolm Neeley halt volna meg a
parton, úgy ízekre szedem, hogy nem marad esküdt, aki sajnálta
volna.
– Maga jó ügyvéd lenne.
– Manapság már nem túl jövedelmező üzlet, de köszönöm. –
Az irodám hirtelen mintha összezsugorodott volna, és
észrevettem, milyen maszatos az üvegasztal lapja. – Eleget
tudok ahhoz, hogy rájöjjek, más lehetséges gyanúsítottak
felkutatásán fog fáradozni. Maxre való tekintettel őszintén
remélem, tartózkodni fog attól, hogy a Sentry Group és
Gruberék közötti vitát túlságosan felfújja.
Frederick Gruber volt az a befektető, aki beperelte Neeley
fedezeti alapját arra hivatkozva, hogy a tulajdon felesége és
Neeley szeretők, akik megtévesztéssel vették rá a befektetésre.
Gruber elsőrangú gyanúsított lehetett volna, ám sajna el kellett
vetnünk ezt az elméletet. Gruber ugyanis multimilliomos volt, és
a Sentry Groupba befektetett összeg mindössze zsebpénz az
egész vagyonához képest. És ami még ennél is fontosabb: a
Sentry ügyvédei bizonyítani tudták, hogy Gruberék nyitott
házasságban élnek, következésképpen a féltékenység aligha
játszhatott szerepet.
Nem láttam okát, hogy mindezt Amandával is megosszam.
– Max nem az ügyfelem, úgyhogy az ő lelki békéje nem az én
gondom.
– Pont ezért ajánlottam fel, hogy elmondok Malcolmról
mindent, amit csak tudni akar. Más szeretői is voltak, és biztosra
veszem, hogy némelyikük férjezett. Frederick Gruber nem
véletlenül követelte vissza a pénzét. Malcolm ugyanis a
valóságosnál nagyobbnak tüntette fel az alap vagyonát.
Korántsem volt olyan gazdag, mint amilyennek mutatta magát.
Éppen ezért akart Max kiválni, a maga lábára állni, és saját
fedezeti alapot létrehozni. De Malcolm akkora szemét volt, hogy
nem adott Maxnek egy centet sem kezdőtőkének. De még annyit
sem adott neki, amennyi fizetésként járt volna. Arra használta a
pénzt, hogy Maxet a markában tartsa.
– Az az érzésem, mintha mindez magát is személyesen
érintené.
Amanda pár másodpercig csak bámult kifelé az iroda ablakán,
majd ismét hozzám fordult:
– Max szeret engem, de szakítottunk, mert az apja
ráparancsolt, hogy csak gazdag nőt vehet el. Azzal érvelt, hogy
Max és Todd anyját szerelemből vette el annak idején, és lám, mi
lett belőle. Azt mondta Maxnek, ha saját alapot akar, inkább
keressen egy gazdag öreglányt vagy egy nagylelkű apóst, akitől
megszerezheti a kezdőtőkét.
– És maga most olyan férfiért küzd, aki mindezt a süket
dumát bevette.
– Részben azért szeretem Maxet, mert azt hiszem, megértem
őt. Mintha az egész családja félt volna a szeretettől. Malcolm egy
ócska alak volt, de összeroppant, amikor a felesége öngyilkos lett.
És a hírekben nemigen említették, de Todd szerelmi bánat miatt
volt olyan zavart a... tudja, a Penn pályaudvari eset előtt. Fülig
szerelmes volt egy lányba az iskolából, aki még csak rá sem
nézett. Todd szerint a lány egy idősebb fiúval lógott sülve-főve.
Aztán arról beszélt, azt tervezi, hogy szétválasztja őket. Persze
senki sem hitte, hogy pont az az ügyefogyott, egyszálbélű Todd
tudná kiszabadítani az elrabolt királylányt! És mit szűrhetett le
mindebből Malcolm és Max? Hogy a szerelem vette el az eszét.
Önkéntelenül is félrenéztem. Amanda úgy beszélt, mintha a
szerelemtől való félelem lenne a legszomorúbb dolog a világon.
– És mi történt Maxszel? – kérdeztem.
– Most, hogy Malcolm meghalt, Max magára talált. Jobban
vezeti a Sentry Groupot, mint az apja valaha. És rá fogja bírni
Grubert, hogy vonja vissza a feljelentését, és nála hagyja a pénzt.
De ha maga bedobja Gruber nevét egy gyilkossági ügyben, akkor
a lehető legtávolabb fogja tartani magát a Sentry Grouptól. Ha
viszont Maxnek beindul az üzlet...
– ...akkor visszatérhet ahhoz a nőhöz, akit igazából szeret.
Amanda elmosolyodott.
– Pontosan ezért ajánlottam, hogy mindent elmondok, amit
Malcolm Neeley-ről tudni akar. Áll az alku?
Gyorsan kiötöltem valami homályos etikai okfejtést, miért
nem tudok semmilyen garanciát vállalni, de megígértem, hogy
mérlegelni fogom a kívánságát.
– Tudja, azt már elmondta, hogy Malcolm gyalázatos ember
és borzalmas apa, de arról nem ejtett szót, hogyan érzett Max az
apja iránt. Jól kijöttek egymással?
Egy pillanatra aggodalom ült ki Amanda arcára.
– Hallott róla, mi történt Princetonban, ugye?
– Csak a véleményére voltam kíváncsi.
A válaszomat úgy értelmezte, ahogy akarta.
 – Részeg volt, és kijött a sodrából. Teljesen elvesztette a
realitásérzékét. Max szerette az apját, még ha az nem is
érdemelte meg.
Amint Amanda elhagyta az irodámat, megnyomtam a
telefonomon a hívásgombot. Don azonnal felvette.
– Úgy tűnik, Maxnek komoly összetűzései voltak az apjával a
pénz miatt. Ki kell derítenünk, mennyit örököl Max, miután az
apja pályán kívülre került. – A telefonomon megjelent az
emlékeztető, hogy ideje indulnom. – Meg tudnád kérni Einert,
járjon utána, hogy viselte magát Max Princetonban? Mintha
történt volna egy kis malőr.
Nem lett volna időm, hogy magam járjak utána. Jack aznap
szabadult.
 Tizenkettedik fejezet

Két napba telt a rendőrségnek, hogy végre kijelöljön egy

napot, amikor átvizsgálják Jack lakását, és eldöntik, adottak-e a
szabadon bocsátása feltételei. Ott akartam lenni, hogy segítsek a
gördülékeny ügymenetben. Természetesen Charlotte is
ragaszkodott hozzá, hogy Buckley-val együtt „felügyelje az
eljárást”, és még takarítókat is bérelt, hogy a rendőrségi
házkutatás után újra makulátlan rendet varázsoljanak.
Míg két férfi felszerelte a készülékeket, amelyek a Jack
elektronikus karperecéről érkező jeleket hivatottak rögzíteni,
Charlotte az iPadjén böngészett a blogoszférában, milyen
visszhangja van Jack ügyének. Jack letartóztatása óta Charlotte
és én egész jól összecsiszolódtunk, habár sosem maradtunk
kettesben, Buckley nélkül, ami a beszélgetéseinknek szűk
keretet szabott.
– Kénytelen vagyok megadni neked a piros pontot, Randall –
mondta –, szinte minden lapban idéznek legalább egyvalakit, aki
szerint a rendőrség talán kissé elhamarkodta az ítéletet. A Daily
News még azt is megemlíti, hogy a női áldozat drogozás miatt ült,
és talán ő is lehetett a célpont, meg ilyenek. Még egy kis
fényképet is közöltek. – Felém fordította a tabletet. – Kicsit
olyan, mint te fiatalkorodban, nem? Jó, neurotikusabb, de mégis
hasonlít.
Buckley felpattant a kanapéról, és magához ragadta az iPadet.
– Látni akarom.
Mindketten megnéztük Tracy Frankel arcképét, amely
valószínűleg a bűnügyi nyilvántartóból származott. Sötét haj,
távol ülő szempár, szív alakú arc. Hasonlóságunk ki is merült
ennyiben.
 – Őrült vagy – feleltem.
– Te meg vak – vágott vissza Charlotte, miközben
visszakísérte Buckley-t a kanapéhoz. – De tudod, mit? Piszok
nagy mágus vagy! Malcolmot a fia megpróbálta valóságos
szentnek beállítani, neked viszont sikerült a visszájára fordítanod
a történetet, és Jack most szabad.
Le akartam inteni, ne lovallja bele magát a reménykedésbe,
de Buckley-ra való tekintettel hagytam, hadd töltse be a szobát
az optimizmus.
– Asszonyom – szólította meg Charlotte-ot az egyik kirendelt
megbízott –, amikor elhagyja a lakást, a tabletet is magával viszi,
ugye? Ebben biztosnak kell lennünk.
– Hogyne, uram.
Szabadon engedésének egyik feltételeként Jack nem
fogadhatott látogatókat a lakásán, kivéve a lányát és az
ügyvédjeit. A bíróság az internethasználatot is megtiltotta, amit
rendesen csak szexuális bűnözőknél és más olyan őrizeteseknél
rendelnek el, akiknél fennáll a kockázata, hogy az internetet
használják fel bűncselekmény elkövetésére. De elhatároztam,
hogy majd csak akkor kötözködöm, ha már előrébb tartunk. A
The New York Observer már így is firtatni kezdte, hogy vajon
egy gyilkossággal vádolt színes bőrűt is kiengedtek volna-e a
büntetőtárgyalás előtt, és el kellett ismernem, hogy nemigen.
– És a kislány tisztában van vele, hogy a feltételek rá is
vonatkoznak, ugye? Semmiféle okostelefon: Sony, Samsung,
iPhone, B Phone, C Phone... – nyilvánvaló volt, hogy ezt a viccet
már századszorra süti el.
Buckley meglengette vadonatúj, kihajtható fedelű,
alapfunkciós mobilját, amelyet Charlotte vett neki két órával
azelőtt.
– A kislány 1990-es évjáratú retró telefonja be-ve-tés-re
kész! – Charlotte megnyomott minden szótagot, mintha katonai
indulót fújna.
Az a tény, hogy Verizon három teljes hetet kért a vezetékes
telefon beszerelésére, érthetővé teszi, miért nem volt az én
lakásomban ilyesmi, ahogy Harriséknél sem.
– Ne bámuld már azt a halott lányt! – szólt rá Charlotte
Buckley-ra, és kikapta a kezéből az iPadet. – Nem egészséges.
 – Bocsi. Csak annyira... fiatal. Úgy értem, nem sokkal idősebb
nálam. Figyeljen, egyáltalán honnan fogják tudni, betartjuk-e az
összes szabályt?
Körülnéztem, hogy a technikusok hallótávolságon kívül
vannak-e.
– Mert kamerát szerelnek fel az ajtóra, és joguk van a
rajtaütésszerű ellenőrzésre. Úgyhogy eszedbe ne jusson semmi
trükk. Kibírod egy darabig okostelefon nélkül.
– Jól van na, csak kíváncsi voltam.
A csengő hangjára felpattant a kanapéról, és kiszaladt az
előszobába.
Jack azt a ruhát viselte, amelyet Einer tegnap este be dobott
neki a fogdába: khaki színű nadrágot és fehér pólót. Mind a kettő
lötyögött rajta. A bilincsén egy dzseki átvetve, a rendőrök
jóvoltából. Buckley az apja köré fonta a karját. Amikor a
rendőrtiszt torkát köszörülve rám nézett, gyengéden
megpaskoltam a lány vállát, és elmagyaráztam neki, hogy először
Jacket kell elrendezni, csak utána tud apa és lánya végre
egymással foglalkozni.
– A teherliftet használták? – kérdeztem a három rendőrtiszt
közül a legidősebbet, akit vélhetően megbíztak az irányítással.
– A parancsnak megfelelően – erősítette meg.
Jack házának volt egy hátsó kijárata, a teherlift mellett,
amelyhez csak a lakóknak volt kulcsuk, és ahol nem volt kamera.
Nem örültem volna, ha a sajtó bármilyen kiszivárgott felvételt
megjelentet az elgyötört, megbilincselt Jackről.
Feltették az elektronikus karperecét, és ellenőrizték, hogy a
jeladás tökéletesen működik-e, miközben Jack bejárja a lakás
minden négyzetméterét, egészen az előszobáig, és hogy a
monitor azonnal jelez-e, ha netán Jack a lift vagy a lépcsőház felé
indul.
Jack az egész eljárás alatt úgy mozgott, mint egy riadt
macska, hajlott háttal, mintha valaki bármikor grabancon
ragadhatná, és visszahajíthatná a ketrecbe a többi állat közé.
Amikor a rendőrök végre elmentek, Charlotte-ot is magukkal
vitték. Charlotte még adott egy utolsó puszit Jack arcára. Amint
bezártam mögöttük az ajtót, Jack azonnal tíz centivel
magasabbnak tűnt.
 Amíg Buckley és Jack ölelkeztek és együtt sírtak, én kinéztem
az ablakon, és egy nőt figyeltem, aki vagy tucatnyi kutyát
terelgetett, volt köztük a masztifftól a rat terrierig mindenféle.
Az előzetes letartóztatás igen bonyolult érzelmeket kavar.
Nyilvánvalóan megkönnyebbülést hoz a hazatérés miatt,
ráadásul az ember hajlamos azt gondolni, hogy a szabadlábra
helyezés jó ómen a jövőre nézve. Ugyanakkor mélységes
szomorúsággal tölti el a gondolat, hogy ez a boldogság tiszavirág-
életű. A büntetőtárgyalás előtti várakozás már önmagában is
olyan, mint egy börtönbüntetés.
Jack megkönnyebbülésében apró kiáltást hallatott.
– Borzasztó, hogy nem vágyom másra, mint egy jó alapos
fürdőre? Meg arra, hogy együtt üldögéljek veled a kanapén, és
pizzát együnk meg filmet nézzünk?
Buckley a dohányzóasztalhoz szaladt, és felmutatott két DVD-
t, amelyeket már előre kikészített: a Dolgozó lányt és a
Szellemirtókat.
– Gondolatolvasó vagyok! Már ki is készítettem a
kedvenceidet!
– Remek! De mielőtt nekifogunk, hadd beszéljek meg
Oliviával néhány jogi ügyet.
Amikor kettesben maradtunk, Jack röviden megölelt.
Meglepett, mennyire természetesnek éreztem.
– Még mindig alig hiszem el. Azt gondoltam, sosem kerülök ki
onnan. Nem tudom, mire mentem volna nélküled.
Ahogy rám nézett, felidéződött bennem egy este az Arlene’s
Groceryben, amikor a hentesboltként és étkezdeként működő
hely átalakult élő zenés bárrá. Jackkel a színpad előtt táncoltunk.
Az egyik kedvenc együttesünk, a Spoiled Puppies játszott. Aznap
este a Dramarama Bármi lehet című számát is feldolgozták.
Önfeledten roptuk, míg az énekes „cukrot, gyémántot és
pirulákat” ígért. Jack karja csöpögött az izzadságtól, amikor
átölelt, és együtt ugráltunk a szilaj ritmusra.
És amikor a végső refrén következett, az együttes még
egyszer elismételte: „Csak gyere hozzám, gyere hozzám, gyere
hozzááám!”
A fények felgyulladtak, a zenekar elhallgatott, és Jack
féltérdre esett. Alig hallottam, mit mond a viharos taps és a
füttyögés közepette, ami hátulról, a bárpulttól jött: Charlotte,
Owen és pár kollégiumi barát tombolt, azt hittem, a diplománkat
jöttek ünnepelni. Aztán megpillantottam a gyűrűt. És Jack
szemében azt a tekintetet: vágyakozót, esdeklőt, kitárulkozót.
Abban a pillanatban elmondhatatlanul akart engem, és azt
gondoltam, mi is olyan párt alkotunk, amelynek a tagjai a
legjobbat hozzák ki egymásból, és egész hátralévő életükre
együtt maradnak. Én erősebbé tettem őt, ő pedig engem
lágyabbá.
Leráztam magamról a régi emlékképet. Jacknek most is
szüksége volt rám, de különleges célra, és egyelőre letudtam a
feladatomat azzal, hogy sikerült elérnem a szabadlábra
helyezését.
Úgy tettem, mintha az előzetes meghallgatáson nyújtott
produkcióm nem lett volna nagy kunszt.
Jack úgy fészkelte be magát a kanapéra, mintha az lett volna
a világ legkényelmesebb helye.
– Fogalmam sem volt a lőpormaradványról, amíg a helyettes
államügyész szóba nem hozta. Ezért vettek őrizetbe olyan
váratlanul?
Bólintottam.
– A nyomozó nem szólt róla. Biztos tévedett a vizsgálat. Vagy
talán a rendőrség meghamisította az eredményt, vagy ilyesmi.
Valóban elő szokott fordulni?
Nem tudtam volna őszintén kiállni amellett, hogy a rendőrség
sosem manipulálná a bizonyítékot. Többször érveltem vele, mint
ahányszor valóban megtörténhetett, de hogy magam is elhittem-
e? Nemigen. Véletlen áttapadás persze megeshetett, de ez ismét
csak szerencsétlen egybeesés lett volna, és ha túl sok ilyennel
számolunk, azzal túllépnénk az ésszerű kétség határait.
– Jack, van róla elképzelésed, hogyan kerülhetett lőpor az
ingedre? Érintkezésbe kerültél bármi módon fegyverrel vagy
valaki mással, aki fegyvert használt?
Megdöbbenésemre a válasza igen volt. Jack már jóval Molly
halála előtt is gyűlölte a fegyvereket. Szemtanúja voltam, amikor
életében először fegyvert tartott a kezében. Az apám elvitt
minket a birtokára. Jack rémült volt, meg volt győződve róla,
hogy a Roseberg lövészklub történetében példátlan módon
áldozata lesz egy elvétett lövésnek.
– Egy könyvemhez végeztem kutatást – mondta. – Elmentem
egy lőtérre, hogy megismerkedjek a fegyverkultúrával.
– A könyvet a Penn pályaudvarról írod?
– Nem szó szerint. Fiktív történet lesz.
Annyit már leszűrtem magamnak Jack korábbi regényeiből,
hogy mind egy szálig Jack életének irodalmi feldolgozásai.
Bemutatkozó regénye, amelyet Molly támogatása mellett írt, egy
fiatal párról szólt, amelynek nő tagja betegesen hazudozik és
sorozatosan hűtlenkedik. A második egy olyan férfiról, aki apa
lett, miután sikerült megbirkóznia a lelki problémáival. A
harmadik egy íróról, akinek a feleségén, a lányán és leszbikus
barátnőjén kívül semmilyen más érdemleges kapcsolata nincs.
Nem nehéz kitalálni a folytatást.
– Jack, ez fantasztikus! Ha meg tudjuk magyarázni a
lőpormaradványt, nem marad más nekik, csak a spekulálás.
Miért nem említetted az előzetes meghallgatás során tett
vallomásodban?
– Nem is tudom. Valószínűleg még sokkos állapotban voltam.
És nem gondoltam rá, hogy jelentősége lehet. Tudniillik úgy egy
hónapja történhetett. És már arra sem emlékszem, pont az az ing
volt-e rajtam.
– De lehet, hogy igen.
– Tényleg nem emlékszem. Mennyi ideig tapadhat meg az a
cucc valamin?
– A részleteket bízd csak rám.
Megkértem, írja föl nekem a lőtér nevét.
– És a könyvedből is egyértelműen kiderül, hogy kutatást
végeztél ott?
– Az, amelyiken dolgozom, már majdnem kész. A fegyvertani
kutatás a következőhöz kellett.
– De készítettél jegyzeteket vagy ilyesmit?
– Nem, nem szoktam. Csak a fejemben élnek a részletek, amíg
ki nem kerekedik belőlük a történet. De beszéltem az ott
dolgozókkal, és mondtam nekik, hogy író vagyok, és a
fegyverekről gyűjtök anyagot. Biztosan emlékezni fognak.
Jack még mindig nem fogta fel, hogy az ügyészség nem fog
csak úgy készpénznek venni bármit, amit mond.
 Amikor visszaadta a jegyzetfüzetemet, megkérdezte,
felvettem-e már a kapcsolatot Madeline-nel.
– Ha elmondja a rendőrségnek, hogy az ő ötlete volt ott és
akkor találkozni, azzal tisztázódik a véletlen egybeesés, hogy ma
reggel történetesen pont a sportpályánál jártam.
Jack letartóztatása után levelet küldtem a nőnek Jack
fiókjából, de annyi minden történt az elmúlt napokban, hogy nem
volt időm újra bejelentkezni.
– Beszélni akartam erről veled, Jack. Talán nem csupán
véletlen az az egybeesés. Másoknak is lehet indítékuk arra, hogy
Neeley-re utazzanak. Ha valaki más holtan akarta látni Neeley-t,
tökéletes palimadár lehettél számára.
– Úgy érted, Madeline felültethetett?
Elmagyaráztam neki, hogy valaki más esetleg olvashatta a
levélváltását Madeline-nel, majd kihasználhatta a tervezett
találkozásukról megszerzett információt. Amikor Buckley először
vetette fel ezt az ötletet Jack letartóztatásának éjszakáján, még
elég egyszerűnek tűnt. Ám most, hogy hangosan taglaltam az
elméletet, hirtelen megláttam a hibáit. Einer már felvette a
kapcsolatot a Gmaillel, hogy adják ki Jack bizalmas adatait.
Azóta, hogy Jack beszélt Charlotte-nak a gyepen látott nőről,
kizárólag Jack lakásának IP-címéről jelentkeztek be a fiókba,
tehát nem jöhet szóba, hogy bárki feltörte volna, hacsak nem
Jack vezeték nélküli hálózatát használta. És ami még ennél is
lényegesebb, nemcsak azt kellett tudniuk, hogy Jack arra jár
aznap reggel, hanem azt is, hogy Neeley útja is arra fog vezetni.
Szóval az egész elképzelés túlontúl bonyolultnak tűnt.
Miután befejeztem hangos fejtegetésemet, Jack némán
bámult rám. Derengeni kezdett, hogy Jacknek most először volt
alkalma rám figyelni a letartóztatása óta. A rendőrőrs
fogdájában, majd az előzetes meghallgatáson pánikban volt,
hiszen a feje fölött lebegett a bebörtönzés veszélye. Most már
nem a megmentőjeként tekintett rám. Megbántottnak tűnt.
– Most keresztkérdéseket teszel fel? – szegezte nekem.
– Mi? Jaj, dehogy, Jack, csak az esetleges magyarázatokat
akarom végigzongorázni.
– Leszámítva, hogy önhatalmúlag vetetted el ezt a tézist. De
nem hiszed, hogy én tettem, ugye?
 – Természetesen nem, de most már pontosan látom a
fiókfeltörési teória hiányosságait. És nekem arra is gondolnom
kell, hogy fog megállni ez az egész az ügyészség szempontjából
nézve. Jack, a dolgozószobádban egy egész iratszekrényt
foglaltak le, amely telis-tele volt Malcolm Neeley-ről gyűjtött
anyagokkal! És láttam a böngészési előzményeidet is, rengeteget
kutakodtál Neeley-vel kapcsolatban. – Piszkosul ügyeltem rá,
nehogy faggassam Charlotte-ot és Buckley-t, mi lett Jack
laptopjával. – A rendőrségnek csak annyit mondtál, hogy a többi
családdal együtt indítottatok polgári pert, de a helyettes
államügyész ezt olyan fényben fogja feltüntetni, mintha
megszállott lennél. Például miért fontos Neeley vagyona?
– Polgári perről volt szó. Ebben jelentősége van az illető
ázsiójának is. Hát tudod, talán inkább a másik csapatban kellene
játszanod, állandóan kiforgatod a szavaimat.
– Nem, te forgatod ki.
Ténylegesen ezeket a szavakat mondtam ki: „Nem, te
forgatod ki.” Uralkodtam magamon, és vettem egy nagy levegőt.
Tudtam, hogy kissé nyers hangnemet ütöttem meg, de az egész
párbeszéd arra emlékeztetett, Jack mindig is ilyen érzékeny volt,
rögtön úgy érezte, elutasítják. Amikor az első irodalmi ügynök,
akit megkeresett, lehúzta a könyvét, miszlikekre tépte az
elutasító levelet, és két hónapig egy büdös szót sem volt hajlandó
írni. Ami a legtöbb író számára a kaland része volt, azt Jack a
megaláztatás netovábbjaként élte meg.
Lépéseket hallottunk az előszobából. Buckley jelent meg az
ajtónyílásban, gyanakodva fürkészte az arcom.
– Minden rendben?
– Igen, semmi gond – felelt Jack. – Mindjárt jövök, csak ezt
még befejezzük.
Amikor ismét kettesben maradtunk, biztosítottam Jacket,
hogy nem vádolom semmivel.
– Az a feladatom, hogy a történetet a te szemszögedből tárjam
fel, ami azt jelenti, hogy olykor kemény kérdéseket kell
feltennem.
– Akkor csak hallgass meg, jó? – kérte most már nyugodtabb
hangon. – Az akták többségükben olyan iratokat tartalmaznak,
amelyeket az ügyvédünk küldött meg minden panaszosnak. Ami
pedig a többit illeti, a Neeley-vel kapcsolatos kutatást, azt együtt
csináltuk, Buckley meg én. A terapeutája javasolta. Tudom,
furcsán hangzik, de arra bátorítottak, hogy ne titkoljam el előle a
lövöldözéssel kapcsolatos információkat. Azt tanácsolták, hogy
mindent nyíltan kezeljek, osszam meg vele a teljes igazságot.
Molly halála komoly megrázkódtatás volt Buckley-nak.
– Nyilvánvalóan.
– Nem, a nyilvánvalón túl is. A merénylet reggelén havazott.
Molly épp egy Port Washington-i iskolában helyettesített,
úgyhogy ingáznia kellett. Buckley-val nagyon várták, hogy essen
a hó, de az istennek sem akart. Buckley-nak aznap nem
akaródzott felkelni, betegnek tettette magát. Csak a szokásos
hülyeség, amivel sok gyerek próbálkozik telente. De Molly addig-
addig igyekezett Buckley-t kiimádkozni az ágyból, míg végül
lekéste volna a kora reggeli vonatot. Várt még húsz percet, hogy
elérje a következőt. Emlékszem, még tréfálkozott is, hogy az
óráit ugyan nem tudja rendesen megtartani, de legalább a
kásáját meg tudja enni. – Jack egy pillanatra belemerült az
emlékeibe, aztán gyorsan visszatért a jelenbe. – Mindenesetre
amikor elmondtam Buckley-nak, hogy merénylet történt, az volt
az első reakciója, „bárcsak felkeltem volna”.
A nyelvemen volt, hogy egy gyerek nem hibáztathatja magát
egy ilyen szörnyűségért, de aztán eszembe jutott, hogy Don
valami hasonlót mondott nekem, amikor Owen autóbalesetével
kapcsolatban én hibáztattam saját magam.
– Jack, nagyon sajnálom.
– Szóval a lényeg az, hogy ezért gyűjtöttem össze azt a
rengeteg aktát. Gondolom, ha arra kerül a sor, megkérheted
Buckley terapeutáját, hogy magyarázza el...
– Rendben, értem. Ha arra kerülne a sor. Megértem, ha úgy
érzed, csak kínozlak az akadékoskodásommal, de egyvalamit
még meg kell kérdeznem. – Elmeséltem neki, hogy találkoztam a
polgári peres ügyvédjével, Gary Hannigannel. – Hannigan azt
mondja, hogy amikor tudomásodra jutott a per ejtése, tettél egy
megjegyzést. Olyasmit, hogy a karma egyszer biztos utoléri
Neeley-t.
– Tényleg ilyet mondtam volna? Elképzelhető. Ugyan már,
nem állíthatják, hogy ez fenyegetésnek számít!
 – Egyelőre senki sem állít semmit. De az egyik felperes is jelen
volt, és az illetőt nem köti az ügyvéd és ügyfele közötti
titoktartás. Bármikor elmehet a rendőrségre, vagy az ügyészség
is megpróbálhatja vallomásra bírni, ha úgy döntenek, hogy ki
akarják kérdezni a panaszostársaidat.
– Jon Weillyvel épp Gary irodájában voltunk, amikor
megtudtuk, hogy ejtették a pert. Jon az előzetes meghallgatáson
is ott volt.
Weilly nekem azt állította, nem emlékszik, hogy Jack bármi
fenyegetőt mondott volna Neeley-vel kapcsolatban. Így hát nem
forszíroztam tovább, reméltem, a rendőrség sem fogja.
– Csak arra kérlek, találd meg Madeline-t – mondta Jack. –
Ha igazolni tudja, miért voltam a futballpályán, talán véget
vethetünk az egésznek egyszer s mindenkorra.
Nem tudtam a szemébe nézni, amikor megígértem, mindent
megteszek, hogy megtaláljam Madeline-t. Nemigen volt esély
arra, hogy az egésznek véget vessünk egyszer s mindenkorra.
 Tizenharmadik fejezet

Másnap délután három új tanúval egészítettem ki az aktát,

mégpedig a West Side-i lőtér alkalmazottaival, akik
tanúsíthatják, hogy az elmúlt hónapban Jack a telephelyükön járt
a fegyverrajongók tanulmányozása céljából. Látogatásom során
meggyőződhettem róla, hogy nincs semmilyen kamerafelvételük,
amelyen Jack a lőpormaradvány-vizsgálatnak alávetetthez
hasonlón kívül másmilyen inget viselt volna.
Bármi, amit legalábbis lehetetlen megcáfolni, az elég az
ésszerű kételkedéshez, legalábbis az én szabálykönyvem szerint.
Mellesleg mielőtt a lőtérre indultam volna, még gyorsan
felhívtam a hagyatéki bíróság tisztviselőjét, aki végre némi hírrel
szolgált. Max Neeley hamarosan feltételek nélkül jut hozzá a
családi vagyonhoz. Alig ötven órával az apja halála után Max
ügyvédje elindította a hagyatéki eljárást Malcolm végakarata
szerint. Malcolm kétszázezer dollárt hagyott a Princetoni
Egyetemre, ötvenezret a Stinson Akadémiára, a vagyona
fennmaradó részét pedig Maxre.
Épp befejeztem az interjúval kapcsolatos feljegyzéseimet,
amikor Einer kopogtatott az irodám ajtaján, és egy darab papírt
nyomott a kezembe.
– Kiderítettem, mi történt Princetonban.
A Daily Princetonian honlapjáról kinyomtatott rövid újságcikk
2010. május 2-i volt:

„A kari hallgatók fegyelmi bizottságának döntése

értelmében nem indul fegyelmi eljárás a végzős hallgató
ellen, akinek a szobatársa azt állította, hogy nem érzi magát
 biztonságban, mert nevezett hallgató fenyegető
kijelentéseket tett. A benyújtott panasz szerint a hallgató
egy éjjel többször azt kiabálta, esküszik, hogy meg fogja
ölni a saját apját álmában."
A bizottság nyílt meghallgatás során mindkét hallgató
tanúvallomását felvette, majd bejelentette, hogy bár a
bepanaszolt hallgató világos és megcáfolhatatlan módon
megsértette az egyetemi kollégium házirendjét, a fegyelmi
eljárás indokolatlan volna. A bizottság határozatában
enyhítő körülményként említették a módosult tudatállapotot,
a hallgató édesanyjának előző ősszel történt
öngyilkosságát, valamint az eset elszigetelt voltát. A
panaszos hallgató azt nyilatkozta a Princetoniannek, hogy
nem tervezi a fellebbezést, és az esetet csak a biztonság
kedvéért jelentette be.

Noha a cikk nem említett neveket, Einernek sikerült rávennie

valakit a kollégium adminisztrációs irodájában, hogy „nem
hivatalosan megerősítse”, Max Neeley volt a szóban forgó végzős
hallgató. Elképzeltem, ahogy Max fegyverrel a kezében áll az
apja ágya mellett. Lehet, hogy jobb ötlete támadt az azóta eltelt
néhány év alatt?
Csörgött a közvetlen városi vonalam. Felismertem a számot, a
körzeti államügyészi hivatalból telefonáltak. Scott Temple még
arra sem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon.
– Tudtam, hogy saját kézbe kellett volna vennem az előzetes
meghallgatást.
Most először beszéltünk, amióta Amador bíró meghozta
meglepetést okozó ítéletét.
– Akár büszke is lehetnék magamra, de azt hiszem, Amador
egyszerűen csak fellázadt Amy Chandler bántó magasságú
hangja ellen. Egy oktávval lejjebb kellene szállítania magát.
– Találkozóm volt egy családon belüli erőszak elleni
akciócsoporttal, különben elmentem volna személyesen. Olivia,
maga miatt meg kellett bánnom, hogy ütlegelt nőknek segítek.
Ami hivatalosan is rossz emberré tesz.
– Maga igazán vicces ember, Scott Temple. És őszintén szólva
meglep, hogy nem háborodott fel sokkal jobban. Chandler
elmondta magának, mi volt a bíró záró szava a meghallgatáson?
Lényegében kiosztotta a sajtót, mondván: fiúk, maguk kissé
túllőttek a célon.
– Szóval a média per pillanat a maga oldalán áll? Maga is
tudja, milyen csélcsap a sajtó. Ahogy éppen a szél fúj. És kérem,
ne idézzen később, de egy Harris-féle fickótól, aki ráadásul házi
őrizetben van, aligha fogok álmatlanul forgolódni éjszaka.
– Pedig háromszoros gyilkossággal vádolja őt.
– Igen, de az, akit holtan akart látni, nincs többé. Ha járulékos
kárként nem oltotta volna ki két másik ember életét is, tartanék
tőle, hogy az esküdtszék akár a törvénnyel is szembeszállva
hozna döntést. Ám mivel Neeley már nincs az élők sorában,
Harris nemigen fog senkinek ártani a büntetőtárgyalásig, és a
nyomkövető karperec elég jó garancia arra, hogy megjelenik,
amikor eljön az ideje. Mellesleg gratulálok a nyilatkozattételi
tilalom ötletének elhintéséért.
Csak mosolyogtam a bajszom alatt. Szó szerint enyém volt az
utolsó szó az előzetes meghallgatáson, mielőtt Amador bíró
elrendelte a nyilatkozattételi tilalmat. Temple pedig nem volt ott,
hogy ellenvetéssel élhessen.
– Megkapta a kérvényemet a bizonyítékok kiadásával
kapcsolatban?
– Épp emiatt hívom. Kikérte a térfigyelő kamera felvételét a
Battery Park és a Chelsea-móló közötti egész partszakaszról a
lövöldözés napjára és az azt megelőző teljes hónapra?
– Úgy van.
A büntetőügyeket övező legnagyobb tévhitek egyike, hogy a
vádnak minden bizonyítékot a védőügyvéd rendelkezésére kell
bocsátania. Ezt a nem létező szabályt Don „Vinny bácsikám
törvényének” szokta nevezni. Valójában a vádnak jogában áll
homályban tartani az információkat a tárgyalás napjáig, kivéve a
vádlott ártatlansága mellett szóló anyagokat. Megtarthatja
magának azt, ami fáj nekünk, amennyiben kiadja azt, ami
érdemben segít.
– A teljes havi videofelvétel Harris ártatlanságát igazolná? –
kérdezte Scott nyilvánvaló szkepticizmussal.
– Fogadna az ellenkezőjére anélkül, hogy megnézte volna?
 Ami a vádnak jelentéktelennek tűnik, az valóságos
aranybánya lehet a védelemnek.
– Meglátom, mit tehetek – mondta végül Scott. – Ja,
mellesleg Chandler szerint maga úgy állított be minket, mintha
csak húznánk az időt.
– Magának is megvan a dolga, nekem is. Mindenesetre
Amador bíró nem díjazná, ha nem kapnám meg a felvételt.
– Csak az idejét fecsérli.
Habár legbelső ösztönöm mást súgott, megpróbáltam őszintén
beszélni Scott-tal.
– Tudom, rosszul fest a lőpornyomvizsgálat eredménye, de
csak az ingén volt maradvány. Ha volt elég esze ahhoz, hogy
kezet mosson, akkor akár át is öltözhetett volna. Ha leülnénk, és
megbeszélnénk...
– Olivia, csak azért hívtam fel, mert tisztelem magát. Ám
ezúttal rossz lóra tett. Kínos az ügy. Kérdezősködtem amúgy,
miután behívatott az őrsre, és Jacqueline Meyersszel is
beszéltem a kábítószerosztályról. – Rémlett a neve a jogi
tanulmányaimból. – Azt mondta, maga és Harris jegyben jártak.
Nem láttam okát, hogy tagadjam az igazságot.
– Ha kételyei volnának, már utánajártam, fennáll-e etikai
összeférhetetlenség. És ha még azt is fontolgatja, hogy
kigolyózzon a védelemből...
– Jézusom, álljon le, Olivia! Nem ez a célom. Mindössze arra
akartam utalni, hogy nézzen magába, miért olyan biztos ennek a
fickónak az ártatlanságában.
– Scott, ismerem őt. Nem lehet ő a tettes.
– Ugyan, lehet, hogy húsz évvel ezelőtt ismerte. – Nem
szóltam közbe. – Csak azt kérem, hogy próbálja meg
tárgyilagosan szemlélni a bizonyítékokat, rendben? Az az
érzésem, előbb-utóbb vádalkuról fogunk beszélgetni.
Miután letettük a telefont, megint behunytam a szemem, és
végiggondoltam mindent, amit Jack ügyéről tudtam. Az a
nyavalyás lőpormaradvány! Voltak tanúim, akik igazolhatták,
hogy Jack a lőtéren járt, de az egy hónappal a lövöldözés előtt
történt, és nem tudtam bizonyítani, hogy kutatni ment, nem
pedig a célba lövést gyakorolni. És láttam Jack szekrényét,
rengeteg inge volt. Annak idején sosem vett volna fel egy inget
kétszer, mosatlanul.
Nem véletlenül hívtam Scottot Jack letartóztatása után.
Megbíztam benne.
Idegesen tologattam a számítógép egerét, míg végül megjelent
a Paperfree honlapjának bejelentkezési oldala. Kikerestem a
jegyzeteimből Madeline e-mail-címét: mlh87@paperfree.com.
Korábban már mentettem Jack szokásos jelszavát a
memóriába: jack<3smollybuckley.
„A felhasználónév vagy a jelszó hibás.”
Mégis mire számítottam?
Az a tény, hogy megkíséreltem „Madeline fiókját Jack
egyenjelszavával megnyitni, rámutatott, hogy Scottnak csak
sikerült bogarat ültetnie a fülembe. Akárcsak Ross Connornak:
„Szemtől szembe őszintének, figyelmesnek tűnik... De megvan a
sötét oldala is.”
Hirtelen eljutottam mind közül a legegyszerűbb
magyarázathoz: talán Jack lőportesztje azért lett pozitív, mert ő
ölt meg három embert, pár órával az őrizetbe vétele előtt.

Bélelt boríték várt az asztalomon, jó öt centi vastag. Futár

hozta. A címkén feladóként Gary Hannigannek, a Penn
pályaudvar ügyében indított polgári per ügyvédjének a neve állt.
A borítékban egy spirállal összefűzött másolat volt Malcolm
Neeley Hannigan által felvett tanúvallomásának
jegyzőkönyvéről. Az ügy nem jutott arra a fokra, hogy Neeley
ügyvédjei meghallgatták volna a felpereseket, így nem kellett
aggódnom amiatt, hogy írásos nyomát találom bárminek, amit
Jack mondott volna. De meg kellett győződnöm arról is, hogy
Neeley tanúvallomása sem tartalmaz semmit, ami bármilyen
személyes összeütközésre utalna Jackkel.
A jegyzőkönyv első húsz oldalából kiviláglott, hogy Hannigan a
„Mit evett reggelire?” típusú kérdésfeltevés híve volt. Egyes
ügyvédek, Hannigant is nyilván beleértve, úgy vélték, ha
szokatlan kérdésekkel szembesítik a tanút, akkor a beszélgetés
olyan irányt is vehet, amire eredetileg nem is gondoltak volna.
Én azonban, büntetőjogi ügyvéd lévén, nem engedhettem meg
magamnak a luxust ilyen elkalandozó társalgásra. Kizárólag az
esküdtszék előtt volt módom a tanúk kikérdezésére, vagyis
minden lehetséges válaszra előre fel kellett készülnöm.
A tanúvallomás során felvetett témák némelyike magától
értetődő volt, például hogy mit gondolt Neeley fia egyre
kiszámíthatatlanabb viselkedéséről és társadalmi
elszigeteltségéről, miért nem hallgatott a tanácsokra, miszerint a
fiát kezeltetnie kellene, miért vásárolt Toddnak fegyvert, és
miért bátorította, hogy kedvtelésből megtanuljon lőni.
Ugyanakkor Hannigan kiegészítendő kérdéseket is feltett
Neeley-nek a munkájával kapcsolatban, mellesleg be-beszúrt
néhány kérdést, hogyan tudott apaként gondoskodni Toddról és
a bátyjáról, Maxről, miközben sikeresen építgette fedezeti
alapját. Jóllehet a kérdések általánosnak, kötetlennek tűntek,
rendkívül hatékonynak bizonyult ez a stratégia. Neeley-t
felkészítették ugyan az ügyvédjei, hogy a kiszámítható
kérdésekre előre betanult, irányított válaszokat adjon, ám
amikor lehetősége nyílt eltérni a forgatókönyvtől, és szabadon
beszélhetett pénzügyi és apai ténykedéseiről, döbbenetes kép
bontakozott ki róla. Szülőként egy önző, szemét alak volt.
Átfutottam azt a részt, amikor Neeley elmesélte, hogy tört rá
bejelentés nélkül a házvezetőnőre a lakásán, nyomában az ifjú
Maxszel, akit így akart megtanítani arra, hogy tisztelje a
gazdagságot, amelybe beleszületett. Neeley valószínűleg
figyelmeztető pillantásokat kaphatott az ügyvédjétől, hogy a
hallgatóságban talán nem mindenkit nyűgöz le szülői
nagyszerűségéről szóló története. Amikor az elbeszélés végére
ért, azonnal hagyományosabb módozatait kezdte sorolni, hogyan
igyekezett a fiaival minél többet foglalkozni. Átlapoztam, amikor
Neeley egy konvencionális középosztálybeli apuka képében
tetszelegve sorol fel olyan tevékenységeket, mint horgászat egy
pennsylvaniai kempingben, golfleckék egy connecticuti
golfklubban, érmegyűjtés, a focilabda csavart rúgásának
elsajátítása, karibi búvárkodás a tavaszi szünetben.
Megtorpantam, és visszalapoztam, remélve, hogy amit az imént
olvastam, az múló látomás.
– Jaj, nem, nem, nem!
Buckley mobilját tárcsáztam, a lány azonnal felvette.
– Szia, Olivia! Adjam apát?
– Nem, csak tőled akarok valamit gyorsan megkérdezni. A
polgári peres aktákban, amiket apukád gyűjtött, van vajon egy
példány Neeley tanúvallomásának jegyzőkönyvéből?
– Tanúvallomás?
– Amikor Neeley eskü alatt válaszolt a családokat képviselő
ügyvéd, Gary Hannigan kérdéseire.
– Persze, biztos meglesz. Az ügyvéd elküldött nekünk
mindent, amit fontosnak ítélt. Azt hiszem, úgy nevezte,
ügyfélközpontú védelem, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre mi
mindent betettünk az iratszekrénybe.
Helyes, a dokumentumokkal teli iratszekrénybe, amelynek
Jack, saját elmondása szerint, nem sok figyelmet szentelt.
Miután letettem a telefont, még egyszer belenéztem az
asztalomon fekvő jegyzőkönyvbe.

V: Minden szerdán reggel találkoztam Todd-dal az irodám

melletti parkban, hogy gyakoroljuk a labdapasszolást. Reggel hét
órakor, óraműpontossággal. Akármilyen elfoglalt voltam, mindig
szakítottam rá időt.
K: Nem gondolja, hogy kissé merev időbeosztáshoz kötötte a
Todd-dal közösen űzött hobbijukat?
V: Toddnak jót tett a rendszeresség. És a foci volt az egyetlen
sportág, amely iránt bármi érdeklődést mutatott.
K: Úgy érti, a lövészeten kívül.
V: A fizikai sportokra gondoltam. Todd azt mondta, szeretne
az iskolában olyan jól játszani, mint én meg a bátyja. Tudtam,
hogy Todd nem elég ügyes, erős és gyors a csapatjátékhoz, de
azért szívesen rúgta a bőrt. Én meg szívesen tanítottam. Talán
azok voltak a legvidámabb együtt töltött perceink. Azóta is
mindig kimegyek a pályára szerda reggelente, csak hogy tartsam
az időbeosztást. Hogy elidőzzek ott, és a szeretett fiamra
emlékezzek. Magam is áldozattá váltam azon a napon. Tudom, a
maga ügyfelei sosem fogják ezt elfogadni, de én is elveszítettem a
fiamat, akárcsak ők a saját családtagjukat.
K: Kérem, most beszéljen a fia iskolaváltásáról, amikor a
duttoni iskolából átment a Stinson Akadémiára.

Az már az ötödik iskola volt, ahová Todd hét év leforgása alatt

járt, de nem ez keltette föl az érdeklődésemet. Gurulós
székemmel áttoltam magam a kisasztalhoz, ahol a
számítógépemet tartottam, és megmozgattam az egeret, hogy
aktiváljam a képernyőt. A böngésző keresőablakába beírtam a
„Sentry Goup” kifejezést, megnyomtam az entert, aztán a térkép
funkcióra kattintottam.
Malcolm Neeley-t egy szerdai napon, kb. 7.09-kor lőtték le a
futballpályán, mindössze hét háztömbnyire attól az épülettől,
amelynek tizenkilencedik és huszadik emeletét az ő fedezeti
alapja foglalta el. És valahol abban a négy iratszekrényben,
amelyet a rendőrség Jack lakásán lefoglalt, egy darab papír
lapult, amely bizonyítja, hogy Jack pontosan tudta, hol fog
tartózkodni abban az időpontban az az ember, akit a felesége
haláláért okolt.
Cédulát ragasztottam arra az oldalra, ahol félbehagytam az
olvasást, majd becsuktam a jegyzőkönyvet, és a szoba másik
sarkába hajítottam.

Jack nyitott ajtót bő, Columbia University feliratú pólóban és

rövid szárú terepnadrágban. A haja nedves volt, az arca
borotválatlan. Jól nézett ki, kipihent és egészséges benyomást
keltett, teljesen kicserélődött az alatt az egy nap alatt, amíg nem
láttam. Még az illata is jó volt. Felidéztem, mennyire szerettem
éjjelente a hóna alá bújni. Pont befértem, és Jack mindig
szappan- és cédrusillatú volt.
– Szia, ha tudom, hogy jössz, átöltöztem volna. És rendet
tettem volna a lakásban.
Ami neki már rendetlenségnek számított, az számomra még
bőven rendnek tűnt.
– Semmi baj – feleltem egy mosoly kíséretében. – Az én
hibám, hogy bejelentés nélkül jöttem.
– Gondolom, sejtetted, hogy itt találsz – mondta a
nyomkövető karperecre mutatva. – Minden rendben? Nem
gondolta meg magát a bíró, ugye?
– Dehogy, természetesen nem.
Mindössze ennyit tudtam kinyögni megerősítésképpen.
Miután leültünk a nappaliban, megkérdeztem, Buckley is
otthon van-e, de elment moziba a barátaival.
 – Biztos, hogy minden rendben, Olivia? Kicsit megijesztesz.
– Ne haragudj, nincs semmi baj. Csak beszélnem kell veled
pár múltbeli dologról, amit bizonyára már igyekeztél eltemetni
magadban. Még nem beszéltünk róla, mert... Nos, egyáltalán
nem is beszéltünk. De tudok róla, hogy egy évig kezelés alatt
álltál. – Kínosan kerültem, hogy egy szóval is említsem a
szakításunkat, Owen halálát vagy a kórházi ápolást. A kezem
elindult Jack térde leié, de aztán megállt félúton. – Charlotte
végül mindent elmondott, miután egy álló hónapig üldöztem
telefonon.
– Olivia, arról senkivel nem akarok beszélni. Az már a múlté.
Borzalmas volt, de túl vagyok rajta.
Kudarcba fulladt jegyességünk óta egy árva szót sem
beszéltünk egymással, és most is mindössze annyit volt hajlandó
kimondani, hogy „borzalmas volt”.
– Idefigyelj, muszáj beszélned róla. Az ügyészség úgyis utána
fog járni, ha eddig nem tette volna.
Jack az ölében összekulcsolt kezét bámulta.
– Nem akarok beszélni arról az éjszakáról. Ha akkor épp tőled
vártam volna, hogy átsegíts a válságon, hazamentem volna.
Olyan megkönnyebbültnek látszott, amikor meglátott az
őrsön! Most meg olyan hangnemben társalogtunk, mintha hosszú
évek után merő véletlenségből botlottunk volna egymásba egy
kávéházban.
– De mindketten tudjuk, nem csupán annyi történt, hogy
egyszerűen nem jöttél haza. És tudnom kell, mi történt még. Hol
voltál?
Amikor rám emelte a tekintetét, egy pillanatra megbántottság
tükröződött benne.
– Jack, a kórházzal kapcsolatban... Tudnom kellene a nevét.
Végül beadta a derekát, és elmesélte, hogy egy évet töltött
Connecticutban a Silver Oaks pszichiátriai központban. Felírtam
a nevét a jegyzetfüzetembe.
– A diagnózis szerint pszichotikus zavartól szenvedtem. Ami
átmeneti tudatzavart jelent...
– Tudom, mit jelent.
Két évvel azelőtt egy erőszakos bűncselekménynél ezt
használtam hivatkozási alapként az elkövető
beszámíthatatlanságának alátámasztására. Az átmeneti
pszichózis egyik lehetséges kiváltója a szélsőséges stressz vagy
valamilyen érzelmi trauma, például egy testvér elvesztése. Vagy
talán a házastárs meggyilkolásáért felelős személy ellen indított
per ejtése.
A pszichózis tünete sokféle viselkedés lehet a súlyos
depressziótól egészen a szélsőséges dührohamig. Olykor ez a
kettő váltakozik. Megkérdeztem, neki milyen tünetei voltak.
– Gyakorlatilag magatehetetlen voltam. Szinte teljesen
katatóniás az első hónapban. Meg sem bírtam mozdulni, nem
ettem, nem ittam.
– Indulatkitörés?
Elképzeltem, amikor Jack kinyitja a per elutasításáról szóló
levelet lent a lépcsőházban.
– Tulajdonképpen megszűntem létezni egy évre – felelte a
fejét rázva. – Egyedül Charlotte tudott a hollétemről. Meglep,
hogy hajlandó volt neked elárulni. Mindenki más azt hitte, alkotói
szabadságra mentem Wyomingba, hogy végre ötről a hatra
jussak azzal a regénnyel, amivel addig csak piszmogtam. Amikor
kikerültem a kórházból, mindent újra kellett kezdenem. Sokat
segített, hogy megismertem Mollyt, aztán Buckley születése
mindent megváltoztatott.
– Jack, sosem volt alkalmam elmondani, de borzasztóan
sajnálom... az egészet. Gyáva voltam és kegyetlen. Ez már
önmagában is iszonyú. De ami Owent illeti... – a nyelvembe
haraptam, mert fogalmam sem volt, hogy is folytassam a
mondatot.
Még ennyi év elteltével sem tudtam, valójában mennyit
tudott Jack Owen haláláról.
– Olivia, sosem hibáztattalak miatta. Istenem, folyton azt
beszélted be magadnak, hogy rossz ember vagy, én meg egy
szent. Soká tartott, mire rájöttem, de most már tudom,
valósággal megfojtottalak. Minduntalan másnak akartalak látni,
mint amilyen igazából voltál. És lehetetlenné tettem, hogy
elhagyj.
– Ez még nem ment fel az alól, amit tettem veled...
– Tudni akarod, kit hibáztatok Owen balesetéért? Saját
magamat. A szent Jacket, ahogy annak idején nevezni szoktál.
Végtére is én hívtam el Owent, miután... Szóval azok után, ami a
lakásban történt.
Mind a ketten kínosan próbáltuk kerülni, hogy nevén
nevezzük a gyereket. Csúffá tettem valamit, ami szép és jó volt.
Én voltam a hunyó. Mindig is én. De nem baj, rajta, gyűlölj!
Ám ehelyett Jack magát okolta.
– Én kezdtem el egyik kört a másik után rendelni. Ha bárki
hibás, akkor az csak én lehetek.
Már megint belekezdett a régi játszmába: ha én elkövettem
valami csúnyát, Jack megpróbált szemet hunyni fölötte. Ez
alkalommal tényleg megérintettem Jacket, de ő elhúzódott.
– Tényleg utálok erről beszélni. Az mondtad, a kórházra vagy
kíváncsi, a per miatt.
Hanyagul a jegyzetfüzetemre ejtettem a tollam. Ideje volt
visszatérni a munkához.
– Tehát egy évet töltöttél a kórházban. Ki volt az orvosod?
– Volt vagy fél tucat.
– Melyik ismert a legjobban?
– A fő kezelőorvosom dr. Scheppard, Robin Scheppard volt.
– Még ott dolgozik a pasas?
– Nő. De fogalmam sincs. Szerintem akkoriban alig
negyvenéves lehetett. Nem tudom, a Silver Oaksban van-e, de
valószínűleg még praktizál.
– Jó, ez hasznos információ. Amennyiben szükségünk lenne
rá, bár kétlem. Utókezelésben is részesültél?
– Eleinte hetente kétszer, később már csak egyszer, nagyjából
másfél évig.
– Azóta semmilyen pszichoterápián nem vettél részt?
– Molly halála után megint jártam terápiára úgy hat hónapig,
de nem ugyanolyanra. Akkor már nem kapcsolt ki annyira az
agyam. Azt hiszem, a Silver Oaksban elsajátított traumakezelési
képességem átsegített a krízisen. Plusz gondját kellett viselnem
Buckley-nak. Az egyetlen alkalom, amikor az elmúlt két évben
visszaesést tapasztaltam, az akkor történt, amikor el kellett
kísérnem Buckley-t, mert a tanácsadója szerint családterápiára
volt szükség. Az ügyészségnek tényleg van joga ezt felhasználni
ellenem?
Mondtam Jacknek, hogy ezt nem szándékozom az ügyészség
tudomására hozni, de nem azért jöttem, mert fennáll a veszélye,
hogy a kormányzat kezébe kerülhetnek a kórházi kezelésével
kapcsolatos adatok. Legfeljebb nekem lehetne szükségem arra,
hogy felhasználjam ezt az információt a bíróságon, amennyiben a
beszámíthatatlanságát kellene igazolnom a védelmében. De
egyelőre nem a tárgyalás foglalkoztatott.
– Alá kellene írnod nekem ezeket a dokumentumokat, hogy
hozzáférjek a kezelőlapjaidhoz.
– Erre semmi szükség.
Határozott voltam.
– Megszegném a hivatásom szabályait, ha nem járnék utána.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy felkészületlenül
érjenek.
– Olivia, nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet. Olyan régen
történt, közvetlenül a szakításunk után. Mondtam ezt-azt...
– Most nem a kettőnk ügyéről van szó. Ezernyi fontosabb
teendőm van a védelmed érdekében, mint húsz évvel ezelőtti
orvosi kartonokban kutakodni a kapcsolatunkról tett
megjegyzéseid után.
Odanyújtottam neki a tollat, de nem vette el.
– Jack, nem olyan nagy ügy. Fel kell készülnöm az anyagból,
ha ne adj’ isten az ügyészség felhozná a témát.
Végül elvette a tollat, és aláírta a legszélesebb körű
meghatalmazást az orvosi adatok kiadatására. Ez alapján
bármilyen információt kikérhettem. Kideríthettem, milyen
kedvesen, érzékenyen, megadóan reagált Jack, amikor az élete
romokban hevert.
Épp időben értem a Lissába, hogy elcsípjem az ebéd- és
vacsoraidő közötti üresjáratot. Egy idősebb pár a The New York
Timest olvasgatta az egyik sarokban. Rajtuk kívül még két
törzsvendég támasztotta a pult két végét.
– Merre van a főnök? – kérdeztem tőlük.
– Leszaladt valamiért – tájékoztatott az egyik. – Én
felügyelem a boltot, szóval csak nyugodtan keverjen magának
egy italt, majd hozzáírom a számlájához.
Elfogott a kísértés, de Melissa martinija sokkal jobb volt, mint
az enyém, hiába kísérleteztem évekig a reprodukálásával.
 Melissa három üveg Hendrickset magához ölelve tél t vissza.
Miután az üvegeket biztonságba helyezte a pulton, áthajolt
fölöttük, hogy puszit nyomjon az arcomra.
– Valamilyen lelki kapcsolat lehet közöttünk, ami arra
késztetett, hogy ennyi gint hozzak föl.
– Tegyél csak félre egy üveget, és írd rá a nevem! Úgy érzem,
be kell rúgnom.
Három kortyra lehúztam a martini felét, míg Melissa töltött
még bort a két törzsvendég poharába. Aztán visszafordult
hozzám, kezében a The Daily News előző napi számával.
– Eltettem neked, habár már biztos láttad. Talán fel kellene
fogadnom téged marketingesnek.
A lövöldözés óta a News címlapján jelent meg újra Jack
hivatalos arcképe a bűnügyi nyilvántartásból vett fénykép
helyett. Lehetetlenül ártalmatlannak tűnt félmosolyával,
egyenesen a kamerába néző zöld szemével. Harris cáfolja a
vádat, kitart az ártatlansága mellett. Noha az előzetes
meghallgatás óta már minden helyi lapot átnyálaztam az üggyel
kapcsolatban, mégis odalapoztam a teljes cikkhez, hogy még
egyszer gyorsan átfussam, míg Melissa összefoglalja.
– A riporter még a John Jay Főiskola egy büntetőjogi
professzorát is meginterjúvolta, aki szerint a vád bajban lesz, ha
a lőpormaradványon kívül semmi mást nem tudnak felmutatni.
– Melissa a harmadik bekezdésre bökött az ujjával. – Azt
mondja, nem lesz nehéz ésszerű kétséget támasztania egy olyan,
idézem, kifinomult jogi szakértői csapatnak, mint az Ellison &
Randall, idézet vége. Kíváncsi vagyok, mennyire leszel még
kifinomult, miután kezelésbe vettelek – csipkelődött, miközben
nekiállt keverni nekem még egy italt. – Szóval az a tény, hogy
idejöttél leinni magad, azt jelenti, hogy Jacket rendben
hazaszállíttattad?
Melissa tudta, hogy aggódtam, nehogy az utolsó pillanatban
valami közbejöjjön, és meghiúsítsa Jack szabadlábra helyezését.
– Igen, minden rendben zajlott.
Kivéve hogy Jack esetleg valóban bűnös, és csak azért
kényszerítettem a magánélethez való jogainak lemondására,
hogy betekintést nyerjek személyiségének abba a felébe is,
amelyet sosem akart volna előttem feltárni.
– És a lánya? – kérdezte Melissa.
– Buckley? Jól van. Amikor először találkoztam vele, azt
hittem, egy utálatos kis ördögfióka. De kiderült, hogy lényegében
apuci kicsi hercegnője.
– Akkor jó. Nehezen képzeltem volna el Jackről, hogy utálatos
kölyköt nevel.
Eszembe jutott, amikor Ryan azt írta sms-ben, hogy „nem
jellemző rám” a korai fekvés. Csak évődött, hisz igazából nem is
ismer. Mint ahogy Melissa és én sem ismerjük Jacket. Legalábbis
most már nem.
Jó nagyot kortyoltam a második pohár italomból, végül
előhozakodtam azzal, ami miatt ilyen elszánt ivászatba kezdtem.
– Melissa, Jack fényképeket őrizget rólam a szekrényében.
Egy régi dobozban.
– Ez olyan meglepő lenne? Elvégre eljegyeztétek egymást.
Nem fog kihajítani mindent, ami egyáltalán utal a létezésedre.
– Akkor hogyhogy nem hívott fel sosem?
– Talán csak nem látta értelmét. Túlságosan fájt neki, vagy
ilyesmi. Aztán megismerkedett Mollyval. Minek borított volna
fel mindent azzal, hogy egyszer csak nekiáll a régi sebeit
gyógyítgatni az exbarátnőjével? Egyszerűen továbblépett. Ahogy
az emberek általában.
Legalábbis ahogy a legtöbben. Kivéve engem, habár nem
romantikus értelemben. Dióhéjban: jól indult a kapcsolatom
Kevinnel, a roseburgi gimi szájhősével, aki tizenegyedikes
koromban egyévnyi türelmes, de állhatatos pettingezés után
elvette az ártatlanságomat a furgonja hátuljában. Sírt, amikor
elmentem az egyetemre, ahol egyéjszakás kalandokba
bocsátkoztam, mielőtt a második év végén lehorgonyoztam Jack
mellett.
Jack után jó pár kapcsolatom volt, leginkább olyanok, mint
most Ryannel, csak pepitában, vagyis semmi komoly, de annál
több anomáliával. Egy másik hosszú távú kapcsolatot is sikerült
összehoznom: négy évig jártam Jareddel (vállalati jogász egy
biztosítótársaságnál), aki még a házasság ötletét is
meglebegtette, de csak azzal a feltétellel, ha félreteszem az általa
„mindent felemésztőnek” titulált ambíciómat. Ahelyett, hogy
szakítottam volna vele, inkább a szakmai rivalizálás terepévé
változtattam a kapcsolatunkat. Ahelyett, hogy az ujjamra
húztam volna a gyűrűt és felvágtam volna az esküvői tortát, még
jobban belevetettem magam a munkába, nem törődve a
magánéleti vetületeivel. Az volt a távlati célom, hogy egyszer
nagyvállalatok jogi tanácsadója legyek, még Jaredet is
túlszárnyalva. De nem jött össze. Elvesztettem a munkám, végül
Jaredet is.
Azután még egy komolyabb próbálkozásom volt. Chuck
rendes pasi volt, sokkal kedvesebb, mint Jared. De pont akkor
találkoztam vele, amikor épphogy elkezdtem dolgozni Donnak.
Gyötrelmes volt a betanulás időszaka, és Melissa személyesen
járt közben az érdekemben a nagybátyjánál. Rettegtem, hogy
megint utcára kerülök, így mindig Don és az ügyfeleink mellett
döntöttem Chuck rovására. Több elmaradt nyaralás és
lemondott vacsora után Chuck véletlenül azt találta mondani,
elege van belőle, hogy úgy érzi magát, mintha ő lenne a „nő” a
kapcsolatunkban. Bor fűtötte indulatomban úgy döntöttem,
megmutatom neki, milyen érzés, ha tényleg kiherélem.
Olyanokat vágtam a fejéhez, amelyeket utólag sem lehet
szépíteni.
Sokan talán képesek továbblépni, én azonban sosem tudtam.
Inkább ugyanazokat a köröket róttam. Néha, amikor két férfi
között a párkapcsolatokról töprengtem, arra jutottam, hogy
számomra az egyedüllét bizonyára eleve elrendeltetett.
Sosem tudtam elmagyarázni senkinek, miért tettem Jackkel,
amit tettem. Mindössze azzal tudtam érvelni, hogy Jack túl
rendes volt – legalábbis nekem. Ahogy Jack találóan
megfogalmazta, a kedvessége lehetetlenné tette számomra, hogy
elhagyjam.
És hogy mit mondott anyám, amikor Jack először kísért el
Oregonba? „El sem tudom képzelni, mivel vettél rá egy ilyen
rendes embert, hogy beléd szeressen.”

– Valószínűleg Jack mégsem lépett teljesen tovább –

mondtam Melissának. – Nem, ha megtartotta azokat a képeket.
Buckley még olyasmit is említett, hogy Molly egyszer megtalálta
őket, és teljesen kiborult. És ennek ellenére azután is őrizgette
őket.
– Olivia, ha elkezdesz itt mindenki előtt bőgni, kiváglak. És ne
vedd zokon, de amióta Jacket bevarrták, egyetlenegy
beszélgetésünk sem ment volna át a Bechdel-teszten.
Erről a tesztről még az egyetemen hallottunk, valószínűleg
Charlotte-tól. Alison Bechdel képregényében a női szereplő
kijelentette, hogy csak olyan filmeket hajlandó megnézni,
amelyekben két nő a férfiakon kívül valami másról is beszélget.
Ha akár Melissa, akár én túl hosszan rágódtam egy fiún, a
másikunk figyelmeztette a szabályra és hogy váltson témát.
– Én nem akármilyen férfiról beszélek. Hanem Jackről. Sőt
nem is róla, hanem a vele kapcsolatos megérzéseimről.
– Mit hadoválsz? Ugye nem az jár a fejedben, hogy újra
összejöhetnétek?
– Jézusom, természetesen nem! Éppenséggel azon töröm a
fejem, nem más okból őrizte-e meg a fényképeket. Mi van akkor,
ha... Ha tényleg összetörtem őt? Mindig olyan érzékeny volt.
Minden csekélységben elutasítást, megalázást látott. De a
szakításunk éjszakáján még nem gondoltam bele, milyen nehéz
lehet neki. Miattam, Owen balesete miatt. Bekerült a
pszichiátriára. Az első könyve, amelyet három évvel később írt,
lényegében arról szól, mekkora ribanc vagyok.
– Hányszor rágtuk már ezt végig? Ideg-összeroppanása volt,
meghalt a bátyja, de aztán valahogy zöld ágra vergődött...
– Nem figyelsz. Mi van, ha egyáltalán nem vergődött zöld
ágra? Mi van akkor, ha Jack sosem jött rendbe igazán?
Megpróbálom töviről hegyire átgondolni, milyennek ismertem őt
akkor. Ott volt például az a kazetta. Akkor aranyosnak tűnt,
most viszont inkább egy kicsit rögeszmésnek. Talán mindig is
megvolt Jack másik oldala, és én taszítottam át a határvonalon.
– Ácsi, ez végképp badarság. Ilyen alapon bármi, amit húsz
évvel ezelőtt aranyosnak találtál egy fiúban, az negyvenéves
korában már egy sorozatgyilkos jellemzője lehetne. Dungeons
and Dragonst játszani, gyíkot tartani háziállatként, Doorst
hallgatni, a Monty Python idióta hangjait utánozni, gyűjteni
valamit... Akármit. Folytassam?
– Állj le. Most komolyan beszélek.
– Jaj, ne csináld, vicces volt! – Nem hagytam magam
kizökkenteni. – Mi ütött beléd, Olivia?
A legszívesebben őszintén feleltem volna a kérdésre.
Elmondtam volna Melissának, előfordulhat ugyan, hogy a
lőpormaradvány egy hónapig is a ruhán marad, de rendkívül
ritkán. És könnyen elképzelhető, hogy Jack tudta, Malcolm
Neeley azon a reggelen ki fog menni a futballpályára. És az a két
jóember, Ross Connor és Scott Temple felhívta rá a figyelmem,
hogy talán nem is ismerem Jacket olyan jól, mint képzelem.
De néma maradtam. Legurítottam a maradékot a
poharamból, és intettem, hogy kérek még egyet. Ezután nem
beszéltünk tovább Jackről, ám a fejemben folytatódott a belső
párbeszéd.
Egyfelől felébredt bennem a gyanú. Végig meg voltam
győződve Jack ártatlanságáról, attól a pillanattól kezdve, hogy
Buckley felhívott. De mivel tudnám alátámasztani a
feltételezéseimet?
Másfelől dolgozott bennem a bűntudat. Jackről van szó, a jó,
becsületes, tisztességes Jackről. Ki vagyok én, hogy ilyen
kegyetlen bűnnel gyanúsítsam?
És harmadikként duruzsolt bennem a hang, amely
megpróbálta kibékíteni a két szemben álló oldalt. Jack talán
bűnös. Talán egy dühös, bosszúvágyó pszichopata. De ha az is,
akkor ki tette ilyenné?
Én. Én tettem.
 Tizennegyedik fejezet

Valahogy hazavonszoltam magam, miután Melissa belém

diktált egy tál Stroganoff bélszínt, hogy felszívjon valamennyit a
szervezetemben felhalmozott tetemes mennyiségű szeszből.
Megígértem Melissának, hogy otthon beveszek három
aszpirint két pohár vízzel, ám ehelyett kinyitottam egy üveg
cabernet-t, és egy üres borospohárral egyetemben bevittem a
hálószobába. Miután átöltöztem pólóba, töltöttem magamnak
egy nagy pohár bort, és bemásztam az ágyba. Kinyitottam a
laptopomat.
A New York Post honlapjára föltettek egy cikket, amelyet a
másnapi lapokba szántak: egy interjút Malcolm Neeley fiával,
Maxszel.
– Felháborító, ahogy az előzetes meghallgatáson apám
gyilkosának ügyvédei megpróbálták az áldozatokat bemocskolni.
És meglepetésemre a bíró helyt adott nekik. Apám korántsem
volt tökéletes, és tudom, sokan őt okolják az öcsém által
elkövetett rettenetes merényletért. De Todd mentális zavarral
küszködött, és apám igyekezett mindkettőnket szeretni,
amennyire csak telt tőle. Nem hagyom, hogy azok az ügyvédek
megfosszák az emberi méltóságától!
Scott Temple utalt rá, hogy a médiában akár egy nap alatt is
megfordulhat az uralkodó szélirány. Felötlött bennem, nem
Temple bátorította-e Maxet, hogy forduljon a sajtóhoz. Temple-t
és engem kötött a bíróság által kiadott nyilatkozattételi tilalom,
ám az áldozatok családtagjait nem.
Bezártam a Post honlapját, és behívtam Jack e-mail- fiókját.
Beírtam a bejelentkezési adatokat.
jack<3smollybuckley
 És már benn is voltam.
Végiggörgetni az üzeneteken hasonló érzés volt, csak sokkal
bensőségesebb, mint éjjel részegen zaklatni másokat a neten,
ahogy azt hébe-hóba tettem az elmúlt években. A Facebook-
oldalra feltett szerzői kérdezz-felelek és könyvkritikák helyett
most Jack valódi levelezését olvashattam. A postaládája felét
ugyanolyan szemét töltötte meg, mint az enyémet:
élelmiszerboltok ingyenes házhoz szállításra szóló kuponkódjai,
egy emlékeztető, mely szerint két hónap múlva lejár az
edzőtermi bérlete, elmarasztaló üzenet egy online foglalási
rendszertől, amiért előző este nem ment el a Gramercy
parkvendéglőbe. A másik felét zömében a letartóztatására
reagáló üzenetek tették ki barátoktól, ismerősöktől. „Jack, aligha
tudod elolvasni a leveleidet, de hirtelen nem tudtam, mi mást
tehetnék a levélíráson kívül. Mi történt veled?” Számosan
tessék-lássék felajánlották a segítségüket: „Szólj, ha bármiben
segíteni tudunk!” „Buckley-nak nincs szüksége valamire?”
Közülük alig néhányan vették a fáradságot, hogy felhívják
Charlotte-ot.
Rákattintottam az elküldött üzenetek mappájára, és
visszalapoztam arra az üzenetre, amelyben Jack először írt
Charlotte-nak a füvön megpillantott nőről: „Lazán üldögélt a
gyepen, és könyvet olvasott, ami miatt Mollyra emlékeztetett.
Hosszú, barna haja volt, és pezsgőt kortyolgatott üvegből, ami...
Tudod, kit juttatott eszembe, de nem szereted, ha emlegetem.”
Charlotte konyhájában olvastam először ezt az üzenetet, és
nem volt időm elemezni Jack szavait. Nyilvánvalóan rám célzott,
és szemlátomást nem első alkalommal. Ha én hagytam el, akkor
nem kellene gyűlölnie? Még mindig így emleget, mint akinek
hiányzom?
Átfutottam a levélváltását Madeline-nel. Miután Madeline
jelentkezett Charlotte „Elszalasztott pillanat” hirdetésére a The
Room honlapján, Jack rövid üzenetet írt neki, mondván, halálra
rémítette, amikor az ismerőse ilyen meggondolatlanságra
vetemedett, de azt gondolta, a legkevesebb, hogy válaszoljon.
„Remélem, nem úgy bámultam magát, mint valami őrült. Csak
kíváncsi voltam, mit olvas, és miért estélyiben, piknikkosárral.
Ami az én öltözékemet illeti, a pólót a tizenhat éves lányomtól
kaptam ajándékba.”
Madeline válaszolt, hogy koszorúslány volt a nővére
esküvőjén. A fogadás után a Gansevoort nászutas lakosztályában
folytatódott az ünneplés. Miután az ifjú pár mindenkit kirúgott,
Madeline-nek eszébe jutott, hogy megnézhetné a napfelkeltét.
Magához vett egy üveg pezsgőt a VIP-bárból, egy könyvet a
szobájából, és kisétált a mólóra. „Ui.: A könyv a Nyolc nap a
halál volt.”
Ezt követte Jack nyálas leírása arról, miért ez a könyv az
egyik kedvence.
Két napig semmi válasz, aztán Madeline szabadkozott, hogy
munkaügyben el kellett utaznia. Azt írta, jogász szakra járt, majd
szociális munkásnak állt.
Szóval olyan, mint én, gondoltam magamban, csak jólelkű,
mint Molly.
Becsuktam a számítógépet, iszogattam még egy kicsit a
borból, majd bebújtam a takaró alá. Úgy éreztem, forog alattam
az ágy, miközben a fejemben összecsapnak az egymásnak
ellentmondó gondolatok Jack ügyével kapcsolatban.
Nem bízhattam kizárólag a megérzésemben, mint valami
varázsgömbben. Vajon Jack gyűlölte Malcolm Neeley-t? „Jó
kilátások.” Tényleg látta Jack azt a nőt a gyepen? „Bízhatsz
benne.” Vajon Jack megölt három embert hidegvérrel?
„Információforrásaim szerint nem.” Valaki tudta, hogy Jack ott
lesz aznap reggel, és csőbe húzta? „Jobb, ha még nem árulom el.”
Nem, nem, az egyetlen helyes válasz itt és most mind közül a
legidegesítőbb: „Koncentrálj, és kérdezz tovább.” Ezúttal pedig
nem a megérzéseimre koncentráltam, hanem a tényekre. Jack
gyűlölte Malcolm Neeley-t. Fenyegető kijelentést tett Neeley-re,
amikor a pert ejtették. Sziklaszilárd bizonyíték volt rá – a
kamera felvétele és Jack beismerő vallomása alapján –, hogy
Jack a közelben volt, amikor a lövéseket leadták, és tudomása
lehetett arról, hogy abban a pillanatban Neeley arra fog járni.
Jack a fantasztikum határát súroló elbeszélést adott elő arról,
hogy miért tartózkodott éppen ott, éppen akkor. Egy
piknikkosárral a kezében hagyta el a lakását, és kosár nélkül tért
vissza, ismét csak a videofelvételek alapján, ezúttal a ház
biztonsági kamerája jóvoltából. Az ingén lőpornyomokat találtak
néhány órával később. És Scott Temple, akiben mindig
megbíztam, már amennyire egy ügyészben hajlandó vagyok
megbízni, úgy vélte, az ügy gyakorlatilag megoldódott.
Nem festett túl biztatóan a kép.
Ám felidéztem egy három évvel korábbi esetet. Egy
védencem kitartóan ellenállt a rutinszerűen felajánlott
vádalkumnak: vállaljon két évet gondatlanságból elkövetett
emberölésért, hogy megússza a szándékos emberölés vádját. Fél
órán át soroltam az ellene szóló bizonyítékokat, szinte levegőt
sem véve közben, hogy beláttassam vele, mekkora kockázatot
vállal, ha a tárgyaláson elítélik. És amikor a végére értem, ő csak
annyit mondott: „Viszont van valami, amit rajtam kívül senki
sem tud: nem én vagyok a tettes. Ezért kérem, legalább egy
másodpercig, egyetlenegy másodpercig képzelje el, hogy ártatlan
vagyok, és akkor talán mindent, amit az imént felsorakoztatott,
más színben fog látni.”
Folytattuk tehát a kutatást, és három nap elteltével Einer
talált egy biztonsági őrt a kaszinóban, aki tanúsította, hogy a vád
koronatanúja Atlantic Cityben tartózkodott, amikor állítólag
látta, hogy a védencem lelő egy italbolti kiszolgálót Bronxban.
Bármennyit is hajtogattam magamnak és mindenkinek, aki
meghallgatott, hogy Jack nem tehetett ilyet, magam is egész nap
kétségek között hányódtam. Így aztán egy másodpercre
elképzeltem, hogy Jack valóban ártatlan. Igen, Jack gyűlölte
Neeley-t, de nem volt egyedül az érzelmeivel, és a kijelentése,
mely szerint az igazság pallosa le fog sújtani Neeley-re, bizonyos
mérce szerint fölöttébb visszafogott reakció volt a per ejtésének
hírére. Ami pedig Temple-t illeti, hiába vetítette előre további
bizonyítékok felbukkanását, tulajdonképpen semmi
érdemlegessel nem állt elő, és az előzetes meghallgatáson részt
vevő ügyészek is csak folyamatosan mellébeszéltek. Ha Jack a
lefoglalt ingben ment a lőtérre, majd beakasztotta az inget a
szekrényébe, és csak akkor vette fel újra, amikor találkozni
készült Madeline-nel, az megmagyarázná a lőpormaradvány
jelenlétét. A lőpor viselkedése kiszámíthatatlan. Napokig,
hetekig, sőt még hosszabb ideig is megmaradhat. Még a mosás
sem feltétlenül tünteti el.
És ezzel nem maradt más, mint Jack bizarr meséje, miért is
volt a vízparton pont akkor, amikor Neeley-t lelőtték.
Felültem, megint kinyitottam a laptopot. Kimásoltam
Madeline e-mail-címét, és elkezdtem levelet fogalmazni, ezúttal
az ügyvédi iroda fiókjában.
Címzett: mlh87@paperfree.com
A tárgymezőbe azt írtam, hogy „Nagyon fontos jogi ügy”, ám
rájöttem, ezzel az erővel azt is írhattam volna, hogy „kérem,
tegyen a kéretlen levelek mappájába”. Helyesbítettem: „Olivia
Randall védőügyvéd részéről”. Így jobb lesz. „Tájékoztatom az e-
mail-cím tulajdonosát, hogy fiókja egy ügyfelem bírósági ügyéhez
kapcsolódó nyomozás során került a látóterünkbe. Nagyra
értékelném, ha lehetőséget adna rá, hogy a szóban forgó üggyel
kapcsolatban minél hamarabb beszélni tudjak önnel. A közöttünk
zajló mindennemű kommunikációt ügyvédi tevékenységem
részeként az ügyvédi titoktartás védi. Szívesen kompenzálom
önt a rám szánt időért” – az utolsó mondatot töröltem. Ráér
pénzt ajánlanom, ha elsőre nem válaszol, nem akartam
megkockáztatni a vádat, hogy fizettünk ennek a nőnek a
tanúskodásért. „Előnyösebb lenne, ha magánúton keresne meg
engem. Amennyiben nem hallok ön felől, védencemnek nem lesz
más választása, mint megosztani a rendőrséggel a
rendelkezésünkre álló információkat.” Megadtam minden
elérhetőségemet, majd még háromszor átolvastam a levelemet,
józanságra kényszerítve az agyamat.
Megnyomtam a küldés gombot. Legalábbis azt hiszem.
Ellenőriznem kell másnap, amikorra kitisztult a fejem.

Az ügyvédi asztalnál ülve még egyszer átfutom a

jegyzeteimet. Amikor a végére érek, mosolygok magamban,
mert tudom, hogy a nyitóbeszédem minden sorát kívülről fújom.
Még a pontos hangsúlyozást is hallom a fejemben: „az államra
hárul a bizonyítás terhe”, nem pedig „a bizonyítás terhe az
államra hárul”. Amikor Amador bíró belép a tárgyalóterembe,
mindannyian felállunk, egyenesre húzom a legjobb kosztümöm
kabátját, fekete szatén Espada, elöl cipzárral. Minden tökéletes.
Scott Temple helyettes államügyész nyitóbeszéde szinte
villanásnyi idő alatt lemegy, mintha meg sem történt volna, és
máris enyém a szó. „Jó reggelt! A nevem Olivia Randall, én
képviselem Jack Harris védelmét. A helyettes államügyész igen
egyszerűnek, mondhatni fekete-fehérnek, rutinszerűnek tünteti
fel az esetet, de hiszen ez a dolga.” Az egyik esküdt köhécsel, egy
másik, ahogy hallom, mond valamit a szomszédjának, majd
mások is zúgolódni kezdenek. „Ha szabad kérnem, hallgassanak
végig.” De tovább beszélgetnek. Amador bíróra nézek, hogy
segítsen, de ő csak vállat von. Temple önelégülten vigyorog rám
az ügyészi asztaltól.
„Hölgyeim és uraim, még egyszer kérem önöket.” De most
már olyan hangosan jártatják a szájukat, hogy alig hallom a saját
hangom. „Védencemnek joga van, hogy meghallgassák.” Szinte
kiabálok, ám a tárgyalótermet betöltő lárma nőttön-nő.
Megkopogtatom az esküdteket elválasztó korlátot, de a hozzám
legközelebb ülő férfi – a hatos számú esküdt, aki, fogadni
mernék, egy szappangyártó vállalatnál termékmenedzser, de
nem emlékszem, honnan ismerős – hangosan felnevet. Olyan
erősen ütöm a fát, hogy megfájdul az öklöm.
– Tisztelt bíró úr, azt hiszem, eltört az ujjam.
Valahogy ez a mondat meghallgatásra talál, mert a bíró azt
tanácsolja, menjek ki a terem oldalsó ajtaján, hogy egy ápoló meg
tudja vizsgálni a kezem. Amikor átlépek a küszöbön, a régi
lakásomba jutok, a Mercer utcába. Ahol Jackkel együtt laktunk.
Átmegyek a nappalin, be a konyhába, majd vissza a hálószobába.
Jack bátyja, Owen fekszik az ágyon, meztelen, sovány
mellkasának napbarna színét kiemeli a friss, fehér lepedő.
Megfordul, háttal felém. Véres a párnája.
Kinyitom a szekrény ajtaját, és egy szoba tárul fel előttem,
amelynek addig a létezéséről sem tudtam. Nagyobb, mint az
egész lakás, de dugig van ragasztószalaggal átkötött dobozokkal,
vászonkárpittal bevont bútorokkal. Jack a sarokban áll.
Fiatalnak tűnik, mint amikor még az egyetemre jártunk.
– Olivia, minden rendben. Hallak téged, te is hallasz?
Tudom, hogy ezeket a szavakat ejti ki a száján, de valójában
nem hallom őt.
– Nem, nem hallak. De értelek, Jack, értelek.
Az ajka tovább mozog, de már nem tudom kivenni a szavait.
Szólok Jacknek, hogy valami nem stimmel. Néma csönd van a
szobában.
 Jack hirtelen az esküdtek között bukkan fel, a korlátot
ütlegelve. Először halkan, aztán egyre hangosabban és
hangosabban. Látom, hogy kiabál, de nem jön ki hang a torkán.
Csak a kopogást hallom.
– Olivia!
Felé nyújtom a kezem, de valami hideg, kemény tárgyat érzek
a tenyeremben. Aztán vége.
A borospohár. Valahogy rájövök, hogy a borospohár az.

Amikor végül kinyitottam a szemem, ráeszméltem, hogy

tényleg kopácsolást hallok, méghozzá a bejárati ajtó felől. Fél
üveg cabernet borult az ágyam melletti szőnyegre. Megfogtam a
majdnem üres üveget, és nehezen egyensúlyozva az
éjjeliszekrényre biggyesztettem. Aztán levettem a pólómat, és
igyekeztem felitatni vele a bort.
A kopogás nem maradt abba, ismét a nevemet hallottam.
Gyorsan magamra húztam a köntösömet a fürdőszobából, és a
bejárat felé indultam. A kukucskáló torzításának köszönhetően
Einer orra akkora volt, mint egy nagy, kutya formájú lufi.
– Mi a rosseb történt? – kérdeztem, amikor ajtót nyitottam
neki.
Mögötte tornyosult a házfelügyelő, Vladimir, akinek a
vezetéknevét sosem tudtam megjegyezni.
– Ez a bohóc kinézetű ember azt állítja, sürgős ügyben keresi.
Akarja, hogy hívjam a 911-et?
– Nem, Vladimir, minden rendben, köszönöm. Ez a pojáca
nekem dolgozik.
Láttam, hogy Vladimir jót kuncog magában, amíg a lift felé
ment.
Einer is kuncogott, amikor félreálltam, hogy beengedjem.
– Tudod, mi az, ami végképp nem illene a szerelésedhez? Egy
szerető.
– Einer, mi a fenét keresel itt?
– Nem vetted fel a mobilodat. Legalább tízszer hívtalak
zsinórban. És te vagy nagyjából az egyetlen negyvenes
ismerősöm, akinek nincs vezetékese.
Einer olyan hangsúllyal tudta mondani, hogy negyvenes,
mintha százkettő lenne. Nagy nehezen pislogtam néhányat, hogy
lüktető fejemben eloszlassam a homályt.
– Csak elaludtam.
– Hát, most már látom. Don teljesen odavolt, mert azt
mondta, mindig felveszed a mobilt. Aztán eszembe is jutott az az
asszony Qeensben, akit megütött a guta, és hét órán át feküdt
mozdulatlanul a konyhakövön, míg végre jött valaki, hogy
megnézze, mi van vele. De neked se kutyád, se macskád.
– Jólesik, hogy így törődsz velem, Einer.
Körülnéztem, a mobilom a konyhapulton hevert.
A nyavalyás, hogy keveredett oda? Tizenhat nem fogadott
hívás. És már majdnem dél.
– Valami ledöntött a lábamról.
– Mondanám, hogy egy tequilapofon.
– Nem vagy vicces, Einer. És légy szíves, ne mondd tovább
Donnak.
– Persze, semmi közöm hozzá. Jack Harris telefonált az
irodába, azt mondta, fontos. Arról a nőről akart valamit, akivel
levelezett.
Remek. Madeline lehet az. Éjjel írtam neki. Legalábbis azt
hittem.
Megint csörgött a telefon.
– Felvegyem? – kérdezte Einer.
Megnéztem a kijelzőt, Jack hívott. Megráztam a fejem, és
kinyitottam a laptopot. Tudtam, hogy Jack meg van győződve
róla, hogy Madeline majd kihúzza a slamasztikából.
Megkönnyebbülten láttam, hogy tényleg elküldtem a levelet,
sőt kellően határozott, majdhogynem megfélemlítő hangnemet
ütöttem meg.
A beérkezett üzenetekre váltottam, és izgatottan
észrevételeztem az új üzenetet, a tárgymezőben a saját
nevemmel: „Olivia Randall védőügyvéd részéről.” Hú, nagyon
hivatalos.
Rákattintottam az üzenetre. „Az alábbi e-mail-címre küldött
üzenetét nem sikerült kézbesíteni. A megadott doménen nem
található ilyen e-mail-cím. Lehet, hogy hibásan írta be, vagy a
cím már nem létezik. Próbálja meg újra beírni a címet, és küldje
újra az üzenetet.”
Einer felé fordítottam a képernyőt.
 – Tegnap este írtam Jack elszalasztott nőjének, és ez a válasz
érkezett.
– Biztos, hogy nem írtad el a címet?
Emlékeztem, hogy Jack e-mailjéből másoltam ki, de azért
ellenőriztem.
– Biztos. Eddig nem kaptunk ilyen választ, amikor
megpróbáltuk felvenni vele a kapcsolatot, ugye? Mit jelenthet
ez?
– Nem vagyok jogtudós, de arra tippelnék, hogy valaki
nagyon igyekszik keresztbe tenni, nehogy utolérd a nőt. Jack
talán pont emiatt hívott.
És abban a pillanatban újra megcsörrent a telefon.
Míg felvettem Jack hívását, Einert a kijárat felé terelgettem.
Miközben valami homályos magyarázatot gyártottam Jacknek,
miért nem feleltem korábban, Einer hangtalan szájmozgással
még odavetette nekem: „Reggeli szájszag!”, aztán végre
magamra hagyott.
– Madeline miatt hívlak – mondta Jack.
Micsoda meglepetés. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen okos
ember, aki oldalakat idéz fejből William Faulknertől, aki kapásból
felismeri a Canterbury mesék hatását szinte mindenen a
misztikus regényektől a rapzenéig, és aki három elismert
bestseller szerzője, nem képes tudomásul venni, hogy az
ügyészség nem fogja a többrendbeli szándékos emberölés vádját
ejteni csak azért, mert egy nő, akivel Jack az interneten flörtölt,
azt mondja?
– Nézd, tudom, hogy szerinted Madeline igazolni tudja, ő volt
az, aki a futballpályára hívott, de ettől az ügyedet még nem
tekintik tárgytalannak. Még mindig ott az indíték. És a
lőpormaradvány. És a tanúvallomás.
– Miféle tanúvallomás?
Behunytam a szemem, megpróbáltam erővel összeszedni a
gondolataimat. Nem akartam tegnap szóba hozni a
tanúvallomást, mert előbb látni akartam, hogy aláírja a
pszichiátriai kezelésével kapcsolatos adatok kikérésére
vonatkozó meghatalmazást. Azt kérdezi, miféle tanúvallomás?
Malcolm Neeley-é, amely bizonyítja, hogy minden szerda reggel
óraműpontossággal megjelent a futballpályánál. Amelyikről Jack
egy másolatot az iratszekrényében őrzött. De most előálltam a
farbával.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Mondtam már, soha még
csak bele sem néztem abba az anyagba. Csak Buckley miatt
tartottam. Ugyanúgy megdöbbentem, mint akárki más, amikor a
rendőrségtől megtudtam, hogy Neeley aznap reggel a
futballpályán járt.
Nem szóltam bele a telefonba.
– Atyaúristen, te azt hiszed, én tettem! Hallottam a hangodon,
amikor hazamentem. Biztos paranoiás vagyok, mondtam
magamnak utána, három nap börtön megteszi a magáét,
gondoltam. De igazam volt. Komolyan azt hiszed, képes vagyok
ilyen szörnyűségre?
– Jack, csak szeretnék felgöngyölíteni minden szálat, ez a
munkám.
– Az életemre esküszöm, Olivia, nem olvastam azt a
tanúvallomást. Hívd fel nyugodtan Buckley pszichiáterét, ha
nekem nem hiszel. Gondolom, akár orvosi igazolást is kérhetsz
tőle.
– Jack, hagyd abba, légy szíves, hiszek neked. – Tényleg
hittem? Talán. Miért szüntette meg Madeline az e-mail- fiókját?
Ha ügyész lennék, pár nap leforgása alatt információt
szerezhetnék a szolgáltatótól a megszűnt fiókról, de
védőügyvédként ez akár hónapokba is beletelhet, ha a cég
egyáltalán válaszra méltat. – Madeline miatt hívtál.
– Nem csak Madeline miatt – bökte ki –, hanem a kosár miatt
is. Az előzetes meghallgatáson azt mondta az ügyész, tudnak a
piknikkosárról, amit a találkozóra magammal vittem. Azt
mondták, videofelvételük van róla, ahogy viszem.
– Igen, a part térfigyelő kamerája és a házad liftjének
biztonsági kamerája is felvette.
– Igen, de nem hiszik el, hogy csak az idióta vakrandi kelléke
volt. Akkor azt hittem, Madeline egyszerűen beijedt, vagy
ilyesmi. De az a nagy helyzet, hogy az ügyész az előzetes
meghallgatáson azzal vádolt, hogy a kosárba rejtettem a
fegyvert. Mintha nem tűzhettem volna akár az övembe is.
– Mindent úgy csűrnek-csavarnak, hogy alátámassza a
hipotézisüket.
 – Nem ez a lényeg, Olivia. A hírekben tettek említést a
kosárról? Mert ha igen, képzeld magad Madeline helyébe.
Biztosan összeállt benne a kép, és rájött, hogy a rendőrség azt a
valakit tartóztatta le, akivel találkozni készült. Ráadásul ha ő
javasolta, hogy én hozzam a kosarat...
Most már világos volt, mire akar Jack kilyukadni. A nő
bizonyára felhívta volna a rendőrséget. Vagy engem.
Jelentkezett volna, hogy elmondja, a pasi a hírekben nem
lehetett a tettes, a kosárban nem a fegyvert rejtegette. Ám egy
lélek sem jelentkezett.
– Várj egy pillanatot, át kell gondolnom.
Kivettem a konyhaszekrény fiókjából a fájdalomcsillapítót, és
lenyeltem három tablettát víz nélkül.
Megpróbáltam Madeline-t beleilleszteni az összes lehetséges
forgatókönyvbe, de Jack bosszankodása a vonal túlsó végén
akadályozott a logikus gondolkodásban.
– Mindjárt visszahívlak.

Az egész ügy origója az, hogy a rendőrség információi szerint

Jack közvetlenül a lövöldözés előtt a futballpályánál volt. Tehát
nekem is ebből kellett kiindulnom.
Összeszedtem magam, és elkezdtem sorban felírni a
füzetembe a lehetséges magyarázatokat.

Három lehetséges magyarázat

1. Véletlen egybeesés
A véletlen egybeesés mint elmélet mindig is sántított nekem,
és nyilvánvalóan a rendőrség sem volt rá vevő. Jacknek igaza
volt, ha merő véletlen, hogy Madeline pont a lövöldözés
helyszínére küldte, és valami ártatlan magyarázatra hivatkozva
nem bukkan fel, bizonyára felfedezi a kapcsolatot a lövöldöző
piknikkosara és a saját randevúja között. Ez esetben feltehetően
jelentkezett volna. Ám ehelyett megszüntette az e-mail-fiókját.
Sehogy sem volt kerek a történet.

2. Feltört e-mail-fiók, gyanúelterelés

Buckley-nak támadt az ötlete, amikor kihallgatta Charlotte-
tal való beszélgetésemet az apja letartóztatása után. Eszerint
valaki, aki ki akarta nyírni Neeley-t, megpróbált beszervezni egy
balekot, és Jacket meg esetleg másokat megfelelőnek talált.
Aztán a levelezést feltörve elkezdett kémkedni Jack és Madeline
után, a megfelelő alkalomra várva. Amely el is jött, amikor Jack
beszámolt Charlotte-nak a gyepen ülő nőről, majd Charlotte
feltette a hirdetést az elszalasztott pillanatról. Ezután a rosszfiú
Madeline néven válaszolt a hirdetésre.
Az egyetlen bökkenő a fiókfeltöréses elmélettel az volt, hogy a
Gmail szerint Jack fiókjába egyedül Jack IP-címéről jelentkeztek
be a letartóztatása előtt. A hekkernek be kellett jutnia Jack
lakásába, hogy elcsípje a wifi jelet, ami teljesen fölösleges
kockázatvállalást jelentett volna. Egyszóval ez az elmélet sem
nyerte el a tetszésemet.

3. Jack a tettes
Jack gyűlölte Neeley-t, és a polgári per ejtése után még
inkább. A tanúvallomásából tudhatta, hol találja meg, ha akarja.
Nemrégiben megfordult egy lőtéren, amiről elfelejtett
beszámolni, amíg meg nem próbáltam magyarázatot kicsikarni
belőle az ingén talált lőpornyomokkal kapcsolatban. Ő maga is
írhatta a Madeline-leveleket, hogy ürügyet szolgáltasson, miért
volt a futballpályán, ha valaki, ne adj’ isten, meglátja.
Tiszta sor. Addig rajzoltam körbe-körbe a mondat végi
pontot, míg egy nagy, fekete gombóc nem lett belőle.

Lassan letettem a tollam. Ez az egyetlen működő elmélet.

Leszámítva, hogy mégsem az. Nem pontosan így. Nem úgy,
ahogy egészen tegnapig látszott.
A következő a bibi: már aznap este írtam Madeline-nek,
amikor Jacket letartóztatták, de akkor nem érkezett „megszűnt
fiókról” értesítő üzenet. Vagyis a lövöldözés napjának éjszakája
és az elmúlt éjszaka között zárta le „Madeline” a fiókját. Jacknek
viszont már nem volt internet-hozzáférése.
Lehetséges, hogy valaki mást kért meg rá telefonon, mondjuk
Charlotte-ot, vagy felbérelt egy idegent. De miért vállalta volna a
kockázatot, ha elég lett volna egyszerűen használaton kívül
hagyni?
Elképzelhető bármilyen más lehetőség? A tollam újra írásba
lendült.

4. Álfiók
Charlotte elképzelése, amelyet már az elején felvetett,
Buckley-éhoz hasonlított, de bonyolultabb volt. A rosszfiú
kiszemeli Jacket mint ideális balekot, majd kellő mennyiségű
információt kutat fel az interneten ahhoz, hogy az ideális
nőszemélyt ültesse oda, ahol Jack futni szokott.
Eleinte talán kivárt, hátha Jack személyesen cselekszik, de
később úgy határozott, beveti a nőt, hogy Jacket csőbe húzza.
Jack (mint Jack) nem harapott rá a csalira, ám Charlotte
hirdetése még egy esélyt adott neki. Így született meg
„Madeline”.
Miért is ne?

Átolvastam még egyszer a jegyzetemet, és pontról pontra

mérlegeltem minden eshetőséget. Bármilyen nyakatekert is az
álfiók teóriája, akár meg is állhatja a helyét.
Mert ha nem, Jack a tettes. Visszakapcsoltam a telefonom, és
Jacket tárcsáztam.
– Hiszek neked: Madeline az egésznek a kulcsa. Meg fogom
találni őt, megígérem.
Ám sejtelmem sem volt, hogyan.

Húsz percembe telt, mire átrágtam magam az összes

olvasatlan üzeneten, amelyet aznap délelőtt kaptam.
Egy sereg hangpostaüzenet és e-mail, de azok várhattak. És
csak két sms. Az egyik Ryantől érkezett, hajnali kettőkor.
„Minden rendben köztünk? Nem tudom, mit követtem el.” A
másik Melissától. Szabadnapos volt, és tudni akarta, együtt
ebédelhetünk-e. Már ebédidő lenne?
Épp egy lehetséges találkozóhelyen kezdtem törni a fejem,
amikor ismét megcsörrent a telefonom. Felismertem az
államügyészi hivatal központi számát a kijelzőn.
– Olivia Randall.
– Itt Temple.
– Hadd találjam ki: emlékeztetni akar, hogy a védencem az
elkövető.
– Tegnap már elmondtam, amit akartam.
– Akkor azt akarja töredelmesen bevallani, hogy maga
készíttetett interjút Max Neeley-vel a Post hasábjain?
Egy gyászoló fiú, a Neeley família utolsó túlélő sarja, képes
lehet az apját rokonszenves színben feltüntetni. Ha tovább
forszírozza, kénytelen leszek megszellőztetni a kis princetoni
kalandját valami elvetemült ifjú újságírónak.
– Ez sem talált. Esküszöm, fogalmam sem volt róla, hogy a ma
reggeli hírműsorban is feltűnik. – Na, még valami, amit
átaludtam. – Van tolla?
Temple lediktált egy nevet – Carl Wilson – és egy
telefonszámot, amelyet felvéstem a jegyzetfüzetembe.
– Az illető bármilyen videofelvételt meg tud szerezni magának
a parkról. Már várja a hívását, és tudja, hogy akármekkora
területről, akármilyen hosszú felvételt át kell adnia magának.
Csak magán múlik.
– Bárcsak máskor is ilyen vörös szőnyeget terítene az ember
elé a mélyen tisztelt hivatal!
– Sokkal könnyebb nagyvonalúnak lenni a védőügyvédekkel,
ha tudjuk, hogy zsákutcában forgolódnak. Jó szórakozást az
időfecsérléshez!
Soha egy percig sem reméltem, hogy Temple valaha annyi
felvételt tud nekem kiadatni, amennyit csak kérek. Most, hogy
megkaptam a lehetőséget, már nem is voltam benne biztos,
tényleg akarom-e. Mi van akkor, ha a felvételen megjelenik Jack,
reggeli futás közben, ahogy elhalad az üres Christopher Street-i
mólónál, de sehol egy nő a gyepen, nemhogy piknikkosár meg
pezsgő? Mi van akkor, ha az elszalasztott pillanat soha meg sem
történt? Lehet, hogy a videó megerősítené a legsötétebb
gyanúimat.
 Órákon át bogarásznék egy szemcsés videofelvételt olyan nő
után kutatva, aki soha nem is létezett. Már a gondolatától is
keresztbe állt a szemem.
Ugyanakkor ha Jack igazat mond, a videó reményt adna,
hátha előkerül az a nő, bárki legyen is az, aki segített lépre csalni
Jacket, és nyakába varrni egy háromszoros gyilkosságot.
„Nincs időm ebédelni, de ha megkérlek, ráérnél segíteni
nekem?” – írtam vissza Melissának.
Négy, keresztbe álló szem mindig jobb, mint kettő.

Carl Wilson a rendőrség főhadiszállásán várt ránk széles

mosollyal, hatalmas sörpocakkal és határozott kézfogással.
– Nyugodtan vádoljon politikailag kevéssé korrekt
megfogalmazással, de amikor a helyettes államügyész
megkeresett, hogy egy büntetőjogi védőügyvéd szeretné
átfésülni a videofelvételeket, nem számítottam két ilyen
gyönyörű hölgyre. – Szavait mindkettőnkhöz címezte, ám
tekintetét nyilvánvalóan Melissára szegezte. – Mindketten
ügyvédek?
Szürke, egyenes vonalú ruhában és hozzá illő blézerben
részemről annak tűnhettem. Melissa viszont, szűk farmerben,
fekete izompólóban és bakancsban, már jóval kevésbé.
– Vigyázzon, mit beszél! – figyelmeztette Melissa. – Én csak a
barátnőmet kísértem el ide. Amúgy bártulajdonos vagyok.
– Uram, Jézus! Hölgyem, összetöri a szívem. – Odavezetett
minket egy hosszú, keskeny asztalhoz, amelyen végestelen-végig
monitorok sorakoztak egymás mellett. – A helyettes
államügyész nem tudta pontosan megmondani, mit is keresnek.
Hadd figyelmeztessem magukat előre: ne tápláljanak túlzott
reményeket!
Carl tovább fecsegett, miközben mindhárman leülniük az
asztalhoz.
– Nemegyszer előfordul, hogy valaki betelefonál, és azt
mondja, jó napot, azt hiszem, a férjem megcsal. Volna szíves
ellenőrizni, hogy a titkárnője betette-e a lábát a lakásunkba? Ha
engem kérdez, a média úgy elültette az emberekben a félelmet
mindenféle poloskáktól, drónoktól, Nagy Testvértől meg
miegyébtől, hogy az átlag amerikai azt képzeli, az égben egy
hatalmas szem van, ami mindent lát és hall, és minden a világon
fel van töltve egy hatalmas, bűvös felhőbe. Itt van mindjárt a
maguk esete, ugye. A helyettes államügyész azt mondta, a parti
lövöldözésre kíváncsiak, igaz?
Bólogattam.
– Nos, nézzék. Azt már előre meg tudom maguknak mondani,
hogy a lövöldözés nincs rögzítve. Ugyanis a futballpályán nincs
kamera.
Ennyit már Scott Temple-től is megtudtam. Közöltem Carllal,
hogy minden olyan felvétel érdekelne, amelyen esetleg látni a
futballpályára igyekvő vagy onnan távozó embereket.
– Nos, elméletileg szóba jöhet a Times Square-en, innen
negyven háztömbnyire északra lévő kamera egy órával korábbi
felvétele. De gondolkodjunk józanul. A parti sétányról lenne szó,
ugye? Ez esetben máris mondom, mivel tudok szolgálni. Délről
északra haladva: a Battery Park, a World Trade Center körül
egy jókora körzet, aztán a Holland alagút, a 40-es móló
parkolóháza, a Christopher Street-i móló, a chelsea-i mólók,
végül rengeteg kamera a Lincoln-alagútban. Ez alapján el tudja
képzelni.
Tehát lényegében hét kameracsoport hozzávetőleg hat és fél
kilométernyi hosszan a part mentén. Fontos, hogy egyikük a
Christopher Street-i mólónál van, ahol Jack először pillantotta
meg, legalábbis állítása szerint, a titokzatos hölgyet.
– Meglep, milyen elszórtan helyezkednek el a kamerák –
jegyeztem meg közömbösen.
– Ez hogyan lehetséges – kérdezte Melissa – a 9/11 utáni
New Yorkban?
– Ahogy a való életben – felelte Carl. – Times Square,
Rockefeller Center, Grand Central... Ezeken a helyeken teljes a
lefedettségünk. De a Hudson folyó parti sétányára valószínűleg
magasról tesznek az afganisztáni pokol bugyraiban buzgó
dzsihádisták. Viszont kiderült, hogy egész sereg további kamerát
állítunk fel a nyugati parton nagyjából a jövő hónapban.
– A lövöldözést követően? – kérdeztem.
– Dehogy, néhány hete egy bugyuta kollégám
helyszínbejárást tartott a New York Magazine egyik
riporterével, aki a CompStat bűnügyi statisztikáinak eredt a
nyomába. A nő elkezdett kérdezősködni a térfigyelő kamerákról
meg mindenféléről, a kolléga meg igyekezett eloszlatni a nő
paranoid elképzeléseit, miszerint a nap huszonnégy órájában
figyelnek minket felülről. Példaként történetesen épp a Hudson
folyó menti sétányt hozta fel, és pontról pontra elmesélte a
nőnek, hol vannak és hol nincsenek kameráink. Én mondom
maguknak, egyeseknek tök van az agyuk helyén.
– Meg is jelent erről a cikk? – igyekeztem a tőlem telhető
legközömbösebb hangon kérdezni.
– Hogyne. A főnökeim nem túl nagy örömére. Mint a 22-es
csapdája, ugye. Ha azt mondjuk, mindent ellenőrzés alatt
tartunk, az emberek a személyiségi jogaik megsértésére
panaszkodnak. Ez a mamlasz meg váltig állította, „nem, szó sincs
ilyesmiről”, aminek következtében a történet a visszájára fordul,
és az emberek azt kérdezik: mennyire vagyunk biztonságban
egyáltalán? Ebből sehogy sem lehet nyertesen kijönni.
– A cikkben megemlítették a kamerák pontos helyét is?
– Kétséget kizáróan közölték a részleteket. Elhiheti, ha nem
lenne a szakszervezet, a fajankót már réges-rég úgy kirúgták
volna, hogy a lába sem éri a földet.
Szóval nem elég, hogy a futballpályáról nem készült felvétel,
ráadásul bárki is lőtte le Malcolm Neeley-t, az éppenséggel
számíthatott is rá.
Megkértem Carlt, játssza le nekem néhány különböző kamera
felvételét véletlenszerű időközönként. Szerettem volna a többi
kérdés közé bújtatva, mintegy mellesleg feltenni azt a kérdést,
amely igazán foglalkoztatott, ha netán Scott Temple utólag
érdeklődne Carlnál, mi után kutakodtam.
Nagyjából negyvenpercnyi böngészés után megkértem, vegye
elő a Christopher Street-i móló kameráinak felvételét arról a
reggelről, amikor Jack megpillantotta az „elszalasztott” nőt.
Reméltem, hogy némi szerencsével legalább egy rövid pillanatra
feltűnik az estélyi ruhás nő, amint kosarával be- vagy kilép a
képből.
Ám nem ezt láttuk. Melissa a képernyő felé kezdte emelni az
ujját, de én finoman lefogtam a kezét, várakozásra intve.
Hagytam, hadd pörögjön a film még pár percig, majd
bejelentettem, hogy kimerültem. Fáradtságot színlelve hálásan
megköszöntem Carlnak a nagylelkű segítséget, mondván, nem
sokat tudok kihámozni a felvételekből a védencem nélkül, aki
viszont most házi őrizetben van.
– Van rá bármilyen mód, hogy kiírja nekem lemezre vagy
átvegye nekem valahogy? – kérdeztem. – Meg tudom mondani,
melyik kamera és melyik időszak érdekelne minket.
Kellően nagy merítést akartam megadni, amivel azt a
benyomást kelthetem Temple-ben, hogy csak halászgatok imitt-
amott.
– Nos, a helyettes államügyész arra utasított, adjam oda
magának, amit kér.
Miután elhagytuk a rendőrőrsöt, táskámban a lemezzel,
Melissa megkérdezte, megtaláltuk-e, amit kerestünk. Mindössze
annyit kértem tőle előzőleg, hogy keressen egy sötét hajú nőt,
lehetőleg estélyi ruhába öltözve. Gyorsan megöleltem Melissát.
– Emlékszel, mit hordtam össze tegnap este részegen? Kérlek,
felejtsd el az egészet.
Bármit is hitettem el Carllal, amit a videón láttunk, az
felülmúlt minden várakozást. Június 6-án, szombaton reggel
Jack a híres pólójában kocog. És a füvön ott ül piros slafrokban a
nő, egyik kezében üveg, a másikban könyv. A nő a füvön valódi.
Jack nem hazudott.
 Tizenötödik fejezet

Másnap reggel Einer, Jack és én együtt ültünk az

ebédlőasztalnál Einer laptopja körül kuporogva, és a parton
készült felvételt böngésztük, hátha feltűnik még az „elszalasztott
nő”.
Einer megállította a felvételt.
– Nézzétek csak, ez itt nem ő?
A kihangosított telefonból előtört egy hang.
– Várjatok, kiről beszéltek?
A Jack szabadlábra helyezését szabályzó spártai törvényekből
kifolyólag Charlotte-nak be kellett tárcsáznia. Ráadásul Jacknek
nem lehetett internet-hozzáférése, ezért az én telefonomat
használtuk privát hotspotként, és nem döntött éppen
sebességrekordokat. Einer és Charlotte valahogy kifundálta,
hogyan kapcsolhatják össze a számítógépüket távolról, így
Charlotte láthatta ugyan Einer képernyőjét, de lemaradt erről-
arról, például hogy Einer az ujjával egy esernyős nőre mutat, aki
a lövöldözés előtti napon elhalad a chelsea-i mólónál.
Jack a fejét rázta, Einer pedig folytatta a lejátszást.
– Kiről beszéltetek? – kérdezte újra Charlotte.
– Nem lényeges – feleltem, bosszankodva, hogy belebeszél –,
Jack azt mondja, nem ő volt az.
A nő, akit még mindig Madeline-nek hívtunk, egyelőre
mindössze egy alkalommal tűnt fel, az előző nap látott felvételen.
Néhány perccel az után, hogy Jack elkocogott mellette, Madeline
összepakolta a kosarát, miközben a kamera felé fordult, épp
annyira, hogy Einer pillanatképet készíthessen az arcáról. Egész
jó minőségű lett ahhoz, hogy valaki esetleg felismerje.
Charlotte már előző este feltette a fényképet a The Room
honlapjára. A hátteret elhomályosította, nehogy a „szobatársak”
összekössék a „Ki ismeri ezt a lányt?” című hirdetést a mólónál
történt lövöldözéssel. Néhány kisebb médiafigyelő webhely rá is
bukkant, és azt latolgatták, vajon miért olyan kíváncsi a The
Room a „füvön ülő nő” kilétére, és vitát gerjesztettek arról, vajon
mennyire etikus online vadászatot folytatni egy ismeretlen nő
ellen. Charlotte átnyálazta a több száz (zömében okoskodó)
választ, amely beérkezett, ám a tippek közül eddig egyik sem
vezetett eredményre.
Időközben Jack tovább nézte a térfigyelő kamera felvételét,
reménykedve, hátha egy másik napon, más helyszínen vagy akár
a futballpálya felé vezető úton sikerül még egyszer elcsípni
Madeline-t.
Amint a csalódottság megint kezdett eluralkodni,
emlékeztettem magam, mennyire szerencsések vagyunk, hogy
az első „elszalasztott pillanatot” sikerült fellelnünk a videón. Jack
leírása a nőről bizonyára nevetségesen hangzott az őt
letartóztató rendőröknek. A videó viszont bizonyítja, hogy igazat
mondott, legalábbis azt illetően, hogy egyáltalán látta a nőt. Sőt
azt is segíthet alátámasztani, miért vitt magával piknikkosarat a
parkba Malcolm Neeley meggyilkolásának napján, és miért ment
haza onnan kosár nélkül.
Charlotte ízelítőt adott nekünk, miféle válaszok érkeztek a
webhelyre. „Az az anyád, miután múlt éjjel kirugdostam az
ágyból.” „Az lesz a következő exfeleségem.” „Ha megtalálja,
küldje el hozzám.”
– Mindig tudtam, hogy a honlapom az emberiség legalját látja
el lelki táplálékkal, de a rohadt életbe, lassan kezdem
meggyűlölni az olvasóimat! Mindenesetre van itt pár fénykép,
amelyet Jacknek érdemes lenne megnéznie. Átküldöm neked
őket.
Charlotte eddig nem hallott senki felől, aki Madeline-ként
jelentkezett volna, de kapott néhány hitelt érdemlő üzenetet
olyanoktól, akik ismerni vélik a keresett nőt. Ezekben az
esetekben megpróbált legalább egy vezetéknevet és egy
keresztnevet kicsikarni, majd összegyűjtötte Jacknek a
lehetséges jelöltek interneten talált fényképeit.
Míg Einer laptopján tovább pörgött a film, a sajátomon
megnyitottam a Charlotte-tól kapott üzeneteket.
Jack felé fordítottam a képernyőt, miközben Charlotte tovább
beszélt.
– A harmadik nő, úgy tűnik, megfelel a leírásnak, de a többi
szerintem nem igazán hasonlít. Persze csak te láttad őt
személyesen.
Charlotte nem láthatta, hogyan esett le Jack álla, amikor
elkezdte végigkattintgatni a fényképeket.
Visszatolta elém a laptopot, majd hirtelen felcsillant a szeme.
– Á, szia, nem is hallottam, hogy bejöttél.
Buckley állt ott, az ajtófélfának támaszkodva. Nem tudtam,
mennyi ideje ácsoroghat ott.
– Úgy látszik, a mai terápia után szinte röpülök – csicseregte
édes-kedves hangon.
Azt hiszem, ha kamaszként pszichiáterhez kellett volna
járnom, én is jó mókának találtam volna.
– Helló, te ló! – kiabált Charlotte is a kihangosítón.
– Szia! Nem akarok ünneprontó lenni, de remélem, nem csak
a fényképen lévő nő hajkurászásával próbálod támogatni a
védelmet. Nekem úgy tűnik, kicsit túllőttél a célon.
Charlotte bizonygatta, hogy ura a helyzetnek.
– Istenigazából nem hisszük, hogy Madeline maga lenne az
egész mögött, inkább valaki más, aki őt felbérelhette. Megbíztam
egy csomó bérmunkást, hogy fésüljék át a szereplőválogatással
vagy kísérőszolgáltatásokkal foglalkozó honlapokat.
Charlotte aznap reggel már beavatott a tervébe. Idő- és
pénzpocsékolás volt, de hiábavaló lett volna vitába szállni vele.
Szerette Jacket, és segíteni akart – bármi módon.

Három órával később sem kerültünk közelebb Madeline

kilétének felfedéséhez, de már mindannyiunkra ráfért egy kis
pihenés. Einerrel összepakoltunk, és indulni készültünk, de Jack
még marasztalt engem. Bevezetett a konyhába, és töltött egy-
egy pohár narancslét.
– Emlékszel, mennyibe fájt, amikor igazit akartunk a konzerv
helyett? – kérdezte, miközben belekortyoltam az italomba.
– Hát nagy szívás, ha az ember szegény.
Jack mosolygott.
 – Szóval ami Buckley-t illeti...
– Nem is tudtam, hogy ennyire képben van a bizonyítékokkal
kapcsolatban.
– Én sem. Nem leplezek előtte semmit, de nem is vettem
külön a fáradságot, hogy beavassam. Gondolom, eleget hallott
ahhoz, hogy kikövetkeztesse, egy lehetséges tanú után kutatunk.
Mindig nagyon ügyesen tölti ki az üresen hagyott részeket.
Szemlátomást abban is tehetséges, hogy kikotyogjon másoknak
olyasmit, ami nem rájuk tartozik. Például a fényképeket a
szekrényemben.
– Jaj, ugyan már. Nem nagy ügy.
Igyekeztem, hogy úgy tűnjön, meg is feledkeztem az egészről.
– Buckley mondta, hogy azt is elmesélte, amikor Molly
megtalálta a képeket, és jól összevesztünk miattuk.
– Jack, tényleg nem gond, nem kell többet beszélnünk erről.
– Hát jó.
Éreztem, hogy valami még nyomja a lelkét. Még egyet
kortyoltam a narancsléből.
– Csak egy egyszerű veszekedés volt – mondta. – Buckley
még általánosba járt, neki biztos komolynak tűnt. Talán mert
néhány gyereknek elváltak a szülei. De nem volt az komoly,
nagyon szerettem Mollyt.
– Természetesen. Nem kell magyarázkodnod. – A francba!
Lehet, hogy csalódottnak tűntem? Lehet, hogy csalódottnak is
éreztem magam? – Sajnálom, hogy ilyen hamar elveszítetted őt,
de örülök, hogy legalább addig boldogok voltatok egymással.
Sokaknak nem adatik meg. – Nekem sem. – Az alapján, amit
olvastam, úgy tűnt, jól összeillettetek.
Leszögezte a tekintetét, és bólintott.
– Utánad nekem Molly volt az egyetlen. Közben még csak
nem is randevúztam mással.
Megittam a maradék narancslét, és visszaadtam neki a
poharat. Kikísért, de megállt az asztalnál, ahol az elektronikus
megfigyelő veszélyzónája kezdődött. A kilincs felé nyúltam, aztán
visszafordultam.
– Miért nem hívtál fel?
– Felhívtalak. Vagyis Buckley, amikor letartóztattak.
– Nem akkor. Hanem amikor Owen meghalt. Amikor
kórházba kerültél, vagy azután. Miért nem hívtál fel sosem?
– Már mondtam. Képtelen voltam rá.
– Csak örültem volna, ha tudom, hogy jól vagy. Tudom, hogy
gyűlöltél, de...
– Sosem gyűlöltelek. Sosem tudtalak volna... – megbicsaklott
a hangja.
– De akkor miért nem? – Tehetetlenül nézett rám, nem szólt
semmit. – Jack, olyan rohadt lelkiismeret- furdalásom volt!
Megköszörülte a torkát, a tekintete hirtelen
megkeményedett.
– Na várjunk csak, Olivia: az volt a baj, hogy nem tudtad, jól
vagyok-e, vagy hogy lelkiismeret-furdalást éreztél amiatt, amit
tettél? Talán azért nem hívtalak, mert a magam módján így
tudtam törleszteni a kegyetlenségért, amit elkövettél velem
szemben. Hogy elgondolkozz rajta. Hogy éreztessem veled,
egyáltalán nem vagyok jól, és már sosem leszek. Ezt akartad
hallani? Hát tessék, most már tudod, miért nem hívtalak fel
sosem.
Tettem egy lépést Jack felé, de ő elhúzódott.
– Most menj.
Einer belépett a konyhába, és félbeszakított minket.
– Charlotte megint telefonált. Megtalálta! A maga félelmetes,
őrült barátnője tényleg megtalálta Madeline-t.

– Megkaptad már a képeket? – kérdezte Charlotte a

kihangosítón keresztül.
Egy kék kis kör forgott a böngészőablak tetején.
– Eltart egy darabig, mire betöltődnek.
– Valaki végül felismerte? – kérdezte Jack.
– Igen – felelte Charlotte. – De nem a The Roomon keresztül.
Emlékszel, mondtam, hogy megbíztam néhány bérmunkást
bizonyos webhelyek átkutatására? Talán nem hangsúlyoztam
eléggé, mekkora felhajtást csináltam. Összegyűjtöttem minden
kísérőszolgáltatással, modellközvetítéssel, szereplőválogatással
foglalkozó webhelyet, ami csak fellelhető New Yorkban. És
többtonnányi szempárt béreltem fel. Nem csupán sima
bérmunkásokat, hanem modelleket, színésznőket,
színészközvetítő ügynököket, csupa olyan embert, aki profi az
arcfelismerésben. De elég, ha később bókolsz, milyen
fantasztikus vagyok. A lényeg, hogy megtaláltuk őt. Na,
megkaptad már?
Amikor a webhely végre betöltődött, a szalagcím azt ígérte:
„Társra lelhet New Yorkban, éjjel-nappal”, alatta: „lenyűgöző
szépségek, többféle kategóriában”, óránként 800 és 2000 dollár
közötti tarifával. El tudtam képzelni, miféle kategóriák
befolyásolják az árat.
Ahogy lejjebb görgettem, meg is találtam a beígért kategóriát,
soronként három hölggyel, a ruhátlanság különböző fokait
bemutatva.
– Pontosan kit is keresünk? – kérdeztem.
– Helent. Görgess csak lejjebb. Gondosan ábécérendbe
szedték a neveket.
Meg is találtam őt nagyjából az oldal közepén. Benedvesített,
barna haja rásimult a mellére, mely tisztán körvonalazódott a
fehér, vizes póló alatt. Csupa víz volt a nő, a sminkje mégis
tökéletesnek tűnt.
– Ez tényleg úgy néz ki, mint ő – szólt mellettem Jack. –
Persze akkor száraz volt, nyilván, és a szemén nem volt ennyi
festék. De könnyen lehet, hogy ez ő.
Rákattintottam a fényképre, és a böngésző ablakát megint a
forgó kör foglalta el, míg végre megjelent a „Helen” című oldal,
hat további fényképpel. Jack rámutatott az egyikre, amelyen a
hölgy hátulról volt látható, fellibbenő szoknyája látni engedte
hihetetlenül tökéletes fenekét.
– Szerintem ez tényleg ő.
– Láttad a fenekét?
– Dehogy, a profilját. – Helen a válla fölött nézett a kamerába.
– Nem vagyok egész biztos, de sokkal jobban hasonlít, mint bárki
más, akit eddig mutattatok.
– Csak azzal lesz gondunk – vetettem közbe –, ahogy ezek az
internetes prostiközvetítők működnek. Randevúra hívhatjuk
Helent, de lehet, hogy végül egy másik szexi barnát küldenek.
Charlotte hallhatóan büszke volt, hogy megint egy lépéssel
előttem jár.
– Éppen ezért már fel is hívtam az úgynevezett
kísérőszolgáltatást nyújtó céget. Megszereztem Helen igazi nevét
kevesebbért, mint amit úgymond egy „teljes körű kezelésért”
felszámolnak, bármit is értenek ezalatt. Átküldök még egy képet.
A beérkező e-mailben ugyanaz a nő jelent meg, csak sokkal
részletgazdagabban.
– Istenem, ez tényleg ő – sóhajtotta Jack.
Charlotte hangja akadozni kezdett a hangszóróban.
– Professzionális arckép Sharon Lawson feltörekvő színésznő
portfoliójából. Ahogy sejthető, a hölgy még nem robbant be a
köztudatba. Megvan a lakcíme, e szerint Staten Islanden él.
Kértem Charlotte-ot, adja meg a nő adatait, hogy
felkereshessem.
– Szó sem lehet róla, a kislányokat én veszem gondjaimba! Ha
te mész, akkor megyek én is veled. Tíz perc múlva felveszlek.

Miután Charlotte bontotta a vonalat, Jack fejcsóválva

fölnevetett.
– El tudom képzelni, hogy Charlotte minden eshetőségre
felkészülve a könyvjelzői közé mentette a kísérőközvetítő oldalt.
Örültem, hogy a jó hírek túllendítettek bennünket a
feszültségen, amely Charlotte telefonhívása előtt ránk
nehezedett. Mintha lassan minden kezdene a helyére kerülni. Ha
kiderül, hogy Madeline nem más, mint Sharon Lawson, és valaki
lefizette, hogy felkeltse Jack figyelmét, végre bebizonyíthatnánk,
hogy Jackre akarták terelni a gyanút.
– Valószínűleg nem érdemes hiú reményekbe ringatnom
magam, ugye? Bárki is tervelte ki, bizonyára elég okos ahhoz,
hogy minden nyomot eltüntessen.
– Az igaz, viszont nem kötelező bizonyítanunk, ki mozgatja
valójában a szálakat.
Elég, ha sikerül hihetővé tennünk, hogy léteznek ezek a
szálak. Jack letartóztatása után lehetetlennek tűnt egy ilyen
mutatvány. Most viszont végre-valahára legalább volt valami,
amire elkezdhettem felépíteni a védelmet. Max Neeley gyűlölte
az apját, a saját lábára akart állni, az apja halála után pedig
átvette a Sentry Group irányítását. És legfőképp okos volt,
méghozzá pontosan olyan észjárással, amellyel képes lehetett a
Jack által elmondott történetet kitervelni.
– Tényleg azt gondolod, hogy Max Neeley volt az értelmi
szerző?
– Nem feladatunk, hogy ezt kiderítsük. Mindössze a
lehetőségét kell elültetnünk a fejekben.
– Úristen, őrültség bűntudatot éreznem amiatt, amit teszünk
vele, ha nem is ő a bűnös? Már az is nagy teljesítmény tőle, hogy
épségben kecmergett ki ebből a családi miliőből, azok után,
amiken az apja miatt keresztül kellett mennie.
Üzenet érkezett a telefonomra. Charlotte volt a feladója. „Itt
vagyok.” Hogy a bánatban tudott tíz perc alatt beérni a
belvárosba?
Miközben eltettem a laptopomat a táskámba, megnyugtattam
Jacket, ne érezze emiatt rosszul magát.
– Pillanatnyilag ő az első számú alternatív gyanúsított. De
akárhogy is, megszabadult az apjától, és egy egész fedezeti alap
ura egy személyben.
Charlotte fényes, fehér Porsche Carrerájával begördült Jack
háza elé.
– Hol hagytad a Barbie babádat? – kérdeztem, miközben
nehézkesen egyensúlyozva bemásztam az alacsony fekvésű
ülésre.
– Lehet, hogy így is jól fogunk mulatni a Verrazano-Narrows
híd túloldalán.
Sharon Lawson háza pont úgy nézett ki, mint amilyenben az
All in the Family című sorozat játszódik: tipikus sorház vastag,
szögletesre nyírt sövénnyel az ablak alatt.
Amikor kinyílt az ajtó, Charlotte azonnal megszólalt, mielőtt
még én megtehettem volna.
– Sharon, beszélnünk kell magával az egyik szerepéről. A
Christopher Street-i mólónál eljátszott jelenetét akarjuk
értékelni.
– Miféle jelenetről van szó?
– Tudja, amikor a mólónál ült a füvön pezsgővel meg kosárral.
Sharon arcára rémület ült ki egy pillanatra, de aztán
színésznőhöz méltóan visszanyerte a lélekjelenlétét.
Kinyújtottam felé a kezem, benne névjegykártyával, remélve,
hogy ezzel megakadályozom, hogy az orrunkra csapja az ajtót.
– Ms. Lawson, beszélnünk kell magával, máskülönben a
rendőrség fogja megkeresni.
 Nem lett volna szabad megengednem, hogy Charlotte
beleártsa magát ebbe. Talán jobb lett volna, ha egyedül próbálja
meg felvenni a nővel a kapcsolatot a maga módján, vagy én
intézem az ügyet a szokásos módszeremet követve. De így
ketten együtt mindent összezagyváltunk. Az ajtó csukódni
kezdett. Charlotte az ajtónyílásba dugta fehér vászon
teniszcipőjét.
– Egy ember élete forog kockán!
Az ajtó hirtelen újra kinyílt.
– Az a nyomorult Emin! Ugye ő árult be?
Megint megpróbáltam menteni a menthetőt.
– Nem fontos, hogyan akadtunk a maga nyomára. – Charlotte
valóban megvesztegetett egy Emin nevű fickót a
kísérőközvetítőnél, hogy adja ki Sharon valódi nevét és címét.
Emin azt is megerősítette, hogy egy készpénzes ügyfél foglalta le
Sharont „egész éjszakás alkalomra”, amelybe az a kora reggeli
időpont is beleeshetett, amikor Jack meglátta őt a gyepen. Az
ügyfél kilétéről és a találkozó helyszínéről azonban semmit sem
tudott Emin. – Tudnunk kell, ki bérelte fel magát, hogy menjen a
Cristopher Street-i mólóhoz.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Ha kellemetlennek találja, hogy a kísérőszolgáltatásról
beszéljen...
Sharon kilépett a verandára, és becsukta maga mögött az
ajtót.
– Természetesen kellemetlennek találom. 29 éves vagyok,
két gyermek anyja, és alig győzöm anyagilag, hogy tető legyen a
fejünk fölött. Nem tudom elhinni, hogy az a tetű Emin kiadott. Ő
szúrt ki egy meghallgatáson, és könnyű munkát ajánlott, amivel
némi mellékkeresethez juthatok. Elvileg senki sem tudhatott
róla. Hát jó, úgy tűnik, kitudódott a titkom. De gőzöm sincs,
miféle hülye piknikkosárról beszél.
– A térfigyelő kamera felvette magát. – Mélyen a szemébe
néztem. – Nézze, nem áll érdekünkben, hogy a magánéletét
kiteregessük. Valójában nem követett el semmilyen
törvénytelenséget ezzel a munkával. Valaki megbízta magát,
hogy üldögéljen a parti sétányon, estélyibe öltözve, könyvet
olvasva, és várjon egy arra futó férfira. Az a férfi most bajban
van, és maga az egyetlen, aki segíthet megérteni nekünk, mi
történt. Tudnunk kell, ki bérelte fel magát.
– Hányszor kell még megismételnem: amiről maga beszél,
ahhoz nekem az égvilágon semmi közöm.
– Emin szerint egész éjszakára lefoglalták magát – erősködött
tovább Charlotte. – Június 5-én.
– Emlékszem arra az éjszakára, egy szállodában töltöttem a
Central Park déli oldalán, ha annyira tudnia akarja.
– Melyik szállodában? – kérdeztem.
– Az Essex House-ban, így már jó? Ez minden, amit mondani
tudok. Sajnálom, talán hasonlítok egy másik nőre. Most, kérem,
távozzanak. Nem szeretném, ha a fiaimnak bármi is a fülükbe
jutna.
Sharon most már tényleg becsukta az ajtót. Charlotte újra
bekopogtatott, de fejrázással jeleztem neki, hogy hiábavaló.
Rákerestem Sharon Lawson színésznőre az interneten.
Néhány kisebb szerepet kapott pár, New Yorkban forgatott
tévéfilmben: A pletykafészek, Esküdt ellenségek, A férjem
védelmében. Tavaly egy másodvonalbeli színházban is játszott.
Ám New York már nem az a hely volt, ahol a művészek
mellékállásban vállalt pincérkedéssel ki tudták fizetni a
számláikat, különösen ha még két éhes szájat is etetniük kellett.
Ugyanakkor a verandán állva észrevettem, hogy Sharon
százdolláros jóganadrágot visel, és szinte vadonatúj Lexus
terepjáró áll a ház előtt. Talán csak elhitette magával, hogy a
pénz a gyerekeire kell.
Elővettem a mobilom, hogy lefényképezzem a
rendszámtábláját. Talán őrültség, de arra gondoltam,
ellenőrizhetnénk az Essex House garázsát és a parti parkolókat
is, hátha kiderül, hol volt Sharon Jack elszalasztott találkozójának
időpontjában.
Nem volt időm exponálni, mert rezegni kezdett a kezemben a
telefon. Az Eyewitness News nevű lap riportere, bizonyos Jan
Myers hívott. Jack ügyével kapcsolatban akarta megkérdezni a
véleményem.
– Tilos nyilatkoznom – mondtam neki –, bizonyára maga is
tudja.
– Nos, nekem viszont nem tilos, így minden érintettnek
egyformán meg szeretném adni a lehetőséget.
– És mivel kapcsolatban kíváncsi a véleményemre? Max
Neeley interjújával kapcsolatban? Természetesen érthető, ha
egy lövöldözés áldozatának a fia gyors válaszokat szeretne kapni.
– Ó, úgy látszik, az ügyészség még nem tájékoztatta önt.
Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm önnel a rossz hírt.
Ami még a rossznál is sokkal rosszabbnak bizonyult.
A ma reggeli zuhéban egy Francis Thomas nevű hajléktalan
jelentkezett a belvárosi hajléktalanszállón, dugig megtöltött
bevásárlókosarat tolva maga előtt. A bevásárlókosárban ruhák,
konzervek, italosüvegek no és egy elázott piknikkosár volt. A
kosárban pedig egy 45-ös kaliberű Glock pisztoly, ugyanolyan,
mint amilyet a parton történt lövöldözésnél használtak.
 Tizenhatodik fejezet

Charlotte türelmetlenül dudált a Porschéjából, én azonban

földbe gyökerezve álltam Sharon Lawson háza előtt, Jan Myerst
győzködve, hogy ne nagyon szellőztesse meg a sztorit.
Rettentő nehezen tudtam uralkodni a hangomon, így nem
maradt agyi kapacitásom a Jantől imént hallott információ
feldolgozására. Francis Thomas, mint később beszámolt róla, „a
parton” találta meg a kosarat Malcolm Neeley meggyilkolásának
napján, de a pontos helyet nem tudta megmondani. És ha még a
fegyvert is észrevette a kosárban, azt végképp nehéz lesz
megmagyaráznia a rendőrségnek.
– Jan, ígérem, majd valamikor adok magának egy jó exkluzív
interjút.
– Majd valamikor?
– Megbízhat bennem.
Folyamatosan a lehetőségeket latolgattam, még azalatt is,
amikor legalább ezt az egy riportert igyekeztem rávenni a
hallgatásra. Ha Jacket csőbe húzta valaki, annak tudnia kellett,
hogy Jack piknikkosarat hoz magával. Jack azt vallotta, hogy a
kosarat végül a futballpálya mellett hagyta.
Lehet, hogy az elkövető egyszerűen beledugta a fegyvert. Az
elmélet még így is megállja a helyét.
Mindazonáltal a kosár felfedezése új fordulatot hozott a
játszmában. Az a feltételezés, hogy valaki Jackre akarta terelni a
gyanút, mindeddig csak egy volt a védelem számos lehetséges
érvelési lehetősége közül. Sokkal szélesebb volt a játékterünk. A
jogszerűtlen letartóztatásra hivatkozva jó esélyem lett volna
megdönteni a lőpornyomvizsgálat bizonyító erejét. A lőpornyom
nélkül ugyanis a vádnak semmi nem maradt volna a kezében. De
még ha sikerül is megdöntenem a bizonyítékot, a fegyver
megtalálása egy olyan kosárban, mely sejtésem szerint hajszálra
ugyanolyan, mint amelyet a lövöldözés előtt Jacknél láttak, azt
jelentette, hogy nem maradt más szóba jöhető elmélet, csak az,
hogy Jacket valaki lépre csalta.
– Sajnálom, de nem tehetek semmit – mondta Jan. –
Ráadásul már kiszivárgott a hír, nem én vagyok az egyetlen, aki
tud róla.
– Elméletileg nyilatkozattételi tilalom vonatkozik rám. –
Amikor Sharon Lawson Lexusának háta mögé kerültem,
észrevettem, hogy a feltörekvő színésznő házának ablakán
félrehúzódott a függöny. Valami zavart, de előbb Jannel kellett
dűlőre jutnom. – Ki a hírforrása? Hadd segítsek egy kicsit: a
rendőrség vagy az államügyészség?
– Olivia, csak azért hívtam, hogy kommentálja a hírt.
– Vagy netán Max Neeley? – Nem feltételeztem, hogy Scott
Temple szándékosan szivárogtatna ki bármilyen hírt, de egy
áldozat családtagjaként Max elég sok információhoz hozzájuthat
a rendőrség jóvoltából. – Eszébe jutott bármelyik riporternek
azok közül, akiket Max Neeley megkörnyékezett, hogy
megkérdezze, vajon miért erőszakolta ki a végrendelet
végrehajtását mindössze két nappal az apja halála után?
Hosszú csend állt be a vonal túlsó végén.
– Mindig roppant érdekes magával beszélgetni, Ms. Randall.
Az az érzésem, sok mindent mesélhetne még nekem, ha nem
lenne olyan fenemód etikus.
Bontottam a vonalat, aztán készítettem egy fényképet Sharon
Lawson rendszámtáblájáról. A keret promóciós ajándék lehetett
az autókereskedőtől, amelynek neve New York Universal Auto
World, és amely a silány műanyag tákolmány alsó részén látható
reklámszlogen alapján „nagy szív, kis pénz” jellemezte vásárlókra
specializálódott.
Amikor megint Sharon Lawson házára néztem, láttam, hogy a
függöny be van húzva. Nem tudtam eldönteni, Sharon jó ember
volt-e vagy sem, de afelől nem volt kétségem, hogy többet tud
annál, mint amennyit elárult nekünk.

Amikor visszaszálltam az autóba, Charlotte lejjebb csavarta a

hifi hangerejét stadionhangzásról normál utazóhangzásra.
– Te is tudod, hogy hazudik, ugye?
A hifi felé nyúltam, és megnyomtam a kikapcsoló gombot.
– Ki kell találnom, hogyan lehetne bebizonyítani.
A következő tíz percben igyekeztem kizárni Charlotte
csacsogását, ahogy mindenféle terveket szövöget: jobban
megkenni Emint, hogy adja le a drótot, beteríteni a parti sétányt
fényképekkel fölszerelkezett küldöncökkel, akik szemtanúk után
kutatnak, megvesztegetni vagy megzsarolni Sharont, hogy
mondja el az igazságot.
Egyetértettem Charlotte-tal, Sharont színvallásra kell
késztetnünk. Még ha nem is tudja, ki bérelte fel, legalább kerek
lenne a történetünk: az álomnő a füvön, a hirdetés az
elszalasztott pillanatról, a futballpályára invitáló e-mail, aztán a
lövések. Van eleje, közepe, vége. Bonyolult, lenyűgöző sztori,
pont az esküdtek ínyére való. Hányszor hallottam már egy-egy
felmentő ítélet után az esküdtek szájából, hogy a vádlott verziója
túl bizarr volt ahhoz, hogy kitaláció legyen.
– Te is észrevetted? – kérdezte Charlotte.
– Tessék? – Charlotte-ra hangoltam az adóvevőm.
– Csak azt mondtam, hogy hasonlít rád. Sharon-Helen.
Tisztára olyan, mint te, csak fiatalabb, soványabb, szexibb
változatban.
– Én is szeretlek, Charlotte.
– Nem, komolyan beszélek! Csak fölöttébb érdekes, hogy Jack
álomnője rád hasonlít, nem pedig Mollyra.
– Valamelyik nap meg azt mondtad, Tracy Frankel olyan,
mint én, csak fiatalabb és megviseltebb. Az az érzésem, szerinted
minden barna hajú, heteroszexuális lány hasonlít rám így vagy
úgy.
Ám miközben tovább hallgattam Charlotte fejtegetését arról,
hogy Sharon Lawson bizonyára hazudik, hátradőltem az ülésen,
behunytam a szemem, és elképzeltem magam, amint a vízparton
hajnalhasadáskor mezítláb pezsgőzgetek, és egy jóképű,
ártalmatlan kocogóval flörtölök. Jack álomnője valóban inkább
rám hasonlított, semmint Mollyra.

Teljesen kimerültem, mire visszaértem Jack lakására.

 – Nem is merem megkérdezni, mi volt – mondta Jack, amint
meglátta az arcomat.
Miután elmeséltem neki, mire jutottunk Sharon Lawsonnal,
Jack a kanapéra rogyott, és a mennyezetre bámult.
Belefogtam a szokásos süketelésbe, hogy még rengeteg időnk
van a tárgyalásig, épp csak elkezdtük a nyomozást satöbbi,
satöbbi, satöbbi, de Jack félbeszakított.
– Néhány éve írásfoglalkozásokat tartottam egy börtönben.
Az egyik rab esszét írt arról, hogy miután tizenöt évig
fenntartotta az ártatlanságát, miért határozott mégis amellett,
hogy a szabadlábra helyezési bizottság előtt beszélni akar az
elkövetett bűnei miatt érzett lelkiismeret-furdalásáról. Mint
kiderült, a bizottság nem hallgat meg, ha nem ismered el a
bűnösségedet, így aztán vállalta, hogy olyasmiért vezekeljen,
amit el sem követett. Mint mondta: „A bent az bent, a kint az
kint. Én ki szeretnék kerülni.” Olivia, annyira szeretnék már túl
lenni ezen, nem akarok börtönbe menni! Csak pár napot
töltöttem a fogdában, és így is azt hittem, megőrülök. Nem
nekem való. Ígérd meg, hogy segítesz rajtam, kérlek, tegyél meg
mindent, amit csak tudsz!
– Természetesen – válaszoltam nyugodt hangon.
Ez a párbeszéd nem könnyítette meg, hogy a másik hírrel is
előhozakodjak. Elmondtam neki, hogy felhívott Jan Myers az
Eyewitness Newstól. Amikor megemlítettem neki a
piknikkosárban talált fegyvert, a szeme zavartan szikrázott.
– Még várnak a ballisztikai véleményre – tettem hozzá.
– Hát ez őrület. Hogy lehetséges ez?
Részletesen beavattam az elméletbe, amelyet magammal is
próbáltam elhitetni a riporternő hívása óta. Madeline utasította
Jacket e-mailben, hogy hozzon magával piknikkosarat a
találkozóra. Az elkövető valószínűleg arra számított, hogy Jack
hosszabban időz majd a környéken. Talán az volt a terve, hogy
lelövi Neeley-t, aztán Jacket is, hogy öngyilkos merényletnek
álcázza. Ám amikor rákezdett az eső, Jack elsietett. Az elkövető
talán arra gondolt, most vagy soha. Amikor elhagyta a helyszínt,
meglátta Jack kosarát, és belecsúsztatta a fegyvert.
Miközben kifejtettem Jacknek a teóriámat, rájöttem, mi
zavart Sharon Lawsonnal kapcsolatban. Charlotte megmondta
Sharonnak, hogy tudunk a vízparti kis pezsgős-kosaras
szerepléséről. Ám amikor Sharon tagadta, hogy őt láthattuk a
videón, azt állította, nem tud semmit a „hülye piknikkosárról”.
Másmilyen kosár is van? Talán nincs, de akkor is fura, hogy
hozzáfűzte ezt az apró pontosítást. Vagy csak minden
szalmaszálba megpróbálok belekapaszkodni?
Miután kiléptem Jack házából, elővettem a telefonom, és
megnéztem rajta a legutolsó fényképet: Sharon Lawson
rendszámtáblája, rajta az autókereskedő teljes nevével.
Felhívtam a tudakozót, és a New York Universal Auto World
számát kértem.
Óriási szerencsém volt.

Másnap este pontosan kilenc órakor megcsörrent a mobilom.

A portás volt az, Helent jelentette be. Nem tudhattam, Sharon
Lawson hogy teljesít az ágyban, de ami a pontosságát illeti, öt
csillagot érdemel.
Fölkeltem a kanapéról, és ösztönösen megigazítottam Don
nyakkendőjét. Einer rácsapott a kezemre.
– Jézusom, Olivia, ő egy kifejlett férfipéldány, aki egy
prostival fog társalogni, nem holmi kölyök, aki korzózni készül!
Don letépte magáról a nyakkendőt, és a dohányzóasztalra
hajította.
– Sosem jártam bordélyban, ti ketten mégis úgy bántok
velem, mint egy öreg kéjenccel. Biztos nem oldhatnánk meg
másképp?
Biztos voltam benne. Amikor Charlotte-tal bejelentés nélkül
állítottunk be Sharonhoz, alaposan ráijesztettünk. Másodszor
aligha nyitott volna nekünk ajtót. Biztosítottam Dont, hogy nem
teszünk semmi rosszat: egy szimpla beszélgetésért többet
fizetünk Sharonnak a szokásos szextarifájánál. Megállapodtunk
benne, hogy ha el akar menni, nem tartóztatjuk, fizikailag
legalábbis semmiképp. És mindhárman szemtanúi leszünk a
társalgásnak, ha netán megkísérelne hamis váddal illetni
bennünket.
Einerrel elrejtőztünk a konyhámban. Nem láttuk ugyan
Sharon-Helent, de minden szót tisztán hallottunk a nappaliban
folyó beszélgetésből. A bemutatkozás olyan ártatlannak
hangzott, mintha takarítási szolgáltatásról lenne szó: „Jó napot,
Helen vagyok.” „Én Don vagyok. Hogy érzi magát ma este?”
„Remekül, és maga?” Ezek után gyorsan felnőttkategóriásra
váltott a hangnem.
– Biztosan sejted, hogy érzem magam – hallottam Sharontól.
– Nagyon be vagyok gerjedve. De épp ezért hívtál ide, ugye?
Hát azt hittem, egy éjszakánként ezerdolláros prostituálttól
izgalmasabb szöveg is kitelik, mint egy elcsépelt, késő esti tévés
pornófilmjelenetből vett mondat. Don ennek dacára
nyilvánvalóan halálra rémült.
– Ööö... Ami azt illeti, azt hiszem, jobb, ha beszélgetünk még
egy kicsit.
– Igen? Azt szeretnéd? Beszélgetni? Miről szeretnél
beszélgetni?
Lépéseket hallottam, majd egy puffanást. Nem bírtam tovább
megállni, hogy ne kukucskáljak. Don a kanapémon hátrafelé
araszolt, míg Helen megpróbálta meglovagolni.
– Tudod, mit szeretek? – kérdezte Don, miközben sikerült
felállnia, és a kezét védekezőleg az alsó fertálya elé tennie. – A
kocsikat. Nagyon szeretem a kocsikat.
– Igen, édes? – kérdezte Helen, hosszú, barna tincseit
tekergetve, és egyik lábát kihívóan előre-hátra lengetve. – Mit
élvezel legjobban, amikor a kormány mögött ülsz?
– Nem annyira a vezetést élvezem, hanem szeretek minél
többet tudni az autókról. Vagy az autóbizniszről. – Don most már
nem úgy viselkedett, mint egy zavarban lévő úriember. –
Például az olyan kereskedőkről, akik nagyszívű, kispénzű
embereknek adnak el autókat. Mint amelyik New York
Universal Auto Worldnek nevezi magát. Az a fajta kereskedő,
kedves Sharon, aki luxusterepjárót kölcsönöz egyedülálló,
kétgyerekes anyukáknak, akiknek nincs hivatalosan igazolható
jövedelmük, azzal a feltétellel, hogy legyen az autóban GPS, ha
netán a kocsit vissza kell szállítatni valahonnan.
Sharon hátrálni kezdett az ajtó felé.
– Honnan tudja a nevem? Mit tud a gyerekeimről? –
Megnyúlt az arca, amikor kiléptem a konyhából. – Hányszor
mondjam még, hogy nem tudok semmit?
– Azt mondta nekem, hogy egész éjszakás megbízásra ment
az Essex House-ba azon a napon, amelyikről kérdeztem. Az
autókereskedő GPS-nyomkövetője azonban mást mutat. E
szerint maga a Quik Parkban volt, a Bleecker és a Washington
Street sarkán. – A Christopher Street-i mólóhoz legközelebbi
kedvezményes parkolóban. – Kicsivel 6.30 előtt érkezett, és
valamivel 7 óra után távozott, nem sokkal az után, hogy egy Jack
Harris nevű ember lerótta szokásos reggeli körét a mólónál.
– Nem akarok ebbe belekeveredni.
– Már túl késő, Sharon. Vagy most nekünk beszél, vagy a
kísérőszolgálattól fogom kérni az adatok kiszolgáltatását. –
Persze nem tudtam volna kikérni az adatokat a
kísérőszolgálattól, de erről a prostik és a színésznők nem
tudhattak. – Ha együttműködik velünk, megpróbálom legalább a
mellékkeresetként vállalt kis megbízásait titokban tartani.
Nekünk nem fontos, hogyan találták meg magát, csak azt
szeretnénk tudni, hogyan került aznap reggel a mólóra. Ki
bérelte fel magát?
– Fogalmam sincs. Az egész e-mailben zajlott. A fickó azt
állította, szeretné megtréfálni egy munkatársát. Nem nagyon
kérdezősködtem. Azt kérte, vegyek fel valami feltűnőt. A kosarat
már előre odakészítették. Egy könyvet is kellett olvasnom. És
amikor a pasas elfutott előttem, érdeklődően kellett néznem,
kissé kihívóan. – Ledobta magát a kanapéra, és ujjaival
végigfésülte a haját. – Ez minden, esküszöm.
Einer is előlépett a konyhából, de a tekintetemmel jeleztem
neki, hogy gyorsan bújjon vissza, és ne fedje fel magát. Nem
akartam, hogy Sharon megint megijedjen.
– Azt mondta, egy fickó bérelte fel. Mit tud róla?
– Semmit. Tulajdonképpen még azt sem, hogy tényleg férfi
volt-e. Mindent e-mailben intézett. A pénzt a kosárban hagyták,
egy egész éjszakára valót, a kosarat pedig egy pad alá tették a
mólótól kissé délre. – Tudtam, hogy az a hely a térfigyelő
kamerák hatókörén kívül van, és egyik felvételen sem láttunk
senkit kosárral. – Nem igazán volt ínyemre az egész jelenet, de
arra gondoltam, meglátom, ha a helyszínre érkezem, és ha nem
tetszik, még mindig elmehetek. Két lepedőt fizettek egyórányi
munkáért.
– És tényleg azt hitte, valamiféle tréfáról van szó?
 – Tudja, milyen eszement emberek vannak ebben a
városban? Egy ismerős nőnek tízezer dollárt fizetett egy pasi
azért, hogy egy szál bugyiban takarítsa ki a lakását. Gazdálkodj
okosan, perverzeknek.
– És mi történt a lövöldözés után?
– Mit gondol, miért voltam annyira betojva, amikor beállított
hozzám? Amikor a lövöldözésről hallottam, felmerült bennem,
hogy hűha, pár hete pont arra jártam, tudja? De amikor azt
olvastam, hogy a merénylőnél piknikkosár volt, azonnal írtam a
megbízómnak, és megkérdeztem, mi a fene folyik itt. Ám
válaszul csak egy hibaüzenetet kaptam, miszerint a fiók
megszűnt. Semmi mást nem tudok, és nagyon meg vagyok
rémülve.
– Mi volt a fiók e-mail-címe?
Belekotort fekete lakkbőr retiküljébe, és elővett egy iPhone-t.
Az e-mail-cím, amelyet felolvasott, megegyezett azzal, amelyről
Madeline javasolta Jacknek, hogy találkozzanak a parton a
lövöldözés reggelén.
 Tizenhetedik fejezet

A büntetőtárgyalás felé vezető út lassú ugyan, de nem

egyenletesen. Az elejét sietség és felfokozott hangulat jellemzi,
majd egy hosszabb, szinte nyugodtnak mondható időszak
következik, amikor legfeljebb a honorárium késlekedése okoz
türelmetlenséget, míg végül a tárgyalás előtti célegyenesben
eszelős vágta veszi kezdetét.
Három héttel az után, hogy sikerült igazolnunk, Sharon
Lawson valaki más megbízásából pózolt Madeline-ként a parton,
a kezdeti felfokozott időszak lassan lecsengett. Eljött, majd el is
múlt a július 4-i ünnep, és egy egész hétvégét az irodában
töltöttünk egy olyan elméleten dolgozva, amely kellően
meggyőző, de legalábbis zavarba ejtő vagy elgondolkodtató
ahhoz, hogy az államügyész ejtse a Jack elleni pert, és ne
kényszerüljünk mindannyian hosszadalmas, küzdelmes
iszapbirkózásra.
Az Ellison & Randall ügyvédi iroda két tárgyalója közül a
nagyobbikat teljes egészében Jack védelmének intézésére
tartottuk fenn. Az asztal, az iratszekrény és a székek fele
dobozokkal, mappákkal, iratokkal volt beborítva. Két
mágnestáblát telis-tele firkáltunk színes tollakkal.
Alig hallottam saját magamat az egymással versengő hangok
zavarában.
– Le kell egyszerűsítenünk ezt az egészet. Világos narratívára
van szükségünk – közölte Don.
Donnak a narratíva volt a vesszőparipája.
– Komolyan mondom, Olivia, már vagy ötvenszer
átnyálaztam ezt a szart, és még mindig nem tudom, mit
keresünk – szólalt meg Einer is, a földön ülve, hatalmas
iratkupaccal körülbástyázva.
– Kicsit sem örülök, hogy más áldozatokat is belerángatunk az
ügybe – szólt hozzá Jack is, a kihangosítón keresztül.
– Az a rohadék Gothamist! – kiabált Charlotte, aki
megszállottan kutatta az ügy internetes visszhangját. – Azzal
vádolnak több helyütt, hogy a The Roomot propagandának
használom Jack tisztára mosására. Pedig az nem propaganda, ha
az igazságot írom.
Einer Charlotte felé emelte a tenyerét, Charlotte
viszonzásképp belecsapott.
– Alaposan olvass be nekik, Martina Navratilova!
Egy hónapnyi évődés után Charlotte annyira megkedvelte
Einert, mint engem soha.
– Csend legyen, így nem tudok gondolkodni! – Eltökéltem,
hogy egy órán belül mindenkit hazazavarok. Charlotte, aki nem
volt hozzászokva, hogy leintsék, szúrós tekintettel nézett rám.
Először hát hozzá fordultam. – Megtennéd, hogy visszafogod
magad egy kicsit a The Roomon. Az hiányzik Jacknek a
legkevésbé, hogy más weboldalakon kommentálgassák. –
Charlotte nem repesett a boldogságtól, de nem is szállt vitába. –
Einer, lefogadom, hogy van valami ezekben a dobozokban, amit
érdemes kiásnunk.
Kitartóan nyüstöltem Scott Temple-t, hogy fedje fel a
nyomozati anyagot még a hivatalos határidő előtt. Válaszképpen
két nappal ezelőtt átküldött hét jókora dobozt az irodánkba.
Gyorsan rájöttünk, hogy négy doboz azoknak az iratoknak a
másolatát rejtette, amelyeket a rendőrség Jack
dolgozószobájában lefoglalt, köztük a Malcolm Neeley elleni
polgári per anyagait. A másik három doboz azonban jócskán
túlmutatott azon, amit a nyomozati anyag felfedésétől rendesen
elvártam volna. A szokásos tanúvallomásokon, igazságügyi orvos
szakértői véleményeken, helyszínelési fényképeken kívül több
száz oldalnyi dokumentumot tartalmaztak rögzített
telefonhívásokról, bankszámlakivonatokról és egyebekről,
amelyeknek első látásra nem sok közük volt az ügyhöz.
Ki tudja, Temple talán csak ki akart babrálni velem, amiért a
bizonyítékok idő előtti felfedésére kényszerítettem. Ám az
ösztönöm azt súgta, más olvasata is van a történetnek.
 Úgy sejtettem, a védelmet segítő anyagokat, bizonyítékokat,
amelyeket egyébként is köteles lett volna átadni, több külön
dobozba pakolta, hogy meg kelljen értük dolgoznom. Mondtam
Einernek, hogy kutasson csak tovább.
– Esküszöm, Olivia, már mindent átnéztem. Nem vagyok
bűvész, aki egyszer csak előhúz valamit a kalapból, ami addig
nem volt ott.
– Pedig az vagy. Fogj egy tömb jelölőcímkét, és írd fel minden
egyes irat címét egy külön címkére. Aztán rendezd át őket
különféle szempontok szerint, először, mondjuk, az iratok típusa
szerint. Aztán a szerint, hogy melyik kihez köthető: Jackhez,
Neeley-hez vagy más áldozatokhoz. Próbálj új szemmel nézni
rájuk. Ami pedig a narratívát illeti: Jack, Don, ti ketten más-más
véleményen vagytok, miféle üzenetet kellene közvetítenem az
államügyészségnek.
– Túl bonyolult a sztorink – mondta Don, az összefirkált
mágnestábla felé intve. – Egyszerűsítsd le: indíts Sharon
Lawsonnal és a Madeline-levelekkel, és magyarázd el, hogy
ugyanaz a személy bérelte fel Sharont, mint aki Jacket aznap
reggel a partra küldte kvázi áldozati báránynak. Ennél ne is
mondj többet. Ez kellőképpen érdekfeszítő, és elülteti a fejekben
a kíváncsiságot, hogy a történetnek esetleg van egy másik
értelmezése is. Ugyanakkor visszadobod a labdát az
ügyészségnek, őket terheli majd a kötelesség, hogy az e-mail-cím
mögött rejlő személy kilétét kiderítsék. Bármi egyéb, akár
Maxszel vagy más panaszostárssal, akár Malcolm fedezeti
alapjával vagy a többi áldozat esetleges ellenségeivel kapcsolatos,
csak merő találgatás, és túlságosan szövevényes.
A hangszóróból Jack hangja hallatszott: „Helló! Hallotok
engem?” Mint egy szégyenlős iskolás, aki az utolsó padból
próbálja keresztülkiabálni az első sorban ülő strébereket.
– Ráadásul én sem vagyok túl boldog a gondolattól, hogy ujjal
mutogassunk ezekre az emberekre. Úgy értem, mindegyikük
lehetne bűnös. A panaszostársak közül jó páran teljes
mellszélességgel kiállnak mellettem, amióta ez az egész történt.
És hogy a másik két áldozatot is sárba rántsuk...
– Senki nem ránt sárba senkit – nyugtatgattam.
– Jó, de kipellengérezni az egyiket, mert hajléktalan, a
másikat meg, mert drogfüggő, elég embertelen.
Felidéztem, hányszor oktatott ki Jack annak idején, miért
vagyok olyan türelmetlen a hosszú sor, a lassú kiszolgálás vagy ki
tudja, még mi minden miatt, amikor rám jött az, amit ő csak
„Olivia-perceknek” nevezett.
– Jaj, a rohadt életbe – csattantam fel –, per pillanat nem
engedheted meg magadnak, hogy játszd a jófiút. Jack, már nem
is emlékszel arra, amikor arra kértél, tegyek meg minden tőlem
telhetőt, hogy távol tartsalak a börtöntől? Akit gyilkossággal
vádolnak, annak nem kell udvariasnak lennie.
– Ez nem udvariasság, hanem alapvető emberi tisztesség.
Nem egyezhetnénk meg legalább abban, hogy a többi áldozatot
békén hagyjuk?
– Jack...
– Jézusmária! Olivia, elfelejtetted, hogy a feleségem, vagyis a
lányom anyja is gyilkosság áldozata lett?
– Na jó, erre nincs időnk – szólt közbe Don. – Egyetértek
azzal, hogy most nem törődhetünk mások érzéseivel. Viszont,
Olivia, gondolnunk kell arra is, milyen benyomást keltünk az
államügyészben és végeredményben az esküdtszékben. Ha
Jacken kívül mindenki másra mutogatsz, az kissé
elkeseredettnek tűnne. Azt mondtad Charlotte-nak, semmi
szükségünk médiavisszhangra, márpedig számíthatsz rá, ha
olybá tűnik, mintha az áldozatokat akarnád besározni. Ezt
értettem tiszta narratíva alatt. Koncentrálj csak Madeline-re,
vagyis Helenre, melyik is az igazi neve?
– Sharon Lawson – feleltük kórusban Einerrel és Charlotte-
tal.
– Jobb, ha ehhez tartod magad – tanácsolta Don. –
Kezünkben a tanúvallomása. Valaki kimondottan azzal bízta meg
Sharont, hogy keresse Jacket a szokásos reggeli futása közben.
És az illetőnek ugyanaz az e-mail-címe, mint amelyikről Jacket a
sportpályára csábították a lövöldözés reggelén. A vádnak
magyarázatot kell találnia erre, különben semmi esélye a
győzelemre. Nem kell más, csak az ésszerű kétség.
Donnak igaza volt. Az elszalasztott pillanatról szóló hirdetés
meg az azt követő levélváltás valóban túl komplikált. Minden
egyéb csak fölösleges szócséplés.
 Újra végignéztem az irodát megtöltő dobozok sorain.
Kell lennie itt valaminek, amit Scott Temple elrejtett. Meg kell
találnom, mielőtt Sharonról lerántom a leplet.

Már tíz óra is elmúlt, amikor elindultam hazafelé a munkából.

Tudtam, hogy ideje hazamennem, de fel voltam spannolva, és
ihatnékom támadt. Leintettem egy taxit, és gondolkodás nélkül a
Lissa címét adtam meg a sofőrnek.
Alig haladtunk két háztömbnyit, amikor megállítottam:
– Tudja, mit? Inkább vigyen a Grand and Baxterhez.
Sóhajtva bólintott, holott az út ugyanarra vezetett.
– Hol álljak meg? – kérdezte a sofőr a célhoz közeledve.
– Jobboldalt, a piros oszlopok környékén jó lesz.
Ha egy nő nem szokott hozzá, hogy rendszeresen bárokba
térjen be késő este, akkor fogalma sincs róla, milyen érzés is az.
Semmihez sem hasonlítható. Ez a város tele van egyedülálló
felnőttekkel, elfoglalt felnőttekkel, turistákkal és egyedül utazó
üzletemberekkel. Otthon senki sem főz. Az emberek több időt
töltenek házon kívül, mint a saját otthonukban. Rengeteg férfi jár
egyedül bárba, étterembe, és a kutyának sem szúr szemet. Azt
mondogattam magamnak, velem sem lesz másképp. De tudom,
hogy mégsem ugyanolyan, legalábbis azoknak biztos nem, akik
szemtanúi, hogyan fürkészem a helyiséget szabad asztal után
kutatva. És valószínűleg nekem sem ugyanolyan.
Ma este nem csak szabad asztal után kutattam. Biztos voltam
benne, hogy felfedezem azt az arcot, amelyet kerestem. De nem
tudom, miért féltem a csalódástól, ha a reményem mégsem válik
be. Csak a sötétben tapogatóztam. Ám most, hogy itt voltam,
szerettem volna bedobni egy italt. Megláttam egy üres helyet a
bárpultnál, a szék támláján egy textilszalvétával. Ami azt jelezte
„bárnyelven”, hogy az illető csak kiment egy cigarettaszünetre.
Mindenesetre amíg a humánkémény vissza nem tér, odaállhatok,
hogy rendeljek valamit a pultosnál.
Egy gin-martinit kértem hidegen, citromhéjjal. Miközben a
jégkockák csilingelését hallgattam, éreztem, hogy valaki mellém
furakodik.
– Most meg székeket csen?
Enyhe cigarettaszag csapta meg az orrom, megfordultam, és
Scott Temple állt előttem. Szóval mégsem hagyott cserben az
ösztönöm.
– Csak egy kis levezető iddogálás a nap végén.
– És gyümölcsöző volt a nap vagy sem?
Bármilyen furcsa, nem számít, minden a várakozásoknak
megfelelően sikerült-e, vagy épp minden dugába dőlt, egy kis
alkohol mindig egyenesbe hozza az embert.
Scott kihúzta a széket, és hellyel kínált.
– Csak ön után.
Elfogadtam a helyet, és jó nagyot kortyoltam a martiniból.
– Nem is tudtam, hogy dohányzik.
– Nem is, de olykor-olykor szoktam, amikor iszom. Régi
beidegződés, azt hiszem. A bárpultos nő kínált meg. Szóval miért
van olyan érzésem, nem merő véletlen, hogy egymásba
botlottunk? Mi ketten elég velős beszélgetéseket folytattunk
már itt.
– Hát a szivar olykor tényleg csak szivar, ahogy állítólag
Freud barátunk mondta, és az ügyvédeknek néha muszáj
bedobniuk egy gint a bíróság mellett.
– Információ után szimatol, igaz?
– Pont úgy viselkedik, mint aki rá akar vezetni, merre van a
zsákmány.
– Hogyne, miért is ne? Épp ma beszéltem valakivel, aki az
egyik ügyfelének felperestársa a Penn pályaudvari perben. A
neve Jon Weilly.
Minden erőmmel igyekeztem palástolni az izgatottságom.
– Nem gondolja, hogy az esküdtek is mondtak ezt-azt
mérgükben? – kérdeztem. – Elég kétségbeesett lehet, ha
mindössze ennyit tud nyújtani. Reméltem, hogy elárulja, miért
küldött nekem hétdoboznyi nyomozati anyagot hónapokkal a
tárgyalás előtt.
Homályos tekintete dacára Temple még egyet kortyolt a
borából.
– Hát ez tetszik. Egy védőügyvéd amiatt hőbörög, hogy túl
sok bizonyítékot bocsátottam a rendelkezésére.
– Jaj, Scott, nem most jöttem le a falvédőről. Ha felesleges
bizonyítékok garmadájával áraszt el, azt kell hinnem, elrejtett
köztük valamit. Hivatalosan betartotta a bizonyítékok
felfedésének szabályait, ám csak addig lehet ilyen nagylelkű,
amíg a bíró nem sajtolja ki magából a lényeget.
– Nem egészen értem, mit akar ezzel, Olivia. Kezdettől fogva
mondtam magának, biztosabb lábakon áll a vád, mint gondolná,
de nem hisz nekem.
– A dobozokban rejtőzik a perdöntő bizonyíték? Mert ha igen,
én nem találom.
– Maga a védelmet támogató anyagot kérte, vagyis ami a
vádlott ártatlansága mellett szól, nem emlékszik?
Szóval igazam volt. Lehet, hogy Scott nem adott át mindent,
de a tárgyalót elborító papírlavina alján ott kell lennie eltemetve
valaminek, ami Jacket igazolja.
– Legalább egy burkolt célzást tegyen. Amivel
mindkettőnknek segíthet. Én nem adom ki magát a bírónak,
maga pedig elárulja, mit rejtenek a dobozok.
– Ismeri a béka és a skorpió meséjét? A skorpió akkor is
megcsípi a békát, ha tudja, hogy az mindkettejük halálát jelenti.
„De miért?” – kérdezi a béka, mire a skorpió azt válaszolja:
„Ilyen a természetem.” Maga védőügyvéd. Vagyis az én
mesémben maga a skorpió.
– Hacsak nem épp maga a skorpió, amikor azt feltételezi, hogy
nem bízhat meg bennem. Tudja rólam, hogy nem vállalom
senkinek a védelmét, ha nem hiszek benne. Én meg tudom
magáról, hogy mindig igazságos ítéletet akar. Ez az itt a piros, hol
a piros játék talán a hivatalnál mindennapos eljárás, de magánál
biztosan nem. Maga ehhez túl jó.
Scott elővette a pénztárcáját, a pultra dobott pár húszcentest,
aztán lehúzta a maradék borát.
– Nehéz a mi hivatásunk, Olivia – szorította meg az
alkaromat. – Később még beszélünk.
Negyedórával Temple-t követve én is hazamentem, a martini
végre kellően csillapította kínzó szorongásomat. Amint kiléptem
az utcára, Einer számát tárcsáztam.
– Tessék!
– Még mindig a papírokkal bíbelődsz? – kérdeztem.
– Mondhatom, hogy igen, ha ezt akarod hallani, de tudod,
hány óra?
Az órámra néztem: öt perccel múlt éjfél.
 – Az akták között telefonhívás-listák is vannak, ugye? –
kérdeztem.
– Igen, jó pár. Neeley vezetékes és mobiltelefonjáról. És
persze Jack mobiljáról. És a Sentry Grouptól is. Mondtam, hogy
elárasztottak papírokkal.
– Bármit is kell keresnünk, a telefonhívásokkal lesz
kapcsolatban.
– Miből gondolod?
– Csak úgy.
„Nehéz a mi hivatásunk, Olivia.” Ez volt a sugallat.

Másnap reggel összerezzentem az éjjeliszekrényen

megcsörrenő mobiltelefon hangjától.
Még alig reggeledett. 10.45 volt. Einer hívott.
– Szia, épp most teszem ki a lábam a lakásból.
– Fogalmam sincs, honnan kaptál sugallatot tegnap éjnek
évadján, de a belső jövendőmondódnak ördöge volt. Megtalálta a
tűt a szénakazalban. A híváslisták között volt. Hogy pontos
legyek, a Sentry Group beérkező hívásai között.
– Jaj, csak azt ne mondd, hogy Jack telefonált be.
Amikor megtudtam, hogy a rendőrség kikérte a Sentry Group
beérkező hívásainak listáját, feltételeztem, arra keresnek
bizonyítékot, hogy Jack – teóriájuk szerint az áldozatára
vadászva – felhívhatta Malcolm Neeley-t. Jack azonban
biztosított róla, hogy nem fognak ilyesmit találni. És biztos
voltam abban is, hogy bármit is rejtett a vád a dobozokba, az
segíteni fog nekünk, nem pedig ártani.
– Nem, hála istennek – felelt Einer. – Aligha kerülte volna el a
figyelmem, de iszonyú hosszú a híváslista. Csak a Sentry Group
központi számára befutó hívásokról van lista, úgyhogy inkább
Neeley otthoni és mobiltelefonjára koncentráltam. Ráadásul a
listán csak telefonszámok vannak, név vagy bármi egyéb adat
nélkül.
– Értelek, folytasd.
– Felkészültél? Nos, ezen az iszonyú hosszú listán, amely a
Sentry Grouphoz a lövöldözés előtti héten befutó hívásokat
sorjázza, három hívás azonos számról érkezett. – Einer eldarálta
a tíz számjegyet. – Szeretnél találgatni, kié a szám? Mert, hidd el
nekem, a büdös életben nem találnád ki...
– Einer!
– Tracy Frankelé. A szám azé a telefoné, amelyet Tracy
Frankel táskájában találtak, miután Malcolm Neeley-vel együtt
meghalt a futballpályánál. Ő telefonált a Sentry Groupnak. Na,
ettől aztán elállt a szavad, ugye?
 Tizennyolcadik fejezet

Két nappal később, az ügyvédnap délutánján megjelentem

Amador bíró tárgyalóterménél.
– Nos, üdvözlöm, Ms. Randall. Nem láttam magát az
előjegyzési listámon. Miben lehetek szolgálatára?
– Bíró úr, felmerült valami Jack Harris ügyében. Átnézte már
a meghallgatás anyagát? A bizonyítékok felfedésével
kapcsolatban adódott némi kellemetlenség, és arra gondoltam,
talán volna ideje nem hivatalosan véleményezni.
Amador megkérte az asszisztensét, hogy nézzen utána Scott
Temple-nek. Öt perc múlva belépett Temple a tárgyalóterembe,
kezében jegyzetfüzettel.
– Roppant titokzatos – suttogta oda, miközben beült mellém a
korlát mögé.
– Ami kiszámítható, az unalmas – feleltem.
Kínosan éreztem magam amiatt, amire készültem ellene, de a
munkám már csak ilyen.

– Tisztelt bíró úr, kérvényt szeretnék benyújtani Tracy

Frankel híváslistájának kiszolgáltatására.
– Emlékeztetne, kérem, ki is az illető? – kérdezte hunyorítva.
– A másik két áldozat közül az egyik, a fiatal nő.
– Á, igen. Tudnom kellett volna, sajnálom. Miről van szó?
Temple aggodalmasan nézett rám.
– Úgy véljük, a híváslisták olyan bizonyítékok, amelyek a
védelmet segíthetik, és alapos kétely merült fel bennünk azt
illetően, hogy a vád ezeket önszántából ténylegesen fel kívánta-e
tárni előttünk. Sajnálatos módon, miután egy egész hetünkbe
került, hogy több felcímkézetlen, rendszerezetlen doboz
tartalmát átvizsgáljuk, arra a következtetésre jutottunk, hogy a
vád szándékosan fontos, felmentő erejű bizonyítékot tartott
vissza, amelyet kérésünkre önkéntesen rendelkezésünkre kellett
volna bocsátania.
– Milyen jellegű bizonyítékra céloz?
Temple szóra nyitotta a száját, de gyorsan bevetettem
magam, mielőtt még válaszolni tudott volna.
– A vád konkrét bizonyítékot tartott vissza arra vonatkozóan,
hogy a lövöldözés két áldozata között kapcsolat állt fenn,
nevezetesen, közvetlen bizonyíték van rá, hogy Tracy Frankel
telefonon felkereste Malcolm Neeley fedezeti alapját, a Sentry
Groupot, méghozzá három alkalommal a gyilkosság előtti héten.
Mint az előzetes meghallgatáson is utaltam rá, a vád teóriájának
egy másik olvasata is van. A vád vélelmezése teljes egészében a
védencem egyetlen áldozattal, Malcolm Neeley-vel szembeni
ellenséges érzületére alapul, és a másik két áldozatra úgy tekint,
mint akik véletlenül rossz időben rossz helyen tartózkodtak.
Ezért próbálta a vád a Tracy Frankel és Malcolm Neeley közötti
kapcsolatot leplezni.
– Pontosan hogy érti ezt? – kérdezte a bíró.
Temple-nek végre sikerült közbeavatkoznia.
– Tisztelt bíró úr, ez a beszélgetés teljes mértékben fölösleges.
Ha Ms. Randall egyszerűen felhívott volna...
– Ms. Randall, tekintettel a kifogásaira, nem biztos, hogy ezzel
egyetért. Ezért tettem fel neki a kérdésemet.
– Hét hatalmas dobozt adtak át nekünk, teljesen
rendszerezetlen aktákkal – mondtam. – Néhány papír a Sentry
Group beérkező hívásainak listáját tartalmazta. Minden egyes
irat minden oldalának minden sorát egyenként át kellett
böngésznünk, mire észrevettük, hogy a listán felsorolt
telefonszámok egyike Tracy Frankel mobiltelefonjához tartozik.
Amador bíró a pulton fekvő szemüvegével babrált, miközben
megemésztette a hallottakat.
– Mr. Temple, válaszoljon igennel vagy nemmel: tudott
minderről?
– Tudomásunk szerint nem történt közvetlen
kapcsolatfelvétel az áldozatok között.
– Igen vagy nem? Tudott arról, hogy a Sentry Group három
hívást kapott Tracy Frankel telefonjáról a merényletet megelőző
héten?
– Igen, de...
– Ne is folytassa. Nem először látunk ilyet a hivatalától, Mr.
Temple. Elárasztják a másik felet egy halom szeméttel, remélve,
hogy a másik képtelen lesz elválasztani a búzát az ocsútól. A
védelem világossá tette az előzetes meghallgatáson, hogy más
személyeknek is lehetett indítékuk Mr. Neeley vagy talán
valamelyik másik áldozat megölésére. A védelem számára
egyértelműen fontos lehet, ha kapcsolat merül fel két áldozat
között, akik, mind ez idáig úgy tűnt, semmiféle érintkezésben
nem voltak egymással. Tényleg a szájába kell rágnom?
– Nem, bíró úr, nem szükséges.
– Mit hoz fel mentségére, Mr. Temple? Ön szerint mennyire
tartotta magát az ügyészség etikai szabályaihoz az információk
feltárásánál?
– Bíró úr, ha szabad megjegyeznem...
– Természetesen szabad, az imént épp erre kértem. Valóban
tudni szeretném, mivel tudja indokolni az eljárását.
– Megértem, ha a védelem olyan színben próbálja feltüntetni
ezt az bizonyítékot, mintha maga a füstölgő puskacső lenne.
– Silány párhuzam, Mr. Temple.
Scott mély levegőt vett, majd újra nekidurálta magát.
– Ha jól emlékszem, Ms. Randall a bizonyítékot „fontosnak, a
vádlott ártatlansága mellett szólónak” minősítette, de én
egyikkel sem értek egyet. Az a hosszú lista nem a Mr. Neeley
közvetlen vonalára beérkező hívásokat tartalmazza, hanem a cég
telefonközpontjába befutókat. És több mint harmincan dolgoznak
a cégnél. Tracy Frankel bármelyiküket hívhatta.
– Frankel kisasszony a Sentry Group ügyfele volt? Nem az
volt a benyomásom róla, mintha befolyásos, nagy hatalmú
mozgatórugója lett volna a pénzügyi világnak.
– Valóban nem, tisztelt bíró úr. Ám Frankel kisasszonyt
korábban elítélték kábítószerrel való visszaélésért, és a jelek
szerint voltak, úgymond, pénzügyi nehézségei. Nem titok, hogy a
pénzvilág szereplői olykor olyan ügyletekbe bonyolódnak,
amelyek droggal vagy egyéb tevékenységekkel, teszem azt,
prostitúcióval hozhatók összefüggésbe.
 – Vagyis ön azt állítja, az áldozat drogot vagy szexuális
szolgáltatást próbált nyújtani a Sentry Group valamely
dolgozójának?
– Ilyesmit nem állítottam.
– Helyes, mert nincs is tudomása ilyesmiről, igazam van?
– Igen, így van.
– És pontosan ezért remélte, hogy Ms. Randall és Mr. Ellison
nem is fog ilyen összefüggésekre bukkanni, és nem fogja magát
arra kényszeríteni, hogy ezzel a kellemetlen bizonyítékkal
foglalkozzon. Értem már, de nem igazán tetszik. És ha megengedi
a feltételezést, Mr. Temple, ön nem is intézte volna így, ha teljes
mértékben magán múlott volna.
– Bíró úr, szó sincs róla, hogy így intéztem volna. Két nappal
ezelőtt magánbeszélgetést folytattam Ms. Randall-lel, és
lényegében megmondtam neki, hogy nézze át a híváslistákat.
– Lényegében megmondta? Mit jelentsen ez? Elkerülte volna
a figyelmemet ez a szakkifejezés a jogi tanulmányaim során?
Temple segélykérőn nézett rám, de elfordítottam a
tekintetem. Kutyaszorítóba került, pontosan ahogy számítottam.
Azzal védekeznie, hogy spiccesen elkotyogott nekem valamit egy
kocsmában, egyet jelentett a szándékos mismásolás
beismerésével. És ez a minimum.
– Lehet, hogy jobban is intézhettük volna a bizonyítékok
feltárását – nyögte ki végül. – De úgy vélem, azt is figyelembe
kell venni, hogy az előírtnál jóval korábban teljesítettük ebbéli
kötelezettségünket. Alig egy hónapja a vád ismertetésének, és a
főtárgyalás napja még nincs is kitűzve.
– Mr. Temple, mondja meg a főnökeinek, egyáltalán nem
vagyok lenyűgözve. Nos, Ms. Randall, pontosan mit is óhajt
kérni?
Elérkezett az én pillanatom.
– Tracy Frankel mobilhívásainak listáját szeretném
bekéretni. Reményeink szerint találunk olyan tanúkat, akik
többet is tudnak Ms. Frankel és Mr. Neeley kapcsolatáról. Talán
előkerülhet egy közös ellenség. Vagy esetleg kapcsolatot találunk
Ms. Frankel és a Sentry Group egy olyan tagja között, akinek
volt indítéka arra, hogy ártson Mr. Neeley-nek. Nem szeretnék
elhamarkodott kijelentéseket tenni, de az egyik alkalmazottnak
konkrétan jelentős pénzügyi előnye származik a helyzetből,
ráadásul egyértelmű fenyegetéssel is élt Mr. Neeley-vel
szemben.
Amador bíró intett, állítsam le magam. Nem kötöttem az
orrára, hogy megjegyzéseimet teljesen más hallgatóságnak
szántam.
Temple meredten nézett rám, míg a bíró aláírta az
adatbekérési végzést. Sarkon fordult, meg sem várva, hogy
Amador elhagyja a pulpitust.
– Megmondtam magának, Olivia: ilyen a maga természete.
Maga egy átkozott skorpió.
Amikor kiléptem a tárgyalóteremből, megláttam Jan Myerst
az Eyewitness Newstól, egy padon ült közvetlenül az ajtó
mellett, és egy kis hangfelvevőt tuszkolt a zsebébe.
Rám mosolygott, ahogy elhaladtam előtte.

Jack még arra sem vette a fáradságot, hogy köszönjön, amikor

ajtót nyitott nekem.
– Olivia, ezt már megbeszéltük. Malcolm Neeley borzalmas
alak volt, de nem szeretném a többi áldozatot be feketíteni.
Jan Myers gyors munkát végzett. Máris szétkürtölte a
döbbenetes hírt, hogy a parti lövöldözés előtt pár nappal egy
másik áldozat felhívta Neeley fedezeti alapját. Remek újságíró.
Hamar ki fogja deríteni Neeley végakaratának és Max princetoni
fegyelmijének részleteit is. Nemhiába súgtam meg Jannek a
nyilatkozattételi tilalom megsértésének határát súrolva, hogy
ebéd után érdemes lehet időt szakítania egy kis kiruccanásra a
bíróság ötödik emeletén. Legközelebb rajta a sor.
Letettem a táskám, és követtem Jacket a nappaliba.
Elmagyaráztam neki, hogy csak azért kezdtünk Tracy után
nyomozni, mert feltűnt a telefonszáma a Sentry Group
híváslistáján.
– Jack, emlékszel, azt mondtad nekem, a bent az bent, a kint
meg kint, és te kint szeretnél lenni. Megígértem neked, mindent
megteszek, hogy ne kerülj vissza. Nem hunyhatok szemet egy
ilyen bizonyíték felett.
Nem szándékoztam minden nyomozási szálat megbeszélni
Jackkel.
 – Olivia, az a lány halott! A családja gyászolja. Miközben a
tévében különféle forgatókönyvekről találgatnak a szakértők, és
a legtöbben azt sugallják, hogy a lány valamiképp magára hozta a
bajt.
Jack fel-alá járkált, a tekintete ide-oda cikázott a szobában.
Azt kívántam, bárcsak a kábeltévét is kikapcsolta volna Jacknél
a rendőrség, nem csak az internetet.
– A letartóztatásod óta hajtogattad nekem, valami nagyon
furcsa magyarázatnak kell lennie a háttérben. Amit ezek a
telefonhívások történetesen alá is támasztanak.
Az arcát szorosan a tenyerébe temette.
– Nem tudom, hogy vagy képes ilyen munkát végezni. Mintha
az igazság többé már nem is számítana.
– Bent szeretnél lenni, vagy pedig kint? Mert amennyiben
kint, akkor hálásnak kellene lenned nekem azért a produkcióért,
amelyet ma a bíróságon az etikátlanság határát súrolva
előadtam.

Csak viccelek, amikor azt állítom, mindössze öt étteremben

vagyok hajlandó enni. Mert igazából kettőben. A Lissában, mert
otthon érzem magam benne, mint amikor az ember jövet-menet
beugrik az iskolai menzára. És a Maialinóban, mert istenien
főznek, általában akad hely a bárpultnál, és alig két sarokra van a
lakásomtól.
A Lissában sosem maradtam egyedül: mindig ott volt Melissa,
és többnyire Don is. A Maialinóban viszont mindig egyedül
ücsörögtem. És magányos ücsörgéseim közepette nyugodtan
töprenghettem olyasmiken, hogy például mennyire bántam
csúnyán Scott Temple-lel, és vajon emiatt gonosz léleknek vagy
jótét megmentőnek számítok-e.
Miután félreérthetetlen jeleit észleltem, hogy egy
túlparfümözött hölgy éppen szedi a sátorfáját, gyorsan
befurakodtam két pár közé a megüresedett bárszékre, és
rendeltem egy száraz martinit. A pultosfiút Travisnek hívták.
Egyszer elmesélte, hogy Kansasből származik, és úgy rémlik, a
művészetek iránti érdeklődése hozta ide. Szokás szerint úgy
tízpercenként kis szünetet tartott, hogy cseverésszen, úgyhogy
nem az iPhone-om volt az egyetlen társaságom.
 Alighogy lenyeltem az utolsó falat makarónit, és rendeltem
még egy pohár Barolót, egy kéz tapadt a hátamra. Ryané volt. Ez
is az egyik velejárója, ha az ember csak két étterembe jár: az
átlagosnál könnyebb megtalálni. Ryan sosem járt a Lissába. Ha
megfelelő körülmények között akart összefutni velem, ez volt az
ideális helyszín.
Ryan, mint mindig, most is szép volt. Egyszerűen nincs jobb
szó rá. Amikor az istenek a géneket osztották, Ryannek bőven
jutott okosságból, kedvességből, bájból, mégsem lett belőle
nyálas szépfiú. Bárkit az ágyába vihetett volna, valószínűleg még
a két oldalamon ülő, férfikísérettel lévő nőket is. És mindig úgy
nézett rám, hogy kívánatosnak éreztem tőle magam.
– Szia – üdvözölt, a kezét a hátamon tartva. – Megértettem.
Nem üzengetek többé véletlenszerű időközönként. De kérlek, ne
nézz levegőnek!
Kiittam az utolsó korty bort. Úgy látszik, megint lelépett a
felesége.
– Szeretnéd, ha elmennék? – kérdezte. – Gondoltam, hátha
ünnepelni akarsz. Láttalak a hírekben. Alaposan
megdolgoztattad az ügyészt.
Amikor Travis újratöltötte a poharam, Ryannek is rendeltem
egy italt. Nem akartam egyedül maradni.

Két nappal később Donnal és Einerrel a Lissában találkoztunk.

Elkeseredetten vágytunk egy kis környezetváltozásra, úgyhogy
Melissa megengedte, hogy hosszú munkaebédünkhöz elfoglaljuk
a legnagyobb asztalt az étterem hátsó fertályában.
Új lendületet adott erőfeszítéseinknek a felfedezés, hogy
Tracy Frankel a lövöldözés előtti napokban hívogatta a Sentry
Groupot. Egyre biztosabbak lettünk benne, hogy a rendőrség
éppen csak megpiszkálta a felszínét mindannak, ami valójában
történt. Ha sikerül kicsivel több bizonyítékot produkálnunk,
elérhetjük akár a Jack ellen emelt vád ejtését is.
Einer hatalmasat harapott a hamburgeréből.
– Gyerekek, ti vagytok a szakértők, de Viola Davis a
tévésorozatban egyszerűen csak annyit közölne, hogy
„megtaláltam a kurvát, akit felbéreltek, hogy húzza csőbe a
védencem”. Vége, csapó, folytatás a következő évadban.
Donnal korábban már latolgattuk, mi lenne, ha beavatnánk
Scott Temple-t a Sharon Lawsontól kapott információba, de
végül megállapodtunk, hogy korai lenne, még nem állt össze a
teljes kép. Ha nincs több bizonyítékunk, Scott egyszerűen azzal
vágna vissza, hogy Jack volt az, aki felbérelte Sharont a
Madeline-jelenetre, remélve, hogy a nő létezését igazoló
videofelvétel majd elég lesz a védekezéshez.
Ám miután Tracy Frankelt összefüggésbe hoztuk a Sentry
Grouppal, megpróbálhatnánk rájönni, ki bérelte fel Sharont és mi
célból. Bárki is rángatta bele Jacket, talán Tracyt és Malcolmot is
el akarta tenni láb alól, és a harmadik áldozatot csak azért lőtte
le, mert szemtanúja volt az esetnek, vagy mert a megölésével
véletlenszerűbbnek akarta feltüntetni az egész lövöldözést, mint
amilyen valójában volt.
Don, mint valami türelmes tanár, komótosan elmagyarázta
Einernek az okfejtés logikáját.
– Az államügyész nem fogja ejteni az ügyet, csak mert azt
állítjuk, hogy valaki csőbe húzta Jacket, ráadásul
tizenötféleképpen próbáljuk magyarázni. A nagy kérdés az,
miként tudjuk a telefonhívásokkal az ismeretlen értelmi szerző
teóriáját alátámasztani. Einer, biztos vagy benne, hogy nem
kerülte el a figyelmünket egyéb olyan hívás Tracy listájáról,
amelynek köze lehet Malcolm Neeley-hez?
Pár órával az után, hogy Amador bíró aláírta az adatbekérési
végzést, az AT&T telefontársaság megküldte nekünk a
háromhavi listát Tracy Frankel bejövő és kimenő hívásairól. A
lövöldözés előtti héten a Sentry Grouphoz intézett három hívás
volt az összes, ami Neeley fedezeti alapjához köthető, de Einer
tovább dolgozott Tracy többi beszélgetőtársa azonosításán is.
– Sem Neeley mobiltelefonját, sem az otthoni számát nem
hívta többször, és nem is fogadott ezekről hívást. Ami azt illeti,
nem sok beszélgetőpartnere volt, sem akiket ő hívott, sem akik
őt hívták.
– A semminél mindenesetre több – jegyezte meg Don. –
Tudunk valamit róluk? Talán valamelyik ismerőse felvilágosítást
tudna adni az alappal való kapcsolatáról.
– Minden számot azonosítottam – mondta Einer, a mellette
lévő üres székre halmozott iratokra mutatva. – Beszélt a
szüleivel, a nővérével, Laurával meg egy Double Simpson nevű
ürgével. Tényleg ez a hivatalos neve, akár hiszitek, akár nem.
Egy minisztériumi forrás szerint minden jel arra utal, hogy
Double egy kisstílű drogdíler.
– Talán a díler valamiért megorrolt Tracyre, és leszámolás
közben két arra járót is eltalált? – vetette fel Don előrehajolva.
Einer megrázta a fejét.
– Aznap reggel őrizetben volt a próbaidős feltételek
megszegése miatt. Nem fizette be a bírósági eljárás díját.
Úgyhogy már csak néhány vegyes hívás marad: egy házhoz
szállító kínai tőle kétsaroknyira meg egy fodrászszalon onnan
újabb pár háztömbnyire. Aztán a halála előtt három hívás
egymás után egy puccos cipőboltnak a Sohóban, a neve Vala.
Beugrottam, borzalmasan giccses babacipőket árulnak.
– És? – kérdeztem.
– És senki sem ismerte Tracy Frankelt. Az egyik eladónak
homályosan rémlett, hogy valaki többször is telefonált, de rossz
számot hívott. Mintha az illető túl bugyuta lett volna, hogy
felfogja, ugyanazt a számot próbálja tárcsázni többször is, hiába.
Szóval feltételezem, hogy Tracy lehetett az.
Lenyűgözött, hogy Einer még a személyes látogatáshoz is
vette a fáradságot. Nyilvánvalóan eltökélte, most már nem
szalaszt el egyetlen momentumot sem.
– Utána Tracy nem próbálkozott egy hasonló szám hívásával?
Rendszerint ez történik, ha valaki téves számot tárcsáz.
– Nem.
– Értem. Ezek szerint továbbra sincs semmi ötletünk, miért
hívhatta a Sentryt.
Melissa megtörölte a kezét egy fehér konyhai papírtörlővel,
majd lehuppant mellém.
– Vegyétek úgy, hogy szünetet tartok.
– Tökéletes időzítés – mondtam. Melissa gyakran vállalta,
hogy eljátssza nekünk a kötözködő esküdtszék szerepét. A
bárpultosoknak van tehetségük hozzá, hogy kitalálják, miként
gondolkodnak a hús-vér emberek. Melissa bármikor képes volt
akár tizenegy elképzelt esküdttel is konzultálni fejben. – Malcolm
Neeley már nem találkozgatott azzal a férjezett nővel, akivel
viszonya volt. Lehet, hogy Tracy Frankel volt az új barátnője? És
rájött egy féltékeny barát?
– Gondolod, hogy Neeley lecserélne egy felső tízezerbeli
macát egy húszéves drogos csajra? – hitetlenkedett Einer. – Elég
erős műfaji váltás.
– Talán nem szó szerint a barátnője – folytattam. – Nem
szokatlan, hogy egy drogos nő prostitúcióval próbálja fedezni a
szükségleteit.
– Akkor több telefonhívása lett volna – ingatta a fejét Don.
– És egy numera reggel hétkor? – kért szót Melissa is,
magasba emelve a kezét. – Ilyesmit csak nős pasasok művelnek.
Nem, ezt nem veszem be.
Ahogy Scott Temple is említette, a Sentry Groupnak több
mint harminc alkalmazottja volt. Tracy bármelyiküket hívhatta.
Olykor előfordulnak ilyesfajta egybeesések.
Ám az egyik alkalmazott már a figyelmünk hatókörébe került.
– Csak Max lehetett az. Szemlátomást zavarja, hogy más
olyan személyek után kutatunk, akiknek szintén lehetett
indítékuk az apja megölésére. Az exbarátnőjétől tudjuk, hogy ki
akart kerülni az apja felügyelete alól. És sokkal több előnye
származik Malcolm halálából, mint bárki másnak. Ő örököl
mindent, beleértbe a Sentry Group irányítását is. Továbbá, már
bocsánat, de marhára nem érdekel, mennyire volt részeg. Nem
mondogatod csak úgy, hogy megölöd az apádat álmában, ha
mélyen belül nem érzel iránta komoly gyűlöletet.
Melissa tétovázás nélkül szólt közbe:
– És ha ez a Tracy lány Maxet hívta, akkor az mit jelent?
Vállat vontam.
– Szerelmes a volt barátnőjébe, Amandába, de az apja nem
adta rájuk az áldását. Az ő korában a fiúknak még szükségük van
szexre.
– Szóval Tracyvel kötelezettségek nélküli viszonyban volt –
következtetett Don –, de a lány többet akart.
– Talán – válaszoltam, mérlegelve a felvetett ötletet. – És
Tracy esetleg túlságosan nyomult. Három hívás egy hét alatt, a
céges számra. Ezen kívül nem beszéltek egymással, vagyis nincs
szó rendszerességről. Talán egyik este felcsípte a bárban. Vagy
az utcán. De semmiképp sem gondolta komolyan. Lehet, hogy a
lány kivett egy névjegykártyát a tárcájából, és hívogatni kezdte a
munkahelyén. És emiatt terhessé vált a számára.
– Két legyet egy csapásra – mondta Melissa. – Ha Max
amúgy is azt fontolgatta, hogy megszabadul az apjától...
Elmosolyodtam. Az egyszemélyes esküdtszék teljesen
önállóan jutott ere a következtetésre. Ami azt jelentette, hogy a
sztori hihetőnek hangzik. Máskor is előfordult, hogy egyéb, szóba
jöhető gyanúsítottakat hoztam a képbe, ám ezúttal az illető
valóban bűnös is. Két Neeley fiú, és mindkettő gyilkos.
 Tizenkilencedik fejezet

Tracy Frankel egyetlen alkalommal került kapcsolatba az

igazságszolgáltatási rendszerrel, és az ezzel kapcsolatos aktákból
megtudtam, hogy több magániskola tanulója is volt, majd amikor
tizennyolc évesen rajtakapták, hogy egy álruhás rendőrtől
heroint próbál vásárolni a Washington Square-i parkban, igen
drága védőügyvédet szerződtetett. Ám gazdag gyerek és gazdag
gyerek között is van különbség.
Mint kiderült, a Frankel család otthona egy East 76th Street-i
téglaházban van, az Upper East Side-on. 152 négyzetméter,
lifttel, cselédhelyiségekkel.
Pamutpongyolájából ítélve az ajtót nyitó hölgy nemigen
tartozott Tracy családjához.
– Jó napot, Margaret Frankelt keresem.
Ezt a nevet adta meg Tracy sürgős esetben értesítendő
személyként, amikor letartóztatták.
Az asszony szó nélkül becsukta az ajtót, majd kisvártatva egy
fiatalabb nő jelent meg helyette.
– Tracy már nem lakik itt, úgyhogy nyugodtan felejtse el a
címét – mondta. Miután tetőtől talpig végigmért, szemlátomást
úgy ítélte meg, hogy nem az a fajta vagyok, aki az elképzelései
szerint Tracy után érdeklődne. – Várjon csak... Ki maga?
– Olivia Randall vagyok, ügyvéd. Szóval úgy gondolja, Tracy
miatt jöttem? – Gyorsan felidéztem magamban Einer lajstromát
Tracy hívásairól. – Ön talán a nővére?
Tracy nővérét Laurának hívták, az anyját Joannának. Az apja,
Eric üzleti ingatlanokkal foglalkozó menedzser volt, és éppen
dolgozott.
Miután elmagyaráztam, ki vagyok, Joanna egyértelmű
kifejezést adott a véleményének: „vastag bőr van a képemen”,
ha képes vagyok felkeresni a családot az otthonában. Kifejeztem
a sajnálatomat a veszteségük miatt, habár éreztem, milyen
sekélyesen hangzik a részvétnyilvánításom. Ahogy már
számtalan más alkalommal, most is igyekeztem a közös
érdekeinkre fektetni a hangsúlyt.
– Tudom, illetlenségnek hat az ittlétem, de birtokomban van
egy bizonyíték, amelyre meglátásom szerint az ügyészség nem
hívta fel az önök figyelmét. Tracyt olyan áldozatként tüntették
fel, aki véletlenül került kereszttűzbe, mi viszont fényt
derítettünk néhány eddig ismeretlen körülményre. –
Elmondtam neki, hogy a híváslista szerint Tracy
mobiltelefonjáról többször is hívták a Sentry Groupot. – Az ön
lánya nem csupán... járulékos áldozat. Feltett szándékom, hogy
kiderítsem az igazságot, miért ölték meg.
Akárcsak egy elcsépelt jelenet valami filmklasszikusból. De
Joanna gyors válaszából úgy láttam, működik.
– Amikor azt mondták, Tracy reggel hétkor a parton
tartózkodott, nem igazán értettem. Nem hinném, hogy
önszántából felkelt volna ilyen korán, amióta nem hisz a
Mikulásban.
– Ön szerint mi oka lehetett rá, hogy felhívja a Sentry
Groupot?
Joanna elfordította a tekintetét.
– A lányom eltévelyedett. Voltak... bizonyos problémái.
Laura az anyja felé nyúlt, és megszorította a kezét.
– Anyám arra utal, hogy a húgom szenvedélybeteg volt.
Drogos. Fogalmunk sincs, miért ment a partra aznap reggel, de
feltételezzük, hogy a kábítószerhez lehetett köze.
– Ne légy ilyen kíméletlen – mondta Joanna, és elhúzta a
kezét. – Igen, T-nek megvoltak a maga gondjai. Azt akarta, hogy
így hívjuk. Sosem fogom megérteni, miért, de hatodikos korában
a fejébe vette, hogy a Tracy fiúnév. Mondtam neki, hogy a T meg
olyan, mint amikor a bűnügyi rovatban csak monogramján
emlegetnek valakit. Ő erre csak vigyorgott, szerinte jópofa
becenév. Amolyan vagány utcai ragadványnév. Sosem tudtam
vele megbarátkozni. Azt hiszem, ez volt az egyik a sok-sok hibám
közül. Mindenesetre, mint említettem, voltak problémái, de
mindig azt hittem, átmenetileg. Csak meg kellene találnia a
megfelelő iskolát. És az egyikben nagyon jól is teljesített, azt
hiszem, a Halton Lányiskolában, ugye? Már nem emlékszem. Ott
az egyik tanára bevezette a költészetbe. Még arról is volt szó,
hogy részt vesz valami írói pályázaton. Aztán kiderült, hogy
simán csak belezúgott egy öreg főszerbe. Folyton a férfiakon járt
az esze. Nagyon jólelkű volt, de borzasztóan izgága.
Észrevettem, hogy Laura csak forgatja a szemét. Ideje volt
visszaterelni a beszélgetést a maga medrébe. Újra szóba hoztam
a Sentry Grouphoz intézett hívásokat.
– Bocsásson meg, ha bántónak hangzik, amit mondok, de túl
nagy egybeesés lenne. Attól tartunk, a rendőrség figyelmét
elkerülhette egy fontos körülmény, amely megmagyarázná,
miért lőtték le a lányát.
Joanna a fejét rázta.
– Vannak gyerekei?
Általában hazudtam. „Lucas és Margot, két kis cukorfalat.”
– Nem – feleltem –, nincsenek.
– A férjem pont annyira szereti T-t, mint én. Helyesebben,
szerette. Sőt jobban, ha mondhatok ilyet. De ha az ember
gyerekét felemészti a függősége, akkor már nincsenek
egyértelműen helyes válaszok. A világon mindent meg akartam
neki adni. Olyan boldogságot, amellyel a kábítószer nem tud
versenyre kelni. De miután Tracyt letartóztatták, Eric móresre
akarta tanítani. Ügyvédet fogadtunk, hogy Tracy megússza a
börtönt, de ez már kiverte nála a biztosítékot, és gyakorlatilag
kitagadta. Tracy el is költözött Brooklynba, valami lerobbant kis
garzonba.
– Tehát fogalma sincs, miért hívhatta fel a lánya a Sentry
Groupot?
– Nem mondanám, hogy semmilyen fogalmam sincs róla.
– És valamilyen fogalma? – kérdeztem vissza.
– Igen, van némi sejtésem. Tracy – Joanna megint megfogta a
lánya kezét – függő volt, ahogy Laura mondta. Még az is
előfordult, hogy meglopott minket. Miután nem engedtük be
többet a házba, gyanítottam, hogy más úton-módon próbál
pénzhez jutni. Ilyenné teszi a drog az embert.
El sem tudtam képzelni, milyen lehet egy anyának arra
gyanakodni, hogy a lánya törvénytelen eszközökkel próbálja
fedezni a szenvedélyét. Még egyszer próbálkoztam:
– Nem említette esetleg a lánya Malcolm vagy Max Neeley,
netán a Sentry Group más alkalmazottjának a nevét?
Joanna Frankel a fejét ingatta.
– Túl dörzsölt vagyok, hogy készpénznek vegyem a válaszát,
de meg kell kérdeznem: azt akarja mondani, hogy nem Jack
Harris, hanem valaki más gyilkolta meg a lányom? Nem csak az
ügyfele érdekében próbálkozik ilyen szemfényvesztéssel? Ha
mégis, akkor kérem, hagyjon ki minket ebből. Nem helyénvaló
mindennek kitenni bennünket, ha nem igaz, amit állít.
– Nem lehetek százszázalékosan biztos a védencem
ártatlanságában, de meggyőződésem, hogy a rendőrség nem
ismeri a teljes történetet a lánya halálával kapcsolatban. –
Felálltam a székről, előrehajoltam, és a kezemet a csuklójára
tettem. – Vigyázzon magára, Mrs. Frankel.
Már a járdán álltam, elindítottam a telefonomon az Uber
appját, hogy autót hívjak, amikor kilépett a házból Tracy nővére,
Laura.
– Köszönjük – mondta.
– Mégis mit?
– Hogy nem ígért anyámnak többet, mint amennyit nyújtani
tud. Azt hiszem, borzasztóan vágyik valami csodás
magyarázatra, miért kellett Tracynek meghalnia. Hogy nem
csupán egy darab hulladék, amit véletlenül eltalált egy golyó.
– Nem hiszem, hogy bármelyik emberi lény egy darab
hulladék lenne.
– Gondolom, ezért képes védőügyvédként dolgozni. Nem
tudom, Tracy miért hívta a Sentry Groupot, de anyámnál
mindenképp többet tudok. Amikor utoljára találkoztam vele,
száz-egynéhányadjára oktattam ki, hogy menjen el végre
elvonókúrára. Hogy legalább pár alkalommal próbálja ki, hátha
belerázódik. Hátha egyenesbe hozza az életét. Ő azt felelte, ne
aggódjak miatta, mert van egy terve. Valami fickó gondoskodni
fog róla. Akkor azt hittem, összevissza beszél. De most, miután
maga feltette ezeket a kérdéseket, el kell gondolkodnom rajta.
Azt mondta, idézem, „felcsíptem valami pénzes krapekot”. És
hogy Costa Ricába készül, aztán lesz egy szép lakása a Sohóban.
 – Mondott magának valamit a pasasról? Esetleg hogy egy
fedezeti alapnál dolgozik?
Laura nemlegesen rázta a fejét.
Elővettem a telefonom, és megmutattam neki Max Neeley
fényképét.
– Nem ismerős ez a férfi?
– Ez nem a lelőtt pasas fia? Aki zsinórban adja az interjúkat?
Természetesen felismerte.
– Látta valaha a húgával? – kérdeztem.
– Nem, de Tracy már évekkel ezelőtt megszakította velem a
kapcsolatot. Az az érzésem, a húgom egész életében azon
munkálkodott, hogy egyre mélyebbre süllyedjen.

Átolvastam a jegyzeteimet a Frankel-házban tett

látogatásomról, majd átküldtem Einernek, és megkértem, fűzze
hozzá az aktához. Az irodámban ültem, a kerek asztalnál,
körülöttem mindenhol irathalmok és megszámlálhatatlan
mennyiségű, kézzel írt feljegyzés.
Idestova egy hónapja, hogy Jacket letartóztatták. Az
államügyészi hivatal által határidő előtt ránk zúdított iratoknak
és Charlotte fizetett nyomozóinak köszönhetően jóval több
információ birtokába kerültem, mint általában ebben a
szakaszban. Ám fogalmam sem volt, milyen bizonyíték lehet még
a vád kezében.
Hátradőltem, és elképzeltem, mi lenne, ha a tárgyalásra ma
kerülne sor. Mi a szakértői véleményem? Akár egy érme
feldobásával eldönthetném.
Szemtanúk nélkül a Jack elleni vád csak közvetett
bizonyítékokon alapult. Az volt a stratégiám, hogy minden egyes
bizonyítékot megtámadok, ám minden támadásom csak
kóstolgatással ért volna fel, nem kiütéssel. A vád bármilyen
felvetésemet simán megcáfolhatta volna.
Ésszerű a kételkedés vagy sem? Az esély fifti-fifti.
De miért volt Scott Temple olyan magabiztos? Elkerülte
valami a figyelmemet, vagy ő tartott vissza valamilyen
információt? Tracy Frankel volt a dzsóker a kezemben. Vajon mi
a fenéért hívogatta a Sentry Groupot?
Abbahagytam a lapozgatást, mert csöngött a telefon. Einer
hívott a recepcióról.
– Max Neeley van itt, hívjam a biztonsági őrt?

Habár Einernek azt mondtam, minden rendben lesz, annyira

azért óvatos voltam, hogy Maxet a recepciónál fogadjam, ne az
irodámban.
Amint kiléptem a recepcióra, Max odajött hozzám, és az
arcomba tolta a mutatóujját.
– Hölgyem, az utolsó centjét is kiperelem magától! Tudja,
mennyibe kerül maga nekem?
– Mr. Neeley, hidegen hagynak a pénzügyei. És ha nem
csillapodik le, tekintse befejezettnek a beszélgetést.
Egy lépést hátrált, még mindig ökölbe szorított kézzel.
– Azt hiszi, nem tudom, mit művel? Azt mondta a bírónak,
hogy Tracy Frankel felhívott valakit a Sentry Groupnál, akinek
esetleg „pénzügyi indítéka” lehetett apám megölésére? Öt
másodperccel később a Gothamist már ismeretlen forrásokra
hivatkozva közölte, hogy apám nem akart támogatni a saját
alapom létrehozásában. Végre-valahára sikerült azt a nyomorult
Frederick Grubert rábeszélnem a visszatérésre, mire most
megint azt fontolgatja, hogy kivonja a pénzét. Egyfolytában
csöngenek a telefonjaink. A sajtó részleteket akar megtudni a
hagyatéki bíróságtól apám végakaratával kapcsolatban. Most
még arról az átkozott, ősrégi iskolai malőrről is faggatni kezdtek.
Arról nem is beszélve, hogy maga meg apám meggyilkolásával
vádol. Miféle ember maga?
– Befejezte?
– Nem, magának kell befejeznie az áskálódását!
– Az égvilágon semmit sem kell tennem az ügyfelem
védelmén kívül. Miért hívogatta magát Tracy Frankel?
– A helyettes államügyész szerint Jack Harris a gyilkos, és
maga csak megpróbálja kiforgatni a tényeket, hogy mindenkit
összezavarjon. Hölgyem, hagyjon engem ki ebből, máskülönben
minden követ megmozgatok, hogy becsületsértésért magára
húzzák a vizes lepedőt! Azt hiszi, maga az egyetlen, aki képes
mások piszkos ügyeit előásni? Mit szólna, ha elkezdenék magáról
ezt-azt megszellőztetni a sajtó előtt?
– Még egyszer megkérdezem, Mr. Neeley: befejezte?
 – Nem, egyáltalán nem fejeztem még be! Maga lesz az első,
aki megtudja, ha befejeztem.
Távoztában úgy bevágta az ajtót, hogy azt hittem, kitörik az
üveg.
– Nem esett bajod? – kérdezte Einer.
Azt feleltem, semmi bajom, de belül reszkettem.

Sikerült összeszednem magam, mire Einer ismét kopogtatott

az ajtómon.
– Bocs a zavarásért, itt járt egy bírósági kézbesítő, ezt hozta,
jobb, ha megnézed.

NEW YORK ÁLLAM JACK HARRIS VÁDLOTT ELLEN.

Ügyészségi indítvány a szabadlábra helyezés felülvizsgálatára.

Tudtam, hogy Scott Temple dühös rám, amiért zavarba

hoztam a bíróságon, de ezt azért nem vártam tőle. Megpróbálta
Jacket visszajuttatni a börtönbe.
Jobbnak láttam berekeszteni a napot, habár úgy éreztem,
kötelességem személyesen tájékoztatni Jacket az indítványról.
Alighogy Nick, a portás jelezte, tiszta a levegő, ismerős alakot
pillantottam meg, amint Jack lépcsőházában felém tart. Ross
Connor volt az, Owen korábbi társa a New York-i rendőrségnél.
– Úgy emlékszem, legutoljára világosan a tudtomra adtad,
hogy semmi dolgod az ügyfelemmel.
– Csak a régi barátomat látogattam meg, Olivia –
szabadkozott feltartott kezekkel.
– Ne gyere nekem ezzel a szöveggel. Jack házi őrizetben van,
nem mehet fel hozzá senki a rendőrség engedélye nélkül. Még
barátok sem. Kérdezd csak meg Charlotte-ot.
– A francba, Charlotte, hát persze. Emlékszem, egyszer jó pár
pohár ki tudja, milyen ital után megpróbáltam meghízni.
Reméltem, hogy satuba fogja majd a golyóimat, de helyette csak
nevetett egy jót. Micsoda könyörtelenség!
Nem hagytam, hogy viccelődéssel próbáljon elterelni.
– Csak nem az indítvány miatt jöttél?
Úgy tűnt, a kérdés kissé zavarba ejti.
– Az már a múlté, mi tennivaló lenne vele? Jack
hazatérhetett, ami a te dicsőséged.
– Szóval rendvédelmisként vagy itt. Másképp egyáltalán nem
jöhettél volna ide, igaz, Ross?
– Hát jó, most megfogtál. Arra gondoltam, esetleg több
szerencsém lesz Jackkel, mint annak az idegennek, aki
kihallgatta a letartóztatásakor.
– Miközben gyilkossági per van folyamatban ellene? Azonnal
megyek a bíróhoz.
– Ha megteszed, akkor azt fogom mondani, hogy amióta
nálam jártál, folyton Jackre gondolok. Hogy hajdan milyen közel
álltunk egymáshoz, amikor a bátyja még élt. Úgy éreztem,
tartozom neki egy látogatással. Vagy talán csak Owennek. Hogy
nézne ki, ha emiatt bemószerolnál?
– Hihetetlen vagy. Épp most ismerted el egy védőügyvédnek,
hogy hajlandó vagy tanúskodni.
– Jaj, nyugodj már meg. Csak próbálkoztam, de a barátod
semmi olyat nem mondott, ami terhelő lehet rá nézve. Ha nincs
bűn, nincs bűnös.
– Azért nem mondott semmi terhelőt, mert ártatlan. Olyan
agymosáson mentél keresztül a munkád során, hogy már a
lehetőségét sem tudod elképzelni, miszerint netán a rendőrség
téved?
– Tovább akarsz kiabálni velem, vagy szeretnéd inkább
megtudni, miért vettem a fáradságot, hogy idejöjjek?
– Az már kiderült, hogy faggatni akartad a védencemet. Ami
az indokaidat illeti, már úgyis eldöntötted, meg akarod-e osztani
velem vagy sem.
Úgy tett, mintha még emésztené a hallottakat pár
másodpercig. Amikor végre megszólalt, a kezét a zsebébe dugta
és a földre szegezte a tekintetét.
– Szóval miután beugrottál az irodámba, sokszor eszembe
jutott, amikor Molly halálát jöttem bejelenteni. És Jack
táskájából kiestek a kotonok, és Jack úgy viselkedett, mint egy
idióta.
– Úgy emlékszem, azt mondtad, röhejesen viselkedett, most
meg már mint egy idióta?
– Folyton az a pillanat járt az eszemben, amikor Jack
megijedt. Nem tudtam kiverni a fejemből. Úgyhogy felhívtam a
törvényszéki orvos szakértőt. Mindegyik Penn pályaudvari
áldozatot felboncolták. Rutineljárás emberölés esetén. Kiderült,
hogy Molly méheltávolításon esett át.
– Vagyis Jack esetleg más miatt hordott magánál kotont.
– Házas emberek nem hordanak maguknál kotont. Ennyi.
Főleg ha már letudták a gyereknemzést.
Igaza volt, legalábbis általánosságban. Nem beszélve arról,
hogy Jack a táskájában hurcolászta a kotonokat. És ha Jack
csalta is Mollyt a merénylet idején, mi köze van ennek a jelenlegi
ügyhöz? Semmi. Meg is mondtam Rossnak.
– Nem érted a lényeget. Hidd el, a munkám során
számtalanszor találkoztam olyan férfiakkal, akik szeretőt
tartottak. Azt hittem, ha elmondom Jacknek, amit tudok, talán
leveti az álarcát, és elmondja az igazat, mi történt közte és
Neeley között. Kertelés nélkül feltettem neki a kérdést, ő tette-e.
De nem vált be. Mindenesetre egy próbát megért.
– Azt hiszem, ez kimeríti a hatodik alkotmánymódosításban
foglalt jogát, miszerint nem köteles az ügyvédje jelenléte nélkül
vallani.
Még e szavak kiejtése közben is arra gondoltam, hányszor
próbáltam az elmúlt hónapban rábírni Jacket, hogy nyíljon meg
előttem. A kórházi ápolásról, a Malcolm iránti érzéseiről, rólunk.
Jack egyértelműen közölte, hogy utánam Molly volt „az
egyetlen”. Vagy mégis lettek volna mások is az életében a
házassága alatt?
– Én mondom neked, Olivia, nem ismered te annyira ezt a
fickót, mint képzeled – jelentette ki, és a fejét ingatva távozott.

Jack nem vette a fáradságot, hogy megöleljen vagy bármi más

módon üdvözöljön, amikor ajtót nyitott. Csak a hátát láttam,
miközben végigballagott az előszobán.
– Nem tudtam, hogy jössz.
Nyilvánvalóan neheztelt még, hogy kiszivárogtattam Tracy
híváslistáját egy riporternek, de rá jellemző módon inkább
duzzogott, ahelyett hogy szemtől szembe megmondta volna,
dühös rám.
– Gondoltam, napok óta nem beszéltünk, és be akartam
számolni neked a fejleményekről. És nálad mi újság? Történt
bármi, amit el szeretnél mesélni?
– Haha. Már tudom, mi lesz a következő könyvem címe: Házi
őrizetem naplója. Érdekfeszítő mű lesz.
Úgy tűnt, kénytelen leszek rákérdezni Ross Connor
látogatására. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapéján.
– Lehet, hogy őrültségnek hangzik – kezdtem mintegy
mellékesen –, de megesküdnék rá, hogy Owen hajdani társát
láttam kilépni az épületből.
– Ja, igen. Tényleg. Mégiscsak megtörte valami a napi
rutinomat. A mindenit, el se hiszem, hogy megismerted Ross
Connort ennyi év után.
– Mindig jó volt az arcmemóriám. És mit akart?
– Csak tudni akarta, hogy bírom ezt a hercehurcát – felelte
vállat vonva. – Elment a büntetés-végrehajtási
parancsnoksághoz, minden engedélyt meg egyebet megszerzett,
hogy eljöhessen hozzám. Igazán kedves tőle, nem?
Ki tudja, hányszor hazudtam annak idején Jacknek, de
álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ő még nálam is
ügyesebb hazudozó. Mesterien csinálta.
– De, feltétlenül. Ugyanakkor ő egy zsaru. Nem
kérdezősködött az ügyről?
– Á, nem. Csak felületesen csevegtünk. Kicsit kínos, de azért
mégis... Fő a szándék, nem igaz? De azt mondtad, híreid vannak.
Szép kis csavar. Ennyi, egy szót se többet Ross Connorról.
Miközben beszámoltam neki, mit tudtam meg Tracy anyjától
és nővérétől, nehezemre esett mederben tartanom a
gondolataimat. Ha Jack csalta is Mollyt, változtat-e bármit a
mostani ügyön? Talán csak azért titkolta el Ross látogatásának
valódi okát, hogy elkerüljön egy kínos beszélgetést hajdani
hűtlenségéről. Ám újfent elbizonytalanodtam, nem volt-e korai
Jacket ártatlannak feltételeznem.
Megpróbáltam a lényegre összpontosítani: Tracy és a Sentry
Group kapcsolatára.
– Azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy Maxet kereste, vagy
esetleg Malcolmot mint lehetséges cukros bácsit. Ha Malcolmot,
akkor talán vele akart találkozni a parton, amikor Max megölte
az apját. Ha viszont Maxet, akkor talán Max küldte oda, hogy
egyszerre mindkettőjüktől megszabadulhasson. Két legyet egy
csapásra. Mindenesetre mindkét elképzelés beleillik az
elméletünkbe, miszerint az egész mögött Max Neeley állhat.
– Dobálózunk itt Max nevével, de tényleg úgy gondolod, ő volt
a tettes?
Felidéztem, hogy fröcsögött az irodámban. Akkor az járt a
fejemben, hogy talán egy gyilkossal nézek farkasszemet. Holott a
dühe teljesen természetes reakció is lehetett a nem túl tapintatos
felvetésünkre, hogy ő ölte meg a saját apját.
– Inkább ő, mint te, nem igaz?
Ha Jack ki is érezte a kérdésem mögött megbúvó gyanút, nem
mutatta ki.
– Jézus, micsoda család – mondta. – Neeley az elmebeteg fiát
úgy tanította meg a fegyverhasználatra, mint valami hobbira,
mondjuk a golfra, a búvárkodásra vagy az éremgyűjtésre. A
másikkal meg annyira megutáltatta magát, hogy gyilkosságba
kergette. Malcolm Neeley a saját anyjuk haláláért is ezt a két fiút
hibáztatta. És a sztorijai a saját szülői ténykedéséről... Remek
útmutató lenne azoknak, akik tönkre akarják tenni a gyereküket.
Időzített bomba volt mind a kettő – tette hozzá fejcsóválva. –
Nos, mindössze ennyi?
– Nem, attól tartok, nem.
Kivettem a táskámból a szabadlábra helyezésének felül
vizsgálatát kérelmező ügyészségi indítvány egy példányát, és
átnyújtottam neki. Az indítvány címe önmagáért beszélt
Amikor Jack felnézett a papírból, vissza akarta adni, mintha
azzal a gondot is eltolhatná magától.
– De én nem csináltam semmi rosszat. Becsületszavamra,
félméternyire állok meg az ajtótól, amikor kinyitom, még előtted
is, nehogy véletlenül beinduljon a riasztó.
– Nem azt állítják, hogy megszegted a szabályokat. Hanem
hogy eleve nem is lett volna szabad hazaengedniük. Alapjában
véve az állam szerint a bíróság rögtön az elején elbaltázta.
És három nappal később már tárgyalás.
– Félelmetesen higgadtnak tűnsz.
– Csupán arról van szó, hogy Scott Temple szeretne
visszavágni. Majdnem biztos vagyok benne, hogy bizonyíték
híján a bíró fenn fogja tartani a jelenlegi helyzetet. Hacsak, tudom
is én, nem jut eszedbe még valami...
 – Értem, akkor minden rendben. Biztos, hogy nem lesz gond.
Elköszöntem, mint máskor, megígérve, hogy keresem, amint
újabb fejlemény adódik. Egyik lábamat a másik elé téve szépen
végigsétáltam az előszobán, ki a lakásból, a lifthez. Amint
bezárult mögöttem a lakásajtó, elfogott a remegés.
Golf, búvárkodás, éremgyűjtés... Azok a „sztorik” Malcolm
Neeley szülői ténykedéséről Malcolm tanúvallomásából
származtak. Amelyeket Jack, megesküdött nekem, soha nem is
olvasott.

Aznap éjjel, Ryan mellett az ágyban már majdnem

elszunyókáltam, de sehogy sem tudtam kiverni a fejemből Ross
Connort és Jacket.
– Ismersz olyan házas embert, aki kotont használ?
– A feleségével? – nevetett fel.
– Komolyan kérdezem. Nem rólad és Anne-ről beszélek.
Hanem az egyik ügyemről. Az egyik pasas kotonokat hordott a
táskájában. Szerinted?
– Azt mondanám, csak a fogamzásgátlás miatt. Nem minden
nő szeretné, ha telepumpálnák hormonkészítményekkel. De
hogy a táskájában? A bevásárlószatyorból nem egyenesen az
éjjeliszekrénybe szokták tenni?
– Ráadásul a feleségnek eltávolították a méhét:
– Akkor tuti, hogy a fickó félrelépett.
Ha valaki, én pontosan tudtam, hogy aki szeretőt tart, nem
feltétlenül gyilkol. De hazudni biztos hazudik.
Jack hazudott, amikor azt állította, hűséges volt Mollyhoz.
Hazudott Ross Connor látogatásáról is. És arról is, hogy nem
olvasta Malcolm tanúvallomását, ami azt jelentette, hogy már
jóval a lövöldözés előtt tudhatta, Malcolm minden szerdán reggel
a futballpályára jár. Vajon mi egyébről hazudott még?
Ryan megcsókolta a vállam, kikászálódott az ágyból, és öltözni
kezdett.
– Tudod, hogy egy hónap múlva két éve lesz, hogy ismerjük
egymást? – kérdeztem.
Ryan az után hívott fel, hogy kiderült, nem veszik be társnak.
A Preston & Cartwright rendszerint augusztus végén közli a
rossz híreket.
 – Sokkal régebb óta ismerlek. Én voltam az egyik a sok
szegény nyári gyakornok közül, akik rettegtek tőled, már
évekkel korábban.
– Nem kellett volna két évig húznunk.
Ryan az ágy mellett állt, félig begombolt inggel. És szép volt.
– Én boldog vagyok, azt hittem, te is. Bárhogy is, én többet is
el tudtam volna képzelni. Te voltál az, aki...
– Tudom. Én nem akarok többet. De nem akarom már... ezt
sem. Be kell fejeznünk.
– Már megpróbáltuk, nem emlékszel? És a tulajdon
feleségem kért meg, hogy gyere vissza hozzám.
– De nem kellett volna két évig együtt maradnunk. Csak
Anne-nek nem jutott jobb eszébe, Ryan. Szomorú voltál,
összetört, és meg voltál győződve róla, hogy kudarcot vallottál a
munkában, és ennek következtében csődöt mondtál
családfenntartóként is. És úgy látszik, felvidítottalak. De már
nem vagy összetört, haza kell térned.
– Anne-t nem zavarja, hogy együtt vagyunk.
– Engem viszont igen. Most már igen.
– És akkor most mi lesz? Búcsút veszünk egymástól?
– Igen.
Nem tudtam többet kinyögni. Nem hittem, hogy ilyen nehéz
lesz. De nem az én dolgom volt, hogy vigyázzak rá.
Hozzám hajolt, és megcsókolta a homlokom.
– Sokkal jobb ember vagy, mint hinni mered magadról, Olivia.
Ezt ne felejtsd el.
Még utoljára megsimogatta a hajam, és elment.
Miután kilépett a lakásból, letiltottam a számát és töröltem a
telefonomból. Ha búcsút veszek valakitől, azt komolyan is
veszem.
 Huszadik fejezet

Újra a tárgyalóasztalnál töprengtem, ugyanazokon a

bizonyítékokon, mint előző nap. Mégis hogy festhetett most
minden annyira másképp?
Egy napja még azt gondoltam, elég meggyőző kísérletet
tettünk a Jack ingén talált lőpormaradvány megmagyarázására.
Több szemtanú is igazolhatta, hogy a lövöldözés előtti
hónapokban Jack többször is megfordult a West Side-i lőtéren.
Mozgósítottam egy szakértőt, aki elmagyarázhatja, hogy a lőpor
igen hosszú időre megtapadhat a szöveten. Most azonban
elképzeltem ugyanazokat a tanúkat a pulpituson: ha nem is teljes
bizonyossággal, de úgy emlékeztek, Jack pólót viselt, mintha
igyekezett volna beleolvadni a közegbe, nem pedig a szóban forgó
kockás, galléros inget. Ráadásul semmilyen írása nem
tanúskodott arról, hogy kutatni ment a lőtérre, és nem azért,
hogy Malcolm Neeley megöléséhez gyakoroljon.
Ugyanez a probléma Madeline e-mailjeivel is. Jöhetek én azzal
az esküdtszéknek, hogy másvalaki javasolta a futballpályát a
találkozó helyszínéül, Scott Temple biztosan fogná magát, és
alaposan utánajárna. Névtelen e-mailekről lévén szó, nem
tudtam volna bizonyítani, hogy nem
Jack maga küldte őket. Ugyanígy azt sem, hogy valaki
felbérelte Sharon Lawsont, pózoljon Madeline-ként a vízparton.
Aztán ott volt Jon Weilly, a felperestárs, akit Temple be akart
idéztetni. Egy alaposabb kikérdezéssel, amelyet semmi pénzért
sem kockáztattam volna meg, a vádnak sikerült volna
kellőképpen felfrissíteni Weilly emlékezetét, hogy azt vallja,
hallotta, amikor Jack annak a reményének adott hangot, hogy
Malcolm Neeley egy nap meg fogja tudni, milyen az, amikor egy
fegyvermániás őrült romba dönti az életét. Azzal érveltem volna,
hogy ezt csak dühében mondta, ám a vád szemében ez a szándék
bizonyítéka lett volna.
És a gyilkos fegyver, amely pont abban a kosárban bukkant
fel, amelyet Jack a partra vitt? Tényleg szó szerint „füstölgő
puskacső”, vagy újabb bizonyíték arra, hogy Jacket csőbe
húzták?
Akárcsak minden közvetett vádnak, minden egyes
bizonyítéknak is két oldala van.
Azért láttam aznap másként az egész vádat, mert már nem
hittem elfogultan Jacknek. És nem csak a vád bizonyítékát
láttam új megvilágításban. Tízéves védőügyvédi pályafutásom
alatt még sosem láttam ilyen kiszámított bűncselekményt, mint
ez. Felbérelt egy prostit, hogy pózoljon a mólónál. Elmesélte
Charlotte-nak a találkozást, tudván, mennyire rajong az
elszalasztott pillanatokról szóló hirdetésekért. A térfigyelő
kamerát a saját előnyére fordítja. E-maileket küld magának
Madeline nevében, egy olyan helyszínt megjelölve, amelyet az
állítólagos kedvenc könyvéből vett, mindezt azért, hogy
magyarázatot koholjon arra az esetre, ha valaki meglátná a
futballpályán, ahová Malcolm Neeley minden szerdán kijár.
Képtelenség, hogy valaki egyik napról a másikra ilyen ravasszá
és manipulatívvá váljon!
Hogyhogy nem ismertem föl ezt az oldalát?
Vajon az apja halálakor Jack azért közeledett hozzám, mert
tényleg az élete fontos részének tartott, vagy csak felhasználta az
apja halálát arra, hogy a közelembe férkőzzön? Emlékszem,
hányszor bizonygatta, hogy pont úgy szeret, ahogy vagyok.
Valóban úgy gondolta, vagy csak azért játszotta a jó fiút, hogy
kontroll alatt tartson? Az elmúlt húsz évben végig bűntudatom
volt amiatt, amit Jackkel tettem, pedig lehet, hogy az ösztöneim
megsúgták, valami komoly gond van vele. Így is sikerült öt évre
magához láncolnia.
Amikor Buckley felhívott, hogy menjek be az őrsre, Jack
könyörgött, vállaljam el az ügyét, és ne passzoljam át más
ügyvédnek. „Te tudod, hogy nem én tettem, de más ügyvéd
talán nem.” Arra alapozott, hogy a saját bűntudatom elvakít.
Valaki kopogott az irodám ajtaján. Einer dugta be a fejét.
 – Bocsáss meg, nem szívesen zavarlak, de Charlotte van itt.
Nem akart tovább a hallban várakozni. Az a gyanúm,
kellemetlenül érinti a szexuális energiánk. Ragaszkodott ahhoz,
hogy bejöjjön hozzád.
– Semmi gond.
Ahogy Charlotte beslisszolt Einer mellett, Einer meg jegyezte:
– Jól megtáncoltatnálak, ha adnál egy esélyt.
– Jaj, drága fiú, összeroppantanálak.
Amint becsukódott az ajtó, Charlotte otthonosan
elhelyezkedett a székemen az íróasztal mögött.
– Nos, mi az ábra, Charlotte?
– Az államügyész vissza akarja vonni Jack szabadlábra
helyezését, te pedig Jack szerint egész nap nem vetted fel a
telefont. Én is szeretném tudni, mi a rosseb az ábra!
– Nem értem rá.
– Remek. Most már értem, miért fontolgatja Jack, hogy
esetleg más ügyvédet fogadjon erre a badarságra. Mi folyik itt,
Olivia?
Szóval amikor letartóztatták, nem akart mást, csak engem.
Most meg, amikor tisztán láttam, kész lett volna lecserélni.
– Talán tényleg ügyvédet kellene váltania. Esetleg
kiharcolhatja a tárgyalás elnapolását. Nyerhetne egy kis időt.
– Komolyan lemondanál róla? Egyáltalán megengedhetnéd
magadnak, miután annyi pénzt fizettem neked?
– De Charlotte, valóban a pénzed a tét? Emlékszel, miért
ragaszkodtatok hozzá elejétől fogva, hogy vállaljam el Jack
ügyét? Azért, mert én ismerem Jacket, hiszek neki, és mindent
megtennék érte. Nos, most már nem hiszek neki.
– Lennél szíves elmondani, mi történik? Jack azt mondja,
hibázott, hazudott neked valakiről, aki meglátogatta a lakásán,
de te annyira a lelkére kötötted, ne beszéljen mással, csak az
ügyvédjével, hogy hallgatott, mint a sír. Az a valaki tett
keresztbe a látogatásával a szabadlábon védekezéssel
kapcsolatban? Jack nem sokat tehetett volna ellene.
– Emlékszel Ross Connorra? Owen régi társa.
– Az a részeg, tapadós ír, aki megpróbálta letolni a lottyadt
nyelvét a torkomon a Browery bárban?
– Az az. Megpróbáltam rávenni, hogy tanúskodjon Jack
mellett az előzetes meghallgatáson, de a beszélgetés végére oda
lyukadtunk ki, hogy Ross szerint Jacknek van egy ismeretlen
oldala. Azt mesélte, hogy amikor elment Jackhez közölni vele
Molly halálhírét, Jack ledobta az aktatáskáját, és kotonok
hullottak ki belőle. Azóta viszont kiderítette, hogy Mollynak nem
is lehetett volna gyereke. Ezért látogatott el Jackhez, hátha
kiszed belőle valami terhelőt.
– Egy feltételezett viszony miatt? Hallottam már pár
emberről, aki hűtlenkedik, de ettől még nem válik gyilkossá.
– A lényeg, hogy Jack hazudott nekem, és nem csak Ross
ártatlan baráti látogatásáról. Charlotte, ez nagy baj. Nagyon
nagy.
Charlotte felállt az íróasztalomtól, és leült mellém a
tárgyalóasztalhoz.
– Jó néhány kapcsolatom volt az évek során, de soha senkit
nem szerettem úgy, mint Jacket. És mint Owent.
– Ti hárman mintha testvérek lennétek.
– Nem csak mintha. Mi egy család vagyunk. Vagy még több:
elszakíthatatlan szálak kötnek össze. De Jack nem tökéletes.
Ahogy senki sem. Mindketten tudjuk, hogy még Owen sem volt
az.
Charlotte felé fordultam, jelentőségteljesen nézett rám.
Tudott mindent. Melissán kívül senkinek sem meséltem el
mindent, ami azon az éjjelen történt.
A Seiko óra, amit Jack az ágyunkban talált... Ha közelebbről
megnézi, felismerte volna. Az az óra a bátyjáé, Owené volt.
Owen volt nálam. Csak egyszer, és akkor sem sokáig.
Kimondva-kimondatlanul általános volt a vélekedés, hogy több
rokon vonásom van Owennel, mint Jackkel. Egyszer még Jack is
megjegyezte, van valami hasonlóság a gesztusainkban, a
beszédstílusunkban. Olykor-olykor talán hosszabban
szemeztünk egymással az asztal fölött, de soha egyikünk sem
tett utalást semmiféle vonzalomra közöttünk.
Owen váratlanul állított be egy bírósági tanúskodás után. Épp
akkor kaptam meg az értesítést, hogy a szövetségi bíróság végleg
elutasította a hivatalnoki állásra benyújtott pályázatomat.
Ugródeszka lett volna, bizonyos körökben gyakorlatilag
előfeltételnek számított. Ürügyet szolgáltatott volna arra is, hogy
elhalasszuk az esküvőt. Hagytam, hogy Owen vigasztaljon, aztán
egyre nehezebb lett kiszállnia. Akárcsak Gregg esetén, azzal
győzködtem magam, hogy a dolog „egyszerűen csak
megtörtént”.
Ezért tudott Owen olyan gyorsan találkozni Jackkel, miután
Jack zaklatott lelkiállapotban felhívta. Vajon bevallotta Jacknek a
történteket? Vagy egész este csak bólogatott, amíg alaposan le
nem itták magukat?
Máig nem tudom. Csak annyi bizonyos, hogy végül elviharzott
a lakásunkból, és hat órával később meghalt autóbalesetben.
Utána egy álló hónapig a kanapén aludtam, mert képtelen
voltam újra befeküdni ugyanabba az ágyba.
– Hogy tudtad meg?
– Owen aznap éjjel eljött hozzám, miután ti ketten... Huh.
Őrjöngött, teljesen magán kívül volt. Én meg iszonyú pipa lettem,
üvöltöttem vele, hogy volt képes hagyni, hogy újabb skalp legyen
a már amúgy is díszes öveden. Jézusom, Olivia, mi a fenét
képzeltél? Mindig éreztem, hogy Jack mellett másokkal is
kavarsz, de hogy pont a bátyjával?!
– Tudom.
Nem sokat tudtam volna felhozni a mentségemre.
– Aztán Jack felhívta Owent a mobilján, muszáj volt beszélnie
valakivel. Nem lett volna szabad elengednem Owent. Három
pohárral ivott nálam, plusz még amennyit nálad. És tudtam,
hogy Jack is inni akar vele. Eléggé le lehetett részegedve, mire
hazaindult. A rendőrségnek sikerült valahogy kihagynia ezt a
jelentésből.
– Jack is tud erről?
Charlotte megrázta a fejét.
– Tőlem biztosan nem. Sosem beszéltem neki róla, és nem is
fogok.
– Köszönöm.
– Nem miattad. Jack miatt. Nem lenne jó, ha ilyesmit
megtudna a tulajdon bátyjáról. Tudod, miért nem lelkesedtem
soha azért, hogy Jack veled jár?
– Mert te meg én annyira hasonlítunk egymásra? –
kérdeztem vissza rámosolyogva, Charlotte pedig
visszamosolygott.
 – Sosem értetted meg őt. Úgy kezelted, mint egy
egydimenziós karaktert: egy kedves, gyermeteg lelket, aki
mindennél jobban szeret téged. Ám Jack sokkal bonyolultabb
személyiség, mint valaha is gondoltad. Szerette a szüleit, akik
magasról tojtak rá. Minden szülő ilyen. Az anyjának csak az volt
a fontos, hogy béke és nyugalom legyen. Így Jack megtanulta,
jobb, ha meghúzza magát. Ezért játszotta mindig a jó fiú szerepét.
És az nem egészséges. Mindenkinek kell néha gonosznak is
lennie. Nem jutott eszedbe, hogy Jack azért ragaszkodik hozzád,
mert hagyod kicsit rosszalkodni? És a kotonok, amiket Ross
Connor látott? Jacknek voltak nőügyei. Nem is egy.

– El sem tudom képzelni.

– Ne érts félre, szerette Mollyt. Molly olyan volt Jacknek,
mint mondjuk Jack neked. Ha érted, mire célzok.
Sajnos értettem. Az eszemmel mindig is tudtam, hogy
odaadóbbnak kellett volna lennem Jackkel. Jobban kellett volna
szeretnem, hozzá kellett volna mennem, és vele megöregednem.
Ugyanakkor sosem éreztük magunkat igazán jól egymással. Sok
fáradságomba került vele lenni: folyamatosan úgy tettem,
mintha kedvesebb, jobb, nagyvonalúbb lennék, mint valójában.
– Borzasztóan hangzik, de a kapcsolatunk olyan...
– Lapos volt? Jack fogalmazott így egyszer. – Charlotte
babrálni kezdett a tollával az asztalon. – Szóval előbb-utóbb más
nők is képbe kerültek. Senki, aki igazán fontos lett volna, csak
arra kellettek, hogy kitöltsék az űrt, amelyet Molly és Buckley
mellett érzett az életében. Milyen faramuci helyzet: mindig azt
hitted, Jack túl jó ember hozzád, miközben volt egy zaklatott,
sötét oldala is, amelyet sosem mutatott meg neked.
– Mennyire sötét? Elég sötét ahhoz, hogy Jack megöljön
három embert? Mert, őszinte akarok lenni veled, Charlotte, pont
ez az, amit most szeretnénk megérteni.
– Ezért jöttem, Olivia. Hogy elmondjam, tényleg fogalmam
sincs, ő tette-e vagy sem. Amikor Buckley kicsempészte Jack
laptopját a lakásból, átvillant az agyamon, talán valahol mélyen a
tudattalanjában Buckley is lehetségesnek tartja, hogy az apja a
gyilkos.
– De te magad hajtogattad egész idő alatt, mennyire
nevetséges még a gondolata is, hogy Jack egyáltalán ártani tudna
bárkinek.
– Azt akartam, hogy segíts neki. Még mindig ezt akarom. És
valószínűleg még magamnak is hazudtam. De nem vagyok vak,
látom gyűlni a bizonyítékokat. Sokat töprengtem, és el akarom
mondani neked, mire jutottam. Még ha Jack el is árulná nekem,
hogy ő tette ezt a szörnyűséget, én akkor is utolsó leheletemig
küzdenék érte. Nem azért, mert megbocsátanék neki. Hanem
mert mellette akarok állni. Még mindig szeretem, és tudnom
kell, te is hajlandó vagy-e tovább harcolni érte.
Charlotte vallomása talán őrültségnek hangozhatna bárkinek,
de nem egy védőügyvédnek. Én pontosan tudtam, miről beszél:
szülők, házastársak, testvérek, akik megtudják a szerettükről,
hogy bűnös, mégis kitartanak mellette az egész bírósági eljárás
során, és látogatják őt a börtönben is. Senki sem szűnik meg
létezni csak azért, mert elkövetett valami szörnyűséget.
– Nem tudom, Charlotte. Más ügyfeleim is hazudtak már
nekem, de most Jackről van szó. Személyesen is érintve érzem
magam.
– Mert érintett is vagy. Tartozol neki ennyivel, Olivia. Segíts
neki, ahogy csak tudsz.
Lármás veszekedés hangjára ébredtem. A bal fülem a
párnához préselődött, és borzasztóan sajgott. A kezemet az
arcom alá csúsztattam. Úgy aludtam el, hogy rajtam maradt a
fülhallgató, az iPadem még mindig egymás után játszotta az
Esküdt ellenségek epizódjait.
Hajnali négy óra volt. Az éjjeliszekrényemen félig üres
borosüveg állt. Ellenálltam a kísértésnek, hogy töltsek még egy
pohárral.
Nem ok nélkül dugtam be a fülhallgatót a fülembe. Ha nem
kötöttem le a figyelmemet egy tévéműsorral, folyamatosan
hallottam a fejemben az egymással vitázó hangokat. Ross
Connorét, amint azt mondja, Jacknek megvan a sötét oldala is.
Scott Temple-ét, amint azt állítja, Jack csak szórakozott velem.
Aztán Jackét, ahogy könyörög, tegyek meg mindent, hogy ne
kerüljön börtönbe. Majd Charlotte-ét, miszerint tartozom
ennyivel Jacknek.
 Kivettem a fülhallgatót, felültem, és kihúztam az
éjjeliszekrény fiókját. Valahol leghátul megtaláltam a porlepte
fekete bársonydobozt. Már évek óta nem nyitottam ki. Először
kivettem belőle a karórát, és az ébresztőóra mellé tettem. A
nyaklánc összegubancolódott, de sikerült kibogoznom, majd
feltettem a nyakamra. Jack adta ajándékba a huszonegyedik
születésnapomra. Életemben először kaptam kicsi, kék dobozt
fehér szalaggal átkötve.
Az anyja gyűrűjét Charlotte-nak adtam a szakításunk után, de
ezt a két tárgyat megtartottam: a karórát, mert hogy is
adhattam volna vissza, a nyakláncot meg azért, mert akartam.
Az apró ezüstkapocs második próbálkozásra kattant be. Még
ennyi év elteltével is ismerős volt a manőver.
A hátamra fordultam, behunytam a szemem, és a
mutatóujjam hegyével körbe-körbe rajzoltam a végtelen jelét
formázó medált. Az elmúlt húsz év alatt a kapcsolatom Jackkel
egyetlen napba sűrűsödött, sőt inkább egyetlen pillanatba,
amikor is belépett a lakásba, és meglátta a bűnjelet, amely végül
távozásra késztette. Pedig számtalan más pillanat is volt, amikor
Jack mellettem maradt.

Anyámat utolsó éves koromban a téli szünet alatt láttam

utoljára személyesen. Január 3-án. Emlékszem a dátumra, mert
az újév első óráiban belső vérzéssel vitte be apám a sürgősségi
osztályra. Másodikán hívott fel a szomszéd, mondván, hogy
„mégiscsak tudnom kell róla”. Úgy hallotta, a sürgősségi osztály
kihívta a rendőrséget, es apámat őrizetbe vették.
Az egyik hitelkártyám keretét teljesen ki kellett merítenem,
és egy másikét is alaposan megcsapoltam, hogy másnap reggel az
első gépre meg tudjam venni a jegyet. Ha kell, tízszer annyit is
költöttem volna rá. Jack ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen.
Gyanítom, az volt a barátságuk során az egyetlen alkalom,
amikor Charlotte-tól pénzt kért.
Amikor a kórházba értem, anyámat a társalgóban találtam, a
Szerencsekereket nézte. Ahogy meglátott, elfordította sebekkel
borított arcát.
– Azt hittem, New Yorkban maradsz a szünidőre.
– Maria felhívott.
 – Hát persze. Apád tudja, hogy itthon vagy?
– Egyenesen a reptérről jövünk.
– Egészen onnan elhozott Eugene-be?
– Nem, Jackkel jöttem, béreltünk egy autót. Ő a váróban ül.
– Még mindig szédíted, mi?
Eltorzult az arca a nevetés okozta fájdalomtól.
– Maria azt mondta, apát letartóztatták.
– Tegnap este kiengedték.
Apámnak mindig sikerült az erőszakossága bizonyítékait az
otthon falai között tartani. Naiv módon azt hittem, ha
letartóztatják, egy napnál azért tovább marad a börtönben.
– Azt mondta az ápolónő, beküldtek hozzád egy szociális
munkást, hogy beszéljen veled a jövőbeli lehetőségekről.
Támogató csoportok, részmunkaidő... Hamarosan én is abban a
helyzetben leszek, hogy segíteni tudjak neked. Találsz megoldást.
– Olivia, fejezd be, ne legyél ilyen elítélő. Nem tudom, honnan
veszed az egészet.
– Anyu, nem ítéllek el, csak segíteni szeretnék.
– Nem, megint te akarod megmondani nekem, hogyan éljem
az életem. Sosem hallottam még ilyen gyerekről, aki ennyire meg
van győződve róla, hogy különb az egész családjánál.
Gyorsan elfajult a helyzet, ahogy a szüleimmel lenni szokott.
Pár perc múlva anyám üvöltözött velem, hogy törődjek a saját
átkozott dolgommal, és menjek vissza „az iskolámba”. Olyan
hangosan kiabált, hogy a szobatársa megnyomta a hívógombot,
és az ápolók megkértek, hogy távozzak, „hadd pihenjen
nyugodtan a beteg”.
Amikor Jack aznap éjjel egyedül ébredt fel a motelben,
megkérdezte a recepcióst, hol van a legközelebbi bár. Ott meg is
talált, amint két, kék kezeslábast, bakancsot viselő munkással
ülök egy asztalnál, és érmével pöckölünk célba. Épp el akartam
kapni a poharat, mielőtt kiderülne, beletaláltam-e.
Jack a pultra csapott néhány bankót, és fejjel lefelé fordította
az üres poharat.
– Gyerünk haza.
Az ivócimboráim felálltak a székükről, hogy kifejezzék a
nemtetszésüket, de volt valami Jack tekintetében, amitől inkább
szó nélkül visszaültek. Vajon meglátták a sötét oldalát?
 A motel fürdőszobájában Jack addig tartotta a hajamat, amíg
már nem jött belőlem semmi. Megmosta az arcom, és besegített
az ágyba. Ahogy körém fonta a karját, azt suttogta:
– Annyira sajnálom, Olivia. Most már értelek. Megismertelek.
És örökké szeretni foglak.
Másnap reggel visszarepültünk New Yorkba. Úgy tettem,
mintha nem emlékeznék semmire abból, ami a bárból való
távozásunk után történt, és soha nem is beszéltünk többé arról
az útról. Öt hónappal később Jack megkérte a kezem.

Egy órán keresztül csak forgolódtam az ágyban. Amikor az óra

ötöt ütött, levettem a nyakláncot, felugrottam, és gyorsan
belebújtam a farmerembe.
Az irodában szuroksötét volt. Biztos, ami biztos, azonnal
kulcsra zártam magam mögött az ajtót. Felkapcsoltam a villanyt,
és a tárgyalóba indultam, ahol tornyokban álltak a barna
kartondobozok, szinte össze akartak omlani. Végigböngésztem a
dobozokra ragasztott cetliket. „Penn pályaudvar.” Kihúztam a
dobozt egy másik alól. Ebben volt minden, amit csak Einer össze
tudott szedni az ottani lövöldözéssel kapcsolatban.
Az elmúlt hetekben már többször is átlapoztam a doboz
tartalmát, de mindig gyorsan visszatettem, annyira felháborított.
A lövöldözést elejétől a végéig rögzítő biztonsági kamera
videofelvételét sosem adták ki, de a sajtóban több fénykép is
megjelent a tetthelyről. Tizenhárom élettelen test. További,
vérfoltokkal borított sérültek. Néhány még életben lévő áldozat
összegörnyedve, segítségért könyörögve.
Ezek a dobozok rejtették a reményt arra, hogy Jacknek ne
kelljen egész hátralévő életét rács mögött töltenie, még akkor
sem, ha történetesen bűnös.
Jack pszichiátriai kartonját még nem kaptam kézhez, de a
védekezésnél nem is jöhetett szóba a beszámíthatóság hiánya. A
New York-i törvények szerint bizonyítanunk kellett volna, hogy
Jack „beszámítási képessége” hiányában nem volt tudatában
sem cselekedete természetének, sem elítélendő mivoltának. Ám
az volt a baj, hogy Jack nyilvánvalóan igyekezett minél inkább
véka alá rejteni a tetteit, ami viszont azt bizonyította, hogy
nagyon is tisztában volt a kifogásolhatóságukkal.
 Ha viszont sikerült volna kimutatni, hogy Jack „erős
felindulás” hatására cselekedett, akkor gyilkosság helyett csak
emberölésért ítélnék el. Plusz az esküdtszék az erős felindulásra
való hivatkozás méltányolhatóságát egy olyan ember
szemszögéből mérlegelte volna, akinek vádlott mivolta az általa
„ténynek vélt körülményekből” volt eredeztethető. Egy évvel
korábban egy asszonyt erős felindulásban elkövetett
cselekményért ítéltek el, ugyanis azt állította, azért ölte meg a
saját gyermekét, hogy megmentse az apja kínzásaitól. Még ha
nem is tudott semmilyen bizonyítékot felmutatni arra, hogy az
apa valaha is bántotta a gyereket, a törvény szempontjából csak
az számított, hogy „vélekedése szerint” a gyermekre kínzás várt,
amivel szemben jobbnak látta a fájdalommentes halált
választani.
A tények „Jack vélekedése szerint”. Jack úgy vélte, Malcolm
Neeley elhanyagolta a fiát, Toddot, és antiszociális hajlamait
olyan mértékig táplálta, hogy a fiú által elkövetett merénylet az
apának volt felróható.
Már el is képzeltem a bíróságon előadandó érvelésünket. Scott
Temple szerint a Penn pályaudvaron készült képek túlságosan
felzaklatóak, ám az esküdteknek a saját szemükkel kell látniuk
ahhoz, hogy megértsék Jack lelki reakcióját, amikor a Malcolm
Neeley elleni polgári pert ejtették, és ezzel az
igazságszolgáltatásba vetett reményének utolsó morzsáját is
eltörölték.
Jack büntetése így is legalább öt év lett volna. A bíróság ennél
hosszabb börtönbüntetést is kiszabott volna rá a többi áldozat
miatt, de a gyilkosságért járó életfogytiglannál még mindig
rövidebbet.
Sokkal elvetemültebb embereket is védtem már ennél is
hátborzongatóbb ügyekben. Jack talán bűnös volt, de attól még
megpróbálhattam segíteni neki.
Félretettem a fényképeket, és elkezdtem átnyálazni a
rendőrségi jelentéseket. Az első négy oldalt teljes egészében az
áldozatok felsorolásának szentelték. Mindenkinél feltüntették,
hogy meghalt vagy megsérült, nő vagy férfi, mikor született,
milyen etnikumhoz tartozik, mi az utolsó ismert címe és
telefonszáma. És ki a legközelebbi hozzátartozója.
 Molly Buckley Harris. Nő, fehér. Született: 1973. 05. 08.
Legközelebbi hozzátartozója: Jackson Harris, 212-929-4145,
177 W., 13. utca.

Milyen furcsa. Ha az ember fáradt, az általános gondolkodási

képessége igencsak legyengül. Tudományos bizonyíték van rá,
vitán felül áll. Amikor az ember kikapcsol, agyának más területe
– az agytörzs, a hüllőagy, az ösztön-én vagy nevezzük bárhogy –
megpróbálja ezt ellensúlyozni. A nyolcvanöt százalékos agyhalott
tizenöt százalékos ösztönös zsenivé válik.
Ha három óránál többet alszom, talán nem veszem észre. De
mivel teljesen kimerültem, a bennem lakó hüllő felébredt. Amin
a tekintetem normális esetben átsiklott volna, most mágnesként
vonzotta a figyelmem.
Molly Buckley Harris legközelebbi hozzátartozójának
telefonszáma. Már láttam valahol azt a számot korábban.
 Huszonegyedik fejezet

Három órával később megjelentem Jack lakásán az egyik

legjobb kosztümömben – palaszürke Armani –, kezemben
kávéval, magamnak üresen, Jacknek cukorral-tejszínnel.
– Micsoda kellemes meglepetés!
Előző nap egyszer sem válaszoltam a hívására.
– Hivatalosan egy hónapja viseled az állam által biztosított
elegáns bokaláncodat. Arra gondoltam, jobb, ha itt vagyok,
amikor a rendőrség lakásszemlére jön. – Elméletileg csak
rutinlátogatásról volt szó, havonta egyszer ellenőrizték a
berendezést, és a házi őrizet szabályainak nyilvánvaló
megsértésére utaló jelek után kutattak. Ám mivel az ügyészség
megpróbálta visszavonni Jack szabadlábra helyezését, éltem a
gyanúperrel, hogy mindenképp találni akarnak valamit. –
Hoztam egy kis koffeint.
Odanyújtottam neki a poharat, de mindkét keze foglalt volt:
egy-egy nyakkendőt emelt a fejéhez.
– Mi a véleményed? A vagy B legyen?
Az egyik kék volt fehér-piros csíkokkal, a másik pedig piros,
kék-fehér csíkokkal.
– Bármelyik megkülönböztethetetlen fehér fiús nyakkendő jó
lesz.
– Értettem, akkor legyen a piros.
Míg ő a gallérja köré hurkolta a selyem nyakkendőt,
átmentem a nappaliba, és letettem a kávét az asztal végébe.
– Belegondoltál már, hogy ami pillanatnyilag nehéz döntésnek
tűnik, gyakran végül mégsem az? A pirosat vagy a kéket
választod? Bármelyik mellett is döntesz, hozzászoksz, és többé
már eszedbe sem jut.
 – Százszázalékos bizonyossággal kijelenthetem, hogy sosem
érdekelt a különbség a két nyakkendő között. Azt hiszem,
egyszerre vettem őket valami akción.
– Rendben. De mint tudod, a piros vagy a kék teljesen más
benyomást tehet az ellenőrzésedre idelátogató rendőrtisztekre.
A kék becsületességet, a piros pökhendiséget sugallhat, vagy
fordítva.
– Komolyan? Nem gondolhatod, hogy ettől jobban érzem
magam.
– Ne haragudj, csak csapongok ide-oda. A mai ellenőrzés nem
lesz nagy ügy. De biztos, ami biztos, vedd fel inkább a kéket.
Megnyugtató hatásúnak tartják. Ami azt illeti, néhány túlfizetett
esküdtszéki tanácsadó kutatást is végzett ezzel kapcsolatban.
Arra célzok, hogy a döntés olykor nem jelent tényleges
döntéshozatalt. Például tonnányi cikkben taglalták már, hány
ember döntött úgy, hogy lemondja a vezetékes telefonját. Óriási
kulturális változást előidézve. A politikai közvélemény-
kutatásnak egyszerűen lőttek, mert sok közvélemény-kutató
csak vezetékes számot hajlandó hívni, így a fiatalokkal, akiknek
csak mobiljuk van, egyáltalán nem kerül kapcsolatba.
– Messzire elkalandoztál a piros és kék közötti választástól.
– Tudom. De azt akarom mondani, hogy néha szándékunkon
kívül döntünk dolgokról. Ahogy Einer pár hete megjegyezte,
egyike vagyok azon kevés negyvenesnek, akiknek csak
mobiltelefonjuk van. De ez a döntés nem volt tudatos részemről.
Annak idején még abban a vacak lakásomban is volt vezetékes
telefon, mert amikor az ember beköltözött valahová,
automatikusan előfizetett. Aztán amikor végre volt mit a tejbe
aprítanom, elköltöztem egy egyáltalán nem vacak lakásba, pár
háztömbnyire, de már meg sem fordult a fejemben az előfizetés.
Mielőtt még tudatosult bennem, bárki, aki beszélni akart velem,
vagy az irodában, vagy a mobilomon keresett. Így lett belőlem
olyan ritka madár, akinek nincs vezetékese, csak mobilja.
Jack a kék nyakkendőt igazgatta magán. Windsor csomó.
Remekül festett. Jack azok közé a férfiak közé tartozott, akik 44
évesen jobban néznek ki, mint 24 évesen.
– Neked sincs vezetékesed, ugye? – kérdeztem.
– Hohó.
 A csomó elkészült. Jack ezután a haját fésülgette a kandalló
fölötti tükörben.
– Pedig már itt laksz nem is tudom... 2001 óta?
– Igen, Buckley születése óta.
– Épp ezért nem értem. 2001-ben még senkinek nem volt
mobiltelefonja. És neked mára már vezetékesed sincs. Azt még
megértem, ha valaki sosem fizet elő. De neked egyszer külön
azért kellett felhívnod a Verizont, hogy kikapcsolják a vonaladat.
Miért? Meg akartál spórolni havi harminc dollárt?
Jack egy rakoncátlan szemöldökszál megzabolásával folytatta
a készülődést.
– Azt hiszem, sosem használtuk. De tényleg nem emlékszem.
Ugyanazt a könnyednek tűnő hangnemet ütötte meg, mint
amikor Ross Connor kihallgatási kísérletéről hazudott. „Ja igen,
tényleg. Mégiscsak megtörte valami a napi rutinomat.” És
amikor rákérdeztem, tett-e fenyegető megjegyzést Neeley-nek,
csak ennyit válaszolt: „Valóban tettem volna?”
– Most, hogy már képes vagyok megállapítani, mikor hazudsz
nekem, nem tudok nem gondolni rá, vajon hányszor vétettem el
a jeleket.
Jack elfordult a tükörtől, és egyenesen a szemembe nézett.
– Rajta, Olivia, tedd fel a kérdésedet.
– Nem kérdésről van szó, hanem egy tényről. Tracy Frankel
híváslistájával kapcsolatban. Einer először azt hitte, Tracy
tévesen egy Soho-beli cipőboltot tárcsázott háromszor egymás
után. De tévedett. Tracy téged hívott.
Az ökle oldalával a kandallókeretbe bokszolt. Felugrottam a
kanapéról, hogy távozzak.
– Tíz perce csak köntörfalazol, hogy valami tesztnek vess alá,
amin úgysem tudok átmenni! Nem beszélhetnél velem úgy, mint
egy normális emberi lénnyel? Nem arról van szó, amire gondolsz.
Nem én tettem.
– Láttam, milyen képet vágtál, amikor a helyettes
államügyész felolvasta Tracy nevét a vád ismertetésekor. Akkor
azt hittem, az rémiszt meg, hogy mennyire fiatal. Pedig az, hogy
felismerted a nevét.
Jack szóra nyitotta száját, de egy hang sem jött ki a torkin.
– Mellesleg, egyedül leszel a mai ellenőrzésen – mondtam, és
bedobtam a poharam a szemétkosárba. – Aztán majd ha a
rendőrök elmentek, a fennmaradó idődben elmagyarázom, miért
hívta Tracy a régi számodat. Sikerült rájönnöm, és elég
nyilvánvaló, hogy Scott Temple-nek is sikerült. Két nap múlva
újabb meghallgatás. Lehet, hogy visszadugnak a börtönbe.

Kiléptem a liftből, és láttam, hogy Nick, a portás éppen

rágombolja kék zakóját méretes felsőtestére.
– Jó reggelt, Randall kisasszony. Rendszerint akkor látom,
amikor már hazafelé indulok.
– Ma én vagyok a frissebb, úgy tűnik. Nick, megengedi, hogy
feltegyek magának egy kérdést? – Hosszasan kotorásztam a
táskámban, míg végre kezembe akadt a drapp irattartó mappa.
Kivettem belőle egy 8x10-es nyomatot. – Látta bármikor
korábban ezt a nőt?
Tracy Frankel fényképe volt a bűnügyi nyilvántartásból, ami
akkor készült, amikor úgy egy évvel a meggyilkolása előtt
egyszer letartóztatták kábítószerrel való visszaélésért.
– Ööö... Talán. Ismerősnek tűnik, azt hiszem.
– Úgy érti, az újságból? – kérdeztem vissza. A lövöldözéssel
foglalkozó sajtó olyannyira Jackre és Malcolm Neeley-re
koncentrált, hogy Tracy Frankelről és Clifton Hunterről alig-alig
jelent meg fénykép. De néhány cikkben azért feltűntek. – A
vízparton történ lövöldözés kapcsán?
Nick elnézett balra, majd jobbra, aztán alaposan felmérte a
hall forgalmát, és csak ezután szólalt meg lehalkított hangon:
– Szigorú utasítást kaptunk a szövetkezeti igazgatóságtól,
hogy ne bocsátkozzunk pletykákba Mr. Harris... helyzetével
kapcsolatban. Jobb, ha rábízzuk az igazságszolgáltatásra, tudja. A
lakók inkább ne folyjanak bele az ügybe.
– Hogyne, helyénvalónak tűnik.
Már majdnem a forgóajtóhoz értem, amikor Nick megszólalt
mögöttem.
– Tudja, mit? Ha jobban átgondolom, most, hogy Mr. Harrist
említi, azt hiszem, emlékszem, hol láttam ezt a lányt. Egyszer
idejött, és Mr. Harrist kereste, de lehet, hogy kétszer is.
Sarkon fordultam, még egyszer előrángattam a fényképet a
táskámból, és letettem Nick elé a márványpultra.
 – Ezt a nőt látta? Mr. Harris után érdeklődött?
– Igen. Már jó ideje. Tudja, még az előtt a...
– ...helyzet előtt?
– Igen, pontosan, de nem sokkal azelőtt, mert emlékszem,
nem volt túl sok ruha rajta, tudja? Már elég meleg volt odakint.
Tájékoztattam Mr. Harrist, és ő világosan kérte, hogy
tessékeljem ki a hölgyet, ha még egyszer visszajön. Azt hittem,
talán Buckley-nak valami problémás barátnője, aki rossz
hatással van rá, de nem tartozik rám, így nem faggatóztam. Ó,
várjon csak, igen, igen, lassan kezd derengeni. Miután Mr. Harris
megkért, hogy küldjem el, ha visszajönne, még egyszer láttam,
amint Buckley-val beszélget az utcán. De aztán sosem bukkant
fel többet, legalábbis én nem láttam. Ennyi. Ez vajon segít Mr.
Harrisnek a tudja, miben? – kérdezte suttogva.
Hálásan megköszöntem Nicknek a segítségét, de persze
egyáltalán nem mondhatni, hogy előrevitte volna Jack ügyét.
Jack kikezdett volna Buckley egyik barátnőjével? Az nem
lehet, Tracy négy évvel idősebb volt Buckley-nál, tizenéves
korban ez másik generációnak számít. El sem tudtam képzelni,
miféle kapcsolat lehetett közöttük. Lennie kellett valamilyen más
magyarázatnak.
Amint kiléptem a házból, rögtön felhívtam Dont. Azonnal
felvette.
– Fel tudnád hívni azt a korábbi ügyfelünket, aki a New York-
i Egyetemen dolgozik, és azt mondta, Tracy Frankel csak egy
évig járt oda, mielőtt kimaradt? Jó lenne, ha ki tudná keresni
Tracy felvételi kérelmét. Tracy anyja azt mesélte, a lánya
többször is iskolát váltott.
– Pontosan mire vagy kíváncsi?
– Az összes iskolára, ahová járt. Lehetőleg dátumokkal együtt.
– Kemény dió.
– És egyelőre ne szólj erről egy szót sem Jacknek vagy
Charlotte-nak.
– Rendben. Megkérdezhetem, mi történt?
– Jack egész idő alatt hazudott nekünk.

Mire az irodába értem, Don minden információt megszerzett,

amit kértem.
 – Sikerült elérnem a fickót az egyetemen. Sosem hallottam
még ezekről az intézményekről, de nem vágyok jártas benne,
hová járnak a gazdag, problémás városi gyerekek. – Átnyújtott
nekem egy darab papírt. – Mégis mi az ördög folyik itt?
Egyetlen felvételi kérelme szerint Tracy összesen három
felsőoktatási intézményben fordult meg: a Francia Iskolában, a
Halton Lányiskolában és a Stinson Akadémián.
– Itt az összefüggés Jackkel. Legalábbis elképzelhető. –
Megmutattam Donnak a Penn pályaudvari merénylettel
kapcsolatos bűnügyi jelentést, amelyben Molly legközelebbi
hozzátartozójaként Jackson Harris szerepelt telefonszámmal
együtt. – Emlékszel, amikor Einer azt mondta, Tracy háromszor
egymás után egy cipőboltot hívott? Már akkor szöget ütött a
fejemben, mert ha téves számot hívott, akkor végül kellett volna
lennie egy olyan számnak is a listán, amelyik mondjuk egy
számjegyben különbözik. De nem volt. Jacket próbálta hívni. A
cipőbolt száma eredetileg a Penn pályaudvari eset előtt Jack
vezetékes száma volt.
Don zavartan nézett rám.
– És minek hívta volna Tracy Jacket?
– Feltételezem, hogy pénz miatt. Függő volt, és a szülei
kitagadták.
– Van valami, amiről nem tudok?
– Az a gyanúm, hogy Tracy zsarolta Jacket. Csak fel kell
hívnom valakit, hogy meggyőződjek róla.

Felhívtam az iskolát, ahová Tracy utoljára járt.

A Stinson Akadémia igazgatója egyáltalán nem olyan volt,
mint az igazgatók általában: se nem undok fapofa, se nem
lelkendezően harsány. Erős bronxi akcentusával John DeLongi
leszögezte, hogy inkább amolyan „vezető tanácsadóként”
tevékenykedik a Stinson Akadémián immár tizenegyedik éve.
– Ó remek. Ez azt jelenti, hogy talán tud nekem segíteni.
Olivia Randall vagyok, Jackson Harris egyik védőügyvédje.
– Jesszusom. Nos, hallottam róla a hírekben.
– Igen, többek között ez teszi érdekessé a munkánkat.
Háttér-információt gyűjtünk arra az esetre, ha személyiségrajzot
szeretnénk bemutatni bizonyítékként. Természetesen Mr.
Harris jellemessége mellett szól, hogy önkéntesen irodalmat,
kreatív írást tanított a diákoknak.
– Én magam nem vagyok ügyvéd, de a bíróságnak valóban
számít ilyesmi egy gyilkossági perben?
Felmutattam a középső ujjamat a telefonomnak. Csak
válaszolj arra, amit kérdeztem!
– Nos, mint mondtam, egyelőre háttér-információt gyűjtünk.
Feltételezem, ha a bírósági perben arra kerülne a sor, valaki a
Stinson Akadémiáról tanúskodni tudna Mr. Harris munkájával
kapcsolatban.
– Hogyne, minden további nélkül. Igazából nem nagyon járt
felénk az elmúlt, nem is tudom, két vagy három évben, de
természetesen roppant nagylelkű, hogy annak idején időt
áldozott ránk. A diákjainknak nagy szükségük van a
hagyományoson túlmutató oktatásra. Az alkotó tevékenység
révén beláthatják, nem mindenkinek a munkája taposómalom,
milliós fizetéssel, mint a szüleiknek. És ez hasznos.
– Rendben, tehát csak a pontosság kedvéért: Jack Harris a
2011-12-es tanévben tartott íróműhelyeket önkéntesként?
– Nos, ha ilyen pontosan tudni szeretné, várjon egy pillanatot,
mindjárt megnézem itt ezen a csodamasinán Igen, egész biztos,
akkor járt nálunk utoljára.
Most már értettem, hogyan találkozott Jack Tracy Frankellel.
Letettem a telefont, és leültem Don mellé a tárgyalóban.
– Még mindig nem térek magamhoz – mondta Don. – Jack
ismerte Tracyt? De mi köze ennek az ügyhöz?
– Nem csak Jack és Tracy járt abba az iskolába. Találtam egy
másolatot az asztalon Malcolm Neeley vallomásának
jegyzőkönyvéből, amelyet a Penn pályaudvari polgári per alatt
vettek fel. A 42. oldalra lapoztam. – Nézd csak, itt van.
Don a tekintetével követte az ujjam a kérdéses részhez:
„Kérem, most beszéljen arról, hogyan került a fia a duttoni
iskolából a Stinson Akadémiára.”

Emlékeztem, hogy Amanda Turner egy előkelő PR-cégnél

dolgozik a Flatiron kerületben. Vettem a bátorságot, és
bejelentés nélkül beállítottam hozzá.
A biztonsági őr a recepciónál tüstént feltelefonált, és pár
perccel később Amanda lépett ki a liftből, tökéletes frizurával és
sminkkel.
– Max világosan leszögezte, nem szabad magával szóba
állnom – mondta.
– Kérem – feleltem –, szükség esetén úgyis beidéztethetem
magát, sőt Maxet is. Felmerült valami a nyomozás során. Egy
fontos részlet. Max nem szeretné tudni az igazságot az apja
halálával kapcsolatban?
Amandából mély sóhaj tört elő.
– Van fogalma róla, milyen érzés neki egy őrült, ámokfutó
kölyök bátyjaként és egy hülye, seggfej apa fiaként? De még ha
Malcolm rossz ember is volt, az sem lehet mentség Jack Harris
tettére...
– Kérem, csak egyetlen kérdést szeretnék feltenni Max
öccséről, megengedi? Ön azt mondta, Todd egy lány körül
legyeskedett a pályaudvari lövöldözés előtt. Az a lány a Stinson
Akadémia egy másik diákja volt?
– Ez komoly? Tényleg ez foglalkoztatja a legjobban?
– Igen, meggyőződésem, hogy fontos.
Amanda odaintett egy mutatós szőkének, aki átbillegett az
előcsarnokon a lifthez, majd közelebb lépett hozzám, és
lehalkított hangon felelt:
– Igen, a Stinson Akadémiáról ismerte a lányt. De sosem
találkoztunk vele. Todd áradozott, milyen gyönyörű, de,
bármilyen rosszmájú is vagyok, egyetlen szépség sem áldozott
volna egyetlen percet sem Toddra. Maxszel csak képzeletbeli
barátnőnek hívtuk.
– Todd adott némi leírást legalább a külsejéről?
– Hát, talán egy keveset igen, de mint mondtam, nem nagyon
figyeltünk oda rá. Azt mondta, sötét haja, sápadt bőre van, és
mintha mesebeli lenne. Pár évvel idősebb volt nála, azt hiszem.
– Eszébe jut még bármi egyéb a lánnyal kapcsolatban?
– Nem igazán. De úgy rémlik, T-nek hívta. Ez minden.

Nagy csalódásomra Buckley nyitott ajtót Jack lakásán.

– Valami baj van?
Szinte kísérteties, milyen érzékkel lát bele másokba ez a lány.
– Csak be kellett ugranom valamiért apukádhoz, bocs, hogy
nem szóltam előre.
– Mondta, hogy az államügyész vissza akarja dugni a börtönbe
a tárgyalásig.
Nekem nem volt gyerekem, de képtelen voltam felfogni, miért
kellett Jacknek ilyen nyíltan beszélnie a tizenéves lányával.
– Pusztán a szokásos erőfitogtatás – nyugtattam meg. – Az
ellenfél heccelése, akárcsak a sportban, csak itt jogi eszközökkel.
Az államügyész meg akar minket félemlíteni, hogy belemenjünk
a vádalkuba.
Szemérmetlenül hazudtam, de nem tudtam, mi mást
mondhatnék neki. Bekísért a nappaliba, Jack is előkerült a lakás
mélyéről, haja még nedves volt a zuhanyozástól.
– Mintha mindenki bejelentés nélkül ugrana be, amióta
elektronikus megfigyelés alatt állok.
Nem volt kedvem bocsánatot kérni.
– Beszélhetnénk egy percre?
Buckley-ra nézett, a jól bevált arckifejezéssel jelezte, hogy
lépjen le. Nem maradhat hallótávolságon belül, ha fenn akarjuk
tartani az ügyvéd és védence közötti titoktartást.
Amint kettesben maradtunk, mindössze két szót mondtam
neki: „Tracy Frankel.”
– Fogalmam sincs, miért próbálta hívni a régi
telefonszámomat.
Még mindig hazudott.
– Egész idő alatt azt hallottam tőled, milyen „tapintatlanság”
felemlegetni, hogy kábítószerfüggő volt. .Alapvető emberi
tisztesség.” Összevissza hazudozol, Jack. Nem akartad, hogy
Tracy múltjában ássunk, mert féltél, hogy egyenesen téged
találunk meg. Felhívtam a Stinson Akadémiát. Íráskurzust
tartottál náluk pont abban az időben, amikor Tracy ott tanult.
Tracy anyjától tudom, hogy bele volt zúgva egy
költészettanárba. És a kotonok, amiket Ross Connor látott
nálad... Most már minden világos, ő volt az egyik szeretőd.
Láttam, ahogy Jack meredten bámul a lakás hátsó fertálya
felé. Még a feje fölött lebegő életfogytiglani ítélet dacára is amiatt
aggódott, hogy a lánya rájön, mekkora csaló.
– Jó, lefeküdtem vele. – Leült a kanapéra, és ujjaival a térdét
markolászta. – Néhányszor. De kolosszális hülyeség volt tőlem.
 Na végre!
– Szóval, mi történt, Jack? Tracy talán kicsit túlságosan rád
tapadt, miután Molly meghalt? Hívogatott, és azzal traktált, hogy
ő lesz a következő Mrs. Harris? Ezért aztán ejtetted, és
kikapcsoltattad a telefonodat. Azt hitted, ezzel meg is szabadultál
tőle. De ugorjunk egy nagyot előre a történetben: anyuci és apuci
már nem akarja fizetni a számláit. Te bekerültél a hírekbe mint
népszerű özvegyember és a fedezeti alap igazgatója elleni, több
millió dolláros per egyik felperese. Hirtelen újra a látókörébe
kerülsz. – Nagy lépésekben haladtam, a szavaim gyorsan
peregtek. Láttam magam előtt a történet minden mozzanatát,
miközben meséltem. – Háromszor egymás után felhívja a
számodat, majd a lakásodra is eljön. És amikor nem adod meg
neki, amit akar, továbblép a következő kiszemelt célpontra. Nem
Maxet kereste a Sentry Groupnál, hanem Malcolmot. Mindent el
akart mondani neki, amit tudott rólad. És most mind a ketten
halottak.
– Ezt mind komolyan képzeled? Azt hiszed, tényleg képes
lettem volna ilyesmire?
Igen, az elmúlt hetek után, az előkerült bizonyítékok alapján
végül is igen.
Jack kiolvasta a választ a tekintetemből.
– Kikapcsoltattam a telefont, mert Molly halála után hívogatni
kezdett, én meg rá sem tudtam nézni anélkül, hogy el ne fogna a
rosszullét. Aztán pár hónapja megjelent a lakásomon. Megzsarolt.
– Egy szemtanú szerint Tracy beszélt Buckley-val. Azzal
fenyegetőzött, hogy kitálal a lányodnak is?
Jack megint a hátsó folyosó felé sandított.
– Ő nem tud semmiről. Tracy útbaigazítást kért tőle, vagy
ilyesmi, aztán azt mondta nekem, találkozott a lányommal. Igen,
megfenyegetett, hogy mindent elmond neki.
– De lennie kellett itt másnak is azon kívül, hogy viszonyba
keveredtél egy tizenhét éves fruskával – folytattam. – A Penn
pályaudvari eset is közrejátszott. Meg a pered. Különben miért
pont Malcolm Neeley-t kereste volna fel Tracy?
Amikor rájöttem, hogy Tracy Jacket hívogatta, feltételeztem,
hogy a viszonyuk volt a háttérben. De miután kiderült,
mindkettőjüknek volt köze a Stinson Akadémiához, feltűnt a
közös pont: nevezetesen Todd Neeley. Ő is ott tanult, és
szerelmes volt egy T nevű, sötét hajú, sápadt bőrű lányba.
– Olvasott a perről az újságokban. Megkörnyékezett, amikor
kiléptem az épületből, és azt mondta: „Vajon mit szólna Mr.
Neeley, ha megtudná, hogy magának is volt szerepe a
lövöldözésben?” Esküszöm, addig nem jöttem rá az
összefüggésre.
„Az összefüggés.” Úgy éreztem, lassan minden láncszem
megvan, csak még nem sikerült összekapcsolni őket.
– Todd rájött a viszonyodra Tracyvel.
Jack bólintott.
– Megszállott lett. Elég gyakran követte Tracyt, biztosan
láthatta beszállni a kocsimba.
– És a Penn pályaudvar? – kérdeztem.
– A szemtanúk szerint Todd Mollyval beszélgetett, amikor
Todd előhúzta a fegyvert. Mindenki azt feltételezte, hogy Molly
láthatott valamit, egy kézmozdulatot vagy a fegyver
megcsillanását, vagy hallotta, amint Todd kijelenti, mire készül.
Ő volt a hősies tanárnő, aki megpróbálta lebeszélni Toddot a
tettéről.
– Tracy viszont mást mesélt – jegyeztem meg –, amikor
nyáron felbukkant.
– Először fogalmam sem volt, miről beszél – mondta Jack. –
Aztán azzal jött, hogy ismeri Toddot az iskolából. Amikor Todd
megkérdezte tőle, kivel jár, Tracy egyszerűen megmondta neki.
Ilyen volt: merész, meggondolatlan. És elég okos, hogy rájöjjön az
igazságra. Szólnom kellett volna róla neked, de féltem, hogy
senki sem hinne nekem. Mármint hogy összejöttem egy lánnyal,
aki rám vetette magát...
– Jack, ez igaz?
– Tényleg így volt – felelte –, több alkalommal is. De igazad
van, csak tizenhét éves volt. Nem tudom, mi a fenét képzeltem.
Mollyval... nem voltam boldog. A fél szememet mindig nyitva
tartottam, kerestem valakit... Valaki mást. Ha más nem is, te
biztosan megérted.
Ez övön aluli ütés volt.
– Az nem ugyanaz. Én nem vagyok tanár, aki egy tizenéves
csitrivel bújik ágyba.
 – Nem, te csak a bátyámmal kufircoltál.
A szavai arculcsapásként értek. Két lépést hátráltam a
döbbenettől.
– Jack...
– Én segítettem neki kiválasztani azt az órát. – A hangja
távolinak hatott. – Elég szép viselet, mégis elég olcsó, hogy az
ember ne sajnálja munka közben elveszíteni.
A szeméből próbáltam kiolvasni a magyarázatot, miért nem
szólt egy szót sem korábban, de nem láttam mást, csak jéghideg,
merev tekintetet. Fogalmam sem volt, kivel állok szemben.
– Még mindig hazugsággal vádolsz? – kérdezte. – A
legnagyobb hazugságom az volt, amikor azt mondtam, nem
hibáztatlak a történtekért. Pedig természetesen igen. Felhívtam,
hogy kiverjem belőle a lelket is. De amikor belépett a bárba,
rájöttem, hogy rajta kívül nincs senkim. Nem hagyhatom, hogy
elvedd tőlem az egyetlen családtagomat, aki még megmaradt.
Egész este miattad nyavalyogtam neki, de egy szóval sem
említettem, amit tudok. Amiatt ivott annyit, amire rávetted.
– Nem vettem rá semmire. – Visszafogtam magam, tudván,
hogy megint manipulálni próbál. Végszükség esetére tartogatta
ezt az ütőkártyát. – El sem tudod képzelni, mennyit büntettem
emiatt saját magam, de ne próbáld összehasonlítani azzal, amit te
tettél!
– Pedig pontosan ugyanolyan, Olivia, hát nem látod? Nem te
ültetted Owent a volán mögé, hanem a körülmények, amelyeket
teremtettél, amelyeket mi hárman együtt teremtettünk. Lehet,
hogy én indítottam be a gépezetet, de nem én húztam meg a
ravaszt. Aznap Todd egészen a házunktól követte Mollyt, hogy
felfedje előtte a Tracyvel való viszonyomat. Ismerve Mollyt,
nemigen hitt neki. Mindig csak jót gondolt rólam, még ha nem is
érdemeltem meg. Így Todd valószínűleg elővette a B tervet, és
fegyvert rántott. Ezért állt be némi szünet, miután beszélgettek.
Valószínűleg megpróbálta megértetni Mollyval az igazságot a
férjéről. Molly miattam halt meg... Mert megcsaltam valami
ócska kis tinivel, és ő nem akarta elhinni.
Nem engedhettem, hogy Jack az Owen miatti bűntudatomat
kihasználva tovább hazudozzon.
– A világért sem akartad megkockáztatni, hogy Tracy
mindenkinek kikürtölje, ami köztetek van.
Jack megint rögtön dühösen reagált.
– Még szép, természetesen nem hagyhattam, hogy
ellehetetlenítsen. – A hangja megkeményedett, az öklét
összefont karja alá rejtette. Még sosem láttam ilyen
agresszívnek. És ez ugyanaz a fiú volt, mint aki inkább megevett
egy ételt, amit nem is rendelt, csak hogy ne kelljen a pincért
szembesítenie a tévedéssel. – Megrémültem, de egyértelműen
közöltem vele, inkább tudja meg az egész világ, hogy egy vén
házasságtörő kéjenc vagyok, semmint hogy egész hátralévő
életemre a markában tartson. Gondolom, ezért hívta a Sentry
Groupot, hogy elmondja Malcolmnak, amit tud. Jó pénzért.
Amikor az ügyész felolvasta a nevét a vádismertetéskor, szó
szerint úgy éreztem, mindjárt elokádom magam. De esküszöm az
istenre, Olivia, gőzöm sincs, ki ölte meg!
– Mindenesetre rendkívül jól jártál vele, hogy mind kettő
halott.
– Pont ezért nem mondhattam el neked, nem érted? Sosem
hittél volna nekem.
Igaza volt. És még most sem hittem.

Épp le akartam inteni egy taxit a sarkon, amikor hallottam,

hogy valaki a nevemet kiáltja. Megfordultam. Buckley sietett
felém.
– Várjon, ne menjen! – szólt, miközben egy taxi gurult felém.
Intettem a sofőrnek, hogy mégsem megyek.
– Mi a baj, Buckley?
– Segítenie kell apámnak. Megígérte.
Pont ezzel akartam most a legkevésbé foglalkozni.
– Nem szabadna hallgatóznod. Titoktartás vonatkozik az
ügyvéd és védence közötti beszélgetésre. Az ügyészség beidézhet
tanúnak, érted?
– Nem hallgatóztam. De amikor elment, úgy éreztem, valami
baj van. Apa majdnem maga után szaladt, emlékeztetnem kellett
a megfigyelőrendszerre.
– Nos, akkor minden rendben. Most menj haza.
– Meg tudja menteni a börtöntől?
Nem hihette, hogy erre egyértelmű választ adhatok. A
szemöldökét ráncolta, úgy látszott, mindjárt sírva fakad. Többről
lehetett szó, mint hogy megérezte, „valami baj van”. Biztos, hogy
hallott valamit.
– Végig figyelemmel kísérted apukád ügyét. Tudom, hogy
láttad a Tracy Frankelról készült fényképeket. – Tracy
rendőrségi képét bámulta Charlotte iPadjén, mielőtt Jack
hazatért. – Miért nem szóltál egy szót sem?
Buckley talán okosnak képzelte magát, de mégiscsak tizenhat
éves, én viszont ügyvédként megtanultam egyet s mást.
Hagytam a kérdést lógni a levegőben. Ha a gyanúm nem
helytálló, nincs mit mondania. Ha viszont jó nyomon járok, előbb-
utóbb felelni fog.
– Én csak... Tracy egyszerűen odajött hozzám az utcán.
Megkérdezte, hol talál wifi kapcsolatot a közelben.
– Biztos vagy benne, hogy más nem mondott?
– Igen, csak egy idegen volt az utcán. – Buckley a járdát
nézte, egyik lábával idegesen dobogott. Egy hónapja talán még
azt hitte, Tracy Frankel mindössze egy járókelő volt. Ám azóta
biztosan többet is tudott. Szerintem végighallgatta az egész
beszélgetésemet Jackkel. – Én rontottam el? Azért nem árultam
el, hogy felismertem őt, mert azt gondoltam, ártok vele apának.
Össze voltam zavarodva.
Talán legbelül végig tudta, hogy az apja bűnös. Hallottam,
hogy megszólal a telefonom a táskámban. Egyik kezemmel egy
közeledő taxi felé intettem, mielőtt még Buckley tiltakozhatott
volna.
– Jól van, Buckley, most menj haza. Találkozunk a
tárgyaláson. Mindent kézben tartunk.
Megvártam, míg bemegy a házba, mielőtt beszálltam volna a
taxiba. A sofőr már elindította az órát.
– Megyünk valahová, vagy sem?
Ha a fickó nem türelmetlenkedett volna olyan pimaszul, talán
hagytam volna tovább csörögni a telefonom. De inkább gyorsan
megnéztem a kijelzőt, mielőtt becsuktam az ajtót. Einer üzent:
végre megérkezett a Jackről szóló orvosi szakvélemény a Silver
Oaks pszichiátriai központból. Az asztalomon hagyta az
irodámban.
 A táskámat az egyik vendégszékre hajítottam, és egyenesen a
tárgyalóasztalon uralkodó káoszt tovább növelő kis doboz felé
indultam. Felismertem Einer kézírását a tetejére ragasztott
cédulán: „Végre! Talán lesz benne valami, amivel
alátámaszthatjuk az erős felindulásra való hivatkozást.”
Erős felindulás. Gyilkosság helyett emberölés. Csak ragadt
Einerre néhány jogi szakkifejezés az évek során.
Felkaptam a levélbontó kést az íróasztalról, és körbevágtam a
doboz szélére ragasztott szalagot. Kivettem a majd tíz centi
vastag dossziét, és letettem magam elé Ahogy futólag
beleolvastam az iratokba, sok-sok feljegyzést láttam arról, mi
mindent kellett elszenvednie Jacknek mindössze néhány év
leforgása alatt. Az anyja halálát még tizenéves korában. Pár
évvel később az apja halálát. Aztán Owenét. Több helyütt a saját
nevemmel is találkoztam.
A feljegyzések nagyjából fordított időrendben követték
egymást. Hosszú éjszaka előtt álltam. Az utolsó oldalhoz
lapoztam, hogy nekilássak az elejétől.
A kórházi felvételnél készült első feljegyzések hat nappal
Owen autóbalesete utánra datálódtak. Teljesen olvashatatlanok
voltak, akárcsak azok a firkálmányok, amelyeket a saját
orvosaimtól láttam.
Amikor felfogtam, mit is olvasok, észrevettem, hogy remeg a
papírlap a kezemben. Elkaptam a tekintetem, aztán
összeszedtem magam, és még egyszer ellenőriztem, nem
értettem-e félre valamit. Szerettem volna, ha... Nem is tudom,
mit szerettem volna. Elmenekülni innen. Bárcsak ne vettem
volna fel a telefont Buckley-nak. Bárcsak kibújhatnék a
bőrömből.
Az íróasztalomhoz mentem, kinyitottam a böngészőt, és
rákerestem „Robin Scheppard doktor” nevére. Jack pszichiátere
még mindig a Silver Oaksban dolgozott. A kórház honlapja
szerint dr. Scheppard a West Point-i Katonai Akadémiára és a
Bostoni Egyetem Orvostudományi Karára járt, mielőtt
rezidensként elhelyezkedett a Walter Reed Katonai Egészségügyi
Központban.
Felvettem a telefonom, és tárcsáztam a honlapon feltüntetett
telefonszámot.
 – Jó napot, dr. Robin Schepparddal szeretnék beszélni.
Másfél órával később a ZipCartól kölcsönzött autóval
lekanyarodtam az I-95-ös útról a connecticuti Stamfordnál.
Miután elhaladtam egy téglafal mellett, amelyen egy diszkrét
tábla jelezte a Silver Oaksot, bekanyarodtam a kórház
parkolójába, és megálltam.
Kezembe vettem az utasülésen pihenő dossziét, és közben
felkapcsoltam a mennyezeti világítást. Még egyszer belenéztem
Jack felvételi lapjába, habár tisztában voltam vele, hogy a szavak
nemigen mentek át varázslatos átváltozáson, mialatt New
Yorkból ideutaztam.
„A páciens kórházi felvételét kéri. A családjában történt
haláleset után barátnője »meggyilkolását fontolgatja«.” Jack
önként jelentkezett a kórházba, mert azon vette észre magát,
hogy a meggyilkolásomon jár az esze.
 Huszonkettedik fejezet

Dr. Scheppard elém jött a recepcióspulthoz, és jeges

kézrázásban részesített, a szó szoros és átvitt értelmében.
– Hálás vagyok, hogy munkaidején kívül is kész fogadni,
doktornő. És ilyen rövid időn belül.
Bevezetett az irodájába, ami inkább egy lakályos
dolgozószobára hasonlított, semmint orvosi rendelőre.
– Nos, Ms. Randall, átnéztem Jack Harris aláírt nyilatkozatát,
amelyben egyértelműen engedélyezi, hogy közvetlenül beszéljek
magával, ami mindenképpen szokatlan.
– Tisztában vagyok vele. De Jacket gyilkossággal vádolják, és
holnap fontos meghallgatásra kerül sor. Csak ma kaptam kézhez
a kartonját.
– Ez azt jelenti, hogy Jack a beszámíthatatlanság
megállapítását kéri? Bizonyára nagyobb segítséget jelentene, ha
olyan orvost kérnének fel tanúskodásra, aki a közelmúltban
kezelte. Én már legalább húsz éve nem láttam őt. Akkoriban ért
véget a rezidensi státuszom.
– Tehát emlékszik rá.
– Természetesen. De biztosíthatom, ennyi idő után a
feljegyzéseim jóval alaposabb információval szolgálhatnak, mint
az emlékezetem.
– Azt szeretném megtudni, hogyan érintette, amikor
tudomására jutott, hogy egykori páciensét letartóztatták
gyilkosságért. Erről biztosan nincs szó a feljegyzéseiben.
– Valóban nincs. De el sem tudom képzelni, miért lehet ez
fontos.
– Mert ön akkor látta őt, amikor nem volt jól. Mindenki
másnál jobban meg tudja ítélni, vajon az ellene felhozott vád
olyasmi, ami esetleg visszavezethető a betegségére. Doktornő,
nem arra kérem, hogy tanúskodjon, vagy akár orvosi
szakvéleményt adjon ki. Pusztán azért kérdezem önt, mert ön
Jacknek azt az oldalát is látta, amelyet senki más. Hogyan
reagált, amikor eljutott önhöz a letartóztatása híre?
– Nos, amennyiben leszögezhetjük, hogy erre kíváncsi:
letaglózott a hír. Amikor Jack a páciensünk lett, eleinte olyan
súlyos volt a depressziója, hogy semmire sem reagált. És amikor
végre kommunikálni kezdett, akkor is sztoikus maradt. Ha
bármilyen erőszakos megnyilvánulástól kellett volna tartanunk,
az legfeljebb önmaga ellen irányult volna. A viselkedése alapján
úgy tűnt, ilyen elmezavart legfeljebb a súlyos gyászreakció
válthatott ki belőle.
– A bátyja halála miatt.
– Igen. Habár a gyász halmozódhat, akár éveken keresztül is,
különösen olyan személyiség esetén, akit mondjuk, törékenyként
jellemezhetnénk. Az anyja halála tizenéves korában, aztán pár
évvel később az apjáé. Aztán a bátyjáé. Majd egy szakítás,
amelyről, ha jól sejtem, ön is tud.
– Igen. Én vagyok az az Olivia Randall. Akinek a megölését
fontolgatta, ha jól olvastam az ön feljegyzéseiben
Egy pillanatra kifejezéstelenné vált az arca.
– Milyen furcsa. Erről teljesen megfeledkeztem.
– Számomra viszont nagyon fontosnak tűnik, nem mindössze
„furcsának”, elvégre engem akart megölni.
A doktornő megrázta a fejét.
– Ha valaha is komolyan vettem volna Jack megjegyzését,
hogy ártani akar magának, akkor kötelességem lett volna
gondoskodni valamiképpen a védelméről. De maga a tény, hogy
önszántából jött ide, csak mert ez a gondolat egyáltalán
megfordult a fejében, arra engedett következtetni, hogy a
legkevésbé sem akart bántani bárkit is.
– Ezzel együtt nem tudná teljes bizonyossággal kijelenteni
előttem, hogy Jack ártatlan, ugye?
– Természetesen nem, és ezt maga is tudja. De van valami,
ami talán segíthet. Pár hónapja felhívott egy riporter. Egy olyan
gyilkossági esetről készült írni, ahol egy látszólag kedves,
normális iskolás teljesen aprólékosan kidolgozott terv alapján
torolt meg egy iskolatársán valami apró-cseprő sérelmet. Mivel
már számos emberölési perben tanúskodtam, kíváncsi volt a
véleményemre, mi indíthat egy – idézőjelben – normális embert
hidegvérű, előre megfontolt gyilkosságra.
– És?
– Pályafutásom alatt nem kevés órát töltöttem olyan
emberekkel beszélgetve, akik gyilkosnak vallották magukat.
Ezek a látszólag normális emberek elmesélték, hogy az egész
mindig kicsiben kezdődik. Például kirúgnak valakit az állásából,
vagy kidobja a házastársa, és elkezd magában valami rosszat
kívánni a szenvedését okozó személynek. Jellemzően azt, hogy
egyszer tudja meg a világ, milyen is az az illető valójában. És ha a
karma, a sors vagy bármi nem szolgáltat igazságot, a látszólag
normális ember elkezd azon morfondírozni, „mi lenne, ha az a
szemét meghalna”. Míg a kérdés egy nap már az lesz: „Mi lenne,
ha megölném?” Aztán jön a „Hogyan ölném meg?”, végül a
„Vajon megúszhatom szárazon?”.
– Hát ez nekem nem hangzik normálisnak.
– Valóban? A legtöbb ember, ha őszintén beszélne, beismerné,
hogy megfordult már ilyen gondolat a fejében. Persze az egész
pusztán elméleti síkon zajlik, egy képzeletbeli, ördögi
fantáziavilágban. Ám pszichológiai értelemben ilyenkor a
látszólag normális ember fejében beidegződik a gyilkolás
gondolata, viselkedéstani szempontból nem másként, mint a
kutya agyában az újra és újra felhangzó csengőszó. Innentől a
gondolat nem is hat olyan rémisztően, és tovább mélyül. A
legtöbb embernél persze a gondolat mindig gondolat marad.
Sosem lesz belőle több annál. Ám némelyek amolyan
edzőterepnek használják a képzeletüket. Aztán amikor olyasmi
történik, ami fokozott érzelmeket vált ki az elképzelt áldozattal
szemben, akkor a beidegződés működésbe lép. És bumm Az illető
gyilkol. Ráadásul előre megfontoltnak tűnő módon, hiszen régóta
dédelgette a gondolatot. Ami csak abban a pillanatban válik
valóságossá.
– És azt állítja, Jacknél a legtöbb emberhez hasonlóan a
gondolat megmaradt elméleti síkon.
– Egyértelmű. Ön még mindig életben van, nemde?
 Amikor újra az I-95-ösön hajtottam, hallgattam a Toyota
Corolla motorjának zúgását, a gumiabroncsok surrogását az
aszfalton és a saját lélegzetvételemet. Majdnem olyan volt,
mintha meditálnék.
Fejben újra lejátszottam a doktornő fejtegetését. „A legtöbb
embernél a gondolat mindig gondolat marad.” Amikor a
gondolatai körülöttem jártak, Jack úgy szabott határt nekik,
hogy elzáratta magát egy évre. „Ám némelyek edzőterepnek
használják a képzeletüket.” Mire meggyűlölte Malcolm Neeley-t,
már nem élvezhette többé a kórházi kezelés luxusát. Volt egy
lánya, akiről gondoskodnia kellett. „És a gondolat tovább
mélyül.”
Jack tudta, merre jár Malcolm Neeley szerda reggelenként.
Informálódhatott, milyen lefedettséget biztosít a Hudson folyó
menti térfigyelőkamera-rendszer. Rábukkanhatott a kamerák
elhelyezkedését részletező újságcikkre. Tehetséges író volt.
Tudta, hogyan kell történetet szőni. Hogy a valóság olykor
hihetetlenebb a fikciónál. Hogy egy rejtélyes, gyönyörű nőről
szóló történet túl bizarrnak fog hatni ahhoz, hogy hazugság
legyen. És hogyan adta elő az egészet Boyle nyomozónak?
Szürreálisan, mintha közönség előtt olvasna fel.
Elképzeltem, amint Jack a lőtéren gyakorolja, hogyan kell lőni
a Glockkal. Aztán Jersey-be hajtat, és vásárol egyet az utcán.
Ideiglenes e-mail-fiókot nyit, hogy felbérelje Sharon Lawsont.
Megmondja neki, pontosan hová üljön, hogy a kamera futólag
felvehesse, amint a gyepen üldögél. Elképzeltem, ahogy előhúzza
a kosárból a fegyvert, és Malcolmra szegezi.
Vagy először Tracyre lőtt? A lányra, aki úgy nézett ki, mint én
fiatalkoromban?
Másnap Scott Temple megpróbálja Jacket őrizetbe vetetni.
Láttam, hogy nézett ki Jack mindössze pár, börtönben töltött
nap után. Megértettem, mennyire szeretné végre tudni, így vagy
úgy, hogy el fogják-e ítélni. Pontosan tudtam, hogy a bizonytalan
jövő a tárgyalás előtti elzárással tetézve mennyire meg tudja
rendíteni a vádlott lelkierejét. Ha Jacket börtönben tartják a
tárgyalásig, az a fajta ügyfél válik belőle, aki inkább bűnösnek
vallja magát, csak legyen már túl az egészen.
Tulajdonképpen mivel tartozom én még neki?
 Másnap reggel 9.52-kor kinyílt előttem a bírósági épület
liftjének ajtaja. Az Amador bíró tárgyalóterme előtti folyosóról
láttam Charlotte-ot, Jacket, Buckley-t, ahogy bent ültek egymás
mellett a padban, mint a verebek. Már ismerős volt a kép,
akárcsak az Amerikai gótika háromszemélyes változata: két
komor, aggódó arc, és középen Jack, kifejezéstelen arccal.
Jack farkasszemet nézett velem.
– Már azon gondolkoztam, egyáltalán eljössz-e.
– Az ügyvéded vagyok, Jack.
Mindig küzdöttem a védenceimért, még ha tudtam is
némelyikről, hogy bűnös. Nem az én dolgom volt az igazság
kiderítése. És ezen semmit sem változtatott, hogy ezúttal Jack
Harris volt a védencem.
Amikor beléptem a tárgyalóterembe, Scott Temple már
elfoglalta helyét az ügyészi asztalnál. Oldalvást rám sandított,
ahogy áthaladtam a színen, majd visszatemetkezett a
jegyzeteibe.
– Felvilágosítana, kérem, miért idéztek be minket mára? –
kérdeztem Temple-től.
Azt kívántam, bárcsak itt lenne Don, hogy föltegye ezt a
kérdést, de sms-t küldött, hogy Gregory bíró tárgyaló termében
ragadt, és késhet pár percet.
– Ahogy maga is felvilágosított, mielőtt berángatott volna ide
azzal a mondvacsinált váddal, hogy megszegtem a vádlottat
igazoló bizonyítékok feltárásának szabályait? A béka és a
skorpió, Olivia. Nincs több különalku.
Scott mindig is az egyik legjobb forrásom volt az államügyészi
hivatalnál. Eldöntöttem ugyan, hogy folytatom Jack védelmét,
mégis sajnáltam, hogy ennek oltárán fel kellett áldoznom egy
barátságot.
– Védencem nem szegte meg a házi őrizet szabályait, Scott.
Tényleg nem értem, miért vagyunk most itt.
– Mert az eredeti előzetes meghallgatáson sikerült legyűrnie
azt az alkalmatlan helyettes államügyészt, Amy Chandlert. A
védence elleni vád sokkal szilárdabb alapokon áll, mint gondolja.
Ideje, hogy a nyilvánosság elé tárjuk.
A karzat felé fordultam, láttam, hogy a sajtó is megjelent.
Felismertem Jan Myerst, mellette a Times, a Daily News, a Post
riportereit. Megérkezett Max Neeley is az exbarátnőjével,
Amanda Turnerrel kézen fogva. Amanda semmitmondó
tekintetet vetett rám, nyilvánvalóan nem örült volna, ha
bármilyen tanújelét adom, hogy ismerem.
Hallottam, hogy a tárgyalóterem elején kinyílik egy ajtó.
Amador bíró vonult be talárban. A bírósági teremőr
rendreutasított bennünket.
– Ismerős arcokat látok – szólalt meg a bíró. – A vád a
szabadlábra helyezés visszavonását indítványozta? Melyik
szabály megszegésével indokolja?
Temple fölemelkedett székéből.
– Ha megengedi, tisztelt bíró úr, megmagyarázom.
Indítványunk elsősorban arra irányul, hogy vizsgálja felül eredeti
határozatát a szabadlábon védekezés engedélyezéséről. Akkor a
bíró úr úgy ítélte meg, nem áll fenn a szökés veszélye, nagyrészt
abból kiindulva, hogy a vádak nem látszanak különösen
megalapozottaknak. Bíró úr, a felelősség engem terhel. Ugyanis
személyesen is meg kellett volna jelennem, hogy bemutassam a
bizonyítékot, amelyről a vádat ismertető helyettes
államügyésznek nem volt tudomása.
– Temple ügyész úr, javítson ki, ha tévedek, de az ott nem
Mr. Harris? Ha igen, a házi őrizet szemlátomást működik.
Pontosan mi a problémája?
– Tisztelt bíró úr, a probléma az, hogy bár az ügyészség már
eleget tett a vádlott mellett szóló bizonyítékok feltárását előíró
kötelezettségének, utólag további olyan információkat vagyunk
kénytelenek felfedni, amelyek meglehetősen egyértelművé
teszik a vád megalapozottságát. Meggyőződésünk, hogy
amennyiben ezt megtesszük, Mr. Harrisnek valóban lesz oka a
szökés megkísérlésére.
– Nos, természetesen ezt nem akarhatjuk. Pontosan milyen
információt kíván közölni velem, ami a vád ismertetésekor nem
hangzott el?
Temple beszélni kezdett a Jack iratszekrényében talált
tanúvallomásról, melyből kiderül, Malcolm Neeley minden
szerdán reggel a futballpályára szokott járni, de félbeszakítottam.
– Ez nyilvánvaló kísérlet a nyilatkozattételi tilalom
kijátszására, bíró úr. A terem tele van újságírókkal. Fogalmam
sincs, Mr. Temple miféle bizonyítékot hisz a kezében, de ki
akarja kürtölni az esküdtszéknek, mielőtt lehetőségem lenne
megcáfolni.
Szinte végszóra egy hang csattant föl a karzatról.
Odafordultam, és Max Neeley-t láttam felállni. Amanda meg
ragadta a kezét, és megpróbálta visszarángatni a székre.
– Bíró úr, megérdemlem, hogy egy magánügyvéd szót kapjon
a képviseletemben! Jack Harris ügyvédje folyamatosan rágalmaz
a bírósági eljárás alatt.
– Kérem, mindenki nyugodjon meg! – szólalt meg Amador
bíró, kalapácsával nyomatékot adva szavának. – Az ügyvédek
fáradjanak a hátsó ülésterembe, az újságírók, kérem, távozzanak.
Maga is, Mr. Neeley. Nincs itt semmi látnivaló.

Amador kicipzárazta a talárját, és leült az íróasztal mögé. – Jól

van, fiatalok. Pontosan mi folyik itt? Van bármi köze ahhoz, hogy
utolsó meghallgatásunkról csodával határos módon az
Eyewitness News hasábjain is beszámoltak, holott a
tárgyalóterem üres volt?
Temple alig tudta leplezni az önelégültségét.
– Bíró úr, ön nagyon okos ember.
– Rendben, térjünk a lényegre. Ms. Randall, azt hiszem, ön
valószínűleg kiszivárogtatott valamit a sajtónak az utolsó
ittjártakor. Mr. Temple, gyanítom, hogy maga sem tett lakatot a
szájára Max Neeley-vel szemben, aki bizonyára felfogadott egy
újságírót, hogy amint interjút ad, valaki rögtön papírra vesse.
Elég ebből! Nem hagyom, hogy az indítványt a nyilatkozattételi
tilalmam kijátszására használják!
Megköszöntem a bírónak, de félbeszakított:
– Csak lassan a testtel! Óriási kockázatot vállaltam a védence
szabadon engedésével, tekintve a vádak súlyosságát. Azt hiszem,
mindannyian tudjuk, Amy Chandler nem a legélesebb elme az
ügyészség háza táján, de ha ő nem adott teljes képet az első
körben, akkor most hallani akarom, mi van még a tarsolyukban.
Számítottam rá, hogy Temple bizonyítékkal áll elő Jack és
Tracy Frankel viszonyáról. Ám mint kiderült, sokkal rosszabbat
tartogatott számunkra.
 Ahogy Temple belemelegedett a mondandójába, Amador bíró
csak pislogott, mint egy kisiskolás, aki az egyetemi fizikatételeket
próbálja megérteni. A vád ismertetésekor az ügyész már
leszögezte, hogy Jacknek volt indítéka Neeley megölésére, ott
volt a vízparton a lövöldözés reggelén, és pozitív lett a
lőpornyomvizsgálat eredménye, Temple pedig ez alkalommal a
történet hiányzó láncszemeit sorolta: az elszalasztott pillanatról
szóló hirdetést, Madeline e-mailjeit és a hajléktalant, aki
megtalálta a gyilkos fegyvert rejtő piknikkosarat.
– Bizonyára hivatalosan is elmeháborodottnak
nyilvánítanának – mondta Amador –, ha azt állítanám, követni
tudtam az okfejtését. De attól tartok, még mindig nem értem,
mire akar kilyukadni, Mr. Temple.
– Ami a lényeget illeti, Jack Harris egyértelműen kijelentette:
csak és kizárólag azért ment aznap reggel a futballpályára, mert
ez a Madeline nevű nő kérte. Ennélfogva természetesen
érdekeltek lettünk a Madeline nevű személy felkutatásában,
hogy Mr. Harris történetét alátámasszuk vagy megcáfoljuk.
Nem akartam Madeline-ről beszélni Scottnak, amíg többet
nem tudunk róla, de most világossá vált, ő mindvégig tudott
mindent. Megpróbáltam egyenletesen lélegezni, mialatt Temple
előadta, hogy Madeline a Paperfree elnevezésű anonim
levelezőszolgáltatásnál nyitott fiókról levelezett.
– A Paperfree-címet nemcsak arra használták, hogy
jelentkezzenek az elszalasztott pillanatról szóló hirdetésre és
felvegyék a kapcsolatot Jack Harrisszel, hanem azt megelőzően
arra is, hogy felbéreljenek egy prostituáltat, aki majd Madeline-
ként pózol a parton.
Amador levette a szemüvegét.
– Na, most már végképp elvesztett engem.
Képtelen voltam Temple-t megállítani, részletesen beszámolt
a Paperfree-fiók és az online kísérőszolgáltatás közötti
üzenetváltásról.
– A kísérő ugyan álnevet használt a szolgáltatás honlapján, de
sikerült azonosítanunk őt Sharon Lawsonként. A hölgy az ötödik
alkotmánymódosítás értelmében ügyvéd jelenléte nélkül nem
volt hajlandó tanúvallomást tenni, de a levelezésből tudjuk, hogy
a Paperfree-fiók tulajdonosa pontos utasításokat adott neki:
megmondta, hová üljön, hogy vigyen magával pezsgőt és egy
piknikkosarat, és a Nyolc nap a halál című könyvet olvassa.
Kapott egy fényképet Jack Harrisről, és igyekeznie kellett
magára vonni az előtte elkocogó Harris figyelmét.
Pontosan ezt a bizonyítékot terveztem Jack védelmében
felhozni. És most Temple hozakodott vele elő. Sikerült Sharont
megfélemlítenem annyira, hogy eskü alatt valljon, ám arról
elfelejtett tájékoztatni, hogy az ügyészség is megtalálta.
– És a vád megítélése szerint – kérdezte Amador bíró – mi
végre történt mindez?
– Azért, hogy Jack Harris említést tehessen a legjobb
barátnőjének, Charlotte Capertonnak a nőről, akit szívesen látna
még egyszer. Mire Charlotte Caperton feladta a hirdetést,
amelyre ez a Madeline nevű fiktív személy válaszolt is. Így
Harrisnek volt magyarázata, miért tartózkodott a lövöldözés
reggelén a vízparton. Ha pedig nem hinnének neki, a történetét
alá tudja támasztani az üzenetváltással, sőt a térfigyelő kamera
által Lawsonról rögzített felvételekkel.
Temple átnyújtott a bírónak és nekem néhány összetűzött
papírlapot.
– Íme a Paperfree.com hivatalos tanúvallomása. – Bárcsak ott
lett volna Einer, hogy mindent megmagyarázzon, de Scott
önbizalomtól duzzadó viselkedéséből tudtam, semmi jó nem sül
ki a kezemben tartott irományból. – Tartalmazza azokat az IP-
címeket is, amelyekről a szóban forgó e-mail-fiókba
bejelentkeztek. Szinte mind nyilvános wifi kapcsolatokból
származik: Starbucks, egy szálloda hallja, a New York-i Egyetem,
valamint egy joghurtfagylalt-árusító üzletből. Nem mellékes,
hogy Harris lakásától mindegyik pár perc alatt gyalogosan is
elérhető,
Miközben Amador bíró bólogatott, rájöttem, Scott Temple
miért adta elő olyan magabiztosan a számomra kétértelműnek
tűnő bizonyítékokat. Ügyészként olyan forrásokból is információt
szerezhetett, amelyek sosem álltak volna szóba egy
védőügyvéddel. Mint például a levelezésszolgáltató. Az
államügyészi hivatal Jack elfogása után pár órával már
elrendelhette Jack, majd Madeline e-mailjeinek kiszolgáltatását.
Hetekig meg voltunk győződve róla, hogy valaki Jackre akarta
terelni a gyanút. Vajon korábban rájöttem volna az igazságra, ha
tudom, hogy Madeline üzeneteit mind Jack környékéről
küldték? Mintha az együttérzés kifejeződését láttam volna
villanni Scott Temple tekintetében. Ő megpróbált figyelmeztetni.
Igaza volt: én vagyok a skorpió.
– Kérem, most vessen egy pillantást a hetedik bekezdésre –
mondta. – Látja ott azt az IP-címet? Egyetlenegyszer
jelentkeztek be róla, kevesebb mint egy percre. Az egyetlen
alkalom, amikor valaki nem nyilvános internetkapcsolaton
keresztül jelentkezett be a Paperfree-fiókba. És ez az IP-cím
Jack Harris Verizon Fios-fiókjához tartozik.
Amador az olvasószemüvege mögül először Temple-t, majd
engem fürkészett. Nem volt szüksége szavakra. Néhány adat
egyetlen tanúvallomásból az egész ügyet más megvilágításba
helyezte.
– Tisztelt bíró úr, ez borzasztó nagy mennyiségű műszaki adat
– szólaltam fel –, alkalmat kell találnom rá, hogy konzultáljak egy
szakértővel.
– Szép próbálkozás, Ms. Randall, de valamennyien látjuk,
amit látunk.
– Nem értem, az ügyészség miért nem bocsátotta
rendelkezésünkre ezeket az adatokat korábban. Nyomatékosan
kértem Mr. Temple-t a bizonyítékok felfedésére.
Temple-nek kész magyarázata volt.
– Eleinte azért nem, mert még nem azonosítottuk Ms.
Lawsont. A kísérőszolgálat enyhén szólva nem volt
közreműködő. Azóta tanúvédelmi megállapodáson dolgozunk,
hogy Ms. Lawson tanúvallomást tehessen, de a sajtóval
kapcsolatos legújabb... szokatlan fejlemények fényében úgy
döntöttünk, át kell értékelnünk Ms. Harris fogvatartotti
státuszát.
Amador az asztalán fekvő indítvány papírjainak szélével
babrált.
– Ha jól értem, a vád érvelése szerint az új információk
alapján az ügy súlyosabb, mint hittük, ami a vádlottat a
korábbinál fokozottabban késztetné szökésre.
– Úgy van, ám ez még nem minden – folytatta Temple. – A
lövöldözés napján a rendőrség elkobzott egy számítógépet Jack
Harris dolgozószobájából. A törvényszéki vizsgálat szerint a
számítógépen semmi jele internethasználatnak a Paperfree-
fiókba történt egyetlenegy bejelentkezés idején, sőt annak sem,
hogy a számítógépről valaha megnyitották a Paperfree honlapját.
– Megint kezdem elveszíteni a fonalat – szólt közbe Amador
bíró.
– Az IP-cím nem csupán egyetlen számítógépet, hanem egy
teljes wifi hálózatot azonosít – magyarázta Temple. –
Egyszerűen fogalmazva, tisztelt bíró úr, valamilyen más
készülékről jelentkeztek be a Paperfree-fiókba Mr. Harris
vezeték nélküli kapcsolatán keresztül. Mr. Harris több
írásszemináriumán is beszélt számítógépes munkamódszeréről,
mely szerint az asztali számítógépén írja a műveit, azon,
amelyiket a rendőrség lefoglalt, és az internethasználatra egy
másikat tart fenn, mégpedig egy laptopot. Ám a lakásán sem a
házkutatás során, sem azóta nem bukkantunk semmiféle
laptopra.
Amador felvont szemöldökkel pillantott felém.
– Azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy mind ez
meglehetősen más, mint amit az első meghallgatáson hallottunk.
A vád súlyosbodott, plusz tárgyi bizonyíték elrejtése vagy
megsemmisítése is szóba került.
– Bíró úr, minderről most hallok először. Ismétlem, időre van
szükségem, hogy reagáljak.
– Rendben, Ms. Randall, ám a pillanatnyi tényállás szerint
védence aligha élvezheti tovább azt a luxust, hogy otthonában
várja meg, míg ön felkészül. Talán el kellene beszélgetnie a
védencével.
Bármilyen együttérzésről is tett tanúbizonyságot Temple a
hátsó ülésteremben, az elpárolgott, mire kiléptünk a folyosóra.
– Olivia, ne mondja, hogy nem figyelmeztettem. Harris egy
pszichopata. Nem véletlenül bízta meg pont magát a védelmével.
Maga annyira hitt az ártatlanságában, mintha pályakezdő lenne.
Meglehetősen túllicitálta magát, feleltem neki, és inkább neki
kellett volna jobban odafigyelnie.
– Valaki, valószínűleg Max Neeley, minden követ
megmozgatott, hogy védencemre terelje a gyanút. Miért lenne
olyan meglepő, hogy Jack otthona környékéről jelentkezett be az
e-mail-fiókba, sőt egyszer Jack saját hálózatába?
– Hallja egyáltalán saját magát? Az imént azt állította, hogy
védence nem lehet bűnös, mert túlságosan bűnösnek tűnik. Túl
okos maga ehhez, Olivia.
– Maga meg túl okos volt hozzá, hogy híváslistákat rejtsen el
hétdoboznyi irat között. Pedig megtette. A védencem
ártatlansága mellett szóló anyagot rejtett el.
– Tudja, mit? Magának van igaza. Szólnom kellett volna, hogy
Tracy Frankel száma szerepel a híváslistákban. Ami nem több,
mint egy rohadt nagy véletlen egybeesés, gondolom, füvet árult
Neeley valamelyik alkalmazottjának. De nem mondtam meg
magának, és most meg is köveznek érte. Úgyhogy inkább
mindent feltárok. Harris a markunkban van. Tud róla, hogy a
pszichiátrián volt? Csak valami bomlott agyú marha képes ilyen
kimódolt sztorival előállni. De egyetlenegyszer mégis hibázott:
azzal az egy bejelentkezéssel a hamis e-mail-fiókjába.
– Ha annyira őrült lenne...
– Jó, jó, jó, tudom, túlságosan nagy butaság lett volna tőle,
úgyhogy bizonyára csőbe húzták. Hagyjuk ezt. Én is
végigjátszottam ezt a forgatókönyvet az informatikusainkkal.
Paperfree? Hát ide hallgasson. Ha nyitva hagyja a böngészőt,
néhány percenként automatikusan frissül. Harris piszok
agyafúrtan mindig kisomfordált a Starbucksba, szállodai
hallokba, hogy bejelentkezzen a névtelen fiókba, de egyszer
elfelejtette bezárni a böngészőt. Hazament, és a laptop
automatikusan kapcsolódott az otthoni hálózatra. A fiók meg
szépen frissült. És voilà, máris megvan a baj. Aztán észrevette,
hogy a laptop frissítette a fiókot, és láss csodát, a laptop szőrén-
szálán eltűnik. Nem is kérdezem, maga tudott-e róla.
Feltételezem, Harris még a lövöldözés előtt a Hudson hullámaiba
vetette a gépet.
Kutyaszorítóba kerültem. Ha kiderül az igazság a laptopról, az
bajba sodorná Charlotte-ot és Buckley-t. És Jacknek sem válna a
javára. Az az IP-cím már örökre kitörölhetetlen.
– Szeretnék beszélni a védencemmel.
Nem láttam semmilyen kiutat: Jacket újra őrizetbe veszik a
főtárgyalásig, amikor is el fogják ítélni.
 Találtunk a folyosó végén egy üres esküdtgyűlésező termet,
és magunkra zártuk az ajtót. Mire Don befutott, én már a hátsó
ülésteremben voltam, így fogalma sem volt az aznap reggeli
fejleményekről Jackkel kapcsolatban.
Jack tekintete ide-oda cikázott közöttünk.
– Mi történt? Irtó sokáig voltatok odabent.
– És az ügyésszel is beszéltem négyszemközt. Jack, nem sok
jót mondhatok. A bíró nem fogja hagyni, hogy otthon maradj a
tárgyalásig.
– Rájöttek, mi volt köztem és Tracy között? – kérdezte
hunyorítva.
Megráztam a fejem.
– Arra fel voltam készülve. De ami most kiderült, arra nem. A
Paperfree tanúvallomást tett. – Átnyújtottam neki a másolatot,
amit Temple-től kaptam. Mintha egyetlen rántással téptem
volna le a kötést a sebéről. – A környékbeli wifi kapcsolatokat
még valahogy kimagyaráztam volna, de egyszer a saját IP-
címedről is bejelentkeztél. Csak egyetlenegyszer, de az szög a
koporsódba, Jack.
– A saját IP-címemről?
– Igen. A saját lakásodból. És a wifi kapcsolatodnak jelszava
van, úgyhogy nehéz azzal érvelni, hogy ez is része az
összeesküvésnek. Az esküdtek nem fogják bevenni.
Jack falfehér lett. Ugyanaz a megfejthetetlen arckifejezés ült
ki rajta, mint amellyel a vád ismertetésekor Tracy Frankel
nevének említésére Buckley-ra nézett, majd amikor pár pillanat
múlva a lőpormaradványra is fény derült. Akkor azt hittem,
amiatt aggódik, hogyan viseli a lánya a tárgyalást.
Most értettem meg: az az arckifejezés a pániké volt. Azért
nézett Buckley-ra, hogy vajon ő is hallotta-e Tracy nevét. És
azért lepődött meg a lőpormaradványon, mert valószínűleg kezet
mosott a lövöldözés után, de nem gondolt arra, hogy az ingén is
maradhatott valami.
Ezúttal nem volt mentség. Jacknek befellegzett.
– Akkor most mit tegyek?
– Ma őrizetbe vesznek. – Amador bíró még nem hozta meg a
végső határozatot, de biztos voltam benne, hogy magában már
döntött. Volt ugyan tervem, de a tényeken nem változtathattam.
– Visszalépünk a védelmedtől, azzal legalább némi időt nyersz a
tárgyalás előtt. Összeférhetetlenséget jelenthetek a korábbi
kapcsolatunkra hivatkozva.
– Szó sincs ilyesmiről – szólt közbe Don –, még az ügyvédi
kamarával is egyeztettél. Senkinek sem kell bizonyítanod a
hitelességed, Olivia.
– Te tanítottad nekem, hogy mindent meg kell tennünk az
ügyfélért. Jack talán jobb alkupozíciót szerezhet egy másik
védőügyvéddel.
Nem hinném, hogy Temple szándékosan büntetné Jacket az
én döntéseimért, de az ügyészek cselekedetei olykor elég
kiszámíthatatlanok.
– Úgy beszéltek rólam, mintha itt sem lennék, hagyjátok
abba! – Jack megragadta az asztal szélét. – Ha mindent újra kell
kezdenem egy másik ügyvéddel, azzal az ügyész is időt nyer,
nemde? És ha több ideje lesz, akkor rájöhet a Tracyvel való
viszonyomra.
Igaza volt. Temple pillanatnyilag úgy hitte, Jack
özvegyember, aki a szeretett feleségének haláláért okolt embert
üldözte megszállottan. Ha csak Malcolm Neeley-t gyilkolta volna
meg, sokak szemében hős lenne. Ám ha a viszonya Tracy
Frankellel a rendőrség tudomására jut, minden esetleges
szimpátia elenyészik.
– Ez egyértelmű kockázatot jelent – feleltem.
– És mindenképpen elítélnek, igaz?
Donra néztem. Mindketten ugyanarra gondoltunk.
– Igen. Legjobb esetben is, hogy jogi nyelven fogalmazzak,
erős felindulásból elkövetett emberölésre apellálhatunk.
Idecitálhatjuk az összes Penn pályaudvari bizonyítékot...
Jack máris a fejét rázta.
– Nem, azt nem akarom, még ha ismerem is az igazságot. Ha
nem kezdtem volna viszonyt Tracyvel, Toddnak sosem jutott
volna eszébe követni Mollyt a vasútállomásra. Vagy ha nem
csaltam volna meg... Ha hitt volna Toddnak, amikor elárulta neki
a viszonyomat, akkor azok az emberek... – Jack hangja elfulladt.
– Jack, ez az egyetlen esélyed – figyelmeztettem.
– Hát akkor valójában semmi esélyem. Kérvényezem a vád
megváltoztatását. Menj, mondd meg az ügyésznek.
 – Ajánlatot kérhetek, de kissé elsieted a dolgot. – Tegnap még
én magam is legszívesebben rács mögé dugtam volna Jacket.
Most viszont meglepően természetesnek éreztem a vágyat, hogy
segítsek. – Csak amiatt aggódsz, hogy esetleg rájönnek a
viszonyodra Tracyvel? Azt hiszem, Buckley már tudja...
– Nem erről van szó, világos? Nem érted? Én tettem. Mindent
én követtem el, amit az ügyész felsorolt. Mit gondolsz, miért
nyaggattalak, hogy találd meg a gyepen ülő nőt? – Mintha
megijedt volna a saját hangerejétől, Jack elhallgatott, majd leült
az esküdtek gyűléstermének egyik székére. Amikor újra
megszólalt, már visszanyerte az önuralmát. Magabiztosan,
tárgyilagosan beszélt, mint egy orvos, aki épp egy diagnózist
ismertet. – Tudtam, hogy készül róla felvétel. Tudtam, mert én
mondtam neki, pontosan hová üljön. Aztán azért mondtam el
Charlotte-nak, hogy láttam egy nőt, aki újra megnyitotta a
szívem, mert tudtam, hogy bele fogja vetni magát az internetes
keresésbe, hátha sikerül összehoznia egy romantikus
kapcsolatot. Ráadásul mindenkinek, akit érdekelt, elmondtam,
hogy kedvencem a Nyolc nap a halál, csak azért, mert biztos
mindenki kitalálja... Mert kellett a futballpályán megrendezett
jelenethez.
Miközben Jack tovább taglalta saját zseniális forgatókönyvét,
úgy éreztem magam, mintha egy buborékban lennék, és valami
szűrőn keresztül hallanék. Jack hangja tiszta volt, mintha a saját
fejemben szólna, és a külvilág olyan néma volt, hogy a saját
szívverésemet is hallottam.
Mostanra biztos voltam benne: Jack bűnös.

Amikor visszatértünk a tárgyalóterembe, hagytam, hogy Jack

egyedül menjen oda Charlotte-hoz és Buckley-hoz. Úgy éreztem,
nem feladatom, hogy mellette legyek, amikor közli velük a hírt.
Scott Temple az ügyvédek asztalánál várt.
– Készen áll a folytatásra? – Lehalkította a hangját. – Jó, hogy
először a lányával beszél. Azt hiszem, nem kétséges, hogy a bíró
merre hajlik, és a rendőrtisztek azonnal őrizetbe fogják venni.
Szóljon, ha még szükségük van pár percre.
– Maga rendes fickó, Scott Temple, még amikor keménykedni
próbál is.
 – Csak most jött rá?
– Nézze, tudom, hogy volt pár rossz húzásom, de meg kellene
beszélnünk...
Hangos puffanást hallottam a hátam mögött, megfordultam,
és láttam, hogy Buckley talpra ugrik, Charlotte és az apja mellett
kifurakodik a padsorból. Jack elkapta a csuklóját, de a lány
elrántotta. Jack Buckley után nyúlt, sikerült visszahúznia, és
szorosan magához ölelte. Lefogta a karját, de Buckley
megpróbált kibújni.
– Nem, nem teheted! Nem! – Egyre csak ismételgette: nem,
nem, nem, majd rám szegezte a tekintetét: – Magának segítenie
kellett volna, és most mit csinált?
Charlotte ügyefogyottan ácsorgott mellettük, majd ő is
Buckley köré fonta a karját. Alig látszott ki a lány a két, őt ölelő
ember mögül.
Amador bíró kilépett a hátsó ülésteremből. A pulpitusára
lépve észrevette a jelenetet, és azt hiszem, életemben először
láttam, hogy egy bíró szava elakad.
Intett az írnoknak, hogy még ne folytassa a jegyzőkönyv
felvételét.
– Mire véljem ezt, ügyvédnő?
Scott hagyta, hadd legyen enyém az első – és mint kiderült,
aznap az utolsó – szó.
– Tisztelt bíró úr, készen állunk, hogy meghozza ítéletét a mai
indítvánnyal kapcsolatban. Később meg szeretnénk vitatni az
ügy tárgyaláson kívüli megoldását.
A várakozásnak megfelelően Amador bíró elrendelte Jack
őrizetbe vételét. Majdnem negyven percbe telt, mire a
rendőrtisztek megérkeztek, és magukkal vitték Jacket. A
késedelmet Scott Temple ügyködésének tudtam be.
Hiába győzködtem Jacket, hogy jobb alkut is el tudunk érni,
két héttel később bűnösnek vallotta magát.
NEW YORK ÁLLAM
KONTRA
JACKSON HARRIS
-------------------------------

Jelenlévők:
William Amador bíró
Scott Temple, a vád képviselője
Olivia Randall, a védelem képviselője

BÍRÓ:
Tehát önök kérelmet nyújtanak be a vád
megváltoztatására.

MS . RANDALL :
Úgy van. A vádlott elismeri bűnösségét három rendbeli
emberölésben.

MR. TEMPLE:
Tisztelt bíró úr, volna még egy feltételünk. Annak fényében, hogy
a vádlott korábban megrögzötten tagadott, és magát
ártatlannak vallotta, az ügyészség az egyezség részeként azt
kérte, Mr. Harris részletes tényekkel támassza alá az őt terhelő
vádakat annak érdekében, hogy eloszlasson mindennemű
kételyt, amely az áldozatok családtagjaiban vagy a
közvéleményben a bűnösségét illetően felmerülhet.

BÍRÓ:
És ez a vádlott számára is elfogadható feltétel, Ms. Randall?

MR. RANDALL:
Igen, bíró úr.
BÍRÓ:
Nagyszerű. Mr. Harris, kérem, tárja elénk az önt terhelő vádakat
megalapozó cselekményeket .

VÁDLOTT :
Köszönöm, bíró úr. Durván három évvel ezelőtt a feleségemet,
Mollyt a Penn pályaudvaron történt mészárlás során
meggyilkolta egy Todd Neeley nevű fiú. Máshol már részletezett
okokból a fiú tettéért az apját, Malcolm Neeley-t kárhoztattam.
Miután a Malcolm Neeley ellen indított polgári port ejtették,
kiterveltem Neeley meggyilkolását. Június 17-én kétszer
rálőttem. A golyók két másik, a közelben tartózkodó személyt is
eltaláltak. Később megtudtam, hogy a két másik áldozat Tracy
Frankel és Clifton Hunter volt. Nyilván őszintétlenül hangzik,
hogy megbántam, amit elkövettem, de valóban megbántam.
Majdhogynem azt mondhatnám, alig hiszem, hogy tényleg
megtettem. Pedig megtettem. Megtettem, és teljes szívemből
sajnálatomat fejezem ki különösen Ms. Frankel és Mr. Hunter
családtagjainak. Nem akartam bántani senki mást.

BÍRÓ:
A vád kielégítőnek találja a vallomást, Mr. Temple?

MR. TEMPLE:
Nem, bíró úr. A vádlott különös műgonddal úgy próbálta
beállítani az esetet, mintha valaki más akarta volna ráterelni a
gyanút. Noha a felek együttes Ítéletjavaslatot kívánnak
előterjeszteni, nem szeretnék olyan helyzetet, amikor ön, tisztelt
bíró úr, csak a vádlottat előnyös színben feltüntető tényeket
hallja, úgymint a felesége tragikus elvesztése és a töredelmes
bűnbánat, anélkül hogy a történet másik fele, beleértve a
gyilkosság alapos megtervezését is, tudomására ne jutna.

BÍRÓ:
Mr. Harris, volna szíves részletesebben beavatni az elkövetett
bűntények előkészítésébe?
VÁDLOTT :
Tudom, megtervezettnek tűnik az egész, de akkor inkább
fantáziálásnak éreztem, mint amikor a fejemben kidolgozom
egy könyv cselekményét. Mr. Neeley-nek a per során tett
tanúvallomásából megtudtam, hogy szerda reggelente munka
előtt mindig kimegy a vízpartra. Nem sokkal később olvastam
egy kritikát a Nyolc nap a halál című könyvről, amelyben az
egyik jelenet a futballpályán játszódik. Megvettem hát a könyvet,
és híreszteltem, mennyire tetszett. Sőt meglátogattam néhány
New York-i helyszínt is, és eljátszottam a gondolattal, hogy ha
esetleg kimennék a futballpályára, Neeley elé, akkor a könyvre
hivatkozva úgy magyarázhatnám, mintha véletlenül botlottam
volna bele. De a puszta szavam még kevés lenne
bizonyítéknak. Egy barátomtól hallottam, hogy sokan hamis
profilt használva keresnek kapcsolatot az interneten, így merült
fel bennem az ötlet, hogy egy Ilyen álprofil áldozatának
tüntessem fel magam, és mintha a reménybeli partner hívott
volna a helyszínre. Meg is írtam a levélváltásomat ezzel a nem
létező személlyel. Sőt felbéreltem egy nőt, hogy pózoljon a
parton, ha netán valaki kételkedne a létezésében. Elég ennyi,
bíró úr? A lényeg, hogy bűnösnek vallom magam, és teljes
felelősséget vállalok a tetteimért.

BÍRÓ:
Részemről kielégítőnek tűnik. Mr. Temple?

MR. TEMPLE :
Igen, rendben lesz így.

BÍRÓ:
Ezzel a vádmódosítás elfogadva, és leszögezem, hogy
továbbléphetünk közvetlenül az ítélethozatalra. Van még
bármelyik félnek hozzáfűznivalója, mielőtt meghozom a
döntést?
MS. RANDALL:
Csak azt kérem, bíró úr, vegye figyelembe az együttes
ítéletjavaslatot.

BÍRÓ:
Remek, köszönöm. Mr. Harris, elfogadom vádmódosítási
kérelmét, és ezennel elítélem három rendbeli emberölésért. A
bíróság határozata szerint a vádlottra huszonöt év letöltendő
szabadságvesztést rovok ki New York állam büntetés-
végrehajtási intézetében.
 Huszonharmadik fejezet

Jack lakásának bejárati ajtaja egy kupac könyvvel volt

kitámasztva. Sikerült a rengeteg lomon keresztül utat vágnom
magamnak Charlotte-hoz, aki a folyosó végén épp bekiabált
valakinek Buckley hálószobájába: „Ne lógassa a lábát, nehogy azt
higgye, nem látom!”
– Minden költöztető bűnöző volt azelőtt – morogta.
Ez nyilván erős túlzás, de Charlotte-nak muszáj volt kitöltenie
valakin a mérgét. Jacket két hete ítélték el, és Charlotte már
elkezdte kiüríteni a lakását.
– Nem vesztegeted az időt, igaz?
A nyitott dobozok és habszivacs golyók közepette sürgölődő
Charlotte eszembe juttatta azt a napot, amikor a mi lakásunkba
jött el Jack holmijait összepakolni.
– Ha rajtam múlna, kifizetném a takarítást a következő
huszonöt évre. De Buckley terapeutája szerint jobb lesz így. Amíg
a lány ide-oda ingázik az ő lakásuk és az enyém között, addig
abban a hitben lesz, hogy az egész csak ideiglenes. Szerintem ez
úgy marhaság, ahogy van, de most az egyszer azt teszem, amit
mondanak nekem. – Amikor Charlotte hangpostaüzenetben
iderendelt, nem ejtett szót a költözés időpontjáról. – Már azt
hittem, nem is dugod ide a képed.
Charlotte azt is megkérdezte az üzenetben, igényt tartok-e a
rólam és Jackről készült fényképekre, amelyeket Jack a
ruhásszekrényben tartott. Órákig tipródtam, míg végre
eldöntöttem, igen, igényt tartok rájuk. Fogalmam sincs, miért,
talán mert a szemétledobóban a kávézacc és a zsíros ételszállítós
dobozok társaságában lefelé zuhanó fényképek gondolatát
megkönnyeztem az irodában.
 Charlotte átment az étkezőbe, majd visszajött, és átnyújtott
egy borítékot. Begyűrtem a táskámba, majd előhúztam egy
másik, nagyobb borítékot Charlotte számára.
– Ezeket már többször be akartam dobni neked.
Gyámsági papírok voltak. Amíg Buckley el nem éri a
nagykorúságot, Charlotte lesz a gondviselője, ami hivatalosan a
szülővel egyenértékű.
Elmotyogott egy köszönömöt, majd átnyújtottam neki még
valamit: egy fekete bársonydobozkát. Belekukkantott, majd
visszacsukta. Nem kért hozzá magyarázatot. Owen órája őt illeti
inkább, de a nyakláncot megtartottam.
Elindultam kifelé, de visszafordultam:
– Jack mindent elmond neked. Ahogy mindig.
– Ez alkalommal nem. Előbb vallott neked, mint nekem.
– De te tudtad, hogy bűnös. Amikor Ross Connor miatt
bejöttél hozzám az irodába, úgy tűnt, kész vagy támogatni
Jacket, akár így alakul, akár úgy. De akkor már tudtad.
– Akkor kezdtem gyanakodni, amikor rájöttél, hogy Tracy
felhívta a Sentry Groupot. Addig nem tudtam a nevét sem, de
Jack elmondta, hogy hülyeséget csinált. Egy egyetemista lány,
akivel évekkel azelőtt lefeküdt, megjelent a lakásán, és
megzsarolta. Emlékszel, azt mondtam, hogy Tracy pont úgy néz
ki, mint te, csak fiatalabb kiadásban? Minden csaj, akibe Jack
beleesett, rád hasonlított. Rá is kérdeztem a lányra. Elismerte,
hogy tényleg Tracy volt az, de továbbra is ragaszkodott az
ártatlanságához. Azt hiszem, van, ami túlságosan borzalmas
ahhoz, hogy bevalljuk, akár a legjobb barátunknak is.
Amíg az ügyészség meg nem lepett bennünket az IP- cím-
használat bizonyításával, Jack nekem is ugyanezt mondta:
elismerte viszonyát Tracyvel, de ragaszkodott hozzá, hogy tőrbe
csalták. Még sosem láttam ilyet, hogy egy vádlott ennyire
gyorsan megváltoztassa az álláspontját.
Charlotte egymás után vette le a könyveket a polcokról, és
gyömöszölte őket dobozokba.
– Ezt a lomolást a legkevésbé sem nekem kellene csinálnom.
Képtelen vagyok bármit is kidobni. Mindig arra gondolok,
Jacknek talán egy nap még szüksége lesz rá. De az a nap sosem
jön el. – Megtorpant az egyik könyvnél. – Jaj, istenem, ezzel meg
mit kezdjek? Eltegyem, vagy égessem el nyilvánosan az utcán?
A Nyolc nap a halál egy példányát mutatta fel.
– Nem szívesen mondok neked ilyet, de az eBayen biztos
lenne rá a kereslet. Néhány beteg lelkű nyomoronc gyűjti a
gyilkossági perekhez köthető tárgyakat.
– Nem lennék képes megtartani – közölte Charlotte. –
Megtennéd, hogy elviszed? Ne is áruld el, mit teszel vele.
Ajándékozd annak a szomorú kis barátodnak, Einernek, vagy
bánom is én.
– Hogyne.
Odaadta a könyvet, aztán, talán egész ismeretségünk alatt
először, megölelt, mindkét karját körém fonva. Jól ölelt.
– Megtetted érte, amit tudtál – jegyezte meg. – Ennél többet
nem lehetett.
Búcsúzóul mondtam neki, hogy vigyázzon magára.

Melissa a pult mögül integetett. Rejtélyes módon képes volt

egyszerre belátni az egész éttermet. Már nyúlt is a
martinikeverő felé, de inkább egy pohár proseccót kértem.
– Nézzenek oda, valaki egyre elegánsabb! – Jól megnyomta a
nazálist az elegánsban. – De komolyan, Oli, jól nézel ki.
– Köszönöm.
Az elmúlt héten végre kialudhattam magam néhányszor.
Tegnap még az edzőterembe is betévedtem, hónapok óta először.
Épp mesélni kezdtem volna neki a Charlotte-tal folytatott
beszélgetésemről, amikor üvegcsörömpölés hallatszott az
étterem hátuljából, amit hangos kiabálás követett. Melissa a
pultra dobta a törlőrongyot.
– Tudtam, hogy ki kellett volna rúgnom ezeket a részeg
disznókat. Várj egy pillanatot.
Míg Melissa elment válságmenedzselni, kivettem a táskámból
a Charlotte-tól kapott fényképeket, és átlapoztam a
gyűjteményt. Amikor először rájuk bukkantam Jack lakásában, a
jelenetek olyan ismerősnek hatottak, mintha csak tegnap
történtek volna. Ám most úgy éreztem, mintha attól a naptól is
évezredek választanának el.
Amikor visszatettem a borítékot a táskámba, megpillantottam
Jack könyvét, a Nyolc nap a halált. Add tovább, szamár a
végállomás: mint a régi játékban. Szó nélkül átvettem Charlotte-
tól, és most gőzöm sem volt, hogy szabaduljak meg tőle.
Nem is emlékeztem, mikor olvastam utoljára regényt.
Átfutottam a fülszöveget. Egy asszony eltervezi, hogy nyolc nap
múlva meghal. Vajon mivel tölti hátralévő idejét?
Az utolsó fejezethez lapoztam, hogy ellenőrizzem a sejtésemet.
Pontosan: az eltervezett halál kivégzés volt, és minden azt
megelőző jelenet emlékképekből állt, amelyeket a nő a
képzeletével egészített ki. Nem csoda, ha Melissa csak akkor volt
hajlandó moziba menni velem, ha megígértem, nem fogom
közben a végkifejlettel kapcsolatos elméleteimmel traktálni.
Kortyoltam még egyet a proseccóból, és a szememmel
megkerestem Melissát. Csípőre tett kézzel korholt egy nyikhajt,
aki szűk szárú farmerjében, üdítőautomatához hasonló
szakállzatával hallgatta. A meccs már eldőlt, csak az volt a
kérdés, mennyi időbe telik Melissának távozásra bírnia, újabb
törés-zúzás nélkül.
Újra kinyitottam a könyvet, ezúttal az elején. A címoldalon
kézzel írt szöveg állt:

Március 18. A legjobb apának, akit egy lány csak kívánhat

magának. Boldog születésnapot, Öregfiú. Szeretettel Buckley
Miután végigolvastam a rövid első fejezetet, visszatértem a
kézzel írt sorokhoz. A vádtárgyaláson Jack azt vallotta, azután
vette a könyvet, miután olvasott róla egy kritikát, amelyben
megemlítették a futballpályát. Pedig a lányától kapta a
születésnapjára. Apró különbség. De nem tudtam levenni a
szemem a beírásról.
Buckley. Mindent hallott és látott, ami a lakásukban történt. A
szülei veszekedéseit. A beszélgetésemet Jackkel. Azt mondta,
Tracy Frankel csak útbaigazítást kért tőle, de mi van, ha mégis
elmondott neki mindent? Buckley ott volt, amikor a rendőrség
eljött az apjáért, de hol volt a lövöldözés reggelén? A teherszállító
liftben, szemben azzal, amelyiket az apja használta, nem voltak
kamerák. Könnyen ki-be surranhatott az épületben, míg az apja
azt hitte, a hálószobájában alszik.
Elővettem a táskámból a laptopot, és a telefonomat
hotspotként használva kapcsolódtam az internethez.
Megnyitottam a Paperfree honlapját, és megtaláltam a linket,
amelyen keresztül újra lehet aktiválni egy lezárt fiókot, írja be az
e-mail-címét: mlh87@paperfree.com A Madeline-fiók, amelynek
használatával azt a látszatot keltették, mintha egy ismeretlen
hívta volna Jacket a futballpályára. Írja be a jelszavát.
Olyan sokszor használtam már Jack jelszavát, hogy az ujjaim
szinte az izmok emlékezetére hagyatkozva írták:
jack<3smollybuckley
De nem a jelszó volt számomra érdekes. Visszagondoltam,
amikor Jack az 1-es számú körzet rendőrkapitányságán
elmagyarázta: „Jack szereti Mollyt és Buckley-t. Így könnyen
meg tudtuk jegyezni a jelszavainkat, amikor a fiókokat
létrehoztuk. Molly jelszava ez volt: Molly szereti Jacket és
Buckley-t stb.”
Satöbbi. Tehát Jack és Molly már hosszú évekkel azelőtt
megalkották a lányuk jelszavát is. És mint a legtöbb ember,
valószínűleg ő is ugyanazt a jelszót használja mindenhez, még
akár olyan fiókhoz is, amelyet nem szeretett volna mások
tudomására hozni.
Miközben írtam, gondolatban kimondtam a szavakat:
buckley<3sjackmolly
Enter.
Lélegzet-visszafojtva néztem a képernyőn kirajzolódó kis
kört. Csak akkor fújtam ki a levegőt megkönnyebbülten, amikor
megjelent a hibaüzenet: „Ilyen e-mail-cím és jelszó nem tartozik
egy fiókhoz sem, amely újraaktiválható lenne. Ha úgy véli, hibás
adatot írt be, próbálja meg újra, de felhívjuk a figyelmét, hogy
lezárt fiók jelszavát nem lehet visszaállítani.”
Már majdnem kikapcsoltam a számítógépet, de végül úgy
döntöttem, ha már paranoid elméleteket keresek, miért ne
végezzek alapos munkát.

Írja be a jelszavát. buckley<3sjackmolly

Újabb hibaüzenet, majd újabb kísérlet.

 Írja be a jelszavát. buckley<3smomanddad

„Gratulálunk! Fiókját sikeresen újraaktiválta. Reméljük, Ön

és a Paperfree tartós, gyümölcsöző kapcsolatot ápol a
jövőben.”
 Huszonnegyedik fejezet

KÖRÜLBELÜL NÉGY ÉV MÚLVA

2019. augusztus 10.

Folyton az órámat nézegettem, pedig csak húsz perce vártam

ott. Mármint a greenhaveni büntetés-végrehajtási intézetnél.
Hivatalos elnevezése szerint javítóintézet, ám aligha volt benne
bármi javító jellegű. A legszigorúbban őrzött fegyházról volt szó,
az „Öreg Szikrás” egykori otthonáról, amikor még
villamosszékkel végezték ki a halálraítéltekéi.
A Greenhavenben tett első látogatásom során több mint egy
óráig beszélgetem Jackkel. Hivatalosan még a védőügyvédje
voltam, így a fegyőrök viszonylag szabad mozgást engedtek
nekem.
Az elmúlt két év alatt a börtön személyzete szerint nem
látogatta más Jacket, csak Charlotte, Buckley és Jack kiadója, aki
folyton nyüstölte, írjon memoárt. Tudtam, hogy amíg Jack rács
mögött van, nem lesz képes írni az ügyéről.
– Szóval a válaszod még mindig ugyanaz? – kérdeztem.
Aznap volt négy éve, hogy Jack bűnösnek vallotta magát, és
megszületett a vádalku. Minden évben ugyan ezen a napon
elautóztam Greenhavenbe, és megpróbáltam meggyőzni, hadd
beszéljek az államügyészi hivatallal az ítélet érvénytelenítéséről.
De sosem hajlott rá, mivel nem engedték volna szabadon anélkül,
hogy le ne rántaná a leplet Malcolm Neeley, Tracy Frankel és
Clifton Hunter gyilkosának kilétéről. Többször is felhívtam az
ügyvédi kamarát, hogyan tudnám kijátszani a Jacktől kapott
meghatalmazás feltételeit. A törvény szava egyértelmű: a
védencem érdekeit köteles vagyok az „általa szabott feltételek
szerint képviselni”. Hányszor éreztem kísértést, hogy magasról
tegyek az etikára! Ám Jack közreműködése nélkül esélyem sem
volt bárkit meggyőzni az igazságról.
Ahogy Jack megjósolta, beismerő vallomását követően
eltekintettek minden további nyomozástól. Olykor eszembe
jutottak Tracy Frankel családtagjai, de aztán meggyőztem
magam: jobb, ha abban a hitben maradnak, hogy Tracy véletlen
áldozat volt, semmint ha megtudják, az általuk folyósított
apanázs megvonása után a drogra költött pénz pótlására
kidolgozott terv okozta a saját és még két másik ember halálát.
Buckley jól megvolt, legalábbis a felszínen. Befejezte a
második évét a Brown Egyetemen, és nagy meglepetésre azt
tervezgette, hogy jogász szakon tanul tovább.
– Jack, tudom, nem szívesen hallod, de Buckley-val gondok
lehetnek később. Todd Neeley-t épp te magad jellemezted
időzített bombaként. Buckley egyszer megint árthat valakinek,
vagy a Silver Oaks falai között találhatja magát pszichózisban.
Nem tudsz vigyázni rá.
– Egyelőre még tudok.
„Egyelőre.” Minden alkalommal ezt a választ kaptam.
Már épp inteni akartam a börtönőrnek, amikor Jack
megszólalt:
– Olivia, jól nézel ki. Boldognak látszol.
– Végre tényleg az vagyok. – Hacsak tavaly észre nem vette a
pocakomat, nem tudhatott Grace-ről. Nem láttam értelmét
elmondani neki. Talán csak kivetítettem, de úgy éreztem,
valamit ő is titkol előlem. – Bármit elmondhatsz nekem.
Mostanra már elhiszed, ugye?
Bólintott.
– Elárulsz legalább annyit, ő tudja-e, hogy tudod?
Elmosolyodva ingatta a fejét. Arról legalábbis fogalma sem
volt, hogy én rájöttem. Jackkel ellentétben, engem nem védtek a
szigorúan őrzött börtön rácsai.
– Jack, nem mintha egy kalap alá vehetnénk, de furcsa módon
úgy érzem, mintha kiesett volna húsz év az életemből, csak mert
elfecséreltem. Most viszont végre szabad vagyok. És egy nap te
is az leszel. Hívj bármikor, ha úgy érzed, készen állsz.
 Bedobtam a táskámat Grace gyerekülésébe, főbb-funkciós
eszköz volt.
Miután beültem a kormány mögé, megnéztem az e-
mailjeimet. Einer még négy interjút ütemezett be a következő
négy napra. Az utóbbi időben úgy tűnt, többnyire inkább
munkaadó, semmint védőügyvéd vagyok. Don végképp
nyugdíjba akart menni, legalábbis a saját fogalmai szerint. Nem
volt kétségem afelől, hogy továbbra is minden ügyet felügyelni
fog, de ragaszkodott hozzá, hogy keressek magam helyett
valakit, egy fiatalabb ügyvédet, aki idővel teljes jogú társ lesz.
Majdnem ezzel egy időben Einer megkezdte harmadik évét a
jogász szakon, és szükségünk volt valakire – sőt valószínűleg
három valakire –, akit kezdhetünk betanítani, hogy a majdan
diplomássá váló Einer helyére lépjen.
Fogalmazni kezdtem a választ: „Einer, kérlek, mondj le
minden állásinterjút. Majd egyszer abbahagyom a kérlelést, de
nem vagyok hajlandó felvenni mást addig, amíg azt nem mondod,
kilépsz. De miért is tennél ilyet? Ellison, Randall & Wagner: jól
cseng, nem gondolod?” Előbb-utóbb csak rájön, nem is olyan
megvetendő az ajánlatom. Ő volt a tökéletes jelölt az állásra.
Félúton visszafelé a városba megcsörrent a telefonom.
Ismerős volt a szám. Tisztán hallottam a hívó hangját az autó
kihangosítóján keresztül.
– Jó híreim vannak – mondta az illető. – Nem számítottam rá,
de Miller végre vallott. Kiveszem Grace-t a bölcsiből, és arra
gondoltam, veszek valahol egy jó steaket vacsorára, mit
gondolsz?
– Dicsértelek már mostanában, milyen jó férj vagy?
Mindössze hét hónaposan, Grace Randall Temple kisasszony
első hetét töltötte a részidős bölcsődében. Sosem értettem
azokat az anyákat, akik folyton aggódnak, ha másra bízzák a
gyereküket, ám most én is közéjük tartoztam, és szerencsére a
házastársam hozzám hasonló odaadással igyekezett a család
mindhárom tagjának megelégedésére alakítani a napot.
– Jól vagy? – kérdezte.
A férjem, továbbra is az államügyészi hivatal munkatársa,
tudott róla, hogy minden évben egyszer meglátogatom Jacket,
ám a valódi okáról sejtelme sem volt. Ez volt közöttünk az
egyetlen titok, legalábbis tudomásom szerint.
– Persze, prímán, Scott. Köszönöm.
Szokásunkhoz híven most is kölcsönös „szeretlek”-kel
búcsúztunk.
Gondoltam, valamelyik nap mégis elmondom neki. Haboztam,
de amíg más nem jutott a fülembe, úgy hittem, Buckley sosem
akarta, hogy az apját elítéljék. Láttam az arcát, amikor közöltem
vele a lőpornyomvizsgálat eredményét. Összeomlott, ám más
miatt, mint akkor hittem. Valamikor a lövöldözés és a rendőrség
kiérkezése között Buckley valószínűleg megölelte az apját. Ezért
volt Jack keze tiszta, míg az inge szennyezett. Itt követte el az
első baklövést.
Ám még a lőpormaradvány dacára is ki tudtam volna harcolni
a felmentést. Buckley akkor követte el a végzetes hibát, amikor
óvatlanul egyszer a saját IP-címükről jelentkezett be Madeline
e-mail-fiókjába. Nem Jack laptopját használták a levelezésre,
hanem Buckley-ét.
Jack abban a pillanatban jött rá, hogy Buckley volt az, amikor
a vád ismertetésekor meghallotta Tracy Frankel nevét az
áldozatok között. Ezért nézett hátra Buckley-ra.
Tracy azért kereste fel a lakásán, hogy pénzt zsaroljon ki
belőle. Ám Jack fiatalkorú hölgye végzetes döntést hozott:
Buckley-hoz ment oda, hogy megfenyegesse, legközelebb
egyenesen Malcolm Neeley-t fogja felkeresni.
Jack, a rá jellemző módon, próbálta elbagatellizálni az ügyet,
azzal nyugtatta a lányát, hogy az a csaj csak össze van zavarodva.
Nem tudja, mit csinál. De ő majd elrendezi. Ám Buckley nem az
apjára ütött. Jack az a fajta ember volt, aki védelemre szorul,
még ha azt mindössze a saját tizenhat éves lánya is tudja
megadni neki. Buckley – vele ellentétben – nem habozott kézbe
venni az ügyet.
Mindkettejüknek meg kellett halniuk. Malcolm Neeley és
Tracy Frankel megölésével a Harris család fenntarthatta a saját
mítoszát. Szegény Clifton Hunter rosszkor volt rossz helyen.
Védőügyvédként az ember hozzászokik, hogy megpróbálja
megérteni, miért követnek el egyesek ilyen szörnyű
cselekedeteket. Még mindig Buckley indítékait próbáltam
megfejteni. Egy gyerek, aki egy reggel elaludt, ezért rávette az
anyját, hogy menjen későbbi vonattal, pontosan azon a napon,
amikor végül egy Todd Neeley nevű fiú tüzet nyitott a Penn
pályaudvaron. Buckley látta, hogyan válik Malcolm Neeley az
apja rögeszméjévé, mert könnyebb volt a merénylő apját okolni,
mint a saját lányát. Egy napon végül Buckley ráébredt, ha rajta
és a zavart elméjű fiún kívül bárkit hibáztatni lehet, az Jack.
Ki is hagyhatta volna Jacket az egészből. Tudta, hol találja
Neeley-t szerda reggelente. Tracyt könnyen odacsalta, csak
röviden felhívta, jöjjön oda a kizsarolt pénzért. De Buckley-t az is
bosszantotta, hogy apja hűtlenkedése juttatta őt ilyen helyzetbe.
Talán azért bérelte fel a gyepen ülő nőt, hogy próbára tegye az
apját, vajon ráakad-e még egy vonzó, hosszú, sötét hajú nő
horgára.
Feltételezésem szerint Buckley azt akarhatta, hogy a
rendőrség alaposan meggyötörje az apját, de arra nem számított,
hogy el is ítélik. Azt hitte, meg tudom menteni. Könyörgött, hogy
mentsem meg.
Ám négy évvel később Jack még mindig börtönben üli, és
pontosan tudta, miért. Már nem gondoltam rá olyan gyakran, de
előjegyeztem a naptáramban azt az évi egy alkalmat. Minden
évben ránézek majd Jackre.