A hatvanas évek Amerikájában Meredith McKenzie családjában

egyedül a nagypapa figyeli büszkén, ahogy unokájában szenvedélyes

érdeklődés ébred a világ dolgai és az igazság iránt. A modern
felfogású, szabadgondolkodó nagypapa arra biztatja a kislányt, hogy
mindig álljon ki amellett, amiben hisz, és védelmezze a védteleneket.
Szavai utat találnak unokája lelkéhez, de felnőtté válása során
Meredith mind gyakrabban kerül szembe a hagyományokhoz konokul
ragaszkodó apja akaratával, aki szerint a nőknek nem az a
rendeltetésük, hogy ledöntsék a korlátokat és átírják a jól bevált
szabályokat. Egy nő menjen férjhez, szüljön gyerekeket, és teremtsen
igazi otthont – mint Meredith édesanyja.
Meredith azonban ennél többet akar kezdeni az életével. Tapasztalja,
hogy a világ változóban van, és meggyőződése, hogy a nőknek is
hallatniuk kell a hangjukat ahhoz, hogy a dolgokat jobbá tegyék.
Mindannak a megváltoztatására teszi fel az életét, amit az apja
képvisel.
Ám egy szörnyű csapás Robert McKenzie-t is belátásra és értékrendje
újragondolására készteti. Végre megérti, hogy nem változtathatja meg
a lányát, ő sohasem válik olyanná, mint az édesanyja.
Mert Meredith annyira más…
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: The Good Fight
Published in the United States by Delacorte Press,
an imprint of Random House,
a division of Random House LLC,
a Penguin Random House Company, New York
Copyright © 2018 by Danielle Steel
All rights reserved
Cover images: Woman © Elisabeth Ansley/Trevillion;
background © Mike Kline/Getty Images
Author photograph © Brigitte Lacombe

Fordította F. Nagy Piroska

Hungarian translation © by F. Nagy Piroska, 2020

Hungarian edition © by Maecenas Könyvkiadó, 2020
honlap: www.maecenaskiado.hu
Tiszta szívemből, forrón szeretett
nagyszerű és bátor gyerekeimnek,
Beatrixnak, Trevornak, Toddnak, Nicknek,
Samnek, Victoriának, Vanessának,
Maxxnak és Zarának.
Legyetek hűek önmagatokhoz, harcoljatok azért,
amiben hisztek, és amit helyesnek tartotok.
Biztosak lehettek abban, hogy én mindig,
minden körülmények között mellettetek állok.

Örök szeretettel,

Mami/d.s.
 A történelem olykor a saját kezébe veszi a dolgokat.
THURGOOD MARSHALL polgárjogi hős
és az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának kilencvenhatodik bírója
 Első fejezet

Meredith McKenzie csaknem tisztán emlékezett arra a napra, amikor

apja 1942 februárjában elment a háborúba. Bármikor fel tudta idézni
egyenruhája gombjait, látta maga előtt apja magas termetét, és ma is
szinte ugyanúgy érezte borotvaszappanának illatát, mint amikor annak
idején puszit nyomott az arcára. Ha becsukta a szemét, apja ott állt
előtte. Más emlékei is voltak arról a napról, de kevésbé élénkek. Síró
anyja képe viszont élesen kirajzolódott az emlékezetében, sőt az apja
szüleié is, ahogy nézik a fiukat, aki elmegy. A nagyapja azt mondta,
hogy ez egy nagyszerű pillanat. Apját közvetlenül Pearl Harbor után
tisztként sorozták be, és Washington, D.C.-be, a hadsereg jogi
szolgálatához irányították. Harminchét éves volt, anyja, Janet,
harminchárom, Meredith pedig kis híján betöltötte a hatodik életévét.
Apja megígérte, hogy mihelyt berendezkedett, meglátogathatják őt
Washingtonban, mire anyja szorosan átölelte, s közben a könnyei
végigfolytak az arcán. Nagyanyja egykedvűen nézte a jelenetet. A
lakásukra jöttek elbúcsúzni. Robert azt mondta, a vasútállomáson óriási
zűrzavar lesz, és ő egyébként sem a tengerentúlra megy, mint az
állomáson gyülekezők közül sokan.
Miután apja vastag télikabátjában, fején tiszti egyensapkájával,
kezében vászonzsákjával utoljára intett feléjük mosolyogva, a nagyapa
sétálni vitte Mereditht, hadd szívjanak egy kis friss levegőt, ezalatt
Janet és az anyósa beszélgethessenek, és Janet összeszedhesse kicsit
magát. Janet szülei sok éve meghaltak, és a férje családján kívül nem
voltak rokonai.
– Ugye tudod, miért megy el édesapád? – kérdezte Bill, miközben
végigsétáltak a Central Park szélén. Meredith gondolkozott kicsit, majd
megrázta a fejét. Az iskolában két barátnője elmondta, hogy az apjukat
behívták katonának. De őket New Jersey-be küldték kiképzésre, és
aztán egy nagy hajóval elvitték Európába. Az ő apukája viszont
Washingtonban fog állomásozni, ahol ugyanúgy ügyvéd lesz, mint
New Yorkban. A nagypapája is ügyvéd volt. Anyja nem dolgozott, de
nemrég önkéntesnek jelentkezett a Vöröskereszthez, akárcsak a
nagymamája. Együtt akarták csinálni, Meredith anyja meg is mutatta
neki az egyenruhát, amit majd viselni fog. Úgy nézett ki benne, mint
egy ápolónő. Azt mondta, valami véradásnak nevezett dolognál fog
asszisztálni, amivel a sebesült katonákon segítenek.
– Édesapád az országunkat fogja védelmezni azokkal szemben,
akik ártani akarnak nekünk, és gondoskodik róla, hogy rossz emberek
ne foszthassanak meg bennünket a szabadságunktól – magyarázta a
nagyapja. – Ez nagyon fontos munka. A szabadság a legdrágább
kincsünk. Tudod, mit jelent a szabadság, Meredith? – kérdezte
ünnepélyes komolysággal, miközben megálltak, és leültek a park egyik
padjára. Merrie gondolkozott, aztán újra megrázta a fejét. A nagyapja
fontos dolgokról beszélt neki, amiket ő nem mindig értett, de szerette
hallgatni, ahogy magyarázott, és úgy kezelte őt, mintha felnőtt lenne. –
A szabadság azt jelenti, hogy azt tehetjük, ami helyes, hogy mi magunk
választhatunk és dönthetünk, és ebben senki sem akadályozhat meg,
senki sem vehet rá arra, hogy valami rosszat tegyünk. Néha harcolnunk
kell a szabadságunkért, ahogy most az édesapád teszi. Ha nem vagyunk
szabadok, akkor rabszolgákká válunk. A világban vannak rossz
emberek, ilyen például Németországban Mr. Hitler, aki azt akarja, hogy
az ő rabszolgáikká váljunk. Ezért a világ minden szabad embere most
Európába tart, hogy megállítsák őt. Ha a háború véget ér, hősként
térnek vissza, ahogy az édesapád is.
– Apa találkozni fog Mr. Hitlerrel Washingtonban? – kérdezte
Meredith kíváncsian, mire Bill McKenzie elmosolyodott.
– Remélem, nem. Mr. Hitler Németországban van. Apukád jogászi
munkát fog végezni az országa, a hadsereg és az Egyesült Államok
elnöke érdekében. – Meredith tudta, hogy az apja és a nagyapja
ügyvéd, de hogy ez mit jelent pontosan, abban nem volt biztos. – Apád
egy napon elmehet harcolni Mr. Hitler ellen, de nem most. Előbb még
Washingtonban van dolga.
 – Te fogsz majd egyszer találkozni Mr. Hitlerrel, nagypapa? –
kérdezte a kislány, mire a nagyapja megrázta a fejét. Meredith kíváncsi
volt, hogy a nagyapja is harcol-e ellene. A szavaiból arra
következtetett, hogy Hitler rossz ember lehet.
– Nem, nem fogok. Régen részt vettem egy háborúban, akkor
Franciaországba kellett mennem. – Bill harcolt az első világháborúban,
amikor az Egyesült Államok is bekapcsolódott, és azok közé a
szerencsések közé tartozott, akik hazajöttek. Amikor elment, két évvel
fiatalabb volt, mint most Robert. William McKenzie most töltötte be a
hatvanat.
– Lányok is lehetnek ügyvédek, nagypapa? – kérdezte pár perc
gondolkodás után Meredith.
– Igen, lehetnek – felelte a nagyapja határozottan, kihasználva,
hogy magukban vannak. Tudta, hogy Robert ki nem állhatja, ha
ilyeneket mond Meredithnek, de semmi sem indokolta, hogy Meredith
ne lehessen ügyvéd, és ne léphessen be a családi cégbe, amelyben ő és
Robert dolgoztak. Nagy elhatározás lenne ez egy nő részéről, és
Merrie-nek erre a döntésre kell jutnia. Bill tudta, hogy a háború sok
mindent meg fog változtatni, ahogy az első háború is sok dolgot
megváltoztatott. A nők munkába állnak, s olyan munkákat végeznek
majd, amiket békeidőben a férfiak szoktak. És egy napon azok a
pályák, amelyek korábban csak a férfiak számára voltak fenntartva,
megnyílnak a nők előtt is.
Robert úgy akarta, hogy a lánya az anyja nyomdokaiba lépve
férjhez menjen, gyerekeket szüljön, és maradjon otthon. Bill viszont azt
a gondolatot dédelgette, hogy az unokája többre fogja vinni ennél,
jóllehet a nagyanyja sohasem dolgozott. Tizenkilenc éves volt, amikor
Bill nőül vette, húszévesen szülte Robertet, és nagyszerű feleségként
élte az életét. De ez a mostani már egy új világ, új generáció, és Bill
arról álmodott, hogy az unokájának sikeresebb élete lesz. A szabadság
minden fajtájáért harcot vívtak, nemcsak Európában, hanem otthon is.
– Lehet, hogy én is ügyvéd leszek – mondta Meredith
elgondolkodva –, vagy orvos, vagy ápolónő.
 – Azt csinálhatsz, amit csak akarsz – felelte a nagyapja, miközben
kézen fogva átvágtak az Ötödik sugárúton, és elindultak hazafelé. Bill
szerette ezeket a kettesben eltöltött időket. Meredith okos gyerek volt,
minden érdekelte, tele volt kérdésekkel és a legkülönbözőbb ötletekkel.
Amikor hazaértek, a kislány anyja és nagyanyja teával,
szendvicsekkel és süteménnyel várta őket. A hosszú séta után a kinti
hidegben Meredith megéhezett. Kettőt is megevett a gondosan
elkészített, levágott héjú szendvicsekből, és a pohár tejjel egy
süteményt is bekebelezett. Azután fölment az emeletre a babáihoz, a
felnőttek pedig lent maradtak, hogy a háborúról beszélgessenek. Utóbb
már nem emlékezett rá, hogy mi történt ezután, de máig a fülébe
csengtek nagyapjának a szabadságról mondott szavai, és a biztatása,
hogy felnőtt korában majd azt csinálhat, ami neki tetszik, akár ügyvéd
is lehet, mint ő és az apja. Ez nagyon jól hangzott.
Anyja minden héten meglátogatta az apját Washingtonban, de
Mereditht nem vitte magával. Anyja távollétében a kislány otthon
maradt a nagyszüleivel, és csak hónapok múlva látta viszont az apját,
amikor hazajött szabadságra. Robert boldog volt, hogy találkozhat a
lányával, és meglepte, hogy Meredith mennyit tud az Európában zajló
háborúról. Nagyapja elmagyarázta neki, miért háborúznak, és ő a
korához képest sok mindent megértett belőle. Robert szemrehányást tett
az apjának, amiért ilyesmiről beszélget egy gyerekkel.
– Nem kellene a háborúról beszélned neki, apa. Hiszen még csak
hatéves, nem kellene erről tudnia.
– Szerintem meg kell. Ne becsüld le őt. Okos kislány, és csak
annyit mondok neki, amennyit nagyjából megért, a részletekre nem
térek ki. Na és mit hallottál, hogy áll a háború Európában? – Bill
szomjazta a híreket. Ahogy mindenki más is.
– A németek kíméletlenül büntetik a szövetségeseket. Hitler
megpróbálja elfoglalni egész Európát. Eddig súlyos veszteségeket
szenvedtünk, de persze ők is.
– Nem került szóba, hogy átirányítanának a tengerentúlra? –
kérdezte aggodalmas arccal Bill, mire Robert megrázta a fejét.
 – Egyelőre nem. Bőven ellátnak mindenféle papírmunkával. Pár
emberre itthon is szükség van, és én nem vagyok már gyerek, apa. A
fiatalokat, a fiúkat küldik harcolni. – A háborút egyre inkább a
levegőben vívták, és Németországban, Olaszországban meg
Franciaországban ejtőernyős egységeket dobtak le. Nem tűnt
valószínűnek, hogy tisztként és ennyi idősen Robert is köztük lesz. Szó
volt ugyan róla, hogy elküldik Angliába, mert jogi szolgálattevőként
kölcsönadják a Királyi Légierőnek, de amikor az egységet útnak
indították, Robert nem volt köztük.
Még két évig nem küldték Európába, majd csak 1944-ben, a D-napi
partraszállás keretében. Márciusban irányították át, és júniusban részt
vett az amerikai, kanadai és brit haderő közös hadműveletében a
normandiai partokon. A D-napon Robert is ott volt a szövetséges
haderő százötvenhatezer embere között. Utána is Franciaországban
maradt, faluról falura haladva szabadították fel az országot, majd
csatlakozott az egyik olyan egységhez, amely az év végén és 1945
elején felszabadította a németországi koncentrációs táborokat. Amit ott
látott, az mélyen megérintette Robertet.
Auschwitzba azt követően jutott el, hogy az oroszok
felszabadították. Soha életében nem látott még ilyen szörnyűséget.
Tagja volt a Dachaut felszabadító egységnek. A kiéhezett, szenvedő
foglyok szó szerint a karjaik közt haltak meg. Minden orvosi segítséget
megadtak az ott talált embereknek, amit csak fel tudtak vonultatni, de a
legtöbbjüknek már túl késő volt. Halomban és a földön szanaszét
hevertek a holttestek. Robert és a többi férfi arcán végigfolytak a
könnyek, miközben segíteni próbáltak azokon, akiken még lehetett. Ez
a látvány és tapasztalat minden másnál világosabban megértette velük a
háború borzalmait, és azokat az emberiségellenes bűnöket, amelyeket
Hitler és az emberei követtek el Németországban és szerte Európában.
Mielőtt Franciaország felszabadítása és a németek kapitulálása után
visszatért volna Európából, Robert jelentkezett abba a jogászcsoportba,
amely Németországban bíróság elé akarta állítani a háborús bűnösöket.
New Yorkba visszaérve elmagyarázta a helyzetet Janetnek és a
szüleinek. Úgy érezte, ezt kell tennie, hogy igazságot szolgáltasson, és
legalább valamelyest jóvátegye a sok rosszat, amit látott. Janet
egyetértett vele, de az apja megdöbbent. Robert hiányát már eddig is
megérezték az ügyvédi irodában, ráadásul Bill McKenzie-t épp akkor
nevezték ki szövetségi bíróvá, és ez azt jelentette, hogy Robert
távollétében az ügyvédi irodát nem családtag fogja működtetni.
Szerencsére volt egy hozzáértő, vezető beosztású üzlettársuk, aki
kézben tartotta a dolgokat.
– Mit gondolsz, mennyi ideig leszel távol? – kérdezte az apja.
– Nem tudom – felelte Robert becsületesen. – Egy-két évig. – Vagy
tovább. Nem tudta megítélni, és a hazaérkezését követően egy hónapig
nem kapott visszaigazolást a kinevezéséről. Ez azt jelentené, hogy amíg
a bírósági tárgyalások tartanak, megmaradna a hadsereg kötelékében,
ami nem volt ellenére. És amikor Janetnek az arcán végigfolyó
könnyeken át arról beszélt, hogy mit látott Dachauban, a felesége
megértette, mit jelent számára ez a lehetőség, és egyetértett a
döntésével.
Robert megkapta a parancsot, hogy jelentkezzen Nürnbergben, ahol
elkezdik és lefolytatják majd a bírósági eljárásokat. Egy ottani börtönt
már megtöltöttek azokkal, akiknek meg kell jelenniük a bíróság előtt,
ahol a rémtetteiket túlélők fognak tanúskodni ellenük. Tengernyi
embertelen, kegyetlen bűnt követtek el, elképesztően sok embert
gyilkoltak meg. Robertet a bírósági eljárás alapvető szabályait közösen
kidolgozó, amerikaiak, britek, oroszok és franciák által felállított
nemzetközi haditörvényszék egyik tagjává jelölték. Négy szövetséges
bíró és négy főügyész alkotta a törvényszéket, amelynek elnöke Sir
Geoffrey Lawrence volt. A négy nemzet számos ügyvédet és
asszisztenst küldött a helyszínre. Ügyészeket és bírákat jelöltek ki. A
tárgyalások helyszínéül a nürnbergi igazságügyi palotát nevezték meg.
És volt ott egy ezerkétszáz foglyot befogadni képes börtön is. Egyedül
az amerikai jogászcsoport hatszáznegyven ügyvédből, háttér-
információkat gyűjtő kutatóból, titkárból és őrből állt. A feladatuk az
összeesküvés vádjának bizonyítása volt a vádlottakkal szemben.
 Hosszas tárgyalás és egyeztetés eredményeképpen Robert
engedélyt kapott, hogy magával vigye a családját, és ehhez biztosítják a
lakhatásukat. A tisztek számára házakat béreltek, és akadtak is
néhányan, akik elhozták a feleségüket és a gyerekeiket, de a
törvényszék tagjainak többsége nem élt a lehetőséggel. Meredith
sokként élte meg, amikor a szülei közölték, hogy egy vagy két, esetleg
több évre Németországba költöznek, és őt is magukkal viszik.
Kilencéves volt, a Marymountba járt, szerette az iskoláját meg a
barátnőit. A nagyapja viszont azt mondta, hogy az utazás révén
kihagyhatatlan lehetőséget kap a német nyelv elsajátítására, ami az ő
fülének elrettentően hangzott.
– De hiszen ők rossz emberek, nagypapa! Apa ellenük harcolt –
emlékeztette a nagyapját, mintha ő már elfelejtette volna.
– Nem mindnyájan rosszak, Merrie. És közülük is sokan
szenvedtek a náciktól. Azokat, akik bűnöket követtek el, meg kell
büntetni. Édesapád ezt a fontos feladatot kapta. Légy büszke rá.
De a háború közvetlen hatásával most először kénytelen
szembesülni, és Merrie félt attól, hogy oda kell mennie.
– Miért ne maradhatnék itthon Adelaide-del? – könyörgött.
Adelaide a család házvezetőnője volt, aki Meredith születése óta látta el
náluk a háztartással kapcsolatos teendőket. A kislány szívesen
elüldögélt vele a konyhában, segített neki borsót fejteni, vagy lehúzni a
zöldbab szálkáit. Adelaide kísérte reggelente az iskolába. Neki is voltak
gyerekei, de amióta a fia elesett a háborúban, már csak két lánya
maradt. Adelaide szerette Merrie-t. A család úgy határozott, hogy a
távollétükben Adelaide továbbra is vigyáz a lakásra, és megnyugtatták
Mereditht, hogy akkor is ott fogja várni őket, amikor majd visszatérnek.
– Mi lesz, ha elfelejtek angolul? És hogy fogok ott iskolába járni? –
rémüldözött Meredith, a szülei és a nagyszülei pedig újra meg újra
emlékeztették, micsoda nagyszerű lehetőséget kap, hogy jobban
megismerhesse a világot, az apja pedig ezzel a nagyon különleges
munkával segíthessen más embereken.
 Robert egy hónappal korábban utazott el, és keményen dolgozott a
németnyelv-tudásán, hogy mire elkezdődnek a tárgyalások,
folyékonyan tudjon beszélni németül. Meredith és az anyja egy kicsi,
de takaros házba érkeztek meg, amely egyszerű volt, de makulátlanul
tiszta. A tulajdonos, egy özvegyasszony, az alagsorban alakított ki
magának lakást, és boldogan adta ki a házát Robertnek és a
családjának. Nem beszélt angolul, de finom süteményeket sütött, és
beajánlotta nekik Annát, egy fiatal lányt a szomszédból, aki vállalta,
hogy főz és takarít náluk, és segít gondoskodni Meredithről. Anna
három bátyját és az apját veszítette el a háborúban, és mivel ő tartotta el
beteges anyját, hálás volt a bérért, amit Robert ajánlott fel neki. Robert
arra is megkérte, hogy tanítsa Merrie-t németre. Abban bízott, hogy ha
elég hosszú ideig maradnak, Meredith átmehet az amerikai hadsereg
személyi állományának gyerekei számára fenntartott iskolából egy
helyi iskolába. Meredithnek persze egyáltalán nem tetszett az ötlet.
Az első perctől kezdve gyanakvással nézett Fraulein Annára. A
csinos szőke fiatal nő könnyedén csevegett vele németül, és rámutatva
különböző tárgyakra, sorra megnevezte őket. Copfba fonva viselte a
haját, és a háborús nélkülözések következtében nagyon sovány volt, de
mindenben készséges és kedves. Németországba érkezésük után hat
hónappal Janet felfedezte, hogy várandós, és megkönnyebbült, amikor
Anna felajánlotta, hogy a kisbaba körül is segíteni fog.
Meredith nem volt elragadtatva, amikor megmondták neki, hogy
húga vagy öccse fog születni. Addigra már majdnem tízéves volt, és
megmondta a szüleinek: ha már muszáj, hogy kisbabájuk szülessen,
akkor az legyen lány. Robert és Janet megvitatták, hogy mi lenne, ha
Janet hazamenne, és otthon szülne. Németországban még elég zavaros
volt a helyzet, az orvosok között sok volt a zsidó, akik a táborokban
lelték halálukat. Janet semmiképpen sem akart német orvoshoz járni, a
katonai orvosi testület gondoskodott mindenről, amire szükségük volt,
és Roberttől sem akart elszakadni. Ezenközben Meredith is szépen
teljesített az iskolában, és barátokat is szerzett. A törvényszéki
tárgyalások meglehetősen bonyolultak voltak, ráadásul rendkívül sok
háborús bűnöst kellett bíróság elé állítani, így Janet nem hitte, hogy
Robert egyhamar el tud szabadulni Nürnbergből. Úgy döntöttek hát,
hogy ott maradnak, és a baba Németországban fog megszületni.
Meredith és Fraulein Anna akkor már jó barátok voltak, és Meredith
folyékonyan beszélt németül. Átiratkozott a helyi iskolába, ahogy apja
eredetileg remélte.
Egyszerű és kényelmes életük volt Nürnbergben. Janet is boldog
volt. És 1946 márciusában minden komplikációtól mentesen
megszületetett a baba. Az Alexander nevet kapta, és Merrie
megbocsátotta neki a nemét, sőt kijelentette, hogy a csecsemő az ő
kisbabája is. Amikor nem volt iskolában, segített Annának a baba
körül, és a pufók kisfiú nagy gyönyörűségére mindenhova magával
hurcolta. Az első lépéseket is feléje tette meg, és valahányszor Merrie-t
látta belépni az ajtón, a kis Alex felkacagott, és sikongatott örömében.
A baba megszületésekor Robert szülei eljöttek, hogy lássák, és
örvendezhessenek az új unokának. Bill a hét csaknem minden napján
elkísérte a fiát a tárgyalóterembe, és mély megindultsággal töltötték el a
tárgyalások és a tolmácsok által lefordított tanúvallomások. Minden
képzeletet felülmúltak azok a rémtettek, amelyekről a tanúk
beszámoltak, és amelyeket Robert alighanem túl nyomasztóknak talált
volna, ha nem tölti el nagy megelégedéssel, hogy tagja a náci
szörnyetegeket bíróság elé állító csapatnak, amelyik gondoskodik róla,
hogy elkövetett bűneikért megkapják a büntetésüket. A tény magában
hordta a jutalmát, és Robert apja megértette, mi tartja ott a fiát. Ekkor
már több mint egy éve éltek Németországban, és megbecsülni sem
lehetett, meddig fog még tartani a per. Bill azonban megnyugtatta
Robertet, hogy az ügyvédi irodájuk vezetését elvállaló partner
nagyszerű munkát végez, a cég szépen prosperál.
Robert megdöbbent apja egyik javaslata hallatán.
– Meg kellene engedned, hogy Merrie egyszer elmenjen veled a
bíróságra. Ez a történelem egyik nagyon fontos pillanata. Jót tenne
neki, ha tanúja lehetne.
 Robert látta, hogy apja komolyan gondolja, ő azonban hallani sem
akart róla, tekintettel az ott elhangzó tanúvallomásokra, az elmesélt
rémtettekre és az időnként bemutatott, naturális részletességű
filmfelvételekre és fotográfiákra, amelyekről az apja nem tudott.
– Ezt nem mondhatod komolyan – felelte elszörnyedve. – Apa, ő
tud németül. Érteni fogja, amit mondanak.
Bill igénybe vette a törvényszék nagyon hatékony fordítói
rendszerét, hogy megértse a tanúkat, és nemegyszer szöktek könnyek a
szemébe.
– Annál jobb – mondta eltökélten. – És természetesen komolyan
beszélek. Az egész világnak meg kell tudnia, hogy mi történt. Nem
hagyhatjuk, hogy feledésbe merüljön.
– Apám, Merrie még csak tízéves. – Sok tanúvallomás orvosi
témájú volt, minthogy az áldozatok beszámoltak a rajtuk végzett
kísérletekről és hátborzongató sebészeti beavatkozásokról.
Huszonhárom náci orvost állítottak bíróság elé.
– Ha nem akarjuk, hogy mindez újra megtörténjen, a háztetőkről
kell a világba kiabálnunk a bűnösök rémtetteit. – Bill örömmel vette
tudomásul, hogy huszonhárom ország több mint háromszáz tudósítója
számolt be folyamatosan a háborús bűnösök bírósági tárgyalásairól, és
naponta több mint négyszázan ülték azokat végig.
– Nem akarom, hogy a tízéves gyerekem megtudja, mire voltak
képesek azok a szörnyetegek – közölte Robert csendes, nyugodt
hangon.
– Miért nem? Ha azt szeretnéd, hogy egyszer majd változtasson a
világon, akkor tudnia kell, mit akar megváltoztatni rajta.
– Szeretném, ha felhagynál azzal, hogy használod őt a keresztes
hadjárataidhoz – mondta Robert ingerülten. A bírósági tárgyalások
fontosak voltak, de véleménye szerint nem gyereknek valók.
– Egy napon lesznek saját keresztes hadjáratai, legalábbis ebben
reménykedem – felelte Bill határozottan. – A világ változóban van, és
mire Merrie idősebb lesz, a nőknek is hallatniuk kell a hangjukat a
változások érdekében. Miért ne lehetne neki is beleszólása a dolgokba?
 – Nem ezt szánjuk neki Janettel – emlékeztette apját Robert
aggodalmasan. – Szeretnénk megóvni őt a világ kegyetlenségeitől.
Nincs szüksége arra, hogy csatába menjen. A nőknek nincs szükségük
arra a kemény életre, amellyel szerinted jobbá lehet tenni a világot.
Menjen férjhez, legyenek gyerekei, és teremtsen szép otthont a férje
számára, ahogy az anyja teremt számomra. – Robert nem gondolta
megalázónak azt, amit mondott, ő ezt teljesen rendben levőnek tartotta.
– Meredith ennél többre képes – állította az apja makacsul. – Janet
olyan, mint az anyád. Ők született otthonteremtők, nem is akarnak
mást, mint a családjukról gondoskodni, és időnként elmenni a Junior
League által rendezett divatbemutatóra meg a szokott bridzspartijukra.
Tényleg ezt szánod Meredithnek is, Robert? Ehhez ő túl eszes. Most
még képes vagy befolyásolni, rányitni a szemét arra a sok dologra, amit
a világban csinálhat, amikor majd idősebb lesz.
– Az nem lenne számára boldog élet – jelentette ki Robert
komoran. – Ha bogarat ültetsz a fülébe, hogy mindenáron jogi pályára
kell mennie, hogy a világ igazságtalanságait kell valamiféle Jeanne
D'Arc vagy modern szabadságharcos módjára kiküszöbölnie, akkor
sohasem lesz férje, sem gyerekei. Vannak nők, akik ezt az utat
választják, de mi Janettel nem ezt az életet szánjuk neki. Rettentő nagy
áldozatot kellene hoznia érte, amit én nem fogok megengedni –
figyelmeztette az apját. – Te férfi vagy, bármit megtehetsz, amit akarsz.
Ő nem. – Örökös vita tárgya volt ez kettőjük között, és Robert nem
akarta, hogy az apja befolyásának hatására a lánya olyan döntéseket
hozzon, amikért a végén túl nagy árat kell fizetnie. Apja úgy gondolta,
hogy megéri. Robert nem.
– Le vagy maradva – mordult rá Bill. – A világ többet változott,
mint gondolod. A nők már most is hallatják a hangjukat, és egyre
erősebbek lesznek.
– Nem annyira, mint feltételezed. Ha hazamegyünk, főiskolát fog
végezni, mint az édesanyja, azután férjhez megy. Ne csinálj belőle
csodabogarat.
 – Van egy ragyogó eszű és vállalkozószellemű gyereked. Ne csinálj
belőle háziasszonyt, egyik kezében vasalóval, a csípőjén egy
csecsemővel – vágott vissza Bill. – A világnak bátor nőkre is szüksége
van, nem csak bátor férfiakra. Nézd meg, mit csinálsz itt: háborús
bűnösöket állítasz bíróság elé. – Büszke volt a fiára, amiért szerepet
vállalt a történelem színpadán, és azt akarta, hogy az unokája egy
napon apja minden ellenvetése és féltése dacára a nyomába lépjen.
– Nekem nem kellett lemondanom a feleségemről és a
gyerekeimről azért, hogy végezhessem, amire megbízást kaptam –
emlékeztette Robert. – Ha azt szeretnéd, hogy legyen egy forradalmár a
családban, várj néhány évet, és összpontosíts a fiú unokádra. Ne tömd
tele Merrie fejét az ideáiddal.
De a figyelmeztetéssel már elkésett. Meredith jó párszor elmondta
Annának, hogy ha felnő, ügyvéd akar lenni, és azokért az emberekért
akar harcolni, akikkel kegyetlenül bántak, mint például a zsidókkal
Németországban. Szavait hallva a fiatal német házvezetőnő zavarba
jött, és azzal védekezett, hogy senki sem tudta, milyen rettenetesen
bántak a foglyokkal a táborokban. De amikor Meredith felvetette ezt az
apjának, Robert azt felelte, hogy többet tudtak, mint amit bevallanak,
hiszen látták, amint nőket, gyerekeket, egész családokat elűznek az
otthonukból, elhurcolnak, vagy marhavagonokba zsúfolva elvisznek
keletre, a táborokba. Apja elmondta, hogy senki sem akarta vállalni a
felelősséget azokért a szörnyűségekért, amiket a szövetségesek a világ
elé tártak, és ez szívfacsaró. Ő ezért van itt, Nürnbergben. A
rémtetteket többé nem lehet letagadni, a bűnösöket át kell adni az
igazságszolgáltatásnak, és ez történik most.
Négy évet töltöttek Németországban. Meredith tökéletesen
megtanult németül, szerette az iskoláját, a barátait, és az ottani életét.
Kétségbeesett, amikor a tárgyalások végül befejeződtek, és a szülei
közölték vele, hogy visszaköltöznek New Yorkba. Addigra a külsejét és
a beszédét tekintve teljesen olyan volt, mint egy német gyerek.
Tizenhárom éves volt, az öccse, Alex pedig három, és szintén
kétnyelvű. Még Janet is megtanult annyira németül, hogy elboldoguljon
az üzletekben, és tudjon beszélni azokkal az emberekkel, akikkel
találkozik. Miután négy évig hallgatta a tanúvallomásokat, Robert
megbízható némettudásra tett szert.
A vádlottak közül sokat börtönbüntetésre ítéltek, és a bírák
többekre halálbüntetést szabtak ki – őket ki is végezték. Robert
azonban tisztában volt azzal, hogy bármit tegyenek is a nácikkal, nem
tehetik meg nem történtté a megcsonkított, megölt, tönkretett,
jóvátehetetlenül romokban heverő életeket, egész családok kiirtását.
Nem lehet visszacsinálni azt a sok gonoszságot, amit elkövettek, sem
visszahozni az életbe a milliókat, akiket a haláltáborokban megöltek. A
nácik hihetetlenül szörnyű bűnöket követtek el. Meredith úgy nőtt fel,
hogy hallott ezekről a bűnökről, és talán többet megértett belőlük, mint
egy olyan idős kislánynak kellett volna, mint ő.
Szomorú nap volt számára, amikor el kellett búcsúznia Fraulein
Annától. Szerette volna, ha ő is velük megy New Yorkba, de Anna
addigra már eljegyezte magát egy német fiatalemberrel, aki a
háborúban elveszítette a fél karját. Pár hónap múlva tervezték az
esküvőt. A fiú szüleinek pékségük volt, és McKenzie-ék elutazása után
Anna ott akart dolgozni. Németország lassan újjáépült, de a háború
nyomai megmaradtak. Az ország még szenvedett, de minden erejével
azon volt, hogy talpra álljon. A lebombázott épületeket eltakarították,
és az amerikaiak segítettek az újjáépítésükben.
Az az idő, amit Németországban töltöttek, kellemesebb volt, mint
várták. Rövid kirándulásokat tettek Párizsba, nyaraltak Olaszországban,
többször is jártak Londonban, ahol szintén gőzerővel folyt az újjáépítés.
A háború után mindenütt megújult az élet, és ettől Meredith inkább
érezte Európát az otthonának, mint az Államokat. Minden tőle telhetőt
megtett, hogy maradásra bírja a szüleit. Nem akart visszamenni New
Yorkba a régi lányiskolájába, ahol apácák tanítottak. Európában
szeretett volna élni, de Robert vissza akart menni az ügyvédi irodájába
és a régi életébe, másrészt Janettel együtt úgy gondolták, hogy a
gyerekeik inkább amerikaiakként, az Államokban nőjenek fel. És
Robert apja éppen akkor nagy megtiszteltetésben részesült: Truman
elnök jelölte, és a szenátus megerősítette a Legfelsőbb Bíróságba való
kinevezését. Az egész család boldog volt. Billt egy olyan törvényszéki
bíró helyére nevezték ki, aki közel tízévi szolgálat után, egy hónapja
meghalt. Ideje volt hát, hogy Robert aktivizálja magát a családi cégben,
így nem számított, hogy Merrie mennyire megszerette a németországi
életet.
Anna elkísérte őket a berlini Tempelhof katonai repülőtérre, és ő is,
meg a gyerekek is sírtak, amikor végül el kellett válniuk. Meredith úgy
érezte, mintha nem is a saját hazájába, hanem egy idegen országba
kellene elköltöznie. A négyévi távollét alatt mindössze egyszer utaztak
haza, Robert szülei ellenben minden évben elrepültek hozzájuk
Nürnbergbe. A nagyapja egy levelében megígérte Meredithnek, hogy
meglátogathatja őt a Legfelsőbb Bíróságon, sőt ott lehet az eskütételén
is, ami izgalmas eseménynek ígérkezett a kislány számára.
Robert a háborús bűnösök bírósági tárgyalásain nyújtott
teljesítménye felett érzett büszkeséggel eltelve hagyta maga mögött
Németországot. Eddigi életében erre volt a legbüszkébb, és azzal a
tudattal utazott el, hogy tett valamit, amivel segíteni próbált
Németországnak talpra állni azok után, amiket Hitler kormányzása alatt
elszenvedett. Ahová ment, mindenütt hálával és tisztelettel vették körül.
Most viszont hazatér New Yorkba, egy sokkal nyugodtabb életbe, és a
család ügyvédi irodájában fog dolgozni, segítséget nyújtva
ügyfeleiknek a vagyonukkal és befektetéseikkel kapcsolatos terveik
megvalósításában. Készen állt arra, hogy mostantól békés és átlagos
életet éljen a feleségével és a két gyerekével. Örömmel készült a civil
életre. Mihelyt visszaérkeznek New Yorkba, várhatóan véget ér a
küldetése. Hét év után végre számára is befejeződik a háború. Csak
Meredith volt mélyen lesújtva, amiért el kell menniük, s jóformán meg
sem szólalt a repülőút végéig.
Amikor hazaértek, a lakásban Adelaide várta őket hűségesen, mint
régen. Az elmúlt négy év alatt kicsit megöregedett és kigömbölyödött,
de Merrie-t meglátva kitárta felé a karját. Ő pedig egyetlen
másodpercnyi szégyenlős tétovázás után úgy bújt a kitárt karok közé,
mintha soha el sem ment volna.
– Bújj ide Addie-hez, kincsem – gügyögte Adelaide, Meredith
pedig mosolyogva emlékezett vissza a sok-sok ölelésre, amit tőle
kapott az évek során. – Nézzenek csak oda, milyen nagylány lettél! –
Meredith teste változóban volt, és jócskán meg is nőtt. Fekete haját
Németországban apródfrizurára vágták le, amitől idősebbnek nézett ki,
hosszú lábai egy kiscsikóéra emlékeztettek. – Hiányoztál, kicsi
bogaram – mondta Adelaide mosolyogva. Szendvicsekkel és egy tálca
süteménnyel várta őket a hosszú repülőút után. Alex lelkesen falta őket,
s közben kíváncsian figyelte Adelalide-et, és németül köszönte meg
neki az ennivalót.
– Angolul, Alex – emlékeztette az anyja, mire mindnyájan
elmosolyodtak. A kisfiú egy pillanatra zavarba jött, de aztán
megköszönte angolul is. Annát kereste a szemével, s hogy nem látta
sehol, sírva fakadt. Merrie-vel ellentétben nem ismerte Adelaide-et,
mindössze akkor látta, amikor egyszer hazalátogattak. Aznap este
Meredith fektette le, jól betakargatva a kisöccsét.
A szülők ezalatt odalent beszélgettek arról, mit kell tenniük most,
hogy mielőbb visszataláljanak a New York-i életükbe. Őket hallgatva
Merrie-nek honvágya támadt Németország iránt. Hiányzott, hogy nem
beszélhet németül, hiányoztak az elmúlt négy év alatt szerzett barátnői,
már nem érezte otthonának a Park Avenue-n lévő lakásukat, sem a
várost. Úgy is viselkedett, mint egy idegen. A szülei nem vették észre,
de Adelaide igen, és a nagyapja is, amikor másnap eljöttek hozzájuk
látogatóba. Érződött rajta egy kifejezetten európai stílus, amitől
felnőttesebbnek, tapasztaltabbnak tűnt, és nagyon csinos lány lett.
– Furcsa érzés visszajönni? – kérdezett rá a nagyapa egyenesen. Ki
nem állhatta a színlelést, a csalást; ő mindig egyenesen a lényegre tért.
Egyébként is jó megfigyelő volt, és bár az elmúlt években nem sokat
látta Merrie-t, alapvetően jól ismerte az unokáját.
– Nagyon – válaszolta Meredith becsületesen. – Itt már nem érzem
itthon magamat. Hiányzik Németország.
 Nagyapja bólintott, mintha a dolog elfogadható lenne számára, de a
szülők láthatóan meglepődtek.
– Ez teljességgel érthető. Te már világpolgár vagy. Majd
visszamész látogatóba. Egyetemistaként a harmadévet végezheted
valamelyik külföldi egyetemen. – Merrie úgy érezte, addig egy
örökkévalóságnyi időnek kell eltelnie. – De szeretném, ha előbb még
eljönnél az eskütételemre, és meglátogatnál a Legfelsőbb Bíróságon.
Nagyon izgalmas hely. Néhány nagyon fontos döntést hozunk ott –
magyarázta Bill, és Merrie bólintott. – Ez a kinevezés óriási
megtiszteltetés számomra.
– És mi nagyon büszkék vagyunk rád, nagyapa – mosolygott rá a
kislány.
– És kicsit szégyenkezünk is – ugratta Robert az apját. Ő ugyanis
rendíthetetlen republikánus volt, akárcsak Janet, az apja viszont
demokrata. – Nem tudnál pártot váltani, és várni, amíg egy
republikánus elnök nevez ki? Mit fogok mondani a barátaimnak?
– Azt, hogy piszok nagy szerencséjük van, amiért ott vagyok, mert
így a hozzád hasonló embereket megakadályozhatom abban, hogy
visszavonszolják az országunkat a sötét középkorba. Ez már egy új
világ, Bobby, és nekünk haladnunk kell a korral. Igaz, Merrie? – fordult
az unokája felé, aki mosolyogva nézett vissza rá. – Ugye tudod, miért
vagyok ott?
Meredith egy pillanatra zavarba jött.
– Hogy megmondd, hogyan kell alkalmazni a törvényeket? –
kérdezte habozva, mire a nagyapja bólintott.
– Igen. Azért vagyok ott, hogy megharcoljam a jó harcot, harcoljak
a jó ügyekért. Hogy védjem azokat az embereket, akiknek erre
szükségük van, és megóvjak másokat a kirekesztéstől, vagy attól, hogy
rossz törvények következtében sérelem érje őket. Mindig meg kell
harcolni a jó harcot, Meredith. Egy napon te is ezt fogod tenni –
mondta fél karral átölelve a kislányt, aki felmosolygott rá. Ma is, sőt
most még inkább hősként tekintett a nagyapjára. Az apján látszott,
hogy haragszik. Bill mindig azon mesterkedett, hogy szabadságharcost
faragjon a lányából, hiába intette őt, hogy Merrie még gyerek.
– Te soha nem változol, ugye, apa? – kérdezte Robert, mire Bill
elnevette magát.
– Ellenkezőleg. Az új munkám teljes egészében a változásról szól.
Az ország minden téren előrelép, Róbert. És nekünk együtt kell
haladnunk vele. Megjósolom, hogy a következő húsz évben több
változásnak leszünk tanúi ebben az országban, mint előtte bármikor. És
én részt akarok ebben venni. Ennél semmi sem lehet izgalmasabb.
Robert azonban épp egy hatalmas lépést készült tenni visszafelé, a
háború előtti élete biztonságába és megszokott keretei közé, a családi
ügyvédi irodába, a régi munkájához. És feltett szándéka volt megőrizni
a hagyományokat, miközben az apja a Legfelsőbb Bíróságon betöltött
pozíciójából azon munkálkodik, hogy megváltoztassa az ország jövőjét.
Robertnek az volt az érzése, hogy valahol felcserélődtek a szerepeik.
Az apjának kellett volna védelmeznie a hagyományokat és
megbecsülnie a múltat, neki pedig friss szemmel kutatni a jövőt. De
náluk másként alakultak a dolgok.
– Ez az ország erről fog szólni – emlékeztette Bill a családját. –
Meg kell harcolnunk a jó harcot, küzdenünk kell a jó ügyekért, hogy
segítsünk a hátrányos helyzetűeken, védjük azok jogait, akik erre nem
képesek, és kiálljunk a gyengébbekért.
Míg ezeket mondta, az unokáját nézte, aki bólogatva hallgatta, és
Bill tudta, hogy a szavai utat találtak a kislány lelkéhez. Bármennyire is
szerették volna a szülei, hogy Merrie ragaszkodjon a hagyományokhoz,
William McKenzie-nek, a Legfelsőbb Bíróság bírójának volt egy olyan
érzése, hogy ez nem fog sikerülni. Ezzel a gyerekkel nem. Ebben a
gyerekben már most ott izzik az a tűz, amit egy napon semmivel sem
lehet majd kioltani. És ő minden igyekezetével azon lesz, hogy
élesztgesse ezt a tüzet.
 Második fejezet

New Yorkba visszatérve Meredith magányosnak érezte magát, és az

egész változást megrázkódtatásként élte meg. Miután elment, megszűnt
a kapcsolata a régi iskolatársaival. Alex túl kicsi volt, hogy érezze a
különbséget. Egykettőre hozzászokott Adelaide-hez, aki elhalmozta a
szeretetével, és ő boldogan elfogadta. Janet azonnal visszatalált a régi
életébe, ami annál is könnyebben ment neki, mert Meredith már
idősebb volt, nem kellett annyit foglalkoznia vele, és egyébként is
többnyire a konyhában időzött Addie társaságában. Janet azt is tudta,
hogy Alex jó kezekben van, így aztán szabadon eljárhatott golfozni és
teniszezni, és hetente kétszer-háromszor bridzsezni a barátnőivel. Igaz,
hogy szomorúan búcsúzott el a németországi meghitt családi életüktől,
mert ott Robert mindennap hazajött ebédelni vele és a gyerekekkel,
ezzel együtt élvezte, hogy újra New Yorkban élnek.
Robert meg volt elégedve azzal, hogy ő az ügyvédi iroda
vezetőjének üzlettársa. Negyvennégy éves korára kényelmes hivatása
volt, és olyan élete, amit szeretett. Az pedig, hogy a Legfelsőbb Bíróság
egyik bírójának a fia, a legkevésbé sem ártott neki. Büszke volt az
apjára, még ha Bill nem is volt republikánus, és előre tudni lehetett,
hogy minden barátja és üzlettársa ugratni fogja emiatt. Azt állította,
hogy apja az egyetlen demokrata, akit ismer. A háborús bűnösök
nürnbergi bírósági tárgyalásain betöltött fontos posztja is sokat lendített
a karrierjén. Robert rendkívül nagyra becsült ügyvéd volt, kollégái és
kliensei egyaránt örültek, hogy újra közöttük van.
Röviddel a Németországból való visszatérésük után mindnyájan
elutaztak Washingtonba, hogy jelen legyenek, amikor legfelsőbb
bírósági bíróvá történő kinevezése alkalmából Robert apja leteszi az
esküt. Meredith nagy izgalommal várta az eseményt, és roppant büszke
volt a nagyapjára. Anyja és nagyanyja új ruhát varrattak erre az
alkalomra, amihez gyönyörű kalapot viseltek, és Meredithen is új ruha
volt. A nagyapja mindent elmondott neki a Legfelső Bíróságról, az
épület történetéről is mesélt egyet-mást, sőt egy kis könyvet is adott,
amely az épületről szólt, és amit Meredith szorgalmasan
áttanulmányozott.
A külső falakat vermonti márványból emelték, és az országban
fellelhető legfinomabb természetes anyagokat használták fel az
építésekor. Négy, georgiai fehér márvánnyal kövezett belső udvarának
közepére szökőkutat álmodott a tervező, és a folyosók, előterek falait és
padlóját krémszínű alabamai márvánnyal borították. Az épület összes
irodájában a padló amerikai fehér tölgyből készült. Meredith
emlékezett a különböző márványok neveire a könyvből, de az, hogy a
saját szemével látja őket, egészen különleges élményt jelentett.
A főbejárat pontosan szemben volt a Capitoliummal. A Legfelsőbb
Bíróság épületét olyanra tervezték, hogy harmonizáljon a körülötte lévő
fontos emlékművekkel. Az épület előtt mintegy nyolcvan méter
átmérőjű, lapos lépcsőkön megközelíthető ovális tér fogadta az érkezőt.
A lépcsősor két oldalán egy-egy márványkandeláber emelkedett, rajta
faragott kőtáblán a kezében kardot és mérleget tartó Igazsággal és az
emberi élet fonalát fonó és kimérő három Párkával. A tér mindkét
oldalán szökőkutakat, zászlórudakat és padokat helyeztek el. Janetnek
sürgetnie kellett Merrie-t, hogy ne maradjon le, mivel minduntalan
megállt, hogy megbámulja az elébe táruló fenséges látványt. A főlépcső
két oldalán ülő márványalakokat látva Merrie felvilágosította a szüleit,
hogy azok James Earle Fraser szobrai, a bal oldali nőalak Az
igazságosság mérlegelése címet kapta, a jobb oldali férfialak neve
pedig A törvény hatalma.
A nyugati főbejárat feletti timpanont tizenhat márványoszlop
támasztotta alá. A párkánygerendába a „Törvény előtti egyenlőség"
feliratot vésték. A timpanon belsejében látható szoborcsoport, Robert
Aitken műve, a rend és a törvény által őrzött, trónra emelt Szabadságot
szimbolizálta.
Belül a főfolyosón – a Nagytermen – kétoldalt egy tömbből
faragott márványoszlopok két sora emelkedett egészen a kazettás
mennyezetig, és az oldalfalak mentén az egykori főbírák mellszobrai
sorakoztak, felváltva falfülkékben és márványtalapzatokon.
– Egyszer majd nagypapa szobrát is oda fogják tenni? – kérdezte a
szobrokat bámuló Merrie az apjától.
– Biztos vagyok benne – felelte mosolyogva az apja, akit
meghatott, hogy a lánya milyen mohó kíváncsisággal és tisztelettel
tanulmányozza az épületet és a benne látható műalkotásokat. Meredith
meg akarta nézni a régi, az eredeti tárgyalótermet a Capitoliumban is,
de aznap erre nem jutott idejük. Nagyapja megígérte, hogy legközelebb
oda is elviszi.
A Nagyterem keleti végében lévő ajtó a bírósági kamarába vezetett.
A nyolcvankét méter széles, kilencvenegy méter hosszú és
negyvennégy méter magas teremben huszonnégy, Olaszországból
hozatott és a régi kolostori kőbányából való sienai márványoszlop
sorakozott. A falak és a frízek spanyol elefántcsont-erezésű márványból
készültek, a márványpadló szegélyei pedig Afrikából és Olaszországból
származtak.
Meredith, és vele együtt az egész család áhítattal nézte a bírói
emelvényt, amely mögött rendes körülmények között a kilenc bíró
foglalt helyet. Az emelvény és a tárgyalóterem összes berendezése
gyönyörű mahagónifából készült. Az ügyvédek a bírói emelvény előtt
felállított asztalok mellett ültek, onnan szólították ki őket a középen
felállított pulpitusra. A nyilvánosság számára kijelölt teremrészt
bronzkorlát választotta el a Legfelsőbb Bíróságnak fenntartott résztől.
A sajtó képviselőinek elhelyezésére a terem egyik oldalán lévő piros
padok szolgáltak, velük szemben, ugyanolyan piros padokon a bírák
vendégei kaptak helyet, míg a padok előtt lévő fekete székek a bíróság
tisztviselői és a fontos vendégek számára voltak fenntartva.
Az épület földszintjén a bírók szobái, a tárgyalók, a bírósági
tisztviselők és titkárnőik irodái osztoztak. Itt volt a bírósági végrehajtó
és a legfőbb államügyész-helyettes irodája, valamint az ügyvédek
társalgója és a bírók öltözőszobája.
 A bírók tárgyalóterméhez érve a család megállt; itt teszi le majd az
esküt Robert apja, elsőként azon a délelőttön. Fred Vinson főbíró előtt
fog felesküdni az alkotmányra, és ezen az eseményen a családtagok is
jelen lehetnek. Bill megkérte a fiát, hogy a hagyományoknak
megfelelően ő tartsa neki a Bibliát, és az aktuson több bíró kolléga is
részt vett. Meredith mozdulatlanul állva figyelte az eseményeket, és
ünnepélyes komolysággal, némán vonult át a Bill rokonaiból és
barátaiból álló kis csapattal a nyugati tárgyalóterembe, ahol a főbíró
levezeti a második eskütételt, a bíróit, s ezzel véget ér a nap hivatalos
része. A hivatalos beiktatásra csak hónapok múlva, a bírósági
tárgyalóteremben, a bírák rendkívüli ülésén kerül sor. Miután Vinson
főbíró levezette a második eskütételt is, Billről fotók készültek a
családja és a jelen lévő bírák körében.
Meredith úgy érezte, ez volt élete legizgalmasabb napja. A
Mayflower Hotelbe hívták meg ebédre a nagyszülei barátait, ahol
Meredith nagy érdeklődéssel figyelte a vendégeket. A család másnap
vonattal utazott vissza New Yorkba. Meredith tudta, hogy élete végéig
emlékezni fog ennek a napnak minden részletére, és búcsúzáskor a
szokottnál is szorosabban ölelte meg a nagyapját.
– Nagyon büszke vagyok rád, nagypapa – súgta oda neki
csodálattal eltelve, mire a nagyapja arcán egy pillanatra sokatmondó
mosoly suhant át.
– Egy napon én is büszke leszek rád, Merrie – felelte, és a kislány
ezt hallva megfogadta, hogy nagyapja belé vetett bizalmához méltón
akar élni. Még nem tudta, hogyan fogja csinálni, de remélte, hogy
annak is eljön az ideje.

Nagyapja eskütételének izgalmas napjai után Merrie gondolatai

visszatértek a szeptemberi iskolakezdéshez, és újra rosszkedvű lett.
Nem várta a tanévnyitót. A nyolcadikat fogja kezdeni a régi
iskolájában, a Marymountban. Ugyanaz a lányiskola volt, ahová az
óvodától kezdve járt, amíg csak el nem költöztek. Sokkal jobban
szerette a németországi koedukált iskoláját, ahol fiú és lány barátai is
voltak. New Yorkba visszaköltözni olyan volt, mintha újra kisgyerekké
változott volna, pedig Németországban megkezdődött a felnőtté válása.
Tinédzser lévén változásra vágyott. De öt évig, amíg elvégzi a
középiskolát, még a Marymountba kell járnia.
A nyár utolsó hetei véget nem érőnek tűntek. A washingtoni
kirándulás után egy hétre házat béreltek Martha's Vineyardon, ahogy
máskor is szokták, egy másik hétre pedig Cape Codon. Jó volt a
tengerparton játszani Alexszel, és sikerült összebarátkoznia néhány
vele egykorú lánnyal, akik a közeli házakban nyaraltak, de most
valahogy az egész mégis unalmasnak tűnt. Az európai nyarakon jobban
érezte magát Olaszországban és Dél-Franciaországban, de ezt nem
mondta meg az új barátnőinek.
Ősszel elkezdte a nyolcadik osztályt a Marymountban, Alex pedig
óvodás lett. A tanárai újak voltak, de az osztálytermek ismerősek,
pontosan úgy néztek ki, mint amelyekbe alsósként járt. Minden
eddiginél jobban hiányzott, hogy nem beszélhet németül. Miután
semmi mást nem tudott csinálni, a tanulásra összpontosított, és mivel jó
jegyeket kapott, a szülei nagyon meg voltak elégedve. Lett pár
barátnője, és a régiek közül is felfrissítette néhánnyal a kapcsolatát, de
mások, és jóval sokrétűbbek voltak az élettapasztalatai, mint a vele
egykorú lányokéi. Társadalmi és politikai kérdések foglalkoztatták,
amiben megint csak különbözött a kortársaitól.
Mire eltelt egy év, és megkezdte a középiskolát, Németország
olyan távolinak tűnt, mintha egy másik életben járt volna ott. A szülei
úgy viselkedtek, mint akik soha ki sem tették a lábukat az Államokból,
és azt hitték, hogy Meredithnek is sikerült alkalmazkodnia. Fogalmuk
sem volt róla, hogy időnként milyen magányos, és mennyire
kívülállónak érzi magát az osztályában. Alex egy év leforgása alatt
teljesen elfelejtette a németet. Anna elküldte az esküvői képeit, megírta,
hogy kisbabát vár, és nagyon boldog.
Meredith többször is meglátogatta a nagyszüleit Washingtonban. A
nagyapja elhívta a Legfelsőbb Bíróságon lévő dolgozószobájába, ami
elbűvölte őt. Írt róla egy esszét az iskola számára, és elmondta az
osztálytársainak, hogy ügyvéd szeretne lenni, mint az apja és a
nagyapja. Kinevették. Ők mind férjhez akartak menni, és gyerekeket
szülni. A lányoknak csak a fele akart továbbtanulni, és ők is csak azért,
mert a szüleik azt mondták. A többi szülő nem foglalkozott ezzel. Úgy
gondolták, hogy a lányoknak nem kell egyetemre menniük, elég, ha az
érettségi után egy-két éven belül eljegyzik őket. Nem a tanulást, hanem
a házasságot tartották a lányaik számára követendő célnak. Meredith
nem tudott annál nagyobb ostobaságot elképzelni, mint egyetem helyett
férjhez menni és gyerekeket szülni. Ő ennél sokkal többet akart kezdeni
az életével. Nem hozta szóba többé a jogi egyetemet, mert az
osztálytársai fura szerzetnek tartották, amikor erről beszélt. És a
szüleinek sem tetszett az elképzelése. Egyedül a nagyapja gondolta
úgy, hogy ez a helyes út a számára.
Az iskolában jelentkezett önkéntes munkára, de a szülei egyedül a
fiatalabb diákok korrepetálását engedték volna meg neki, amit viszont
nem szeretett. Abban reménykedett, hogy valami érdekesebb dolgot
csinálhat, például ételt oszthat egy népkonyhán, de erre azt mondták,
hogy az ott megforduló emberektől elkaphat valami betegséget. A többi
közül egyik lehetőség sem tűnt számára értelmesnek, a középiskolát
pedig sivatagnak érezte, amin át kell vánszorognia, hogy eljuthasson
végre az egyetemre. Csakhogy a szüleinek erről is határozott
véleményük volt. Azt akarták, hogy egy kizárólag lányoknak
fenntartott főiskolára menjen: vagy a Vassarra, vagy a Wellesley-re.
Anyja a Vassarra járt, ennélfogva erőteljesen szorgalmazták, hogy azt
válassza. Kiváló iskola volt nők számára, és nem tudta, hová mehetne
máshova. Szívesen kipróbálta volna a Radcliffe-et, a Harvard testvér
lányiskoláját, de az apja azt mondta: az anyját nagyon megviselné, ha
nem folytatná a hagyományt.
Hogy a kedvükre tegyen, jelentkezett a Vassarra, és be is jutott, a
sorsa tehát megpecsételődött. Ősszel elkezdi a tanulást a Vassaron,
ahogy annak idején az anyja tette. Az ő nyomdokaiba lépni eléggé
egyhangú életnek és egy kaptafára készülő pályának tűnt a szemében.
Márpedig ő önálló személyiség akart lenni, csak nem tudta, hogyan
szabaduljon ki az öntőformából. A szüleinek szigorú elképzelései
voltak arról, hogy mit várnak el tőle, ő pedig nem akart csalódást
okozni nekik. De olyanná sem szeretett volna válni, mint az anyja.
Férjnél, gyerekeknél, bridzspartiknál többre vágyott.
Két héttel az érettségi vizsga előtt óriási izgalommal fogadta a hírt,
hogy a Legfelsőbb Bíróság a fehér és a színes bőrű gyerekek iskolai
integrációja mellett döntött a Brown v. Iskolaszék ügyben, hatályon
kívül helyezve a Plessy v. Ferguson esetben korábban hozott döntést,
amely a szegregáció mellett foglalt állást. Korszakalkotó döntés volt,
Meredith fel is hívta a nagyapját, hogy gratuláljon neki.
– Ez volt az egyetlen tisztességes dolog, amit tehettünk – felelte
Bill minden pátosztól mentesen, Meredith pedig elmondta neki, hogy
nagyon büszke rá. Az ügyet három egymást követő évben a Legfelsőbb
Bíróság elé terjesztették, és az NAACP, az Országos Szövetség a
Színes Bőrűek Felemelkedéséért főtanácsosa, Thurgood Marshall
ékesszólón érvelt a Legfelsőbb Bíróság előtt. Earl Warren főbíró hozta
meg a bíróság végső döntését. Aznap este a televízió híradójában
Meredith egy pillanatra még a nagyapját is látta. Majd szétfeszítette a
büszkeség attól, hogy ebben neki is része volt.
Nagyszülei eljöttek a bizonyítványosztó ünnepségére, és utána,
ajándékképpen, elvitték magukkal egy európai útra. Csodálatos hónapot
töltött együtt velük. Szeretett volna visszamenni Németországba, hogy
találkozzék a barátaival, de ez nem szerepelt az útitervben. Talán majd
legközelebb, mondták a nagyszülei. Jó lett volna találkozni Annával is,
akinek azóta két gyereke született, a képeken, amiket róluk küldött,
látszott, hogy milyen aranyosak. Két kislány, ugyanolyan lenszőkék,
mint a mamájuk.
Párizsban a Ritzben szálltak meg, és mindennap a múzeumokat
járták. A nagyapja elvitte vásárolni, és vett neki egy baszksapkát. Jártak
a Notre Dame-ban és a Sacre-Coeurben, bisztrókban és kávézókban
ebédeltek. Innen Londonba mentek, megnézték a Towert, a
Westminster apátságot, elmentek a Tate Gallerybe, többször voltak
színházban, és látták a Királyi Balett egyik előadását is. London után
Róma és Firenze következett, templomok, képtárak, és Róma
műemlékei. Útjuk utolsó állomása Velence volt, ahol gondolába ültek,
és órákig járták az utcákat. Élete legtökéletesebb ajándéka volt ez,
annál is inkább, mert szeretett együtt lenni a nagyszüleivel. Újra
világutazónak érezte magát, és már kezdte izgatni az is, hogy milyen
lesz az egyetem. Még ha a Vassar nem is volt ideális választás számára,
az első lépést jelentette a felnőtté válás útján. Az iskola azt hirdette
magáról, hogy önálló gondolkodásra és kemény munkára ösztönzi a
diákjait, és ettől kicsit vonzóbbnak tűnt Merrie számára. Alex, az öccse,
már nyolcéves volt. Szomorkodott, amiért Merrie elmegy, de ő
megígérte, hogy gyakran haza fog utazni, hogy találkozzék vele, és ő is
meglátogathatja a kollégiumban.
Miután Európából hazaérkeztek, egykettőre vége lett a nyárnak.
Adelaide segített becsomagolni a bőröndjét. Kapott egy udvarias hangú
levelet attól az észak-karolinai lánytól, aki majd a szobatársa lesz.
Megírta, hogy anyja és nagyanyja is a Vassarba jártak. Fényképet is
küldött magáról: nagyon szép, hosszú szőke hajú lány volt.
Meredith tehát készen állt az indulásra, és minden rendben levőnek
tűnt egészen az elutazása előtti estéig, amikor is anyja közölte vele,
hogy az első báljára való felkészülés miatt többször is haza kell majd
jönnie próbálni. Közvetlenül karácsony előtt fogják őt bemutatni ezen a
bálon a társaságnak. És meg kell venniük a báli ruhát is. Meredith
elszörnyedve nézett az anyjára az asztal fölött, és megrázta a fejét.
– Nem megyek. – Ezt már korábban is közölte velük, de a szülei
biztosak voltak benne, hogy végül mégis ott lesz a bálon. Meredith az
egészet nevetséges, elavult, előkelősködő hagyománynak tartotta, és
kerek perec kijelentette, hogy nem hajlandó fehér ruhában parádézni
egy csapat férjvadász, vihogó lány között. Mindig ugyanez volt a
műsor egy elsőéves főiskolás lány számára a karácsonyi szünetben,
vagy ha nem ment főiskolára, akkor az érettségijét követő
karácsonykor. Rendes körülmények között a lányok ekkortájt lettek
tizennyolc évesek, és a hagyomány szerint ezen az első bálon váltak
„társaságképessé". Meredith évek óta mondogatta a szüleinek, hogy
erre ő nem lesz hajlandó. Az anyja most mégis úgy tett, mintha soha
egy szóval sem említette volna.
– Ne butáskodj, Merrie – szólt rá idegesen. – Minden lány szereti,
te is jól fogod érezni magad. Az egyik hétvégén haza kell jönnöd, hogy
nézzünk neked ruhát.
– Nem megyek a bálba – ismételte meg Meredith. – Hülyeség, száz
éve volt divatban. Eredetileg az volt a célja, hogy férjhez adják a
lányokat. Én nem keresek férjet – nézett ellenségesen a szüleire. – Ez
nevetséges, amikor sokkal fontosabb dolgok történnek a világban. A
fehér és színes bőrű gyerekek iskolai elkülönítését törvénytelennek
ítélte a Legfelsőbb Bíróság, ti meg azt várjátok tőlem, hogy
elsőbálozóként úgy nézzek ki, mint egy idióta. – Hónapok óta behatóan
tárgyalta az ügyet a nagyapjával, és azt, hogy milyen hatással lesz ez a
változás a déli iskolákra.
– Édesanyád is volt elsőbálozó, és gyönyörűen nézett ki – mondta
Robert visszarévedve a múltba, tökéletesen figyelmen kívül hagyva
Meredith megjegyzését. Ő nem látott összefüggést a két dolog között,
de tudta, hogy a lányát sokkal jobban érdekli a politika és a polgári
jogok, mint a ruhakérdés, amit lényegtelennek tart.
– Vele voltál? – nézett Meredith meglepetten az apjára, mire anyja
elmosolyodott.
– Édesapád egy másik lány kísérőjeként jött el. Hihetetlenül jól
nézett ki frakkban. Aznap este ismertük meg egymást. Varázslatos volt.
Az én kísérőm egy barátnőm bátyja volt. Te kit szeretnél kísérőnek? –
Janet úgy tett, mintha Merrie-nek nem lenne semmi kifogása a bál
ellen.
– Megmondtam, hogy nem megyek el – vágta oda a gorombaságig
mogorván Merrie.
– Édesanyád is ezen a bálon jelent meg először a társaságban –
emlékeztette szelíden az apja, anyjáról pedig sütött a megbántottság.
– Igazi Hamupipőke-éjszaka – mondta legyőzve a sértettségét.
– Aminek a férjvadászat a célja – ismételte makacsul Meredith. –
Én jogi egyetemre megyek. Nem fogok férjhez menni.
 – Természetesen. De ez nem ok arra, hogy ne gyere el.
– Pedig nem megyek – felelte ismét Meredith.
– Hova nem mész? – nézett rá zavartan az öccse.
– Sehova – vetette oda Meredith, majd felugrott az asztaltól, és
felrohant a szobájába. Nem kényszeríthetik rá. Nem hagyja magát.
Nem is mutatkozott reggelig, csak amikor lejött reggelizni, mielőtt
elindultak volna Poughkeepsie-be. Mindkét szülője vele tartott, és
magukkal vitték Alexet is. A kisfiú látni akarta, hol fog a nővére
iskolába járni, és Janet azt is mondta, hogy miután beköltöztették
Merrie-t, körbe szeretné járni a campust, hogy lássa, mi változott az ő
idejéhez képest. Az első bál témája nem került elő többé. Bőven van
még idő megbeszélni ezt a dolgot, mondta Janet Robertnek. Úgy
gondolták, Merrie ideges az iskola miatt, és nem értették meg, hogy
komolyan gondolja, amit mond.
Robert elment, hogy elhozza a kocsit a pár sarokkal arrébb lévő
autószervizből. Az előző napon egy kombit bérelt, és a kapus segített
berakni az útiládát hátulra, a két kisebbet pedig a tetejére, az
ágytakaróval, két párnával és egy kis színes szőnyeggel együtt. Az
ágynemű és pár poszter, amiket föl akart tenni a falra, az útiládában
volt. A tájékoztatási füzetben és az előzetes anyagban az állt, hogy a
szobák kicsik, a beköltözők ne hozzanak magukkal túl sok dísztárgyat.
Merrie-nek lesz egy kis beépített fali- és egy fiókos szekrénye, egy
íróasztala székkel, és magával hozta a hordozható írógépét, amit a
nagyanyjától kapott. Az apja emlékeztette, hogy vigye magával a
teniszütőjét is. És majd ott helyben vesz egy biciklit, azzal fog
közlekedni a campuson.
Már kiválasztotta az összes tantárgyát, most pedig felvette a
kötelező témákat, hozzá fakultatív tárgynak a német irodalmat. Előző
este búcsúzóul megcsókolta Adelaidet, aki szabadnapot kapott, és nem
dolgozott. Meredith tudta, hogy az élete többé sohasem lesz olyan, mint
eddig volt, és ez elszomorította. A gondtalan gyerekkor napjai véget
értek.
 Két és fél órát tartott az út a Hudson-völgy szemet gyönyörködtető
vidékén. Egy éve, amikor eldöntötte, hogy ide jelentkezik, már járt
egyszer az iskolában, és akkor is megállapította, hogy a campus
különösen szép.
A legközelebbi fiúiskola a West Point katonai akadémia volt, és
nem hivatalosan a Yale-t tekintették a „testvér" egyetemüknek. A
Vassar a második volt a Hét Nővér főiskolák közül. A campuson
rendszeresen tartottak közös programokat, így a lányoknak volt
alkalmuk találkozni más főiskolákon tanuló fiúkkal is. A Vassaron
néhány más főiskolával ellentétben nem voltak klubok a diáklányok
számára, sem egyházi, sem étkezési klubok, sem társas
összejövetelekre szolgáló testvériségházak. Itt hittek az egyenlőségben,
és mindenkivel tisztességesen bántak, így senki sem érezte magát
kirekesztve. Meredithnek egyedül az intézmény elitista lányiskola
mivolta ellen volt kifogása, de mivel a Vassar volt az anyja alma
matere, nem volt szíve csalódást okozni neki.
Mire megérkeztek a campusra, ő már teljesen belemerült a
gondolataiba. Visszavágyott Németországba. Jobban szerette volna, ha
ott járhat egyetemre, de a szülei úgysem egyeztek volna bele. Nem
akarták, hogy ennyi idősen olyan messze kerüljön tőlük, és azt is
szerették volna, ha amerikai főiskolán, kiváltképpen egy ilyen nagy
hagyományokkal rendelkező kiváló tanintézményben szerezne
tapasztalatokat. Ő azonban továbbra is reménykedett, hogy
harmadévben visszatérhet Németországba.
Feltűnt a főépület, amelynek a Második Birodalomhoz köthető
stílusban épített palotájának képe visszaköszönt a tájékoztató füzet
címlapjáról. A kollégiumi épületek körbevették a négyszögű zárt belső
udvart. Neki a Lathrop House-ban jelöltek ki egy szobát. Hosszú
sorban érkeztek az autók a campusra, és Alex úgy forgatta körbe a fejét,
mintha a holdra készülnének leszállni.
– Itt csak lányok fognak lakni? – kérdezte. A férfiakat csak az
érkező lányok apái és fivérei képviselték, no meg az a néhány férfi
alkalmazott, aki a névkitűzőket és a szobabeosztást adta ki. Meredithen
hirtelen csüggedés lett úrrá, és azt kívánta, bárcsak egy másik
főiskolára ment volna, ahol fiúk is vannak, és nem néz ki mindenki
ilyen előkelőnek. Látott lányokat szoknya-pulóver összeállításban és
kétszínű betétes félcipőben kiszállni az autóból. A frizurájuk tökéletes
volt, és néhányan gyöngysort is viseltek a nyakukban. Merrie zöld-
fekete skót kockás szoknyát, sötétkék pulóvert és lapos sarkú cipőt vett
fel, és a legszívesebben ki sem szállt volna az autóból. Haza szeretett
volna menni. Anyja vadonatúj rózsaszínű kosztümben feszített, apja és
öccse öltönyben és nyakkendőben jött el, hogy segítsen a
beköltözésnél, akárcsak az összes többi elsőéves lány férfi
hozzátartozói.
Robert felszólította Alexet, hogy segítsen kivenni az utazóládát és a
bőröndöket, ezalatt Janet kíséretében Meredith elment, hogy megkapja
a szobakijelölést. A mosolygós fiatalember, akitől Meredith átvette a
szobakulcsot, elmondta, hogy hol van a kollégiuma, és hogyan talál
oda. Ezek után négyesben elindultak a szoba megkeresésére; a
poggyászt Alex és Robert cipelte.
A Lathrop House-hoz érve Janet mutatta a szemközti házat, ahol
elsőévesként lakott. Közben Robert és Alex bementek az épületbe, és
vonszolni kezdték a bőröndöket föl a lépcsőn. Merrie szobája az első
emeleten volt, nem kellett tehát messzire menniük. A szobába lépve
látták, hogy az egyik fele csupa rózsaszínnel van díszítve, és az ágy
rózsaszín takaróján egy játék mackó ül. A szoba másik fele üresen
várta, hogy Meredith kicsomagolja a holmijait. Hirtelen ideges lett
attól, hogy vajon milyen lesz a lány, akivel meg kell osztania a szobát.
Mi lesz, ha utálják egymást?
Amikor Alex és az apja letették az útiládát, Janet elővette a kulcsát,
Merrie pedig leült az ágyra, és figyelmesen körbenézett a szobában. Az
ablakon túl látta a campust a maga előkelőséget és tiszteletreméltóságot
sugárzó gyönyörű, öreg fáival. Mindenünnen női hangokat lehetett
hallani, a kollégiumi épületekből, a többi szobából, a lépcső felől és
kintről, az ablak alatt megállva beszélgetőktől. Hirtelen minden, amit
magával hozott, tévedésnek tűnt. Csupa piros dísztárgyat csomagolt el.
Az ágytakarója, néhány a díszpárnák közül, de még az írógépe színe is
ütötte a szobatársa gyerekes kincseinek púder rózsaszínjét. Ő
merészebb tárgyakat választott, ahogy általában a szempontjai is
merészebbek voltak.
Először az egytől egyig piros keretbe illesztett családi fényképeket
vette elő: a nagyapja, amint talárba öltözve leteszi az esküt a
Legfelsőbb Bíróságon, a szülei és Alex, Anna a két kislányával
Németországban. Ezzel a képpel a németországi életéből is magával
hozott egy kis darabot.
Anyja segítségével beakasztgatta a ruháit a kis szekrénybe, Robert
pedig elhelyezett egy kis lemezjátszót az íróasztala alá Frank Sinatra
lemezeivel. Letették a földre a kis piros szőnyeget, elterítették az ágyon
az ágytakarót, rá a párnákat, és ragasztó-szalaggal rögzítették az ágya
fölötti falon a posztereket. Az egyiken egy németországi kastély képe
volt, a másik a Sabrina című film plakátja, rajta Audrey Hepburnnel. A
filmet a nyáron látta, és nagyon tetszett neki. A szobatársa ágya fölött
Frank Sinatra,
Doris Day és Judy Garland plakátjai függtek, tehát együtt volt az
összes akkoriban divatos filmcsillag és énekes sztár.
Egy óra múlva a szoba elkészült, a bőröndök kiürültek, de a
szobatársnak még híre-hamva sem volt. Már épp elhagyni készültek a
szobát, amikor lélekszakadva befutott, és rögtön rámosolygott Merrie-
re. Szép szőke lány volt, hosszúra növesztett apródfrizurával, sokkal
jobban nézett ki, mint a képein, és fiatal lány létére meglepően jó
alakkal. Ahogy mindnyájuknak köszönt, jól hallható volt a délies
kiejtése.
– Helló, Betty vagyok. Sajnálom, hogy nem voltam itt, de
lementünk a menzára ebédelni – magyarázta. – A szüleim épp most
mentek el. – A lemezjátszót meglátva izgatottan összecsapta a kezét. –
Nem gondoltam, hogy lesz rá helyem. – Alexre mosolygott, akit máris
elbűvölt. Testhezálló rózsaszín pulóver, szürke szűk szoknya és olyan
kétszínű betétes félcipő volt rajta, amilyet a jelek szerint Merrie-n kívül
minden lány hordott.
 – Mi meg most indulunk sétálni – felelte Meredith enyhén
meglepődve szobatársa bőbeszédűségén. – Anya szeretne körülnézni,
és visszaemlékezni a régi szép időkre.
– Az enyém is ezt csinálta! Azalatt ismerte meg apámat, mialatt itt
tanult. Az első év után kimaradt, és összeházasodtak. Aztán jöttem én –
nézett végig rajtuk sugárzó arccal Betty, közben Meredith megpróbálta
nem a dús keblét bámulni. A lány úgy nézett ki, mint egy filmsztár. A
Marymountban egy lány sem nézett ki így. Az apácák erővel is féken
tartották őket. – Akkor viszlát, ha visszajöttél – mondta, miközben
Merrie családja a holmijait szedegette össze. – Esetleg akkor
meghallgathatjuk valamelyik lemezedet. – A táskájából elővarázsolt
egy doboz cigarettát, egy fiókból pedig az íróasztalára tett egy
rózsaszín hamutartót. – Remélem, nem bánod, hogy dohányzom. –
Nagyon előkelőnek nézett ki, ahogy rágyújtott.
– Nem, csak nyugodtan – válaszolta Meredith némileg elképedve.
Ez a lány különleges egyéniség volt, nagyon közvetlennek és
barátságosnak, és nagyon délinek látszott. Minden volt, csak
szégyenlős nem. – Viszlát nemsokára.
Meredith a családja után sietett, és a lépcsőn lefelé haladva rá-
ránézett a többi lányra, akik új szobatársukkal párban mentek el
mellette, fölfelé vagy lefelé. El sem tudta képzelni, hogy
olyasvalakihez, mint Betty, közel kerüljön. Egész más lány volt, mint
akiket Meredith az iskolából ismert, és sokkal idősebbnek és
nőiesebbnek látszott. Azt is észrevette, hogy Betty festi magát,
miközben ő mindössze egy rózsaszínű rúzst hozott magával, mivelhogy
egyebe nem is volt. Betty olyan lánynak látszott, akiért a fiúk meg
szoktak őrülni, és Meredith gyanította, hogy mire eljön a karácsony,
vagy az első év vége, ő is el lesz jegyezve, mint annak idején az
édesanyja. Meredith sohasem tudta, mit kell mondani a Bettyhez
hasonló lányoknak. Semmi közös nem volt bennük, és a jelenlétükben
mindig kényelmetlenül érezte magát. Egy pillanatig arra gondolt,
mégiscsak el kellett volna mennie vásárolni az anyjával, aki vett ugyan
neki néhány új pulóvert, de többnyire a régi, kényelmes ruháit hozta
magával.
Körbesétálták a campust, hogy Janet megnézhessen mindent, amit
akart, aztán búcsúzóul megölelték Merrie-t. Ő integetett a távolodó autó
után, majd visszaballagott a kollégiumába. Magányos volt és elveszett,
és nem is értette, mit keres itt. A sok szép lány között rút kiskacsának
érezte magát. Útban vissza a Lathrop House-ba meglátott egy vékony,
sápadt, hosszú szőke copfos lányt magányosan ülni egy padon. Egy
pillanatra találkozott a tekintetük, mire a lány elmosolyodott, Meredith
pedig arra gondolt, hogy talán hozzá hasonlóan ő is idegennek érzi itt
magát. Egyszerű rakott szoknya, sötét pulóver, papucscipő és sötétkék
térdzokni volt rajta. Úgy nézett ki, mint azok a lányok, akiket Meredith
Németországban ismert – komolyabbnak, visszafogottabbnak tűnt, mint
az itteni diáklányok, és valahogy európaibbnak.
Arra ért vissza a szobájába, hogy Betty és három másik lány az ő
Frank Sinatra-lemezeit hallgatja. Az albumok borítói az ágyon hevertek
a kedvenc Nat King Cole lemeze és egy Buddy Holly társaságában.
– Nem baj, ugye? – szólt hátra Betty a válla fölött, mire Meredith
azt válaszolta, hogy nem, és az ágyára leülve ő is hallgatta a lemezt.
Nem sokkal ezután a lányok elmentek, de őt nem hívták, hogy tartson
velük. Úgy látszott, már kész terveik vannak, és egyikük épp azt
mesélte Bettynek, hogy a hétvégén közös program van tervbe véve a
West Point-i elsőéves fiúkkal. A hír hallatán mindnyájan izgatott
sikongatásba kezdtek, Meredith pedig máris kiközösítettnek érezte
magát, pedig még el sem kezdett semmit.
Aznap este kihagyta a vacsorát, fenn maradt a szobában, Betty
pedig közvetlenül a kimenő vége előtt ért vissza. Rögtön fogta a
fürdőköpenyét és a sminktáskáját, és bevonult a fürdőszobába, ahonnan
hajcsavarókkal teletűzdelt fejjel jött elő. Akkor Meredith is elment,
hogy előkészüljön a lefekvéshez, és amikor visszajött onnan, Betty egy
filmmagazint olvasott, aminek a címlapján Grace Kelly volt. Abban az
évben két filmet látott vele, A vidéki lányt és a Hátsó ablakot, ez
utóbbiban Jimmy Stewarttal játszott. Meredith egy iskolatársával nézte
meg a Hátsó ablakot, és nagyon tetszett neki. Betty mutatott képeket a
magazinban Grace Kellyről, ahogy együtt vannak Cary Granttel a
Riviérán, ahol egy új filmet forgatnak közösen, és amikor kiolvasta,
odaadta az újságot Meredithnek.
A két lányban nem sok közös volt, de Meredith igyekezett nem
túlságosan tartani Bettytől. Bettyn fodros hálóing volt, és az ágyban
fekve rágyújtott egy újabb cigarettára. Meredith a Németország óta
meglevő, jócskán kifakult flanel hálóingét viselte, aminek már rojtos
volt a kézelője, és egy kicsit ki is nőtte, de ez volt a kedvence.
– Rágyújtasz? – kínálta oda a cigarettás dobozt Betty, és elővette a
rózsaszínű öngyújtóját. Meredith megrázta a fejét. Még sohasem
próbált cigarettázni, és félt, hogy ha most megteszi, rosszul lesz tőle.
Betty olyan volt, mint a népszerű lányok a filmekben, és Meredith nem
tudta, mit is mondjon neki. A szépsége mellett megvolt minden testi
adottsága, és ehhez ráadásul úgy tudott viselkedni, hogy a lányok őt
tekintsék példaképnek, a férfiak pedig egyből beleszeressenek.
Meredith sohasem akart ilyen lány lenni. Németországban voltak fiú
barátai is, de olyan, akibe szerelmes lett volna, vagy akivel
randevúzgatott volna, egy sem. És mivel lányiskolába járt, nem is volt
alkalma megismerkedni fiúkkal. Nem volt az a típus, aki megőrül a
fiúkért, és az ideje nagy részét tanulással töltötte, hogy megtartsa a jó
jegyeit. – A mamám azt mondta, hogy nagyon jól érezte magát, amikor
ide járt – mondta Betty, miközben eloltotta a cigarettáját. Ez elég
hihetően hangzott, amennyiben a mama hasonlított a lányára.
Sokáig szótlanul, ébren feküdtek a sötétben, és Meredith azon
tűnődött, hogy vajon barátokká válnak-e, vagy olyanok lesznek, mint
az éjszaka egymás mellett elúszó hajók. Vajon úgy fogják-e figyelni
egymást, mint valami ritka, soha nem látott csodabogarat, az év végéig
osztozva ezen a szobán. Meredithnek megvolt a maga természetes
szépsége, amiről neki sejtelme sem volt, míg Betty gondosan
tanulmányozta saját külsejét, hogy szexivé és vonzóvá varázsolja.
Mellette Meredith egy másik bolygóról idepottyant idegennek érezte
magát. Melyik fiú akarna megismerkedni egy olyan lánnyal, mint ő, ha
egyszer megkaphatja az érett gyümölcsként kínálkozó Bettyt?
De Meredith igazából nem törődött ezzel. Nem azért jött ide, hogy
fiúkkal ismerkedjen, hanem azért, hogy tanuljon, diplomát szerezzen,
és a főiskola elvégzése után beiratkozhasson a jogi egyetemre. Kíváncsi
volt, vajon lesznek-e barátai, vagy mindig mindenütt megmarad félszeg
kívülállónak. Míg ezen töprengett, lassan álomba merült.

Harmadik fejezet

Másnap reggel Meredith hosszú, fekete, fényes haját lófarokba kötve,

skót kockás szoknyában, fekete pulóver-kardigán szettben,
térdzokniban és papucscipőben sietett az órájára.
Betty halvány rózsaszín kasmírpulóvert és ugyanolyan
színárnyalatú körszoknyát, betétes félcipőjéhez pedig fehér bokazoknit
viselt. Az előző éjszakai hajcsavaróknak köszönhetően a haja lágy
hullámokban verdeste a vállát. Mindehhez egy árnyalatnyi rózsaszín
rúzst kent a szájára. Itt nem volt kötelező iskolai egyenruha, mindenki
úgy öltözött, ahogy akart. A Vogue a közelmúltban meg is dicsérte a
tipikus Vassar-lány divat iránti érzékét, a campus diákjai tehát magasra
emelték a lécet, amit Merrie elszántan semmibe óhajtott venni.
Betty rögtön találkozott két másik lánnyal, és együtt mentek az
eligazításra. Meredith egyedül ballagott le a lépcsőn, és a campus
térképét tanulmányozva próbált rájönni, hová kell mennie. Észrevette,
hogy a hosszú copfos lány előtte haladva arrafelé igyekszik, ahol az
eligazítást tartják. Ugyanabban a sorban ültek az előadóteremben, de
nem beszéltek egymással, csak végighallgatták az összes beszédet és
bevezetőt, majd a többi elsőévessel együtt kivonultak a teremből.
Meredith látta Bettyt az épület másik oldalán, és hogy a követői máris
többen vannak. Hatan-nyolcan mentek együtt az angolórájukra.
Meredithnek ismét a magával hozott térképet kellett megnéznie. Az
épület, ahol a német irodalom órája lesz, messzebb volt, és
meglepetésére a copfos lány most is előtte haladt. Ezúttal egymásra
mosolyogtak, amikor leültek a teremben.
Ez a terem kicsi volt. Tíz diák gyűlt össze benne, és az órát tartó,
érezhetően német akcentussal beszélő fiatal nő kilencven percen át
ébren tartotta mindnyájuk figyelmét. Elmondta, hogy a német irodalom
klasszikusait és nagyjait fogják olvasni: Franz Kafkát, Rainer Maria
Rilkét, Herman Hessét, Thomas Mannt, Günther Grasst, Hoffmant,
Freytagot és Irmgard Keunt. Meredith sajnálta, hogy nem olvashatják
őket németül, és azon gondolkodott, hogy némelyiket megveszi
eredetiben. Ugyanakkor tartott tőle, hogy a németnyelv-tudása mára
kicsit berozsdásodhatott, és bár beszélni most is folyékonyan tudott,
meg Annával is németül levelezett, a műveket talán nem értené meg
teljes mélységükben. Izgalom fogta el a kurzus komolysága láttán, és
tetszett neki a tanár, aki lebilincselően beszélt az elolvasásra kiszemelt
könyvekről.
Meredith egész csalódott volt, amikor az óra véget ért, és a tanár
elköszönt a diákoktól. Útban kifelé németül köszönte meg az órát. A
tanárnő meglepett mosollyal nézett rá, azután pár percig beszélgettek.
Amikor a copfos lány elment mellettük, olyan benyomást keltett
Meredithben, mintha szívesen csatlakozna hozzájuk, csak nem mer. De
odakint megvárta őt, és félénk mosollyal nézett rá.
– A szüleid németek? – kérdezte németül. Meredith
visszamosolygott, és megrázta a fejét. Örült, hogy újra lehetősége
nyílik azon a nyelven beszélni, amely eddigi élete legboldogabb
napjaira emlékeztette. Németországban magabiztosnak és nyugodtnak
érezte magát, sokkal inkább, mint amióta visszatértek az Államokba.
– Nem. Csak négy évig ott éltünk. Nürnbergben. A te szüleid
németek? – Németül beszélt a lányhoz, ami mindkettőjük számára
kényelmesnek tűnt.
A lány kis habozás után válaszolt.
– Nem – mondta határozottan. – Amerikaiak. De én ott születtem.
Berlinben. Nagyon jól beszélsz németül – bókolt Merrie-nek.
 – Már nincs alkalmam a német társalgás gyakorlására. Amikor öt
éve visszajöttem, folyékonyan tudtam beszélni. Szerettem ott élni.
A copfos lány bólintott.
– Én is szerettem – mondta a suttogásnál alig valamivel
hangosabban. – Kilenc évvel ezelőtt jöttem ide. – Ezek szerint a háború
végén, vagy közvetlenül előtte, számolta ki magában Meredith.
– Hová mész most? – kérdezte Merrie.
– Matekórára – felelte a lány egy sóhajjal.
– Nekem angolom lesz. Azt hiszem, egy irányba megyünk. A
nevem Meredith McKenzie – mutatkozott be, mire a másik lány
udvariasan kézfogásra nyújtotta a kezét, ami az Államokban ritka
gesztus volt nők között, Európában azonban, ahol az emberek kezet
fogtak vagy megcsókolták egymást, mindennapos dolog.
– Claudia Steinberg. Szervusz. – Sorsszerűnek látszott, hogy
mindjárt az első órájukon találkoztak, és németül tudtak egymással
beszélni. – A szüleim nem szeretik, ha németül beszélek – folytatta
Claudia szomorkásan. – Most, hogy itt vagyunk, azt akarják, hogy
váljak amerikaivá, de nekem hiányzik, hogy a saját nyelvemen
beszélhessek.
– Nekem is hiányzik, hogy nem beszélek a te nyelveden – felelte
Meredith, mire mindketten elnevették magukat. – Te és a családod a
háború után jöttetek át?
Claudia válaszul megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Én jöttem. – Nem fűzött hozzá magyarázatot,
és Meredith érezte, hogy erről nem akar többet mondani. Útban a
következő órára az iskoláról és a kollégiumról beszélgettek. Claudia
ugyanabban az épületben lakott, amelyben Meredith, csak egy
emelettel följebb.
– Kedveled a szobatársadat? – kérdezte Meredith, mire Claudia
vállat vont.
– Eddig nem volt túl barátságos. Jóformán nem is beszéltünk
egymással. Tegnap érkeztem a szüleimmel. És ő is el volt foglalva.
 – Az enyém úgy néz ki, mint egy filmcsillag – mesélte Meredith
mosolyogva. – Rendesnek látszik. Sminkeli magát, cigarettázik, és
filmmagazinokat olvas. Azt hiszem, azért jött ide, hogy fiúkkal
találkozhasson.
– Itt ugyan eggyel sem fog találkozni – kuncogott Claudia, lévén a
Vassar lányiskola.
– El akar járni a közös programokra. Az anyukája akkor jegyezte el
magát, amikor ide járt, és azt hiszem, a szobatársam is ilyesmit forgat a
fejében.
– Én tulajdonképpen nem akartam lányiskolába jönni, de anyám itt
tanult, ezért ragaszkodtak hozzá – árulta el Claudia némi
tartózkodással.
– Akárcsak az enyém. Én is szívesebben tanulnék fiúkkal együtt,
nem a romantikázás miatt, hanem mert sokkal érdekesebb férfias
nézőpontból is látni valamit egy órán. És mert szeretem, ha vannak fiú
barátaim. Unom, hogy mindig lányokkal vagyok. New Yorkban
lányiskolába jártam. Németországban sokkal jobban éreztem magam a
koedukált iskolában.
Claudia erre nem válaszolt, de addigra megérkeztek oda, ahol a
matematikát tartották, és neki be kellett mennie a terembe.
– Jössz ebédelni? – kérdezte, mielőtt elment, Meredith pedig
örömmel bólintott. Rokonszenvesnek találta Claudiát, és több volt
bennük a közös, mint Bettyvel, a szőke bombázóval.
– Szívesen.
Megbeszélték, hogy délben találkoznak a menzán, és mindketten
elsiettek, ki-ki a saját órájára.
Meredith a német irodalom órájánál sokkal kevésbé találta
érdekesnek az angolt, a tetejébe a tanár is nagyon szárazon adott elő.
Az óra második felében már elkalandoztak a gondolatai, és kis híján
elaludt. Amikor vége lett, gyorsan ki is ment a teremből, és sietett a
menzára, ahol Claudia már várta.
– A tanár hamarabb elengedett bennünket – magyarázta, majd
együtt elmentek, hogy kiválasszák, mit egyenek. Az étel elegendőnek
és egészségesnek látszott, és miután mindketten kiegyenlítették az
egyetemi számlájukkal az ebéd árát, leültek egy asztalhoz.
Claudia arról kérdezte Merrie-t, hogy milyen volt az élet
közvetlenül a háború után Németországban. Ő elmondta, hogy 1949
óta, amikor eljöttek onnan, nem járt ott, de nagyon szeretett
Németországban élni.
– Mialatt Nürnbergben laktunk, nagyon sok mindent újjáépítettek.
A város majdnem teljesen romba dőlt a szövetségesek
bombatámadásaiban, de nagyon gyorsan újra felépítették. A németek
borzasztóan szorgalmasak.
– Némelyek – jegyezte meg Claudia cinikusan.
– Az édesapádnak üzleti ügyei voltak ott? – Érdekelte őt Meredith,
aki olyan jól beszélt németül, mintha mindig is Németországban élt,
vagy ott született volna.
– Nem, a hadsereg tagja volt. Ügyvéd a foglalkozása. A jogi
bizottság tagjaként vett részt a háborús bűnösök nürnbergi bírósági
tárgyalásain. Emiatt kellett négy évig ott lennie.
– Jól tették, hogy bíróság elé állították a náci bűnözőket – mondta
mély átéléssel Claudia.
– Szerintem is – helyeselt Meredith. – Nagyon büszke voltam rá,
ami tetszett neki. Otthon nem sokat beszélt a dologról. Az öcsém
nagyon kicsike volt akkor. Most is még csak nyolcéves.
Németországban született. De a németet már teljesen elfelejtette. Neked
még élnek ott rokonaid? – kérdezte, épp csak a társalgás kedvéért.
Claudia sokatmondó tekintettel nézett rá, majd a maga jellegzetesen
halk hangján beszélni kezdett.
– Engem Auschwitzban szabadítottak fel a háború végén. Az egész
családom a táborban halt meg. Két húgom, a bátyám és a szüleim. Nem
tudom, hogyan és miért, de egyedül én maradtam életben. Talán mert
elég idős voltam ahhoz, hogy bírjam erővel a munkát, és már nem
voltam olyan fiatal, hogy a gázkamrába küldjenek. Tízéves voltam,
amikor a tábor felszabadult. Olyan szervezethez kerültem, amelyik
Amerikába küldött zsidó árvákat, és örökbe fogadó családokat keresett
számukra. Eleinte mindnyájan nagyon betegek voltunk, ezért egy
darabig nem is tudtak Amerikába küldeni bennünket. Amikor már jobb
állapotban voltam, egy csodálatos New York-i család örökbe fogadott.
Az új anyám haragszik, ha arra gondol, hogy túlságosan ragaszkodom a
német gyökereimhez. Azt akarja, hogy felejtsek el mindent velük
kapcsolatban, de képtelen vagyok rá. Meggyaláznám a családomat, ha
nem emlékeznék arra, hogy mi történt velük.
Meredith akaratlanul is eltűnődött azon, hogyan tudott Claudia
életben maradni. Sokáig hallgatott, némán csodálva ezt a lányt.
– Az én apám a Dachaut felszabadító amerikai katonák egyike volt
– mondta végül. – Azt mesélte, hogy a legszörnyűbb dolog volt, amit
életében látott.
– Az volt – erősítette meg Claudia. – De most már olyan, mintha
valaki mással történt volna. Kilenc éve élek itt. Ez nagyon hosszú idő.
Tizenkilenc éves vagyok. Hát te?
Meredith döbbent csendben hallgatta Claudiát, és időbe telt, mire ki
tudta mondani, hogy ő tizennyolc éves. Claudia ezután beszélgetés
közben felgyűrte a pulóvere ujját, és megmutatta az alkarja belső felébe
tetovált számot. Merrie némán, tisztelettudón meredt rá. Claudia
elmondta, hogy ő éppen kint volt a dadussal, amikor elvitték az egész
családját. Szomszédok rejtegették majdnem egy évig, de féltek, hogy
fel fogják fedezni, ezért elvitték egy másik helyre, ahol viszont
megtalálták, és elküldték ugyanabba a táborba, ahova a szüleit
hurcolták el annak idején. Az édesanyja, a két húga és a nagyszülei
addigra már halottak voltak, őket a megérkezésük után szinte azonnal
elgázosították. A bátyját és az apját nehéz munkára fogták, mindketten
tífuszban haltak meg röviddel a tábor felszabadulása előtt.
Mindnyájukat elveszítette, nem maradt senkije.
Végül, a háború után eljutott Amerikába, a Steinberg házaspárhoz,
akik örökbe fogadták. Nekik már volt két, nála valamivel fiatalabb
lányuk. Claudia elmondása szerint mindig nagyon kedvesek voltak
hozzá, ő mégsem tudta elfelejteni a saját családját, sem azt, hogy
hogyan haltak meg. Nem volt nap, hogy ne gondolt volna rájuk.
 – Bűntudatom van az olyan helyeken, mint ez – vallotta be
Meredithnek. – Mindenki olyan nagy jólétben él, és annyira el van
kényeztetve, közben nem is tudják, hogy milyen szerencsések.
Szeretnék könyvet írni a háborúról, de majd csak amikor már idősebb
leszek. Ha megkapom a diplomámat, újságíró akarok lenni. Egyszer
majd megírom az igazat arról, hogy milyen volt.
Meredith bólintott. Meglepte Claudia őszintesége és
tárgyilagossága, és az, hogy annyi szenvedés után mégis szelíd tudott
maradni. Nem látszott rajta, hogy dühös lenne, vagy megkeseredett,
összetört. Élő bizonyítéka volt az emberi szellem erejének, és Meredith
megérezte benne az életerőt tápláló energiákat. Megértette, hogy azok
után, amiken keresztülment, semmi sem árthat neki, semmi sem
állíthatja meg vagy teheti tönkre. Lelkesítő volt hallgatni őt, de fájt
belegondolnia, hogy mi történt vele. És lám, ez a vékony, halk szavú
lány, az egyik legborzasztóbb haláltábor túlélője, most itt van, és
normális életet él. Emellett minden más jelentéktelennek tűnt, s a
Betty-féle lányok a rózsaszín hajcsavaróikkal és filmes magazinjukkal
együtt nevetségessé váltak.
– Nem szoktam másoknak beszélni róla – folytatta Claudia enyhe
zavarral. – Az amerikai szüleim nem szeretik. De nem is hallgathatok
róla. Az embereknek emlékezniük kell arra, hogy mit tettek a nácik a
zsidókkal, kisgyerekekkel, nőkkel és öregekkel. Mindent elvettek tőlük,
a munkájukat, az otthonukat, a családjukat, az életüket. Ezt sohasem
szabad elfelejteni.
– Nem, nem szabad – visszhangozta Meredith komolyan.
– Egyszer majd megírom az egészet egy könyvben – ismételte meg
Claudia elgondolkodva, és Meredith bólintott. Ez számára is fontosnak
tűnt.
– A nagypapám mindig azt mondja, hogy meg kell harcolni a jó
harcot, ami igazságot szolgáltat mindenkinek, de különösen azoknak,
akik nem tudják megvédeni magukat. Azt mondja, hogy változtatnunk
kell a dolgokon a világban. Egyszer majd én is ezt szeretném csinálni,
de nem tudom, hogyan kell. Ő a Legfelsőbb Bíróság egyik bírója, ezért
a törvény értelmezésével és fontos döntések meghozatalával tud
változtatni dolgokon, de én egyelőre nem látom, mit tehetnék, hogy
bármi is megváltozzék.
Meredith még várt valamiféle jelre az univerzumból, amely
megmutatná neki, hogy mit tegyen. Még nem találta meg a saját útját,
sem a válaszokat a kérdéseire. Csak azt az egyet tudta, hogy neki nem
elég az az élet, amit a szülei jónak tartanak számára: hogy menjen
férjhez, és szüljön gyerekeket. Ennél többre vágyott, és így volt vele
Claudia is. Meredith örült, hogy egymásra találtak, ráadásul rögtön az
első napon. Most tehát már volt barátnője a főiskolán.
– Ha itt végzek, jogi egyetemre akarok menni – mondta. – Olyan,
hátrányos helyzetű embereket szeretnék védeni, akiknek senkijük sincs,
hogy védelmezze őket.
Ez Claudiának is tetszett.
– Én meg a saját szavaimmal akarom elmondani az igazságot –
jelentette ki már a menzáról kifelé menet.
– El kell mennem a könyvtárba pár könyvért az angolórámra.
Akarsz velem jönni? – hívta Meredith Claudiát. Egyiküknek sem volt
aznap délután órája.
– Persze – felelte Claudia, és egymáshoz igazították a lépteiket.
Meg is találták a könyvtárat, ahol Meredith kikérte a könyveket, amikre
szüksége volt, és mindketten kikölcsönözték az első könyvet, amelyet a
németórájukra el kell olvasniuk. A könyvtárból együtt sétáltak vissza a
Lathrop House-ba. Claudia Meredith szobájához érve megállt és
körülnézett, de Betty nem volt otthon, így Meredith nem tudta
bemutatni őket egymásnak. Pár perc múlva Claudia továbbment az egy
emelettel följebb lévő szobájához. Előzőleg megbeszélték, hogy este a
vacsoránál újból találkoznak.
Meredith évek óta először érezte azt, hogy összebarátkozott
valakivel. Amióta Németországot elhagyták, nem kötődött senkihez az
iskolatársai közül, és a középiskolában mindvégig idegennek,
kívülállónak érezte magát. Most viszont a Vassar-ban már az első
napon megismerkedett ezzel a nem mindennapi lánnyal, egy túlélővel,
aki szintén meg akarta változtatni a világot. A sors kezét látta kettőjük
találkozásában.
Este a vacsoránál a New York-i családjukról és a szülők velük
szembeni elvárásairól beszélgettek. Claudia elmondta, hogy
Steinbergék oszlopos tagjai a templomi közösségüknek, a Fifth
Avenue-n lévő Temple Emanu-El zsinagógának. Azt akarták, hogy a
zsidó közösség egy fontos tagjához, lehetőleg egy orvoshoz, ügyvédhez
vagy bankárhoz menjen feleségül, és óva intették, nehogy járni kezdjen
egy keresztény fiúval, mialatt a Vassarban tanul, amit ő hülyeségnek
tartott. Nem akart férjhez menni, ő tanulni jött ide. Arra is
figyelmeztették, hogy tartsa távol magát a vélhetőleg más egyetemekről
jövő bohémektől, akik visszataszító, mosdatlan emberek. Úgy gondolta,
hogy a szülei korlátolt és kicsit nevetséges felfogásúak, de tudta, hogy a
jó szándék vezeti őket, és a legjobbat akarják neki.
– Az én szüleim meg nem akarják, hogy jogi egyetemre menjek –
felelte együttérzőn Meredith. – Azt hiszik, akkor majd nem akarok
férjhez menni, az meg, hogy a férjem és a családom mellett ügyvéd is
legyek, nem fog menni. Szerintük választanom kell. A nagyapám
nagyszerű gondolatnak tartja a jogi egyetemet, a szüleim meg épp
ellenkezőleg. Azt akarják, hogy mindennap bridzseljek, mint az anyám
– mondta elkeseredetten, mire Claudia elnevette magát.
– Az enyém is állandóan bridzsel. És rengeteget vásárol. A húgaim
szintén. Csodabogárnak tartanak, mert én inkább leülök egy könyvvel,
vagy végre írnék egyet. Próbáltam verset írni, de abban nem vagyok jó.
Elmentem egy versolvasó estre Greenwich Village-be, amitől a szüleim
epeömlést kaptak. Az apám szerint például a dzsesszzenészek egytől
egyig kábítószeren élnek. A feketéket sem szívelhetik. Azt hiszem,
azért akarják, hogy itt legyek, mert bár a legtöbb lány keresztény, itt
nincs senki, akivel randevúkra járhatnék.
Meredith ezen elmosolyodott.
– Betty és a barátnői nem így gondolják. Ők mind azt remélik,
hogy a közeli fiúiskolák diákjaival rendezett közös mulatságokon
fognak találkozni álmaik lovagjával, és lehet, hogy úgy is lesz. De én
sok mindent szeretnék csinálni, mielőtt a férjhez menés gondolatával
kezdenék foglalkozni. – Ekkor eszébe jutott a karácsonyi bál, amelyen
be akarják vezetni a társaságba, és elmesélte Claudiának, aki
érdeklődve hallgatta.
– Jó lehet – ismerte el. – Gyönyörű ruhában lehetsz, amiben úgy
nézel ki, mint egy tündérkirálynő. – A tekintete álmodozóvá vált, ahogy
Meredith elbeszélése alapján elképzelte.
– Felnőtt koromban nem ez szeretnék lenni – folytatta Meredith. –
És mindenki azért csinálja, hogy férjet találjon. Az efféle eseménynek
ez az egyetlen értelme. Meglep, hogy a szüleid nem akarnak téged is
elsőbálozóként bemutatni.
Claudia viszont Meredith kijelentésén lepődött meg.
– Zsidók nem lehetnek elsőbálozók – jelentette ki határozottan. –
Mindegy, mennyi pénzük van a lány szüleinek. Anyám elmondta
nekem, különben biztos, hogy engem is rákényszerítenének. – De
Claudia hangján érezni lehetett, hogy ő nem bánná. A menyasszonyi
ruhához hasonló hófehér báli ruha volt a vonzerő. És hogy szeretett
táncolni.
– Ez komoly? – döbbent meg Meredith. Ez soha fel sem merült
benne. – Zsidók nem lehetnek elsőbálozók? – Azt tudta, hogy színes
bőrű lányok nem jelenhetnek meg ott. De hogy zsidók sem?
Claudia bólintott.
– Ez felháborító. De hát miért?
– Így van, és kész. Gondolom, mindig is így volt. Zsidók nem
lehetnek bizonyos klubok tagjai, és nem vásárolhatnak lakást bizonyos
házakban. A szüleim lakást akartak venni az Ötödik sugárúton, de
elutasították őket. Ehelyett a West End Avenue-n vettek egyet,
méghozzá egy nagyon szépet. Apám olyan dühös volt emiatt, hogy
megvette az egész házat. Négerek és a szórakoztatóiparban dolgozók
sem vásárolhatnak lakást előkelő házakban. A mellettünk lévő ház
Harry Belafontéé.
– Ez olyan, mint Németország volt a náci időben – háborodott fel
Meredith, de Claudia megrázta a fejét.
 – Nem, nem olyan. Az, hogy nem léphetsz be egy nem zsidó
klubba, vagy nem vehetsz lakást, egészen más, mint az, hogy nem lehet
ügyvédi praxisod, vagy nem gyakorolhatod az orvosi hivatásodat, vagy
hogy az SS elveszi és kifosztja a lakásodat, hogy elveszíted
mindenedet, beterelnek egy marhavagonba, és megölnek egy
haláltáborban. Nekünk megvannak a magunk klubjai és házai. Lehet,
hogy ez nem számít. De itt senki sem gyilkol zsidókat, és nem hajtják
őket végig az utcákon – magyarázta szomorúan, a gyerekkorában átélt
szörnyűségekre és elveszített családjára emlékezve.
– Ez akkor is diszkrimináció, tehát nagyon elítélendő. Ha én
lehetek elsőbálozó, még ha nem akarok is, te miért nem lehetsz?
– Nem lehetek és kész. Nem létkérdés. – Claudia tudta, mi a
különbség, és nem zavarta, hogy nem lehet elsőbálozó. Nem is
reménykedett benne soha.
– De egy napon lehet, hogy az lesz. Talán éppen így kezdődik.
Miért kellene a zsidókkal másképpen bánni?
– Mindig így volt az egész történelmük során. Éppen ez Izrael
állam lényege: hogy biztos menedéke legyen a zsidóknak. – Hat éve
alapították meg, akkor ismerte el Truman elnök is, akit a zsidó
közösség hősnek tartott. – A szüleim sok pénzt adtak Izraelnek – fűzte
még hozzá Claudia, és Meredithben ezt hallva felmerült, hogy vajon az
ő szülei hogyan viszonyulnak ehhez a dologhoz. Nem tudta, mivel ők
erről soha nem beszéltek. – Apám azt mondja, hogy nagyon fontos
Izraelt támogatni, és hogy szükségük van a segítségünkre. Tavaly el is
mentek Izraelbe. Én is szerettem volna velük menni, de nem vittek el.
Nem akarták, hogy az utolsó évben mulasszak az iskolában.
Mereditht lenyűgözték a hallottak és a nyomukban felvetődött
kérdések. Claudia tágabb perspektívából látta a világot, legalábbis
bizonyos témákat tekintve. Meredith úgy érezte, ő nagyon védett életet
élt, és sok tekintetben valóban így volt. Habár a szülei szélsőségesen
konzervatív életmódot folytattak, és ilyen eszméket vallottak, abból,
hogy apja milyen keményen dolgozott a nürnbergi bíróságon, és
személyesen járt koncentrációs táborokban, azt feltételezte, hogy
rokonszenvezik a zsidó emberekkel. Azok után hogy is ne
rokonszenvezne velük? Nyilvánvaló.
Mialatt Meredith és Claudia ilyen komoly témákról beszélgettek, a
többieket mintha csak és kizárólag a hétvégi közös program és a fiúkkal
való megismerkedés lehetősége érdekelte volna. Betty és az őt
kezdettől fogva körülvevő lányokból alakult klikk napokig azzal volt
elfoglalva, hogy milyen ruhát vegyenek fel, és milyen frizurát
csináljanak maguknak. Betty rájött a hajcsavarás egy új módjára, és a
helyi drogériában olyan hajcsavarókat fedezett fel, amelyekkel még
hullámosabbá tehette a haját. Olyan ruhákat választottak, amelyek jól
kiemelték az alakjukat, és Bettynek a selyemruhájához tökéletesen illő
magas sarkú cipője, és a ruha pávakék színével egyező színű rövid, bő
kabátja is volt. Lázas izgalommal készültek a West Point-i fiúkkal való
találkozásra.
Meredith félelemmel vegyes derültséggel figyelte a szobájából a
nagy jövés-menést. Biztos volt benne, hogy nem hozott magával ilyen
alkalomra való ruhát, ami azt illeti, nem is volt neki ilyen, és egyébként
sem akart elmenni. Ezt meg is mondta Claudiának. Az ő szobatársa
sokat volt távol, és Meredith, hogy ne kelljen átverekednie magát a
szobájában vihorászó, csivitelő „Betty-lányok" tömegén, gyakran ment
fel Claudiához. A lányok minden alkalommal az ő lemezjátszóját
nyúzták, de nem bánta.
A nagy esemény előtti estén Claudiának sikerült meglepnie Merrie-
t. Addigra már egy hete tartottak az órák, amelyek szinte kivétel nélkül
tetszettek Meredithnek. Claudia volt az egyetlen lány, akivel szívesen
járt el, és Claudia is így volt ővele. Aggódott, hogy a többi lány majd
nem akar barátkozni vele, mert zsidó, a többiek pedig szinte kivétel
nélkül keresztények voltak. Meredith ezt azzal ütötte el, hogy szerinte
Claudiának üldözési mániája van, de titokban eltűnődött rajta, hogy
vajon tényeg ez lenne-e az igazság. Már hallott egy-két undok
megjegyzést a második emeleti zsidó lányról, és tartott tőle, hogy
Claudiára vonatkozhattak, de neki nem szólt róla, nehogy megbántsa az
érzékenységét.
 – Szerintem el kéne mennünk – mondta Claudia az ágyán fekve,
miközben Meredith hosszú lábait maga előtt kinyújtva elterpeszkedett a
szoba egyetlen székén.
– Hová? – kérdezte Meredith szórakozottan. Egy dolgozat járt a
fejében, amit németórára kellett írnia, és nem tudta, milyen felfogásban
írja meg, hogy elkápráztassa a tanárt.
– Az összejövetelre – felelte Claudia halkan.
– Megőrültél? Minek? Nem vadászok férjre, és gondolom, te sem.
– Nem, de azért jó lehet fiúkkal találkozni. Itt nagyon sok lány van.
– De még mennyire – forgatta a szemét Meredith. És a legtöbbje
olyan volt, mint Betty, fiúkért bolonduló, akiket jobban izgatott a
frizurájuk, mint a jegyeik. A Vassar jó iskola volt, színvonalas oktatást
nyújtott, de az elsőéves lányokat a tanulmányaiknál sokkal jobban
érdekelték a koedukált társasági események. Feltehetőleg végül
lehiggadnak, különösen ha már eljegyezték őket. – Miért mennénk el az
összejövetelre? – kérdezte zavartan. Esze ágában sem volt egy csapat
előkelősködő fiúval vagy leendő katonával megismerkedni. Ha
találkozni akarna egy fiúval, az legyen érdekes, intelligens, okos, és
más, mint a többi. Betty és a társai kész cirkuszt csináltak ebből az
eseményből. Nem, ez a legkevésbé sem vonzotta őt.
– Szerintem pedig el kéne mennünk. Szerezhetnénk új barátokat, a
változatosság kedvéért fiúkat – erősködött Claudia. Meredith kicsit
gondolkodott rajta, de az érv nem győzte meg.
– Tényleg el akarsz menni?
Claudia bólintott.
– Izgalmas lenne szépen felöltözni. Anya az iskolai rendezvényekre
gondolva berakatott velem pár szép ruhát.
– Az enyém is. Nem akartam, de ragaszkodott hozzá.
Összemosolyogtak. Az anyáik, függetlenül a vallásuktól, hasonlók
lehettek, és egyformán aggódtak a lányukért. Túlságosan is, gondolta
mindkét lány.
Egy darabig még elvitatkoztak ezen, végül Claudia győzött,
felülkerekedve Meredith összes kifogásán. Másnap este kiöltözve
felszálltak a West Point felé menő buszra, és leghátul leültek. Claudián
sötétkék selyemruha volt, amely kihangsúlyozta karcsú alakját, ehhez
fehér selyemkabátot, hozzáillő kis kalapot, kesztyűt és magas sarkú
cipőt viselt. A ruha hosszú ujjú volt. Anyja a Bergdorf Goodmanhez
vitte el, ott vásárolták meg az iskolai ruhatárát. Hosszú hajfonatát kis
kontyba csavarva a tarkójára tűzte. Nagyon csinos volt. Meredith a
magával hozott három fekete ruha közül az egyiket vette fel, és a
cipőjének épp csak akkora sarka volt, hogy ne tűnjön benne túl
magasnak. Anyja régi, szőrmével bélelt félkabátját viselte, amiben
nagyon felnőttesnek nézett ki. Betty és a bandája már elmentek;
valamennyien csodásan festettek élénk színű vagy fehér, illetve fekete
ruháikban, magas sarkú cipőikben. A báli öltözéküket elegáns kabátka,
estélyi kalap, kesztyű és kis retikül tette teljessé. A legkülönfélébb
stílusokban fésült frizuráik elkészítése órákig tartott.
A West Point-i kadétok felkészültek a Vassarból jövő, őket
mindenáron elbűvölni akaró hárombusznyi bájos fiatal lány fogadására.
A díszegyenruhába öltözött fiúk hosszú, előírásos sorokba rendeződve
várták a lányokat, akik gyönyörködve nézték őket, és időnként
összesúgtak. A kísérők közvetlenül a hátuk mögül tartották szemmel
őket egész éjszaka, így gondoskodva arról, hogy hölgyekhez és urakhoz
méltó módon viselkedjenek, ahogy kell, és ahogy az öltözékük alapján
méltán feltételezhető.
– Hülyén érzem magam – súgta Meredith Claudiának, amikor az
egyórás út után végre leszálltak a buszról. Azt azonban el kellett
ismernie, hogy a kadétok nagyon csinosan festettek, amikor a karjukat
nyújtva bekísérték a lányokat a bálterembe, ahol frissítőket szolgáltak
fel. A tánczenét a West Point zenekara volt hivatva szolgáltatni egészen
éjfélig. A West Point egyenruhás kísérői jókedvűen köszöntötték a
Vassarból jött hölgyeket, tudván, hogy megbízatásuk egész éjjel
bőségesen el fogja látni őket feladatokkal. És akár egyenruhát viseltek,
akár nem, mindnyájan szórakozni vágyó tizennyolc évesek voltak, akik
ezen az éjszakán mindent meg akartak engedni maguknak, amit csak
lehetett.
 – Jól néznek ki – válaszolta Claudia boldogan, amiért eljöttek. Jó
érzés volt szép ruhában lenni, és odasúgta Meredithnek, hogy nagyon
csinos a fekete ruhájában. Néhány fiatalember máris felfigyelt rájuk,
miközben egy darabig még gyümölcspuncsot kortyolgatva egymás
között csevegtek.
– Egy napon mind gyilkossá válnak valami háborúban – jegyezte
meg Meredith cinikusan.
– Most viszont még nem gyilkosok. Legyél kedves hozzájuk,
Merrie – korholta Claudia. Aztán egymásra mosolyogtak, amikor egy
különösen jóképű, szőke hajú, kék szemű kadét hozzájuk lépett, és
bemutatkozott. Seth Ballardnak hívták, és le nem vette a szemét
Claudiáról, aki pirulva mondta meg a nevét. Meredith mosolyogva
nézte a jelenetet. Az elsőéves fiúk ugyanakkor érkeztek a West Pointra,
mint a lányok a Vassarra, így most az otthoni iskolájukról beszélgettek
egymással. Seth Virginiából jött, épp csak egy kicsit lehetett érezni a
beszédén a délies akcentust. Az apja nyugalmazott ezredes volt, a
nagyapja tábornok, és a család lótenyésztéssel foglalkozott Virginiában.
Ő maga a harmadik nemzedék volt a West Pointban.
– Mi másodgenerációsok vagyunk a Vassaron – közölte Claudia
magára és Meredithre utalva.
– És hogy tetszik? – kérdezte a fiú udvariasan, mire azt felelték,
hogy nagyon, és eddig az óráik is érdekesek voltak. Seth ezután pár
percre elment, hogy megkeresse egyik barátját, akit be akart mutatni
Meredithnek. Claudia a távollétét kihasználva halkan, németül
megkérdezte Meredithtől, mi a véleménye a fiúról.
– Kellemesnek tűnik, és jóképű. De nem tűnik zsidónak – felelte
vigyorogva Meredith, akinek külön örömet szerzett, hogy olyan
nyelven beszélhetnek, amit senki más nem ért, úgyhogy azt
mondhatnak, amit csak akarnak.
– Úgy beszélsz, mint az anyám. Kit érdekel? Szerintem nagyon
aranyos – mondta erre Claudia.
– Ha már az első évben eljegyzed magad, nem leszek többé a
barátod – figyelmeztette mosolyogva Meredith.
 – Ne hülyéskedj! – kiáltotta Claudia. Épp ekkor ért vissza Seth egy
magas, vörös hajú, szeplős fiúval, Christiannal. Ő Bostonból jött,
állítása szerint másodgenerációs West Point-iként. Nagyon illemtudó
volt, és amikor felcsendült a zene, mindkét fiú táncra kérte, és az este
nagy részében ki is sajátította őket. Varázslat ugyan nem történt
Christian és Meredith között, de nagyon jól érezte magát a fiúval. A hat
testvér között a legidősebb Christian intelligens volt. Az est végén azzal
köszönt el, hogy reméli, még találkoznak. Meredith ebben kételkedett,
hacsak nem egy újabb közös rendezvényen. Seth egészen a buszig
kísérte Claudiát, és ahogy ott állt és integetett utána, amíg Claudia el
nem tűnt a kísérőkkel és a többi lánnyal együtt, látszott rajta, hogy fülig
szerelmes lett belé.
– Nagy sikered volt! – mondta Meredith németül, amikor újra
elfoglalták a helyüket a busz hátuljában.
– Olyan udvarias fiú. Nagyon tetszik – felelte Claudia álmodozva.
– Azt mondta, egyszer majd meglátogat a Vassarban.
– Meg is ölne a mamád. Biztos, hogy valamelyik protestáns egyház
tagja.
– Jaj, hallgass már – vigyorgott Claudia, akár egy rossz gyerek. –
Nem azért jön, hogy megkérje a kezemet, csak meg akar látogatni.
– Adj neki még egy hetet – ugratta Meredith. A visszautat vidáman
csevegve tették meg. Meredith elismerte, hogy jól mulatott, és
Christiannel érdekes dolgokról lehetett beszélgetni. A fiú elmesélte,
milyenek az órák és a kiképzés a West Pointban, ami hihetetlenül
szigorúnak tűnt számára. Ehhez képest a Vassar lányok részére
szervezett nyári tábornak tűnt.
A két lány Meredith szobája előtt vált el egymástól, ahonnan
Claudia továbbment az emeleti szobája felé. Pár perc múlva Betty
lépett be diadalmas arccal az ajtón. Három fiú kérdezte meg, hogy
meglátogathatja-e, és az egyik szünet alatt beszédbe elegyedett a
zenekar egyik tagjával, egy utolsó éves sráccal, aki szintén találkozni
szeretne még vele. Az este bombasiker volt számára, és nagyjából egy
hónap múlva megint lesz egy közös program, ezúttal a Yale-lel. Azt
tervezte, hogy karácsonyra szert tesz egy fiú barátra, és júniusra
meglesz az eljegyzése. Küldetésben járt, akárcsak a barátnői. Jól
érezték magukat. A West Point-i kadétok nagyon barátságosan
fogadták a Vassar lányait. Meredith is élvezte az estét.
A következő hétvége a szülőké volt, amikor Meredith szülei is
eljöttek látogatóba. Bemutatta nekik Claudiát, és később azt is
elmondta, hogy a barátnője német. A háborús tapasztalatairól azonban
nem beszélt, és azt sem említette, hogy amerikaiak örökbe fogadták. A
téma túlságosan komolynak látszott ahhoz, hogy csak úgy futólag
megemlítse.
Együtt körbesétálták a campust, és Meredith közben az óráiról
mesélt. Este elvitték vacsorázni, másnap pedig abban az örömteli
tudatban utaztak el, hogy Meredithnek sikerült alkalmazkodnia és
barátokat szereznie. Ő megígérte, hogy hamarosan hazalátogat egy
hétvégére. Anyja el akarta vinni, hogy megvegyék a báli ruháját, és
Meredith ezúttal nem szállt vitába vele. Úgy gondolta, jó lesz kicsit
hazamenni, és Alexszel is találkozni.
Amikor három héttel később megérkezett New Yorkba, a kisfiú
magánkívül volt az örömtől. Meredith megkérdezte Claudiától, hogy ő
is hazamegy-e a hétvégére, de úgy volt, hogy Seth Ballard, a West
Point-i kadét meglátogatja őt szombaton, és azt nem akarta
elmulasztani. Izgatottan várta, hogy újra találkozzék a fiúval, aki a
közös este óta többször is felhívta a kollégiumban. Nyilvánvalóan bele
volt esve, és szombat este el akarta vinni őt vacsorázni. Claudia
megkapta rá az engedélyt. Két óra hosszára kimehetett a városba, és
este nyolcra kellett visszaérnie. A szabályok nagyon szigorúak voltak, s
ha megszegi valamelyiket, legközelebb nem kapott volna engedélyt,
hogy kimehessen a városba.
Robert és Janet is boldogok voltak, hogy újra láthatják Merrie-t, és
a bál témája majd csak a péntek esti vacsoránál, akkor is csak a
desszertnél került elő. Alex addigra már elment az asztaltól, Janet pedig
azzal kezdte, mely üzletekbe fognak betérni másnap, hogy megtalálják
a ruhát. Meredith elkomolyodó arccal ránézett, és vett egy nagy
levegőt.
– Megmondtam, hogy nem leszek elsőbálozó. Nem akarom, és nem
hiszek benne. Nem megyek el.
– Hogy érted azt, hogy nem hiszel benne? Mit akar ez jelenteni? –
kérdezte zavartan az anyja.
– Zsidó lányoknak nem engedik, hogy elsőbálozók legyenek, ugye?
Mindkét szülője úgy megdöbbent, mintha pofon vágta volna őket.
– Mi köze ennek bármihez is? Mi nem vagyunk zsidók – felelte
anyja éles hangon.
– Nem, de zsidók nem jöhetnek oda. És gondolom, négerek sem.
Ez egy kirekesztő rendezvény, és én nem akarok részt venni rajta.
– Ezt a nagyapád mondta neked? – kérdezte apja dühösen.
– Nem. Nem beszéltünk róla. A lányoktól tudom, akikkel együtt
járok a főiskolára, hogy a zsidók ki vannak zárva. Én ezt nem tartom
helyesnek. Alapból rossz az egész. Nem keresek férjet, és nem akarom,
hogy a nyílt színen mustrálgassanak, mint tehenet a vásárban.
– Ó, az isten szerelmére – kiáltott fel Robert az egész beszélgetéstől
és a lánya makacsságától ingerülten. – Fehér ruha lesz rajtad, gyönyörű
leszel. Meghajolsz, és azzal hivatalosan be vagy vezetve a társaságba.
Mi rossz van ebben? És mit számít az, hogy vannak-e ott zsidó lányok
vagy nincsenek? Nem vagyunk előítéletesek. Miért csinálsz ebből
ekkora ügyet, Merrie? És senki sem bocsát téged árverésre. Csak egy
bálról van szó, semmi többről.
– Aminek hagyományosan a férjkeresés a célja. Nekem nem kell
férj. Legalábbis egyelőre még nem. És még nagyon sokáig nem. Előbb
még különb dolgokat akarok kezdeni az életemmel, például jogi
egyetemre akarok járni.
– Elsőbálozónak lenni és jogi egyetemre járni nem két
összeegyeztethetetlen fogalom, azaz nem zárják ki egymást – mutatott
rá az apja.
– A társaságba való báli belépő fölösleges. És nem, te nem vagy
előítéletes, apa. Négy évet töltöttél el azzal, hogy a vádat képviselted a
zsidók elleni bűnöket elkövető háborús bűnösök perében. De akkor
miért azonosulsz egy olyan rendezvénnyel, amelyik kizárja a zsidókat?
– Az ég szerelmére, biztos, hogy lesznek ott zsidók is.
– De nem az elsőbálozók között. Ezt ti nem találjátok
visszatetszőnek? – kényszerítette azonnali színvallásra az apját. Anyja
hallgatott; fogalma sem volt, mit mondhatna, mit kellene válaszolnia,
inkább ráhagyta Robertre, hogy győzze meg a lányukat. Gyűlölt
vitatkozni Merrie-vel.
– De igen, ha így teszed fel a kérdést, ez csakugyan elítélendő. De
klubok is vannak, amelyek szintén nem fogadnak el zsidókat. Ez
mindig is így volt – magyarázta Robert türelmesen.
– Ettől a dolog még nem lesz elfogadható. Ahogy a házak sem,
ahol ők nem vásárolhatnak lakást. Mi a helyzet a mi házunkkal? Ebben
zsidók is vehetnek lakást? – Szülei legnagyobb megdöbbenésére
Meredith nem tágított, egymás után tette fel a témába vágó kérdéseket.
– Fogalmam sincs – felelte az apja meglehetős kínban. Valójában
tudta, és zsidók valóban nem vehettek lakást a házukban, de ez nem
függött össze azzal, hogy Meredith lesz-e elsőbálozó vagy sem. Az,
hogy legyen, fontos volt Janetnek, és mindkettőjüknek. Hagyomány
volt, amelyet követtek, és amelyben hittek. És nem akart alulmaradni
ebben a vitában, akár vehetnének lakást zsidók a házukban, akár nem.
– Úgy látom, hogy politikailag nagyon érdeklődővé váltál, amióta
erre a főiskolára jársz, Meredith. Kivel beszélgetsz ilyesmikről?
– Claudia, a legjobb barátnőm a főiskolán, zsidó. És német.
Auschwitzban halt meg az egész családja, egyedül ő maradt életben.
Egy amerikai család fogadta örökbe a háború után. Találkoztatok vele,
amikor meglátogattatok.
Apja, szembesülve a lánya által felelevenített emlékekkel és az
emlékezetéből kitörölhetetlen látványokkal, egy percre elhallgatott.
– Ez szörnyűség, Merrie. Ebben egyet kell értenem veled. De a
bálon való debütálás régi hagyomány. És ezt a nagyszabású bált a
nagyon régi New York-i családok rendezik meg. Egyszer talán majd
megjelenhetnek rajta zsidó elsőbálozók is. De eddig még nem történt
meg, és nekünk ez a bál nagyon fontos. Szeretném, ha ezzel
kapcsolatban félretennéd a politikai elveidet, és részt vennél rajta,
amivel boldoggá tennéd az édesanyádat. Ez nem valami nagy kérés.
Robert megpróbált szelíden érvelni, a felesége pedig, aki nem
tudta, mit mondana a barátnőinek, ha a lánya nem jelenne meg a bálon,
hálásan nézett rá. Erre nem volna mentség. Nevetség tárgyává
válnának, vagy kiközösítenék, ha megtudnák az igazat, azt, hogy
Merrie nem vállalta az első megjelenést a társaságban.
– Igenis nagy kérés. Arra kérsz, hogy egy éjszakára, egy bál erejéig
felejtsem el az elveimet. Ez nem igazságos.
– Arra kérlek, hogy tedd meg a szüleidért, értünk. Még a nagyon
liberális demokrata nagyapád is ott akar lenni, és látni akarja a
bemutatkozásodat. Ő továbbra is tagja az uralkodó osztálynak. És
minden évben elmegy az elsőbálozók báljára. Csalódott lesz, ha nem lát
ott téged, és mi is azok leszünk.
Meredith sokáig hallgatott, végül könnyes szemmel az anyjára
nézett. Megértette, hogy ez a dolog tényleg fontos neki, és olyan
érzéssel, mintha elárulta volna mindazt, amiben hisz, felállt, és nehéz
szívvel mondta:
– Rendben van. Elmegyek. De ne kérjetek többé arra, hogy
tagadjam meg azt, amiben hiszek. Megteszem a kedvetekért, de csak
most az egyszer. Ki kell állnom azért, amiben hiszek. Nem áldozom fel
a tisztességemet még értetek sem. – Komoly nyilatkozat volt ez egy
tizennyolc éves szájából. Robert egyetértőn bólintott, Meredith pedig
ezek után szó nélkül elvonult az asztaltól. Egy perc múlva hallották,
amint becsukódik mögötte a szobája ajtaja. Robert sóhajtott, és a
feleségére nézett.
– Mindez az apám műve, ő plántálta belé a liberális eszméit arról,
hogy a jó ügyekért harcolni kell. Merrie ehhez még túl fiatal, fogékony
és könnyen befolyásolható. Ha apám nem vigyáz, a végén forradalmárt
nevel belőle, és akkor végre elégedett lehet.
– Köszönöm. – Janet csak ennyit tudott mondani. Végtelenül hálás
volt, amiért Meredith nem fogja őket nyilvánosan megalázni azzal,
hogy nem volt hajlandó debütálni. És miközben leszedte az asztalt, már
azon gondolkozott, hogy milyen ruhát vásároljanak másnap.

Negyedik fejezet

Szombat délelőtt Meredith és Janet taxiba ültek, és elmentek a Bergdorf

Goodmanbe, egyenesen a menyasszonyi ruhák osztályára, ahol az
elsőbálozók ruháit is árusították. Janet úgy tervezte, hogy az egész
napot a belvárosban töltik, sorra járják az összes áruházat, ahol a
menyasszonyi ruháknak külön részlegük van, és csak azután választják
ki azt a ruhát, amelyik a legjobban tetszett. Amolyan főpróbának
tekintette ezt Meredith majdani esküvőjéhez.
Ő viszont rögtön a másodikat választotta, amit a Bergdorf'sban
mutattak nekik. Egyszerű, letisztult vonalú ruha volt, nem túl mélyen
kivágott, terjedelmes, harang alakú szoknyarésszel és szűk derékkal.
Hófehér taftból varrták, a rövid ujj épp csak a vállát takarta, és
csodaszépen mutatott rajta. Janet valamivel rafináltabban megmunkált
darabot szeretett volna, például gyönggyel kivarrottat vagy csipkéset,
esetleg hímzettet, vagy olyat, amelynek a derekát széles selyemöv fogja
össze, de a Meredith által kiválasztott ruhát épp az egyszerűsége tette
feltűnővé. Feltűzött fekete hajával úgy nézett ki benne, mint Hófehérke.
Gyönyörű elsőbálozó lesz, akár tetszik neki a társadalmi
eseményszámba menő bál, akár nem. Mert nem minden elsőbálozó lány
volt szép. Akadtak köztük testesek, pattanásosak, csúnyák egyaránt, de
ez az éjszaka az övéké is volt, amikor minden lány Hamupipőkéből
bálkirálynővé változik.
Innen a cipőosztályra mentek, ahol fehér szaténből készült magas
sarkú cipőt, a kesztyűosztályon pedig hosszú, fehér kecskebőr kesztyűt
választottak. Déli egy órára megvolt Meredith teljes öltözéke. Még arra
sem volt szükség, hogy a ruhát ráigazítsák, úgy állt rajta, mintha
egyenesen neki varrták volna. Még a hossza is rendben volt, amikor
visszamentek, és felpróbálták a ruhához a cipőt. Janet kimondhatatlanul
megkönnyebbült. Utána átmentek az utca túloldalán lévő Plazába, hogy
a Palm Courtban megebédeljenek, és három órára már otthon is voltak.
Anyja egyébről sem tudott beszélni, mint a ruháról és az áruházban
szerzett élményeiről.
Elmerengett a Vassarban töltött idejéről, Meredith pedig mesélt
neki a West Point-i fiúkkal közös estről. Anyja kérdésére, hogy
megismert-e olyan kadétot, aki különösen megtetszett neki, nemmel
felelt. Janet bevallotta, hogy elsőéves korában, év elején pár hónapig
volt egy kadét udvarlója, de az egyenruha nagyobb hatással volt rá,
mint a fiú. És aztán megismerte Robertet. A nagyszülei bált rendeztek a
tiszteletére, amelyen ráadásul elsőbálozóként debütált, és, mint mondta,
első látásra egymásba szerettek. Fél évvel később megtartották az
eljegyzést, majd három évre rá, miután végzett a Vassaron,
összeházasodtak. Robert épp akkor diplomázott a jogi egyetemen, és
kezdett el dolgozni apja ügyvédi irodájában. Három évvel ezután
megszületett Meredith.
Janet életútja, akárcsak nemzedéke asszonyainak többségéé, korán
kirajzolódott, és ő mindvégig megmaradt ezen az úton. Ma még
boldogabb volt Roberttel, mint húsz évvel ezelőtt. Soha nem
kérdőjelezte meg az utat, amelyen járt, ahogy a döntéseit sem. Egész
életében azt tette, amit elvártak tőle, és nem bánt meg semmit, sem ő,
sem Robert. Negyvenöt éves volt, de idősebbnek látszott, ahogy a
negyvenkilenc éves Robert is. Konzervatív felfogással párosuló
családanyai stílusa illett hozzá. Sohasem tette próbára azt, amiben ő
vagy a férje hitt, és jó feleséghez illőn még azt is rendjén valónak
tartotta, hogy négy évre elmenjen vele Németországba. Ráadásul még
élvezte is az ottani életet. Robert hozott meg helyette minden döntést,
ami kényelmes volt, így szerette, és így volt ezzel Robert is. Sohasem
vitatta a férje bölcsességét, sem a felette való hatalmát.
Meredith szerette a szüleit, de nem tudta elképzelni, hogy
tizennyolc évesen kiválaszt egy férfit, és azon az alapon, amit a szülei
elvárnak tőle, leél vele egy életet anélkül, hogy az egészet
megkérdőjelezné, vagy önálló döntéseket hozna. A családban egyedül a
nagyapja volt hitehagyott, gyakran érték is emiatt bírálatok. Különcnek
tartották, ámbár őt is szó nélkül követte a felesége. A nagyapa
hajlandósága, hogy mindennel konfrontálódjék, és szembe ússzon az
árral, fontos helyekre juttatta őt el, és jó szolgálatot tett mind neki,
mind az országnak. Meredith az ő példáját szerette volna követni, de a
nők nem foglalkoztak olyasmivel, amivel a férfiak, lehetőségük sem
volt rá, hacsak nem vállalták, hogy számkivetettként éljenek, erre
azonban még Meredith sem vágyott.
Önmaga akart lenni, a saját értékeit akarta tisztelni, a saját harcait
akarta megvívni, önálló döntéseket akart hozni, és nem látta be, miért
olyan nehéz ez a nők esetében. Ezt elfogadhatatlannak tartotta. Miért
nem lehetnek a nőknek is saját elképzeléseik? Miért kell, hogy mindent
a férjük döntsön el a fejük felett? Valahányszor történt valami a szülei
életében, az apja döntött, és Janet mindig hálásnak mutatkozott érte.
Sohasem akarta a saját kezébe venni az ügyek intézését, sem valamit
másképp csinálni. Védettnek lenni, meghajolni a férje akarata előtt,
nem a kormánynál, hanem az utasülésen ülve utazni.
Meredith nem tudta elképzelni, hogy így éljen, vagy hogy vakon
kövessen egy férfit. Eltűnődött azon, hogy vajon talál-e valaha olyan
társat, aki méltányolja a függetlenségét és a szabadgondolkodó voltát.
Csak olyan embert tudna tisztelni, aki hajlandó harcolni is azért,
amiben hisz, és aki tőle is ugyanezt várja el, anélkül, hogy irányítani
próbálná, vagy el akarná nyomni. Meredith olyan ember akart lenni, aki
megharcolja a jó harcot, ahogy a nagyapja mondta, és akár a halált is
vállalja azért, amiben hisz. Ez nem tűnt összeegyeztethetőnek a
házassággal, és végképp nem az olyan házassággal, mint a szüleié. De a
férjkeresés egyelőre a legkevésbé sem érdekelte. A házasságnál sokkal
fontosabbnak érezte, hogy szabadon megválaszthassa a saját útját.
Vasárnap reggel apja szokása szerint korán elment golfozni. Alex
egy barátjánál töltötte az éjszakát, és még nem jött haza, anyja pedig
egy barátnőjével teniszezett a klubban, és azt ígérte, hogy délre otthon
lesz. Együtt akartak ebédelni mindannyian, majd ebéd után Meredith
vissza szándékozott vonatozni Poughkeepsie-be. Délelőtt nem volt
semmi dolga, a reggelit a konyhában ette meg. Adelaide
ellenállhatatlanul finom palacsintát sütött, és megkérdezte Merrie-t,
hogy járt-e valaha templomban. A család időnként elment, de Robert
jobban szeretett vasárnaponként golfozni. Meredith Vassarban még
egyszer sem ment templomba. Anyja ebben is, mint minden másban,
azt csinálta, amit az apja óhajtott. Nem mintha Robert zsarnok lett
volna, egyszerűen csak megszokta, hogy ő felel a családot érintő
tervekért.
– Te jársz, Addie? – kérdezte kíváncsian Meredith, aki épp végzett
a palacsintákkal. Még mindig korán volt, úgy gondolta, hogy amíg a
többiek hazaérnek, elolvassa a vasárnapi újságot.
– Szeretek elmenni a templomunkba, amikor vasárnap szabad
vagyok – ami nem túl gyakran fordult elő. Adelaide sugárzó arccal
folytatta: – Odaát, Harlemben van, és működik benne egy gospelkórus.
Amikor hallgatom, mintha angyalok énekelnének. – Olyan elragadtatás
látszott az arcán, hogy Meredith elmosolyodott.
– Szívesen elmennék egyszer veled. Szeretem a gospel zenét.
– Elviszlek, amikor csak akarod, és amikor szabadnapos vagyok –
ajánlotta Adelaide nagylelkűen. Meredith az órájára nézett. Fél tízet
mutatott, és a többiek leghamarabb délben vagy egy óra körül voltak
várhatók. Az apja, aki rendszerint tizennyolc lyukat szokott játszani,
aznap csak kilencet akart, hogy együtt ebédelhessen vele.
– Akarsz esetleg most menni? Hánykor kezdődik?
– Fél tizenegykor. Nem vagyok úgy öltözve. – De a kabátját
rávehette az egyenruhájára, és mivel vasárnap volt, kalapot viselt.
– Jól nézel ki – nyugtatta meg Meredith.
– Mit gondolsz, a mamád és a papád nem bánná?
– Miért bánnák? – Meredith ilyesmit el sem tudott képzelni. Mit
számított, hol van és kivel? Gyorsan felvett egy ruhát, rá kabátot, és
egy kis kalapot. Aztán fölkapta a táskáját, kesztyűt húzott, és magas
sarkú cipőbe bújt. Adelaide izgatott lett attól, hogy milyen élményt
fognak együtt átélni. Izgalma Meredithre is átragadt. Kaland volt a
javából, és mennyivel érdekesebb, mint elmenni a család megszokott
templomába.
Földalattival mentek kifelé Harlembe, majd gyalog a 138. utcában
lévő Abesszin Baptista Gyülekezet templomáig. Ez volt New York
állam első fekete baptista gyülekezete. Odaérve Meredith családokat és
népes embercsoportokat látott egymást üdvözölve bevonulni a
templomba. Adelaide több ismerősével is találkozott, akiknek
bemutatta Mereditht. A lány nyomban észrevette, hogy ő az egyetlen
fehér az egész templomban, de mivel számított erre, nem lepődött meg,
és nem is jött zavarba tőle. Fesztelenül érezte magát Adelaide mellett,
és mindenki barátságos volt vele, még ha néhányan kíváncsian
méregették is.
A templom közepe felé beültek az egyik padba. Az energikusan
előadott igehirdetést a gyülekezet lelkesen és aktívan hallgatta, ami
nagyon tetszett Meredithnek. Jókedvű, életteli hangulat érződött a
templomban, amilyet eddig sohasem tapasztalt, sehol sem látott. A
szertartás félidejében megszólalt a zene, és a csodálatos hangok
megremegtették a templom tetőgerendáit. Meredith soha életében nem
hallott még ilyen megindító éneklést. A szoprán szólóénekes hangja
szívbe markoló volt, és az egyik bariton a Metropolitan Opera
színpadán is megállta volna a helyét. A kórus éneklése ámulatba ejtette.
El sem akaródzott mennie, nem bánta volna, ha mostantól mindig ezt
hallgathatná – amivel boldoggá tette Adelaide-et. Egy óra múlva, már
kint az utcán, Meredith úgy érezte, mintha a mennyországból esett
volna vissza. Tudta, hogy olyan pillanat ez, amire egész életében
emlékezni fog, és túláradó örömmel mondott érte köszönetét Adelaide-
nek.
– Őszintén mondom, ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha
hallottam – mondta megindultan, és átölelte a büszkén mosolygó
Addie-t. A nő elbúcsúzott a barátaitól, és a földalattival visszautaztak a
belvárosba. Meredith gondolatban még mindig a gospelkórus zenéjére
lebegett.
 Öt perccel déli tizenkettő előtt léptekbe a lakásba. Janet tíz perccel
ezután érkezett, Alexet pedig a barátja szülei hozták haza autóval.
Robert fél egykor futott be, méghozzá a golfütéseivel elégedetten. Nem
sokkal egy óra után ültek le az asztalhoz a hideg sült csirke és Adelaide
többféle salátája mellé. Mindenkinek jól telt a délelőttje, s ettől
mindenki jókedvű volt, kiváltképpen Meredith, akit teljesen feldobott a
délelőtti templomlátogatás.
– Mit csináltál délelőtt, Merrie? – kérdezte az anyja, miközben
átnyújtotta a krumplisalátás tálat.
– Templomba mentem Addie-vel – felelte a különleges zenére
visszaemlékezve átszellemült mosollyal Meredith. Az is eszébe jutott,
hogy milyen kedves és barátságos volt vele mindenki. Senki sem
reagált ellenségesen arra, hogy ő ott az egyetlen fehér nő. Épp
ellenkezőleg, örültek, hogy ott van, barátságosak voltak, és az
istentisztelet után megköszönték, hogy eljött.
– Ez nagyon kedves volt tőled, drágám – mondta erre az anyja
szelíden. – Nem is tudtam, hogy templomba jár. – Igaz, sohasem
kérdezte. Mindössze azt beszélte meg Addie-vel, hogy mit főzzön, és
megadta hozzá az utasításait. A magánéletéről vagy a szokásairól
sohasem érdeklődött.
– Az ő templomába mentem, a harlemi Abesszin Baptista
Gyülekezetbe. – Meredith ezt úgy mondta, mint egy teljesen hétköznapi
dolgot, de mihelyt kimondta, a szülei szájában megállt a falat, és
mindketten rámeredtek.
– Mit csináltál? – kérdezte az apja olyan hangsúllyal, mintha az
imént azt jelentette volna be, hogy meztelenül sétált végig a Park
Avenue-n.
– Templomba mentem Addie-vel – ismételte meg Meredith. –
Elképesztő gospelkórusuk van.
– Te voltál ott az egyetlen fehér nő? – kérdezte Robert, mire
Meredith bólintott. Adelaide a konyhában volt, nem hallotta őket.
– Igen, én voltam – mondta Meredith, és bekapott egy adag
krumplisalátát. – Hihetetlenül kedvesek voltak hozzám.
 – Megőrültél? – kérdezte az apja suttogva, miközben anyja
elszörnyedve bámult rá. – Meg is ölhettek volna. Nem sétálhatsz be
csak úgy egy színes bőrűek által látogatott templomba. Életveszélyes.
– Tökéletes biztonságban voltam. És a zene egyszerűen csodálatos
volt – állt a sarkára Meredith a szülei reakciójától elképedve. – A
legkevésbé sem volt senki fenyegető. Nem tapasztaltam semmi ijesztőt
vagy veszélyeset. Gyönyörű volt. És sokkal megindítóbb, mint a mi
istentiszteletünk.
Az asztalnál csend lett, az ebéd végéig senki sem szólt egy szót
sem. Amikor felálltak az asztaltól, apja intett Meredithnek, hogy
menjen be vele a dolgozó-szobájába.
– Meredith – fordult odabent rémülettel vegyes haraggal a lányához
–, megtiltom, hogy még egyszer ilyesmit csinálj. Biztos vagyok benne,
hogy Adelaide jót akart, de életveszélybe sodort azzal, hogy elvitt oda.
Be ne tedd a lábad többé Harlembe.
Meredith úgy megdöbbent az apja szavaitól, hogy nem is tudta, mit
feleljen.
– Nem akarom, hogy baja legyen – mondta végül Addie-ért
aggódva. Nem akarta, hogy apja elbocsássa, vagy akár csak megszidja.
Ő akart elmenni vele, ő javasolta, hogy menjenek oda.
– Nem lesz, ellentétben veled, ha még egyszer ilyet csinálsz.
– Nem értem. Azért, mert a templom Harlemben van? Azért, mert
feketék? Erről van szó? Én mindig azt hittem, hogy te liberális
gondolkodású vagy. Talán nem annyira, mint nagyapa, de hogy mi
normális emberek vagyunk. Most meg azt akarod, hogy jelenjek meg
elsőbálozóként egy olyan eseményen, ahonnan kizárják a zsidókat, és
megtiltod, hogy elmenjek egy harlemi gyülekezetbe, ami olyan
biztonságos hely volt, mint a mi itteni, saját templomunk, ha nem még
biztonságosabb. Az emberek kedvesebbek voltak. Kik vagyunk mi,
apa? Előítéletesek vagyunk? Gyűlöljük a zsidókat és a feketéket? Nem
értem. – És tényleg nem értette. Könnyek csillogtak a szemében.
– Meg kell maradnod a fajtádbeliek között, Meredith. Te nem vagy
harlemi.
 – Ők is „fajtámbeliek". Emberek. Vérzett a szíved azokért az
emberekért, akiket felszabadítottál Dachauban. Most meg nem akarsz
együtt lenni velük egy rendezvényen? Nem akarod, hogy elmenjek egy
harlemi templomba? Nem valami ópiumbarlangba mentem, hanem
templomba, apa. Senki sem fog ott megölni engem.
– Ne legyél olyan biztos benne – felelte apja szigorú
homlokráncolással. – Meg kell ígérned nekem, hogy nem mész oda
többé.
– Megígérem – mondta Meredith, mert ez könnyebb volt, mint
harcba szállni vele, és mert nem akart csatlakozni Addie
gyülekezetéhez, csak nagyon élvezte, amikor ott volt vele. És nagyon
elszomorította, hogy a szülei nem tudták ezt megérteni.
Aztán fölment a szobájába, összecsomagolt, és egy óra múlva
elindult, hogy elérje a vonatát. Szorosan magához ölelte Alexet,
megpuszilta Addie-t, és elköszönt a szüleitől, akik immár tapintható
távolságra kerültek tőle. Idegenekké váltak egymás számára, úgy tűnt,
hogy nincs olyan dolog, amiben közösen hinnének. Most először látta
ezt ilyen tisztán. Egy ajtó becsukódott közöttük.
Egész úton Vassarig a vonaton azon gondolkodott, hogy mennyire
különbözik a szüleitől, és ezt sehogyan sem tudta kiverni a fejéből.
Amikor már a szobájában volt, és Claudia bedugta a fejét az ajtón,
barátnője rögtön látta rajta, hogy valami felzaklatta.
– Hogy ment? Ki győzött a ruhaügyben? – kérdezte.
– Választottam egyet anyuval a Bergdorf'sban. Vagyis beadtam a
derekamat. Rábólintottam a másodikra, amit mutattak. Az első csupa
fodor volt, amit ki nem állhatok. De nem bánom. A szüleim viszont
nem azok, akiknek hittem őket – vallotta be szomorúan. Claudia
közben bejött, és aggodalmas arccal leült. Meredith elmesélte neki,
hogy Addie-vel elment a Harlembe, amitől az apja dührohamot kapott.
– Az én szüleim sem szeretik a színes bőrűeket, legfeljebb a
konyhában. Ilyen az ő generációjuk – felelte Claudia, aki
hajlamosabbnak mutatkozott elfogadni a szülők korlátait, mint Merrie.
– Úgy gondolják, hogy veszélyesek.
 – Ezek szerint életem végéig csak fehér bőrű keresztényekkel
kellene szóba állnom? És te csak zsidókkal randevúzhatsz? Miért olyan
előítéletes mindenki? – Meredith ezt nagyfokú korlátoltságnak,
ennélfogva rossznak tartotta.
– Ebben nőttek fel. Ők ezt normálisnak tartják, még ha minket
megdöbbent is. – Mosolyogva nézett Meredithre. – Igazad van abban,
hogy így érzel. Ők nem így látják ezt a dolgot. És tudom, hogy kész
vagy megvívni a jó harcot, de talán nem kéne ilyen keményen
harcolnod. Talán kicsit szelídebben kellene harcolnod azért, amiben
hiszel. – Nem volt rossz tanács, de Meredith nem akarta meghallani.
– Gyűlölöm a képmutatást, a színlelést, amikor elfogulatlannak és
liberálisnak mutatják magukat, holott nem azok. Egyébként milyen volt
a randevútok Sethtel?
Claudia arca felderült.
– Seth egyszerűen csodálatos! A legédesebb fiú, akivel valaha
találkoztam. – Meredith mosolyogva nézte Claudia csillogó szemét. –
Megígérte, hogy nemsokára megint elvisz vacsorázni. Nagyon jól
éreztük magunkat.
– Megmondtad neki, hogy át kell térnie a zsidó vallásra? – ugratta
Meredith.
– Még nem – nevetett Claudia. – Ezt a második randinkra
tartogatom.
Részletesen elmesélt mindent, mialatt a kollégium ebédlőjében
megvacsoráztak. De Meredith eközben sem tudott szabadulni a
szüleivel töltött hétvége emlékétől. Megrázkódtatásként élte meg, hogy
olyan dolgokat fedezett fel velük kapcsolatban, amiről eddig nem
tudott. Az előítéletesség olyan mélyen gyökerezett bennük, hogy ők
maguk észre sem vették, Meredith pedig nem tudta elfogadni a
hitrendszerüket. A saját hite és meggyőződése melletti kiállás
mindennél fontosabbá vált számára. Most még inkább, mint valaha.
Az elutazása után apja hozzá hasonlóan reagált, és ugyanúgy meg
volt rendülve, mint ő. Felismerte, hogy a lánya kezd megváltozni és
eltávolodni tőlük.
 – Az apám elrontotta – mondta Janetnek aznap este a vacsorát
követően, miután Alex felment a szobájába. – Minden korlátot le akar
dönteni, és meg akarja változtatni a régi szabályokat. Pedig azok azért
vannak, hogy megtartsanak mindannyiunkat a saját helyünkön, ott,
ahová tartozunk, a többieket pedig szintén a helyükön, a korlátok
túloldalán. Ha forradalmárként akarja leélni az életét, akkor nagyon
szerencsétlen nő lesz belőle. Apámnál rendjén való, ha így
gondolkozik, de egy nőnél, kiváltképpen egy olyan fiatal lánynál, mint
Merrie, a legkevésbé sem az.
Janet bólintott, nem szólt semmit, de elgondolkodott rajta. Tudta,
hogy a férjének igaza van. Mindig igaza volt.
– Majd kinövi – nyugtatta Robertet. – Hajlandó eljönni a bálba.
Előbb vagy utóbb megismerkedik egy férfival, aki mellett
megnyugszik, és megtalálja a helyét abban az életben, amelybe
beleszületett. – Janeten nem látszott, hogy aggódna, miközben
igyekezett csillapítani a férje aggodalmát.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte Robert, aki még nem
lett úrrá a megrázkódtatáson, hogy a lánya elment Harlembe, és
egyetlen fehér nőként megjelent egy ottani fekete gyülekezetben. O
maga soha életében nem járt Harlemben. – Mindig is túl merész és
liberális gondolkodású volt. Egyszer még baja lehet ebből. Nincs
tisztában azzal, hogy mekkora kockázatokat vállal.
– Lehet, hogy tisztában van – mondta Janet elgondolkodva. – A
világnak minél több hozzá hasonló emberre van szüksége, azt viszont
semmiképpen sem akarom, hogy ő legyen az egyik világító fáklya.
Csinálják mások. És meg fog állapodni, ha egyszer találkozik egy
férfival. Egy jó ember meg fogja szelídíteni. Épp elég dolga lesz a
férjével és a gyerekeivel, nem marad ideje ezekre a csatákra.
Robert elképedve nézett a feleségére. Ami őt illeti, szentül meg volt
róla győződve, hogy az általa ismert világnak nincs szüksége
változásra, sem demagóg szónokokra, hogy felborítsák az egyensúlyt.
Minden úgy volt a legjobb, ahogy volt. Előbb-utóbb Meredith is
kénytelen lesz ezt tudomásul venni. Remélhetőleg minél hamarabb.
 Ötödik fejezet

Két héttel Meredith New Yorkban töltött hétvégéje után újabb közös
rendezvényre került sor, ezúttal a Yale-lel, amely kétórányi távolságra
volt a Vassartól, de így is nagyon csábítóan hangzott. Claudia és
Meredith úgy döntöttek, hogy ott a helyük, elvégre a West Pointtal
rendezett est is határozottan szórakoztató volt. Claudia azóta még
egyszer elment vacsorázni Sethtel. Egyre jobban megismerték egymást,
és a barátságból egykettőre szerelem lett – gyorsabban, mint Claudia
remélte, és mint Meredith bölcs dolognak tartotta. Addigra Seth már
megismerte Claudia történetét, és hogy hogyan került az Egyesült
Államokba. Claudia megmutatta neki a tetoválását, ami könnyekre
fakasztotta a fiút. Seth egyébként azt tervezte, hogy a következő
félévben felveszi a németet.
Claudia szülei semmit sem tudtak Sethről, ami újabb
aggodalommal töltötte el Mereditht. Nem látta értelmét, hogy barátnője
komolyan számoljon a fiúval. Ez a kapcsolat nem vezethetett sehova.
Claudia szülei sohasem egyeznének bele. Ezt ő maga is tudta, de
képtelen volt, és nem is akart véget vetni a kapcsolatuknak.
– Van sejtése arról, miszerint a szüleid ellenezni fogják, hogy egy
kereszténnyel járj?
Claudia bólintott, de megpróbált nem gondolni rá.
– Mondtam neki. Szerintem azt hiszi, hogy később majd kitaláljuk
a megoldást. De a szüleim sohasem fognak beleegyezni. Nem hiszem,
hogy akár egy áttért személy elfogadására hajlanának, vagy a feltételük
a legjobb esetben is az áttérés lenne. Nem tudom. Egy vacsorához nem
kell házasságlevél és szülői beleegyezés – tette hozzá ingerülten, de
már fülig szerelmes volt a fiúba, ahogy az is őbelé. – Az ő szüleinek
sem fog tetszeni – folytatta. – Az episzkopális felekezet hűséges tagjai,
és Seth szerint ők is meglehetősen előítéletesek. De intelligens
emberek, és Seth azt mondja, ha majd megismernek engem, akkor meg
tudja vitatni velük a dolgot. Én ebben nem vagyok olyan biztos. –
Claudia az antiszemitizmus legszélsőségesebb formáival is találkozott
már életében.
– Meg akarsz ismerkedni a szüleivel? – lepődött meg Meredith.
Mindössze kétszer randevúztak, ezeken kívül a közös fiúk-lányok
rendezvényen voltak együtt.
– Most még nem. Még sokáig nem. Talán majd egy év múlva, ha
még akkor is randizunk. De szóba került köztünk. A szüleim egyébként
sem akarják, hogy már most férjhez menjek. Azt szeretnék, ha előbb
diplomát szereznék. – Ebben közösek voltak Meredithszel. A
diáktársaik többségét jobban érdekelte, hogy férjet találjanak
maguknak, mint a tanulás és a diplomaszerzés. Betty, Meredith
szobatársa, teljes állásban művelte ezt, ami rendjén is volt, mivel
közepesnél nem voltak jobb jegyei, és Meredith nem tartotta
valószínűnek, hogy eljut a második évig. Ha talál magának férjet, akkor
úgysem számít. A házasságkötési engedély volt az egyetlen papír, amit
Betty meg akart szerezni.
Claudia és Meredith együtt mentek a Yale-re. Claudia másnapra
beszélt meg randevút Sethtel, és ez jobban izgatta, mint a fiúkkal közös
este, Meredith pedig nem találta különösebben vonzóknak azokat a
fiatalembereket, akik egymással társalogva állták körül a puncsos tálat.
A két lány épp egy könyvről beszélgetett, amit a német irodalom órára
kellett elolvasniuk, amikor egy jóképű szőke fiú lépett oda hozzájuk,
megszakítva a beszélgetésüket. Úgy viselkedett, mintha ismerné őket.
Külsőre olyan volt, mint egy nagyra nőtt kisgyerek, és úgy is
viselkedett.
– Öntsünk gint a puncsostálba? – suttogta. – Merjük megcsinálni? –
Olyan komikusan nézett ki, miközben ezt mondta, hogy a lányoknak
muszáj volt nevetniük.
– Rólad nem nyilatkozhatom, de én megígértem a szüleimnek,
hogy diplomát szerzek a Vassaron – felelte Claudia. – Nem hiszem,
hogy el lennének ragadtatva, ha az első félév után kirúgatnám magam.
– Én sem hiszem – csatlakozott hozzá sajnálkozva Meredith.
 – Kimehetünk, és megihatjuk ott. Eldugtam egy üveggel a bokrok
közé. – Claudia a szemét forgatta, Meredith pedig nevetve nézett a
fiúra. Öltönyt és nyakkendőt viselt, de kicsit gyűrött volt, és mintha
kapkodva öltözött volna. – Úgy látom, nem akartok lerészegedni
velem. De mit csináljunk helyette? Egyébként Ted Jones vagyok. Az
egész családom ide járt egyetemre, legalábbis a férfiak. Négyszáz
nemzedékre visszamenőleg. Van is itt egy épület, amit rólam neveztek
el. Vagy inkább, azt hiszem, engem neveztek el az épületről. A
családom híján van a képzelőerőnek. Egytől egyig unalmas alakok. –
Meredith mostanában eszmélt rá, hogy az ő szülei is azok. A
családjában az egyetlen érdekes ember a nagyapja volt. – Mit csináltok,
ti gyönyörű lányok, a Vassarban? – kérdezte Ted Jones. – Férjet
kerestek vagy tanultok?
– Tanulunk – válaszolták egyszerre, amitől a fiú csalódottnak
látszott.
– Ez nagyon rossz hír. Mindketten okos lányok lehettek. Az okos
lányok nem szeretnek engem, azonnal átlátnak rajtam. – Teljesen
lehetetlen és léha fickó benyomását keltette, de szórakoztató volt
beszélgetni vele. – Évek óta próbálok a család fekete bárányává válni,
de eddig még nem jött össze. Még sokat kell dolgoznom rajta. Kellően
rossz dolgot még nem sikerült elkövetnem. De rajta vagyok. Tavaly
majdnem elértem, hogy letartóztassanak, de a rendőr ismerte az apámat,
és megsajnált. Amúgy hová valók vagytok?
– New Yorkba – felelte Claudia mindkettőjük nevében.
– Tökéletes. Én Connecticutból jöttem. A vakációk alatt
találkozhatnánk, és elmehetnénk vacsorázni New Yorkban. A New
England-i lányok túlságosan karót nyeltek, a kaliforniaiaktól ideges
leszek, a déli lányok megrémítenek, úgyhogy maradtok ti. Hely
szempontjából nézve alkalmasak vagytok. Tökéletesen illünk
egymáshoz. Már csak azt kell kiderítenetek, hogy melyikőtök akar
engem.
– Nekem már majdnem van egy udvarlóm – válaszolta nevetve
Claudia.
 – A majdnem nem elég – felelte Ted, és Meredith felé fordult, aki
félig mulatva, félig rosszallón nézett vissza rá. Szemtelenül és
nevetségesen gyerekesnek találta a fiút, de volt benne valami megható.
Valami vonzó ártatlanság. – Akkor csak te lehetsz. Mit akarsz csinálni
életed hátralévő részében? – kérdezte.
– Elkerülni a hozzád hasonló férfiakat – nevetett Meredith.
– Nagyon helyes. De… de azért ne kapkodd el. Nagyon kellemes,
vonzó fiú vagyok, és rém könnyű velem kijönni. A középiskolában az
úszócsapat kapitánya voltam, és azt tervezem, hogy itt kosarazni fogok,
ha meg tudom alakítani a csapatot. Nem vagyok igényes. Tűrhető
zsebpénzt kapok, amiből el tudlak vinni vacsorázni, és a szüleimtől egy
nagyon szép autót kaptam a tizennyolcadik születésnapomra. Otthon
van Greenwichben Macsóval, a kutyámmal; fekete labi. Elsőrangú
udvarló lennék. És kedvelnek a szülők. Engem általában akkor is
szeretnek, ha a lányuk nem.
– Az ajánlat majdnem ellenállhatatlan – közölte Meredith. – De
nem akarok udvarlót. Milyen vagy barátnak?
– Majdnem tökéletes. Remek tanácsokat adok, és órákig el tudom
hallgatni a szerelmi csalódásaidat anélkül, hogy elaludnék. Kicserélem
a kerekedet, és ha egy másik fiúval eltűnsz egy bokorban, hazudok
érted a kísérőtanárnak. Barátnak gyakorlatilag hibátlan vagyok. És egy
kis pluszdíjazás fejében a szülőknek is hazudok, hogy fedezzelek, ha
egy hétvégére el akarsz menni valakivel egy kétes hírű motelba.
– Fel vagy véve – mondta Meredith. – Sokkal inkább szeretnék egy
barátot, mint udvarlót. Milyen vagy matekból? Mindkettőnknek vannak
nehézségei a matekkal.
Ted tekintete egy pillanatra elborult.
– Sajnos a középiskolában egymás után kétszer is megbuktam
matekból, kész csoda volt, hogy sikerült ide bejutnom. Ha a családom
nem gyakorol nyomást az iskolára egy tekintélyes adománnyal, akkor
most nem lennék itt. Úgy tervezem, hogy négy évig kihúzom ebből az
adományból. Hölgyeim, sajnálom, de a matek nem megy.
 – Ez egy rossz pontot érő felelet volt. Fontolóra vesszük a
jelentkezésedet, és majd értesítünk – mondta kuncogva Meredith.
– A csudába, már azt hittem, mindjárt célt érek.
– Jól hitted. De a matek miatt fél jegyet rontottál.
– A francba! – kiáltotta Ted mély átéléssel, aztán mindhárman
hangos nevetésben törtek ki. Ekkor egy Merrie-nél egy fejjel
alacsonyabb fiú lépett oda, és felkérte őt táncolni. Ted nyomban látta,
hogy Meredith nem akar elmenni vele, és mielőtt válaszolhatott volna,
gyorsan közbelépett. – Sajnálom – szólt a fiúhoz –, épp egy fél órája
jegyeztük el egymást. Születésünktől fogva jegyesek vagyunk, tudod,
hogy van ez. Karácsonykor lesz az esküvőnk. A szüleink magukon
kívül vannak az örömtől.
Ted boldogságtól sugárzó arca láttán Merrie reménybeli
táncpartnere kissé zavarba jött, majd elnézést kért Tedtől, és
továbbment.
– Ezt most nagyon jól csináltad – dicsérte meg a fiút Meredith.
– Mondtam, hogy barátnak hibátlan vagyok. Szóval, megkapom a
munkát?
– Igen, azt hiszem, megkapod. Testőrnek is jó vagy. Néha
meglátogathatsz bennünket a főiskolán. Van egy szexi szobatársnőm,
biztosan tetszene neked. Ő például férjet keres. Magas, szőke, csodás
alakú. – Ahogy ezt kimondta, meglátta Bettyt a puncsos tál körül
gyülekezők között, és meg is mutatta őt Tednek.
– Nem is tudom – mondta a fiú tétován. – Úgy néz ki, mint aki
nagyon tudja, mit csinál. Anyám óva intett az ilyen lányoktól.
Olyannak látszik, mint akinek gyűrű kell, és vele együtt az egész
mindenség.
– Pontosan – erősítette meg Meredith.
– Nem hiszem, hogy készen állnék erre a nagy dobásra.
– Mi sem – mosolygott rá Meredith. Pár perc múlva Ted felkérte
táncolni, és kiderült, hogy remek táncos. Félóra elteltével kifulladva,
jókedvűen jöttek vissza. Addigra Meredith elmondta Tednek, hogy jogi
egyetemre akar menni, a fiú pedig elmesélte, hogy az apja azt szerette
volna, ha a bankszakmát tanulná ki.
– De én szórakoztatóbb munkára vágyom. Szívesen lennék például
hivatásos görkorcsolyázó. Vagy ejtőernyős. Vagy hullámlovas
Hawaiiban. A bank olyan unalmas hely. Apám bankár, és sohasem
csinál semmi szórakoztató dolgot. A te apád mivel foglalkozik?
– Adótanácsadással és ingatlanjoggal – felelte Meredith.
– Az enyém beruházási bankár – tette hozzá Claudia.
– Csupa unalmas munka – jegyezte meg Ted. – Én felnőtt
koromban olyasmivel akarok foglalkozni, amit élvezek. Ha lesz
belőlem egyáltalán felnőtt. Ezt még nem döntöttem el. Az elkövetkező
három és fél évben mindenesetre nem kell ezen gondolkoznom. Azért
vagyok itt, hogy jól érezzem magam – vallotta be becsületesen.
Meredith és Claudia inkább jó jegyeket akartak szerezni. Az meg sem
fordult a fejükben, hogy négy évig a szórakozáson kívül mást se
csináljanak.
Mielőtt az este véget ért volna, Ted még egyszer táncolt
Meredithszel, azután elkísérte őket a buszhoz. A nyakkendője addigra
félre volt csúszva, és a tánctól kimelegedve a zakójától is
megszabadult. Megígérte, hogy hamarosan meglátogatja őket a
Vassaron. A lányok integettek neki a buszból, majd Claudia felvont
szemöldökkel Merrie-re nézett.
– Nagyon helyes fiú, és roppant szórakoztató. Tényleg nem
érdekel?
– Nem. Hogy lehetne egy percig is komolyan venni? De barátnak
nagyon jó lesz.
Claudia bólintott. Seth sokkal érettebb volt, mint Ted, és ha kellett,
tudott komoly is lenni. Tedet afféle osztály bohócának tartották, de
mindketten megkedvelték.
– Mi lenne, ha ő lenne a kísérőd a bálon? – kérdezte Claudia.
– A szüleim meg is ölnének – nevetett Meredith. – Egyébként már
felkérték az egyik barátjuk fiát, hogy legyen a kísérőm. Ősidők óta
ismerem, rettentő unalmas fiú, de nagyon illedelmes. Az MIT-re jár,
fizikusnak készül. Abban nem vagyok biztos, hogy Ted rendesen
viselkedne-e egy ilyen bálon, de hogy sokkal szórakoztatóbb lenne, arra
fogadni mernék. – Az a bál nagyon ünnepélyes estélynek ígérkezett,
ahol a nőknek báli ruhában, a férfiaknak pedig frakkban és fehér
csokornyakkendőben illett megjelenniük.
Hálaadásra mindkét lány hazament, Claudia pedig meghívta
Mereditht, hogy ismerkedjék meg a szüleivel és a húgaival. Rendkívül
udvariasak, kedvesek voltak hozzá, csak éppen a maguk módján
ugyanolyan komolyak és konzervatívak, mint Meredith szülei. De jó
volt látnia Claudiát az otthonában. Beültek a szobájába, és hosszú ideig
beszélgettek. Claudia bevallotta, hogy szerelmes Seth Ballardba, noha
mindössze két hónapja randevúznak, és nem is találkoztak valami
gyakran. De Seth mindennap felhívta a kollégiumban.
Claudia nem tudta, mit fog mondani a szüleinek. Egyelőre semmit.
És a fiú sem említette őt a saját szüleinek. Merrie úgy gondolta, hogy
ebből csak boldogtalanság születhet. Kész Rómeó és Júlia-történet a
mindkét oldalon előítéletes szülőkkel.
A hálaadás ünnepe és a karácsony utáni bál időpontja között vészes
gyorsasággal repült az idő Meredith számára. A szülei tucatnyi barátot
hívtak meg, hogy üljenek az asztalukhoz. Meredith az iskolaszünet első
napján a kísérőjével, Josiah Appletonnal ment el a próbára, aki pont
olyan sótlan fickó volt, ahogy emlékezett rá. A bál éjszakáján
gyönyörűen nézett ki, és kifogástalanul pukedlizett a Waldorf Astoria
báltermében jelen lévő négyszáz vendég előtt. A meghajlás után,
kezében kis fehér rózsacsokrát tartva, kecses léptekkel jött le a lépcsőn.
Az est további részében a szülei barátaival folytatott társalgást, a
középiskola befejezése óta nem látott barátnőivel találkozott, és pezsgőt
kortyolgatott.
Josiah tökrészegre itta le magát a barátaival, úgyhogy haza kellett
küldeni, amit Meredith cseppet sem bánt. Hajnali két órakor a szüleivel
együtt ment haza, miután elsőbálozói minőségében – ami az ő számára
az égvilágon semmit sem jelentett – teljesítette leghőbb vágyukat.
 A nagyszülei is ott voltak, a nagyapja táncolt is vele, és közben
elmondta, hogy büszke rá.
– Miért, nagypapa? Ez az egész annyira értelmetlen és ostoba
dolog.
– Mindannyiunknak szükségünk van valamennyi hagyományra,
hogy legyen az életünkben pár biztos pont. És ezzel nagyon boldoggá
tetted a szüleidet. Bizonyos csatákat nem éri meg megvívni. Meg kell
tanulnod megválogatni őket. Ne pazarold el az erődet jelentéktelen
csatározásokra, Merrie. Tartogasd magad a nagy ügyekre.
Meredith egyre csak várta, hogy elkövetkezzék a nagy ügy és a jó
harc, de úgy látszott, még nem jött el az ideje. Azt látta, hogy mi a baj a
világgal, de azt nem, hogy hogyan lehetne rendbe hozni.
Reménykedett, hogy mire végez a jogi egyetemen, már tudni fogja, de
egyelőre még alaktalannak, homályba veszőnek látta az életét.
Másnap felhívta Claudiát, és részletesen beszámolt neki a bálról,
meg persze arról is, hogy Josiah leitta magát, és haza kellett mennie. De
mindent összevéve simán lezajlott a bál, és nem is volt olyan rémes.
Élvezni ugyan nem élvezte, de túlélte.
Megbeszélték, hogy pár nap múlva, ha véget ért a vakáció,
elmennek vásárolni. Claudia elmondta, hogy Seth többször is felhívta
otthon.
Meredith meglepődött, amikor Ted telefonált. Bejött Greenwichből
egy napra, és felajánlotta, hogy elviszi Merrie-t ebédelni. A Carlyle
Hotelben találkoztak, és a szálloda elegáns éttermében ebédeltek. Utána
Ted hazakísérte Merrie-t, aki örült, hogy az iskolán kívül találkoztak;
ez megszilárdította a barátságukat, és Ted még az eddigieknél is
többször megnevettette őt. A fiú bevallotta, hogy otthon van egy
barátnője, akivel a középiskolás évek alatt együtt járt. A szüleik a
legjobb barátok, a lány szeretné, ha összeházasodnának, de ő nem
akarja. A barátnője úgy döntött, nem megy egyetemre, ő pedig még
nem akar elköteleződni. Szeretné szabadon élvezni a diákéletet, más
lányokkal is járni, új embereket megismerni. Elmondta, hogy tudja, ha
elvenné azt a lányt feleségül, örökre ott ragadna Greenwichben,
pontosan olyanná válna, mint a szülei, amit a legkevésbé sem szeretne.
Ennél izgalmasabb jövőt képzel el magának. Meredith azt felelte, hogy
ő sem akar olyanná válni, mint a szülei. Azt reméli, hogy a jogi
egyetem teljesen mássá fogja formálni, mint azok a nők, akiket ismer.
Nem tudta, hogy már most is más, mint azok.
Ted megpuszilta az arcán, és azzal búcsúzott, hogy januárban
viszontlátják egymást a főiskolán. Miután elvált tőle, Meredith talált
egy műanyag békát, amit a fiú titokban a zsebébe csúsztatott, és kitört
belőle a nevetés.
Az első évük hátralévő része gyorsan elrepült. Meredith és Claudia
a második szemeszterre ugyanazokat az órákat vette fel, és amikor
kettesben voltak, mindig németül beszéltek. Ted időnként meglátogatta
őket. Annyi lánynak udvarolt, ahánynak csak bírt, míg Claudia és Seth
kapcsolata egyre komolyabbá vált. Seth megmondta Claudiának, hogy
egyszer majd feleségül akarja venni, de azt még nem találták ki, hogyan
fogják ezt megvalósítani. Még volt három évük arra, hogy kitalálják,
hogyan győzzék meg a szüleiket. Claudia bevallotta Meredithnek,
egyre nehezebben állja meg, hogy lefeküdjön a fiúval. Meredith óva
intette ettől. Ha teherbe esne, azzal elrontana mindent, és a szülei
szörnyen dühösek lennének. Ki kellene maradnia a főiskoláról, vagy
vállalnia az életveszélyes illegális abortuszt. Ennyit nem ér a Sethtel
való szexelés. Claudia egyetértett vele, de nagy volt számára a kísértés.
A tanév végén együtt utaztak vissza New Yorkba. Mint minden
nyáron, Meredith most is Nantucket-ben és Martha's Vineyardban
készült nyaralni, míg a Steinberg család a Long Island-i házukban
töltötte a nyarat. Seth Virginiában lesz, így nem láthatják egymást, ami
Claudia szerint kész gyötrelemnek ígérkezett.
Eltervezték Sethtel, hogy egy napot New Yorkban töltenek, de a
terv kútba esett, mert a család kivételesen hamarabb utazott el Long
Islandre. Claudia elpanaszolta Meredithnek, hogy Seth nélkül egy
hosszú és szomorú nyárnak néz elébe.
Mielőtt útnak indultak volna Martha's Vineyardba, Meredith pár
napot Washingtonban töltött a nagyszüleinél, ahol a nagyapja
meghívta, látogasson el a Legfelsőbb Bíróságon lévő
dolgozószobájába. Meredith járt már ott korábban is, de mindig
örömmel ragadta meg a lehetőséget, és ilyenkor újra elfogta a törvény
ereje felett érzett izgalom. Nagyapja nagy vonalakban elmesélte azokat
az ügyeket, amelyeken épp dolgoztak, és bemutatta őt három bírónak.
Meredith minden eddiginél büszkébb volt arra, hogy ő William
McKenzie unokája.
Aznap éjjel vonattal utazott vissza New Yorkba, majd pár napra rá
Alexszel és az anyjukkal hármasban elindultak Vineyardba. Claudia
meghívta, hogy augusztusban töltsön néhány napot náluk, amit
örömmel elfogadott. Steinbergék kedves emberek voltak, már ismerték,
és mindig melegen fogadták őt. Claudia egyik húga ősszel kezdi a
főiskolát a Wellesley-n, a fiatalabbik meg még középiskolás volt.
Steinbergék sohasem kezelték Claudiát másképp, mint a húgait, úgy,
mint egy örökbe fogadottat. Az ő szeretett nagylányuk lett, és ennek
megfelelően bántak vele. Claudia bűnösnek érezte magát, amiért nem
beszélt nekik Sethről, de tudta, hogy nincs más megoldás. Összetörte
volna a szívüket, ha megtudnák, hogy egy nem zsidó fiúba szerelmes,
és ő ezt nem tehette meg velük. Legalábbis most még nem.
Azon a nyáron Martha's Vineyardban Meredith megismerkedett
egy fiúval, aki tetszett neki. Párszor elmentek együtt, csókolóztak a
holdfényes tengerparton, de az egész inkább szórakozás volt, mintsem
komoly dolog. A fiú mindenesetre meghívta őt Cambridge-be télen,
egy futballmeccsre. Tökéletes nyári szerelem volt, semmi jelentős
dolog nem történt köztük. Két fiatal összetalálkozott, minden
komolyabb következmény nélkül együtt voltak kis ideig, habár
Meredith öccse csúfolódott rajtuk. Kilencéves volt, és undorodott,
amikor csókolózni látta őket.
Amikor a munka ünnepe után visszament New Yorkba, levelet
kapott Bettytől. Az állt benne, hogy a nyáron eljegyezte magát, és nem
tér vissza a Vassarba. Decemberben férjhez megy, és időre van
szüksége az esküvő megtervezéséhez. Teljesítette a küldetését. Egy
savannahi bankárhoz megy feleségül, árulta el a levelében. A férfi
huszonöt éves, és az apja bankjában dolgozik. A házasságkötés idején
Betty tizenkilenc éves lesz, és már most izgalommal várta a
Savannahba költözést. Sok szerencsét kívánt Meredithnek, és elmondta,
hogy kellemes szobatársa volt. Mihelyt Meredith elolvasta a levelet,
felhívta Claudiát, hogy azonnal írjon az irodának, és kérje meg, hadd
költözzön át Meredith szobájába. Ő ugyanezt fogja tenni.
– Nem normális, hogy abbahagyja a főiskolát, és tizenkilenc évesen
férjhez megy – közölte Claudia. – És még terhes sem lehet, ha az
esküvő csak négy hónap múlva lesz. – Sok lány ugyanis muszájból
ment férjhez.
– Mindig is ez volt a vágya – világosította fel őt Meredith.
– Hülyeség. Mit fog csinálni? Gyerekeket szül, és élete hátralevő
részében bridzsezni fog? – kérdezte Claudia méla undorral.
– Ezt csinálja a legtöbb nő, akit ismerünk – emlékeztette Meredith.
A saját anyjuk sem volt kivétel. Épp ezt az életet nem akarta sem ő,
sem Claudia, mind a ketten diplomát szerezni jöttek a főiskolára, nem
pedig férjet fogni, és beállni az unatkozó háziasszonyok sorába.
A főiskolára visszatérve örültek a viszontlátásnak és annak, hogy
mostantól egy szobában laknak. Ted a hétvégén meglátogatta őket, és
beszámolt az eseménytelen nyaráról, amikor is az apja mellett
dolgozott Greenwichben. Seth pedig elvitte Claudiát vacsorázni. Egész
nyáron nélkülözniük kellett egymást, ami szinte elviselhetetlen volt
számukra. Amikor Seth tudta, hogy Claudia szülei nincsenek otthon,
mindig felhívta őt telefonon.
Aznap este, amikor elmentek vacsorázni, lekésték a kimenő végét,
emiatt Claudia kapott egy figyelmeztetőt. Megígérte, hogy többé nem
fog előfordulni, csak az történt, hogy hazafelé jövet leeresztett az
autójuk egyik kereke – mindenki ezt hozta fel mentségül. Meredith
gyanította, hogy Seth kocsijának hátsó ülésén megfeledkeztek az idő
múlásáról, és csak remélte, hogy nem mentek túl messzire. De Claudia
állította, hogy jól viselkedtek. Kipirult, és ragyogott a boldogságtól,
hogy láthatta Sethet. Ez a nyár mindkettőjüknek végtelenül hosszúnak
tűnt.
 A két lány ismét ugyanazokat az órákat vette fel, és a második
évben kevesebb koedukált rendezvényre mentek el. A környező
egyetemekről már sok embert ismertek. Míg Claudia amikor csak
tehette, Sethtel találkozott, Meredith Teddel vacsorázott, valahányszor
a fiúnak nem volt mással randevúja. Ted elmesélte neki a romantikus
kalandjait, amelyek sohasem tartottak tovább egy-két hétnél. Ő maga is
elismerte, kezdetben minden lányt elbűvölt, de ahhoz már nem értett,
hogy meg is tartsa őket. Mihelyt egy lány arról kezdett beszélni, hogy
komolyabb kapcsolatra vágyik, ő nyomban menekülőre fogta, vagy egy
baráti vacsora erejéig visszaszaladt Meredithhez.
– Nem értem, miért nem kellek neked – panaszolta néha. –
Tökéletesen jól kijövünk egymással, és jól érezzük magunkat egymás
társaságában.
– Erről van szó. Épp ez teszi a tökéletes barátságot. Miért
rontanánk el szexszel és romantikázással? – érvelt Meredith. Különben
is, már ismerte annyira, hogy tudja, Ted egy kicsit dilis és
megbízhatatlan, és azt sem tudja, mit kezdjen magával, miután
megkapta a diplomáját. Márpedig ő a legkevésbé sem akart egy zavaros
fejű alakot maga mellett tudni. Egyelőre még maga sem nagyon tudta,
mit kezdjen az életével.
A hálaadást követő hétvégén Ted látogatóba jött a kollégiumba,
Claudia meg Marrie pedig épp a társalgóban ültek, amikor Meredith
figyelmét felkeltette a tévéhíradó egyik tudósítása. A következő
percben mindenki, aki csak ott volt, abbahagyta a beszélgetést. Az
alabamai Montgomeryben letartóztattak egy negyvenkét éves színes
bőrű asszonyt, bizonyos Rosa Parkst, mert nem volt hajlandó átadni a
helyét egy fehér utasnak, amikor a buszvezető erre utasította. Az
autóbuszokban a fehérek elöl, míg a színes bőrűek a busz hátuljában
ültek, és ha a fehér szakasz megtelt, a fekete utasok kötelesek voltak
átadni nekik a helyüket. A nő erre nem volt hajlandó, ezért a rendőrök
letartóztatták, és elvitték.
Az afroamerikaiak közössége általános felháborodással fogadta az
intézkedést, és bojkottot hirdetett a montgomeryi buszhálózat ellen.
Kiderült, hogy az asszony tagja a faji egyenjogúságot célul tűző
NAACP polgárjogi szervezetnek. A tiltakozó akciót egy Martin Luther
King Jr. nevű fiatal baptista lelkész szervezte. Valami azt súgta
Meredithnek, hogy az eset nagy vihart fog kavarni. Még akkor is erről
beszéltek Claudiával, amikor visszamentek a szobájukba. A tudósítás
szerint nem Rosa Parks volt az első fekete asszony, aki nem adta át a
helyét, és ezért letartóztatták, de most először keltett a dolog ilyen
erőteljes visszhangot a feketék körében. Most először hirdettek
bojkottot a buszhálózat ellen, ami megbénítaná a belvárost.
– Itt az ideje, hogy kezdjenek valamit a szegregációval Délen –
mondta Merrie, Claudia pedig egyetértőn bólintott. Alig egy hónappal
előbb a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a faji megkülönböztetés a
sportpályákon és a szórakozóhelyeken alkotmányellenes. – Beszéltünk
erről a nagyapámmal. Azt mondta, hogy keresztül fogják vinni, de az
véres összecsapásokkal jár majd, és egyik oldal sem lesz hajlandó
egykönnyen meghátrálni. Van róla tudomásod, hogy a tiltakozást
szervező lelkész csak hat évvel idősebb nálad? – Claudia húszéves volt,
Martin Luther King Jr. pedig mindössze huszonhat. – Bátor nő lehet ez
a Rosa Parks. – Mint mondták, négy nap múlva kell bíróság elé állnia.
Meredithnek egész éjjel ekörül jártak a gondolatai, és a következő
napokban többször is bement a nappaliba, hogy megnézze a tévében a
híradásokat. A montgomeryi autóbuszbojkottot megtartották. A
városban a buszok utazóközönsége állítólag hetvenöt százalékban
színesekből állt, nélkülük a busz-társaságok rövidesen nehéz helyzetbe
kerülnek.
Négy nap múlva, december 5-én, Rosa Parkst megbüntették
tizennégy dollárra, és bűnösnek mondták ki a színes bőrű utasok
közösségi buszon való közlekedésére vonatkozó törvények
megsértéséért. A bojkott folytatódott, és Rosa Parks neve ismertté vált,
miután az egész országban róla, a montgomeryi buszbojkottról és arról
a fiatal lelkészről beszéltek, aki csendben, de elszántan szervezte
tovább a színes bőrű lakosság közlekedésére vonatkozó törvény elleni
tiltakozást Montgomeryben és szerte az egész Délen. Meredith alig
várta, hogy megvitathassa a dolgot a nagyapjával. Amikor karácsonyra
hazament, és az egész karácsonyi vacsora alatt erről beszélgettek, végül
az apja közölte, hogy elég volt, a téma nem a vacsoraasztal mellé való,
különösen nem karácsonykor. De hiába, ha egyszer Mereditht ez az
egyetlen téma érdekelte.
– Mit gondolsz, nagyapa, mi fog történni? – kérdezte tőle vacsora
után. – Gondolod, hogy most majd megváltoztatják a törvényt?
– Még nem, Merrie. Ez időbe telik, és az is lehet, hogy sok vér fog
folyni, mire vége lesz. És a végén újra nálunk, a Legfelsőbb Bíróságon
fog kikötni az ügy. – Meredith ezt még érdekesebbnek tartotta. Hallotta
a fiatal lelkészt a tévében beszélni, és meggyőzőnek, lelkesítőnek
találta a szavait. Szeretett volna Montgomeryben lenni, hogy a saját
szemével lássa, mi történik. A buszbojkott nagyobb nyilvánosságot
kapott, mint eddig bármilyen tiltakozó akció. Az egész ország nyitott
füllel és szemmel figyelte az eseményeket.
A végén a nagyapjának lett igaza. Az ügy egy évvel később, 1956
novemberében a Legfelsőbb Bíróság elé került, amely a montgomeryi
területi bíróság korábbi, megfellebbezett határozatát helybenhagyva
kimondta, hogy a nyilvános buszokon a szegregációs törvények
alkotmányellenesek. Ezzel a korszakalkotó döntéssel kezdték
érvényüket veszteni a faji megkülönböztetésen alapuló törvények a déli
államokban. A bojkott 381 napig tartott, és sikerrel szállt szembe a
szegregációs törvényekkel.
Rosa Parks nemzeti hős és példakép lett a feketék közösségében.
Meredith ez alatt az egy év alatt figyelemmel kísérte az ügy minden
részletét, Claudiának pedig több cikke is megjelent a vassari újságban.
Hálaadáskor, az ünnepi vacsoránál Meredith ismét hosszan beszélgetett
az ügyről a nagyapjával. Egy év telt el Parks tiltakozása óta, és már
megszületett a Legfelsőbb Bíróság fordulópontot jelentő döntése.
Csakhogy ez nagyon ingatag lábakon álló ügy volt. Északon úgy ítélték
meg, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak a tömegközlekedésben hatályos
megkülönböztetést megszüntető határozata helyes volt, Délen viszont
ugyanezt gyalázatnak minősítették.
 Meredith és Claudia ekkor már harmadévesek voltak a Vassaron, és
továbbra is egy szobában laktak. Az életükben nem történt semmi
lényeges változás. Meredith az egyik iskolák közötti rendezvényen
megismerkedett egy fiúval, akivel pár hónapig együtt jártak, de a
kapcsolat a buszbojkott alatt kifulladt, mert a fiú Mississippiből való
volt, és közölte Meredithszel, hogy nem tetszenek neki a politikai
nézetei. Neki meg a fiú nézetei nem tetszettek, és nem hiányolta a
telefonjait, amikor nem hívta többé. Claudia továbbra is együtt volt
Sethtel, és Meredith tudta, hogy hétvégenként motelekben találkoznak,
ahol házaspárként jelentkeznek be, és Meredith csak azon imádkozott,
hogy Claudia ne essék teherbe. Sethtel megfogadták, hogy ha
lediplomáztak, odaállnak a szüleik elé, és összeházasodnak. Addig még
volt másfél évük. Már nagyon szerették volna, ha nyilvánosan is
vállalhatnák a kapcsolatukat és házasok lehetnének, de bölcsebbnek
tartották, ha várnak vele a diploma megszerzéséig.
Meredith és Ted barátsága fokozatosan elmélyült. A fiú továbbra
sem látta világosan a jövőjét. Csupán abban volt biztos, hogy nem akar
az apja bankjában dolgozni, és nem akarja feleségül venni a
középiskolai szerelmét, de ettől függetlenül gyakran töltötte vele az
idejét, ha éppen Greenwichben tartózkodott, lévén ez kézenfekvő és
kényelmes megoldás, nyaranta pedig az apja bankjában dolgozott. Úgy
érezte, nincs más választása, és nem volt annyi fantáziája, hogy
kitaláljon valami jobbat. Ted mindig a legkisebb ellenállás irányában
haladt.
Meredith a júliust és az augusztust Martha's Vineyardon töltötte
Alexszel és a szüleivel, Claudia pedig Long Islanden nyaralt a
családjával, újabb nyarat töltve Sethtől elszakítva. Ősszel utolsó
évesként tértek vissza a Vassarra, és alig telt el pár nap, az országot
ismét megdöbbentő hírek hozták lázba. Az arkansasi Little Rockban
kilenc diák kért bebocsátást a csak fehéreknek fenntartott Központi
Középiskolába, de elutasították őket. Orval Faubus kormányzó kihívta
a Nemzeti Gárdát, hogy tartóztassák fel a fiatalokat. Közben a csupa
fehér bámészkodóból összeverődött csőcselék el volt szánva, hogy
megakadályozza a színes bőrű diákok belépését az iskolába.
Tizenkilenc nappal később Thurgood Marshall fekete ügyvéd
megkapta a végzést, hogy távolítsa el a Nemzeti Gárdát, és a Little
Rock-i rendőrség bekísérte a kilenc tinédzsert az iskolába. Martin
Luther King Jr. sürgetésére Eisenhower elnök elrendelte a Little Rock-i
iskolákban a faji megkülönböztetés eltörlését, és az iskolaév hátralévő
részére védelmet biztosított a kilenc diáknak.
Újabb nagy lépés volt ez a szegregáció felszámolása felé, és
Meredith megint arra vágyott, hogy bárcsak ott lehetne. El is mondta
Claudiának, miközben a tévéhíradót nézték, mire a barátnője
megjegyezte, hogy őrültséget beszél. Ez nem az ő harca, és jó esély van
rá, hogy valakit meg fognak ölni Little Rockban, ahol a fehérek és a
színes bőrűek közötti feszültség már az egekig ér. Egy hordó
robbanással fenyegető dinamithoz hasonlította a kialakult helyzetet.
– Ez a harc mindenkié – javította ki Meredith. – Nem lehet csak a
tévében nézni, vagy utólag írni róla, mint valami történelmi
eseményről, amelynek nem vagy a részese. Oda kell állni, és harcolni
kell azért az ügyért, amiben hiszel – mondta indulatosan, és miközben a
kilenc diákot nézte, ahogy bevonulnak a Központi Középiskolába,
végigperegtek az arcán a könnyek. Tudta, hogy egy napon ő is ilyen
ügyekért fog harcolni. Egész életében arra várt, hogy valami fontos, a
dolgokat megváltoztató ügy részese lehessen, és lám, a világ most érte
kiált. Eljött az idő, amikor fel kell állnia, és el kell foglalnia a neki
szánt helyet.
Heves vitába keveredett más diákokkal a faji megkülönböztetés
kegyetlen, erkölcstelen és törvénytelen voltáról. És amikor karácsonyra
hazament, nyíltan beszélt a tovább nem halasztható, nem késleltethető
változás életbe vágó fontosságáról. Barbárságnak tartotta, hogy
embereket különbözőképpen kezeljenek, hogy külön mosdóba kelljen
járniuk, más házban kelljen lakniuk, más egészségügyi
létesítményekbe, iskolákba utalják és a közlekedésben is elkülönítsék
őket. Úgy gondolta, hogy ez nem más, mint a rabszolgaság maradványa
az országban, amit épp ideje véglegesen felszámolni. És újra meg újra
azon kapta magát, hogy Martin Luther King Jr. beszédeit nézi és
olvassa, amelyek megrendítő hatással voltak rá. A fiatál lelkész
rendkívüli szónok volt, és csupa értelmes, okos dolgot mondott.
Meredith az Amerikai Állampolgári Jogi Unió, az ACLU lelkes
támogatója lett, annyira, hogy még a zsebpénzét is nekik adományozta.
Claudia meg is jegyezte, hogy ha annak idején Európában az emberek
ilyen buzgón szólaltak volna fel a zsidók érdekében, Hitler nem tudott
volna hatmilliót kiirtani közülük.
A diplomaosztás előtt két hónappal, a tavaszi szünet alatt Meredith
elment az ACLU irodájába, és munkára jelentkezett. Elmondta, hogy
hajlandó a kávéfőzéstől a tüntetésig bármire, amire csak szükség van.
Előre jelezte, hogy egy év múlva, miután megkapta a főiskolai
diplomáját, jelentkezni akar a jogi egyetemre, de addig szeretne nekik
dolgozni. Kitöltötte a jelentkezési lapot, és megígérték, hogy értesíteni
fogják.
Visszavonatozott a Vassarba, és elmondta Claudiának, hogy merre
járt és mit intézett. Barátnője nem lepődött meg. Neki még keresnie kell
valami állást, ha már megkapta a diplomáját, de a szülei úgy gondolták,
hadd legyen a nyara még szabad, ráér majd ősszel munkát keresni. Arra
biztatták, hogy hivatali állás helyett gondolkozzon inkább valami
jótékonysági munkában, de Claudia a legszívesebben egy újságnál vagy
szabadúszóként szeretett volna dolgozni, és egyszer majd könyvet írni a
háborús tapasztalatairól. Elárulta Meredithnek, hogy meghalna az
unalomtól, ha nem dolgozhatna, és nem bridzse-léssel meg gazdag
nőkkel együtt jótékony testületekben tevékenykedve képzeli leélni az
életét. Aggódott, hogy Meredith munkája az ACLU kötelékében
veszélyes lehet, de Meredith nem bánta. Az állította, hogy mindenben,
amit érdemes csinálni, van kockázat, és ő hajlandó vállalni a
kockázatot. A szüleinek nem szólt a tervéről, gondolta, megvárja, amíg
kap valami megbízást, ráér akkor megküzdeni velük.
Claudiának továbbra sem voltak konkrét elképzelései. Seth azt
tervezte, hogy júniusban, amikor mindketten megkapják a
diplomájukat, beszélni fog kettőjükről a szüleinek. Eldöntötte, hogy
nem lép katonai pályára, ami megint nagy csapás lesz számukra. A
West Point után nyolcéves katonai szolgálatot kellett teljesíteni, öt évet
a hadseregben, hármat pedig tartalékosként. Sok pénzzel ki lehetett
váltani a szolgálatot, de a szülei ezt szégyennek tartanák.
Emiatt Claudia nem tudta, hogy most hazamegy-e Sethtel
Virginiába, vagy vele marad New Yorkban, vagy egy laktanyában fog
élni, ha a fiú szülei nem lesznek hajlandók fizetni, hogy mentesítsék a
kötelezettsége alól. Amíg ez ki nem derül, nem kereshet magának
munkát. Csak azt az egyet tudták biztosan, hogy össze fognak
házasodni. A szüleik reakciója a tervezett közös életükre azonban
bizonytalan volt, ahogy az is, hogy hol fognak lakni, ha már
összeházasodtak. Szerettek volna a lehető leghamarabb megesküdni.
Claudia bízott benne, hogy a szülei megbékélnek a helyzettel, ha látják,
mennyire szeretik egymást. Seth családjának reakcióját már nehezebb
volt megjósolni.
Két héttel később Mereditht telefonon értesítették, hogy megkapta
az állást az ACLU-nál. Rögtön elújságolta Claudiának. A tervei tehát
kezdtek szépen alakulni, amiről a diplomaosztó ünnepségen akart
beszámolni a nagyapjának. Tudta, hogy büszke lesz rá.
A nagy napon mindkét lány ideges volt. Elhagyják a Vassar
biztonságos kényelmét, ami kicsit olyan volt, mint kibújni a védelmet
nyújtó anyaméhből. Meredith úgy tervezte, hogy közli a családdal,
milyen munkát vállal, és tudta, hogy a szülei aggódni fognak. Claudia
pedig Seth jelentkezését várta, miután a fiú beszélt a szüleivel. A
diplomaosztó ünnepség után Seth hazamegy velük Virginiába, és
otthon beszámol nekik Claudiáról. A West Pointon bonyolult és
hosszadalmas szertartás keretében adták át a diplomákat, Claudia tehát
tudta, hogy Sethnek nem lesz ideje telefonálni, mielőtt aznap este
visszarepülnek Virginiába. A szülők számára megrázkódtatást fog
jelenteni, hogy a fiuk egy általuk nem ismert lányt akar feleségül venni,
egy zsidó lányt, és feladja a katonai pályát, amelyre négy évig készült,
és amely fontos hagyomány volt a családban.
 De Seth biztos volt benne, hogy meg tudja őket győzni: választottja
minden szempontból különleges nő. Elmeséli nekik, hogy min ment
keresztül a háború alatt. Megérdemli, hogy mostantól boldog életet
éljen, és ő megadja ezt neki. Ha kell, teljesíteni fogja a katonai
kötelezettségét, de utána civilként akar együtt élni vele. Még ki kell
találnia, hogy milyen pályát válasszon, de Claudia, aki azt tervezi, hogy
egy újságnál fog dolgozni, eléggé elfoglalt lesz. Szeretné, ha pár év
múlva Virginiába költöznének, és gyerekeik születnének, ha addig még
nem születtek volna. Mindketten huszonhárom évesek voltak, elég
idősek ahhoz, hogy tudják, mit akarnak, és főiskolán töltött négy évük
alatt mindvégig együtt voltak, soha egy percre sem ingott meg az
egymásba vetett bizalmuk. Tudták, hogy ez erős érv lesz mindkettejük
szüleinél, ahogy az is, hogy szeretik egymást. Sem Seth, sem Claudia
nem kételkedett abban, hogy a szüleik végül bele fognak egyezni a
házasságukba, de azt is tudták, hogy a kezdet nem lesz könnyű. Seth azt
mondta, hogy a szülei értelmes, belátó emberek, ha megismerik, meg
fogják szeretni Claudiát.
A diplomaosztó ünnepség után Meredith és Claudia könnyes
szemmel ölelték meg egymást. Az elmúlt négy év alatt felnőtté váltak,
és most nagyon rossz volt elszakadniuk egymástól.
– Elmondtad már nekik? – súgta oda Claudia az ACLU-állásra
célozva.
Meredith megrázta a fejét.
– Majd este, a vacsoránál. Seth mondott már valamit?
– Majd csak este ül le velük, ha már visszaértek Virginiába, nem
hiszem, hogy holnapnál előbb hallok valamit tőle.
Ezek után mindketten csatlakoztak a családjukhoz. Mindenki a
szüleivel ment el ebédelni, utána pedig ki-ki összepakolt, és indult
hazafelé.
McKenzie-ék hat órára érkeztek haza, és nyolc órára volt foglalt
asztaluk a '21-ben, Robert és az apja kedvenc éttermében. Ez volt az
egyik legdivatosabb hely New Yorkban, amely népszerűségét
elsősorban a finom amerikai ételeinek és szenzációs marhasültjeinek
köszönhette. Meredith el sem akarta hinni, hogy lediplomázott, és
mostantól eljárhat otthonról, élheti a maga életét, és mindent megtehet,
amiről eddig csak álmodott. Évek óta erre várt. Végre teljesen
felnőttnek érezte magát.
Steinbergék aznap este otthon vacsoráztak, ők másnapra tervezték a
Claudiának szóló ünnepi vacsorát. A szülők nem győzték újra meg újra
elmondani, milyen büszkék rá. Vacsora előtt Claudia bevonult a
szobájába, s az ágyán végigfekve Sethre gondolt, és arra, hogy vajon
mit mond most a szüleinek Virginiában. Gondolatban erősítette, és
biztosította őt a szerelméről. Mihelyt megtudták, hogy a gyerekeik
össze akarnak házasodni, a szülőknek is meg kell ismerkedniük
egymással. Alig várta, hogy bemutathassa Sethet a szüleinek, csak
előbb túl kell tenniük magukat azon, hogy a fiú nem zsidó. A négy év
alatt megszokták és megszerették Mereditht, miért ne szoknák meg
Sethet is. Nem kell mindenkinek zsidónak lennie, még ha az összes
barátjuk az is.

McKenzie-ék elsétáltak a '21 nevű étterem bejáratánál sorakozó

zsokészobrok előtt. A Meredith tiszteletére rendezett vacsorát egy
elegáns, faburkolatos különszobában szolgálták fel. Az egész család ott
volt, beleértve a nagyszülőket és a szülők néhány közeli jó barátját is.
Az ünnepi alkalomra virággal díszítették az asztalt, márkás borokat és
finom fogásokat hoztak. A desszert négyszögletű kalapot formázó torta
volt, rajta Merrie nevével, és arany cukormázzal írva a „Gratulálunk"
szó. Az étterem cukrásza külön neki készítette, és apja jó néhány
fényképen örökítette meg együtt a tortát és Merrie-t. A tortához pezsgőt
ittak, és amikor a tányérok kiürültek, Meredith a késével megkocogtatta
a poharát, hogy figyelmet kérjen.
– Van egy bejelentésem – kezdte örömtől ragyogó arccal. Mindenki
kíváncsian várta, mi lesz az. A szülei tudták, hogy nem az eljegyzéséről
szóló bejelentés lesz, mivel anyja nagy csalódására nem volt udvarlója.
A főiskola négy éve alatt nem találkozott olyan fiúval, aki
komolyabban érdekelte volna. Mindig máson járt az esze, más
ügyeken, vagy a tanuláson, vagy a barátain. Ami a tanulást illeti, meg is
volt az eredménye, mivel cum laude diplomázott, ami nem volt kis
teljesítmény, különösen egy olyan főiskolán, mint a Vassar.
– Szeretném, ha mindnyájan tudnátok, hogy nem leszek afféle
szüleit pumpoló, a nappaliban heverész-ve tévéző friss diplomás.
Állásom van, a jövő hétfőtől dolgozom. – Örömteli és ámuló kiáltások
hullámzottak végig az asztal körül, azután a társaság feszülten várta a
folytatást. – Az ACLU-nak fogok dolgozni, amíg, remélhetőleg egy év
múlva, el nem kezdem a jogi egyetemet.
Arcán széles mosoly ragyogott, de a szobában egy hang sem
hallatszott. Anyja úgy nézett ki, mint aki mindjárt sírva fakad, apja
elsápadt. A barátaik nem tudták, mit szóljanak, Meredith szüleihez
próbáltak igazodni, de ők láthatóan kiborultak a bejelentés hallatán.
Egyedül Meredith nagyapja emelte rá mosolyogva a poharát.
– Jól van, Merrie. Sok szerencsét. Nagyon büszkék vagyunk rád.
Sok sikert!
Meredith visszamosolygott rá, de a szülei arckifejezésétől
megfagyott a hangulat. Ők egy szót sem szóltak. Apja intett, hogy kéri
a számlát, fizetett, és pár perc múlva mindenki felállt az asztaltól.
Meredith látta, hogy apja dühösen mond valamit a nagyapjának, de
addigra már Janet sírt, és Meredith nagyanyja próbálta vigasztalni. A
két asszony nagyon szoros kapcsolatban volt egymással, és a jellemük
is nagyon hasonló volt. Mindketten csendesen, passzívan és támogatón
álltak a férjük mellett. Bill anyja kezdettől fogva anyjaként bánt
Janettel, aki elveszítette a szüleit.
– Hogy tehetted? – támadt az apja Meredithre, miután a vendégek
már elmentek. Alex feszülten figyelte őket. Tizenkét éves volt, nem
tudta pontosan, mi az az ACLU, csak annyi rémlett neki, hogy
tiltakozásokat szerveznek Délen olyan feketék részvételével, akik a faji
megkülönböztetés ellen harcolnak, de nem értette, hogy miért dolgozna
nekik a nővére, aki nem fekete, és New Yorkban lakik. – Miért kell
neked egy ilyen szervezetnek dolgoznod? – vonta kérdőre az apja
Mereditht, miközben anyja már hangosan zokogott. – És mit fogsz
csinálni? Tüntetéseket, tiltakozó meneteket szervezel, és elviteted
magad a rendőrséggel? – Apja tudta, hogy a polgári szabadságjogokat
védelmezik, de újabban leginkább a deszegregáció érdekében
aktivizálják magukat.
– Azt fogom csinálni, amivel megbíznak – felelte Meredith
nyugodtan. – A New York-i irodában fogok dolgozni, hacsak nincs
szükség arra, hogy másutt besegítsek. Itt rengeteg a tennivaló a
legkülönbözőbb témákban. Változnak az idők, apa, ennek nem lehet
megálljt parancsolni. A szegregáció a történelmünk szégyenfoltja. Ma
mindannyiunknak küzdenünk kell ellene.
– Hagyd ezt a kormányra és a déli fekete lelkészekre. Nem tudnál
valami más, rendes állást szerezni magadnak? – kérdezte dühösen. –
Nézd meg, mit műveltél anyáddal – mutatott a feleségére, akit láthatóan
teljesen elhagyott az ereje.
– Erre a munkára vágytam. Olyan munkára, amivel az
igazságtalanság és a megkülönböztetés ellen küzdhetek. Ez fontos
munka. Az országban történő változások részese akarok lenni. Ez lesz a
jövő, mindnyájunk jövője.
– Az enyém nem. Mondd meg ezt a nagyapádnak. Te nem vagy
egy fekete nő, aki a buszon ül, Meredith. Te egy jó házból való lány
vagy.
– Épp erről van szó, apa. A hozzánk hasonló embereknek is állást
kell foglalniuk. Ez nem pusztán valaki másnak a problémája. A
törvényeknek meg kell változniuk ebben az országban, és a hozzánk
hasonló emberek tudják megváltoztatni őket. És nagyapa – tette hozzá
büszkén. Nagyapja szótlanul figyelte apa és lánya szóváltását.
– Neked nem kell részt venned ebben. Egyébként ráadásul
veszélyes.
– A Park Avenue-n átmenni is az. – Most már Meredith is kezdett
bedühödni. – Te régen bátor voltál, apa. Mi történt veled? Küzdöttél
azokért az emberekért, akik túlélték a táborokat, hogy igazságot
szolgáltass nekik. Nem akarod, hogy megszűnjék a faji
megkülönböztetés? Inkább hagynád, hogy minden maradjon a régiben?
– Ez eddig még eszébe sem jutott. Lehet, hogy az apja rasszista?
– Talán igen. Talán egyszerűbb, ha nem állítunk mindig mindent a
feje tetejére. Ez egy hosszú ideje jól működő rendszer.
– Jól működő? Kinek? Nem a színes bőrűeknek. El tudod
egyáltalán képzelni, hogy milyen lehet szegregáltként élni? Hogy egész
életedben hátrányos megkülönböztetés ér? Én nem tudom. Én ezt
sohasem éltem át. De ettől függetlenül segíteni akarok nekik, hogy meg
tudják változtatni. Hiszek abban, amit csinálok, és sajnálom, ha te nem.
– Nem, én nem hiszek benne. Demagóg vagy, Meredith, és naiv.
Nem vagy tisztában a kockázatokkal. Bajkeverőként akarsz karriert
csinálni. Anyád és én nem ezt szánjuk neked.
Meredith elgondolkodott ezen, aztán bólintott.
– Tudom, apa – mondta együttérzőn. – Igazad van. Tényleg bajt
akarok hozni mindazokra az emberekre, akik üldöznek és elnyomnak
másokat, akik nem fizetik meg őket rendesen, és úgy bánnak velük,
mintha alacsonyabb rendű emberek lennének. Ezt te sem tarthatod
helyesnek. Ennek véget kell vetni, apa. Valakinek ki kell állnia értük.
És nem csak a színes bőrű lelkészeknek, hanem mindenkinek. Ideje
megvívni a jó harcot, és én épp ezt fogom tenni. Sajnálom, hogy neked
és anyunak ez nem tetszik, de én ez vagyok. És valamikor te is ez
voltál. Mit gondolsz, kitől tanultam? Nem csak nagyapától. Te is
harcoltál az áldozatokért és a gyengékért. Most én következem.
Sajnálom, ha nem tetszik neked az, aki lettem. Köszönöm a vacsorát. –
Azzal megfordult, és kiment az étteremből.
A hűvös júniusi estében gyalog sétált egészen hazáig, s ez alatt a
majdnem egy óra alatt végig azon gondolkozott, amit az apjának
mondott. Minden szavát hittel és meggyőződéssel mondta.
Amikor hazaért, a szülei hálószobája ajtaját csukva találta, és
egyikőjük sem jött ki, hogy lássa, megérkezett. Mélyen lesújtotta őket
az elhatározása, hogy az ACLU-nál fog dolgozni. De ő már eldöntötte,
és nem akart változtatni rajta. Úgy érezte, itt az ideje, hogy harcoljon
azokért, akiknek szükségük van rá, ahogy a nagyapja biztatta. Erre várt
négy évig, és most, hogy végzett, elindulhat a saját útján. És akár
tetszik nekik, akár nem, a szavaikkal és a példájukkal arra tanították,
hogy ilyen emberré váljon. Keserű pirula volt a szülei számára, hogy
elfogadják őt olyannak, amilyen a valóságban. Még mindig azt
gondolták, megváltoztathatják, és rávehetik, hogy őket kövesse, ne
pedig a saját feje után menjen. De ezzel már elkéstek.

Hatodik fejezet

Claudia reggel fél hét óta várta, hogy hírt kapjon Sethtől. Biztos volt
benne, hogy a fiú még alszik. Ő maga egész reggel telefonközeiben
volt, ellenállva a kísértésnek, hogy felhívja őt. Tudta a farmon lévő
készülék számát, de nem akarta megzavarni, hátha még tart a
beszélgetés a szüleivel. Tizenegy órakor már szabályosan remegett, és
rárivallt mindkét húgára, amikor megkérdezték, miért ül a telefon
mellett. Seth délben telefonált, és a hangját meghallva Claudia rögtön
megkönnyebbült.
– Úgy aggódtam érted – mondta rögtön, és már vitte is be a telefont
a haliból a szobájába. A telefonnak hosszú zsinórja volt, hogy a húgai
is tudják használni. A szüleinek saját készülék állt a rendelkezésükre,
amit csak ők használtak. – Hogy ment? – kérdezte, mihelyt becsukta
maga mögött az ajtót, hogy a húgai ne hallják. – Nagyon feldúlta őket?
– Eléggé megdöbbentek – vallotta be Seth csüggedten. – Tudod,
milyenek a déli családok, úgy képzelik, hogy mindenkinek saját
magához hasonló házastársat kell választania. Az a gyanúm, hogy soha
fel sem merült bennük, hogy képes leszek beleszeretni egy más vallású,
vagy az övékétől eltérő származású lányba. A zsidó meg nagyon távoli
fogalom számukra. Még az előkelő déliek is tudnak időnként tahó
módon viselkedni.
– Na és végül mit mondtak? – Claudia nem bírta tovább a
feszültséget, és érezte a fiú hangján is a kimerültséget. Sethnek nehéz
éjszakája volt, sokkal nehezebb, mint amennyire késznek érezte magát
beszámolni róla.
– Claudia, nem tudom, hogyan mondjam ezt el neked, és nem is
akartam telefonon keresztül. Anyám végigsírta az éjszakát. Ki kellett
hívni hozzá az orvost. Ő nem olyan fiatal, mint a tiéd. – Seth négy fiú
közül a legfiatalabb volt. – Az apám szívbeteg, anyám szerint ha
összeházasodunk, abba bele fog halni. Idehívták két bátyámat, és
majdnem összeverekedtünk. Szeretlek minden porcikámmal, de ebbe
tönkre fog menni a családom. – Seth ekkor már sírt. – Nem fogják
megengedni ezt a házasságot. A bátyáim azt mondták, inkább
megölnek, a szüleim meg azt, hogy akkor többé látni sem akarnak. Ezt
nem tehetem meg velük, mint ahogy veled sem, hogy behozlak egy
olyan családba, amelyik gyűlölne, és sohasem fogadna el. Nem
sejtettem, hogy ennyire ellenezni fogják, különben nem folytattam
volna négy éven keresztül – mondta kétségbeesetten, a mondatok közti
szünetekben zokogva. Claudia sírva hallgatta. Össze akartak házasodni.
Seth maga mondta. Hogy képes most így visszakozni, és hagyni, hogy
a családja terrorizálja?
– Csak azért, mert zsidó vagyok? – kérdezte el-csukló hangon.
– Zsidó, német, egy zsidó család fogadott örökbe, a koncentrációs
tábor. Mindez együtt. Nem értik, hogy ki vagy.
– Hajlandók találkozni velem?
– Soha. Déliek és militaristák. Anyám azt is mondta, hogy belehal,
ha a gyerekeink zsidók lesznek. – Claudia családja meg abba halna
bele, ha nem lennének zsidók. – Ő és Seth két éve, kapcsolatuk
zavartalan elszigeteltségében, anélkül, hogy a családjaikat belevonták
volna, megegyeztek ebben. – És attól sem voltak boldogok, hogy nem
akarok katonai pályára lépni, ámbár ez volt a legkisebb problémájuk.
Claudia, szeretlek, de ezt nem tehetem meg velük.
Velük? És vele igen? Míg hallgatta, Claudia szédült, és a hányinger
kerülgette.
– Ezzel most mit akarsz mondani nekem? Hogy vége? Csak így?
Elmondod nekik, hogy össze fogunk házasodni, ők őrjöngeni kezdenek,
mert zsidó vagyok, mire te telefonon szakítasz velem? – Harcolni
szeretett volna, de nem volt értelme. A család a hatalmában tartotta
Sethet, és egyetlen éjszaka alatt meggyőzték őt.
– Nem volt erőm ahhoz, hogy ma New Yorkba jöjjek. Egész
éjszaka ezen vitatkoztunk. – De nem volt mersze visszavágni, sem
kiállni Claudia mellett, védve azt, amit egymás iránt éreznek.
Meghátrált. Győzött a család. – Vége – mondta ki. – Meg kell
tanulnunk egymás nélkül élni. Nincs más választásunk. – Látszott,
hogy száz százalékban elfogadja a családja döntését, még ha sírva
mondta is, amit mondott.
– Ki is állhatnánk amellett, amit akarunk, és amiben hiszünk, a
szerelmünk mellett – próbálkozott Claudia makacsul.
– Ezt egyszerűen nem tehetem meg velük – ismételte meg Seth.
– De velem megteheted? – kérdezte Claudia hányingerrel
küszködve.
– Nem tehetek róla. Fiatalok vagyunk, túl fogjuk tenni magunkat
rajta. Ők viszont nem. És sokkal tartozom nekik: az életemmel, a
taníttatásommal. Nem léphetek csak úgy át rajtuk, ha nem egyeznek
bele, hogy együtt legyünk.
– Akkor most majd egy déli keresztény lányt fogsz elvenni, mert ők
ezt várják tőled? És velem mi lesz? – tört ki ismét a sírás Claudiából.
Soha nem hitte volna, hogy Seth képes lesz ezt tenni vele. És mi lett
volna, ha az elmúlt két évben teherbe esik? Seth akkor is kiadta volna
az útját? Nyilván. Csak most eszmélt rá, mekkora szerencséje volt,
hogy megúszta. Akkor vagy egy abortuszt, vagy egy törvénytelen
gyereket kellett volna vállalnia csak azért, mert zsidó. Egyik napról a
másikra idegenné vált. Már nem elég jó Sethnek.
– Szeretlek. Te vagy az egyetlen lány, akit feleségül szeretnék
venni, de nem tehetem. Nem tehetem ezt a szüleimmel – mondta immár
sokadszor.
– Akkor most mi lesz?
– Éljük tovább az életünket egymás nélkül – adta meg az
egyértelmű választ Seth, és már nem sírt.
 – Fogok még valaha beszélni veled? – kérdezte suttogva Claudia,
amitől Seth úgy érezte, megszakad a szíve, pedig már eddig is össze
volt törve.
– Azt hiszem, nem kellene – válaszolta szomorúan. – Csak még
jobban megnehezítené. Nincs más hátra, búcsúzzunk el egymástól.
Claudia belesírt a telefonba, aztán, mintha tőr állna ki belőle,
elvette a kagylót a fülétől, és mereven bámulva a készüléket, szó nélkül
letette. Seth mindazt elmondta, amit végig tudott hallgatni. Várt néhány
percet, hátha a fiú visszahívja, de nem hívta. Akkor feltárcsázta
Mereditht. Szerencsére épp otthon volt, és felvette a telefont. Mindenki
elment hazulról, ő pedig még próbált magához térni az est végén, a '21-
ben történt robbanásból.
– Sok dolgod van? – kérdezte Claudia zaklatottan, és a hangját
hallva Meredith összevonta a szemöldökét.
– Nincs. Miért? Mi a baj? – Ilyennek még sohasem hallotta
Claudiát. Alig ismerte meg a hangját.
– Tudunk találkozni?
– Persze. Akarsz idejönni?
– Nem, találkozzunk a parkban.
– Seth jelentkezett? – Meredithnek rossz érzése támadt. Barátnője
úgy beszélt, mintha összedőlt volna körülötte a világ, vagy mintha
űznék, és az életét mentve kellene menekülnie.
– Elmondom, ha találkozunk. – Megbeszéltek egy helyet, és
Meredith negyedóra múlva már ott volt. A park ellentétes oldaláról
érkeztek meg a középen lévő tóhoz. Claudia két perccel később ért oda
lélekszakadva, és majdnem ledöntötte Mereditht a lábáról, amikor
zokogva a karjába vetette magát.
– Istenem, mi történt? – nézett rá elszörnyedve Meredith. Leültek
egy padra, és Claudia kitálalt. Négyévi komoly kapcsolat és házassági
tervek után Sethnek elég volt egy estét együtt töltenie a szüleivel, és
mindennek vége lett. – Csak mert zsidó vagy? De hát ez nevetséges! –
De számukra nyilván nem volt nevetséges, sem Seth számára, mivel
beleegyezett, hogy szakítson Claudiával, és aztán felhívta, hogy
elbúcsúzzon tőle.
– Leraktam a kagylót – zokogta Claudia Merrie karjában. – Nem
tudtam, mi mást tehetnék. Erre nem volt mit mondani.
– Én is letettem volna, csak előbb elküldtem volna melegebb
éghajlatra. – Barátnője helyett is dühös volt, annyira, hogy a
legszívesebben jól megrázta volna a fiút. Claudia láthatóan teljesen
összeomlott. Nem volt rá felkészülve, hogy ez történik. Seth egy szóval
sem figyelmeztette, miszerint előfordulhat, hogy enged a szülői
nyomásnak. És most már semmit sem lehetett tenni, hacsak azt nem,
amit Seth mondott neki: el kell felejteniük egymást, és továbblépni,
mert neki nincs mersze ellenszegülni a szülői akaratnak, és elvenni őt
feleségül.
Két óra hosszat ültek a parkban, mialatt Meredith átölelve tartotta a
síró Claudiát. Végül hazáig kísérte a barátnőjét. Claudia szülei aznap
estére partit akartak rendezni a lányuk tiszteletére, és ő el sem tudta
képzelni, hogyan fogja túlélni. Meredith a házuk előtt elvált tőle, és
nézte, amint bebotorkál a kapun, mintha meghalt volna valakije.
Claudia anyja hallotta, hogy a lánya megérkezett, és benézett hozzá
a szobájába. Claudia egy széken ülve maga elé bámult a levegőbe.
Anyja ezt a kifosztottságról tanúskodó arckifejezést nem látta azóta,
hogy tízévesen megérkezett Németországból. Utána két éven keresztül
éjszakánként rémálmai voltak.
– Hol voltál? Egy órája keresünk. Meg akartam mutatni, milyen
szép virágokat hozattam ma estére.
Claudia a könnyeit nyeldesve bólintott. Nem akarta, hogy anyja
lássa őket.
– Meredithszel voltam. Sétáltunk a parkban.
– Valami baj van? – kérdezte az anyja éles hangon. Látta, hogy
igen, és azt is, hogy Claudia nem akarja elmondani neki. Claudia nem
tartotta valószínűnek, hogy valaha is elmondja a történteket. Szülei
sohasem fognak tudni Sethről. Semmi értelme így utólag felzaklatnia
őket azzal, hogy szerelmes volt egy keresztény fiúba, és ezt négy éven
át titkolta előlük.
– Nincs semmi, jól vagyok – válaszolta, és erőt véve magán indult,
hogy megnézze a virágokat. El sem tudta képzelni, hogy éli túl az esti
partit. Senkit sem akart látni. Egyre azt mondogatta magában, hogy ha
túlélte az egész családja elvesztését, akkor Sethét is túl fogja élni, de a
kétségbeesésén nem tudott úrrá lenni.
Megdicsérte a virágokat, és amilyen hamar csak tudott,
visszamenekült a szobájába. Miközben sírva gubbasztott az ágyán,
Meredith telefonált, csak hogy hallja, hogy van. Amerikába érkezése
óta ez volt Claudia életének legrosszabb napja. Meredith rettenetesen
sajnálta, de nem tudott segíteni rajta. Seth nem volt többé, Claudiának
meg kell tanulnia együtt élnie ezzel, egész eddigi élete valamennyi
korábbi veszteségének betetőzéseképpen.

Az esti partin feltűnően sápadt és hallgatag volt, anyja meg is nézte,

nincs-e láza. Betegnek tűnt. A hidegtálak finomságaihoz hozzá sem
nyúlt. Anyjának többször az a benyomása támadt, hogy mindjárt el fog
ájulni. Valahogy azért túlélte az estét, és megköszönte a szüleinek a
nagyszerű partit. Mindenki gratulált neki, de őt ez sem érdekelte.
Egyetlen vágya volt, hogy visszamehessen a szobájába, és magzati
pózba kuporodva várja a halált.
Miután mindenki elment, felhívta Mereditht, és egy darabig
beszélgettek.
– Most mit kezdjek magammal? – kérdezte szerencsétlenül. Azok
után, hogy ma reggel beszélt Sethtel, a jövőre vonatkozó minden terve
semmivé vált. Most egészen biztosan nem fog férjhez menni.
– Szerezhetnél valami munkát – javasolta Meredith óvatosan. –
Tervezted, hogy egy újságnál fogsz dolgozni.
Claudia elgondolkodva bólintott. Eredetileg úgy gondolták, hogy a
nyárra áttelepülnek Long Islandre, de ősszel mindenképpen nekilát az
álláskeresésnek, ha úgy döntenek Sethtel, hogy New Yorkban
maradnak.
 – Gondolkodom rajta – felelte Meredith indítványára. Miután
letették a telefont, kiment a fürdőszobába, és hosszan bámulta magát a
tükörben. Úgy nézett ki, mint akinek meghalt valakije. Azután
végigfeküdt az ágyán, Sethre gondolt, és megértette, hogy többé nem
fogja látni, és a hangját sem fogja hallani. Annak idején ezt érezte a
szüleivel kapcsolatban is. És most Sethtel. Gyűlölni akarta, de még nem
tudta. Még szerette. Lehunyta a szemét, és megpróbált nem
gondolkodni.
A szülei jutottak az eszébe, akik már régen meghaltak. És a
testvérei. Már alig emlékezett rájuk. Azután újra Sethre gondolt, és azt
mondta magának, hogy már ő is halott. Ez volt az egyetlen dolog, amit
tehetett. El kell felejtenie az elmúlt négy évet, és mindent, amit jelentett
számára. És akár akarta, akár nem, bármi történt is, élnie kell.
Bármennyire szerette, nem engedheti meg neki, hogy tönkretegye.
Ennyit nem érdemel. Sem ő, sem más. Úgy feküdt le, mint aki belül
maga is meghalt, és lassan álomba sírta magát.

Másnap reggel olyan érzéssel ébredt fel, mintha egy elefánt ülne a
mellén. Elég volt kinyitnia a szemét, máris rátelepedett a gyász és a
veszteség rettenetes súlya, és az a tudat, hogy valami szörnyű dolog
történt.
Kényszerítette magát, hogy felkeljen az ágyból, majd belebújt a
köntösébe, és kiment a konyhába. Még akkor is halálsápadt volt,
amikor kézbe vette az újságot, és készített magának egy csésze kávét.
Aztán csak ült, a levegőbe bámult, és nem olvasott. Nem tudta, mihez
kezdjen most. Szabadon hagyta az egész nyarát, hogy legyen idejük
Sethtel tervezgetni.
A család Long Islandre készült, és ő velük akart lenni, így nyerne
egy kis időt arra, hogy kitalálja, mit fog csinálni Seth nélkül.
Felhívta Mereditht, aki a nyarat New Yorkban töltötte, és pár napon
belül el akarta kezdeni a munkát. Claudia azonban nem szeretett volna
a városban maradni, miután nem volt itt semmi dolga. Gondolatai Seth
körül jártak, hogy vajon ő mit fog most csinálni. Úgy képzelte, hogy a
farmon időzik a szüleivel. A tanulmányai befejezése után két hónappal
kellett csak jelentkeznie a tisztképző alaptanfolyam megkezdésére.
Annak idején világosan megmondta Claudiának, hogy nem akar a
katonai pályán maradni, aztán ebben is engedett a szüleinek. Claudia
nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen megadja magát, és végleg
elhagyja őt. Seth nem az a férfi volt, akinek hitte. Huszonhárom éves
létére nem volt annyi bátorsága, hogy megharcoljon a családjával,
amikor ellenezték, hogy elvegye a lányt, akiről váltig állította, hogy
szereti. Csakugyan szerette őt? Most már sohasem fogja megtudni.
– Mit akarsz most csinálni? – kérdezte Meredith.
– Gondolom, keresek valami munkát. – Azt tervezte, hogy
szabadúszóként írni fog, de ehhez most nem érzett magában erőt. Időre
volt szüksége, hogy összeszedje magát. – Azt hiszem, elmegyek Long
Islandre, jelentkezem pár álláshirdetésre, aztán szeptemberben
komolyabban belehúzok. – Bőven volt ideje, ahogy Meredithnek is,
mivel egyikük családja sem akarta, hogy dolgozzanak, szüleik sokkal
boldogabbak lettek volna, ha munka helyett inkább a férjkereséssel
foglalkoznának. – Kijössz majd egy hétvégére? – kérdezte, s a hangján
érződött, mennyire magányos és tanácstalan.
– Persze. Vigyázz magadra – kérte Meredith. Barátnőjét azok után,
amiket gyerekkorában el kellett szenvednie, most megint egy óriási
megrázkódtatás érte. Nem szolgált rá, gondolta. Ő sem, ahogy senki
más sem. A férfi, akit szeretett, épp akkor árulta el és hagyta el, amikor
már az esküvőjét tervezgette. De talán a végén áldássá válik számára a
csapás. Meredith ebben reménykedett.
Claudia egész nap összevissza téblábolt a lakásban, végül úgy
döntött, hogy inkább előbb, mint később, elküldi a jelentkezését és az
önéletrajzát. Levelet írt az összes országos napilap felvételi irodájának,
hozzácsatolva azt a fél tucat cikket, amit a főiskolai újságnak írt. Ezen
kívül volt egy Vassar-diplomája alapfokon, az önéletrajzában szerepelt,
hogy folyékonyan beszél németül, aminek egyébként semmi hasznát
nem fogják venni. Abban reménykedett, hogy legalább imponálni fog
nekik a főiskola, ahol a diplomáját szerezte, és tetszeni fognak a cikkei.
 Három nap múlva, miután együtt ebédelt Meredithszel, elment
Long Islandre a szüleivel és a testvéreivel. Apja egész nyáron ingázott,
augusztusban pedig szabadságra ment. Claudia könyörgött
Meredithnek, hogy mihelyt tud, töltsön náluk egy hétvégét. Külön
hozzátette, hogy a családja is örülne neki, és egyébként is Meredith az
egyetlen barátnője, és az egyetlen, akivel Sethről beszélhet.
Megegyeztek, hogy ha már mindketten állásban lesznek, közösen
bérelnek majd egy lakást. Egyelőre egyikük sem engedhette meg
magának, és azt is tudták, hogy a szüleik nem helyeselnék, mondván: a
rendes lányok otthon laknak, amíg férjhez nem mennek. Mivel azonban
Claudia a közeljövőben aligha fog férjhez menni, erről ráérnek később
gondolkodni.
Miközben Long Island felé robogtak a holmijaikkal dugig
megpakolt kombival, mögöttük egy másik autóban a házvezetőnővel és
a többi holmival, Claudia kibámult az autó ablakán, és az életéről
gondolkodott. Egy hete még azt hitte, hogy hamarosan minden álma
teljesülni fog, és boldog élet vár rá Seth oldalán. Azóta az álmai
darabokra törve hevertek a lába előtt. Egyszer majd nyilván jön egy
másik férfi, de ezt most nem tudta, és nem is akarta elképzelni. Egy
árva könnycsepp gördült le az arcán mindazokért az emberekért, akiket
szeretett, és elveszített.
Ami Sethet illeti, tragédiának érezte a történteket, de tudta, hogy
nem az. Sokkal fontosabb embereket veszített el Németországban.
Most csak a szíve tört össze, még ha úgy érezte is, hogy vége a
világnak.

Hetedik fejezet

Miután Alex és a szülők elmentek Martha's Vineyardba, Claudia pedig

Long Islanden volt, Meredith magára maradt New Yorkban. Az ACLU-
nál végzett munkája nem volt olyan izgalmas, mint remélte. Afféle
irodai segéderőnek használták. Óriási mennyiségű iktatást és takarítást
végeztettek vele, neki kellett felszolgálnia a kávét a többieknek, ő vette
a pékárut, és ő tartotta tisztán a kávéfőző gépet. Néha kiküldték/ hogy
hozzon ebédet. Gyakorlatilag kifutót csináltak belőle, de feltételezte,
hogy ha türelmesen vár, egyszer majdcsak megengedik, hogy valami
érdekesebbet is csináljon, ellenkező esetben hosszú és unalmas évnek
néz elébe. Nemcsak az idejét, de az agysejtjeit is pazarolták. Csakhogy
még nem volt meg a tudása ahhoz, hogy a jogi csoportban
dolgozhasson, sem a tapasztalata, hogy titkárnővé léptessék elő. Ettől
még mohóbban vágyott arra, hogy elkezdhesse a jogi egyetemet, és
végre értelmesebb feladatokat kapjon, amelyekhez az eszét is
használnia kell.
Jobb dolga nem lévén felhívta Tedet Connecticutban, megkérdezte,
nincs-e kedve bejönni a városba, és együtt ebédelni vele. A fiú
boldogan fogadta a hívását, és azt felelte, hogy a héten intéznie kell
valami ügyet az apjának, és akkor együtt vacsorázhatnának.
Megállapodtak a csütörtökben a P. J. Clarke’s-ban.
Meredith vidáman lépett be az étterem ajtaján, s amíg a bárpultnál
állva várta Tedet, több középkorú férfi próbálta felcsípni.
Mihelyt leültek, Ted gin-tonikot rendelt magának, és egy Bloody
Maryt Meredithnek. Roppant komolyan festett öltönyben és
nyakkendőben, és bár Merrie látta a szemében az ismerős huncut
csillogást, jóval visszafogottabb volt, mint amilyennek megismerte.
– Na, hogy tetszik a munkád? – kérdezte, mire Meredith őszintén
válaszolt.
– Eddig rém unalmas. Iktatok és kávét főzök. Úgy kezelnek,
mintha nem lenne eszem. Gyanítom, hogy ez egy frissen végzettnél
elkerülhetetlen. Szeretek ott lenni, de utálom, hogy úgy tesznek, mintha
nem léteznék, és semmiben sem tudnék közreműködni.
A fiú meghallgatta, aztán hosszan kortyolt az italából, és
elfordította a tekintetét. Meredith belelátott, vagy inkább átlátott rajta,
és Ted ezt most mindenáron el akarta kerülni. Merrie érezte, hogy
valamit titkol előtte, vagy szégyelli magát.
 – Én is most kezdtem el dolgozni – közölte Ted csak úgy
mellékesen.
– Nocsak! Kinél? Mit csinálsz? – Örült, hogy a fiúnak sikerült
kiszabadulnia az apja karmai közül. A főiskola évei alatt az apja
mindvégig győzködte a fiát, hogy nála vállaljon állást. Ted pedig váltig
mondogatta, hogy nem akar, és nem is fog soha.
– Apámnál – hangzott a meglepő válasz. – Remek lehetőséget
kaptam a bankjánál. És nagyon csinos fizetést ajánlott érte. –
Rámosolygott Merrie-re, de amikor a lány alaposabban megnézte, látta,
hogy a fiú szomorú. Mint aki kudarcot vallott, vagy elrontott valamit.
De a gin adott annyi bátorságot neki, hogy a valóságosnál jobb színben
tüntesse fel a helyzetet. Aztán átváltott tequilára, és Meredith látta,
hogy kezd az ital a fejébe szállni.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte a fiú szavaitól megdöbbenve.
– Nem ez akartam – válaszolta Ted őszintén. – De volt valamennyi
időm, hogy gondolkozzam rajta. Apám mellett dolgozva belülről
juthatok előbbre, méghozzá sokkal gyorsabban, mint másutt. A pénz jó,
és ha meg akarnék házasodni és családot szeretnék, ahhoz biztos alapra
és olyan jövedelemre lesz szükségem, amire építeni lehet. – Meredith
ezt hallva még jobban megdöbbent. – Mellette biztos állásom van –
tette hozzá a fiú, és elnevette magát. – Legalább tudom, hogy nem fog
kirúgni.
– Mióta gondolkozol azon, hogy megházasodsz és családot
alapítasz? Van valami, amiről nem tudok? Szerelmes vagy?
– Újra összejöttem Emilyvel. – Továbbra is kerülte barátnője
tekintetét.
Merrie túlságosan jól ismerte őt. Most egyenesen úgy érezte,
mintha a főiskola óta földönkívüliek rabolták volna el a fiút.
– Úgy tudtam, tavaly vagy tavalyelőtt nyáron szakítottál vele, vagy
legalábbis akartál. Mi történt? Izgalmasabb lett, amióta végeztél?
Meredith tudta, hogy a lány a családja biztatására végig kitartott
Ted mellett, és a fiú is gyengének bizonyult vele szemben,
valahányszor hazament. Élvezte, hogy Emily megközelíthető,
készséges, és a szomszédban lakik. Ismerős volt, és őrülten szerelmes
Tedbe, de semmi több. Ted mindig elmondta Meredithnek, hogy
sohasem volt szerelmes Emilybe, aki mellett a fiú leírása szerint semmi
más nem szólt, mint hogy helyes lány, és a családja tele volt pénzzel,
akárcsak a sajátja. És férjet meg gyerekeket akart, hogy ezzel tegye
teljessé a képet. Nem úgy Ted. A házasság puszta gondolata páni
félelmet keltett benne, egyenesen rettegett tőle, de ezt nem akarta
elárulni Merrie-nek.
– Remek lány, és bolondul értem. A szüleim szerint nagyszerű
feleség lesz belőle, és mi ketten tökéletes pár lennénk – mondta fel a
leckét, de Meredith nem vette be, legalábbis azok alapján nem, amiket
Ted mondott, és amit a sorok között olvasott.
– Miért kell neked feleség? Huszonhárom éves vagy. – Ő is ezt
kérdezte, amikor anyja a házasságról beszélt neki. Túl fiatalnak tartotta
magát, és még annyi mindent szeretett volna csinálni ahelyett, hogy
lekösse magát. Előttük volt az egész élet, nyugodtan rászánhatnak tíz
évet, hogy ha már idősebbek lesznek és belekóstoltak az életbe,
megtalálják a nekik való személyt.
– A szüleim akkor házasodtak össze, amikor megkapták a
diplomájukat. – Ted ezt úgy mondta, mintha igazolná vele a dolgot, de
Meredith számára ez nem jelentett igazolást.
– Az enyéim is. De én inkább végleg egyedül maradok, csak ne
kelljen azt az életet élnem, amit anyám él a heti háromszori
bridzspartijával, és mindenre rábólintva, amit apám mond. Ő soha
semmit nem kérdőjelez meg. Nem hiszem, hogy életében valaha is volt
egyetlen önálló gondolata. Olyan, mintha apám egy plusz végtagja
lenne, egy harmadik kar például. Pedig ő is főiskolát végzett! Ennél
többet kellene kívánnia az élettől. – De ennek semmiféle bizonyítékát
nem látta, amióta csak az eszét tudta.
– Az én szüleim szerint nagyobb karriert fogok befutni, ha
megházasodom és megállapodom. Az ügyfelek jobban megbíznak a
nős bankárokban, mint a nőtlenekben. Statisztikailag be van bizonyítva.
– De te nem akarsz bankár lenni – emlékeztette Meredith a fiút.
 – Most úgy gondolom, hogy mégis akarok. Sokat beszélgettünk
erről az apámmal, és azt hiszem, neki van igaza. Ráadásul szívesebben
maradok Greenwichben és dolgozom a saját bankunkban, mint a New
York-i gyilkos bankvilágban.
Abból, amit Ted eddig elmondott, teljesen világos lett Meredith
számára, hogy minden téren a könnyebbik utat választotta. Az apja
bankjában dolgozik, a connecticuti Greenwichben, ebben az egymás
családját évek óta jól ismerő gazdagok által lakott alvóvárosban él,
elvesz egy lányt, akit a szülei szemeltek ki számára, mint tökéletes
jövendőbeli bankárfeleséget. Apáik a legjobb barátok, együtt járnak
golfozni, anyáik iskolatársak voltak. És Emily még csak főiskolára sem
járt. Meredith elgondolkodott, hogy vajon van-e esze egyáltalán.
– Szereted Emilyt? – kérdezte, miközben Ted még egy tequilát
rendelt. Meredith arcán látszott, hogy aggódik érte, legalább annyira,
amennyire neki kellene aggódnia önmagáért, és küzdeni az életéért.
– Azt hiszem, szeretem. Borzasztóan aranyos, és rajong értem.
– Meddig tart az, hogy valaki „aranyos"? – Meredith dühös volt
Ted szüleire, amiért sikerült manipulálniuk őt, és rá is, amiért hagyta
magát.
– Elég sokáig. A szüleim ma is együtt vannak. A családomban soha
senki nem vált el.
– Ted, ne siesd el. Gondold végig. Dolgozhatsz az apádnak, azt az
állást mindig otthagyhatod, ha akarod. De ne ugorj bele a házasságba
egy olyan lánnyal, akiről mindig azt mondtad, hogy nem szereted, és
most is csak „hiszed" azt, hogy már szereted. Ennél sokkal jobbat
érdemelsz: izgalmas életet olyan nő mellett, akibe őrülten szerelmes
vagy. Lehet, hogy Emily öt-tíz év múlva halálra fog untatni, és akkor
mit csinálsz?
– Gyerekeket akarunk – közölte a fiú határozottan. Meredith most
még inkább úgy érezte, hogy földönkívüliek ellopták a barátját, és egy
robotot küldtek vissza helyette, amelyik mindenre azt válaszolja, amit
beleprogramoztak, de érezni nem érez semmit.
 – Most? Még mi is gyerekek vagyunk. Ez nevetséges. Mire ez a
nagy sietség?
– A szüleim annyi idősek voltak, amikor megszülettem, mint most
én – válaszolta Ted önelégülten, Meredith pedig legszívesebben sikított
volna.
– Hagyd ezt abba. Most rólad van szó, nem róluk. A világ
megváltozott a háború óta, és ez a változás gyorsabban zajlik, mint
eddig bármikor. 1958-at írunk, nem 1935-öt, amikor ők házasodtak
össze.
– Lehet, hogy ez a változás nem jó. Talán úgy volt a legjobb, ahogy
volt.
Meredith felnyögött.
– Úgy beszélsz, mint az apám – mondta most már igazán
elcsüggedve. Felhajtotta a második itala maradékát, és ettől egy kicsit
már becsípve érezte magát. Gyűlölte, amiket Ted beszélt, és amit tenni
készül az életével.
– Nem mindenki olyan bátor, mint te, Merrie. Te direkt keresed a
kihívásokat, és a hegyeket, amiket megmászhatsz. Én nem vagyok
hegymászó. Én könnyebb úton akarok járni – vallotta be Ted
becsületesen.
– Ne add el a lelkedet azért a könnyebb útért, Ted. A végén nagy
árat fogsz fizetni érte. Lehet, hogy nem lesz olyan könnyű, mint
amilyennek látszik. – Meredith belegondolt, mi vár a barátjára egy nem
szeretett nő férjeként, gyűlölt munkát végezve az apjának.
– Lehet, hogy te nagyobb árat fogsz fizetni azokért a dolgokért,
amiket kész vagy magadra vállalni.
Meredith tudta, hogy ez igaz, de neki így is megéri.
– Ezt akarom csinálni. Nem akarom úgy végezni, mint az anyám,
hogy nincs egyetlen önálló gondolatom, hogy valaki másnak az
árnyékában élek, és nincs semmi, amire büszke lehetnék.
– Emily nagyon csinos lány. Büszke leszek, hogy ő a feleségem.
Tedet hallgatva Meredithnek sírni lett volna kedve. Úgy érezte,
mintha elveszítette volna a barátját. Azt a vicces, bolondos, szétszórt,
rendetlen kópét, aki arról beszélt, hogy jobb életet szeretne magának,
mint a szüleié, és élvezni akarja az élet minden percét. Az az élet
viszont, amiről most beszélt, Merrie szemében huszonhárom évesen
egyenlő volt a halállal.
– Jó, de ne ugorj fejest semmibe. Gondold meg. Bármit megtehetsz,
amit akarsz.
– Nem, nem tehetek meg – felelte Ted, és egy pillanatra
kijózanodva jobban hasonlított a régi önmagára. – Apám csak akkor
támogat anyagilag, ha neki dolgozom a bankban, és olyasvalakit veszek
el, akit ő is elfogad. És ők nagyon kedvelik Emilyt. – Ted tekintete
olyanná vált, mintha álmodna.
– Azért, mert nekik ő megfelelő, lehet, hogy neked hosszú távon
nem lesz az. Könyörgök, ne add el magad olcsón, gondold végig
alaposan, mielőtt valami őrültséget csinálsz, vagy olyasmit, amit
később bánni fogsz.
– Mondtam már, én nem vagyok olyan bátor, mint te. Néha
egyszerűen azt kell tenned, ami a legértelmesebb megoldásnak látszik.
Már felnőttek vagyunk, az élet többé nem pusztán szórakozásból áll.
Meredith mintha az apját hallotta volna. Ted újabb italt rendelt, de
Meredith nem csatlakozott hozzá. A fiúnak ez volt a harmadik tequilája
a gin-tonik után. Meredithnek elég volt ennyi, és végtelenül szomorú
volt.
– Számomra annak van a legtöbb értelme, ha boldog vagy. Nem
kell bátornak lenned. Csak ne vesd le magad egy szikláról.
– Azt hiszem, boldoggá fog engem tenni – felelte Ted kicsit már
kásás hangon, majd elnevette magát, és merőn nézett Meredithre. – Ha
belém szerettél volna, akkor most nem folytatnánk ezt a beszélgetést.
Mennék utánad mindenhova, és elkövetném mindazt az őrültséget, amit
te.
De Meredith most minden korábbinál világosabban látta, hogy Ted
akkor sem lett volna boldog. Nem ugyanazok a dolgok érdekelték,
amik őt. Ez a srác könnyű életre vágyott, a maga ismerős világában, a
szomszéd lánnyal, örökre megmaradva az anyaméh védettségében.
Meredith a lelke mélyén forradalmár és gladiátor volt. Ő nem volt „a
szomszéd lány", ezért nem alakulhatott ki közöttük semmi, és nem is
működött volna soha. Ezt most világosabban látta, mint eddig
bármikor. Ted elszánta magát arra, hogy mindent eláruljon, és ne
vállaljon semmilyen kockázatot. Pedig az általa választott út sokkal
veszélyesebbnek és bonyolultabbnak ígérkezett. Kész volt megengedni,
hogy Emily és a szülei elevenen eltemessék.
– Utálnád, ha azt az életet kellene élned, amit én – mondta
őszintén. – És a szüleid sohasem engednék meg, hogy olyan lányt
vegyél feleségül, amilyen én vagyok. Egyébként én egyáltalán nem
akarok férjhez menni. Túl sok minden mást akarok csinálni – tette
hozzá elgondolkodva. Egy greenwichi bankár feleségeként, a szülei
által neki szánt élet csapdájában vergődve nem harcolhat a hátrányos
helyzetűekért és az üldözöttekért. Ha csak rá gondolt, úgy érezte,
megfullad.
– Egyszer talán majd hozzámész valami őrült alakhoz, akit senki
sem fogad el, vagy senki sem ért meg – mondta szomorkás mosollyal
Ted.
– Talán. Vagy talán senkihez. Ez utóbbi jobban megfelelne nekem.
– Igaz is, mi van Sethtel és Claudiával? – Két hónapja, amióta
végeztek, nem keresték egymást a lánnyal. Azóta az otthoni dolgokkal,
az apjával folytatott megbeszélésekkel és tervek készítésével volt
elfoglalva. – Összeházasodnak?
Meredith szomorúan rázta meg a fejét.
– Seth szakított Claudiával. A szülei őrjöngtek, amikor róla beszélt
nekik, így aztán véget vetett a kapcsolatuknak. Claudia kétségbe volt
esve.
– De miért? – döbbent meg Ted, aki nem számított erre a
fejleményre. A kézenfekvő válasz fel sem merült benne.
– Azért, mert Claudia zsidó. Kereken megtiltották Sethnek, hogy
elvegye feleségül, azzal, hogy akkor többé ne kerüljön a szemük elé.
Nem akarta elveszíteni a családját, inkább kiadta Claudia útját.
– Claudia jól van?
 – Nincs. De majd összeszedi magát. Ennél ő már többet is veszített.
De ez nagyon megviselte. Őszintén szerette Sethet. És talán még sokáig
szeretni is fogja.
Ted mintha kijózanodott volna attól, amit Meredith elmondott.
Vacsorára hamburgert rendeltek.
– Köszönöm mindazt, amit mondtál – nézett rá hosszan és
komolyan Ted már a vacsora után. – Te vagy a legokosabb nő, akit
ismerek. Csak azt nem tudom, hogy van-e bennem annyi bátorság,
amennyit feltételezel rólam. Azt, amit az apám javasol, könnyű
megtenni, és van értelme, nem is kevés – próbálta igazolni maga előtt a
dolgot. – Egészen addig, amíg nem gondolkozom el rajta.
– Nehezebb lehet, mint gondolod.
A P. J. Clarke's előtt megölelték egymást, és megfogadták, hogy
hamarosan újra elmennek valahova vacsorázni. De Meredith nem tudta,
lesz-e belőle valami. Ha eladja magát, és engedelmeskedik apja
akaratának, akkor Ted valószínűleg nem tud szembenézni vele még
egyszer. Miután elvált tőle, csak reménykedni tudott, hogy a szavainak
lesz némi foganatja, és nem így fog történni. Nem akart elveszíteni egy
barátot, de volt egy olyan érzése, hogy már megtörtént.
Másnap, amikor Claudia felhívta őt Long Island-ről, beszámolt
neki a Teddel való találkozásáról. Barátnője is sajnálta a fiút – sem
Tednek, sem Sethnek nem volt bátorsága kiállni magáért.
– Ez történik majd Sethtel is. Végül elvesz egy olyan lányt, akit a
szülei választanak számára, egy ezredes vagy tábornok lányát, aki
boldog lesz, hogy a férje hivatásos katona, és templomjáró, akárcsak
ők. Nem hiszem, hogy Seth vagy Ted ezek után boldog lesz, de ahhoz,
hogy valaki olyan lányt vegyen feleségül, mint én vagyok, több
bátorság kell, mint amennyi nekik van – állapította meg Claudia
szomorúan. – Én még akkor sem lennék elég jó nekik, ha áttérnék.
Meredith gyanította, hogy Claudia közel jár az igazsághoz, noha
tudta, hogy barátnője őszintén szerette Sethet.
– Hozzámentél volna, ha arra kér, hogy térj át? – kérdezte, mire
Claudia egy percre elgondolkodott.
 – Valószínűleg nem. Egyszer-kétszer gondolkoztam rajta, de nem
tudtam volna megtenni a szüleim emléke miatt. Valójában semmi mást
nem akartam, mint hogy a gyerekeink zsidók legyenek. Nem tudtam
volna megfosztani őket a zsidó unokáktól, még ha többé már nincsenek
is ezen a világon.
– Számára ez is kizáró ok lehetett volna.
– Meglehet. De idáig nem jutottunk el a szüleivel.
Ezután újra Tedre terelődött a szó; reménykedtek, hogy nem veszi
el Emilyt, akit nem szeretett. De sok embert ismertek, különösen nőket,
akik a szülői mintát követve feltételezték, hogy ennyi elég egy
házassághoz. Meredith biztos volt benne, hogy neki nem lenne elég. És
Claudia sem tartotta elégnek. Szívesebben ment volna egy zsidó
férfihoz feleségül, de többre vágyott a szülei unalmas, korlátok közé
szorított életénél. Többet várt magától. És olyan emberrel, akit nem
szeret, nem érte volna be.
Elmondta, hogy még egyetlen újság sem kínált neki munkát, de
persze még nagyon rövid idő telt el. Egyelőre pihent, és elvolt a
húgaival Long Islanden. Próbált nem gondolni Sethre, de szüntelenül az
járt az eszében, hogy mit csinálhat épp most, és vajon ő hiányzik-e
neki. Bevallotta Meredithnek, hogy valahányszor megszólal a telefon,
megdobban a szíve, és reménykedik, hogy ő az. Pedig tudta, hogy Seth
soha többé nem fog telefonálni. Jó fiú lévén azt teszi, amit elvárnak
tőle, még ha azzal jár is, hogy le kell mondania a nőről, akit szeret.
Igyekezett megbékélni a gondolattal, ami élete legnehezebb feladatának
bizonyult.

Meredith végigdolgozta a nyarat, s míg az alantas munkákat végezte,

mohón vágyott rá, hogy igazi feladatokat bízzanak rá.
Megkönnyebbült, amikor augusztus végén Claudia visszajött, és megint
együtt vacsorázhattak, hétvégeken pedig együtt lóghattak. Claudia már
két újságtól kapott választ, az egyik különösen izgalomba hozta. A
multimilliomos Wall Street-i befektető, John Hay Whitney alig pár
hónapja megvásárolta a korábban konzervatív New York Herald
Tribune-t. Bevallott szándéka szerint korszerűbb lapot akart csinálni
belőle, egy „képmutatás nélküli" lapot, ahogy ő fogalmazott, és ehhez a
világot friss nézőpontból szemlélő fiatal munkatársakat keresett.
A levelet egy felelős szerkesztő írta, aki rögtön a munka ünnepe
után találkozni akart Claudiával. Attól kezdve, hogy a levelet
megkapta, Claudia szorgalmasan olvasta a Herald Tribune-t, tetszett
neki, hogy sok ügyben merészen foglal állást, és új megközelítésben
próbál tudósítani az eseményekről. Egyszóval izgalmas munkahelynek
tűnt. Alig várta a bemutatkozó interjút, és Meredith szívből drukkolt
neki. Ez sokkal érdekesebbnek ígérkezett, mint az ő munkája az
ACLU-nál, már-már megfordult a fejében, hogy neki is el kellene
mennie állásinterjúra, de nem akarta elorozni Claudiától az ötletét, sem
versenytársnak jelentkezni mellé. Amióta csak ismerte, Claudia mindig
is írónak és újságírónak készült, ő pedig kivárt, amíg elkezdheti a jogi
egyetemet. A következő évben akart jelentkezni.
Három nappal azután, hogy Claudia visszaérkezett a városba, az
arkansasi Little Rockban ismét Faubus kormányzóról szóltak a hírek.
Hogy elkerülje az iskolák deszegregálását, amire utasítást kapott, az
egész tanévre bezáratta Little Rock mind a négy állami középiskoláját,
amíg egy általános szavazás nem dönt az iskolák integrációja mellett
vagy ellen. Időközben a középiskolás diákok iskola nélkül maradtak,
választhatták a levelező oktatást, vagy elköltözhettek az ország más
településére, és ott folytathatták a tanulmányaikat. A sebtében
szervezett általános szavazás támogatta a kormányzó integrációellenes
álláspontját. Országszerte hatalmas felháborodást váltott ki, hogy
Faubus kormányzó szembehelyezkedik a szövetségi kormánynak a faji
megkülönböztetés megszüntetésére irányuló rendelkezésével.
A Herald Tribune még akkor is napirenden tartotta a témát, amikor
elérkezett Claudia állásinterjújának az ideje. A végén majdnem átugrott
a felelős szerkesztő íróasztala felett, hogy megcsókolja, amikor a férfi
ott, a helyszínen felvette az újsághoz, és kezdetnek társasági
eseményekről szóló rövid tudósítások írásával bízta meg. Mihelyt
hazaért, Claudia rögtön felhívta Mereditht, aki vele együtt örült a
sikernek. Most, hogy megkapta a hőn áhított állást, Claudia hangja
megtelt elevenséggel és reménnyel.
– Elmondtad már a szüleidnek? – kérdezte Meredith. Az ACLU-nál
is zajlottak az események egész héten a Little Rock-i középiskolák
botrányos bezárása miatt, de a New York-i irodában Meredithnek
továbbra is az iktatás volt a fő feladata.
– Nem, csak öt perce értem haza.
Este a vacsoránál osztotta meg velük a hírt, ami langyos
fogadtatásra talált. A Herald Tribune tekintélyes lap volt, ám ők
mindennél inkább azt szerették volna, ha Claudia feladná azt az
elképzelését, hogy neki dolgoznia kell. Nem volt rászorulva, és a szülei
szívesen kényeztették és támogatták volna őt is, mint a másik két
lányukat. Claudia azonban úgy érezte, hogy vissza kell adnia valamit a
világnak, és ennek a legjobb módja, ha cikkeket ír egy újságnak, és
ezáltal fejleszti az íráskészségét, amíg késznek nem érzi magát egy
könyv megírására. A szülei ezt nem értették, de az este végére
beleegyeztek, sőt apja már azzal ugratta, hogy újságírónőnek szólította.
Két nap múlva, amikor az anyja által a Bergdorf'snál vásárolt
sötétkék kosztümben, a fején diszkrét kis kalappal, fehér
selyemblúzban és magas sarkú cipőben munkára jelentkezett,
hihetetlenül felnőttnek érezte magát. Kezdő szerkesztőgyakornokként a
társasági rovathoz osztották be, és egy akkora szobácskát kapott, mint
amekkorában a takarítószereket szokták tárolni, ezzel együtt a nap
minden percét élvezte. Ezennel elindult az írói és újságírói pályáján.
Meredith, hogy ellensúlyozza az ACLU-nál végzett munka
egyhangúságát, októberben jelentkezett a Columbia Law Schoolba a
következő év szeptemberi kezdéssel. Elmondta az apjának, aki ezúttal
is morgott miatta, de megkönnyebbült, hogy az ACLU-nál nem bízták
meg semmiféle forradalmi feladattal a lányát. A munka egyhangúbbnak
bizonyult, mint azt Meredith várta, és kevésbé baljósnak, mint
amennyire az apja tartott tőle. És ha a Columbia Law School el is
fogadja a jelentkezését a következő tanévre, még akkor is maradt egy
teljes éve arra, hogy megismerkedjék valakivel, és hozzámenjen
feleségül.
Meredith azonban a leggyakrabban Claudiával találkozott, és
miközben valahol megvacsoráztak, az épp most induló pályájukkal
kapcsolatos gondolataikról és álmaikról beszélgettek. Egyelőre azonban
Meredith csak egy alacsony szintű irattáros és kifutó volt az ACLU-nál,
Claudia pedig az előkelő társasági hölgyek exkluzív klubjában, a
Colony Clubban rendezett bridzsversenyről írt tudósítást. Erről az
eseményről senki sem akart beszámolni, így ő kapta a megbízást.
Három nappal később azt olvasta a New York Times társasági
rovatában, hogy Ted eljegyezte Emilyt. Végül eladta hát a lelkét az
ördögnek. Felhívta Mereditht, és elmondta neki. A hír mindkettőjüket
lehangolta.
Két nappal ezután Claudiának újabb bridzsversenyről kellett
tudósítania. Az utolsó pillanatban azonban felmentették alóla, mert az
egyik segéd-szerkesztő megbetegedett. Neki kellett volna tudósítást
írnia az újság vasárnapi magazinja számára, és interjút készítenie egy
fiatal filmproducerrel, aki nemrégiben dokumentumfilmet forgatott a
hitleri Németországról és a holokausztról. A filmben beszélgettek
túlélőkkel, és korabeli filmhíradókból is bevágtak részleteket. Állítólag
nagyon kreatív alkotás volt, és sokkoló hatása ellenére jó kritikákat
kapott. Azok közé a filmek közé tartozott, amelyekből a nyilvánosság
fontos részleteket tudhatott meg a történtekről, és elevenen tartotta az
emlékeket. Claudia meg akarta nézni, mielőtt találkozik a producerrel,
de aznap még volt egy elvégzendő feladata, így nem jutott rá ideje. Ez
lesz az első interjúja, idegesnek és felkészületlennek érezte magát,
ráadásul a téma sem volt számára túl könnyű.
Abban maradtak, hogy az Algonquin Hotel bárjában találkozik a
producerrel. Thaddeus Liebowitz harminckét éves volt, tíz éve készített
dokumentumfilmeket. Kiváló munkák fűződtek a nevéhez, és ez az új
filmje máris elnyert egy díjat. Claudia nem érezte magát elég profinak
ahhoz, hogy interjút készítsen vele, de a téma legalább ismerős volt
számára, sokkal inkább, mint kedve lett volna bevallani. Valahányszor
a filmre gondolt, remegés fogta el.
Fekete kosztümjében, kis kalapjában és anyjától örökölt, rajta kicsit
túl felnőttesen mutató perzsa bárány bundájában próbált a valóságosnál
profibbnak mutatkozni. De inkább egy Park Avenue-i fiatal
házvezetőnőnek látszott, mint újságírónak, és attól, hogy hosszú szőke
haját szoros kis kontyba csavarva viselte a tarkóján, még
komolyabbnak tűnt.
Könnyen megtalálta Liebowitzot a híres Algonquin bárjának egyik
asztalánál. Ernest Hemingway és a hozzá hasonló hírességek gyakran
megfordultak ezen a helyen, s az író még ma is be-benézett, ha épp
errefelé járt. A producer hátul, egy sarokban ült, és szivarozott.
Tweedzakót és fekete garbót viselt, a haja hosszú volt. Mosolyogva
fogadta az asztalához közeledő és bemutatkozó Claudiát, de láthatóan
meglepődött.
– Azt hittem, idősebb újságírót küldenek – mondta könnyedén,
majd a vele szemben lévő székre mutatott. A férfi intelligensnek
látszott, külsejére Claudia szülei azt mondták volna, hogy „bohém".
Claudia látta, hogy a szivarja az egyik legjobb kubai márka, mivel
időnként az apja is ezt szívta, és gyerekkorában mindig megkapta tőle a
papírgyűrűt, amit az ujjára húzott. A bevezető pár mondat elhangzása
után Claudia reménykedett, a producer talán nem jön rá, hogy ez élete
első interjúja.
– Elnézést kérek, de a kolléga, aki helyett jöttem, megbetegedett –
mentegetőzött, majd kicsit huncutul hozzátette: – De maga most
megmentett egy végtelenül unalmas bridzsversenyről való tudósítástól,
ami már a második lett volna a héten. Engem rendszerint a társasági
rovathoz osztanak be.
Bocsánatkérő arcát látva a producer elnevette magát. Aztán rendelt
egy skót whiskyt jéggel, Claudia pedig egy csésze teát, és munkához
láttak. Claudia kíváncsi volt a férfira, és arra, hogy miért készítette ezt a
filmet, így a kérdések szinte maguktól adódtak. A producer
együttműködő alanynak mutatkozott, készségesen mesélt arról, hogy
mi ösztönözte a film leforgatására.
– Tizenhárom év telt el a táborok felszabadítása óta – mondta
halkan. – Az emberek felejtenek. Úgy gondolom, hogy időről időre
emlékeztetni kell őket. Az első híradások rendkívül felkavarok voltak,
pedig az igazán hátborzongató felvételeket soha nem mutatták meg. De
szerintem az embereknek azokat is látniuk kell. A nürnbergi bírósági
tárgyalások óta többet tudunk, mint kezdetben tudtunk. Ahhoz, hogy
mindez soha többé ne történhessen meg, meg kell értenünk, ki volt
Hitler, s hogy miért tette, amit tett.
Könnyű volt egyetérteni azzal, amit mondott. Miközben Claudia
sebesen jegyzetelt, azon igyekezve, hogy egyetlen elhangzott szót se
mulasszon el, érintetlenül maradt teája teljesen kihűlt.
– Remélem, nem botránkoztattam meg – folytatta a férfi. – A
filmem nagyon naturális, de hiszek abban, hogy az embereknek
minderről tudniuk kell. Különösen arról, hogy mit tettek a gyerekekkel.
Franciaországból jóformán minden zsidó gyereket elhurcoltak. Sokat
közülük az ellenállás emberei rejtegettek, de a németek rengeteg francia
gyereket küldtek munkatáborokba, ahol megölték őket. És akkor még
ott voltak a németországi és a kelet-európai gyerekek, akiket sokkal
könnyebben elértek. – Látni való volt, hogy a férfi behatóan ismeri a
témát, amely erősen foglalkoztatja őt. – Mialatt mi élveztük az Államok
minden kényelmét és viszonylagos biztonságát, az európai zsidóságot
megtizedelték.
Claudia bólintott, és minden igyekezetével a jegyzetelésre
összpontosított, hogy ne látszódjék rajta a megindultság. Azután
felemelte a tekintetét, és belenézett a férfi szemébe.
– Mihelyt megérkeztek a táborokba, elgázosítottak minden, vagy
majdnem minden kisgyereket. Csak azokat hagyták életben, akiket elég
erősnek gondoltak ahhoz, hogy munkára foghassák őket – mondta, mire
a férfi érdeklődve nézett rá. Nem értette a vezetéknevét, vagy nem
figyelt rá.
– Érdekelt a témában? – kérdezte Claudia arcát fürkészve.
 – Igen – ismerte be Claudia, de nem árult el többet magáról, mert
szakmailag elfogadhatatlannak tartotta volna. – Tudok róla egyet s mást
– tette hozzá, mire a férfi bólintott.
– Most, hogy a háborúnak vége, a legtöbben felejteni akarnak. Én
fontosnak tartom, hogy ne engedjük ezt megtörténni.
– Én is – felelte Claudia.
– Ez a filmem célja. Egyébként honnan tudja ezt a gyerekekről? –
A lány felkeltette a producer kíváncsiságát. A kora ellenére komoly
volt és igyekvő.
Claudia sokáig hallgatott; nem tudta, mit válaszoljon.
– Tudom – végül mindössze ennyit mondott. Két óra elteltével
megegyeztek abban, hogy az interjú ezzel véget ért, miután végigvették
a dokumentumfilm témájába vágó valamennyi kérdést. Claudia hozzá
sem nyúlt a teájához, míg a férfi megitta az italát.
– Voltak barátai vagy rokonai, akik elkerültek valamelyik táborba?
– kérdezte a producer, aki továbbra is kíváncsi volt a lányra, és arra,
hogy honnan tudott a gyerekekről.
– Igen – bólintott óvatosan Claudia.
– Nekem unokatestvéreimet vitték el Bergen-Belsenbe. Apám
megpróbálta kimenteni őket Németországból, de már túl késő volt. Az
anyám családjának egyik ága teljes egészében a varsói gettóban
pusztult el. – Ahogy most, az interjút befejezve még egy kicsit
beszélgettek, a férfi mintha egy icipici akcentust érzékelt volna a lány
amúgy tökéletes angolságában. – Honnan származik? – kérdezte.
– Ma már innen – hangzott a halk válasz. – Eredetileg
Németországból. Berlinből.
A férfi sokáig nem szólt semmit, csak nézett rá feszült
figyelemmel.
– A családja? – kérdezte nagy sokára, szinte súgva, és Claudia úgy
döntött, őszinte lesz hozzá. Érezte, hogy nincs más választása.
– Auschwitz – felelte egyszerűen, ezzel az egyetlen szóval
elmondva az egész történetet. A férfi szemében fájdalom és részvét
csillant meg.
 – Magának hogyan sikerült megmenekülnie? – kérdezte,
feltételezve, hogy ez történt, s a lány válasza megdöbbentette.
– Sehogy. '42-től '45-ig, amíg az oroszok fel nem szabadítottak
bennünket, Auschwitzban voltam. Egyedül én maradtam életben a
családomból. Tízéves voltam akkor.
A férfit mintha sírás fojtogatta volna, és szörnyen érezte magát,
amiért korábban nem tudott erről. Tartott tőle, hogy a lány kérdéseire
talán túl nyersen és érzéketlenül válaszolt. Pedig az ő számára ez nem
egy film volt, hanem az élete.
– Annyira sajnálom. És azt is, ha a válaszaim netán túl
tapintatlanok voltak. Mindössze úgy érzem, mindenkinek tudnia
kellene, hogy mi történt. De maga már tudja. A lap, amelyik küldte,
tudott erről?
Claudia megrázta a fejét, s most, felnőttes öltözéke ellenére,
szégyenlős fiatal lánynak látszott.
– Nem szoktam beszélni róla, legalábbis idegeneknek nem.
Barátoknak sem. De az jó, ha mások tudnak róla, mi pedig felejthetünk,
ha tudunk.
A férfit mélyen meghatotta ez a méltóságteljesen viselkedő fiatal
nő. Claudia ekkor szó nélkül feljebb húzta a kosztümkabátja ujját, és
amikor elfordította a karját, a férfi meglátta a táborban kapott azonosító
tetoválását. Három éven keresztül egy szám volt, és nem emberi lény.
– Őszintén sajnálom. Remélem, az interjú nem viselte meg
túlságosan. – Bűntudatot érzett, amiért kitette a lányt ennek a
megpróbáltatásnak, de ahogy elnézte, nyugodtnak tűnt, nem omlott
össze attól, amiket hallott. Erősnek kell lennie, ha túlélte az
elszenvedett szörnyűségeket. És jobban ismerte az egész történetet,
mint ő. Semmi olyat nem mondott neki, amit már ne tudott volna.
– Ne sajnálja. Tudtam, miről fog szólni az interjú. És úgy
gondolom, hogy nagyon jól ismeri a témáját.
– Sokat foglalkozom vele – felelte a férfi mély átéléssel.
– Látszik. Egyszer szeretnék könyvet írni róla.
– Minél hamarabb kellene, mielőtt elfelejti a részleteket.
 – Nem fogom elfelejteni – mosolygott a férfira Claudia. – De még
nem érzem késznek magam. Talán majd pár év múlva.
– Bátorítsa magát a megírására. A világnak szüksége van ezekre a
történetekre. Az önéhez hasonló, első kézből való történetekre. Nem
ugyanaz, ha olyasvalaki mondja el, aki maga is átélte. Hogy került ide?
– Egy zsidó segélyszervezeten keresztül örökbe fogadott egy
amerikai család. Csodálatosan bántak velem.
– Bárcsak ismertem volna magát, amikor a filmet forgattam. Sok
emberrel készítettem interjút, de egyikük sem járta meg a tábort
gyerekként. – Azt nem tette hozzá, hogy nehéz volt olyanokat találni,
akik túlélték.
– Nagyon kevés gyerek élte túl. Nagyon keményen kellett
dolgoznia az embernek, hogy életben hagyják. Én az első évemben egy
kőtörő csapatban dolgoztam. Akkor még az apám és a bátyám is élt.
Anyámat és a két kishúgomat azonnal megölték. De különben maga is
ismeri ezeket a történeteket. Nyilván már mindet hallotta.
– De sohasem olyantól, aki ilyen fiatal volt akkoriban. Magának
különleges lelkiereje lehet.
– Nem különb, mint bárki másnak. Ki tudja, mi tart bennünket
életben? Sohasem tudhatjuk előre, ki fogja bírni erővel, és ki nem.
Sokan a legerősebbek közül nem bírták ki, és a gyengébbek közül is
voltak, akik túlélték. Ez belülről jön. Hétéves voltam, a barakkunkban a
legfiatalabb, amikor megérkeztünk a táborba, de a koromhoz képest
magas. – Termetre most nem számított nagynak, de bármilyen
soványnak tűnt is, erősebb volt, mint amilyennek látszott. A férfi
ámulva nézte, aztán önkéntelenül is kinyújtotta a kezét, és gyengéden
megérintette Claudiáét. Ő megfordította a karját, és a tetoválás eltűnt.
Nem szerette, ha mások meglátják. Ma már magánügy volt.
– Van kedve velem vacsorázni? – kérdezte a férfi. Claudia
habozott.
– Nem vagyok biztos abban, hogy szabad-e.
– Mondjuk azt, hogy az interjúnak vége. Öt perce véget ért. Most
barátok vagyunk, akiknek van egy közös témájuk, amiről beszélgetni
szeretnének. Akkor hát vacsorázna velem? – ismételte meg az
invitálást, és Claudia nevetve vette tudomásul a helyzet átsorolását
egyik kategóriából a másikba. – Megtisztelne vele – tette hozzá a férfi,
amitől Claudia meghatódott.
– Rendben van. Köszönöm, nagyon kedves magától, Mr.
Liebowitz.
– Thaddeus. Magától is nagyon kedves, hogy velem vacsorázik.
Ami azt illeti, nagyon jó konyhát visznek itt. Jó lesz, ha itt maradunk? –
Odakint hideg volt, korábban havazott is, így az a lehetőség, hogy itt
maradhatnak a jó meleg szállodában, vonzónak tűnt mindkettőjük
számára.
A férfi megkérte az étteremvezetőt, hogy foglaljon nekik asztalt a
szálloda éttermében, és öt perc múlva, miután betették a ruhatárba a
mama kabátját, átkísérték őket az asztalukhoz. A producer igyekezett
elsiklani afölött, hogy Claudia milyen csinos. Jó volt beszélgetni vele,
és ezt nem akarta elrontani. Itt most nem egy szép nő becserkészéséről
volt szó, hanem hogy minél többet megtudjon valakiről, aki elbűvölte,
és aki még nála is jobban értette azt, amiről a filmje szólt.
Vacsora közben elmesélte, hogy Hollywoodban készít filmeket, és
hogy azért tért át a dokumentumfilmek gyártására, hogy ne kelljen
versenyeznie az apjával, aki játékfilmek híres hollywoodi producere
volt. Őt viszont a kommersz filmekénél komolyabb témák érdekelték,
noha nagy tisztelője volt apja munkásságának. Szóba került
Thaddeusnak egy Olaszországban készített filmje, amely a nácik által
ellopott és jórészt azóta is rejtőzködő műkincsekről szól, és egy másik,
amelyet Franciaországban vett fel. A közelmúltban pedig
dokumentumfilmet forgatott Martin Luther Kingről, akit ezalatt egy
hónapon át követett mindenhova, és akit rendkívüli embernek ismert
meg. Claudia felvillanyozónak találta, hogy Thaddeus milyen jól
informált egy sereg témában. Lenyűgözve hallgatta, és sajnálta, amikor
a vacsora véget ért.
– Láthatom valamikor megint? – kérdezte a férfi elfogódottan,
amikor felsegítette a kabátot a lányra. Ő kicsit gondolkodott, aztán
bólintott. Eltűnődött, hogy vajon mit szólna a férfihoz a családja. Nem
voltak jó véleménnyel a szórakoztatóiparban dolgozó emberekről, de
Thaddeus nagyon intelligens, tájékozott és olvasott férfi volt. Egy
biztos: tetszeni fog nekik, hogy zsidó.
– Szívesen venném – felelte. – Értesíteni fogom, hogy mikor
jelenik meg az interjú, és mielőtt kinyomtatnák, küldök belőle egy
példányt – mondta ismét profihoz méltó komolysággal. A férfi
kikísérte, taxiba ültette, majd a hidegben a járdán állva nézett a kocsi
után, amíg csak el nem tűnt a szeme elől. Úgy érezte, mint akit eltalált
egy bomba. Anélkül, hogy tudatára ébredt volna, a bájos fiatal nő
megrengette a világát.

Nyolcadik fejezet

Januárban Claudia időnként együtt vacsorázott Thaddeusszal. A

megjelent interjúval a férfi nagyon elégedett volt, akárcsak a magazin.
Kiválónak ítélték az írást, és megállapították, hogy Claudiának van
tehetsége ehhez a szakmához. Ettől kezdve többször is megbízták
hasonló feladatokkal, vagyis fontos emberekkel folytatott beszélgetések
készítésével. Claudia hatékonyan és magabiztosan irányította a
beszélgetésben részt vevő partnereit, az írásai pedig
kiegyensúlyozottságról tanúskodtak. Thaddeus unszolására jegyzeteket
kezdett készíteni a majdani könyvéhez, ami nehezebb volt, mint
gondolta, úgyhogy egy darabig dolgozott rajta, aztán félretette, majd
egy idő után folytatta a kutatásait. Nem sietett vele – a munka túl sok
fájdalmas emléket elevenített fel.
Élvezte a Thaddeusszal együtt töltött időt. Őt a férfi filmjei, a férfit
pedig Claudia élete bűvölte el. Amikor már pár hónapja együtt jártak,
Claudia meghívta Thaddeust, vacsorázzon náluk, ismerje meg a szüleit
és a testvéreit. A férfi öltönyben és nyakkendőben jelent meg. Ahogy
az várható volt, a család vegyes érzelmekkel fogadta. Bármilyen híres
filmes családból származott is, eleinte nem tetszett nekik, hogy az élete
összekapcsolódott a show-biznisszel. Ám egykettőre megnyerte őket az
intelligenciájával, a jó modorával, azzal, hogy olyan kedvesen bánt a
lányukkal, és mert tagadhatatlanul nagyon érdekes ember volt. Túl
öregnek tartották Claudiához, aki tíz évvel fiatalabb volt nála, de
Claudia állította, hogy mindössze barátok, ami félig-meddig igaz is
volt. Thaddeus már bevallotta neki, hogy szerelmes belé, és Claudia
sem volt közömbös a férfi iránt, de a Seth-ügy után óvatos volt, és erről
is beszélt Thaddeusnak.
Meredithnek imponált, hogy Claudia hazavitte Thaddeust, és együtt
vacsoráztak a családdal. Ő is megismerkedett vele, és nagyon
megkedvelte. Egy egész estét töltöttek hármasban, és kifejezetten
élvezte, ahogy a másik kettő egymással beszélgetett. Úgy találta, hogy
tökéletesen illenek egymáshoz, de Claudia továbbra is lassú iramot
diktált.
Áprilisban Thaddeus visszament Hollywoodba, hogy az apja
stúdiójában megvágjon egy filmet, Claudia pedig megkönnyebbült,
hogy magára maradva lesz ideje átgondolni a kapcsolatukat. A férfi
naponta felhívta telefonon. Eddig tiszteletben tartotta, hogy a lány nem
akar semmit elsietni. Mielőtt elment, megcsókolta Claudiát, de ennél
messzebbre nem jutottak. Claudia még nem állt készen rá, és ezt a férfi
is tudta. Látta rajta.
Meredith abban a hónapban megkapta az értesítést, hogy felvették a
Columbia Egyetem jogi fakultására, és még aznap este beszámolt róla
az apjának. Apja sóhajtva vette át tőle a levelet, és újra megkérdezte,
hogy biztos-e benne, hogy ezt akarja, Meredith pedig igennel válaszolt.
Alex is jogi egyetemre akart menni, amit az apja rendjén lévőnek
tartott. De ő csak tizenhárom éves volt, még el kellett végeznie a
középiskolát, aztán a főiskolát. Ráadásul Robert McKenzie a jogot egy
férfinak megfelelő, egy nő számára viszont túl kemény pályának
tartotta, amiért súlyos áldozatot kell hoznia. Meg volt győződve róla,
hogy a jogi pálya nem egyeztethető össze a feleség és az anya
szerepével, és hogy a lányának választania kell a kettő között.
 Meredith és az apja közben új témát találtak, amiben nem értettek
egyet: a vietnámi háborút. Robert úgy gondolta, helyes, hogy az
Egyesült Államok jelen van Vietnámban, és a háború jót fog tenni a
gazdaságnak. Meredith viszont szenvedélyesen ellenezte a katonai
beavatkozást, semmiféle indokot nem tartott elfogadhatónak, és
mindent elutasított, amit ez a háború jelentett.
– Hamarosan rengeteg fiú fog meghalni ott – kelt ki magából
indulatosan, de az apja kitartott amellett, hogy nincs igaza.
– Nem katonákként, hanem tanácsadókként vannak ott.
– Mindegy, hogy hívják őket, a hadsereg tagjai, ott lőni fognak, és
lesznek fiatal amerikaiak, akiket hullazsákban hoznak haza.
– Neked mindig harcolnod kell valami ellen, Meredith, de ebben a
dologban végképp nincs igazad – mondta Robert ingerülten. – Mi ott
békefenntartóként vagyunk jelen.
– Ez nem igaz, apa. Abban a pillanatban, hogy valaki elsüt egy
puskát, és te is tudod, hogy ez be fog következni, ott háború lesz. És
már most megmondhatom, hogy ha mi részt veszünk benne, nem
akarom, hogy az öcsém ott legyen – közölte erélyesen az apjával.
– Ez nem fog megtörténni. Ti, békeharcosok, vagy
háborúellenesek, vagy galamblelkűek, vagy aminek nevezitek
magatokat, mindenütt veszélyt láttok. Tökéletesen urai vagyunk a
helyzetnek – jelentette ki az apja magabiztosan.
– Így voltak vele a franciák is, aztán mégis beletört a bicskájuk –
emlékeztette őt Meredith. – Helyettük most mi vállaljuk a kockázatot.
Ez is égy olyan vita volt, amelyikben egyikük sem tudta meggyőzni
a másikat. Meredith nagyapja száz százalékig az unokájával értett
egyet, előre rettegett attól, hogy Vietnámban a helyzet hamarosan
eszkalálódni fog, és mint valami erdőtűz, feléget mindent. Robert ezt
nem volt hajlandó elhinni neki.

Mire Thaddeus júniusban visszajött L. A.-ből, Claudia rájött, hogy

szerelmes belé, és többé nem állt ellen. A repülőtéren várta a férfit, és
nyomban a nyakába ugrott. Amikor csak sikerült elszabadulnia, vele
töltötte az éjszakát, és Meredith falazott neki. De már huszonnégy éves
volt, tudta, mit akar, és a férfi végtelen gyengédséggel bánt vele.
Csodálatos órákat töltöttek együtt. Thaddeus biztatta, hogy amikor csak
lehet, dolgozzon a könyvén, és meghívta Mereditht vacsorára a
lakására, ahol elmélyült beszélgetést folytattak hármasban a faji
megkülönböztetésről és a Vietnámban kitöréssel fenyegető fegyveres
konfliktusról, a valódi háborúról. Ez a lehetőség mindannyiukat
rémülettel töltötte el, egyedül Meredith apja ragaszkodott makacsul
ahhoz, hogy az amerikai csapatoknak ott a helyük. Meredith már
felhagyott azzal, hogy erről a témáról beszélgessen vele. Nem látta
semmi értelmét.
Mielőtt otthagyta az ACLU-t, a munkája valamivel érdekesebbé
vált, de ahhoz, hogy komolyabb feladatokkal bízzák meg, túl
alacsonyan helyezkedett el a ranglétrán. A közvetlen főnöke biztatta,
hogy amint megszerezte a jogi diplomáját, jöjjön vissza hozzájuk.
Nagyon jó benyomást keltett benne Meredith, és jogászokra mindig
szükségük volt. Június végén jött el az ACLU-tól, és azt tervezte, hogy
a júliust Martha's Vineyardon tölti a szüleivel, augusztus végén pedig
megkezdi a jogi tanulmányait. Az elmúlt év nyugalomban telt el
számára. Claudiát sokkal inkább igénybe vette a munkája a Herald
Tribune-nál és a kapcsolata Thaddeusszal, amiről a szüleinek továbbra
is azt állította, hogy plátói, és csupán barátság, ők pedig hittek neki.
Meredith a július negyedikét, a függetlenség napját Vineyardon
töltötte, és mint minden évben, most is kerti sütögetést rendeztek a
barátok számára. Nagyon kellemes, meghitt esemény volt, a
grillsütőnél szorgoskodó apjuktól lehetett rendelni. Vineyardon még
Robert is mindig fesztelen tudott lenni.
Négy nappal később, amikor az első amerikai „tanácsadót"
megölték Vietnámban, beteljesült Meredith jóslata. Ez heves vitát
indított el apa és lánya között arról, mi várható a továbbiakban.
– Totális háború lesz odaát, amelyben amerikai katonák fognak
meghalni. Hogy állíthatod, hogy ez nem következhet be? – támadt
Meredith dühösen az apjára.
 – Egyetlen halott tanácsadóból nem következik egy totális háború –
tartott ki a véleménye mellett az apja, mire Meredith összehúzott
szemmel nézett rá.
– Ha az az egyetlen halott tanácsadó Alex lenne, egészen másképp
látnád a helyzetet – felelte. Apja erre szó nélkül bement a házba.
Közölte Janettel, hogy a lányuk bolond, most épp egy új keresztes
háború a hóbortja. Mindig ezt csinálja. Robert az apját is ugyanolyan
őrültnek tartotta, mert egyetértett Meredithszel. Robert hitt az USA
vietnámi katonai jelenlétének szükségességében, sőt abban is, hogy
elrettentésül bombázni kell Észak-Vietnámot, még mielőtt súlyos
problémát okoznának. De közben egy percig sem tartott tőle, hogy
kialakulhat egy totális háború, amelyben amerikai fiúk halhatnak meg.
Véleménye szerint ez nem fog megtörténni.
Meredith aznap, amikor elkezdte a jogi egyetemet, együtt ebédelt a
nagyapjával, aki valami személyes ügyben épp New Yorkban járt, és
sok szerencsét akart kívánni unokájának ehhez az új kalandhoz.
– Utána meg majd megváltoztatod a világot – jelentette ki büszkén.
– Tanulj meg mindent, amit csak lehet. Egy napon talán eljutsz a
Legfelsőbb Bíróságig. Vagy elnök leszel. Mindent elérhetsz, csak el
kell határoznod.
Nagyapja mindig szélesre tárta az ajtókat előtte, és végtelen
horizontot rajzolt elé, nem úgy, mint a szülei, akik azt akarták, hogy
kicsire fogja vissza az álmait, és helytelenítettek mindent, amiben ki
akarta próbálni magát. Attól sem voltak elragadtatva, hogy jogi
egyetemre jár, és aggódtak, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége.
Nyilvánvalóan nem efelé akarták terelni a lányukat, hanem egyenesen a
házasság és az anyaság biztos révébe, ahol meggyőződésük szerint a
helye volt. Régimódi felfogásúak lévén hittek abban, hogy a nő helye
az otthonában van. Úgy gondolták, Merrie-nek minél előbb egy férjre
van szüksége, aki megszelídítené. Meredith riasztónak találta ezt a
jövőt. Nem akarta, hogy megszelídítsék. Szabadon akart kószálni, mint
a vadlovak a mezőn. Nagyapja értette ezt, maga is vadló volt
világéletében. Neki bevált. De ő férfi volt, Meredith pedig fiatal lány.
 A Columbián az órák nehezebbek voltak, mint várta, de élvezte
őket. Két hónap elteltével meghívót kapott Ted Jones és Miss Emily
Margaret Barclay esküvőjére Greenwichbe. Tudta, hogy egy éve
eljegyezték egymást, de mivel azóta Ted nem jelentkezett, remélte,
hogy időközben észhez tért. Ezek szerint nem. Beállt dolgozni az apja
bankjába, és elveszi azt a lányt, akit a szülei kiszemeltek számára, és
akiről főiskolás korukban azt állította, hogy halálosan unalmas. Most
pedig huszonnégy évesen összeházasodnak, és majd jönnek sorban a
gyerekek. Meredith elszomorodott a gondolatra, mert tudta, mennyivel
jobbat is tehetett volna Ted, és hogy beérte egy olyan élettel, amilyet
valójában nem akart. Nem volt bátorsága másképp dönteni. És ezt Ted
is tudta, akármennyire próbálta is igazolni magát.
Nehéz szívvel válaszolt a meghívásra, de úgy döntött, elmegy.
Claudia is kapott meghívót, de ő nem akart elmenni. Aznap interjút
kellett készítenie valakivel, ami épp kapóra jött. Meredith arról
fantáziált, hogy amikor a pap megkérdezi, tud-e valaki olyan okot, ami
miatt a házasság nem jöhet létre, ő feláll, és azt kiáltja, hogy „IGEN! A
vőlegény boldogtalan lesz! Nem szereti a menyasszonyt!" Akkor persze
kivezetik a templomból, még az is lehet, hogy Emily szülei rendőrökkel
vitetik el, Ted azonban megköszöni neki, és a szabadságot választva
elfut. De persze nem így fog történni. Végignézi, ahogy Ted hurkot köt
a nyakára és felakasztja magát, vagy a legszívesebben azt tenné.
Az esküvőt a hálaadás hétvégéjének vasárnapján tartották.
Meredith ünneplőruhában, az anyjától erre az alkalomra kölcsönkért
régi nercbundában szállt fel a Greenwichbe tartó vonatra. Sajnálta,
hogy nem szeretett bele Tedbe. Még ha megőrjítette volna is a fiút,
akkor is boldogabb lenne, mint Emilyvel lesz élete hátralévő részében,
vagy ameddig a házasságuk kitart. Rühellte, hogy végig kell néznie,
ahogy elkövet egy ekkora hibát. Mert nagy hiba lesz, ebben biztos volt.
Az állomástól taxival ment a házig. Az esküvőt Emily szüleinek
zegzugokkal tele nagy házában, és kint, egy fűtött sátorban tartották,
amelyben csillárokat szereltek fel, és egy táncparkettet alakítottak ki. A
vendégek már gyülekeztek a sátornak abban a részében, ahol a
szertartásra kerül sor, és ahol aranyozott székek rendezett sorai
fogadták őket. Meredith szinte várta, hogy egyszer csak megpillantja a
hóhér kötelét a sátor tetejéről aláereszkedve himbálózni.
Felismert néhány embert a főiskoláról, de a vendégek többsége a
szülők barátja, így számára ismeretlen ember volt. Mindenkit a helyére
kísértek, majd pár perc múlva megszólalt a zene. Nyolc, Barbie-babára
emlékeztető, halvány rózsaszín bársonyruhába öltözött koszorúslány
lépdelt végig a széksorok között. A vőfélyek hasonlóképpen
valószerűtlennek hatottak. Az egészben volt valami szürreális. A két
szülőpár a két első sorban foglalt helyet Ted mosolygós nagyanyjával
együtt, akit Meredith őszintén kedvelt. Haragudott Ted szüleire, amiért
belekényszerítik a fiukat egy csalásgyanús házasságba.
Ted a rögtönzött oltár előtt állva várt a tanúval és a pappal, majd
egy perc múlva megjelent Emily, és fehér prémmel szegett fehér
bársonyruhában, francia kontyba csavart haján kis fehér nerckalapkával
végiglépdelt a széksorok között. Úgy nézett ki, mintha egy esküvői
képes újságból lépett volna ki. Nem úgy festettek, mint két olyan
ember, akik őszintén szeretik egymást, de Ted arca ragyogott, ahogy
Emilyre nézett, és Meredith győzködte magát, hogy minden rendben
lesz, talán mégiscsak van pár okuk rá, hogy szeressék egymást.
Elérkezett, majd elmúlt a szertartás döntő pillanata, és ő nem
tiltakozott, nem csinált jelenetet. Mindenki boldogan felsóhajtott,
amikor Ted felhúzta a gyűrűt Emily ujjára és megcsókolta a
menyasszonyát, a pap pedig férj-feleségnek nyilvánította őket.
Meredith azon kapta magát, hogy könnyek gördülnek le az arcán, de
nem tudta, miért. Ted volt az első barátja, aki megházasodott, és csak
remélni tudta, hogy jó lesz ez neki. Most boldognak látszott. A leölni
vitt bárány a maga jószántából ment a kés alá. Emily túláradó
örömében sikongatva csókolta sorra a vendégeket, és tapsikolva
mutogatta gyémánt jegygyűrűjét. Meredith nevetségesnek találta.
Elképzelni sem tudta, hogy akinek egy csöpp esze van, így tud
viselkedni, legyen bár szó akár az esküvője napjáról is.
 Ezután meghozták a pezsgőt, amiből bőven öntögettek a
poharakba, és megnyitották a bárt. Végül vacsorát szolgáltak fel, és
Meredith ott találta magát Ted egyik hajdani kollégiumi szobatársa
mellett, akit ősidők óta nem látott. Mindketten túl sokat ittak, és sokat
táncoltak. Végül az ifjú pár felvágta a tortát. Emily egy ravasz kis
mozdulattal szétkente a tortát Ted arcán, mire Ted is ugyanezt tette
vele, amitől Meredithnek megint innia kellett. Ted régi szobatársa
akkor megkérdezte, nem akar-e fölmenni vele az emeletre, és szexelni
egyet valamelyik hálószobában, de ő rémes ötletnek tartotta, így a fiú
kicsivel később az egyik koszorúslánnyal ment fel. Meredith szerét
ejtette, hogy megölelje Tedet, mielőtt a fiú elindult Jamaicába, a
nászútjukra. Nem tudta, mit mondjon neki – „őszinte részvétem" vagy
„fogadd együttérzésemet" –, ezért nem mondott semmit, csak
megcsókolta, és sok szerencsét kívánt.
– Seggrészeg vagy, McKenzie – nevetett a fiú.
– Könnyen lehet – ismerte el Meredith. A pezsgő kiváló volt, neki
pedig végig kellett néznie, amint az egyik legjobb barátja elveszi azt a
nőt, akit nem kellett volna, és bennragad egy olyan egzisztenciában,
amelyet gyűlölni és keservesen bánni fog élete végéig. – Mulass jól
Jamaicában – mondta a sok italtól kedélyesen. Csak így bírta ki az
esküvőt.
– Vigyázz Jason Lelanddel, a sráccal, aki melletted ült –
figyelmeztette Ted. Emily anyja készítette az ültetésrendet, aki nem
ismerte Ted barátait.
– Jól érzi magát, azt hiszem, az emeleten van az egyik
koszorúslánnyal.
Pár perccel az ifjú pár után ő is elment az egyik taxival, amiket
Emily szülei rendeltek oda a távozó vendégek számára, és még elérte a
vonatot vissza New Yorkba. Ted járt az eszében, és ettől
elszomorodott. Látnia kellett, hogy valaki, akit szeretett, tönkreteszi az
életét. Ezzel a gondolattal aludt el, és csak akkor ébredt fel, amikor a
vonat megérkezett New Yorkba, a Pennsylvania állomásra. Amikor
leszállt és a taxik felé indult, rájött, hogy másnap pokolian fog fájni a
feje. De az semmi sem lesz ahhoz a fejfájáshoz képest, amit Ted érez
majd, amikor felfogja, hogy mostantól élete végéig Emily mellett fog
ébredni. Kár egy ilyen jóravaló, derék fiúért, gondolta.

Kilencedik fejezet

Az egyik legizgalmasabb dolog, ami jogi tanulmányai első évében

Meredithszel történt, az volt, hogy John Fitzgerald Kennedy indult az
elnökválasztáson. Mint nemzedékének túlnyomó többsége, Merrie is
bele volt esve. De Kennedy több volt, mint egy stabil, száz százalékig
liberális elnökjelölt. Az amerikai „birodalom" elegáns, vonzó jelképe,
karizmatikus férfi, akiben és aki körül minden varázslatos volt. A
gyönyörű felesége a meseszép ruháival, a szépségével, az imádni való
kislányuk, a mód, ahogyan éltek, az ékesszóló beszédei, az ígéretek,
amiket a nemzetnek tett. O volt a mindenki képzeletét magával ragadó,
testet öltött amerikai álom.
Mereditht is magával sodorta Kennedy vonzerejének mindent
elsöprő hulláma, annyira, hogy már a kezdet kezdetén munkára
jelentkezett a kampányában. Rettenetesen akarta, hogy ő győzzön. Az
országnak rá volt szüksége, hogy kihúzza az Eisenhower-kormány
alatti nyomott hangulatból. A republikánus jelöltet, Richard Nixont,
akit természetesen apja támogatott, lehangoló alternatívának tartotta.
Nagyapja viszont, akit a demokraták jelöltek a Legfelsőbb Bíróság
tagjának, szívvel-lélekkel Kennedy mellett állt.
Meredith már januártól kezdve részt vett a kampányban, és nagyon
élvezte. A Kennedyt támogató fiatalok lelkesen, teljes erőbedobással
dolgoztak. A legkülönbözőbb életkorú emberekkel ismerkedett meg,
akik ugyanúgy rajongtak Kennedyért, mint ő. Legalább heti két
éjszakai munkára jelentkezett, és azt tervezte, hogy ha Kennedy
megnyeri a jelölést, a későbbi kampányban még több időt vállal.
 Kellő megfontolás után úgy döntött, hogy a tavaszi szünetet az
észak-karolinai Greensboróban fogja tölteni. Az ACLU-n keresztül
jelentkezett, hogy csatlakozzék ahhoz a tiltakozáshoz, amit az Észak-
karolinai Mezőgazdasági és Műszaki Főiskola négy fekete diákja
szervezett. A Woolworth kifőzdéjére vetettek szemet, ahol csak
fehéreknek szolgáltak fel ételt, és felváltva fehér és fekete önkéntesek
ültek le a pulthoz, hogy tiltakozzanak, amiért a feketéket nem
szolgálják ki. Az akció viszonylag békésen zajlott, és a folyamatban
lévő szegregációellenes tiltakozások újabb lépéseként keltett figyelmet.
Mereditht ez nem ijesztette meg, a szüleinek azt mondta, hogy
Floridába megy, ott tölti a tavaszi szünetet az egyetemen megismert
barátaival, és a szülei ezt rendjén lévőnek találták.
Úgy tervezte, hogy egy hétig Greensboróban marad, és a pultnál
ülve teljesíti azt az időt, amit elvállalt. Minden rendben ment egészen
addig, amíg apja egy este vacsora előtt be nem kapcsolta a televíziót,
amelyben épp az észak-karolinai Woolworthben zajló tiltakozásról
készített tudósítást játszották be, és meg nem pillantotta a pultnál ülő
lányát. El nem érhette, de mihelyt meglátta, szörnyen dühös lett.
Felhívta az apját Washingtonban, hogy megkérdezze, tudott-e a
dologról.
– Nem, nem tudtam. De téged ez csakugyan meglep? – kérdezte a
fiától Bill McKenzie. – Ez ő, Robert, legalábbis most. Nem lesz semmi
baja – tette hozzá vigasztalón, ami még inkább felbőszítette a fiát.
– Mi van, ha letartóztatják?
– Akkor majd felhív téged, és te óvadék fejében kiszabadíthatod –
felelte teljes nyugalommal Bill. Amúgy sem tudták volna utolérni, hogy
leállítsák, ráadásul a nagyapa úgy találta, hogy Meredith csatlakozása a
greensborói tiltakozáshoz bátor tett volt. Sohasem lehetett tudni, hogy
az ilyen dolgok mivé fajulnak, nem szabadulnak-e el az indulatok. Bill
is aggódott Meredithért, de bízott abban, hogy a lány jó döntéseket hoz,
és hogy adott körülmények között vigyázni fog magára. Értelmes
lánynak tartotta.
 Mint kiderült, minden úgy történt, ahogy Meredith nagyapja
megjósolta. Harmadik napja tartózkodott Észak-Karolinában, és már
négy órája ült a pultnál, amikor valaki vitába keveredett a Woolworth
alkalmazottaival, akik a tiltakozások miatt feszültek és idegesek voltak,
és ennek következtében Mereditht öt másik tiltakozóval együtt
letartóztatták és börtönbe zárták. Meredith megijedt, felhívta az apját,
elmondta neki, hol van, és kérte, hogy tegye le érte az óvadékot.
– Tudom, hogy hol vagy – felelte mérgesen az apja. Szerencsére
szombat lévén otthon volt, tudta fogadni a hívást. – Láttalak a
televízióban. Édesanyád és én betegre aggódtuk magunkat miattad.
– Jól vagyok, apa, de nem engednek sokáig telefonálni. Le tudod
tenni értem az óvadékot?
– Megteszem, ha megesküszöl, hogy a legközelebbi busszal vagy
vonattal indulsz haza. Azt akarom, hogy amilyen gyorsan csak tudsz,
hagyd el Greensborót.
Meredith egy pillanatig habozott.
– Úgy terveztem, hogy egy hétig maradok.
– Hazudtál nekünk, azt mondtad, Floridában leszel – mondta apja
szigorúan. – Hallottad, amit mondtam. Leteszem az óvadékot, ha máris
indulsz haza. Ha továbbra is ott akarsz időzni, akkor maradj a
börtönben. Ott nagyobb biztonságban leszel.
– Jól van. Hazajövök – felelte Meredith durcásan, mint egy gyerek,
és letette a telefont.
Robert felhívott egy bírót Raleighben, akivel annak idején együtt
járt egyetemre, elmagyarázta neki a helyzetet, és megkérdezte, nem
tudna-e intézkedni az óvadék ügyében, ő pedig most rögtön küldi neki
a csekket. A bíró egy teljes percig hahotázott.
– Semmivel sem tetszik jobban nekem ez az ügy, mint neked, Bob
– mondta aztán. – Azt hiszem, az én egyik fiam is ott van. Még az is
lehet, hogy a lányoddal együtt tartóztatták le, az imént hívott fel a
börtönből. Azonnal intézkedem.
 Robert hálásan megköszönte, és valamelyest megnyugodott. Két
órával később pedig Meredith telefonált a buszpályaudvarról. Úton volt
hazafelé.
– Köszönöm, apa – mondta kicsit már szelídebb hangon. Ez volt az
első eset, hogy letartóztatták, ami rémisztő volt, noha a rendőrségen,
lévén Meredith fehér, viszonylag rendesen bántak vele, a színes bőrű
társai rosszabbul jártak. Amikor kiengedték a fogdából, felszólították,
hogy menjen haza, és ne foglalkozzon a négerek problémáival. Bízza
ezt a rendőrségre, mondták.
– Mihelyt hazaértél, beszélni akarok veled – mondta apja nyersen,
és Meredith el tudta képzelni, hogy mit fog mondani. Tudta, hogy
szörnyen dühös. – Te ott az életedet kockáztattad, Meredith. A
helybeliek megsebesíthettek, meg is ölhettek, vagy egy zavargás
közben elkaphattak volna. Ez nem a te harcod. Maradj ki belőle.
– El kell érnem a buszt, apa – felelte Meredith, hogy elvágja apja
szóáradatát. – Viszlát otthon.
Robert letette a telefont, és odaszólt Janetnek, hogy a lányuk úton
van hazafelé. Tizenhét órás buszozás után Meredith hajnali hat órakor
lépett be a lakásba. Az apja már várta, és elmondta mindazt a szigorú
figyelmezetést, amire Meredith számított.
– Szégyent hozol rám. Felfogod ezt egyáltalán? – Meredith
megdöbbent apja szavaitól. – Azt akarom, hogy soha többé ne tégy
ilyesmit. – A lány bólintott, de nem ígérte meg, mert apjával
ellentétben hitt abban, amit csinált. Anyja sírt, amikor reggel meglátta.
Meredith valamivel később felhívta Claudiát, és elmesélte neki, mi
történt. Ezzel őt is felidegesítette. Meredith nem ismerte a félelmet, de
ez nem volt minden szempontból jó, és Claudia nagyon is el tudta
képzelni, hogy milyen dühösek lehetnek McKenzie-ék. Az ő szüleit
felbőszítette volna, ha egy tiltakozó akció miatt letartóztatják.
Egy héttel azután, hogy Meredith visszament az egyetemre, apja
egyik este egy mindnyájuk számára jó hírrel érkezett haza. Eisenhower
elnök kinevezte őt szövetségi bírónak. Meredith rájött, hogy vélhetőleg
ez volt az utolsó lehetősége, hogy a republikánus párt kinevezettje
legyen, amennyiben a következő választás után egy demokrata elnök
kerül a Fehér Házba. Bízott benne, hogy így lesz, és John Fitzgerald
Kennedy lesz az a személy. Ettől függetlenül boldog izgalom fogta el
apja előmenetele láttán. Ez nagy előrelépést jelentett számára. Így most
volt egy szövetségi bíró és egy Legfelsőbb Bírósági tag a családban. És
ahogy nagyapja mondta neki apja eskütételén, „Most te következel,
Merrie." Remélte, hogy igaza lesz.

Egy hónappal később a hadsereg több katonai tanácsadót küldött

Vietnámba. Valamit meg kellett erősíteniük, de senki sem tudta, hogy
mit, és Meredith újabb és újabb vitákba bonyolódott az apjával, aki
még most sem hitt abban, hogy egyre nő a háborús veszély, hiába
győzködte a lánya és az apja. Robert megmaradt elkötelezett héjának.
Meredith életében ez idő szerint az egyetlen felhőtlen szórakozást a
John Kennedy kampányában végzett munkája jelentette. Tavasszal még
több időt szánt rá. Vagy a könyvtárban tanult, vagy a kampányirodán
csinálta azt, amivel éppen megbízták. Minden munkára hajlandó volt,
csak hogy segíthessen.
Mindennek meglett a gyümölcse, amikor júliusban Kennedy lett a
demokrata párt elnökjelöltje. Két héttel később pedig Richard Nixon
elnyerte a republikánus nominációt. Természetesen ő volt Robert
jelöltje.
A nyár folyamán felpörögtek az események. Meredith egy
harmadéves harvardi joghallgatóval, Adam Thompsonnal dolgozott
együtt, aki éppoly elszánt harcosa volt Kennedy kampányának, mint ő.
Munka után gyakran beültek valahova egy italra. Mindketten arról
ábrándoztak, hogy Kennedy lesz a Fehér Ház lakója, és hogy mi
mindent fog ez jelenteni a nemzet számára. Meg voltak győződve arról,
hogy elérkezett Amerika nagy pillanata, megtalálták a mesebeli
herceget, és mindenki álma valóra válik.
Meredithnek tetszett Kennedy polgárjogokkal kapcsolatos
állásfoglalása, és élvezte, hogy elmászkál Adammel. Jól érezték
magukat együtt, jó volt elpanaszolni a másiknak, hogy mennyit kell
tanulni az egyetemen. Adam az egész nyarat kampánymunkával
töltötte, és egyhetes Martha's Vineyard-i nyaralást leszámítva Meredith
is. Még az öccsét is elhívta, hogy segítsen neki szórólapokat és
prospektusokat osztogatni. Alex ugyanis szintén Kennedynek szurkolt.
Nixont egyikük sem tartotta vonzó alternatívának, és Meredith remélte,
hogy nem ő fog győzni. Apja mindennap hűségesen feltűzött a
hajtókájára egy Nixon-jelvényt, és valahányszor a lánya és a fia
Kennedy-plakátot vagy zászlót rakott fel a házban, kíméletlenül
leszedte.
Adam, Meredith harvardi joghallgató barátja, szórakoztató fiú volt.
Elmondta, hogy a nyár elején szakított Wendy nevű barátnőjével, aki a
Radcliffe-en volt utolsó éves, és azt is bevallotta, hogy még nem tette
túl magát teljesen a szakításon. Eljártak kirándulni, de Merrie nem
feküdt le vele, noha Adam próbálkozott. Egy forró nyári napon
szabadságot vettek ki, és elmentek együtt Jones Beachre. Meredith
bemutatta a fiút Claudiának és Thaddeusnak, akik rokonszenvesnek
találták. Az ő kapcsolatuk addigra kezdett komollyá válni. A férfi
biztatására Claudia szorgalmasan dolgozott a könyvén, s ha lassan is,
de egyenletes tempóban haladt vele: feljegyezte a gyerekkori emlékeit a
háborúról, a családjáról és a táborról.
Meredith utálta, hogy a másodévet elkezdve ki kell szállnia a
kampányból, de hétvégenként legalább egy napot a kampányirodán
töltött. Ilyenkor Adam is leutazott Bostonból önkénteskedni, és
találkozni vele. Bostonban is részt vehetett volna a kampányban, de
inkább Merrie-vel töltötte az időt. Még nem döntötték el, hogy
komolyan akarnak-e járni, vagy csak szórakoznak. A kampány tartotta
őket egymás mellett, minden egyéb másodlagos volt. Megbeszélték,
hogy utána majd tisztázzák a dolgot. Egyelőre túl sok dolguk volt, helyt
kellett állniuk az egyetemen, és segíteni a Kennedy-kampányt.
Mire eljött az október, Meredith minden estéjét az irodán töltötte,
hetente több estén Claudia és Thaddeus is csatlakozott hozzá, és Adam
továbbra is minden hétvégén eljött Cambridge-ből. A szobák örökké
zsúfolásig teltek lelkes és reménykedő demokratákkal, akik mind arra
vágytak, hogy az ő jelöltjük győzzön. Minden egyes beszéde, minden
megjelenése növelte a rajongói táborát. Kennedy könnyed eleganciával
kezelte a legkülönfélébb helyzeteket. Az a fajta férfi volt, akire az
emberek szívesen rábízták volna az ország vezetését, és hiába volt
Nixon politikailag tapasztalt, régimódi, félszeg stílusa nem vonzotta
Mereditht és a barátait. Ráadásul volt abban valami megható, ahogy a
várandós Jackie beszállt a kampányba a férje mellett. Hús-vér emberek
voltak, igazi családdal és hihetetlen vonzerővel. John Kennedy-nek
nagyszabású álmai voltak az ország jövőjéről, és a problémákra
megoldásokat kínált. Úgy tűnt, ő a válasz az imáikra.
A választás előtti utolsó hetekben Meredith annyi energiát fektetett
a munkába, mint soha másba. Nagyon akarta, hogy Kennedy győzzön,
és apjával folytatott minden beszélgetése veszekedésbe torkollott,
úgyhogy már nem is volt hajlandó erről a témáról vitatkozni vele. A
választás éjszakáján Claudia, Thaddeus és Adam együtt voltak vele a
kampányirodán. Már mindnyájan leadták a szavazatukat, és minden
szempár az összes szobában felállított tévé képernyőjére tapadt.
Készenlétben álltak a tévékamerák is, hogy az este folyamán, főleg
abban az esetben, ha az ő jelöltjük győz, filmezzék őket.
Egy csendesebb percben Meredith Claudiára mosolygott.
– Izgalmas, ugye? – Thaddeus és Adam épp kimentek rágyújtani.
Thaddeus a kedvenc kubai szivarját szívta, aminek Claudia szerette az
illatát.
– Izgalmas. Mi a helyzet veled és Adammel? Sohasem tudom, egy
pár vagytok-e, vagy csak barátok. – Meredith mindig is tartott némi
távolságot; az ügyei fontosabbak voltak számára, mint a férfiak, akiket
ismert.
– Mi sem tudjuk – nevetett Meredith. – Nem tudjuk eldönteni, hogy
ez kampányláz-e, vagy igaz szerelem. Mindkettőnknek be kell fejeznie
a jogi egyetemet, és ő Cambridge-ben tanul, én meg itt. Ha ez véget ér,
mindkettőnknek sok bepótolnivalónk lesz az egyetemen. A tanáraim
nagyon jól viszonyultak a helyzethez, de a szemeszter végére be kell
hoznom, amit elmulasztottam. És neki is. Csak pár hónapja szakított
egy lánnyal, aki a Radcliffe-re jár. És nem úgy fest a dolog, hogy annak
vége. Én sem vagyok benne szívvel-lélekkel. Egyszerűen jól érezzük
magunkat együtt.
– Te a számodra fontos ügyeket kivéve soha semmiben sem voltál
szívvel-lélekkel benne – jegyezte meg Claudia. – Nem szeretnél több
romantikát becsempészni az életedbe? – Olyan boldog volt Thaddeus
mellett, hogy azt kívánta, bárcsak Meredith is találna valaki hozzá
hasonlót. De Thaddeus idősebb és érettebb volt, mint azok a fiúk,
akikkel Merrie randizni szokott.
– Most még nem – válaszolta a barátnője, miután komolyan
elgondolkodott a kérdésen. – Az az érzésem, hogy egy igazi romantikus
kapcsolat lefékezne. Még nem vagyok rá készen. Nem akarom, hogy
valaki megmondja nekem, mit csináljak, hogy nem mehetek el egy
tüntetésre vagy egy tiltakozó felvonulásra, vagy valamiről azt állítsa,
hogy az túl veszélyes. Olyan lenne, mintha az apámmal randiznék. Épp
eleget hallok ilyesmit tőle. Előbb még meg kell vívnom bizonyos
csatákat. Méghozzá a magam erejéből.
– Ne várj túl sokáig – intette Claudia szelíden. – Ha megjön az
igazi, csapj le rá. Nem fordul elő mindennap.
– Nem hiszem, hogy Adam lenne az, legalábbis nem nekem –
vallotta be Meredith őszintén. Mostanában, a választás közeledtével,
elgondolkodott ezen.
– Jól megvagyunk együtt, de ez azért nem elég. Az, akibe
beleszeretek, legyen különleges ember. Lehet, hogy az életben csak
egyszer adódik ilyesmi, és az én életemben még nem következett el.
– Majd fog – biztosította Claudia.
– Mi a helyzet veled és Thaddeusszal? Gondolkoztatok azon, hogy
összeházasodtok?
– Egyelőre nem, és lehet, hogy sohasem – válaszolta
elgondolkodva Claudia. – Nem vagyok benne biztos, hogy az a típus,
aki szeretne megházasodni. – Már majdnem két éve ismerték egymást,
de gondosan kerülték a témát. Claudia egyedül azt szerette volna, ha
együtt élhetnének nyíltan, ahelyett, hogy csak lopva, titkon, vagy
hazugságok árán tölthessék együtt az éjszakát, miközben valaki fedezi
őket, ahogy Meredith szokta. Csodálatos lenne együtt élni, de a
házasság túl nagy vállalásnak látszott, mellesleg erre még Claudia sem
állt készen. Előbb még be akarta fejezni a könyvét, és azt is tudta, hogy
a szülei nem lennének elragadtatva, ha hozzámenne Thaddeushoz. Bár
zsidó volt, ők valami rendes, hagyománytisztelő, az Émanu-Él
zsinagógába eljáró orvoshoz vagy ügyvédhez szerették volna
hozzáadni, Claudia azonban még nem találkozott ott olyan férfival, aki
tetszett volna neki. Thaddeus sokkal érdekesebb volt, és jobban is illett
hozzá, de ő nem akarta felzaklatni a szüleit.
A férfiak visszajöttek, és újra a képernyőt figyelték mindnyájan,
ahol elkezdték bejelenteni a választás részeredményeit. Érezhetően nőtt
a feszültség, ahogy az országban szerte bezárultak a szavazóhelyiségek,
és folyamatosan összesítették az eredményeket. Szoros versenynek
ígérkezett, és Meredith biztos volt benne, hogy a szülei is figyelemmel
kísérik otthon, csak ők közben Nixonnak szurkolnak.
Röviddel éjfél előtt a The New York Times Kennedyt jelentette be
győztesként. Az eredmények eleinte zavarosak voltak, mert Nixon több
államban győzött, de Kennedy nyerte el az elektori és népszerűségi
szavazatokat. És az összesített szavazatok számában nagyon csekély
volt a különbség. Amerikának új elnöke lett, John Fitzgerald Kennedy,
aki a maga negyvenhárom évével mind ez idáig Amerika legfiatalabb
hivatalba emelt elnöke. A harmincéves First Lady pedig mindössze hat
évvel volt idősebb Meredith-nél, mégis jelentősen tapasztaltabbnak és
kifinomultabbnak tűnt. Nixon hajnali három órakor mondott
beszédében utalt a vereségére, de hivatalosan még nem ismerte azt el.
Országszerte, de különösen Washingtonban, boldogan ünnepeltek az
emberek, és a Kennedy-főhadiszálláson örömujjongásban törtek ki az
elnökválasztási kampány közkatonái.
Mihelyt a képernyőn megjelentek az eredmények, és meghallották
a választás végeredményét, Adam szájon csókolta Mereditht. Sok más
társukkal együtt ők is keményen megdolgoztak ezért az eredményért.
McKenzie-éknél pedig Alex a szobájában járt egy kisebb örömtáncot,
miközben apja lekapcsolta a nappaliban a tévét, és fancsali képpel
ránézett a feleségére.
– Szóval egy demokrata költözik be a Fehér Házba. Isten óvjon
bennünket. – így most kétszeresen hálás volt az alig pár hónapja történt
bírói kinevezéséért. Demokrata elnök idején ez nem történhetett volna
meg, lévén köztudottan rendíthetetlen republikánus. Szövetségi bírói
státusza azonban stabil volt, és most örült annak igazán, hogy ott van.
Adam, Meredith és Claudia együtt elmentek Thaddeus Greenwich
Village-i lakására, és egy pohár itallal megünnepelték a győzelmet.
Egyikük sem emlékezett efféle izgalomra Eisenhower megválasztása
kapcsán. Truman, s előtte Franklin Roosevelt óta nem volt demokrata
párti elnökük. Most boldogok voltak, hogy visszatértek a demokraták,
és így volt ezzel szinte az egész ország.
Miután valamelyest megnyugodtak, még beszélgettek egy darabig,
aztán elköszöntek, és elindultak a felsővárosba. Claudiának még aznap
éjjel haza kellett mennie. Adam és Meredith taxiba ültek, és a Penn
Stationnél a fiú kiszállt. Visszautazott Bostonba, de pár napja azt
mondta, hogy hamarosan újra New Yorkba jön. Valahogy sok minden
másnak látszott ma éjjel, és amikor Meredith ránézett, a fiú
megcsókolta.
– Történt valami, ugye? – Meredith látta a fiú szemében. – A
választás?
Adam megrázta a fejét.
– Wendy. Találkoztam vele a múlt héten. Még egy próbát akar
tenni, és én is hajlok rá. Két évig voltunk együtt. Nehéz elszakadni, és
azt mondja, hogy hajlandó bizonyos dolgokon változtatni.
Meredith bólintott. Értette, és nem lepte meg. Sejtette, hogy valami
ilyesmi fog történni. Adam a kezdet kezdetén bevallotta, hogy nincs
egészen túl Wendyn, és ő érezte is ezt rajta. Jól működtek az ösztönei,
és eleve igyekezett védelmezni magát arra az esetre, ha a szakítás
bekövetkezik. Csalódott volt, de nem omlott össze, a szíve sem szakadt
meg. És örült, hogy nem feküdt le a fiúval. Persze Adam sem erőltette,
éppen Wendy miatt.
 – Ne haragudj, Merrie.
– Semmi vész. Jól szórakoztunk a kampány alatt.
Adam utoljára még egyszer megcsókolta, majd a válla fölött
visszanézve kiszállt a taxiból.
– Fantasztikus nő vagy, Meredith McKenzie, ne engedd, hogy bárki
másnak nevezzen. Ha készen állsz, eljön a neked való fickó. Nem
hiszem, hogy pillanatnyilag túl sok lehetőséget adnál számára.
– Biztos, hogy nem – mosolygott bánatosan a fiúra Meredith. –
Mondd meg Wendynek, hogy bánjon veled rendesen, különben eljövök
Cambridge-be, és megpofozom. – Azzal intett Adamnek, és a taxi
elrobogott vele. Meredith kicsit még szomorkodott, de aztán újra a
választás járt az eszében. Ezen az éjszakán új elnököt választottak,
méghozzá nagyszerűt. De közben elveszítette a fiúját, aki igazából nem
is volt az. Ha arra gondol, hogy a Fehér Házban egy hős fog ülni, akkor
a mérleg nyelve egyensúlyban van, és ez nem is olyan rossz.
Amikor hazaért, Alex, aki az ő ágyán aludt, felébredt.
– Győztünk! – kiáltotta szinte eksztázisban, és átölelte a nővérét.
– Győztünk ám! Apa nagyon dühös? – kérdezte mosolyogva
Meredith.
– Nagyon – vigyorgott Alex.
– Gondoltam. Jó korszak kezdődik, Alex. Mindnyájunk számára.
Elkísérte a gyereket az ágyáig, és miután kapott tőle egy álmos
jóéjtpuszit, mosolyogva visszaballagott a szobájába. Adam hiányozni
fog, de nem túlságosan. Mindössze egy pillanat volt az egész. Elég is
volt. Mostantól mindketten visszatérnek a saját életükhöz. Nyilvánvaló,
hogy Adam jól döntött, amikor visszament Wendyhez. Ő pedig még
sokáig, nagyon sokáig nem áll készen egy komoly kapcsolatra.
 Tizedik fejezet

A választást követő reggelen Meredith nagyapja felhívta őt

Washingtonból.
– Na, édes a győzelem íze? – kérdezte rögtön. Robertet, aki mély
gyászban volt, amiért egy demokrata foglalta el a Fehér Házat, már
biztosította együttérzéséről.
– Nagyon édes, nagypapa – felelte mosolyogva Meredith.
– Azért hívlak, hogy megkérdezzem, mit csinálsz január
huszadikán.
– Nem tudom. Miért? – A dátum nem mondott neki semmit.
– A Legfelsőbb Bíróság bírójaként kaptam két jegyet a beiktatásra,
és kettőt az ünnepi bálokra. Nagyanyád azt mondja, a sok álldogálás
meg a tömeg miatt nincs kedve egyikhez sem. Fájlalja a derekát is,
úgyhogy megkérdezem, megtisztelnél-e azzal, hogy eljössz velem.
– Papa! – sikkantott Meredith a telefonba. El sem akarta hinni,
hogy ekkora szerencséje lehet. Képzelni sem lehet csodálatosabb
dolgot, mint a saját szemével látni ezeket a történelmi eseményeket.
Legszebb álma válik valóra. – Boldogan!
– Akkor hát rajta, ifjú hölgy. Vegyél magadnak ruhát mindkét
alkalomra, a számlát fizetem. A bálokra ne túl kihívót, mert még a
végén a sajtóban az fog megjelenni, hogy a barátnőmet vittem el…
egyébként nem is lenne olyan rossz. Vegyél olyat, amilyet akarsz.
Szerintem nagyon jól fogunk mulatni együtt. – Meredith alig várta.
Nagy kedvvel indult el az óráira, este pedig későig bent maradt a
könyvtárban, hogy behozza a lemaradását. Egyszer eszébe jutott Adam,
de ismét megállapította, hogy mindkettőjük szempontjából helyes volt,
amit tett. Mindig sejtette, hogy valószínűleg vissza fog menni
Wendyhez, akinek tényleg kellett a fiú, míg ő sohasem volt teljesen
biztos magában. Volt valami Adamben, ami mindig elbizonytalanította.
Könnyen lehet, hogy Wendy szelleme volt az.
 Amikor aznap este hazaért, egy Tedtől és Emilytől érkezett
bejelentést talált az ágyán. November elsején, tizenegy hónappal a
házasságkötésük után, kisfiúk született. Nem vesztegették az időt. Most
tehát már család voltak. Egy percre megint megsajnálta Tedet.
Huszonöt évesen felesége, gyereke volt, és bankár lett, vagyis mindaz,
amit sohasem akart, és amire nem érezte késznek magát. De hát ő tette
ezt önmagával. Meredith remélte, hogy a kisbaba megszilárdítja a
házasságát.
Fogmosás közben, lefekvéshez készülődve is ez járt a fejében, és
valahogy furcsán érezte magát. Ted, a hajdani legdilisebb barátja apa
lett. Jó lett volna tudni, hogy érzi magát. Vajon megtudja-e valaha?
Önmagát sohasem képzelte el gyerekekkel. Alex volt a kisbabája,
amikor tízéves korában megszületett az öccse. Vele átélte a
„babakorszakot", és úgy tűnt, ennyi elég is volt. Nem vágyott rá, hogy a
saját gyerekeivel újból végigélje ugyanezt, és Alex most, tinédzserként,
még szórakoztatóbb srác volt. Meredith szívesen volt együtt a
nemsokára a tizenötödik évét betöltő, nagyon helyes öccsével, jóllehet
a nagy korkülönbség ezt tagadhatatlanul megnehezítette. Alex
nyolcéves volt, amikor ő elment a Vassarba, és az azóta eltelt hat év
alatt ő dolgozott, a jogot végezte, vagy a dolgai után járt. Most meg
már a fiú is középiskolás, az idejét igénybe veszik az iskolai sportok és
a saját elfoglaltságai. Hiába lakik otthon, jóformán alig látja őt.
Az íróasztalára tette a Ted kisbabájáról szóló értesítőt, hogy
emlékeztesse, ajándékot kell küldenie nekik, s közben örült, hogy a
baba nem az övé.
Az Egyesült Államok harmincötödik elnöke, John Fitzgerald
Kennedy 1961. január 20-ai eskütétele Meredith életének
legcsodálatosabb eseménye volt. A várost hó lepte be, és ettől
varázslatos látványt nyújtott. Kennedy fekete cilindert és sötétszürke
frakkot viselt, és a fagyos hideg ellenére az eskütételhez levette a
cilinderét és a felöltőjét. Jackie-n, a gyönyörű First Ladyn őzbarna ruha
és hozzáillő cobolygalléros kabát, cobolyprém muff és szőrmével bélelt
csizma, valamint cobolyprémes lapos, kerek kis kalap volt. Mrs.
Kennedy nemrég adott életet egy kisfiúnak, John-Johnnak, de most is
ugyanolyan csinos és látványosan elegáns volt, mint várandóssága
előtt. Az elnök szülei és családtagjai is megjelentek a beiktatáson.
Robert Frost felolvasott egy költeményt – első ízben egy beiktatási
ünnepségen. Marian Anderson elénekelte a nemzeti himnuszt. És
Lyndon Johnson letette az alelnöki esküt. Jelen volt Eleanor Roosevelt,
a művészeti élet jelentős képviselői, köztük Ernest Hemingway, Cári
Sandburg és John Steinbeck.
Felejthetetlen történelmi pillanat volt. Kennedy az eskütétele után
mélyen megindító beszédet mondott. Szavai, miszerint „Ne azt
kérdezd, mit tehet érted a hazád, hanem azt, hogy mit tehetsz te a
hazádért!”, még órákkal később is visszacsengtek Meredith fülében, és
úgy érezte, az üzenet egyenesen neki szól. Ez volt az a kérdés, amit
egész életében minduntalan feltett magának. Mit tehetne az országáért
és a honfitársaiért, a hátrányos helyzetűekért, a nyomorultakért, az
üldözöttekért, a kirekesztettekért. Őket akarta szolgálni, az ő
helyzetükre akart megoldást találni. Miattuk járt jogi egyetemre, ment
el Észak-Karolinába, és ült a Woolworth pultjánál.
Úgy tűnt, hogy ez Jackie Kennedy életének legboldogabb napja, és
egészen biztos, hogy Meredith életének egyik legszebb napja volt. A
nagyapja felülhetett volna a dobogóra, de mivel Meredith erre nem volt
jogosult, az első sorban ült le vele, hogy együtt élvezhessék az
eseményt.
Meredith nagyapja karjához simulva felmosolygott rá, és
megköszönte, hogy elhozta magával. Aznap éjjel öt bált rendeztek, ők a
Mayflower Hotelbe mentek el, de útban hazafelé rövid időre
bekukkantottak a Nemzeti Gárda épületében tartott bálba is. Meredith
vadonatúj fekete bársonyruhájában, amihez hosszú fehér kesztyűt
viselt, maga is kész látványosság volt. Nagyapja, mint mindig,
mérhetetlenül büszke volt rá. A bálok hajnali három órakor értek véget,
s ők boldogan és kimerültén hazaindultak. Bill McKenzie, aki elegáns
frakkjában kifogástalanul nézett ki, karon fogva vonult ki Merrie-vel.
Jackie brilliánsokkal kirakott, gyönyörű hófehér szaténestélyiben és
hozzáillő, földig érő köpenyben volt. Meredith életében nem látott még
ilyen szépet. A First Lady úgy nézett ki, mint egy királynő.
Hajnali három óra jócskán elmúlt, mire a nagyapja házához értek.
Meredith valósággal fellebegett a lépcsőn a vendégszobába, miközben
nagyapja mosolyogva nézett utána, s még látta, ahogy óvatosan lehúzza
a hosszú szárú fehér kecskebőr kesztyűket. Gyönyörű ifjú hölgy lett
belőle, nagyon jól érezte magát a társaságában. Tudta, hogy ezt az estét
sohasem fogják elfelejteni, annál is inkább, mert együtt élték át, és mert
nagyon különleges kapcsolat fűzte őket össze. Amellett, hogy a
nagyapja volt, egyben Merrie mentora, lelkesítője és példaképe is
lehetett.
Másnap Meredithnek nagyon nem akarózott visszautaznia New
Yorkba, meg is mondta, hogy úgy érzi magát, mint Hamupipőke a bál
után. A hintó visszaváltozott tökké, és a bakon egy fehér egér ült. Újra
takarítania kellett a kastélyt, és a csinos herceg csak nem akart
jelentkezni. A herceg most a Fehér Házban volt, és ott lesz mostantól
négy évig. Ami mindannyiuk számára jó hír.
Egész úton New Yorkig álmodozva ült a vonaton, és erről beszélt a
családnak is a vacsoraasztal mellett. Mihelyt hazaért, felhívta Claudiát.
Varázslatos éjszaka volt, csakugyan.
– Azért szavaztak rá az emberek, mert jóképű, és mert csinos
felesége van – közölte apja mogorván a vacsoránál. – Nixon sokkal
jobb elnök lett volna. Több tapasztalata van.
– És republikánus – ingerelte Meredith.

Mindenki árgus szemmel figyelte, hogyan veszi birtokba Kennedy a

Fehér Házat, milyen politikai lépéseket tesz, és hogy foglal állást
Vietnámmal kapcsolatban.
A Kennedy házaspár látványos és elegáns díszebédeket adott, és a
világ minden részéből államfők jöttek tiszteletüket tenni és találkozni
velük.
 Májusban, egy hónappal azután, hogy csúfos kudarcot vallottak a
Disznó-öbölben Kuba inváziójával, Johnson alelnök ellátogatott Dél-
Vietnámba.
Júniusban Meredith befejezte a másodévet. Alig pár napja értek
véget az órái, amikor telefonáltak az ACLU-ból. Elmondták, hogy a
CORE, a Faji Egyenlőség Kongresszusa, buszos és vonatos utakat
szervez a déli államokba, és önkéntesekre volna szükség, akik
megkísérlik felszámolni a faji megkülönböztetést minden
tömegközlekedési eszközön. Az akció keretében szervezett utaknak a
Freedom Rides [szabadságtúrák] nevet adták, és kérdezték, hogy
Meredith vállalkozna-e rájuk. Kétperces gondolkodás után igent
mondott.
Tanakodott magában, hogy megmondja-e a szüleinek, aztán úgy
döntött, hogy nem, és inkább Claudiát avatta be.
– Jól meggondoltad? Legutóbb is letartóztattak, amikor valami
ilyesmiben vettél részt. Apád idegrohamot fog kapni, ha megint ez lesz
a vége.
– Huszonöt éves vagyok. Jogom van döntéseket hozni. És ez
nagyon szelíd akciónak tűnik. Csak pár busz- és vonatút. Nincs benne
semmi veszélyes. – De mindketten tudták, hogy amikor az integrációról
van szó, akkor bármi megtörténhet, és most a legdélebbi államokba kell
utaznia.
Július negyedikén indult, egy nappal azután, hogy a szülei és Alex
elutaztak Martha's Vineyardra. Azt mondta nekik, hogy a függetlenség
napja hétvégéjét Long Islanden tölti. A valóságban azonban két hétig
szándékozott távol maradni. Úgy tervezte, hogy majd felhívja a szüleit
Vineyardon, de nem árulja el, hol van, Claudiát azonban tájékoztatni
fogja.
Több buszos és vonatos utazást jelöltek ki számára. Az akció
nagyon jól meg volt szervezve, szokás szerint részt vett benne Martin
Luther King Jr. is. Az első hét zökkenőmentesen telt, minden a terv
szerint zajlott. A július negyedikéi hétvége kicsit meredek volt, többen
tiltakoztak, amikor Meredith feketékből és fehérekből álló csoportja
felszállt a vonatra. De végül lecsillapodtak a kedélyek, és a
szabadságtúrázók [Freedom Riders] baj nélkül szálltak le a vonatról a
célállomáson.
Két nappal később azonban, Atlantából Birminghambe tartva, a
kalauz rászólt a vonaton utazókra, ők viszont nem mozdultak. A kalauz
hívta a rendőrséget, és a polgárjogi aktivistákat leszállították. Meredith
ismét a börtönben kötött ki, nem lévén senki, aki letegye érte az
óvadékot, és az apján kívül senkihez sem fordulhatott.
Amikor Robert meghallotta, hogy a lánya hol van és mit csinált,
éktelen haragra gerjedt, és azzal fenyegetőzött, hogy ezúttal nem segít,
maradjon csak Meredith a börtönben. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy
komolyan gondolja, de végül mégiscsak kihozta onnan.
Kiszabadulásakor még elfogta a kísértés, hogy ott marad a többiekkel,
de addigra már egy hete volt ott, és tudta, hogy nem szegülhet szembe
az apjával, aki kikötötte, hogy nyomban indulnia kell Martha's
Vineyardra. Felszállt hát egy Bostonba tartó vonatra, s onnan a Rhode
Island-i Newportba ment, ahonnan komppal lehetett átjutni Vineyardra.
Az éjszakát a kikötőben, egy pádon töltötte, majd reggel felszállt az
első kompra. A szülei és Alex épp reggeliztek, amikor belépett az ajtón.
– Ne is szólj hozzám – fogadta az apja villámló szemmel. – Te
börtöntöltelékként akarod leélni az életedet, én viszont már szövetségi
bíró vagyok. Ez egyszerűen hihetetlen. Nem tudom, hogy képzeled,
amit csinálsz, Meredith, de még egyszer nem teszem le érted az
óvadékot. Legközelebb ott rohadhatsz el a börtönben. – És öklével
akkorát vágott az asztalra, hogy Alex megijedt. Még sohasem látta
ilyen dühösnek az apját, de Merrie sem. És nagyon úgy látszott, hogy
komolyan gondolja, amit mond. – Nem tudom, mi késztet arra, hogy
így viselkedj, de ez nagyon beteg dolog.
– Valakinek meg kell tennie – felelte Meredith nyugodt,
tiszteletteljes hangon. Nem akart az apjával vitatkozni, és ez az egész
mindannyiuk számára nyugtalanító volt. Ezúttal mintha Alex is
megriadt volna. Elvégre börtönbe a rossz embereket szokták zárni. Mit
csinálhatott odalent a nővére?
 Meredith még az állomáson, ahol át kellett szállnia, felhívta
Claudiát, aki elmondta, hogy barátnőjének ezek az ACLU által
szervezett útjai őt is nyugtalanították. Attól félt, hogy előbb-utóbb
megsebesítik, vagy belekerül valami zavargásba, és akár meg is ölhetik.
– Csinálja valaki más – mondta az apja még mindig dühösen. – A
te társadalmi köreidben a nők nem szoktak ilyesmiket csinálni. – Anyja
úgy nézett ki, mint aki nemrég sírt. Egyre azon ette magát, hogy mit
ronthattak el, amitől Meredith ilyen lázadóvá vált. – Előbb-utóbb meg
fogod öletni magadat – folytatta az apja. – És miért? Azért, hogy egy
néger buszozhasson Montgomeryben, vagy vonatozhasson
Mississippiben, vagy Észak-Karolinában ebédelhessen a Woolworth-
ben? Aprócska győzelmek hatalmas kockázatok árán. Nem is vagy
odavalósi. Ez nem a te harcod – jelentette ki indulatosan.
– De igen, ez a mi harcunk. És a győzelmek összeadódnak. A
törvények változnak. Emlékezz Little Rockra. Most már járhatnak
középiskolába a fekete gyerekek. Nincs olyan, hogy apró győzelmek.
– Jó, akkor hagyd meg másnak a győzelmeket. Azt akarom, hogy
amíg nem kezdődik újra az egyetem, itt legyél, velünk. – Meredith
bólintott, és indult a szobájába. De legalább egy kevéssel ő is
hozzájárult, és megtette, amit megtehetett.
Két hónapos házi őrizete Martha's Vineyardon nem volt
kellemetlen. Eljárt horgászni az öccsével, úszott az óceánban,
vitorlázott a barátaival, s végül már az apja sem haragudott rá. A
munka ünnepén visszamentek New Yorkba, másnap pedig megkezdte a
harmadévet a Columbián.
A szabadságtúrák egész nyáron szerepeltek az újságok lapjain. A
túrázók közül sokakat letartóztattak, de senkit sem öltek meg, ami még
nagyobb győzelemnek számított, mint a precedens, amit
megteremtettek, és a szabadságjogok, amiket kivívtak.

Mindjárt a tanévkezdet után Merrie elhívta Claudiát ebédelni. Barátnője

beszámolt róla, hogy a nyáron befejezte a könyvét, most kiadót keres.
Thaddeus, akinek megvannak a kapcsolatai, segít neki a könyv
kiadásában. Már el is küldte a kéziratot két kiadónak, akiket Thaddeus
ismert, és most izgatottan várta, mi lesz.
Egy héttel azután, hogy újrakezdte az egyetemet, Meredith újabb
értesítést kapott Tedtől. Tiz hónappal az első gyerek után megint
kisfiúk született. Huszonhat éves korára kétgyerekes családapa lett.
Merrie fel is hívta, hogy csipkelődjön vele egy kicsit, mire Ted
elmondta, hogy nagyon boldog, a fiúk imádni valók, és Emily nagyon
jól tud bánni velük. De Meredith arra volt kíváncsi, hogy vele is jól
bánik-e. Maguk is szinte még gyerekek, és máris van két fiuk.
– És te? Továbbra is eljársz tüntetni és lecsukatni magad? – Ted
hangja csupa gyengédség volt, és be is vallotta, hogy Meredith hiányzik
neki. De már nem jöttek be a városba. Emily nem szívesen hagyta
volna ott a babákat. Merrie nem érezte valami szórakoztatónak ezt a
fajta életet.
– Már legalább két hónapja nem tartóztattak le. Júliusban lecsuktak
a szabadságtúrákon, emiatt apám egész nyárra bezárt Vineyardon.
– Javíthatatlan vagy. Csak ne gyilkoltasd meg magad – mondta erre
Ted komolyan. Pontosan ezt mondta mindenki.
Megbeszélték, hogy ha egyszer Ted bejönne a városba, elmennek
együtt ebédelni, de ennek nem sok valószínűsége volt. És nem hívta
meg Merrie-t Connecticutba. Elmondta, hogy Emilynek nagyon sok
dolga van az újszülöttel, ő pedig keményen dolgozik az apja mellett. Jó
volt vele beszélgetni, de kettőjük élete tökéletesen más irányt vett.
Meredith örült, hogy legalább Claudiával gyakran tud találkozni.
Nélküle nagyon magányos lett volna.
A következő három hónapban minden idejét lefoglalta az egyetem.
Decemberben, három nappal karácsony előtt, az országot megrázta a
hír, hogy Vietnámban harc közben meghalt az első amerikai katona.
Akkor hát mostantól ez van. Az amerikaiak már nem egyszerű
tanácsadókként vannak ott, hanem harcoló csapatokként, és egyet
megöltek a katonáik közül.
 – Sajnos nekem lett igazam – közölte az apjával, amikor
kikapcsolták a tévét. – Amerikai fiúk fognak meghalni ott. Már el is
kezdődött.
– Csak egy volt – szállt vitába vele az apja.
– Az az egy is túl sok – tartott ki az igaza mellett Meredith, és
megint emlékeztette apját, hogy az a fiú lehetett volna Alex is, mire ő
kiviharzott a szobából. Hallani sem akarta. Túl közel járt az igazsághoz.

Tizenegyedik fejezet

A második kiadó, aki megkapta Claudia könyvét, egy héttel azután,

hogy elolvasta, meg is vette, és hét hónapra rá, áprilisban, Claudia már
dedikálta a könyvet a szülei lakása szomszédságában lévő kis
könyvesboltban, az Upper West Side-on, közel a West End Avenue-
hoz. Jó nevű kiadó volt, ő adta a könyv címét: Ahonnan nincs
visszatérés. Az ismeretterjesztő mű Claudia története volt a háborúról, a
borítóján néhány csont és bőr gyerek képével, ahogy a szögesdrót
kerítés mögött állnak. A képet egy katona készítette aznap, amikor
felszabadították az auschwitzi tábort. Akár Claudiáról is készülhetett
volna, de nem ő volt rajta.
A megrázó, hatásos könyv a megjelenése után szinte azonnal kapott
két elismerő kritikát, de erős gyomor kellett az elolvasásához. A
kendőzetlen igazságot mondta el benne. Anyja elolvasta, és
végigzokogta. Claudia el sem mondta neki ezeket a történeteket.
Amikor megérkezett hozzájuk, még túl zaklatott volt, később meg nem
akart beszélni róla, és anyja is ellenezte, hogy belekapaszkodjon az
emlékeibe. De Claudia számára gyógyító erejű volt a könyv megírása.
A dedikáláson ott volt az egész családja, eljött Meredith is, a kollégák a
Herald Tribune-tól, Thaddeus barátai és a könyvesbolt vásárlói.
A szüleinek már megmondta, hogy a könyv honoráriumából egy
kis lakást szeretne bérelni Greenwich Village-ben. Izgatottan készült rá,
és bár a szülők nem tudtak róla, Thaddeus azt tervezte, hogy ő is
odaköltözik. Már három éve együtt voltak. Mostanra a szülők is
felhagytak lányuk unszolásával, hogy keressen valaki mást, és menjen
férjhez. Végül elfogadták Thaddeust a sikeres hollywoodi apja ellenére,
akivel Claudia megismerkedett, és akit megkedvelt. De nem tervezték
Thaddeusszal, hogy összeházasodnak. A kapcsolatuk jól működött így.
Anyja valószínűnek tartotta, hogy a Németországban átélt tragikus
élmények megnehezítették Claudia számára az elköteleződést. Talán
félt, hogy újra elveszítheti azokat, akiket szeret. De bármi volt is az
oka, úgy látszott, Claudiát nem érdekli sem a házasság, sem a
gyerekszülés.
Anyja ugyan nem tudott róla, de a dolognak több köze volt Seth
Ballardhoz, aki olyan súlyos csalódást okozott Claudiának. Azóta sem
hallott róla. Mivel arra a nyárra tervezték egyik húga esküvőjét, aki egy
befektetési bankárhoz, a szülei barátainak a fiához készült férjhez
menni, anyja az esküvői tervek készítésével volt elfoglalva. Ez a
testvére Meredith-szel volt egyidős, akit szintén nem érdekelt a férjhez
menés. Claudia anyja néha arra gondolt, hogy a két jó barátnő
túlságosan modern felfogású, és rossz hatással vannak egymásra.
A könyv az írás új lehetőségeire nyitotta fel Claudia szemét.
Szerette a munkáját, és szabadúszóként is ki akarta próbálni magát.
Thaddeus elvárta, hogy dolgozzon együtt vele egy dokumentumfilmen,
és közben huszonhét évesen már a második könyvét, egy New Yorkban
élő független fiatal nőről szóló regényét írta. Claudia tehát elindult az
írói pályán.
A dedikálás nagyon jól sikerült. A vártnál többen jöttek el, és
Claudia örömtől sugárzó arccal írta be a nevét a könyvekbe. Fontos
pillanatnak tekintette ezt az életében: elérte a hőn áhított célt. És ez
még csak a kezdet volt.
Három héttel később, májusban, Claudia és Thaddeus is elment
McKenzie-ékkel Meredith diplomaosztó ünnepségére a Columbia
Egyetemre. Ott volt a nagyapja is. Meredith aggódott az apja miatt, aki
dühösen és elutasítón viselkedett, és egyre nyíltabban foglalt állást a
vietnámi háború mellett, ami tovább növelte a feszültséget kettejük
kapcsolatában. Apja szerint az emberek nem értik, hogy milyen haszon
származik a háborús konfliktusból, és ahelyett, hogy örökké bírálják,
támogatniuk kellene azt. Jelenleg tizenegyezer „katonai tanácsadó"
tartózkodott Vietnámban, akiknek joguk volt fegyvert viselni és
használni, ha kellett, úgyhogy az amerikai katonai állomány a
tanácsadói szerepről lassanként harcoló üzemmódra váltott át. Ez
megrémítette Merrie-t, akinek továbbra is meggyőződése volt, hogy a
helyzet súlyosbodni fog, mielőtt javulna.
Az is erősen zavarta, hogy apja szövetségi bíróként elítélhette a
katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadókat, ahelyett hogy
például kórházi vagy más egészségügyi intézeti szolgálatra rendelte
volna őket. Eddig még nem kellett ilyen döntést hoznia, de Merrie
tudta, hogy előbb-utóbb sor kerülhet rá. És akkor még a mostaninál is
feszültebbé válna a kapcsolatuk. Apja attól sem volt elragadtatva, hogy
elvégezte a jogi egyetemet. Tartott tőle ugyanis, hogy a diplomáját az
általa támogatott ügyek javára fogja használni.
Pár hónapig, amíg megszerzi az ügyvédi fokozatot, úgy gondolta,
hogy visszamegy dolgozni az ACLU-hoz. Remélte, hogy most
érdekesebb feladatokat osztanak rá, mint korábban. De amíg nem teszi
le a vizsgát, csak kisegítőként alkalmazták volna, így inkább egy
ügyvédi irodában próbált munkát találni. Olyan helyen szeretett volna
dolgozni, ahol diszkriminációs ügyekkel foglalkoznak, amiről
természetesen apjának nem beszélt. Ő ugyanis felajánlotta, hogy lépjen
be a család ügyvédi irodájába, és még mindig haragudott rá, amiért
elutasította. A Wall Street nem érdekelte. A legjobbat akarta csinálni,
nem pedig a legtöbb pénzt keresni. Sem a pénz, sem a személyes előny
nem jelentett számára ösztönző erőt. Jóval több közös vonása volt a
nyolcvanéves nagyapjával, aki sokkal inkább egy fiatal szemszögéből
nézte a világot, mint a rigolyás apja, aki ódzkodott mindenféle
változástól.
Alexnek is voltak problémái Roberttel. Imádta az apját, de merev,
idejétmúlt eszméi elszomorították. Langaléta tizenhat éves, jóképű
kamasz lett belőle. Máris arról gondolkodott, hogy egyetemre megy,
éspedig a Harvardra vagy a Yale-re, és egyszer majd a Harvard jogi
karára. Meredith biztos volt benne, hogy sikerülni is fog neki, mert
okos volt, és az osztályzataira sem lehetett panasz.
Apja ismét a '21-ben foglalt különtermet, mint amikor a Vassarban
végzett, és Meredith ezúttal meg szerette volna hívni Adelaidet. Ő is a
családhoz tartozott, apja mégis ellene volt, mondván, hogy mindenki
kényelmetlenül érezné magát.
– Ettől miért érezné bárki kényelmetlenül magát? – lepődött meg
Meredith. Ok ketten hosszú beszélgetéseket folytattak mindennap, és
Addie velük volt, amióta csak Merrie megszületett. Joga volt részt
venni az ünnepi alkalmon, apja azonban nem tágított, és anyja is
egyetértett vele, mint mindig mindenben, amit az apja mondott. – Ez
nevetséges – bosszankodott Merrie. Különben is, ez az én napom, és én
azt akarom, hogy ő is ott legyen. Gyakorlatilag ő nevelt fel engem és
Alexet, leszámítva azokat az éveket, amikor Németországban éltünk. –
Mellesleg azóta is kaptak karácsonyi lapokat Annától, akinek már négy
gyereke volt, és minden évben küldött róluk fényképet.
– Egy szó mint száz, Meredith, nem hívhatod meg a cselédet egy
előkelő helyen rendezett vacsorára – vágta el a vitát az apja. – Teljesen
abszurd lenne. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ő sem akarna ott
lenni. Tudja, hogy az nem az ő világa.
– Pontosan azért buszoztam és vonatoztam Alabamában és
Mississippiben, és azért tartóztattak le, hogy Addie mindenhová
elmehessen vacsorázni, ahová akar, és ahová meghívják.
– Édesanyád és én nem akarjuk, hogy ő is ott legyen – jelentette ki
kereken az apja. – Ő nem tartozik a családunkhoz és a baráti
körünkhöz. Éppen úgy, ahogy te sem tartozol az ő gyülekezetéhez.
Nem veszíthetjük szem elől a határainkat, csak mert kilenc gyerek
bekerült a Little Rock-i Központi Középiskolába. Ott jogi
megfontolásokról volt szó, ez meg itt a való élet.
 – Nem – felelte Meredith nyugodtan. – Ez a kettő egy és ugyanaz.
És ő túl fontos személy, semhogy kihagyhatnánk ebből. Legutóbb is
meg akartam kérni, csak elfelejtettem.
– Nos, ezúttal ne kérd meg. Ha akarod, egyszer vacsorázhatsz vele
a konyhában.
– Apa, ez gusztustalan volt – tiltakozott Meredith, de apja nem
engedett. És kisvártatva felment a szobájába. Számára az ügy le volt
zárva. Mereditht megdöbbentette és elkeserítette, hogy egyesek, még az
északi nagyvárosokban is, még olyan tanult emberek is, mint az apja,
aki bíró, mindmáig ennyire rabjai az előítéleteiknek. A legtöbbjük nem
akart négerekkel együtt vacsorázni. Meredith rájött, hogy valami olyan
dolog jobbá tételéért harcol, amit sokan, akiket ismer, nem akarnak, és
a jövőben sem fognak akarni. Rettenetes volt erre ráébrednie. Élt-halt
az eszméiért.
A végén rájuk erőszakolta az akaratát, és személyesen hívta meg
Adelaide-et. Ott ült a '21-ben az asztalvégen Alex mellett, de legalább
ott volt. Sírt, amikor Meredith megkérte, hogy jöjjön el, és a legszebb
ruháját vette fel a vacsorához. Élénkpiros szaténselyem ruha volt, hozzá
kis piros kalapot és fényes fekete cipőt viselt. Meredith szerint
csodásan nézett ki, és boldog volt, hogy ott van velük. Addie azt
mondta, hogy sohasem fogja elfelejteni. Tudta, hogyan gondolkoznak a
munkaadói, és büszke volt Merrie-re, amiért ő más.
Másnap még egyszer, külön megköszönte. Tudta, hogy
Meredithnek meg kellett küzdenie azért, hogy őt meghívhassa. Úgy
gondolta, hogy csinált olyasmiket is, amiket nem kellett volna – az
alabamai buszozást, az észak-karolinai pultnál üldögélést, a börtönt.
Nem akarta, hogy Merrie-nek baja essék, de azt nagyon is méltányolta,
hogy a vacsorára meghívta. Meredith még egyszer megölelte, aztán
kiment a konyhából. Indulnia kellett dolgozni. Alig várta, hogy
munkába állhasson egy ügyvédi irodában, de egyelőre annak is örült,
hogy az ACLU-nál dolgozhat. Ezúttal őt is bevették a projektekbe, és
részt vett az értekezleteken.
 Meglepődött, amikor aznap reggel felmerült egy nagyszabású
tiltakozó megmozdulás terve. James Meredith fekete diák volt, aki
előző szeptemberben felvételét kérte a Mississippi Egyetemre, de faji
alapon elutasították, holott a légierő veteránja volt. A közelmúltban pert
indított a jelentkezése fenntartása érdekében. Valószínűnek tűnt, hogy
őszre robbanásveszélyessé válik a helyzet, emiatt az egész délelőttöt
azzal töltötték, hogy megpróbálják kitalálni, mi legyen a következő
lépés, ha az egyetem ellen indított pert megnyeri. Azon voltak, hogy
mérsékeljék a veszélyt.
– Nem akarunk egy újabb Little Rockot – jelentette ki a
tervezőcsoport egyik tagja.
– Nagyon úgy fest, hogy épp afelé tartunk – mondta erre
másvalaki. A Dél a szegregált oktatás egyik bástyája volt. Végül úgy
döntöttek, kivárják, hogy mi történik, egyelőre nem kell pánikba esni,
de számítani kell arra, hogy a következő négy hónapban itt jön létre egy
újabb tűzfészek és kísérleti terep. Merrie érdeklődve hallgatta a
tanácskozást, és egyetértett azzal, hogy a helyzet pillanatok alatt
kezelhetetlenné válhat.
Azon a héten két ügyvédi irodában járt állásinterjún, mindkettő
diszkriminációs ügyekre szakosodott, boldog lett volna, ha bármelyik
állást kínálna neki.
Este beszámolt róla az apjának, aki láthatóan nem örült. Vacsora
után bement hozzá a szobájába. Meredith épp az ügyvédi vizsgájára
tanult, és sóvárogva gondolt Claudia új lakására. Ő is szerette volna, ha
van saját otthona, ahol békén lehet, és azt tehet, amit akar. De tudta,
hogy a szülei sohasem egyeznének bele, hogy különköltözzön. Ők még
mindig hittek abban, hogy csak rosszlányoknak van saját lakásuk.
Márpedig a segítségük nélkül Meredith nem engedhette meg magának,
hogy lakást béreljen. Egyszóval otthon kellett laknia.
Amikor apja belépett, hellyel kínálta őt. Azért jött, hogy újabb,
kedvezőbb ajánlatot tegyen neki a családi cégnél. Elmondta, nem
akarja, hogy a két „bajkeverő" iroda közül, ahová jelentkezett,
bármelyiknél is állást vállaljon. Meredith pedig éppen ezt akarta. Nem
érdekelte az adójog, és a családi cégükben uralkodó felfogást túl
maradinak tartotta.
– Ellenzem, hogy valamelyik diszkriminációs perekkel foglalkozó
gyanús cégnél vállalj állást. Szeretném, ha nálunk dolgoznál.
Merrie-t meghatotta apja kitartása, de nem mehetett oda,
bármennyit fizetne is érte. Nem ezért végzett jogot, és apja gyakori
vádja, miszerint ő egy keresztes vitéz, nem volt túlzás.
– Nagyon sokat jelent nekem, apa, hogy munkát kínálsz, de nem
fogadhatom el – válaszolta szelíden. – Azt kell tennem, amit a főiskola
óta csinálok. Segíteni akarok abban, hogy jobbá tegyük ezt a világot.
– Jobb világ volt, mielőtt a háború után egyes dolgok kezdtek
megváltozni – felelte apja szomorúan. Meredith agyán átfutott, hogy
vajon hol volt az a pont, ahol feladta, és ilyen merevvé és ellenségessé
vált mindenféle változással szemben. Kicsi korában, és amikor
Nürnbergbe költöztek a háborús bűnösök elleni bírósági tárgyalások
miatt, még nem ilyen volt. Erre gondolva megsajnálta az apját. Olyan
volt, mint egy öregember, öregebb a saját apjánál is. Robert nem tudta
megállítani az eseményeket, sem a haladást, hiába csukta be szorosan a
szemét. A világ arra kényszerítette, hogy nyissa ki, és lássa meg a
változásra megérett dolgok realitását. A saját apja és lánya voltak a
jövő fáklyavivői, akik megpróbáltak fényt gyújtani a sötétségben, míg ő
a hátramaradást választotta.
Egy hosszú percig szótlanul néztek egymásra a köztük lévő
távolság két pontján állva, azután apja bólintott, és kiment a szobából.
Benne az maradt meg, hogy elveszítette a lányát, és mindketten tudták,
hogy soha többé nem fognak ugyanazon az oldalon állni. Merrie
mindannak a megváltoztatására tette fel az életét, amit az apja
képviselt, amiben hitt; és apja éppoly keményen harcolt azért, hogy a
változások ne következhessenek be. A jövő vonzása túl erős volt neki.
És ahogy omladoztak körülötte világának falai, Merrie szinte látta,
hogyan megy ki az erő belőle.
 Ezután felhívta Claudiát, hogy elmesélje, mi történt, és ő
egyetértett vele abban, hogy ne lépjen be a családi cégbe. Merrie
számára ez még távoli lehetőségként sem merült fel.
A hét további részében az ACLU megpróbálta kitalálni, hogyan
hárítsa el a veszélyeket, és hogyan korlátozza a károkat, ha James
Meredith szeptemberben beiratkozik az Öle Missre. Aggodalmakkal
tele hosszú nyár előtt álltak.
Merrie júliusban letette az ügyvédi vizsgát, aztán izgatottan várta
az eredményt, miközben tovább dolgozott az ACLU-nál, és küldözgette
az önéletrajzát különböző ügyvédi irodáknak, hogy ősszel elkezdhessen
valamelyikben dolgozni.
Nyugodt nyár volt. Claudia beköltözött az új lakásába, ahol egy
zárt szekrény tartalmazta Thaddeus holmijait. Anyja nem tett rá
megjegyzést, amikor meglátogatta. Claudia igyekezett használt
holmikat árusító üzletekből beszerzett bútorokkal berendezkedni, mert
maga akart fizetni értük. Anyja tudtán kívül Thaddeus is besegített. Ő
azon a nyáron oda-vissza járt Los Angeles és New York között, mert
épp egy diszkrimináció témájú dokumentumfilmen dolgozott, és ehhez
apja vágóberendezéseit használta.
Thaddeus gyakori utazásai következtében a két lány sokat volt
együtt, és amikor csak lehetett, a hétvégéket Jones Beachen töltötték, a
július negyediki hétvégén pedig Meredith vendégeskedett
Steinbergéknél Long Islanden. Claudia anyja lázas izgalommal készült
az augusztusi esküvőre. Új növényekkel ültették be a kertet, és úgy
tervezték, hogy minden az ott felállított sátrakban fog lezajlani.
Háromszáz vendégre számítottak, és ragaszkodtak régi
elképzelésükhöz, hogy a három közül elsőként férjhez menő lányuk
esküvője fényűző és pazar esemény lesz.
Augusztusra az ACLU New Yorlc-i irodája naponta kapott
hivatalos értesítést James Meredith ügyének állásáról. Meredith
feszülten hallgatta ezeket a híreket, és ha tudott, jogi tanáccsal szolgált.
A fiú el volt szánva, hogy az első fekete diákként fog bejutni a
Mississippi Egyetemre, népszerű nevén az Ole Missre. Ross Barnett,
Mississippi kormányzója kereken visszautasította az erre vonatkozó
integrációs törvény betartását, és kijelentette, hogy amíg ő a
kormányzó, egy néger sem tanulhat a Mississippi Egyetemen, sőt az
állam egyetlen más egyetemén sem. James Mereditht, noha a a
képzettsége megvolt hozzá, már kétszer elutasították, és amikor
májusban elindította a pert, már egy éve bent volt a jelentkezése.
Szeptemberben a fellebbviteli bíróság megállapította, hogy a
kormányzó polgári engedetlenséget tanúsított, ezért elrendelte a
letartóztatását, és napi tízezer dollár büntetés megfizetésére kötelezte
arra az időszakra, amíg megtagadta James Meredith felvételét az
egyetemre. A levegő puskaporossá vált. Letartóztatták az alkormányzót
is, és hasonló feltételek mellett napi ötezer dollár megfizetésére
kötelezték.
Az elnök beszédet mondott, amelyben minden tanintézményt és
állampolgárt az integrációs törvények betartására szólított fel. A fivére,
Robert Kennedy igazságügy-miniszter is beavatkozott, és meggyőzte
Barnett kormányzót, engedje meg, hogy James Meredith
beiratkozhassék az egyetemre. Addigra az ACLU-nál már mindenki,
beleértve Merrie-t is, alig bírt magával az izgalomtól. A főügyész
ötszáz szövetségi marsallt utasított, hogy kísérjék el James Mereditht az
egyetemi beiratkozásra. Az ACLU irodájában éjszakába nyúlóan
vitatkoztak arról, hogy ott legyenek-e vagy ne, amikor James Meredith
belép az egyetem területére. Szeptember 25-én megkérdezték Merrie-t,
hogyan foglal állást ebben a kérdésben. Ő egy percig gondolkozott
rajta, aztán bólintott.
– Benne vagyok – közölte, és nem voltak kétségei afelől, hogyan
reagálna erre az apja, ha tudna róla. De ezeket az életbe vágó
döntéseket önállóan hozta meg, akár értette az apja, akár nem. Másnap
indult Mississippibe, és az ACLU több munkatársával együtt, akik más
városokból érkeztek, hogy demonstrálják a támogatásukat,
bejelentkezett egy motelbe. Nem mondta meg a szüleinek, hogy hova
megy, azt mondta, Chicagóba utazik egy állásinterjúra. Az indulása
reggelén apja a bíróságon volt, anyjával pedig, aki sohasem kérdezett rá
a dolgaira, csak annyit közölt, hogy pár nap múlva jön vissza, és majd
felhívja, mert nem tudja, hol fog megszállni. Chicago, mint fedezék
alkalmas helynek látszott.
Ezúttal Claudiának sem árulta el, hová megy; ő a regényén
dolgozott, és közben egy cikket írt a Héráid Tribüné vasárnapi
magazinjának. Tudta, hogy Claudia őrültnek tartaná, amiért odamegy.
De ahogy Claudiának szüksége volt rá, hogy a számára jelentőséggel
bíró múlt transzparenseit a magasba emelje, Meredithnek is épp annyi
elszántsággal kellett vinnie a jövő zászlaját. Nagyon komolyan vette a
másfél évvel ezelőtti elnöki beszéd üzenetét. Ő ezt tudta tenni a
hazájáért.
Szeptember 29-e éjszakáján George Yarbrough szenátor
visszarendelte a tüntetők tömegének feltartóztatására kirendelt állami
autópálya-rendőrséget, mire zavargások törtek ki. Ekkor sietve
odaküldték a nemzeti gárdát, hogy visszavegyék az események feletti
irányítást. Két férfit megöltek, sokat megsebesítettek, az egyetem
épülete is kárt szenvedett, és a rohamrendőrséget kővel dobálták meg.
Merrie azon az éjszakán a campuson volt tucatnyi másik ACLU-
aktivistával együtt, akik közül ketten a New York-i irodából jöttek. Egy
diák kővel eltalálta a halántékát, s később, a nagy kavarodásban egy
nemzeti gárdista puskatussal megütötte. Eszméletlen állapotban vitték
ki a campusról, s már csak a börtönben tért magához hasogató
fejfájással, véres fejjel. Nagy nehezen lábra állt, és amikor
megkérdezte, hogy mi történt, az ott lévő többiek elmondták, hogy
ketten meghaltak.
Meredith ezúttal nem szólt az apjának, inkább a börtönben maradt.
Elhozta azt a kis pénzt, amit megspórolt, hogy ha valami balul sülne el,
le tudja tenni magáért az óvadékot. A többiekkel együtt ujjongásban
tört ki, miközben a börtön tévéjén nézte, ahogy október elsején a
katonák átvették az irányítást, és James Meredith a jogrendszerrel
folytatott másfél évig tartó harc után győzött: első fekete bőrű diákként
beiratkozott a Mississippi Egyetemre. Merrie-nek az örömtől potyogtak
a könnyei. Az Egyesült Államok jogrendszere működött, és a
Mississippi Egyetem biztosította a faji egyenjogúságot. Nem könnyen
és nem vérontás nélkül, a győzelmet nehéz volt kivívni, de kétsége sem
volt afelől, hogy megérte.
Másnap, miután vádat emeltek ellene rendzavarásért és a
letartóztatásnak való ellenszegülésért, letette magáért az óvadékot.
Egyiket sem követte el, de nem tiltakozott. Miután egy helyi kórház
sürgősségi osztályán megvizsgálta egy orvos, rögtön visszaindult New
Yorkba. Senki sem kérdezte, hol szerezte a zúzódásokat az arcán, ő
pedig feltételezte, hogy nyilván tudják. Nem tettek rá megjegyzést,
csak annyit mondtak, hogy volt egy enyhe agyrázkódása, ne erőltesse
meg magát egy hétig. A felületi sebére kapott gézkötést. Monoklija is
volt, de a fejfájása enyhült.
Amikor kilépett a sürgősségiről, a nővér félhangosan, de úgy, hogy
Merrie is hallja, megjegyezte: „niggerbarát". Meredith nem reagált rá.
Okosabbnak tartotta, ha nem száll vitába vele. Begyakoroltatták, hogy a
tüntetéseken és az ülősztrájkok alatt ne válaszoljon, ne is reagáljon a
szegregáció fenntartását támogatók sértéseire. Már megszokta ezeket,
nem is figyelt rájuk. A háború egy fontos csatáját megnyerték. James
Meredith beiratkozott, ezzel hivatalosan az Ole Miss hallgatója lett.
Meredith McKenzie négy kollégájával együtt szállt fel a New
Yorkba tartó vonatra. Az ACLU tagjai különböző keleti városokból
mentek Délre. Egyiküknek eltört a karja, a másiknak össze kellett
varrni a fejbőrét, de mindnyájan éltek, túlélték, és az épületben esett kár
meg a sok apró sérülés ellenére valamennyien tudták, hogy sokkal
rosszabbul is végződhetett volna. Martin Luther King szenvedélyes
beszédet tartott arról, hogy miért helyes, amit tesznek, és dicsérte
mindazok – köztük a főügyész és az Egyesült Államok elnöke –
bátorságát, akik támogatták James Mereditht. JFK-t egyenesen
Abraham Lincolnhoz hasonlította.
Az öt ACLU-aktivista az út nagy részét átaludta. Mindazok után,
amiket láttak és amiken keresztülmentek, a napokig tartó idegfeszültség
és a börtönben uralkodó kaotikus állapotok miatt halálosan ki voltak
merülve. Merrie holtfáradtan ült taxiba a Penn Station előtt, és indult
haza a Park Avenue-i lakásukhoz. Hazaérve örült, hogy csak Adelaide-
et találta otthon. Óvatosan levette a kötést, és az arcába fésülte a haját,
hogy eltakarja a sebét, a monoklit pedig púderrel próbálta elfedni. Zilált
külsővel lépett be a lakásba, meg akart fürödni, mielőtt találkozik a
szüleivel.
– Úristen, te gyerek, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint akit
elütött a vonat – kiáltotta Addie, aztán elhallgatott, és félelemmel
vegyes haraggal bámult Merrie-re. – Ott voltál, ugye? Néztem a tévét. –
Semmi értelme nem volt tagadni. Adelaide épp eléggé ismerte őt, hogy
rögtön rájöjjön. Feldúltan húzta félre Merrie haját az arcából, és vette
szemügyre a halántékán ejtett sebet. Ujjai érintésére a csúnya horzsolás
és zúzódás érzékeny volt. – Őrült vagy. A végén még megöleted
magad. Ez nem a te harcod, ugye tudod? Hagyd, hogy King tiszteletes
és a barátai vívják meg ezt a harcot. Te idevalósi vagy, nem Délre, te
nem vagy fekete, nem tartozol közéjük.
– De igen – felelte Meredith halkan, és leült a konyhaasztalhoz.
Még mindig fájt a feje, és csak most, hogy otthon volt, érezte, mennyire
ki van merülve. És ezt Adelaide is látta rajta.
– Úgy tudtam, Chicagóba mentél – mondta riadtan, és leült vele
szembe. – Ha nem akarnak a busz hátuljában utazni, jöjjenek fel ide,
északra. Nem kell felégetni a világot, és embereket ölni azért, hogy
kapjanak ülőhelyet a buszon. Felforgatók, semmi több – jelentette ki
mélységes rosszallással. Meredith már tudta, hogy sok idősebb színes
bőrű nem hitt abban a rendbontásban, amivel az új nemzedék próbálta
kikényszeríteni a változást. Úgy vélték, ezzel csak magukra haragítanak
mindenkit, amit nem akartak, szükségük sem volt rá, és még csak nem
is helyeselték.
– Mindenkinek joga van a tanuláshoz, Addie – felelte Merrie
szelíden. – Ha a gyerekeid az Ole Missen vagy bármelyik másik
egyetemen szeretnének tanulni, meg kell engedni nekik. Nem akarod,
hogy megtehessék?
– Jó oktatásban részesülnek a feketék iskoláiban is. Nem muszáj
beverekedniük magukat egy olyan iskolába, ahová nem akarják
beengedni őket, és embereket ölnek miattuk. Nem kell elbizakodottnak
lenniük. Nincs szükségük másra, mint jó oktatásra.
– Ott, ahol ők akarják – tette hozzá nyomatékosan Meredith.
– Egyet mondhatok. Annyit nem ér az egész, hogy megölesd
magad érte – fakadt ki Adelaide bosszúsan. – Az a fiú, ha épp ez a
vágya, anélkül is beteszi a nyavalyás seggét az Ole Missbe, hogy te
őérte monoklit szereznél a szemed alá, netán lelövetnéd vagy
agyonveretnéd magad. Neki nincs szüksége a te segítségedre, ellenben
összetöröd a szüleid szívét, meg az öcsédét, ha feláldozod érte az
életedet. Le is csuktak? – kérdezte, mire Merrie bólintott. – Nem arra
neveltelek, hogy börtöntöltelék legyen belőled, Meredith McKenzie –
jelentette ki Addie szigorúan, és ez volt Merrie szüleinek is a
véleménye. – Meg fogod mondani nekik? – kérdezte aggodalmasan.
– Még nem döntöttem el.
– Apád őőőőőrjöngeni fog.
Meredith elmosolyodott. Egy percig sem kételkedett ebben. Ezek
után elment mosakodni, s közben Adelaide véleményén gondolkodott.
Tudta, hogy a fekete közösség tagjai, különösen északon, ahol
nincsenek kitéve ugyanezeknek a korlátozó körülményeknek, nem
akarják, hogy bajt hozzanak rájuk, és félnek, hogy majd rajtuk állnak
bosszút. Adelaide nem ismerte fel annak az értékét, amit Meredith és a
többiek tesznek, amikor a feketék jogaiért harcolnak az egész
országban. Ő vakmerő és meggondolatlan felforgatásnak látta mindezt.
Meredith nem először hallotta. Délen is voltak feketék, akik ugyanezt
gondolták, akik nem akarták megtapasztalni a zavargások és
ülősztrájkok következményeit, azt, hogy a Ku-Klux-Klan bosszúból
öldösse a gyerekeiket. Sok minden forgott kockán minden oldalon.
Meredith ügyesen elrejtette a sérüléseit, mielőtt este, a vacsoránál
találkozott volna a szüleivel. Alapozóval kente be az arcát, és a haját
leengedve eltakarta a halántékát. Addie komor arccal szolgálta fel a
vacsorát. Meredith anyja megkérdezte, milyen volt Chicagóban, amire
ő udvariasan kitérő választ adott. Apja szokatlanul hallgatag volt, de
mielőtt elhagyták volna az ebédlőt, félrevonta a lányát.
 – Nem tudom, hol voltál, Meredith, de sejtem, és az nem Chicago
volt. De nem akarom tudni, hol voltál, sem azt, hogy mit csináltál ott.
Elindultál egy úton, amit én nem értek. És nincs rá okod. Nem a te
világod, nem is a te problémád, jóllehet te nem így látod. Nem tudlak
megakadályozni. Már belátom. – Mindezt úgy mondta, mint aki
vereséget szenvedett, és Meredith sajnálta érte. Tudta, hogy a helyében
ő is boldogtalan lenne, ha nem értené a lányát, akit már nem irányíthat,
nem téríthet jobb belátásra, aki bajba kerülhet egy olyan ügy miatt,
amiben hisz. – De légy óvatos. Csak ennyit kérek tőled. Anyád és én
kétségbeesnénk, ha valami történne veled.
Meredith bólintott, csókot nyomott apja arcára, azután visszament a
szobájába. Fordulópont volt ez a kapcsolatukban, nehéz pillanat apja
életében. De végre megértette, hogy nem állíthatja le, nem is
változtathatja meg őt, és hogy sohasem lesz belőle az a fajta nő, akinek
látni szerette volna. Meredith nagyon más volt. És nem számít,
mennyire szerették őt, sohasem fog olyanná válni, mint az anyja.
Annak kellett lennie, aki valójában volt, bármilyen sokba kerüljön is ez
neki.
Robert McKenzie végre megértette. Meredith élve jött vissza
Mississippiből. Mialatt a híradókban a zavargásokat nézte, rögtön
megérezte, hogy a lánya ott van, és csak azért imádkozott, hogy
épségben jöjjön haza. És noha egy darabban látta viszont, most értette
meg igazán, hogy már elveszítették őt, és többé nem tudják megvédeni.
A lányának fogalma sem volt, hogy mibe került ezt az apjának
elfogadnia. Miközben ő is elindult a saját szobája felé, könnyek
gördültek le az arcán.

Tizenkettedik fejezet

A Mississippi Egyetemnél történt zavargások után Meredith megtudta,

hogy átment az ügyvédi vizsgán. Ügyvédi gyakorlatot folytathatott
New York államban, és novemberben elfogadta a számára felkínált
egyik állást a legradikálisabb cégnél azok közül, ahová beadta a
jelentkezését. Szakterületüket a különböző – faji, bőrszínbeli, nemi,
vallási – diszkriminációs ügyek képezték. Alacsonyabb bért kínáltak
Meredithnek, mint néhány másik cég, de ő a jognak éppen ezt az ágát
akarta gyakorolni, mert összhangban volt az elveivel.
Már felmondott az ACLU-nál, amikor egy kora reggel apja hívta
telefonon. Meredith rögtön érezte a hangján, hogy valami komoly
dolog történt. Nagyanyja nem épült fel súlyos szívbetegségéből, és
aznap éjjel örökre elaludt. Békésen ment el, nem is teljesen váratlanul,
de ez nem kisebbítette a veszteséget. A csendes, szelíd, szerény
asszonynak nem voltak markáns nézetei vagy meggyőződése, de
tökéletes társa, fontos döntésekben támogatója tudott lenni határozott és
energikus férjének, emellett szerető anya és nagyanya volt. Unokáinak,
Meredithnek és Alexnek hiányozni fog, Robert hangja pedig elárulta,
hogy mélyen le van sújtva. Egy héttel voltak hálaadás előtt, és a
következő napokban intézkedniük kellett a temetésről.
Mihelyt letette a telefont, Meredith felhívta a nagyapját, aki sírva
szólt bele a kagylóba. Zaklatott volt, mert épp akkor vitték el a halottat,
akit New Yorkban akartak eltemetni.
– Nem tudom, mihez fogok kezdeni nélküle, Merrie. – Hatvan éve
voltak házasok, el sem tudta képzelni az életét a felesége nélkül, és
most először hirtelen öregemberként szólalt meg. Még az éjjel New
Yorkba akart repülni, és Merrie-t aggodalom fogta el, amikor letette a
telefont.
Háromnapi szabadságot kért, hogy együtt lehessen a családdal, és
tudjon segíteni, amiben kell. Közben mindig a nagyapja közelében
maradt. A temetés méltóságteljesen zajlott le, sok, Bill pályájának
különböző szakaszaiban szerzett barátjuk jött el, hogy kimutassák
együttérzésüket és az iránta való tiszteletüket, amikor elveszítette a
társát, azt az asszonyt, akit legtöbbjük alig ismert, mert mindig a
háttérbe húzódott, miközben Bill mindvégig reflektorfényben állt.
Meredith a temetés után elgondolkodott rajta, hogy apja is egészen
olyan nőt vett el, amilyen az édesanyja volt, és ugyanazt a csendesen
támogató, diszkrét jelenlétet várta el tőle. És a felesége betöltötte
mellette ezt a szerepet. Ezért okozott Meredith akkora megrázkódtatást
neki. A családjukban Meredith volt az első nő, akinek határozott
véleménye és saját hangja volt. A nagyapja kezdettől bátorította, hogy
erre törekedjék.
A temetést követő napon újra bement dolgozni, de csak pár napra,
hogy összecsomagoljon. Hálaadás után hagyta ott az ACLU-t, és úgy
tervezte, hogy az év első munkanapján kezd az új cégnél. Apja
tisztában volt vele, hogy még ha kilépett is az ACLU-tól, bármikor kész
önkéntes munkát végezni nekik, ha úgy gondolja, hogy az ügy fontos,
és szükségük van rá. A neve szerepelt az önkéntesek listáján, mint akire
számíthatnak, és gyakran számítottak is.
A cégvezető üzlettársa, aki felvette őt, a Harvardon végzett, és a
maga módján forradalmár volt. Jock Hayden egy gazdag bostoni család
fiaként a Kennedykkel nőtt fel. Szélsőségesebb politikai nézeteket
képviselt, mint ők, de lelkes támogatójuk volt, és Meredith önéletrajza
első pillantásra megtetszett neki. A lány éppen neki való volt, illett
hozzájuk, s részt vett néhány nagyon fontos demonstrációban –
Greensboro, a szabadságtúrák, Mississippi – és több, határállamokban
rendezett kisebb akcióban. A priusza nem zavarta, inkább kitüntetésnek
tekintette, és imponált neki, hogy Merrie apja szövetségi bíró, a
nagyapja pedig a Legfelsőbb Bíróság bírája.
Egy héttel a hálaadás ünnepe után Meredith elutazott
Washingtonba, hogy megnézze, mi van a nagyapjával, aki visszament
dolgozni. Mesélt neki az új munkájáról, amit nagyapja jóváhagyott, de
Merrie szomorúan látta, hogy a nagymama halála óta gyengének és
fáradtnak látszik. Még nagyon friss volt a dolog, de nélküle mintha
csak vergődött volna. Habár mindig ő tűnt kettőjük közül az
erősebbnek, nagyon is számított a feleségére, hogy összeszedett tudjon
maradni, és mindig a jó úton járjon. Házasságuk hatvan éve alatt a
nagymama volt az ő néma szurkolótábora. Tudta, hogy ő mindig
helyeselni és támogatni fogja, bármit tegyen is.
 Mereditht felzaklatta, hogy a nagyapját ilyen zilált állapotban látja.
A nyakkendője enyhén félre volt csúszva, a gallérja felállt, s a haja sem
volt olyan gondosan megkefélve, mint szokott. Az elmúlt két évben
hébe-hóba emlegette, hogy egyszer majd nyugdíjba megy, de még
mindig élesen fogott az agya. Érthető módon azonban most
szomorúnak látszott, és a szemében kihunyt a régi tűz. A következő
születésnapján betölti a nyolcvanegyet, s ezzel a Legfelsőbb Bíróság
második legöregebb bírája lesz. Jóllehet a bírák kinevezése életük
végéig szólt, a legöregebb bíró júniusban vissza akart vonulni, és ezt
épp nemrég jelentette be.
Amikor azonban Merrie az új munkájáról beszélt, nagyapja
felélénkült. Nem ismerte ugyan az ügyvédi irodát, ahol Merrie
elhelyezkedett, de a hallottak alapján jó benyomást tett rá.
– Örülök, hogy nem hagytad magad apádtól rábeszélni a családi
cégre. – Az iroda valaha a nagyapja cége volt, de a bírói kinevezése óta
nem, és érzelmileg sem kötődött már hozzá. Úgy tekintett rá, mint
Robert cégére, még ha ő alapította is. És volt egy hozzáértő irodavezető
partnerük. – Ott csak elpazaroltad volna a tehetségedet – folytatta. –
Nem tudlak elképzelni, amint adóügyekkel és ingatlantervezéssel
foglalkozol – nézett Merrie-re mosolyogva, aki bevallotta, hogy ő sem.
Már a gondolat is nevetésre ingerelte őket.
– Azt hiszem, megbántottam apát, de gyűlöltem volna azt a
munkát, és ők is meggyűlöltek volna. Örülök, hogy kivártam, míg
megkapom ezt az ajánlatot.
– Púp lettél volna a hátukon – hahotázott a nagyapja, és máris
jobban hasonlított a régi önmagára. – Ámbár talán még jót is tennél
velük. Apád évről évre egyre konzervatívabb – mondta kicsit zavartan.
– Az ember azt várná, hogy a korral szelídebb lesz, de épp
ellenkezőleg. – Nagyapja gondolkodása az évek múlásával mind
liberálisabbá és modernebbé vált, tele volt újítókedvvel és
kreativitással, és egyre kijjebb és kijjebb szerette volna tolni a
teljesítőképessége határait. Megvolt benne az őszinte előítélet-
mentesség különleges adottsága, és Meredith remélte, hogy ő is ilyen
lesz, ha majd eléri ezt a kort. Kezdettől fogva a nagyapja volt a
példaképe, mindig is rendkívüli embernek, legendás alaknak látta őt.
– Már nem tudok Vietnámról beszélni vele – vallotta be. – Olyan
fanatikus héja, hogy rögtön összeveszünk. Nem ismer el semmilyen
más véleményt, és nem látja, hogy hová vezet ez az út. Egyre több
katonát küldenek oda, és bárhogyan hívják is őket, nyilvánvaló, hogy
egy új háborúba tartunk – mondta komolyan, és Bill bólintott.
– Tökéletesen egyetértek veled. Ugyanezt mondtam a második
világháborúról, miközben Roosevelt mindenkinek megígérte, hogy
soha nem fogunk beavatkozni, Hitler pedig ámokfutást rendezett egész
Európában. Előbb-utóbb vissza kell ütnöd, akár akarod, akár nem. Az
emberek azt mondják, Vietnám nem a mi harcunk, ami elméletben igaz
is, de ha odaküldik a fiainkat, akkor szükség lesz a támogatásunkra,
különben lemészárolják őket.
Ezzel Meredith is egyetértett. Ebéd után visszakísérte nagyapját az
irodájába. Örült, hogy eljött; a látogatása jókedvre derítette Billt.
Megbeszélték, hogy a karácsonyt a családdal fogja tölteni; jót fog tenni
neki, hogy a felesége közelmúltbeli halála után nem búslakodik otthon
magában az ünnepen.

Miután nagyapja az ünnepekre New Yorkba érkezett, Meredith sok időt

töltött együtt vele, Alex pedig beszámolt neki a továbbtanulási
terveiről. Ősszel első helyen a Harvardra akarta beadni a jelentkezését,
mire nagyapja azt tanácsolta, hogy szerezzen továbbra is jó jegyeket.
Alex jelentkezett a Princetonra és a Yale-re is, meg még pár helyre. De
jó eséllyel pályázott a Harvardra is, noha az iskolai teljesítménye
hullámzó volt, időnkénti mélyrepüléssel, amikor más dolgok,
rendszerint valamilyen sport vagy újabban a lányok, elvonták a
figyelmét a tanulástól. Csinos fiú lévén a lányok odavoltak érte.
Az ünnepek elmúltával Claudia azzal lepte meg Mereditht, hogy
össze fognak házasodni Thaddeus-szal. Négy éve voltak együtt, s úgy
döntöttek, hogy gyerekeket szeretnének. A fiatalabbik húga
decemberben ment férjhez szerény szertartás keretében egy
reformrabbihoz. A másik húga életének nagy eseménye után nem akart
nagyszabású esküvőt. A második esküvő után Claudia és Thaddeus
között is szóba került a dolog, s végül döntöttek. Claudia még nem
szólt a szüleinek, de tervezte, hogy hamarosan sort kerít rá. Nem
siettek, úgy gondolták, hogy májusban vagy júniusban fognak
összeházasodni. Claudia huszonnyolc éves volt, úgy érezte, eljött az
ideje.
Meredith együtt örült vele, de tartott tőle, hogy ezzel meg fog
változni a kettőjük kapcsolata, különösen amikor majd gyerekeik is
lesznek. Claudia azonban megígérte, hogy semmi sem változik kettejük
között attól, hogy férjhez megy, vagy ha gyerekei születnek. Örökre a
legjobb barátnők maradnak.
Ha teherbe esik, keresnek egy házat vidéken. Azt tervezte, hogy
otthagyja az állását, ha gyerekeik lesznek, és szabadúszóként írja a
cikkeit otthonról, meg könyveket fog írni. Thaddeus is otthon dolgozott
a dokumentumfilmjein. Claudia nem akarta abbahagyni az írást, amit
életre szóló hivatásának tartott. Meredith számára az, hogy barátnője
otthagyja az állását csak hogy írhasson és gyerekeket szülhessen,
ugyancsak életre szóló elhatározásnak tűnt. A változás tehát már most a
levegőben volt, amikor még semmi sem történt. Nehéz volt elképzelnie
Claudiát, amint feleségként és anyaként vidéken él. Mindketten
szerették a munkájukat, és élvezték, hogy New Yorkban élnek.
És mintha csak a gondolataira válaszolt volna, Tedtől újabb
értesítést kapott, amely szerint ikreik születtek, két kisfiú. Tednek tehát,
aki egyidős volt Claudiával, már négy gyereke volt. Azt is megírta,
hogy az ikrek érkezésével nagyobb házba kellett költözniük, ami
szintén Greenwichben van, és továbbra is az apjának dolgozik. „Mialatt
a bankban dolgozom, igyekszem saját baseballcsapatot összehozni. Ha
minden kötél szakad, felléphetünk a cirkuszban. A kertvárosból küldi
üdvözletét a legkonzervatívabb barátod, négygyerekes apa. Szeretettel:
Ted."
Azt nem írta, hogy boldog-e vagy sem, de ez mellékes is volt. A
lehető leghagyományosabb úton indult el, és feleséggel, négy gyerekkel
már nem engedhette meg magának, hogy letérjen erről az útról.
Meredith remélte, hogy a jövedelme éppoly gyors iramban nő, mint a
családja. Magáról el sem tudta képzelni, hogy vállalni merné a négy
gyerek etetésével, az otthonuk megteremtésével és a majdani
taníttatásukkal járó felelősséget. De Ted családjának szerencsére
mindez módjában állt, amíg ő nekik dolgozik. Deviációról itt szó sem
lehetett. Meredith egy éve nem beszélt vele, látni sem látta, de az
újszülöttekről szóló értesítések révén tartották a kapcsolatot. Kíváncsi
volt, lesz-e több, vagy megelégszenek a néggyel.
Azon is eltűnődött, hogy vajon Claudiának hány gyereke lesz.
Eddig mindig azt mondta, hogy nem akar gyerekeket, hátha egy napon
újra megőrül a világ, és még egyszer megtörténik az, ami történt. Nem
akarta megkockáztatni, hogy kitegyen egy gyereket hasonló
holokausztnak, amilyet ő élt át, de a Thaddeusszal eltöltött évek alatt
mintha visszatért volna a jövőbe vetett hite. Talán mert Thaddeus olyan
csodálatosan bánt vele.
Meredith nagyon szerette az új munkáját. Kellő elfoglaltságot
adott, mert kezdettől fogva ellátták kisebb ügyekkel. Leginkább olyan
nők ügyeivel, akiket rendre kihagytak az előléptetésekből, vagy
kevesebbet fizettek nekik, mint a férfi kollégáknak. Volt egy férfi
ügyfele, akit azért zaklattak, mert zsidó, és egy nagyon okos, főiskolát
végzett fekete férfi, akit kiközösítettek. Meredith érezte, hogy a főnöke
tiszteli és támogatja. A cég kicsi volt, de nagy forgalmat bonyolított le.
Meredith májusban nyerte meg az első ügyét a bíróságon, védence egy
latino asszony volt, aki szobalányként dolgozott egy szállodában, és
kirúgták. Az ügyfelei főleg nők voltak, de akadt pár férfi is.
Májusban, Claudia esküvőjén koszorúslány volt. A Long Island-i
lakásukon tartották, szűk körben, szépen, diszkréten, ahogy tervezték.
Thaddeus szülei reménykedtek, hogy L.A.-ben fognak összeházasodni,
de erről szó sem lehetett. Claudia beszámolt róla, hogy a szülők között
létrejött találkozó meglepően jól sikerült. Thaddeus apja kétségtelenül a
show-bizniszben tevékenykedett, de mindketten szerető szülők és
tiszteletre méltó férfiak voltak, a két anya pedig jól kijött egymással.
Steinbergék megtanulták értékelni Thaddeus tehetségét és munkáját, és
boldogok voltak, amiért olyan jó a lányukhoz. A párt Claudia sógora
adta össze virágokból épített baldachin alatt. Menyasszony és vőlegény
könnyes szemmel mondták el az esküt, majd a vőlegény összetörte a
poharat, és felhangzott az örömujjongás. Onnantól ők ketten férj és
feleség lettek.
A szertartás teljesen hagyományos volt, és mindenki örült a fiatalok
boldogságának. Miután kimentették őt a háborúban elszenvedett
borzalmakból, Steinbergék tizennyolc éve tartó szeretete Claudia iránt
ezzel a tetőpontjára ért. Nagyszerű szülők voltak, és most örömmel
nyugtázták, hogy a lányuk révbe ért egy jó ember mellett, még ha kicsit
más volt is, mint akit szerettek volna számára. De Thaddeus iránta való
szerelme nyilvánvaló volt, és Claudia olyan családba került, amelyik
szeretettel fogadta. Ennek csak örülni lehetett, és Meredith biztos volt
benne, hogy barátnője boldogabb lesz, és több szeretetet, gondoskodást
fog kapni, mint amiben Seth mellett valaha is része lett volna.
Ezt persze nem mondta el Claudiának, nehogy feltámasszon régi
szellemeket. Seth teljesen eltűnt Claudia életéből, akiben most, szinte
napra pontosan öt évvel azután, hogy összetörte a szívét, csak halvány
emlékként élt. Már készen állt arra a szép életre, amely a szeretett férfi
oldalán várt rá. Az esküvő vidám, lelkes hangulata mindenkit magával
ragadott. Thaddeus apjának ékesszóló és megható beszéde, amivel
Claudiát üdvözölte a családjukban, mindenkinek könnyet csalt a
szemébe.
Thaddeus Párizsba akarta vinni Claudiát nászútra, de ő nem akart
Európába menni, ezért inkább Mexikóba mentek. Az összegyűlt
társaság rózsaszirmokat hintve kísérte ki őket, miközben Meredith a
könnyeit törölgette. Úgy érezte, ilyennek kell lennie egy esküvőnek.
Mindenki örült, és minden jót kívánt nekik. Claudia sugárzott a
boldogságtól, és Meredith tudta, hogy mindezt nagyon is
megérdemelten kapja. Biztos volt benne, hogy érdekes és boldog életük
lesz.
 Még a nászútjukat töltötték, amikor Meredith végignézte Kennedy
elnök június 11-én este mondott beszédét, amelyben a polgári jogi
törvény megalkotását javasolta. Másnap kora reggel felhívta egy volt
ACLU-s munkatársa, és elmondta, hogy órákkal a beszéd után
Mississippiben hátba lőtték Medgar Evers polgárjogi aktivistát, aki meg
is halt. Folytatódott az erőszak, és egymást követték a tragikus esetek.
Meredith a hírtől mélyen lesújtva indult munkába. Érezte, hogy még
hosszú út áll előttük.
Szerencsére a Claudiától érkező hírek kicsit jobb kedvre derítették.
Azon voltak, hogy mielőbb bekövetkezzék a terhesség, és amint
visszatértek Mexikóból, házakat kezdtek nézegetni. Vettek egy régi
farmot a connecticutj Sharonban, nem túl messze a várostól. És
júliusban Claudia elmondta Meredith-nek, hogy várandós. Alig bírt
magával az örömtől, és Meredith együtt örvendezett vele.
A munka ünnepén segített nekik költözködni, és Claudia már ki is
jelölt számára egy vendégszobát. Azt akarta, hogy Meredith töltsön
náluk egész hétvégéket, és azt is elárulta, hogy megmondta Thaddeus-
nak: amikor majd összeházasodnak, Meredithszel is számolniuk kell.
Thaddeus nevetve válaszolta, hogy nincs ellene kifogása, és attól
kezdve úgy tekintett rá, mint egy további sógornőjére.
Meredith heteket töltött azzal, hogy esténként segített Alexnek az
egyetemi jelentkezések elkészítésében. Alex kinőtt a gyerekkorból, és
sok értékes tulajdonsággal és nagy szívvel megáldott remek ifjú vált
belőle. Nem volt annyira liberális felfogású, mint a nővére, de
fényévekre volt a szülei ultrakonzervatív republikánus
meggyőződésétől. És mindennél jobban aggasztotta a vietnámi helyzet.
– Nem akarom ott végezni, Merrie – mondta a nővérének rémült
tekintettel.
– Én sem akarom. Tegyél róla, hogy csupa jó jegyet kapj. – Nem
hívtak be férfiakat a Vietnámban harcoló hadseregbe, de a téma
politikai viták tárgya volt, és ha egyszer sor kerülne rá, a pár hónap
múlva 18 éves Alexnek és a vele egykorú fiúknak valószínűleg az elsők
között kellene bevonulniuk. Meredithnek továbbra is meggyőződése
volt, hogy a Vietnámban folyó háború, bárhogy nevezzék is, előbb-
utóbb katasztrófába torkollik, és nem akarta, hogy az öccse az
áldozatává váljék.
Hálaadás előtt két jelentkezéssel sikerült elkészülniük, és a
karácsonyi vakáció előtt még négyet kellett benyújtaniuk. Alex hálás
volt Meredithnek a segítségéért. Az egyik jelentkezés részeként a
nagyapjáról írt egy esszét, amit Meredith szuperjónak ítélt, és ezt meg
is mondta neki. Alex nagyon büszke volt rá, és iskolai dolgozatként is
fel akarta használni.
Azon a reggelen, mialatt Adelaide a reggelinél arról beszélt, hogy
mit szándékozik készíteni hálaadáskor vacsorára, a dolgozattal együtt
indult el otthonról. Meredithnek aznap egy új ügyféllel, egy asszonnyal
volt megbeszélése, akit azért bocsátottak el, mert terhes lett. Épp az
irodában hallgatta a nő beszámolóját, amikor Jock Hayden, a vezető
üzlettárs, berontott az irodájába, és rájuk kiáltott:
– Jöjjenek azonnal a szobámba… Kennedyt az előbb lelőtték
Dallasban! – Úgy volt, hogy az elnök aznap egy hivatalos ebéden vesz
részt a First Ladyvel együtt, és beszédet fog mondani. Meredith először
nem is értette.
– Hogy érti azt, hogy „lelőtték"? – De már rohantak is végig a
folyosón, egyenesen Jock szobájába, ahol már egy kisebbfajta tömeg
figyelte a jelenetet a tévé képernyőjén. Mutattak egy képet, amelyen az
elnök a gépkocsikonvojban integet, és a First Lady mellette ül, aztán
egy másikat, amelyen másodpercekkel ezután eltalálták a lövések, és
összecsuklik, miközben a titkosszolgálat emberei feléje rohannak,
beugranak a kocsiba, és pillanatokon belül elszabadul a pokol. A
bemondó szerint az elnök állapota súlyos, és várják a híreket a dallasi
Parkland Kórház szóvivőitől.
A szobában az emberek hitetlenkedve bámultak egymásra, és
többen sírtak. A képekből és a jelentésekből az derült ki, hogy az elnök
olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy az életben maradására nem
látszott esély. Addigra már az egész világ a tévéképernyőket figyelte.
Az üzleti élet leállt, az osztálytermek kiürültek, a járókelők megálltak
az utcán, és az áruházak kirakataiban lévő televíziókat nézték. Szerte a
világon sírtak az emberek, és napokig abba sem hagyták.
John Fitzgerald Kennedy halálát Walter Cronkite jelentette be a
televízióban keleti idő szerint délután 2 óra 38 perckor, és az egész
világ együtt gyászolt az amerikai néppel. Órákon belül megjelentek a
képernyőkön Mrs. Kennedy képei, ahogy az elnök özvegye vérfoltos
rózsaszín kosztümjében kíséri a koporsót. Fiatalok, öregek, külföldiek,
amerikaiak, mind sírtak. Amerika történetének legjobban szeretett
elnöke volt, akit a világ is elismert. Ő volt a legfiatalabb hivatalban
lévő elnök, gyönyörű feleséggel és két kicsi gyerekkel. Három kurta
esztendő alatt alig jutott ideje arra, hogy teljesítse, amit eltervezett, de
fontos ügyekben kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után.
Meredith ügyfele felkapta a kabátját és a táskáját, és sírva elrohant.
Miután a törvényszolgától megtudta, mi történt, Robert McKenzie
bejelentést tett, és felfüggesztette a tárgyalását a szövetségi bíróságon.
Adelaide a nappaliban ülve nézte a tévét, és zokogott. Meredith anyja a
bridzspartnereivel együtt sírt a képernyő előtt. Az egész városban, az
egész országban megállt az élet. Abraham Lincoln meggyilkolása óta
nem érte ekkora sokk a nemzetet, és nem volt így kétségbe esve egy
elnök miatt. John Kennedyben minden megvolt, amivel elnyerhette
azok szívét, akik látták őt. mint férjet, elnököt, apát, fivért, fiút.
Miután kiderült, hogy az elnök meghalt, Meredith hazament a
szülei lakására, leült Addie mellé, és együtt sírtak, amíg Alex és a
szülei haza nem jöttek. Keleti idő szerint délután 3 óra 38 perckor
hallották Lyndon Johnson alelnöknek az elnöki különgépen lezajló
eskütételét, és fotókat láttak róla, oldalán a feleségével és Mrs.
Kennedyvel, aki még mindig ugyanazt a vérfoltos kosztümöt viselte. Ez
volt az első alkalom, hogy női bíró esketett fel egy elnököt.
Az ezt követő öt napban az emberek nem csináltak mást, mint
nézték a televízióban a Capitolium kupolája alatt felravatalozott
elnököt és a sűrű fekete fátylat viselő Mrs. Kennedyt, ahogy a két
kisgyerekkel áll a férje koporsója mellett. Képeket láttak a
gyászolókról, a temetésről, az apjának tisztelgő hároméves kisfiúról, a
lóról, amint lovasa nélkül, kipányvázva lépdel a koporsó mögött az
Arlingtoni Nemzeti Temetőbe vezető úton. Mindegyik kép
szívszorítóbb volt, mint az előző.
Azután jött a következő sokk, amikor egy magányos fegyveres,
Jack Ruby, egy mélygarázsban kilépett az ott összegyűlt tömegből,
hogy megölje a gyilkost, aki az azóta feltárt számtalan elmélet ellenére
mindmáig ismeretlen és megmagyarázhatatlan okból lelőtte az elnököt.
Ez újabb csapást jelentett a nemzeti lélekre, amely érzelmileg amúgy is
napok óta szinte kibírhatatlanul feszült állapotban volt.
Mindenki gyászolt. Az álom túl hamar véget ért. Sokak számára a
remény halálát jelentette, ahogy
Johnson elnök megpróbálta jobb kedvre deríteni a nemzetet.
Döbbenetes élmény volt ez mindenkinek, szerte a világon. Egy héttel
később az amerikaiak még mindig leverten próbálták megérteni, hogy
mi is történt, miközben a világ más országainak polgárai együttérző
üzenetek sokaságát küldték az amerikai népnek és az elhunyt elnök
családjának. Olyan pillanat és esemény volt ez, amiről Meredith tudta,
hogy soha nem fogja elfelejteni. Örökre az agyába vésődött annak a
jelenetnek minden apró részlete, amikor Jock azzal rontott be az
irodájába, hogy az elnököt lelőtték. És az utána következő napok
ugyanígy felejthetetlenek voltak. Ehhez képest minden más eltörpült és
jelentéktelennek tűnt, még az ember saját életében is.
Ezek után a hálaadás, de még a karácsony is gyászos ünnep lett.
Meredith nagyapját mélyen megrázta az elnök meggyilkolása. El sem
tudta képzelni, hogy ilyesmi megtörténhet ebben az országban. A
felesége elvesztése után az elnökgyilkosság megélése olyan csendessé
tette, amilyennek Meredith sohasem látta őt. Hirtelen kisebbnek és
szelídebbnek tűnt.
Meredith életében az egyetlen vidámságra okot adó dolog Claudia
várandóssága volt, ami zavartalanul telt. Februárra várták a babát.
Óriási izgalommal készültek rá: sárgára festették a gyerekszobát,
mutatta Claudia nagy büszkén Merrie-nek, amikor meglátogatta őket,
és a falakra mesekönyvekből vett figurák matricáit ragasztották,
olyanokat, amelyek mindkét nembeli babához illeni fognak.
Január végén Meredith elveszítette élete egy másik hősét. Nagyapja
csúnyán megfázott Washingtonban, amiből egykettőre tüdőgyulladás
lett. Ugyan váltig állította, hogy semmiség, csak egy kis megfázás,
Robert elment hozzá Washingtonba, és bevitte a kórházba.
Meredithnek azt mondta, hogy az orvosok bíznak a felgyógyulásában,
de az óvatosság kedvéért jobbnak látták befektetni. A következő három
napban Bill állapota tovább romlott, mígnem egy kora reggel Merrie
hallotta, hogy cseng a telefon, és anyja veszi fel a hálószobájában. Pár
perc múlva Meredith megjelent a szoba ajtajában, és meglátta anyja
arcát.
– Nagyapa? – De mielőtt anyja válaszolhatott volna, már tudta.
Anyja bólintott, és az ágyból kiszállva odament hozzá, hogy átölelje.
Bill pár hét múlva töltötte volna be a nyolcvankettőt. Sok éven át
szolgálta a hazáját derekasan a Legfelsőbb Bíróságon és a
korszakalkotó döntéseivel, amiket jóváhagyatott a munkatársaival. A
halálával kihunyt egy fény a világban. A felesége elvesztése kicsit
elhomályosította ezt a fényt, és a Kennedy-gyilkosság okozta
megrázkódtatás soha nem tapasztalt módon elkedvetlenítette. Meredith
örült, hogy a betegsége nem tartott sokáig, nem vette el a testi erejét,
sem a szellemi frissességét. De eljött az idő, amikor mennie kellett, és
Meredith tudta, hogy számára a nagyapja nélkül soha többé nem lesz
ugyanolyan a világ. Kislány kora óta ő volt a példaképe és a lelkesítője.
Apja Washingtonban maradt, hogy intézkedjék a temetésről,
éjszaka pedig Alexszel és az anyjukkal utánarepültek. A
haditengerészet zenekara játszott a temetésen, ahol megjelent Johnson
elnök és a Legfelsőbb Bíróság összes többi bírója. Ahogy ott állt,
Meredithnek fizikailag fájt a nagyapja hiánya, és visszaemlékezett arra,
amikor együtt mentek Kennedy beiktatására meg az azt követő bálokra.
És most mindketten halottak. Egyikük túlságosan korán ment el,
szeretett nagyapja egy hozzá illőbb életkorban, mégis örökké gyászolni
fogja őt. Nemegyszer hajtott végre történelmi tettet, és segített neki
azzá válni, ami lett belőle. Meredith életének legszomorúbb napja volt
ez.

A temetést követő napon visszatértek New Yorkba, és néhány nappal

ezután apja komoly arccal behívta a lányát a dolgozószobájába.
Átnyújtott neki egy iratmásolatot azzal, hogy ez nagyapja végrendelete.
Mindössze egy fia és két unokája volt, s bár nem számított gazdag
embernek, az évek során sok bölcs befektetést hajtott végre, és
mértékletesen, de nagy kényelemben élt. Egész életében bőkezű ember
volt. Szerénysége ellenére a felesége tekintélyes vagyont örökölt, amit
halálakor a férjére hagyott, és ez a vagyon most a nagypapa halálával
az ő örököseire száll.
Robert elmondta, hogy William a vagyont három egyenlő részre
osztva rá, Alexre és Meredithre hagyta, és ehhez jön még a washingtoni
ház, amit el fognak adni. Amikor apja megmondta, hogy körülbelül
mekkora összegre számíthat, Meredith megdöbbent. Soha nem gondolt
arra, hogy mennyi pénzük lehet a nagyszüleinek, vagy hogy a nagyapja
mennyit fog rá hagyni, és nem is érdekelte. Szerette őt. De ez a pénz
elég volt arra, hogy egyszer majd saját lakást vehessen magának, ha
akar, hogy önálló jogászi tevékenységbe kezdhessen, és ha
körültekintően bánik vele, a továbbiakban gond nélkül élhessen.
Nagyapja öröksége mindenekfelett lehetővé teszi, hogy azt a fajta
jogi gyakorlatot folytassa, amilyet szeretne, anélkül, hogy másnak
kelljen dolgoznia, és felkarolhatná mindazon ügyeket, amelyek számára
fontosak. Apja intette, hogy megfontoltan tartalékolja az örökségét, és
okosan, szolidan fektesse be a pénzt.
De nem lepődött meg, amikor Meredith elárulta neki, hogy önálló
jogi praxist akar kialakítani. Sejtette, hogy ez a szándéka.
Adott neki egy példányt a végrendeletből, hogy tanulmányozza át
gondosan, Merrie pedig megköszönte, és visszament a szobájába, hogy
gondolkozzék a dolgon. Nagyapja ezzel az utolsó ajándékával és a
múltbeli összes bátorításával megint megadta neki a szabadságot, és
hozzá a szárnyakat, hogy repülhessen. Az élete hirtelen hatalmas
lendületet vett. Nagyapja jóvoltából szabad nővé vált. Mintha még a
hangját is hallotta volna, amint arra biztatja, hogy vívja meg a jó harcot
a jó ügyekért. És az ő áldása birtokában mostantól teljes gőzzel
megindulhat előre. Immár semmi sem állhat az útjába.

Tizenharmadik fejezet

Amikor Meredith megemésztette a helyzetében bekövetkezett változást,

elmondta Jock Haydennek, hogy kilép a cégtől, és önálló irodát nyit. El
volt rá készülve, hogy a megfelelő felmondási idő letöltése után
távozhat, de jó előre figyelmeztetni akarta Jockot. Főnöke erre azt
felelte, nagyon sajnálja, hogy el kell veszítenie őt.
– Átkozottul jó ügyvéd vagy, Meredith – mondta őszintén. –
Bárcsak megtarthattunk volna. – De tudta, hogy nem állhat az útjába, és
ezért meg sem próbálta.
Meredith elmondta, hogy a következő hetekben elkezdi a
szervezőmunkát, és egy hónapi felmondási időt javasolt Jocknak.
Március elején szerette volna megnyitni a saját irodáját. Nyomban
hozzá is fogott az irodahelyiség kereséséhez, továbbá szándékában állt
felvenni egy asszisztenst is, mivel az egyszemélyes ügyvédi irodában
feltétlenül kell valaki, aki segít az adminisztrációban. Beszélni akart az
ismerős ügyvédekkel, hogy ajánljanak neki kisebb diszkriminációs
eseteket, arra számítva, hogy majd amikor már bizonyított,
remélhetőleg kap nagyobb horderejűket is.
Épp talált egy neki tetsző irodahelyiséget a belvárosban, és már
azon gondolkozott, hogy kivesz egy lakást a közelben, a Gramercy
Parkban, amikor Claudia telefonált, és meghívta magukhoz a hétvégére.
A terhessége utolsó napjait töltötte, és mint mondta, úgy érzi magát,
mintha elefánt volna, mozogni is alig tud. Unta magát, és szerette volna
Merrie-t látni. Mindennel készen volt, nem maradt semmi tennivalója.
Megírta az utolsó cikkeit, és befejezte a regényét.
 Meredith megígérte, hogy a hétvégén meglátogatja. Összeszedett
pár könyvet és magazint, hogy elvonják Claudia figyelmét, és amikor
meglátta őt, elnevette magát. Barátnője úgy nézett ki, mint egy labda.
Jóval terjedelmesebb volt, mint pár hete, amikor Meredith utoljára látta,
és Claudia mondta is, hogy óriásinak érzi magát.
A megérkezése napján hosszú sétára indultak, de az éjjel esett a hó,
és a séta után bent ragadtak a lakásban. Leültek a kandalló mellé és
beszélgettek, mialatt Thaddeus a legutóbbi dokumentumfilmje
szövegével foglalkozott, de félóránként kijött, hogy megnézze, hogy
van Claudia, és megkérdezze, nincs-e szüksége valamire. Felesége már
két nappal túlhordta a gyereket, de még semmi jel nem utalt arra, hogy
bármi is történni fog. Anyja és a húgai azon a héten eljöttek hozzá
látogatóba; az idősebbik húga is várandós volt, de a babát csak hónapok
múlva várták.
Meredith beszámolt Claudiának az irodáról, amit meg akart nyitni,
és a helyről, amit már meg is talált. Most a lakáskeresés következik,
mesélte. Azzal a pénzzel, amit ráhagyott, a nagyapja nagy szabadsággal
ajándékozta meg. Claudia szívből örült a barátnője életében
bekövetkezett változásnak.
Este hármasban ültek le vacsorázni, de Claudia kijelentette, hogy
nem éhes. A baba mindenét nyomta, nem hagyott helyet semminek,
úgyhogy csak végigfeküdt a heverőn, és amíg békésen pihent,
Thaddeus imádattal nézte. Claudia már megmutatta Meredithnek a
gyerekszobát és a szépen összehajtogatva elrakosgatott babaruhákat.
Minden készen várta a baba jövetelét.
– Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténik velem – vallotta
be Claudia Meredithnek.
– Hogy kisbabád lesz? – lepődött meg Meredith. Ő ezt nem tartotta
elképzelhetetlennek Claudia számára, különösen most, hogy már férjnél
volt.
– Nem, hanem ez az egész – felelte Claudia komolyan. – Ha
visszanézek az életemre… és arra az időre, amikor a táborban voltam…
nem hittem, hogy még egyszer történhetnek jó dolgok velem. És most
boldog vagyok, Thad olyan csodálatosan bánik velem. – Nagyon
szerették egymást, amit Meredithnek jó volt látnia. És a baba még
jobban ki fogja teljesíteni az életüket. Mindketten készen álltak a
fogadására, és leplezetlen izgalommal várták az érkezését.
Hamar visszavonultak, mert Claudia fáradt volt, másnap pedig
hátfájásra panaszkodott, alig tudott felkelni az ágyból. A reggelinél és
az ebédnél csatlakozott hozzájuk, de aztán közölte, hogy visszafekszik.
Meredith elbúcsúzott tőlük, és visszament New Yorkba. Claudia
éjfélkor felhívta telefonon, és kimerült hangon, de túláradó örömmel
mesélte, hogy két órával Meredith távozása után elfolyt a magzatvize.
Akkor bementek a kórházba, és tíz órakor megszületett a baba. Kislány.
Elmondta, hogy a vége nehéz volt, de minden pillanata megérte, és
hogy mindketten sírtak örömükben, amikor a kicsi világra jött.
– Annyira hasonlít az anyukámra – újságolta Claudia
elérzékenyülve. Arra számított, hogy Thaddeusra vagy őrá fog
hasonlítani, és mélyen meghatotta, hogy a pici baba egészen olyan,
mint az anyja, akit elveszített.
– Hogy fogjátok hívni? – kérdezte örömkönnyekkel a szemében
Meredith.
– Az anyám és a testvéreim neveit fogja kapni – válaszolta Claudia
halkan. Meredith tudta, hogy a német családjára gondol, és hogy a
zsidó hagyomány szerint a gyerekek az elhalt rokonok nevét kapják. –
Sarah Rachel Rose lesz a neve.
– Gyönyörű – mondta Meredith, és megígérte, hogy pár nap múlva
eljön megnézni őt. Úgy tervezték, hogy Claudia négy-öt napig marad a
kórházban, és anyja már felfogadott egy csecsemőgondozót, aki pár
hétig segít majd neki. Thaddeus édesanyja is eljött meglátogatni őket.
Az ő családjukban is ez a baba volt az első unoka. Most egy darabig telt
ház lesz Claudiáéknál, de Meredith mindenképpen látni szerette volna
őt ebben az új szerepében, anyaként. A hangjából ítélve békés, nyugodt
és boldog volt.
A következő napok rohangálással teltek Meredith számára. Aláírta
a bérleti szerződést egy irodahelyiségre Murray Hillben, egy kis
üzletházban, ahol már több ügyvéd is bérelt irodát. Időközben talált egy
kedvére való lakást a Gramercy Parkban. Szép időben akár gyalog is
járhatott dolgozni. Megvette a szükséges irodabútorokat, és
elbeszélgetett három asszisztensjelölttel, egy férfival és két nővel. Az
egyik nő hatvan felé közeledett, mondta is, hogy öt év múlva el akar
menni nyugdíjba. A másik túl kevés tapasztalattal rendelkezett. A férfit
gyakorlatiasnak és rátermettnek találta, az interjú alatt összeszedettnek
tűnt, és kitűnő referenciái voltak. Charlie harminckét éves volt, tetszett
Meredithnek, így őt vette fel. A férfi szabad ember volt, a következő
héten munkába is állhatott.
Mire Meredith újra elment, hogy lássa Claudiát és a kicsi Saraht, az
új irodájában minden készen állt a két hét múlva esedékes nyitásra.
Amikor odaért, épp Thaddeus fogta a babát, Claudia pedig jókedvű
és eleven volt, mint régen, és olyan sugárzó arccal nézte a csecsemőt és
Thaddeust, mintha valami felbecsülhetetlen értékű kincset talált volna.
Meredith csak ekkor eszmélt rá, hogy ők már nem két ember, akik
szeretik egymást, hanem egy család.
Amikor Claudia átvette Thaddeustól, a gyönyörű, formás kisbaba
békésen megpihent a mellén. A hófehér egyenruhás dada fontossága
tudatában sürgött-forgott körülöttük. Claudia szoptatott, amiről a dada
kijelentette, hogy már nem divat, üvegből kellene etetnie a kicsit, de
Claudia ragaszkodott a szoptatáshoz. Meredith gyönyörködve nézte,
ahogy a szopástól kifáradt baba elszenderedett anyja karjában.
– Ez így olyan könnyűnek látszik – jegyezte meg gyanakodva.
– Mert az – nevetett Claudia. – Egyszer majd neked is ki kell
próbálnod.
– Nem vagyok biztos benne, hogy jól csinálnám – felelte Meredith
őszintén. Nem érzett magában anyai ösztönöket, és nem is akart
gyereket. – Különben is, ahhoz kellene egy férfi is az életembe, és most
nincs rá időm.
– Várj pár évet – felelte Claudia nyugodtan, miközben Thaddeus
gyengéden elvette tőle a picit, kicserélte a pelenkáját, és visszatette a
bölcsőbe. Egy pillanat alatt apává vált, állapította meg Meredith
elismerőn. Claudia elárulta, hogy Thaddeus neki is nagyon imponál.
Alig várták, hogy a dada ideje leteljen és végre maguk maradjanak,
mert a dadus sokszor inkább láb alatt volt, semhogy segített volna, és
sokat zsémbeskedett.
A látogatást követően Meredith hetekig nem látta Claudiát. Az
iroda beindításával volt elfoglalva, és leveleket írt az ügyvéd
ismerőseinek, értesítve őket a praxisa elindításáról. Egy hónappal a kis
Sarah megszületése után Alexet a család nagy örömére felvették a
Harvardra. Robert arról tartott neki előadást, hogy ha betölti a
tizennyolcat, jelentkezzen tartalékosnak a hadseregbe. Szerinte ebben
az esetben, ha egyszer behívnák, akkor tisztként vonulhatna be, nem
pedig gyalogosként, és ez nagy különbség. Ráadásul véleménye szerint
a tartalékosokat nem hívják be aktív szolgálatra.
– És mi van akkor, ha egyáltalán nem vonul be? – szakította félbe
az apját Meredith, amikor a vacsoránál szóba hozta a témát. –
Szerintem tartalékosként bevonulni ugyanolyan veszélyes.
– Javára válhat – ragaszkodott az elképzeléséhez Robert. – Diák,
úgyhogy nem fogják besorozni. És Vietnám miatt nem fogják behívni a
tartalékosokat.
– Én nem vagyok ebben olyan biztos – jegyezte meg Meredith, aki
aggódott az öccséért. Nem akarta, hogy apja befolyásának engedve
bármilyen formában is belépjen a hadseregbe.
– Diákként így is, úgy is kap halasztást. És mire lediplomázik, a
vietnámi helyzet már rég rendeződni fog.
– És ha lemorzsolódik? Vagy ha addigra nem lesz vége a
háborúnak?
Apja bosszúsnak látszott, és témát váltott, de Meredith érezte, a
dolog ezzel nem kerül le a napirendről, és később odasúgta az
becsének, hogy semmilyen formában ne lépjen be a hadseregbe. Ezek
után az új irodájáról mesélt, és apja pár nap múlva el is látogatott
hozzá. Mint mondta, jó benyomást tett rá a hely, és elismeréssel
nyilatkozott Meredith belefektetett munkájáról. Tetszett neki Charles,
az asszisztens is, akin látszott, hogy hozzáértő, ügyes fiatalember. Az
iroda nagyon profinak tűnt, apja szerint nagyapja büszke lenne rá, mint
ahogy ő is az. Szavai megmelengették Meredith szívét. Ritka dicséret
volt ez tőle, tekintve a gyakori nézetkülönbségeiket, ami törést okozott
a kapcsolatukban.

Júniusban ismét a híreket leste mindenki, mivel eltűnt három

fiatalember, két fehér és egy fekete, a CORE polgárjogi önkéntesei,
akik a Mississippi állambeli Meridiánban a fekete bőrű szavazókat
vették nyilvántartásba. Szövetségi nyomozás után megtalálták
eltemetett holttestüket egy helyi mocsárban. A hármas gyilkosság nagy
felháborodást keltett az országban. Egy újabb faji alapon bekövetkezett
tragédia. Meredith lelki beteg lett, amikor erről olvasott. Még nagyon
sok tennivalójuk volt.
Meredith azon a nyáron hol Claudiánál Connecticutban, hol a
szüleinél, Martha's Vineyardon töltötte a hétvégéket. Épp Claudiával
volt, amikor az Egyesült Államok első ízben bombázta Észak-
Vietnámot, ami tovább fokozta a következményektől való félelmét. A
Vineyardon észrevette, hogy Alex a főiskola megkezdése előtti utolsó
napokban kicsit elvetette a sulykot, és Meredith ottléte alatt többször
volt részeg. Megemlítette ezt a szüleinek, de az apja azt felelte, hadd
szórakozzon kicsit. Nemsokára úgyis kezdődik az iskola, akkor majd
lehiggad. Meredith azonban megmosta Alex fejét, a fiú pedig
megígérte, hogy rendesen fog viselkedni.
A munka ünnepén Merrie is csatlakozott a szüleihez, amikor
elköltöztették Alexet Cambridge-be. Két másik fiúval osztozott egy
szobán Stoughton Hallban, és alig várta, hogy a családja elmenjen. Az
egyik fiú Kaliforniából jött, a másik Chicagóból, és már abból látszott,
hogy jól ki fognak jönni egymással, ahogy kirakták a lemezjátszóikat,
bedobálták a ruháikat a szekrényükbe, és eszükbe sem jutott feldíszíteni
a szobát.
Meredith elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy mennyire
mások, mint amikor ő ment a Vassarba. Őket csak az érdekelte, hogy
megismerjék az osztálytársaikat, felderítsék a campust, és hogy végre
találkozhassanak a Radcliffe-be járó lányokkal. És gyanította, hogy a
lányok kevésbé eltökélten keresik a jövendő férjüket, mint a tíz évvel
korábbiak. Változtak az idők. Ma több szabadságuk volt a fiataloknak,
és a fogamzásgátló tabletták által elindított szexuális forradalom a
lányok számára is lehetővé tette azt a szabadságot, amit eddig csak a
fiúk élvezhettek. Ez fontos változás volt.
Attól kezdve, hogy beköltözött a kollégiumba, alig hallottak
Alexről, és amikor karácsonyra hazajött, Meredith már az okát is
sejtette. Minden este eljárt a barátaival, sokat ivott, és két barátnője is
volt egyidejűleg. Bostont a diákok paradicsomaként tartották számon,
és apjuk nem volt elragadtatva, amikor értesült Alex jegyeiről.
– Eltolja a dolgát – morogta.
– Elsőéves kórság – felelte Meredith, inkább szülőnek, mint
testvérnek érezve magát, de ő is haragudott Alexre. Olyan tárgyakból is
közepes, sőt annál is gyengébb jegyeket kapott, amelyek mindig
könnyen mentek neki, és amikből a középiskolában kitűnő osztályzatai
voltak.
– Ki fogják rúgni, ha nem vigyáz – mondta az apja, és később
mindketten külön-külön beszéltek a fiúval. Nem drogozott, nem volt
rossz gyerek, csak a szülői háztól távol kissé elengedte magát.
– Ha kirúgnak, besorozhatnak, és a végén megnézheted magad. Fel
tudod ezt fogni? – vette elő komolyan Meredith, de Alex közönyös
maradt.
– Apa azt mondja, ha tartalékosnak jelentkezem, akkor nem hívnak
be, még akkor sem, ha sorozás van. Akkor tiszt leszek, és nem
küldenek el Vietnámba. A tartalékosokat nem vetik be ütközetben –
válaszolta magabiztosan.
– Én nem tudom, miféle álomvilágban élsz, de a korosztályodból
mindenki, aki nem diák, számíthat rá, hogy behívják, és nagyon nagy
szarba kerül. Nem akarom, hogy veled is ez történjék. Jelenleg
kétszázezer katonánk van Vietnámban. Komoly harcra készítik fel őket
– figyelmeztette az öccsét Meredith.
 – Ha ilyen sokan vannak ott, akkor rám már nem lesz szükség –
jelentette ki a fiatalság vak pökhendiségével Alex.
Meredith újra beszélt az apjával, és kérte, ne ösztönözze a fiút arra,
hogy jelentkezzék tartalékosnak.
– Sokkal jobban jár tartalékos tisztként, mint ha gyalogos
közkatonának sorozzák be – érvelt az apja. – És a világháborún kívül
mikor küldtek tartalékosokat harcolni? Elirányíthatják a Tartalékos
Tisztképzőbe, vagy egyszerűen csatlakozik a hadsereg tartalékához.
Meredith úgy érezte, hogy most is, mint általában, a falnak beszél.
Amikor épp nem aggódott az öccséért, élvezte az új, jól menő
ügyvédi irodáját. Annyi munkája volt, hogy randevúzni nem maradt
ideje. Az ügyfélköre kezdetben lassan alakulgatott, de pillanatnyilag
három diszkriminációs ügye is volt, és ezek jócskán ellátták munkával.
Charlie, az asszisztense, kincset érő munkatársnak bizonyult, a
rátermettség eleven szobra volt. Meredith most nem is a cégéért, sokkal
inkább az öccséért nyugtalankodott. És Claudia karácsonykor elárulta
neki, hogy újra terhes, augusztusra várják a babát. Fiúban
reménykednek, de igazából nem bánják, akármilyen nemű lesz.
Az első év után egyre riasztóbb hírek érkeztek Vietnámból.
Februárban a Vietkong megtámadta az Egyesült Államok légierő-
támaszpontját a dél-vietnámi Pleikuban. Egy hónapra rá, márciusban, a
Hömpölygő Mennydörgés hadművelet keretében bombázni kezdtek
kulcsfontosságú észak-vietnámi célpontokat, és heteken belül amerikai
harci egységek indultak útnak Vietnámba. Ezek arra utaló jelek voltak,
hogy nagyszabású harci bevetés készülődik, ami azzal jár, hogy több
fiút fognak behívni. Ezúttal apja is meglátta a kézírást a falon.
A tavaszi szünet alatt öccse hazajött egy hétvégére, és apjával
együtt bejelentették, hogy besorozták őt tartalékosnak. Apjának
továbbra is meggyőződése volt, miszerint Alex ezzel megússza, hogy
gyalogosként vagy bármilyen minőségben Vietnámba vezényeljék.
Csakhogy ezzel a következő négy évre átengedte a maga feletti
rendelkezés jogát a hadseregnek, és ha baj lenne, az elsők között, nem
pedig utolsóként küldenék el. Ha nem diplomázna le, akkor különben
sem lehetne tiszt.
Meredith elsápadt, amikor vacsora közben elmondták ezt a nagy
újságot, és később négyszemközt beszélt az apjával.
– Tisztában vagy vele, hogy milyen veszélyes ez? – kérdezte, de
apja csak legyintett.
– Főiskolás, biztonságban van. A tartalékosokat nem fogják
mozgósítani, vagy ha mégis, nem jobb, ha tisztként vonul be, nem
pedig gyalogosként?
– Nem – vágta rá Meredith dühösen. – Ő az öcsém, és még gyerek.
Inkább vegyen fel fodros rózsaszín alsóneműt, mondja azt, hogy meleg,
és várja ki a végét Kanadában. Nem akarom, hogy elmenjen a
háborúba. – A könnyeivel küszködött, és sírt, amikor meghallotta, hogy
mit csináltak.
– Én sem akarom. De nem valószínű, hogy a tartalékosokat valaha
is átdobják. Sohasem szokták.
Meredith sikítani szeretett volna, de apja biztos volt abban, hogy
helyesen cselekedett, és egyébként is már túl késő volt. Alex apja
áldásával jelentkezett tartalékosnak. Valójában az apja követelésére.
Egy hónap múlva levelet kaptak a Harvardról. Alexnek három D-
je, egy F-je és egy elégtelenje volt, valamennyi kötelező tárgyakból, és
noha a középiskolai jegyei alapján nyert felvételt a Harvardra, kiderült,
hogy nem elég érett az itteni követelmények teljesítéséhez. De nem
zárják ki, hanem egy évre, a következő tavaszi szemeszterig
„elengedik", akkor örömmel látják viszont egy egyetemi
próbaidőszakra. Addig megszűnik a hallgatói státusza a Harvard
Egyetemen. Remélik, hogy javára válik az egyéves felfüggesztés. Apja
egész testében remegve olvasta a levelet, és amikor Meredith
legközelebb együtt vacsorázott velük, odaadta neki. Meredith, noha
már volt saját lakása, hetente kétszer-háromszor otthon vacsorázott,
hogy ne érezzék úgy, mintha elhagyta volna őket.
– A francba – mondta, miután elolvasta a levelet. – Most mi lesz?
 – Munkát kell szereznie. Nincs értelme egy évre más iskolába
küldeni. Nyilvánvalóan nem érett még a főiskolára.
– De ha behívnák katonának, nem kapna halasztást – közölte
Meredith határozottan, és ezt az apja is tudta.
– A tartalékos státusz fogja megvédeni – felelte, de Meredith nem
hitt neki.
Robert este felhívta a fiát, és meghagyta neki, hogy azonnal
hurcolkodjon vissza New Yorkba. A bulinak vége. Alexet mélységesen
lesújtotta a hír. Olyan jól érezte magát, és olyan sok barátot szerzett a
főiskolán. Nem akart hazamenni, és főleg nem munkába állni.
Kivárta az idejét, és csak a hétvégén érkezett vissza New Yorkba.
Meredith otthon vacsorázott, hogy vele is tudjon beszélni. Amikor apja
leteremtette, Alex bűnbánóan hallgatta, és azzal mentegette magát,
hogy fogalma sem volt róla, milyen gyengén teljesített.
– Bejártál egyáltalán az óráidra? – kérdezte Meredith, és Alex
diplomatikus válaszából azt szűrte le, hogy nem. A probléma jórészt a
fiú éretlenségéből adódott. Meredith ismert hozzá hasonló fiúkat a
főiskolán, akik képtelenek voltak teljesíteni, ha nem ellenőrizték őket
állandóan, és így végül kibuktak.
Apja közölte vele, hogy munkát kell keresnie, és Alex ezt
elfogadta. De három héttel később mindannyiukat váratlanul érte a neki
címzett levél. Ebben arról értesítették, hogy a tartalékosok egyik
egysége csatlakozik a Vietnámban állomásozó katonai tanácsadókhoz
és harcoló egységekhez. A következő hétfőn jelentkeznie kell a New
Jersey-beli Fort Dixben egy kéthetes előkészítő kiképzésre, majd azt
követően további kiképzés céljából útnak indítják Vietnámba. Már nem
jár neki a diákok halasztási lehetősége, és mivel nem szerzett diplomát,
közlegényként vezénylik Vietnámba.
Meredith megdöbbent. Éppen ennek a lehetséges bekövetkezésére
figyelmeztette az apját. A levél szerint június 1-jén tennék fel őt egy
Vietnámba tartó repülőre. Alex nem akarta elhinni, hogy mindez igaz,
és apja is könnyes szemmel meredt rá.
– Ezt nem tehetik meg – mondta elfúló hangon.
 – De igen, megtehetik – felelte Meredith. – Tudsz valami
protekciót szerezni, hogy ne vigyék el? – A nagyapja valószínűleg
tudott volna, ha hajlandó lett volna rá, de ő már nem élt. Az apja
viszont szövetségi bíró volt. – Valami fizikai vagy pszichés probléma
címén felmentést szerezni? Bármi megtenné.
Anyja egész eddig csendben hallgatta őket, de most megkérdezte,
hogy jó ötlet-e valami pszichés problémával megbélyegezni Alexet,
ami aztán egész életében végigkísérheti. Nem volt butaság, amit
mondott, mégis megérte megkockáztatni, ebben Robert is egyetértett
Meredithszel. Ha csak egy mód van rá, ki kell mentenie Alexet ebből a
helyzetből.
– Nem számít, mami. A másik lehetőség rosszabb – magyarázta
Meredith.
Apja két napig otthon maradt, és törölte a bírósági előjegyzéseit.
Mindenkit felhívott, aki csak az eszébe jutott, de mindenki ugyanazt
mondta. Ha egyszer felvették tartalékosnak, akkor attól kezdve
tartalékos, már túl késő, nem lehet kihúzni a slamasztikából. Lehet,
hogy egy sorozóbizottsággal nagyobb szerencséjük lett volna, mint egy
szerződéssel, amelyet önként írt alá.
Alex könnyekben tört ki, amikor elmondták neki, és azzal vádolta
az apját, hogy hazudott neki.
– Azt mondtad, sohasem fognak behívni!
– Nem lett volna szabad, de úgy látszik, ez most egy rendkívüli
eset. Ezt az egy tartalékos egységet hívták be. Egy újabb zászlóaljra
van szükség, és a tartalékosokból állítják össze.
Voltaképpen pontosan ez volt a tartalékosok rendeltetése: pótolni a
hiányt, ha a reguláris csapatoknál nem volt elég ember.
– Elmehetek Kanadába? – kérdezte Alex kétségbeesetten, de apja
tagadólag rázta a fejét.
– Akkor soha többé nem teheted be a lábadat az országba. Ez túl
nagy kockázat lenne.
Meredithnek tetszett a gondolat, de Robert nem akarta, hogy a fia
mint katonaszökevény örökre száműzött maradjon.
 – Akárcsak meghalni Vietnámban – vágott vissza Alex dühösen,
könnyes szemmel.
Mi mást tehettek volna, Alex a következő hétfőn jelentkezett a Fort
Dix katonai bázison egy gyorsított előzetes alapkiképzésre, mielőtt
útnak indították volna. Halálosan meg volt rémülve. Az egész részben a
saját hibája volt, amiért elszórakozta a tanulásra szánt időt, és emiatt
hazaküldték a Harvardról, másrészt viszont az apjáé, aki rossz tanácsot
adott neki a katonasággal kapcsolatban. De most már nem tehettek
semmit.
Június 1-jén, miután a rövid kiképzést követően velük tölthette az
éjszakát, hajnali öt órakor visszament Fort Dixbe, ahol egy
csapatszállító gépen elrepült Guamba, onnan pedig Saigonba [mai
nevén Ho Si Minh-város], a Tan Son Nhut légi bázisra, intenzív harci
kiképzésre. Meredith és a szülei vigasztalanok voltak Alex távozása
után. Azon a hajnalon mindnyájan felkeltek, hogy elbúcsúzzanak tőle.
Guam-ból hazatelefonált, hogy biztonságban megérkezett, de
Saigonból nem hallottak hírt felőle. Egyenesen a bázisra vitték harci
kiképzésre. És senkit sem érdekelt, amikor elmondta, hogy ő tartalékos,
és nem így gondolta, amikor aláírt, és nem akar ott lenni. Senki más
sem akart.
Öt hét múlva, július negyedikén hívta fel őket legközelebb.
Elmondta, hogy rettenetesen érzi magát. Elviselhetetlen a hőség, amióta
megérkezett, vérhasban megbetegedett, és a kiképzés brutális.
Könyörgött, találjanak rá valami módot, hogy hazavigyék. Ott töltötte
be a tizenkilencedik évét. Valahányszor Meredith rágondolt, mindig
elfogta a rosszullét, és látta, hogy a szülei ugyanígy vannak vele.
Soha egy szóval sem mondta apjának, hogy hibát követett el,
amikor rábeszélte Alexet, álljon be tartalékosnak. Szörnyű ötlet volt, de
hiába, már nem volt mit tenni, és Meredith látta, milyen borzasztó érzés
ez az apjának. Senki sem gondolta, hogy ez lesz belőle, vagy hogy
ilyen gyorsan bekövetkezik a legrosszabb.
A Vineyardon voltak, amikor Alex telefonált. Az összes barátja ott
volt, utána kérdezősködtek, és nekik el kellett mondaniuk, hogy
Vietnámban van. Mindnyájan megdöbbentek, mert azt hitték, a
Harvardon éli világát, és jókat szórakozik. De túlzásba vitte a
szórakozást, ezért most súlyos árat kell fizetnie érte.
A hétvégét követően Meredith az irodájában volt, amikor anyja
felhívta, és arra kérte, hogy azonnal jöjjön haza. Délután négy óra volt,
épp elment az utolsó ügyfele.
– Mi a baj, anya?
– Csak gyere haza – felelte Janet fojtott hangon, és letette a
telefont.
Taxival ment, és a saját kulcsával nyitotta ki a lakás ajtaját.
Odabent nem égtek a lámpák, és látta, hogy Adelaide a konyhában sír.
Apját a dolgozószobájában találta; sötétben ült, a redőnyök is le voltak
eresztve. Üres tekintettel nézett fel rá, és átnyújtott neki egy táviratot.
„Megöltem." Mindössze ennyit mondott, majd anyja is belépett a
szobába, és zokogni kezdett.
A táviratban az állt, hogy Alex július 5-én a Vietkonggal történt
összecsapásban életét vesztette. Egy orvlövész golyója végzett vele,
miközben becsülettel védelmezte önmagát és az egységét. Az Egyesült
Államok Hadserege mély részvétét fejezi ki, és elismeréssel adózik
hősi halált halt katonájának. ígéretük szerint értesítést fognak küldeni
róla, mikor hozzák haza a fiuk holttestét, hogy megtehessék a
szükséges intézkedéseket. Alex egy hónappal és négy nappal az után
halt meg, hogy megérkezett Vietnámba.
– Jaj, istenem – kiáltott fel halkan Meredith, és érezte, hogy
megroggyan a térde. Leült apja mellé, és a keze közé vette a kezét.
– Nem a te hibád, apa – mondta kétségbeesetten. – Nem tudtad,
hogy ez megtörténhet. Kibukott az iskolából. A körülmények
szerencsétlen összejátszása miatt következett be. Sorsszerű volt –
mondta, és átölelte az apját, aki görcsös zokogásban tört ki.
– Megöltem a fiamat. Megöltem a fiamat – mondta újra meg újra,
mígnem Meredith az anyját is behúzta kettőjük ölelésébe. Akármilyen
szörnyen érezte is magát, el sem tudta képzelni, nekik milyen érzés
lehet, hogy elveszítették egyik gyermeküket, méghozzá apja
meggyőződése szerint az ő hibájából.
Bejött Adelaide is, és együtt sírt velük.
– Úgy sajnálom… úgy sajnálom… az én kicsi fiamat.
Meredith el sem tudta képzelni, hogy nem látja többé az öccsét. A
kisöccsét, aki olyan nevetségesen fiatal és éretlen volt ahhoz, hogy
elküldjék a háborúba. Olyan borzasztó veszteség volt, kész botrány.
Nem tudta, mit tegyen, így aztán csak ölelte a szüleit. Ők ketten
vigasztalhatatlanok voltak. A végén mindkettőjüket ő fektette ágyba.
Aztán bement a szobájába, és felhívta Claudiát. De abban a
pillanatban, amikor barátnője felvette a telefont, ő is zokogásban tört ki.
– Úristen… mi történt? – Amikor megmondta neki, Claudia is sírva
fakadt. – Olyan helyes srác volt. Édesapád most biztosan felelősnek
érzi magát, amiért rávette, hogy legyen tartalékos katona. – Meredith
többször is elpanaszolta neki.
– Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is kiheveri. Anyámmal
együtt. Most fektettem le őket.
Istenem, hogy történhet meg ilyesmi? Hogy lehet, hogy egy ilyen
aranyos kis kölyköt, mint ő, egy olyan pokoli helyre küldenek, mint
Vietnám, ahonnan egy hónap múlva holtan tér haza? Amikor élhetett
volna élete végéig Kanadában.
– Vannak dolgok, amikre nem kapunk magyarázatot – felelte
Claudia szomorúan. Ő, aki húsz évvel ezelőtt veszítette el a bátyját és
az egész családját, mindenkinél jobban tudta ezt. De most itt volt neki
Thaddeus és Sarah, az élet tehát néha kárpótolta az embert a számára
érthetetlen kegyetlenségekért. – Tudok segíteni valamiben? – kérdezte.
– Senki sem tud. Haza fogják küldeni a holttestét, de hogy mikor,
azt nem mondták. Nem tudom, a szüleim hogy fogják túlélni ezt –
mondta Meredith elkeseredetten.
– Holnap eljövök hozzád – ígérte Claudia.
Thaddeus elhozta autóval, hogy nyolc hónapos terhesen ne kelljen
vonatra szállnia, és miután mindketten kifejezték mély részvétüket a
McKenzie házaspárnak, kis időt még eltöltöttek hármasban
Meredithszel. Szerintük a szülei még nem heverték ki a sokkot, ami
érthető. Nehéz volt bármit is mondani nekik. Úgy ültek a nappaliban
Claudiával és Thadeusszal, mint két zombi.
Mielőtt elmentek, Claudia megölelte Mereditht.
– Hívjál, ha szükséged van rám – mondta halkan.
Meredith és az apja kivettek egy hét szabadságot, de végül vissza
kellett menniük dolgozni. A gyötrelem folytatódott, amikor értesítést
kaptak, hogy Alex holttestét Fort Dixbe küldték, oda kell érte menniük.
Robert nem akarta, hogy Janetnek végig kelljen ezt csinálnia, ezért
Meredithszel ment el. Frank E. Campbellnél megtettek minden
előkészületet, és a temetkezési cég halottaskocsit bocsátott a
rendelkezésükre.
– Sohasem tudom ezen túltenni magamat – jelentette ki az apja
hazafelé menet a kocsiban.
– Muszáj lesz, ha másért nem, hát anya érdekében – felelte
Meredith csendesen. – Szüksége van rád. Nem tudtad, hogy ez lesz
belőle. Nem a te hibád. Mostantól együtt kell élnünk ezzel.
– Nem tudom, hogyan – mondta apja szomorúan, és könnyek
peregtek végig az arcán.
Meredith megfogta a kezét.
– Egyszer eljön az a nap, amikor együtt túl leszünk rajta.

A temetés újabb elviselhetetlen kínszenvedés volt. A gyászjelentést

közzétették a The New York Times-ban, és annak ellenére, hogy
augusztus volt és sokan elutaztak, Alex meglepően sok iskolatársa jött
el a temetésére. Steinbergék is ott voltak, és Claudia is megérkezett
Connecticutból. Már alig tudott járni, olyan nagy volt a hasa ebben az
előrehaladott állapotában.
Meg kellett tanulniuk együtt élni a veszteségükkel. Amikor valaki
Alex felől érdeklődött, és megkérdezte, hogy tetszik neki a Harvardon,
meg kellett mondani, hogy meghalt Vietnámban, és aztán látni kellett
az illető arcán a megdöbbenést. Hosszú időbe telt, mire mindenki
megtudta, és többé nem tettek fel kérdéseket.
 Meredith nagyon nem szívesen hagyta magukra a szüleit, de neki is
meg kellett birkóznia a saját gyászával, és szüksége volt egy kis
pihenésre. Amikor nem dolgozott, próbált mindent megtenni nekik,
amit csak tudott, de anyja olyan volt, mint egy kisgyerek. Mint aki
elveszett. Együtt bementek Alex szobájába, és az íróasztalán heverő
fényképek és kitüntetések közül bekereteztettek párat. Janet gondosan
összehajtogatta a fia ruháit, mintha még visszajönne. Semmit nem akart
kidobni, és Meredith nem is erőltette. Amennyire képesek voltak rá,
meg kellett tanulniuk együtt élni ezzel a hiánnyal.
A temetés utáni hétvégén Meredith elutazott Claudiához. A lakás
olyan nyomasztó volt, hogy nem bírt megmaradni benne.
Megkönnyebbülés volt együtt lennie a barátnőjével és Thaddeusszal, s
a karjában tartani a jókedvű, boldog pici lányt, Saraht.
Ekkor már a második baba születése mindennap várható volt.
Végül is azalatt jött a világra, mialatt Meredith náluk volt. Minden
nagyon gyorsan történt, és Claudia megkérte őt, hogy maradjon bent
velük a szülőszobán.
– Biztos? – kérdezte Merrie ijedten. Még sohasem látott szülő nőt.
– Ha túl hangosan sikoltozok, akkor elmehetsz – felelte Claudia a
fájdalomtól eltorzuló arccal. Saraht természetes úton hozta világra, és
most is úgy szerette volna.
Meredith és Thaddeus az ágy fejénél állva biztatták, hogy nyomjon,
miközben az orvos és a nővér a lábánál figyelték a baba mozgását.
Meredith összerezzent, amikor Claudia a fájdalomtól felsikoltott, majd
újra nyomott. Egy óra kegyetlen küzdelem után, miközben Thaddeus
tartotta mindkét vállát, a nővér pedig a két lábát, egy hatalmas nyomás
után a két lába között megjelent egy torkaszakadtából visongó, apró
arcocska. Claudia felkiáltott örömében, aztán várták, hogy kiderüljön,
fiuk született-e vagy lányuk. Az orvos gyengéden kiemelte a baba
testét.
– Fiú! – jelentette, de ekkor már Thaddeus sírt, és Merrie együtt sírt
vele. Soha életében nem látott még ilyen megható jelenetet. Ebben a
pillanatban megértette az élet körforgását. Az ő drága öccse meghalt, és
most megszületett ez a csodás kisbaba egy olyan anyától, aki maga is
majdnem meghalt gyerekként, és csak valami csoda folytán maradt
életben annyi szenvedés után.
Miután az újszülöttet megfürdették és bebugyolálták egy kék
plédbe, odaadták Claudiának, aki végre békésen megpihent.
– Alexnek fogjuk hívni – mosolygott könnyes szemmel Meredithre.
– Már megbeszéltük Thaddeusszal. Alexander Johann Friedrich lesz a
neve apám, a bátyám és a te Alexed után, ha neked is jó lesz így.
Meredith a meghatottságtól szólni sem bírt, csak bólintott.
Átölelték egymást, és a könnyeik összevegyültek. Sírtak a fiúért, aki
meghalt, és őérte, akinek az élete csak most kezdődik. Meredith
imádkozott, hogy az isten áldja meg őt hosszú, boldog élettel.

Tizennegyedik fejezet

A nyár hátralévő része alaposan próbára tette a McKenzie családot.

Felfoghatatlan volt, hogy Alex soha többé nem jön vissza. Hogy a
szobája mostantól mindig üres marad, a ruháit soha többé nem fogja
elnyűni. Nem megy vissza a Harvardra, hogy visszaszerezze a
becsületét, a barátai sem jönnek többé el hozzá. Alex nincs többé. Még
Meredith is nehezen fogta fel. Apjára pedig ólomsúllyal nehezedett a
bűntudat. Úgy nézett ki, mintha egyik napról a másikra tíz évet
öregedett volna. Hatvanéves volt, de hirtelen öregemberré vált. Anyja
pedig csak lézengett a házban, ki-be járkált Alex szobájába,
végigsimított az ágytakarón, széthúzta a függönyöket, aztán újra vissza,
hogy a színek ne fakuljanak ki, megigazgatta a győzelmi kupáit, aztán
csak állt az ajtóban, nézett befelé, vagy üldögélt az ágyon. Meredith
nem tudta, mit tehetne, hogy levegye róluk a gyász terhét. Végtelenül
szomorú volt, ugyanakkor dühös is. Gyűlölte a háborút Vietnámban, a
vele kapcsolatos képmutatást, és azt akarta, hogy legyen vége.
 Már előfordultak háborúellenes tömegtüntetések, az emberek
kivonultak a kormányépületek elé és a közterekre. A háborút ellenző
politikusok egyre erőteljesebben hallatták a hangjukat. És a fia
elvesztése után Robert sem volt már háborúpárti, csak egy gyászoló
apa, akinek egy Vietkong gerilla megölte a fiát egy olyan háborúban,
amelyben nem kellett volna részt venniük.
Meredith rendszeresen megjelent a gyűléseken és a tiltakozásokon,
de erről sohasem beszélt a szüleinek. Épp elég volt, amin idáig
keresztülmentek, nem akarta, hogy aggódjanak érte. Októberben
szóltak neki, hogy az egyik szombat este tüntetés lesz. Felöltözött jó
melegen, és a Gramercy Parkban levő lakásából elindult a szövetségi
épülethez a belvárosba, ahol a tüntetést tartották. Mire odaért, a tömeg
már gyülekezett. Mindenki gyertyát tartott a kezében a fiúkért, akik
elestek a háborúban.
Azokat az énekeket énekelték, amelyeket már ismert a déli
tiltakozó mozgalmakból, köztük a „Győzni fogunk" és az „Isten áldja
Amerikát" kezdetűt, és mindenkinek könny csillogott a szemében vagy
az arcán. Kart karba fűzve álltak, háborúellenes táblákat tartva a
magasba. Meredith látta, hogy megérkeznek a rohamrendőrök, de nem
törődött vele. Ennél vadabb tömegben is elvitték már a börtönbe.
Megvetette a lábát, hogy a tömeg nyomása le ne vigye a földre, és
hátranézett, hogy lássa, mit csinálnak a lovas rendőrök, nehogy
letapossák. Ekkor távolabb a tömegben meglátott egy elszánt tekintetű
ismerős arcot. Látta, hogy sír, ahogy a két nő is, akikbe kétfelől
belekarolt. Az apja volt. Meredith megdöbbent, hogy itt látja őt. Utat
vágott magának hátrafelé a tömegben, mígnem elért hozzá, és a
szemébe nézett. Apja erősebbnek és elevenebbnek látszott, mint július
óta bármikor.
– El kellene menned innen, apa – kiabálta, hogy az apja hallja a
szavait, de ő megrázta a fejét. – Hamarosan elkezdik letartóztatni az
embereket. – Látta, hogy a rohamrendőrök körülzárják a tömeget.
– Tudom – kiáltotta az apja.
– Bíró vagy – kiabálta Meredith, mire az apja elmosolyodott.
 – Elvesztettem a fiamat – kiáltotta vissza. – Csesszék meg a
háborújukat. Hozzák haza a fiainkat!
Meredith nevetve nézett rá. Apja, a harcos republikánus héja
felvonul a békemenetben.
– Szeretlek – tátogta neki.
– Én is szeretlek – kiáltotta vissza az apja. – Viszlát a börtönben.
– Leteszem érted az óvadékot – ígérte Meredith. Pár perc múlva a
rohamosztagosok benyomultak a tömegbe, kezdték szétrángatni és
rabomobilokba tuszkolni az embereket. Meredith a marihuána szagát
érezte a levegőben, és remélte, hogy apját nem fogják drog miatt
letartóztatni. Nem venné jól ki magát egy bíró esetében, igaz, hogy a
háború elleni tiltakozás sem. Eltöprengett, hogy vajon kirúgnák-e a
bírói testületből, de nem látta rajta, hogy izgatná magát miatta.
Más-más kocsiba kerültek, és Mereditht a női börtönbe vitték.
Annyi pénz volt nála, hogy letehesse magáért az óvadékot, mivel nem
hitte, hogy rendzavarásnál súlyosabb vádat hoznának fel ellenük.
Amikor röviddel éjfél után elengedték, a férfiak börtönéhez ment, hogy
megkeresse az apját. Az is lehet, hogy már hazaengedték, gondolta.
Név szerint kérdezett rá, mire azt a választ kapta, hogy talán még a
fogdában van a többiekkel, de a neve nem szerepelt egyetlen listán sem.
Talált egy rendőrtisztet, akit megkért, hogy nézzen utána, mivel
aggódik az apjáért, és megadta neki a nevét. A tiszt néhány perc múlva
visszajött, és félrevonta.
– Van odabent egy tag, aki azt állítja, hogy ő Robert McKenzie. –
És súgva hozzátette: – A bíró?
Meredith bólintott, mire a rendőr láthatóan elbizonytalanodott.
– Az öcsémet júliusban ölték meg Vietnámban. Tizenkilenc éves
volt. – Meredith nem tudta, mit mondhatna még, a rendőr pedig intett
neki, hogy várjon. Percekkel ezután az apjával jött vissza. Robert
mosolygott.
– Otthon felejtettem a tárcámat, és senki sem hitte el, hogy ki
vagyok – mondta, amikor odaért a lányához. – Mindenki nagyon
kedves volt.
 Meredith nevetett, a rendőr pedig gyorsan elvezette őket egy
oldalajtóhoz, ahol közölte velük, hogy nem emeltek vádat Robert ellen,
ezért jobb lesz, ha minél előbb elmennek. Mihelyt kívül voltak, fogtak
egy taxit.
– Le sem tartóztattak – panaszolta Róbert.
– Persze hogy nem, hiszen bíró vagy – vigyorgott az apjára
Meredith a taxi hátsó ülésén, ő pedig odahajolt, és puszit nyomott az
arcára.
– Örülök, hogy elmentem – jelentette ki büszkén.
– Én is.
– Ismételjük meg valamikor – mondta Robert, és fél karral átölelve,
magához húzta nevető lányát. Hónapok óta először ő is mosolygott.

A békemenet után Meredith apja jobb állapotba került, habár továbbra

is voltak nehéz pillanatai, ahogy anyjának, sőt neki magának is.
Mindhármuknak rettenetesen hiányzott Alex. Meredith íróasztalán ott
állt a tavaly nyáron Martha's Vineyardon készült fénykép, amelyen
nevetve tartja maga előtt a frissen kifogott nagy halat.
Épp jegyzeteket készített az egyik ügyfele számára, amikor Claudia
váratlanul beugrott hozzá. Együtt ebédelt az anyjával a városban, és
valamit meg akart kérdezni Meredithtől. De mintha habozott volna, és
láthatóan zavarban volt. A tekintete azonban komolynak látszott.
– Szeretnék valamit megtenni a gyerekeimért – mondta nyugodtan.
– Nem tudom, hol kezdjem.
– Vagyonkezelői alapot szeretnél létrehozni számukra? – kérdezte
Meredith. Az ő életkorukban nyilvánvalóan nem volt szükség
diszkriminációs ügyekkel foglalkozó ügyvédre. – Ebben apa tud
segíteni neked. Ő majd elirányít a megfelelő emberhez. Valószínűleg
én is megtalálnám, de ebben nem vagyok valami jó.
– Nem erre gondoltam. És nem akarom elmondani a szüleimnek.
Nagyon felizgatnák magukat. Jóvátételi igényt akarok bejelenteni a
Német Szövetségi Köztársasággal szemben. Tudom, hogy mások már
megtették. Mindig azt mondtam, hogy én nem akarok, de most, hogy
már gyerekeim vannak, más a helyzet. Ez az egyetlen dolog, amit a
meggyilkolt szüleim adhatnak nekik, és azt hiszem, ők is ezt akarnák.
Gyönyörű házaik voltak, jelentős műalkotásaik. Anyám csodás
ékszereire ma is emlékszem. Sok évvel ezelőtt találkoztam néhány
olyan emberrel, akik Berlinben ismerték a szüleimet és a
nagyszüleimet, ők beszéltek arról, hogy milyen szép házuk és milyen
sok műtárgyuk volt. Soha semmit sem igényeltem vissza. És azt
hiszem, nagyon szűk határok között mozog az, amit adnak. Még az is
lehet, hogy semmit. De szeretném legalább megpróbálni. Nincsenek
fényképek a birtokomban, sem más bizonyíték, de lennie kell valahol
valami jegyzőkönyvnek vagy nyilvántartásnak arról, hogy mit vettek el
tőlük, hogy hol laktak, hol volt a házuk, egyáltalán valami. Én túl fiatal
voltam ahhoz, hogy a háború után megpróbáljak valamit
visszaszerezni. De ha kapok valamit, azt a gyerekeimnek szeretném
adni, mintegy ajándékképpen a nagyszüleiktől, és az elveszett életem
jelképeként.
Meredith feltételezte, hogy Claudia egy napon valamennyit
örökölni fog Steinbergék után. Becsületes, korrekt emberek voltak, és
nagyon gazdagok. Thaddeus családjának is jól ment. A gyerekeik tehát
semmiben sem fognak hiányt szenvedni. De Meredithnek elég volt
Claudia arcára néznie, hogy megértse, mit jelentene ez neki, és a
felismerés szíven ütötte. Ez volt az első alkalom, hogy vissza akart
kérni valamit attól a néptől, amelyik megpróbálta megölni, és
amelyiknek sikerült elpusztítania mindenkit, akit szeretett.
– Mindketten beszélünk németül, ezért arra gondoltam, hogy ketten
ki tudnánk találni – mondta még Claudia.
– Rögtön megérdeklődöm – felelte Meredith. – A konzulátus
biztosan tud valami információval szolgálni, vagy vannak űrlapjaik.
Biztos vagyok benne, hogy sokan igényelnek kárpótlást.
– A háború húsz éve véget ért – emlékeztette Claudia. – Lehet,
hogy már túl késő.
– Fogadni mernék, hogy nincs késő. Derítsük ki.
– Segítesz, Merrie?
 – Természetesen – mosolygott rá Meredith. – Szívügyem. Keressük
meg a gazembereket, és fizessenek. Nem tudom, de lehet, hogy el kell
mennünk Németországba, és egy ottani bíróság ítéli majd meg az
ügyedet. Menni fog?
– Nem, nem… nem tudnám megtenni – rázta a fejét
kétségbeesetten Claudia. – Nem tudnék visszamenni. Nem akarok
semmit újra látni ott. Neked kell elmenned. – Egészen belesápadt a
gondolatba. Olyan lenne, mintha vissza kellene mennie a táborba.
Elképzelhetetlen volt számára.
– Még mielőtt felhúzod magad, nézzük meg, hogyan működik a
dolog. Egyébként Thaddeus tudja, hogy ezt akarod?
– Nem – rázta meg ismét a fejét Claudia. – Csak veled akartam
beszélni róla. Ha nem lehet, akkor meg sem kell mondanom neki.
Félek, hogy nagyon bizarrnak találná.
– Kétlem – válaszolta Meredith csendesen. – Szerintem megértené.
Örökséged van ott, ahol volt egy életed, családod, amíg el nem vették
tőled. Nagyon sokat veszítettél.
– Igen. Ezért akarom megcsinálni ezt. Köszönöm – mondta
Claudia, és felállt. Mennie kellett ebédelni.
– Mihelyt megtudok valamit, hívlak.
Claudia megölelte, majd pár perc múlva elment, Meredith pedig
elgondolkodva ült az íróasztala mögött. Erőpróbát jelentő feladatnak
látszott, pontosan olyannak, amilyet a legjobban szeretett. Claudia
mindazon zsidók megtestesítője volt, akik elveszítettek mindent.
Megérdemelte, hogy visszakapjon belőle valamit.

Meredith megvárta az ebédidő végét, s akkor felhívta a német

konzulátust. Ide-oda kapcsolgatták, úgy tettek, mintha nem értenék,
miről beszél, pedig németül beszélt. Ezek után letette a telefont, és
felhívta a nagykövetséget Washingtonban. Jó lett volna, ha a nagyapja
még él, és beveti a tekintélyét.
De a nagykövetségen, ragyogó példát mutatva a német
szervezettségből és hatékonyságból, elmondták, hogy korábban egy
egész részleg foglalkozott az olyan igényekkel, mint az övé. A részleg
ma már nem dolgozik teljes kapacitással, de New Yorkban működik
egy irodájuk, ahol bizonyos Herr Gross válaszolni tud majd a
kérdéseire. Megadták a számát, és Meredith pillanatok alatt el is érte őt.
A férfi elmondta, hogy a jóvátételi kérelmeket írásban kell benyújtani,
amiben szerepelnie kell minden rendelkezésre álló részletnek, úgymint
név, lakáscím, bankszámla-kivonat, amennyiben lehet, elismervény,
igazolások, fényképek. Meredith végighallgatta a felsorolást.
– Nem hiszem, hogy a haláltáborok túlélői ezekkel a
dokumentumokkal felszerelkezve utaztak, Herr Gross – emlékeztette a
férfit, mire a vonal túlsó végén néma csend lett.
– Egy tábor túlélőjének az igényét kívánja bejelenteni? – A férfi
hangján idegesség érződött.
– Igen.
– Melyik tábor? – Meredith csodálkozott: ez számít?
– Auschwitz. Az egész családja ott halt meg. Mindenüket elvették a
nácik, és semmiféle kárpótlást nem kapott.
– Igényelte már korábban is?
– Nem, soha.
– Csak akkor adunk vissza valamit, ha kérik. Nem nyomozhatunk
ki mindenkit – védekezett érezhető bosszúsággal a férfi.
– Nem, bizonyára nem. Túl sokan vannak. Az illető nagyon
kevéssel rendelkezik az ön által kért dokumentumokból, mert a
táborból kikerülve azonnal elhagyta Európát, de kell lenniük nyilvános
adatoknak a házukról, a címükről, a bankszámláikról. Kiváló családról
van szó, nem voltak ismeretlenek.
– Zsidó, feltételezem.
– Nyilván.
– Nos, küldje el nekem azt, ami van. Ha az igény megalapozottnak
tűnik, továbbítani fogom Németországba. Be kell nyújtani a nyugat-
berlini Kárrendezési Konferenciának, és azután az illetőnek meg kell
jelennie, hogy bizonyítsa a jogcímét, és a bizottság ki fogja kérdezni.
Különböző osztályok vannak: ingatlanvagyon, bankügyek, műkincsek.
 – Mi van akkor, ha nem tud személyesen megjelenni? –
puhatolózott Meredith.
– Az kizáró ok lehet. Rokkant? Mozgássérült? Átfogó, alapos
orvosi szakvélemény szükséges ennek bizonyítására.
Meredith nem akarta elmondani neki, hogy ügyfelét túlságosan
felzaklatná és megrémítené, ha vissza kellene mennie oda.
– Nem mozgássérült – felelte higgadtan.
– Küldje el nekem az igényét. Németül. Továbbítani fogom. –
Meredith németül beszélt a telefonban, így Herr Gross tudhatta, hogy
ez nem jelent problémát. A beszélgetés teljesen kimerítette Merrie-t.
Nem látszott egyszerű ügynek, de nem is tűnt teljesen lehetetlennek. És
Herr Gross nem mondta, hogy elkéstek vele.
Meredith felhívta Claudiát az anyja lakásán, és még épp elérte,
mielőtt elindult volna.
– Nagyon izgalmasan alakul. Beszéltem a konzulátussal, de ők
teljesen bénák. Aztán felhívtam a washingtoni nagykövetséget,
ahonnan átirányítottak egy New York-i igénybejelentő irodába. Velük
is beszéltem. Írásban, német nyelven kell benyújtanod egy kérvényt,
amelyben felsorolod, és ha van bizonyíték, akkor bizonyítod, hogy mit
veszítettél. Mondtam neki, hogy nincs bizonyítékod. Elküldi a
kérelmedet egy bizottságnak Németországba, és ők majd kiértékelik.
Ha jogosnak ítélik, akkor meg kell jelennünk előttük, hogy
kikérdezhessenek. Tudom, hogy nem akarsz elmenni Németországba,
Claudia. De az egész a gyerekeidért van. Ne szúrd el csak azért, mert
nem akarsz visszamenni. Jó lenne, ha gondolkoznál rajta. Nem kell
most rögtön döntened. És szeretné, ha írnál egy levelet, és felsorolnád
benne mindazt, amit elveszítettél. Házakat, műkincseket, autókat,
részletes leírással, mindent. A családodat is. Láss munkához.
– Nem megyek el.
– Értem. Most fogd be, írd a listát, de jó hosszú legyen!
Izgatta a feladat, segíteni akart Claudiának, és azt akarta, hogy
menjen vissza vele Németországba. Hihetetlenül jó érzés lenne, ha
tényleg vissza tudnának venni tőlük valamit. Claudia korábban
sohasem gondolkodott ilyesmiről, és mivel Steinbergék elvárták tőle,
hogy szakítson el minden szálat, ami Németországhoz és a múltjához
köti, ők sem javasolták ezt soha.
– Nem tudom, szeretlek-e vagy utállak – jelentette ki Claudia, de
Meredith csak mosolygott.
– Bármelyik megteszi. Ha akarod, a hétvégén eljövök, és együtt
megcsináljuk.
– Az tökéletes lesz. Thaddeus Los Angelesbe utazik valami
filmtémát megbeszélni, tehát nem lesz itthon.
– A végtelenségig nem tarthatod titokban – rótta meg Meredith.
– Csak még egy kis ideig. Auf wiedersehen, viszlát – köszönt el
Claudia, és letette a telefont.
Meredith azon a hétvégén ígéretéhez híven vonatra szállt, és
elutazott Connecticutba. Jót játszott Sarahval és Alexszel egészen
addig, amíg Claudia le nem fektette őket. Úgy szerette ezt a két
gyerkőcöt, mint az unokahúgát és -öccsét. Saját magát nem tudta
elképzelni anyaként, gyerekekkel. Az ügyfelei és az esetei voltak a
gyerekei. Ő döntött így; a munka mindig megvigasztalta és felvidította,
különösen Alex halála óta. Hozott magával jegyzetfüzetet és dossziét,
és amikor a gyerekek már aludtak, Claudia elővette a listát, amelyen
egész héten dolgozott.
– Le vagyok nyűgözve! – kiáltotta elismerően Meredith. – Arra
számítottam, hogy azt fogod mondani, nem volt rá időd.
– Nem vagyok lusta – felelte enyhe sértődöttséggel Claudia, és
Meredith kezébe nyomta a listát, aki szótlanul, hosszan meredt rá.
Három ház szerepelt rajta: egy Berlinben a Wannsee kerületben, amiről
Meredith tudta, hogy a város legszebb villanegyede, egy vidéki ház
Werneuchen közelében, és egy kastély Dél-Németországban,
Münchentől nem messze. Claudia összeírta valamennyit, a
hozzávetőleges méretével, nevével, helymeghatározásával együtt, és
megemlítette, hogy a schloss a tizenötödik század óta a család
tulajdonában volt. Felsorolt annyi autót, amennyire csak vissza tudott
emlékezni. És azt is leírta, hogy mindhárom ház tele volt műtárgyakkal.
Némelyik kép alkotójának a nevére is emlékezett, például Renoirra,
meg persze Picassóra, akitől több képük is volt, lévén apja egyik
kedvenc festője. Ő maga gyerekként bolondságoknak tartotta a képeit.
Megemlítette anyja ékszereit és egy hajót, amit a schloss melletti
tavon tartottak. Felsorolta a házukban lévő ezüsttárgyakat és a minden
szobában fellelhető csillárt. Meredith elképzelte, hogy az
igénybejelentés nagysága láttán mekkorát néz majd a bizottság és Herr
Gross. Ezekben a nagyon jelentős házakban óriási értéket képviselő
holmik voltak. Claudia végül részletesen írt a családjáról, mindazokról,
akiket elveszített, és ezt a részt olvasva Meredith szíve majd
megszakadt. Claudia egyenként írt mindannyiukról, és hogy mit
jelentettek számára. Megrendítő, szívbe markoló, de minden túlzást
kerülő írás volt, a tények önmagukért beszéltek.
– Mit gondolsz, meg kell változtatnom valamit? – kérdezte
Claudia, de ő azt felelte, hogy nem, egyetlen szót sem, csak azt kérte,
hogy írja át kézírással, mert az személyesebb és emberibb.
Megbeszélték, hogy az írást magával fogja vinni, amikor vasárnap
elmegy, hogy másolatokat készíthessen róla az irattár, Herr Gross, a
New York-i Kárrendezési Konferencia és a németországi bizottság
számára. Meredithnek ekkor hirtelen eszébe jutott valami, amit eddig
sohasem kérdezett meg Claudiától.
– Várj egy pillanatra. Azon a néven szerepelteted magad a listán,
amit Steinbergéktől kaptál, amikor adoptáltak. De itt a saját eredeti
neveden kell szerepelned. Mi volt a neved, mielőtt örökbe fogadtak?
Claudia tétovázott. Húsz éve nem ejtette ki azt a nevet.
– Nincs személyi okmányom azon a néven – mondta habozva.
– Viccelsz? Minden kenyérhéjról szerepel a nyilvántartásukban,
hogy melyik napon, kinek adták, gondolod, hogy egy ott elpusztított
teljes családról és egy három éven keresztül életben maradt gyerekről
nincsenek adatok a nyilvántartásukban?
Claudia ránézett, és alig hallhatóan odasúgta a nevét. A barátnője
rámeredt. Olyan név volt, mint egy Rockefeller vagy egy Astor, csak
éppen német zsidó név. Németország gazdag családjainak történetéből
ismert név volt, még ő is hallott róluk.
– Te vagy az? – kérdezte döbbenten. – Ez komoly? Kiirtották az
egész családodat, és elvették mindeneteket?
– Sok hozzánk hasonló családdal megtették ugyanezt.
– Úristen, Claudia, milliókkal tartoznak neked. Kétlem, hogy ki
fogják fizetni, amivel tartoznak, de el fognak ájulni, ha meglátják ezt a
nevet az iratokon.
– Soha nem ejtettem ki ezt a nevet, amióta Steinbergék örökbe
fogadtak. Úgy gondoltam, elárulnám vele őket, akik megmentettek. A
képekből szeretnék valamennyit visszakapni, de túl fiatal voltam, és
nem tudok róluk eleget. Nem tudnék hiteles listát összeállítani róluk,
olyat, amit elfogadnának. Anyám budoárjában gyönyörű Degas-k és
Renoirok voltak, apám pedig Monet-t szerette nagyon. Sokszor beszélt
nekem a festményekről és a festőkről. – Különös volt hallgatni, ahogy
visszaemlékszik, de az is épp elég volt, amiket összeírt. – Bármennyit
adnak a gyerekeimnek, elfogadom – mondta megadóan, de Meredith
megálljt intett.
– Ne siesd el. Ezek az emberek milliókkal tartoznak neked, és nem
sokon múlt, hogy téged is megöljenek, ahogy végeztek az egész
családoddal. Amennyit csak lehet, vissza kell szereznünk tőlük, mert az
a tiéd.
Claudia bólintott, aztán egy nagy öleléssel elbúcsúztak, és Meredith
indult, hogy visszavonatozzon New Yorkba. El volt szánva rá, hogy
mindent, amit csak lehet, visszaszerez Claudiának.

Másnap az irodában rendezte Claudia összes iratát, valamennyit két-

három példányban, rajtuk Claudia lánykori, valamint a férjezett
nevével. De az, amire majd felkapják a fejüket, az eredeti neve volt.
Charlie, az asszisztense, elkészítette a csomagot a Kárrendezési
Konferencia számára, és már épp indult volna vele a postára, amikor
egy nagyon szép, magas, fiatal fekete nő lépett be, és Meredith után
érdeklődött.
 – Meg volt beszélve? – kérdezte Charlie hűvösen.
– Nem – vallotta be a nő, és Charlie már mondta volna, hogy
hagyja itt a nevét, amikor Meredith kilépett az irodájából, hogy
valamire emlékeztesse őt, és rámosolygott a nőre.
– Helló. Segíthetek valamiben?
– Bízom benne – mosolygott vissza a fiatal nő. – Elnézést kérek,
nincs megbeszélt időpontom, csak próba szerencse alapon beugrottam.
– Van pár szabad percem – mondta Meredith, és intett, hogy
menjenek be a szobájába. A fiatal nő leült, és rögtön a tárgyra tért,
hogy ne vesztegesse Meredith idejét.
– A nevem Angela Taylor. Ügyvéd vagyok. – Megemlítette, hova
járt iskolába, ami a fekete lányok egyik legjobb iskolája volt, és Merrie
is hallott arról az egyetemről, ahol jogot tanult. – Az Elkins, Stein és
Hammersmithnél dolgoztam, akik megígérték, hogy öt év múlva társtag
leszek, három év múlva junior partner, előmenetel és fizetés
szempontjából ugyanaz illet meg engem is, mint bárki mást. De ebből
egy szó sem volt igaz. Három éve nem kaptam fizetésemelést, és nem
léptettek elő. Mindenből kihagytak, a jó ügyeket soha nem adták
nekem, és úgy kezeltek, mint egy rabszolgát. Szó nélkül elengedtek, és
egy most végzettet vettek fel a helyemre, nulla tapasztalattal, de aki
valakinek az unokahúga, és többet fizetnek neki, mint nekem fizettek
három év után, pedig jól vittem azokat az ügyeket, amiket rám
osztottak ki.
– Van valami bizonyítéka? Üzenetek? Levelek? Emlékeztetők?
Angela megrázta a fejét.
– Semmivel nem tudom bizonyítani. Ehhez túl agyafúrtak, de ők is
tudják, hogy mit csináltak. Le akarom leplezni őket.
Meredith bólintott. A nő hangja haragról és keserűségről
árulkodott.
– Miközben tanultam, fehérneműmodellként dolgoztam, hogy
tudjam fizetni a számlákat. Harminckét éves vagyok, és szingli.
Lényegében hazudtak nekem, és sohasem teljesítették azt, amit ígértek.
 Meredith figyelmesen hallgatta, és közben jegyzetelt.
Számtalanszor hallotta ugyanezt nőktől, fehérektől, feketéktől egyaránt.
– Szeretnék alaposan odapörkölni nekik a faji és nemi
diszkriminációért, és úgy istenigazából rájuk ijeszteni – mondta
Meredith nyugodtan. – Aztán egy rakás pénz fejében rendezem az
ügyét. Általában működik a dolog.
– És mennyi belőle a magáé? – kérdezte Angela kíváncsian.
– Az óradíjam. Előre nem látható kiadásokat nem számítok fel.
Nem tartozom a rámenős ügyvédek közé. Maga kap egy szépen
lerendezett ügyet, nekem meg jó hírem lesz attól, hogy jó munkát
végeztem egy ügyfelemért, és persze megkapom a honoráriumomat.
Nekem így megfelel.
Megmondta az óradíját, amit Angela nem tartott
megfizethetetlennek. Nyújtotta a kezét kézfogásra. Nem volt
különösebben barátságos természetű, inkább gyakorlatias, és pontosan
tudta, mit akar. Pénzt. Amennyit csak kapni tud. – Van egy új kliense,
ügyvédnő.
– Köszönöm – mosolygott rá Meredith. – Jöjjön el holnap, és
nézzük át a részleteket. A hét végére benyújthatom a keresetet, és aztán
majd figyeljük, hogy kezdenek táncolni. Akkor viszlát holnap. Fél
tizenegy megfelel?
Angela bólintott, és egy perc múlva elment. Meredith úgy vélte,
megbízható ügyfél lesz. Okos volt, nyílt, és becsületesnek látszott.
Legalábbis remélte, hogy az. Tetszett neki az ügy. Ezzel és Claudia
ügyével jó sok dolga lesz, és volt még néhány folyamatban lévő más is.
Az iroda tehát jól ment. Amikor Charlie visszaért a postáról, elmesélte
neki Angela esetét.
– Kemény nőnek látszik – jegyezte meg Charlie. – És
ambiciózusnak.
– Annak kell lennie, ha fekete nő létére ügyvéd akar lenni a Wall
Streeten.
Angela másnap visszajött, és két óra alatt felépítették az ügyét.
Ügyes, intelligens, némileg könyörtelen nő volt, de Meredith nem
bánta. Amit Charlie-nak mondott, tökéletesen igaznak tűnt. Angélának
az ő helyzetében kőkeménynek kellett lennie.
Meredith ígéretéhez híven pénteken benyújtotta a keresetet, és
hétfőre a sajtó is tudomást szerzett róla. Jó sztori volt, különösen mivel
Angela ügyét egy korábbi, nagy tiszteletnek örvendő legfelsőbb
bírósági bíró unokája, egy hivatalban lévő szövetségi bíró lánya
képviselte. A neve azonnal ismerősen csengett, és persze felkeltette a
sajtó figyelmét.
Angela nagy örömmel telefonált: többször is felhívta a korábbi
munkaadója, és üzenetben könyörgött, hogy gondolja meg magát, de ő
nem fogadta a hívásaikat.
– Hadd főjenek egy kicsit a saját levükben – biztatta Meredith.
Amikor este hazaért, apja telefonált. Egy darabig semmitmondó
dolgokról fecsegett, ami szokatlan volt tőle, de aztán kibökte, hogy
szívességet szeretne kérni tőle.
– Persze, apa, mi lenne az? – kérdezte Meredith. Öccse halála és
háborúellenes közös tiltakozásuk óta közelebb érezte magát hozzá.
– Ha jól tudom, elvállaltál mostanában egy ügyet. A felperes egy
fiatal fekete nő. Az alperesek Elkins, Stein és Hammersmith. Larry
Elkins és Bert Hammersmith régi jó barátaim. Ők szeretnének egy
szívességet kérni tőled.
– Szeretnének egy tekintélyes összeget fizetni nekünk, hogy ejtsük
az ügyet? Benne vagyunk – felelte jókedvűen Meredith.
– Nos, hogy őszinte legyek, azt szeretnék, ha elállnál ettől az
ügytől. Azt hiszem, attól félnek, hogy túl jó munkát fogsz végezni, és
az ügy kapcsán felmerült neved lázba hozta a sajtót.
– Nagyon hízelgő, de nem ejtem át az ügyfelemet, és nem állok el
az ügytől.
– Számomra ez kínos lenne. Megkértek, hogy szóljak neked, és ha
lehet, beszéljelek le róla.
– Nem teszek ilyen szívességeket, apa. Ügyvéd vagyok, nem
bukméker. Ő a kliensem, és az ügy, amivel megkeresett, fontos.
 – Épp emiatt aggódnak. Valószínűleg nem figyeltek rá úgy,
ahogyan kellett volna. Ez egy nagy cég, az ügyfeledet számos esetben
valóban mellőzték, természetesen nem szándékosan.
– Erre azelőtt kellett volna gondolniuk, mielőtt hagyták elmenni, és
a helyére felvették valakinek a fehér unokahúgát, méghozzá több
fizetéssel, mint amennyit a kliensem három év után kapott. Ez egy
félreérthetetlen diszkriminációs eset, apa. Itt ők a vétkesek.
– Ez nagyon kellemetlen lehet a nő színe miatt.
– Pontosan. Örömmel fogadnánk el egy nagy összegű elszámolást,
és akkor minden el lesz felejtve. Ez jár az ügyfelemnek. Mit tehetek
még érted?
Apja érezhetően ideges volt, és pár perc múlva megkérdezte, mikor
jön haza vacsorára. És másnap reggel befutottak az első ajánlatok a
peren kívüli megegyezésre.
Hat hetébe telt, mire megszületett a végső megállapodás Angela
ügyében. Egyévi bérének megfelelő összeget és hozzá bocsánatkérést
kapott, így aztán nem jelentette fel őket a Színes Emberek Fejlődésének
Nemzeti Szövetségénél, aminek nagy hírértéke lett volna, és amivel
Meredith megfenyegette őket. Angela boldog volt az eredménnyel, de
Meredithnek támadt egy ötlete. Jól tudott együtt dolgozni Angélával,
aki okos volt, lényeglátó, gyakorlatias gondolkodású és profi. És jól
képzett.
– Nincs kedved velem dolgozni? Egy ideje gondolkozom rajta,
hogy kéne nekem egy munkatárs, és felvennék még egy ügyvédbojtárt
vagy asszisztenst. Mit szólsz hozzá? Semmi Wall Street-mesterkedés,
semmi ravaszkodás. Tisztességes játékos vagyok, és azt hiszem, te is az
vagy. Érdekel a dolog?
– Igen, nagyon is érdekel. Most, hogy perrel fenyegetőztem, az
emberek félni fognak alkalmazni engem. Egy darabig várnom kell, míg
lecsillapodnak a kedélyek.
– Remélem, maradni fogsz. Nálam azt kapod, amit látsz – közölte
Meredith őszintén.
– Nekem megfelel.
 Meredith tisztességes bért ajánlott neki, amit Angala tetszéssel
fogadott. Félóra múlva úgy ment el, hogy volt egy új állása és egy
tekintélyes összegről szóló megállapodása, Merrie pedig a személyében
kapott egy kiválónak ígérkező munkatársat. Fel kell vennie egy másik
asszisztenst is, de úgy gondolta, könnyű dolga lesz. Charlie-t nagyon
megszerette. Nap mint nap bebizonyította a rátermettségét, és Meredith
tökéletesen megbízott benne. Kiváló döntéseket hozott, és Meredith
ügyeivel kapcsolatban időnként remek javaslatai voltak.
Aznap délután apja felhívta azzal, hogy jó munkát végzett Angela
ügyében.
– Tisztességesen meg tudtunk egyezni – felelte Meredith
elégedetten.
– Rosszabbra számítottak. Korrekt összeget kértél.
– A fenébe, többet kellett volna kérnem – ugratta az apját Meredith.
De azt akarta, hogy tiszteljék, nem azt, hogy gyűlöljék. Most elégedett
volt. Akárcsak Angela.
A második asszisztens, akit felvett, nem volt olyan imponáló, mint
Charles, úgy tűnt, kicsit bizonytalan önmagában, de Meredith érezte,
hogy mindent meg fog próbálni. Peggynek hívták, erősen közeledett
ötven felé, és nagyon meg akart felelni.
Mihelyt Angela munkába állt, Meredith megosztotta vele az
elmaradt kisebb ügyeket.
Aztán megkapta azt, amire várt. Amikor kinyitotta a levelet,
elmosolyodott.
– Olyan vagy, mint aki nyert a lottón – mondta Charlie, aki épp
belépett az ajtón, hogy kérdezzen valamit.
– Azt hiszem, tényleg nyertem. Januárban utazom Németországba
egy kárpótlási ügyben – lobogtatta meg Merrie a levelet.
– Viszel tolmácsot? – Charlie szemmel láthatóan kíváncsi volt.
– Nem. Folyékonyan beszélek németül, és az ügyfelem is. Négy
évig éltem ott gyerekkoromban.
– Imponáló. – Ezt már Angela mondta, aki ekkor lépett be, és
hallotta, amit Meredith mondott. Csodálta őt. Két kisebb felmondási
ügyön dolgozott, amiket Meredith átadott neki. Egyre jobban
megkedvelte Angelát; épp olyan munkatársra volt szüksége, mint ő, aki
keményen tud dolgozni.
Alig várta, hogy elmondhassa Claudiának: a nyugat-berlini
bizottság hajlandó a saját pályájukon találkozni velük. Akár akarta
Claudia, akár nem, ami őt, Mereditht illeti, ha a fene fenét eszik is, el
fognak menni.

Tizenötödik fejezet

Claudia és Meredith repülőgépe közvetlenül újév napja után indult New

Yorkból Genfbe. Mindketten úgy döntöttek, megérdemlik, hogy az első
osztályon utazzanak, mivel az éjszakai géppel mentek, és Genfből egy
másik géppel repülnek tovább Nyugat-Berlinbe. Még aznap délután
meg kellett jelenniük az ott székelő Jóvátételi Bizottság előtt. Claudia
nem akart túl hosszú ideig távol lenni a gyerekeitől, és még most is
ideges volt attól, hogy Németországba kell mennie. Fogalma sem volt,
milyen érzés lesz közel huszonegy év után visszamenni oda. Az utolsó
pillantást az Auschwitzból történt felszabadulása után az Amerika felé
induló repülőgép ablakából vetette Németországra. Akkor egy halálra
rémült gyerek volt, egy árva, aki az őt örökbe fogadni szándékozó
családhoz utazott. Azóta felnőtt, férje és gyerekei vannak.
Berlin fölé érve a gépből látták a városon átkígyózó, a Keletet a
Nyugattól elválasztó és Nyugat-Berlint körbevevő Falat. A Tegel
reptérre érkezve autó várta őket. Meredith mindenről gondoskodott.
Meg akarta könnyíteni barátnője számára ezt az utat, amennyire csak
lehetett. Tudta, mennyire nem akarózott neki eljönnie ide, és milyen
nyomasztó számára ez az út. Hallgatagon ült a belváros felé tartó
kocsiban, míg megérkeztek a Kempinski Hotel Bristolba, ahol a
szállásuk volt. Az autó ablakából nézte azt a néhány ismerős épületet,
ami még megmaradt a gyerekkorából.
 A háború óta a kárpótlási ügyeket intéző Jóvátételi Bizottság a
nyugat-berlini városházán, a Rathaus Schönebergben működött. A
jóvátételi igények többségét épületekre és műtárgyakra nyújtották be, a
pénzügyeket a Bundesbank kezelte, ahol pontos nyilvántartást vezettek
a lefoglalt zsidó bankszámlákról. Közülük sokat úgy tartottak
érvényben, hogy tudták: tulajdonosuk meghalt a háborúban. Amit a
nácik nem loptak el, az itt volt azóta is befagyasztva. Hasonló számlák
Svájcban is voltak, amelyekért senki sem jelentkezett.
Meredith azt tervezte, hogy az összes iratból ad nekik másolatot, és
megbeszéli velük, hogy mit hajlandók érvényesíteni. Sikerült
fényképeket találnia Claudia szüleinek házairól. Az egyikben most egy
szálloda működött, a másik múzeum lett, a harmadik, a kastély pedig
egy bajor herceg magántulajdonába került.
– Jól vagy? – kérdezte Claudiát, aki bólintott. Némán követte
Mereditht a Kempinski Hotelbe. Úgy megrettent pusztán attól a ténytől,
hogy Berlinben van, hogy nem tudott megszólalni.
Megbeszélték, hogy ketten egy szobát vesznek ki, mert a
repülőjegyekre kiköltekeztek, és Claudia amúgy is örült, hogy nem kell
egyedül lennie. Furcsa volt, hogy mindenki németül beszél körülötte,
annyira, hogy mihelyt becsukták maguk mögött a szobájuk ajtaját,
rögtön átváltottak angolra.
Reggelit rendeltek, és utána sétálni indultak. Végigsétáltak a
Kurfürstendammon, nézegették az üzleteket, amelyekbe Claudia
emlékezete szerint gyerekként édesanyjával vásárolni jártak. Hatéves
volt, amikor barátok rejtegették, és hét, amikor elvitték a táborba, ezért
minden emléke korábbról, egészen kicsi gyerek korából származott. De
az emlékek még most is élénken éltek benne. És ahogy most az
emlékeibe feledkezve lépdelt Meredith mellett, újra gyereknek érezte
magát.
Egy idő után, képtelenek lévén ellenállni a gondolatnak, taxiba
szálltak, és megkérték a sofőrt, vigye el őket Claudiáék családi háza
elé. Ott Claudia kiszállt, és hosszan bámult fel a házra, amelyhez annyi
emlék fűzte, mígnem végül elgyötört arccal visszaült a taxiba.
Megviselte, hogy látta a házat.
– Olyan, amilyennek emlékszel rá? – kérdezte Meredith szelíden.
Látta, mennyire megrendítette a látvány Claudiát. Számára ez az utazás
a múltjába vezető zarándokút volt.
– Csak kicsit kisebb – felelte, noha a ház óriásinak tűnt Merrie
szemében. Mielőtt megjelentek volna a bizottság előtt, egy sörkertben
megebédeltek.
Amikor megérkeztek, egy nő jött ki a fogadásukra. Szigorú, merev
arccal Frau Hoffmannként mutatkozott be, és megkérte őket, hogy
kövessék. A szobában, ahová elvezette őket, öten ültek körül egy
asztalt, és mindnyájan feszülten néztek a belépő Claudiára. Frau
Hoffmann hellyel kínálta az asztalnál a két nőt.
– Köszönjük, hogy eljöttek – mondta. Az udvarias kezdés közben
Meredith látta, hogy Claudia kicsit megborzong. Nyilván próbálta
emlékeztetni magát, hogy nem fogják bántani, nem viszik börtönbe,
megölni sem akarja senki. Ezek az emberek nem nácik, és ő sem
gyerek. De a múlt harsogó visszhangot keltett a fülében, miközben
minden erejét összeszedve próbált figyelni arra, hogy mit mondanak.
Kinyúlt Meredith kezéért, és megszorította.
– Elnézést kérek, ez nagyon nehéz nekem – mondta elhaló hangon.
– Nem is akartam eljönni, de Miss McKenzie azt mondta, hogy nem
fogják érvényesnek tartani a kártérítési igényemet, ha nem jelenek meg
személyesen. Soha többé nem akartam visszajönni Németországba –
mondta egész testében remegve, minden szavát gondosan
megválogatva. Megsérteni semmiképpen sem akarta őket.
– Értjük – válaszolta Frau Hoffmann, és komoly, hivatalos arccal,
egyenes derékkal ülve a székén, maga felé húzta a dossziét. Gondosan
átlapozta a tartalmát, a szülők házait ábrázoló fényképeknél elidőzött.
Már látott egyes részleteket a dosszié tartalmából. – És mindezek
fejében jóvátételt szeretne? – kérdezte Claudiától, aki egy percig
késlekedett a válasszal. – Miért várt ilyen sokáig? – nézett egyenesen
Claudia szemébe.
 – Először nem tudtam, hogy kaphatok jóvátételt. Most is csak azt
akarom, ami jogosan jár a gyerekeimnek. Tisztában vagyok vele, hogy
a nagy részét sohasem kaphatom vissza, és ma már nem lehet
bebizonyítani az igényeim jogosságát. Gyerek voltam akkor, és nincs
nyilvántartás arról, hogy mije volt a családomnak. De az köztudott,
hogy a házak a mieink voltak, és sok jelentős festmény, anyám
ékszerei, amiknek nehéz lenne a nyomukra bukkanni, és a pénz, amivel
rendelkeztek a bankban. A nácik mindent elvettek tőlünk, megölték két
nővéremet, a bátyámat, a szüleimet és a nagyszüleimet. Nem is tudom,
miként fogom egyszer majd elmagyarázni a gyerekeimnek, hogyan
történhetett meg ilyesmi.
– Szörnyű időszaka volt az Németországnak – jegyezte meg Frau
Hoffmann szárazon, mintha ez felmentés lenne rá.
– És nekünk – javította ki Claudia. – Mások kaptak kárpótlást? –
Tudta, hogy a válasz igen, de azt nem tudta, hogy milyen
mennyiségben.
– Némelyek. Nem sokan – felelte a nő becsületesen. – És nem ilyen
nagyságrendben. Annyi veszteség érte az országot a háborúban és
utána.
– És annyi ember veszett oda a háborúban – tette hozzá megint a
magáét Claudia.
– Kész csoda, hogy ön túlélte – szólalt meg szelídebb hangot ütve
meg az egyik férfi. – Olyan fiatal volt. – Claudia bólintott. A férfin
látszott, hogy együttérez vele, és elszomorítja Claudia sorsa.
– Hétéves voltam, amikor Auschwitzba vittek, és tíz, amikor az
oroszok felszabadították a tábort.
Ezután mindnyájan végignézték a dosszié tartalmát, megszemlélték
a házakról, a festményekről, a kastélyról készült fényképeket, és azt a
néhányat is, amit Meredith Claudia édesanyjáról talált német
újságokban. Nagyon szép nő, az apja pedig kimondottan jóképű férfi
volt.
A bizottság minden tagja gondosan, oldalról oldalra, egy szó
megjegyzés nélkül nézte végig az anyagot. Azután számtalan kérdést
tettek fel neki az Auschwitzban eltöltött időről, a szülei és a testvérei
haláláról, majd három teljes óra után Frau Hoffmann felállt, s az interjú
végét jelezve megköszönte nekik, hogy eljöttek, majd kikísérte őket a
szobából.
Lent az utcán, a járdán megállva, Claudia szinte sokkos állapotban
meredt Meredithre.
– Ennyi?
– Ennyi – válaszolta Meredith. – Néhány hónap múlva közölni
fogják velünk, hogy mit hajlandók adni neked, és mostantól pár évig
valószínűleg még sokszor kell fellebbeznünk. Ez csak a kezdet. De
egyelőre ennyi.
Claudia láthatóan megkönnyebbült. Miután visszamentek a
szállodába, végigfeküdt az ágyon. Másnap reggel indultak vissza New
Yorkba, addig nem akarta elhagyni a szállodai szobát. Halálosan
kimerült volt.
– Elmenjünk este valahova vacsorázni? – kérdezte Meredith, de ő
megrázta a fejét.
– Azt hiszem, nem tudnék. Összeesnék. – Inkább csak feküdt az
ágyon, végül elaludt. Néhány óra múlva felébredt, és azon tűnődött,
hogy őrültség volt-e eljönni. De ártani nem árthat. Nem bánthatják, el
sem vihetik újra. Míg a bizottságnak beszélt, végig halálfélelme volt;
felidézték azokat az emlékeit, amelyeket el akart felejteni.
Steinbergéknek nem mondta meg, hogy eljön ide, és ennek most
örült. Mindazok után, amit érte tettek, árulásnak tűnhetett volna a
szemükben.
Az este folyamán nem beszélt Meredithszel, reggel pedig csak
felöltöztek, és rögtön indultak is a repülőtérre. Már a gépen ültek,
amikor Claudia először meg tudott szólalni. Akármilyen megrendítő
volt számára az élmény, örült, hogy eljött. Úgy érezte, jól tette, még ha
nehéz volt is.
– Féltem, hogy újra el fognak vinni – mondta remegő hangon.
– Senki sem fog elvinni többé – felelte Meredith gyengéden.
 – Abban a szobában nem így éreztem. Mit gondolsz, adnak majd
valamit? A gyerekek miatt jó lenne.
– Nem számít. Nagyon bátor voltál, amiért eljöttél, és egyedül ez
számít.
Claudia bólintott, aztán elaludt, és aludt egészen addig, amíg a gép
le nem szállt New Yorkban. Teljesen ki volt merülve. Thaddeus ott
várta Alexszel és Sarahval a babakocsiban, és Claudia rögtön
elmosolyodott, mihelyt meglátta őket.
– Milyen volt? – kérdezte Thaddeus, miután túljutottak a vámon, és
Claudia megölelte, majd megcsókolta a gyerekeit.
– Nehéz. Visszahozott sok olyan emléket, amiről azt hittem, már
elfelejtettem. Bár elfelejtettem volna.
A parkolóház bejáratánál Meredith magukra hagyta őket, és taxival
indult a városközpont felé. Az út rövid volt, de kimerítő. Igaz, hogy
nem is számítottak könnyű menetre.
A hétvégén elment Connecticutba, hogy áttekintse a dolgot
Claudiával, és meggyőződjék róla, hogy jól van. Meglepetésére
vendégük volt, Thaddeus egyik barátja, aki elmondta, hogy a
foglalkozásából eredően sokat utazik. Német volt, negyven-egynéhány
éves, aki hosszabb-rövidebb időket töltött Brazíliában, Argentínában,
Uruguayban és Németországban. Azért állt meg New Yorkban, hogy az
útjaival összefüggésben egy filmről beszéljen Thaddeusszal. Günther
Weissnek hívták, érdekes dolgokat mondott. Hosszú fekete lobonca és
átható kék szeme volt.
– Mit dolgozik tulajdonképpen? – kérdezte Meredith, mert hiába
próbálta kitalálni, nem tudott rájönni. A férfi nyugodt volt és komoly.
Azt felelte, hogy bűnözőket üldöz. Ezen Meredith meglepődött.
– Fejvadász?
– Nem igazán. A rejtőzködő nácikat állítom bíróság elé. Hosszú
időbe telik, mire megtalálom őket valahol a nagyvilágban. A háború óta
sokan rejtőzködnek új személyazonossággal. – Meredith először nem is
tudta, mit mondjon erre. Nemes ügy volt, nem vitás. – Valójában nincs
igazi otthonom, szüntelenül utazom – tette hozzá a férfi minden
felhajtás nélkül.
Meredith elmondta, hogy apja részt vett a nürnbergi perek
lefolytatásában, ami nagyon imponált Günthernek.
– Az csak a kezdet volt. Folytatnunk kell, amíg meg nem találjuk
mindegyiküket, vagy ha azóta meghaltak, ki nem derítjük, mi történt
velük.
Nehéz és embert próbáló feladatnak tűnt, amiről Günther
lebilincselően tudott beszélni a vacsoraasztal mellett. Érezhetően
tájékozott volt sokféle témában.
Megkérdezte Mereditht, hogy ő is zsidó-e, s ő mondta, hogy nem.
Elmesélte, hogy diszkriminációs ügyekkel foglalkozó ügyvéd,
leginkább társadalmi beilleszkedéssel, nemi vagy vallási kérdésekkel
kapcsolatos témákban szokták megkeresni. Günther a hétvége után
Brazíliába repült, mint mondta, sok időt tölt ott. Thaddeusszal évek óta
jó barátok, és nagyon kedvelte Claudiát és a gyerekeket is. Meredith
többet is szeretett volna megtudni róla, de Günther zárkózott ember
volt, nagyon keveset árult el magáról.
– Én is megjártam a táborokat – mondta, miután a többiek már
felmentek az emeletre. – Mindenkit elvesztettem, akárcsak Claudia. Mi,
túlélők, kis taglétszámú klub vagyunk. Vannak köztünk, akik talpra
állnak, és vannak, akik soha többé. – Meredith agyán átfutott, hogy
vajon Günther melyik csoportba tartozik, és hogy megtudja-e valaha.
Kíváncsi volt erre az emberre, de nem hitte, hogy közelebbről is meg
fogja ismerni, vagy akár hogy még egyszer találkozik vele az életben. –
Élethivatásommá tettem, hogy megtaláljam azokat az embereket, akik
ezt művelték velünk. – Nem volt felesége, sem gyermekei, és saját
bevallása szerint nem volt saját otthona sem.
És mire reggel felébredtek, már elment. Vissza Brazíliába.
– Ő ilyen – mondta Claudia. – Már elkapott néhány főnácit. Erre
tette föl az életét. – Meredith, aki maga is látta ezt a férfin, arra gondolt,
hogy Günther Weiss a legizgalmasabb ember, akivel életében
találkozott.
 – Nehogy beleszeress – intette Claudia.
– Ne nevettesd ki magad – válaszolta Meredith. – De borzasztóan
élvezetes volt beszélgetni vele – tette hozzá elgondolkodva.
– A nők mind ezt mondják, aztán őrülten belezúgnak, csak mert
elérhetetlen számukra. Ő soha nem kötődik senkihez. Kizárólag az
foglalkoztatja, hogy megtalálja és hazahozza a következő nácit. Ez
élteti. Úgy tudom, a táborban volt egy barátnője, aki a karja között halt
meg. Vannak, akik sohasem épülnek fel. Nekem az volt a szerencsém,
hogy nagyon fiatal voltam.
New Yorkba visszafelé jövet a vonaton Meredith arra gondolt, amit
Güntherről hallott. Akarata ellenére reménykedett, hogy az útjaik újra
keresztezni fogják egymást. Hozzá képest minden férfi, akivel életében
megismerkedett, jelentéktelennek tűnt.

Az év hátralévő részében semmit sem hallottak Claudia kárpótlási

ügyéről, amit Meredith túl hosszú időnek talált. Rendszeresen
rákérdezett, amire azt a választ kapta, hogy a Kárrendezési Konferencia
még nem hozott végleges döntést.
Az irodája sikeresen működött, folyamatosan kapta a kisebb
diszkriminációs ügyeket, amiket más ügyvédek továbbítottak hozzájuk.
Angelával jól tudtak együtt dolgozni, annyira, hogy Meredithben már
felmerült, esetleg felajánlja neki a partnerséget, de végül ezt még
korainak találta. Mindenesetre foglalkozott a gondolattal. Az év végén
Angela elújságolta, hogy új barátja van. Megemlítette, hogy fehér, és
egy jelentős Wall Street-i cégben üzlettárs. Minden éjjel együtt volt
vele, de továbbra is keményen dolgozott. A munkában fáradhatatlan
volt, és mindent magas színvonalon csinált.
Meredith amikor csak ideje engedte, továbbra is eljárt a vietnámi
háború elleni tüntetésekre és demonstrációkra. Apja nem tartott vele, de
helyeselte az álláspontját. Ekkor az Egyesült Államoknak már csaknem
ötszázezer katonája állomásozott Vietnámban. Amikor 1967 áprilisában
Martin Luther King egy tömegdemonstráción felszólalt a háború ellen,
Meredith is ott volt, októberben pedig ő is együtt menetelt a Pentagon
elé vonulókkal. És Georgetownban az utcán, a menetben meglátott egy
valahonnan ismerősnek tűnő férfit, majd pár pillanat múlva rájött, hogy
a nácivadász Günther Weiss az, Claudia és Thaddeus barátja. A férfi is
felismerte őt, és örvendező arccal átvágott az utcán, hogy szót
válthasson a lánnyal. Majdnem két év telt el azóta, hogy Meredith látta
őt.
– Mit keres itt? – kérdezte Günther.
– Megpróbálom letartóztattatni magamat – felelte Meredith
kapásból, mire a férfi elnevette magát.
– Én a barátaimmal szeretnék találkozni, aztán még az éjjel
visszarepülök Németországba. Van kedve velem vacsorázni? Egy késői
géppel megyek.
Az ajánlat csábító volt, így kicsit még sétáltak a belvárosban,
azután Meredith szállodájához mentek, hogy megigyanak valamit.
Meredith figyelmét most sem kerülte el, hogy Günther milyen vonzó
férfi.
– Mit tudott elérni Claudia kárpótlási ügyében? – kérdezte Günther
a pohár felett.
– Azóta egy szót sem hallottunk a dologról. Lehet, hogy
egyszerűen nem akarnak tudomást venni rólunk. Ha elkezdik mindazt
visszafizetni, amit elvettek tőlük, legyen szó csak a házakról, az is egy
vagyon lenne.
– Annyit nem fognak fizetni, de valamit adniuk kell – közölte a
férfi határozottan. – Az ilyesmi mindig hosszú időt vesz igénybe.
– Most mivel foglalkozik?
– Mindig ugyanazzal – mosolygott Günther. – Nácik után kutatok,
és hazahozom, hogy bíróság elé állítsák őket. – Volt egy nagy fogása
egy éve Uruguayban. Meredith emlékezett rá, hogy Claudia említette. –
Nincs is túl nagy különbség aközött, amit maga meg én csinálunk.
Elszámoltathatóvá teszünk embereket azokért a gonosz dolgokért,
amiket másokkal műveltek, csak mert feketék, vagy zsidók, vagy nők
voltak. Ez jó ügy.
 – Amit én csinálok, az sokkal szelídebb – jegyezte meg Meredith,
noha nem volt mindig az. – Amit viszont maga csinál, az veszélyes.
Nem tudom elképzelni, hogy azok a nácik, akiket megtalál, önként
visszamennének Németországba.
– Ez igaz. Párat megöltem, akik le akartak lőni. A legtöbben csak
meg akarnak vesztegetni. Sokuknak ma is rengeteg pénzük van eldugva
abból, amit annak idején elloptak. Nem élnek rosszul. Amíg meg nem
találom őket.
Mindezt zord arccal mesélte, és az, hogy közülük párat meg is ölt,
nem maradt hatástalan Meredithre. Mintha valami kikapcsolt volna
benne, és fagyos levegő venné körül. Pedig Meredith látta, milyen
gyengéden bánt Claudia gyerekeivel. És az is érezhető volt, hogy
minden körülmények között tud magára vigyázni. Vakmerőnek, sőt
egyenesen könyörtelennek tűnt.
– Tetszenek a maga által vallott értékek – folytatta Günther
elgondolkodva vacsora közben. – Mi sok mindent feladunk, hogy így
élhessünk. Nagy árat fizetünk érte, de azt hiszem, megéri. – Valóban
nem látszott rajta, hogy bánná.
– Én is így gondolom – felelte Meredith őszintén. – Amikor
beiratkoztam a jogra, tudtam, hogy ez részemről egy választás.
Valószínűleg sohasem fogok férjhez menni, és nem lesznek gyerekeim.
A nagyapám arra tanított, hogy harcoljak azért, amiben hiszek. A
szüleim nem voltak ettől túl boldogok.
– És most? – A férfi kíváncsiságát már az első találkozásukkor
felkeltette Meredith. Nyilvánvaló volt a vonzódás közöttük. Mindketten
harcosok voltak, azért harcoltak, hogy megvédjenek másokat.
– Szerintem már feladták – mosolyodott el Meredith. – Harmincegy
éves vagyok. Azt hiszem, már egy kicsit késő van ahhoz a fajta élethez,
amelyet nekem szántak. És egy mérföldes priuszom van tüntetések,
tiltakozó menetelések, demonstrációk miatt. Azt hiszem, a férfiak
túlnyomó többségének volna némi gondja ezzel. – Ezen mindketten
nevettek. Meredith már egy éve nem randizott senkivel, és nem is
gondolt rá, amíg nem találkozik egy olyan férfival, mint Günther. A
függetlensége elég volt ahhoz, hogy elriassza a férfiakat.
– Ettől csak még érdekesebb – jegyezte meg könnyedén a férfi a
priuszára utalva, ami az ő szemében elhanyagolhatónak tűnt.
– Azoknak nem, akiket ismerek. Az ő szemükben rebellis vagyok.
Az volt a nagyapám is. Ő volt, aki meggyőzött róla, hogy azt kell
követnem, amiben hiszek.
– És azt tette? – szegeződött rá az az igéző kék szempár.
– Nagyjából igen. Saját ügyvédi praxisom van, és a
meggyőződésemet követve élek. Mindig lesz egy újabb csata, amit a
gyengébbekért, a hátrányos helyzetűekért és azokért kell megvívni,
akik a bőrszínük, a vallásuk miatt, vagy mert nők, nem kapnak a
többiekével egyenlő esélyt. Az ilyesmit nem hagyhatom szó nélkül.
Nem hagytam a múltban, és nem fogom hagyni a jövőben sem.
– Mivel foglalkozik az édesapja?
– Szövetségi bíró, nálam sokkal konzervatívabb és tiszteletre
méltóbb – mosolygott Meredith.
– Kik a példaképei? – faggatta tovább a férfi, és Meredithnek épp
csak egy kicsit kellett gondolkoznia a válaszon.
– Martin Luther King. John Kennedy. A nagyapám. Maga, talán,
azért, amit csinál.
– Én nem vagyok hős – szögezte le Günther határozottan. – Rossz
fickó vagyok, csak van egy jó mentségem. Nagy különbség. – Érdekes
gondolat volt. – Dühös vagyok, és a bennem égő tűz nem alszik ki
addig, amíg el nem kapom és meg nem ölöm valamennyiüket.
– Én senkit sem akarok megölni – felelte Meredith elgondolkodva.
– Csak azt akarom, hogy azt tegyék, ami a helyes.
– Néha könnyebb megölni őket – vallotta be a férfi becsületesen. –
Vannak emberek, akik sohasem fogják azt tenni, ami a helyes.
– Meg kell próbálnunk.
– Az a nehezebb, amit maga csinál. Én erővel győzöm le őket.
– Nem mindig ez a járható út – felelte Meredith halkan, mire a férfi
bólintott.
 A vacsora végén Günther az órájára pillantott.
– Mennem, kell. Útban a reptérre el kell ugranom a csomagjaimért.
Remélem, még találkozunk – nézett mosolyogva Merrie-re.
– Hívjon fel, ha New Yorkban jár – mondta Meredith, és ezt
őszintén kívánta is. Közben eszébe jutott Claudia figyelmeztetése, hogy
a nők lépten-nyomon beleszeretnek Güntherbe, de ő sohasem köti le
magát senki mellett. Volt benne valami félelmetes, ugyanakkor vonzó
is. Kemény volt, mint azok, akikre vadászott. Talán még keményebb.
És ennek jó oka volt.
– Úgy lesz – felelte, és érezni lehetett, hogy nem csak
udvariaskodik. Már a vele való beszélgetés is veszedelmesnek tűnt egy
kicsit. Vagy nagyon. Meredith érezte, hogy az a nő, aki beleszeret,
súlyos sérülést szenvedhet. – Egyszer magával vihetne egy tiltakozó
menetelésre. Én is gyűlölöm a vietnámi háborút. Azt a sok értelmetlen
halált.
– Az öcsém is ott halt meg két éve.
– Fogadja részvétem – mondta halk, szelíd hangon a férfi.
Leintett egy taxit, hogy elvigye a barátja lakásához a csomagjaiért,
majd mielőtt beszállt volna, Meredith felé fordulva lehajolt, és
megcsókolta. A szája épp csak hozzáért Meredith szájához, az érzés
mégis perzselő volt. Ujjával egy pillanatra megérintette az arcát, aztán
beszállt a taxiba. Meredith ott állt, nézett az autó után, aztán
visszaballagott a szállodába. Claudia minden szava igaz volt.
Veszedelmes, elérhetetlen, izgalmas, titokzatos, egyszerre szelíd és
erőszakos, vad és megszelídíthetetlen, és azt is világosan felismerte,
hogy ha történetesen újra találkozna is vele, sohasem kaphatná meg őt.
Talán jobb is így. Valami eltörhetett benne, aminek a fájdalmát
csak nácik megölésével tudta csillapítani. Az élete többi része, benne az
emberekkel, keveset számított neki. Olyan súlyos sebet kapott, hogy
többé szeretni sem volt képes. Csak a bosszú éltette, semmi más. A
tökéletes szabadságharcos volt, egyszerre félelmetes és rokonszenves.
 Tizenhatodik fejezet

Miután Washingtonban összefutott vele, Meredith megpróbált nem

gondolni Günther Weissre, de a férfi gyakrabban jutott az eszébe, mint
szerette volna. Volt benne valami, ami valósággal megbabonázta. A
teljességgel elérhetetlen férfi, aki vívja a maga egyszemélyes háborúját,
üldözi és elkapja a bűnösöket, és tiszteli a múltat. Volt ebben valami
szexi és romantikus, de ma már arról is volt némi fogalma, hogy milyen
kíméletlen és veszélyes ez az ember. Csábító volt a gondolat, hogy ő
majd megszelídíti, de erre soha senki sem lesz képes. Túlságosan
mélyen érintette a seb, amit kapott. De szívfájdító volt akár csak egy
órát is eltölteni vele.
Végül sikerült kivernie a fejéből, és elfelejtenie.
Amikor egy hónappal később apja elvitte ebédelni, egy
bejelentéssel lepte meg. Azt mondta, hogy elfáradt, de közben
mindketten tudták, hogy Alex két évvel ezelőtti halála volt az, ami
kérdésessé tette számára az eddig vallott értékeit és egész hitrendszerét.
Apja világában többé semmi sem látszott biztosnak.
A kormány nyilvánvalóan hazudott az embereknek a vietnámi
háborúról, miközben ötszázezer amerikai katona harcolt odaát. Robert a
maga hatvanhárom évével nem volt öreg, most mégis azt mondta, úgy
döntött, hogy az év végén nyugdíjba vonul. Az ő korában Meredith
nagyapja életerős férfiként tartotta magát, de ő nem veszítette el a fiát,
és Robert egyébként is más alkat volt. Alex elvesztése teljesen
kikészítette, két év alatt tíz évet öregedett, és hirtelen Janet is
öregasszonnyá változott. Meredith keserűen hallgatta apja tervét.
– Még túl fiatal vagy ahhoz, hogy visszavonulj, apa – próbálta jobb
belátásra bírni. – Fontos ember vagy a bíróságon. Mit fogsz csinálni, ha
nyugdíjba mész?
– Golfozok – mosolyogott az apja. – Utazgatok édesanyáddal.
Pihenek. Meglátogatom a barátaimat. – Egy öregember életét írta le,
Meredith viszont úgy érezte, még nem tart ott, legalábbis nem akarta,
hogy csakugyan ennyiből álljon az élete. Az ebéd végére azonban
belátta, hogy apja komolyan elszánta magát. Elszomorodva ballagott
vissza az irodába. Tudta, hogy akármit mondjon is, apja feladta az
életét, már nem akar harcolni. Szomorú gondolataiból felocsúdva
elmosolyodott, amikor az irodába visszaérve meglátta Charlie-t és
Angelát, amint jókedvűen beszélgetnek.
Angela sugárzó arccal nyújtotta felé a bal kezét. Az este
eljegyezték egymást befolyásos ügyvéd barátjával. Szép nagy gyűrűt
kapott tőle, s most csak úgy ragyogott a boldogságtól.
– Ugye ettől még nem fogod feladni a hivatásodat, és nem akarod a
dologtalan gazdag hölgyek életét élni? – ugratta Meredith, mire Angela
rávágta, hogy természetesen nem. Az esküvőt augusztusra tervezték, és
Párizsba mennek nászútra. Angela megemlítette, hogy jövendő anyósa-
apósa nincs elragadtatva attól, hogy a fiuk színes bőrű nőt vesz el, de a
vőlegénye határozottan kiállt mellette, és Angela úgy gondolta, hogy a
szülők végül jobb belátásra térnek. Meredith remélte, hogy így lesz.
Claudiára és Sethre gondolt, amikor a diplomaszerzés után a fiúnak
nem volt annyi bátorsága, hogy szembeszegüljön a családjával, és
feleségül vegyen egy zsidó lányt. Csakhogy Angela harminchat éves
volt, és a vőlegénye, Brady Collins, harminckilenc. Felnőttek voltak,
tudták, mit akarnak, és nem függtek senkitől, mint annak idején a
főiskoláról frissen kikerült Claudia és Seth.
Meredith még hetekig aggódott apja nyugdíjba vonulása miatt.
Megkérdezte őt, hogy miután bíróként visszavonul, nem akar-e a
családi ügyvédi irodában tovább dolgozni, de ő azt felelte, hogy nem,
és hogy nélküle is nagyon jól elboldogulnak, ezért inkább a könnyű
életet választja, és otthon marad. Mereditht elszomorította, hogy anyja
belement ebbe. Ő nem tartotta jó tervnek, aggódott, hogy apja otthon
előbb-utóbb depressziós lesz. Még hosszú évek álltak előtte, de Alex
elvesztése teljesen megváltoztatta. A fiával együtt énje egy
létfontosságú darabja is meghalt.
Meredith megpróbált nem gondolni erre, amikor Charlie az
asztalára tette a washingtoni német nagykövetségtől érkezett vastag
borítékot. Csak ült, bámult rá, és nem merte felbontani. A Claudiának
szóló válasz volt benne. Majdnem két évbe, borzasztó hosszú időbe telt,
mire megjött. És függetlenül attól, hogy mit ítélt meg a Kárrendezési
Konferencia, azt tervezték, hogy megfellebbezik a döntését, mivel
Meredith biztos volt benne, hogy az túl kevés lesz. Mély lélegzetet vett,
és óvatosan kinyitotta a borítékot.
Németül írták a választ, amiképpen az egész levelezésük németül
zajlott. Egy terjedelmes bekezdésben csak az üdvözlések, a hosszú
várakozásért való bocsánatkérések és régies németséggel
megfogalmazott hivatalos megszólítások sorakoztak. Ezeket átfutva
rátért a második bekezdésre, amelyben elmondták, hogy a Meredith
által felsorolt tételek nagy részének értékét lehetetlenség felbecsülni,
hiszen mindezek egy akkor még gyermek szemszögéből kerültek a
lajstromba. A Konferencia anyagi erőit egyébként is meghaladja, hogy
kártérítést nyújtson műtárgyakért, ékszerekért és a családja
életvitelében szerepet játszó javakért. Abban azonban egyetértenek,
hogy a berlini, a vidéki és a bajorországi családi házak nem képezhetik
vita tárgyát, mert ezek köztudottan a családja tulajdonában voltak, és a
nácik vették el tőlük.
Mivel a háború végén senki sem jelentkezett értük, és Claudia
szüleinek auschwitzi halálát igazolták, amikor Claudia tízéves korában
elhagyta az országot, mindent a kormány vásárolhatott meg, még abban
az időben is jóval a valódi értékük alatt. A háború után Németország
szabad préda volt, az elmenekült vagy megölt családok, deportált és
soha vissza nem tért zsidók ingatlanjait nagyon kevés pénzért lehetett
megszerezni.
A levélben azt is megírták, hogy lehetetlen megmondani, mekkora
értéket képviselnek Mrs. Liebowitz elveszített rokonai, az ellopott
gyermekkora és a táborban átélt szörnyű szenvedései. Ezt sem
felbecsülni, sem pénzben kifejezni nem lehet. De tudatában vannak,
mennyi fájdalom és veszteség érte, és ezekért mély részvétüket fejezik
ki. Mindezek fényében, elismerve a tőlük elvett házak tulajdonjogát,
azt a tényt, hogy árvaságra jutott, és a három évet, amit Auschwitzban
töltött, az alábbi összeget ajánlják fel neki. Meredith német márkában
látta az összeget, amit egy gyors fejszámolással átváltott, majd
nyomban rájött, hogy rosszul számolt. Az újbóli nekirugaszkodásnál
észrevette, hogy arról a számról, amit eredetileg látott, lehagyott egy
nullát, és most így végezte el a műveletet.
– A szentségit! – kiáltotta ki a nyitott ajtón, mire Charlie felugrott
az íróasztalától, és már jött is futva, nyomában a lassabban kocogó
Peggyvel.
– Mi a baj? – kérdezte Charlie, mire Meredith rá-vigyorgott.
– Semmi, Charlie. Sőt, nagyon, de nagyon jó! – Hárommillió
dollárnak megfelelő összeget ajánlottak fel, ami ugyan töredéke volt
annak, amit Claudia családja elveszített, de így is szép summa volt,
talán a legnagyobbak egyike, amit eddig megítéltek. Sokat fog
számítani majd, amikor Claudia gyerekei felnőnek, és egyetemre
mennek. – Úristen! – Meredith ugrott párat, majd szabályosan
körbetáncolta a szobát. Alig várta, hogy elmondhassa Claudiának.
Milyen igaza volt, hogy kárpótlási igényt nyújtott be! Sokáig kellett
várni, de megérte.
Fel is hívta pár perc múlva a barátnőjét, de személyesen akarta neki
elmondani.
– Mit csinálsz ma este?
– Semmit. Thaddeus ma reggel elrepült L. A.-be, szombat éjjel jön
vissza. Miért?
– Unom a várost, gondoltam, elmennék, és együtt vacsorázhatnánk.
– Csak így, hipp-hopp? – Claudia érezhetően meghatódott, és meg
is lepődött. Meredith rendszerint hétvégén ment hozzájuk látogatóba.
Hétköznapokon sokat dolgozott, többnyire későig bent maradt az
irodában.
– Persze. Miért ne? A szerelmi életem a nullával egyenlő, már nem
is emlékszem rá, két hónapja tüntetésen sem voltam – sorolta
könnyedén.
– Muszáj lesz találnunk neked egy fiút – nevetett Claudia.
 – Két hónappal ezelőtt összefutottam Güntherrel Washingtonban.
Együtt vacsoráztunk.
– Zsákutcás kapcsolat. Ő az útlevelével és a foga közé fogott
repülőjeggyel él.
Meredith megpróbált nem gondolni a csókra, de felejthetetlen volt.
– Igaz, de jó vele beszélgetni. Szóval, jöhetek?
– Persze.
Meredith korán elment az irodából, és fél nyolcra megérkezett
Sharonba, Claudiáék takaros kis vidéki házába. Pár percig
semmiségekről csevegtek, azután Meredith segített ágyba fektetni a
gyerekeket, mesét olvasott Sarahnak, majd visszamentek a konyhába,
hogy összeüssenek valamit vacsorára. De mielőtt Claudia hozzákezdett
volna a főzéshez, elővette a táskájából a Németországból jött levelet, és
átnyújtotta neki.
– Mi ez? – nézett rá zavartan Claudia. Feltételezte, hogy a
hallgatásuk elutasítást jelent, és már nem is várt választ tőlük.
– Nyisd ki, és nézd meg – felelte Meredith, és csillogó szemmel
figyelte, ahogy barátnője remegő kezébe veszi a levelet. Tudva, hogy a
válasz van benne, olyan érzése volt, mintha megint vissza kellene
mennie Németországba.
– Elutasítottak bennünket?
Meredith nem válaszolt. Claudia kivette a levelet a borítékból, és
olvasni kezdte. Aztán hirtelen Meredithre nézett, és elkerekedett a
szeme.
– Márka? – kérdezte németül. – Ez őrület!
– Szó sincs róla! – javította ki Meredith. – Van fogalmad arról,
hogy mennyit ért a szüleid vagyona, csak a képek és a házak, nem
beszélve a pénzről és minden egyébről? Ez aprópénz, de a kárpótlás
rendszerében nagyon csinos összegű aprópénz, ráadásul számításba
vették a fájdalmadat és a szenvedésedet is. Sikerült! – kiáltotta, majd
átölelte Claudiát, és sírva-nevetve táncra perdültek. Kisvártatva Claudia
megint elkomolyodott.
– Nem fogjuk megfellebbezni, ugye? Szerintem nem kellene.
 – Gyanítom, hogy ez az egyik legnagyobb összeg, amit bárkinek
adtak, úgyhogy nem kéne kísérteni a szerencsénket – bólogatott
Meredith.
– Tökéletesen egyetértek.
Leültek a konyhaasztal mellé, hogy megbeszéljék a fejleményeket.
Claudia elmondta, hogy nagyon boldog, amiért benyújtotta az
igénylést. Végtére is jogosult volt.
Meredith aznap éjjelre Connecticutban maradt, csak reggel ment
vissza a városba. Segített Claudiának megreggeliztetni a gyerekeket, és
amikor elindult, Claudia hatalmas öleléssel búcsúzott el tőle.
– Te vagy az én hősöm, Merrie – mondta könnyes szemmel.
– Boldog karácsonyt… illetve boldog hanukát. Minden fillérjét
megérdemled, még többet is.
– Köszönöm – suttogta Claudia, és újból megölelték egymást.
Meredith egész úton mosolygott, mialatt visszavonatozott New
Yorkba. Igaz, hogy ez a pénz semmit sem tett jóvá abból, ami
Claudiával történt, mégis elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy jó
munkát végzett a barátjának, akit szívből szeretett.

A Claudia jóvátételi díja felett érzett felhőtlen öröm után, amelyről

értesülve Thaddeus igencsak meglepődött, az 1968-as év nagyon
rosszul kezdődött. Januárban a Tet-offenzíva mindenkit megdöbbentett,
aki odafigyelt rá, hogy mi történik Vietnámban. Hetvenezer észak-
vietnámi és Vietkong gerilla indított összehangolt támadást 126 város
és falu ellen Dél-Vietnámban, amit az északiak végül győzelemként
hirdettek ki.
Claudia egy hét múlva felhívta Mereditht.
– Láttad a mai The New York Times-t? – kérdezte remegő hangon.
– Még nem. Rengeteg munkánk van, és a hírek olyan nyomasztók.
– Seth elesett a Tet-offenzívában, Hue ostroma során. Felesége és
három gyereke volt, és feltehetőleg hivatásos katona lett, ahogy a szülei
kívánták. És most harminchárom évesen halott. – Egy percre
mindketten elnémultak, és Sethre gondoltak. Claudiát, bár tíz éve nem
látta őt, nem is hallott felőle, lesújtotta a hír.
Egy hónappal később a My Lai-i mészárlás még szörnyűbb eset
volt, amikor amerikai katonák bosszúból civileket, főleg nőket,
gyerekeket és öregeket gyilkoltak le a helyi lakosság elleni érthetetlen
támadásban. Az indulatok elszabadultak, a világ kormányozhatatlanná
vált.
De a Meredith számára legfájóbb csapás április 4-én következett
be, amikor a Tennessee állambeli Memphisben megölték Martin Luther
Kinget, az ő hős példaképét. Claudia rögtön felhívta, mihelyt
meghallotta a hírt, és Meredith vigasztalhatatlan volt. El sem tudta
képzelni a világot nélküle. Ott volt minden vonulásán, ülősztrájkján,
tiltakozásán és demonstrációján, és hitt abban, amiért síkraszállt.
Elment Atlantába a temetésére, együtt gyászolt és sírt mindazokkal,
akik szerették őt. King halála összetörte.
Még jóformán ki sem heverte a gyászt, amikor két hónappal később
Kaliforniában lelőtték John F. Kennedy öccsét, Robert Kennedy
szenátort. Mereditht igencsak megviselte az érzés, hogy sorra megölik
valamennyi ragyogó hősüket.
Még szédült a sok rossz hírtől, amikor Angela újabb mélyütést vitt
be neki. Egy héttel a Robert Kennedy elleni merénylet után besétált
Meredith szobájába, és közölte vele, hogy kilép. A kapcsolatai révén
jövendőbeli férje fantasztikus állást szerzett neki egy előkelő Wall
Street-i ügyvédi irodában.
– Elmész? – bámult rá megrökönyödve Meredith. Megbízott benne,
számított rá, szeretett vele dolgozni, tisztelte őt, és a tervei között
szerepelt, hogy üzleti partnerséget ajánl fel Angélának. Semmi jele nem
volt, hogy elégedetlen volna. – Miért? – Úgy érezte, elárulták, de
Angela őszinte volt hozzá, Merrie többek között ezt is szerette benne.
– Komolyan kérdezed? Olyan lehetőséget kínáltak nekem, amit
nem hagyhatok ki. Óriási lépés ez a karrierem szempontjából, és
nézzünk szembe a tényekkel, ez itt nem az. Szeretek veled dolgozni,
nagyszerű nő vagy, de a céljaink különböznek. Egész életemben arról
álmodtam, hogy a fehérek világában csinálok karriert. Már az első
alkalommal is ezért mentem a Wall Streetre. Egy napon én is valaki
akarok lenni, vezető üzlettárs, vezető egy komoly cégben, méghozzá az
első nő, az első fekete nő azon a poszton. És egy rakás pénzt akarok
keresni, annyit pedig csak a fehérek világában tudok. Ugyanolyan jó és
okos vagyok, mint ők, és ezt be is akarom bizonyítani. Azt akarom,
hogy a Wall Streeten minden férfi ismerje a nevemet. Én nem vagyok
olyan, mint te. Te purista vagy, ragaszkodsz az elveidhez. Valóságos
szent vagy. Mindig van valami ügy, ami fontos neked, háborúk, buszon
utazó négerek, akiknek szavazójogot kell biztosítani. Csodállak, amiért
így tudsz lelkesedni. Martin Luther King a hősöd, a példaképed, meg
Medgar Evers. Az enyém J. P. Morgan és John D. Rockefeller. Téged
mindig a gyengébbek érdekelnek, velük foglalkozol, mert tényleg szent
vagy, Merrie. Engem a pénzem érdekel. Nyomorban nőttem fel, és
megtanultam, hogy ha én nem teszek meg mindent a kiemelkedésemért,
akkor soha senki nem fog onnan kiemelni. Nem hiszem, hogy téged
érdekel, mennyi pénzt keresel. Engem nagyon is. Mindannyian
választások elé kerülünk életünk során. Én tudom, mik áz én
választásaim. Ebben benne van, hogy kihez megyek férjhez, mit
csinálok, hol dolgozom. És ha továbbra is itt ülök, sohasem viszem
semmire.
Angela brutálisan őszinte szavai bebizonyították, hogy Charlie-nak
a kezdet kezdetén igaza volt, amikor ambiciózusnak mondta Angélát. A
két nő egy hosszú percig ült szótlanul, farkasszemet nézve egymással,
és Meredith nem tudta, mit mondjon.
– Mikor lépsz ki? – végül csak ennyire futotta.
– Két hét felmondási időt adok neked. Azt szeretnék, ha máris
kezdenék.
Meredith bólintott.
– Előbb is elmehetsz, ha akarsz. – Nem volt értelme
belekapaszkodni, és egyébként is át kell vennie Angela munkáját.
– Köszönöm, Merrie – felelte Angela halkan, majd felállt, és
kiment a szobából. Ez nem volt számára érzelmi kérdés. Intelligens nő
volt, de igazából csak önmagával törődött. Mereditht ugródeszkának
tekintette, valójában sohasem volt a barátja. Meredith meg csak ült ott
megsemmisülten, és úgy érezte, elárulták. Csalódás volt számára, hogy
Angela nem ugyanazokat az ideálokat vallja, amiket ő. Megértette,
hogy naiv volt, amikor az ellenkezőjét feltételezte, csak a bőrszíne
miatt. Angela nem hazudott neki, csak Meredith hitte azt, hogy
azonosak a céljaik, és nem látta előre, nem is gyanította, hogy egyszer
itt fogja hagyni őt.
Ezek után elment sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, és
végiggondolja a helyzetet. Nem volt lesújtva, nem is haragudott, de
csalódást érzett, amiért Angela el akart menni. Ennél jobbnak gondolta
őt, de haszonleső, eszes nő volt. Eszébe jutott nagyapja
figyelmeztetése: aki más emberek szabadságáért harcol, az olykor
szövetségesek vagy barátok nélküli magányos életre ítéli magát, de
akkor is megéri ezt tenni. Meredith nem bánta meg, hogy ezt az életet
választotta, és kevés illúziója maradt. Lemondott férjről és gyerekekről,
hogy harcolhasson a jó ügyért, és megvívja más emberek harcait.
Nagyapjának igaza volt. Időnként magányosnak érezte magát, de így
akart élni, sehogy másként.
Amikor visszaért az irodába, Charlie elmondta, hogy Angela
összeszedte a holmiját, és ebédidőben elment azzal, hogy már nem is
jön vissza. Nem maradt ott, hogy elköszönjön Meredithtől, és nem
hagyott neki még csak pár soros köszönetet sem. Továbblépett, és az
ügyeit tartalmazó dossziékat otthagyta Merrie íróasztalán.
Néha így van ez, mélázott Meredith, miközben kinyitotta Angela
egyik dossziéját. Mostantól sok tennivalója lesz, de sohasem
húzódozott a kemény munkától, és most sem állt szándékában.

Hetek óta minden este későig dolgozott, hogy utolérje magát. Egyik
este Günther telefonált azzal, hogy hamarosan átutazik New Yorkon.
Azt egyelőre nem tudta, hogy pontosan mikor, vagy hogy tudnak-e
egyáltalán találkozni. Kiszámíthatatlan volt, mint mindig, és Meredith
tudta, hogy Claudiának igaza volt vele kapcsolatban. Nem akarta, nem
is volt szüksége rá, hogy az elérhetetlen álmot kergesse, és volt annyi
esze, hogy ne kapja be a csalit. Jó utat kívánt neki, elmondta, hogy ő is
nagyon elfoglalt, és reménykedett, hogy Günther nem hívja többé. Még
arra sem volt alkalmas, hogy barát legyen. Nőként pedig egyenesen
veszedelmesnek találta.
Az év fennmaradó részében egyik csalódás a másik után érte.
Nixon elnökké választását is lehangolónak találta, habár az apját
felvillanyozta a hír. Karácsonykor Robert megbetegedett, rákot
állapítottak meg nála, és felesége meg lánya legnagyobb döbbenetére öt
hét múlva, hatvannégy éves korában, egy évvel a nyugdíjba vonulása
után meghalt.
Attól kezdve, hogy abbahagyta a munkát, egyre gyengült, és mire
meghalt, már Merrie anyjába is csak hálni járt a lélek. A temetést is
képtelen volt megszervezni, és semmiben sem tudott dönteni. Mindig
csak sírt, és össze volt zavarodva. Úgy viselkedett, mint egy
kilencvenéves, holott hatvan volt, Merrie-t pedig elkeserítette anyja
látszólagos tehetetlensége. Apja mindent megcsinált neki, ezért most
nem tudta megszervezni az életét, és napjában tízszer is felhívta
Merrie-t minden apró-cseprő dolog miatt. Vagy a tévé nem működött,
vagy a mosogatógép. Elfelejtette befizetni a lakbért.
Meredith örült, amikor egyik délután egy idős fekete férfi
látogatása elterelte a figyelmét. Valaki egy cédulára leírta neki Merrie
nevét, ő pedig minden előzetes bejelentkezés nélkül eljött hozzá.
Ahogy a várószobában ült, olyan méltóságteljesen és tisztelettudón
nézett ki öltönyben és nyakkendőben, hogy Meredith kiment hozzá, és
behívta az irodájába. Hosszan elbeszélgettek, és a férfi elmondta, hogy
a fiát tíz évvel ezelőtt a lincselő tömeg ölte meg Mississippiben, mert
egy benzinkútnál a fehérek mosdóját használta.
Most azonban a munkája miatt kereste meg Mereditht. Hetvenhat
éves volt, negyvenhét éve dolgozott portaszolgálatosként egy Park
Avenue-i épületben. Korábban a liftet kezelte, amíg évekkel ezelőtt át
nem alakították a lifteket automata működésűekké. Elmondta, hogy
mindenki tisztelettel bánt vele, név szerint ismerte a lakókat és a
rendszeresen hozzájuk járó vendégeket. Hordta a csomagokat és a
poggyászt, és biztosította Mereditht, hogy ma is jó erőben van, húsz
éve egyetlen napig sem volt beteg. Két héttel ezelőtt kirúgták, és egy
ötvennégy éves embert vettek fel helyette, aki kisebb, mint ő, nem is
olyan erős, és biceg. Kétségtelenül fiatalabb nála, orosz vagy román
lehet, alig tud angolul. Meredith kitalálhatja, hogy ezzel szemben fehér
ember.
Az idős férfit Jebediah Parkernek hívták, de mint mondta,
mindenki csak Jebnek hívja. Meredith megkérdezte tőle, mit szeretne.
Pénzt, végkielégítést a munkáltatójától?
– Nem, az állásomat szeretném visszakapni. Még évek vannak
bennem, még nem vagyok felkészülve arra, hogy nyugdíjba menjek. –
Meredith mosolyogva hallgatta. Valóban fiatalabbnak látszott a
koránál, határozott léptekkel jött be az irodájába, és energikusnak tűnt.
– Rá tudja venni őket, hogy visszavegyenek?
– Megpróbálhatom – válaszolta Meredith becsületesen. – Lehet,
hogy inkább valamennyi végkielégítést adnának magának.
– Arra nincs szükségem. A munkámat akarom. Másik állást az én
koromban már nem tudok szerezni, márpedig én dolgozni akarok.
Meredith lejegyzett minden idevágó információt. Jeb megkérdezte,
hogy most kell-e fizetnie, mire Meredith azt felelte, hogy ráér azután,
miután már látja, mit tehet az érdekében. Remélte, hogy elég lesz, ha
megfenyegeti a munkáltatót diszkrimináció alkalmazása és ügyfele
állásának faji alapon történt megszüntetése miatt. Megígérte, hogy
szigorú hangú levelet fog írni a munkáltatónak, és meglátják, mit
reagálnak rá. Jeb ezek után kezet rázott vele, udvariasan megköszönte,
majd a fejére tette a kalapját, és kiment az irodájából.
Meredith még aznap este megírta, és elküldte a levelet. Burkoltan
utalt rá, hogy akár perre is számíthatnak, de biztosította a munkáltatót,
hogy ügyfele igazából az állását szeretné visszakapni. Jeb megmondta,
melyik épületről van szó, és az történetesen alig pár sarokra volt anyja
lakásától.
 A válasz nagyon gyorsan megjött. Kiderült belőle, hogy a
munkáltató nem szeretné, ha per lenne a dologból, és hajlandó
visszavenni Jebet a régi állásába. Az új embert átteszik egy másik
műszakba. Meredith azon nyomban felhívta Jebet, és közölte vele a jó
hírt.
– Azt mondták, holnap már visszamehet.
– Maga aztán jól rájuk ijeszthetett! – nevetett Jeb.
– Szerintem is.
– Holnap, mielőtt dolgozni megyek, eljövök, hogy kifizessem –
ígérte Jeb. – Nagyon jó munkát végzett az érdekemben. Örülök, hogy
megkerestem magát.
– Én is örülök, Jeb. És nem kell eljönnie. Csak egy levelet írtam.
Ez legyen ajándék tőlem.
– Ezt nem engedhetem – tiltakozott Jeb. – Visszaszerezte nekem az
állásomat.
– Eljöhet hozzám újra, ha megint valami kellemetlenséget okoznak
magának. Akkor majd kiállítok egy számlát.
Jeb még vagy féltucatszor megköszönte neki, majd elbúcsúztak.
Merrie még akkor is mosolygott, amikor este elindult hazafelé.
Elégedett volt az eredménnyel. Másnap, útban az iroda felé, már más
ügyek jártak a fejében, és amikor benyitott az ajtón, Charlie vigyorgó
arcát látta maga előtt.
– Új szerelem? – kérdezte sokatmondó pillantással.
– Nem tudok róla – felelte Meredith.
– Ezek szerint titkos imádó?
Ekkor látta meg a hatalmas vörös rózsacsokrot az íróasztalán.
Elképzelni sem tudta, ki küldhette. Kinyitotta a hozzá mellékelt
borítékot, és egy gondos kézírással megírt kártyát húzott elő belőle.
„Köszönöm az állásomat. Őszinte tisztelettel Jebediah S. Parker" –
olvasta fülig érő mosollyal.
– Na? – kérdezte ravaszkás vigyorral Charlie.
– Egy elégedett kliens.
 Charlie ezen meglepődött. Még soha egyetlen kliens sem küldött
Meredithnek rózsacsokrot, hát még egy legalább három tucat szálból
állót!
– Az a férfi, aki a múltkor megkeresett, mert elvesztette a
portaszolgálatosi munkáját.
– Megnyerte a főnyereményt Vegasban?
– Nem, visszakapta a portaszolgálatosi állását, és egy igazi úr. –
Még akkor is mosolygott, amikor a rózsacsokrot az ablak előtti
asztalkára téve leült az íróasztalához, és dolgozni kezdett. Jó érzéssel
eltelve írt pár köszönő sort Jebnek. Egyes napokon könnyebben ment a
jó harc, mint máskor. Ezek kárpótolták a sok-sok más napért, amikor
nagyon nehezen ment.
Néhány héttel később épp ebédelni ment, amikor összefutott
Teddel. Évek óta nem találkoztak, de Ted néha felhívta. Nagyon
megörült, amikor meglátta Merrie-t, aki rögtön Emily és a gyerekek
felől érdeklődött. Ted egy pillanatra zavarba jött.
– Történetesen épp válófélben vagyunk. Viszonya lett a klubunk
profi teniszezőjével. Megalázó szappanopera, ugye? De korábban sem
működött a dolog. – Próbált úgy tenni, mintha nem venné a szívére, de
harmincnégy éves volt, négygyerekes apa, és tizenegy éve élt együtt
egy nővel, akit alig akart elvenni. Mi értelme volt? Merrie szemében
hiábavalóságnak tűnt az egész. Tedet a szülei kényszerítették bele ebbe
a házasságba, és világéletében ők diktáltak neki. A főiskola óta
mindenestől eladta magát az apjának, és most, tíz évvel később, mint
valami tombolán nyert főnyereményt, megkapja, hogy elválhat.
Úgy ítélte meg, hogy a gyerekek dacára nem érte meg. Minek
kellett?
– Szeretnék egyszer együtt vacsorázni veled – mondta Ted csillogó
szemmel. Ma is jóképű, fiús alkatú férfi volt. De Meredithnek nem
hiányzott egy kölyök az életéből, férfit szeretett volna, és Ted sohasem
fog igazán felnőni. Boldog volt, hogy a barátjának tudhatja, de az
egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tisztelte őt. – Mivel
foglalkozol? – kérdezte Ted őszinte érdeklődéssel.
 – Dolgozom.
– Nincs partnered? – faggatta reménykedve Ted, amit Merrie
szánalmasnak talált.
– Nincs. – Az alkalmankénti partnereiről nem kellett tudnia. –
Apám meghalt. Sohasem heverte ki az öcsém halálát, és idő előtt
nyugdíjba ment. Most anyám esik szét. Gyerekeim nincsenek, de itt van
anyám, akiről gondoskodnom kell, és akiért aggódhatok. – Miután nem
akart flörtölni Teddel, úgy döntött, hogy a valóságot festi le neki.
– Találkoztál Claudiával?
– Remekül van – felelte Meredith széles mosollyal, aztán elmondta,
hogy Seth meghalt Vietnámban.
– Olvastam – komolyodott el Ted. – Szomorú. – Mára már
mindnyájan megválasztották az utat, amelyen járjanak, és megfizették a
tartozásaikat, némelyek többet, mint mások. Ted és Seth – mindketten
feladták az álmaikat, hogy a szüleik kedvében járjanak. Ő és Claudia
sohasem adták fel, és nem is tagadták meg magukat. Claudia ma is írta
a cikkeit és dolgozott a könyvein, ő pedig továbbra is támogatta azokat
az ügyeket, amelyekben hitt, s mellette létrehozta a saját ügyvédi
irodáját. Kíváncsi volt, mit kezd most Ted magával, lesz-e majd egy
másik lány, aki megfelel a szüleinek, és akit feleségül választanak
számára. Szomorú sors, gondolta magában. Néhány percig még
beszélgettek, és amikor ebéd után visszament az irodába, felhívta
Claudiát, és elmesélte, hogy találkozott Teddel.
– Hogy néz ki? – tudakolta kíváncsian a barátnője. – A minap én is
összefutottam Seth egyik barátjával, aki kopasz lett és kövér. Meg sem
ismertem.
– Ted ugyanolyan, mint volt. De valami hiányzik belőle. Azt
hiszem, menet közben eltévedt. Az az érzésem, hogy annak, aki a
könnyebb utat választja, meg kell fizetnie az árát. Most is vicces és
aranyos, de valahogy üres. Nem vagyok biztos benne, hogy el tudnék
tölteni vele egy estét. Soha nem fog felnőni, mindig is apuci kisfia,
elkényeztetett kegyence lesz.
 – Nagy kár. Mindezeken túl valójában nagyon helyes fiú – felelte
Claudia, azután eszébe jutott valami. – Apropó, szeretnék kérni tőled
egy szívességet. Holnap este lesz egy dedikálás a belvárosban, ahová el
akarok menni. Thaddeus azt mondja, túl sok munkája van, nem tud
jönni. Eljönnél velem? A kedvenc írónőmnek most jelent meg az új
könyve, szeretnék találkozni vele. Minden írását elolvastam, nagyon
inspiráló. Eljössz velem?
– Velem is az van, ami Thaddeusszal. Rengeteg munkám van.
Tényleg nem tudok. Amióta Angela elment, fuldoklom, ráadásul két
komoly ügyet is elő kell készítenem.
– Jaj, de utálok egyedül menni! – Claudia olyan csalódottnak tűnt,
hogy Merrie-nek lelkiismeret-furdalása támadt. Nem akarta
cserbenhagyni a barátnőjét.
– Jól van, egy órára elmegyek, de aztán vissza kell jönnöm
dolgozni. Hol van ez a hely?
A dedikálás a belvárosi Barnes & Noble-ban volt, nem messze az
irodájától.
– Nem tudunk utána megvacsorázni? – kérdezte reménykedve
Claudia, mire Meredith elnevette magát.
– Ne is próbálkozz, dolgoznom kell.
– Mindig csak dolgozol – morgott Claudia, nem először. – Időnként
neked is el kellene járnod szórakozni, jól érezni magad.
– Szórakozni? Szórakozni? Hát az meg mi? A munkám szórakozás,
úgyhogy ne nyaggass. Puszi a gyerekeknek. Viszlát holnap. –
Megígérte, hogy hatkor találkoznak, aztán folytatta a munkát.
Másnap keserves sóhajjal lépett ki az irodából fél hatkor, hogy
időben odaérjen. Anyja állandóan azzal nyúzta, hogy töltsön vele is
valamennyi időt. Egyszerűen nem jutott mindenre ideje, és a munkája
minden energiáját igénybe vette. Sohasem értette, hogyan csinálják
azok a nők, akiknek a munka mellett férjük és gyerekeik is vannak.
Neki még egyedülállóként sem volt elég a nap huszonnégy órája.
 Az irodából kilépve leintett egy taxit, és máris beragadt a
csúcsforgalomba, amitől tízperces késéssel érkezett meg a Barnes &
Noble-ba. Claudia már ott volt.
– Ne haragudj, hogy késtem. Az utolsó néhány sarkot már gyalog
tettem meg, különben még egy félórát várhattál volna rám.
Claudia örült, hogy megérkezett, és mindjárt be is mutatta az
írónőnek, aki egy asztalnál ülve dedikálta a mellette oszlopban
feltornyozott könyveket. Nagyjából velük egykorú, szép eurázsiai nő
volt, aki korábban már két könyvet írt a vietnámi háborúról, ez volt a
harmadik. Az életrajzában az állt, hogy a The New York Times külföldi
tudósítójaként járt Sanghaiban, Tokióban, Hongkongban, Pekingben és
Bangkokban. Félig vietnámi, félig francia volt, gyerekként jött el
Saigonból, és Londonban, majd Párizsban nevelkedett. Édesapja
Pulitzer-díjas író volt. Meredith el volt bűvölve tőle, és Claudia
megvette neki az írónő egyik könyvét.
– Csak jó lehet – jegyezte meg Meredith, miután már olvasott róla.
– Hogy fedezted fel magadnak?
– Egyszer interjút készítettem vele a Herald Tribune számára.
Azóta figyelemmel kísérem. Nagyon érdekes, ahogy a vietnámi
háborúról gondolkodik. Inkább francia nézőpontból alkot róla
véleményt. Szerintük nincs esélyünk a győzelemre, ahogy nekik sem
volt, és azt hiszem, igaza van.
– Egyetértek – felelte Meredith komolyan, és megköszönte
Claudiának a könyvet. – Megpróbálom elolvasni, ha lesz egy kis időm.
– Isten tudja, mikor lesz az – mondta erre Claudia. Ők ketten ott
maradtak még egy pohár bor melletti csevegésre. Claudia csak ritkán
jutott be a városba; vagy írt, vagy Thaddeusszal és a gyerekekkel volt
Connecticutban.
Közben észrevették, hogy az írónő, Louise Li, egy jóképű,
negyvenes, őszbe vegyülő szőke hajú, komoly arcú férfival beszélget.
Teljesen belemerültek az eszmecserébe, látszott, hogy jól ismerik
egymást. Meredith meglepődött, amikor beszélgetőtársától elmenőben
a férfi megállt mellettük is egy kis ismerkedésre. Peter Wattsként
mutatkozott be. Sőt néhány perc múlva, egy átmeneti nyugodt
periódusban az írónő is odajött, hogy bekapcsolódjék a társalgásba.
– Látom, már megismerkedtetek dr. Wattsszal – fordult a két
barátnőhöz, mire a férfi láthatóan zavarba jött. Ő ugyanis nem
használta a doktori címet. – Régen, még diákkoromban ismertük meg
egymást. Kutatói ösztöndíjjal voltam Afrikában, és ő is épp ott járt
tanulmányúton. Az egy másik élet volt, jelenleg gyerekekkel dolgozik
Vietnámban.
– Mit csinál velük? – kérdezte Meredith kíváncsian.
– Áthozom őket az Államokba orvosi kezelésre és műtéti
beavatkozásra, és mialatt itt vannak, ha lehet, nevelőszülőket keresünk
nekik. Vannak közöttük árvák, de sokan nem azok, ők végül
visszamennek. És olyanok is vannak, akikről nem tudunk semmit,
legalábbis egy ideig. – Szelíd tekintete volt, és valami mély alázat és
részvét sugárzott belőle. Annyira, hogy Claudia védekezőn maga elé
emelte a kezét.
– Kérem, ne beszéljen nekem róluk – mondta. – Megöl a férjem, ha
egy fogadott vietnámi gyerekkel megyek haza. Van otthon két sajátunk,
akik már most a fejünkön táncolnak.
A férfi nevetett, és Merrie felé fordult.
– Nem, nem, én sem! Megrögzött gyerekgyűlölő vagyok, mellesleg
munkamániás. Még egy szobanövény gondozására sincs időm.
Dr. Watts ezen is csak nevetett.
– Épp meg akartam kérdezni, hogy mivel foglalkozik – mondta
aztán.
– Ügyvéd vagyok. Diszkriminációs ügyekkel foglalkozom. Ha
bárki részéről hátrányos megkülönböztetés éri, felhívhat engem –
válaszolta Meredith, és a férfi érdeklődve hallgatta. – Ami azt illeti,
többször voltam letartóztatva, amiért részt vettem háborúellenes
tiltakozáson, úgyhogy priuszom van. Nehéz munkával megszerzett
priuszom. Tökéletesen alkalmatlan szülő lennék – tette hozzá
mosolyogva. Louise Li visszament az asztalához, hogy folytassa a
dedikálást, Peter Watts pedig pár percig még elcsevegett velük, aztán
visszament Louise-hoz, hogy búcsúzóul megölelje, és elment.
– Jóképű fickó – jegyezte meg Claudia, amivel Meredith is
egyetértett, de rögtön hozzátette, hogy neki most vissza kell mennie az
irodába. Tudta, hogy ha tovább itt marad, már nem lesz kedve
visszamenni dolgozni, pedig az asztalán hegyekben álltak az
elintézetlen ügyiratok, és még egy ügyvédi megbízást is meg kellett
írnia.
Közös taxiba ültek, és útban a Központi pályaudvarra, ahol vonatra
akart szállni, Claudia kitette Mereditht a kocsiból. Ő megköszönte a
kellemes estét és a könyvet, és elismeréssel szólt az írónőről.
– Gyakrabban kéne bejönnöd a városba – mondta még Claudiának.
– Neked meg sokkal kevesebbet kellene dolgoznod – válaszolta
Claudia. Megölelték egymást, Merrie kiszállt, integetett, és a kocsi
továbbhajtott. Jólesett ez a kis kikapcsolódás, de félóra múlva már az
íróasztalánál ült, a munkába temetkezve. Éjfélig bent maradt, és sokat
behozott az elmaradásából.
Mozgalmas hetek következtek, többször kellett megjelennie a
bíróságon régi és új kliensek ügyében, majd három hét múlva Charlie
szólt, hogy bizonyos Peter Watts keresi telefonon.
– Nem ismerek ilyen nevűt – felelte Meredith szórakozottan,
belemerülve a munkába. – Kérdezd meg, mit akar, és hagyjon üzenetet.
– Ekkor hirtelen beugrott a név a dedikálásból. Intett Charlie-nak, hogy
fogadja a hívást, és felvette a telefont.
– Dr. Watts?
– Igen… Peter… Ne haragudjon, hogy zavarom. Biztosan el van
foglalva.
– Valamilyen hátrányos megkülönböztetés érte? – ugratta a férfit
Meredith.
– Mostanában nem – felelte nevetve Peter.
– Miben segíthetek?
– Nem tudom, volna-e kedve hozzá, hogy végigvezessem a
központunkon. Egy rövid ideig ott helyezzük el a gyerekeket, mielőtt
elkerülnének a nevelőcsaládokhoz. Nagyon vidám hely, és a gyerekek
csodálatosak. – A hangja meleg szeretetről árulkodott.
– Nem vagyok vevő fogadott gyerekre. Én vagyok az utolsó ember,
akire rábízhatna egy gyereket. Egyedülálló vagyok, nincsenek
gyerekeim, nem is akartam soha. És jóformán mindennap éjfélig
dolgozom.
– Ezzel nem tesz jót magának, Miss McKenzie. – Peter hangja
most olyan volt, mint egy orvosé.
– De nagyon szeretem Claudia barátnőm gyerekeit. Találkozott
vele a dedikáláson. A főiskolai szobatársam volt. Rajtuk kívül szinte
minden gyerek rendszerint sírva fakad, és gyorsan elbújnak, ha én
belépek a szobába. – Igazság szerint Sarahn és Alexen kívül soha nem
találkozott gyerekekkel, és nem is állt szándékában. Arra meg végképp
nem vágyott, hogy saját gyerekei legyenek.
– Esetleg lehetnek számunkra hasznos ötletei, ha eljön, és megnézi
a központunkat. Talán ismer valakit, aki szívesen lenne a nevelőszülője
valamelyik gyerekünknek, amíg tart az itteni kezelése. – Meredith nem
akarta elárulni, hogy barátai sincsenek. Watts még azt hinné, hogy
valami fura csodabogár. Nem akarta megnézni a központot, de
udvariatlan sem akart lenni, és a férfi konok kitartása egy olyan
ügyben, amelyben hitt, olyasmi volt, amit értett és csodált. –
Lehetséges, hogy rá tudna szánni egy órát az idejéből? – próbálkozott
tovább a férfi. Érezhette, hogy mennyire elfoglalt Meredith, de
gyanította, hogy ha ezt a nőt érdekli valami, akkor szívvel-lélekkel
foglalkozik vele, és nem lehetett tudni, hogy egy ilyen ember mikor
nyílik meg egy ügy előtt. Remélte, hogy ha el tudja vinni a központba
és fel tudja kelteni a érdeklődését a munkájuk iránt, akkor ez is
megtörténik.
Mialatt Peter beszélt hozzá, Meredith ránézett a naptárára, és látta,
hogy a hat órára megbeszélt találkozót az ügyfele lemondta. A
felszabaduló időben ezer más dolog közül válogathatott volna, de nem
volt szíve visszautasítani a férfit. Annyira lelkiismeretesnek és
őszintének látszott.
 – Ma délután hat óra megfelelne magának? – kérdezte, és a férfi
nem győzte megköszönni. Az igazat megvallva lett volna egy
megbeszélése valahol másutt, de azt le fogja mondani.
– Tökéletesen. – Megmondta a címet, amit Meredith lefirkált. –
Akkor ott találkozunk – búcsúzott Watts vidáman, mint aki győzött,
Meredith pedig nem értette, hogy most mit csinált, és szidta magát,
amiért ilyen vajszívű volt. Újból leszögezte, hogy az életében nincs
hely vietnámi árvák számára, legfeljebb vet rájuk egy pillantást,
megköszöni Wattsnak, aztán visszajön dolgozni. Ezzel nem árt
senkinek.

Tizenhetedik fejezet

Fél hatkor Meredith taxiba ült, és elment ahhoz a kis barna

homokkőből épült, sima homlokzatú, kissé már rozoga házhoz, amit a
projekt számára béreltek. Peter Watts elmondta, hogy ez egy
magánfinanszírozású dolog, egyedül az orvosi kezelést fizeti az
Egyesült Államok kormánya. A földszinten várta, ahová lehallatszott az
emeleten lévő gyerekek zsivaja. Nem úgy hangzott, mintha
fájdalmukban visítoznának, inkább a játék hevében felharsanó
nevetésnek, kiabálásnak tűnt. És ketten kis híján ledöntötték a lábukról
Pétért és Mereditht, ahogy egymást kergetve leszáguldottak a lépcsőn.
Peter vietnámi nyelven rájuk szólt, és szelíden felküldte őket a lépcsőn.
Egyikük fél szemén kötés volt, a másik kisfiúnak pedig hiányzott az
egyik karja.
– Lényegében ők is csak gyerekek. Sok szörnyűségen mentek
keresztül, és még lesznek nehéz perceik, úgy értem, orvosilag. De
vannak köztük fizikailag jó, és lelkileg meglepően kiváló állapotban
lévők. Bátrak. – Mialatt beszélt, Meredith látta a meleg csillogást a
szemében. Nemes lelkű ember volt, aki a benne lévő részvétet nemcsak
szavakkal, de tettekkel is kifejezte.
 Felmentek az emeletre, ahol tábori ágyakon ültek a gyerekek, és
nővérek meg önkéntesek játszottak velük. Meredith látott köztük
visszahúzódókat, meg totyogókat, sőt olyanokat is, akik még nem
tudtak járni.
– A jövő hétig, sőt akár pár napon belül, mindegyikük az új
családjánál lesz – magyarázta Peter. – Ők most érkeztek. Ez amolyan
beszoktatási időszak. Én meg a jövő héten visszamegyek Vietnámba, és
újabb tíz-tizenkét gyereket hozok magammal.
Meredith csak bámult. Ez komoly logisztikai műveletnek tűnt, amit
Peter elmondása szerint ő maga szervezett meg négy másik orvossal
együtt, és ő teremtette elő az anyagi fedezetét is.
– Hogy került bele ebbe az egészbe? – kérdezte Meredith.
– Gyermekorvos vagyok, és nem bírtam elviselni a Vietnámról
szóló hírekben szereplő sebesült gyerekekről készült fotók látványát,
meg azt, hogy nincs hova menniük, és nem kaphatják meg azt az orvosi
kezelést, amire szükségük lenne. Sokuknak ezért egész életükben
viselniük kell a sebhelyeiket, vagy éppen mozgássérültekké válnak.
Egy évembe telt, mire összehoztam ezt a projektet, és mondhatom,
bevált – mesélte mosolyogva.
– Úgy látszik, jól csinálja. – Mereditht a vártnál jobban
megérintette az, amit látott, és meglepte, hogy a férfi olyan
lelkiismeretesen és kedvesen bánik a gyerekekkel. Nyilvánvaló volt,
hogy ők is szeretik Pétért.
– Ezek közül a gyerekek közül sokat örökbe fogadnak az amerikai
befogadóik. De vannak, akiket nem. Az egész országból jönnek
emberek, hogy felajánlják a segítségüket. Azok a gyerekek, akiknek
odahaza vannak élő családtagjaik, vissza fognak menni.
Bejárták az egész házat, majd Peter Watts visszakísérte Merrie-t a
földszintre. Magas, megnyerő modorú férfi volt, pár évvel idősebb
Meredithnél.
– Gondolkodna rajta, hogy ismer-e valakit, aki magához venné
valamelyik gyerekünket? – kérdezte esdeklő pillantással.
 – Gondolkodni fogok – bólintott Meredith. – De őszintén szólva
kapásból nem jut eszembe senki.
– Már azt is nagyra értékelem, hogy eljött – felelte komoly arccal
Peter.
Elmenőben Meredith az imént látott vietnámi gyerekekre, köztük a
félkarú kisfiúra gondolt. Nem tudta kiverni őket a fejéből, és sajnálta,
hogy nincs senki, akit ajánlani tudna.
Anyja az őrületbe kergette az egész napos telefonálgatásával.
Charlie és Peggy azon veszekedtek, hogy kinek kell kitisztítania a
kávéfőzőt. Semmi sem ment úgy, ahogy akarta. És a Peter Watts által
létesített intézetben tett látogatása után három nappal még mindig
kísértette az, amit ott látott. Egy hirtelen elhatározással felhívta a férfit.
Peter érezhetően örült, hogy hallja a hangját.
– Van valami elképzelése, hogy ki legyen valamelyik gyerekünk
befogadója? – kérdezte reménykedve.
– Igen – válaszolta feszült hangon Meredith. – Támadt egy teljesen
őrült ötletem. Jobb lenne, ha most rögtön letenné a kagylót. – Várt.
Aztán kimondta. – Én lennék az, aki befogadna egyet. – A férfi alig
hallotta a hangját, és biztos volt benne, hogy félreértette, amit hallott.
– Tessék?
– Hazaviszem az egyik gyereküket. Semmit sem tudok a
gyerekekről, az életem a munkám miatt kész őrület, de azon kívül,
hogy küzdök az anyámmal, és próbálom megtanítani neki, hogyan éljen
az apám nélkül, nem csinálok semmi fontosat. Rászánhatok egy évet
arra, hogy valaki másról gondoskodjam. – Egész életében elszántan
törekedett arra, hogy mindig azt tegye, ami a helyes, és ez is ilyen
dolog volt. Más, mint amit tenni szokott, de most erre volt szükség.
Nem élt társasági életet, amit emiatt fel kellett volna adnia, és nem volt
szerelmi élete sem. Miért ne változtassa meg egy gyerek életét egy
évig? Azóta töprengett ezen, amióta látta őket. És volt valami
ellenállhatatlan ebben a férfiban, és abban, ahogy ezekkel a
gyerekekkel törődött.
– Biztos benne? – hangzott a meglepett kérdés.
 – Nem, de megpróbálom. Ha nem megy, akkor keresnie kell neki
egy másik befogadót.
– Van egy hétéves kislány a következő útra vonatkozó listán, aki
súlyos sérüléseket szenvedett a napalmtól. Lehet, hogy jobban kijönne
egy ilyen korú gyerekkel, mint egy nagyon kicsivel.
Meredith egyetértett, és máris pánikba esett. Biztos volt benne,
hogy elment az esze. Most akar egy hétéves, súlyos égési sérüléseket
szenvedett vietnámi kislány nevelőanyjává válni? Ez nagyobb őrültség
volt, mint hagyni, hogy egy tiltakozó meneten letartóztassák. Bárcsak
beszélhetne erről az apjával vagy a nagyapjával. Vagy valakivel. Az
anyja túl zavart volt ahhoz, hogy segíteni tudjon neki.
Mihelyt letette a telefont, azonnal felhívta Claudiát, és elmondta
neki, mit tett.
– Most már tudjuk, hogy hivatalosan is őrültnek nyilváníthatnak –
fejezte be idegesen.
– Szerintem meg fantasztikus vagy! – képedt el Claudia, és csak
ámulni tudott a barátnőjén.
– Biztosan meghibbantam – rémüldözött Meredith.
– Mikor érkezik a kislány?
– Nem tudom. Azt hiszem, három hét múlva.
– Biztos vagyok benne, hogy Steinbergék is így érezték magukat,
amikor örökbe fogadtak. Nem is láttak, mielőtt megérkeztem, de még
egy képet sem mutattak nekik rólam.
Claudiának ettől a megjegyzésétől Meredith rögtön más
megvilágításban látta a dolgot. És azt meg sem kérdezte Peter Wattstól,
hogy a kislány árva-e vagy sem. De igazából nem számított. Hiszen ő
csak nevelőanya lesz, nem örökbefogadó.
– Gyűlölted valaha, hogy örökbe fogadott gyerek vagy? – kérdezte,
mire Claudia nevetve válaszolta:
– Csak amikor tizenöt éves koromban nem engedtek fiúkkal
randizni, vagy tizenkét évesen kirúzsozni a számat. Ezt leszámítva
szerettem. Soha nem éreztették velem, hogy idegen vagyok, vagy hogy
kevésbé lennék fontos számukra, mint a húgaim. Jól csinálták.
 – Nem tudom, mi ütött belém. Soha életemben nem akartam
gyereket, és most magamhoz veszem valaki másét, akinek
bőrátültetésre és műtétekre lesz szüksége. Mi lesz, ha rettenetesen
fogok viselkedni, és gyűlölni fog?
– Nem fogsz – nyugtatta Claudia. – Szerintem ez valami módon
sorsszerű. És bele fogsz tanulni. Először senki sem tudja, mit kell
csinálnia, még a saját vér szerinti gyerekeivel sem.
Meredith a következő három hetet végigidegeskedte, miközben
próbált a munkájára koncentrálni. Ebben a gyötrődős időszakban
minden este felhívta Claudiát, mígnem végül eldöntötte, hogy elmondja
az anyjának. De mihelyt elmondta, már tudta, hogy hiba volt. Anyja
őrültnek nevezte, és emlékeztette, hogy nincs ideje egy gyerekre.
– Ez igaz – ismerte be Meredith, miközben félelmei
megsokszorozódtak. – De csak egy évről van szó – próbálta önmagát is
megnyugtatni.
– Egy év? Hogy fogsz egy évig elboldogulni egy súlyosan sérült
gyerekkel? – szörnyülködött az anyja, és azzal hogy kimondta, fel is
nagyította Meredith félelmét.
– Nem tudom. Majd kitalálom.
Másnap felhívott egy háztartási alkalmazottakat közvetítő
ügynökséget, hogy felvegyen egy dadát. Elmondta, hogy a gyereknek
orvosi kezelésre lesz szüksége, és elsősorban egy nővértanulót vagy
valamilyen orvosi képzésben részesült nőt szeretne.
Az ügynökség fél tucat jelöltet küldött hozzá, akik közül öten
alkalmatlanok voltak. Merrie mindegyiket furcsának találta, de az
utolsó egy aranyos lány volt, aki az anyja halála után egy évre kimaradt
a nővérképzőből. Merrie azon nyomban felvette őt, a következő héten
meg már rémálmai voltak. És négy héttel a legutóbbi találkozásuk után
Peter Watts felhívta. Most érkezett vissza New Yorkba.
– Elnézést kérek a késésért. Várnunk kellett két gyerekre, akiket a
súlyos sérüléseik miatt nem lehetett előbb útnak indítani. Elhoztam a
kislányát.
 Meredith szíve elszorult. Rettegett attól, hogy találkozzék vele, és
egy percig reménykedett, hogy Watts azt fogja mondani, hogy a kislány
nem jött el.
– Beszél angolul? – kérdezte elfúló hangon.
– Még nem. De hamar meg fog tanulni. Mindnyájan gyorsan
megtanulnak. Mikor szeretne eljönni megismerkedni vele? Mit szólna a
ma estéhez?
Mereditht a hányinger kerülgette, amikor munka után taxiba ülve a
városközpontból kifelé tartott. Csak Claudia és az anyja tudta, hogy mit
csinál. Vásárolt pár ruhát a gyereknek, és berakott a hálószobájába egy
keskeny, összehajtható ágyat, hogy majd azon aludjon. Peter telefonja
után felhívta a dadát, aki megígérte, hogy másnap reggel nyolc órára
eljön.
Az új gyerekek érkezésével a központban még nagyobb volt a
ricsaj, mint amikor legutóbb ott járt. Peter sietve jött le a lépcsőn, hogy
köszöntse.
– Kicsit elfáradt az utazástól – mondta bátorító mosollyal. Meredith
fölment vele az emeletre, és Peter bevezette egy gyerekekkel teli
szobába. Ketten kerekesszékben ültek, többen mankóztak, de Merrie
azonnal észrevette a kislányt. A sarokban ült egy kis széken, és egy
babát tartott az ölében, amit az érkezésekor adtak neki. Hatalmas
szemekkel nézett föl a feléje közeledő Meredithre. Rózsaszín masni
volt a hajában. Teljesen épnek nézett ki, nem látszottak a sérülései.
– Úgy hívják, hogy An – mondta Peter gyengéden, Meredith pedig
kitárta felé mindkét karját. A gyerek nem mozdult, sőt hátrébb húzódott
a széken, görcsösen magához szorítva a babát. Merrie leült melléje a
földre. Sokáig ültek így egymás mellett, aztán Merrie megfogta a
kislány kezét, és a markában tartotta. A kislány érdeklődve fürkészte az
arcát, de nem szólalt meg. A többiekkel együtt vacsorázott, miközben
Merrie mellette ült. Vacsora után Peter beszélt vele, An erre bólintott,
és akkor Peter elmondta Merrie-nek: An beleegyezett, hogy
hazamenjen vele.
 – Szépnek találja magát – mondta a férfi mosolyogva. Ugyan nem
mondta, de egyetértett Annál.
An csak egy egészen kicsi bőröndöt hozott, belefért minden, amije
csak volt, és búcsúzóul megölelte Petert és a másik nőt. A taxiban
kíváncsian és érdeklődéssel nézett Meredithre. Hazaérve Meredith
megmutatta neki az ágyát, a ruhákat és a rózsaszín sportcipőt, amiket
neki vett, és egy kis játék mackót. An mindent megnézett, mindenre
bólintott, aztán Merrie a hálóingre mutatott, jelezve, hogy ideje ágyba
bújni. An erre is bólintott. Meredith segített neki levetkőzni, és ekkor
megdöbbenve látta a törékeny gyerektesten a súlyos égésnyomokat.
Csak az arca és a keze nem égett meg.
Merrie könnyes szemmel segítette rá a hálóinget. Aztán kivitte a
fürdőszobába, végül An bemászott az ágyba, és nézte Merrie-t.
Mondott is valamit, amit Merrie nem értett, és rögtön arra gondolt,
hogy szereznie kell egy vietnámi nyelvű kazettát, hogy megtanuljon pár
szót, és tudjon beszélni a kislánnyal. Megpuszilta a homlokát, és
lekapcsolta a lámpát. An tudta, hogy miért van itt. Azok, akik elhozták
Saigonból, elmagyarázták, hogy egy darabig, amíg az amerikai
doktorok meggyógyítják a sebeit, Meredithnél fog lakni.
Miután Ant lefektette, Meredith felhívta Claudiát, aki már égett a
kíváncsiságtól.
– Hogy van?
– Gondolom, halálra rémülve. Velem együtt.
– Én is úgy voltam, amikor megérkeztem ide – nyugtatta meg
Claudia. – Mennyire tud angolul?
– Semennyire.
– Steinbergék sem beszéltek németül. És én sem angolul.
Meredith megígérte, hogy a hétvégére elviszi őt a barátnőjéhez,
aztán bement a hálószobába, lefeküdt az ágyára a sötétben, és nézte a
kislányt, aki mélyen aludt a keskeny kempingágyon. An kezét fogva
aludt el.
Pam, a dada, másnap reggel pontban nyolc órakor érkezett, miközben
Merrie An reggelijét készítette. A kislány nagyon elégedettnek tűnt a
reggelire kapott Coco Popsszal és Hershey tejcsokival, amit a dada
nevetve nézett. Életerős, barátságos lány volt, népes családja Salt Lake
Cityben élt.
– Esetleg áttérhetnél a kukorica- és búzapehelyre, különben egy
foga sem lesz, mire hazamegy.
Ezen mindketten nevettek, An pedig rájuk vigyorgott, és egy újabb
adag csokis gabonapelyhet zúdított a tálkájába.
Meredith még egy órát töltött vele, felöltöztette, és mutatott neki
pár játékot, amiket szintén neki vett. Aztán elment dolgozni. Mihelyt
beért az irodába, Peter hívta telefonon.
– Hogy megy? – Szívén viselte a helyzetüket, és aggódott mind a
gyerekért, mind a nevelőanyáért.
– Nagyon jól. Csokit és csokis gabonapelyhet adtam neki reggelire.
ízlett neki.
A férfi nevetett, és megmondta Meredithnek, hogy An következő
kezelése egy hónap múlva lesz. Időt akartak adni neki, hogy
beilleszkedjék, és el kellett hordania a központba angolórákra, hogy
végül elkezdhessen iskolába járni. Mindez nagyon nyomasztóan
hangzott, Meredith korán el is ment az irodából, és amikor hazaért,
megdöbbenve látta, hogy anyja a nappali padlóján ülve Annal játszik.
Egy kis társalgási zsebkönyv hevert mellette, hogy egyes dolgokat
vietnámi nyelven tudjon mondani a kislánynak. Meredith elképedt.
Anyja, aki egy csekket sem tudott megírni, sem a lakbért vagy a
telefonszámlát befizetni, aki képtelen volt vízvezeték-szerelőt hívni,
vagy helyet foglalni egy éttermi vacsorához, most vietnámiul tanult, és
Annál beszélgetett.
– Anyukám, mit csinálsz?
– Annal beszélgetek – felelte az anyja, miközben a kislány
megállíthatatlanul kuncogott valamin, amit nyilván rosszul mondott. –
Azóta, amióta mondtad, egyfolytában hallgatom a kazettákat. Mivel
unokám sohasem lesz, őt legalább kiélvezem, amíg itt van.
 Meredith ezek után elment, hogy vacsorát készítsen. A dada
elmondta, hogy minden rendben volt, elmentek a játszótérre, sokat
sétáltak, és holnap újra eljön.
Janet ott maradt vacsorára, és másnap ő is eljött, a hétvégén pedig
Meredith elvitte Ant Claudiáék-hoz, ahol játszottak a kicsikkel, és
hintáztatták őket a Thaddeus által felállított hintákban. An mondott pár
angol szót, amiket Janet vagy a dada taníthatott neki. Nagyon
illedelmes, csendes gyerek volt, roppant gyengéden bánt Claudia
kisgyerekeivel. Meredith arra gondolt, hogy talán neki is vannak
testvérei, de megkérdezni nem tudta.
Két héten keresztül minden meglepően jól ment. Meredith úgy
érezte, már kezdi megszokni, hogy gyerek van a háznál, amikor egy
késő este csengett a telefon, és egy erősen délies kiejtésű férfihang
közölte vele, hogy meg fogja ölni. Fogalma sem volt, ki lehet az, és
amikor másnap dolgozni ment, valaki az üvegajtón keresztül bedobott
egy téglát. Charlie kihívta a rendőrséget.
A kiérkező rendőröknek Meredith beszámolt az előző esti telefonos
fenyegetésről. Nem tudott róla, hogy lenne ellensége, és sem veszélyes
ügye, sem problematikus ügyfele nem volt. Az irodája elleni vandál
támadásnak és a halálos fenyegetésnek semmi értelme sem volt.
Elmondta a rendőröknek, hogy sok éven keresztül részt vett polgárjogi
tiltakozásokban és tüntetéseken, de Martin Luther King halála óta jóval
kevésbé aktív. Az utóbbi években az ügyvédi praxisával volt elfoglalva,
és inkább háborúellenes tiltakozásokban vett részt. Azt is elmondta,
hogy régebben dolgozott az ACLU-nak, és rajta van az önkénteseik
listáján.
– Elképzelhető, hogy valaki a polgárjogi korszakából neheztel
magára? Kapott valaha fenyegetést a Ku-Klux-Klantól? – kérdezte a
rendőr, amire nemmel felelt. Nem volt ismert aktivista, csak a
támogatók egyike, hacsak a fiatalkori aktivitásáról nem szerzett valaki
tudomást. De az elmúlt években nagyon visszafogott életet élt.
Lehet, hogy csak találomra vált vandál támadás célpontjává,
igyekeztek megnyugtatni, Charlie pedig kicseréltette az ajtó
üvegtábláját. Mindketten megdöbbentek, amikor az eset három nap
múlva megismétlődött. Újra értesítették a rendőrséget. Aznap este
pedig megint felhívta a délies kiejtésű férfihang, és miután
"niggerimádónak" nevezte, letette a kagylót. Ijesztő volt, de nem szólt
róla az anyjának. Janet mindennap eljött, hogy lássa Ant; a kislány
nagyon szeretett játszani vele, mivel Janet mindig új vietnámi
kifejezésekkel próbálkozott nála. Merrie is igyekezett megtanulni
ezeket, miközben angolra tanítgatta Ant. Akármilyen stresszesek voltak
is a napjai a fél tucat új ügy miatt, amelyekkel rengeteg dolga volt,
esténként, amikor hazament, és az ajtón belépve meglátta Ant, úgy
érezte, minden gondjától megszabadult. És amíg a kislány el nem aludt,
hozzá sem nyúlt az aktatáskájához.
Peter pár naponként telefonált, hogy megkérdezze, hogyan
boldogulnak, Merrie pedig megnyugtatta, hogy jól. A férfi azt mondta,
szeretne eljönni és beszélni Annal, és amikor eljött, mindnyájuknak
hozott vietnámi ételt. Aznap Janet is ott maradt vacsorára. Vett
magának egy vietnámi szakácskönyvet, és meg akarta nézni, hogy kell
kinéznie az ételnek. Meredith még sohasem látta őt ilyen intenzíven
részt venni valamiben, és még ha olykor idegesítette is, hogy anyja itt
lábatlankodik, meghatotta, hogy barátkozni akar Annal. Szívvel-
lélekkel foglalkozott vele.
– Most komolyan, hogy boldogulnak? – kérdezte Peter halkan,
miközben a konyhában tányérokra és tálkákba szedték az ételt, amit
hozott.
– Jobban, mint gondoltam volna – felelte Merrie becsületesen, és
egy percre leült, hogy beszélgethessenek. – Olyan édes kislány. És
amilyen szörnyűek az égési sérülései, rágondolni is alig merek, hogy
mit fognak csinálni vele. – Felnőtt élete során most először féltett
valakit úgy, mint anya a gyermekét, ráadásul alig ismerte ezt a
gyereket.
– Most, hogy maga itt van neki, jól fogja bírni – mondta a férfi
szelíden, majd hozzátette: – Az édesanyja nagyon jól tud bánni vele.
 – Amióta apám meghalt, nem tudtam felkelteni az érdeklődését
semmi iránt, de most hirtelen visszaköltözött belé az élet. Nem is láttam
még ilyennek soha. Amióta An itt van, jólesik hazajönnöm. – Kicsit
zavarba esett attól, hogy kimondta, de mindegy, már kimondta. – Most
van rá okom, hogy hazajöjjek.
Peterrel könnyen szót értett, jobban meg is nyílt előtte, mint
szándékában állt. Gyerekek és felnőttek egyaránt fogékonyak voltak a
részvevő, együttérző odafordulására, és ezt Meredith is megérezte.
– Akár akarja, akár nem, egy gyerek meg fogja változtatni az életét,
még így is, ahogy most itt van – mondta sokatmondó pillantással a
férfi.
– Erre már én is rájöttem.
Amikor föltálalták a vacsorát, meglátva az ismerős ételeket, An
arca felderült. Merrie aznap este megengedte, hogy a szokottnál kicsit
tovább fennmaradjon, és csak akkor fektette le, amikor Janet vacsora
után hazament. Peter még maradt, és a nappali kanapéján üldögélve egy
pohár bor mellett beszélgettek egy darabig.
Mereditht továbbra is foglalkoztatták az irodája elleni vandál
támadások és a névtelen telefonok, de Peternek nem beszélt róluk. Nem
akarta, hogy aggódjék An miatt. A telefonhívások ijesztők voltak, de
meg volt győződve róla, hogy nincsenek veszélyben. Peter mesélt a
korábbi munkájáról Afrikában, és a mostaniról Vietnámban. Elmondta,
hogy a munkája minden egyebet kizárva kitölti az életét. Meredith
mosolyogva hallgatta.
– Én is pontosan így vagyok a munkámmal. Mellette nem jut időm
társasági életre, vagy romantikázásra, és most még An is itt van.
– Vannak, akiknek sikerül mindez együtt. Nekem sohasem sikerült
– felelte Peter, és felállt. – Köszönöm, hogy kicsit még maradhattam –
mondta bátortalanul.
– Bármikor eljöhet, ha meg akarja látogatni Ant. – A kislány
elmondta Peternek, hogy szereti az amerikai anyukáját és
nagymamáját, és hogy Pam, a dada is nagyon aranyos.
 – Ami azt illeti, nemcsak őt akartam meglátogatni. Magát is látni
szerettem volna – felelte a férfi kicsit félszegen.
Meredith úgy meglepődött, hogy nem is tudta, mit mondjon erre.
Olyan rég volt az, hogy egy férfi komoly érdeklődést mutatott iránta,
hogy biztos volt benne, Peter csak barátkozni akar, amire egyébként
nem volt ideje, különösen most, hogy egy gyerekkel is törődnie kellett.
A férfi pár perc múlva elment, de megígérte, hogy hamarosan újra
eljön. Meredith éjjel, az ágyában fekve rá gondolt, és tisztázta
magában, hogy a férfi élete ugyanolyan teljes, mint az övé:
működtetnie kell a központot, és rendszeresen elutazik Vietnámba,
hogy újabb és újabb gyerekekkel térjen vissza onnan. Neki éppoly
kevés ideje jut randizásra, és ezt megnyugtatónak érezte. Így is épp
eléggé be van fogva, több már nem fér bele az idejébe. Ezzel a
gondolattal nyugodt, mély álomba merült.

Legnagyobb rémületére az irodája elleni vandál támadások

folytatódtak. Egy hét múlva betörtek, és tönkretették a számítógépét.
Semmit sem vittek el, de a kára így is jelentős volt. Charlie mindent
megjavíttatott, és új számítógépet vett. Peggy azon rémüldözött, hogy a
vandál egyszer képes lesz fényes nappal megjelenni és rájuk támadni.
És néhány naponként az éjszakai névtelen telefonáló is jelentkezett.
An majdnem egy hónapja volt nála, amikor Merrie már olyan
komolyan aggódott, hogy végül mindent elmesélt Peternek. Mert
nemcsak magát tette ki veszélynek, hanem attól is tartott, hogy Annak
valami baja eshet. Claudia azt tanácsolta, hogy vigye el Ant hozzá,
Connecticutba, amíg a rendőrség el nem kapja a vandált, és véget nem
vet a telefonhívásoknak.
Peter támogatta az ötletet, és nagyon sajnálta, hogy ez történik vele.
Aznap korábban abbahagyta a munkát, és egyenesen hazament
Anért és Pamért. Janet addigra már elment tőlük. Míg Merrie
Connecticutba autózott velük, An kíváncsian nézett ki a kocsi ablakán.
Egy bőröndnyi holmit vittek magukkal, mivel Merrie nem tudta,
mennyi ideig lesznek távol. Pam maga döntött úgy, hogy ő is megy, és
segít Claudiának a gyerekek körül.
Merrie a visszapillantó tükörből látta, hogy An nyugtalan, de nem
tudta neki elmondani, hogy hova mennek és miért. Amikor
megérkeztek, a kislány nem akart kiszállni az autóból, Meredithnek
kellett őt bevinnie. Aztán csak állt, és nézett szomorúan Claudiára, de
végül elment játszani Alexszel és Sarah-val, mint amikor az érkezése
után első alkalommal jöttek el látogatóba. A kicsik visongtak
örömükben, amikor meglátták Merrie-t, aki egymás után felkapta és
megpuszilta őket. An vietnámiul beszélt hozzájuk, ők pedig együtt
nevettek és viháncoltak vele. De amikor vacsora után Meredith elmenni
készült, láthatóan kétségbeesett. Merrie egy hosszú percig magához
szorította, megpuszilgatta, An pedig egy ablakból nézte sírva, ahogy új
anyukája beül az autóba, és elhajt.
Meredith hazaérve rögtön telefonált, és Claudia megnyugtatta,
hogy minden rendben van, An nem sokkal az elmenetele után
abbahagyta a sírást, és most Pammel együtt az egyik
vendégszobájukban alszik.
Éjjel Mereditht a névtelen telefonáló megfenyegette, hogy meg
fogja ölni, és ez már komolyan aggasztotta, főleg mert a rendőrség egy
lépéssel sem jutott közelebb a fenyegetőző személyazonosságának
kiderítéséhez. Mindeddig nem tudták lenyomozni, mert a hívó mindig
más nyilvános fülkékből telefonált. Három nappal ezután egy jelzés
nélküli autó parkolt le az irodájával szemben, benne egy nyomozóval,
aki látta, amikor röviddel éjfél után egy férfi betörést hajt végre a külső
ajtón keresztül. A rendőrök akkor érkeztek oda, amikor az irodája
ajtaját zúzta be egy kőtörő kalapáccsal. Rögtön elkapták, és magukkal
vitték.
Másnap Mereditht felkereste egy nyomozó az irodájában, és
elmondta, hogy az őrizetbe vett férfi egy mississippi illetőségű neonáci,
aki valahogy megszerezte az ACLU önkénteseinek a listáját,
kiválasztott róla néhány nevet, köztük az övét is, hogy leszámoljon
velük a polgárjogi mozgalmakban való részvételük miatt. Az illető már
ült börtönben fegyveres rablásért és gyilkossági kísérletért, jelenleg
feltételes szabadlábon van. Napokon belül visszaküldik Mississippibe,
ahol vádat fognak emelni ellene betörésért, jogtalan behatolásért, az
irodája megrongálásáért és zaklatásért. A dolog tehát véget ért,
Meredith megkönnyebbült, amikor a nyomozó elment.
Charlie már intézkedett, hogy cseréljék ki az ajtót, s most egy
csésze kávét hozva lépett be Meredith szobájába. Neki még volt egy
perindítványa, amit be kellett nyújtania a bíróságnak, aztán indulni
akart Connecticutba, hogy hazahozza Ant.
– Na, ennek vége – mondta, és kortyolt egyet a gőzölgő kávéból. –
Szerencsénkre tegnap éjjel elkapták azt az embert – folytatta, miközben
Charlie letelepedett az egyik karszék karfájára, és úgy nézett rá, mint
akinek valami mondanivalója van. – Veled minden rendben? – kérdezte
Meredith, mire Charlie bólintott, de csak némi késéssel válaszolt.
– Jól vagyok, de mondanom kell neked valamit. Amíg ez a dolog
zajlott, nem akartalak ezzel is terhelni. – Láthatóan zavarban volt, és az
is leolvasható volt az arcáról, hogy nem szívesen okoz további fejfájást
Merrie-nek. Így is van épp elég baja, különösen most, hogy ott van neki
An, egy évig még biztosan. Csakhogy olyan, hogy alkalmas időpont,
sohasem lesz. Meredith élete nem váltott lassúbb tempóra. Egyelőre
még nem.
– Miről van szó? – nézett rá figyelmesen Meredith.
– Sajnálom, hogy ezt teszem veled – kezdte habozva Charlie, de ha
már belekezdett, végig kellett mondania. – Változásra van szükségem.
Sokat gondolkodtam rajta. San Franciscóba költözöm.
Meredith szíve ólomnehézzé vált. Előbb Angela, most meg ő.
– Mikor? – kérdezte gyászos hangon.
– Mihelyt találsz valakit a helyemre. Párszor nyaraltam ott, és úgy
érzem, nagyon nekem való hely.
Meredith könnyes szemmel bólintott. Charlie annyi mindenben
megkönnyítette a dolgát, és bár Peggy nagyon aranyos nő volt, sokkal
gyengébb munkaerőnek bizonyult, és egyedül sohasem boldogult.
 – Máris elkezdek keresni valakit. Biztos vagy benne? – A
legszívesebben könyörgőre fogta vagy megvesztegette volna, de tudta:
Charlie-nak is joga van a saját, tőle független életéhez.
– Csak annyira, amennyire egy merész változtatás előtt álló ember
biztos lehet a dolgában. Túl sokáig éltem New Yorkban. Meguntam.
Most valami újat szeretnék kipróbálni. Ne haragudj, Merrie, nekem is
rossz érzés, hogy ezt teszem veled.
– Semmi vész. Megértem. – Csak egy állás volt, nem házasság, és
Meredith tudta, hogy butaság volt ennyire függnie Charlie-tól. Az
emberek időnként kilépnek a munkahelyükről, és elmennek máshova.
De nehéz szívvel maradt ott, amikor Charlie kiment a szobájából, és
visszaült a saját íróasztalához. Még akkor is búskomor volt, amikor
Connecticut felé autózott. Tudta, hogy hülyeség, mégis úgy érezte,
hogy cserbenhagyták, és nem hitt benne, hogy talál olyan jó
asszisztenst, amilyen Charlie volt. Amikor belépett az ajtón, Claudia
rögtön látta rajta, hogy valami baj van. De An arca nyomban felderült,
amikor meglátta, és már repült is Meredith karjaiba.
– Charlie felmondott. San Franciscóba költözik. Már így is alig
győzöm a munkát, s ha ő elmegy, végképp össze fognak csapni a
hullámok a fejem felett.
– Ahogy őt megtaláltad, találni fogsz valaki mást – felelte Claudia
filozofikus nyugalommal, és mosolyogva nézte, ahogy Meredith a
karjában tartja Ant.
– Azóta velem van, amióta megnyitottam az irodát.
– Hosszú az élet, még sok ügyvédbojtár fog dolgozni melletted,
amíg nyugdíjba mész. Találsz majd egy másik kiválóságot.
– Igen, csak nem hiányzott ez az újabb gond.
Claudia bólintott, Meredith pedig megköszönte, hogy befogadta
Ant és Pamet erre az időre. Aztán elindultak haza, s útközben Merrie
kitette Pamet a lakása előtt. Késő délután volt, mire Annál hazaértek, s
rögtön felhívta Petert, hogy elmondja, visszahozta Ant. A férfi nagyon
örült, hogy Merrie-ék életében helyreállt a nyugalom.
 – Vihetek ma estére vacsorát, hogy ezt megünnepelhessük? –
kérdezte óvatosan, tudva, hogy Merrie milyen elfoglalt. Ő arra gondolt,
hogy An élvezné, ezért igennel válaszolt. Amikor Peter megérkezett,
Merrie és An épp játszottak. An nagyon ügyes volt a kínai sakkban, és
mindig hangosan ujjongott, amikor legyőzte Merrie-t. Attól a
pillanattól fogva, hogy Peter megérkezett, megállás nélkül beszélt,
mígnem Peter felemelte a kezét, hogy megállítsa, és fordítani kezdett
Merrie-nek.
– Azt hitte, hogy odaadta őt a barátnőjének – magyarázta. – Biztos
volt benne, hogy soha nem fog visszamenni érte.
Mereditht lesújtotta ez a hír, és elképzelte, hogyan érezhette magát
An.
– Soha nem tennék ilyet vele – tiltakozott. – Itt marad egészen
addig, amíg haza nem megy. Ezt megmondhatja neki. – Nem
fogadhatta örökbe, mert még nem bukkantak a családja nyomára, és
nem tudták, árva-e, vagy a szülei elmenekültek valami biztonságos
helyre, míg ő ott maradt a faluban a támadás idején, és akkor szerezte
az égési sérüléseit. Merrie magához ölelve tartotta, mialatt Peter
fordított neki, An pedig mosolyogva felnézett rá, bólintott, majd
belekezdett egy újabb hosszú, Peter által lefordítandó üzenetbe.
– Azt mondja, szereti magát – közölte a férfi a szöveg
egyszerűsített változatát.
– Mondja meg neki, hogy én is szeretem. – És ez igaz volt. Alig
ötheti együttlét után Meredith már erősen kötődött a kislányhoz. A
következő hétre volt beütemezve az orvosi kezelések elkezdése, és
Merrie úgy tervezte, ő is eljár majd vele. A központ biztosított
tolmácsot, így el tudják majd mondani Annak, hogy mi vár rá az
elkövetkező hónapokban.
Ezek után a konyhában tányérokra szedték az ételt, és eközben
Meredith mosolyogva megjegyezte:
– Ha akkor nem megyek el Claudiával arra a dedikálásra, akkor
nem találkozom magával, és An most nem lenne itt.
 – Ezek szerint az volt az én szerencsenapom – mosolygott vissza rá
Peter.
– Meg az enyém. Sohasem gondoltam volna, hogy lesz egy
gyerekem – mondta Meredith elgondolkodva. – Annyira el voltam
foglalva más dolgokkal, hogy nem láttam rá lehetőséget. – És arra sem
számított, hogy anyja egyenesen beleszeret Anba. A kislány egyetlen
hónap leforgása alatt tökéletesen megváltoztatta az életüket.
Mialatt megvacsoráztak, Peter oda-vissza fordított, An pedig
mindenen kuncogott. Miután Merrie lefektette őt, Peterrel újból sokáig
beszélgettek. A férfi új színt hozott az életébe.
– És maga? – kérdezte. – Maga mikor fog magához venni vagy
örökbe fogadni egyet közülük? – kérdezte, mire Peter elgondolkodva
azt válaszolta:
– Én mindannyiukért felelős vagyok. Ennyi telik tőlem. Tisztában
vagyok a korlátaimmal.
– Én is ezt hittem magamról. Tévedtem. Lehet, hogy maga is téved.
– Mindig azt gondoltam, hogy egyszer majd lesznek saját
gyerekeim. De aztán rabul ejtett ez a vándorló életmód, beleszerettem
abba, amit most csinálok, és letettem a korábbi gondolatomról. De nem
sajnálom. Szeretem azt, amit csinálok.
– Én is. Az ügyek, amelyekben hiszek, mindig fontosabbak voltak
számomra. De úgy látszik, van hely az életemben Annak is. Azt hittem,
megőrültem, amikor felhívtam magát azzal, hogy benne vagyok.
– Bevallom, engem is meglepett – nézett rá mosolyogva a férfi, és
gyengéden megérintette Merrie kezét. – Valamelyik nap szeretnék
együtt vacsorázni magával. Felnőtt módra. Étteremben, An nélkül.
Csak maga meg én. Mit szól hozzá?
Meredith előbb viszonozta a mosolyt, csak aztán válaszolt:
– Nagyon jó ötletnek tartom.
– Akkor majd mesélhet arról a korszakáról, amikor
szabadságtúrázóként járt Mississippibe, és amikor börtönben volt.
Meredith elgondolkodott a férfi szavain.
 – Manapság is könnyen oda juthatok olyasmiért, amiben hiszek.
Mindig van miért harcolni. Egyszer az apámmal együtt csuktak le. Azt
hiszem, élvezte – mondta, és Peter nevetett.
Amikor aznap este elment, az ajtóban egy percre még megállt,
majd lehajolt, és megcsókolta Merrie-t. Ő csak ekkor döbbent rá, hogy
mást, többet érez iránta, mint gondolta, és félig boldog izgalommal,
félig ijedten csukta be utána a lakás ajtaját.

Tizennyolcadik fejezet

An első orvosi vizsgálata kimerítőbb volt, mint amilyenre Meredith

számított. Többszörös bőrátültetés várt rá, de az orvosok jónak ítélték a
gyógyulási esélyeit. Janet is elkísérte őket, és a tolmács is velük volt.
An nem tűnt olyan izgatottnak, mint várható lett volna, és a tolmács
utólag elmondta, hogy miért.
– Azt mondja, minél több kezelést akarnak végezni, annál tovább
maradhat magával. – Hát, így is fel lehetett fogni. Az orvosok szerint
másfél-két évig fog tartani, mire minden műtétet elvégeznek rajta.
– A műtétek közötti időben valami szórakozást kell keresnünk neki.
Elmehetnénk például Disneylandbe, vagy ilyesmi – javasolta Janet,
mire Meredith rámosolygott. Arra gondolt, hogy nagyobb lakásba
kellene költözniük, hogy nagyobb mozgásterük legyen. És Janetnek is
szüksége lesz saját szobára. Még ha csak két évre is.
Kitette Ant és az anyját a lakásnál, ahol Pam várta őket, és
visszament az irodába. Charlie egy csomó üzenettel várta, és aznap
délután két ügyvédbojtárral akart interjút készíteni.
– Hogy ment? – kérdezte aggodalmas arccal Charlie.
– Nem lesz könnyű, de An bátor kislány. Anyám el akarja vinni őt
Disneylandbe.
– Ugyanaz az asszony, aki két hónapja még nem tudott kitölteni
egy csekket, vagy megtalálni a kedvenc műsorát a tévében?
 – Egy és ugyanaz – nevetett Meredith. Még mindig szomorkodott,
amiért Charlie elmegy, de már kezdett hozzászokni a gondolathoz.
Semmi sem tart örökké, az alkalmazottak meg végképp nem maradnak
meg egy munkahelyen a mai világban. Charlie új kalandokra vágyott,
és elege lett New Yorkból.
Az állására aznap délután jelentkezők mindkettőjüket
elkedvetlenítették.
– Nem hagyhatlak itt ilyen emberekre, Merrie – kesergett Charlie.
Egyikük ellenszenves volt, a másik szimplán csak ostoba. Meredith
előre szorongott attól, hogy mekkora rendetlenség lesz az irodában,
miután Charlie elmegy. Ez még Peggyt is aggodalommal töltötte el. –
Talán mégsem olyan jó ötlet tőlem Kalifornia – töprengett hangosan
Charlie. – Túl késő, hogy meggondoljam magam?
– Komolyan gondolod? Úgy tűnt, hogy San Francisco nagyon
beindította a fantáziádat. – Meredith korrekt akart lenni vele.
– Azt hiszem, csak rossz napom volt. A kapcsolatom véget ért, és
úgy gondoltam, a földrajzi távolság az egyetlen megoldás.
– Hát, én aztán nem foglak kilökdösni innen – felelte Merrie
reménykedve, de közben kihasználni sem akarta Charlie-t, sem
visszatartani attól, hogy egy jobb életet válasszon magának.
– San Francisco nem szalad el. Mi lenne, ha egy időre jegelnénk a
dolgot, és megnéznénk, kit találok itt magamnak?
– Ne engedd, hogy a szerelmi életed irányítsa az egész életedet –
tanácsolta bölcsen Meredith. – A kellő időben bárhol megtalálhatod az
igazit. Azt hiszem, minden a vakszerencsén és a jó időzítésen múlik. –
Míg ezt mondta, arra gondolt, hogy vele mindkettő megtörtént, amikor
Peterrel találkozott. Az első vacsorával egybekötött randevújukat
akkorra tervezték, amikor a férfi megérkezik Vietnámból. Hamarosan
megint elmegy, de ezúttal csak két hétre.
Este felhívta őt, hogy megkérdezze, milyen volt az orvosi vizsgálat,
és miután Meredith beszámolt róla, Peter azzal folytatta, hogy van
valami más, amit el szeretne mondani neki.
 – An örökbe fogadható. Ma kaptuk meg a végleges választ. Minden
rokona meghalt. Ha visszamegy, egy saigoni árvaházban fogják
elhelyezni. Ne vegye úgy, hogy nyomást akarok gyakorolni magára.
Nevelheti őt egy évig vagy kettőig, azután eldöntheti, hogy örökbe
fogadja vagy hazaküldi. Gondoltam, jó, ha tudja, hogy van választási
lehetősége.
– És ezt maga nem nevezi nyomásgyakorlásnak? – nevetett
Meredith.
– Ez csak információ. Nem árt, ha az ember rendelkezik vele.
– Ez igaz. – Peter hallotta a hangján, hogy Merrie örül a hírnek. –
Mikor jön haza?
– Két hét múlva. Épp most várunk négy új gyereket.
– Jó sokáig kell várnom arra a vacsorára – ugratta Merrie a férfit.
Nagyon várta őt vissza, és Peter is így volt vele. Meredithnek éveken át
sem ideje, sem helye nem volt az életében másra, mint az ügyekre,
amelyekkel foglalkozott, a csatákra, amiket meg akart vívni, és azokra
az emberekre, akikért ki akart állni. De most Anra, Peterre, és talán
saját magára is jutott ideje. És még így is tudott foglalkozni azokkal,
akiknek az ő segítségére volt szükségük. Mintha kinyílt volna egy ajtó,
és új távlatok, új lehetőségek jelentek meg előtte.
– Tarts ki, Merrie. Mihelyt visszaérek, sort kerítünk arra a
vacsorára.
– Én itt leszek.
An hat rövid hét alatt örömmel és vidámsággal töltötte meg az
életét, és az ő révén még anyjával is olyan viszonya alakult ki, amilyen
korábban soha nem volt. Világéletében úgy érezte, hogy anyja nem
szereti, és elutasítja mindazt, amit ő helyesnek tart. Váltig ellenezte azt
is, hogy egy súlyosan sérült gyereket vegyen magához, de végül ezt a
tettét ő is megértette. És Janet lassanként olyan emberré vált, amilyen a
házasságában nem tudott lenni: független nővé, akinek vannak saját
gondolatai. Beleszeretett egy kicsi lányba, és vietnámiul tanult. An
mérhetetlenül nagy ajándék volt.
 – Vigyázon magára, Merrie. Nemsokára találkozunk – ígérte Peter,
és miután letették a telefont, Meredith elgondolkodott azon, amit Peter
Vietnámban csinál: sebesült gyerekeket gyűjt össze, hogy elhozza őket,
és orvosi segítséget, majd új otthont keressen számukra. Az elmúlt
években Merrie minden hőse meghalt, és most itt van egy új hős, aki
ugyanígy érez vele kapcsolatban. Petert lenyűgözte mindaz, amit
Meredith véghezvitt, és csodálta azért, amilyen életet élt. Ahelyett,
hogy megbotránkozott volna rajta, még jobban becsülte őt, és nem
várta el, hogy változtasson az életén, amire egyébként sem lett volna
képes. Peter ezt is megértette.
Másnap reggel Meredith már a reggelizőasztalnál találta Ant, aki
hálóingben, elégedett arccal épp csokoládéöntetet csorgatott a
zabkásájára.
– Igen? – mondta a kislány, felpillantva a jelenetet szemlélő
Meredithre.
– Talán nem annyira igen – felelte ő, de aztán meggondolta magát.
– Ó, hát miért is ne? – Merrie a kislány kezébe adott egy nagy pohár
csokis tejet. – Ki mondja azt, hogy nem állíthatjuk fel a saját
szabályainkat? Én biztosan nem, ha te sem – mondta, és cinkos
mosollyal nézett a kislányra.
A Peterrel folytatott tegnap esti beszélgetése óta már döntött. Nem
kellett két évet várnia. Lehet, hogy egyszer majd, ha már felnőtt, és a
háború régen véget ért, elviszi Ant Vietnámba, hogy lássa, honnan jött.
De nem fogja visszaküldeni egy saigoni árvaházba. Leült An mellé az
asztalhoz, és a jövőre gondolt. Lesz mire tanítaniuk egymást.
Megtanítja neki ugyanazokat a dolgokat, amiket a nagyapjától tanult, és
An arra használja majd ezt a tudást, amire akarja. Önálló ember lesz,
akinek megvannak a saját álmai.
Peter két hét múlva újabb tizenkét gyerekkel érkezett vissza
Vietnámból, és Meredith már aznap elment hozzá a központba.
Magával vitte Ant, aki a többiekkel együtt futkosott, nevetett, játszott
önfeledten. Peter boldog volt, hogy viszontlátja mindkettőjüket.
Meredith elmondta neki, hogy úgy döntött, örökbe fogadja Ant, amivel
boldoggá tette a férfit. Miután elmentek, Peter hazament, hogy aludjon
valamicskét.
Másnap egy Merrie lakásához közeli barátságos kis étterembe
mentek vacsorázni. Peter az útjáról mesélt, Meredith pedig elmondta,
mivel foglalkozik mostanában. Beszámolt a legújabb ügyéről, egy
bonyolult, faji diszkriminációs perről, ami döntő fontosságú lesz,
amennyiben megnyeri, és egy újabb győzelem a számára oly sokat
jelentő harcban.
Jó ügyért harcolt, mint eddig mindig, és tudta, hogy így lesz ezután
is. Megtartotta a nagyapjának tett ígéretét. De mostantól Peternek és
Annak is jut hely az életében – és ez új volt.
Az étteremből kijőve kéz a kézben sétáltak, élvezve az estét és azt,
hogy együtt vannak. Mindketten tudatában voltak a szerencséjüknek,
amiért épp akkor találkoztak, amikor az életükben elérkezett a
megfelelő pillanat. Meredith most értette meg igazán, hogy a
veszteségek, a gyász és az elesett hősök ellenére, ha elég bátor vagy, és
hű maradsz önmagadhoz, a végén minden jóra fordul.