NORA ROBERTS

MEGÍGÉZVE
 Megigézve
(Donovan 3.)
Egyre kuszább életéből Oregon vad erdőségeinek mélyére menekül
Rowan, a fiatal tanítónő. Lenyűgözi az a magányos és titokzatos farkas,
amely a kalyibája körül ólálkodik. Ugyanilyen varázslatos hatást gyakorol
rá a sötéten titokzatos és lehengerlően jóképű szomszéd, Liam Donovan is.
Liam távolságtartóan viselkedik, de a lánnyal összebarátkozó farkas
otthonra lel a kunyhóban. Ezért fordulhat elő, hogy oly bensőséges
viszonyba kerül Rowannel, mint amilyet a lány a férfinak sosem engedne
meg. Liam majd eleped a lány iránti vágytól, de érzéseit családi
kötelességek és egy hamarosan eldöntendő lépés miatt lepleznie kell.
Amikor elhatározza, hogy elmondja az igazságot, és az ártatlan szomszédot
bevezeti a maga mesés világába, a titkot megfejtő Rowan már becsapottnak
érzi magát, és menekülne…
Hálás köszönet
a kibertérben szerzett barátaimnak
a vidáman töltött órákért
 PROLÓGUS

A fürge lábú, sötét farkas sebes nyílként suhant a telihold fényében

ragyogó tájon. Kedvét lelte a loholásban, ahogy a magányban is; égbe
nyúló, büszke fák vetettek rá bíborszínű árnyékot, miközben az éjszakai
levegő varázslattól reszketett.
A tenger felől fújó szél a fenyők ágait rázta, a tűlevelek
hárfahúrokként dúdolták az ősök dalát, és gyantaillattal édesítették a
levegőt. Rejtekhelyükről ragyogó szemű, apró lények néztek a kitaposott
ösvény fölött gomolygó csillogó ködbe, amelyben az izmos alak suhant.
A farkas tudta, hogy ott vannak, érezte az illatukat, hallotta a vérük
lüktetését.
Ám ezen az éjszakán nem rájuk vadászott, hanem magára az éjszakára.
Nem volt falkája, nem volt társa – csak a magány kísérte útján.
Nyugtalanság gyötörte, amelyet sem sebesség, sem szabadság nem
csillapított. Belső békéjét keresve az erdőt járta, a parti sziklákon loholt,
vagy a tisztásokon rótta köreit, ám semmi nem hozott számára enyhülést,
semmi nem okozott örömöt.
Ott, ahol az ösvény meredekebbé vált, és a fák már ritkábban álltak,
szimatolva lassított az iramon. Volt valami… a levegőben, valami, ami
kicsalta a nyughatatlanul hullámzó Csendes-óceán fölé nyúló szirtre.
Eltökélten lépkedett fölfelé, ragyogó, borostyánszínű szeme a tájat
kémlelte, kutatta.
Ott, a legmagasabb ponton, ahol a hullámok ágyúgolyóként ütköztek a
partnak, és ahol a telihold büszkén kúszott az égen, felemelte a fejét, és
üvölteni kezdett. A tengerhez kiáltott, az égbolthoz, az éjszakához. A
varázslathoz.
Az üvöltés visszhangzott, szétterjedt a légben, kívánsággal és
kérdéssel töltötte meg az éjszakát. Erő járta át, mely természetesnek tűnt,
mint a légvétel.
A hozzá visszalibbenő suttogás a változás közeledtét ígérte. Véget és
kezdetet. Sorsot. A végzete várt rá.
Az arany szemű, magányos farkas újra hátravetette a fejét, és megint
üvöltött. Várta valami, amit meg akart kapni. Hirtelen megremegett a föld,
és a hullámok örvényt vetettek. Mert a tenger fölött egyetlen vakító fehér
villám hasította ketté a sötétséget. Egy pillanatig, egyetlen szívdobbanásnyi
ideig a villám utófényében ott volt… a válasz.
Szerelem vár.
Varázslat reszketett a levegőben és táncolt a tenger hullámai fölött, és
mintha nevetés kísérte volna. Apró fényszikrák lebegtek a tenger felszínén,
és egyetlen aranyló felhőként, pattogva, pörögve kúsztak fel a csillagoktól
ragyogó égre. A farkas nézte és hallgatta. Már visszafelé tartott az erdőbe,
az árnyékok közé, ám a válasz még mindig követte.
Szerelem vár.
Nyugtalansága tovább nőtt, versenyt dobolt a szívével, miközben letért
az ösvényről, és erőteljes léptei nyomán szalagokká hasadt a gomolygó köd.
Futástól felhevült vérrel irányt változtatott, és az erdőn át halványan
pislákoló fény felé indult. Nagy és erős ház állt előtte, amelynek ablakain
hívogató, meleg fény szűrődött ki. Az éjszakai suttogás abbamaradt.
Ahogy felszökkent a lépcsőn, fehér füst gomolygott és kék fény
villant. A farkasból pedig ember lett.

Amikor Rowan Murray először pillantotta meg a házat,

megkönnyebbülést, ugyanakkor félelmet érzett. Megkönnyebbülést, hogy a
San Franciscóból idáig vezető hosszú út után végre megérkezett Oregon
tengerpartjának ezen eldugott szakaszára. És pontosan ugyanezért félelem is
töltötte el.
 Megérkezett. Megcsinálta! De akkor mi jön most?
Természetesen csupa gyakorlatias dolog: először is ki kell szállnia a
négykerék-meghajtású kocsiból, kinyitni a bejárati ajtót, aztán körbejárni a
házat, ami az elkövetkező három hónapban az otthonául fog szolgálni.
Kipakolni a magával hozott holmikat. Főzni egy kis teát. Forró fürdőt
venni.
Igen, ezek mind gyakorlatias feladatok, ésszerű teendők, mondta
magának. Pontosan ott volt, ahol lenni akart, a mindössze két hetes Range
Rover vezető ülésében, és hosszú, karcsú ujjaival olyan erősen szorította a
kormányt, hogy szinte kifehéredtek az ízületei.
Egyedül volt. Teljesen egyedül.
De hiszen ezt akarta, mert erre volt szüksége. Már hónapok óta rá
akarta szánni magát, így amikor végül felajánlották a házat, úgy kapott a
felkínált lehetőség után, mint fuldokló a közelében lebegő fatörzs felé.
Most, hogy ideért, már arra is alig maradt ereje, hogy kikászálódjon a
kocsiból.
– De nagy bolond vagy te, Rowan! – suttogta magának, majd
hátradőlt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – És milyen gyáva?!
Az alacsony, vékony nő csak ült, és gyűjtötte magának az erőt.
Krémszínű bőre elveszítette rózsás ragyogását. Fényezett tölgyfa színű,
szög egyenes haja, melyet egyetlen copfba fonva viselt, hogy ne lógjon a
szemébe, mostanra kibomlott. Hosszú, egyenes orr, és enyhén telt ajak
díszítette szív alakú arcát. Hosszú szempillákkal keretezett és a végein
kicsit felfelé ívelő sötétkék szeme fáradtan csillogott a hosszú vezetéstől.
Tündérszem, ahogy az apja mondogatta. Ahogy erre gondolt, könny
szökött a szemébe.
Csalódást okozott neki, meg az anyjának. A bűntudat mázsás kőként
nehezedett a szívére. Nem tudta elmagyarázni nekik, legalábbis nem elég
érthetően, nem elég jól, hogy miért nem tud tovább haladni a szülei által oly
gondosan megtervezett úton. Minden lépés kínszenvedés volt, mintha
minden lépés egyre messzebbre vitte volna attól a helytől, ahol lennie
kellett volna.
Ahol lennie kell.
 Ezért a végén elfutott. Persze nem szó szerint. Ahhoz túl értelmesen
viselkedett, hogy ne úgy fusson el, mint valami éjjeli tolvaj.
Különleges tervet eszelt ki, tényleges lépéseket tett ennek érdekében,
közben pedig végig otthonról menekült, a pályája, a családja elől. A
szerelem elől, mely úgy fojtogatta, mintha valami erőszakos kéz fogta volna
be az orrát és a száját, hogy ne kapjon levegőt.
Itt, ígérte magának, majd szabadon lélegezhet, nyugodtan
gondolkodhat és kényelmesen dönthet. És talán, de csak talán, megértheti,
mi tartotta vissza attól, hogy azzá váljon, akivé a többiek vágya szerint
válnia kellett volna.
Ha végül rájön, hogy tévedett, és mégis a többieknek volt igazuk,
akkor majd készen áll a gond megoldására. Ezt a három hónapot azonban
most magának szenteli.
Ismét kinyitotta a szemét, és hagyta, hogy körül nézzen. Egyszer csak
észrevette, hogy az izmai lassan elernyedtek. Milyen csodálatos érzés!
Hatalmas, méltóságteljes fák törtek az ég felé, és susogtak a szélben. A
kétemeletes ház egy völgyben húzódott meg, és a nyugat felé kanyargó,
kicsiny patakon ezüstösen csillogott a napfény.
A ház sötét arany színben ragyogott a napsütésben. Fából készült, sima
falain és az ablakokon szinte sziporkázott a fény. A kis fedett tornác
tökéletes helynek látszott a lusta reggeli ücsörgéshez, vagy a csöndes
estékhez. Onnan, ahol ült, úgy gondolta, láthatja a levegőt ízlelgető bátor,
tavaszi hajtásokat.
Még nyilván csípősnek találják az időt, merengett. Belinda
figyelmeztette, hogy vásároljon flanel pizsamát, és számítson rá, hogy a
tavasz későn köszönt be a világnak erre az eldugott kis szögletére.
Nos, tudta, hogyan kell tüzet rakni, bátorította magát, és a parányi
kőkéményre pillantott. Otthon, a szülei házában a hatalmas nappaliban álló
kandalló előtt volt az ő kedvenc helye, ott szokott kucorogni, amikor a tűz
ropogva ontotta a meleget a város nyirkos hidege ellen.
Majd tüzet rak, ha berendezkedett, fogadta meg, hogy szívélyesen
fogadja magát új otthonában.
 Kissé megnyugodva nyitotta ki a kocsiajtót, és kiszállt. Nehéz
bakancsával vékony faágra lépett, a hang roppanása puskalövésként hasított
a csöndbe. A szívéhez kapott, és idegesen felnevetett. A városi lány új
bakancsa, gondolta. Csörgetni kezdte a kulcsokat, hogy zajt csapjon, és
elindult a ház felé. A lépcsőn felsétált a tornácra. A „bejárati ajtó” felirattal
ellátott kulcsot a zárba dugta, elfordította, majd mély lélegzetet véve
belökte az ajtót.
És azonnal beleszeretett.
– Ejha, nézzenek oda! – mosolyodott el, ahogy belépett, és
körbehordozta tekintetét az elé táruló látványon. – Belinda, az Isten áldjon
meg!
A pirítós színű falakat a lány varázslatos hangulatú képei díszítették.
Tisztára csutakolt kőkandalló, odakészített gyújtással és fahasábokkal.
Színes rongyszőnyegek a fényes padlón. Egyszerű, letisztult formájú
bútorok, smaragd-, zafír- és rubint színű, dagadt vánkosok.
A meseszerű hangulatot, sárkányokat és varázslókat formázó szobrok,
kavicsokkal vagy száraz virágokkal töltött vázák és tálak meg ragyogó
ásványminták fokozták. Rowan elbűvölve, és karjait maga köré fonva ment
fel az emeletre, és nézett körül fent is a két nagyszobában. Az egyik, a
barátnője műterme, szinte fényben úszott a hatalmas ablakokon beáradó
napsugaraktól. Vásznak, festékek és ecsetek sorakoztak szépen elrendezve
egy üres festőállvány mellett, és egy rézkampóról festékfoltos munkaruha
lógott.
Még itt is kedves színfoltok tették otthonossá a légkört: ezüsttartóba
helyezett fehér gyertyák, üveg csillagok, és egy füstszínű kristálygömb.
Örömmel nyugtázta a fehér vászonnal letakart, hatalmas baldachinos
ágyat a hálószobában, a szobának meleget adó kis kandallót, és a faragott
rózsafából készült szekrényt.
Olyan… olyan békés hangulatot árasztott minden. Most végre
biztonságot, nyugalmat, szíves fogadtatást talált. Igen, itt majd szabadon
lélegezhet! Itt majd gondolkodhat. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál
fogva úgy érezte, idetartozhat.
 Izgalom fogta el, és mivel minél hamarabb be akart rendezkedni, a
nyitva hagyott ajtón át lesietett a kocsihoz. Felkapta az első csomagját, és
hirtelen megérezte, hogy libabőrös lett a háta. A szíve zakatolni kezdett és
nyirkos lett a tenyere.
Gyorsan megfordult, és egy fojtott hang hagyta el az ajkát.
A koromfekete farkas szeme aranyként ragyogott. Az erdő szélén állt,
oly mozdulatlanul, mint valami ónixból faragott szobor. Őt nézte. Rowan
dermedten bámulta, és érezte, hogy ereiben száguld a vér. De miért nem
sikított? – tette fel a kérdést. Miért nem szaladt el?
Miért érzett inkább meglepetést, mintsem félelmet?
Róla álmodott? Mintha felderengett volna előtte valami ködös
álomfoszlány, melyben a farkas felé szalad a ködben… Ezért látszik olyan
ismerősnek… Ezért érzi úgy, hogy szinte várta a megjelenését? De hisz ez
nevetséges! Állatkerten kívül még soha életében nem látott farkast. Olyat
meg végképp nem, amelyik ilyen türelmesen bámulta volna. Mintha a
lelkébe látott volna.
– Szia! – hallotta a saját hangját, nem kis megdöbbenéssel. Idegesen
felnevetett, aztán pislogott, és mire kinyitotta a szemét, a farkas eltűnt.
Egy pillanatra megingott, mintha kábulatból tért volna vissza.
Megrázta a fejét, és az erdő felé nézett, mozgást, árnyékot, valami jelet
keresve.
De csak csönd vette körül.
– Már megint képzelődöm – motyogta, majd felemelte a dobozt, és az
ajtó felé fordult. – Nyilván egy kutya lehetett. Csak egy kutya.
A farkasok éjszakai állatok, nem? Fényes nappal nem mennek
emberek közelébe, nem állnak csak úgy ott, és bámulnak, hogy aztán egy
szemvillanás alatt eltűnjenek.
Majd utánanéz, hogy biztos legyen benne, de nyilván valami kutyának
kellett lennie. Most már biztos volt benne. Belinda nem említett semmit a
szomszédairól. És milyen különös, gondolta Rowan, hogy ő sem kérdezett
róluk semmit.
Nos, nyilván lakik valahol a közelben egy szomszéd egy gyönyörű,
nagy, fekete kutyával. Úgy képzelte, hogy nem fogják egymás útját
keresztezni.
A farkas eközben a fák árnyékából figyelte. Ki ez a nő? Miért bukkant
fel? Látta, hogy gyorsan mozog, kicsit idegesen, és időnként hátra-
hátrapillant a válla fölött, ahogy a kocsiból a házba cipeli a holmiját.
Fél mérföldről kiszimatolta. A félelmeit, az izgalmát, a vágyait.
Mindenről tudomást szerzett. Ez vonzotta ide.
Szeme bosszúsan összeszűkült. Kihívóan elővillantotta a fogait.
Átkozott legyen, ha elfogadja. Átkozott legyen, ha hagyja, hogy
megváltoztassa, ami eddig volt, vagy amivé válni akart.
Hangtalanul megfordult, és eltűnt a fák sűrűjében.

***

Rowan tüzet rakott, és örömmel nézte a ropogva lángra kapó rönköket.

Módszeresen nekilátott a rakodásnak. Tulajdonképpen csak kevés holmit
hozott magával. Csak ruhát, és élelmiszert. A házba cipelt dobozok zöme
könyvekkel volt tele. Olyan könyvekkel, melyek nélkül nem tudott volna
élni, melyeket el akart olvasni. Melyekből tanulni akart, vagy egyszerűen
csak élvezni. Kicsi kora óta szeretett olvasni, a szavak segítségével
felfedezni a világot. Éppen emiatt, a nagy szerelem miatt tette fel magának
a kérdést, hogy miért nem volt elégedett a tanítással.
Pedig megfelelő életcél lehetett volna, legalábbis a szülei mindig is
annak tartották. Mindig is örömmel, jól és könnyedén tanult. Először jött a
középiskola, majd az egyetem első három éve, aztán még kettő. Huszonhét
évesen már közel hat éve mindig főállásban tanított.
Jól oktatott, gondolta, és a teáját kortyolgatta a kandalló előtt
ácsorogva. Felismerte diákjai erősségét és gyengéit, jó érzékkel irányította
az érdeklődésüket, és tudta, hogyan tegye őket próbára.
Valahogy mégis vonakodott a doktori fokozat megszerzésétől. Minden
reggel halvány elégedetlenséggel ébredt, és minden este elégedetlenül ért
haza.
Mert sosem akarta tiszta szívből.
 Amikor ezt megpróbálta elmagyarázni a családjának, ők mindig
zavarba jöttek. A diákjai szerették és tisztelték, az iskolai vezetés nagyra
értékelte a munkáját. Miért is nem törekedett a doktori fokozat
megszerzésére, miért nem ment feleségül Alanhez, és miért nem tette
teljessé szép, rendezett életét, ahogy kellett volna?
Miért nem? Tényleg, miért is nem? Mert az ezekre a kérdésekre adható
egyetlen válasz a szíve mélyén rejtőzött.
A sötét gondolatokon való töprengés nem gondolkodás, figyelmeztette
magát. Elmegy sétálni, és megpróbál némi benyomást szerezni arról a
helyről, ahová került. Látni akarta a szirtet, amiről Belinda mesélt.
Megszokásból bezárta az ajtót, majd mély levegőt vett. Fenyő- és
tenger ízt érzett a nyelvén. Lelki szemei előtt látta barátnője gyorsan
megrajzolt vázlatát a házról, az erdőről és a sziklákról. Idegességével nem
törődve az ösvényre lépett, és nyugat felé indult.
Még soha nem élt városon kívül. San Francisco pedig nem készítette
föl az oregoni erdők végtelenségére, illatára és hangjaira. Ennek ellenére az
idegei lassan megnyugodtak, a félelmet felváltotta a kíváncsiság.
Mintha csak egy mesekönyv lapjai elevenedtek volna meg.
Elképesztően pazar mesék ragyogó színekkel és lenyűgöző formákkal. A
hatalmas Douglasfenyő valósággal fölé tornyosult, dús lombú ágai
foltokban engedték át a napfényt, mely aranyos, zöld ragyogással
keveredett a talajon dúsan növő puha moha lágy színével. A fák
lombkoronája mindenfelé árnyékot vetett, és illattal töltötte meg a levegőt.
Az erdei avar puhává vált a lehullott fenyőtűktől, és erős illatot
árasztott.
A fák tövében páfrányok pompáztak: némelyik vékony és hegyes, mint
a lándzsa, mások meg csipkések, mint a legyezők. Olyanok, mint éjszakai,
táncoló tündérek, gondolta a pillanat varázsától elragadtatva.
A patak pezsegve csordogált, átbukott a kerekre és simára koptatott
köveken, aztán egy kis lejtős szakasz után fehér tajtékkal bukott alá.
Hihetetlenül tisztának és hidegnek látszott. Rowan követte a medret, és a
csobogást hallgatta. Elöl lesz egy kanyar, gondolta szórakozottan, a kanyar
után balra pedig egy öreg fatörzs áll, és pontosan úgy néz ki, mint egy
öregember faragott arca. Mindenfelé gyűszűvirágok nőnek, nyáron, a magas
szárakon bíborszínű virágok díszlenek majd. A fatörzs megfelelő hely lesz
az üldögéléshez, innen nézi majd, hogyan kel körülötte életre az erdő.
Amikor odaért, megtorpant, és zavartan nézte a bütykös fakérget, mely
tényleg úgy nézett ki, mint egy öregember arca. Honnan tudta, hogy ezt
találja itt – csodálkozott, és csuklójával megdörzsölte a mellkasát zakatoló
szíve fölött. Ez nem is szerepelt Belinda vázlatán. De akkor honnan tudta
mégis?
Rowan nem telepedett le, nem várta meg, hogy az erdő életre kel. Már
most elevennek tűnt. Megigézték, gondolta, és elmosolyodott. Az
elvarázsolt erdő, amiről minden lány álmodik, ahol tündérek táncolnak és a
királyfi arra vár, hogy megmentse őt az irigy boszorkánytól vagy a gonosz
varázslótól.
Itt nincs mitől félnie. Az erdő addig az övé, amíg csak akarja. Nincs itt
senki, aki elnézően csóválhatná a fejét, ha gondolatai a tündérek vagy
bolondságok felé vándorolnak. Az álmai is mind csak az ő álmai.
Ha lenne olyan álma vagy meséje, amit el akarna mondani egy
kislánynak, döntötte el, akkor az erről az elvarázsolt erdőről szólna… meg a
benne vándorló királyfiról, aki a zöld fényben és a zöld árnyékban kutatva
egyetlen igaz szerelmét keresi. A királyfin varázslat ül, gondolta, emiatt egy
csodálatos, izmos fekete farkas képében járja az erdőt. Egészen addig, amíg
megérkezik egy hajadon, aki felszabadítja a királyfit a varázslat alól a
bátorságával, az eszével és a szerelmével.
Sóhajtott egyet, és azt kívánta, bárcsak lenne tehetsége a
mesemondáshoz. Témaválasztást illetően egész ügyes, ám sosem tudta
kitalálni, hogy a témából hogyan legyen lebilincselő történet.
Ezért inkább olvasott, és csodálta azokat, akik képesek erre.
Hallotta a tengert, mintha az emléke visszhangzott volna, ezért
csalhatatlan biztonsággal az ösvény bal ágára fordult. Ami kezdetben
suttogásnak hallatszott, mostanra bömböléssé erősödött, és Rowan sietni
kezdett, szinte már futott, mire kiért a fák közül, és megpillantotta a
sziklákat.
 Kopogott a bakancsa, ahogy felfelé haladt a sziklán. Lófarokból
kiszabadult hajtincsei vadul és szabadon röpködtek az arca körül. Amikor
kifulladva felért az emelkedő tetejére, kibuggyant belőle a vidám nevetés.
Még soha életében nem volt ilyen gyönyörű látványban része. Előtte
terült el a végtelen, kék óceán, melynek fehér tajtékú habjai vadul
csapódtak a mélyben húzódó sziklákhoz. A délutáni nap sugarai ékszerként
csillogtak a hullámzó, kék víztömegen.
A távolban hullámokon bukdácsoló csónakokat látott, meg egy erdővel
borított kis szigetet, mely összeszorított ökölként emelkedett ki a tengerből.
Alatta, lent a mélyben, ragyogó fekete kagylók tapadtak a kövekhez, és
ahogy közelebb hajolt, az egyik repedésben megpillantott egy ágas-bogas,
kerek madárfészket.
Ösztöneinek engedelmeskedve leguggolt és még jobban előrehajolt,
aztán észrevett egy tojást.
Állát a tenyerébe támasztotta, és egészen addig bámulta a vizet, amíg a
hajók elvitorláztak, a tenger megüresedett, és az árnyékok hosszúra nyúltak.
Felemelkedett, a sarkára ült, és arcát az égnek emelte: – Nagyon
hosszú idő óta ez az első alkalom, hogy egész délután nem tettem semmit –
sóhajtott nagyot, elégedetten. – És milyen nagyszerű volt!
Felállt, karjait magasra nyújtotta és megfordult. És majdnem lezuhant
a szikla pereméről.
Leesett volna, ha a férfi nem olyan gyors. Olyan gyorsan mozdult,
hogy Rowan észre sem vette, hogy bármit is tesz. Ám a keze szorosan
tapadt a karjára, és biztonságos talajra húzta a nőt.
– Nyugodj meg! – szólalt meg, és ez inkább parancsnak hangzott,
mintsem javaslatnak.
Minden nő álmainak hercege lehetett volna. Vagy legtitkosabb
álmainak sötét angyala. Fekete haja, akár a holdtalan éjszaka, mely aranyló
csillogással keretezte az arcát a lenyugvó nap fényében. Erős, csontos arca,
mosolytalan szája sajgóan férfias szépséget sugárzott.
Magas volt. Rowan csak sejtette, hogy magas, mert szédült. Mert a
fekete szemöldök íve alól olyan tekintet meredt rá vesébe hatolóan és
pislogás nélkül, mint amilyennek a farkasét gondolta – sárgásbarna és
arany. Ettől a mélyen a szemébe fúródó tekintettől Rowan vére száguldani
kezdett. A nő érezte a férfi kezének erejét, mert még mindig nem engedte
el, bár türelmetlenséget, ugyanakkor kíváncsiságot is látott megjelenni ezen
a jóképű arcon.
De az is lehet, hogy tévedett, mert a férfi továbbra sem szólt, csak
mereven nézte.
– Én… megijesztett… Nem is hallottam. Egyszer csak itt volt. –
Majdnem összerándult, amikor meghallotta saját dadogását.
Márpedig ez az ő hibája, feltételezte a férfi. Akár fokozatosan is
felkészíthette volna a megjelenésére. Ám az, ahogy a nő egy fél mosollyal
az arcán, a semmibe révedve feküdt a sziklán, összezavarta.
– Nem hallott, mert álmodozott – húzta fel egyik éjfekete szemöldökét
a férfi. – És magában beszélt.
– Ó, igen. Ez rossz tulajdonságom. Mármint az, hogy magamban
beszélek. Idegességemben szoktam.
– Miért ideges?
– Nem vagyok az… Nem voltam ideges. – Istenem, egy percen belül
rátör a reszketés, ha nem engedi el. Nagyon régen volt, hogy Alanen kívül
ilyen közel került volna férfihez. És túlságosan régen ahhoz, hogy bármi
ehhez hasonlót érezhetett volna. Még soha nem tapasztalt ilyen erős, ilyen
heves, ilyen zavarba ejtő viselkedést, ami miatt majdnem lezuhant a
szikláról.
– Nem volt ideges – csúsztatta le a férfi a kezét a nő csuklójára, és
érezte szabálytalan szívverését. – Most viszont az.
– Megijesztett, mint mondtam. – Nehezére esett, de azért rávette
magát, hogy a válla fölött a mélységbe pillantson. – Elég nagyot estem
volna.
– Hát igen. – Még két lépéssel előrébb húzta a nőt. – Most már jobb?
– Igen, nos… Rowan Murray vagyok. Belinda házát használom egy
ideig. – Kezet is nyújtott volna, ha a férfi nem fogja továbbra is olyan
szorosan a csuklóját.
– Donovan. Liam Donovan – felelte halkan, miközben hüvelykujjaival
finoman simogatta a nő pulzusát, és valahogy elérte, hogy a szívritmusa
megnyugodjon.
– Nem idevalósi.
– Nem?
– Úgy értem, a kiejtése. Olyan gyönyörű, ír kiejtéssel beszél.
Amikor a férfi szája sarka kissé megemelkedett, és nevetés költözött a
szemébe, Rowan nagyon közel állt ahhoz, hogy felsóhajtson, mint egy rock
sztár közelébe került tizenéves. – Mayóból jöttem, de már vagy egy éve itt
lakom.
A kunyhóm alig fél kilométernyire van Belindáétól.
– Akkor hát ismeri?
– Aha, elég jól. Hogy úgy mondjam, rokonok vagyunk. Távoli
rokonok – felelte elkomolyodva. Rowan tekintete kéken ragyogott, mint az
erdei tisztásokon nyáron nyíló harangvirág. És a férfi semmi ravaszkodást
nem látott ebben a tekintetben. – Nem mondta, hogy szomszédra kell
számítanom.
– Szerintem eszébe sem jutott. Nekem sem említette. – Bár a férfi már
elengedte a kezét, Rowan még mindig érezte csuklóján Donovan kezének
melegét, mintha egy karkötő vette volna körül. – Mivel foglalkozik itt fent?
– Amihez épp kedvem van. Talán ön is ugyanezt szeretné. Jó kis
változás lenne az ön számára.
– Tessék?
– Nem túl gyakran tesz olyat, amiben örömét lelné, ugye, Rowan
Murray?
A lány megremegett, kezeit gyorsan zsebre vágta. A nap már a
horizontig süllyedt, ez elég ok arra, hogy megborzongjon a hűvöstől. – Úgy
látom, vigyáznom kell arra, mit motyogok magamban, ha már ilyen csöndes
járású szomszéd lakik a közelemben.
– A közel fél mérföld elég nagy távolság lesz közöttünk. Élvezem a
magányt – közölte határozottan a férfi, és bár nevetségesnek tűnt, Rowan
úgy érezte, hogy ezt nem neki mondja, hanem valaki vagy valami másnak,
aki, vagy ami a sötétedő erdőben lapul. Aztán a férfi tekintete
visszavándorolt az arcára. – Nem fogom zavarni a magáét.
 – Nem akartam barátságtalan lenni – próbált mosolyogni Rowan, és
azt kívánta, bárcsak ne beszélt volna ilyen udvariatlanul, és ne bosszantotta
volna fel a férfit.
– Mindig a városban laktam… és annyi szomszéd vett körül, hogy
szinte egyiküket sem vettem észre.
– Nem áll jól önnek – jegyezte meg a férfi, félig magához szólva.
– Mi?
– A város. Nem áll jól önnek, máskülönben nem lenne itt, nincs
igazam? – Aztán mi a nyavalyát számít neki, hogy mi áll jól neki? – tette fel
a kérdést magának. Ez a nő nem jelent neki semmit, hacsak ő úgy nem dönt.
– Én csak… eltöltők itt egy kis időt.
– Aha, abból elég sok van errefelé. Ismeri az utat visszafelé?
– Visszafelé? A házhoz? Igen. Az ösvényen jobbra megyek, aztán
követem a patakot.
– Ne maradjon kint sokáig! – fordult el a férfi, és lefelé indult, csupán
egy rövid pillantást vetve a nőre. – Ebben az évszakban gyorsan leszáll az
est, könnyű eltévedni a sötétben. Az ismeretlenben.
– Nem. Hamarosan visszaindulok. Mr. Donovan… Liam?
A férfi megint megállt, Rowan a tekintetéből tisztán ki tudta olvasni a
türelmetlenség sötét villanását. – Igen?
– Csak azon tanakodtam… Hol van a kutyája?
A férfi olyan váratlanul és olyan elbűvölően mosolyodott el, hogy
Rowan azon kapta magát, hogy ő is ragyogva viszonozza.
– Nincs kutyám.
– De hát… azt gondoltam… van errefelé más ház is…
– Hárommérföldnyire vagy még messzebb. Egyedül mi vagyunk itt,
Rowan. Meg ami kettőnk között az erdőben él. – A férfi látta, hogy a lány
gyors pillantást vet az erdő felé. – Semmi nincs ott – lágyult el a hangja –,
ami veszélyt jelentene önre. Élvezze a sétáját és az estéjét! Meg az idejét!
Mielőtt bármit kieszelhetett volna, amivel maradásra bírhatja a férfit,
az belépett az erdőbe és eltűnt a fák között. Ekkor vette észre, milyen hamar
bealkonyodott, milyen hűvös lett a levegő, és milyen csípősen fúj a szél.
 Büszkeségét félretéve lesietett a sziklás ösvényen, és a férfi után
kiáltott.
– Liam? Várna egy pillanatot? Egy kis szakaszon önnel mennék.
A hangja azonban válasz nélkül maradt. Kiszáradt a szája. Gyorsan
tovább indult, mert biztos volt benne, hogy a fák között megpillanthatja a
férfit.
Ám már csak sötét árnyékokat látott.
– Nem csupán halk – motyogta –, de gyors is. Jól van, jó.
Hogy megnyugtassa magát, megállt, és mély levegőt vett. Nincs itt
semmi, ami akkor ne lett volna itt, amikor még világos volt. Menj csak
vissza azon az úton, amelyen jöttél, és ne légy bolond!
Ám minél beljebb hatolt az erdőbe, az árnyékok annál hosszabbak
lettek. Mintha dagály lett volna, fehér füstként vékony, talaj menti köd
siklott az ösvényre. Meg mert volna esküdni, hogy zenét hall,
csengettyűket, vagy nevetést. Illett a köveken átbukdácsoló patak
csobogásához, a szélben sziszegő és sóhajtozó fák suttogását ellenpontozta.
Rádió, gondolta. Vagy tévé. Olyan, mintha máshol szólna. Liam
hallgat zenét, és valamilyen oknál fogva ő is hallja. Olyan volt, mintha épp
előtte szólna, a háza felől. A szél játszott az érzékszerveivel.
Amikor elért a patak utolsó kanyarjához, megkönnyebbülten sóhajtott
fel, ám ez a sóhaj a torkára fagyott, amikor megpillantotta az árnyékból
rámeredő sárgás szempárt. Aztán megzizzent az avar, és már el is tűnt.
Rowan futni kezdett, és nem is lassított, amíg az ajtóhoz nem ért.
Egészen addig visszatartotta a levegőt, amíg belülre nem került, és
biztonságosan be nem zárta maga mögött az ajtót.
Gyorsan mozgott, felkapcsolta a lámpákat a földszinten, mire az egész
ház fényárban kezdett úszni. Aztán öntött magának egy pohár bort az egyik
magával hozott palackból, köszöntőként megemelte, és nagyot kortyolt
belőle.
– A különös kezdetekre, a rejtélyes szomszédokra és a láthatatlan
kutyákra!
Hogy még otthonosabban érezze magát, megmelegített egy
leveskonzervet, amit a konyhaablak előtt állva evett meg. Álmodozva nézett
kifelé, ahogy otthon szokta, a városban bérelt lakásában.
Itt azonban az álmok lágyabbak voltak, mégis tisztábbak. Égbe nyúló
fákat és csobogó patakot látott, a felkorbácsolt hullámokon pedig a hanyatló
nap utolsó sugarait.
Egy jóképű, aranybarna szemű férfit látott, aki a szélfútta sziklán áll,
és őrá mosolyog.
Rowan sóhajtott, és azt kívánta, bárcsak eszesebb és csiszoltabb lett
volna, bárcsak tudta volna, hogyan kell kacérkodni, hogyan kell
semmiségekről csevegni, hogy felkeltse a férfi érdeklődését, ne pedig
bosszankodjon, vagy magában mulatva viselkedjen.
Ez nevetséges! Hiszen Liam Donovan egyáltalán nem azzal fecséreli
az idejét, hogy őrá gondoljon. Ezért aztán semmi értelme annak, hogy rajta
rágódjon.
Megszokásból rendet tett maga után, és felfelé menet lekapcsolta a
lámpákat. Aztán megtöltötte az oroszlánkarmokon álló, csodásan mély
kádat forró vízzel és illatos golyókkal, majd nagy sóhajjal meg újabb pohár
bor és egy könyv társaságában belemerült.
Azonnal megállapította, hogy ilyen luxust nagyon régen nem
engedélyezett magának.
– Hát ez mostantól másként lesz – dőlt hátra, és felnyögött az örömtől.
– Annyi minden másként lesz! Majd mindent kigondolok!
Amikor a víz langyosra hűlt, kiszállt a kádból, és belebújt nemrégen
vásárolt, kényelmes, flanel pizsamájába. Tüzet gyújtott a kandallóban,
bebújt a pillekönnyű paplan alá a baldachinos ágyba, és belemélyedt egy
könyvbe.
Tíz percen belül már aludt is. Olvasószemüvege az orrára csúszott, a
lámpa égve maradt, és megmelegedett tőle a pohár alján hagyott bor.
Karcsú és izmos, fekete farkasról álmodott, amely hangtalanul besétált
a szobájába, és kíváncsi szemekkel nézte, ahogy alszik. Úgy érezte, beszél
hozzá – gondolatban szólt az ő gondolataihoz.
– Nem kerestelek. Nem vártam rád. Nem kell, amit nekem hozol. Menj
vissza biztonságos világodba, Rowan Murray! Az enyém nem neked való.
 Rowan nem tudott válaszolni, ám arra gondolt, hogy csak időre van
szüksége. Csak időt keresek.
A farkas közelebb jött az ágyhoz, a nő keze majdnem hozzáért a
fejéhez. Ha itt maradsz, mindketten csapdába esünk. Ezt akarod
megkockáztatni?
Ó, meg akarta érinteni, érezni akarta. Egy sóhaj kíséretében a meleg
bundára siklott a keze, ujjait belefúrta. Ideje, hogy megpróbáljam.
A keze alatt a farkasból ember lett. A lélegzete szinte a lány arcát érte,
olyan közel hajolt hozzá. – Ha most megcsókolnálak, Rowan, mi történne?
A lány teste megremegett a hirtelen nyers vágytól. Felnyögött,
homorított és kinyújtotta a kezét.
Liam egyik ujját a nő ajkára tette. – Aludj! – suttogta, majd levette a
nő szemüvegét, és az éjjeliszekrényre tette. Lekapcsolta a villanyt, és
ökölbe szorította a kezét, nehogy a hirtelen rátörő vágynak engedve mégis
hozzáérjen.
– A fene egye meg! Nem akarom ezt! Nem akarom ezt a nőt!
Hirtelen felemelte a kezét, és eltűnt.
Később, sokkal később, Rowan egy éjfekete farkasról álmodott… a
farkas a tenger fölé nyúló szirten állt.
Hátravetette a fejét, és vonítva hívta a vándorló holdat.

2.

A következő napokban Rowannek szokásává vált, hogy a farkast

keresse.
Leggyakrabban kora reggel vagy alkonyat előtt pillantotta meg, amint
az erdő szélén állt. A házat nézi, gondolta. Meg őt.
Aztán rájött, hogy azokon a reggeleken, amikor nem látja, csalódást
érez. Akkora csalódást, hogy elkezdett ételmaradékot hagyni neki abban a
reményben, hogy közelebb csalhatja magához, hogy kicsiny világának
rendszeres látogatójává teheti.
Elég sokszor gondolt rá. Szinte minden reggel valamilyen
álomfoszlánnyal ébredt. Olyan álmokból merült fel, amelyekben a farkas az
ágya mellett ült, miközben ő aludt, ahol néha felébredt annyira, hogy előre
nyújtsa a kezét és megsimogassa a selymes szőrt, vagy érezze a hátán
végigfutó, erős izmokat.
Olykor-olykor álmaiban a farkas összekeveredett a szomszédjával.
Ezeken a reggeleken úgy kelt ki az ágyból, hogy egész testében reszketett a
nemi érzékek kielégítetlenségtől. Ez aztán összezavarta és feszélyezte.
Amikor logikusan gondolkodott, emlékeztette magát rá, hogy Liam
Donovan az egyetlen emberi lény, akit errefelé látott azon a héten. Ő pedig
nemének meglehetősen látványos képviselője, az erotikus álmok tökéletes
alanya.
Mindent összevetve sokkal szívesebben gondolt a farkasra, miközben
különleges történeteket szőtt róla. Szívesen állította be úgy, mintha az
őrzője lenne, aki az erdőben élő, bármilyen gonosz szellemtől megvédi.
Ideje nagy részében olvasott, vagy rajzolt, esetleg nagy sétákat tett.
Közben megpróbálta elhessegetni azt a gondolatot, hogy hamarosan eljön
az a hetenként esedékes pillanat, amikor ígéretéhez híven fel kell hívnia a
szüleit.
Gyakran hallotta az erdőből felé szálló vagy az ablakon beáradó zenét.
Sípokat, fuvolákat, csengettyűket, húros hangszereket. Egyszer olyan édes
és tiszta hárfamuzsikát hallott, hogy a torka összeszorult a fájdalomtól.
Miközben fürdött a békében, a magányban és senki nem gazdálkodott
az idejével, néha rátört egy-egy pillanat, amikor oly egyedül érezte magát,
hogy belesajdult a szíve. Ám, még amikor igazán szüksége lett volna
valami emberi hangra, egy másik ember jelenlétére, akkor sem merte
összeszedni a bátorságát, vagy ésszerű okot találni arra, hogy megkeresse
Liamet.
Pedig megkínálhatná egy csésze kávéval, gondolta, amikor az alkonyat
ráköszöntött a fák közül, és a farkasnak nyoma sem volt. Vagy esetleg egy
tál étellel. Hogy egy kicsit beszélgessenek, merengett, és tétován
csavargatta ujjai körül lófarka végét.
– Vajon ő sosem érzi magát egyedül? – töprengett. – Vajon mivel
foglalkozik egész nap, vagy éjjel?
Feltámadt a szél, és a távolban mennydörgés zúgott. Vihar közeleg,
gondolta, és az ajtóhoz sétált, hogy kinyissa, és beengedje a hűvös levegőt.
Felnézett az égre, és meglátta a száguldó, sötét fellegeket, és egy távoli
villám halovány fényét.
Arra gondolt, csodás lenne a tetőn kopogó eső hangja mellett elaludni.
Még jobb lenne bebújni az ágyba egy jó könyvvel és fél éjszaka olvasni,
miközben kint üvölt a szél, és az eső veri az ablakokat.
Elmosolyodott, és leengedte a tekintetét. És egyenesen belenézett a
farkas sárgán csillogó szemébe.
Egy pillanatra megtántorodott, a torkához kapta a kezét. Nagyot
dobbant a szíve. Az állat a tisztás közepén állt, még sosem jött ilyen közel.
Idegesen beletörölte kezét a farmerjába, és óvatosan kilépett a tornácra.
– Szia! – köszönt neki, majd felnevetett, de egyik kezét minden
eshetőségre felkészülve szilárdan az ajtókilincsen tartotta. – Olyan
gyönyörű vagy – motyogta a faragott kőszoborként mozdulatlanul álló
állatnak. – Mindennap kereslek. Sosem eszed meg a neked kitett ételt. És
mást sem. Nem vagyok túl jó szakács. Bárcsak közelebb jönnél!
Miközben lassan leguggolt, a szíve hevesebben kezdett dobogni. –
Nem bántalak – suttogta. – Olvastam egy könyvet a farkasokról. Nem
furcsa, hogy hoztam magammal egy rólad szóló könyvet? Még arra sem
emlékszem, hogy bepakoltam volna, hiszen olyan sokat hoztam. Nem
kellene irántam érdeklődnöd – sóhajtott. – A falkáddal kéne szaladnod, a
pároddal kéne tartanod.
A szomorúság olyan gyorsan, olyan élesen tört rá, hogy becsukta a
szemét. – A farkasok egy életre választanak párt – jegyezte meg halkan,
majd összerezzent, amikor villám hasított át az égen, amire eget rázó
mennydörgés volt a válasz.
A tisztás üresen állt. A fekete farkas eltűnt. Rowan visszament a
tornácon álló hintaszékhez, leült, maga alá húzta a lábát, és az eleredő esőt
nézte.
Túl sokat és túl gyakran gondolt rá. Ez felbosszantotta. Liam büszke
volt arra, hogy tudott uralkodni magán. Amikor valakinek hatalom kerül a
birtokába, akkor annak uralkodni is tudnia kell. A nem szabályozott
hatalom erkölcstelen lehet. Rombolhat.
Születése óta folyton a kötelességeire és a fölényére tanították. A
tehetségére és az átkaira. A magányba menekült mindezek elől, legalábbis
rövid időre.
Tudta, nagyon is jól tudta, hogy a sorsát senki nem kerülheti el.
A herceg fiától azt várják, hogy fogadja el a sorsát.
A házban is őrá gondolt. Ahogy ránézett, amikor megjelent a tisztáson.
Ahogy a félelem táncolt körülötte, még akkor is, amikor kilépett a tornácra.
Olyan édesnek látta, úgy vonzotta magához, hiába küzdött ellene és
hiába akart kitérni az útjából. A lány azt hitte, megnyugtatja azzal, hogy
magához szoktatja, ha ételt tesz ki neki. Ahogy halkan, idegességtől remegő
hangon beszél hozzá.
Arra gondolt, vajon hány nő lenne, aki a vadon közepébe csöppenve,
egyedül venné a bátorságot, vagy arra vágyna, hogy egy farkashoz
beszéljen, mi több, meg is szelídítse.
Az a nő azt hiszi magáról, hogy gyáva – finoman hozzáért az
elméjéhez, éppen csak, hogy belepillantson a gondolataiba. Ennek a nőnek
elképzelése sincs arról, mi lakik benne, nem jött rá, és nem is hagyták, hogy
felfedezze.
Családszerető, erősen kötődik a szeretteihez, és sajnálatosan alacsony
az önértékelése.
Megrázta a fejét, miközben a lány a kávéját iszogatta, és a közeledő
vihart figyelte. Vajon mit várnak tőle, mit kezdjen ezzel a nőszeméllyel?
Ha csak arról lenne szó, hogy egy kicsit meglökje, hogy felfedezhesse
a saját hatalmát, hát igen, az érdekes lenne. Ezt a feladatot még élvezné is.
De tudta, hogy itt sokkal többről van szó.
Elég sokat látott már ahhoz, hogy aggódjon.
Ha hozzá küldték, ő pedig elfogadja, elveszi, akkor minden, ami miatt
az otthonát és a családját elhagyta, eldől.
 Nem az ő fajtája.
Mégis vágy kavargott benne. Bájos volt végül is, sérülékeny, egy kicsit
elveszett. Ezek a vágyak elég természetesek, főleg miután ilyen régóta élt a
maga választotta magányban.
A hímnek nőstény kell.
Ám a vágyak mélyebbről, erősebben, és sokkal követelőzőbben törtek
rá, mint ahogy azt korábban megtapasztalta, vagy mint ahogy érdekelte
volna ezek megtapasztalása. Amikor elhatalmasodik az emberen az
érzelem, eltűnik a fegyelem. Fegyelem nélkül pedig nincs választás. Ezt az
évet arra szánta, hogy határozzon, hogy válasszon.
Mégsem tudott távol maradni tőle. Elég bölcs ahhoz, gondolta, hogy
ebben a formában megfelelő távolságot tartson tőle – legalábbis, amikor a
lány ébren és a tudatánál van. Mégis ide kell jönnie, az erdőn át, hogy őt
nézze, hogy a gondolatait hallgassa. Vagy, hogy egyedül üldögéljen ebben a
szobában, és tüzet gyújtson, és őt tanulmányozza a lángokban.
Szerelem vár.
Összeszorította a fogsorát, letette a porcelán csészét az asztalra, ahogy
meghallotta a felé áradó suttogást. – A fene egye meg! Majd én
foglalkozom ezzel a dologgal, vele. Majd ha eljön az ideje. Ahogy nekem
tetszik. Hagyjatok magamra!
A sötét ablaküvegen elhalványult a saját tükörképe, és helyére egy
aranyhajú, övéhez hasonló szemű hölgy képe úszott. – Liam – szólalt meg
mosolyogva. – Makacs vagy, mint mindig.
A férfi felhúzta a szemöldökét. – Anya, könnyű annak, aki a
legjobbaktól tanult.
A nő fénylő tekintettel felkacagott. – Ez bizony igaz – már ha az
apádról beszélsz. Kitört a vihar, a lány meg egyedül van. Ezt ennyiben
hagyod?
– Mindkettőnknek az a legjobb. Nem közülünk való.
– Liam, ha készen vagy, nézz a szívébe és a magadéba is! Bízz abban,
amit ott találsz – sóhajtott, mert tudta, hogy a fia, mint mindig, most is a
maga útját fogja járni. – Átadom az üdvözleted apádnak.
– Tedd azt! Szeretlek.
 – Tudom. Gyere haza hamarosan, Liam Donovan. Hiányzol.
Ahogy az arckép elhomályosult, villám szállt az égből a fold felé, mint
az elhajított dárda. Ám nem hagyott nyomot, nem égetett meg semmit,
hiába kísérte óriási robaj. Liam tudta, hogy az apja visszhangozta anyja
utolsó szavait.
– Hát jól van. A pokolba! Megyek, megnézem, hogy boldogul a
viharban.
Megfordult, figyelt, aztán a kezét kinyújtva a kihűlt tűzhely felé intett.
Lángok csaptak fel, pedig sem hasábok, sem gyújtós nem várakozott benne.
– Villámok cikáznak, dübörög a lég, hogy boldogul egyedül a
fehérnép? Fakuljanak a lángok, élesedjen a szem, ahogy akarom, úgy
legyen!
Ahogy a lángok elcsitultak, Liam zsebre tette a kezét. A hideg
aranyszínű lobogásban árnyak születtek és váltak szét, majd nyíltak meg
előtte.
Látta, hogy a lány gyertyával a kezében lépked a sötétben. A pislákoló
fényben jól látszott, hogy az arca sápadt, a szeme tágra nyílt. A konyhai
fiókokban keresgélt, és szokásához híven magában beszélt. A következő
villám fényére pedig úgy rezzent össze, mint valami ijedt őz.
Nos, erre nem gondolt, ismerte be Liam, és idegességében beletúrt a
hajába. A lány házában kimaradt az áram, egyedül tartózkodik a sötét
házban, és már szinte félholt a rémülettől. Vajon Belinda nem mondta el
neki, hogyan kell használni a generátort, vagy, hogy hol találja a
zseblámpát? Vagy akár a viharlámpát? Úgy látszik, hogy nem.
Nem hagyhatja ott egyedül ebben az állapotban, nem igaz? Reszket, és
ide-oda botorkál. Amit a ravasz kis unokahúga – gondolta fanyar mosoly
mellett – természetesen jól tudott.
Meggyőződik róla, hogy van-e világítása, és nem fázik-e, de aztán
kész. Nem marad nála.
Bár varázsló, ugyanakkor férfi is. És mindkét része túlságosan is óvni
akarta ezt a teremtést.
– Csak egy vihar, csak egy vihar. Nem nagy ügy – ismételgette Rowan
a szavakat, miközben újabb és újabb gyertyákat gyújtott.
 Nem félt a sötétségtől, nem igazán. De most olyan átkozottul sötét van,
és a villámok oly közel cikáznak a házhoz… Rázkódtak az ablakok a
mennydörgéstől, már azt hitte, hogy szét is robbannak.
Ha nem kint ábrándozott volna a tornácon, amíg a vihar közeledett,
akkor még tüzet is rakhatott volna. Meleg és fény árasztaná el a szobát a
kandallóban lobogó tűztől és a gyertyáktól, és már-már… otthonosan
érezhetné magát. Bárcsak valóban el tudná ezt hinni!
Most meg nincs áram, nincs telefon, a vihar meg éppen az ő háza fölött
tombol teljes erővel.
Van gyertyája, emlékeztette magát. Több tucatnyi is. Fehérek, kékek,
pirosak, zöldek. Belinda nyilván felvásárolt egy egész gyertyaboltot.
Némelyik olyan szép volt, különös és gyönyörű jelképeket faragtak rájuk,
ezeket nem gyújtotta meg. Különben is, már vagy ötvenet meggyújtott, elég
világos volt, és olyan csodás illat lengte be a házat, ami lecsillapíthatta az
idegeit.
– Rendben! – tett le még egy gyertyát az asztalra, és összedörzsölte
kihűlt kezeit. — Most már elég fényem van ahhoz, hogy begyújtsam a
kandallót. Aztán felkuporodom az ágyra, és egyszerűen kivárom a végét.
Minden rendben lesz.
Ám ahogy leguggolt a kandalló elé, hogy elrendezze a gyújtóst,
üvölteni kezdett a szél, és hatalmas robajjal kivágódott a ház ajtaja. A
cseresznyeillatú gyertyák majd fele kialudt.
Felugrott és megpördült. Aztán felsikított.
Liam állt néhány méternyire tőle, lobogott a szélben a haja és a
gyertyák fénye ott villódzott a szemében. Rowan a lábára ejtette a gyújtóst,
felkiáltott és hátratántorodva egy székre rogyott.
– Úgy látszik, megint megijesztettem – jegyezte meg halk és kellemes
hangon.
– Sajnálom.
– Én… Te, jó isten! Az ajtó…
Nyitva állt. Megfordult, odament, és becsukta, hogy kizárja az esőt és
a szelet.
 Rowan biztosra vette, hogy bezárta maga után, amikor besietett a
házba a vihar elől. Talán mégsem, gondolta, és megpróbálta lecsillapítani
vadul dobogó szívét.
– Arra gondoltam, talán gondot okoz neked ez a vihar – lépett
közelebb Liam egy táncos kecsességével. Vagy egy farkaséval. – Úgy tűnik,
nem tévedtem.
– Nincs áram – nyögte ki Rowan.
– Látom. És fázol – hajolt le a szétszórt gyújtósért. Leguggolt, és a
gyufa segítségével tüzet csiholt. Arra gondolt, hogy a nőnek ezen az estén
már elég meglepetésben volt része, bár így tovább tartott a dolog.
– Egy kis világosságot akartam, mielőtt tüzet gyújtok. Belindának
rengeteg gyertyája van.
– Természetesen. – A tűz ropogva éledt fel, a lángok kötelességtudóan
nyaldosták az elrendezett fahasábokat. – Mindjárt meleg lesz. A ház mögött
van egy generátor, ha akarod, beindíthatom, de a viharnak amúgy is
mindjárt vége.
Liam nem mozdult, a lobogó lángok megvilágították az arcát. Ahogy
ránézett, Rowan elfeledkezett a viharról és a sötétség miatt érzett
félelméről. Arra gondolt, vajon a férfi közel vállig érő haja tényleg olyan
puha-e, mint amilyennek látszik. Azon tanakodott, miért támadt olyan
érzése, hogy pontosan tudja, milyen lenne, ha belemerítené az ujjait.
Miért él benne olyan kép, hogy a férfi fölé hajol, egyre közelebb, hogy
szinte már összeér a szájuk? Csak egy parányi rés húzódik kettejük között.
– Megint ábrándozol, Rowan.
– Ó! – pislogott a nő, elpirult, és megrázta a fejét. – Sajnálom. Kicsit
ideges lettem a vihartól. Kérsz egy kis bort? – ugrott fel a székből, és a
konyha felé indult. – Finom olasz borom van, múlt este megkóstoltam.
Mindjárt… hozok egy kicsit. Nem tart semeddig.
Az isten szerelmére! Az isten szerelmére, ismételgette magában,
miközben a konyhába sietett, ahol vagy fél tucat gyertya világított. Miért
lesz ilyen nyugtalan és ostoba ennek a férfinek a jelenlétében? Már
korábban is találkozott jóképű férfiakkal. Végül is felnőtt nő, nem?
 Kivette a boros üveget a hűtőszekrényből, és megtöltött két poharat.
Amikor kezében a poharakkal megfordult, a férfi pontosan mögötte állt.
Rowan összerezzent.
A bor kilöttyent a kézfejére.
– Mindenképpen ezt kell csinálnod?! – bukott ki belőle, mielőtt
meggondolhatta volna magát. Aztán a férfi arcán hirtelen szétterülő mesés
mosolyban gyönyörködött. Ragyogása elvakította, mint a villám fénye.
– Nem hinném. – A pokolba! Neki is joga lehet egy kis élvezetre. A
tekintetét a lányra szegezve megemelte Rowan kezét, majd lehajolt, és
lassan lenyalta a bort a kezéről.
Rowan halkan felnyögött.
– Igazad volt. Valóban finom. – Elvette a poharat, és elmosolyodott,
amikor a nő szabaddá vált keze erőtlenül lehanyatlott. Kortyolt egyet a
borból. – Nagyon szép vagy, Rowan Murray. Sokszor eszembe jutottál,
amióta utoljára láttalak.
– Tényleg?
– Azt hitted, hogy nem?
Rowan láthatóan annyira összezavarodott, hogy Liam kísértésbe esett,
hogy kihasználja az előnyét, és engedjen a belső késztetésnek és elvegyen
mindent, amit akar, amit eddig megtagad magától, mielőtt a nő felocsúdna.
Egy lépés előre, merengett, lassan a tarkójára csúsztatná a kezét, oda, ahol
meleg és sima a bőre. Törékeny. Ajkát az ajkára szorítaná, hogy a csókja
elvegyüljön a nyelvén szétfolyó borral.
És nem hagyná ennyiben, nem állna meg egy ennyire ártatlan lépésnél.
– Gyere be a tűzhöz! – lépett hátra, hogy helyet adjon a nőnek. – Ott
melegebb van.
Rowan észrevette a testében szétáradó fájdalmat. Ugyanaz a fájdalom,
gondolta, mint amit akkor érzett, amikor a férfiról szóló álmokból ébredt.
Gyorsan elsietett mellette, bement a nappaliba, és magában azért
imádkozott, hogy eszébe jusson valami, ami nem hangzik olyan nagy
ostobaságnak.
– Ha azért jöttél, hogy pihenj – kezdte Liam, némi türelmetlenséggel a
hangjában –, meglehetősen ügyetlenül végzed a feladatod. Ülj le, és ne
gyötrődj! A viharnak mindjárt vége, én sem maradok sokáig.
– Szeretem a társaságot. Nem szoktam ilyen hosszú ideig egyedül
lenni.
Leült, és sikerült elmosolyodnia. Liam azonban a tűz mellett állt, és a
kandalló párkányának támaszkodott. Őt nézte. Éppen úgy figyelte, mint a…
– Nem ezért jöttél ide? – kérdezte a férfi, hogy megszakítsa a lány
gondolatait, mert túl közel járt ahhoz, hogy összeillessze a részleteket, ám
erre még nem készült fel. – Hát nem azért jöttél ide, hogy egyedül légy?
– De. És élvezem is. Néha azonban furcsa. Sokáig tanítottam.
Hozzászoktam, hogy sokan vannak körülöttem.
– Kedveled őket?
– Őket? A diákokat?
– Nem. Az embereket – legyintett előkelően. – Úgy általánosságban.
– Miért?… Igen – nevetett fel kurtán, és hátradőlt a székben, anélkül,
hogy észrevette volna, hogy vállizmából kioldódott a feszültség. – És te?
– Nem különösebben. – Kortyolt a borból, és elmerengett. – Olyan sok
köztük a fárasztó, az önző, aki csak magával törődik. És bár ez nem jelent
túl nagy gondot, gyakran megbántják egymást, sokszor szándékosan, eléggé
nemtörődöm módon. Nincs értelme, és nem dicsekvésre méltó dolog
fájdalmat okozni.
– A legtöbben nem szándékosan teszik – felelte a lány. Látta a villanást
a férfi szemében, megrázta a fejét. – Ó, te cinikus vagy! Nem értem a
cinikus embereket.
– Mert romantikus vagy, ráadásul gyermetegen hiszékeny is. Ettől
vagy olyan elbűvölő.
– Most ezt hízelgésnek vegyem vagy sértésnek? – gondolkodott
hangosan, és megkönnyebbülve elmosolyodott. Még sosem érezte magát
ilyen felszabadultnak a férfi társaságában. Liam leült vele szemben a
kanapéra.
– Az igazság ezek nélkül is elfogadható. Mit tanítasz?
– Irodalmat – legalábbis régebben azt tanítottam.
– Ez megmagyarázza azt a sok könyvet. – A dohányzóasztalkán és a
dívány melletti dobozokban is könyvek hevertek. A konyhaasztalon is látott
kupacokat, és tudta, hogy fent, a hálószobában szintén van még jó néhány.
– Az olvasás az egyik kedvenc időtöltésem. Imádok belemerülni egy-
egy történetbe.
– De ez… – dőlt hátra Liam, majd előrenyúlt és felvette a kupac
tetején heverő legfelső könyvet. – A farkasok élete, története és szokásai.
Ez nem regény!
– Nem. Csak úgy ösztönösen vettem meg valamikor, észre sem vettem,
hogy ezt is becsomagoltam. De most már örülök neki – simította félre
megszokásból a lófarokból kiszabadult, arcába lógó hajszálakat. – Nyilván
láttad te is – hajolt előre, és a tekintetéből sugárzó öröm szinte
ellenállhatatlanná tette.
Liam, miközben a bort kortyolgatta, továbbra is egyenesen a nő
szemébe nézett. – Én nem.
– Ó, én szinte mindennap látom, amióta ideérkeztem. Gyönyörű állat,
és nem olyan óvatos az emberekkel, mint várnád. Ma este is itt volt a
tisztáson, a vihar előtt. Néha meg hallom, hogy vonyít, vagy legalábbis úgy
tűnik. Te nem szoktad hallani?
– Én közelebb lakom a tengerhez – felelte. – Én azt hallgatom. A
farkas vad dolog, Rowan, gondolom, ezt írják a könyvedben is. Magányos
csavargó, a legvadabb minden állat közül.
– Nem akarom megszelídíteni. Inkább azt mondanám, kíváncsiak
vagyunk egymásra – nézett az ablak felé, és azon tanakodott, vajon a farkas
talált-e meleg, száraz helyet éjszakára. – Nem sportból vadásznak ezek az
állatok – tette hozzá szórakozottan a haját babrálva. – Nem is
kegyetlenségből. Hanem mert enniük kell. Általában falkában élnek,
családokban. Védik a kicsinyeiket és… – a következő villámlásnál
félbehagyta a mondatot és összerezzent.
– A természet erőszakos dolog. Nagylelkű, de könyörtelen is lehet –
tette félre a könyvet a férfi. – Vigyázz, hogy bánsz a farkassal, és tudd,
hogy sosem fogod megérteni!
A térdük összeért, a testük között kis távolság maradt. Rowan érezte a
férfi illatát, az erős, férfias, szinte állatias, egyértelműen veszélyes illatot.
Liam szája mosolyra húzódott. – Pontosan ilyen – motyogta, majd félretette
a poharát és felállt. — Beindítom neked a generátort. Jobb kedvre derülsz,
ha lesz áram.
– Igen, azt hiszem, igazad van – állt fel ő is, és azon töprengett, vajon
miért zakatol a szíve. Már biztosan nem a kint tomboló vihar miatt, inkább
a benne fortyogó érzelmektől. – Köszönöm a segítséget.
– Nem tesz semmit. – Nem engedi, hogy gond legyen belőle. – Egy
perc az egész. – Röviden, gyengéden hozzáért a nő kezéhez. – Finom volt a
bor – mormogta, majd a konyhába ment.
Rowan hosszú másodpercekig nem kapott levegőt, kezét az arcához
szorította, majd miután leengedte, csak akkor követte a férfit. Épp, amikor
belépett, felgyulladt a villany. Felkiáltott. Felnevetett, és azon merengett,
vajon hogyan tud a férfi ilyen gyorsan mozogni. A konyha üresen állt, égtek
a villanyok, olyan volt, mintha soha ott sem járt volna.
Kinyitotta az ajtót, és összerezzent, amikor a szél és az eső megcsapta.
Kicsit reszketve előrébb hajolt. – Liam? – Ám kint csak sötétség és eső
fogadta. – Ne menj el! – motyogta és a kilincsre támaszkodott, miközben az
eső eláztatta a blúzát. – Kérlek, ne hagyj egyedül!
A következő villámlás megvilágította az erdőt… és megcsillant az
esőben ázó, és a lépcső alján álldogáló farkas bundáján.
– Istenem! – A falon lévő villanykapcsoló után tapogatózott, és amikor
megtalálta, fény árasztotta el a tornácot. Még mindig ott állt, vizes bundája
csillogott, és türelmesen nézte őt. Rowan megnyalta a száját, és egy lépést
hátrált. – Gyere be az eső elől!
Öröm töltötte el, amikor a farkas kecsesen felugrott a tornácra. Észre
sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét, egészen addig, amíg a nedves
szőr hozzá nem ért a lábához, ahogy az állat besétált mellette a házba.
Reszketve fújta ki a levegőt.
– Hát – fordult meg remegve, és egymást nézték. – Egy farkas van a
házban. Egy hihetetlenül szép farkas – motyogta, és egy pillanatig sem
habozott, hogy bezárja az ajtót. Magára és a mellette várakozó farkasra. –
Ööööö, én megyek és… – Tétován legyintett. – Oda. Meleg van. Te is…
Elcsodálkozott és zavarba esve félbehagyta a mondatot, amikor a
farkas egyszerűen megfordult, és átsétált az ajtón. Követte és nézte, ahogy
az állat a tűzhöz megy, lefekszik, majd várakozón ránéz.
– Eszes vagy – mormogta –, nagyon eszes. – Ahogy óvatosan
közeledett, a farkas le sem vette róla a szemét. Rowan a kanapéra ült. –
Nem tartozol senkihez? – Felemelte a kezét, mert szinte viszketett, annyira
szerette volna megérinteni. Várta a morgást, a vicsorgást, a figyelmeztetést,
amikor aztán egyik sem jött, óvatosan az állat fejére tette a kezét. – Nem, te
nem tartozol senkihez, a magad ura vagy. Ez így szokott lenni az erősekkel
és a szépekkel.
Amikor az állat nyakát simogatta, óvatosan érintve a szőrt, a farkas
szeme összeszűkült. Rowan úgy gondolta, öröm villant meg benne, ezért
halványan elmosolyodott. – Tetszik? Nekem is. Az érintés éppen olyan jó
annak, aki adja, mint aki kapja, és engem régóta nem érintett meg senki
igazán. De nem hiszem, hogy szeretnéd hallani az élettörténetemet. Nem is
túl izgalmas. Nem úgy, mint a tiéd – merengett –, gyanítom, te csodás
dolgokról tudnál mesélni.
A farkasnak erdő- és eső illata volt. Állatszaga. És valamilyen különös
oknál fogva… valahonnan ismerősnek tűnt ez a szag. Merészebb lett;
végigsimította az állat hátát, a horpaszát, majd újra a fejét. – Majd itt
megszáradsz a tűz mellett – kezdte, aztán a keze megállt félúton, és
összeráncolta a homlokát.
– Ő nem is volt vizes – jegyezte meg halkan. – Liam az esőben jött ide,
mégsem volt vizes. Vagy igen? – Döbbenten meredt ki az ablakon. Liam
haja ugyanolyan fekete volt, mint a farkas bundája, de nem csillogott
esőcseppektől vagy nedvességtől. Vagy mégis?
– Hogy lehet ez? Még ha autóval is jött át, a kocsitól az ajtóig gyalog
kellett jönnie, és…
Elhallgatott, mert a farkas közelebb húzódott, és megdöfködte az
orrával a combját. Rowan örömmel nyugtázta a dolgot, és újra simogatni
kezdte. Elmosolyodott, amikor meghallotta a farkas elégedettségre utaló
torokhangját. A nagyon emberi és nagyon férfias hangot.
– Lehet, hogy te is magányos vagy.
Addig ültek így, amíg a vihar elvonult a tenger felé, a mennydörgés
elhalkult, és az eső meg a szél halk kopogássá és suttogássá szelídült.
 Nem lepte meg Rowant, hogy a farkas vele ment, amikor végigjárta a
házat. Valahogy olyan természetesnek tűnt, hogy elkíséri, amikor elfújja a
gyertyákat, és lekapcsolja a lámpákat. Felment vele az emeletre is, mellé
ült, amíg meggyújtotta a hálószobai kandallóban a tüzet.
– Imádok itt lenni – motyogta, majd a sarkára ülve az éledező lángokat
nézte. – Még amikor egyedül érzem magam, mint ma este, akkor is úgy
érzem, hogy helyes, hogy itt vagyok. Mintha mindig is ide kellett volna
jönnöm.
Elfordította a fejét, és elmosolyodott. Szemtől szembe néztek, a
sötétkék az aranyló sárgába. Előrenyújtotta a kezét, és az erős állkapocs
alatt megdörzsölte a torok selymes szőrét. – Senki sem hinne nekem. Nem
ismerek senkit, aki elhinné, hogy itt ülök Oregonban egy erdei házban, és
egy csodaszép, nagy, fekete farkassal beszélgetek. Az is lehet, hogy tényleg
csak álmodom. Elég sokat álmodozom – tette hozzá, majd felállt. – Talán
mindenkinek igaza van, és tényleg túl sokat ábrándozom.
Odament az öltözőasztalkához, és elővette a pizsamáját a fiókból. –
Gondolom, elég sajnálatra méltó, ha valakinek az álmai jelentik az élete
legérdekesebb részeit. Nem úgy értem, hogy hegyet kéne másznom, vagy
ejtőernyőznöm…
A farkas nem figyelt tovább – pedig egész eddig a lányt hallgatta.
Most azonban, beszéd közben Rowan kibújt sötétkék pulóveréből, és
elkezdte kigombolni az alatta viselt inget.
Már nem figyelt a szavakra, hiszen egy szál csipkés selyem
melltartóban és farmerban álldogálva hajtogatta a ruháit. Alacsony és
karcsú testét tejfehér bőr tette vonzóvá. A nadrág a derékrésznél egy kicsit
lötyögött, és a farkasbőrbe bújt férfi majdnem felnyögött, amikor a nő a
gombhoz nyúlt.
Felforrósodott a vére, és felgyorsult a pulzusa, ahogy Rowan vele mit
sem törődve lassan letolta a nadrágját.
Fehér alsónemű a csípőjén. A farkas oda akarta tenni a száját, a lágy
görbületekhez. Meg akarta ízlelni a húst, érezni akarta a csontok alakját. És
nyelvét a fehér szövet alá dugni, amíg a nő reszketni nem kezd.
 Rowan leült, és levette a zokniját. Lábával rugdosva próbált
megszabadulni a nadrágtól. A farkas majd megőrült, amikor Rowan felállt,
hogy össze hajtsa.
A halk morgást egyikük sem vette észre. Mikor Rowan ártatlan
vetkőzését folytatva kikapcsolta a melltartóját, a farkas érezte, hogy kezdi
elveszíteni az önuralmát, attól, hogy elképzelte, kezét a fehér mellekre teszi,
és ujjaival a rózsaszín mellbimbókat becézgeti.
Lehajtja a fejét, amíg a szája…
A váratlan, éles villanástól Rowan összerezzent, és fojtott hangon
felsikoltott. – Istenem. Visszajön a vihar. Azt hittem… – Félbehagyta a
mondatot, és a farkas felé nézett. Meglátta az aranyszínű szem csillogását.
Ösztönösen összefonta a karját a melle előtt. A szíve majd kiugrott a
helyéről.
Olyan emberi tekintettel nézi, gondolta, és megérintette a pánik szele.
Éhes tekintettel figyelte. – Miért érzem hirtelen magam Piroskának? –
Kifújta a levegőt, majd újra mélyen beszívta. – Ez őrültség – motyogta, ám
a hangja közel sem csengett nyugodtan, miközben a pizsama felsőért nyúlt.
Meglepetten felkiáltott, amikor a farkas foga közé kapta a himbálódzó
ruhaujjat, és elkezdte húzni.
Rowanből kibuggyant a nevetés. Megmarkolta a flanel gallérját, és
húzni kezdte. A váratlan kötélhúzás újfent megnevettette. – Szerinted ez
mulatságos? – Átkozott legyen, ha ebben az elbűvölő farkasszemben nem
lát jókedvet. – Csak ezt hoztam! Lehet, hogy nem csinos, de meleg… itt
pedig hideg van. Na, hagyd már abba!
Amikor a farkas elengedte, Rowan két lépést hátratántorodott, mielőtt
visszanyerte volna az egyensúlyát. Csodásan meztelenül állt, csak egy kis
háromszög takarta i csípőtájékon, és összeszűkült szemmel méregette az
állatot.
– Igazi mókamester vagy! – Felemelte a pizsama felsőt, és
fognyomokat keresett az anyagon. Nem talált egyet sem. – Legalább nem
etted meg.
A farkas végignézte, ahogy magára vette, begombolta. Még abban is
volt valami érzéki, ahogy a világos mintás flanel a combját súrolta. mielőtt
felvehette volna a nadrágot, a farkas megmozdította a fejét, és bokájától a
térdhajlatáig végig nyalta a nő lábát.
Rowan kuncogott, majd lehajolt és megvakargatta az állat fülét, mintha
csak a család kutyája lenne.
– Én is szeretlek. – Miután felöltözött, kibontotta az amúgy is
szétbomlott copfját, és a keféért nyúlt. A farkas közben odasétált az ágyhoz,
felugrott rá, majd elnyújtózott az ágy végében.
– Na, azt már nem! – fordult felé vidáman, és kikefélte a haját. – De
nem ám! Onnan le kell jönnöd!
A farkas pislogás nélkül nézte. Rowan meg mert volna esküdni, hogy
mosolyog. Sóhajtott egyet, hátra rázta a haját, félretette a kefét, és az
ágyhoz ment. Legtanárosabb hangján rászólt az állatra, és a padlóra
mutatott.
Ez alkalommal tudta, hogy a farkas mosolygott.
– Nem fogsz ágyban aludni – nyúlt előre, hogy lehúzza a paplanról.
Ám amikor meglátta a felhúzott íny alól előbukkanó fogakat,
megköszörülte a torkát. – Hát jó, egy éjszakát. Abból még nem lesz baj.
Igaz?
Az állatot szemmel tartva, óvatosan bebújt a takaró alá. A farkas
semmi mást nem tett, csak mellső lábaira hajtotta a fejét. Rowan feltette a
szemüvegét, elővette a könyvét, és vállat vont. Elégedetten igazította meg
maga mögött a párnákat, és olvasni kezdett.
Egy pillanattal később megmozdult a matrac, és a farkas előrébb
kúszott, mellé feküdt, és fejét az ölébe tette. Rowan gondolkodás nélkül
megsimogatta, és hangosan kezdett olvasni.
Addig olvasott, amíg el nem nehezült a szemhéja, fátyolos nem lett a
hangja, és könyvvel a kezében el nem nyomta az álom.
Remegett a levegő, ahogy a farkas emberré változott. Liam egy ujjal a
nő homlokához ért.
– Álmodj csak, Rowan! – suttogta, és várt, hogy a nő mélyebbre
merüljön. Elvette a könyvét, a szemüvegét, és szépen az éjjeliszekrényre
tette. Aztán a fejét óvatosan felemelve eligazgatta mögötte párnát.
 – Nyilván minden reggel elgémberedve ébredsz – mormogta –, amikor
ülve alszol el. – Kézfejével végigsimította a bájos arcot, és felsóhajtott.
Az illatától, ettől a nőiesen finom illattól szinte megőrül. A telt és félig
szétnyílt ajkak közi légvétel felért egy meghívással.
– A fenébe, Rowan, itt fekszel velem az ágyban, miközben eső veri a
tetőt, és Yeats-et olvasol lágy, szinte már csalogató hangon. Hogy is
állhatnék neked ellen? Előbb vagy utóbb az enyém leszel. De
mindkettőnknek jobb lesz, ha ez inkább utóbb következik be. Ma este
ugyanis szükségem van még valamire.
Megfogta a lány kezét, tenyerét a tenyerére fektette, ujjaik
összekapcsolódtak. Liam lehunyta a szemét:
Gyere velem, kedves lélek: mély álmodba, ím, belépek! Álmod legyen
más, mint máskor, teljen csordultig a vágytól, legyen méz, mire epedem,
legyen úgy, ahogy szeretem, így akarom, így is legyen!
Rowan felnyögött, és megmozdult. Szabad kezét a fejéhez emelte, ajka
remegve nyílt szét, s lélegzete suttogásnak tűnt a férfi vérében. Liam
szívverése is felgyorsult, ahogy gondolatban szeretkezni kezdett vele.
Kóstolgatta, megérintette a gondolataival. Átadta magát neki.
Rowan vonaglott álmában, reszketett a fantom kezek érintésétől.
Érezte a férfi illatát, a pézsmával keveredő, félig állatias szagot, ami
már nem is egyszer felajzotta álmában. Képek, érzések, kusza és
összegabalyodott vágyak ébredtek benne, melyek kavargását el sem tudta
képzelni. Mindent magához ölelt, a férfi nevét motyogta és megnyílt neki –
testben és lélekben is.
Liam forró gondolatai felemelték, reszketett tőle a teste, megremegett,
majd kimondhatatlan öröm hasított belé. Hallotta a nevét, amint halk
suttogásként, szinte kétségbeesetten lehelte felé valaki. Újra és újra. Vágy
űzte a gondolatait, áthömpölygött rajta, majd csöndesen átcsúszott a
beteljesülésbe.
Közben Liam csak ült, szemét továbbra is csukva tartotta.
Ujjaik még mindig összekulcsolódtak. Az esőt hallgatta, meg Rowan
halk, egyenletes légzését. Ellenállt a kísértésnek, hogy mellé feküdjön, és
most már ne csak a gondolataival érjen hozzá. Hátrahajtotta a fejét… majd
eltűnt.

3.

Rowan korán ébredt, és szokatlanul pihenten. Úgy érezte, hogy ragyog

az egész teste. Elméje nyugodt volt, tiszta és elégedett. Már fölkelt, és a
zuhany alatt állt, amikor előbukkantak az emlékek. Szitkozódva kiugrott a
kádból, nem bánta, hogy csöpög róla a víz. Felkapott egy törülközőt és a
hálószobába sietett.
De az ágy már üresen állt. Nem feküdt a kihűlt kandalló előtt
összegömbölyödve a gyönyörű farkas. A lábáról lecsurgó vízzel mit sem
törődve lesietett a földszintre, és átkutatta a házat, végig nedves csíkot
hagyva maga után.
A konyhaajtó nyitva állt, megcsapta a hideg reggeli levegő. Mégis
kilépett a házból, kihűlt lábujjait felfelé kunkorította tiltakozásul, és a fák
vonalát pásztázta.
De vajon hogy jutott ki, és hová ment? – tépelődött. Mióta tudják a
farkasok kinyitni az ajtót?
Nem képzelődött! Nem! Tiltakozott az ellen, hogy elhiggye, hogy csak
az elméje hozott létre ilyen tiszta képeket, érzéseket, eseményeket. Ettől
megőrülne, vagy mégsem, gondolta, és felnevetett, miközben visszalépett a
házba és bezárta az ajtót.
Az a farkas bejött a házba. Mellette ült, vele maradt. Még az ágyába is
befeküdt. Világosan érezte a bundája tapintását, rajta az eső és a vadon
szagát, tisztán emlékezett a szemében ülő kifejezésre, és arra a meleg és
egyszerű vigaszra, amit azzal nyújtott, hogy fejét az ölébe hajtotta.
Bármilyen… szokatlan estének is lett a részese, az megtörtént.
Bármilyen különös dolgokat is tett, hogy beengedte, hogy megsimogatta az
állatot, mégis ezt tette.
 Ha egy csöpp esze lett volna, vette volna a fényképezőgépét és
lefényképezi a farkast.
De mit is akart volna ezzel bizonyítani? És kinek akarta volna
megmutatni? A farkas – és erre ebben a szent pillanatban döbbent rá –
csakis az ő saját, személyes öröme. Nem akar rajta osztozni senkivel.
Újra felment az emeletre, visszaállt a zuhany alá, és azon
gondolkodott, hogy vajon mikor látogatja meg újra.
Azon kapta magát, hogy mosolyog, és énekel. Nem emlékezett rá,
hogy valaha is boldogabban vagy teljesebb életörömmel ébredt volna. De
hát nem pontosan ezt tervezte? – emelte arcát a meleg vízsugárba. Vajon
nem azt akarta kideríteni, hogy mi teszi őt boldoggá? Ha ez történetesen azt
jelenti, hogy egy farkas társaságában tölt el egy viharos estét, akkor kinek
mi köze van ehhez?
– Na, ezt próbáld meg elmagyarázni, Rowan! – nevetett fel, majd
megtörülközött. Dúdolva törölte le a párát a fürdőszobai tükörről, és
megdermedt, amikor meglátta a tükörképét.
Tényleg máshogy néz ki? – csodálkozott, és közelebb hajolt, hogy
szemügyre vegye az arcát, a fénylő bőrét, nedves hajának csillogását, de
legfőképpen szemének friss ragyogását.
Mitől néz ki így? Felemelte a kezét, és ujjait finoman végighúzta az
arccsontján a szeme alatt.
Almok. Ujjai finoman remegtek, ahogy elhúzta a kezét. Forró és izgató
álmok. Színek, formák suhantak át az agyán és a testén. Olyan meglepő,
olyan… érzéki képek. Kezek a mellén, de nem! Egy száj, ami a szájára
tapad, közben mégsem ér hozzá igazából.
Lehunyta a szemét, hagyta, hogy a törülköző lecsússzon róla, kezével
végigsimított a mellén fentről lefelé, majd vissza, és megpróbálta felidézni,
hogy történt mindez álmában.
A férfibőr íze, ahogy forrón csúszik végig az övén. Át- meg átsuhant
az agyán, hogy újra és újra hozzáér, amíg a gyönyörtől könnyek nem
szöktek a szemébe. Még soha semmi ehhez foghatót nem tapasztalt, a
valóságban sem. De akkor hogyan találhatott rá ez az élmény az álmában?
És hogy van az, hogy farkassal fekszik le, majd férfiről álmodik?
 Liamről.
Tudta, hogy Liam az. Érezte az ajkát az ajkán. De hogyan lehetséges
ez? – töprengett, és végighúzta az ujját az ajkán. Honnan lehet benne olyan
biztos, hogy tudja, milyen érzés lenne, ha az ajka az ajkához érne?
– Mert ezt akarod – motyogta, majd kinyitotta a szemét, és a tükörképe
szemébe nézett. – Mert úgy kívánod, mint ahogy még soha senkit nem
kívántál. És, Rowan, te bolond, most már a leghalványabb elképzelésed
sincs róla, hogy is tehetnéd mindezt valósággá. Mert csak az álmaidban
vagy erre képes. Ezért aztán az álmaidban is következik be. Ez
pszichológiai alaptétel.
Nem tudta, hogy mulasson magán, vagy inkább megbotránkozzon.
Felöltözött, és lement a konyhába, hogy kávét főzzön. Miután felvette a
pulóverét, kitárta az ablakokat, hogy beengedje az eső utáni friss, hűvös
levegőt.
Minden lelkesedés nélkül gondolt a gabonapehelyre, a pirítósra és a
joghurtra. Csokoládés süteményre vágyott, de ez teljes képtelenség, hisz
még reggel nyolc sincs. Kötelességtudóan kinyitotta a szekrényt, de azonnal
vissza is vágta az ajtaját.
Ha süteményre vágyik, azt is reggelizik! Vigyorogva és ragyogó
szemmel kezdte előszedegetni a süteményhez való alapanyagokat. Lisztet
szórt a pultra, meg cukrot. Alaposan összekeverte. Senki nem látta, hogy
lenyalta a tésztát az ujjairól. Senki nem figyelmeztette udvariasan, hogy az
egyes lépések között tegyen rendet maga után.
Elképesztő rendetlenséget hagyott mindenfelé.
Türelmetlenül toporgott, alig várta, hogy kisüljön az első adag. –
Gyerünk már, gyerünk már! Enni akarok! Abban a pillanatban, amikor az
óra megcsörrent, kikapta a tepsit a sütőből és a tűzhelyre tette, majd egy
szedővel felemelte az első, forrón párolgó süteményt. Megfújta, Majd egyik
kezéből a másikba dobálta, de még így is megégette a nyelvét a megolvadt
csokoládéval, amikor beleharapott. Drámaian forgatta a szemét, majd
felnyögött az élvezettől, ahogy lenyelte az első falatot.
– Hát most ügyes voltál. Tényleg ügyes. Még!
 Vagy egy tucatot megevett, mielőtt betette volna a sütőbe a második
adagot.
Olyan szófogadatlan, huncutul, gyerekes érzés volt. És olyan
csodálatos!
Épp a következő adagot tette be, amikor megcsörrent a telefon. Tésztás
kézzel emelte fel a kagylót. – Tessék?
– Rowan, jó reggelt!
Egy pillanatig nem ismerte meg a hangot, aztán bűntudattal jött rá,
hogy Alan hívta.
– Jó reggelt!
– Remélem, nem ébresztettelek fel!
– Nem, nem, már egy ideje fent vagyok. Én… – vigyorgott és egy
újabb süteményt vett fel. – Épp reggelizem.
– Ezt örömmel hallom. Elég sokszor kihagyod az étkezéseket.
Bekapta az egész süteményt, majd tele szájjal folytatta a beszélgetést.
– De most nem. Talán a hegyvidéki levegő… – nyelt egyet – növelte
meg az étvágyamat.
– Olyan… másmilyen vagy.
– Tényleg? Hát tényleg nem olyan, mint máskor. Most jobb vagyok!
És még messze nem vagyok készen!
– Olyan hebehurgyának tűnsz. Jól vagy egyáltalán?
– Igen. Csodálatosan érzem magam! – De hogyan magyarázhatná el
ennek a komoly és higgadt embernek, hogy épp süteményt majszol a
konyhában, miközben táncot lejt, vagy azt, hogy az estét egy farkassal
töltötte, netán azt, hogy éjjel érzéki álom lepte meg, melyben egy olyan
férfivel szeretkezett, akit alig ismer?!
És, hogy ezeknek a tapasztalatoknak egyetlen percét sem cserélte
volna el.
– Sokat olvasok – mondta inkább. – Nagyokat sétálok. Rajzolgattam
is. Már el is felejtettem, mennyire élvezem. Csodás reggel van. Az ég
hihetetlenül kék.
– Megnéztem az időjárás-jelentést. Komoly viharról számoltak be
felétek. Megpróbáltalak felhívni, de nem tudtalak elérni.
 – Igen, volt valami vihar. De talán épp ezért olyan gyönyörű ma reggel
a táj.
– Már aggódtam érted, Rowan. Ha nem értelek volna el ma reggel,
akkor elrepültem volna Portlandbe, ott meg kocsit béreltem volna.
A gondolat, már maga a gondolat, hogy Alan behatol az ő varázslatos,
piciny világába, rémülettel töltötte el. Küzdenie kellett, hogy ez ne
hallatsszon ki a hangjából.
– Ó, Alan, nem kell aggódnod! Teljesen jól vagyok. A vihar pedig
izgalmas volt. Van áramfejlesztőm és vészvilágításom is.
– De nem tetszik, hogy ott vagy egyedül, valahol a világ végén valami
kezdetleges kalyibában. Mi van, ha megsérülsz, vagy megbetegszel, esetleg
elromlik a kocsid?
Rowan jókedve egyre romlott. Fokról fokra. Igazából nem is vette
észre. Alan már elmondta ezeket korábban, ahogy a szülei is, ugyanilyen
értetlenséggel keveredő, aggódó hangon.
– Alan, ez gyönyörű, erős és nagyon tágas ház, nem pedig kalyiba.
Alig hat kilométernyire vagyok egy nagyon szép városkától, tehát
korántsem a világ végére csöppentem. Ha megsérülök, vagy megbetegszem,
orvoshoz megyek. Ha pedig defektet kapna a kerék, gondolom, majdcsak
rájövök, hogy kell kicserélni.
– De akkor is egyedül vagy, Rowan, és az elmúlt éjszaka bizonyítja,
milyen könnyen megszűnhet a kapcsolatod a külvilággal.
– A telefonnal már semmi baj – nyögte ki összeszorított foggal. – És
mobiltelefonom is van a Roverben. Azt gondolom, elég értelmes vagyok,
tökéletes az egészségem, és már elmúltam huszonhét éves, azon kívül az
ittlétem egyedüli célja éppen az, hogy egyedül legyek.
Egy időre csönd támadt, éppen annyi időre, hogy Rowan rájöjjön,
ezzel most megbántotta Alant. Ez a hosszú csönd elegendőnek bizonyult
ahhoz, hogy bűntudata támadjon.
– Alan…
– Azt reméltem, hogy haza akarsz jönni, de láthatóan más a helyzet.
Hiányzol, Rowan. És a családodnak is hiányzol. Én csak azt akartam, hogy
tudd ezt.
 – Sajnálom. – Hányszor mondta ki ezt a szót eddigi életében? Ezen
gondolkodva nyomta ujjait egyre jobban lüktető halántékához. – Nem
akartalak megbántani, Alan. Azt hiszem, egy kicsit védekező állásponton
vagyok. Nem, most még korántsem akarok hazamenni. Ha beszélsz a
szüleimmel, mondd meg nekik, hogy majd este hívom őket, és jól vagyok.
– Ma találkozom az apáddal – jött a kimért válasz, és Rowan tudta,
hogy ezzel Alan azt akarta kimutatni, hogy sikerült megbántania –, majd
szólok neki. Kérlek, jelentkezz majd!
– Persze! Kedves vagy, hogy felhívtál! Ó, és a héten még majd írok
neked egy hosszú levelet.
– Örülnék neki. Szervusz, Rowan!
A lány vidám hangulata teljesen elszállt. Letette a telefont, megfordult
és végignézett a konyhai rendetlenségen. Magára mért büntetésként
mindent alaposan letakarított, majd a süteményt egy műanyag tartóba tette,
és gondosan eltette.
Nem, mégsem fogok szomorkodni. Egyáltalán nem. — Kivágta a
konyhaszekrény ajtaját, kivett egy kis dobozt és a sütemények felét áttette.
mielőtt lebeszélhette volna magát, lekapott egy vékony kabátot az ajtó
melletti fogasról, a dobozt a hóna alá csapta, és kilépett a házból.
Elképzelése sem volt arról, merre lehet Liam háza. A férfi azt mondta,
közelebb van a tengerhez. Az a legjobb, ha megkeresi, határozta el. Ha
netán… vészhelyzetbe kerülne. Sétál egyet, és ha nem találja meg… nos,
gondolta, és megrázta a süteményes dobozt, éhezni legalábbis nem fog.
Besétált a fák közé, és megint meglepődött, mennyivel hűvösebbnek és
mennyivel zöldebbnek tűnt odabent minden. Madarak énekeltek, a finom
illatot árasztó fenyőfák halkan susogtak. A napsugarak néhol lejutottak a
talajig, ilyenkor táncolva villództak a patak vizén.
Minél beljebb hatolt, annál jobb lett a kedve. Rövid időre időnként
megállt, hogy lehunyja a szemét, hogy érezze a hajával játszadozó és az
arcát simogató szelet. Hogyan magyarázhatná ezt el egy olyan férfinek,
mint Alan, akinek minden lépése értelmes, akinek minden tette ésszerű és
határozott?
 Hogy is értethetné meg vele, vagy akár bármelyik munkatársával,
akiktől ide menekült, milyen érzés az olyan megfoghatatlan dolgok után
vágyódni, mint amilyen a fák éneke, a levegőben érződő tenger íze, vagy az
í az egyszerű béke, amit egyedül állva érez ennek a hatalmas és élettel teli
valaminek a közepén?
– Nem megyek vissza. – Nem is a hangja, hanem a szavak értelme
döbbentette meg annyira, hogy tágra nyitotta a szemét. Nem vette észre,
hogy mikor hozta meg a döntését bármiről, főleg egy ilyen horderejű
dologról. A rákövetkező kurta nevetésben a győzelem fölött érzett öröm
hangja csendült. – Nem megyek vissza – ismételte. – Azt ugyan nem
tudom, hová megyek, de vissza bizony nem!
Megint felnevetett, most hosszabban, és tiszta szívből, miközben
szédülten járt körbe és körbe. A pataknál jobbra indult az ösvényen. A
szeme sarkából valami fehér villanást vett észre. Megfordult, és tátott
szájjal bámulta a fehér szarvast.
Egymást nézték, köztük ott csörgedezett a csobogó patak. A hófehér
bundájú szarvas derűs, tágra nyílt szemmel nézte, Rowan arcán pedig
döbbenettel keveredett áhítat tükröződött.
Elbűvölve lépett előre. A szarvas csak állt mozdulatlanul, mint valami
jégből faragott szobor. Aztán felemelte a fejét, előkelően megfordult, és
belépdelt a fák közé. Rowan habozás nélkül követte. Átkelt a patakon, a
fényes köveken lépdelve. Azonnal észrevette az ösvényt, majd a fehér
foltként mozgó szarvast.
Utána sietett, szapora léptekkel követve az ösvény kanyargását. A
szarvas, mint valami hófehér kalauz, mindig előtte haladt, patái tompán
koppantak a letaposott úton.
Aztán Rowan egy tisztásra ért. A semmiből került elé, a fenséges
fákkal szegélyezett puha talajú, tökéletes kör alakú tisztás. Aztán a körön
belül egy másik kört látott, amely sötétszürke kövekből készült, a
legalacsonyabb a válláig ért, a legmagasabb a feje fölé emelkedett.
Meglepődve nyúlt előre, és érintette meg ujjai hegyével a legközelebbi
követ… és meg mert volna esküdni, hogy olyan rezgést érzett, mintha
valaki megpendített volna egy hárfahúrt. Valahol elméje titkos zugában
pedig meghallotta a választ is.
Táncoló kövek Oregonban? Ez… elég valószínűtlen, gondolta. Mégis
itt álltak előtte. Nyilván nem újdonság, másként viszont mégsem lehetséges.
Ha ősi lenne, valaki már írt volna róla, és turisták látogatnának ide, meg
mindenféle tudósok, hogy alaposan tanulmányozzák.
Kíváncsian átlépett két kő fölött, aztán azonnal visszahúzódott. Úgy
érezte, a körön belül vibrál a levegő. Megváltoztak a fényviszonyok,
élénkebbnek tűnt minden, és mintha a tenger is közelebbről morajlott volna,
mint egy pillanattal korábban.
Mivel mindig is értelemmel megáldott embernek tartotta magát, úgy
gondolta, hogy a kövek nem élnek, és hogy a levegő is ugyanolyan ott, ahol
ő áll vagy a kör belsejében, fél méter távolságra tőle. Ám ésszerűség ide
vagy oda, inkább mégiscsak megkerülte a kört, mint hogy átsétáljon rajta.
Mintha csak őt várta volna, a szarvas félúton, a kör túloldalán egy
keskeny, árnyékos, a fák közé vezető ösvényen állt. Úgy tűnt, megértően és
magában mulatva őt nézi, majd kecsesen tovább szökkent.
Ez alkalommal Rowan minden irányérzékét elveszítette. Hallja ugyan
a tengert, de vajon honnan? Elölről, balról, vagy inkább jobbról? Az ösvény
elkanyarodott, és hamarosan keskeny csapássá szűkült. Rowan átmászott
egy kidőlt fatörzsön, lecsúszott egy lejtőn, majd átsétált a szinte alkonyati
sötétségbe burkolódzó erdőn.
Amikor az ösvény hirtelen véget ért, és ott állt fákkal és sűrű bozóttal
körülvéve, átkozta magát az ostoba viselkedéséért. Megfordult, hogy
visszafelé haladjon, és ekkor meglátta, hogy a csapás kétfelé ágazik.
Ha mindjárt az életébe kerülne, akkor sem tudná már megmondani,
hogy melyiken is jött.
Aztán újra fehér villanást látott, épp csak egy halovány foltot, balra.
Nagy levegőt vett, visszatartotta a lélegzetét, majd széthajtotta a bokrokat,
és átverekedte magát a sűrű, tüskés ágak között. Végre sikerült
kiszabadulnia, és sűrű szitkozódás közepette kibotladoznia valami tisztásra.
A ház majdnem a szirten állt, három oldalról fák vették körül, a háta
mögött pedig szikla magaslott. Lomha füst gomolygott elő a kéményéből,
és lustán lebbent tova a szélben.
Rowan félresöpörte haját az arcából, és közben elmaszatolt egy csöpp
vért, ami egy tüske karcolta sebből buggyant elő. A ház kisebb volt
Belindáénál, és fa helyett kőből épült. A nap úgy csillant meg a köveken,
mintha minden egyes darab gyémántból lett volna. A terasz széles, de
fedetlen. Az emeleten egy kicsi, de elbűvölő kőerkély állt az üvegajtók
előtt.
Amikor lejjebb emelte a tekintetét, észrevette, hogy Liam áll a
tornácon. Hüvelykujját farmernadrágja első zsebébe akasztotta. Fekete
pulcsiját könyékig feltűrte. És nem látszott különösebben boldognak a
megjelenésétől.
De azért biccentett.
– Gyere be, Rowan! Igyál teát!
Úgy lépett vissza a házba, hogy meg sem várta a választ, és nyitva
hagyta maga mögött az ajtót. Amikor Rowan közelebb lépett, meghallotta a
zenét, sípok és húros hangszerek megható dallamát. Kezét dörzsölgetve
belépett a házba.
A nappali nagyobbnak látszott, mint gondolta, ám ezt a kevés bútornak
tulajdonította. Terebélyes fotel, meg hosszú kanapé állt benne. Mindkettő
meleg, rozsdás színekben. Tűz lobogott a kandalló tompa fényű, palakő
párkánya alatt, melyen díszként egy öklömnyi, csipkés felületű zöld kő és
egy alabástromból faragott női szobor állt. A nádszál karcsú nő karját a feje
fölé emelte, és fejét hátravetette.
Rowan közelebb akart menni, hogy megvizsgálja az arcát, ám ezt
udvariatlan viselkedésnek tartotta. Inkább tovább sétált. Liamre csinos,
rendben tartott konyhában talált rá. A kannában már forrt a víz, és napsárga
porceláncsészék várakoztak az asztalon.
– Nem voltam biztos benne, hogy megtalállak — kezdte Rowan, ám
elszálltak a gondolatok a fejéből, amikor Liam felé fordulva mélyen a
szemébe nézett.
– Nem?
– Nem. Reméltem, hogy igen, de… nem voltam biztos benne. –
Elfogta az idegesség, összeszorult a torka. – Sütöttem süteményt. Hoztam is
belőle, hogy megköszönjem a múlt éjszakai segítséget.
Liam elmosolyodott, majd a lobogó vizet beleöntötte egy sárga
kannába.
– Miféle segítséget? – kérdezte, bár tudta, hogy a lány mire gondol.
Már érezte az illatukat, ahogy a nőét is, mielőtt Rowan kilépett volna a fák
közül.
– Csokoládés – sikerült neki is elmosolyodnia. – Van másféle is? –
nyitotta ki gyorsan a dobozkát. – Egész jól sikerült. Már vagy egy tucatot
megettem.
– Akkor foglalj helyet! Leöblítheted teával. Nyilván áthűltél a sétától.
Ma elég hűvös szél fúj.
– Gondolom – ült le Rowan a konyhaasztal mellé, ami épp elég volt
kettejüknek. – Azt sem tudom, mennyi ideig kóboroltam – kezdte, és
megigazította a haját. Liam az asztalra tette a kannát. – Megzavart egy… –
belé forrt a szó, amikor Liam hüvelykujjával megsimította.
– Megkarcoltad az arcodat – jegyezte meg halkan, és az ujja hegyén
pirosló meleg vért nézte.
– Hát igen… fennakadtam… a tüskéken. – Beleveszett a férfi
tekintetébe, bele tudott volna fulladni. Erre vágyott. – Liam.
A férfi újra az arcához ért, és megszüntette a csípő fájdalmat, amit
Rowan zavarában észre sem vett.
– Megzavartak – jegyezte meg Liam, és leült vele szemben. – Amikor
az erdőben voltál.
– Ah, igen. A fehér szarvas zavart meg.
Liam felhúzta a szemöldökét.
– A fehér szarvas? Talán kerestél valamit, Rowan?
Rowan magabiztosan elmosolyodott.
– A fehér szarvas, a madár vagy a ló egyaránt a keresés hagyományos
jelképe. Gondolom, valamit tényleg kerestem. Téged akartalak megtalálni.
Aztán megláttam a szarvast.
– Elhiszem – jegyezte meg halkan Liam, miközben eszébe jutott, hogy
az anyja szerette a hagyományos szimbólumokat.
– Te is láttad?
 – Igen – emelte fel a teáját a férfi. – Bár elég régen.
– Ugye, milyen csodás?
– Igen, az! Melegedj fel, Rowan. Madárcsontú vagy, meg fogsz fázni.
– San Franciscóban nőttem fel, hozzászoktam a hideghez. Mindegy,
megláttam a szarvast, és attól kezdve szinte kénytelen voltam követni. Egy
tisztásra értem, ahol valami kövekből álló kört találtam.
A férfi tekintete pengeként villant. – Oda… oda vezetett?
– Hát, így is lehet mondani. Ismered a helyet? Nem számítottam volna
rá, hogy ilyesmit találok errefelé. Írország, Nagy-Britannia, Wales vagy
Cornwall jut az ember eszébe, de nem ez az ország, ha ezekre a kövekre
gondol.
– Ott lehet rájuk lelni, ahol szükség van rájuk. Beléptél a körbe?
– Nem. Csacsiságnak hangzik, de nekem olyan kísértetiesnek tűnt.
Inkább megkerültem. Aztán teljesen eltévedtem.
Liam tudta, hogy megkönnyebbülést kellett volna éreznie, mégis
inkább csalódottság vett rajta erőt. Persze, emlékeztette magát, tudott volna
róla, ha belép a körbe. Azonnal. – Aligha vesztél el, hiszen itt vagy.
– Mégis úgy tűnt, mintha elvesztem volna. Megszűnt az ösvény, és
elvesztettem a tájékozódási képességemet, ami egyébként sem túl jó.
Nagyon finom ez a tea! Köszönöm. – Erős, meleg és selymes zamata
valami enyhén édeskés utóízzel szétáradt a szájában.
– Régi családi keverék – jegyezte meg halványan mosolyogva Liam,
majd vett a süteményből. – Finom. Szóval főzöl, Rowan?
– Igen, de az eredmény hol ilyen, hol olyan. – A reggeli boldogság
visszatért és ott bugyborékolt a hangjában. – Ma reggel így sikerült. Tetszik
a házad. Olyan, mintha mesekönyvből vágták volna ki, ahogy itt áll, háttal a
sziklának és a tengernek, és a napfényben ragyogó kövekkel.
– Megteszi. Egyelőre.
– És a kilátás…
Rowan felállt, a mosogatószekrény fölötti ablakhoz sétált, és ott
elakadt a lélegzete a látványtól.
– Hát ez csodálatos! Gondolom, lenyűgöző az olyan viharban,
amilyenben éjszaka részünk volt.
 Lenyűgöző, gondolta Liam, tudván, hogy az apja milyen szívesen
változtatta az időjárást a saját kénye-kedvére. Igen, pontosan olyan volt.
– Jól aludtál?
Rowan érezte, hogy forróság önti el, és összeszorul a torka. Aligha
mesélheti el a férfinek azt az álmát, hogy szeretkeztek. – Nem is emlékszem
rá, hogy valaha jobban aludtam volna.
Liam felnevetett, és felállt.
– Hát ez hízelgő.
Látta, hogy Rowan összehúzza magát.
– Jó tudni, hogy megnyugtatott a társaságom.
– Hmmm. – Rowan küzdött az ellen a különös érzés ellen, hogy a férfi
pontosan tudja, mi jár a fejében, aztán gyorsan elfordult. Észrevett egy
nyitott ajtót, és odabent a szobában egy, az íróasztalon égve hagyott lámpát
továbbá egy bekapcsolt számítógépet.
– Ez az irodád?
– Úgy is mondhatjuk.
– Akkor megzavartam a munkádat.
– Nem sürgős – rázta meg a fejét Liam. – Miért nem kérdezed meg, ha
látni szeretnéd?
– Tényleg szeretném – ismerte be. – Már ha ez nem baj.
Válaszként a férfi intett, majd megvárta, míg a nő belép előtte a
helyiségbe.
A szoba elég pici volt, ám a hatalmas ablakon át belátszott a sziklák
lenyűgöző látványa. Rowan arra gondolt, hogyan képes valaki dolgozni,
amikor annyi mindenről lehet itt álmodozni. Aztán felnevetett, amikor
meglátta, mi van a képernyőn.
– Játszottál? Ezt én is ismerem. A diákjaim bolondulnak érte. Myor
Titkai.
– Te nem játszol?
– Én nagyon ügyetlen vagyok. Különösen az ilyenekben, mert
általában borzasztóan belemerülök, és akkor minden lépés életfontosságú.
Nem engedhetek a nyomásnak. – Megint felnevetve közelebb hajolt, és a
képernyőt vizsgálta: villámok cikáztak egy kastély körül, és tündérek
ragyogtak. – Csak a harmadik szintig jutottam, ahol Brinda, a boszorkány
megígéri, hogy kinyitja a Varázslat Ajtaját, ha megtalálod a három követ.
Általában egyet szoktam megtalálni, aztán belezuhanok az Örökkévalóság
Gödrébe.
– Mindig csapdák övezik a varázslat felé vezető utat. Különben nem
lenne élvezet a megtalálásában. Meg akarod próbálni újra?
– Nem, nyirkos lesz a tenyerem és remegnek az ujjaim. Olyan
megalázó.
– Az egyik játékot komolyan veszi az ember, a másikat nem.
– Én mindet komolyan veszem – nézett a játék színes borítójára
Rowan, és a grafikában gyönyörködött. Aztán, amikor meglátta a feliratot,
hogy a Donovan cég szerzői joga védi, pislogott egyet.
– Ez a te játékod? – Felvidulva egyenesedett ki, és megfordult. –
Számítógépes játékokat készítesz? Ez nagyon okos.
– Szórakoztató.
– Annak, aki alig ért valamit a világhálóhoz, ez szinte maga a csoda.
Myor története elbűvölő, nagyszerű a grafikája, nekem azonban a történet
tetszik a legjobban. Olyan varázslatos. Kihívásokkal teli tündérmese
jutalmakkal és következményekkel.
Rowan szemében ezüst csillagok szikráznak, amikor boldog,
állapította meg Liam. És a hangulatától függően az illata is változik. Liam
pedig tudta, hogyan tegye még édesebbé, hogyan varázsolja még sötétebb
kékre az ezüst szikrákat.
– Minden tündérmesére jellemző mindkettő. Tetszik így a hajad –
lépett közelebb, és belefúrta az ujjait, a súlyát és a tapintását vizsgálva. –
Összekócolódott és gubancos.
Rowan torka összeszorult. – Ma reggel elfelejtettem megfésülködni.
-A szél tette – motyogta, és arcához emelt egy tincset. – Érzem rajta a
szél és a tenger illatát. – Ez vakmerő lépés volt, tudta, de hát neki is vannak
álmai. És jól emlékezett mindenre. – Ezt éreztem a bőrödön is.
Rowan térde elgyengült. A vére olyan sebesen száguldott az ereiben,
hogy a fejében hallotta saját szíve dübörgését. Moccanni sem bírt, levegőt is
alig kapott. Csak állt, és a férfi szemébe bámult, és várt.
 – Rowan Murray, a tündérszemű. Akarod, hogy megérintselek? –
Kezét a lány szívére tette, és a finom domborulatok között érzett minden
egyes dobbanást. – Így, mint most? – húzta le az ujjait az egyik
halmocskán.
Rowan csontjai feloldódtak, a tekintete elfelhősödött, légzése remegve
hagyta el szétnyíló ajkait. Liam ujjai lágyan értek hozzá, ám a belőle áradó
meleg perzselte a húsát.
Mégsem mozdult, sem közelebb, sem távolabb nem húzódott.
– Elég, ha nemet mondasz – mormogta Liam –, amikor megkérdezem,
akarod-e, hogy megkóstoljalak.
Rowan hátrahajtotta a fejét, és lehunyta elhomályosult szemét, amikor
Liam lehajolt hozzá, és ajkával finoman végig harapdálta az állkapcsa
vonalát.
– Tenger és szél és ártatlanság. – Hangjában ott remegett a vágy, és
egy kis ingerültség. – Azt is nekem adod, és semmit nem teszel, hogy
megállíts? – Felegyenesedett, várt, azt akarta, hogy a lány nyissa ki a
szemét, és nézzen az övébe. – Ha most megcsókolnálak, Rowan, mi
történne?
Ajka remegve nyílt szét, ahogy ez az álmában már föltett, de soha meg
nem válaszolt kérdés felszínre került. Aztán a férfi szája az övére tapadt, és
minden tudatos gondolata elszállt. Fények, vadul villódzó fények
kavarogtak lehunyt szemhéja alatt. Hőség, emésztő forróság gyűlt a
hasában. Az első hang, ami elhagyta az ajkát, a félelem szülötte lehetett, de
a második már egyértelműen az örömé volt.
Liam sokkal gyengédebb volt, mint várta, talán sokkal gyengédebb,
mint maga is akarta. Ajkával addig kényeztette az ajkát, míg az puhává és
meleggé nem vált. Rowan kiszolgáltatottan és vágyakozóan dőlt neki.
Ó, igen, ezt akarom. Csak ezt!
Remegés szaladt végig a testén, ahogy a férfi köröket rajzolt a
tarkójára, ahogy hátrahúzta a fejét, és elmélyítette a csókját. A légzésük
szaggatottá, gyorssá vált. Rowan a férfi vállába kapaszkodott, először az
egyensúlyát akarta megtartani, aztán a puszta öröm kedvéért, mert érezni
akarta a veszélyes, nyers erőt, az izmokat.
 Beletúrt a férfi hajába.
Eszébe villant a farkas, az állat dús fekete bundája, az inas erő, aztán a
férfi, amint ott ül az ágyán, és a kezét fogja, miközben egész testében
remeg.
Egymással küzdött az álombéli történések emléke és a jelenben
tapasztalt érzések hulláma.
Aztán minden kirobbant belőle.
Ajka vadul életre kelt a férfi szája alatt, letaszította magáról a
fegyelmet. Édesen adta meg magát, ám szédítően követelt még többet. A
férfi vére még gyorsabban kezdett száguldani az ereiben, magához húzta a
nőt, és a meleg csókokból éhség, már-már vadság sugárzott.
Ám Rowan tovább hajtotta, húzta magával a férfit, míg az egyszer
csak a nő vállába fúrta az arcát, és küzdenie kellett, nehogy belemélyessze
fogát a nő húsába.
– Még nem állsz készen rám – nyögte ki, majd megrántotta, és
megrázta. – De a varázsló istenre mondom, én sem vagyok készen rád!
Eljön az idő, amikor ez nem számít, és amikor kihasználjuk az alkalmat.
Most azonban számít. – Gyengült a szorítása, kedvesebbé vált a hangja. –
Ma igenis számít. Menj haza, Rowan, oda, ahol biztonságban lehetsz.
Rowan még szédült, a szíve még a torkában dobogott. – Még soha
senki miatt nem éreztem így. Nem tudtam, hogy ez lehetséges.
Valami megvillant a férfi szemében, amitől Rowan megint
megremegett. Aztán Liam olyan nyelven motyogott valamit, amit a lány
nem értett, utána pedig lehajolt hozzá. – Az őszinteség veszélyes lehet.
Nem mindig viselkedem udvariasan, Rowan, de törekszem arra, hogy
tisztességes legyek. Figyelj oda, mennyit kínálsz fel, mert meglehet, hogy
még annál is többet fogok elvenni.
– Nem tudok hazudni.
Liam felnevetett, és tekintetéből újból nyugalom áradt, amikor
kiegyenesedett.
– Akkor maradj csöndben, az Isten szerelmére! Menj most haza! Nem
arra, amerről jöttél. Meglátod az ösvényt, ahogy kilépsz a házból. Kövesd
azt, akkor hamarosan hazaérsz.
 – Liam, én azt akarom…
– Tudom, hogy mit akarsz – ragadta meg a nő karját határozottan, és
kivezette a házból. – Ha ez olyan egyszerű lenne, mint felmenni az emeletre
és áthenteregni az egész délutánt, akkor már régen ott lennénk.
Bár Rowan tiltakozott, Liam továbbra is az ajtó felé húzta. – Ám
semmi nem olyan egyszerű, mint ahogy gondolnád. Menj haza, Rowan!
Egyszerűen kituszkolta az ajtón. Ritkán előbukkanó félelmetes
indulata most a felszínre tört, ahogy a szél az arcába csapott.
– Rendben, Liam, mert én nem is szeretném, ha egyszerű lenne a
dolog. – Mereven nézte a férfit, miközben hátrasimította a haját. – Elegem
van az egyszerű dolgokból. Szóval, ne nyúlj hozzám még egyszer, hacsak
nem akarod tényleg összekuszálni a dolgokat.
Haragtól vezérelve sarkon fordult, és fel sem merült benne, hogy az
ösvény – szélesen és jól láthatóan – nincs előtte. Egyszerűen elindult, és
bemasírozott a fák közé.
Liam a tornácról nézte, követte a tekintetével, és még sokáig bámult
utána. Aztán amikor Rowan hazaért, és dühösen bevágta maga mögött az
ajtót, halványan elmosolyodott.
– Jó neked, Rowan Murray.

4.

Hát ez a fickó kidobott, dühöngött Rowan, ahogy beviharzott a házba.

Az egyik percben még úgy csókolta, hogy majd az eszét vette, csodálatos
testéhez szorította… a következőben pedig az ajtóhoz vezette. Úgy hajította
ki, mintha valami undok házaló lenne, aki valami ócska portékát akar
rásózni.
Ó, de megalázó volt!
A harag lobogva emésztette, ahogy a nappaliban fel s alá járkált.
Először ő ért hozzá, ő kezdte. Liam csókolta meg, a fene egye meg! Ő meg
nem tett semmit.Csak állt ott, mint valami tökfej, jött rá, ahogy a dühe
szégyenné alakult. Csak állt ott, gondolta, aztán a konyhába ment. És
hagyta, hogy megérintse, hagyta, hogy megcsókolja. Bármit megengedett
volna neki, annyira elkábult tőle.
– Ó, hogy te mekkora bolond vagy, Rowan! – huppant le egy székre,
majd előrehajolt, és a fejét a konyhaasztalra támasztotta. – Te szerencsétlen
félnótás.
De hát ő ment oda hozzá, vagy nem? Úgy botladozott át az erdőn, mint
Juliska, csak kenyérmorzsa helyett nála sütemény volt. Varázslatot keresett,
gondolta, és arcát a sima fához nyomta. Mindig valami csodálatos dolgot
keres, ismerte be sóhajtva; és ez alkalommal, ha csak egy pillanatra is, de
meg is találta.
A legrosszabb az volt, jött rá, amikor látta azt a döbbent tekintetet,
aztán a képébe vágták az ajtót.
Istenem, hát ennyire ki volt éhezve, hogy odaomlott az első férfi lába
elé, akivel csupán csak kétszer találkozott, és akiről szinte semmit nem
tudott? Hát olyan gyenge és ingatag, hogy róla képzelődik, csak mert vonzó
az arca?
Nem csak az arcáról van szó, ismerte be. Volt valami… valami
különleges az egész lényében. Valami rejtélyes, valami regényes légkör
lengte körül, ami megigézte. Nincs is ennél jobb szó arra, hogy mit tett vele.
Nyilvánvaló, teljesen nyilvánvaló.
És amikor hozzáért, mert átlátott az ócska kis trükkjén, hogy azért
kereste fel, mert köszönetet akart neki mondani, ő egyszerűen rámászott.
Nem is csoda, hogy elküldte.
Mégsem kellett volna ilyen gorombának lennie, vélekedett, és újra
elöntötte a düh. Megalázta.
– Még nem vagy készen rám – motyogta, felidézve a férfi szavait. –
Honnan a pokolból tudná, hogy mire állok készen, amikor még én magam
se vagyok ezzel tisztában?! Nem egy nyavalyás gondolatolvasó!
Duzzogva vette le a süteményes tároló tetejét, és bekapott egy darabot.
Komor arccal rágcsálta, miközben lelki szemei előtt újra lejátszotta az
utolsó jelenetet.
 – Szóval nem kellek neki – morogta. – És ki várja ezt tőle? Majd
kitérek az útjából. Teljesen. – Bekapott még egy süteményt. – Azért jöttem
ide, hogy felfedezzem magamat, nem pedig azért, hogy megértsek valami ír
remetét.
Kicsit émelyegve tette vissza a süteményes doboz tetejét. Először is,
bemegy a városba, és keres egy könyvesboltot. Vásárol néhány hogyan
boldogulj egyedül témájú könyvet. Barkácsolási alapművet fog keresni,
határozta el, és beviharzott a nappaliba a táskájáért. Nem fog itt
ügyetlenkedni a jövőben, ha történne valami. Majd rájön, hogy kell
megoldani a problémát. És, gondolta komoran a kocsi felé menet, ha Liam
felbukkanna az ajtóban, hogy segítsen, majd hűvösen elküldi, mondván,
hogy tud ő magáról gondoskodni.
Magára csapta a terepjáró ajtaját, és beindította a motort. Eszébe jutott
a defekt, ezért elhatározta, hogy autószerelési könyvet is vesz, ha már
egyszer arra jár.
A földúton zötykölődve úgy akart megszabadulni a csalódottságától,
hogy szinte padlóig taposta a gázt. Ahol Belinda keskeny útja beletorkollott
a főútba, meglátta az ezüstszínű madarat.
Hatalmas volt, pompás. Egy sas, gondolta, és ösztönösen beletaposott
a fékbe, hogy megálljon és tanulmányozza. Bár nem tudta, hogy a
méltóságteljes ezüstszürke madár valóban valamilyen sas-e, vagy, hogy az
ilyen madarak szoktak-e egyáltalán útjelző táblákon gubbasztani és
megbabonázva – döntötte el – bámulni az arra járó autókat.
Micsoda különös élővilág található itt Oregonban, merengett, és
figyelmeztette magát, hogy figyelmesebben olvasgassa a helyi állatokról és
növényekről szóló könyveket, amiket magával hozott. Mivel nem tudott
ellenállni a kísértésnek, letekerte a kocsi ablakát és kihajolt.
– Jól nézel ki! – mosolygott a felborzolt tollú madárra, amelyik épp
tollászkodni készült. – Fejedelmi példánynak látszol. Lefogadom, hogy
pompásan mutatsz a levegőben. Vajon milyen érzés lehet repülni? Csak…
egyedül birtokolni az eget? Nyilván tudod.
Zöld a szeme, vette észre. Egy ezüst-szürke sas zöld szemekkel. Mint
amilyen a macskáknak van. Egy pillanatig úgy vélte, aranyat látott
megcsillanni a melltollak között, mintha a sas medált viselt volna. A fény
játéka, döntötte el, majd kelletlenül visszahúzódott a kocsiba.
– Farkasok, szarvas és sasok. Hát miért akarna bárki is városban élni?
Viszlát, sasmadár őfelsége!
Amikor a jármű eltűnt a szeme elől, a sas kiterjesztette szárnyát,
méltóságteljesen fellibbent az égre, és győzedelmes hangon vijjogott. A
hegyek, az erdő és a tenger visszahangozta rikoltását. Az erdő fölé siklott,
körözött, majd alábukott. Fehér füst gomolygott, és kék fény villant.
Aztán puhán az erdő talajához ért két, csizmába bújtatott láb.
Egy majd két méter magas, ősz hajú férfi termett ott, üvegzöld
szemekkel, és határozott vonásokkal, mintha arcát a sötét, ír hegyekből
bányászott márványból faragták volna. Fényes aranylánc lógott a nyakában,
és egy a rangját jelző amulett fityegett rajta.
– Úgy fut, mint egy nyúl – motyogta –, aztán meg a rókát hibáztatja.
– Fiatal még, Finn – lépett ki a zöld árnyékból egy nő. Szabadon
hagyott, aranyszőke haja a hátára omlott, lágy aranybarna tekintettel nézett
a férfire, fehér és sima bőre olyan volt, mint az alabástrom. – És nem tudja,
mi rejlik benne, és nem érti, mi rejlik Liamben.
– Tartás kellene neki, egy kicsit több erő abból, amit akkor mutatott ki,
amikor nem sokkal ezelőtt szembefordult vele. – Kemény vonású arca egy
pillanatra ellágyult. – Neked ez soha nem okozott problémát, Arianna.
Az asszony felnevetett, és kezébe fogta férje arcát. Egyik kezén
jegygyűrű csillogott, a másikon pedig lángoló rubin. – Szükségem is volt
mindkettőre az olyanok között, mint te. Most már rajta vannak az ösvényen,
Finn. Most már csak hagynunk kell, hogy a saját belátásuk szerint
végigjárják a maguk útját.
– De vajon ki vezette azt a lányt a táncoló kövekhez, majd a
legényhez? – húzta fel dölyfösen a szemöldökét a férfi.
– Nos… – húzta végig az ujját férje arcán Arianna. – Sosem mondtam,
hogy nem nógathatjuk kissé néha őket. A lányka nyugtalan, és Liam… oh,
Liam nehéz ember. Mint az apja.
– Inkább az anyjára hasonlít – hajolt le a feleségéhez Finn, és
megcsókolta. – Ha a lány megkapja a jogos tulajdonát, a fiúnak rengeteg
dolga lesz. A fiú megalázkodik, mielőtt megtalálná a büszkeség igazát. A
lány megsérül, mielőtt meglelné teljes erejét.
– Akkor, ha a sors is úgy akarja, egymásra fognak találni. De te
kedveled ezt a lányt, ugye?! – csúsztatta kezét Finn nyakára Arianna. – A
hiúságodra hatott, utánad sóhajtozott, és gyönyörűnek vélt.
Az ezüstszínű szemöldök felhúzódott, és mosoly suhant át az arcán.
– Jóképű vagyok… te magad mondtad. Egy kis időre magukra hagyjuk
őket. – Átkarolta feleségét. – Menjünk haza, a mi ősi szállásunkra! Már
most hiányzik Írország.
Fehér füst gomolygott, fény villant, és már ott sem voltak.
Mire Rowan hazatért, majd megmelegített egy leveskonzervet, és
átrágta magát a vízvezeték-szerelés alapjai című fejezeten, lement a nap.
Megérkezése óta most először fordult elő vele, hogy nem állt meg, hogy
gyönyörködve végignézze a vörösen ragyogó naplementét. Ahogy egyre
sötétebb lett, úgy hajolt egyre közelebb a könyv lapjaihoz.
Kihűlt teája mellett könyökölt az asztalon, és már-már azt kívánta,
bárcsak csöpögni kezdene valamelyik csap, hogy kipróbálhassa újonnan
szerzett ismereteit.
Elégedettnek és felkészültnek érezte magát. Úgy döntött, átnézi a
villanyszereléssel foglalkozó részt is. Ám először telefonálnia kell. Arra
gondolt, hogy egy pohár borból merít hozzá némi erőt, ám végül ezt
gyengeségnek tartotta.
Letette a szemüvegét. Könyvjelzőt illesztett a lapok közé, majd
becsukta a könyvet. A telefonra meredt.
Borzasztó, hogy szinte retteg felhívni a szeretteit.
Inkább várt még egy kicsit. Elrendezgette a frissen vásárolt könyveket;
többet hozott egy tucatnál. Még mindig nem értette, miért tett legendákról
és mítoszokról szóló könyveket is a kosarába.Jól fog szórakozni rajtuk,
gondolta, és még elszöszmötölt egy kicsit azzal is, hogy kiválassza az aznap
esti olvasmányát.
Aztán fát kellett hoznia az esti kandallógyújtáshoz, el kellett mosnia a
levesestányért, mi több, alaposan szárazzá is kellett törölnie. Ki kellett
néznie az erdőre, hogy nincs-e ott a farkas – hisz egész nap nem látta.
 Amikor már nem talált semmi egyebet, amivel tovább húzhatta volna
az időt, felvette a telefonkagylót, és tárcsázott.
Húsz perccel később a ház hátsó lépcsőjén üldögélt a konyhából
rászűrődő fényben. És zokogott.
Majdnem összeroskadt a jóindulatú nyomás alatt, majdnem összetört
az anyja értetlenségről és megbántottságról árulkodó hangjától. Igen, igen,
persze hogy hazamegy. Hazamegy, újra tanítani fog, megszerzi a doktori
fokozatot, férjhez megy Alanhez és családot alapít. Egy helyes ki házban
fognak élni, kedves szomszédok között. Teljes biztonságban. Azzá válik,
amivé akarják, hiszen ezt akarják.
Az ellenkezés, a teendők megtagadása olyan nehéz volt. Pedig meg
kell tennie.
Szívből jövő, forró könnyek áztatták az arcát. Azt kívánta, bárcsak
értené, miért húzta mindig, mindig más irányba valami. Miért olyan
kétségbeejtően fontos, hogy megtudja, mi rejtőzik elméje homályos
peremén.
Mert valami ott rejtőzött. Mert valami várta. Valami, ami ő volt, vagy
amivé neki kell válnia. Ebben az egyben biztos volt.
Amikor a farkas a keze alá dugta a fejét, egyszerűen átölelte a nyakát
és arcát a nyakához szorította.
– Gyűlölöm megbántani az embereket. Nem tudom elviselni, és nem
tehetek ellene semmit. Mi a baj velem?
Könnyei a farkas nyakát áztatták, és megérintették a szívét.
Megbökdöste az orrával a nő arcát, hogy megvigasztalja, hogy
belekapaszkodhasson. Aztán egy halk gondolatot küldött az elméjébe.
Elárulod magadat, és elárulsz mindent, amit kaptál.
A szeretet ajtókat nyit. Nem pedig bezár.
Ha átmégy ezen, és megtalálod magad, ők akkor is ott lesznek.
Rowan reszketve vett mély levegőt, és arcát a farkas bundájához
dörzsölte.
– Nem mehetek vissza, még ha egy részem arra is vágyna. Ha
megteszem, tudom, hogy valami… meghal bennem. – Hátrébb dőlt és a
kezébe tette a fejét. – Ha visszamegyek, sosem fogok olyasmiket
meglátni… mint például téged. Még ha ott is lennél, akkor sem látnálak
meg valójában. Sosem követném többet a fehér szarvast, és nem beszélnék
egy sashoz.
Sóhajtva megsimogatta az állat fejét, erős vállát. – Soha nem hagynám,
hogy egy goromba modorú, amúgy helyes ír férfi megcsókoljon, vagy
például szórakozásból süteményt egyek reggelire.
Megvigasztalódva ismét a farkashoz nyomta a fejét.
– Muszáj ilyeneket tennem, hogy olyan legyek, aki ilyeneket tesz. És
ezt nem tudják megérteni, tudod? Rosszulesik nekik, és félnek, mert
szeretnek.
Megint sóhajtott, és miközben szórakozottan simogatta a farkas fejét,
az árnyékba boruló erdőt nézte, és titkos suttogását hallgatta.
– Úgy kell tennem, hogy beváljon a tervem, hogy ne érezzék
megbántva magukat, és ne rettegjenek. Egy részem tart tőle, hogy sikerül,
másik részem meg attól fél, hogy nem. – Szomorúan legörbült a szája. –
Olyan gyáva vagyok.
A farkas szeme összeszűkült, megvillant, és halk morgás hagyta el a
torkát. Rowan pislogott. Arcuk majdnem összeért, látta az erős, halálos,
fehér fogakat. Nagyot nyelt, és reszkető kézzel simogatta meg az állat fejét.
– Jól van. Nyugi! Éhes vagy? Van egy kis süteményem. – Lassan, és
dobogószívvel állt fel, mert a farkas továbbra is morgott. Miközben rajta
tartotta a szemét, hátrálni kezdett. Az állat meg követte.
 Amikor elérte az ajtót, agya egy titkos szöglete azért kiáltott, hogy
gyorsan csukja be maga mögött és zárja is be. Ez mégiscsak vadállat,
kegyetlen és megbízhatatlan. Ám ahogy tekintetük egymásba fonódott, csak
arra tudott gondolni, hogy odadörzsölte hozzá a pofáját, hogy vele volt,
amikor zokogott.
Nyitva hagyta az ajtót.
Reszkető kézzel vette elő a süteményt, és egy darabot maga elé tartott.
– Talán nem tesz jót neked, de ez annyi finom dologra igaz. – Elfojtott egy
kiáltást, amikor a farkas meglepően finom mozdulattal kivette ujjai közül az
édességet.
Meg mert volna rá esküdni, hogy mosoly bujkált az állat szemében.
– Nos, az köztudott, hogy édességgel ugyanolyan sikeresen lehet
megszelídíteni egy vadat, mint zenével. Még egy utolsót kaphatsz, de többet
nem.
Amikor a farkas meglepő sebességgel és kecsességgel hátsó lábára állt
és fenséges mancsait a vállára tette, alig kapott levegőt. Tágra nyílt,
döbbent szemmel nézett az állat szemébe. Aztán a farkas megnyalta, a
kulcscsontjától a füléig, egyetlen hosszú nyelvcsapással, és ettől Rowannek
nevetnie kellett.
– Micsoda pár vagyunk! – mormogta, és ajkát az állat nyakához
szorította. – Micsoda pár!
A farkas ugyanolyan kecsesen ereszkedett vissza a földre, ahogy
felugrott rá, és elvette a kezéből a második süteményt.
– Okos, nagyon okos – csukta be a dobozt, majd a hűtőszekrény
tetejére tette. – Most már csak egy forró fürdőre van szükségem, meg egy
könyvre. Meg arra a pohár borra, amit az előbb nem engedélyeztem
magamnak. Nem foglalkozom vele, mit akar más – folytatta és kinyitotta a
hűtőt.
– Nem foglalkozom az elbűvölő szájú, csábos szomszédokkal sem.
Arra fogok gondolni, milyen csodás dolog, hogy ennyi időm és ennyi
helyem van.
Öntött magának némi bort, és köszöntésként megemelte. A farkas őt
nézte.
 – És hogy itt vagy nekem te. Miért nem jössz fel velem, és leszel a
társaságom, amíg megfürdöm?
A farkas megnyalta a száját, nevetéshez hasonló hangot hallatott, és
arra gondolt: Miért is ne?
Rowan elbűvölte. Nem volt különösebben kellemes érzés, mégsem
tudott megszabadulni tőle. Nem számított, hányszor emlékeztette magát
arra, hogy ez a nő közönséges halandó, akit túl sok megoldandó gond
terhel.
Egyszerűen nem tudta távol tartani magát tőle.Biztos volt benne, hogy
megszabadult tőle, amikor a képébe vágta az ajtót maga után. Még ha
tetszett is neki az az indulat, ahogy villámlott a szeme a haragtól, ahogy az
a csinos, kis szája megkeményedett, néhány napra száműzni akarta a
fejéből.
Okosabb, biztonságosabb is lenne így.
Ám meghallotta a sírását. Ott ült kicsiny irodájában és a Myorral
játszott, amikor meghallotta a szívszaggató hangot, és bár gátat emelt
kettejük közé, érezte a nő bűntudatát és a szívét összeszorító szomorúságot.
Nem tudott ellenállni. Ezért idejött hozzá, és egy kicsit megvigasztalta.
Aztán a nő feldühítette, mérhetetlenül felbosszantotta azzal, hogy gyávának
nevezte magát. Azzal, hogy ezt el is hitte. És mit tett ez a gyáva teremtés,
jutott eszébe, amikor a vad farkas rámorgott?
Megkínálta süteménnyel.
Süteménnyel! Hát ez hihetetlen!
Teljesen elvarázsolta.
Aztán azzal szórakoztatta és kínozta magát, hogy végignézte ráérős
vetkőzését. Édes Istenem, úgy bújt ki a ruháiból, hogy attól szinte megőrült
a néző. Aztán egy piros köntöst vett magára, amit nemtörődöm módon
nyitva hagyott, majd megtöltött egy régimódi kádat jázmin illatú vízzel.
Gyertyát gyújtott. Olyan… nőies dolgok ezek. Túl melegre sikerült a
víz, ezért nyugtatóan halkra állítva a hangerőt feltett egy kis zenét.
Miközben kibújt a köntöséből, megint ábrándozott. Ő meg ellenállt a
kísértésnek, és nem csusszant elébe, hogy megnézze, mitől lett ilyen réveteg
a tekintete és mitől játszott halvány mosoly az ajkán.
 Tetszett a teste. Karcsú alakja sima, gyöngyház fényben ragyogott, és
finom domborulatok tették még szebbé. Vékony csontozat, kicsi láb,
halványpiros bimbókban végződő mellek.
Meg akarta kóstolni, végig akarta nyalni a testét.
Amikor Rowan előrehajolt, hogy elzárja a csapot, minden akaraterejét
össze kellett szedje, nehogy megnyalja azt a formás, feszes hátsót.
Bosszantotta és elbűvölte, hogy a nőből a hiúság legkisebb csírája is
hiányzott és láthatóan fel sem fogta, milyen szép a teste. Csodás halomba
tornyozta a haját a feje búbjára, és egy pillantást sem vetett magára a
tükörben.
Inkább a farkashoz beszélt, mindenféle csacskaságokról, majd
felszisszent, amikor a kádba lépett. Gőz szállt fel, amikor beleereszkedett a
habos vízbe. A buborékok ott játszadoztak, pattogtak a melle körül.
A farkas arra vágyott, hogy átváltozzon, és most már emberként
csusszanjon mellé a kádba.
Rowan felnevetett, amikor a farkas odasétált hozzá, és megszaglászta.
Szórakozottan megsimogatta a fejét, miközben egy könyvet vett a
másikba:
Otthoni barkácsolás elveszetteknek és ügyetleneknek
Halk ugatásra emlékeztető hang tört fel az állat torkából. Rowan
megvakargatta a fülét, majd a boráért nyúlt.
– Itt azt mondják – kezdte –, hogy mindig a kezem ügyében kell,
legyen néhány szerszám. Azt hiszem, ezt mind láttam a műhelyben, de talán
listát kéne készítenem, és össze kellene hasonlítanom a dolgokat. Ha
legközelebb elmegy az áram, vagy ha kiverem a biztosítékot – vagy inkább
a megszakítót? –, majd én magam megszerelem. Nem kell, hogy bárki
megmentsen. Különösen nem Liam Donovan.
Felkiáltott, majd felnevetett, amikor a farkas belenyalt a borába. – Hé!
Hé! Ez egy nagyon finom sauvignon blanc, nem neked való, haver! –
Magasabbra emelte a poharat, hogy az állat ne érje el. – Azt is
elmagyarázzák, hogyan kell egyszerű huzalozást végezni – folytatta. – Nem
mintha ezt tervezném, de akkor sem tűnik túl bonyolultnak. Nagyon jól
követem az utasításokat.
 Összeráncolta a szemöldökét. – Túlságosan is jól. – Kortyolt egyet a
borból, és mélyebbre csúszott a kádban. – Itt húzódik a probléma gyökere.
Mindig követtem az utasításokat, aztán mindenkit meglep, amikor egyszer
csak más irányba indulok.
Félretette a könyvet, és kiemelte a vízből az egyik lábát, és
felcsúsztatta az ujjbegyét a vádlijára.
A farkas felnyögött magában.
– Én vagyok a legjobban meglepve, hogy élvezem ezt a más irányt – a
kalandokat – tette hozzá és a farkasra nevetett. – Ez az első igazi kalandom.
– Megint felemelkedett, habcsomók tapadtak a melléhez. Belemarkolt, és a
karjába dörzsölte.
Felnevetett, amikor a farkas a könyökétől a válláig lassan végighúzta a
bőrén a nyelvét. – Mindent összevetve, elképesztően kalandos volt idáig.
Vagy fél órát időzött a kádban, ártatlanul mulattatva a farkast. A
törülközés újabb megpróbáltatást jelentett, az állat epedezve sóvárgott az
illatától. Azt is vonzónak találta, ahogy belebújt flanel pizsamájába.
Amikor leguggolt, hogy tüzet gyújtson a kandallóban, megbökdöste az
orrával. Ettől Rowan kuncogni kezdett. A következő pillanatban pedig
önfeledten hancúroztak a kandalló előtti rongyszőnyegen. A farkas
lélegzete a nő torkát csiklandozta. Rowan megdörzsölte a farkas hasát,
amitől az boldogan felmorrant. Rowan a boldogságtól elfúló hangon térdelt
az állat mellé, és szorosan átölelte a nyakát.
– Annyira boldog vagyok, hogy itt vagy. Annyira örülök, hogy
megtaláltalak.
– Arcát a bundájához szorította, és belemélyesztette ujjait a selymes
szőrbe. –Vagy te találtál meg engem? – motyogta. – Mindegy. Annyira jó,
ha olyan barátja van az embernek, aki semmi mást nem akar, csak
barátságot!
A farkas mellé kuporodott, és együtt nézték a tüzet, aztán Rowan
elmosolyodott a tűzben látott képeken. – Mindig is szerettem a lángokat
nézni. Amikor kislány voltam, biztos voltam benne, hogy mindenfélét látok
a tűzben. Varázslatos dolgokat – mormogta, és fejét a farkas fejére hajtotta.
– Gyönyörű dolgokat. Kastélyokat, felhőket és sziklákat. – Összefolyt a
hangja, ahogy elnehezült a szemhéja. – Jóképű királyfiakat és elvarázsolt
hegyeket. Arra gondoltam, jó lenne odamenni a füstön keresztül, be a
varázslatba. – Sóhajtott. – Most már csak alakokat és fényeket látok.
Elaludt.
A farkas emberré vált. Megsimogatta a haját, és a tüzet bámulta. Van
út a füstön át a varázslatba, gondolta. Vajon mit szólna hozzá Rowan, ha
megmutatná neki? Ha őt is odavinné?
– De aztán vissza kéne jönnöd a másik oldalra, Rowan. Nem tudlak ott
tartani. Nem akarlak ott tartani – helyesbített határozottan. – Istenem, mégis
mennyire akarlak.
A lány megmoccant álmában, és a férfi köré fonta a karját. Liam
lehunyta a szemét.
– Jobban teszed, ha igyekszel! – suttogta. – Siess, és találd ki, mit
akarsz, és hová akarsz menni. Előbb vagy utóbb mégis érted küldök.
Felállt, óvatosan felemelte, és az ágyába vitte. – Ha eljössz hozzám –
suttogta, és letette az ágyra, majd betakarta. – Ha eljössz hozzám, Rowan
Murray, varázslatot mutatok majd neked. – Gyengéden megcsókolta. –
Álmodj csak, amiről akarsz. Egyedül!
Újra megcsókolta, ez alkalommal maga miatt. Férfiként hagyta
magára, hogy aztán farkasként loholjon tovább az éjszakában.
Rowan életerőtől duzzadtan töltötte a következő hetet. Rávette magát,
hogy a nap minden percében valami újat tegyen. Hol felfedezte az erdőt,
hol sétált a sziklákon, máskor örömmel készített vázlatokat bármiről, ami
csak a szeme elé került.
Miután egyre melegebb lett, az elültetett virághagymák elkezdtek
kikelni. Az éjszakák továbbra is hűvösek maradtak, de a tavasz már a
közelben settenkedett. Boldogan tárta ki az ablakokat, hogy beengedje a
kikeletet a házba.
Ezen a héten a farkason kívül senkit nem látott. Ritkán fordult elő,
hogy legalább egy órát ne töltött volna vele.
Vele sétált az erdőben, türelmesen várt, amíg megvizsgálta a
vadvirágokat, vagy a gombák boszorkányköreit, vagy amíg rajzolta a fákat.
 A közelgő telefonálástól erősen sajgott a szíve, de azzal biztatta magát,
hogy erős. Kötelességtudóan hosszú leveleket írt Alannek, de azt, hogy
visszatérne, soha nem említette.
Minden reggel elégedetten ébredt. Minden este elégedetten bújt ágyba.
Egyedül az aggasztotta, hogy még mindig előtte állt, amit fel kell
fedeznie. Habár lehet, hogy csupán arra van szüksége, hogy egyedül éljen, a
könyveivel, a rajzaival meg a farkassal.
Remélte, hogy ennél azért többről van szó.
Liam közben nem ébredt minden reggel elégedetten. És nem is feküdt
le elégedetten minden este. Ezért Rowant hibáztatta, bár tudta, hogy
igazságtalan. Mégis, ha kevésbé lett volna ártatlan, elvette volna tőle, amit
felkínált. Akkor azzal a testi szükségleteit kielégítette volna. Abban pedig
biztos volt, hogy nyomában az érzelmi vonzódás elhalványult volna.
Nem akarta elfogadni, amit a sors tartogatott a számára, számukra,
amíg teljesen uralma alá nem vonja saját testét és elméjét.
Egy tiszta délutánon ott állt arccal a tenger felé fordulva, amikor meleg
szellő fújdogált és a közelgő tavasz zsibongása zsongott a levegőben. Azért
jött ide, hogy kiszellőztesse a fejét. A munkája nem akar összeállni. És bár
folyamatosan azzal nyugtatta magát, hogy ez nem több szórakozásnál,
élvezetnél, mégiscsak büszkeség feszítette a mellét a kitalált történet miatt.
Szórakozottan babrált a zsebébe tett fluorit kristállyal. Le kellett volna,
csillapodjon tőle, meg kellett volna nyugodnia. Ehelyett azonban úgy
háborgott az agya, mint az előtte elterülő tenger.
Türelmetlenséget érzett a levegőben, leginkább a saját
türelmetlenségét. Ám tudta, hogy másnak a várakozását érzi. Bárhová is
kellene megérkeznie, az addig vezető utat a saját lépteivel járja végig. Akik
várták, mindannyian azt kérdezték, mikor teszi meg végre ezeket a
lépéseket.
– A csudába, amikor majd készen állok rá! – morogta. – Az én életem
az én életem is marad. Mindig van választás. Még ha felelősség terheli az
embert, ha sorsa van, választása akkor is marad. Liam, Finn fia, majd
meghozza a saját döntéseit.
 Nem lepődött meg, amikor egy fehér sirály ereszkedett alá a feje fölött.
A szárnyán megcsillant a napfény, ahogy kecsesen lefelé suhant. A szeme
aranyszínben ragyogott, mint a sajátja. Leszállt egy sziklára.
– Áldott légy, anyám!
A szükségesnél csak egy kicsivel nagyobb hűhóval, Arianna madárból
emberré vált. Elmosolyodott, és széttárta a karját. – Áldott légy, szerelmetes
fiam!
Liam odament hozzá, átölelte, és arcát a hajához szorította.
– Hiányoztál. Ó, olyan otthonos illatod van.
– Otthoni, ahol téged is hiányolnak – lépett hátrébb, de a kezét fia
arcán hagyta. – Fáradtnak látszol. Nem alszol túl jól.
Liam szomorúan mosolygott. – Nem, nem alszom jól. Talán mást
vártál?
– Nem én! – kacagott fel Arianna, és megcsókolta fia arcát, mielőtt a
tenger felé fordult. – Gyönyörű ez a hely, amit most legutóbb választottál.
Mindig is jól választasz, Liam, és mindig is lesz választásod – sandított fel
rá. – Kedves ez a lány, csupa szív.
– Te küldted hozzám?
– Valamelyik nap? Igen, vagyis inkább csak megmutattam neki az utat
– vont vállat, és odébb ment, hogy a sziklára üljön. – De hogy én küldtem-e
ide? Nem! Van az enyémnél és a tiédnél is nagyobb hatalom, ami elrendezi
a dolgokat. Ezt te is tudod. – Leült és keresztbe tette a lábát, a hosszú fehér
ruha surrogva lebbent meg. – Vonzónak találod.
– Nem kéne?
– Nem ilyen lányokhoz szoktál vonzódni, nem ilyenekkel enyelegtél
eddig.
Liam összeszorította a fogát. – Egy felnőtt ember nem igazán szokta
megbeszélni a nemi életét az anyjával.
– Ó! – legyintett Arianna, és megvillantak a gyűrűi. – A nemiség, ha
tisztelet és szeretet hatja át, egészséges dolog. Szeretném, ha az én egy
szem gyermekem egészséges lenne. Azért nem akarsz vele enyelegni, mert
aggódsz, hogy a testnél és egyszerű érzéseknél többről lesz szó?
 – És akkor mi van? – remegett meg haragosan Liam hangja. – Vegyem
el, foglaljam el a szívét, csak azért, hogy aztán megbántsam? Így senkinek
nem esik bántódása. Ez csak a varázslatra érvényes?
– Nem – nyújtotta ki fia felé a kezét Arianna. – Ez az életre is igaz.
Miért gondolod, hogy megbántod, Liam?
– Kötelesség vár rám.
– Nem bántanád meg jobban, mint bárki más férfi, amikor
összetalálkozik a szíve egy nőével. Vele ugyanakkora kockázatot vállalsz –
nézett rá félrebillentett fejjel. – Azt hiszed, mi apáddal úgy szerettük
egymást harminc éven át, hogy soha egy karcolást, egy sérülést nem
szereztünk?
– Ő nem olyan, mint mi – szorította meg anyja kezét Liam, majd
elengedte. – Ha megteszem a következő lépést, és hagyom, hogy
mindketten többet érezzünk, mint amit most érzünk, hagynom kell, hogy
elmenjen, vagy nekem kell hátat fordítanom a kötelességeimnek. Azoknak a
kötelezettségeknek, amik felől itt szeretnék dönteni. – Magára haragudva
fordult a tenger felé. – Még nem tettem meg. Tudom, hogy apám azt
szeretné, ha átvenném a helyét.
– De még nem azonnal – nevetett fel Arianna. – Hát igen, ha eljön az
ideje, azt reméljük, te állsz majd a család élére, Liam, hogy te irányítod.
– Olyan hatalom ez, amit átruházhatok másra. Ehhez jogom van.
– Igen, Liam. – Arianna aggódva állt fel a szikláról, és odament a
fiához. – Jogod van félreállni, és hagyni, hogy más viselje az amulettet. Ezt
akarod?
– Nem tudom – csengett türelmetlenül Liam hangja. – Nem vagyok
olyan, mint az apám. Nincs meg bennem az… ahogy ő másokhoz
viszonyul. Az ő ítélőképessége. A türelme, és a könyörületessége.
– Az nincs meg. De megvan a sajátod – tette a kezét a karjára. – Ha
nem lennél alkalmas a felelősségre, nem kapnád meg.
– Ez már nekem is eszembe jutott, és ezt megpróbáltam elfogadni. Azt
is tudom, ha egy olyan nő mellett kötelezem el magam, akiben nincs
tündérvér, akkor lemondok arról a jogomról, hogy elvállaljam ezeket a
felelősségeket. Ha hagyom, hogy szeressem, hátat fordítok a
kötelességeimnek és a családomnak. Arianna tekintete szúrósan szegeződött
a férfi arcára.
– Megtennéd?
– Ha engedem, hogy szeressem, akkor mindennek hátat fordítanék, őt
kivéve mindennek.
Az asszony lehunyta a szemét, és érezte, hogy könny futja el a szemét.
– Ó, olyan büszkeséggel tölt el, hogy ezt hallom, Liam. – Könnyes
tekintettel tette a kezét a fia szíve fölé. – Nincs nagyobb varázslat, valódibb
hatalom a szerelemnél. Mindennél jobban szeretném, ha ezt megtanulnád,
ha ezt tudnád, és ezt éreznéd.
Arianna keze olyan gyorsan szorult ökölbe, olyan gyorsan villant fel
benne a bosszúság, hogy Liam szája tátva maradt, amikor a mellkasára
ütött. – Akkor, Finn szerelmére, miért nem nézted meg? A hatalmad a te
ajándékod, a születési jogod, és sokkal erősebb, mint bárkié, apádat
leszámítva. Mit csináltál eddig? – vonta kérdőre, majd égnek emelte a kezét
és forogni kezdett a fehér selyemben. – Az erdőben portyáztál, a holdat
hívtad, a játékodat fejlesztetted. És töprengtél – tette hozzá, majd megbökte
az ujjával, amikor visszafordult. – Mindig is nagy voltál töprengésben, ez
az igazság. Azzal kínzod magad, hogy őt kívánod, hogy viharban társaságot
nyújtasz neki…
– Amit átkozottul jól tudok, hogy apám támasztotta azt a vihart.
– Nem ez a lényeg – vágott közbe, és elhallgattatta éles, haragos
tekintetével. Nagyon jól emlékezett még erre a tekintetre gyermekkorából. –
Ha nem töltöd a lánnyal az időt, akkor csakis a golyóiddal gondolkodsz,
igaz? A nemiség nem válasz mindenre, te ostoba! Csak a férfiak gondolják,
hogy igen!
– A pokolba, én is csak férfi vagyok!
– Ostoba vagy, és ne merészeld így felemelni a hangodat, Liam
Donovan, ha velem beszélsz!
Liam is égnek emelte a kezét, és keltául kezdett szitkozódni. – Már
nem vagyok tizenkét éves!
– Nem érdekel, ha száztizenkettő is vagy, de te akkor is tisztelettel
tartozol az anyádnak!
 Liam, bár belül forrt és tajtékzott a haragtól, magába fojtotta.
– Igen, anyám.
– Hát, ha igen – bólintott Arianna –, akkor jól van. Most pedig ne
kínozd magad, a mi lenne ha feltételezésekkel, nézd meg azt, ami van! És
ha a magasságos eszméid nem engedik, hogy elég mélyre nézz, kérdezd
meg tőle, mi van a családjával anyai ágon!
Arianna, nagyot sóhajtott és megigazította a haját.
– Most pedig kérek tőled egy búcsúcsókot, mint egy jó fiúhoz illik.
Bármelyik pillanatban itt lehet.
Miután Liam még mindig mogorván nézett, ő csókolta meg, majd
vidáman elmosolyodott. – Néha egészen olyan vagy, mint az apád. Ne nézz
már olyan ádázul, mert megijeszted a lányt. Áldás veled, Liam – tette
hozzá, majd fény villant, a hatalmas fehér szárnyak meglibbentek és a
madár a levegőbe emelkedett.

5.

Liam nem érezte meg a nőt, és ez bosszantotta. Annyira dühös volt,

hogy nem működött az ösztöne. Most, hogy megfordult, megérezte az
illatot – nőies, ártatlan, enyhén jázminos illatot.
Nézte, ahogy kilép a fák közül. A lány először nem vette észre a férfit.
Mert a nap a háta mögül sütött, és épp a másik irányba nézett, ahogy a
szirtre felvezető ösvény felé indult.
A haját hátrakötötte, vette észre Liam, rendetlen lófarokba, barna
fürtjei szétziláltan, kócosan ragyogtak. Egy takaros bőrtáska szíját
keresztben átvetette a vállán. Kissé viseltes, szürke nadrágot és egy nárcisz
sárgáját idéző pulóvert viselt.
Nem festette ki az ajkát, a körmét rövidre vágta, a láthatóan új
bakancson egy hosszú, friss karcolás éktelenkedett. A látvány, ahogy
magában beszélve mászott felfelé, megnyugtatta, ugyanakkor az indulatait
is felkorbácsolta. Aztán mindkét érzése eltűnt, helyette azon mulatott,
ahogy a nő ijedtségét és komorságát azonnal megpróbálta közömbös
arckifejezéssé varázsolni, amint meglátta őt. – Jó reggelt, Rowan!
A lány bólintott, majd mindkét kezét a táska szíjába akasztotta, mintha
nem tudná, mi egyebet kezdjen velük. A tekintete hidegen sütött, éles
ellentétben állt idegességről árulkodó kezeivel, és egészen határozottan
elsétált a férfi mellett.
– Szia. Másfelé mentem volna, ha tudom, hogy itt vagy. Gondolom,
egyedül akarsz lenni.
– Nem feltétlenül.
Rowan ránézett, aztán ismét félrefordította a tekintetét. – Nos, én
viszont igen – közölte nagyon határozottan, és elindult az ösvényen, maga
mögött hagyva a férfit.
– Ugye neheztelsz rám, Rowan Murray?
A lány büszkén kiegyenesedve ment tovább.
– Nyilván.
– Nem leszel rá képes sokáig, ezt te is tudod. Nem jellemző rád!
Rowan megrántotta a vállát, bár tudta, hogy ez udvariatlan és
gyerekes. Azért jött, hogy lerajzolja a tengert, a kis hajókat, és a víz fölött
szálló és vijjogó madarakat. És a fene egye meg, azt is meg akarta nézni,
hogy kikeltek-e már a tojások a madárfészekben.
Nem akarta látni a férfit, nem akart emlékezni a kettejük között
történtekre, arra, ami felkavarta. Ám azt sem akarta, hogy úgy kergessék el,
mint kutya a tolvajt. Összeszorította a fogát, leült egy kő szélére, és
kinyitotta a táskáját. Kimért mozdulatokkal elővett egy üveg vizet, és maga
mellé tette, majd térdére helyezte a vázlatfüzetét és egy ceruzát.
Rávette magát, hogy összpontosítson, csak a tengert nézze, elég időt
hagyva arra, hogy magába szívja a látványt. Aztán rajzolni kezdett,
miközben azzal álltatta magát, hogy nem fog a férfira pillantani. Pedig még
ott állt, ebben biztos volt. Mi másért lettek volna olyan feszesek az izmai,
mi másért zakatolt volna úgy a szíve?
Mégsem fog odanézni.
 De aztán persze, hogy odanézett. A férfi még mindig ott állt, néhány
lépésnyire tőle, zsebre dugott kézzel, a tenger felé néző arccal.
Szerencsétlen dolog, gondolta, hogy Liam olyan vonzó, ahogy ott áll, és a
szél a hajával játszadozik. Határozott arcélével Heathcliffre vagy Byronra
emlékeztette, vagy valamelyik másik költő hősére.
Mint valami ütközet előtt álló lovag, mint valami birodalmát
szemrevételező herceg. Ó, igen, bármelyik és mindegyik lehetett volna.
Olyan regényesnek látszott a farmerjában és a pulóverében, mint bármelyik
harcos a maga fényes fegyverzetében.
– Nem akarok csatázni veled, Rowan.
Rowan úgy gondolta, hogy hallja ezeket a szavakat, ám ezt kizártnak
tartotta. Liam túl messze állt tőle ahhoz, hogy a halkan kiejtett szavak
eljussanak hozzá. Nyilván csak gondolta, hogy ezt mondaná válaszként, ha
ő hangosan kimondta volna, hogy mi jár a fejében. Szipogott, és újra a
vázlatfüzetbe nézett, aztán bosszúsan vette észre, hogy a férfit kezdte
lerajzolni, anélkül, hogy észrevette volna.
Mérgelődve lapozott tovább egy üres oldalra.
– Semmi értelme, hogy dühös legyél rám… vagy magadra.
Ez alkalommal tudta, hogy Liam valóban beszélt; felnézett és
meglátta, hogy felé indult. Hunyorognia kellett, el kellett takarnia a napot,
mert az a férfi háta mögül sütött arany glóriát vonva Liam feje és válla köré.
– Semmi értelme, hogy erről beszéljünk.
Rowan kifújta a levegőt, amikor Liam leült mellé. Miután némaságba
burkolózott, és úgy tűnt, hosszabb ideig szándékozik maradni, ütögetni
kezdte ceruzájával a vázlatfüzetet.
– Hosszú ez a tengerpart. Nem lenne lehetséges, hogy egy másik
partszakaszt válassz?
– Nekem ez a hely tetszik. – Amikor a nő felszisszent és fel akart állni,
Liam egyszerűen visszanyomta. – Ne légy bolond!
– Ne mondd azt, hogy bolond vagyok! Tényleg elegem van abból,
hogy mindenki bolondnak nevez! – szabadította ki a karját a szorításból. –
Még csak nem is ismersz!
 Liam felé fordult, így éppen farkasszemet nézhettek egymással. – Ez
akár igaz is lehet. Mit rajzolsz?
– Semmit – tette vissza Rowan a vázlatfüzetet a táskájába
rosszkedvűen. Aztán megint talpra akart állni. Liam újfent könnyedén
visszanyomta a helyére.
– Rendben – förmedt rá Rowan. – Akkor beszéljük meg! Elismerem,
hogy azzal a céllal keringtem az erdőben, hogy megtaláljalak. Vonzódtam
hozzád… gondolom, hozzá vagy szokva ahhoz, hogy a nők vonzódnak
hozzád. Meg akartam köszönni a segítséged, de ez csak részben volt igaz.
Nem kérdéses, hogy befurakodtam hozzád, de te csókoltál meg.
– Valóban – morogta Liam. És újra meg akarta tenni, azonnal, amikor
Rowan oly makacsul összeszorította a száját, és szorongás és harag égett a
tekintetében.
– Én meg túlságosan a szívemre vettem a dolgot – folytatta, és az
emléktől megint száguldani kezdett a vére. – Teljes mértékben jogodban állt
elküldeni, de ahhoz nem volt jogod, hogy olyan gorombán tedd meg.
Senkinek nincs joga gorombáskodni. Nyilvánvalóan nem ugyanúgy…
viselkedsz, ahogy én, és most távol akarod tartani magad tőlem. – Idegesen
megigazította a lófarokból kiszabadult és az arcába lógó hajtincseket.
– Nos, akkor miért vagy itt?
– Akkor tisztázzuk a dolgokat! – döntött Liam. – Igen, hozzá vagyok
szokva a nők viselkedéséhez. És miután kedvelem a női nemet, ez jól is esik
– ismerte be, és elmosolyodott, amikor Rowan bosszús szisszenéssel
válaszolt erre. – Ennél csúnyább dolgot is gondolnál rólam, ha ezt nem
ismerném be, de én a hamis szerénységet ostobaságnak és megtévesztőnek
tartom. És bár legtöbbször valóban szeretek egyedül lenni, a látogatásodat
nem tekintettem betolakodásnak. Megcsókolni meg azért csókoltalak meg,
mert tetszik a csinos kis szád.
Liam észrevette, hogy Rowan ezt meglepődve hallotta, és csak utána
szorította össze az ajkát és fordította félre a fejét. Ezt még senki nem
mondta neki, jött rá, és megrázta a fejét, hogy micsoda bolondok ezek a
férfiak.
 – Mert a szemed az otthoni hegyeinkben táncoló tündérek szemére
emlékeztet. A hajad színe a fényesre csiszolt tölgyfa törzsére. A bőröd
pedig olyan lágynak látszik, mint a víz, amelyben akadály nélkül
elmerülhetek.
– Ne csináld ezt! – kérte döbbent hangon Rowan, és szorosan átölelte
magát. – Ne tedd ezt! Ez nem tisztességes!
Talán tényleg nem az. Valóban nem helyes olyanokat mondani neki,
amikhez láthatóan nincs hozzászokva. Liam vállat vont. – Ez az igazság. És
sokkal erőteljesebben hatsz rám… sokkal hevesebb érzéseket keltesz
bennem, mint amilyenekre számítottam. Ezért voltam goromba. És ezért
bocsánatot is kérek tőled, Rowan, de csak ezért.
Teljesen összezavarodott a férfitól, és azt kívánta, bárcsak ne élvezte
volna ezt annyira.
– Most tehát azért kérsz bocsánatot, mert goromba voltál, vagy azért,
amit kiváltottam belőled?
Okos nő, merengett Liam, és úgy döntött, az igazat feleli. – Hogy
őszinte legyek, mindkettőért. Mondtam, hogy még nem állok készen rád,
Rowan. És ezt komolyan gondoltam.
Egyedül az igazság tudja meglágyítani ennek a lánynak a szívét, és
ebbe az igazságba egy kicsit bele is remegett. Egy pillanatig hallgatott, és
az ölében összekulcsolt ujjait nézte. Lent a mélyben nagy robajjal hullámok
csapódtak a sziklának és sirályok rikoltottak fejük fölött az égen.
– Talán egy kicsit ezt meg tudom érteni. Átmeneti helyzetben vagyok –
tette hozzá lassan. – Olyan útkereszteződés-féléhez értem, hogy úgy
mondjam. Gondolom, az emberek akkor a legsérülékenyebbek, amikor
valaminek a végéhez érnek, és el kell dönteniük, merre menjenek tovább.
Még nem ismerlek, Liam – fordult a férfi felé újból. – És nem tudom, mit
mondjak neked, vagy mit tegyek veled.
Van a földön olyan férfi, aki az ilyen természetes őszinteségnek ellent
tudna állni? – Kínálj meg teával!
– Tessék?
Liam elmosolyodott, és megfogta a kezét.
– Kínálj meg teával! Hamarosan esni fog, úgyis fedél alá kell menjünk.
 – Esni? De hát a nap…
Még be sem fejezte a mondatot, amikor észrevette, hogy megváltoztak
a fényviszonyok. Sötét felhők gomolyogtak némán az égen, és az első lágy
cseppek már meg is koppantak a sziklán és a leveleken.
Nem csak az apja tudta az időjárást felhasználni saját céljaira.
– De hisz egész napra szép időt jósoltak – tette el az üveget, és halkan
felkiáltott, amikor Liam könnyedén talpra segítette. Lába ettől furcsa
módon elgyengült.
– Csak egy zápor. Egy meleg zápor – vezette a sziklákon át az
ösvényre. – Ezt otthon enyhe időnek tartjuk. Zavar az eső?
– Nem, szeretem. Álmodozóvá tesz – emelte az ég felé az arcát, és
hagyta, hogy néhány esőcsepp megcsókolja. – Még mindig süt a nap.
– Szivárvány is lesz – ígérte Liam, és a fák alá húzta a nőt, ahol meleg
és párás levegő fogadta őket, és a sötétzöld pocsolyák már árnyékba
borultak. – Akkor hát kapok teát?
Rowan felsandított rá, és elmosolyodott. – Gondolom, hogy igen.
– Mondtam én – szorította meg egy kicsit a kezét Liam –, hogy nem
tudsz haragot tartani.
– Akkor majd gyakorlom – vágta rá Rowan, és ez mosolygásra
késztette a férfit.
– Valószínűleg rengeteg okot adok még neked erre, mire végzünk
egymással.
– Szokásod másokat bosszantani?
– De még mennyire! Nehéz ember vagyok. – A patak mellett haladtak,
ahol vizes páfrányok és nyirkos moha burjánzott, és a gyűszűvirág már alig
várta, hogy virágba boruljanak bimbói. – Az anyám azt állítja, hogy
töprengő, az apám meg azt, hogy fafejű vagyok. Ők már csak tudják!
– Írországban vannak?
– Ühüm. – Ebben persze nem lehet biztos, hacsak meg nem nézi… és
nem nagyon akarta tudni, vajon itt lebzselnek-e körülöttük és őket nézik-e.
– Hiányoznak?
– Igen. De… azért tartjuk a kapcsolatot. – A szomorkás hang miatt
lenézett Rowanre. – Neked is hiányzik a családod? – kérdezte, amikor a
tisztásra értek.
– Bűntudatot érzek, mert nem hiányoznak annyira, mint amennyire
hiányolnom kéne őket. Még soha nem voltam távol tőlük egyedül, és…
– Élvezed – fejezte be a mondatot.
– Elképesztően – nevetett fel kurtán, majd előhalászta a kulcsot a
táskájából.
– Ne szégyenkezz emiatt. Kit zártál ki? – nézett rá félrefordított fejjel.
Rowan zavart mosollyal lépett be a házba. – Megszokásból zártam be
az ajtót. Felteszem a vizet. Sütöttem reggel fahéjas zsemlét, de megégett az
aljuk. Ez most nem sikerült.
– A kezedből elfogadom – követte a konyhába.
Rend volt a házban, vette észre Liam, és látszik az ő keze nyoma is.
Fészeképítés. A nők mindig otthonossá teszik a környezetüket. Csinos ágak
álltak Belinda egyik színes üvegvázájában a konyhaasztal közepén egy
fényes zöld almával teli tál mellett.
Emlékezett rá, mikor szedte az ágakat. Akkor, amikor a farkas vele
sétált, és megpróbálta megtanítani neki, hogy hozza vissza az eldobott
ágakat, ám az állat rá sem hederített.
Liam jól érezte magát a konyhájában, élvezettel hallgatta az
egyenletesen szemerkélő esőt. Eszébe jutottak az anyja szavai. Nem, nem
néz olyan mélyre. Nem csinál gondot abból, hogy belekukkantson a
gondolataiba, ám a tudatos kutakodás véleménye szerint a hatalommal való
visszaélés lenne. Ha valaki azt akarja, hogy tiszteletben tartsák a
magánéletét, akkor annak a másokét is tisztelnie kell.
Ám lelkiismeret-furdalás nélkül is kíváncsiskodhat.
– San Franciscóban él a családod?
– Hmm. Igen. – Rowan a vízforralót már feltette, most Belinda színes
teáskannái között válogatott. – Mindketten egyetemi tanárok. Az apám az
angol tanszék vezetője.
– És az anyád? – faggatta tovább, és szórakozottan előhúzta a
vázlatfüzetet az asztalra dobott táskából.
– Történelmet tanít. – Rövid tanakodás után egy tündér formájú kannát
választott, melynek fogantyúját a szárnyak adták. – Nagyszerűek –
folytatta, miközben gondosan kiadagolta a teafüvet. – Valóban nagyszerű
tanárok. Anyám múlt évben a dékán helyettese lett és…
Rowan döbbenten hallgatott el, amikor észrevette, hogy Liam a
farkasról készült vázlatát nézi.
– Ezek csodálatosak – jegyezte meg a férfi, anélkül, hogy felnézett
volna. A következő oldalra lapozott, és összeszűkült szemmel figyelte a
fákról és csipkés páfrányokról készített rajzot. A levegős formák közül
szárnyak bukkantak elő és nevető szemek kukucskáltak ki.
Látta a tündéreket, gondolta, és elmosolyodott.
– Firkálgatások – nyújtotta a füzetért a kezét, hogy elkapja, de a jó
modor visszatartotta. – Ez csak afféle kedvtelés.
Amikor Liam ránézett, majdnem remegni kezdett.
– Miért mondod ezt, és miért akarod elhitetni magaddal, ha egyszer
tehetséges vagy és imádsz rajzolni?
– Csak szabadidőmben rajzolok… hébe-hóba.
Liam a következő oldalra lapozott. A hívogató verandájú házikó úgy
nézett ki, mintha egy régi, elbűvölő legendából emelték volna ide, a fák
gyűrűjébe. – És még bosszant, ha valaki bolondnak nevez? – motyogta. –
Az a bolondság, ha nem azt teszed, amiben kedvedet leled, hanem ha a
gyötrődés miatt a kezed tördeled.
– Nevetséges, hogy ezt mondod. Nem is tördelem a kezemet – fordult
vissza, és levette a vizet a tűzről. Valóban vissza kellett fognia magát, hogy
ne tördelje a kezeit. – Ez csak egy szórakozás. A legtöbb embernek van
valami kedvenc időtöltése.
– Ez a te adományod – helyesbített Liam – és elfecséreled.
– Nem lehet pénzt keresni ilyesféle firkálmányokkal.
– Mi köze van ennek a pénzkereséshez?
Ezt olyan pimaszul uralkodó hangon kérdezte, hogy Rowan elnevette
magát.
– Ó, élelmet kell vennem, lakást kell bérelnem, teljesítenem kell a
kötelezettségeimet. – Az asztalra tette a kannát, és a csészékért indult. –
Ilyen és ehhez hasonló apróságok a valódi világból.
– Akkor add el a műveidet, ha szükséged van pénzre!
 – Senki nem fog ceruzarajzokat venni egy angoltanártól.
– Én megveszem ezt – állt fel Liam, és kinyitotta a füzetet. A farkas
kihívóan bámulta a nézőt, szeméből ugyanaz a ragyogás áradt, mint
Liaméből. – Mondd meg, mi az ára!
– Nem adom el, te meg nem veszed meg, hogy igazold magadat. –
Rowan nem volt hajlandó komolyan venni a férfit. Csak legyintett egyet. –
Ülj le és idd meg a teádat.
– Akkor add nekem ezt a vázlatot! – nézte a rajzot félrebillentett fejjel.
– Tetszik. És ez is – lapozott a fákat és páfrány tündéreket ábrázoló oldalra.
– Felhasználhatnék valami ilyesmit a játékban. Nekem nincs tehetségem a
rajzoláshoz.
– Akkor ki készíti neked a grafikát? – kérdezte Rowan, és abban
reménykedett, hogy témát válthat, és végső menedékként elővette az égett
tésztát.
– Hát… Különböző emberek… különbözőképpen – ült le újra a férfi,
és szórakozottan vett egy süteményt. Kemény volt, és tagadhatatlanul égett,
ám ha ezen túltette magát az ember, finoman édes, és mazsolával teli.
– Nos, hogyan készíted…
– Rajzol bármelyik szülőd? – vágott közbe Liam.
– Nem – felelte Rowan, és már a gondolattól kuncognia kellett.
Micsoda elképzelés, hogy bármelyik eszes és elfoglalt szülője leüljön, és
egy papírral és ceruzával a kezében álmodozni kezdjen! – Megtanítottak rá,
amikor kicsi voltam és érdekelt. Tényleg, anyám meg is őrzött egy rajzot,
amit az öbölről készítettem, még tizenéves koromban. Ott lóg bekeretezve a
szobájában az egyetemen.
– Tehát nagyra értékeli a tehetséged.
– Szereti a lányát – helyesbített Rowan, és öntött a teából.
– Akkor el kéne fogadnia, hogy a lánya szeretné használni a tehetségét,
szeretné megismerni az adottságait – jegyezte meg, mintegy mellékesen,
pedig határozottan ment tovább a megkezdett úton, a családról beszéltette a
nőt. – Akkor talán valamelyik nagyszülőd volt művész.
– Nem, az apai nagyapám szintén tanárként dolgozott. Úgy látszik, ez
már velünk született. Az apai nagyanyám, úgy mondanám, hogy jellegzetes
feleségként és anyaként élt a maga idejében. Most is szép házban lakik.
Liam alig tudta leküzdeni a türelmetlenségét. Majdnem
összerázkódott, amikor Rowan három kanál cukrot tett a teájába. – És anyai
ágon?
– Ó, a nagyapám már nyugdíjas. San Diegóban laknak. A nagymamám
gyönyörűen hímez, ezt nevezhetjük akár egyfajta művészeti
tevékenységnek is. – Rowan egy pillanatra lebiggyesztette az ajkát,
miközben a teát kavargatta. – Most, hogy visszagondolok rá, az ő anyukája,
az én dédnagymamám, festett. Van is néhány olajképünk tőle. Azt hiszem, a
nagymamámnál és a testvérénél van a többi. Ő kissé… bogaras volt –
jegyezte meg vigyorogva.
– Tényleg? És ez miben nyilvánult meg?
– Én sosem ismertem őt, ám a gyerekek meghallják a pletykákat.
Tenyérből olvasott, meg állatokkal beszélgetett – persze mindezt a férje
kívánsága ellenére. Ő, ha jól emlékszem, nagyon gyakorlatias angol
úriember volt, a dédmamám pedig álmodozó, ír nő.
– Szóval ír? – Liam bizsergést érzett a gerince tövében.
Figyelmeztetést, az erő szikráit. – És a családi neve?
– Ah… – Rowan az emlékeiben kutatott. – O’Meara. Róla neveztek el
– folytatta és elégedetten kortyolt a teájából, miközben Liam éber lett. –
Anyám az általa ellenállhatatlan szentimentalizmusnak nevezett valami
miatt nevezett el róla. Azt hiszem, ezért hagyta rám a dédanyám a függőjét.
Gyönyörű, régi darab. Egy ovális holdkő, kovácsolt ezüst foglalatban.
Liam lassú kimért mozdulatokkal félretolta a teáját. Nem bírta tovább
elviselni az ízét.
– Ő volt Rowan O’Meara.
– Így van. Ha jól emlékszem volt valami szép romantikus történet –
vagy talán én találtam ki – arról, hogyan találkozott a dédapám vele, amikor
egyszer Írországban nyaralt. A sziklákon festett… Clare-ben. Különös,
fogalmam sincs róla, miért vagyok olyan biztos abban, hogy ez Clare-ben
történt.
Egy darabig elmerengett ezen, aztán vállat vont. – Mindegy, ott azon a
helyen egymásba szerettek, és a dédanyám visszament vele Angliába.
Elhagyta az otthonát és a családját. Aztán kivándoroltak Amerikába, és
végül San Franciscóban telepedtek le.
Rowan O’Meara Clare-ből. Ó, egek! A sors fordult, és újabb csapdát
állított neki. A férfi felvette a csészéjét, hogy megnedvesítse a száját. – Az
anyám családi neve O’Meara – jelentette ki élettelen és hűvös hangon. – A
dédnagymamád így távoli unokatestvérem lenne.
– Te csak viccelsz! – mosolygott rá meglepődve, ugyanakkor boldogan
Rowan.
– Családi dolgokkal kapcsolatban nem szeretek viccelődni.
– Hát ez csodás lenne. Tényleg! Milyen kicsi a világ! – nevette el
magát, és felemelte a csészéjét. – Örülök a találkozásnak Liam kuzin.
Az istennő nevére, gondolta a férfi, és vészterhesen koccintott vele. A
hatalmas, gyönyörű szemmel rámosolygó nő ereiben tündérvér folyik, és
még csak nem is tud róla!
– Ott a szivárványod, Rowan! – nézett továbbra is rá Liam, de tudta,
hogy a színes félkörív már ott ragyogott az égen. Nem ő varázsolta oda.
Érezte, hogy az apja tette.
– Ó! – ugrott fel Rowan, miután gyorsan kikémlelt az ablakon. Az
ajtóhoz sietett. – Gyere, nézd meg! Gyönyörű!
Kirohant a házból, lesietett a lépcsőn, és felnézett az égre.
Még soha nem látott ilyen tiszta, ilyen tökéletes vonalú szivárványt. A
babakék éggel a háttérben, minden átlátszó sáv kiemelkedett, és a széleken
aranyként ragyogott. Az egymást követő színek lágyan egymásba olvadtak:
a vörös levendulába, aztán a finom sárga rózsaszínbe. Magasra ívelt a fák
koronájába bújt végekből.
– Még sosem láttam ilyen szépet!
Amikor Liam csatlakozott hozzá, zavarba is jött, és meg is hatódott,
amikor Rowan megfogta a kezét. Ám ahogy felnézett a szivárványra,
megfogadta, hogy nem lesz szerelmes ebbe a nőbe, csak akkor, ha ő is ezt
akarja. Őt nem fogják kihasználni, rászedni, elcsábítani. Tiszta elmével
fogja meghozni a saját döntését.
Ám ez nem jelenti azt, hogy közben egyes kívánságai ne
teljesülhessenek. – Ez nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint a másik
– közölte.
– Mi?
– Ez – fogta kezébe a nő arcát, majd lehajolt és ajkát az ajkára
szorította.
Lágy, mint a selyem, gyengéd, mint a gyöngyházfényű napsütésben
arcukra permetező eső. Szerette volna ilyennek megőrizni,
mindkettejüknek, és lelakatolni a vágyaikat, melyek most erősebbek, még
kínzóbbak voltak. Sem bölcsnek, sem biztonságosnak nem nevezhette ezt a
vágyat.
Csak megkóstolja az ártatlanság ízét, belekukkant az érző szívbe,
melyről Rowannek fogalma sincs, hogyan védhetne meg. Minden tőle
telhetőt meg kell tennie, hogy ne engedje túl mélyre zuhanni ezt a szívet,
máskülönben össze fogja törni. Ám amikor Rowan a férfi vállára csúsztatta
a kezét, amikor a szája oly készségesen nyílt meg a szája előtt, érezte, hogy
a sötétebb vágyak a szabadság felé kapaszkodnak.
Rowan nem tehetett mást, adnia kellett, semmit nem tudott
visszatartani ilyen gyöngédséggel szemben. Még amikor az ujjai
megfeszültek az arcán, a szája akkor is lágy és könnyű maradt, mintha csak
meg akarná ismertetni vele, mi van ebben a csókban, mi lehetne benne.
Ösztönösen megsimogatta a feszes vállakat, és még jobban a férfi
karjába simult.
Liam hátrébb lépett, mielőtt a vágy legyőzhette volna az értelmét.
Hiába nézett rá Rowan elhomályosult tekintettel és szétnyílt ajakkal, hagyta
elmenni.
– Gondolom, ez csak némi ösztön – nyögte Rowan, szabálytalanul
zakatoló szívvel. – Az ösztön veszélyes lehet…
– Semmit sem fedezhetsz fel kockázatvállalás nélkül!
Egy ilyen, saját szájából elhangzó kijelentésnek meg kellett volna
döbbentenie. Olyan egyértelmű felhívás volt a folytatásra, a befejezésre.
Mégis olyan természetesnek, olyan helyénvalónak tűnt.
– Akkor viszont nem árt, ha ismersz minden ösztönt, ami rád hat.
Kíváncsi lennék, mennyit szeretnél megtudni?
 – Azért jöttem ide, hogy mindenfélét megtudjak – vett Rowan halkan
levegőt. – Nem számítottam rá, hogy rád bukkanok.
– Nem. Először Rowant szeretnéd megtalálni – dugta a hüvelykujját a
zsebébe Liam, és előre-hátra hintázott a sarkain. – Ha bevinnélek, ebből a
szempontból elég hamar megtalálnád egy részét. Ezt akarod?
– Nem. – Ezen a kijelentésen megint meglepődött, hiszen minden
idegsejtje kiélesítve működött. – Mert az olyan lenne, mint amit korábban
mondtál.
Egyszerű. Nem egyszerűséget keresek.
– Mégis újra meg foglak csókolni, amikor csak eszembe jut.
Rowan félrebillentette a fejét, és nem törődött a hasában érzett gyors
remegéssel.
– Én pedig megengedem, hogy megcsókolj, ha úgy hozza a kedvem.
Liam erőt és elismerést sugárzó mosolyt villantott rá.
– Van benned valami abból az ír nőből, O’Mearáék Rowanje.
– Meglehet. – Ez a gondolat örömmel töltötte el. – Talán még többet ki
kell derítenem.
– Tedd azt! – halványodott el a férfi mosolya. – És ha rájössz,
remélem, tudni fogod, mihez kezdj vele. A jövő héten valamelyik nap gyere
át hozzám. És hozd magaddal a vázlatfüzetedet!
– Miért?
– Egy ötleten dolgozom. Megnézzük, megfelel-e mindkettőnknek.
Ez nem árthat, merengett Rowan. És legalább lehetősége lesz arra,
hogy elgondolkodjon egy kicsit a reggel történteken. – Rendben, de nekem
egyik nap éppen olyan, mint a másik. Semmi tervem ezekre a napokra.
– Tudni fogod, melyik nap legyen, ha eljön az idő – nyúlt előre, és
játszadozni kezdett a nő hajtincsével. – Ahogy én is.
– Ez, gondolom, valami ír titokzatosság.
– Halvány elképzelésed sincs róla – motyogta Liam. - Jó napod lesz,
Rowan kuzin.
Szórakozottan meghúzta a nő haját, majd megfordult és elsétált.
Hát, gondolta Rowan, ahogy a napok eddig teltek, egész jól alakult
minden. Amikor Liam megint meglátogatta álmában, örömmel fogadta.
Amikor az elméje megérintette az övét, elcsábította, felizgatta, sóhajtott, és
megnyílt. Felkínálta magát.
Reszketett az örömtől, a férfi nevét sóhajtozta, és valahogy megérezte,
hogy Liam ugyanolyan sérülékeny, mint ő. Egyedül ebben a pillanatban, az
időnek egyedül ezen a ködös helyén Liam összezavarodott, és nem volt
képes megtagadni, amit a lány kért tőle.
Bárcsak tudta volna, mit kér.
Hiába izzott a teste, hiába szárnyalt a lelke, lénye egy része rettegett.
Mit kéne kérdezni tőle? Mit kellene tudnia?
A sötétben, amikor a félhold halovány fénye beáradt a szoba nyitott
ablakán, egyedül ébredt. Fejét a párnába fúrta, és sajgó szívvel hallgatta az
éjszakában üvöltő farkast.

6.

Rowan látta, ahogy a tavasz lassacskán mindent életre kelt. És ahogy

ezt figyelte, benne is életre kelt valami. Nárciszok és szellőrózsák
ragyogtak, és a konyha előtti apró körtefán is kinyíltak a fehér virágok. A
szirmok lágyan rezegtek a szélben.
Az erdő mélyén megbúvó vad azáleák rózsaszín és fehér virágai is
előbújtak, a gyűszűvirágon dagadtak a rügyek. Milyen sokféle virág él
errefelé, csodálkozott, és megfogadta, ha legközelebb bemegy a városba,
vesz könyvet a helyi növényekről. Ismerni akarta őket, tudni akarta, hogy
néznek ki, mi a nevük.
Közben érezte, hogy ő is kivirágzott. Talán egészségesebb szín
költözött az arcára – töprengett –, talán több fény a szemébe? Tudta, hogy
sokkal többet mosolyog, és ezt nagyon élvezte. Örömmel nyugtázta, hogy
minden különösebb ok nélkül, séta közben, vagy amikor rajzol, vagy
egyszerűen mialatt a tornácon üldögél a melegben, és órákig olvas,
mosolyra húzódik a szája.
 Az éjszakák már nem tűntek magányosnak. Amikor eljött a farkas,
mindenről csevegett vele, ami csak az eszébe jutott. Amikor nem jött,
elégedetten töltötte az estét akár egyedül is.
Nem tudta volna megmondani, mi változott meg, de azt határozottan
érezte, hogy valami más lett. Azt is sejtette, hogy további, még nagyobb
változások várnak rá. Talán ezért döntött úgy, hogy nem megy vissza San
Franciscóba, nem kezd újra tanítani, és abba a gyakorlatias lakásba sem
költözik vissza, ami csak pár percre volt a szülei házától.
Mindig óvatosan bánt a pénzzel, jutott eszébe. Sosem érzett
különösebb vágyat arra, hogy tárgyakat gyűjtsön, hogy ruhákkal tömje tele
a szekrényeit, vagy, hogy részletesen megtervezett nyaralásokra menjen.
Ráadásul volt egy kis öröksége anyai ágon, amit óvatosan befektetett, és
ami az évek során szép lassan gyarapodott.
Elég lett volna a pénze arra, hogy valahol kifizesse az első részletét
egy kis háznak.
Valami csöndes és szép helyen, gondolta, ahogy egyik reggel ott állt
egy csésze gőzölgő kávéval a tornácon. Háznak kell lennie, ezt biztosan
tudta. Nem akar többé lakásban élni. És ennek a háznak valahol vidéken
kell lennie. Soha többet nem lehet boldog egy nyüzsgő és rohanó városban.
Kertet szeretne, amit majd ő maga ültet tele – ha egyszer megtanulta,
hogyan kell kertészkedni –, és lesz talán egy kis patakja is vagy egy tava.
Lehetőleg olyan közel a tengerhez, hogy odasétálhasson, és hallgathassa a
hullámok énekét, amikor álomba merül.
Talán, de csak talán, ha legközelebb bemegy a városba, meglátogat egy
ingatlanügynököt, és megnézi, milyen a kínálat.
Micsoda hatalmas lépés! Kiválaszt valami szép helyet, házat vásárol,
gyönyörűen berendezi és fenntartja! Azon kapta magát, hogy a lófarok
végét már megint az ujjai között tekergeti. Leengedte a kezét. Készen állt
erre a lépésre.
Meg is teszi.
Meg keres egy olyan munkát, amiben az örömét leli. Nem kell neki
sok pénz. Tökéletesen elégedett lenne, ha egy kis házban
elszöszmötölhetne, kifesthetné, megjavítgathatná, meg aztán nézhetné,
ahogy a kertjében nőnek a növények. Ha talál valamit a közelben, akkor
nem is kellene itt hagynia a farkast.
Vagy Liamet.
Amikor ez eszébe jutott, megcsóválta a fejét. Nem, nem számolhat
Liammel. A férfi nem szerepelhet azok között az okok között, amiért ezen a
környéken le akar telepedni. Liam a maga ura, oda megy és akkor, amikor
akar.
Pontosan olyan, mint a farkas, gondolta, és nagyot sóhajtott. Egyikük
sem az ő tulajdona. Mindketten magányosak, mindkettő gyönyörű lény, és
egyikük sem tartozik senkihez. Azzal, hogy beléptek az életébe, valamiként
mindketten elősegítették azt, hogy megváltozzon. Legalábbis úgy sejtette.
Bár a legnagyobb változások egyedül tőle függnek.
Eddig három hetet töltött a tisztáson álló kis házban, és most úgy
érezte, készen áll a változásokra. Nem csupán az álmodozásra. Nem csak a
töprengésre. Eljött az ideje, hogy határozott lépéseket tegyen.
A finom húzás, amit a fejében érzett, hunyorgásra késztette.
Félrehajtotta a fejét, mert úgy érezte, halk suttogást hall a távolban. Mintha
valaki halkan a nevén szólítgatná.
Liam azt mondta, hogy menjen el hozzá, jutott hirtelen az eszébe. Azt
is hozzátette, hogy tudni fogja, mikor jött el ennek az ideje. Nos, ez a
mostani időpont tökéletesen alkalmasnak látszik, mikor máskor menne, ha
nem éppen most, amikor ilyen határozott hangulatban van. Ha visszajön,
majd bemegy a városba egy ingatlanügynökhöz.
Liam tudta, hogy Rowan jön. Figyelt rá, hogy ne nagyon lépjen
kapcsolatba vele az elmúlt napokban. Ám mégsem tudott tőle tökéletesen
távol maradni. Egy kicsit aggódott érte, amiért egyedül lakott, főleg olyan
tényezők miatt, amit a lány nem is sejtett.
Könnyen ellenőrizhette, könnyen odamehetett az ajtajához, mert
beengedték. Nem tagadhatta, hogy örült annak, ahogy fogadták, ahogy a
lány lehajolt hozzá, és megsimogatta a fejét, ahogy a nyakához szorította az
arcát.
Nem félt a farkastól – merengett. Csak férfiként tartott tőle.
 Ám most a férfihez jött, vele kell foglalkoznia. A tervét jónak tartotta
mindkettejük számára. Rowan felfedezheti rajta keresztül a tehetségét,
ráadásul mindketten időt nyernek arra, hogy jobban megismerjék egymást.
Nem fogja megérinteni, amíg ez be nem következik – fogadta meg.
Túl nehéz megízlelni, és nem elvenni mindent. Azokon az éjszakákon,
amikor megengedte magának, hogy gondolatban együtt legyenek, hagyta,
hogy hízzon a teste, és kielégüljön. Hagyta, hogy ő maga fura módon
beteljesületlen maradjon.
Mégis, ez rá készítette fel a lányt, arra az éjszakára, amikor ezekből a
félálmokból majd teljes és tökéletes valóság lesz. Arra az éjszakára, amikor
a kezével is megérinti majd, és nem csak a gondolataival.
Már ettől a gondolattól is görcsbe rándult a gyomra, és megfeszültek
az izmai. Dühítette ez a viselkedése. Megparancsolta az elméjének, hogy
tisztuljon ki, a testének pedig, hogy lazuljon el. Aztán még dühösebb lett,
amikor rájött, hogy az ereje nem elég ahhoz, hogy minden feszültséget
eloszlasson.
– Nem jött még el az a nap, amikor nem tudom kezelni egy csinos
félboszorkány miatti testi történéseimet – motyogta, és hátsó irodájába
vonult. Átkozott legyen, ha ott áll a tornácon, és mint valami ábrándkergető
szerelmes, őt várja. Így aztán a szobájában járkált fel s alá, közben pedig
keltául szitkozódott. Amíg meg nem hallotta a kopogást.
Érthetetlenül undok hangulatban szinte feltépte az ajtót. És ott állt ő,
háta mögött a ragyogó napfénnyel, boldog mosollyal az arcán, kiszabadult
és összekuszálódott hajjal, kezében egy csokor lila virággal.
– Jó reggelt! Azt hiszem, ezek erdei ibolyák, de nem vagyok biztos
benne. Kéne vennem egy könyvet.
Átnyújtotta a csokrot, és Liam érezte, hogy az oly eltökélten
védelmezett szíve megremeg. Ártatlanság csillogott Rowan szemében,
arcbőre kipirosodva, üdén ragyogott. Kezében pedig ott szorongatta a
vadvirágokat.
Csak bámult rá. És kívánta.
Miután nem vette el a csokrot, Rowan leejtette a kezét.
– Talán nem szereted a virágokat?
 – De igen! Bocsánat, kicsit elgondolkodtam – nyögte. Az isten
szerelmére, szedd már össze magad, Donovan! Ám az utasítás ellenére,
szavai mogorván csengtek.
– Gyere be, Rowan Murray! Szívesen látott vendég vagy itt, akárcsak a
virágjaid.
– Ha rosszkor jöttem – kezdte, ám Liam már hátrébb is lépett, és
szélesre tárta az ajtót, hogy beengedje. – Arra gondoltam, hogy beugrom
hozzád, mielőtt a városba megyek.
– Még több könyvért? – hagyta nyitva az ajtót, mintha csak
menekülési útvonalat akart volna biztosítani a lánynak.
– Azért is, de meg beszélni is akarok valakivel ingatlanügyben. Arra
gondoltam, veszek egy házat errefelé.
– Tényleg? – húzta fel a szemöldökét Liam. – Ez a neked való hely?
– Úgy tűnik. Lehetséges, hogy az – vonta meg a vállát. – Valamelyik
hely biztosan nekem való.
– És már döntöttél, hogy is mondjam, arról, hogy miből fogsz
megélni?
– Még nem igazán – villant fel egy kis aggodalom a szemében. – De
majd arról is döntök.
Liam sajnálta, hogy a kétely miatta jelent meg a lány arcán. – Nekem
van róla elképzelésem. Gyere a konyhába, keresünk valamit a virágjaidnak.
– Voltál az erdőben? Minden majd kicsattan, készen áll a virágzásra.
Csodálatos! És az a sok virág Belinda háza körül! A felét nem ismerem!
Vagy ezeket itt a te házad körül.
– Egyszerű virágok, mindegyik jó valamire – vett elő egy kis kék vázát
az ibolyáknak, miközben Rowan az ablakhoz ment, és lábujjhegyre állt,
hogy kikukucskáljon.
– Ó, itt hátul még több van! Ezek konyhakerti növények?
– Igen, azok.
– Főzéshez használod őket?
– Arra – mosolyodott el halványan, miközben a vázába tette az
ibolyákat. – Meg mindenféle másra. Akkor most felhajtasz egy könyvet
ezekről a növényekről is?
 – Valószínűleg – nevetett fel Rowan, és visszaereszkedett a talpára. –
Annyi minden van, amire eddig nem figyeltem. Most meg nem győzöm
kideríteni, mi micsoda.
– És ebbe te is beletartozol.
Rowan pislogott. – Gondolom, igen.
– Nos… – Liam képtelen volt ellenállni, meg kellett érintenie a lány
haját. – És mit tudtál meg Rowanről?
– Azt, hogy nem is olyan ügyetlen, mint korábban gondolta.
Liam szúrós szemmel nézett a szemébe.
– Aztán miért gondoltad ezt?
– Nem mindenre értettem. Tudom, hogyan kell tanulni, és azt is, hogy
hogyan alkalmazzam a tanultakat. Tudom irányítani, fegyelmezni magamat,
gyakorlatias vagyok, és jól vág az eszem. Úgy tűnik, csak az apróságokkal
és az igazán nagy dolgokkal nem tudtam soha mit kezdeni. A kettő
közöttiekkel jól elboldogultam. A kis dolgokra nem figyeltem oda, a
nagyokkal kapcsolatban pedig… mindig úgy éreztem, azt kell tennem, amit
mások gondoltak, hogy tennem kéne.
– Nos, én valami olyasmivel kapcsolatban teszek neked ajánlatot, ami
a nagyok közé tartozik. És azt várom tőled, hogy úgy cselekedj, ahogy te
jónak látod.
– Mi az?
– Egy pillanat! – legyintett Liam. – Gyere ide, és nézd meg, min
dolgozom!
Rowan kíváncsian követte a szomszédos irodába, ahol a számítógép
halkan zümmögött, és ahol a monitoron képernyő védőként holdak,
csillagok és Rowan számára ismeretlen szimbólumok úszkáltak. Liam
lenyomott egy billentyűt, mire megjelent egy szöveg.
– Mit gondolsz? – kérdezte, Rowan pedig előrehajolt, hogy elolvassa.
Egy pillanattal később felnevetett.
– Azt hiszem, én ezzel a szöveggel nem boldogulok. Ezek a számomra
ismeretlen jelek nyilván valami idegen nyelvet takarnak.
Liam a szövegre pillantott, és felhorkant. Annyira belemerült a
történetbe, hogy ez föl sem tűnt neki. Hát ezt lehet orvosolni. Mivel szinte
megfeledkezett magáról, majdnem csettintett a kezével, hogy az egész
szöveg megjelenjen. Aztán úgy tett, mintha gépelne valamit, közben pedig
az agyán átfuttatva lefordította a teljes anyagot.
– Itt van – közölte, majd egy kis villogás után megjelent az átalakított
szöveg. – Ülj le és olvasd el!
Miután minden vágya ez volt, Rowan készségesen eleget is tett a
kérésnek. Néhány sor után megértette, miről van szó. A Myor folytatása –
nézett fel boldogan. – Csodálatos!
Tovább írtad. Befejezted?
– Ha elolvasod, rájössz.
– Igen, igen – intette hallgatásra ezúttal Rowan a férfit, és belemerült a
szövegbe. – Óh, emberrablás. A nőt elrabolták, és a varázsló megigézte,
hogy elveszítse a varázserejét.
– Boszorkány – motyogta Liam és összerezzent. – A férfi boszorkány
is boszorkány.
– Tényleg. Hát… minden adottságát egy varázsdobozba zárta. Ez azért
van, mert szerelmes belé, ugye?
– Tessék?
– Így kell lennie! – szögezte le Rowan. – Brinda olyan szép, erős, és
tele van fénnyel. A varázsló akarja őt, és ez az egyetlen módja annak, hogy
arra kényszerítse, hogy az övé legyen.
Liam elgondolkodva vágta zsebre a kezét. – Tényleg?
– Így kell lennie! Itt van ez a jóképű varázsló, akarom mondani
boszorkány, aki harcban áll a gonosszal, hogy megszerezze a hatalom
ládáját. Ez csodálatos.
Rowan szinte odanyomta orrát a monitorhoz, és azon bosszankodott,
hogy nem hozta magával a szemüvegét. – Nézd meg az összes csapdát és
varázslatot, mi mindennel kell szembeszállnia, hogy eljusson a nőhöz!
Aztán, amikor végre megszabadítja, a lányból már elszállt a varázserő, hogy
segítsen neki. Csak az esze marad.
Rowan örömében motyogva olvasott.
– Mindennel együtt szállnak szembe, együtt kockáztatják a bukást.
Hűha, a Viharok Völgye! Vészjóslóan, szenvedélyesnek hangzik. Ez
hiányzott az első részből!
Liam meglepődve, nem pedig bosszankodva tátotta el a száját.
– Tessék?
– Olyan csodás varázslatokkal és kalandokkal szőtted tele, de hiányzik
belőle a romantika. Örülök, hogy végre ez is felbukkan benne. Rilan őrülten
beleszeret Brindába, és együtt fognak szembeszállni minden veszéllyel.
Rowan ragyogó szemmel nézett Liamre.
– Aztán, amikor legyőzik a gonoszt, és megtalálják a dobozt, a
szerelmük lesz az, ami megtöri a varázslatot, ez szabadítja fel és adja vissza
Brindának a varázserejét. Aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak.
Habozva nézte a férfit, akinek döbbenet sugárzott a tekintetéből.
– Vagy nem így lesz?
– De, igen – egy-két változtatást még végre kell hajtani a történetben,
határozta el. Ez az ő dolga, majd később elintézi. Finnre, a nőnek igaza van.
– Mit gondolsz a Tükrök Földjén lévő bűvös sárkányokról?
– Bűvös sárkányokról?
– Itt – hajolt le és csúsztatta lejjebb a szöveget. – Ezt olvasd el! – adta
ki az utasítást, és lehelete a lány arcát súrolta. – Mi erről a véleményed?
Nem volt könnyű fittyet hányni arra a tényre, hogy a szíve azonnal vad
vágtába kezdett, de kötelességtudóan a szavakra figyelt, és olvasni kezdett.
– Mesés. Egyszerűen mesés. Látom magam előtt, ahogy a sárkány
hátán ülve repülnek a tenger vörös hullámai és a ködbe burkolódzó
hegycsúcsok fölött.
– Tényleg? Mutasd meg, milyennek látod. Pontosan azt. Rajzold le
nekem! – Kihúzta a vázlatfüzetet a nő táskájából. – Én nem tudom pontosan
magam elé képzelni.
– Nem? El sem tudom hinni. De akkor e nélkül mégis hogyan tudod
megírni? – vette fel a ceruzát és rajzolni kezdett.
– A sárkány pompás példány. Félelmetes és gyönyörű, csodás
aranyszínű szárnyakkal és rubin piros szemű. Hosszú, karcsú és erős –
motyogta rajzolás közben. – Vad és veszélyes.
Liam pontosan ilyet akart, jött rá, ahogy azt figyelte, miként kel életre
a rajz a nő keze alatt. Nem valami megszelídített háziállat, és nem is csak
befogott különc. Pontosan tudta, milyen: büszke, vad fej, és a nagy
mozgásokat sejtető, hosszú, erőteljes test szélesre tárt szárnyakkal és
csapkodó farokkal.
– Készíts másikat is! – tépte ki türelmetlenül a lapot Liam, és félretette
a rajzot. – A tengerről és a hegyekről.
– Rendben.
Talán az elnagyolt rajzok alapján jobban maga elé tudja képzelni a
történet, gondolta Rowan. Egy pillanatra lehunyta a szemét, maga elé
képzelte a látványt, a széles, ragyogó tengert, a tajtékos hullámokat, a
csipkés köveket, melyek ezüstként emelkedtek ki a sűrű gomolygó ködből,
a szélükön megcsillanó napfénnyel, a háttérben pedig ott magasodtak a
sötét hegyek.
Amikor elkészült, Liam ezt a lapot is kitépte, és újabb rajzot kért. Most
Yilardról, a gonosz boszorkányról.
Rowan nagyon élvezte, magában mosolygott rajzolás közben. Jóképű
lesz, döntötte el. Könyörtelenül jóképű. Nem egy bibircsókos gnóm, púpos
háttal, hanem magas, remek férfi, lobogó sötét hajjal és sötét tekintettel.
Köntösbe öltöztette, amit vörösnek képzelt, úgy néz majd ki, mint valami
királyfi.
– Miért nem csúnyának rajzoltad? – kérdezte Liam.
– Mert nem lehet az. Ha az lenne, úgy tűnne, Brinda a kinézete miatt
utasítja el. De nem, ő a szívét nem fogadja el. Azt a sötétséget, ami a
tekintetéből is árad.
– A hősnek még jobban kell kinéznie!
– Persze! Ezt várjuk, mi több, ez akarjuk. Ám ő nem olyan nőiesen
csinos férfi lesz, göndör szőke hajjal.
Rowan belefeledkezett a történetbe, és maga tépte ki a lapot.
– Ő is sötéthajú lesz, és veszélyes. Bátor, persze, de nem hibátlan.
Szeretem, ha a hőseim emberiek. Mégiscsak az életét kockáztatja Brindáért.
Először becsületből, aztán meg szerelemből.
Kurtán felnevetett, amikor felnézett a rajzból.
– Egy kicsit úgy néz ki, mint te – jegyezte meg. – De miért is ne? Ez a
te történeted! Végül is mindenki szeretne a saját történetének a főhőse lenni
– mosolygott a férfire. – És ez csodás történet, Liam. Elolvashatom a végét?
– Még nem! – vágta rá, hiszen változtatásokat kell eszközölnie,
gondolta, és kikapcsolta a képernyőt.
– Ó! – sóhajtott Rowan, és csalódottság csendült ki a hangjából. Liam
úgy érezte, mintha hájjal kenegették volna.
– Csak azt szeretném tudni, mi történik, ha kirepülnek a Tükrök
Földjéről.
– Ha tudni akarod, akkor el kell fogadnod a javaslatomat.
– Javaslatodat?
– Üzleti javaslatot. Készítsd el nekem a rajzokat! Mindet. Ez nagy
munka, miután a legtöbb szint elég összetett. Nagyon részletes rajzokra van
szükségem, és nem könnyű megfelelni az elvárásaimnak.
Rowan felemelte a kezét. Meg akarta állítani a férfit, időt akart, hogy
meg tudjon szólalni.
– Azt akarod, hogy én készítsem el a rajzokat?
– Nem egyszerű dologról van szó. Vázlatok százaira lesz szükség,
mindenféle helyszínekkel, és mindenféle szemszögből.
– Semmi tapasztalatom nincs az ilyen munkában.
– Tényleg nincs? – emelte fel mintegy cáfolatként a sárkány képét.
– Ezeket csak úgy papírra vetettem – ellenkezett a nő, és riadalmában
talpra szökkent. – Nem gondolkodtam.
– Ez a módja? Ez érdekes! Rendben, akkor ne gondolkodj, csak
rajzolj!
Rowan alig tudott lépést tartani vele. Alig kapott levegőt.
– De ezt nem mondhatod komolyan!
– Nagyon is komoly vagyok – helyesbített, és letette a rajzot. –
Komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy olyan munkát szeretnél,
amiben örömödet leled?
– Igen – dörzsölte meg a mellkasát Rowan, és fel sem tűnt neki a
mozdulat.
– Akkor vállald el ezt a feladatot, ha örömöd lelnéd benne. Ezzel a
megélhetésedet is biztosíthatod. A Donovan Vállalat eléggé odafigyel erre.
Csakis tőled függ.
 – Várj, várj egy kicsit! – emelte fel Rowan a kezét, elfordult és az
ablakhoz sétált. Az ég még mindig kéken ragyog, vette észre, az erdő pedig
továbbra is zöld. A szél is ugyanolyan erővel fújt, mint korábban.
Egyedül az ő élete állt hatalmas változás előtt. Ha engedi, hogy
megtörténjen.
Lehetséges lenne, hogy olyan munkával keressen pénzt, amit még
szeret is? Az, hogy szabadon és örömmel dolgozzon, és cserébe mindene
meglegyen, amit szeretne? Lehetséges volna ez? Tényleg valóra válhat?
Abban a pillanatban rájött, hogy nem is a félelem szorította össze a
torkát, hanem az izgalom.
– Komolyan így gondolod? Szerinted a vázlataim megfelelnének
neked?
– Máskülönben nem mondtam volna. Tiéd a választás.
– Az enyém – ismételte meg alig hallhatóan. – Akkor, igen, nagy
örömet okozna – felelte lassan és megfontoltan. Aztán, amikor a férfi
javaslatának a teljes lehetőségét felfogta, megpördült és ragyogó szemmel
nézett rá. Liam megint meglátta azokat az apró ezüst csillagokat a
tekintetében.
– Nagyon szívesen dolgoznék veled ezen a témán. Mikor kezdünk?
Liam megragadta a felé nyújtott kezet, és erősen megszorította.
– Már el is kezdtük.
Később, amikor Rowan egyedül ünnepelte egy pohár borral és egy
sajtos meleg szendviccsel a megállapodásukat, megpróbált visszaemlékezni
rá, vajon volt-e valaha boldogabb az életében.
Valószínűleg nem.
Nem jutott be a városba, hogy beszerezze a könyveket, és házat
keressen, de majd ennek is eljön az ideje. Most az új karrier lehetősége nyílt
meg előtte. Olyan pályafutásé, olyan feladaté, ami boldogsággal töltötte el.
Lehetőséget kapott, valódi, érezhető lehetőséget az új irányba indulásra.
Nem mintha Liam Donovan megkönnyítette volna a dolgát. Sőt, nyalta
le a sajtot az ujjáról. A férfi magas követelményt támasztott, mi több,
alkalmanként erőszakos és tökéletességre törekvő emberként viselkedett.
Tizenkét vázlatot készített Firth gnómjairól, mire végül elfogadta az
egyiket.
Elismerésként pedig csak mordult egyet és bólintott.
Nos, nem baj. Nem kell megsimogatni a fejét, nem vár ömlengő
dicshimnuszt. Megelégedett azzal a ténnyel, hogy a férfi azt várta tőle, hogy
jó legyen, hogy feltételezte, hogy sikeres csapatot fognak alkotni.
Csapatot. Magához ölelte ezt a szót. Ettől valami fontosnak a része lett
ő is. Annyi év csöndes vágyódás után végre történetet mesélhetett. Nem
szavakkal, hiszen sosem találta a megfelelő szavakat. Hanem a rajzaival.
Azzal, amit a legjobban szeretett, és amiről az évek során meggyőzte
magát, hogy csak valami fölösleges, esetleg szórakoztató időtöltés, de
semmivel se több.
Most az övé lett.
Ám továbbra is sok szempontból gyakorlatias maradt. Az örömön
túltéve magát, lement az alapokig, és megbeszélte a feltételeket Liammel.
Sajnos nem volt elég dörzsölt ahhoz, hogy álarc mögé rejtse a döbbenetét,
amikor a férfi közölte, mennyi fizetést fog adni a munkájáért.
Most már lehet saját háza, gondolta, és kuncogva öntött magának egy
újabb pohár bort. Még több rajzfelszerelést és még több könyvet fog venni.
Növényeket. Majd keres szép, régi tárgyakat, és azokkal fogja berendezni új
otthonát.
Utána pedig boldogan él, amíg meg nem hal, merengett, és köszöntőt
mondott magára.
Egyedül.
Megpróbált nem foglalkozni a szívébe nyilalló fájdalommal.
Hozzászokott már a magányhoz. Élvezte az egyedüllétet. Talán még mindig
heves vágyódást érzett, talán még mindig vonzódott Liamhez, de
megértette, hogy ezzel most nem foglalkozhat, most, hogy együtt
dolgoznak.
A férfi amellett nem mutatta semmi jelét, hogy mélyebb, személyesebb
kapcsolatot akarna kialakítani vele. Ha ez bántotta is az önérzetét, hát majd
hozzászokik ehhez is.
 A gimnázium utolsó évében rettenetesen szerelmes volt az egyik
iskolatársába. Még tisztán emlékezett azokra a megsemmisítő
szívdobogásokra és borzongásra, amit akkor érzett, ha megpillantotta a fiút.
És mennyire vágyott rá, milyen kétségbeesetten, hogy többször menjen
társaságba, sokkal csinosabb, sokkal magabiztosabb legyen, mint az a lány,
akivel a fiú akkoriban járt.
Aztán az egyetemen ott volt az angol tanára, egy költő, hatalmas,
érzelmes tekintettel, aki olyan sötéten látta a világot. Biztos volt benne,
hogy ő majd lelkesítheti, hogy ő majd fölemelheti a lelkét. Aztán, amikor
majdnem egy teljes félév után végre ráemelte szomorú tekintetét, úgy
hullott elé, mint egy érett gyümölcs.
Nem bánta. Még akkor sem, ha ezek a szomorú szemek két kurta hét
után egy másik nő felé fordultak. Végül is két hétig mesekönyvbe illő
románc jutott osztályrészéül, és olyan férfivel veszítette el a szüzességét,
aki némiképp érzelmes volt, még ha csekélyke megértést mutatott is a
monogámia iránt. Nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy rájöjjön, nem is
igazán szerette. A férfi eszméit szerette. Ezután már nem is fájt annyira az
illető nemtörődöm elutasítása.
A férfiak egyszerűen nem tartották őt elég… vonzónak, vonta le a
következtetést. Sem elég titokzatosnak vagy érzékinek. Sajnos, akikhez a
leginkább vonzódott, általában mind ebbe a kategóriába tartoztak.
Liammel is ugyanez a helyzet, csak még fokozottabban.
Persze ott van Alan, figyelmeztette magát. Az édes, állandó, és
érzékeny Alan. Bár szerette, nem sokkal azután, hogy szeretők lettek, rájött,
hogy sosem fog vele átélni vad örömet, emésztő vágyat, vagy
megsemmisítő sóvárgást.
Megpróbálta. A szülei kedvelték, és olyan ésszerűnek tűnt, hogy majd
fokozatosan beleszeret, és majd szép kényelmesen eléldegélnek. De nem
éppen ez a gondolat, a kényelmes életnek ez a szürke gondolata riasztotta
meg, és késztette végül menekülésre?
Most már kijelenthette, hogy helyesen cselekedett. Hiba lett volna
megállapodni kevesebbért… semmiért. Kevesebbért, mint amit most
felfedezett. A helyéért, a kívánságaiért, a hibáiért és a tehetségéért.
 Nem értenék meg – még nem. Ám idővel majd megértik. Ezt
határozottan tudta. Ha megállapodott a saját házában, ha majd saját erejéből
és tehetségéből lesz sikeres a pályáján, akkor majd látni fogják. Talán, de
csak talán, akkor még büszkék is lesznek rá.
A telefonra pillantott, fontolóra vette, hogy felhívja őket, aztán
megrázta a fejét. Nem, még nem. Nem beszél a szüleivel, még nem mondja
el nekik, mivel foglalkozik. Még nem teheti. Nem akar kételyeket,
aggodalmat hallani. A gondosan elrejtett türelmetlenséget a hangjukban.
Nem akarja elrontani mostani örömét.
Olyan gyönyörű ez a pillanat.
Ezért aztán, amikor meghallotta a kopogást az ajtón összerezzent.
Liam lesz, biztosan Liam az. És az oly tökéletes lenne. Nyilván még több
munkát hozott. Majd leülnek a konyhában, megbeszélik, és elszórakoznak
vele.
Később teát főz, gondolta, és átsietett a házon. Másfél pohár bor elég
ahhoz, hogy az elméje tökéletesen tisztán működjön. Újabb ötlete támadt a
Tükrök Földjével kapcsolatban, és arról, hogyan verődhetne vissza a vörös
tenger fénye, amikor a lány hazatér.
Alig várta, hogy elmondhassa neki, ezért várakozva nyitott ajtót. A
viszontlátás örömét sugárzó mosoly azonban az arcára fagyott.
– Rowan, nem kéne ajtót nyitnod anélkül, hogy először megnéznéd, ki
az. Túlságosan is magabiztos vagy, amikor azt hiszed, téged nem érhet baj.
A tavaszi levegő kíséretében Alan belépett a házba.

7.

– Alan, hát te meg mit keresel itt?

Rowan azonnal tudta, hogy a hangsúlya udvariatlanul és elutasítóan
csengett, sőt szinte vádlónak hallatszott. Látta a férfi arcán tükröződő
döbbenetből.
 – Három hét telt el, Rowan. Úgy gondoltuk, most már örülnél egy
találkozásnak. És őszintén… – Beletúrt az arcába hulló fakó szőke
hajtincsekbe. – Az utolsó telefonhívásod hangneme aggasztotta a szüleidet.
– A hangneme? – húzta fel magát, és alig tudott némi barátságos
mosolyt erőltetni az arcára. – Nem értem, miért. Megmondtam, hogy jól
vagyok, és hogy letelepedtem.
– Talán épp ez aggasztotta őket.
A férfi komoly, barna tekintetéből áradó aggodalom miatt most először
érzett lelkiismeret-furdalást. Aztán Alan levette a kabátját, szépen
összehajtva a korlátra helyezte, mire a bűntudat mellett neheztelés született.
– Miért kéne aggódniuk?
– Egyikünk sem tudja igazán, mit művelsz itt fenn… vagy, hogy miben
reménykedsz, mit érsz el azzal, hogy elvágod magad mindenkitől.
– Ezt is elmagyaráztam.
Most már fáradtság is csatlakozott a bűntudathoz. Ez az ő kunyhója, a
fene egye meg, és ez az ő élete. Ezt támadták, ezt kérdőjelezték meg. A jó
modor azonban azt követelte, hogy kínálja hellyel a férfit.
– Kérlek, ülj le! Kérsz valamit? Teát, kávét?
– Nem, nem kérek, de azért köszönöm. – Alan leült, bár továbbra is ide
nem illőnek tűnt szürke öltönyében, és kikeményített fehér ingében. Most is
szokásos, csíkos nyakkendőjét viselte. Még most, az utazás kedvéért sem
jutott eszébe, hogy meglazítsa.
Miután kényelembe helyezte magát a hideg kandalló melletti széken,
körül kémlelt a szobában. Szerinte a ház túl ódon és a világtól túlságosan is
elzárt. Hol van a kultúra, a múzeumok, a könyvtárak vagy a színházak?
Hogyan képes Rowan bevenni magát az erdő mélyére, véget nem érő,
hosszú hetekre? Biztosra vette, hogy csak egy kis nógatásra vár, és azonnal
összepakol, hogy visszatérjen vele a városba. A lány szülei legalábbis erről
biztosították.
Féloldalasan Rowanre mosolygott, azzal a mosollyal, mely eddig
mindig a lelkéig hatolt.
– Mi a csudával töltőd itt a napjaidat?
 – Megírtam neked, Alan – ült le vele szemben, és előrehajolt. Biztosra
vette, hogy ez alkalommal sikerül megértetnie magát. – Arra használom az
időt, hogy gondolkodjak, hogy rájöjjek egy-két dologra. Nagyokat sétálok,
olvasok, zenét hallgatok. Nagyon sokat rajzoltam. Tulajdonképpen…
– Rowan, ez mind rendben is van, legalábbis néhány napig rendben –
vágott közbe Alan, és olyan türelem csendült ki a hangjából, hogy Rowan
összeszorította a fogát. – Ám ez aligha a legjobb hely számodra. Könnyen
kiolvastuk a sorok közül, hogy valami romantikus ok miatt kötődsz a
magányhoz, ezért éldegélsz egy eldugott, kis vityillóban itt, a világ végén.
Ez azonban aligha az a meseerdő, ahonnan némelyek ihletet merítenek.
Újra rámosolygott Rowanre, ám ez alkalommal a szokásos mosoly
nem lágyította meg a lány szívét.
– Nem vagyok költő. Ez tény. De boldog vagyok itt, Alan.
Nem is látszik boldognak, állapította meg a férfi. Idegesnek és
ingerlékenynek tűnt. Miután úgy vélte, hogy segíteni tud neki, megpaskolta
a kezét.
– Talán most jól érzed magad. Pillanatnyilag. De mi lesz néhány hét
múlva, ha rájössz, hogy ez az egész csak egy… – tétován legyintett. – Csak
egy kis közjáték – fejezte be a mondatot. – Addigra túl késő lesz ahhoz,
hogy visszakapd az állásodat az iskolában, hogy jelentkezz a nyári
kurzusokra, amiket a doktoridhoz terveztél. Két hónap múlva a lakásbérleti
szerződésed is lejár…
Rowan összekulcsolva az ölében tartotta a kezét, mert attól félt, ha
szétnyitja, ökölbe szorítja és a szék karfájára üt az elkeseredéstől.
– Ez nem csupán afféle közjáték. Ez az életem!
– Pontosan – mosolygott rá Alan, pontosan úgy, ahogy a gyengébb
tanulókra szokott, amikor végre felfognak egy nehezebb elméletet. – A te
életed San Franciscóban van. Édesem, mindketten tudjuk, hogy több
értelmiséginek való ingerre van szükséged annál, mint amit itt találsz.
Szükséged van a tanulmányaidra, a diákjaidra. Mi a helyzet a havi
könyveiddel? Nyilván hiányolod őket! És a tanfolyamokkal, amiket el
akartál végezni? Arról meg még nem is beszéltünk, hogy doktori értekezést
akartál írni.
 – Azért nem említettem, mert nem írom meg! Nem fogom megírni! –
Mivel dühítette, hogy a keze kezdett remegni, széttárta a karját, majd
felpattant. – Nem én terveztem, hogy tanfolyamokra járjak! Mások
tervezték ezt el nekem. Ahogy életem minden egyes eddigi lépését is mások
tervezték meg. Nem akarok tanulni, nem akarok tanítani! Nem kell nekem
semmilyen intellektuális inger, amit nem én választok magamnak. Pontosan
ezt mondtam el korábban is, neked is meg a szüleimnek is. Csak épp nem
vagytok hajlandóak meghallgatni.
Alan pislogott, mert teljesen megdöbbent ettől a váratlan dühkitöréstől.
– Mert törődünk veled, Rowan. Nagyon is.
A férfi is felállt. Most megnyugtató hangon beszélt. Rowan ritkán jött
dühbe, ám Alan tudta, ha ezt megteszi, nincs az a logika, ami képes lenne
elérni a tudatáig. Elég, ha kivárja, amíg elmúlik a haragja.
– Tudom, hogy aggódtok értem – szorította kétségbeesetten az ujjait a
szeméhez. – Ezért szeretném, ha meghallgatnál, szeretném, ha megértenél,
vagy, ha a megértés nem megy, akkor legalább csak elfogadnád. Azt
teszem, amire szükségem van. És, Alan… – ejtette le a kezét, és egyenesen
a férfi szemébe nézett – Nem jövök vissza.
Alan arca megmerevedett, tekintete pedig hidegen csillogott, pontosan
úgy, ahogyan akkor, amikor Rowan átlépte a logika határait, és nem értett
vele egyet. – Tényleg abban bíztam, hogy mostanra eleged lesz ebből az
őrültségből, és ma este visszarepülsz velem. Néhány napig azonban
megszállhatok valamelyik hotelben, és várhatok még…
– Nem, Alan, te félreértettél. Nem jövök vissza San Franciscóba.
Egyáltalán nem. Sem most, sem soha máskor.
Nos, hát, kimondta. Úgy érezte, mázsás kő gördült le a szívéről. Még
akkor is könnyűnek érezte magát, amikor meglátta a bosszúságot Alan
szemében.
– De hát ez egyszerűen képtelenség, Rowan! Ott van az otthonod,
persze hogy visszajössz!
– Az ott a te otthonod, és a szüleimé. De attól az enyém még nincs ott!
– Rowan előrenyúlt, hogy megfogja a férfi kezét. Annyira örült a terveinek,
azt akarta, hogy a férfi is örüljön.
 – Kérlek, értsd meg! Imádok itt lenni. Otthon érzem magam, úgy
érzem, letelepedtem. Még soha nem éreztem így korábban. Még munkát is
találtam. Rajzolok. Egy számítógépes játékhoz készítek vázlatokat. Annyira
élvezem, Alan. Annyira izgalmas! És hamarosan veszek egy házat valahol a
közelben.
Saját otthonom lesz, nem messze a tengertől. Kertem lesz, megtanulok
főzni, és…
– Elment az eszed? – ragadta meg a karját Alan. Szinte már fájt a
szorítása. Észre sem vette a lány arcán megjelenő, önfeledt örömöt. Csak a
szavak jutottak el az agyáig. Azok pedig őrültségre utaltak.
– Számítógépes játék? Kertek? Figyelsz te egyáltalán magadra?
– Igen, életemben először csak ezt teszem. Ez fáj, Alan!
– Fáj? – Ezt Alan szinte már kiabálva kérdezte. Rowan még soha nem
hallotta, hogy ennyire felemelte volna a hangját. És a keze helyett a vállát
ragadta meg. – És mi a helyzet azzal, amit én érzek? Amit én akarok? A
fene egye meg, Rowan, eddig türelmes voltam veled. Te vagy az, aki
hirtelen és minden értelmes ok nélkül úgy döntöttél, hogy változtatsz a
kapcsolatunkon. Egyik este még szeretők vagyunk, a másikban már nem.
Nem sürgettelek, nem voltam veled erőszakos. Megpróbáltam megérteni,
hogy még egy kis időre van szükséged e téren.
Elszúrta a dolgokat, jött rá Rowan. Elrontotta, és teljesen
szükségtelenül megbántotta Alant. Mert képtelen volt megtalálni a
megfelelő szavakat. Most is ezzel küzd.
– Alan, sajnálom! Annyira sajnálom! Ez nem idő kérdése volt! Ez…
– Csak köröztem a felfoghatatlan hangulatváltozásaid körül – folytatta,
és annyira begurult, hogy megrázta a nőt. – Több teret kaptál, mint amire
bárki számíthatott volna, mert azt hittem, egy kicsit több szabadságra
vágysz, mielőtt megállapodunk és összeházasodunk. Most meg
számítógépes játékokat akarsz? Játékokat? Meg valami mézeskalács
házikót az erdő mélyén?
– Igen, azt. Alan…
Rowan majdnem elsírta magát, nagyon közel állt hozzá. Felemelte a
kezét a férfi mellkasára, nem azért, hogy eltolja magától, hanem hogy
megpróbálja lecsillapítani. Akkor azonban vad üvöltéssel a farkas ugrott be
a nyitott ablakon. Ahogy átrepült a szobán, foga fehéren ragyogott a
lámpafényben, torkából ádáz morgás hallatszott.
Erőteljes mellső mancsaival éppen a vállán érte el Alant, és hanyatt
döntötte a férfit. Eltört egy asztalt, ahogy a két test nekiütődött. És mielőtt
Rowan levegőt vehetett volna, Alan fehér arccal feküdt a padlón, a fekete
farkas pedig a torkánál lihegett.
– Ne! Ne! – kiáltott a lány. A rémülettől gyorsan és határozottan
cselekedett. Odaugrott hozzájuk, lehajolt és átkarolta a farkas nyakát. – Ne,
ne bántsd! Nem bántott!
Érezte a keze alatt remegő izmokat, hallotta a rémisztő
mennydörgésnek tűnő morgást. A feltépett hús szörnyű látványa, lüktető
vér és halálhörgés keringett a fejében. Anélkül, hogy belegondolt volna,
megemelkedett, és fejét kettejük közé dugta. Aztán belenézett a farkas
szemébe.
Kegyetlenséget látott benne.
– Nem bántott – mondta nyugodtan. – Ő a barátom. Nagyon dühös, de
sosem bántana. Kérlek, engedd el! Hagyd csak, hadd keljen fel!
A farkas újra morgott, majd valami megvillant a szemében, már-már
valami emberi. Rowan nagyon finoman a pofájához nyomta az arcát.
– Nincs semmi baj. – Ajka hozzáért az állat szőréhez. – Minden
rendben van.
A farkas lassan hátrébb húzódott. Ám a teste Rowanhez ért,
egyszerűen beállt közéjük. Óvatosságból Rowan a nyakán tartotta a kezét,
miközben felállt.
– Jól vagy, Alan? Nem sérültél meg?
– Az isten szerelmére, az isten szerelmére! – ismételgette döbbenten,
mert mást nem tudott mondani. A rettenettől elgyengültek az izmai. Minden
légvétel égette a tüdejét, sajgott a mellkasa, ahol a bestia felhorzsolta.
– Menj messzebb tőle, Rowan! Húzódj hátra! – Bár minden ízében
reszketett, talpra kászálódott, és felkapott egy lámpát. – Menj el onnan,
menj fel az emeletre!
 – Ne merészeld megütni! – kapta ki mérgesen a lámpát Alan reszkető
kezéből.
– Csak engem védett! Azt hitte, bántani akarsz.
– Védeni téged? Az isten szerelmére, Rowan, ez egy farkas!
Rowan hátrébb ugrott, amikor Alan megpróbálta elkapni, majd
ösztönösen kimondta élete első őszinte hazugságát. – Már hogy lenne az?!
Ne légy már ilyen bolond! Ez egy kutya.
Rowan érezte, ahogy a farkas megrándult ettől a rá tett kijelentéstől. A
szeme sarkából látta, hogy felé fordítja a fejét, és… nos, rámered.
– Az én kutyám! – kötötte az ebet a karóhoz. – És pontosan azt tette,
amit egy jól képzett kutyától várna az ember. Megvédett egy olyan
helyzetben, amit támadásnak vélt.
– Egy kutya? – Tántorogva és távolról sem biztosan afelől, hogy a
torkát nem tépték majdnem szét, a lányra emelte a tekintetét. – Neked van
kutyád?
– Igen. – A hazugság kezdte nehézkessé tenni a nyelvét. – Aha. És
mint látod, nem is lehetnék itt nagyobb biztonságban. Vele.
– De hát miféle kutya ez?
– Nem tudom pontosan. – Micsoda pocsék hazudozó, gondolta. –
Nagyon jó társaság, láthatod, nem kell aggódnom amiatt, hogy egyedül
vagyok. Ha nem hívom vissza, szétmarcangolt volna.
– Pont úgy néz ki, mint egy átkozott farkas.
– Tényleg, Alan – próbált felnevetni, ám a torkát elhagyó hang
leginkább vinnyogáshoz hasonlított –, hallottál már ablakon berepülő
farkasról, vagy olyanról, ami szót fogad egy embernek? Csodálatos állat! –
Lehajolt, és arcát belefúrta a farkas bundájába. – Velem olyan kedves, mint
egy labrador.
Mintha undorodna, a farkas hidegen a nőre nézett, majd a kandalló
mellé vonult.
– Látod? – Nem sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől, pedig szeretett
volna.
– Soha nem mondtad, hogy kutyát akarsz. Azt hiszem, allergiás
vagyok rá – húzott elő Alan egy zsebkendőt, hogy beletüsszögjön.
 – Sok mindent nem mondtam – lépett Alanhez, és a karjára tette a
kezét. – Sajnálom, hogy nem tudtam, mit mondjak, vagy, hogy hogyan
mondjam el egészen mostanáig.
Alan tekintete visszavándorolt a farkasra. – Nem tudnád kitenni?
Tegye ki, gondolta, és egy újabb nevetés csiklandozta a torkát. A
farkas akkor jött és akkor ment, amikor akart.
– Ígérem, nem lesz vele baj! Gyere, ülj le, hisz te még mindig
reszketsz.
– Nem is csoda – motyogta Alan. Legszívesebben kért volna egy pohár
konyakot, ám ahhoz a nőnek ki kellett volna mennie a konyhába. Nem
akarta megkockáztatni, hogy kettesben maradjon ezzel a hatalmas, fekete
vadállattal.
Mintha csak a helyes döntést akarta volna igazolni, a farkas
rávicsorította a fogát.
– Alan – ült le mellé Rowan, és megfogta a férfi kezét. – Sajnálom!
Sajnálom, hogy nem ismertem magam hamarabb, vagy tisztábban, hogy
megértettem volna veled. Sajnálom, hogy nem az vagyok, aki szeretnél,
hogy legyek. De ezeken már nem változtathatok. Nem térhetek vissza a
múltba.
Alan megrázta a haját.
– Rowan, térj már észhez!
– Annyira ésszerű vagyok, amennyire csak lehetek. Törődöm veled,
Alan, nagyon is. Csodás barát voltál. Most is legyél az, és legyél őszinte.
Nem vagy szerelmes belém. Csak úgy néz ki, mintha az lennél.
– Dehogynem vagyok!
Rowan szomorkás mosollyal simította hátra a férfi haját.
– Ha valóban szerelmes lennél belém, nem lettél volna olyan megértő
velem, amikor elkezdtünk külön aludni.
Amikor Alan babrálni kezdte a ruháját, Rowan elmosolyodott.
– Alan, mi nagyon jó barátok voltunk, de csak közepes szeretők. Nem
izzott közöttünk a szenvedély, nem kínzott sürgető, kétségbeejtő vágy.
A téma ilyen őszinte elemzése zavarba ejtette a férfit. Legszívesebben
talpra ugrott volna, hogy járkálni kezdjen, ám a farkas halkan rámordult.
 – Miért kellett volna kínoznia?
– Nem tudom, csak azt tudom, hogy kellett volna. És sürgetőnek
kellett volna lennie – egyenesítette ki töprengve a férfi nyakkendőjét. – A
szüleim mindig is ilyen fiút akartak, mint te. Kedves vagy, eszes, és olyan
csodásan kiegyensúlyozott. Mindkettőnket szeretnek.
Alan szemébe nézett, és úgy vélte, azt remélte, hogy végre a megértés
első jeleit pillantotta meg a tekintetében.
– Ezért aztán úgy vélték, hogy szövetkezhetünk, hogy össze is
házasodhatunk. Aztán meggyőztek arról, hogy te is ugyanazt a dolgot
akarod. De tényleg, Alan, valóban te is ezt akarod?
Alan lenézett összekulcsolt kezükre. – Nem tudom elképzelni, hogy
nem vagy része az életemnek.
– Mindig is a része leszek – emelte fel a fejét Rowan, előrehajolt és
megcsókolta Alant. A mozdulatra a farkas felállt, odament hozzájuk, és
morgott. Rowan szórakozottan a fejére tette a kezét, ahogy elhúzódott
Alantől.
– Nos, ettől most száguldani kezdett a véred, vagy majd kiugrott a
szíved a helyéről? – kérdezte a férfi szemébe nézve.
– Hát persze, hogy nem – mormogta, mielőtt Alan válaszolhatott
volna. – Alan, te nem engem akarsz, nem úgy, ahogy egy őrülten szerelmes
férfi akar egy nőt. A szerelem és szenvedély nem fér meg a logikával!
– Ha visszajössz, megpróbálhatjuk.
Amikor Rowan megrázta a fejét, megszorította a kezét.
– Nem akarlak elveszíteni, Rowan, sokat jelentesz nekem!
– Akkor engedd meg, hogy boldog legyek. Tudni szeretném, hogy van
legalább egy ember, akinek számítok, és aki nekem is számít, aki képes
elfogadni, hogy én mit szeretnék.
– Látom, nem tudlak lebeszélni – vonta meg lemondóan a vállát Alan.
– Megváltoztál Rowan. Három rövid hét alatt teljesen megváltoztál. Talán
boldog vagy, talán csak eljátszod, hogy boldog vagy. Bármelyik is igaz, ha
mégis meggondolnád magad, mindannyian ott leszünk.
– Tudom.
– Mennem kell. Hosszú az út a reptérig.
 – Én… készíthetek neked valami ennivalót. Ha akarod, itt is
maradhatsz éjszakára, és elég, ha csak reggel mész vissza.
– Jobb, ha most megyek el – pillantott a farkasra aggódva. – Nem
tudom, mit gondoljak, Rowan, és őszintén szólva, fogalmam sincs, mit
mondok majd a szüleidnek. Biztosak voltak benne, hogy visszajössz velem.
– Mondd azt, hogy szeretem őket. És azt is, hogy boldog vagyok.
– Majd ezt mondom, és megpróbálom úgy közölni velük, hogy
meggyőzően hangozzék. De én magam sem vagyok biztos abban, hogy ezt
elhiszem… – Megint tüsszögnie kellett. – Ne állj föl! – Biztosabbnak
látszott, ha Rowan keze a farkas ádáz fején nyugszik. – Magam is kitalálok.
De legalább szerezz egy nyakörvet ennek a dögnek… és sose legyen éhes…
A tüsszögési hullám megrázta hosszú, karcsú testét, a zsebkendőt az
orra elé szorítva sietett az ajtóhoz. Úgy látta, a kutya jót mulat rajta, de ez
persze nevetséges.
– Majd felhívlak – nyögte, és kisietett a friss levegőre.
– Megbántottam – sóhajtott fel Rowan, és arcát a farkas fejéhez
szorította, miközben hallotta, hogy beindítják a bérelt kocsi motorját. –
Nem maradt más lehetőségem. Ahogy arra sem, hogy szeressem. –
Elfordította az arcát, és a meleg, puha szőrrel vigasztalódott. – Olyan bátor
vagy, olyan erős – nyöszörgött. – Szegény Alant félholtra rémisztetted.
Kurtán felnevetett, ám a hang sokkal inkább hasonlított zokogáshoz. –
És engem is. Lenyűgözően néztél ki, ahogy szinte repülve beugrottál az
ablakon. Olyan vadnak, olyan ádáznak látszottál. Olyan gyönyörű voltál.
Csattogott a fogad, ragyogott a szemed, a tested pedig csodásan hajlékony.
Lecsusszant a kanapéról, és a farkas mellé térdelt. Átölelte a nyakát. –
Szeretlek – mormogta, és érezte, hogy a babusgatásától az állat megremeg.
– Olyan könnyű veled!
Hosszú, hosszú percekig így maradtak. A farkas a hamvadó tüzet
nézte, és a nő egyenletes légzését hallgatta.
Liam a következő három hétben lekötötte Rowant, és közel tartotta
magához. A nő imádta a munkát – ezzel igazolta azt a döntését, hogy annyi
időt vele töltött. Az igazság szerint azonban a legtöbb rajzot elvégezhette
volna egyedül is. Ám Rowan nem tiltakozott, amikor ragaszkodott ahhoz,
hogy szinte mindennap menjen át hozzá.
Csak rajta akarta tartani a szemét, mondogatta magának. Meg akarta
figyelni, segíteni akart neki a következő lépés megtételében. És abban, hogy
ez mikor történjen meg. Nem a társaságára vágyott. Nem különösebben.
Hiszen szeretett egyedül dolgozni, és semmi nem indokolta, hogy a lány
elvonja a figyelmét. Hogy elbájolja a lágyságával és az illatával. Vagy a
csacsogásával, ami egyszerre volt elbűvölő és ugyanakkor kitárulkozó is.
Az a sok apróság sem hiányzott, amit Rowan hozott neki. Különféle
tortákat, süteményeket.
Meglehetősen gyakran ragacsosra sültek vagy kissé megégtek, és
mindig elképzelhetetlenül édesre sikerültek. Nem mintha nem lett volna
meg nélküle nagyon, nagyon könnyedén. Legalábbis ezzel győzködte magát
mindennap, miközben nyugtalanul várta az érkezését.
És ha éjszakánként át is ment hozzá farkas formájában, azt csak azért
tette, mert tudta, hogy Rowan magányos, és várja a látogatását. Talán
élvezte, hogy mellette fekhet a baldachinos ágyban, miközben hallgatja,
ahogy valamelyik könyvből hangosan felolvas. Nézte, hogyan alszik el,
továbbra is magán felejtve a szemüvegét, és égve hagyva a lámpát.
Ha gyakran nézte is álmában, azt nem azért tette, mert olyan szépnek,
olyan törékenynek látta. Csak azért, mert egy megfejtésre váró rejtvényt
jelentett számára. Valami olyan kihívást, amit bölcsen kellett kezelni.
A szívét, bizonygatta magának, továbbra is jól őrzi. De azt is tudta,
hogy már közeledik a következő lépés. Az az idő, amikor a nő kezébe kell
adnia a választást, hogy eldöntse, mit jelentsenek egymás számára.
Mielőtt azonban erre kerülne a sor, Rowannek tudnia kell, ki is ő
valójában. Mi is ő.
A szeretőjévé tehette volna anélkül, hogy felfedi magát. Korábban,
más nőkkel így is tett. Mi közük volt végül is egymáshoz? Az ereje, az
öröksége, az élete egyedül az övé. De Rowannel más a helyzet.
Neki is ott a saját öröksége, amiről még csak nem is tud. Az az idő is
közeleg, amikor ezt is el kell árulnia, amikor fel kell fednie, hogy mi folyik
az ő ereiben is. Aztán, hogy mit kezd ezzel, az már mind az ő választásán
múlik.
A képzése azonban az ő felelőssége.
A szívét pedig továbbra is őrzi. A vágy még elfogadható, de a
szerelem már túl nagy kockázattal járna.
A napforduló éjszakáján, amikor erős a varázslat, és későn sötétedik
be, előkészítette a kört. Az erdő mélyén a táncoló kövek között állt.
Körülötte énekelt a levegő, az ősök dala hallatszott, és a fiatalok édes
énekével, a figyelők és a várakozók vibráló hangjával keveredett.
Meg a remény hárfájának fájdalmas hangjával.
A karcsú, fehér gyertyák között hosszú szárú, fehér virágok feküdtek.
Liam holdfényszínű köntöst viselt, övén rangjának ékszerei ragyogtak.
Szabadon hagyott hajába belekapott a szél, amikor arcát a hanyatló nap felé
fordította. A vörös sugarak a fák tetején ragyogtak, az ágak között
átszűrődve kifent szablyákként fúródtak a lába előtti talajba.
– Amit itt most teszek, azt szabadon teszem, nem köt eskü sem a
lányhoz, sem a véremhez. Nem köt kötelesség, nem köt ígéret. Halljátok a
hangomat, mielőtt ez a leghosszabb nap véget ér! Hívni fogom őt, és ő
eljön, ám a híváson túl nem használom az erőmet. Amit lát, amire
emlékszik, és amit elhisz, az mind az ő döntésétől függ.
Látta, hogy a nagy ezüst bagoly alábukik, majd dölyfösen leül a király
kőre.
– Apám – hajolt meg előtte köszöntéssel. – Ismeritek a vágyaimat, ám
ha ezek irányítanak engem, vajon bölcsen irányíthatok-e én is másokat?
Tudta, hogy ez a kérdés bosszantani fogja, ezért Liam elfordult,
mielőtt mosolyra húzódott volna az ajka. Még egyszer felemelte a fejét.
– A Földet hívom – nyitotta ki a tenyerét, melyben egy marék zsíros
földet tartott. – És hívom a Szelet.
Erre erős szél támadt, amely örvénylő alakban kergette a marék földet.
– És szólítom a Tüzet.
Igéi nyomán két jégkék lángnyelv csapott föl, és reszketett a
levegőben.
 – Ti mindannyian most tanúként nézzétek, mit szőtt a sors: dalt a
véremben, és erőt a kezemben.
Ragyogni kezdett a szeme, mint ikerlángok a sötétségben.
– Dicséret illeti mindkettőt, hogy erre a különös helyre jöttem. Ha
enyém a lány, azt mindketten látni fogjuk. Ahogy akarom, úgy legyen.
Aztán megfordult, és ujjának egyetlen csettintésével meggyújtotta
mindkét gyertyát. Az aranyszínű lángok egyenesen lobogtak, mint a
nyílvesszők. Mire feltámadt a szél, hangja olyan erő lett, mint az orkán, de
továbbra is melegen fújt, és a tenger, a fenyők és a vadvirágok illatát
hordozta. Köpenye ujját rángatta, belekapott a hajába. Liam megízlelte az
éjszaka erejét.
Hold kél kövéren, hold kél fehéren, a lány jő elébem világított
ösvényen. Vezesd e körbe, elébem, a tenger ős erejében! Ahogy akarom, úgy
legyen!
Leengedte ég felé emelt karjait, és belenézett az éjszakába, tekintete
áthatolt a fákon és a sötétségen, és megpillantotta, ahogy a nő nyugtalanul
alszik az ágyában.
– Rowan – szólította suttogásnak tetsző, halk hangon –, itt az idő. Nem
lesz bántódásod. Ezt az egyet megígérhetem. Nem kell felébredned. Az utat
már ismered az álmaidból.
Várlak téged.
Valami… Hívta a lányt. Hallotta a halk mormogást az agyában, valami
kérdés volt. Álmában megfordult, és a választ kereste. Ám csak
kíváncsiságot talált.
Felkelt, lustán nyújtózott, élvezte az új, selyem hálóing érintését a
combján. Örült, hogy végre nem a flanel pizsamát kellett viselnie.
Mosolyogva bújt a szeme színével egyező árnyalatú, kék köntösbe, lábát
papucsba dugta.
Vágyakozás bizsergette meg a bőrét.
Ebben a félig éber állapotban ment a lépcsőhöz, az ujjait
végigcsúsztatta a korláton. A szeméből sugárzó fény, az ajkain játszó
mosoly a szeretőjével találkozó nő boldogságáról árulkodott.
 Rá gondolt, Liamre, álmai szeretőjére, ahogy kisétált a házból, be a
fehéren gomolygó ködbe.
A fák függönyként álltak előtte, az ösvény nem látszott. A bőrét
körülölelő meleg és nedves levegő sóhajtva nyílt szét előtte. Félelem nélkül
indult el, a fehér tengernek látszó ködön át, felette az égen ezüst telihold
ragyogott, és a csillagok apró jégkristályként ragyogtak.
A fák őrökként vették körül. Páfrányok hajladoztak a nyirkos
fuvallatban, nedvesen csillogtak a leveleken kicsapódott páracseppektől.
Rowan meghallotta egy bagoly mély és hosszú kiáltását, megfordult, és
gondolkodás nélkül követte a hangot. Aztán megpillantotta a hatalmas és
lenyűgöző madarat, mely ezüstösen csillogott, mint az őt körülvevő köd;
mellén arany csillant, szeme pedig zölden ragyogott.
Mintha csak tündérmesében járna. Agyának egy része felismerte,
elismerte, magához ölelte a varázslatot, míg egy másik része továbbra is
aludt, mert még nem állt készen arra, hogy lásson, nem állt készen arra,
hogy tudjon. Ám a szíve erősen és egyenletesen vert, gyorsan és könnyen
lépkedett.
Ha szemek kukucskáltak rá a páfrányok csipkés levelei közül, ha a
fenyők magasra nyúló ágai közül örömteli nevetés szűrődött hozzá, akkor
azt mind örömmel fogadta és élvezte. Minden lépésnél, az ösvény minden
kanyarulatában tisztán ragyogott előtte, majd szétnyílt a lábai előtt a köd.
A patak csöndesen énekelt.
Rowan látta a ragyogó fényt, a kis lángokat az éjszakában. Érezte a
tengernek, a gyertyák viaszának és a virágoknak az édes illatát. Halvány
mosolya szétterült, ahogy a tisztásra lépett, ahogy odaért a táncoló
kövekhez.
Köd gomolygott a szélén, habos szegélyként, ám nem áramlott a
kövek, a gyertyák és a virágok közé. És ő ott állt középen, a tiszta földön,
köpenye, mint a holdfény, és ékszerei erőtől és fénytől csillogtak.
Ha össze is rándult Liam szíve a nő láttán, ha meg is remegett, ahogy
megfogadta, hogy nem remeg meg, tudomást sem vett róla.
– Idejössz, Rowan? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét.
 Valami szomorúság támadt benne. Valami remegett benne. Ám
továbbra is mosolygott, ahogy egy lépést tett előre.
– Hát persze, hogy megyek – lépett a kövek közé.
Valami pattogott, dobolt a levegőben, a bőre körül, a szívében. Hallotta
a kövek suttogását. A gyertyák fénye villódzott, ingadozott, majd újra
kiegyenesedett.
Összeért az ujjbegyük. Tekintetét a férfira szögezte, bízott benne,
ahogy ujjait az övé közé fonta.
– Rólad álmodom, minden éjszaka – lehelte, és legszívesebben hozzá
lépett volna, ám a férfi a vállára tette a kezét. – Nappal pedig utánad
vágyakozom.
– Nem ismered sem a jutalmat, sem a következményeket. Pedig
ismerned kell.
– Tudom, akarlak. Már el is varázsoltál, Liam.
Enyhe bűntudat indult felfelé a gerincén. – Nekem is vannak vágyaim.
 Rowan felnyúlt, és kezébe fogta a férfi arcát. Az ő hangja lágy volt, a
férfié kemény.
– Szükséged van rám?
– Akarlak téged. – A szükség túl sok, túl gyenge, túl kockázatos.
– Itt vagyok – emelte fel a fejét. – Hát nem csókolsz meg?
– De igen – hajolt le Liam, és tekintetét le sem vette róla.
– Emlékezz erre! – motyogta amikor ajkuk már majdnem összeért.
– Emlékezz erre, Rowan, ha képes vagy rá!
Ajkát újra és újra a nőéhez érintette. Újra meg újra ízlelgette. Aztán az
ajkai közé fogta. Rowan megremegett.
Amikor felsóhajtott, hosszan, mélyen beszívta a levegőt, ajkát az
ajkára tapasztotta, elhúzta a pillanatot, a varázslatot, és belefeledkezett az
ízébe, Rowanbe. Nyelvük játéka felgyorsította pulzusát, vére a véréhez
kiáltott.
Kétoldalt ragyogva égtek a gyertyák.
– Szoríts magadhoz, Liam, érints meg! Olyan régen várok.
A férfi torkából morgás, vagy inkább nyögés tört föl, vadul magához
vonta, és keze a karcsú testen vándorolt.
Vedd el, most vedd el, abban a körben, ahol összekapcsolódtok! Meg
kell tenni. Az ősi sürgetés, hogy ráboruljon, hogy beletemetkezzen, ádáz
harcot folytatott a becsületével. Mit számít, hogy mit tud, hogy mit akar,
vagy mit hisz? Mit számít, hogy ő mit nyer, vagy mit veszít? Most, és
csakis most, ott áll a karjaiba zárva, és ajka lángként égeti az ajkát.
– Feküdj le velem itt! – szakadt el az ajka az övétől, hogy vadul
elinduljon az arcán, le a nyakán. – Itt szeretkezz velem!
Már tudta, milyen lesz. Álmok és képzetek táncoltak elméjében, és
tudta, milyen lenne. Sürgető és elemi, gyors és elsöprő erejű. Akarta,
őrülten akarta a mindent feledtető gyönyört.
Liam egyetlen erős mozdulattal letolta a nő válláról a köntöst, és fogát
a csupasz húshoz szorította. Az íze átvonaglott rajta, alkoholos kábulatot
hozott az értelmére.
– Tudod, ki vagyok?
– Liam vagy.
 Ez a név már régóta a szívében lüktetett.
Liam hátrébb húzódott, és a nő sötét szemébe meredt.
– És azt tudod, mi vagyok?
– Más vagy…
Ebben az egyben biztos volt, bár sokkal, de sokkal több remegett
elméje határain.
– Még most is félsz attól, hogy felismerd. – És ha ettől fél, mennyivel
jobban fog félni a saját vérétől? – Ha majd ki tudod mondani, akkor állsz
készen rám. És akkor fogadhatod el, amit adni tudok.
Rowan szeme sötéten izzott. Nem a félelemtől vagy a hidegtől
reszketett, hanem a kielégítetlen vágytól.
– Ez a tudásom miért nem elég?
Liam megsimogatta a haját, megnyugtatta, és megpróbálta
lecsillapítani saját magát is.
– A varázslat felelősséggel jár. Ma éjjel a legrövidebb éjszakán itt
táncol az erdőben, otthonom hegyei közt énekel, a tenger hullámain
száguld, és a levegőben szárnyal. Ma éjjel ünnepet ül. Ám holnap, mindig
holnap, emlékeznie kell a céljára. Éreznie kell ennek az örömét.
Megcsókolta a lány szemöldökét. Az arcát.
– Ma éjjel, O’Mearáék Rowan Murray-je, arra fogsz emlékezni, amire
akarsz. Holnap pedig tiéd a választás.
Hátrébb lépett, széttárta a karját, a köpeny csak úgy lebegett körülötte.
Gyors ragyogással múlik az éj,
lágyan pirkadva új napod kél.
Íme, ha vér szólítja a vért,
gyere, csak gyere, és semmit se félj!
Megállt, és tekintetét a nő tekintetébe fúrta.
– Ahogy akarod, úgy legyen.
Előrenyúlt, felvett egy margitvirágot és a nőnek adta.
– Aludj jól, Rowan!
A köpeny ujja hátracsúszott, elővillantak erős izmai. Egy villanás, és
már el is küldte magától.
 8.

A napfény lágy cirógatással sütött be rá az ablakon át. Rowan

méltatlankodva fordult a másik oldalára, és arcát a párnába temette.
Aludni akart. Aludni, hogy újra átélhesse azokat a csodás és élénk
álmokat. Az álmokba akart merülni. Emlékként villant föl a közelmúlt egy-
egy foszlánya.
Köd és virágok. Holdfény és gyertyák ragyogása. Egy bagoly ezüstös
suhanása, a tenger halk morajlása. Meg Liam, az ő ékszerektől ragyogó,
fehér köpenye, ahogy magához öleli a kőből rakott kör közepén.
Még mindig érezte férfias ízét a nyelvén, érezte a könyörtelenül
kordában tartott, kemény izmokat, és szíve nem annyira egyenletes
dobogását a tenyere alatt. Csak vissza kell csúsznia az álomba, hogy újra
átélje mindezt.
Nyugtalanul megfordult, mert nem lelt meg semmit, a férfit sem.
Annyira valódinak tűnt, gondolta, és a párnához dörzsölte az arcát,
majd az ablakon beáramló napfényt nézte. Olyan valódi és olyan…
gyönyörű. Főként gyermekkorában ébredt gyakran különös és látványos
álmokból.
Az anyja az állította, hogy a képzelete játszik vele, és hogy túl élénk a
képzelőereje. És meg kellett tanulnia különbséget tenni a való világ és a
képzelt között.
Túl gyakran, gondolta, a képzeletet részesítette előnyben. Ám miután
tudta, hogy ez aggasztotta a szüleit, szófogadóan eltemette ezeket az
álmokat. Úgy vélte, azóta tértek vissza ilyen gyakran, mióta a saját útját
kezdte járni.
Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy tudja, miért álmodott olyan
sokat Liamről, és miért voltak ezek az álmok olyan csapongóak, olyan
érzékiek. Rowan úgy döntött, az a legokosabb, ha egyszerűen élvezi őket,
és nem feledi el, hogy mi a valóság és mi az álom.
Nyújtózott, és összekulcsolta magasra emelt karját. Mosolyra húzódó
szájjal játszotta le magában, amire vissza tudott emlékezni.
 Egy álombéli változata annak a játéknak, amin együtt dolgoznak.
Ahol Liam a hős, ő pedig a hősnő. Varázslat és köd, vonzódás és
elutasítás. Suttogó kövek köre, égő gyertyák, ahol az erős szél ellenére a
lángok egyenesen szöknek a magasba. A tó vizéhez hasonló színű, kék
lánggal égő tűz. Köd, mely szétnyílik előtte, ahogy halad.
Gyönyörű, merengett, majd lehunyta a szemét, és megpróbált
visszamenni és emlékezni arra, mit mondott a férfi. Arra tisztán emlékezett,
hogyan csókolta meg. Gyengéden, majd hévvel és éhesen. De aztán mit is
mondott még? Valamit a választásról, a tudásról és a felelősségről.
Ha össze tudná szedni, elmondhatná a történet vezérfonalát egy új
játékhoz. De egyedül csak azt tudta tisztán felidézni, ahogy a férfi keze a
testét simogatja, és azt a vágyat, ami a belsejében lüktetett.
Most együtt dolgoznak, figyelmeztette magát. Nem helyes, mi több,
őrültség tőle, ha így gondol rá. Azzal pedig végképp nem akarta áltatni
magát, hogy a férfi szerelmes lesz bele. Azzal nagyon is tisztában volt,
hogy ő viszont könnyen ebbe a hibába eshet.
Nos, akkor inkább a munkára összpontosít, a munka nyújtotta örömre
ügyel.
Meg a házra, amit itt fog vásárolni. Itt az ideje, hogy ez ügyben is
lépjen valamit.
De először fel kell kelnie, kávét kell főznie, és sétálnia kell.
Félrehajtotta a takarót. Az ágyon, mellette ott hevert a margitvirág.
Nagyot ugrott a szíve, utána pedig a torkában dobogott. Elakadt a
lélegzete, és melege lett. Képtelenség, képtelenség, ismételgette magában.
Ám hiába dörzsölte meg a szemét, akkor is érezte a finom illatot.
Nyilván ő szedte, csak elfeledkezett róla. Eközben tudta, hogy ilyen
virág nincs se a ház környékén, sem pedig az erdőben. Ilyen virágok, jutott
eszébe, fehér kívánságokként hevertek a gyertyák között, a nemrég
álmodott álomban.
De hisz ez lehetetlen! Csak álmot látott, csak egy újabb álom lepte
meg alvás közben. Nem is sétált át az erdőn éjszaka, a gomolygó ködben.
Nem ment el arra a tisztásra Liamhez, és nem lépett a táncoló kövek közé.
Hacsak nem…
 Holdkóros, gondolta és elfogta a rettegés. Vajon álmában járkált?
Kikelt az ágyból, tekintetét le sem vette a virágról, miközben megragadta a
köntösét.
A széle még mindig olyan nyirkos volt, mintha harmatban sétált volna.
Magához szorította, ahogy az álom részletei egyre tisztábban rohanták
meg.
– De hisz ez nem lehet igaz! – kiáltott fel, ám a szavak üresen
csengtek. Hirtelen haragra gerjedve gyorsan öltözködni kezdett. Végig
rohant, nem kételkedett, közben pedig a harag versengett a félelemmel. Ő
tette, ebben az egyben biztos volt. Talán a teájába tett valamit. Mindennap
azzal kínálta. Valami hallucinogén anyagot.
Ez lehet az egyetlen és ésszerű magyarázat. Merthogy lennie kell erre
valamilyen ésszerű magyarázatnak!
Kifulladva, tágra nyílt szemmel szaladt fel a tornácra, hogy kopogjon.
Egyik kezében a virágot szorongatta, ízületei egészen kifehéredtek a
szorítástól.
– Mit tettél velem? – támadt a férfinak, abban a pillanatban, ahogy az
kinyitotta az ajtót.
Liam nyugodtan nézte, miközben hátrébb lépett.
– Gyere be, Rowan!
– Tudni akarom, mit tettél velem! Tudni akarom, mit jelent ez! –
nyomta a virágot a kezébe.
– Egyszer virágot adtál nekem – kezdte Liam elképesztő
nyugalommal. – Azt hittem, kedveled a virágokat.
– Valami kábítószert tettél a teámba?
A nyugalom hirtelen elpárolgott.
– Tessék?
– Ez lehet az egyetlen magyarázat! – pördült meg a nő, és járkálni
kezdett a szobában. – Valamit beletettél a teába, amitől képzelődtem, amitől
mindenfélét műveltem. Ép ésszel még sosem járkáltam éjjel az erdőben.
– Nem foglalkozom ilyesféle kotyvalékokkal – vont vállat Liam, mire
a nő reszketni kezdett a haragtól.
 – Tényleg? – pördült vele szembe. A haja az arcába lógott, a tekintete
vadul villogott. – Hát akkor mifélékkel foglalkozol?
– Olyanokkal, amik gyógyítják a kisebb sérüléseket, a testben vagy a
lélekben. De ez… nem az én különlegességem.
– Hát akkor mi a te különlegességed?
Liam türelmetlenül pillantott a nőre.
– Ha megnyitnád az elmédet, rájönnél arra, amire már amúgy is tudod
a választ.
Rowan a férfira meredt. Ahogy eszébe villant a farkas képe, megrázta
a fejét, és hátrébb lépett.
– Ki vagy te?
– Tudod, ki vagyok. És a fenébe, elég időt hagytam neked arra, hogy
foglalkozz a gondolattal.
– Mivel? Mivel foglalkozzak? – ismételte meg a kérdést, és egy ujjal
megbökte a férfi mellkasát.
– Semmit nem értek veled kapcsolatban. – Ezzel aztán kibillentette a
férfit az egyensúlyából, így neki is feltámadt a haragja.
– Nem értek semmit. Nem tudom, mit vársz tőlem. Fogalmam sincs
arról, mit kellene tudnom. De választ akarok kapni, Liam! Éspedig most
azonnal, vagy hagyj végre békén! Nem hagyom, hogy ilyen játékot űzz
velem, hogy kicselezz, vagy a bolondját járasd velem! Szóval, pontosan
mondd meg, mit jelent ez! – kapta ki a virágot a férfi kezéből. – Vagy
végeztem veled!
– Végeztél? Igen? Válaszokat akarsz? Igen?
A düh és a sértettség átvette a hatalmat az értelem felett.
Bólintott.
– Hát, ha igen, akkor tessék, itt a válasz!
Kinyújtotta mindkét kezét. Az akarat helyett a düh által létrehozott
fény hideg kékséggel ragyogott ujjainak végén. Halvány fehér köd
gomolygott a teste körül, csak aranyló tekintete ragyogott fényesen és
tisztán.
Aztán már csak a farkas szeme látszott, amely csillogva bámulta a nőt,
miközben gúnyos mosolyként kivillantotta fogait, és felborzolta éjfeketén
ragyogó szőrét.
A vér kiszökött Rowan fejéből, könnyűnek érezte magát, aztán
szédülni kezdett, ahogy elült a köd. Valahol a távolban saját szaggatott,
rekedt légzését, és reszkető sikolyát hallotta, mely csak a fejében szólalt
meg.
Hátralépett és megtántorodott. Elhomályosult a tekintete. Apró
fényfoltok táncoltak a szeme előtt. Amikor megrogyott a térde, Liam
káromkodni kezdett, és elkapta, mielőtt elvágódhatott volna.
– A pokolba, el ne ájulj, mert ezzel arra kényszerítesz, hogy
szörnyetegnek érezzem magam!
Egy székbe ültette, és a fejét lehúzta a két térde közé.
– Lélegezz, és legközelebb vigyázz, hogy mit kívánsz!
Egy egész méhkaptárnyi gondolat és érzés zsongott Rowan fejében, és
ezernyi jeges ujj csiklandozta a bőrét. Valamit dadogott, amikor Liam
felemelte a fejét.
Hátrébb húzódott volna, de a férfi két kézzel erősen fogta az arcát.
– Nézz rám! – mormogta, most már kedvesen. – Nézz rám! És nyugodj
meg!
Miután magához tért, Rowan érezte, hogy Liam elméje megérinti az
övét. Ösztönösen küzdeni kezdett. Felemelte a kezét, hogy eltolja magától.
– Ne! Ne harcolj velem ez ellen! Nem bántalak!
– Nem… tudom, hogy nem fogsz – és ebben megmagyarázhatatlanul
biztos volt. – Kaphatnék… kaphatnék egy pohár vizet?
A pohárra pislogott. Nem is vette észre, hogy Liam ott tartotta a
kezében. Habozott, és látta, hogy ettől bosszúsan megvillant a férfi szeme.
– Tiszta víz! Szavamat adom rá!
– A szavadat! – kortyolt bele, majd zihálva levegőt vett. – Te… te… –
Ez nevetséges, de hát a saját szemével látta. Az isten szerelmére, látta! – Te
vérfarkas vagy.
Liam szeme – nyilván a döbbenettől – elkerekedett, és talpra ugrott, és
zavarral keveredett haraggal meredt a nőre.
– Vérfarkas?! Hát erre a következtetésre meg hogyan jutottál? Még
hogy vérfarkas! – motyogta, ahogy fel s alá járkált a szobában.
 – Nem vagy te bolond, csak makacs! Világos nappal van, vagy nem?
Vagy látod kint a teliholdat? Talán nekiestem a torkodnak?
Keltául kezdett káromkodni, majd megpördült és a nőre meredt.
– Liam Donovan vagyok! – közölte, és büszkeség csendült ki a
hangjából. – Varázsló vagyok!
– Ó, az teljesen más! – nevetett fel kurtán és az őrület határán Rowan.
– Akkor most már minden rendben!
– Ne rettegj tőlem! – förmedt rá, és a lényegre tapintott, amikor Rowan
óvón átölelte saját magát. – Adtam neked időt, hogy rájöjj, hogy fölkészülj.
Nem mutattam volna be ilyen hirtelen, ha nem kényszerítesz rá!
– Időt adtál, hogy lássam? Hogy felkészüljek? Erre? – túrt bele
bizonytalan kézzel a hajába. – Ki tudna? Talán megint álmodom –
motyogta, majd kiegyenesedett a székben. – Álmodom. Ó, Istenem!
Liam látta a gondolatait, zsebre vágta a kezét. – Semmit nem vettem
el, amit nem adtál szívesen.
– Szeretkeztél velem… odajöttél az ágyamhoz, amíg aludtam, és…
– Az elmém az elméddel – vágott közbe. – Kézzel nem is értem
hozzád… a legtöbbször.
A vér visszatért Rowan fejébe, lángolt az arca. – Tehát mégsem
álmodtam az egészet.
– Kellőképpen álmok voltak. Sokkal többet is nekem adtál volna,
Rowan. Mindketten tudjuk az igazat. Nem fogok elnézést kérni tőled,
amiért veled álmodtam!
– Velem álmodtál! – Arra kényszerítette magát, hogy álljon végre fel,
ám meg kellett kapaszkodnia a szék támlájában. – És ezt el is kéne hinnem?
– Igen. – Mosoly derengett a férfi ajka körül. – El bizony.
– Higgyem el, hogy varázsló vagy? Hogy farkassá tudsz alakulni, és
amikor csak akarsz, be tudsz lépni az álmomba?
– Csak amikor te is akarod. — Egy másik irány, merengett, helyénvaló
lenne. Ami mindkettejük örömére lenne. – Utánam sóhajtoztál, Rowan.
Reszkettél értem. – Tett egy lépést előre, és megsimogatta a nő karját. – És
mosolyogtál álmodban, amikor magadra hagytalak.
 – Amiről most beszélsz, az a mesekönyvekben szokott megtörténni,
meg az olyasféle játékokban, mint amit írsz.
– Meg a való világban. Jártál ebben a világban, elvittelek oda.
Emlékszel a múlt éjjelre is, látom az elmédben.
– Ne nézz bele a gondolataimba! – tántorodott hátra, megszégyenülve,
mert elhitte, hogy képes rá. – A gondolatok magándolgok.
– A tieid gyakran olyan tisztán kiülnek az arcodra, hogy nem is kell
mélyebbre néznem. Nem fogok beléd nézni, ha felbosszant.
– Igenis felbosszant! – harapta be az alsó ajkát. – Te valami médium
vagy?
Liam hangosan kifújta a levegőt.
– Hatalmamban áll látni, ha erre gondolsz. Hatalmam van rá, hogy
megbabonázzak valakit, vagy, hogy vihart idézzek elő – vont vállat
hanyagul és előkelően. – És kedvem szerint tudok alakot váltani.
Egy alakváltó! Te jó Isten! Olvasott már ilyen dolgokról, hát persze
hogy olvasott. Regényekben, legendákról és mítoszokról szóló könyvekben
írnak ilyesmit. De ez nem lehet igaz! És mégis… hogyan tagadhatná le,
amit a saját szemével látott. Amit a saját szívével tudott?
– Farkasként jöttél hozzám. – Ha őrült, gondolta, akár őrült válaszokat
is kaphat.
– És akkor nem féltél tőlem. Más ember talán félt volna, de te nem.
Örömmel fogadtál, körém fontad a karodat, a nyakamba borulva sírtál.
– Nem tudtam, hogy te vagy. Ha tudtam volna… –
Elhallgatott, ahogy más is az eszébe jutott. – Láttál pucéran! Ott ültél
mellettem, amikor a kádban fürödtem.
– Gyönyörű tested van. Miért szégyellnéd, hogy láttam? Alig néhány
órája még azt kérted, hogy érintselek meg.
– Az teljesen más.
Valami, talán elfojtott élvezet, csillogott a férfi szemében.
– Kérd tőlem most, hogy érjek hozzád, most, hogy ezt tudod. És most
még inkább más lesz.
Rowan nagyot nyelt.
– Miért nem… értél még hozzám eddig?
 – Időre volt szükséged, hogy megismerj, hogy megismerd magad.
Nincs jogom elvenni az ártatlanságodat, még ha fel is kínálod, amíg nem
tudsz semmiről.
– Nem vagyok ártatlan. Már voltam férfival.
Valami sötét villant meg a férfi tekintetében, valami nem túl szelíd
dolog. Ám a hangja higgadtan csengett.
– Ők nem érintették meg azt az ártatlanságodat, ami a lélekben van, azt
senki sem változtatta meg. De én meg fogom. Ha velem hálsz, Rowan, az
lesz az első alkalom. Olyan élvezetben lesz részed, amitől lángra gyúlsz…
Elhalkult a hangja. Amikor ujjával lassan megsimogatta a lány torkát,
Rowan reszketni kezdett, mégsem lépett hátrébb.
Bárki… vagy bármi is Liam, hatott rá. Hozzá szólt.
– Te mit fogsz érezni? – kérdezte.
– Örömöt – motyogta a férfi, és közelebb hajolt, hogy megcsókolja az
arcát. – Vágyat. Elsöprő vágyat, szenvedélyt, amit nem találtál meg
másokban. Sürgetést, mint mondtad. Kétségbeesést. Ezt érzem irántad, akár
akarom, akár nem. Ekkora hatalmad van felettem. Elég ez neked?
– Nem tudom, még soha senki nem érzett így irántam.
– Én igen! – gombolta ki Rowan egyszerű pamutblúzának felső két
gombját. – Hadd lássalak, Rowan, most, világos nappal!
Liam, ez kész őrültség, gondolta. Hogyan lehet ez valóság? Mégis
mindent olyan erőteljesnek, olyan közvetlennek érzett, hogy nem lehetett
másként. Soha semmi nem volt még ennyire valóságos, jött rá tompa
kábultságában.
– Hiszek ebben. – Remegve fújta ki a levegőt. – Ezt akarom.
Liam Rowan szemébe nézett, és észrevette benne a félelmet és az
elfogadást.
– Én is.
Ujjának érintése forró csíkot hagyott csupasz bőrén, ahogy sorra
kigombolta a többi gombot is. Lecsúszott a blúz a válláról. A szíve a
torkában dobogott, ahogy Liam elmosolyodott.
– Siettél reggel – jegyezte meg, amikor meglátta, hogy Rowan nem
vett melltartót.
 Élvezettel simított lefelé a finom domborulaton, a mellbimbón, és
észrevette, mint homályosodik el a nő tekintete.
– Tudod, hogy nem tudlak leállítani – nézett a férfira.
– De, igen. – Erősen uralkodott magán, így továbbra is gyengéden ért
hozzá. – Egyetlen szóval. De remélem, nem fogsz, mert abba most
beleőrülnék. Akarod, hogy hozzád érjek?
– Igen. – Nagyobb szüksége volt erre, mint az éltető levegőre.
– Egyszer azt mondtad, hogy ez nem lesz egyszerű – gombolta ki a
lány farmerját, miközben tekintetével fogva tartotta a tekintetét.
– Nem lesz az. – Ügyes ujjakkal nyúlt az anyag alá… hogy kínozza,
hogy felébressze. – Egyikünk számára sem lesz az.
Mintha álmodna, gondolta Rowan. Még egy pompás álom.
– De miért kell ez neked?
– Mert belefurakodtál az elmémbe, be a vérembe.
Ez igaz is, ám azzal áltatta magát, hogy a szívéből továbbra is ki tudja
zárni. Előrehajolt és finoman harapdálni kezdte Rowan állát. – A tiéd
vagyok.
Miért tagadná le? Miért ne fogadná el, miért ne ragadná meg az
alkalmat, ezeket a kínzó érzéseket, a hasában feléledt tüzet, és száguldó
vérét? Épp ilyen férfira vágyott, ilyen sóvár vágyat még soha senki iránt
nem érzett.
Fogadd el, unszolta az elméje némán, és majd később fizesd meg az
árát!
Reszkető ujjakkal húzta le a férfiról az inget. Aztán, némi
kíváncsisággal, a mellkasára tette a kezét.
Kemény és meleg. Veszéllyel határos, könyörtelen ellenőrzés alatt
tartott erő. Tudta ezt, bár kíváncsi ujjai felfelé vándoroltak a széles
mellkason, a feszes karizmokon.
Hamarabb hallotta meg a torkából feltörő elégedett nyögést, mint hogy
rájött volna, hogy ez a hang tőle magától származik.
Belenézett a férfi szemébe, ahol örömmel vegyes döbbenetet látott. –
Ebben már részem volt… álmaimban.
 – Nagyjából azonos eredménnyel. Azt akarta, hogy a hangja szárazon
csengjen, ám maga is meglepődött azon, milyen élesre sikerült. Finoman,
figyelmeztette magát, finoman bánj vele! – Hajlandó vagy túllépni az
álmokon, Rowan, és velem hálni?
Válaszként a lány közelebb lépett, lábujjhegyre állt, hogy ajka a férfi
ajkához érjen.
– Ölelj át szorosan! – motyogta Liam.
Rowan érezte, hogy remeg a levegő, és szél támad. Úgy érezte, mintha
felemelkedne, forogna és bukdácsolna, s mindezt csupán egy
szívdobbanásnyi ideig érezte. Mielőtt megijedhetett volna, mielőtt sóhaj
hagyhatta volna el az ajkát, már a férfi alatt feküdt, egy mérhetetlenül puha
ágyban.
Tágra nyílt a szeme. Látta a fényesre polírozott fából készült
mennyezetet, a beáradó napfényt. – De hogyan…
– Varázslatot tartogatok számodra, Rowan – tapasztotta ajkát a nő
sebezhetően feltáruló torkára. – Mindenféle varázslatot.
A férfi ágyában fekszenek, jött rá Rowan. Egyetlen szempillantás alatt
az egyik szobából a másikba kerültek. Ó, és a keze… Ó, édes Istenem,
hogyan kelthet a puszta érintés ilyen finom érzéseket?
– Add nekem a gondolataidat! – szólt rá rekedten Liam, a lehelet
gyengédségével érintve meg a nőt.
– Hadd érintsem meg őket, és hadd mutassam meg!
Rowan engedelmeskedett, és felkiáltott, amikor nem csupán izzó
testüket, kezének könnyed érintéseit érezte a bőrén, hanem elméje ködéből
formálódni is látta a képet, amint összeölelkezve fekszenek egy hatalmas
ágyon, az egyik kora nyári napfényben fürdő ösvényen.
Minden érzés, minden ragyogó réteg a szívéből kiáradó ezernyi
tükörszilánk ezüstös visszfényének látszott. És ekkor, csupán egyetlen
csókkal, egyetlen kábító csókkal lágyan a csúcsra emelte.
Rowan élvezettel felnyögött, csodálattal töltötte el, ahogy teste a
bársonyos levegőben repül. Szétszóródtak a gondolatai, elhomályosultak,
aztán meg színes kavalkádban újra egyesültek, csak hogy újra
szétrepüljenek, ahogy Liam gyengéden a vállát harapdálta.
 Rowan minden árat megért. Váratlan kincsként érte meg tökéletes
nyitottságát, ahogy neki és saját örömének tökéletesen átadta magát. Most
végre használhatta a kezét, szabadon használhatta az ajkát. Lágy, bársonyos
bőr, mely halovány, mint a hold, finom hajlatok és finom illat.
A vérében doboló állat pusztítani akart, megragadni a zsákmányt és
belemártózni. Nem tagadná meg tőle. Tudta ezt jól, ezért szorosabbra fogta
a láncot lüktető torka körül, és csak gyengédséget engedélyezett.
Rowan megmozdult alatta, halkan felnyögött és buján nyújtózott. Ujjai
szabadon kutatták a férfi testét, apró kicsiny tüzeket gyújtva mindenfelé.
Amikor Liam felemelte a fejét, Rowan belenézett elhomályosult és
elsötétült tekintetébe.
És ajka lassan mosolyra húzódott.
– Olyan régóta várok arra, hogy így érezzek – túrt bele a férfi hajába.
— Sosem tudtam, hogy várakozom.
Szerelem vár.
A szavak dobszóként, figyelmeztetésként, suttogásként lüktettek a
fülében. Nem törődött vele, újra lehajolt és száját a nő mellére tapasztotta.
Rowan homorított és felkiáltott a kissé heves és váratlan mozdulatra.
Aztán felnyögött, és a lustán simogató kéz megfeszült és siettetve
magához vonta a férfi fejét. Tűz gyulladt, heves mohóság a központjában.
Liam a nyelvével kínozta, a fogával kergette őrületbe. Rowan megadta
magát, megadta magát a férfinak, és újra remegni kezdett, ahogy a két elme
és a két test újra az öröm felé száguldott.
Még soha senki nem ért hozzá így. Úgy érezte, Liam ismeri a vágyait,
a titkait, jobban, mint ő maga. Zakatolt a szíve, aztán szárnyalni kezdett a
férfi ajka alatt. Majd szélesre nyílt, ahogy szerelem árasztotta el.
Liambe kapaszkodott, és érthetetlen szavakat motyogott, ahogy az
ágyon hemperegtek, vágytól izzadó testtel és az élvezettől elködösült
értelemmel.
Rowan… dicsőség, gondolta a férfi, miközben olyan mélységbe
merült, mint korábban nővel még soha. Minden érzékszervével érezte.
Illata, mint fűszer a szélben, íze, mint a mézes bor, bőre, mint a forró
selyem. Bármit is kért, mindent megadott, mint egy rózsa, sziromról
sziromra nyílt meg előtte.
Ha érte nyúlt, felemelkedett, hihetetlen könnyedséggel, ajka tűzként
égette a vállát, a mellét, éhes száját.
Melegen és nedvesen feszült a kezének, mint a hátra húzott íj, amikor
ujjaival rátalált. Éles tekintettel figyelte az arcát, látta a döbbenet, az élvezet
és a félelem felvillanását, ahogy felfelé vezette, és tovább sürgette.
Szaggatottan lélegzett, teste megremegett, ahogy az új érzések
odaszögezték. Tehetetlenül reszketett. Amikor a feje a vállára hanyatlott, és
körmei a vállába mélyedtek, Liam újra szédülve felfelé emelte.
Ahogy visszatértek, megragadta a nő kezét, megvárta, hogy saját
tekintete kitisztuljon, a lány szeme pedig kinyíljon és ránézzen. Beszívta és
kifújta a levegőt.
– Most!
Szinte esküként hangzott, miközben beléhatolt.
Magához szorította, érezte, hogy megremeg, látta, ahogy tágra nyílik a
szeme, és elhomályosul a tekintete. Magához szorította, zihálva kapkodta a
levegőt, és érezte, hogy az élvezet, hogy betöltheti a nőt, égetve száguld a
vérében.
Aztán Rowan mozogni kezdett.
Megemelte a csípőjét, majd leengedte és magával vonta őt is. Lassan.
Lassan homorított, és halk nyögéssel fogadott minden egyes hosszú, mély
lökést.
Csak a férfi szemét látta, semmi mást, arany fénnyel égett, hihetetlen
erővel, ahogy egyre távolabb vezették egymást valami titkos helyre, ahol a
levegő selyemként libbent a bőrükön. Ujjait a férfiéba kulcsolta, és teljes
tudatában, tágra nyílt szemmel nézett a férfi szemébe. Minden
szívdobbanása egyetlen állandó lüktetéssé sűrűsödött, és a robbanás
határáig jutva feszítette a szívét.
Amikor szétrobbant, elméjével és testével együtt, Rowan Liamnek
feszítette magát, és csodálkozva a nevét kiáltotta. Liam őt szólongatva
temette arcát a lány hajába, és együtt merült vele alá.
 Liam ellazulva hevert Rowan mellett, feje a nő mellén pihent. Rowan
csukott szemmel feküdt, nem akarta elengedni a repülés, a zuhanás édes
érzését. Még soha nem érezte magát ilyen ébernek, ennyire a saját vagy egy
férfi vágyaira hangoltnak magát.
És rájött: még soha nem vágyott arra, hogy mindkettőnek megadja
magát.
Halvány mosoly játszott az ajkai körül, ahogy lustán a férfi haját
simogatta. Látta magukat, ahogy ott együtt hevertek. Szemérmetlenül,
elterpeszkedve, meztelenül, nyirkosan és összegabalyodva.
Azon gondolkodott, vajon mikor fogja a férfi újra megkívánni.
– Már most – szólalt meg Liam mély, fojtott hangon. Nyelvével
megérintette a nő mellét, mire Rowan megremegett.
– A gondolataim csak rám tartoznak.
Rowan olyan puhán és melegen ragyogott mellette a szeretkezésük
után, ízét ismét oly édesnek érezte. Felcsúsztatta a kezét, óvatosan követve
a domborulatait, majd a mellbimbóra fordította a figyelmét.
– A gondolataidban jártam.
Rowan mellbimbója megkeményedett az érintéstől, és vágya újra
feléledt. – Benned jártam, a teremtés ősi színében. Mi értelme ezek után a
titkolózásnak?
– A gondolataim csak rám tartoznak – ismételte meg, ám az utolsó
szavai nyögésbe vesztek.
– Ahogy akarod – csusszant ki a gondolatai közül, miközben a testébe
hatolt.
Bizonyára aludt. Bár arra jól emlékezett, hogy a következő pillanatban
Liam köré fonódott a teste, és meglepő módon a mennyországba siklottak.
Megfordult, és rájött, hogy egyedül fekszik.
A napos délelőttből esős délután lett. Az esőcseppek egyenletes
dobolása, a testében kavargó aranyszínű köd mind arra késztették, hogy
bújjon az ágy mélyébe és újra elaludjon.
A kíváncsiság azonban legyőzte ezt a vágyat. A férfi ágyában fekszik,
jutott eszébe, és zavartan elmosolyodott. Ez az ő szobája. Felült, beletúrt
kócos hajába és körülnézett.
 Elképesztő ágyban ült. Puha tollak fedtek egy sima, selymes lepedőt,
az ágy sötét, fényezett háttámláját csillagok, szimbólumok és ismeretlen
betűk díszítették.
Szórakozottan megsimította a faragásokat.
Ebben a szobában is állt egy kandalló az ággyal szemben. Valamilyen
zöld kőből készült, akárcsak a párkány. Színes kristályok díszítették. Rowan
el tudta képzelni, hogy ragyogva fogták volna be a napfényt. Három
hófehér gyertya állt a kandallópárkány egyik végén.
A magas támlájú széket ugyanolyan faragások díszítették, mint az ágy
háttámláját. Egy kék, kockás szövésű sötétkék köntös hevert a karfára
dobva. Félholdak sorakoztak rajta.
Az éjjeliszekrényen álló lámpaernyőket bronz hableányok tartották.
Rowan elbűvölve simította meg az ívelő uszonyokat.
Kevés bútorral rendezte be a szobát Liam, de azt gondosan válogatta
össze.
Felkelt, nyújtózott, és hátra rázta a haját. Az esőtől csodásan lustának
érezte magát. Ahelyett, hogy megkereste volna a ruháit, odasétált a
szekrényhez, hátha talál egy köntöst, amit magára vehetne.
Talált is egyet. A keze akaratlanul megremegett. Egy fehér köntös
lógott bent, hosszú, széles ujjakkal.
Ezt viselte Liam előző este. A táncoló kövek között. A holdfényben.
Egy varázsló köntösét.
Gyorsan becsukta az ajtót, megpördült, és vadul körülnézett. A ruháját
kereste. A földszinten hagyta, jutott eszébe, megrándulva. Liam a
földszinten vetkőztette le, aztán…
Mit művel? Mire gondolt? Akkor ez most a valóság, vagy tényleg
megőrült?
Valóban órákat töltött a férfival az ágyban?
És ha ez a valóság, ha mindaz, amit képzelgésnek vélt, hirtelen igazzá
vált, akkor vajon a férfi felhasználta arra, hogy idecsalja?
Miután mást nem talált, felkapta a kék köntöst, és összehúzta magán.
Szorosan megmarkolta a hálószobaajtó széleit, és kitárta.
 Liam felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta a nőt abban a
köntösben, amit az anyja szőtt neki a huszonegyedik születésnapjára.
Zavartnak, gyönyörűnek és elviselhetetlenül kívánatosnak látta. Közelebb
lépett hozzá, aztán meglátta felvillanni a gyanakvást a szemében.
Bosszúsan ment el mellette, és letette a teás tálcát az éjjeliszekrényre.
– Mire gondoltál, amit nem magyaráztam el?
– Hogyan magyarázhatnád el azt, ami lehetetlen?
– Ami van, az van – felelte egyszerűen. – Születésemtől fogva varázsló
vagyok, a kelta Finn leszármazottja. Ami hatalmam, erőm van, az a
születésemnél fogva engem megillető jog.
Ezt el kell fogadnia. Látta, érezte. Egyenesen tartotta a vállát és
megpróbált higgadtan beszélni.
– És használtad ezt a hatalmat rajtam, Liam?
– Kérted, hogy ne érintsem meg a gondolataidat. Miután tiszteletben
tartom a kérésed, próbálj meg ennél egyértelműbben faggatni! – ült le az
ágyra láthatóan dühösen, és kezébe vett egy csésze teát.
– Vonzódtam hozzád, az első pillanattól nagyon vonzódtam hozzád.
Úgy viselkedtem veled, ahogy azelőtt soha egyetlen férfival sem
viselkedtem. Ágyba bújtam veled, és olyan dolgokat éreztem… – Nagy
levegőt vett, hogy lecsillapodjon, közben látta, hogy a férfi szeme
megcsillan, talán a győzelem csillogását fedezte fel benne.
– Talán megbabonáztál, hogy az ágyadba csalj?
A csillogást elsötétült, a győzelem pedig olyan gyorsan haraggá
változott, hogy Rowan ösztönös védekezésként hátrébb lépett. A porcelán
koppanva ért a fához, ahogy Liam mérgében letette. Valahonnan, nem túl
messziről, hirtelen égzengés morajlott fel.
Lassan állt fel, mint a farkas, amikor vadászni indul, gondolta.
– Szerelmi bűvölés, szerelmi bájital? Úgy gondolod, hogy visszaélnék
az ajándékommal, meggyaláznám a nevemet egy ölelés kedvéért?
Suhintott a kezével, mire megremegett az ablak és megrepedt az üveg,
és Rowan bepillantást nyerhetett abba, milyen veszélyes lehet a haragja.
– Nem kértem tőled, hogy felbukkanj, te lány! Bármilyen szerepe is
volt ebben a sorsnak, te magad jöttél ide, erre a helyre, saját akaratodból. És
ugyanilyen szabadon el is mehetsz.
– De hogyan várhatod el tőlem, hogy ne csodálkozzak? – vágott vissza
Rowan. – Arra számítasz, hogy vállat vonok és elfogadom? Ó, Liam
varázsló. Farkassá tud változni, olvas a gondolataimban, egy szempillantás
alatt egyik szobából a másikba kerülünk, amikor csak akarja. Ügyes, nem?
Rowan elfordult, a köntös széle meglibbent a csupasz lába körül.
– Művelt nő vagyok, akit egyszer csak fejjel lefelé beledobtak egy
tündérmesébe. Olyan kérdéseket teszek fel, a fene egye meg, amilyeneket
csak akarok.
– Tetszel nekem, amikor mérges vagy – morogta Liam. – Nem is
tudom, miért van ez.
– Elképzelésem sincs róla – fordult vissza. – Egyébként nem leszek
mérges. És sosem kiabálok senkivel, csak veled. Nem szoktam pucéran
ágyba bújni senkivel, vagy úgy vitatkozni, hogy egy takarón kívül semmi
egyebet nem viselek, szóval, ha azt kérdezem, tettél-e velem valamit, hogy
ilyeneket műveljek, az szerintem teljesen értelmes kérdés részemről.
– Talán az. Bosszantó, de értelmes. A válaszom: nem – közölte Liam
szinte kimerülve. Visszament az ágyhoz, leült, és belekortyolt a teájába.
– Nem babonázok meg senkit, nem varázsolok el senkit. Wicca
vagyok, Rowan. Csak egyetlen törvény van, amit betartunk, egyetlen
szabály, amit nem szabad megszegni: hogy ne árts senkinek! Semmit nem
fogok tenni, amivel árthatnék neked. És már csak a büszkeségem
megvédene attól, hogy befolyásoljam, hogyan viselkedsz velem. Amit
érzel, azt te érzed.
Amikor Rowan nem mondott semmit, hanyagul megvonta a vállát,
mintha nem is markolta volna meg egy jeges kéz a szívét.
– Akarod a ruháidat? – kérdezte, és e pillanatban már a szék karfáján is
hevert a nadrágja és a blúza.
Rowan kurtán felnevetett, és megrázta a fejét.
– Szerinted ezen nem kéne meglepődnöm? Túl sokat vársz tőlem,
Liam.
A férfi újra ránézett, és eszébe jutott, milyen vér csörgedezik az ő
ereiben is. Még nem áll készen arra, hogy megtudja, határozott, és
bosszantotta saját türelmetlensége.
– Igen, sejtem. És sok mindenre számíthatsz még, Rowan, ha bízol
magadban.
– Soha senki nem hitt bennem igazán – lépett a férfihez,
megnyugodva. – Ezzel olyan varázslatot kínálsz fel nekem, ami sokkal
többet ér a húsnál és a csodánál. Megpróbálok ennyire hinni… Elhiszem,
hogy amit irántad érzek, az valódi. Elég ez mostanra?
Liam felemelte a kezét és a nő köntöst markoló kezére tette. A belsejét
elárasztó gyöngédség új és váratlan érzésként lepte meg, és túl édes volt
ahhoz, hogy kétségbe vonja.
– Elég. Ülj le és idd meg a teádat!
– Nem kérek teát – felelte Rowan, és megborzongott saját
vakmerőségétől.
Hagyta, hogy a köntös szélei szétnyíljanak.
– Nem akarom a ruháimat sem. Téged akarlak!

9.

Megbabonázták. Nem ráolvasással, gondolta álmodozva. Nem

misztikus erőket vagy varázslók hatalmát igénylő babonával. Szerelmes
lett, és ez – gyanította –, ez a varázslat legősibb és legtermészetesebb
formája.
Még soha, egyetlen férfival sem érezte magát ilyen jól, ilyen
könnyűnek. Soha nem volt még ennyire szemérmes, ennyire merész, mint
Liammel. Utólag visszatekintve, a tetteit, a viselkedését, a szavait, a vágyait
méregetve, rájött, hogy abban a pillanatban elvarázsolták, amint meglátta a
férfit maga mögött a sziklán.
Szél fújta a haját, bosszúság ült a tekintetében és ír hanglejtés csendült
a hangjából. Ez a kecses, a könyörtelenül kordában tartott hatalommal
rendelkező izmos test már akkor megigézte.
 Szerelem első látásra, gondolta. Egy újabb lap a személyes
tündérmeséjéből.
És a szerelem után, az ő szerelme után, majd barátságra lelnek, aminek
minden percét éppen ennyire meg fogja becsülni. Társaság, a létezés
nyugalma. Tudta, hogy a férfi élvezi a vele töltött időt, a munkát, a
beszélgetést, és azt, ahogy csöndesen üldögélnek és az éjszakába hanyatló
ég változását bámulják.
Tudta abból, ahogy a férfi rámosolygott, vagy, ahogy nevetett, vagy,
ahogy szórakozottan megsimogatta a haját.
Ilyenkor néha érezte azt a nyugtalanságot, ami végül egyfajta
elégedettséggé alakult. Olyan volt ez, emlékezett vissza, mint amikor
farkasként jött el hozzá, és mellette hevert az ágyban, míg a felolvasását
hallgatta.
Hát nem különös, merengett, hogy saját békéjét kergetve a férfinak is
nyugalmat hozott?
Csodálatos ez az élet, gondolta, majd helyet keresett magának, hogy
lerajzoljon egy, a patak mellett szárba szökkent gyűszűvirágot. És most,
végre, elkezdte élni a maga életét.
Örömmel foglalta el magát azzal, amit végre élvezett, örömmel
üldögélt azon a helyen, ahol boldognak érezte magát, és szívesen töltötte az
idejét azzal, hogy megismerje saját adottságait, miközben lelkesen figyelte,
hogyan hatol át a napfény a fák koronáján, vagy hogyan csillan meg a
keskeny patak vizén.
Csodálatos, zöld árnyalatok vették körül, különböző formák, a
Douglas-fenyő törzsének gyönyörűen bonyolult mintázata, vagy a buja
páfrányok elbűvölő, csipkés levélzete.
Eljött az idő arra, hogy ezekben gyönyörködjön, hogy magával is
foglalkozzon.
Nem kellett felkelnie reggel, nem kellett az előírásos kosztümbe
bújnia, nem kellett átverekednie magát a városi forgalmon, akár esőben, egy
dolgozatokkal, tervekkel és különféle munkákkal teli aktatáskával. Nem
kellett kiállnia az osztály elé, miközben tudta, hogy nem elég jó, hogy az
életét nem szívesen szentelte a tanításnak, legalábbis nem annyira,
amennyire a tanítványai megérdemelték volna.
Soha többet nem kell olyan lakásba hazatérni a nap végén, amit soha
nem érzett igazán az otthonának, nem kell magányosan vacsoráznia, és
dolgozatokat javítania, hogy aztán késő éjjel holtfáradtan zuhanjon ágyba.
A szerdákat és a vasárnapokat leszámítva, mert olyankor a szüleinél
vacsorázott. Ilyenkor megvitatták az eltelt hetet, és meg kellett hallgatnia a
pályafutásának építésére vonatkozó tanácsaikat.
Hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre. Nem csoda, hogy annyira
megdöbbentek és megsértődtek, amikor felborította ezt a nekik szent rendet.
Mit szólnának, ha elmondaná nekik, hogy túllépett a józan ész határán, és
beleszeretett egy varázslóba? Egy alakváltóba? Egy csodalénybe.
Ettől a gondolattól nevetnie kellett, boldogan megrázta a fejét. Nem,
jutott eszébe, jobb, ha élete egyes területeit megtartja magának.
Az ő drága, de elképesztően földhözragadt szülei soha nem hinnének
neki, és meg sem értenék.
Hisz ő maga sem érti. De valóság mindez, és színtiszta igazság, ezt
semmiképp nem tagadhatja le. Mégis, hogy lehetett Liam az, aminek vallja
magát? Hogyan tehetett olyan dolgokat, amiket megtett, és amit a saját
szemével látott?
A ceruza megállt a kezében. Idegesen nyúlt a copfja után. Látta, nem
egészen egy héttel korábban. És azóta egy sor apró, zavarba ejtő pillanatban
volt része.
Látta, hogy a puszta gondolatával gyertyát gyújtott, előhúzott egy
fehér rózsát a levegőből, és egyszer… egy bolondos, ritka pillanatában,
egyetlen vigyorral eltüntette a ruháit.
Ez elbűvölte, ugyanakkor szórakoztatta is. Borzongással töltötte el.
Sőt, el kellett ismernie, hogy legtitkosabb gondolataiban kissé meg is
szeppent ettől.
– Micsoda hatalommal rendelkezik! Uralkodik az elemeken, és rajta is.
Sosem fogja arra használni, hogy ártson neked.
A fejében megszólaló hangtól összerezzent, a vázlatot tartó alátét
lecsúszott mellé a földre. A szívére szorította a kezét, és meglátta az
alábukó ezüstszínű baglyot. Az egyik fa alacsonyabb ágáról figyelte, zöld
szeme még csak nem is pislogott. Arany csillant az ezüstös melltollakon.
Újabb lap a mesekönyvből, gondolta szédülve, aztán valahogy sikerült
talpra állnia.
– Szia! – nyögte ki rekedt hangon, majd megköszörülte a torkát. –
Rowan vagyok.
Elfojtott egy sikolyt, amikor a bagoly kiterjesztette fejedelmi szárnyát
és alászállt a fáról, hogy egy ezüstös villanást követően emberként álljon
elé.
– Nagyon jól tudom, ki vagy, te leány. – Zene és varázslat zengett e
hangban, zöld hegyek és ködös völgyek visszhangja.
Őszinte öröm vette át az idegesség helyét.
– Liam apja vagy!
– Az bizony – mosolyodott el a szigorú arc. Közelebb lépett, a barna
csizmák hangját elnyelte az erdei avar. Megfogta a nő kezét, és előkelően a
szájához emelte, hogy megcsókolja.
– Örülök, hogy találkoztunk, ifjú Rowan. De miért ücsörögsz itt
aggódva?
– Néha szeretek egyedül üldögélni. És aggódásban vagyok a legjobb.
Az öreg megcsóválta a fejét, majd gyorsan csettintett, mire a
vázlatfüzet fellibbent a kezében.
– Nem! Inkább ebben vagy a legjobb!
Kényelmesen elhelyezkedett egy kidőlt fán, félrebillentette a fejét,
amitől ezüstös haja a vállára omlott.
– Tehetséges vagy és elbűvölő – csúszott odébb, hogy helyet adjon a
lánynak.
– Ülj már le! – szólt rá, amikor Rowan nem mozdult. – Ne félj, nem
eszlek meg!
– De ez mind olyan… olyan elképesztő.
A férfi tekintete őszinte csodálkozást tükrözve zölden megvillant.
– Miért?
– Miért?
Egy varázsló mellett üldögél az erdőben, immár a második mellett.
 – Ehhez ön nyilván hozzászokott, de egy egyszerű földi halandónak ez
kicsit meglepő.
A férfinak összeszűkült a szeme, és ha Rowan olvasni tudott volna a
gondolataiban, meglepődött volna a fiára irányuló gyors és heves indulaton.
Az a makacs kölyök még nem mondta el neki. Mire vár?
Finn emlékeztette magát arra, hogy az Liam dolga, nem pedig az övé,
és ismét Rowanre mosolygott.
– Olvastál történeteket, igaz? Hallottál legendákat és dalokat, amik
rólunk szólnak?
– Igen, persze, de…
– És mit gondolsz, ifjú Rowan, honnan jönnek a legendák és a dalok,
ha nem az igazság magvaiból?
Atyáskodva megpaskolta a nő kezét.
– Nem mintha az igazságot nem ferdítenék el és csavarnák ki épp elég
gyakran. Hallottál már arról, hogy a boszorkányok ártatlan gyerekeket
kínoztak meg, aztán pedig megsütötték őket vacsorára? Mit gondolsz, talán
téged is meg akarunk sütni egy lakomához?
A hangjából kicsendülő jókedv ragadósnak bizonyult.
– Nem, természetesen, nem.
– Hát akkor ne félj!
Nem törődve a lány aggályaival, továbblapozott a vázlatfüzetben.
– Ez itt jó. Ez is. – Elmosolyodott, amikor a virágok közül
kikukucskáló tündérszemekhez ért.
– Ez is jó és szép, te leány. De miért nem használsz színeket?
– Nem vagyok jó a festésben – kezdte. – Arra gondoltam, veszek
krétát. Nem sokat pasztelleztem eddig, de szórakoztató dolog lehet.
A férfi egyetértően morgott valamit, majd továbblapozott. Amikor
ahhoz a képhez ért, amelyiken Liam szétvetett lábbal, dölyfösen áll a
sziklán, kisfiúsan elvigyorodott. .Ugyanakkor büszkeség csillant a
szemében és a hangjában.
– Ó, hát ez teljesen olyan, mint ő! Jól eltaláltad.
– Tényleg? – hebegett Rowan, és elpirult, amikor a zöld tekintet az
arcát pásztázta.
 – Minden nőnek van hatalma, Rowan. Csak meg kell tanulnia bánni
vele. Kérj tőle valamit!
– Mit?
– Olyat, ami örömet okoz neked – kopogtatta meg ujja hegyével a
lapot. – Nekem adod ezt? Odaadhatom az anyjának?
– Hát persze.
Ám amikor elkezdte kitépni a lapot, az egyszer csak eltűnt.
– Hiányzik az anyjának – közölte Finn egyszerűen.
– Akkor hát további szép napot, O’Mearáék Rowanje!
– Ó, de hát nem… – Az öreg azonban máris eltűnt, mielőtt még
megkérhette volna, hogy sétáljon el vele Liamhez.
– „Több dolgok vannak a földön és égen, Horatio” – motyogta a lány,
majd felállt és egyedül indult a férfihoz.
Liam nem várta. Legalábbis ezzel áltatta magát. Sok dolga akadt, nem
kellett találgatnia, hogy mivel foglalja le magát és töltse el az idejét. Nem
vándorolt céltalanul a házban, és várta, hogy felbukkanjon. Nem vágyódott
utána. Nem szólt neki, hogy aznap nem akar dolgozni? Nem fejezte ki
magát elég világosan, hogy legyen egy kis idejük, amit nem együtt töltenek
el?
Mindkettejüknek kell a magány, vagy nem?
De akkor, hol a csudában van? – tanakodott és céltalanul téblábolt.
Megnézhetné, az viszont tagadhatatlanul annak a beismerése lenne,
hogy szerette volna, ha nála van. Aztán meg Rowan nagyon világosan
megmondta, mit gondol a magánéletről. Ma már senki nem ismerte vagy
tisztelte a magánélet iránti igényt. Ő viszont megadja neki, vagy nem? Nem
engedett a sürgetésnek, hogy legalább egy gyors pillantást vessen az üvegre
és megnézze, vagy belepillantson a gondolataiba.
A fene egye meg!
Idehívhatná. Egy pillanatra megállt, és elgondolkodott. Halkan
kiejtené a nevét. Ez csak nem betolakodás, nyugodtan figyelmen kívül
hagyhatná, ha akarná. Nagy kísértést érzett. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és
kilépett a balzsamos levegőre.
 Nem hagyná figyelmen kívül, gondolta. Rowan túlságosan is
nagylelkű, túlságosan adakozó. Ha kérné, jönne. Ha kérné, az olyan lenne,
mintha elismerné, hogy ő a gyengéje.
Ez csupán a test vágyakozása, bizonygatta. Vágyakozás az íze, az
alakja, az illata után. És ha ez a vágy a kellemesnél erősebben gyötri, akkor
ezt saját korlátjainak köszönheti. Mindig is finoman bánt vele. Bármennyire
is égett a vére, mindig is óvatosan közeledett hozzá. Amikor minden belső
késztetés arra sarkallta, hogy még többet vegyen el, akkor is visszafogta
magát.
Rowan érzékeny, emlékeztette magát. Az ő felelőssége a szeretkezésük
hevének szabályozása, hogy visszafogja a szenvedélyt, nehogy megijessze.
Ám ő többet akart, sokkal többre vágyott.
És miért is ne kaphatná meg? Zsebre vágta a kezét, és idegesen járkált
föl és alá a tornácon. Mi a csodáért ne lelhetné úgy az örömét benne, ahogy
ő szeretné? Ha úgy dönt – és ezt a döntést még meg kell hoznia –, hogy a
társává fogadja, akkor Rowannek is el kell fogadnia őt. Úgy, ahogy van.
Eleget várt már! Rowan valahol kint mászkál az erdőben, és rá sem
hederít. Ahogy fel s alá lépkedett, úgy lett egyre erősebb a belsejében
kavargó harag és szenvedély. Elege van abból, hogy állandóan azt figyelje,
milyen lépéseket tesz vele kapcsolatban.
Ideje, hogy Rowan megtudja, mivel van dolga… benne és magában is.
– Rowan Murray – motyogta, és a levegőbe meredt. – Jobban teszed,
ha felkészülsz az olyanokra, mint amilyen én vagyok!
Széttárta a karját. Fény villant és ragyogás, ahogy átalakult a tornácon.
És azonnal tudta, hogy Rowan nincs ott.
Vicsorgott és átkozódott. Haragudott magára, nem csupán azért, mert
ily módon elárulta, hogy vágyódik utána, hanem Rowanre is, mert nem ott
tartózkodott, ahol várta.
Az istennőre! Ezt azért helyre tudja hozni, vagy nem?
Rowan mosolyogva lépett ki a fák közül. Alig tudta kivárni, hogy
elmesélhesse Liamnek, hogy találkozott az apjával. Elképzelte, hogy
leülnek a konyhában, és a férfi majd mesél a családjáról. Olyan érdekesen
tudott mesélni. Órákig képes lenne a hangját hallgatni.
 Most pedig, hogy találkozott az apjával, talán megkérheti, hadd
találkozzon a család többi tagjával is. Időről időre emlegeti az
unokatestvéreit, így…
Megállt, és megtántorodott a hirtelen felismeréstől. Belinda. Az isten
szerelmére! Liam említette még az első nap, hogy Belinda és ő rokonok. Ez
nem azt jelenti, hogy Belinda…
– Ó! – nevetett fel és forogni kezdett. – Milyen bámulatos az élet!
Ahogy kimondta, ahogy felnevetett, a levegő megremegett. Az alátét
másodszor is kiesett a kezéből, amikor a torkához kapta a kezét. Földrengés
– gondolta ködös, szédülős félelmében.
Érezte, hogy megpördül, és a szél száguldani kezd. Fény, ragyogó,
vakító fény villant a szeme előtt. Megpróbált Liamért kiáltani, ám a szavak
a torkában rekedtek.
Aztán nekivágódott a férfinak, a fények továbbra is körülötte forogtak,
továbbra is fújt a szél, és Liam ajka az övére tapadt.
Alig kapott levegőt. Egyetlen értelmes gondolat sem jutott az eszébe.
Majd kiugrott a szíve a mellkasából. Hirtelen nem érezte a talajt a lába alatt,
ahogy Liam felemelte, mégpedig olyan erővel, ami egyszerre tűnt
véletlennek, ugyanakkor félelmetesnek is.
Ajka durván tapadt az ajkára, keményen és mohón. Befurakodott az
elméjébe, a gondolatai közé, és könyörtelenül felkorbácsolta a testével
együtt. Miután nem tudta a kettőt szétválasztani, remegni kezdett.
– Liam, várj…
– Fogadd el, amit adok! – markolta meg a tarkójánál a haját, mire
Rowan meglátta a szemében lobogó rémisztő tüzet.
– Akard, ami vagyok!
A torkát csókolta, és minden tehetetlen nyögés tovább tüzelte.
Elméjével hajtotta el vad vágtában a csúcsra. Amikor Rowan felkiáltott,
együtt zuhantak az ágyra. A nő haja kibomlott, Liam így szerette a
legjobban, és fénylő glóriaként vette körül a fejét. Tágra nyílt szeme a
rettegéssel versengő szenvedélytől éjfekete színt öltött.
– Add meg, amire vágyom!
Amikor Rowan elméje igent suttogott, Liam elvette, amit akart.
 A forróság hullámokban tört rá, az érzések ökölcsapásként érték.
Minden kavargó érzés összezavarodott, ahogy Liam túllépett minden határt.
Most farkas, jutott az eszébe, ahogy a ruháját szaggatta. Ha testben nem is,
de indulatának hevességét tekintve az. Vad és vérengző.
Hallotta, ahogy a torkából morgás szakad fel, ahogy a száját csupasz
mellére tapasztja.
Aztán meghallotta saját sikolyát. Az izzó gyönyörtől – felszakadó
kiáltást.
Most nem hagyott időt a lebegésre, a sóhajtozásra. Csak száguldásra, a
belsejében nyersen és ragyogón villogó idegek követésére, és egy-egy
nyögésre. Zihálva kapkodta a levegőt, teste vonaglott, féktelen erő töltötte
meg az új és emésztő vágy hatására.
Kezével felsértette a bőrét, fogával harapdálta, és minden egyes apró
kis fájdalom az öröm legsötétebb bugyrát tárta fel előtte.
Valahol a belsejében pedig még többért kiáltott.
Liam felemelte, mindketten térdeltek az ágyon, test a testnek feszült,
és Liam keze újabb területekre tévedt. Vegyél el még többet! A belsejében
kiszabadult állat pusztított, vérengzett. Vadászott.
Kezével érzékien a lány testét kutatta. Szája egy vihar hevességével
tapadt a szájára. Egymáson hemperegtek, összegabalyodtak, aztán együtt
vesztek el. A vágy karma úgy tépte őket, és úgy üvöltött, mint valami
vadállat.
Liam újból felcsigázta, keményen és sebesen. Rowan a nevét zokogta,
teste rángatózott, és körmét a férfi bőrébe mélyesztette. Levegőért
kapkodott, érezte, hogy elszorul a torka, küzdött, hogy szilárd talajt találjon
maga alatt.
Aztán Liam megint az ajkára tapadt.
Rowan is megvadult, hajladozott, a fejét dobálta, és a lepedőt
markolta, a férfi haját, a hátát. Nyelvével és fogával mindkettejüket az
őrületbe kergette. Rowan megrázkódott, ahogy a kéj hullámai elöntötték,
teste úgy emelkedett fel, mint a gyertya lángja, majd úgy alélt és úgy simult
el, oly lágyan, mint az olvadt viasz.
 – Velem jössz! – lihegte Liam, majd újra felfelé indította Rowan testét,
forró, mohó csókjaival. Még mindig reszketett az átélt gyönyörtől. A férfi
egyetlen mozdulattal megemelte a csípőjét, és szétnyitotta a lábát.
Aztán beléhatolt.
Forró volt, kemény és gyors. Elméjük és testük összeolvadt. Mélyen
beléhatolt, fogát minden mély lökésnél a nő vállába mélyesztette. Rowan
eszeveszetten fonta a férfi köré a lábát, és éhesen várta a következő sötét és
veszélyes borzongást. Földrengés hullámzott át a testén, vad és édes, így
éppoly vadul mozgott, és várta a folytatást, mint a társa.
Vér kiáltott a vérhez, szív a szívhez. Egyetlen vad lökés, egy tompa,
vad kiáltás, és Liam Rowanbe ömlött, és ő örömmel fogadta magába.

***

Liam túlságosan elborzadt ahhoz, hogy megszólaljon, túlságosan

megdöbbent ahhoz, hogy megmozduljon. Tudta, hogy a testével
ránehezedik, érezte az apró, ám erős remegéseket, ahogy levegőt próbált
venni alatta. Rowan lélegzete rövid és durva hangként szinte bántotta a
fülét, és szégyenkezéssel töltötte el.
Önuralom nélkül használta fel.
Szándékosan, céltudatosan, önző módon.
Tökéletesen tudatában volt, hogy hagyta, hogy megindokolja saját
vágyaival, és nem adott választási lehetőséget a nőnek, úgy kapta el, mint
egy erdőben üzekedő vadállat. Feláldozta a részvétet a szenvedélyért, a
kedvességet a pillanatnyi fizikai kielégülésért.
Most pedig szembe kell néznie a következményekkel: a lány tőle való
félelmével és azzal, hogy megszegte legszentebb esküjét.
Félregördült, mert még nem állt készen arra, hogy Rowan szemébe
nézzen. Úgy gondolta, sápadt lesz, a tekintete pedig majd félelmet tükröz.
– Rowan… – átkozta magát. Minden eszébe jutó bocsánat
súlytalanabbnak tűnt a levegőnél.
– Liam – sóhajtott Rowan. Amikor megmozdult, hogy köré fonja a
karját, Liam elhúzódott, felkelt és az ablakhoz lépett.
 – Kérsz vizet?
– Nem – felelte Rowan, majd felült és teste még mindig ragyogott.
Már nem akarta magára húzni a takarót. Nem foglalkozott a lába közé
tekeredett anyaggal.
Ahogy a férfi merev hátát nézte, ragyogása halványulni kezdett. Kétely
kúszott a szívébe.
– Mit csináltam rosszul?
– Tessék? – pördült meg Liam. Rowan haja összekuszálódott, és
barnán ragyogott a vállán. Sima és fehér bőre magán viselte kezének,
borostájának nyomait. Nem törődött azzal, hogy megborotválkozzon.
– Azt hittem… nos, nyilván nem voltam… még sosem volt részem
ilyenben, ami az előbb történt – halkult el a hangja. – Ha valami rosszat
tettem, vagy elmulasztottam valamit, amit vártál volna, az a legkevesebb,
hogy megmondod.
Liam csak bámult rá.
– Elment az eszed?
– Tökéletesen észnél vagyok.
Annyira, hogy a legszívesebben a párnába fúrta volna a fejét, öklével
az ágyat verte volna, hogy aztán kisírja magát. Hogy felsikoltson.
– Talán nem tudok valami sokat a szerelem gyakorlati oldaláról, de azt
tudom, hogy beszélgetés és őszinteség nélkül egy kapcsolatnak ez a része,
mint ahogy a többi is, bukásra van ítélve.
– Leckét ad nekem – motyogta Liam, és két kézzel túrt a hajába. –
Pont most ad nekem leckét.
– Rendben. Hát akkor ne figyelj rám! – Rowan megbántva és
halálosan megsértődve kelt ki az ágyból.
-– Te csak állj ott, és töprengj, én meg hazamegyek.
– Otthon vagy – közölte Liam és már-már jól szórakozott. – Ez a te
házad, a te hálószobád, és a te ágyad, amiben épp az imént erőszakoltalak
meg.
– De… – Rowan összezavarodva, kezében a széttépett blúz
maradványával megpróbált figyelni. Ez tényleg az ő hálószobája. A
hatalmas baldachinos ágy kettejük között állt, a függönye lágyan libegett a
nyitott ablakon beáramló levegőben. Liam az ablaknál állt meztelenül és
meglehetősen bosszantóan.
– Nos, akkor… – markolta meg a blúzát, és összeszedte megmaradt
büszkeségét. – Akkor hát te menj el!
– Minden jogod megvan arra, hogy dühös légy.
– Valóban. – Márpedig nem fog itt álldogálni és úgy magába roskadni,
hogy közben rajta sincs ruha. Odavonult a szekrényhez, és elővett egy
köntöst.
– Bocsánatot kérek tőled, Rowan, de minden szó elveszítette már a
súlyát, azok után, amit veled tettem. Szavamat adtam, hogy nem foglak
bántani, és megszegtem.
Rowan elbizonytalanodva megfordult; a köpenyt maga elé emelte.
– Te bántottál?
– Annyira akartalak, ezen túl semmi mással nem törődtem.
Szándékosan nem gondoltam ennél többre. Elvettem, amiben örömöm lelt,
és bántottalak.
Nem is bosszúság tükröződött a férfi szemében, jött rá a nő. Hanem
bűntudat. Meg egy kérdés.
– Nem bántottál, Liam!
– Miattam sérülések keletkeztek a bőrödön. Érzékeny bőröd van,
Rowan, és én gondatlanságomban felsértettem. Ezt ugyan könnyen helyre
tudom hozni, de…
– Várj egy pillanatot, várj csak! – emelte fel a kezét, ahogy a férfi felé
indult.
Liam azonnal megállt, és összerezzent, mielőtt megakadályozhatta
volna.
– Nem akartam hozzád érni, csak a horzsolásokat akartam eltüntetni.
– Hagyd csak úgy a horzsolásaimat, ahogy vannak!
Időre volt szüksége, hogy összeszedje a gondolatait. Elfordult, és
belebújt a köntösbe.
– Azért vagy feldúlt, mert akartál?
– Azért, mert annyira akartalak, hogy teljesen megfeledkeztem
magamról.
 – Tényleg? – fordult vissza mosolyogva, és boldogság töltötte el,
amikor meglátta, hogy Liam szeme elkeskenyedik a zavartól.
– Nos, én boldog vagyok. Még soha senki nem akart ennyire. El sem
tudtam képzelni, hogy ez lehetséges. A képzeletem nem ennyire…
tágulékony – fejezte be a mondatot.
Végül ő lépett a férfihez.
– Most már nem kell elképzelnem, mert tudom.
Liam beletúrt a lány hajába, mielőtt észrevette volna, hogy ezt akarja.
Hogy erre vágyik.
– Beférkőztem a gondolataidba, miután megkértél rá, hogy ne tegyem.
– Te viszont nekem adtad a tieidet. Az adott körülmények között nem
panaszkodom.
Behajlította a könyökét és nem volt hajlandó szégyenlősen viselkedni.
– Izgalmas dolog történt velünk az imént. Csodálatos volt.
Kívánatosnak éreztem magam. Elképesztően kívánatosnak. Csak az esett
volna rosszul, ha sajnálod, hogy ez történt.
Liam rájött, hogy Rowan sokkal bonyolultabb, mintsem hogy
megérthetné. A vágya pedig talán nem is annyira… gyengéd.
– Akkor hát egyetlen percét sem sajnálom. Megfogta a kezét, és
feltolta rajta a köntös ujját.
– Hadd tüntessem el rólad a horzsolásokat, nem szeretném, ha sebet
hagynék rajtad, Rowan. Nekem ez fontos.
Megcsókolta a lány ujjait, mire Rowan szíve ismét hevesebben kezdett
verni. Aztán az ajkait, amivel megnyugtatta. Ahogy az ajka finoman
hozzáért az övéhez, valami hidegséget érzett a bőrén. Az alig érezhető apró
fájdalmak elhalványultak.
– Mit gondolsz, hozzá fogok szokni ehhez?
– Mihez?
– A varázslathoz.
Liam az ujja köré tekerte Rowan egy hajtincsét. – Nem tudom. –
Tudnád – mormogott egy hang a fejében – ha megnéznéd.
– Nagyon varázslatos napom volt – mosolyodott el Rowan. – Épp
hozzád mentem, amikor… irányt váltottam. El akartam újságolni neked,
hogy találkoztam az apáddal.
A hajjal babráló kéz megállt a levegőben, tekintete a lányéba fúródott.
– Az apámmal?
– Épp az erdőben rajzoltam, amikor egyszer csak megjelent. Nos,
először csak a bagoly, de azt hiszem, szinte egyszerre történt. Már láttam
korábban is – vallotta be. – Egyszer sasként. Mindig egy arany medál lóg a
nyakában.
– Igen.
Az az a méltóságjelvény, amit majd neki is el kell fogadnia, vagy
vissza kell utasítania.
– Aztán később átalakult, és beszélgettünk. Nagyon jóképű és nagyon
kedves.
Liam kellemetlen érzésekkel elfordult, hogy felöltözzön.
– És miről beszélgettetek?
– Leginkább a vázlataimról. Elkérte az édesanyádnak azt, amit rólad
rajzoltam. Remélem, tetszik majd neki.
– Hát az biztos. Elfogult velem.
Rowan kihallotta a férfi hangjából a szeretetet.
– Apád azt mondta, hiányzol neki… de azt hiszem, ez rá éppúgy
vonatkozott. Azt hittem, azért jött, hogy meglátogasson. – Rowan az alsó
ajkába harapott, és sanda pillantást vetett a gyűrött lepedőre. – Még jó, hogy
nem ugrott be ide, hozzám.
– Ő nem fog a hálószobádban meglátogatni – jegyezte meg
megkönnyebbülve Liam, és csintalanul elvigyorodott. – Az az én
feladatom.
– De te is szeretnél találkozni vele.
– Tartjuk a kapcsolatot – felelte Liam, és elbűvölte és mulattatta, hogy
Rowan odament az ágyhoz, hogy megigazítsa. – Csak az idődet pazarolod,
Rowan Murray, mert hamarosan újra visszaviszlek.
– Nagyon büszke rád, és azt hiszem, kedvel. Azt mondta… talán nem
is kellene elárulnom.
– De el fogod – lökte hátra a haját Liam, és közelebb lépett. Rowan
épp a párnákat igazgatta. – Semmi ravaszság nincs benned.
 – Ez nem olyan rossz dolog – duzzogott Rowan, ám túl boldog volt
ahhoz, hogy most emiatt aggódjon.
– Azt javasolta, kérjek tőled valamit.
– Tényleg? – ült le nevetve az ágyra. – És mit szeretnél, Rowan
Murray? Mit varázsoljak neked? Egy zafírt, ami illik a szemedhez?
Gyémántokat, hogy ott ragyogjanak a lábad előtt? Ha valami szívességet
vársz tőlem, csak kérned kell.
Jól mulatva vigyorgott, amikor Rowan megint az ajkába harapott. A
nők szeretik a csecsebecséket, gondolta, és azon töprengett, vajon mit adjon
neki.
– Szeretnék a családtagjaiddal találkozni – bökte ki a lány, mielőtt
meggondolhatta volna magát.
Liam kétszer is pislogott.
– A családommal?
– Igen, nos, az apáddal már találkoztam, és Belinda… azt mondtad,
rokonod, de nem tudtam, hogy… Az, ugye?
– Igen – felelte szórakozottan, és megpróbálta átrendezni a gondolatait.
– Ezt jobban szeretnéd, mint a gyémántokat?
– És mihez kezdenék én a gyémántokkal? Gondolom, azt hiszed, ez
bolondság, de szeretném látni, hogy… Hogyan él a családod.
Liam elgondolkodott, és kezdte látni a kérés előnyeit és az ösvényt.
– Könnyebben megérthetnéd a varázslást, az életet.
– Igen, legalábbis úgy gondolom. És kíváncsi is vagyok – ismerte be. –
Ha viszont te inkább…
Liam egy legyintéssel elhallgattatta.
– Van néhány unokatestvérem, akivel régen találkoztunk.
– Írországban?
– Nem, Kaliforniában.
Liamet túlságosan elfoglalta a tervezés. Nem vette észre Rowan
gyorsan elrejtett csalódottságát. Mennyire szerette volna látni Írországot!
– Akkor meglátogatjuk őket – állt fel, és felé nyújtotta a kezét.
– Most?
– Miért ne?
 – Mert én… – Nem számított rá, hogy Liam beleegyezik, vagy, hogy
ilyen gyorsan mozdul. Kétségbeesetten nézett le a köntösére és csupasz
lábára. – Hát, nem ártana, ha először fölöltöznék.
Liam jókedvűen felnevetett, és megragadta Rowan kezét.
– Ne légy bolond! – szólt, majd mindketten eltűntek.

10.

Rowan legközelebb arra eszmélt, hogy vasmarokkal kapaszkodik

Liambe, és arcát a vállába temeti. Vadul vert a szíve, remegett a gyomra, és
a szél zúgását hallgatja a fejében.
– Scotty, sugározz fel! – nyögte, mire Liam hangos hahotába kezdett.
– Ez sokkal egyszerűbb, és sokkal élvezetesebb – döntötte el, és
felemelte a lány fejét, hogy egy hosszú, észveszejtő csókba kezdjen.
– Ez nagyon jó – nyögte fojtott hangon Rowan. Úgy, mint amikor
remegett az izgalomtól. Liam pedig azon töprengett, nem kellett volna-e
inkább elhalasztani egy kicsit ezt a megfontolás nélkül megvalósított utat.
Amikor Rowan lazított a szorításán, a karját továbbra is a dereka köré fonta.
– Hol vagyunk?
– Az unokatestvéremék, Morganáék kertjében. Övé lett az egyik régi
családi otthon, ő neveli itt a gyerekeit.
Rowan hátrahőkölt, aztán lenézett, és döbbenettel kevert
megkönnyebbüléssel vette észre, hogy köntöse egyszerű nadrágra és egy
érett őszibarack színében játszó blúzra cserélődött.
A hajához kapta a kezét. Még mindig kócosan lógott.
– Mit gondolsz, kaphatnék egy kefét?
– Nekem így is tetszik a hajad – vágta rá Liam, és közelebb húzta
magához, hogy beleszimatolhasson. – Így könnyebben beletúrhatok.
– Hmm.
 Ahogy Rowan kezdett magához térni, megérezte a virágok illatát.
Vadrózsák, napraforgó és liliom. Megfordult, és a napfényt nézte, meg a
hűvös árnyékokat. A virágba borult fák között kis kőút kanyargott,
láthatóan minden kötöttség nélkül.
– Jaj, de gyönyörű! De csodás! Ó, bárcsak tudnám, hogyan lehet ilyen
varázslatos dolgot létrehozni! – Elhúzódott, és megfordult, hogy szemügyre
vegye a széltől meghajolt és titokzatos alakúra formálódott fákat. Aztán
felragyogott a szeme, ahogy egy szürke farkas sétált fenséges nyugalommal
feléjük az ösvényen.
– Ó, ez egy…
– Egy farkas – jegyezte meg Liam, mert megértette a nő kérdését.
– De ez nem rokon. Morganáé.
Egy sötét hajú és kék szemű fiúcska szaladt feléjük az ösvényen, majd
kíváncsi tekintettel meredt rájuk.
– Ő viszont az. Áldott légy, kuzin!
Liam érezte a fejében a vonzást. Ilyen erőset még soha nem érzett egy
alig öt éves fiú felől. Felhúzta a szemöldökét. – Nem illik ilyen mélyre
nézni, vagy legalábbis engedély nélkül próbálkozni.
– A kertemben vagy – felelte a gyerek egyszerűen, ám ajka kedves
mosolyra húzódott. – Liam kuzin vagy.
– Te pedig Donovan. Áldott légy, kuzin – lépett közelebb és
szertartásosan kezet nyújtott. – Elhoztam egy barátomat. Ő Rowan. Jobban
szereti, ha megtarthatja magának a gondolatait.
Az ifjú Donovan Kirkland megbillentette a fejét, ám udvariasan csak a
nő arcát tanulmányozta.
– Jó szemed van. Bejöhetsz. Anya a konyhában van.
Aztán az átható tekintet elhalványult, és a gyerek ismét szokványos
fiúcskává alakult. Előttük szaladt az ösvényen, rohant, hogy elújságolja az
anyjának, hogy vendégek érkeztek. Mögötte egy kutya szökdécselt.
– Ő… ő is varázsló? – A tény teljes ereje ekkor lepte meg igazán. Még
csak gyerek, meglepően csinos, még a hiányzó fogacskájával is, de máris
hatalma van.
– Hát persze. Bár az apja nem az, a vér elég erős a családunkban…
 – Gondoltam – fújta ki hosszan a levegőt Rowan.
Varázslók vagy sem, gondolta, ez akkor is egy otthon, és Liam nem
vette a fáradságot, hogy idetelefonáljon. – Nem kellett volna csak úgy…
betoppannunk. Lehet, hogy dolga van.
– Örömmel fogadnak majd!
– Ilyet csak egy férfi feltételez… – Aztán mindent elfelejtett, amikor
először megpillantotta a házat. A magas, zegzugos épület ragyogott a
napfényben. Kisebb és nagyobb tornyok meredeztek a fölé boruló kékség
felé, ilyen az ég Monterey fölött.
– Ó, ez olyan, mintha valami mesekönyvből vágták volna ki! Micsoda
gyönyörű hely!
Aztán kinyílt a hátsó ajtó, és Rowan döbbenten hallgatott el. A tisztelet
és az őszinte női irigység elvette a hangját.
Egyértelműen látszott, honnan örökölte a kisfiú a külsejét. Rowan még
életében nem látott ilyen szép nőt. Fekete haj omlott a keskeny, erős vállra,
a kobaltkék szemet éjkék szempillák keretezték. A krémfehér és sima bőr
még szebbé és kecsesebbé tette. Ott állt, egyik keze a fiúcska vállán
nyugodott, a másik pedig a farkas ádáznak látszó fején.
Hatalmas fehér macska tekergett a lábai között.
És az asszony mosolygott.
– Áldott legyél, kuzin! Örülök, hogy betértél – lépett hozzájuk, és
megcsókolta Liam arcát. – Jó végre látni téged! És téged is, Rowan.
– Remélem, nem zavarunk… – kezdte a lány.
– Családtagokat mindig szívesen látunk. Gyertek be, iszunk valami
hideget!
Donovan, szaladj fel, és szólj apádnak, hogy vendégek jöttek!
Beszéd közben összehúzott szemmel nézett a gyerekre.
– Ne légy már ilyen lusta! Gyerünk, menj már, és közöld vele.
A fiúcska unottan megvonta a vállát, aztán berohant a házba, és
kiabálva hívta az apját.
– Már majdnem jó – mormogta Morgana.
– Nagyon jól lát, ebben igazán tehetséges.
 – És jól is fogja használni – jegyezte meg, és a hangjában tapasztalat
meg némi bosszúság csengett. – Jeges teát iszunk – ment be a tágas
konyhába. – Pan, ül!
– Nem zavar – mondta gyorsan Rowan, és megvakargatta a farkas füle
tövét, miután az megszimatolta. – Gyönyörű.
– Gyanítom, hogy hozzá vagy szokva egy jóképű farkashoz. Igazam
van? – nézett jókedvűen Liamre. Elővett egy teával töltött kancsót.
– Még mindig az a kedvenc alakod?
– Illik hozzám.
– Igen, illik – fordult Donovan felé, aki ikertestvére társaságában
robogott be a konyhába.
– Rögtön jön – jelentette be a fiúcska –, de előbb még meg kell ölnie
valakit.
– Egy igazán nagy, és éles késsel – tette hozzá az ikertestvér nagy
élvezettel.
– Hát ez szép! – jegyezte meg szórakozottan Morgana, aztán amikor
megpillantotta Rowan döbbent arcát, felnevetett. – Nash forgatókönyvet ír –
tette hozzá magyarázva. – Elég kegyetlen gyilkosságokat vet papírra.
– Így már értem – vette át a pohár teát Rowan. – Rendben.
– Kaphatunk süteményt? – érdeklődtek egyszerre a gyerekek.
– Igen, de üljetek le, és viselkedjetek rendesen!
Nagyot sóhajtott, amikor egy fagyasztott süteményekkel teli, magas
üvegedény koppant az asztalon, és imbolygott egy darabig.
– Allysia, várj, előbb a vendégeinket kínálom!
– Igenis, anya – vigyorgott komiszul a kislány, amikor a testvére
vihogni kezdett.
– Én… én is le szeretnék ülni, ha nem bánja – szólalt meg Rowan,
amikor elgyengült a lába. Belehuppant az egyik székbe.
– Sajnálom, nem tudom… nem igazán szoktam hozzá ilyesmihez.
– Ön nem… – Morgana félbeharapta a mondatot, átgondolta a
helyzetet, majd könnyedén elmosolyodott. – Nos, a gyerekeimhez valóban
hozzá kell szokni.
 A tányérokért nyúlt, majd megnyitotta az elméjét az unokatestvére
előtt.
– Még nem mondtad meg neki, te tökfej?
– Ez csak rám tartozik! Még nem áll készen rá.
– A mulasztás a becsapással rokon.
– Tudom, mit csinálok. Adj teát meg süteményt, Morgana, és hagyd,
hogy úgy oldjam meg ezt a dolgot, ahogy akarom!
– Makacs öszvér!
Liam elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy a lány még
gyerekkorukban azzal ijesztette meg egy veszekedés során, hogy öszvérré
változtatja. Talán sikerült is volna neki, merengett. Nagy hatalommal bír
ezen a területen.
– Én Ally vagyok, és te ki vagy?
– Rowan – mosolygott nyugodtabban a gyerekre. Hiszen ez egy
kislány, jött rá. Először fiúnak nézte rendetlen külseje és lehorzsolt térde
miatt.
– A kuzinod barátja vagyok.
– Te nem emlékezhetsz rám – lépett az asztalhoz Liam és ő is leült. –
Én viszont jól emlékszem rád, kicsi Allysia, meg a testvéredre is, meg arra
az éjszakára, amikor születtetek. Ebben a házban történt. Vihar tombolt,
ahogy akkor is, amikor az anyátok született, ugyanabban a szobában, ahol
ti. Az otthoni hegyekben pedig ragyogva énekeltek a csillagok, hogy
benneteket ünnepeljenek.
– Néha elmegyünk Írországba, hogy meglátogassuk nagymamát és
nagypapát a kastélyunkban – jelentette be Donovan. – Egy szép napon saját
kastélyom lesz, egy magas, tengerparti sziklán fog állni.
– Remélem, előtte még megtanulod, hogyan tarts rendet a szobádban –
lépett a konyhába egy férfi, és egy-egy pirospozsgás kislányt tartott a
kezeiben.
– A férjem, Nash, és a lányaink, Erin és Moira. Ő itt az
unokatestvérem, Liam, és a barátnője, Rowan.
– Örvendek. A lányok felébredtek a sütemény szagára.
 Letette a kicsiket. Az egyik odatotyogott a farkashoz, amely némi
morzsa reményében az asztal mellett üldögélt. Elragadtatva borult a
nyakába. A másik egyenesen Rowanhez ment, az ölébe mászott, és két
puszit nyomott az arcára, pontosan úgy, ahogy korábban az anyja Liamnek.
Rowan elbűvölve ölelte magához, és arcát a puha szőke fürtökhöz
nyomta.
– Nagyon szépek a gyerekeitek!
A hasonszőrűek gyakran megismerik egymást, gondolta Liam, ahogy
Moira kényelmesen elhelyezkedett Rowan ölében.
– Úgy döntöttünk, meg is tartjuk őket – hajolt le Nash, és
megcsiklandozta az idősebb ikrek bordáját. – Amíg nem találunk valami
jobbat.
– Apa – nézett csodálattal az apjára Allysia, aztán elvette apja elől a
kiszemelt süteményt.
– Gyors vagy – csiklandozta meg újra Nash, majd kikapta a gyerek
kezéből a süteményt. – Én viszont ravaszabb vagyok.
– Inkább csak mohóbb – helyesbített Morgana. – Vigyázz a
süteményedre, Rowan, Nashben nem lehet megbízni, ha édességről van szó.
– Melyik férfiban lehet? – emelt el egy sütit Liam Rowan tányérjáról,
mire Donovan kuncogni kezdett.
– Hogy van Anastasia és Sebastian meg a gyerekek?
– Majd meglátod. – Morgana úgy döntött, hogy áthívja a két
unokatestvért és a családjaikat. – Kerti sütést tartunk délután, hogy
megvendégeljünk téged… és a barátodat.
A varázslat lehet zavarba ejtő, és lehet mindennapos, jött rá Rowan.
Lehet megdöbbentő és lehet akár olyan természetes is, mint az eső. A
Donovanek körében, Morgana kertjének illatfelhőjében Rowan kezdte azt
hinni, hogy lehet ebben a világban valami, ami még természetesebb, még
szokványosabb.
Morgana férje, Nash, az unokatestvére Sebastian és Anastasia férje,
Boone, elvitatkoztak egy darabig, hogyan kell tökéletes tüzet rakni a
grillezéshez. Ana kényelmesen elhelyezkedett egy fűzfaágakból font
fotelben a kisbabájával, míg három csemetéjük a kertben rohangált a többi
gyerekkel és a kutyákkal. Nevetés, kiabálás és ugatás töltötte meg a levegőt.
Morgana ellazulva falatozott a pirítósból, és lustán beszélgetett
Sebastian feleségével, Mellel, gyerekekről, munkáról, férfiakról, az
időjárásról, és mindenféle olyan semmiségről, amiről barátok és
családtagok szoktak beszélgetni békés, nyári délután.
Rowan úgy vélte, Liam kissé zárkózottan viselkedik, és azon
töprengett, vajon miért. Ám, amikor Anna napszőke kislánya feltartotta a
karját, látta Liam mosolyát, ahogy lehajolt, hogy felvegye, és észrevette,
milyen gyakorlottan ültette a kicsit a csípőjére. Némiképp meglepődve látta,
milyen figyelmesen hallgatja a kislány csacsogását. Szereti a gyerekeket,
gondolta, és a vágyódástól szinte felsóhajtott.
Ez aztán igazi otthon. Bármilyen hatalom vagy erő is lakik itt, olyan
otthon ez, ahol a gyerekek nevetnek és civakodnak, ahol úgy hancúroznak
és sírnak, mint a gyerekek bárhol máshol. A férfiak vitatkoznak és sportról
társalognak, az asszonyok pedig a gyerekekről.
És mindannyian olyan feltűnőek, merengett. Meglepő a testi
megjelenésük. Morgana káprázatos, sötét bőrű szépség. Anastasia finom és
kedves, Mel határozott és érzéki, magas teste még lenyűgözőbb, ahogy
gömbölyödő hasában ott növekszik a magzata.
Aztán a férfiak. Nézd csak meg őket! Nagyszerűek. Nash magával
ragadó, szőke, filmsztárosan jóképű, Sebastian, mint egy mesekönyv
álombéli hercege, egy csöpp pajkossággal megtűzdelve. Boone pedig
magas és tagbaszakadt.
Na és Liam, természetesen. Liam, mint mindig, sötét és töprengő, és
aranyszínű szemében fel-felvillan a csodálatos jókedv. Hogyan is ne
szeretett volna bele. Évmilliók, a menny és a föld összes ereje kevés lett
volna ehhez.
– Hölgyeim – sétált oda hozzájuk Sebastian. Bár mosolyogva nézett
Rowanre, átható pillantásától a nő idegei nyugtalan táncba kezdtek. – A
férfiaknak egy kis sörre lenne szükségük egy ilyen férfias munka
elvégzéséhez.
Mel felhorkant.
 – Akkor légy elég férfi ahhoz, hogy kiszolgálod magad a hűtőből.
– Annyival kedvesebb, ha felszolgálják – simította meg a gömbölyödő
pocakot. – Izeg-mozog – morogta. – Nem akarsz lefeküdni?
– Jól vagyunk – paskolta meg a férfi kezét. – Ne aggódj!
Amikor azonban a férfi lehajolt, és suttogott valamit a fülébe,
felragyogott az arca.
– Menj, szerezz sört, Donovan, aztán szórakozz tovább a kis
barátaiddal.
– Tudod, milyen bosszús leszek, ha sértegetsz – harapott az asszony
fülébe, mire ő felkacagott. Aztán Sebastian elővett négy dobozos sört a
hűtőből, és visszaballagott a többiekhez.
– Ez a férfi olyan érzelgős lesz a gyerekek közelében – jegyezte meg
Mel, majd előrehajolt, hogy elérje a szendvicses tálat.
– Amikor Aiden megszületett, Sebastian úgy járkált körülötte, mintha
az egész munkát egyedül ő végezte volna el.
Azt nézte egy darabig, ahogy a fiuk Sebastian lábába csimpaszkodik, a
férfi pedig bohókásan sántikálva, nehézkesen igyekezett visszakecmeregni
a férfiakhoz.
– Csodás apa – emelte fel Ana a szopástól elbágyadt kicsit a vállára, és
finoman megdörzsölte a hátát. Mosolygott, amikor mostohalánya odasietett
hozzá; szabadon lobogó, fényesen csillogó, barna haja a vállát verdeste.
– Most már tarthatom én? Sétálgatok vele, amíg elalszik, aztán
beteszem az árnyékban lévő ágyába. Kérlek, anya, óvatos leszek!
– Tudom, Jessie. Tessék, itt a testvéred.
Rowan a tíz év körüli kislányt tanulmányozta. Miután Ana
mostohalánya, és Boone nem… akkor Jessie sem az. A kislány mégsem
érezte magát kívülállónak az unokatestvérei között. Rowan hallotta, amikor
az idősebb gyerek kisebbekkel szemben érzett türelmetlenségével
méltatlankodott, amikor Donovan megdobta egy labdával.
– Kérsz egy kis bort, Rowan? – És anélkül, hogy megvárta volna a
választ, Morgana szalmaszínű italt öntött egy pohárba.
– Köszönöm. Olyan kedves tőled, hogy örömmel fogadtál minket,
hogy zokszó nélkül vállaltad ezt a felfordulást miattunk.
 – Örömmel tesszük. Liam olyan ritkán látogat meg minket – nézett
barátságosan Rowan szemébe. – Elmondhatnád, hogyan vetted rá, hogy
idejöjjetek.
– Csak megkértem, hogy hadd találkozzak a rokonaival.
– Csak megkérted… – Morgana jelentőségteljesen összenézett Anával.
– Hát ez érdekes!
– Remélem, maradtok néhány napig – csípte meg az asztal alatt az
unokatestvérét Ana. – Megtartottam a régi házat a szomszédban, mi ott
lakunk, ha barátok vagy rokonok érkeznek. – De akár ti is lakhattok ott. –
Köszönöm, de nem hoztam magammal semmit – pillantott le pamutblúzára
és a nadrágjára. Erről eszébe jutott, hogy egy szál köpenyben hagyta el
Oregont, és szépen felöltözve érkezett meg Montereybe.
– Gondolom, ez itt nem számít, ugye?
– Majd hozzászoksz – nevetett fel Mel, és beleharapott egy
sárgarépába. – Minden bizonnyal.
Rowan nem volt ebben olyan biztos, egyet azonban tudott, hogy jól
érezte magát itt, ezek között az emberek között. A borát kortyolgatva Liam
felé nézett. A férfi Sebastian mellett állt. Milyen jó neki, gondolta, hogy
beszélhet a rokonaival, akik megértik őt és támogatják.
– Hát te bolond vagy – jegyezte meg Sebastian hidegen.
– Az én dolgom.
– Mindig ezt mondod – jegyezte meg Sebastian, miután felhörpintette
a sörét, és vidáman az unokatestvére szemébe nézett. – Nem változol.
– Miért is változnék? – vágta rá Liam, és tudta, hogy válasza gyerekes,
ám Sebastian miatt sokszor érezte, hogy védekeznie kell és gyakran lett
bosszús.
– Mit akarsz elérni? Mit kell bizonyítanod? Neked szánták a nőt.
Jeges érzés kúszott felfelé a gerincén, amiről nem volt hajlandó
tudomást venni.
– Azt majd én döntöm el.
Sebastian fel akart nevetni, de meglátta az aggodalmat Liam
szemében, érezte vibrálását az elméjében.
 – Te tisztára megbolondultál – morogta, most már együtt érzőn. – Ha
pedig így érzel, kuzin, miért nem mondtad meg neki?
– Megmondtam, hogy ki vagyok – jelentette ki Liam közömbösen, és
küzdött, hogy hangja ne védekezőn csengjen.
– Megmutattam magamat. Majdnem elájult.
Jól emlékezett arra a pillanatra, a haragra és a bűntudatra, amit akkor
érzett.
– Úgy nevelték, hogy ne higgyen az ilyen dolgokban – tette hozzá.
– De most már hisz. Ami benne lakik, az mindig is benne élt. Amíg
nem árulod el neki, addig nincs választási lehetősége. És nem épp a
választás lehetősége a legdrágább számodra?
Liam Sebastian elégedetten mosolygó ábrázatát tanulmányozta, a
mosoly mögött rejtőző neheztelést csak a rokonok voltak képesek
megérezni. Kisfiú korukban Liam kegyetlenül versengett idősebb
unokatestvérével, mert ugyanolyan gyors, ugyanolyan okos és eszes akart
lenni. A versenyszellemet valami rejtőzködő hősimádat táplálta.
De még most, felnőttkorában is vágyott Sebastian elismerésére.
– Amint készen áll, lesz választási lehetősége. És választani is fog.
– Amikor te állsz készen – helyesbített a férfi. – Ez önteltség, vagy
inkább félelem?
– Értelem – lőtt vissza Liam, és küzdenie kellett, hogy meg ne
csikorgassa a fogát. – Még alig volt ideje feldolgozni azt, amit eddig
elmondtam neki, még alig volt képes fölfogni. Az öröksége pedig olyan
mélyre van ásva, szerintem fel sem merült benne, hogy benne is ott
lappang. Még csak most kezdte felfedezni magában a nőt, hogyan
kérhetném arra, hogy fogadja el az örökségét? – Vagy engem. Ezt azonban
megtartotta magának, és már az felbosszantotta, hogy egy ilyen gondolat
egyáltalán az eszébe jutott.
Szerelmes, jött rá Sebastian, amikor Liam elfordult, hogy tekintetével
komoran végigpásztázza a tengerpartot. Szerelmes, de túl konok ahhoz,
hogy ezt beismerje. Másodszor remegett meg az ajka az elfojtott nevetés
miatt.
 – Az is lehet, Liam, hogy nem bízol benne eléggé. – Odapillantott,
ahol Rowan a feleségével üldögélt. – Nagyon kedves.
– Egyszerű, unalmas nőnek tartja magát. Átlagosnak. Pedig egyik sem
mondható el róla.
Liam nem nézett oda. Ha akarta, tisztán láthatta maga előtt a lelki
szemeivel.
– És nagyon gyengéd. A végén még sokkal többet kérek tőle, mint
amire felkészült.
A szerelem betege, gondolta Sebastian, együtt érzően. Ő ugyanígy járt,
amikor Mellel megismerkedett. És ugyanezen ok miatt valószínűleg ő is
hasonló hülyeségeket követett el.
– Ha veled él, az több, mint amire egy nő felkészülhet – vigyorodott el,
amikor Liam borostyánszínű szemével rosszallóan ránézett. – Sajnálom,
amiért nap, nap után ezt a ronda, komor ábrázatodat kell néznie.
Liam mosolya vágott, mint a penge.
– És a te feleséged hogyan viseli el a te dolgaidat, drága kuzin?
– Majd megőrül értem.
– Nekem úgy tűnt, hogy értelmes nő.
– Vág az esze, mint a borotva – pillantott vigyorogva a feleségére
Sebastian.
– Akkor mennyi ideig tart, amíg elbűvölöd?
Ez alkalommal Sebastian nevetett fel, és gyors mozdulattal,
barátságosan elkapta unokatestvére fejét.
– Sokkal rövidebb ideig, mint neked kell azt elérned a te csinos kis
hölgyednél, hogy elhiggye rólad: a sors ajándéka vagy.
– Csókold meg!
Liam csak káromkodni tudott, küzdött a nevetés ellen, ahogy Sebastian
szájon csókolta.
– Ezért még megöllek – kezdte, majd felhúzta a szemöldökét, ahogy a
kis Aiden odatotyogott hozzájuk, és az apja lába köré fonta a karját. – De
majd csak később – morogta Liam, és maga kapta fel a kicsit.
Későre járt, amikor Liam magára hagyta az alvó Rowant Ana
tengerparti házában. Nyugtalanság gyötörte, háborgott a lelke, és nem
értette a szívét betöltő fájdalmat, ami sehogy sem akart csitulni.
Arra gondolt, hogy fut egyet a vízparton, vagy röpül egyet a hullámok
fölött. Addig rohan, amíg ismét lehiggad.
Rowanre gondolt, aki édesdeden aludt a csöndes házban.
Ana kertjének árnyékai és illatozó növényei között sétált, hogy
meglelje elméje nyugalmát. Átbújt a rózsabokor alatt, átsétált a pázsiton, és
fellépett annak a háznak a tornácára, ahol Ana élt a családjával.
Tudta, hogy az asszony ott várja.
– Aludnod kéne.
Ana egyszerűen csak kinyújtotta a kezét. – Arra gondoltam, talán
beszélgetni akarsz.
Liam megfogta a felé nyújtott kezet, mellé ült, és kényelmesen
hallgatott. Senki mellett nem érezte ilyen jól magát. Fölöttük a felhők
mögül kikukucskált a hold, és ragyogtak a csillagok. A ház, melyben
Rowan aludt, sötétségbe borult, és álmokkal telt meg.
– Nem tudtam, hogy ennyire hiányzol, hogy ennyire hiányoztok
mindannyian. Csak most jöttem rá, hogy végre újra látlak titeket.
Ana megszorította a kezét.
– Neked egy időre inkább magányra volt szükséged.
– Igen. Hogy egy időre kizártalak benneteket az életemből, nem az volt
az oka, hogy nem tartottalak benneteket fontosnak – érintette meg az
asszony haját. – Hanem az, hogy igenis fontosak vagytok számomra.
– Tudom, Liam – simította meg a férfi arcát, és saját szívében érezte
annak belső harcát. -Annyira zaklatott az elméd – nézett a szemébe, és
finom mosolyra húzódott az ajka. – Mindig ennyit kell tépelődnöd?
– Igen, én már csak ilyennek születtem. – Mégis érezte, hogy a
feszültsége percről percre enyhül, ahogy ott üldögél az unokatestvére
mellett. Ez Ana ajándéka. – Csodálatos a családod, Ana, és gyönyörű
otthont teremtettél. A párod is illik hozzád. A gyerekeid az örömödre
szolgálnak. Látom, milyen boldog vagy.
– Pontosan annyira, amennyire boldogtalan te vagy, már ahogy látom.
Hát nem családot és otthont akarsz te is, Liam? Mi tenne téged boldoggá?
 A férfi összekulcsolt ujjaikat nézte, és tudta, hogy neki olyan dolgokat
is elmondhat, amit senki másnak nem árulna el.
– Talán nem lennék jó családapa.
Hát igen, jött rá, hát persze. Liam az önmagával szemben állított
mércét mindig is jóval magasabbra tette, mint bárki másét.
– És ezt miből gondolod?
– Én csak magamra szoktam gondolni. Mindig úgy cselekszem, ahogy
nekem tetszik. Mert úgy tartja a kedvem.
A nőre emelte a tekintetét, és elmosolyodott.
– Mert önző ember vagyok, és a sors arra kér, hogy vegyem át azt a
felelősséget, amit az apám olyan jól kezelt, és egy olyan nőt fogadjak el, aki
csak a töredékét képes megérteni annak, hogy ez mivel jár.
– Sem magadban, sem benne nem bízol eléggé – felelte Ana és
türelmetlenség zengett a hangjában. Ez azért is tűnik annyira hatásosnak,
mert ritkán történik meg.
– Mindig is makacs és büszke voltál, Liam. De önző sosem! Az a baj,
hogy túlságosan is véresen komolyan veszel mindent – sóhajtott fel, és
megcsóválta a fejét. – Rowan pedig sokkal többet megérthet és meg is fog
érteni, mint amit feltételezel róla.
– Csakhogy én szeretem a magam útját járni.
– És ez az út egyenesen az övébe torkollott, igaz? – nevetett fel Ana.
Kissé bosszúsnak látszott, hogy a logika ellene fordult és visszaütött. –
Tudod, mit csodáltam mindig is a legjobban benned? Azt, hogy mindig
mindent megkérdőjeleztél, és ízekre szedtél. Elbűvölő és egyben bosszantó
tulajdonság. És azért teszed ezt, mert mindig olyan elővigyázatos vagy.
– Te mit tennél, Ana, ha az én helyemben lennél?
– Ó, ez nekem könnyű lenne – nézett ellágyulva és kedvesen
rámosolygott. – Én a szívemre hallgatnék. És te is ezt fogod tenni, ha
készen állsz rá.
– Nem mindenkinek a szíve beszél ilyen érthetően, mint a tied – dobolt
ismét nyugtalanul az ujjaival a padon. – Megmutattam neki, ki vagyok, de
azt nem árultam el, hogy ez mit jelenthet rá nézve. A szeretőm lett, de nem
adtam neki szerelmet. Megmutattam neki a családomat, de nem beszéltem
neki az övéről. Szóval, igen, ez nyugtalanít.
– De hisz ezen még változtathatsz! A döntés a te kezedben van.
Liam bólintott és a sötétségbe meredt.
– Ha reggel felébredt, visszaviszem. És megmutatom neki, mi lakozik
benne. A többit illetően még nem tudom, mi legyen…
– Ne csak a kötelezettségeket mutasd meg neki, Liam, ne csak a
feladatokat. Lássa a dolog élvezetes részét is! – Felállt, továbbra is kezében
tartva a férfi kezét.
– Forgolódik ágyában a kicsi. Hamarosan éhes lesz. Majd elbúcsúzom
tőletek reggel, ha akarod.
– Az jó lenne – állt fel Liam is, és közelebb húzta magához Anát. –
Áldott légy, kuzin!
– Ne maradj távol ilyen sokáig! – csókolta meg a férfi arcát, mielőtt
elhúzódott. Az ajtónál megtorpant, és visszanézett. Liam ott állt a
holdfényben fürödve.
Magányosan.
– Szerelem vár – motyogta Ana.
Várta, gondolta Liam, amikor bebújt az ágyba Rowan mellé. Itt, az
álmokban. És reggel is várni fogja, amikor ráébreszti arra, hogy mi rejlik
benne?
Mint egy mesebeli királyfi, gondolta, életre kelti egy csókkal. A tény,
hogy a maga módján valóban királyfi, mosolyra késztette a sötétben.
A sors, gyanította, kedveli az iróniát.
Ezek és efféle gondolatok nem hagyták aludni; így aztán ébren várta a
hajnalt. Az első fénysugár megérkezésekor Rowan markába csúsztatta a
kezét, összefonta ujjaikat, és mindketten visszatértek Rowan ágyába.
Rowan motyogott, megmozdult, majd újra megnyugodott. Liam
felkelt, felöltözött, és az alvó nőt nézte. Aztán lement a földszintre, hogy
igazán erős kávét főzzön.
Arra gondolt, mindkettejüknek szüksége lesz rá.
Miután ráhangolódott, tudta, mikor ébred fel. Kilépett, és magával
vitte a kávéját. Hamarosan megjelenik, és kérdezősködni fog.
 Fent Rowan tanácstalanul töprengett. Vajon mindent csak álmodott?
Nem valószínű, amikor mindenre olyan tisztán emlékszik. A Monterey
feletti kék égre, a gyermekek tisztán csengő nevetésére. A meleg
fogadtatásra.
Valódinak kellett lennie!
Aztán halkan felnevetett, és homlokát felhúzott térdére hajtotta. Már
semmi nem kell, hogy valóság legyen.
Soha többé.
Felkelt, és felkészült arra, hogy egy újabb varázslatos napnak nézzen
elébe.

11.

Amikor meglátta a férfit a tornácon, megint elöntötte az érzelem. Vad

öröm, a szerelem újabb hulláma árasztotta el. Csodálat volt ez. Csodás volt,
hogy ez a megdöbbentő, különleges férfi neki kíván olyan boldogságot,
amitől eláll a szava. Érzéseitől vezérelve odasietett hozzá, átölelte, és arcát
erős hátához szorította.
Liam megdöbbent ettől a szabadon áramló édes érzéstől, és saját heves
reagálásától. A legszívesebben megfordult volna, hogy szorosan magához
ölelje, és olyan helyre vigye, ahogy rajta kívül nem kell foglalkoznia
senkivel és semmivel.
Ehelyett azonban szabad kezét finoman a kezére tette.
– Anélkül hoztál vissza, hogy elköszönhettem volna a rokonaidtól és a
családtagjaiktól.
– Láthatod még őket… ha akarod.
– Akarom. Szeretném látni Morgana üzletét. Olyan csodásan hangzik.
Meg Sebastian és Mel lovait. Nagyon élveztem a találkozót az
unokatestvéreiddel.
 Arcát a férfi ingéhez dörzsölte. – Olyan szerencsés vagy, hogy ilyen
nagy családba születtél. Nekem is vannak unokatestvéreim, valahol keleten.
Viszont én gyerekkorom óta nem találkoztam velük.
Liam szeme összeszűkült. Lehetne ennél jobb kiindulási pont ahhoz,
amit mondani szeretne neki?
– Menj be a házba, idd meg a kávédat, Rowan. Beszélnem kell veled.
A lány jó kedve elpárolgott. Elengedte a férfit, és hátrébb lépett. Azt
hitte, Liam megfordul, és szorosan magához öleli. Ehelyett még csak rá sem
nézett, a hangja pedig metszően hidegen csengett.
Vajon mi rosszat tett? – tépelődött befelé menet, és észre sem vette a
színes csészéket. Vajon valami rosszat mondott?
Vagy valamit nem mondott? Vajon…
Szorosan lehunyta a szemét. Haragudott magára. Miért teszi ezt? Miért
feltételezi mindig, mindig azt, hogy ő tett valami rosszat? Vagy, hogy ő
hibázott?
Nos, ennek véget vet. Liammel másként lesz. Mindenki mással
másként lesz. Komor hangulatban vette fel a csészét és töltötte színig a
forró, fekete lével.
Amikor megfordult, látta, hogy a férfi mereven nézi. Nem törődve a
gyomrába markoló érzéssel, megpróbált higgadt hangon megszólalni.
– Miről akarsz velem beszélni?
– Ülj le!
– Köszönöm, jól vagyok így, ahogy állok! – söpörte hátra kócos haját,
és belekortyolt a kávéba, ami azonnal le is forrázta a nyelvét.
– Ha haragszol rám, mondd meg! Nem szeretek találgatni.
– Nem haragszom rád. Miért haragudnék?
– Fogalmam sincs róla! – vett elő egy zsemlét, hogy elfoglalja magát,
és pirítóst készítsen, ami majd úgyis a torkán akad. – Mi másért morognál
velem?
– Nem morgok!
Rowan felnézett és gúnyosan felhorkant. – Dehogynem, de nem
érdekel!
 Liam felhúzta a szemöldökét. Jókedve, vidámsága hirtelen elszállt,
helyét hideg ingerültség vette át.
– Nos, akkor elnézésed kérem.
Dühösen megmozdult, előkapott egy széket, és lovagló ülésben
ráhuppant.
Gyerünk, parancsolt magára.
– Elvittelek, hogy találkozz a családommal, és most a családról
szeretnék veled beszélni. Szeretném, ha leülnél, és a csudába, ne mászkálj
már itt le és föl!
Rowan védekezésképpen legszívesebben vállat rántott volna, de
sikerült elkerülnie a mozdulatot.
– Ha nem bánod, készítek reggelit.
Liam motyogott valamit, majd előrenyújtotta a kezeit. Egy tányérnyi
világosra sült pirítós jelent meg a pulton. – Ott van. Bár nem értem, hogy
nevezheted ezt reggelinek. Most pedig ülj le!
– Én is el tudom készíteni a reggelimet! – hördült föl a nő, de azért
fogta a tányért, és az asztalhoz vitte. Aztán szép komótosan keresni kezdte a
megfelelő lekvárt a hűtőszekrényben.
– Rowan, a türelmemet próbálgatod. Csak annyit kértem tőled, hogy
ülj le, és beszélgess velem.
– Hát, kérni aztán nem kérted, de most, hogy megtetted, leülök –
jelentette ki, és meglepte a kis győzelem felett érzett öröm. Visszajött az
asztalhoz és leült.
– Kérsz pirítóst?
– Nem! – Aztán ahogy meghallotta a hangjából kicsendülő
gorombaságot, helyesbített: – Köszönöm, nem kérek.
Rowan olyan váratlanul és olyan boldogan nevetett rá, hogy Liam
szíve nagyot dobbant.
– Szinte még sosem nyertem meg vitát – jelentette ki, és lekvárt kent a
pirítósra. – Főleg olyat nem, amiről azt sem tudom, hogy miről szól.
– Nos, ezt most megnyerted.
Rowan nevető szemmel harapott a kenyérbe.
– Szeretek nyerni.
 Liamnek is nevetnie kellett.
– Én is.
Rowan felemelte a csészéjét, Liam pedig a lány csuklójára tette a
kezét.
– Nem tettél bele tejszínt, meg azt a rengeteg cukrot. Nem is szereted a
keserű kávét!
– Mert csapnivaló kávét főzök. A tiéd viszont finom. De azt mondtad,
a családodról akarsz beszélni.
– A családról – húzta vissza a kezét. – Azt már tudod, mi a helyzet
nálunk.
– Igen – felelte Rowan, és legszívesebben fészkelődni kezdett volna a
férfi átható tekintetétől. – Az ajándékodról, a Donovan Örökségről –
mosolygott. – Így nevezted a cégeteket.
– Igen, így van. Mert büszke vagyok a származásomra. A hatalom, az
erő kötelezettségekkel, felelősséggel jár. Nem játék, de nem is olyan dolog,
amitől félni kell.
– Nem félek tőled, Liam, ha esetleg ez aggasztana.
– Talán részben ez is.
– Nem félek tőled. Hogy is félhetnék!? – Előre akart nyúlni, hogy
megérintse, hogy elmondja neki, mennyire szereti, de Liam felállt, és
mászkálni kezdett a konyhában. Pedig korábban éppen ő volt az, aki arra
kérte, hogy ezt ne tegye.
– Mesekönyvbe illőnek képzeled ezt az egészet. Varázslat és
romantika, aztán meg mindenki örökké él, amíg meg nem hal. De ez csak
az élet, Rowan, mindenféle zűrzavarral és hibákkal. Szükségletekkel és
vágyakkal. Élet – ismételte meg –, amit élni kell.
– Csak félig van igazad – jegyezte meg Rowan. – Nem tehetek róla, de
varázslatosnak és romantikusnak látom, a többi részét viszont értem. Hogy
is ne érthetném, hiszen találkoztam a rokonaiddal, láttam a családjaikat!
Tegnap egy igazi családdal találkoztam! Nem pedig egy mesekönyvvel!
– És… jól érezted magad közöttük?
– Nagyon! – Rowan szíve a torkában dobogott. Látja, számít neki, mit
érez. Számít, hogy elfogadja-e a családját, őt magát. Mert… lehetséges
lenne, hogy szerelmes belé? Csak nem azt szeretné, ha része lenne az
életének?
Öröm árasztotta el.
– Rowan – ült le ismét Liam, ezért a lány gyorsan az asztal alá rejtette
remegő kezeit. – Sok unokatestvérem van. Itt, Írországban. Walesben,
Cornwallban. Némelyikük Donovan, mások Malone-ok, megint mások
Riley-k. És megint mások O’Mearák.
Rowan szíve olyan erősen dobogott, hogy egy kicsit szédült.
– Igen, említetted, hogy az édesanyád O’Meara. Még akár távoli
rokonok is lehetünk. Csodás lenne, nem? Valami különleges csoda folytán
akár még Morgana és a többiek rokona is lehetek.
Liam elfojtott egy sóhajt. Előrenyúlt, hogy megfogja a kezét.
Előrehajolt.
– Rowan, én nem azt mondtam, hogy unokatestvérek lehetünk, hanem
azt, hogy azok vagyunk! Igaz, távoli rokonok, de akkor is azonos vér
csörgedez az ereinkben. Azonos az örökségünk.
A váratlan hevességtől meglepődve Rowan a homlokát ráncolva nézett
Liamre.
– Igen, gondolom, azok vagyunk. Tized íziglen, vagy valahogy így.
Akármennyi idő is telt el. Azt nem tudom igazán, hogy ez hogyan működik.
Érdekes, de…
Rowan szíve ebben a pillanatban láthatóan megállt.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte lassan. – Mit értesz azon, hogy
közös az örökségünk?
– A dédnagymamád, Rowan O’Meara varázsló volt, ahogy én is az
vagyok. És ahogy te is az vagy.
– De hisz ez képtelenség! – akarta kiszabadítani kezét a szorításból,
ám Liam szorosan fogta.
– Ez elképzelhetetlen, Liam! Még csak nem is ismertem! És nyilván te
sem.
– Én ismertem – folytatta most már nyugodtan. – Hallottam Rowan
O'Mearáról, Clare-ből. Aki szerelmes lett, férjhez ment, aztán elhagyta az
otthonát, és lemondott az örökségéről. Azért tette, mert a férfi, akit
szeretett, erre kérte. Szabadon tette, joga volt hozzá. Aztán, amikor gyerekei
születtek, nem árult el nekik semmit, amíg fel nem nőttek.
– Te valaki másra gondolsz – nyögött fel Rowan.
– Ezért aztán azt hitték, hogy különc, vagy talán egy kicsit bolond, és
nem hittek neki. Amikor nekik is gyerekeik születtek, azt mondták az
unokáknak, hogy Rowan O’Meara furcsa. Kedves és szeretni való, de
furcsa. És mikor a lánya lányának is lánya született, őt is úgy nevelték fel,
hogy semmit ne tudjon arról, milyen vér folyik az ereiben.
– Egy ilyen személy tudna erről. Hogyan is lehetne másképp?
Most már kihúzta a kezét a férfiéból, és talpra szökkent.
– Éreznéd. Észrevennéd!
– Hát nem érezted? – ugrott talpra Liam is, és azt kívánta, bárcsak úgy
mondhatná ezt el neki, hogy ne rémissze meg.
– Nem érezted időről időre? Nem érezted a pezsgést, ami a véredben
izzott? Nem csodálkoztál, hogy mi lehet az?
– Nem – vágta rá Rowan, és tudta, hogy ez hazugság. Hátrébb lépett. –
Nem tudom. De tévedsz, Liam. Én teljesen átlagos ember vagyok.
– Képeket láttál a lángokban, álmokat láttál gyerekkorodban. Érezted
az erő bizsergését a bőröd alatt, az elmédben.
– Ez mind képzelődés! – kötötte az ebet a karóhoz Rowan. – A
gyerekek képzelete csodálatosan gazdag. – Most mégis érezte a bizsergést,
igaz, részben a félelem miatt.
– Azt mondtad, nem félsz tőlem – kezdte halkan Liam, mintha egy
erdőben megriasztott szarvashoz beszélne. – Akkor miért félnél magadtól?
– Nem félek! Csak tudom, hogy ez nem igaz.
– Miért nem próbálod ki, és nézed meg, hogy kinek van igaza?
– Mit próbáljak ki? Hogyan?
– Az elsőnek megtanult és utolsónak elhagyott ismeret a tűzgyújtás.
Ami benned rejlik, már tudja, hogyan kell megtenni. Én, csak emlékeztetlek
rá. – Odalépett a lányhoz, és megragadta a kezét, mielőtt elmenekülhetett
volna.
– A szavamat adom rá, hogy nem teszek semmit, és te is fogadd meg,
hogy nem gátolsz meg semmit, ami felszínre akar törni.
 Úgy tűnt, Rowannek még a lelke is reszket.
– Nem kell meggátolnom semmit, mert nincs belül semmi!
– Hát akkor gyere velem!
– Hova? – tudakolta, amikor a férfi kifelé kezdte húzni. Pedig belül
már sejtette.
– A táncoló kövekhez. Még semmit nem kell ellenőrzésed alatt tartani,
minden védelem alatt történik.
– Liam, ez nevetséges! Én átlagos nő vagyok. Ahhoz, hogy tüzet
rakjak, gyújtósra meg gyufára van szükségem.
Liam megtorpant és rámeredt.
– Csak nem hiszed, hogy hazudok neked?
– Azt hiszem, hogy tévedsz – loholt a mérföldes léptekkel haladó férfi
nyomában. – Talán élt egy Rowan O’Meara nevű boszorkány. Talán volt
ilyen, Liam, de nem ő volt a dédnagymamám. Az enyém egy édes, kicsit
ütődött nénike volt, aki gyönyörűen festett és varázslatos meséket mondott.
– Ütődött? – torpant meg a haragtól Liam. – Ki mondta ezt neked?
– Az anyám… azaz…
– Vagy úgy! – bólintott, mintha Rowan ezzel a kijelentésével
megerősítette volna minden szavát.
– Ütődött – motyogta, és újból nekilódult.
– Az a nő mindent feladott a szerelemért, és aztán ütődöttnek nevezik.
Igen, talán tényleg az is volt. Jobban tette volna, ha Írországban marad, és
egy magafajtával köt házasságot.
Persze akkor most nem loholna itt az ösvényen Rowan remegő kezét
szorongatva, jutott eszébe.
Nem tudta eldönteni, hogy örüljön, vagy bosszankodjon a sors e
különös fintorán.
Amikor a kövekhez ért, egyenesen bevezette a nőt a kör közepébe.
Rowan alig kapott levegőt a sietéstől és attól, amit a levegőben érzett.
Kő a kőben térül-fordul, amit őröl: jövő és múlt. Zúgjon benne minden
erő, védje, oltalmazza e nőt, aki látónak idejött, s legyen neki bizonyosság.
Ahogy akarom, úgy legyen.
 Ahogy a kántálást abbahagyta, szél söpört végig a kövek közt, és
meleg ölelésként fogta körül Rowan testét. Ő meglepődve ölelte át magát. –
De Liam…
– Viselkedj nyugodtan, tudom, ez most nem lesz könnyű. Semmi
bántódásod nem eshet, Rowan, erre esküszöm – tette a kezét a lány kezére,
majd megcsókolta, lágyan és mélyen, hogy a merevség végre feloldódjon
Rowan testében.
– Ha nem bízol magadban, akkor legalább bízz bennem!
– Bízom benned, de ez… Ettől félek…
Liam megsimogatta a lány haját, és rájött, hogy most úgy kell vele
bánni, mintha szűzzel kezdene szeretkezni. Kedvesen, türelmesen, csak rá
gondolva.
– – Gondold azt, hogy ez csak játék – mosolygott rá, majd hátrébb
lépett. – Sokkal egyszerűbb játék, mint amilyennek most gondolod.
Szólt neki, hogy térdeljen le.
– Lélegezz mélyen, amíg a fejedben érzed a szívverésedet! Hunyd le a
szemed, ha az segít, amíg megnyugszol!
– Azt állítod, hogy tüzet fogok éleszteni a semmiből, és közben arra
kérsz, hogy legyek nyugodt – siránkozott Rowan, de azért lehunyta a
szemét. Minél hamarabb bebizonyítja Liamnek, hogy tévedett, annál
hamarabb véget vethet ennek az egésznek.
– Ez csak játék – morogta magának, az első mély légvétel után.
– Rendben, csak játék, és ha látod, hogy nem megy, akkor
hazamegyünk, és befejezzük a reggelit.
Emlékezz arra, amit nem mondtak el neked, de amit úgyis tudsz! Liam
hangja halk mormogásnak tűnt a fejében. Érezd, amit mindig is éreztél, de
sosem értettél. Hallgass a szívedre!
Bízz abban, ami az ereidben csordogál.
– Nyisd ki a szemed, Rowan!
A lány azon töprengett, hogy vajon ilyen érzés-e az, ha valakit
hipnotizálnak. Annyira tökéletesen, annyira fájdalmasan éber, mégis olyan,
mintha a saját testén kívül lenne. Kinyitotta a szemét, és belenézett Liam
szemébe.
 Napfény ragyogott körülöttük.
– Nem tudom, mit tegyek.
– Nem? – Liam hangja jókedvűen csengett. – Nyisd meg magad,
Rowan! Higgy magadban, és fogadd el az örökségedet! Már régóta vár rád.
Játék, gondolta, ismét Rowan. Csak játék. Amiben ő született
boszorkány, olyan hatalommal, ami eddig a felszín alatt szunnyadt. Ennek a
képességnek a felélesztése csak attól függ, hogy hisz-e benne, hogy akarja-
e, hogy elfogadja-e.
Kinyújtotta mindkét karját és úgy meredt rájuk, mintha valaki máshoz
tartoznának. Látta, hogy remegnek. Keskeny keze volt, hosszú, karcsú,
előkelő ujjakkal. Nem viselt gyűrűt. Kettős árnyékot vetettek a földre.
Hallotta a saját szívverését, ahogy Liam mondta. Hallotta lassú, mély
légzését is. Úgy érezte magát, mint aki éberen figyeli a saját alvását.
Tűz, gondolta. Tűz, mely világosságot ad, tűz, mely meleget sugároz.
Melynél vigaszra lelsz. Látta elméjében a sápadt, aranyszínű lángokat,
amelyeket mélyvörös lángok szegélyeztek. Mély ragyogással és reszketve
égett a tűz, úgy tört az ég felé, mint valami fáklya fénye. Füstmentesen,
gyönyörűen.
Tűz, gondolta ismét. Meleget, fényt adó tűz. Tűz, mely éjjel és nappal
ég.
Megszédült, és egy kicsit megingott. Liam alig tudta visszafogni
magát, hogy oda ne kapjon.
Aztán Rowan hátrahajtotta a fejét, szeme világító kék színben játszott.
Csönd vette őket körül. Várakozás. Liam nézte, hogyan veszítette el sajátos
ártatlanságát.
Úgy söpört rajta át az erő, ahogy a haját összeborzoló szél kelt életre.
A hirtelen forróságtól felkiáltott, megremegett. Aztán rakétaként
végigszáguldott a kezén, és úgy látszott, mintha az ujjaiból láng csapna föl.
Káprázó szemmel bámulta a tüzet, melyet ő keltett életre.
Ott sisteregtek a halvány aranyszínű lángok a földön, rajtuk mélyvörös
szegély. A tűz a térdét melegítette, majd a kezét, ahogy tétován fölé nyúlt.
Ahogy hátrébb húzta, a lángok magasra csaptak.
– Jaj, ne!
 – Nyugalom, Rowan! Még szükséged van némi irányításra.
Liam csitította a tüzet, Rowan meg csak meredt rá és dadogott.
– Hogy csináltam… Hogy voltam rá képes… – gyorsan Liamre nézett.
– Te voltál.
– Tudod, hogy nem én voltam. Ez a te örökséged, Rowan, és az is a te
választásod, hogy elfogadod, vagy sem.
– Belőlem jött – csukta le a szemét, aztán mélyet lélegzett, majd olyan
hosszan fújta ki a levegőt, hogy beleremegett. – Belőlem jött – ismételte
meg, és a férfira nézett. Most már nem tagadhatta le, hiszen egy része tudta.
Talán mindig is sejtette.
– Éreztem, láttam. Szavakat hallottam a fejemben, mintha kántáltam
volna. Nem is tudom, mit gondoljak, vagy mit tegyek?
– Mit érzel?
– El vagyok ragadtatva – nevetett fel kábultan, és a kezeire bámult. –
Remegek az izgalomtól. Rettegek és örülök, és csodálkozom. Varázslat
lakozik bennem is! – ragyogott fel a tekintete, az arca. Ez alkalommal
szabadon és boldogan felnevetett, majd talpra szökkent és a kövekből rakott
körön belül többször is körbeszaladt.
Liam szélesen mosolygott, és keresztbe tett lábbal ülve nézte, hogyan
fogadja el Rowan ezt az új felfedezést magáról. Gyönyörű lett az örömtől,
jött rá. Az őszinte örömtől megszépült, újfajta szépség ragyogott fel benne.
– Egész életemben átlagos voltam. Szánalmasan közönséges,
fárasztóan szürke – szaladt még egyszer körbe, majd Liam mellett a földre
rogyott, és átölelte a férfi nyakát.
– Most pedig varázserő lakik bennem.
– Mindig is benned rejtőzött.
Rowan úgy érezte magát, mint egy száz meg száz csodálatosan
becsomagolt, és kinyitásra meg felfedezésre váró ajándékdobozokkal
körülvett kisgyerek. – Taníts nekem még többet!
– Igen – felelte Liam, és megérzett valamit abból, ami épp zajlott a
nőben. Megsimogatta az arcát. – Megtaníthatlak. Meg is foglak. De nem
most. Több mint egy órát voltunk itt, és szeretnék végre reggelizni.
 – Egy órát?! – pislogott Rowan, miközben Liam talpra állt, és őt is
talpra segítette. – Pedig csak néhány percnek tűnt.
– Eltartott egy ideig, amíg lehatoltál a dolgok mélyére. Legközelebb
már nem tart ilyen sokáig. Egy gondolattal eloltotta a tüzet.
– Majd meglátjuk, megtaláljuk-e, miben rejlik az erősséged, ha
megreggeliztünk.
– Liam – fordult felé Rowan, és ajkát a férfi nyakához szorította. –
Köszönöm!
Rowan gyorsan tanult. Liam sosem tartotta magát jó tanárnak, de úgy
vélte, ehhez a tanítványnak is lehet némi köze. Az ő tanítványa nyitott volt,
lelkes és fürge.
Nagyon hamar felfedezték, hogy a tehetsége éppúgy varázslattá
alakítható, mint Morganáé. Egy-két napon belül kiderült, hogy nem igazán
megy neki a látás. A gondolatait át tudta adni Liamnek, de az övét csak
akkor tudta olvasni, ha átküldte a fejébe.
És bár egy órányi izzasztó agymunka után sem tudott átváltozni,
boldog nevetés közben egy zsámolyt varázsolt át rózsabokorrá.
Mutasd meg neki az élvezetet, javasolta Ana. Liam úgy gondolta,
Rowan mutatta meg neki mindezt, ahogy körbe-körbe táncolt a tisztáson, a
kora nyári virágokat ragyogó színű és alakú útvesztővé alakítva. A sziklák
drágakő színű kristályokká váltak, a kis bimbók pedig ragyogó színű,
hatalmas tűzijátékok formájában pattantak szét. A pici patakból áttetsző,
kék színű vízesést varázsolt.
Liam nem szabott határt Rowan örömének.
Megérdemelte, hogy élvezze. A felelősség, a választás, tudta, hogy
úgyis túl hamar elérkezik.
Rowan megalkotta a saját tündérmeséjét. Hirtelen olyan egyszerűvé
vált minden, hiszen tökéletesen ott látta az elméjében. És ha egyszer már
látta, akkor könnyű volt valósággá tenni. Itt állt az erdőben ez a kis házikó,
körülötte a meglepő boszorkánykerttel, a kanyargó patakkal és a szabadon
fújó széllel.
Meg a férfivel.
 Megfordult, nem is sejtette, milyen ellenállhatatlan összekuszálódott,
fényes hajával, szélesre tárt karokkal, és a frissen megtalált hatalom
csillogásával a szemében.
– Csak ma. Tudom, nem maradhat így, de csak ma, még hadd legyen
ilyen! Régebben arról álmodtam, hogy ilyen helyen vagyok, mint ez, ahol a
víz és a szél szabadon jár, és ahol a virágok akkorák és olyan ragyogóak,
hogy elkápráztatják a szemedet. Az illatuk pedig…
Elhallgatott, mert rájött, hogy tényleg erről képzelgett, pontosan erről
álmodozott. És róla, Liam Donovanről, ahogy kilép a csinos kis ház
tornácára, és felé indul, aztán elsétál egy hatalmas virágzó fa alatt, mely
apró rózsaszín szirmokat szór a lába elé a talajra. Leszakít egy hófehér
rózsát egy embermagasságú rózsabokorról. És neki adja.
– Álmodtam – sóhajtott. – Amikor kislány voltam.
Liam letépett egy hófehér rózsát egy embermagasságú rózsabokorról,
és odaadta Rowannek.
– Mit álmodtál, Rowan Murray?
– Erről. Rólad. Olyan sokszor álmodtam rólad.
– Csak ma, megkaphatod az álmaidat.
Rowan sóhajtott, és végighúzta a rózsát az arcán. Csak ma, gondolta,
elég is lesz. – Hosszú, kék ruhát viseltem. Igazából köntöst. A tiéd fekete
volt, arany szegéllyel.
Felnevetett, kántálni kezdett, és érezte a selyem finom érintését a
bőrén. – Akkor most ezt én tettem, vagy te?
– Számít az? Ez a te álmod, Rowan, de remélem, megcsókoltalak
benne.
– Igen! – sóhajtott ismét, és a férfi karjába vetette magát. – Olyan
csókkal, amilyenek csak az álmokban léteznek.
Liam először nagyon finoman ért hozzá. Felmelegítve, meglágyítva az
ajkait, hogy aztán halk sóhajjal szétnyíljanak. Aztán mélyebben, lassan,
még mélyebben, amíg a karjait a nyaka köré nem fonta, és ujjaival lustán a
hajába nem túrt.
Ahogy ezt tette, valami megremegett Liam emlékezetében is. Valami,
amit egyszer már látott, vagy egyszer már kívánt. Amikor megadta magát
neki, lebegni kezdett az álomban. Vele. Közelebb húzta Rowant magához.
Kört írtak le, kecsesen táncoltak, szívük a tánc ütemére dobbant.
Rowan lába már nem ért a talajhoz, ahogy forogtak. A képzelődő,
fiatal lány álma reszketve alakult át egy ifjú nő vágyává. Melegség
árasztotta el a bőrét, ahogy szorosabban kapaszkodott a férfiba, ahogy a
szívéhez húzta. És még többet kínált neki. Mindent felajánlott.
Gyertyák is égtek az álmában. Tizenkét illatos, fehér gyertya, melyek
magas ezüsttartókban álltak. Aranyozott levelek tekeregtek felfelé a tartók
szárán. Meg egy ágyat látott, amit a gyertyák fénye világított meg, és amit
fehér és aranyszínű takaró borított.
Amikor Liam odavitte az ágyhoz, Rowan szinte szédült a szerelemtől,
testét átjárta a csodálat.
– Honnan tudhattam ezt? – húzta le magához. – És hogyan felejthettem
el?
Liam ugyanezen töprengett, ám most nem tudott több kérdést feltenni,
most, amikor Rowan ilyen lágyan, ilyen adakozóan bújt hozzá, amikor az
ajka megnyílt az övé előtt, és boldog sóhaját úgy fogadta magába, mint az
édes bort egy arany kupából.
A nap a fák mögé bukott, tüzes szegéllyel díszítette fel őket, az eget
pedig nyugtató fény árasztotta el. Az erdőben madarak búcsúztatták a
világosságot.
– Gyönyörű vagy.
Rowan ezt nem hitte volna el. Ám itt és most szépnek érezte magát. És
erősnek is. Érezte, hogy szeretik. Csak ma, gondolta, és megcsókolta a
férfit.
Liam pedig ivott belőle, mohóság nélküli szomjúsággal kortyolgatta.
Szorosan magához szorította, kétségbeesés nélkül. Itt, ezt mindketten
tudták, hosszúra nyúlhat az idő. Nem kell sietniük.
Nyelvük lassú, bensőséges táncba kezdett. Összekeveredett a légzésük.
A motyogásuk.
Rowan megsimogatta Liam köntösének a szegélyét, majd alatta az
izmokat. Meleg volt. Sima. A férfi szája a nyakára tapadt, ezért
hátrahajtotta a fejét, hogy még többet felkínáljon, hogy hozzáférjen a
nyakán lüktető pulzusához. A vadul száguldó ritmus arra késztette a férfit,
hogy a nyelvével simítsa meg a bőrt, hogy próbáljon betelni a lány ízével.
Rowan köntöse szétnyílt, lágyan, mint a levegő. Amikor Liam keze és
a szája birtokba vette, Rowan finoman homorított.
Élvezz engem – mintha ezt kiáltotta volna.
– Varázsolj el!
Együtt sóhajtottak, együtt mozogtak, míg a levegő megtelt illattal és
meleg, lágy szellő simogatta Rowan csupasz bőrét. Érzések villantak fel,
örömmel keveredtek, ragyogó és sötét érzelmekkel. Beléjük feledkezve,
belemerülve együtt forgott Liammel, lustán emelkedett vele.
Nádszál karcsú teste fehéren ragyogott a lágy fényben, mint a
márvány. A haját megemelte a szél, a tekintete titkokat rejtett. Liam
megbabonázva simogatta a combját, a csípőjét, a testét, majd a mellét.
A szíve ugyanolyan ütemre vert, mint az övé.
– Rowan – motyogta, miközben a nő szemében ott ragyogott a sok
titok, a hatalom.
– Minden tekintetben boszorkány vagy.
A lány kurtán és győzedelmesen felnevetett. Lehajolt és éhesen
megcsókolta a férfit. Forróság, hirtelen támadt, és kegyetlen forróság
árasztotta el Liamet, és szétáradt a vérében, mint az a tűz, amit alig néhány
órával korábban támasztott.
Rowan is érezte a gyors változást, és azt is tudta, hogy ezt ő
gerjesztette. Arra gondolt, hogy ez a hatalom. Meglovagolva magába
fogadta a férfit, és hátrahajlott, hogy kiélvezze ezt a döbbenetes érzést.
Látta a fejük fölötti sötét égen úszó csillagokat.
Liam keze az ő kezébe markolt, és zihálva szedte a levegőt.
Ösztönösen megpróbálta irányítása alatt tartani a folyamatot, ám csúszóssá
vált szorítása abbamaradt, amikor Rowan elvette, amit akart.
Ő vette el. Csípője villámként mozgott, teste az energia vad
korbácsolásával szárnyalt, és továbblendítette őt, hajtotta előre, húzta
magával.
Az őrületig hajszolta magát, és azon túl, és tovább vezette őt is. Liam a
nevét kiáltotta. Rowan hallotta a kilátást, amikor a férfi teste az övével
együtt bukott alá. És látta, hogy együtt szárnyalnak, látta, hogy a tekintete
megvillan, aztán elsötétedik, majd elhalványul.
Győzelmi mámorában elsírta magát, aztán szorosan magához ölelte a
férfit, és együtt zuhantak alá.
Liam még sosem hagyta, hogy nő vegye át az irányítást. Most, hogy
Rowan rajta hevert, rájött, hogy nem is tudta leállítani. Vele nem tudta
megtenni. Sok egyéb dolgot sem tudott leállítani vele kapcsolatban.
Arcát a hajába temette, és azon töprengett, vajon mi következik ezután.
Néhány másodperccel később, amikor Rowan megszólalt, már tudta.
– Szeretlek, Liam – suttogta a mellkasának. – Szeretlek.
A feltámadt ijedelmet Liam értelemnek, felelősségnek nevezte.
– De Rowan…
– Nem kell viszontszeretned. Csak egyszerűen nem tudom magamban
tartani többet. Korábban nem mertem elárulni – emelte fel a fejét és
ránézett. – Nem hiszem, hogy valaha még egyszer félni fogok bármitől is.
Szóval szeretlek, Liam.
A férfi felült.
– Még nem tudsz mindent, amit tudnod kell, tehát nem tudhatod, hogy
mit gondolsz, vagy mit érzel. Vagy, hogy mit akarsz majd – tette hozzá egy
szuszra. – El kell mondjak, meg kell mutassak neked dolgokat. Jobb lenne,
ha az én házamban esnénk túl rajta.
– Rendben – mosolyodon: el könnyedén Rowan, még ha félelem is
töltötte meg a szívét, mivel ennek a napnak a varázsa már elmúlt.

12.

Mi egyebet mondhatna még neki, ami megdöbbentené vagy meglepné,

kérdezte magától. Azt már elmondta, hogy boszorkány, aztán
bebizonyította, sőt mi több, valahogy azt is elérte, hogy el is fogadja ezt.
Kitörölte belőle a magáról alkotott huszonhét évnyi hitet, azzal, hogy
elmondta, ő is varázsló. És ezt be is bizonyította. Még nem fogadta el
teljesen, de már elkezdte használni.
Mi lehet még?
Azt kívánta, bárcsak beszélne Liam. Ám a férfi némán vezette a
holdfényben fürdő erdőn át a házához. Ismerte már annyira, hogy tudja, ha
ilyen némaságba burkolódzik, addig úgysem szólal meg, amíg készen nem
áll rá.
Mire elérték a házat és beléptek, az idegei már pattanásig feszültek.
Egyvalamire nem gondolt, egy dolgot nem volt hajlandó tudomásul
venni, mégpedig azt a tényt, hogy a férfi akkor vonult némaságba, amikor
közölte vele, hogy szereti.
– Komoly dolog? – próbálkozott könnyed hangon, de a szavak
zaklatottan törtek belőle elő, és inkább könyörgésnek tűntek.
– Számomra igen. Azt majd te döntöd el, hogy neked mit jelent.
Liam a hálószobába ment, ujjait végigfuttatta a kandalló melletti falon,
kinyitott egy ajtót, aminek a létezéséről a nőnek fogalma sem volt, és
belépett egy szobába.
Lágy fény ragyogott bent, halovány és hideg, mint a holdfény.
– Titkos szoba?
– Nem titkos – pontosított Liam –, de magánterület. Gyere be, Rowan!
A férfibe vetett bizalom mértékét mutatta, hogy Rowan belépett ebbe a
különösen megvilágított helyiségbe. Fényesre csiszolt kőpadló terült el a
lába alatt, a falak és a mennyezet fényesre csiszolt fából készült. A fény és a
nő árnyéka úgy tükröződött ezeken a felületeken, úgy csillogott rajta, mint a
víztükrön.
Gazdagon faragott és berakással borított asztal állt középen, rajta
üvegből készült gömb, serleg, ezüst foglalatú kis tükör, és keskeny, sima
ametiszt. Egy másik tálban apró, színes kristályok hevertek. A három
szárnyas sárkány füstkarc gömböt tartott ezüst hátán.
Mit lát Liam, ha belenéz? – töprengett Rowan. És mit lát majd ő?
Megfordult és azt nézte, ahogy Liam gyertyát gyújt, nézte, ahogy a
lángok életre kelnek a már illatos levegőben.
 Aztán észrevett egy másik asztalt, sima kerek felszínűt, egyszerű
talapzaton. Liam kinyitotta a rajta álló dobozt, és elővett egy ezüstláncon
lógó amulettet. Egy percig a markában tartotta, mintha a súlyát akarná
megbecsülni, majd letette az asztalra. A fém halk koppanással ért a fához.
– Ez… valamilyen szertartás?
Liam rápillantott. Borostyánszínű szeme úgy villant meg, mintha
elfeledkezett volna arról, hogy Rowan is vele van. Pedig nem feledkezett
meg róla. Soha semmiről nem feledkezett meg.
– Nem. Ugye, eddig nem sok mindennel kellett törődnöd, Rowan? Azt
kérted, hogy ne érintsem meg a gondolataidat, így hát most nem tudom, mi
jár a fejedben, nem tudom, hogy mit gondolsz erről az egészről.
Nem akart hozzáérni, mégis azon kapta magát, hogy kedvese arcát
simogatja.
– Sok mindent ki tudok olvasni a szemedből.
– Elmondtam neked, hogy mit gondolok, és mit érzek.
– Valóban elmondtad.
Te azonban nem árultad el, jutott eszébe, és mivel ez fájt, elfordult.
– Elmagyaráznád, mire jó ez? – kérte, és megsimította a kis tükör
faragott nyelét.
– Eszközök. Csak csinos kis eszközök – válaszolta. – Neked is
szükséged lesz ilyenekre. Látod a dolgokat ebben az üvegben?
– Igen.
– Féltél már valaha, ha belemerültél? – mosolyodott el halványan és a
férfi szemébe nézett. – Azt hiszem, én félnék.
– Amit látsz, az… lehetőség.
Rowan járkálni kezdett, kerülte a férfit. Változás jön. Akár a női
megérzés, akár újonnan szerzett adománya mondatta ezt vele, ebben biztos
volt. Egy üveg tartóban még több kő hevert, meglepő darabok, szúrós
végekkel, vagy sima tornyokkal, ékszerszerű gömbök.
Liam várt, nem türelemmel, hanem mert először az életben nem tudta,
hogyan kezdjen hozzá. Amikor Rowan felé fordult, a kezeit idegesen
összekulcsolta, tekintetében pedig kétely tükröződött. Liam nem tehetett
mást, választania kellett.
 – Tudtam, hogy jössz.
Nem arra gondolt, hogy ebbe a szobába, ma este. Látta, hogy a lány
érti, mire gondol. – Tudtad… hogy mi fog történni?
– Éreztem a lehetőségeket. Mindig van választás. Mindannyian
meghozzuk a magunk döntését, és mindig vannak újabbak is. És most már
te magad is sok mindent tudsz a saját örökségedről, meg az enyémről, bár
még mindig nem mindent. Az én országomban, az én családomban él egy
hagyomány. Legegyszerűbb, gondolom, ha a társadalmi ranghoz hasonlítod,
bár nem teljesen azonos vele. Egyvalaki a nemzetség feje lesz. Ő irányít, ő
ad tanácsokat. Segít elsimítani az esetleges vitákat.
Liam felvette az ezüst amulettet, aztán megint letette.
– Az apád is ilyet visel, az aranyból van.
– Igen.
– Mert ő a család feje?
Rowan felfogása gyors, állapította meg. Hibát vétett, hogy erről
megfeledkezett. – Igen, amíg úgy nem határoz, hogy átadja a feladatait.
– Átadja neked.
– Hagyomány szerint az amulett a legidősebb gyermekre száll. Ám
mindkét oldalon vannak választási lehetőségek, és vannak… feltételek. Azt,
hogy megörökölje valaki, ki is kell érdemelni.
– Természetesen ez rád is igaz.
– És az illetőnek akarnia is kell.
Rowan mosolya elhalványult, tanácstalanul tekintett rá. – De te nem
akarod?
– Még nem döntöttem el – vágta zsebre a kezét, mielőtt újból
felemelhette volna az amulettet. – Azért jöttem ide, hogy időt nyerjek, hogy
gondolkodjak, hogy fontolóra vegyem. Ennek az én választásomnak kell
lennie. Nem akarom, hogy a sors kényszerítse ki belőlem.
Az uralkodói hangnem miatt Rowan megint elmosolyodott.
– Hát persze, hogy nem. Ezért is lennél olyan jó a feladatra – indult
felé, ám a férfi felemelte a kezét.
– Más feltételeknek is meg kell felelni. Ha házasságot kötök,
tündérvérnek kell folynia a menyasszony ereiben, és a házasságot
szerelemből, nem pedig kötelességből kell megkötnie. A frigynek mindkét
fél szabad akaratából kell létrejönnie.
– Ez helyesnek tűnik – kezdte Rowan, aztán torkára forrt a szó. Mint
Liam mondta, gyors észjárású.
– Bennem is tündérvér folyik, és az előbb árultam el, hogy szeretlek.
– És ha elveszlek, kevesebb választásom lesz.
Ez alkalommal Rowannek kicsit több időre volt szüksége. A férfi ezt
olyan hidegen mondta, úgy érezte, mint-jeges tőrt szúrtak volna a szívébe.
– Választásod, értem – bólintott lassan, és belül megpróbálta darabokra
hullott szíve szilánkjait, és büszkesége szánalmas foszlányait összeszedni.
– Nyilván a választásaid közé tartozik az is, hogy elfogadod ezt az
örökséget, vagy lemondasz róla. És ezt nagyon, nagyon komolyan veszed,
ugye, Liam?
– Miért ne venném?
– Én pedig többé-kevésbé csak egy súly vagyok a mérleg egyik vagy
másik serpenyőjében. El kell döntened, hogy melyikbe tegyél. Milyen…
kellemetlen lehet ez neked!
– Ez nem ennyire egyszerű – vágott vissza Liam, és kibillent az
egyensúlyából Rowan éles hangjától. – Ez az én életem.
– Meg az enyém – jegyezte meg azonnal a lány. – Azt mondtad,
tudtad, hogy jövök. Én azonban nem tudtam rólad! Neked volt választásod
ebben a kérdésben. Én beléd szerettem abban a pillanatban, ahogy
megláttalak, te viszont felkészültél, és megvolt a saját időbeosztásod. Azt is
tudtad, hogy beléd fogok szeretni!
Ezt vágták hát most az arcába, mint valami keserű vádat, és emiatt
meredt Rowanre.
– Tévedsz.
– Tényleg? Hányszor csusszantál az elmémbe, hogy belém láss? Vagy
jöttél farkasként a házamba, és hallgattad a fecsegésemet. Anélkül, hogy
nekem is megadtad volna a választás lehetőségét, ami neked olyan fenemód
fontos! Tudtad, hogy megfelelek az elvárásoknak, ezért mérlegelhettél,
fontolgathattál és megvizsgálhattad a dolgokat.
 – Nem tudtam! – kiabált Liam, mert dühítette, hogy a cselekedeteit
csalásnak minősítették. – Nem tudtam, amíg nem meséltél a
dédnagyanyádról.
– Értem! Akkor addig a pontig vagy játszottál velem, vagy arra
használtál, hogy ürügyként használj fel, ha esetleg vissza akarnád utasítani
a posztot.
– Ez nevetséges!
– Aztán hirtelenjében egy boszorkány akadt a kezedbe. Akartad… nem
vonom kétségbe, hogy akartál, és én szánalmasan könnyű zsákmánynak
számítottam. Minden választást, amit csak felkínáltál, elfogadtam, és még
hálás is voltam érte.
Most, hogy ez eszébe jutott, még megalázóbbnak tűnt minden. Milyen
sietve omlott a karjába, milyen készségesen adta neki a szívét! Bízott
benne.
– Fontos voltál nekem, Rowan. Fontos vagy! A lány halott sápadt
arccal állt a pislákoló fényben, a szeme viszont izzott.
– Tudod, milyen sértő ez? Tudod, milyen megalázó tudni, hogy tudtad,
én szerelmes vagyok beléd, miközben te csak a szempontokat mérlegeled,
meg a választási lehetőségeiddel törődsz. Nekem milyen választási
lehetőséget hagytál?
– Mindent, amit csak hagyhattam.
Rowan vadul megrázta a fejét. – Nem! Csak annyit hagytál, amennyit
akartál – vágott vissza. – Pontosan tudtad, milyen sérülékeny, milyen
elveszett voltam, amikor ideérkeztem.
– Igen, tudtam. Ezért…
– Ezért lehetőséget ajánlottál, hogy dolgozzak együtt veled – vágott
közbe. – Miközben tudtad, hogy már elbűvöltél, miközben tudtad, milyen
kétségbeesetten vágytam valamire. Aztán, amikor neked alkalmasnak tűnt
az idő, elárultad a kilétedet, aztán később azt is, hogy én magam ki vagyok.
A te ütemezésedben, Liam, mindig csak a te ütemezésed szerint. Én meg
minden egyes alkalommal úgy léptem, hogy vártad. Ez is csak egy újabb
játék, Liam.
 – Ez nem igaz! – ragadta meg dühösen a lány karját. – Rád is
gondoltam, túlságosan is sokat. És azt tettem, amit a leghelyesebbnek
tartottam.
Az ütés Liamet az ujjain át érte, aztán felkúszott a karjain, olyan
hévvel és olyan erővel, hogy két lépést is hátratántorodott.
Tátott szájjal bámulta Rowant, mélységes döbbenettel, annyira
felkészületlenül érte.
– A fene egye meg, Rowan! – A keze még mindig égett a lány
akaraterejétől.
– Én sem hagyom, hogy kényszerítsenek! – gyengült el Rowan térde,
amikor rájött, hogy nemcsak az építés képessége rejlett benne, de olyan erős
harag is tombolhat benne, hogy gondolatának puszta erejével is képes volt
visszalökni a férfit.
– Nem erre számítottál, ez nem szerepelt a lehetőségek között. Azt
vártad, hogy idejövök ma este, meghallgatlak, aztán összekulcsolom a
kezemet, meghajtom a fejemet, mint egy kisegér, egy olyan kisegér,
amilyennek tartasz, és minden döntést rád bízok.
Szeme élénk kéken ragyogott, az arca már kipirult a haragtól, és Liam,
bosszúságára, elképesztően gyönyörűnek látta.
– Nem egészen – jegyezte meg méltósággal. – De ez tőlem függ.
– A pokol függ tőled! Az igaz, hogy azt neked kell eldöntened, hogy te
mit akarsz, de ne várd el tőlem, hogy alázatosan leüljek, és várjak, amíg te
kiválasztasz vagy eldobsz magadtól. Mindig, eddig mindig mások döntöttek
helyettem, mások határozták meg, merre menjek. Te mit tettél, ha nem
pontosan ugyanezt?
– Nem vagyok olyan, mint a szüleid – vágott vissza Liam. – Vagy mint
Alan. Ezek teljesen más körülmények.
– Akármilyenek is a körülmények, az irányítás a te kezedben volt, és
végig te vezettél. Ezt nem tűröm! Eddig közönséges ember voltam –
szakadtak fel a legbelsejéből a szavak. – Ezt te nem értheted, mert te sosem
voltál közönséges halandó. Én viszont egész eddigi életemben az voltam.
És nem leszek többé az!
 – Rowan! – Megpróbálja lecsillapítani, gondolta. Észérvekkel fog
próbálkozni. – Csak annyit akartam neked, amennyit te is akartál.
– Én a legjobban azt akartam, hogy szeress engem. Csak engem, Liam,
akármilyen is vagyok. Nem hagytam, hogy ezt elfogadjam, de ezt akartam.
És megint elkövettem azt a hibát, hogy nem gondoltam eléggé magamra.
Most már könny remegett a szemében. Liam ettől elgyengült.
– Ne sírj! Rowan, sosem akartalak megbántani – fogta meg a lány
kezét, ő pedig hagyta.
– Nem, ebben biztos vagyok – jegyezte meg csöndesen. Elpárolgott a
dühe. Most már csak fáradtnak érezte magát. – Ettől aztán még szomorúbb
az egész. Én pedig még szánalmasabb vagyok. Mondtam, hogy szeretlek –
ismételte meg sírós hangon. – Tudod, hogy most is szeretlek. De te nem
vagy képes ezt mondani nekem, mert nem tudod eldönteni… hogy illek-e a
tervedbe.
Magába fojtotta a könnyeit, és megpróbálta összeszedni oly ritkán
használt büszkeségét. – Mostantól én határozok a sorsom felől – húzta
vissza a kezét, és hátrébb lépett. – Te pedig a tiédről.
Az ajtó felé fordult, mire a férfit elöntötte valami friss és elképesztő
félelemérzés.
– Hová mégy?
– Ahová csak a kedvem tartja – nézett vissza. – A szeretőd voltam,
Liam, de sosem voltam a társad. Ezzel én nem érem be, még a te kedvedért
sem. – Halkan sóhajtott, és a férfit tanulmányozta a fényben. – A kezedben
tartottad… a szívemet – mormogta. – És nem tudtad, mit kezdj vele. De én
kristálygömb és mindenféle misztikus képességek nélkül is elárulhatom
neked, hogy még egy ilyet úgysem találsz soha.
Ahogy kisurrant az ajtón, Liam tudta, hogy ez nem puszta jövőbelátás,
hanem maga az igazság.
Egy hetébe telt, hogy a gyakorlati feladatokat megoldja. San Francisco
nem változott a távolléte alatti egy hónap során, és azóta sem, mióta
visszatért a nagyvárosba. Ő azonban igen.
Most már ki tudott nézni az ablakon a városra, és rájött, nem a helyszín
tette elégedetlenné, hanem az a hely, amit eddig ő foglalhatott el benne.
Kételkedett, hogy valaha is újra itt akarna élni, de azt mondta, vissza tud
nézni és emlékezni tud mindenre – szépre és jóra, meg kevésbé kellemes
emlékekre. Az élet mindkettőből áll.
– Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszel, Rowan? – kérdezte
Belinda. A karcsú nő arcát rövid sötét haj keretezte, és fátyolos, zöld
szemmel nézett rá.
Rowan felnézett a pakolásból, és Belinda aggódó arcát tanulmányozta.
– Nem, de akkor is ezt teszem.
Rowan megváltozott, merengett. Láthatóan erősebb lett, pedig mélyen
megsebezték. Bűntudat emésztette.
– Felelősnek érzem magam ezért.
– Ne érezd magad felelősnek – szólalt meg határozottan Rowan, és
belehajtogatott egy pulóvert a bőröndbe. – Nem tehetsz róla.
Belinda nyugtalanul az ablakhoz lépett. A hálószoba már majdnem
teljesen üresen állt. Tudta, hogy Rowan sok mindent nekiadott, más
dolgokat meg elraktározott. Reggel pedig elutazik.
– Én küldtelek oda.
– Nem, én kérdeztem meg, hogy nem használhatnám-e a házadat.
Belinda megfordult.
– Figyelmeztethettelek volna egy s másra.
– Nem kértek rá… megértelek, Belinda.
– Ha tudom, hogy Liam ekkora tökfej lesz, én… – Elkomorulva
hallgatott el. – Szólnom kellett volna, egész életemben ismertem. Nincs
még egy ilyen makacs, keményfejű, bosszantó férfi a földön – sóhajtott. –
De kedves is, és a makacssága abból adódik, hogy annyira aggódik.
– Nem kell ecsetelned Előttem. Ha bízott volna bennem, ha hitt volna
bennem, minden másként lett volna. – Elővette az utolsó ruhákat is a
szekrényből, és az ágyra tette őket. – Ha szeretett volna, minden másként
lett volna.
– Biztos vagy benne, hogy nem szeret?
– Úgy döntöttem, hogy az egyetlen dolog, amiben biztos lehetek, az én
vagyok. Ez volt a legnehezebb és a legértékesebb dolog, amit megtanultam
az ottlétem alatt. Kéred ezt a blúzt? Nekem sosem állt jól.
 – Mert inkább az én színem – lépett a barátnőjéhez, és megfogta
Rowan vállát. – Beszéltél már a szüleiddel?
– Igen. Nos, megpróbáltam. – Gondosan összehajtogatott egy
nadrágot, majd elcsomagolta. – Egyrészt jobban ment, mint számítottam rá.
Először dühösek voltak, és nem értették, hogy miért megyek el, miért
hagyok fel a tanítással. Természetesen megpróbálták felhozni a hátrányokat
és a következményeket.
– Természetesen – ismételte meg Belinda elég szárazon ahhoz, hogy
Rowan elmosolyodjon.
– Nem tehetnek róla. Viszont hosszan beszélgettünk. Tudod, azt
hiszem, azelőtt még soha nem beszélgettünk így. Elmagyaráztam, miért
megyek el, mit akarok tenni és miért… persze nem mindent.
– Nem kérdezted meg anyádat arról, hogy mi vagy?
– A végén mégsem voltam rá képes. Említettem a dédnagymamámat,
meg az örökséget, meg hogy az a körülmény, hogy éppen róla neveztek el,
milyen… helyénvaló. Anyám egy kézlegyintéssel elintézte. Nem – sóhajtott
Rowan. – Lezárta a beszélgetést. Mintha kizárta volna az életéből, mintha
soha nem is tudta vagy nem is sejtette volna. Az, ami a véremben, és ami az
ő vérében is folyik, egyszerűen nem létezik az ő világában.
– Ezért annyiban hagytad?
– Miért erőltetnék rá valamit, amitől kényelmetlenül vagy
boldogtalannak érzi magát? – tárta szét a karját. – Elégedett vagyok ezzel,
ezért aztán elég is ennyi. Vajon mi értelme lenne, ha ragaszkodnék ahhoz,
hogy mindent felszínre hozzak, amit ő eddig mélyen eltemetett?
– Semmit se használt volna. Helyesen cselekedtél magad miatt és az
anyád miatt is.
– Végül is az számít, hogy a szüleim a maguk módján megértették,
milyen döntést hoztam. Mert semmi mást nem akartak, csak azt, hogy
boldog legyek.
– Szeretnek.
– Igen, talán sokkal jobban, mint amennyire feltételeztem róluk. Az is
segít valamit, hogy Alan mással kezdett járni, egy matematika tanárnővel.
Anyám végül bevallotta, hogy meghívta őket ebédre, és elbűvölőek együtt.
 – Csak jót kívánunk nekik.
– A legjobbakat! Alan kedves férfi, megérdemli, hogy boldog legyen.
– Te is.
– Igen, igazad van – nézett a bőröndre Rowan, majd lecsukta. – Ez is a
szándékom. Izgatott vagyok, Belinda, kicsit ideges is, de izgatott. Az, hogy
Írországba utazom, és ráadásul így, csak oda útra szóló jeggyel.
A gyomrához szorította a kezét.
– Nem tudom, ott maradok-e, vagy, hogy hová megyek, vagy mit
fogok kezdeni magammal. Ez örömteli borzongással tölt el.
– Először ugye, Clare-be, a Donovan-kastélyba mégy? Meglátogatod
Morgana, Sebastian és Ana szüleit?
– Igen. Nagyra értékelem, hogy felvetted velük a kapcsolatot, meg azt
is, hogy meghívtak magukhoz.
– Jól fogod érezni magad a társaságukban, ők meg a tiédben.
– Remélem. És még többet akarok tanulni – meredt maga elé. –
Nagyon szeretnék tanulni.
– Akkor fogsz is. Hiányozni fogsz, kuzin! – ölelte meg Rowant. – De
most már mennem kell, mielőtt elbőgöm magam. Hívj fel! – kérte és
felkapta a blúzt, elindult kifelé a szobából. – Írj, vagy suttogj a szélbe, csak
tartsuk valahogy a kapcsolatot!
– Ígérem! – kísérte az üres lakás kijáratához, és még egyszer
összeölelkeztek. – Kívánj nekem szerencsét!
– Azt, és még többet. Áldott légy, Rowan! – köszönt el gyorsan, majd
szipogva elsietett.
Rowan maga is a sírás határán állt, amikor becsukta az ajtót.
Megfordult és körülnézett. Már semmi nem maradt hátra. Semmi
tennivalója. Reggel elköltözik. Úgy, ahogy sosem gondolta. A családja
Írországban él, oda kötik a gyökerei. Éppen ideje, hogy felfedezze ezeket,
és közben felfedezze önmagát is.
Amit eddig megtudott, az alapul szolgálhat a további építkezésre.
Ha pedig Liamre gondol, ha epekedik utána, akkor úgy legyen. Fájó
szívvel tud élni, bizalom nélkül azonban nem tud, és nem is fog.
 A kopogás meglepte, aztán elmosolyodott. Nyilván Belinda jött vissza,
mert még nem tudott tőle elszakadni. Az ajtóban azonban valami idegen nő
állt. Gyönyörű, előkelő, mohazöld ruhában.
– Szervusz, Rowan, remélem, nem zavarlak.
Ez a hang az ír hegyek dallamát idézte. A tekintete meleg, sötét
borostyánszínű. – Nem, egyáltalán nem zavar. Jöjjön be, Mrs. Donovan.
– Nem voltam benne biztos, hogy kedves fogadtatásban lesz részem –
lépett be a nő mosolyogva. – Miután a fiam akkora bolondot csinált
önmagából.
– Örülök, hogy találkoztunk. Sajnálom, de még egy széket sem tudok
felajánlani.
– Ezek szerint elutazol. Nos, akkor ez egy kis búcsúajándék lesz –
nyújtott előre egy faragott almafa dobozt. – És köszönöm a Liamről
készített képet. Pasztellkréták, ezt szerettél volna.
– Köszönöm – vette át a dobozt Rowan, és örült, hogy babrálhat
valamivel. – Meglep, hogy találkozni akart velem, hiszen Liam és én…
összekülönböztünk.
– Ah – legyintett a nő, és körbesétált a szobában. – Én magam is elég
sokszor vitatkoztam vele, nem is lehetne másként. Kemény a feje, mint a fa.
A szíve azonban lágy.
Amikor Rowan elfordította a fejét, sóhajtott.
– Nem akartalak zavarba hozni.
– Semmi baj – tette a dobozt Rowan a konyha és a szoba között álló
pultra. – Az ön fia, így hát természetes is, hogy szereti.
– Igen, nagyon. A hibáival és mindennel együtt – tette lágyan a kezét
Rowan karjára. – De megbántott téged, és ezt sajnálom. Ó, ezért a
legszívesebben felpofoznám – közölte felvillanó haraggal, mire Rowan
elmosolyodott.
– Előfordult már valaha is, hogy megtette?
– Hogy felpofoztam-e?
Most Arianna nevette el magát, könnyedén és tiszta szívből.
– Ó, hát Liam mellett milyen választási lehetőséged marad? Sosem
volt könnyű eset. Lányom, azoktól a történetektől, amiket róla mesélhetnék,
begöndörödne a hajad. Az apjára ütött, bizony, egy szempillantás alatt
basáskodni kezd veled. Finn persze azt állítja, hogy az én természetemet
örökölte, és persze ez is igaz. Ha egy nőnek nincs tartása és vérmérséklete,
az ilyen férfiak egyszerűen átgázolnak rajta.
Elhallgatott és Rowan arcát tanulmányozta, aztán hirtelen megtelt a
szeme könnyel.
– Ó, te még mindig szereted. Nem akartam beléd nézni és megsérteni.
De látom, hogy ez a helyzet.
– Nem számít.
Aztán, mielőtt elfordulhatott volna, Arianna megragadta a kezét, és
türelmetlenül megszorította.
– Egyedül csak a szerelem számít, és te vagy annyira okos, hogy ezt
tudd. Anyaként jöttem hozzád, egy anya jogaival és egy anya szívével.
Liam szenved, Rowan.
– Mrs. Donovan…
– Szólíts Ariannának. Ez a te döntésed, ezért ezt neked kell tudnod. Ő
is megsérült. És nagyon hiányzol neki.
– De amikor nem szeret!
– Ha nem szeretne, nem követett volna el annyi bolond hibát. Ismerem
a szívét, Rowan. – Ezt halkan, és annyi hittel közölte, hogy Rowan gyomra
összerándult. – A tiéd, ha kell neked. Nem azért mondom, mert szeretném,
ha átvenné az apja helyét. Bárkit is szeret, mindenkit örömmel fogadunk a
családba. De ne fordíts hátat a saját boldogságodnak, csak mert ragaszkodsz
a büszkeségedhez. Egyik sem ér semmit a másik nélkül.
– Azért kéri tőlem, hogy menjek vissza hozzá?
– Azt kérem tőled, hogy hallgass a szívedre. Nem többet és nem
kevesebbet.
Rowan összefonta melle előtt a kezét, és a vállát dörzsölgette, ahogy
az üres szobában mászkált.
– Még mindig szeretem. És mindig is szeretni fogom. Talán az énem
egy része már az első pillanatban felismerte ezt. És a szívem a lába elé
hullott.
 – Ő meg nem becsülte meg annyira, amennyire kellett volna, mert félt
tőle.
– Nem bízott bennem.
– Nem, Rowan, magában nem bízott!
– Ha szeret… – Már magától a gondolattól elgyengült. Megrázta a
fejét. Higgadt tekintettel nézett Ariannára, már a keze sem remegett. – Ezt
meg kell mondania. És egyenrangú félként kell elfogadnia. Ennél nem érem
be kevesebbel.
Arianna lassan és kedvesen elmosolyodott.
– Ó, hát ezt fogod tenni, Rowan Murray, magadért és érte. Akkor hát
visszamégy és találkozol vele?
– Igen – fújta ki a levegőt. Nem is vette észre, hogy eddig
visszatartotta. – Segít nekem?
A farkas olyan őrült irammal rohant az erdőn át, mintha magát az éjjelt
akarta volna lehagyni. A hold keskeny sarlója alig adott fényt, mégis élesen
látott.
Nehéz teher nyomta a szívét.
Alig aludt, mert alváskor olyan álmok gyötörték, melyeket nem
sikerült elűznie. És ezek az álmok mindegyre csak róla szóltak.
Amikor elérte a sziklát, hátrahajtotta a fejét, és a társát hívta. A
csöndet megtörő vonítással azt siratta, amit gondatlanságában elveszített.
Őt próbálta hibáztatni. Meg is tette. Gyakran. Bármilyen formát is vett
föl, az agya hidegen dolgozott, és tucatnyi módot talált arra, kicsiket és
nagyokat, hogy a terhet csak a lányra tolja.
Az a lány túlságosan ösztönösen cselekedett, túl elhamarkodottan.
Kiforgatta az indítékait, szétzilálta a logikáját. És mindezt szándékosan.
Megtagadta, hogy a józan ész szavát vegye észre minden cselekedete
mögött.
Ma este azonban ez a tépelődés nem könnyített a fájdalmán. Elfordult
a sziklától, és mérges volt, hogy még mindig utána sóvárog. Amikor
suttogva megszólalt a hang a fejében, hogy szerelem vár, ádázul vicsorgott,
és megpróbálta figyelmen kívül hagyni.
 Az árnyékban rohant. A levegőt szimatolta, és újra vicsorgott. Rowan
illatát érezte, nyilván az elméje űz vele játékot, gondolta, és haragudott saját
gyengeségéért. Elhagyta őt, így végződött.
Aztán meglátta a fényt, a fák közötti aranyszínű ragyogást. A
borostyánszínű szem összeszűkült, ahogy a farkas a kőből rakott kör felé
lépkedett. Átlépett rajtuk, és meglátta, hogy középen ott áll ő. Megtorpant.
Rowan holdfényszínű köntöst viselt, a szegélye a bokája körül
kavargott. A haját szabadon hagyta, mely lazán omlott a vállára, és ezüstös
fényben csillogott a viselt ékszerektől. Ezüst volt a csuklóján és a fülében.
A ruha mellrészén pedig egy medál lógott: ovális holdkő kovácsolt ezüst
foglalatban.
Egyenesen és karcsún állt a tűz mögött, amit ő hozott létre. Aztán
rámosolygott.
– Akarod, hogy megvakarjam a füled tövét, Liam? – kérdezte, és bár
meglátta a harag villanását a szemében, tovább mosolygott.
A farkas előrelépett, és emberré vált.
– Egy szó nélkül mentél el.
– Arra gondoltam, elég alkalmunk volt a beszélgetésre.
– Most meg visszajöttél.
– Úgy tűnik – húzta fel az egyik szemöldökét, jól begyakorolt
hűvösséggel, pedig a gyomra remegett az idegességtől. – Az amulettedet
viseled. Szóval így döntöttél. – Igen. Átveszem a feladatokat, ha eljön az
ideje. Te is viseled a tiédet.
– Ez a dédnagyanyám hagyatéka – markolta meg a követ, és érezte,
hogy megnyugszanak az idegei. – Elfogadtam azt is, ahogyan magamat is.
Liam keze égett a vágytól, hogy megérintse a nőt. Ökölbe szorítva
maga mellett tartotta.
– Visszamegyek Írországba.
– Tényleg? – csodálkozott könnyedén Rowan, mintha mindez semmit
nem jelentett volna neki.
– Reggel én magam is Írországba indulok. Ezért is gondoltam arra,
hogy előtte még visszajövök, hogy lezárjuk a dolgokat.
 – Írországba? – húzta össze a szemöldökét Liam. Ki ez a nő, gondolta,
hogy ilyen hideg, hogy ilyen higgadt?
– Látni akarom, honnan származom. Kicsi ország – vonta meg
hanyagul a vállát –, viszont elég nagy ahhoz, hogy kitérjünk egymás
útjából. Ha ezt akarod.
– Vissza akarlak kapni – vágta rá Liam, mielőtt meggondolhatta volna,
mit is mond. Átkozódni kezdett, és ökölbe szorított kezét zsebre vágta. Nos,
kimondta, gondolta, megalázta magát a szavakkal és a vágyaival. – Miért?
– Azért…
Ez a nő teljesen összezavarja. Előhúzta a kezét, és beletúrt a hajába.
– Mit gondolsz, miért? Elfoglalom a helyemet a családban, azt
szeretném, ha velem lennél.
– Ez aligha ilyen egyszerű.
Ahogy beszélni kezdett, valami meggondolatlan és túlságosan heves
érzelem tört föl belőle. Amikor pedig erre rájött, fegyelmezetten visszafogta
magát. Az önuralma még kissé ingatag lehet. De ez nem is volt csoda.
Finn nevére, nézz csak rá!
– Elismerem, hogy megbántottalak. Nagyon sajnálom. De sosem állt
szándékomban, ezért most bocsánatot kérek.
– Hát igen, akkor hát sajnálod. És akkor most már omoljak a
karjaidba?
Liam pislogott, és teljesen megdöbbent ettől a csípős hangnemtől.
– Mit akarsz még, mit mondjak? Hibáztam… nem is egyszer. Nem
szívesen ismerem be.
– Pedig be kell vallanod, mégpedig őszintén. Sokáig gondolkodtál
azon, hogy eldöntsd, illek-e hozzád, megfelelek-e a céljaidnak. Ha egyszer
döntesz, mik lesznek ezek a célok? Amikor nem tudtad, hogy milyen vér
folyik az ereimben, azt fontolgattad, hogy elfogadsz, és ezzel kibúvót
találsz a kötelezettségeid alól. Mert még nem tudtad, hogy akarod-e igazán.
Amikor meg már tudtad, akkor viszont az volt a bajod, hogy eldöntsd, vajon
illek-e hozzád, ha elfogadod.
– Hát azért ez nem volt ennyire fekete vagy fehér – sóhajtott fel, és
rájött, hogy sokszor a szürke területek nem számítanak.
 – De elismerem, hogy ez többé-kevésbé mégiscsak így volt. Bármelyik
választás nagy lépés lett volna.
– Számomra is – vágta rá Rowan villámló szemmel. – És ezt mennyire
vetted figyelembe?
Megpördült, és hagyta, hadd rohanjon a férfi utána, mielőtt észrevette
volna, hogy mozdulni akar.
– Ne menj el!
Nem is akart, csak járkálással akarta levezetni a haragját. A két szóból
kicsendülő azonnali kétségbeesés miatt lassan megfordult.
– Az Isten szerelmére, Rowan, ne hagyj el még egyszer! Tudod, mit
jelentett nekem, amikor másnap reggel érted mentem, de te már elmentél?
Elmentél! – Elfordult, és megdörzsölte az arcát, miközben a fájdalommal
küzdött.
– A ház üresen állt nélküled, mégis veled volt tele. Abban a
pillanatban utánad akartam menni, hogy visszavonszoljalak oda, ahol tudni
akartalak. Ahol szükségem volt rád.
– Mégsem tetted.
– Nem – nézett rá –, mert igazad volt. Eddig minden választás az
enyém volt. Ez viszont a tiéd, és nekem ezzel kellett élnem. Most arra
kérlek, ne hagyj el még egyszer, ne hagyd, hogy így éljek! Fontos vagy
nekem!
Minden azért kiáltott Rowan belsejében, hogy menjen oda hozzá.
Mégis maradt a helyén és kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Fontos vagyok? Ezek elég gyengécske szavak ekkora kéréshez!
– Törődöm veled.
– Én meg a szomszédban lakó kislány kiskutyájával törődöm. Ez
nekem nem elég tőled. Szóval, ha ez minden…
– Szeretlek. A fene egye meg, nagyon jól tudod, hogy szeretlek! –
ragadta meg a lány kezét, nehogy elmenjen. Maga a mozdulat és a hangnem
azonban nem vallott igazán szerelmes férfire.
Rowan valahogy meg tudta állni, hogy a hangja közömbösen csengjen.
– Megállapítottuk, hogy nincs tehetségem a gondolatolvasáshoz,
honnan tudnám akkor nagyon jól, ha egyszer nem mondod?
 – De hiszen épp most mondom! A csuda vigyen el, te nőszemély! Hát
már hallani sem hallasz?
Annyira elveszítette az önuralmát, hogy a feszültségtől szikrák
pattogtak körülötte a levegőben.
– Kezdettől fogva csak te léteztél számomra. Mondogattam is
magamnak, hogy ez nem igaz… Hogy nem lesz így, amíg úgy nem döntök.
Elhitettem magammal, de soha senki nem létezett, csak te!
Az örömtől, a szavak és a szavak mögött meghúzódó haragtól és a
szívből táplálkozó szenvedélyes boldogságtól Rowan megborzongott.
Amikor megszólalt, a férfi elengedte a kezét, és mint a farkas, körözni
kezdett a köveken belül.
– És ez bizony nem tetszett nekem – vetette hátra a válla fölött. – És
nem is várható el tőlem, hogy tetsszen!
– Nem – ismerte be a férfi.
Rowan közben azon töprengett, miért örömet és miért nem
bosszúságot érez emiatt. Aztán rájött, hogy ez váratlan és kétségtelenül édes
hatalmat ad a férfi felett.
– Valóban nem tetszett. De nekem sem!
Liam megfordult és rámeredt.
– Elégedett voltam az életemmel.
– Nem, nem voltál.
Ez a válasz mindkettejüket meglepte.
– Nyugtalan voltál, elégedetlen és egy kicsit unatkoztál is. Ahogy én
is.
– Boldogtalan voltál. Te meg úgy gondolod, ebből hasznot húztam.
Gyökerestül kitéptelek addigi világodból, olyan dolgokat mondtam el,
amire nem lehettél felkészülve, és elvittelek a rokonaimhoz. Nos, nem
bántam olyan nagyon, és nem is fogom sajnálni. Nem tehetem. Lehet, hogy
szerinted becsaptalak, és talán valóban azt tettem.
Fejedelmi mozdulattal vállat vont, mire Rowan legszívesebben
elmosolyodott volna.
– Neked időre volt szükséged, ahogy nekem is. Amikor farkasként
jöttem hozzád, azt vigasztalásból tettem. Barátként. Hát igen, láttalak
meztelenül… és élveztem. Miért is ne élveztem volna?
– Tényleg, miért is ne? – motyogta Rowan.
– Amikor álmainkban szeretkeztünk, azt azért mindketten élveztük.
Miután ez vádlón hangzott, egyszerűen csak félrebillentette a fejét.
– Mikor mondtam én mást? Ám akkor is tiéd volt a választás.
– Igen. Az enyém. És újra megtenném, ha csak az elmémmel érhetnék
hozzád. Nem könnyű beismernem, hogy ennyire akarlak. Nem könnyű
elmondanom, hogy szenvedtem nélküled. Ahogy azt sem könnyen kérem,
hogy bocsáss meg, amiért azt tettem, amit helyesnek gondoltam.
– Még azt is el kell mondanod, hogy most mit vársz tőlem.
– Ezt már elég világosan elmondtam.
A csalódottságtól reszketett körülötte a levegő.
– Csak nem akarod, hogy könyörögjek?
– De igen! – felelte alapos megfontolás után egy nagyon hűvös
pillanattal később.
A döbbenettől a borostyánszínű szem felragyogott, majd a haragtól
elsötétült. Amikor a lány felé indult, annak remegni kezdett a térde. Aztán
összeszűkült szemmel letérdelt.
– Akkor azt teszem – vette kezébe a nő dermedt kezét. – Könyörgök
neked, Rowan, ha ez az ára annak, hogy megkapjalak.
– Liam…
– Ha már meg kell alázkodnom, akkor hadd essek túl rajta – förmedt
rá. – Soha nem hittem, hogy átlagos ember vagy. Nem hiszem, hogy gyenge
tudnál lenni. Én egy érző szívű nőt ismertem meg… talán túl lágyszívű is
voltál ahhoz, hogy magadra is gondolj. Téged akarlak! Korábban már
akartam nőt, de még sosem volt senkire szükségem. Rád szükségem van. Te
fontos vagy nekem. Más is volt már fontos, de mást nem szerettem. Téged
szeretlek! Kérlek, legyen ez neked elég, Rowan!
A lány alig jutott szóhoz.
– Miért nem kértél korábban? – tette a férfi vállára a kezet.
– A kérés nekem nehezen megy. Ha ez önteltség, akkor öntelt vagyok.
A fene egye meg! Kérlek, fogadj el olyannak, amilyen vagyok! Szeretsz.
Tudom, hogy szeretsz!
 Hát akkor ennyit a könyörgésről, gondolta Rowan, és el kellett fojtania
egy mosolyt. Liam még így, térdelve is önteltnek és meglehetősen vadnak
látszott.
– Sosem mondtam, hogy nem szeretlek. Még többet kérsz tőlem?
– Mindent. Arra kérlek, hogy fogadj el… olyannak, amilyen vagyok,
és amit tenni fogok. Légy a feleségem, hagyd el otthonomért az otthonodat,
és tudd, hogy ez örökre szól! Örökre, Rowan.
Halvány mosoly játszott az ajka körül.
– Mert a farkasok életre szólóan választanak párt, ahogy én is. Arra
kérlek, oszd meg velem ezt az életet, hagyd, hogy részese legyek az
életednek. Itt kérlek arra, ennek a szent helynek a közepén, hogy légy az
enyém.
Ajkát a lány kezéhez szorította, és addig tartotta ott, amíg Rowan
érezni kezdte, hogy a szavak érzésekké alakulnak, az érzések pedig
varázslatként száguldoznak át a lelkén.
– Soha senkim nem lesz rajtad kívül – motyogta. – Azt mondtad
nekem, hogy a szívedet a kezemben tartod, és hogy soha többet nem találok
ilyet. Most azt mondom neked, hogy te pedig az enyémet tartod a kezedben,
és esküszöm neked, Rowan, te sem találsz soha többet még egy ilyet. Soha
senki nem fog nálam jobban szeretni. Tiéd a választás!
Rowan a férfi arcát fürkészte. A felé fordított arcon annak a tűznek a
fénye táncolt, aminek létrehozására Liam tanította meg. Nem kell látnia a
férfi gondolatait. Minden, amit akar, már amúgy is ott lángol a tekintetében.
Választott, ezért ő is letérdelt, hogy egy vonalba kerüljön a szemük.
– Elfogadlak, Liam, ahogy te is elfogadsz engem. És én sem érem be
kevesebbel, csak az örökkévalósággal. Megosztom veled az életet, amit
ketten alakítunk. Hozzád tartozom, ahogy te hozzám. Ez a választásom, ez
az ígéretem. Túláradó érzelmektől fűtve Liam a nő homlokához szorította a
homlokát.
– Istenem, olyan nagyon hiányoztál! Minden nap minden egyes
órájában s percében. Nélküled nincs igézet. Nincs benne semmi élvezet.
Ajkával megtalálta az ajkát, közelebb húzta magához, és megingott,
ahogy az érzések elárasztották. Rowan átölelte, és minden kérdésére választ
adott.
– Nem tudok betelni veled – állt fel, és talpra segítette őt is. Rowan
felszabadultan, tiszta szívből kacagott, és karját az ég felé emelte.
Csillagfény ragyogott a szemében. Hullócsillagot pillantott meg az
égen, ahogy a férfi megforgatta. Aranyszínű csíkot, ezüst sziporkákkal.
– Mondd még egyszer! – kérte. – Most mondd! Ebben a pillanatban!
– Szeretlek! Most… – engedte lejjebb a lányt, hogy szájuk egy
magasságba érjen –, és mindörökké!
Rowan szorosan magához ölelte, a szívük egyszerre dobbant.
– Donovanék Liamje…
Hátrahajolt, és a férfira mosolygott. Itt az ő királyfija, itt az ő
varázslója. Itt az ő társa.
– … tennél nekem egy szívességet?
– O’Mearáék Rowanje, kérj, amit csak akarsz!
– Vigyél magaddal Írországba! Vigyél haza!
Öröm villant a férfi szemében.
– Most azonnal röpítselek az ősi szállásra, szerelmem?
– Majd holnap reggel – húzta újra magához. – Akkor is elég.
Aztán a ragyogó tűz fényében, a csillagos ég alatt csókolóztak.
Tündérek táncolták körül az erdőt. A hegyekben, távol, az ünnep
dicsőítésére sípok szólaltak meg, és az öröm dalai zengtek.
A szerelemnek már nem kellett várnia őket, hisz végre célba ért.
 Table of Contents
PROLÓGUS
1
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.