Danielle Steel

TÜKÖRKÉP

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Danielle Steel: Mirror Image
Published by Delacorte Press
Bantam Doubleday Dell Publishing Group, Inc., New York
© by Daniellé Steel, 1998
Jacket design: Jorge Martinez and Andrew M. Newman
Jacket art: Phil Rose and Jorge Martinez
Lettering: David Gatti
Author's photo © Harry Langdon

Fordította Roby Tiallac

A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája

Hungarian edition
© by Maecenas Könyvek, Budapest, 1999
Hungarian translation © by Roby Tiallac, 1999
ISBN 963 203 004 4

Maecenas Könyvek, Budapest

Felelős kiadó: a Maecenas Könyvek. Budapest igazgatója

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály

Szedte és tördelte: az Alinea Kft.

Nyomta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Terjedelem: 22,8 (A/5) ív
Mindazoknak, akiket szeretünk,
s az álmodott álmoknak, akikké majd válunk,
ha merünk azokká válni.
A bátorságnak és a bölcsességnek,
az álmok kergetésének,
s azoknak, akik átsegítenek bennünket a hídon,
félelmeinken túlra, a reménytől a szeretetig.
A reménytelen nagy szerelmeknek,
s a meggyászolt kisebbeknek,
a megélt szép időknek,
melyeket ki kellett böjtölnünk.
Lányaimnak, Trixinek, Samanthának, Victoriának,
Vanessának és Zárának–
teljesüljenek gyorsan-könnyen az álmaitok,
s bölcs legyen minden választásotok.
Fiaimnak: Maxxnek–légy áldott, bátor, okos, kedves és
szeretett,
és Nicknek–aki bátor volt és önzetlen, s oly nagyon
szeretett.
Egy szép napon teljesüljenek be az álmaitok,
s ha a sors úgy akarja, egyszer tán még az én álmaim is.
És szeretve szeressenek benneteket mindazok,
akiket ti is szerettek.
Tiétek vagyok, szívem minden szeretetével.
Mama
1.

A
kinti madárcsicsergés alig szűrődött át a Henderson-kúria nehéz brokátfüggönyein, ahogy Olivia Henderson egy sötét, hosszú hajtincset
félresimított az arca elől, és folytatta apja porcelán étkészletének gondos leltározását. Forró nyári nap volt, s húga, mint általában, elmászkált
valamerre. Apja, Edward Henderson az ügyvédeit várta. Mióta itt tanyáznak Croton-on-Hudsonben, majdnem háromórányi autóútra New Yorktól,
innen irányította minden beruházását, s innen felügyelte a nevét viselő acélműveket is. Két évvel ezelőtt, 1911-ben teljesen visszavonult az üzleti
élettől. Megtartotta minden cégét és üzletrészét, de már mindent az ügyvédei és a vállalatvezetői intéztek helyette. Minthogy nem volt fia, lassan
kihunyt benne az üzletemberi érdeklődés. Lányai sohasem fogják vezetni az ő acélműveit. Még csak hatvanöt éves volt, de az utóbbi néhány évben
megrendült az egészsége, és jobban szerette erről a Croton-on-Hudson-i békés pihenőhelyről nyugodtan szemlélgetni a világot. A hely nem volt
különösebben érdekes, az igaz, de ikerlányai sohasem unatkoztak, és akadt jó néhány barátjuk is a Hudson folyónál megtelepedett előkelő
családok körében.
A Van Cortland-kúria itt volt a közelben, akárcsak Shepardék az ősi Lyndhurst-birtokon. Jay Gould húsz évvel ezelőtt halt meg, s a csodálatos
birtokot a lányára hagyta. Helen és férje, Finley Shepard remekül vezették a gazdaságot, és gyakran rendeztek partikat a környékbeli fiatalok
számára. Déli szomszédaik, Rockefellerek, az idén fejezték be Tarrytownban a pompás kertekkel és golfpályákkal körülvett Kykuit építését, s
elkészült Hendersonéval vetekedő házuk is.
A Henderson-kúria elegáns épület volt, sok-sok mérföldről is eljöttek megnézni az emberek, bekukucskálva kapun-kerítésen a csodálatos
kertekbe, bár a házból odakintről nem sokat lehetett látni a magas fáktól és a kissé kanyargós úttól, amely szabályos kocsifelhajtóban végződött. A
lakóház egy magas szikláról tekintett le a Hudson folyóra. Edward szeretett órákon át üldögélni a dolgozószobájában, nézegetve az alatta elúszó
világot, elmerengve a régi emlékeken, a régi barátokon, s azokon a letűnt napokon, amikor az élete sokkal nagyobb sebességre volt kapcsolva…
ahogy az 1870-es években átvette az apja gyárait… majd fontos szerepet játszott a századvég sok nagy ipari változásában. Akkoriban igencsak
mozgalmas volt az élete. Edward Henderson korán nősült, de első feleségét és kicsi fiát elragadta a diftéria. Ezután hosszú évekig magányosan
élt, mígnem jött Elizabeth, s benne megvolt minden, amiről egy férfi csak álmodhat – ő volt a fénysugár, az üstökös a nyári égen, oly tünékeny, oly
káprázatos, oly gyönyörű, és ugyanolyan gyorsan is tűnt el. Amikor összeházasodtak, Edward a negyvenes évei elején járt, Elizabeth pedig
tizenkilenc éves volt, és huszonegy évesen már el is távozott: gyermekágyi láz végzett vele. Az asszony halála után Edward még keményebben
dolgozott, addig hajtott, míg bele nem zsibbadt. Ikerlányait a házvezetőnőre és a dajkákra bízta, de végül rájött, hogy neki is törődnie kell velük.
Akkoriban kezdte építeni a Henderson-kúriát. Azt akarta, hogy a gyerekei egészséges, teljes életet éljenek, távol New Yorktól. Amikor végleg
kiköltöztek, a lányok tízévesek voltak, most meg már húsz körüljártak. Megtartotta a New York-i házat is és ott dolgozott, de amilyen gyakran csak
tudott, kilátogatott a gyerekekhez. Eleinte csak a hétvégeken, de idővel hét közben is leruccant. A szíve Crotonba húzta, s ahogy lányai a szeme
láttára fölcseperedtek, az ő életének tempója úgy lassúbbodott meg. Az utóbbi két évben pedig már egyáltalán sehová sem ment. Három vagy
négy évvel ezelőtt megromlott az egészsége is. A szíve rakoncátlankodott, de csak akkor, ha túl sokat dolgozott, ha fölidegesítette magát valamin,
vagy ha felbosszantották, ami egyre ritkábban fordult elő. Edward boldog volt Crotonban az ikrekkel.
Immár húsz éve, hogy Elizabeth 1893-ban, egy virágillattól terhes, szép tavaszi napon meghalt. Edward úgy érezte, orvul cserben hagyta őt az
Isten. Ő odakint várakozott, nagy büszkén és rettentő izgalomban. Rossz álmában sem gondolta, hogy a tragédia újra megtörténhet vele. Első
felesége és csecsemőkorú kisfia másfél évtizeddel azelőtt a diftériajárvány áldozata lett. Második felesége elvesztésébe majdnem belepusztult ő
is. Negyvenöt évesen érte ez a csapás–elviselhetetlennek érezte az életet Elizabeth nélkül. Az asszony a New York-i házban halt meg, eleinte még
érezte ott a jelenlétét. De egy idő után gyűlöletessé vált számára a ház üressége, és egyre jobban irtózott ott lenni. Ezután hónapokon át
mindenfelé utazgatott, de ez azt is jelentette, hogy távol volt a két kicsi lányától is. Mégsem tudta rászánni magát, hogy eladja az apja által épített
házat, ahol felnőtt. Megrögzött hagyománytisztelőként a gyerekeinek akarta továbbadni. Végül mégiscsak lezárta, s két éve nem is járt ott. S most,
hogy állandóan Crotonban lakott, már nem is hiányzott neki az a régi ház. Es New York sem, az ottani társasági élet sem.
Míg odakint tombolt a nyár, Olivia Henderson folytatta a porcelánkészlet tételes leltározását. Hosszú papírcsíkokra jegyezgette föl gyöngybetűivel,
hogy mit kell lecserélni, miből kell újat rendelni. Néha ezért-azért beküldte valamelyik szolgáinkat a városi házba, de ők sohasem mentek oda.
Olivia tudta, hogy az apja nem szereti azt a házat. Apjának meg-rendült az egészsége, és Olivia is boldog volt a crotoni nyugalmas életben. Nem
sok időt töltött New Yorkban, leszámítva azt a két évvel ezelőtti rövid időszakot, amikor apjuk bevitte őket a városba, hogy bemutassa őket a
társaságnak és az összes barátainak. Olivia érdekesnek, de nagyon kimerítőnek is találta. A végén már nyomasztották a partik, a társasági
előírások. Úgy érezte, mintha valami színpadon állna, s már nagyon utálta, hogy mindenki őt bámulja. Húga, Victoria viszont elemében érezte
magát, és teljes letargiába esett, amikor karácsonykor vissza kellett hurcolkodniuk Crotonba. Olivia megkönnyebbüléssel tért vissza a könyveihez,
a lovaihoz, s a csendes, hosszú sétákhoz, amelyek a szomszéd farmokhoz vezettek. Szeretett a sziklákhoz kilovagolni és hallgatni a tavasz
zsongító hangjait, nézni, ahogy lassan elolvad a téli jég, vagy ahogy záporoznak a fákról októberben a sárgult levelek… Szerette az apja helyett
intézni a ház ügyeit, hiszen már kislány korában is folyton ott tüsténkedett a ház körül, nevelőnőjük, Alberta Peabody segítségével. A Henderson-
lányok „Bertie”-nek hívták, és anyjuk helyett is anyjuk volt. A látása ugyan már megkopott, de az esze és a lelke a régi maradt. Sötétben vagy
csukott szemmel is meg tudta különböztetni egymástól a két kisasszonyt.
Lejött megnézni, Olivia mire jutott. Mindig örült, ha elvállalta helyette ezt a rámolgatást-számolgatást, amelyhez neki már se szeme, se türelme
nem volt. Olivia gondosan ellenőrizte a kézimunkákat, a kristályokat, az asztalneműt. Mindenen rajta tartotta a szemét, és szerette is csinálni – nem
úgy, mint a húga, aki menekült minden házimunkától. Victoria minden tekintetben különbözött a nővérétől.
– Na, eltörték az összes tányérunkat, vagy még meg tudjuk enni a karácsonyi vacsorát? –kérdezte mosolyogva Bertie, kezében egy pohár
jéghideg limonádéval és egy tálca frissen kisült gyömbéres süteménnyel. Húsz éve gondozza és neveli a két lányt, mintha csak a sajátjai volnának.
Jóformán születésük óta „az ő gyerekei”. Anyjuk halála óta egyetlen napra sem hagyta el őket.
Alberta Peabody alacsony, molett nő volt, ősz haját kis kontyba kötötte a tarkóján. Ő vigasztalta, babusgatta az ikreket, amikor szükségük volt rá,
és az apjuk nem volt otthon, ami azelőtt gyakran előfordult. Edward éveken át csöndben gyászolta feleségét, és bizonyos távolságot tartott lányaitól.
De az utóbbi években bensőségesebb viszonyba került velük, ami csak tovább mélyült azóta, hogy megrendült az egészsége és visszavonult az
üzleti élettől is. Megviselte a szívét kisfiának és két fiatal feleségének elvesztése, a megrázkódtatás, majd a gyász, és persze ott voltak még az
üzleti élet súlyos terhei. Boldog volt, hogy innen irányíthatta a dolgokat, s ami eljutott hozzá, azt mind már az ügyvédei által megszűrve kapta.
– Nincs elég mélytányér, Bertie – jelentette Olivia komoly hangon, hátralökve hosszú haját, s mit sem sejtve félelmetes szépségéről. Krémfehér
bőre volt, hatalmas, sötétkék szeme és sűrű, fényes hollófekete haja.–És halas tányér is kell majd. A jövő héten megrendelem a Tiffanytől. És szólni
kell a lányoknak is a konyhában, hogy jobban vigyázzanak.
Bertie mosolyogva bólintott. Olivia már férjhez is mehetett volna, és akkor a saját mélytányérjait számolgathatná, ehelyett még mindig itt van,
remekül érzi magát, s az apjával foglalkozik, meg annak a házával s egész háznépével. Olivia nem akart elmenni sehová. Még csak nem is gondolt
rá. Épp itt érezte nagyon jól magát, a Henderson-kúriában. Eltérően Victoriától, aki állandóan a világ végén, de legalábbis Európában található
helyekről beszélt. És rögtön elkomorult az arca, ha eszébe jutott az a városi, elhagyott ház, és mindaz a sok érdekesség, ami New Yorkban várna
reájuk.
Olivia gyerekes vigyorgással nézett le Bertie-re, aki halványkék selyemruhát viselt, amely majdnem a bokájáig ért, s úgy nézett ki benne, mintha
egy darab nyári égbe burkolták volna. Valami képeslapból nézte ki magának ezt a ruhát, és egy helyi varrónővel csináltatta meg. Általában Olivia
választotta ki és tervezte meg a ruháikat. Victoriát ez sem érdekelte, testvéré-1e bízta a választást, mondván, hogy kettőjük közül úgyis ő az
idősebb.
– A sütemény jól sikerült, ugye? Apának ízleni fog. – Olivia tudatosan ezt rendelte az apjának és John Watsonnak, az első számú ügyvédnek. –
Azt hiszem, el kell készítenem egy tálcát nekik, vagy te már megcsináltad?–A két nő egymásra mosolygott, s ebben a mosolyban benne volt sok-
sok év közös feladata és öröme. Olivia igen jól kézben tartotta maga körül a dolgokat, s Bertie tudta ezt. Tisztelte is érte a lányt, s az esetek
többségében hallgatott a véleményére. Olivia olyan komoly és megbízható volt, hogy Bertie néha akár el is feledkezhetett volna mindarról, amit neki
kellett elvégeznie.
– Kikészítettem neked a tálcát, de szóltam Cooknak, hogy majd te fogod elrendezni az utolsó percben–felelt a kérdésre.
– Köszönöm – bólintott Olivia, és kecsesen lejött a létráról. Átölelte az idős nőt, és egy csókot lehelt az arcára. Egy pillanatra a vállára is hajtotta
a fejét, mint egy kisgyermek, aztán szeretettel még egy csókot nyomott az arcára, és elviharzott a konyha felé, hogy összekészítse a tálcát az
apjának és az ügyvédnek.
Kert egy kancsó limonádét, egy nagy tányér süteményt mindkettőjüknek, apró vízitormás és uborkás szendvicseket, rajtuk a saját kertjükben
termett paradicsom papírvékony szeleteivel. Rakott oda még egy kis erősebb itókát is, ha éppen azt kívánják meg. Olivia az apja társaságában
nőtt fel, így aztán nem olyan lány volt ő, aki megborzong már a gondolatától is annak, hogy a férfiak bizony néha whiskyt isznak, sőt rá is gyújtanak.
Épp ellenkezőleg: kifejezetten szerette ezek illatat. Akárcsak a testvére.
Amikor megfelelőnek találta a szalvétákat és a Bertie által kiválasztott ezüsttálcát, kiment a konyhából. Az apját a könyvtárban találta. A súlyos
rojtokkal díszített, bordó brokátfüggö-nyök be voltak húzva a kinti hőség ellen, és Olivia ösztönösen is igazgatni kezdte őket, a válla mögül
visszanézve az apjára. Ma hogy érzed magad, apa? Szörnyű ez a hőség, nem?
– Én inkább szeretem – mosolygott Henderson, büszkén lánya háziasságára. Mondogatta is gyakran, hogy Olivia nélkül ő ugyan el nem tudná
igazgatni ezt a nagy házat, de ilyen jól aztán biztosan nem. Még tréfásan azt is megjegyezte, attól fél, hogy valamelyik Rockefeller még a végén
elviszi őt innen feleségnek, csupán csak azért, hogy ilyen remek háziasszonya legyen Kykuitnak. John D. Rockefeller valóban pompás palotát
épített. Fel volt az szerelve minden lehetséges kényelemmel, telefonnal, központi fűtéssel, és még egy áramfejlesztő is volt a kocsiszínben. Olivia
apja meg is jegyezte, hogy azzal összehasonlítva az övék faluszéli kunyhónak látszik, ami persze nem volt igaz, de hát Kykuit mégiscsak a
legelegánsabb palota volt a környéken.
– Ez a nagy meleg jót tesz az öreg csontjaimnak –t ette hozzá elégedetten, és egy cigarettára gyújtva várta az ügyvédet. – Hol van a húgod? –
kérdezte csak úgy mellékesen. Oliviát mindig könnyű volt megtalálni valahol a házban, amint éppen lajstromozott, feljegyzéseket írt a
személyzetnek, ellenőrizte a javítani való dolgokat vagy éppen a virágokat rendezgette az apja asztalán. Victoriának azonban már jóval nehezebb
volt a nyomára akadni.
– Azt hiszem, elment teniszezni Astorékhoz – válaszolta Olivia bizonytalanul, mert csak homályosan sejtette, merrefelé lehet a húga.
– Hát ez jellemző rá–mondta Henderson, bánatos fél mosollyal az arcán.–Úgy tudom, Astorék nyaranként Maine-be utaznak. – Akárcsak a többi
szomszéd. Azelőtt ők is elutaztak Maine-be, meg Newportba, Rhode lslandre, de az utóbbi időben már nem szerette elhagyni Crotont, még a
legnagyobb nyári kánikulában sem.
– Sajnálom, apa – mondta zavarában elvörösödve Olivia, hogy így lebukott a húgát védeni akaró füllentessél.–De azt hittem, hogy talán már
visszajöttek Bal Harborból.
– Biztosan visszajöttek – nézett maga elé szórakozottan Henderson. – De csak az Isten tudja, hogy a húgod merre kódorog vagy miben
sántikál.–Bár azt mindketten jól tudták, hogy Victoria hóbortjai elég ártalmatlanok. Egyéniség volt, tele tűzzel és elszántsággal. Önálló, akárcsak
néhai anyjuk, és az apja mindig is sejtette, hogy fiatalabb lánya kissé hóbortos. De mert nem nagyon vitte túlzásba a dolgokat, el tudta nézni neki,
hiszen itt nagyobb baja nem történhetett. A legrosszabb esetben, mondjuk, leeshetett egy fáról, napszúrást kaphatott, amikor mérföldeket gyalogolt
a legközelebbi barátja házáig, vagy túl messzire úszhatott le a folyón. Nagyon is mértékletes szórakozások adódtak ezen a környéken. Victoriának
nem voltak szerelmi kalandjai a szomszédságban, és gavallérok sem ostromolták a szerelmükkel, bár néhány Rockefeller- és Van Cortlandt-ifjonc
kétségtelenül komoly érdeklődést mutatott iránta. De köztudott volt, hogy Victoria valójában sokkal inkább intellektuális, mint romantikus alkat.
Majd később megkeresem–mondta Olivia nyugodt hangon, s amikor megérkezett a konyhából a tálca, megmutatta .az inasnak, hová tegye le.
– Köszönöm–bólintott Henderson a fiúnak, akinek a nevét nem volt képes megjegyezni.–Neked is kell majd egy pohár, drágám–nézett a lányára,
miközben újragyújtotta a szivarját.
Olivia mindenkinek tudta a nevét, aki náluk dolgozott, és az élettörténetüket, a családjukat és az erényeiket, gyarlóságaikat, alkalmi botlásaikat is
ismerte. A Henderson-kúria úrnője volt, tán még jobban is, mint szegény anyja lehetett volna, ha ezt megéri. Olivia sejtése szerint az anyjuk inkább
olyan lehetett, mint az ő húga.
– John hoz magával valakit? – nézett Olivia meglepetten. Apja ügyvédje általában egyedül jött, kivéve, ha valami baj volt a gyárral. De
mostanában az apja nem említett semmi ilyesmit. Mindenről beszámolt a lányainak, hiszen egyszer úgyis az övék lesz minden. Igaz, a lányok
valószínűleg eladják majd az üzemeket, ha férjhez mennek, hacsak nem olyan férjet lógnak ki, aki ért a gyárvezetéshez, ami alig valószínű.
Apja mélyet szívott a szivarból, mielőtt válaszolt.
– Sajnos, drágám John ma tényleg hoz magával valakit. Azt hiszem, túl nagy utat tettem már meg ebben a világban. Túléltem két feleséget, a
kisfiámat, az orvosom tavaly ment el
örökre, barátaim többsége az elmúlt tíz évben, s most John Watson arról beszél, hogy ő is leteszi a lantot. Akit idehoz, nemrég lépett be a
cégébe, és ő igen nagyra tartja.
– De hát John még nem olyan öreg–mondta Olivia meglepetten és majdnem ugyanolyan zavarban, mint az apja.–És te sem vagy vén, úgyhogy
ne beszélj ilyeneket!
– Vénember vagyok. Nem tudod elképzelni, milyen az, amikor mindenki eltünedezik az ember környezetéből–komorodott el Henderson arca.
 – De most mindenki ott marad, ahol van, még John igyekezett Olivia megnyugtatni az apját. Kis pohár sherryt nyújtott oda neki, egy tányér frissen
sült gyömbéres süteménnyel. Az apja vett egy süteményt, aztán roppant elégedetten nézett a lányára.
– Ha ezt megkóstolja, az biztos, hogy nem lesz kedve visszavonulni! Kislányom, te csodálatos süteményt tudsz készíteni!
– Köszönöm. – Olivia lehajolt és megcsókolta az apját, aki boldogan nézett vissza rá. A lány láthatóan jól érezte magát ebben a kánikulában,
még csak melege sem volt. Ő is vett egy süteményt, s leült az apja mellé.– És ki ez az új ember? –kérdezte kíváncsian egy idő után. Annyit tudott,
hogy Watson egy vagy két évvel fiatalabb volt az apjánál, de hát mindig olyan fiatalosan nézett ki, ráérne még azzal a visszavonulással… Persze,
lehet, hogy ő csinálja okosan: addig kell megtalálni az utódot, amíg nem késő. – Találkoztál már vele?
– Még nem. Ez lesz az első alkalom. John azt mondja, nagyon ért a szakmájához és főként az üzleti ügyekhez. Egy jó nevű cégtől jött át John
irodájába, nagyon jó ajánlásokkal.
– Miért ment el onnan? – kíváncsiskodott Olivia. Szeretett hallani az apja üzleti ügyeiről. Victoria is, de ő elég forrófejűén nyilatkozott a
hallottakról. Nagy ritkán, ha mindhárman össze tudtak jönni, remekül meg tudtak beszélni egy-egy politikai vagy üzleti témát. Edward Henderson
szeretett értelmes dolgokról beszélgetni a lányaival – talán azért, mert nem volt fia.
– John azt mondja, hogy ezt az új embert, Dawsont tavaly kegyetlen sorscsapás érte. Megsajnáltam, s ezért engedtem meg, hogy John
idehozza… Olyasmi történt vele, amit én sajnos nagyon is meg tudok érteni.–Szomorúan mosolygott Oliviára.– Tavaly a Titanicon utazott a
felesége… Lord Arnsborough egyik lánya volt, s ha jól tudom, hazament meglátogatni a nővérét. S visszafelé azon az elátkozott hajón jött. Majdnem
odaveszett a kisfia is. Már berakták őket az egyik utolsó mentőcsónakba, de abban túl sokan voltak, és az asszony átadta a helyét egy másik
gyereknek, mondván, hogy ő majd beszáll a következőbe. De következő mentőcsónak nem volt… Ha jól tudom, Dawson ezután a gyerekkel az
évet Európában töltötte. Ez mindössze tizenhat hónappal ezelőtt történt, és Dawson csak most május vagy június óta dolgozik Watsonnál. Szegény
ördög. John azt mondja, jó fej, csak egy kicsit búskomor. De majd csak kiheveri, ez mindannyiunkkal így van. Talpra kell állnia, már csak a fia miatt
is.
Hendersont az eset Elizabeth elvesztésére emlékeztette, bár az ő felesége szülési komplikációkba halt bele, nem pedig egy Titanic méretű
tömegkatasztrófába. De azért katasztrófa volt ez is, és ő jól tudta, mit érezhet az az ember. Némán, a gondolataikba merülve ültek egy darabig.
Olivia az apja szavain tűnődött, aztán igencsak meglepődtek, amikor felnézve John Watsont pillantották meg az ajtóban.
– Hát te meg hogy kerültél ide, bejelentés nélkül? Tán az ablakon másztál be?–nevetett Henderson a régi barátra, és fölállt, hogy üdvözölje.
Nagyon egészségesnek látszott, ahogy átment a szobán. Olivia gondoskodásának is köszönhetően jól érezte magát ezekben a napokban, dacára
annak, hogy persze folyton panaszkodott, hogy ő már milyen öreg.
– Rám se hederít itt már senki–nevetett John Watson is. Magas, bozontos ősz hajú férfi volt, kicsit hasonlított is Olivia apjára, aki szintén magas
volt és arisztokratikus megjelenésű, s egykor ugyanolyan fényes fekete haja volt, mint most a lányainak. A szeme kékje is ugyanolyan volt, s most
megélénkült a tekintete, ahogy élénk társalgásba merült John Watson-nal. Iskolás koruk óta ismerték egymást. Edward eredetileg John alig
valamivel idősebb bátyjának volt a legjobb barátja, s ők annak halála óta kerültek szoros barátságba, s lettek társak Henderson összes jogi
ügyleteiben.
Látva, hogy azonnal rátérnek a komoly dolgokra, Olivia még egy pillantást vetett a tálcára, rendben van-e minden, aztán elindult kifelé, s ahogy
fordult, szinte egyenesen belefutott Charles Dawson karjaiba. Meglepő látvány volt itt az a férfi, akiről épp az imént beszélgettek, s Oliviát zavarba
hozta az is, hogy „a háta mögött” már oly sokat megtudott róla, a tragédiájáról, a gyászáról… Dawson nagyon jóképű volt, ám szemébe nézve
Olivia arra gondolt, hogy ilyen szomorú tekintetet még sohasem látott. Mélyzöld, jéghideg, kristálytiszta tengerszemre hasonlított. De a férfi
elmosolyodott, amikor Henderson bemutatta őket egymásnak. S ahogy beszélgetni kezdtek, Olivia már nemcsak a tragédia hatását érezte rajta.
Észrevette a szemében a kedvességet és a gyöngédséget is. És azon kapta magát, hogy legszívesebben kinyújtaná a kezét, és vigasztalóan
megsimogatná ezt az embert.
– Jó napot kívánok!–mondta udvariasan Dawson, és kezet fogott Oliviával. És mintha minden porcikáját érdeklődéssel figyelte volna. Nem
bámulta tolakodóan a lányt, de észrevette, mennyire szép.
– Megkínálhatom egy kis limonádéval?–kérdezte Olivia, aki hirtelen elbizonytalanodott, s ezért gyorsan a háziasszonyi kötelességek fedezékébe
menekült.–Vagy inkább sherryt inna? Apám is ezt szereti, még az ilyen nyári hőségben is.
– A limonádé az nagyon jó lesz, köszönöm – mosolygott a férfi megint a lányra, miközben a két öregúr elment megbeszélni az ügyeket.
Háziasszonyi teendőinek ellátása után Olivia csendesen elvonult, s becsukta maga mögött az ajtót. De továbbra is maga előtt látta Charles
Dawson szomorú tekintetét… Bár lehet, hogy csak azért, amit az apjától hallott. Eltűnődött, hány éves lehet a kisfiú, s hogy feleség nélkül miképpen
boldogul Dawson. Esetleg máris talált magának valakit. Megpróbált nem gondolni a férfira, és szemrehányást tett magának, hogy nem ildomos
ennyit foglalkoznia az apja egyik ügyvédjével, s ahogy befordult a konyhára, kis híján összeütközött az apja segédsofőrjével. Az öreg Henderson
nagy bolondja volt a modern gépeknek, és már akkor vett egy kocsit a legkorábbi modellek közül, amikor még New Yorkban laktak, így aztán
Petrie, a tizenhat éves istállófiú gyorsan és boldogan „szakmát váltott”.
– Mi történt, Petrie? Mi a baj?–kérdezte a fiút, aki feldúltnak és hajszoltnak látszott.
– Azonnal beszélnem kell az apjával, kisasszony! – mondta zihálva Petrie, láthatóan a könnyeivel küszködve. Olivia megpróbálta föltartóztatni őt
a könyvtárszoba előtt.
– Most nem lehet. Dolga van. Én nem tudok segíteni? – kérdezte tapintatosan, de határozottan.
A fiú habozott egy kicsit, aztán óvatosan körülnézett, mintha attól félne, hogy kihallgatják.
 –A Ford. – Rémület ült a szemében, ahogy kimondta a szót. Ellopták!–Kibuggyant a könny a szeméből. Sejtette, mire számíthat, ha kitudódik a
dolog. Elveszti a legjobb munkát a világon. És nem értette, hogyan történhetett ez meg.
– Ellopták?–döbbent meg Olivia is.–Hogyan tudott valaki észrevétlenül bejönni a birtokra és csak úgy elvinni a kocsit?
– Nem tudom, kisasszony. Ma reggel még láttam. Megtisztogattam. Úgy ragyogott, mintha aznap vásárolták volna. És csak egy kis időre
hagytam nyitva a garázsajtót, hogy kiszellőztessem, mert úgy fel tud forrósodni, tűz rá a nap. És egy fél óra múlva már nem volt ott a Ford.
Egyszerűen nem volt sehol. –A fiú szeme ismét megtelt könnyel. Olivia gyöngéden átölelte a vállát. De valami szöget ütött a fejébe.
– Mikor történhetett ez, Petrie? Vissza tudsz emlékezni?
–Fél tizenkettőkor, kisasszony. Pontosan tudom. – Olivia tizenegykor látta utoljára a húgát. A Fordot egy éve vette az apjuk, a személyzet
számára, hogy azzal küldje be őket a városba, vagy olyan utakra, amelyekre nem akarta az általa használt Cadillac Tourert odaadni.
– Próbálj meg lehiggadni egy kicsit, Petrie–szólt a fiúhoz nyugodt hangon. – Könnyen lehet, hogy a személyzet valamelyik tagja vitte el, mert
elküldték valahová, és nem gondolta, hogy szólnia kéne. Talán a kertész, akit megkértem, hogy hozzon nekem néhány rózsatövet Shepardéktól.–
Olivia ekkor már biztos volt abban, hogy a kocsit nem lophatták el. És tudta azt is, hogy meg kell nyugtatnia a fiút. Ha szól az apjának, akkor az
értesíti a rendőrséget. Botrányra pedig semmi szükség.
– De Kittering nem tud vezetni, kisasszony. Ő nem a Fordon menne át a rózsákért, hanem valamelyik lovon vagy a biciklijén.
– Hát akkor valaki más vitte el, de nem hiszem, hogy ezért most szólnunk kéne az apámnak. Van neki most épp elég dolga. Várjuk meg a
vacsorát, jó? Addig meglátjuk, visszahozza-e valaki. Én biztosra veszem. És most kérsz egy kis limonádét és süteményt a konyhában? – Lassan
kifelé terelgette a fiút, aki egy kicsit lehiggadt, de még mindig nagyon idegesnek látszott. Rettegett, hogy elveszti az állását, ha az öreg Henderson
megtudja, hogy hagyta a kocsit ellopni, egyenesen a garázsból. Olivia azonban egyre csak nyugtatgatta, miközben kitöltött neki egy pohár
limonádét, s a kezébe nyomott egy tál süteményt. A szakácsnő nagy szemeket meresztett rájuk.
Olivia megígérte Petrie-nek, hogy később még benéz hozzá, és megeskette, hogy addig egy szót sem szól a dologról az apjának, aztán
odakacsintva egyet a szakácsnőnek, kiszaladt a konyhából, remélve, hogy el tudja kerülni a közeledő Bertie-t. Kisurrant az oldalkertre nyíló magas
üvegajtón, és úgy sóhajtozott, mintha egészen eltikkasztotta volna a nyár fullasztó melege. Ezért mentek az emberek Newportba és Maine-be.
Nyáron itt nem lehetett megmaradni, és aki csak tehette, elmenekült valahová. Ősszel aztán megint kellemes lesz minden. Tavasszal pedig, amikor
a végtelen hosszú télnek mégiscsak vége szakad, a környék egyenesen idilli. De az itteni tél kegyetlen, és bizony a nyár is az. A legtöbb ember
télen behúzódik a városba, nyáron meg kimegy a tengerpartra – csak éppen az öreg Henderson nem hajlandó többé kimozdulni a birtokról. Ők
egész esztendőben itt maradnak a Croton-on-Hudsonön.
Olivia lefelé ballagott kedvenc ösvényén a birtok hátsó része felé, ahol egy gyönyörű, eldugott kert volt. Szeretett ide kilovagolni, s volt itt egy
keskeny kapu, amelyen át lehetett menni a szomszédos birtokra, jókat lehetett lovagolni, és a szomszéd megengedte. Úgy éltek együtt ezeken a
sziklás dombokon, mint egyetlen nagy, boldog család, és mind jó barát volt, aki itt építkezett.
A hőség ellenére jó messzire elbarangolt ezen a délutánon, és nem gondolt többé az elveszett kocsira, ám furcsa módon azon kapta magát,
hogy Charles Dawsonon jár az esze, meg az apjától hallott történeten. Milyen szörnyű lehet ilyen tragikus körülmények között elveszíteni egy fiatal
feleséget. Dawson nyilván belerokkant, amikor megtudta… Olivia leült egy rönkre, még mindig ezen töprengve, amikor távoli motorzaj ütötte meg a
fülét. Mozdulatlanul fülelt egy pillanatig, s ahogy felnézett, nem akart hinni a szemének: dombok és bokrok mögött az elveszett Ford robogott a
birtok szűk hátsó kapuja felé. Hirtelen csikorgás hallatszott. Az egyik kapuoszlop jól meghúzta a kocsi oldalán a festést és a gumiszegélyt. De a
kocsi vezetője még ekkor sem lassított. Olivia döbbenten nézte, ahogy teljes mivoltában odapöfögött elé a Ford, és a kormánykerék mögött a húga
vigyorgott rá diadalmas képpel. Sőt, integetett is, és a kezében cigaretta füstölgött. Victoria cigarettázott!
Mozdulatlanul ült a helyén, s csak bámult a húgára, hitetlenkedve ingatta a fejét. Victoria lefékezett előtte, és széles mosollyal egy nagy füstfelhőt
fújt felé.
– Tudsz arról, hogy Petrie, ha meg nem akadályozom, szólt volna apának, hogy ellopták a kocsit, apánk pedig értesítette volna a rendőrséget?
Olivia nem igazán volt meglepődve a dolgok ilyen fordulatán, de nem is örült neki. Túl jól ismerte már a húga „nagy dobásait”. Ült a két fiatal nő,
egymást nézve, az egyik láthatóan lelombozódva, a másik meg feldobódva a saját vagányságától. De a legmeglepőbb talán az volt ebben a
jelenetben, hogy leszámítva az ellentétes arckifejezéseket és Victoria hajának szélborzolta, csapzott állapotát, tökéletesen egyformák voltak.
Egymás tükörképei is lehettek volna. Ugyanaz a szem és ugyanaz a száj, ugyanaz az arccsont és ugyanaz a haj, ugyanaz minden, ínég a gesztusok
is. Akadtak ugyan végtelenül apró különbségek, és volt persze egy jó adag lazaság is Victoria természetében, amely sugárzott belőle, de ettől
eltekintve nem volt könnyű különbséget tenni köztük. Az apjuk is gyakran eltévesztette, hogy melyikük melyik, ha összefutott velük egy szobában
vagy valahol a birtokon, a személyzet pedig állandóan összekeverte őket. Amikor még iskolába jártak és nem házitanítók foglalkoztak velük,
osztálytársaik képtelenek voltak különbséget tenni közöttük, ők pedig oly sok bonyodalmat okoztak és annyira a figyelem középpontjában voltak,
hogy az apjuk végül jobbnak látta kivenni őket az iskolából. Ha úgy látták jónak, helyet cseréltek a padban, és kegyetlenül megizzasztották a
tanáraikat – legalábbis Victoria, ha hihetünk ebben a a dologban Oliviának. Ők maguk remekül szórakoztak, csak apjukat gyötörte a kétség, hogy
ilyen körülmények között egyáltalán tanulnak-e valamit. Az otthoni tanulás aztán elszigetelte őket a külvilág nagy részétől, s egymás barátságára
voltak utalva. Mindkettőjüknek hiányzott az iskola, de apjuk hajthatatlan volt. Megelégelte, hogy a lányai bazári látványosságként funkcionáljanak, s
úgy gondolta, hogy ha az iskola képtelen kézben tartani őket, akkor majd képes lesz erre Mrs. Peabody, meg a házitanítók. Ami igaz, az igaz: Mrs.
Peabody volt a világon az egyetlen ember, aki tévedhetetlenül felismerte őket. Bárhol, bármikor, elölről és hátulról, még csak meg sem kellett
szólalniuk. És ismerte a titkos azonosítási „jelüket” is, azt a parányi anyajegyet, amely Oliviának a jobb kézfején, Victoriának pedig a bal kézfején
volt látható, pontosan ugyanazon a helyen. Apjuk is tudott erről a két anyajegyről, de a barátaik már nem, igaz, nem is mentek volna sokra vele,
olyan aprók és nehezen kivehetőek voltak. Akkor már egyszerűbb volt rákérdezni a nevükre és reménykedni, hogy igazat mondanak. És általában
igazat is mondtak–már tudniillik az utóbbi időben, ahogy benőtt a fejük lágya. De azelőtt…Tökéletesen azonosak voltak, az ikrek közt is ritka
„tükörikrek”, s ahol csak megjelentek, közfeltűnést keltettek, születésüktől fogva egészen mostanáig.
 Két évvel ezelőtt totális felfordulást okozott a New York-i társaságban való bemutatkozásuk, s az apjuk épp ezért ragaszkodott hozzá, hogy
abban az évben hazavigye őket, még karácsony előtt. Egyszerűen nehéz volt elviselni azt az óriási figyelmet, amely mindenütt körülvette őket,
bárhová mentek. Az öreg Henderson úgy érezte, hogy megbámulják őket, mint valami csodabogarakat, s ezt ő nagyon nehezen viselte. Victoria le
volt sújtva, amikor haza kellett menniük, Olivia viszont nem bánta. Ő szívesen ment vissza Crotonba. Húga azóta is morgolódott „ezen az itteni
életen”, és szinte másról sem beszélt, mint arról, hogy milyen unalmas is a világ a Hudson mentén. És nem értette, hogy a többiek hogyan bírják itt
ki.
Ezenkívül csak egyetlen téma érdekelte még Victoriát: a női szavazójog. Ettől tűzbe tudott jönni, erről bármikor nagy hévvel tudott beszélni. A
nővérét halálra untatta vele. Victoria szinte folyton Alice Pault emlegette, aki áprilisban a washingtoni nagy felvonulást szervezte, amelyen több tucat
nőt letartóztattak, negyvenet megsebesítettek, s a rendet csak lovas rendőrséggel lehetett helyreállítani. Áhítattal szónokolt Emily Davisonról, aki két
hónappal ezelőtt halt meg, amikor egy angliai derbin a király lova elé futott; aztán ott voltak még Pankhursték, anya és leányai, akik rombolni is
képesek voltak Angliában a nők jogaiért. Victoriának kipirult az arca, ha csak beszélt róluk, Oliviának viszont már a könyökén jött ki az egész. De
most magyarázatot és mentegetőzést várt a húgától.
– Szóval, értesítették a rendőrséget? – nézelődött Victoria jókedvűen. Esze ágában sem volt mentegetőzni.
– Nem, nem értesítették–válaszolta Olivia kimérten. – Megvesztegettem Petrie-t egy kis süteménnyel meg limonádéval, és a lelkére kötöttem,
hogy vacsoráig ne szóljon senkinek. Ha ezt nem teszem… De hát sejtettem, hogy te voltál. – Igyekezett mérges képet vágni, de a szeme elárulta,
hogy nem igazán haragszik. És ezt a húga észre is vette.
– Miből sejtetted, hogy én voltam? – kérdezte büszkén Victoria. Egy csöpp bűnbánat sem látszott rajta.
– Megéreztem, te zsivány. Ha így folytatod, napokon belül rád küldik a rendőrséget, és én nem fogok közbelépni.
– Dehogynem – válaszolta Victoria bizakodva, s a szeme ugyanúgy csillogott, mint anyai nagyapjuké. Úgy ültek a rönkön, mint két hasonmás,
még a kék selyemruha is egyforma volt rajtuk.
Olivia készítette ki a ruhát minden reggel Victoria számára, aki azt mindig szó nélkül föl is vette. Szeretett a nővére ikertestvére lenni, és ez az
érzés kölcsönös volt. Illett hozzájuk ez a szituáció. És ez húzta ki Victoriát egész életében minden szorult helyzetből. Olivia mindig hajlandó volt
kimenteni őt, sőt helyet is cserélni vele, vagy azért, hogy kihúzza a slamasztikából, vagy pedig azért, még gyerekkorukban, mert egyszerűen ő
maga is mulatságosnak találta a dolgot. Apjuk gyakran prédikált nekik arról, hogy ne legyenek ilyen felelőtlenek és ne éljenek vissza különleges
helyzetükkel, de hát néha nem tudták megállni, hogy ki ne használják a kínálkozó alkalmat. Minden tekintetben különösek voltak. Szorosabb
kapcsolat fűzte őket egymáshoz, mint bármely két másik embert. S néha mindketten úgy érezték, hogy ők ketten valójában egy személyiség. S
mégis, a lelkük mélyén nagyon is tisztában voltak azzal, hogy milyen sok dologban különböznek. Victoria merészebb volt, kalandvágyóbb és sokkal
nagyobb zsivány. Mindig ő volt az, aki a bajt csinálta. Ő egy sokkal tágasabb világ bűvöletében élt, mint a nővére. Olivia boldogabb volt, ha otthon
maradhatott, és hagyta, hogy mozgásának korlátait a család, az otthon és a hagyomány jelölje ki számára. Victoria viszont a nők jogaiért akart
harcolni, demonstrálni és beszélni. A házasságot ósdi, barbár csökevénynek tartotta, és fölöslegesnek az igazán független nő számára. Olivia
mindezt színtiszta hülyeségnek tekintette, és meg volt győződve arról, hogy csupán múló hóbort a húga esetében. Őt másféle politikai mozgalmak
lelkesítették, meg az olvasmányaiból ismert vallási eszmények és intellektuális koncepciók. Olivia sokkal inkább ezen a földön járt, és nemigen volt
hajlandó zavaros ügyekért csatába indulni. Az ő világa jóval körülhatároltabb volt. És mégis: a gyakorlatlan szem számára ez a két teremtés egy és
ugyanaz volt, egymás „kiköpött” hasonmása. Még azok esetében is, akik ismerték őket.
– Szóval, mikor tanultál meg vezetni? – dobbantott egyet Olivia. Victoria már a kocsiból nevetett rá, miután eltaposta a csikket a nővére lába
előtt. Olivia mindig a komoly idősebb testvér szerepét játszotta. Alig tizenegy perccel volt idősebb a húgánál, de épp ez a nyúlfarknyi időkülönbség
hozta magával az összes többit. És egyszer régen, Victoria megvallotta nővérének, hogy úgy érzi, ő volt az, aki az anyjuk halálát okozta.
– Nem te ölted meg őt!– szögezte le akkor határozottan Olivia. – Hanem az Isten.
– Nem! Ő ilyet nem csinál! –háborgott Victoria, az Istent védelmezve. És Mrs. Peabody döbbenten hallgatta, miről is vitatkozik a két gyerek.
Később aztán elmagyarázta nekik, hogy a gyerekszülés nehéz, az ikerszülés meg egyenesen emberfeletti dolog, amellyel csak az angyalok
próbálkozhatnak. És nyilvánvaló, hogy az ő anyjuk is egy angyal volt, aki megszülte őket erre a világra, szerető apjuk gondoskodására bízta őket,
azután pedig visszatért a mennyekbe. Bertie-nek akkor ezzel a magyarázattal sikerült lezárnia a „Ki a hibás?” vitát. Victoria titokban mégis úgy
érezte, hogy ő okozta az anyjuk halálát, s Olivia tudott erről a titkos érzésről, de mondhatott bármit, tíz év is kevés volt, hogy más belátásra bírja a
húgát.
De most egyikük sem gondolt erre: Olivia az autóvezetési titkok ellesésének körülményeiről faggatta a testvérét.
– Magamtól tanultam meg az elmúlt télen – rándította meg Victoria szórakozottan a vállát.
– Magadtól?! Hogyan?
– Egyszerűen elvettem a kulcsokat, és megpróbáltam. Az első néhány alkalommal csak egy kicsit csórtam el a kocsit. Petrie nem is jött rá, azt
hitte, valaki más futott be vele a városba. – Victoria láthatóan nagyon elégedett volt önmagával, Oliviának erőlködnie kellett, hogy haragos képet
tudjon vágni és el ne nevesse magát. Victoria átlátott rajta. –Ne nézz már így rám! Az autóvezetés roppant hasznos tudomány. Bármikor bevihetlek
a városba, amikor csak akarod.
– Vagy inkább neki az első fának–kötözködött még mindig Olivia. Hiszen a húga össze is törhette volna magát, miközben egy olyan autóval
furikázik, amelynek a vezetéséhez nem igazán ért.
– És gusztustalan a cigarettázás is, vedd tudomásul! – Bár az is igaz, hogy ez sem volt valami nagy meglepetés a számára. A télen talált egy
pakli Fatimát a húga öltözőasztalának fiókjában, de amikor szóba hozta, Victoria csak nevetett, a vállát vonogatta, és nem volt hajlandó
kommentálni a dolgot.
– Ne légy már ilyen ódivatú – kérlelte Victoria kedvesen. – Ha Londonban vagy Párizsban élnénk, akkor te is cigarettáznál, csak hogy modern
legyél, s ezt te is jól tudod.
– Én semmi ilyesmiről nem tudok, Victoria Henderson. Ez felháborító viselkedés egy nő részéről, és ezt te nagyon jól tudod. Szóval, hol jártál,
báránykám?
Victoria habozott egy darabig, Olivia pedig várakozóan nézett rá. Az igazságot várta, amelyet Victoria mindig elárult neki. Egymás előtt nem
voltak titkaik, s ha nagy néha egyikük el akart titkolni valamit, a másik ösztönösen azonnal kitalálta. Beleláttak egymás gondolataiba is.
– Gyerünk. Valld be – komolykodott még mindig Olivia, és a húga hirtelen sokkal fiatalabbnak látszott húszévesnél.
– Hát jó. Tarrytownban voltam, a női szavazójogért küzdő Amerikai Nemzeti Szüfrazsett Egylet, az ANSZA összejövetelén. Alice Paul volt ott,
direkt ennek az összejövetelnek a megszervezésére érkezett, s azért, hogy majd itt, Hudsonben is megszervezzen egy helyi csoportot. Úgy volt,
hogy az ANSZA elnöke, Anna Howard Shaw is eljön, de valami miatt nem tudott.
– Az isten szerelmére, Victoria! Mit csinálsz? Apánk fogja kihívni a rendőrséget, ha elkezdesz itt tüntetéseket meg ilyesmiket szervezni! Le
fognak tartóztatni, aztán mehet téged óvadék ellenében kiszabadítani! – Olivia most már tényleg föl volt háborodva, de Victoriát láthatóan egy
cseppet sem ijesztették meg a kilátások. Sőt, mintha még örült volna is nekik.
– Érdemes lett volna velem tartanod, Ollie. Ez a nő olyan lelkesítő volt! Legközelebb feltétlenül el kell jönnöd.
– Legközelebb odakötözlek az ágy lábához. És ha még egyszer el mered lopni ilyen marhaságok miatt a kocsit, nem fogom megakadályozni
Petrie-t, hogy kihívja a rendőröket, és én magam mondom meg nekik, hogy ki tette.
– Dehogy mondod meg. Na gyere, ugorj be. Elviszlek a garázsig.
– Nagyszerű. Most még engem is belekeversz. Köszönöm szépen, kedves kis húgocskám.
–Ne légy már ilyen merev. Úgysem fog rájönni senki, hogy melyikünk volt. – És valóban: totális azonosságuk mindig zavarba ejtette „üldözőiket”.
Soha senki nem tudhatta, hogy melyikük tett rossz fát a tűzre, s ennek a helyzetnek főként Victoria örült. Oliviának ritkábban volt szüksége arra,
hogy másra terelje a gyanút.
– Dehogynem fognak rájönni. Nem teljesen hülyék – zsörtölődött Olivia, ahogy óvatosan beszállt a kocsiba. Húga felbőgette a motort és
nekivágott a hepehupás útnak, ő pedig hangos megjegyzéseket tett a vezetésére. Victoria cigarettával is kínálta, s ahogy Olivia ismét elkezdte
idézgetni neki a lázadást tiltó törvényeket, hangos nevetésre fakadt a helyzet abszurditásán. Reménytelen volt jobb belátásra bírni, a nővére is tudta
ezt. Ahogy befordultak a garázsba, majdnem elgázolták Petrie-t. Az elakadt lélegzettel, tátott szájjal bámulta őket, ahogy kikászálódtak a kocsiból,
komoly képpel odaköszöntek neki, és Victoria még elnézést is kért a kis horzsolásért a kocsi oldalán.
– Éppen csak egy kicsivel – válaszolta panaszos hanghordozással Henderson, s erre megint mindenki elkezdett nevetni.
– Aztán morcos képpel nézett a lányaira:–Ti pedig jól teszitek, ha elkezdtek rendesen viselkedni. Ez a két úr azt mondta, hogy az üzleti ügyek
kedvéért körülbelül egy hónapra feltétlenül be kell mennem New Yorkba. És ha ezúttal nem fogjátok fejre állítani az egész várost, akkor magammal
viszlek benneteket. De ha bármelyikőtök is csinál valami hülyeséget
– emelte föl a hangját, miközben magában konstatálta, hogy megint nem tudja, melyikük melyik–,akkor máris összepakollak benneteket, és
jöhettek haza Bertie-vel együtt.
– Igenis, uram – mosolygott Olivia, jól tudva, hogy a figyelmeztetés nem neki, hanem a húgának szól. Gyanította, hogy az apjuk megint nem biztos
abban, hogy melyikükhöz is beszél.
Victoria nem ígért meg semmit, a szeme azonban felcsillant, amikor meghallotta a New York-i egy hónapot.
– Ez komoly?! – kérdezte nagy lelkesen az apját.
– Az, hogy hazaküldelek benneteket? – emelte meg az orrát Henderson. – Az halálosan komoly.
– Nem, hanem a New York. Tényleg megyünk? – nézett Victoria a szélesen vigyorgó két ügyvédre.
– Hát persze –válaszolt az apjuk. – Még az is lehet, hogy két hónap lesz belőle, ha azok ott nem nem hajtanak rendesen és elhúzzák az időt.
– Ó, papa! – tapsolt egyet Victoria, s megpördült az egyik sarkán, majd vállon ragadta a nővérét. – Belegondoltál, Ollie?! New York! Ollie, New
York! – Örömében majd kibújt a bőréből, s ettől az apjuknak némi lelkifurdalása támadt: miért aszalja ő itt ezt a két szegény gyereket az isten háta
mögött? Hiszen rég elértek abba az életkorba, amikor tényleg a városban volna a helyük, emberek között, hogy férjet találjanak maguknak. De
irtózott még a gondolatától is annak, hogy lányai egyszer elhagyják őt. Főként Olivia… Aki olyan segítőkész, aki oly sok mindent megcsinál. Mihez
fog kezdeni nélküle? De hát korai volt ez az aggodalom. Még a városba költözéshez sem csomagoltak össze, s ő máris férjes asszonyoknak
képzeli őket, önmagát pedig elhagyatottnak.
Remélem, gyakrabban fogunk találkozni, Charles, ha a városban leszünk–mondta Henderson, amikor kezet ráztak a bejáratnál. Victoria egyre
csak New Yorkról sustorgott a nővérének, szinte meg is feledkezve a vendégekről. Olivia azonban a búcsúzkodó Dawsont figyelte, aki biztosította
az apjukat, hogy teljes lendülettel fogja intézni az irodában az ügyeket, amennyiben John Watson úgy dönt, hogy őrá bízza a Henderson-
vállalkozásokat. Henderson megkérte Charlest, hogy városi házukban is keresse fel majd őket. A férfi udvariasan meg köszönte a meghívást, s
Henderson válla fölött visszapillantva ismét Victoria szemébe nézett. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy mi ez, de mintha áramütés érte
volna a lány tekintetétől. Nagyon furcsa érzés volt úgy kommunikálni két nővel, hogy nem tudta, ki kicsoda, és mégis mindkettő elbűvölte. Ilyen
helyzetben még soha életében nem volt.
Edward Henderson elkísérte a kocsijukhoz, s ahogy elindultak, Olivia az ablakból nézett utánuk.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Victoria, látva, hogy nővére le nem veszi a tekintetét a kocsifelhajtóról lassan legördülő autóról.
– Micsoda mit jelentsen? – kérdezett vissza Olivia, és a könyvtárszobába akart menni, hogy ellenőrizze, elvitték-e onnan a tálcát a megbeszélés
után.
– Mi ez a borzasztó komolyság, Ollie? – Victoria hangjából némi szemrehányás érződött ki. Túl jól ismerték egymást. Néha már veszélyes is volt
ez, máskor pedig csak bosszantó.
– A felesége tavaly, a Titanicon veszett oda. Apánk mondta. És maradt egy kisfia.
– Nagyon sajnálom, ami a feleségével történt – mondta Victoria, s kicsit érzéketlenül csengtek a szavai. – De ez a Charles borzasztó unalmas
alaknak látszik, nem? – S máris arra a sok-sok érdekességre gondolt, ami New Yorkban vár rájuk, egyebek közt politikai nagygyűlések és
szüfrazsett-összejövetelek, amelyek persze egyáltalán nem érdekelték a nővérét. – Úgy látom, még mindig tele van keserűséggel.
Olivia szó nélkül bólintott, s elindult a könyvtár felé, hogy egy kicsit megszabaduljon a húgától. Amikor ismét megjelent, elégedetten nyugtázva,
hogy a tálca üres, Victoria már fölment a szobájába, vacsorához átöltözni. Olivia már kora délután kikészítette neki a megfelelő ruhát. Fehér
selyemruhát vettek fel, akvamarin kitűzővel, melyeket az anyjuktól örököltek.
Pár perccel később Olivia lement a konyhába, és megkereste Bertie-t, aki természetesen azonnal tudta, kivel beszél.
– Nincs semmi bajod? – kérdezte egy kis aggodalommal a hangjában. Szörnyű hőség tombolt egész nap, és Bertie tudta, hogy Olivia elment
valamerre bóklászni a birtokon. S most itt áll előtte, szokatlanul sápadtan.
– Nekem nincs. Apánk épp most közölte, hogy szeptember elején New Yorkba megyünk. Egy vagy két hónapig maradunk, amíg ő valami üzleti
ügyeket intéz. – A két nő egymásra mosolygott. Mindketten jól tudták, mit jelent ez. Először is hihetetlen mennyiségű munkát és tervezgetést, hogy
egyáltalán lakható állapotba hozzák a városi házat. – Arra gondoltam, hogy holnap reggel te meg én nekikezdhetnénk a tervezgetésnek–mondta
csendesen Olivia. Bőven volt mit végiggondolni, és rengeteg dolgot meg kellett csinálni az apjuk helyett is, melyek többségéről az öreg
Hendersonnak halvány fogalma sem volt.
– Te nagyon jó kislány vagy, Olivia – mondta Bertie gyöngéden, és megsimogatta az arcát, azon tűnődve, hogy mitől lehet az ennyire sápadt, s
hogy mi lehetett az a felzaklató élmény, amely még mindig ott csillog, nagyon homályosan, a hatalmas kék szemekben. Olivia pedig valami
olyasmit érzett, amit azelőtt sohasem, és ami elbizonytalanította és zavarba ejtette. De még ennél is jobban nyugtalanította, hogy Victoria nyilván
rögtön belelát majd a gondolataiba, és mindent felfedez. – Olyan sokat dolgozol az apádért–dicsérte őt Bertie. Aki mindkettőjüket jól ismerte és
nagyon szerette, minden hasonlóságukkal és különbségükkel együtt.
– Akkor holnap reggel találkozunk–mondta Olivia, és indult átöltözni. A hátsó lépcsőn ment föl, s közben igyekezett úgy elrendezni a gondolatait,
hogy Victoria ne lásson már úgy beléjük, mint egy pohár tiszta vízbe. Képtelenség volt bármit titokban tartani előtte, igaz, ezt fordítva is el lehetett
mondani. Soha még csak meg sem próbálták, hogy eltitkoljanak valamit a másik elől.
Igyekezett hát valami másra gondolni, miközben ballagott óriási szobájuk felé, melyben ott állt a nagy, kétszemélyes baldachinos ágy; egész
életükben ebben aludtak. Igyekezett másra gondolni, de azon kapta magát, hogy képtelen kiverni a fejéből Charles Dawsont, mélyzöld tekintetét,
amelyen át bele lehetett látni annak a férfinak a lelkébe, akinek a feleségét elnyelte az Atlanti-óceán. Becsukta a szemét egy pillanatra, míg
lenyomta a kilincset, s kényszerítette magát, hogy hétköznapi dolgokra gondoljon: valószínűleg új lepedőket kell rendelni New Yorkba, s ki kell
válogatni a párnahuzatokat. Efféle ügyekre próbált koncentrálni, aztán fürge léptekkel odament a húgához.
2

S
zeptember első szerdáján, kora délután Olivia és Victoria Henderson New York felé robogott az apjuk sofőré, Donovan által vezetett Cadillac
Toureren, szorosan a nyomukban pedig a Ford haladt, Petrie-vel és Mrs. Peabodyval. Rengeteg holmit hoztak magukkal, s két másik kocsit már
előző nap beküldtek több láda ruhával és minden egyébbel, amiről a két lány úgy gondolta, hogy véletlenül sem hiányozhat egy elegáns és tisztes
háztartásból.
Victoriát nem nagyon érdekelte, mit visznek magukkal. Két láda könyvet és egy bőröndnyi újságot csomagolt be, hogy legyen mit olvasnia, a
ruhatár összeállítását meghagyta Oliviának. Sohasem foglalkozott azzal, hogy mikor mit vegyen föl; e tekintetben a nővére ízlésére bízta magát, aki
megrendelte az összes párizsi divatlapot. Victoria inkább a politikai lapokat kedvelte és azokat az illegális újságokat, amelyeket a nőpárti
aktivisták írtak és terjesztettek.
Oliviát komolyan foglalkoztatta a Fifth Avenue alsó végén lévő, két éve lakatlanul álló ház állapota. Valamikor kényelmes otthon volt, imádni való
családi fészek, de ennek immár több mint húsz éve, és a lány jól sejtette, hogy nehéz lesz ismét lakályossá és kellemessé varázsolni. Végül is
ebben a házban halt meg az anyjuk, s ez elkerülhetetlenül fájó emlékeket idéz fel az apjuk számára. Ugyanakkor ez az a ház, ahol ő és Victoria
született, s ahol a szüleik egykor boldogok voltak.
Miután lepakoltak a házban. Olivia Petrie-vel elment a Sixth Avenue virágpiacára, s alig két óra elteltével már vissza is érkezett hatalmas és
gyönyörű őszirózsa- és illatos liliomcsokrokkal. Szerette volna kedvenc virágaival fogadni két nap múlva érkező apját.
A mindent belepő, ujjnyi vastag port eltakarították, az összes helyiséget alaposan kiszellőztették, az ágyakat felforgatták, a matracokat jól
felrázták, és a szőnyegek is megkapták a magukét odalent az udvari porolóállványon. Egész szolgahadnak kellett megállás nélkül dolgoznia, de
másnap délután Bertie és Olivia végre leülhetett a konyhában egy csésze teára, és elégedetten nyugtázhatták az eredményt. A csillárok fényesen
ragyogtak, az átrendezett bútoroktól a szobákat alig lehetett felismerni, s széthúzták a nehéz függönyöket is, hogy minél több fény szűrődhessen
be.
– Apád nagyon fog örülni – gratulált Bertie, s közben öntött még egy csésze teát. Oliviának eszébe jutott, hogy még jegyet kell szereznie a
színházba. Több új darabot is játszottak, s Victoriával mind meg akarták nézni, mielőtt ismét visszatérnek Croton-on-Hudsonbe. Erről aztán eszébe
jutott, hogy nem is tudja, hol lehet most a húga. Nem látta őt reggel óta, amikor is Victoria azzal távozott, hogy elmegy a Columbia Egyetem
könyvtárába, meg a Metropolitan Múzeumba. Messze voltak ezek, s a javaslatra, hogy Petrie vigye el, azt mondta, hogy odatalál ő villamossal is.
Szerette az ilyen kalandokat. Olivia aztán el is feledkezett a dologról, de most valami furcsa nyugtalanság fogta el. Mintha követ érzett volna a
gyomorszájában…
– Szerinted apa mit fog szólni, hogy így eltologattuk a bútorokat? – kérdezte abban reménykedve, hogy növekvő idegességét Bertie nem veszi
észre. Fájt a háta az elmúlt két nap hajlongásaitól, de most ezt sem érezte, annyira elkezdett a húga miatt izgulni. Valami ösztönös-telepatikus
kapcsolat volt köztük, s mindig megérezték, ha valami rossz történt a másikkal. Gyakran beszélgettek is erről. Sajátos vészjelző rendszerként
működött a dolog, amely elárulta nekik, ha a másik megbetegedett vagy bajba került.
– Apátok nagyon boldog lesz, ha így láthatja viszont ezt a házat – mondta biztatólag Bertie, s úgy tűnt, nem neszelte meg, hogy a lányban egyre
nő a feszültség. – Biztosan nagyon fáradt vagy.
– Hát, igen – hagyta rá Olivia, csak hogy elvonulhasson a szobájába, egy kicsit összeszedni a gondolatait. Délután négy óra volt, s Victoria nem
sokkal kilenc után lépett ki a házból. Már ettől is a rémület fogta el, és önmagát szidta, amiért kísérő nélkül engedte el a húgát. Ez itt nem Croton-
on-Hudson. Az ő húga pedig egy csinos, fiatal hölgy, kevés tapasztalattal a nagyvárosi közlekedésben. Mi van, ha megtámadták vagy elrabolták?
Szörnyű volt ebbe belegondolni is. Olivia idegesen föl-alá járkált a szobában, amikor megcsörrent a telefon. Ez Victoria lesz! Rohant a házban lévő
egyetlen készülékhez az emeleti hallba, és fölkapta a kagylót.
– Halló? – lihegte, és várta, hogy Victoria szólal meg a vonal túlsó végén. Ismeretlen férfihangot hallott. Egy pillanatig azt hitte, téves hívás,
félrekapcsolták…
– Halló? Henderson-rezidencia? – tudakolta az illető, ír akcentussal. Olivia feszülten figyelt. Nem volt ismerősük a városban, és el nem tudta
képzelni, ki lehet a telefonáló.
– Igen, Hendersonék. Kivel beszélek? – Olivia tagoltan ejtette a szavakat, de érezte, hogy a keze elkezd remegni.
– Miss Henderson? – kérdezte az ismeretlen valahonnan nagyon messziről, s Olivia előbb bólintott, s csak azután jutott eszébe, hogy itt beszélni
kell.
– Igen. Kivel beszélek? – ismételte meg a kérdést.
– Itt O'Shaunessy őrmester az ötödik kerületből – válaszolt katonásan a hang, s Oliviának elállt a lélegzete. Lehunyta a szemét, s lelki szemei
előtt lepörgött minden elképzelhető szörnyűség.
– Mi történt a húgommal? Jól van? – Ezt már csak suttogni tudta. Talán megsebesült? Megrúgta egy ló? Megkéselte egy utcai strici… Elesett az
utcán és áthajtott rajta egy kocsi… vagy egy megvadult ló… vagy egy autó… Olivia már félholt volt a rémülettől.
– Jól van, jól van – válaszolta a hang inkább ingerülten, mint együtt érzően. – Itt van minálunk… izé… egy csoport fiatal nővel együtt. És úgy láttuk,
vagyis a hadnagy…, szóval a hölgy kinézete alapján, hogy nem egészen tartozhat közéjük. A többi… izé…, fiatal nőt még az éjszaka hozták be.
Hogy őszintén megmondjam, Miss Henderson, ezek azért vannak itt, mert engedély nélkül tüntettek. S ha ön lesz olyan szíves, hogy idejön és
sürgősen hazaviszi a húgát, akkor elengedjük és jegyzőkönyvet sem veszünk föl, és minden el lesz felejtve. De azt tanácsolom, ne egyedül jöjjön.
Ha tud, hozzon magával valakit. – Olivia alig tudta fölfogni a hallottakat. Az jutott csak eszébe, hogy Donovan és Petrie nem tudhatja meg, hogy
Victoriát elkapták a rendőrök, és kis híján le is tartóztatták. Apjuk meg aztán végképp nem tudhat meg semmit.
– De hát mit követett el a húgom? – kérdezte Olivia, meghatódva a nagylelkűségtől, hogy nem tartóztatják le a testvérét.
– Tüntetett a többiekkel együtt. De ő még nagyon fiatal és nagyon ostoba, és azt is mondta, hogy csak tegnap érkezett New Yorkba. Én meg azt
tanácsolom maguknak, hogy amilyen gyorsan csak lehet, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, mielőtt ez a leányzó még nagyobb bajba keveri
magát ezzel a sok bolond nővel meg a Szüfrazsett Egylettel. Már így is épp eleget kínlódtunk vele. Nem akarta, hogy telefonáljunk önnek. Azt
akarta, hogy inkább tartóztassuk le. – A rendőr úgy mondta ezt, mintha magában jót mulatna a dolgon, miközben Olivia a rémülettől a szemét sem
merte kinyitni.
– Jaj istenem, ne hallgassanak rá! Kérem! Mindjárt ott leszek.
– Hozzon magával valakit – ismételte meg szárazon a rendőr.
– Ne tartóztassák le, kérem! – kapkodta a levegőt Olivia. De nem nagyon kellett könyörögnie, mert a rendőr nem akart botrányt kelteni a
letartóztatással. Elég volt egy pillantást vetnie a delikvens ruhájára és cipőjére: Victoriáról lerítt, hogy nem tartozik a többiekhez. A rendőrnek
semmi kedve nem volt cirkuszt csinálni egy flúgos arisztokratalányka letartóztatásával. Szeretett volna inkább minél gyorsabban megszabadulni
tőle. Csak jöjjön érte valaki.
 Olivia azonban azt sem tudta, mihez kezdjen vagy kivel beszéljen először. Nem tudott autót vezetni, az alkalmazottakat pedig nem szerette volna
beavatni a dologba. Taxit kell fogadnia, ez nyilvánvaló, hiszen villamossal túl sokára érne oda. És senkit, de senkit nem vihetett magával, még
Bertie-t sem. Valahogy képtelen volt fölfogni ezt az egészet. Victoria tényleg azt akarta, hogy letartóztassák. Tényleg elment a húga józan esze. és
Olivia megfogadta, hogy amint hazahozza, úgy lerámolja, ahogy eddig még sohasem. De előbb még el kellett mennie érte. És itt már csak
kavarogtak a gondolatok az agyában. Oda kell menni… Ki kell hozni… Haza kell hozni… Fogalma sem volt, hogyan intézze ezt az egészet… És
ekkor rájött, hogy az őrmesternek igaza van, valakit vinnie kell magával. Semmi kedve nem volt az egészhez, de tudta, hogy meg kell tennie. Nem
volt más választása. Leült hát a házi telefonhoz, és amikor a központos kisasszony bejelentkezett, megadta neki az ismerős telefonszámot. Úgy
hiányzott ez most neki, mint a foghúzás, de egyszerűen nem tudott senki mást fölhívni. Még John Watsont sem, akit pedig gyermekkora óta ismert.
Watson ugyanis biztosan beszámolt volna a dologról az apjuknak.
A titkárnő azonnal fölvette a telefont, és azt mondta, hogy várni kell egy kicsit, míg megtalálja az ügyvéd urat. Nagyon figyelmes lett, amikor
megtudta, hogy kivel beszél, bár Olivia azt remélte, hogy ezt nem kell megmondania. Fél öt volt már, és rémülten gondolt arra, hogy Dawson
esetleg hazament. De szerencsére mégsem, mert egyszer csak megszólalt a hallgatóban az a mély, nyugodt hang.
– Miss Henderson? – Dawson nem is igyekezett titkolni a meglepetését, Oliviának pedig szinte kényszerítenie kellett magát, hogy hangosan
beszéljen.
– Jaj, borzasztóan sajnálom, hogy föl kellett hívnom önt… kezdett mentegetőzni.
– Semmi baj. Nagyon örülök, hogy fölhívott. – De a férfi már sejtette, hogy itt valami történt, s már csak azt remélte, hogy nem az öreg
Hendersonnal. – Segíthetek? – kérdezte nagyon szelíden. A saját sorsán tapasztalhatta meg, hogy a baj, a tragédia milyen hirtelen tud jönni, ezért
érdeklődött ilyen tapintatos kedvességgel.
Olivia hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. A könnyeivel küszködött, arra gondolva, milyen esztelenséget is csinált ezúttal a húga. Mekkora
szégyen lett volna az apjuk számára, ha Victoriát letartóztatják! És sírni lett volna kedve a megaláztatástól és a félelemtől, valahányszor a tudatába
villant a húga, ahogy ott ül az ötödik kerületi rendőrségi fogdában, egy csomó utcalány meg szüfrazsett között.
– Ne haragudjon… Mr. Dawson…, de azt hiszem, a segítségére lesz szükségem…, Mr. Dawson…, és az abszolút diszkréciójára. – Olyan
idegesen hebegett, hogy Dawson el nem tudta képzelni, mi lehet a baj. – Szóval, a húgom… Izé, nem tudna idejönni hozzánk?
– Most?! – Épp egy megbeszélésről hívták ki, és nem értette, mi lehet ennyire fontos. – Ennyire sürgős?
– Ennyire. Nagyon – dadogta kétségbeesve Olivia, s közben az órájára pillantott.
– Most rögtön menjek oda?
Olivia csak bólogatott, és ömlött szeméből a könny. Nagy nehezen tudott csak ismét megszólalni.
– Borzasztóan sajnálom… Segítenie kell… A húgom nagy őrültséget csinált… – Dawson jól hallotta, hogy sír. Csak arra tudott gondolni, hogy
Victoria megszökött valakivel. Nem sérülhetett meg, hiszen akkor orvost hívnának, nem egy ügyvédet. El nem tudta képzelni, mi történhetett. De
azért taxiba vágta magát, és tizenöt perccel később már kopogtatott is a Henderson-ház kapuján. Petrie kísérte be a földszinti szalonba, ahol
Olivia föl-alá járkálva várta őt. Bertie valahol a ház másik részében dolgozgatott, így szerencsére nem is hallotta, hogy jött valaki.
Dawson belépett, és Olivia megint láthatta azt a mélyzöld szempárt, amely már az első pillanatban megigézte őt.
– Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejött – hebegte, és lehetetlen volt nem észrevenni a feldúltságát, ahogy reszkető kézzel máris föltette a
kalapját és fölmarkolta a kézitáskáját. –Azonnal indulnunk kell.
– De hát mi történt? Hol van a húga, Miss Henderson? Megszökött talán? – Dawson tökéletesen meg volt zavarodva ettől a sok
érthetetlenségtől, és idegesítette az is, hogy nem tudta, képes lesz-e segíteni, s hogy mit várnak tőle.
Egy hosszú pillanatra Olivia megállt vele szemben, s ahogy némán rámeredt, tekintetében egyszerre tükröződött szégyen és rettegés. Okos és
talpraesett lány volt, de egyrészt ekkora „dobása” még sohasem volt a húgának, másrészt pedig ennyire még sohasem kellett eltitkolni semmit a
közvetlen környezet előtt. Az ugyanis biztos, hogy itt senki sem értené meg, milyen ügyért lelkesedik oly nagyon Victoria, és azt sem, hogy végül is
mennyire ártatlanok a csínytevései. És az is nyilvánvaló, hogy itt szóba sem jöhetnek az egymást mentés régebben jól bevált trükkjei, például a
helycsere vagy a fordított bemutatkozás. Olivia életében ez volt az első olyan helyzet, amelyben tökéletesen kiszolgáltatottnak és tehetetlennek
érezte magát.
– Az ötödik kerületi kapitányság fogdájában ül, Mr. Dawson! – nyikorogta sírós fejhangon. – Most telefonoztak ide. Ott tartják fogva. De azt
mondták, hogy nem tartóztatják le, ha gyorsan érte megy valaki! – És ha közben Victoria rá nem dumálja őket, hogy mégiscsak tartóztassák le,
tette hozzá magában, és megint elfogta a remegés.
– Úristen! – csapta a szája elé mindkét kezét Dawson, de máris sietnie kellett ki a főbejáraton, le a lépcsőn, s aztán az utcán sürgősen fogni egy
taxit. Besegítette a lányt a kocsiba. Olivia egyszerű szürke ruhát viselt, amelyben egész nap tett-vett, viszont divatos fekete kalapot tett a fejére, s a
taxiban eszébe jutott, hogy Victoria reggel ugyanilyen kalapban ment el otthonról. Rendszeresen előfordult velük, hogy még akkor is azonos
ruhadarabokat vettek föl, ha előre nem beszélték meg. De Olivia most nem a kalappal foglalkozott, hanem megpróbálta elmagyarázni Dawsonnak
a helyzetet.
– A húgom teljesen belehabarodott abba az idióta Amerikai Nemzeti Szüfrazsett Egyletbe meg a vezetőibe. – Elmesélt mindent, amit csak
tudott, a fontos személyiségeket, az öt hónappal ezelőtti washingtoni tüntetést, és Pankhursték angliai letartóztatását is. – Ezek az emberek
dicsőségnek, érdemeik „hivatalos” elismerésének tekintik letartóztatásukat, s azt hiszem, Victoria valahogy belekeveredhetett ma délután ennek a
társaságnak valamilyen csoportos akciójába. Az őrmester, .aki fölhívott, azt mondta, hogy a húgom azért kiabált velük, hogy igenis tartóztassák le.
 Charles Dawson megkönnyebbült sóhajjal igyekezett elfojtani egy mosolyt, és Olivia azon kapta magát, hogy amint elkezdett figyelni a
magyarázkodására, végtelenül nevetségesnek érezte a saját helyzetét, Victoriáét pedig még nevetségesebbnek.
– Ez a maga kedves húgocskája, úgy látszik, még mindig egy komolytalan kislány. Mindig ilyen dolgai voltak, miközben maga az apjuk házának
vezetésére figyelt? – kérdezte a férfi.
Olivia elmesélte, hogy ma rengeteg dolgot kellett elintéznie a házban, ezért nem ért rá azzal foglalkozni, hogy Victoria hová megy vagy mit csinál.
Ő tényleg elvállalta az idősebb testvér komoly szerepét, jóllehet alig több mint tíz perccel idősebb a húgánál.
– Épp azon a napon, amikor ön nálunk járt Crotonban, Victoria szó nélkül elvitte apánk egyik autóját, hogy elmehessen egy ilyen gyűlésre –
válaszolta Olivia, és ezen már hangosan elnevették magukat, bár a lány még mindig borzasztóan ideges volt.
– Hát, nem hétköznapi nő, az biztos – állapította meg Dawson tényszerűen. – Gondoljon bele, milyenek lesznek a gyerekei! Nem irigylem a
környezetüket… – A férfi elnevette magát, de minden vidámság lehervadt az arcukról, amikor odaértek a kerületi rendőrkapitánysághoz.
Lehangoló környék volt ez, rongyos emberek álldogáltak az ütött-kopott házak kapujában, az utcákat förtelmes szeméthalmok borították. Ahogy
kiléptek a kocsiból, egy patkány rohant át előttük az úttesten, s tűnt el a kanálisban. Olivia ösztönösen közelebb húzódott kísérőjéhez, úgy mentek
be az épületbe. Ott részegeket láttak, két megbilincselt zsebtolvajt, három prostituált pedig a fogda rácsai mögül visítozott az ügyeletes rendőrrel.
Dawson lopva Oliviára pillantott, hogy nem készül-e elájulni. A lány azonban rezzenéstelen arccal nézelődött, úgy tett, mint aki nem vesz tudomást a
részegektől és az utcalányoktól kapott vaskos megjegyzésekről sem.
– jól van? – kérdezte a férfi fojtott hangon, s a karjába fűzte a szorosan mellette álló Olivia kezét. Magában elismeréssel nyugtázta a lány
lelkierejét és azt a higgadtságot, amellyel elviselte a zsebesek sértegetéseit.
– Nincs semmi bajom – suttogta Olivia. – De ha kijutunk innen, én megölöm a húgomat!
Dawson megint majdnem elnevette magát. Aztán az ügyeletes őrmesterhez léptek, aki a bemutatkozás után a folyosó távoli részén kinyitott egy
kulcsra zárt ajtót. A szoba közepén Victoria ült egy széken, morcos képpel, kezében teáscsészével, a sarokban pedig egy rendőrnő, aki unottan
figyelte az úri kisasszony őrizetest. Ahogy beléptek, Victoria letette a csészét és fölpattant a helyéről, de egyáltalán nem örült „szabadítóinak”.
– Ha nem tévedek, ennek is te vagy az oka! – vágta oda a nővérének, tudomást sem véve Dawsonról, akiből kísérteties borzongást váltott ki a
feje búbjától a lába ujjáig azonos lányok látványa. Még a kalapjuk is hajszálra ugyanolyan volt, bár Victoria a magáét hetykén félrecsapva hordta.
Charles Dawson csak állt ott megbabonázva, és szinte a bőrén érezte a két nő között felszikrázó elektromos erőtereket.
– Minek vagyok én az oka? – hüledezett Olivia.
– Hát annak, hogy ezek nem hajlandók letartóztatni engem! – replikázott mérgesen Victoria.
– Neked teljesen elment az eszed, Victoria Henderson – sziszegte dühösen Olivia. – Téged valóban be kéne zárni valahová, de nem ide, hanem
egy másik intézménybe. A bolondok házába. Fölfogod, mekkora botrány támadna abból, ha tényleg letartóztatnának? Fölfogod, hogy milyen
helyzetbe juttatnád az apánkat? Egyáltalán, gondolsz te ilyenkor másra is önmagadon kívül? Vagy erre már nem jut időd? – Az őrmester és a
felügyelőnő egymásra mosolygott. Ehhez már nem tudtak sokat hozzátenni, és Dawson pár rövid mondattal elintézte velük, hogy Victoria
kisasszonyt egyszerűen penderítsék ki innen. Kész. Végül is semmi komoly bűnt nem követett el, egyszerűen csak rosszkor és rossz helyre
keveredett. A rendőrök is meg akartak szabadulni tőle. De az őrmester búcsúzóul még hozzátette, hogy a jövőben rajta tartják a szemüket
Henderson kisasszonyon, s még megkérdezte Dawsontól, hogy testvére-e neki ez a két leányzó.
Dawson meglepődött, de hízelgett is neki a feltevés. Olivia tényleg őt kereste meg, őhozzá fordult a bajban, és nagyon okosan tette, mert egyedül
idejönni egy fiatal nőnek nem biztos, hogy szerencsés vagy veszélytelen vállalkozás. A taxijuk odakint várakozott, ezért félbeszakította a lányok
veszekedését, mondván, hogy ezt a társalgást majd a taxiban folytassák. Olivia dúlt-fúlt, mint aki tényleg ölni tudna. Egy pillanatig a frász kerülgette,
amikor beléhasított a gondolat, hogy Victoria megmakacsolhatja magát és nem lesz hajlandó kijönni a „börtönből”, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy
a húga itt már nem sokat cirkuszolhat. Ha nem akar menni, akkor kirakják, mint a kismacskát… A rendőrök türelme elfogyott. A műsornak vége.
Olivia azért kifelé menet egy pillanatra sem állt le a szemrehányással, egyszerűen nem hagyta, hogy a húga szóhoz jusson. Dawson pedig jobbról-
balról karonfogta és egyetlen szó nélkül vitte ki őket a taxihoz. S a kocsiban is közéjük ült.
– Hölgyeim – szólalt meg, ahogy elindultak.–Azt javaslom, tekintsük lezártnak az ügyet és egyezzünk meg, hogy mindenki teljes erejéből
igyekszik elfelejteni ezt az incidenst. Semmi jóvátehetetlen nem történt itt, és senkinek nem érdemes tovább okoskodnia. – Aztán Oliviához fordult,
kérve, hogy bocsásson meg a húgának ezekért a butaságokért, Victoriát pedig arra kérte, hogy New York-i tartózkodása alatt lehetőleg maradjon
távol a nem engedélyezett demonstrációktól. Mert a végén még tényleg le fogják tartóztatni.
– Azért az mégiscsak tisztességesebb lett volna, mint eljátszani ezeknek a hibbant úrilányt, aztán szépen hazapucolni a papához. Vagy nem így
gondolják? – Victoria még mindig nem tudott belenyugodni, hogy a nővére és az apja ügyvédje „kiszabadította” őt a rendőrség sanyarú, ám
dicsőséget hozó fogságából. És komplett hülyének nézte Charles Dawsont, hogy vállalkozott erre a mentőakcióra. Szerette volna a képébe vágni,
hogy csak ne avatkozzon a mások ügyeibe.
– Van fogalmad arról, hogy mi történne, ha az apánk megtudná? – szögezte neki Olivia a kérdést. – Miért nem inkább a saját édesapáddal
foglalkozol a sok hülye, szavazójogért rikácsoló banya helyett?! Mielőtt bármit csinálsz, miért nem gondolkozol előre, és miért reménykedsz abban,
hogy én majd úgyis kihúzlak a slamasztikából?! – A keze még mindig reszketett, ahogy fölráncigálta a kesztyűjét, s Dawson elbűvölve nézte
mindkettőjüket. Az egyik oly visszafogott és oly tehetséges, a másik pedig oly indulatos és engesztelhetetlen. Victoria némiképp az elhunyt
feleségére, Susanre emlékeztette, aki szintén lelkesedett a különös eszmék és nehéz ügyek iránt. S ugyanakkor volt benne valami szelídség,
valami engedelmesség is, amelyre ő, Charles Dawson oly vágyakozva gondolt vissza a csendes éjszakákon, immár egyedül az ágyában,
miközben nagyon igyekezett, hogy ne gondoljon szegény feleségére. Hiszen Geoffreyra kell most koncentrálnia. De akárhogy erőlködött, nem
tudott elfeledkezni Susanről, s lelke legmélyén érezte, hogy nem is akar. De ez a vadóc, flúgos lány, a fekete szalmakalapjával és hidegen izzó kék
szemével megigézte őt, sokkal jobban, mint a nyilvánvalóan szelídebb nővére.
– Szeretném fölhívni a figyelmet arra – közölte Victoria pattogó hangon, ahogy a taxi lefékezett a házuk előtt –, hogy én nem hívtam oda
egyiküket sem, és én nem kértem, hogy kimentsenek onnan. – Gyerekes duzzogásán a férfi megint elnevette magát. Victoria olyan volt most, mint
egy raplis, szófogadatlan bakfis, akit vissza kell küldeni a szobájába, hogy gondolkodjon el, vagy fejmosást kell rendezni neki, hogy észhez térjen.
De az is igaz, hogy őszintén fel volt dúlva attól, hogy őt most egyszerűen fülön fogták és hazavitték egy csuda érdekesnek ígérkező balhéból.
Elrontották a játékát…
– És most mit csináljunk? Küldjük talán vissza magácskát? – érdeklődött Dawson, akit e szavakra Victoria dühösen mért végig, majd a menet
elejére vágott, ahogy a taxitól libasorban elindultak a ház felé. Még odabent is hátat fordított „megmentéinek”, s dühösen csapta le a kalapját az
asztalra.
– Köszönöm – mondta zavartan Olivia Dawsonnak. Szégyellte magát a húga viselkedése miatt. – Nem tudom, mit csináltam volna maga nélkül.
– Szívesen állok máskor is rendelkezésére – vigyorgott a férfi, Olivia pedig ijedten kerekítette el a szemét ettől a poéntól.
– Nagyon remélem, nem lesz rá szükség.
– Hát akkor fogja rövid pórázra a húgocskáját, legalább addig, amíg az apjuk ide nem érkezik – súgta Dawson. Victoria láthatóan egy
megrögzött lázadó volt, s ebben könnyű volt fölfedezni némi bájt is, csak persze biztonságos távolságból kellett szemlélni.
– Istennek hála, apánk holnap este már itt lesz – sóhajtotta Olivia, aztán nyugtalanul nézett Dawsonra. Megbízott benne, és remélte, hogy nem kell
majd csalódnia. – És kérem, ne mondjon el semmit az apánknak, mert rettenetesen felizgatná magát.
– Ígérem, egy szót sem szólok. – És most, hogy túl voltak mindenen, már szórakoztatónak is találta a dolgot. – Nemsokára maguk is csak
nevetni fognak az egészen. Amikor Victoria például elmeséli az unokáinak, hogy egyszer régen majdnem letartóztatták őt… – Olivia
megkönnyebbülten mosolygott. Victoria pedig, talán a tisztesség kedvéért, egy kurta köszönömöt még kipréselt magából, aztán felvonult a
szobájába vacsorához átöltözni. Csak Bertie-vel készültek vacsorázni, de Olivia megkérdezte Dawsont, nem volna-e kedve csatlakozni hozzájuk.
Egy rendes vacsorát mindenképpen megérdemelt a kínos incidens után.
– Nagyon köszönöm a meghívást, de nem maradhatok-válaszolta a férfi kissé zavartan. – Ha csak lehet, igyekszem a kisfiámmal vacsorázni
minden nap.
– Hány éves a gyerek? – kérdezte Olivia érdeklődéssel.
– Kilenc. – Vagyis nyolcéves volt, amikor meghalt az anyja… Amikor utoljára látta őt, ahogy elhagyta a Titanicot. Olivia beleborzongott, ahogy ezt
végiggondolta.
– Remélem, egyszer bemutatja nekünk – mondta őszintén, s Dawson zavartan és meghatottan bólogatott.
– Nagyon jó gyerek – bökte ki. Aztán őszinteségével lepte meg Oliviát, akiben tényleg volt valami, ami könnyűvé tette mások számára a
kitárulkozást, szemben például Victoriával, akit a férfi legszívesebben jól elfenekelt volna. – Mindketten nagyon megszenvedtük az anyja
elvesztését.
– El tudom képzelni – mondta eltűnődve Olivia. – Én nem is ismertem az enyémet – tette még hozzá csendesen. – De itt vagyunk egymásnak
Victoriával – nézett nagy szemekkel Dawsonra, aki most mélységesen megsajnálta őt.
– Ez egészen különleges helyzet – bólintott Dawson elgondolkodva. – Még sohasem láttam két embert, aki ilyen szorosan kötődne egymáshoz,
mint maguk. Talán egy férj és feleség, de még azok sem… Inkább azt lehetne mondani, hogy maguk egyetlen személyiségnek a két felét alkotják.
– Olykor nekünk is így tűnik. – Aztán bosszúsan nézett az emeletre vezető lépcső felé. – Néha pedig úgy érzem, hogy idegenek vagyunk.
Bizonyos dolgokban nagyon különbözünk, másokban viszont szinte egyformák vagyunk. – A férfi bólogatva hallgatta. Az biztos, hogy a
személyiségük nagyon különböző, de a külsejük alapján ő bizony nem tudna különbséget tenni köztük.
– Nem zavaró, hogy folyton zavarba hozzák maguk körül az embereket? Ez egy idő után nagyon terhes lehet…
– Megszoktuk. Általában szórakoztatónak találjuk. Egyszerűen ez a helyzet és kész. – Olivia is fesztelenül tudott beszélgetni Dawsonnal, aki úgy
érezte, hogy ez a nő a barátja tudna lenni. És mégis Victoria volt az, aki megbabonázta, akinek a társaságában elakadt a nyelve. Nem tudta
megkülönböztetni őket, de egy rejtélyes ösztön megsúgta neki, amikor Victoria társaságába került, akiben volt valami, ami őt tökéletesen
összezavarta. A kedves modorú Olivia társaságában viszont felszabadultnak érezte magát, fesztelennek a szituációt, mintha már ki tudja, milyen
régi barátok lettek volna.
Még pár percet időzött, aztán elbúcsúzott. Olivia csendesen becsukta mögötte az ajtót, aztán lassan elindult fölfelé a lépcsőn, hogy beszéljen a
húgával.
Victoria a szobájában ült, és bánatosan meredt kifelé az ablakon. A délutánra gondolt, s arra, hogy mennyire szégyellte magát, amikor az az
őrmester kiemelte őt a többi nő közül.
– Ezek után hogyan tolhatom oda a képemet közéjük? –kérdezte boldogtalanul, nővérére emelve fájdalmas tekintetét.
– Először is, semmi keresnivalód ott – közölte szárazon Olivia, s leült az ágyra a húgával szemben. – Le kell állnod ezekkel a dolgokkal, Victoria.
Elég volt abból, hogy mindenféle vad álmokat és eszméket kergetsz, nem törődve a következményekkel. Bajba keversz másokat és önmagadat is.
Most mondd meg, kinek hiányzik ez?
 A Victoria tekintetében izzó tűz most még jobban felizzott.
– És mi van akkor, ha több embernek segítek, mint amennyit bajba keverek? Mi van akkor, ha valakinek meg kell halnia egy ügyért, egy
eszméért, hogy az igazság győzelemre jusson? Tudom, hogy te ezt hülyeségnek tartod, de én néha úgy látom, hogy tényleg képes volnék erre az
áldozatra.
Olivia mélységes szomorúsággal hallgatta ezeket a szavakat, mert a szíve legmélyén érezte, hogy a húga őszintén beszél. Mert tényleg ott izzott
benne az a tűz, az a lelkesedés, amellyel az életét is képes lett volna feláldozni vagy élete végéig egyre csak menetelni az általa nemesnek vélt cél
felé.
– Ijesztő hallani, amikor ilyeneket beszélsz – mondta csendesen Olivia, mire a húga szelíden megfogta és a tenyerébe zárta a kezét.
– Nem akarlak megijeszteni. Azt hiszem, egyszerűen ez vagyok én. Én nem te vagyok, Ollie. Hogyan lehetünk ennyire különbözőek, miközben
külsőleg egyformák vagyunk?
– Egyformák és különbözőek – tűnődött el Olivia is a rejtélyen, amely születésük óta kíséri őket. Ezer dologban abszolút azonosság, ezer
másikban ég és föld.
– Nagyon sajnálom, hogy így alakult ez a mai délután. Nem akartam bajt okozni neked – Ennyi „bűnbánatot” tudott kipréselni magából Victoria,
de most sem a tetteit bánta meg, hanem azt, hogy így felzaklatta a nővérét. Akit nagyon szeretett.
– Megéreztem, hogy valami baj történt veled. Itt éreztem meg – tette a gyomorszájára a kezét Olivia. Húga szomorú mosollyal bólintott.
Mindketten jól ismerték ezt az érzést.
– Mikor érezted meg? – élénkült meg Victoria. A köztük működő telepátia mindig izgatta őket.
– Délután kettőkor. – Victoria bólintott. Nem volt meglepődve. Sokszor fordult már elő vele is, hogy megérezte, ha a nővére bajba került.
– Hát igen. Tényleg két óra tájban szedtek össze bennünket és tuszkoltak be a rabszállító kocsiba.
– Szép kis jelenet lehetett – vágott megint kiábrándult képet Olivia. A húga azonban jókedvre derült, mint akiben kellemes élmények idéződnek
fel.
– Úgy is van, hihetetlenül mulatságos volt. A zsaruk eleinte nagyon erőlködtek, hogy mindenkit begyűjtsenek, aztán meg voltak zavarodva, amikor
rádöbbentek, hogy senki sem akar kimaradni. Mindenki azt akarta, hogy latartóztassák. – Victoria már felszabadultan nevetett, Olivia pedig csak
nyöszörgött magában, mert eszébe jutott a derék O'Shaunessy őrmester telefonhívása az ötödik kerületi kapitányságról…
– Én mégiscsak örülök, hogy nem tartóztattak le téged – közölte száraz hangon.
– És miért hívtad el ezt a Dawsont? – nézett Victoria egyenesen a nővérére, mintha ki nem mondott válaszokat keresne. Ezerszer előfordult már,
hogy nem kellett szóban is kérni a választ, elég volt csupán belenézni a másik szemébe.
– Nem tudtam kihez fordulni. Donovant vagy Petrie-t nem akartam beavatni az ügybe. Egyedül meg féltem odamenni, és mondták is, amikor
fölhívtak, hogy lehetőleg ne menjek egyedül.
– Mégis jobb lett volna úgy. Dawsonra semmi szükség nem volt. Olyan jelentéktelen figura – legyintett Victoria. Számára ez a férfi nem jelentett
semmit. Nem látta benne a testvére által észrevett erényeket és az érdeklődést.
– Nem jelentéktelen – próbálta védelmébe venni Olivia. Ő inkább megtörtnek látta Dawsont, olyan embernek, akiben tényleg nem lobog a tűz,
mert kegyetlen sorscsapás érte. Mélységes részvéttel viseltetett iránta. Sajnálta és kedvelte egyszerre. És látta az erényeit is, mert el tudta
képzelni, hogy milyen volt a férfi a tragédia előtt. És el tudta képzelni azt is, hogy milyen lesz ismét, ha kiheveri ezt a szörnyűséget, ha majd talpra
áll. Csak egy kis kedvességre lesz szüksége, s talán egy nőre is… – Megsebzett ember.
– Kímélj meg ettől – vigyorgott kelletlenül Victoria.
– Hogy beszélhetsz így?! Tíz perc alatt iderohant, hogy segítsen neked.
– Naná. Apánk az egyik legfontosabb kliense.
– Felháborító, ahogy beszélsz. Mondhatta volna azt is, hogy nem ér rá.
– Biztosan tetszel neki – jegyezte meg Victoria gonoszkodva, de különösebb érdeklődés nélkül.
– Vagy éppen te tetszel neki!
– Valószínűleg nem is tud különbséget tenni köztünk – legyintett megint a húga.
– De ettől még nem válik rossz emberré. Hiszen apánk sem tud mindig megkülönböztetni bennünket. Bertie az egyetlen, aki képes erre.
– Mert ő az egyetlen, aki igazán törődött velünk – vágta oda kurtán Victoria.
– Miért vagy ilyen utálatos? – kérdezte Olivia szomorúan. Nagyon nem szerette, ha a testvére így beszélt. Néha olyan érzéketlen tudott lenni.
 – Hát, én már csak ilyen vagyok. – Victoria tárgyilagosnak tűnt, de nem volt benne egy cseppnyi lelkifurdalás sem. – Kíméletlen vagyok
önmagamhoz is. És nagyon sokat várok mindenkitől, Ollie. Én többet várok az élettől, nekem nem elég az, hogy itt üldögéljek, meg partikra járjak,
meg színházba, meg bálokra. – Most nagyon felnőttesen beszélt, s Olivia meg is lepődött a hallottakon.
– Azt hittem, hogy nagyon szeretnél New Yorkba jönni. Hiszen te vagy az egyetlen, aki folyton panaszkodik, hogy ott kell raboskodnia abban az
unalmas Croton-on-Hudsonben.
– Tudom. És szeretek is itt lenni, de ez nem az a társasági élet, amelyre én vágytam. Azt szeretném, ha valami fontos is ím tenne az életemben.
Szeretnék valamit véghezvinni ezen a világon. Szeretnék több lenni annál, mint egyszerűen csak Edward Henderson lánya. – Egészen
nekilelkesült, ahogy ezt sorolta.
– Olyan szépen hangzik, amikor így beszélsz – mosolygott Olivia a testvérére. Victoriának olyan nemes eszményei voltak, s komolyan is gondolta
őket, de egy csomó vonatkozásban még annyira gyerek volt, s néha kifejezetten rossz gyerek! Minden kellett neki, az emberek, a szórakozás, a
partik és New York, de lelkének komolyabbik felével küzdeni is akart, végigharcolni az összes csatát, orvosolni minden igazságtalanságot, és
megváltoztatni a világot. Még nem tudta pontosan, mit is akar, de Olivia érezte, húga többre vágyik annál, hogy egész életét Crotonban élje le.
– Mi a véleményed a házasságról? Majd elvesz valaki feleségül… – Olivia csendesen kérdezte ezt, mert néha neki is eszébe jutott a dolog, de
valahogy el nem tudta képzelni, hogy egy szép napon elhagyja az apját. Akinek szintén nagyon nagy szüksége volt őrá.
– Én nem ezt akarom – szögezte le határozottan Victoria. – Nem akarok valakihez tartozni, mint egy asztal vagy egy szék, vagy mint egy autó. Az
„ez az én feleségem” mondat úgy cseng az én fülemben, mintha valaki azt mondaná, hogy ez az én kalapom, vagy kabátom vagy kutyám. Nem
akarok úgy tartozni valakihez, mint egy tárgy.
– Úgy látom, túl sok időt töltöttél azokkal a nevetséges szüfrazsettekkel – biggyesztette el a száját Olivia. Nem értett velük egyet semmiben,
legföljebb a szavazójog kérdésében. De a szabadsággal és függetlenséggel kapcsolatos eszméik szerinte háttérbe szorítják az általa tisztelt
hagyományos értékeket, például a családot és a gyermeknevelést, vagy éppen a férj és az apa iránti tiszteletet. Nem hitt a szüfrazsettek által
hirdetett sajátos anarchiában sem, és néha csodálkozott, hogy Victoria szeretett cigarettázni, ellopni az apja kocsiját, és saját belátása szerint
eljárogatni ilyen-olyan helyekre, sőt hajlandó lett volna még a letartóztatást is kockáztatni azért az ügyért, amelyben mélységesen hitt, ugyanakkor
ugyanúgy szerette az apját, mint bárki más, és Olivia meg volt győződve arról, hogy ha a megfelelő emberrel találkozik, akkor abba Victoria is épp
úgy bele fog esni, mint a nők általában, ha ugyan nem még annál is jobban. Ikertestvére tele volt tűzzel és lobogással, fékezhetetlen
szenvedélyekkel és olyan eszmékkel és eszményekkel, amelyekért tényleg hajlandó lett volna az életét is áldozni. Hogyan is mondhatott olyasmit,
hogy sohasem akar „tartozni” valakihez, vagy, hogy nem akar senkinek a felesége lenni? Ez egyszerűen hihetetlen.
– Komolyan beszélek – közölte Victoria higgadtan. – Már régen elhatároztam, hogy sohasem megyek férjhez. – Kimondhatatlanul szép volt most,
ahogy ezeket a szavakat kiejtette, s Olivia hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Mikor volt ez a „már régen”? A ma délelőtti szüfrazsett gyűlésen vagy a múlt héten? Szerintem nem tudod, mit beszélsz.
– De igenis tudom. Sohasem akarok férjhez menni. – Határozottan és teljes meggyőződéssel jelentette ezt ki. – Tényleg úgy érzem, hogy a
házasságot nem nekem találták ki.
– Ezt honnan tudhatod előre? Vagy azt akarod mondani, hogy otthon akarsz maradni apánkkal és ővele törődni? – Ez a felvetés már elég
nevetségesen hangzott. Aki ugyanis otthon maradhat az apjukkal annak utolsó éveiben, az csakis ő lehetett, nem pedig Victoria. S ezt mindketten
jól tudták. Hogyan is hiheti Victoria, hogy ő majd boldog lesz az apjával odahaza Crotonban? Ez képtelenség.
– Nem így gondoltam. Hanem úgy, hogy egy szép nap talán elmegyek Európába. Ha majd idősebbek leszünk. El tudnék éldegélni például
Angliában. – A női szabadságmozgalom ott erősebb volt, mint Amerikában, bár legalább olyan heves társadalmi ellenállásba ütközött, mint
mondjuk New Yorkban. Csak az utóbbi pár hónapban fél tucat szüfrazsett vezetőt tartóztattak le és börtönöztek be Angliában.
Olivia igencsak elcsodálkozott a hallottakon. Hogy Victoria nem akar férjhez menni, s hogy Európában akar élni… Ez az egész olyan idegenül
hangzott, olyan furcsán. Megint eszébe jutott, hogy minden közös érzés és gondolat, és a meghökkentő külső azonosság ellenére milyen óriási
különbségek is vannak közöttük.
– Neked kéne férjhez menni Charles Dawsonhoz – évődött Victoria, miközben átöltöztek a Bertie-vel való vacsorához. –Ha már olyan nagyra
tartod őt. Miért is ne mennél hozzá? –mondta, s megkötötte nővére hátán a befűző pántot, majd megfordult, hogy az övét is bekössék. Ez egy új
ruházati találmány volt, s épp abban az esztendőben jött divatba. A hölgyek gyorsan megkedvelték, mert nagyon könnyű volt bánni vele, s nem
kellett többé az embernek a körmeit is lekoptatni ·íz apró gombok végtelen sorával.
– Beszélsz hülyeséget – nézett meglepődve Olivia. – Életemben most láttam másodszor.
– De tetszik neked. Ne is tagadd. Látom rajtad.
– Hát jó, tényleg tetszik. És akkor mi van? Intelligens, kellemesen el lehet beszélgetni vele, és remekül hasznát lehet venni, ha a húgomat
bevágják a dutyiba. Igazad van: ha te ilyen börtöntöltelék leszel, akkor tényleg nem ártana feleségül mennem hozzá. Vagy nekem is elvégeznem a
jogi egyetemet.
– Ami azt illeti, ez utóbbi sokkal jobb volna – helyeselt Victoria.
A két testvér így az átöltözés alatt nagyjából lerendezte a konfliktust és helyreállította a békét. Olivia majdnem teljesen megbocsátott a húgának a
délutáni kalandért, de azért még kipréselt belőle egy ígéretet, hogy távol tartja magát a tüntetésektől, amíg itt lesznek New Yorkban. Közölte vele,
hogy nem azzal akarja itt az időt tölteni, hogy kihúzza őt az ilyen-olyan slamasztikából. Victoria kelletlenül bár, de megígérte, hogy nem csinál több
hülyeséget, aztán a fürdőszobában rágyújtott egy cigarettára. A nővére morgott, hogy milyen rondán áll egy nő szájában a cigaretta, de csak
nevetett rajta, s azt találta mondani, hogy pont úgy beszél, mint Bertie.
– Az lehet. De ha valaha is megtudja, hogy cigarettázol, akkor megfojtalak! – Victoria szemtelenül a képébe nevetett, s a nemrég vett ruhában
leült hatalmas kádjuk szélére, és keresztbe vetette hosszú lábait. A ruha élénkpiros volt, a többi ruhájuknál valamivel rövidebb, nagyon divatos, és
borzasztóan jól állt nekik.
– Mellesleg imádom ezt a ruhát – jegyezte meg Victoria.,ahogy lefelé ballagtak az ebédlőbe, egymást átkarolva. – Szeretem az általad
kiválasztott ruhákat. Lehet, hogy mégis inkább veled élem le az életemet, s nem is gondolok többé Európára.
– Hát, én bizony nem bánnám – sóhajtotta Olivia bánatosan, mert megint eszébe jutott, hogy eljöhet az az idő, amikor el kell válniuk. Ő maga
sohasem engedte meg magának, hogy a házasságról kezdjen ábrándozni, mert elviselhetetlennek találta már a gondolatot is, hogy elhagyja az
apját vagy az ikertestvérét. Mintha önmagából kellene kiszakítani egy darabot… S néha az volt az érzése, hogy az apja és a húga nélkül ő maga is
egy nagy semmivé válna. – Elképzelni sem tudom, hogy valaha is elhagyjalak benneteket – mondta szomorúan, s ahogy a húgára nézett, az egész
életében látott ismerős arc tekintett vissza reá, amely annyira hasonlított az ő arcára, mintha csak tükörbe nézett volna. A saját arcának minden
vonását és minden apró részletét fölfedezhette a másik arcán, legföljebb annak az ellentétes oldalán. Tükörikrek… – Nem tudnék elszakadni tőled
– nézett bánatosan Victoriára, aki meghatottan mosolyodott el, és gyöngéd csókot lehelt nővére arcára.
– Nem is kell tőlem elszakadnod, Ollie. Én sem hiszem, hogy bárhol is kibírnám nélküled. Csak fecsegek itt össze-vissza – magyarázta a dolgot
Victoria, érezvén, hogy túlságosan is sikerült fölzaklatnia a nővérét azzal az Európával. – Otthon maradok veled, s ha már nagyon szükségem lesz
egy kis környezetváltozásra, akkor majd úgy intézem, hogy letartóztassanak.
– Na, azt merd megtenni! – emelte föl fenyegetően a mutatóujját Olivia, de ekkor megjelent Bertie is az ebédlőben. Az a fekete selyemruha volt
rajta, amelyet Olivia másolt ki egy párizsi divatlapból. Meglepően jól állt neki. És mindig föl is vette, ha a családdal vacsorázhatott, amit ő
megtiszteltetésnek tekintett.
– És hol voltál egész délután, Victoria? – kérdezte Bertie, mire a két lány hirtelen másfelé kezdett nézni, nagy odafigyeléssel kihajtogatva az
asztalkendőiket.
– Hát, izé… a múzeumban. RemekTurner-kiállítást rendeztek, a londoni National Gallery gyűjteményéből.
– Igazán? – kerekítette el Bertie öreg, s épp ezért vesébe látó szemeit. És úgy tett, mintha elhinné, amit mondtak neki. – Hát akkor azt nekem is
meg kell néznem, amíg itt vagyunk.
– Nagyon fogod élvezni – biztosította őt széles mosollyal Victoria, miközben Olivia a mennyezet felé fordította a tekintetét. Az jutott eszébe,
milyen lehetett ez a ház, amikor a szüleik még itt éltek, milyen lehetett az édesanyjuk, s hogy lelkileg melyikük áll hozzá közelebb, ő vagy pedig a
húga. Ez a kérdés gyakran fölvetődött náluk, de mindketten tudták, hogy az apjuk nem szeret erről beszélgetni. Hiába telt el közben két évtized,
számára ez még mindig túl fájdalmas téma volt.
– Holnap megérkezik az apátok. Ugye, örültök neki? – kérdezte Bertie kedvesen a vacsora vége felé, amikor már a kávét szolgálták fel.
– Igen, örülünk – válaszolta Olivia és az apjára gondolt, meg a virágokra, amelyeket a hálószobájában akart elhelyezni. Victoria eközben azon
tűnődött, hogy a nővére tényleg meg-fojtja-e őt, ha még egyszer elmegy egy tüntetésre. Mert épp a börtönbe vitték őket, amikor a társnői beszéltek
neki a legközelebbi tüntetésről, s ő megígérte, hogy ott lesz… S ahogy így töprengett, Olivia odanézett rá és megcsóválta a fejét, mintha csak
belelátott volna a gondolataiba. Az ilyesmi többször is előfordult már velük, s maguk sem tudtak magyarázatot adni rá. Mintha a fejükben
megszólaltak volna a másik gondolatai.
– Ne merd megpróbálni – súgta Olivia Bertie háta mögött, ahogy fölálltak az asztaltól.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Victoria szemrebbenés nélkül.
– Legközelebb nem hozlak ki, ezt jól jegyezd meg. Aztán majd magyarázkodhatsz apánknak.
– Ezt nem hiszem el – nevetett Victoria, s a válla mögé lendítette hosszú sötét haját. Ez a lány szinte semmitől sem félt. Még a ma délutáni
bebörtönzés sem hagyott benne semmiféle nyomot. Inkább szórakoztatónak, mint ijesztőnek találta a dolgot.
– Javíthatatlan vagy – ingatta a fejét Olivia. Aztán megcsókolták Bertie-t, jó éjszakát kívántak neki, és felmentek a hálószobájukba. Olivia
divatlapokat nézegetett, Victoria pedig az angliai szüfrazsett mozgalom szerinte legnagyobb alakjának, Emmeline Pankhurstnek a röpiratát olvasta
a börtönbeli éhségsztrájkokról. És mivel biztosra vette, hogy Bertie elment már lefeküdni, nagy merészen rágyújtott egy cigarettára. Megkínálta a
nővérét is, de az köszönte szépen és nem kért. Olivia az ablak előtt üldögélt és kifelé bámult a forró szeptemberi éjszakába, s bármennyire is
igyekezett más, fontosabb dolgokra koncentrálni, gondolatai egyre csak Charles Dawson körül kalandoztak.
– Hagyd már szegényt – szólt oda neki Victoria. Az ágyon heverészett, fújta a füstöt, és mereven nézte a nővérét.
– Mármint kicsodát? – fordult felé Olivia meglepetten.
– Ne gondolj folyton őrá – tanácsolta Victoria, és egy szép nagy füstkarikát fújt az ablak felé.
– Miről beszélsz? – kérdezte Olivia elképedve. Mindig végigfutott rajtuk valami kellemetlen borzongás, ha a másik kitalálta a gondolatukat.
– Nagyon jól tudod, hogy miről, pontosabban kiről. Charles Dawsonról. Ugyanígy csillogott a szemed, amikor vele beszélgettél. Túlságosan
unalmas fickó. Egy csomó sokkal érdekesebb férfi járkál ebben a városban. Én ezt nagyon is jól érzem. – Victoria úgy beszélt, mint egy bölcs és
sokat tapasztalt ember, Olivia pedig még mindig csak értetlenül bámult rá.
 – Honnan tudod, hogy kire vagy mire gondolok? – kérdezte, bár az ilyesmi elég gyakran fordult elő velük.
– Ezt is jól tudod. Néha hallak a fejemben, mint a saját belső hangomat. Néha pedig elég csak rád néznem.
– De ez nekem olyan félelmetes – vallotta be Olivia. – Mi annyira szorosan kötődünk egymáshoz, hogy sokszor már nem is tudom, hol végződöm
én és hol kezdődsz te. Néha meg mintha teljesen egybeolvadnánk. Lelkileg sziámi ikrek vagyunk, nem?
– Hát, néha igen – mosolygott Victoria –, de nem mindig. Én szeretem tudni, hogy mikor mire gondolsz… És tetszik nekem, hogy meglepetést
tudok okozni az embereknek, hogy helyet tudunk cserélni, ahogy azelőtt csináltuk. Ez nekem még ma is hiányzik. Most, hogy itt vagyunk,
kipróbálhatnánk megint. Soha senki nem jönne rá a turpisságra. És jó móka lenne, nem?
– Most, hogy idősebbek vagyunk, én már nem egészen így látom. Ez már nem egy ártatlan, gyerekes tréfa volna, hanem az emberek
megtévesztése – mondta elgondolkodva Olivia.
– Ne legyél már ilyen jó kislány, Ollie! Ez még most is csak egy ártatlan tréfa volna. Nem ártanánk senkinek. Az ikertestvérek mindenütt ezt
csinálják.
Ebben azért nem lehettek ennyire biztosak. Egész életükben alig találkoztak ikrekkel, és azok vagy fiúk voltak, vagy sokkal idősebbek, és sokkal
kevésbé hasonlítottak egymásra, mint ők.
– Próbáljuk már ki megint! – unszolta a csínytevésre mindig könnyen kapható Victoria a nővérét, aki azonban csak eltűnődve mosolygott, de nem
szólt semmit. Victoria azért mindent megértett ebből is. A nővére ebbe nem fog belemenni. Ők most már nem gyerekek, hogy ilyen idétlenséggel
szórakozzanak. – Na, látom már, milyen kedélybeteg vén banya lesz belőled, ha így folytatod – figyelmeztette, s Olivia hangosan kacagott a
jóslaton.
– Ha így is lesz, addigra legalább te megtanulod, hogyan kell viselkedni.
A két testvér szeretettel nézett egymásra.
– Erre azért ne számíts, nővérkém – kuncogott Victoria. –Azt hiszem, én sohasem fogom megtanulni, hogyan kell viselkedni.
– Valószínűleg én sem – sóhajtott Olivia, s elindult a fürdős/óba felé, Victoria pedig vágyakozó szemekkel bámult ki a New York-i éjszakába.
3.

A
pjuk a jelzett időben, péntek délután megérkezett Croton-on-Hudsonből. Donovan ment érte a Cadillackel, Olivia pedig addigra tökéletesen
rendbe szedte a házat. Mindent a helyére rakott, leporolt, felrázott és kifényesített, s még a hálószobát is úgy rendezte el, ahogy azt az apja a
legjobban szerette. Mindenhová virágot rakott, úgyhogy a legfinomabb illatok lengték be az egész házat. Még a kertet is kitakaríttatta, hogy az
apjuk ki tudjon oda ülni, ha akar, bár ez a kertecske a crotoni birtok után csak egy tenyérnyi zöld foltnak tűnt. Az öreg Henderson roppant elégedett
volt a látottakkal, és nem győzte dicsérni Bertie-t és a két lányt. A dicséretekből nem hagyta ki Victoriát, pedig jól tudta, hogy Olivia az, aki a
háztartást vezeti.
Örült, hogy viszontláthatta a gyerekeit, akik szeretettel és vidáman fogadták. Megcsókolta Victoriát, majd köszönetet mondott Oliviának a sok
fáradozásért, mire a lányok elkezdtek kuncogni, s az öreg Henderson rögtön megértett mindent.
– Úgy látom, szólnom kell Bertie-nek, hogy megint kössön más-más színű szalagot a hajatokba, és tartsa rajtatok a szemét, hogy ki ne
cserélhessétek!
– De hát már ezer éve nem cseréltünk egymással, papa? –méltatlankodott Victoria, mire Olivia meglepetten mérte végig őt.
– Igen? És ki akart rábeszélni engem erre a mókára épp tegnap este, mi? – De Victoria úgy tett, mint aki semmire sem emlékszik.
– Ollie ebbe úgysem menne bele, papa. Teljesen elvesztette a humorát – panaszkodott Victoria az apjuknak, aki bánatosan mosolyogva
jegyezte meg, hogy talán jobb is így, mert épp elég fejfájást tudtak ők okozni a környezetüknek helycsere nélkül is. Még most is a hideg futkosott a
hátán, ha eszébe jutott a két évvel ezelőtti New York-i bemutatkozás: a két lány, ha annak rendje és módja szerint kiöltözött, olyan feltűnő jelenség
volt, hogy egyszerűen sehová sem lehetett menni velük anélkül, hogy le ne állt volna a forgalom. És ez próbára tette az öreg Henderson idegeit, aki
most abban reménykedett, hogy ezúttal talán nem támad akkora csődület, ha kiteszik a lábukat az utcára. De hát ez még a jövő zenéje. Holnap
este színházba mennek. Akkor majd kiderül minden…
Olivia az ünnepi alkalomra apja egyik kedvenc ételét készíttette el: szarvassültet spárgával és vadrizzsel, és reggel még friss kagylót is rendelt
Long Islandről. A zöldséget Donovan hozta a crotoni kertből, s került még az asztalra csokoládétorta is, amelytől az orvosok hiába próbálták
eltiltani az öreg Hendersont. A vacsora utáni kávézgatás közben arról beszélgettek, miféle szórakozások várnak rájuk az elkövetkező hetekben.
Holnap tehát színház, aztán van egy csomó ember, akivel a lányoknak nem árt megismerkedni, megnyílt két új étterem is, azokat feltétlenül ki kell
próbálniuk, s Henderson végül bejelentette, hogy szeretne egy partit is rendezni. Évek óta nem hívott már vendégségbe senkit, így hát lesz valami
különlegessége, szezonnyitó jellege a dolognak, főként hogy most már mindenki hazatért a New England-i és Long Island-i nyaralásból. A két lány
csillogó szemekkel hallgatta apjuk terveit.
– És még azt is elárulom – folytatta Henderson –, hogy meghívást kaptunk Astorék báljára, a Whitney család pedig két hét múlva rendez nagy
partit. Attól tartok, hölgyeim, hogy vásárolniuk kell még néhány ruhadarabot. – Ettől még jobban felcsillant a lányok szeme, bár Oliviát a saját
partijuk izgatta a legjobban. Apjuk azt mondta, hogy körülbelül ötven embert akar meghívni. Ez épp elég ahhoz, hogy meglegyen a nagy felfordulás,
s mégsem túl sok, így marad némi családias hangulat, és majdnem mindenkivel lehet néhány szót váltani. A vendégek listáját már összeállította,
holnap oda is adja Oliviának. Úgyhogy neki meg Bertie-nek lesz épp elég dolga. Henderson sejtette, hogy Victoriára a szervezésben nemigen
lehet számítani.
Olivia másnap már kora reggel az íróasztalnál ült és írogatta a meghívókat. A parti két hét múlva lesz, ugyanazon a héten, mint az Astor-bál. Lesz
hát elfoglaltságuk bőven. Örömmel fedezett föl sok olyan embert a vendéglistán, akikkel két éve ismerkedett meg, bár néhányuknak csak a nevére
emlékezet t, az arcára már nem. Mégis érdekes lesz találkozni velük ismét, különösen itt, ebben a házban. Gondolatban máris összeállított néhány
menüsort, s még délelőtt ellenőrizni fogja .1 terítékeket. Egy csomó étkészletet be kell majd hozatni Crotonból. A poharak és a porcelánok rendben
lesznek, s abban reménykedett, hogy még így, szeptember végén is be tudja szerezni a megfelelő virágokat.
Olivia még a délután nagy részét is az íróasztal mellett töltötte a parti tervezgetésével, Victoria pedig elment az apjával. A Cadillackel beugrottak
a városba, majd szép lassan hazasétáltak a Fifth Avenue-n, ahol az öreg Henderson sok régi ismerősével futott össze, s mutatta be nekik nagy
büszkén a lányát. Igen jó hangulatban értek haza. Olivia nagyon elégedetten fogadta őket: elkészült az egész parti tervezetével.
Este az Astor Színházban, ahol Wallace Eddinger főszereplésével A kopasz ember hét kulcsát adták elő, az apjuk mintha mindenkit ismert
volna. S amikor bemutatkozásra került sor, a lányok, mint mindig, most is okoztak egy kis zavart. Testhez simuló, fekete bársony estélyi volt rajtuk,
kicsiny, galléros hermelinpalásttal, a hajukba pedig egy-egy hosszú, fekete, gyöngydíszes tollat tűztek. Úgy néztek ki, mintha két példányban léptek
volna ki egy párizsi divatlapból. A feléjük irányuló közfigyelem azonban most kevésbé idegesítette Hendersont, mint két évvel ezelőtt, és a lányok is
valahogy jobban viselték a dolgot. Végül is két évvel idősebbek lettek és már hozzászokhattak, hogy megjelenésük mindenütt kisebb-nagyobb
feltűnést kelt.
– Hát ez csodálatos volt! – sóhajtott Victoria, amikor másnap reggelinél a színházról beszélgettek. Annyira belefeledkezett a színpadi
eseményekbe, hogy észre sem vette a körülötte ülők rájuk irányuló tekintetét.
– Sokkal jobb, mint a sitten ülni – súgta oda neki Olivia a kávéscsésze mögül vigyorogva, majd még egy adagot töltött az apjuknak. Délelőtt még
istentiszteletre mentek a Szent Tamás-templomba, ahol mindenki barátságosan üdvözölte őket, majd beültek Donovan mögé a kocsiba és
hazahajtattak a Fifth Avenue-n lévő házba, hogy ott töltsenek együtt egy nyugodt vasárnapot. Olivia másnap már korán talpon volt, utasításokat
osztogatott a személyzetnek, megrendelte a partihoz szükséges dolgokat, apjuk pedig elment az ügyvédeivel tárgyalni, hiszen épp ezért költöztek
be egy időre New Yorkba. Az apjuk délután tért haza, méghozzá John Watsonnal és Charles Dawsonnal együtt, s Olivia halálra rémült, amikor
meglátta őket bejönni a házba. Attól félt, hogy Charles esetleg elszólja magát, szóba hozza azt a kis rendőrségi kirándulást. De a férfi egész idő
alatt nem is szólt hozzá. Amikor megjött, udvariasan biccentett felé, s amikor elment, egyetlen szóval búcsúzott. Közben pedig nem sok
érdeklődést mutatott a két lány iránt, ami nagy megkönnyebbüléssel töltötte el Oliviát, Victoria viszont megjegyezte a nővérének, hogy ő bizony nem
bánta volna, ha Charles elmesél ezt-azt.
– Apánk agybajt kapott volna – térítette észhez a húgát Olivia –, és ezt te is jól tudod. Rögvest visszavitetett volna téged Crotonba.
– Hát igen, valószínűleg igazad van – mosolygott kelletlenül Victoria. Túlságosan jól érezte magát itt New Yorkban ahhoz, hogy merje vállalni a
hazaküldés kockázatát. El szeretett volna menni az Amerikai Nemzeti Szüfrazsett Egylet összejöveteleire, de megígérte nővérének, hogy kerülni
fogja őket.
Aznap este megint színházba mentek, a hét egy másik napján pedig vacsorázni apjuk barátaival. Victoria izgatottan hallgatta a történeteket egy
Tobias Whitticomb nevezetű, gyanús és botrányos figuráról, aki óriási vagyont szerzett mindenféle kétes bankügyletekkel, majd még kétszer annyit
az Astor-családba való benősüléssel. Állítólag igen jóvágású fickó volt, aki után bolondultak a nők. És az egész város beszélte, hogy legutóbb
viszonyt kezdeményezett egy előkelő hölggyel, méghozzá olyan viszonyt, amelynek részleteit a férfiak nem merték szóba hozni a Henderson
kisasszonyok előtt, csupán sejtelmesen somolyogtak a bajszuk alatt. Ezután általános megdöbbenést keltett, amikor az öreg Henderson
bejelentette, hogy ő viszont nemrég üzleti kapcsolatba lépett ezzel a Whitticombbal, s hogy nagyon kulturáltnak és kedvesnek találta a fickót.
Rendkívül előnyös szerződéseket kötött vele, és szerinte tisztességes és jóravaló fiatalember.
Na, lett is nagy felzúdulás! Kirobbant a vita. Az asztaltársak egymást túlkiabálva mesélték a történeteiket Whitticomb úrról, de azt mindenki
kénytelen volt elismerni, hogy botrányok ide, szerelmi ügyek oda, ezt a figurát azért mégiscsak meg-meghívják a legjobb családok fogadásaira és
partijaira is. Bár ez valószínűleg inkább csak annak köszönhető, hogy elvette
feleségül Evangeline Astort. Abban pedig mindenki egyetértett, hogy ez a nő egy csodálatos teremtés, valóságos angyal, főként Tobyval
összevetve. S hogy nyilván belenyugodott a férjecske dolgaiba, hiszen már öt éve élnek együtt, és három szép gyermekük is van.
Az pedig már csak a hazafelé vezető úton jutott eszébe Oliviának, hogy hiszen ez a Whitticomb rajta van az apja által meghívottak listáján. Már el
is ment neki a meghívó…
– Tényleg olyan csirkefogó ez a Whitticomb, amilyennek mondják? – kérdezte az apját, miközben a kényelmes Cadillac suhant velük az
éjszakában. Victoria nem figyelt rájuk. Egész este a politikáról beszélgetett egy nővel, s úgy látszik, fontos dolgokat hallhatott, mert most
gondolataiba merülten, szótlanul bámult ki a sötét ablakon.
Edward Henderson elmosolyodott, és megvonta a vállát.
– Hát, tényleg nem árt vigyázni az olyan fiatalemberekkel, mint Tobias Whitticomb. Nagyon fiatal és nagyon fess, és valószínűleg nagyon tetszik a
nők többségének. És az igazság kedvéért azt is el kell mondanunk, hogy tényleg nagy nőcsábász, de inkább csak férjes asszonyokra vadászik,
azok pedig magukra vessenek, ha hagyják magukat elcsábítani. Nem hiszem, hogy fiatal lánykákkal is kikezdene, mert akkor természetesen nem
hívtam volna meg hozzánk.
– Kiről van szó? – érdeklődött Victoria, akinek néhány érdekes szó mégiscsak megütötte a fülét, bár a beszélgetés elejét nem hallotta. Már közel
jártak az otthonukhoz.
– A papa meghívott a partinkra egy feslett erkölcsű szabadgondolkodót, s a vacsoránál a háziasszonyunk szólt, hogy jó lesz vigyázni vele.
– Ki ez a fickó? Nőket és gyerekeket gyilkol halomra? – kérdezte Victoria minden különösebb érdeklődés nélkül.
– Épp ellenkezőleg – magyarázta Olivia. – Állítólag elbűvölően kedves és ellenállhatatlan, és a nők egymás után hullanak a lábai elé, szerelméért
esdekelve.
– Fú, de undorító az ilyesmi! – fakadt ki Victoria, és a testvére meg az apja elnevette magát ezen a heves reakción. – Miért hívtuk meg
egyáltalán?
– Van egy bűbájos felesége is.
– Annak meg a férfiak vetik a lába elé magukat? Szép kis műsor lesz, ha körülöttük egész este egymás után rogynak össze a vendégek!
Közben megérkeztek a ház elé. Fáradtan, de a kellemes este örömével készülődtek a lefekvéshez, és nem is foglalkoztak többé a veszedelmes
nőcsábász Tobias Whitticombbal.
A partira szóló meghívást szinte mindenki elfogadta, így aztán negyvenhat vendégre számíthattak. Ezek négy kerek asztalnál vacsoráznak majd
az ebédlőben, azután pedig tánc következik a szalonban, s akik friss levegőre vágynak, azoknak egy nagy sátrat is felállítottak a kertben,
lampionokkal, kerti asztalokkal, ahogy kell. Olivia rengeteg elintéznivalót vállalt magára, hogy az apját kímélje.
Úgy érezték, hogy már a nyakukon van a Nagy Esemény, s Olivia az utolsó két napon mást sem csinált, mint ellenőrizte a virágokat, az
asztalneműt és a porcelánt. És persze kóstolgatta az előre elkészített ételmintákat, és vezényelte a sátor felállítását a kertben. Az ebédlőben
jégszobrok is lesznek, ezeknek helyet kellett találni, aztán megérkezett a zenekar, hogy szintén helyet találjon magának a szalonban, és nyomban
tartott egy főpróbát is. Úgy látszott, hogy az előkészületek sohasem érnek véget.
Szegény, elnyűhetetlen Bertie mindent megcsinált, amit csak tudott, és persze jól kimerült. Victoria pedig mindig éppen máshol tartózkodott, mint
ahol némi hasznát vehették volna. Az elmúlt hetekben barátokat gyűjtött maga köré, s nem is akármilyeneket. Főként értelmiségieket, köztük
egykét írót, több képzőművészt, akik mindannyian különös helyen laktak. Victoria ellátogatott hozzájuk a műtermeikbe, s úgy tapasztalta, hogy
nagyon sok hasonlóság van a politikai nézeteikben. Sokkal több barátot és ismerőst szerzett ilyen módon, mint Olivia, aki szinte állandóan a ház
és az apja ügyeivel volt elfoglalva.
Victoria folyton nyúzta is a nővérét, hogy gyakrabban kéne kimozdulnia. Olivia megígérte, hogy amint túl lesznek a partin, kimozdul otthonról.
Akkor majd jut ideje másra is. A parti utáni napon az Astorék bálja következett, és Olivia tényleg örült, hogy ő ott már csak vendég lehet. De ma
még el kell játszania élete első főszerepét, a háziasszonyt. Ez lesz az általa szervezett első New York-i parti. És szinte remegett az izgalomtól,
amikor Victoriával együtt levonultak a lépcsőn a crotoni varrónőjük által készített sötétzöld szaténruhájukban, melyet hátul tornűr és nem túl hosszú
uszály díszített. Mélyen dekoltált ingválluk fekete borostyán gyöngysorral volt kirakva. Hajukat magasra feltornyozták, és magas sarkú, fekete
bársonycipellőt húztak a lábukra. A nyakukban hosszú igazgyöngyfüzér csillogott, ezt az apjuktól kapták a tizennyolcadik születésnapjukra, a
hozzáillő gyémánt fülbevalókkal együtt. Egymás tükörképeiként vonultak lefelé a szalonba, hibátlan duettet alkotva, s még mosolyuk és a mozgásuk
is tökéletesen szinkronban volt. A zenekar éppen rázendített, a csillárok teljes fénnyel ragyogtak, illatos virágok pompáztak mindenfelé, s az egész
termet valami különös hangulat lengte be. Az ikrek hihetetlen látványt nyújtottak a fényárban úszó szalonban, ahogy két oldalról közrefogták roppant
elegáns és öregesen is jóképű apjukat. Az öreg Henderson egy kicsit hátrább is lépett, hogy jobban érvényesüljön a két lány lélegzetelállító
szépsége, kecsessége és nemes tartása. Olivia és Victoria külön-külön is egy káprázat volt, de ha egyszerre jelentek meg valahol, akkor a
publikum megbabonázva figyelte okét, s az emberek alig bírták levenni róluk a szemüket. Most is ez történt, ahogy a vendégek elkezdtek
szállingózni. A három Henderson a bejáratnál fogadta őket. s bár az érkezők jól tudták, hogy kihez mennek, amikor beléptek, mindegyiküknek elállt
a lélegzete. Akik régebbről ismerték őket, most attól is meg voltak zavarodva, hogy megint nem tudtak különbséget tenni a lányok között.
Az ikrek gyorsan elárulták a barátaiknak, hogy melyikük kicsoda, az apjuk pedig mindenkinek bemutatta őket, aminek nem sok haszna volt, mert
a vendégek többsége úgysem tudott különbséget tenni közöttük. Sőt, maga az öreg Henderson sem, de ezt gondosan leplezte, és egyszerűen arra
hagyatkozott, hogy Olivia áll neki jobb felől, Victoria pedig bal felől. Megérkezett Charles Dawson, akinek már volt annyi esze, hogy bele sem
kezdett a találgatásba. Egyszerűen csak rájuk mosolygott, és élvezettel nézegette hol az egyiket, hol a másikat. És csak jóval később, amikor már
elkezdtek beszélgetni a szalonban, akkor érezte meg, hogy a két lány közül melyik az a vadócabb lelkületű, és csak akkor mert megkockáztatni,
suttogva, egy kis szurkálódó megjegyzést:
– Ugye, jó érzés, hogy messzire van innen az ötödik kerületi rendőrkapitányság? – kérdezte évődve, de Victoria egy cseppet sem jött zavarba.
Kihívó mosollyal mérte végig Charlest, s láthatóan az sem zavarta, hogy a közelben állók esetleg meghallják a válaszát.
– Talán. De már Oliviának is megmondtam, hogy jobb lett volna, ha maguk hagyják, hogy letartóztassanak engem. Én föl voltam készülve rá. És
nagy csalódást okozott nekem, hogy aztán mégsem csuktak le.
– Azt hiszem, a nővére viszont nem kudarcélményként élte meg a maga kiszabadítását – válaszolta Charles, már-már leplezetlenül gyönyörködve
a lányban. Évek óta nem látott ilyen gyönyörű nőt, s ez ráadásul két példányban volt megtekinthető. – Úgy láttam, rettenetesen nagy kő esett le a
szívéről, amikor sikerült magát kihoznunk arról a szörnyű helyről. És most már bevallhatom magának, akkor még én sem hittem, hogy ilyen könnyen
megússzuk. – Zavarba ejtően őszinte volt ez a vallomás egy szalontársalgás körülményei között…
– Megpróbálhatjuk még néhányszor. Legközelebb én magam fogom önt hívni – közölte lazán Victoria, és érzékien csengett a hangja, ahogy a
várható csínytevéseire célzott. Charles pedig elgondolkozott, hogy az öreg Henderson hogyan is bírta ki megbolondulás nélkül, két ilyen lánnyal.
Hiszen akadt idegeskednivalója bőven, bár az is igaz, hogy Olivia nem volt olyan égetnivalóan rossz, vásott kölyök, mint „fiatalabb” testvérkéje.
Henderson mondogatta is, hogy Oliviát az Isten küldte neki.
 – Csak szóljon, ha segítségre van szüksége. Én nyomban ott termek – mosolygott Charles, aztán hagyta magát elsodorni, és más vendégekkel,
majd pedig John Dawsonnal kezdett társalogni. Ekkor már a kerti sátorban voltak, és a jégszobrokat csodálták. Közben befutottak az utolsó
meghívottak is, Olivia szabadon járkált a kisebb-nagyobb embercsoportok között. Victoria még a bejáratnál álldogált, amikor megérkeztek
Whitticombék. A lánynak fogalma sem volt, kikkel áll szemben, hiszen nem emlékezett semmire az apja és a nővére közötti beszélgetésből. Csak
annyit látott, hogy megjött egy nagyon csinos kis nő, ezüstös kabátban és ruhában, s ezüstösen csillogott még a turbánja is, amely alól egy-két
világosszőke hajtincs kunkorodott elő. A nyakában pedig szemkápráztató gyémánt nyaklánc. Az őt kísérő férfi még nála is jobban nézett ki.
Victoriának szinte elállt a lélegzete, ahogy ránézett. A következő pillanatban a feleség elindult a sátorban észrevett barátai, valamint a zene és a
pezsgő irányába. A férfi ezt szinte észre sem vette, s egyre csak Victoria kihívóan divatos, sötétzöld ruháját bámulta, melyet Crotonban alkottak
meg ügyes varrónői kezek, párizsi divatlap alapján, Olivia remek ötleteivel még fel is dobva.
– Szép jó estét! Én Tobias Whitticomb vagyok – mondta a férfi, kecses mozdulattal leemelve egy pohár pezsgőt egy ezüsttálcáról, le sem véve
közben a szemét Victoria csábos alakjáról. Mélyen a lány szemébe nézett, amikor bemutatkozott, mintha csak azt akarta volna kifürkészni, milyen
asszociációkat kelthet a lányban a nem akárhogyan csengő Whitticomb név. – Magácska pedig…? – kíváncsiskodott kissé türelmetlenül, mert
nem értette, hogy miért nem látta ő még ezt az elbűvölő arcot, ezt a ritka szépséget.
– Victoria Henderson vagyok – válaszolta halkan a lány, aki egy pillanatra zavarba jött a férfi rámenős stílusától.
– Ah, vagy úgy! – szaladt ki a férfi száján, leplezetlen csalódással. – Akkor az ön férje a mi házigazdánk. Boldog ember lehet – mosolygott
lelombozódva. Victoria azonban csak nevetett rajta. Nem emlékezett az apja és a nővére közötti beszélgetésre, így nem tudhatott semmit a
Whitticombról terjengő pletykákból sem. Ezért aztán Victoria most csak egy elegáns megjelenésű, fekete hajú, vidám tekintetű, sportos alakú és
piszokul jóképű fiatalembert látott maga előtt. Mint egy bonviván… És nyilván csupa vidámság és csibészség…
– Nem a felesége vagyok a házigazdának – javította ki nevetve a vendéget, azon tűnődve, hogy szándékos volt-e a tévedés. – Hanem a lánya.
– Na, hála Istennek! Akkor meg van mentve az estém. Nem tudnám elviselni, ha ön a felesége volna, bármilyen kedves fickó is az öreg
Henderson. Épp mostanában kötöttem igen jó üzleteket vele. – Nagyon hízelgőén mondta mindezt, ahogy besétáltak a szalonba, ahol Whitticomb
szó nélkül átkarolta a lányt, és már vitte is táncolni. Mintha valami mágneses erő vonzotta volna őket egymás felé, ellenállhatatlanul. A fiatalember
elmondta, hogy pár évig Európában, Oxfordban tanult, ott lovaspólózott is, majd két év múlva Dél-Amerikába, Argentínába ment játszani. Sokat
mesélt magáról, s Victoria nagy érdeklődéssel hallgatta. Elbűvölte őt a fiatalember, aki remekül táncolt, csak úgy siklottak körbe-körbe a termen,
és Victoria már szédült és csak nevetett, és láthatóan senki sem érdekelte már a jelenlévők közül. Végül elhagyták a parkettet, s Whitticomb
mókás történeteket mesélt a lánynak mindenkiről, aki csak eszébe jutott. Csak éppen a feleségét és a gyermekeit hagyta ki a mesélésből, nem
említette őket egyetlen szóval sem. A második pohár pezsgő után pedig már közeli barátok voltak, mintha száz éve ismerték volna egymást.
Whitticomb rágyújtott, és nagyon tetszett neki, hogy amikor senki sem látta, Victoria elkérte a cigarettáját, és mélyet slukkolt belőle.
– Ez igen! Maga aztán belevaló teremtés! És mit szokott még csinálni? Inni, cigarettázni és késő éjszakáig fennmaradni? Milyen bűnei vannak
még? Ugye, mesél róluk? Abszintot is iszik? Keleti mágiával nem foglalkozik? – A férfi szünet nélkül bolondozott. És hát nagyon fess volt,
kifinomult, és szédítően közel merészkedett Victoriához. Aki még soha életében nem találkozott ilyen férfival. Az utolsó tánc után elnézést kért,
mondván, hogy a vacsora körül van még némi elintéznivalója. De megígérte, hogy hamarosan visszajön. Aztán csinált valamit, és tudta, hogy Oliviát
a guta fogja kerülgetni tőle. De hát muszáj volt megtennie. Gyorsan és észrevétlenül cselekedett, s nagyon elégedetten várta a fejleményeket.
Ahogy kifelé ballagott, vissza Tobyhoz, látta, hogy a férfi tökéletesen meg van zavarodva. Oliviával beszélgetett, de már bele is vörösödött.
Súgott valamit a lány fülébe, hogy szökjenek ki a kertbe cigarettázni, átkarolta a derekát is, mint Victoriáét tánc közben, de Olivia egyáltalán nem
örült ennek a közeledésnek, és persze gyorsan rájött, miről van szó. Ekkor jelent meg mellette Victoria, és Toby Whitticomb megtántorodott. Azt
hitte, kettős látása lett.
– Egek! – szakadt ki belőle a döbbenet. – Ennyi pezsgőt ittam volna? Mi ez? – Hitetlenkedve bámulta a két lányt. Nem tudott a Henderson-ikrek
létezéséről, és most szabályosan megnémult.
– Csak nem viselkedett illetlenül az én tisztességtudó nővérkémmel? – kérdezte Victoria gonosz vigyorral, Olivia meg csak nézte őket. Fogalma
sem volt, ki ez a férfi, s hogy a húga honnan ismeri őt.
– De, attól tartok… – nyögte Whitticomb, igyekezvén kikecmeregni abból a kínos helyzetből, hogy ő derékon fogott egy ismeretlen nőt és
megpróbálta kicsalni a kertbe, cigarettázni, jaj… Igaz, hogy ennél az idegennél azt a másikat sem ismeri jobban, de hát az mégiscsak könnyen volt
kapható erre-arra… – Megkínáltam cigarettával, azt hittem, ő is cigarettázik… Ne menjünk ki mindhárman? Bár azt hiszem, nekem most előbb
innom kell valamit… – Fel is kapott egy újabb pohár pezsgőt, és hosszan kortyolt belőle, s még mindig tágra nyílt szemmel bámulta a két lányt. –
Tudják, maguk… maguk egészen különlegesek, mindketten. Én ilyet még sohasem láttam.
– Hát igen, első látásra tényleg lehet benne valami meghökkentő – mondta jóindulatúan Olivia, hogy oldja a férfi zavarát, aki azonban egyáltalán
nem volt szimpatikus neki. – De .aztán hozzá lehet szokni, vagy legalábbis úgy néz ki, mintha .az emberek hozzászoknának.
– Szörnyen sajnálom, ha modortalan voltam – hebegte a férfi, érezve, hogy ez a második lány nehezebb eset, mint az első. – Akkor hát ön egy
másik Miss Henderson. Én ma semmit sem találok el, a nővéréről azt hittem, hogy Edward Henderson felesége. – Ezen már mindannyian
elnevették magukat, mire a férfi hozzátette: – S míg el nem felejtem, az én nevem Toby Whitticomb. – Olivia arcáról abban a pillanatban lehervadt a
mosoly. Hűvösen és kimérten nyújtott kezet a férfinak, s Victoria azonnal észrevette a hirtelen változást.
– Már sokat hallottam önről – közölte, remélve, hogy ezzel lelohasztja a férfi heves érdeklődését a húga iránt.
– Az én esetemben ez nem biztos, hogy bók – válaszolta Whitticomb, némileg visszanyerve a magabiztosságát, amikor a pincérek elkezdték
vacsorához szólítani a vendégeket.
Olivia megkönnyebbülve indult az ebédlő felé. Tudta, hogy jó helyet jelölt ki a húga számára az asztalnál, két jóképű és jó nevű fiatalember között,
jó messzire Tobiastól. A maga helyválasztásánál pedig nem feledkezett meg háziasszonyi kötelességeiről: úgy intézte, hogy egyik oldalára az apja
egyik legöregebb barátja kerüljön, a másikra pedig egy borzasztóan gátlásos és egyáltalán nem jóképű fiatalember. Az öreg barát nagyothall, a
fiatalember pedig reménytelenül magányos, de hát így majd ő elbeszélget velük. Legföljebb egy kicsit elhúzódik számára a vacsora. Apja mellé
pedig, hogy maradéktalanul elégedett lehessen az estéllyel, a két legtekintélyesebb vendéget ültette. Tudta, hogy apjának már hosszú évek óta
semmilyen szórakozásban nem volt része, ezért mindenben igyekezett a kedvében járni.
Eddig a parti remekül alakult. A zenészek igazán kitettek magukért, a szakácsok is bevetették minden tudományukat, az öreg Henderson által
választott pezsgőről pedig csak felsőfokon lehetett beszélni. S ahogy a vendégek ballagtak az asztalok felé, Olivia elégedetten konstatálta, hogy a
névkártyák alapján mindenki könnyen megtalálja a helyét, s láthatóan elégedett is vele. Négy hatalmas, pazarul megterített asztal állt a teremben. A
kristálypoharak és az ezüst evőeszközök szikrázva csillogtak a gyertyafényben, akárcsak az ékszerek a hölgyeken. És Olivia csak akkor döbbent
rá, hogy a húga mit művelt, amikor meglátta őt leülni… Tobias Whitticomb mellé. Először megrémült, hogy Victoria felforgatta az egész ülésrendet,
de nem: csak a maga helyét cserélte el, hogy Toby mellé kerülhessen.
Olivia dühösen próbált észrevétlenül jelezni Victoriának, akinek azonban volt annyi esze, hogy tényleg ne vegye észre a nővérét. Elégedetten
somolygott magában: azt az elég szimpla kis nőcskét, akit Olivia Tobias asztalszomszédjának szánt, átültette két fiatalember közé, az eredetileg
neki kijelölt helyre. És a nő egészen feldobódott a társaságtól.
Olivia megpróbált napirendre térni húga felháborító partizánakcióján, de elhatározta, hogy később még beszél a fejével. Nemcsak a székcsere
miatt, hanem azért is, mert nős emberrel udvaroltat magának, ráadásul egy ilyen kétes hírnevű figurával. Mérgelődve ballagott a saját széke felé, s
ekkor érte az újabb meglepetés: azon már ült valaki. Tanácstalanul keresgélte a saját névkártyáját, s csak nagy nehezen találta meg… Charles
Dawson mellett. Elfutotta megint a méreg, de nem tehetett semmit. Fegyelmezetten helyet foglalt az ügyvéd jobbján.
– Micsoda megtiszteltetés! – mosolygott udvariasan Charles, de bizonytalanul pislogott, mert nyilván nem tudta, melyik lány ül mellé. – Maga
most a börtöntöltelék vagy a mentőangyal? –hajolt oda suttogva. – Szégyellem, de néha képtelen vagyok különbséget tenni. – Olivia csak nevetett
ezen az optimizmuson. „Néha”… Szegény Charles nyugodtan mondhatta volna, hogy „sohasem” tud különbséget tenni. De végre jókedvre derült,
és tényleg kezdte elfelejteni Victoria felháborító dolgait.
– Azt akarja mondani, Mr. Dawson, hogy előfordult valaha is, hogy különbséget tudott tenni köztünk? – incselkedett Olivia. Egy pillanatra az az
ötlete támadt, hogy nem árulja el neki, hogy ő kicsoda, de gyorsan belátta, hogy ezt a játékot most nem szabad túl sokáig folytatnia. Charles
kitartóan figyelte, és nagyon szerette volna már tudni, hogy kivel beszél. Olivia pár másodpercig még bizonytalanságban hagyta.
– Maguknak még a mozdulataik is hihetetlenül egyformák. A tekintetük néha különböző, de ettől én még meg nem tudom mondani, hogy
melyikük melyik. Egyikükben néha van valami vadság – fejtegette óvatosan, a Crotonban és a rendőrségen szerzett benyomásai alapján. – Van
valami a maguk széniében, amitől az ember már-már olyan dologra is vállalkozna, amit aztán megbánhat… De aztán, bármelyikük volt is ez a vad
és szertelen, jön a másik, és gyorsan lehiggasztja az embert. Egyikük lelkében béke és nyugalom van, a másikukéban pedig valami
nyughatatlanság. – Charles érezhető érdeklődéssel adta elő a fejtegetéseit, és kezdte már sejteni, hogy kivel beszél. Kicsit meg is könnyebbült,
hogy Olivia került mellé, s nem a húga. Victoria nyugtalanságot keltett benne. Ahogy a lány szabad folyást engedett az érzelmeinek, az Charlesnak
már sok volt, az őt már feszélyezte.
Olivia szintén érdeklődve hallgatta mindezt. El kellett ismernie, hogy Charles jó megfigyelő.
– Pontosan jellemzett bennünket, uram – mosolygott kedvesen a férfira, aki most már biztos volt abban, hogy kivel beszélget. – Önnek nagyon jó
szeme van – tette még hozzá, és Charles bólogatott.
– Hozzátartozik a szakmámhoz.
– Meg azért önről is elárul valamit – mondta Olivia, és ő is ügyelni kezdte a férfit.
– Akkor most elárulja végre, hogy kicsoda is ön, vagy egész este titokzatoskodni fog? – kérdezte, mintegy jelezve, hogy hajlandó belemenni a
játékba, ha a lánynak ez a kívánsága. Victoria alighanem még egy darabig gyötörte volna, de Olivia képtelen lett volna rá.
– Nem volna szép tőlem. Olivia vagyok – mosolygott. És bár még mindig dühös volt a húgára a „székcserés támadásért” és a Tobias
Whitticombbal való hetyegésért, most mégis úgy érezte, nagyon jó, hogy ő Charles Dawson mellé kerülhetett.
– Akkor maga a nyugodt lelkű mentőangyal – konstatálta Charles, és Olivia ezt egy kis túlzásnak tartotta, bár még nem gondolkodott el rajta. –
Maguk belsőleg tényleg ennyire különböznek? Eleinte nehéz észrevenni az eltérést, de én mintha valami elégedetlenséget érzékelnék a húgában,
valami csillapíthatatlan keresési ösztönt. Maga viszont sokkal inkább otthon érzi magát a saját bőrében, mint a húga.
– Nem tudom, mitől van ez. Talán attól, hogy a húgomnak az a meggyőződése, hogy ő okozta az anyánk halálát. – Talán furcsán hangzott ez a
vallomás az adott körülmények között, de Charles olyan embernek nézett ki, akivel őszintén lehetett beszélni, és Olivia biztos volt abban, hogy nem
ismerte félre a férfit. Hiszen már bizonyította, hogy lehet rá számítani, és nem fecsegte ki a titkot sem, miután segített kimenteni Victoriát a
rendőrségről. – Anyánk a mi megszülésünkbe halt bele, és Victoria született meg másodiknak. Akkor halt meg az anyánk, de erről aztán igazán
senki sem tehet, legföljebb azon lehet tűnődni, hogy milyen tragikus fordulat következhet be alig tizenegy perc alatt. És az is biztos, hogy a halált itt
az ikerszülés komplikációi okozták, nem pedig az egyik vagy a másik gyerek. – Némi lelkifurdalást persze Olivia is érzett, de korántsem olyan
erősét, mint amilyentől Victoria szenvedett.
– Így nem lehet magyarázni a dolgokat. Kideríthetetlen, hogy egy ilyen eseménynek mi a pontos oka. Maguk nagy ajándék lehettek volna az
anyjuk számára, és nagyon szomorú, hogy szegény nem élvezhette ezt az isteni ajándékot. De biztos vagyok abban, hogy az apjuknak sok örömöt
okoztak mindketten az elmúlt évek során. Szerintem csodálatos dolog, ha az embernek ikertestvére vagy ikergyermekei vannak. Maguk nagyon
boldogok lehetnek.
Olivia sejtette, hogy ezzel a beszélgetéssel közvetve érintették Charles tragikus körülmények közt elhunyt feleségét is. El tudta képzelni, hányszor
tette föl magának a férfi az elmúlt másfél esztendő alatt azt a megválaszolhatatlan kérdést, hogy miért kellett az ő feleségének elpusztulnia…
– Meséljen valamit a kisfiáról – kérte nagyon szelíden.
– Geoffreyről? – mosolyodott el Charles. – Most kilencéves, ő az életem értelme, és persze nagyon szeretem. Ketten maradtunk… – tette hozzá
elbizonytalanodva, mert nem tudta, hogy Olivia mit hallott róluk. – Úgy másfél éve veszítettük el az anyját… A Titanicon. – Ennél a szónál
megbicsaklott a hangja, s Olivia gyengéden és öntudatlanul megsimogatta a férfi kezét. Az felnézett rá és bólintott. – Sokáig nagyon nehéz volt.
Visszamentem a gyerekkel Európába a feleségem szüleihez. Szörnyű megrázkódtatás volt ez mindnyájunknak, de különösen a gyereknek. Hiszen
ő is vele volt a hajón.
– Borzasztó lehetett – sóhajtott Olivia, mélyen megrendülve attól, ahogy ezt a férfi előadta.
– És vannak borzalmas emlékei. De most már jobban érzi magát – mosolygott szomorúan Charles. És érezte, hogy szerzett egy barátot. Olivia
meglepően kedves tudott lenni, és könnyű volt beszélgetni vele. – Jobban, mint én. Én nem járok ilyen estélyekre, de most John és a maga apja
ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjek.
– Nem jól teszi, ha így gondolkodik. Nem fordíthat örökre hatat a világnak.
– Tudom – mondta a férfi halkan, és csodálattal nézett Oliviára. Ennyire természetesen és őszintén az elmúlt másfél esztendőben senkivel sem
tudott elbeszélgetni. Ezen kicsit meg is lepődött.
– El kellene hoznia a fiát Crotonba. A gyerekek nagyon szeretik azt a helyet. Gyerekkoromban én is szerettem ott lenni. Körülbelül annyi idős
lehettem, amikor kiköltöztünk.
– És most? – kíváncsiskodott Charles. – Még most is szeret Crotonban élni?
– Én igen. De a húgom nem. Őt az tenné boldoggá, ha itt lehetne, vagy valahol a tüntetéseken, esetleg Angliában, a szüfrazsettekkel senyvedve
egy börtönben.
– Hát épp erről beszéltem az imént. Erről a nyughatatlanságról.
– Na, akkor most már elárulhatom magának – nevetett Olivia –, hogy ennek köszönhetem, hogy itt ülök. Én nem így állítottam össze az
ülésrendet.
– Én pedig azt hittem, hogy itt mindent maga rendezett el az apja helyett. – Az öreg Henderson neki is áradozott a lányáról, hogy milyen jól vezeti
az egész házat, s hogy még ezt a partit is ő szervezte meg, a legapróbb részletekig.
– Úgy is van, de Victoria ma az utolsó pillanatban elcserélte a saját helyét meg az enyémet is. Nem tetszett neki, ahová én akartam őt ültetni.
– Hát, én nagyon hálás vagyok neki – vallotta be Charles. –Kérem, hagyja őt, hogy máskor is így elültesse magát – tette még hozzá, aztán
felkérte Oliviát egy táncra. Óvatosan mozogtak körbe-körbe a szalonban, Charles alig merte megfogni a partnerét. A zeneszám végén pedig
azonnal visszakísérte az asztalhoz. Nem volt egy érzéki élmény ez a tánc, de Olivia jól érezte magát a férfival. Aki intelligens volt, jól el lehetett
beszélgetni vele, és Olivia most már azt is világosan látta, hogy miért olyan tartózkodó. Az általa elmondottakból és egész magatartásából az
érződött, hogy nagyon szerette a feleségét, és egyelőre nem kívánt senkivel sem közelebbi kapcsolatba kerülni. A lány megértette ezt, de azért
nem próbálta elfojtani magában a férfi iránti vonzalmat, és eljátszott azzal a gondolattal is, hogy ha másként alakul az életük, akkor ettől az embertől
ő megkaphatott volna mindent, amire csak vágyott. De erre most semmi esély nem volt. Ő az apját nem hagyhatta el, és nem is akarta elhagyni
sohasem. Charles Dawson pedig nem óhajtotta megnyitni a szívét senki előtt, még a kisfia, Geoffrey kedvéért sem.
A vacsora végén a hölgyek elvonultak egy kis időre, és a két lány is felment a szobájukba. Olivia kihasználta az alkalmat, hogy beszéljen a húga
fejével és figyelmeztesse, hogy ne folytassa a flörtölést Toby Whitticombbal.
– Én nem csinálok ilyesmit! – méltatlankodott a húga. Tobias kedves volt, intelligens, remekül táncolt, és sokkal rámenősebb fickó is volt, mint
amilyet Victoria valaha is el tudott képzelni, így aztán nem látott semmi kivetnivalót egy kis ártatlan flörtölésben. Azt viszont nem tudhatta, hogy
Tobias számára ártatlan flörtölés nem létezett. És ez a fickó mindig megszerezte, amit meg akart szerezni.
– Határozottan megtiltom, hogy az est hátralévő részét vele töltsd! – sziszegte Olivia ingerülten, mert Whitticomb felesége éppen mellettük ment
el. Victoria azonban nem akart engedelmeskedni a nővérének.
– Nincs jogod ilyesmit előírni nekem, Olivia! – vágott vissza. – Nem vagy az anyám, Tobias pedig nem olyan ember, amilyennek te képzeled.
Kedves és illedelmes, és nagyon jól el lehet beszélgetni vele. Ennyi az egész, Olivia. Ez itt egy parti, egy estély, egy kis beszélgetés. Nem óhajtok
megszökni vele. És ő nem viszonyt kezdeményez velem, csak egy kicsit beszélgetünk és táncolunk. Nincsen ebben semmi rossz. És nagyon
szomorú, hogy képtelen vagy ezt belátni.
– Én sokkal több dolgot látok át és ismerek, mint ahogy te azt sejted vagy amennyit te képes vagy magadtól fölfogni? –folytatta még mindig
dühösen Olivia. – Nagyon veszedelmes játékot űzöl. Az alvó oroszlánt piszkálgatod, ha nem tudnád! – De ezen Victoria csak nevetett, és azon
nyomban elmesélte Tóbiásnak, hogy mit mondott neki a nővére, amikor pár perc múlva már ismét a férfival flangált odalent. Látszólag senki sem
figyelt oda, hogy mi folyik közöttük. Később aztán el is tűntek a kertben, sőt még a sátor mögé is bementek. Tobias átkarolta Victoria derekát a
meleg szeptemberi éjszakában, és ketten szívtak el egy cigarettát. És Tobias mondott valamit a lánynak, amit saját szíves tájékoztatása szerint
soha nem mondott még senkinek, a házasságán kívül, persze. De bármilyen őrültségnek is tűnjék egyetlen közös este után, ő bizony úgy érzi, hogy
szerelmes Victoriába. És magyarázatként még hozzáfűzte, hogy ő csak érdekházasságban él Evangeline-nel, csak hogy már évek óta oly
magányos, már majdnem belepusztul. A családjaik erőltették ezt a házasságot, amely üres és értelmetlen, és az ő számára nem jelent semmit.
Nincsen része semmi szeretetben, és már oly régóta vágyik az igaz szerelem-le, hogy ez a mai este és a Victoriával való találkozás egy csapásra
megváltoztatott számára mindent. Ha Olivia hallotta volna ezt a dumát, biztosan lelövi a fickót.
A látszólag éles eszű és rafinált Victoria a valóságban hihetetlenül naiv volt. Szájtátva hallgatta a férfit, és elhitte minden szavát. Ártatlan
szemekkel, megszédülve bámulta. Aztán Toby megcsókolta őt. Megkérdezte, mikor találkozhatnak ismét. Közölte, hogy Victoria nélkül egy percig
sem tud tovább élni. Azt is mondta, jól tudja, hogy milyen szilárdak az elvei és az erkölcsei, hiszen ő maga mesélte, milyen mélységes elkötelezettje
a feminizmus és a női egyenjogúság ügyének. De hát ő épp egy olyan férfi, aki tökéletesen egyetért vele ezekben a kérdésekben, és épp ezért
sohasem merné becsapni vagy kihasználni őt. Mindössze annyit kér, hogy Victoria közelében maradhasson, és még jobban megismerhesse őt.
A lány megbabonázva hallgatta, és elhitte minden szavát. Akart hinni neki. Ilyeneket még soha senkitől sem hallott. S az est végére már úgy
érezte, hogy elválaszthatatlanul hozzátartozik ehhez a férfihoz. Arról beszélgettek, milyen szerencse, hogy mindkettőjüket meghívták Astorék
holnapi báljára. Aztán meg majd kieszelnek valami módszert arra, hogy találkozhassanak, fejtegette Tobias. Közbevetőleg pedig megkérdezte,
furcsa villanással a szemében, hogy Victoria nem érezné-e jobban magát, ha találkozásaikra elkísérné őt a nővére is. Victoria azonban halálra
rémült már ettől a felvetéstől is. Tudta, hogy Oliviának mi a véleménye Tóbiásról, s hogy mindent el fog követni az ő találkozásuk
megakadályozására. Ezért aztán közölte a férfival, hogy eszében sincs magával hozni. Tobias megértőleg bólogatott. Hiszen csak úgy átfutott az
agyán egy pillanatra ez a furcsa gondolat. Aztán még megállapodtak, hogy az Astor-bál utáni napon valahogy és valahol feltétlenül találkoznak,
majd a férfi visszasétált a lánnyal a sátorba, onnan bekísérte a szalonba, ahol ijedten konstatálta, hogy „áll a bál”, ki tudja már mióta: Evangeline az
aggódó vendégek gyűrűjében, tenyerét a homlokára tapasztva, egy karosszékbe rogyva nyöszörgött, hogy vigyék már őt haza, mert rettenetesen
fáj a feje… De a baj addigra már megtörtént, a megállapodás megköttetett, a titkos randevú időpontja ki volt tűzve, és Victoria feje elvileg már
tökéletesen el volt csavarva.
Olivia éppen a ház valamely más részében tartózkodott, így aztán Whitticombék kurta-furcsa távozásából ő semmit sem látott. Mindent látott
viszont Charles, aki aztán a terem másik végéből Victoriát kezdte figyelgetni. Ahogy ez a lány a fejét tartotta és ahogy az emberekre nézett, abban
volt valami, amiben egészen eltért a nővérétől, a titokzatosságáról, az érzéki megjelenéséről és a rejtelmességéről nem is beszélve. Olivia nyitott
ember volt, aki könnyen nyújtotta a szívét és a kezét másoknak. Charles érezte, hogy mennyi önzetlenség és milyen erős gondoskodási ösztön
munkál abban a nőben. S most itt van ez a másik, ez a feldúlt lélek, aki elkápráztatta őt is, aki még nem tudja, hogy mit is akar, de már nagyon
határozottan akar egy csomó rossz dolgot, s ez neki, Charlesnak sehogy sem fért a fejébe. Volt valami oly esztelen és természetellenes, sőt dühítő
ebben az egészben, hogy Charles a legszívesebben átvágott volna a termen, hogy két marokkal megragadva jól megrázza és észhez térítse azt a
szerencsétlen másik Henderson-lányt. De hát ezt nem tehette meg.
Lelkének másik felével ugyanakkor szeretett volna a lehető legtökéletesebben elfeledkezni Victoriáról, hogy kizárólag a sokkal érzékenyebb és
sokkal rokonszenvesebb Oliviára koncentrálhasson. Aki viszont annyira normális, adni és elfogadni oly természetességgel tudó nő volt, hogy
Charles már szinte megijedt tőle. Őt magát annyira meggyötörte és összetörte Su-san tragikus halála, hogy még képtelen volt elfogadni mindazt,
amit Olivia adni tudott. Hozzászokott a szenvedéshez, nem hitt már semmiben, állandó társául szegődött a csalódás és a keserűség, így aztán
sokkal-sokkal könnyebb volt számára olyan valakinek a közelsége, aki nem akart tőle semmit, aki nem várt tőle semmit, mint mindazon dolgok
közelsége, amit Olivia adhatott neki. Hiszen ha közel engedi magához ezt a nőt, ha a barátja lesz, már az is olyan, mintha megcsalná Susant.
Victoria ebben a tekintetben valahogy egészen más volt. És Charles nézte a lányt, ahogy leszállt az éj, és hagyta, hogy elbűvölje a látvány. Victoria
pedig láthatóan töprengett valamin, alighanem azon a csirkefogó Tobias Whitticombon. És Charles önkéntelenül is azon kezdte törni a fejét, hogy
mi lesz most ezzel a lánnyal. Majd jönnek az irodájába megint a segélykérő telefonhívások? Meg meri-e próbálni Olivia, hogy leállítsa a húgát? És
észrevette-e egyáltalán, mi folyik itt, vagy elég ravasz lesz a húga ahhoz, hogy eltitkoljon előle mindent? A lány puszta nézegetése is egyre jobban
felcsigázta az érdeklődését.
Charles végül odament az öreg Hendersonhoz, és köszönetet mondott a szép estéért. Nagyszerű parti volt, s másfél év óta az első, amelyre ő
végre el tudott menni. Bizonyos régi és új érzések elevenedtek meg a lelkében, ami egy kicsit el is bizonytalanította őt. Olivia a szerető
gondoskodás lelki rezonanciáit keltette föl benne, Victoria pedig a kiéhezettség és a fájdalmas magányosság érzéseit. Egyikkel sem tudott még
mit kezdeni. Így aztán a partiról az üresség furcsa érzésével távozott, melyet sem a szokásosnál kissé nagyobb mennyiségben fogyasztott alkohol
nem tudott eltompítani, sem pedig békésen alvó kisfiának a látványa nem tudott más érzésekkel felváltani. Charles egyetlen életet szeretett volna
magának, egyetlen embert, akivel azt végigélheti… De Susan halott. Elnyelte az óceán. És a Henderson-lányok semmiképpen sem pótolhatják őt.
Elbúcsúzott az ikrektől, s nekik is megköszönte a szép estét. Victoria alig szólt hozzá. A lány kissé feszültnek és feldúltnak látszott, s egy kicsivel
többet is ivott a kelleténél. Olivia ebben a tekintetben is visszafogottabbnak mutatkozott: alig kortyolt a pezsgőjéből, míg beszélgettek. Most pedig
megköszönte Charlesnak, hogy eljött. Jó éjszakát kívánt Oliviának, akinek a szíve immár nyitott könyv volt számára, bár ő nem kívánt ebbe a
könyvbe belenézegetni. Szerette volna figyelmeztetni a lányt, hogy vigyázzon, mert az élet kegyetlen tud lenni azokhoz, akik ennyire nyitott szívvel
járkálnak a világban. Igazi veszélyben azonban Victoria volt, s ezt Olivia is tudta. Jól látta, mit művelt a húga egész este, s most, hogy végre az
utolsó vendég is eltávozott, s jóval éjjel két óra után fölmehettek a szobájukba, komor tekintettel méregette.
– Belementél, hogy találkozzatok, mi? – állt eléje. Szinte az egész estéjét tönkretette, hogy a húga miatt kellett idegeskednie.
– Természetesen nem – hazudta szemrebbenés nélkül
Victoria, s Olivia tudta, hogy nem mond igazat. Mindent tudott a húgáról. Lehetetlenség volt nem tudni. Victoria átlátszó volt, mint egy pohár víz.
Nem kellett ehhez semmilyen különös, vesébe látó képesség sem. – Egyébként pedig semmi közöd hozzá – vakkantotta még oda a nővérének.
– Az az ember egy féreg! Egy patkány! – kiáltott rá feldúltan Olivia. – És ezt New Yorkban mindenki tudja róla!
– Ő is tudja, hogy mit beszélnek róla. Ő maga mesélte nekem.
– Ravasz! De ez még nem menti őt fel semmi alól. Victoria, nem találkozhatsz vele!
– Azt csinálok, amit akarok. Nem akadályozhatod meg? –sziszegte Victoria. Nem lehetett már visszatartani. Tobias csábítása sokkal nagyobb
erővel hatott rá, mint Olivia figyelmeztetése. Megjelent a Sátán, a Kígyó ebben az Édenkertben is…
 – Könyörgök… Hallgass rám… – rimánkodott Olivia könnyes szemmel. – Tönkre fog tenni. Te még túlságosan tapasztalatlan vagy, hogy átláss a
szitán. Egy ilyen alak… Ez elbánik mindenkivel. Kérlek, hallgass rám! Higgyél nekem! Rettenetes dolgokat mesélnek róla.
– Azt mondta, hogy azok nem igazak – jelentette ki Victoria. Érezni lehetett, hogy nem hisz már senkinek, csak annak a férfinak, aki egyetlen
este tökéletesen megszédítette őt. És aki valóban nagymestere volt az emberek és különösen a nők megszédítésének. – Csak azért terjesztenek
róla mindenfélét, mert irigyek rá.
– De miért? – próbált érveket keresni Olivia. – Miért volnának irigyek egy ilyen…
– Mert jóképű, mert tekintélyes, mert gazdag.
– A jóképűség elég mulandó tulajdonság. A pozícióját a feleségének köszönheti. A pénzzel meg szerencséje volt. Szóval, mit lehet irigyelni rajta?
– Talán magadnak akarod megszerezni? – gonoszkodott Victoria, nem túl nagy meggyőződéssel, de képtelen volt kihagyni ezt a sértő
megjegyzést. Dühös volt a testvérére, amiért az meg akarja akadályozni a Tobyval való találkozását. – Talán ő kell neked, és nem az a savanyú
képű fajankó, az az ügyvéd…
– Ne merészelj így beszélni róla! Nagyon rendes ember, és ezt te is tudod, Victoria.
– Unalmas alak! – legyintett a húga. Már a pezsgő beszélt belőle.
– Charles Dawsontól nem kell félned. Tobias Whitticombtól viszont nagyon is kell. Ki fog használni, aztán elhajít, mint egy rongyot. S ha már
kiszórakozta magát, visszamegy szépen a feleségéhez, és csinál neki még egy gyereket!
– Undorító vagy – lökte oda megvető hangsúllyal Victoria, Olivia pedig egyre jobban kezdte érezni a gyomorszájában azt .a fájdalmas nyomást,
amely mindig előjött, ha elfajult a veszekedés. Utált veszekedni a húgával, és ha csak tehette, ki is tért előle. De ez most más volt, mint a régi
civakodások vagy az utóbbi évek összezördülései testvére gyerekes csínytevései és vagánykodásai miatt. Ez itt a vég. Victoria a szakadék szélén
táncol.
– Többé nem fogom ezt elmondani, de szeretném, ha tudnád, hogy én mindig hajlandó leszek neked segíteni. Én szeretlek téged. Tudom, hogy
azt csinálod, amit akarsz, de ez most veszélyes játék, Victoria. Apánk ki fog borulni, ha megtudja, hogy ezzel az alakkal töltötted az estét. Csak
udvariasságból hívta meg, te pedig voltál olyan őrült, hogy odaültél mellé. Nagy szerencséd, hogy apánk háttal ült neked, és nem vett észre semmit.
Ebben a helyzetben te túl gyönge vagy. Nem győzhetsz. Nem érdemes az alvó oroszlánt piszkálgatni. Ez az oroszlán ugyanis szét fog tépni.
– Én pedig nem félek semmitől – mondta Victoria magabiztosan. – Barátok vagyunk, ennyi az egész. Végül is nős ember.
Megpróbálta Olivia előtt összezavarni a nyomokat, hogy szabadabban mozoghasson. Azt már nem is tartotta fontosnak, hogy tájékoztassa
Oliviát, milyen üres is Tobias házassága. Vagy pláne arról, hogy a férfi szerint újabban már a válás is szóba került odahaza. Egy ilyen válás persze
óriási botrány, de hát Toby megvallotta neki, hogy ő már nem sokáig bírja elviselni ezt a szeretet nélküli házasságot. Victoria rettenetesen
megsajnálta szegényt.
Olivia viszont nem sajnálta, hanem egyenesen gyűlölte ezt az alakot, és szerette volna eltávolítani, még mielőtt tönkreteszi az ő testvérét.
Amikor végre lefeküdtek aludni, jóval hajnali három után, Oliviának egyre csak azon járt az esze, hogy mibe is keveredett a húga.
Victoria viszont csak a másnapi Astor-bálra tudott gondolni, s arra, hogy megint találkozhat azzal a férfival.
4

M
ásnap Olivia az odalentről hallatszó tompa zajokra ébredt, s ahogy elkezdett figyelni és rájött, miről van szó, rögtön eszébe jutott az esti,
elmérgesedett veszekedés a húgával. Odafordult, s akkor látta, hogy az ágy másik fele már üres. Szép lassan fölkelt, megfésülködött, s fölvette a
köntösét, hogy megnézze, mi az a nagy rámolás a földszinten.
Ahogy leért, sürgölődő embereket látott mindenfelé. A kertben szedték szét a sátrat, a szalonban tologatták a helyükre a bútorokat, az ebédlőbe
pedig nyalábokban hordták be a hatalmas virágcsokrokat, melyekkel a vendégek köszönték meg a tegnapi estélyt. Teljes volt a káosz. Középen
pedig Bertie és a komornyik irányította a forgalmat.
– Jól aludtál? – mosolygott rá Bertie. Olivia bólintott és elnézést kért, amiért nem kelt föl korábban, hogy segíteni tudjon.
– Remek munkát végeztél tegnap, aranyoskám. Megérdemeltél ma egy kis pihenést. Örülök, hogy nem zavart föl ez a nagy lárma. – Olivia
tényleg mélyen aludhatott, mert például a kertben is hatalmas puffanásokkal ment a sátorbontás. –Mindenki azt mondja, hogy nagyon jól sikerült az
este. Biztos vagyok benne, hogy ma egész New York erről beszél. Hiszen nézd csak, milyen temérdek virágot küldtek! Egyelőre az ebédlőben
rakattam le őket.
Olivia átballagott az ebédlőbe, azon tűnődve, hogy merre kószálhat a húga, és szinte azonnal észrevette a virágtengerben a legfeltűnőbb csokrot:
két tucat, hosszú szárú, tűzpiros rózsát, s rajta a a Victoriának címzett, de aláírás nélküli üdvözlőkártyát: „Köszönettel életem legszebb estéjéért.”
Nem volt nehéz kitalálni, ki küldte… A többi bokréta is szép volt, de jóval visszafogottabb, és mindegyiken ott szerepelt a feladó aláírása. Olivia
még egy kedves csokrot talált, amellyel Charles köszönte meg mindhármuknak a szép estét. A lány tudta, hogy a felesége halála óta most először
ment el ilyen rendezvényre, s örült, hogy a férfi jól érezte magát. Ebben biztos volt, hiszen egész este ott ült mellette…, amiért, pontosabban a
helycseréért egy kicsit még mindig neheztelt Victoriára.
 Olivia ezután átment a konyhába, megnézni, hogy mi folyik ott, s akkor vette észre a húgát, aki a kávéját szürcsölgette a reggeliző szobában. Egy
pillanatig némán nézte, eszébe jutott megint a sok idegesítő dolog, aztán odament és leült mellé.
– Hogy aludtál? – érdeklődött Olivia, még mindig nyomott hangulatban a tegnapi veszekedéstől. Ilyen csúnya veszekedés tán még sohasem
fordult elő köztük. A gyerekkori civako-dások egészen más műfajt jelentettek. Meg volt győződve arról, hogy a húga nagy veszélyben van.
– Nagyon jól, köszönöm szépen – válaszolta előírásosan Victoria, de föl sem nézett. – Csak azt nem értem, hogy tudtál aludni ebben a lármában
– kortyolt bele megint a kávéjába. Olivia feltűnően szépnek látta most a húgát, s a gondolattól maga is meglepődött. Hiszen akkor neki magának is,
ugyebár, feltűnően szépnek kell lennie. Bár az is igaz, hogy a húgában mindig is látott valami eltérőt, valami mást, valami izgatót. Most pedig olyan
fény csillogott Victoria szemeiben, amilyen azelőtt sohasem.
– Elég kimerült lehettem – igyekezett kikerülni Olivia a tegnapi veszekedés témáját, de amikor leült, mégsem tudta megállni, hogy meg ne
kérdezze, látta-e a húga a csokrot.
– Igen, láttam – válaszolta az egy pillanatnyi hallgatás után.
– Nos… Ha én kitaláltam, hogy ki küldte, akkor valószínűleg te is kitaláltad – mondta Olivia kissé bátortalanul. – Remélem, elgondolkodsz azon,
amit tegnap mondtam. Nagyon veszélyes ez a szituáció.
– Hiszen ezek csak rózsák, Olivia! Semmi szükség, hogy elkezdjed a vészharangot kongatni miattuk vagy a tegnap este történtek miatt. Tobias
egy nagyon érdekes ember, ennyi az egész, nem kell fölfújni az ügyet. – Victoria láthatóan nagyon igyekezett elbagatellizálni a dolgokat, de Olivia
észrevett az ikertestvére szemében valami furcsa fényt, ami megijesztette. Elszántság és erő villogott most a szemeiben. És ösztönösen
megérezte, Victoria nem fogja hagyni, hogy elszakítsák Tóbiástól.
– Remélem, a mai estét nem vele óhajtod eltölteni, mert akkor már mindenki rólatok fog beszélni, s a parti egyébként is az unokatestvére
házában lesz. Tényleg óvatosabbnak kellene lenned, Victoria.
– Köszönöm szépen a figyelmeztetést, kedves nővérkém – állt föl és tolta vissza a székét Victoria. Most szinte a levegőben is érezni lehetett,
hogy minden külső hasonlóság ellenére belsőleg ég és föld volt a különbség közöttük. Olivia egy pillanatra bele is borzongott, ahogy ráérzett a
köztük lévő, iszonyatos távolságra.
– Mit csinálsz ma? – kérdezte közömbös hangon.
– Elmegyek egy előadásra. Elmehetek, vagy előtte engedélyt kell kérnem tőled?
– Csak kérdeztem. Nem kell sértődősködni vagy felkapni a vizet – mondta szárazon, de nagyon elkeserítette ez a hirtelen támadt
ellenségeskedés. – És mióta szoktál tőlem engedélyt kérni bármire is? Én csak arra vagyok jó neked, hogy fedezzelek és kihúzzalak a… De arra
még nem volt példa, hogy előre szóltál volna, hogy mire készülsz.
– Hát akkor most előre szólok, hogy nagyon szépen köszönöm, de ma nem lesz szükség arra, hogy fedezzél – vágta oda Victoria. Voltak már
olyan pillanataik, amikor mindketten azt kívánták, hogy bárcsak volnának más barátaik is. De a köztük lévő különleges kapcsolat, a teljes
egymásrautaltság, az iskoláktól való elszigeteltségük és a mindentől oly távoli lakóhelyük nem tette lehetővé, hogy tágabb emberi kapcsolataik
legyenek. Sokkal közelebb voltak egymáshoz, mint bárki máshoz. És ezt néha ugyan élvezték, máskor viszont éppen ettől nagyon magányosnak is
érezték magukat. – És te mit fogsz ma csinálni? – kérdezte mellékesen. – Serénykedsz a ház körül, mi? Mint mindig… – Olivia kiérezte a
hangsúlyból a lesajnálást. Neki bezzeg senki sem küldött két tucat tűzpiros rózsát, névtelen névkártyával. Az az ember, akit ő tisztelt, személytelen
hangú köszönőkártyát küldött az apjának, neki meg a húgának. Egyszerre. Hm. Szóval, tényleg, ez nem ugyanaz. Oliviának hirtelen az jutott az
eszébe, hogy hátha tényleg a húgának van igaza, és ő tényleg féltékeny…
– Segítek Bertie-nek eltakarítani a romokat.
– Jó szórakozást!
Victoria elviharzott az emeletre, s egy óra múlva elhagyta a házat. Sötétkék selyemruhában, divatos kalapban, Petrie-vel a kormány mögött.
Ismerős környékre mentek, s Petrie nagyon hamar vissza is érkezett.
A nap hátralévő része elég gyorsan telt. Olivia teljes erőbedobással dolgozott, még arra is gondja volt, hogy helyrehozassa a kert letaposott
virágait, s délután öt órára a ház ismét úgy ragyogott, mintha semmi sem történt volna benne előző éjszaka. Mintegy végszóra az apjuk is
megérkezett és csak áradozni tudott, mekkora rend van, hát ezt meg hogyan csinálták…
Ha valaki most benézne ide, biztosan nem hinné el, menynyi vacsoravendégünk volt! Ráadásul egész New York arról áradozik, micsoda remek
háziasszonyai voltatok az estének! – Ezt mindkettőjüknek mondta, de Victoriát nem túlságosan érdekelték ezek a dolgok. Pár perc múlva el is tűnt,
fölment a robajába, hogy elkezdjen kiöltözni Astorék partijára. Olivia mai korábban kikészítette a két egyforma halványrózsaszín, fátyolszerűen
áttetsző estélyit, melyeket szokása szerint a Poiret nevű francia divatlapból „koppintott le”. A legutolsó divat szerinti, de igen szolid darabok voltak.
– Tényleg csodálatos parti volt ez, Olivia – mondta sokadszor az apjuk, ahogy hátradőlt kedvenc karosszékében. Olivia kitöltött egy pohár portóit,
amelyet a férfi hálás mosollyal fogadott el. – Zavarba hozol, drágaságom – nevetett a lányára .az öreg Henderson. – Nem tudom, szegény anyátok
volna-e most ennyire kedves hozzám, mint te, ha élne. Ő inkább Vic-tóriára hasonlított. Néha szenvedélyes volt, és keményen őrizte a
függetlenségét.
Ebben a házban az öreg Hendersonnak mindig a régi idők jutottak eszébe, és persze a felesége. Néha fájdalmasak voltak ezek az emlékek, de
most szeretett itt lenni a két nagy lányával. És szeretett az üzleti ügyeivel is foglalkozni, az ügyvédeivel tárgyalni és terveket készíteni, s az egész
azokra az idők-le emlékeztette őt, amikor még nem vonult vissza, amikor még nem csupán egy beruházási portfoliót, hanem egy egész
vállalatbirodalmat irányított. Mostanában azon gondolkodott, hogy eladja pittsburghi acélgyárait, és Charles azt mondta, talált is egy komoly vevőt.
De hát az ilyen dolgokban nem könnyű dönteni, s az öreg Henderson most úgy látta, hogy New Yorkban kell még maradniuk legalább október
végéig, ha nem tovább.
– Jól érzed magad itt? – kérdezte Oliviát, örülve, hogy négyszemközt beszélgethetnek.
– Igen, papa, szeretek itt lenni – mosolygott Olivia. – De azt már nem tudom, hogy szeretnék-e állandóan itt lakni. Nagyon hiányozna a vidék,
pedig szeretem a múzeumokat, az embereket és a partikat. Itt mindig történik valami. Itt nem lehet unatkozni. – Most olyan gyerekesen mosolygott,
s ugyanakkor nagyon nőies is volt, és az apja néha lelkifurdalást érzett, amiért rátelepszik a két lány életére. Hiszen abba a korba értek, amikor a
nagyvilágban kell forgolódniuk, hogy férjet találjanak maguknak. Bár azt is tudta, hogy az ő szíve meg fog szakadni, ha elhagyják őt.
– Azt hiszem, többet kellene tennem azért, hogy megfelelő fiatalemberekkel ismerkedhessetek meg – mondta nem túl nagy meggyőződéssel, és
belekortyolt a portóiba. – Nektek jó volna mostanában férjet találnotok, de bevallom, nem szívesen gondolok rá… nem tudom, mi lesz velem
nélkületek. S főként nélküled. Az volna talán a legjobb, ha mostantól kezdve egyre kevesebbet törődnél velem, mert akkor nem lesz akkora
megrázkódtatás, ha el kell válnunk. Már előre rettegek tőle. – Olivia megfogta a kezét, és megcsókolta.
– Én sohasem hagylak el. És ezt te is tudod. Képtelen lennék rá. – Ugyanezt mondta az apjának ötévesen is, aztán pedig tízévesen, de most
komolyan gondolta, és tudta, mit beszél. Az utóbbi években az apja egészségi állapota megrendült, rakoncátlankodott a szíve, és Oliviának eszébe
sem jutott, hogy elhagyja őt. Hiszen ki viselné gondját, ha ő nem? Ki vezetné a háztartását? Ki figyelne oda mindenre? Vagy ki venné észre, hogy
eltitkolja a betegségét, miközben már rég orvost kellene hívni? És azt is tudta, hogy senkire nem bízhatja az apját, Victoriára pedig végképp nem,
hiszen ő még azt sem vette észre soha, amikor megbetegedett az apjuk. Úgy kellett megtudnia mástól, rendszerint a nővérétől.
– De hát nem maradhatsz vénkisasszony. Hiszen olyan csinosak vagytok mindketten! – Tudta, hogy ekkora áldozatot nem kérhet a lányaitól.
Ugyanakkor lelke egyik felével szívesen beleegyezett volna abba, hogy Olivia föláldozza magát. Szüksége volt rá. és annyira hozzászokott már,
hogy a lány mindenről gondoskodik a számára. Mintha csak egy gondos feleség lett volna, aki a legapróbb részletekre is odafigyel. De Henderson
azt is fölfogta, hogy az önzés netovábbja volna, ha önmagához, egy öregemberhez kötné ezt a fiatal teremtést. De aztán, kicsit belefáradva ezekbe
a gondolatokba, hirtelen témát váltott. – Victoria találkozott itt érdekes emberekkel? Én nem nagyon figyeltem oda, hogy akad-e errefelé valami
udvarlóféle. – Azt ő is észrevette, hogy Charles Dawsont mintha megigézte volna a lány, de az is lehet, hogy egyszerre mind a kettő… Ez másokkal
is megesett már, hiszen tényleg nem hétköznapi látvány ez a két nő, ez a „dupla szépség”.
– Nem találkozott ő senkivel, papa – hazudott Olivia szemrebbenés nélkül. Már nagy gyakorlata volt Victoria fedezésében, s most aztán nagyon
észen kellett lennie, hogy ki ne derüljön ez az elátkozott Tobias-ügy. – Nem találkoztunk még itt senkivel. Úgy értem… nem igazán… – Mert hát
mindenkivel találkoztak már ők, aki valaki volt New Yorkban. Hiszen aki számit, az mind ott volt a színházban, a vacsorákon vagy a koncerteken,
ahová az apja vitte őket. De még soha senkit nem mutattak be nekik, aki reménybeli férjként számításba jöhetett volna. Olivia azt is jól látta, hogy
sokan félnek tőlük, valami csodabogárnak, fura szerzetnek tartják őket, vagy azt hiszik, hogy ők sohasem fognak elszakadni egymástól. És hát .az
emberek többségének fogalma sem volt arról, hogy ők mennyire különböznek egymástól, mennyire eltérő az ízlésük és az érdeklődésük.
Egyszerűen csak piszokul csinos nőket láttak bennük, hasonmás kiadásban.
– Victoria rendesen viselkedik? – kérdezte kissé szórakozottan az öreg Henderson. Kerülő utakon bár, de végül az ő fülébe is eljutott, hogy
„kisebbik” leánykája titokban megtanult vezetni, elkötötte az egyik kocsit, s azzal mindenfelé furikázott Crotonban. Arról persze már nem hallott,
szerencsére, hogy Victoriát kis híján letartóztatták. A Ford elkötését pedig ártatlan és bolondos csínynek tartotta. Szegény anyjuk, amikor épp ennyi
idős volt, szintén próbálkozott valami hasonlóval, és végig is gázolta a ház legszebb rózsakertjét az engedély nélkül beindított autóval. Egyszer
pedig, valami fogadásból, a ledöbbent vendégek előtt kedvenc paripáján belovagolt a nappaliba. Edward Henderson ezt akkoriban nagyon
mulatságosnak találta. Most ezért tudott elnéző és toleráns lenni, Victoria ilyen-olyan húzásai fiatalon elhunyt feleségére emlékeztették őt.
– Persze – felelte Olivia. Indulnia kellett átöltözni az Astorék báljára. Újabb pohárral töltött az apjának, aki a kandalló melletti kényelmes
karosszékben az esti újságokat kezdte lapozgatni.
Oliviának, ahogy fölfelé ballagott a lépcsőn, még mindig az járt a fejében, amit az apja korábban kérdezett. Hogy akad-e New Yorkban
vőlegényjelölt… Meg persze azon is gondolkozott, amit ő mondott az apjának. Hogy sohasem fogja elhagyni… Mert mi lesz, ha az apja egészsége
még rosszabbra fordul? Ki fogja gondját viselni? Más volna a helyzet, ha élne az anyjuk. Akkor normális élete lehetne itt mindenkinek. De most
Olivia úgy érezte, hogy legalább egyiküknek az apjuk mellett kell maradnia, és az is nyilvánvaló volt, hogy kettejük közül csak ő jöhet szóba. S
miközben ezeken tűnődött, hagyta, hogy a gondolatai Charles körül is járkáljanak egy kicsit, aztán hirtelen föltette magának a kérdést, hogy mi
történne akkor, ha egy ilyen ember megkérné a kezét. Akkor ő vajon mit csinálna? Ezt nem tudta, de már a gondolattól is elkezdett gyorsabban
dobogni a szíve. El sem tudta képzelni, hogy egy olyan férfi, mint Charles, valaha is udvaroljon neki…, de ha mégis megtenné…, ha… Nem akart
erre gondolni se. Neki itt, az apai házban kötelességei vannak. Charles pedig úgysem érdeklődik őiránta. Egyszerűen csak kedves hozzá, amikor
eljön tárgyalni az apjával.
A hálószobába érve hallotta, hogy húga a fürdőszobában tesz-vesz, nyilván öltözködik. Ő is bement, hogy megfürödjön, de amikor belépett,
csaknem orra bukott a padlóra lehányt féltucatnyi estélyiben. Köztük volt az Astor-bálra kikészített rózsaszín ruha is.
– Hát te meg mit csinálsz itt?! – meredt Victoriára.
– Hogyhogy mit?! Nem vagyok hajlandó fölvenni azt a rongyot, amit ma estére kikészítettél! – vágott a földhöz még egy ruhadarabot Victoria. –
Nem óhajtok úgy kinézni, mint egy falusi tehenes lány, bár sejtem, hogy neked épp az volt a szándékod!
– Szerintem nagyon csinos az a ruha – válaszolta Olivia nyugodt hangon, nem reagálva a sértő megjegyzésre. – Mi kifogásod van ellene? –
Látta, hogy húga már felforgatta a fél ruhatárat. Most pedig az a bíborvörös, hosszú uszályán gyöngy-berakásos bársonyruha van rajta, amelyet
Olivia sohasem szeretett. Ezt is ő találta egy párizsi divatlapban, de amikor elkészült, kiderült, hogy kissé merész, túl mély kivágású a modell, ezért
nyilvános helyen sohasem viselték, csak Crotonban vették föl egyszer egy karácsonyi családi alkalomra. – Ezt a ruhát pedig nem szeretem, nagyon
jól tudod. Túl feltűnő, és annyira kihívó, hogy az már a közönségesség határát súrolja.
– Ez egy bál lesz, kedves Olivia, nem pedig ötórai tea Crotonban – válaszolta Victoria kioktató hanghordozással.
– És te most mutogatni akarod magad Tóbiásnak, de ehhez én nem járulok hozzá! Ebben a városban és ebben a ruhában kurvának fognak
nézni bennünket. Én nem veszem föl.
– Nekem úgy is jó – mondta Victoria, és megperdült a sarkán. Olivia kénytelen volt magában elismerni, hogy szenzációsan néz ki. – Te pedig,
Ollie drágám, vedd csak föl szépen azt a rózsaszínűt, ha neked az tetszik. Én ebben megyek.
– Te megőrültél?! – nézett hitetlenkedve a húgára. Még sosem fordult elő, hogy ne egyforma ruha legyen rajtuk. Egész életükben mindenük
egyforma volt, még a fehérneműjük és a hajcsatjuk is. Ehhez szoktak hozzá.
– De hát miért? Felnőttünk, nem? Miért kellene még mindig egyformában, az ikergyerekek divatjában járnunk? Az nagyon édes tud lenni,
tényleg, amíg gyerek az ember. És Bertie is ezért választott mindig egyforma cuccokat nekünk. De most már nem kell édesnek, cukorfalatnak
lennünk, Ollie. És én nem is vagyok többé hajlandó ezt játszani. Az a rózsaszínű ruha olyan „édi”, hogy engem az émelygés fog el, ha csak ránézek.
És ezért szeretném, ezért fogom ezt a bíborvöröset viselni az Astorék bálján. S ha neked nem tetszik, válassz valami mást. Van itt épp elég rongy.
– Nagyon rondán viselkedsz, Victoria, és jól tudom, miért csinálod. És tudod te is. És engedd meg, hogy elmondjam neked, a tegnapi este nem
a legszebb estéje volt Tobias úrnak, viszont a te életednek tényleg fordulópontja lehet, amennyiben hagyod, hogy ez az ember tönkretegyen.
Egyszerűen nem vagy normális, ha ebbe belemész… – Pattogó hangon mondta mindezt, miközben előráncigálta a saját bíborvörös ruháját a
szekrényből. – Utálom ezt a rongyot, és nagyon bánom már, hogy megcsináltattam. És föl vagyok háborodva, hogy miattad most mindenki rajtunk
fog röhögni az Astor-bálon.
Már mondtam, hogy nem kell fölvenned, ha nem akarod ismételte szájbarágós hangsúllyal Victoria, miközben kibújt a ruhából, hogy
megfésülködjön.
Többet már nem is szóltak egymáshoz. Elfoglalták magukat .a fürdéssel, az öltözködéssel, a púderozással és parfümözéssel. Oliviát azonban
újabb meglepetés várta: húga még ki is rú-zsozta magát. Ilyesmit se csináltak eddig még soha, és Olivia most szinte idegennek érezte és látta a
testvérét. Nemcsak csinos volt, hanem… szóval… egy kicsit dögös is.
– Én nem rúzsozom ki a számat – toppantott mérgesen, a fésülködést befejezve.
– Nem kötelező – biggyesztett egyet Victoria.
– Victoria, ez az örvény lehúz téged!
– Ne izgulj, jobban úszom, mint te!
– Ebből nem fogsz tudni kiúszni – legyintett szomorúan Olivia, ahogy Victoria a fátyolgalléros bársonyruhában kilibbent a szobából.
A két lány nemsokára már a lépcsőn ballagott lefelé. Apjuk nem jutott szóhoz, úgy bámulta őket. Ha eddig nem, hát most végérvényesen meg
kellett értenie, hogy nem kislányok már. Hanem két elbűvölő, érett nő. Victoria ért le előbb, s ahogy ez a lány mozgott, abban egész világok voltak
jelen, melyekről ő még nem tudhatott semmit, de amelyekben ösztönösen máris benne élt. Olivia kevésbé látszott boldognak a feltűnő öltözetben. A
testhezálló, merészen dekoltált és felsliccelt ruha láttatni engedte a két lány karcsú alakját és finom, krémfehér bőrét. Formás fenekük és szépen
domborodó mellük volt, s ezt ebben a ruhában még annak is konstatálnia kellett, aki egyébként nem lett volna kíváncsi rá.
– Szentséges Úristen! Hol szedtétek ezt a ruhát? – tért végre magához az apjuk, ahogy a két, már-már egzotikusan divatos dáma elvonult előtte.
– Olivia találta ki, épp erre az alkalomra – mosolygott szelíden Victoria. – Azt hiszem, ő maga tervezte.
– Én csak kimásoltam egy divatlapból – helyesbített mogorván Olivia, miközben a komornyik fölsegítette rájuk a pelerint. – De igazság szerint
nem hittem volna, hogy ez sül ki belőle.
– De az biztos, hogy ma este minden férfi engem fog irigyelni – sóhajtott az öreg Henderson, és előreengedte a lányokat az odakint várakozó
kocsihoz. Kissé hűvös volt már, s a két lány gyorsan bebújt a kocsiba. Apjuknak egyre csak az járt az eszében, hogy tényleg nem gyerekek már, s
hogy ma este minden férfi nekik fog udvarolni. Kissé zavarta ugyan, hogy ennyire érzéki és feltűnő a megjelenésük, de korántsem bosszankodott
ezen annyira, mint Olivia, aki most az ülés sarkában szorongott, utálva a ruhát, amelyet föl kellett vennie, és dühöngve húga erőszakos és ostoba
viselkedésén.
Amikor megérkeztek a Fifth Avenue-n az Astor-palotához, az már teljes díszkivilágításban ragyogott. A legalább százfős szolgahadon kívül
négyszáz vendég sürgött-forgott benne, köztük olyan arcok és nevek, amelyekről a lányok azelőtt csupán olvastak. Megjelentek a Goeletek és a
Gibsonok, Albert monacói herceg, egy francia gróf, egy angol herceg, és egy egész regiment kisnemes más országokból. A New York-i
arisztokrácia minden épkézláb tagja, köztük olyanok is, akik már évek óta nem mutatkoztak a nyilvánosság előtt, mint például Ellsworthék, akik
legidősebb lányuk két évvel ezelőtti halála óta most először mennek emberek közé. A másfél évvel azelőtti Titanic-katasztrófa egy tucat túlélője is
megjelent, s ettől Oliviának azonnal Charles Dawson jutott eszébe. Odaköszönhetett Madeleine Astornak, akinek a férjét szintén ott nyelte el az
óceán, s aki most kifejezetten csinos volt. Oliviát elszomorította a gondolat, hogy a most körülbelül egyéves babájuk sohasem találkozhat a saját
apjával…
– Ma ön rendkívül jól néz ki – szólalt meg egy ismerős hang mellette. Odafordult, és meglepődve látta Charles Dawsont, aki elnevette magát. –
Tudom, hogy maga Miss Henderson, és most eljátszhatnám, hogy azt is tudom, melyik, de azért mégiscsak jobb volna, ha segítene nekem.
 – Olivia vagyok – mondta szelíd mosollyal a lány, bár egy pillanatra megmoccant benne az ördög, hogy Victoriát mondjon es kiderítse, hogyan
reagálna arra Charles. – Mit csinál itt, Mr. Dawson? – kérdezte barátságosan. Hiszen a fiatalember előző este jelentette ki, hogy nem járkál efféle
rendezvényekre.
– Remélem, tényleg magával beszélek – mondta Charles, mintha csak kitalálta volna a lány gondolatait. – De mindegy is, ha maga mondta,
kénytelen vagyok elhinni. Egyébként pedig a házasság révén távoli rokonságban vagyok Astorékkal. Megboldogult feleségem unokahúga volt a
háziasszonyunknak, aki ragaszkodott ahhoz, hogy ma eljöjjek ide. De biztosan nem jöttem volna, ha nincs az a tegnapi este… Maga megtörte a
jeget számomra, s attól tartok, a dolog komolyabb, mint reméltem. Ez itt egy kész őrültek háza, nem pedig az a tegnapi, szolid, Ötvenfős estély. –
Az Astor-palotában azonban kényelmesen elfért a közel félezer ember, így aztán nem is csoda, hogy Victoria már a megérkezés pillanatában
eltűnt, elkeveredett valahová.
Charles még egy darabig Oliviával maradt és beszélgetett. Szóba kerültek a megjelent közös ismerősök, és Madeleine Astor is, aki Charles
feleségével együtt ott volt az elsüllyedt hajón. A férfi olyan szomorúan tudott a feleségéről beszélni, hogy Oliviának majd megszakadt a szíve. Nem
tudta, mit is mondjon, és úgy látta, hogy ettől a gyásztól Charles talán sohasem fog tudni megszabadulni. Mintha kiszakítottak volna belőle valamit,
énjének egy részét, amelyet soha többé nem szerezhet vissza.
– A húga is eljött, ugyebár? – érdeklődött udvariasan Charles. – De még nem láttam.
– Én sem. Eltűnt, ahogy beléptünk. Ugyanez a szörnyű ruha van rajta – mondta Olivia leverten, bár már volt alkalma konstatálni, hogy ebben a
tömegben nem az ő ruházatuk a legfeltűnőbb, és akadnak jóval merészebb modellek is. De Charles csak nevetett a megjegyzésén.
– Ha jól értem, nem szereti ezt a ruhát. Pedig nagyon csinos. Nagyon. – Kissé zavarba is esett, ahogy ezt kibökte, de már végig kellett mondania
a gondolatot: – Olyan felnőttes, ha nem túlzás ez a kifejezés egy ilyen fiatal lány esetében.
– Én inkább nem hozzánk valónak nevezném. Mondtam is Victoriának, hogy olyan ribancosnak érzem. Ő választotta ki, de az is igaz, hogy én
csináltattam még régebben, úgyhogy rám is hárított minden felelősséget. De a legrosszabb az egészben az, hogy apánk azt hiszi, én választottam.
– Na és? Kifogásolta? – érdeklődött jókedvűen Charles, miközben Olivia a férfi mélyzöld, igéző szemeit figyelte. S ekkor a tömeg véletlenül és
gyengén egymáshoz préselte őket…
– Nem. Sőt, tetszett neki – válaszolt Olivia, s egy pillanatra utánozta is apjuk arckifejezését.
– A férfiaknak mindig tetszenek a piros bársonyruhás nők – közölte tájékoztatólag Charles. – Talán azért, mert merész gondolataik támadnak
egy ilyen szereléstől. – A lány bólogatott, s közben az járt a fejében, hogy milyen jó is volna, ha a húga esetében a dolog megmaradna a puszta
gondolatok szintjén.
Charles végül bevezette őt a vacsorához, s egy idő után egy csapat ifjú hölgy társaságában magára hagyta. Bemutatta e hölgyek
mindegyikének, s abban a reményben, hogy kellemesen el tudnak majd beszélgetni, elindult megkeresni néhai felesége unokatestvéreit. Azt pedig
már korábban elmondta, hogy beteg a kisfia, s ezért nem akar későig maradni. Olivia sajnálta, hogy elmegy, mert a zene épp elkezdődött. S pár
perccel később már láthatta a húgát az elsők között a táncparketten, nem túl meglepő módon éppen… Tobias karjaiban. Lassú keringővel járták
körbe-körbe a termet, majd Olivia teljes elképedésére a vadonatúj foxtrottba is belekezdtek.
– Te jó Isten! – hitetlenkedett az egyik hölgy, hol Victoriára, hol Oliviára meredve. – Mintha két példány készült volna belőled! Én ilyet még nem
láttam. Ti mindenben teljesen egyformák vagytok?
Olivia csak mosolygott. Ezerszer hallotta már ezt a kérdést. Az emberek mindig erre voltak kíváncsiak, ezt feszegették.
– Majdnem mindenben. Tükörikrek vagyunk – válaszolta. –Ami rajtam a jobb oldalon látható, az nála a bal oldalon van.
Nekem például a jobb szemöldököm a magasabb egy kicsit, neki pedig a bal szemöldöke. Nekem a bal lábam a nagyobb, neki meg a jobb
lába.
– Nagyon mókás gyerekkorotok lehetett! – lelkendezett egy másik Astor-unokatestvér, és két Rockefeller-lány is bekapcsolódott a társalgásba.
Olivia az egyikkel a régi Gould-birtokon találkozott, a másikat pedig Rockefellerek egyik teadélutánján látta Kykuit zenetermében. Olivia az
egészből már csak a hatalmas orgonára emlékezett. Minthogy Rockefellerek nem szerettek sem inni, sem táncolni, ritkán csaptak olyan olyan nagy
bulikat, mint a Vanderbiltek vagy az Astorok, de gyakran rendeztek Kykuitban kisebb zenés estéket vagy vacsorákat.
– És állandóan cserélgettétek egymást? – kíváncsiskodott az egyik hölgy.
– Nem – nevetett Olivia –, csak ha rosszalkodni akartunk vagy a bőrünket mentettük. A húgom például utált felelni meg vizsgázni az iskolában,
ezért mindig én szerepeltem helyette. Amikor pedig kicsik voltunk, még arra is rádumált, hogy bevegyem helyette a gyógyszereket. Beteg is lettem,
mire a nevelőnőnk rájött, hogy mit művelünk. Persze, általában tisztában volt a helyzettel, de ha például valamelyik szobalányra kellett bíznia a
dolgot, akkor azokat simán át tudtuk verni, főként ha valami undorító szert, például ricinusolajat akartak adni nekünk.
– De hát miért mentél bele ebbe? – fintorgott az egyik lány. – Miért vesz be valaki két adag ricinusolajat?! Brrr..
– Hát, szeretetből – válaszolta egyszerűen Olivia, és jól tudta, hogy ezt mindig mindenki elég hiányos magyarázatnak tekintette, ha arról volt szó,
hogy ő mit meg nem tett a húgáért. De a kettejük közti szoros kötődés számára magától értetődő volt. – Sok hülyeséget megcsináltam a kedvéért,
ő pedig az én kedvemért – folytatta. – Apánk végül kivett bennünket az iskolából, mert már túl sok felfordulást okoztunk. De azért remekül
szórakoztunk. – A hölgyek elámulva hallgatták a történetet. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy Olivia csak megkésve döbbent rá, közben
egy teljes óra eltelt, s hogy Victoria… Nos, a húga még mindig Tobiasszal táncolt. Mindvégig ott forgolódtak a parketten. Victoria valósággal
beleolvadt Tobias ölelésébe, tekintetük egymásba fonódott, és szemmel láthatóan tudomást sem vettek a körülöttük lévőkről.
 Olivia elnézést kért a hölgyektől, és elment megkeresni Charlest. Megkönnyebbült, amikor rátalált a kijáratnál, bár a férfin már rajta volt a kabátja.
– Megtenne nekem egy szívességet? – nézett rá esdeklő gémekkel. Charles rögtön sejtette, hogy nem fog tudni ellenállni. Mintha egy kicsit most
is úgy csengett volna a lány hang-. mint amikor az ötödik kerületi rendőrkapitányságra kellett menniük.
Valami baj van? – kérdezte meglepődve, de olyan természetességgel, amelyen maga is meglepődött. Mintha Olivia a húga lett volna azt az
érzést ugyanakkor, érdekes módon, sohasem tapasztalta, ha mindkét lány jelen volt. Akkor ugyanis képtelen volt megkülönböztetni őket. Ahhoz el
kellett telnie egy kis időnek, közös beszélgetéssel, hogy eséllyel tudjon tippelni. És sokszor eljátszogatott azzal a gondolattal, hogy milyen jó volna
olyan közeli ismeretségbe kerülni ezzel a két lánnyal hogy azonnal megtudja különböztetni őket. – A testvére megint valami turpisságra készül? –
kérdezte nyugtalanul. Már neki is az volt a benyomása, hogy mindig Victoria volt az, aki bajba került, Olivia pedig az, aki rohant segíteni.
–Attól tartok, igen. Hajlandó volna táncolni velem, Mr. Dawson?
– Charles – helyesbített a férfi. – Azt hiszem, már túl vagyunk a Mr. Dawson-korszakon, úgyhogy kérem, szólítson Charlesnak. – Levette a
kabátját, és átnyújtotta a lakájnak. Nem említette egy szóval sem, hogy fél órájába került, míg megtalálta ezt a kabátot, s hogy nyugtalankodik a
kisfia, Geoff miatt. Szolgálatkészen követte a lányt két nagy szobán keresztül a táncteremig. Ott aztán maga is megláthatta, mi a baj: Victoria
egészen összesimulva táncolt Tobiasszal, s a látványtól a nővére egészen kétségbeesett képet vágott.
Charles bekormányozta Oliviát a táncolók közé, s igyekezett minél közelebb kerülni a párocskához, de a ravasz Tobias mesterien cselezte ki
őket, Victoria pedig láthatóan szándékosan kerülte a nővére szemrehányó pillantását. Végül aztán Victoria hátat fordított nekik, és valamit súgott
Tóbiásnak. A következő pillanatban elhagyták a tánctermet, és eltűntek az egyik kijáratnál. Olivia a tömegben szem elől tévesztette őket.
_ Köszönöm – mondta Olivia gyászos képpel, mire Charles mosolyogva nézett rá.
_ Nem lesz könnyű dolga. Úgy látom, nagyon önfejű a húga – eszébe jutott, hogy még Victoria volt megsértődve, amiért nem hagyták
letartóztatni, s hogy egyetlen szóval sem köszönte meg a nővérének a mentőakciót. – Ugye ez volt Tobias Whitticomb? – A közszájon forgó
történeteket ő maga is jól ismerte. Mint ahogy egész New York. De mindezek most új fényben kezdtek ragyogni, mivel úgy tűnt, hogy Victoria lesz a
következő áldozat. Charles azt remélte, hogy a férfi belefárad, még mielőtt bekövetkezne a baj. Vagy Hendersonék lépnek közbe még időben.
Olívián máris ez az elszánás tükröződött. S most köszönetet mondott, amiért segített a húgát lehajtani a táncteremben.
– Sikerült közfeltűnést keltenie az elmúlt egy órában – mondta Olivia szikrázó szemekkel, elfojtott haraggal a hangjában.
– Ne izguljon miatta. Fiatal még és csinos, úgyhogy sokan lógnak még futni utána, míg megtalálja a férjnek valót. Kár volna mindegyik miatt
idegeskedni. – Dawson igyekezett megnyugtatni Oliviát, bár magának elismerte, hogy Whitticomb hírneve épp elég okot ad az aggodalomra.
– De Victoria azt mondja, hogy ő sohasem fog férjhez menni. Európában akar élni és harcolni a nők szavazójogáért.
– Ó, kedvesem! Ezt szépen ki fogja nőni, higgye el. Ha felbukkan az igazi férfi, ezt az egészet rögtön el fogja felejteni. csak nem kell elárulni az
illetőnek, hogy Victoria azt akarja, hogy letartóztassák. Szóval, kár ennyit izgulni. Magára is igazan ráfér egy kis szórakozás – mondta búcsúzóul, s
pár perc múlva tényleg eltávozott.
Olivia kiment a mosdóba, s a tükör előtt egy kicsit igazított a haján. Rettenetesen fájt megint a feje. Az otthoni veszekedés miatt már eleve
nyomott hangulatban érkezett ide, s a helyzetet csak súlyosbította, hogy Victoriát egy órán keresztül le sem lehetett vakarni Tóbiásról. S miközben a
saját képét nézegette, a tükör sarkában meglátta a felé közeledő Evangeline Whitticombot. Amikor lassan megfordult, a nő szinte testközelben állt
vele szemben.
– Ha megenged egy jó tanácsot, Miss Henderson, akkor azt javaslom magának, hogy a saját életkorának megfelelő gyerekekkel szórakozzon,
és ha nincs más választása, akkor is inkább az agglegényeket válassza, ne pedig a nős, háromgyermekes férfiakat. – Keményen a szeme közé
nézett Oliviának, aki azonnal rádöbbent, hogy összekeverik a saját húgával, és erezte, hogy a forró szégyen elönti az arcát. Hirtelen nem is tudta,
mit válaszoljon. Hiszen több mint érthető volt Tobias feleségének felháborodása.
– Borzasztóan sajnálom – hebegte, és hagyta, hogy Victoriának nézzék, hátha így lesz némi esélye egy kicsit lecsillapítani a kedélyeket. Talán a
feleség elhiszi, hogy az egész tényleg csak egy kis ártatlan beszélgetés volt. – Az ön férjének üzleti ügyei vannak az apámmal, asszonyom, és csak
a családjainkról beszélgettünk. És az ön férje mindvégig csak önről és a gyermekeikről beszélt nekem, miközben táncoltunk.
– Tudja, kinek mesélje ezt! – vágott vissza mérgesen Tobias felesége. – Már az is hihetetlen, hogy egyáltalán szót ejtett rólunk. – Megvetően
végigmérte Oliviát, s némileg visszafogta a hangerejét, de nem a haragját. – Úgyhogy jól gondolja meg, hogy mit csinál, mert nagyon meg fogja
bánni. Maga semmit sem jelent Tobiasnak, tudhatná jól. Semmit. Egy darabig eljátszadozik magával, aztán félredobja, mint egy megunt játék
babát. És akkor maga az árokparton fogja találni magát, Tobias pedig a végén úgyis visszajön hozzám… Nincs más választása. – S ezzel sarkon
fordult és otthagyta Oliviát, aki szóhoz sem jutva levegő után kapkodott. Nagy szerencséjére nem volt tanúja ennek a letámadásnak, mégis
kikészült tőle. Kóválygott a feje, le kellett ülnie. Tobias feleségének természetesen igaza volt, hiszen ő aztán jól ismerte a férjét. Aki már vagy
tucatszor adta elő az efféle kaland-komédiákat, hogy a végén aztán mindig visszakullogjon a feleségéhez. Pontosan azért, mert az asszony nem
volt akárki. És azért is, mert Tóbiásnak természetesen sokkal több esze volt, mint az általa elszédített libáknak.
Ezek többsége tapasztalatlan volt és fiatal, s köztük sok még hajadon. A feltűnően jóképű Tobias könnyen elszédíthette őket a gyöngédségével
és a lélegzetelállító dumákkal, amelyek pontosan beleillettek a naiv, lányos illúziókba vagy éppen ambíciókba. De mindegy, hogy mit mondott nekik
és ők mit vártak tőle, a vége mindig az lett, hogy Tobias szépen „dobta” ezeket a lánykákat, amikor hódítói vágyait már kiélhette. Olivia épp erre
próbálta figyelmeztetni a húgát. Ő is naiv volt azonban, amikor azt remélte, hogy biztosíthatta Tobias feleségét az ő, vagyis hát Victoria
rendíthetetlen tisztességéről. Mert amikor a mosdóból visszament a táncterembe, döbbenten kellett látnia, hogy Victoria és Tobias összeölelkezve
táncol; testük szorosan egymáshoz simult, ajkuk majdnem összeért. Olivia legszívesebben rájuk kiáltott volna, de ehelyett az egyetlen értelmes
megoldást választotta, amit egyáltalán még választhatott. Gyorsan megkereste az apjukat és közölte vele, hogy rettenetesen fáj a feje. Az öreg
Henderson azonnal átváltozott gondos és aggódó szülővé, és megfújta a hazatakaródót. Egy szobalányt tüstént elküldött a kabátjáért, Victoriáért
pedig ő maga indult el. Ott találta őt Tobias Whitticombbal láncolva, s bár nem volt elragadtatva a látványtól, nem is különösebben izgatta magát.
Tudta, hogy Tobias és Victoria előző nap az ő házában ismerkedtek meg, s azóta nem találkoztak. Hazafelé menet azonban megjegyezte, hogy
reméli, nem lesz kellemetlen következménye az ügynek. S Victoriának lesz annyi esze, hogy nem udvaroltat magának egy ilyen alakkal. Azt
azonban nem tudhatta, hogy mi történt már az ő házában is, nem tudta, hogy Tobias és Victoria találtak egy zugot, egy meghitt kis pavilont a kert
leghátsó zugában, hogy ott Tobias megcsókolta az ő lányát, s egymás karjaiban ott töltöttek minden időt, amikor éppen nem táncoltak.
Ezenkívül egész úton hazafelé azon sajnálkozott, hogy miért is nem kímélte jobban Oliviát a házimunkától. Hiszen nyilvánvalóan azért fáj most a
feje, mert túl sokat dolgozott, és túlhajszolta magát a tegnapi parti előkészületeiben, meg utána a rendrakásban. Hogy ő csak jót akart a lányainak,
és most tessék, itt vannak szegények teljesen kimerülve.
Victoria azonban mindennek látszott, csak kimerültnek nem, és gyilkos pillantásokat vetett Oliviára, amikor apjuk kifelé bámult a kocsi ablakán.
Nagyon is jól ismerte a nővérét ahhoz, hogy ne higgye el neki ezt a fejfájás dumát. De azt már nem értette, mitől akadt ki annyira, hogy ilyesmivel
álljon elő.
– Hát ezt jól kieszelted, gratulálok! – mondta sértődötten, mikor már fönt voltak a szobájukban.
– Nem tudom, miről beszélsz. Nekem igenis fáj a fejem – jelentette ki Olivia, miközben leráncigálta magáról a gyűlölt ruhát. Legszívesebben
behajította volna a kandallóba. És Victoria viselkedése után most már tényleg egy szakadt ringyónak érezte magát.
– Nagyon is jól tudod, miről beszélek. De a kis piszkos húzásaiddal úgysem érsz el semmit! – Victoria mélységesen meg volt győződve arról,
hogy Tobias őszintén beszélt, amikor úgy nyilatkozott, hogy őrülten szerelmes lett Victoriába. Azt sem találta túlzásnak, hogy a férfi máris hajlandó
elválni a feleségétől. Sőt, nem is bánta volna, ha elválik. Hiszen ő olyan modern gondolkodású… És ebbe a modern gondolkodásba belefér, hogy
neki tulajdonképpen nem is kell feleségül mennie Tóbiáshoz. Hanem csak egymás szeretői maradnak mindörökre. A férfi azt is említette, hogy
Európában telepedhetnének le. Tóbiásban minden tulajdonság megvolt, amire Victoria vágyott: a bátorság, a rámenősség, a merészség, az
őszinteség és a végsőkig való kitartás a meggyőződése mellett. A fehér lovon ülő herceget látta benne, aki majd megmenti őt a kicsinyesen
hétköznapi élet minden szenvedésétől abban az isten háta mögötti, dög unalmas Crotonban. A férfi már élt Párizsban és Londonban és
Argentínában is! Ájuldozva hallgatta Victoria ezeket a szövegeket, s ha csak rájuk gondolt, egész teste beleborzongott.
– A felesége ma este letámadott engem a mosdóban – közölte Olivia, megkötve a köntöse övét. – Azt hitte, hogy veled beszél.
– Remek. Mondtad neki, hogy borzasztóan sajnálod, de ez egy fatális tévedés?
– Hát, többé-kevésbé.
Victoria elnevette magát ezen, de Olivia komoly hangon folytatta.
– Ő ugyanis elmondta nekem, hogy Tobias ezt sorozatban csinálja. Megszédít egy lánykát, s amikor megkapta, amire vadászott, akkor
félredobja az illetőt, mint egy használt játékszert. Én nem szeretném, ha te is így végeznéd. – Olivia hangja keményen pattogott. Ez az első olyan
konfliktus, amely komolyan szembefordította őket egymással, és amibe máris kezdett belebetegedni. Kétségbeesetten gondolt arra, hogy Victoria
nem fog tudni kiszabadulni a Tobias által kivetett hálóból. És úgy vélte, jó volna minél hamarabb visszatérni Croton-ba. – Victoria! Nagyon szépen
kérlek… Légy észnél… Maradj távol tőle… Ez egy életveszélyes ember. Ígérd meg, hogy nem találkozol vele többé!
– Megígérem – mondta a húga minden meggyőződés nélkül.
– De komolyan. – Olivia szeméből kicsordult a könny. Tóbiást minden eddiginél jobban gyűlölte, mert viszályt szított közöttük is. Márpedig ehhez
senkinek nincs joga. Számára a testvéri szeretet szent dolog volt.
– Te féltékeny vagy – vágta oda kegyetlenül Victoria.
– Nem! Nem és nem! – erősködött Olivia.
– Dehogynem. Tobias szerelmes belém, és ez a te bajod. Félsz, hogy elszakít engem tőled. – Ebben volt némi igazság, de hát Oliviát igazán
nem ez nyugtalanította a legjobban.
– Ezt már meg is tette. De te képtelen vagy fölfogni, hogy milyen bajba kerülsz, ha szerelmes leszel belé? Hányszor mondjam még, Victoria,
hogy ez veszélyes! Vedd már észre te is!
– Majd vigyázni fogok. Esküszöm – mondta a lány egy kicsit megenyhülve. Ő sem szeretett veszekedni, hiszen szerette a nővérét. De most
rádöbbent, hogy szereti Tóbiást is. Fülig szerelmes belé, és már senki nem tehet ez ellen semmit. Amikor a férfi a múlt éjszaka megcsókolta, ő azt
hitte, hogy egész teste elolvad, amikor pedig benyúlt a ruhája alá és megfogta a mellét, akkor Victoria bármilyen kívánságát teljesítette volna. Ilyet
még soha senki nem csinált vele. Senki sem akadt még, akit az életénél is jobban kívánt volna. És ezt hogyan magyarázza meg a nővérének?
– Ígérd meg nekem, hogy nem találkozol vele többé – könyörgött Olivia, most hogy a húga egyáltalán hajlandó volt meghallgatni őt. – Kérlek…
– Ilyesmit nem kérhetsz tőlem. Annyit ígérhetek, hogy hülyeséget nem csinálok.
– Már az is hülyeség, ha találkozol vele. A felesége mindenről tud.
– Azért haragszik, mert Toby el akar válni tőle. Az ő helyében te is haragudnál.
– Gondolj arra, hogy ebből mekkora botrány lesz. Főként egy Astor esetében. Legalább azt várnád ki, hogy tényleg elváljanak, és elüljön a lárma.
Akkor már nyíltan járkálhat hozzád, és apánknak is meg tudod magyarázni a dolgot. Mert most csak titokban találkozhatsz vele, és céltáblája leszel
a feleségének és az egész világnak, mert már épp elegen ismerik a dolgait.
– Ollie, drágám! Ez örökké fog tartani.
– És ha hazamegyünk? Akkor mi lesz? Akkor oda fog járkálni, hogy találkozzon veled? Mit fognak mondani az emberek, Victoria? És az
apánk…?
– Nem tudom. De Toby azt mondta, hogy minden akadályt legyőzhetünk, ha szeretem őt. És Ollie, drágám, én tényleg szeretem őt! Halálosan! –
Victoria behunyt szemmel mondta ezeket a szavakat, s a szíve majd kiugrott a helyéről, ahogy a férfira gondolt. Aztán lassan kinyitotta a szemét, és
a nővérére nézett. – Hogyan is magyarázhatnám el neked, hogy milyen érzés ez? Meghalnék érte, ha ezt kérné tőlem.
– Hát épp ez az, amitől féltem – mondta Olivia szomorúan, bár azt észrevette, hogy most legalább őszinte hozzá a húga. – Nem szeretném, ha
valaki bajt hozna rád.
– De ő nem fog, értsd meg! Esküszöm. Gyere el egyszer teázni velünk együtt. Szeretném, ha megismerkednél vele. Szeretném, ha te is
megkedvelnéd őt… Ollie, kérlek… Én nem tudom ezt csinálni, ha te ellenzed.
Olivia lehetetlen helyzetbe került. Már a hallgatás is szörnyűnek tűnt, de hogy még cinkosságot is vállaljon, azt végképp nem tudta elfogadni.
– Victoria, ezúttal nem tudok segíteni neked – mondta csendesen. – Meggyőződésem, hogy amit most csinálsz, az veszélyes és rossz, és félek,
nagy bajba kerülsz. Lehet, hogy nem sikerül visszatartanom téged, de azt végképp ne kívánd, hogy még segítsek is neked a vesztedbe rohanni.
– Akkor legalább esküdj meg, hogy nem szólsz róla senkinek. Esküdj meg… – Victoria zokogva és térden állva könyörgött. Oliviát szintén elfogta
a sírás. Átölelte és fölemelte a húgát.
– Hogy kérhetsz tőlem ilyet? Hogyan hagyhatnám, hogy tönkretegyen téged?
– Nem fog tönkretenni, ne félj. Hidd el nekem. Bízzál bennem.
– Nem arról van szó, hogy én nem hiszek neked – sóhajtott Olivia, és szipogva törölgette a könnyeit. – Most nem mondok senkinek semmit, de
nem tudom, mit fogok csinálni vele, ha rosszat tesz veled…
– Nem fog. Mindenki másnál jobban ismerem őt. – Gyerekesen boldog mosollyal gurult be a nagy ágyba, és kezét-lábát széttárva hanyatt feküdt.
– Két nap alatt sikerült ilyen jól megismerned őt, Victoria Henderson? És ezt el is higgyem? Te egy alvajáró vagy. Aki annyira tele van radikális
eszmékkel, mint te, téged egyszerűen egy ostoba, romantikus libának tartana. Hogyan lehet ilyen gyorsan megbízni egy emberben?
– Úgy, hogy én már tudom, kicsoda ő. Tökéletesen megértem őt. Mi tökéletesen független emberek vagyunk, tökéletesen azonos a
gondolkozásunk, és volt akkora szerencsénk, hogy találkozzunk. Nem is szerencse ez, Ollie, hanem egyenesen csoda. Azt mondta, egész életében
csak reám várt, s most, hogy itt vagyok neki, szinte már el sem akarja hinni.
– Igen?! És mi van a feleségével és a gyerekeivel? Azok hogyan illenek bele ebbe a képbe? – értetlenkedett Olivia, mire .a húga egy pillanatra
megzavarodott, és hirtelen nem tudott mit felelni.
– Azt mondta, hogy a gyerekeket a felesége erőszakolta ki – válaszolta egy kis szünet után. – Azt mondta, hogy ő nem akart volna gyerekeket
egy szerelem nélküli házasságban. Tulajdonképpen az egész a felesége miatt van, és hát legyen most a felesége gondja, hogy mit kezdjen a
gyerekekkel.
– Ez aztán melegszívű hozzáállás. Hogy egy apa így beszéljen a gyerekeiről… – mondta megvetéssel Olivia, de Victoria mintha meg sem
hallotta volna. Zavartalanul folytatta az ára-dozást az ő csodálatos Tobyjáról.
Aztán egy idő után lekapcsolták a villanyt, s Olivia fektében átkarolta a húgát.
– Légy óvatos, kishúgom… Légy okos… Légy előrelátó… – suttogta még, de Victoria már félálomba merülve bólogatott, a szavak nem jutottak
el a tudatáig. Ő is közelebb fészkelte magát a testvéréhez, de a fejében megvadult gondolatok kavarogtak Tóbiásról. Akivel másnapra találkozót
beszéltek meg. Titkos találkozót, délelőtt tíz órára a könyvtárban.
5.

O
livia éppen az aznapi ebéd fogásait egyeztette a szakáccsal, amikor Victoria kisurrant a házból. Bertie-nek azt mondta, hogy könyvtárba megy
és az egyik Rockefeller-lánnyal találkozik, s csak késő délután jön haza. Bertie Donovant kérte meg a fuvarozásra, és senkinek sem tűnt föl, hogy a
lány azt a vadonatúj fehér ruhát vette föl, amelyet Olivia még csak föl sem próbált. Nagyon divatos volt, ahogy kaptatott fölfelé a könyvtár lépcsőjén,
kezében a visszahozott könyvekkel, miközben Donovan elindult hazafelé, hogy elvigye Mr. Hendersont John Watson irodájába.
Victoria rögtön visszaadta a hozott könyveket, s ahogy elfordult a könyvtárostól, azonnal észrevette Tóbiást, aki már ott állt és figyelte őt. A lány
arca fölragyogott, s egy pillanat múlva már egymásba karolva ballagtak tovább. Ebben a korai órában még senki nem tartózkodott a könyvtárban,
aki ismerhette volna őket. Victoriának halvány fogalma sem volt, hogy most mit fognak csinálni, de nem is törődött ezzel. Számára az volt a fő, hogy
ismét együtt lehetnek.
Tobias odakint hagyta a kocsiját, a nemrég vásárolt Stutzot. És jót nevetett, amikor Victoria közölte, hogy ő szeretne a kormány mögé ülni.
 – Csak nem azt akarja mondani, hogy tud vezetni? – kérdezte a férfi nevetve és teljes elképedéssel. – Maga tényleg az a modern lány, akinek
mondja magát. Sokan vannak, akik ezt állítják magukról, miközben nem azok. – Odakínált egy Miro cigarettát a lánynak, mintegy a fennen
hangoztatott modernség ellenőrzéseként, es Victoria elfogadta. Egy darabig céltalanul köröztek East Side utcáin, majd Tobias leállította a kocsit
és elkezdte nézni a lányt, mintha örökre a lelkébe, a szívébe és a tudatába akarta volna vésni arcának minden apró részletét. – Imádom, Victoria –
suttogta a hajába. – Sohasem találkoztam még olyan nővel, mint maga. – Szavai szerelmi bájitalként hatottak a lányra, s amikor megcsókolta, úgy
érezte, a szívük is egybefonódik. Bármit megtett volna a férfi kedvéért, akinek csókjaitól szinte fulladozott már. Tobias aztán hátradőlt a Stutzban,
és hosszú percekig szótlanul nézte a lányt. – Maga megőrjít engem – szólalt meg végül. – Kedvem volna elrabolni Kanadába vagy Mexikóba, vagy
együtt elszökni Argentínába vagy az Azori-szigetekre… Maga olyan nő, aki megérdemelné, hogy egzotikus helyeken éljen. Szeretnék valahol egy
forró tengerparton heverészni magával, zenét hallgatni, és csak csókolgatni magát. – Ezzel a lány fölé hajolt, ismét megcsókolta, és Victoria ismét
alig kapott levegőt. Most ő bontakozott ki először az ölelésből, és vadul csapongtak a gondolatai, ahogy belenézett a férfi sötét szemébe, és azt
kívánta, hogy valóban szökjenek el valahová örökre. És szinte fájt az a gondolat, hogy nem lehetnek örökké együtt, hogy akár csak egy percre is
távol legyenek egymástól.
Tobias szomorúan és vágyakozva nézett rá, majd hirtelen felderült az arca, mintha eszébe jutott volna valami.
– Van egy ötletem – mondta, és megint beindította a motort. – Már tudom, hová megyünk. Már ezer éve nem jártam ott – magyarázta, s a
következő saroknál északnak fordult.
– Hová? – kérdezte Victoria hátradőlve, a férfi pedig lazán odanyújtott neki egy kis laposüveget. A lány húzott belőle egy kiolt, nehogy gyávának
nézzék. Brandy volt az üvegben, égette is a torkát, de aztán belülről elárasztotta a kellemes melegség.
– Hogy hová megyünk, az titok – mosolygott Tobias sejtelmesen. Mintha az Isten is egymásnak teremtette volna őket. Victoria hiába faggatózott,
hogy hová mennek, a férfi nem mondta meg. Azt játszotta, hogy elrabolja a lányt, s annak ez a játék nagyon tetszett. Többször is megálltak
csókolózni, és megint előkerült a laposüveg is, de Victoria a harmadik kínálást már elhárította.
– Maga inni szokott ebéd előtt? – kérdezte mellékesen, Egyébként nem zavarta a dolog, apjának sok olyan barátját ismerte, akik keményen
ittak, és még John Watson is magánál hordta télen a laposüveget. De most nem volt hideg, s így a brandy csak a nap különlegességét
hangsúlyozta ki.
– Ideges voltam reggel, s úgy gondoltam, jól jöhet még – ■ állotta be Tobias. – Még a térdem is remegett, amikor elindultam magával találkozni.
– Kisfiús képet vágott, s ez az őszinte vallomás és ez a nagy szerelem egészen meghatotta Victoriát. És hízelgett a hiúságának is, hogy ő ennyire
el tudta szédíteni ezt a harminckét éves, tapasztalt férfit. Akiben minden olyan izgalmas volt, a vele való titkos és tiltott találkozás izgalmairól nem is
beszélve. S még hogy ennek a Tobynak van rossz híre… Victoria most már végérvényesen meg volt győződve róla, hogy mind hazugság, amit
terjesztenek szegényről. Csak egy gondolatot rekesztett ki tudatosan az agyából: azt, hogy ez a férfi nős. De már ez sem zavarta különösebben,
hiszen ő maga mondta, hogy válófélben vannak, ez a házasság neki csak egy ballépés volt, egy botlás, amiért ötévi szerelemmentes házasságban
kellett élnie. Az viszont már eszébe sem jutott Victoriának, hogy egy Astor válása az évszázad botránya volna. Ilyesmi csak Oliviának jutott eszébe,
de azonnal.
Már messze kínt jártak a külvárosban, kicsiny, egyszerű és szögletes házak között, szinte falusias környéken. S húsz perccel a könyvtárból való
távozás után Tobias egy rég nem nyírt sövény mögött megbúvó, csinos kis fehér ház előtt állt meg, melyet félig-meddig befestett léckerítés vett
körül.
– Hát ez meg mi? – nézett Victoria meglepetten, mert nem értette, hogy kihez jönnek látogatóba.
– Ez az én álomházikóm – mosolygott a férfi, s átment a kocsi másik oldalára, hogy kisegítse a lányt, aki egy pillanatig tétovázva állt ott, ahogy
Tobias előhúzott egy piknikkosarat. Eddig észre sem vette, hogy ez is ott van a kocsiban, s benne pezsgő, kaviár, egy kis torta, s effélék, melyeket
a férfi reggel csent el a konyháról. Minden gondosan el volt hát rendezve, s miközben Victoria tátott szájjal nézett rá, előhúzott egy kulcsot a
zsebéből.
– De hát kié ez a ház? – Nem félelem, inkább csak bizonytalanság és kíváncsiság csengett a lány hangjában. Furcsa érzés volt. hogy azt sem
tudta, hol van, vagy hogy kihez jöttek most vendégségbe. Óvatosan lépkedett szerelme nyomában, aki kinyitotta az ajtót. Victoria egy kis kedves
nappalit látott odabent. Egyszerű, de jó állapotban lévő bútorokat. Semmi pompa, semmi luxus, de kellemes és alkalmas hely egy szép este
eltöltésére. De mielőtt beléphetett volna, a férfi először szorosan átölelte és megcsókolta, majd fölnyalábolta őt, és karjaiban vitte át a küszöbön.
– Egy szép napon a feleségem leszel, Victoria – suttogta. –Ma még alig ismersz engem, de majd meg fogsz ismerni alaposabban is. És eljön az
a nap, amikor te leszel a következő Mrs. Whitticomb. – Most megint kisfiús és bizonytalankodó képet vágott, teljes alázattal, szinte megerősítést
várva. Gyöngének mutatkozott, miközben Victoriának az volt az érzése, hogy férfiasan erős, széles vállai be sem férnek ebbe a kis szobába. Amit
pedig mondott, azt alig bírta fölfogni. Hiszen ő mindig is azt hajtogatta, hogy sohasem megy férjhez, hogy szabadon akar élni, s egyszer majd
átköltözik Európába. Most pedig tessék, itt van, egyszál magában ezzel a férfival, akinek immár teljesen a rabszolgája, aki azt csinálhat ővele, amit
csak akar. És azt is tudta, hogy nem szabadna kettesben lenniük, s hogy tulajdonképpen nem helyes az, amit csinálnak… De hát hogyan is lehetne
ezt most nem csinálni? Miért is volna ez rossz? Az érzelmek áradata egész lényét betöltötte, egészen elkábult a férfi kedvességétől, sármjától és
minden gyanú felett álló őszinteségétől. Már úgy megbízott Tobias Whitticombban, mint a saját apjában.
– Annyira szeretlek! – mondta neki elhaló hangon. Tobias pedig ismét szájon csókolta, hosszan, szenvedélyesen. Egy perccel később már a
díványon hevertek, vadul csókolózva, és Victoria félájultan érezte meg, hogy a hozzá tapadó férfitest lüktet és forró lázban ég. Fogalma sem volt,
hogy mit csináljon, mit várnak most tőle, csak azt tudta, hogy nem szabad hülyeséget elkövetnie, de ennél most fontosabb volt számára, hogy itt
lehet ezzel a férfival, s hogy örökké vele legyen.
Végül Tobias volt az, aki abbahagyta, és a lány kigombolt blúza előtt a leomló fekete hajzuhataggal játszadozott. Aztán kimentek a konyhába,
Tobias kinyitotta a pezsgőt, iszogattak, miközben Victoria fél kézzel a blúzát gombolgatta vissza. Kisétáltak a kertbe is. Szomszédok nem voltak
sehol, ember se közel, se távol nem mutatkozott, s a férfi elmagyarázta, hogy épp azért bérelte ki ezt a házikót, hogy egyedül lehessen, hogy
valahová elszökhessen a felesége elől, hogy legyen egy zug, ahol ő nyugodtan álmodozhat, gondolkodhat, háborítatlan magányban. És még azt is
elárulta, hogy ez az a hely, ahol megérett benne az elhatározás, hogy elválik.
– Nem fognak borzasztóan hiányozni neked a gyerekek? –kérdezte együttérzéssel Victoria, ahogy kéz a kézben visszaballagtak a házba.
– De igen. Mégis azt remélem, hogy a feleségem elég okos lesz ahhoz, hogy engedje őket találkozni velem. Természetesen nagy
megrázkódtatást fog ez okozni mindenkinek, de azt hiszem, a feleségem számára is megkönnyebbülés lesz. Nem lehet így leélni egy életet. A
család persze nehezebben fogja elviselni, mint mi, hiszen nem érthetnek meg bennünket. –Victoria megértően bólogatott, de nem szólt semmit,
mert hirtelen megvilágosodott előtte, hogy ez rettenetes botrány lesz. És az ő apjuk is meg lesz döbbenve, de idővel talán megenyhül. Neki pedig
nem kell azonnal férjhez mennie Tóbiáshoz. De ez nem is baj, hiszen az a lényeg, hogy együtt lehetnek. S még az is eszébe jutott, hogy nem lesz
könnyű megszervezni a találkozókat, ha ők visszaköltöznek Crotonba. De hát Tobias eljárogathat oda is, és amíg zajlik a válási procedúra, talán
még jobb is lesz, ha odajárogat, hiszen úgy nem lesznek annyira a világ szeme előtt. Szédületes, hogy mekkorát változhat pár nap leforgása alatt
az ember élete, tűnődött Victoria. Mert lám, az ő egész élete is mekkora kanyart vett most hirtelen…
Aztán Tobias arról érdeklődött, hogy milyen érzés ikernek lenni, és jól szórakozott Victoria gyermekkori zsiványságtörténetein, de ekkor már
beértek a házba, és hirtelen megint átkarolta és megcsókolta a lányt. Aki már azt sem tudta, hogy hol vannak ők és hány óra van, csak az volt
számára a fontos, hogy együtt lehetnek.
A nappaliban ültek le, és egy darabig még beszélgettek. Tobias figyelmesen töltögette a lánynak a pezsgőt. Aztán csókolóztak egy kicsit, majd a
férfi minden további kommentár vagy kérdezés nélkül, csókolózás közben szépen levette a blúzt a lányról. Victoria megpróbált, nem túl nagy
meggyőződéssel, ellenkezni, de Tobias fürge ujjai gyorsan letörtek minden ellenállást. Victoriát szinte rémületbe ejtették hevesen fellángoló saját
vágyai, ahogy a férfi ajkai a szájáról előbb a nyakára, aztán szép lassan a mellére kalandoztak el, hogy végül a mellbimbóin állapodjanak meg. A
lány aléltan nyöszörgött, tudta, hogy innen már nincs visszaút: életük mindörökre megváltozott. Övék volt a pillanat, s előttük állt az egész élet, és ő
hajlandó volt Tobiassal megosztani a rájuk váró összes veszélyt és kockázatot, örömöt és bánatot. S míg ezek a gondolatok kavarogtak a fejében,
ruhái szinte észrevétlenül olvadtak le a testéről, s aztán a férfi egyszer csak felnyalábolta és átvitte a hálószobába.
A függönyök be voltak húzva, csak sejtelmes fény derengett, mindent belengett valami misztikus homály, és a férfi a legnagyobb gyöngédséggel
és kifinomult szakértelemmel… magáévá tette a lányt. Victoria teste önálló életre kelt, ahogy a kéjes borzongások hullámai végigfutottak rajta, a
szíve majd kiugrott a helyéből, és csak homályosan jutott el a tudatáig, hogy Tobias mi mindent csinál vele. Rajta, benne… S egy óra múlva
önmagán is elképedve, de félelem nélkül, szótlanul és kábultan hevert kedvese karjaiban, minden porcikájában eltelve az iránta érzett szerelemmel
és bizalommal. Mindenét odaadta a férfinak, amit csak adhatott, és semmi kétsége nem volt afelől, hogy ő most már örökre Tóbiásé.
Délután öt óra volt, a nap már csak halványan derengett. A férfi még szívesen maradt volna, de tudta, hogy menniük kell. Nem hiányzott neki sem,
hogy bajba keverje a lányt. Victoriának szinte fizikai fájdalmat okozott, amikor ki kellett bontakoznia az ölelésből, s ahogy lassan öltözött, Tobias
élvezettel bámulta hosszú, formás lábait, kecses mozdulatait. Mintha nem győzne csodálkozni azon az óriási szerencsén, hogy rátalált, és Victoria
még mindig nem tudta elhinni, hogy mindez megtörténhetett.
– Sohasem fogod megbánni, hogy belém szerettél – mondta Tobias, miközben bezárta a házat. Mindketten szédültek attól a hatalmas lépéstől,
amelyet most megtettek, de Victoria egyáltalán nem bánt meg semmit. Sorsát a mai nappal Tobias sorsához kötötte, s most már örökre
egymáshoz vannak láncolva.
Tobias az út egy részén átengedte a vezetést a lánynak, aki csinált néha ijesztő dolgokat, de azokon is csak jót nevetlek. Meg néha énekeltek is,
úgy néztek ki, mint két bolondozó gyerek, aki apró csónakon vág neki a hullámzó tengernek, s minthogy úgysem volt más választásuk, nagyon
bíztak abban, hogy a Sors megóvja őket minden bajtól és veszedelemtől.
– Szeretlek, Toby Whitticomb – mondta a lány frissen csengő hangon, mikor a férfi a ház előtt három sarokkal kitette őt a kocsiból.
– De nem annyira, amennyire én szeretlek téged – „feleselt” Tobias. – Meglátod, egy szép napon az enyém leszel, bár nem biztos, hogy
megérdemellek téged.
– Én már a tiéd vagyok – súgta a lány. Megcsókolta a férfi arcát, aztán föllépett a járdára. Kicsit még kába volt a történtektől és az egymásnak
tett hatalmas fogadalmaktól.
Victoria integetett, amíg csak szem elől nem veszítette a kocsit. Megbeszélték, hogy másnap megint találkoznak, megint .a könyvtárban, és
kimennek a házikóba, amely immár az övek.
6.

A
z október mindannyiuk számára rengeteg tennivalót hozott. Edward Henderson óriási üzleti szerződést hozott tető alá, és roppant elégedett volt
vele. Minden nap elment John Watson irodájába, és órákat töltött a tárgyalóasztalnál, ügyvédekkel és bankárokkal körülvéve.
Olivia több új barátot is szerzett, s mindenfelé ebédekre és teadélutánokra hívogatták, természetesen Victoriával együtt, aki azonban ritkán tartott
vele. Azt mondta a nővérének, hogy az Amerikai Nemzeti Szüfrazsett Egylet előadásaira és találkozóira megy, de Olivia sejtette, hogy nemcsak
erről lehel itt szó. Azt súgták az ösztönei, hogy egyéb dolgai melled Victoria titokban találkozgat Tobias Whitticombbal. Olivia többé nem szólt
semmit, de állandóan figyelte a húgát. Látta rajta a végbement változásokat, tudta, hogy nagyon szerelmes lehet, de azt is jól tudta, hogy ő nem
tehet semmit ellene.
Hendersonék továbbra is eljártak színházba és hangversenyre, s apja kérésére Olivia még két kisebb vacsorát is rendezett. Az egyikre Charles
Dawson is eljött, de az est legnagyobb részében az öreg Hendersonnal beszélgetett üzleti ügyekről. Olivia pedig nem volt olyan beszédes, mint
máskor. Túlságosan is izgatták a húga dolgai. Ezekben a napokban a hallgatás láthatatlan és kitapinthatatlan fala ereszkedett közéjük, de ha
Olivia megpróbálta ezt szóba hozni a húgának, az mindig azzal hárította el a kérdést, hogy nincs itt semmiféle „furcsa hallgatás”, nem változott meg
semmi, a nővére csak képzelődik.
Olivia már alig várta, hogy visszaköltözzenek Crotonba. Azt remélte, ott talán ki tudja ráncigálni a húgát ebből a Tobias-bódulatból. Október
végén azonban az apjuk bejelentette, hogy még egy jó hónapig a városban maradnak. Épp a gyár eladását intézi, s egyébként is úgy gondolja,
hogy jót tesz nekik New York, mert itt barátokat találhatnak, s talán még férjet is. És itt láthatóan mindenki jól érzi magát. Olivia ezzel nagyjából
egyet is értett, bár ő a társasági viselkedés fortélyait sajátította el, és tökéletes háziasszonnyá vált. Victoria viszont igazi nővé vált, valósággal
kivirágzott, és hirtelen a titokzatosság aurája lengte őt körül. Ezt senki nem hozta szóba, de mindenki észrevette, aki ismerte őt. Olivia is, de nyíltan
ő sem kérdezett rá. Victoria pedig a nővérével sem volt bőbeszédű. Így aztán Olivia semmit sem tudott a titkos találkákról, s még kevésbé arról,
hogy mi folyik nap mint nap abban a külvárosi házikóban. Csak azt érezte, hogy elmélyült a kapcsolat Victoria és Tobias között. És azt is érezte,
hogy Victoria kerüli őt, és gyanúsan sok elfoglaltsága van.
– Még nem fárasztotta ki a városunk? – kérdezte Oliviától Charles Dawson egy délután, amikor ismét eljött meglátogatni Hendersont. A lány a
tea szervírozását irányította, s apja megkérte, üljön le egy kicsit, úgyis végeztek már az üzleti ügyekkel.
– Egy kicsit tényleg fárasztó – mosolygott Olivia –, és nagyon hiányzik az őszi lombhullás Crotonban.
– Nemsokára visszaköltözünk – mondta az apja. aki végtelenül hálás volt lányának a sok segítségért. Az elmúlt két hónapban Olivia tökélyre
fejlesztette a New York-i ház vezetését.
– Hozza már el egyszer a kisfiát, Geoffreyt is Crotonba – mondta kedvesen Olivia, sajnálkozva, hogy még sohasem látták a gyereket.
– Biztosan remekül érezné ott magát – élénkült meg Charles.
– Tud a fia lovagolni? – kérdezte Olivia, de Charles csak a fejét ingatta. – Mert ha nem, majd én megtanítom.
– Hát, ennek borzasztóan örülne.
– Egyébként hol van ma délután a húgod? – szakította félbe őket az öreg Henderson, hirtelen támadt kíváncsisággal.
– A barátaival. Szokás szerint. A könyvtárban. De nem tudom pontosan. Bármelyik pillanatban hazaérhet.
– Elég sokat eljárkál mostanában – mosolygott az apjuk. Örült, hogy a lányainak ennyire tetszik New York, hogy ők is tetszenek mindenkinek, s
hogy tökéletes egyformaságukkal még feltűnést is okoznak.
Charles nem sokkal ezután hazaindult, s épp a lépcsőn futott össze a befelé igyekvő Victoriával. Odakint egy kocsi robogott el nagy
sebességgel, de senki nem figyelt föl rá. Charles néhány szót váltott a lánnyal, akinek most valami szokatlan fény csillogott a szemében, furcsa
homály és merengés. A férfi ismét elcsodálkozott, hogy milyen nagy a hasonlóság a két lány között, és valami megfoghatatlan, misztikus síkon
milyen nagy különbség is. De előfordult már, hogy amikor egyszerre látta őket, nem tudta megmondani, melyikük melyik. Még hazafelé a kocsiban
is ezen a furcsaságon tűnődött. Aztán eszébe jutott, hogy hamarosan itt a hálaadás napja, vagyis november negyedik csütörtöké, majd a karácsony
is. Már előre rettegett tőlük. Felesége halála óta csupa szenvedés volt számára minden ilyen ünnep.
Hendersonék aznap este hangversenyre mentek a Carnegie Hallba, ahol ismerősökkel futottak össze, többek közt Tobias Whitticombbal, aki a
barátaival ült egy bokszban, de a felesége nem volt vele. Valaki azt mondta, hogy az asszony beteg, másvalaki viszont nevetett ezen, és sietett
elárulni, hogy ő úgy hallotta, hogy terhes. Victoria csak nevetett magában ezen, hiszen tudta, hogy ez képtelenség, és Toby most már hamarosan
elhagyja az asszonyt. Lehet, közösen döntöttek úgy, hogy jobb is, ha már nem mutatkoznak együtt. Akárhogyan is volt, Tobias és Victoria egymás
feltűnő bámulásával töltötte az est legnagyobb részét.
És ezt most Henderson is észrevette. De hazafelé a kocsiban nem hozta szóba a dolgot, és abban reménykedett, hogy Whitticomb nem az ő
lányát szemelte ki egy kis játszadozásra.
– Apánk észrevette, mi történt ma este – figyelmeztette Olivia a húgát, amikor levetkőztek, de arról most is lepergett minden. Olivia fájdalommal
konstatálta a köztük támadt szakadékot. Valami belső, szívbe markoló fájdalom volt ez, melyet a tehetetlenség érzése csak súlyosbított.
– Apánk úgysem tud semmit – legyintett Victoria magabiztosan.
– Miért, pontosan mit kellene tudnia? – kérdezte Olivia halkan, s elfogta a rémület, hogy ezek vajon milyen messzire mehettek már el, de testvére
válaszra sem méltatta. Aznap éjjel mindkét lány rémeket álmodott.
Másnap délelőtt aztán a rémálmok valósággá váltak. John Watson telefonált, s azt kérdezte, hogy az irodájába menet meglátogathatná-e
Edward Hendersont. Az természetesen igent mondott, semmi szokatlant nem látva a kérdésben. Mindig szívesen beszélgetett Watsonnal.
Bertie vitte be nekik a kávét a könyvtárszobába, aztán a vendég helyet foglalt, és hosszú ideig szótlanul nézett Hendersonra. Amikor végre
egyedül maradtak, Watsonnak fogalma sem volt, hogyan kezdjen bele… Barátjának beteg szívére és az utóbbi években megrendült egészségére
gondolt, de azt is tudta, hogy nincs más választása. El kell mondania neki. Ennyivel tartozik öreg barátjának.
– Attól tartok – kezdte bátortalanul –, hogy rossz híreim vannak. – A két férfi hosszasan nézett egymásra. Mintha valami mélység szélén állnának,
amelybe nem volt kedvük beleugrani.
– Nem megy a gyár eladása? – vágott csalódott képet Henderson, de egyáltalán nem esett kétségbe. Watson azonban csak a fejét ingatta.
 – Azzal szerencsére minden rendben van. Számításaim szerint az egész ügyletet le tudjuk bonyolítani karácsonyig.
– Én is úgy gondolom – dünnyögte Henderson. Rengeteget dolgozott az ügyön, és soha semmi probléma nem vetődött föl.
– Ez sajnos személyes jellegű ügy. Mélységesen sajnálom, hogy nekem kell elmesélnem. Tegnap este sokáig beszélgettünk róla Marthával, s
mindketten úgy látjuk, hogy tudnod kell róla. Victoriáról van szó, Edward. Azt hiszem… – keresgélnie kellett a szavakat, nehogy halálra rémítse öreg
barátját –, nos, azt hiszem, a lány nagy ostobaságot csinált. Viszonya van az ifjú Whitticombbal… komoly viszonya… Nagyon sajnálom. – Megint
találkozott a tekintetük, és szavak nélkül is ezer dolgot árultak el egymásnak. – Van egy kis ház a város északi peremén, ahol találkoznak…
Gyakran találkoznak…
Valakinek a házvezetőnője kifigyelte őket, hogy az elmúlt hónapban minden nap… Attól tartok, hogy a lány…, szóval, a többit magad is el tudod
képzelni. Jaj Istenem, Edward, ez engem is annyira bánt!
Henderson nem szólt egy szót sem, csak a szeme telt meg könnyel.
– Biztos vagy te ebben? – szólalt meg végül nagy nehezen. – Ki ez a házvezetőnő? Beszélhetnék vele? Nem csak zsarolás akar ez lenni?
– Lehet. De ha ennek a figurának a hírnevére gondolunk, akkor én hajlok arra, hogy elhiggyem. Nem jöttem volna ide, ha nem volnék teljesen
biztos benne. Akarod, hogy beszéljek Whitticombbal? Talán kettőnknek kéne…
– Én megölöm, ha ez igaz – mondta Henderson elborult tekintettel. – De képtelen vagyok ezt Victoriáról elhinni. Vannak szeszélyei néha. Bizony
volt rá példa, hogy elvitte a kocsimat és egyedül furikázott vele, vagy elkötötte a kedvenc lovamat, hogy vágtában száguldjon át a réten vagy éppen
a legszebb virágoskerten. De ilyet nem tehetett,John, ilyet nem… Ezt képtelen vagyok elhinni róla.
– Victoria nagyon fiatal és naiv még. És az a csirkefogó képes ilyesmire. Az a nő azt mondja, hogy épp ilyen célból bérli ott azt a házat.
– Börtönbe kéne csukni az ilyet!
– Szóval, ha igaz, akkor… Mi lesz a lányoddal? Whitticomb nem veheti el, mert már nős. Arisztokrata nő a felesége, a háza már így is tele van
gyerekekkel, és a feleségem nemrég mondta, hogy most várják a negyedik babát. Attól tartok, nagyon csúnya ügy ez.
– Szerinted ki tudhatja még? – Henderson most egyenesen a barátja szemébe nézett. Hogy neki ilyen kérdést kelljen föltennie…! És Watson
számára is most következett a mondanivaló legkínosabb része.
– Whitticomb maga mesélt ezt-azt a klubban Lionel Mathesonnak pár nappal ezelőtt. Én nem akartam elhinni, amikor hallottam. Valaki az
irodámban mondta nekem. Ez az ember egy briganti, ha képes tönkretenni egy fiatal lány jó hírét. Azt mondta Mathesonnak, hogy egy cukorfalat kis
nőcskével kezdett ki, aki azt sem tudja, hány óra van, és ha már ezzel a lánnyal végzett, akkor következik a tökéletesen ugyanolyan ikertestvér.
Neveket nem említett, de hát így is egyértelmű, hogy kiről van szó. – Henderson belesápadt, és ha Watson nincs ott, azonnal fölrohant volna a
lányaihoz. – Valamit gyorsan lépned kell, ez egyértelmű – folytatta Watson. – Mert ha Whitticomb folytatja a fecsegést, akkor pillanatok alatt
megtudja az egész város. Talán el kellene küldeni Victoriát Európába egy időre, vagy egy utazásra valahová…, bárhová…, a lényeg az, hogy
elvinni innen, elvinni ennek az alaknak még a közeléből is. Valamit tenned kell. Mert ha semmit sem csinálsz, akkor a lány tönkremegy. Ezek után
nem fog férjet találni magának, vagy ha mégis, akkor az nem olyan lesz, amilyet te szeretnél neki.
– Tudom – bólogatott Henderson elkeseredve. Szenvedett a hallottaktól, mégis hálás volt barátjának, hogy elmondta neki az igazságot. –
Valamit ki kell találnom. Holnap mindenesetre visszaküldöm őket Crotonba. De hogy azután mi lesz, még nem tudom. Európa nem biztos, hogy jó
megoldás… Nem tudom, mit csináljak vele. Egy csábítót rákényszerítenék, hogy vegye feleségül, de mi a rossz ördögöt kezdjek egy
négygyermekes, nős fickóval?!
– Le kell lőni – próbálta meg kínjában tréfára fogni a dolgot Watson, és Henderson keserűen el is mosolyodott.
– Hidd el, meg tudnám tenni. De inkább beszélnem kell vele. Tudni akarom, mi történt.
– Szerintem nem ezt kellene csinálnod. Már elég nyilvánvaló, hogy mi történt, és csak semmiért fogod újra jól fölidegesíteni magad. Szeretném
hinni, hogy a fickó őszinte, de hát aligha az. De még ha őszinte is, mit segít az már Victorián? Feleségül venni úgysem tudja. Nem válhat el, pláne
most, hogy jön az újabb gyerek. Óriási botrány törne ki. A legjobb, amit Victoria tehet az, hogy elfelejti őt.
– Hát, próbáld csak megértetni vele, ha tényleg szerelmes a fickóba. Láttam őket táncolni, sőt flörtölni is néhányszor, de nem hittem, hogy az ügy
idáig fajul. Pedig sejthettem volna. Nem tudom, mit vártam. Vak voltam. Nem csoda, hogy Victoria soha nincs itthon. – Henderson az ujjait tördelte,
és némán átkozta saját vakságát. S mire vendége távozott, már majd felrobbant az idegességtől. Ez egy rémálom. A két férfi végül is abban
állapodott meg, hogy John majd beszél Tobias Whitticombbal. Ez sokkal diszkrétebb megoldás lesz, ráadásul Watson attól is félt, hogy Henderson
szíve fölmondja a szolgálatot, ha össze kell csapnia Tóbiással.
Watson azonnal el is indult Tobias Whitticomb irodájába, ahol a fickó ritkán tartózkodott ugyan, ám a véletlen úgy hozta, hogy ezen a délelőttön
éppen bent volt. Victoria fogorvoshoz ment, s úgy tervezték, hogy majd később találkoznak, amikor már sikerül megszabadulnia Oliviától.
Amit Watson hallott, az még az eddigieknél is kiábrándítóbb volt. Tobias készségesen biztosította Watsont, hogy e lelepleződés után nem
találkozik többé a hölggyel. Az egész csupán egy jó kis szórakozás volt. Victoria vad és szenvedélyes tudott lenni, és azt mondta neki, hogy nagyon
szeret nős férfiakra vadászni. Ő pedig semmit sem ígért a lánynak, a jövőről nem is beszéltek, hiszen ő boldog házasságban él Evangeline-nel,
bárki bármit is fecseg, hiszen lám, áprilisra várják az újabb babát. És soha még csak szóba se került egy olyan botrányos lehetőség, hogy ő
elhagyja a feleségét. Minden világos és egyértelmű volt. Egyszerűen csak megvadult ez a leányzó, és tulajdonképpen ő, Tobias Whitticomb itt az
áldozat. Hiszen Victoria a szó szoros értelmében elcsábította őt. Watson elképedve hallgatta ezt a verziót.
 És természetesen egy szót sem hitt belőle. Sőt, most még biztosabbra vette, hogy az az igaz, amit korábban hallott. Victoriának tényleg viszonya
volt ezzel az alakkal, és az is nyilvánvaló, hogy ki csábította el itt a másikat, és ki az áldozat. Több mint valószínű, hogy Tobias fűt-fát ígért a lánynak,
és Isten tudja, mi mindent össze nem hazudozott neki, aztán pedig szépen elcsavarta a fejét. Victoria fiatal és naiv, Tobias pedig a maga undorító
módján nagyon is elragadó férfi. Watson számára nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy és fájdalmas kérdés itt az, hogy mi lesz ezek után. Mi lesz a lány
jövőjével…
Watson délben ment vissza Hendersonhoz, elmesélt mindent, amit elmesélhetőnek tartott. Szelídített egy kicsit a történeten, melynek az volt a
lényege, hogy Victoriának tényleg viszonya volt Whitticombbal, de hát a fickó nagyon is boldog, hogy most vége az egésznek. Ő sem akar semmi
cirkuszt, ez biztos. De hogy társadalmi értelemben mit tehetnek Victoriáért, az nehéz kérdés marad. Ha nem tesznek semmit, és Tóbiásnak eljár a
szája, akkor rendes, valamirevaló fiatalember többé nem áll szóba a lánnyal.
Henderson még egyszer megköszönte Watsonnak a segítséget, és komor képpel várta a fogorvostól hazatérő ikreket.
Meggyötörte őt ez a délelőtt. Elkeseredetten állt a könyvtárszoba ajtajában, amikor a két lány besétált a házba.
– Reggel utazunk haza, Olivia – mennydörögte villámló szemekkel. Nem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy Olivia mindenről tudott és falazott a
húgának, de nagyon fájt volna neki, hogy már Oliviában sem bízhat, már ő is becsapja. –Azonnal kezdjetek hozzá a pakoláshoz. Szedjetek össze
annyi holmit, amennyit tudtok, a többit majd utánunk hozza később Petrie meg egy-két ember. – Olyan szigorúan nézett, hogy Oliviát elfogta a
reszketés.
– Hazamegyünk most? Máris? De én azt hittem… Hiszen te mondtad… – Hitetlenkedve meredt az apjára.
– Azt mondtam, hogy megyünk és kész! – kiabált az apjuk. Nem szokott kiabálni, de az események teljesen kiborították. Aztán kisebbik lánya
felé fordult, és némán magához intette. Victoria azt hitte, kiszaladnak alóla a lábai, és zavarodottan meredt hol az apjára, hol a nővérére.
Mindketten megértették, hogy valami szörnyű dolog történt.
– Valami baj van? – kérdezte Olivia csendesen. Henderson sokáig nem válaszolt. Csak állt ott némán, várva, hogy Victoria odamenjen hozzá, s
ahogy a lány belépett a könyvtárszobába, bevágta mögöttük az ajtót. Olivia még mindig kalapban állt ott, és értetlenül nézett maga elé. Aztán
hirtelen az eszébe villant Tobias… Igen, apjuk rájöhetett, hogy Victoria titokban találkozik vele. De vajon ki árulhatta ezt el? A húga tényleg
hülyeséget csinált, de az apjuk most úgy nézett rá, mint valami bűnözőre! Még sohasem látta ennyire mérgesnek az apját.
Rohant a konyhába, hogy elmesélje Bertie-nek, mi történt, meg hogy ő mit gondol erről az egészről, meg hogy holnap reggel hazautaznak. Bertie
szintén meg volt lepődve, de pár perccel később a két nő már munkába is lendült: ládákat és bőröndöket szedtek elő, és utasításokat osztogattak
a személyzetnek. Képtelenség volt mindent összepakolni ennyi idő alatt, de az apjuk világosan megmondta: holnap indulnak, s addig is csináljanak
meg annyit, amennyit tudnak. A többit majd befejezi a személyzet.
S míg a két nő kötényben serénykedett, addig Victoria a könyvtárszobában zokogott, az apja pedig némán nézte egy darabig. Aztán megszólalt.
– Tönkretetted magad, Victoria. Vége mindennek. Jövőd abszolút nincsen. Rendes ember veled többé szóba nem áll. –
Kimondani is fájt ezeket a szavakat, s a lány zokogása a szívébe markolt. Nem is akarta tudni, mi történt közöttük, és elviselhetetlen volt számára
a gondolat, hogy a saját lánya idáig süllyedt, ilyen olcsón adta magát. Az a fickó nyilván a csillagokat is megígérte neki az égből, hogy megkapja,
amire vágyott.
Victoria keservesen zokogott, de aztán az apjára emelte gyászos tekintetét.
– Úgysem akartam én férjhez menni soha – mondta, mintha ez most bármit is számítana még. Mert egy dolog olyan butaságokat fecsegni, hogy
nem akarok férjhez menni soha, és egészen más dolog megvetett páriaként élni, akit soha nem is akar feleségül venni senki.
– És ezért csináltad? Mert neked mindegy? Tönkre akartad tenni a jövődet, de még a nővéred jövőjét is? És mi lesz a család becsületével? –
Henderson már az asztalt csapkodta, s Victoria megszólalni sem bírt, csak zokogott és rázta a fejét. – Mit ígért neked? Azt ígérte, hogy elvesz
feleségül? – A lány nem nézett föl, csak a kezeit tördelte, úgy bólintott. – De hát hogyan ígérhetett ilyet? Hogy jutott eszébe? Az a fickó egy utolsó
patkány! Nem lett volna szabad beengednem a házamba. Én vagyok a hibás… – Aztán elmondta még a lánynak, hogy Tobias már elkezdett
fecsegni róla, és a klubjában elhencegte, hogy lefeküdt vele. Hitvány féregként viselkedik, és John Watsonnak azt mondta, hogy a lány csábította el
őt, nem pedig fordítva.
Henderson már maga is a sírással küszködött. Végül aztán Victoria összeszedte magát, és elmesélt mindent, amit tudott és amit mert.
– Azt mondta, hogy rajtam kívül még soha senkibe nem volt szerelmes, hogy ő ezt az érzést azelőtt nem ismerte… – Keservesen zokogva ejtette
ki a szavakat, de az apja nem kérdezett közbe. – Azt mondta, hogy válófélben vannak, hogy az egy szerelem nélküli házasság, és hogy elhagyja azt
a nőt, és elvesz engem feleségül.
Az öreg Henderson döbbenten hallgatta. Íme egy lány, aki nem akar férjhez menni, bármire kapható, csak házasságot ígérjenek neki. Íme egy
modern eszméket valló és bátor nő, aki színtiszta gyermek még, de már romantikus liba!
– És te elhitted neki? – kiabált megint, s Victoria csak bólintott. – És mégis, mihez kezdtetek volna együtt? – Henderson ettől is el volt képedve,
és megint az jutott eszébe, hogy alaposabban oda kellett volna figyelnie, mit csinál ez a két lány, bár az is igaz, hogy Olivia nem nagyon járt sehová,
és nem valószínű, hogy valami helytelen dolgot csinált volna.
– Azt hittem, hogy csak találkozunk délutánonként… Én nem akartam… Én nem gondoltam… Én nem hittem volna… Óh, apám…! – Victoria
most már keservesen sírt. És nemcsak azért, mert ekkora bánatot okozott az apjának, hanem azért is, mert rá kellett döbbennie, hogy Toby
becsapta őt. Azt mondta John Watsonnak, hogy az egész csak egy kis kaland volt, s hogy ő csábította el… Pedig azt mondta, hogy még a saját
életénél is jobban szereti őt, és feleségül fogja venni. Victoria most nem akarta elhinni, hogy ennyire ostoba volt, s hogy ennyire átverték. Hogy
mind igaz volt, amit az emberek beszéltek Tóbiásról, s hogy még annál is aljasabb, mint amilyennek mondják. Az első perctől kezdve hazudott
neki, ő pedig minden szavát elhitte.
– Nem hiszem, hogy megmondod a teljes igazságot, de ezt az utolsó kérdést még föl kell tennem – nézett a lánya szemébe a végsőkig
elkeseredett Henderson. – Olivia tudott ezekről a dolgokról? Volt fogalma arról, hogy mit csinálsz?
Victoria már alig tudott beszélni, de megrázta a fejét és igyekezett bátran az apja szemébe nézni.
– Nem, nem tudott róla – suttogta. – De látott minket táncolni az Astor-bálon, s utána nagyot veszekedtünk. Elmondott mindent, amit magamtól is
tudhattam volna… De én nem hittem neki. És soha nem árultam el neki, hogy mi történik. Szerintem csak annyit tud, hogy egyszer vagy kétszer
találkoztam Tóbiással, de másról nem tud. A többit nem… – Victoria megszégyenülve és összeroskadva ült ott. És rettegve gondolt arra, hogy
hamarosan az egész város tudni fogja, ha Toby köznevetség tárgyává teszi őt. Hirtelen megörült annak, hogy visszamennek Crotonba. Látni sem
akarta többé New Yorkot vagy bárkit az itteniek közül. Majd azt mondják, hogy az ikerlányok egyike megbetegedett, s ezért haladéktalanul vissza
kellett térniük Crotonba. Tényleg éppen egy influenzajárvány kezdődött.
És Victoriához hasonlóan az öreg Henderson sem akarta többé látni ezt a várost. Soha semmi jó nem történt itt vele. Itt halt meg a felesége, a
lányai első társasági bemutatkozásából tiszta cirkusz lett, ebből a másik idelátogatásból pedig teljes katasztrófa. Ő a két lányát ide többé be nem
hozza. S ahogy Victoriára nézett, rájött, hogy még nem beszéltek meg mindent.
– Megtiltom neked, hogy valaha is találkozz vele. Világos? Azt az embert nem érdekli, hogy mi lesz veled. Megtagadott téged, nevetségessé tett,
elárult. Mert ha John Watsonnak is azt mondta volna, hogy te vagy az élete nagy szerelme és nem is tudja, hogy most mit csináljon, akkor más
volna a helyzet. Azt ugyan nem hiszem, hogy más lenne a végkifejlet, de abban az esetben ötven év múlva azzal a tudattal szállhattál volna sírba,
hogy volt egy férfi, aki igazán szeretett téged. És sötét óráidban nyújthatna ez némi kapaszkodót. De most nem kapaszkodhatsz semmibe, csak az
elveszett tisztességedbe, a vissza-szerezhetetlen becsületed rongyaiba, és abba a szomorú ténybe, hogy használt, majd elhajított egy gazember.
Szeretném, ha ezt jól megjegyezned. Talán akad valami lehetőség, hogy egy szép napon még helyrehozzuk a dolgokat. Én erre szeretnék
gondolni. De közben ne legyenek illúzióid azzal a fickóval kapcsolatban. És el ne felejtsd – emelte meg ismét a hangját –, hogy megtiltottam neked,
hogy találkozz vele. Megértetted?
– Igen, apám – hebegte a lány. Nagyot trombitált a zsebkendőjébe, de az ismét rátörő zokogást nem tudta visszafojtani. Az apja nagyon is
világosan beszélt. És most már nem lehetett rejtegetni sem a dolgot. Ténnyé, valósággá vált a rémálom.
– Most pedig menj a szobádba, és ki ne mozdulj onnan holnap reggelig!
Victoria iszkolt is kifelé a könyvtárszobából, amilyen gyorsan csak tudott, rohant fölfelé a lépcsőn, s nagyon örült, hogy senkivel sem kellett
találkoznia a hallban. Bertie és Olivia a manzárdban szedegették elő az utazótáskákat, s mire onnan leértek, Victoria már le is szaladt a lépcsőn és
kisurrant a házból. Fekete ruha volt rajta, s a fekete kalapról lelógó fátyol az egész arcát eltakarta. Hallotta, amit az apja mondott, de hallania kellett
azt valaki mástól is. Mert hihetetlen volt az egész. John Watson biztosan hazudik.
Fogott egy taxit, azzal hajtatott az irodához, és majdnem összeütközött a lépcsőn az éppen távozó Tobiasszal. Csinos volt, mint mindig, de
nagyon meglepődött azon, ki jön vele szembe. És nem nagyon volt oda az örömtől.
– Beszélnünk kell, Toby – rebegte a könnyeivel küszködve Victoria, miközben a férfi szemmel láthatóan bosszúsan nézett le rá.
– Miért nem küldesz te is egy jogászt? Mit akartok csinálni? Rákényszeríteni engem, hogy még a héten váljak el? Mi ez a nagy sietség?
– Nekem ahhoz semmi közöm. Valaki azt mondta az apám ügyvédjének, hogy fecsegtél rólam, hogy viszonyunk van, és az ügyvéd mindent
visszamondott az apámnak. És valaki meglátott minket a kis házban is.
– Na és, az Isten szerelmére! Nagy lány vagy már, nem? Miss Modern Én-Aztán-Sose-Megyek-Férjhez! Nagyon jól tudtad, hogy mi ez az egész.
Csupán hallani akartad a szép szavakat, de azért nagyon jól tudtad, mire megy ki a játék, és ne is akard nekem bemesélni, hogy nem tudtad!
Victoria megszédült ettől a durva hangtól, és szeretett volna elmenni valahová, ahol nyugodtabban tudnak beszélgetni, de a férfi láthatóan nem
akart menni vele sehová. Nem lépett le a lépcsőfokról, és még azt sem ajánlotta föl, hogy menjenek vissza az irodájába.
– De hát mi volt akkor ez az egész? Most nem tudom, hogy mit gondoljak – kérdezte félénken és remegve. A sűrű fátyol eltakarta az arcán
csendesen lepergő könnyeit.
– Gondolj, amit akarsz. Akkor akkor volt, most meg most van. Kész. Játék volt. Jó kis szórakozás. Bármikor szívesen újrakezdeném. De hát ami
szép, az gyorsan el is múlik. Mind ilyenek vagytok, nyavalyás nők, mind azt színlelitek, hogy szeretnétek egy karikagyűrűt kapni a végén. Ne dumálj
nekem, hogy te milyen modern lány vagy, mert te is ugyanolyan tisztességtelen vagy, mint a többi. Nem vagy hajlandó lefeküdni egy férfival, csak
akkor, ha jegygyűrűt kapsz érte. De mennyi az esélye itt ennek? Vagy valóban azt hitted, hogy én képes leszek elhagyni Evangeline-t és a három…
vagyis most már négy… gyerekemet? Vagy azt hitted, hogy ő csak úgy hagyta volna, hogy elmenjek? Vagy hogy ez az életem nagy szerelme?
Honnan a fenéből tudhattam volna én azt két nap után? Vagy te? Te is tudtad, amit én is tudtam, hogy mi itt a lényeg. Az, ami a két lábad között van
és amit azzal akartál csinálni, úgyhogy ne drámázzál itt most nekem. Ez volt az egész, babám, egy kis játék, és mi eljátszadoztunk egy kicsit. És ne
mondd, hogy azt hitted, elválok. Mert jól tudod, hogy az Astorok kinyírtak volna. Szóval, játszadoztunk. Eljátszadoztunk egymással. És ha eljár a
szád, akkor eljár az enyém is. Elhencegem mindenkinek, hogy milyen jó volt veled az ágyban. Mert tényleg jó voltál, babám, arra nagyon jó!
Levette a kalapját, és mélyen meghajolt a lány előtt. S amikor fölegyenesedett, kaján vigyorral a képén, Victoria nagy erővel pofon vágta. Egy
arra haladó nő döbbenten meredt rájuk.
– Mocskos gazember vagy, Toby Whitticomb – sziszegte Victoria, és patakokban folyt a könnye. Ilyen undorító dolgokat még soha életében nem
hallott. Ez a férfi csak használta őt egy darabig, és még csak nem is szégyelli nyíltan bevallani. Sőt, még ót is hibáztatja, becsmérli, azt akarja
bebeszélni neki, hogy sohasem volt szerelmes belé. Pedig, sajnos, nagyon is szerelmes volt. És hihetetlenül ostoba. És gyanútlan, könnyű prédája
ennek az alaknak, aki gátlástalanul kihasznált minden lehetőséget, és akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz most az áldozatával.
– Becéztek így már mások is – mosolygott a férfi. – Olyanok, akik szintén jól ismertek, nem csak ilyen libuskák.
– Holnap elutazunk – szerencsétlenkedett még Victoria, hátha tud valami olyasmit mondani, ami érdekli a férfit. De azt persze már semmi sem
érdekelte.
– Az nagyon jó lesz! És most remélhetem a kedves édesapja látogatását is? – kérdezte megvetően. – Vagy csak a bérenceit küldi?
– Nem is érdemelsz többet – vágott vissza a lány, és megpróbálta gyűlölni Tóbiást, de ez nem sikerült. Ez az alak összetörte a szívét, de az
összetört szív még mindig szereti őt.
– Te csak tudod – nézett ismét hihetetlenül csábosán Tobias, ahogy egy taxi felé terelgette a lányt. – Jól szórakoztunk, Victoria… Legyen itt vége…
Ne akarj többet annál, amit kaptál… Vége… – Szóval, neki csak játék volt az egész.
– De hát azt mondtad, szeretsz – hüppögött a lány. – Azt mondtad, hogy senkit így még nem szerettél. Te mondtad… – Meg még azt is mondta,
hogy elválik a feleségétől, s hogy az életét Victoriával tölti, és szeretné, ha gyereket szülne neki. S hogy elszöknek és Párizsban fognak élni. A lány
vigasztalhatatlanul bőgött.
– Tudom jól, hogy mit mondtam. Hazudtam – mondta a férfi, és bedugta őt egy taxiba, majd maga is utána mászott. – Kit érdekel ez most már –
nézett most némi sajnálattal a lányra. Tényleg, milyen gyerek. Valóban nem volt fair elkapni, de most már késő bánat. Vége a komédiának. – Menj
haza és felejts el. Egy szép napon majd találsz egy derék férjet magadnak. De fogadni mernék, hogy erre az egészre életed legszebb kalandjaként
fogsz visszaemlékezni – vigyorgott gonoszul. Victoria megint pofon akarta vágni, de aztán csak legyintett. Hát, vége. Ez a férfi azt sem értette meg,
hogy ő mit érzett iránta. Egy ilyen kőszívű alak nem is értheti meg soha. S most, ahogy ránézett, végre elkezdte gyűlölni. – Tudom… – szólalt meg
ismét a férfi, és csak bámulta Victoriát, hogy örökre bevésődjön emlékezetébe a lány arca. Most, hogy sír, talán még szebb is… Kár, hogy ilyen
gyerek. De egyelőre ennyi elég volt belőle. Ideje továbblépni. Jöhet a következő. – .. .tudom, hogy gonosz vagyok. De hát néha ilyen vagyok és
kész. – Kikászálódott a kocsiból, az ablakon beszólva még megadta a taxisnak a címet, aztán sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba. Még
csak hátra sem nézett. Victoria Henderson csak egy kis közjáték volt az életében. Múló pillanat. Jött és ment. Most aztán jöhet valami más.
Victoria végigbőgte az utat hazáig. A hátsó ajtón surrant be, csöndesen felszaladt a cselédlépcsőn, és egyre csak azon rettegett, vajon fölfedezték-
e a szökését. Bizony föl, de szerencséjére csak Olivia. Egy csésze teát akart vinni a húgának, hogy megnézze, mi van vele, s megtudja, miről
beszélgettek az apjukkal. S amikor nem találta a húgát, úgy gondolta, hogy csakis Tobiashoz futhatott ki. Nagyon is átérezte Victoria fájdalmát.
Nem szólt senkinek semmit Victoria eltűnéséről, csak szépen kulcsra zárta szobájuk ajtaját, és visszament segíteni Bertie-nek ládákat rámolni.
A lányok csak késő délután találkoztak ismét, amikor Olivia újból benézett a szobájukba. Victoria az ablak előtt ült, némán meredt kifelé,
zsebkendővel a kezében. Hátra sem fordult, amikor a nővére belépett, akinek ettől a szomorú látványtól egy pillanatra földbe gyökerezett a lába.
Lassan odament a húgához, és a vállára tette a kezét.
– Hogy vagy? – kérdezte majdnem suttogva. Ma délelőtt a köztük lévő minden harag és minden feszültség néhány pillanat alatt szertefoszlott.
Helyreállt a teljes összhang. És Olivia jól tudta, hogy a húgának most borzasztó nagy szüksége van rá.
A kérdésre hosszú ideig nem érkezett válasz. Aztán Victoria válla rázkódni kezdett, és a lány keserves sírásban tört ki. Egész arcán, de még a
blúzán is patakzott végig a könny.
– Olyan hülye voltam! – nyöszörögte végül. – Hogy is lehettem ilyen hülye?!
– Hinni akartál neki, és ő olyan csuda érdekes embernek látszott. El akart veled hitetni mindent. Már nagy gyakorlata van ebben. – Olivia
vigasztalni akarta, de Victoria csak még keservesebben zokogott. – Minden rendbe jön, meglátod. Hazamegyünk, és többé nem is fogod őt látni…
Elfelejted az egészet. Mint ahogy végül mindenki elfelejti. Az ilyesmi nem tart örökké.
– Honnan tudod? – hüppögött Victoria a nővére karjaiban, aki rámosolygott. Nagyon szerette a húgát, s most szerette volna enyhíteni a fájdalmát, a
csalódottságát, a becsapottságérzését. Nagyon haragudott Tobias Whitticombra, s most nagy megkönnyebbülést érzett, hogy Victoria
megszabadult ettől az alaktól. És örült, hogy köztük helyreállt a testvéri szolidaritás. Tobiasnak majdnem sikerült tönkretennie az ő kapcsolatukat is.
– Hogy honnan tudom? – mosolygott megint Olivia. Valami kis reményt akart ébreszteni a húgában. – Hát onnan, hogy idősebb vagyok nálad! Sok
mindent tudok. Nem tart ez örökké.
– Nem tudtam, hogy ilyen emberek egyáltalán léteznek… Ilyen hazugok… Ilyen gonoszok… Gyűlölöm a férfiakat…
– Ne beszélj ilyeneket – mondta Olivia, és nagymamásan megcsókolta a testvére feje búbját. – Legföljebb őt gyűlölheted. – Victoria gyámoltalanul
feléfordította az arcát, s most megint a régi, megszokott tekintettel néztek egymás szemébe. Nagyon jól ismerték egymás minden rezdülését és
pillantását, minden szavát és hangsúlyát, minden örömét és bánatát. Ijesztő volt most rádöbbenni, hogy az elmúlt néhány hét alatt majdnem
elveszítették egymást. Pedig olyan szorosan, erősen és mélyen kötődtek egymáshoz… Mintha sziámi ikrek volnának… Akik a szétválasztásba
könnyen bele is halhatnak…
Másnap reggel egymás kezét fogva ültek a kocsiban „hazáig”. Olivia átérezte a húga minden fájdalmát és szomorúságát, de még azt a bánatát is,
hogy soha többé nem találkozhat azzal a férfival. Hogy nekik így kellett elszakadniuk… Victoria némán nyelte a könnyeit, és egy pillanatra sem
engedte volna el a nővére kezét. Az apjuk pedig az első ülésen szótlanul és rezzenéstelenül figyelte maga előtt az utat.
 7.

B
izonyos értelemben mindannyiuk számára megkönnyebbülés volt visszatérni a crotoni Henderson-birtokra. Nagyon izgalmas volt a New York-i
két hónap, de a kalanddal kapcsolatos érzelmi megrázkódtatás kis híján végzetes volt Victoria számára. Jót tett most az ikreknek, hogy kettesben
maradhattak megint, és mint azelőtt, sokat beszélgethettek az őket érintő dolgokról. Úgy tűnt, hogy Victoriát New Yorkban egy idő után már semmi
és senki nem érdekelte, csak Tobias. A férfi összezavarta minden korábbi célját, vágyát és elképzelését, szóval mindazt, ami addig oly fontos volt
a lány számára. Mindent föladott és mindenről lemondott a szerelme kedvéért, s a végén még a becsületét is kész volt föláldozni érte. És e „nagy
szerelem” rövid öt hete alatt Victoria mindent tönkretett, legalábbis egyelőre így látta a helyzetet ő maga, sőt apjuk is, aki keveset beszélt az ügyről,
de látszott rajta, hogy a történtek rettenetesen megviselték. Csak Oliviában maradt meg némi filozofikus derű, és ő mindent meg is tett a többiek
felvidítására.
Valósággal kényeztette az apját. Kedvenc ételeit főzette neki, és mindig frissen vágott virágot tett az asztalára. De az apjuk haragja és
szigorúsága az első héten még semmit sem enyhült. A két lányhoz alig szólt. A gyár eladása közben már majdnem befejeződött, de november első
hetében Hendersonnak még bőven volt min törnie a fejét.
A lombhullás javában tartott, s Olivia szerette ezt az időszakot idekint a Hudson mentén. Unszolta is Victoriát, hogy tartson vele, sétálgassanak
és lovagoljanak együtt a környéken, de hiába. Igaz, húga már jobban szeretett autókázni, mint lovagolni.
– Ne legyél már ilyen búvalbélelt! – nyaggatta egyik délután, az otthon töltött első hét végén. A dolgok addigra már majdnem teljesen
visszazökkentek a normális kerékvágásba. A New York-i házat bezárták, és Bertie is itthon volt már a maradék személyzettel együtt. – Miért nem
lovagolunk el Kykuit-ba? – kérdezte, de testvérét most egyáltalán nem villanyozta föl a merész ötlet.
– Mert valószínűleg Rockefellerek is hallották már, hogy én milyen egy rongy nő vagyok. Meghajigálnának, mint egy rühes kutyát, ha csak
közelednék feléjük.
– Na, szépen nézünk ki! – nevette el magát Olivia. – De azért most már elég az önsajnálatból. Majd én foglak mindjárt meghajigálni, ha nem
jössz el velem lovagolni. Már belefáradtam az itthon ülésbe és abba, hogy bámuljam az apánk és közted folyó versenyt, hogy ki tud bánatosabb
képet vágni. Én most lovagolni szeretnék, és azt akarom, hogy tarts velem.
Victoria végül beleegyezett. Kykuitig nem mentek el, de csodálatos túrát tettek a folyó mentén. S már majdnem hazaértek, amikor váratlanul egy
mókus ugrott át előttük az úton, s szaladt föl a fára. Victoria lova ettől megbokrosodott, s még mielőtt Olivia el tudta volna kapni a ló kantárját, húga
kizuhant a nyeregből.
Nagyot huppant, fenékkel a porban, de különösebb baja nem esett. Csak nézett meglepődve a ló után, ahogy az lehiggadva szépen beügetett az
istállóba.
– Látod, mennyit érek én? – tápászkodott föl és verte le magáról a port. – Már a ló sem tűr meg a hátán. – Ezen aztán mindketten jót nevettek.
– Na gyere, ugorj föl mögém. Majd meglátjuk. – Olivia a kezét nyújtotta, Victoria bedugta a lovaglócsizma orrát a kengyelbe, s a következő
pillanatban már a nővére mögött ült a ló farán. Baj nélkül hazaporoszkáltak ők is az istállóba. Hűvös novemberi délután volt, jól át is fáztak, s a
könyvtárszobában a kandalló lángjánál melengették a kezüket, és vidáman mesélték el apjuknak ezt a lovas kalandot. Az öreg Henderson is
mosolygott, s Victoria megállapította magában, hogy a botrány óta ez volt az első alkalom, amikor többé-kevésbé normálisan tudtak beszélgetni.
Meg is említette ezt nővérének, amikor elmentek a szobájukba a vacsorához átöltözni.
– Ne beszélj már ilyeneket! – morgott Olivia. – Apánknak már nincs semmi baja.
– Csak akkor, ha én vagyok vele. Nem hiszem, hogy valaha is meg fog bocsátani – mondta kedvetlenül Victoria.
– Ez egy hülyeség! – ellenkezett határozott hangon Olivia, bár ő maga is észrevette, hogy apjuk mostanában sokkal szótlanabb, mint azelőtt volt,
és Victoria is összehasonlíthatatlanul illemtudóbb régi önmagánál. Most nem járt folyton a szája, és nem ment el otthonról sehová. Nem nagyon
érdekelték a szüfrazsettek, nem látogatott el az összejöveteleikre sem. A Tobias Whitticomb miatt érzett szívet tépő fájdalom valahogy megtörte,
meglágyította őt. Megroggyant a magabiztossága, felhagyott a vagánykodással. Mint aki nagy önbizalommal elindult szerencsét próbálni a
nagyvilágba, hogy aztán két hónap múlva mindenéből kiforgatva, megalázva kelljen hazakullognia. És Oliviának most csak az volt a vágya, hogy
ismét a réginek lássa a húgát is, és az apját is. Tudta, hogy eljön egyszer ez az idő, de most még nem voltak könnyű helyzetben. A botrány egyetlen
haszna az volt, hogy ő és Victoria minden korábbinál szorosabb viszonyba kerültek egymással. Most megint olyan elválaszthatatlanok voltak, mint
gyermekkorukban. Egyikük sem mondta ki. de mindketten jól tudták, hogy Victoriának most rettenetesen nagy szüksége van nővére támogatására.
És Olivia boldogan állt rendelkezésre. Nem váltak el egy pillanatra sem. És nagy szerencsére úgy tűnt, hogy Victoria ballépésének híre nem jutott el
Crotonba.
Ma este az apjukkal vacsoráztak, majd szokás szerint korán elmentek lefeküdni. Olivia a régi idők pionírjairól szóló könyvvel a kezében aludt el
éjfél táján. Victoria akkor már jó másfél órája hátat fordított neki, és mély álomba zuhant. Olivia félálomban halk nyögdécselést hallott valahonnan.
Nem tudta, hogy csak álmodja-e az egészet, de hagyta, hogy ezek a hangok álomba ringassák. Nemsokára azonban éles, ismeretlen fájdalom
hasított belé. Levegő után kapkodva riadt föl, s ösztönösen a húga felé nyúlt. Megragadta a kezét, s ahogy elszállt az álom köde, ráébredt, hogy ez
a fájdalom nem őt, hanem a húgát kínozza. Mert így, éber állapotban az ő fájdalma eltűnt, a nyöszörgő hangok pedig fölerősödtek. Felült, lámpát
gyújtott, s azt látta, hogy Victoria görcsösen kapaszkodik az ágymennyezet tartóoszlopába, arcát pedig kínok torzítják el. Térdét a mellkasáig húzta
föl, s hang alig jött ki a száján, ahogy testvére a rémülettől halálra válva fölé hajolt.
– Mi van? Mi a baj? – Már sokszor előfordult velük, hogy megérezték egymás fájdalmát, de a mostanihoz hasonlót Olivia még sohasem érzett.
Metsző, egész testén végignyilalló fájdalom volt ez, s pontosan tudta, mennyire szenved a testvére. Viszont fogalma sem volt, mi lehet ez, de ahogy
felhajtotta a takarót, a jeges iszonyat vágott végig egész testén: a húga egy hatalmas vértócsában feküdt. – Úristen… Victoria… Szólalj meg… –
Nem tudta, honnan jött, de vér volt már mindenütt, és ijesztően sok. Véres volt a saját hálóinge is, de biztos volt abban, hogy ő nem vérezhet.
Victoria halálsápadt volt, ahogy a nővére felé fordult, és vadul megragadta a kezét. Alig tudott beszélni a fájdalomtól, de nagy erőlködéssel
világosan kiejtett három szót.
– Ne hívj orvost!
– De hát miért ne?
– Ne! – Kínoktól megzavarodott tekintettel nézett a nővérére. – Segíts kimenni a fürdőszobába.
Olivia a szó szoros értelmében kivitte őt. Vastag vérnyom maradt utánuk. Húgából dőlt a vér, és neki fogalma sem volt, hogyan tudná elállítani.
Victoria meggyörnyedt a fájdalomtól, s ahogy a fürdőszoba padlóján hevert, hirtelen még hevesebb fájdalomrohamok törtek rá. Olivia vele együtt
sírt. Attól félt, hogy itt hal meg a testvére.
– Mondd meg, mi fáj? – Sejtette, hogy Victoria tudja, de nem akarja megmondani. – Ha nem mondod meg, szólok Bertie-nek, és kihívom az
orvost is.
– Terhes vagyok. – Arcát ismét eltorzították a kínok újabb hullámai.
– Úristen… De miért nem mondtad meg nekem?
– Képtelen voltam fölfogni – nyögte ki Victoria őszintén, és némán, tátott szájjal sírt.
– És én most mit csináljak? – Olivia ott térdelt mellette és fohászkodott, hogy el ne vérezzen a húga. Talán a ma délutáni leesés a lóról… Igen, az
okozhatta, de lehet, hogy van valami távoli összefüggés a saját anyjuk sorsával is. De erre már rágondolni is szörnyű volt, gondolkodásra meg nem
maradt idő. Oliviára rátört a rémület, hogy a húga tényleg itt fog meghalni a fürdőszoba padlóján. – Hívnom kell valakit. Victoria! Nem tilthatod meg
nekem!
– Ne…! Ne… Maradj… itt… velem… ne hagyj itt… – Victoria már rettenetesen sírt, hátborzongató volt hallgatni, és úgy látszott, hogy még
erősebben kezd vérezni. S mielőtt Olivia végképp pánikba esett volna, görcsösen megmarkolta a kezét, és szenvedéseinek okozója lassan
kicsusszant a testéből. Először egyikük sem tudta, hogy mi ez az egész, de aztán mindketten megértették, mi történt. A szűnni nem akaró fájdalom
végül is enyhült, s a Victoria lába között összegyűlt véres mocsokban ott hevert egy kis csomó, a még alig kifejlett, elhalt magzat. A lány hisztérikus
zokogásban tört ki, nővére viszont hirtelen magára találva praktikus mozdulatokkal takarította el az egészet a hálóinggel együtt, majd hozzálátott a
tisztába tevéshez. Lassanként a vérzés is elállt. Olivia takarókba bugyolálta a húgát, a vért pedig mindenütt feltörölte rongyokkal és törölközőkkel.
Victoria ezenközben a fürdőszoba padlóján hevert, s a takarók ellenére annyira didergett, hogy még a foga is vacogott belé. Reggel hat óra lett,
mire Olivia mindent föltakarított és lecserélte a hálóingüket is. Aztán gyöngéden és váratlanul támadt erővel fölnyalábolta a testvérét, befektette az
ágyba, és takarókkal jól bebugyolálta, mint valami kisgyereket.
– Minden rendben lesz, Victoria – suttogta. – Itt vagyok melletted, ne félj. Most már semmi sem történhet veled. Biztonságban vagy és szeretlek.
Túl vagyunk a dolgon. – Egyikük sem nevezte nevén a dolgokat, ezt az egész szörnyűséget, arról pedig végképp nem szóltak egy szót sem, hogy
akkor mi lett volna, ha nincs ez a… spontán vetélés. Ha nem veszti el ilyen módon, hanem megszüli Tobias Whitticomb törvénytelen gyermekét.
Victoria élete akkor aztán örökre és totálisan tönkre lett volna téve. Apjuk pedig belehalt volna a szégyenbe. De ez most nem fog bekövetkezni. A
Sors másként rendelkezett.
Olivia rakott egy darab fát a tűzre, még egy takarót a húgára, és odaült az ágy szélére. Victoria lassan álomba szenderült, s nővére azon
tűnődött, hogy miféle átok ez rajtuk. És képes lesz-e bármelyikük is gyereket szülni azok után, ami annak idején szegény anyjukkal, most pedig
szerencsétlen húgával történt. Ő nem tudta magát férjes asszonynak elképzelni, a gyerekszülésről már nem is beszélve. És akkor még mindig itt
van az az érdekes kérdés, hogy tudnak-e ők egyáltalán szülni, vagy bele fognak-e halni ők is, ha megpróbálkoznak vele. Erről még soha senkivel
sem beszéltek…
Victoria ekkor már mélyen aludt, Olivia pedig kabátot kanyarítva a hálóingére, megindult lefelé a nagy batyuba kötött szennyes ruhával. El akarta
égetni az egészet. Nagy bosszúságára azonban a konyhában már folyt az élet. Nem is csoda, hiszen már nyolc óra felé járt, s ahogy fordult volna
vissza, belefutott Bertie-be.
– Hát te meg mi mindent cipelsz itt? – kérdezte a nő kedvesen, de Olivia ösztönösen elfordult tőle.
– Semmit. Én… Majd én elintézem – felelte határozottan, de bölcs nevelőnőjüknek valahogy szokatlan volt Olivia hangszíne.
– Mi ez?
– Semmi, Bertie. – Mozdulatlanul álltak, tekintetük egy pillanatra találkozott, ahogy a lány még szorosabban magához ölelte a batyut. – El akarom
égetni. – Erre már nagy csönd ereszkedett közéjük. Az asszony megpróbált a lány szemébe nézni, de az a padlót bámulta. Bertie aztán hátralépett
és bólintott.
– Jó. Szólok Petrie-nek, hogy rakjon tüzet valahol hátul a kertben. S lehet, hogy egy részét inkább el kellene ásni. – Most
Olivia bólogatott, nagyon is szaporán. Ő is valahogy így gondolta, ezért is csinált egy kisebb batyut az elvetélt magzatnak.
Aztán komor képpel figyelték, ahogy Petrie megássa a gödröt, majd megrakja a tüzet. A ruhák a tűzre kerültek, a többi a gödörbe, és minden
gyorsan eltűnt. A két nő csak nézte, egymás mellett dideregve a téli reggelen. Furcsa gyászszertartás-hangulat vett erőt rajtuk. Bertie csöndesen
átkarolta Olivia vállát.
– Nagyon jó lány vagy, Olivia – szólalt meg végül. Pontosan tudta, miről van szó. – Hogy van a húgod?
– Rettenetesen néz ki – vallotta be őszintén Olivia. – De kérlek, ne áruld el neki, hogy megmondtam neked. Megfojtana.
– Nem árulom el. De még ma orvost kell hívnunk hozzá. Belehalhat a fertőzésbe. – A lányt pedig ezek a szavak halálra rémisztették. A szíve
hevesen kezdett dobogni. Aztán beleegyezően bólintott.
– Hát jó. Te intézd az orvost, én meg addig ápolgatom őt. De mit fogunk mondani apánknak? – kerekedett el az ijedségtől a szeme.
– Influenza. Nem jó? – kacsintott Bertie. Tartott ő bizony valami ilyesmitől. Mert mint a házban mindenki, ő is hallott suttogni ezt-azt. – Bár talán
ezzel sem kéne őt idegesíteni. Mondj neki valamit.
– Jaj, Bertie, én képtelen vagyok – riadt meg Olivia. Hogyan is mondhatná meg az apjuknak, hogy Victoria terhes volt? De a veszedelmes
influenzával sem akart pánikot kelteni. – Jaj, Bertie, nem tudnék mit mondani neki.
– Majd kitalálsz valamit, kedveském – biztatta az asszony. Ebben maradtak, de később, amikor Olivia megnézte a húgát, azt látta, hogy az
megint vérzik, s néha félrebeszél. Délután megérkezett az orvos, aki mentőkocsit hívott, s bevitette a beteget a tarrytowni kórházba, mert
mindenképpen pótolni kellett a hatalmas vérveszteséget. Mindezt már nem lehetett eltitkolni az apa elől. Victoria hisztérikusan zokogott, ahogy a
palackokból áramlott a vér a karjába, testvére pedig ott ült mellette, és megpróbálta megnyugtatni. Ez azonban nem sikerült, húga annyira tele volt
elkeseredéssel és bűntudattal. Fájdalmai is voltak még, ereje teljesen elhagyta, idegileg is kikészült, és bár már rég megesküdött Oliviának, hogy
nem igaz, Olivia jól tudta, hogy még mindig szerelmes Tobiasba és vágyódik utána.
Apjuk órákon át kint ült a várószobában, és nagyon levertnek látszott, amikor Olivia végül kijött hozzá és közölte, hogy Victoria elaludt. Az orvos
szerint aggodalomra nincs ok, a lány rendbe fog jönni. Operációra a jelek szerint nem lesz szükség, és az orvos még azt is közölte az érintettekkel,
hogy Victoria később még fog tudni gyereket szülni. A magzat valószínűleg nagyobb volt, mint időarányosan lennie kellett volna, s így az sem kizárt,
hogy ikerterhességről lehetett szó. Erre utal a szokatlanul nagy vérveszteség is. Azt azonban sajnos nem lehetett eljátszani sem a kórházban, sem
pedig a családban senki előtt, hogy Victoriának csak influenzája van. Mindent a lehető legnagyobb diszkrécióval fognak kezelni, ígérte az orvos
Edward Hendersonnak, aki azonban tudta, hogy hiába csinálnak bármit, a hír úgyis kiszivárog. És akkor egész New York tudni fogja, hogy Victoria
elvetélte a Tobias Whitticombtól fogant magzatot. És ez szépen megerősíti az eddig terjengő kósza pletykákat, s ezzel bele is lesz verve az utolsó
szög abba a koporsóba, amelyben Victoria Henderson tisztességét örökre eltemetik.
– Ezzel az erővel akár főbe is lőhette volna őt az a gazember! – sóhajtotta elkeseredetten az öreg Henderson a várószobában, amikor már
hazafelé készülődött. Olivia már megbeszélte az orvosokkal, hogy egy tábori ágyon fog aludni a nővére lábánál, ameddig csak szükség lesz rá.
– Ne mondj ilyeneket, apa! – korholta szelíden Olivia, de azért jól látta az apján, hogy mennyire össze van törve és mennyire aggódik a lánya
hírneve miatt.
– Pedig ez az igazság! Az a fickó tönkretette a lányomat. Bár helyesebb volna azt mondani, hogy Victoria tette tönkre saját magát. Hihetetlenül
ostoba volt. Bárcsak megállíthatta volna valaki! – Henderson nem említett konkrét személyt, de Olivia kiérezte szavaiból a burkolt szemrehányást.
Nyomban válaszolt is rá.
– Én megpróbáltam, apa – mondta csöndesen.
– Abban biztos is vagyok – sziszegte apja a fogai közül. Ajkai penge vékonnyá váltak, mint mindig, amikor valamiért nagyon mérges volt. De
most nemcsak a méreg gyötörte, hanem az aggodalom is a lányáért, s mindazért, amit Victoria egy rövid és ostoba viszonnyal nemcsak
önmagának, hanem az egész családnak is a nyakába szakasztott. Aztán eltöprengve nézett Oliviára. – Victoriának most férjhez kellene mennie. Az
többé-kevésbé lemosná róla a gyalázatot. Akkor már nem volna olyan érdekes a történet a rossz nyelvek számára.
– Whitticomb nem veheti őt feleségül – mondta halkan Olivia, s már megijedt, hogy az apja is ugyanúgy el van tévedve, mint Victoria volt, ha azt
hiszi, hogy ez lehetséges. Csak úgy elhagyni egy Astor-lányt… De az apja sem úgy gondolta.
– Whitticomb valóban nem veheti őt el – mondta egyetértően. – De valaki más igenis elveheti. Ha ugyan hajlandó lesz bárki is, ezek után. De
nyilván ez volna számára a legjobb megoldás.
– Csakhogy ő nem akar férjhez menni senkihez – magyarázta Olivia, mintha az apjuk nem lett volna tisztában egy-két dologgal. – Azt mondja,
nem akar férjhez menni soha, sőt, látni sem bírja a férfiakat, s egyelőre, azt hiszem, komolyan beszél.
– Ez a történtek után érthető is – bólintott Henderson. Nem tájékoztatták őt a részletekről, de sejtette, hogy az éjszaka elég borzasztó dolgok
játszódtak le. Ha Victoria pusztán a Tobias-botrányból nem tudta volna levonni a tanulságokat, akkor most kapott még egy brutális leckét. – De
később biztosan megváltoznak majd az érzései. – Ő azonban már nem volt biztos abban, hogy érdekelné-e, ha ez mégsem következnék be.
Victoria olyasmit csinált, amivel végül is mindenkinek csak ártott. Jóvá kell tehát tennie a dolgot, az érzéseitől függetlenül. – Ne idegeskedj ezen,
drágám – csókolta meg búcsúzóul Oliviát, és súlyos gondokba merülve ballagott ki a kórházból.
Victoria késő este még egy adag vért kapott, s egy darabig úgy nézett ki, hogy talán mégiscsak műtétre lesz szükség. Reggel azonban a beteg
valamivel jobban érezte magát, bár még mindig nagyon gyenge volt. Két nap múlva tudott csak fölülni az ágyában, s újabb két nap kellett ahhoz,
hogy járni is tudjon. A hét végén viszont már otthon volt, a saját ágyában feküdt, s Olivia és Bertie sürgött-forgott körülötte. Ám amikor hazaértek, az
apjuk nem volt otthon, bement New Yorkba az üzleti ügyeit intézni. A gyár dolgában kellett találkoznia az ügyvédeivel, és alig tudta megőrizni az
önuralmát, amikor váratlanul… Tobias Whitticombbal futott össze a University Clubban, ahová John és Charles társaságában ment el ebédelni.
Watson gondosan figyelte öreg barátját, és meg is kérdezte tőle, hogy jól van-e, mire Henderson csak bólintott. Tobias szerencsére pár perc múlva
már el is távozott a barátaival együtt. Nem szólt egy szót sem az apához, és kerülte John Watson tekintetét is.
Henderson két nap múlva nagyon elégedetten tért haza Crotonba. Mindent sikerült elintéznie New Yorkban, amit eltervezett. Egyébként pedig a
Waldorf-Astoriában szállt meg. Látni sem akarta a saját házát. Túl sok rossz történt ott a múltban is, meg nemrég is, és különben sem hozott
magával személyzetet.
Tíz nap volt még hátra a hálaadás napjáig. Amikor hazaért, a két lány ott sétált a parkban, egymásba karolva. Victoria már sokkal jobban nézett
ki, és Henderson biztosra vette, hogy még pár nap, és egészen rendbe jön. Azt még megvárja, és majd akkor mond neki valamit…
Mindkettőjüknek mondta. Olivia előtt úgysem voltak titkai, és szüksége volt a támogatására is. De akár egyet fog érteni, akár nem, az
intézkedéseket már megtette. És mindenben megvan a megállapodás is. Vasárnap délután megkérte hát a lányokat, hogy tartsanak vele a
könyvtárszobába, s Olivia rögtön megérezte, hogy komoly mondanivalója van számukra. Az a furcsa érzése támadt, hogy apjuk el akarja őket
küldeni egy időre valahová, talán Európába, hogy húga elfelejtse Tobiast, pedig Victoria nem is beszélt a férfiról hazaköltözésük óta, a kórház óta
pedig hallani sem akar róla. Lelkileg nem volt túl a szerelmen, de annyira becsapottnak érezte magát, hogy képtelen volt beszélni róla.
– Lányok – kezdte az apjuk minden ceremónia nélkül –, szeretnék valamit mondani nektek. – Elszántan nézett rájuk, miközben Victoria tűnődött,
hogy mi lehet az, Olivia pedig várakozóan bólintott. Victoria azért azt sejtette, hogy az ő bűnével lesz kapcsolatos a téma. És mintegy
megerősítésül az apja tényleg őrá emelte szúrós tekintetét.
– Terjengenék a pletykák New Yorkban, Victoria. Két dolgot tehetünk, vagy tudomásul sem vesszük, vagy pedig elkezdjük cáfolgatni őket.
Szerintem most az egyetlen értelmes reagálás a hallgatás. S e kórházi közjáték után hamarosan itt is kezdődik majd a szóbeszéd. S ha a két
történet összeér, abból még rondább história kerekedik ki. Azt kezdik mondogatni, Whitticomb fecsegése alapján, hogy te egy erkölcstelen lány
vagy, és nemcsak helytelen viselkedésű, hanem még szívtelen is. Nyilván valami olyan mesét terjeszt, hogy te kezdtél ki vele. Vannak, és remélem,
elég sokan, akik természetesen nem hisznek neki, de teljesen függetlenül attól, hogy ő mit mond, s hogy az emberek mit vagy mit nem hisznek,
maga az igazság sem olyan, amit szívesen kitennénk az ablakba.
– Nagy hülyeséget csináltam, apám – ismerte be megint Victoria, és kezdte magát rosszul érezni a hallottaktól. – Megszédültem… Erkölcstelen
voltam, ha úgy tetszik… De én tényleg elhittem neki, hogy szeret…
– Akkor inkább ostoba voltál, és nem szívtelen – mondta tőle szokatlanul nyers modorban az apja. De hát igazán nem bűvölte el a lánya a
viselkedésével az utóbbi hetekben, és csalódottan kellett tudomásul vennie azt is, hogy ő alig csinálhat valamit, hogy helyrehozza a dolgokat.
Valamit azonban mégiscsak tehet, és rá is szánta magát, hogy megteszi. – Ami megtörtént, azon nem sokat tudunk változtatni, és Mr.
Whitticombot sem tudjuk elhallgattatni. De helyreállíthatjuk a hírnevedet, meg a miénket is, ha összefogunk. Azt hiszem, ennyivel tartozol nekünk.
– Mit tehetnék, apám? Tudod, hogy bármit boldogan megteszek! – mondta két kezét a keblére szorítva Victoria. Most tényleg bármit lehetett
volna kérni tőle. Már őt is rettenetesen nyomasztotta, hogy mekkora bánatot okozott az apjának.
– Örömmel hallom. Szóval, te férjhez mehetsz, Victoria, és férjhez is fogsz menni. Ettől előbb-utóbb megszűnnek a pletykák. Lesz az
embereknek valami más rágódnivalójuk is. És bár lehet, hogy te egy buta fiatal lány voltál, sőt egy gazember áldozata is, de egy szép napon
mégiscsak inkább egy tiszteletre méltó, minden gyanú fölött álló tisztességes asszony leszel. És az emberek végül el fogják felejteni azt a másik
történetet. De enélkül a tiszteletreméltóság nélkül – emelte föl a hangját és vonta össze fenyegetően a szemöldökét az apa – csak a történet
marad, a ronda történet, és az emberek azon fognak rágódni mindörökké. Azt fogják hallani és azt fogják továbbadni. És akkor kitaszított leszel, és
úgy fognak kezelni, mint egy ribancot. – Az öreg Henderson kertelés nélkül beszélt, s a két lány megzavarodva meredt rá. Egy darabig csönd volt,
aztán Victoria szólalt meg.
– De ő nem fog elvenni engem, apám. Te is tudod. Hazudott, és ezt maga is beismerte. Esze ágában sem volt soha feleségül venni engem. Neki
ez csak egy játék volt. – És elmesélte az apjának és a nővérének, hogy mit mondott neki Tobias az utolsó találkozáskor. – Ráadásul a felesége,
Evangeline gyereket vár, tavasszal fog szülni. Ha akarná, sem tudná elhagyni az asszonyt.
– Nem is arra várok – nézett baljóslatúan az apjuk. – Nem, Tobias Whitticomb nem fog feleségül venni téged, Victoria. Ez már biztos. De
Charles Dawson el fog venni. Részletesen megtárgyaltam vele a dolgot. Értelmes, intelligens ember. Azt hiszem, kedves és jóindulatú is, és
tisztában van a helyzettel. Nincsenek illúziói az iránta táplált érzelmeidről, s bár a részleteket nem ismeri, azt tudja, hogy legutóbbi New York-i
tartózkodásunk idején történt valami szerencsétlen malőr. Ő viszont özvegyember. Elveszítette rajongásig szeretett feleségét, akinek a helyét nem
akarja mással elfoglaltatni a szívében, viszont van egy kisfia, akinek anyára van szüksége.
Victoria tátott szájjal hallgatta a fejtegetést, s a végén teljes elképedéssel meredt az apjára.
– És szerintetek én alkalmas vagyok erre a szerepre? Hogy anyja legyek a gyerekének, de neki ne legyek szeretett felesége?! Apám, hogy
gondoltad ezt?
– Hogy gondoltam? Én hogyan gondoltam?! – bődült föl Edward Henderson. Ezt a szörnyű hangot még soha életükben nem hallották tőle. És az
apjuk nekivörösödve, üvöltve folytatta. – Hogyan merészelsz te ilyeneket kérdezni tőlem, miután szégyent hoztál az egész családra, viszonyt
folytatva egy nős emberrel egész New York szeme láttára, sőt hazaállítva terhesen a fattyú kölykével?! Victoria! Hogyan merészeled ezt?! Vedd
tudomásul, hogy mostantól kezdve azt csinálod, amit én parancsolok, méghozzá pontosan azt és gondolkodás nélkül. Ha pedig ez nem tetszik,
akkor beváglak valami távoli apácazárdába, vagy egyetlen penny nélkül kitagadlak az örökségből!
– Akkor tedd azt! – kiáltotta a helyéről felpattanva Victoria, halálra rémítve ezzel a nővérét. Hát ide jutottak… – Engem nem lehet házasságra
kényszeríteni egy olyan emberrel, akit alig ismerek és nem szeretek, és aki nem szeret engem! Eladni rabszolgának… Eladni, mint egy
bútordarabot, egy dolgot, egy tárgyat! Nincs jogod így rendelkezni velem, megállapodást kötni az ügyvédeddel, és utasítani őt, hogy vegyen engem
feleségül. Ezért is megfizeted neki az ügyvédi tiszteletdíjat? –kérdezte a végén, vérig sértve és teljesen felzaklatva. Ráadásul Charles Dawson még
csak nem is tetszett neki. Hogyan voltak képesek ezt megcsinálni vele?
– Nem fizetek én senkinek, Victoria. Ő pedig tisztában van a szituációval. Valószínűleg jobban, mint te. Nem vagy abban a helyzetben, hogy
megvárd, míg eljön érted a mesebeli herceg, és azt sem választhatod, hogy itt maradj Crotonban, velem meg a nővéreddel. Egyikünk sem
merészelheti ugyanis betolni a képét New Yorkba mindaddig, amíg el nem rendezed azt a rémséges helyzetet, amelyet a nyakunkba rohasztottál!
Most rajtad a sor, hogy eltakarítsd magad után a mocskot. Es kárpótlásként állítsd helyre a becsületünket.
– Vágd le a hajam, vágd le a fejem, zárj börtönbe, tégy, amit akarsz! De nem adhatsz el engem „kárpótlásként” senkinek. 1913-at írunk, apám,
nem pedig 1812-t. Ezt már nem teheted meg velem. – Victoria ennél nagyobb meggyalázást valóban nem tudott elképzelni.
– De igenis megtehetem, és te is meg fogod tenni, s ezzel lezártuk az ügyet, Victoria. Vagy pedig tényleg kitagadlak az örökségből is, és a
házamból is, méghozzá a mai naptól kezdve. Nem fogom megengedni neked, hogy tönkretedd magad vagy a testvéredet csupáncsak azért, mert
akaratos és csökönyös vagy. Dawson nagyon rendes ember, neked meg nagyon nagy szerencséd van, hogy hajlandó ezt megtenni. Őszintén
mondom, ő sem tenné meg, ha nem volna ott az a kisfiú. Majd bolond volna… Úgyhogy áldhatod a szerencsédet!
– Te komolyan beszélsz? – nézett még mindig hitetlenkedve Victoria, mellette pedig Olivia ült bénán a döbbenettől. – Te tényleg elzavarsz a
háztól, ha nem megyek hozzá feleségül?!

– Igen. Elzavarlak. Komolyan beszélek, Victoria. És te meg fogod tenni. Ezt az árat kell fizetned az ostobaságodért, és ez tisztességes ár.
Nagyon szépen élhetsz aztán New Yorkban. Dawson becsületes ember, remek foglalkozása van és nagy jövő áll előtte. S egy szép napon
megoszthatjátok Oliviával, amit rátok hagyok. Ez már önmagában is sokkal nagyobb szabadságot biztosít számodra. Enélkül viszont padlót fogsz
sikálni valahol egy leányotthonban. Komolyan beszélek. Meg fogod csinálni, amit mondok, mindannyiunkért, értem, a testvéredért és önmagadért.
Ha mástól nem tudsz jobb belátásra térni, akkor tedd meg Oliviáért. Mert ha nem teszed meg, akkor ő soha többé nem mutatkozhat New Yorkban.
Victoria, neked feleségül kell menned Charles Dawsonhoz. Nem most azonnal, nem ezen a héten. Várhatsz még pár hónapig, vagy akár tavaszig
is, ha úgy akarod. Ne gondolja senki, hogy rákényszerítettek téged az izé…, szóval az ismeretes okokból. De az eljegyzést már most, rögtön a
hálaadás napja után bejelentjük. – Victoria fölállt a helyéről, szédelegve odament az ablakhoz és némán bámult kifelé. – Akkor meg vagyok értve?!
– kiáltott utána az apja, jelezve azt is, hogy a beszélgetés le van zárva. Victoria nem fordult meg, úgy válaszolt.
– Igen, apám. Tökéletesen. – És most majdnem ugyanúgy gyűlölte az apját, mint Tobiast és újabban Charlest. Minden férfi egyforma, egy szemét
rabszolga-kereskedő, a női hús haszonélvezője. Ezeknek itt mind, ha őróla van szó, a nő nem jelent és nem ér többet egy karosszéknél. S amikor
megfordult végre, meglepődve látta, hogy Olivia sír. Biztosra vette, hogy azért, mert nekik most örökre el kell válniuk. New York nincsen messze, de
ahhoz mégiscsak elég messze van, hogy ők ezentúl ne nagyon lássák egymást. Mert azt is biztosra vette, hogy az apjuk nem fogja megengedni
Oliviának, hogy bejárjon hozzá.
– Nagyon sajnálom, hogy téged is belerángattalak ebbe az izébe – veregette meg kissé megenyhülve az apjuk Olivia vállát. Tényleg sajnálta,
hogy feldúlta az ő lelki nyugalmát is. –De úy gondoltam, szükség lehet a te segítségedre is, hogy észhez térítsük a húgodat. Szeretnék biztos lenni
abban, hogy ő is fölfogja, hogy nincsen más választása.
– Én fölfogom, apám – mondta Olivia csendesen. – Te itt mindenkinek csak a javát akarod. – De az mégiscsak furcsa érzés volt számára, hogy
a Victoriának épp most kijutott kegyetlen bánásmód őt magát még kegyetlenebbül érintette. Hiszen épp ő volt az, akit elbűvölt Charles Dawson, és
Victoria az, aki unalmas fráternak tartotta a fiatalembert, és nem is nagyon ereszkedett vele társalgásba. Groteszk egy fordulat volt, hogy az apjuk
ilyen halálos sebet osztott mindkettőjüknek, ugyanazzal a karddal, s mit sem sejtve arról, mit csinál. Mint az igazság vakon vagdalkozó istennője…
– Talán jobb volna, ha most fölmennétek a szobátokba és elbeszélgetnétek a dologról egy kicsit javasolta az apjuk, érzékelve, hogy túlságosan
belelovalták magukat a saját indulataikba. Ő magában már tisztázta a dolgot, s biztos volt abban, hogy Victoria engedelmeskedni fog, bár tudta,
hogy most még rettenetesen gyűlöli őt.
A két lány kábultan hagyta el a könyvtárszobát, és kóválygó fejjel támolygott föl a hálószobájába. Végre bezárták maguk mögött az ajtót, és
Victoria csak akkor kezdett tombolni, hangosan sírni és jajveszékelni. Képtelen volt elhinni az egészet.
– Hogyan tehette ezt velem? Hogyan tudott elmenni New Yorkba és eladni engem annak a hitvány senkinek? Hogyan merészelte?
– Dawson nem egy hitvány senki – mosolygott Olivia a saját könnyein át a testvérére. – Kellemes, kedves és intelligens ember. Meg fogod
kedvelni.
– Ugyan, hagyd már! – ordított a képébe Victoria. – Úgy beszélsz, mint az apánk.
– Lehet, hogy neki van igaza. Lehet, hogy neked ezek után tényleg nincs más választásod. Lehet, hogy a becsületedet csak azzal mentheted
meg, ha feleségül mész Charles Dawsonhoz.
– Köpök én az ilyen becsületre! Még ma éjjel hajóra szállok, és meg sem állok Angliáig. Ott majd szerzek munkát, és csatlakozom
Pankhurstékhoz.
– Nem a börtönben lesznek még vagy három évig? Legalábbis az egyikük, ha jól emlékszem arra, amit a nyáron mondtál nekem? És miből
veszed meg a hajójegyet? Azt hiszem, Victoria, hogy apánknak igaza van. Nincs más választásod.
– Milyen ember lehet az, aki elfogad egy így szerzett feleséget? És hogyan képes elfogadni?
– Hallottad, mit mondott apánk. Anyát akar a kisfiának. – Ez azért furcsa volt Oliviának is. És ő ismerte a férfit, vagyis hát jóval többet
beszélgetett vele, mint a húga. Talán nem tudja megoldani egyedül a saját problémáját. Furcsa egy megoldás, az biztos, de talán mégiscsak a
legjobb ebben a helyzetben. Bár Oliviának csak a nagy semmi marad. – Legalább próbáld meg megkedvelni őt. A saját érdekedben. – Ő viszont
még soha senkinek, még a saját ikertestvérének sem vallotta be, hogy mennyire kedveli Charles Dawsont. Úgyhogy szegény Victoriának most
fogalma sincs, milyen gondolatok táncolnak Olivia fejében és milyen érzelmek tombolnak a szívében. És túlságosan is sajnálta magát ahhoz, hogy
észrevegye, a nővére is ki van borulva. Este pedig nem volt hajlandó lemenni a közös vacsorához.
– Hol van? – kérdezte Henderson nyugodtan az asztalhoz egyedül érkező Oliviától.
– Ki van borulva és le van döbbenve. Sok mindenen keresztülment az utóbbi pár hét alatt. Hozzá kell szoknia. Adj neki egy kis időt – válaszolta a
lány, és az apja megértően bólogatott. A vacsora vége felé pedig megpaskolta Olivia kezét, és szomorúan nézett rá.
– Mi meg itt maradunk ketten. Nagyon magányos leszel?
– Nekem ő rettenetesen fog hiányozni – sóhajtott Olivia, s a szeme ismét megtelt könnyel. Szinte elviselhetetlen volt számára az a gondolat, hogy
többé nem élhet együtt a húgával, Charles Dawson elvesztése pedig végérvényesen romba döntötte lányos álmait. – De téged soha nem hagylak
el, apám, azt megígérem neked.
– Pedig lehet, hogy egyszer majd neked is el kell menned. Talán ha minden elrendeződik, ha Victoria férjhez megy Charleshoz, akkor talán mi is
visszamerészkedhetünk ismét New Yorkba, s meglátod, ott majd találkozol egy jóképű herceggel. – Szelíden rámosolygott a lányára, és fogalma
sem volt arról, hogy ezekkel a szavakkal milyen újabb kínokat okozott szegénynek.
– Nem vágyom én a jóképű herceg után, apám. Itt vagy nekem te. S nekem itt a helyem. Nincs olyan férfi, akihez hozzámennék – mondta
mélységes meggyőződéssel. Hendersont elszomorította az a kilátás, hogy Olivia vénkisasszony marad, de lelkének önző felével mégis azt kívánta,
hogy a lány ne hagyja el őt. Hiszen oly remekül irányítja a háztartást, és oly nagyszerűen elrendez neki mindent, hogy arra Victoria tán sohasem
volna képes. Bizony, ez így van jól, és jobban már nem is lehetne.
– Én mindig gondoskodni fogok rólad. Ezt én is megígérem neked – nézett a lánya szemébe. – S egy szép napon ez itt mind a tiéd lesz. Tiéd
lesz a Henderson-birtok, Olivia. Itt élheted le az egész életed. Victoria is megkapja, ami jár neki, de ő majd a New York-i házban fog élni
Charlesszal, ha én már nem leszek. Neked arra a házra nem lesz szükséged. – Henderson elrendezte mindkettőjük dolgát. Minden el volt intézve.
Olivia itt marad és gondozni fogja őt élete végéig, Victoriának pedig ott lesz Charles. Olivia pedig azon tűnődött, hogy miféle isteneket sérthetett ő
meg oly nagyon, hogy így kelljen bűnhődnie. Nem nagyon álmodozott arról, hogy Charles talán az övé lesz, de az álmában sem fordult meg a
fejében, hogy Charlest tálcán fogják felszolgálni a húgának, ráadásul „büntetésből” a csúnya viselkedéséért.
– És azt megengeded, hogy elmenjek New Yorkba meglátogatni őt? – kérdezte Olivia lélegzet visszafojtva. Mert kétszeresen is kegyetlen dolog
volna ez, elveszteni azt, aki még nem volt az övé, akiről csak álmodozott, és elveszteni azt is, akit oly szívből fakadó testvéri szeretettel szeretett,
akiről nem is álmodta, hogy egyszer el kell válnia tőle.
– Hát persze, drágám – mosolygott az apja. – Nem akarlak én elválasztani benneteket egymástól, csak azt szeretném, ha segítenél eltakarítani
Victoriának azt a szörnyű mocskot, amibe belekeverte magát. – Az apját hallgatva Olivia minden eddiginél jobban bánta, hogy nem sikerült a húgát
távol tartania Tóbiástól. Aki egy pillanat alatt romhalmazzá változtatta az életüket. – Akkor látogatod meg a testvéredet, amikor csak akarod,
amennyiben nem hagysz engem teljesen magamra. –Az öreg Henderson mosolygott, Olivia pedig átkarolta a vállát, miközben az arcáról az apja
vállára peregtek némán a köny-nyei. Neki most már nem maradt semmi, amit kívánhatott volna, amit szerethetett volna megkapni, amiről
álmodozhatott volna. Most már ő mindörökre az apjához lesz láncolva. Olivia úgy érezte, véget ért az élete.
8.

C
harles Dawson egy verőfényes őszi napon, november végén érkezett meg a kisfiával, Geoffreyval Croton-on-Hudsonba. Csípős hideg volt, de
harapni lehetett a jó „falusi” levegőt, valahol a távolban tüzek égtek, s mindenben érződött, hogy közeleg a tél. A szakács épp az érkezésük előtt
nyakazta le a pulykát. Másnap hálaadás napja.
Edward Hendersont Tarrytownba szólították üzleti ügyei, Victoria az utóbbi napokban rákapott a magányos lovas túrákra, és most is elbarangolt
valahová. A ház kihaltnak látszott, amikor a vendégek megérkeztek, s Olivia is csak véletlenül vette észre őket, ahogy kinézett a konyhaablakon.
Kapkodva törölte meg a kezét a kötényében és szaladt eléjük, még kabátot sem kapva magára. Legszívesebben megölelte és megcsókolta volna
Charlest, annyira megörült neki. Eltűnődött egy pillanatra, hogy vajon megteheti-e majd ezt egy szép napon, amikor rokoni kapcsolatba kerülnek.
Mindenesetre furcsa érzés volt. De aztán csak illedelmesen rámosolygott, kezet fogott vele, és azt mondta, nagyon örül, hogy látja, majd lehajolt
Geoffreyhoz. S ekkor megdobbant a szíve. Az volt az érzése, hogy már régóta ismeri ezt a kisfiút, aki valahol része az ő életének. S hogy nem
véletlen ez a találkozás. Megilletődötten és ünnepélyesen ráztak kezet.
– Hello, Geoffrey. Én vagyok Olivia. Victoria nővére. Victoria és én ikertestvérek vagyunk – magyarázta a gyereknek, aki rögtön felélénkült erre a
bejelentésre. – Teljesen egyformák vagyunk, és fogadni mernék, hogy nem fogsz tudni megkülönböztetni bennünket.
– Hát fogadjunk! – mondta bátran a kis szőke gyerek, és zöld szemében vidámság és huncutság csillogott. Nagyon hasonlított az apjára, de ott
volt benne valaki más is, nyilván szegény anyja, Susan. Az is furcsa volt Oliviának, hogy mintha Susant is közel érezte volna magához, ahogy így
elnézte őket. Mintha ő volna az őrangyaluk. Nagyon békés és derűs hangulat szállt közéjük. Olivia senkinek, még a saját testvérének sem mert
volna beszámolni ezekről a furcsa érzéseiről.
– Egyszer majd, ha jó barátok leszünk, elárulok neked egy titkot, hogy miképpen lehet megkülönböztetni bennünket – mondta a gyereknek
sejtelmes mosollyal. Aztán kézen fogta és elindult vele a konyha felé, hátha akad ott valami frissen kisült sütemény.
– Én bizony jó hasznát vehettem volna annak a titoknak, amikor maguk New Yorkban voltak – nevetett rá Charles. –Hát miért nem árulta el
nekem?
 – Mert még soha senkinek nem árultuk el, de Geoffrey lesz a kivétel – veregette meg gyengéden a kisfiú vállát. Maga sem értette, miért mondta
ezt, de valahogy máris szerette ezt a gyereket. Talán a kisfiú lesz számára az, aki felvidítja a szívét, minthogy a történtek után neki már aligha lesz
gyermeke. Apjuk halálakor ő már túl öreg lesz ahhoz, hogy férjhez mehessen és gyereket szüljön. S most, egyetlen hét leforgása alatt elveszítette a
testvérét is, és a jövőjét is. Természetesen már régebben is megfordult a fejében, hogy ő itt marad örökre az apjával, de ami akkor még csak
gondolati játszadozás volt, az most ijesztően közelgő realitássá változott.
– Senki sem ismeri a titkot? – nézett a gyerek őszinte érdeklődéssel, és látszott rajta, hogy megtisztelve érzi magát.
– Csak Bertie – magyarázta Olivia, és be is mutatta őket egymásnak, mert Mrs. Peabody éppen belépett a konyhába. Nagyon örült, hogy
találkozhat Charles Dawsonnal. Pár perc múlva fölvezette a vendégeket a szobájukba, és kipakolta a holmijukat. Fél órával később Charles
egyedül ballagott le a lépcsőn. Geoffrey ott maradt Bertie-nek segíteni. – Hát ez egy csodálatos gyerek! – mosolygott Charlesra, aki válasz helyett
némán nézett rá egy darabig, majd elfordult és szomorúan bámult ki az ablakon. Nem lehetett tudni, mire gondol.
– Nagyon hasonlít az anyjára – szólalt meg végül, és ismét Olivia felé fordult. – Hogy vannak, amióta visszaköltöztek New Yorkból? – Úgy tűnt,
mintha komolyan érdekelné ez a dolog, de a kérdés csak elszomorította Oliviát, és azt kívánta, hogy bárcsak itthon lennének már a többiek is.
– Jól. Van mit csinálni idekint. – Victoria betegségét nem említette. Kíváncsi volt, Charles tudja-e egyáltalán…
– Vigyázni a húgára, nehogy megint börtönbe kerüljön? –kérdezte a férfi, és mindketten elnevették magukat, amikor Victoria masírozott be a
szobába, lovaglóruhában, sáros csizmában. A haja úgy libegett a feje körül, mint valami furcsa, fekete glória.
– Nagyon szellemes megjegyzés, mondhatom! – mérte végig őket.
– Itt van Charles – mondta kissé zavartan Olivia.
– Látom, hogy itt van. De én nem tudom, mi annyira mulatságos abban a New York-i tüntetésben – közölte Victoria, mire ők olyan
megszeppenve pillantottak egymásra, mint a csintalanságon rajtakapott gyerekek.
– Sajnálom, Victoria – szólalt meg Charles, és odalépett hozzá, hogy kezet fogjanak. – Milyen volt a lovaglás? – Láthatóan őszintén igyekezett
közelebbi ismeretségbe kerülni a lánnyal, aki azonban kurtán-furcsán elintézte az üdvözlést, és máris ment föl, vacsorához átöltözni. – Nincs valami
jó kedve mostanában a húgának – jegyezte meg Charles csalódottan. Olivia viszont majdnem megint elnevette magát ezen a kissé naivnak tűnő
megjegyzésen.
– Hát, így is mondhatjuk. Szóval, volt elég baja, amióta olyan gyorsan visszajöttünk New Yorkból. – Nem tudhatta, hogy a férfi mit tud és mit nem
tud, és nem akart ő lenni az, aki fölvilágosítja. – Nemrég beteg is volt – próbált valami elfogadható mentséget keresni.
– Gondolom, egyik sem volt könnyű ügy a számára – mondta ki Charles nyíltan, ami meglepte Oliviát. – Engem is megdöbbentett a dolog, de azt
hiszem, Geoffreynak így lesz a legjobb – magyarázta őszintén.
– Maga ezért vállalkozik rá? – érdeklődött Olivia, és szívesen megkérdezte volna még, hogy ez-e az egyetlen ok, de nem merte. Hiszen alig
ismerte még a férfit.
– Anya nélkül nem tudom rendesen fölnevelni a fiam – válaszolta Charles, és nyugtalanul nézett körül a szobában.
– Apánknak sikerült-jegyezte meg csendesen Olivia, mire Charles elnevette magát.
– Azt akarja mondani, hogy ne vegyem feleségül a húgát? Olivia valóban úgy gondolta, csak éppen nem volt bátorsága ki is mondani.
– Dehogyis – mosolygott udvariasan a férfira. – Csupán úgy gondolom, kell hogy legyenek más okai is.
– Biztosra veszem, hogy lesznek majd ilyen okok, ha jobban megismerjük egymást.
Ezen mindketten bólogattak, amikor hangokat hallottak a lépcső felől. Victoria és Geoffrey jött lefelé.
– Te pont úgy nézel ki, mint ő – mondta a gyerek, elragadtatva a mögötte ballagó fekete hajú lánytól.
– Tudom. És téged hogy hívnak?
– Geoffrey – közölte a gyerek minden szégyenlősködés nélkül.
– És hány éves vagy? – kérdezte még Victoria, de a kisfiú kihallotta a hanghordozásából, hogy nem igazán érdekli őt a dolog.
– Kilenc – válaszolta, ahogy leértek a lépcsőn.
– Nem vagy te alacsony a korodhoz képest? – Victoria egyébként azt hitte róla, hogy idősebb.
– Nem, sőt magas vagyok – magyarázta türelmesen a gyerek.
– Nem sokat tudok a gyerekekről.
– Olivia viszont tud. Szeretem őt.
– Én is. – Victoria mosolyogva lépett be a kis vendéggel a könyvtárszobába, aztán odament Oliviához és megállt mellette. A két lány között
abban a pillanatban megszűnt minden külső különbség. Mintha ugyanannak az embernek a két példányaként álltak volna ott. Egyforma volt a hajuk,
a szemük, a szájuk, a ruhájuk, a cipőjük, a kezük és a mosolyuk. Geoffrey rés-nyire húzta össze a szemét, és hosszasan fürkészte őket. Aztán a
többiek elképedésére biggyesztett egyet, és megrázta fejét
Nem mondanám, hogy olyan nagyon egyformák vagytok jelentette ki komolyan, s ezen az apja is elnevette magát.
– Hétfőn szemüveget csináltatok neki – mondta, és az ikrek kacagtak. De Geoffrey nem hagyta magát.
– Nem egyformák, papa. Nézd csak meg őket.
– Már néztem. Nem is egyszer. De nem akartam minden egyes alkalommal bolondot csinálni magamból! Ha te meg tudod különböztetni őket,
akkor gratulálok. Nekem ez nem megy. – Leszámítva persze egy különös „módszert”, amely időnként működött. A két nő ugyanis eltérő módon
hatott rá, ha ő ezt hagyta. De ha csak úgy rájuk nézett, akkor már bajban volt. Geoffrey viszont nem. Charles esetében volt a dolognak valami érzéki
és szexuális vonatkozása is, legalábbis időn; ként. De Geoffrey számára sokkal egyszerűbb ügy volt ez. Ő egyszerűen csak tudta, hogy ki kicsoda.
– Ez itt Olivia – mutatott bizonytalankodás nélkül a jobb oldalon álló nőre –, ez pedig Victoria. – Igaza volt. Az ikrek helyet cseréltek, de Geoffrey
megint jól tippelt. Aztán Olivia megtréfálta őt: kézen fogva táncot lejtett Victoriával, s a gyerek tényleg belezavarodott és tévedett, de a következő
alkalommal megint talált, és mindenki el volt ámulva, még Victoria is, aki mindig azt hajtogatta, hogy ő nem szereti a gyerekeket. Nővére már
figyelmeztette is, hogy ezt ma este ne hozza szóba.
– De miért ne? Lehet, hogy akkor nem vesz el feleségül – nézett gonoszul Victoria.
– És akkor apánk elküld téged egy szibériai apácazárdába vagy férjhez ad egy alaszkai halászhoz. Kérlek, Victoria! Ne sértsd meg őket! –
könyörgött a testvérének.
– Jól van, jól van, nem fogom. Nyugi – egyezett bele Victoria. És betartotta a szavát. Jóformán meg sem szólalt egész nap. Sem akkor, amikor
az apjuk végre hazaérkezett, sem pedig este, amikor négyen ülték körül a vacsoraasztalt. A társalgást nagyrészt Olivia és Charles vitte.
– Miért nem te mész hozzá feleségül? – kérdezte Victoria később, amikor már az ágyukban feküdtek. – Te olyan szépen el tudsz beszélgetni
vele.
– Nekem nem kell kiköszörülnöm a hírnevemen esett csorbát, ráadásul apánk azt akarja, hogy vezessem a háztartást – válaszolt Olivia fakó
hangon. Apjuk mindkettőjük előtt világosan kifejtette, hogy mi az álláspontja és mi a kívánsága, és az nem volt része az alkunak, hogy Olivia menjen
hozzá Charleshoz, bármilyen jól el is tudnak beszélgetni. – Imádnivaló kölyök ez a Geoffrey, nem? – Ott feküdtek egymás mellett a sötétben,
egyforma hálóingben.
– Nem tudom. Én nem veszek észre rajta semmit. Engem nem érdekelnek a gyerekek, nagyon jól tudod.
– Nekünk viszont sikerült elbűvölnünk őt – mosolyodott el Olivia, és eszébe jutott a ki-kicsoda játék, meg az, hogy a gyerek a legtöbbször
helyesen tippelt. Jól érezte Olivia, hogy van valami ki nem mondott kötődés köztük, s a jelek szerint a gyerek is érez valamit iránta, vagy talán
mindkettőjük iránt. Tetszett neki Victoria is, bár az nem sokat foglalkozott vele.
Geoffrey a reggeliző szobában vacsorázott Bertie-vel, aki oda volt a boldogságtól, hogy végre megint gyerek van a háznál. Örült az apjuk is, aki
ebéd előtt hosszú sétára vitte a kisfiút, s végül Olivia is csatlakozott hozzájuk. Látta ugyanis Victoriát és Charlest kettesben kisétálni, és nem akarta
megzavarni őket. Van mit megbeszélniük, és Olivia remélte, hogy a húga megbékél a helyzettel, és nem fogja megsérteni a férfit. Mert ha ezt teszi,
és Charles nem lesz hajlandó őt feleségül venni, akkor az apjuk még a mostaninál is dühösebb lesz.
– Egy kicsit szokatlan ez az egész, nem? – kérdezte Charles, ahogy lassan bandukoltak át a franciakerten. – Nem igazán tudom, mit is mondjak
magának. Magam is meglepődtem, amikor az apjuk szóba hozta. De nekem tetszik az ötlet. Ha Geoffreyt nézzük, nagyon is sok értelme volna.
– Ez az egyetlen ok, amiért ön belemegy? – szögezte neki Victoria a kérdést. Nem tudta elképzelni, hogy egy férfi miért vesz feleségül egy olyan
nőt, aki őt nem szereti.
– Nagyjából – felelt a férfi őszintén. – Nem volna rendes dolog tőlem a gyerekkel szemben, ha így kettesben maradnék vele. Még a maga nővére
is megemlítette ezt nekem, amikor New Yorkban voltak, pedig ő akkor még nem is ismert bennünket.
Egy darabig szótlanul lépkedtek egymás mellett.
– Halálosan szerelmes voltam Geoffrey anyjába – folytatta aztán Charles, látható fájdalommal ejtve ki e szavakat. – Sohasem fogok hozzá
hasonló valakit találni. Gyerekkorunk óta ismertük egymást. Ő egy kicsit vadóc volt és nagyon bolondos természetű. Folyton nevetett, de nagyon
erős akarata volt. –Itt rámosolygott Victoriára. – Kicsit úgy, mint maga. – De aztán megint elborult a tekintete. – Végül ebbe halt bele. Nagyon
makacs volt, és imádta a gyerekeket.
– Apánk azt mondta, hogy a Titanic-katasztófánál vesztette életét – jegyezte meg Victoria tárgyszerűen. Őt is érdekelték a dolgok, de korántsem
volt benne annyi együttérzés, mint a nővérében. Furcsa mód azonban ez megkönnyítette Charles számára a vele való beszélgetést. Ha Oliviával
beszélgetett, néha elöntötte a szemét a könny, mert tudta, hogy a lány milyen mélyen együtt érez vele.
– Úgy van. Éppen be akart szállni Geoffreyval a mentőcsónakba, de volt ott még néhány gyerek. És az egyiknek átengedte a helyét. Én nem
nagyon akarom elhinni, hogy ne jutott volna ott neki is hely, hogy ne tudott volna ő is beszállni. De inkább maradt még, hogy segítsen egy csomó
gyereket berakni az utolsó mentőcsónakba, meg még egy vagy két tutajra. Valamelyiküknek még a saját mentőmellényét is odaadta. Az az ember,
aki utoljára látta őt, azt mondta, hogy egy gyereket tartott a karjában. Nem Geoffrey volt az, hála Istennek? –Hosszú hallgatás után még hozzátette:
– Rendkívüli nő volt.
 – Részvétem – mondta Victoria halkan, és ezúttal tényleg szívből.
– El tudom képzelni, hogy maga is képes volna ilyesmire – mondta Charles nagylelkűen, de Victoria csak a fejét rázta. Ő jobban ismerte saját
magát.
– Talán Olivia. De én nem. Nem hiszem. Én ahhoz túl önző vagyok. És nem igazán jövök ki a gyerekekkel.
– Hát majd belejön – mondta a férfi szelíden. – De mi van magával? Mi van ezzel a felbontott eljegyzéssel? Ha jól tudom, még nem volt hivatalos?
– Mondhatjuk úgy is. – Lefeküdni egy nős emberrel… Hát, ez tényleg nem túl „hivatalos”. – Ezt apám mondta magának?
– Nem egészen – mosolygott rá Charles, nem akarván megsérteni az érzéseit. Az öreg Henderson olyan őszintén beszélt vele, amilyen őszintén
csak tudott. – De hallottam én kissé durvább dolgokat is. De nincsenek olyan illúzióim, hogy románc lesz köztünk. Úgy gondolom, jó barátok
lehetünk. Geoffreynak anyára van szüksége, magának pedig egy biztonságos kikötőre, ahová behúzódhat a mostani viharok elől. – New Yorkban
hallott néhány pletykát Victoria és Tobias viszonyáról, de még mindig nem tudta pontosan, mi történt. Annyit tudott, hogy előfordult egy kis flörtölés
egy nős emberrel, elhangzottak be nem tartott ígéretek, és lett egy megtört szív. De semmilyen részletet nem tudott Victoria viselt dolgairól, vagy a
kis híján a halálát okozó spontán vetéléséről. – Tulajdonképpen szerencsésebben kezdhetjük, mint sokan mások, mert nincsenek hamis illúzióink.
Nincsenek meghiúsult álmok vagy megtört szívek. Nincsenek ígéretek, melyeket majd nem tartanak be. Mi nagyon jó barátok lehetünk, és én ennél
többet tulajdonképpen most nem is kívánok magától. – Charles önmagáról sem tudta elképzelni, hogy ismét szerelmes legyen, és inkább
kellemetlenül érintették őt azok a homályos izgalmak is, amelyek néha elfogták a lány jelenlétében.
– Miért nem fogad föl például egy házvezetőnőt a gyerek mellé? – kérdezte Victoria őszintén. – Olyat, mint nálunk Bertie.
Charles azonban jót kacagott ezen az egyszerű felfogáson.
– Maga most bizonyára azt hiszi, hogy én fura egy figura vagyok, ha olyan nőt veszek feleségül, aki nem szeret engem. Csakhogy én nem akarok
még egyszer szerelmes lenni. Én nem szeretnék soha többé elveszíteni egy olyan embert, aki nekem a mindent jelenti. Nem tudnám elviselni.
– Na és akkor mi lesz, ha mi mégis beleszeretünk egymásba? – kérdezte Victoria, pedig ezt aztán ő sem tartotta elképzelhetőnek.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy máris érez magában valamit megmozdulni? – kérdezett vissza Charles, aki tökéletesen tisztában volt a
lány iránta érzett teljes közömbösségével. – Ellenállhatatlannak talál engem? Úgy gondolja, hogy nagyon gyorsan fülig szerelmes lesz belém?
– Egyáltalán nem – nevetett Victoria. És meglepetéssel fedezte föl, hogy ez a fickó mégiscsak jó fej. Férfiként számára nem különösebben
vonzó, de azért nagyon kellemes ember. –Ez a veszély nem fenyegeti magát.
– Nagyszerű! De ha én házvezetőnőt fogadok föl, akkor magának nem lesz férje. Vagy legalábbis nem én leszek az, és akkor magának valaki
más után kell nézni, ami enyhén szólva nem lesz könnyű. Ez így sokkal egyszerűbb. De azért van itt még egy dolog – emelte föl figyelmeztetően a
hangját.
– Igen? És mi légyen az? – nézett meglepődve Victoria, bár Charles kacsintott is annál az „egy dolog”-nál.
– Hogy mi? Hát, szeretném, ha maga mindent megtenne azért, hogy ne tartóztassák le. Vagy legalábbis ne túl gyakran. Egy ügyvédné esetén ez
mégiscsak hülyén veszi ki magát.
– Mindent megteszek, ami tőlem telik – mondta Victoria ravaszkás mosollyal, s közben azon járt az esze, hogy milyen lesz megint New Yorkban
élni és esetleg összefutni Tobiasszal. Akit most halálosan gyűlöl, és szeretné kikaparni a szemét. Aztán Charlesra nézett, és komoly hangon,
kertelés nélkül kijelentette: – Nem fogom abbahagyni a gyűlésre járást. Feminista vagyok és szüfrazsett. Ha ez zavarja magát, hát sajnálom.
– Engem egyáltalán nem zavar. Szerintem ez nagyon érdekes. Semmi okot nem látok, hogy szembeszálljak a maga politikai nézeteivel.
Magának joga van saját véleményt kialakítani.
– Én nem tudom, maga miért csinálja ezt – nézett a férfira, és fogalma sem volt, hogy az milyen csinosnak találja őt. De Charles esztelen is volt.
Mert nagyon is jól tudta, hogy milyen vad ez a lány, s lelkének egyik fele mégis meg akarta szelídíteni. Bizonyos értelemben kihívás volt számára,
annál is inkább, mert még csak nem is szerette. Érdekes szövetségnek ígérkezett egy ilyen házasság, az biztos.
– Magam sem tudom, miért csinálom – vallotta be Charles.
– Biztos van egy csomó furcsa oka, de egyik sem veszélyes, legföljebb ostoba. – S aztán, ahogy ballagtak vissza a ház felé, a férfi föltette az
utolsó kérdést. Olyan volt ez az egész, mint egy üzleti megállapodás, amelyet nekik kell tető alá hozni. Egyikük sem volt elragadtatva tőle, de
mindketten úgy gondolták, érdemes kipróbálni. – És maga mikor akarja tető alá hozni ezt a dolgot?
Victoria legszívesebben rávágta volna, hogy minél később, annál jobb, de meggondolta magát.
– Egy darabig még nem. Annyira nem sürgős. – Így legalább nem fogják azt gondolni, hogy azért csinálta ezt, mert teherbe esett. – Június
megfelel?
– Azt hiszem. Geoffreynak akkorra már véget ér az iskola. Lesz időm megismerni magát. És mi legyen a mézeshetekkel?
– kérdezte a férfi tárgyszerűen. Mindkettejük életében ez volt a legfurcsább, már-már a komplett elmebaj határát súroló társalgás. – Nem
szeretne elutazni valahová?
– De, szeretnék – felelte Victoria közönyösen.
 – Mit szólna Kaliforniához? – állt elő egy ajánlattal Charles. Már megint üzleti stílusban tárgyaltak. Victoria nem fogadta el az ajánlatot.
Előterjesztette a sajátját.
– Európa.
– Nem akarok hajóra ülni – válaszolta Charles, és meg lehetett érteni, de Victoria sokkal csökönyösebb volt őnála.
– Én meg nem akarok Kaliforniába menni.
– Akkor majd később beszéljünk erről.
– Jó – bólintott Victoria, s most egymásra néztek. Semmi érzelem nem mozdult meg a lányban, nem volt benne semmi szerelem, semmi
romantikus vagy szentimentális érzület. És a férfiban is csak egy homályos érzéki elgyengülés. Ilyen furcsa okokból talán még soha nem lépett
házasságra két ember. Egy életet akarnak felépíteni a semminél is kevesebbre. De Charlesnak szüksége volt egy anyára a gyereke mellé,
Victoriának pedig szüksége volt egy férjre, hogy visszaszerezze a becsületét. És ennél többet nem is tudtak ajánlani egymásnak. Szótlanul
bandukoltak a ház felé.
A furcsa kezdetek ellenére az egész hálaadás-napi víkend meglepően simán alakult. Victoriával lehetett beszélni, s még az öreg Henderson is
csodálkozott, hogy milyen könnyen ment a dolog, s milyen készséges is az ő kislánya. Victoria nem sokat beszélt Charlesszal és egyszer sem szólt
a kisfiúhoz, aki viszont beleszeretett Olíviába. Charles ismerkedett jövendőbeli apósával, és élvezettel hallgatta az érdekes üzleti történeteit.
Oliviának fájt ugyan a szíve, hogy így kell együtt lennie Charlesszal, de bőven kárpótolta magát Geoffreyval, akitől el volt ragadtatva. Szombaton
elvitte a gyereket lovagolni, és az határtalanul élvezte a dolgot. Olivia a kedvenc lovát, Sunnyt adta oda neki. Vasárnap délelőtt pedig leültek egy
nagy kőre a mezőn, s míg a házőrző kutya ott viháncolt körülöttük, Olivia megmutatta a gyereknek azt a titkos kis anyajegyet. A jobb kézfején
rejtőzött, két ujja között meghúzódva, s olyan kicsi volt, hogy hunyorogni kellett, hogy az ember észrevegye. Olivia megígértette a kisfiúval, hogy nem
árulja el a titkot senkinek, még a saját apjának sem. Sőt, megtanított neki egy ősi indián éneket, amelyet ők még gyerekkorukban tanultak
Victoriával, s aztán felemelt kézzel úgy mondatta el a gyerekkel az indián nagyesküt.
– Mi a te korodban néha megtréfáltuk az embereket úgy, hogy helyet cseréltünk. Én Victoriának mondtam magam, ő meg Oliviának. Általában jó
mulatság volt, és senki nem jött rá, hogy mit művelünk, csak Bertie.
– Megcsináljátok az apámmal is? – kíváncsiskodott a gyerek, de Olivia csak nevetett az ötleten.
Dehogyis! Ez nagyon csúnya dolog volna vele szemben, különben is ilyet csak akkor játszottunk, amikor gyerekek voltunk.
– És azóta egyszer sem? – csodálkozott Geoffrey, és látszott rajta, hogy nem hiszi el. Korához képest okos kis kölyök volt, és most felvillanyozta,
hogy neki milyen nagyszerű új nagy nénikéje lesz. Előző nap ugyanis megmondták neki, hogy az apja és Victoria összeházasodnak. Meglepődött,
de nem különösebben izgatta a dolog.
– Hát, amióta felnőttünk, csak nagyon ritkán, de tényleg – vallotta be Olivia. – Általában olyanokkal, akiket nem szerettünk, vagy ha
valamelyikünknek olyasmit kellett volna megcsinálnia, amit nagyon utált.
– Például fogorvoshoz menni? – érdeklődött tovább a gyerek.
– Nem, a fogorvosnál nem helyettesítettük egymást. Ám egy unalmas vendégségnél már előfordulhatott. De általában együtt mentünk
mindenhová.
– Nem fog neked hiányozni Victoria, ha majd hozzánk költözik?
– De bizony fog – szomorodott el Olivia, és nem is akart most erre gondolni. – Borzasztóan fog. Minél gyakrabban látogassatok meg engem
idekint, főként te – mosolygott a gyerekre. – Örülök, hogy eljöttetek ide a hálaadás napján.
– Én is örülök – csúsztatta a kezét Oliviáéba a gyerek. Megszerették egymást. – És nem árulom el senkinek az anyajegyet!
– Ne is áruld el – ölelte magához Olivia. Furcsa érzés volt arra gondolni, hogy ő is lehetne az anyja ennek a gyereknek. Victoria kétszeresen is
boldog lehet.
Lassan visszabóklásztak a házhoz, s késő délután apa és fia autóba ültek és hazamentek New Yorkba. De megígérték, hogy karácsonykor
megint kijönnek. Geoffrey már ettől is boldog volt, Olivia pedig remek vacsorát ígért nekik. Ez lesz az első díszvacsorájuk azután, hogy a jövő héten
bejelentik az eljegyzést, és Olivia tervei szerint meghívnak rá minden ismerőst idekint a Hudson mentén.
Apjuk elégedettnek látszott Charlesék távozása után, Victoria pedig kimerültnek. Nagy megterhelés volt számára ez az egész, bár kisebb, mint
amekkorára számított. Aznap este korán le is feküdt, Olivia viszont még órákig ült a kandalló előtt, s Geoffreyn és az apján gondolkozott.
Furcsa volt együtt elképzelni Victoriát, Charlest és Geoffreyt. Most már egymáshoz tartoztak. Hirtelen egy családi álltak össze. Belőle meg egyik
napról a másikra vénlány leli.
9.

V
 ictoria Elizabeth Henderson és Charles Westerbrook Dawson eljegyzése a hálaadás napja után, a szerdai New York Timesban tétetett közhírré.
Az állt még ott, hogy az esküvő júniusban lesz, de hogy hányadikán, az már nem. És Edward Henderson nagyon elégedetten csukta össze és tette
az asztalára az újságot. Hát, megcsinálták.
A közlemény megjelenése az ilyenkor szokásos enyhe izgalmakat váltotta ki, jött néhány telefon New Yorkból, és Victoria kapott egy csomó
levelet is. A városon végighullámzottak kisebb pletykák, de egyik sem volt olyan veszedelmes, mint lehetett volna. Ha nincsen Charles, akkor
Victoria megsemmisítő következményekkel lakolt volna az ostobaságáért. Az emberek azt beszélték, hogy a lánynak komoly flörtje volt Tobias
Whitticombbal, s hogy titkos találkahelyeken látták őket együtt. De ennél többet és konkrétabbat nem lehetett tudni. Tobias volt az egyetlen, aki
ismerte a teljes igazságot, de ő most jobbnak látta hallgatni, mert már így is épp elég rossz volt a renoméja. Victoria tehát biztonságban volt.
Majdnem. Vagy majd lesz, az apja elképzelése szerint, ha már Mrs. Charles Westerbrook Dawsonnak fogják őt hívni.
Victoria azonban megrökönyödéssel bámulta aznap délután a lapban a közleményt. Nem akart hinni a szemének. Hogy tehették ezt? És miért?
Mindez azért van, mert ő olyan hirtelen szerelmes lett Tobiasba és hitt neki? És akkor őt most büntetésből el lehet adni, mint egy rabszolgát egy
olyan embernek, akit ő nem szeret? És majd azt kell vele is csinálnia, amit Tobiasszal? Hát, ezek a kilátások egyáltalán nem lelkesítették, hanem
inkább lebénították és undorral töltötték el. Nem, ő ezt nem fogja tudni végigcsinálni. Charles azt mondta, hogy jó barátok lesznek, s hogy nem várja
el, hogy Victoria imádja őt. Nem vár tőle semmit, csak azt, hogy neki társa, Geoffreynak pedig anyja legyen. De őt már a gyerek puszta gondolata
is taszította. Nem akart ő senkinek az anyja lenni, és eldöntötte, hogy nem is lesz soha. Elég trauma volt az a spontán vetélés, úgyhogy gyerekre
már gondolni sem szeretett. S ha hozzámegy Charleshoz, minden női praktikát be fog vetni, hogy ne legyen gyereke. Nem ismerte ezeket a
praktikákat, csak azt tudta, hogy léteznek. S még abban is reménykedett, hogy a férfi „azt” nem fogja megkövetelni tőle. Végül is az nem férne bele
az általa emlegetett tisztán baráti viszonyba. Nagyon remélte, hogy semmi testi dolgot nem fog tőle elvárni. Már a puszta gondolatába is
beleborzongott annak, hogy Charles ugyanúgy nyúljon hozzá, ahogy annak idején Tobias.
– Mit olvasol ilyen elmélyülten? – kérdezte Olivia, aki most egy nyaláb tiszta törülközővel lépett be a szobába. Észrevette, hogy Victoria teljes
kétségbeeséssel mered a New York-i újságba. Rögtön fölfogta, miről van szó, és elmosolyodott. – Ne félj, Victoria… Meglátod, boldogok lesztek…
Charles jó ember… Te pedig azt csinálhatsz New Yorkban, amit csak akarsz… Gondolj csak bele… Ez már valami…- Húga azonban csak
bólogatott, némán, gyászos képpel. Annyira elöntötte a saját bánata, hogy Olivia szomorúságát most észre sem vette.
A következő délutánokon Victoria hosszú sétákat tett, s Olivia akkor sem szólt egy szót sem, amikor a húga eltűnt valahol Crotonban, Dobbs
Ferryben vagy akár Ossiningben. Tudta, hogy ha csak teheti, nőszervezeti találkozókra jár, s azt sem volt nehéz észrevennie, hogy Victoriának
végképp elege van a férfiakból, most már gyűlöli őket. Általában megtartotta magának a véleményét az erősebb nemről, de ha alkalma nyílt rá vagy
valaki mondani talált valamit, akkor jöttek a kirohanások. Többnyire politikai fejtegetésekbe burkolva, de Olivia nagyon is jól tudta, hogy mi az, ami
szítja Victoria férfigyűlöletét: a Tobias Whitticomb iránti megvetés, és újabban a Charles Dawson iránti ellenszenv. S hogy ugyanez hajtja őt harcba
a nők jogaiért, akiket ő általában a kormányok, konkrétabban pedig a férfiak áldozatának tekint. Charlest egyfajta ember-rablónak tekintette, aki
szövetségre lépett az apjával, hogy együtt büntessék meg őt a félrelépéséért, azért, mert szeretni merészelte Tóbiást.
A számára tervezett parti sajnos nem nagyon érdekelte Victoriát, és csak fél füllel hallgatta a vendéglista felolvasását. Közölte, hogy neki
mindegy, kijön el és ki nem, és nem tekintette győzelemnek, hogy Rockefellerek és Clarkék is elfogadták a meghívást. Sőt, azt sajnálta, hogy
egyáltalán vendégek jönnek. Szerinte ugyanis semmi ünnepelni való nincsen. Ez egy kereskedelmi megállapodás. Alku.
– Ne beszélj így, Victoria! – kérte türelmetlenül Olivia, ami kor a húga megint ezzel jött elő, egy nappal Dawsonék karácsonyi érkezése előtt. –
Csak jót akarnak neked. És ti kölcsönösen valami fontosat adtok egymásnak. Charles megment téged attól, hogy az emberek szörnyűségeket
beszéljenek rólad, te pedig gondolj a kis Geoffreyra és arra, milyen boldog lesz, ha te leszel az anyja.
– De én nem akarok az ő anyja lenni! – csattant fel Victoria. Hálaadás napja óta más sem járt a fejében, csak ez a nyomorult helyzet. –
Fogalmam sincs, hogyan kell anyáskodni! Ráadásul az a kölyök nem is szeret engem.
– De szeret. Ne beszélj megint hülyeségeket.
– Téged szeret – közölte Victoria határozottan. – És igaza is van. Tudja, mi a különbség köztünk, és nagyon jól érzi, hogy én nem szeretem a
gyerekeket. – Victoriának ebben igaza volt, bár Olivia ezt sohasem ismerte volna el neki.
– Mindkettőnket szeret. És meglátod, nagyon gyorsan meg fogod szeretni őt te is.
Victoria azonban úgy érezte, hogy ráerőszakolják ezt az egészet, és minden porcikája tiltakozott e kötelezettségek ellen. Ő nem kívánt mást, mint
egy civilizált megállapodást Charlesszal, s azt a lehetőséget, hogy meglátogathassa néhány ismerősét New Yorkban, s eljárhasson a politikai
gyűlésekre és egyéb rendezvényekre. Arról is ábrándozott, hogy egy szép napon talán még politizálhat is. Szilárd meggyőződése volt, hogy neki ez
a hivatása, ugyanúgy, mint másoknak mondjuk a vallási közéletben való mozgolódás. Afféle Jeanne d'Arcnak tekintette magát, aki az életét is
feláldozza az eszméiért.
Ha ilyesmiről beszélgettek, Oliviát mindig elképesztették azok az extrém valami csodák, amelyek felé a testvére orientálódott.
– Egy kicsit többet kellene foglalkoznod a hétköznapi dolgokkal is, Victoria. Olyanokkal, mint például a férjed, az otthonod és az esküvőd. – De
Oliviának is belenyilallt a fájdalom a szívébe, amikor a húga „férjének” nevezte Charlest, és szinte megtántorodott a saját szavaitól. Bűntudat fogta
el, hogy ilyen reakciók kelnek életre benne, mert bűnös gondolat magának kívánni a testvére házastársát, pusztán azért, mert az olyan kedves és
olyan jól el lehet beszélgetni vele. Arra a férfira soha többé nem szabad így gondolnia. Igaz eddig se nagyon volt szabad, de amíg odabent voltak
New Yorkban, addig könnyű volt az embernek beleringatnia magát mindenféle lányos ábrándokba. De számukra véget ért a lányos ábrándozások
időszaka. Maholnap huszonegy évesek lesznek, és bár más módon és más célokból, de mindketten felnőtt nővé váltak. Igaz, nem egészen
legálisan, de Victoria már a testi szerelmet is megismerte, és hamarosan férjhez megy. Olivia pedig most már végérvényesen az apjához lesz
láncolva és az apja szolgálatára lesz rendelve az elkövetkező egy, két vagy akár három évtizedben is. Victoria élete egyetlen nagy kompromisszum
lesz. Az övé egyetlen nagy lemondás és önfeláldozás. És mindkettőjüknek bele kell nyugodniuk a rájuk váró jövőbe.
 Olivia megint előszedte a parti témáját, és ezúttal kényszerítette a húgát, hogy figyeljen. Új ruhákat rendelt, súlyos fekete bársonyból, rövid
uszállyal. Nagyon modern és divatos darabok voltak: a mintát a párizsi Callot-nővérek tervei szolgáltatták. Victoria nagyon tudta értékelni az ilyen
modern holmikat, melyeket Olivia csináltatott számukra, bár nem mindig árulta el a nővérének, hogy mennyire elégedett. Most viszont nem titkolta
az örömét.
– Ha majd Párizsba megyek, veszek neked is valami „igazit”, eredetit valamelyik kedvenc divatterveződtől. Mi legyen az? Egy Beér? Egy Worth?
Egy Poiret? írj egy listát, s én elmegyek bevásárolni neked. – Most már fájdalommal gondoltak mindketten arra, hogy hamarosan el kell válniuk.
Olivia pedig időnként dühösen elhatározta, hogy ő ebbe nem megy bele, és kész. Mert egy dolog arra gondolni, hogy Victoria férjhez megy és
elköltözik a házból, de teljesen más dolog azzal a fájdalmas gondolattal szembesülni, hogy többé nem lesz mellette a testvére. Olivia úgy érezte,
mintha a testét is megcsonkítanák. Elszorult a szíve, valahányszor csak eszébe jutott az elválás. Ilyenkor mindig odament Victoriához és megölelte,
és elmondta neki ezredszer, hogy mennyire fog neki hiányozni. Kimondhatatlanul, szinte elviselhetetlenül.
– Hát gyere te is és lakjál velünk – vetette föl Victoria. Ő maga már többször is gondolt erre, és igazán tetszett volna neki ez a megoldás.
– Charlesnak égnek állna a haja ettől az ötlettől – nevetett Olivia kényszeredetten. Hiszen kínszenvedés volna az ő számára is egy fedél alatt élni
ezzel a férfival úgy, hogy sohasem kaphatná meg azt, amiről álmodozott.
– Charles csak jól járna: egyet fizet, kettőt kap! Te pedig foglalkozhatnál a gyerekkel. Ez volna az igazi – mondta hetykén Victoria. Aztán
biggyesztett egyet, és előkotort egy cigarettát. Olivia elképedt és rohant kinyitni a hálószobájuk ablakát.
– Bertie agyonüt, ha rajtakap a cigarettázáson! – figyelmeztette a húgát, s rohant a túloldalra kulcsra zárni az ajtót. – Na de mi lesz az apánkkal,
ha én is veletek megyek? Vagy akkor már jöjjön ő is? – vigyorgott kínjában Olivia. Jó képet vághattak az elkövetkező dolgokhoz, de mindketten jól
tudták, hogy meg fogja viselni őket. A nászúttói kezdve az ő életútjuk elválik. Örökre. – Apánk azt mondja, bármikor elenged engem hozzátok
látogatóba.
– De ez már nem lesz a régi, Ollie.
– Tudom. De ez a legtöbb, amit egyelőre tehetünk – sóhajtott Olivia. Hirtelen eszébe jutott valami. – És mi lesz Geoffreyval? Vagy őt is
magatokkal viszitek a nászútra?
– Isten őrizz! Remélem, nem – szörnyülködött Victoria, s ijedtében mélyet szippantott a cigarettából. Olivia nem győzte a tenyerével elhajtani a
füstgomolyagot.
– Jaj, de undorító ez az izé. Miért kell ezt csinálnod?
– A cigarettázás őrült nagy divat az európai nők között – fújta nevetve a füstöt a nővére felé Victoria.
– Akárcsak a tehénfejés. Én nem szeretném egyiket sem csinálni, bár a tehén fele ennyire sem büdös. Szóval, mi lesz Geoffreyval? Magatokkal
viszitek?
– Még nem beszéltünk erről, de nem tudom elképzelni, hogy Charles ezt akarná. Én Európába szeretnék menni. –Oliviának ettől megint
megsajdult a szíve. Elválnak útjaik…
– Hát akkor Geoffrey itt maradhatna velem. Itt jó helye volna, s én jól ellennék vele.
– Remek ötlet! – derült föl Victoria. Már többször megfordult a fejében, hogy a gyereket itt kellene hagyni Crotonban. Még csak az hiányozna,
hogy folyton őutána kelljen futkorásznia a hajón, de még egész Európában is! Igaz, Charles még nem egyezett bele, hogy Európába menjenek
nászútra. Folyton csak Kaliforniáról beszél, de Victoria hajthatatlan volt, és biztosra vette, hogy a férfi előbb-utóbb beadja a derekát. Kaliforniába ő
nem fog elmenni. Mást sem hallott arról a vidékről, csak azt, hogy civilizálatlan, kényelmetlen és szörnyű.
– Majd fölvetem Charlesnak, ha itt lesznek. Vagy te akarod? – kérdezte Olivia, miközben becsukta az ablakot. Fagyott odakint, s a hálaadás
napja óta már kétszer is havazott.
– Ezt te kérd tőle. Én meg az Európával fogom megdolgozni – mosolygott Victoria, s pár perccel később a két lány egymásba karolva és egy
kicsit jobb hangulatban ballagott lefelé a lépcsőn. Victoria a nászútra gondolt, meg azokra a nőkre, akikkel Londonban akart találkozni. Már írt is
nekik. Olivia előtt is a leggondosabban titkolva levelet írt a börtönbe Emeline Pankhurstnek. Olivia viszont boldog volt, hogy a nyáron itt lehet vele
Geoffrey. Legalább nem lesz ideje annyit bánkódni Victoria távolléte miatt.
Dawsonék másnap érkeztek meg New Yorkból Charles új Packardjával, és Geoffrey szinte kirepült a kocsiból a nagy izgalomtól, amikor végre
megálltak a ház előtt. Odakint Victoria várta őket, de a gyerek elviharzott mellette, s csak futtában rikkantotta oda neki:
– Hol van Olivia?
– A konyhában – kiáltott utána Victoria, mert a gyerek máris kanyarodott a hátsó bejárat felé. Apja csodálkozva figyelte a jelenetet, zavartan
mosolygott és kissé kellemetlenül érezte magát. Szerette volna, ha neki is olyan jó szeme lett volna, mint a fiának, de hát… nem volt.
– Ez igaz? Maga Victoria? – érdeklődött, mert mi mást tehetett volna. Nevetséges volt ez a jelenet is, hogy valaki ne ismerje meg a saját
menyasszonyát. De ha egyszer nem ismeri meg. Eleinte még azt hitte, hogy képes megérezni, hogy melyik lánnyal beszél, de a legutóbbi látogatás
után megint elveszítette a bizonyosságot. Mert időnként Victoria volt olyan tartózkodó vele, mint egyébként Olivia szokott lenni, máskor pedig
Olivia, amikor már családtagnak érezte őt, olyan lazán és merészen viselkedett vele, mint Victoria még a kezdetek kezdetén. Ez egyre zavarba
ejtőbb volt, mert minél jobban megismerte őket, annál kevésbé érzékelte a köztük lévő különbségeket. De ahogy mind fesztelenebb lett a
kapcsolatuk, Charles észrevette, hogy a két lánynak hasonló a humorérzéke, és nagyjából ugyanazokon a dolgokon nevetnek. Ugyanaz volt a
mosolyuk, ugyanaz a nevetésük, ugyanaz a gesztusrendszerük. Még a tüsszentésük is egyforma volt. Charles sokkal jobban össze volt zavarodva,
mint a legelején.
Victoria pedig most leplezetlenül kinevette, és bólogatott, hogy igen, tényleg ő a reménybeli feleség, mire Charles megkönnyebbülten lehelt egy
illedelmes csókot az orcájára és elmondta, mennyire örül, hogy ismét találkoznak.
– Azt hiszem, kénytelen leszek venni maguknak egy-egy monogramos gyémánt hajtűt, ha nem akarok minden egyes idejövetelem alkalmából
hülyét csinálni magamból. – Ezen már mindketten nevettek, s Victoria belekarolt a férfiba, úgy sétált be vele a Henderson-kastély előcsarnokába.
– Nagyszerű az ötlet – mondta Victoria, s ahogy a férfira nézett, felébredt benne a kisördög. Meg kellene tréfálni. És Victoria nem bírt ellenállni a
kísértésnek. Most, hogy Charles már biztosra veszi, hogy ki is ő, rá kéne borítani az asztalt és megnézni, hogyan reagál.
– Honnan tudja, hogy nem Olivia vagyok? – kérdezte ártatlan képpel. Charles abban a pillanatban zavarba jött, s ezt a lány sokkal jobban élvezte,
mint illett volna.
– Miért?! Csak nem…? – lépett hátra abban a pillanatban halálra válva Charles, hogy kivel is bizalmaskodik ő itten. Victoria pedig bólogatott és
diadalmasan vigyorgott, hogy de bizony. Ám a következő pillanatban Geoffrey ugrabugrált be, kipirult arccal, összeborzolt hajjal, s kézen fogva
vezetve elő Oliviát a konyhából.
– Hello, Victoria – szólt oda könnyedén a gyerek, az apja pedig bosszankodhatott, hogy milyen könnyen becsapták. Vagy talán téved a fia is?
Charles reményvesztetten nézett hol az egyik, hol a másik lányra, de ekkor Olivia az ujjával megfenyegette a húgát. Rögtön megérezte, hogy
Victoria mit csinált.
– Kínozod Charlest, mi? – kérdezte rosszallóan. Ismerte már a húgát. Mindig ő volt az, aki igazán élvezte ezeket a helycseréket.
– Kínoz – nyögte Charles elvörösödve, és hálásan nézett jövendőbeli sógornőjére, aki véget vetett ennek a kínos kitalálósdinak. – Megpróbálta
elhitetni velem, hogy ő Olivia – magyarázta, Geoffrey pedig jót nevetett rajta. – S egy pillanatra teljesen meg is zavart.
A kisfiú azt gondolta magában, hogy az apja elég buta lehet, ha nem látja a két nő közötti különbséget.
– Hát te hogyan ismered fel őket olyan biztosan? – kérdezte tőle az apja, kissé csalódottan. Elképesztette, hogy ez a kölyök fölismeri a
különbségeket, ő pedig nem. Arra gondolt, hogy talán az érzelmei zavarják meg ebben.
– Nem tudom – vonta meg a vállát a gyerek. – Nekem egyszerűen nem egyformák és kész.
– Bertie-n kívül ő az egyetlen ember, aki látja a különbséget – mosolygott Olivia a fiúra, majd kezet nyújtott Charlesnak. Aztán ránézett a húgára,
aki még mindig mulatott a saját tréfáján. Olivia megérezte, hogy Victoria élvezi, ha megingathatja jövendő férje önbizalmát, ha kizökkentheti az
egyensúlyából.
– Soha többé nem fogok hinni magának, Victoria Henderson – jelentette ki Charles, ezúttal nem tévesztve el a címzettet. Olivia felnevetett.
– Azt nagyon bölcsen teszi, Charles. Azt tanácsolom, jól jegyezze meg ezt a mai esetet!
– Mi folyik itt? – lépett be a hallba Henderson, és nagy örömmel üdvözölte a vendégeit.
Este vidáman ülték körül a vacsoraasztalt. Beszélgetlek New Yorkról, meg Henderson üzleti ügyeiről. Az acélművet végre el adták, és az öreg
rendkívül elégedett volt az eredménnyel, s azzal is, ahogy Charles levezényelte a dolgot. Az ügyvéd csendes, nyugodt ember volt, de igazi mestere
a szakmájának.
A vacsora után végül kettesben hagyták a fiatal párt. Olivia azt mondta, hogy megnézi a gyereket. És Henderson is bejelentette, hogy fáradt és
korán akar lefeküdni. Apa és lánya egymásba karolva ballagtak fölfelé a lépcsőn, s arról suttogtak egymás közt, hogy lám, milyen simán mennek a
dolgok. Henderson nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta mindezt,s Olivia is egyetértőleg bólogatott, bár az ő lelkében vegyes érzelmek, munkáltak.
De egy szempillantás alatt el is felejtette őket, amikor odafent meglátta Geoffreyt. Bertie már ágyba bújtatta a gyereket, aki természetesen még
nem aludt. Csak heverészett .az egyik hatalmas vendégágyban, és egy ütött-kopott rongymajmot ölelgetett.
– Hát ez meg kicsoda? – ült le Olivia az ágy szélére.
– Henry. Már nagyon öreg. Velem egyidős. Mindenhová magammal viszem, csak az iskolába nem – magyarázza mosolyogva, fél karral átölelve
a majmot. A gyerek most nagyon ki- csinek látszott a hatalmas ágyban, s Olivia a legszívesebben lehajolt volna hozzá, hogy megpuszilja, de meg
nem ismerték egymást annyira, hogy ezt megtehesse.
– Nagyon jól néz ki ez a Henry – állapította meg Olivia komolyan. – Nem harap? Tudod, a majmok néha bizony harapnak.
– Dehogy harap! – vigyorgott Geoffrey. Nagyon csinosnak és viccesnek találta Oliviát. –Jó volna, ha nekem is volna egy ikertestvérem.
Megtréfálnánk az embereket, ahogy ma Victoria a papát. A papa tényleg azt hitte, hogy te vagy az. És nagyon zavarba jött. – Geoffrey persze
nagyon jól mulatott a dolgon.
– És te hogyan tudsz megkülönböztetni bennünket? – kíváncsiskodott Olivia, mert ő is szerette volna tudni, hogy mi az, amit a gyerek észrevesz,
de mások nem. Talán a gyermeki ártatlanság teszi, hogy ő tisztábban lát, mint a felnőttek.
– Másként gondolkodtok. És én ezt észreveszem – közölte a lényeget a kisfiú.
 – Észreveszed, hogy mi hogyan gondolkodunk? – lepődött meg Olivia. Ez a gyerek bölcsebb a koránál. Vajon mindig is ilyen volt, vagy csak az
anyja elvesztése után lett ilyen?
– Néha – válaszolt eltűnődve Geoffrey. Aztán újabb meglepetéssel szolgált. – Victoria nem szeret engem.
– Már hogyne szeretne! – vágta rá sietve Olivia. – Csak még nincs hozzászokva a gyerekekhez.
– Ugyanazokhoz a dolgokhoz van hozzászokva, mint te. Csak éppen nem szereti a gyerekeket. Nem szokott úgy beszélgetni velem, mint te.
Szereti egyáltalán az apámat? – Ez már fájdalmasan egyenes kérdés volt, főleg egy ilyen korú gyerektől. Olivia egy pillanatra nem is tudta, mit
válaszoljon.
– Azt hiszem, nagyon szereti az apádat, Geoff. Most még nem túl jól ismerik egymást, de idővel majd megismerik.
– De akkor miért házasodnak össze, ha még nem ismerik egymást? Ez színtiszta hülyeség! – A fiú nem sokat tévedett, csakhogy az élet jóval
bonyolultabb ennél. De ezt most hogy magyarázza meg neki…?
– Az emberek néha azért házasodnak össze, mert tudják, hogy az jó dolog, és később aztán megszeretik egymást. Néha ezek a házasságok
sikerülnek a legjobban. Ilyenkor az emberek jó barátokként kezdik, aztán az életük során még jobb lesz köztük a kapcsolat. – Oliviának logikusnak
tűnt a saját fejtegetése, de a kisfiú kételkedve rázta a fejét.
– A mama mindig azt mondta, hogy ő jobban szeret bennünket, mint az egész világot vagy bárki mást. Azt mondta, hogy a papát, amikor
hozzáment feleségül, a világon mindenki másnál, még a saját anyjánál és apjánál is jobban szerette. Aztán lettem neki én, és engem is ugyanúgy
kezdett szeretni, mint a papát. – Itt óvatoskodva suttogni kezdett: – Igazából még azt is megmondta, hogy engem még a papánál is jobban szeret,
de ne áruljam el neki, nehogy megbántódjon.
– Elhiszem – suttogta Olivia is, és a szíve majd meghasadt ezért a kisfiúért, aki elveszítette az édesanyját, s akinek a gyermekkora ezzel félig-
meddig tönkrement. – Ő nagyon, nagyon szerethetett téged.
– Igen – bólintott a gyerek szomorúan, és csak nézett szótlanul egy ideig, ahogy az anyjára gondolt. Gyakran gondolt rá és sokszor álmodott vele.
Ilyenkor az anyja mindig fehér ruhában volt, és mosolyogva közeledett feléje. De mielőtt elérhette volna, ő mindig felébredt. – Én is szerettem őt –
tette még hozzá, szorosan fogva Olivia kezét. – Olyan csinos volt! És sokat nevetett…, úgy, mint te…- Ekkor Olivia szó nélkül lehajolt, megpuszilta
és egy pillanatra magához ölelte a gyereket. Akit váratlanul s talán azért küldött neki a sors, hogy itt legyen neki az elvesztett húga helyett.
– Szeretlek Geoffy – mondta neki csendesen és szívből és őszintén. És megsimogatta a gyerek haját, aki nagy nyugalommal mosolygott vissza
rá.
– A mama becézett így… De azért te is mondhatod… Azt hiszem, ő is örülne neki.
– Köszönöm.
Aztán elmesélt a gyereknek egy érdekes történetet arról a teadélutánról, amelyre ő és Victoria még kisiskolás korukban meghívták az
osztálytársaikat, és mindenkit becsaptak a helycserékkel, de nagy zűrzavar lett belőle, mert a gyerekek olyanokat kérdezgettek tőlük, amiket
mindig csak a másikuk tudott. Geoffrey roppantul élvezte a sztorit, és jókat nevetett. Olivia több mint egy órát ült ott, végül a kisfiút elnyomta az
álom. Egyik kezével Olivia kezét fogta, a másikkal Henry majmot ölelte. Olivia még egyszer megcsókolta őt, aztán csendesen kiment a szobából. A
gyerek anyjára gondolt, s valami furcsa közelséget érzett iránta. Mintha ismerte volna.
Victoria már a szobájukban volt. Fújta a füstöt, s még csak az ablakot sem jutott eszébe kinyitni.
– Már alig várom, hogy elmenj – vágta a pofákat Olivia, s úgy csinált, mint aki menten megfullad vagy elhányja magát a füsttől, de Victoria csak
nevetett rajta. Nagyon jó barátok voltak, s boldogok voltak együtt. Olivia rágondolni sem szeretett, hogy Victoria itt hagyja őt.
– Hol voltál?
– Geoffreynál. Szegény kis kölyök. Azt hiszem, nagyon hiányozhat neki az anyja. – Victoria bólintott, de nem kommentálta.
– Charles beleegyezett, hogy Európába menjünk nászútra jelentette be nagyon elégedetten önmagával. Olivia mosolyogva ingatta a fejét.
– Szegény ember. Te egy szörnyeteg vagy. Tudja, hogy cigarettázol? – Victoria a fejét rázta, s mindketten elnevették magukat. – Vagy mondd
meg neki, vagy inkább hagyd abba, ez volna a jobb.
– Vagy kezdjen ő is cigarettázni.
– Milyen kedves tőled – mondta Olivia már vetkőzés közben, és erősen igyekezett Charlesra csak úgy gondolni, mint egy rokonra.
– Elmondtam neki, hogy te örülnél annak, ha Geoffrey itt maradhatna. Tetszett neki az ötlet, nem akarja elvinni Európába. Szerinte a gyerek félne
a hajótól.
– Szerintem is félne – helyeselt Olivia, mert eszébe jutott, amit épp az imént mondott a gyerek az anyjáról. Még nagyon eleven lehet az emlék…
Hiszen még két év sem telt el azóta.
– Jut eszembe, kitűztétek már az esküvő időpontját? Victoria bólintott, de nem látszott rajta, hogy örülne. Épp ma este beszélték ezt meg.
– Június huszadika. Az Aquatania másnap fut ki New Yorkból. Ez lesz az első visszaútja. – Victoria erről már nagy örömmel beszélt, nem úgy,
mint magáról az esküvőről. Oliviának nem tetszett a dolog.
– Nem gondolod, hogy nagy megrázkódtatás lesz Charles-nak ez a hajókázás? – szögezte neki a kérdést, de Victoria csak a vállát vonogatta.
– Ő nem volt ott a hajón a feleségével – mondta aztán. – Az a gyerekkel jött haza Angliából. Ő nem is látta a hajót.
– De az eset biztosan nagyon megrázta. Legyél hozzá nagyon tapintatos és kedves az utazás alatt – tanácsolta Olivia eltűnődve, de a húgának
nem tetszett a dolog.
– Talán inkább neked kéne elmenni vele – mondta mérgesen. – Sohasem fedezné föl a cserét.
– Lehet, hogy ő sohasem – sóhajtott Olivia. De Geoffrey azonnal, tette még hozzá magában.
Másnap aztán Charles maga rendezte el a helyzetet, amikor ebéd előtt elment sétálni Victoriával. Találtak egy padot a Hudson magas partján,
leültek és sokáig csak nézték a folyó körüli tájat.
– Gyönyörű ez a vidék. Nem is értem, hogy tudja maga elhagyni – tűnődött hangosan Charles. Victoriának pedig vissza kellett fognia magát,
mert legszívesebben azt válaszolta volna, hogy az apja kényszeríti rá. De aztán volt annyi esze, hogy ne piszkálja ezt a témát.
– Gyönyörű, igen, de én mégis jobban szeretem New Yorkot. Itt az ember megdöglik az unalomtól. Csak Olivia szeret itt lakni. Én egy kicsivel
több izgalomra vágyom.
– Csak nem?! – tátotta el a száját bohóckodva Charles. Jobban ismerte a lányt, mint az hitte volna, még akkor is, ha nem mindig tudta
megkülönböztetni a testvérétől. – Sose hittem volna! – Victoria kacagott a tréfán. A férfi ezek szerint gyors észjárású, és humora is van. Ez tetszett
a lánynak. És Charles-nak nem voltak semmiféle illúziói a készülő házassággal kapcsolatban, vagy legalábbis nem árulta el őket. – Szóval, amíg
New Yorkban voltam, támadt egy remek ötletem. Most már könnyebb lesz magukat megkülönböztetni egymástól. Remélem, magának is tetszeni
fog ez az ötlet – fogta meg Charles a lány kezét, és felállította a padról. Victoriának rögtön azok a nevetséges hajszalagok jutottak az eszébe,
amelyeket kislánykorukban kötöztek a hajukba, de Charles ekkor előhúzta a másik kezét a zsebéből, és szó nélkül egy szép kis gyémántköves
gyűrűt húzott Victoria ujjára. Míves darab volt, kicsi, de szépen csiszolt kővel. Charles anyjáé volt, aki pár évvel ezelőtt halt meg. Charles megőrizte
ezeket az ékszereket, melyekből néhányat Susan, a meghalt feleség „örökölt”. De ezt a gyűrűt nem, mert az anyja még élt és hordta, amikor ők
összeházasodtak.
Victoria a meglepetéstől szólni sem tudott, csak bámulta némán a kezét, amely lassan elkezdett remegni. A gyűrű tökéletesen illett az ujjára.
Charles pedig csak állt ott, jó másfél fej-nyi magasságból tekintve le a meghatott lányra, szemében valami kedvességgel és reménykedéssel. De
Tobiastól eltérően nem ölelte a karjaiba és nem mondta neki, hogy milyen borzasztóan szerelmes belé. – Az anyámé volt, Victoria – mindössze
ennyit mondott. De megcsókolni már nem volt bátorsága.
– Hát ez… Gyönyörű… Köszönöm szépen… – nézett föl rá a lány és egy pillanatra azt kívánta, hogy bárcsak másként alakulnának a dolgok.
– Remélem, egyszer még boldogok leszünk – mondta Charles, és megfogta jegyese kezét. – A házasság nagyszerű dolog lehet, csak jó
barátság kell hozzá.
– Ennél több nem is? – kérdezte szomorúan Victoria, s eszébe jutott az a rövid, de viharosan szép időszak Tobiasszal, a gyönyör pillanatai, az
általa átélt mélységes szerelem és szenvedély.
– Nem, ha valaki elég szerencsés – válaszolt Charles, és a saját közelmúltjára gondolt. Ő bizony nem kér többet abból a szerencséből. Ez most
egészen másféle házasság lesz. De talán, ha sikerül meghódítania és megszelídítenie ezt a vadóc nőt, még belőle is jó feleség lehet. Érdemes
kipróbálni, ha másért nem, hát Geoffrey kedvéért. – Furcsa dolog a szerelem, nem? –karolta át a lányt. – Az ember néha ott találkozik vele, ahol a
legkevésbé számít rá. Én nem csinálok magával semmi rosszat, Victoria – nézett rá nagyon kedvesen. – A barátja leszek. És mindent megteszek
magáért, ha megengedi. Nem kell félnie tőlem. – Victoria bólintott. De mindketten tudták, hogy a lány még mindig távolságtartással viszonyul
hozzá.
– Sajnálom, Charles – nézett rá őszinte szomorúsággal Victoria. S közben azon tűnődött, mennyi időre lesz szüksége, hogy elfelejtse a Tobias
által okozott fájdalmat. Ha egyáltalán képes lesz valaha is elfelejteni.
– Nem kell sajnálkoznia – mondta a férfi halkan. Mindketten tudták, milyen feltételekkel lépnek egyezségre, s egyiküknek sem voltak illúziói. –
Még nem tartozik nekem semmivel.
De később mi lesz? Ezen tűnődött Victoria. Később mi változik? Vajon ő meg fogja kívánni ezt a férfit, ahogy annak idején Tóbiást, pusztán attól,
hogy fehér ruhában odaáll egy pap elé, aki mindenfélét zagyvál majd nekik? Attól mi változik majd meg?
– Ezek szerint most már hivatalos a dolog. El vagyunk jegyezve – nézett bátortalanul a gyűrűs kezére Victoria, mint aki nem egészen érti a
dolgot.
– El hát! – nevetett Charles. – Júniusban pedig maga már Mrs. Charles Dawson lesz. Van hat hónapja, hogy hozzászokjon – ismertette a
tényállást. Aztán óvatosabban közelebb lépett a lányhoz, két kezével megfogta a vállát. – Megcsókolhatom a menyasszonyt egy kicsit határidő
előtt? – kérdezte, s Victoria bólintott, mert úgysem tudta, hogy mit csináljon.
Charles ekkor átölelte, és roppant óvatosan megcsókolta. S a nő puszta érintésétől a testi és lelki emlékek egész áradata kavarodott föl benne.
Hirtelen megrohanta a vágy és a kívánás, és küzdenie kellett, nehogy elragadják az érzései. Ez volt az első nő, akit már csaknem két éve
megérinthetett. Tele volt gyöngédséggel és szomorúsággal, Victoria azonban nem érezte meg egyiket sem. Csak az ajkait érezte annak a férfinak,
akit nem szeretett, s akihez kénytelen lesz hozzámenni. Charles aztán még hosszú ideig csak állt ott némán, két kézzel a lány vállait fogva, s tudta,
hogy az még mindig semmit sem érez iránta, de ő meg volt győződve arról, hogy ezek az érzések idővel majd megjönnek. Jó lesz, ha a nyáron
elmennek Európába.
– Menjünk vissza? – kérdezte udvariasan, és kézen fogta a lányt. Érezte az ujján az anyja gyűrűjét.
Victoria semmit sem szólt a gyűrűről, s azt először Olivia vette észre az ebédnél. A látvány megdöbbentette: gyűrű Victoria ujján! Ebben a
pillanatban jutott el igazán a tudatáig, hogy mindez valóság, az eljegyzés is, az esküvő is, és az is, hogy Victoria el fogja őt hagyni és ő itt marad
egyedül az apjukkal. Szemét elfutotta a könny, s zavartan félrefordította a fejét, hogy a többiek ne vegyék észre. Victoria azonban rögtön
megérezte, hogy valami baj van, aztán ő is zavarodottan és bűntudattal bámulta a gyűrűjét, az ebéd végén pedig átölelte a nővérét. Charles nem
értette, hogy mi történt, és miért ölelik át egymást oly szorosan, néma fájdalommal.
– Borzasztóan fogsz hiányozni – suttogta Olivia, amikor végre elhagyták az ebédlőt.
– Velem kellene jönnöd – felelte elszántan a húga.
– Tudod, hogy nem lehet – telt meg ismét könnyel Olivia szeme. Charles a hallban távolabbról figyelte őket, s azon tűnődött, vajon miről
beszélhetnek.
– Mindig is csak téged foglak szeretni – hajtogatta Victoria, s komolyan gondolta minden szavát. De nővére csak a fejét ingatta.
– Őt is szeretned kell. Ennyivel tartozol neki. Meg kell tanulnod szeretni őt – suttogott, azután odament Charleshoz, hogy elmondja, mennyire
tetszik neki a gyűrű. A férfi elégedettnek látszott. Hármasban, egymásba karolva léptek ki a szikrázó téli napsütésbe.
10.

A
karácsony a szokásosnál is vidámabbra sikeredett most, hogy Dawsonék is itt voltak. Victoria bizonytalankodása sem rontott az ünnepen. Olivia
gyönyörködve figyelte Geoffrey arcát, ahogy a kisfiú kicsomagolta a kapott ajándékokat, karácsony reggelén pedig mindannyian felkerekedtek és
elmentek szánkózni. Karácsony előestéjén erősen havazott, s amikor hazaértek a templomból, a Hudson fölé magasodó hegyeket is vastag
hótakaró födte.
Olivia hagyta, hogy a gyerek üljön előre a szánkón, aztán hógolyókat gyúrtak és úgy meghajigálták velük Charlest és Victoriát, hogy azok visítva
menekültek be a házba. Azután hóembert építettek, és egészen sötétedésig odakint maradtak. Csodálatosan szép nap volt ez mindenki számára,
s csak az árnyékolta be, hogy az öreg Henderson megfázott, s majdnem újévig az ágyat nyomta. De óévbúcsúztató partira sikerült talpra állnia. A
parti is remekül sikerült, mindenki elegánsan kiöltözve érkezett, aztán jókat evett és sok finom pezsgőt ivott. Olivia még zenészeket is hívott. Az
elülső hallban táncolni is lehetett, és remek volt a hangulat.
Vacsora előtt még Geoffrey is lejöhetett, és minden vendég örült neki, kedves volt hozzá. Gratuláltak Victoriának, és a leghalványabb célzás sem
hangzott el a Tobias-botrányról. Victoria becsülete meg volt mentve. Jövője biztosítva volt. Minden szépen és jól alakult Croton-on-Hudsonben. És
Victoria és Charles is egészen jól kijöttek már egymással. Időről időre barátságosan elbeszélgettek, s ha nem is estek szerelembe, de azért
egészen jó barátok lettek. Victoriát már csak egyvalami nyugtalanította, de az nagyon: Geoffrey. Olivia tisztában volt ezzel, s ha csak tehette,
magával vitte a fiút, hogy Charles ne vegye észre, hogy itt valami nem stimmel. És folyton nyúzta a húgát, hogy kerüljön közelebbi ismeretségbe a
kisfiúval.
– Ő még csak egy gyerek, az ég szerelmére! Kilencéves fiúcska. Miért félsz tőle? Nem harapja le a füled! Ne légy már megint hülye!
– Utál engem – jelentette ki Victoria egyszerűen.
– Nem utál! Sőt, szeret! – Ez persze hazugság volt, de Olivia nagyon szerette volna már, ha a húga jobban megismeri a gyereket. – Egyszerűen
csak jobban hozzám van szokva. Talán még helyet is cserélhetnénk, és ha okosan csináljuk, akkor nem fogja fölfedezni. – De hát erről már
mindketten tudták, hogy jó nagy hazugság, és újév napján megint csak Olivia vitte magával a gyereket, hogy annak ne kelljen Victoriával lennie.
S annak ellenére, hogy hó és jég borította a földet, Olivia elhatározta, hogy elmennek lovagolni.
– Legyen óvatos, kisasszony! A talaj is, és az időjárás is nagyon csalóka! – figyelmeztette az istállómester, de Olivia maga is látta, hogy újabb
viharfellegek gyülekeznek.
– Nem megyünk messzire, Robert. Köszönöm. – A legszelídebb lovát adta Geoffreynak, egy aranyos, vén pónit, amelyen maga is lovagolt
gyermekkorában, ő pedig a saját lován poroszkált mögötte. Ez a kanca láthatóan boldog volt, hogy mozoghat egy kicsit, bár mintha túl makrancos
is lett volna. És Olivia úgy gondolta, hogy eleget penészedtek odabent a házban az ünnepek alatt, ideje kimenni a levegőre, még akkor is, ha nincs
éppen jó idő. Lovagláshoz ez is megteszi, s így aztán el is indultak Geoffreyval a dombokon túlra, ahol megmutatta a kisfiúnak a saját gyermekkori
kedvenc helyeit, még a faházat és a titkos erdei tisztást is, ahol annak idején a húgával gyakran rejtőztek el Bertie elől.
Elmesélte azt a történetet is, amikor egyszer, tizenkét éves korukban egész este kint maradtak, mert annyi rosszaságot követtek el az iskolában,
hogy féltek az apjuk szeme elé kerülni. Kihívták a seriffet, az meg hozta a kutyáit is, és persze végül megtalálták őket. Nagyon féltek és nagyon
sírtak, de semmi komoly bajuk nem esett. Apjuk mindig szelíd volt hozzájuk, sőt néha túlságosan is elnéző. Egészen Victoria legutóbbi New York-i
produkciójáig. De itt már elfogyott a türelem, itt már nem volt mit elnézni, minthogy mindannyian tökéletesen ki lettek szolgáltatva annak, hogy mit
hajlandó megcsinálni Victoria, és mit nem szégyell pletykálni róluk New York City. Az egyetlen menekvés az volt, ha Victoria férjhez megy Charles
Dawsonhoz. De ezt persze már nem magyarázta el Geoffreynak.
 – El szoktak titeket fenekelni? – érdeklődött a gyerek. Olivia a fejét rázta. Az apjuk soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. – Mert én még sohasem
kaptam a seggemre – tette még hozzá Geoffrey, Olivia nagy megkönnyebbülésére.
Aztán indiánost meg cowboyost játszottak lóháton, és messziről nézve nehéz volt elhinni, hogy Olivia nem tíz, hanem huszonegy éves, olyan vadul
kergetőztek a domboldalakon, átugratva buckákon, szélhordta hótorlaszokon és befagyott patakokon. Olivia még egy kidőlt fatörzsön is átugratott
néhányszor, de nagyon vigyázott, hogy a gyerek ne kerüljön veszélyes helyzetbe. S ahogy besötétedett, lassan meg is indultak hazafelé. Olivia
felvert és megkergetett néhány vadnyulat a hóban. Geoffrey hangosan kacagott, ahogy a rémült tapsifülesek hatalmas bakugrásokkal, cikcakkban
iszkoltak a ló elől. Már majdnem hazaértek, amikor elkezdett villámlani. Pár perc múlva már a fejük felett zengett az ég. Egy hatalmas, fülsiketítő
csattanástól Geoffrey pónija megbokrosodott, s a halálra rémült gyerekkel a hátán vad vágtába kezdett.
– Geoff, kapaszkodj! – kiáltott utánuk a szélben, fohászkodva, hogy a gyerek meghallja. – Kapaszkodj erősen! Fogd vissza! Mindjárt utolérlek! –
A vén póni, amely az utóbbi években már alig tudta emelni a lábait, most táltos paripaként száguldott át a terep összes akadályán, de Olivia a nagy
lóval mégiscsak gyorsan utolérte. Fél kézzel a saját nyergébe kapaszkodva lehajolt, amennyire csak tudott, és sikerült elkapnia a póni kantárját.
Ügyes volt a mozdulat, s erő volt abban a rántásban is, amellyel a lány megfékezte a pónit. Még épp idejében, mert valahol a közelben ismét
becsapott egy villám. De a gyerek lova ekkor már lehiggadva poroszkált, s nyilván a kimerültségtől sem volt kedve már szaladgálni. A következő
mennydörgéshullámtól viszont Olivia kancája vadult meg. Hátborzongatóan nyerített, hátsó lábára ágaskodott, táncolt körbe-körbe a villámok
fényénél, kirúgott hátrafelé, úgyhogy Oliviának komoly küzdelmet kellett folytatnia vele. Azt még látta, hogy Geoffrey pónija teljesen kifulladt, alig
szedi a lábait, azzal tehát nagy baj már nem lehet, de az övé csak nem akart megnyugodni, végül hirtelen nekiiramodva átvetette magát egy
sövényen. A ló eltűnt a sötétben, de Olivia kitekeredett végtagokkal ott hevert a földön, a sövény innenső oldalán. Geoffrey azonnal látta, hogy
eszméletlen.
– Olivia! Ollie!… – kiabálta, de nem mert leszállni a lóról, mert félt, hogy nem fog tudni visszamászni a nyeregbe. Pár pillanatig tétovázott, aztán
az eleredő esőben hisztérikus sírással megindult hazafelé.
Az apja és az istállómester már kint álltak az istálló előtt. Hangos jajveszékeléssel integetett nekik, amikor elvágtatott mellette Olivia gazdátlan
lova, és ment egyenesen a helyére. A két férfi rögtön megértette, mi történt. Geoffrey kétségbeesetten próbálta nekik elmagyarázni, hogy a
villámlás…, a mennydörgés…, hogy megvadult…, egy sövénynél…, de nem nagyon volt itt szükség szavakra, s mire idáig ért, Robert már föl is ült
a saját lovára.
– Tud lovagolni? – kérdezte, és Charles bólintott. – Akkor vegye le a gyereket, és üljön föl arra a lóra, mert másikat most nincs idő fölnyergelni. –
A fáradt pónit nem volt könnyű ismét kihozni az istállóból, de végül elindultak.
Robert azonnal megértette, merre kell menniük, Charles-nak pedig az idegességtől a gyomrában dobogott a szíve, ahogy vágtattak előre a
szakadó esőben. Nemsokára meg is találták a lányt. Először majdnem elmentek mellette. Barna lovaglóköpenyében csak egy kis halom volt a
földön, alig lehetett észrevenni. Csak közelről látták meg, hogy hosszú fekete haja szétterült a feje körül. Először az istállómester szállt le a
nyeregből, majd Charles is leugrott. Olivia halálsápadt volt, s mindketten azt hitték, már nem él. Charlesnak a gondolattól megroggyantak a térdei,
kis híján fölbukott maga is. Mit fog majd mondani, hogyan jelenti be Geoffreynak, Victoriának és az apának, hogy Olivia halálra zúzta magát?
– Él még? – kérdezte, de a szél és az eső zúgásában az istállómester nem hallotta a hangját. Csak hátrafordult, megrázta a fejét és azt kiabálta,
hogy vissza kell mennie kocsit hozni. – Hívatom az orvost is. Maga maradjon vele. Tíz perc múlva itt leszek! – S azzal elvágtatott. Charles egész
testében remegve hajolt le a lányhoz, s nagy megkönnyebbüléssel észlelte, hogy Olivia lélegzik, bár nincs öntudatánál. Levetette a saját kabátját és
sátorként a lány fölé terítette, hogy legalább az esőtől megvédje. És ahogy ott térdelt a lány fölött, megdöbbenve kapta magát azon, hogy… sír.
Nagy őrültséget csinált ez a lány, hogy ilyen időben ment el lovagolni, és ezen a helyen most Geoffrey is fekhetne… Bár Charles azt is biztosra
vette, hogy Olivia sokkal jobban vigyázott a gyerekre, mint saját magára. És azt is tudta, hogy az a ló, amelyet Geoffrey kapott, már csak a vénsége
okán sem sodorhatta volna komoly veszélybe a gyereket, hiszen ővele már alig tudott idáig visszajönni. S ahogy elnézte a lányt, valami megmozdult
a lelkében, valami meleg és fájdalmas érzés, amely Susanra emlékeztette őt. Mindig valami ilyesmit érzett Olivia közelében. A lány kedvessége,
lelki szelídsége, gondoskodó hajlama, de még a szemében az a nevetés is folyton azt jutatta eszébe, hogy mit is veszített ő el majdnem két
esztendeje. Belefájdult mindig a szíve. Igyekezett ezeket a fájdalmas érzéseket visszafojtani, de most, hogy nézte ezt a félholt lányt, nem bírt velük.
A gyereknek igaza van: az ikrek nem egyformák. Nagyon is különbözőek. Victoria oly vad, oly szabad szellemű, oly közömbös iránta, oly mélyen,
veleszületetten érzéki, s ugyanakkor nem törődik senkivel és semmivel. Charles szerette volna megszelídíteni, kezessé tenni, betörni, lelki
értelemben is a magáévá tenni, de a szíve mélyén tisztában volt azzal, hogy ez sohasem fog sikerülni neki, s hogy ő sem fogja megszeretni
Victoriát sohasem. De ez a nő itt egészen más volt. Ezt tudná szeretni. És megrémült ettől a gondolattól, és a legszívesebben elfutott volna valami
biztonságos helyre. Mert keményen megfogadta magában, hogy ő még egyszer az életben nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy elveszítse azt, akit
szeret. Ő nem adja oda a szívét soha többé senkinek, hogy aztán a Végzet ismét elragadhassa. Számára épp ezért Victoria volt a biztonságosabb
választás… Vele nem fordulhat elő még egyszer… Olivia viszont sokkal kedvesebb, annyira, hogy attól már megfájdul az ember szíve… És ha
most meghal… Charles tudta, hogy azt nem lesz képes elviselni… Megint egy ilyen halál… Nem lett volna szabad megkedvelnie ezt a nőt… De
bármi történjék is, fordította a szakadó hideg esőbe az arcát, hogy lehiggadjon egy kicsit, szóval bármi történjék is, Victoriát el kell vennie
feleségül.
– Olivia… – hajolt közelebb hozzá, szólongatta, elsimította a hajtincseket az arcából, s közben azért fohászkodott, hogy jaj, csak a nyaka ne
legyen eltörve. Mert lélegezni lélegzik. –Olivia!… Szólalj meg… Ollie, kérlek… – megint bőgött, mint egy gyerek. S hirtelen megrohanta az érzés,
hogy szerelmes ebbe a nőbe, és… gyűlölte magát ezért az érzésért. – Olivia… – A lánynak megrebbent és lassan kinyílt a szeme, Charles pedig
rémülten kezdte most a maga képét rendbe hozni. A lány felnézett rá, zavaros tekintettel, mintha nem ismerné meg. –Ne mozduljon, csúnyát esett.
– Igyekezett érthetően beszélni a körülöttük csapkodó szélben. A lány ruhája ekkor már teljesen átázott, de az arcát védte a Charles által fölébe
tartott kabát. Charles sötétbarna haja csomókban tapadt a koponyájára, arcáról az esővíz mosta le a könnyeket. A lány nem láthatott bele a
gondolataiba, és különben is csak lassan tért magához.
– Geoff jól van? – Nehezen ejtette a szavakat, alig lehetett érteni, mit mond. Kitekeredve feküdt a földön, a szeme előtt karikák táncoltak, s így
alig látta a fölötte térdelő alakot. Eleinte azt sem tudta, ki az, s csak lassan fedezte föl, hogy Charles. Megpróbált mosolyogni, de az is fájt neki.
– Jól van. Ő riasztott bennünket. – Olivia erre megpróbált biccenteni, de aztán egész testében megrázkódott, majd behunyt szemmel,
mozdulatlanul feküdt tovább. Charlesnak meg ismét elkezdtek az agyában kavarogni azok a gondolatok, hogy nem szabad neki egy ilyen nőt
megszeretnie, az túl veszélyes, neki Victoriát kell elvennie, az a biztonságos. S mégis, milyen könnyen ki tudná tárni szívét-lelkét e nő előtt… Senki
iránt nem érzett még így, kivéve Susant. Victoria sokkal biztonságosabb… És persze veszélyesebb is, egy másik értelemben, de nem őrá. Victoria
csak érdekes jelenség. De ez a nő, Olivia tönkre tudná tenni őt. A kedvességével…
– Hogy érzi magát? – kérdezte egy kis idő elteltével, még mindig védve a lány arcát a széltől és az esőtől. És nagyon szerette volna
megsimogatni…
– Szörnyen – mosolygott halványan Olivia, Charles pedig gyöngéden az arcára tette a tenyerét, hogy védje és melegítse, és közben hősies
küzdelmet folytatott a saját érzelmeivel, és azt mondogatta magában, hogy ez csak egy futó pillanat, egy átmeneti elérzékenyülés és elgyengülés. –
Segítene felülni? – kérdezte Olivia, bár nem tudta, hogy képes lesz-e rá.
– Nem hiszem, hogy most jó volna a felülés. Robert mindjárt hoz egy kocsit. Perceken belül itt lesz.
– Nem szeretném az apánkat felidegesíteni.
– Maga mindannyiunkat felidegesített volna, ha most itt hal meg, Olivia. Hálás lennék, ha a jövőben jobban vigyázna magára. – Geoffreynak nincs
szüksége még egy ilyen tragédiára az életben, de nekem sem, tette még hozzá magában. S ahogy ott térdelt a nő fölött, hirtelen nem tudta
eldönteni, hogy jól összeszidja, vagy inkább megcsókolja.
– Már semmi bajom.
– Úgy is néz ki – vigyorgott rá Charles, aztán egymás szemébe néztek, mélyen, hosszan. És ebben a nézésben minden benne volt. Olivia
elfelejtett mindent, és már csak Charles maradt a tudatában, az ő múltjuk, az ő jövőjük, minden, és csak ez a pillanat létezett, a rájuk szakadó
esővel, ahogy ő itt fekszik a földön, ahogy a férfi keze gyengéden odasimul az ő arcára, s ahogy a szemével cirógatja… Megállt az idő, és Olivia
nem tudta egy pillanatra, hogy ép eszénél van-e még.
– A lovamnak nem esett baja? – próbálta visszarángatni magát ebbe a valóságba.
– Hát, a maga fontossági sorrendjei kiakasztanak engem? –méltatlankodott Charles, miközben Olivia megpróbált föltápászkodni. –A lova jól
van. Sokkal jobban, mint maga. – A lány lassan visszaeresztette a mozgatástól rettenetesen megsajduló fejét, amikor végre felhangzott Robert
kocsijának zörgése. Charlesnak egy pillanatra az az őrült ötlete támadt, hogy föl kellene kapnia a lányt, és elrejtőzni vele az istállómester elől, és
elfutni vele az egész világ elől örökre. Mindketten tudták, hogy ez a pillanat sohasem tér vissza többé. Sőt, említeniük sem szabad és beszélniük
sem szabad, majd róla. El kell felejteni. Tekintetükkel még egy utolsó, mohó pillantást vethettek egymás lelkébe, aztán az ajtók bezáródtak. Örökre.
– Hogy van a kisasszony? – ugrott le e kocsi bakjáról Robert.
– Azt hiszem, jobban – rikkantott Charles. Aztán roppant óvatosan, mint egy babát fölnyalábolta a lányt a földről, és berakta a kocsiba. Az ülésre
fektette, s Olivia fájdalmas nyögéssel hajtotta hátra a fejét. Most elég rosszul nézett ki. Csontja talán nem törött, de zúzódása volt bőven, s persze
egy kis agyrázkódása is. Charles beszállt mellé, Robert pedig a kocsi végéhez kötötte a pónit. Egészen hazáig nem szóltak egy szót sem. Charles
ezer dolgot szeretett volna még elmondani, de tudta, hogy nem szabad. Nem volt ok vagy indok egyikre sem. Túl veszélyes lett volna. Ő már elért
egy útelágazáshoz, és túl is haladt rajta. Azt az ösvényt, melyen most halad, Susan halála után választotta. És a Victoriával kötendő házasság nem
hozhat veszélyt rá, mert hozzá nem fog annyira kötődni. Épp ez a dolog értelme, épp ezért ment bele ebbe az „alkuba”. De itt ez a nő, ez a másik…
ez más. Ez olyan tűz, amely felperzselné a szívét, amely a körmére égne. Victoria csupa szikra, csupa érzékiség. Olivia pedig éppen az, amire ő
vágyik, de amit nem mer még egyszer elfogadni az élettől, bármily nagy is a kísértés. Ilyen már volt az életében, s tudta, ha megint el kellene
veszítenie, akkor azt ő sem élné túl.
Olivia úgy nézett rá, mintha hallaná a gondolatait, és bólintott is. A férfi felé nyújtotta a kezét, s az a tenyerébe zárta a jéghidegre hűlt ujjakat, és
hazáig el sem engedte őket.
– Sajnálom – mondta Charles csöndesen, mintha a lány értette volna a ki nem mondott gondolatokat. Olivia csak mosolygott, és behunyt
szemmel ismét hátrahajtotta a fejét. Neki álom volt ez az egész. A mellette ülő Charles, aki fogja a kezét… A vihar, az eső, a villámok, a fiú…
Minden olyan bonyolult és fölfoghatatlan. Nem értette, mi miért történik vele, aztán hirtelen fölbukkant Victoria is a férfi mellett, ahogy várható is
volt… aztán Bertie, meg az apjuk, és a doktor is. Oliviának kóválygott a feje.
Ágyba dugták, s Victoria odaült melléje. Olivia ragaszkodott hozzá, hogy beengedjék hozzá Geoffreyt, nem akarta, hogy a gyerek fölöslegesen
izguljon. Elmondta neki, hogy nagy őrültséget csinált, ilyen rossz időben kitalálni ezt a lovaglást, és a gyerek megértette. Megígérte a lánynak, hogy
hamarosan visszajön és meglátogatja őt, s aztán megcsókolta. Oliviát ez még valakire emlékeztette, de nem tudta felidézni, hogy hol és mikor
láthatta az illetőt. Pár perce, vagy évekkel ezelőtt…? Fogalma sem volt. Aztán hagyták őt aludni, bár egy darabig tiltakozott ellene. Victoria addig
ott ült mellette, amíg álomba nem szenderült. Bertie akart így „virrasztani”, de Victoria nem engedte. Mert Olivia talán mond valami fontosat neki.
Mondott is. Olivia borzasztó fontosnak érezte, hogy elmondja.
– Szeretned kell őt, Victoria, szeretned kell… Szüksége van rád.
Aztán, kettejükre gondolva, elszenderült. Megjelentek előtte mindannyian, ott álltak egy hajón. Victoria az esküvői ruhájában, Charles mellette, s
mintha mondana neki valamit, de azt Olivia nem hallotta. Geoffrey az apja mellett állt, másik kezével az anyja kezét fogva. Susan nézte őket, és
Victoria nem értette… Nem értett semmit… Nem fogta föl, mi történik… Aztán a hajó lassan, néma csendben eltávolodott.
Olivia másnap délben ébredt föl, iszonyatos fejfájással. Bár jól tudta, hogy mindvégig aludt, az volt az érzése, mintha egész éjjel ébren lett volna,
s mintha démonok gyötörték volna szüntelenül. Victoria közölte vele, hogy Dawsonék már elutaztak. Geoffrey szedett egy marék virágot neki,
Charles pedig írt néhány együtt érző sort és jobbulást kívánt. Olivia csak feküdt az ágyban, századszor olvasta Charles sorait és azon tűnődött,
hogy álom-e ez vagy valóság. Az éjjel látott valamit a férfi arcán, amit azelőtt sohasem. Vagy nem is látott semmit…? Képtelen volt
megkülönböztetni a valóságot a lázas képzelgéstől.
– Jól beverted a fejedet, öreglány – nyújtott át neki Victoria egy csésze teát. Olivia fájdalmas mosollyal nyúlt érte.
– Sejtem. Őrült álmaim voltak egész éjjel. – Még mindig kísértette az összes valós és fantáziált emlékkép.
– Nem csodálom. A doki azt mondja, pár nap alatt rendbe jössz. Csak hunyd be a szemed és aludj – igazgatta meg Victoria a takaróját. Talán a
nővére volt az egyetlen ember a vila gon, akiről valaha is gondoskodott. Most is órákon át ott ült mellette, figyelte, elsimította a haját, s beszélgetett
vele, ha fölébredt. S amikor Olivia a hét vége felé kissé még szédelegve, de fölkelt az ágyból, már különbséget tudott tenni az álmaiban egész idő
alatt kísértő látomások és szellemek, képzeletfoszlányok és víziók… és a rideg valóság között. Vágy legalábbis azt hitte. Mert zavarba esett és
egészen elszégyellte magát, amikor például arra az „álmára” gondolt, amelyben Charles jelent meg többször is…, ott volt mellette…, föntről nézett
le rá és a kezébe fogta az ő arcát…, aztán pedig egy egy kocsiban utaztak valahová… és a férfi szeméből folytak a könnyek…
– Jobban vagy? – kérdezte Victoria, amikor először segítette őt le a lépcsőn, hogy együtt vacsorázzanak az apjukkal.
– Sokkal – felelte Olivia nem túl meggyőzően, de azzal az elhatározással, hogy most már teljesen magához fog térni. Nincs ideje ezzel az egész
képtelenséggel foglalkozni. – És most el kell kezdenünk az esküvőddel foglalkozni.
Victoria erre nem válaszolt semmit. Olivia pedig elszántan kirekesztett a tudatából mindent, és csak a feladatra koncentrált. Az a kis remegés
pedig, amit a szívében érzett, igazán nem volt fontos…
– Nagyon jól nézel ki – örült az apja, hogy újra láthatja. És Olivia is örült, hogy ott lehet mellette, s kiszabadulhatott végre a nyomasztó álmokkal
zsúfolt hálószobából. Napokig gyötörték ezek az álmok, már nem nagyon bírta volna tovább.
– Köszönöm, apa – bólintott Olivia, s a lányok elfoglalták a helyüket apjuk két oldalán, s az egyik szolgálólány máris hozta a vacsorát.
11.

Ú
gy alakult, hogy Charles a rengeteg elfoglaltság miatt januárban és februárban nem tudott kimenni Crotonba. Egy fontos bírósági tárgyalásra
készült, és volt még bőven elintéznivalója leendő apósa ügyeivel kapcsolatban is. Olivia azonban február végére betervezett egy New York-i
utazást, hogy megrendeljék és megvásárolják az esküvői ruhákat. Victoria hajlandó volt vele menni, bár most sokkal jobban érdekelt ék a londoni
hírek. Emmeline Pankhurst egy év után kiszabadult a börtönből, s nyomban meg is szervezett egy támadást a belügyminiszter londoni hivatala
ellen. Összeverődött híveivel beverték az épület összes ablakát, majd fölgyújtották a Lawn Teniszklubot. S mindezt a női szabadság nevében.
– Úgy kellett nekik! Úgy is kellett! – rikkantotta Victoria nekimérgesedve, amikor meghallotta a hírt. Az eljegyzése óta még lelkesebb feminista
lett.
– Victoria! – szólt rá Olivia elképedve. – Szerintem ez mégis csak visszataszító! Hogyan tudsz ilyen disznóságoknak örülni?! – Pankhurstöt
legutóbb robbantásos merényletekért ítélték el.
– Jó ügyért harcolnak, Olivia. Olyan ez, mint a háború: nem szép dolog, de néha elkerülhetetlen. A nőknek is joguk van a szabadságra.
– Ne légy nevetséges! – Olivia most már tényleg begurult. Ami sok, az sok. – Úgy beszélsz a nőkről, mintha ketrecbe zárt cirkuszi állatok
volnának!
– Te pedig képtelen vagy fölfogni, hogy pontosan ez a helyzet?! Állatok, házi kedvencek, kiszolgáltatva a férfiak kénye kedvének. Ez az, ami
visszataszító!
– Az isten szerelmére, legalább mások előtt ne beszélj ilyeneket! – emelte az égre tekintetét Olivia. Aztán gyorsan témát váltott. Ebben a
kérdésben ugyanis reménytelen volt leállni vitatkozni a húgával, akinek rögeszméjévé vált a női szabadság és szavazójog.
Könnyebb volt elővenni a divatlapokat és esküvői ruhákat mutogatni neki, bár Victoria semmi érdeklődést nem mutatott e „rongyok” iránt. Már
rég közölte Oliviával, hogy válasz-szon csak nyugodtan a saját belátása szerint cuccokat, mert neki aztán tökmindegy, hogy mit vesz föl. Sőt, még
azt is mondta, hogy intézze egyedül az egész bevásárlást, őrá nincs szükség, önmagáról is leveheti a méretet.
– Végül is számomra ez egy sorscsapás, nem pedig vigalom. Nekem nem hiányzik. – Olivia néha a legszívesebben megfojtotta volna, amikor az
esküvőről kellett beszélnie vele. Mint mindig, most is ő tervezett el mindent. A vendéglista összeállításához alig tudott kihúzni Victoriából egy tucat
nevet. Charles viszont postafordultával küldte a maga listáját. Rövid, lényegre törő és udvarias leveleket írtak egymásnak. A férfi körülbelül száz
embert akart meghívni, egy csomó barátot és néhány üzleti ismerőst, mert családja nem volt. Az öreg Henderson vagy kétszáz embert, a két lány
pedig összesen ötvenet. Így aztán körülbelül négyszáz név került a listára, s Olivia úgy gondolta, hogy háromszáz el is jön, hiszen kiesnek azok, akik
már túl öregek, vagy túl messze laknak, vagy pedig csak udvariasságból kaptak meghívót. A lakodalom Crotonban lesz. A fogadás a Henderson-
kúriában.
A tervek szerint Olivia lesz a nyoszolyólány, Geoffrey pedig a gyűrűtartó. Victoria koszorúslányokról hallani sem akart.
– Egyetlenegy sincs, akit kedvelnék, és kész – fújt egy újabb adag füstöt az amúgy is telecigarettázott szobába egy este, amikor már századszor
vitatták meg a témát. Victoria azonban nem engedett egy jottányit sem.
– Most már kimehetnél valahová máshová büdösíteni? –mordult rá Olivia. A húga az utóbbi napokban egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és
nagyon idegesnek látszott. – Egyébként épp elég csinos lánnyal jártunk együtt iskolába. Nagyon szívesen eljönnének hozzád koszorúslánynak.
 – Nekem akkor sem kellenek. Egyébként már nyolc éve nem járunk iskolába. Elképzelem valamelyik nevelőnőnket koszorúslánynak… – Ezen
mindketten jót nevettek. Egész sor vénkisasszony nevelőnőjük volt, köztük néhány szerencsétlen gyér hajú, lóarcú is.
– Jól van, föladom, de akkor annál szebbnek kell lennie a ruhádnak.
– Akárcsak a tiednek – mondta Victoria nagyon helyesen, de még mindig teljes közönnyel az egész esküvő iránt. Az egészben csak egy dolgot
tudott többé-kevésbé elfogadni: az utána következő európai nászutat. Akkor majd azt csinál, amit akar, azzal találkozik, akivel akar, és ha visszajön
New Yorkba, mégiscsak lesz egy kis mozgásszabadsága. De az esküvőt egyáltalán nem vette komolyan. – Miért nem veszünk föl egyforma
esküvői ruhát, mi? Jól megkavarnánk a násznépet! – vigyorgott gonoszul.
– Mondd, nem ittál te ugyanannyit, mint amennyit cigarettázol?
– Nem is rossz ötlet! – csillant föl Victoria szeme. – Mit gondolsz, apánk észrevenné?
– Ő nem, de Bertie igen, úgyhogy ne is törd rajta a fejed. Nekem nem fogsz itt kocsmát meg dohányzószobát nyitni? –zsémbelt Olivia a húgával,
aztán hirtelen belenyilallt szívébe a fájdalom, mert eszébe jutott, hogy már veszekedni sem sokáig lesz kivel. Victoria nem sokáig füstöli már tele a
szobát…
Rágondolni is rossz volt, hogy Victoria elköltözik innen. És már csak négy hónap maradt hátra.
Ahogy tervezték, február végén elutaztak New Yorkba. A Plazában szálltak meg, így Oliviának nem kellett kinyitnia a házat, és otthon hagyhatta a
szolgasereget is. Apjuk javasolta, hogy Bertie-t is vigyék magukkal, legalább a látszat kedvéért, de Victoria közölte, hogy semmi szükség rá. Aztán
örömében magasra hajította a kalapját, amikor beléptek a hotelszobájukba. Teljesen egyedül voltak New Yorkban, s azt csinálhattak, amit akartak.
Victoria első dolga volt, hogy egy italt rendeljen az étteremből, s a nővére szeme láttára rágyújtson.
– Az engem nem érdekel, hogy idebent a szobában mit csinálsz – vette elő Olivia a szigorúbbik hangját. – De ha nem viselkedsz rendesen
ebben a szállodában vagy akárhol a városban, akkor abban a pillanatban telefonálok apánknak és viszlek haza. Nekem nem hiányzik, hogy az
emberek azt gondolják rólam, hogy iszom, mint a kefekötő és füstölök, mint a kémény, csak azért, mert te ezt csinálod. Úgyhogy leszel szíves
tisztességesen viselkedni.
– Oké, Ollie! – vigyorgott gúnyosan Victoria. Nagyon jól érezte magát így kettesben a húgával, gardedám nélkül, szabadon. Este Charlesszal fog
vacsorázni. Ám délután még Bonwit Tellerhez mennek, ruhákat nézni. Victoriának menyasszonyi ruha kell, azonkívül egy csomó ruha a nászútra, a
hajóra is és az európai utazgatásra is. Olivia már lemásolt néhány modellt, sőt be is szerzett ezt-azt, de még csak a nászútra. Az esküvői
díszruhákat és egyéb darabokat New Yorkban akarták megcsináltatni vagy beszerezni. És Olivia már azt is elmagyarázta a húgának, hogy
Párizsban hová nézzen be. De az egész akciósorozatnak ez volt a legkülönösebb része: az, hogy most egyedül járkálhatnak és vásárolgathatnak
New Yorkban. És életükben az is most fordul elő először, hogy nem két egyforma darabot vesznek mindenből. Oliviának nem kell menyasszonyi
ruha, a nászútra pedig egyedül megy a húga. Oliviának majdnem megszakadt a szíve, amikor az első szóló darabot megrendelte. De mit lehet
tenni? Vészesen közeledik Victoria elköltözésének időpontja.
Gyorsan megebédeltek a szállodában, aztán taxival elmentek Sakshoz. De mindenhol megbámulták őket, az étteremben, a hallban, vagy amikor
a taxiból kiszálltak. Dupla szépség, szem kápráztató jelenség… az emberek szeme akaratlanul rájuk tapadt. Azonnal csődület támadt, amikor
beléptek B. Altman-hoz. Szaladva sereglettek köréjük az eladólányok, és sietősen ott termett egy üzletvezető is. Olivia rajzokat hozott magával,
divatlapokból kivágott fényképeket, és néhány, saját maga által készített rajzot is. A menyasszonyi ruháról már határozott elképzelése volt. Hófehér,
szatén fodrok, lehetőleg ferde szabással, beborítva mérföldnyi fehér csipkefátyollal, s hozzá az egész templomhajón végighúzódó uszály. A fején
pedig az anyja antik gyémánt diadémját fogja viselni Victoria. És persze ezt is fátyol borítja majd. Úgy fog kinézni, mint egy királynő, csak találjanak
embert, aki ezt a ruhakölteményt képes elkészíteni. Bonwit Tellernél az üzletvezető azt mondta, hogy az elkészítés számukra semmi problémát nem
jelent. Leültek, s majd egy órán át folyt a megbeszélés, a szövetminták lapoztatása, s az Olivia által elképzelt csipkefátyol kiválasztása. Victoria
nem foglalkozott velük, inkább elment cipőt és kalapot próbálni.
– Méretet kell venniük – mondta végül Olivia, nagyon elégedetten az eddig elvégzett dolgokkal.
– Méresd le magad! – szólt oda neki Victoria, egy fölpróbált kalap alatt illegetve magát. – Hiszen egyformák vagyunk.
– Ne akadékoskodj. Jól tudod, hogy nem vagyunk egyformák! – mondta ingerülten Olivia. És valóban, Victoriának egy kicsivel nagyobb volt a
mellbősége, s ugyanannyival keskenyebb a dereka. – Gyerünk. Vetkőzni!
– Jól van, megyek már! – Victoriáról méretett vettek, aztán következhetett Olivia. Most az ő ruhája ügyében ültek le az üzletvezetővel. Jég kék
szaténruhát gondolt magának, hasonló szabásút és fodrozásút, mint a húga mennyasszonyi ruhája, de egyszerűbbet, nem olyan hosszút, fátyol és
uszály nélkül. De ahogy elkészítették a vázlatot, az üzletvezető csak a fejét ingatta, és kitartott amellett, hogy ez így túl szimpla kis ruha lesz, főként a
Victoria valóban királynői és káprázatos menyasszonyi ruhája mellett. „Feldobták” hát még ezzel-azzal, egy kis uszállyal, némi vita után egy hosszú,
halványkék fátyolköpennyel, és egy hozzáillő, csinos kalappal. Most már szépen harmonizált Victoria ruhájával. Olivia megint elégedetten nézegette
a végső vázlatokat, megmutatta azokat Victoriának is, aki kedvesen mosolygott, de megint elkezdte nyúzni a nővérét.
– Miért nem cserélünk helyet az esküvőmön? Senki nem venné észre! Na…!
– Viselkedj már! – utasította rendre Olivia. Aztán folytatták a többi modell és ruhadarab keresgélését. Victoriának rengeteg ruhára volt szüksége.
Hosszú nyár várja őt Európában.
Olivia úgy látta, hogy ebbe az üzletbe vissza kell még jönniük, újabb darabokért és próbálni is. Megbeszélte a vezetővel, hogy másnap Victoria
nélkül visszajön, és már fölállt és megköszönte az üzletvezető segítségét, amikor észrevette, hogy a húga meredten bámul valami újonnan érkező
kuncsaftokat. Egy házaspár lépett be, a magas, fekete hajú férfi a nő felé fordulva valamit mondott, aztán a nevetését is lehetett hallani, de akkor
már körbefogták őket az odaszaladó eladólányok. A nő magas volt és szőke, csincsillával körbeterítve, s ahogy megfordultak, Olivia azonnal
felismerte őket: Tobias Whitticomb volt az, meg az előrehaladott terhesség állapotában lévő neje, Evangeline. Olivia el nem tudta képzelni, hogy a
nyilvánosság előtt ekkora hassal mit kereshet a nő, akit azonban láthatólag egy cseppet sem feszélyezett a dolog, ahogy levette a
csincsillaköpenyt, és láttatni engedte hatalmasra duzzadt szürke szaténruháját. Már legalább a hetedik hónapban lehetett. Olivia a húgára kapta a
tekintetét. Victoria úgy állt ott, mint akibe belevágott a villám. Olivia gyorsan elköszönt az üzletvezetőtől, s kezdte volna kifelé tuszkolni a húgát.
– Gyerünk, Victoria, végeztünk – mondta halkan és belékarolt. Victoria azonban mozdulni sem tudott. Földbe gyökerezett a lába, és meredten
bámult Tóbiásra. Az meg, mintha csak megérezte volna a tekintetét, hirtelen hátrafordult, s hol az egyik lányra nézett, hol a másikra, és láthatóan
fogalma sem volt, hogy melyik melyik. Kicsit el is bizonytalanodott, aztán elkapta róluk a tekintetét, majd ő is karon fogta az asszonyát, hogy az üzlet
egy távolabbi sarka felé induljon vele. Csakhogy addigra már Evangeline is észrevette őket, kirántotta a könyökét és azonnal elkezdett veszekedni
a férjével. – Victoria, kérlek…! – suttogta fojtott hangon Olivia, megzavarodva a körülöttük kialakult jelenettől. Az eladónők már mind őket bámulták,
Tobias pattogva magyarázott valamit a feleségének, az meg elsírta magát, és gyilkos pillantásokat vetett a két lány felé.
Olivia nem tűrhette tovább. Vasmarokkal megragadta a húga karját, és valósággal kirángatta őt az üzletből az utcára, ahol szerencsére épp állt
egy üres taxi. Ahogy beszálltak, s Victoria lerogyott az ülésre, Olivia észrevette, hogy a húga sír Bemondta a szálloda nevét, hátradőlt és szótlanul
bámult kifelé, míg Victoria ellenállhatatlanul zokogott. Most látta először Tobiast az undorító jelenet óta ott az iroda előtt…
– Öt hónapos terhes lehetnék most – nyöszörögte. Most először gyászolta hangosan a no-vemberben Crotonban elveszített bébijét.
– Egy romokban heverő élet kellős közepén! – tette hozzá idegesen Olivia. – Az isten szerelmére, Victoria, fogd már föl végre, hogy mit tett
veled! Tönkretett, aztán pedig megtagadott. Csak azt ne mondd, hogy még mindig szerelmes vagy belé! – Suttogva magyarázott a taxi hátsó
ülésén, undorodva ettől az egész borzalomtól, de csak azt érte el, hogy Victoria még hangosabban bőgött.
– Gyűlölöm! Utálom – ingatta a fejét. – Mindazt, amit ő jelent és mindazt, amit tett velem! – És mégis, ha visszagondolt azokra a délutánokra ott a
kis házban, csak belefájdult a szíve. Mindent elhitt ennek az alaknak, hogy szereti őt, s hogy elhagyja érte a feleségét. S most a terhes feleségével
parádézik, aki nyilvános helyen úgy mutogat rá, mint egy szakadt kurvára. Victoriának végre tényleg eljutott a tudatáig a keserű felismerés, hogy
mitől is óhajtja őt megvédeni az apja, amikor rákényszerítette, hogy menjen feleségül Charles Dawson-hoz. És most először érzett hálát Charles
iránt, hogy ő hajlandó ezt megtenni és hajlandó neki védelmet nyújtani. De ettől ő még sohasem lesz belé szerelmes.
Victoria még akkor is zokogott, amikor megérkeztek a szállodába. Aztán fölmentek a szobájukba, ott Victoria úgy, ahogy volt, ruhástól hasra
vetette magát az ágyon, s arcát a párnába temetve megállíthatatlanul csak bőgött. Olivia már elkezdett félni, mert hiába rázogatta, hiába mondott
neki bármit, Victoria nem tudta abbahagyni a sírást. Keserű lecke volt ez a férfiak kegyetlenségéről, és Olivia tudta, hogy a húga ezt élete végéig
nem fogja elfelejteni.
Így sírt egészen este hatig, s aztán testileg-lelkileg összetörve, szörnyű állapotban tápászkodott föl.
– El fogod felejteni. Meglátod, előbb-utóbb elfelejted – vigasztalgatta Olivia.
– Én nem fogok soha többé megbízni senkiben. Nem tudod elképzelni, Ollie, miket mondott nekem… Egyébként nem tettem volna meg… –
Vagy mégis? Most már abban sem volt biztos. hogy ismeri magát. Az a férfi olyan dolgokra vette rá, amilyenekről nem is álmodott volna. És
hogyan fogja tudni ezeket valaha is megmagyarázni Charlesnak? Most, Tobias megpillantása után nehéz volt elhinni, hogy Charles mégis feleségül
vesz őt. Most még nagyobb hálát érzett iránta. – Nagyon ostoba voltam – vallotta be megint a nővérének, aki odaült mellé és átkarolta a vállát. Így
ültek szótlanul, míg be nem toppant Charles, aki a két lányt, de különösen a menyasszonyát igen nyomott kedélyállapotban találta.
– Valami baj van? Betegség? – kérdezte aggódva. Hol az egyik, hol a másik lányt nézte. Olivia aztán elmosolyodott, de Victoria csak a fejét
rázta.
– Nagyon hosszú volt ez a nap, és ránk törtek az érzelmek is. A menyasszonyi ruha megvásárlása az egyik legfontosabb pillanat egy nő életében
– magyarázta Olivia, de láthatólag nem teljesen győzte meg Charlest. Arra gondolt, hogy talán a közelgő elválás szomorította el a két testvért, és
egészen megsajnálta őket maga is. Aztán meghívta Oliviát, hogy tartson velük. A Ritz-Carltonba készültek vacsorázni, azután pedig hangverseny
következett. De Olivia kitartott amellett, hogy ő otthon maradjon. Nem akart zavarni. Két hónapja nem látták egymást, jobb lesz, ha végre együtt
lehetnek egy kicsit. Ő majd ide a szobába rendeli a vacsoráját, aztán még átnéz egy-két ruhamodellt a húga számára.
– Biztosan nem jön velünk? – kérdezte Charles halkan, míg Victoria a fürdőszobában öltözködött.
– Biztosan – felelte Olivia, és homályos emlékképek jelentek meg lelki szemei előtt arról a lovas balesetes crotoni éjszakáról. – Néha nem
könnyű a húgomnak ez az egész – próbált magyarázkodni, és azt kívánta, hogy ez a férfi szeresse meg az ő testvérét. Nem tudta volna elviselni,
hogy Victoria egy olyan férfi mellé kerüljön, aki nem érti meg. De azt tudta, hogy Charles kedves ember, és jól fog bánni a testvérével, bármi
történjék is kettejük között. – Rettenetesen fogunk hiányozni egymásnak – mondta szomorkás mosollyal. – De én örülök, hogy Geoffrey velem lesz
a nyáron.
– Ő pedig majd kibújik a bőréből örömében! – lelkendezett Charles is. Aztán kérdőn tekintett Olivia szemébe, de ott válaszokat nem talált. Néha
elcsodálkozott, hogy ki lehet ez a nő, és miért áldozza föl így magát az apja kedvéért. Ugyanolyan szép és fiatal, mint a húga, és mégis lemond
mindenről. Mi lehet a titka ennek a nagy visszahúzódásnak? – Arra gondoltunk, hogy húsvétkor meglátogatjuk magukat Crotonban váltott óvatosan
témát. – Ha nem zavarunk. Apjuk említette meg, hogy elmehetnénk.
– Nagyon fogunk örülni – vidult föl Olivia, s ekkor Victoria is megjelent. A nővére által kiválasztott sötétkék szaténruha volt rajta, s úgy nézett ki,
mint az éj királynője. Az apjától kapott zafírok és gyémántok csillogtak a fülében, a nyakában pedig az az anyjuktól örökölt hosszú gyöngysor,
amelyet felváltva hordtak fontos alkalmakkor.
– Csodálatosan néz ki, Victoria – mondta érezhető büszkeséggel a hangjában Charles. És Victoria tényleg nem mindennapi látvány volt. S hogy
ebből a látványból két példány mászkál a földön, az még különlegesebbé tette a jelenséget. Charles elkezdte sajnálni, hogy Olivia nem jön velük.
De nem tudta meggyőzni, s így pár perccel később kettesben távozott Victoriával.
Az étterem roppant elegáns volt, de alighogy megérkeztek, Victoriát elfogta az idegesség. Mi lesz, ha ide is bejön Tobias a feleségével? Nem
volt felkészülve egy esetleges újabb találkozásra, s ezért nyugtalanul pillantott körbe.
– Nagyon szótlan ma este – nyúlt a kezéért Charles, miután rendeltek. – Valami baj van? – Victoria némán megrázta a fejét, de Charles
észrevette a könnyeket, s nem akarta forszírozni a kérdést. Másról kezdtek beszélgetni, politikáról, a nászútjukról, az esküvőről, meg az európai
problémákról. A férfinak tetszett, hogy ez a fiatal lány érdeklődik a világpolitika iránt, s hogy olyan jól tájékozott, bár nézetei rendkívül, már-már
botrányosan liberálisak voltak. Igaz, néha még ez is tetszett neki.
Bemutatta Victoriát egy sor ismerősének, a koncerten pedig barátokkal együtt ültek egy páholyban, de Victoria csak akkor nyugodott meg
igazán, amikor visszamentek a szállodába. S amikor a hall melletti étteremben még megittak egy búcsúitalt, Victoria rá is gyújtott.
– Óh! – tátotta el a száját csodálkozva Charles, aztán elnevette magát a saját reakcióján. Victoria csendesen mosolygott rajta.
– Megvan most lepődve, mi? – kérdezte elégedetten. Most sokkal inkább önmaga volt, mint addig egész este.
– Szeretné, ha meg volnék lepődve? – kortyolt bele a skót whiskybe Charles, és csodálattal bámulta a lányt. Nemcsak szép, de van benne
intelligencia és energia is. És a férfi életében másodszor érezte magát boldognak, bár ezt a szituációt össze sem lehetett hasonlítani azzal, mint
amikor Susannak udvarolt.
– Talán szeretném, igen. Lehet, hogy tetszik nekem, ha meglephetem magát – mosolygott Victoria, és a férfi felé fújta a füstöt.
– Sejtem, hogy ez az igazság – sóhajtott Charles filozofikusan. – És ez azt is jelenti, hogy nagyon érdekes életünk lesz, nemde bár? – S aztán,
hogy az ital megoldotta a nyelvét, föl mert tenni egy kérdést. – Maga nagyon bele volt esve abba az alakba? Aki megszegte az eljegyzési ígéreteit?
– Közelről figyelte a lányt, és várta a választ.
Victoria habozott. Eszébe jutott az a Tobias, akit ismert, akit oly szenvedélyesen szeretett, és az, akivel épp ma délután futott össze…, az, aki ott
az irodája előtt a lépcsőn megtagadta őt…, és az, aki közölte az apjával, hogy elcsábította őt… – Igen. Nagyon bele voltam esve. Valamikor. De
most már nem vagyok. Tényleg. Vannak pillanatok, amikor azt hiszem, gyűlölöm őt.
– A gyűlölet a szerelem ellenpárja. Nem?
– De. Én is azt hiszem. – A ma délutáni találkozásba majdnem belehalt. – De nem volt ott semmiféle eljegyzés. – Egyenesen belenézett a férfi
szemébe. Nem akart őszintétlennek tűnni. Épp elég, hogy ez a férfi elveszi őt feleségül. Nem kell neki hazudnia. Charles bólintott.
– Tudom. Csak éppen könnyebb volt így megfogalmazni. Apja mondott egy-két homályos dolgot, hogy körülbelül mi történt. Maga még nagyon
fiatal volt. Még most is az. – Kedvesen rámosolygott, és azt kívánta, hogy bárcsak volna ennél mélyebb kapcsolat közöttük, de aztán annak örült,
hogy nincsen. Ez a lány hihetetlenül föl tudta ébreszteni benne a vágyat, de ez egészen más ügy volt. – Nem volt szép attól az alaktól, hogy így
kihasználta magát. Ezt majdnem minden fiatal lánnyal nagyon könnyű megcsinálni, de úriember nem tesz ilyet. Az apjuk azt is mondta, hogy
hazudott magának és házasságot ígért. – Victoria kedvetlenül bólintott. Mintha nem tudnának még róla eleget… Mintha nem volna elég annyi is…
Most még ez a férfi is a magáénak akarja őt tudni. Nehéz megérteni, hogy miért. Talán a sors rendelte így…
– Nehéz megérteni, hogy az emberek miért csinálnak egymással bizonyos dolgokat – mondta szomorúan. – Én nem szeretném, ha még egyszer
előfordulna – nézett a férfi szemébe, mintegy figyelmeztetésül.
– Remélem, nem is fog – mosolygott Charles. De értette, mire gondolt a lány. Arra, hogy sohasem fog megbízni benne. Nem baj. Ő nem fogja
megbántani. – Én nem fogom magát becsapni, Victoria. Nem fogok hazudni magának. Ha ettől fél… Én még soha senkit nem csaptam be,
legalábbis nem tudok róla. Tisztességes ember vagyok. Néha talán unalmas…, de őszinte. Ennek is megvannak a maga előnyei.
– Én… Én… – A Tobiasszal való délelőtti összefutás óta tökéletesen megértette, mivel tartozik Charlesnak. – Köszönöm, hogy ezt teszi értem…
Nem volna rákényszerülve… – nézett a férfira. Könny gördült ki a szeméből.
– Az igaz. De maga sem – mondta Charles gyöngéden. –Mindig létezik más megoldás is. Lehet, hogy ezt most mindketten akarjuk, és nem
tudjuk, hogy mi mást tehetnénk. – Ő legalábbis szerette volna ezt hinni. Letette az italát, rámosolygott a lányra, aki szintén lerakta a cigarettáját.
Charles szelíden megcsókolta. – Ne féljen tőlem, Victoria. Esküszöm, hogy sohasem fogom megbántani magát. – Victoria hagyta, hogy a férfi
megint megcsókolja, de fájó szívvel konstatálta, hogy nem érez ettől semmit. Azon tűnődött, hogy a férfi vajon tudja-e ezt.
Nem sokkal ezután Charles fölkísérte a szobába. Olivia várta őket. Észrevette, hogy a húga még mindig szomorú, de sokkal nyugodtabb.
Bizonyos értelemben jó is, hogy ma délután összefutottak a Whitticomb-házaspárral. Ettől a traumától Victoria talán közelebb kerül Charleshoz.
Olivia most nyugodtabban tekintett a jövőbe.
Charles nagyon hamar eltávozott. Másnap viszont a Della Robbiába vitte ebédelni a lányokat. Azok épp a bevásárlás kellős közepén tartottak, s
Olivia roppant érdekfeszítő történeteket adott elő a szerzeményeikről. Charles igyekezett érdeklődő képet vágni. Victoria nem sokat beszélt, de
kedves volt a férfihoz, és nagyon örült, amikor az ebéd után visszavitte őket a Bonwit-üzletbe, hogy folytassák a válogatást. Este aztán, anélkül,
hogy ismét találkoztak volna, a lányok visszatértek Crotonba. Donovan jött értük a szállodába. Olivia sajnálta, hogy nem találkozhatott Goeffreyval,
erre most tényleg nem volt idő, de megígérte, hogy találkozni fog vele márciusban, amikor visszajönnek a városba, befejezni a bevásárlásokat.
Minden tervük megváltozott azonban, amikor az apjuk február végén megbetegedett, s egy teljes hónapig nyomta az ágyat influenzával. Olivia
rettegett, hogy tüdőgyulladása is lesz, de szerencsére nem lett. Így is épp elég rosszul volt, s Olivia legföljebb néhány órára hagyta magára, de
április elsején végre fel tudott kelni. Két hét múlva pedig befutottak Dawsonék a megígért húsvéti látogatásra. Olivia csodaszép ajándékot készített
Geoffrey számára: két, a tojásból nemrég kibújt kiscsirkét, és egy apró, hófehér nyuszit.
 – Óh, papa! Papa! Láttad ezeket?! – lelkendezett a gyerek, amikor Olivia átnyújtotta az ajándékot. Megpróbálta rávenni a húgát, hogy ő adja át,
de Victoria közölte, hogy az állatokat még a gyerekeknél is kevésbé szereti. Olivia már kezdte úgy érezni magát, mint egy tanítónő, akinek folyton a
kötelességeire kell emlékeztetnie egy lusta kis tanítványát. De a dolgok lassanként csak elrendeződtek. Victoria végre örülni tudott Charlesnak, s
ez fontos fejlemény volt.
A szomszédságban több partit is rendeztek számukra, Rockefelleréknél pedig egy csodálatos hangverseny is volt, amelyre elment mindenki.
Kiváló alkalom volt Charlest bemutatni azoknak, akik még nem ismerték őt. A férfi mindig roppant kedves és udvarias volt mindenkihez, Oliviának
viszont újra és újra figyelmeztetnie kellett a húgát, hogy ők nem temetésre, hanem lakodalomra készülnek.
– Szedd már össze magad, kérlek! – veszekedett vele, amikor ismét áttekintették a vendéglistát. Három hónapig tartott, míg Victoriát rá lehetett
venni az ételsor megtárgyalására. S most, amikor a nászajándékok kezdtek megérkezni, Oliviának kellett kicsomagolni és katalogizálni mindet, s
Victoria még csak meg sem nézte őket. És mérgelődve bár, de Olivia maga írta meg a köszönőleveleket is a húga helyett, joggal tartva attól, hogy
azok a levelek egyébként sohasem születnének meg.
– Szerintem tiszta hülyeség ez az egész – nyafogott Victoria, inkább egy elkényeztetett gyerekhez, mint egy öntudatos szüfrazsetthez illő módon
(legalábbis Olivia szerint). – Haszontalan, szükségtelen és fölösleges pazarlás. Inkább küldték volna el ennek a sok marhaságnak az árát a
bebörtönzött nőknek!
– Hát, ez igazán kedves! – forgatta az ég felé a szemeit Olivia. – Szerintem tetszene mindenkinek az ötlet. Küldjünk kis prospektusokat az
embereknek, és magyarázzuk el nekik, hogyan kell csinálni.
– Jól van, jól van – nevetett Victoria a nővérén, de csak arra tudott már gondolni, hogy mennyire fog hiányozni neki Olivia. Most még az eddiginél
is jobban utálta ezt az egész házasságkötősdit. Már nem nagyon bánta, hogy hozzá kell mennie Charleshoz, hiszen fölfogta a dolog értelmét és
tudta, hogy ez a saját ostoba viselkedésének a következménye, sőt az is tetszett neki, hogy férjes asszonyként New Yorkban élhet, s ott lesz majd
egy kis mozgásszabadsága is. De akkor is félt már a gondolatától is annak, hogy el kell válnia a testvérétől, s ösztönösen is keresgélt valami
megoldást ennek az elválásnak az elkerülésére. – Te sokkal jobban kijössz Geoffreyval, mint én – mondta aggódva, abban reménykedve, hogy ez
talán elegendő kényszerítő ok lesz arra, hogy Olivia is velük együtt költözzön New Yorkba.
– De hát épp azért vesz téged feleségül, értsd már meg? –magyarázta Olivia. És reménykedett, hogy vannak azért még érdekesebb okok is,
nem csak ez az egy. – Ha téged elvesz feleségül, akkor már nincs arra szükség, hogy én meg ott forgolódjam a gyereke körül. Világos? Azonkívül
én nem hagyhatom itt az apánkat. Ezt is jól tudod. Gondolj csak bele az elmúlt hónapba. Ki viselte volna a gondját, ha én nem vagyok itt?
– Bertie – válaszolta Victoria lazán.
– Az nem ugyanaz, nagyon jól tudod – szögezte le Olivia.
– És mi lesz, ha te is férjhez mész? – tette föl a gyakorlatias kérdést Victoria. – Akkor úgyis nélküled lesz kénytelen elboldogulni.
– Én nem megyek férjhez – mondta Olivia csöndesen –, és ezt is nagyon jól tudod. Ez a helyzet. És most nyilatkozzál, hogy milyen desszertet
óhajtasz a vendégeid elé pakolni!
Victoria erre éktelen visításban tört ki, és visított is mindaddig, amíg a beszaladó Charles ki nem mentette szorult helyzetéből, fölajánlva neki egy
kis sétát a folyóparton.
– A nővérem az őrületbe akar kergetni ezzel az esküvővel – panaszkodott kaján vigyorral Charlesnak, és már húzta volna is kifelé a szobából.
– Nem lehet vele megbeszélni semmit – duzzogott Olivia. – Vigyázzon, Charles, mert ezt a nőt bottal kell nógatni, hogy méltóztasson már
dolgozni is egy kicsit!
– Majd beszerzek egy jó kis nádpálcát. Vagy inkább egy ostort? – vigyorgott Charles a jövőbeli feleségére és sógornőjére, aztán tényleg elvitte
Victoriát, Geoffreyt pedig ott hagyta Oliviával. A gyerek már régóta „Ollie nénikémnek” hívta a lányt.
Húsvét után pedig magával vitte a csibéket és a nyuszit New Yorkba, de pár hét múlva Olivia újabb ajándékkal lepte meg őt, amikor beutazott a
városba még néhány dolgot elintézni. Vásárolnia kellett még ezt-azt, bár a rendelt ruhák megérkeztek már Crotonba. A menyasszonyi ruha a
szobájukban várta a nagy napot.
Charles meglepődött, amikor Olivia New Yorkból telefonált neki, és örült, amikor betoppant, kezében a Geoffreynak szánt születésnapi
ajándékkal. A születésnapjaik nagyon közel voltak egymáshoz. Ő és Victoria nemrég töltötték be a huszonegyedik életévüket. Charles a leendő
feleségének egy szép arany karkötőt ajándékozott, Oliviának pedig egy üveg parfümöt. Olivia azonban sokkal érdekesebb dolgot hozott a
gyereknek. Előzetesen engedélyt kért Charlestól, aki vonakodva bár, de beleegyezett, ám időközben teljesen megfeledkezett a dologról. Szóval,
Olivia egy foltos cocker spániel kiskutyával állított be. Geoffrey magánkívül volt az örömtől. Óriásira kerekedett a két szeme, amikor Olivia előhúzta
a dobozból a kölyköt és a kezébe adta. A gyerek magához ölelte a kis állatot, és kutya is és gazdája is visítottak a boldogságtól. S amikor Olivia
felnézett, azt látta, hogy Charles szeméből a meghatottság könnyei peregnek. A férfi elfúló hangon mondott neki köszönetet.
– Maga olyan jó ehhez a gyerekhez. S neki oly nagy szüksége van rá. Nehéz volt neki ez a két év anya nélkül. – És valóban: most áprilisban volt
két éve annak, hogy a Titanic elsüllyedt.
– Ez egy csodálatos gyerek. És nekünk csodálatos nyarunk lesz Crotonban – mondta Olivia bizakodva, s igyekezett nem gondolni a nővére
elvesztésére. Mind a ketten közeljártak ahhoz, hogy emiatt pánikba essenek.
– Majd írunk maguknak Európából – mondta a férfi, mintha csak megérezte volna, hogy Olivia mire gondol. De hát levelezni vagy beszélgetni az
nem ugyanaz, s ezt mindannyian jól tudták.
 – Mi nagyon jól megleszünk – ígérte Charlesnak, amikor Geoffrey rohant vissza a szobába a kiskutyával. – Milyen nevet adsz neki?
– Még nem tudom – lihegte csapzottan a gyerek. – Talán Jack… vagy George… vagy Harry… Nem tudom. Úgy néz ki, mint egy kis csokikutya,
nem?
– Hát akkor legyen Csoki – javasolta Olivia, Geoffrey szeme pedig felcsillant.
– Csoki! Ez az! Ez a jó név! – rikkantotta lelkesen, s az öröm átragadt a kiskutyára is. Apró farkát szaporán csóválgatta, aztán meghemperedett
a földön, majd nyivákoló hangon vakkantani is próbált. Mindenki nevetett, aztán Geoffrey fölkapta, s elrohant megmutatni a szakácsnőnek meg a
szobalánynak. Dawsonéknak szerény, de szép házuk volt az East Side-on, kilátással a folyóra. Nem volt palota, de el lehetett benne lakni, s
Victoria eddig nem említette, hogy nem akar itt lakni vagy át akar valamit alakítani. Az ő esze egyébként is kevésbé járt az ilyen, ház körüli
dolgokon, mint a nővéréé. Olivia már a fél várost bejárta volna, hogy virágokat és mindenféle lakástextilt vásároljon össze, aztán zsámolyokat,
díszpárnákat, no meg egy zongorát is. De így talán jobb is. Victoria igazán nem fogja fölforgatni vagy intenzívebbé tenni Dawsonék otthoni életét. Ő
a maga életét akarta élni, főként politikai körökben.
Olivia tényleg csak egy kis ideig maradt, mert még ezer elintéznivalója volt, de Charlesnak sikerült meggyőznie őt, hogy vacsorázni azért még
térjen vissza hozzájuk. A lány meg is tette, s hármasban nagyon jól érezték magukat: szójátékokat játszottak, sokat nevettek és beszélgettek, és
persze bolondoztak a kiskutyával.
– Victoriának igaza van – mosolygott Charles, amikor a szakácsnő elvitte lefeküdni a gyereket meg a kiskutyát. – Lehet, hogy magának is ide
kellene költöznie.
– Magát is boldogította ezzel a képtelenséggel? – húzta föl egyik szemöldökét Olivia, aztán kinézett a folyóra, amelyen épp egy vontatóhajó
haladt. – Eléggé belefárad maga még abba is, ha csak látogatóba jövök ide. Nem hagyhatom ott az apánkat, és ezt mindenki nagyon jól tudja.
– De ez nem élet magának, Olivia – mondta Charles szomorúan, és megint lelkifurdalása támadt, hogy elszakítja a testvéreket egymástól. Mi
marad Oliviának az életből, ha még Victoria is elhagyja? Bertie társasága. Mit fognak csinálni?
– Néha bizony így alakulnak a dolgok. Nem tervezhetjük őket úgy, ahogy szeretnénk. Csak úgy lesznek, maguktól. Mint a maga esetében is az
utóbbi két évben. Nem lehetett könnyű – tette még hozzá együtt érzőn.
– Nem is volt könnyű – nézett a lány szemébe Charles, de gyorsan el is kapta a tekintetét, akkora bánatot látott azokban a szemekben.
Bármelyik oldalról is közelítsen az ember ehhez .a lányhoz, mindig mintha forró kályhához nyúlna. És az érzelmek felizzanak, és már belegondolni is
sok, hogy miféle tüzek loboghatnak Olivia szívében. Hogy mit érezhet ez a kilátástalan életre ítélt teremtés… – Engem bánt, hogy elveszem
Victoriát magától – mondta, és Olivia csak bólintott, mert mit lehetett ehhez hozzátenni. Már csak abban bízott, hogy a húga jól fogja érezni magát
ezzel a férfival a nászúton Európában.
Elbúcsúzott Geoffreytól. A kisfiú már az ágyban feküdt, boldogan vigyorgott, egyik kezével Henry majmot ölelte, Csoki pedig odafészkelte magát
melléjük. Olivia elnevette magát, amikor megpillantotta őket.
– El ne felejtsd elhozni a kutyust, amikor eljössz hozzánk! – figyelmeztette a gyereket. Az megesküdött, hogy soha egy percre sem hagyja el
Csokit, bárhová megy is, kivéve egyelőre az iskolát, de majd megpróbál beszélni a tanítóval, hátha beviheti az osztályba is. – Hát, azt kétlem –
nevetett megint Olivia, aztán betakargatta és megcsókolta a gyereket, és lement a nappaliba az apjához.
Charles ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérje őt a szállodába. Lassan lépkedtek a hallban.
– Azt hiszem, az esküvőig már nem is találkozunk – mondta a férfi furcsa arckifejezéssel. Most az az érzése támadt, hogy ezzel az újabb
esküvővel elárulja Susant, de tudta, hogy Geoffrey kedvéért meg kell tennie. A gyerek miatt asszony kell a házhoz. Még Olivia rövid látogatásai is
ezt bizonyítják. A gyerek valósággal kivirul, amikor találkoznak. Victoria még nincs ilyen hatással rá, de idővel biztosan lesz. Végül is egyformák
ezek a lányok. Ikrek.
– A kék ruhás leszek én – szólt előre Olivia. – Ha összetévesztene bennünket…
– Valószínűleg ez lesz az egyetlen alkalom, amikor az anyám gyűrűje nélkül is kiigazodom magukon – nevetett a férfi saját ügyetlenségén.
– De ha mégsem, forduljon nyugodtan Geoffreyhoz, ő majd eligazítja – tréfálkozott Olivia, aztán a férfira nézett. Legközelebb már más lesz a
helyzet. Most még barátok. Akkor viszont Charles már egy nős ember lesz, ráadásul épp az ő húgának a férje. – Találkozunk az esküvőn –
suttogta, és a férfi szomorúan bólintott.
Aztán arcon csókolta a lányt, sarkon fordult és sietve távozott.
12.

M
indketten igen furcsán érezték magukat, amikor Victoria utoljára aludt a közös szobában. Tudták, hogy soha többé nem alszik itt. Ha hazajön is
látogatóba az apai házhoz, egy másik szobában fog aludni a férjével együtt. Az elválást úgy élték meg, mintha a szívüket tépnék ki, vagy mintha
valamelyik végtagjukat veszítenék el. Nem tudták, hogyan fogják kibírni. Kibírják-e egyáltalán. Victoria végül elaludt, összegömbölyödve a maga
oldalán, és Olivia csak nézte őt. Aztán megérintette testvére selymes fekete, hosszú haját, és megérintette az arcát is. Kezébe fogta a kezét és
szorosan melléfeküdt, s azon fohászkodott, hogy a reggel sohase jöjjön el. De eljött, és ragyogó volt és napfényes.
 Olivia nem is aludt, csak feküdt ott és nézte a húgát. Victoria aztán megmozdult, kinyitotta a szemét és rámosolygott. Aztán le is fagyott az arcáról
a mosolya, mert eszébe jutott, milyen napra ébredt. A keserédes dicsőség napjára. Meg kell fizetni az árat, ígéretet kell tenni, új életet kezdeni,
ellökni a csónakot a parttól. Már attól megfájdult a szíve, hogy csak belegondolt, mi vár rá ezen a délelőttön.
– Elérkezett hát az esküvőd napja – jelentette be ünnepélyesen Olivia, ahogy kikászálódtak az ágyból, szinte egyszerre mozogva. Gyakran fordult
velük elő ilyen szinkron mozgás, de általában észre sem vették. Most kissé meg voltak zavarodva, ha arra kellett gondolniuk és arról kellett
beszélniük, hogy az egyikük (az egyikük!) férjhez megy. Oliviát néha elfutotta a méreg, ha eszébe jutott, hogy ha Victoria nem lett volna annyira
ostoba kilenc hónappal azelőtt, akkor most nincs ez az egész felfordulás.
Megfürödtek, szép lassan felöltöztek, s közben alig szóltak egymáshoz. Nem volt szükségük a szavak kimondására. Belül a fejükben hallották
egymás szavait, mint régen, kicsi korukban. Akkor még saját nyelvük is volt, de gyakran szavak nélkül még jobban megértették egymást.
Aztán megcsinálták a hajukat is: mindketten kontyba tűzték. Selyemharisnyát húztak, szatén alsóneműt, és csak leheletnyi sminket és rúzst raktak
föl. Mindenük pontosan egyforma volt, azonos, és most tényleg senki sem tudta volna megkülönböztetni őket. Még a Charles-féle gyémántgyűrű is
az öltözőasztalon hevert…
– Még nem késő – mosolyodott el Victoria. – Még lehet ez .a te esküvőd. – Olivia csak nevetett rajta, s egy pillanatra ismét megérezték a szoros
együvé tartozást, azt a privát világot, amelybe senki más nem léphetett be. – Megpróbálhatnánk: találják ki a vendégek, hogy melyik a
menyasszony. Azt hiszem, hogy még Charles sem találná ki.
– De ki fogja, mert te leszel a menyasszony – szögezte le Olivia. – Ez a te napod, meg az övé… Meg a gyereké… Jaj, drága Victoria, annyira
szeretlek! Remélem, nagyon boldog leszel. – Elöntötte a szemét a könny, miközben ezeket mondta. Szorosan megölelték egymást. Victoria is
elkezdett sírni, aztán hirtelen eltolta magától a nővérét, és rémülten meredt a szemébe.
– És ha nem?! És ha nem leszek boldog?
– De leszel. Én tudom… Adj Charlesnak egy esélyt. Szeret téged. – Legalábbis remélem, tette hozzá magában.
– Ha nem leszek boldog, Ollie – mondta elszántan Victoria –, elválok tőle! El én! Tobiasnak nem volt bátorsága hozzá, de nekem lesz… Én nem
maradok vele, ha nem leszek boldog.
Olivia bosszús képet vágott.
– Így nem lehet nekiindulni egy házasságnak! Tessék szívvel-lélekkel csinálni! Tudom, hogy Charles nem fog csalódást okozni!
– És ha én okozok neki? Hiszen mindketten elég különös módon megyünk bele ebbe az egészbe. Őt a vízbefúlt felesége szelleme kísérti, engem
meg… azé a szörnyeteg Tobiasé.
– Ő már nincs, megszűnt, vége! Ez a te életed, meg Charlesé – próbálta emlékeztetni Olivia. – Már két éve, hogy elvesztette a feleségét. Épp itt
az ideje, hogy… Biztosra veszem, hogy ez lesz a helyes megoldás mindkettőtök számára. Érzem!
– Érzed?! – sóhajtott Victoria boldogtalanul. – De akkor én meg miért nem érzem? Ollie, amikor vele vagyok, én nem érzek semmit! – Ebben az
volt még a tragikus, hogy Olivia bezzeg nagyon is sok mindent érzett, amikor Charles társaságában volt. Félt is attól, hogy a férfi erre rájön.
– Azért nem érzed, mert még nem adtál neki egy esélyt. Várj egy kis időt, amikor kettesben lesztek. Az nagyon romantikus tud lenni. – Olivia
vágyakozva nézett ki az ablakon.
– De én nem vagyok romantikus alkat! – nézett Victoria fáradtan a nővérére. – Néha az az érzésem, hogy én erre egészen egyszerűen képtelen
vagyok. S az benne a legrosszabb, hogy még el sem kezdtük.
– Adj neki egy esélyt… Kérlek! Az ő kedvéért… Kettőtökért… A gyerekért…
– Látom, meg akarsz szabadulni tőlem. Kellenek a cuccaim, mi? – próbálta megint tréfával elütni a dolgot Victoria.
– Hát tényleg, beismerem, hogy a zöld tollas sárga kalapodra fáj a fogam. – Ezt a szörnyűséget évekkel ezelőtt vették egy vidéki vásáron, és az
árusnak már csak egy darab volt belőle, így aztán Victoriáé lett.
– Neked adom. Már ma is fölteheted! Nagyon jól fog állni, megy az ünnepi ruhádhoz.
Már késésben voltak, s jött Bertie, hogy megnézze, hol tartanak. Meg is szidta őket, hogy nincsenek még fölöltözve.
– Már csak a ruha van hátra, Bertie! Minden mással kész vagyunk. Már a cipő is rajtunk van – nyugtatgatta Olivia.
– De így mégsem indulhattok el a templomba. Gyerünk gyorsan… Hol az a ruha…
Olivia gyorsan belebújt a magáéba. Mintha ráöntötték volna azt a csodaszép, jégkék ruhakölteményt. Nyakába akasztotta anyjuk akvamarin
nyakláncát, aztán következett a karkötő meg a fülbevaló, és hirtelen felnőtt nővé változott, ahogy felvette a csipkeköpenyt és a kalapot. Victoria
csak állt ott, szaténcipőben és talpig alsóneműben, és vigyorogva figyelte a nővére átváltozását.
– Szeretném, ha te is férjhez mennél, Ollie – mondta kedvesen, és a nővére bólintott.
– Én is… De ez a te napod, babám – fogta kézen Victoriát, átvezette őt a másik szobába és ráadta a ruhát. Türelmesen igazgatta ki a rengeteg
ráncot és fodrot, aztán feltűzte a diadémot, majd beborította az egészet a fátyollal. Olivia maga is hitetlenkedve nézte: soha, de soha életében ilyet
még nem látott. Ez egy álom volt, egy költemény, s amikor Bertie belépett, nyomban sírva is fakadt. A lányok nem tudhatták, de pontosan úgy
néztek ki, mint egykor az anyjuk.
– Ó drágáim! Ó, drágáim! – Mást nem is tudott mondani, csak sürgött-forgott ámuldozva körülöttük, itt egy ráncot, ott egy szalagot megigazítva,
tizedszer simítva végig Victoria fátylát. Lélegzetelállító szépség volt a két lány. Bertie szaladt a virágokért. Két hatalmas fehér orchideacsokor,
megtűzdelve gyöngyvirággal. Mennyei illatot árasztottak. A két lány megindult lefelé. Az apjuk a hallban várt rájuk, s amikor meglátta őket, a földbe
gyökerezett a lába. Egy pillanatra mindketten azt hitték, hogy elájul, de lassan magához tért, elmosolyodott, s szeméből némán patakzott a könny.
Rajta kívül csak Bertie értette a helyzetet. A lányok pontosan úgy néztek ki, mint az anyjuk, aki éppen ennyi idős volt, amikor meghalt. Henderson
megindult a lányai felé.
– Na, legalább ma tudni fogom, hogy ki kicsoda – mondta rekedtes hangon, aztán zsebkendővel megtörölgette a szemét. Mosolyogva nézte a
gyerekeit, s igyekezett nem gondolni az anyjukra. – Vagy ma is rendetlenkedtek? Szegény Charles biztosan azzal áll az oltár elé, akivel kell?
– Ki tudja, papa? – mosolygott sejtelmesen Victoria, s mindannyian elnevették magukat. Aztán Olivia megfogta Victoria uszályát, és vonultak az
odakint várakozó kocsi felé.
Tíz perc kellett hozzá, míg a ruhát, az uszályt és az összes fátyolt Bertie segítségével berakosgatták a kocsiba, de Donovan igazán türelmesen
várakozott. Végül elindultak a templom felé. Bertie-t a Fordban vitte utánuk Petrie. Olivia fölvetette, hogy Geoffrey is velük menjen, de Charles úgy
akarta, hogy az előző éjszakát ővele töltse a fiú egy szállodában, s onnan menjenek a templomba.
Amerre haladtak, az emberek megálltak és megbámulták őket, az autók tülköltek, a gyerekek integettek, mindenki szerencséjének tartotta, hogy
ilyen gyönyörű menyasszonyt láthat. De Victoria üres tekintettel nézte őket. A saját gondolataiba volt elmerülve, Charleson járt az esze, meg
mindazon a sok ostobaságon és balszerencsén, ami ide juttatta őt. Egyáltalán nem szerencsének, inkább csak óriási tévedésnek tartotta ezt az
egészet, és egyre csak arra gondolt, amiről reggel a nővérével beszéltek. Odaértek a templomhoz, s már éppen oda akart fordulni az apjához,
hogy ő képtelen megcsinálni ezt, és inkább küldje el valami zárdába Franciaországba vagy Szibériába, vagy ahová csak akarja. De mielőtt
megszólalhatott volna, Olivia kisegítette őt a kocsiból és a fátylát kezdte igazgatni, apjuk pedig arrébb lépett, s így Victoria elszalasztottá az
alkalmat.
Bevezették őket a templom hátsó részébe, s Victoria kétségbeesve várta azt a pillanatot, amikor kettesben maradhat Oliviával. Újabb tíz percbe
telt, míg elrendeződtek a dolgok, s ahogy felhangzott a zene, Victoria pánikba esett.
– Nem! Én képtelen vagyok… – suttogta, és belemarkolt .1 nővére karjába, ahogy el kellett indulniuk a templomhajon át az oltár felé. – Én erre
képtelen vagyok…! Ollie! Vigyél el engem innen!
– Meg kell tenned! – sziszegte Olivia dühösen. Látta, hogy Victoria holtsápadt, s hogy halálra van rémülve. – Meg kell tenned! Most már nem
fordulhatsz vissza. Csináld végig, nem fogod megbánni.
– És ha mégis? Nincs kiút. Mi lesz, ha nem akar elválni?
– Most ne gondolj ilyesmire, Victoria. Menni fog, meglátod. Meg tudod csinálni. Az ő kedvéért… Geoffrey kedvéért… Saját magadért… Kérlek,
kérlek! Tedd meg!
Victoriát elnémította a bánat és a rettegés, a szeme megtelt könnyel, s ekkor kinyílt előttük egy kapu, az orgona felzúgott, s Olivia lassan, mintha
úszna, megindult előttük. Victoria pedig már nem tudott volna megállni, hiszen abban a pillanatban belekarolt az apja, és már vitte is magával.
Vonultak ünnepélyesen befelé. Victoria legszívesebben mégiscsak megállt volna, hogy megforduljon és elszaladjon, míg nem késő, De már késő
volt, s ezt jól tudta. Úgy érezte, a vesztőhelyre kísérik, s a kivégzésére csődült össze ez a négyszáz ember. Amikor odaértek az oltár elé, az apja
megszorította a kezét és otthagyta. Victoria fölnézett, s könnyein át ott látta maga mellett Charlest. Magas volt, roppant elegáns, előkelő és büszke.
Zsakettban, csíkos nadrágban. Olyan jóképű volt és olyan kedvesen nézett, hogy Victoria már majdnem azt hitte, hogy minden rendben lesz
közöttük. Ő is ezt szerette volna. És persze Charles is. És ahogy ott állt mellette és tartotta Victoria kezét, érezte, hogy a lány egész testét rázza a
remegés. Megpróbálta megnyugtatni, egészen közel állt hozzá, és erősen fogta a kezét.
Szerette volna odasúgni neki, hogy ne féljen, mindig meg fogja védeni őt. Ez kevesebb volt, mint amennyit adni szeretett volna neki, és mint
amennyit egyszer már adott is egy nőnek, de ennél többre egyelőre még nem érezte képesnek magát. És Victoria ekkor csöndben felnézett rá, és
megértette őt. Erre a házasságra néhány évvel ezelőtt egyikük sem vállalkozott volna, de most ez volt számukra a legjobb megoldás. Ez egy
megállapodás, egy ünnepélyes fogadalom, becsületbeli csereügylet két olyan ember között, akik megértik egymást, és most hajlandók beérni
kevesebbel is annál, amiről valamikor álmodoztak.
Kimondták az igent, elmondták az eskü szövegét, gyűrűt váltottak, majd megcsókolták egymást. Victoria remegése elmúlt. És már mosolyogni is
tudott, ahogy az ismét felzendülő orgona hangjai mellett megindult visszafelé Charles jobbján. Közvetlenül mögötte haladt az apjukba karolva és
Geoffreyt kézen fogva Olivia, aki egyszerre érzett örömöt és bánatot, nagy-nagy ürességet és új reménységet. Az apján kívül nem maradt más neki,
csak ez a kisfiú, Geoffrey, aki aztán igazán a legtöbbet veszítette mindannyiuk közül.
13.

A
z esküvő nagy siker volt, teljes győzelem. Olivia, mint mindig, most is minden részletre odafigyelt, és hónapokig tartó előkészítő munkájának meg
is lett a gyümölcse. Az ebéd különlegesen finomra sikerült, a dekoráció káprázatosra. Ilyen pazar virágtengert még senki sem látott, a jégszobrok
pedig szinte megelevenedtek, és még a parti végén is alig kezdtek olvadozni. A zenekar New Yorkból érkezett és olyan számokat játszott,
amelyekre mindenki szívesen táncolt. A vendégek csodálatosan kiöltöztek, és mindenki egyetértett abban, hogy ilyen szép menyasszonyt még
sohasem láttak. Igaz, akadtak pletykák is, de azokat most már nehéz volt elhinni, hiszen mindenki a saját szemével láthatta, hogy milyen
tisztességes és milyen szemérmes a menyasszony, és mennyire szerelmes abba a jóképű vőlegényébe. Négyszáz ember tapsolta meg az első
számot, a Kék Duna-keringőt, melyet Charles táncolt végig a párjával, s csak szállt és úszott körülöttük a mozdulataikkal együtt hullámzó
fátyoltenger. Olivia ugyanolyan csinos volt, de hát ma nem ő volt központ. Először az apjával táncolt, azután Charlesszal, majd pedig Geoffreyval. És
mindenki gyönyörűnek találta őt is.
Már későre járt, amikor Olivia ismét Charlesszal táncolt, és tudta, hogy Victoria hamarosan leveszi a menyasszonyi ruháját, és a férjével együtt
elindul New Yorkba. A Waldorf-Astoriában töltenek egy éjszakát, reggel pedig fölszállnak az Aquataniára. Szóba került, hogy Olivia és Geoffrey
kikísérik őket a kikötőbe, de a gyerek olyan ideges lett attól, hogy az apja hajóra száll, hogy Olivia azt mondta, az lesz a jobb, ha ők nem nézik
végig ezt a behajózást és elindulást. Úgyhogy itt, Crotonban készültek elbúcsúzni az ifjú házasoktól.
– Csodálatos munkát végeztél, Olivia – mondta Charles elismerően. – Ez tényleg egy igazi esküvő volt.
– Évekig vezettem az apám házát – mosolygott a lány. – De én is örülök, hogy ez ilyen jól sikerült. – Valóban nagyon elégedett volt. Aztán
hátrébb lépett, és sejtelmes képet vágva vizsgálgatni kezdte Charlest. Összehúzta a szemhéját, ami persze alig rejtette el a szemében izzó valódi
érzelmeket. –Nos, érzel valami különbséget, hogy megint nős ember lettél?
– Hát hogyne! – ment bele a tréfálkozásba Charles. – Hát nem látszott meg azon, ahogy táncoltam? Az a lánc meg a vasgolyó nem
elhanyagolható különbség ám ilyenkor!
– Szörnyű vagy! – nevetett Olivia, de örült annak is, hogy ilyen boldognak láthatja a férfit.
Victoria is nyugodtnak látszott. Túl volt rajta, lehiggadhatott. Megtette. Az oltárhoz indulás előtt még visítva akart világgá szaladni, de most már
mintha még azt is elfelejtette volna. Nagyon elégedett volt magával, és teljesen elszállt belőle minden görcs és feszültség, amikor üdvözölhette a
vendégeket, s táncolhatott apjának régi, s férjének (számára) új barátaival. S ahogy most Olivia Charlesszal táncolt, Victoria jelzett neki, hogy jöjjön.
Ideje volt már átöltözni, fölvenni a másik ruhát az elutazáshoz. Olivia tehát a barátaira bízta Charlest, s most Geoffrey is odahúzódott mellé. A
gyerek nyűgös volt és szorongott, hogy az apja olyan hosszú időre elutazik, de Olivia megígérte neki, hogy ő majd gondoskodik róla és igazán jól
fogják érezni magukat.
Victoria a lépcső alján várt rá, vidáman és nevetve, és Olivia alig akart hinni a szemének, akkora volt a változás a reggeli lelkiállapotokhoz
képest.
– Mi történt? – kérdezte súgva tőle, ahogy kézen fogva fölfelé lépkedtek. A ruhájukat leszámítva tán minden eddiginél jobban hasonlítottak
egymásra. – Úgy nézel ki, mint aki hirtelen elkezdte élvezni ezt az egészet. – Olivia elragadtatva nézett a húgára.
– Nem is tudom – felelte Victoria őszintén. – Nem vagyok biztos semmiben. Csak éppen elhatároztam, hogy elindulok előre, és abbahagyom az
idegeskedést. A többit meg ráérünk később is elrendezni – mondta filozófikus tűnődéssel, és Olivia észrevette, hogy ivott. Nem sokat, éppen csak
annyit, hogy egy kicsit földobja.
– Na látod! Minden rendben lesz! – biztatta, miközben segített neki levetkőzni. Az álomruhát aztán óvatosan végigfektették az ágyukon, Victoria
pedig elment fölvenni a New Yorkban erre az alkalomra készíttetett fehér selyemruhát. Volt hozzá egy fehér selyem harangkalap is. Victoria föltette,
majd hirtelen eltanácstalanodva fordult a nővére felé.
– De mihez kezdek én most nélküled?! – Suttogásba halkuló hangon kérdezte, s most Oliviára tört rá az a pánikhangulat, amely reggel a húgát
gyötörte.
– Ne gondolj rá – suttogta ő is, a könnyeit nyelve. – Én itt leszek, és Geoffreyval együtt várunk rátok.
– Jaj, istenem, Ollie! – kiáltott föl Victoria, és a két testvér egymás karjába esett. Sokáig szorosan átölelve tartották egymást és folyt a könnyük. –
Nem tudlak elhagyni!
– Tudom… Tudom… – igyekezett bátorságot önteni belé Olivia, de ezúttal épp ez nem sikerült neki. – De meg kell tenned. Charles nem biztos,
hogy jó néven venné, ha Geoffreyt küldenéd el vele a nászútra, te pedig itthon maradnál velem Crotonban.
– Próbáljuk ki, lehet, hogy észre sem fogja venni a cserét. – Ezen aztán mindketten elnevették magukat, de a sírást sem tudták abbahagyni.
Életük talán legnehezebb perceit élték át. S fél óra múlva kibőgött szemekkel és gondosan bepúderezett orral ballagtak le ismét a hallba.
– Hol voltatok? – kérdezte az apjuk, aki Charlesszal együtt várakozott rájuk, de a lányok csak motyogtak valamit magyarázatul. Itt volt az ideje,
hogy Victoria elhajítsa a menyasszonyi csokrot. Kiállt hát a ház elé, a márványlépcső tetejére, s odalent egy csoport hajadon lány várta az
eseményt. S a játék kedvéért Olivia is beállt közéjük. Victoria gondosan megcélozta a húgát, teljes erőből elhajította a csokrot, úgyhogy Olivia
kénytelen volt azt elkapni, ha nem akarta, hogy jól képen találja. „Csalás!”, „Bunda!”, „Összebeszéltek!”, kiáltozott a társaság, de mindenki jót
nevetett. A következő pillanatban Charles és Victoria már az autó mellett állt. Olivia magára maradt az apjával, s a sírás fojtogatta. Charles szeme
is könnyes volt, s össze kellett szednie a bátorságát, hogy ránézzen az apósára. Az öreg Henderson ugyanolyan boldogtalannak látszott, mint a
többiek.
– Szeretlek… Vigyázz magadra… – súgta Olivia a húgának, és rázta a zokogás. A vendégek nézték őket, aztán tapintatosan félrefordultak.
Szívfájdító volt a látvány.
Victoriának alig jött ki hang a torkán. Csak bólogatott sírva, megcsókolta az apját, és bebújt a kocsiba. Geoffreynak egyáltalán nem mondott
semmit. Charles sokáig tartotta magához ölelve a fiát, aztán kezet rázott az apósával, köszönetet mondott neki mindenért, majd egy pillanatra
megölelte a sógornőjét is.
– Nagyon vigyázz rá! – súgta neki Olivia, még mindig zokogva. Charles pedig hátrébb húzódott, és úgy nézett le rá. Szemében ott csillogott az
összes, eddig eltemetett érzelem.
– Nagyon fogok rá vigyázni… Isten áldjon meg, Olivia… És viseld gondját a fiamnak, ha bármi történik velünk.
– Nem fog történni – mosolygott rá a könnyein át Olivia, aztán csak nézte, hogyan száll be a kocsiba Victoria mellé.
A kocsi elindult, a bent ülők integettek, aztán eltűntek az éjszakában. A többiek meg ott maradtak a ház előtt, elhagyatva, magányosan és
lelombozódva, mint hajótöröttek a lakatlan szigeten. Olivia egyetlen szó nélkül kézen fogta Geoffreyt, és bement vele a házba. Most nem volt más
dolguk, mint várni az eltávozottakra, hogy egy szép napon visszatérjenek. Hosszú, forró nyár állt előttük.
*
Ahogy kikanyarodtak a kocsival az útra, Charles egyetlen szó nélkül odanyújtott egy zsebkendőt a feleségének. Látta, mennyire szenved. És
tudta, hogy nem sokat tehet e fájdalom enyhítéséért. Elmesélték már neki, hogy a két lány pár óránál több időre még soha életében nem szakadt el
egymástól. S az utóbbi hónapokban volt alkalma megtapasztalni, milyen páratlanul erős köztük a kötődés.
– Nagy baj nincs? – kérdezte aggódva, miközben Victoria már sokadszor fújta ki az orrát, és folytatta a bőgést.
– Nincs. – Ránézett Charlesra és mosolyogni próbált, de ettől csak még jobban rátört a sírás. Ilyen nyomorultul sohasem érezte magát, még
akkor sem, amikor elveszítette Tóbiást.
– Eleinte mindkettőtöknek elég nehéz lesz ez – mondta őszintén Charles, mert ő olyan fajta volt, aki akkor is kimondja az igazságot, ha az fáj. –
De majd megszokjatok. Más ikrek is megházasodnak és elszakadnak egymástól. Nem érdeklődtetek, hogy másoknál hogyan ment ez? – Victoria
a fejét rázta, és bánatában egy kicsit közelebb húzódott a férjéhez. Charles ettől mélyen meghatódott. Olivia nélkül ez a lány oly kiszolgáltatottnak,
oly védtelennek látszott. És teljesen elveszítette a magabiztosságát. Minden nyakassága és szeszélyessége egy pillanat alatt elszállt. – A hajón
remekül fogod érezni magad – mondta, mert ennél okosabb most nem jutott eszébe. – Utaztál már hajón? – Victoria megint a fejét rázta, es nagyot
sóhajtott. Charles mindent megpróbált, de nem tehetett arról, hogy Olivia nélkül ez a lány kétségbeejtően magányosnak érezte magát.
– Sajnálom – nézett föl Victoria, és megint észrevette, milyen jóképű férje van. És mégsem volt benne semmi olyasmi, mint Tóbiásban, és
Victoria nem is érzett iránta semmit. –Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen lesz. – Hogy ilyen borzasztó érzés lesz elszakadni Oliviától, tette hozzá
magában.
– Nincs semmi baj – ölelte át gyöngéden Charles. – Nincs semmi baj, Victoria. – Aztán New Yorkig már alig beszélgettek. S amikor a
szállodában végre ágyba kerültek, Victoria már olyan kimerült volt az egész napi testi-lelki megpróbáltatásoktól, hogy mire a férje kijött a
fürdőszobából, ő már rég félájultan aludt.
Charles egy üveg pezsgőt rendelt maguknak. Ott is volt az a másik szobában, az üveg nyaka hívogatóan kandikált ki a hűtőkosárból, de Charles
csak mosolygott magában, amikor meglátta.
– Jó éjszakát, kislány! – suttogta és betakargatta Victoriát, aki csöndesen szuszogott. – Hosszú az élet, pezsgőzni lesz még alkalom épp elég…
– Azzal átment a másik szobába, és töltött magának egy pohárral. A kisfiára gondolt, meg Oliviára, s azon tűnődött, mit csinálhatnak most.
Mindketten aludtak már, egymáshoz simulva, Olivia ágyában. Velük volt természetesen Henry majom és Csoki, az alvó kiskutya is. Charles szíve
biztosan átmelegedett volna, ha láthatja őket. De ő ekkor épp átment a hálószobába, elnézegette alvó, új feleségét, és azon tűnődött, vajon milyen
házasság lesz ebből. Bizonyos kilátások lelkesítették, mások rémülettel töltötték el. S hogy tulajdonképpen milyen lesz ez a házasság, azt nehéz
volt elképzelni.
14.

M
ire Victoria másnap reggel felébredt, Charles már rég felkelt és fel is öltözött. Kilenckor szépen lezuhanyozva és megborotválkozva újságot és
kávét rendelt.
– Jó reggelt. Csipkerózsika! – mosolygott a hálószobából köntösben átbotorkáló, s még mindig nagyon álmos feleségére. Úgy látszik, többet
ivott előző nap, mint tervezte, s az ital estére egy kicsit a fejébe szállt. – Jól aludtál?
– Nagyon – bólintott Victoria, és kitöltött magának egy csésze kávét. Aztán megkereste a kézitáskáját, előkotort egy cigarettát és rágyújtott.
Charles meglepetten pillantott rá az újság fölött, aztán elkezdte figyelni.
– Minden reggel ezzel kezded a napot? – kérdezte érdeklődéssel. Victoria most ismét a régi volt, az a kicsit szeszélyes lány, amilyennek
eredetileg megismerte.
– Hát, ha megengedhetem magamnak – mosolygott Victoria. – Megengedhetem?
– Tőlem… Feltéve, ha nem fújod a képembe a füstöt az első csésze kávé előtt. Nem mondhatnám, hogy kedvelem a füst szagát, de azt hiszem,
ki fogom bírni, ha kénytelen leszek.
– Akkor jó – mosolygott maga elé Victoria. Meg volt elégedve. Az első akadályt sikerrel vette. Jöhet a következő. Átnézte férjével együtt az
újságot, melyben az olaszországi zavargásokról írtak, meg arról, hogy angliai börtönében éhségsztrájkba kezdett Mary Richardson, s ezért
kényszertáplálásnak vetették alá. Victoria tett néhány megjegyzést az olvasottakra.
 – Neked ugye tetszenek az ilyen dolgok? – kíváncsiskodott a férje. Érdekes volt most egyedül maradni ezzel a nővel. Bármit kérdezhetnek
egymástól és bármit csinálhatnak.
– Nekem a szabadság tetszik – mondta őszintén Victoria. –És az érdekel, hogyan lehet megszerezni és megőrizni. Az elnyomottak szabadsága,
bárkiről legyen is szó az adott pillanatban. S én nagyon erősen hiszek a nők szabadságában – nézett egyenesen a férfi szemébe, s azt megint
szíven találta a nőből áradó intenzív érzékiség. Amelyről Victoriának valószínűleg fogalma sem volt.
– Akkor miért kell összeházasodni? – Charlest kezdte szórakoztatni a társalgás.
– Mert az is elvezethet a szabadsághoz. Én sokkal szabadabb leszek veled, mint ha otthon maradtam volna az apámmal.
– Hát ezt meg honnan tudod? – nevetett a válaszon Charles.
– Mert most már felnőtt vagyok. Tegnap még gyermek voltam, s mindenben engedelmeskednem kellett neki.
– Most pedig mindenben nekem kell engedelmeskedned! igyekezett kissé zsarnokian zengetni a hangját Charles, és Victoria el is kezdte
fürkészni a tekintetét, hogy komolyan gondolja-e. De férje nem sokáig bírta komoly képpel, és elnevette magát. – Nem, Victoria, nem vagyok én
egy zsarnok. Ha visszajövünk, azt csinálsz, amit akarsz, feltéve, ha engem nyilvánosan nem keversz bajba vagy nem sodrod veszélybe magadat.
Mint már említettem, nem szeretném például, ha olyasmit csinálnál, amiért letartóztatnak. De a többi az a te dolgod. Ha támogatni akarod az
éhségsztrájkot, vagy el akarsz járni a politikai csoportod gyűléseire és előadásaira, vagy különféle nőkkel kívánod tölteni az idődet, arról
társalogva, hogy milyen gonoszak a férfiak, én nem ellenzem. – Victoria elégedett volt ezzel a válasszal is. Úgy látszik, az apjának igaza volt. Ez a
Charles rendkívül okos ember. S úgy tűnik, egyelőre nem is kíván tőle semmi többet.
– Köszönöm – mondta csendesen. Most megint nagyon fiatalkának látszott. S kevésbé merésznek, mint az előbb, amikor még ott füstölgött az
ujjai között a cigaretta.
– De azt hiszem, most már föl kellene öltöznöd, mert még lekéssük a hajót – nézett az órájára Charles. Tíz óra volt, s fél tizenkettőre ott kell
lenniük. – Kérsz valami reggelit? – Olyan udvariasan kérdezte, mintha egy barátja érkezett volna látogatóba. Figyelmes volt, előzékeny, és
kifogástalan viselkedésű.
– Nem vagyok éhes – válaszolta az ifjú asszony, s közben azon tűnődött, milyen lehetett együtt aludni egy férfival. Aki csak akkor feküdt mellé,
amikor ő már aludt, s már nem volt mellette, amikor felébredt. Vagyis együtt aludt valakivel úgy, hogy semmit nem tud a dologról. Furcsa. Ez az
ember nem nagyon érezheti férjnek magát. Bezzeg Tobiasszal… És bár Victoria jól tudta, hogy mit várhatnak el tőle a mostani helyzetében, azt el
nem tudta képzelni, hogy olyanokat csináljon a férjével is. Sőt, egyenesen rettegett tőle, de ez idáig Charles tökéletes úriemberként viselkedett, és
szerelmi érdeklődést egyáltalán nem mutatott iránta.
Victoria aztán elment öltözni, s egy óra múlva ott állt lakosztályuk nappalijában az Olivia által kiválasztott piros ruhában és a hozzá illő
kiskabátban. Haját megint kontyba tűzte, megint harangkalapot tett föl, s ebben az élénkpiros együttesben igencsak szemrevaló jelenség volt.
Kicsit furcsán érezte magát így egy szál magában. Hiányzott mellőle egy ugyanilyen szerelésű, hozzá teljesen hasonló ember. De az kellemes
élmény volt, ahogy a szállodából kifele jövet mindenki megsüvegelte őket. Charlest szerették és tisztelték az emberek, s Victoria nagyon
elégedetten hagyta magát a rájuk várakozó kocsi felé terelgetni. Utazóbőröndjeiket már előreküldték, s azok most ott várják őket az óceánjáró
luxuskabinjában.
S amikor odaértek az Ötvennégyes Mólónál horgonyzó Aquataniához, már javában állt a bál: fújta a rezesbanda, konfetti szállt mindenfelé, és
elegánsan öltözött emberek, utasok és kísérőik ballagtak fölfelé a hajóhídon. Nagy volt a tömeg, s Victoria élvezettel bámulta a nagy nyüzsgést
maga körül. Csak azt sajnálta, hogy Olivia nincs itt és nem láthatja ezt. Charles észre is vette a tekintetén meg-megrebbenő szomorúságot, és
rögtön tudta, mire gondolhat a felesége.
– Talán legközelebb majd ő is eljöhet velünk – mondta csöndesen, s Victoria hálás mosollyal nézett föl rá.
Kabinjuk a B fedélzeten elegáns volt és nagy, és meglepően napfényes. Közel esett a Kert Szalonhoz, amely úgy nézett ki, mint egy régi
angolkert, s ahogy körbejárták a hajót, Victoriának nagyon tetszett az Adam Társalgó márvány kandallója, s egyáltalán az egész hajó eleganciája.
Lopva megbámulta azt is, hogy milyen ruhát vett fel a többi nő. Mintha Olivia valamelyik divatlapja elevenedett volna meg körülötte, s most megint
hálás volt a nővérének, hogy elhozatta vele mindazt a sok ruhát, amelyet ő oly gondosan becsomagolt, s amelyeket az utazóbőröndökből már ki is
szedett a kabinban a stewardess.
– Jaj, ez olyan izgalmas! – lelkendezett Charlesnak, tapsikolva a kezével, mint egy kisgyerek, s a férfi átölelte a vállát. Ő már utazott ilyen hajón,
nem is egyszer, de azután, ami a feleségével történt, biztosra vette, hogy soha többé nem fogja jól érezni magát egy tengerjárón. Victoria azonban
megváltoztatta ezt a meggyőződését.
Lejjebb is elbóklásztak, hogy megnézzék az úszómedencét, aztán fölmentek az első fedélzetre, mert közeledett az indulás. A zenekar
hangosabban kezdett játszani, megszólaltak a hajókürtök, valahol a mélyben inkább érezhetően, mint hallhatóan beindultak a gépek, s az óriási
hajótest megmozdult. Lassan eltávolodott a mólótól, majd megindult kifelé a kikötőből. A parton állók és az utasok is mind lázasan integettek.
Victoria is levette a kalapját, s a fejét azonnal teleszórták konfettivel. Az Aquatania egy hete futott be a New York-i kikötőbe, s ez volt az első
visszaútja. Charles pedig csak abban reménykedett, hogy szerencsésebb lesz, mint testvérhajója, a Titanic. Az Aquatania állítólag jobb hajó volt,
elegendő számú mentőcsónakkal a fedélzetén, de Charlesnak még mindig nagyon komor volt az ábrázata, amikor visszatértek a kabinjukba. Nem
tudott nem gondolni Susanra.
– Milyen volt Susan? – kérdezte merészen Victoria, miközben rágyújtott megint, de Charles nem kifogásolta.
– Nem volna korrekt azt mondanom, hogy tökéletes – válaszolt őszintén. – Mert nem volt az. De éppen nekem való volt, és én nagyon szerettem
őt. Nehéz volt hozzászokni ahhoz, ahogy elment. Most talán már más a helyzet, hogy összeházasodtunk. – Reménykedés csengett a hangjában.
Mint aki még nem teljesen biztos, hogy kigyógyult egy súlyos betegségből…
– Nagy merészség volt tőled. Hiszen tulajdonképpen nem is ismersz engem.
– De, azt hiszem ismerlek. És mindkettőnknek segítségre volt szüksége egy furcsa helyzetben.
– Ez azért elég különös ok egy házasságra, nem? – kérdezte Victoria, és hirtelen többet kívánt ennél. Charles töltött egy pohár pezsgőt és
átnyújtotta neki. Most, hogy férjhez ment, már nagyon felnőttnek érezte magát, s élvezte az ezzel járó kiváltságokat.
– Már maga a házasság is elég különös dolog, nem? – kérdezett vissza Charles, és leült melléje. – Két ember összeáll, élethossziglanra. Nagy
kockázat, de azt hiszem, megéri.
– És ha a kockáztatás balul üt ki? – nézett a szemébe Victoria, s ezúttal Charles lepődött meg a kérdésen.
– Nem üthet ki balul, ha az ember odafigyel – mondta határozottan. – És nagyon akarja, hogy jó dolgok jöjjenek ki belőle. Te nagyon akarod? –
kérdezte halálosan komolyan.
Hosszú hallgatás következett.
– Azt hiszem, igen – szólalt meg végül Victoria. – De tegnap még rettenetesen féltem. Majdnem világgá futottam épp az esküvő előtt. A
templomnál – vallotta be, aztán elnevette magát a saját félelmén.
– Ez érthető. Ha az emberek őszinték volnának, akkor a többség beismerné, hogy legszívesebben elszaladt volna az esküvője előtt. Engem is
elfogott vagy fél percre a pánik.
– Az enyém valamivel tovább tartott – sóhajtott Victoria.
– És most? És most mi van? – húzódott közelebb Charles, élvezettel bámulva a feleségét. Megint megbizsergette az az érzéki kisugárzás,
amely Oliviából hiányzott, s amely most pillanatok alatt felvillanyozta. – Még mindig el akarsz rohanni? –Egészen közel ült hozzá. Victoria a
szemébe nézett, és megrázta a fejét. – Itt a hajón nem is tudnál túl messzire futni – mondta Charles fojtott hangon, majd letette a pezsgőspoharat,
és egészen szorosan a felesége mellé húzódott. Aztán szó nélkül átölelte és megcsókolta. Victoriának egy pillanatra elállt a lélegzete, de aztán
visszacsókolta a férfit, sokkal lendületesebben, mint amire az számított. Most pontosan olyan volt, mint amilyennek Charles gyanította: vad kanca,
akit soha nem fog tudni megszelídíteni, de aki soha nem fog tőle olyasmit kérni, amit ő nem tud nyújtani. – Gyönyörű vagy, Victoria! – suttogta, és
nem tudhatta pontosan, milyen tapasztalatai lehetnek a nőnek. Azt sejtette, hogy már nem egészen ártatlan, de az apja nem tárta elé a részleteket,
s ő azokat nem is nagyon firtatta.
Óvatosan levette Victoriáról a bíborvörös kabátkát, és ismét átölelte. A luxuskabin nappalijában, a kanapén ültek. Pazar kis lakosztály volt; nem
sajnálta a pénzt, hogy elkápráztassa a feleségét.
Victoria kissé idegesen ismét cigarettára gyújtott, de most Charles félretolta azt, és megint megcsókolta őt. Érezte a cigarettafüst kesernyés ízét
a lány ajkain, de nem törődött vele. Most minden izgatta őt ebben a lányban. Az egykedvűen üldögélt ott mellette, s ahogy csókolózgattak, Charles
úgy érezte, hogy már órák teltek el. Végül fölállt, fölnyalábolta Victoriát, és bevitte a hálószobájukba.
Ekkor már kint jártak a nyílt tengeren, de a kabinablak előtt még mindig sirályok röpködtek. Végre kettesben voltak. Senki nem zavarta őket, és
senkire nem kellett tekintettel lenniük. Charles lehámozta Victoriáról és lazán az ágy mellé dobta a piros ruhát. Megcsodálta a lány hosszú lábait és
keskeny csípőjét, karcsú derekát és telt melleit, majd lehajította a saját ruháit is. Victoria lélegzed-visszafojtva figyelte. Charles behúzta a
függönyöket, s az utolsó ruhadarabokat már a takaró alatt húzta le magáról is, és a lányról is. Szinte égette a hozzá simuló meztelen női test, a
forró, bársonyos bőr. Két éve nem volt része már ebben az élményben. Fektében is beleszédült, ahogy megpezsdült a vére. Testének minden
porcikája beleremegett, minden sejtje a nő után kiáltott. Susan óta nem volt nő az életében. Két év testi-lelki szenvedése volt mögötte, ahogy most
kézzel nyúlt a felesége felé, hogy megölelje. Victoria azonban hirtelen elhúzódott tőle, és elkezdett remegni.
– Ne félj – suttogta Charles a kibomlott hajzuhatagba. Tenyerével simogatta a testet, és őrülten kívánta, hogy belehatolhasson. – Nem bántalak,
ígérem! – lihegte, de a lány ekkor teljesen hátat fordított neki, és egész testében reszketett. A férfi utána húzódott, átölelve tartotta egy ideig, de a
reszketés csak nem múlt el. Ekkor egy erőteljes mozdulattal hanyatt fordította és kényszerítette, hogy szembenézzen vele.
– Nem kényszerítelek semmire, amit nem akarsz csinálni, Victoria. Nem kell félned tőlem. Tudom, hogy ez nehéz most neked. – Eszébe jutott az
első nászéjszakája. Susan nagyon fiatal volt és nagyon ártatlan, és sokkal szégyenlősebb vele, mint most ez a nő, aki oly merésznek látszott. Pedig
nem az. Csak egy huszonegy esztendős lány. És Charles azt hitte, hogy a drámai szerelmi közjáték ellenére még mindig szűz. Ő maga tizenhat
évvel volt idősebb nála, van tehát ideje várni. És minden kiéhezettsége ellenére hajlandó türelmesnek lenni.
– Képtelen vagyok – temette arcát Charles mellébe Victoria. Ugyanolyan pánik fogta el most, mint az esküvő előtt. Egyre csak azok, az általa
szeretett férfival átélt földöntúli gyönyörök jártak a fejében, amelyek aztán mivel végződtek… A vértócsával ott a fürdőszobában. – Én képtelen
vagyok veled erre…
– Nem kell megtenned semmit… Most nem… Előttünk még az egész élet – próbálta megnyugtatni Charles, de e szavak hallatán Victoria csak
sírva fakadt. És a legszívesebben hazaszaladt volna a nővéréhez.
– Nagyon sajnálom… Nagyon sajnálom – hüppögte. – Én képtelen vagyok erre…
Charles nagyot sóhajtott, és csak tartotta átölelve a feleségét, mint ahogy Geoffreyt is tartotta az ölében, ha a gyerek felhorzsolta a térdét vagy
valami nagy bánata volt. Victoria végül összekuporodva elaludt a karjaiban. Charles óvatosan kikászálódott az ágyból, és fölvette a háziköntösét.
Nem akarta meztelenségének látványával megijeszteni a lányt. Rendelt két teát, s amikor Victoria késő délután felébredt, az ágyba vitte neki a teát
és a teasüteményt.
– Én nem érdemlem meg ezt sem – mondta sírós hangon Victoria. Még a teát sem akarta elfogadni. Úgy érezte, mintha becsapta volna a férfit.
És még rosszabbul érezte amikor táviratot kaptak otthonról:
„Szeretünk benneteket. Jó utazást és boldog nászutat kívánunk. Apa, Olivia és Geoffrey.”
Victoriára rátört a honvágy. Egy darabig az ágyban tűnődött az otthoniakon, aztán fölkelt, s mint valami pucér görög nimfa átszaladt a helyiségen
a fürdőszoba felé. Charles megpróbált nem odanézni, de nem tudta megállni. Túl szép volt a látvány.
Victoria az Olivia által vásárolt levendulakék pongyolában került elő egy kis idő múlva.
– Ne idegeskedj emiatt – biztatgatta megint Charles, és gyengéden megcsókolta. Majd beleőrült, annyira kívánta, de ezt sohasem vallotta volna
be neki. Most azonban nem próbálkozott újra. Ideje volt felöltözni a vacsorához.
Victoria testhezálló fehér szaténruhát vett fel, hátul olyan mély dekoltázzsal, hogy szinte a fenekét is látni lehetett.
– Na, erre biztosan fölfigyelnek a hapsik! – vigyorgott elégedetten Charles, ahogy a folyosón a felesége után ballagott. Aznap este Turner
kapitány asztalánál kaptak helyet, s ahogy rázendített a zenekar, ők már mentek is táncolni. Tangóztak, és Charlesnak megint fölforrt a vére, oly
érzékien mozgott karjaiban a lány. Csak nehezen fékezte magát, hogy föl ne kapja és be ne rohanjon vele a kabinba.
– Nem engedlek ki többé a kabinból. Minden férfi megbolondul tőled – súgta szerelmesen Victoria fülébe egy lassú szám közben. A lány csak
nevetett és szemmel láthatóan élvezte, hogy a férfiak rajta legeltetik a szemüket. De ha a férjéről volt szó… Akkor már megrémült. Furcsa volt ez
nagyon. Charles sehogyan sem értette.
S amikor este lefeküdt a lány mellé és ránézett, alig merte megérinteni. De már nem tudta leállítani magát, és Victoria is tudta, hogy nincs mese,
át kell esnie rajta. Így nem mehetnek tovább a dolgok. Charles lehúzta róla a hálóinget, és a karjaiba fogta ezt az alig pihegő, finom teremtést.
Tudta, hogy mennyire fél, érezte rajta, és elhatározta, hogy nem fogja kényszeríteni. Inkább azon igyekezett, hogy Victoriából is előcsalogassa
azokat a vad vágyakat, amelyek őbenne tomboltak. S akkor megnyílnak előttük a gyönyör kapui…
Nagyon lassan és nagyon gyengéden látott hozzá, de ahogy fokozódott benne a vágy, úgy vált egyre szenvedélyesebbé. Gyakorlott szerető volt,
aki kedves tudott lenni a nőkhöz. Sokkal inkább, mint Tobias, aki elég durván lerohanta s aztán csak használta a nőket. Csakhogy Victoria szerette
Tobiast, s oly erős vágyat érzett iránta, hogy szinte mindegy volt neki, hogy az a férfi mit csinál vele, és így egyáltalán nem is félt tőle. Olyannak
fogadta el, amilyen volt, akarta őt testestül-lelkestül. És most is szerette volna akarni mindazt, amit a férje nyújthatott. Olyan feleség akart lenni,
amilyenre Charles vágyott. És mégis, most, hogy a férfi testén végigfutottak a kéj utolsó hullámai, és végül elégedetten pihent meg a karjaiban, ő
bizony nem érzett semmit.
Charles pár pillanat múlva már elkezdte fürkészni az arcát. A nevén szólongatta, csókolgatta, és azt ismételgette, hogy mennyire szereti, és
igyekezni fog odafigyelni rá. Ő maga is meg volt ijedve, hogy netán félelmet keltett a nőben. De aztán ráébredt, hogy mi történt… Hirtelen rájött
arra, amit eddig csak Victoria tudott, ő nem.
– Nem ez volt az első alkalom, igaz? – kérdezte rekedtes hangon, arcát a lány mellei közé temetve. Aztán fölnézett. Victoria szomorúan ingatta a
fejét, hogy nem. – Megmondhattad volna. Én egész végig attól féltem, hogy elrémisztelek tőle, hogy fájdalmat okozok neked…
– Nem okoztál – mondta a lány csöndesen. Vele egyszerűen nem történt semmi, amíg a férfit elragadták a szenvedélyek. Most ugyan közelebb
érezte magához Charlest, de csak ezért, mert sajnálta őt, hogy nem tudott nyújtani neki semmi különöset. És nem hitt abban, amiről eddig
beszélgettek. Az ember nem tanulhatja meg ezeket a dolgokat. Nem lehet „majd belejönni” a másik ember szeretésébe. Vagy szeretünk valakit,
vagy nem. És Victoria tudta, hogy őt becsapták, és ő most becsapta Charlest. Nem fognak ők „belejönni” semmibe. Egyszerűen csak két
idegenként fogják egymás mellett leélni az életüket.
– És te szeretted őt, ugye? – Charles most már mindent akart tudni.
– Igen. Szerettem – válaszolta Victoria őszintén. És nem fordította el a tekintetét. Most már nem lett volna tisztességes bármit is eltitkolni.
– Meddig tartott?
– Majdnem két hónapig – sóhajtott a lány. Charles bólintott. Legalább nem egy vagy két évig. Nem mintha sokat számított volna… – Hazudott
nekem. Mindenben. Sohasem szeretett igazán. Azt mondta, beleráncigálták egy szerelem nélküli házasságba, de most otthagyja a feleségét és
elválik. És én elhittem neki. Egyébként nem feküdtem volna le vele. Bár, ki tudja… – tette hozzá elgondolkodva. Nagyon szánalmas látványt nyújtott,
de végre nem hazudott. Ez is valami. – Aztán elkezdte kifecsegni a dolgot, nevetni rajta. S amikor kérdőre vonták, azt állította, hogy én csábítottam
el őt. Azt mondta, én nem jelentettem neki semmit, és az egész csak egy jó hecc volt. Esze ágában sem volt soha elhagyni a feleségét és engem
elvenni. Sőt, a felesége gyereket várt, amikor én szerettem őt.
– Micsoda gazember! És te most nem bízol meg bennem sem, ugye?
– Nem erről van szó – mondta szánalomra méltóan, és ujjaival végigsimította a férfi arcát. – Nem tudom, hogy mi ez. Egyszerűen csak képtelen
vagyok… Mintha egy fal volna kettőnk között… Köztem és mindenki más között… Minden férfi között… Nem akarom, hogy bárki is hozzám érjen. –
Hát, ez nem sok jót ígért a közös jövő számára.
– Történt még valami, Victoria, amit nem meséltél el nekem? – Charlesban most már élt a gyanú. Victoria pedig elkezdte rázni a fejét, aztán
megvonta a vállát. Azt a „valamit” már igazán nem akarta elmesélni.
 – Semmi…
De most Charles tudta, hogy a nő hazudik. A tenyerébe fogta Victoria mellét, és bánatosan azt kívánta, hogy a nő is érezzen már őiránta valami
vágyat. Victoria kedvetlenül emelte rá a tekintetét.
– Terhes lettem – mondta alig hallhatóan.
– Gondoltam.
– De aztán alighogy visszaköltöztünk Crotonba, leestem a lóról, és elvetéltem. Olivia ott volt mellettem, de nem mondtam meg neki, hogy miről
van szó. Persze, rájött. Ő mentette meg az életemet… Dőlt belőlem a vér… Borzalmas volt… Majdnem elvéreztem. Aztán mentővel vittek kórházba.
Soha nem akarok gyereket. – Eleredt a könnye.
– Ez szörnyű lehetett. Ennek nem lett volna szabad bekövetkeznie… Egyedül a fürdőszoba kövén… Egy olyan férfi magzatával, aki nem szeretett
téged… – ingatta a fejét Charles. De képtelen volt kimondani Victoriának, hogy szereti. Nem lett volna őszinte. És ezt a lány tudta. És akkor sem
történt volna semmi, ha kimondja, mert ő úgysem szerette Charlest.
– Anyánk akkor halt meg, amikor én születtem. Én öltem meg őt – mondta Victoria, s könnyei Charles karjára potyogtak.
– Ez nem lehet igaz – mondta Charles, és tényleg nem hitte el.
– Semmi baja nem volt, amikor Olivia született. De tizenegy perc múlva jöttem én, és abba már belehalt. Olyan nagy baba voltam.
– De akkor sem te okoztad a halálát. Nem te „ölted meg” – magyarázta Charles. Victoria igen naiv tudott lenni, annak ellenére, hogy már egy
spontán vetélésen is átesett. – Én nem bánom, ha nekem már nem lesz gyerekem. De nagyon nem szeretném, ha te is így gondolkoznál. Amikor
Geoffrey megszületett, az volt Susan életének legboldogabb pillanata. Vagyis hát. egy kicsivel utána… – tette hozzá mosolyogva. Geoffrey is nagy
baba volt, és Susan is megszenvedett érte. De sohasem tudja elfelejteni azt a boldogságot, amely Susan arcán ragyogott, amikor először
szoptathatta meg a kicsit. Ő maga is megkönnyezte a látványt. Tíz év telt el azóta, és még most is megtelik a szeme könnyel, ha nem vigyáz… –
Egy szép napon neked is gyereket kell szülnöd, Victoria. A dolgok úgyis megváltoznak. Majd összeszokunk. Mindketten elfelejtjük majd azokat az
embereket, akik így vagy úgy sokat jelentettek nekünk. És elfelejtjük azt is, amivel megbántottak, és elmúlik a szomorúságunk is.
– Susan mivel volt képes megbántani téged? – kérdezte Victoria meglepődve, és ő is azt kívánta, hogy a dolgok változzanak meg. De ebben
nem tudott hinni. Túl nagy köztük a távolság. A szomorú igazság pedig az, hogy némi szimpátián kívül ő semmit sem érzett Charles iránt.
– Azzal, hogy meghalt – mondta ki Charles őszintén. – Leköltözött az óceán mélyébe azzal az elátkozott hajóval. Ezzel nagyon is megbántott.
Átadta a helyét egy gyereknek, egy olyan valakinek, akit nem ismerek, akihez nincs semmi közöm, ő pedig elment. – Most könnyek csillogtak az ő
szemében is. A fájdalom és a gyász, a veszteség és a tehetetlen harag könnyei. Volt alkalma megismerni a lebénító szenvedést, de most már úgy-
ahogy talpra állt. És szívesen nyújtotta a kezét Victoria felé, hogy tartson vele. Csakhogy Victoria egyáltalán nem óhajtott vele tartani. – De nem
adhatjuk föl – mondta csendesen. – Előre kell néznünk. Nem tekinthetünk folyton hátrafelé, azokra az emberekre, akik kiléptek az életünkből.
Bármennyire is megbántott téged az a Tobias, bármilyen csúnyán is csapott be, el kell őt felejtened.
– Még nem tudom.
– Majd el fogod végül. Én kivárom.
– És addig? – nézett rá nyugtalanul Victoria.
– Addig? Addig igyekszünk mindent megtenni, ami tőlünk telik – magyarázta Charles. Nem volt tökéletes állapot ez a mostani, az igaz, de valami
mégiscsak elmozdult ahhoz képest, amiben neki két éven át része volt. És Charles egyelőre beérte ennyivel. – Addig jó barátok leszünk…
Kivárjuk… Igyekszem csak annyira kiborítani téged, amennyire feltétlenül muszáj. Majd meglátjuk… Ennél többet nem tehetünk, Victoria. Házasok
vagyunk.
Victoria tudta, hogy nem utasíthatja őt vissza. De se teste, se lelke nem kívánta a férfit. És ezzel ő is tisztában volt.
– Te többet érdemelsz, Charles, mint amennyit én adhatok neked – mondta szomorúan, és tényleg így is gondolta.
– Ha így van, akkor majd rátalálok arra a többre is egy szép napon. És rátalálsz te is. Addig pedig… ez van! – mosolygott a lányra bölcs
rezignáltsággal. Igyekezett a feleségét olyannak elfogadni, amilyen: csodaszép fiatal nő, aki felforralta az ő vérét, de aki egyelőre nem szereti őt.
De hát még túlságosan is fiatal. Egyszer majdcsak elfelejti Tobiast. Fogja még kívánni ő azt a férfit, akihez hozzáment feleségül. Charles úgy
határozott, hogy ő kivárja ezt a pillanatot.
15.

A
mézeshetek egyáltalán nem úgy alakultak, ahogy azt Charles remélte. Victoria ellenérzései cseppet sem enyhültek a hajóút alatt. Június 26-án
érkeztek meg Európába, s két nappal később Szarajevóban szerb nacionalista merénylők meggyilkolták Ferenc Ferdinánd osztrák főherceget és
feleségét.
Az esetnek eleinte senki nem tulajdonított nagy jelentőséget, de pár nap leforgása alatt megbolydult tőle fél Európa. Charles és Victoria
Londonban volt ekkor. A Claridge Hotelban laktak és barátaikat látogatták. Victoriát pedig az kezdte érdekelni, hogy mi történik odahaza, hogyan
vonulnak Washingtonba a nők, szavazójogot követelve maguknak. Még Charles londoni barátai között is talált eszmetársakat, és el volt bűvölve,
hogy mennyi érdekes dolog történik itt ebben az ügyben. De arról a nagy álmáról le kellett mondania, hogy meglátogassa Pankhurstékat a
börtönben. A férje ebben megmakacsolta magát. Nem kívánta, hogy a felesége bárkit is meglátogasson a börtönben. Jó nagy veszekedést
csaptak e kérdésben, de Victoria most nem győzött. Charles igazán toleráns volt, de ezt a határt nem engedte átlépni.
– De hát már le is leveleztem velük, Charles – érvelt Victoria, mintha ettől a férfi más belátásra tért volna.
– Arról szó sem lehet, hogy elmenj azokhoz a nőkhöz a börtönbe. Még majd fölkerülsz valamilyen feketelistára, aztán kitoloncolnak bennünket
Angliából.
– Ez képtelenség. Ezek itt sokkal szabadabb felfogásúak – mondta Victoria nagy naivan.
– Kétlem. – Charles nem volt valami jó hangulatban, sőt napok óta elég ingerültnek látszott, és mindketten jól tudták, miért. Teljes kudarccal
végződött minden kísérlete, hogy normális kerékvágásba kerüljön a szexuális életük.
S amikor „partra szállásuk” után egy héttel elérték Párizst, Victoriát már a férfi legkisebb érintésére is elfogta a remegés. Maga sem tudta, miért
érez így. Egyszerűen nem akarta, hogy hozzáérjen, nem akarta újra érezni a korábban érzett dolgokat, nem akart megbízni senkiben, és
rendíthetetlenül kitartott amellett, hogy nem akar gyereket. Ez utóbbit meg is mondta, a férje viszont közölte vele, hogy léteznek megfelelő
óvintézkedések, és ő maga már alkalmazott is ilyeneket. Ők azonban odáig sem jutottak el. Victoria azonnal elkezdett sírni és reszketni, ha csak
hozzáért Charles, az pedig, minden jámborsága ellenére, kezdte elveszíteni a türelmét.
– Miért nem szóltál előre, hogy te ilyen vagy? – vágta a felesége fejéhez egy újabb kudarccal végződött esti próbálkozás után. És már az ő lelki
egyensúlyát is kikezdte ez az egész. Mert amilyen rettenetesen kívánta, annyira viszolygott is attól, hogy egy olyan nővel szeretkezzen, aki közben
hol sír, hol reszket. Úgy érezte magát, mintha minden alkalommal megerőszakolná Victoriát. Ez aztán nagyon gyorsan ráment az idegeire. Jöttek
az addig csak hallomásból ismert potenciazavarok…
– Nem tudtam, hogy ez lesz belőle – zokogott Victoria a Ritz Hotelban. Övék volt a szerelmesek álma, a legcsodálatosabb lakosztály, amely
azonban egyáltalán nem mutatta szerelmi csatatér képét. Az asszonyt már az is idegesítette, hogy Párizs a „szerelmesek városa”. Nem akart itt
kettesben maradni a férjével. A politikáról akart beszélgetni, szüfrazsettekkel találkozni, gyűlésekre járni. Charlesnak itt kezdett földerengeni, hogy
ennek a nőnek egy férj hiányzik a legkevésbé. –Tobiasszal nem így volt ez a dolog – csúszott ki váratlanul Victoria száján, és ez már túl sok volt. A
férfi sértetten és megalázva viharzott ki a lakosztályból, és sokáig magányosan bolyongott Párizs utcáin. Hazatérése után Victoria nem győzött
magyarázkodni és bocsánatot kérni, és őszinte erőfeszítést tett, hogy kedves legyen a férjéhez. Fiatal volt és érzéki és nagyon kívánatos. Charles
már-már úgy érezte, hogy végre benne is megpezsdült valami, de a következő pillanatban már megint azt kellett konstatálnia, hogy elfogja a nőt a
viszolygás és a rettegés.
– Nem leszel terhes, Victoria, ne félj! – nyugtatgatta még a szenvedély tetőfokán is, de miközben ő lendületesen és ügyesen mozgott s minden
porcikája tűzben-lázban égett, hirtelen megérezte, hogy a lány élettelen bábuként, ernyedten hever a karjai között. Mint aki nincs is itt, csak éppen
eltűri, hogy csinálják ezt rajta… Valami meghalhatott a lelkében, amit semmilyen férfias próbálkozásokkal nem lehetett életre kelteni. Charlesnak
mindentől elment a kedve. – Sem orvos nem vagyok, sem pedig varázsló – lihegte elkeseredetten. Ilyet ő még nem látott. Egy szexuálisan
hihetetlenül izgató nő, aki azonban nem érez semmit. Ez egy kínszenvedés volt, és az maradt még júliusban is.
Oliviától már többször is kaptak levelet, és Victoriát csak az otthoni hírek és a szüfrazsettekről szóló újságcikkek érdekelték. Mással nem nagyon
foglalkozott. S ezekben a napokban sokkal jobban érezte magát, hiszen más nők társaságában lehetett. Charles már azon tűnődött, hogy kedvelte-
e valaha is Victoria a férfiakat. Lehet, hogy sokkal súlyosabb bajok vannak itt, mint azt eddig bárki is sejtette volna. És nem akarta elhinni, hogy
ilyen borzalmat sózott rá az öreg Henderson, és nem szerette volna azt hinni, hogy tudatosan tette.
Olivia azt írta, hogy ők odahaza nagyon jól vannak. Szokatlanul nagy a hőség végig az egész Hudson mentén. Az apjuk jó egészségnek örvend,
Geoffrey pedig valósággal kivirult Crotonban. Már nagyszerűen lovagol, és Olivia biztosította Charlest, hogy nem lesz több baleset. Sőt, ha a
gyerek ilyen szépen ügyesedik, akkor Olivia lehet, hogy vesz neki egy lovat, egy pont neki valót. A lovat ott lehet hagyni Crotonban, és Geoffrey
bármikor lovagolhat rajta, ha kilátogat New Yorkból.
Olivia azt is megírta, hogy Csoki szintén remekül van. Már megrágta az összes bútort, és vitézül elbánt a hálószobában a házi papucsokkal is.
És mindenekelőtt abbéli reményét fejezte ki, hogy az ifjú házasok nagyon boldogok, s hogy az a szarajevói őrültség nem okozott nekik semmiféle
kellemetlenséget. Ők is hallottak a dologról odaát Amerikában, de senki sem gondolja, hogy a konfliktus ki fog szélesedni. Az osztrákok
kétségtelenül nagyon mérgesek, de a világ többi részét nem érinti az ügy.
Charles tökéletesen egyetértett ezzel az állásponttal. Még akkor is, amikor július utolsó hetében, dél-franciaországi tartózkodásuk idején hírét
vették, hogy Ausztria hadat üzent Szerbiának. De hát ezen nem lepődött meg senki. Annál inkább meglepődtek viszont, amikor négy nappal
később Németország hadat üzent Oroszországnak. Attól pedig egyenesen zavarba jöttek, amikor újabb két nap múlva Franciaországnak is hadat
üzentek a németek. A helyzet gyorsan romlott Európában.
Nizzában voltak ekkor, a Hotel d'Angleterre-ben, és Charles azonnal vissza akart menni Angliába.
– Ne viccelj, Charles! – pattogott Victoria. Tetszett neki Franciaország, s maradni akart még. És úgy volt, hogy pár nap múlva átruccannak
Olaszországba is. Egészen méregbe gurult. – Nem óhajtom fölrúgni a terveimet csak azért, mert néhány nevetséges európai országra rájött az
idegbaj!
– Ezt az idegbajt úgy hívják, hogy háború. Mi most egy hadban álló országban tartózkodunk, Németország pedig nem „nevetséges”, hanem
bármelyik pillanatban megindíthatja a támadást. Csomagold össze a holmidat. Elmegyünk.
– Márpedig én nem megyek sehová! – toppantott Victoria, és karba tette a kezét. Aztán kimért nyugalommal leült a kanapéra a lakosztályban.
 – Megőrültél. Márpedig jössz, ha azt mondom. – Nem volt könnyű kijönni vele, és Charles kezdett belefáradni. Hosszú volt már ez a nyár…
Veszekedtek még másnap is, amikor a német csapatok lerohanták Belgiumot. És ekkor már nem kellett kétszer mondani Victoriának, hogy
csomagoljon. Másnap reggel indultak el
Nizzából, akkor, amikor Montenegró hadat üzent Ausztriának. Európát lassan elborította a hadüzenetek, deklarációk és vádaskodások áradata.
Londonban megint a Claridge-ben vettek ki egy lakosztályt, és a következő héten csak kapkodták a fejüket, ahogy a szerbek hadat üzentek a
németeknek, az osztrákok az oroszoknak, a montenegróiak a németeknek és így tovább. S végül, augusztus 12-én Anglia és Franciaország is
hadat üzent Ausztriának. A londoni lapok szalagcímekben közölték.
Charles futva ment vissza a lakosztályba, ahogy meghallotta a hírt. Már a hajójegyeiket is kicserélte. Még egy hétig maradni akartak Európában, de
erről most szó sem lehetett. Victoriát a lehető leggyorsabban vissza akarta vinni az Államokba. Másnap reggel már megint az Aquatanián fognak
ülni. Mire Victoria visszajött a bevásárló körútjáról, a holmijuk már be is volt csomagolva, az új tervek elkészültek, sőt Charles már táviratozott is
Oliviának. Ezt is elmondta a kabátjából kibújó Victoriának.
– Micsoda?! Elmegyünk? – nézett döbbenten a lány. – Csak úgy? A megkérdezésem nélkül?
– Pontosan. A németek épp most üzentek hadat Angliának. Nem óhajtom megvárni, míg a golyók elkezdenek fütyülni a fülem mellett. Ezért tehát
fogom a feleségemet, és visszamegyek vele a biztonságos Amerikába.
– De én nem vagyok egy holmi, amit csak úgy fogsz és bepakolsz! Minden megbeszélés nélkül!
– Volt itt épp elég megbeszélés az utóbbi napokban, Victoria. És nekem már nagyon elegem van belőlük. Kár az időt pocsékolni és egymást
fárasztani velük.
– Hogy nekem ilyeneket kelljen hallanom! – vágta a pofákat Victoria. Egész nap rosszkedvű volt, és a feje is fájt. Előző éjszaka megint volt egy
csúnya közjátékuk, s mindkettőjükben még most is forrt a harag és a keserűség. Victoria nem tudta, mi lehetett a baj vele vagy Charlesszal, de
amikor a férje megint elkezdte a közeledést, az ő egész teste görcsbe rándult, Charles férfiassága pedig azonmód lelohadt, és többé nem is
lehetett életre gyötörni abból a petyhüdt állapotából. Victoriának nem sok összehasonlítási alapja volt, de azt tudta, hogy Tobiasszal ilyesmi
sohasem fordult elő. Charles erre közölte, hogy ezt nem szeretné még egyszer hallani tőle, s egyszersmind biztosította, hogy vele sem fordult elő
soha, amíg Susannal volt. Ez aztán még jobban elidegenítette őket egymástól, és még tovább mérgezte a kapcsolatukat.
– Holnap reggel tízkor indulunk – mondta Charles hűvösen. Ez a nászút rémálom volt a számára.
– Lehet, hogy te indulsz, Charles, de én itt maradok – merészelt megint szembeszegülni a férje akaratával Victoria, s az volt ebben a legrosszabb,
hogy még élvezte is a dolgot. Valahogy örömét lelte abban, ha a férjét cukkolhatta, s nem tudta és nem is akarta leállítani magát.
– Európában? A háború közepén? Mit képzelsz? Velem jössz, és kész!
– Lehet, hogy itt mindenféle érdekességeket tudunk majd meg, Charles! Lehet, hogy igenis van valami oka annak, hogy mi éppen itt vagyunk, ezen
a helyen és ebben az időben! Nem gondolod? – Valami furcsa fény villogott a nő szemeiben, amitől Charles majdnem megijedt. És elkeseredve
fedezte föl magán, hogy még így is kívánja ezt a kis boszorkányt. Megint azon kezdett tűnődni, miféle démon találta meg az ő lelkét. És miért gyötri
azzal, hogy egy ilyen szörnyen kívánatos feleséggel ajándékozta őt meg, akinek azonban nem tud semmi örömöt szerezni. – Ez lehet, hogy a Sors
keze. Hogy éppen itt vagyunk, amikor a háború kitör Európában – folytatta Victoria.
Charles csak nézte őt. Fiatal, gyönyörű lány. S ha őt kérdezik, hát egy kicsit őrült is. Megvolt benne a lázadás szelleme és a kalandvágy, amely
gyakran legyőzte a józan észt. Talán ezért is sietett annyira az öreg Henderson férjhez adni. És milyen ravasz is volt: magának bezzeg a
józanabbikat tartotta meg! De még így, dühöngései közben is tudta, hogy a felesége nem őrült. Csak éppen nehéz kijönni vele. És ő túl öregnek
érezte már magát ahhoz, hogy leálljon vele minden apróságon vitatkozni. Az volt csak a bökkenő, hogy Victoria viszont szeretett vitatkozni, szeretett
kötekedni. És Charles ezt is észrevette. Hogy szereti csak azért sem megcsinálni a leghétköznapibb dolgokat, és csak azért is csinálni valami
esztelen vagy veszedelmes dolgot, például itt maradni a háborús Európában.
– Tudom, hogy ez unalmasan fog hangozni a te füleidnek, Victoria – köszörülte meg a torkát és igyekezett megőrizni a hidegvérét –, de nem túl
értelmes ott maradni egy olyan országban, amely hadat üzent vagy amelyiknek hadat üzentek. S ha én most itt hagylak téged, akkor az apád megöl
engem. Úgyhogy akár tetszik neked, akár nem, akár egyetértesz velem, akár nem, akár a sors rendelése, hogy épp most épp itt legyünk, akár
csupán egy ostoba véletlen, én téged holnap reggel visszaviszlek New Yorkba. És ha elviselhetetlennek találod a dolgot, akkor azt tudom javasolni,
hogy gondolj a nővéredre. Ha itt maradsz, ő betegre fogja izgulni magát, az apáddal együtt. Ami engem illet, én azért megyek haza, mert van egy
tízéves kisfiam, aki az anyját már elvesztette, s én nem óhajtok itt maradni, hogy engem meg egy eltévedt lövedék találjon jól fejbe! Világosan
elmagyaráztam a szituációt vagy nem? – Victoria rábólintott. Olivia említése kissé észhez térítette. És bár nem vallotta volna be a férjének, jól tudta,
hogy a nővére pontosan ugyanezeket mondta volna. De a hazamenetelt azért még mindig borzasztó unalmas dolognak találta. Az volna a
fantasztikus, itt maradni Angliában, és innen figyelni az események alakulását!
Akkor éjszaka, miután Charles is lefeküdt, Victoria még sokáig fönn maradt. Azon gondolkodott, hogy mi történt velük. A végzet miféle
kacskaringói sodorták őket egymás mellé. És miféle balszerencse kísérti őt a Tobias-affér óta… A spontán vetélés… Tisztességének
elvesztése… Hozzákényszerítése Charles Dawsonhoz… Elszakítása a testvérétől… És most azok a házastársi kötelességek, amelyeket tovább
már nem bír elviselni sem. Nehéz így elképzelni egy boldog jövőt. Egy pillanatra az az őrült ötlete támadt, hogy meg kellene most szökni, világgá
menni, de ezt képtelen volt megtenni. Ha mást nem, hát Oliviát látnia kell, még akkor is, ha a háta közepére sem kívánta most ezt a hazautazást
New Yorkba. Hogy ott elkezdje az új, kilátástalanul sivár életet ezzel a férfival, a fiával, meg a háziasszonyi teendőkkel, jaj! Európában legalább
belekóstolhatott abba, amit ő szeret. Neki mindenféle izgalmak kellenek, meg politizálás, meg szabadság. Őt semmi nem köti ehhez a férfihoz,
nincsenek köztük sem testi, sem lelki, sem pedig szellemi kötelékek, és a vele töltött két hónap után biztosan tudja, hogy ilyen kötelékek soha nem
is lesznek. Bármennyire kedves, vagy bölcs, vagy türelmes is volt hozzá mindvégig ez az ember. És ezt ő is tudhatja. Ő maga viszont azt is tudta,
hogy Charles ezt most nem fogja beismerni. Sőt, talán sohasem lesz hajlandó beismerni. És akkor ő mit csináljon? Oliviának még odahaza
Crotonban nagy bátran azt mondta, hogy majd elválik, de most már tudta, hogy a férje abba sohasem egyezne bele. Csapdába került. Kiút nincs.
Sorsa össze van láncolva Charleséval. Egy zsákba vannak belekötve, és a végén együtt lógnak elmerülni. Oliviával kellene ezt megbeszélnie, bár
itt már nem sokat lehet mondani. Az üzlet megkötöttetett, az eskü le van téve. Hazardíroztak és… vesztettek. Igazság szerint most sem tudnak
egymásról semmit.
– Nem óhajtasz ma lefeküdni? – kérdezte Charles, és Victoria ijedtében fölugrott a hangra. A férfi a hálószoba ajtajában állt. Victoria zavartan
nézett rá, aztán bólintott, s azon tűnődött, hogy vajon újra próbálkozni akar-e, vagy csak azt akarja, hogy engedelmeskedjenek neki. Nem túl vonzó
választási lehetőség.
De amikor pár perccel később bekullogott az ágyba, meglepődött: a férfi egyszerűen csak átkarolta és nem csinált vele semmit.
– Én nem tudom, hogyan érhetnélek el téged, Victoria. Sejtem, hogy itt rejtőzöl valahol, de képtelen vagyok rád találni – mondta szomorúan. Tudta,
hogy van felesége, de még nem találkozott vele, és azon töprengett, hogy fognak-e találkozni valaha is az életben. Akárcsak Victoria, ő is kezdte
elveszíteni a reményt. Még csak két hónapja házasok, ami nem nagy idő, de egyre inkább azt érezték, hogy ez most már így marad örökre.
– Én is képtelen vagyok magamra találni, Charles – mondta a lány boldogtalanul, és egymásba kapaszkodtak, mint az óceán tetején hánykolódó
gazdátlan roncsok.
– Egy szép napon talán sikerül. Ha ki tudjuk várni. Én nem adom föl, jól tudod. Hónapokba telt nekem, míg képes voltam elhinni, hogy Susan
meghalt. Folyton arra gondoltam, hogy biztosan kimentették őt is. – Victoria csak bólogatott, némiképp megkönnyebbülve ezektől a szavaktól.
Mennyivel könnyebb volna, ha szeretné ezt a férfit! Szerette volna szeretni, de nem tudta, hogyan kell, s mintha már ki is veszett volna belőle ez az
érzés. Nem volt a szívében szeretet Charles iránt, s ami még rosszabb, ezt a férfi is jól tudta.
– Ne mondj le rólam, Charles – mondta alig hallhatóan. –Még ne. – Olivia nélkül halálra volt rémülve.
– Nem fogok lemondani – suttogta a férje, és szorosabban ölelte magához. – Még nagyon, nagyon hosszú ideig nem fogok lemondani. – A lány
szép karcsú nyaka hajlatába suttogott, és mielőtt elnyomta volna az álom, még arra gondolt, hogy talán nem is volt olyan szörnyű ez a nászút.
Egyszer talán még rendbe jönnek a dolgok. S miközben két karjával átkulcsolva tartotta őt, Victoria a szabadságról álmodott.
16.

A
hazautazás kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint az ideutazás, ahogy Charles és Victoria szótlanul üldögéltek egymás mellett egy-egy
karosszékben az Aquatania fedélzetén. Victoria találkozott a hajón Andrea Hamiltonnal, és rengeteget beszélgettek a női szavazójoggal
kapcsolatos legfrissebb teóriáikról. A férjét ez a téma nem tudta érdekelni. Az viszont kiderült, hogy a felesége valóságos megszállottja a nők
társadalmi helyzetével kapcsolatos kérdéseknek. Nem egy múló szeszély volt ez nála, vagy valamiféle társalgási vesszőparipa, hanem maga az
élet. Victoria ezzel ébredt és ezzel tért nyugovóra.
– Ma este a kapitány asztalánál fogunk ülni – ásított Charles, egyik szemét kinyitva. – Gondoltam, szólok.
– Ó, hát ez nagyon kedves tőle – mondta Victoria minden különösebb érdeklődés nélkül. – Nem megyünk el úszni? –Charlesnak néha volt
alkalma megérezni a köztük lévő korkülönbséget. Ő nagyon elégedett volt, hogy itt heverészhet és napozhat tétlenül a nyugágyban, de Victoriának
be volt sózva a feneke, neki mindig mozognia kellett. De hát ne mondja az asszony, hogy ennyit sem tesz meg a kedvéért…
Fél órával később már ballagtak is lefelé a medencéhez, és Charlesnak kényszerítenie kellett magát, hogy ne gondoljon Victoria testére. Fekete
fürdődressz volt rajta, s ahogy úszta a hosszakat, Charles elbűvölve nézte a stílusát és nyúlánk, ruganyos alakját. Egymás mellett úsztak egy
darabig, aztán Victoria megállt és rámosolygott. Kicsit jobb lett a hangulata.
– Te tényleg olyan vagy, mint egy lány – mondta csodálattal. Ez a lány az elmúlt két hónapban alaposan kifárasztotta testileg-lelkileg egyaránt, s
nem mindig volt kellemes, amit csinált. A férfi néha azt kívánta, hogy bárcsak jobban ismerné őt, néha pedig azt, hogy bárcsak sohasem találkoztak
volna. Aztán eszébe jutott az ikertestvér, és azon tűnődött, hogy most két hónapi együttélés után vajon könnyebben meg fogja-e tudni különböztetni
őket. Vagy éppen fordítva… Mert az elmúlt hónapok alatt valahogy megfoghatatlanná vált számá-ra ez a nő. Teljesen más volt, mint amire ő
számított.
– Nem hiányzott Olivia? – kérdezte, ahogy kiültek szárítkozni a medence mellé, és bámulták a többi úszót.
– De, rettenetesen – sóhajtott Victoria elmélázva. – Sose tudtam elképzelni, hogy külön éljünk. Amikor kicsi voltam, mindig arra gondoltam, hogy
belehalok, ha egyszer elszakítják tőlem.
– És most? – érdeklődött Charles, gondosan elhallgatva, hogy valamikor ő pont így volt Susannal. Kíváncsi volt az ikrek titkaira, például a szavak
nélküli kommunikációjukra, vagy az egymással kapcsolatos ösztönös megérzéseikre.
– Most már tudom, hogy túl lehet élni. De igazából nem jó így. Azt szeretném, ha beköltözne hozzánk New Yorkba, de tudom, hogy úgysem
hagyja ott apánkat. Az nem is engedné el. Azért tartja ott, hogy legyen, aki gondját viseli. Ez nem szép tőle, de Olivia nem veszi észre, mire megy ki
a játék. – Már Charlesnak is megfordult a fejében mindez, sőt, szóba is hozta Oliviának, amikor az a kiskutyát hozta Geoffreynak.
– Talán rá tudjuk beszélni, ha hazaérünk. Vagy legalább a hosszú látogatásokra. Geoffrey nagyon boldog volna.
– Te nem bánnád, ha velünk élne? – lepődött meg Victoria. Úgy érezte, Charles is helyesen látja az apjuk dolgait. Aki egy önző öregember, s ezt
az önzést megengedhette magának, mert a lányai is megengedték neki, hogy ilyen legyen. De most Olivia issza meg mindennek a levét.
– Nem, én nem bánnám. Olivia intelligens és udvarias, végtelenül kedves és mindig segítőkész – felelte elgondolkodva Charles, és csak azután
vette észre, milyen képpel hallgatja mindezt a felesége. Akiről ezek a tulajdonságok neki még nem jutottak eszébe. Eltelt két hónap, és még mindig
idegenekként ülnek itt egymás mellett.
– Talán inkább őt kellett volna feleségül venned – jelentette ki Victoria sértődötten.
– Őt nem kínálták föl nekem – lökte oda Charles, mert néha még most is elfutotta a méreg, ha eszébe jutott, hogy annak idején mennyi mindent
elhallgattak előtte. Mert nem csak egy kis „szerelmi csalódás” érte őt, hanem viszonya volt egy nős emberrel, aki az ágyasának tekintette, és még
teherbe is ejtette. Ez azért nem mindegy, de most már, ennyi idő után, Charles erre is csak legyintett.
– Talán néha helyet is cserélhetnénk a kedvedért – vágott vissza Victoria, és a férfi tényleg bosszús képet vágott.
– Nagyon vicces! – Mindig is feszélyezte a gondolat, hogy ezek őt bármikor meg tudják téveszteni. Vagy hogy csúnyán elszólja magát, mert nem
tudja, hogy melyikükkel beszél. Szóval, nagyon elege volt már ebből a helyzetből is. – Menjünk inkább föl – javasolta, és Victoria bólintott.
Mostanában szinte minden beszélgetésük veszekedésbe fulladt.
Külön öltözködtek vacsorához, és estélyiben jelentek meg a kapitány asztalánál. Aznap este mindenki csak az európai háborúról beszélt.
Victoria nagyon élvezte, s maga is kifejtette kissé radikális, de érdekes nézeteit. Charles büszkén hallgatta a feleségét. Kétségtelenül intelligens
nő. Milyen kár, hogy sehogy sem lehet kijönni vele…
Táncoltak egy kicsit, de túl nagy kedvük most nem volt hozzá. Végül elindultak a kabinjuk felé. Victoria rágyújtott, és némán bámult a
messzeségbe. Férje is odaállt mellé, arcán végtelen szomorúsággal. Gyönyörű éjszaka borult az óceánra.
– Szóval… – köszörülte meg a torkát Charles. – Jó volt ez a nászutazás, vagy nem? Néha azért jól érezted magad? – Ebben talán még lehet
reménykedni, tette hozzá magában.
– Hogy a kérdésedre válaszoljak, igen, néha jól éreztem magam. De nem is tudom. Szerinted jó volt, vagy nem volt jó?
– Szerintem érdekes volt, de nem volt könnyű. – És most ez a hazaszaladás, a háborúval a sarkukban… – Talán ilyen az egész élet. Egy kis
öröm, egy kis csalódás. Én sem tudom. –Susanra is célzott, és Victoria megértette. És Tobiasra gondolt, aki tényleg nem volt egy álom, de akit ő
mégis őrülten szeretett. – Lehet, hogy csak idő kell hozzá. Talán megszeretjük egymást, ahogy mondják. Néha előfordul. – Bár ebben mindketten
erősen kételkedtek.
– És most mi lesz? Háziasszony leszek?
– Talán valamilyen más tervei vannak, Mrs. Dawson? Netán orvos vagy ügyvéd óhajtana lenni?
– Nem. Politikus. Európában most nagyon érdekes dolgok történnek. Ugye, ez a háború… Szeretnék visszamenni, s tanulmányozni az ottani
helyzetet. S talán belekapcsolódni valahogy a dolgokba. Hogy hasznossá tegyem magam.
– Milyen minőségben? – hőkölt hátra Charles. – Mentőkocsi-vezetőként? Vagy hogy?
– Valahogy úgy – felelte Victoria elgondolkodva.
– Na, azt próbáld meg! – mondta fenyegetően a férfi. – Épp elég nekem ez a szüfrazsett izé, a tüntetések. Köszönöm szépen. A háborúból nem
kérek. – Victoria közben azon tűnődött, hogy a férje vajon mit tudna csinálni, ha ő tényleg vissza akarna menni Európába. És azzal is tisztában volt,
hogy Olivia sem támogatná az ötletet, úgyhogy ezt a témát sem vele, sem az apjukkal nem beszélheti meg. Őt viszont komolyan foglalkoztatja a
visszatérés gondolata, amióta csak elindultak Southamptonból. Úgy érezte, ezzel a hazatéréssel most kimarad valamiből. Hiszen otthagytak
mindent, ami érdekes. – És mi lesz Geoffreyval? Őt hogyan egyezteted össze a bokros teendőiddel? Fogsz majd találni időt a számára? – Victoria
tudta, hogy ezt Charles fontos kérdésnek tartja, ezért kicsit ideges lett.
– Majd gondját viselem. Ne izgulj.
– Akkor jó – mosolygott a férfi megnyugodva. Aztán elindultak a kabinjuk felé. Olyan meleg volt, hogy két ablakot is nyitva hagytak. De ezen az
éjszakán Charles nem nyúlt a feleségéhez. Nem volt hozzá energiája. Vagy bátorsága…
Másnap reggel kilenckor váratlanul megszólaltak a hajókürtök: „Süllyed a hajó!” Vagyis hát mentőcsónak-gyakorlat. A személyzet szokatlan
komolysággal vezényelte le az egészet. Hiába, nyakukon a háború… Victoria agyán átfutott, hogy férjét nyilván Susanra fogja emlékeztetni a dolog.
De a férfin a gyakorlat után semmi sem látszott, s amikor visszamentek a kabinjukba megreggelizni, rámosolygott a feleségére, aztán szó nélkül
megcsókolta.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte Victoria meglepetten.
– Azt, hogy a feleségem vagy – nevetett Charles. – Nehezen jöttünk ki egymással. Én mindent megpróbálok jobban csinálni, ha otthon leszünk.
Lehet, hogy jót tesz majd a visszatérés a normális élethez. Talán túl nagy nyomás alatt van az ember egy nászutazáson, nem? – Ez elég egyértelmű
célzás volt a szerencsétlenül alakuló szexuális életükre, és Victoria csak bólogatni tudott. Aznap éjszaka megint próbálkoztak. S bár ezúttal
eljutottak a behatolásig, és Victoria is igyekezett „érzéki” lenni, mindketten tudták, hogy most is olyan pocsékul sikerült minden, mint korábban, s ez
most mélységes aggodalommal töltötte el Charlest. Volt már olyan időszak az életében, amikor csupa öröm volt számára a szex; ennek az
időszaknak a gyümölcse Geoffrey. De ami Victoriával adódott ezen a téren, az csak keserűséget és ürességet hozott. Az asszony már rég aludt,
de ő még mindig csak azon tűnődött, hogy lesz-e ebből valaha is normális élet. Egyelőre nincs mit tenni, meg kell várni, míg hazaérnek, aztán majd
kiderül. De ő már nem számított semmi jóra.
Amikor a hajó a Szabadság-szobor előtt haladt el, Charles és Victoria a fedélzetről nézték a napfelkeltét, s két hónapja tán most először érezték
úgy, hogy összetartoznak. Mindketten örültek, hogy hazaérkeznek, s találkozhatnak szeretteikkel. Oliviával. Geoffreyval. Olivia azt mondta, hogy
kimennek eléjük a kikötőbe. S ahogy a hatalmas óceánjáró pontosan tíz órakor kikötött, Victoria elkezdte fürkészni a mólót, és egyszer csak
felkiáltott. Kézzel-lábbal kezdtek integetni a hajóról, s a következő pillanatban Olivia is észrevette őket. És el is sírta magát, ahogy Geoffreyval
kézen fogva ugráltak és kiabáltak feléjük. Henderson is eljött, sőt elhozták a kiskutyát is, „aki” már nem is volt olyan kicsi.
Victoria majd kibújt a bőréből, ahogy lerohant hozzájuk, és rögtön látni lehetett, hogy ki az, akit a legjobban szeret: egyenesen a testvére karjaiba
futott bele, s a két lány egymást átölelve forgott és táncolt, sírt és nevetett. Sokáig csak karok, lábak és mosolygó arcok kavarodásaként léteztek, s
amikor kibontakoztak egymás öleléséből, Charles azt látta, hogy az ikrek a két hónapi távollét ellenére még mindig tökéletesen egyformák, s ő
megint nem tudja megkülönböztetni őket. Emlékezett, hogy Victoria piros ruhát vett föl, de hát Olivia is abban jött ki eléjük. Hogy könnyebben észre
lehessen őt venni, magyarázta később. Egyformán öltözködtek tehát, anélkül, hogy összebeszéltek volna. Charlesnak megint azt kellett figyelnie,
hogy kinek a kezén van az anyja gyűrűje… Nászutazás után… Kísérteties szituáció…
– Úgy látom, bizonyos dolgok nem változtak – nevetett Charles, és a két lány megint összeölelkezett, miután Olivia bevallotta, hogy már majd
belepusztult a húga távollétébe.
– De szerencsére itt volt nekem Geoffrey, aki a gondomat viselte – nézett büszkén a csodálatos kis kölyökre, akivel nagyszerű nyarat töltöttek
együtt.
– Milyen volt a nászutazás? – kérdezte Henderson, és Charles nagyon gyorsan válaszolt neki.
– Remek. Leszámítva persze a háborút Európában. Kár, hogy ez lett a vége, de hát inkább gyorsan hazajöttünk.
– Szörnyű felfordulás lehet arrafelé – jegyezte meg Henderson aggódva, miközben a vámosok a csomagokat kezdték kinyitogatni. Útleveleiket
már reggel, a hajón ellenőrizték.
Olivia kinyitotta a régi házat a Fifth Avenue-n, és apjával néhány napra beköltözött, hogy onnan látogassák majd meg az ifjú házasokat. Apjának
néhány üzleti ügyet is el kellett intéznie a városban. Geoffrey viszont kétségbe volt esve, mert nem tudta eldönteni, hol is maradjon: nagyon szeretett
volna már végre az apjával lenni, de nagyon nem szeretett volna elszakadni Oliviától sem. Aki mintha már az anyja lett volna…
– Olyan kedves volt hozzám, papa! Minden nap lovagoltunk, elmentünk úszni és pikniket is rendeztünk. Mindenfelé elmászkáltunk. Még egy lovat
is vett nekem! – magyarázta a gyerek, miközben berámolták az utazóbőröndöket a Fordba. Apjuk mind a két kocsit kihozta eléjük, hogy
mindenkinek jusson hely, s amikor megérkeztek Charles East Side-i házához, ott is felfedezhették Olivia keze nyomát, aki felkészült a fogadásra,
és a szobalánnyal együtt elintézett mindent. Kiszellőztette a szobákat, tiszta függönyöket és huzatokat rakott föl, és persze virágok illatoztak
mindenütt. Mintha kicserélték volna az egész házat. Apró ajándékok is várták a hazaérkezőket, Geoffrey szobájába került néhány új játék, és még a
kutyus is kapott egy új fekvőhelyet.
– Ki csinálta mindezt?! – nézett körül Charles, és nem akart hinni a szemének. Victoria persze rögtön tudta, és nem igazán örült neki. Ez most
már az ő otthona, és őrá tartozik, hogy mi történik benne. Nem akarta, hogy rögtön az elején kiderüljön, hogy Olivia mennyivel háziasabb, mint ő.
Hiszen ezeket ő úgysem fogja utánacsinálni, s aztán a Dawsonok csak morognak majd, hogy bezzeg…
– Olivia. Ki más – mondta csendesen.
– Pompás! Csak látogasson el hozzánk minél gyakrabban – mondta Charles hálásan, és kérdőn nézett a feleségére. Az pontosan értette, miről
van szó.
– Éntőlem ne várj ilyesmit, Charles. Én másként működöm. Mi nagyon különbözőek vagyunk.
– Hát ez kívülről egyáltalán nem látszik – tréfálkozott a férfi. És amikor lementek, maga adta látványos bizonyítékát ennek. Illedelmesen arcon
csókolta a… feleségét, és köszönetet mondott neki azért, hogy ilyen szép fogadtatásban részesítette őket. Csak amikor mindenki felnevetett,
akkor jött rá, hogy Oliviának nézte a feleségét…
A férfiak a nappaliban ültek le és a háborúról beszélgettek, Geoffrey pedig kiment a kertbe a kutyával. Olivia felment a húgához, hogy segítsen
neki kicsomagolni, s akkor Victoria
végre elereszthette magát. Leült, mosolygott és csak nézett a nővérére.
– Nem hittem volna, hogy kibírom… így itt hagyni téged… Szörnyű volt – mondta aztán.
– Nem hiszem el – mosolygott Olivia, de ő is megszenvedte a távollétet. A nyár minden napja egy örökkévalóságnak tűnt számára. – Ugye,
csodálatos volt a nászút? – Nem akarta beleütni az orrát, csak éppen szerette volna tudni, hogy boldog volt-e a testvére. Victoria sokáig hallgatott,
de amikor megszólalt, a válasz megdöbbentette Oliviát.
Nagyon halkan beszélt, nehogy valaki meghallja.
– Én nem hiszem, hogy ezt végig tudom csinálni, Ollie. Nem tudom. Igyekezni fogok, ameddig csak bírom, de… Nem lett volna szabad
összeházasodnunk. Azt hiszem, Charles is rájött. És most megpróbálja a legjobbat kihozni belőle. De nem működik itt semmi… Ő még mindig
Susant szereti… Én pedig nem tudom elfelejteni Tobiast, sem a jót, sem a rosszat vele kapcsolatban. Az az ember állandóan közénk áll.
– De hát nem hagyhatod, hogy egy ilyen ember tönkretegye a házasságodat is, Victoria! – rémült meg Olivia. Leült és a kezébe fogta a húga
kezét. – Ki kell végre takarítanod a tudatodból, de mindörökre!
– És Susannal mi lesz? Charles még mindig ő belé szerelmes – mondta Victoria szomorúan, de korántsem összetörve. –Belém nem szerelmes.
Soha nem volt és soha nem is lesz. Az egy nagy marhaság, hogy az emberek majd megszeretik egymást! Hogyan lehet beleszeretni egy
idegenbe?
– Majd összeszoktok. Adj egy kis időt. Geoffrey is segít majd ebben.
– Utál engem. Mindketten utálnak.
– Ne beszélj ilyeneket! – Oliviát már a sírás környékezte. Erre azért nem számított. Egyszer-kétszer elfogta ugyan valami rossz érzés, amikor a
húgára gondolt, de hogy ilyeneket kelljen hallania… Nem hitte volna, hogy ilyenekkel állít haza.
– Adj egy kis időt. Ígérd meg nekem. Ne csinálj semmi ostobaságot.
– Én elképzelni sem tudom, hogy egyáltalán mit fogok csinálni – mondta őszintén, és Olivia most valahogy felnőttebbnek, érettebb nőnek látta a
húgát. Vagy csak képzelte, már maga sem tudta. Külső szemlélő most is tökéletesen egyformának látta volna őket.
– Ilyen szerencsétlennek még sohasem éreztem magam – folytatta Victoria. – Mit tegyek, Ollie?
– Legyél a férjed jó felesége, legyél türelmes, és legyél jó a kisfiához. Legalább igyekezz megtenni mindazt, amit az esküvő napján megígértél.
– Szeretni, tisztelni és engedelmeskedni neki? Ez olyan nevetséges, olyan méltóságon aluli. Nem érzed? Van valami lealacsonyító ebben az
egészben – mondta megvető arckifejezéssel, és rágyújtott egy cigarettára. Ez most már az ő otthona.
– Hogyan tudsz ilyeneket mondani? – képedt el Olivia, aztán mérgesen nézett a húgára. Lehetetlen alak tudott lenni, s bármennyire szerette is őt,
azt jól látta, hogy nem lesz belőle alkalmazkodó feleség. – És Charles mit fog szólni, hogy itt cigarettázol? – kérdezte aggódva, de Victoria csak
nevetett rajta.
– Remélem, semmit. Hiszen most már én is itt lakom. – Bár még nem érezte otthonának a házat. Idegen házban érezte magát, idegenek között.
Furcsa egy „hazajövetel” volt ez a számára, és a legszívesebben a nővérével és az apjával ment volna haza. De kérdezés nélkül is tudta, hogy ezt
Olivia úgysem engedné meg neki, az apjukról nem is beszélve. – De te azért itt maradsz még néhány napig New Yorkban, ugye? –kérdezte
aggódva, s megkönnyebbült, amikor Olivia bólintott.
– Azt sem tudom, mivel kezdjem – mondta megzavarodva, de Olivia mosolyogva nézett rá.
– Minden nap eljövök, míg el nem rendeződnek itt a dolgok.
– És azután mi lesz? – tördelte kétségbeesetten a kezet Victoria. Most, hogy itt volt a nővére, nem kellett elfojtania az érzéseit. S ahogy előjöttek,
elfogta a rettegés is. – Mit fogok azután csinálni? Azt sem tudom, hogyan kell feleségként viselkedni. Mi lesz, ha képtelen leszek rá?
– Miért volnál képtelen? Csak most egy kicsit ideges vagy
– ölelte át Olivia, és a testvére azonnal lehiggadt. Mintha az anyjához érkezett volna haza. Elpityeredett, és a nővére vállára hajtotta a fejét.
– Én képtelen vagyok erre, Ollie… Tudom… Borzalmas volt Európában… – Minden mesterkéltség és felnőttes tartás hirtelen elszállt belőle, és
csak egy szerencsétlen kisgyereknek érezte most magát a nővére karjában.
– Jaj, istenem! Igenis képes vagy rá! – próbálta megnyugtatni Olivia. – Legyél jó kislány, higgadj le és hagyd abba az idegeskedést. Együtt majd
megcsináljuk-veregette meg Victoria
vállát. Az kifújta az orrát, s amikor a két lány pár perc múlva lement a hallba, senki nem tudta volna megmondani, hogy melyikük melyik. És
amikor a végén az apjuk, Oliviához intézve szavait azt mondta, hogy ideje szedelőzködni és indulni a Fifth Avenue-re, mindkét lány válaszolt neki,
általános derültséget keltve. A helyzet reménytelen volt.
– Valamilyen megkülönböztető jelvény viselésére fogom kötelezni őket, ha mindketten itt lesznek ebben a házban – sütötte még el Charles az
utolsó poént. Nagyon elégedett volt, hogy végre otthon van, és láthatja a kisfiát is. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint a régi szép időkben:
asszony van a háznál és virágok mindenütt. Csak azt az egy dolgot nem volt képes fölfogni, hogy az a nő, aki a virágokat hozta és aki ilyen ragyogó
házzal várta őt, az nem az a nő, akit ő kapott.
Kifelé menet Olivia megcsókolta a húgát, és megígérte neki, hogy másnap már korán visszajön, és segít neki berendezkedni, aztán megölelte és
megcsókolta Geoffreyt is.
– Borzasztóan fogsz hiányozni – mondta neki csöndesen. – Vigyázz Csokira és Henry majomra.
– Gyere vissza minél előbb – mondta a kisfiú bánatosan. Dawsonék integettek egy darabig a lépcső tetejéről, aztán egymás után eltűntek a
házban, hogy megkezdjék együtt az új életüket.
17.

O
livia egy hétig maradt New Yorkban, hogy segítsen Victoriának berendezkedni az East Riveren. Charles Dawson-nak csinos és kellemes háza
volt, Victoria azonban kényelmetlenül érezte magát benne, s hazavágyott a régi, megszokott környezetébe, a nővére mellé. Tágas, világos
hálószobájuk volt a férjével, de Victoria úgy érezte, hogy Geoffrey túl közel van hozzájuk. Velük szemben, a hall másik oldalán nyílott a szobája, s a
gyerek folyton láb alatt volt az ágyúival, a kocsijával, a kutyájával és az üveggolyóival.
– Jaj, istenem – panaszkodott Victoria –, ez a gyerek az iskolán kívül soha nem megy sehová? – Az iskola épp azon a héten kezdődött újra, s a
gyerek alig várta, hogy hazamehessen és velük lehessen. Két hónapig ő is máshol lakott, s most boldog volt, hogy újra otthon lehet, a saját
házukban, a megszokott dolgai között. S minden este a bejárati lépcsőn várta az apját. Victoria úgy érezte, mintha neki is ott kellene állnia mellette,
és úgy várnia a férjét.
Victoriának fogalma sem volt, hogy a két Dawson mit szeret enni. Az általa rendelt első vacsorával jól melléfogott, s bár a „fiúk” igyekeztek jó
képet vágni hozzá, alig ettek belőle valamit. El is panaszolta másnap a dolgot Oliviának, aki nyomban készített neki egy listát Geoffrey kedvenc
ételeiből. Azokat főzték Crotonban egész nyáron.
– Az volna a legjobb, ha itt maradnál és te foglalkoznál ezekkel – mondta ingerülten Victoria, és majdnem komolyan gondolta.
– Ne mondj már ilyeneket! – szólt rá Olivia, de azt jól látta, hogy a húga milyen bizonytalan a dolgában, s hogy nem szeret háziaskodni. Mintha
méltóságán alulinak érezte volna a házi teendőket.
– Charles úgysem tud megkülönböztetni bennünket, hát miért nem cserélünk helyet egy kis időre? – mondta tréfálkozva Victoria, de ilyenkor
mindig megcsillant valami furcsa fény a szemében, ami nagyon nem tetszett Oliviának. Képtelen ötlet volt ez, de Victoria szerencsére nem vetette
föl többször, ami egy kicsit megnyugtatta a nővérét. És a hét végére már valamivel simábban mentek a dolgok.
Charles kitűnő hangulatban volt. A vacsorák hirtelen megjavultak, az irodájában is kezdte megint átlátni a tennivalóit, sőt hozzáfogott új ügyleteket
is előkészíteni az apósa számára. Geoffrey nagyon jól viselte magát. Victoriának viszont egyáltalán nem tetszett, hogy a ház körüli teendők kitöltik
az egész napját, és a végén soha semmire nem marad már ideje.
– Csak folytasd így tovább egy vagy két hétig – tanácsolta Olivia. – És ha belejössz, akkor egyre több időd marad a magad kedvteléseire is,
bevásárlásra vagy egy közös ebédre a barátaiddal – … vagy a gyűlésekre, az összejövetelekre és a tüntetésekre, tette hozzá magában Victoria.
Olvasta, hogy valamilyen tájékoztató gyűlések lesznek a sajtóklubban, és minél előbb el szeretett volna menni ezekre, hogy részleteket tudjon meg
az Európában folyó háborúról. Victoria falta a híreket, de soha nem állt rendelkezésére elég információ ahhoz, hogy átlássa a zűrzavaros
történéseket. S amikor Charles este hazaért az irodájából, már túl fáradt volt ahhoz, hogy mindent elmeséljen neki.
Olivia végül hazautazott az apjával Crotonba. Igyekezett minél tovább New Yorkban maradni, de aztán az apja elkezdett panaszkodni, hogy fáradt
már és haza akar menni. De megígérte, hogy hamarosan visszajön, és Charles és Victoria is jelezték, hogy pár hét múlva egy víkendre kiruccannak
a birtokra. De aztán rengeteg dolguk lett, Charlesnak egy bírósági tárgyalást kellett előkészítenie, Victoria folyton gyűlésezett, és még a kis
Geoffreynak is rengeteg leckét adtak föl. A két testvér néha telefonált egymásnak, szinte minden nap levelet írtak, és észre sem vették, hogy már
szeptember vége lett. Pedig a világ közben nagyot változott, az ő életükről nem is beszélve.
Augusztus végén Japán hadat üzent Ausztriának és Németországnak. A marne-i csata megállította a németek franciaországi előretörését, de
ekkor azok elkezdték bombázni Párizst. Az oroszok súlyos vereségeket szenvedtek a Mazuri-tavaknál, azután pedig Poroszországban is. Victoria
alig tudta követni az eseményeket, de igyekezett nem lemaradni. A háború már-már háttérbe szorította a női szabadságjogok iránti érdeklődését.
Valahogy sokkal fontosabb dolognak tűnt. Annyira fontosnak, hogy Victoria szinte sohasem tudott már otthon maradni. Az első héten még
megfogadta nővére tanácsát és szépen vezette a háztartást, de nem bírta ezt sokáig, és hamarosan ismét már csak az őt érdeklő dolgokkal
foglalkozott. Nagyon érdekes előadók bukkantak föl, akik a napi politikai témákról beszéltek, s ő elment mindenhová, ahol valami újat lehetett
megtudni. Így aztán esténként nagyon jól el tudott vele beszélgetni Charles, ha éppen volt még energiája ezekhez a beszélgetésekhez. A férfit
azonban még a politikánál is jobban izgatta az a körülmény, hogy Olivia távozása után a feleségének mintha fogalma sem lett volna arról, hogy
milyen kötelességei is vannak egy háziasszonynak. Ha Olivia nem ösztökélte őt vagy nem csinálta meg helyette a dolgokat, akkor Victoria nem
törődött semmivel. Pár nap leforgása alatt sikerült teljesen elhanyagolnia a házat, óriási volt a rendetlenség, a kertet felverte a gaz, és Charlesnak
a szomszédoktól kellett megtudnia, hogy Geoffrey folyton az utcán játszik, mert Victoria sosincs otthon, hogy vigyázna rá.
– Nem ebben állapodtunk meg – emlékeztette a feleségét, aki igyekezett is hallgatni rá és megtenni mindent, amit elvártak tőle, de valahogy
képtelen volt megfelelni. Egyszerűen kép-telen volt rá. A házaséletük (ha ugyan nem túl erős itt ez a kifejezés) pedig csak tovább romlott, amióta
hazajöttek. Már egyáltalán nem szeretkeztek. Victoria láthatóan irtózott a dologtól, és még attól is rettegett, hogy Geoffrey esetleg meghallhatná.
Charles jóval többet ivott, mint a nászút előtt, Victoria pedig folyton cigarettázott, aminek a szaga viszont dühítette a férjét. Szóval, minden összejött,
ami Charles szemében nehezen elviselhetővé tesz egy otthont, egy feleséget és egy házasságot.
S amikor Olivia hat hét elteltével ismét meglátogatta őket, a húgát ijesztő állapotban találta, Charlest pedig még annál is rosszabban. Oliviát már
napokkal korábban elfogta valami homályos rossz érzés, melynek maga sem értette az okát. De aztán úgy rohant New Yorkba, mintha mágnes
vonzotta volna oda. S amikor megérkezett, a húga és a sógora nagyon szűkszavúnak mutatkozott.
Olivia elvitte magával pár napra a szállodába a gyereket, a kutyával és a majommal együtt, és nagyon, de nagyon melegen azt tanácsolta
Victoriának, hogy most pedig tegyen meg mindent a férje kiengesztelése érdekében.
De amikor másnap megint találkozott velük, rögtön látta, hogy a helyzet csak még tovább romlott.
– Mi folyik itt? –vonta kérdőre a húgát, aki ugyanolyan ingerült volt már, mint ő.
– Ez nem házasság, Olivia. Ez egy „megállapodás”. Mindig is az volt, és ez a lényeg. Azért fogadott föl engem, hogy szobalány legyek, meg
házvezetőnő, meg a gyerek nevelőnője.
– De hát ez nevetséges! – veszekedett vele Olivia, idegesen föl-le járkálva a szép világos nappaliban. – Úgy viselkedsz, mint egy makrancos
kisgyerek. Charles a saját nevét adta, hogy megvédjen téged, és kimentett abból a borzalomból, amit te hoztál össze saját magadnak, fölkínálta
neked a saját otthonát, a szép kis fiát, és egy nagyon kellemes élet lehetőségét, te pedig dühöngesz, hogy vezetned kell a háztartását és néha
odanézni, hogy a szakácsnő azt főzze neki, amit ő is szeret! Nem, Victoria, ő nem szobalánynak „fogadott föl” téged. Az viszont már egy másik
kérdés, hogy te nem akarsz az ő felesége lenni!
– Nem tudsz te erről semmit! – vágta oda Victoria. Bosszantotta, hogy testvére szemrehányásai oly közel járnak az igazsághoz.
– De azt nagyon jól tudom, hogy te milyen önző tudsz lenni – mondta Olivia visszafogottabban, mert végül is segíteni szeretett volna a húgának.
Aki még mindig borzasztóan hiányzott neki, de nem annyira, hogy elnézett volna neki valami őrültséget, például azt, hogy otthagyja a férjét és
hazaszökjön Crotonba. – Tenned kell egy erőfeszítést, Victoria. Ennyivel tartozol Charlesnak… És Geoffreynak is. Adj neki időt, és meglátod, hogy
össze fogtok szokni. Én pedig segítek elvezetgetni ezt a háztartást.
 – Én viszont nem akarom vezetni sem ezt a háztartást, sem pedig másét! Ezt az egészet az apánk találta ki, büntetésül azért, amit Tobiasszal
csináltam! – pattogott Victoria. Olivia pedig úgy vélte, hogy az igazi büntetést már rég megkapta a húga, ott a crotoni fürdőszoba kövén. Ez viszont
itt már csak egy kötelesség, amit teljesíteni kell, egy élet, amelybe bele kell rázódni és bele kell törődni. De Victoria olyan volt, mint a kalitkában
verdeső madár, amelynek minden sarokba beleakad a szárnya. Többé nem repülhet ki és ettől szenved. – Én inkább meghalok, Olivia, mint hogy
itt maradjak – mondta komoran. Leült egy székre, és várakozóan nézett a nővérére. De Olivia nem volt meghatódva a produkciótól.
– Ezt többé nem akarom hallani.
– Pedig komolyan mondom. Európában dúl a háború, ezrével halnak meg, ártatlan emberek gyilkolása folyik. Inkább ott szeretnék lenni és
valami hasznosat csinálni, mint itt Geoffreyra vigyázni.
– De ennek a gyereknek szüksége van rád, Victoria – rimánkodott Olivia könnyes szemmel. És arra gondolt, hogy bárcsak meg tudná változtatni
a húgát. Akinek mindig volt valami vad ötlete, világmegváltónak képzelt eszméje, amelyért az életét is odaadta volna. A maga világával viszont nem
sokat törődött, mint ahogy azokkal az emberekkel sem, akiknek nagy szükségük volt őrá. – És Charlesnak is szüksége van rád! – könyörgött, de
Victoria csak a fejét rázta. Fölállt, odament az ablakhoz, és bámult kifelé az elhanyagolt kertbe. Még nem is beszélt a kertésszel, mióta visszajöttek
Angliából.
– Nem – fordult megint szembe a nővérével. – Neki Susanra van szüksége, de ő nincs itt. És nem is jön vissza soha. Ő talán már boldog –
mondta eltűnődve, és Olivia szólni sem tudott a döbbenettől. – Nincsen egyáltalán házaséletünk, Ollie, ha érted, mire gondolok. Soha nem is volt.
Teljes csőd ez már a legelső alkalom óta… Azt hiszem, ő még mindig Susanról álmodozik, én pedig… Én pedig egyszerűen képtelen vagyok rá…
Azok után, ami Tobiasszal megtörtént. – Most az ő szeme is megtelt könnyel. Fejét lehorgasztotta, és megsemmisülten állt ott. Olivia nem ismert
rá. A húga eddig még soha életében nem adott föl semmit, soha nem mondta, hogy valamit képtelen megcsinálni. Ezért aztán neki az volt a szent
meggyőződése, hogy Victoria most is képes volna rendbe tenni mindent, ha akarná.
– Talán többet kéne kettesben maradnotok – vetette föl kissé zavartan. De nem volt most idő szégyenlősködni. Ahozz túl komoly volt a helyzet.
– Volt rá két hónapunk Európában – sóhajtott reményvesztetten Victoria. És teljes őszinteséggel elmondta, hogy ez a dolog soha,
egyetlenegyszer sem működött.
– Az más volt – magyarázta anyás stílusban Olivia. – Hiszen akkor még alig ismertétek egymást. Nyilván kell még itt is egy kis idő egymás jobb
megismeréséhez. – Gyorsan mondta mindezt, kicsit bele is pirult, s Victoria mosolygott rajta. Olivia annyira, de annyira ártatlan, hogy fogalma sem
lehet a helyzet bonyolultságáról. Hogy milyen szörnyű is ott feküdni ennek a férfinak a karjaiban és összerándulni, valahányszor csak hozzányúl.
Hogy miket vár el tőle ez a férfi, és milyen érzés az, hogy ő semmit sem képes nyújtani neki. Vagy hogy az, milyen nyomorult érzés, amikor a férfi az
ő alig leplezett írtózása láttán férfiként mond csődöt… – Ez a ház új még neked, és valószínűleg neki is. Talán ha kettesben maradhatnátok itt egy
kis időre, Geoffrey nélkül, akkor talán jobban össze tudnátok hangolódni. Talán…
– Talán – ismételte Victoria meggyőződés nélkül. Mert semmiféle „édes-kettes” nem változtathatja meg a Charles iránti érzelmeit és azt a tényt,
hogy őt igenis hozzákényszerítették ehhez az emberhez. És azt a helyzetet sem változtathatja meg, hogy Charles kívánja ugyan az ő testét, de
szeretni már nem szereti őt, mert igazából nem szeret ő már senkit. Mert Tobias hazudott ugyan, de ő tényleg azt érezte, hogy imádják. Tobiasnál ő
soha, egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy a férfi szereti őt. Charles viszont soha egy pillanatra sem tudta elhitetni vele, hogy szereti. Hiába
minden figyelmesség, udvariasság és jólneveltség. – De inkább hidd el nekem, Olivia, hogy itt minden rossz. Minden. Én csak tudom.
– Ezt még nem jelentheted ki. Még csak három hónapja vagy a felesége, azelőtt pedig alig ismerted.
– És ha egy év múlva is ugyanezt fogom mondani? Akkor mit fogsz szólni? – kérdezte Victoria, és szemében valami öreges bölcsesség
derengett. Mintha a szemei már tudták volna a választ. Hogy akár egy egész életet is leélhetnek ők egymás mellett, akkor sem fogják egymást
megszeretni soha. Ez Victoria számára olyan világos volt, mint a kétszer kettő. – Azt fogod akkor mondani, hogy hát jól van, válj el tőle? –
Mindketten tudták, hogy ebbe az apjuk úgysem egyezne bele, és még Olivia is megrémült a gondolattól. De Victoria azt is tudta, hogy ez nem
tarthat örökké. – Én nem fogok itt megrohadni, Olivia, én azt nem várom meg. Én nem bírok itt maradni. Én ebbe belepusztulok.
– Itt kell maradnod – mondta mérgesen Olivia. – Legalább addig, amíg kiismered a magad szívét meg az övét is. Most még nem dönthetsz. Most
még túl korai lenne. – Később talán, ha végképp reménytelenné válik a helyzet, tűnődött Olivia, akkor Victoria talán visszajöhetne Crotonba lakni.
De akkor sem válhatna el. És Olivia azt is tudta, hogy Victoriát az is tönkretenné. Ennek a lánynak sokkal több kell az életben. Nagy eszmék,
politizálás, tágas horizont és ígéretes kilátások. Ő nem Olivia, őt nem elégíti ki, ha otthon ülhet és az apja zokniját stoppolgatja. Azt nem neki
találták ki. Oliviának pedig a lelke egyik zugában földerengett a vágy, hogy jöjjön csak haza az ő testvére, hogy együtt lehessenek megint. De a
józanabbik esze és az önzetlenebb énje azt kívánta, hogy Victoria maradjon Charlesszal és legyen boldog vele. – Mi volna, ha elvinném magammal
Geoffreyt néhány napra? Elvinném Crotonba. Az iskolából igazán hiányozhat pár napot. Ti pedig egy kicsit kettesben maradhatnátok. Az csodákat
tehet.
– Javíthatatlan álmodozó vagy, nővérkém – legyintett Victoria, látva, hogy a testvére nem egészen fogta föl a helyzet kilátástalanságát. Ő viszont
a lelke mélyén már sejtette, merre tart ez a házasság. De azt elfogadta, hogy neki legalábbis nagy megkönnyebbülés lesz néhány napra
megszabadulni a kölyöktől. Nem utálta ő Geoffreyt, ahogy azt a gyerek feltételezte, egyszerűen csak nem akart gondoskodni róla, nem akart
idegeskedni miatta, meg összeszedegetni utána a játékait, vagy éppen a kutyáját hajkurászni kifelé a hálószobából. Nem akart felelős lenni egy
másik emberért. Azelőtt fogalma sem volt, hogy ez ilyen időigényes és ilyen terhes foglalatosság. Ha viszont most Olivia elviszi Geoffreyt, akkor ő
legalább ott tud maradni a gyűléseken. – Hát jó, elviheted a gyereket egy-két napra. Azt hiszem, ha az enyém volna, akkor más volna a helyzet –
tette hozzá elgondolkodva. – De nem az enyém, és én el sem tudom képzelni, hogy milyen az, amikor az embernek gyereke van. – Ez a gondolat
sem volt különösebben vonzó számára. Gyereket nevelni… És bár belekényszerítették őt ebbe a házasságba, kőkeményen kitartott amellett, hogy
gyerek márpedig itt nem lesz.
Mindezeket hallgatva Olivia meglepődve fedezte föl magában, hogy ő bizony a mostaninál akkor sem szeretné jobban Geoffreyt, ha a saját
gyereke volna, amit gyakran kívánt azóta, amióta megismerte ezt a kisfiút. Akit szíve teljes szeretetével szeretett, és aki helyettesítette a szívében
mindazokat a gyerekeket, akiknek ő most már soha nem lehet az édesanyjuk.
– Én boldogan viszem magammal Geoffreyt Crotonba – mondta higgadtan – de azt szeretném, ha Charlesszal töltenéd az idődet, nem pedig a
szüfrazsett eszmetársnőiddel mindenféle öreg templomok mélyén és sötét lépcsőházakban.
– Azért nem kéne ilyen ronda színben feltüntetni ezt a dolgot – nevette el magát keserűen Victoria, de annak örült, hogy megszabadul a gyerektől
pár napra. – Biztosíthatlak, hogy nem ilyen ronda ez a dolog. Magad is meggyőződhetsz róla, ha egyszer eljössz velem. De újabban az is sok
időmet leköti, hogy kiismerjem magam az európai háború fejleményeiben.
– Inkább a férjedet próbálnád végre kiismerni – mondta Olivia bosszúsan, de ekkor Victoria odament hozzá, megölelte és megcsókolta.
– Te mindig megmentesz engem – mondta, és a hangja megint kislányosan csengett. Olivia elérzékenyült. Rettenetesen hiányzott neki a húga, s
különösen éjszakánként érezte a magányt, amikor egyedül kellett feküdnie abban a kétszemélyes ágyban. És most a játszótársát, Geoffreyt is
elvitték tőle, kiskutyástul…
– Nem hiszem, hogy ezúttal meg tudlak menteni – mondta őszintén. – Ezért most neked kell megdolgoznod.
– Pedig mennyivel könnyebb volna, ha egyszerűen csak helyet cserélnénk! – mondta Victoria félig viccesen, de Oliviának nem volt kedve
nevetni. Házasságban nem szokás „helyet cserélni”.
– Könnyebb?! Azt hogyan bírnád ki, hogy Crotonban kell maradnod és gondozni az apádat? – Olivia jól tudta, hogy húga már belekóstolt a
nagyvilágba, és nem tudná elviselni Crotont sem. Ő már többre vágyik. Olivia remélte, hogy Charles meg is tudja adni neki. Talán ha saját gyereke
volna és lehiggadna, az megoldaná a problémát.
Olivia bepakolta a kocsiba Geoffrey holmiját, Csoki kutyát és a viharvert Henry majmot, s délután fölvette a gyereket az iskolában, aztán irány
Croton. Geoffrey oda volt a gyönyörűségtől, hogy megint fölülhet a saját lovára, együtt lehet Oliviával, és találkozhat az öreg Hendersonnal is, akit
most már „nagypapának” hívott.
Charles viszont igencsak nagyot nézett, amikor hazaérve nem találta otthon a gyereket.
– De mi lesz az iskolával? – kérdezte megzavarodva.
– Igazán hiányozhat egy-két napot. Hiszen még csak tízéves – legyintett Victoria. Neki nagyon érdekes délutánja volt, előadást hallgatott meg az
augusztusi brüsszeli csatáról. Olivia viszont nem örült volna, ha megtudja, hogy megint „ellógott” otthonról.
– Megkérdezhettél volna engem is – mondta Charles fáradtan és bosszúsan, bár közben az is eszébe jutott, hogy most kettesben van
Victoriával. Aki most nagyon jól néz ki… tekintete vidám és eleven, karcsú alakjára pedig érzékien simul az Olivia által nekiajándékozott új ruha.
Amely természetesen a legújabb párizsi divat szerint készült, és hosszú volt, és puha, és bársonyos…
– Azt hittem, most már én vagyok az anyja is – vágott vissza Victoria. Charles nem szerette, ha így beszélt, de most még ez a kis sértődöttség is
jól állt neki.
– Az vagy, viszont én vagyok itt az idősebb és az okosabb – mondta kissé megenyhülten. – Na jól van. A gyereknek is jót tesz egy kis falusi
levegő. Sőt, talán mi is utánamehetnénk a hét végén, nem? – Victoria nem volt annyira oda azért a ,jó kis falusi levegőért”, bár a nővérével szívesen
találkozott volna.
De ha most ők is elmennek Crotonba, akkor minek vitte magával Victoria a gyereket…
– Menjünk talán máskor – mondta bizonytalanul. – Mi ketten, és akkor a gyerek maradjon itthon.
– Geoffrey nélkül menjünk?! – lepődött meg Charles. – Azt ő sohasem bocsátaná meg nekünk. Te nem nagyon szeretsz vele lenni, igaz? – nézett
szomorúan a feleségére.
– Nem is tudom… – sóhajtott Victoria. Rágyújtott és csak nézte a férjét. Mindig nagy megterhelés volt számára ha a gyerekkel kellett lennie. Nem
értette, hogy mit szeret bene annyira a nővére. Victoria számára Geoffrey még most is teljesen idegen ember volt. – Nem vagyok hozzászokva a
gyerekekhez.
– Pedig olyan jó gyerek! – sóhajtott Charles, és arra gondolt, hogy szegénynek milyen nagy szüksége volna az anyai szeretetre, amelyben igazán
nem szűkölködött, míg Susan élt. Akarva-akaratlanul is összehasonlítgatta a két „anyát”, és nem lett vidámabb tőle. Victoria viszont soha semmiféle
anyai gondoskodásban nem részesült, a nővére anyáskodását leszámítva. – Szeretném, ha jobban megismernétek egymást.
– Olivia is ezt mondja. Hogy ismerkedjünk már össze – mosolygott Victoria a cigaretta füstfelhőjében.
– Talán panaszkodtál neki? – kérdezte a férfi kedvetlenül. Nem szerette a privát ügyek kiszivárogtatását, de már régóta gyanította, hogy az ikrek
között nincsenek titkok. És most még az hiányzik, hogy Olivia is tájékoztatva legyen az ő hálószobai csődjeikről. – És ezért vitte el Geoffreyt? Hogy
kettesben maradhassunk?
– Én csak annyit mondtam neki, hogy nehezen tudom meg szokni ezt az itteni helyzetet – magyarázta Victoria homályosan, de Charles kiolvasta
a tekintetéből, hogy valószínűleg mindent elmondott a nővérének.
– Nem szeretném, ha a magánügyeinket kiteregetned, Victoria – lépett közelebb. – Nem ildomos ez… – Az asszony nem szólt semmit, csak
bólintott. A szakácsnő pedig bejelentette, hogy asztalon a vacsora.
 Az ebédlőben eltöltött szűk egy óra valahogy feszülten telt el, azután Charles elment a dolgozószobájába néhány iratot áttekinteni. Victoria a
hálószobában maradt, a Penrodot olvasta, és már későre járt, mire a férje is előkerült. Keményen dolgozott, amióta hazajöttek Európából, és most
elég fáradtan nézegette a feleségét. Az asszony nagyon szépnek és fiatalnak tűnt, s neki eszébe jutott, hogy ezért a varázslatos szépségéért vette
őt el, és ezért van az is, hogy néha már majdnem szerelmes is belé. De csak néha és csak majdnem. Nem akart, nem mert még egyszer
beleszeretni egy nőbe. De most ez… Ahogy felesége hosszú fekete haja ráborul a csipkés hálóingre, a kidomborodó mellére… Charles
ellenállása megrendült.
– Még ilyen későn is fent vagy – szólt oda mosolyogva, aztán elment levetkőzni. Victoria már az ágyban olvasott, amikor ő pizsamában és
háziköntösben visszaérkezett.
Néhai feleségével ruhátlanul aludt, de most, Victoria mellé mindig pizsamában bújik az ágyba. És újabban gondosan ügyel a távolságtartásra is.
Volt néhány újabb sikertelen próbálkozásuk, melyekből csak az derült ki, hogy a testi érintkezés a felesége számára rendkívül kellemetlen.
Amikor bemászott az ágyba, Victoria kötelességtudóan letette a könyvet és lekapcsolta az olvasólámpát. Hosszú ideig hallgatagon és
mozdulatlanul feküdtek egymás mellett a sötétben.
– Furcsa itt egyedül lenni, nem? Úgy értem, Geoffrey nélkül. – Charles mindig szerette a közelben tudni a gyereket. De a feleségével is szeretett
lenni, s most, hogy rajtuk kívül senki sem tartózkodott a ház felső emeletén, megint feltámadt benne a vágy. Victoria némán hevert mellette, s
különös módon az járt a fejében, hogy mennyire hiányzik neki Olivia. Szeretett volna most inkább otthon lenni, s örökre elfelejteni ezt a
szerencsétlen házasságot. Amely sokkal fárasztóbbnak és elviselhetetlenebbnek bizonyult, mint hitte. Ha tudta volna, mi vár rá, sohasem ment
volna hozzá Charleshoz. Akkor inkább zárdába megy.
– Min gondolkozol? – kérdezte váratlanul, suttogva Charles, aki már egy ideje figyelte őt a sötétben.
– A valláson – mosolygott ravaszkásan Victoria, de a férfi nem hitte el.
– Ez egy oltári nagy hazugság, ugyebár? – vigyorgott. Tetszett neki a felesége humora. – Te meg a vallás? Na hiszen!
– Pedig majdnem közel kerültünk egymáshoz – mosolygott Victoria is, de Charles már nem érthette, mire gondol.
Gyöngéden megcirógatta a felesége arcát, és most is abban reménykedett, hogy hátha ezúttal beindul a dolog, normálisan. Eddig rémes volt ez
az egész, s mindketten csak szenvedtek és szégyenkeztek miatta. Különösen Victoria, aki nem tudta, hogyan gyűrje le váratlan és érthetetlen
ellenérzéseit, vagy mit tegyen, hogy Charlest megkímélje attól a szégyentől, amikor az ő ellenkezése miatt hirtelen impotenssé válik.
– Gyönyörű vagy – suttogta Charles és közelebb húzódott, amitől Victoria azonnal elkezdett megmerevedni. – Victoria, ne… Kérlek… Bízzál
bennem… Nem bántalak…
De Victoria megint csak Tobiasra tudott gondolni, meg a fürdőszoba kövére, a vértócsára…
– Te nem szeretsz engem, Charles – bökte ki váratlanul, maga sem tudta, miért.
– Engedd meg, hogy beletanuljak… Ha ez menni fog nekünk, akkor az közelebb hozhat bennünket egymáshoz. –Csakhogy ez így nem működött
Victoria esetében. Neki előbb közel kellett éreznie magát valakihez, hogy egyáltalán kívánja vele a testi kapcsolatot. Ez az egyik legnagyobb
különbség a nők és a férfiak között. A nők nagy része „attól” nem lesz szerelmes… – Valahol el kell kezdenünk egymást szeretni… Megszeretni…
Bíznunk kell egymásban… – De most hazudott a nőnek, és ezt maga is jól tudta. Ő már nem bízott egyetlen nőben nem. Nem hitte el, hogy nem fog
meghalni, nem fogja elhagyni őt. S ha elfelejtette volna ezt, hát éppen Oliviától kapta meg legutóbb a leckét, emlékeztetőül. Annál a lovas
balesetnél ott a téli éjszakában. Amikor ő ott térdelt fölötte, és sírva és rettegve azért fohászkodott, hogy meg ne haljon… Ezt az érzést, ezt a
gyötrelmet ő nem óhajtja soha többé átélni. Nem engedi hát meg magának, hogy még egyszer beleszeressen egy nőbe. – Engedd, hogy
megtanuljalak szeretni – suttogta megint, de Victoria ösztönösen megérezte, hogy semmi más nem kell ennek a férfinak, csak a teste. És „csak” az
egész élete…, a szeretete, a tisztelete és az engedelmessége. Márpedig ő nem fog engedelmeskedni egyetlen férfinak sem. Ennek meg pláne…
Charles aztán a magáévá tette az asszonyt, amilyen gyöngéden csak tudta, és a dolog most is pont olyan rossz volt, mint eddig mindig. De már
semmiféle illúziói nem voltak a nő érzelmeit vagy a kettejük közti esetleges kötődéseket illetően. Nem volt itt semmiféle kötődés, és ezt mindketten
jól tudták. Ritka, de ismétlődő próbálkozásaik csak még jobban eltávolították őket egymástól. Charles ismét meggyőződhetett arról, hogy ma sem
történt meg a csoda. Teljes hallgatásba burkolózva aludtak el az ágy két szélén.
Az Olivia által nekik ajándékozott időt Victoria könyvtárban és előadásokon töltötte, Charles pedig az irodájában és a kollégáival. Másnap este
Charles John Watsonnal és üzlettársaival vacsorázott a klubjában, egész hétvégén pedig a bírósági tárgyalás előkészítésén dolgozott. Szinte alig
látták egymást, és akkor is alig váltottak szót. Nem volt köztük harag, csak valami nagy-nagy távolság, amelyet képtelenek voltak áthidalni. S
amikor vasárnap este Donovan hazahozta Geoffreyt, valóságos megkönnyebbülés volt újra emberi hangokat hallani a házban, és Charles külön is
örült, hogy végre beszélgethet valakivel.
Olivia néhány új játékot is küldött a gyerekkel, egy termoszban meleg kakaót az útra, és egy nagy doboz süteményt, amelyet együtt sütöttek. A
hazai dolgok láttán Victoriára rátört a bánat. A gyerek zsebében még egy zsebkendőt is találtak, amelyet Olivia parfümjével illatosítottak, s ez már
fizikai szívfájdalmat okozott. Victoria féltékeny lett Geoffreyra, és kérdőre is vonta, hogy Oliviát miért nem hozta magával.
– Ő el akart jönni – válaszolta a gyerek megbántódva a durva hangtól –, de nagypapa csúnyán köhög, és nem merte egyedül hagyni. A doktor azt
mondta, hogy csak hörghurut, nem tüdőgyulladás, és mi csináltunk neki egy csomó levest, és Ollie néni még akart neki csinálni borozgatást, vagy
mit.
– Borogatást – javította ki az apja nevetve, de Victoria komor képpel csak hallgatott. Nagyon szerette volna, ha legalább beugrik most a nővére,
mert így nem tudta, hogy mikor találkozhatnak újra. Különösen akkor, ha az apjuk megint ágynak esik, ami az utóbbi időben mind gyakrabban
fordult elő.
A hörghurut aztán makacsnak bizonyult, s Olivia nem merte magára hagyni az apját, a húgának pedig nem tanácsolta, hogy magára hagyja a
férjét, és egyedül utazzon Crotonba. Így aztán az ikrek nem is találkoztak a hálaadás napjáig.
Apjuk addigra, kissé lefogyva és sápadtan bár, de talpra állt, és boldogan üdvözölte a birtokon Dawsonékat. E név hallatán Victoria mindig azt
hitte, hogy valaki másról beszélnek. Képtelen volt megszokni, hogy a saját neve helyett egy másikat kell viselnie, és nem értette, hogy a nőknek
miért kell fölvenniük a férjük nevét pusztán azért, mert férjhez mennek.
Vendégeskedésük egész ideje alatt gyönyörű volt az idő, Geoffrey minden nap kilovagolt Oliviával, még hálaadás reggelén is. Olivia nagyon
büszke volt a gyerekre, akiből nagyon ügyes lovas lett. Megmutatta az apjának, hogy mit tud a gyakorlópályán, s bejelentette, hogy ha nagyobb
lesz, lovaspólózni fog.
Aznap délután mindannyian jó hangulatban ülték körül az ünnepi asztalt, csak Victoria látszott egy kicsit feszültnek. Szinte az egész délelőttöt a
konyhában töltötte, és Bertie-vel beszélgetett. Bertie mindig nyugtatólag hatott rá, és Victoria kiéhezetten vetette rá magát mindenre, ami még
elérhető volt számára a régi családi életből. Mást nemigen tehetett. Ő már csak vendégnek számított a „saját” házában, és Charlesszal együtt az
egyik vendégszobában kellett aludnia. Pedig mennyire szeretett volna visszabújni a régi nagy ágyba, Olivia mellé! De onnan őt „kitúrták”: az ő
helyén Geoffrey aludt, meg az a kutya. A figyelem középpontja pedig a gyerek lett, Olivia, Bertie, Charles, de még a saját apja is csak Geoffreyval
foglalkozott. S amikor késő este, Geoffrey lefektetése után megint mindenki arról kezdett áradozni, hogy így a kis Geoffrey, meg úgy a kis Geoffrey,
és milyen jó ez a gyerek, akkor Victoria már nem bírta tovább.
– Jaj, az isten szerelmére, hagyjátok már abba ezt a vénasszonyos áradozást a kölyökről! Nagy fiú már, majdnem tizenegy éves, se ajnározni, se
hanyatt vágódni tőle nem kell. Nem tudom, mitől vagytok úgy oda! – fakadt ki. Megfagyott a levegő. Victoria zavarba jött. – Bocsánat… – hebegte a
dermedt csendben, aztán fölállt és kifutott a szobából. Charles elborult tekintettel meredt maga elé.
Olivia később utánament, s a saját szobájukban talált rá. Egy széken ült, miközben az ágyban békésen aludt Geoffrey, a viharvert Henry majom
és Csoki kutya.
– Nagyon sajnálom – nézett föl Victoria, elszégyenülve a saját produkciójától. – Nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen csak belefáradtam,
hogy mindenki folyton őróla áradozik. – Olivia döbbenten állapította meg, hogy a húga féltékeny a gyerekre.
– Bocsánatot kell kérned Charlestól – mondta csöndesen, és sajnálta mindkettőjüket. Mennyit szenvedhetnek. Még Geoffrey is megemlítette,
hogy Victoria és az apja minden nap veszekszenek. A reggelinél is, és este a vacsoránál is. És a gyerek nem is volt meglepődve a dolgon, annyira
hozzászokott már.
– Bocsánatot fogok kérni – sóhajtotta Victoria, kimerülten támasztva hátra a fejét. – Azt hiszem, ez már örökre így marad. Dühös idegenek
összezárva egy kis házban, ráadásul még egy idegesítő gyerekkel. És abszolút semmi közük egymáshoz.
Olivia ezen csak mosolyogott. Nagyon szélsőségesen látja Victoria a dolgokat, de most már legalább kiderült, hogyan látja.
– Nem gondolod, hogy ez azért erős túlzás?
– Nem, Ollie. Egyáltalán nem túlzás. És fogalmam sincs, minek vagyunk mi együtt. És Charlesnak sincs, ha ugyan be meri ezt vallani magának.
– Talán jobban át kellene még gondolni ezt az egészet – mondta Olivia, aztán kézen fogva lementek Charleshoz és az apjukhoz. S ahogy
beléptek a szobába, Charles egyenesen Olivia szemébe nézett, és sajnálkozva rámosolygott. A lánynak majdnem elállt a szívverése a nézésétől.
– Na? Jobban vagy már? – kérdezte, amikor az ikrek közelebb értek.
– Én… Igen… – Olivia nem tudta, mit is mondjon, Victoria pedig jót nevetett a zavarán.
– Ő nagyon jól van, drágám. De én vagyok az a szörnyű nő, akit te feleségül vettél. És én elnézést kérek az előbbi viselkedésemért. – Ebben a
pillanatban viszont Charles jött rettentő zavarba, és Olivia csak most kapcsolt, hogy mi történt. Bele is vörösödött rendesen. De hát megint
egyforma ruha volt rajtuk, és a hajukat is egyformán tűzték fel.
Még mindig nagyon könnyű tehát összekeverni őket. Victoriát meg lehetett volna ismerni az újabban őt jellemző agresszivitásról és ellenséges
alapállásról, de a nővére jelenlétében rendszerint azonnal eltűntek ezek a tulajdonságai.
Ezután kicsit megenyhült a hangulat, s végül is jól sikerült az egész víkend. Victoriát csak akkor érte utol megint a teljes levertség, amikor
elérkezett a visszautazás ideje. Délután még órákat beszélgetett apjával a franciaországi Ypres melletti csatáról, a gáztámadásról, és Oliviával is
olyan jó volt együtt lenni. Szenvedett, hogy haza kell indulni.
Charles mellé ült a Packardban, a kocsi hátuljába pedig Geoffrey került a viharvert Henry majommal. Csoki kutyával és az összes csomagokkal.
Olivia fájó szívvel nézte őket, s maga is azt kívánta, hogy inkább maradnának itthon örökre.
– Legyél jó kislány! – súgta oda a testvérének. – Különben elmegyek hozzád és elfenekellek!
– Akkor rossz leszek, csak gyere! – mosolygott nagyon szomorúan Victoria, és szerette volna magukkal vinni a nővérét. Amikor el kellett válniuk,
minden egyes alkalommal úgy érezte, hogy valami meghal a lelkében. Így volt ezzel Olivia is. S ahogy Charles elnézte az ikreket, megint
megérezte, milyen erős kötelékek fűzik őket egymáshoz. Amilyen erős kapcsolata neki sohasem lesz Victoriával, ha száz évig élnek is együtt. Ez a
kapcsolat már születésük előtt kialakult az ikrekben, aztán bő két évtizeden át csak erősödött. Tökéletesen azonos volt mindenük és tökéletesen
azonosak voltak mindenben. És nem lehetett tudni, hogy hol végződik az egyik és hol kezdődik a másik. Ha sokáig nézte őket, Charlesnak az volt a
benyomása róluk, hogy egyetlen személyiséget alkotnak. És mégis, abban a nőben, aki most New York felé robog itt mellette, semmi sincsen a
nővére kedvességéből. Nagyon érdekes, de nagyon is más ember, akinek érdekes gondolatai vannak, de akivel nem lehet kijönni. Mint
ugyanannak az éremnek a két oldala. Fej vagy írás… Ha fej, nyertél, ha írás, veszítettél… És Charles már rájött, hogy ebbe a játékba nem lett volna
szabad belemennie.
– Most honnan tudjam, hogy melyikőtök ül itt a kocsiban? – kezdett tréfálkozni, mert jó volt a kedve a nagyon kellemesre sikerült hálaadás után.
Olivia megint csodálatosan szervezett meg mindent. Már maga az ünnepi ebéd is különlegesen finom volt, akárcsak a többi vacsora, remek borok
kerültek elő a pincéből, a vendégszobát nagyszerűen rendezték be, és egész szolgahad leste minden kívánságukat az érkezés pillanatától az
elutazás pillanatáig.
– Nem is tudhatod. Épp ez a móka benne – vette a lapot Victoria. Mindketten nevettek. Charles még mindig röstellte, hogy a hálaadás estéjén
nyilvánosan összekeverte őket, és a frász kerülgette, ha csak belegondolt, hogy egyszer majd olyat talál mondani az egyiknek, amit nagyon
bizalmasan akart volna mondani a… másiknak. Így aztán ha a két nő társaságában volt, akár otthon, akár Crotonban, mindig kínosan ügyelt a
nyelvére, nehogy valami nagy baj legyen. Mert komplett idiótának érezte volna magát, ha így belekeveredik valami kínos, arcpirító indiszkrécióba.
És persze nem akarta zavarba hozni Oliviát sem. Victoria viszont szerette zavarba hozni az embereket, s most is elmesélt a férjének egy
felháborító „helycserés” történetet az iskoláskorukból.
– Én nem tudom, miért gondolod, hogy ez vicces – reagált Charles ingerülten. – Szerintem igenis kínos és botrányos. Mert mi van akkor például,
ha valaki olyasmit mond neked, amit nem szeretnél hallani? – Belegondolni is rossz volt, hogy nagyon könnyen ő maga lehet az a valaki…
– Oliviával nincsenek titkaink.
– Nagyon remélem, hogy azért mégiscsak van néhány – nézett szigorúan Victoriára, de az csak mosolygott és megvonta a vállát. Geoffrey hajolt
aztán előre a hátsó ülésről, és elmondott mindent az apjának a lováról, meg arról, hogy jövő nyáron lesz egy lovas bemutató, amelyre Olivia elviszi
őt, és ő azon majd lovagolhat is!
A hálaadás napja után gyorsan repültek a hetek a karácsonyra készüléssel, az ajándékok összevásárlásával, és akadt néhány parti is, amelyre
meghívták őket. Kissé kellemetlen volt, hogy Astorék karácsonyi partiján megjelent Tobias is a feleségével, de aztán Victoriának sikerült elkerülnie
a férfit…, azt a pár percet leszámítva, amit mégiscsak beszélgettek a kertben.
Victoria egy kis cigarettázás kedvéért keresett egy félreeső zugot, s ott talált rá Tobias, aki beszélni akart vele. Victoria azonnal odébb akart
állni, de a férfi megragadta a karját és visszahúzta. És már ettől az érintéstől is végigfutott a lány testén valami nagyon mélyről jövő, lassú, kellemes
borzongás.
– Tobias, ne… Kérlek… – dadogta, és a szeme máris megtelt könnyel. Ez az ember nem tud róla, hogy neki már a házasságát is tönkretette.
– Csak beszélni szeretnék veled… – mondta Tobias kissé spiccesen. Victoria tán még sohasem látta ennyire jóképűnek. – Miért mentél hozzá?
– kérdezte sértett hangsúllyal, és a lánynak üvölteni, visítani lett volna kedve, és megint fölpofozni ezt a gazembert. Hiszen az ő bűne. Mert ha tartani
tudja a pofáját, akkor minden másként alakul!
– Azért, mert nem volt más választásom. Gondoskodtál róla, hogy ne legyen – válaszolta, s igyekezett fagyos maradni a férfihoz, miközben
felizzottak benne a már egy éve nem érzett szenvedélyek emléknyomai.
– Mit akarsz ezzel mondani? Csak nem voltál… – nézett Tobias kissé zavartan. Nem tudott az elvetélt terhességről, de azt tudta, hogy Victoria
azok után nem sietett a férjhez menéssel… Nem jól alakultak így a dolgok… Még lehetett volna egy kicsit… játszogatni…
– Azt mondtad mindenkinek, hogy én csábítottalak el – nézett keményen a férfi szemébe. Megint érezte a fájdalmat és megalázottságot, és
nagyon szerette volna gyűlölni ezt az embert.
– Csak vicceltem.
– Rossz vicc volt – szegte föl az állát Victoria. Sarkon fordult és visszament a nappaliba, és látta, hogy Charles már ott vár rá. Charles pedig
megdöbbenve konstatálta, hogy Victoria után két lépéssel Tobias jön be a kertből. De hazafelé a kocsiban nem tett fel kérdéseket. Nem volt
kíváncsi semmire. Victoriának pedig nem volt mit mondania. Jobbnak látta nem mondani semmit. Ő az, akinek most a Tobias által megtaposott
szívvel és megtépázott tisztességgel kell valahogy folytatni az életet.
Victoria alaposan meglepődött, amikor Tobias ismét hallatott magáról. Az Astor-parti másnapján virágot küldött. Névtelenül, persze, de Victoria
rögtön rájött. Két tucat hosszú szárú, piros rózsa… Felpezsdültek benne, fájón, azok a régi, mély, nagyon érzéki szenvedélyek, amikor meglátta a
csokrot. Ki is vágta azonnal a szemétbe. Ezután egy rövidke levél érkezett, „T” aláírással, találkozót kérve. Victoria nem válaszolt. Bármit érzett is a
férfi iránt, nem óhajtotta felmelegíteni a kalandot. Mert bármi történt is, annak örökre vége.
Mint már megszokták, ő is, és Charles is a maga útját járta, és nem hozták szóba a Tobiasszal való összefutást. És feldobott hangulatban
indultak Crotonba karácsonyozni. A kocsit megpakolták ajándékokkal és finomságokkal, és Victoria nem feledkezett meg a Geoffreynak szánt
ajándékról sem. Egy elég bonyolult játékot vett neki, de a boltban az eladónő is azt mondta, hogy ez pont egy tízéves gyereknek való, karácsonyra,
nagyon fog örülni neki.
A férjével szinte egész úton a háborúról beszélgettek. Victoriát a női jogok problémái mellett a háború érdekelte a legjobban, és rendkívüli
tájékozottságra tett szert, ami imponált Charlesnak, csak éppen az nem tetszett neki, ahogy a felesége beszélt a háborús kérdésekről. Ekkortájt
Európában elakadt az egész nyugati front, és a németek ellen harcoló francia, brit és belga katonák hatszázötven kilométer hosszú
lövészárokrendszerbe ásták be magukat az Északi-tengertől a svájci Alpokig.
 – Mi soha nem fogunk ebbe belekeveredni, Victoria, és így járunk jól – jelentette ki gyakorlatias felfogással Charles. – Az amerikaiak ágyút és
lőszert szállítanak mindenkinek, aki jó pénzt fizet érte.
– Szerintem ez visszataszító – mondta Victoria indulatosan. – Ezzel az erővel magunk is beszállhatnánk saját kezűleg az öldöklésbe. Micsoda
képmutatás itthon maradni és azt hazudni, hogy a mi kezünk tiszta.
– Ne légy már ilyen nagy moralista, az ég szerelmére! – lepődött meg Charles a felesége naivitásán. – Mit gondolsz, egyesek miből szereztek
vagyont? Mégis, mit gondolsz, mit gyártottak az apád acélműveiben?!
– Fel is fordul a gyomrom, ha belegondolok. Még az a szerencse, hogy az apám már eladta ezeket a gyárakat – nézett ki Victoria az ablakon, és
azokra a szerencsétlenekre gondolt, akik most a lövészárkokban töltik a karácsonyt odaát Európában. Talán még az sem helyes, hogy ők viszont
itt ünnepelnek, miközben a németek szörnyű dolgokat művelnek a frontokon. De hát őt itt senki sem érti meg. Még Charles sem, mert őt nem az
eszmék és eszmények érdekelték, hanem a hétköznapi dolgok, az ügyvédi munkája, és persze a gyereke, Geoffrey.
Crotonba érkezve Victoria megint a betegágyban találta az apját. A két héttel ezelőtti megfázás átcsapott tüdőgyulladásba. Az öreg Henderson
nagyon legyengült és le is fogyott, és csak egy rövid időre ült le a családdal karácsony délelőttjén. Kibontogatták az ajándékokat, s a lányok az
apjuktól két egyforma és nagyon csinos gyémánt nyakláncot kaptak. Reszkettek az örömtől, s a láncot rögtön a nyakukba is akasztották, a két,
tökéletesen egyforma ruhájukra. Charles már nézni is alig bírta, hogy megint totálisan egyformák. Előre szólt is, hogy attól fél, nem annak fogja adni
az ajándékait, akinek szánta. Aztán a feleségének egy csinos mellkendőt és egy gyémánt fülbevalót nyújtott át; ez utóbbi remekül illett a gyémánt
nyaklánchoz. Azután illedelmes puszival egy meleg sálat és egy verseskötetet adott Oliviának. Victoria később elképedt, amikor észrevette, hogy
az a könyv… Susané volt.
– Miért ajándékozta ezt neked? – kérdezte értetlenül.
– Talán zavarja, ha ott kell látnia a polcán. Te pedig nem szereted a verseket, hogyan adhatná akkor neked? – mosolygott Olivia, de egy kicsit ő
is furcsának találta a dolgot. Viszont ezt a könyvet ismerte és szerette. És meghatotta, amit Charles írt bele. A férfi pontosan tudta, hogy Olivia
minek fog örülni. És a könyv Susan kedvenc kötete lehetett…
Ám az igazi felfordulás akkor következett el, amikor Olivia átadta Geoffreynak az ő ajándékát: két kis puskát, egy elöltöltős ágyút és egy egész
regiment ólomkatonát. A katonák egyenruhája nagyon szépen és pontosan meg volt festve, és voltak köztük franciák és németek, angolok és
ausztráliaiak is. Olivia már hónapokkal ezelőtt megrendelte a készletet, és a gyerek most majd kibújt a bőréből, úgy örült neki. Victoria azonban
felháborodottan rontott a nővérére.
– Hogyan voltál képes ilyesmit vásárolni neki?! – kiabálta, karácsonyhoz egyáltalán nem illő hangerővel. Reszketett a felindultságtól. – Hogyan
voltál képes ilyen visszataszító dolgot behozni a házba? Miért nem fröcskölöd le mindjárt vérrel is az egészet? Úgy volna tisztességes. Valósághű.
– Könnyes lett a szeme, és lelke mélyéig föl volt háborodva. S hogy teljes legyen a csőd, ő maga tökéletesen fölsült az okos ajándékával: a gyerek
azt túl komplikáltnak és unalmasnak találta.
– Nem tudom, mi a kifogásod ellene – értetlenkedett szomorúan Olivia. – Hiszen ez csak játék. És a gyerek szereti. Szeret katonásdit játszani.
– Engem nem érdekel, hogy ő mit szeret és mit nem. De odaát Európában ezrével halnak meg az emberek a lövészárkokban. Nem játékból és
nem szórakozásból. Olyan emberek, akiket valakik szeretnek és hazavárnának… Ti meg játékszerként hajigáljátok őket. Én ezt nem tudom
elviselni. – Elfordult, hogy ne lássák a könnyeit, s a kis Geoffrey zavartan suttogva kérdezte az apjától, hogy vissza kell-e most adnia a játékot Ollie
néninek. Az apja megrázta a fejét, hogy nem. Pár perc múlva aztán ő is és Victoria is felöltözött, hogy elsétáljanak arra a helyre, ahol az ikrek anyját
eltemették.
– Talán nem kellett volna így felidegesítened magad – mondta csendesen Charles. – Olivia csak jót akart. Szerintem nem is értette, hogy mitől
vagy úgy felháborodva. – Mint ahogy nem értette ő maga sem. Ő már szinte semmit nem értett Victoriával kapcsolatban, s ezt jól tudták
mindketten.
– Én ezt nem tudom tovább csinálni – nézett a férjére Victoria. – Én nem tudok a feleséged lenni. Én alkalmatlan vagyok erre, Charles. Már
mindenki látja, csak te nem. Még Geoffrey is tudja. – Neki meg hányingere volt az ólomkatonáktól, de még az Oliviának ajándékozott könyvtől is.
Nem volt ő féltékeny a testvérére, csak azt érezte, hogy nem neki való az a szerep, amelybe belecsöppent. Képtelen megfelelni, és már halálosan
belefáradt a próbálkozásokba. – Nagy hiba volt megengednem, hogy az apám belekényszerítsen engem ebbe a házasságba. Hagynom kellett
volna, hogy elküldjön valahová és elfeledkezzen rólam. Én képtelen vagyok ezt tovább csinálni… – tört rá a sírás. Teljes kétségbeesés tükröződött
az arcán. Charles pedig épp ezt a pillanatot vélte alkalmasnak, hogy megtudakolja tőle, ami az Astor-parti óta piszkálta a csőrét.
– Újra találkozgatsz vele? Ez van a háttérben? – kérdezte másfelé bámulva, Victoria viszont ledöbbent, hogy honnan szerezhetett tudomást arról,
hogy Tobias újra próbálkozott. Mert ha még lett volna valami, hát rendben van. De így…?
– Nem. Nem ez van a háttérben – válaszolta ridegen. – Ez motoszkál a fejedben? Hogy megcsallak? Bárcsak meg tudnám tenni, az biztos
szórakoztatóbb volna. – Aztán rögtön meg is bánta, hogy ilyeneket beszél. Bánt ő már mindent, de nem tudott elviselni semmit. Charles pedig egy
darabig nem tudott mit válaszolni, és nagyon szerencsétlennek érezte magát, ahogy Victoria ott zokogott az anyja sírja fölött.
– Nem tudom, mit mondjak – szólalt meg végül. Már sajnálta, hogy szóba hozta Tóbiást, de hát nagyon meg volt lepődve, amikor a szakácsnő
megemlítette, hogy gyönyörű rózsacsokrot talált a szemétben. És csak azért szólt, mert nem értette, hogy mi ez a pazarlás… Még a kis levélkét is
leszedte róla, hogy „Kérlek, találkozzunk”. Charles rögtön megértett mindent, vagy legalábbis azt képzelte. De most már sejtette, hogy tévedett. Ám
ez semmit sem változtatott azon, amit Victoria mondott.
– Azt akarod, hogy elhagyjalak? – nézett rá a nő végtelen szomorúsággal. Charles mellélépett és átkarolta.
– Természetesen nem azt akarom. Azt akarom, hogy maradj velem. Majd összehozzuk ezt valahogy. Még csak hat hónap telt el. Azt mondják,
minden házasságban az első év a legnehezebb. – De ez már az ő házasságában sem volt így. Susan-nal az első év maga volt az idill. – Én
megpróbálok okosabb lenni, te pedig próbálj meg türelmesebb lenni. Mi a szándékod Geoffrey ólomkatonáival? Azt hiszem, ő nem szeretne
lemondani róluk, de ha akarod, beszélek vele.
– Nem kell – fújta ki az orrát Victoria, és nagyon szeretett volna rágyújtani, de nem volt cigarettája. – Emiatt most a korábbinál is jobban utál
engem. És én is csak egy hülyeséget tudtam neki venni ajándékba. Nekem fogalmam sincs, hogy ez a gyerek mit szeret, csak az üzletben mondta
az eladónő, hogy ez a játék jó lesz. De még magam sem értem, hogyan kell vele játszani.
– Hát, én sem – nevette el magát Charles. – De majd megtanulom. Mindent meg tudok tanulni. Csak taníts – mondta gyengéden. Csakhogy
Victoria már rég nem akarta őt megtanítani semmire. Már csak egyet akart: elmenekülni innen. Minél messzebbre.
Lassan visszaballagtak a házba, s mindketten lényegesen higgadtabban értek vissza, mint ahogy elindultak. Délután pedig Victoria megkereste
Oliviát, aki éppen konyharuhákat válogatott Bertie-vel.
– Sajnálom azt a dolgot az ólomkatonákkal – nézett rá Olivia őszinte lelkifurdalással, amikor Bertie magukra hagyta őket. – Nem tudtam, hogy
téged ennyire idegesítenek. – Egyforma zöld zuha volt rajtuk, s a fülükben is egyforma smaragd fülbevaló. Élvezték, hogy együtt lehetnek megint.
Egymásra mosolyogtak, és ez többet mondott mindennél.
– Hagyd csak. Lehet, hogy én vagyok a hülye. Elég sokat foglalkozom mindazzal, ami odaát Európában történik, úgyhogy nekem nagyon is
valóságos ez az egész háború. Néha elfelejtem, hogy mi nem veszünk részt benne. Örülök, hogy apánk legalább az acélgyárat eladta, bár fogadni
nem mernék rá. Valószínűleg kimentem volna tüntetni ellene, aztán letartóztattak volna. – Ezen mindketten jót nevettek, s Victoria leült egy székre a
nővére mellé. Olivia rögtön megérezte, hogy akar tőle valamit. Egy jó darabig csak nézett maga elé, aztán szomorú tekintetét Oliviára emelte és
suttogva szólalt meg, hogy senki meg ne hallja. – Ki kell engem szabadítanod ebből, Ollie. Legalább egy kis időre. Mielőtt teljesen beleőrülök. Már
nem bírom tovább. Szeretnék kérni tőled valamit.
Olivia rossz érzéssel nézett rá. Ideges volt, mert sejtette, hogy mit akar kérni tőle a testvére. És ő hallani sem akart róla.
– Azelőtt mondjak nemet, hogy megkérnél, vagy hallgassalak végig, és csak azután mondjam, hogy hallani sem akarok róla?
De Victoria nem hagyta magát megzavarni. Folytatta, még halkabb suttogással.
– Ollie, cserélj velem helyet, kérlek… Csak egy kis időre… Hadd menjek el valahová… Csak összeszedni a gondolataimat… Most azt sem
tudom, hogy mit csinálok. – Esdeklő te-kintettel nézett a nővérére, aki jól látta, hogy mennyire szenved. De a helycsere akkor sem megoldás.
Victoriának magának kell szembenéznie a helyzetével. Kötött egy megállapodást, Charles jó ember, tessék hát alkalmazkodni hozzá. Világgá
szaladni könnyű, de azzal nincs megoldva semmi OIivia csak a fejét rázta.
– Látod, ezt jól mondtad: nem tudod, hogy mit csinálsz válaszolta, ő is suttogva. – A helycsere katasztrofális következményekkel járna. Mi van, ha
Charles rájön? Mi van lebukunk? És hogyan kell viselkednem? Nem tudom eljátszani, hogy a felesége vagyok. Öt perc alatt rájön, hogy mi van. De
ha nem jön rá, ez akkor is helytelen dolog. Én ebbe nem megyek bele, Victoria – szögezte le, és a húga tudta, hogy komolyan beszél. Elöntötte
szemét a könny. Megragadta és könyörögve szorongatta a nővére kezét.
– Tudom, hogy helytelen. De hát az sem volt helyes, amikor az iskolában csaltunk. És az is ugyanilyen rossz volt, amikor hazudtál helyettem vagy
miattam, és eljátszottad, hogy te vagy én. Ezerszer csináltunk már ilyesmit. És esküszöm neked, sohasem fog rájönni… Tudod jól, hogy még most
is képtelen megkülönböztetni bennünket!
– Előbb-utóbb úgyis rájön. Vagy ha ő nem, hát Geoffrey. Nem is vagyok hajlandó erről vitát nyitni veled. Nem! Nem és nem! Érted, amit mondok?
– Nem haragudott a húgára, csak éppen szerette volna megértetni vele, hogy a helycsere nem megoldás. Victoria nem is állt le vitatkozni. Csak
bólintott egyet, aztán fölállt és halálos reménytelenséggel nézett a testvérére, amitől az még rosszabbul kezdte érezni magát. Victoria pedig lassan
és némán kiballagott a konyhából.
18.

V
ictoria a crotoni tartózkodás alatt többé nem is hozta szóba a helycserét, de szokatlanul levert volt, amikor vissza kellett menniük New Yorkba.
Olivia nyugtalankodott miatta. Egy-két hét múlva be akart menni a városba, hogy megnézze a húgát, de az apjuk megint rosszabbul lett. Kiújult a
tüdőgyulladása, nagyon rossz állapotba került, azután pedig Oliviát kapta el nagyon csúnyán az influenza. Úgyhogy február vége lett, mire Olivia be
tudott menni Dawsonékhoz. Azoknál semmi sem változott. Legföljebb annyi, hogy Victoria még ingerlékenyebb lett. Okkal, ok nélkül
odamondogatott mindenkinek. Charles pedig még nála is rosszabb állapotban volt. Olivia két napja volt már náluk, amikor Geoffrey hirtelen
belázasodott.
Victoria nem volt otthon, amikor Olivia fölfedezte a dolgot, s késő délutánra a gyerek már kezdett félrebeszélni a láztól. Ki kellett hívni az orvost.
Olivia fölhívta az irodájában Charlest is, aki azonnal rohant haza.
– Victoria hol van?! – nézett körül meglepetten, és Olivia kénytelen volt bevallani, hogy halvány sejtelme sincs. Közben a gyerek már rondán
köhögött is, és kiütések jelentek meg a testén. A doktor azt mondta, a kanyaró egyik súlyos válfaja.
Victoria este hét után ért haza. Rendkívül érdekes előadást hallgatott meg a brit konzulátuson a német tengeralattjárók orvtámadásairól és az
általuk Nagy-Britannia köré vont blokádról. Az előadás után teaparti is volt, és Victoria belemelegedett az elhúzódó társalgásba. Eszébe sem jutott
fölhívni a férjét, hogy későn megy haza, mert azt hitte, hogy az is sokáig bent marad az irodában, így az ő kimaradását észre sem veszik.
Balszerencséjére azonban Charles egész délután otthon volt.
 Amikor Victoria belépett, Olivia épp a gyerek forró homlokát törölgette vizes ruhával, s olyan feszült csend honolt az egész házban, mintha már
haldokolna valaki. Victoriában megfagyott a vér.
– Mi történt vele? – kérdezte suttogva az ajtóból.
– Kanyaró. Súlyos. Szegény kis kölyök. Tényleg nagyon rosszul van. Bárcsak velem lehetne Crotonban. Most pár hétig még beteg lesz, és elég
sokat fog szenvedni. Ha akarod, tudok maradni. – Ránézett a húgára, de tudta előre a választ.
– Jaj istenem… Maradj itt, kérlek… Charles hogy van? –Szerette volna tudni, hogy dühös-e a férje.
– Azt hiszem, izgult miattad. – Ennél diplomatikusabban aligha lehetett volna kifejezni, hogy a férfi dühöngött, amikor rájött, hogy a felesége nincs
sehol, és tovább bőszítette, hogy az asszony csak késő este méltóztatott hazafáradni. De csak éjjel a hálószobában vonta felelősségre.
– Ha szabadna tudnom, merre járkáltál? – kérdezte olyan hanghordozással, amelyet eddig tán még sohasem használt.
– Már mondtam. A brit konzulátuson. Előadás volt a német tengeralattjárókról.
– Csuda érdekes! A fiam itt fetreng negyvenfokos lázban, te pedig a német tengeralattjárókról szerzett ismereteidet gazdagítod. Elbűvölő!
– Nem vagyok távolbalátó, Charles. Nem tudhattam, hogy megbetegedett – válaszolta Victoria hidegvérrel. Sőt, inkább pofátlanul. Az elmúlt
nyolc hónap alatt mesterien kitanulta a veszekedés tudományát. Pont olyan halálos csapásokat tudod osztogatni, mint egy tengeralattjáró-kapitány.
– Csakhogy neked itt kell lenned mellette! – üvöltött Charles. – Felháborító, hogy nekem kell hazarohannom az irodából, mert senki nem tudja
előkeríteni az anyját!
– Az anyja halott, Charles – mondta szenvtelenül Victoria. – Én csak helyettesítem őt.
– Igencsak gyatrán, tegyük hozzá! A nővéred többet foglalkozik vele, mint te.
– Akkor őt kellett volna feleségül venned. Belőle sokkal jobb feleség lett volna. Sokkal jobban ért egy ház vezetéséhez, mint én.
– Az apád nem őt ajánlotta. Hanem téged – sóhajtott fájdalmasan Charles, és utálta magát, hogy ilyeneket kell mondania. De közös életük óriási
csalódás volt mindkettejük számára, és egyikük sem tudta, mit tegyen. Nem láttak kiutat. Egyszerűen együtt kell élniük, míg bele nem pusztulnak.
Victoria már fölvetette a válást, de Charles hallani sem akart róla.
– Ha visszamennél az apánkhoz, talán hajlandó volna kicserélni bennünket. Mint a szorító cipőt. Miért nem kérdezed meg tőle? – sziszegte
Victoria. Ő ugyanolyan csapdában érezte magát. Már régóta nem volt semmiféle testi kapcsolatuk, s ezzel megszűnt minden, amiből még lehetett
volna valami közöttük. Az utolsó kísérletet januárban tették, s utána mindketten megesküdtek magukban, hogy soha többé. Kiábrándító és
nyomasztó emlék… Tükröződött benne az egész életük, mindaz, ami lehetett volna, de amiből már soha nem lesz semmi. Charles megfogadta,
hogy ha élete végéig önmegtartóztatásra lesz ítélve, ehhez a nőhöz akkor sem nyúl többé. Egyszerűen nem éri meg. Kész. És Victoria
hasonlóképpen érzett. Nem óhajtotta gyarapítani a férjének okozott csalódások számát.
– Tartsd meg magadnak az idétlen vicceidet! – mondta Charles komoran. – És leszel szíves viselkedni. Egész nap itthon tartózkodni a fiunkkal,
vagy a fiammal, ha úgy jobban tetszik. És ápolni őt és gondozni, amíg meg nem gyógyul. Világosan beszélek?
– Igen, uram – pukedlizett Victoria, mint egy szobalány egy francia bohózatban a Broadwayn. Aztán komoly hangon folytatta. –Van kifogásod
ellene, hogy a nővérem itt maradjon segíteni nekem?
– Vagyis hogy megcsináljon mindent helyetted? Ezt akartad mondani, nem? – mérte végig gúnyos tekintettel, de Victoria tudta, hogy igaza van.
Fogalma sem volt, hogyan kell egy be- teg gyereket ápolni. – Nos, nekem teljesen mindegy, mindegy, hogy melyikőtök ápolja. Úgysem tudlak
megkülönböztetni benneteket. A lényeg az, hogy az a gyerek ápolva legyen!
– Én fogom ápolni – hagyta ott fölháborodott férjet Victoria. Az jutott még az eszébe, hogy jó volna ma a testvérével aludni, de tudta, hogy ez
végképp felbőszítené Charlest. Nem mintha akart volna még tőle valamit, hanem azért, mert nem akarta, hogy mások, és főként Olivia előtt
kiderüljön egy két kínos dolog a magánéletükről.
– Mi van vele? – kérdezte csendesen Olivia a húgától Geoffrey ágya mellett. A gyerek már aludt, de a lázát még mindig nem sikerült lenyomni.
– Nincs a legjobb hangulatban, hogy finoman fejezzem ki magam – mosolygott Victoria. Még ilyen körülmények között is jó volt együtt lenni a
testvérével. Nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy mellette lehet, hogy beszélhet hozzá, vagy éppen rábízhat titkokat, ha van hozzá bátorsága.
Mert szégyellte ő is bevallani, hogy mennyire tönkrement a házasságuk, de az volt az érzése, hogy Olivia úgyis jól tudja. Most is hallhatta például az
ordítozást a hálószobából.
Végül is több mint egy hónapig voltak együtt az East River-i kis házban. Geoffrey három hétig nyomta az ágyat, s Olivia egy percre sem mozdult
el mellőle. Charles tudta ezt, s az volt a benyomása, hogy időnként Victoria is besegít. Néha látta, hogy ott ül a gyerek mellett. Csak éppen azt nem
tudta, hogy minden esetben Olivia volt az. Aki viszont ennél komolyabb „helycserét” nem engedélyezett a húgának. Igaz, az karácsony óta nem is
kért tőle ilyesmit, és Olivia már elkezdett örülni, hogy végre talán észhez tért a testvére.
Charles és Victoria viszonya feszült volt, ám Olivia még mindig hitt abban, hogy idővel és egy kis szeretettel majd rendbe jön minden. Különösen,
ha születik még egy gyerek.. Victoria nem kötötte az orrára, hogy erre már semmi esély sincsen, és nem is lesz soha.
Azt sem árulta el a nővérének, hogy a férje megint megvádolta azzal, hogy találkozik Tobiasszal. Nehezen tudta ugyan is elképzelni, hogy egy nő,
aki annak idején képes volt annyi ra megfeledkezni magáról és hajlandó volt olyan sokat kockáztatni egy férfiért, most majd hajlandó lesz mindenről
lemondani és apácaéletet élni. Victoria persze teljesen ártatlan dolgokkal foglalkozott, amelyekről azonban nem tájékoztatta a férjét, mert úgy
gondolta, hogy annak semmi köze hozzá. És végképp nincs semmi köze azokhoz az emberekhez, akikkel az utóbbi időben szokott találkozni.
Találkozott például egy tábornokkal a francia nagykövetségen és több ezredessel a British Clubban, akik arról győzték meg, hogy nagy szükség
van olyan emberekre, akik hajlandók volnának átmenni Európába és tenni valamit a harctereken szenvedő emberekért. Kérésüket Victoria nem
tudta elfelejteni. De még Oliviának sem szólt erről a dologról semmit.
Olivia tökéletesen ki volt merülve, mire március végén hazamehetett. Dawsonéknál állandó feszültségben élt, és a beteg gyerek ápolása minden
figyelmét és energiáját lekötötte. Nagy megkönnyebbüléssel ment vissza a friss levegőre, és egyik első dolga volt egy jó nagyot lovagolni. S
bármennyire szerette is a húgát, most megkönnyebbülés volt számára, hogy nem kellett vele és családjával találkozni egészen húsvétig. Akkor
Dawsonék megint kiruccantak Crotonba. És minden korábbinál nyomottabb volt a hangulat. Victoria és Charles úgy érezte, hogy tíz hónapja
szakadatlan háborúságban élnek, és a kis Geoffreyt is alaposan megviselte a kanyaró. Olivia szerencsére jól ápolta őt, így ki tudott gyógyulni a
betegségéből. Amelybe két kis osztálytársnője belehalt.
Amikor meghallotta ezt a szomorú hírt, Olivia hálát adott az istennek, hogy a kisfiú ilyen szerencsésen megúszta a járványt. Charles pedig külön
is köszönetet mondott neki a gyerek ápolásért, amikor elmentek a környékre sétálni, és egy kis csöndes szemlélődés kedvéért megálltak a
Hudson folyó fölött a magas parton. Olivia nagyon megsajnálta a férfit. Aki már rájött, hogy mit csinált. Egyszer, még régebben, szerelmes volt,
aztán egy gyönge pillanatában belement valami sokkal kevésbé értékes ügyletbe. Azt hitte, hogy a fia kedvéért csinálja, pedig az volt az igazság,
hogy meg akarta védeni magát a jövőbeli szenvedéstől, de csúnyán melléfogott.
Hosszú percekig csak nézett Oliviára, de nem mondott semmit, aztán megfordultak és visszamentek a házba. Az úton Olivia belekarolt a férfiba,
egyszerűen csak együttérzésből, de annak már ez az együttérzés is sok volt. Zavarba jött, és finoman elhúzódott a lánytól. Kellemetlen volt most a
számára bensőségesebb viszonyba kerülni bárkivel, különösen a felesége jólelkű testvérével. Nem akarta megtapasztalni, hogy mi hiányzik az ő
házasságából. A lányt kissé bántotta ez az elhúzódás, de ösztönösen fölfogta, miről van szó.
Olivia már kezdte azt hinni, hogy a testvére is beletörődött a sorsába, amikor a visszautazás előtti napon Victoria váratlanul besurrant a
szobájába, és hosszan és komolyan nézte őt egy darabig.
– Beszélnem kell veled – szólalt meg végre. Idegesnek látszott, s Olivia azt remélte, hogy most jelenti be, hogy terhes. Ez talán megoldás lehetett
volna mindenre. Egy olyan kapocs, amely végre összekötötte volna őket. Arra azonban nem volt fölkészülve, amit Victoria mondott neki. Odaült
szorosan mellé, a szemébe nézett, s ujjaival megsimogatta az arcát.
– Elmegyek.
– Micsoda?
– Jól hallottad. Olivia, el kell mennem. Egy percig sem bírom tovább.
– Ezt nem teheted meg velük. Hogyan lehetsz ilyen önző – Olivia még most sem magára gondolt, meg arra, hogy mit fog az az ő számára
jelenteni, ha Victoria lelép. Neki az volt az első gondolata, hogy mi lesz Charlesszal meg Geoffreyval
– Mert belepusztulok, ha maradok, értsd meg, Ollie! – Föl-alá járkált a szobában, aztán lecövekelt a nővére mellett, és a szemébe nézett. –
Cseréljünk helyet, kérlek. De ha nem, én akkor is elmegyek… De akkor legalább te ott leszel mellettük, ha már annyira izgat a sorsuk.
– De hát hová akarsz menni? – rémült meg most már komolyan Olivia.
– Európába – felelte Victoria magabiztosan. – Azt hiszem, Franciaországba. A frontok mögött fogok dolgozni. Ha sikerül, mentőautót fogok
vezetni. Végül is elég jól vezetek.
– Mondd ezt el apánknak is – tréfálkozott volna kínjában Olivia, de már folyt a könnye. – Franciául meg alig makogsz, hiszen én tettem le
helyetted az összes vizsgát. – Elfogta a hangos zokogás, hogy elveszíti a testvérét.
– Majd ott megtanulok franciául… Jaj, Ollie, ne sírj, kérlek… Csak éppen tedd meg ezt nekem. Még egyszer, utoljára. Három hónap az egész.
Csak ennyit kérek. Három hét múlva indulok, s a nyár végén már vissza is jövök. Ezt nem hagyhatom ki. Egész életemben csak olvastam a
dolgokról, gyűlések re jártam, nagy eszmékkel és ügyekkel foglalkoztam, de min dig a partvonalon kívül álltam, és soha nem csináltam semmi
fontosat. Soha senkiért nem tettem még semmit… Nem úgy, mint te. Te kicsiben ezt teszed, de hát te más vagy. Én még nem csináltam semmit. –
Olyan eltökéltséggel beszélt, hogy az külön megrémítette a nővérét. Oliviának megint rá kellett döbbennie, hogy a valóságban ők nagyon is
különböznek.
– Maradj itt, és hajtogasd helyettem a fehérneműt. Nem kell elmenned sehová. Segíthetsz nekem virágokkal beültetni a kertet… Jaj, Victoria –
zokogott –, ne tedd ezt, kérlek! Mi lesz, ha történik veled valami? – Olivia már azt is nehezen viselte, ha órákra vagy napokra el kellett válniuk, most
meg esetleg örökre… Nehezen szokott hozzá, hogy a húga New Yorkba költözött, de hát az kocsival alig egyórányira van… Minden önfegyelmére
szüksége volt, hogy ne rohangáljon be naponta.
– Nem fog történni velem semmi, ezt megígérem. – A két testvér átölelve tartotta egymást abban a szobában, ahol húsz évig aludtak együtt, s
amely Victoria esküvője után olyan üresnek tűnt, bár Olivia még mindig itt lakott. – De én nem tudok már így élni. Csak tönkretesszük egymást.
Előbb-utóbb úgyis el kell válnunk. De az is lehet, hogy az én távozásom után a dolgok megváltoznak.
– Miért nem mondod ezt el Charlesnak? Miért nem magyarázod el neki? Intelligens ember, nyilván meg fogja érteni – fújta ki az orrát Olivia.
– Soha nem engedne el – mondta Victoria meggyőződéssel, és Olivia most inkább egyetértett vele.
 – De ha helyet cserélünk… – gondolkodott el hirtelen Olivia –, akkor azt fogják hinni, hogy én mentem el. Nem? –Ezen megdöbbent. Ilyet ő nem
csinál. Ki hinné el…
– Majd azt mondjuk, hogy elmentél Kaliforniába pár hónapra, egy kis környezetváltozásra, mert lelkileg megviselt, hogy nélkülem kell élned. Nem
jó?
– Nem. Mindenki azt fogja gondolni rólam, hogy gonosz vagyok és szívtelen, hogy itt hagytam az apámat. Én is ezt gondolnám magamról. És
apánk is ezt fogja mondani – ingatta a fejét Olivia. Ezt ő nem tudja megtenni. De Victoria rákényszerítette, hogy gondolkodjon rajta.
– Azt hiszem, apánk meg fogja érteni – mondta Victoria bizakodva, s közben maga is elcsodálkozott, hogy már ilyen messzire jutottak ebben a
beszélgetésben. Vagyis Olivia nem utasította el az ötletet! Ettől hirtelen jókedvre derült. De most Olivia ráemelte a tekintetét, és megrázta a fejét.
Valami eszébe jutott. Ő mégsem alkalmas a helycserére. Victoria azonban kitalálta a gondolatát, és már sietett is a megnyugtatással. Ó, attól ne
félj! Nem fog hozzád se nyúlni! Semmi ilyesmi nincs közöttünk. Már hónapok óta. És nem is lesz soha. Ettől már mindkettőnknek örökre elment a
kedve. – Olivia megütközve hallgatta. És ő mindvégig várta a babát…
– De hát miért? – Nem értette. Hiszen Victoria oly csinos, fiatal és vonzó. És Charles is a legszebb férfikorban van. Hirtelen az jutott eszébe,
hogy hátha épp a húga az, aki így ren- dezte ezt a dolgot…
– Nem tudom, miért. Túl sok itt a visszajáró kísértet… Susan… Tobias… Valami nem működik köztünk… És ezt mindketten tudjuk. Szerintem az
a baj, hogy nem szeretjük egymást.
– Ezt én nem hiszem el – jelentette ki Olivia.
– Pedig ez az igazság – nézett keményen a szemébe a húga. – Nem szeretjük és kész. Én nem szeretem ezt az embert, Ollie. És soha nem is
fogom szeretni.
– És ha visszajössz? Akkor mi fog változni?
– Talán lesz bátorságom tényleg otthagyni őt. Olivia lesújtva hallotta ezt is.
– És ha nem vagyok hajlandó helyet cserélni veled?
– Én akkor is elmegyek. Nem mondom meg neki, hogy hová, mert nem akarom, hogy megtaláljon. Akkor jövök vissza, ha erre fölkészültem. Majd
írok neked a Fifth Avenue-i házba. Ott megtalálhatod a leveleimet úgy, hogy senki nem fog tudni róluk. – Olivia ismét megdöbbent, hogy a húga
ezek szerint már mindent részletesen végiggondolt. A legnagyobb problémát és akadályt az apjuk jelentette számára. Attól félt, hogy szó szerint
megszakad a szíve. De a húgához mégis erősebb kötelék fűzte, mint az apjához. Olivia ezzel nagyon is tisztában volt, hiszen a húga őt eddig is
mindig mindenbe, jóba-rosszba bele tudta rángatni. De ez az elszökés már tiszta őrület. Hogy ő beálljon a húga helyére egy férj és egy gyerek
mellé… Nem, ez őrült gondolat.
– Geoffrey rá fog jönni, Victoria. Bertie mellett ő az, akit nem tudunk becsapni!
– De neked sikerülni fog, ha igyekszel úgy viselkedni, mint én. Nem kellene annyit ajnároznod – vigyorgott a nővérére, aki az ujjával fenyegette
meg.
– Szégyelld magad. Hogy tudsz így beszélni?
– Mert én szörnyű vagyok, és mert szeretlek téged… Szóval, én most három hétig olyan kedves leszek hozzá, mint te voltál eddig, és kedvesebb
leszek Charleshoz is, így aztán nem lesz olyan feltűnő a változás, ha a helyembe lépsz. A cigarettázással teljesen leállok… Jaj istenem, hogyan is
fogom kibírni? – vigyorgott megint. – És csak egy kis sherryt iszom, azt is csak akkor, ha Charles megkínál. – Fülig ért a szája, úgy vigyorgott.
Olivia pedig úgy nézett rá máris, mint egy zsémbes feleség.
– Óh, micsoda hatalmas áldozatok! – mondta gúnyosan, aztán komoly hangon, de félve kérdezte. – Miből gondolod, hogy belemegyek?
– Belemész, ugye? – leste Victoria lélegzetvisszafojtva a választ.
– Nem is tudom.
– De gondolkozol rajta, ugye?
– Talán. – Ha belemegy, akkor megakadályozza Victoriát abban, hogy végérvényesen szétrombolja a házasságát. Ha helyet cserélnek, akkor ő
meg tudja akadályozni, hogy Charles rájöjjön, hogy Victoria lelépett. És ha Victoria visszajön, akkor talán több esze lesz, és talán helyrehozhatják
az életüket. Kapnak még egy esélyt. Lehet, hogy Charles sohasem tudja meg, mi történt. De ha ő nem megy bele a cserébe, akkor Victoria három
hét múlva simán olajra lép. Örökre bevágva maga mögött az ajtót. Ezt megakadályozni pedig talán fontosabb, mint az apjukat gondozni. És végül is
itt lesz ő a közelben. New Yorkban, ahonnan bármikor hazaugorhat, ha nagyon muszáj. Tudta, hogy az új helyzet lesz, de hát tényleg ez a legjobb
megoldás, ha fedezni akarja Victoria szökését.
– Ugye, meggondolod? – Victoria figyelmesen nézte őt, és kitalálta a gondolatait. Válaszolt is rájuk. – Apánkkal nem lesz probléma. És te itt
leszel a közelben.
– Tényleg itt leszek, de ő mégiscsak azt fogja hinni, hogy én elrohantam és magára hagytam őt. Ez tényleg nagyon csúnya dolog – mondta Olivia
szomorúan.
– Talán meg is érdemli – jegyezte meg Victoria még csúnyábban. – Hiszen ő sem törődött azzal, hogy ha te itt maradsz neki háziszolgának,
akkor nem fogsz tudni férjhez menni. – Ez kétségtelen igazság volt, Olivia mégis elnevette magát.
– Nem kell nekem férj, köszönöm szépen – mondta határozottan. – Nagyon jól megvagyok magamban is. – De nyomban eszébe jutott, hogy ha a
dolgok másként alakulnak és Victoria nem megy hozzá Charleshoz, akkor ennek az embernek talán ő lehetett volna a szerető felesége. De ez
most már soha nem derülhet ki. Nem is szabadna gondolkodni rajta. Még ha helyet is cserél a húgával, akkor is csak rövid ideig teszi, és akkor
sem a maga kedvéért vagy azért, hogy együtt lehessen a férfival.
– Tiéd lehet a férjem, ameddig csak akarod – mondta Victoria boldogan. – Három hónapra vagy akár örökre. – Csak félig viccelt, s ezt Olivia
megint elképedéssel hallgatta. Victoria nem teljesen felejtette el, hogy a nővérének egyszer már volt valami vonzalomgyanús kapcsolata Charles
Dawsonnal, igaz, jó régen. És azt is tudta, hogy Olivia sohasem akarná tőle elcsábítani a férjét. Ehhez ő túl túl illedelmes, lojális és tisztességes. És
nagyon jól tudja kontrollálni az érzelmeit.
– De aztán vissza gyere nekem a nyár végén, különben mindenkinek elmondom az igazságot, és utánad megyek és a fülednél fogva ráncigállak
haza – mondta Olivia parancsoló hangon, de a húga csak nevetett.
– Rögtön be is vágnak mindkettőnket a börtönbe!
– Neked az biztosan nagyon tetszene! – sóhajtott Olivia.
– Talán – nevetett megint Victoria, aztán átölelte a nővérét és nyúzta és kérlelte, hogy tegye meg. Most villant föl neki a szabadság reménysugara
először a katasztrofális Tobias-kaland óta. S ő keményen megbűnhődött a félrelépéséért. Hát most már megérdemel egy kis szabadságot. –
Kérlek, Olivia, mondd, hogy igen! Kérlek… Nagyon jól fogok azután viselkedni… Egész életemben, esküszöm. Horgolok neked
csipketerítőcskéket… Kipucolom a cipődet… És soha többé nem kérem, hogy cseréljünk helyet. Csak most az egyszer tedd még meg nekem!
– Csak akkor, ha megígéred, hogy visszajössz, és példás feleség és anya leszel.
Victoria arcáról azonban rögtön lehervadt a mosoly erre a követelésre. Elgondolkodva meredt maga elé.
– Ezt nem tudom neked megígérni. Nem tudhatom előre, hogy mi fog történni. Lehet, hogy Charles nem is akar majd visszafogadni –
gondolkodott hangosan.
– De akkor sohasem tudhatja meg, hogy te elmentél – mondta Olivia csöndesen. – Mikor indulsz?
– Május elsején. – Három hét volt még addig. Majdnem elég, hogy tökéletesen fölkészítsék a dologra az apjukat, s hogy Olivia beletanuljon
Victoria szerepébe. A két nő hosszan nézett egymás szemébe, aztán Olivia lassan bólintott. Victoria diadalkiáltásban tört ki, aztán egymás
nyakába borultak, és Olivia újabb megdöbbenéssel konstatálta, hogy őt magát is elragadja valami örömteli jó érzés. Jó pár percig még a
konkrétumokról beszéltek, mint két rossz gyerek, akik újabb csínyen törik a fejüket, és Olivia maga sem akarta elhinni, hogy tényleg ennyire „rossz
gyerek” lett őbelőle. Sejtette, hogy az elkövetkező hetekben néhányszor még meg fog inogni, de azt is tudta, hogy Victoria most már nem fogja
megengedni neki a visszakozást.
Egymásba karolva mentek le a hallba, ahol Geoffrey játszott az ágyújával. A két nő egyetlen szó nélkül is tudta, mit kell tennie. Ösztönösen
ráéreztek a „szereposztásra”. Victoria zsebre dugta a bal kezét, hogy elrejtse az eljegyzési gyűrűt, s aztán kedvesen rámosolygott a gyerekre, és
még a borzas haját is megcirógatta.
– Nagyon szép játékod van – szólt elismerően. – Meghívhatlak egy limonádéra és egy kis süteményre? – A gyerek hálásan pillantott föl rá, aztán
lelőtt tizenkét katonát az ágyújával, és még fejbe is vagdosta őket, miközben Olivia rosszalló szemeket meresztett rá.
– Ne játssz ilyeneket, mondtam már! Ez nagyon ostoba játék! – vetette oda elmentében, s várta a hatást. A gyerek közönyösen fordult utána egy
pillanatra, aztán már oda se nézve mondta:
– Sajnálom, Victoria, de a papa azt mondta, hogy játszhatok vele… – aztán rákacsintott a másik nőre, akit most Oliviának hitt. A két nő kiment a
konyhába, és Olivia el volt ámulva. Ez volt az első alkalom, hogy Geoffreyt megtévesztették.
– Nagyon jól csinálod. Nem lesz semmi baj – súgta oda neki Victoria. Olivia kitöltötte a limonádét Geoffreynak, s azon tűnődött, hogy vajon a
gyerek apjával is ilyen simán fog-e menni minden.
19.

A
z elutazásban Olivia számára az volt a legnagyobb probléma, hogy mit is mondjon az apjának. Az öreg Henderson hosszú hónapok óta nem
érezte ilyen jól magát, kicsit erőre is kapott, és már azon gondolkodott, hogy bemegy New Yorkba meglátogatni a lányát, de Olivia erről „egyelőre”
lebeszélte. Egy ilyen látogatás megzavarta volna a terveiket. Emlékeztette hát az apját, hogy Victoria és Geoffrey úgyis kijönnek júniusban egy
hónapra, és addig már csak négy hét van hátra. Addig pedig neki is jót tesz, ha itthon marad Crotonban, a kényelmes otthoni körülmények között.
Erre a nyárra Charles kibérelt egy házat a tengerparton, s így Victoria és Geoffrey Newportban fogják tölteni a júliust és az augusztust. Charles
még azt is felvetette Oliviának, hogy tartson velük. Szegény, még nem tudhatta, hogy Olivia állandóan velük lesz. S mire hazatérnek, remélhetőleg
az igazi Victoria is megjön Európából. Olivia már elő is szedte az útlevelét, és eldugta egy biztonságos helyre, hogy majd odaadhassa a húgának.
– Mit gondolsz, hogy vannak ezek a Dawsonék? – lepte meg az apja egy nap ezzel a kérdéssel. Olivia éppen azon a levélen gondolkodott,
amelyben majd megírja neki, hogy elment Kaliforniába. Azt akarta írni, hogy ez egyfajta vallásos elfordulás a világtól, s azon fohászkodott magában,
hogy az apja ezt majd el is higgye neki. – Néha aggódom Victoriáért – folytatta váratlan őszinteséggel. – Charles jó ember, de néha azt érzem,
hogy a lányom nem boldog vele. – Olivia megdöbbent az apja éles szemű megfigyelésén.
– Én nem hiszem, hogy boldogtalan volna. – Olivia biztosabbnak érezte gyorsan letagadni a dolgot és elterelni az apjuk figyelmét, bármennyire
igaza is van az öregnek. – Úgy látom, elég jól alkalmazkodtak egymáshoz. Charles nagyon szerette a feleségét, úgyhogy nem lehetett könnyű neki.
És Geoffreynak sem.
– Remélem, neked lesz igazad. De Victoria mindig nagyon ideges és nyugtalan volt, amikor eljöttek ide. – Jaj istenem! Oliviának óvatosan félre
kellett fordulnia, hogy könnybe lábadt szemét észre ne vegyék. Hiszen ő arra készül, hogy újabb szívfájdalmat okozzon ennek az öregembernek. De
amikor kissé megnyugodva visszafordult, az apja még jobban megdöbbentette. – És te hogy vagy, drágám? Nem vagy túl magányos itt énvelem?
A húgod nélkül?
– Néha nagyon hiányzik… Rettenetesen… – mondta a megindultságtól kissé rekedtes hangon. – De szeretlek téged, apa… Bárhol legyek is,
mindig szeretlek téged. – Az öreg valami furcsa csillogást vett észre a lánya szemében.
– Nagyon jó kislány vagy – paskolta meg Olivia kezét. – És én nagyon szeretlek – tette még hozzá, aztán kiment a kertbe.
Este Olivia ugyanezeket a szavakat ismételte meg a neki írott levélben. Ezt a levelet majd magával viszi New Yorkba, s Victoria elutazása után
majd ő hozza ide ki, de akkor már azt fogja játszani, hogy ő Victoria. Kicsit komplikált, de Olivia nem tudta, hogyan oldhatná meg ezt a dolgot
jobban. Arról, ugyebár szó sem lehetett, hogy itt hagyja a levelet Bertie-nél, azzal a kéréssel, hogy három nappal később majd adja át az apjuknak.
Végül is nem tudott mást mondani az apjának, mint amit az is sejtett. Hogy nagyon nehéz neki így, Victoria nélkül. S ezért megy most el, hogy
megtalálja saját magát, a saját életét. Elmegy pár hónapra, a barátaihoz, és egy kis vallási jellegű visszavonulásra. Ez persze elég nagy
hülyeségnek hangzott, még az ő számára is, de hát nem tudott jobbat kitalálni. Biztosította az apját arról, hogy nem lesz semmi baja, nem kell
izgulni érte, majd ír nekik, és a nyár végén szépen hazajön. Azt is írta, hogy egy régi iskolatársa hívta meg, bár ez is elég hihetetlenül hangzott,
hiszen már tíz éve nem jártak ők semmiféle iskolába, de Olivia remélte, hogy ez nem fog föltűnni az apjuknak. És mindenekelőtt azt hangsúlyozta a
levélben, hogy mennyire szereti az apját, csak arról van szó, hogy meg kell találnia önmagát. És majd visszajön, testben-lélekben megerősödve, és
jobban fog ragaszkodni őhozzá, mint eddig. Olivia hasonló dolgokat remélt a húga számára is. De a levél írása közben csak úgy záporoztak a
könnyei a papírra. A szeme úgy elhomályosult, hogy a végén a saját nevét is alig tudta odakanyarítani. Aztán írt egy levelet Geoffreynak, azt is
szépen lepecsételve. Bertie-nek is írt, de csak annyit, hogy „… Hamarosan visszajövök…, Vigyázz apánkra…, Szeretlek…, Ollie”. Megviselte a
levélírás, nehéz volt a szíve, s ahogy ott feküdt este az ágyában, egy nappal Victoria elutazása előtt, azon tűnődött, miféle őrültség is kerítette
hatalmába őket. Victoriának elment az esze, hogy ilyen kalandra vállalkozik, ő pedig végképp nem normális, hogy hajlandó helyet cserélni vele.
Már csak abban reménykedett, hogy a végén mégis valami jó fog ebből kisülni, hogy az apjuk nem rokkan bele, s hogy Charles sem jön rá arra,
hogy Victoria meglógott, mert akkor nyilván elválna tőle. Nagyon nagy teher nehezedett Olivia vállára, s másnap reggel azzal az elhatározással
ébredt, hogy le is beszéli Victoriát erről ez egész esztelenségről. Aztán rájött,
hogy ahogy a húgát ismeri, az inkább meghal, de nem mond le arról, amibe már ennyire beleélte magát.
Olivia elbúcsúzott. Megölelte, megcsókolta az apját, s közben megint arra gondolt, hogy jó volna itt maradni örökre. És tudta, hogy nagyon fog
hiányozni neki az apja.
– Érezd jól magad New Yorkban, és vegyél néhány szép dolgot mindkettőtöknek – mondta az apja megölelve őt, és Oliviának ezúttal a
lelkifurdalástól sajdult meg a szíve.
– Szeretlek, papa – suttogta. Már évek óta nem szólította így. Megcsókolta az apját, és kiment a kertbe.
Olivia szokatlanul csendes volt egész úton New York felé. Ezt még Donovan is megemlítette később. És akkor mindenki érteni is vélte már az
okát. Biztos lelkifurdalása volt, hogy elmegy Kaliforniába. És soha senkinek eszébe sem jutott, hogy még mindig New Yorkban van, nyíltan együtt él
Charles Dawsonnal, a húga szerepét vállalva magára. Ez már meghaladta a környezetében élők fantáziáját.
Olivia délután háromkor érkezett meg. Geoffrey még az iskolában volt, de a húga már várta. Nagyon komolynak és higgadtnak tűnt, de hát
érződött rajta, hogy tele van izgalommal. Másnap délelőtt indul Európába. Olivia eredetileg arra gondolt, hogy jobb volna neki pár nappal korábban
idejönni, de aztán abban maradtak, hogy akkor mindketten túl idegesek volnának, s ez gyanút kelthetne. S végül is Olivia jobbnak látta, ha az utolsó
percekig az apjával marad.
Odaadta az útlevelét a húgának, aki így Olivia Henderson-ként fog utazni. A fényképpel nem lesz gond. Aztán voltak még ott egyéb papírok,
néhány kulcs, egy cédula a szolgálók neveivel, melyeket Oliviának meg kellett tanulnia, akárcsak Charles titkárának és Geoffrey tanítójának a
nevét, de minden meglepően könnyen ment. Igazán nem sok részlet akadt, nem sok el-rendeznivaló. Oliviának már csak annyi dolga maradt, hogy
holnap délelőttől kezdve azt játssza, hogy ő Victoria. Még mindig elfogta a rémület, ha eszébe jutott. És a rémület még akkor is ott ült az arcán,
amikor Geoffrey hazaérkezett.
– Valami baj van, Ollie néni? – kérdezte a gyerek ijedten. –Talán a nagypapa beteg?
– Nem, jól van. Már rég nem volt ilyen jól. Nagyon örült a legutóbbi látogatásotoknak is – mosolygott Olivia, s közben arra gondolt, hogy holnaptól
kezdve visszafogottabbnak kell lennie a gyerekhez. És észrevette, hogy Victoria viszont, a helycsere megkönnyítése céljából, kedvesebb hozzá az
utóbbi napokban. Olivia ebből mellesleg azt a következtetést is levonta, hogy lám, ha akarná, akkor tudna kedves is lenni az ő makrancos
húgocskája. Meg is említette neki, amikor a kisfiú elment megírni a leckéjét. – Látod, hogy tudsz ugyanolyan kedves lenni, mint én?!
– Na persze, ha azt játszom, hogy én te vagyok! – nevetett Victoria. – Mert egyébként eszembe sem jut!
– Pedig jó volna, ha minél többször eszedbe jutna majd, amikor visszajössz – figyelmeztette Olivia. Ő már a jövőt tervezte. Kezdte elhinni, hogy
ez a kis helycserés közjáték valóban javíthat a húga házasságán. Úgy képzelte, hogy Victoria Charles után vágyakozva fog visszatérni, és nagyon
fogja kívánni, hogy gyereke legyen tőle, olyan, mint a kis Geoffrey. Keblére öleli a családját, s ő nyugodtan visszamehet Crotonba. Senkinek semmi
baja nem történt. És attól kezdve boldogan élnek, míg meg nem halnak. Biztosra vette, hogy Victoria képes lesz rá. És már sorakoztak is
fantáziájában a szép jövő idilli képei. De egy kicsit megfagyott benne a vér, amikor Charles hazaérkezett, és Victoria váratlanul „belökte őt a
színpadra”. Hűvösen megkérdezte hát a férfit, hogy milyen napja volt, és a választ végig sem várva arról kezdett beszélni, hogy milyen érdekes
dolgot olvasott az újságban. Charles pár perc múlva fölment a dolgozószobájába. Fogalma sem volt, hogy nem a feleségével, hanem Oliviával
társalgott.
– Látod, milyen könnyen megy?! – dörzsölte össze a tenyerét izgatottan Victoria. – Mintha mindig ez lett volna, semmi változás.
Olivia maga is meglepődött, hogy tényleg, milyen könnyen sikerült ez a „főpróba”. Aznap éjjel Geoffrey szobájában aludt, s a keskeny ágyban
átölelve tartotta a gyereket, így használva ki az utolsó lehetőséget, hogy eláraszthassa szeretetével. Másnap ugyanis, Victoriaként már nem lehet
ennyire kedves, vagy legföljebb nagyon lassan és fokozatosan válhat csak kedvesebbé. Nyugtalanította az is, hogy mekkora megrázkódtatás lesz
a gyerek számára holnap meghallani, hogy ő bejelentés nélkül és egész nyárra elment Kaliforniába… Másnap reggel is akart neki még valami
kedveset mondani, miközben segített neki felöltözni, mert egy barátjához készült vendégségbe. Victoria mindent jó előre elrendezett. Olivia
reszkető kézzel hajolt Geoffrey fölé és igazgatta meg a nyakkendőjét, s azon imádkozott, hogy a kisfiú észre ne vegye, hogy a szeme könnyes.
– Nagyon, nagyon szeretlek, bármi történjék is – mondta. – Tudod, hogy ha elmennék egy kis időre valahová, akkor is visszajönnék hozzád. Nem
úgy… – egy pillanatra elfulladt a hangja, de aztán folytatta. Ki kellett mondania. – …nem úgy, mint az édesanyád. – Meg kellett értetnie a gyerekkel,
hogy vissza fog jönni, nem hagyja őt el.
– El akarsz menni valahová? – kerekedett el a kisfiú szeme, aztán fölnézett, s észrevette, hogy Olivia könnyezik. – Sírsz, Ollie néni?
– Dehogyis, csak a nátha. És különben is, nagyon szeretlek, s látod, hogy én egy ilyen szentimentális öreg nő vagyok.
– Azt látom! – vigyorgott megkönnyebbülve a gyerek, aztán fogta a kutyáját és elvitte sétálni. Legközelebb a reggeliző asztalnál találkoztak. Olivia
magára akarta hagyni a családot, hogy Victoria néma búcsút vehessen tőlük, de a húgának erre szemmel láthatóan semmi igénye nem volt. És
Olivia még soha az életben nem látta őt ennyire jókedvűnek. Fel volt dobva, csacsogott és kacagott, és a háborús hírekről beszélt. Sőt, még egy
puszit is adott Geoffreynak, amikor a kisfiú elindult a barátjához. Nagyon igyekezett tehát, és olyan boldog volt, hogy most három hónapig nem
fogja látni őket, hogy majdnem elsírta magát örömében. És három heti önmegtartóztatás után ma délután már megint rágyújthat!
Amikor Charles elment az irodájába, mert szombatonként is gyakran dolgozott, Victoria már kissé higgadtabban mozgott. Charles pedig
mosolyogva intett búcsút Oliviának.
– Ti ketten pedig jól viselkedjetek! Rengeteg munkám van még ma délelőtt. – Victoria épp erre számított. Hiszen ma indult a hajó. Ha Charles
ma itthon marad, akkor az nagyon megnehezítette volna a lányok dolgát. Igaz, Victoria akkor is talált volna valamilyen megoldást. Mindenre el volt
szánva.
– Jó szórakozást! – szólt utána enyhe gúnnyal, ahogy Charles leszaladt a lépcsőn. Victoria ekkor látta utoljára a férjét. A lányok azután
visszamentek a házba, és bezárkóztak a hálószobába. Olivia fölhúzta az ujjára a testvére gyémántköves eljegyzési gyűrűjét és jegygyűrűjét is. A
mérettel természetesen nem volt probléma. Aztán Victoria széttárta a kezét. – Hát, ennyi az egész! – mondta.
– Ilyen egyszerű? Ennyi az egész? – nézett rá Olivia szomorkás mosollyal, és Victoria bólintott. Nagyon boldog volt, hogy eltűnhet innen.
Elszomorította persze, hogy el kell válnia a testvérétől, de hatalmas megkönnyebbülést jelentett számára, hogy megszabadulhat ettől az egész
házasságtól, Charlestól és a gyerektől. Most már tudta, amit tizenegy hónappal ezelőtt kellett volna tudnia, azt, hogy soha nem lett volna szabad
férjhez mennie ehhez az emberhez, bármit csinált volna is vele az apja.
– Vigyázz magadra. Szeretlek – mondta Oliviának, és szorosan magához ölelte.
– Vigyázz magadra te is – remegett Olivia hangja. – Ha valami történne veled… – Be sem tudta fejezni a mondatot. Rátört a sírás.
– Nem fog történni. A következő három hónapban sebeket fogok kötözni és kávét fogok osztogatni mosdatlan férfiaknak a frontvonalak mögött –
mondta, de Olivia elég kiábrándult képet vágott.
– Ez nagyon szépen hangzik. Csak azt nem értem, miért kell ezt csinálnod. – Ahelyett, hogy itt lennél Charles és Geoffrey mellett, biztonságos
helyen, tette hozzá magában. Ezt az egész őrültséget kizárólag Victoria tartotta értelmes vállalkozásnak, aki az életét is kész volt kockáztatni azért,
hogy megszabadulhasson a Dawsonoktól, és végre csinálhasson valami, általa hasznosnak és fontosnak vélt dolgot.
– Valakinek ezt is meg kell csinálnia – válaszolta csöndesen Victoria, miközben átöltözött egy tiszta fekete ruhába. S miután lehozta a
padlásszobából az ott elrejtett nagy bőröndjét, a szekrényből egy sűrű fekete fátylas gyászkalapot vett elő.
– Hát ez meg micsoda? – képedt el Olivia. Ez a feltűnően ronda szerelés egyáltalán nem illett a húgához. A sűrű fátyol az arcát is eltakarta. Úgy
nézett ki, mint egy Özvegyasszony.
– Fényképészek lesznek a hajón. Ez egy csodaszép hajó, azt mondják. Még az Aquataniánál is szebb. – És ez még a nászútnál is szebb utazás
lesz, tette hozzá magában. Szabadságutazás. Egyszerű kabint váltott magának az első osztályon, sokkal szerényebbet, mint amilyenben
Charlesszal utazott. Az apjától az esküvő alkalmából kapott pénzből óvatosan elvett egy összeget. Charles nem gyaníthatott semmit. Ötszáz font
készpénze volt így, de nem gondolta, hogy többre volna szükség a front mögötti munkához. A hajóra vitt magával néhány alkalmi ruhát, de
egyébként csak egyszerű és meleg ruhadarabokat csomagolt be. Úgy tervezte, hogy az út nagy részét a kabinjában tölti, nehogy valaki fölismerje
őt és később elkezdjen fecsegni.
– Úgy látom, te aztán mindenre gondoltál – sóhajtott Olivia szomorúan. Majdnem megszakadt most a szíve, hogy itt hagyja őt a húga. S még
jobban elszomorította, hogy milyen vidáman…
 Fogtak egy taxit a Tizennegyedik utca sarkán, s az Ötvennégyes Mólóig egymás kezét szorongatva ültek a kocsiban.
A hajó körül a szokásos felfordulást találták. Hullámzott a tömeg, hordárok rohangáltak, fújta a rezesbanda, a rokonok integettek, pezsgő pukkant
a fedélzetre lépő első osztályú utasok tiszteletére, s a hajóhídon sietős léptekkel haladt fölfelé nővére kíséretében a sűrűn lefátyolozott özvegy.
Könnyen megtalálták a kabinjukat, melybe a csomagokat már berakta a hordár.
Aztán hosszú percekig csak álltak szótlanul, és egymást nézték. Már nem tudtak mit mondani. És különben sem volt szükség szavakra. Victoria a
nővére kezébe tette le az életét, s most elindul a háborúba. Távollétében Olivia gondoskodik majd mindenről. De Olivia számára már-már
elviselhetetlen volt az elválás. Majdnem elkezdett neki könyörögni, hogy mégse menjen el, de aztán összeszedte magát.
– Mindent megérzek, bármit csinálsz, ugye tudod? Méghozzá itt – mutatott a gyomorszájára. – Úgyhogy ne csinálj semmi őrültséget, kérlek, mert
én is belebolondulok.
– Igyekszem jól viselkedni – nevetett Victoria, de tudta, hogy Oliviának igaza van. Volt közöttük valamilyen titokzatos telepátia. – Te pedig
biztonságban lehetsz Charles mellett. Ne felejts el éjjel-nappal veszekedni vele, különben hiányozni fogok neki – tréfálkozott. Olivia megölelte.
– Esküdj meg, hogy épen és egészségesen térsz haza.
– Esküszöm – mondta Victoria, s a következő pillanatban megszólaltak a hajókürtök. Figyelmeztetésül a kísérőknek, hogy ideje elhagyni a hajót.
Oliviának elszorult a szíve.
– Nem hagylak elmenni – mondta, és egy pillanatra komolyan is gondolta. Hogy a nyakába csimpaszkodik, és egyszerűen nem ereszti el.
– De hagysz. És túl fogod élni – mondta Victoria csöndesen. – A nászutamat is túlélted. – Olivia bólintott, s Victoria, a fátylakkal teleaggatott
nevetséges özvegyi kalapot föltéve, kikísérte őt a hajóhídhoz. A kalapon Olivia is elmosolyodott, ahogy visszanézett.
– Szeretlek, te bolond nő. És nem tudom, miért engedem ezt az egészet neked.
– Mert tudod, hogy el kell mennem. – Olivia valóban tudta. Victoria így is, úgy is elment volna. És akkor már ez a jobb megoldás. Utoljára
megölelték és megcsókolták egymást, s Olivia a fátylak mögött is észrevette Victoria könnyeit. Mindketten sírtak. Nehéz volt az elválás.
– Szeretlek – mondta Olivia újra, s Victoria magához szorította őt.
– Én is szeretlek… És az isten áldjon meg, Ollie, hogy visszaadtad az életemet.
Olivia még egyszer megcsókolta.
– Isten veled! – súgta oda neki, aztán sarkon fordult és lassan leballagott a hajóról.
20.

O
livia félig zsibbadtan lézengett a délután hátralévő részében. Nem tudott mit kezdeni magával, tengett-lengett egyik szobából ki, másik szobába
be, és folyton a húgára gondolt. Tudta, hogy a hajó már rég kint jár a nyílt tengeren. Idegesen gondolt Dawsonék hazaérkezésére, de várta is őket,
mert már nyomasztotta az egyedüllét. Megint elárvultnak érezte magát a testvére nélkül. Ő nem tudott volna sehová elmenni úgy, hogy Victoriát ne
vigye magával. De Victoriának könnyebb volt. Egyszer már ott volt neki a nászutazás, és most megint el tudott menni. Olivia viszont nagyon
elveszettnek érezte magát nélküle.
De azt is tudta, hogy Charles és Geoffrey hazaérkezésekor élete legnagyobb színészi teljesítményét kell nyújtania. Már kikészítette a nekik írt
leveleket, sőt a „Victoriának” szólót is, amelyben meg van magyarázva minden, az is, hogy miért ment ő el Kaliforniába. A kitalált történet szerint ő
ma délután vonatra szállt és már Chicago felé robog.
Mire Charles hazaért, ő már fölkészülten várta. A férfi megdöbbent, amikor a hálószobába lépve meglátta „felesége” holtsápadt arcát. Azonnal
tudta, hogy valami szörnyű dolog történt vele, s minden veszekedésüket feledve azonnal odafutott hozzá.
– Beteg vagy? – kérdezte gyengéden. Az asszony kézfejét a homlokára szorítva hanyatlott hátra egy karosszékben. – Mi történt?
– Olivia – nyögte. Charles úgy gondolta, baleset nem lehet, mert akkor a felesége a kórházban volna a testvére mellett. Mert elég szívtelen
teremtés, de ha az imádott nővéréről van szó, akkor rohan. – Elment.
– Hazament? – kérdezte Charles csalódottan. – Ennyi az egész? – Ezért kell itt olyan pofát vágni, mintha meghalt volna, s nem csupán hazament
volna Crotonba? Nem, itt nyilván valami másról van szó. – Összevesztetek? – firtatta tovább. Victoria az utóbbi időben mindenkivel veszekedett, s
lehet, hogy most a nővérébe is belekötött. Ki tudja már… De Victoria csak a fejét rázta. És annyira hiányzott neki Victoria, hogy nem volt nehéz
nagyon szomorú képpel néznie a férfira. – Apátok beteg? – De az asszony megint csak a fejét rázta, és szó nélkül átnyújtotta Oliviának a húgához
írott levelét. A levelet tényleg ő maga írta, de ennek nem volt most jelentősége, hiszen kézírásukat még Bertie sem tudta megkülönböztetni.
A levélben Olivia azt írta, hogy fájó szívvel bár, de most el kell mennie, mert egyszerűen elviselhetetlennek érzi az egész életét. Nagyon
magányos, amióta Victoria férjhez ment; rá kellett ébrednie, hogy milyen szorosan kötődött ő a testvéréhez; nyomasztja őt a crotoni élet üressége;
és szüksége van néhány hónapra, hogy nyugodtan átgondolhasson mindent és rendbe tegye a dolgait. Azt is fontolgatta, hogy zárdába vonul, mert
hiszen úgy látja, hogy úgysem fog ő férjhez menni soha.
 – Ó, istenem! – szörnyedt el Charles. – Hát ez borzasztó? –És gyorsan megtapogatta a zsebét, előkapta a tárcáját. – Lássuk csak, mennyi pénzt
hoztam haza. – Még ma este elutazom Chicagóba, és visszahozom a nővéredet. Ezt nem teheti meg. Ebbe az apátok belehal. – Olivia is tartott
ettől, s most nagyon remélte, hogy nem lesz igaz ez a jóslat.
– Mire te Chicagóba érsz, ő már a Kalifornia felé robogó vonaton fog ülni. Sose találod meg – közölte gyakorlatiasan. Kicsit úgy hangzott ez,
mintha védeni akarta volna a testvérét, pedig csak azt nem akarta, hogy Charles fölöslegesen rohangáljon föl-alá az országban, miközben Victoria
Európa felé hajókázik az óceán közepén. Charles elfogadta az érvelést, és szorosan odaült a „felesége” mellé. Meg volt döbbenve Olivia
viselkedésén, és nem értett semmit. Pedig ha csak egy kicsit is jobban ismeri a drágalátos kis feleségét, akkor rögtön sejthette volna, hogy csakis
az ő keze lehet ebben az ügyben. De hát nem ismerte…
– Van valami elképzelésed, hogy hová mehetett? Vagy kihez mehetett? Milyen ismerőse lehet ott? – Olyan izgatott volt, amilyen Olivia is lett
volna, ha a történet igaz, és igazán meg volt hatódva, hogy Charlest ennyire földúlta a felesége nővérének a sorsa.
– Olivia nagyon titokzatos személyiség – mondta és elsírta magát, mert eszébe jutott, hogy három hónapig tényleg nem látja a húgát. Ettől
bármikor könnyen sírva fakadt.
– Jaj, drágám – sóhajtott Charles, és vigasztalóan átölelte, ami meglepte Oliviát. Ezt a gyöngédséget nem várta volna. –Annyira bánt engem is.
De lehet, hogy észhez tér és pár nap múlva visszajön. Lehet, hogy egy darabig nem is kéne semmit mondani az apátoknak, aztán majd meglátjuk,
mi lesz.
– Te nem tudod, hogy mennyire makacs tud lenni a nővérem, Charles. A látszat néha nála is csal – magyarázta Olivia.
– Úgy tűnik – sóhajtott megint idegesen és csalódottan Charles. – Lehet, hogy tényleg nem tudta elviselni az apátokat, mióta te eljöttél otthonról?
Nekem sokszor eszembe jutott, hogy az öreg túlságosan kihasználja azt a szegény lányt, és elzárja mindentől, az igazi élettől, a barátoktól, a
társasági élettől és persze az udvarlóktól is. Szegény soha nem mehetett sehová, és nem is gondolhatott erre, minthogy otthon kellett maradnia az
apját ápolni. Talán ezt elégelte meg a végén, nem?
– De, lehet – válaszolta eltűnődve Olivia. Ő maga még sohasem gondolta így végig a saját sorsát, pedig sok igazság volt Charles szavaiban.
Vajon az apja is így fogja látni és lesz némi lelkifurdalása? Nem valószínű. – Viszont, ha pár hónapot mondott, akkor az biztos, hogy úgy is gondolja.
Apánknak is hagyott egy levelet. Holnap majd kiviszem neki. – Másnap vasárnap volt.
– Ne várjunk mégis néhány napot? – aggodalmaskodott Charles.
– Nézd, Charles, én ismerem a nővéremet. Az a tisztességes megoldás, ha azonnal szólunk apánknak.
– Majd én kiviszlek – mondta a férfi komolyan, és Olivia bólintott, hogy jó. – Nem mondott neked tegnap este semmit? Semmi célzás, hogy mire
készül?
– Semmi – válaszolta szomorúan Olivia. Charles pedig jobbnak látta nem megjegyezni, hogy néha az öngyilkosok is így viselkednek. De lehet,
hogy ez a nő tényleg csak elfutott egy kis időre, és nem csinál ennél nagyobb hülyeséget. Charles hónapok óta először sajnálta a feleségét, akit
láthatóan teljesen összetört az eset. És teljesen váratlanul olyan érzékenységről tett tanúbizonyságot, mintha csak a nővére volna…
Amikor Geoffrey hazajött a vendégségből, miatta még jobban kellett izgulniuk. Szegény gyerek hangosan és kétségbeesetten bömbölt, amikor
megtudta, hogy Olivia elment, s még rosszabb állapotba került, amikor a levelet is odaadták neki.
– Mint a mama! – zokogta az apja ölében. – Soha nem jön vissza, tudom!
– De visszajön – mondta határozottan Olivia, és neki is eleredt a könnye. – Emlékezz csak, mit mondott neked legutóbb… Hogy bármi történjék
is, mindig szeretni fog. És ha el is megy egy kis időre valahová, mindig vissza fog jönni hozzád. – Ezeket ő maga mondta még reggel, öltözködés
közben a gyereknek, de annak szerencsére most nem jutott eszébe megkérdezni, hogy ő meg honnan tudja ezt. Olivia rádöbbent, hogy
óvatosabbnak kell lennie. – Ő nem hazudik, Geoff- magyarázta tovább szelíden, s önmagát legalább annyira szerette volna erről meggyőzni, mint a
gyereket. – Tényleg szeret téged, olyan vagy neki, mintha az ő kisfia volnál, és ő a kisfiát soha nem hagyná el örökre. Csak várni kell egy kicsit, s
meglásd, visszajön. – De a gyerek nem volt hajlandó ezt elhinni, s Olivia később már azt is mondta neki, hogy az édesanyja is visszajönne hozzá,
ha tudna. Olivia a gyerek ágyán feküdt, a kutyával játszott, s most jutott el először a tudatáig Victoria gyűrűinek szokatlan érzése.
– Az anyám visszajöhetett volna, de mégsem jött! – mondta mérgesen a gyerek. Haragudott most Oliviára is, és nem lehetett hibáztatni érte. De
Olivia meglepődött azon, amit az anyjáról mondott.
– Ezt hogy érted, Geoff? – kérdezte kissé zavartan. Susan meghalt. Nem egyszerűen elment a háztól.
– Hát úgy, hogy nem kellett volna a helyét átadnia másnak. Beszállhatott volna velem a mentőcsónakba.
– De így megmentette valakinek az életét, és ez nagyon bátor cselekedet – magyarázta Olivia, de a gyerek csak sóhajtott egyet és megvonta a
vállát. Két kövér könnycsepp gördült ki a szeméből.
– Nekem ő akkor is hiányzik. Még most is – suttogta. Normális körülmények között ezt nem vallotta volna be Victoriának, de Olivia elutazása
annyira felzaklatta, hogy nem tudta elfojtani a bánatát. Olivia megsimogatta a kezét.
– Tudom. És tudom, mennyire hiányzik neked Olivia – mondta csendesen. – Nekem is nagyon hiányzik… De mi talán most barátok lehetnénk. –
A gyerek furcsán nézett rá, kételkedve, s Olivia elfordította a fejét. Emlékeztetnie kellett magát, hogy nem szabad túl messzire mennie. Pár perc
múlva el is búcsúzott, megcsókolta és betakargatta a gyereket, aztán visszament a „férjéhez” a hálószobába. Kegyetlenül nehéz egy este volt ez.
Victoria vajon tudja-e…
 – Hogy van a gyerek? – kérdezte Charles zavart tekintettel. Nyugtalanította, hogy a fia immár a második anyafigurát veszíti el az életében. S az
elmúlt esztendőben Victoria igazán nem sietett anyja helyett anyja lenni, bár ma este végre nagyon szépen viselkedett, és Charles őszintén örült
ennek. Nagyon bedühödött volna, ha a felesége most magára hagyja a gyereket a bánatával. Úgy látszik, mégiscsak szorult bele egy kis
emberség.
– Nagyon ki van borulva szegény – válaszolta csendesen. –De hát ez érthető. Én sem tudom, mi ütött Olíviába. Számomra ez ugyanolyan rejtély,
mint Geoff számára. – Leült az ágy szélére. Teljesen kimerültnek látszott, és azt kívánta, hogy Victoria legyen csak most alaposan tengeribeteg.
Megérdemli. De Olivia azt is belátta, hogy ő maga sem egészen komplett, hogy belement ebbe az őrültségbe. És holnap még az apjának is elő
kell adni a dolgot, jaj istenem…
– Nem lehet, hogy titokban szerelmes lett valakibe? – kombinálgatott még Charles, de Olivia elnevette magát. Ügyes fiú… Az egyetlen férfi, aki
titokban tetszett neki, az Charles maga volt. A húgának a férje. És ő nagyon vigyázott arra, hogy se Charlesnak, se másnak véletlenül se juthasson
eszébe, hogy ő titokban épp ebbe a férfiba szerelmes. Az volna még egy szép kis katasztrófa!
– Nem tudom elképzelni. Nem nagyon érdekelték őt a férfiak. Ő olyan visszahúzódó és szemérmes… – magyarázta ártatlanul, és Charles
furcsán nézett rá.
– Mint te, kedvesem, ugyebár – mondta gúnyosan. Ettől aztán Olivia döbbent meg.
– Mit jelentsen ez? – Olivia érezte, hogy itt olyasmi jött elő, amiről Victoria némiképp tájékoztatta őt, úgyhogy bátran belement a szóváltásba.
– Nagyon jól tudod te azt. A mi életünket nem éppen a nagy szerelem árasztja el, nem igaz?
– Én nem tudtam, hogy te azt vártad tőlem. – Olivia igyekezett a szokásos mértékben utálatos lenni, s úgy látta, a férfi normálisnak is tekinti ezt a
megjegyzést.
– Nos, én tényleg nem azt vártam, ami végül lett belőle. De ha jól sejtem, te sem – mondta szomorúan. Olivia együttérzéssel tekintett rá, s ez a
nézés meglepte a férfit. Nem is folytatta ezt a témát. Épp elég cirkusz volt ez a mai nap, nem hiányzik még egy veszekedés is. Aminek különben
sincs semmi értelme. Ebből a szempontból ennek a házasságnak már úgyis vége. – Mikor akarsz holnap kimenni az apátokhoz?
– Elég hosszú az út. Korán kell fölkelnünk. Megengeded, hogy én vezessek? – kérdezte, és nagyon remélte, hogy Charles nemet mond, hiszen ő
nem tudott vezetni. De ha nem mond nemet, akkor ide kell rendelni Donovant, és azt mondani utóbb, hogy ő most túl ideges ahhoz, hogy autót
vezessen.
– Én ezer örömmel kiviszlek. És nem baj, ha velünk jön Geoffrey is? – A férfi úgy érezte, hogy ezt most meg kell kérdezni. A feleségét mindig is
idegesítette a gyerek, s most még a testvére miatt is ki van borulva.
– Természetesen nem baj – vágta rá Olivia.
Charles egész este valami finom változást érzékelt a feleségében. Mintha ez az Olivia-sokk észrevétlenül meglágyította volna a szívét.
Érzékenyebbnek tűnt, és a férfi érzékelt valami olyasmit is, amit azelőtt soha. De ezt szavakba nem tudta volna foglalni. A felesége most szelídebb
volt és szerényebb is. Valami furcsa, megfoghatatlan, lelki értelemben. Mintha egy cseppet megfogyatkozott volna a merészsége.
Olivia sokáig ébren feküdt az ágyban. Victoria hálóinge volt rajta, s olyan távolra húzódott Charlestól, amennyire csak tudott. Életében most
először aludt együtt egy férfival, s ha nem félt volna annyira, még talán mulatságosnak is találta volna. De hát tényleg nagyon félt, hogy bármelyik
pillanatban lelepleződik ez a helycsere, s akkor Charles a nővére hálóingében hajítja ki őt a házból. De sógora most egyáltalán nem ezen törte a
fejét. Inkább elnézegette a feleségét a félhomályban, s azon gondolkodott, hogy jó volna megérinteni, de nem volt hozzá bátorsága. Az asszony
hátat fordított neki, s nyilván sírt. Végül aztán nagyon gyöngéden mégiscsak a vállára tette a kezét.
– Fönt vagy még? – kérdezte suttogva. Olivia válasz helyett csak bólintott. – Jól vagy? – érdeklődött tovább. Olivia elmosolyodott, de azt a férfi
nem láthatta.
– Többé-kevésbé – válaszolta csöndesen. – Folyton csak rá gondolok. – És ez igaz is volt. Reggel óta csak a húgára gondolt.
– Nem lesz vele semmi baj. Olivia nagyon talpraesett. És vissza is jön, ha elérkezettnek látja az időt. Nem fog örökre eltűnni. – Charles nem is
sejtette, hogy amit mond, az épp az ő feleségére vonatkozik.
– De mi lesz, ha megsérül? – osztotta meg vele Olivia az aggodalmát, s a férfi egy kicsit közelebb mert húzódni hozzá.
– Nem fog megsérülni. Az indiánok nagyon szelídek ma már arrafelé. Általában már csak a cirkuszban meg a vásárokon lehet találkozni velük.
És földrengés sem volt már ott kilenc éve. Szerintem átvészeli a nyarat – nézte mosolyogva a nő hátát Charles, de nem érintette meg.
– De mi lesz, ha jön egy újabb földrengés? Vagy tűzvész? Vagy háború… – Oliviának folyton ez járt a fejében.
– Kaliforniában?! Nem hiszem, hogy hadat üzennénk Kaliforniának. – Charles egy mozdulattal maga felé fordította a „feleségét”, aki tényleg sírt.
A holdfényben úgy nézett ki, mint egy aranyos kisgyerek. – Miért nem alszol már? Minek idegeskedni még mindig? Lehet, hogy apád
magánnyomozókat küld utána, akik napokon belül visszahozzák – bizakodott Charles, de Olivia nem világosíthatta föl, hogy kár erőlködni. Victoria
egy kicsit messzebbre ment, mint Kalifornia. Most megint megbánta, hogy hagyta elmenni. Még az is eszébe jutott, hogy utána küld egy táviratot a
hajóra, hogy meggondolta magát és azonnal jöjjön vissza. Amíg a hajó be nem fut Liverpoolba, még küldhet táviratot. Erről a Liverpoolról pedig a
brit kikötők környékén ólálkodó német tengeralattjárók jutottak eszébe. Nemrég hallott róluk… S most nem is tudta, hová tette ő az eszét, amikor
elengedte a húgát. Hajóval, Angliába… Már a puszta gondolattól is még jobban kezdett sírni, s anélkül, hogy fölfogta volna a dolog veszélyét,
hagyta, hogy Charles egészen átölelje őt. Megérezte a férfi nyakán a szappan illatát, az arcán pedig az arcszeszt. Milyen finom úriember, lepődött
meg Olivia. Megborotválkozik, mielőtt befekszik a felesége mellé az ágyba. Ezt ő soha nem gondolta volna. És milyen jó volt érezni a férfitest erejét
és melegét… De aztán eltolta magától, és zavarodottan nézett rá. Hiszen ez itt nem a férje, hanem a sógora. Még akkor is, ha nem sejt semmit…
– Ne haragudj – motyogta félszegen.
– Semmi, semmi – nézett Charles is meglepetten, és nem árulta el a feleségének, hogy most nagyon tetszik neki. Olivia visszafészkelődött az
ágy szélére, s pár perccel később mindketten álomba zuhantak.
Reggel külön öltözködtek. Olivia megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a férfi végtelenül tapintatos. Victoriának igaza volt: bizonyos értelemben
könnyen mentek a dolgok. Geoffrey még mindig nagyon bánatos volt, sőt Crotonba sem akart kimenni, de hát kénytelen volt. Kimenője volt a
szobalánynak is, és a szakácsnőnek is, másra pedig nem tudták hagyni a gyereket, aki egy darabig még makacskodott, hogy Ollie nélkül ő nem
kíváncsi Crotonra, de még a nagypapára sem.
Hosszú, nyomott hangulatú utazás volt, s Olivia mindvégig azon gondolkodott, mit is mond majd az apjának. Gondolatban százszor elpróbálta az
„előadást”, de arra a szenvedésre nem készülhetett föl, amely az apja arcára ült ki, amikor közölte vele a szomorú hírt. Ha belelőttek volna Edward
Hendersonba, talán az sem okozott volna neki ekkora fájdalmat. És Olivia hálás volt Charlesnak, hogy elkísérte őt és most ott állt mellette.
Kettejüknek kellett az öreget egy karosszékig eltámogatni, aztán Charles töltött neki egy kis szíverősítőt. Henderson fölhajtotta, aztán csak bámult
maga elé értetlenül, majd a lányára emelte a tekintetét.
– Miattam csinálta ezt? Épp a napokban kérdeztem ezt tőle… Hogy szörnyen boldogtalan lehet itt énvelem… Nem egy fiatal lánynak való élet ez,
de ő mindig azt mondta, hogy neki épp ez tetszik. S én hagytam, hogy így éljen, mert ez nagyon kényelmes nekem… Nagyon hiányzott volna, ha
elmegy tőlem… És most mégis elment…- Elsírta magát. Olivia már épp oda akart lépni, hogy letörölje a könnyeit, de a folytatástól földbe
gyökerezett a lába. – Tudja mit? – nézett apja egyenesen Charles szemébe. – Azt hiszem, szerelmes lehetett volna magába, ha mi hagyjuk. De hát
nem hagytuk – fordította félre a tekintetét. Mindannyian tudták, mire célzott. Az igazi Olivia pedig levegő után kapkodott.
– Apa, én biztosra veszem, hogy ez nem így van. Olivia soha nem mondott nekem semmi ilyesmit… – Egészen halálra vált a rémülettől, s csak
remélni tudta, hogy nem vették észre, milyen mélyen elvörösödött.
– Nem is kellett semmit mondania – szakította félbe az apja a szemét törölgetve, s ismét belekortyolva a brandybe. – Hiszen látta azt mindenki.
Én férfi vagyok. Én csak tudom. De akkor sokkal fontosabb volt téged megmenteni, ezért döntöttem úgy, ahogy. – Charles összeszorította az ajkát,
és nem szólt egy szót sem. Olivia pedig hosszú percekig rá sem mert nézni.
– Nincs igazad, apa. Nekem biztosan megmondta volna – erősködött, igyekezve legalább valamit megmenteni távollévő önmaga méltóságából.
– És erről az elmenésről beszélt neked? – szögezte neki a kérdést, és Olivia csak ingatta szomorúan a fejét. – Akkor csak ne képzeld, hogy te
mindent tudsz, Victoria Dawson. – Olivia pedig halálra vált attól a gondolattól, hogy Charles esetleg valóban azt hiszi, hogy ő az iránta érzett
reménytelen szerelem miatt ment világgá. Ez egy szörnyűség, ez egy tévképzet, és saját érdekében minél előbb el kell oszlatni. Charles
szerencsére nem osztotta apósa álláspontját.
– Szerintem nem lehet pontosan tudni, hogy az emberek miért csinálnak ilyeneket. A fejekbe nem lehet belelátni, a szívekbe pedig pláne nem. Az
ikrek között pedig különlegesen erős kapcsolat van. Tudjuk jól, hogy pontosan ismerik egymás dolgait, nincsenek titkaik egymás előtt, s olyasmit is
megéreznek, amit mások elképzelni sem tudnak. Lehet, hogy egyszerűen nem bírta elviselni, hogy Victoria most már önálló életet él. Lehet, hogy
szeretné megtalálni önmagát, kialakítani a saját személyiségét.
– Egy zárdában?! – képedt el Henderson. Ő nem ezt a sorsot szánta a lányának. – A zárdával téged fenyegettelek, de persze akkor sem
gondoltam komolyan – nézett boldogtalanul „Victoriára”.
– Azt hittem pedig, hogy komolyan gondolod – vallotta be a lány. Tényleg mindketten azt hitték.
– Nem tudtam volna megtenni – sóhajtott az öreg. Inkább belekényszerítette egy házasságba Victoriát, s az épp ezért ment most világgá. Ez volt
az igazság, de Olivia nem világosíthatta föl az apját sem.
És ahogy azt Charles megjósolta, Henderson fogadkozott, hogy azonnal magánnyomozókat meneszt utána, s megkérte Charlest, hogy ezt az
ügyet ő maga vegye kézbe hétfő reggel bent a városban. Összeszedték Olivia leveleit, hogy azokat Charles majd adja oda a nyomozóknak,
Oliviának pedig meg kellett ígérnie, hogy rettentő alaposan végiggondolja, hogy tíz évvel ezelőtti iskolatársaik közül vajon ki élhet most
Kaliforniában. Olivia megígérte, de persze tudta, hogy senki.
S amikor kiléptek a könyvtárszobából, Bertie és Geoffrey a konyhában várta őket, zokogva. Bertie is megkapta a levelét, s annyira ki volt
borulva, hogy eszébe sem jutott jobban odanézni, melyik lány áll előtte. Olivia pedig egy gyors csókváltás után már ment is kifelé. A feltétlenül
szükségesnél egy pillanattal sem akart tovább Bertie közelében maradni. Még a saját szobájukba sem ment föl, nehogy valamivel véletlenül elárulja
magát. Túl sokat kockáztatna most.
Henderson javasolta, hogy maradjanak ott éjszakára, de Charles közölte, hogy neki mindenképpen vissza kell mennie. Másnap reggel ott kell
lennie a bírósági tárgyaláson. És a magánnyomozókkal is minél előbb szeretett volna beszélni. Victoria maradhatott volna a gyerekkel, de nem
akarózott neki. A testvére nélkül nyomasztó lett volna itt a családi birtokon időzni. Arról a veszélyről nem is beszélve, hogy Bertie, ha lehiggad,
könnyedén leleplezhette volna őt. Még tökéletesítenie kellett a szerepjátszást. De a lényeg az, hogy mindeddig nem is gyanították, hogy valójában
mi történt.
Apja a búcsúzáskor megint sírt, és Olivia kutyául érezte magát. Bertie is ott állt mellettük, aztán integetett az autó után. Geoffreynak lovagolni sem
volt kedve, épp csak meglátogatta a lovát az istállóban.
– Nem tudom, Olivia sejti-e, mekkora szomorúságot okozott itt mindenkinek – mondta Charles hazafelé a kocsiban. Nagyon sajnálta az apósát,
aki azonban a vártnál jobban viselte el a megrázkódtatást. A férfi arról nem szólt semmit, hogy az öreg szerint Olivia szerelmes volt őbelé. Nem
foglalkozott az ilyen öregemberes képzelgésekkel…
– Szerintem nem sejti, mert akkor valószínűleg nem ment volna el – mondta Olivia „Oliviáról”, de közben Victoriára gondolt. Nagyon hiányzott neki
a húga, s ez a fájdalom nem akart csillapodni. Egyre komolyabban fontolgatta, hogy táviratozik neki és hazaparancsolja, de azonnal.
Este kilenc után értek haza, és még nem is vacsoráztak.
Olivia azt mondta a gyereknek, hogy vegye föl a pizsamáját, s úgy jöjjön vissza a konyhába egy kis levest enni. Ő maga kötényt kötött, s
megnézte, mi van a kamrában. S tíz perc múlva már forrt is a zöldséges csirkeleves, az asztalon pedig ott volt a friss saláta és egy halom vajas
pirítós.
– Hogy tudtad mindezt ilyen gyorsan elkészíteni? – meresztette a szemét Charles. – Milyen titkaid vannak még? –fürkészte a „feleségét”, akin
sehogy sem tudott kiigazodni.
– Több titkom van, mint sejtenéd – mosolygott Olivia, de Charlesnak nem igazán tetszett a tréfa, és szótlanul ült le vacsorázni. Aztán Geoffrey jött
le, kicsit jobb kedve lett a levestől, a salátából pedig kétszer is vett.
– Ez nagyszerű, Victoria – jegyezte meg Charles még mindig hitetlenkedve és bátortalan mosollyal. Olivia tudta, hogy éjjel még tartózkodóbbnak
kell lennie, mert ez a sok meglepetés még a végén lebuktatja. Szó nélkül hátat fordított hát Charlesnak, s aztán közönyös mozdulattal tolt elé egy
tányér csokoládés süteményt.
– Ezt is te csináltad?! – képedt el a férfi. Olivia nevetve rázta a fejét.
– Na nem! Ezt már a szakácsnő.
– Olivia finomabbat tud sütni – mondta tele szájjal Geoffrey, és a kutyusnak is tört egy kis darabot.
Charles elment lefektetni a gyereket, Olivia pedig gyorsan rendbe rakta a konyhát, s fél óra múlva már ő is fönt volt a „fiúknál”. Geoffrey már
ágyban volt, s ahogy Olivia az ajtóból elnézte őket, az jutott eszébe, hogy milyen boldog ember is lehetne a húga, ha tudna örülni egy ilyen családi
idillnek. De ő most az isten tudja, hol hányódik az óceán hullámain. Pedig itthon is lehetne ebben a barátságos kis házban, a férje és a mostohafia
mellett.
– Betakarjalak? – kérdezte bátortalanul a gyereket, mire az megvonta a vállát. Még mindig szomorúnak látszott, de már nem annyira. Hazafelé
már arról beszélt, hogy mi lesz a nyár végén, ha Olivia hazajön. Már képes volt előre tekinteni és elhinni, hogy Olivia tényleg hazajön, ha egyszer ezt
ígérte.
– Biztos, hogy hazajön – tolta odébb Henry majmot és megfogta a kutyáját, hogy most már ne ugráljon le az ágyról. A kutya boldogan csóválta a
farkát, és megnyalta Olivia kezét. Szerette Oliviát.
– Aludj jól, álmodj szépeket! – súgta a gyerek fülébe Olivia, aztán elment a saját hálószobájába. Hosszú, nehéz nap volt a mai, és a sok
autózástól a háta is megfájdult.
– Holnap a bíróságra mész? – kérdezte mellékesen, miközben leeresztette a haját. Charles meglepődve nézett rá. A felesége eddig még
sohasem érdeklődött az ő munkája iránt.
– Igen, de nem egy nagy ügy – válaszolta, s tovább olvasta az újságját. Aztán ismét fölnézett. – Köszönjük a vacsorát. –Olivia csak mosolygott.
Nem tudott mit mondani, hiszen ez olyan természetes volt az ő számára. De a reakciókból könnyen kitalálhatta, hogy ilyen „meglepetéseket”
Victoria nem szokott okozni. – Apád, úgy látom, elég jól viselte a megrázkódtatást.
– Szerintem is – mondta Olivia szomorúan.
– Holnap a tárgyalás után majd keresek neki magánnyomozókat. Én még most sem akarom elhinni ezt az egészet. Hiszen Olivia olyan komoly
és megbízható nő. Nem olyan, aki csak úgy elrohangál otthonról. Szörnyen boldogtalan lehetett, ha már ilyesmire szánta el magát.
– Hát igen – sóhajtott Olivia.
Hetek óta ez volt a leghosszabb beszélgetés Charles és a felesége között. A veszekedéseket nem számítva, persze…
Mint mindig, most is külön váltottak ruhát az öltözőszobájukban, az ágyban pedig egymásnak háttal fordulva feküdtek le. Elalvás előtt Olivia még
eltűnődött, hogy ezek hogyan tudnak így élni. Ebben a páros magányban…
Olivia másnap jókor felkelt és megcsinálta a reggelit. Ez általában a szobalány dolga volt, de Olivia csak legyintett. Tudta, hogy semmi olyasmit
nem szabad megcsinálnia, amit Victoria soha nem csinált meg, de hát ez a reggeli készítés olyan semmiségnek tűnt. Charles azonban fölfigyelt az
Olivia távozása után bekövetkezett változásokra. Mintha hirtelen föltámadt volna a feleségében a gondoskodási vágy. Tetszett neki a dolog.
Geoffrey viszont nagyon furcsán pislogott rá. Olivia észrevette, hogy a gyerek ösztönösen is az ő keze fejét kezdi figyelni. Még szerencse, hogy
éppen egy konyharuhát tekert rá a forró fazekak emelgetése miatt. Tudta jól, hogy a fiú mit keres. De tudta azt is, hogy a keresett anyajegy kicsi és
nehezen észre vehető. Amíg tehát ő elég óvatos, addig nem fogja lebuktatni
– Érezd jól magad az iskolában – szólt oda a gyereknek. és most szándékosan nem csókolta meg. Charleshoz sem szólt egy szót sem, amikor
az elindult az irodájába. Tudta, hogy óvatosnak kell lennie. És sejtette, hogy Victoria sem lehetett barátságosabb hozzájuk reggelenként.
Charles azonban mégiscsak meg volt lepődve, amikor hazajött. És nála már csak Geoffrey volt jobban meglepődve, amikor az iskolából
hazatérve a konyhában találta „Victoriát”, aki épp az apja zoknijait stoppolgatta.
– Hát te meg mit csinálsz?! – képedt el a gyerek, s Olivia belepirult a válaszba.
– Olivia tanított meg rá.
– De azelőtt ilyet sohasem csináltál.
– Az igaz, de ha most sem csinálnám, akkor apád mezítláb járhatna a tárgyalásokra. – Geoffrey jót nevetett a tréfán, aztán ivott egy kis tejet, evett
egy kis süteményt és nem túl nagy lelkesedéssel elment megírni a házi feladatát. Az iskolából már csak egy hónap volt hátra, és a gyerek már alig
várta a nyári vakációt.
A hét hátralévő része eseménytelenül telt el. Olivia keveset beszélt a családjával. Nagyon vigyázott, mit mond és mit csinál. Jobban meg akarta
ismerni ezeket a Dawsonokat. Mert együtt élni velük teljesen más helyzet volt, mint időnként ellátogatni hozzájuk. És nem szeretett volna elkövetni
valami baklövést, ami egyből lebuktatta volna. És nagyon megkönnyeb-ült, amikor pénteken Geoffrey elkéredzkedett a kis barátjához, Charles
pedig bejelentette, hogy délután a városon kívüli klienseivel lesz találkozója. Sőt, velük is vacsorázik, és elhívta volna a feleségét is, de hát tudta,
hogy az mennyire nem kedveli az efféle társasági eseményeket.
Olivia örült, hogy végre jut egy kis ideje önmagára is, meg arra, hogy átnézze Victoria dolgait. Már régóta kíváncsi volt például arra, hogy miféle
könyveket olvas a húga, miféle újságkivágásokat gyűjtöget, milyen leveleket kapott a New York-i ismerőseitől, és miféle rendezvényekre fogadott el
meghívót. Olivia attól félt, hogy Victoria esetleg elfelejtette őt tájékoztatni valami, számára egészen kézenfekvő dologról, és ez bizonyos
szituációban lebuktathatja őt, ha azt sem tudja, miről van szó. Aztán nem sokkal reggel kilenc után valami nagyon furcsa érzés tört rá…
Megszédült, s aztán nem is nyerte vissza teljesen az egyensúlyérzékét. Mintha lefelé húzta volna őt valamilyen titokzatos erő. Egész nap rosszul
volt, s estére már iszonyúan fájt a feje is. El nem tudta képzelni, mi baja lehet. Láza nem volt, meg sem fázott, s reggel még makkegészségesen
ebédelt. Mire Charles hazaért, már ágyban volt, s ahogy ott feküdt, egyre jobban hatalmába kerítette egy elhúzódó pánikroham. Charles
meglepődött, amikor meglátta felesége szenvedő, holtsápadt arcát.
– Elrontottad a gyomrod? – kérdezte aggódva. Neki fárasztó napja volt, de a tárgyalások eredményesek voltak, és szert tett egy új kliensre is.
– Nem tudom – válaszolta Olivia reszkető, elvékonyodni! hangon, és megint elfogta a szédülés. Forgott vele az egész szoba. Már ebéd óta
forgott vele minden.
– Azt mindenesetre tudjuk, hogy terhes nem lehetsz jegyezte meg epésen Charles. Olivia nem válaszolt semmit. Ahhoz már túl rosszul érezte
magát. Már órák óta feküdt ilyen ál- lapotban, s amikor végre elaludt, az a szörnyű érzés kerítette hatalmába, hogy fuldoklik. Rémülten ült föl az
ágyban ahogy levegő után kapkodott, aztán elkékült arccal ugrott ki az agyból. Erre már Charles is felriadt.
– Mi van veled? – kérdezte álmos hangon, miközben Olivia még mindig levegő után kapkodott. Charles lerohant egy pohár vízért. Olivia ivott egy
kortyot, köhögött, aztán Charles segítségével lerogyott egy székre.
– Nem tudom, mi történt… Szörnyű álmom volt nyögte. S hirtelen megint rátört a pánik, és most már tudta, hogy csak a húgával történhetett
valami. Charles kiolvasta a szeméből, hogy mire gondol.
– Idegkimerülés. Túlhajszoltad magad – nyugtatgatta a férfi, s közben elcsodálkozott az ikrek közötti szoros, rejtélyes kapcsolaton. Mintha csak a
testük járkálna külön, de a lelkük szoros szálakkal volna összekötve. – Nincs a nővérednek semmi mi baja, akárhol legyen is most.
De Olivia görcsösen kapaszkodott a karjába, s szemében rettegés ült.
– Charles, én tudom, hogy nagy bajba került.
– Nem tudhatsz te semmi ilyesmit – mondta a férfi nyugodtan, és megpróbálta visszasegíteni Oliviát az ágyba, de az nem ment.
– Alig kapok levegőt. Fulladok – nyöszörögte. Arra gondolt, hogy egy ilyen hajóval nem történhet meg… Most jéghegyek sincsenek… De akkor
mi történt? Talán megbetegedett. Ők az ilyesmit megérzik egymásnál. És Charles is látta, hogy valami nagyon furcsa dolog játszódik itt le. Aztán
Olivia elkezdett sírni, és nem tudta abbahagyni. A férfi elkezdett félni, hogy ideg-összeroppanás…
– Hívjak orvost, Victoria? – kérdezte, s Olivia majdnem fölugrott ijedtében a húga nevének hallatán.
– Nem tudom. – Alig tudta kinyögni, mert úgy érezte, mintha fojtogatnák. Aztán egy pillanatnyi kihagyás után már hangosan sírt. – Ó, Charles!
Annyira félek… – A férfi odatérdelt elébe. Ilyen állapotban még nem látta a feleségét, s most nem tudta, hogy mit tegyen. Simogatta egy darabig a
kezét, aztán mégiscsak rávette, hogy feküdjön vissza az ágyba, és ő is lefeküdt. Oliviára azonban amint behunyta a szemét, azonnal rátört a
fuldoklás. – Ne haragudj – mondta végül, még mindig sírva. – Nem akartam ilyen kellemetlenséget okozni. De érzem, hogy valami szörnyű dolog
történt vele.
– Én meg biztosra veszem, hogy nem történt semmi – igyekezett Charles megnyugtatni őt, megint a kezét simogatva. És meglepődve nézte,
hogy milyen szerencsétlen és elesett is tud lenni az ő felesége. Olivia már nem is tudott elaludni, de reggelre úgy-ahogy megnyugodott.
Mozdulatlanul, szinte transzban feküdt, amikor Charles odalépett hozzá. – Kérsz egy kis teát, Victoria? – Még mindig nagyon rosszul nézett ki, és
Charles úgy döntött, hogy mégiscsak kihívja az orvost. Tizenegy hónapos házasságuk alatt most fordult elő először, hogy a felesége
megbetegedett. Aki egyébként nagyon kiegyensúlyozott és nagyon egészséges volt. De úgy látszik, megviselte az idegeit a testvére eltűnése.
Lement hát, hogy elkészítse a teát, de mielőtt visszatérhetett volna, Olivia maga is lement, és mezítláb tett-vett a konyhában. Most valamivel
jobban nézett ki, s fölvette az asztalon heverő újságot, hogy valamivel elterelje a gondolatait a húgáról. Ám ahogy megpillantotta a címlapot,
megfagyott ereiben a vér. Tenyérnyi szalagcím kürtölte világgá az első oldalon, hogy megtorpedózták a Lusitaniát! Tizenhárom mérföldre az ír
partoktól, és a hajó tizennyolc perc alatt elsüllyedt. Egyelőre még csak annyit lehet tudni, amennyi a partról is látható volt, de valószínűleg rengeteg
az áldozat, és a túlélők listája még nem készült el.
– Úristen! – hebegte. – Úristen… Charles… – Olivia falfehérré vált, és a férfi az utolsó pillanatban nézett oda, s még el tudta kapni, hogy ne
vágódjon végig ájultan a konyha kövén.
A szobalány éppen belépett, s Charles rákiáltott, hogy azonnal hívja az orvost. És mondja meg neki, hogy siessen, mert Mrs. Dawson elájult.
Charles fölnyalábolta, s így ájultan fölvitte a hálószobába és lefektette az ágyra. Aztán ment ki a fürdőszobába repülősóért. Tudta, hogy lennie kell
valahol, mert még Susan használta, amikor Geoffreyval volt terhes. A szúrós szagú kis tasak aztán meg is tette hatását. Olivia magához tért.
– Én…, jaj… úristen… Charles… – Elsüllyedt a hajó, és Victoria rajta volt. Nem lehet tudni, hogy él-e még vagy meghalt. És nem lehet elmondani
Charlesnak, hogy mi történt. Csak sírni lehet. És sírt is. Charles pedig félholtra izgulta magát, míg az orvosra várt.
– Ne mondj semmit, Victoria. Csak hunyd be a szemed – próbálta megnyugtatni, de hasztalan, és maga is csak akkor nyugodott meg egy kicsit,
amikor húsz perc múlva meghallotta, hogy jön fölfelé az orvos. Még az volt a szerencse, hogy Geoffrey nem volt otthon, és nem kellett ebben a
szörnyű állapotban látnia a mostohaanyját.
– Na, mi a baj, mi a baj? – érdeklődött derűsen a doktor, bár maga is rögtön látta, hogy Mrs. Dawson nagyon elesett állapotban van.
– Nagyon sajnálom, doktor úr – mentegetőzött Olivia sírva, és Charles most valami nagyon furcsát érzett a felesége egész viselkedésében.
Mintha az egész személyiségét kicserélték volna, amióta Olivia „megszökött”. Olivia közben megpróbálta előadni a tüneteit az orvosnak, de most
minden olyan idétlennek és ostobának tűnt. Ő maga viszont most már pontosan tudta, mi okozta ezeket a tüneteket. Abban a percben törtek rá,
amikor a hajó süllyedni kezdett. És még mindig nagyon nyomorultul érzi magát. Nem tudta, hogy Victoria él-e még vagy ő is odaveszett, és ezt
most senki nem tudta megmondani neki.
A doktor végül négyszemközt konzultált Charlesszal, aki elmondta, hogy a felesége ikertestvére épp egy héttel ezelőtt ment világgá. A doki is úgy
látta, hogy ez viselhette meg .az asszony idegeit ennyire, és különben is. ha ikreket erőszakkal elszakítanak egymástól, akkor az gyakran váltja ki a
hisztéria egy sajátos válfaját. Charles azonban kissé elcsodálkozott. Hiszen semmifajta „hisztéria” nem jelentkezett a nászútjuk alkalmával, pedig
az ikrek akkor is elszakadtak egymástól. Az orvos még hozzátette: arra is van példa, hogy az egyedül maradó vagy túlélő ikertestvér
megzavarodik, és lassanként elkezdi átvenni a másik fél egyes tulajdonságait, sőt akár egész személyiségét is. Charles most már elkezdte érteni,
hogy mi lehet az oka annak a sok-sok apró változásnak, amelyeket az utóbbi napokban lehetett megfigyelni a felesége egész viselkedésében,
gondolkodásában és érzelemvilágában. Hát hiszen ezért kezdett egyre jobban Oliviára hasonlítani!
Az orvos pihenést javasolt, s azt mondta, hogy az idő valószínűleg mindent meggyógyít. Charlest figyelmeztette, hogy a feleségének teljes
nyugalomra van szüksége, kerülendő minden izgalom, még a kellemetlen újságcikkek is. Charlesnak erre eszébe jutott elmesélni az orvosnak,
hogy a felesége épp a Lusitaniáról szóló újságcikk láttán ájult el.
– Hát, az szörnyű is, nem? Hogy ilyen megdöbbentő dolgoknak kelljen történniük! Rohadt fritzek! – háborgott a doktor is, aztán eszébe jutott,
hogy Charles a Titaticon veszítette el a feleségét s majdnem a gyerekét is. Gyorsan témát váltott hát. Azt tanácsolta, hogy ha lehet, a kisfiút vigyék
el innen pár napra valahová, amíg Mrs. Dawson egy kicsit megnyugszik. Aztán óvatosan megkérdezte, hogy esetleg nem terhes-e az asszony.
Charles kissé meglepődve válaszolta, hogy nem tartja valószínűnek. Aztán, hirtelen eszébe jutott valami… Elbizonytalanodott.
– Majd megbeszélem vele. Végül is előfordulhat – mondta kifejezéstelen tekintettel. Az orvos pedig megígérte, hogy hétfőn ismét eljön, s hagyott
néhány tabletta altatót is, de Olivia azt mondta, nem lesz rá szüksége.
– Hamarosan jobban leszek – mondta erőtlen hangon, s kicsit röstellte, hogy ekkora fölfordulást okozott. De nagyon szeretett volna hírt hallani a
Lusitaniáról. Alig tudta tartani magát, amikor Charles leült mellé az ágy szélére, gondterhelt ábrázattal. – Valami baj van? – kérdezte Olivia
csodálkozva. Felgyorsult a szívverése, hogy mi történhetett még, lehet, hogy Charles kitalálta, vagy telefonáltak a hajótársaságtól…
– Nincs baj – válaszolta Charles csöndesen. – Legalábbis remélem. A doktor föltett egy kérdést, amit már meg kellett volna kérdeznem tőled.
– Miféle kérdést? – érdeklődött Olivia, és érezte, hogy egész testén végigfut a rettenet, de igyekezett nem kimutatni.
– Hát csak azt, hogy nem vagy-e terhes – bökte ki Charles egy szuszra. Olivia halálra válva nézett rá. A húga azt mondta, hogy semmi sem volt
közte és Charles között. Hazudott talán? Vagy ha nem, akkor mi ez a kérdés?
– Természetesen nem – nyögte ki alig hallhatóan.
– Azt tudom, hogy tőlem egészen biztosan nem lehetsz terhes, legföljebb valamiféle szeplőtelen fogantatás révén, de az nem valószínű. De mi
van akkor, ha te és Tobias fölmelegítettétek régi dolgaitokat? Tudom, hogy küldött neked virágot is, de fogalmam sincs, hogy most milyen mély
köztetek a kapcsolat, bár lehet, hogy te erre még mindig azt mondod, hogy semmi közöm hozzá. – Charles várakozó tekintettel nézett rá. Oliviának
rá kellett döbbennie, hogy a húga nyilván annyiszor és olyan sokáig maradozott ki otthonról, ismeretlen helyeken, hogy Charlesban joggal ébredt föl
a gyanú…
– Hogyan feltételezhetsz ilyen dolgokat rólam?! – háborodott föl a kérdésen is, de azon is, hogy Tobias Whitticomb odáig pofátlanodott, hogy
virágokat küldözgessen ide Victoriának. És a húga ezt elhallgatta előtte… – Hogyan merészelsz engem ilyesmivel megvádolni?! Sohasem
találkoztam vele – tette még hozzá, remélve, hogy igazat mond és nem lép most valami csapdába. – Nem, Charles – mondta, s most már keze-
lába remegett. – Nincs vele viszonyom és nem vagyok terhes. – Biztosra vette, hogy a húga sem lehet az. Mert túl sokat szenvedett az elmúlt
időszakban, túlságosan gyűlölte a férfiakat, és túlságosan is ki volt éhezve a szabadságra. Olivia úgy vélte, hogy a húga inkább meghalna, mint
hogy visszamenne az őt gyalázatosan eláruló Tobiashoz. És azt is tudta, hogy ő nem lehet terhes. Azon egyszerű oknál fogva, hogy még szűz volt.
 – Bocsásd meg, ha netán megsértettelek, de hát el kell ismerned, hogy a dolog nem lehetetlen. Hiszen ha egyszer már lépre tudott csalni, akkor
nem kizárt, hogy másodszor is sikerül neki – mondta Charles kissé kíméletlenül, de némi megkönnyebbüléssel. Hitt a „feleségének”. Nem
feltételezte róla, hogy ekkorát hazudna.
– Lehet, hogy egyszer naiv voltam – igyekezett Olivia beletalálni Victoria rideg stílusába. – De hülye nem vagyok!
– Remélem is – zárta le Charles a vitát, és kiment a szobából. Remélte, hogy nem zaklatta föl túlságosan a feleségét, aki valóban mintha egy
kissé helyrerázódott volna. De amikor kisebb benézett hozzá, az asszony megint sírt. Csak a Lusitaniára tudott gondolni, és képtelen volt uralkodni
magán. S délután, amikor Charles elment otthonról, lement a konyhába és végigolvasta a szerencsétlenül járt hajóról szóló újságcikket. Sőt, még a
szobalányt is kiküldte egy esti lapért, de nem lett tőle okosabb. A tragédiáról még nem sokat lehetett tudni, csak azt, hogy több százan fulladtak
vízbe az írországi Queenstown partjainál. A tenger most kezdi partra vetni a hullákat… Olivia majdnem megint összeesett, amikor az olvasásban
ehhez a részhez ért. De tudta, hogy hétfőig nem tehet semmit. Várnia kell, aztán elmenni a Cunard hajóstársaság irodájába, hátha már megvan
nekik a túlélők listája. És addig erősen kapaszkodni a reménybe, hogy a húga is rajta van azon a listán. S közben elterelni Charles figyelmét,
nehogy azt higgye, hogy ő teljesen megbolondult.
21.

O
livia nem tudott valamiről, amiről a húga viszont igen. Egy kis figyelmeztetés volt ez, melyet az amerikai német nagykövetség jelentetett meg
Victoria elutazásának napján a washingtoni és a New York-i napilapokban. És emlékeztette az Atlanti-óceánon átkelni szándékozókat, hogy
hadiállapot áll fönn Németország, valamint Nagy-Britannia és szövetségesei között. A háborús cselekmények zónája kiterjed a Brit-szigetek körüli
vizekre is, és a britek vagy szövetségeseik zászlaja alatt közlekedő hajók ki vannak téve a megsemmisítés veszélyének. Ezért abban az övezetben
brit hajón mindenki csak a saját felelősségére és kockázatára utazzon. A nagyon hivatalosnak tűnő közlemény alatt ott volt a dátum: 1915. április
22., és az aláírás: Birodalmi Német Nagykövetség, Washington.
Viszont az is köztudott volt, hogy a nemzetközi törvények értelmében egy hajót, bármilyen zászlóval közlekedjék is, előzetes figyelmeztetés és a
civil utasok eltávolítása nélkül nem szabad elsüllyeszteni. Ilyen körülmények között a Lusitania utasai egyáltalán nem érezték magukat veszélyben.
Sőt, Victoria még azt is tudta, hogy utazhatott volna ő egy amerikai hajón is, a New Yorkon , de a brit Lusitania sokkal jobban tetszett neki.
Ráadásul az sokkal gyorsabb is volt a New Yorknál, s feltételezték róla, hogy a tengeralattjárók nem tudják utolérni.
A Lusitania akkoriban havonta egy utat tett meg Liverpoolból New Yorkba, és semmilyen zászlót nem tűzött ki, hogy még nagyobb biztonságban
legyen a németektől. Még a nevét és anyakikötőjét is lefestették az oldalán, a teljes biztonság kedvéért. A vízhatlan rekeszajtókat egész úton zárva
tartották, az Ír-tengeren pedig készenlétbe helyezték a mentőcsónakokat és megkettőzték az őrséget. Mindent megtettek hát a hajó védelmére, s a
Lusitania utasai abban a hitben hajóztak, hogy ennél nagyobb biztonságban senki sem lehet a németektől. Ráadásul hatalmas hajó volt ez, négy,
vörösre és feketére festett kéménnyel, s összesen tíz fedélzettel, melyek közül hét emelkedett a vízvonal fölé. S az elmúlt nyolc esztendőben
abszolút megbízhatónak bizonyult. Amikor Victoria fölszállt rá, a 202. útjára indult. A Lusitania nem volt egy Titanic.
S hogy végképp minden kockázatot kizárjanak, a kapitány éjjelenként teljes elsötétítést rendelt el: a kabinok függönyeit be kellett húzni, az urakat
pedig megkérték, hogy ne dohányozzanak a fedélzeten. Victoria a kabinjában cigarettázott.
Az első éjszaka után Victoria már teljesen otthon érezte magát a hajón. Örömmel vette észre, hogy velük utazik Lady Mackworth, leánykori nevén
Margaret Thomas is. Victoria azonnal megismerte, s tudta róla, hogy nemcsak a Társadalmi és Politikai Nőszövetség aktív tagja, hanem közeli
barátja Pankhurstéknak is. Sőt, saját kezűleg gyújtott föl egy postahivatalt, amiért börtönbe is csukták, köztiszteletben álló liberális párti parlamenti
képviselő apja nagy bánatára.
Most azonban New Yorkban időzött egy darabig, és egészen jól nézett ki. Victoria már az indulást követő napon megismerkedett vele, és sokat
beszélgettek a fedélzeten.
– Nagyon bátor vállalkozás az ön részéről, hogy ilyenkor Európába utazik – mondta Lady Mackworth. Victoria elmagyarázta, hogy ő egy fiatal
özvegy, és önkéntesként megy Franciaországba, hogy a frontok mögött dolgozzon a szövetségesek oldalán. A Lady megadta neki néhány
ismerőse nevét a Vöröskeresztnél és a francia hadseregben. – De Angliában is tudnánk önt használni – mosolygott rá, elismeréssel nyugtázva a
bátorságát, aztán az apjával együtt elment az étterembe megvacsorázni. Victoria a kabinjába rendelte a vacsorát.
Másnap este azonban rábeszélték, hogy tartson velük. Az első osztályú étterem egészen rendkívüli volt: két emelet magas, körben oszlopokkal,
fölötte pedig díszes kupolával. Tar- tozott hozzá könyvtár, dohányzóterem és egy nagy gyerek szoba is, gondozónőkkel. A gyerekek számára
egyébkent épp annyi játék és szórakozási lehetőség volt a hajón, mint a felnőttek számára. Victoria meglepődve vette észre, hogy háború ide vagy
oda, az emberek vidámak voltak, s alig beszéltek az európai eseményekről.
A férfiak dohányzás közben minden nap megbeszélték a háborús híreket, de a háborúval nem sokat foglalkoztak, a német tengeralattjárókat
pedig senki sem hozta szóba.
Victoria észrevette a fedélzeten Alfréd Vanderbiltet, és gondosan el is kerülte, mert ez a férfi ismerte az ő férjét. Körülbelül egyidős volt
Charlesszal, s a télen egyszer együtt ebédeltek. Victoria nem akarta, hogy bárki elfecsegje a férjének, hogy ő merre császkál, vagy hogy leleplezze
az „Olivia elment Kaliforniába” című mesét. S bár ő Olivia Hendersonként utazott, nagyon könnyen felismerhette őt a nővére valamelyik olyan
ismerőse, akit ő nem is ismert. Így hát igyekezett nagyon óvatosan mozogni. A szokásosnál sokkal kevesebbet járt társaságba, és sok időt töltött a
könyvtárban, a nyílt fedélzeten vagy a saját kabinjában.
A hajón volt Charles Frohman színházi nagymogul is, nála fiatalabb barátai csoportjával együtt. Azért ment Londonba, hogy megtekintse James
Barrie Rózsaszínű mámor című új színdarabját, amelyet a Broadwayn is színpadra akart állítani. Sokat beszélgetett vele Charles Klein színműíró,
aki még a hajón is dolgozott a legújabb darabján. Victoria nagyon szeretett volna bekerülni ebbe a társaságba, de fegyelmezetten elkerülte őket,
sőt még a kapitány vacsorameghívását is elhárította. Turner kapitány a fedélzeten látta meg a fiatal özvegyet, és roppant vonzónak találta.
Victoria ugyanakkor nagyon is szabadnak érezte magát a hajón, és a Charlesszal eltöltött nyomasztó egy év után most nagy megkönnyebbülés
volt számára az egyedüllét. Kizárólag a nővére hiányzott neki, de az borzasztóan. Folyton Oliviára gondolt, azon fohászkodva, hogy ki ne kotyogja a
titkot, bár tulajdonképpen megbízott benne. És akárcsak Olivia, ő is ugyanúgy szenvedett az elszakítottság miatt.
Egész utazás alatt nagyon kellemes volt az idő, viharral nem találkoztak, s a hét vége felé már mindenki a megérkezésre készült. Péntek reggel
Victoria becsomagolta a holmiját, s nagyon boldog volt, hogy délben megint összefutott Lady Mackworth-szel, aki megadta neki newporti címét, s
kérte, hogy látogassa meg őt. Victoria Liverpoolból Goverba készült,
onnan pedig komppal Calais-ba, hogy aztán kapcsolatba léphessen azokkal az emberekkel, akiknek a nevét magával vitte, s akik majd
segítenek neki eljutni a frontvonalak mögé.
Aznap egyedül ebédelt a kabinjában. A Kelta-tengeren szokatlan hőség fogadta őket, s a hajópincérek minden lehetséges hajóablakot
kinyitottak az étteremben és sok első osztályú kabinban is. Ebéd után az emberek elvonultak a kabinjaikba átöltözni. Már látszott a szárazföld, s
alig egy tucat mérföldnyire voltak a parttól, az írországi Old Kinsale világítótornyától délre. Az egész hajón lelkes és ünnepélyes hangulat uralkodott
el. Sikerült az átkelés!
Victoria az ebéd után felment a fedélzetre, s miközben a hajó teljes gőzzel haladt Liverpool felé, ő a jobb oldalon kikönyökölt a korláton és nézte
a hullámokat. Egyszer csak vékony fehér csíkot látott közeledni nagy sebességgel közvetlenül a felszín alatt. Valamelyik étteremből a Kék Duna-
keringő andalító dallama szűrődött ki, s Victoria kíváncsian nézte, hogy miféle fürge hal az, amely feléjük tart. Abban a piros ruhában könyökölt ott,
amelyet még régebben vett neki a nővére, a kalapját pedig a kabinban hagyta, mert szelíden sütött a nap. Ebben a pillanatban az egész hajótestet
irtózatos robbanás rázkódtatta meg. Lentről egészen a hajóhídig hatalmas vízoszlop lökődött az ég felé, és Victoriát nagy erővel vágta neki a
korlátnak, a hajó orra pedig kiemelkedett a vízből. Victoria soha életében nem látott még ilyesmit. Rémülten kapaszkodott a korlátba, hogy le ne
repüljön a hajóról. Magas sarkú cipő volt rajta, bizonytalanul állt a lábán, s majdnem elbukott, amikor a hajó orra visszahullott a vízbe. Ekkor vakító
gőzsugár tört elő, mint valami gejzír. A távolban már jól látszott a világítótorony…
Pár pillanattal később az emberek rémülten fedezték föl, hogy a hajó erősen a jobb oldalára dől. Victoria a „B” fedélzeten lakott, s most az volt az
első gondolata, hogy el kell jutnia a kabinjába a mentőmellényért és a pénzéért. De hirtelen mindenütt nagy tolongás támadt, s ahogy Victoria
megindult lefelé, a hajó még jobban megdőlt. Már csak nagyon nehezen lehetett járni.
– Eltaláltak! – mondta valaki. – Torpedó! – Fülsiketítő hangerővel megszólalt valahol egy sziréna, de Victoria még így is hallotta a zenekart és a
Kék Dunát. Azonnal Susan és a Titanic jutott eszébe.
– Nem most! – mondta magának elszántan, ahogy rohant lefelé, föl-fölbukva, mert már félig a falra támaszkodva lehetett csak haladni, annyira
ferde volt a padló. És a dőlés nem állt meg… De eljutott a kabinjába, és fölmarkolta a mentőmellényt, a levéltárcáját és az útlevelét. Semmi mást.
Ékszereket nem hozott magával, s a pótolhatatlan értékek már a kezében voltak. Irány kifelé!
Menet közben ráncigálta magára a mentőmellényt, s már messziről hallotta a pánikba esett emberek kiáltozását. Amikor elérte a lépcsőt,
összeütközött az ékszeres ládikáját cipelő Alfréd Vanderbilttel.
– Nem esett baja? – kérdezte a férfi abszolút hidegvérrel. Victoria nem tudhatta, hogy megismerte-e őt vagy sem. Ez az alak mindig
mindenkihez egyformán udvarias és barátságos volt. S most rezzenéstelen nyugalommal ballagott ott az inasával, mintha mi sem történt volna.
– Azt hiszem, nem – válaszolta Victoria. – De mi történik itt? – Neki sem volt még ideje pánikba esni. Nem látta át még a helyzetet. De ahogy így
beszélgettek, valahol a mélyben újabb robbanás hallatszott.
– Még egy torpedó – magyarázta készségesen Vanderbilt. –Kaptunk eleget. Jól tenné, ha minél gyorsabban feljutna a fedélzetre. – Maga elé
tolta Victoriát, egy darabig így haladtak, aztán szem elől tévesztették egymást. Ezen az oldalon a matrózok már eresztették le a mentőcsónakokat,
de a bal oldali csónakok a hajó dőlése miatt használhatatlanná váltak. Lehetetlen szögben himbálóztak a fedélzet fölött, a jobb oldali csónakok
pedig túl gyorsan süllyedtek a víz felé. Az óriási hajó úgy borult föl, mint valami gyermekjáték a fürdőkádban. Csakhogy ez nem volt játék, s a part is
elég messze volt még ahhoz, hogy igazán szörnyű legyen a katasztrófa. Victoria hirtelen a világítótorony felé pillantott, s azon tűnődött, hogy el tud-e
úszni odáig. A queenstowniak is látták a Lusitaniát, s végignézhették, ahogy a hatalmas hajótest, orrával előrebukva és farát a vízből magasan
kiemelve percek alatt eltűnik a hullámokban. Az emberek sikoltozása pedig úgy hallatszott a parton, mint a sirályok vijjogása.
S ahogy a hajó elkezdett merülni, a délután kinyitogatott kabinablakokon bezúduló víz eláraszthatta a vízzáró ajtókkal egyébként lezárt rekeszeket
is. A hajó sorsa megpecsételődött.
Victoria hunyorogva szemlélte az iszonyatos káoszt maga körül, amikor hirtelen füst és pernye borított el mindent, s levegőt is alig lehetett már
kapni. A cipőjét már rég elveszítette, harisnyában topogott a fedélzeten, amikor megint meg kellett kapaszkodnia, mert a hajó orra megindult lefelé.
Az emberek elkezdtek beleszóródni a vízbe. Lezuhant a rádióantenna, s majdnem agyonvágott egy csomó embert. A fedélzet most már csúszdává
változott, gyerekek visítottak, s az anyák kétségbeesetten próbálták mentőcsónakokba juttatni őket. Victoria megint megpillantotta Vanderbiltet:
gyerekeket segített be egy csónakba, aztán lekapta a saját mentőmellényét, s odaadta egy kislánynak. S míg ezt a jelenetet nézte, Victoria mélyen
a ruhájába, a mentőmellénye alá gyömöszölte a tárcáját.
A leeresztett mentőcsónakok közül az első kettő azonnal fölborult, s a vízbe esettek rémülten kapálóztak és kiabáltak. Ledőlt az egyik kémény, s
agyonütött egy szerencsétlen nőt. Pokoli jelenetek követték egymást. Egy kislány, ahogy végigcsúszott a fedélzeten, bele a vízbe, majdnem leverte
a lábáról Victoriát is. Ő még utánakapott, de már nem érte el. A gyerek azonnal elmerült.
 – Jaj, istenem… jaj, istenem… – reszketett Victoria, s elfordította a fejét erről a borzalomról, ahogy a szőke hajtincsek ismét megjelentek és
szétterültek a víz felszínén. A kislány arccal lefelé lebegett a vízben, de már halott volt. Victoriára ekkor hátulról rákiáltott valaki, hogy szálljon már be
a mentőcsónakba. Különös módon mintha a nővére hangja lett volna, de soha nem derült ki, hogy kié volt. Az emberek ordítoztak, a hajótest
minden eresztékében recsegett és ropogott, s bár még csak öt perc telt el a torpedó becsapódása óta, a hajó egyre gyorsuló ütemben süllyedt.
Victoria elérte a mentőcsónakot. Egy pillanatra úgy látszott, hogy neki már nem jut benne hely. Már csak két csónak maradt, s körülöttük rengeteg
gyerek.
– Őket rakja be, ne engem – kiáltotta Victoria a fiatal matróznak, aki a gyerekeket hajigálta az őrülten himbálózó csónakba.
– Tud úszni? – kérdezte a matróz, s Victoria bólintott, hogy igen. – Akkor fogjon egy fedélzeti nyugszéket, mert mindjárt elmerülünk! – kiáltotta
még oda, s többé nem foglalkozott vele. Victoria megfogadta a tanácsot, megmarkolta egy szék karfáját, s a következő pillanatban már ő is
szánkázott végig a fedélzeten. A vízben ocsúdott föl, a hullámokon hánykolódó matracok, székek, fadarabok és hullák között. Hihetetlen látvány volt,
ahogy a süllyedő hajótestből egymás után lökődtek a felszínre a legkülönfélébb tárgyak. A mélyből újabb robbanások szörnyű moraja hallatszott, s
Victoria fölsikoltott, amikor két lebegő hulla is nekiütődött. Mindenfelé emberek kiabáltak, sírtak és fuldoklottak. Egy anya, a gyerekét szorosan
magához ölelve tőle pár méterre süllyedt el. Néhányszor még a felszínre emelkedtek, de csak azért, hogy tovább tartson a haláltusájuk. Victoria
fölött is többször összecsaptak a hullámok, de neki mindannyiszor sikerült felszínre vergődnie, ahol újabb és újabb szörnyűségeket láthatott. A
székével aztán beleütközött egy másik székbe, melyen egy kék bársonyruhás fiúcska feküdt. Igazi kis herceg volt, csak éppen halott, akárcsak
mellette a székbe kapaszkodó anyja. Ilyen borzalmakat Victoria eddig még álmában sem látott. Próbálta csukva tartani a szemét, hogy ne is lássa
ezt az iszonyatot, de nem sikerült neki. És egyszer csak észrevette Turner kapitányt és Lady Mackworth-t, ahogy egy-egy székbe kapaszkodva
küzdenek az életükért. Távolabb pedig egy hajóstiszt és egy idős hölgy ült egy zongorán.
De körülötte emberek jajveszékeltek és itt is, ott is egymás után merültek el. Victoria egy idő után egyszerűen nem bírta már tovább ezt a
szörnyűséget. A lábai jéghidegek voltak, levegőt már alig kapott, mellette pedig haláltusájukat vívták az emberek. Görcsösen kapaszkodott a
székbe, ameddig még tudott, aztán hangtalanul lesiklott a víz alá.
22.

S
zörnyűséges recsegő és csikorgó zajokra eszmélt, emberek kiáltoztak és sirályok vijjogtak fölötte, a pokol hangjai. Hirtelen megérezte, hogy a
lábánál fogva vonszolják a földön, s a feje ide-oda verődik a hepehupákon. Kiáltani akart, de hang nem jött ki a torkán. Tudta, hogy meghalt, de
aztán elbizonytalanodott ebben, hiszen minden tagját hasogató fájdalom járta át. Nagy erőfeszítéssel fölnyitotta a szemét, s egy rámeredő férfiarcot
pillantott meg. Ez a valaki húzta őt a lábánál fogva, s most lehajolt érte, hogy belerakja egy koporsóba.
– Úristen, Sean! Ez él…! Megmozdult! – kiáltotta a férfi, Victoriára pedig rátört a köhögés, majd literszámra kezdte öklendezni a vizet. Haja
sáros csomókban tapadt a fejére, ajka föl volt repedezve. Fájt a szeme, a tüdejét iszonyúan marta valami, s ahogy erőlködve körülnézett, a
sötétben mindenütt koporsókat látott maga körül. A sós, óceáni levegőben hullaszag terjengett, a feje fölött tengeri madarak köröztek, és
Victoriának nem volt ereje fölülni sem, amikor a férfi elkezdte őt föltámogatni.
– Azt hittük, hogy maga is halott – dadogta megzavarodva a férfi. – Nagyon úgy nézett ki.
– Úgy is érzem magam – válaszolt Victoria, és megint elfogta az öklendezés. Aztán azon kezdett gondolkodni, hogy mi történt a többiekkel. De
nem kellett sokáig gondolkodnia, mert a sötétben is elég egyértelmű látvány tárult a szeme elé. Hullák végtelen tömege. Főként gyermekek. A
pokoli látványba belefájdult a szíve. A gyerekek még így holtukban is olyan aranyosak, olyan szépek voltak; egyesek nyitott, mások csukott
szemmel feküdtek, s itt-ott síró anyák hajoltak föléjük.
– A fritzek megtorpedózták a maguk hajóját – magyarázta a Seannek nevezett férfi. – Fölrobbant a hajófenék. Tizennyolc perc alatt elsüllyedt. Öt
órával ezelőtt. A kikötő előtt húztuk ki magát. Én meg a bátyám. Mindenki kifutott menteni. De borzasztó kevés a túlélő – magyarázta olyan ír
akcentussal, amely máskor zene lett volna Victoria füleinek. – A tengeralattjárók már hetek óta itt ólálkodtak. Rohadt gazemberek. Itt várakoztak a
kikötő előtt. – Victoria elcsodálkozott, hogy erről Turner kapitány nem tudott…
– Na gyerünk – mondta a férfi. – Segítek fölállni. Magának nagy szerencséje volt. – Victoria most érezte meg, hogy mezítláb van. Nemcsak a
cipője tűnt el, hanem a selyemharisnyája és felsőruházatának nagy része is. Csak a száras csipkés bugyogó maradt rajta, meg egy piros blúz a
mentőmellény alatt. Ahogy megtapogatta magát, meglepődve fedezte föl, hogy megvan a levéltárcája. Egyáltalán nem volt zavarban, ahogy a fiatal
tengerész átkarolta és félig vonszolva, félig támogatva őt elbotorkált vele a helyi kocsmába, ahová a túlélőket begyűjtötték. Megnyitották számukra
a templomot, a Queen Hotelt, a városházát, a queenstowni és a haditengerészeti kórházat is. Az állomáson forró teát osztogattak. Amit csak lehet,
mindent megtettek a túlélőkért. A Cunard hajóstársaság pedig megrendelt kétezer darab koporsót.
A fiatalember segítségével Victoria betámolygott a kocsmába. Ahogy körülnézett, fölfedezett néhány ismerős arcot, köztük a kapitányét. A
kapitány a Margaret Mackworth-t is felszedő Bluebell nevű kis gőzösön érkezett ide, Queenstownba.
– Maga is szépen kiöltözött – mosolygott rá keserűen egy nő. Azon kevesek közé tartozott, akinek a két gyereke is megmenekült, de ők most
ruhátlanul dideregtek a helyiségben. Minden sarokban nők siratták odaveszett férjeiket és gyerekeiket. Akik a kezeik közül csúsztak ki, a szemük
láttára estek vagy sodródtak a tengerbe, vagy egyszerűen csak elmerültek a hideg vízben. Hihetetlen és elképzelhetetlen látvány volt, ilyenről
Victoria még soha nem olvasott, de nem is álmodott. S most egyre csak az járt a fejében, hogy táviratoznia kell a nővérének. Tudta, hogy ez
veszélyes vállalkozás, de azt is tudta, hogy nincs más választása. Valahogy értesítenie kell Oliviát, hogy él, hogy ő túlélte a katasztrófát.
Éjfélkor az amerikai konzul, Wesley Frost körbejárta azokat a helyeket, ahol túlélők tartózkodtak, és megkérdezte tőlük, mit tehet értük. Victoria
megadta neki a testvére nevét, címét és az általa ügyesen megfogalmazott szöveget, amelyről tudta, hogy Olivia meg fogja érteni. A konzult
elárasztották a hasonló kérések. A hajón százkilencven amerikai utazott, s még nem lehetett tudni, hogy közülük hányan vesztek oda. A konzult
pedig valósággal megrohanták a mindenféle nemzetiségű túlélők, köztük súlyos sebesültek is. Mindenki kétségbeesetten próbált valahogy üzenni
a hozzátartozóinak, hogy ne izguljanak tovább.
– Amilyen gyorsan csak lehet, továbbítom, Miss Henderson – mondta a konzul, s neki is adott egy takarót a helybéli nők által összegyűjtött
segélycsomagokból. A túlélők rongyokban álldogáltak ott, s voltak köztük teljesen meztelenek is, de most ez zavarta az embereket a legkevésbé.
– Hálásan köszönöm – terítette magára Victoria a takarót. A foga hangosan vacogott, s még mindig nehezére esett a lélegzés. Jó sok víz
mehetett a tüdejébe. Hátát a falnak támasztva, alsóneműben és takaróba burkolózva gubbasztott a kocsma padlóján, az átélt rémségekre gondolt,
s azon tűnődött, hogy Alfred Vanderbilt vajon megmenekült-e. Eddig még nem látta őt. És eszébe jutott szegény Geoffrey is, aki hasonló tragédiát
élt át a Titanicon, s neki még az anyja is odaveszett. Most hirtelen nagyon megsajnálta a gyereket, mélységesen át tudta érezni a bánatát, és
szerette volna megölelni. Aztán elege lett mindenből és becsukta a szemét, hogy kirekessze az egész vigasztalan világot, különösen azt a nőt, aki
most kezdett sikoltozni, hogy megindult nála a szülés, majd félig önkívületi állapotba zuhant. De ahogy behunyta a szemét, rögtön megjelent előtte
Olivia, ahogy ott ül a New York-i ház hálószobájában az ágy szélén, és Victoria rettenetesen szerette volna kinyújtani a kezét és megérinteni őt. És
minden erejével arra koncentrált, hogy innen a távolból, gondolatban megüzenje neki, hogy él és jól van, s fohászkodott, hogy Olivia minél előbb hírt
kapjon róla.
23.

A
mikor Olivia vasárnap, május tizedikén a reggeliző Geoffreyt és Charlest figyelte, úgy érezte, hogy megbolondul, ha csak fél perccel tovább
eszegetnek. Még mindig rosszul volt, és újságolvasás ürügyén csúnyán összekapott Charlesszal.
– Az orvos azt mondta, hogy nem szabad fölizgatnod magad – szólt a férfi, és elhúzta az újságot Olivia elől, de az ingerülten visszarántotta maga
elé.
– Add ide! – üvöltött olyan hangon, hogy maga sem ismert magára, Charles pedig meglepődve nézett rá, és elengedte az újságot. – Elnézést –
higgadt le Olivia. – Elvesztettem a fejemet. Csak éppen szerettem volna valamit olvasni, hogy ne gondoljak folyton Oliviára. Ennyi az egész.
– Tökéletesen érthető – válaszolta Charles kurtán, és végül nagy kegyesen elvonult az irodájába.
Aznap még a kis Geoffrey is alig akart elindulni az iskolába, de végre-valahára eltűnt ő is. Olivia csak ezt várta! Fölkapta a kalapját és a
pénztárcáját, s már rohant is ki a házból. Fogott egy taxit, és bemondta a Cunard hajóstársaság címét a State Streeten. De arra nem számított, ami
ott várt rá. Egész tömeg síró, ordibáló, lökdösődő ember. Neveket kiáltoztak, kisebb-nagyobb tárgyakat hajigáltak, információért könyörögtek, s ha
nem kapták meg, elkezdtek dühöngeni. A hajótársaság alkalmazottai igyekeztek távol tartani a tömeget, a rendőrség is segített nekik, de a nagy
tülekedésben csak egy bizonyos dolgot lehetett megtudni azt, hogy alig lehetett tudni valamit. Döbbenetes számok keringtek az áldozatokról,
mindegyik változatban jóval ezer fölött. Frohman holttestét már azonosították, Queestown mellet lebegett a vízen, de a többiekről nem volt hír, csak
egy csomó szörnyű híresztelés. Vagy igaz, vagy nem. De azt megbízható hírforrások közölték, hogy Németországban örömünnepet rendeztek az
újabb dicsőséges tengeralattjáró-győzelem alkalmából, ami itt csak tovább bőszítette az embereket.
Olivia hét órát tipródott az iroda előtt, de hiába. Nem készült el a túlélők listája. Azt ígérték, másnapra meglesz. Olivia elnehezült szívvel indult fél
öt tájban hazafelé. Egész nap állt, egy falatot sem evett és mindent megpróbált, hogy információhoz jusson. De csak néhány nevet említettek, s a
végén néhány rövid listát. Valaki azt mondta, hogy a társaság Queens-townban fényképeket készített a halottakról, hogy később könnyebb legyen
azonosítani őket. Oliviának már az ötlettől is végigfutott a hátán a hideg. S mégis, amikor egy pillanatra fáradtan megállt, az volt az érzése, hogy
Victoria őt szólongatja, beszél hozzá. De valahogy még nem a túlvilágról. Ez is borzongató érzés volt, de már nem annyira rémes. Talán-talán ez
lesz most a hír… A kimerültségtől kábán ballagott hazafelé az East River-i házba.
Minden porcikája fájt, ahogy fölfelé mászott a bejárati lépcsőn, s ekkor egy egyenruhás fiút pillantott meg a ház felé közeledni. Postás? Az volt.
Oliviának elállt a szívverése. Rohant lefelé, és félőrülten markolta meg a fiú két karját.
– Táviratot hozott nekem? Victoria Dawson névre? – Tudta, hogy Victoria csak így címezhette a táviratot, ha volt bátorsága egyáltalán küldeni.
És abban is biztos volt, hogy a húga nem olyan kegyetlen, hogy ne adjon hírt magáról és hagyja a testvérét szenvedni, ha egyszer életben maradt.
A fiú bólintott.
– Eegen… Nézzük csak… Itt van e! – nyomta a kezébe, és valósággal elmenekült ettől az őrült nőtől, aki remegő-reszkető kézzel tépte fel a
borítékot. És a szeme félig elhomályosodott a nagy izgalomtól, és levegőt is alig kapott már, de mindegy is volt. Az a nő, az ő húga egy tökéletes
idióta, de él! Él! Él! Queenstownban van!
„Nagy dérrel-dúrral érkeztem meg. Stop. – így a távirat. – Isten áldja meg Mr. Bridgemant. Stop. A királynő városában minden rendben. Stop.
Szeretlek. Stop.”
Olivia forró könnyekre fakadt. Mr. Bridgeman az ő gyerekkori úszómesterük volt Crotonban. A királynő városa pedig Queenstown. Őrült nő!
Oliviát már azt sem érdekelte, ha most meglátják, hogy sír. A táviratban pedig semmi más információ.
Se feladó, se cím, ahová válaszolni lehetne. De a lényeg az benne volt: Victoria él és jól van. Túlélte a Lusitania katasztrófáját. Ez a lényeg, más
most nem fontos. Beszaladt a konyhába, összegyűrte és a tűzbe vetette a táviratot. Fájt a szíve érte, szerette volna inkább megőrizni, de az túl
veszélyes lett volna. Ha valaki megtalálja, könnyen megfejtheti a kódolt üzenetet…
Olivia nagyon remélte, hogy ilyen szörnyű napokat soha életében nem kell még egyszer átélnie. Halálosan kimerült volt, s úgy döntött, megfürdik.
Megtöltötte hát a kádat meleg vízzel, öntött bele fürdősót is, beleült nyakig, aztán nem tudta kitalálni, mivel kellene ünnepelni: táncoljon-e, vagy
énekeljen, vagy egyszerűen csak sírjon és nevessen. De aztán a végén csak átszaladt Geoffrey szobájába, és megölelte-megcsókolta a gyereket.
Aki nem tudta mire vélni a szokatlan eljárást, ezért arra a következtetésre jutott, hogy Victoria néni tényleg és teljesen megbolondult. Mondott neki
valamit az apja is az idegeiről, de ő most úgy látta, hogy nemcsak az idegekkel lesz itt baj, hanem Victoria néni fejével is… De az is igaz, hogy
ilyen jókedvűnek még sohasem látta.
– Mi van veled ma? – kérdezte tőle. .Victoria” ott piruettezett vigyorogva előtte. Visszakaptam a testvéremet, akarta mondani, de még időben
beleharapott a nyelvébe. Így aztán csak magában ismételgette. Él a testvérem! Jól van! Queenstownban van! Nem halt meg a Lusitanián – Jó
kedved van?
– Úgy bizony! Csodálatos napom volt – mosolygott a kisfiúra. – És neked? Mi történt ma az iskolában?
– Semmi – közölte szárazon a gyerek. – Dög unalom volt az egész. Papa hol van?
– Még nem jött haza – válaszolta, aztán elküldte Geoffreyt fürdeni, ő maga pedig lement vacsorázni. Új ruha volt rajta, s mintha őt magát is
kicserélték volna. Charles épp ekkor lépett be az ajtón, fáradtan és rosszkedvűen. De megmosta a kezét, és jött egyenesen vacsorázni.
– Mitől vagy ennyire vidám? – kérdezte kedvetlenül, s a fiára pillantott, mintha magyarázatot várna.
– Csak jobban érzem magam, ennyi az egész.
– Véget értek a gyötrő előérzetek?
– Lehet – mondta Olivia. Zavartan gondolt az elmúlt három idegbajos napra, és nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy vége a tébolynak. De
hogy pontosan minek lett vége, azt
Charles természetesen nem tudhatta. – Csak jobban érzem magam, ennyi az egész.
Charles elnézte a nőt és azon tűnődött, hogy mitől van ennyire feldobva. Talán mégis fölmelegítette a kalandot? De nagyon kedves volt hozzá az
utóbbi időben, Geoffreyhoz pedig ma este kifejezetten aranyos… Charles mogorvasága némileg megenyhült, mire a szakácsnő a vacsora végén
kitöltötte a kávét.
– Beszéltem ma egy magánnyomozóval – váltott témát, amikor Geoffrey felment befejezni a házi feladatot. – A jövő héten elkezdi keresni a
nővéredet Kaliforniában. Azt mondja, nagyon jó kapcsolatai vannak arrafelé – biztosította a „feleségét”, és az köszönetet mondott neki a
fáradozásáért. Csak éppen nem tudta megállni mosolygás nélkül, ha ránézett.
– Mi a jóisten van ma veled Victoria, hogy ennyire jó a kedved? Nem félsz, hogy elkezdek valamire gyanakodni? – fakadt ki Charles. De az
asszonyt ma este olyan csinosnak és olyan fiatalnak látta megint, hogy képtelen volt haragudni rá. Pedig lehet, hogy épp azt érdemelte volna…
– Csak jobban érzem magam. Megkönnyebbültem. – Ennyi felvilágosítást még meg lehet kockáztatni, gondolta magában. – Az az érzésem,
hogy még sincs a testvéremnek semmi baja. De ezt az érzést nem tudom megmagyarázni. – Charlesnak azonban ennyi is elég volt. Ő sem értette
a telepátia jelenségét, de az ikrekben tisztelte ezt a képességet.
– Lehet, hogy igazad van. Ebben bízom én is – mondta halkan. Örült, hogy végre jobban van a felesége. Ez a pár nap egy rémálom volt, s nagyon
úgy tűnt, hogy az asszonynak idegösszeroppanása van.
– Sajnálom, hogy olyan sok bajt okoztam.
– Ne törődj vele, nem nagy ügy Csak izgultam érted – mondta Charles szinte szabadkozva. És értetlenül pillogott a feleségére. Az utóbbi időben
sokkal nyitottabbá vált, mint amilyen azelőtt volt. Talán Olivia hirtelen távozásától változott meg, vagy a dokinak lesz igaza, hogy most átveszi Olivia
személyiségjegyeinek egy részét. Victoria esetében ez csakis jó irányú változás lehet. És Olivia távozása után Victoria ragaszkodóbb is lett, és
sokkal nagyobb érdeklődéssel fordult a férje felé, mint korábban. Eszébe jutott a péntek este, amikor a nyakába borult és bevallotta neki, hogy fél.
Most egy kicsit más szemmel nézett a feleségére, de nem volt különösebben optimista. Már majdnem tizenegy hónapja voltak házasok, és
mindketten eljutottak már odáig, hogy lemondjanak erről a házasságról.
– Igyekszem, hogy többé ne okozzak kellemetlenséget – sóhajtott Olivia, és felment néhány levelet megírni. Szeretett volna a húgának is írni, de
persze nem tehette. Most sem volt hová, később pedig, a lövészárkok környékére szintén nem küldhet levelet. De remélte, hogy Victoria minél
előbb ír a Fifth Avenue-i atyai házba, ahogy megbeszélték. Olivia szeretett volna minden részletet megtudni a Lusitania katasztrófájáról.
Lefekvés előtt Charles még olvasott egy kicsit. Ő is elbúcsúzott Geoffreytól, majd a hálószobában a Lusitaniáról kezdett beszélni. – Borzalmas
dolgot műveltek ezek a németek. Egy ilyen hajót elsüllyeszteni. Azt mondják, többen haltak meg, mint a Titanicon. Nem szeretném, ha Geoffrey túl
sokat hallana róla, mert nyilván az anyjára emlékeztetné.
– És te hogy vagy vele, Charles? Téged nem kavar föl? Téged nem emlékeztet Susanra? – kérdezte egy kis hallgatás után Olivia. Ez a
kedvesség megint teljesen váratlanul érte a férfit. Egy pillanatig nem is tudott mit válaszolni. A kapcsolatuk annyira megromlott már, hogy
egyszerűen nem illettek bele az ilyen, normális emberi megnyilatkozások. Ebben a kapcsolatban már rég a marakodás és az ingerült
odamondogatás számított normálisnak.
– De, engem is őrá emlékeztet. Egész hétvégén nagyon nyomorultul éreztem magam.
– Sajnálom, Charles – mondta csöndesen Olivia. És tényleg sajnálta, hogy a maga szenvedései mellett észre sem vette, hogy a férfi is gyötrődik.
Aztán nem beszélgettek többet, s egy idő után mindketten lefeküdtek. Gondosan az ágy szélére, hogy jó nagy hely maradjon közöttük.
– Ez kedves volt tőled – szólalt meg váratlanul a sötétben Charles. – Mármint, hogy megkérdezted, hogy nem emlékeztetett-e ez az izé…
Susanra. Meg az elsüllyedt hajóra. Különös, hogy a dolgok néha hogyan ismétlődnek. Szörnyű volt várni a hírre, és még szörnyűbb volt, amikor az
megjött. Megőrjítettem a hajóstársaság alkalmazottait, de nem tudtak mondani semmit. Aztán ott kint a mólón az esőben, várni a Carpathiára… S
akkor még nem tudtam, hogy élnek-e… – Elcsuklott a hangja, de aztán folytatta. – Azt hittem, hogy mind a ketten odavesztek… Aztán megláttam a
gyereket… Egy matróz hozta… Én meg néztem, hogy jön-e mögöttük Susan. De nem jött. Akkor tudtam meg. Fogtam a gyereket és hazavittem.
Geoff csak hónapok múlva tudott beszélni róla. Ezt nem lehet elfelejteni. Nyilván Victoria sem fogja elfelejteni soha, ami vele történt.
– Borzasztó lehetett neked ilyesmit átélni. A sors nagyon kegyetlen tud lenni – mondta Olivia csöndesen, és megsimogatta a férfi vállát. Neki is
belefájdult a szíve, annyira sajnálta. Az ablakon beszűrődött a holdfény, és Charles meglepődve azon kapta magát, hogy most kedvét leli az
asszony nézegetésében.
– Talán nem ok nélkül történnek az életben a dolgok. Nem volnánk itt, ha ezek nem történtek volna meg – mondta kedvesen, és az asszony
szomorúan mosolygott rá. Mindketten tudták, mire kell gondolni.
– És talán boldogabbak lehetnétek, ha én nem volnék. –Olivia még mindig haragudott a testvérére, hogy itt hagyta a családját. És az események
is azt bizonyították, hogy az utazás igenis veszélyes. És Victoria „dérrel-dúrral” jelzője a maga módján igazán találó volt.
– Ne mondj ilyeneket – tiltakozott Charles. – Susant talán nem véletlenül vette el tőlünk a sors. Néha ez jár a fejemben. Nem mindig tudhatjuk,
hogy a dolgok miért történnek.
– Nagyon boldog vagyok, hogy megismerhettelek – mondta Olivia kedvesen, és nem vette észre, hogy mégiscsak furcsa ilyesmit mondani egy
férjnek. De hát Olivia végtelenül naiv és ártatlan volt, s ezt a tulajdonságot Charles most meglepődve fedezte fel a feleségében.
– Kedves, hogy ezt mondod – válaszolta, s eltűnődött, valóban ismeri-e a feleségét, vagy csak azt hitte eddig. Mostanában olyan más… Aztán
egyetlen szó nélkül odacsúszott mellé és megcsókolta. Óvatosan, két tenyerébe fogva az arcát, végtelen gyöngédséggel… És visszafogott
szenvedéllyel, mert nem akarta felpiszkálni a régi problémákat, csupán annyit szeretett volna közölni, hogy hálás azért a figyelmességért, amit ma
kapott. Vagy egyáltalán, a barátságosságért. De ahogy megcsókolta az asszonyt, Charlest olyan mélyen felkavarta valami, ahogy azelőtt sohasem.
Megcsókolta hát még egyszer, de közben megpróbálta lebeszélni magát a folytatásról. – Kell ez nekünk? – suttogta rekedtes hangon, és Olivia a
fejét rázta, hogy nem, de maga sem akarta, hogy a férfi abbahagyja. És ahogy csókolóztak, Olivia pillanatok alatt megfeledkezett mindenről. Hogy
tulajdonképpen milyen viszonyban is vannak ők… És félig öntudatlanul ő is átkarolta a férfi nyakát, és szorosan melléje nyomakodott egész
testével. Charlesnak azonnal fölforrt a vére. – Victoria, én nem szeretnék semmi olyasmit csinálni, amit te nem akarsz – hörögte. Már sokszor
belesodródtak ebbe a helyzetbe, igaz, hónapokkal ezelőtt, de mindig megbánták. Szexuális életük csak boldogtalanná tette őket.
– Jaj, Charles, én nem is tudom… – Szerette volna leállítani a férfit, tudta, hogy nem volna szabad ezt csinálniuk, hiszen ez itt a húgának a férje,
és a húga még él, épp most jött vissza a halálból… De hát Olivia most ott feküdt annak a férfinak a karjaiban, akit oly régóta szeretett. Már
önmagát sem tudta leállítani. – Szeretlek – suttogta. Még sohasem mondta ezt férfinak, s az most gyöngéden és elámulva nézett vissza rá.
– Ó, kedvesem… – lihegte Charles. Melegség öntötte el a szívét, és hirtelen rádöbbent, hogy mi volt eddig a baj kettejük között. Az, hogy
sohasem merte szeretni ezt a lányt szívből, igazán. – Nagyon szeretlek! – csúszott ki a száján, szinte akarata ellenére. Aztán, mintha csak először
csinálta volna, elkezdett szeretkezni vele. Olivia számára valóban ez volt az első eset, de Charles nem vett észre semmit. És a fájdalom ellenére
Olivia teljesen és tartózkodás nélkül átadta magát a férfinak és az élménynek. Tökéletesen belefeledkezett, megszűnt számára a külvilág. S ahogy
utána Charles az arcát fürkészte, úgy érezte, mintha újjászületett volna. Mindkettejük számára egy új élet kezdete volt ez, az a nászéjszaka,
amelyben még soha nem volt részük, s amelyre mindketten oly nagyon vágyakoztak.
Órákig feküdtek egymás karjaiban. Charles simogatta és cirógatta az asszonyt, mintha csak újra fölfedezné, gondolta, pedig ezt az asszonyt
valójában most fedezte föl először. Aztán békésen elaludt Olivia karjaiban, aki közben azon tűnődött, hogy mi lesz, ha Victoria hazajön. Mi lesz
Charlesszal. Aki a legnagyobb boldogság az ő életében, s ugyanakkor a legnagyobb csalás is ez az egész. Fogalma sem volt, mit mond majd a
húgának, ha hazajön. Most csak azt tudta, hogy ezt az embert ő képtelen elhagyni.
24.

M
 iután az amerikai konzul, Wesley Frost talált Queenstownban megfelelő ruhát és cipőt a számára, Victoria vasárnap vonatra ült és elment
Dublinba. Ott már várta őt a Cunard hajótársaság egyik képviselője, és a túlélők egy csoportjával együtt átszállította a liverpooli Street Stationre
menő vonatra. Victoria meglepődve látta, hogy Liverpoolban riporterek rohanják meg a csoportot. Köztük volt Vance Pitney a New York Trib une-
tól, aki már Queenstownban is feltűnt, s innen majd Londonba megy tovább. A Titanic óta ez volt a legszenzációsabb történet minden újság
számára. S ez talán még annál is nagyobb sztori volt, minthogy a hajóóriást a németek torpedózták meg. Nemcsak több mint ezer emberéletet
követelő szerencsétlenség, hanem háborús hír. Victoria azonban gondosan elkerülte a sajtót, eltávozott az állomásról és az Adelphi hotelban vett ki
szobát, hogy kitalálja, mihez kezdjen most. Vasárnap este érkezett a szállodába, s még mindig elég viharvert állapotban volt.
A kapott ruha szörnyen lógott rajta. A szobában lerogyott egy székre, rágyújtott és körülnézett, hová került. Ekkor tört rá a sírás. Most nagyon
szeretett volna odahaza lenni, Croton-ban. De már nem lehetett visszafordulni, még akkor sem, ha ilyen pokolian kezdődött ez a nagy kaland.
A hotel hidegvacsorát küldött a szobájába. Tudták, ki ő és miért van ott. Amikor megérkezett, a hallban összesúgtak az emberek. A
recepciósnak elmagyarázta a helyzetet, s azt is, hogy jól elázott ugyan az összes pénze, valutacsekkje és hitellevele, de holnap, hétfőn majd
elmegy a bankba. Nagyon vigyázott, hogy ne keltsen feltűnést. És közben egyre csak ott táncoltak lelki szemei előtt a hajókatasztrófa borzalmas
jelenetei. A halottak arca. És egy élőé is.– azé a fiatal matrózé, aki szólt neki, hogy ragadjon meg gyorsan egy fedélzeti széket, amikor nem fért be
a mentőcsónakba. Ennek a tengerésznek köszönheti az életét.
Egész éjjel ébren hánykódott az ágyán, s reggel nagyon rongy állapotban kelt föl. De egy kicsit erőre kapott, miután evett valamit és megivott egy
nagy csésze forró kávét. Aztán elment a bankba, kicseréltette az elázott bankjegyeket és egyebeket, majd benyitott az első ruhaboltba. Vett néhány
ruhát, pulóvert, egy nadrágkosztümöt, két pár cipőt, sőt egy pár csizmát is, amelyben majd a fronton járkálhat. Nem tudta, hogy kap-e majd
egyenruhát vagy sem, de hát mindenképpen szüksége volt saját ruhára, amelyben odáig elutazhat. Vett még fehérneműt is, hálóinget, kozmetikai
szereket és egy fésűt. Otthonról nem maradt semmije, még a piros ruha foszlányait is kidobta Queenstownban.
– Maga otthonról szökött el a papája vagy a férje elől? –kérdezte az egyik eladólány kuncogva, de Victoriának még mindig nem volt kedve
nevetni.
– Nem otthonról, hanem a Lusitaniáról jöttem – válaszolta komoly képpel, és a lánynak elállt a lélegzete. Akkor már mindenki hallott a
hajókatasztrófáról.
– Magának akkor nagy szerencséje van, hogy életben maradt- hebegte a nő meghatottan. Victoria szomorú mosollyal markolta föl a csomagjait,
és visszament a szállodába. Képzeletében még mindig fel-felbukkantak az áldozatok, s azon kezdett tűnődni, hogy ez most már örökké így marad-
e. Különösen a halott gyerekek arca kísértette, ahogy ott lebegtek körülötte a piszkos tengervízben… Az a kék bársonyruhás kisfiú, gallérján a
Lusitania-jelvénnyel, holtan a fedélzeti ágyon… Az ilyen látvány tökéletesen elég, hogy az ember egy életre meggyűlölje a németeket.
Késő délutánra azonban Victoria már elég szépen magához tért, s elkezdett gondolkodni, hogyan is juthat át Franciaországba. Eredeti tervei
enyhén szólva megváltoztak, de a szálloda portása elmagyarázta neki, hogyan kell Doverbe utazni, s ott mit kell majd csinálni. Fölszállni egy
Calais-ba menő kis átkelőhajóra, ami szintén kockázatos vállalkozás, mert a La Manche-csatornában is ott ólálkodnak a német tengeralattjárók.
Victoria már a gondolatba is beleborzongott…
– Az volna a legjobb, ha vennék egy fürdődresszt s egymagam vágnék neki. Akkor talán nem kellene félnem – mondta ideges mosollyal a
portásnak, akinek tetszett az amerikai lány humora.
– Magának aztán kötélből vannak az idegei, Miss! – bólogatott elismerően a portás. – Ilyen élmények után engem hat lóval sem lehetne
fölvonszolni egy hajóra!
– De ha Franciaországba akarok menni, akkor, ugyebár, nincs más választásom? – mondta eltűnődve. Át kell mennie és kész. Ezért jött ide.
Senki nem mondta, hogy könnyű lesz.
A németek két héttel azelőtt, az ypres-i csatában harci gázt vetettek be, s Victoria mindenkitől azt hallotta, hogy a csata még mindig folyik, pedig
már eddig is nagy volt a mészárlás. Számára az volt a kérdés, hogyan juthat a harctér közelébe, s hogyan találhatja meg a közvetítőket. Akiket
Reims városában kell keresnie. Megpróbálja őket fölhívni Calais-ból, ha a telefonvonalak működnek. Majd kiderül. Most már végig kell csinálnia, s
remélte, hogy nem lesz nagyobb baj. Bár, ami az előjeleket illeti, nem túl rózsás a helyzet.
Kedden reggel köszönetet mondott mindenkinek a szállodában, és elindult Liverpoolból. Az elmúlt két napban az emberek apró ajándékokat
hoztak neki, süteményt, gyümölcsöt, vallási emléktárgyakat, efféléket, így fejezvén ki örömüket, hogy ő túlélte a Lusitania katasztrófáját.
Taxival ment a Lime Street Stationre, vonatra szállt, majd Doverban megkereste a kikötőt. Kis átkelőhajók ringatóztak a vízen, veszélytelennek
tűnő alkalmatosságok, de Victoria a Lusitania óta már senkinek sem hitte volna el, hogy a német tengeralattjárók legalább ezeket megkímélik.
Megállapodott a hajó kapitányával, s néhány utas társaságában hamarosan el is indult a kontinens felé. Napfényes, derűs délután volt, ragyogó
kék az ég, de Victoria egész úton rettegve kapaszkodott a korlátba, és minden percben várta a halált.

– Vous avez bien peur, mademoiselle – mosolygott rá egy matróz, akit meglepett a szép fiatal lány feltűnő rettegése. Mondta is neki, hogy úgy
látszik, nagyon fél a hajózástól. Victoria csak bólintott, és meredten nézte tovább a vizet, hogy mikor bukkan föl egy tengeralattjáró. Meg az a
vékonyan fodrozódó, fehér csík a vízen. A férfinak magyarázatul csak egy szót válaszolt.

– Lusitania. – Sejtette, hogy ezzel mindent elmondott, hiszen az újságok szerint a katasztrófáról már tud az egész világ. Neki pedig minden
újságcikknél Olivia jutott eszébe, és az idegességtől összerándult a gyomra. Szegény lány. Miket élhetett át…
A matróz tényleg tökéletesen megértette. Annyira, hogy a calais-i kiszálláskor segített Victoriának cipelni a csomagokat, majd odament vele egy
autós úriemberhez, aki elvitte őt a legközelebbi szállodába, de pénzt nem volt hajlandó elfogadni. Ott hosszas megbeszélések után adtak neki egy
tengerre néző, csinos kis szobát.
Ezután a portán engedélyt kért, hogy telefonálhasson, s fölhívta a New York-i francia konzulátuson kapott egyik számot. Egy párizsi nővel akart
beszélni, aki az önkénteseket toborozta a Vöröskereszt számára, s aki meg tudta mondani Victoriának, hogy hol van rá szükség és hová kell most
mennie. De a nő nem volt a helyén, más meg nem beszélt ott angolul.

– Rappellez demain, mademoiselle! – Ennyit Victoria is megértett. Telefonáljon holnap.

Végiggondolta, hogy mibe került neki eddig ez az utazás. Félrevezette és otthagyta a férjét, elhagyta az apját és az ikertestvérét, át kellett élnie
és túl kellett élnie a világtörténelem egyik legszörnyűbb hajókatasztrófáját. S most a jóisten tudja, mit keres itt. Maga is elcsodálkozott az
elszántságán. Semmi sem tudta meghátrálásra kényszeríteni. Még az az undok párizsi nő sem, aki azt mondta, hogy most nem ér rá vele
társalogni, telefonáljon holnap megint.
– Nem! – kiáltotta bele gyorsan a telefonba, mert elhatározta, hogy nem hagyja magát lerázni. Minek vesztegesse itt az idejét. – Nem. Nekem
haladéktalanul beszélnem kell valakivel. Most… maintenant… – Aztán kimondta a varázsszót, csak hogy kipróbálja a hatását. – Én most jöttem a
Lusitaniá-ról. – Pár pillanatig csend volt, aztán távoli hangokat lehetett hallani. Aztán megint csönd, majd egy férfi szólt bele a telefonba és
megkérdezte a nevét. – Olivia Henderson. A New York-i francia konzulátuson kaptam az önök nevét. A frontra akarok menni, önkéntesként.
Amerikai vagyok, s most Calais-ból beszélek.

– És maga a Lusitanián volt? – hitetlenkedett a férfi.

– Igen.
– Ó, istenem! Holnap ötre Reimsbe tudna érni?
– Nem tudom. Talán. Nem tudom, merre van – vallotta be őszintén.
– Körülbelül kétszáznegyven kilométerre délkeletre Calais-tól. Ha tud valakit szerezni, aki elviszi magát oda, akkor a hátországon haladhatnak
keresztül. Arrafelé is folynak harcok, de nem olyan súlyosak, mint a közeli Soissons környékén. De azért legyen nagyon óvatos. – A férfi
belemosolygott a telefonba, s eltűnődött, hogy vajon mi a csudáért jön ide olyan mesz-sziről egy fiatal lány, hogy részt vegyen abban a háborúban,
amelyben a saját kormánya sem akar részt venni. Wilson elnök még mindig kitartott amellett, hogy kerül, amibe kerül, de távol kell maradni a
háborútól. Márpedig ez a dolog elég sokba, a háború tavaly nyári kirobbanása óta már ötmillió ember életébe került, s hétmillió volt a sebesült. –
Keressen valakit, akinek autója van – folytatta a hang a vonal másik végén –, és dumálja meg, hogy vigye magát Reimsbe. Holnap érkezik oda egy
csapat önkéntes. Maga ápolónő? – kérdezte bizakodva.
– Sajnos nem – mondta Victoria, és félt, hogy akkor nincs is rá szükség.
– Tud autót vezetni?
– Igen.
– Remek. Mentőautót vagy teherautót fog vezetni. Amit majd adnak. Csak legyen ott holnap – mondta búcsúzóul, de Victoria még nem engedte
el.
– Mi az ön neve? – kérdezte, és a férfi elmosolyodott ezen a naivitáson. A lányka nagyon kezdő lehet még ezen a terepen, s a férfinak megint az
jutott eszébe, hogy mi szél hozta errefelé, miért teszi kockára az életét idegen országok háborújában. Jönnek persze mások is, de azok általában
idősebbek, és bonyolult az élettörténetük. Ez meg itt úgy érdeklődik, mint egy gyerek. Az ő neve nem fontos, mondta aztán. Ő úgysem lesz ott. – Kit
kell majd keresnem?
A férfi hangja kissé türelmetlenül csengett.
– Kit? Bárkit, aki vérzik. Talál belőlük eleget, sajnos. Majd megmondják, mi lesz a teendője, ha odaér. Keresse a körzet ügyeletes parancsnokát.
Az majd elirányítja magát a kórházba vagy a Vöröskereszthez, ha dolgoznak arrafelé. Megtalál bennünket, ne izguljon. Ez nem egy kis háborúcska,
épp elég sok ember vesz részt benne. – És letette. Victoria megköszönte a portásnak, hogy telefonálhatott, aztán fölment a szobájába.
Jó vacsorát kapott, és a szálloda tulajdonosa kerített neki egy autós pasast is. Kiderült, hogy egy fiatal fiú, nagyon öreg Renault-val, de azt
mondta, hogy el tudja vinni Victoriát oda, ahová menni akar, mindenféle kerülő útvonalakon. S hogy egész napos út lesz, ezért korán szeretne
indulni. Victoria úgy látta, hogy a fiú még nála is fiatalabb. Yves-nek hívták, s előre kérte a pénzt. Figyelmeztette utasát, hogy melegen öltözzön és
valami komoly cipőben jöjjön. Reggel még hűvös lesz, s ha a kocsi valahol lerobban, ő nem akar a hátán cipelni körömcipős kisasszonyokat
Reimsig. Victoria sértődött pofát vágott, de a fiú ezen is csak nevetett. A lány aztán aggódva kérdezte tőle, hogy milyen gyakran szokott lerobbanni
az a járgány.
– Nem gyakrabban, mint amennyi elkerülhetetlen. Maga tud vezetni? – kérdezte még búcsúzóul. Victoria bólintott. –Akkor reggel találkozunk!
Victoria az izgalomtól egész éjjel alig hunyta le a szemét. Ezért jött ide. Reggel azért mégsem volt igazán jó hangulatban. Csípős hideg volt és
köd, és ő alig aludt valamit. Örült viszont, hogy a szálloda csomagolt neki hideg ebédet, a fiú anyja pedig egy termosz forró kávét küldött az útra.
– Maga miért jött ide? – kérdezte a fiú, amikor először álltak meg egy kávéra a Doullens felé vezető úton.
– Mert úgy gondoltam, hogy itt szükség lehet rám– felelte Victoria, de nem tudta, hogy képes lesz-e elfogadható magyarázattál szolgálni. Még
saját magának sem tudta megmagyarázni, s akkor itt van ez a calais-i legény, aki alig érti az ő nyelvét. – Fölöslegesnek éreztem magam, ahol
voltam, mert semmi hasznos dolgot nem tudtam csinálni. Ez itt fontosabbnak tűnt. – A fiú bólintott. Megértette. Szép és nemes cselekedet az ilyen.
– Magának biztos nincs családja – tippelt a fiú. Victoria nem mondta el neki, hogy van egy férje meg egy mostohafia, akiket otthagyott. Még majd
bolondnak, de legalábbis erkölcstelen nőszemélynek néznék…
– Ikertestvérem van – mondta. – Jumelle. – Ezt a szót nagyon sok nyelven tudta. És ez a szó mindig felvillanyozta az embereket. A hatás most
sem maradt el.
– Identic? – kérdezte rögtön a fiú.

– Oui – felelte Victoria.

– Trés amusant – bólogatott a fiú. – A testvére nem akart eljönni magával?
– Nem – mondta határozottan Victoria, és előadta az erre a célra kitalált mesét. – Férjnél van, nem jöhetett. – A fiú bólintott, hogy megérti, pedig
nem érthetett ő itt meg semmit, gondolta magában Victoria.
Ezután hosszú ideig szótlanul nézték az elsuhanó tájat. Parasztházakat láttak és templomokat, egy-egy falusi iskolát, és megműveletlen földeket
mindenfelé. Nem voltak férfiak, akik a földeken dolgozhattak volna. Ezt a fiú kézzel-lábbal magyarázta Victoriának, aki végül föl is fogta. Aztán
megint szótlanul haladtak. Victoria ivott egy kávét, aztán rágyújtott egy cigarettára.
– Vous fumez? – nézett nagyot a fiú. A fajtájabeli francia lányok nem cigarettáztak. Victoria bólintott, hogy igen, ő cigarettázik. – Trés moderne –
ingatta a fejét csodálkozva a fiú. Victoria csak nevetett. „Trés moderne.” Bizony… Nem akarta elmagyarázni, hogy „nagyon modernnek” számít ő
New Yorkban is, sőt túlságosan is annak.
Elhagyták Montdidier-t, aztán Senlis-t, s már rég besötétedett, amikor megérkeztek Reimsbe. Olivia rég lekéste az öt órára megbeszélt
találkozót a Vöröskereszttel. Kávéjuk és élelmük is mind elfogyott, s valahonnan ágyúlövések hangját hozta a szél. Az ágyúk és az időnként felugató
géppuskák azonban messzebb voltak, mint a hang alapján vélni lehetett.
– Biztos, hogy nekünk épp itt kell járkálnunk? – forgatta a fejét idegesen a fiú, de akkor már elérték Chălons-sur-Marne-t, pontosan a kapott
eligazítás szerint, s pár perccel később megpillantottak egy tábori kórházat. Victoria szólt, hogy álljanak meg. Emberek rohangáltak hordaágyakkal
ki és be, néhány férfi beszélgetett véres kötényben, és nővérek siettek a haldoklók vagy a sebesültek segítségére. Yves láthatóan rosszul érezte itt
magát, Victoria pedig csak állt és nézte, hogy mi folyik körülötte. Úgy érezte, hogy az ő egész élete mindenestől fejre állt, s ugyanakkor hirtelen
nagy-nagy elégedettséget is érzett, hogy lám, hát mégiscsak el tudott jönni ide. Itt van.
Próbált kérdezősködni, hogy van-e itt valaki a Vöröskereszttől, de mindenki csak ment tovább, pedig Victoria biztosra vette, hogy értenek
angolul. Yves bejelentette, hogy neki indulnia kell visszafelé, ő csak sofőrnek szegődött, nem pedig háborús idegenvezetőnek, és már ment is.
Nyilván minél előbb a háta mögött akarta tudni Chălons-sur-Marne-t, és Victoria nem is hibáztatta ezért. – Merci! – kiáltotta még a fiú után, aztán
magára maradt az éjszakában. Fogalma sem volt, mihez kezdjen.
A nagy sátorba emberek futottak ki és be, s néhányan odanéztek rá. Victoria végül a nővérszállás iránt kezdett érdeklődni. Jobbat nem tudott
kitalálni.
– Ott arra – intett a fejével egy tisztiszolga, aki egy nagy szemeteszsákot vonszolt a sárban. Victoria beleborzadt, hogy mi lehet abban a
zsákban…
A nővérek sem értek rá vele foglalkozni, mert éppen friss sebesülteket hoztak be. Ez a zöldfülű valaki pedig várhat…
– Fogja! – vágott hozzá egy fehér kötényt egy szanitéc, amikor már az utolsó nővér is elment egy jajgató sebesültet ápolni. – Szükségem van
magára. Kövessen! – Előresietett a puszta földre, egymástól harminc centire lerakott hordágyak között, s Victoriának ugyanolyan gyorsan kellett
haladnia, vigyázva, hogy rá ne lépjen a sebesültekre vagy föl ne bukjon bennük. Hátul egy kisebb sátor állt, ez volt a műtő. Előtte sebesültek
hevertek a földön, sorukra várva. Egyesek csak nyöszörögtek, mások jajveszékeltek, megint másokat pedig az ájulás szabadított meg egy időre
fájdalmaiktól.
– Nem tudom, mit csináljak – mondta Victoria idegesen. Ő igenis arra számított, hogy majd várja őt itt valaki, aki elmagyarázza neki a dolgokat,
aztán majd mentőautót vezethet vagy elvégezhet még ezt-azt, amit tud. De hogy itt legyen egy csomó súlyos sebesült között, mindenféle eligazítás
nélkül!? Hihetetlen látványt nyújtottak a robbanások, repeszek, golyók és srapnelek által ütött sebek, de voltak ott olyanok is, akik borzalmasan
megégtek, vagy súlyos foszgén- vagy klórgáz mérgezést szenvedtek. Victoria elcsodálkozott, hogy csak a németeknek vannak ilyen sátáni,
tömegpusztító fegyvereik, az antantnak viszont nincsenek. És még védekezni sem nagyon tud ellenük.
Victoria szanitéce alacsony, göndör vörös hajú legény volt, s kiderült róla, hogy Didier a neve, a többiek legalábbis így szólították. Szerencsére
elég jól beszélt angolul. És Victoria majd elájult, amikor rájött, hogy segítenie kell neki ellátni a lövészárkokból éppen most behozott, gázmérgezett
katonákat. Sok volt köztük az eszméletlen. Didier rámutatott egy csoportra.
– Csináljon velük, amit tud – mondta nyugodtan a pokoli zűrzavarban. Victoriának hirtelen az jutott eszébe, amit a tengerben látott maga körül a
Lusitania elsüllyedésekor. De ez sokkal rosszabb volt. Ezek itt még éltek. – Nem érik meg a reggelt. Túl sok gázt kaptak. Menthetetlenek –
legyintett Didier. A Victoria lábánál fekvő katona orrából-szájából sűrű, méregzöld hányadék buggyant ki. A szanitéc el akart menni, de Victoria
megragadta a karját.
– Én nem vagyok ápolónővér – mondta, és úgy érezte, mindjárt begörcsöl a saját epéje is. Ez itt már túl sok volt neki. Ezt nem tudja elviselni.
Minek is kellett idejönnie…
 – Én sem vagyok ápolónővér – vágott vissza Didier. – Muzsikus vagyok. Itt akar maradni vagy nem? – kérdezte barátságtalanul. –
Tűzkeresztség, gondolta Victoria. Messziről milyen szépen is hangzik… – Mert ha nem akar maradni, máris elmehet. Nekem nincs időm
szórakozni… – Mérges volt, majdnem kiabált. Victoria sértve érezte magát. Minek nézik őt? Mihaszna úrilánynak, aki csak azért jött, hogy később
elhencegje a barátainak? Na nem… Keményen a férfi szemébe nézett.
– Maradok – mondta rekedtes hangon, és letérdelt a hozzá legközelebb fekvő sebesülthöz. Annak a fél arcát ellőtték, s most nagy, véres kötések
voltak rajta, de a tábori sebészek úgy döntöttek, nem vesztegetik rá a drága idejüket. Hosszú órákat kellene vele foglalkozni. Egy rendes
kórházban még meg tudnák menteni, de itt nem. Órákon belül meghal.
– Hello… Mark vagyok. Magát hogy hívják? – kérdezte a katona alig hallhatóan. Angol volt.
– Oliviának – mutatkozott be Victoria azon a néven, amelyet most használnia kell. Tehetetlennek érezte magát, ahogy a tenyerébe zárta a
fiatalember kezét. Igyekezett nem odanézni, hogy ne lássa a szörnyű sebet.
– Maga amerikai – mondta a katona yorkshire-i akcentussal. – Voltam ott egyszer.
– New Yorkból jöttem. – Mintha ez most fontos volna…
– Maga mikor jött ide? – érdeklődött a katona. Kapaszkodott volna az életbe. Talán úgy érezte, ha beszélgethet, ha kapcsolatban maradhat
valakivel, akkor életben is maradhat, akár még holnapig is. De mindketten tudták, hogy nem.
– Ma este jöttem – felelte Victoria, és megint szégyellte, hogy ilyen kezdő. Egy másik katona belekapaszkodott a kötényébe.
– Amerikából… Onnan mikor jött? – kérdezte Mark.

– A múlt héten. A Lusitaniával – felelte Victoria tompán. Rengeteg katona volt itt. Mást sem lehetett hallani, csak a jajgatásukat és a
nyöszörgésüket. Mint amikor a hajó süllyedt.
– Szemét dolgokat művelnek ezek a fritzek… Nőket és gyerekeket gyilkolni… Állatok ezek, nem emberek – hörögte a katona, és Victoria
láthatta, mit műveltek vele is. Aztán odafordult egy másikhoz, aki az anyját szólongatta és inni kért. Tizenhét éves, hampshire-i fiú volt, és Victoria
kezét fogva halt meg húsz perccel később. Victoria ezen az éjszakán több száz emberrel beszélgetett, s közülük több tucat a szeme láttára halt
meg. Semmi különöset nem csinált velük, csak beszélgetett, fogta a kezüket, cigarettát gyújtott nekik, vizet adott nekik, pedig nem is ihattak volna,
de nekik már mindegy volt. Akadt, akinek a hasa szakadt ki, másoknak az ajka hiányzott vagy éppen a tüdejét marta szét a gáz. Victoria
elképzelhetetlen szörnyűségeket látott, s amikor reggel kitámolygott a sátorból, azon tűnődött, hogy csinált-e ő itt bármi hasznosat vagy fontosat. A
ruhája tiszta vér, köpet és hányadék volt, s azt sem tudta, merre induljon, vagy, hogy hová lett a tegnap este a sötétben letett bőröndje. Teljesen
elfeledkezett róla és minden másról is, ahogy ott térdelt a sebesültek mellett, akik a nevén szólongatták, a kezét szorongatták, vagy csak némán
nézték őt és közben meghaltak. Aztán segített Didier-nek kihordani őket a sátorból, és szép sorban lerakni őket a földre, hogy eljöjjön értük a
temetőbrigád. A domboldalakon már ezrével sorakoztak a friss katonasírok. Csupa fiatalember…
– Enni arrafelé kap, a sátorban – mutatott a szanitéc egy nagyobb sátorra, és Victoriának az volt az első gondolata, hogy lesz-e még ereje
elmenni odáig. Megint nem aludt az éjszaka, s most minden porcikája fájt, de a férfi elnyűhetetlen mosollyal nézett rá. – Na, hogy van, Olivia? Még
mindig nem bánta meg, hogy idejött? – Victoria a fáradtságtól félájultan majdnem elszólta magát, hogy az Olivia az a nővére, de aztán kapcsolt. Itt
ő bizony Olivia, így fogják hívni.
– Nem bántam meg – hazudta szemrebbenés nélkül, fáradt mosollyal. A szanitéc látta rajta, hogy hazudik. De látta azt is, hogy keményen
dolgozott egész éjjel. Hasznát tudják venni, ha marad. A legtöbb önkéntes gyorsan elmenekül. Pár napnál nemigen bírják tovább a szörnyűségeket.
De vannak kemény fából faragottak is, akikről lepereg minden borzalom. Ezek idejönnek és itt is maradnak. Csak az a kár, hogy kevés van
belőlük. És ez sem úgy néz ki, mint aki bírni fogja. Túl fiatal ahhoz és túl csinos. Biztos csak amolyan lányos lelkesedésből jött, gondolta Didier.
– Majd megszokja maga is. Várja meg a telet, azt aztán imádni fogja! – Hónapokon át térdig gázoltak a sárban. Az eső állandóan szakadt. De
még így is jobban jártak, mint az oroszok, akik megfagytak Galíciában. Victoria csak később kapcsolt, hogy hiszen a télen ő már nem is lesz itt.
Akkor már New Yorkban lesz megint, Charles és Geoffrey mellett. Ők most olyan távolinak tűntek, mintha soha nem is léteztek volna. Egyedül Olivia
tűnt még mindig valóságos személynek, aki ott él az ő lelkében is, és akinek gondolatban mintha most is hallaná a hangját… Éjszakánként mintha
beszélgetni is tudnának… Kísérteties volt.
Aztán otthagyta Didier-t, és botladozva elindult a kantinsátor felé, s amikor az egyéb, ismeretlen szagok mellett megérezte a kávé és az étel
illatát, hirtelen ráébredt, hogy a látottak ellenére borzasztóan éhes. Kiszolgálta magát. Vett egy adag tojásport, egy adag gulyásszerűséget,
amelyben azonban hús nem volt, csak mócsing meg csont, és egy vastag szelet kenyeret, amely olyan szikkadt volt, hogy alig tudta elrágni. De
azért megette mind, beleáztatva a levesbe. Megivott rá két nagy bögre erős feketekávét. Néhány ápolónővér és szanitéc odaköszönt neki, de
mindegyik nagyon elfoglalt volt vagy holtfáradt. Victoria körülnézett. Egész kis várost építettek itt ki sátrakból és barakkokból. Voltak kórházak,
raktárak, kantinok s egyéb, ismeretlen rendeltetésű építmények. Távolabb egy kis várkastély emelkedett, abban szállásolták el a tiszteket, köztük
egy tábornokot, az itteni főparancsnokot, s volt még a környéken egy parasztház is, szintén tisztekkel telerakva. Az állomány többi része
barakkokban lakott. Victoriának pedig még mindig fogalma sem volt, hogy ő hol kap szállást.
– Maga vöröskeresztes? – kérdezte egy kedves, egyenruhás ápolónővér. Jóízűen reggelizett, pedig a ruháját elborították a vérfoltok. Alig
tizenkét órával ezelőtt Victoria elszörnyedt volna a látványtól, de már megszokta.
– Annak jöttem – magyarázta. A másik lány közölte, hogy Rosie-nak hívják, és ő is angol, mint sokan mások itt. – De tegnap valahogy elkerültem
a többieket. Nem tudom, mi történt velük.
– De én tudom – nézett hirtelen másfelé Rosie, mint aki nem is tudja, hogy mondja-e. – Tegnap délután úton idefelé, Meaux-nál telibe találták az
autójukat. Hárman voltak, mind szörnyethaltak. És te mit akarsz itt csinálni? – érdeklődött a lány. Victoriának a jeges iszonyat borzongatta meg a
tarkóját. Ha nem kési le a találkozót, akkor most ő is ott feküdne holtan egy domboldalon. S hogy mit akar csinálni? Jó kérdés. Még azt sem tudja,
hogy marad-e. Ez azért sokkal durvább, mint amire számított. Amíg csak odahaza, a konzulátusi előadásokon ismerkedett a helyzettel, minden
olyan egyértelműnek, szépnek, tisztának és hősiesnek tűnt. Hogy ő majd elmegy autót vezetni. De arról nem volt szó, hogy majd lehányják őt a
gázmérgezett katonák! És különben is: kiket furikázhatna ő itt autóval? Haldoklókat és hullákat a hevenyészve összetákolt hullakamrákba? Itt kellett
rádöbbennie, hogy fogalma sem volt a valóságról. Ugyanakkor azt is érezte, hogy ha akarja, tud ő hasznos is lenni.
– Nem is tudom – felelte bizonytalanul. – Nincs ápolónői képzettségem. Nem tudom, mi hasznomat vehetik itt. Valakivel beszélnem kellene. –
Bátortalanul nézelődött, ami igazán nem voltjellemző rá.
– Beszélj Morrison őrmesterrel – mosolygott Rosie. – Ő foglalkozik az önkéntesekkel. És ne beszélj hülyeségeket. Mindenki tud nekünk segíteni,
akár van képzettsége, akár nincs. Csak bírja ki az állapotokat.
– Hol találom ezt az őrmestert? – kérdezte Victoria óvatosan, és még mindig nem tudta, mit döntsön a maradást illetően. Rosie azonban csak
nevetett a kérdésen, és töltött magának még egy bögre kávét.
– Várj körülbelül tíz percet, s megtalál ő téged, ne félj! Morrison őrmester mindent tud, hogy mi folyik itt. Ezt vedd figyelmeztetésnek is. – Rosie
elégedetten vigyorgott. És neki lett igaza. Nem telt bele öt perc sem, és egy hatalmas termetű, egyenruhás nőszemély masírozott lendületesen
feléjük, már messziről vizsla szemekkel méregetve Victoriát. Mondta neki Didier, hogy érkezett egy új lány. Morrison őrmester tehát nő volt, jó
száznyolcvan centi magas, százkilós, szőke hajú és kék szemű. Ausztráliából jött, Melburne-ből. Már egy éve volt Franciaországban, és egyszer
meg is sebesült. Az önkénteseket úgy hajtotta, mint a rabszolgákat, és Rosie szerint azt a szót, hogy „lehetetlen”, nem ismerte.
– Ha jól tudom, magát az éjjel egyből bevetették – mosolygott kedvesen Victoriára, és a nyeszlett kis amerikai békát elfogta a tiszteletteljes
reszketés, ahogy ámulva nézett erre az istennő-őrmesterre.
– I-igen, bevetettek – válaszolta szolgálatkészen. Vigyázzban ült, és úgy érezte magát mint egy újonc közlegény. Furcsa volt neki, hogy az előbbi
totális káoszból most hirtelen a katonás rend világába csöppent. Ahol mindenki pontosan tudja, hogy mi a dolga.
– Na és hogy tetszett magának? – dörrent rá a nő. A mosoly eltűnt az arcáról.
– A „tetszett” az talán egy kicsit erős kifejezés – kezdte bátortalanul Victoria, miközben Rosie már ment is vissza a műtősátorba. Újabb tizenkét
órás szolgálat várt rá. Fél nap szolgálat, egy nap pihenő, ez volt a hivatalos beosztás, de ha közbejött valami, akkor mindenki addig hajtott, míg
össze nem esett. Rosie egyszer harminc órán át egyfolytában sebet kötözött. – Mert akiket ápolgattam, azoknak a többsége reggelre meghalt –
magyarázta Victoria csendesen, és Penny Morrison megértően bólogatott.
– Ez itt gyakran előfordul. Mit szól hozzá, Miss Henderson? –A nő emlékezett a nevére, tudta, hogy kicsoda, intézkedett, hogy vigyék a bőröndjét
a legénységi szállásra, és jelöljenek ki neki egy tábori ágyat a női részlegben. – Jól jön nekünk a maga segítsége – mondta őszintén. – Én nem
tudhatom, hogy maga miért jött ide, és nem is nagyon érdekel, de ha bírja gyomorral, akkor nagy szükségünk van magára. Óriásiak a harctéri
veszteségek. – Victoria erről már az este meggyőződhetett. Közben ő is kapott egy gázálarcot arra az esetre, ha rosszra fordulnak a dolgok és
áttörnek a németek.
– Szeretnék maradni – mondta Victoria, és ezen maga is meglepődött. Nem tudta, mi mondatta ezt vele, olyan volt, mintha egy másik ember
szólalt volna meg benne.
– Rendben van – állt föl az órájára nézve Morrison őrmester. Volt még dolga elég. Ma délelőtt parancsnoki értekezlet lesz a várkastélyban, s neki
az önkéntesek parancsnokaként azon részt kell vennie. Jól sejtette, hogy ő lesz ott az egyetlen nő. – Oh – fordult vissza, mintha hirtelen eszébe
jutott volna még valami. – Maga a női barakkban kapott helyet. A bőröndjét már az este odavitettem. Valaki majd megmutatja, hol van. Magának
pedig tíz percen belül szolgálatra kell jelentkeznie az egészségügyi sátorban.
– Most?! – kérdezte döbbenten Victoria. Egész éjjel talpon volt, s most már le akart feküdni. De az őrmester másként gondolta.
– Este nyolckor végez – mosolygott. – Mint már említettem, Henderson, nagy szükségünk van a maga segítségére. Később majd bepótolja az
alváshiányát. Egyébként pedig… – nézett szigorúan a nő, bár némi melegség és gondoskodás is sugárzott a szeméből. De Victoriát ez most nem
hatotta meg. Egy ilyen zsarnok! Aki visszazavarja őt, holtfáradtan a szolgálatba. Nem tudhatta, hogy ez a „zsarnok” azért hajszolja az önkénteseket,
hogy kímélje a szakképzett ápolókat. Akikből, mint minden másból, kevés volt errefelé. – … kösse hátra a haját? –mondta és eltűnt. Victoria
kimerülten nézett utána. Töltött még egy bögre kávét, s az újabb tizenkét órás szolgálatra gondolt. Vajon kibírja-e egyáltalán. De más választása
nem volt.
– Máris visszajött? Akkor maga biztosan összefutott Morrison őrmesterrel – tréfálkozott Didier, amikor megpillantotta. Ő maga még mindig
szolgálatban volt. Victoria keresett magának egy tiszta kötényt. Morrison kívánságának megfelelően hátrakötötte a haját, és talált egy valamikor
steril ápolónői főkötőt is. Az antant ellátta őket mindenfélével, de mindenből kétségbeejtően nagy volt a hiány. Victoria tehát ismét beállt a
taposómalomba.
Ez a tizenkét óra nagyjából úgy telt el, mint az előző. Haldokló katonák, jajgató sebesültek, csonkult végtagok, kifolyt szemek, gáz marta tüdők…
S a szolgálat végeztével Victoria már úgy tántorgott, mint egy részeg. Már majdnem hányt a kimerültségtől. Alig tudta megkérdezni, merre van a női
barakk, s amikor odaért, nem érdekelte a bőröndje sem. Lerogyott az első szabad ágyra, s úgy érezte, a halálba zuhan, nem az álomba. Ilyen
fáradt még soha életében nem volt, s ezúttal még a nővéréről sem álmodott. Másnap késő délután ébredt csak föl. Lezuhanyozott az erre a célra
összetákolt sátorszerűségben, megmosta a haját is, aztán elment a kantinba reggelizni, ami az ő esetében már majdnem a vacsorát jelentette.
Csodaszép májusi délután volt, s ő megint kezdte magát embernek érezni, ahogy vett az ételből és nem sajnálta magától az erős feketekávét sem,
amely a lelket tartotta itt mindenkiben. Olyan volt ez a kávé, mint az autóknak a benzin: nélküle leállt volna minden.
„Reggelizés” közben azon tűnődött, hogy vajon mikor kell visszamennie a sebesültek közé. Nem tudta, milyen lehet itt a szolgálati beosztás, erről
még senki nem tájékoztatta. Ahogy bekanalazta a már ismerős hamisgulyást, megpillantotta Didier-t, aki most tette le a harmincórás, megszakítás
nélküli szolgálatot. Megkérdezte tőle.
– Nem hiszem, hogy ma éjszakára visszaküldenek. A beosztás pedig a barakkban van kifüggesztve. De azt hiszem, Morrison is tudja, hogy ki
kell aludnod magad.
– Meg neked is – mondta Victoria együttérzéssel. – Köszönök mindent, Didier. Viszlát! – Kezdte magát idetartozónak érezni. Nagyon jó érzés
volt.
– Salut! – intett Didier, és elballagott egy bádogbögrényi kávéval. Csak megszokásból itta, mert most már az sem tarthatta volna ébren, de még
a bombázás sem. Hullafáradt volt ő is, de azért még rámosolygott a lányra, aki tetszett neki. Fogalma sem volt, miért lehet itt. Mindenkinek megvolt
erre a saját oka vagy magyarázata, de ezekről szinte soha senki nem beszélt. Egyesek a boldogtalan élet elől menekültek, mások magasztos
ideálokat kergettek. De bármi hozta is őket ide, ami aztán itt tartotta őket, az ugyanaz volt mindannyiuk esetében.
Victoria aztán visszament a barakkba, és megtalálta a szolgálati beosztását. Két óra múlva ismét be kellett állnia! Meg egy kicsit heverészett,
aztán körbesétált a táborban, hogy ki ismerje a helyszínt. Eszébe jutott, hogy írni kellene Oliviának. aztán belátta, hogy erre most nem lesz ideje.
Inkább korábban állított be az egészségügyi sátorba. Ismerős arcokat most nem látott, csak Morrison őrmester bukkant föl valamivel később,
nyilván, hogy ellenőrizze őt. Elégedett volt Victoria hajviseletével, és némi egyenruhát is adott neki. Olyan zubbonyszerűség volt ez, csak éppen
nadrág helyett hosszú szoknyával. Ehhez kötényt kellett viselni, meg egy vöröskeresztes kis fejfedőt, de adtak még egy melegebb, piros sapkát is.
Elég szedett-vedett kollekció volt ez, de legalább felismerhetővé tette viselőjét, s mindenki rögtön láthatta, hogy az illetőnek mi a feladata és
beosztása. Morrison érdeklődött, hogyan mennek a dolgok.
– Azt hiszem, elég jól – válaszolta Victoria óvatosan. Még maga sem tudta, mennyire lesz képes megfelelni az elvárásoknak. De nagyon
igyekezett.
– Örömmel hallom. A névkártyáját megkaphatja az ügyeletes tiszti sátorban. A tegnapi parancsnoki értekezleten engedélyezték az itt-
tartózkodását. Azt hiszem, minden rendben lesz magával – közölte szimplán, de Victoria nagyon hálás volt a dicséretért. De arra sem maradt
ideje, hogy örüljön neki. Az éjszaka súlyos harcok folytak Berry-au-Bac környékén, és rengeteg sebesültet szállítottak be.
Victoria tizennégy órát dolgozott megállás nélkül. A fáradtság elvette az étvágyát, úgyhogy a kantin helyett egyből a barakkjába ment. Nem tudott
nem gondolni azokra, akik ma éjjel haltak meg a keze között, aztán eszébe jutottak megint a Lusitania gyermekei. Milyen értelmetlen ez az egész!
A nap már magasan ragyogott, május volt Franciaországban, énekeltek a madarak, az emberek meg egymást gyilkolták. Victoria nem ment be a
barakkba, hanem elsétált mögé, s talált egy kis tisztást, ahol a hátát egy fának támasztva lerogyott a fűre, és rágyújtott. Pár percig magára akart
maradni a gondolataival. Nem volt hozzászokva, hogy állandóan emberek nyüzsögjenek körülötte, hogy soha egy pillanatig se maradhasson
egyedül, s hogy ennyi mindent el kelljen végeznie. Nem hitte volna, hogy ez ennyire kimerítő. Nekitámasztotta a fejét is a fának, behunyta a szemét,
és elmélázva fújta a füstöt. A napsütés kellemesen cirógatta az arcát, de Victoria százéves, rozzant öregasszonynak érezte most magát.
– Nagyon szépen le fog barnulni, kisasszony – szólalt meg valaki a lábai előtt –, de én tudnék alkalmasabb helyeket is a vakációzásra. –
Férfihang volt, franciás csengésű, és angolul beszélt. Victoria hunyorogva nyitotta ki a szemét. Szálfa termetű, ezüstös-szőke férfi állt előtte, akit
máshol és máskor még jóképűnek is talált volna az ember lánya.
– Maga honnan tudja, hogy én angolul beszélek? – nézett ra kíváncsian, de mosolytalanul Victoria.
– Én írtam alá tegnap a maga papírjait – válaszolta szintén mosolytalanul az idegen. Vizsla tekintettel méregették egymást. – És a személyleírás
és az egyenruha alapján ismertem fel magát. – Morrison őrmester számolt be neki, hogy érkezett egy csinos amerikai leányzó, aki túlélte a
Lusitania katasztrófáját, és körülbelül még tíz percig fog itt maradni ebben a táborban. De ezt már nem mondta el Victoriának.
– Most föl kellene állnom? Meg tisztelegnem is? – pislogott nyugodtan tovább ülve a lány. Még nem ismerte a helyi szokásokat, de hát most
inkább csak egy férfi és egy nő beszélgetett egymással, nem pedig egy parancsnok és az alárendeltje.
A férfi elmosolyodott a kérdésen.
– Nem kell tisztelegnie. Csak ha belép a hadseregbe, de arra meg semmi szükség. Amit kell, azt így is meg tudja csinálni. De ha katonai
rendfokozatra vágyik, az persze más. Viszont nincsen ápolónői szakképesítése, ha jól tudom, úgyhogy a hadseregben legföljebb közlegény lehet
magából. –Tökéletesen beszélt angolul. Oxfordban és a Harvardon tanult. Victoria úgy látta, idősebb Charlesnál, bár nem tudta volna megmondani,
mennyivel. Valójában harminckilenc éves volt és igen vonzó férfi. Arisztokratikus megjelenésű… – Egyébként Edouard de Bonneville kapitány
vagyok – mondta barátságosan. Victoria örült, hogy végre beszélgethet valakivel, mert utoljára a Lusitanián tudott társalogni, Lady Mackworth-szel,
s azóta csak futó szóváltásokban volt része. De ez most mintha más volna…
– Maga ennek a csapattestnek a főparancsnoka? – kérdezte Victoria. – Akkor talán mégiscsak illenék föltápászkodnom, de azt hiszem, a
lábaim momentán alkalmatlanok erre. Hullafáradt vagyok.
– Na látja. Ezért is jobb civilnek lenni. Nem kell fölugrálni, szalutálni, haptákba vágni magát az embernek. Ha rám hallgat, véletlenül sem lép be a
hadseregbe – tréfálkozott a kapitány, aztán maga is letelepedett egy rönkre. – És nem én vagyok a főparancsnok, én csak a harmadik vagy a
negyedik vagyok abban a rangsorban. Szóval, nem valami komoly figura.
– Hm. Ha maga írta alá a papírjaimat, akkor én ezt nem biztos, hogy elhiszem.
– Pedig ez az igazság – erősködött a férfi. Vagyis a fél igazság, tehette volna hozzá. A Saumurra járt, a nemesek és úriemberek lovassági
akadémiájára, és hivatásos katonatiszt volt. Ha minden jól megy, a végén még tábornok is lehet belőle. De a magáénál most sokkal jobban
érdekelte ennek a lánynak a története. Az elmúlt két napban itt-ott hallott róla ezt-azt, Morrison őrmester pedig fölkeltette iránta az érdeklődését.
Nyilvánvalóan finom neveltetésben részesült, nagyon szép volt és nagyon fiatal, és el nem tudta képzelni senki, hogy mi hozhatta őt ide. Pont ide…
Olyan lánynak nézett ki, aki szaténruhákban táncolva meg előkelő partikra járkálva tölti a nyarat. Méregdrága helyeken. – Hallottam, hogy a
Lusitaniával érkezett – folytatta a kapitány. – Ezek szerint nem valami szerencsésen kezdődött a maga turnéja. És hol van még a vége?! Mondja
meg nekem őszintén, maga csak eltévedt vagy direkt jött ide? Biztos, hogy nem valami kellemesebb helyre indult üdülni? – Volt ebben a pasasban
valami egyenesség, ami tetszett Victoriának.
– Nem. Én direkt ide jöttem. Nem is bírnám ki, ha csak úgy idetévedtem volna – nevetett, aztán belenézett egyenesen a férfi szemébe. Majdnem
egyforma színű szemük volt, de a hajuk igencsak különbözött: Victoriáé fekete, a férfié szőke. Szép pár lehetett volna belőlük, bár a kapitány jóval
idősebb volt a lánynál. A harminckilenc évével akár az apja is lehetett volna. – De maga honnan tud ilyen jól angolul?
– A Sorbonne után Oxfordban tanultam egy évig, aztán a kiejtésem csiszolása érdekében egy évig a Harvardon is – válaszolta, tökéletesen
utánozva a bostoni „tájszólást”. – Aztán a Saumur következett, tudja, ez egy elég őrült francia katonai akadémia, tele lovakkal. Meg hát ökrökkel is,
persze – nevetett. Victoriának tetszett a stílus. A Saumurról ő is hallott már, tudta, hogy igen jó nevű katonaiskola, olyasmi, mint a West Point az
Államokban, csak éppen lovas tiszteket képeznek. –És most itt vagyok, de bevallom magának, jobban szeretnék nem itt lenni. – Előhúzott egy
cigarettát. Victoria nevetett az őszinteségén. Itt szinte mindenki ugyanezt mondta. Hogy nem szeret itt lenni. O meg majdnem ötezer kilométert tett
meg, csak azért, hogy itt lehessen. – És ha még maradt egy kis esze, azt tanácsolom magának, hogy gyorsan menjen vissza oda, ahonnan jött. De
most egy amerikai hajóval, a biztonság kedvéért, mert a maga országa úgy látszik elég okos ahhoz, hogy kimaradjon ebből az egész őrültségből.
Mellesleg honnan is jött maga?
– New Yorkból.
– A kibírhatatlan szülei elől menekült el? – Tudta az útleveléből, hogy huszonkét éves, és így élhetett még a szüleivel is. Vagy talán szerelmi
csalódás miatt ment világgá, de akkor nem sok esze lehet…
– Nem – rázta meg a fejét. – Nagyon is jóságos apám van. Edouard meglepődött.
– És elengedte magát ide? Furcsa ember lehet. – Victoria megint a fejét rázta. Egyre jobban tetszett neki a férfi nagyon franciás és kicsit
angolos, kevert akcentusa. – Én ugyan el nem engedném a lányomat ilyen helyre! Az biztos. Ha ugyan volna lányom, de szerencsére nincsen. –
Rápillantott Victoria kezére. Jegygyűrűje nincs. Másmilyen gyűrűje se. A férfi nem tudhatta, hogy az őt érdeklő gyűrűket most Olivia viselte helyette.
– Az apám nem is tudja, hogy itt vagyok. Azt hiszi, Kaliforniába mentem – mondta Victoria őszintén.
– Nem szép dolog ilyet csinálni – nézett rá megrökönyödve a férfi. – És mi van, ha történik valami? Mi van a hajóval? Egyáltalán senki sem tudja,
hogy maga itt van? – Merész húzás az ilyen egy huszonkét éves lánytól. Bátor húzás, de tökéletesen esztelen is.
– A nővérem tudja – támasztotta hátra megint a fejét. Jó volt beszélgetni, csak ne lett volna ilyen szörnyű fáradt. Valami furcsa közlési vágy
kezdett éledezni benne, de eszébe jutott az is, hogy nem árt az óvatosság. Bár talán már nem küldhetik vissza. Vannak iratai. És elmúlt huszonkét
éves. Mindenütt bőven nagykorúnak számít. Ez a férfi sem árthat már neki. – Ikrek vagyunk – tette hozzá.
– Egyformák? – csillant föl azonnal a kapitány szeme.
– Tökéletesen – bólintott Victoria. – Tükörikrek. Ami nekem a bal oldalon látható, az nála a jobb oldalon van. És fordítva. Mint például ez a kis
anyajegy. – Kinyújtotta a bal kezét, és megmutatta a kézfején az ujjak tövénél a parányi foltocskát. A férfi udvariasan megszemlélte, aztán bólintott.
Tulajdonképpen semmi szüksége nem volt erre az információra, hiszen úgysem kerül ő abba a helyzetbe, hogy meg kelljen különböztetnie ezt a
lányt a testvérétől. De sejtette, hogy a ki-kicsoda nem mindig mehetett simán. – Senki sem tud bennünket megkülönböztetni, még a saját apánk
sem. Csak az a nő, aki kicsi korunktól nevelt minket. – Kajánul vigyorgott a férfira, és az el tudta képzelni azt a káoszt, amit ez a két lány időnként
okozhatott a környezetében.
– Ebből aztán támadt épp elég bonyodalom, nem? Nyilván sokszor becsapták az ismerőseiket. Főként a férfiakat… El tudom képzelni – nevette
el magát. Ezt jól eltalálta, és nem is tud róla, gondolta magában Victoria és vigyorgott ő is. A férfit elbűvölte a lány. Ez a vakító, káprázatos
szépség…
– Kevés embert csaptunk be – mondta ártatlan képpel Victoria, de a kapitány ezt egy pillanatig sem hitte el.
– Szegények… Ez borzasztó. Örülök, hogy nem találkoztam magukkal, bár bevallom, szívesen megnézném magukat egymás mellett. Hogy hívják
a nővérét?
– Victoria – válaszolta Victoria egy pillanatnyi elbizonytalanodás után.
– Olivia és Victoria. Tökéletes. Szóval, Olivia, maga itt a két lábon járó rejtély, és a megfejtést csak a nővére ismeri. És meddig óhajt itt
maradni? Az utolsó puskalövésig? – De ezt a kapitány maga sem gondolta. Ugyan miért maradna ez a lány? Aki láthatóan előkelő családból
származik, jó neveltetésben részesült, értelmesen beszél, intelligens és szép. Ha akar, bármelyik pillanatban hazamehet, és a kapitány biztosra is
vette, hogy azonnal szedi a sátorfáját, ha belefárad az itteni veszélyekbe és kellemetlenségekbe. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy ez előbb-
utóbb bekövetkezik.
– Még nem tudom, meddig maradok – felelte Victoria őszintén. A szemében sokatmondó fények villantak meg, de a férfi nem tudhatta, mi van
mögöttük. Ez a lány alighanem elmenekült valami elől… De mi lehet az… – Addig maradok, amíg tudok. A nővéremtől függ.
– A nővérétől?! – lepődött meg a kapitány. Egyre érdekesebbnek találta a beszélgetést. Érdemes volna jobban megismerni ezt a nőt. – Miért
éppen a nővérétől?
– Mert most ő intézi a dolgokat helyettem.
– Ez elég rejtélyesen hangzik – nézett mélyen a szemébe a férfi.
 – Az is – bólintott Victoria, s valami különös kifejezés suhant át az arcán.
– Egy szép napon talán elmeséli nekem – mondta a férfi, és elhatározta, hogy minden lépését figyelni fogja a lánynak, amíg itt lesz Chălons-sur-
Marne-ban. Biztosra vette, hogy érdekes dolgok fognak itt még kiderülni.
Victoria aztán lassan föltápászkodott. Szívesen maradt volna még, de úgy érezte, ha nem fekszik le, akkor a fa alatt, ültében log elaludni. Minden
porcikája fájt már, alig vonszolta magát, de a férfi még így is szépnek találta a járását. Victoria úgy gondolta, a kapitány nem örülne, ha meglátnák
őt, hogy ilyen hosszasan társalog egy alacsony rangú önkéntessel, bár az is igaz, hogy semmi jelét nem adta, hogy ez a kérdés izgatná.
Sőt. A következő héten gyakran bukkant föl a tábori kórház környékén, és figyelte, ahogy a lány ott térdel az epét hányó, gázmérgezett katonák
mellett, vagy fogja a haldoklók kezét. Néha megjelent a kantinsátorban is, és együtt kávéztak, egyszer pedig éppen vacsoránál találkoztak, amikor
Victoriának tíz perce volt, hogy bekapjon valamit, s máris rohannia kellett vissza a sebesültekhez. Nyugodtan beszélgettek a szakadatlan
ágyúzajban is, amelyhez itt már mindenki hozzászokott, és nem zavarta őket az az időnként hallható sivító hang sem, amely Victoriát a Lusitaniát
eltaláló első torpedóra emlékeztette. Beszélgettek a Dangemarck közelében újra és újra feltűnő zöldessárga gázfelhőről, s a sok-sok ezer megölt,
megnyomorodott, kezét-lábát vesztett katonáról. És közben beszélgettek másról is, vidámabb dolgokról, teniszről, jachtokról, a lovak szeretetéről,
ami a férfit a huszártiszti iskolába vitte, és a bostoni tartózkodásról. Még azt is kiderítették, hogy van néhány közös ismerősük Newportban. Nagyon
furcsa volt mindezekről itt cseverészni, bár az is igaz, hogy többnyire az itteni, mindennapi tennivalókról beszélgettek.
Később a kapitány néha a barakkba is benézett. És Victoria már egy hónapja dolgozott itt, amikor meghívta őt valahová. Méghozzá a
várkastélyba egy vacsorára, amelyet a tábornok adott a magasabb rangú parancsnokok tiszteletére.
– Itt?! Vacsora?! – Victoria meg volt döbbenve. Nem tudott mit fölvenni. Mindene odaveszett a hajón, Liverpoolból pedig csak praktikus és
idétlen ruhadarabokat hozott magával. Ezenkívül csak az egyenruhája volt, meg az agyonfehérített köténye.
– Tartok tőle, hogy most kissé körülményes volna a párizsi Maxim divatháztól alkalmi ruhákat rendelni – komolytalankodott Edouard. Ahhoz
képest, hogy egy hónapig csak véres kötényben meg a hullaszállító autó volánja mögött lehetett őt látni, most elég határozottan nyilvánult meg
benne a nő.
– Nincs egy rongyom, amit fölvehetnék. Csak az egyenruha – sóhajtotta. Hízelgett neki a meghívás, bár meg is lepte egy kicsit. Az elmúlt
hónapban barátokká váltak, de Victoriának eszébe sem jutott, hogy ez a férfi másképpen is vonzódhat hozzá. Jóval idősebb volt nála, magas
rangú, s ez a hely igazán nem tűnt a legalkalmasabbnak szerelmi románcok számára, bár hallott történeteket emberekről, akik itt estek
szerelembe. A tengernyi szenvedés néha lelkileg is közelebb sodor egymáshoz embereket, de vannak olyanok is, akik teljesen
megközelíthetetlenné válnak, és keményen tartják a távolságot. Victoriának úgy tűnt, hogy a kapitány ez utóbbiak közé tartozik.
– Én sem szmokingban leszek, hanem egyenruhában, Olivia – mosolygott a férfi. Victoriát szórakoztatta, hogy a testvére nevén szólítják. Most
már hozzászokott, de a férfi esetében még mindig azt érezte, hogy ő helyet cserélt a nővérével. Néha eszébe jutott, hogy meg kellene mondani neki
az igazat, de aztán megijedt, hogy bajba keveri magát. Végül is háborús övezetben utazgat, valaki másnak az irataival… Még majd kémnek
nézik… – Nagyon jó lesz nekünk az az uniformis! – szögezte le még egyszer a kapitány, s közölte, hogy szolgálat után, este hétkor találkoznak. Érte
jön.
Victoria tudta, hogy külön engedélyt kell kérnie, ha el akar távozni, de végül Didier hajlandó volt őt fedezni. Victoria elmondta neki, hogy mire
készül.
– Már vártam, hogy mikor lesz ebből valami – mondta Didier sejtelmesen. Az elmúlt egy hónap alatt igazán megkedvelte ezt a lányt. Keményen
dolgozott, s ha szükség volt rá, zokszó nélkül túlórázott bármeddig. Sőt, az esetek többségében magától is tovább maradt szolgálatban.
– Jaj, csak barátok vagyunk! – nevetett Victoria a szanitéc kétértelmű megjegyzésén.
– Azt te csak hiszed. Mert nem ismered még a francia férfiakat! – nevetett Didier is.
– Ne hülyéskedj! – mondta Victoria, és elrohant a barakkjába, hogy legalább tiszta egyenruhát húzzon a férfi tiszteletére. Aztán leengedte és
gyorsan kikefélte a haját. A nőiességét itt legföljebb így jelenítheti meg. Púder, rúzs, arcfesték… mind a tenger fenekén hever, a Lusitania
roncsaiban. Most már bánta, hogy nem vett újat, de ki gondolta volna, hogy a fronton is szükség lehet piperecikkekre.
Edouard teherautóval ment érte a barakkhoz, és csak néhányan fordultak utánuk. A többiek vacsoráztak, dolgoztak vagy kint voltak a
lövészárkoknál.
– Maga nagyon csinos ma este, Olivia – jegyezte meg kedvesen Edouard, s Victoriának már fel sem tűnt a megszólítás, csak nevetett és
megköszönte a bókot.
– Tetszik a ruhám? – illegette magát a lány. – Párizsi modell. És a frizurám? – pörgette meg a hajkoronáját. – Órákat dolgozott rajta frizőrnőm!
– Maga egy szörnyeteg! Nem is csodálom, hogy a famíliája elzavarta a háztól. Nagy megkönnyebbülés lehetett számukra megszabadulni
magától.
– Bizony az is volt – mondta Victoria, és szomorúan gondolt Charlesra és Geoffreyra. Bár egyáltalán nem hiányoztak neki. Amióta itt van, még
egyszer sem hiányolta őket!
– Kapott hírt a nővérétől, amióta idejött?
– Igen. Kétszer. Én is írtam neki, de az én leveleim nyilván elég furcsák. Aki még nem látta, annak nehéz elmagyarázni, hogy mi van itt.
 – Hát, távolból tényleg nehéz megérteni a háborút – mondta Edouard, és megérkeztek a várkastélyhoz. Victoria még egyszer megigazgatta a
haját, és hirtelen ideges lett, ahogy a férfi mögött haladt befelé. Két másik nő állt ott. A vár eredeti úrnője, egy grófnő, aki egy kis villában lakott a
környéken; Victoria anyja lehetett volna, és végtelenül kedvesen és udvariasan társalgott mindenkivel. A másik nő pedig az egyik ezredes
Londonból idelátogató felesége volt. Teljesen szokatlan dolog egy ilyen látogatás, de az ezredes már hónapok óta nem tudott elszakadni innen,
ezért engedte meg a feleségének, hogy eljöjjön.
A vacsora egy kis, informális összejövetel volt, s a résztvevők természetesen a háborúról beszélgettek, s főként a hihetetlenül brutális galíciai
hadjáratról. Egy hónap alatt több mint egymillió lengyelt gyilkoltak ott meg, s Victoria egyszerűen képtelen volt fölfogni ezt a számot, pedig ha
jobban belegondolt, mindig rájött, hogy ő is legalább ezer embert látott már meghalni, amióta itt van.
Végül aztán a beszélgetés más témák felé is elkanyarodott. Az ezredes nagyon örült az amerikai lánynak, mindenki angolul beszélt vele, bár
Victoria francia nyelvtudása az utóbbi hetekben látványosan javult. Este tízkor aztán Edouard-ral visszaindultak a barakkba. A férfi nagyon büszke
volt a partnernőjére, de ezt egy szóval sem árulta el. Észrevette, hogy a grófnő és a tábornok is csak ámult-bámult, de Victoria ebből semmit nem
vett észre. Hazafelé egész úton hallották a távolból az ágyúdörgést és az aknák sivítását, s Victoria csak azon fohászkodott, hogy ne legyen túl sok
sebesült.
– Mikor lesz már vége ennek az egésznek? – kérdezte, ahogy Edouard megállt a kocsival nem messze a barakkoktól. Máshol nem tudtak
beszélgetni. A kantinban állandóan tömegek tolongtak, pedig Edouard szeretett volna néhány dolgot négyszemközt megbeszélni vele.
– Soha. És nem is vezet sehová. Ha végigtekintünk az egész történelmen, a pun háborúk óta mindig mindenki veszít a végén – mondta a
kapitány filozofikusan.
– Hát miért nem szaladunk oda és mondjuk meg nekik is ezt? – mosolygott bánatosan Victoria, és elvett egy szálat az odakínált cigarettából.
Mostanában a Gitanes volt a kedvence. – Mennyi bajtól és szenvedéstől kímélhetnénk meg őket!
– Ne felejtse el, hogy a hírnököket mindig lelövik – mondta a férfi, és tüzet adott az arany öngyújtójával. – Remekül éreztem ma este magam. –
Nézte a lányt és azt találgatta, vajon mit hagyhatott maga mögött New Yorkban. Valószínűleg szerelmi ügy lehet a háttérben, de ahogy ő az elmúlt
hetekben óvatosan figyelgette, a lány semmi jelét nem mutatta annak, hogy szerelmi bánatában ment volna világgá. – Nagyon jó magával lenni,
Olivia. Szeretnék magával még találkozni, egyszer, valamikor. – Párizsban, tette hozzá magában. De más lenne ott az élet! Mennyi mindent
csinálhatnának! Elvihetne a lányt Chinon-ba, a saját kastélyába, aztán vadászatra Dordogne-ba, bemutatná a barátainak, és leruccanhatnának
Dél-Franciaországba is. Ez maga volna a mennyország. De most itt kell lenniük ebben a pokolban, a Streenstraat és Poelcapelle között kanyargó
lövészárkok mentén, ahol hullanak az emberek, mint a legyek.
– Én is jól éreztem magam – mondta Victoria könnyedén, a finom francia cigarettát ízlelgetve. Kellemes társaság ez a kapitány. – A tábornok
nem akárki – mosolygott a férfira, aki megfogta és megcsókolta a kezét.
– De maga sem – nézett a szemébe Edouard, és óvatosan visszaengedte a kezét. Nem tudta, hogyan fog a lány reagálni arra, amit el akar
mondani neki. – Én pedig szeretnék mondani magának valamit, Olivia. Nem szeretném, ha bármilyen félreértés támadna közöttünk. – Kivárt egy
kicsit, de Victoria máris érezte azt az ismerős fájdalmat a szívében, és azt is érezte, hogy egész teste megmerevedik.
Sejtette, mi következik. És nem óhajtotta megvárni, míg ez is tönkreteszi őt. Ezt soha többé nem fogja megengedni senkinek. Tudta, hogy soha
többé nem lesz védtelen a férfiakkal szemben.
– Maga nős – mondta a férfi helyett. Minden érzelem nélkül. És belenézett a szemébe, de a szívét elrejtette előle.
– Miért mondja ezt? – kérdezte elképedve Edouard. Ez a nő okosabb, mint amilyennek látszik. Ez valamin már áteshetett. Mintha valami
fájdalom villant volna meg a szemében… Valami nagyon mély, és még mindig eleven fájdalom.
– Csak. Tudom. Azelőtt nem tudtam, de ahogy most belekezdett a mondókájába… Mi van még?
– Óh… nagyon sok minden… Az emberek mindenfélét cipelnek magukkal az életben… Mint ahogy én is. Az enyém nem igazi házasság… –
sorolta, de Victoria nyersen közbevágott.
– … nem igazi házasság, természetesen, hanem egy szeretet nélküli házasság. Magának sohasem lett volna szabad elvennie őt, de majd a
háború után valószínűleg elválik tőle, aztán meg kiderül, hogy valószínűleg mégsem válik el tőle… – Egy szuszra hadarta végig, valami mély
sebzettséggel a tekintetében. Aztán félrefordította a fejét, és csak bámult kifelé a sötét éjszakába.
– Nem egészen így van. A feleségem öt évvel ezelőtt elhagyott. De az igaz, hogy egy szeretet és szerelem nélküli házasság volt. Mindkettőnk
számára. Még azt sem tudom pontosan, hogy most merre jár. Talán Svájcban él. A legjobb barátommal szökött el. De őszintén szólva, nagy
megkönnyebbülés volt. Három évig voltunk házasok, és gyűlöltük egymást. De nem tudok elválni, ez egy katolikus ország. Azt akarom, hogy tudja.
Ebből sok minden következik, képtelen és nevetséges dolgok. A törvény és a katolikus egyház szerint én nős vagyok. A többi, a részletek, sajnos
senkit sem érdekelnek. –Elhallgatott. Victoria meglepetten nézett rá. A történet kissé eltért attól, amire ő számított. De lehet, hogy ez ugyanaz, csak
francia kiadásban. Nem tudta, hogy elhiggye-e vagy sem, és a bizonytalankodás meg is látszott rajta.
– Szóval ő hagyta el magát? – kérdezte nagy óvatosan, amitől a férfi elmosolyodott, aztán csak bólintott válasz helyett. Nem látszott rajta semmi
felindultság, semmi érzelem. Régen volt már mindez. S azóta akadt már az életében egy-két nő, de tartós kapcsolat nem. S egy éve már senki.
– Ő. Majdnem hat éve – magyarázta. – Most sajnáltathatnám magam azzal, hogy darabokra törte a szívem, de hát ez nem igaz. Óriási
megkönnyebbülés volt, amikor végre megszabadultam tőle. Örökké hálás leszek érte Georges barátomnak. És egy szép napon illő módon
köszönetet is mondok neki. Szegény ördög, ne kínozza tovább a lelkifurdalás. – Rámosolygott Victoriára, akinek nevetnie kellett a hős kapitány
fancsali képén.
 – Miért utálta ennyire azt a szegény asszonyt?
– Mert kényeskedő volt és nehéz természetű, és kibírhatatlan és lelke mélyéig rosszindulatú. A legönzőbb nő a világon, akivel képtelenség volt
kijönni.
– Hát akkor miért vette feleségül? Talán olyan csinos? – érdeklődött Victoria. Felkeltette a kíváncsiságát ez a férfi.
– Nagyon csinos – mondta őszintén Edouard. – Én sosem tudtam ellenállni a szép nőknek. De most nem ebből lett a baj. Legalábbis remélem.
Szóval, az öcsémnek volt a menyasszonya. De az öcsém egy vadászbalesetben meghalt. Pár hét múlva lett volna az esküvő, és az öcsém elég
ostoba volt… Vagyis hát teherbe ejtette a nőt. – A férfi itt egy pillanatra zavarba jött, és szabadkozni kezdett. – Bocsásson meg. Túl régóta vagyok
a fronton. Nem volna szabad ilyeneket elmesélnem. – De Victoria csak legyintett, elvett egy újabb cigarettát és érdeklődéssel várta a folytatást.
Micsoda hasonlóságok az ő történetével…! – Nos, én meg azt tettem, amiről azt gondoltam, hogy nemes cselekedet. Átvettem az öcsém szerepét,
és elvettem a nőt feleségül. Ő pedig három héttel később elvetélt. Bár én arról sem vagyok meggyőződve, hogy terhes volt egyáltalán. Azt hiszem,
inkább csak átverte az öcsémet, aki nagy naivan lépre ment. És megölte volna ezt a nőt, az is biztos, mert az öcsém nem volt olyan béketűrő
marha, mint amilyen én vagyok.
Három évvel később lelépett Georges-zsal. Előtte körülbelül egy évig folytatott viszonyt vele, hogy kipuhatolja a körülményeket. Vagy összeszedje
a bátorságát, mit tudom én. Azt hiszem, Georges előtt is volt még két vagy három titkos szeretője. De most, hogy elmentek, az életem meglepően
nyugalmas lett. Az egyetlen problémát az jelenti, hogy ha Georges nem szerez nagy vagyont, ami tényleg nem túl valószínű, mert hiányoznak az
ehhez szükséges intellektuális képességei, vagy ha a feleségem nem talál magának egy másik pasast, akkor nem lesz hajlandó elválni tőlem.
Igyekeztem a döntést egy csinos összeggel is megkönnyíteni a számára, de egyelőre úgy látszik, hogy ragaszkodik a nemesi címhez, a
bárónésághoz.
– Nemesi cím? – húzta föl Victoria az egyik szemöldökét. Edouard bosszúsan legyintett.
– Hát igen. Ő most bárónő, sajnos. Egy senki volna, ha az öcsémhez megy hozzá. A címet csak az elsőszülött fiú örökli. Attól tartok, Heloise él-
hal a nemesi címekért. Jó volna, ha összefutna egy márkival vagy egy vikomttal. Azok magasabb rangok, s akkor hajlandó volna beleegyezni a
válásba. –Edouard láthatólag maga is mulatságosnak tartotta ezt a történetet. Amely így már sokkal kevésbé volt ijesztő, mint amilyenre Victoria az
elején számított. Rámosolygott a férfira. – És most maga következik. Mondjon nekem valamit arról a férfiról, aki összetörte a maga szívét. Mert úgy
látszik, nagyon beletrafáltam valamibe, amikor azt a „szeretet nélküli” házasságot említettem. Nem akarja elmondani? – kérdezte szelíden, és
megfogta a lány kezét. Megkönnyebbülést érzett, hogy kiönthette a lelkét. Nem szeretett volna senkit abba a tévhitbe ringatni, hogy ő „szabad”
ember, és hozzá lehet menni feleségül. Egyéb értelemben persze szabad volt és élte világát, és nem is nagyon izgatta ez az egész, amíg ezzel az
amerikai önkéntes lánnyal nem találkozott. Legföljebb azt sajnálta néha, hogy nincs gyereke, de ha arra gondolt, hogy annak a gyereknek Heloise
volna az anyja, akkor mindig megborzongott.
– Nem sokat tudnék mesélni – próbálta hazugsággal elütni a dolgot Victoria. – Igazán nem olyan fontos ügy.
– De ahhoz elég fontos volt, hogy maga idáig fusson tőle, nem? – kérdezte kedvesen. – Vagy volt ott még valami más is?
– Volt bőven – vallotta be a lány. Úgy érezte, valamit mondania kell a férfinak, hiszen az is, nagy valószínűséggel, őszinte volt hozzá. A történet
mindenesetre eléggé hihetőnek tűnt, s megvoltak benne azok az ostobaságok is, amelyeket Victoria maga is elkövetett volna. – Volt egyvalaki –
bökte ki végül. – Én meg nagyon fiatal voltam és nagyon ostoba és hihetetlenül naiv. Két évvel ezelőtt történt, húszéves koromban. De hát fontos ez
most? – nézett egy pillanatig zavartan, de a férfi biztatóan mosolygott, hogy igen, folytassa. – Szóval, akkor iszonyúan fontosnak tűnt minden.
Beleszerettem, s ő azonnal levett a lábamról. Igen rövid idő alatt rengeteg hülyeséget csináltam. Akkor pár hónapra beköltöztünk New Yorkba. Ez a
férfi idősebb volt és nagyon jóképű… és nagyon nős… Három gyereke volt. De azt mondta, hogy utálja a feleségét, hogy az nem is egy házasság,
hanem csak egy megállapodás, és hogy bármelyik pillanatban kész otthagyni az asszonyt. Elválnak, s ha én türelmesen várok, akkor
természetesen összeházasodunk. De hát természetesen… ez egy nagy hülyeség volt… Én… én… – elakadt a szava, akkora ostobaságnak
látszott most már ez az egész, hogy teljesen zavarba jött. – Szóval, én elhittem ezeket a hülyeségeket és… És halálosan szerelmes lettem belé.
Kompromittáltam magam, elvesztettem a tisztességemet… Aztán valaki megmondta az apámnak. S amikor az apám kérdőre vonta, akkor…
akkor gátlástalanul azt állította, hogy én csábítottam el őt! Engem megtagadott és letagadta, hogy bármit is ígért volna. S még azt is kijelentette,
hogy esze ágában sem volt soha elhagyni a feleségét, annál is kevésbé, minthogy az terhes. – Itt Victoria tartott egy szusszanásnyi szünetet, és úgy
döntött, hogy ha meg akarja lepni ezt a franciát, akkor épp itt az ideje. Neki vesztenivalója nem volt, ha pedig ez kibeszéli őt, akkor meggyűlöli érte
és kész. De valami azt súgta neki, hogy most megbízhat benne. – Szóval, terhes volt a felesége. Meg én is. Visszamentünk Crotonba a birtokra, és
ott én pár héttel később leestem a lóról és elvetéltem. Kórházba kerültem, azt hiszem, kis híján meghaltam. Rengeteg vért vesztettem, de aztán
fölépültem. Apám magánkívül volt. Üvöltözött. Azt mondta, hogy New Yorkban mindenki rólam beszél. És az az alak tényleg elhencegett rólam ezt-
azt a klubban a barátainak. Ő nyilván nagyon szórakoztatónak találta a dolgot, az apám viszont kijelentette, hogy vissza kell szereznem a
becsületemet, meg az övét is, meg a nővéremét is. Mert hogy amit csináltam, azzal bemocskoltam az egész család nevét… És hogy többé ki sem
tehetjük a lábunkat a házból, és be nem tolhatjuk a pofánkat New Yorkba. Meg ilyenek. – Nagyot sóhajtott, és csak bámult kifelé az éjszakába.
Most megint fölelevenedett benne ez a szörnyű emlék. Az elkeseredés, a szenvedés… Aztán mosolyogva Edouard felé fordult. – Aztán arra
kényszerített, hogy feleségül menjek az egyik ügyvédjéhez. Azt mondta, nincs más választásom. Ennyivel tartozom neki.
Különben kitagad. És én elhittem neki. Pedig sohasem akartam férjhez menni. Szüfrazsett akartam lenni, meg küzdeni a női jogokért, éhség
sztrájkolni, börtönbe kerülni, tüntetni és így tovább. – Felcsillanó szemmel sorolta, Edouard pedig látható élvezettel hallgatta.
– Hát igen, ez is egy alternatíva, bár én nem feltétlenül javasolnám. – Ajkához emelte és megcsókolta a lány ujja hegyét. – Azt hiszem, maga nem
volt könnyen kezelhető teremtés két évvel ezelőtt. Vagy tán sohasem volt az…
– Hát, mi tagadás… – mosolygott Victoria. – De most szót fogadtam. Hozzámentem. Özvegyember, egy gyerekkel. A felesége a Titanicon
volt… Ő meg anyát akart a kisfiának.
– És maga az lett? – kérdezte még nagyobb érdeklődéssel Edouard. Tényleg volt egy csomó rejtély ebben a nőben. Nem ok nélkül jött ide…
 – Nem lettem – ismerte be Victoria. – És nem lettem feleség sem. A gyerek utált engem, s azt hiszem az apja is utál. Én teljesen más vagyok,
mint amilyen a felesége volt. Ő pedig teljesen más, mint… Szóval, nem az a férfi, akit én képes volnék szeretni. Én nem tudok az lenni, akinek ő
szeretne látni, nem tudok a kedvére tenni. Gyűlöltem vele kapcsolatosan mindent, és meggyűlöltem őt… – Megbicsaklott a hangja. Edouard
szótlanul figyelte. – Nem éreztem semmit iránta. És ezt ő is tudta.
– Rossz ember?
– Nem – ingatta a fejét Victoria, s a szeme megtelt könnyel, ahogy tekintetét Edouard-ra emelte. – Nem. Egyszerűen csak nem szerettem. Sem
a házasság előtt, sem a házasságban, és soha nem is fogom szeretni. Ennyi az egész.
Edouard megértően bólogatott. Lám, nemcsak ő ül nyakig a slamasztikában.
– És most hol van?
– New Yorkban – suttogta Victoria.
– És ezek szerint maga még most is férjnél van… – Csalódás érződött ki Edouard hangjából. Erre igazán nem számított.
– Igen – sóhajtott szomorúan Victoria.
– De valószínűleg jobban szereti magát, mint ahogy azt maga gondolja, ha egyszer elengedte ide. Ez nemes lelkű gesztus. Én sohasem
engedném el a feleségemet ilyen helyre, bár-mennyit cirkuszolna vagy makacskodna is – magyarázta Edouard. De nem tudta, hogy most jön az
igazi meglepetés.
– Nem tudja, hogy itt vagyok. – Victoria úgy érezte, most már mindent el kell mondania. Belekezdett, nincs megállás. Nem érdemes elhallgatni
semmit, bármi jöjjön is. Bíznia kell ebben a férfiban. Bízni akart benne. Két év óta először jutott el idáig, hogy bízzon egy férfiban.
– Hát mit gondol, hogy maga hol van? – képedt el Edouard. Victoria tele szájjal vigyorgott rá. Hirtelen roppant mulatságosnak látta a saját
szörnyű helyzetét.
– Azt hiszi, hogy otthon vagyok vele.
– Mit beszél itt nekem?! – Edouard tökéletesen megzavarodott. Aztán lassanként földerengett neki valami. Leesett az álla… – Úristen!!! A maga
nővére… Úgy is van… És a férje azt hiszi…
– Remélem.
– Maga helyet cserélt a nővérével? – szörnyedt el Edouard, és a lány megijedt, hogy talán elárulja őt. Ott a lakcíme az útlevélben. Mi lesz, ha
megírja az otthoniaknak? A férfi azonban csak értetlenkedni tudott. – Én ezt nem akarom elhinni… Mert ugye, izé… egy férfi és egy nő…, szóval
egy férj és egy feleség között, ugyebár…
– …van valami. De az a valami köztünk már rögtön az elején megszűnt. Szörnyű volt, csak megutáltuk tőle egymást, csak még jobban eltaszított
bennünket egymástól. Neki egy házvezetőnőre van szüksége. Úgyhogy nem is fog észrevenni semmit.
– Ezt maga biztosra veszi? – Edouard még mindig nem tért magához ettől a hallatlan merészségtől.
– Abszolút biztosra, különben nem is kértem volna ilyesmit a nővéremtől. Ő egy áldott lélek, kedves és aranyos, teljesen más, mint én, és a kisfiú
is imádja.
– A kisfiú sem ismeri őt föl?
– Ha elég óvatos lesz vele, nem fogja fölismerni.
A férfi hátradőlt az ülésben, és megpróbálta feldolgozni az eddig hallottakat.
– Maga elég nagy felfordulást hagyhatott a háta mögött. Jól látom, Olivia? – A lány elmosolyodott, és a férfi ajkára rakta a mutatóujját.
– Victoria – súgta.
– Victoria? De hát az útlevele…
– Az a nővéremé.
– Óh… Maga egy boszorkány! Hát persze… Hiszen nevet is kellett cserélni. Szegény férje! Nagyon sajnálom azt a szegény embert. Mit szól
majd, ha megtudja? Vagy nem is fogják megmondani neki? – Edouard oldalát majd kifúrta a kíváncsiság.
– Mindent elmondok neki, ha hazamegyek. Már arra is gondoltam, hogy megírom neki, de az olyan gyáva megoldás volna, és nem is
tisztességes a nővéremmel szemben. Amióta eljöttem, azóta töröm a fejem, hogy most mi legyen. Az biztos, hogy képtelen vagyok visszamenni
hozzá. Hazamegyek, persze, de nem hozzá. Egyszerűen képtelen vagyok rá, Edouard. Nem szeretem őt. Nem is lett volna szabad hozzámenni.
Nagy hiba volt, hogy hallgattam az apámra, de hát neki is elhittem, hogy így lesz a legjobb. Lehet, hogy vannak, akik az ilyesmit kibírják, de én nem.
Én nem tudok így élni. Haza megyek és a nővéremmel fogok élni. Vagy itt maradok. Most még nem tudom. De el akarok válni tőle, az biztos.
– És ha nem egyezik bele?
 – Akkor is otthagyom, és legföljebb papíron férjes asszony maradok. Nem érdekel. És ő is jobbat érdemel a mostani helyzetnél. Meg énnálam.
Oliviát kellett volna elvennie. A nővérem igazán hozzá való.
– És akkor mi lesz, ha azok ott egymásba szeretnek, amíg maga itt van? – Edouard már úgy érezte, mintha egy francia komédiát hallgatna, és
maga is kezdte bonyolítani, tovább kombinálni a cselekményt. Racine vagy Moliére tollára való történet… Azzal a különbséggel, hogy ez a kis
amerikai nő képes volt a valóságban is színre vinni. Fantasztikus!
– Nem hiszem, hogy egymásba szeretnek. Olivia ahhoz túlságosan is tisztességtudó. Szegénykém, nem lehet valami nagy boldogság a számára
gondoskodni a „családomról”, s közben azt színlelni, hogy ő én vagyok. Egy angyal, hogy ezt elvállalta! Azt mondtam neki, hogy belehalok, ha nem
cserélünk helyet egy kis időre. Gyerekkorunkban épp eleget gyakoroltuk ezt a dolgot. És ő mindig kihúzott engem a… slamasztikából. –
Elégedetten mosolygott, és szeretettel gondolt a testvérére. Edouard csak nevetni tudott az egész elképesztő történeten.
– Azt elhiszem, hogy a nővére egy angyal, de az is biztos, hogy maga viszont egy ördög, Miss Victoria Henderson. Ilyen dolgokat művelni…! –
Meg volt döbbenve, de szórakoztatónak is találta az egészet. Aztán hirtelen eszébe jutott még valami. – Na és meddig helyettesíti az az angyal ezt
az ördögöt?
Victoria habozott a válasszal, de a férfi várakozóan nézett i a.
– Három hónapig – bökte ki végül.
– S ebből máris letelt egy hónap, ugyebár…
– Öt hét – pontosította Victoria.
– Akkor nincs sok időnk… – állapította meg Edouard, bár mindketten tudták, hogy az életben semmi sem biztos. És most egyébként is
bizonytalan idők járták, s ők olyan helyre sodródtak, ahol semmiről sem lehetett tudni, hogy egyáltalán létezni fog-e még egy nap, egy óra vagy egy
perc múlva. – És mit szól ahhoz, hogy egy nős férfival töltse ezt a kis időt? – tette föl egyenesen a kérdést a kapitány. Victoria rámosolygott.
– És maga mit szól ahhoz, hogy egy férjes asszonnyal töltse az idejét?
– Hát csak azt, hogy szerintem mi megérdemeljük egymást, kedvesem… Maga szerint is?
Victoria bólintott. Valójában sokkal többet érdemeltek, mint amennyit eddig az élettől kaptak. És Edouard szó nélkül átölelte a lányt, és
megcsókolta.
25.

O
livia azt ígérte ugyan az apjának, hogy júniusban vele marad Crotonban, ám amikor eljött az utazás ideje, képtelen volt rávenni magát arra, hogy
otthagyja Charlest és Geoffreyt. Az utóbbi néhány hétben az egész életük megváltozott. Attól kezdve, hogy megérintette a vállát azon az éjszakán,
amikor Olivia számára kiderült, hogy a húga életben maradt, Charles alig tudta visszafogni magát a feleségétől. Az életük sajátos nászéjszakák és
mézeshetek sorozatává vált, és igazán volt mit bepótolniuk. És Olivia ettől Goeoffreyt is csak még jobban szerette. És most megkapott mindent,
amiről eddig csak álmodozott. Csak az zavarta, hogy mindezt a húgától vette kölcsön, átmenetileg. A férjét, a kisfiát, de még jegygyűrűjét is
Victoriától kapta. De egyelőre nem volt más választása, mint hogy szíve minden szeretetét kiöntse a húga férjére és mostohafiacskájára. S azt
mondogatta magának, hogy a Dawsonok a végén majd Victoriának fogják tulajdonítani mindazt, amit most tőle kapnak, és épp ez adja meg az
értelmét ennek a merész, helycserés kalandnak, mert így mindenki csak jól jár. De néha azért tudatosult benne az is, hogy helytelen, amit csinál, s
ilyenkor elfogta a lelkifurdalás, amely egészen addig tartott, amíg este az ágyban Charles érte nem nyúlt. Szenvedélyük olyan hőfokon izzott,
amilyenről Charlesnak sem volt azelőtt fogalma. A szomorú kezdetek után pedig Victoriáról aztán végképp nem hitte volna, hogy egyszer idáig is el
lehet jutni vele. Ennek a nőnek mintha kicserélték volna a testiséghez való egész viszonyulását. Ugyanakkor nem volt annyira vad és féktelen, mint
amilyenre egy idő után számítani lehetett. Nem. Inkább elmélyült a szenvedélye és az egész érzelemvilága, és mintha lelke mélyéig kitárulkozott
volna a férfi előtt. Aki valamikor úgy érezte, hogy erre inkább Olivia volna képes… És most kicsit meg is könnyebbült, hogy ebben a hirtelen kitört
szerelmi viharban nem kell találkoznia Oliviával, akihez valami furcsa, nem egyértelmű vonzalom is kötötte…
De most a fő baja az volt, hogy reggelenként el kellett mennie otthonról. Már magukon is nevettek, hogy alig bírják otthagyni az ágyat, amelybe
este, új szenvedélyenergiákkal feltöltekezve igyekeztek minél előbb visszakerülni. És a lefekvés az utóbbi időben mind korábbi időpontra tolódott,
s a végén már alig várták, hogy Geoffrey elmenjen aludni.
– Nem vagyunk normálisak – kuncogott Olivia, amikor egy reggel Charles az ágyból egyenesen a fürdőszobába kísérte, s együtt ültek bele a
kádba. – Micsoda egy malackodás ez… – nyögte elhaló hangon, amikor Charles a finom meleg víz alatt hatolt belé, szép lassan, de jó alaposan. A
kádból is csak azért tudtak kijönni, mert már nagyon kihűlt a víz, és Oliviának még lent a konyhában is fátyolos volt a tekintete, amikor a vajas
kenyereket kente a reggelihez. Aztán Charles búcsúzóul még belecsípett egyet az asszony fenekébe, és jókedvűen indult el az irodájába. De
amikor a ház elcsendesedett, Olivia megállt a nappaliban, nézett maga elé, és azon tűnődött, hogy vajon képes lesz-e ő valaha is elhagyni ezt a
férfit. Még két hónap van hátra, akkor Victoria hazajön és visszakapja, ami az övé. Amiben az a legszörnyűbb, hogy a húga viszont nem szereti ezt
az embert. Iszonyúan nem szereti. Ez itt egy totálisan nem létező házasság volt, és ezt Olivia nemcsak a húgától tudhatta. Egyértelműen erre utaltak
Charles régi dolgokra vonatkozó megjegyzései, és mindaz, amit Geoffrey kottyantott ki vagy éppen talált szokatlannak. De most itt van ez a nagyon
is valóságos és nagyon is boldog házasság, amelyben Charlesnak fogalma sincs, hogy ki is az ő felesége. És ha Victoria visszajön, akkor
elkerülhetetlenül bekövetkezik egy újabb törés, és az már túl feltűnő lesz… Olivia nem tudta, hogyan lehetne megoldani ezt a problémát. A
tépelődés elől pedig nem menekülhetett máshová, mint Charles ölelésébe. Tökéletes csapdahelyzet.
 Charles pedig azt gondolta, hogy ő meghalt, kész, eltemették, s most a mennyországban van. Mert ez maga volt a mennyország, ennek
reményével nősült újra, és sokkal-sokkal káprázatosabb élményekben volt most része, mint annak idején Susannal, bár ezt magának sem akarta
bevallani, mert nem érezte korrekt dolognak az összehasonlítgatást.
– Látod, csak egy év kellett hozzá, hogy összecsiszolódjunk – mondta egy éjjel, amikor egy újabb kimerítő szeretkezés után egymás karjaiban
pihentek. – Nem is volt olyan kibírhatatlanul hosszú, igaz?
– De azért elég hosszú volt – vallotta be Olivia, s a férfi maga felé fordította és a szemébe nézett.
– Szerinted mi okozta a változást? – És valami furcsa fényt látott megcsillanni azokban a szemekben, s átfutott rajta a rémület. Mintha váratlanul
minden kapu feltárult volna, és ő belelátott volna a nő lelkének legmélyébe. Gyorsan elfordult hát, s hanyatt fekve a plafont kezdte bámulni. – De azt
hiszem, jobb lesz, ha csak hálát adok a Sorsnak, és nem teszek föl túl sok kérdést. – Oliviának ettől a megjegyzéstől az az érzése támadt, hogy
Charles talán sejt valamit, anélkül, hogy tudatosodott volna benne… De a férfi pár perc múlva már békésen aludt. És valóban nem tett föl később
kérdéseket, nem kérdezett rá az olyan különös dolgokra sem, amikor Olivia nem emlékezett valamilyen múltbéli dologra, amire pedig nyilvánvalóan
emlékeznie kellett volna, amikor azt sem tudta, hogy hol tartják a házban a pénzt vagy a szerszámosládát. Néha még Geoffrey is elveszítette a
türelmét az érthetetlen „emlékezetkiesései” miatt. Charles azonban örült, hogy végre örülhet, s nem óhajtotta kellemetlen kérdezősködéssel tölteni
a drága időt.
Június első hetében indultak el Crotonba, rögtön azután, hogy a gyereknek befejeződött az iskola. Olivia a sírással küszködött, de Charles
megígérte, hogy minden hétvégén utánuk megy. Be is tartotta a szavát, és késő éjszakáig maradt fönt egyéves házassági évfordulójuk napján,
amely éppen vasárnapra esett. Másnap nem is ment be dolgozni, hogy alaposan megünnepelhessék kettesben az ünnepet. Az öreg Henderson
örült, hogy boldognak láthatja őket. Mindenki látta rajtuk, hogy boldogok, még Bertie is, aki azért többször is gyanakodva méregette a lányt.
– Kérjél tőle valami komoly ajándékot, mondjuk egy szép nagy házat! – tréfálkozott Bertie, jóllehet mindketten tudták, hogy Victoria örökli majd a
New York-i házat, minthogy ő most odabent él a városban. Olivia pedig a Henderson-birtokot fogja örökölni, bár ő erre gondolni sem szeretett.
Apjuk egészsége az utóbbi években megrendült, Victoria eltűnése után pedig még tovább romlott. Az elmúlt napokban azonban megint egy kicsit
jobban érezte magát. A tüdeje tiszta volt, közérzete kitűnő, pezsgőt bontott a házassági évforduló tiszteletére, aztán pedig szokás szerint korán
elment lefeküdni.
Geoffrey újabban Olivia régi szobájában aludt, Oliviának pedig még mindig elszorult a szíve, valahányszor belépett abba a szobába. Mindig
eszébe jutott a világ másik felén kóborló húga, akivel huszonegy éven át lakott ebben a szobában. Már két levelet is kapott tőle, a Fifth Avenue-i
házba érkeztek, ahogy megbeszélték, de csak annyi derült ki belőlük, hogy Victoria Chălons-sur-Marne-ban van, egy tábori kórházban dolgozik, és
haldokló sebesülteket ápol. Olivia beleborzadt, ahogy olvasta. Nem lehetett egy fényes vakáció, különösen az után a lusitaniás indítás után, de
Victoria minden sorából az derült ki, hogy élvezi a dolgot. És bár Oliviának rettenetesen hiányzott a húga, és őrültségnek is tartotta, amit csinált,
néha titokban mégis örült, hogy Victoria elment és ő „beállhatott” a helyére, még ha csak egy kis időre is. Csodaszép órákat tölthetett így együtt
Charlesszal és Geoffreyval, és a házassági évforduló éjszakáján egészen különleges élmény volt a szeretkezés.
Utána Charles arról kezdett beszélni, hogy mi is volt egy évvel azelőtt az Aquatanián, s hogy az milyen kiábrándító és elmagányosító volt
mindkettejük számára, ugyebár, és Oliviának majd megszakadt a szíve, úgy sajnálta ezt a szegény férfit, miközben nagyon igyekezett úgy tenni,
mint aki szintén emlékszik és tudja, hogy miről van szó. A Charles által elmondottakból pedig megint csak azt hámozta ki, hogy ez a két
szerencsétlen mennyire boldogtalan lehetett. Aztán megint szeretkeztek, s ezúttal ismét különleges volt az élmény. Mintha eggyé olvadt volna a
szívük-lelkük, s ahogy utána Olivia ott feküdt a férfi mellett, ujján Victoria gyűrűjével, igazán feleségnek érezte magát.
S mintha most Charles is más érzésekkel viszonyult volna hozzá, és másként is beszélt vele. A testi kapcsolat látványos megjavulásával
bensőségesebbé vált az emberi kapcsolatuk is, és másnap, amikor Charles elment, valósággal ki kellett tépnie magát a felesége öleléséből. S
amikor megérkezett Newburg-ba, nem sok hiányzott, hogy azonnal visszaforduljon. Végül aztán jót nevetett saját magán, és nyomban meg is írta a
dolgot Oliviának, csak hogy tudomására hozza, hogy milyen sokat is jelent neki ez az „új” kis felesége, s hogy mennyire szereti őt. Olivia sírva
olvasta a levelet. Nem hitte volna, hogy ennyire szép lehet az élet.
Geoffreyval szinte minden nap lovagoltak. A kisfiúból egész ügyes lovas lett, s Olivia az akadályugratást is elkezdte gyakorolni vele. Charles félt,
hogy túl magasak az akadályok a gyerek számára, de aztán megnyugodott, hogy fokozatosan haladnak és nagyon vigyáznak mindenre. Azon
viszont meglepődött, hogy a felesége a lovakat is ennyire megkedvelte, mert tudta, hogy Victoria sohasem szerette a lovakat annyira, mint a
nővére. De hát olyan nagyot változott az utóbbi két hónapban, hogy Charles hajlandó volt elhinni, hogy Victoria nagyon igyekszik… Mostanában
erősen a nővérére emlékeztette őt, bár megőrizte a régi dolgait is. Olivia ügyelt rá, hogy néha azért komisz is legyen mindkét Dawsonhoz, legalább
egy kicsit, hogy el ne kezdjenek gyanakodni. A komiszkodást illetően pedig az volt köztük a nagy különbség, hogy Oliviának utána lelkifurdalása
támadt, Victoriának pedig nem. És Olivia azután igyekezett is feledtetni és jóvátenni a dolgot, kedvességgel, jó szavakkal. Geoffrey már majdnem
megkedvelte ezt a módit is. Most már szeretett együtt lenni a mostohaanyjával, bár még mindig fájt a szíve Olivia eltűnése miatt. Folyton emlegette
is „Ollie nénit”, s Olivia úgy látta, hogy a gyerek most ugyanúgy szenved, mint amikor az anyját veszítette el. S ettől maga is szenvedett, de hát nem
tudott mit tenni. Csak annyit, hogy igyekezett még jobban szeretni a kisfiút.
Úgy tervezték el, hogy június utolsó hetét Charles is kint tölti velük, s az érkezése előtti napon Olivia és Geoffrey szokás szerint elmentek
lovagolni. Már hazafelé tartottak, amikor egy kis patak átugrásakor a lova rossz helyre lépett és majdnem föl-bukott. Oliviának sikerült a nyeregben
maradnia, de a ló sántítani kezdett, s ezért mégiscsak leszállt, hogy gyalog vezesse haza a kancát. Geoffrey lépésben haladt mögöttük. Az
istállóban aztán kiderült, hogy egy kavics szorult a patkó alá, az okozta a bajt. Olivia fogott egy hegyes fadarabot, hogy kipiszkálja, de a
szomszédos ló hirtelen mozdulatától megijedt, mire az ő lova is megrántotta a lábát. Nem nagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy a hegyes fadarab
megcsússzon Olivia kezében és szilánkos vége fölsértse a jobb kezét, az ujjai tövénél. Dőlt belőle a vér. Az egyik istállófiú törlőkendőért rohant, a
kavicspiszkálást pedig Robert istállómester folytatta. Geoffrey halálra volt rémülve, ahogy szaladtak kifelé az istállóból a nyomókúthoz, hogy Olivia
a víz alá tarthassa csúnyán vérző, piszkos kezét.
– Ha mélyen fölhasadt, akkor lehet, hogy össze is kell varrni a sebet, Miss Victoria – aggodalmaskodott az istállófiú, de Olivia hősiesen
tiltakozott. Kicsit megszédült az éles fájdalomtól meg a rengeteg vér látványától, és a gyerek hozott is neki egy ládát, hogy leülhessen.
 – Hogy érzed magad, Victoria? – kérdezte idegesen Geoffrey. Ő is majdnem rosszul lett, félre is fordította a fejét, ahogy a kiömlő kútvizet pirosra
színezte a kiömlő vér.
– Nincs semmi bajom – válaszolta Olivia, és nagy igyekezettel mosta a kezéről a vért és a piszkot. Geoffrey ott állt a tiszta vászonkendővel, s
amikor Olivia megtisztította a sebet és környékét, odatartotta a kezét a gyereknek, hogy hadd játsszon orvost, bugyolálja be. – De jó szorosan ám!
– biztatta. A következő pillanatban pedig már azt látta, hogy a gyerek kővé válva mered a kezére. Olivia megfeledkezett az anyajegyről. Geoffrey
rájött, hogy ki ő.
– Ollie néni…! – suttogta és hitetlenkedve nézett az arcába, majd vissza megint az anyajegyre. Érezte ő, hogy „Victoria” nagyot változott, de az
eszébe sem jutott soha, hogy az ikrek helyet cserélhettek. Ilyen hosszú időre… – Hol van… – kezdett bele egy kérdésbe, de ekkor odalépett
hozzájuk Robert istállómester.
– Milyen a seb? – nyugtalankodott ő is. – Kihívjam az öreg dokit?
– Nem kell, köszönöm. – Olivia már félt, hogy talán az orvos is rájön. Bertie-ről nem is beszélve. Jobb lesz ezt a kezet nem mutogatni senkinek. –
Nem lesz itt semmi baj. Csak megijedtem.
– Még szerencse, hogy nem szúrta át az egész tenyerét, Miss Victoria – ingatta a fejét az istállómester. – Máskor vigyázzon jobban. A sebet
pedig kezelje gondosan. Tartsa tisztán. Jól kösd ám be! – szólt még oda elmenőben a gyereknek. Aki nagyon igyekezett. Mintha el akart volna
rejteni valamit a világ szeme elől a mostohaanyja kezén. De amint ismét kettesben maradtak, a gyerek már mosolygott. Visszajött Ollie néni, itt
van! Hát mégsem veszítette el! Oliviának úgy tűnt, hogy ilyen boldog és elégedett vigyort még soha nem látott a kis Geoffrey arcán. Szorosan
magához ölelte a gyereket.
– Hiszen megmondtam neked, hogy soha nem hagylak el – suttogta a kócos hajába.
– Papa tudja? – kérdezte a gyerek, és totálisan megzavarodott, amikor Olivia a fejét ingatta, hogy nem.
– Senki nem tudja, Geoff. Csak te, most már. Nem mondhatod el senkinek. Esküdj meg. Még a papának sem.
– Megígérem – mondta elszántan a gyerek. És komolyan is gondolta. Hiszen ha megszegi az ígéretét, akkor annak az lehet a büntetése, hogy
visszajön az igazi mostohaanyja, márpedig ennek ő még a gondolatától is irtózott. Nem mintha Victoria gonosz lett volna hozzá, inkább csak nem
szerette őt. Ő nem volt Ollie. Aztán eszébe jutott még valami. – A papa nagyon megharagudna, ha megtudná?
– Valószínűleg – válaszolta Olivia őszintén. Nem akart a gyereknek a feltétlenül szükségesnél többet hazudni.
– Elzavarna téged?
– Nem tudom. Az a fontos, hogy mi hallgassunk erről a dologról, és örüljünk neki, amíg csak tudunk. És még egyszer mondom, Geoff, nem
árulhatod el senkinek! – Rimánkodó tekintettel nézett a kisfiúra.
– Nem is fogom elárulni – válaszolta kissé sértődötten a gyerek, hogy megismételték neki a figyelmeztetést. Mikor már megígérte… Aztán
átölelte a föltápászkodó Olivia derekát, s úgy mentek be a házba. Olivia bebugyolált kezével, s a batyukötés alatt a közös titokkal.
26.

C
harles odakint töltötte velük Crotonban június utolsó hetét, s akkorra már Olivia keze is szépen rendbejött. Geoffrey pedig tartotta a szavát,
egyetlen szót sem szólt senkinek arról, hogy mit látott mostohaanyja kézfején, és a viselkedése sem árulta el, hogy nagy titkot tud. Olivia pár napig
még izgult miatta, de aztán megnyugodott, s mire eljött az elutazás napja, már minden megint a legnagyobb rendben volt. Apja jól nézett ki, Bertie
szomorkodott, hogy őt megint egyedül hagyják, a Dawson család pedig boldog volt, hogy mehetnek a tengerpartra. Charles kibérelt egy házat a
Rhode lsland-i Newportban.
Szokás szerint most is kihurcolkodtak a tenger mellé a Goeletek, a Vanderbiltek és a többiek, és szinte minden este nagy partikat rendeztek a
szerényen csak „nyaralónak” nevezett nagy házakban. Az idő remek volt. Geoffrey és Olivia fürödni jártak, Charles pedig boldogabb volt, mint
életében bármikor. Jókedvükben néha úgy kergetőztek a feleségével a homokos strandon, mint a gyerekek.
Július negyedikén este a tengerparti klub által rendezett tűzijátékot nézhették a nyaralójuk teraszáról. Csinos és kényelmes ház volt az övék, s az
együtt eltöltött július után Charles augusztus elsején visszautazott New Yorkba, s ezután csak a hétvégeken látogatott ki a családjához. Olivia
péntek este már alig várta. Egész héten egyedül volt a gyerekkel, aki még akkor sem szólította őt Oliviának, amikor kettesben maradtak, és nem
hozta szóba a titkot sem. Már elég érett és elég bölcs volt ahhoz, hogy fölfogja, erről a dologról beszélni sem szabad többé.
Hosszú sétákat tettek a tengerparton, elmentek teázni az ismerőseikhez, gyakran jártak a jachtklubba, és kagylót gyűjtöttek apálykor a parti
homokban. Mindenféle meglepetéseket, rajzokat, kivágásokat, kagyló-nyakláncokat csináltak Charlesnak. Ügyeskedtek, Olivia is előszedte
minden találékonyságát, s amikor pénteken késő este megérkezett Charles, úgy érezte, nagyon is megérte megtenni a hosszú és fárasztó utat
idefelé.
– Nem is értem, hogy bírtam ki nélküled egész héten – mosolygott vacsora után a feleségére, és komolyan is mondta. Sivár és szürke volt most
minden napja, amelyet az asszony nélkül kellett eltöltenie. A New York-i ház kihalt volt „Victoria” nélkül, és Charlesba is csak akkor kezdett
visszaköltözni a lélek, amikor elindult, hogy a családja után menjen.
 – És azt sem értem, hogy mit csináltam akkor, amikor még nem ismertelek – csókolta meg és ölelte magához a feleségét a hálószobájuk
teraszán a holdfényben. Csodaszép nyári éjszaka volt, amolyan szerelmeseknek való, holdfényes, és Charles már megint nagyon kívánta a
feleségét, bár nem szeretett gyorsan belevágni a dolgok közepébe. Szerette a beszélgetést, a simogatást, a puszta együttlétet. De ahogy
visszaballagtak a hálószobába, már nem tudta türtőztetni magát. Hol voltak már azok az idők, amikor az asszony legalább kartávolságra igyekezett
elkerülni a férjét, s kirázta a hideg, ha csak hozzáért! Most már végtelenül érzéki és érzékeny volt, amilyen mindig is lehetett, gondolta magában
Charles, csak hát ő sokáig nem tudta felszínre hozni benne ezeket a tulajdonságokat. De most minden megváltozott, amióta ő beismerte magának,
hogy szereti az új feleségét is.
Akkor este egy kiadós szeretkezés után, ahogy szoktak, ott feküdtek egymást átölelve, és Charles az ujjaival finoman cirógatta az asszony arcát.
Volt még valami, amit kérni szeretett volna tőle, de eddig sohasem mert előhozakodni vele. Ismerte ezzel kapcsolatban a felesége álláspontját.
Bár, ha a többi dologban oly nagy változás állott be, akkor talán ez sem maradt változatlan. Hiszen az asszony két hónapja még csak nem is
említette a szüfrazsett gyűléseket, igaz, az újságokat az utolsó betűig végigolvasta, és elolvasott minden hozzáférhető írást az európai háborúról.
Viszont megtartotta a szavát, és soha többé nem gyújtott rá. Charles tudta, hogy ez milyen nagy áldozat a részéről, de úgy vélte, hogy neki is
megéri. A cigarettázás tényleg nem szép és nem nőknek való, bár először neki is tetszett. De egy idő után elege lett belőle, s örült, hogy végül az
asszonynak is. Hiszen olyan büdös az a cigaretta. És Charles még azt is észrevette, hogy az asszony alvási szokásai is megváltoztak, mert azelőtt
majdnem leesett az ágy túlsó szélén, olyan messzire igyekezett húzódni tőle, most meg mindig odabújik hozzá és belefészkeli magát a férjecskéje
ölelésébe. És a férjecskének ez nagyon is tetszett.
Charles megérkezésének napján szokás szerint lementek a strandra, kosárban vittek magukkal elemózsiát is, délután hazafelé pedig elsétáltak
ezt-azt bevásárolni. Oliviának egy rendes napernyő kellett, mert már nehezen viselte az egyre forróbb napsütést. Geoffreynak pedig új cipőre volt
szüksége, mert olyan gyors növekedésnek indult a nyáron, hogy egymás után nőtte ki minden holmiját. Jókedvűen beszélgettek, amikor Olivia
véletlenül kinézett az úttestre, és… égnek állt a haja. Egy kislány szaladt a labdája után a sétakocsik közé, s a következő pillanatban már be is
esett a lovak lába alá. Az egyik ló felnyerített és felágaskodott, a gyerek anyja felsikított, de a járókelők közül senki nem mozdult. Charles is későn
kapott Olivia után, aki meglódult, s egy pillanattal később már meg is markolta a földön fekvő gyereket, s arrébb rántotta, ahol már nem volt akkora
veszélyben. A gyerek két-három éves lehetett, s Olivia a testével védte, amikor az ágaskodó ló mellső lábai az égből visszaértek a kövezetre, de a
paták szerencsére csak súrolták Olivia hátát. Még sikerült a gyerekkel átlendülnie az út túlsó oldalára, de már ő is egész testében remegett, amikor
az összevissza kiabáló járókelők köréjük csődültek. A lovak addigra megnyugodtak, a gyerek anyja hisztérikusan sírt, a dadája elkezdett volna
veszekedni vele, amitől a kicsi is sírva fakadt, Charles pedig, Geoffreyval a háta mögött, az embereket félretaszigálva rohant oda a feleségéhez.
– Az isten szerelmére, meg akarsz halni?! – kiáltott rá. Ő külső szemlélőként jól látta, hogy milyen közel volt a halálhoz a felesége, aki azonban
még mindig nem fogta föl, mekkora veszélynek is tette ki magát. Olivia ösztönösen cselekedett, s mire eljutott a tudatáig, hogy mit tesz, már túl is
volt rajta.
– De hát Charles… a gyerek… az a kislány… – hebegte a férfinak, akinek az arcából kifutott a vér, ahogy reá meredt. Olivia először még
hallotta, hogy mit mond, aztán már csak az ajkak mozgását látta, végül Charles egyre jobban összezsugorodott és elszürkült. Olivia még látta az
arcán a halálos rémületet, aztán mint egy rongydarab omlott le a járdára. A férfi az utolsó ezredmásodpercben kapta el, hogy szét ne verje a fejét a
kövön. Most aztán Charles kezdett kétségbeesetten kiabálni a körülötte állókhoz, hogy segítsenek és hozzanak orvost, orvost… Úgy látszik, azok a
paták nemcsak súrolták Oliviát, hanem talán halálos ütést is mértek rá.
– Mi történt?… Mi történt?… – kérdezte egy nő. – Mi van vele?
– Nem tudom – remegett Charles, s ahogy visszanézett, látta, hogy Geoffrey ott áll és sír. Igyekezett hát összeszedni magát, hogy legalább a
kisfiút ne rémissze halálra. De közben ő is pánikba esett, hogy mi lesz, ha… Mi lesz, ha most elveszti ezt a nőt is. Mindazok után, amin
keresztülmentek… Nem halhat meg, jaj istenem, nem halhat meg… – Nem lesz vele semmi baj – próbálta megnyugtatni a fiát, miközben lefektette
az asszonyt a járda mellett a fűre, Geoffrey strandtáskáját igazgatva a feje alá. Valaki orvosért rohant. Olivia élettelenül hevert a földön, s Charles
ott térdelt mellette.
– De lesz. papa! Hát meghalt, nem látod?! – bömbölt a gyerek, s egyre nagyobb csődület támadt körülöttük. Aztán jött valaki, közölte, hogy ő
orvos, bevitette az ájult nőt a közeli étterembe, s nagyon óvatosan lefektette egy páholyban az ülésre, hogy meg tudja vizsgálni. Külső sérülés vagy
ütésnyom nem volt Olivia fején, s a szemvizsgálat alapján sem látszott valószínűnek egy agyrázkódás. Csak éppen nem akart magához térni. Az
orvos elkezdte dörzsölgetni a kézfejét, jeget rakott a tarkójára és a homlokára, s Olivia aztán nagyon lassan, de mégiscsak eszméletre tért. A
körülötte állók közül Charlest ismerte föl először, s elhaló hangon kérdezte meg tőle, hogy mi történt.
– Kimentettél egy kislányt a lovak patája alól, aztán kis híján téged tapostak agyon – válaszolta Charles, és ő is csak lassan kezdett magához
térni halálos rémületéből. S most egyre dühösebb lett. – Nagyon hálás volnék, ha a hősieskedést meghagynád másnak, drágám! – De azért
megcsókolta az asszony kezét, Geoffrey meg szégyellősen törölgette arcáról a sírás nyomait.
– Nagyon sajnálom – nyekeregte Olivia, aztán az orvosra kezdett figyelni, aki most meghallgatta a szívét, aztán elégedetten hajtogatta össze a
sztetoszkópot. Nem lesz itt semmi komolyabb baj, mondta végül, de azért megkérdezte őket, hogy nem kívánnak-e kórházba menni. Olivia közölte,
hogy ő haza szeretne menni, minél előbb, és már ült is volna föl, de nyomban vissza is hanyatlott. Aztán beismerte, hogy elég kutyául érzi magát.
Ezt mindannyian elhitték neki, hiszen csak rá kellett nézni.
– Az lesz a legjobb, ha most hazamennek, és a felesége ágyban marad egy ideig. Ki fogja heverni, nem lesz itt semmi baj. Valószínűleg csak a
hőség okozta az egészet, meg hát az izgalmak. Ha szükség van rám, este küldjön értem – nyújtotta át a névkártyáját biztató mosollyal az orvos.
Charles aztán Geoffrey felügyeletére bízta az asszonyt, és hazament a kocsiért.
– Hogy érzed magad, Ollie? – kérdezte szánakozva a kisfiú.
– Geoff, ne! – rémült meg Olivia, pedig senki nem volt a közelükben. – Ne felejtsd el, hogy miben állapodtunk meg!
– Tudom… Csak nagyon megijedtem… Azt hittem, meg fogsz halni… – A szeme megtelt könnyel. Olivia a kezét szorongatta.
 – De látod, hogy most már nem halok meg. És agyoncsaplak, ha még egyszer az életben ezen a néven szólítasz! Megértetted? – Geoffrey
megértette, aztán mindketten elnevették magukat, és megérkezett Charles is. Ragaszkodott hozzá, hogy a karjában cipelje a kocsihoz Oliviát,
aminek az nem örült, de hát mit tudott tenni. Még akkor is eléggé rosszul nézett ki, amikor hazaértek, s aznap nem is kért vacsorát. Émelygett,
hányingere volt…
– Hívom az orvost – jelentette ki Charles, amikor a Geoffreyval kettesben elköltött vacsora után benézett hozzá. – Nagyon rondán nézel ki.
– Köszönöm a bókot! – vigyorgott Olivia. – Biztos el akarsz csábítani, azért udvarolsz ennyire!
– Tudod jól, hogy gondoltam! – legyintett bosszúsan Charles. És persze megkönnyebbülten is. Ha már tréfálkozni van kedve, akkor nem lehet
annyira rosszul. Leült az ágy szélére. – Azt hittem, ott halok meg, amikor az a ló majdnem agyonrúgott. Hogy lehet ilyen őrültséget csinálni?
– Tán hagytam volna agyontaposni azt a kislányt? – kérdezte Olivia nyugodt hangon.
– De téged is agyontaposhattak volna!
– De mégsem tapostak! Kutya bajom! – Odahajolt és leheletfinoman szájon csókolta a férfit. Akinek mondani akart valamit. Mert nem tudta, hogy
most hogyan is legyen… Ő nem szándékosan intézte így, de most minden meg lesz kavarva, de nagyon. Ugyanakkor nagyon örült is annak, ami
bekövetkezett… Jelentőségteljesen Charles szemébe nézett hát, és kivárt egy kicsit. Charles nem bírta sokáig.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte idegesen.
– Nem is tudom, mit mondjak – kezdte óvatosan Olivia. Nem tudta, hogyan reagál majd Charles, de azt tudta, hogy Victoria mindig mondta, hogy
ő nem akar gyereket. Lehet, hogy Charles sem akar…
– Valami baj van, Victoria? – nyugtalankodott még mindig Charles, de az asszony csak a fejét rázta. És igyekezett elkerülni, hogy elfogja a sírás.
A húga nevének hallatán megint eszébe jutott, hogy ő itt a saját testvérétől lop el mindent, ő itt csak egy bitorló, akinek nincs joga ehhez a
boldogsághoz. De hát annyira megszerette ezt a férfit! Aki most el sem tudta képzelni, miről lehet szó. – Bökd már ki, hogy mit akarsz mondani! –
fakadt ki türelmetlenül.
– Én… Én… Charles, én… – Elakadt a szava. De ahogy most a férfi ránézett, és eszébe jutott a délutáni jelenet is, hirtelen minden világos lett
számára. Hiszen tényleg… Az utóbbi két hónapban eszébe sem jutott erre odafigyelni. Az volna a furcsa, ha nem volna…
– Terhes vagy, Victoria? – képedt el. Az asszony bólintott. Charles megijedt, hogy most szemrehányást tesz neki. Hogy miért nem vigyázott.
Hiszen megmondta határozottan, hogy ő nem akar gyereket. Charles nagyon megijedt. Hogy az asszony most megharagszik, és bosszút áll, és
visszatérnek megint a régi, borzasztó idők. De a felesége nem látszott mérgesnek.
– Igen, terhes vagyok – erősítette meg Olivia. Valószínűleg az egyéves házassági évfordulójuk idején, Crotonban sikerült a dolog. Már volt is
orvosnál, és úgy számolták, hogy március végén lesz ebből baba. Most ugyanis a második hónapban van. – Haragszol?
– Hogy haragszom?! Én? – képedt el megint Charles, és azt sem értette, hogyan változhatott ekkorát az asszony ebben a kérdésben is. – Mitől
haragudnék? Hiszen te vagy az, aki sohasem akart gyereket! És te nem haragszol rám? – kérdezte nyugtalanul.
– Én még sohasem voltam ilyen boldog – sóhajtotta mosolyogva Olivia, és lehunyta a szemét. Charles meghatódva csókolta meg.
– El sem akarom hinni… Mikorra várható?
– Márciusban – válaszolta Olivia, és eltűnődött, hogy mi lesz itt a nyár végén, ha Victoria hazatér. Micsoda botrány! A húga visszaköveteli a férjét,
aki nyilván megőrül, a gyerekkel meg ki tudja, mi lesz… De most nem tudott mást tenni, mint megölelni a férjét, és magában azon fohászkodni,
hogy álljon meg az idő, és a nyár vége ne jöjjön el. Mert ha eljön, akkor ő mindent elveszít, főként akkor, ha Charles és Victoria maguknak követelik
a gyereket. Aki az övé is, de hát őt nyilván elverik a háztól, mint a kutyát. A szörnyű végkifejletek legváltozatosabb forgatókönyvei kavarogtak az
agyában, s külön erőfeszítésébe került, hogy ne gondoljon másra, csak a babára és Charlesra.
Geoffreyval közvetlenül a hazautazás előtt közölték a nagy újságot, s bár a gyerek is meg volt lepődve, nem kérdezett Oliviától semmit. És a két
„fiú” olyan óvatosan bánt most Oliviával, mint a hímes tojással, nevette is őket, de azért jólesett neki. Charles már szeretkezni is félt vele, de
legnagyobb bánatára csak nem tudta visszafogni magát. És az asszony ugyanolyan szerelmes és kívánatos volt, mint eddig bármikor. A newporti
doktor azt mondta, nem kell aggódniuk. Az asszonyka fiatal és egészséges, és a babával is minden rendben lesz. De azért nagyon ne vigye
túlzásba a szerelmeskedést.
Ahogy visszaértek New Yorkba, Olivia máris rohant a Fifth Avenue-i házba. Ott már két hónapja gyűltek a levelek, s Olivia nem mert megkérni
senkit, hogy hozza vagy küldje utánuk. Azon fohászkodott, hogy Victoria még mindig éljen és ne legyen semmi baja Franciaországban. Lerogyott
egy székre az előtérben, és reszkető kézzel tépte föl egymás után a borítékokat. Huh! Victoriának a levelek szerint semmi baja nem volt, s még
mindig ugyanott dolgozott a tábori kórházban. Hanem az a legutolsó levél…! Olivia úgy érezte, a Gondviselés üzenetét tartja a kezében. Egy
pillanatra elfacsarodott a szíve, mert nagyon szerette volna már látni a testvérét, de aztán belátta, hogy ennek így kellett alakulnia, ahogy alakult. Az
ő érdekében, Charles érdekében és közös gyermekük érdekében. Az izgalomtól alig tudta elolvasni azt a levelet. Victoria azt írta, hogy nehéz ezt
megmagyarázni, de őrá még mindig nagy szükség van ott Franciaországban, és bár kicsit komplikáltabb lett az élete, soha ilyen boldognak még
nem érezte magát, és majd később részletezendő okok folytán úgy döntött, hogy mégsem tér haza a nyár végén. Egyelőre itt kell élnie, és
könyörögve kéri a nővérét, hogy bocsásson meg neki. Olivia szinte hangosan dobogó szívvel olvasta el újra a levelet. Rettenetesen hiányzott neki a
testvére, de tudta, hogy a dolgoknak így kellett alakulniuk. Mindenkinek így a jobb. Azért fohászkodott, hogy szegény húgának ne essék semmi baja
azon a csatatéren, és azt remélte, hogy Victoria egy szép napon meg fog bocsátani neki mindent.
27.
 A
nyár nagy megpróbáltatásokat hozott mindenkinek Chălons-sur-Marne-ban. A heves harcok átterjedtek a Pétain marsall fennhatósága alatt álló
Champagne-ra, és a katonák a nem sok természetes védelmet kínáló, fátlan vidéken kénytelenek voltak megint csak beásni magukat. A
lövészárkokban .aztán ezrével pusztultak el. A „poilu”-k, vagyis a francia gyalogosok azt a feladatot kapták, hogy vágják el a németek vasútvonalait,
de mivel a magaslatokra épp a németek tudtak felhúzódni, az antant csapatai könnyű céltáblául szolgáltak. A tüzérség éjjel-nappal ágyúzott egy-
egy területet, s amikor az már holdbéli tájjá változott, előrohantak a gyalogos egységek, és lemészárolták a lövészárkokban vakon-süketen
gubbasztó antant katonákat. A tábori kórházakat elárasztották a haldoklók és sebesültek, de a katonák nagy többségének még rendes temetés
sem jutott. Az orvosok, a szanitécek és a Victoriához hasonló önkéntesek megállás nélkül dolgoztak.
Szeptember végén beköszöntött az esős időszak, s az emberek mindenütt sárban és vízben gázoltak. Döbbenetes látványt nyújtottak a
szanaszét haldokló katonák, ahogy lassan elmerültek az iszaptengerben, s csak a felszálló véres buborékok jelezték, hogy ott egy emberi élet
véget ért. A horror és a tömegmészárlás októberben is folytatódott. Edouard is hullafáradtan ült a szobájában egy este, amikor Victoria
megérkezett a szolgálatból. Két helyiséget kapott a várkastélyhoz tartozó egyik gazdaházban; az egyik a háló- a másik a dolgozószobája volt.
Victoria gyakorlatilag nála lakott, ami senkit nem érdekelt különösebben, de ő mégis igyekezett megőrizni a látszatot, és a saját barakkjában is
fenntartotta a saját ágyát és öltözőszekrényét.
– Nem valami vidám dolog ez a háború, ugye, kedvesem? –kérdezte, s megcsókolta a lányt. Nemrég jött a kórházból a szakadó esőben, csurom
víz volt a ruhája, de ehhez már kezdtek hozzászokni. Egy hónapja már, hogy nem tudtak megszárítkozni, nedves és penészes volt minden, a rajtuk
lévő ruha, a sátor, de még az ágy is.
– Nem fáradtál még bele? Nem akarsz még hazamenni? –Félve érdeklődött Edouard, mert lelkének egyik fele azt kívánta, hogy menjen már
haza és ne legyen itt, állandó életveszélynek kitéve, de a lelkének a másik fele meg azt szerette volna, ha a lány itt marad mellette. Hiszen olyan
társra lelt benne, amilyenről azelőtt nem is álmodott: ez a nő egyenrangú társa volt, barátja, beszélgetőpartnere, szeretője és lelki támasza is.
Tökéletesnek mondható emberi kapcsolat alakult ki közöttük.
– Nem tudom, hol van az otthonom – mosolygott fáradtan és ázottan Victoria, és lerogyott az ágyra. Tizenhat órás szolgálat volt mögötte. – Talán
itt, melletted.
– Én is azt hiszem – feküdt mellé Edouard és megcsókolta. Aztán érdeklődve felkönyökölt. – Említetted már a nővérednek, hogy én létezem? –
Már beszéltek arról, hogy Victoria megírja a dolgot, de aztán mindig csak halogatta, mert nem akarta sokkolni a nővérét egy ilyen újsággal. Hogy
megint egy nős férfi…
– Még nem, de majd megírom. Bár úgyis tudja. Tud ő mindent rólam.
– Különös dolog ilyen szoros kapcsolatban lenni valakivel. Én is nagyon szoros kapcsolatban voltam az öcsémmel, de mi nagyon különböztünk
egymástól. Ég és föld… – Szeretett Victoriával beszélgetni az életéről, a háborúról, a politikáról es az emberekről. Nagyrészt azonos volt az
érdeklődési körük, és Edouard majdnem olyan liberális felfogású volt, mint a lány. Majdnem, de nem teljesen. Szerinte a szüfrazsettek már túlzásba
viszik a dolgokat. Meg is mondta Victoriának, hogy ha netán eszébe jutna bajuszt növeszteni vagy éhségsztrájkot kezdeni a női szavazójogokéit,
akkor számítson arra, hogy ő bizony jól elfenekeli.
– Mi is nagyon különbözőek vagyunk Oliviával – jegyezte meg Victoria, és rágyújtott. Egyre nehezebben lehetett cigarettát szerezni, úgyhogy
mostanában már közösen szívtak el minden egyes szálat. – De csak úgy, mint az érme két oldala. Két, teljesen különböző valami, teljes együvé
tartozásban. Néha viszont az az érzésem, hogy mi ketten egy személyiséget alkotunk.
– Talán úgy is van – dőlt rá fél testtel Edouard, és vigyorogva lopott egy slukkot. – És énhozzám mikor jut el ennek a személyiségnek a másik
fele?
– Soha! – nevetett Victoria. – Kénytelen leszel megelégedni azzal, ami eddig jutott neked. Most már tényleg felnőttünk, többé nem lesz helycsere.
– Na hiszen! – nevetett föl Edouard. – Képzelem, hogy a férjed hogy fog örülni, amikor ezt meghallja. Szegény ördög! Ez után az itteni felfordulás
után haza kell menned és tisztáznod azt is. Az ő érdekükben. – Mondta megint, mert már beszélgettek erről, és Victoria egyet is értett vele. Ha
eljön az ideje, hazamegy, és maga mond el mindent Charlesnak. Ennyivel tartozik a nővérének is.
– De lehet, hogy a nővérem akkor már azt fogja kérni, hogy inkább hallgassak.
– Valóban komplikált lehet az ügy. Hogy mást ne mondjak, testi kapcsolat nincsen köztük, legalábbis szerinted. Hát jó. De ha a nővéred pont úgy
néz ki, mint te, akkor én ezt már nehezen hiszem el. Mert szeretném én látni azt a férfit, aki pár hétnél tovább bírna ellenállni akár neki, akár neked.
Én biztos, hogy nem tudnék…
– És legalább megpróbálkoztál te azzal az ellenállással?
– Sajnos nem. Eszembe sem jutott – ismerte be Edouard. –Neked úgysem tudok soha ellenállni. – És néhány perc múlva már szemléletes
bizonyítékát is adta, hogy tényleg nem tud.
Később aztán azzal a hírrel lepte meg Victoriát, hogy pár nap múlva Artois-ba kell mennie, a másik francia-brit offenzíva helyszínére. Az a
champagne-i csatával egy napon kezdődött, de nem valami jól haladt, s a francia katonák elégedetlenek voltak Sir John French brit
főparancsnokkal, és hazai parancsnokot követeltek. Sir Johnt már egyébként is fel akarták váltani Sir Douglas Haiggel, de a franciáknak ő sem
tetszett, így aztán Edouard megígérte, hogy elmegy Artois-ba, és megnézi, mit tehet a harci szellem helyreállításáért, és tud-e segíteni az ütközet
megtervezésében.
 – Vigyázz magadra, drágám – ásított Victoria. Volt még valami, amit el akart mondani a férfinak, de most már olyan álmos volt, hogy maga sem
emlékezett rá, reggel pedig a kapitány úr már nem volt sehol, elutazott. Victoriának mennie kellett vissza a tábori kórházba. Nem bánta, ha tizenöt
vagy akár tizennyolc órákat kellett egyhuzamban végigdolgoznia. Ez volt most az élete. „
New Yorkban az élet enyhén szólva sokkal civilizáltabb keretek közt zajlott, mint Chălons-sur-Marne környékén, s egész októberben ragyogó,
napsütéses és szokatlanul meleg volt az idő. Oliviának és Charlesnak is szokatlanul sok dolga akadt. Többször is elmentek Van Cortlandtékhoz,
vacsorázni az ügyfelekkel Delmonico éttermébe, október végén pedig nagy parti készült Astoréknál. Olivia már négy hónapos terhes volt, s bár
olyan ruhákat hordott, amelyekben ezt nem lehetett észrevenni, ruha nélkül bizony már szépen látszott a gömbö-lyödés. Édes volt neki a teher,
ahogy mondani szokták, mert igazán élvezte az állapotát, és Charles is kedvtelve nézegette őt, s néha eszébe jutott Susan, amikor Geoffreyval volt
terhes. Charles azt mondta, hogy ő most kislányt szeretne, Olivia pedig azt, hogy neki ugyan mindegy, az a fő, hogy egészséges legyen.
Charles odafigyelt, hogy a felesége rendszeresen eljárjon az orvoshoz, sőt, egyszer még arra is fölhívta a figyelmét, hogy el ne felejtse
megemlíteni a doktornak azt a két évvel ezelőtti spontán abortuszt.
– Fölösleges erről tájékoztatni – mondta Olivia halálra rémülve. Neki semmiféle abortusza nem volt, s most még csak az kéne, hogy Charles
ilyeneket mondjon az orvosnak.
– Már hogy volna fölösleges?! – értetlenkedett Charles. –Hiszen csaknem belehaltál. És most is előjöhet egy vérzés. Vagy ami még rosszabb,
egy újabb vetélés. – Ettől mindketten féltek, s ezért Olivia mindig hazament pihenni, ha túl fáradtnak érezte magát.
A háború minden szörnyűsége, valamint a champagne-i és artois-i hatalmas emberveszteségek ellenére úgy tűnt, hogy Victoria nincs
veszélyben. Leveleinek olvastán Oliviának az a furcsa érzése támadt, hogy a béke érződik a húga minden során, lelki béke természetesen, de
Victoria mintha tényleg megtalálta volna azt, amit keresett, amire vágyott. A levelekben egy szóval sem említődött semmiféle Edouard, de Oliviának
azt súgta az ösztöne, hogy Victoria nincsen egyedül ott Európában. Ha behunyta a szemét és erősen a húgára gondolt, akkor mindig elfogta a
teljesség és megelégedettség titokzatos érzése, amely nagyon is hasonlított ahhoz az érzelmi alaptónushoz, amely az ő lelkében is
meghonosodott, amióta Charlesszal él, s különösen amióta a gyereket várják.
Az Astor-partira a levendulakék selyemruháját vette föl, s hozzá azt a feles hermelinpalástot, amelyet az apja csináltatott neki, amikor
meghallotta, hogy hamarosan unokája lesz. Az öreg Henderson nagyon büszke volt a lányára, és persze saját magára is, hogy lám, milyen jól
elrendezte ő a dolgokat. Ragyogott a boldogságtól. Ugyanakkor sokat bánkódott azon, hogy „Olivia” nem jött vissza, ahogy ígérte, a nyár végén.
„Victoria” pedig azt mondta, hogy hallott híreket Oliviáról, nem kell aggódni, nagyon jól van, egy zárdában él San Franciscóban, és bár nem árulta el
a címét, egyszer majd úgyis hazajön. De bármennyit szimatoltak is utána, soha senki nem akadt a nyomára. A magánnyomozók végül
augusztusban föladták. Olivia pedig egyre csak győzködte az apját, hogy a nővére jól van, aggodalomra semmi ok. És hogy a nővérének épp az az
egyetlen kívánsága, hogy senki ne izguljon miatta, és mindenki tartsa magát ehhez a kívánsághoz. Henderson még mindig szemrehányást tett
magának a lánya eltűnése miatt, és titokban ismét elárulta az igazi Oliviának, hogy szerinte Olivia Charlesba volt szerelmes. Olivia természetesen
hevesen tiltakozott az effajta feltételezések ellen.
Ezt leszámítva azonban jól mentek a dolgok, s az Astor-bál napján Olivia még a szokásosnál is jobban nézett ki. Charles mindig a közelében
maradt, s csak egyszer sodródott el mellőle pár percre, amikor összefutott egy régi barátjával. Olivia a húga egyik barátnőjével kezdett beszélgetni,
akinek fogalma sem lehetett, hogy nem Victoriával társalog. Így volt ezzel a bál összes vendége, és Olivia is tökéletesen hozzászokott már, hogy ő
Victoria. Még mulatságos eset is adódott, amikor az egyik Victoria-barátnő kicsit sértődötten kérdezte, hogy mikor adja már meg neki azt a pénzt,
amit még régebben bridzsen nyert tőle. Olivia természetesen azonnal kifizette a tartozást, miközben jót nevetett magában, hogy milyen szépen
lebukott előtte az ő húgocskája, aki mindig esküdözött, hogy dehogyis játszik ő hazárdjátékokat, s hogy azt ő épp úgy hülyeségnek tartja és lenézi,
mint a nővére…
Olivia aztán kiballagott a kertbe egy kis friss levegőt szívni, s ahogy békésen nézegette a rózsabokrokat, egyszer csak megszólalt mögötte egy
ismeretlen hang.
– Parancsol cigarettát, kisasszony? – Olivia meglepődve fordult meg, és ott állt előtte… Tobias.
– Nem, köszönöm – válaszolta hűvösen. A férfi most is olyan jóképű volt, mint mindig, bár Oliviának úgy tűnt, hogy egy kicsit elnyűttebb, mint két
évvel ezelőtt, amikor először látta.
– Hogy vagy? – kérdezte Tobias bizalmas hanghordozással, és feltűnően közel lépett hozzá. Olivia már nemcsak láthatta, hanem érezhette is,
hogy ivott.
– Köszönöm jól – válaszolta, és már fordult is el tőle, de a férfi megragadta a könyökét és visszahúzta.
– Ne menj így el tőlem, Victoria. Nem kell félned tőlem – mondta nagy merészen.
– Nem félek én tőled, Tobias – válaszolta „Victoria” határozott hangon, ami meglepte a férfit, és azt az alakot is, aki pár lépéssel mögöttük a
bokrok takarásában hallgatta őket. – Egyszerűen csak nem kedvellek.
– Én nem így emlékszem – sejtelmeskedett Tobias, és most úgy nézett ki, mint egy férfi képébe öltözött ravasz kígyó. Harag villant Olivia
szemében.
– Mire emlékszik ön, Mister Whitticomb, ha szabad tudnom? Talán arra, hogy ön becsapott engem is és a feleségét is, és hogy ön ezt nagyon
élvezte? Mert én arra emlékszem, hogy ön megpróbált elcsábítani egy ártatlan fiatal leányt, s azután hazudott az apámnak. Nem a bálteremben,
hanem a börtönben volna a helyük az olyan alakoknak, amilyen maga is, Mister Whitticomb. És legyen szíves ne zaklasson virág meg szerelmes
kártyák küldözgetésével. Ne vesztegesse a drága idejét. Én már túl öreg vagyok az ön gyerekes hülyeségeihez. Férjem van, aki szeret engem, s
akit én is nagyon szeretek. S ha még egyszer a közelembe merészkedik, akkor nemcsak a férjemnek, hanem a fél városnak is elmesélem, hogy
ön annak idején megerőszakolt engem!
– Nem volt az erőszak, az… – kezdte volna Tobias, de nem tudta befejezni, mert Charles ekkor előlépett a bokor mögül. Nagyon elégedett képet
vágott, és rámosolygott a feleségére. Épp azért jött ki a kertbe, hogy megkeresse őt, amikor meglátta utána indulni Tobiást. A teraszon aztán
akaratlanul is kihallgatta a beszélgetésüket, és nagyon tetszett neki, ahogy a felesége jól megmondta ennek az alaknak. Ha más nem, hát ez
végképp eloszlatta minden régi, homályos kételyét. Most már csak Susan lehetett az egyetlen fájó emlék, az egyetlen „kísértet”, ami még
megterhelte a kapcsolatukat, de az is már egyre kevésbé. Az Olivia lelkében egyre hatalmasabbra növő Victoria-”kísértetről” persze mit sem
tudhatott.
– Be akartál jönni, drágám? – nyújtotta oda Charles a karját a feleségének, és máris vonultak befelé a szalonba. Útközben odasúgta neki: – Ez
remek volt! Jó lesz, ha megjegyzem, hogy veled nem érdemes kötekedni. Már kezdtem volna elfelejteni, hogy neked hogy felvágták a nyelved! –
mosolygott elégedetten az asszonyra. Hát, igaz, ami igaz. Victoria oda tudott mondogatni, ha kellett. De úgy látszik, néha Olivia is föl tudott nőni a
feladathoz…
– Te hallgatóztál?! – kérdezte zavartan és döbbenten Olivia.
– Nem szándékosan. De észrevettem, amikor megindult utánad, s gondoltam, megnézem, hogy nem akar-e zaklatni téged.
– Nem vagy te egy kicsit féltékeny? – piszkálódott Olivia, mire Charles fülig elvörösödött, és nem válaszolt semmit. –Nincs okod rá. Ez egy
undorító féreg, s végre valaki megmondhatná neki.
– Azt hiszem, te elég egyértelműen a tudomására hoztad – mosolygott a férfi. Aztán megcsókolta a feleségét és besietett vele a táncparkettre.
28.

A
bban az esztendőben igencsak különös volt a hálaadás napja Croton-on-Hudsonben. Mindenki azon szomorkodott, hogy Olivia nincs köztük,
miközben ő ott ült köztük, igen jó hangulatban. Csak akkor facsarodott el a szíve, amikor eszébe jutott, hogy nincs közöttük Victoria, miközben a
többiek mind annak örültek, hogy legalább Victoria ott van köztük. Bárki bármit érzett is azonban, tényleg ez volt az első olyan ünnep, amelyen nem
volt együtt a család.
Az öreg Henderson áldást mondott, de a hangulat nyomott maradt, ahogy mindenki visszagondolt az elmúlt évekre és mindazokra, akik
elmentek, meghaltak. Egy dolognak tudtak csak igazán örülni, a baba egyre közelgő eljövetelének. Geoffrey felemás várakozásokkal tekintett az
esemény elébe, bár azt is el tudta képzelni, hogy néha jó dolog, ha az embernek van egy testvére. Olivia az ötödik hónapban volt, s most már
messziről meglátszott rajta, bármilyen ruhát is vett fel. S tudta, hogy januárban már nem mehet nyilvános helyre, legföljebb a közeli barátaihoz, s
hogy éttermi vacsorákról sem lehet már szó. A baba szép nagynak látszott, s Olivia titokban ikreket remélt, de a doktor azt mondta, hogy ez nem
valószínű. Charlesnak is említette, hogy ikreket szeretne, de az csak a szemét meresztette, hogy ez azért már mégis…, meg hogy erre ő még
nincsen felkészülve.
– Talán majd legközelebb – mondta, csupa bizonytalansággal a szemében. A terhesség egyébként testiekben is és lelkiekben is elég simán
zajlott, szemben például Susan egykori terhességével, és dacára mindazoknak a baljós nyilatkozatoknak, amelyeket Victoria a terhességgel és
gyerekszüléssel kapcsolatban tett. Most úgy tűnt, mintha nem is ő mondta volna, amit mondott. És nem hozta már szóba azt sem, hogy azért fél,
mert az anyja is a gyerekszülésbe halt bele. Nem félt már semmitől és nagyon boldog volt. De amikor Charles azt kérdezte tőle, hogy ezután akar-e
még egy gyereket szülni, akkor azt válaszolta, hogy ebben a kérdésben döntsön ő. Charles azonban úgy gondolta, hogy neki most már tökéletesen
elég lesz ez a két gyerek és többet nem kísérletezik. Úgy érezte, kiborítaná, ha ikrei születnének.
Az 1915-ös tél igen kemény volt Franciaországban, és mindkét fél igyekezett felkészülni az elkövetkező harcokra. Feltöltötték a készleteket és
friss csapatok érkeztek, a régiek meg pihenni próbáltak a fagyos lövészárkokban, mert jobbat úgysem tehettek. A gáztámadások meg közben
folytatódtak. Novemberre Edouard visszatért Artois-ból, hogy a telet Chălons-sur-Marne-ban töltse. Victoriával kényelmesen éldegéltek a gazdaház
két szobájában. Az utóbbi időben már sokat pletykáltak róluk mindenfelé, és nem volt titok a kapcsolatuk, de a tábor szimpátiával figyelte a
románcot, nyilván örültek, hogy látnak valami normális emberi dolgot is ebben a pokolban. A házban lakó többi tiszt igyekezett minél többször
magukra hagyni őket, Victoria pedig egy késői órán nagyokat nevetett, amikor a régi falusi konyhában egy madarat sütöttek, amelynél kisebbet ő
még soha életében nem látott.
– Ne komolytalankodj már! – igyekezett megőrizni az optimizmusát Edouard. – Ha nem tudnád, ez egy igazi fürj. Biztosan az…
– Sőt! Fácán! – dőlt a nevetéstől Victoria, amikor előhúzták a tepsit, a sarkában a fél arasznyi valamivel. – Vagy veréb! Ó, az a híres francia
konyha…!
– Értesz is hozzá! – dohogott Edouard, de azért ő is röhögött magában. Aztán magához ölelte a lányt. Két napig odavolt a közeli Verdunben, és
már hiányzott neki. Mindig hiányzott. Már nem bírta ki nélküle. És most már szóba sem jött a hazautazása. Sőt, Edouard arra igyekezett rávenni őt,
hogy menjen haza, tisztázza a dolgot Charlesszal és a nővérével, aztán jöjjön vissza és éljenek együtt Párizsban. Végül is hasonló cipőben járnak.
Egyikük sem tud házasságra lépni. Ezért Edouard azt javasolta, hogy botránkoztassák meg szépen a tisztes úri és nagypolgári világot, és éljenek
szép, nyugodt és boldog vadházasságban az ő várkastélyában. – S talán egy szép napon, ha az a boszorkány, a mostani báróné meghal, belőled
is tisztességes nőt tudok csinálni.
– Én most is tisztességes nő vagyok – mondta Victoria sértődötten.
– Jaj, kérlek… Miközben New Yorkban a nővéred éppen .az „én ő vagyok” című kutyakomédiát adja elő a szerencsétlen férjednek… Szóval,
jobb, ha nem szólsz egy szót sem… Ezen aztán mindketten gonoszul elnevették magukat, s Victoria egy pillanatra méltóztatott zavarba jönni és
eltűnődni a dolgon. Itt Chălons-sur-Marne-ban egyébként senki sem értette, hogy a mindenki által Oliviának ismert amerikai lányt a kapitány miért
szólítja Victoriának. Úgy vélték, valami bizalmas tréfálkozás lehet, magánügy.
Amikor nekiültek elkölteni a „verebet”, Victoria elmondta Edouardnak, hogy odaát az Államokban most van a hálaadás napja.
– Emlékszem már. Szerettem is, amikor a Harvardon voltam – merengett az emlékein Edouard. – Ünnepi vacsorák, ünnepi érzések. Tudod,
szeretnék egyszer az apáddal találkozni, ha túl leszünk itt mindenen – mondta szomorúan eltűnődve. De sem ők, sem az egész világon senki nem
tudhatta, hogy mikor lesznek túl mindezeken a szörnyűségeken.
– Kedvelne téged az apám – harapott bele egy almába Victoria. Ez volt életének legszerényebb hálaadás napi vacsorája, de talán a
legboldogabb. Nézte Edouard-t, és igyekezett nem gondolni a nővérére. Nehezen viselte el a hiányát még így is, hogy tulajdonképpen nem volt
egyedül, és megtalálta az élete értelmét. Charles mellett nem talált meg semmit. – És találkozhatnál Oliviával is – vigyorgott a férfira.
– Még csak az hiányzik! Ti ketten együtt … Na nem, ennek már a gondolata is ijesztő – ingatta a fejét Edouard. Később aztán az ágyban a
gyerekkorukról beszélgettek, a barátaikról, a kedvenc ételeikről és játékaikról. Edouard az öccséről mesélt, és Victoria könnyen kitalálhatta, hogy
nagyon szerette a testvérét, nem véletlenül vette el annak a teherbe esett menyasszonyát, annak ellenére, hogy nem is szerette.
Aztán szeretkeztek, majd feküdtek még egy darabig csöndesen egymás mellett, és Victoria már félálomban volt, amikor Edouard gyöngéden
megérintette a vállát. Odafordult, s a férfi kérdő tekintettel nézett rá.
– Nem kellene valamit megbeszélnünk, Miss Henderson?
– Nem tudom, mire gondolsz – mosolygott sejtelmesen Victoria.
– Hogy te mekkora hazudozó vagy! – mondta behízelgő hangon a férfi. Közelebb húzódott, és a lány hasát kezdte simogatni. – Miért nem
mondod magadtól? – Ebben már egy kis sértődöttség is volt, és Victoria sajnálta is a dolgot. Odafordult Edouard felé, és szelíden megcsókolta.
– Magam is csak körülbelül három hete jöttem rá… És nem tudtam, hogy mit szólsz hozzá…
Edouard elnevette magát. Victoria hasát már érezhetően kigömbölyítette közös gyermekük. Mert csakis az ő közös gyermekük lehetett, az eltelt
hónapok miatt Charlesé akkor sem, ha a lány netán hazudott volna.
– Mégis, mit gondoltál, meddig lehet titokban tartani ezt a kis emberkét? – kérdezte kedvesen. Most töltötte be a negyvenedik életévét, és ez volt
az első gyereke. A körülmények ellenére is nagyon örült neki. Hát igen, a körülmények… Hirtelen komolyra változott a hangja. – Haza kell menned,
Victoria. – Az elválás gondolata neki is fájt, de belátta, hogy most már kétszeres szükség van a biztonságra.
– Na látod, ezért féltem megmondani – szomorodott el Victoria. – Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. De én nem megyek sehová. Itt maradok.
– Akkor én megmondom mindenkinek, hogy lopott útlevéllel jöttél ide – próbált volna fenyegetőzni Edouard, de nem ment vele semmire. Victoria
pimaszul vigyorgott.
– Úgysem tudod bizonyítani. Nyugodjál szépen meg, nem megyek én sehova.
– De hát ide nem lehet gyereket szülni! – csattant föl a férfi. De hogy hová lehet, azt maga sem tudta. Európában talán Svájc volt az egyetlen
biztonságos hely. A kézenfekvő megoldás persze az Egyesült Államok. Victoriára azonban elég volt ránézni: lerítt róla, hogy nem enged. Ő bizony
nem fog hazamenni és kész! És Edouard lelkének egyik fele szintén azt szerette volna, ha nem megy haza.
– Márpedig én pont itt akarom ezt a gyereket megszülni? –közölte Victoria nőies elszántsággal. Nagyon csinos volt most is, bár egy kicsit
lefogyott a kórházi taposómalomban.
– Én meg nem akarom, hogy napi tizenöt órákat robotolj? –makacsolta meg magát Edouard is. – De majd beszélek az ezredessel.
– Nem fogsz te beszélni senkivel, Edouard de Bonneville – futotta el a méreg a lányt. – Vagy ha igen, bejelentem, hogy megerőszakoltál, és
akkor hadbíróság elé állítanak. – És nagyon elégedett képpel nézett a férfi szemébe.
– Szörnyű vagy. Erre azért nem számítottam. És mi volna, ha a sofőröm lennél?
– Sofőröd? – lepődött meg Victoria. – Nagyszerű ötlet. Addig tudnám csinálni, amíg csak beférek a kormány mögé. Ezt engedélyezni fogják
nekem?
– Ha megkérem az ezredest, akkor igen. Ez tényleg jó volna, feltéve persze, ha el tudom viselni a vezetési stílusodat. –Edouard mindig
panaszkodott, hogy Victoria túl gyorsan hajt, ő meg azzal vágott vissza, hogy mi ez a gyávaság… Ez itt Franciaország és háború van, mondogatta
mindig Edouard, de ez még nem ok az öngyilkosságra, tessék lassabban száguldozni. Tudta, hogy a figyelmeztetéseinek most sem lesz sok
foganatja, de a gyerek érdekében hajlandó volt kockáztatni. De hát ez a nő tényleg megbolondult. – Komolyan mondod, hogy itt akarsz maradni!?
Hogy itt akarsz gyereket szülni?! Ilyen szörnyű körülmények között?! – Ráadásul Victoria mindig is félt a gyerekszüléstől az otthoni
megrázkódtatások után. Mi lesz, ha itt is adódik valami komplikáció. Megállíthatatlan vérzés… Chălons-sur-Marne egy sima szüléshez sem éppen
ideális helyszín.
– Itt szeretnék maradni veled – mondta Victoria csöndesen. – Nem megyek el. – Edouard érezte, hogy ezt a csatát máris elvesztette. Ez a nő
nem mozdul innen. Aztán eszébe jutott még egy fontos dolog.
– Téged nem zavar, hogy nem vagyunk házasok?
 – Mi mindketten házasok vagyunk, drágám – helyesbített Victoria. – Csak éppen nem egymással.
– Ó, milyen feslett ez a nő! – kiáltott föl bohóckodva Edouard. Aztán meghatódva, szeretettel csókolta meg ezt a lányt, akinél jobban még soha
senkit sem szeretett az életben. – És milyen bátor! – tette még hozzá. Aztán ismét elkezdtek szeretkezni, és a férfi tudta, hogy most nem kell attól
félnie, hogy teherbe ejti.
29.
 C
rotonban a mostani karácsony a szokásosnál jóval csendesebb, de meglepően boldog volt. Geoffrey minden ajándéknak örült, amit kapott,
Charles pedig igazán nagylelkű volt mindenkihez, akárcsak az öreg Henderson. Aki viszont egyre rosszabbul nézett ki, hónapok óta csúnyán
köhögött. Oliviát az is nyugtalanította, hogy hirtelen nagyon megöregedett. Nem lehetett tudni, hogy ebbe belejátszott-e a lányának az eltűnése, de
úgy tűnt, hogy az öregnek egyszerűen elfogyott az életenergiája, s az orvos azt mondta, hogy a szíve is legyengült. De még így is boldog ünnepeket
töltöttek vele, s újév után nem sokkal visszautaztak New Yorkba.
Két napja voltak otthon, amikor Bertie telefonált Oliviának, hogy jó volna, ha kijönne. Az apjuk ugyanis hirtelen még rosszabbul lett. Valószínűleg
megint megfázott, és nagy láza is van. Délután már lázgörcsök kerülgették, s az orvos nem mert volna megesküdni arra, hogy a szíve ezt ki fogja
bírni. Bertie Donovant akarta beküldeni érte, de Charles ragaszkodott hozzá, hogy másnap reggel ő vigye ki a feleségét. Olivia már a hetedik
hónapban volt, s erősen úgy vélte, túl nagy a hasa ahhoz, hogy csak egy gyerek legyen benne. Ám a doktor ezzel nem tudott egyetérteni. Ő csak
egy szívhangot hallott, s amikor ezt kijelentette, Oliviát minden egyes alkalommal fájdalmasan érintette a csalódás.
Geoffreyt kikérték az iskolából, s együtt mentek ki Crotonba. S amikor megérkeztek, Olivia nagyon örült, hogy ki tudtak jönni. Az apja az elmúlt
három nap alatt mintha húsz évet öregedett volna.
– Nem tudom, mi történt vele – tördelte Bertie a kezét, s a könnyein át furcsa szemmel nézett Oliviára. De nem szólt semmit. Kifújta az orrát, és
visszament a konyhába. Tudta, hogy az öreg Henderson most már jó kezekben van. Szerette volna, ha Olivia is itt van, de örült, hogy a két lány
közül legalább az egyik ápolja az apját.
Olivia egész délután ott ült mellette, Charles és Geoffrey pedig elment lovagolni. Okosabbat nemigen tudtak volna csinálni. A birtokot jól vezették,
azzal kapcsolatban intéznivalójuk nem volt, legföljebb Oliviát vigasztalhatták, ha időnként kijött az emeleti betegszobából. Charles megmondta az
irodájában, hogy pár napig ne számítsanak rá, s most türelmesen figyelte, ahogy Olivia sürgött-forgott, erőlevest főzött és gyógy-teát készített, mert
biztosra vette, hogy az majd használ. Bertie nem akart hinni a szemének. Gyanús volt itt neki minden, nagyon gyanús. De képtelen volt elhinni, hogy
a két lány ilyesmit meg mert volna csinálni. Úgyhogy azzal altatta el a gyanúját, hogy ő biztos csak képzelődik.
Edward Henderson azonban másnap még rosszabbul lett, s a harmadik napon már nagyon nehezen lélegzett. Az orvos kórházba akarta vitetni,
de ő határozottan ellenállt, s kijelentette Oliviának, hogy otthon akar meghalni.
– Nem fogsz meghalni, apa – mondta Olivia a könnyeivel küszködve. – Csak most megint beteg vagy egy kicsit. Pár nap múlva már jobban
leszel. – De az öreg Henderson csak a fejét rázta. Később megint emelkedett a láza, s Olivia egész éjjel ott ült az ágya mellett, vigyázott rá, figyelte,
fogta a kezét, cserélgette a borogatást, inni adott neki. És nem engedte át senki másnak az ápolás feladatait. Charlesnak nem tetszett a dolog, azt
mondta, minek ennyire túlzásba vinni ezt az ápolgatást, de nem tehetett semmit. Tudta, milyen önfejű a felesége.
Olivia másnap kora reggel döbbent rá, hogy ez már tényleg a vég. Az apja zihálva szedte a levegőt, tekintete eszelőssé vált, és elkezdett neki
könyörögni, hogy kerítse elő és hozza haza neki a nővérét.
– Victoria, küldd föl ide a nővéredet… Látni akarom… – rimánkodott, s olyan erővel ragadta meg a lánya kezét, hogy az már fájt. Olivia egy
darabig nem is tudott mit mondani, aztán bólintott és kiment a szobából. Aztán egy perc múlva visszament. – Olivia, te vagy az? – kérdezte az apja
reszkető hangon. Olivia megint csak bólintott, és záporoztak a könnyei. Utálta magát, hogy a saját apját így megtéveszti.
– Én vagyok az, papa… Én vagyok… Hazajöttem.
– Hol voltál eddig?
– Messze. – Leült az ágy szélére, és megfogta az apja kezét. Az még azt sem vette észre, hogy a lánya terhes. – Gondolkodnom kellett egy kicsit
az életemről, de most már itt vagyok megint, és nagyon szeretlek – suttogta, miközben fojtogatta a sírás. – Hamarosan jobban leszel – mondta
határozottan, de az apja csak a fejét ingatta, és igyekezett öntudatánál maradni.
– Elmegyek… Itt az idő… Anyátok vár engem…
– De nekünk még szükségünk van rád – zokogott Olivia.
S aztán, fájdalomtól elgyötört hangon, alig hallhatóan az apja föltette azt a kérdést, amely már régóta okozott lelkifurdalást neki.
– Haragszol rám, hogy Victoriát hozzákényszerítettem Charleshoz?
– Dehogy haragszom, apa. Hiszen tudod, hogy szeretlek – mondta Olivia, és vizes kendővel megtörölte az apja láztól lüktető, forró homlokát.
– Ugye, te szerelmes vagy Charlesba? – emelte a szemét Oliviára. Az elmosolyodott és bólintott. Talán jobb, ha megtudja az igazat. Talán, végül
is, ettől megnyugszik. – Meg tudod bocsátani, hogy Victoriát hozzákényszerítettem?
– Nincs mit megbocsátani. Én most boldog vagyok. Ezért is mentem el. Most mindenem megvan, amire vágyom.
Henderson úgy látta Olivia szeméből, hogy őszintén beszél. Behunyta a szemét, s egy pillanatra el is aludt, de aztán megint felnézett a lányára és
elmosolyodott.
– Örülök, hogy boldog vagy, Olivia. Anyád és én is nagyon boldogok vagyunk. Ma este koncertre megyünk. – Már megint félrebeszélt, s egész
nap hol álomba szenderült, hol fölriadt ismét. Nem tudta, ki ül az ágya mellett, hol azt hitte, hogy Olivia, hol azt, hogy Victoria. S estére már szörnyen
nézett ki.
 – Nem engedem, hogy sokáig ott maradj abban a szobában, Victoria – súgta neki oda dühösen Charles, amikor kiment a folyosóra Bertie-vel
beszélgetni.
– Ott kell lennem. Szüksége van rám – zárta le a kérdést Olivia, s már ment is vissza a szobába. A láz csodálatos módon lement, s Olivia már azt
kezdte hinni, hogy reggelre jobban lesz. Ő maga csak hajnal felé bóbiskolt el, egy karosszékben az ágy mellett. S ebben a kimerült
félszendergésben szinte karnyújtásnyi közelségben látta maga előtt Victoria, majd később az anyja csak képekről ismert arcát. S amikor felriadt és
végigsimította az apja homlokát, a láz forrósága helyett már csak a halál hűvösét érezte az ujjain. Jobban odanézett, és látta is… Edward
Henderson békésen elment a felesége után, aki már várta őt. És abban a meggyőződésben halt meg, hogy mindkét lányától elbúcsúzhatott.
Olivia sírva borult az ajtó előtt várakozó Bertie nyakába, amikor kilépett a szobából. Sokáig sírtak egymást átölelve, aztán Olivia visszament
Charleshoz, aki mélyen aludt. Olivia lefeküdt mellé, és a húgára gondolt. Szerette volna valahogyan tudatni vele, hogy az apjuk meghalt. Szerette
volna, ha itt van, de örült, hogy az apjuk legalább azt hitte, hogy itt volt. A semminél ez is több. Sőt, sokkal több. Ennél nagyobb búcsúajándékot
nem is lehetett volna kitalálni neki.
– Jól vagy? – riadt föl Charles. És megijedt, mert az asszony sápadtan és mozdulatlanul feküdt mellette.
– A papa elment – válaszolta csöndesen. Gyerekkorukban emlegették így az apjukat, de most, hogy elvesztette, megint gyereknek érezte magát.
Hirtelen úgy érezte, mintha mindent elveszített volna. Victoria világgá ment, az apja pedig meghalt. S bár itt van neki ez a férfi, akit annyira szeret,
és a kisfia, és a születendő babájuk. De ezt mind csak kölcsönkapta, vagy inkább ellopta a húgától. Az övé, de mégsem az övé… Charles
szerencsére mit sem sejtett meg ezekből a vívódásokból, ahogy fektében átölelte a feleségét.
*
Hajnali kettőt ütött az óra, amikor Victoria nagyon furcsa érzésre riadt föl. Először azt hitte, hogy a baba az, de amikor a kezét a hasára téve
megérezte, hogy az békésen mocorog odabent, már tudta, hogy nem ő okozta. Hanem valaki vagy valami más. Behunyta a szemét, erősen
koncentrált, és lelki szemei előtt egyszer csak megjelent Olivia. Egy karosszékben ült, halálosan komoly arccal. Nem volt beteg, nem szólt semmit,
csak éppen ült ott, mozdulatlanul. Victoria mégis tudta, hogy valami történt vele.
– Valami baj van? – fordult oda fektében Edouard. Mostanában Victoria volt a sofőrje, és a férfi mindig aggódott, hogy a hepehupás utakon való
zötykölődés esetleg megindítja nála a szülést. Pedig Victoria még csak hat és fél hónapos terhes volt.
– Nem tudom – mondta meg őszintén. – De érzem, hogy tényleg van valami baj.
– A babával? – pattant föl máris Edouard, de Victoria a fejét rázta.
– Nem, ő jól van… Nem tudom, mi ez… Mintha… – Mintha Olivia ott ülne közvetlenül az ágya előtt, beszélne hozzá, de ő nem hallja, hogy mit
mond.
– Próbálj meg elaludni – ásított fáradtan Edouard. Neki két óra múlva föl kell kelnie, bizonyos előkészületeket levezényelni a lövészárkokban. –
Talán ettél valamit. – …vagy sem, tette még hozzá félálomban. Mostanában már nagyon nyomorúságos volt az ellátás, és szinte állandóan éhesek
voltak. Átkarolták egymást és összebújtak, de Victoria azon az éjszakán már nem tudott visszaaludni, s azután még napokig nagyon furcsa érzések
motoszkáltak benne.
Csak február elején jutott el hozzá Olivia levele, amelyből aztán megtudhatta, hogy mi okozta nála azokat a furcsa érzéseket. Meghalt az apjuk.
Lesújtotta a hír, és rettenetesen bánkódott, hogy nem búcsúzhatott el tőle. Furcsa módon azonban nagy öröm és megkönnyebbülés is elfogta. Hogy
nem Olivia volt az, aki meghalt.
– Hát ez tényleg nagyon különös – álmélkodott Edouard, amikor Victoria elmesélte neki, hogy mi történt. Csak bámulni tudta a két lány közötti
titokzatos kapcsolatot, és sohasem vonta kétségbe a képességeiket ezen a téren. – Én soha senkivel nem tudnék ilyen szoros kapcsolatban lenni.
Legföljebb veled – mosolygott. – Vagy ővele – mutatott Victoria hasára. Ám az ikrek közötti kapcsolat intenzitása valójában messze meghaladta az
ő képzelőerejét.
30.

N
ew Yorkban lassan elmúlt a tél, s az első szép tavaszi napon Olivia már úgy nézett ki, mint aki nem is jön, hanem gurul lefelé a lépcsőn. A konyhai
reggeliző asztalnál Charles nem is tudta megállni mosolygás nélkül. Az asszony imádnivalóan nézett ki, de tényleg hihetetlenül nagy darab lett.
Mindkettejük számára kellemes időszak volt a terhesség, és izgalommal várták a babát, de Olivia az utóbbi hetekben már kifejezetten komikus
látványt nyújtott, s az utcára egyáltalán nem is ment ki. A legtávolabbi pont, ameddig elment, az a kert vége volt. Óriásira duzzadt hasát szinte egy
tőle független konstrukcióként tolta maga előtt. Kemény és feszes volt a hasa, és alig érzett valami mozgást odabent, pedig pár hete még szinte
egy percnyi nyugalma sem volt a nagy rugdalózástól és bokszolástól, ami odabent folyt. Minden jel szerint óriási babára lehetett számítani. Charles
aggódott is egy kicsit, de nem beszélt róla, nem akarta megijeszteni a feleségét, akinek az anyja is, ugyebár, szülés közben halt meg.
– Nagyon rondák vagytok, vegyétek tudomásul! – játszotta a sértődöttet Olivia, mert már Geoffrey is kuncogva nézett rá a kávésbögréje mögül. A
mosolyra késztető külső ellenére azonban Olivia jól érezte magát, és a baba sem sietett világra jönni. Amennyire meg lehetett saccolni, erre a hétre
volt várható a nagy esemény, bár az orvos szerint ezt sohasem lehet pontosan megjósolni. Majd „szól” az a gyerek, ha már ki akar jönni. Olivia
pedig úgy döntött, hogy otthon, az East River-i kis házban fog szülni. Kórházba menni semmi oka, oda a bete-geknek kell menniük. Márpedig a
gyermekszülés az nem betegség. Punktum. Charles elmondta ugyan néhányszor, hogy az otthon szülés a legkisebb komplikáció esetén is vagy az
anya, vagy a baba, vagy mindkettejük életébe szokott kerülni, de a legszerencsésebb esetben is nyomorék lesz a gyerek, de egy idő után
belefáradt a vitatkozásba.
– Mit fogsz ma csinálni? – kérdezte Charles közbevetőleg, miközben odatartotta a kávéscsészéjét. Bertie a héten bejött Crotonból és beköltözött
a vendégszobába, hogy kéznél legyen, ha szükség van rá, de Olivia abból nem engedett, hogy a férje reggelijét ő készítse el. De a kádba már nem
tudott bemászni Charles segítsége nélkül, a kimászáshoz pedig a legjobb lett volna tán egy darut beszerezni. Szóval, Bertie bejött, hogy
segédkezzen a szülésnél. Ehhez ragaszkodott. S most, hogy az öreg Henderson meghalt, gyakorlatilag semmi dolga nem volt már Crotonban.
Boldogan vállalkozott, hogy az egész tavaszt velük töltse New Yorkban.
– Hogy mi lesz a napi programom? Jaj, hol is kezdjem? Hát, először is, kimegyek majd a kertbe – vigyorgott. – Azután bejövök. Azután leülök
egy székre. Üldögélek egy kicsit. Aztán járkálok itt fel s alá. Aztán leülök a díványra. Szóval, rengeteg dolgom lesz. – Ledőlnie viszont nem volt
szabad, ha nem volt valaki a közelében, mert egyedül már nem tudott föltápászkodni.
– Hozzak neked valamilyen könyvet? – kérdezte Charles.
– Az nagyon jó volna – örült meg Olivia. Épp nemrég jelent meg kedvenc költőnőjének új verseskötete, és már nagyon szerette volna olvasgatni
az ismert hangulatú költeményeket. – És hozhatsz egy kis savanyú uborkát is, ha látsz valahol.
– Fogok látni – mondta elszántan Charles, aztán megcsókolta az asszonyt, megsimogatta a hasát is, és indult dolgozni. –Vigyázz, hogy ki ne
jöjjön ez a kislegény, amíg haza nem érek!
– Te csak ne legyél olyan biztos abban, hogy fiú! – figyelmeztette ismét Olivia. Nem szerette volna, ha Charles csalódik, hogy „csak” egy lány.
Igaz, mindig mondta, hogy ő pont lányt szeretne, de hát férfiaknál sohasem lehet ezt tudni.
– De ha ez lány lesz, és máris ekkora termetű, akkor kezdhetjük keresni a vőlegényt! – nevetett még vissza Charles a lépcsőről. Rengeteg dolga
volt ma, és szeretett volna hamarabb elszabadulni, így hát sietett. Minden percét otthon akarta tölteni a felesége mellett, és a várakozás
idegességgé fokozódott benne. Olivia azonban egyáltalán nem volt ideges. Sőt, maga is meglepődött azon, hogy mennyire nyugodt. Az a különös
meggyőződése alakult ki, hogy ez a szülés sima és egyszerű ügy lesz. Ezt hajtogatta Bertie-nek is, aki azonban nem szólt semmit.
A „fiúk” eltávozása után Bertie a konyhában segédkezett, Olivia pedig fölment a leendő babaszobába rendezgetni, rámolgatni, babaholmit
válogatni. Bertie mosolyogva nézett rá, amikor lement megint. Olivia boldognak tűnt, és mindig talált magának valami elfoglaltságot. Délután kiment
a kertbe, s befelé jövet észrevette, milyen piszkosak a nappali ablakai. Neki is állt ablakot pucolni, s Bertie minden tiltakozása ellenére végig is
csinálta. Amikor Charles hazajött, épp a konyhában rakott rendet és szólt, hogy lehet hozzákezdeni a vacsora elkészítéséhez.
– Nem tudom, mi jött rá – panaszkodott Bertie a szakácsnőnek, aki mosolyogva nézte a ház asszonyát. – Ma egész nap megállás nélkül csak
hajtott. Kiglancolta a házat a pincétől a padlásig.
– Már közeledik az ideje – magyarázta a szakácsnő, de Bertie-t nem nyugtatta meg, Olivia pedig csak nevetett és elment keresni egy kis
stoppolnivalót. Soha ilyen remekül még nem érezte magát. Több energiája volt, mint hetek óta bármikor. Charles boldogan látta.
Együtt vacsoráztak, s miután a gyerek elment lefeküdni, elkezdtek kártyázni, s mindig Charles győzött.
– Mert mindig csalsz! – nevetett Olivia, s kiment a konyhába egy pohár tejért. S ahogy ott állt, egyszer csak egy placcsanást hallott a földön, s azt
hitte, hogy véletlenül kiöntötte a tejet. De ahogy lenézett, csak víztócsát látott, s eltelt vagy két másodperc, mire fölfogta, mi történt. Elfolyt a
magzatvíz. Letette a tejesüveget, s egy ronggyal elkezdte feltörölni a tócsát, amikor belépett Charles.
– Mi történt?… Mit csinálsz itt?… Victoria! – kiáltott rá a feleségére, aki már teljesen hozzászokott új nevéhez, mivel tizenegy hónapja már
mindenki így szólította. – Azonnal hagyd abba! Majd én megcsinálom. – Fel is törölte az egészet, de fogalma sem volt, hogy mit is csinál. Olivia
csak nevette a buzgólkodását, amikor hirtelen megjött az első fájás. A vártnál sokkal erősebb volt, s Olivia ijedten markolt bele a férje karjába. – Mi
baj van? – értetlenkedett Charles, aki még mindig nem kapcsolt.
– Nincs baj. Csak éppen a magzatvizet törölted föl a padlóról – ereszkedett le Olivia egy székre, de most nem mosolygott. – Azt hiszem, jön a
gyerek.
– Most? – döbbent meg Charles, mintha még sohasem hallott volna arról, hogy mire lehet számítani a héten. Oliviát közben elérte a második,
erősebb fájás. És ő tényleg sohasem hallott arról, hogy ez ilyen. Sőt, arról sem, hogy egyáltalán milyen. Egyetlen konkrét tapasztalata a dologgal
kapcsolatban az volt, amikor két és fél évvel ezelőtt végig kellett néznie a húga szenvedését a fürdőszoba padlóján. Arra gondolt, hogy talán valami
baj van, ha neki ez ennyire fáj. Nem volt anyja, aki elmesélhette volna neki a tudnivalókat, az orvos meg csak azt hajtogatta, hogy minden nagyon
szépen alakul, és nem lesz itt semmi komplikáció. Az igazi Victoria valószínűleg jóval realisztikusabban állt volna hozzá a dologhoz. Olivia viszont
egyáltalán nem számított arra, hogy ez ennyire fog fájni.
– Menjünk föl – mondta Charles kissé higgadtabban. Fölsegítette a székről, de majdnem tíz percbe telt, míg följutottak a fürdőszobába, ahol
megszabadultak a fölösleges ruhadaraboktól. Charles bekopogott Bertie-hez, hogy hívja azonnal az orvost, s mire visszalépett a fürdőszobába,
Olivia már levegő után kapkodott, és a szörnyű fájdalmak miatt pánikba esett.
– Ne hagyj magamra többé! – markolta meg ijedten a férje ingét. Aztán befutott Bertie, és ketten betámogatták őt az ágyba. Bertie mindenféle
régi lepedőket és törülközőket rendezgetett alá és köré. Neki már volt némi gyakorlata ebben, Charlesnak azonban semmi. Susan tizenegy évvel
ezelőtt szülte meg a fiát, női rokonok gyűrűjében. Charles addig elment egy nagyot inni a sógorával, s amikor hazaért, a kis Geoff már
megmosdatva, megtörölgetve a pólyában szendergett. Olivia nem akarta elküldeni, sőt elengedni sem sehová a férjét, és az ő kezét szorongatta
minden egyes fájásnál, amikor végre a doktor is megérkezett. Olivia nagy erőfeszítéssel igyekezett visszafojtani a sírást és a sikoltozást, hogy a kis
Geoffrey föl ne ébredjen.
– Ez szörnyű! – mondta az orvosnak, aki erre csak összemosolygott Bertie-vel. Charles azonban elég rémült képet vágott.
 – Meddig fog ez tartani? – kérdezte naivan. Emlékei szerint Geoffrey alig egy-két órányi sörözgetés után már meg is született. Bár a fene tudja,
ennyi év után…
– Valószínűleg egész éjszaka – dörmögött a doktor, mire Olivia sírva fakadt.
– Azt nem bírom ki. Vissza akarok menni Crotonba! – Bőgött, mint egy gyerek, és csak a Victoriára tudott gondolni. Elkezdte újra átélni a
fürdőszobai rémtörténetet, de most maga is érezte azokat a fájdalmakat, amelyeket annak idején a húga.
Kezdett a dolog ahhoz a rémálomhoz hasonlítani, amikor a Lusitania elsüllyedt… De még annál is rosszabb volt, mert Olivia a fájdalomtól már
gondolkodni sem tudott. Önkontrollja is szépen felőrlődött, s egy idő után már nem tudta visszatartani a sikoltozást. Bertie végül kitessékelte a
szobából Charlest, s Olivia egy darabig hiába is könyörgött, hogy engedje vissza.
– Idebent halálra izgulja magát – mondta Bertie megnyugtatásul. – És jobb, ha nem lát ilyen állapotban.
– Hadd lásson csak! – kiabált Olivia. – Jöjjön vissza… Hívd be… Most rögtön… – Bertie azonban nem engedelmeskedett, Olivia fájdalmai pedig
egyre fokozódtak. A fájások egyre sűrűbben követték egymást. Olivia már alig bírta elviselni őket, s csak azt látta, hogy valahol, szokatlan
távolságban, Bertie és a doktor fogja az ő lábát és biztatja, hogy toljon, hogy tolja kifelé a babát. De ez nem ment. Olivia félig öntudatlan volt a
fájdalomtól. – Hívjátok ide Victoriát… – nyöszörögte. Bertie egy pillanatra kővé dermedve bámult rá, és ő is megijedt, de a következő fájási hullám
ismét magával sodorta. – Victoria… – hívta megint, félönkívületben a húgát.
– Vigyázz, mit mondasz! – térítette magához Bertie suttogó hangja. – Nagyon vigyázz! – ismételte meg, és szorított egyet a karján. Olivia alig
fogta föl, mit akarnak tőle, ahogy ott sikoltozva szorítani és tolni próbált. A fájdalom már hihetetlen mértékűre fokozódott, de gyerek még nem volt
sehol. Már Bertie is fáradni látszott, Charles pedig kávét hozott neki is, meg a doktornak is. Aztán már nem is akart kimenni, és érdeklődött, hogy
van a felesége.
– Szörnyen – nyögte Olivia. – Ó, Charles…! – tört rá a sírás, Charles pedig arra gondolt, hogy talán nem véletlenül félt ő mindig is oly nagyon a
szüléstől. Lehet, hogy örökölt az anyjától valami alkati problémát, amely most őt is megöli, talán még a gyerek megszületése előtt.
– Drágám… Drágám… – dadogta halálos félelemben, és az orvos megint azt tanácsolta neki, hogy menjen le a társalgóba, ott mégiscsak
nyugodtabban izgulhat. Ami azt illeti, már ő is elkezdett izgulni, de ezt természetesen nem mutatta ki. S mielőtt Charles bármit is szólhatott volna,
ismét kezdődtek a fájások, és ismét elkezdődött a biztatás, hogy szorítson, toljon, nyomjon… Charlesszal senki nem törődött. De egy órával
később a helyzet tényleg reménytelennek látszott már.
– Határozottan kérem, várjon odalent! – fakadt ki türelmetlenül az orvos. Charles azonban mindenki meglepetésére azzal vágott vissza, hogy
nem megy ő sehová. Ez itt az ő felesége, és ő itt akar maradni. És neki lett igaza, mert jelenlétével sikerült egy kis lelkierőt önteni az asszonyba.
Megfogta a kezét, s a többiekkel együtt biztatta, hogy nyomjon, de egyelőre semmi sem történt. Végül aztán a doktor kijelentette, hogy a gyerek
rossz helyzetben van, és abbahagyták a meddő erőlködést.
– Helyre kell igazgatnom a gyereket – közölte az orvos. Charles már majdnem elsírta magát, olyan szívszaggatóan sírt és sikoltozott a felesége.
Ám az orvos ügyködése nyomán a baba lassan-lassan mégiscsak megmozdult. És igaza lett Charlesnak, amikor azt mondta, hogy túl nagy ez a
gyerek, kórházba kellene menni… Már az orvos sem értette, hogy miért nem mentek kórházba. De hát most ezt sem hozhatta szóba, a helyzet
rendkívül veszélyes volt.
– Én ezt nem bírom tovább! – nyögte félholtan Olivia két fájdalom között, aztán föladta, nem mozdult már, csak sírt, egyre hangosabban. Charles
szerette volna fölkapni és elfutni vele innen, minél messzebbre, és rettenetesen szégyellte, hogy nem tudta megállni, hogy ne szeretkezzen vele.
Már mindketten sírtak, amikor Olivia arca hirtelen eltorzult, minden erejét megfeszítve ismét tolt egyet, s abból a hatalmas labdából, amely a hasa
volt az utóbbi hónapokban, kicsusszant egy aprócska, emberforma lény. Véres, maszatos, rózsaszínű és szép kis leányka volt, s a doktor fölemelte
és Bertie kezébe nyomta. – Jaj, de gyönyörű baba! – sóhajtott boldogan Olivia, amikor Bertie odatartotta neki a picit.
– Na ugye, mégsem volt ez olyan szörnyű – mondta megkönnyebbülve a doktor. Olivia is kezdett volna már mosolyogni, ahogy Charlesra nézett,
de hirtelen szörnyű görcsbe rándult az arca.
– Most mi történik? – kérdezte riadtan Charles, miközben Oliviára újabb fájási rohamok jöttek rá. Pedig a baba már kint volt.
– Néha előfordul – magyarázta az orvos fojtott hangon. –A méhlepény néha még fájdalmasabban jön ki.
– Neeem! Nem bírom már! Kezdődik megint… Nem bírom… Segítség! – Könyörgő tekintettel nézett Charlesra, de az tehetetlenül tárta szét a
kezét.
– Nem hiszem… – kezdett volna spekulálni Bertie, de a doktor közbevágott.
– Csak egy perc, és kijön a placenta – igyekezett megnyugtatni a kedélyeket az orvos. Ám a következő pillanatban heves vérzés indult meg.
Oliviára ismét rátörtek a fájdalmak, aztán anélkül, hogy bárki is mondta volna neki, Charles karjába kapaszkodva megint elkezdett nyomni.
– Doktor úr, ez normális dolog? – kérdezte Charles suttogva, de a következő pillanatban egy újabb kis fejecske jelent meg a szülőnyílásban,
majd egy kis arc fordult ki a jelenlévők felé, és Charlesnak tátva maradt a szája. – Victoria…! – hebegte a feleségének, aki behunyt szemmel,
csatakos, eltorzult arccal, Charles karjába mélyesztve mind a tíz ujját egy pillanatig mozdulatlanul hevert az ágyon. – Gyerünk, drágám! Nyomd meg
még egyszer! Itt a másik baba is! – A dokinak is leesett az álla, a többiek meg egyszerűen csak sírtak és nevettek egyszerre.
– Micsoda? Ó, Istenem… – sóhajtott Olivia, amikor fölfogta, hogy miről van szó, aztán ereje végső megfeszítésével még nyomott egyet, s
kicsusszant a második kislány is. És pár másodperccel utána a placenta. Egyetlen placenta. Egypetéjűek lettek tehát ezek az ikrek is, akárcsak
Olivia és Victoria. Olivia hitetlenkedve meredt a gyerekre, aztán Charlesra, aztán elnevette magát. Délelőtt tíz óra volt. – Hát ezt nem akarom
elhinni! Már megint ikrek! – Mindenkiből kitört a felszabadult nevetés, és Olivia sem érezte már olyan rosszul magát. A vérzés majdnem teljesen
elállt. Bertie tiszta törülközőkbe csomagolta a két babát, és odaadta őket Oliviának. Akiben csak most tudatosult, hogy Charles végignézte ezt az
egész szörnyűséget, de aztán rájött arra is, hogy a férje jelenléte nagyobb segítség volt a számára, mint az orvosé.
– Annyira szeretlek! – búgta a fülébe Charles, aztán a karjába fogta a két babát, és kivitte őket megmutatni Geoffreynak, aki utoljára a Csoki
kutyusnak örült annyira, mint most a kistestvéreinek. Hitetlenkedve nézegette őket. Olyan édesek, picik és tökéletesek, és két darab is van belőlük!
Ezalatt pedig a hálószobában az orvos szakszerű magyarázatot adott elő arról, hogy miért is nem hallott ő két szívhangot. Aztán jött Bertie, és
illatosított vízzel végigmosta Olivia arcát és testét. S amikor a doktor is eltávozott, csípőre tett kézzel megállt Olivia előtt az ágy mellett, és a fejét
ingatva, mosolyogva nézett le rá.
– Hát már megint mit tettél, te bolond lány?! – hitetlenkedett, hogy ezt ilyen sokáig tudta lebukás nélkül csinálni. Olivia pontosan tudta, mire céloz.
– Victoria kényszerített rá.
– No persze… – bólogatott mélyeket Bertie. Aztán fölnevetett – Meg erre is mi?!
– Hát, erre már nem kellett kényszeríteni – nevette el magát Olivia is. A sok szenvedés után most már boldogan nevetett. Az a szenvedés meg
most már nem is tűnt olyan soknak.
– Victoria hol van? – kérdezte súgva Bertie.
– Európában… – De nem tudta folytatni, mert belépett Charles. Hozta Geoffreyt, aki már nem bírta ki, hogy ne lássa Oliviát. A kisfiú megijedt a
látványtól, de egy pillanat alatt össze-szedte magát, és puszit is adott neki.
– Nagyon édesek…, izé… Victoria néni! – Majdnem elszólta magát, amitől megint megrémült, de Olivia szeretettel mosolygott rá.
– A papa szerint pont olyanok, mint amilyen te voltál kicsi korodban – mondta kedvesen. Geoffrey nem egészen értette a dolgot, de aztán
elrohant az összes szomszédnak elmesélni a nagy újságot. Bertie elvitte az ikreket rendesen megfürdetni és bepólyálni, így aztán Olivia kettesben
maradt Charlesszal.
– Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak – mondta Charles egy kicsit bűntudattal és nagyon büszkén.
– Én pedig hajlandó vagyok ezt bármikor újra vállalni. Nem is volt olyan szörnyű – jelentette ki Olivia, a férje teljes elképedésére.
– Hogy mondhatsz ilyet!? – Charlesnak még visszagondolni is szörnyű volt erre az éjszakára.
– Csak úgy. Mindenesetre megérte – csókolta meg rémült képű férjét. És arra gondolt, hogy két kislány született. Megint.
– Hát, nem tudom, hogy túl fogom-e élni a helycserés rosszalkodásaikat – komolyodott el Charles, mert eszébe jutott, hogy már az anyjukkal és
annak a testvérével is mennyi baja volt. – Apád is mondta, hogy sohasem tudott megkülönböztetni benneteket.
– Na majd én megtanítalak – csókolta meg ismét Olivia, s ekkor Bertie lépett be a szépen megtisztogatott, bepólyált babákkal. Odaadta őket az
anyjuknak, s miközben meghatottan nézte a kis családot, arra gondolt, hogy mi lesz itt, ha Victoria hazajön Európából.
Ugyanezen az éjszakán Franciaországban, Chălons-sur-Marne-ban Victoria békésen aludt. S egyszer csak azt érezte, hogy Edouard tüzes
késsel kezdi szurkálni a testét, újra és újra belevágja a kést, mire ő elkezdett sikoltozni, és… És a saját sikoltozására ébredt föl a rémálomból. A
következő pillanatban pedig már arra is rájött, hogy Olivia az, akibe újra és újra be-léhasít a fájdalom, s hogy ő az, aki sikoltozik. Rendszeres
időközönként fölsikít. Victoria egy idő után már nem bírta tovább, és a fülére szorította a tenyerét. De akkor már ő is elkezdte érezni a fájdalmat,
megzavarodva forgolódott az ágyban. Percek alatt kiverte a veríték, teste vonaglott a fájdalomtól, sírva a nővérét kezdte szólongatni, de csak
Edouard-t sikerült fölébresztenie.
– Eh… petité… arréte…, hagyd abba, csak rosszat álmodtál…, ce n'est qu'un cauchemar, ma chérie. – De a rémálom annyira valóságos volt,
hogy Victoria egy darabig még nem tudta világosan megkülönböztetni a valóságtól. Kétségbeesetten kapaszkodott a férfi karjába, fulladozva
szedte a levegőt, s érezte, hogy csurom víz az ágya, s hogy valóságos fájások hasítanak belé. Egyre nehezebben lélegzett, aztán egy különösen
nagy fájdalom vágott végig rajta és bénította meg hosszú percekre.
– Nem tudom, mi van velem… – suttogta a sötétben. Edouard zavarodottan kapcsolta föl a villanyt, aztán a fejében is minden világos lett. Victoria
hatalmas víz- és vértócsában feküdt, a hasára szorított kézzel.
– Co vient maintenant?… Jön a gyerek? Most? – Álmosan vagy félálomban a kapitány gyakran beszélt a lányhoz franciául, aki azonban már
tökéletesen értette a nyelvet. Rémülten bólintott hát, Edouard pedig már ugrott is ki az ágyból, s nyúlt .a nadrágjáért. – Megyek az orvosért.
– Ne… Nem… Ne hagyj itt! – könyörgött. Már nagyon félt, és nagy fájdalmai is voltak. Oliviától eltérően Victoriát a halálfélelem fogta el a
szülésnek már a gondolatától is. Nem akarta, hogy a férfi akár egy percre is magára hagyja.
– Orvost kell hívnom, Victoria… Nekem fogalmam sincs, hogyan kell egy szülést levezetni! Eddig csak lovaknál láttam…
Könyörgök, ne hagyj egyedül! – sírt a lány, aztán szörnyen eltorzult az arca, ahogy beléhasított az újabb fájás. – Ez most jön… Tudom… Edouard,
ne menj el… – Elfogta a pánik, . félőrült tekintettel nézett a férfira.
– Kérlek, kedvesem, engedj el! Hadd hozzak valami segítséget… Például Chouinard-t, tudod, a sebészt, és egy nővért is.
 – Nincs rájuk szükségem – mondta levegő után kapkodva Victoria, s újra belekapaszkodott a férfiba. Ujjai karomként mélyedtek annak a
karjába. – Nekem rád van szükségem. És azt álmodtam, hogy Olivia vajúdik – tette még hozzá két fuldoklás között. Edouard elmosolyodott, hogy
ezek szerint a két lány nemcsak gondolat- hanem álomátvitelre is képes.
– Hát, ez nem is a franciavizsga, hogy megcsinálhassa helyetted, drágám. De még én sem vállalhatom át. Szívesen átvállalnám persze a
fájdalmaidat, de az sem megy. – Látta, hogy a lány rettenetesen szenved, és tudta, hogy ez órákig is eltarthat. Mindenképpen segítséget kell
hoznia. Már nyúlt a zubbonyáért, de Victoria nem engedte.
– Már jön, Edouard… Érzem… Már jön! – Tényleg szörnyű nyomást és fájdalmat érzett, s a férfi megrémült, amikor meglátta, hogy már minden
csupa vér körülötte. És Victoria már sikoltozni is kezdett, de balszerencsére ezen az éjszakán senki nem volt velük a házban. Az orvost pedig nem
lehetett a tábori telefonon hívni.
– Azonnal itt leszek – próbálkozott még egyszer, de Victoria most sem engedte el. Ahhoz túlságosan félt és túlságosan kétségbe volt esve. A
férfi nem tudott mit csinálni, leült hát az ágy mellé és fogta a kezét. S pontosan ebben a pillanatban a föld túlsó oldalán, New Yorkban, Olivia ismét
elkezdett fájásokat érezni, de ezúttal sokkal enyhébbeket. Mondta is Charlesnak, aki félig nevetve, félig komolyan azt mondta, hogy el is ájul, ha
hármas ikrek lesznek. De aztán Bertie jött be a szobába, s elmagyarázta, hogy ezek csak utófájások, nem kell tőlük megijedni. Olivia
megnyugodva dőlt vissza a párnájára, és hamarosan el is aludt. De egész éjjel másról sem álmodott, csak a húgáról. „
– Edouard, kérlek…! – szakadt ki egy újabb, velőtrázó síkírás, majd hirtelen felült, és az ágy szélére húzódott. Maga sem tudta, hogy mit csinál. –
Nyomnom kell – lihegte, és görcsösen markolta a férfi kezét. Nem tudta, mit kell tennie, csak valami homályos ösztön hajtotta, amelynek
önkéntelenül engedelmeskedett.
– Kapaszkodj csak belém – biztatta a férfi, s ő szorított és nyomott, az őt belülről nyomó erő ellenében. Aztán hanyatt zuhant az ágyon. Nem tudta,
hogyan kell megszabadulni ettől az egésztől, de érezte, hogy már jön. A férfinak ekkor eszébe jutott, hogy talán jó volna visszafelé tolni a nő lábait.
Szólt is neki, hogy maradjon fekve és próbálja meg őt eltolni. S amikor az néhányszor megpróbálta, rájött, hogy kezdi jobban érezni magát. Szörnyű
hangok szakadtak ki a torkából, de valahogy mégis egyre normálisabbnak érezte a helyzetét. Ismételgették ezt a nyomás-ellennyomás gyakorlatot,
s Edouard egyszer csak egy maszatos szőke haj csomót látott előbukkanni.
– Uramisten! – dadogta meglepődve. – Uramisten… Victoria, ez tényleg jön… Nyomjad… Nyomjad erősen! – És Victoria szót fogadott. Újra és
újra nyomott és tolt, Edouard pedig tartotta erősen a lábait. S pár perc múlva egy arcocska is megjelent Victoria lábai között, és máris fülsértően
fölsírt a baba. –Victoria! – kiáltott föl Edouard, és mindketten fölnevettek, s két újabb nyomás után a kisfiú simán kicsusszant az ágyra. Edouard
óvatosan fölemelte, s odatartotta az anyjának, hogy megnézhesse ő is.
– Oh… Nézd ezt… – hebegett Victoria sírva. Képtelen volt elhinni, hogy mindez megtörtént, s hogy ilyen gyorsan. A kicsi tökéletes volt, és persze
tiszta apja. – Gyönyörű gyerek… Ó, mennyire szeretlek! – csókolta meg a férfit, akinek most szintén eleredtek a könnyei. Tényleg megáldotta őket
az Isten. A halálnak és a szenvedésnek ebbe a poklába egy angyalka érkezett közéjük.

– Ilyen gyönyörűséget még nem is láttam – lelkendezett most franciául Edouard, még mindig örömkönnyeket hullatva. – Leszámítva persze az
anyját.Je t'aime, Victoria, jobban, mint azt te el tudod képzelni! – Aztán óvatosan az anyja mellkasára fektette a babát, és elment vízért és
törölközőkért, hogy megmosdassa mind a kettőt. Ilyen élményben még sohasem volt része. A kis kölyök pedig alig egy óra alatt világra jött, attól a
perctől kezdődően, amikor az anyja fölriadt.
– Milyen nevet adjunk neki? – kérdezte Edouard, miután elvégezte Victoria körül az elvégeznivalókat. Immár nemcsak profi huszártisztnek,
hanem kiváló amatőr szülésznőnek is mondhatta magát.
– Nagyon ügyes voltál – mosolygott elismerően Victoria. Aztán kissé zavarba jött. – Én meg elnézést kérek, hogy ilyen nagy bonyodalmat
okoztam… De hát olyan váratlanul ért, és minden olyan gyorsan jött egymás után. – És nagy fájdalmak is, tette hozzá magában. A baba óriási volt,
de még így is sokkal könnyebben ment a szülés, mint ő gondolta. Ő ugyanis elhúzódó, gyötrelmes vajúdásra és nehéz szülésre számított. Olyanra,
amilyenben szegény anyjának volt része. És itt is végződhetett volna tragédiával a dolog. – Hála istennek, hogy nem ikreink születtek – sóhajtott fel
aztán megkönnyebbülve.
– Pedig én szerettem volna – jelentette ki Edouard, aki egyre inkább beleélte magát a büszke apa szerepébe. Rágyújtott, s egy egész cigarettát
odakínált Victoriának is, de ő most valahogy nem kívánta. Még mindig úgy érezte, mintha fejbe verték volna, és émelygett a gyomra is. De a baba
már szépen el volt látva. S Edouardnak, ahogy nézegette, az jutott eszébe, hogy Victoriának hamarosan haza kell mennie. Ez nem csecsemőknek
való hely. Aztán rámosolygott az ágyon egy katonai pléd alatt meztelenül fekvő Victoriára, és kisimított az arcából egy hosszú, fekete hajtincset. –
Szóval, mi lesz a neve a kis bárócsemetének? – mutatott az anyja mellett alvó csöppségre. Victoria elgondolkodott.
– Mit szólnál ahhoz, hogy Olivier Edouard? Ez emlékeztetne a nővéremre is, rád is és az apámra is. Ebben benne van mindenki. Csak éppen
Charles maradt ki – vigyorgott. – És a jelenlegi körülmények között nem hiszem, hogy fenemód tiltakozna ellene.
– Küldjünk dísztáviratot, vagy majd írsz egy rendes levelet annak a szerencsétlen embernek valamelyik nap? – vakarta a fejét Edouard. Hosszas
töprengés után arra a belátásra jutottak, hogy mégiscsak levelet kellene írni, különben szegény Olivia élete végéig „alakíthatja” a húgát. Victoria úgy
gondolta, hogy először is Oliviának írja meg. Biztosra vette, hogy a nővérének ez nagy megkönnyebbülést hoz, de Charles nyilván dühöngeni fog.
Nem szép dolog Olivia nyakába zúdítani a következményeket, de Victoria egyszerűen nem tudott jobb megoldást kitalálni. Elképzelhetetlennek
tartotta, hogy ő most visszamenjen az Egyesült Államokba. Aztán még napokig folyton csak Olivia járt a fejében, és nagyon szerette volna
megmutatni neki a babáját. És mindent megadott volna azért, hogy megölelhesse a testvérét. És bármennyire boldog volt is a kis Olivier-vel, két
napig csak bőgött keservesen az ágyában, nyelte titokban a könnyeit. És tíz hónap óta először, Victoriának mardosó honvágya is támadt.
Edouard és Victoria végül azt találták ki, hogy a babát a várkastély úrnőjére bízzák, arra a bárónőre, akivel Victoria hónapokkal ezelőtt
találkozott, és aki most a tábornok asszonya volt. A házát pedig nem fenyegette veszély, a front messze húzódott tőle, s a bárónő az antant
csapatok védelmét élvezte. Edouard ugyan boldogabb lett volna, ha Victoriát és a gyereket mondjuk egy svájci városka biztonságában tudhatja, de
végül beleegyezett, hogy a kicsi a bárónőnél maradjon, legalább néhány hónapig, amíg Victoria folytatja az ápolónősködést. Victoria pár hétig
otthon maradt a gyerekkel, amíg talpra nem tudott állni, és ez meglepően gyorsan bekövetkezett. Néhány nővér is meglátogatta őket, és a baba
azonnal a tábor kedvence lett, még azoké is, akik nem ismerték személyesen. A katonák ajándékokat küldtek és mindenféle játékokat fabrikáltak
neki. Didier harisnyácskát kötött neki, s egy másik szanitéc egy puha játék mackót is kerített valahonnan. S ahogy Olivier Edouard de Bonneville ott
feküdt az anyja kebelén, büszke apja reá sugárzó tekintetének fényében, nagyon boldog babának látszott. Virágszál volt ő mindenki számára a
halál és az üszkös romok sivár mezején.
Victoria júniusban már ismét önmaga volt. Férje nagy megelégedésére visszanyerte régi alakját, és ismét vezethette a kapitány dzsipjét. Éjjel és
reggel pedig gondozta a babát. Délelőtt, amikor elmentek, beadták a grófnőhöz, este pedig érte mentek, s olyankor Victoriának gyakran már
csöpögött a teje. A gyerek azonban jól viselte a gyűrődést, és elvolt kecsketejen is, különösen, ha szüleinek túl messzire kellett elmenniük vagy
több napig voltak távol. Ez a megoldás tökéletesen működött még így, a háborús körülmények közepette is. És Edouard-nak is szerencséje volt,
hogy a tábornok kedvelte őt és segítette, ahogy tudta. Edouard-nak mostanában egy amerikai önkéntes repülőrajjal voltak megbeszélései, melyek
Victoriát is magával vitte. A lány nagyon élvezte, hogy végre jenkikkel is találkozhat. A hét pilótából kettő New York-i volt, úgyhogy ez a szál is
összekötötte őket, bár az is igaz, hogy itt mindenkit épp eléggé összekötött mindenkivel ez a szörnyű háború.
Júniusban, miközben Victoria a kapitányt fuvarozgatta, Dawsonék az óceán túlsó partján az ikrek keresztelőjét tartották. Olivia ragaszkodott az
Elizabeth és a Victoria névhez, az anyja és a testvére után. A Victoriát volt a nehezebb elfogadtatni Charlesszal, de egy kis győzködés után
mégiscsak beleegyezett. Elizabeth második keresztneve Charlotte lett, az apja nevének női változata, Victoria második neve pedig Susan.
Geoffreyt elbűvölte a két pici lánytestvér, Bertie-nek pedig ismét értelmes feladatokkal telt meg az élete: percnyi megállás nélkül mosott, vasalt,
Öltöztetett, pelenkázott és dajkált. Olivia a nehéz szülés után sajnos nem sokáig tudott szoptatni, a két gyerek egyébként is túl sok volt neki, így
aztán a doktor tanácsára hamarosan áttértek a cumisüvegre. Ennek is megvolt az előnye: mindenki kedvére cucliztathatta a babákat.
Olivia júniusban már remekül érezte magát. Mintha nem is történt volna vele semmi. S ahogy ott álltak, második házassági évfordulójuk előtt egy
nappal a Szent Tamás-templomban, Olivia a világ legboldogabb asszonyának érezte magát. Mármint akkor, ha éppen nem jutott eszébe, hogy
mindezt csak kölcsönvette a húgától. Fogalma sem volt, mit csinál majd, ha Victoria hazajön. Lehet, hogy kénytelenek lesznek most már halálukig
játszani ezt a szerepcserét. Olivia nagyon remélte, hogy Victoria nem fedezte föl magában, hogy mégis csak őrülten szerelmes az elhagyott
férjecskéjébe, Charlesba. Igaz, a levelekben ennek eddig semmi nyomát nem lehetett fölfedezni, sőt, Oliviának az volt a határozott sejtése, hogy
valami-valami csak-csak történhetett odaát abban az Óvilágban. Csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Victoria többnyire csak a háborús hírekről
számolt be, már amennyire ezt a cenzorok engedélyezték, de azt egyértelműen ki lehetett hámozni a leveleiből, hogy végre igazán boldog.
Júniusban, a verduni csata idején, Fort Vaux eleste után Edouard és Victoria egy különlegesen titkos antant-találkozóról tartott hazafelé,
Anscourt városából. Magas rangú tisztek jelentek ott meg, egyebek közt Churchill is, aki bemutatta az új zászlóalját. Mindenkit lehangolt a verduni
sikertelenség, s úgy tűnt, a vérontásnak sohasem lesz vége. S ez a találkozó szigorúan titkos volt. Victoriának kívül kellett várakoznia a többi
sofőrrel. S Edouard is csak nagyon keveset mesélt neki hazafelé az úton. A gondolataiba merült, s a már sokszor látott tájat sem figyelte. Victoria
úgy ismerte az utat, mint a tenyerét, hiszen több mint százszor megjárta már. Jól beletaposott a gázba, hogy minél előbb hazaérjenek a gyerekhez.
És már megint csöpögött a teje, és nagyon szeretett volna már otthon lenni, hogy végre megszoptathassa a kicsit. Idegessége óráról órára nőtt, és
ez egy kicsit figyelmetlenné is tette.
– Mi volt ez? – nézett oda Edouard valamire az út mentén. A hazavezető útnak már több mint a felét megtették. Victoria mosolygott, de a férfi
kimerültnek és feszültnek látszott. A harctéri helyzet kedvezőtlenül alakult az antant számára. Victoria is azt kívánta, hogy lépjenek már hadba az
amerikaiak, de Wilson elnök még mindig makacsul ellenezte a dolgot. Pedig ha a jenkik a maguk szemével látják, mekkora bajban vannak az
angolok és a franciák, akkor nem sokáig haboztak volna beszállni. Victoriának épp ezen járt az esze, amikor rászaladt egy kis buckára az úton, s a
kocsi megpördült és majdnem nekivágódott egy fának. Mindketten fáradtak és idegesek voltak.
Már majdnem otthon voltak, Epernayből tartottak kifelé, amikor Edouard megszólalt, hogy mintha megint látott volna valamit. Azt akarta, hogy
lassítsanak, Victoria viszont még gyorsabban akart menni. Ezen elvitatkoztak egy percig, aztán a kapitány emlékeztette Victoriát a rangjára, és
parancsba adta, hogy lassítson. És ez csak félig volt tréfa.
– Lassíts, Victoria, ezt meg akarom nézni. – Most már biztos volt abban, hogy valami mozgást látott a bokrok mögött, és figyelmeztetni akarta a
Chăteau-Thierry-belieket, ha a németeknek sikerült valahogy hátulról beszivárogniuk, ami végzetes következményekkel járhatott. De amikor
megálltak egy pillanatra, amit Victoria kész öngyilkosságnak gondolt, kiderült, hogy a bokrokat csak a szél mozgatja. Elindultak hát megint. Már
teljes sebességgel haladtak, amikor egy kutya szaladt ki elébük az útra, és a kikerülő manőver közben megint majdnem sikerült nekimenniük egy
fának. Aztán, ahogy Victoria megpróbált lehiggadni, hirtelen furcsa, süvítő hang ütötte meg a Fülét. A Lusitanián hallott ilyet utoljára. Hosszú,
elnyújtott és mély surrogás lett a hangból. Victoria egész teste megfeszült, Edouard szeme pedig kerekre tágult.
– Lebukni! Baisse-toi… – üvöltötte. Lehúzták a fejüket, amennyire lehetett, miközben Victoria igyekezett az úton tartani a kocsit. De ahogy
odanézett, furcsa kifejezést látott Edouard szemében, és észrevette azt is, hogy vérzik. Victoria lassított, de a férfi kétségbeesetten rázta a fejét,
hogy meg ne álljanak. A következő pillanatban újra eltalálták őket. Mesterlövészek. Victoria ment, amilyen gyorsan csak tudott, egyik kezével a
kormányt tartva, a másikkal pedig Edouard-t támogatva. Volt a kocsiban tábori telefon, de ilyen távolságból nem tudták használni. A férfinak már a
száján is dőlt a vér, és kezdte elveszíteni az eszméletét. Victoria nem tudta, hogy mi a jobb megoldás: megállni és elsősegélyt nyújtani vagy
száguldani vele haza a tábori kórházba. De aztán már nem volt min töprengeni, mert a kapitány előrebukott az ülésről, s Victoria látta, hogy
haldoklik. Meg kellett állni.
– Edouard – húzta föl a férfit, és saját testével támasztotta meg. Edouard arca most olyan volt, amilyeneket ő már ezerszer látott az utóbbi
tizenhárom hónapban, amikor a haldoklókat ápolta. De ismerős arcot még nem látott haldokolni. Képtelenség, hogy ez most megtörténhetett… A
nevét kiáltozta és a vállát rázogatta, hogy ne veszítse el az eszméletét, de hát jól látta, hogy a kapitány fejének egész jobb oldalát szétroncsolta a
golyó. Alig volt már benne élet. – Edouard! Edouard? –kiáltozta sírva és zokogva. – Hallasz engem?… Hallasz engem?… – Úgy kiabált, hogy már
attól félt, hogy a mesterlövészek is meghallják. Ám azok ehhez túl messze voltak. –Edouard, kérlek…!
A kapitány kinyitotta a szemét, erőtlenül elmosolyodott, megszorította Victoria kezét, és
 – Je t'aitme…, mindig… veled… – Aztán még egyszer fölnézett, a szeme egy kicsit kitágult, mintha valamin meglepődött volna, aztán a
következő pillanatban már üveges volt a tekintete. Nem is lélegzett többé. Ilyen gyorsan vége lett.
– Edouard… – suttogta Victoria a sötétben, egyedül maradva. –…Ne menj el… kérlek…, ne hagyj el engem… – S ahogy rémülten nézte a férfit
és a mindenütt szétömlött vért, alig érezte meg a saját hátába, közvetlenül a nyaka alatt befúródó golyót, bár még hallotta, hogy egy másik elfütyül a
sisakja mellett. Nekitámasztotta a férfit az ülésnek, és valami furcsa, hideg érzéssel a nyakában indított és gázt adott. Teljes sebességgel robogott
hazafelé, hátha az orvosok tudnak még segíteni. Biztos csinálnak még valamit… Lehet, hogy csak elájult. Victoria pánikba esett és hülyeségeket
beszélt magában. Azt azonban világosan látta, hogy haza kell jutniuk. Ez itt a kapitány, ő meg a sofőrje. Ez itt a kapitány, ő meg… Elcsapott egy kis
fát, ahogy berobogott a táborba, két nővér alig tudott félreugrani előle, az egyik szentségeit is, aztán csak bámultak rá, amikor nagy
fékcsikorgással megállt a kórházsátor előtt.
– A kapitány megsebesült – nyögte kifejezéstelen tekintettel a köréjük gyülekezőknek. De a nővérek csak bámultak rá furcsán, és néztek befelé
a kocsiba. – Csináljatok már valamit, a kapitány megsebesült! – kiáltotta, de mindenki már messziről láthatta, hogy Captain de Bonneville halott.
És észrevették, hogy „Olivia” nyakából-hátából is dől a vér. Mindent megértettek.
– És maga is megsebesült – nyúlt érte az egyik nővér, hogy kisegítse a kocsiból, de Victoria szeme előtt ekkor elsötétült a világ, s úgy dőlt az
odaugró kolléganők karjába, mint egy krumpliszsák. Megfordították, s akkor látták hogy az egész háta vérben ázik.
– Hordágyat! Gyorsan! – kiáltott egyikük, miközben óvatosan Victoria arcát tartotta. Két szanitéc rohant oda. Az egyik megismerte Victoriát, és
csak a fejét rázta, amikor meglátta a kocsi padlójára dőlt, élettelen testet. – A kapitány? –kérdezte.
– Eltalálták őket – mondta a nővér. – A kapitány meghalt. De ez… Nézzék meg, itt van-e Chouinard…, vagy Dorsay…, bárki… – Sietni kellett.
Ha a golyó megsértette a gerincet, akkor bármi lehet. De ha más nem, akkor a fertőzés viheti ez ezt a lányt.
A szanitécek futva vitték „Oliviát” a műtőbe, aztán lassan ballagva jöttek vissza a halott kapitányért. Két katona elvitte a hullaházba, egy másik
pedig elhajtott a kocsival, és elment a főhadiszállásra, hogy jelentést tegyen Captain de Bonne-ville-ről.
Victoriával az orvosok nem sokat tudtak csinálni. Nagy nehezen kioperálták belőle a lövedéket, amely még meg is pördült a testében, és óriási
roncsolást vitt végbe. A lány valószínűleg soha többé nem tud lábra állni, ha egyáltalán túléli a dolgot, amelyre nem sok remény volt. Egész este róla
és a kapitányról beszélgettek azok a nővérek és szanitécek, akikkel együtt dolgozott.
Morrison őrmester később elővette az iratait is. Azt mindenki tudta róla, hogy Olivia Hendersonnak hívják, amerikai lány és New Yorkból jött.
Morrisonnál pedig megvolt a legközelebbi rokonának, egy Victoria Dawson nevű nőnek az otthoni címe is. Morrison maga írta meg a rokont
értesítő távirat szövegét, s mire a végére ért, már az ő szeméből is záporozlak a könnyek.
32.

A
z az iker-babakocsi, amelyben Olivia kényszerült a babákat tologatni, alighanem New York legormótlanabb és leginkább divatjamúlt
konstrukciója volt ebben a műfajban, de Bertie ragaszkodott hozzá, már csak az emlékek miatt is: ő maga is ebben tologatta annak idején Oliviát
és Victoriát. Donovan külön fuvarral hozta be Crotonból a valóban igen ronda alkalmatosságot, amelyben azonban a picik remekül érezték
magukat. A család a „szaporulattal” egyik napról a másikra kinőtte a házat is. Az ikrek Bertie-vel aludtak egy szobában. Többször szóba került,
hogy át kellene költözni a Fifth Avenue-re, az apai házba, amelyet Victoria örökölt. Ezt Charles is tudta, ám Olivia ezenkívül még azt is tudta, hogy
ha odaköltöznének, akkor ő a férj és a családi boldogság után az apai örökséget is elorozná a húgától. És ezt már túl soknak tartotta, és előbb
mindenképpen beszélni akart Victoriával. Olivia a crotoni házat örökölte, amely csodálatos volt ugyan, de kevésbé használható. Így aztán egyelőre
ott maradtak, ahol voltak, és éldegéltek a viszonylag kis szobákban. Olivia és Charles hallhatták éjszaka, ha fölsírtak a kicsik, Geoffrey pedig
folyton ott lábatlankodott körülöttük, rendszerint a Csoki kutyával együtt, de gyakran hívta át kis barátait is a szomszédból. Charles lassan, de
biztosan kezdett belebolondulni.
Oliviának pedig újabban alvászavarai támadtak, állandóan kimerült volt és mindene fájt. Nagyon remélte, hogy nem lesz beteg.
És állandóan küszködött a nagy babakocsival is a bejárati lépcsőkön, s egy idő után arra a belátásra jutott, hogy talán mégiscsak Charlesnak
van igaza és át kellene költözni a nagy házba, aztán majd később megbeszélni a dolgot Victoriával.
– Segíthetek? – lépett oda egy egyenruhás fiatalember Oliviához, amikor megint a babakocsival szerencsétlenkedett a lépcsőn. Segíthetett, hát
persze, s amikor már fönt voltak, Olivia csak akkor nézett föl, ki is ez a fiatalember. És elállt a lélegzete: a táviratos volt megint, s a kezében most is
egy boríték! Oliviának már napok óta volt valami rossz érzése, de végül azzal nyugtatta meg magát, hogy biztos csak az álmatlanság teszi, meg a
kimerültség a hirtelen jött rengeteg anyai tennivalótól.
– Nekem hozta? – kérdezte remegő hangon.
– Victoria Dawson? Mert akkor igen. Itt tessék aláírni. – Átadta a borítékot, s már ott sem volt. Olivia betolta a kocsit s benne a két alvó gyereket
a hallba, és máris tépte föl, ideges kapkodással a borítékot. Alig tudott lélegezni, a szíve összevissza kalapált, s a betűk összefutottak a szeme
előtt. Meg kellett támasztani a kezét egy szék támláján, hogy el tudja olvasni, amit az antant haderők szolgálatában álló Morrison őrmester írt neki
Franciaországból: „Sajnálattal értesítem önt, hogy a nővére, Olivia Henderson szolgálat teljesítése közben megsebesült. Stop. Nem szállítható.
Stop. Súlyos beteg. Stop. A további fejleményekről tájékoztatom. Stop.” Aláírás: Pénelopé Morrison őrmester, Negyedik Francia Hadsereg,
Önkéntes Alakulat. Victoria sohasem említette még ezt az őrmestert, de hát ez most mindegy is volt. Victoria tehát megsebesült. Olivia sírva fakadt,
nem akarta elhinni. Pedig megérezte ezt is. És túl könnyen ráfogta a kimerültségre azt a rossz érzést. De most hirtelen megértette az okokat.
 A konyhából a hallba belépő Bertie azonnal észrevette, hogy valami nagy baj történt, Olivia annyira feldúltnak látszott.
– Mi a baj? – szaladt oda hozzá. Azt hitte, valamelyik babával van valami.
– Victoria… Megsebesült.
– Úristen… Charlesnak mit fogsz mondani?
– Fogalmam sincs – sóhajtott Olivia. Fölvitték az alvó kicsiket, és lerakták őket a bölcsőikbe. Aztán Geoffrey rohant föl, hogy megcsinálja a házi
feladatát, de Olivia nem mondott neki semmit. Előbb az apjával akart beszélni. De nem tudta, hol is kezdje, és elmondja-e rögtön a teljes
igazságot, vagy egyelőre elég lesz a fele is. Valamit azonban mindenképpen tenni kell. Az biztos, hogy ő azonnal elutazik Victoriához. Charles, ha
akar, vele tart, ha nem, úgy is jó. Ő megy, az biztos. Semmi sem tarthatja vissza.
Délután a nappaliban várta a férjét. Két óra hosszát járkált föl és alá, és már messziről lerítt róla az idegesség és az aggodalom, amikor Charles
végre hazaért.
Charles is azonnal észrevette, hogy valami szörnyűség történt. Akárcsak Bertie, neki is az volt az első gondolata, hogy a gyerekekkel van baj. A
felesége holtsápadt volt, és remegett a kezében az az átkozott távirat.
– Victoria! Mi történt?!
Olivia vett egy mély lélegzetet, és ebben a pillanatban határozta el, hogy csak a fél igazságot fogja elmondani. Egész délután ezen a kérdésen
tépelődött.
– A nővérem…
– Olivia? Hol van? Mi történt vele?
– Európában van. És megsebesült – nyögte ki. Könnyebben ment, mint gondolta. Csak bele kellett kezdeni. De a teljes igazság az nem lesz
könnyű ügy. Olivia attól rettegett, hogy ha belekezd annak tisztázásába, akkor Charles abban a pillanatban elválik tőle. Sőt, elválnia sem kell.
Hiszen hivatalosan nem is a felesége. Elég, ha egyszerűen kidobja az utcára. Mint egy rongyot. És az sem biztos, hogy odaadja neki a gyerekeit,
vagy megengedi, hogy legalább meglátogassa őket. De most nem ezt a kérdést kell piszkálgatni, most Victoriáról van szó.
– Olivia Európában van? – rogyott le Charles totálisan megzavarodva egy székre. – És mit csinál ott?
– Sofőrködik az antant csapatoknál, és most megsebesült – ült le Olivia a férjével szemben, félelemmel a tekintetében. Charles rádöbbent, hogy
itt valami nagy disznóság történt, s őt is megtévesztették. És persze az öreg Hendersont is.
– És te erről tudtál? – próbált a felesége szemébe nézni. Olivia bólintott. – Hogyan tehetett ilyet? Egész idő alatt ott volt? – Olivia ismét bólintott,
s közben attól rettegett, hogy mit kérdez még Charles, és mire fog rájönni magától is. De a többi már annyira gyalázatos dolog volt, hogy épelméjű
embernek egyszerűen meg sem fordulhatott a fejében. Nagyon elszaladtak itt a dolgok az elmúlt tizenhárom hónap alatt. Victoria vajon mennyit
sejthet ezekből… Tizenhárom hónap az túl sok idő egy megtévesztés egyszerű fenntartásához. És minden rég túlnőtt már az eredeti megállapodás
keretein is. – És ha szabad kérdeznem, miért titkoltad ezt el előttem, Victoria? – Ebben a kérdésben már súlyos vád csengett. Olivia elhatározta,
hogy amennyire lehet, egyenes válaszokat ad.
– A nővérem azt akarta, hogy senki ne tudjon róla. Nagyon szerette volna ezt megcsinálni, Charles. Nem lett volna fair dolog megakadályozni.
– Fair? És az szerinted fair volt, hogy otthagyta az idős édesapját? Aki aztán bele is halt?
– Nem ez az egy dolog okozta a halálát – mondta Olivia, és a szeme megtelt könnyel. – Már évek óta beteg volt a szíve. –
A lelkiismeretét is próbálta nyugtatgatni, meg a hallgatását is kimagyarázni, de a férfi csak még ingerültebb lett.
– De nem is tett jót neki! – emelte föl a hangját Charles. Meg volt sértve ettől a gátlástalan átveréstől.
– Hát, lehet – mondta Olivia megadóan. Apagyilkosnak kezdte volna érezni magát, de szerencsére eszébe jutott, hogy legalább a halálos ágy
mellett eljátszotta az apjuknak, hogy mind a két lánya hazaérkezett.
– Azt még meg tudtam érteni, amikor te csináltál annak idején mindenféle őrültségeket, mert belehabarodtál a politikába meg a radikális
eszmékbe. De hogy Olivia…? Ezt képtelen vagyok fölfogni.
– És ha én mentem volna el? – puhatolózott Olivia, de a férfi arca elkomorult.
– Meg is öltelek volna. A hajadnál fogva húztalak volna hazáig, és bezártalak volna a padlásszobába! – mutogatott fölfelé Charles. Ezek szerint
mégiscsak ragaszkodik a feleségéhez, gondolta magában Olivia. – S most mit akarsz csinálni? Súlyos a sebesülése? – A férfi arra számított,
hogy fölkeresik a francia konzulátust és a Vöröskeresztet, és megérdeklődik, hogy mit tudnak csinálni, hogyan tudnának segíteni.
– Nem tudom. Nem lehet tudni. A táviratban csak az áll, hogy „súlyos beteg”. – Aztán keményen a férfi szemébe nézett. – Charles, én elmegyek
hozzá.
– Hogy te mit csinálsz?! – hördült föl Charles. – Európában háború dúl, neked meg három gyerekről kell itt gondoskodnod!
– De ő a testvérem – mondta tömören Olivia, s ezzel mintha mindent elmondott volna. De a férfi elkezdett ordibálni.
 – Neeem, nem a testvéred, hanem az ikertestvéred, és én most már tudom, hogy mit jelent ez. Ez azt jelenti, hogy te mindig mindent ráfogsz, ha
csak megfájdul a fejed, és azt képzeled, hogy ő üzent valamit. Nos, én ezt nem vagyok hajlandó tovább tűrni. És lehet, hogy Olivia az ikertestvéred,
de én akkor is megtiltom, hogy elutazz hozzá. Világosan beszéltem? Te idetartozol, neked itt a helyed, és nem fogsz elrohanni a világ másik
végére, hogy kimenekíts onnan egy őrült nőt, aki egy évvel ezelőtt az egész családját kiborította, hogy az isten tudja miért, Európába szökjön. Nem
mész sehová! – Olyan hangon mondta ezt, amilyet Olivia még sohasem hallott tőle. De ettől csak még erősebb lett az elszántsága.
– Akármit csinálsz, akkor is elmegyek, Charles. Még a héten fölszállok az első hajóra, és elmegyek hozzá, akár tetszik neked, akár nem. Az én
gyerekeim biztonságban vannak itt. Elutazom a testvéremhez.
– Én már elvesztettem egy feleséget a nyílt tengeren? –üvöltötte Charles, és a házban mindenki igyekezett úgy tenni, mintha nem hallana semmit.
Pedig tán még a szomszédok is hallották. – És az istenit neki, Victoria, nem óhajtok elveszíteni még egyet! – Kibuggyant a könnye. Félelem és
harag egyszerre csengett a hangjában.
– Sajnálom, Charles – mondta Olivia meglepő nyugalommal. – Én elmegyek hozzá. És örülnék, ha te is velem jönnél.
– És ha mindketten meghalunk? Akkor mi lesz? Mi lesz, ha megtorpedózzák a hajónkat? Akkor ki neveli föl a gyerekeinket? Akikből most már
három is van? Eszedbe jutott ez egyáltalán?
– Akkor maradj itthon. Te majd megmaradsz nekik – mondta Olivia szomorúan. És arra gondolt, hogy őt innen úgyis el fogják zavarni, ezek a
gyerekek így se, úgy se látják már őt sokáig. Mostanában folyton ez járt a fejében, s ahogy később, éjszaka elringatta a fölsíró apróságokat, a szíve
majd meg szakadt, hogy még pár nap, és talán soha többé nem ringathatja őket. De Victoriához akkor is el kell mennie. Minden sejtje, minden
idegszála ezt követelte.
Aznap este, amikor betakargatta Geoffreyt, a kisfiú nagyon ijedt arccal nézett rá. Az egész veszekedést hallotta.
– Victoriáról volt szó? – kérdezte suttogva, és Olivia bólintott. – A papa már tudja?
– Nem, és te se mondd meg neki – suttogott ő is. – Először meg kell látogatnom Victoriát, aztán majd együtt megmondjuk neki. De előbb
beszélni akarok Victoriával.
– Mit gondolsz, mérges lesz a babák miatt? – kérdezte szomorúan a gyerek. Olivia megcsókolta a homlokát.
– Dehogy! Örülni fog nekik. – Igyekezett minél higgadtabban beszélni. Pedig a lelke tele volt rettegéssel és aggodalommal a húga miatt.
– De te velünk maradsz akkor is, ha ő visszajön? Te már hozzánk tartozol – mondta határozottan, s Olivia rámosolygott. Ő csak arra vágyott,
hogy Victoria jöjjön haza. Aztán majd meglátják, mi lesz.
– Épp ezért megyek Európába. Látni akarom, hogy van, és beszélni akarok vele, hogy elrendezzük itt ezeket a dolgokat is.
– Meg fog halni? – nézett meglepődve a gyerek.
– Dehogy fog – sietett Olivia a válasszal. És maga is szeretett volna hinni ebben.
Istenem, ne engedd, hogy meghaljon. Istenem, ne engedd, hogy meghaljon… Ezt mondogatta magában később is, amikor Charles mellett feküdt
az ágyban. A férfi sokáig nem szólalt meg, aztán felkönyökölt és csak nézte a feleségét. Olivia nem tudta kitalálni, mire gondol.
– Mindig tudtam – köszörülte meg a torkát Charles –, hogy makacs és önfejű vagy. Már akkor is, amikor elvettelek feleségül. De ha most
ragaszkodsz az elutazáshoz, akkor én is veled megyek.
Olivia meg volt döbbenve, de megkönnyebbülést is érzett. Félt, hogy egyedül kell elmennie a háború sújtotta Európába, s most hálás volt a
férfinak ezért az ajánlatért.
– De mi lesz a munkáddal?
– Megvár. El kell mennem. Ez vészhelyzet. Majd megmondom a kollégáimnak, hogy van egy őrült sógornőm meg egy lehetetlen feleségem, és el
kell mennem Európába, hogy segítsek nekik kimászni abból a micsodából, amibe belemásztak. – Már mosolygott, és Olivia megcsókolta.
Végtelenül hálás volt neki, hogy elkíséri. És most még jobban sajnálta szegényt, hogy mit kell még majd megtudnia, ha egyszer annak is eljön az
ideje. Mindenesetre most, amíg a húgával nem találkozik, egyelőre semmi többet nem köt a férje orrára. – De azt azért már most szeretném
leszögezni, hogy ha az a két büdös kölyök ott a szomszéd szobában valaha is megpróbál olyan disznóságokat elkövetni ellenem, mint amilyeneket
ti engedtetek meg magatoknak, akkor abban a pillanatban becserélem őket két vadidegen és különböző nemű gyerekre? –Olivia elnevette magát,
s szeretettel ölelte és csókolta meg a férjét. Vagyis hát a húga férjét… Hamarosan kiderül…
A következő két napban lázasan készülődött az útra. A harmadik napon pedig fölszálltak az Espagne nevű francia hajóra, amely egy hét múlva
érkezik majd Bordeaux-ba. Más hajó már nem is volt, csak a Carpathia, amely négy éve Geoffreyt is kimentette a Titanic többi túlélőjével együtt,
de az egy héttel korábban már elment.
Kicsi, de kényelmes külső kabinjuk volt a „B” fedélzeten.
Gondosan betartották az elsötétítési előírásokat, és idejük nagy részét a kabinban töltötték. Olivia csak a húgára tudott gondolni, Charles pedig
mindent megpróbált, hogy elterelje a figyelmét és tartsa benne a lelket.
– Hát, ez nem egészen olyan, mint az Aquatania! – tréfálkozott egy este, a nászútra célozva Charles. Olivia mosolygott, és úgy tett, mint aki
pontosan érti, miről van szó, de a következő megjegyzés ledöbbentette. – Micsoda egy szörnyű utazás volt az.
– Miért? – szaladt ki a kérdés Olivia száján. De már meg is bánta, mert a férfi nagyon furcsán nézett rá.
– Hát, úgy látszik, nekem jobb memóriám van, mint neked, de most már elárulhatom, hogy abba az első évbe én majdnem belepusztultam. Ha a
dolgok nem változtak volna meg, akkor valószínűleg főbe lőttem volna magam. – Olivia pontosan értette, miről van szó. És eszébe jutott, hogy a
húga azt ígérte, hogy közte és Charles között úgysem lesz semmiféle testi kapcsolat. Hát, ez nem jött be, és Oliviának most megint támadt egy kis
lelkifurdalása. Bizony, bizony, rengeteg dolgot el kell magyarázniuk egymásnak. De hát épp azért utaznak ők most Európába. Most majd
tisztázódik egy csomó dolog. Ettől a gondolattól egy kicsit megnyugodott.
Két nappal a házassági évfordulójuk előtt futottak be a bordeaux-i kikötőbe, s a helybéli konzul elmagyarázta, hogyan juthatnak el Chălons-sur-
Marne-ba. Béreltek egy kocsit, amely úgy nézett ki, mintha a következő sarokig sem tudna eljutni egy darabban, de aztán meglepően jól bírta az
úttalan utakat. Troyes-ban fölszedték a Vöröskereszt egyik képviselőjét, aki attól kezdve a kalauzuk volt. Az út tizennégy órás volt. Normális
esetben rövidebb lett volna, de a mindenfelé folyó harcok miatt nagy kerülőket kellett tenniük. Figyelmeztették őket az összes lehetséges veszélyre,
és kaptak gázálarcot, elsősegélycsomagot és vizet is. Olivia föl is próbálta a gázálarcot, aztán méltatlankodva vette le, mondván, hogy abban csak
megfullad az ember, alig lehet benne lélegezni, de a műszaki altiszt, akitől kapták, erre csak annyit mondott, hogy a németek befújják őket egy kis
klórgázzal, akkor nagyon fog ő örülni ennek a gázálarcnak, bár inkább ne adja az isten, hogy örülnie kelljen neki. Mindezeket hallva, Charles
nagyon elégedett volt magával, hogy erre a szörnyű helyre elkísérte a feleségét. Rossz belegondolni, mi lett volna itt vele egyedül… És ahogy
haladtak az ország belseje felé, és egyre többet láttak a háború borzalmaiból, egyre csak erősödött benne a meggyőződés, hogy bölcsen döntött,
hogy eljött.
Troyes-ban fölszedték a vöröskeresztes nőt, aki aztán elkalauzolta őket Chălons-sur-Marne-ba. Már félúton hullafáradtak voltak, s többször is
megállították és terelő utakra irányították őket a katonák. Jóval éjfél után érték el végre a tábort, teljesen kimerülve. Olivia azonban haladéktalanul
látni akarta a húgát. Charles megpróbálta rábeszélni, hogy most már várjanak reggelig, de Oliviát nem lehetett visszatartani, s ahogy kikászálódtak
a kényelmetlenül kicsi Renault-ból, már meg is kérdezte egy arra járó szanitéctől, hogy hol a kórház, és az megmutatta nekik. A kórházsátorból
pedig egy nővér jött ki, attól azt kérdezte, ismeri-e Olivia Hendersont. Mintha csak önmaga iránt érdeklődött volna, de hát tudta, hogy a húgát itt
ezen a néven ismerik.
Charles ekkor érte őt utol, s együtt léptek be a sátorba. És majdnem ki is tántorodtak nyomban az iszonyatos bűztől, és majdnem elájultak a
látványtól. Végtagjukat vesztett, lőtt sebes és haldokló katonák hevertek mindenfelé, s egyesek valami zöldet hánytak a klórgáztól. Victoria már egy
éve élt itt, hozzászokott a látványhoz, de Charles és Olivia elképzelni sem tudtak volna ilyet. Olivia vissza akart fordulni, de akkor a lábai előtt
heverő katona a kezét nyújtotta felé, s ő gyengéden kezet rázott vele. A fiatal katona Geoffreyra hasonlított egy kicsit…
– Honnan jöttek? – kérdezte a katona ausztrál akcentussal. A verduni csatában vett részt, elvesztette az egyik lábát, de most már talán életben
marad.
– New Yorkból – suttogott Olivia, mert nem akart fölébreszteni senkit, bár alvókat nem nagyon lehetett látni. Körülöttük minden mozgásban volt.
– Én Sydneyből – mosolygott a katona, és fektében szalutált Charlesnak, aki szintén szalutált, és könnyes lett a szeme. Aztán elbúcsúztak és
elmentek megkeresni azt, akihez jöttek.
Victoria egy távoli sarokban hevert egy kórházi ágyon, s a fele és a nyaka úgy be volt pólyálva, hogy Olivia először azt sem fedezte föl, hogy ott
egy nő fekszik. Aztán az ösztönét követve egyenesen hozzá ment, és a következő pillanatban ott volt előtte a húga. Megnézhette, megérinthette.
Victoria nagyon gyönge volt, de mosolygott, s láthatták rajta, hogy örül nekik. Olivia óvatosan megölelte, megcsókolta, és sokáig csak nézték
egymást szótlanul. Érzelmek egész vihara tombolt mindkettejük lelkében. Erre a pillanatra vártak és vágytak már jó egy éve. S most, hogy eljött a
pillanat, eleinte nem tudtak mit mondani egymásnak, pedig oly sok mondani- és megbeszélnivalójuk volt. Aztán lassanként csak megeredt a
nyelvük.
Oliviának dőlt a könny a szeméből, ahogy Victoria erőtlenül megfogta a kezét, rámosolygott Charlesra, aztán erőlködve, alig hallhatóan
megszólalt. Nehezére esett még a beszéd. A gerincoszlopát fertőzés támadta meg, s az orvosok attól féltek, hogy ha az átterjed az agyra is, akkor
abba belehal. Némi reményt mindössze az nyújtott, hogy Victoria állapota az utóbbi napokban nem súlyosbodott. Ha túléli, talán még járni is fog
tudni. De sokaknak nem volt ekkora szerencséjük. A világtörténelem legkegyetlenebb háborúja dúlt, amely máris emberek millióinak életét
követelte.
– Köszönöm, hogy eljöttél – suttogta. Charles megfogta a kezét, s ahogy belenézett a szemébe, valami megborzongatta. Mintha ez az Olivia
keményebb emberré vált volna. Volt most benne valami acélosság, amit a férfi azelőtt nem tapasztalt nála. De most az itteni, kegyetlen
körülmények hatásának tulajdonította.
– Örülök, hogy rád találtunk – válaszolta Charles. – Geoffrey azt üzeni, hogy szeret. Mindannyiunknak nagyon hiányoztál. Főként Victoriának.
Victoria ránézett a nővérére, s az észrevétlenül bólintott, hogy igen… Charles még mindig nem tudja. Még most sem, amikor az igazi felesége fél
lábbal a sírban van. Victoria szerette volna megkérdezni a nővérétől, hogy elárulják-e végre neki. Ő szeretett volna tiszta vizet önteni a pohárba,
tisztázni a helyzetet mindenki számára, és megkérni Oliviát, hogy vigyék magukkal a kisfiát, ha ő meghal. De ma este ezt nem lehetett szóba hozni.
Olivia még egy kicsit maradhatott, aztán a nővér szólt, hogy a betegnek nyugalomra van szüksége. Külön szállásolták el őket. Házaspároknak nem
volt itt hely. Ritkaságnak számított Edouard kapitány „lakosztálya”, amelybe már be is költözött tisztiszolgájával egy új kapitány. Annak a párnak az
emléke is el fog tűnni napokon belül. Errefelé nem sokáig emlékeznek a halottakra, hiszen naponta százával termelődnek újra. Edouard-t is szépen
eltemették a többi közé, valahol a domboldalban. Ő csak Victoria számára különbözött a többiektől, de a saját vagy az ellenséges katonaság
számára már nem. Victoria még mindig nem tért magához, hogy elveszítette őt. Ha tiszta volt a tudata, csak őrá tudott gondolni.
Charles és Olivia nagyon rosszul aludtak a nyomorúságos tábori fekhelyeken. Másnap a kantinban találkoztak újra, s Olivia már sietett is vissza a
testvéréhez. Charles ezúttal odakint várakozott, hogy kettesben lehessenek egy kicsit. Addig ő elbeszélgetett egy-két katonával, akik nagyot
néztek, amikor megtudták, hogy képes volt az óceánon is átkelni, csak azért, hogy meglátogassa a sógornőjét, Charles pedig meg volt hatódva,
amikor a szanitécek tisztelettel néztek rá, hogy ő a sógora az általuk oly nagyra becsült amerikai önkéntes lánynak. Mindannyian azt mondták, hogy
nagyon reménykednek a felgyógyulásában.
Olivia pedig ott ült a húga mellett, aki úgy mosolygott rá, mintha egy angyal érkezett volna hozzá a mennyországból ebbe a pokolba.
– Nem is akarom elhinni, hogy tényleg itt vagy. Mi hozott ide? – Victoria sejtette, hogy Morrisonék küldhettek valami értesítést, de hát egy levél
ennyi idő alatt nem érhetett oda.
– Morrison őrmester táviratozott. Majd meg kell köszönnöm neki – mondta Olivia, és hálával gondolt arra az ismeretlenre, akinek köszönheti,
hogy találkozott a húgával.
– A jó öreg Penny Morrison – mosolygott Victoria, és megcsókolta Olivia ujjait. – Istenem, mennyire hiányoztál, Ollie? –Most úgy tűnt, nem is volt
olyan borzasztóan hosszú az eltelt idő. Ma jobban érezte magát, bár nagyon fájt a feje. Aztán komolyan ránézett a nővérére, s elcsodálkozott, hogy
ilyen sokáig képes volt eljátszani a helycserés szerepet. – Mondd, hogyan csináltad?
– Én mindig jobban tudtam hazudni, mint te – vigyorgott diadalmasan Olivia. Victoria is kezdett volna nevetni, de ettől végighasított testén a
fájdalom, s azt hitte, leesik a feje.
– Ezzel aztán lehet is hencegni! – tréfálkozott Victoria, és őszintén sajnálta, hogy nem szabad nevetnie. Egyébként is túl kimerült volt. Egy
hónapja töltötték be huszonharmadik életévüket, de különböző okoknál fogva mindketten rozzant vénségnek érezték magukat. – Szegény apa! –
sóhajtott fel Victoria. – Borzasztó, hogy nem lehettem ott a halálos ágyánál.
– Abban a hitben halt meg, hogy te is ott voltál – mosolygott szomorúan Olivia. – Megnyugodott szívvel távozott. Végig ott voltam mellette.
– Drága Ollie, te mindig ott vagy mindenki mellett, aki bajban van! Még szegény Charles mellett is, mert én arra sem voltam képes, hogy ott
maradjak és a felesége legyek.
– Victoria, mondanom kell valamit – kezdte Olivia feszengve. Nem tudta, hogy a húga mennyire fog megsértődni és szóba áll-e még vele az
életben, de hát meg kell neki mondani végre az igazságot. Ez az egyik oka, amiért idejöttek. – Szóval… a dolgok nem egészen úgy alakultak,
ahogy elterveztük… Három hónappal ezelőtt ikreink születtek – hadarta gyorsan, hogy túl legyen rajta. Victoria elképedve nézett rá.
– Ikrek? – kérdezte, és szinte a torkán akadt a szó, Oliviának sürgősen egy korty vizet kellett adnia neki. Odaszaladt a nővér is, hogy mi a baj…
Victoria fáradtnak látszott, s mintha a felfogása is lelassult volna. – Ikrek. Azt mondtad, ikrek?
– Igen. Egyforma gyerekek, mint mi is voltunk. És lányok… Nagyon aranyosak… – mosolygott szomorú büszkeséggel. De Victoria egyáltalán
nem látszott mérgesnek. – Elizabeth és Victoria lett a nevük. Az édesanyánkra meg rád gondoltam…
– Ezt már magamtól is kitaláltam – mosolygott Victoria erőtlenül. – De azt még nem tudom, hogyan csináltad. Tán csak nem oroztad el a
férjemet?! – kérdezte színlelt felháborodással, de Olivia nem látta, hogy közben teli képpel vigyorog, mert mélyen lehorgasztotta a fejét, és csak
bőgött szégyenében.
– Victoria… Kérlek, bocsáss meg… Ha hazajössz, én azonnal visszamegyek Crotonba… Csak azt engedd meg, hogy néha meglátogassam
őket… Kérlek, ne…
– Na elég legyen már! – mondta Victoria nevetve, bár fájt neki a nevetés. – Ide figyelj, te rosszlány! Ez igazán nagyszerű dolog! Olivia, én
úgysem szeretem Charlest. Sohasem szerettem, és soha nem is fogom. Nekem ő nem kell. Ha életben maradok, akkor sem kell. És ha neked kell,
hát legyen a tiéd! – Határozottan csengett a hangja. Olivia meglepődve emelte föl a fejét. – Nekem ő nem kell, értsd már meg végre! Ezért nem
mentem haza tavaly a nyár végén… Képtelen voltam rá… Értsd meg… – Kifulladt, de pár pillanat múlva már megint mosolyogva folytatta. – És
mikor történt…? Úgy értem, mikor változtak meg a dolgok köztetek?
– Azután, hogy megtudtam, hogy túlélted a Lusitania katasztrófáját – zokogott még mindig Olivia. – De az kissé megnyugtatta, hogy itt lehet, és a
húga most is ugyanolyan „undok” tud lenni, mint régen. Ahogy arra tegnap este egy pillanatra Charles is ráérzett, bár nem tudatosult benne semmi.
– Ha jól értem, akkor ezt a jó hírt kissé rendhagyó módon ünnepelted meg – vigyorgott megint Victoria. Tréfálkozási kedve még itt, a sír szélén is
megmaradt.
– Gonosz vagy – suttogta Olivia, és igyekezett komoly képet vágni, de aztán mégiscsak nevetnie kellett. Óriási megkönnyebbülés volt a
számára, hogy a húga nem neheztelt rá.
– Én?! Te vagy a gonosz, vedd tudomásul! – folytatta a bohóckodást Victoria. – Rendelkezésedre bocsátok egy szűziesen tiszta kapcsolatot egy
olyan férfival, aki utált engem és semmi pénzért le nem feküdt volna velem. Te meg mit csinálsz vele? Hát nem elcsábítod? Ah, minő feslettség! Te
vagy a végzet asszonya, a férjem elcsábítója! Ah! Az legyen a büntetésed, hogy most már maradj is a felesége! Számomra az tényleg szörnyű
büntetés volna, de ti, úgy látom, boldogok vagytok. Hát éljetek boldogan!
– Tényleg boldog vagyok – vallotta be Olivia. S Victoriának erről eszébe jutott, hogy ő is milyen boldog volt Edouard-ral és a kisfiával. Sajnos,
csak nagyon rövid ideig.
– Hát akkor most mit fogunk csinálni? – fordította komolyra a szót Victoria. – Meg kell mondanunk neki, ugyebár…
– Meg fog gyűlölni engem – mondta riadtan Olivia, de maga is tudta, hogy nincs mese, tényleg meg kell mondaniuk.
– Túlteszi magát rajta, ne félj semmit – legyintett Victoria a félig béna kezével. – Jóravaló ember. Először persze be fog pöccenni, de aztán majd
lehiggad. És különben is… Majd otthagyja azt a nőt, akit szeret, meg a két szép gyerekét? Ugyan már! Annyira azért nem hülye. De ha már itt
tartunk – veszítette el hirtelen a magabiztosságát –, én is tartozom egy vallomással.
– Jézus Mária! – vetett keresztet Olivia, aztán mindketten elnevették magukat. – Ne kímélj, mondjad. Azok után, amit én tettem, remélem, ez
valami jó dolog lesz. – Már megint teljes volt az összhang köztük. Mintha nem is egy évre, hanem csak pár percre váltak volna el.
– Nekem is született egy kisbabám három hónappal ezelőtt. Nem ikrek lettek, hála istennek, „csak” egy csodaszép kisfiúcska. Olivier – sorolta,
érezhető büszkeséggel a hangjában. – Lehet, hogy kitalálod, kire akar emlékeztetni a neve… – mosolygott Oliviára. Aki komolyan meg volt
lepődve azon, hogy… nem érez semmit, pedig meg kellene döbbennie. De mintha már rég tudta volna a dolgot…
– Hát akkor ezért nem jöttél haza tavaly nyáron! – nézett Olivia, de Victoria a fejét rázta, már amennyire tudta.
– Nem ezért. Egyszerűen csak nem akartam, és nem is voltam rá képes. És akkor még nem is tudtam, hogy terhes vagyok. Az apja egészen
különleges ember volt. – Victoria mindent elmesélt Edouard-ról. Hogy milyen volt, mit jelentett számára, mit tervezgettek, és… hogyan kellett
meghalnia. S hogy most már soha többé nem lesz olyan élete, amilyen lehetett volna… Olivia sírva hallgatta. Megértette, hogy a húga itt ebben a
pokolban találta meg, ha csak pillanatokra is, a boldogságot és a hozzá méltó férfit.
– Hol van most a baba? – bújt ki Oliviából a gyakorlatias nő. Victoria pedig elmondta, hogy ő a bárónőnél hagyta a várkastélyban, de később az
egyik nővér azt a hírt hozta, hogy a bárónő két nappal ezelőtt átköltözött a nővére házába, mert a régi lakhelye környékén megjelentek az
orvlövészek.
– Azt szeretném, ha hazavinnéd magaddal a kicsit. Az adatait beírattam az útlevelembe. Vagyis a tiedbe. Így aztán minden további nélkül
utazhatsz vele. Feltéve persze, ha Charles is beleegyezik ebbe az újabb névcserébe.
– Nem tudom, hogy Charles egyáltalán bármibe is bele fog-e még egyezni, ha mi fölvilágosítjuk erről a helycseréről. De bizonyos dolgokba
úgysem szólhat bele. – Mert valóban, Charles megszakíthatja vele a kapcsolatot, akár azonnal is, de azt nem akadályozhatja meg, hogy magával
vigye Victoria gyerekét a biztonságba. – És veled mi lesz? Mikor jössz haza? –Olivia úgy látta, hogy a húga most jobban van, és ha felépül, akkor
haza kell jönnie, hiszen mit is csinálhatna itt egyedül, a szeretett férfi elvesztése után… De Victoria csak bánatosan mosolygott.
– Minek menjek én haza, Ollie? – sóhajtott szomorúan. Valami jeges érzés futott végig a gerincén. Edouard halála óta tökéletesen elveszített
minden fogódzót ezen a világon. Olivia hazamegy Charleshoz, ez rendben van. De hogy ő az apja New York-i házában éljen magányosan, vagy
pláne odakint Crotonban?! Ezt elképzelni sem tudta. Úgy érezte, neki nincsen már otthona sehol. Edouard mellett még lett volna. De most már
nincs. Sehol.
– Ne mondj ilyeneket! – tiltakozott Olivia ijedten. Az volt az érzése, hogy Edouard nélkül a húga már nem akar élni, még a kisfia kedvéért sem.
– Edouard a kisfiára hagyta a várkastélyát és a párizsi házát. Amint Olivier megszületett, máris érintkezésbe lépett az ügyvédeivel, és átírta a
végrendeletét. Gondoskodott arról, hogy a felesége ne kaparinthasson meg mindent, és a francia törvények értelmében Olivier örökrésze most
már érinthetetlen. És viselheti Edouard nevét is. Amikor hazaértek, meg kell csináltatnotok az útlevelét ezen a néven. – Victoriát nagyon
foglalkoztatta a gyerek sorsa, Olivia viszont a húgáért kezdett aggódni.
– És te miért nem jössz haza velünk együtt?
– Azt még majd meglátjuk – mondta Victoria nem túl bizakodóan, aztán bejött hozzájuk Charles is. A lányok addigra már mindent megbeszéltek,
s Victoria nagyon ki is merült. Charles csöndesen nézte egy darabig, s amikor elaludt, magára hagyták. Charles szerint nagyon rosszul nézett ki,
de Oliviának ezt nem említette. Átmentek a kantinba meginni egy kávét, s amikor visszanéztek, Victoria még mindig aludt.
Késő délután keresték föl újra. A nővér azt mondta, hogy fölment a láza, ezért ne maradjanak sokáig. Hogy nemcsak a lázzal van itt baj, azt a
nővér már elhallgatta. Victoria azt mondta, hogy még aznap délután szeretne beszélni Charlesszal. Maga akar elmondani neki mindent, ez így
tisztességes. Ott álltak hát az ágya mellett, s Victoria nagyon sápadtan és furcsa nyugalommal mosolygott rájuk.
– Charles, el kell mondanunk neked valamit – szólalt meg csendesen. Olivia már előre félt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ez a bejelentés
valaha is el fog hangozni, és ő biztosan nem tudta volna előadni. Hevesen kezdett verni a szíve. Victoria azonban bátrabb volt. – Szóval, bő egy
évvel ezelőtt valami csúnya dolgot műveltünk veled. Ez nem az ő hibája – pillantott Olivia felé, de még nem mondta ki a nevét. – Szeretném, ha
tudnád, hogy én kényszerítettem rá őt. Mert úgy éreztem, hogy meg kell tennem. – Különös borzongás futott végig Charles hátán, ahogy a fekvő nőt
nézte. Volt benne valami ijesztően ismerős. Azok a szemek, az a jeges csillogás a tekintetében, s az a furcsa, izgató erőtér, ami néha felerősödött
a közelében.
– Nem akarom ezt most hallani – sietett leszögezni Charles. Legszívesebben elszaladt volna, mint egy gyerek, aki sejti, hogy büntetés vár rá. De
Victoria a tekintetével helyben marasztalta.
– De meg kell hallgatnod, most, mert máskor már nem lesz alkalom – mondta szinte parancsoló hangon. Ő maga is túl akart már lenni rajta.
Mindannyiuk érdeke ezt kívánta. És most itt volt az idő. – Én nem az vagyok, akinek gondolsz. Még csak az sem, akinek az útlevelem feltüntet. –
Elhallgatott és hosszasan, kemény tekintettel nézte a férfit. Az már tudta, mi következik. Leesett állal meredt Oliviára, aztán megint a feleségére, a
hivatalosra.
– Azt akarod mondani… Azt akarjátok mondani… – Tudta jól, hogy mit akarnak mondani, de ő képtelen volt kimondani.
– Azt akarom mondani, amit te magad is tudsz, de talán nem akarod hallani – mondta meglepő határozottsággal Victoria a halál kapujában. Mert
bár nem szerette, de azért nagyon jól ismerte a férjét. És megérezte, hogy Charlesnak az itteni találkozás legelső pillanatában megsúgták az
ösztönei, hogy azt a nőt vette ő feleségül, aki itt fekszik előtte az ágyban, s nem azt, akivel New Yorkból ideutazott. Csak éppen nem volt hajlandó
tudomásul venni a tényt. Oliviának eleredtek a könnyei, azonban Victoria folytatta.
 – Azt akarom mondani, hogy mi gyűlöltük egymást, s hogy ezt te is jól tudod. Ha együtt maradunk, csak tönkretettük volna egymást. Az egy olyan
egyezség volt, amelyet egyikünk sem élt volna túl… Olivia pedig szeret téged… Ezt már több mint egy éve folyamatosan bizonyítja is. Én nem
voltam ott, de látom a szemében. És látom a tiedben is… Charles, te is szereted őt. Engem viszont nem szeretsz, és ezt is nagyon jól tudod. –
Igazat mondott, de ettől csak még jobban fájt minden szava. Charles vérig volt sértve. Ha Victoria egészséges lett volna, most biztosan megüti. De
hát így mégsem tehette, így csak bámult tehetetlenül, mert szembesítették azzal, aminek még a gondolatát is elhessegette magától. És most
rákényszerítik, hogy nézzen szembe a ténnyel. Majd fölrobbant.
– Hogyan merészeled ezt éppen most elmondani nekem?! Hogyan merészelitek… Itt… Hogyan… – Fuldoklott a dühtől, s ha nem kellett volna
„viselkednie”, biztosan üvöltözött volna. – Nem vagytok már gyerekek, hogy ilyesmivel szórakozzatok. A gyerekkori helycseréket mindig büszkén
emlegettétek… De aztán a feleségem lettél, Victoria, és tartoztál nekem valamivel… Én nem ezt érdemeltem… – Mérgében már alig találta a
szavakat.
– Sokkal többel tartoztam neked, mint amennyit tőlem kaptál. És amit kaptál, az is csak fájdalom volt, szenvedés. És te sohasem engedted meg
magadnak, hogy szeress engem. Attól te nagyon féltél… Neked túlságosan fájt az, amit elveszítettél… De Olivia… Tőle valószínűleg megkaptad,
amire vágytál. Tőle már nem félsz, Charles. Ha őszinte vagy magadhoz, akkor beismered, hogy szereted őt. Engem pedig nem szeretsz. Engem
utálsz. – Ha másért nem, hát Olivia kedvéért volt fontos mindezt elmondani.
– Most már utállak mindkettőtöket! És nem vagyok hajlandó itt állni és végighallgatni, hogy mit csináltam és mit nem csináltam, hogy mit kellett
volna vagy mit nem kellett volna csinálnom, vagy hogy kit szerettem és kit nem, pusztán azért, mert nektek kedvetek támadt ilyenekről szavalni. És
nem érdekel, hogy megbetegedtél, vagy megsebesültél, vagy hogy egyáltalán mi bajod van. Azt hiszem, ti mindketten betegek vagytok, mert
játékszernek nézitek az embereket. De én egyikőtöknek sem vagyok a játékszere. Világosan beszélek? – emelte föl egyre jobban a hangját, és
már szinte őrjöngött. Aztán sarkon fordult, és pattogó léptekkel kivonult a sátorból. A könnyeivel küszködött, és nem akarta elhinni, hogy ez
megtörténhetett. Olivia zokogott, Victoria pedig erőtlenül szorongatta a kezét.
– Kiheveri, Olivia. Ne izgulj, kiheveri. És hidd el nekem, hogy nem utál téged… Csak mérgében mondta. – De láthatóan neki is megártottak az
izgalmak, s egy nővér a látogatás befejezését kérte. Olivia gyöngéden megcsókolta a húgát, és megígérte, hogy hamarosan visszajön. De most
tényleg túl kimerültek voltak ahhoz, hogy tovább beszélgessenek.
Olivia aztán sokáig keresgélte Charlest odakint, míg végül a férfiak barakkja előtt rátalált. Föl-alá sétálgatott.
– Ne mondj semmit! – szólt rá haragosan a feléje közeledő Oliviára, s feltartotta a tenyerét, hogy ne is közelítsen. – Nem ismerlek. Idegen vagy
számomra. Tisztességes ember ilyesmit nem csinál. Sem egy napig, sem egy évig vagy tizenhárom hónapig, azért pedig végképp nem, hogy
gyereket csináltasson magának. Ez ocsmányság, te pedig erkölcstelen vagy. Mindketten azok vagytok. Ez már beteges dolog. Nektek egymással
kellett volna házasságot kötnötök. – Már remegett a dühtől.
– Nagyon sajnálom… Nem tudom, mit is mondjak… Én először is az ő kedvéért csináltam… Aztán a te kedvedért és Geoffreyért. Nem akartam,
hogy csak úgy elhagyjon téged. .Ez az igazság – zokogott keservesen Olivia. Mára gondolatába is belehalt, hogy ez a férfi most elhagyja. De hát
valami bűnhődésnek csak kell következnie. Ezért a hazugságért meg kell lakolnia.
– Ne mondj semmit, mert úgysem hiszem el egyetlen szavadat sem. Ezek után… És a húgodnak sem hiszek!
– Továbbá a magam kedvéért is csináltam – folytatta szomorúan Olivia. Elhatározta, hogy most már mindent kipakol, úgysincs vesztenivalója. –
Apánknak ugyanis igaza volt. Én mindig is szerelmes voltam beléd. Az első perctől fogva. S amikor Victoriát hozzád kényszerítette, nekem nem
maradt semmi. Csak az, hogy vele éljek és ápoljam. Én ebből a nyomorult helyzetből csak úgy szabadulhattam ki, ha hozzád menekülök, ha veled
élek! – Ömlött a könnye, de a férfi oda se nézett. – Charles! Én szeretlek, értsd meg! – könyörgés csengett a hangjában, de a férfi dühe nem
csillapodott.
– Ne mesélj nekem ilyeneket! Bolondot csináltál belőlem. Becsaptál! Hazudtál nekem és a bolondját járattad velem. De most már nem kellesz
nekem. Egy nagy semmi vagy a szememben! – vágta oda kegyetlenül. – Minden hazugság volt, amit mondtál és csináltál. Minden! Még csak nem
is vagy a feleségem! – Olivia úgy érezte, kést döftek a szívébe.
– De a két szép gyerekünk az mégsem hazugság – mondta csöndesen, mintha megbocsátásért esdekelne.
– Nem hazugság – válaszolta Charles, és őt is a sírás fojtogatta. – Hanem két törvénytelen kölyök. Zabigyerekek! – Azzal megint sarkon fordult
és bement a férfiak barakkjába, ahová Olivia már nem követhette. Visszament hát a kórházsátorba, és leült a húga mellé egy székre. Victoria aludt,
s egy nővér azt kérte, ne is ébressze föl. Túlságosan kimerült a délutáni beszélgetéstől, és a láza is felszökött.
Olivia aznap már nem találkozott Charlesszal. Nem tudta, hol lehet, és a férfi a sátorba sem jött már vissza. Olivia már azon kezdett gondolkodni,
hogy mi lesz, ha őt itt hagyta, és egyedül indult vissza Amerikába. Ha így van, akkor egyedül kell megoldania a helyzetet. Meg kell szerveznie
Victoria és a kisfia hazajuttatását. Míg ezeken tűnődött, lassan elnyomta az álom, ott ültében a széken. Időnként fölriadt a sebesültek és a
haldoklók zajára, jajgatására. Victoria is fölébredt egyszer vagy kétszer, s ahogy ő körbejárta az ágyat, körülöttük a katonák is megélénkültek, s
elkezdtek „Oliviáról” beszélni, hiszen mindenki ezen a néven ismerte őt, Edouard-t kivéve.
Charles másnap reggel jelent meg Victoria betegágyánál.
Victoria ébren volt, Olivia pedig nemrég ment el kávét inni a kantinba.
– Igazán szép alakítás volt a tegnapi – mondta Victoria. Fáradtnak látszott, de ismét készen állt a vitatkozásra, vagy akár a veszekedésre is.
Charles mosolygott: lám, bizonyos dolgok tényleg nem változnak meg. Most már tisztán látta ő is, hogy Victoriának igaza volt. Nekik sohasem lett
volna szabad összeházasodniuk. Néhány dolgot alaposan végiggondolt az éjszaka.
 – Sikerült meglepetést okoznotok. Olyan volt ez nekem, mint egy megvilágosodás. – Victoria hunyorogva nézte. Nem hitt neki.
– Nem hiszem én ezt, Charles. Azt akarod elhitetni velem, hogy te nem tudtad? Hogy sohasem gyanakodtál, hogy sohasem vetted észre a
kettőnk közötti, ordító különbségeket? Hát nézz csak ránk. Olivia gyöngéd, és szelíd és kedves, és még most is az életét adná érted. De én meg
te… Mi csak meggyilkolnánk egymást! Mi olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz, vagy mint a franciák és a németek! – Mindketten elmosolyodtak.
Mindketten tudták, hogy ez az igazság. – Ne akard nekem bemesélni tehát, hogy te nem tudtad, hogy sohasem gondoltál rá, és sohasem
csodálkoztál el semmin. De te azt választottad, hogy inkább nem veszel tudomást róla.
– Lehet, hogy igazad van – lepte meg most Charles a lányt.
– Lehet, hogy tényleg nem akartam tudomásul venni. Így volt kényelmes. Így éreztem jól magam. Nagyon szerettem volna, ha rendbe jön ez a
kapcsolat. És lám… Olivia volt a megoldás.
– Ne felejtsd el, amit most mondtál. És ne tedd tönkre őt, csak azért, mert most még mérges vagy egy kicsit. – Victoria nagyon határozottan
beszélt. Tudta, hogy most neki kell küzdenie a nővére életéért.
– Bámulatosak tudtok lenni ti ketten – sóhajtott a férfi. Bizonyos értelemben imponált neki ez a kiállás. Az a céltudatosság, ahogy Victoria még itt
is, még ilyen állapotban is mindent megtett a testvéréért. Akárcsak az, a fordított helyzetekben. – A köztetek lévő kapcsolatot és már sohasem
fogom megérteni. Mintha egy személyiségen belül két lélek volna. Vagy ki tudja…– vakarta meg a fejét. – Rajtatok kívül valószínűleg senki.
– Talán igazad van. Én néha a szívem mélyén érzem őt. Megérzem, ha szüksége van rám. – Márpedig Oliviának most nagy szüksége volt a húga
támogatására. Szörnyű lelkiállapotba került attól, amit Charles vágott a fejéhez előző nap.
– Ő ugyanezt mondja rólad – jegyezte meg eltűnődve a férfi. Aztán hirtelen eszébe jutott valami, és világosság gyúlt az agyában. Történt valami,
rögtön azután, hogy „Olivia” állítólag Kaliforniába távozott… – Nem voltál te véletlenül a Lusitanián? – kérdezte különös hangsúllyal. Victoria
bólintott.
– De, ott voltam. Látod, nincs nekem szerencsém az óceáni utazásokkal – válaszolta szomorú mosollyal.
– Mert akkor Olivia azt álmodta, hogy süllyed és fuldoklik. Még az orvost is ki kellett hívni, annyira rosszul volt.
– El tudom képzelni. De csak három nap múlva tudtam táviratozni neki, akkora volt a fejetlenség Queenstownban. Az elmondhatatlan, ami ott
történt. Főként a gyerekek pusztulása miatt. Ahhoz képest ez itt semmi – intett körbe erőtlenül, és eszébe jutott az a nő, aki ott mellette a vízben
szülte meg a gyermekét, hogy aztán együtt merüljön vele a hullámsírba. Victoria behunyta a szemét. Charles megfogta a kezét, s megdöbbent,
hogy mennyire erőtlen már.
– És most mit gondolsz? Én most mit csináljak? – tette föl a gyakorlatias kérdéseket a férfi. Azért jött most ide, hogy békét kössön a feleségével.
Számára, a kezdeti sokk ellenére, ez a háború véget ért.
– Van egy kisfiam. Az a kívánságom, hogy Olivia vigye magával haza. – Világosan, érthetően beszélt, de a szemét elöntötte a könny. A gyerekre
gondolt, meg Edouard-ra. A kicsit már két hete nem látta, s a szíve majd megszakadt már érte.
– Hogyan történt ez? – lepődött meg Charles, mire Victoria a könnyein át is elnevette magát. Ránézett a férfira, aki nem is olyan rég még a férje
volt.
– Hogyan történt? Hát pontosan ugyanúgy „történt”, ahogy nálatok Oliviával. Szeretném látni a gyerekeiteket – tette hozzá szomorúan.
– Majd meglátod még őket – mondta Charles készségesen. Mindent megbocsátott már Victoriának, amit ellene vétett, bár maga sem egészen
értette, hogy miért. De már nem is volt érdekes ez az egész. Vége volt, kész. Túljutottak rajta. Ha Victoria kívánja, ő azonnal beleegyezik a válásba.
– Ha hazajössz, megláthatod a kicsiket. – Igyekezett biztató dolgokat mondani, de a lány csak a fejét ingatta. Mint aki tud valamit…
– Én már nem megyek haza, Charles, soha többé… Érzem… – Nem volt félelem az arcán, csak szomorúság.
– Ne beszélj butaságokat. Hiszen épp azért jöttünk ide. Hogy hazavigyünk. Téged is, és a babát is. És az apja hol van? – érdeklődött még, bár
azon sem lepődött volna meg, ha Victoria azt sem tudja, hogy ki a gyerek apja. Az élet nagyon bonyolult…
– Meghalt… Akkor sebesültem meg én is.
– Oh. Hát akkor most az a fontos, hogy te jobban legyél. Akkor haza tudlak vinni, és majd elválunk. – Kedvesen mosolyogva megcsókolta a
felesége homlokát.
– Tudod… – nézett rá elcsodálkozva Victoria – …én a magam őrült módján azért szerettelek téged. Csak éppen ezt a házasságot nem nekünk
találták ki… Pedig én nagyon igyekeztem, hogy jó legyen, az első perctől kezdve.
– Én is igyekeztem – sóhajtott bánatosan a férfi. – De azt hiszem, akkor még nem hevertem ki Susan elvesztését.
– Eredj szépen és keresd meg a feleségedet… vagyis izé… a sógornődet… vagy mindegy is, kicsoda ő most neked. –Megpróbált nevetni, de
az fájdalmat okozott neki, és elkezdett zúgni a feje is.
– Hát akkor viszlát, bolond lány! Majd később visszajövök még – állt föl Charles, és kiment megkeresni a feleségét vagy kit is. Elfogta valami
furcsa érzés. Nem tudta, mi, de afféle balsejtelem lehetett, amilyen Oliviát szokta elfogni a húgával kapcsolatban…
Elballagott a kantinsátorba, de ott nem találta Oliviát. És nem találta a női barakkban sem. Egész délután nem bukkant rá, de közben eszébe
jutott, hogy épp aznap van a házassági évfordulójuk. A második. Már csak az a kérdés, hogy ez melyik nőre érvényes. Mosolyognia kellett a helyzet
abszurditásán, s amikor visszament Victoriához, Oliviát ott találta mellette, egy karosszékben szunyókálva. Aludt Victoria is. Álmukban egymás
kezét fogták, mint két gyerek.
– Hogy van? – kérdezte egy nővértől, Victoriára mutatva, de az csak a vállát vonogatta. A fertőzés elkezdett fölfelé terjedni. Victoria időnként
nagyon is szívós volt, tudatos és ösz-szeszedett, időnként pedig nagyon is gyámoltalan és elesett. Olivia mindkét állapotát megfigyelhette, ahogy
ott üldögélt mellette. Charles nem keltette föl őket, visszament a barakkjába. Olivia pedig éjfélkor hívta a nővért. Arra ébredt, hogy fáj a mellkasa, és
ahogy odanézett, észrevette, hogy Victoria nehezen szedi a levegőt.
– Nem tud lélegezni – magyarázta a nővérnek, bár a húga tényleg úgy nézett ki, mintha csak mélyen aludt volna.
– De tud – erősködött a nővér. – Nincs semmi baja. Olivia azonban jobban tudta. Nedves ruhát tett a testvére homlokára, kicsit magasabbra
állította a párnáját. Victoria egy kis idő múlva fölébredt, és rámosolygott a nővérére.
– Hagyd csak, Ollie… Hagyd… Edouard vár rám…
– Nem! – csattant föl Olivia fojtott hangon. És pánikba is esett, ahogy ránézett a húgára. Az már elkezdett lassan távolodni ettől a világtól, és
senki nem jött oda, hogy megállítsa. Sírva ölelte át és próbálta tartani benne a lelket. – Nem!… Ezt nem teheted… A fenébe is… Nem mehetsz
most el.
– Nagyon fáradt vagyok – nyöszörögte Victoria álmos hangon. – Hadd menjek, Ollie.
– Nem hagylak elmenni! – Olivia úgy érezte, mintha az ördöggel kellene birkóznia a testvéréért.
– Jól van, jól van… Majd jobban leszek… Menj aludni – mondta Victoria. Olivia még sokáig a karjaiban tartotta, figyelte, és látta, ahogyan
békésen álomba szenderül. Ettől egy kicsit ő is megkönnyebbült. Aztán a húga még egyszer kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Olivia lehajolt és
megcsókolta. Victoria is megcsókolta őt, és suttogott neki valamit. Oliviának oda kellett tartania a fülét, s csak úgy hallotta meg, hogy a húga azt
mondja, hogy szereti őt.
– Én is szeretlek – mondta neki, és lehajtotta a fejét a húga párnájára. Így szenderedtek el, egymás mellett, s Oliviát az álom a gyerekkorukba
röpítette vissza.
Crotonban voltak és egy virágos réten játszadoztak, nem messze az édesanyjuk sírjától. És az apjuk nevetve nézte őket. Mindenki boldog volt.
Reggel, amikor fölébredt, Olivia odanézett a húgára. És rögtön látta, hogy halott. Valami csöndes, halvány mosoly látszott az arcán. Olivia
megszorította a kezét, de az a kéz már hideg volt, és nem szorított vissza. Olivia mindent megpróbált, de nem tudta visszahozni. A testvére elment
másokkal játszani.
33.

O
livia kábultan tántorgott ki a kórházsátorból. 1916. június huszonegyedike volt, s az ő húga meghalt. S meghalt vele együtt az ő fél élete és a fél
lelke is. Nem tudta elképzelni az életét a testvére nélkül. Mert bár távol voltak egymástól az elmúlt évben, de Olivia akkor is, mindig tudhatta, hogy a
húga van, létezik, ott van valahol, s hogy látják még egymást. Most pedig már soha többé nem fogják látni egymást. Victoria elment. Elvégeztetett.
Kész. Vége. És mindennek vége. Ő nemrég veszítette el az apját, aztán Charlest, most a testvérét, és örökre elveszik tőle a gyerekeit is. Ennél
borzalmasabb sorozatot nem tudott volna elképzelni sem, és legszívesebben kiáltozni kezdett volna a húgának, hogy vigye magával őt is. Így ő nem
tud élni. De aztán, mintha csak a fejében szólalt volna meg a húga figyelmeztetése, Oliviának hirtelen eszébe jutott az ígérete: haza kell vinnie
Victoria kisfiát ebből a pokolból.
Bement hát az egyik irodasátorba és megkérdezte, hogy nem kaphatna-e valakit, aki elvinné őt a várkastélyhoz. Elmagyarázta, mit akar, s végül
egy francia fiatalember meg is értette, elmosolyodott és fölajánlotta a szolgálatait. Ismerte a kapitányt és „Oliviát” is, de azt még nem tudta, hogy
meghalt. És Olivia nem merte elárulni neki. A francia azt mondta, kocsival nincs messze a várkastély. Olivia még arra gondolt, hogy szólni kellene
Charlesnak, de aztán eszébe jutott, ők már idegenek egymásnak, minek erőltetni bármit… Nincs hozzá joga. A férfi közölte vele, hogy ő most már
semmit sem jelent a számára, ő most már egy senki. Hát jó. Mellesleg Charles közben özvegyember lett, bár valószínűleg még nem tudott róla.
Olivia már a várkastély felé robogott a francia fiatalemberrel, amikor Charles elindult a kórházsátorba, Victoriát meglátogatni. Amikor belépett,
az ápolónő csak a fejét ingatta, és szótlanul odamutatott az üres ágyra. Charles sóbálvánnyá vált. Levegőt is csak hosszú másodpercek múlva
tudott venni, és először nem is értette az egészet. Hiszen tegnap még olyan élénk volt a lány, és ő sem érezte súlyosnak a helyzetet. De most
gyorsan tudatosult benne, hogy minél előbb meg kell találnia Oliviát, hogy mellette legyen a gyászban. Elfelejtette most a sértettségét, s csak arra
tudott gondolni, hogy Olivia mennyire szenvedhet.
– Nem látta a feleségemet… izé… az én… szóval az ő nővérét? – kérdezte az egyik nővért. Meg volt zavarodva teljesen, és a nővér azt mondta,
hogy a testvére halála után, hét óra körül elment valahová, és azóta nem látta. Charles kereste a kantinban is, de nem találta sehol. Ekkor Olivia
már a várkastélyban volt, és már azt is közölték vele, hogy az úrnő Toulban található. Marcel, a fiatal francia azt mondta, hogy az kétórás autóút
keleti irányban, és hajlandó volt oda is elmenni.
Olivia nem nagyon beszélgetett vele. A fiú néha odanézett rá, és látta, hogy némán hullanak a könnyei. Megkínálta cigarettával, de Olivia csak a
fejét rázta, és végül megnézte jobban ezt a fiút. Nagyon fiatal volt, legföljebb tizennyolc éves. Pár szót még váltottak a háborúról, aztán már meg is
érkeztek Toulba. Oliviát egy kis házhoz küldték, s valóban ott találta a bárónőt, aki kifejezte részvétét, és megmutatta neki a fiúcskát. Az gyönyörű
volt, szőke, pufók és boldog. Volt benne valami Victoriából, és nemcsak a külső hasonlóságot illetően. Boldogan kezdett gőgicsélni, amikor Olivia
a karjába vette: nyilván azt hitte szegény, hogy az anyja érkezett meg. És ettől a gyerektől Oliviát elfogta a rettenetes vágyakozás a saját gyerekei
után. Nagyon szeretett volna már otthon lenni velük.
A bárónő szomorúan búcsúzott, de mégis boldog volt, hogy a gyereket most biztonságos helyre viszi a nagynénje. A lelkére kötötte Marcelnak,
hogy nagyon óvatosan vezessen és vigyázzon is, mert a frontok az utóbbi hetekben elmozdultak, és napközben orvlövészek kúsznak föl egyik-
másik dombra. Oliviának nagyon is ismerősen csengett ez a történet… A gyereket az ölébe fektette hazafelé a kocsiban, s a baba gyorsan el is
aludt. Félúton járhattak, amikor Marcel megvillanni látott valamit balra a bokrokban. Félrerántotta a kormányt, s a golyók alig kerülték el őket.
– Merde! – kiáltotta a francia. – Bújjon le gyorsan! – Olivia szót fogadott, és a gyerekkel lekuporodott a kocsi padlójára. Megint rájuk lőttek, csak
úgy fütyültek a golyók, s Marcel beletaposott a gázba. De amikor már valahonnan szemből is tüzet nyitottak rájuk, kénytelen volt gyorsan letérni egy
földútra, amely egy öreg, elhagyott tanyába vezetett. Ott Marcel elrejtette a kocsit az istállóban, aztán fölmutatott a szénapadlás felé. A gyerekkel
együtt gyorsan föl is másztak a létrán, s elbújtak a szénában. Olivia csak akkor kezdett eltűnődni, a halott húga kisfiának az arcából a száraz
fűszálakat félresimogatva, hogy nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő eltervezte. Marcel közben csőre töltötte a puskáját.
Senki sem ment utánuk. Ott ültek egész nap. Kimozdulni nem tudtak, mert azt azért látták, hogy németek kisebb csoportjai hol itt, hol ott tűnnek föl
körülöttük. Hála istennek, nem jöttek az istálló közelébe, de az istállót nem takarta semmi, úgyhogy ők sem mozdulhattak ki onnan. Nem volt se
élelmük, se vizük, sem a maguk, sem a gyerek számára.
– Most mit csinálunk? – kérdezte idegesen Olivia. Ő fele olyan bátor sem volt, mint a húga, s most a gyerek is elkezdett sírni. Ő csak azért jött
ide, hogy elvigye a húgát. Sose gondolta volna, hogy ilyen helyzetekbe kerül, de most Victoria és a gyerek kedvéért vállalnia kell a hősiességet is.
– Sötétedés után megpróbálunk kijutni – felelte Marcel, szintén elég idegesen. Mást nem tudtak csinálni. Este aztán egészen közelről hallhatták
az ágyúzást és az aknagránátok sivító hangját. Olivia csak azért fohászkodott, hogy gáztámadás ne legyen, mert nem hozta magával a gázálarcát
sem.
– Meg kéne etetnünk – szólalt meg Olivia. A gyerek már órák óta nem kapott enni, s most már keservesen sírt. És Olivia hiába volt ugyanolyan,
mint az édesanyja, megetetni nem tudta. Olivia már egy hónapja abbahagyta a szoptatást, s így nem volt teje. Nem tudott segíteni a szerencsétlen
kisbabán.
Sötétedés után legalább a szénapadlásról lemásztak. Marcel azt mondta, hogy ő a bokrok takarásában gyalog elmegy a táborba és hoz
segítséget, addig Olivia húzza meg magát itt a gyerekkel. Együtt elindulni túl kockázatos volna. De így ő két óra alatt odaér, aztán már indulhat is
egy mentőcsapat. Ijesztő volt az elképzelés, de ennél okosabbat nem tudtak kitalálni. Olivia félt, hogy a németek elfogják a fiút, és akkor
visszajönnek és lelövik őt is. De lehet, hogy soha senki nem találja meg őket, és akkor egyszerűen éhen pusztulnak. E szörnyű gondolatok
közepette Olivia csak abban reménykedett, hogy a németek a kisfiút talán megkímélik. Tizenkét órával a táborból való elindulásuk után Marcel
nekivágott tehát a holdfényes éjszakának. Futva indult a bokrok felé, és Olivia látta, hogy már csak pár lépésre volt a biztonságtól, amikor kapott
egy golyót hátába, s rögtön egy másikat a fejébe is. A szántóföld szélén bukott föl, arccal vágódva a földre. Biztosan meghalt, az orvlövészek oda
sem mentek hozzá, hogy ellenőrizzék. Hagyták ott heverni a szántóföldön, s mentek tovább más szántóföldek felé, s Oliviát is ott hagyták a
néptelen tanyában a nővére éhező csecsemőjével. Fogalma sem volt, mihez tudna kezdeni. Várnia kellett, hátha erre jár valaki, lehetőleg antant
katonák, vagy akár a tanya gazdái. Megpróbálhatná még, hogy beleül a kocsiba, aztán nekimegy a vakvilágnak, de hát eddig csak egyszer vagy
kétszer ült a volán mögött, s ezt az ismeretlen kocsit beindítani sem tudná.
– Nos, szerinted mit csináljunk? – kérdezte Olivier-t, aki végül álomba sírta magát, üres gyomorral is.
Reggel hatkor azonban már megint ébren volt. Rettenetesen bömbölt ételért és italért, s Olivia elsírta magát, hogy tehetetlenül kell hallgatnia
ennek a kis embernek a szenvedését. A kicsi már tizennyolc órája nem evett, s félő volt, hogy elkezd kiszáradni, ha nem kap gyorsan egy kis tejet
vagy legalább vizet. Olivia már arra gondolt, hogy a gyerekkel a karján elindul a tábor felé, s ha a németekkel találkozik, majd elmagyarázza nekik,
hogy ő amerikai, de attól félt, hogy ezek a gazemberek előbb lőnek, s csak aztán kérdeznek. Végül aztán abszolút semmit sem csinált, csak leült
és azon fohászkodott, hogy a gyerek aludjon el ismét. Később pedig, végső elkeseredésében, fölhúzta az ingét és odakínálta a mellét a kicsinek.
Teje nem volt, amit a gyerek nagy elkeseredéssel azonnal föl is fedezett, de aztán ettől a sajátos cuclizástól úgy-ahogy megnyugodott, s Oliviának
legalább attól nem kellett rettegnie, hogy egy arra kószáló orvlövész meghallja a gyereksírást.
Délután négy óra lehetett már, amikor motorzúgást hallott. Két teherautó közeledett az úton. Franciák. Olivia letette a gyereket, gyorsan fölszaladt
a szénapadlásra, s a kicsiny padlásablakon egy kendővel integetve kiáltozott feléjük. Észrevették, s máris kanyarodtak be a tanya felé. Olivia
gyorsan leszaladt a létrán, s a gyerekkel a karjában futott ki eléjük a tanyaudvarra. Nagy meglepetéssel látta, hogy az egyik kocsiból Morrison
őrmester száll ki, a másikból pedig nem más, mint Charles. Amikor ugyanis Marcel és ő már gyanúsan hosszú ideje nem tértek vissza a táborba,
Charles kitartó sürgetésére elindították értük ezt a kis konvojt.
– Hála istennek! – sóhajtott megkönnyebbülten Olivia, hogy végre megmenekült. Már biztosra vette, hogy sohasem találnak rájuk, s előbb a kis
Olivier hal szomjan, azután pedig ő is. Charles azonban egy szót sem szólt hozzá, csak ült a kocsiban, és némán bámulta őket. És Olivia úgy látta,
hogy még mindig nagyon mérges rá.
– Muszáj volt majdnem lelövetned magad?! – sziszegte a foga között. Olivia észrevette, hogy a keze is remeg. Szegény Charles bizony
elképzelni sem tudta, hogy ilyen lesz ez a kis európai kirándulás. A két nő vallomása, Victoria halála, maga a háború, a sebesült és haldokló
katonák, a tanyában rekedt és életveszélybe került Olivia, a halott Victoria félholt kisfiával a karján. Ez már túlságosan is nagy idegi megterhelés
volt, s a férfi már beszélni is alig tudott.
– Sajnálom, de nem én rendeztem így – mondta csöndesen, hogy ne bőszítse tovább a férfit. S mielőtt az még bármit is válaszolhatott volna,
Morrison őrmester villámgyorsan bepakolta Oliviát a gyerekkel együtt a kocsiba, s máris poroltak vissza a táborba, hogy még sötétedés előtt
biztonságban legyenek. Olivia elmondta, mi történt Marcellal, de már tudták, mert az ő felderítőik is kint jártak az éjszaka a terepen. Majd később
kimegy egy akciócsoport Marcel és még öt másik elesett katona holttestéért. Szörnyűség. – Nagyon sajnálom szegény fiút – mondta Morrison
őrmesternek, de nemcsak a szegény Marcelt sajnálta, hanem ezt az egész háborús tébolyt, Victoriát, de még azt a nyomorult Charlest is. Aki most
már biztos, hogy sohasem fog megbocsátani neki.
Ahogy visszaértek a táborba, Olivia rohant a kantinba a gyereket megitatni és megetetni, Charles pedig az irodák felé vette az útját, hogy
elintézze-, ha lehet, a hajójegyeket. Másnap reggel lesz Victoria temetése, s ennek a gondolata is bénítólag hatott Oliviára.
A temetés kicsi és furcsa szertartás volt. Valahonnan kerítettek papot, aki elénekelt egy zsoltárt Victoria, s ha már ott volt, még vagy egy tucat
másik halott tiszteletére is. Victoria nem koporsóban feküdt, hanem egy fenyődeszkából sebtében összeütött ládában, melyre nem írták rá a nevét.
Nem kapott sírfeliratot sem, csak egy kis léckeresztet, mint a többiek. Olivia a megrendüléstől már sírni is alig tudott, és csak abban reménykedett,
hogy Edouard is itt nyugszik valahol ezen a domboldalon. Zsibbadtan állt a sírgödör mellett, eltompultak már az érzékei, s elfogytak a könnyei is.
Úgy érezte, hogy az ő lelkének, szívének és tudatának egyik felét nyeli el a föld. Kifejezéstelen arccal nézte, ahogy leengedik a koporsót. Amikor
pedig elkezdett dübörögni a rálapátolt föld, felsírt a karjaiban tartott kisfiú. Mintha csak megérezte volna, hogy az anyját temetik.
Charles meg volt döbbenve az eseménytől, a látványtól, de attól is, hogy átérezte Olivia szörnyűséges lelki gyötrelmeit. Olivia azonban, pusztán
büszkeségből, nem engedte, hogy a közelébe kerüljön. Úgy álltak ott egymás mellett, mint két idegen. Nézték, ahogy az idegen föld elnyeli
Victoriát. Olivia egy kis fehér virágot tett a sírra. A húga elvesztése fölötti bánat most fizikai fájdalommá erősödött benne, s nem sok hiányzott
ahhoz, hogy hangosan kezdjen jajveszékelni.
Lassan, szótlanul és sírva ballagtak vissza a táborba, s megpróbálták fölfogni, hogy most Victoria temetéséről jönnek. S mielőtt Charles bármit is
mondhatott volna, Olivia eltűnt a női barakkban, s reggelig ki sem jött onnan. Charles megpróbált érdeklődni utána, de akikhez fordult, azok
fáradtak és elfoglaltak voltak, vagy egyszerűen nem is ismerték a nőt.
A női barakkban a nővérek vették gondozásba a babát, Olivia pedig egész nap csak hevert a priccsén, és csak aludt meg sírt. Nem tudott és
nem is akart senkivel beszélgetni. Charlesszal sem, aki nyilván meggyűlölte őt. Ha eszébe jutott a férfi, csak arra tudott gondolni, amit azután
mondott neki, hogy Victoriától megtudta az igazságot, „…nem kellesz. Egy nagy semmi vagy…” És milyen gyűlölet izzott a tekintetében akkor is,
amikor érte ment a tanyára…
Másnap reggel hatkor indultak vissza Bordeaux-ba, de Olivia előtte még köszönetet mondott Morrison őrmesternek és a nővéreknek minden
segítségért és közreműködésért. Didier könnyezve csókolta meg a babát, és azt mondta, soha nem fogja elfelejteni sem őt, sem az édesanyját.
Ahogy kifordultak az útra, egy maréknyi ember integetett utánuk. Olivia nem tudta, kik lehettek ők, milyen kapcsolatban álltak a húgával, s a
legszomorúbb az volt az egészben, hogy ez most már örökre mindegy is volt.
Késő délután érkeztek Bordeaux-ba, s egy kis szálloda halljában vártak az éjféli behajózásra. Alig volt valami holmijuk, Olivia csak a baba
számára vett ezt-azt. És már csak egy kívánsága volt: biztonságban hazajuttatni ezt a szegény kis árvát. A gyermek szeretetteljes gondozása és a
vigasztalásul kitalált „szoptatás” különösen erős kötődést alakított ki közöttük. Olyannyira, hogy Oliviának, három hónappal saját gyermekeinek
megszületése után ismét megindult a teje. S úgy érezte, hogy ez a kisfiú nem is az ő mostohagyerek-unokaöccse, hanem az utolsó emlék és
ajándék a testvérétől. Victoria hús-vér, eleven emléke ezen a földön. Ugyanúgy szerette, mintha a saját gyereke lett volna.
– Mit akarsz csinálni vele? – kérdezte Charles a szállodában, míg ismét az Espagne-ra várakoztak. Még csak két hete jöttek el New Yorkból, de
úgy érezték, mintha egy évtized telt volna el közben.
– Magammal viszem Crotonba – válaszolta Olivia nyugodtan.
– Te oda akarsz menni? – érdeklődött udvariasan a férfi. Olivia bólintott.
– Azt hiszem – felelte, aztán a férfi már nem is szólalt meg a beszállásig.
Két külön kabinban utaztak hazafelé. Charles rendelte így a jegyeket, feltételezve, hogy Oliviának ez a kívánsága. Az illemszabályokra is
ügyelniük kellett, hiszen most Mr. Charles Dawson utazott, valamint Miss Olivia Henderson és a baba. Szóval, kicsit más volt a helyzet, mint idefelé.
És Charles egész úton alig látta őket a fedélzeten. Ő maga pedig még mindig a sebeit nyalogatta. Victoria járt az eszében, az az egész
képtelenség, amit a két lány megcsinált vele, úgyhogy nem is nagyon sietett Olivia közelébe kerülni. Olivia pedig mindezt megérezte, és nem is
nagyon kívánkozott ki a kabinból. Ha meg mégis kiment, akkor nem találkoztak.
Charles egyedül töltötte az idő legnagyobb részét, s a Victoriával való utolsó találkozáson gondolkozott, meg azon, amit megboldogult felesége
mondott neki. Egyre inkább úgy látta, hogy Victoriának mindenben igaza volt. És úgy érezte, hogy végre teljes békét kötött Victoriával, s ő is vele.
És azon is elkezdett tűnődni, hogy mi legyen most már Oliviával. „Ne tedd tönkre őt…” – csengtek a fülébe most is Victoria szavai. El tudta
képzelni, milyen iszonyú sorscsapás lehet Olivia számára a húga elvesztése; mintha a fél életét veszítette volna el… Azt viszont nem tudta
elképzelni, hogy Olivia hogyan tud majd élni a testvére nélkül. És azt sem tudta elképzelni, még így visszamenőleg sem, hogy ezek megcsinálták
vele ezt a helycserés őrültséget, és az egyik lány beállt a másik helyére feleségnek, és férj-feleség viszonyban élt vele több mint egy éven át,
anélkül, hogy elárulta volna az igazat. S eszébe jutott, hogy Victoria mit mondott neki erről. Hogy rájöhetett volna, csak nem akart. Charles
eltűnődött, hogy lehet ebben némi igazság. Eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor már közel járt ahhoz, hogy elkezdjen gyanakodni, de kiverte a
fejéből a kételyeket, csak azért, mert úgy kényelmesebb volt. A kételkedés csak gyötri az embert. És rájött most arra is, hogy Victoria nyilván szex
mentes kapcsolatot ígért a nővérének, de aztán menet közben hirtelen megváltozott minden. S ettől aztán minden más is megváltozott… Olivia oly
gyöngéd tudott lenni… És oly kedves… És annyira kívánatos… És bár hivatalosan nem voltak házasok, Charles oly sok szépet kapott tőle,
amennyit soha még egyetlen más nőtől sem. Eszébe jutott az az éjszaka is, amikor az ikrek születtek. S ami ebben a dologban még különösebb,
jött rá most maga is, mint már korábban a két nő, hogy ha leszámítjuk a két helyszín közötti időeltérést, akkor Olivia és Victoria majdnem
ugyanabban az órában szülte meg a gyerekeit. Oly hihetetlen és oly különös volt itt minden, és szinte kibogozhatatlanul fonódtak már egymásba a
dolgok. Nem lehetett tudni, hol végződött az egyik és hol kezdődött a másik, mi volt a valóság és mi a hazugság. Nem lehetett elválasztani a
szeretetet a testi-lelki vágyaktól, és Victoriának még abban is igaza volt, hogy ő félt megszeretni egy nőt, s hogy bár kívánta őt, Victoriának sem
engedte volna meg, hogy belészeressen. De Oliviával már minden más volt. Egy évet éltek le együtt, hivatalos szemszögből nézve
„vadházasságban”, de vad és féktelen nagy szerelemben és szeretetben is, és Charles számára most már világos volt, hogy ki is az ő igazi
felesége, és ki az a nő, akit igazán szeret.
 Harmadik napja hajóztak már, félúton járhattak, amikor Charles nem bírta tovább. Bekopogott hát a szomszéd kabinba, amely kisebb volt, mint
az övé, de Olivia ragaszkodott hozzá, sőt még azt is mondta, hogy hazaérve majd megtéríti a jegy árát, amit a férfi sértésnek vett. És nem pusztán
azért, mert nem volt rászorulva a költségtérítésre…
Olivia résnyire nyitotta az ajtót, s így az arcából is csak egy csíkot lehetett látni, de a férfi észrevette rögtön, hogy borzalmasan néz ki. Holtsápadt,
elnyűtt arc, az elmaszatolt könnyek még csillogó foltjaival…
– Bejöhetek? – kérdezte Charles udvariasan. Olivia habozott egy pillanatig, aztán egész arasznyira nyitotta az ajtót.
– A kicsi alszik – mondta, hátha így a férfi eláll szándékától. De az elmosolyodott.
– Nem ordibálni jöttem. Napok óta szeretnék veled beszélgetni. Már Victoria halála óta, de a közeledbe sem jutottam. Előző délelőtt még
beszéltem vele… Nagyon fontos dolgokról…
– Tudom, említette. Azt is mondta, hogy már egyáltalán nem haragudtál rá.
– Nem. Most már úgy látom, nagyon sok mindenben igaza volt. Én meg ostoba voltam, hogy magamtól nem jöttem rá. Victoria okosabb és
bátrabb volt, mint én. Én addig ücsörögtem volna egyhelyben, míg el nem süllyedt volna a hajó. De úgy is lett. Ő meg odébbállt. Nekem is lépnem
kellett volna.
– Az nem mindig könnyű – sóhajtott Olivia. Ő csak tudta. De az ő számára nincs mentség. Ő nem volt egy rossz házasságba belekényszerítve. Ő
„csak” hazudott és csalt. – Szeretnék bocsánatot kérni tőled – folytatta kissé személytelenebbül. – Igazad volt mindabban, amit mondtál. Nem volt
jogunk ahhoz, amit veled csináltunk. Rosszul tettük… nem tudom, miért gondoltuk, hogy jogunk van hozzá, hogy megtehetjük… Úgy gondoltam…
Azt hiszem, számomra ez volt az egyetlen esély, hogy kilépjek a magam vigasztalan és reménytelen életéből, és veled élhessek. Még ha ilyen
őrültségben is…
– No, azért nem volt az olyan őrültség! – mosolygott Charles. Még nem egészen tért magához a „megvilágosodás” által okozott sokkból, és még
mindig piszkálta a hiúságát is, hogy ezt meg lehetett vele csinálni, de már kezdte világosan látni a dolog értelmét és elfogadni az okokat is. – És
másképpen soha nem kerülhettünk volna össze. És nektek igazatok volt. Mert tényleg jól tudtunk együtt élni.
– Tudtunk? – kérdezte Olivia szomorúan.
– Tudunk is – mondta szelíden Charles. – Mi nagyon jól megvagyunk együtt, Olivia. Nagy hülyeség volna most felrúgni mindent. Victoria sem ezt
akarná. – Félve mondta ezt végig, és félt még csak közelebb is menni Oliviához. aki nagyon ijedtnek és idegesnek látszott.
– És most mit akarsz csinálni? – kérdezte Olivia, és megint eszébe jutottak Charles kegyetlen szavai, meg az a vasvillatekintet ott a
tanyaudvaron. Azt persze már nem tudhatta, hogy Charles akkor nemcsak rettenetesen mérges volt, hanem rettenetesen félt is. Mert szinte biztosra
vette, hogy már megölték őt is a német orvlövészek, a gyerekkel együtt.
– Szeretnék veled élni – mondta Charles kedvesen. – Úgy, ahogy eddig is éltünk egy egész éven át. S ahogy kezdettől fogva élhettünk volna, ha
elég bátor lettem volna azt mondani az apádnak, hogy nem óhajtok zsákbamacskát venni a hóbortos lányával, már elnézést a kifejezésért, és
helyette inkább téged választottalak volna. Most már tudom, hogy akkor képes lettem volna beléd szeretni. És Victoriának abban is igaza volt, hogy
én féltem tőled, bár féltem tőle is. Annyira féltem attól, hogy beléd szeretek, hogy egyenesen az ő karjaiba menekültem, mert úgy láttam, hogy ő
annyira vad és szertelen és megszelídíthetetlen, hogy úgysem fogok tudni belészeretni soha.
– Majdnem olyan őrült voltál, mint én – mosolyodott el végre Olivia. A baba közben fölneszelt mögötte a bölcsőben. – Ez tényleg elég ostoba
indok egy nősüléshez.
– Akkor mi tényleg megérdemeljük egymást – mosolygott szégyenlősen Charles, Olivia pedig úgy érezte, hogy végre elmagyarázhat valamit, ami
már régóta nyomta a szívét.
– Tudod, én sohasem akartam… Szóval, Victoria azt mondta, hogy ti nem… Szóval, hogy köztetek nincs… Én nem is akartam… – dadogta. És
Charles fülig elvörösödött, mert pontosan tudta, miről van szó. Megpróbált tréfálkozásba menekülni.
– Nem hiszem egy szavadat sem! Előre kitervelt módon csábítottál el… Tudom… – mondta tettetett haraggal, és átölelte Oliviát, és szerette
volna, ha azon nyomban ismét elcsábítják, de hát… De hát nem tudhatta, hogy Olivia hajlandó lesz-e rá valaha is az életben. Mert ő oly kegyetlen
volt hozzá és oly szívtelen. Vajon meg tud-e még bocsátani neki… Aztán hirtelen valami más jutott az eszébe. – Geoffrey tudott a helycseréről?
Vagy gyanította legalább? Hiszen ő mindig olyan jól meg tudott különböztetni benneteket.
– Csak egy darabig sikerült becsapnom – válaszolt őszintén Olivia. – Azt hiszem, mindig is gyanús volt neki a helyzet, de én nagyon igyekeztem,
hogy időnként undok is legyek hozzátok, s ezzel egy ideig sikerült elaltatnom a gyanakvását. De amikor tavaly júniusban fölsértettem a kezemet
Crotonban, észrevette a kezem fején az árulkodó anyajegyet. Akkor buktam le.
– És azóta mindvégig tudta? – nézett hitetlenkedve Charles, Olivia pedig bocsánatkérően bólintott. Charles ekkor megfogta a kezét, és maga is
megnézte azt a parányi anyajegyet. Olivia szemét elöntötte a könny, mert eszébe jutott, hogy most már az az anyajegy is elveszítette minden
jelentőségét. Victoria elment, nincs több játék, nincs több helycsere. Soha többé nem teszi föl azt a kérdést, hogy ki kicsoda…
Olivia félrefordult, és szomorúan lehajtotta a fejét.
– Rettenetesen hiányzik nekem Victoria – suttogta.
– Nekem is – mondta csöndesen a férfi. – És hiányzik azért is, mert tudom, hogy milyen sokat jelentett neked a testvéred. Hogy mindig melletted
állt…, s hogy boldogok voltatok együtt. Hiányozni fog a mosolyotok…, és fáj, hogy soha többé nem lehetek veletek… És nagyon sajnálom, hogy
első fel-indultságomban olyan szörnyű dolgokat vágtam a fejedhez… Sajnálom, hogy az elején annyira kiakadtam. Nagyon sajnálom, hogy
elveszítetted a testvéredet… – És ő is sírva fakadt.
Sokáig zokogtak egymás vállára borulva. Olivia aztán fölemelte a fejét, és a szemébe nézett annak a férfinak, akinek a házában feleséget
„játszott” egy évig.
– Szerettelek, Charles… Nagyon sajnálom, hogy így alakult.
– És most? Tudsz még szeretni?
– Hát persze, hogy tudlak – mosolygott a buta kérdésen Olivia. Hiszen örökké szeretni fogja. – Most is szeretlek. És holnap is, és mindig. Ezen
már nem lehet változtatni.
– Akkor hozzám jössz feleségül? – kérdezte Charles ünnepélyesen és halálosan komolyan.
– De hát nem zavar ez téged? Nem lesz ebből némi kavarodás? És ha valaki rájön, hogy miért volt rá szükség?
– Egyáltalán nem zavar. Sőt, inkább zavar, hogy egy csomó törvénytelen gyerekkel vagyok körülvéve. Már ki is találtam valamit… Összeadhatna
bennünket itt a hajón a kapitány, és akkor törvényes házasokként léphetnénk partra Amerikában. – Várakozásteljesen nézett Oliviára, de annak
nagyon is tetszett ez a „tengerészházasság”. Meg főként az, hogy mégiscsak együtt maradnak. S végre minden dolguk normális lesz, és „papírjuk”
is lesz róla! Charles ekkor fél térdre ereszkedett, megfogta „választottja” kezét, s komoly képpel kérdezte: – Elfogadja a házassági ajánlatomat,
nemes hölgy?
– El hát, te bolond! – nevetett boldogan Olivia.
– Köszönöm! – pattant föl Charles. – Rohanok a kapitányhoz! – És el is rohant, és siettében úgy bevágta az ajtót, hogy a kicsi fölsírt, de Olivia
boldogan vette most föl és kezdte babusgatni. Pár perc múlva Charles már vissza is ért, és örömmel újságolta, hogy el van intézve minden,
másnap „lagzi”!
– Nézd, milyen szépen ki fogja egészíteni ez a csöpp Olivier az ikerlányokat! – mutatta Olivia a babát.
– És talán kiegyensúlyozottabbá is teszi majd az életüket. Nem lesznek kizárólag egymásra utalva, nem fognak annyira „összenőni” – mondta
nem minden célzás nélkül, és Olivia nagyon is értette, hogy mire gondol. Szeretettel megcsókolta „leendő” férjét, aki elment a még tisztázandókat
tisztázni, ő maga pedig nekiült megszoptatni az éhségtől egyre mérgesebben bömbölő gyerekecskét.
A házasságkötésre másnap délben került sor, a kapitány kabinjában. Olivia az egyetlen alkalmi ruháját vette föl, egy zöld kosztümszerűséget, a
kezében pedig fehér szegfűcsokrot tartott; ez volt az egyetlen virágfajta, amellyel a hajó kertésze szolgálni tudott. Hiába, háborús idők járták.
Charles megcsókolta a feleségét, amikor a kapitány házastársaknak nyilvánította őket, s másnap megtáviratozták Geoffreynak és Bertie-nek, hogy
úton vannak hazafelé, és pénteken érkeznek meg New Yorkba. S úgy írták alá a táviratot, hogy „Papa és Ollie”. A korlátnál álltak, amikor az
Espagne lassan és méltóságteljesen befutott a kikötőbe, s nemsokára már észre is vették a mólón integető Geoffreyt, s mellette Bertie-t, karjában
a két babával. Geoffrey ugrándozva, két kézzel integetett, s csak akkor hökkent meg egy pillanatra, amikor észrevette, hogy az apja karjában is van
egy baba. Olivia már elhatározta, hogy amit csak tudnak és amit csak lehet, mindent elmagyaráznak most a gyereknek, a többit meg ráér még
megtudni, ha nagyobb lesz. De Geoffrey most már feszülten figyelte azt a nőt, aki ott állt a fedélzeten, az apja kezét fogva. Nyilván azt igyekezett
kitalálni, hogy melyik „néni” is érkezett meg. Aztán Olivia csak azt látta, hogy bólint egyet, mond valamit Bettiének, és nevetve és ugrándozva kezd
integetni ismét. Felismerte. Ollie néni megint hazajött! A szeretett Ollie nem hagyta el őt most sem. Olivia volt az, aki elvesztette az egyik legjobban
szeretett embert az életében, a testvérét, aki a társa volt, a bizalmasa, a barátja és a cinkosa minden csínytevésben. És aki most örök álmát
alussza valahol Európában, egy franciaországi domb oldalában. Nem tudta elképzelni, milyen lesz az élete így, hogy nem tudnak többé együtt
nevetni, vagy éppen veszekedni valamin. Olivia tudta, hogy Victoria nélkül más lesz számára az egész világ, s ő is más személyiségként fog
mászkálni benne. Hiszen mindig azt fogja érezni, hogy hiányzik belőle, hiányzik a testéből-lelkéből egy darab. De azt is tudta, hogy Victoria örökké
ott fog élni az emlékeiben, a szívében és a lelkében, s hogy sohasem fogja elfelejteni őt. Hiszen Victoria volt az ő életének a másik oldala, aki
mindig úgy mosolygott rá, mint a saját tükörképe.