Felhők fölött a nap

Sharon Kendrick
Magányos lelkek

Caroline Anderson
Mary Poppins kerestetik

Miranda Lee
Apa csak egy van
© Sharon Kendrick, 1998 – HarperCollins Magyarország Kft., 2018
A Júlia 246. eredeti címe: The Baby Bond (Harlequin Mills & Boon,
Presents)
Magyarra fordította: Tandori Dezső
© Caroline Anderson, 1998 – HarperCollins Magyarország Kft., 2018
A Júlia 255. eredeti címe: Just Another Miracle (Harlequin Mills &
Boon, Enchanted)
Magyarra fordította: Telek Zsuzsa
© Miranda Lee, 1999 – HarperCollins Magyarország Kft., 2018
A Júlia 265. eredeti címe: Facing up to Fatherhood (Harlequin,
Presents)
Magyarra fordította: Makáry Kata
Sharon Kendrick
Magányos lelkek
 1. FEJEZET

Megcsörrent a telefon. Erős hangjának hallatán Angel odament, és

felvette.
– Fitzpatrick Hotel. Tessék! – szólt bele halkan.
– Angel?
A lány úgy érezte, elszorul a torka. Olyan idegennek tűnt ez a hang,
mégis olyan ismerősnek. Keményen szorította a kagylót, nekidőlt a
folyosó falának, és egy árva szót sem bírt kinyögni.
Kis idő múltán ismét megszólalt az erőteljes férfihang:
– Angel? Angel! Ott vagy még?
– Igen – felelte a lány iszonyú rémületben. – Te vagy az, Chad?
– Nem, én nem Chad vagyok. – A válasz valahogy olyan furcsán
csengett. – Itt Rory beszél.
Angel nagyot nyelt. Hát persze, a testvérek hangja telefonon sokszor
a megtévesztésig hasonlít egymásra.
Rory Mandelson, Chad bátyja. Ezt a férfit csak igen kevésszer látta,
ráadásul zárkózott modorával mindig idegen maradt a számára. Angel
sohasem érezte magát jól a társaságában, bár maga sem értette, miért.
Ellenérzéseinek egyik oka nyilván az lehetett, hogy Rory őt soha nem
tudta egyetlen öccse feleségének elfogadni.
Angel ennek ellenére hozzá fordult, amikor eltűnt férjét keresni
kezdte. A rendőrséget nem akarta bevonni, mert szerette volna
elkerülni, hogy a magánélete hivatalos nyomozás tárgya legyen.
Sógorában, Roryban viszont vakon megbízott. Talán ösztönösen is.
Ahogy múltak az évek, Angel egyre többször hallgatott magában arra
a bizonyos titkos hangra. A legjobb pillanataiban tisztán látta: Rory
állítólagos fennhéjázása, szemtelen magabiztossága – Chad így ítélte
meg őt mindig – csak erőteljes alkatának kifejezése lehet. Persze, az
sem bizonyult éppen könnyű feladatnak, hogy Rory Mandelsonról
valaki tiszta és pontos képet alkothasson.
Hanem ezen ő már rég túljutott. Most csak egyetlen dolog érdekelte,
hogy lelkének békéjét újra megtalálhassa. Valószínűleg ő is ugyanúgy
szenvedett, mint mindenki, aki hasonló esetet kénytelen átélni.
Valaki eltűnik. És aki hátramarad, úgy érzi, hogy az illető magával
vitte az ő lényének, az ő életének egy részét is. De miért?
– Rábukkantál, Rory? – kérdezte izgatottan. – Megtaláltad a
férjemet?
A férfi hallgatott. Volt ebben a némaságban valami baljóslatú, és
Angel úgy érezte, joggal gyötrik máris komor sejtelmek. Mi lehet?
Szédült.
Rory hangja nagyon komolynak hallatszott. Halálosan komolynak…
– Igen, megtaláltam… – kezdte.
– Hol van? – vágott közbe lázasan Angel.
A férfi habozott. Mint akinek fogalma sincs, hogyan folytassa. Aztán
kivágta:
– Angel, személyesen kellene beszélnem veled.
– Nem! Halljuk! Most mondd meg! Te jó ég, Rory, hol a férjem?
– Angel…
A férfi hangja megriasztotta a lányt. Ismerte Roryt annyira, hogy
tudja, mit jelent, ha ilyen együttérző és sajnálkozó lesz hirtelen a
modora. Ez most csak egyet jelenthet… csak egyet…
– Halott! – csúszott ki a száján akaratlanul is. – Chad halott.
 – Igen – válaszolta Rory olyan szelíden, ahogy Angel még sohasem
hallotta beszélni. – Chad nyolc nappal ezelőtt autóbalesetben
meghalt. Nagyon sajnálom. Nekem is szörnyen fáj.
Halott?
Az örökké életvidám Chad Mandelson mosolya többé nem ragyog
fel? Ez a kedves, elragadó ember nem mókázik többé önfeledten?
Angel a fejét rázta. Hevesen, keservesen.
– Nem – zokogta –, ez nem lehet igaz!
– Mondom, nagyon sajnálom – ismételte a férfi.
Angel csodálkozott, hogy Rory részvétet érez iránta. Hiszen a
házasságukkal soha nem értett egyet. Újra megrázta a fejét, így
szeretett volna legalább egyetlen szilárd pontot találni magában –
valami épkézláb gondolatot. Ez az! Neki is részvétét kellene
nyilvánítania, hiszen a férje egyetlen élő rokonával beszél.
– Nekem is nagyon fáj, Rory – felelte hát lassan. – Őszinte
részvétem.
– Köszönöm – nyugtázta a szavait a férfi kurtán, mint aki nem
igazán veszi komolyan a tartalmukat.
Angel nyelt egy nagyot megint, így kérdezte:
– Mikor lesz a temetés?
Rory tétovázott.
– Épp onnan jövök – válaszolta végül visszafogottan. – Chadet ma
délelőtt temettük el.
– Tessék? – értetlenkedett a lány riadtan. – Megvolt már a temetés?
– Meg.
Neki tehát nem lesz alkalma, hogy Chad halhatatlan lelkéért
imádkozhasson, végső tiszteletét lerója. A temetés pontot tett volna
valaminek a végére, ez lett volna a végbúcsú – mindazok után, ami
kettejük között történt.
– Szóval engem nem hívtatok meg – jegyezte meg keserűen.
– Nem hittem volna, hogy ezért neheztelnél. Jó, elismerem, furcsán
hangzik, de a te helyzetedben egyetlen nő sem vágyott volna ott
lenni.
– Talán megengedhetted volna, hogy ezt én döntsem el! – csattant
föl Angel. – Legalább az időpontot kegyeskedhettél volna megadni.
– Igen, igen. – Rory hangja most nagy messziről hallatszott. –
Megtehettem volna, igazad van. Csak hát azt gondoltam, hogy
túlságosan…
– Hogy túlságosan mi?!
– Túlságosan fájó lenne neked. Túl sok minden történt köztetek.
– Úgy érted, az emberek megbotránkoztak volna a jelenlétemen?
– Nem, dehogy! – tiltakozott fölindultan Rory. – Épp eleget
szenvedtél Chad-től. Nem hinném, hogy akadna még elvált nő, aki
ilyen előzmények után részt kívánna venni a férje temetésén.
Angel keze ökölbe szorult, körmei fájón fúródtak a tenyerébe.
– Milyen előzményekről beszélsz, Rory? – tudakolta végül. –
Halljuk, ki vele!
– Ne így. Ne most!
A férfi hangján érződött, hogy nem tűr ellentmondást. Angelnek
hirtelen az eszébe jutottak Chad szavai; hogy Rory általában
keresztülviszi az akaratát.
– Odamegyek hozzád – folytatta a férfi máris nagyon határozottan.
– Semmi szükség rá – ellenkezett Angel. – Ugyan miért jönnél
Írországba, amikor telefonon is megbeszélhetünk mindent?! Inkább
örülj, hogy a családod végre semmiféle kapcsolatban sincs velem!
Mindig is ezt szeretted volna, ha nem tévedek.
 – Megyek, mondom – ismételte Rory, mint aki meg sem hallotta a
lány ellenvetését. – Beszélnem kell veled.
Angel nem számított ekkora elszántságra. Önkéntelenül is
meghátrált.
– És mikorra várjalak?
– Hétfőre. Igen, hétfőn nálad leszek.
– Hétfőn – suttogta a lány maga elé csüggedten. Te jó ég, már
holnapután? Ilyen hamar! Felpörögnek az események. Arra sem lesz
ideje, hogy rendesen feldolgozhassa magában a szörnyű hírt.
Rory nyilván félreértette zavart motyogását, mert sietve
magyarázkodni kezdett:
– Jó, persze, én is inkább holnap szerettem volna indulni, de itt
akkora a zűrzavar. El kell még intéznem bizonyos… – Elhallgatott, és
Angel úgy vette ki, a férfi is nagyot nyel a vonal túlsó végén. –
Bizonyos formaságokat.
A lány értette. Ha valaki meghal, az sok hivatalos hercehurcával jár.
Vett egy mély lélegzetet, hogy megőrizze az önuralmát.
Hihetetlennek tűnt ez az egész. Egyszerűen hihetetlennek.
Lehunyta a szemét, és visszagondolt egy hosszú, forró nyárra.
Londonban dolgozott egy barátságtalan családnál – mint
gyerekfelvigyázó. Úgy érezte magát, mint a partra vetett hal, mégsem
akart visszatérni agyonnyűtt anyjához, hat naplopó testvéréhez. Nem
és nem akarta feladni!
Ekkor bukkant fel az életében hirtelen a vidám és könnyelmű Chad
Mandelson. Chad nem ismerte azt a szót, hogy „nehézség”, nevetett
csak minden akadályon. Nevetése pedig elbűvölte az összes nőt, aki a
közelébe került, és ez alól természetesen Angel sem volt kivétel.
Odahaza Írországban Chadet közönséges kalandornak nevezték volna,
ám a lányt ez a legkevésbé sem érdekelte. Úgy kapaszkodott Chadbe,
mint az utolsó szalmaszálba a fuldokló.
Chad próbálkozott már színészkedéssel is, sőt fényképezték őt
divatlapok meg női magazinok számára is. Az anyja valósággal
istenítette. Komoly, szigorúnak ható bátyjához egyáltalán nem
hasonlított, senki meg nem mondta volna, hogy testvérek. Chad,
mikor Angel megismerte, épp nemrég elhunyt édesanyját gyászolta.
Később a lány gyakran eltűnődött, vajon emiatt ragaszkodott-e hozzá
eleinte annyira a férfi? Mindenesetre mindketten magányosak voltak,
és valószínűleg azt adták egymásnak az első hónapokban, amire a
másiknak szüksége volt.
És Chad most halott.
Angel megpróbálta elképzelni őt élettelenül. Összefüggéstelen,
riasztó gondolatok cikáztak a fejében. Szédülni kezdett, kicsúszott
kezéből a kagyló. Messze, a vonal túlsó végén Rory ijedten hallhatta a
zajt: ahogy a lezuhanó telefonkagyló keményen megkoccan a
kőpadlón.
 2. FEJEZET

Kopogtattak a régimódi berendezésű nappali ajtaján, majd máris

belépett Mrs. Fitzpatrick, a szálloda tulajdonosnője. Angel dermedten
ült a díványon.
– Angel?
A lány felpillantott a fényképről, amelyet éppen nézegetett, és
szerette volna gyorsan összeszedni magát. Ez egyáltalán nem
bizonyult könnyű feladatnak, minthogy amióta Chad halálhírét
meghallotta, állandóan közel járt a síráshoz. Megköszörülte a torkát.
– Igen, Molly?
Az idős hölgy nagyon izgatottnak tűnt. Sőt, Angel nem is látta őt
még ilyen idegesnek soha. Akkor sem, amikor az a liba berepült a
nappaliba pár perccel a lelkész úr – a „szent” ember – érkezése előtt.
Mrs. Fitzpatrick jól érezhető ír hangsúlyokkal beszélt, mivel fatornyos
hazáját soha életében nem hagyta el eddig.
– Itt az az úriember, akit vártál. Épp most állt meg a szálloda előtt
egy rémesen drágának látszó kocsival. – Mrs. Fitzpatrick igencsak a
szívén viselte Angel sorsát, de azért a kíváncsiság is erősen dolgozott
benne.
Most Angel lett ideges. Megjött Rory! Nem csoda, hogy Mrs.
Fitzpatrick ennyire izgatott. A világnak ebben a zugában ritkán
jelentek meg méregdrága gépkocsikkal komoly küllemű ügyvédek.
– Felküldjem? – érdeklődött Mrs. Fitzpatrick.
Angel nem tudta, mikor fog érkezni Rory, így aztán már hajnali
hatkor felkelt, biztos, ami biztos. A szobájában ücsörgött egész reggel
meg kora délelőtt, és csak várt, várt. Ír szokás szerint feketébe
öltözött. Sötét haját fésűk segítségével tűzte fel, ám közben végig
azon tűnődött, miért olyan fontos neki a megjelenése éppen ma.
Ügyetlenkedett is fésülködéskor, és a frizuráját bizony számtalanszor
elrontotta. Pár haj tincs most is a homlokába hullott.
– Köszönöm, Molly – felelte halkan. – Tényleg nem gond?
– Ugyan már! – legyintett az idős hölgy, majd fürkészően végigmérte
Angelt. – Mit szólnál egy konyakhoz? Hogy egy kis színed legyen.
A lány a fejét rázta. Már elmúlt tizenegy óra. Nem szerette volna, ha
Rory Mandelson így, fényes nappal pohárral a kezében találná. A férfi
sosem helyeselte Chad házasságát, és Angel a világ minden kincséért
sem kívánt volna még mélyebbre süllyedni a szemében.
Ami azt illeti, Rory telefonhívása óta a lány alig aludt. Órák hosszú
során át tűnődött éjszaka, miért is látogatja meg őt valójában a
sógora. Hogy ennyi fáradságot nem kímél! Ám rájött lassan, hogy
Rory Mandelson ügyvéd, tehát megszokta, hogy mindennek alaposan
utánajár. Ebben az esetben nyilván a „rendes ügymenethez” tartozik,
hogy személyesen fejezze ki részvétét az elhunyt özvegyének. És pont
egy ilyen alkalommal kapja őt iszogatás közben? Szó sem lehet róla!
– Köszönöm, nem, Molly – szabadkozott udvariasan. – Igazán
kedves tőled, de semmit sem kérek.
– Jó, akkor felküldöm a látogatód.
– Azt nagyon megköszönöm.
Molly kisietett. Angel a fényképet az asztalra ejtette, és a kezét
összefonta. Életében nem érezte magát még ilyen idegesnek, holott
tényleg mi oka lehetett rá?
Talán a gyász teszi, gondolta. Pedig annak idején Chad egyetlen
mentegetőző, magyarázkodó szó nélkül hagyta ott őt. Angel mégis
egyre siratta, gyászolta ezt a jobb sorsra érdemes, odaveszett fiatal
életet.
Szemközt a falon ott lógott egy ovális tükör. A lány, ha egy kicsit
oldalt biccentette a fejét, láthatta a saját tükörképét. Vágott egy
grimaszt. A sápadtságát még jobban kiemelte a derékban szűkített,
fekete ruha. És fekete karikák húzódtak a szeme alatt is. Tudta, hogy
lehangoló látványt nyújt.
Kezével akaratlanul is beletúrt a hajába, de rögtön abba is hagyta az
ideges mozdulatot, mert Rory épp abban a pillanatban lépett be az
ajtón.
Angelt bosszantotta, hogy a férfi így rajtakaphatta. Ráadásul nem is
volt jellemző rá, hogy az élet nehéz pillanataiban a külsejével
törődjön. Vonakodva emelte föl a tekintetét.
Ó, hát nem változott semmi! Ebből a férfiból mindig valami
leírhatatlan sugárzás áradt. Nyilván így született, nem lehet az
ilyesmit begyakorolni vagy fejleszteni – nem, Rory Mandelson
azonnal nagy hatást gyakorolt mindenkire. Aki Roryt egyszer látta,
többé nem felejthette el.
Vagy mégis a foglalkozása hozta volna felszínre ezt a képességét?
Ügyvéd volt, a tárgyalóteremben minél nagyobb hatást kellett elérnie,
egész lényével a védencét képviselnie. Chad sohasem értette, miért
nem sáfárkodik a bátyja jobban az adottságaival, miért nem halmoz
fel vagyonokat, miért képvisel mindig szegény, társadalmilag
hátrányos helyzetű embereket, olyanokat, akik efféle rangú ügyvédet
megfizetni messze nem lettek volna képesek. Itt is nagy különbség
mutatkozott Rory és Chad közt. Angel néhai férje egyetlen alkalmat ki
nem hagyott volna, amelyből pénzt remélhetett.
 Rory Mandelson magas volt, erős testalkatú, csontos, ugyanolyan
pompás külsejű férfi, mint az öccse. Csak nem rendelkezett annyira
vad és kiszámíthatatlan természettel, mint Chad, és ez nyomban meg
is látszott rajta. Inkább erőt és nyugalmat árasztott magából. Angel
hatalmas, mélységekben gyökerező tölgyfához szokta magában
hasonlítani.
A sógora most beható pillantással méregette, az ajkait összeszorítva
közben. Az arcáról azonban nem lehetett leolvasni, mi játszódhat le
az agyában vagy a szívében.
Angelnek hirtelen feltűnt, hogy Rory mindig mennyire
fegyelmezettnek hat. Gondolatairól sötétkék szeme sem árult el
semmit. Fekete farmert hordott, meg egy pulóvert, zöldebbet, mint a
Wicklow-hegység maga, melynek dombjaira az ablakon át Angel
kiláthatott. A ruházata alapján semmi sem különböztette volna meg
egy átlagos turistától, bár ilyenkor már jóformán alig akadt vendége a
szállodának. Írországnak ezen a részén a tél különösen csípős, komor
és hideg, és még jó ideig nem várható semmi enyhülés.
– Helló, Angel – köszönt halkan Rory.
– Helló, Rory – felelte bizonytalanul a lány, majd lassan felállt.
Elindult, keresztülvágott a szobán, és megállt a látogatójával
szemközt. Innét, közelről már látta a férfin a szomorúságot, amely
mintha körbevonta volna az egész alakját, szinte kézzelfoghatóan.
Nem vitás, Rory csak üggyel-bajjal türtőzteti magát, hogy el ne
hatalmasodjék rajta a fájdalom.
Angel ösztönösen cselekedett Lábujjhegyre állt, és részvéte jeléül
átölelte a sógorát sőt még a fejét is a vállára hajtotta. Azt várta, hogy
a férfi viszonozni fogja az ölelését Ám éreznie kellett, hogy Rory teste
megfeszül, kicsit el is húzódik tőle. Erre Angel azonnal leengedte a
karját.
– Sajnálom – szólalt meg kissé dermedten, látván a férfi
kifürkészhetetlen arcát. Persze, Rory mégiscsak angol. Lehet, hogy
hazájában nem illedelmes viselkedés, ha az özvegy a sógora nyakába
borul.
– Jó, jó – legyintett fáradtan Rory. – Mindenki sajnálja, mindenki le
van sújtva, már napok óta csak ezt hallgatom…
Angel közben elgondolkodott magában: vajon a férfi szándékosan
viselkedett-e így az előbb, hogy jelezze, sem a részvétére, sem a
közelségére nem vágyik? Eltökélte, hogy mostantól a
legkifogástalanabb jó modort fogja gyakorolni, és ennek megfelelően
mutatott az egyik karosszékre.
– Nem foglalsz helyet, Rory? – kérdezte. – Hosszú út áll mögötted.
A sógora úgy nézett körül, mint aki ellenőrizni akarja, hogy a székek
egyáltalán megfelelő ülőalkalmatosságok-e itt a számára, majd
megrázta fejét.
– Nem, épp a hosszú út miatt szívesebben maradnék állva, ha téged
nem zavar.
– Iszol valamit?
– Köszönöm, még nem – jelentette ki Rory, miközben mélyen Angel
szemébe nézett.
– Jó, de azt megmagyaráznád végre, miért jöttél ide tulajdonképpen?
A férfi újból erőteljesen megrázta a fejét.
– Még nem.
Angel nemigen látott eddig embert, aki ilyen kendőzetlen
nyíltsággal hárította volna el a neki nem tetsző kérdéseket.
Rory tekintete ekkor az esküvői képre tévedt, amelyet a lány
nézegetett az imént. Fölemelte az asztalról, majd kissé elhúzta a
száját.
– A régi szép időkön merengtél? – érdeklődött gúnyosan.
– Már az is baj? – Miközben ezt kimondta, Angel érezte, milyen
sértetten cseng a hangja. így bánik Rory a tanúk padján ülőkkel is?
Sarokba szorítja őket, míg a végén olyan dolgokat is be nem vallanak,
amelyekről inkább hallgatniuk kellene? – Alig van néhány fényképem
az öcsédről.
A sógora vállat vont.
– Nem akartalak megbántani – jegyezte meg hűvösen –, de hát
tudhatod, mindig úgy gondoltam, jobb lett volna, ha nem házasodtok
össze.
– Ó, igen – suttogta Angel, és az ajka kesernyés mosolyra húzódott
–, efelől sohasem hagytál kétséget bennem.
– És az események, sajnos, az én balsejtelmeimet igazolták.
A lány elborzadva nézett rá.
– Te hideg szívű szörnyeteg! – vágta oda végül.
Rorynak azonban meg sem rezzent az arca.
– Talán nem lenne képmutatás, ha úgy tennék, mintha helyeseltem
volna a házasságotokat… csak azért, mert Chad már halott?
Angel beleborzongott sógora kemény szavaiba.
– Muszáj ilyen kíméletlenül fogalmaznod mindig? – tett neki
önkéntelenül is szemrehányást, miközben arra gondolt, vajon
szunnyadozik-e a valódi részvétnek csak egy aprócska kis szikrája is a
férfiban?
Rory összeszorította a száját.
– Akkor mit szeretnél, hogyan beszéljek? Én is úgy fejezzem ki
magam, mint azok a finomkodó széplelkek, aki azt hiszik,
költőieskedő gügyögésükkel elfeledtethetik a könyörtelen valóságot?
Az én öcsém azonban nem jobb létre szenderülés, nem is csak úgy
egyszerűen „eltávozott körünkből”, hanem nagyon is nyersen és
neveletlenül meghalt. Igen, meghalt szegény, halott, nem él többé! És
ezt a tényt mindkettőnknek el kell fogadnia.
– Szándékosan vagy ilyen kegyetlen? – kérdezte halkan Angel.
– Igen – bólintott Rory kurtán. – Olykor szükséges, hogy
szembenézzünk a dolgokkal. Ahogy történtek.
Ahogy történtek?
Angel lezöttyent egy székre, és ugyanilyen ösztönösen tette fel
kérdését, holott valójában nem akarta hallani a választ:
– Miért, hogyan történt?
A sógora nem felelt azonnal. Összevonta szemöldökét, és úgy
látszott, erősen küzd magával. Amikor azonban megszólalt,
nyugodtnak és hűvösnek tűnt a hangja.
– A kocsijával nekihajtott egy útkorlátnak, azután… – Hirtelen
elnémult, mert észrevette, mennyire elsápadt a lány. Persze, már az
első pillantásával felmérte, amikor a szobába lépett, milyen rémséges
állapotban van Angel, de most attól kellett félnie, el is ájulhat
bármelyik másodpercben. – Még nem vagy elég erős, hogy ezt
végighallgasd – tette hát gyorsan hozzá. – Talán innod kellene
valamit…
– Nem, dehogy…
– Ugyan már! Nekem is szükségem lenne rá!
Angelnek nem maradt ereje tiltakozni. Rory fölfedezte a konyakos
üveget az egyik kisasztalon, és töltött két pohárral.
– Igyál! – parancsolt a lányra, miközben feléje nyújtotta a pohár
konyakot. Angelnek erről akaratlanul is az eszébe jutott, milyen
veszettül dühös volt Chad mindig a bátyjára, amiért ilyen
ellentmondást nem tűrő hangon beszélt az emberekkel.
A lány ivott egy kortyot. A szesz égette a száját, azután a torkát… de
érezhetően megkönnyebbült. Önkéntelenül is hátradőlt, és lehunyta a
szemét. Amikor ismét felpillantott, látta, a sógora mereven figyeli.
– Minden rendben? – kérdezte Rory.
Angel bólintott.
– Igen, erős leszek.
– Nekem más a véleményem. Olyan sápadt vagy, hogy tényleg attól
félek, bármelyik pillanatban elájulhatsz. Persze, ezt nehéz megítélni,
mert tetőtől talpig feketébe öltöztél, ami természetesen szintén
kiemeli a bőröd fehérségét. – Rory hangjában mintha megint
valamiféle csúfondárosság bujkált volna.
Ezzel meg is sértette Angelt.
– Nyilván helyteleníted, hogy gyászruhában járok.
A férfi alig észrevehetően vonta meg a vállát, a szavai viszont annál
lesújtóbban hatottak.
– Az én véleményem ebben semmit sem számít. Azt teszel, amit
akarsz.
Látszott rajta azonban, hogy helyteleníti a gyászöltözetet. Angel
letette a poharát. Tulajdonképpen mit képzel ez az alak? Senki se
hívtam mégis idetolakszik Írországba, utána meg úgy ítélkezik felette,
mintha valami olcsó nőcske lenne! Miközben mindenki tudja, hogy
Rory Mandelson eddigi életének harmincnégy éve alatt több nőt
„fogyasztott el”, mint amennyi egészségesnek mondható.
– Semmi gond, valóban azt fogom tenni ezután is, amit akarok –
vágott vissza kis szünet után Angel. – Ugyanakkor megkérdezlek, van-
e valami kifogásod az ellen, hogy meggyászolom a férjemet?
Rory újból összehúzta a szemét, és mintha két zafírszilánk villogott
volna csupán Angelre.
– De hát Chad csak a törvény betűje szerint volt már a férjed! Több
mint másfél éve elhagyott. Egymásnak tett eskütök nem ért többet,
mint a papír, amelyre a hivatalos szöveget jegyezték.
A lány felkapta a fejét.
– Ahogy te ezt előre megjósoltad, ugye?
Rory rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.
– Igen – biccentett –, ahogy megjósoltam.
Angel az ajkába harapott.
– Feltételezem, most szerfelett elégedett vagy, hogy igazad lett.
Minden komor jóslatod bevált. Chaddel mi valóban nem illettünk
össze. És én ezért végül elűztem őt magamtól. Így gondolod, ugye,
Rory?
A férfi kesernyésen felnevetett.
– Miért lennék elégedett? Ilyen önzőnek tartasz? Azt hiszed, a
házasságotok kudarcát kívántam, csak hogy igaz legyen a jóslatom?
– Mered-e nyíltan tagadni? – kérdezett vissza Angel felindultan.
Rory lemondóan csóválta a fejét. Az ablakhoz lépett. Elnémult a
hegyek ámulatos látványától – pedig ilyesmi csak igen ritkán történt
meg vele. Egy kis idő múltán visszafordult, és hanyagul az
ablakdeszkának támaszkodott. De továbbra sem szólt egy szót sem.
Angel akaratlanul is csodáló tekintettel mérte öt végig. Karcsú
alakjával, széles vállával, sötét hajával, mélykék szemével tényleg úgy
nézett ki, mint minden nő megtestesült álma. A lány a következő
pillanatban már riadtan tett magának szemrehányást. Te jó ég! –
futott át az agyán. Itt ülök, és bambán bámulom az egykori
sógoromat!
Rory észrevette, hogy Angel őt figyeli, és összeszorította a száját.
Végül mégis ő törte meg a csendet:
– Szerinted olyan szörnyeteg lennék, aki egyetlen öccse
boldogtalanságát kívánja? Angel, ezt nem mondhatod komolyan!
Ugyan, a legjobb, ha nem is felelek. – Rory sajnálkozó pillantást vetett
a sógornőjére. – Amikor látnom kellett, hogy szilárd szándékotok a
házasság, természetesen azért szorítottam én is, hogy sikerüljön.
– Én azonban Chadet elűztem magamtól, ugye? – makacskodott
tovább Angel.
A férfi tűnődve nézett rá.
– Fogalmam sincs. Tényleg elűzted?
A lány erőtlenül legyintett egyet.
– Semmi értelme erről beszélnünk. Chad halott! Nem tér vissza
többé. – Könnyek peregtek végig az arcán. – Olyan ez az egész,
mintha Chad soha nem is létezett volna – nyögte halkan, zokogva. –
Mintha nem járt volna itt soha.
Rory nyugtalan lett. Eddig csak egyszer látta sírni Angelt: amikor az
öccse eltűnt, a lány pedig hozzá, Roryhoz fordult segítségért. Akkor
nem hatotta meg különösebben a sógornője kétségbeesése,
feltehetően azért, mert eleve ellenszenvvel figyelte a házasságukat.
Most viszont alig bírta elviselni Angel könnyeit. Odament hozzá,
leült vele szemben, megfogta a kezét, és simogatni kezdte a
hüvelykujjával. Tulajdonképpen apró kedvesség volt csak ez, a lányra
mégis vigasztalóan hatott. Elvette Rorytól a felkínált zsebkendőt,
majd megtörölte vele az orrát.
– Még mindig nem mondtad el, mi történt – sóhajtotta végül.
A férfi hirtelen nagyon kényelmetlenül kezdte érezni magát. Útja
során, egészen a megérkezéséig latolgatta, mérlegelte a szavakat,
mondatokat; hogyan is fogalmazzon. Most azonban egyszerre be
kellett látnia, nem megy a dolog. Főleg úgy nem, hogy Angel
könnyesen csillogó szemébe kelljen néznie közben.
Elhatározta, hogy változtat a módszerén.
– Mesélj nekem inkább, mi történt azóta, hogy Chadet utoljára
láttad! – kérte halkan a lányt.
– Ugyan, hát nem tudod? – pillantott rá meglepetten Angel. –
Nyomban azután, hogy eltűnt, felkerestelek Nem emlékszel már?
– Emlékszem, hogyne, csak alig beszéltél akkor is. Lényegében
annyit mondtál mindössze, hogy Chad eltűnt.
Angelt annak idején hihetetlenül megrázta az eset, és nagyon
szégyellte magát miatta. Micsoda egy szörnyű alak lehetek, gondolta,
hogy csak így se szó, se beszéd elhagy a férjem!
Rory most nagy nyugalommal biztatta tovább:
– Kérlek, meséld el, hogy történt, Angel! De most ne hagyj ki
semmit, mondj el mindent!
Rory személyiségének varázsa ezúttal is ellenállhatatlanul hatott a
lányra. Belepillantott a férfi mélykék szemébe, és egyszerre úgy
érezte, beszélnie kell.
– Amikor utoljára láttam, Chad épp munkába indult – fogott hát
bele lassan, és megpróbált visszaemlékezni arra a másfél évvel
ezelőtti napra. – Ragyogó szép júniusi reggel volt. Úgy terveztük,
munka után elmegyünk valahova vacsorázni, szórakozni vagy ilyesmi.
–És?
– Semmi több nem történt – vonta meg a vállát Angel.
Rory arckifejezése most is kifürkészhetetlen maradt.
– Láttad bármi jelét annak, hogy valami nincs rendben?
A lány zavartan nézett vissza rá.
– Mi ne lett volna rendben?
 – A kapcsolatotok – világosította fel Rory. – Korábban nem utalt
arra semmi, hogy Chad majd egy szép napon minden magyarázat
nélkül faképnél hagy téged?
Angel összeszorította a száját. Utólag már ő is rájött, hogy a
házasságuk igen hamar válságba jutott. Csak hát annyira eltökélte,
hogy bebizonyítja a világnak: Chaddel ők ketten igenis boldogok, nem
követtek el hibát, amikor „egymást választották”. Ezért hagyott
figyelmen kívül minden intő jelet. Csak hogyan mesélhetné el ezt
most Rorynak? Hogy Chaddel ők pár hónap múltán már le sem
feküdtek egymással?
– Nem dúlt köztünk valami nagy szenvedély – ismerte be végül. –
Mit mondjak, megfogyatkozott a kölcsönös érdeklődésünk…
– De azért nem veszekedtetek állandóan?
Angel a fejét rázta.
– Nem, különös módon nem. Chad mintha kicsit örökké máshol járt
volna gondolatban. – A lány most keményen a sógora szemébe nézett.
– Azt mondd meg, minek ezt felhánytorgatni, mi értelme bolygatni a
múltat? Kérlek, meséld el inkább, mire jöttél rá!
A férfi habozott.
– Kíméletesen közöljem veled?
Angel félrebiccentette a fejét, és kérdőn felvonta a szemöldökét:
– Van rá lehetőség?
– Tulajdonképpen nincs – vallotta be a férfi. – Chad egy másik nőt
választott.
Ettől tartott mindvégig a lány. Tapasztalatlansága ellenére is
ráérzett, hogy az utolsó időkben a férje szinte egyáltalán nem
érdeklődött iránta… se testileg, se lelkileg. Nyelt egy keserveset.
– Igen, Chad életében megjelent egy másik nő – ismételte el Rory a
lényeget, mert Angel mintha meg sem rezzent volna az iménti
szavaira.
– Értem – sóhajtotta a lány. – Vagyis hogy sejtettem.
– Meséljem tovább? – tudakolta tapintatosan a sógora.
Angel büszkén felszegte a fejét.
– Életemben soha nem féltem az igazságtól. Mondj el nyugodtan
mindent arról a nőről! Hogy hívták?
– Jo-Anne. Jo-Anne Price.
Angel tűnődve meredt maga elé. Halványan derengett neki ez a név.
– Valami ausztrál nő, ugye? A hirdetési ügynökségen dolgozott mint
kisegítő… vagy gyakornok.
– Igen.
– Nemrég végzett az egyetemen, és Angliában akart szakmai
tapasztalatokat szerezni. – A lány félresimított az arcából egy
rakoncátlan tincset. Igen, ez furcsa, milyen jól emlékszik erre a nőre,
holott csak ritkán találkoztak. Talán Chad mesélt róla ennyit, anélkül
hogy neki a leghalványabb gyanúja támadt volna? – Igazam van? –
kérdezte hát végül.
– Igazad – bólintott vonakodva Rory. – Az iroda közelében, az egyik
kocsmában ismerte meg Chadet, aki állást szerzett neki az
ügynökségnél, majd hamarosan… beleszeretett.
Angel vett egy gyötrelmesen mély lélegzetet. Ez a kíméletlen
őszinteség máris megviselte.
– Alig pár hónapja lehettünk akkor házasok – vetette közbe. –
Vagyis Chad már akkor sem szeretett engem.
– Nem, Chad azt hitte, szeret téged, azért is vett feleségül. Csak hát
jött Jo-Anne, és…
– És? – kérdezte ingerülten Angel, miközben olyan dühösen nézett a
sógorára, mintha a férfi tehetne mindenről.
Rory tudta, hogy tartozik a lánynak az igazsággal, még ha fájó lesz is
az.
– Attól tartok, Chad sem látta tisztán, mi történik vele. Nem holmi
jelentéktelen, futó kaland volt ez, hanem igazi, nagy szerelem. Bár én
az ilyesmiben nem hiszek – tette hozzá komoran –, de Chad hitt.
A lány elhúzta a száját.
– Megbocsáss, Angel. Tudom, ezt nem kellett volna mondanom.
– Ugyan, ugyan, jól van így – tiltakozott a sógornője. – Elvégre én
akartam hallani az igazságot, nem te tehetsz róla, ha felkészületlenül
ért.
Rory összeráncolta a homlokát, és ivott egy korty konyakot.
– Chad nem mert nyíltan beszélni veled. Egyébként nekem sem
vallott be mindent. Jo-Anne-nel egyszerűen elpályáztak Ausztráliába,
ahol nem kellett félniük, hogy kellemetlenkedő ismerősök zavarják
meg a boldogságukat.
– Igen ám, csak nyilván ez sem jött össze. Feltételezem, Jo-Anne-
nek Ausztráliában élnek a szülei, akik aligha lehettek elragadtatva,
hogy a lányuknak egy nős férfival van viszonya.
– Biztosan nem lettek volna elragadtatva, csakhogy már rég
meghaltak. Jo-Anne-nek senkije sem maradt, azon a távoli földrészen
is Chad jelentette számára az egyetlen gyámolítót és támaszt. – Rory
felsóhajtott. Ugyanis a legrosszabbat még mindig nem mondta el. –
Ilyen szempontból is erős kötelékek fűzték össze kettejüket. Chad is
árvának érezte magát, ugyanúgy, mint Jo-Anne.
Rory hangjában ott bujkált valami furcsa rejtelem. Titok? Angel
szorongva várta, mi következik még. Rá is kérdezett:
– Nem mondtál el még mindent, ugye?
 – Haladjunk csak szép sorjában! – intette őt nyugalomra Rory.
– Jó, de ha eltitkolsz előlem valamit…
A férfi vett egy mély lélegzetet. Női megérzés, gondolta sóhajtva.
– Rendben, essünk túl rajta! – Jelentette ki. – Chad és Jo-Anne
nagyon boldogan éltek egymással Ausztráliában.
– Ezt meg honnan veszed? – kérdezte elhűlve Angel, – Képtelenség,
hogy az öcséd halála után derítetted volna ki. Két hét sem telt el még
a balesete óta…
Rory félt ettől a kérdéstől.
– Chad nem sokkal karácsony előtt írt nekem – vallotta be halkan.
– És erről miért csak most szólsz nekem? – csattant föl Angel.
– Chad megkért, hogy hallgassak…
– És a jó bátyuska… az érző szívű, szavatartó férfiú…
– Nem kell azért eltúlozni – feszengett Rory.
– Figyelj ide, most már tényleg ne kerteljünk tovább! – parancsolt rá
Angel. – Elsősorban arra lennék kíváncsi, meddig titkoltad volna még
el az öcséd tartózkodási helyét, ha nincs ez a baleset?
– Nem én döntöttem így, hanem Chad. Személyesen szerette volna
közölni veled. Ő maga. Ráadásul nem is levélben.
– És nyilván csak karácsony után – jegyezte meg hűvösen Angel. –
Miért várt ilyen soká? Mire várt? Azonnal megkérhette volna a
beleegyezésemet a válásunkhoz.
– Nyilván nem tudott személyesen idejönni.
Angel kétkedve pillantott a sógorára.
– És ugyan miért nem?
Rory nem számított rá, hogy ez a beszélgetés ilyen kínkeserves lesz.
Persze, azt azért jól tudta, hogy most már az ő részéről kötelező a
teljes őszinteség, és nem szabad többé kibúvót keresnie, csak hogy
időt nyerjen.
– Jo-Anne gyereket várt Chadtől – vágta ki végre, és miközben
gyorsan tovább beszélt, igyekezett elkerülni Angel tekintetét. – És Jo-
Anne-nek a terhesség utolsó hónapjaiban már nem volt szabad
repülőre szállnia. Chad pedig úgy tervezte, hogy mihelyt lehet,
személyesen keres fel téged bocsánatot kérni. Meg aztán én is
szerettem volna megismerni az újszülött unokaöcskösömet.
Rory szavai nyomán végre kezdett a „teljes kép” összeállni a lány
előtt – és ez borzasztotta el csak igazán.
– Tehát Jo-Anne, Chad meg a…
– Pici – fejezte be keserűen Rory.
Angel keményen megmarkolta a szék karfáját.
– De hát mi történt? – suttogta elszömyedve.
– Hozzám igyekeztek a repülőtérről – felelte a férfi. – Nem teljesen
világos, mi okozta a balesetet. Jo, a másik kocsi vezetője ivott némi
szeszt, de messze nem érte el a büntetendő szintet. Chad meg
egyáltalán nem ivott újabban. Nagyon megváltozott – magyarázta
Rory –, és semmit nem tett volna, amivel a családjának árthat. Lehet,
hogy rátört valami fáradtság, vagy a kicsi kezdett el kiabálni. Ki tudja?
Sohasem fog már kiderülni. – A férfi igyekezett fegyelmezni magát. –
Tény, hogy a szerencsétlenség nem messze a reptértől következett be.
Chad meg Jo-Anne azonnal szörnyethaltak.
– És a pici? – kérdezte izgatottan Angel.
Rory a két keze közé temette arcát, mire a lány valami iszonyú
szorongást kezdett érezni nyomban.
– Ne kínozz!– szólt a sógorára elgyötörtén. – Mi történt a picivel?
A férfi fölemelte a fejét, és arckifejezése akkora fájdalomról
árulkodott, hogy Angel máris a legrosszabbtól tartott. Ám Rory fakó
hangon így válaszolt:
– A pici csodával határos módon sértetlenül túlélte a
szerencsétlenséget, és jelenleg is jól van.
– Hála az égnek! – kiáltott fel megkönnyebbülten a lány. – Hála az
égnek!
Roryt meghatotta ez az önzetlenség.
– Köszönöm, Angel – dünnyögte zavartan. A sógornője váratlan
viselkedése alaposan megkönnyítette a dolgát. Elmondhatja végre a
jövetelének igazi okát is.
– És hol van most a pici? – előzte meg a kérdésével Angel.
– Itt van – felelte Rory a tőle telhető legnagyobb nyugalommal. –
Magammal hoztam.
 3. FEJEZET

Rory sok mindenre számított, csak arra nem, ahogyan a sógornője

ezt a hírt fogadta. Angel olyan dühösen pattant fel, mintha azon
nyomban a férfinak akarna rontani.
– Azt akarod mondani, hogy egy újszülöttet, egy apátlan-anyátlan
árvát… magaddal cipelsz egy ilyen fárasztó útra, és utána még kint
hagyod őrizetlenül a kocsiban?
Rory néhány másodpercig csak döbbenten hápogott.
– Angel… – kezdte volna.
– Csikorgó hideg télidőben?
– Angel…
– Hogy bízhattak rád egy ilyen csöppséget, Rory Mandelson? –
rikácsolta a lány dühtől eltorzult arccal. – Fel kellene téged jelenteni
a gyermekvédelmi hatóságoknál.
Rory erre már akaratlanul is elmosolyodott. Nagy
megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy egyáltalán képes még ilyesmire.
Mióta ugyanis a rendőrség értesítette az öccse haláláról, még egyszer
sem akadt kedve kipróbálni.
– Nem hagytam a kocsiban – tiltakozott erőtlenül.
– Hanem akkor hol van?
– Mrs. Fitzpatricknál.
– Hogy… Mrs. Fitzpatriknál… van? – ismételte el lassan Angel, de
úgy, mintha Rory valami idegen nyelven beszélt volna az imént.
Durva hanyagságnak tekintette, amit a férfi a kicsivel művelt. –
Vagyis megérkeztél ide ma reggel, és nyomban ráhagytad ezt a
csöppséget? – kérte számon, de olyan szigorúan, mintha ő maga
lenne az ügyvéd, aki épp egy vádlottat faggat. – Csak úgy egyszerűen?
Rory lassan bólintott. Angel heveskedése nagy hatást gyakorolt rá.
Sokkal elevenebbnek, tüzesebbnek látszott ez a nő, mint ahogyan
emlékezett rá.
– Csak úgy egyszerűen? – kérdezett vissza Rory. – Hát körülbelül.
– És mit tettél volna, ha nem vállalja? Ha azt mondja, nem vigyáz rá,
mert ki nem állhatja a gyerekeket? Vagy ha valami olyan
sorozatgyilkosnő-külseje lenne?
Rory most már egyenesen jókedvű hahotában tört ki. Végre kezdte
hinni, hogy az öccse halála felett érzett iszonyú gyásza előbb-utóbb el
fog oszlani.
– Feltételeztem, hogy te semmiképp sem dolgoznál
sorozatgyilkosnőnél – felelte még mindig huncut vigyorral az arcán. –
Ha azonban a leghalványabb gyanúm támadt volna, esküszöm,
magamnál tartom a csöppséget.
– Mese habbal.
– Különben is csak azért hagytam Mrs. Fitzpatriknál, mert nem
akartam rögtön idehozni a nyakadra, vagyis féltem, hogy esetleg
kellemetlenséget okoznék neked vele – fordította ismét komolyra a
szót Rory.
– A tapintat eleven szobra vagy – gúnyolódott Angel, bár közben
csakugyan őszintén meglepődött a férfi figyelmes viselkedésén, de ezt
semmi esetre sem árulta volna el.
A sógora vállat vont.
– Igyekszik az ember – dörmögte az orra alá óvatosan, mert már
fogalma sem volt, hogyan értékelje sógornője utolsó kijelentését.
Angel kissé meghatódott a mindig oly magabiztos férfi alig leplezett
zavarán, és elhatározta, hogy egy mentőkérdéssel a segítségére siet.
– Láthatnám a kicsit? – érdeklődött félénken.
Rory arcán azon nyomban hálás mosoly jelent meg. A lány pedig úgy
érezte magát, mintha hirtelen a napsugár ragyogna rá az iménti sötét
felhők mögül. Mégis rögtön magára parancsolt: csak ne olyan
hevesen! Soha többé ilyen gondolatokat – egy férfival kapcsolatban.
Házasságának kudarca óta úgy élt, mint egy apáca; nem fog pont most
az ellenkező végletbe esni. Különben is, mit csodálja ő itt egy férfi
mosolyát, amíg odalent egy szerencsétlen kis árva poronty várakozik
rájuk?
– Persze hogy láthatod – felelte jóleső érzéssel Rory. – A konyhában
alszik. Vagy legalábbis ott aludt, amikor eljöttem Mrs. Fitzpatriktól.
– Akkor siessünk hozzá minél hamarabb!
Angel már el is indult. Nemsokára beléptek a tágas konyhában,
amely pont úgy festett, mintha egy írországi utakat hirdető
reklámfüzetből vágták volna ki. Ódon pohárszékben értékes
porcelánok sorakoztak, minden ragyogott a tisztaságtól, és a széles
ablakokon besütött a nap. Amit pedig a kép nem ábrázolhatott: a
levegőben csodás illatok terjengtek. Pirítós készült. A jókora faasztal
simára koptatott felülete arról tanúskodott, hogy nemzedékek óta
használhatják. Az asztal közepén pedig ott állt egy jól kibélelt
mózeskosár, benne fehér „batyu”.
Mrs. Fitzpatrick épp ezt a batyut tanulmányozta, közeire hajolva
fölébe, ám Angelék érkezését hallva máris fölegyenesedett, és
kíváncsi figyelemmel pillantott rájuk.
Angel ugyanis csak annyit közölt vele, hogy meghalt a férje, és a
sógora emiatt hamarosan meglátogatja. Molly Fitzpatrick nyomban
elhatározta, hogy jól kifaggatja majd a jövevényt, de Rory kemény
tekintete elijesztette a szándékától. Legalábbis egyelőre.
– Az asztalra tettem föl a mózeskosarat, nehogy a kutyus
„érdeklődni” kezdjen iránta – magyarázta Mrs. Fitzpatrick. Ezúttal is
jellegzetes ír kiejtéssel formálva minden szót. – Forr mindjárt a
teavíz, a pirítós meg ott van a tálalón. Megyek is föl, megcsinálom az
ágyakat, Angelica.
– Köszönöm – biccentett a lány, ám figyelme már az alvó
gyermeknél járt. Alig vette észre, amikor Mrs. Fitzpatrick eltávozott a
konyhából.
Közelebb hajolva a batyuhoz, mindössze egy kis sötét hajcsomót
látott benne, meg egy apró, kerek arcot, meg egy kezecskét, amelynek
az ujjai olyan picik voltak, akár egy játékbabáé.
Angel mindig is rajongott a gyerekekért, ám ez a kicsi az ő elhunyt
férjétől származott. Bármennyire is vegyes érzelmekkel gondolt vissza
Chadre, nyomban rajongást érzett a parányi jövevény iránt. Szerette
volna, ha felébred, mert akkor a karjába vehetné.
Felpillantott, és észrevette, hogy Rory figyeli. A férfi fürkésző
tekintete zavarba hozta, bele is vörösödött.
– Megvárjuk, amíg felébred? – kérdezte halkan.
– Igen – suttogta Rory. – A tüdeje sokkal erősebb, mint ahogy azt az
ember egy ilyen parányi kis fickótól elvárná… Akármilyen édes is –
tette hozzá csaknem álmodozva, miközben az unokaöccsét csodálta.
Angel ismét ámulattal nyugtázta Rory arckifejezésének roppant
változását. Persze, az újszülöttek lenyűgöznek általában mindenkit,
olyanokat is, akik különben nem vonzódnak a gyerekekhez. Erre
Angel hamar rájöhetett, még amikor a kisöccsét dajkálgatta, később
pedig, amikor gyerekfelvigyázóként dolgozott Londonban.
 Ráadásul ez a pici még fel sem foghatja, mekkora veszteség érte
máris, hiszen meghalt a mamája. Csak egy kőszívű embert nem indít
meg az ilyesmi.
– Főzzek neked egy teát? – pillantott a lány a sógorára.
A férfi bólintott, közben szórakozottan a hajába túrt.
– Az nagyszerű lenne. Előtte azonban szívesen lezuhanyoznék.
Megmutatod, hol a fürdőszoba?
– Persze – válaszolta Angel, és csak most döbbent meg, hogyan
nézhet ki Rory ilyen hosszú és fárasztó út után is úgy, mintha
skatulyából húzták volna elő. Minden ügyvéd ennyire fegyelmezett és
szívós lenne, mint a sógora?
A lány megmutatta, merre van a fürdőszoba, azután hozzálátott a
teakészítéshez. Hébe-hóba kíváncsian a mózeskosár felé pillantott,
ám a picike édesdeden aludt.
Mélyen felkavarta a gondolat, hogy Chadnek fia van, és hogy általa
tovább él majd. Nagyon szerethette Jo-Anne-t, állapította meg
magában sajgó szívvel. Visszaemlékezett a férje viselkedésére, amikor
kettőjük között szóba jött a gyerekáldás lehetősége. Már jó egy
hónapja éltek házasságban, és Angel hirtelen rádöbbent, hogy
ilyesmiről még nem is beszéltek – hát megpróbálkozott vele. Soha
nem felejti el, milyen arcot vágott erre Chad. Mint aki borzad az
egésztől. Nem szólt semmit, de döbbent hallgatása mindent elárult…
És Angel? Ő hogyan intézte el magában ezt a „választ’7
Persze, ugyanúgy, ahogy a fájdalmas dolgokat máskor is. A legjobb
megoldás, ha úgy tesz, mit aki nem is törődik vele. A gyötrő,
megoldhatatlan ügy így aztán feledésbe is megy lassan.
Angel soha többé nem beszélt gyerekekről. Leginkább azért, mert
félt, hogy Chad még holmi régimódi, vidéki libának tartaná, aki alig
várja, hogy mielőbb „édes teherben” állhasson a házi tűzhely mellett
A korszerűen gondolkodó nők világától az ilyesmi nyilván idegen.
Holott Angel titkon bevallotta magának, hogy ő igenis vágyott egy
gyerekre, és ez játszotta a legnagyobb szerepet abban, hogy Chadhez
feleségül ment. Egész életében kisebbrendűségi érzések gyötörték,
éppen azért mert annyira áhítozott saját családra. Viszont a világban
azt kellett látnia, mintha csökkent értékűek lennének az olyan nők,
akik nem akarnak fényes szakmai sikereket elérni.
Elkészült a tea, Angel friss kenyeret vágott, azután vajat vett elő, és
két kis tálkába kanalazott egy-egy jó adagot Mrs. Fitzpatrik
nemrégiben főzött gyümölcslekvárjából. Hirtelen halk sírást hallott a
mózeskosár felől! A gyenge hüppögésből pillanatok alatt fülsiketítő
bömbölés lett. A lány nyomban odasietett.
A pici gyerek arca már kivörösödött az erőlködéstől, az ordítása
pedig ijesztően hangosnak tűnt. Angel nem tétovázott: kiemelte a
táskából a csöppséget, magához szorította, majd ringatni kezdte.
Nyilván éhes, gondolta, ám ösztönei azt is megsúgták rögtön, hogy a
fiúcska jól érzi magát az ő ölelő karjaiban. Mindenesetre nem bömbölt
már olyan szívszaggatóan. A lány beszélni kezdett hozzá, nyugtatni
próbálta.
– Hé, kicsikém – suttogta neki halkan –, nézzünk oda, milyen jóképű
fiatalembernek ígérkezel máris!
A gyerek azonban tovább ordított.
– Na – szólt rá akkor Angel –, nem mutatnád meg végre azt az
angyali arcocskádat, ahelyett hogy ilyen dühös torzképeket vágnál?
A kisbaba kinyitotta a szemét és álmélkodva a dajkálójára meredt.
Egyetlen pillanat volt ez, annak is talán csak a töredéke, de mintha
hirtelen megállt volna az idő. A lány belenézett a mélykék szempárba,
és arra kellett gondolnia, hogy a szemét a gyermek kétségkívül
Chadtől örökölte, egyébként Rory szemének a színe is ugyanilyen.
Mandelson-szemek.
Angel még szorosabban ölelte magához a kicsit és érezte, milyen
védtelen meg törékeny. Annyira magával ragadta a lelke mélyén
ösztönösen felébredő gyöngédség, hogy észre sem vette, amikor Rory
visszatért.
Csak arra riadt fel, hogy valaki figyeli. Megpördült. A sógora valami
különösen átható pillantást vetett rá – mintha a lelkébe akarna látni.
– Zavar, hogy felvettem? – kérdezte Angel.
Rory a fejét rázta.
– Csöppet sem. Miért zavarna? Remekül bánsz vele.
– Tényleg? – mosolyodott el a lány, mert megörült a dicséretnek. –
Miért gondolod?
– Egyszerűen csak látom – szögezte le nagy nyugalommal Rory. –
Meg hát Chad is mondogatta, hogy egész Londonban te vagy a
legkeresettebb gyermekfelvigyázó.
– Csakugyan? – Angel meglepődött, hogy a férje őt dicsérte volna.
Persze, lehet, hogy örömében, amiért nem kellett már együtt élnie
vele. – Ezt mondta?
– Igen – erősítette meg a sógora, még mindig elragadtatással
méregetve a csöpp embert a lány karjában.
A gyermek, szinte végszóra, megint bömbölni kezdett. A szája
ösztönösen is Angel mellét kereste.
– Éhes – közölte feszengve a lány, miközben egy elgyötört pillantást
vetett Roryra.
– Igen.
Angel örült, hogy a férfinak a szeme se rebbent. Szörnyű lett volna,
sőt egyenesen ízléstelen, ha Rory most bármiféle gúnyos megjegyzést
tesz. A sógora azonban szó nélkül a nagy utazótáskához indult,
amelyet időközben behozott a konyhába. Némi kotorászás után egy
tejesüveget húzott elő belőle, A lány megkönnyebbült.
– Gyorstalpaló tanfolyamon sajátítottam el a csecsemőgondozás
fortélyait – jegyezte meg Rory –, de máris nagy szakértője lettem a
mesterségnek.
– Megmelegítsem a tejet? – ajánlotta Angel, aki ez után a kínos
helyzet után inkább letette volna a csöppséget.
– Rendben – helyeselt a férfi. – Már ha nem akarod tovább fogni,
mert én is elintézhetem a melegítést.
A lány tétován megrázta a fejét.
– Nem, nem. Máris túl nagy… csalódást okoztam neki – nyögte
elfúló hangon.
Rory értő pillantást vetett rá.
– Hát persze – bólintott. – Add ide őt nekem! – A karját nyújtotta, és
Angel óvatosan átadta a picit.
– Azt hiszem, be is pisilt – tette még hozzá mentegetőzve a lány.
– Szóval ezért akarsz szabadulni tőle – ugratta őt Rory. A kis tréfa
mintha feloldotta volna a feszültséget, melyet az előbbi jelenet
idézett elő.
– Biztosan megint kétségbeesetten keresné a mamáját – vélte Angel.
– Észrevetted már, hogy hiányzik neki?
– Nem. És nyomban a baleset után beszéltem egy
gyermeklélekgyógyásszal, aki azt állította, hogy ilyen idős korukban a
csecsemők még csak a saját fennmaradási ösztönüket „ismerik”.
Senkihez sem kötődnek. Erősebbek ugyanakkor, mint hinnénk. Jó, az
meglehet, hogy eleinte hiányolta a mamáját a kicsi, de az orvos
szerint még nem alakulhatott ki kettőjük között bensőséges kapcsolat.
A csecsemő csak úgy általában egy embert lát benned, és aki a
legközelebb van hozzá, attól vár segítséget.
– Tehát amíg a karomban tartottam, tőlem – jelentette ki a tejet
melegítve Angel.
– Pár pillanatig bizonyosan – dünnyögte kelletlenül Rory. – De a
leggyakrabban tőlem.
A lány megmérte a tej hőfokát. Feltűnt neki, hogy a sógora még most
sem közölte vele, tulajdonképpen miért kereste fel.
Angel megfordult, kezében az üveggel, és meghatottan figyelte,
milyen végtelen szeretettel dajkálja Rory az unokaöccsét. Nem is
tudott volna ilyesmit elképzelni róla! Ő ebben az emberben eddig csak
a sikeres, magabiztos ügyvédet látta.
– Hogy hívják? – kérdezte a lány hirtelen.
– Tessék? – pillantott fel a sógora szórakozottan.
– Hogy hívják a kicsit? – ismételte Angel. – Eddig még nem mondtad
meg a nevét.
Rory nem felelt azonnal, előbb átvette az üveget. Hamarosan teljes
csönd támadt, és az egyetlen apró zaj – a falióra tiktakkja mellett – a
tejesüveg gumijának cuppogása volt, meg az apró csecsemőszájé,
ahogy szívta az éltető nedvet.
A lány türelemmel várt. Feltételezte, hogy a férfinál ez afféle
szakmai ártalom: nem sieti el a választ. Az ügyvédeknek mindig
mérlegelniük kell minden szavukat.
Viszont mit kérdezett ő? Egy nevet. A gyermek nevét. Nem titkos
adatok felől kért tájékoztatást.
– Nem fog tetszeni neked – szólalt meg végül Rory.
– Jó ég! – csapta össze a kezét Angel, könnyű kis mosoly
kíséretében. – Miféle névről lehet szó? Egy földönkívüliéről?
A sógora nevetni próbált, de igyekezetét nem kísérte siker. Pár nap
alatt megváltozott az ő egész élete. És ennek lett az eredménye az az
ólmos fáradtság is, amelyet legföljebb huszonnégy órai alvással tudott
volna „száműzni”. Az első adandó ágyba belezuhant volna, hogy
aztán semmit ne halljon a világról. A pici viszont, mintegy
varázsütésre, megint felbőgött. Rory szeretettel, de lemondóan nézett
rá. A lemondás persze önmagának szólt. Sejtette, hogy belátható időn
belül nem kerül sor erre az ő huszonnégy órás alvására.
– Szóval a neve Charles – közölte végül.
– Nocsak! – vonta fel a szemöldökét Angel, majd kesernyésen
megjegyezte: – Szép kis önzés Chadtől, hogy a gyereknek a saját
nevét adta!
A férfi vállat vont.
– Nem eszik olyan forrón a kását. A születési anyakönyvben az áll,
hogy Charles Rory. Chad és Jo-Anne alighanem úgy akarták nevezni
őt, hogy CR, Szí- Ár. Újabban nagy divat ez az előnevek
kezdőbetűivel…
– Hát itt Írországban nem – jegyezte meg komoran Angel. – Arról
már nem is beszélve, hogy ez a „Szí-Ar” borzalmasan hangzik. Még
hogy CR!
Rory töprengve ráncolta össze a homlokát.
– Persze, a „Szí-Ár” nem kötelező. Még azon is változtathatunk,
hogy egyáltalán Charles Rorynak hívják-e. A fiúnak akármilyen neve
lehet, amit mi… – Megrázta a fejét, és gyorsan helyesbített: – ...ami a
legjobban illik majd hozzá. Épp elég kicsi még, hogy a
névváltoztatáshoz hozzászokhasson.
– Megkeresztelték már? – érdeklődött Angel.
 Rory értetlenül pillantott rá.
Ez nem lepte meg a lányt. Chad már az egyházi esküvőjük ellen is
rengeteget berzenkedett, és egyáltalán, ellenszenvvel viseltetett
mindennel szemben, ami a vallással függött össze. Vajon Rory is
hasonlóan gondolkodik?
– És mi tart vissza? – kérdezte Angel.
– Gondolod, hogy meg kellene kereszteltetnem? – A férfi szúrós
tekintettel meredt a sógornőjére.
– Hogyne, feltétlenül – bólogatott Angel. Végső soron a kicsikének
ártani nem árthat, ha az égiek oltalmára bízzák. – Adhatsz neki olyan
nevet, amilyet csak akarsz. A keresztlevélben feltüntetett névnek nem
kell azonosnak lennie a születési anyakönyvben szereplő névvel.
Rory egy darabig csak némán figyelte a lányt. Elérkezett ugyanis egy
fontos, döntő pillanat.
– És mondd csak, Angel – vágott bele végre –, amennyiben hajlandó
vagyok megkereszteltetni őt, akkor te… – És most már olyan halkra
fogta a hangját, hogy a lány alig értette meg a szavait – …átjönnél
Angliába, hogy vigyázz rá és gondoskodj róla?
 4. FEJEZET

Angel elképedve nézett Roryra. A lélegzete is elállt egy pillanatra

attól, amit hallott. Olvasni arany!
– Komolyan gondolod? – suttogta hitetlenkedve.
– Életemben nem gondoltam még semmit sem ilyen komolyan.
– Azt akarod, hogy én… – A lány még nem bírta kimondani a
számára oly furcsa nevet – …a kicsire vigyázzak?
– Annyira képtelen ötlet lenne ez? – kérdezte halkan Rory. –
Valamikor ennél szentebb dolgot el sem tudtál képzelni. Mint hogy
kicsikkel törődj.
– De ez most teljességgel lehetetlen!
– Miért? – érdeklődött hűvös, tárgyilagos hangon a férfi.
– Csak gondolkodj rajta, akkor rájössz! – vágta oda Angel.
– Figyelj, az elmúlt két hét során egyéb sem járt a fejemben! – felelte
bosszúsan Rory. Közben olyan kétségbeesetten nézett Angelre, hogy a
lány a legszívesebben hozzábújt volna, hátha azzal megvigasztalja egy
kicsit. Szerencsére még idejében észbe kapott, és inkább gyorsan a
teáskanna után nyúlt, hogy újratöltse a csészéket.
– Most azonban nem akárki fiáról beszélünk – magyarázta közben. –
Ezt azért be kell látnod!
– Világos, hogy nem akárki fiáról beszélünk – hagyta rá Rory. –
végső soron ez itt az én unokaöcsém…
– És az én egykori férjem fia! – vágott közbe dühöngve Angel. – Egy
olyan fiúgyermek, akit egy másik nő szült neki.
 – És mit változtat ez a helyzeten?
Angel felsóhajtott.
– Nagyon furcsa lenne, ha én gondoznám a gyereküket. Mit
szólnának az emberek?
Rory csak a fejét rázta.
– Először is Chad nem az egykori férjed. Nem váltatok el. Te most az
öcsém özvegye vagy. És ez igen nagy különbség. Másodszor pedig én
már régóta tudom, hogy mindegy, mit teszel, a pletyka úgysem kerül
el.
– De hát egy csomó nehézség is adódhatna abból, ha a kicsit én
gondoznám! – érvelt tovább Angel.
– Miféle nehézségek?
Vajon Rory szándékkal játssza az ostobát? – kérdezte magában a
lány.
– Ugyan… tudhatod… – felelte kitérően.
– Nem, sejtelmem sincs – makacskodott a férfi. – Soha nem
tartozott az erényeim közé a gondolatolvasás.
– Eltekintve a dolog jogi körülményeitől – kezdte óvatosan Angel,
mert nem akart számára ismeretlen területre tévedni, nehogy a sógora
még a végén kigúnyolhassa –, marad az a tény, hogy ez a gyerek… – A
lány most hirtelen azon kapta magát, hogy minden tiltakozása
közepette is elérzékenyül, a hangja szinte remeg a gyengédségtől.
Nem vitás, rá a kisgyerekek mindig elsöprő vonzerővel hatottak. Ha
választania kellene egy tüneményes férfi meg egy ilyen édes apróság
között, hát biztos, hogy az utóbbit választaná. Mert egy ilyen apróság
legalább nem hagyja el az embert.
– Szóval, mi van ezzel a gyermekkel? – emlékeztette őt Rory szelíd
hangon.
 – Az, hogy Chad fia!
– Amivel pedig arra kívánsz célozni – folytatta tűnődve a férfi –,
hogy még mindig halálosan dühös vagy Chadre. Ezért nem akarod
vállalni a gyerekét, ugye? Mert állandóan arra a férfira emlékeztetne,
akit szerettél, és aki aztán…
– …elhagyott? – fejezte be helyette éles hangon Angel a mondatot.
Rory vállat vont, és letette az asztalra az üres tejesüveget.
– Hát így is lehet fogalmazni – jegyezte meg hűvösen.
Angel szeme vadul megvillant.
– Tehát engem te ilyennek látsz? Szánalmas áldozatnak?
A férfi nem tért ki a vádló tekintet elől, nyugodtan nézett Angel
szemébe. A lány ráadásul megesküdött volna, hogy Rory pillantása
némi csodálatról is tanúskodott.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi egyáltalán nem tekintelek
áldozatnak. Ha úgy lenne, végképp nem jutott volna eszembe, hogy
bármire is megkérjelek a kicsivel kapcsolatban.
– Akkor is, miért pont engem? – kötötte az ebet a karóhoz Angel. –
Anglia legjobb gyerekfelvigyázói között válogathatnál. Miért kell
neked épp egy ír nő, akinek hivatalos papírja sincs ehhez a
foglalkozáshoz?
– Mert te nyilvánvalóan rajongsz a kicsikért – jelentette ki Rory
határozottan. – Számomra ez többet jelent mindenféle iskolai
végzettségnél.
Angel kétségbeesetten emelte az égre a tekintetét.
– De hát mit tudhatsz te egyáltalán? Csak azt, amit Chadtől
hallottál.
– Épp az imént figyeltelek. Ahogy a picivel bántál.
– Jó, hát az pár percig tarthatott csupán. Elhamarkodott ítélet a
részedről, ha ebből következtetsz.
– Nap mint nap foglalkoznom kell az emberi természet különféle
megnyilvánulásaival. Van hát elegendő tapasztalatom ahhoz, hogy
meg tudjak ítélni valakit. – A férfi most felpillantott, és Angelt megint
elbűvölte az a mélykék szempár. – Ahogy a konyhába beléptem, te
nem láttál engem, mert a kicsit babusgattad. Így aztán alkalmam nyílt
megfigyelni benneteket. Olyan helyzetben, amikor a legvalódibb
önmagadat adtad. És minden rezdülésed arról árulkodott, hogy
imádod a picinyeket. Ráadásul ezt a gyermeket egészen rendkívüli
módon. Csodálatos anya lennél.
– Nagyon… köszönöm… – dadogta zavartan Angel. Már-már épp
örülni kezdett volna a váratlan dicséretnek, amikor eszébe jutott, nem
szabad ilyen könnyen bedőlnie a sógorának. A férfi egyszer még a
házasságuk előtt náluk járt vacsorára. A lány úgy gondolta, egész
szépen sikerült az este. Rory azonban így búcsúzott el tőlük:
– Ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, ne házasodjatok össze.
Inkább hagyjátok ki ezt a ballépést.
Angel azt hitte, elájul. Ám Rory ellenvetése csak még jobban
megerősítette Chadet eredeti elhatározásában.
A lány most összeszedte minden bátorságát, és keményen a sógora
szemébe nézett:
– Tulajdonképpen miért ellenezted a házasságunkat? Halljunk végre
erről is!
– Angel! – sóhajtott föl csüggedten a férfi. – Muszáj nekünk most
erről beszélnünk?
– Muszáj! De még mennyire hogy muszáj! – kiáltotta ingerülten a
lány. – Nem várhatod el tőlem, hogy egyáltalán mérlegeljem a
kérésedet, amíg egy ilyen fontos pontot nem tisztáztunk. Nem
maradhat köztünk ekkora szakadék! – Hirtelen megijedt a saját
szavaitól. – Meg egyébként is jogom van tudni, mi kifogásod volt
ellenem! Nem tetszett talán, hogy egyszerű körülmények közt
nevelkedtem, ír földön, vidéken…?
– Angel Mandelson – mordult fel Rory –, ha nem lenne a karomban
éppen ez a csecsemő, hát úgy megráználak, mint egy szalmazsákot.
Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat?! – Közben kezdte kigombolni a
gyerek rugdalózóját. – Honnan veszed, hogy én téged ne… becsültelek
volna?! Csak ahogy elnéztelek benneteket, lehetetlen lett volna nem
észrevennem, hogy ti kerten nem illetek össze. Számos szempontból.
Úgy éreztem, csak bajotok származhatna ebből a házasságból.
– Nagyszerű! És hogyan jutottál erre a megdöbbentő felfedezésre?
Alig láttál bennünket együtt.
– Így igaz! De jobban ismertem Chadet, mint bárki más, és tudtam,
hogy nem könnyű eset. Anyánk iszonyatosan elkényeztette őt. Ezért
aztán Chad felnőttként sem viselte el, ha valamiben csorbát
szenvedett az akarata.
– Mire akartál ezzel célozni? – ráncolta össze a homlokát Angel.
Rory megrázta a fejét.
– Felejtsük el!
– Ó, dehogy! – tiltakozott keserűen a lány. – Ez nem járja. Teszel itt
mindenféle célzásokat, azután kibújsz a felelősség alól! Magyarázatot
követelek.
– A magyarázat aligha tetszene neked.
Angel smaragdzöld szeme megvillant.
– És akkor mi van? Felnőtt nő vagyok, Rory Mandelson, el fogom
viselni az igazságot.
– Azt hiszem, Chad leginkább csak azért akart feleségül venni téged,
mert máshogy… nem kaphatott meg.
A lány hirtelen megdermedt.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte halkan.
Rory összeszorította a száját.
– Mondtam, hogy nem fog tetszeni neked…
– Azért csak halljuk!
– Feltételezem, nem voltál hajlandó lefeküdni Chaddel a
házasságkötésetek előtt. Az öcsém számára tehát ez jelentette a nagy
jutalmat. Hogy te lefeküdj vele, azon ritka dolgok közé tartozott, amit
nem vehetett meg pénzen.
Angel, bár különben cukor nélkül itta a kávéját, most három
kanálnyit is belelapátolt. Alig tért magához a megdöbbenéstől. Még jó
ideig hallgatagon kevergette a sűrű folyadékot, míg végre kiitta a
felét, és csak azután fordult ismét Roryhoz. A fájdalom, melyet
éreznie kellett, elsötétítette a tekintetét.
– Chad mesélt neked erről? – érdeklődött reszketeg hangon.
Rory a fejét rázta.
– Nem, dehogy beszélt róla.
– De ha Chad nem beszélt róla, honnan vetted, hogy… megőriztem a
szüzességem a házasságunk előtt?
Rory kesernyésen elmosolyodott.
– Nos… – Nehezére esett a válasz. – Tudod, nem találom a
megfelelő szavakat, más körülmények közt nem szoktam ilyesmiken
töprengeni, de neked akkor… szinte az arcodra volt írva. Sugárzott
belőled, körülvette a homlokodat, akár egy glória.
Hízelgő kifejezésmód, gondolta Angel, bár a glóriát nem értette
egészen.
– Ritkán talál az ember a te korodban… az akkori életkorodban olyan
nőt, aki még ennyire ártatlan – fejezte be a férfi.
– Az akkori életkoromban! Hiszen alig múltam húszéves!
– Épp ez az! Már elmúltál húszéves! Azok a nők, akiket mi Chaddel
ismertünk, már egészen más állapotban töltötték be a huszadik
életévüket!
A lány zavarba jött.
– Rendben van, de miért ellenezted a házasságunkat? Az
ártatlanságom… nyilván nem lehetett taszító tulajdonság a számodra.
„A számodra”! A legszívesebben leharapta volna a nyelvét.
Rory a fejét rázta. Az öccse halott. Mi értelme lenne a jellemét
elemeznie? Vagy visszaidézze, mit gondolt annak idején Chad
házassági tervéről? Jó, hát attól félt, hogy tönkremegy majd valami
nagyon értékes… amit az öccse képtelen megbecsülni, és fütyül majd
rá.
– Egyszerűen nem találtalak benneteket összeillőknek – felelte
kitérően.
– Értem.
– És igazam lett – tette hozzá némi megkönnyebbüléssel Rory. –
Neked talán más a véleményed?
– Nem, nem. Igazad lett. – Angel átható pillantást vetett a sógorára.
– Ennek ellenére ragaszkodsz hozzá, hogy veled tartsak Angliába, és
gondozzam az unokaöcsédet. Ismétlem, miért nem keresel inkább egy
komoly lányt valamelyik rendes ügynökségen, minek vállalsz ennyi
bonyodalmat?
Rory furcsa kis mosollyal nézett rá vissza.
– Nocsak, te nekem bonyodalmakat akarsz okozni?
Angel nem akarta észrevenni, hogy a férfi évődik vele:
– Jól tudod, miért tettem föl ezt a kérdést, és azzal is tisztában
lehetsz, mire lennék kíváncsi. Felelj hát tisztességesen!
A férfi gyöngéden megsimogatta a pici haját.
– Na, jó. Azért örülnék neki, ha te gondoznád, mert értesz a
kicsikhez, és szereted őket. Valamint azt is látom, hogy ezt a
gyermeket még nagyobb vonzalommal dajkálgatod, mint a többit.
– Mert az apja egykor a férjem volt?
– Pontosan.
– És mi lesz az itteni életemmel?
Rory körbepillantott a hatalmas, régimódi konyhában. Nem vitás,
meleg, kényelmes, takaros hely. És? Itt ül a kellős közepén Angel
özvegyi feketében, krétafehéren. A férfi megcsóválta a fejét. Hogy egy
szép, fiatal nő ilyen isten háta mögötti zugban morzsolja le a legszebb
éveit?!
– Miféle élet ez? – kérdezte hát élesen. – A házasságod kudarca után
visszatértél Írországba. De mit akarnál itt? Korán megöregedni?
Életed végéig teát felszolgálni a turistáknak? Azt kívánod, hogy
mindenki csak úgy beszéljen rólad, mint egy szegény teremtésről, akit
faképnél hagyott a férje? Ezt neveznéd te jövőnek?
Angel érezte, hogy a férfinak igaza van, ennek ellenére az önérzete
nem engedte, hogy megjegyzés nélkül hagyja szavait.
– De hát engem nem hagytak el csak úgy egyszerűen! – tiltakozott
berzenkedve. – Te magad fogalmaztál így az imént. Chad özvegye
vagyok. Ezért tiszteletet érdemlek. Te viszont ezt hirtelen tagadni
akarnád…
Rory szemmel láthatóan nem ismert irgalmat.
– Az ilyesmi végső soron nem jelent semmit – vetette közbe. – Ezek
csak szavak. Legföljebb mögéjük bújhatsz. Sok nő tesz így. Védekezik
egy életen át a világ ellen. És belevénül. Belekeseredik.
 A férfi szavai nagyon is telibe találtak, Angel egyelőre mégsem
akarta megadni magát.
– No és te sokkal ígéretesebb lehetőséget kínálsz nekem? Egy ilyen
csöppség állandó törődést kíván. A felelősség iszonyú. Ráadásul a
gyerek nagyon, de nagyon össze is nő azzal, aki gondozza. Hány éves
is vagy te?
Most Roryra jutott a meglepődés sora.
– Harmincnégy. Jó, de mi a gond az összenövéssel? És mi köze ennek
a koromhoz?
– Nős vagy?
– Nem én. Mit gondolsz, idejöttem volna, ha nős vagyok?
A lány rendíthetetlenül folytatta;
– Na, látod. Egy szép napon megismerkedsz álmaid asszonyával, és
feleségül is veszed. Az az asszony pedig majd nem akar osztozni senki
mással a gyereken, és nem tűri, hogy egy másik nő is éljen a háznál.
Miért is tűrné? – Angel hatásszünetet tartott, azután kivágta: – És
akkor egyszerűen elküldesz engem. Ezt hogy képzeled?
Rory most közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét.
– Figyelj rám! Senki sem lát a jövőbe, nem lehet megjósolni, mi
következhet még. Biztosíthatlak azonban, a gyermek gondozását, ha
kell, magam vállalom, és a legkevésbé sem érdekel, hogy ez a
foglalkozásom gyakorlásában esetleg visszavet. Nos, ez a tervem arra
az esetre, ha visszautasítanál. – Elhúzta a száját. – Ami pedig álmaim
úgynevezett asszonyát illeti…
– Igen? – kérdezte vontatottan Angel.
– Nem hiszek többé abban a mesében, hogy mindenki számára
létezne valaki, akivel aztán boldog lehet. – Rory most a kicsi
rugdalózóját meg pelenkáját kezdte vizsgálgatni. – Meg kell
fürdetnem, és pelenkát kell cserélnem – jelentette ki nagy
nyugalommal. – De amíg távol vagyok, gondolkozz erősen az
ajánlatomon, és ha kérhetlek, ne halogasd sokáig a választ. Akárhogy
is döntesz, nekem holnap vissza kell térnem Angliába…
A pici fiú most kinyitotta a szemét, mire a nagybátyja elnémult.
Angel látta, hogy a férfi arcán az érzések egész sora vonul végig,
miközben apró unokaöccsét csodálja.
Fájdalom és szorongás. Elsősorban azonban féltő szeretet. A lány
ámulva állapíthatta meg, hogy a férfi valósággal rajong a piciért. És a
legjobbat akarja neki. Ez nem is lehet vitás. Akkor pedig…?
Valószínűleg az is vitán felül áll, hogy egy harmincnégy éves, sikeres
férfi nem áldozhatja fel a pályafutását egy csecsemő gondozásáért.
Tehát?
Rory most lassan feléje fordította a fejét, és Angel érezte, a férfi már
tudja, mi lesz. Hogy elérte célját, s a lány válasza nem lehet más, csak
igen. Hát ilyen könnyen átlátna rajtam? – kérdezte magában Angel
ijedten.
– Akkor kezdjük a legfontosabbal! – jelentette ki mosolyogva, hogy
leplezze valamivel belső nyugtalanságát.
Rory csodálkozva nézett rá.
– Elfelejtetted, hogy még nem adtunk neki nevet? – folytatta a lány.
– Találjunk ki valami szépet, úgy bizony!
 5. FEJEZET

Angel a tájat nézte, amely mintha egyébből sem állt volna, csak a
zöld szín százféle árnyalatából. Itt-ott előbukkant ugyan egy-egy
szürke kőház, ám ezek mintha rögtön eggyé is olvadtak volna az
éggel. Vigasztalan, komor hideg nap volt, ember se közel, se távol
nem látszott sehol, de hát ki is dacolt volna széllel, faggyal? Bár Rory
bekapcsolta a fűtést, és Angel arcába meleg levegő csapott, teste-lelke
mégis fázott…
Alig egy óra alatt összecsomagolta mindenét. Hiszen semmi értelme
nem lett volna akár csak egy napot még a Fitzpatrick Hotelben
töltenie. Ráadásul azt is keservesnek érezte volna, hogy a helybéliek
figyelő tekintete „közepette” kezdje érzékeny, új kapcsolatát a picivel
meg Roryval.
Sietve elhagyta hát a szállodát, amely házasságának kudarca után a
menedéke lett. Elhagyta, és elhagyja Írországot is, hogy Angliában
dolgozzon egy férfinak, aki szemlátomást mindig igyekszik ráerőltetni
az akaratát másokra.
Vajon nem fogja-e megbánni ezt a döntését? Nem cselekedett-e
elhamarkodottan?
Még az édesanyját sem hívta fel, hogy a nagy fordulatról
beszámoljon neki. Kénytelen-kelletlen bevallotta magának, hogy
ehhez aligha lett volna elég bátorsága. Édesanyja ugyan sohasem
akart beavatkozni az életébe, de az nyilván nem tetszett volna neki,
hogy megint kapcsolatba kerül a Mandelsonokkal.
 A lány családja sohasem kedvelte Chadet, még akkor sem, amikor
együtt éltek. Hát még utána! Angel anyja felrótta a férfinak, hogy
erőtlen a kézszorítása… meg hogy nem néz a szemébe annak, akivel
beszél. A lánynak nem lehetett kétsége afelől, hogy anyja Roryt
ugyanilyen „alaknak” képzeli. És egyelőre nem érzett magában elég
erőt, hogy a szörnyülködését végighallgassa.
Angel most a kicsire pillantott. Látta, hogy nyugodtan, mélyen alszik
Rory Bentleyjének hátsó ülésén. Nevet még nem találtak neki. A lány
ismét töprengeni kezdett.
– CR, „Szí-Ár”, képtelenség – dünnyögte félhangosan. – Mit szólnál
ahhoz, hogy Fergus?
Rory fura grimaszt vágott.
– Fergus? – ismételte. – Nem tetszik nekem. Annak idején az
iskolába járt velem egy Fergus. Kiállhatatlan kölyök volt. Nem, Fergus
ne legyen! – Hirtelen felkiáltott: – Jó ég, ez meg mi?
Mert egyik pillanatról a másikra felbukkant előttük egy fekete-fehér
foltos tehén a keskeny úton. Rory vadul beletaposott a fékbe.
– Ez egy tehén –felelte nevetve Angel. – Tudod, négy lába van, az
ilyenek adják a tejet. Olykor pecsenye is készül a húsukból. Nagyon
hasznos állat, nem kellene ilyen ellenségesen méregetned.
– Ó, köszönöm a felvilágosítást – felelte zordul Rory. – Engem
azonban inkább az érdekelne, hogyan távolítjuk el az útból?
– Hát mi lenne, ha kiszállnál, aztán megpróbálnád elzavarni
valahogy?
– Ne mondd! – gúnyolódott tovább a férfi. – A helybeliek talán ezt
csinálnák?
Angel fejében egymást kergették a kusza gondolatok. Százszor is járt
már ő erre, most mégis minden annyira újnak tűnt, olyan
kalandosnak. Na, jellemző, gondolta rögtön, ez az én életem nagy
kalandja! Szép kis életem lehetett itt, ismerte el most már ő is.
– A helybéliek? – nevetett a lány, mert rájött, hogy el is felejtett
válaszolni a sógora kérdésére. – Nem, dehogy. Ok kiszállnának,
elmennének inni egyet a legközelebbi kocsmába, és így várnák meg,
hogy az állat meggondolja magát.
– De ha sietős az útjuk? – folytatta ingerülten Rory.
– Írországban vagyunk, nem Londonban. Na, félre a tréfával, ha
nekem sietős lenne az utam, vagy tényleg megkísérelném elkergetni
az állatot, vagy megfordulnék, visszamennék, és egy másik utat
választanék.
– És mit javasolsz, melyik megoldás mellett döntsünk?
– Az tényleg attól függ. Szerinted nagyon sietős az utunk?
Rory vállat vont, közben rádöbbent, mennyi a felesleges feszültség
benne most is. Persze, megszokta, hogy egész életében rohan. És ettől
a gondolattól most sem tud szabadulni. A szokás hatalma!
– Fogalmam sincs, el kell érnünk a kompot.
– Mikor? És hol?
– Holnap, Rosslare-ban.
– Na, látod! – Angel diadalmasan nézett rá. – A picinek is jót tenne
egy kis friss levegő. Szálljunk ki! Egyébként unom, hogy folyton így
beszélünk róla: „a pici, a kicsi”. Nevet kell adnunk neki végre.
– Tehát? – kérdezte az állát dörzsölgetve Rory.
– Nem, nem, most rajtad a sor!
Némi tűnődés után a férfi kivágta:
– Lorcan.
– Lorcan? – ismételte Angel, mint aki ízlelgeti a szót.
– Igen, Lorcan. Volt egy ilyen osztálytársam is. Tetszik neked?
 Lorcan. Semmi köze Charles-hoz. Vagy a fertelmesen riasztó CR
névhez. Lorcan. Nem kell neki se örökké a rémséges múltra
gondolnia, ha a picire néz.
Angel rádöbbent, mennyire tetszik neki ez a név. Kicsit szokatlan,
nem vitás, de ehhez a szintén szokatlan gyerekhez… jól illik. A
picihez.
– Remek – bólintott a lány. – Tetszik nekem. Sőt el vagyok
ragadtatva tőle. – Rory mosolya máris feltündökölt. Angel még eddig
sosem látta ilyennek a férfi arcát. A szíve körül valami furcsa,
melengető érzés támadt. Nem is akarta elfojtani. – Mit jelent neked ez
a név? – kérdezte gyorsan, hogy más irányba terelje a gondolatait.
– Sejtelmem sincs – vonta meg a vállát Rory. – Biztosan semmi
kellemetlent. Lorcan barátom ma kerületi államügyész. Ez
mindenesetre nem rossz jel. – Kérdőn felvonta a szemöldökét. –
Tehát megfelel a Lorcan név? Nevezzük így a fiút?
Ez a többes szám – „nevezzük” – meghökkentette Angelt.
– Persze – helyeselt –, megfelel, egyetértek.
Ugyan, butaság! – intette magát közben, nem szabad túlzott
jelentőséget tulajdonítani egy-egy véletlen szófordulatnak. Hiszen a
sógornője vagyok, a családhoz tartozom. Nyilván már ezen az alapon
is szorosabb lesz a kapcsolatom Roryval, mint eddig. De kizárólag
ezen az alapon, tette hozzá magában szigorúan. És így is csak
mértékkel.
Hogy a sógora még agglegény, ezt is végiggondolta. Bizonyára azért
akadnak barátnői. Egymást válthatják nála a nők, nem is túl ritka
időközönként. Ezekkel vonul el a hálószobájába, és kezdődnek a vad
szerelmeskedések. Elvégre a londoni férfiak és nők országszerte
hírhedtek kicsapongó, gátlástalan szerelmi életükről.
 Nekem azonban ehhez semmi közöm, szögezte le magában gyorsan.
Viszont ki tudja? Lehet, hogy Rory érzékeny, álmodozó lélek. Aki
hiába tagadja, mégis a nagy szerelmet, „álmai asszonyát” keresi
titokban. Ez a nő valószínűleg egy rendkívül művelt, sikeres hölgy
lesz, aki olyan csudaszép, mintha egy divatlap címoldaláról lépett
volna le, és akivel Rory irigy tekintetek kereszttüzében jelenhet meg a
pompázatos estélyeken.
A pici ekkor mocorogni kezdett, és Angel elmosolyodott.
– Szia, kicsi Lorcan – suttogta neki. Bár érezte, Rory figyeli, nem
mert a férfira nézni. Csak az hiányozna, hogy ő kezdjen érzéki
ábrándozásokba a sógorával kapcsolatban! Holott a közelmúlt sivár
hetei-hónapjai után ez igencsak fenyegető lehetőségnek látszott.
Chad nagy szerepet játszott abban, hogy a lány a másik nemmel
szemben még mindig tanácstalan riadalmat érzett. És ez a férfi, aki
most itt ült mellette, több volt, mint vonzó. Lenyűgözően nézett ki!
Búcsúzáskor még Mrs. Fitzpatrick száján is kicsúszott egy-két
elismerő szó Rory külsejét illetően.
– De csöndes lettél. – Angelt a férfi váratlan megjegyzése riasztotta
fel töprengéséből.
Csak nem álmodozom mégis! – rezzent össze akaratlanul is a lány.
Majd nyugalmat erőltetve magára, így felelt:
– Csak Mrs. Fitzpatrickra gondoltam. A búcsúzásunkra.
– Nehezen boldogul majd, hogy eljöttél?
Angel a fejét rázta.
– Á, dehogy. Januárban mind csöndesek ezek a szállodák. Engem is
csak szívességből tartott meg tulajdonképpen. Főidényben, nyáron
annál több a munka.
– De azért mégsem látszott elragadtatottnak, amikor meghallotta a
döntésedet.
– Elismerte, hogy vonzó ajánlatot kaptam.
– Vonzó ajánlatot – ismételte Rory, mire a lány majdnem elpirult. A
sógora szerencsére folytatta: – Csak éppen…?
– Semmi „csak éppen”! – fortyant fel Angel. – Nem is céloztam
ilyesmire.
– De ott éreztem a levegőben – csóválta a fejét Rory. – Világosan
éreztem valami ilyesmit. Ki vele, Angel! Miféle aggályai lehettek Mrs.
Fitzpatricknak?
Már megint átlátott rajta a férfi! Mrs. Fitzpatrick valóban megtette a
maga megjegyzéseit. A lány felidézte magában az elhangzottakat:
– Persze, örülök, hogy változatosság költözik az életedbe – mondta
az asszony. – Nem is lenne szabad itt eltékozolnod a legszebb éveidet.
Ráadásul a pici sehol sem lenne nagyobb biztonságban, mint
melletted. Figyeltelek, Angel, hogyan bánsz a gyerekekkel. Különleges
tehetséged van hozzá…
És a lány arra is jól emlékezett, hogy Mrs. Fitzpatrick akkor valami
különös pillantást vetett rá, miközben a fejét kissé félrebiccentve
mondta tovább;
– Valamire mégis figyelmeztetnélek kell téged, Angel Mandelson. Ez
a férfi össze fogja törni a szíved, ha nem vigyázol.
A lány erre rögtön védekezni kezdett:
– De hiszen semmi sincs közöttünk! Csak az alkalmazottja leszek.
– Egy férfi meg egy nő esetében nem létezik tiszta munkakapcsolat –
jelentette ki Mrs. Fitzpatrick, majd komor arccal még hozzátette: –
Főleg nem, ha mind a ketten magányosak, nincs házastársuk. Rory
Mandelson agglegény, ugye?
– Igen, egyelőre az – felelte a lány, és elmosolyodott, mert
önkéntelenül is arra gondolt, milyen sivár és magányos életet élt a
szállodában, amíg fel nem bukkant Rory meg a kis unokaöccse.
– Nem árulod el, mit mondott Mrs. Fitzpatrick, ugye? – térítette
vissza a jelenbe Angelt Rory hangja.
– Nem – rázta meg a fejét határozottan a lány. – Biztosra veheted,
hogy nem fogom elárulni. De inkább törődjünk a közvetlenebb
gondjainkkal! A tehén nem akar moccanni. – Ahogy a férfira nézett,
megállapíthatta, milyen nyúzott az arca, mennyire ráférne egy kis
pihenés. – Forduljunk vissza! – tanácsolta hát.
– Tessék?
– Ne hajtsunk ma Rosslare-ig! Pár kilométernyire innen van egy
szálloda. Ott megalhatunk. Végső soron te mondtad, hogy nem olyan
sietős az utunk. Ez lesz a legjobb megoldás, Rory.
– Nem, nem. Menjünk csak tovább! Éjszakázhatunk Rosslare
közelében, tele van szállodákkal.
– Esztelenség – csattant fel Angel.
– Valóban? – fordult feléje fenyegetően a férfi. A szeme szikrázott a
dühtől. Nyilván nem szokta meg, hogy utasításokat kapjon. Főleg egy
nőtől! Ám a lány hajthatatlannak bizonyult.
Miután Chaddel tönkrement a házassága, Angel megfogadta, hogy
mindig hű marad önmagához. Nem akart, persze, az afféle nők közé
tartozni, akik állandóan mindent jobban tudnak. De arról sem lehetett
szó többé, hogy aláveti magát egy férfi akaratának – csak mert férfi az
illető.
– Felelős vagy egy kisgyerekért – szólalt meg elszánt hangon –, és
neked is érezned kell, hogy nem lenne már erőd a kikötővárosig
elhajtani.
– Rendben – biccentett kurtán a férfi, majd kihúzta az indítókulcsot,
és átnyújtotta Angelnek. – Akkor te vezetsz!
A lány dúlt arccal nézett vissza rá.
– Nem. Eszemben sincs. Nem vezetek.
Rory megdöbbent.
– Hogy érted ezt? – kérdezte vészjósló ábrázattal.
– Nem kell rögtön rosszra gondolnod – próbálta őt Angel
megnyugtatni. – Azért nem vezetek, mert soha nem tanultam, nincs
is jogosítványom.
– Nézzünk oda! – kiáltott fel diadalmasan Rory. – Akkor maga, Mrs.
Mandelson, most teljesen ki van szolgáltatva az én kényemnek-
kedvemnek!
Hosszan nézték egymást. Angel nem tagadhatta, hogy a férfi testi
közelsége erős hatással van rá. Elfulladt a lélegzete. Érezte, hogy az
ütőere vadul lüktet.
– Megtanítsalak? – érdeklődött Rory szelíden.
A lány nem is értette hirtelen, mire vonatkozik ez a kérdés.
– Hogy mit akarsz nekem megtanítani?
– Az autóvezetést, természetesen – vonta fel szemöldökét a férfi. –
Miért, te mire gondoltál?
– Tehát indulunk a szállodához, vagy sem? – vetett véget most már
indulatosan az egyre kellemetlenebbé váló beszélgetésnek Angel.
– És ha nem?
– Akkor másik gondozónőt kell keresned Lorcan mellé – jelentette ki
határozottan a lány.
– Megadom magam – tette fel mindkét kezét színpadiasan Rory,
majd fordult máris, és hagyta, hogy Angel mutassa a legközelebbi
szállodához vezető utat.
 6. FEJEZET

– Ráadásul a Black Bollier híres szálloda is – közölte Angel. – Kár

lenne, ha nem ismernéd meg.
– Különös név – jegyezte meg Rory szórakozottan.
– Rendkívüli a tulajdonosa is – hagyta rá Angel. – Egy angol ember –
tette hozzá, mintha ez a körülmény mindent megmagyarázna. – Már
meg is érkeztünk.
A Black Bollier Szálloda hangulatos, ódon épülete messze földről
idevonzotta a turistákat. Angel szülei is gyakran megfordultak itt –
hiszen a közelben laktak valamikor. A házat jól ismerték Wicklow
megye határain túl is; de való igaz, hogy hírnevét a szálló főként
különc tulajdonosának köszönhette.
Főidényben merő képtelenségnek számított itt szobához jutni – már
ha nem jelentkezett be a foglalásával jó fél évvel korábban valaki.
Viszont a hotelben voltak állítólag Írország legkényelmesebb ágyai, és
a szakács, ha kiszámíthatatlannak bizonyult is olykor, legjobb
formájában felülmúlhatatlan mester hírében állt.
Így télvíz idején a szállodát főleg helybéliek látogatták, elsősorban
délután – tehát nem laktak itt, csak várták, hátha történik valami
rendkívüli. És a jelek szerint nagyon is rendkívülinek találták most,
hogy feltűnt a Fitzpatrick Szálló kis felszolgáló hölgye egy idegen férfi
meg egy csecsemő társaságában!
Angel nem tudta volna megjósolni, milyen lesz a fogadtatás, de erre
a rosszalló némaságra semmiképp sem számított. A törzsvendégek
jeges idegenkedése bárkit vérig sértett volna.
Ugyanakkor igazat szólt Rory: tehetsz, amit akarsz, a pletyka így
sem, úgy sem kerül el. Nem sokat kell törődni vele, mit gondolnak,
mit beszélnek, miért maradnak némák az emberek. Ilyenek – és kész.
Sőt ilyenek vagyunk. De azért ami sok, az sok, gondolta most Angel. A
legszívesebben kiállt volna az előcsarnok közepére, hogy
szertekiáltsa: esze ágában sincs „lelépni” egy vadidegennel.
– Erre menjünk! – súgta oda Rorynak.
– Jó, de miért suttogsz hirtelen?
– Találd ki!
– Mert nem fogadnak rögtön tárt karokkal? – hangzott Rory tippje
kissé gúnyosan, de azért ő is suttogott már.
– Erre fölösleges több szót vesztegetni! Gyerünk a portáshoz!
Angel ment elöl, Rory pedig követte Lorcannel. A kis ivón át
eljutottak a portás pultjához. A pult mögött maga a tulajdonos ült.
Alan Bollier, és valami borkatalógust lapozgatott.
Alan volt az a különc angol, akit a környéken már-már legendás
hírek vettek körül. Fiatal korában kezdett lelkesedni Írországért, és
amikor elegendő pénzt gyűjtött össze – szigorúan takarékoskodva –,
megvásárolta ezt a szállodát. Fennhéjázásból szedette le a hotel
eredeti cégérét, majd a bejárat fölé a maga büszke nevét rakatta ki, és
ettől fogva a szállót így hívták. Ám a helybeliek ezért – különös
módon – csak még jobban a szívükbe zárták. Támogatták minden
törekvését, így aztán rendeztek itt ír dalesteket és a hétvégeken
úgynevezett „kísértet-éjszakákat”, amelyek főleg a holland vendégek
körében örvendtek nagy népszerűségnek.
Alanról mindenki tudta, hogy becsületes, nyíltszívű ember, aki
régimódi, szigorú elveket vall. A szállodatulajdonos most
várakozásteljesen pislogott Angelre.
– Segíthetek valamiben? – kérdezte végül.
– Maga nyilván Alan Bollier – jegyezte meg mosolyogva a lány.
– Igen – hangzott a kurta válasz.
– Nagyon örülök, hogy itt lehetek, Mr. Bollier. Annyi szépet és jót
hallottam már a szállodájáról! – Angel minden „ír bűvölést-bájolást”
latba vetett, ám a tulajdonos nem látszott megkörnyékezhetőnek. –
És most a saját szememmel győződhetek meg róla, hogy a magasztaló
szavak nem túloztak.
– Csakugyan?
Angel úgy döntött, felhagy a kedveskedéssel. Mr. Bollier
nyilvánvalóan különcebb még a hírnevénél is.
– Szeretnénk kivenni egy szobát – tért hát a lényegre kissé idegesen,
de még mindig mosolyogva. Látta, hogy Mr. Bollier összevonja a
szemöldökét. – Vagyis két szobát – tette hozzá zavartan,
– Bizonyára két egymás melletti szobát – jegyezte meg Mr. Bollier
némi éllel.
– Miért, talán gondot jelentene? – érdeklődött udvariasan Rory,
jóllehet a legszívesebben rendre utasította volna a nem túl készséges
tulajdonost.
Alan Bollier ellenségesen nézett vissza rá.
– Miért jelentene nekem gondot? A maguk élete, a maguk dolga,
teszik, amit helyesnek tartanak. Engem aztán nem érdekel.
– Teljesen világos – helyeselt Rory, bár maga sem értette, mire
mondta ezt. Ráadásul most már a hangja is meglehetősen ingerülten
csengett.
Angel épp ezért figyelmeztető pillantást lövellt sógorára – nehogy
már baj legyen! Így töltötte ki a bejelentkező lapot. Mr. Bolliert nem
szabad magukra haragítaniuk, mert akkor nem kapnak szobát, és a
közelben nem könnyen találnának más szállást.
– Mikor lesz a vacsora? – tudakolta a lány rögtön utána.
– Pontosan hétkor – felelte komoran Alan, majd levett két kulcsot a
tábláról. – Kilenc óra harmincig. De a szakács nem vár meg senkit,
tessék az időhatárokat betartani. És most kövessenek!
Angel meg a sógora – a kis Lorcannel – felment a lépcsőn a
tulajdonos nyomában. Rory bosszúsága azonnal elpárolgott, amikor a
szobákat megpillantotta. Olyan kényelmesnek, hangulatosnak
látszottak, ahogyan ez csak elvárható egy ódon írországi szállodától.
Hívogatóan széles ágyak fogadták őket, kandalló, amelyben már
barátságosan pattogott a tűz. A férfi elsősorban az ágynak örült meg.
Vágyakozva nézegette azonnal. Mert mást sem kívánt, mint hogy
belevesse magát, és csak aludjon, aludjon.
Amint Alan Bollier elvonult, Rory a kisebbik szobára mutatott,
kijelentvén:
– Ezt választom, itt alszom. – Elnyomott egy ásítást, majd
megtapogatta a dunyhát. – Igazi tollal tömték meg! Húha! Évek óta
nem aludtam már ilyenben.
– Mi itt nem nagyon kedveljük a varrott paplanokat, túl merevek.
Tudom, nálatok az a divat.
– A nálatok azt jelenti, hogy Angliában? – évődött Rory.
– Hol másutt?
– Attól félek, teljesen a feje tetejére állítod majd a lakásomat –
sóhajtott fel a férfi, miközben letette Lorcan mózeskosarát az ágyra.
– Ez az Alan Bollier ma valahogy olyan rosszkedvűnek látszik –
jegyezte meg Angel.
– Nem hinném, hogy minden vendégével így bánna – felelte
szárazon Rory. – Még ha különc hírében áll is, a vendégek nem
nyelnék le sokáig ezt a modort.
– Nem tudom – tűnődött el a lány egy pillanatra. – Rettentően
népszerű és híres. A szállodájába messze földről érkeznek a vendégek.
Akadnak Londonban is szállodák, ahol borsos árat kell fizetni azért,
hogy az embert sértegessék?
– Persze, csak ott titokban csinálják, és nem ilyen állhatatosak –
mosolygott Rory – Ismer téged Mr. Bollier? Ez lenne a magyarázat?
– Biztosan hallott már rólam – vont vállat Angel. – Itt mindenki
ismer mindenkit. Hírből legalábbis.
– Szerintem az itteniek meg akarnak védelmezni téged tőlem, ennek
köszönhető a jeges fogadtatás – vélekedett a férfi. – Nem örülsz a
szeretet ilyen nyilvánvaló jeleinek?
– Nem, már nem – jelentette ki lassan, vontatottan a lány. – Nem
vitás, szerettem az összetartó közösségeket, ezért is tértem vissza ide.
De ha magányos az ember, nagyon idegesítő lehet az ilyen környezet.
Nem hiszem, hogy valaha is hiányzik majd nekem az itteni világ.
Rory elmosolyodott.
– Az emberek valószínűleg úgy nézik az ügyedet, hogy egyszer már
kihasznált téged az a semmirekellő angol, és most itt egy másik, aki
szintén csak rosszban sántikálhat.
Angel eltűnődött, mit is válaszolhatna erre, amikor Lorcan hirtelen
bömbölni kezdett. A lány elővett az útitáskából egy üveg tejet, azután
odanyújtotta Rorynak.
– Megmelegíted a tejet a konyhában, vagy én csináljam?
– Majd én elintézem. Nem szeretnélek még egyszer kitenni téged
Mr. Bollier kellemetlenkedéseinek – kacsintott rá a férfi. – Bár semmi
oka nem lesz morogni a tulajnak, hiszen nem háborítjuk a
közerkölcsöt, ráadásul külön szobában is hálunk majd.
– És Lorcan kinél aludjon? – jutott hirtelen a lány eszébe.
A sógora habozott néhány másodpercig.
– Azt hiszem, jobb, ha nálam marad.
Angel kétkedve fogadta ezt a választ. Vajon lesz elég ereje és
türelme Rorynak, hogy a kis Lorcant mindig vigasztalgassa, ahányszor
csak felsír? Hiszen éppen ő az, akire ráférne egy kiadós alvás!
– Biztos, hogy… elboldogulsz vele? – kérdezte ezért tapintatosan. –
Sokat sírt szegény, amikor…
– Amikor a mamája meghalt? – Rory szomorúan rázta meg a fejét. –
Nem, nem sokat. A mentők állítólag a hangját sem hallották. Persze,
ezt okozhatta a rendkívüli megrázkódtatás is.
A férfi elnémult, ahogy Lorcan halkan nyögdécselni kezdett.
Összemosolyogtak. Sokadszorra már, és Angel érezte, hogy a sógora
mosolya ellenállhatatlan hatást tesz rá.
A nyögdécselés felerősödött, erre a lány a karjába vette Lorcant,
azután ringatni kezdte. A kisfiú parányi arcocskája már vörösre
változott a bömböléstől. Angel hiába próbálta csitítani, segélykérően
nézett Roryra. Attól félt, Lorcan megint a melléért „folyamodik” majd.
– Megyek, megmelegítem a tejet – közölte gyorsan a férfi, és látszott
rajta, hogy már alig bírja elviselni a kicsi üvöltését.
Angel hosszan nézett a szobából távozó Rory után. Nem tagadhatta,
milyen élvezettel tölti el a látvány, ahogy a férfi izmai megfeszülnek a
szűk farmerzakó alatt. Valami egészen váratlan és
megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Olyan érzéseket ébresztett
fel benne Rory, amelyekről azt hitte, már rég kihaltak belőle. A sors
gúnyos fintora, hogy ezt épp az a férfi tette, aki a sógora, a
munkaadója – tehát aki az ő számára „érinthetetlen”, vagym ahogy
mondani szokás, tabu.
Lorcan egyre ijesztőbben bömbölt. Angel fel és alá járkált vele,
gyengéd altatókat dudorászott neki, de hiába, nem lehetett őt
megnyugtatni. Tejet követelt.
Ahogy Rory visszatért, a lány kikapta kezéből az üveget. A férfi
mosolyogva telepedett le egy karosszékbe, így nézte Angelt.
Békesség, nyugalom honolt a szobában. Semmi zaj – leszámítva a
kicsi ütemes cuppogását. Angel fel-felpillantott, és elgyönyörködött
Rory férfiasan erőteljes vonásaiban, ahogy a tűz fénye megvilágított
egy-egy szegletet az arcán. Azt azonban már nem tudta megfejteni,
miféle tekintettel méregeti őt a sógora.
Rory olykor szinte ijesztően zordnak és szigorúnak hatott, máskor
viszont annál meglepőbb volt, ahogy a vonásai hirtelen fölengedtek.
És különösen a szája tűnt nagyon csábítónak. Angel elfojtott minden
ilyen gondolatot, inkább Lorcan száját nézte, meg a rohamosan
fogyatkozó tejet.
– Ügyes fiú, jó fiú! – duruzsolta neki halkan.
Erre már Rory is megtörte a csendet:
– Fura dolog, milyen öröme telhet az embernek abban, hogy üvegből
szoptat egy csecsemőt.
– Egy ügyvédnek ez talán csak öröm – felelte mosolyogva Angel –,
de egy gondozónő számára ez a gyerek egészségének és
kiegyensúlyozottságának, tehát végső soron az ő munkájának a
mércéje.
Rory elismerően méregette a sógornőjét. Eddig a nőket mindig
kizárólag aszerint ítélte meg, milyen gyorsan sikerült magasabbra
emelkedniük a társadalmi vagy a szakmai életben. Most először érezte
úgy, hogy talán még csodálatosabb, ha egy ilyen vonzó teremtés nem
szégyelli a nőiességét, és leplezetlen lelkesedéssel engedi felszínre
jutni az anyai ösztöneit. Rory rémülten nyugtázta, hogy ez a látvány,
ez a viselkedés még némileg fel is izgatja.
Te jó ég!
Ugyanakkor a férfi pillantásától Angel is ideges lett.
– Hány óra? – kérdezte hát gyorsan.
– Mindjárt hat – felelte Rory. – Miért?
– Nos, ha a szakács ugyanolyan házsártos figura, mint a gazdája,
nem szeretném lekésni a vacsorát – hangzott a lány válasza.
A férfi felállt, és Angel felé indult. A lány pedig hirtelen úgy érezte,
elgyengül, igen, elerőtlenedik a lába, olyan borzongatóan hatott rá a
sógora közelsége. Ráadásul félreértette a mozdulatát is. Hiszen
kinyújtott két kezével nem őt akarta megérinteni, hanem csak átvenni
a kis Lorcant!
– Megfürdetem őt, azután lefektetem. Addig te nyugodtan
átöltözhetsz a vacsorához – ajánlotta Rory.
Angel felnézett rá, és látta, hogy a férfi tekintete végigsiklik a
gyászruhán.
– Miért kellene átöltöznöm? – kérdezte gyanakodva.
– Csak nem akarod ezt a… fekete öltözetet viselni egy kellemes,
vidéki vacsoraasztal mellett?
– Képmutatónak találod, hogy gyászt öltöttem?
– Nem, mindössze fölöslegesnek – vont vállat a férfi. – Egyébként,
ha a véleményemre vagy kíváncsi, nem is mutat rajtad valami
előnyösen.
Angel a legszívesebben ráripakodott volna a sógorára, hogy milyen
jogon szól bele az öltözködésébe. Okosabbnak vélte azonban, ha nem
vitatkozik vele. Különben is, nem mindegy neki, hogy vonzónak vagy
éppen rémségesnek találja-e őt Rory?
Amikor azonban a férfi sötétkék szemébe nézett, megborzongva
érezte: neki bizony a legkevésbé sem mindegy.
 7. FEJEZET

Angel belépett az emeleti fürdőszobába, azután hozzálátott, hogy a

Black Bollier ódon csöveiből valami kis forró vizet kényszerítsen ki.
Ráadásul hamarosan rájött, hogy elfelejtette becsomagolni a hajmosó
habot. A csudába is, a szálloda a fürdőbe csak szappant készített ki –
az is kevés híján mosószappannak látszott.
Ennyit a nagy „átváltozásról”, amelyet Angel eltervezett, miután
Rory olyan lesújtóan nyilatkozott a külsejéről. Azért szappannal
megmosta a haját, és fürdés után beburkolózott egy óriási
törölközőbe. Gőzölgő-nyirkos tincsekkel tért vissza szobájába.
Ugyanebben a pillanatban lépett ki a saját szobájából Rory, derekán
egy törölközővel – egyébként teljesen meztelenül.
A férfi akaratlanul is felsóhajtott. Várnom kellett volna még,
gondolta, hiszen ez úgy fest, mintha meglestem volna Angel jöttét.
Szemmel láthatóan a lányt is kellemetlenül érintette a váratlan
találkozás: csak állt némán, és dermedten nézte Roryt.
A férfi végül kicsit hökkenten megkérdezte:
– Valami baj van?
– Mi baj lenne?! Hol van Lorcan? – A lány igyekezett bosszús arcot
vágni, hogy leplezze a zavarát.
– Alszik.
– Magára hagytad volna, csak úgy? – támadt rögtön a férfira Angel.
– A csudába is, mindössze a fürdőszobába készültem. És biztosra
vettem, hogy te itt leszel a szomszédban.
 – Ezért határoztad el, hogy hirtelen elém ugrasz, és halálra
rémítesz? Mert számítottál a segítségemre?
– Halálra rémítettelek? – vonta fel a szemöldökét álmélkodva Rory.
– Sikerült volna a lehetetlen?
– Ez csak egy amolyan… szólásmondás – oktatta ki őt fölényesen
Angel. – Ugyan miért félnék én tőled, Rory Mandelson?
– Hát szerintem sincs okod rá! – helyeselt a férfi, és a szemében
mókás tüzek gyulladtak. – Csak annyit szeretnék még mondani, hogy
Lorcan már odaát van a te szobádban. És remélem, hagytál nekem is
egy kis forró vizet.
– Eleve alig volt melegvíz – mentegetőzött Angel.
– Nagyszerű – húzta el a száját Rory, bár közben arra gondolt, hogy
talán rá is fér az a hideg zuhany. Hogy lehűtse a vérét.
Már indulhatott volna tovább, de egyszerűen nem bírta a tekintetét
levenni a lányról. Hogy az ördögbe csinálja ezt? Soha életében nem
találkozott még nővel, akinek sikerült volna ennyire tisztának és
ártatlannak látszania. Angel két orcája: akár eső után a rózsaszirom.
Rory komolyan megijedt, hogy már ő is ilyen ostoba költőieskedésre
vetemedik. Még szerencse, futott át az agyán, hogy nem hangosan
gondolkozom. Persze, valamit azért szeretett volna mondani, de csak
meglehetősen hétköznapi szavak jutottak az eszébe:
– Na, semmi baj, nem fontos. Öltözz fel hamar, Angel! Hiszen
reszketsz.
– Rendben – felelte erre a lány. – Akkor majd találkozunk.
Azután besietett a szobájába, gyorsan magára zárta az ajtót, és
nekidőlt – így várta, hogy az izgatottsága csillapodjon valamelyest.
Hamarosan Lorcan ágyára siklott a tekintete, és láthatta, hogy Rory
elvégezte már a fürdetést, sőt, a hajmosást is. Angel a gyermek fölé
hajolt.
– Csodaszép vagy, picinyem – suttogta neki. – Tudod te ezt
egyáltalán?
A kisfiú felpillantott mélykék szemével, és ezzel még jobban
elbűvölte a lányt.
– Csak hát, kedves Lorcan, azt mondanád meg, mit vegyek föl?
Miféle göncöt?
Ha valaki Írországban, vidéken él, nincs szüksége nagy ruhatárra.
Angel többnyire csak farmert meg pulóvert hordott, esetleg fekete
szoknyát fehér blúzzal, amikor a szállodában dolgozott.
Még az esküvőjén is elnyűtt farmerben jelent meg. Chad
ragaszkodott ehhez, azt akarta, legyen hangsúlyosan hétköznapi
hangulatú a szertartás, mi több, fütyüljenek a formaságokra. Angel
számára így az egész ceremónia kínosan üressé vált. Akaratlanul is az
járt a fejében, hogy tulajdonképpen minek házasodni, ha a házasság
intézményét lenézzük?
És miféle házasság is lett a dologból…
Most aztán megint itt a nagy kérdés: illik-e, szükséges-e betartani a
formaságokat. Hordja-e a gyászruháját? Rory a jelek szerint
ugyancsak a kötetlenség híve, és aligha jár Londonban feketében vagy
gyászszalagosan…
A lány kotorászni kezdett a táskáiban, míg végre talált egy valóban
szép ruhát. Galambszürke anyag, finom szabás – kifogástalan öltözék
egy itteni vacsorához. Hogy ne legyen olyan feltűnő, mennyire feszül
a ruha rajta – főleg a mellénél –, úgy döntött, leereszti a haját.
Fürkésző, bíráló tekintettel mérte magát végig a tükörben. A
gallérján a tündöklő csattal remélhetőleg egy londoni ügyvéd kényes
ízlésének is meg fog felelni majd.
 Régen öltözködött már utoljára ilyen nagy műgonddal. Miért érzi ezt
most ennyire fontosnak megint? Angel nem akarta kutatni az okát.
Egyáltalán, illendő-e a férje halála után a legközelebbi
hozzátartozójával nyilvános vacsorán részt venniük? Talán
ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy inkább hozassanak fel
maguknak valamit a szobáikba. De nem, nem. Rory ebbe semmiképp
sem ment volna bele.
A lány eltűnődött, kifesse-e magát egyáltalán. Úgy döntött, jobb, ha
nem. Az arcbőre kifogástalannak tűnt, szinte tökéletesnek, hosszú,
seprős szempillái remekül árnyékolták zölden villogó szemét. Azért
annyi engedményt tett, hogy halványan kirúzsozta a száját – épp
hogy csak telt ajkait hangsúlyozza egy kicsit vele.
Végső soron nem tekinthető bűnnek, ha valaki ad magára, amikor
másfél év múltán ismét férfitársaságban tölthet egy éttermi estét.
Angel ezzel akarva-akaratlan beismerte, miért is teszi ő mindezt.
Leült az ágy szélére, így meredt maga elé megriadva. Ugyanebben a
helyzetben talált rá Rory is, amikor úgy húsz perc múlva átment
hozzá. A férfi azonnal észrevette sógornője nyomott hangulatát.
Máris Lorcan mózeskosara felé fordult.
– Minden rendben van… a kicsivel?
– Persze, miért ne lenne?
– Akkor mi a baj, Angel? – kérdezte halkan. Lágy hangja, ha lehet,
még jobban feldúlta a lányt. Már-már attól tartott, hogy bármelyik
pillanatban eleredhetnek a könnyei.
– Semmi bajom.
– Engem ne akarj becsapni! – feddte meg őt szelíden Rory. – Talán
nincs kedved vacsorázni velem?
Angel lesütötte a tekintetét.
 – Olyan bután hangzik… – kezdte tétován.
– Kérlek, azt hadd ítéljem meg majd én!
– Úgy örültem a vacsorázásnak! Sőt már annak is, hogy szépen
felöltözhetem…
Rory először mintha kicsit megbántottnak látszott volna, de utána
titkos öröm árasztotta el. Nem sűrűn akadt eddig dolga olyan nőkkel,
akik nem titkolják el, mennyire sebezhetőek.
– Ezt eddig nagyon hízelgőnek találom. Hol itt a baj?
– Nem világos? Chad alig két hete halt meg, nekem pedig már az a
legfőbb gondom, hogyan öltözzem fel ma este! – nyögte
kétségbeesetten Angel.
–És?
Egyszerűen nem találom ezt illendőnek. Szórakozni megyünk,
miközben Chad…
– Jól van, megértelek – vágott közbe Rory. – De az élet megy tovább.
Persze hogy ez megkopott igazság, elcsépelt szólam, mégis helytálló.
Az öcsém attól nem támad fel, ha bánatos arccal a szobánkban
kuksolunk.
– Ebben igazad van – ismerte el lehangoltan a lány. – Mondd, sokat
gondolsz még rá?
– Nem, már nem annyira. Olykor elviselhetetlennek érzem a gyászt,
olykor viszont el is feledkezem róla egy darabig. Amikor pedig újra az
eszembe jut, szörnyen rossz a lelkiismeretem.
– Ezzel én is így vagyok – bólintott lassan Angel.
Rory a kicsire pillantott.
– Nekünk azonban Lorcanre is tekintettel kell lennünk. Az ilyen
apróságok roppant érzékenyek. Rossz hatással lehet rá, ha állandóan
levertnek lát bennünket.
 – Az biztos.
– Chad téged egy szó nélkül faképnél hagyott – emlékeztette a férfi
a sógornőjét. – Talán meg sem érdemli, hogy gyászold.
Angel a kandalló felé fordult. A lángok visszfénye ott játszott sötét
haján.
– Nem is erről van szó. Az ember ilyenkor természetszerűen
szomorú, meg kicsit hibáztatja is magát. Ha jobb felesége lettem
volna, talán nem hagy el mégsem. És akkor nem történik vele ez a
szerencsétlenség sem.
Rory odalépett a lányhoz, és a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse
ültéből. Egyszerre nagyon közel kerültek egymáshoz. Túl közel is.
Angelnek még a lélegzete is elakadt egy pillanatra.
– Nemcsak te érzed magad hibásnak, én is sokat szenvedek a
bűntudattól – jegyezte meg érdes hangon a férfi.
– Ugyan mi okod lenne rá?
Rory vállat vont.
– Nekem kellett volna értük mennem. A repülőtérre. Chad meg is
kért rá, de én kimentettem magam, hogy nincs egy szabad pillanatom
se.
– Semmi értelme örökké azt kérdezgetni, mi lett volna, ha… Rory, ez
nem visz előre.
– Tudom. De sajnos már csak ilyen az emberi lélek…
– Mesélj el akkor mindent! – kérte a lány, abban bízva, ezzel talán
könnyíthet valamit a férfi lelkiismeretén.
A sógora arcvonásai újra fájdalmat és gyászt tükröztek.
– Fontos tárgyaláson kellett részt vennem aznap. Valakit teljesen
ártatlanul vádoltak meg egy igen súlyos bűncselekménnyel. De még
így is odaértem volna időben a reptérre, ha az ítélethirdetés után
rögtön kapom magam, és kiszáguldok.
– És miért nem tetted? – Angel érezte, hogy Rorynak most végre
egyszer mindenképpen beszélnie kell a dologról.
– Mert még mindig dühös voltam Chadre – hangzott a magyarázat.
– Mélyen felkavart az a felelőtlenség, amelyet másokkal szemben
tanúsított.
– Kikre gondolsz?
– Elsősorban rád.
Angel keserű mosollyal legyintett egyet.
– Miattam csak ne aggódj! Már túl vagyok rajta.
– Valóban? Ezért menekültél el Írországba, amikor elhagyott?
– Hova mehettem volna? – sóhajtott fel Angel. – Írország a hazám.
Rory a fejét csóválta.
– És talán az, hogy itt elevenen eltemetkeztél, segített?
– Miről beszélsz? – kapta fel a fejét Angel.
– Nem miről, hanem kiről. Rólad. – Rory nem tágított. A lány
nagyon is jól el tudta őt képzelni a tárgyalóteremben. Hogy milyen
lehet munka közben. – Önmagad árnyéka lettél, élő halott!
– Ezt honnan veszed?
– Mrs. Fitzpatrick mondta. Amíg csomagoltál, elbeszélgettem vele.
Eléggé komor képet rajzolt az itteni életedről…
– Biztosan alaposan eltúlozta.
– Senkivel sem találkoztál, nem jártál kirándulni, semmi szórakozás!
Angel olyan dühös lett, hogy nem talált szavakat. Mégsem akart
szembeszállni a férfival, mert végső soron igazat kellett adnia neki.
– Tulajdonképpen meddig szándékoztál úgy élni, mint egy apáca a
kolostorban?
– Nem túl sokat töprengtem a jövőmön – ismerte be Angel –,
annyira lekötött az önsajnálat!
– Pedig itt az ideje, hogy végre lezárd az életednek ezt a fejezetét!
Legalább fokról fokra. Chad épp elég szomorúságot okozott neked a
házasságotok alatt. Gyászolhattad már a keserű sorsod eleget. Ne
kezdd hát megint!
– Talán az is felszakíthatja a régi sebeket, ha most a fiával
foglalkozom majd – jegyezte meg eltűnődve a lány.
Rory fürkésző tekintettel mérte végig.
– Komolyan félsz ettől?
Angel nem válaszolt azonnal, egy kis darabig némán bámult a tüzbe.
– Nem – jelentette ki végül –, nem hinném.
– Akkor ne gyötörjük magunkat tovább – javasolta a férfi –, hanem
törődjünk végre a jelennel is! Nem vagy éhes?
– Dehogynem!
– Mehetünk vacsorázni?
– De még mennyire!
Rory felemelte a kis Lorcan mózeskosarát, és elindultak az
étterembe.
Odalenn már majdnem az összes asztalnál ültek. Nem panaszkodhat
a szálloda – téli idényben, az isten háta mögött, és mégis
csúcsforgalom!
Alan Bollier mintha kicsit derűsebb kedvre hangolódott volna
közben. Angelt és Roryt odavezette az egyik szabad asztalhoz.
– Ezt külön maguknak foglaltattam – közölte. – Nagyobb itt a
nyugalom, a kicsinek is jobb lesz így. Vagy vigyem be őt hátra,
magamhoz?
– Nem, köszönöm, inkább maradjon velünk – felelte Rory.
Alan Bollier mintha helyeslően mormogott volna valamit, de közben
már nyújtotta is az étlapot.
– A lazac elfogyott – közölte –, de az apró sült hal meg a tengeri
ördög is nagyon finom.
Rory felpillantott.
– Még a borlapba is belenéznék.
– Milyen borra gondolt? Vörösre vagy fehérre?
Rory Angelhez fordult.
– Te mit szeretnél?
– Fehéret, ha lehet.
Alan Bollier bólintott.
– Akkor bízzák rám a választás részleteit! – javasolta, és elvonult.
– Páratlan figura – jegyezte meg Rory szárazon.
– Igen, tényleg eredeti ember. Mi, írek, szeretjük az ilyeneket. –
Angel az étlapot tanulmányozta. – Mit szólnál valami előételhez?
– Pompás ötlet!
Hozta Alan a bort, kinyitotta az üveget.
– A töltést magukra hagyom – közölte magától értetődően.
Angel és Rory levest rendelt, utána apró sült halat.
Ahogy Alan eltávozott, a férfi töltött a borból. Angel hátradőlt a
székén, így nézte sógorát, amint picit kóstol az italból. Rory fáradtnak
látszott, de már nem annyira kimerültnek, mint korábban. Így is
messze ő volt a legvonzóbb férfi az egész étteremben.
Ráadásul a külsejénél is többet nyomott a latban elemi erejű
kisugárzása, amelynek bűvereje alól egyetlen nő sem lett volna képes
kivonni magát. Rory jelenlétében védettnek érezte magát az ember
lánya, ráadásul pár vakmerő, csiklandozó gondolata is támadhatott…
Angel fejében is az járt ebben a pillanatban, vajon milyen érzés
lenne, ha a sógora magához szorítaná és megcsókolná. Szerette volna
tudni, hogy maradhatott agglegény egy ilyen hihetetlenül mutatós,
vonzó férfi.
– Úgy elméláztál – szólalt meg most Rory, miközben figyelmesen
méregette Angelt. Tálaltak már, az asztalon ott gőzölgött a hagymás
krumplileves.
A lány érezte, rajtakapták; hát megpróbálta gyorsan kivágni magát:
– Azon tűnődtem, hogy milyen fáradtnak látszol. – Ez legalább nem
esett olyan mesze az igazságtól.
– Ó, csakugyan? – vonta fel a szemöldökét a férfi, és Angel tudhatta,
egy szavát sem hiszi.
A halvány gyertyafénynek köszönhetően Rory nem láthatta, hogy a
társnője elpirul. Angel azt hitte, ő már érett, felnőtt nő, csakhogy
közben kiderült, minden kényesebb helyzetnél nyomban arcába
szökik a vér. Néhány percig úgy tett, mintha teljesen lekötné a levese
elfogyasztása, de előbb-utóbb csak föl kellett pillantania, és akkor
Rory kíváncsi tekintetével találta magát szemközt megint.
– Chadre gondoltál az imént? – kérdezte a férfi halkan.
A lány megrázta a fejét.
– Nem, azon gondolkodtam, miért maradtál agglegény – vallotta be.
– Ez persze nagyon bizalmas kérdés, nem kötelező válaszolnod rá.
A megjegyzése láthatóan mulattatta Roryt.
– Nem vagy éppen félénk kislány, ugye?
Angel azonban állta a férfi tekintetét.
– A legtöbben sokat beszélnek, de keveset mondanak.
– Ez így igaz. – Rory kortyolt a borából. – Nézd, először is nagyon
időigényes a foglalkozásom – kezdte.
– A legtöbb emberé az – válaszolta a lány. – Ha ez bárkit
visszatartana a házasodástól, hamarosan kihalna az emberiség.
 A férfi elmosolyodott.
– Nyilván nem akadtam rá még arra a nőre, akinek a társaságát
vacsoránál nap mint nap el tudnám viselni.
A lány értetlenül pislogott.
– Azt akarod mondani, hogy eddig egyetlen nőt sem találtál annyira
vonzónak, hogy feleségül is vedd?
– Nem, nem erről van szó – tiltakozott Rory. – Sok szép és kívánatos
nőt ismerek. Csak ott a bökkenő, hogy nehéz velük érdekes dolgokról
beszélgetni.
Angel tovább evett, ám közben a férfi szavain gondolkodott.
Tulajdonképpen elég lesújtóan nyilatkozott a barátnőit illetően. Úgy
tűnt, hogy az ágyát örömmel megosztja velük, de az életén kívülre
rekeszti őket. Ő bizony nem hagyná, hogy így bánjanak vele.
Angelnek feltűnt, mennyire éhes Rory. Farkaséhes! Vajon mikor
ehetett utoljára rendesen? A férfi feszültsége szemmel láthatóan már
az áldott jó, melengető levestől jócskán fölengedett. A lány odakínált
neki egy szelet kenyeret, de Rory elhárította.
– Megvárom inkább a főételt.
Angelnek rá kellett döbbennie, mégis többet ért ő a férfiakhoz, mint
hitte volna. Mert ahogy a vajat is Rory elé tette, és ráparancsolt:
„Tessék enni!”, az asztaltársa engedelmesen kenegetni kezdte a
kenyeret, miközben azt dörmögte:
– Parancsára, hölgyem! – És pillanatok alatt eltüntette a szelet vajas
kenyeret. – Ez jólesett – jelentette ki elégedetten utána.
– Máris jobb színben vagy, mint amikor megérkeztél.
– Azt nem is csodálom. Életem néhány legrémesebb hete áll
mögöttem. Ehhez jön még a felelősség a kicsiért, na, meg a sokórás
autózás. Egyébként nem kis feszültséget keltett bennem a
bizonytalanság, hogy meg merjelek-e kérni, légy te Lorcan
pótmamája. Végső soron fogalmam se lehetett róla, hogyan fogadod
az ötletem.
– Ó, még szerencse, hogy maga olyan meggyőző tud lenni, Mr.
Mandelson – nevetett a lány.
Rory mosolyogva emelte magasba a poharát:
– Hát akkor mire igyunk, Angel?
A lány hirtelen zavarba jött, mert semmi épkézláb felelet nem jutott
az eszébe. A következő pillanatban azonban a kicsi nyöszörögni
kezdett a mózeskosárban, és Angel hálásan pillantott rá.
– Igyunk Lorcanre! – suttogta.
Rory biccentett.
– Lorcanre! – ismételte, majd kortyintott egyet.
A társalgás további részleteire a lány a későbbiekben már csak
töredékesen tudott visszaemlékezni. Az biztos, hogy kerülték a
baleset témáját. Mintha mindketten tisztában lettek volna vele, hogy
szükségük van egy kis kikapcsolódásra.
Angel azt várta volna, hogy Rory hamar aludni tér majd, mégis az
utolsók között távoztak az étteremből. Búcsúzóul Alan Bollier hozta
ki nekik a finom kávét, mellé a mentás cukorkát. Most már sokkal
barátságosabban viselkedett.
– Mondom, felvidult közben valahogy – állapította meg a lány.
A sógora tett egy kis cukrot a csészéjébe, és kavargatni kezdte.
– Feltehetőleg azért, mert lejöttünk a vacsorához, különben jó ég
tudja, mit képzelt volna, mit művelünk odafenn.
Angel bölcsebbnek látta ezt a megjegyzést válasz nélkül hagyni,
inkább kicsomagolta az egyik cukorkát, és harapott belőle.
Kávézás után viszont tényleg fölmentek. A lány elvette Rorytól
Lorcan mózeskosarát.
– Jobb lesz, ha mégis nálam alszik – közölte határozottan.
– De hiszen épp az ellenkezőjét beszéltük meg! – tiltakozott
erőtlenül a férfi, miközben egy hatalmas ásítást próbált elnyomni.
– Ennek ellenére nálam marad – zárta le a vitát Angel, mert
észrevette, hogy Rory szeme alatt egyre sötétebbek lesznek a karikák.
– Egyébként is össze kell szoknunk – érvelt még, bár igazság szerint a
leginkább arra vágyott, hogy végre úgy dédelgethesse, dajkálhassa
Lorcant, hogy közben nem figyeli állandóan a férfi. – Kérlek, hagyd őt
nálam! – fogta szinte könyörgőre, még mielőtt a sógora tiltakozni
kezdhetett volna. – Nézd meg magad a tükörben! Túl fáradt vagy
ahhoz, hogy éjszaka többször is fölkelj hozzá.
– Remélem, nem arra akarsz célozni, hogy ittas lennék? – kérdezte
fáradtan Rory, ám a gondolatai már egészen máshol jártak. Azon
töprengett, hány éves is lehet Angel. A gyér folyosói fényben
tizennyolcnak is alig látszott, noha már akkor elmúlt húsz, amikor
Chadhez feleségül ment.
A lány fürkészően mérte végig a sógorát, majd elnevette magát.
Ameddig csak visszaemlékezhetett, mindig is nagyivó férfiak
társaságában telt az élete, akik már a reggeli teába egy jó töltet
whiskyt „zúdítottak”.
– Egy ilyen szép szál, erős férfi, mint te – felelte óvatosan – hét deci
bortól nem rúg be!
– Ennek ellenére úgy érzem, mintha lebegnék – dünnyögte Rory
halkan, majd a következő pillanatban valami váratlan dolgot művelt.
Megsimogatta Angel haját, azután megcsókolta a száját.
A lány szerencsére még mindig fogta a mózeskosarat. Különben
talán egészen másképp fogadta volna a csókot, mint így. Jó ég, talán
én rúgtam be, futott át az agyán. Mert vad vágyak kergetőztek a
testében máris. Rory karjába hullni… hozzásimulni… soha el nem
válni tőle.
Ráadásul Angel érezte, milyen szenvedélyes férfival áll szemközt.
Rory aligha elégedne meg egy csókkal vagy kettővel. És akkor mi
lenne? Mi jönne? A tapasztalt szoknyavadász hamar átlátna rajta,
kihasználná minden kis gyengéjét, és többet nem lenne menekülésre
mód. Nem, neki semmi esélye sem maradna ekkora túlerővel
szemben.
Angel önkéntelenül is hátrálni kezdett. Rorynak éreznie kellett, hogy
itt néma tiltakozásról van szó. Ráadásul a lány meg is rázta a fejét,
mint aki rosszall valamit:
– Nem kellene tényleg ágyba bújnunk végre? – kérdezte elfúló
hangon.
A férfi helyeslően bólintott. Bár Angel kissé furcsán fejezte ki magát,
és szinte tálcán kínálta a lehetőséget az olcsó élcelődésre, Rorynak
még csak csúfondárosra sem vált a hangja.
– Persze, igazad van.
A lány nem számított rá, hogy a sógora ilyen hamar meghátrál. A
megkönnyebbülés mellett azért némi csalódottságot is érzett, hogy
elmarad a folytatás.
– Jó éjt! – intett búcsút bizonytalanul.
– Jó éjt, Angel – suttogta Rory –, és köszönöm – tette hozzá.
Angel elképedve pillantott rá. Vajon mit köszön meg? – tépelődött
magában. Hogy megcsókolhatott? Vagy hogy nem engedtem tovább
menni?
– Miért jár nekem köszönet? – kérdezte végül fennhangon is.
– Mindenért.
 A lány, ha nem is értette pontosan, kedvesnek találta ezt a feleletet.
– Jó éjszakát! – ismételte újra, majd gyorsan bevitte a kicsit a
szobába. Észre ne vegye a férfi, mennyire összezavarta a fejét már
megint!
Letette a mózeskosarat, azután gondosan megkefélte a haját. Milyen
legyen az a nő, akibe Rory Mandelson beleszeret? Milyennek kell
lennie? Ezen tűnődött, amíg előkészítette a lefekvéshez az ágyát.
Miután ellátta Lorcant, megmosdott, pizsamába bújt, majd lefeküdt.
Remélte, nyugodalmas éjszakája lesz, hamarosan rá kellett azonban
jönnie, mitől olyan nyúzottak és megviseltek a fiatal anyák.
Arra ugyanis tényleg nem volt felkészülve, hogy a kicsi szabályos
kétórás időközönként felébreszti majd. Igaz, korábban is akadt már
dolga csecsemőkkel, de ennyire kicsikkel még soha. Ráadásul ez a
gyermek elveszítette a szüleit, és akármit is mond Rory, Angel
biztosra vette, hogy Lorcan egyre a mamáját keresi. Már van „emléke”
róla.
Tény, hogy ezen az éjszakán a lánynak sikerült valóban közelebbi
ismeretséget kötnie Lorcannel. Mindketten ugyanolyan nyugtalanul
aludtak. Bár Angel nehezen bírta napi nyolc óra alvás nélkül, most azt
tapasztalhatta, hogy hiába riasztja őt az éj legrosszabb pillanataiban
Lorcan, ő maga sohasem nyűgös vagy ideges. Etette, cserélte a
pelenkáját, végül maga mellé vette az ágyba, simogatta selymes bőrét.
Ahogy elnézte a parányi ujjacskákat, amelyek oly erősen szorították
az övéit, tudta, hogy most nem egyszerűen valamelyik kis védencről
van szó. Az egyikről a sorban. Hanem…?
Egészen világosan érzett valami köteléket kettőjük közt, valami
sokkal bonyolultabb kapcsolatot annál, semhogy elemezni merte
volna. Rory jogosan fordult éppen hozzá. Számolt az odaadásával, az
elemi becsületérzésével – hogy ezért a piciért Angel „többet” tesz
majd, mint mások gyerekeiért…
Már az is furcsa, hogy Roryra úgy gondol, mint egy szerető vagy egy
gyengéd feleség, miközben épp a házasélet igazi örömeit nem
élvezheti vele soha.
Közben Lorcan megint rugdalózni kezdett, kapkodni a lány ujjai
után. Angel belenézett a parányi fiúcska mélykék szemébe, és
részvétet érzett iránta. Hogy valakinek ekkora sorscsapás tegye tönkre
az életét már ilyen zsenge korában! Mindegy, neki módjában áll majd
sok mindenért kárpótolni őt, hogy szebb legyen az élete és
meghittebb.
– Ne félj, kicsi Lorcan! – suttogta, miközben a szemébe könny
szökött. – Nagyon fogok vigyázni rád.
 8. FEJEZET

Angel másnap reggel csecsemősírásra ébredt. A nap a szemébe

sütött, és ő csak ámult, hogyan is felejthette el lefekvéskor behúzni a
függönyöket. Csakhogy már arra is nehezen tudott visszaemlékezni,
miként is került ő ide – és persze, hogy hol van.
Felült, körülnézett a szobában. Lorcan bömbölése egyre erősödött,
és ettől Angelnek hirtelen az eszébe jutott minden részlet.
Vagy legalábbis majdnem minden. Ő most a Black Bollier lakója,
Rory meg a pici… Lorcan társaságában. Sóhajtott, ahogy utolérték a
fájdalmas emlékek, s felidéződtek benne a szerencsétlenség részletei
és következményei. Chad halott. A szeretője halott. Közös gyerekük
árva.
Szomorúan rázta meg a fejét, ám akkor hirtelen valami vidám
gondolata is támadt. Az ágy másik felére pillantott. Azt kérdezte
magától, mi lehet az oka, hogy Rory hiányzik onnét. Miért nincs ott?
A magyarázat is nyomban az eszébe jutott. Igen, ő egy csodálatos
estét töltött el a sógora társaságában, utána azonban…
Angel nyelt egy nagyot. Utána ugyan nem történt semmi
világrengető, mégis… Félreérthetetlen vágyakozást látott Rory
tekintetében, amikor az ajka egy leheletnyire megérintette a száját,
és…
És már nyolc óra is elmúlt, amikor Angel gyorsan magára kapkodta a
ruháit: farmernadrágot sárga blúzzal, azután beletette a kis Lorcant a
mózeskosárba. Odakinn a folyosón megállt Rory ajtaja előtt, majd
halkan bekopogtatott. Közben azon gondolkodott, nem kellett volna-
e inkább a konyhába lelátogatnia előbb tejet melegíteni. Eltökélte,
hogy amint Londonba érnek, vásárol egy szobai villany üvegmelegítőt.
Állt Rory ajtaja előtt, bentről azonban semmi nesz nem hallatszott.
Lassan, óvatosan benyitott. Odabent nem várt látvány fogadta. A
sógora elnyújtózva, szétvetett tagokkal, hason fekve aludt a hatalmas
ágyon – és anyaszült meztelen volt. Angel nézte csak Roryt
megbűvölten, és túlságosan is feldúltnak érezte magát ahhoz, hogy
megkérdezze, hová is tűnt az ő szokásos félénksége.
Micsoda test!
A férfi bőre egyenletesen, sugárzóan aranylott, szinte simogatásra
csábítóan, és csak ott látszott rajta egy keskeny, világosabb csík, ahol
napozáskor a fürdőnadrágja fedhette. Izmai ingerlően domborodtak a
vállán meg a hátán, és minden lélegzetvételre hatalmasan
megemelkedett az egész felsőteste.
Angel viszont úgy érezte, szó szerint eláll a lélegzete, ahogy
tekintetével lejjebb és lejjebb siklott a férfitesten. Zöld szeme
ámulatot tükrözött. Álmodni se merte volna soha, hogy ennyi
csodálatos részletet fedez majd fel. Már eleve az ellentétek – a
bársonyos bőr meg a hatalmas izmok. Rory valóban szobrászok
modellje lehetett volna.
Edzett lába a fehér lepedőn még gyönyörűségesebben rajzolódott ki.
Nem! Angel szerette volna rendezni zilált gondolatait, és most már a
leginkább arra vágyott, hogy észrevétlen kisurranhasson a szobából,
mielőtt még Rory felébredne.
Ám ekkor a férfi megmoccant. Angel mozdulatlanná dermedt. Egy
parányi zaj, egy sóhaj, egy sikoly – és „lelepleződik”, mint valami
kéjenc leselkedő. Vagy ki tudja, mi történik.
 Rory lassan a hátára fordult. És akkor Angel valami olyat látott,
amilyet még soha. Férfit ilyennek álmodni sem bírt volna. Ez az
altest… a hatalmas merevedés… Jóságos ég!
A lány lehunyta a szemét védekezésül, de csukott szemhéja mögött
is egyre csak az iménti kép tűnt föl. Tulajdonképpen nem kellett volna
csodálkoznia, hogy meglepi, amit látott. Hiszen még alig nyílt alkalma
tapasztalatot szerezni férfiakkal. Chad érdeklődése, miután elvette a
szüzességét, jócskán alábbhagyott, annál többet gúnyolta viszont
ügyetlenségéért a „tehetségtelen kezdőt”.
Angel kinyitotta megint a szemét, így csodálta Rory testét.
Akaratlanul is párhuzamot vont a két testvér között.
Jó, Chad modellkedett is, mégis egészen másként nézett ki. A bőre
eleve sápadtabbnak hatott, az izmai pedig nem látszottak ennyire
kidolgozottnak. A sportolással hamar felhagyott, sokat ivott, ennek
aztán meglett a hátrányos hatása: a hízás. Chad számára lassan a
söröskorsók emelgetése jelentette az egyetlen sportot.
Émelyedve utasította rendre magát Angel. Te jó ég, hüledezett
magában, és arca lángvörösre gyúlt, mit csinálok én itt? A
legundorítóbb módon hasonlítok össze két férfit. Pfuj! Mivé váltam?
Ennyire hiányzik a nemi élet, a nyers vágyak kiélése? És ennyire nem
bírok magammal?
Gyorsan sarkon fordult, majd lábujjhegyen kióvakodott a szobából. A
mózeskosárral lement a szálloda konyhájára, hogy Lorcan tejét
megmelegítse. A konyhában nagy sürgés-forgás fogadta. Két nő
tükörtojást, kolbászt meg szalonnát helyezett különféle tányérokra,
azokat utána tálcára rakta, és a belépőre ügyet sem vetve siettek az
étterembe, vitték, ki mit rendelt. Egy szeplős fiatal lány kását kevert a
fazékban, félénken pislogva Angelre. Ő tehát hozzá fordult
megmagyarázni a helyzetet.
– Angel Mandelson vagyok, itt lakom a szállodában. Szeretném
megmelegíteni a tejet a picinek.
Több se kellett. A sötét hajú, szeplős fiatal nő már el is kérte az
üveget.
– Adja csak ide, majd én megcsinálom mindjárt! Miért nem ül le ott,
amíg elkészül? – mutatott a konyha sarkában álló egyszerű székre.
Angel hálásan elfogadta a lány segítségét, elsősorban azért, mert
Lorcan közben szívettépően sírni kezdett. Kiemelte őt a táskából,
hogy a karján ringatva megnyugtassa. A pici azonban ekkor ismét
Angel mellét kezdte keresni csücsörítő szájacskájával. A lány a
tűzhely mellől értetlenkedve figyelte a jelenetet.
Angel akaratlanul is elvörösödött.
– Nem az én gyerekem, tudja.
A fiatal nő zavartan rábólintott. Sejtette, a főnökétől nem kapna
„dicséretet” a vendégek faggatásáért, így nem erőltette tovább a
kényes kérdést. Szelíden Angelre mosolygott, majd átnyújtotta neki a
felmelegített tejesüveget.
Lorcan megérezte a tej szagát, nyugtalankodni kezdett. Angel
azonnal a csecsemő szájához vitte az üveget. A kisfiú mohón szívta az
édes, meleg levet. A szeplős lány kíváncsian nézte őket.
Ahogy Lorcan a tejet megitta, Angel visszatette őt a mózeskosárba,
és gondosan betakargatta. Bámulatos, gondolta, milyen hamar
megszokja valaki, hogy ő a felelős egy ilyen csöppségért. Végül
kiment a konyhából – ő is szeretett volna reggelizni végre.
Az étteremben alig lézengett néhány vendég, Angel egy ablak
melletti asztalhoz ült le. Jött Alan Bollier, üdvözölte őt, közben vágott
valami grimaszt, amit nyilván mosolynak szánt. A lány most már
komolyan feltette magában a kérdést, hogyan lehetnek ennek az
alaknak egyáltalán vendégei.
– Jó reggelt! Remélem, nem érkeztem túl későn a reggelihez –
próbált azért barátságos lenni a különc emberrel.
– Mi történt a barátjával? – érdeklődött Alan, és úgy sandított a
lépcső felé, mint aki valami rosszat sejt.
Angel vállat vont.
– Fogalmam sincs. Nyilván alszik még. Nem akartam rázörögni.
– Vagy úgy – bólintott hosszas hallgatás után Alan Bollier. – És
magának mit hozhatok? Elbánik egy nagy reggelivel, úgy értem, egy
teljes ír reggelivel?
– Hogyne – felelte őszinte meggyőződéssel Angel, és remélte,
mindent le tud majd gyűrni. Magára ne haragítsa a tulajdonost!
Alan eltűnt a konyhában, de nyomban jött is a teával. Angel közben
Lorcannel foglalkozott, mert a kicsi nyöszörögni kezdett. Kiemelte,
megnézte, száraz-e, de nem látszott semmi baj. Egy lehetett a gond:
vigasztalásra szorult a szegény kis árva.
Angel elkezdte ringatni őt, csöndesen dúdolva hozzá egy kis
dallamot. Tudta, milyen fontos mindig, hogy beszélgessen a
gondozójuk a csöppségekkel. És ezzel a picivel különösen! Angel
beleborzongott, ahogy elképzelte, parányi életében Lorcan már
mennyi, de mennyi ijesztő zajt hallhatott! Sikolyokat, üvöltéseket,
szirénasüvítést, dörömbölést. Szorosan a mellére vonta, és szent
esküt tett magában, hogy ez a gyerek mostantól fogva csak
megnyugtató, szépséges hangokat fog hallani.
Lorcan, mintha varázsütésre tenné, hirtelen gyönyörűséggel nyögött
fel, és Angel sugárzó szemmel nézte.
– Azért ez kezdetnek nem rossz – mormolta félhangosan.
 Kis idő múlva a csecsemő elaludt a karjában – vissza is került
azonnal a mózeskosárba.
A „nagy reggeli”, a teljes ír reggeli a következőkből állt: habart tojás
szalonnával, néhány kolbász, pirított paradicsom és gomba meg
pirítós. Nehéz testi munkát végző embereknek épp megfelelő eledel,
ám Angel mindössze egy kolbászkát bírt elfogyasztani belőle egy
szelet pirítóssal.
Alan Bollier bosszúsan ráncolta homlokát, amikor az asztalt
leszedte.
– Hozzá se nyúlt szinte! – jegyezte meg morcosán. – Nem ízlett
talán?
Angel a férfi szemébe nézett. Hát ő nem és nem hagyja ezután, hogy
megfélemlítse őt ez az ember! Bűbájosán elmosolyodott, mielőtt
válaszolt volna:
– Ó, a reggeli egészen kiválóan sikerült. Csak éppen… nem vagyok
valami éhes.
A tulajdonos fürkésző tekintettel mérte végig.
– Jól töltötte az éjszakát?
– Ó, igen, hogyne. – A lány nem óhajtott hosszasabb kihallgatást,
így nyúlt máris Lorcan kiürült tejesüvege után. – Kérem, ugye, nincs
kifogása ellene, ha fertőtlenítem ezt az üveget a konyhában? Meg
összekészítek a gyereknek ezt-azt?
– Nem, nem, dehogy. – Alan a kicsire nézett. – Hol a mamája?
Angel hirtelen felkapta a fejét, heves mozdulata nyomán a vállára
hullottak sötét fürtjei.
– Honnan tudja, hogy nem én vagyok az anyja?
– Mert ismerem az öreg Mrs. Fitzpatrickot. Ha maga terhes lett
volna, azonnal kidobja.
 Angel lemondóan sóhajtott. Sejtette, hogy még ezerszer felteszik
majd neki ezt a kérdést, és ő nem térhet ki előle, folyton
válaszolgatnia kell szolgai türelemmel.
– Lorcan szülei autóbalesetben vesztették el az életüket.
Alan Bollier arcán először tükröződött valami erős érzelem, hiába
próbálta palástolni felindulását.
– Ó, szegény fiacskám – dünnyögte végül, csaknem gyengéden.
És Angel mintha könnyeket is látott volna csillogni a különc ember
szemében.
Hát tessék, még egy ilyen bolondos szállodatulajdonos szíve is
megindul Lorcan sorsa hallatán.
– Nyugodtan használja a konyhát, amikor csak akarja – ajánlotta. –
És vigye el, amire szüksége van a kicsi számára!
– Hála és köszönet – kiáltotta Angel, és kis híján megszorongatta
Alan kezét. Végül azért mégiscsak megkönnyebbülten sóhajtott fel,
ahogy a szállodatulajdonos magára hagyta. Neki sem ártana sietni,
mert ha el akarják érni a kompot, föl kell ébresztenie Roryt, méghozzá
sürgősen.
A szobaajtót még mindig csukva találta, ám ezúttal jó erősen
kopogtatott. Hamarosan hallott is valami halk neszt belülről.
– Rory? – kiáltotta, de közben már bánta is egy kicsit, hogy így
rázörög. Talán jobb lett volna, ha még hagyja aludni…
Újabb kis zörej bentről. Vagy szavak? Egy kérdés?
– Nem értelek! – kiáltotta Angel.
– Azt kérdem, hogy van Lorcan.
– Remekül. – Most már közvetlenül az ajtó mögül jött a kis zaj. És
Rory szava is tisztán hallatszott:
– Gyere be!
 – Biztos, hogy fogadóképes állapotban vagy már?
– Az attól függ, mihez szoktál – felelte még mindig álmosan Rory.
– Azt kérdeztem, felöltöztél-e már?
– Ja! Egy pillanat.
Ebből két pillanat lett, de a „Tessék!” vezényszóra Angel bátran
belépett, és látta, hogy Rory épp akkor kapkodja magára a pulóverét
meg a farmernadrágját, amelynek az övét még nem sikerült
becsatolnia.
Hát jó, de legalább nem meztelen.
A férfi nem is nézett Angelre, figyelme kizárólag Lorcanre
összpontosult. Vagyis odatérdelt a mózeskosárhoz, majd belenézett.
– Lorcan tehát elégedett – szögezte le. És az ő hangja is elégedetten
csengett.
– Megetettem, új pelenkát kapott, és így tovább. – Angel nem
részletezte a többit. Hogy mennyit dajkálta, beszélt hozzá,
dúdolgatott neki. Végső soron a kötelességérzete szerint cselekedett,
nem pedig Rory elismerésére vágyott.
Ám azt így is elnyerte. Sőt, ahogy a férfi felállt, tekintetében hála
tükröződött.
– Köszönöm – mondta.
Angel kedvesen rámosolygott.
– Csupán a dolgomat tettem.
Rory a fejét rázta.
– Ó, nem. Sokkal többet. De hány óra lehet ilyenkor?
– Kilenc múlt.
– A mindenit! – A férfi ásított, megdörzsölte a szemét. – Hamarabb
is felébreszthettél volna.
– Jobb későn, mint soha.
 – De jó vicc! Most aztán kapkodhatom magam. Tényleg jöhettél
volna előbb.
Ha tudnád! – somolygott magában Angel. Szinte megint látta maga
előtt Rory meztelen testét… merevedését… Nem, nem szabad
ilyesmikre gondolnia!
Furcsálkodva állapította meg viszont, hogy a férfi mintha még
fáradtabbnak látszana, az arcvonásai legalábbis valami ilyesmiről
árulkodtak. Vajon ő is olyan nyugtalanul aludt volna, mint én? –
töprengett magában a lány. Csak hát miért? Nem értette.
Rory szeme alatt azonban tagadhatatlanul ott éktelenkedtek
továbbra is a fekete karikák, a szája szögletéből mély barázdák
futottak az állához, és általában is a kimerültség számos jelét mutatta.
– Mondd csak, mikor aludtál át utoljára rendesen egy éjszakát? –
kérdezte aggódva Angel.
Rory csodálkozva nézett vissza rá, de azután könnyedén vállat vont.
– Pár hete? Valójában a baleset óta egyszer sem tudtam nyugodtan
aludni.
– De hát ez nem mehet így tovább! Olyan elgyötörten nézel ki! –
csúszott ki Angel száján, de a következő pillanatban már a
legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Rory azonban nem látta
ilyen vészesnek a helyzetet. Kesernyésen nevetett a lány túlzott
aggodalmán.
– Nem vagyok kőből én sem, de azért pár nyugtalanul töltött éjszaka
még nem a világ. Anyák többet is kibírnak ennél. Ráadásul szülés
után.
Angel biccentett.
– Persze, de téged közben rémes megrázkódtatás ért, ezt ne felejtsd
el!
 A férfi kelletlenül összevonta a szemöldökét:
– Micsoda? Rémes megrázkódtatás? Nem szeretem az ilyen nagy
szavakat.
Angel megijedt, hogy a sógora még a végén tolakodónak tartja majd
öt.
– Ne haragudj, nem akartam beleszólni a dolgaidba, csak…
A férfi azonban már oda se figyelt, Lorcannel foglalkozott megint.
Odavitte a mózeskosarat az ablak alá. Angel borzongva állt az ágya
mellett, ahol nemrég meztelenül látta Roryt. Nagyon ideges lett.
– Mr. Mandelson – szólalt meg újra –, bármennyire is neheztelni fog
rám ezért, mégis meg kell kérdeznem, hogyan szándékozik
kikeveredni pillanatnyi állapotából?
Rory tanácstalanul nézett rá. Az igazat megvallva, Angel nem
tévedett nagyot, ha úgy látta, hogy a teljes összeomlás szélén áll.
Tehetetlennek érezte magát a szó szoros értelmében. Mert nagyon jól
tudta, rossz lelkiállapotának egy nő az oka. Ez a sötét hajú nő, a zöld
szemével, a finom bőrével, aki karcsú alakjával, jóságos természetével
teljesen elbűvölte, megbabonázta, beteggé tette őt.
– Lazíts végre, Rory! – tanácsolta Angel szelíden, de mégis
ellentmondást nem tűrő hangon.
Akkor a férfi a két keze közé fogta azt a bűvölő-babonázó arcát, és
mélyen a szemébe nézett. Azután vadul csókolni kezdte a száját.
Pár pillanatig Angel dermedten állt. Tudta azonban, hogy nem
taszíthatja el magától Roryt. Hiszen a sógorának mindenekelőtt
segítségre van szüksége. Meg aztán még valamit érzett már régóta.
Hogy a dolgoknak előbb-utóbb el kellett jutniuk idáig. És ez ellen nem
bírt, de nem is akart semmit sem tenni.
Remélte viszont, hogy Lorcan hamarosan felsír majd megint. De
tényleg ezt remélte? Nem valami egészen másra vágyott?
Rory keze felfedezőútra indult a lány testén, és a nyelve egyre
hevesebben kért bebocsáttatást az ajkai közé. Angel akaratlanul is
viszonozta a csókot, és most már nem gondolt a következményekre.
Nem! Szorosan a férfihoz simult, aki kéjesen felnyögött a bizalmas
mozdulatra.
A lány elhinni sem akarta, hogy ez igaz. Nyilván álmodom, gondolta.
Nem tiltakozott akkor sem, amikor Rory keze már a mellénél járt.
Vágya csaknem az elviselhetetlenségig fokozódott, ahogy a férfi
tenyere elkezdett körözni megkeményedett mellbimbóin. Úgy érezte,
az ő melle pontosan erre teremtődött, ilyen célra.
A férfi másik keze ott kalandozott Angel fenekén. Simogatására a
lány testén kéjes bizsergés szaladt végig. Rory végül lehúzta Angel
farmernadrágjának villámzárát, és a lány úgy érezte, szinte izzik az
alsóteste, ahogy a nadrággal együtt a bugyiját is letűrte a férfi. Rory
cirógatása egyre szenvedélyesebb lett, szinte már őrjítően izgató.
Angel nem is bírt többé egyesen állni, a teste hátrahanyatlott. Ő volt a
megadás, a felajánlkozás eleven, szépséges szobra, miközben Rory
szép lassan minden ruhadarabjától megszabadította. A kéjek kéje
borzongott rajta végig, ahogy a férfi lehanyatlott vele az ágyra… Ahol
nemrég…
Ez igaz? Most ő megint megláthatja… azt? És Rory akaratából? Nem
lehetett felőle semmi kétsége. Mert a férfi már tépte is le magáról a
pulóvert, a farmert, mindazt, amit épp az imént kapkodott magára.
– Az ajtó… – zihálta Angel.
– Mi? Tessék? – nyögte Rory, mint aki már a gyönyörök világában
jár.
A lánynak minden erejét össze kellett szednie, hogy hátra tudjon
pillantani, csakugyan behúzta-e maga mögött az ajtót. Hihetetlen
boldogsággal töltötte el a látvány: igen, nem felejtette el becsukni. így
egy pillanatra sem kell megszakítaniuk ezt az észvesztően édes
játékot.
 9. FEJEZET

Angel meztelenül feküdt Rory karjában, és megborzongott, ahogy a

férfi még közelebb húzta magához a testét. Érezte a hatalmas, erős
izmokat, gyönyöre nem ismert határt. Felsikoltott. Meglepetésében?
Az elragadtatástól?
Mert olyan csodálatos volt ez! De miért? Amikor annyi történt még
csak, hogy Rory ujjai bizsergetőn kalandoztak szanaszéjjel a testén.
Olyan kéjesen ingerelte őt a férfi, hogy Angel nem tehetett mást:
feküdt csak az ágyon és hagyta. Néha felnyögött halkan, és ettől Rory
mintha még jobban megvadult volna. A vadság és a visszafogottság
észbontó keverékével ajándékozta meg a lányt. Némán
gyönyörködtette a kezével, és Angel úgy érezte, elájul. Elájul, azután
magához tér megint – de már nem a régi Angel Mandelson többé,
hanem egy teljesen új… teljesen más… egy igazi… nő.
Rory mintha magánkívül lett volna, és Angel maga sem érzett
másképp. Különben hogyan is fekhetett volna így, széttárt karral,
szétvetett lábakkal, hagyva, ingerelje őt a férfi, ahogy kedve tartja. És
ahogy ő kívánja… és akarja… még… még.
Rory tekintete végtelen vágyat fejezett ki, a haja kuszán hullott a
homlokába. Csókolgatta Angel mellét, gyengéden becézgette rózsás
bimbóit. A lány már-már fájó gyönyört érzett, mire még jobban a
férfihoz tapadt.
Rory eddig soha nem élt át ilyen fékezhetetlen szenvedélyt, még
kamasz korában sem dúlták fel ennyire az első érzéki élményei. Most
szinte magatehetetlenül sodródott a vágy vad hullámain. Ugyanakkor
mindvégig ott visszhangzott benne a figyelmeztetés, hogy az elveivel
ellentétesen cselekszik. Például alig ismerte Angelt. Más nőkkel
sokkal lassabban haladt volna a csábítás hadműveletében. Bensőséges
beszélgetések… forró pillantások… Ezt a lányt azonban csak úgy
lerohanta. Akaratlanul is felnyögött. A legszívesebben leállt volna, de
jól tudta, ez képtelenség. Lehetetlen! Ahogy Angel meztelen teste ott
vonaglott alatta, mindent felejtenie kellett. Csak ezt a gyönyörű,
kéjmámorban úszó nőt nem, őt nem!
Rory olyan heves izgalmat érzett, hogy az szinte elviselhetetlennek
tűnt már. Elveszítette minden önuralmát, már csak a vágyai
vezérelték. Félkönyékre támaszkodott, így nézte Angelt. Látta
tekintetének most is ártatlan ámulatát, és ettől valami kellemetlen
érzés fogta el. Pillantása azonban feszes mellére siklott, és
akaratlanul is megcsodálta újra bársonypuha bőrének fényét.
– Angel! – nyögte érdes hangon.
A lány nem válaszolt, csak szinte ösztönösen széttárta a lábát,
megemelte csípőjét, mire a férfi beléhatolt. Angel először értette meg,
mit jelent az: összeolvadni valakivel. Most csak ők ketten léteztek
ezen a világon. Örökre elválaszthatatlanul. És ahogy a férfi mozgása
egyre szenvedélyesebbé, gyorsabbá vált, neki örömkönnyek kezdtek
patakzani az arcán.
Rory még sohasem érkezett el ilyen gyorsan a csúcsponthoz. Hiába
próbálta figyelmen kívül hagyni a lány csábítóan finom illatát,
testének melegét, nem bírta már visszatartani magát. Nem tehetett
mást, rászorította száját Angel ajkaira, miközben valami eddig nem
ismert, őrjítő gyönyört élt át.
A lány is szinte az eszméletvesztés határán járt, minden érzékét
elkábította a kéj. Egyetlen tiszta gondolata maradt: lábával-karjával
még szorosabban magához ölelni a férfit. Valami csodás biztonságot
adott neki Rory ereje. És hogy ez a hihetetlenül pompás férfi így
átadja magát neki… neki… neki…! Angel egyszerre megértette
nőiességének hatalmát. Innen új időszámítás kezdődött az életében.
Rory egy darabig téren és idő kívül hevert, de lassan tisztulni
kezdtek az érzékei, visszatért a valóságba, és ezzel együtt nyomban
határtalan szomorúság fogta el. Oldalt fordult, kérdőn nézett a lányra,
mintha csak azt tudakolná, valóban megtették-e? Ó, ördög és pokol!
Nem okozott Angelnek már az öccse is épp elég fájdalmat? Chadet
persze menti valamennyire a fiatalsága, viszonylagos
tapasztalatlansága, de neki, Rorynak több esze lehetett volna, több
becsületérzéke, jaj!
A férfi úgy érezte, magyarázatot kell adnia Angelnek, sőt bocsánatot
kérnie tőle, de akkor…
Igen, akkor a lány valami olyan üdvözölt, átszellemült mosollyal
nézett rá, hogy Rory hirtelen már nem értett semmit. Angel eddig
némán maradt, eltekintve attól a pillanattól, amikor egyszer Rory
nevét nyögte, ám most megszólalt. Mondania kellett valamit ennek a
férfinak, akit mindenkinél és mindennél közelebbinek érzett most
magához. Azt mondta:
–De hát ez…
Itt azonban elakadt.
Rory ismét felkönyökölt, figyelmesen nézte a lányt.
– De hát ez?
– Ez csodálatos volt – jelentette ki álmodozó arccal Angel. – És még
annál is több.
Rory szusszant egy nagyot, hanyatt fordult, és a mennyezetre
meredt.
– Fölösleges hazudnod.
A lány hasra gördült, sötét fürtjei a vállára hulltak, majd ámulva
kérdezte Roryt:
– Miket beszélsz?
– Nem arról van szó, miket beszélek, hanem hogy mi történt –
felelte a férfi feszülten. – És ami történt, aligha lehet csodálatos a
számodra.
Angel nem értette, mire céloz Rory. Miért néz rá úgy, mintha valami
borzasztó dolgot követtek volna el?
– Szerettük egymást… – kezdte, de a férfi máris közbevágott;
– Persze, csak te nem jutottál el a csúcspontig.
Rory látta a lány szemében a teljes zavart, és most lett csak igazán
dühös magára. Mi több, gyűlölte iménti „viselkedését”. Az ördögbe is,
ez a nő még azt sem tudja, mi az a kielégülés!
A férfi eddig csak szomorúsággal gondolt az öccsére, gyászolta. Most
azonban… Chad, te hülye, te csirkefogó! – szitkozódott magában. Te
szerencsétlen alak!
A következő pillanatban azonban már eszébe jutott, hogy
tulajdonképpen semmi joga elítélni az öccsét. Hiszen ő sem
viselkedett különbül nála. Törődött-e csak egy másodpercig is Angel
kielégülésével? Nem inkább arra használta-e csak ezt a szép nőt, hogy
Chad halála után valamicskét megvigasztalódjék?
Kijózanodva, már-már bűnbánóan vonta magához Angelt, és akkor
észrevette, hogy a gyönyörű meztelen test reszket. Rorynak heves
lelkiismeret-furdalása támadt, ahogy megérezte Angel könnyeit az
arcán.
Felhúzta kettejükre a takarót. A lány megpróbált ismét Rory vállához
bújni, de a férfi nem hagyta.
– Angel, sajnálom… – fogott volna bele a mentegetőzésbe, de ennél
nem jutott tovább. Elképedve kellett tapasztalnia, hogy a lány
vadmacskaként veti rá magát, és tépázza-karmolja, ököllel üti-veri.
Rory nem ellenkezett, némán várta, hogy kifáradjon Angel.
– Hogy merészelsz te itt sajnálkozni?! – kiáltotta felháborodottan a
lány.
– Nem akartam, hogy ez megtörténjen – felelte halkan a férfi.
Angel erre megint püfölni kezdte, bár ezek a kis ökölcsapások már
nem voltak olyan kellemetlenek, mint az elsők, mert nem érték
váratlanul Roryt.
– Én sem azzal töltöttem a mai reggelt, hogy ezt megtervezzem –
folytatta dühöngve a lány. – De hát megtörtént, és kész! Nem érzed,
mennyire megsértesz, ha úgy röstelkedsz és mentegetőzöl, mintha
egy ostoba kis szűzlánnyal akadtál volna össze? Megint én legyek a
szegény kis áldozat? Csakhogy én nem akarok többé az lenni! És nem
is vagyok az!
– Nem – hagyta rá vontatottan Rory –, persze hogy nem vagy
áldozat. – Közben arra vágyott, bár simogathatná Angel csábítóan
ívelő vállát, bár csókolgathatná meztelen testét, becézgethetné,
ingerelhetné megint órákon át. Bár megadhatná neki azt, amiben
eddig nem lehetett része. Ám Rory sejtette, hogy nem ez a megfelelő
pillanat.
Kicsit oldalra fordult, hogy elrejtse, mennyire felizgatták már ezek a
gondolatok is.
– Biztosan nem szedsz… tablettákkal ugye? – kérdezte inkább.
Angel ijedten nézett rá.
– Nem.
 Rory szívesen tett volna neki most szemrehányást, de tudta, ehhez
nem sok joga lenne. Bár felfigyelt már arra is, milyen óvatos és gondos
a lány bizonyos kérdésekben. Például hogy az ajtó ne maradjon
nyitva… És Angel nagyon is jól sejthette, hogy Rory már nem lesz
képes visszafogni magát. Akkor miért nem kérte meg, hogy
használjon óvszert?
A lány fejében ugyanezek a kérdések kavarogtak. Chaddel,
házasságuk idején, mindig nagyon vigyázott, mert a férje annyira
rettegett tőle, hogy ő netán teherbe esik. Ezért maga Chad sem
kockáztatott soha. Angel érezte, magyarázattal tartozik Rorynak, bár
sajnos semmi meggyőző érv nem jutott az eszébe.
– Nem számítottam rá, hogy ez fog történni…
– Jó, ezt már mondtad.
– Eleve nem voltam felkészülve.
– Miért, egyébként mit szedsz?
– Amióta Chad elhagyott, felesleges lett volna bármit is szednem.
Rory gyorsan utánaszámolt.
– De annak már másfél éve! – kiáltotta döbbenten.
– Tulajdonképpen két éve – helyesbített Angel halkan.
A férfi ingerülten nézett rá.
– A mindenit, de hát Chad téged szeptemberben vett el, azután a
következő év júniusában lépett le…
– Tehát? Mire következtet ebből, ügyvéd úr?
– Hogy… – Rory most döbbent meg igazán.
– Chaddel mi csak a szeptemberi házasságkötésünk és karácsony
között feküdtünk le egymással – mondta ki helyette lassan Angel. –
Remélem, a tárgyalóteremben élesebben vág az eszed…
Rory szerette volna azt felelni erre, hogy a tárgyalóteremben nem
szokott egy ilyen gyönyörű nő feküdni mellette meztelenül az ágyban.
Egy ilyen gyönyörű nő, aki teljesen elveszi az eszét… és akivel
szeretne még egyszer szerelmeskedni, de most azonnal…
Ehelyett zavartan krákogni kezdett.
– Angel, lenne hozzád pár kérdésem.
– Az ügyvéd! Most már tisztára az ügyvéd beszél belőled.
– Talán azért, mert véletlenül csakugyan ügyvéd vagyok – hagyta rá
Rory reszelős hangon. Azután a lány felé fordult, de ezt nyomban meg
is bánta. Mert a szépséges meztelen test láttán elakadt a szava.
Ez őrület! Térj észhez! – korholta magát kábultan, majd fennhangon
még hozzátette:
– Talán felöltözhetnénk.
– Rendben van – vonta meg a vállát Angel, és próbált úgy tenni,
mintha ebben nem látna semmi rendkívülit. Pedig nagyon is rossz
előérzetek gyötörték. A csodálatos élmény mintha máris valami
rémséggé változott volna. A lány azonban félt megkérdezni Rorytól az
okát. Talán bűntudat gyötri a férfit? Mert az öccse özvegyével hált?
Angel elhatározta, vigyázni fog, nehogy véletlenül is félénknek
mutatkozzon Roryval szemben. Hiszen épp az imént kerültek olyan
közel egymáshoz, ahogy két ember csak kerülhet. Egyesülésük a lány
számára többet jelentett, mint bármilyen más szerelmi élmény
korábban.
Angel felállt, látta közben, milyen izgalommal nézi meztelen testét
Rory.
Felkapta magára sárga blúzát, és belebújt a farmernadrágjába.
Azután megpróbálta csak úgy fésű nélkül rendbe hozni hosszú fekete
haját. A férfi háttal állt, épp a nadrágjával bajlódott. Felszedte a
földről az imént oly vadul elhajított szürke pulóvert is, de közben már
Lorcan mózeskosara fölé hajolt.
– Ébren van? – kérdezte reménykedve.
Angel sem kívánt volna mást: bár ébren lenne a csöppség! Ha
Lorcannel kell törődnie, kitérhet talán a sógora várhatóan kínos
kérdései elől. A pici azonban békésen, mélyen aludt. A lány Roryhoz
fordult, és csodálkozva látta, hogy a férfi úgy viselkedik, mintha az
imént nem is…
Rory észrevette, hogy Angel elpirul, mégis úgy érezte, folytatniuk
kell az előbbi kellemetlen beszélgetést:
– Nem félsz, hogy terhes leszel? – tért a lényegre rögtön.
A kérdés megszégyenítette, meg is sebezte Angelt.
– Természetesen ennek is fennáll a lehetősége – felelte dühösen. –
Mindig fennáll, ha egy férfi meg egy nő minden védekezés nélkül
fekszik le egymással! Vagy nálatok Angliában mást tanítanak a
biológiakönyvek?
Rory igyekezett megőrizni a nyugalmát. Mit használna, ha most
acsarkodva egymásnak rontanának?
– Hol tartasz a ciklusodban? – tudakolta óvatosan.
Angel a könnyeivel küzdött. Nem fordult elő vele még hasonló, hogy
egy férfival a havi vérzésének időpontjáról társalogna.
– Miféle kérdés ez?
Rory zavarba jött. Soha még senkit ilyen közelinek nem érzett
magához, mint Angelt. A többi nő mindig arra törekedett, hogy
tökéletes legyen – vagy legalábbis annak látsszon. A szeretkezés előre
eltervezett esemény volt, frissen húzott ágyakban, miután a
méregdrága ruhák lekerültek a kéjre vágyó testekről – gondosan
összehajtogatva, vállfára akasztva. Mintha valamennyi nő ugyanabból
a könyvből „tanulta” volna, hogyan is megy ez. Rory személyes jellegű
kérdést még soha életében nem tett fel egyetlen szeretőjének sem.
Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Angelt, de a lány bosszúsan
elhúzódott.
– Mégis, körülbelül hol tarthatsz a ciklusodban? – makacskodott a
férfi. – A közepén, vagy netán a vége felé…?
– Jó ég! – kiáltott fel Angel. – Valahány nővel lefekszel, mindegyiket
kifaggatod erről?
Ez a megjegyzés már majdnem kihozta a béketűréséből Roryt.
– Ami azt illeti – válaszolta hűvösen –, még soha életemben nem
feküdtem le senkivel védekezés nélkül.
A lány hirtelenjében azt sem tudta, hízelgésnek vagy sértésnek
vegye-e ezt a megjegyzést.
– Tehát? – folytatta a „kihallgatást” Rory.
Angel elpirult.
– Ma tartok a tizedik napnál… ha már annyira kíváncsi vagy rá.
A férfi próbálta nem mutatni ijedelmét, igyekezett könnyednek
látszani.
– Értem. Akkor…
A lány azonban kimondta helyette;
– Ennél rosszabbkor nem is történhetett volna.
– Vagyis sokáig kell még várnunk, amíg bármi biztosat
megtudhatunk.
– Addig viszont még remekül mulathatunk! – kiáltotta leplezetlen
gúnnyal Angel.
Rory elnézte büszkén felszegett fejét, és hirtelen megsajdult a szíve.
A felelősségérzettől.
– Ha valóban… teherbe ejtettelek… – kezdte elakadó szóval –,
természetesen feleségül foglak venni. Már ha egyáltalán kellek neked.
 A lány előrehajolt, úgy, hogy az arca szinte Rory arcához ért.
– Nem, az ördögbe is! Én soha nem leszek a feleséged! Ha te lennél
az egyetlen férfi a földön, akkor sem mennék hozzád!
– De Angel! – hüledezett Rory.
– Semmi de! Én egyszer már férjhez mentem, mert elvárták tőlem, és
mert erre neveltek. Hogy mindig törekedjem a jóra. Úgy tanítottak,
nem fekhetem le férfival, amíg nincs az ujjamon a jegygyűrű. És mi
lett belőle?
Lorcan csöndesen mocorogni kezdett.
– Egy kicsit halkabban! – suttogta ingerülten Rory. – Felébreszted a
kicsit!
– Kár, hogy nem gondoltál erre, mielőtt még lefeküdtünk volna –
vágott vissza fölindultan a lány. – Akkor most nem kellene
veszekednünk!
– Angel, kérlek, nyugodj meg!
– De én nem akarok megnyugodni!
– Akkor beszéljünk az egészről inkább máskor! Később.
– Nem! Most beszélünk és nem később! – lovalta bele magát egyre
jobban a lány, már azzal sem törődve, hallják-e esetleg hangját a
szomszédos szobákban. Egész életében másoknak ugrált, mások
szavát követte, és most kezdett elege lenni ebből. Nem! Ennek egyszer
s mindenkorra vége!
– Hát jól van – fújt visszavonulót Rory. Különös nyugalom szállta
meg, mert valahogy úgy érezte, életében ez az első eset, amikor a
terhesség lehetősége nem is tűnik számára olyan fenyegetőnek.
Hiszen mi lenne ebben akkora szerencsétlenség? A halál
szerencsétlenség, az élet ajándék. – Beszéljük meg! Itt és most.
Angel megköszörülte a torkát.
 – Amennyiben terhes leszek esetleg, feltétlenül megtartom a
gyereket.
– Ennek örülök – bólintott komolyan a férfi.
– És akkor majd láthatod is őt időnként, megegyezés szerint.
– Nagyon hálás leszek.
– Ugyanakkor a gyermekkel kapcsolatos költségeket is fedezned kell.
– Ez csak természetes.
Angel gyanakvóan nézte Roryt. Viccel vele? Vett egy mély lélegzetet.
– Mert ha nekem is gyerekem lesz, akkor vele kell törődnöm, és nem
vigyázhatok majd mások gyerekeire.
– Éspedig miért nem? – érdeklődött Rory kissé eltűnődve.
– Mert nem akarom, hogy más nevelje – felelte Angel, és
visszaemlékezett azokra az időkre, amikor ő mások gyerekeit
istápolta. A sok elkényeztetett, gazdag nő gyerekét, akik nem
szenvedhették, hogy a kicsinyük folyton a nyakukon lóg, inkább
kiadták „dajkaságba” egy ismeretlen nőnek. Angel ilyesmit
rémálmában sem tett volna.
– Igen – biccentett Rory –, meggyőztél.
– Tényleg?
A férfi érezte a hitetlenkedést Angel hangjában.
– Persze! Úgy akarod nevelni a gyerekedet, ahogy helyesnek tartod.
Ha valaki idegenre bíznád, talán rosszra szoktatná, másmilyenné
formálná, mint amilyennek te szeretnéd látni.
Rory pontosan a lány gondolatait fogalmazta meg, de ez mit sem
változtatott Angel elhatározásán.
– És éppen ezért nem fogok hozzád menni feleségül – jelentette ki a
sógornője elszántan.
A férfi szemmel láthatóan nem számított ilyen határozott
visszautasításra. Hirtelen rádöbbent, hogy tiszteletlenül viselkedett,
hiszen kétségkívül azért tett „házassági ajánlatot” Angelnek, mert
feltételezte, ez lesz számára a legelőnyösebb, mivel sem fényes
pályafutással nem dicsekedhet, sem efféle jövő elé nem néz.
És most egyszer csak megértette, hogy vannak nők, akik nem
jutottak magas polcra, nem szereztek maguknak „közmegbecsülést”,
mégis minden körülmények között méltósággal tudják képviselni azt,
ami a legértékesebb bennük. Önmagukat.
Furcsa módon roppant csalódást érzett, amikor arra is rádöbbent,
mit jelenthet neki Angel elutasító válasza. Hogy kereshet esetleg egy
új gyerekgondozónőt. Ami igen nagy veszteség lenne. Persze, a lány
akaratosnak bizonyult eddig, makacskodásra hajlamosnak, de
kétségkívül pezsgést hozott az életébe. Mellette végre elevennek
érezte magát. És erre az érzésre mindennél nagyobb szüksége volt.
– Londonba sem akarsz már eljönni velem, Lorcanre vigyázni?
Angel értetlenül pillantott rá.
– Mondtam ilyesmit?
– Csak azt hittem…
A lány kiemelte kis „fészkéből” a siránkozó, rúgkapáló picit, ringatni
kezdte, ám ezzel elsősorban önmagát akarta megnyugtatni, legalább
annyira, hogy képes legyen ismét Roryra nézni.
– Akkor tévedtél – jegyezte meg csendesen.
A férfi elmosolyodott. A legszívesebben összevissza csókolta volna
Angelt, ám sejtette, miféle dühös választ kapna erre.
– Nyilván rosszul ítéltem meg a helyzetet.
A lány látta Rory vágyakozó tekintetét, de önmagában mindent
megtett ellene, nehogy átragadjon rá is a férfi gerjedelme. Védekeznie
kellett. Az, ami kettejük közt ma reggel történt, nem ismétlődhet meg
többé! Szívből remélte, hogy nem esett teherbe…
– Egyébként tévedtél mindvégig – szögezte le még egyszer. – És azt
hiszem, semmi értelme, hogy ezen tovább rágódjunk.
Rory nem értett egyet a lánnyal, mégis hallgatott. Arra gondolt, lesz-
e még alkalma valaha is a karjában tartani ezt a csodálatos testet.
Angel megrázta Lorcan csörgőjét.
– Ha el akarjuk érni a kompot, gyorsan kevernünk kell egy újabb
bébitápot, és bevásárolni is el kell még ugranunk valamelyik közeli
boltba.
Rory hirtelen úgy érezte, nem tudja követni ennek a nőnek a
hangulatváltozásait.
– El kell ugranunk bevásárolni? – ismételte értetlenül.
– De még mennyire! – nézett rá szigorúan Angel. – Kezdünk
kifogyni a pelenkákból.
 10. FEJEZET

Angel úgy határozott, hogy a pelenkákat maga szerzi be. Így legalább
nem kell találkoznia Alannel, aki valószínűleg a folyosón hallgatózott
a veszekedésük alatt. Bár az igazat megvallva nem is nagyon kellett
hallgatóznia, a lány ugyanis torkaszakadtából kiabált Roryval.
Lehet, hogy Alan Bollier most majd többet számol a férfinak a
szállásért, sőt talán még valami lelki fröccsöt is kap Mandelson
ügyvéd úr a „hallhatóan” erkölcstelen viselkedéséért.
Hanem amikor Angel visszaérkezett, láthatta, hogy a két férfi nagy
egyetértésben ücsörög a bár pultjánál. Rory kávézott. Alan Bollier
előtt pedig egy pohár whisky állt. Lorcan békésen aludt az egyik
sarokban.
A két férfi felpillantott, ahogy a lány nagy csomagjaival belépett a
helyiségbe. Rory tekintetére Angel elpirult. Nem is olyan rég ugyanígy
nézett rá a férfi…
A lány ennek ellenére igyekezett megőrizni a látszatot Alan
jelenlétében. Roryval szemben már megint olyan reménytelenül
tehetetlennek érezte magát. A férfi szeme fény lett, és erőt,
lendületet, életvágyat sugárzott. Jó ég! Angel feltételezte, hogy pont
így néz ki egy férfi, aki nem sokkal előtte a gyönyörök gyönyörét
élvezte. Vagyis lefeküdt egy nővel, tette hozzá kicsit szerényebben
fogalmazva.
Rory tetőtől talpig feketébe öltözött, de a ruhája a legkevésbé sem
látszott gyászviseletnek. És a sötét szín csak kiemelte izmos alakját,
megnövelte egyébként is tekintélyes termetét. A lány hirtelen olyan
picinynek érezte magát mellette.
– Angel, kérsz kávét?
– Ó, az remek lenne.
– Fázol? – érdeklődött Rory, miközben töltött neki.
A lány csak a fejét rázta, azután letelepedett kávéjával Lorcan mellé.
– Nem, mindössze megáztam egy kicsit, ennyi az egész.
– Persze, persze, az a híres ír eső! – kiáltotta Alan Bollier. – Attól
lesz olyan szép az ír nők arcbőre.
Rory egyetértően mosolygott. Angel csakugyan nagyon frissnek és
üdének látszott, ám ő most nem akart erre dicsérő megjegyzést tenni.
– Útra készen állok – jelentette be ehelyett a férfi. – Ha sietünk,
elérjük a legközelebbi kompot.
– Menjünk inkább egy későbbivel! – javasolta kicsit szorongva
Angel. – Akkor nem kell olyan gyorsan hajtanod.
Alan Roryra nézett.
– Na, tessék! – dörmögte. – A nők elrontják az ember minden
örömét.
Angel ingerülten pillantott a tulajdonosra.
– Ha a józan ész úgy diktálja, Mr. Bollier – jegyezte meg epésen. –
Sőt ha ebből tanulnának valamit a férfiak is, jobb hely lenne ez a világ.
A két férfi harsogva hahotázott, és Angel valami különös
büszkeséget érzett. Mintha valami jelentős változás ment volna végbe
benne – hiszen különben sohasem szokott ő ilyen szellemes
visszavágásokkal tündökölni. Hirtelen erősnek és öntudatosnak érezte
magát. Elképzelhető, hogy a testi szerelem gyakorolt ilyen erős hatást
az egész személyiségére?
Talán, gondolta Angel. De azért elég sok múlik a férfin is. Ha nem
Rory fekszik le vele, most talán úgy érezné magát, mint valami olcsó
kis nőcske. De Rory még azt is felajánlotta, hogy feleségül veszi, ha
netán teherbe ejtette. A döntést viszont rá bízta, és ez adott a lánynak
erőt.
Hálásan mosolygott a férfi felé, aki – zavart arckifejezéséből ítélve –
semmit sem értett az egészből.
– Megyünk akkor? – kérdezte Angel. – Mindjárt tizenegy óra.
– Felőlem mehetünk.
Eléggé kellemetlen, télies időjárás fogadta őket odakint. Nappali
sötétség borult a tájra. A hegyeket köd takarta, homályos körvonalaik
látszottak csak a messzeségből. Két óráig tartott Rosslare-ig az út.
Rory még jövet megváltotta a jegyet két felnőtt meg a kocsi számára.
Forcant ölben vitték.
– Mit tettél volna most, ha nem állok kötélnek? – nevetett Angel.
A férfi hűvösen mosolygott vissza.
– Akkor a jegy a halaké lett volna, ez nyilvánvaló.
A lány eltűnődött, egyáltalán eszébe jutott-e Rorynak olyasmi, hogy
ő esetleg nemet mond. Aligha. Biztos lehetett tervének sikerében.
Ültek a kompon, Angel nézegette az utasokat.
A hajó csaknem zsúfolásig megtelt, holott még messze nem
köszöntött be a főidény. Pár amerikai turista írországi őseiről próbált
kideríteni valamit, azért jött; mások Európát vándorolták végig
hátizsákkal, és akkor már a Zöld Szigetet sem akarták kihagyni.
Akadtak ingázók, akik gyakran jártak Anglia és Írország közt ide-oda,
meglátogatták a családjukat. Buzgón itták a dobozos Guinnest.
Ezeknek azonban – főleg az útépítéseken dolgozó
vendégmunkásoknak – a száma erőteljesen fogyatkozott újabban.
Angliában kevesebb munka akadt a számukra, ugyanakkor Írország
épp az erőteljes gazdasági fellendülés szakaszába lépett.
A komp fél négykor kötött ki Fishguardban. Már csaknem teljesen
besötétedett, fényesen csillogtak az utak az esőben. Angel ennek
ellenére jóleső érzéssel dőlt hátra az anyósülésen. Vakon megbízott
Rory vezetői képességeiben. Chad-del ellentétben sógora óvatosan
hajtott, mindig körültekintően.
Végre abba kellene hagynia ezt az állandó összehasonlítgatást,
úgysem kétséges, ki kerül ki belőle mindig győztesen.
Rory felfigyelt a lány feszültségére.
– Furcsa érzés újra Angliában? – kérdezte óvatosan.
Angel eltűnődött.
– Mintha egy egész örökkévalóság telt volna el azóta, hogy utoljára
itt jártam – felelte. – Mintha ez egy másik életem lenne, ahová
visszatérek. – Kíváncsian a férfi felé fordult: – És te tulajdonképpen
hogyan élsz itt, Rory?
A sógora eleinte hallgatott.
– Egészen átlagosan, semmi különös – vont vállat aztán. – Ügyvéd
vagyok, szociális esetekre szakosodtam…
– Vagyis olyan embereken segítesz, akik anyagi helyzetüknél fogva
nem nagyon engedhetnének meg maguknak, hogy ügyvédet
fogadjanak?
– Így is lehet mondani…
– Soha nem vágytál rá, hogy a képességeidből több hasznot húzz? –
érdeklődött Angel.
Rory a fejét rázta. A jó ügyekbe vetett hitét ő soha, soha nem adta
fel.
– Nem, eddig még nem – válaszolta mosolyogva. – Van
Wimbledonban egy szép nagy lakásom, naponta háromszor
étkezhetem…
– …és egyszerre úgyis csak egy nadrágot hordhatsz – fejezte be a
mondatot Angel, és láthatóan jót mulatott a dolgon.
– Pontosan így van. Igaz, sokát túlórázom, de mindig is szerettem a
munkát. Egyébként rengeteget olvasok, néha teniszezem. Sikerült
kielégítenem a kíváncsiságodat?
Angel elhúzta a száját a sötétben. Miért van az, hogy a férfiak
minden kérdésre úgy felelnek, hogy különféle tényeket sorolnak fel
összefüggéstelenül, aztán kész.
– Nem – mondta hát. – Mi van a barátaiddal?
– Vannak – felelte a férfi.
– És barátnőid is? – folytatta Angel.
Rory nagyot sóhajtott.
– Miért akarnak a nők mindig mindent tudni más nőkről?
– Születési hiba – vágta rá derűsen Angel. – Tehát?
– Van sok jó barátnőm.
– Meglehet, de én nem ilyenekre gondoltam.
– Vagy úgy, tehát akkor a szeretőim felől érdeklődsz?
A szeretők puszta gondolata is féltékennyé tette a lányt, de ezt most
próbálta nem mutatni.
– Persze, okvetlenül.
– Azt akarod tudni, van-e az életemben olyan nő, akit mindenki
másnál fontosabbnak érzek?
– Feltételezem, hogy ilyen nők is szép számban akadtak már
körülötted. Végső soron harmincnégy éves vagy. Az angol férfiak
egyébként is sokkal hamarabb nősülnek, mint az írek.
– Gondolom, ezért olyan alacsony Írországban a válási arányszám.
– Nem, az inkább az egyház befolyásának köszönhető – jegyezte
meg szárazon Angel. – De folytasd csak nyugodtan, amit elkezdtél!
Rory elmosolyodott ezen a nyakasságon, kitartáson.
– Kétszer lettem komolyan szerelmes fiatalkoromban, de mind a
kétszer maradt annyi józan eszem, hogy rájöjjek, egyik nő sem tudna
boldoggá tenni…
– Aha – bólintott tűnődve Angel. Rory utóbbi közlése kicsit túl
józannak hatott, hűvösnek, már-már szinte számítónak.
– Azután volt még egy nagyon fontos kapcsolatom. Sarah. Mi több,
őt már te is ismerhetted.
Angel megpróbált visszaemlékezni a nőre, akit Rory magával hozott,
amikor ő Chaddel az anyakönyvvezető elé járult.
– Szőke? És karcsú? Az irodádban dolgozik?
– Találat, találat, találat.
– De már múlt időben beszélsz róla?
– Igen, mert szakítottunk.
– Lorcan miatt?
– De hamar kitapintod a lényeget! Igen, azt hiszem, jelentős
szerepet játszott benne. – Látta, Angel részletesebb magyarázatot vár.
Vajon miért akar ez a lány mindennek a végére járni?
– Mi történt? – faggatta őt tovább Angel.
– Úgy nagyjából három éve lehettünk már együtt…
– De nem költöztetek össze? – vágott közbe Angel.
– Nem, arra nem került sor. – Rory látta Angel elképedését, ezért
hozzátette még: – Mindkettőnknek tömérdek tennivalója akadt,
szerettük a függetlenséget. Az az idő, amelyet együtt töltöttünk, így is
gyönyörű ajándéknak tűnt. Miért szorítottuk volna… keretek közé?
– Értem – bólintott Angel. – És utána mi történt?
– Amikor Lorcan árva lett, Sarah azt javasolta, keressek egy
házaspárt, akik örökbe fogadnák.
Angel érezte, milyen keserűen cseng a férfi hangja.
– De te ezzel, ugye, nem értettél egyet?
– Hogy hagyhattam volna cserben az unokaöcsémet? – háborodott
fel még most is Rory. – Hogy vehettem volna el tőle azt is, ami a
családjából megmaradt?
– Nyilván vannak olyanok is, akik szerint épp te nem biztosíthatsz
Lorcannek megfelelő családi környezetet – közölte kíméletlenül
Angel. – Talán egy igazi… egy igazinak látszó családban boldogabban
nőhetne fel.
– Tényleg ez a véleményed? – kérdezte kihívóan Rory.
Angel a fejét rázta.
– Nem, szó sincs róla. Csak nem kellett volna nyomban elítélned
Sarah-t, amiért olyasmit javasolt, amit az emberek többsége
valószínűleg szintén jobb megoldásnak tartana.
Rory keserűen felnevetett.
– A gyermek éppenséggel nem tartozik a legfontosabb dolgok közé
Sarah-nál, úgy általában sem.
Ha Sarah szerette volna Roryt, fogadott fiát tárt karokkal ölelte
volna magához, gondolta Angel, de inkább nem mondott semmit.
– Mihelyt megértette, hogy mindenképpen magamhoz akarom venni
Lorcant, máris azt javasolta, hozzám költözik, és majd ő viseli
gondját.
– Feleségül ment volna hozzád?
– Igen, valahogy úgy képzelte.
– De te nem egyeztél bele. •
A férfi a fejét rázta.
– Nem.
 – Nem tette volna könnyebbé ez az életet? Mégis?
– Az én számomra nem – jelentette ki határozottan Rory. – Ha az
lett volna az óhajom, már rég egy fedél alatt élhettem volna Sarah-
val. Meg aztán nem is engedtem volna öt szívesen Lorcan közelébe.
– Miért? – suttogta Angel.
– Mert Lorcan semmit se jelentett neki. Vagyis legfeljebb csak
terhet. Vállalta volna, ha muszáj, de minden belső meggyőződés
nélkül.
– Sok nő van ezzel így, Rory, még a saját gyereke esetében is –
figyelmeztette a férfit Angel. – A szeretet olykor időközben jön meg.
És jól is van ez így. Mesebeszéd, hogy az anyai szeretet együtt születik
a gyerekkel.
– De nem erről van szó! – kiáltott fel fojtott hangon a férfi. – Ha az
én érzéseim Sarah iránt elég erősek lettek volna, nyilván
megbarátkozom az ő felfogásával is. Be kellett látnom azonban, hogy
addig egyszerűen kényelmességből nem vettem tudomást az igazi
jelleméről.
– És erre hipp-hopp, máris csattant a homlokán a búcsúcsók?
– Úgy állítasz be, mintha nem volna szívem.
– Talán jó barátságban váltatok szét?
– Nem, tulajdonképpen nem – ismerte el Rory. – A szakításunk
ébresztett rá, mennyire egyoldalú a kapcsolatunk.
– Tehát felszámoltad Sarah-val a viszonyotokat, azután ilyen nagyot
„ugrottál”, át az ír-tengeren, csak hogy engem megkérdezz,
vállalnám-e Lorcan gondozását?
– Pontosan.
– De hát miért? Miért pont én? Csak mert gyermekgondozónőként
dolgoztam már korábban?
 – Nem, inkább valamiféle megérzés szavát követtem. Komolyan,
nem terveztem el előre semmit. Felhívtalak, hogy beszámoljak a
szerencsétlenségről, és ahogy szó szót követett… hirtelenjében ez
tűnt a legtermészetesebb megoldásnak.
– Mert Chad felesége voltam? – kérdezte halkan Angel. – Azt
gondoltad, majd épp ezért fogom szeretni a kicsit?
– Ahogy Chadet is szeretted?
Angel a fejét rázta. Mindazok után, ami nemrég történt köztük, be
kellett vallania végre az igazságot:
– Nem, én Chadet sohasem szerettem. – Fájt ezt beismernie, de meg
kellett történnie. – Chadet sohasem szerettem – ismételte el a
nyomaték kedvéért.
– Értem – bólintott a gondolataiba merülve Rory. Nem lehetett
tudni, pontosan mi járhat a fejében, de sokáig nem szólt, csak az utat
figyelte némán.
Angel közben elbóbiskolhatott az anyósülésen, mert hirtelen Lorcan
sírására riadt fel. Rory ránézett. Látta, milyen sápadt ebben a
félhomályban. Emlékezett rá, hogy egy barátnője azt mondta neki
valamikor, nyomban megérezte, amikor teherbe esett. Talán Angel is
terhes lenne? Ott hordaná már magában a megszületendő gyermeket?
A szíve erre a gondolatra hevesebben kezdett el verni, hirtelen
szűknek érezte a kocsi fülledt utasterét.
– Ne álljunk meg egy kicsit? Hátha jót tesz majd a friss levegő. Vagy
ihatnánk valahol egy teát, ha van kedved hozzá.
– Hogyne, nagyon is! – ásított Angel. – És mert te vezettél végig, én
viszonzásul pelenkázni fogok.
Rory jókedvűen fölnevetett, közben arra gondolt, nemigen akadt
még nő, akivel ő egy ilyen hosszú gépkocsi utat el bírt volna viselni –
ráadásul pocsék időben, a hátsó ülésen egy csecsemővel.
– Rendben!
Már csaknem este nyolcra járt az idő, amikor megérkeztek. Rory egy
szép új épület második emeletén lakott, ablakainak jó része a parkra
nézett.
Angel nem ismerte különösebben Wimbledont. Annyit persze
tudott, hogy itt rendezik évről évre a nagy tenisztornát, meg hogy a
parkok környékén mindenütt sok a kocsma. Amikor
gyerekgondozónőként dolgozott Londonban, a város előkelőbb részén
lakott, Knightsbridge-ben. Azután a házassága alatt Chaddel a King's
Road mellékutcáinak egyikébe költöztek egy ütött-kopott kis
bérlakásba.
Ahogy Rory otthonába belépett, alig akart hinni a szemének. A férfi
felkattintotta a villanyt. Azon nyomban fénykévék hulltak a csodás
festményekre a falakon, és egy kovácsoltvas lámpa tükörképe verődött
vissza az üvegasztalok lapjáról meg a csillogó-villogó padlófelületről.
A szoba egyik sarkában fehér pianínó állt.
Rory letette a kicsi mózeskosarát.
– Gyere, gyere! Megmutatom neked a lakás többi részét is.
A lány engedelmesen hagyta, hadd vezessék. A konyha pultja a
mindenféle szerelvénnyel, géppel, berendezéssel leginkább egy
jövőbéli titokzatos űrhajó műszerfalához hasonlított. Amit felismert,
azon is rögtön látszott, hogy a legkorszerűbb gyártmány. A
mikrohullámú sütő leginkább egy tudományos kutatóintézetbe illett
volna, annyi csudálatos gomb, billentyű, kijelző helyezkedett el rajta.
Rory, miután odatette a teavizet, nekidőlt a krómacél mosogatónak.
– Nos, hogy tetszik? – kérdezte nem titkolt büszkeséggel.
A lány világéletében kényelmes, nagy konyhákhoz szokott, amelyek
inkább finom illatokkal voltak tele, nem pedig ilyen drága holmikkal.
Kicsit aggódva nézett hát körül.
– El sem tudom képzelni – jelentette ki végül –, hogyan süt itt valaki
például kenyeret.
– Miért is sütne? – mosolygott Rory. – Itt van mindjárt a sarkon egy
pompás csemegebolt. – Azzal már ment is ki a konyhából, intve
Angelnek, hogy kövesse. – Erre vannak a hálószobák.
A lány ettől a pillanattól félt a legjobban. A nagyobbik háló úgy
nézett ki, mint egy hollywoodi film díszlete. Óriási ágy a közepén,
körötte-felette tükrök.
– Egy igazi szoknyavadászhoz illő darab – jegyezte meg Angel, és
igyekezett visszafogni magát, nehogy kacagni kezdjen.
– Persze, még nem értem rá, hogy bútorkatalógusokat böngésszek –
mentegetőzött Rory, aztán rádöbbent: mit kell neki magyarázkodnia,
elnézést kérnie? Ő sem kedvelte ezt az ágyat, de hát ez akkor is csak
egy ágy, nem a jellem tükre.
Váratlanul a sógornője felé fordult:
– Angel…?
A lány sejtette, miről lesz szó mindjárt, de mit tehetett volna ellene?
Nem tilthatta meg Rorynak, hogy beszéljen róla.
– Igen? – nézett egyenesen a férfi szemébe.
– Mi lesz, ha…? – Roryn látszott, nem nagyon tudja, hogyan
fogalmazzon. Ritkán esik meg ilyesmi egy ügyvéddel. A férfi azzal
vigasztalta magát, hogy itt valóban valami különleges helyzetről van
szó. – Nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Tehát mi
lesz akkor, ha netán tényleg teherbe estél?
– Ezen majd ráérünk akkor töprengeni, ha beigazolódik, hogy így
van – felelte gondolkodás nélkül Angel. Hirtelen azonban a szája elé
kapta a kezét. – Jaj, most pont úgy beszélek, mint anyám szokott!
Rory a helyzet kínossága ellenére elnevette magát, látva a lány riadt
arcát.
– Tényleg? – kérdezte.
– Igen, ő szokta így kifejezni magát.
A férfi most már fesztelenebb hangon folytatta:
– Tényleg beszélnünk kellene róla. Komolyan…
– Nem! – kiáltotta Angel, de olyan vadul és indulatosan, hogy
nemcsak Roryt, de saját magát is meglepte vele. Egy ilyen
szenvedélyes szeretkezés után ő nem lesz hajlandó bűnbánatot
érezni, semmilyen okból! – Mi értelme lenne? – kérdezte kicsit
lecsitulva. – Ha nem vagyok terhes, akkor csak az időt pazaroljuk. Ha
pedig az vagyok, honnan tudhatnám előre, miként viszonyulunk majd
hozzá? – Keményen állta a férfi tekintetét. – Nem gondolod, hogy
igazam van?
Rory kénytelen-kelletlen megadta magát.
– De, azt hiszem, igen. – Nagyot sóhajtott, így ment át a másik
hálószobába. Miután a hatalmas ágyat olyan undorral szemlélte a
lány, nem lehetett vitás: nem akarja megosztani vele.
A következő szobában a falakat kékre festették.
– Mit gondolsz, hol érezné jól magát Lorcan? – érdeklődött Angel
gyengéden.
– Eddig nálam aludt – felelte a férfi.
– Nem látok bölcsőt – jegyezte meg erre a lány, és megpróbált
elképzelni egy gyerekszobát ebben a lakásban: megnyugtató színűt,
sok játékkal, a mennyezetről lelógó mókás papírdíszekkel. Rory
pompázatos otthona ugyanis legfeljebb annyira tűnt otthonosnak,
mint egy mindennel fölszerelt hűtőszekrény.
 – Bölcsőt még nem vettem, valóban.
A fürdőszoba végre kellemes benyomást tett Angelre. Igaz, a kád
akkora volt, mint egy kisebbfajta medence, de a helyiséget barátságos
színek uralták, és minden fénylett, ragyogott – látszott, hogy a
takarítónő a lakásnak ezt a részét különös gonddal tartja tisztán.
– Tetszik? – mosolygott Rory, akinek figyelmét nem kerülte el,
mennyire megcsodálta Angel a polcokon a tömérdek fürdőkelléket –
habokat, leveket, porokat és élénk színű üvegeiket.
Közben már ismét a nappaliban álltak.
A lány összeszedte minden bátorságát, azután kivágta:
– Hogy őszinte legyek, nekem ez a lakás nem nagyon tetszik.
A férfi elámult. Megszokta, hogy lakását általában tátott szájjal
csodálják.
– Ezt most nem mondod komolyan!
– De, nagyon is.
– És elárulnád, miért nem tetszik?
Angel minden köntörfalazás nélkül válaszolt. Csak előbb odament a
széles ablakhoz, és megfogta az egyik függönyt. Finom selyem volt az
anyaga, a színezése rózsaszín, mintázata akár a csipkéé.
– Nézd meg ezt! – kiáltotta szemrehányóan.
Rory még most sem értett semmit.
– Jó, hát nem tetszik neked…
– Ugyan, ízléses és csodaszép, csak ez egy lakberendezési lapba illik,
vagy esetleg egy agglegénylakásba. Folyton tisztítóba kell majd vinni.
– Gondolod?
– Persze. És a baj az, hogy te nem vagy többé agglegény. Itt egy
kisgyerek, vállaltad. Veled fog élni. Mi lesz; ha elkezd csúszni-mászni,
tépni-karmolászni? És a csokis ujjacskáival például nekiesik ennek a
függönynek?
Rory láthatóan megriadt ettől a lehetőségtől.
– Csokoládét nem kap, amíg el nem éri az iskoláskort – jelentette ki
határozottan.
– Hát akkor a lekváros kezével…
– Lekvárt sem kap.
– Jaj, de jó vicc! Akkor hát akármivel. Amit a szőnyegen mászkálva
fog majszolni majd.
– Lorcan nem fog a szőnyegen mászkálva enni – szögezte le
szerfelett magabiztosan Rory. – Az asztalnál eszik majd, ezért én
magam kezeskedem. Nem lesz mese.
– Aha. – Angel többet nem is mondott. Ismerte az „újonc” szülők
nagy reményeit, és számtalanszor tapasztalta már, hogy később
rendre alább adják, megalkuvásra kényszerülnek.
– Nos, halljuk, nincs igazam? – követelte a választ Rory.
– Ha merőben elméleti szempontból nézzük, igazad van – vont
vállat a lány, majd egy kék üveg vázához lépett, amelyből mindenféle
tövises ágak meredeztek a mennyezet felé. – Ezzel pedig mi lesz?
Nem éppen alkalmas dísztárgy ott, ahol kisgyerekek vannak jelen.
– Semmi gond. A vázát tényleg valami biztonságosabb helyre teszem
majd.
– Jó – biccentett kurtán Angel. – Ha átalakítottuk a lakást
„gyerekbaráttá”, következhet a szükséges dolgok beszerzése.
– Mégpedig?
– Sajnos, igazi jó nagy gyerekkocsit nem vehetünk, mert képtelenség
lenne felcipelni a sok lépcsőfokon. Előkelő szomszédaid pedig aligha
tűrnék, hogy lenn álljon a ház előcsarnokában. Azután örökké
ügyelnünk kell Lorcanre, ha kint vagyunk vele a szabadban, nehogy
például elrabolják.
Rövid, sokatmondó hallgatás következett.
– Tehát az egész lakásomat a feje tetejére akarod állítani. Talán már
van valami határozott elképzelésed is?
– Természetesen! – Angel sugárzó mosolya kísérte ezt a felkiáltást.
Támadt egy kiváló ötlete, amellyel elég tartósan elterelheti a
figyelmet a terhesség kérdéséről: – Keresnünk kellene egy házat.
Ahová innen elköltözünk!
Az ingatlanügynök kicsit mulatott, miközben az igényeket
lejegyezte.
– Jó – mondta, – de csak hogy biztos legyek a dolgomban, lássuk
még egyszer utoljára! Tehát nem akarnak új divatú házat, és nem is
lakásra lenne szükségük. Eddig rendben van?
– Tökéletesen – helyeselt Angel, Rory pillantásával nem is törődve.
– Keresnének tehát a Temzétől délre egy ötszobás házat…
– Kerttel! – vágott közbe a lány.
– Kerttel – ismételte el engedelmesen az ingatlanügynök. – Egyéb
kívánság?
– Netán park is lehetne a közelben, az pompás lenne – tette még
hozzá álmodozó arccal Angel.
Az ügynök ezt a „tételt” is feljegyezte, azután felpillantott.
– Ha szabadna a nevüket… – Nem hitte volna, hogy házaspárral áll
szemben, annak ellenére sem, hogy kisbaba volt velük. Húsz éve űzte
már a foglalkozását, és megállapíthatta, hogy manapság az ilyesmi
gyakori.
– Rory és Angel Mandelson – hangzott a válasz.
– Házasok tehát?
– Nem – sietett tisztázni a félreértést a lány.
 Az ügynök most már valóban zavartan pislogott.
– Talán testvérek? – érdeklődött kissé riadtan, miközben akaratlanul
is a picire pillantott.
Angelnek nevetnie kellett, amikor kijöttek az ingatlanirodából.
– Hogy ez mit gondolhatott rólunk!
Rory azonban megsértődött, amiért Angel olyan hevesen tiltakozott,
mikor az ügynök afelől érdeklődött, hogy házasok-e.
– Miért vagy olyan rosszkedvű? – tudakolta a lány.
– Nem vagyok az.
– Ugyan, hát lerí az arcodról! – vitatkozott Angel.
Rory felnevetett, és azt kérdezte magában, vajon miért felejti el ő
olyan könnyen minden búját-baját, ha a lány vele van. Ezt a
felfedezését félig-meddig ki is mondta:
– Jó, igazad van… de nem tart már sokáig.
– Örülök a fenyegetésnek – nevetett Angel. – És remélem, tényleg
hamar felvidulsz.
Rory nézte, ahogy a lány odalép a gyerekkocsihoz. Sötét zekét
hordott, meg farmernadrágot. Tulajdonképpen semmi különös nem
volt ebben az öltözékben, mégis kiemelte hosszú combját és
altestének minden hajlatát. Rory vett egy mély lélegzetet, majd
követte őt.
– És egyáltalán nem vagy kíváncsi rá, mi lehet az oka?
Angel odapillantott rá. Zöld bársonykalapja jól illett a szeméhez.
Roryval eredetileg babaholmit indultak vásárolni, de az egyik
kirakatban meglátták ezt a kalapot. Mintha Angelnek találták volna
ki! Rory ragaszkodott hozzá, vegyék meg.
– Miről beszélsz? – ráncolta össze a homlokát értetlenkedve a lány.
– Nem is gondolkodtál el, vajon miért lehetek rosszkedvű?
 Angel színlelt nemtörődömséggel hátravetette a fejét, és megrázta
dús haját, de közben azért hunyorított egy aprót a szemével:
– A legkevésbé sem érdekel.
Rory elmosolyodott – tényleg minek olyan hosszan rágódni ezen? –,
és most már ő tolta a gyerekkocsit, miközben az alvó Lorcant figyelte.
– Sétálunk egy kicsit a parkban? – kérdezte.
– Örömmel – bólintott a lány, és lehajolt, hogy felhúzza a kék sapkát
Lorcan fejére. – Van még időnk az etetéséig.
– Ha beköltözünk az új házba, veszünk majd igazi nagy gyerekkocsit
is – mormolta szórakozottan Rory.
Boldogságában Angel a legszívesebben átölelte volna a férfit, de
tartott tőle, hogy az ilyesmi bonyodalmakhoz vezetne.
Ráadásul a lány tényleg elégedettnek érezte magát a jelenlegi
helyzetével. Talán lehetne teljesebb is a boldogsága, de el kellett
ismernie, hogy szépen és békésen zajlik az életük. Nem is igen mert
arra gondolni, mi hiányozna még. Ha nem engedi felszínre törni a
vágyait, talán a csalódottsága sem lesz olyan nagy, ha nem
teljesülnek.
Két hete érkezett Angliába, és azóta minden eltelt nap ugyanazt
hozta: egyre jobban és jobban szerette a kis Lorcant. Csak azt bánta,
hogy a gyermek bácsikája iránt érzett szeretetét nem fejezheti ki
legalább ugyanilyen mértékben…
Rory újra meg újra odasandított rá, végül nyugtalanul megszólalt:
– Kérdezhetek valamit?
Angel elfordította a fejét, mert sejtette, mi következik. Rettentően
idegesítette, hogy folyton kerülgetniük kell ezt a témát, mint a forró
kását, de még mindig nem tudott semmi bizonyosat. Keményen
megmarkolta a gyerekkocsi tolókarját, így válaszolta:
 – Csak rajta!
Bár foglalkozásával járt az állandó kérdezés, Rory számára ezúttal
egyáltalán nem tűnt egyszerűnek a feladat.
– Angel, nekem ez az egész olyan bonyolult…
A lány a szemébe nézett. Bonyolult neki! Miért, mi gondol, ő hogy
van vele? Minden reggel azzal ébred, hátha „megjött”. Minden kis
gyengélkedésből, enyhe rosszullétből arra szeretne következtetni,
hogy itt a napja. Ugyanakkor kimondhatatlanul megkönnyebbül,
amikor kiderül, hogy tévedett.
– Én sem vagyok vele másképp – felelte halkan.
A férfi nagyot sóhajtott, és arra gondolt, vajon minek is kellett
mindennek pont így történnie! Bármikor, bármilyen más körülmények
között találkozott volna Angellel, boldogan, mohón csókolhatta volna
ezeket a piros ajkakat, nem érzett volna bűntudatot és gyászt.
Szomorúan mosolygott a lányra.
– Tulajdonképpen mikor kellene megjönnie?
– Hamarosan – közölte Angel. – De tényleg… most már szinte
bármikor.
– Kérlek – emelte fel figyelmeztetően a kezét Rory – ezzel így nem
sokra megyünk!
– Ha napra pontosan próbálnám megmondani, akkor utána
állandóan csak ezt lesnénk – legyintett a lány kissé ingerülten. –
Valahányszor fürödni mennék, te kérdő tekintetet vetnél rám. Tudom,
hogy így lenne. És már keresnéd is a tampont hozzá.
Rory akaratlanul is elnevette magát e válasz hallatán.
Ellenállhatatlan nő ez az Angel!
– Ha bárki más ilyet mondana nekem, hát szavamra,
megbotránkoznék!
 – Én is! – kiáltott fel fojtott hangon a lány. – Nemrég még a világ
minden kincséért sem beszéltem volna így. Most meg…
– És szerinted mi lehet az oka? – érdeklődött Rory. – Nagyképűség
lenne a részemről azt feltételezni, hogy én idéztem elő benned ekkora
változást?
Angel vállat vont, pedig ő nagyon is pontosan tudta a választ.
– Chad halála lehet az oka – füllentette végül.
Rory csodálkozva tapasztalta, milyen perzselő féltékenység támad
benne e kijelentés hallatán.
– Mert rájöttél, mégis mennyire szeretted?
A lány a fejét rázta, és egy sötét hajtincse ki is bukott a zöld
bársonykalap alól.
– Nem, épp az ellenkezőjéről van szó.
– Magyarázd meg, kérlek!
Angel megpróbálta nagyon óvatosan megválogatni a szavait.
– Nem hiszem, hogy akkoriban én tisztában lettem volna vele, mi is
az a szerelem. Chadhez gyakorlatilag tévedésből mentem feleségül.
Arra neveltek, hogy a szüzességemet a legszebb ajándékként tartsam
meg a férjem számára. Amikor Chad felbukkant Londonban, én
hihetetlenül magányosnak éreztem magam, és azt hittem, meg kell őt
jutalmaznom, amiért ideig-óráig segített rajtam. Senki nem
kényszerített rá, én akartam így az egészet – tette még hozzá.
– Mondd tovább, kérlek! – nógatta öt Rory.
– Amikor Chad elhagyott, nem adtam föl rögtön, bármennyire
meggyötört is az eset. Megpróbáltam először valami önálló életfélét
kezdeni Londonban. Igyekeztem továbbra is kapcsolatban maradni az
addigi barátainkkal. Az igazat megvallva azonban nem nagyon
érdekeltek engem, és valószínűleg ők sem lehettek másképp velem.
Chad nélkül fél ember voltam, a számukra mindenképp. És azt
hiszem, nem tévedtek nagyot. Addig a férjem engem jóformán
bábuként mozgatott, és amikor elment, elfelejtette levagdosni rólam a
drótokat. Végül hazamenekültem Írországba, de akkor még nem
sejtettem, hogy ott is maradok.
– De ott maradtál – szögezte le Rory.
– Igen. Unalmasan teltek a napjaim, de kényelmesen. Egyszerűen
elfojtottam az érzéseimet – ismerte be a lány. – Amikor felhívtál
telefonon és közölted velem a rémséges hírt, az úgy ért engem,
mintha valami mélységesen mély álomból ébresztenél fel. Fájt, de azt
is éreztem, hogy újra élek! Döntenem kellett, miként töltsem a
további éveimet: alvajáróként, vagy másképp. Így lettem végre, ha úgy
vesszük, felnőtt. És elhatároztam, hogy ettől fogva csak a magam
érzéseire hallgatok.
Rory némán fogadta Angel vallomását. Még mindig afféle
formálható, vidék ír lánynak tartaná Angelt, mint amilyennek
megismerte? Ne vette volna észre ő maga is, micsoda változás ment
végbe benne? Hogy ma már egy gyönyörű, érzéki nő áll előtte?
– Akkor most tönkretettem az életedet, ha teherbe estél az én
gyermekemmel – jelentette ki végül.
Angel megörült, hallván, milyen büszkén és mennyi vágyakozással
mondja ki a férfi e szavakat: „az én gyermekemmel”. Nem akarta
azonban elárulni ellágyulását.
– Jaj, ez így olyan színpadiasan hangzik! – feddte meg inkább Roryt.
Angel modora lassan felingerelte a férfit. A legszívesebben vállon
ragadta volna a lányt, hogy jól megrázza.
– Úgy viselkedsz, mintha teljesen mellékes dolgokról beszélnénk –
vágta oda dühösen.
 – Miért, mit csináljak? – méltatlankodott Angel. – Ha egyszer már
úgyis megtörtént? Erre szokták mondani, hogy „kész tények elé
vagyunk állítva”. Nem változtathatunk semmin. Mindenesetre nagy
szívességet tennél nekem, ha nem játszanád tovább, hogy te vagy a
gonosz farkas, én meg az ártatlan kis…
– De ha pontosan így érzem?
– Semmi okod rá, beláthatnád! Magam is nagyon jól tudtam, mit
teszek…
– Jó, csak velem sohase szokott ilyesmi történni…
– Az ég szerelmére, velem se! – kiáltotta dühösen Angel. – Valami
oknál fogva mindketten másképp viselkedtünk, mint különben
szoktunk. Az emberek néha ösztönösen cselekszenek, nem sokat
fontolgatnak. Éppen ettől emberek. Abbahagynád tehát végre az
önmarcangolást? Ne meredj ilyen kétségbeesetten magad elé, hanem
inkább hívj meg valahova vacsorázni!
A lánynak újból sikerült elérnie, hogy a sógorának egyszerűen elállt
a szava.
 11. FEJEZET

Angel belépett a konyhába, és látta, hogy Rory éppen Lorcant eteti.

Sápadtan és szomorúan fordult hozzá:
– Képzeld, nem vagyok az!
Rory elmerülten töprengett épp mindenféle gondján-baján. Igen, a
szabadsága mindjárt lejár, s ő maga igazán nem örült neki, hogy
megint dolgoznia kell. Némi vigaszt nyújtott borús hangulatában,
hogy előző nap végre rátaláltak arra a házra, amely minden
szempontból megfelelt az elvárásaiknak. Ha Angel nem unszolja –
nem kényszeríti! –, ő maga talán el sem ment volna megnézni.
– Tessék? Mi nem vagy? – pillantott fel szórakozottan.
– Természetesen terhes, te buta – közölte Angel. – Nem vagyok
terhes – ismételte, és már patakzottak is a könnyei.
Rory rendes körülmények között bámulatosan jól bánt a síró nőkkel.
A bíróságon elég gyakran kellett gyakorolnia ezt a képességét. Csak
éppen merőben más eset, ha egy nő zokogva bánja, hogy leszúrta a
férjét, vagy kábítószer-kereskedői üzelmeibe belebukott, mint ez itt
most, amikor fogalma sincs, miért sír Angel. Mit tegyen? Menjen oda,
és szorítsa magához? Vagy elegendő lesz talán pár vigasztaló szó is?
A lány azonban nem hagyta sokáig tépelődni, hanem dühösen
rátámadt:
– Fogadjunk, szétvet most a boldogság!
– Boldogság? – értetlenkedett Rory. – Pusztán örülök, ha
megkönnyebbültél.
 – Inkább annak örülsz, hogy megúsztad – vádaskodott tovább
szomorúan Angel.
– Talán annak is – felelte Rory józanul.
Erre a válaszra azonban a lány újból olyan harsány zokogásban tört
ki, hogy még Lorcan is ijedten rezzent össze cumizás közben.
– Mit szólnál egy teához? – kérdezte békítően Rory. Szerencsétlen
időzítés, hogy mindez éppen akkor történik, mikor a karjában tartja
ezt a kis ártatlant.
– Nem kell tea! – tiltakozott elcsukló hangon Angel, majd zokogott
tovább.
Rory elhatározta, hagyja, hadd sírja ki magát. Addig legalább
befejezi Lorcan etetését. Jobb, ha nem torlaszoljuk el az útját egy vad
pataknak – még a könnyek patakjának sem. Azután bevitte a kicsit a
szobájába, belefektette az új bölcsőbe, majd felhúzta a pár napja
vásárolt kisjátékórát. Nagyon jó dolog, gondolta, hogy a csecsemőket
ilyen könnyű elszórakoztatni. A kisgyerekek ugyan feje tetejére
állítják a szüleik életét, de nagy szerencse, hogy a napjuk jó részét
mégis alvással töltik.
Visszament a konyhába Angelhez. A lányból még időről időre feltört
a zokogás, de már sokkal fegyelmezettebben viselkedett, mint az
imént. Rory főzött egy friss, erős teát, készített pirítóst, majd odatette
az egészet Angel elé.
– Egyél! – unszolta szelíden.
–Nem akarok…
– Egyél! – szólt rá ismét. Valami különös módon felelősnek érezte
magát érte.
Angel engedelmesen elfogyasztott egy szelet pirítóst, megitta a teát,
és ettől hirtelenjében már jobban is érezte magát.
 – Sajnálom… – kezdett mentegetőzni.
– Semmi baj. – Rory kíváncsian mérte végig. – Szóval te így szoktál
viselkedni akkor…
Angel az égre emelte a tekintetét. A legszívesebben Rory fejéhez
vágott volna valamit.
– Ugyan már, dehogy szoktam! Ennek semmi köze az egészhez.
Valószínűleg csak a feszültség jött ki rajtam így.
– Persze – biccentett Rory, és továbbra sem vette le a szemét a
lányról. Az ördögbe is, a legszívesebben egész nap mást se tenne, csak
Angelt figyelné! A lány könnyei közben felszáradtak. Angel most
olyan kicsinek és törékenynek látszott. A férfi őszintén örült, hogy
mégsem ejtette teherbe. Természetesen azonnal eltökélte, hogy
ezután sokkal óvatosabb lesz, és vesz például egy nagy csomag
gumióvszert.
A lány kétségbeesetten leste őt a szeme sarkából, és sokat adott
volna érte, ha legalább csak sejthetné, mi jár Rory fejében. Mert ahogy
így nézte, csak nézte őt a férfi, Angel úgy érezte magát, mint valami
megfigyelés alatt álló kísérleti egyed.
Rory hátradőlt, felsóhajtott. A legszívesebben felkapta volna Angelt,
és vitte volna az ágyába, pótolni mindent, ami a múltkor elmaradt.
Közben önkéntelenül is azon töprengett, vajon mennyit kell még
várnia, amíg újra próbálkozhat? Az ördögbe is, nem értette már saját
magát sem. Mindazok után, amit Angel a fejéhez vágott, ő még
mindig az elcsábításán töri a fejét? Ennyire megvadulhat egy férfi?
Arról már nem is beszélve, hogy a lány is jobbat érdemelne. Eleinte
Chad uralkodott az életén, utána pedig jött ő, Rory, mintha csak az
öccsét kívánná helyettesíteni. Chad Angel szüzességét kívánta
elvenni, ezért sodorta bele egy elhamarkodott házasságba. Rory pedig
a szenvedély erejével próbálta „rabjává” tenni ezt a kedves, szépséges
nőt.
Azóta is kívánta a lányt, és egy pillanatig sem kételkedett benne,
hogy Angelben is rögtön lángra tudná lobbantani a régi vágyat.
Kényszeríteni mégsem akarta. Itt volt az ideje, hogy Angel Mandelson
maga hozza meg a döntéseit. Ha saját szabad akaratából közeledik
hozzá, ő nagyon boldog lesz, de most már világosan látta, hogy neki
ezt még csak sürgetnie sem szabad semmiképpen. Igyekezett hát
könnyednek látszani, és közömbös témákra terelni a beszélgetést:
– Leszedem akkor az asztalt – ajánlotta. – A legjobb lenne, ha
ledőlnél egy kicsit. Amikor pedig Lorcan felébred, elmehetnénk vele
sétálni egyet.
Két napra rá megkötötték a vételi szerződést.
– Ez a ház csakugyan messze kielégíti egy család minden igényét –
jelentette ki sugárzó arccal az ingatlanügynök, aki még mindig azon
emésztette magát, miféle kapcsolatban is állhat egymással két
ügyfele.
Bár minden ingatlankereskedő túlozni szokott, Angel most mégis
úgy érezte, hogy az emberük állítása igaz. A ház egyszerűen
tökéletesnek látszott. Az előtér tágas, jutott benne hely mindennek –
még egy fogasfalnak is. A lépcsők régimódian előkelőek, szépen
megmunkált kovácsoltvas korlát díszíti őket. És Angel még a konyhát
is megfelelő méretűnek találta: egy ilyen helyiségben csakugyan
pezseghet az élet.
Közvetlen a ház előtt terült el a park, benne egy szépen rendben
tartott kis kerttel. A gyep végében fasor húzódott, amely mögött egy
festői bokorcsoportozat jelölte a telek határát. Itt aztán kedvére
játszhat egy kisfiú. Persze, a házba még rengeteg munkát kell fektetni.
 – Évekbe telik, mire az összes javítással elkészülünk – jövendölte
aznap reggel Rorynak Angel.
– A legszebb öröm a várakozásé – bölcselkedett a férfi, és igyekezett
közben nem odanézni a lány ingerlően feszülő trikójára és
szépségesen domborodó mellére. – A türelem alapvető erény – tette
még hozzá kenetteljesen, bár ezt az erényt gyakorolta mostanában a
legkevésbé szívesen, akárhányszor csak Angelre pillantott.
A következő héten Rory vegyes érzelmekkel tért vissza irodájába.
Szomorúsággal töltötte el, hogy Lorcant egész nap nem láthatja, és
hiányoztak neki az Angellel töltött órák is. Élete a közelmúltban
teljesen átalakult. Hozzá kell szoknia valahogy megint, hogy a
tárgyalóteremben tölti ideje jó részét.
Így legalább azonban el tudott menekülni egy olyan helyzetből,
amely egyre elviselhetetlenebbé vált. Egész idő alatt papás-mamást
játszottak az elbűvölő, kívánatos Angellel, de úgy, hogy pont a
legélvezetesebb részletek gyakorlására nem nyílt alkalom soha.
A szerelmesek napja, Bálint-nap épp ezért a poklok poklát jelentette
Rorynak. Az egész vidéket, az egész országot, talán az egész világot
elborították a piros rózsák, a felköszöntő, vallomástevő kártyák.
Lorcan is kapott egy kártyácskát, sőt Rory is. Lorcan üzenetén rögtön
látszott, hogy azt csakis Angel írhatta, ám a férfiéról nem lehetett
megállapítani, honnan érkezhetett. Vajon ki küldhette? Kérdezte is
Angelt, de ő hűvösen csak annyit válaszolt, hogy mi köze neki a
munkaadója szerelmi életéhez.
Rory nem is firtatta tovább, inkább Lorcan bölcsője fölé hajolt, hogy
adjon neki egy esti búcsúpuszit, közben pedig azon tépelődött, nem
nyomhatna-e legalább egy csókot Angel homlokára is. A zöld szempár
elutasító fénye azonban hamar kiábrándította. Csak semmi
kísérletezés, kérem!
– Tudnál felügyelni holnap az iparosokra? – kérdezte Rory.
A lány még mindig a Bálint-napi kártya miatt duzzogott, ezért elég
kelletlenül válaszolt:
– Majd valahogy belepréselem az időmbe.
A férfi összehordott pár tapétamintát meg lakberendezési
szakkönyvet, és az egészet úgy nyújtotta át most Angelnek, mint
valami főnyereményt.
– Te választhatod ki a színeket, egyáltalán, mindenben szabad kezet
kapsz – mosolygott.
– Nézzünk csak oda! Az egész ház felett én rendelkezhetem? –
hitetlenkedett Angel.
– Bizony!
– Ez nem fog menni, Rory. Képtelenség.
– Ugyan miért?
– Mert ez a te házad, és nem az enyém.
– Ahogy gondolod – vont vállat a férfi, majd lapozgatni kezdett az
egyik könyvben. – Akkor én választok. Legyen, mondjuk, egy lila
konyhánk…
– Add ide! – kapta ki a kezéből Angel a könyvet.
A lány gyorsan beleélte magát új feladatába. Életében először nyílt
rá módja, hogy önálló legyen, alkotó tevékenységet végezzen, sőt
vezéreljen. És szerfelett tehetségesnek bizonyult.
– Tetszik nekem – bólogatott Rory elégedetten az egyik este, amikor
Angel a fürdőszoba számára elképzelt színt megmutatta neki.
– Köszönöm – húzta ki magát büszkén a lány. – Persze, könnyű az
ilyesmi, ha az embernek van elég pénze hozzá. Ennek ellenére most
már azt hiszem, hogy olcsóbb kivitelben is képes lennék megcsinálni.
 – Úgy érted, kurtítsam meg a felújításra szánt összeget, és akkor még
méltóbb lesz hozzád a feladat? – ugratta őt Rory.
Angel a fejét rázta.
– Nem, azért nem kell túlzásokba esni.
Nemrégiben keresett fel a lány Lorcannel egy anya-gyermek klubot.
Bár a fiúcska még túl kicsi volt, tehát nem illett igazán oda, Angel
örült, hogy más anyákat is megismerhet. Egyszerűen szeretett volna
találni valakit Roryn kívül is, akivel elbeszélgethet olykor.
A férfi bemutatta Angelt néhány barátjának is. Ez a társaság elég
vegyes képet mutatott, akadtak benne színészek, üzletemberek,
ügyvédek egyaránt. A jó barátok a maguk szakmájában mind igen
sikeres embernek számítottak, de még ennél is fontosabbnak
bizonyult, hogy hasonló szellem – jó humor – kötötte össze őket.
Rory barátai elfogadták a lányt, bár némelyikük szinte kipukkadt a
kíváncsiságtól, miféle kapcsolatban állhat egymással a neves ügyvéd
meg Angel.
A lány felsóhajtott, ahogy elnézte a bölcső fölé hajló Roryt.
Valójában titkon arra számított, hogy a férfi azonnal az ágyába cipeli
őt, mihelyt kiderül, hogy nem terhes. Igen, ezt remélte, és most meg
hiába várta.
Tudatosan próbálta elfojtani a Rory iránti érzéseit, de az utóbbi
időben ez egyre nehezebben ment. A férfival csaknem mindenről el
tudott beszélgetni, azt mégsem merte megkérdezni tőle, hogy még
mindig vonzónak tartja-e őt. Rengeteget töprengett azon, hogy a
terhesség veszélye nem riasztotta-e el tőle végképp Roryt. Végső
soron ilyesmitől alaposan az inába szállhat egy férfi bátorsága.
Angel nem szerette volna magát élete végéig azzal a kérdéssel
gyötörni, hogy: Mi lett volna, ha…? Ugyanakkor rettegett az
elutasítástól is. Minél többet gondolkodott a dolgon, annál kevésbé
hajlott rá, hogy a csábító nő szerepével próbálkozzék. Ez túl erős
lenne, túl sok. Az ember nem ugorhatja át a saját árnyékát, szögezte
le magában.
Lorcant fürdette épp akkor este, amikor erre a csüggesztő
felfedezésre jutott. Ám hamarosan megjött Rory, és azt tudakolta,
volna-e kedve az ő egyik barátjával vacsorázni. Az amerikai ügyvéd
angliai látogatásának kedves színfoltja lehetne ez.
Angel elképedt, majd el is komorult.
– Hogy micsoda? – álmélkodott hitetlenkedve. – Kettesben? Én és
egy idegen férfi?
Rory jót nevetett rajta.
– Hát a barátomnak biztosan nem lenne kifogása ellene – jegyezte
meg vidáman –, de talán megengeded, hogy a felesége meg
csekélységem is jelen legyen!
– Ó! Az nagyszerű. Csak elsőre úgy hangzott, mintha ki akarnál
közvetíteni – magyarázta megkönnyebbülten Angel.
Rory nehezen bírt ellenállni a kísértésnek. Legszívesebben felkapta
volna a lányt, hogy a hálószobába cipelje, de kénytelen-kelletlen
megint türelemre intette magát.
– Ma este – folytatta – meg fogod ismerni az idősebb Lorcant.
– Úgy értsem, azt a barátodat, aki után mi…
– Igen, Lorcant, a sikeres jogászt, hajdani osztálytársamat – felelte a
férfi. – Bizony, róla jutott eszembe a kis unokaöcsém neve.
– Akkor ez még csodásabb!
Rory mosolygott.
– Szóval benne vagy?
– Előre is örülök. De mi lesz Lorcannel? Úgy értem, a kisebbikkel?
 – Semmi gond. Az egyik munkatársnőm majd összetöri magát, hogy
segíthessen. Tudod, titkos reményeket táplál. Hogy így majd bűvös
hatást tehet rám. Ha összebarátkozik a kisfiammal.
Angel zordul nézett a férfira.
– Jellemző – fintorgott. – Egyébként erről jut eszembe, lassan
kifizethetnéd a béremet. Ha esetleg egyszer csak elküldenél, legalább
maradjon valamim. – Ekkor azonban a lány már huncutul mosolygott,
így Rory nyomban megkönnyebbült.
– Megegyeztünk, hogy az én hitelkártyámat használod, ha bárhol
fizetned kell – közölte megjátszott rosszallással. – Persze, ha világ
körüli útra óhajtanál indulni, akkor azért nem.
– Jó, de most nem élelmiszerről lenne szó, vagy Lorcan holmijáról –
jegyezte meg óvatosan Angel. – Ne félj, nem a sarkkörre akarok
utazni… csak vennék magamnak egy új ruhát. Valamit, amiben
megjelenhetek egy előkelő étteremben is.
Rory önkéntelenül is somolyogni kezdett. Visszaemlékezett a zöld
bársonykalapra, amelyet együtt vásároltak. Soha életében nem ment
addig egyetlen nővel sem „bevásárlókörútra”, de Angellel remek
mókának bizonyult a kódorgás. Szívesen tartott volna vele most is,
ruhát választani.
– Mi lenne – érdeklődött hát mintegy mellékesen –, ha esetleg veled
tartanék?
A tétova kérdésre azonban Angel igen határozott fejrázással
válaszolt:
– Nem, köszönöm. Jobban szeretném, ha tényleg magam
választhatnám ki.
Az elutasításnak azonban egészen más volt az oka, nem szeszély és
nem hangulat. Valld be csak nyugodtan, mondta magában titkon,
hogy neki akarsz meglepetést szerezni…
Szerencsétlenségére az egyetlen ruha, amelyik tetszett neki, épp
olyan anyagból készült és épp olyan színárnyalatban, mint a kalapja.
Egyébként térdig ért, és karcsúsított szabása nagyon is megfelelt
volna az ízlésének.
A zöld bársony még erőteljesebben hangsúlyozta a szeme színét, a
karcsúsított derék pedig kiemelte remek alakját. Csak hát Rory nyilván
azt gondolná, ha ezt a ruhát látná rajta, hogy az ízlése meglehetősen
egyhangú.
Mindegy! Ha így lesz, hát így lesz.
Lorcan Powers és felesége nagyon kedves emberpárnak bizonyult.
Angel megértette, miért maradtak Roryval ennyi éven át jó barátok.
Lorcan felesége,
Clara – kicsi, élénk, roppant éles eszű asszony – kiváló sebész
hírében állt. Egyébként nyomban beleszeretett a kis Lorcanbe.
– De szeretnék én is egyet! – vallotta meg titkon Angelnek, ahogy
ringatni kezdte a csöppséget.
Lorcan Powers, a nagydarab és rendkívül jó kedélyű jogász
meghatottan hallgatta, hogyan kapta nevét az „ifjabb Lorcan”.
– Hízelgőbb semmi sem lehetne rám nézve – jelentette ki érdes
hangon.
– Várd meg a végét! – nevetett Rory. – Téged szeretnélek megkérni,
hogy legyél Lorcan keresztapja. Nos?
A „Nagy” Lorcan szó nélkül bólintott, majd szeretettel magához
ölelte barátját.
A lányt Rory egyszerűen csak így mutatta be:
– Angel.
Nem úgy, hogy „Lorcan gondozónője” vagy a „sógornőm”. Persze, a
lánynak fogalma sem lehetett, miket mesélhetett róla már korábban a
férfi. A házaspár azonban nem tett fel kíváncsiskodó kérdéseket, de
nem is vetett afféle „mindentudó pillantásokat” rá.
Egy Temze-parti négycsillagos szállodába mentek, és remekül
megvacsoráztak. Utána Angel és Rory hazakísérte a szállodájába
Clare-t meg Lorcant, ahol még négyesben elüldögéltek egy kicsit a
zongorás bárban.
Amikor Rory és Angel hazaérkezett, Sandy épp a tévé előtt ült.
Jöttükre azonban felpattant, és elzárta a készüléket.
– Hogy van Lorcan? – kérdezte Rory rögtön.
– Remekül. Épp egy órája etettem meg – hangzott Sandy válasza. –
Az igazak álmát alussza.
A férfi kiment, letette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét. Angel
kávét főzött, de Sandy nem akart egy perccel se tovább maradni, ment
sietve.
Leültek kávézni. Rory csábítóan mosolygott a lányra.
– Nem kérsz egy korty italt?
Angel egy pillanatra eltűnődött, nem lesz-e ez túl sok, hiszen
nemrég ittak pár whiskyt a szálloda báljában. Végül mégis
beleegyezően bólintott.
– Csak megnézem előbb a picit.
Lorcan mélyen aludt. Arcocskája rózsállott, selymes haja a
homlokába hullott. A lány fölébe hajolt, és megcsókolta, közben
érezte a finom babaillatot.
– Jó éjt, kis drágám! Álmodj szépeket!
Amikor visszament, Rory a nappali közepén állt, és éppen
gyümölcslevet kortyolt. Angel kissé csalódott lett, amiért nem
gondoskodott a férfi hangulatvilágításról, és nem hűtött be egy palack
pezsgőt. Másrészt örült, hogy a jelek szerint szó sincs „szokásos”
csábítási előkészületekről.
– Mit kérsz? – fordult felé Rory. – Kávét újra, vagy gyümölcsitalt,
esetleg bort?
– Egy dupla whiskyt – vetette oda színlelt hűvösséggel Angel, és
elnevette magát, amikor a férfi döbbent arcot vágott. – Ugyan, menj
már, csak tréfáltam!
– Igen? – Rory vállat vont. E pillanatban semmi kedvet nem érzett a
viccelődéshez, annál inkább valami máshoz…
– Megelégszem én is a gyümölcslével – nyugtatta meg gyorsan a
lány –, kösz szépen. – Közben pedig arra vágyott, legyen már a férfi
arca valamivel derűsebb. Ne ilyen komor!
Feszengő csend támadt. Angel már-már megszólalt volna több
alkalommal is, de végül mindig meggondolta magát. Mi történt velük
ma este? Mitől lettek ilyen esetlenek?
Rory már bánta, hogy nem készített elő mégis pezsgőt. Ahogy
eredetileg is tervezte. Csak akkor valahogy olyan szegényes, olcsó
ötletnek tűnt neki. Csüggedten felsóhajtott. Angel kétségkívül
ugyanarra vár, mint ő, de a férfit akkor is kötötte a fogadalma, hogy
nem kezdeményez többé. Még ilyen körülmények között sem.
Erőteljesebb biztatást várt a lány részéről, nemcsak ilyen olvadó
pillantásokat, meg hogy keresztbe veti a lábát.
Angel csak nézett mindegyre Rory mélykék szemébe. Vajon tényleg
fogalma sincs a férfinak, milyen érzéseket kelt benne a tekintetével?
Egy kis idő múlva, a lány legnagyobb megkönnyebbülésére, Rory
elfordult. Angel örült neki, mert a keze már annyira remegett, hogy
csak üggyel-bajjal titkolhatta. Hát nem is sejti Rory, hogy ő már hány
éjszaka nem tud rendesen aludni, mert csak róla álmodik szüntelenül?
 – Rory – szólalt meg akkor hirtelen.
A férfi máris visszafordult.
– Igen?
Angel nem tudta, vajon ez lesz-e az alkalmas pillanat. Talán Rory
még most sem jutott túl a gyászon. Talán ő nem is kell neki igazán.
Sebaj. Valamit akkor is ki kell mondania, akár örül ennek a férfi, akár
nem. Ha nem akarná hallani, akkor is… hallania kell végre.
– Szeretlek – suttogta hát a lány.
Rory elképedve nézett vissza rá.
– Tessék?
– Szeretlek – ismételte Angel. – Lehet, hogy te azt hiszed, fogalmam
sincs, milyen az igazi szerelem, de ez nincs így. Talán nem kellek
neked… de én téged… akkor is…
A férfi felállt ültéből, majd elindult a lány felé, és magához ölelte,
szorította.
– Ó, Angel! – kiáltotta meghatottan. – Én angyalom! – És lehunyta a
szemét, magában titkon hálaimát röppentve az ég felé. Lenyűgözte a
lány bátorsága, őszintesége, mert jól tudhatta, nem lehetett számára
ezt olyan könnyű megtenni. – Hogy te ne kellenél nekem? Be fogom
bizonyítani, mennyire kellesz!
Rory nagy szeretettel nézte Angelt, közben a kezét csókolgatta. Soha
életében nem vágyott még ennyire egyetlen nő közelségére sem.
Semmit sem kíván jobban, mint hogy eggyé válhasson a lánnyal!
Nem kellett volna mást tennie, csak kinyitnia a ruhája húzózárát,
azután itt a kandalló előtt elkezdeni vele a szerelmeskedést. Ő
azonban egy tökéletes szerelmes éjszakát szeretett volna ajándékozni
Angelnek, nem akarta hát, hogy hajnalban elgémberedett tagokkal,
vacogva ébredjenek, amikor már a kandallóban kialszik a tűz.
 De ez az éjszaka akkor is ma lesz. Nem engedi el maga mellől Angelt.
– Gyere! – húzta maga után szelíden a lányt.
– Hová? – kérdezte halkan Angel.
Rory évődő tekintettel pillantott rá.
– Nem találod ki?
– Fölösleges, tökéletesen megbízom benned, akármi is a terved –
hangzott a válasz. És Angel tekintete boldog várakozást, örült
vágyakozást sugárzott.
Rory mosolyogva vezette a szobájába.
– Ne félj, drágám! – mondta neki halkan, azután csókolgatni és
lassan vetkőztetni kezdte. Eltökélte, hogy mindent nagyon lassan
csinál ma éjszaka.
Angel eleinte kicsit zavarban volt, amikor Roryval, mindketten
meztelenül, a puha paplan alá bújtak. A jelek szerint a férfi mintha
nem akart volna eleinte mást csinálni, csak szorítani őt, ölelni,
közben csókolgatni, de olyan gyengéden, ahogy azt a lány álmodni
sem merte volna eddig. Csak akkor simogatta meg, mikor már ő maga
úgy érezte, nem bírja tovább a vágyakozást.
Angel érezte a férfi testét, szenvedélyét, melyet ugyanilyen erővel
viszonzott. Hamarosan eggyé váltak. A lányt ismeretlen érzések
árasztották el… mintha Rory vezetné őt valami felé… de mi lehet ez?
Angel úgy érezte, megszűnik körülötte a világ. És ő maga repül –
valami csodálatos, de már sejthető érzés felé, valami gyönyör várja,
eddig nem ismert kéj. Rory minden mozdulata fokozta a
vágyakozását. Végre… elért oda… a csúcsra. Újra meg újra Rory nevét
kiáltotta, sikoltotta, miközben a férfi erősen szorította magához és ő
is a nevét ismételgette zihálva;
– Angel… Angel…
 Holdfény árasztotta el az ágyat. A lány jólesően nyújtózkodott a
takaró alatt, boldogan gondolt vissza a csodálatos élményre. Még
mindig Rory karjában pihent, érezte tarkóján a férfi leheletét. A férfi
megérintgette az ujjaival az arcát, és Angel fordított egy picit a fején,
hogy a szájával is elérhesse.
Rory félkönyékre támaszkodott, hogy Angelt szerelmesen és
elégedetten csodálhassa.
– Helló… – súgta halkan.
– Helló – felelte a lány, de szeretett volna többet is mondani.
Elmesélni, mekkora elképzelhetetlen boldogságot és gyönyört
ajándékozott neki a férfi. – Rory…
– Igen?
– Ez most… – Angel elnémult, tehetetlenül rántotta meg a vállát.
Nem találta a megfelelő szavakat. – Ez… ez…
A férfi gyengéden mosolygott rá.
– Tudom, milyen lehetett. Más, mint Írországban. Ott nagyon önzőn
viselkedtem.
– Nem!
– Dehogynem – erősítette meg újra Rory. – Még soha nem
veszítettem el annyira az önuralmamat, mint ott.
– Te ezt tényleg így érezted?
A férfi bólintott, és közben visszagondolt arra a nyugtalanító
érzésre, amikor teljességgel Angel hatalmába került.
– De ne beszéljünk róla, ha nem akarod! – ajánlotta fel váratlanul. –
És erről a mostaniról sem kell, ha nincs kedved hozzá…
– Ellenkezőleg, hadd mondjam el, hogy én még soha nem éltem át
ilyet eddig – Vallotta be halkan Angel, és mert sejtette, mit kérdezne
most Rory, még gyorsan hozzátette: – Chaddel sem, pedig Chad volt
életemben az egyetlen férfi, akivel lefeküdtem. Ő azonban mindig
olyan érzést keltett bennem, mintha állandóan csak kudarcot
vallanék. – Kicsit tétovázott. – Ezért nem tudtam veled Írországban
sem beszélni erről. Hiszen még a gondolatát is elfojtottam
magamban, annyira fájt, hogy szembenézzek a múlttal. Ettől
függetlenül tényleg nem sejtettem, miről is maradtam le. – Cinkosan
elmosolyodott. – Most már bezzeg tudom.
Rory a hátára fordult, töprengve nézte a mennyezetet.
– Nyilván mindkettőnket rémségesen önzőnek tartottál – jelentette
ki végül.
Angel úgy érezte, bármilyen keserves is, egyszer végre mindent el
kell mondania Rorynak. Hogy aztán soha többé ne essék róla szó.
– Chad engem tulajdonképpen meg sem próbált kielégíteni. Mert
más volt fontos neki. A házasságunk előtt folyton az ágyába akart
vonszolni, nyilván ezért fokozódott a vágyakozása is az
elviselhetetlenségig. Utána pedig a nászéjszakánk benne is csak a
borzasztó csalódás emlékét hagyta.
Angel itt megállt. Nem ment-e túl messzire? Hátha Rory nem
szívesen hall ilyesmiket a testvéréről. A szemébe nézett, és látta, hogy
a férfi rokonszenvvel, szívbéli együttérzéssel hallgatja.
– Folytasd csak! – unszolta szelíden Rory.
– Azt hiszem, Chad annyira csak megkapni akart engem, hogy
elfelejtette, milyen az, amikor valaki egy teljesen tapasztalatlan nővel
kerül össze. – Angel fájdalmasan elmosolyodott. – Igaz, én is szinte
jól megérdemelt jutalomként kínáltam föl magam neki, ugye, érted,
mire gondolok. Valamit valamiért. Hát nem szabad csupán Chadet
hibáztatnom – fejezte be a lány a fejtegetését.
– Ó, Angel! – suttogta a férfi rekedtes hangon.
 A lány egyszerre úgy érezte, Rory szerelme védi, erőssé teszi őt.
– A házasságunk valójában már akkor tönkrement, amikor Chad Jo-
Anne-t még meg sem ismerte. – Angel szomorúan felsóhajtott. –
Remélem, mindketten meglelték… örök békéjüket.
– Én is ezt remélem, drágám. – Rory közben gyengéden nézte
szerelmesét. – Szeretlek – tette hozzá halkan.
– Igen, tudom.
– Drágám? – A férfi most Angel egyik sötét fürtjét kezdte játékosan
az ujja köré csavargatni. – Írországban nem valami olyasmit mondtál,
hogy Lorcant meg kellene kereszteltetni?
A lány boldogan nézett vissza Roryra.
– Ó, dehogyisnem!
– Ne keressünk fel akkor hamarosan egy lelkészt?
– Jaj, Rory! – Angel meghatottan ölelte át imádottját.
Egy kis csend következett, boldogan feküdtek egymás mellett. Angel
Rory ajkait rajzolgatta körbe az ujjával, és élvezte, hogy szerelmét
ilyen nyíltan megvallhatja.
– Azt mondtad, Írországban önzőn viselkedtél… Pedig nem
hazudtam neked akkor sem, számomra az is csodálatosnak tűnt.
Magával ragadott a szenvedélyed. Nem, a csúcspontot nem értem el,
de mit számít az olykor. Az egész… az volt isteni!
Rory mosolygott, azután máris gyengéd csókokkal borította el Angel
testét. Észbontó, kéjes dolgokat akart vele művelni… rögtön… most.
A kis templomban egyszerre halk moraj hallatszott. Angel anyja és
fivére riadt rosszallással nézett össze.
A pap szigorúan pillantott a jelenlévőkre.
– Csendet kérnék, hölgyeim és uraim! Mint már mondtam, tisztem
az, hogy házasulandó feleket eskessek itt össze.
 – Jóságos ég, el ne hagyj! – kiáltotta fojtott hangon Angel anyja
immár másodszor. – El sem hiszem! A másik Mandelson-fivérhez is
feleségül megy! Ez is össze fogja törni a szívét!
– Pszt! – csitította őt Angel testvére. – Bár igaz, ami igaz, eredetileg
keresztelőre hívtak bennünket. – Gerry fel nem foghatta az egészet.
– A keresztelőt nyomban a házasságkötés után tartjuk meg – közölte
a pap. – A jegyesek készen állnak?
Angel és Rory összemosolygott. Hogy ők mindörökre összetartoznak,
azt már Írországban érezték mind a ketten. Ezt a szertartást
elsősorban Lorcannek szánták.
Angel boldog pillantást vetett a picire, aki azóta már hat hónapos is
elmúlt, és pillanatnyilag elégedetten lovagolt a „nagy” Lorcan térdén,
miközben megpróbált egy tollat kihúzni Clare kalapdíszéből. A
keresztelőt úgy időzítették, hogy a kedves házaspár is kényelmesen
ideérhessen. Az előző nap érkeztek meg Amerikából.
– Szeretném, ha Lorcan mindig tudná, hol vannak a gyökerei –
mondta Rory az egyik éjszaka. – Itt Írországban, meg a nagy víz
túloldalán, Amerikában.
Angel értett a szóból. A sógora kárpótolni szeretné a kisfiút korai
nagy veszteségéért.
A pap megköszörülte torkát, az arca komoly lett, titkon azonban
rajta is erőt vett az elragadtatottság. Az utolsó padban ott ült Alan
Bollier, és egy „Nevek zsebkönyve” című kiadványban lapozgatott.
Eszerint Lorcan az ősi gael nyelv szava, azt jelenti körülbelül, hogy
„büszke és szenvedélyes”. A férfi Angel felé pillantott, aki magához
szorította épp a csöpp fiúcskát.
A lány különben tőle tudta meg, hogy Rory komolyan belészeretett,
amint ezt utolsó írországi délelőttjükön megvallotta Alannek. Aki erre
föl „engedélyezett” egy whiskyt magának. Rory nem mert vele tartani,
neki aznap vezetnie kellett még. Az ifjú pár különben azóta is levelező
kapcsolatban állt a szállodatulajdonossal, gyakran írtak egymásnak, és
Alan egyre-másra küldte mókás ajándékait a kicsi fiúnak. Angel most
kedvesen odamosolygott rá.
A szállodatulajdonos viszonozta a mosolyt. Remélte, hosszú életet
ad neki az ég, és még a felnőtt Lorcant is látni fogja.
Lorcan Mandelsont, a büszke és szenvedélyes fiatal férfit. Ezekre a
tulajdonságokra ugyanis valószínűleg nagy szüksége lesz majd az
életben.

VÉGE
 Caroline Anderson
Mary Poppins kerestetik
 1. FEJEZET

Tudhattam volna! – gondolta Poppy Taylor, és ha nem nyűgözi le

annyira a ház gyönyörű homlokzata, valószínűleg jobban hallgatott
volna arra a bizonyos belső hangra.
De amikor olyan csodálatos látvány tárult a szeme elé! A reggeli nap
aranyló fénybe vonta a krémszínűre festett téglafalat, sugarai
visszatükröződtek a lenyűgöző arányossággal megtervezett osztóléces
ablakokon.
A lány kényelmesen lépkedett felfelé a bejárathoz vezető lépcsőn. Az
ajtó résnyire nyitva állt. Poppy röviden megnyomta a csengőt, és
hallotta, hogy az valahol távol megszólalt. Azután fojtott kuncogás
ütötte meg a fülét.
– Hahó! Van ott valaki? – kiáltott be az ajtórésen.
A kuncogás erre még hangosabbá vált.
Tudhattam volna!
A testvéreivel eltöltött jó néhány év után gyanakvóbbnak kellett
volna lennie, de nem volt az. Óvatosan kitárta az ajtót, és átlépte a
küszöböt – pontosan abban a pillanatban, amikor a zacskó liszt már
fejmagasságban járt. Óriási visongást, majd hangos trappolást hallott,
amint a gézengúzok megpróbáltak eliszkolni tettük színhelyéről. És
akkor egyszeriben minden világossá vált előtte.
Lerúgta a cipőjét, és fölrohant a lépcsőn a rosszcsontok után. Jobbra
tőle hangosan becsapódott egy ajtó. Poppy lenyomta a kilincset, és
még látta, ahogy a két gyerek éppen elrejtőzik egy szekrényben.
 – Jó reggel, fiúk! – kiáltotta, és előhúzta őket a búvóhelyükről.
Elég volt egy pillantást vetni rájuk, hogy nyilvánvalóvá váljon,
ikrekkel van dolga. Karjuk, lábuk cingár, és a sötétszőke göndör
bozont alatt megbúvó arcocskák minden bizonnyal angyali
ártatlanságot sugároznak alvás közben. Pillanatnyilag azonban még a
jól sikerült tréfa feletti öröm pírja ragyogott rajtuk, és a két
mogyoróbarna szempár is huncutul csillogott.
Poppy karba tette a kezét, és várakozón pillantott a két komisz
kölyökre. Úgy tűnt, lassan felfogták tettük szörnyűségét, és
megszeppenve néztek az előttük álló, liszttel borított alakra.
– Nos? – kérdezte a lány.
– Sajnáljuk – felelték egyszerre a fiúk.
– De még hogy fogjátok sajnálni! Hogy hívnak benneteket?
– Engem George-nak…
Poppy a másik kisfiúhoz fordult.
– És te vagy…
– William.
– Több is van még belőletek?
A gyerekek tagadóan megrázták a fejüket.
– Szóval, George és William, azt hiszem, vár rátok egy kis
házimunka.
A fiúk értetlenül néztek rá.
– Össze kell takarítanotok odalent.
Az ikrek elhúzták a szájukat.
– Gyerünk, munkára! Söpörjétek fel a lisztet, azután mossátok fel a
padlót!
Poppy galléron ragadta a rosszcsontokat, és levonszolta őket a
lépcsőn. Segített nekik kiválasztani a megfelelő munkaeszközt, majd
felkereste a vendégeknek fenntartott mellékhelyiséget, hogy
valamelyest rendbe hozza magát.
Bosszúsan lesöpörte a lisztet a válláról, azután a mosdókagyló fölé
hajolva kirázta a haját. Nem sok látszik a sötétszőke színéből,
gondolta, miután belenézett a tükörbe. És a ruhája sem mondható
makulátlannak.
Nehéz lesz így jó benyomást kelteni, de nem is fog erőlködni.
Keressen ez az ember másik pesztonkát a komisz kölykei mellé!
Határozott mozdulattal kilépett a fürdőszobából.
– Folytassátok csak szépen! – mordult dühösen a szorgoskodó
ikrekre. – Hol van az apukátok?
A két kópé aggodalmasan pillantott rá, és Poppy észrevette, hogy a
haragja kezd elpárologni.
– A könyvtárban – felelte az egyikük, és az ajtóra mutatott. – De
ugye nem fogod neki elmondani, mi történt?
– Azt hiszem, arra semmi szükség. Nem gondolod? – válaszolta
szárazon a lány, és a ruhájára mutatott. Majd határozottan
bekopogott a nagy mahagóni ajtón, és rövid várakozás után belépett.
A szobában tartózkodó férfi felemelte a kezét, jelezve, hogy még egy
perc türelmét kéri.
– Nem, Mike, az nem elég. Jobbnak kell lennie – mondta a férfi a
telefonba.
Hatalmas bőrfotelban ült, Poppynak háttal, és a lábát feltette az
óriási mahagóni íróasztalra. Éppen egy üzleti megbeszélést
bonyolított le.
A lány, miközben ott álldogált, megpróbálta elképzelni az ikrek
apját. Mert hogy ő az apjuk, afelől a rövid göndör haja nem hagyott
kétséget.
 Ültében is magasnak látszik, és nem lehet idősebb harmincöt
évesnél. Hangja öntudatosan és határozottan cseng, mint az olyan
férfié, aki tudja, mit akar, és azt rendszerint meg is kapja. A haja sűrű
és puha, és egyetlen ősz szál sem látszik benne. Egyelőre.
Vajon milyen színű lehet a szeme? – töprengett Poppy, majd végül a
türelmetlenül hangból ítélve a jeges kék mellett döntött. A szája pedig
minden bizonnyal határozott ívű. Nem sokat nevetgélhet, jóllehet van
humora, gondolta a lány, de nyomban meg is lepődött ezen a
feltevésén. Ezt meg honnan veszi? A telefonbeszélgetés ugyanis,
amelynek akarva-akaratlanul fültanúja volt, kimondottan tárgyilagos
stílusban zajlott. Talán a The Ladyben megjelent hirdetés miatt
gondolta ezt, amelyre az egyik öccse tegnap hívta fel a figyelmét.
– „Mary Poppins kerestetik!” – olvasta fel Tom hangosan a hirdetés
szövegét. – „Alapjában véve jó gyerekek vagyunk, csak erős kézre és
szeretetteljes gondoskodásra van szükségünk.”
– Rám is rám férne egy kis szeretetteljes gondoskodás – vélekedett
Peter.
– Inkább egy erős kéz – jegyezte meg az apjuk anélkül, hogy
felnézett volna az újságjából.
– Hiszen ez egész érdekesen hangzik – vélekedett Poppy. – És
nálatok biztosan nem lehetnek rosszabbak. „Saját lakás, autó, kitűnő
fizetési feltételek. És ha jobban főz, mint az apukánk, mindannyian
nagyon hálásak leszünk!” – Poppy az ölébe ejtette az újságot. – Vajon
hol lehet ez?
– Sokkal fontosabb annál, hogy ki az – válaszolta az apja. – Ez a
hirdetés egy özvegy vagy elvált férfira vall…
– Ujjé, egy kis szerelmi kaland a nővérkénknek!
– Te szégyentelen…
 – Thomas! Elég legyen! És vedd le a lábad az asztalról! – Audrey
Taylor már segített is neki, és a szék két első lába hangosan koppant a
földön. – Mit írnak még?
– Egy nordwichi körzetszámú telefonszámon kívül semmi egyebet.
Egész jó kis állás lenne.
Poppy legutóbbi munkaadója családostul külföldre költözött. A lány
a karácsonyt már a szülői házban töltötte. Most időszerűvé vált, hogy
új munkalehetőség után nézzen.
– Egy telefonhívás még nem árthat – rántotta meg a vállát, és
kezében az újsággal átment az irodába.
A megadott számon senki sem jelentkezett. Már éppen le akarta
tenni, amikor a vonal másik végén először kattanás, majd egy hangos
gyerekhang hallatszott;
– Megvan!
Poppy ijedten becsukta a szemét, és a másik füléhez tette a kagylót.
– Halló, beszélhetnék…
– Egy pillanat, apa mindjárt jön. Egy nő az.
– Rendben. Menjetek lefeküdni! Tessék!
A hang mélyen és rekedtesen csengett, kimondottan érzéki volt, és
kissé ideges.
– Mary Poppins vagyok. Ha jól tudom, van egy kis gondja.
Fojtott hang volt a válasz, ami ugyanúgy lehetett nevetés, mint
sóhajtás.
– Jól tudja – ismerte el a férfi. – De most nem alkalmas az időpont
hosszas társalgásra. Mikor kezdene?
– Azonnal.
– Rendben van. El tudna jönni holnap reggel egy bemutatkozó
beszélgetésre? Mondjuk kilenc órára?
 És Poppy most itt állt, azon töprengve, honnan vette, hogy ennek a
férfinak van humora. Lehet, hogy a titkárnője adta fel a hirdetést.
Alaposan szemügyre vette a sötétbarna zakóba bújtatott széles
vállakat. A ruhadarab drága anyagból készülhetett, és tökéletesen állt
rajta. Mindazonáltal kissé túlzásnak tűnt a zakó így szombat reggel
otthon, főleg, ha két nyolcéves fiúval kell foglalkoznia.
Poppy körbejáratta tekintetét a szobán. Az otthon sok mindent
elárul a gazdájáról. Ő maga például nagyon nehezen válik meg
tárgyaktól, és szenvedélyesen szeret ócskapiacokon bóklászni. Amit
ez a férfi a telefonnál valószínűleg még életében nem tett, elnézve az
elegánsan berendezett helyiséget.
A falak mentén egymást érték a mahagóni könyvespolcok. Csak a
kandalló kiszögellését hagyták ki, melynek párkányát márványlap
borította. Előtte kovácsoltvas védőrács állt. A párkány fölött régi
olajfestmény lógott, amely egy elvirágzott rózsákkal teli edényt
ábrázolt. Közvetlenül a kandalló kiszögellése mellett nagy,
kényelmesnek látszó kanapé állt. Nyilvánvalóan kedvelt hely lehetett,
mert az egyik végében újságok, a másikban több gyűrött kispárna
hevert.
Poppy kíváncsi pillantást vetett a könyvekre. Felfedezett egy
lakóhelyéről készült képes albumot, levette, és belelapozott.
– Ne most, fiúk – motyogta a férfi, miközben újabb számot
tárcsázott. – Mindjárt végzek.
Fiúk? Poppy megköszörülte a torkát, és hangosan becsukta a
könyvet. A férfi azonnal megfordult, és rászegezte nyugodt tekintetét.
Mogyoróbarna, nem kék, villant át a lány agyán a gondolat, amikor
megpillantotta a szemét.
– Te jó ég, mi történt magával? – kérdezte az apa, miután egy
pillanatig hitetlenkedve méregette a lányt.
– Sütöttem – hangzott a gúnyos válasz. – Azt hiszem, már várt
engem. Én…
– Mary Poppins, tudom. Megismertem a hangját… Késett.
Poppy felhúzta a szemöldökét.
– Tulajdonképpen még korábban is érkeztem. Talán nem kellett
volna, mert ha elkések, lehet, hogy megakadályozhatta volna a
történteket.
– Miért, mi történt? – puhatolózott a férfi. – Vagy jobb, ha nem
tudom meg?
– Maga szerint?
– Megismerkedett az ikrekkel. – A férfi elgyötörten végigsimította az
arcát. – Sajnálom…
– Én is. Csak azt akartam közölni, hogy a fiai odalent éppen
takarítanak. Én pedig már itt sem vagyok. A viszontlátásra!
Poppy az ajtó felé fordult, ám a férfi hirtelen eléje ugrott, és elállta
az útját.
– Várjon… kérem. Igazán sajnálom, hogy ilyen szerencsétlenül
alakult az első találkozás…
– Szerencsétlenül? – A lány majdnem hangosan felkacagott. –
Vessen már rám egy pillantást! – Poppy közben sóhajtva felnézett a
férfira, és nyelt egyet. Mekkora ez az ember! – Mr…?
– Carmichael.
– Mr. Carmichael, miközben maga a könyvtárában ücsörög, a
gyerekei örült játékokat találnak ki. Veszélyes helyzetbe is
kerülhetnek.
A férfi arcizma megrándult.
– Itt vagyok a közelükben.
 – Ez igaz. De nem látja, mit csinálnak. Egyetlen pillanatra sem
veheti le róluk a szemét…
– Hogy merészel idejönni, és kioktatni engem, miközben egyáltalán
nem ismeri a helyzetünket? – emelte fel a férfi a hangját.
Poppy azonban nem hagyta magát.
– Ne kiabáljon velem azért, mert rossz a lelkiismerete! – válaszolta
magából kikelve. – És azért merészelek így beszélni magával, mert mit
sem sejtve átléptem a maga küszöbét, és a fiai egy zacskó lisztet
pottyantottak a fejemre. Anélkül, hogy magának erről a
leghalványabb sejtelme lett volna! Ki tudja, mi mindent eszelnek ki,
ha…
– Az ördögbe is, semmi szükségem arra, hogy egy ilyen kislány
tanácsokat osztogasson nekem, hogyan neveljem a gyerekeimet –
jelentette ki a férfi bosszúsan. – Nem játszópajtást keresek a fiaim
mellé, hanem nevelőnőt.
Poppy villámló tekintettel nézett az apára, és mély levegőt vett,
hogy megnyugodjon.
– Sok szerencsét kívánok a további kereséshez, Mr. Cannichael –
közölte a tőle telhető legnagyobb méltósággal. – Annak a nőnek, aki
elbír a maga gyerekeivel, nagyon különlegesnek kell lennie. És ha
most megbocsát…
Azzal a kilincsen nyugvó kézre pillantott. A férfi azonnal kinyitotta
az ajtót. Poppy kihúzta magát teljes százhetven centis magasságában,
hűvösen biccentett, és kilépett az előtérbe, ahol a fiúk szorgalmasan
takarítottak.
– Bocsánat, apa – motyogták bűntudatosan.
– Később még beszélünk. Mars fel a szobátokba! – parancsolta
nyersen az apjuk.
 A két gyerek felsurrant a lépcsőn, félúton azonban megálltak, és
gyorsan kiöltötték a nyelvüket. A férfi halkan szitkozódott, és utánuk
akart szaladni, de Poppy a karjánál fogva visszatartotta. Ő rögtön
megértette, hogy ezt a dacos, néma választ a félelem szülte.
– Hagyja őket! Csak azt akarják, hogy figyeljenek rájuk. És most a
szidás a legutolsó, ami hiányzik nekik. Várjon, amíg megnyugszanak,
és akkor beszélgessen el velük!
Poppy érezte, hogy a férfi vívódik, de végül megadta magát.
– Annyira sajnálom. Természetesen igaza van. – Az apa hangosan
felsóhajtott. – Bocsásson meg… de nem kezdhetnénk az egészet
elölről?
A férfi tétován elmosolyodott, és Poppy érezte, hogy ez a mosoly
nem hagyja hidegen.
– Jó ötlet.
Az aranybarna szempár tiszteletet sugárzott, amikor a férfi kezet
nyújtott Poppynak.
– James Cannichael.
– Poppy Taylor. – A keze meleg volt, és erős. Ám amikor a lány
érezte, hogy ez a melegség felkúszik az arcába, elkapta a kezét, és a
zsebébe süllyesztette.
– Megmenti az életemet, Poppy Taylor? – kérdezte az apa csak úgy
mellékesen, de hangjában leheletnyi kétségbeesés érződött.
Poppy majdnem felnevetett. Itt áll előtte ez az erős, sikeres férfi, és
a nyolcéves fiai képesek felőrölni az idegeit.
– Hát ilyen kétségbeejtő a helyzet?
– Mondhatni igen. De miért nem beszélgetünk inkább egy csésze
kávé mellett?
A lány követte őt a ház hátsó részében található nagy, régimódi
konyhába, és megpillantva az ott uralkodó káoszt, ijedtében becsukta
a szemét.
– Bocsássa meg ezt a kis rendetlenséget, de a takarítónőm már egy
hete beteg.
Poppy hunyorított egyet. Kis rendetlenség? Úgy látszik, ennek a
férfinak a legkisebb házimunka is meghaladja az erejét. Leendő
munkaadója elrakott egy ölnyi ruhát az egyik székről, és a széket a
lány alá tolta.
– Üljön le! Készítek egy kávét.
– Elmosogassak néhány bögrét? – ajánlkozott Poppy, és a férfi olyan
készségesen engedte oda a mosogatóhoz, hogy a lánynak megint
nevetnie kellett.
James fogta a törlőrongyot, és újra bebizonyosodni látszott, amit
Poppy már többször átélt, hogy a közösen végzett házimunka oldhatja
a feszültséget.
– Nagyon sajnálom, amit a fiúk tettek – mondta a férfi egy
pillanatnyi gondolkodás után, és érezhető volt, hogy ezt kétségbeesett
őszinteséggel mondja. – Nagyon hozzáértően viselkedett.
– Három öcsém van.
– Aha. – A férfi nem mondott többet, de nem is volt rá szükség.
Egymásra nevettek.
– Miért adott föl hirdetést? – kérdezte a lány.
A férfi arcáról lehervadt a mosoly.
– Özvegy vagyok. A feleségem öt évvel ezelőtt meghalt. Az ikrek
akkor háromévesek voltak. A házvezetőnőm unokahúga mellettük
volt, míg iskolába nem kezdtek járni. Azóta több segítségem volt, de
egyik sem vált be. A legutóbbi… – A férfi összeszorította az ajkát. –
Mondjuk úgy, hirtelen megvált tőlünk.
 –Ól
– Igen. A nyári szünet közepén. Sikerült meggyőznöm az
iskolaigazgatót, hogy szeptembertől felvegye az ikreket a
kollégiumba, de nem tudták megszokni. Múlt héten az igazgató
felhívott, és megkért, hogy hozzam haza őket.
– Annyira boldogtalanok voltak ott?
– Annyira nem, mint az igazgató. Szereztek egy doboz fehér
festéket, és valami bosszantó dolgot írtak a krikettcsarnok tetejére.
Poppy elfojtott egy mosolyt.
– Tulajdonképpen nem is lett volna olyan borzasztó a dolog, ha
helyesen írták volna le a szót – mondta James.
A lány nem bírta tovább, és halkan kuncogni kezdett, mire a férfi is
elmosolyodott.
– Hát igen, de múlt héten ez egyáltalán nem volt olyan vicces.
Karácsonykor ugyanis a házvezetőnőm úgy döntött, hogy nyugdíjba
megy. Mégpedig azonnali hatállyal. Ezután már csak a szigorú Mrs.
Crippsre számíthattam. Kentbe kellett utaznom, hogy hazahozzam a
fiúkat, és a lehető leghamarabb találjak nekik egy másik iskolát. Ezzel
egyidejűleg természetesen intéznem kellett az üzleti ügyeimet és az
itthoni teendőimet is. Ekkor azonban Mrs. Cripps úgy találta, hogy ez
neki már sok, és beteget jelentett. – James megvonta a vállát. – Nos,
most már bizonyára érti, miért van szükségem pesztonkára.
Poppy megcsóválta a fejét.
– Magának nem pesztonkára van szüksége, Mr. Carmichael, hanem
csodára.
– Szívesen megrendelném, csak elvesztettem a telefonszámot. –
James a lányra nézett, és Poppy teljesen elérzékenyült vigasztalan
pillantásától. – Sajnálom, hogy a fiúk elvették a kedvét ettől az
állástól. Annyira reméltem, hogy a történtek ellenére… – Sóhajtva
letette a bögrét, és letekerte a vízben oldódó kávé üvegének tetejét. –
Nem ismer valakit, aki tökéletes szent, és elég őrült ahhoz, hogy a
gondunkat viselje?
– De igen. Magamat – felelte a lány határozottan.
A férfi újra rápillantott.
– Komolyan mondja?
Poppy visszafogottan mosolygott. James szótlanul nézte őt egy
pillanatig, azután remény csillant a szemében. Kicsit elmosolyodott,
és máris évekkel fiatalabbnak látszott.
– Mikor tudna kezdeni?
Poppy elveszett. A férfi reményteljes pillantása megsemmisítő
hatást gyakorolt rá, mosolyától hevesen kalapálni kezdett a szíve.
Érezte, amint ujja vége bizseregni kezd a kísértéstől, hogy megérintse
ezt a határozott, férfias állat. Korábbi elhatározása, miszerint nem
dolgozik ennek az embernek, semmivé vált. Szinte maga is
meglepődött, amint meghallotta a saját hangját;
– Ez aztán rövid bemutatkozó beszélgetés volt, nemde?
James ismét rámosolygott, és ezzel végleg lefegyverezte a lányt.
– Igazi bemutatkozó beszélgetést akar? Rendben. Szóval, miért
gondolja úgy, Miss Taylor, hogy eléggé felkészült ahhoz, hogy a fiaim
gondját viselje?
Poppy halványan elmosolyodott, megtörölte a kezét, és leült az
asztalhoz, mert a lábai olyan furcsán elgyengültek. Istenem, mibe
keveredtem? – gondolta rémülten.
James letett elé egy kávéval teli bögrét, lovagló ülésben leült az
egyik székre, és karját a támlára helyezte. Levetette a zakóját, és
felhajtotta az ingujját. Poppy egyszeriben azon kapta magát, hogy
lenyűgözve szemléli a férfi alkarján göndörödő szőrszálakat.
– Nos? Elmondaná, milyen iskolákat végzett?
– Ó… igen. Nos… diplomás óvónő vagyok, és hat évig dolgoztam
pesztonkaként. Az elmúlt két és fél évben ugyanannál a családnál.
Azonkívül segítettem az édesanyámnak a három öcsém nevelésében.
Egyszóval jól tudom, mi zajlik egy gyerekfejben.
– Hála istennek. Legalább az egyikünk értsen hozzá. Tud főzni?
Poppy visszafogottan elmosolyodott.
– Valószínűleg jobban, mint maga, ha jól vettem ki a hirdetéséből.
Ha szabad tudnom, még milyen háziasszonyi feladatot szándékozik
rám bízni?
– Nem sokat. Mrs. Cripps hetente öt alkalommal jön hozzánk, és
elvégzi az alapvető házimunkát. Magának tulajdonképpen csak főzni
kellene. Jómagam gyakran vagyok távol, a fiúk pedig az iskolában
esznek. Szóval ez sem lenne túlzottan megterhelő.
A lány futó pillantást vetett a konyhában uralkodó állapotokra.
– Valóban?
– Maga szerint ez olyan borzasztó? – A férfi gyámoltalanul
megvonta a vállát. – Szerintem azért nem reménytelen a helyzet.
Poppy nyugodtan állta a férfi pillantását.
– Szerintem sem – felelte szárazon. – Rendben. Mikor kezdhetek?
– Nem érdekli a fizetése, meg, hogy hol fog lakni?
A lány felvonta a szemöldökét.
– Szándékában áll becsapni engem?
James bosszúsan fújt egyet.
– Nekem? – Gúnyos mosoly jelent meg a szája szögletében. – Nem,
Mary Poppins, egyáltalán nem áll szándékomban. Túlságosan hálás
vagyok magának, hogy hajlandó a gondunkat viselni. És akkor
kezdhet, amikor akar. Már csak egy aláírásra van szükségem a bank
számára, hogy hozzáférhessen a folyószámlánkhoz. De kap egy
bankkártyát is. Nagyon sokat segítene, ha az első napokban ezt
használná.
– Maga nagyon könnyelmű.
Találkozott a tekintetük.
– Felnőtt férfi vagyok, Miss Taylor. És ha valaki a szemembe mondja,
hogy mi a kötelességem, az máris elnyeri a bizalmamat.
Poppy elpirult.
– Nem kellett volna.
– Semmi baj. Tökéletesen igaza volt. – A férfi felállt, és az ajtóra
mutatott. – Jöjjön, megmutatom a lakását!
Felmentek a lépcsőn a konyha fölött elhelyezkedő lakásba. Középen
jókora nappali, mely a hálószobához hasonlóan nemrég lett felújítva.
A finom virágmintás tapéta és a pasztellszínű bútorok otthonossá
tették a helyiséget. A kis fürdőszoba ragyogott a tisztaságtól, s a
lakásnak ráadásul saját konyhája is volt.
Itt biztosan otthonosan érzem majd magam, gondolta Poppy
boldogan. Képzeletben már látta is magát a jól végzett munka után az
ablak melletti fotelban kucorogni, egyik kezében egy szerelmes
regénnyel, a másikban egy bögre kakaóval. Időnként James is ott ülne
vele szemben, ha sakkozni szottyanna kedvük.
– Elragadó! – Mosolyogva megfordult, de hirtelen megtorpant.
A férfi közvetlenül mögötte állt, és szinte teljesen betöltötte
hatalmas alakjával a kis előteret. Poppy hátrahőkölt, és közben
megbotlott. James azonnal megfogta a vállát, nehogy elessen. És
mielőtt meggondolta volna, mit is tesz, a lány a férfi izmos mellkasára
tette a kezét. A vékony selyemingen keresztül érezte testének
melegét, forró bőre szinte égette az ujját.
– Óvatosan – mondta James halkan, és zengő hangja még sokáig
visszhangzott a lány fülében.
Poppy nagy levegőt vett, de inkább ne tette volna. Mert a férfi tiszta,
hamisítatlanul férfias illata csak még jobban elvette az eszét. Érezte,
hogy a szíve vadul kalapálni kezd, és őrült vágy fogta el, hogy Jamesre
támaszkodjon, amíg visszatér a lábába az erő. Összenéztek, és egy
végtelennek tűnő pillanat múlva, miközben a lány azon gondolkozott,
vajon a férfi megcsókolja-e, James elengedte, és hátrébb lépett.
– Örülök, hogy tetszik a lakás – állapította meg tárgyilagosan. –
Nem tudom, mikor akar kezdeni, de láthatja, mi készen állunk.
– Nagyszerű – válaszolta a lány a tőle telhető legnagyobb
könnyedséggel, bár tulajdonképpen csalódottan az elmaradt csók
miatt. – Mit szólna hozzá, ha ma délután beköltöznék?
– Az kitűnő lenne. Elhozhatja a saját autóját, ha akarja. Bár itt is
rendelkezésére áll egy. Feltéve, hogy tud egy bevásárlókocsinál
nagyobbat vezetni.
– Ha nem nagyobb egy kombájnnál, akkor elboldogulok vele.
James felnevetett, és Poppy érezte, hogy valamelyest oldódni kezd a
feszültség közöttük.
– Nem sokkal kisebb – felelte a férfi vidáman.
A lány követte a lépcsőn lefelé abba az előtérbe, ahol a liszt- és
tisztítószernyomok még határozottan kivehetők voltak.
– Ne legyen túl szigorú a fiúkhoz! Szeretnék jó benyomást kelteni
bennük, és nem lenne szerencsés kezdés, ha azt hinnék, hogy
miattam kerültek nehéz helyzetbe.
A férfi arrébb rúgta a felmosórongyot, és kinyitotta a lány előtt a
bejárati ajtót.
 – Megígérem, hogy nem töröm össze a csontjukat – felelte, de a
szeme mosolygott.
– Nagyszerű! – Poppy is elmosolyodott. – Akkor délután
találkozunk.
– Örülök, hogy megismerhettem – válaszolta a férfi, és
határozottan, de barátságosan kezet fogott vele.
Poppy megfordult, leszaladt a lépcsőn, és beszállt a kocsijába. A keze
még akkor is remegett, amikor bedugta a slusszkulcsot az indítózárba.
James erős, meleg kezének érintését érezte rajta.
 2. FEJEZET

– Hol voltál? – kérdezte Tom csodálkozva, amikor Poppy belépett az

irodába.
– Meghallgatáson.
– Egy japán játékshow-ban?
– Olyasmi – felelte a lány nevetve.
– És? Megfeleltél?
– Igen. Már ma délután munkába állok. Oda tudnál vinni? Akkor
nem kell azon gondolkodnom, hogyan hozzam vissza a kocsimat. Ott
ugyanis lesz saját auTom.
– Boldogan – felelte a fiú, és láthatóan örült, hogy egy időre
elszabadulhat a könyveléstől.
Poppy rákacsintott.
– Nem foglak sokáig feltartani, testvérkém.
– Milyen kár. Mi van ebédre?
– Fogalmam sincs – kiáltott vissza a lány a válla fölött. – Anyát
kérdezd! Én nekilátok a csomagolásnak.
Egy órával később már gyömöszölte befelé Tom kocsijába a
legfontosabb holmijait, majd halkan dudorászva bement a konyhába.
– Boldognak látszol – állapította meg az édesanyja mosolyogva. –
Tom elújságolta, hogy megkaptad az állást.
– Remélem, megállom a helyem.
– Csodálkoznék, ha nem így volna – ugratta Peter felnézve a
detektívregényéből.
 – Haha! Mondd csak, megcsináltad már a házi feladatodat?
A fiú felsóhajtott.
– Mit mondtál, mikor is tűnsz el innen?
– Ebéd után. Tényleg, minek van ilyen jó illata?
– A zöldséglevesnek – felelte az édesanyja, miközben egy nagy
levesestálat rakott az asztalra, és elkezdte kiosztani az ételt. – És
most mesélj! Hogy hívják?
– James Carmichael. Özvegy, van két nyolcéves fia, és egy
többholdas birtok közepén álló, gyönyörű házban lakik. Biztosan van
mit aprítania a tejbe.
Dávid a homlokát ráncolva a nővérére nézett.
– Csak nem az a számítógép-specialista?
– Lehet, nem kérdeztem.
– Nagydarab fazon, rövid, göndör hajjal, harmincas forma?
Poppy megvonta a vállát.
– Igen. Miért? Tudsz róla valamit?
Dávid felhúzta a szemöldökét.
– Miért, te nem? Bár igaz, nem botlik belé az ember úton-útfélen.
Nagyon visszavonultan él.
– Annyira visszavonultan, hogy én még sohasem hallottam róla –
válaszolta a lány szárazon.
Az öccse bosszúsan fújt egyet.
– Az üzleti életben fogalom a neve, és bombasikere van.
Számítógépes szoftverek fejlesztésével szerezte a vagyonát.
Felhasználóbarát programjai forradalmasították az irodai munkát.
Jelenleg pedig éppen meghódítja a médiapiacot. – Dávid vállat vont. –
Az a fickó már most kész legenda.
– Lehet, hogy forradalmasította az irodai munkát, ám a két fia
közben szépen a fejére nőtt.
– Ezt meg honnan veszed? – kíváncsiskodott Audrey.
Poppy nevetve mesélte el a fiúk csínytevését. Az ebéd vidám
hangulatban zajlott. Majd a lány érzékeny búcsút vett a családjától, és
beült Tom mellé az autóba.
James birtokára érve az öccse körbepillantott, és elismerően
füttyentett. Aztán kivette a csomagokat, és követte testvérét az
ajtóhoz.
Becsengettek. Odabentről hangos lábdobogás hallatszott. Abban a
pillanatban már ki is nyílt az ajtó, és az ikrek pajkosan a lányra
néztek.
– Na, éltek még? – üdvözölte őket Poppy.
– Ők igen, de én már csak alig – felelte James közelebb lépve, és
rákacsintott, majd a kísérőjéhez fordult. – Maga bizonyára az egyik
öcsike.
Poppy bemutatta őket egymásnak, közben figyelte, ahogy kezet
fognak, és végigmérik egymást. A lány gyorsan odanyújtott a két
fiúnak egy-egy táskát, és kérte, hogy mutassák meg neki a lakásába
vezető utat. És miután James elvette Tomtól az egyik bőröndöt, a fiai
után indult a széles lépcsőn felfelé, el az ólomüveges ablak mellett,
amelyen keresztül csodálatos kilátás nyílott a kertre.
– Szép kis hely – jegyezte meg Tom, és bizalmatlanul körbenézett.
– Nekünk tetszik – mondta James egyszerűen. – Nos, hát itt
volnánk. Tegyétek le fiúk a táskákat, és hagyjuk nyugodtan kipakolni
Miss Taylort.
– „Szép kis hely” – utánozta Poppy az öccsét, amikor kettesben
maradtak. – Miféle megjegyzés ez, Tom?
– Lakik még itt valaki? – kérdezte a fiú, elengedve füle mellett
nővére csipkelődését.
– Azt hiszem, nem. Egy takarítónő jön minden reggel, de különben
magunk leszünk.
– Milyen meghitt.
– Na ki vele. Tom, mi nyomja a bögyödet?
– Nos, egyáltalán nem tetszett, ahogy rád kacsintott. – Poppy
felkacagott. – Komolyan. Olyan bizalmaskodó volt.
– Ne beszélj butaságokat!
– Ő annyira… férfias, Poppy. És ne akard bemesélni nekem, hogy te
ezt nem vetted észre!
A lány arcát halvány pír öntötte el.
– Igen, tényleg az. Na és? Ez még nem jelenti azt, hogy kihasználja a
helyzetet, és elcsábít. – Szeretetteljesen átölelte a testvérét. – Bízz az
ítéletemben! Ennek a férfinak annyira kell egy pesztonka, hogy semmi
rosszat nem fog tenni velem.
Tom kételkedve nézett rá.
– Bízz bennem! – ismételte a lány, és megnyugtatóan a fiúra
mosolygott.
– Persze, persze bízom benned. – Azzal magához szorította a
nővérét, majd zavarba jött, és eleresztette.
Szegény Tom! Kamaszkora óta nem tudja, hogyan viselkedjen a
testvérével. És még ma sem tudja őt átölelni anélkül, hogy el ne
pirulna. Poppy finoman megcirógatta az arcát.
– Megígéred, hogy szólsz, ha bánatot okoz neked? – kérte a fiú.
Poppy felsóhajtott.
– Igen, megígérem. És most indulj, és hagyd abba az aggódást! Hadd
éljem az életem! Ha nem vetted volna észre, már huszonöt éves
vagyok.
 A lány kikísérte az öccsét az autóhoz, és integetett neki, míg el nem
tűnt a távolban. Azután mosolyogva megcsóválta a fejét, megfordult,
és visszament a házba.
– Nagyon védelmező típus.
Poppy meglepetten felnézett.
– Bocsásson meg! Nem gondoltam, hogy ez ilyen feltűnő lesz.
James kissé elhúzta a száját.
– Semmi baj. Én is éppen így viselkednék, ha az én nővérem lenne. –
A férfi udvariasan kinyitotta előtte az ajtót, de amikor Poppy el akart
menni mellette, megragadta a karját, és megállította. – Itt
biztonságban van… a reggeli eset ellenére. Szeretném, ha ezzel
tisztában lenne.
A lány szíve vadul kalapált. Tehát nem képzelődött! Rápillantott a
férfira, de azután gyorsan elkapta a tekintetét.
– Nagyon köszönöm. De nem lennék itt, ha ebben nem lennék
egészen biztos.
– Csak azt akartam, hogy tudja. – A férfi elengedte, és a könyvtár
felé indult. – Majd benézek magához, ha már berendezkedett.
Poppy visszament a lakásába, és kipakolta a holmiját. Csak a
legfontosabbakat hozta magával: fényképeket a családjáról és a
barátairól, egy öreg játékmackót, néhány ruhaneműt és természetesen
a piperéit. Nem hiányozhatott a tea, kávé és tejpor sem, hogy
alkalomadtán készíthessen magának egy forró italt. És miután
mindent elrendezett, úgy döntött, utánanéz, mit művelnek a
védencei. Végül is ezért van itt.
A fiúkat a kertben találta. Éppen egy duzzasztógát építésén
fáradoztak a patakban, és természetesen ennek megfelelően néztek ki.
– Apa már vár téged – kiáltotta az egyikük.
 A lány fürkészőn nézett a kisfiúra.
– William?
A gyerek elmosolyodott.
– Igen. Hogy találtad ki?
– Nem kitaláltam, tudtam.
– Apa mindig összekever bennünket.
– Azt elhiszem. – A lánynak mosoly suhant át az arcán. – Tudjátok,
hol van?
– A konyhában. Éppen teát készít – magyarázta William. – De nem
tud jó teát főzni. Jobban jársz, ha megcsinálod magadnak.
– Nem lehet az olyan rossz – békítette Poppy. – Megyek, és
megkóstolom.
– Miss Taylor?
– Igen?
– Köszönjük, hogy nem csináltál balhét a liszt miatt. Apa megölt
volna bennünket, ha te nem védsz meg minket. Ezt ő mondta.
Poppy elmosolyodott.
– Biztosan nem tett volna ilyesmit. És hívjatok csak Poppynak! A
Miss Taylortól szörnyen öregnek érzem magam.
Poppy már ismerte a járást a konyha felé.
– Beszélni akart velem?
James zokniban állt a kövezeten, és a cipőjét tisztította.
– Igen – válaszolta, és felpillantott. – Bizonyára szeretné, ha
beavatnám az itteni szokásokba. De mivel én magam is alig tudom,
hogyan vezetik a háztartásunkat, a legjobb lesz, ha saját maga alakítja
ki a rendet. Éppen teát készítettem – tette hozzá.
– Igen, a fiúk említették.
A férfi ismét ránézett. Tekintetében vidámság bujkált.
 – Azt is mondták, hogy szörnyű teát főzök?
A lány nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el.
James szárazon felkacagott.
– Szolgálja ki magát… és ne habozzon, ha legszívesebben a
mosogatóba öntené.
– Nem lehet az olyan rossz – vigasztalta Poppy, és mosolya még
szélesebbre húzódott, miközben elragadtatva figyelte a férfi szeme
körüli apró ráncokat. – A teát nem lehet elrontani.
Öntött hát magának egy csészével, és leült az asztalhoz. James
háttal állt neki, és újra minden figyelmét a cipőpucolásnak szentelte.
A lány merengve figyelte széles vállát, amelyen a fehér ing minden
mozdulatnál megfeszült, azután pillantása a keskeny csípőjére siklott.
Egy csepp fölösleg sincs rajta, állapította meg magában. És
egyszeriben megint felidézte magában, milyen jó volt reggel
hozzáérni a férfi erős, meleg mellkasához, és érezni egyenletes
szívverését.
Fejezd már be az álmodozást! – figyelmeztette magát gondolatban.
Nyugtalanul kortyolt egyet a teájából, és elhúzta a száját. Az ikreknek
igazuk volt, ez tényleg borzalmas.
– Maga számítógép-specialista? – rukkolt elő hirtelen a kérdéssel.
– Specialista? – James futólag a lányra pillantott. – Szoftvereket
fejlesztek, ez minden. De nem nevezném magam specialistának.
– A középső öcsém úgy véli, hogy maga valóságos élő legenda –
válaszolta Poppy.
– Ez azért túlzás – jött zavarba a férfi.
Poppy témát váltott.
– A lakásom…
– Csak nincs vele valami baj?
 – Nem, egyáltalán nem erről van szó. Csak azon töprengtem, hogy
magukkal étkezem-e, vagy odafönt egyedül, és hogy egyáltalán
meddig tartózkodhatok idelent. Nem szeretnék útban lenni.
– Miért ne? Az ikrek is mindig azt teszik. És hogy vigyázni tudjon
rájuk, és el tudja látni rendesen a munkáját, szabadon kell idelent
mozognia.
James belebújt a cipőjébe.
– Azt szeretném, ha a lehetőségekhez képest megpróbálnánk
normális családi életet élni, és emiatt nem bánnám, ha a
keresztnevünkön szólítanánk egymást. Persze, csak ha nem bánja. – A
férfi kérdőn a lányra pillantott, Poppy pedig bólintott. – Gyakran
vagyok távol, és mostanában előfordulhat, hogy napokig nem jövök
haza. A fiúknak azonban állandóságra van szükségük. Magának az a
feladata, hogy ezt megadja nekik. Hogy ezt hogyan valósítja meg, az
már a maga dolga. – James felegyenesedett. – És most menjünk át a
könyvtárba! Ott megbeszélhetjük a többit.
A „többi” abból állt, hogy átadta Poppynak a kis Mercedes kulcsát és
egy nordwichi térképet. Azonkívül elkérte a lány bankszámlaszámát,
és közölte, mennyi lesz a fizetése. Az összeg hallatán Poppynak tátva
maradt a szája.
– Megszolgálja… – nyugtatta meg James.
Mire este William és George ágyba került, és Poppy rendet csinált a
konyhában, lassacskán ő is egyetértett a kiemelt javadalmazással.
Az ikrek nyilvánvalóan úgy gondolták, hogy már épp eleget
engedelmeskedtek, és válogatott komiszságokat eszeltek ki. Igaz,
Poppy mindig megtalálta a hangot velük, de estére alaposan elfáradt.
Adj magadnak egy hetet, és meglátod, menni fog! – bizakodott, mint
mindig, és bebújt a pehelypaplan alá.
 Mekkorát tévedett!
James már vasárnap délelőtt bejelentette, hogy tökéletesen megbízik
Poppyban, annyira, hogy hétfőn elutazik New Yorkba, és csak
pénteken este jön haza.
Amikor pénteken este kilenckor csengett a telefon, Poppy türelme
már a végét járta. James arra kérte a lányt, hogy menjen ki érte a
reptérre, mert egyetlen szabad taxit sem talált.
– A fiúk már ágyban vannak, és alszanak. Sajnos kénytelen lesz
kivárni, míg talál egy szabad taxit – felelte Poppy tömören, és letette
a kagylót.
Ám amikor egy fél órával később James belépett a konyhába, már
megbánta, hogy olyan ridegen válaszolt.
– Valami baj van? – kérdezte a férfi nyugodtan.
A lány vállat vont.
– Az ikreknek nehéz hetük volt az iskolában. Sajnálom, hogy az
előbb olyan barátságtalan voltam. De aggódom értük.
– Nehéz volt velük?
– Állandóan kieszeltek valamit, hogy a középpontba kerüljenek.
Benedvesítették az összes krétát, piros festékport szórtak a fehérbe,
összefirkálták az olvasókönyvüket… Evett már?
– Igen, ettem. – James levette a zakóját, és lehuppant egy székre. –
De egy ital jólesne.
– Teát vagy kávét?
– Whiskyt. És legjobb lesz, ha rögtön egy fél pohárral kezdem.
– Okos dolog ez?
A férfi halkan szitkozódott.
– Poppy, nekem nem kell pesztonka. És igaza van, bizonyára nem
okos dolog. De borzalmas hetem volt, szörnyű repülőút van
mögöttem, és igazán rászolgáltam.
Poppy a nappaliban találta meg a whiskysüveget, és csak negyedéig
töltötte meg a poharat.
– Egészségére, Poppy! – mondta a férfi. – A boldog napokra.
Poppyban egyszeriben szánalom ébredt a férfi iránt. Szegény olyan
kimerült, hogy biztosan nem akarja most még a fiai rosszaságait is
végighallgatni.
– Egy Helen nevű hölgy hívta telefonon, és arra kért, hogy
emlékeztessem a holnap estére.
– Tessék? Ó, a vacsora! De holnap biztosan találkozom vele az
irodában.
– Az irodában?
– Igen. Egész nap ott leszek, hogy behozzam a lemaradásomat.
Lehet, hogy még vasárnap is be kell mennem.
Poppy a fejét csóválta.
– James, nagyon hiányzott a fiúknak, és alig várták, hogy hazajöjjön.
A férfi meglazította a nyakkendőjét, kigombolta a gallérját, és
felsóhajtott.
– Esetleg indulhatnék egy kicsit később.
– Az nem elég. – Poppy leült a férfival szemben, és kihívóan nézett
rá. – Williamnek és George-nak szüksége van magára. Telefonált az
iskolaigazgató. Szeretné, ha minél hamarabb bemenne hozzá.
A férfi becsukta a szemét, és összeszorította az ajkát.
– Poppy, ma este képtelen vagyok ilyesmikkel foglalkozni.
– Márpedig foglalkoznia kell vele. Nem nézhet keresztül a fiain, és
nem reménykedhet abban, hogy a gondok majd maguktól
megoldódnak.
A férfi nyugodtan a lányra nézett.
 – Levenné a vállamról ezt a terhet? Végül is ezért van itt.
– Nem, ez nem igaz. Maga az apjuk, és vannak bizonyos dolgok,
amelyeket csak maga tud megoldani. Ez például ilyen. Muszáj időt
szakítania a gyerekeire…
Megcsörrent a telefon. Poppy odament, felvette a kagylót, majd
kezével letakarva Jameshez fordult.
– Mike az.
A férfi felsóhajtott, fogta a whiskyspoharát, és felállt.
– Majd felveszem a könyvtárban.
Poppy csüggedten ment fel a szobájába. Mérhetetlen sajnálatot
érzett az ikrek és az apjuk iránt.
Valamivel később zajt hallott a gyerekszoba felől. Hangtalanul
végigosont a folyosón, és Jamest pillantotta meg az ajtófélfának
támaszkodva. Egész testtartása mély szomorúságról árulkodott.
A férfi nyilván megérezte a jelenlétét, mert megfordult, és tekintete
találkozott a lány aggódó pillantásával.
– Jöjjön, igyunk valamit nálam! – ajánlotta a lány.
James meglepően halk léptekkel követte a lányt. Poppy gyorsan
feltette a kannát a tűzhelyre, azután átment a férfihoz a nappaliba,
ahol az éppen elmélyülten szemlélte a fényképeit.
– Úgy látom, boldog gyermekkora volt.
– Igen, valóban szerencsés vagyok.
James keserűen felnevetett.
– Az ördögbe is, Poppy, annyira igyekeztem, hogy biztonságot
teremtsek a fiúknak arra az esetre, ha történne velem valami, és
ugyanakkor megpróbáltam boldog családi életet élni. – Behunyta a
szemét, és megcsóválta a fejét. – Nem tudom, meddig bírom még.
A lány nem tétovázott tovább. Gondolkodás nélkül odament a
férfihoz, és átölelte. James egy pillanatra megdermedt, aztán
átkarolta a lány vállát, és szorosan magához ölelte.
Milyen jó érzés volt! Poppy keze akaratlanul is végigsiklott James
meleg hátán, a fenekéig, miközben a férfi olyan szorosan ölelte
magához, hogy a lány formás mellei izmos mellkasához nyomódtak.
Milyen biztonságban érezte így magát! Legalábbis egy másodpercig.
Mert aztán hirtelen feszültség támadt közöttük, és a férfi elhúzódott
tőle. James kérdőn nézett le rá.
Poppy állta a tekintetét.
– Jól van? – kérdezte aggódva.
– Túlélem. Tudja, mikor ölelt meg utoljára csak így egyszerűen egy
nő?
Poppy érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Gyorsan elengedte
a férfit, és elfordult. Nem szabad észrevennie, hogy mennyire
megbántotta. Ő nem csak úgy egyszerűen ölelte meg!
– Mit szólna egy teához? – kérdezte, és elátkozta bizonytalanul
csengő hangját.
– Köszönöm, nem kérek. Inkább lefekszem. – Az ajtóban még
egyszer megfordult, és a lányra nézett. – Maga csodálatos nő. Hála az
égnek, hogy maga van nekünk. Jó éjszakát, Mary Poppins!
Nem sokkal később Poppy is lefeküdt, és a fejére húzta a takarót.
Senkinek sem szabad meghallania, hogyan sír két kisfiúért és a
magányos apjukért.
– Apa hazajött?
William pizsamában állt a konyha küszöbén.
– Igen, tegnap késő este – felelte Poppy.
– Nem is nézett be hozzánk – nézett rá a kisfiú dacosan.
– Benézett, de már aludtatok, és nem akart felébreszteni benneteket.
 William szomorúan ült az asztalhoz. Poppy legszívesebben magához
ölelte volna.
– Mit szeretnél reggelire?
– Semmit.
A gyermek annyira szomorúnak látszott, hogy Poppy odaült mellé,
és vigasztalóan megfogta a karját.
– Enned kell valamit.
A kisfiú lerázta magáról a lány kezét.
– Fagylaltot akarok.
– William, ne beszélj butaságokat! – felelte a lány szelíden, de
határozottan. – Mit szólnál egy szelet pirítóshoz vagy egy kis
müzlihez?
– Nem! Fagylaltot akarok!
– Azt nem kaphatsz – jelentette ki Poppy határozottan, és fél
szemmel látta, hogy James kilép a könyvtárból, és a konyha felé indul.
– Fagylaltot akarok, vagy semmit – ismételte a gyermek könnyes
szemmel, azzal apja mellett kifurakodott az ajtón, és a lépcsőhöz
szaladt.
– Átkozott kölyök…
– Hagyja őt, James! Teljesen össze van zavarodva.
– Azt már nem! – mérgelődött a férfi. – George, azonnal gyere
vissza, és most rögtön kérj bocsánatot!
Ajaj, gondolta Poppy, lesz most nemulass!
– George!
A kisfiú megtorpant, és megfordult.
– Én nem is George vagyok! – kiáltotta. – Hanem William! És ha
többet lennél itthon, akkor ezt is tudnád.
– Te jó ég! – motyogta James, és dermedten figyelte, amint a fia
felrohan a lépcsőn, és eltűnik. Egy pillanattal később hangosan
becsapódott egy ajtó. A férfi az órájára pillantott.
– Poppy, megnyugtatná, kérem? Én máris késésben vagyok.
– De hát nem mehet el anélkül, hogy beszélt volna vele.
– Igazán sajnálom – válaszolta a férfi.
– Tőlem nem kell elnézést kérnie. Nem engem sértett meg. Ő a fia,
James. És maga nem ismerte meg.
–Hátulról.
– Először történt ilyesmi?
A férfi komoly arccal hallgatott.
– James, kérem…
– Poppy, nekem erre nincs most időm. Félóra múlva megbeszélésem
lesz, és még át kell néznem néhány iratot.
– De hiszen ma később akart bemenni az irodába – mondta a lány
szemrehányóan.
– Az még Mike telefonja előtt volt.
– Akkor halassza későbbre!
– Nem tehetem, Poppy.
A lány szomorúan megcsóválta a fejét.
– Tudja, tegnap este tényleg azt hittem, hogy előrébb jutottunk
valamelyest. Tévedtem. Magának az üzlet áll az első helyen, a fiai
csak a szánalmas másodikon. Pedig már csak maga maradt nekik!
Poppy egy röpke pillanatig azt hitte, hogy nyeregben van. Ám a férfi
ekkor sarkon fordult, fogta az aktatáskáját, és már be is vágta maga
mögött az ajtót.
– Vigyen el az ördög, James Carmichael – szitkozódott Poppy
halkan, miközben felszaladt a gyerekszobába.
William hason feküdt az ágyán, és szívszaggatóan zokogott. George
mellette ült, és ügyetlenül simogatta testvérét.
– Gyűlölöm – zokogta William.
– Ó, kicsikém… – Poppy gyengéden magához szorította a két
gyermeket. – Ne legyetek rá mérgesek. Mostanában nagyon sok
munkája van, és borzasztóan fáradt.
– Ő mindig fáradt, és folyton sok munkája van. Soha sincs itthon. És
ha mégis, akkor a könyvtárban ül, és ki sem dugja az orrát – mondta
George keserűen.
– Bárcsak ő halt volna meg, nem anya! – tette hozzá William, és
Poppy majdnem sírva fakadt.
Amikor James hazaért, lezuhanyozott, és máris indult a Helennel
való megbeszélésére. Közölte, hogy most nincs ideje beszélni a
fiúkkal, de holnap reggel bepótolja.
Poppy nem fűzött hozzá nagy reményeket.
A lány és a gyerekek szótlanul költötték el a vacsorát. Nyomott
hangulatban ülték körbe az asztalt, és amikor végeztek a vacsorával,
Poppy megengedte nekik, hogy nézhetik még egy kicsit a tévét. Ám az
ikrek nem találtak kedvükre való műsort.
– Nézegethetnénk képeket – javasolta William.
– Miféle képeket?
– Fényképeket anyáról. Apa soha nem akarja, hogy nézegessük. Úgy
gondolja, hogy csak elszomorít bennünket. De szerintünk őt
szomorítja el. Van kedved hozzá?
– Igen, William, van.
A kisfiú leugrott a kanapéról, és leemelt a sarokpolcról két
fényképalbumot. „James Róbert Carmichael és Clare Louise
Thompson” állt az album fedőlapján ezüst betűkkel. Nyilván ebben
tartották az esküvői képeket.
 Poppy óvatosan fellapozta az albumot. Az első kép egy nevető,
csinos, csillogó szemű, barna hajú menyasszonyt ábrázolt, akit egy
boldog, évekkel fiatalabb James ölelt át.
– Édesanyátok nagyon szép volt – mondta Poppy a kisfiúknak. Ők
bólintottak, majd továbblapozva az albumot, apránként bemutatták
neki az egész családot. De Poppyt csak a büszkeségtől ragyogó James,
és a törékeny, életvidám Clare érdekelte igazán.
Vajon miért halt meg olyan korán? – merült fel benne a kérdés, és
remélte, hogy a másik albumban majd erre is fény derül. De nem így
történt.
A másik album képei a nászútról készültek, azután az ikrek
következtek, ahogy csecsemőből lassacskán kúszó-mászó
apróságokká, majd csintalan kisfiúkká cseperedtek. Aztán hirtelen
véget ért az album.
– Nyáron halt meg – közölte George. – Azóta nem utazunk a
nyaralóba.
– A nyaralóba?
– Igen, a norfolki parton van. Már nem emlékszünk rá, de sok
fényképen rajta van.
– Az apukátoké?
William bólintott.
– Kérdeztük, hogy miért nem utazunk oda, de csak annyit mondott,
hogy túl sok a dolga.
– De Frisbee és sokan mások a munkahelyéről mégis elmennek oda.
Csak mi nem.
– Frisbee?
William elfintorította az orrát.
– Helen Fosby-Lee. De mi csak Frisbee-nek hívjuk. Borzalmas nő. –
A kisfiú a szemét forgatta.
Poppy az ajkába harapott, hogy el ne nevesse magát, majd
mindkettejüket elküldte lefeküdni.
Szóval James Helennel kárpótolja magát, gondolta a lány, amikor
egyedül maradt a nappaliban. Miért ne? Végül is nem kell
szerzetesként élnie! Mindenestre a ma reggeli jelenet után az lett
volna a legkevesebb, hogy elhalasztja a találkáját, és a fiaival tölt egy
kis időt.
Poppy úgy látta, éppen itt az ideje, hogy komolyan elbeszélgessen a
férfival. Sóhajtva bekapcsolta a tévét, a távirányítóval a kezében a
kanapéra kucorodott, és egyik csatornáról a másikra kapcsolgatott.
Éjfélkor James végre hazaérkezett.
– Maga még fent van?
– Igen, beszédem van magával.
A férfi felsóhajtott.
– Tölthetnék magamnak előbb egy italt? Halálosan fáradt vagyok. De
lefogadom, hogy addig úgysem nyugszik, amíg el nem mondja, amit
akar. – Azzal meg sem várva a választ a bárszekrényhez ment, és
alaposan megtöltötte a poharát whiskyvel. – Nos, ki vele!
– A gyerekekről van szó.
– Mi másról? – A férfi leült a kanapé másik végére, és figyelte a
lányt, ahogy a megfelelő szavakat keresi.
– Szokott velük időnként az édesanyjukról beszélgetni? – kérdezte
Poppy, és a férfi szemébe nézett.
– Clare-ről? – James hangja meglepetésről árulkodott. – Nem túl
gyakran. De azt hiszem, ezen nincs mit csodálkozni.
A lány tétován megvonta a vállát.
– A fiúk azt mondják, hogy maga soha nincs itthon, nem törődik
velük, nem nézegetik együtt az édesanyjukról készült képeket, soha
nem utaznak el a nyaralóba, és… – Poppy elhallgatott, és megcsóválta
a fejét.
– És? – kérdezte a férfi barátságosan, miközben állhatatosan nézte a
lányt.
Poppy nyelt egyet.
– William azt mondta, bárcsak maga halt volna meg a felesége
helyett.
A férfi egy pillanatra elborzadva behunyta a szemét. Amikor ismét
kinyitotta, tekintete kifürkészhetetlen volt.
– Legalább ebben az egyben egyetértünk. De hát ebbe sajnos nincs
beleszólásunk. – James kiitta a poharát, és felállt, hogy újratöltse. –
Szeretne még valamit mondani?
Poppy tagadóan megrázta a fejét.
– Ma este mindenképpen el kellett mennie?
– Igen. Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük ezt a tárgyalást.
– Megbeszéltük?
– Helen és én. Ő felel az ilyen társasági összejövetelek
megszervezéséért, az ügyfelekkel való kapcsolattartásért és a
szerződések megkötéséért.
Társasági összejövetelek? Milyen találó, gondolta Poppy mérgesen.
– Azt hiszem, az ikrek nincsenek elragadtatva tőle.
A férfi keserűen felkacagott.
– Ez kölcsönös. Amikor Helen legutóbb itt járt, kiengedték a levegőt
az autókerekeiből.
Poppy igyekezett elfojtani mosolyát, de nem volt elég gyors, és
James rosszallóan felhúzta a szemöldökét. Ám utána a lányra
kacsintott.
 – Szörnyen mérges volt.
– Azt el tudom képzelni. És ki fújta fel újra a kerekeket?
– A fiúk. Órákig szenvedtek vele. Addig kölcsönadtam Helennek az
autómat… Ami a holnapot illeti, megpróbálok itthon maradni. De
éppen most vettünk át egy másik céget, amelyet át kell szerveznünk.
Eddig elég jól haladtunk, de még sok időre van szükségünk, hogy
végezzünk.
– A vasárnapra is?
A férfi felsóhajtott.
– A lehető leghamarabb be kell fejeznünk az átalakításokat,
különben sok munkahely veszélybe kerül. – James meglazította a
nyakkendőjét, hátrahajtotta a fejét a támlára, és Poppyra nézett. –
Adjon egy kis időt! Tartsa pórázon a srácokat, amíg túlleszek ezen a
kemény időszakon! Már nem tart sokáig. Talán két vagy három hétig.
Azután lesz rájuk időm.
– Ha nem jön közbe valami.
– Nem fog. Arról gondoskodom.
Mennyire szeretett volna Poppy hinni neki!
 3. FEJEZET

– Mit szólnátok egy erdei sétához? – kérdezte Poppy a fiúkat

másnap reggeli közben.
– Apa is jön?
A lány tétovázott. Inkább ne mondjon semmit, és megkímélje a
gyerekeket egy újabb csalódástól?
– Azt mondta, megpróbál ma egy kis időt veletek tölteni.
– Szerintem úgyis talál valami más elfoglaltságot – válaszolta
William.
James éppen akkor lépett ki a könyvtárból, és vidáman mosolygott a
reggelizőkre.
– Jó reggelt, fiúk! Jó reggelt, Poppy!
A lány ráemelte a tekintetét, és szíve vadul kalapálni kezdett. A férfi
öltönynadrágot viselt, fehér inggel és nyakkendővel. Tudtam,
gondolta szomorúan, miközben az apa leült közéjük.
– Szóval, mit csinálunk ma? – kérdezte James derűsen.
Poppy csüggedten a férfira nézett.
– Mi – hangsúlyozta szándékosan ezt a szót – arra gondoltunk, hogy
sétálunk egvet az erdőben. És maga?
– Jól hangzik. Veletek tartok.
– Szuper! – kiáltották az ikrek, és már rohantak is kifelé a
konyhából, hogy felkészüljenek a sétára.
– Mondja, James – érdeklődött Poppy csak úgy mellékesen –, maga
aludni is öltönyben szokott?
 A férfi végignézett magán, mintha meglepte volna a kérdés.
– Később még be kell néznem az irodába, és arra gondoltam, hogy
így időt takaríthatok meg.
A lány elnyomta a mosolyát.
– Azt kétlem. Odakint elég hideg van. Nincs farmerja?
James olyan tekintettel nézett a lányra, mintha meglepte volna az a
kijelentés, hogy február elején hideg lehet.
– Valahol biztosan van. Majd megnézem.
Amikor öt perccel később ismét megjelent, Poppy már megbánta,
hogy elküldte átöltözni. A kopott farmernadrágban, sötétkék
garbóban és krémszínű kötött pulcsiban, amelyet hanyagul a vállára
terített, olyan jól nézett ki, hogy egy pillanatra elállt a lány lélegzete.
James tíz évvel fiatalabbnak látszott, és annyira férfias volt, hogy
Poppy egyszeriben szörnyen védtelennek érezte magát. Már a puszta
gondolatától is megrettent, hogy gyakorlatilag egyedül voltak a
házban.
– Így már jobb? – kérdezte a férfi.
Még hogy jobb-e? Sokkal, sokkal rosszabb! Poppy titokban a pokolba
kívánta, motyogott valamit az orra alatt válasz gyanánt, és elfordult.
James utánament, megfogta a lány állát, és maga felé fordította a
fejét.
– Mit csináltam rosszul? – kérdezte suttogva.
Egymásra néztek, és hirtelen vibrálni kezdett körülöttük a levegő. A
férfi mondani akart valamit, de akkor elviharzottak mellettük az ikrek,
és a karjánál fogva húzni kezdték az apjukat.
– Gyere, apa!
Poppy nagy nehezen levette róla a tekintetét, és mélyet lélegzett.
– Jó ötlet – motyogta, azzal felhúzta a gumicsizmáját, és felvette a
kabátját.
A fiúk boldogan szaladtak ki a kertbe a kiskapuhoz, amely mögött az
erdő kezdődött. James és Poppy kényelmes tempóban, tisztes
távolságot tartva maguk között, követték a gyerekeket.
Bár James elmondta, hogy itt biztonságban vagyok, gondolta Poppy,
de nyilván nem bolondult meg, hogy ne fogadjon el valamit, amit
ezüsttálcán kínálnak neki. És ő most éppen ezt teszi. Határozott
mozdulattal zsebre vágta a kezét, és megpróbált átnézni a férfin.
Gyönyörű téli nap volt, napos és hideg. Az ikrek igazán alaposan
kitombolták magukat, sokat nevettek, és fogócskát játszottak.
– Maga még mindig mérges rám – fordult James hirtelen a lányhoz.
– Dehogy vagyok. Hiszen itt van, nem? És erre kértem.
– Ez igaz. De azon töprengek, vajon ezt csak a fiúk miatt tette-e. –
Azzal megtorpant, és a lányhoz fordult. Szótlanul nézték egymást. A
férfi tekintete mindent elárult, és Poppy abban reménykedett, hogy az
övé nem volt ennyire árulkodó.
James ekkor átkarolta a vállát, és magához húzta. Egek, meg akarja
csókolni! Poppy tudta, és érezte, hogy a lábai percről percre egyre
jobban elgyengülnek.
–Poppy…
– Apa! Apa, gyere ide!
James sóhajtva eleresztette a lányt.
– Rögtön megyek! – kiáltotta, és sokat ígérő pillantást vetett
Poppyra, mielőtt az ikrekhez futott volna.
A lány leült egy fatönkre. Mi történt vele? Hiszen nem először
csókolnák meg! Mindenesetre nem szabad, hogy erre sor kerüljön.
Mert ha hagyja, többé nem tudna ellenállni. Márpedig a fiúknak
szükségük van rá.
 Bújjon ágyba Helennel! – gondolta eltökélten, és ijedten vette észre,
hogy elönti a féltékenység. Gyorsan felállt, és odament a fiúkhoz.
James nem vette le róla a szemét, minden mozdulatát figyelte. Ám
Poppy átnézett rajta, és olyan buzgalommal kezdett foglalkozni a
gyerekekkel, hogy a férfi nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.
– Szándékosan kerül engem? – szegezte neki a kérdést, amikor
visszatérve egy pillanatra kettesben maradtak.
– Kerülném? – kérdezte a lány hetykén, és másra terelte a szót. –
Mit tervez még mára?
A férfi felkacagott.
– Igyekszik megszabadulni tőlem? Azt hittem, azt akarja, hogy
itthon legyek.
Poppy sóhajtva odafordult hozzá.
– Ne játsszon velem, James! A fiúk miatt vagyok itt, nem azért, hogy
magának legyen kivel cseverésznie.
– Bocsásson meg! – válaszolta a férfi ridegen, miközben hátrébb
lépett. – Itthon ebédelek, azután bemegyek az irodába.
Poppy, hogy leplezze fájdalmát, elfordult.
– Rendben. Akkor átöltözöm, és nekiállok főzni.
Azzal felszegte a fejét, beletúrt a hajába, és emelt fővel kiment a
konyhából. Ez a rámenős férfi nagyon szeretné őt megkapni. Ha
hagyná magát megcsókolni, legközelebb bizonyára már az ágyába
akarna bújni.
Na, abból aztán nem eszik. Azonkívül ott van neki Helen. James csak
játszik vele, mint macska az egérrel.
Ettől a gondolattól összeszorult a szíve.
Este Poppy már az ágyában fekve megpróbálta tisztázni a Jameshez
fűződő érzelmeit.
 Csakis testi vágyról lehet szó. Lenyűgöző férfi, akinek egészen
különleges kisugárzása van. Poppy érezte, hogy a vére pezsegni kezd,
amint rágondol, és idegesen megfordult. Hogyan vonzódhat ennyire
egy olyan férfihoz, aki elhanyagolja a gyerekeit?
Ne légy igazságtalan vele! – figyelmeztette egy belső hang. Hiszen
nem közönyösségből teszi. A körülmények miatt alakult így, és
legalább igyekszik ezen változtatni. Elmosolyodott a sötétben.
Szegény James! Fel kell hagynia a szemrehányásokkal, és nem szabad
őt érzelmi nyomásnak kitennie, hogy hajlandó legyen együttműködni
vele. A férfinak támogatásra van szüksége, nem leckéztetésre.
Igen, a gyengéi ellenére vonzódik hozzá. De mégsem hagyhatja
figyelmen kívül azt a tényt, hogy soha nem szeretett még olyan férfit,
aki elhanyagolta a gyermekeit. Ugyan, ki beszél itt egyáltalán
szerelemről? Hiszen ő csak segítséget jelent Jamesnek egy olyan
zűrzavaros időben, amikor egyetlen szabad perce sincs.
Kivéve persze Helent, mert az ő számára bezzeg van ideje.
Poppy igen furcsának találta, hogy milyen féltékenyen és
ellenségesen gondol erre a nőre, akit nem is ismer. Vajon komoly a
viszonyuk? – vetődött fel benne a kérdés, és azután az ikrek jutottak
az eszébe. Szegények milyen boldogtalanok lennének, ha James
elvenné azt a nőt.
Most már igazán elég ebből az őrültségből! – figyelmeztette magát.
Lehet, hogy a fiúk csak azért utasítják el Helent, mert nem az
édesanyjuk. Hiszen még soha nem találkoztál vele. Lehet, hogy
éppenséggel nagyon kedves.
Ez a lehetőség egyáltalán nem segített a helyzetén. Poppy jól
felrázta a párnáját, és a másik oldalára fordult. De csak nem jött álom
a szemére. Hiába számolgatta a bárányokat. Végül felült, és olvasni
kezdett, aminek az lett a következménye, hogy fél hétkor
elgémberedett nyakkal ébredt. Valamikor elaludt a könyv fölött.
Amikor nem sokkal hét óra után lement, Jamest már nem találta
otthon. Nem volt rá ezért mérges. A tegnapi feszültség után
egyáltalán nem akart vele kettesben maradni.
Később elvitte az ikreket az iskolába, és amikor visszaért, hallotta,
hogy valaki porszívózik a nappaliban. Mrs. Cripps feltehetőleg
meggyógyult.
Poppy barátságos arckifejezéssel odament hozzá. Semmiképpen nem
akart rosszban lenni a házvezetőnővel.
– Jó napot! – köszöntötte hangosan az asszonyt, hogy túlharsogja a
zajt. – Poppy vagyok, az új pesztonka. Maga bizonyára Mrs. Cripps.
Az alacsony, gömbölyded, ujjas köténybe öltözött asszony letette a
porszívót.
– Gondoltam, hogy azóta kerített egy újat. Ugyanis nem olyan nagy a
rendetlenség, mint különben. – Rosszkedvűen végignézett Poppyn. –
Remélhetőleg maga jobban beválik, mint az elődje. Ő terhesen
távozott innen. Valószínűleg csak azt kapta, amit megérdemelt.
Mindenkinek a magáét, ugyebár.
Ismét végigmérte a lányt, azután elfintorodott.
– A napnál is világosabb, hogy miért éppen magára esett a
választása. Vigyázzon, nehogy ugyanabba a csapdába essen! De talán
maga okosabb. Nem irigylem. Az a két kölyök a szünidőben kis híján
sírba vitt. Ne hagyja magát megfutamítani! Nem élném túl, ha megint
nekem kellene rájuk vigyáznom.
Poppy nyugodtan rámosolygott.
– Egészen jól boldogulok a fiúkkal, Mrs. Cripps.
– Várjuk csak ki a végét! – válaszolta az asszony, és ismét
bekapcsolta a porszívót.
Poppy kiment a konyhába, és nekilátott előkészíteni a vacsorának
szánt húst. A legutóbbi pesztonka tehát azért ment el, mert teherbe
esett, gondolta, miközben kicsomagolta a csirkét. De vajon mire
célzott Mrs. Cripps azzal, hogy a napnál is világosabb, miért rám esett
James választása. Vajon ez azt akarja jelenteni… Ó, édes istenem!
Poppy gyorsan leült.
Az nem jelentett újdonságot a számára, hogy sok férj kikezd a
pesztonkával. Ráadásul James már nem is nős. Lehet, hogy Helen
tényleg csak a munkatársa, és nem is folytat viszonyt vele, hanem
pesztonkákkal szórakozik?
No, majd ő megmutatja, hogy más, mint a többi lány. Arról szó sem
lehet, hogy róla pletykáljanak az emberek. Elkezdte feldarabolni a
csirkét, és közben azon bosszankodott, hogy ábrándokat kergetett, és
haragudott Jamesre, amiért bolondnak nézte, és kacérkodott vele.
Már a zöldséget tisztította, amikor megszólalt a telefon. Az ikrek
iskolaigazgatója volt, és határozottan kérte, hogy az apa menjen be
hozzá az iskolába.
– Mondjon egy-két időpontot, amikor magának megfelel, és azután
megpróbálok vele…
– Fél három vagy négy óra.
Poppy hunyorított.
– Ma? Mi lenne, ha holnap…
– Nem. Vagy ma bejön, vagy kizárom az ikreket az iskolából.
– Rendben, Mr. Jones. Megteszek minden tőlem telhetőt.
Poppy azonnal felhívta Jamest az irodában.
– Éppen tárgyalása van, Miss Taylor – közölte a nő a vonal másik
végén –, és azt kérte, ne zavarják.
 – Akkor is kapcsoljon be, kérem. Nagyon fontos dologról van szó.
– Ez meghaladja a hatáskörömet.
– Ha nem kapcsol be azonnal, elkezdhet aggódni az állásáért.
Mondja meg neki, hogy az ikrek kórházban vannak!
Pár másodperc múlva James szólt bele a telefonba.
– Poppy? Mi történt?
– Semmi, a fiúk jól vannak. Csak sürgősen beszélnem kellett
magával, és a házőrzője elállta az utat.
– A fenébe, Poppy, nehogy meg merje ezt még egyszer csinálni!
Majdnem szívrohamot kaptam ijedtemben.
– Sajnálom – felelte a lány őszintén. – De beszélnem kellett
magával. Mr. Jones, az iskolaigazgató telefonált az előbb.
James felsóhajtott.
–És?
– Bekérette magát az iskolába. Mára.
– Az lehetetlen.
– Nem hiszem, hogy van más választása. Ha nem beszélhet magával,
kicsapja a fiúkat az iskolából. Két időpontot adott. Fél három vagy
négy óra.
– Inkább négykor – válaszolta a férfi nagyot sóhajtva. – Akkor ma
tovább kell bent maradnom. A jó ég tudja, mikor érek haza. – Azzal
lecsapta a kagylót.
Az ikrek lehangoltak és durcásak voltak, amikor Poppy értük ment az
iskolába. A lány a visszapillantó tükörből figyelte őket. Otthon majd
kipuhatolja, mi történt.
Amikor már a konyhában ültek a lekváros kenyér és az almalé
mellett, William hozta szóba elsőként a témát:
– Ugye be fogja hívatni apát?
 – Mr. Jones? Igen. Állítólag valami csúnya dolgot írtatok a táblára az
egyik osztálytársnőtökről.
George megvonta a vállát.
– Lucy kezdte. Azt mondta, nem hiszi, hogy meghalt az anyukánk.
Szerinte csak világgá ment, mert olyan borzalmasan rosszak vagyunk.
– Hűha. – Poppy először az egyikükre, majd a másikukra pillantott.
– És vajon miért hiszi azt, hogy ti olyan rosszak vagytok?
William egyszeriben heves érdeklődést kezdett tanúsítani a
tányérján lévő egyik morzsa iránt.
– William?
– Egy pókot tettem a tejébe – bökte ki végül. – De csak azért, mert
beárult a matekdolgozat miatt.
– Miféle matekdolgozat miatt?
A kisfiú rugdosni kezdte az asztal lábát.
– Nem tudtam megoldani az egyik feladatot, és George segített. De
az nem az én hibám volt. Beteg voltam, amikor azt az anyagot vettük.
És akkor kiabálni kezdett.
– Ki kezdett kiabálni? – zavarodott össze Poppy.
– Lucy, amikor meglátta a pókot. Már a felét megitta.
– Jól van, fiúk, azt hiszem, ennyi elég. Szerintem legjobb lesz, ha
most a házi feladatotokkal törődünk. Azután fürdés és hajmosás. És
vacsora után mars az ágyba.
– Nem büntetsz meg minket?
Poppy ellenállt a kísértésnek, hogy magához ölelje a kis utálatost.
– Az édesapátok valószínűleg beszélni akar majd veletek. Addig
pedig megy minden úgy, ahogy szokott.
James természetesen tombolt a dühtől, amikor este hazajött. Miután
Poppy elmesélte neki a részleteket, kissé megenyhült ugyan, de nem
tudott mosolyogni.
– A fiúk kezdenek túl messzire menni.
– Csak egy kis időre van szükségük.
– Hát nem mindannyiunknak arra van szüksége? És ha már erről
beszélünk, Helen nemsokára megérkezik, hogy befejezzük a
félbehagyott munkát. Van valami harapnivaló itthon?
– Párolt csirke jó lesz?
– Ha arról van szó, ami ilyen fenségesen illatozik, akkor nagyszerű
lesz. Maga valóságos kincs, Poppy. Hol vannak az ikrek?
– Remélhetőleg már az ágyban. – A férfi felhúzta a szemöldökét. –
Ne legyen hozzájuk túlságosan szigorú! – kérte a lány. – Csak azt
akarják, hogy figyeljenek rájuk. Karolja át őket, és ígértesse meg
velük, hogy nem fognak többé ilyet tenni!
A férfi gúnyosan Poppyra mosolygott.
– Nem állt szándékomban agyonütni őket.
– Nem kell ahhoz megvernie őket, hogy fájdalmat okozzon nekik.
Annyira kétségbeesetten vágynak a maga elismerésére. Mondja meg
nekik, hogy szereti őket. Ezt tudniuk kell.
A férfi arcizma megrándult.
– Ez már valóságos érzelmi terror! Ehhez aztán jól ért.
– Bocsásson meg, de valakinek az ő pártjukon is kell állni.
– Rendben van, Poppy. Megértem magát. Nem ütöm őket agyon.
Legalábbis nem most. És tudja, én is az ő pártjukon állok. Csak én,
ellentétben magával, nem értek olyan jól ehhez.
Poppy követte a férfit a tekintetével, és most először kezdett
reménykedni, hogy megtalálja a hangot a fiaival.
Amikor már félúton volt felfelé, egy autó állt meg az udvaron. James
megfordult.
 – Ez Helen lesz. Kinyitná neki az ajtót, Poppy, és megkínálná egy
itallal? Azonnal visszajövök.
Hát végre megismerheti a híres-neves Frisbee-t. Poppy kihúzta
magát, nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót.
Helen éppen akkor lépdelt fel a lépcsőn világosszürke kosztümjében
és magas sarkú cipőjében. Kimondottan csinos volt, magas és karcsú,
ráadásul Jamesszel körülbelül egyidős lehetett. Sminkje tökéletes,
mézszőke haja kontyba fogva. Bármennyire fénytelen is az enyém,
ráadásul lófarokba van kötve, de legalább nem festett szőke, gondolta
Poppy egy kis elégtétellel. És ezen még az a tény sem változtatott,
hogy agyonmosott farmerjában és kinyúlt pulcsijában nem érezte
magát valami fényesen.
– Maga bizonyára Poppy – mondta Helen fagyos mosollyal.
– Igen, és maga Miss Fosby-Lee. Telefonon már beszéltünk
egymással. Jöjjön beljebb! Mr. Carmichael éppen lefekteti a fiúkat, de
azonnal itt lesz. Megkínálhatom egy itallal?
Helen belépett, és odanyújtotta Poppynak az aktatáskáját.
– Nagyon köszönöm. Bevinné ezt, kérem a könyvtárba? Én előbb egy
kicsit felfrissítem magam. És igen, egy pohár száraz fehér bor igazán
jólesne.
Poppy összeszorította a fogát.
– Hogyne, nagyon szívesen. Tudja, hol van a vendégmosdó?
Helen rövid kacajt hallatott.
– Feltehetőleg jobban, mint maga. Elég jól kiismerem itt magam. –
Kritikusan végigmérte a lányt. – James teljesen odavan magáért,
kedvesem. Hihetetlen szerencséje volt magával. Nagyon nehéz
manapság megbízható személyzetet találni.
Poppy alig észrevehetően felhúzta a szemöldökét.
 – Igazán? Ezt eddig mi még nem tapasztaltuk. Nálunk évekig
megmaradnak, ezért nem is kell gyakran újak után néznünk –
válaszolta, és mézédesen mosolygott.
Helen erre nem tudott mit válaszolni. És miközben azon
morfondírozott, vajon most megsértették-e, sarkon fordult, és
elvonult a vendégmosdó felé.
Poppy elégedetten utána nézett, majd bevitte az aktatáskáját a
könyvtárba. Azután kivett egy üveg Chablis-t a hűtőszekrényből,
kinyitotta, öntött belőle egy pohárral, és az íróasztalra tette.
Az ördögbe Helennel, gondolta, miközben a rizses zacskót a forró
vízbe helyezte. A párolt csirke, amely mellesleg a kedvenc étele volt,
nem elegendő három személy részére. Kénytelen lesz beérni egy
sajtos szendviccsel.
Amikor éppen az evőeszközöket készítette elő, James lépett be a
konyhába.
– Minden rendben? – kérdezte Poppy, és hangosan betolta a fiókot.
– Nem igazán – sóhajtotta a férfi. – Beszélnünk kell majd. A fiúk azt
hiszik, hogy Clare azért halt meg, mert ők valami rosszaságot
követtek el. Megpróbáltam értelmesen elmagyarázni nekik, mi
történt, de nem vagyok biztos benne, hogy sikerült. Hol van Helen?
– Felfrissíti magát. És ne aggódjon, James, majdcsak rendbe jönnek a
dolgok!
Poppy a férfira nézett, és lelkiismeret-furdalása támadt, amiért
kételkedni merészelt apai érzelmeiben. James megpróbált
mosolyogni. De túlságosan kimerült volt. Lehunyta a szemét, és az
arcát a kezébe temette.
– Ó, Poppy, bárcsak olyan bizakodó lennék, mint maga!
– Ne aggódjon! – ismételte halkan a lány, miközben vigasztalóan
megfogta a férfi karját. – Majdcsak megbirkózunk ezzel is valahogy.
James kinyitotta a szemét, és fürkészőn Poppyra nézett.
– Remélem. Nagyon remélem.
Tekintete a lány szájára siklott, majd mélyen a szemébe nézett.
Poppy nem tudott elszakadni az izzó szempártól, és hallotta James
hangját, amint a nevét suttogja, és érezte a testét, amint sóvárogva
nekidől.
– Szóval itt vagytok.
Helen hangjára bűntudatosan szétrebbentek.
– Helen… Bocsáss meg, hogy még nem üdvözöltelek. Kérsz valamit
inni?
Helen felváltva rájuk pillantott, majd Jamesen állapodott meg a
tekintete. A férfi mellett termett, és hosszú szempillái alól felnézett
rá.
– Kértem Poppyt, hogy…
– A bora a könyvtárban van. Felbontottam a Chablis-t. Maga is kér
egy pohárral, James?
– Igen, kérek. De ne fáradjon! Majd én töltök magamnak. Maga is
kér?
– Nem, köszönöm – válaszolta Poppy.
– Akkor beviszem az üveget a könyvtárba. Mikor lesz kész a vacsora?
– érdeklődött James.
– Néhány perc múlva. Hol terítsek? – kérdezte a lány.
– Maga vacsorázott már? – érdeklődött a férfi.
– Igen, ettem a fiúkkal – füllentett, és még csak el sem pirult.
Helennek nem szabad gyanítania, hogy miatta lemondott a
vacsorájáról.
– Akkor vigyük azt is magunkkal a könyvtárba, és majd munka
közben elfogyasztjuk. Szóljon, ha készen van, és majd kijövök érte.
Kimentek a konyhából, Poppy pedig elővett egy tálcát, és bevitte
nekik a vacsorát.
– Igazán nem kell kiszolgálnia minket, Poppy, de nagyon köszönöm
– mondta a férfi barátságosan.
– Szívesen tettem – felelte a lány mosolyogva. – A hűtőben találnak
még sörbetet és sajtot. Én felmegyek a szobámba.
– Értem. Jó éjszakát! – búcsúzott el tőle a férfi.
– Ó, Poppy, hozna még nekem egy pohár ásványvizet, mielőtt
visszavonul? – kérdezte Helen mézédes mosollyal.
– Hogyne, asszonyom – mormolta a lány, és pukedlizett egyet.
James tekintete elkomorult.
– Bocsásson meg! – mondta Poppy, amikor James kiment utána a
konyhába. – Csak Helen annyira…
– Leereszkedő?
Poppy gyámoltalanul megvonta a vállát.
– Sajnálom, ami történt. Tisztában vagyok vele, hogy én itt csak
alkalmazott vagyok, de…
– Fáradtnak látszik, Poppy. Feküdjön le!
– Még beszélni akart velem.
– Az ráér. Majd később benézek magához, hogy ébren van-e még. De
miattam ne maradjon fenn. Sokáig eltarthat, mire befejezzük a
munkát.
– Ébresszen fel nyugodtan, ha úgy gondolja!
– Rendben.
Poppy a lépcső felé fordult, és látta, hogy Helen törékeny, hegyes kis
állát kihívóan előreszegezve a küszöbön állva hallgatózik. Poppy
ártatlanul rámosolygott. Vajon hallotta, amikor azt mondta Jamesnek,
hogy ébressze fel nyugodtan? Valószínűleg igen. Megfordult a
fejében, vajon fájhat-e ez a nőnek, de azután úgy döntött, hogy nem
törődik vele.
– James majd beviszi magának az ásványvizet. Jó éjszakát, Miss
Fosby-Lee!
Helen szó nélkül sarkon fordult, és visszatipegett a könyvtárba.
Poppy visszafojtotta a nevetését, és halkan dudorászva felszaladt a
lépcsőn. Az első menet az ő javára dőlt el.
Poppy tudta, hogy James a szobában van. Egy pillanatig csendben
feküdt, és hallgatta a férfi egyenletes lélegzését. Aztán kinyitotta a
szemét, és a folyosóról beszűrődő fényben megpillantotta őt az ágy
végében állva.
Egyáltalán nem volt ínyére, hogy James alvás közben figyeli.
Egyszeriben furcsán védtelennek érezte magát, és önkéntelenül
feljebb húzta magán a takarót.
– Nem akartam felébreszteni – suttogta a férfi.
– Bocsásson meg! Fent akartam maradni, hogy beszélhessünk.
Azonnal felkelek…
– Nem, maradjon csak az ágyban, különben megfázik. A fűtés már
átkapcsolt éjszakai üzemmódra.
James leült az ágy szélére, és némán figyelte, ahogy a lány felkel, és
magára teríti a fürdőköpenyét. Poppy a férfi gyengéd pillantásától
kísérve egyszerre szegényesnek és illetlennek érezte szerény
hálóingét.
– Helen már elment? – kérdezte, hogy megtörje a csendet, és oldja a
feszült légkört.
– Pár perce hajtott el. Kérem, bocsásson meg az udvariatlan
viselkedéséért!
 – Nem volt udvariatlan – felelte Poppy a rá jellemző őszinteséggel.
– Csak kissé pökhendi. – James elmosolyodott. – Néha ilyen – tette
hozzá, miközben közelebb húzódott Poppyhoz, és megfogta az
ágytakarón nyugvó kezét. Belenézett a tenyerébe, és végigsimított az
életvonalán. – Vajon mit tartogat magának az élet, Poppy?
– A jó ég tudja… Valószínűleg egy fiatal parasztfiút és disznók,
birkák meg gyerekek nevelésével töltött nehéz éveket.
A férfi szája szögletében mosoly bujkált.
– És ez tetszene magának?
– Fogalmam sincs. Majd elmondom, ha ott tartok. – Poppy
tétovázott egy pillanatig. – És magának mit tartogat?
– Munkát, munkát és még több munkát. Közben meg valószínűleg
kínos látogatásokat a fiúk igazgatójánál. – A férfi szárazon
felnevetett, de Poppy kihallotta hangjából a magányosságot és a
kétségbeesést. – Már alig várom.
A lány gyengéden megfogta a férfi kezét.
– Ó, James!
A férfi sóvárogva nézett rá.
– A legrosszabbak az éjszakák, amikor ágyba kényszerítem magam,
de nem tudok aludni. És ennek semmi köze a szexuális vágyhoz, azt
könnyen le lehetne vezetni. Egyszerűen csak hiányzik valaki, akit
átölelhetnék. – Kinyújtotta felé a kezét. – Úgy szeretném átölelni
magát, Poppy – mondta rekedten.
A lány nem tudott neki ellenállni, és kitárta a karját. A férfi mély
sóhajjal közelebb húzta, lefektette maga mellé az ágyra, és szorosan
átölelte.
Meg sem fordult Poppy fejében, hogy helyes-e, vagy nem, amit tesz.
Teljesen természetesnek érezte, hogy a férfi mellkasán nyugszik a
feje, és hallgatja egyenletes szívverését.
James kissé felemelte a fejét, egy pillanatig némán figyelte a lányt,
azután ujjával megsimogatta sötétszőke haját.
– Milyen csodálatosan puha – súgta, miközben lejjebb hajolt hozzá,
és végül végtelenül gyengéden megcsókolta a száját. – Ó, Poppy –
suttogta alig hallhatóan. És a gyengéd érintés egyszeriben forró,
követelő csókká változott.
Poppy érezte, hogy felébred benne a vágy, és testét elragadja a
szenvedély. Felnyögött, szája önkéntelenül is kinyílt, és viszonozta a
csókot.
James keze lassan a lány vállára siklott, majd megsimogatta
nyakgödrének finom bőrét. Egyre lejjebb merészkedett, míg simogató
keze az árulkodón ágaskodó mellbimbóig nem ért.
Poppy a finom batisztanyagon keresztül érezte az izgató érintést, és
teste megfeszült. Amikor végül a férfi meleg keze megfogta a mellét,
szinte elemésztette az égő vágy.
– Kérlek… ó, kérlek! – suttogta sóvárogva, majd érezte, amint James
ajka megint megérinti a mellét.
Kéjesen felnyögött. És amikor a másik mellbimbóját is kényeztetni
kezdte James, a lány beletúrt a hajába, és szorosan magához szorította
a fejét. Izgató becézgetése már-már az őrületbe kergette.
James ráfeküdt a lányra, és egész testével a matrachoz szorította,
közben hevesen csókolta. Poppy a takarón keresztül is érezte a férfi
szilaj vágyát, és ellenállhatatlanul sóvárgott rá, hogy megérinthesse.
Ám James hirtelen abbahagyta a csókolózást, és fejét egy elfojtott
sóhajtással a lány vállára ejtette.
– Poppy, mi a csudát művelünk mi itt? Hiszen ép csak át akartam
ölelni.
 Poppy lassacskán magához tért, és egyszeriben eszébe jutottak Mrs.
Cripps szavai. Teremtőm, gondolta szégyenkezve, ész nélkül
rohantam a csapda felé! Elgyötörtén behunyta a szemét.
– Kérem, menjen el! – suttogta reszkető hangon.
James az oldalára hengeredett, és az ágy szélére ülve, a kezébe
temette a fejét.
– Sajnálom – mondta halkan. – Megígértem magának, hogy itt
biztonságban lesz. Kérem, bocsásson meg! Soha többé nem fog
előfordulni.
Poppy felült, a nyakáig felhúzta a takarót, és a hóna alá gyűrte,
mintha elrejthetné mögötte a szégyenérzetét.
– Ami a fiúkat illeti… – kezdte még mindig bizonytalanul csengő
hangon.
– Ne ma este, Poppy! – vágott közbe a férfi ridegen. – Most inkább
elmegyek, mielőtt még eszemet vesztve lerántom magáról a takarót,
és a forró, kívánatos testéhez simulok.
Azzal felállt, a hajába túrt, és lassan kiment a szobából. Poppy pedig
magára maradt égő vágyával és mélységes szégyenével a
félhomályban.
Másnap reggel elsőként ébredt. A lehető legesetlenebbül öltözve,
melegítőnadrágban leszaladt, hogy reggelit készítsen. Azután töltött
magának egy csésze teát, és leült a konyhaasztalhoz.
Mekkora bolond volt! De ennek vége. Mostantól távolságtartó lesz,
és az érzelmeit kizárólag az ikrekre fordítja. Az ördögbe is, miért
gyengült el ennyire?
Hallotta, amint a házban valahol becsapódott egy ajtó, felnézett, és
Jamest látta a nappalin keresztüljönni. Elegánsan volt öltözve, és
kimondottan mogorvának tűnt.
 – Jó reggelt! – köszöntötte a férfit udvariasan. – A tea a kannában
van.
– Nagyon köszönöm. – James töltött magának egy csészével, és
sóhajtva leült szemközt a lánnyal. – A tegnap este miatt… –
Pillantásuk találkozott, és egy pillanatra eltűnt a férfi tekintetéből a
hűvös kifejezés. – Nem fog, többé előfordulni, Poppy. Megígérem.
A lány idegesen megfogta a teáscsészéjét.
– Remélem, hogy be is tartja. Nem szándékozom újabb rovátka lenni
az ágykeretén. – Azzal óvatosan letette a kanalát a csészealjra. – És
ami a fiúkat illeti…
A férfi ismét felsóhajtott.
– Igen, a fiúk. Honnan veszik azt, hogy közük van Clare halálához?
– Beszélgetett már velük arról, hogyan halt meg az édesanyjuk?
Újabb sóhajtás.
– Valószínűleg nem. Nem szívesen beszélek róla.
– Még mindig fáj rágondolni?
– Hogy fáj-e? – A férfi a lányra pillantott. – Nem, tulajdonképpen
nem. Az egész nagyon hirtelen történt, és én… – Elhallgatott, és
Poppy hagyta, hogy összeszedje magát. A férfi megfogta a borsszórót,
és időnként a lányra nézett. – Clare-nek fájt a feje – szólalt meg aztán
újra. – De gyakran fájt neki, ezért nem találtam benne semmi
szokatlant. Üzleti vacsorára kellett volna mennünk, de azt már nem
vállalta, otthon maradt. Amikor hazaértem, már aludt, ami teljesen
érthetőnek tűnt. Mindenesetre nem hallotta, hogy bementem a
szobába. Aztán lementem, hajnali négyig dolgoztam, és akkor
mentem fel újra a hálószobába. – Megfontoltan visszatette a helyére a
borsszórót. – Akkor már halott volt. Agyvérzést kapott. Huszonhét
éves volt, én nem sokkal azelőtt töltöttem be a harmincat. Ebben az
életkorban az ember még nem gondol ilyesmire. A cég akkoriban volt
felfutóban. A munkába temetkeztem, hogy feledjem a fájdalmamat.
Azt hittem, ha sikerül eléggé elfoglalnom magam, nem marad időm
szenvedni. De ha hajnali kettőig dolgoztam is, és hatkor már újra
talpon voltam, még mindig maradt négy mérhetetlenül üres órám. –
James felsóhajtott, és ismét kezébe vette a borsszórót. – Egy idő után
már nem fájt annyira, de akkor meg a magány gyötört.
– És ezért ismét csak a munkába temetkezett?
Megint összenéztek.
– Igen. És azóta sem tudtam kitörni ebből a mókuskerékből.
Poppy teát töltött a csészéjükbe, és visszaült.
– Amikor először találkoztam magával, azt hittem, hogy csodára van
szüksége – mondta halkan. – De ez nem igaz. Magának egy nő kell.
James nagy levegőt vett.
–Nem, nem. Jóllehet, az ötlet adja magát. Egy anya a
gyermekeimnek, valaki, aki összetartja a családot, egy melegszívű,
kívánatos nő az ágyban. De ha azt tervezi, hogy megpályázza az állást,
akkor ezt azonnal verje ki abból a csinos kis fejéből. Se időm, se
kedvem nincs most kapcsolatba bonyolódni valakivel.
Poppy megértően mosolygott.
– Nem is magamra gondoltam. Hiszen rám úgyis egy parasztfiú vár.
De Helen igencsak kacérkodik ezzel a gondolattal.
– Helen? – kérdezte a férfi hitetlenkedve. – Ne beszéljen
butaságokat! Ő munkatárs, legfeljebb jó barát.
– Akkor tegnap miért féltékenykedett?
James összeráncolta a homlokát.
– Nem féltékenykedett.
– Dehogynem. Mi másért igyekezett volna annyira, hogy lejárasson?
Mert veszélyt látott bennem.
– Butaság.
Poppy felsóhajtott.
– Ahogy gondolja – válaszolta, és a mosogatóba tette a csészéket.
 4. FEJEZET

James tartotta magát az ígéretéhez. Poppy szinte egész héten nem

látta, és ha igen, akkor is csak a fiai társaságában. George és William
óvatosan viselkedett vele, és a férfi is igyekezett kerülni az
összeütközést. Olykor hármasban leültek a nappaliban,
fényképalbumot lapozgattak, és Clare-ről beszélgettek.
Ám ennek az volt az ára, hogy James hajnali ötkor már az irodájában
volt, hogy behozza a lemaradását, és Poppy látta rajta, hogy napról
napra kimerültebb.
Helennek ez persze egyáltalán nem tetszett.
– Akkor minek van a pesztonka? – hallotta egyik este tőle, amikor
vacsora után beugrott a férfihoz, hogy átnézzenek néhány aktát. –
Viselje ő az ikrek gondját!
Micsoda szívtelen nőszemély! – gondolta Poppy dühösen, amikor
felszolgálta nekik a kávét. Illik is ebbe az utálatos szalonba!
Poppy valósággal undorodott ettől a helyiségtől. A szobát újonnan
rendezték be, de teljesen színtelen volt. Az egész helyiségben a fehér
és a krémszín uralkodott, és hiányzott belőle minden otthonosság. A
világos kőrisbútorok ugyanolyan élettelennek hatottak, mint az
elegáns ülőgarnitúra, a minden kétséget kizáróan méregdrága
selyemtapéta és az ugyancsak pazarlóan bőven mért függöny, amelyet
alul unalmas, mesterkélt redőkbe rendezve összekötöttek.
Poppy örült, hogy újra az ajtón kívül lehetett. Készített magának egy
kakaót, és egy könyvvel a kezében leült a nappaliban. Nem sokkal tíz
óra előtt hallotta; hogy James kikíséri Helent, s ekkor bement a
szalonba, hogy összerámoljon. Amikor a megpakolt tálcával
végighaladt a szobán, az az őrült ötlete támadt, hogy mi lenne, ha
egyszerűen leejtené a makulátlan szőnyegpadlóra… Ám James
visszajött, és udvariasan elvette tőle a tálcát.
– Mi történt, Poppy?
– Semmi, miért?
– Úgy néz ki, mint aki mondani szeretne valamit.
A lány sóhajtva a hajába túrt.
– Szerintem nagyon ronda ez a szoba.
– Érdekes. Nekem is ugyanez a véleményem róla.
Poppy csodálkozva a férfira nézett.
– Akkor miért ilyen?
A férfi némileg zavartan felnevetett.
– Sokba került nekem az a belsőépítésznő, akivel berendeztettem.
– Ne mondja! Csak nem Helen egyik barátnője volt az illető?
– Úgy látom, nem nagyon kedveli őt. De igaza van, tényleg Helen
egyik barátnője volt az.
Poppy körbenézett.
– Az egész olyan…
– Színtelen?
A lány elmosolyodott.
– Igen. És túlságosan modern. Szerintem egy régi házat régies
stílusban kell berendezni. A többi szobában is ez az elv érvényesül.
– Ez igaz. – James elhúzta a száját. – Helen… hm… úgy gondolta,
hogy jó lenne, ha egy helyiséget másképp rendeznénk be. Őszintén
szólva, alig használom… De megért egy próbálkozást.
– Mégsem tetszik magának.
 – Az egész annyira… semmilyen – felelte a férfi vállat vonva.
Egymásra mosolyogtak.
– Maga mit csinálna vele? – kérdezte végül James.
– Színt vinnék bele, hogy melegebbnek hasson. A függönyöket
valamilyen élénk színű szegéllyel látnám el, tarka kispárnákat tennék
a kanapéra, középre pedig egy szép szőnyeget raknék. És a fehér
kőrisbútorok helyett mahagóni vagy sötét juharfa bútorokat állítanék
be. Esetleg mind a kettőt.
– És hol venne ilyesmit?
Poppy csodálkozva nézett rá.
– Hát árveréseken.
– Ott én már évek óta nem jártam. Utoljára fiatal házas koromban
vettem részt árverésen. – A férfi tekintete a tálcára siklott, de a lány
akkor is észrevette szemében a szomorúságot.
Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán mégis arra gondolt, hogy
talán jót tenne Jamesnek, ha néha emlékeztetné arra a nőre, aki a
fényképeken annyi mosolyt csalt az arcára. Lehetséges, hogy akkor ezt
az undok kis Frisbee-t is más színben látná.
– Mit szólna egy kakaóhoz?
James furcsán nézett rá.
– Egy kakaóhoz? A konyhában?
– Ide is visszajöhetünk – válaszolta Poppy mosolyogva.
A férfi megborzongott.
– Akkor már inkább a konyha – felelte mosolyogva, és Poppy követte
őt.
Öt perccel később kedélyesen üldögéltek az asztalnál, és kevergették
a kakaójukat.
– Hogy halad a gyerekekkel? – szólalt meg végül Poppy.
 James sóhajtott egyet.
– A körülményekhez képest egész jól. Nem is sejtettem, hogy ennyit
foglalkoznak gondolatban az édesanyjukkal. Már csak nagyon
halványan emlékeznek rá. Mindent tudni akarnak róla, és csak én
tudom elmesélni, milyen volt.
– És Clare szülei?
A férfi megcsóválta a fejét.
– Ők nem szívesen beszélnek róla. Még nem heverték ki a halálát, és
szerintem nem készültek fel arra, hogy találkozzanak a fiúkkal.
– Milyen szomorú!
James megint felsóhajtott.
– Igen. Hiszen a gyerekeknek szükségük lenne rájuk, ha már engem
nem látnak túl sokat.
– Ez idővel majd megváltozik.
A férfi kétkedően nézett rá.
– Azon vagyok. Mindenesetre az irodában rengeteg a munka.
Bármennyire szeretnék is megfelelni a maga elvárásainak, nem biztos,
hogy sikerülni fog. Lehet, hogy sosem lesz belőlem eszményi apa. –
Elgondolkodva kevergette a kakaóját. – Az ikrek úgy kezelnek, mint
egy idegent – folytatta halkan. – Mintha nem is ismernének engem.
– Miért, maga szerint ismerik?
James aggodalmas tekintetet vetett a lányra.
– Nem. És én sem ismerem őket. Megváltoztak. Megnőttek, és
kialakult a személyiségük. Amikor Clare meghalt, még kicsik voltak,
és könnyen ki lehetett elégíteni az igényeiket. Ennivalóra, védelemre
és szeretette volt szükségük… Sokkal könnyebb volt, mint ma. Most
már választ várnak a kérdéseikre. Én pedig nem tudok válaszolni
nekik.
 James megint lesütötte a szemét, és Poppy érezte, hogy könnyek
szöknek a szemébe.
– Sikerülni fog, James. Menjen el velük valahová!
– De hát hová? Azt sem tudom, mit szeretnek igazán.
A lány megvonta a vállát.
– Mi lenne, ha elmennének az állatkertbe? Mondjuk a hétvégén?
James ijedten felkapta a fejét.
– Te jó ég, Poppy, van fogalma róla, mikor voltam én utoljára
állatkertben?
– Úgy huszonöt éve? – nevetett a lány.
– Vagy még régebben. De ezen a hétvégén nem fog menni.
Birminghambe kell utaznom a cégátvétel miatt.
Poppy letette a kanalát, és hátradőlt.
– Igazán nem akarok gondot okozni magának, James, de eddig még
nem volt egyetlen szabadnapom sem. És a jövő héten szünet lesz az
iskolában, tehát teljesen be leszek fogva. Nem mehet el a hétvégén,
hacsak nem talál valakit, aki helyettesít.
James rémülten tekintett a lányra.
– Valaki mást… nem. Az ördögbe is, Poppy, nagyon sajnálom.
Egyszerűen kiment a fejemből. Majd megkérdezem Mrs. Crippst.
– Nem fogja vállalni.
– Ha elég pénzt ígérek neki, akkor igen.
Poppy felsóhajtott.
– A fiúk gyűlölik őt.
A férfi a hajába túrt, és teljesen összekuszálta a barna fürtjeit. Poppy
legszívesebben megigazgatta volna őket.
– Maga mit javasol?
– Nem maradt más választása, mint hogy elhalássza a birminghami
utazást, amiről persze hallani sem akar.
A férfi tétován megvonta a vállát.
– Ez tényleg nem megy, Poppy. Igazán sajnálom.
– Hazavihetem őket magammal? Akkor én is kifújhatom magam egy
kicsit, és a fiúknak is jót tesz egy kis változatosság.
– Hol itt a bökkenő?
– Nincs semmiféle bökkenő – felelte a lány mosolyogva. – Csak
alkalmazkodniuk kell. Korán kelni, segédkezni az állatok etetésénél,
és elkísérni az öcséimet körbe a farmon, ilyesmi. Semmi bajuk nem
lesz, kivéve, hogy jól elfáradnak. Az édesanyám majd gondoskodik az
ellátásukról. A friss levegőtől pedig úgy fognak aludni, mint a
mormota.
– Ez csodásán hangzik… Én is mehetek? – tréfálkozott a férfi, de
Poppy igazi sóvárgást vélt kihallani a hangjából.
Vajon mikor érezte magát utoljára jól, mikor ment el valahová
szórakozni, és mikor élvezte az életet? – merült fel benne
önkéntelenül is a kérdés, miközben a férfira nézett. És anélkül, hogy
mérlegelte volna, mit tesz, felemelte a kezét, s gyengéden
megsimogatta James borostás arcát. Aztán gyorsan visszahúzta a
kezét, nehogy elgyengüljön, és megcsókolja a férfit.
– Bármikor szívesen látjuk, amikor csak szabaddá tudja tenni magát
– felelte halkan.
A férfi rámosolygott.
– Nagyon köszönöm, Poppy. Bárcsak negyvennyolc órából állna egy
nap!
Poppy egész hétvégén azon töprengett, vajon James hogyan illene
ebbe a környezetbe. Az a férfi, aki korán reggel már az irodában van,
és esténként a könyvtárba bújik, bizonyára elveszetten érezné itt
magát. Ám a másik Jamesnek, aki a fiaival az erdőben futkározott,
remek mulatság lenne.
– Vajon melyik az igazi James, Bridie? – kérdezte Poppy az aranyos,
de szeleburdi ír szettert, amely kényelmesen elnyújtózott az ölében. –
Bárcsak tudnám!
– Mit szeretnél tudni? – kérdezte az észrevétlenül belépő Audrey
Taylor.
– Hogy kicsoda James valójában. Annyira lefoglalja, hogy Mr. Nagy
legyen, hogy nem marad ideje önmaga lenni. Lehet, hogy már maga
sem tudja, kicsoda valójában.
Az édesanyja leült mellé a földre, és barátságosan vakargatni kezdte
Bridie füle tövét.
– Kár, hogy nem lehet itt. Egy kis kikapcsolódás biztosan jót tenne
neki.
Poppy felkacagott.
– De még mennyire! Nemrég kirándulni mentünk, és ha nem küldöm
el átöltözni, öltönyben és nyakkendőben indult volna az erdőbe.
Audrey is elnevette magát, azután fürkészőn a lányára nézett.
– Tom aggódott miattad. Attól félt, hogy James sok fájdalmat fog
még okozni neked. Én bízom az emberismeretedben, de sokat
töprengek azon, hogy miért félt Tom annyira tőle.
Poppy a szemét forgatta.
– Túlságosan férfiasnak találja.
– Na és az?
A lány alig láthatóan elpirult.
– Ő is csak egy férfi, anya. Magányos, boldogtalan férfi.
– Hm – jegyezte meg Audrey, miután egy percig figyelmesen
mustrálta a lányát.
 – Mi az, hogy hm?
– A végén még igaza lesz Tomnak. Lehet, hogy tényleg fájdalmat fog
okozni neked, csak nem úgy, ahogy ő gondolta – felelte az anyja, és
közben gyengéden nézett a lányára.
Poppy az ajkába harapott.
– Igazad lehet, anya. Éppenséggel igazad lehet.
Jamesnek alig kellett figyelnie a forgalomra, szinte egyedül volt az
úton. Gondolatai a fiai körül keringtek. Vajon tényleg ennyire rossz
apjuk volt?
Valószínűleg igen. És Poppy átható tekintete meg jó szíve kellett
ahhoz, hogy ezt felismerje. Ez a lány a fiúkra is jó hatással van. Annyi
rokonszenvet és megértést mutat irántuk, olyan szeretettel bánik
velük, és mégsem kapatja el őket! Igen, Poppy mindannyiuk életébe
szeretetet és melegséget hozott.
A férfi egy jelzőtáblához ért. Rögtön balra volt a Nordwichba vezető
út, de ha tovább megy egyenesen, valahol ott kell lennie Taylorék
farmjának. James tétovázott egy pillanatig. A jó ég tudja, hogy
megtalálja-e egyáltalán a birtokot. És az is lehet, hogy Poppy már
most, négy órakor visszafelé tart a gyerekekkel. Mégis, annyira
vágyott közéjük, annyira szeretett volna megfeledkezni egy kis időre a
munkahelyi gondokról és kikapcsolódni, hogy végül lekanyarodott a
főútról, és elindult a falu felé, ahol a farmnak kellett lennie.
Egyszer csak széles kaput pillantott meg, mögötte pedig a nagy,
rózsaszínű Tudorházat, amelyet már látott egy fényképen, melyet
Poppy mutatott neki.
Ez lesz az.
Megállította a kocsit a főépület előtt, kinyitotta az ajtót, de nem
szállt ki azonnal. Évek óta nem érezte még magát ennyire
bizonytalannak. A tárgyalóteremben mindenkivel könnyen elbánt, de
itt, Poppy otthonában hirtelen úgy érezte magát, mint a partra vetett
hal. Már éppen azon volt, hogy inkább elmegy, amikor egy asszony
lépett ki a házból. James őt is látta már az egyik fényképen. Sóhajtva
kiszállt hát az autóból, és odament hozzá.
– Mrs. Taylor?
– Igen. Maga minden bizonnyal James – válaszolta a nő mosolyogva.
– Korábban végzett az irodában?
– Igen. Bocsásson meg kérem, hogy zavarok, de Poppy olyan sokat
mesélt már…
Az asszony szeretetteljesen intett lisztes kezével.
– Egyáltalán nem zavar. Örülök, hogy megismerhettem magát.
Jöjjön velem a konyhába, és beszélgessünk, míg megsül a kifli! A fiúk
még úton vannak, Poppy pedig a kádban ülve élvezi a nyugalmat.
Segíthet nekem megkenni a kenyereket, így legalább nem lesz
lelkiismeret-furdalása.
A meleg, világos konyhában az asszony odamutatott a régi
anorákokkal teleaggatott fogasra az ajtó mögött. James fölakasztotta
a kabátját, és leült egy konyhaszékre. Az asztalon nagy kupac,
felszeletelt friss kenyér tornyosodott.
– Kér egy teát? – kérdezte az asszony, és már fel is tette a kannát a
tűzhelyre.
– Köszönöm, kérek.
Audrey elővette a kést a fiókból, és a vajat a kredencből. A kenyér
saját sütésűnek látszik, gondolta a férfi, miközben felgyűrte az
ingujját. Serényen kenni kezdte a kenyérszeleteket, és közben egyre
sóvárgóbban pillantgatott rájuk.
– Egyet nyugodtan megehet.
 James felnézett, és elmosolyodott.
– Így átlátni rajtam?
Mrs. Taylor felnevetett.
– Mondjuk inkább, hogy épp elég éhes férfit láttam már életemben.
A férfi fogott egy szelet kenyeret, és beleharapott.
– Mmm, ez igazán finom.
– Poppy sütötte.
– Nagyon tehetséges lány.
Audrey a vendége elé tett egy bögrét, és kezében egy másikkal ő is
leült az asztalhoz.
– Valóban az. És a szíve olyan, mint a vaj.
Ebből az utóbbi megjegyzésből nem lehetett nem kihallani a
figyelmeztetést. James Mrs. Taylorra pillantott, és megértette
nyugtalan tekintetét.
– Tudom, de igazán nem kell aggódnia. Nem fogok fájdalmat okozni
a lányának. Legalábbis nem úgy, ahogy gondolja. Bizonyára sokat fog
bosszankodni miattam, és lehet, hogy egypárszor csalódni is fog
bennem, de ami a személyes kapcsolatot illeti… – Hirtelen tudatosult
benne, mennyire ellentmondásosak a szavai, és szótlanul nézte a
gőzölgő italt a bögréjében. – Poppy nagyon vonzó nő – folytatta. – De
higgye el, biztonságban van nálam! A fiúknak sokkal nagyobb
szükségük van, rá, mintsem hogy egy futó kalanddal veszélyeztessem
ezt a kapcsolatot. Azonkívül többet érdemel annál. Túlságosan
tisztelem a lányát ahhoz, hogy csak a magányomat űzném el vele.
Audrey nyugodt tekintettel nézett a férfira, és biccentett egyet.
– Tiszteletreméltó a hozzáállása – mondta, és felállt. – Folytassa
csak a kenyérkenést! Mindjárt hazaér az éhes banda.
Amikor az asszony hátat fordított, a férfi titokban
megkönnyebbülten felsóhajtott. Éppen most felelt meg egy vizsgán,
de hogy milyenen és mi célból, azt egyáltalán nem értette. És abban
sem volt teljesen biztos, hogy igazán tudni akarja-e. Megkente a
maradék kenyereket, megitta a teáját, és kiöblítette a bögrét. Mrs.
Taylor közben megnézte a kifliket, és megterítette az asztalt.
James akaratlanul is fülelni kezdett a fentről lehallatszó
vízcsobogásra. És egyszeriben Poppy jelent meg lelki szemei előtt.
Lélegzete elállt a képzeletében felsejlő képtől, és a szíve azonnal
hevesebben kezdett verni.
Hát nem most ígértem meg az anyjának, hogy mellettem
biztonságban van? – figyelmeztette magát. Mrs. Taylor biztosan nem
bízna így benne, ha tudná, hogy most gondolatban Poppyt látja maga
előtt, amint beszappanozott, csillogó bőrrel ül a kádban, és a víz
lágyan hullámzik feszes, formás mellei körül…
Abban a pillanatban hangosan kivágódott az ajtó, és James
visszazökkent a valóságba. George és William viharzott be a
konyhába, nyomukban egy vizes, csatakos kutyával. Tommal és egy
körülbelül tizenhat éves fiúval, feltehetőleg Poppy legfiatalabb
öccsével.
– Apa! – Az ikrek megtorpantak.
– Sziasztok! – A férfi gyámoltalanul rájuk mosolygott, de a fiúk nem
viszonozták a mosolyát, hanem gyanakvóan néztek rá.
– Haza akarsz vinni bennünket? – kérdezte William.
– Nem… Legalábbis nem vacsora előtt. Jó napot, Tom! Jó látni
magát. – A férfi kezet fogott a fiatalemberrel, majd a másik öcs felé
nyújtotta a kezét. – James Carmichael vagyok. Maga pedig bizonyára
Peter.
A fiú bólintott, és kék szemével ugyanolyan lekicsinylően nézett rá,
mint Tom. James elfojtotta a mosolyát, és odafordult a fiaihoz.
– Nos, hogy tetszett itt nektek?
A fiúk bólintottak.
– Nagyszerűen éreztük magunkat – válaszolta George. – Éppen
vadászni voltunk. De Bridie-nek semmi hasznát nem vettük.
– Bridie?
A kutyalány, meghallva a nevét, odament a férfihoz, és a lábához
dörgölőzött, majd koszos pofáját bizalmasan a combjára tette.
– Ó, Bridie, ne! – kiáltotta Mrs. Taylor.
– Semmi baj – felelte a férfi, miközben akaratlanul is megsimogatta
a kutya fejét. – Már úgyis tisztítóba kell adnom ezt az öltönyt. –
Bridie megnyalta a kezét, és hűséges tekintettel nézett rá.
– Az ikreknek igazuk van. Teljesen alkalmatlan a vadászatra. – Tom
levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. – Az első lövésnél
elszaladt. Peter, tedd már ezt el, légy szíves!
A fiú odaadta testvérének a fegyvert, és James megkönnyebbülten
látta, hogy a ravaszt kibiztosították, a töltényeket pedig kivették. Ám
még mindig elborzadt a gondolattól, hogy a fiúk egy fegyver
társaságában rohangáltak odakint az erdőben. A félelme valószínűleg
tükröződhetett az arcán, mert egyszeriben egy kéz érintette meg a
vállát.
– Semmi bajuk nem eshetett volna – nyugtatta meg Mrs. Taylor a
férfit. – A fiaim különös gonddal bánnak a fegyverrel.
– Jó ezt hallani – felelte James halkan.
És akkor ismét kinyílt, majd becsukódott az ajtó. A férfi lassan
megfordult, és amikor összenéztek Poppyval, érezte, hogy szíve
hevesen kalapálni kezd.
– Jó napot! – üdvözölte a férfi zavartan.
 A lány mosolyogva odament hozzá, és James egy pillanatig azt hitte,
hogy meg akarja ölelni. Ám a lány hirtelen megállt előtte, és
csodálkozva felemelte a kezét.
– Jó napot! Csak nem tudott mégis elszakadni az irodájától?
A lány egyszerre látszott boldognak és meglepettnek.
– De igen – felelte a férfi, és csak nagy fáradsággal sikerült
megállnia, hogy ne ölelje át. – Nem bírtam ott maradni.
Idecsalogatott a kenyere illata.
– Hazudós.
A lány szívet melengető kacaja James maradék gátlását is feloldotta,
és a férfi szinte itta szemeivel a látványt. Poppy haja még vizes volt a
fürdéstől, a szeme csillogott. Egyszerűen varázslatosan nézett ki.
Jamest az ajtó csikorgása zökkentette ki merengéséből. Még egy
búzavirágkék szempár szegeződött rá. Poppy apja volt a tulajdonosa,
és James cseppet sem csodálkozott volna rajta, ha az apa kihívja őt a
tornácra, és kifaggatja a szándékairól. Ehelyett azonban a férfi
odanyújtotta hideg, kérges kezét, és ugyanolyan visszafogottan
barátságos modorban köszöntötte a vendéget, mint a felesége.
Nem sokkal később mindannyian körbeülték a nagy asztalt, és
nekiláttak a legbőségesebb vacsorának, amelyet James gyermekkora
óta látott. Mindent saját maguk készítettek. Volt ott sovány sonka,
zsenge szárnyas és ízletes marhasült, valamint ropogós téli saláta,
James saját kezével vajazott kenyere és annyi, de annyi sütemény,
hogy majdnem könnybe lábadt tőle a férfi szeme.
Nekidurálta magát az evésnek, és addig abba sem hagyta, míg úgy jól
nem lakott, mint a duda. Amikor azután letette az evőeszközt és
hátradőlt, észrevette, hogy Poppy elnézően mosolyog rá.
A többiek tovább ettek, és közben hallgatták Tom beszámolóját a
sikertelen vadászatról Bridie-vel. James a kutyalányra pillantott, aki
reménykedve a térdére tette a pofáját. A férfi megsimogatta az állat
füle tövét.
– Neveletlen kislány voltál? – kérdezte tőle szelíden.
– Inkább buta – felelte Tom. – Macskaeledelnek talán jó lennél,
Bridie, de semmi másnak. Buta némber.
A kutya felháborodottan vakkantott egyet, és Poppy is tiltakozni
kezdett.
– Férfigőg – állapította meg nyugodtan. – Egyébként sem értem,
miért lődözöl le ártatlan állatokat.
Jamesnek, egyke lévén, sohasem jutott osztályrészéül az az élvezet,
hogy a testvéreivel vitatkozzon. Ezért hát nagyon élvezte a láthatóan
megszokott szócsatát. Közben fél szemmel látta, hogy Bridie elment
mellőle, és az általános szidalmak közepette hirtelen elcsent egy nagy
darab sonkát az asztal szélén lévő tányérból.
– Bridie! – csattant fel egy emberként mindenki.
Ám a kutya ekkor már a sarokban álló szék alá bújt. Jóízűen
elfogyasztotta a zsákmányát, azután farkát csóválva, és szinte
behízelgően mosolyogva, ismét odament az asztalhoz. James
igyekezett visszafojtani a nevetését, de hallani lehetett, hogy
csendesen kuncog.
– Ez egyáltalán nem vicces! – kiáltotta Poppy, és mérgesen nézett a
szetterre. – Haszontalan kutya vagy!
És amikor erre Bridie a férfihoz kocogott, és a család hangos
tiltakozása ellenére a hátára hengeredett, James nem bírta tovább
türtőztetni magát. Hátravetette a fejét, és addig nevetett, míg
belefájdult a hasa. Amint végre abbahagyta, észrevette, hogy a fiai
döbbenten néznek rá. Abban a pillanatban az arcára fagyott a mosoly.
 – Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan.
– Te nevettél – felelte George.
– Te sosem szoktál nevetni – tette hozzá William, és elismerés
érződött a hangjából.
Egy pillanatig fagyos csend telepedett rájuk, és James úgy érezte
magát, mintha pofon vágták volna. Tényleg olyan ritkán szokott
nevetni, hogy a fiúk megdöbbentek, amikor ezt tette?
– Attól még szabad neki – mondta Poppy barátságosan, és ezzel
magára irányította a fiúk figyelmét.
Te jóságos ég, gondolta James, tényleg ilyen savanyújánossá váltam?
De hát mikor is nevetett utoljára együtt velük? Rémülten állapította
meg, hogy nem emlékszik rá, és hálás volt Poppynak, hogy elterelte a
gyerekek figyelmét, amíg összeszedte magát.
Evés után mindannyian átmentek a nagy nappaliba, ahol a kandalló
ontotta magából a barátságos meleget. A széles, kényelmesnek látszó
kanapé szinte hívogatta Jamest, hogy üljön bele, a függönyök kedves
virágmintázata pedig a szoba több pontján felbukkanó kispárnákon
folytatódott. A földre perzsaszőnyegeket terítettek, és Bridie a
kandalló mellé telepedve azonnal mély álomba merült.
James is legszívesebben ezt tette volna. A szempillái igencsak
elnehezedtek.
– Milyen gyönyörű szoba – mondta sóhajtva Mrs. Taylornak.
– Igen. Poppy alakította át tavaly, és mi is teljesen el vagyunk
ragadtatva tőle.
A férfi a lányhoz fordult, aki a kanapé másik végébe ült.
– Hajlandó lenne az enyémet is ugyanilyen otthonossá varázsolni? –
kérdezte, és mintha szánalmat látott volna felcsillanni a lány
szemében.
 – Megpróbálhatom. A múltkor azt gondoltam, csak ugrat.
James megcsóválta a fejét.
– Egyáltalán nem. Nos, megpróbálja?
A lány bólintott.
– A bútorok miatt el kell majd mennem néhány árverésre.
A férfi pajkos mosollyal az arcán Audrey felé fordult.
– Nem meggondolatlanság pénzt adni a kezébe?
Az asszony felnevetett.
– Az attól függ, mennyire bátor. Poppyt nem ejtették a feje lágyára,
és jó szeme van bizonyos dolgokhoz. A végén tetemes összeget
hagyhat ott, viszont jó helyre kerülne a pénze.
James ismét Poppyhoz fordult.
– Akkor teljesen a maga kezében vagyok.
Valami furcsa láng gyűlt a lány szemében, amitől a férfi vére
pezsegni kezdett. Egy röpke pillanatra mélyen egymás szemébe
néztek. Az üzenet félreérthetetlen volt. Azután a férfi gyorsan elkapta
a tekintetét.
Az ördögbe! – gondolta, pokolian nehéz lesz megtartani az anyjának
tett ígéretemet.
 5. FEJEZET

James ismét távolságtartóvá vált, legalábbis Poppyval szemben. A

fiaival, úgy látszott, egyre jobban alakul a kapcsolata, néha már együtt
nevetgélt velük. Végre kezdte visszanyerni az életkedvét, azt viszont
nem hagyta, hogy ebből Poppy is kivegye a részét.
Ha nagy ritkán beszélgettek, akkor is kizárólag a fiúkról. És bár a
lány ezerszer figyelmeztette magát, hogy ostobán viselkedik, mégis
hiányzott neki a férfi. Ha nem a gyerekekkel foglalkozott, állandóan
körülötte jártak a gondolatai. Úgy tűnt, ez ellen nem tud mit tenni.
– Mit csináljunk holnap? – kérdezte a fiúkat csütörtök este, amikor
szokásos módon James nélkül költötték el a vacsorájukat. Eddig
igazán jó programokat szervezett a szünidő alatt, de péntekre még
nem terveztek semmit.
– Nem tudom – felelte William. – Jó lenne apával elmenni valahová.
– Arra várhatsz – közölte George lemondóan. – Menjünk el a
műlesikló pályára! Ki akarom próbálni a snowboardozást.
Poppy elbizonytalanodott.
– Nem hinném, hogy ezt apátok jó ötletnek tartaná.
– Nem kell róla tudnia – jelentette ki a kisfiú.
– Kinek nem kell tudnia és miről? – szólalt meg az apa a gyerek háta
mögött.
George bűntudatosan összerezzent.
– Nem fontos – válaszolta halkan.
– George-nak az az ötlete támadt, hogy menjünk el holnap a
műlesikló pályára, és próbáljuk ki a snowboardozást – közölte a lány a
fiúk szemrehányó pillantásától kísérve.
– Én tulajdonképpen arra gondoltam – válaszolta James, miközben
lovagló ülésben elhelyezkedett a széken –, hogy elmehetnénk az
állatkertbe.
A fiúk nagy szemeket meresztettek rá, azután üdvrivalgásban törtek
ki, és átölelték.
– Vehetünk ennivalót a lámáknak? – kérdezte William.
– Nem is tudom. Azt hiszem, igen.
– Vannak ott elefántok?
– Lehetséges. Attól függ, melyik állatkertbe megyünk.
– Poppy is velünk jön?
James tekintete találkozott a lányéval.
– Remélem. Az állatkerti látogatás ugyanis eredetileg az ő ötlete
volt. Ha most cserbenhagy, végem van.
Poppy úgy tett, mintha még gondolkodna rajta, bár a válasza nem
volt kétséges. A világért sem hagyna ki egy kirándulást Jamesszel és a
fiúkkal.
– Rendben – egyezett bele végül. – Veletek tartok. De akkor korán le
kell feküdnötök. Fáradt gyerekeket nem szoktak állatkertbe vinni,
mert csak nyűgösködnek.
A fiúk egy szempillantás alatt eltűntek. Miután Poppy felolvasta
nekik a kötelező esti mesét, félóra múlva már aludtak, és a lány
visszatért a konyhába.
James a nyitott hűtőszekrény előtt állt.
– Van itthon valami ennivaló?
– Sült hús krumplival és salátával megfelel?
– Tökéletes. Maga evett már?
 – Igen, ettem az ikrekkel. – Poppy a tűzhelyre tette a serpenyőt,
majd Jameshez fordult.
– Ami az állatkerti látogatást illeti… tényleg van rá ideje?
A férfi elnevette magát.
– Tulajdonképpen nincs, de majd szakítok. Miért kérdi?
– Mert nem szabad becsapnia a fiúkat. Megígérte nekik…
– És be is fogom tartani, Poppy. Tudom, hogy korábban okoztam
már nekik csalódást, de holnap tényleg ott leszek.
Hiszem, ha látom, gondolta a lány, és föltette melegedni a vacsorát.
Miután a férfi a tányérjával és egy pohár borral a kezében eltűnt a
könyvtárban, Poppy rendet rakott a konyhában.
– „Nagyon köszönöm, ez igazán étvágygerjesztő” – majmolta a
férfit, miközben bedobálta az edényeket a mosogatógépbe. – „Maga
egy angyal, Poppy…”
– Poppy? – hallotta a férfi hangját a háta mögött.
A lány elvörösödve megfordult.
– Muszáj magának ilyen lopakodva járkálnia? – kérdezte
szemrehányóan.
James gyámoltalanul mosolygott.
– Bocsásson meg, csak a mustárért jöttem vissza. Valami rosszat
tettem? – kérdezte James a lány komor arcát látva.
– Maga? – Poppy csodálkozva nézett rá. – Azt gondoltam, én
csináltam valamit rosszul. Amióta hazajöttünk a szüleimtől, alig szólt
hozzám.
A férfi felsóhajtott, elfordult, majd ismét a lányra nézett. Poppy
elmerülten figyelte a szemében megbúvó fáradt kifejezést és
szomorúságot.
– Megígértem az édesanyjának, hogy vigyázni fogok magára.
 – És ez azt jelenti, hogy nem is beszélget velem? – kérdezte a lány
zavartan.
James felsóhajtott.
– Nem, természetesen nem azt jelenti. Csupán nem bízom
magamban, ha a közelemben van. Maga csodálatos lány, Poppy.
Bénának kellene lennem, hogy ezt ne vegyem észre.
A lány érezte, hogy elpirul, és egy pillanatra elakadt a lélegzete.
– Ez minden? – kérdezte azután a megkönnyebbülés magasztos
érzésével.
– Hogyhogy ez minden? – ismételte a férfi hitetlenkedve. – Nem
tudok magára nézni anélkül, hogy ne jönnék zavarba.
Poppy elmosolyodott.
– Hát, ami azt illeti, velem is hasonló a helyzet.
James halkan, de vaskosan szitkozódott egyet, majd izzó tekintettel
Poppyra nézett.
– Nagyszerű, ezek szerint mindketten ugyanúgy érzünk. De semmi
sem lesz közöttünk, Poppy. Szeretném, ha ezt tudná. Nem húzhatok
gyűrűt az ujjára.
A lány halkan felkacagott, és igyekezett könnyedén mosolyogni.
– Kértem én valaha is ilyesmit, James? Maga meglehetősen vonzó
férfi, ráadásul rengeteg pénze van. De bolond lennék hozzámenni
magához. A hátralévő életemet azzal kellene töltenem, hogy
ütközőként működjek maga és az ikrek között. – Azzal a férfira
mosolygott, hogy kissé tompítsa szavainak élét. – Nem, köszönöm.
Inkább maradok a parasztfiúmnál.
Poppy remélte, hogy legalább a férfit sikerült megtévesztenie,
önmagát ugyanis nem. Ez a nagydarab városi fickó minden parasztfiút
lepipált.
 Óvatosságból azért zsebre vágta a kezét, nehogy kitárja James felé a
karját.
– Kihűl a sültje – tette még hozzá a végén.
A férfi értetlenül rápillantott. Összeszorította ajkát, kivette a
mustárt a szekrényből, és kiment a konyhából.
Poppy megkönnyebbülve fellélegzett. Tényleg őrültség lenne
összejönni Jamesszel. De ettől még megtörténhet.
– Az ördögbe is! – szitkozódott halkan, és újra a mosogatógép felé
fordult.
– Nézd csak, apu, lehet állateledelt venni!
– Úgy látszik. – James előkotort némi aprópénzt a zsebéből, vett
rajta két csomag állateledelt, és odaadta a fiainak.
– És én nem kapok? – kérdezte Poppy vidáman.
A férfi neki is vett. Az ikrek előreszaladtak, és élvezettel futkostak
egyik állattól a másikig. Poppy és James igyekezett egy kicsit
céltudatosabban irányítani az állatkerti sétát, de a gyerekekkel nem
lehetett bírni. Akármerre mentek is, ők mindig a pingvinekhez akartak
visszatérni. A néhány napos pingvinfiókák teljesen lenyűgözték őket.
Aztán ezt is megunták.
– Nem megyünk haza? – kérdezték, és George a nyomaték kedvéért
a hasát kezdte fájlalni.
Csakugyan furcsán kipirosodott az arcuk, vélte Poppy, és George
valóban úgy tartja magát, mint akinek fáj a hasa. Így hát
hazahajtottak.
Útközben a gyerekek szótlanok voltak. Poppynak azonban gyanús
volt ez a nagy csend. Alig állt meg a kocsi a ház előtt, az ikrek
kipattantak a hátsó ülésről, és immár láthatóan teljesen gyógyultan
berohantak a házba.
 – Már jobban érzem magam… Megyek a fürdeni – közölte George.
– Én is – motyogta William, és követte testvérét a lépcsőn felfelé.
– Vegyétek le a kabátot! – kiáltott utánuk Poppy, de a két fiú már
eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. – Furcsa – jegyezte meg halkan a
lány, és visszament a konyhába, ahol James éppen felakasztotta a
kabátját az ajtó melletti fogasra.
– Hogy érzik magukat a fiúk?
– Jól. Amit egyébként nem értek. Furcsa nekem ez a nagy békesség.
A férfi megrántotta a vállát.
– A gyerekek már csak ilyenek. Ki tudja, mi zajlik a kis buksijukban.
Én már évekkel ezelőtt feladtam, hogy megértsem őket. Mit szólna
egy csésze forró teához? Egészen átfagytam.
Poppy teát készített, és kitöltött maguknak két csészével. Közben
hallotta, hogy odafont a fiúk megengedték a vizet, és halkan
vihorásztak.
– Úgy hallom, jól vannak – jegyezte meg a férfi, és kinyújtotta a
lábát az asztal alatt. És mintegy megerősítésül, odafentről halk
vihogás és pancsolás hallatszott.
– Csak ne legyen olyan nyugodt!– intette Poppy a férfit. – Jobb lesz,
ha felmegyek, és megmosom a fejüket.
– Előbb igya meg a teáját! Nem lehet olyan vészes a helyzet.
James olyan nyugodtan és elégedetten ült vele szemben, és annyira
lehengerlően nézett ki, hogy a lány szinte megbénult. Tűnődve nézte
a férfi arcát keretező barna tincseket, a gyönyörű szemei fölött
húzódó egyenes szemöldököt, a telt ajkat, amelyhez olyan jó érzés
hozzáérni…
Odafent azonban hirtelen hangos reccsenés, majd kiáltás hallatszott.
Poppy majdnem feldöntötte a bögréjét, úgy ugrott fel, és már rohant
is felfelé a lépcsőn. James a nyomában. Berontottak a fürdőszobába,
és a látványtól földbe gyökerezett a lábuk.
Az ikrek nyakig felöltözve a földön ültek, a félig megtelt kádban
pedig egy dél-afrikai pingvinfióka úszkált boldogan.
– Te jó ég! – James az ajtókeretnek támaszkodott, és rémülten nézte
a kis tengeri madarat. – Mi az ördög ez?
– Egy pingvin – válaszolta George idegesen.
– Azt látom – felelte az apja vészjósló nyugalommal. – Akkor most
azonnal bementek a szobátokba, felvesztek valami száraz ruhát, és a
nappaliban vártok rám. Poppy, maga meg úgy vigyázzon erre az
állatra, mint a szeme világára!
– Mit akar tenni? – kérdezte a lány, amikor a fiúk kisurrantak a
fürdőszobából.
– Felhívom az állatkertet, azután elkapom az ikreket, és kitekerem a
nyakukat – közölte a férfi, és kiment.
Poppy leült a vécé tetejére, és a fiókát figyelte. Úgy tűnt, egészen jól
érzi magát a fürdőkádban. A lány bedugta ujját a vízbe, és
megkönnyebbülve állapította meg, hogy hideg. Vajon adjon valami
ennivalót ennek a szegény állatnak? Talán egy kis olajos szardíniát?
Aztán úgy döntött, inkább nem ad. Jobb, ha előbb megtudják, mit
mondanak az állatkertben.
James hamarosan visszatért a fürdőszobába. Kezében a hordozható
telefonnal, időnként az úszkáló pingvinre pillantott.
– Úgy látszik, nem esett baja – adta hírül a telefonba. Nyilvánvalóan
kínosan érezte magát, mert az arcát halvány pír öntötte el. – Igen, az
nagyon kedves lenne. Természetesen állom a szállítás és az állatorvos
költségeit. Igen, természetesen. Szemmel tartjuk. Nem, nem engedjük
ki a fürdőkádból. Hogy hideg-e a víz?
 Poppy hevesen bólogatott, mire James továbbította a hírt. Még
egyszer bocsánatot kért, majd letette a kagylót.
– Hú! – James megdörgölte a fülét. – Nem mondhatnám, hogy
repestek az örömtől. Állítólag a pingvinfiókák nagyon hajlamosak a
fertőzésekre. Főleg stresszhelyzetben.
– Szegényke. – A lány meg akarta simogatni a madarat, de a férfi
elkapta a kezét. – És nem mondták, hogy adjunk neki enni valamit?
James megcsóválta a fejét.
– Nem adunk neki semmit. Hamarosan érte jönnek. Meg tudnám
ölni a fiúkat.
A férfi ezt egészen nyugodtan mondta, és Poppy tudta, hogy nagyon
dühös. Az ikrek ez alkalommal tényleg túl messzire mentek.
– Miért nem hagyja, hogy az állatgondozó váltson velük néhány
szót?
James szárazon felkacagott.
– Jó ötlet. Még az is lehet, hogy vállalná a nevelésüket. Ha
szerencsém van, akad még egy szabad ketrece. Bár ha nem bolondult
meg, igyekszik vissza az állataihoz. Ez a két kölyök túl sok egy ember
számára.
Poppy szelíden rámosolygott. James csalódottan felsóhajtott, és
hátával a falnak támaszkodva, a földre ereszkedett. Felhúzta a lábát,
és a térdére könyökölt.
– Miért éppen az én gyerekeim tesznek ilyet, Poppy?
– Lehet, hogy kellene nekik egy háziállat.
– Egy háziállat? Magának elment az esze!
– A legtöbb gyereknek van, James. Magának sohasem vettek a szülei
állatot?
A férfi megvonta a vállát.
 – Volt egy öreg macskánk. Nekem meg egy hörcsögöm, de a macska
megette.
Poppy majdnem felnevetett, ám James komoran ránézett.
– Éz egyáltalán nem vicces. A fickó az állatkertből szörnyű mérges
volt.
– Elhiszem, de ne aggódjon, James, nem esett baja a pingvinnek!
– Azt most még nem lehet biztosan tudni. Állítólag csak három hét
múlva derül ki, nem kapott-e fertőzést. – James bosszúsan fújt egyet.
– Már az állatkertben gyanút kellett volna fognunk, amikor
egyszeriben nagyon el akartak jönni. Soha többé nem indulok haza
úgy valahonnan, hogy előtte ne motozzam meg őket. Ki tudja, lehet,
hogy legközelebb egy tarantella pókkal vagy egy kígyóval állítanak
haza.
Poppy elnevette magát.
– Abban biztosak lehetünk, hogy többet nem tesznek ilyet. Mi lenne,
ha maga vigyázna tovább az állatra, én meg megnézném, mit
csinálnak? Azután előkészíteném a vacsorát, amíg megérkezik az
állatgondozó. Nos?
Az ikrek megszeppenve ültek a nappaliban.
– Ez nagy butaság volt – jegyezte meg a lány, mire William
elpityeredett.
– Apa meg fog ölni bennünket – szipogott.
– Azt kétlem – jelentette ki a lány. – Persze nagyon dühös, és
őszintén szólva, igaza is van.
– Poppy, beszélj vele! – esdekeltek a fiúk.
A lány megcsóválta a fejét.
– Nem. Ti az ő gyerekei vagytok. Joga van megbüntetni benneteket.
Nagyon felelőtlenül viselkedtetek, és ezért vállalnotok kell a
következményeket. És sajnos a pingvinnek is. Lehet, hogy
megbetegedett, sőt meg is halhat. Gondolkodjatok el ezen, míg
megérkezik az állatgondozó. – Poppy az ajtóból még visszafordult. –
Ugye nem tesztek többé ilyet?
A gyerekek tagadóan megrázták a fejüket.
Az állatkerti gondozó nem rejtette véka alá a véleményét. Ecsetelte a
lehetséges következményeket, melyeket az ikrek cselekedete okozhat,
és elmagyarázta nekik, hogy itt nem csak lopásról volt szó.
Szükségtelen szenvedésnek tettek ki egy állatot, megrémisztették, és
életveszélybe sodorták.
Amikor a férfi végre kibeszélte magát, a gyerekek könnyek között
megesküdtek, hogy soha többé nem tesznek ilyen butaságot.
– Egész életetekre el kellene tiltanom benneteket az állatkerttől –
jelentette ki a férfi. – De jobb ötletem támadt. Mielőtt még
jelenteném az esetet a rendőrségnek, megkérdezem az édesapátokat,
nem akar-e adakozni az állatkertünknek. Mit szólnátok például
ahhoz, ha örökbe fogadnátok ezt a pingvinfiókát?
James arcizma megrándult.
– Mennyibe kerülne ez nekem?
– Ötven fontba egy évre.
– És meddig él egy pingvin?
A férfi elmosolyodott, szemmel láthatóan élvezte, hogy sarokba
szorította ellenfelét.
– Úgy harminc évig.
– Har… Az ezerötszáz font! – suttogta Poppy ijedten.
Az ikrek rémülten kapták fel a fejüket. James egy szót sem szólt, csak
elővette a csekkfüzetét, és dühösen összeszorított szájjal kitöltött egy
csekket kétezer fontról.
 – Tessék. – Azzal odanyújtotta a csekket a férfinak. – Sajnálom,
hogy annyi bosszúságot okoztunk. Remélem, semmi baja nem esett a
pingvinnek.
– Én is remélem. És köszönet az adományért.
– Örömmel.
– Meglátogathatjuk a pingvint, ha megígérjük, hogy jól viselkedünk?
– kérdezte George, amikor a férfi felemelte az állat ketrecét.
A gondozó egyik fiúról a másikra pillantott.
– Ha a szüleitek jobban figyelnek rátok – válaszolta engedékenyen.
– Magamhoz fogom bilincselni őket… persze, csak ha olyan őrült
leszek, hogy még egyszer odamegyek velük – nyugtatta meg James az
állatgondozót, és kinyitotta a bejárati ajtót.
Miután magukra maradtak, rámordult a fiúkra:
– Irány lefeküdni! – utasította őket.
– De hiszen még nem is vacsoráztunk – nyafogott George.
William meghúzta testvére karját.
– Gyere, azt hiszem, ma úgysem kapunk vacsorát.
Poppy Jamesre pillantott, de a férfi megcsóválta a fejét. Ajjaj,
gondolta a lány, de ő is úgy találta, hogy a fiúk ezúttal tényleg nagyon
komiszak voltak. Ha most vacsora nélkül bújnak ágyba, talán a
jövőben jobban meggondolják, mit tesznek.
– Ne felejtsetek el fogat mosni! Pár perc múlva felmegyek hozzátok.
– Poppy Jameshez fordult. – Sajnálom.
A férfi csodálkozva nézett rá.
– Mit sajnál?
– Az én ötletem volt az állatkert – felelte a lány vállat vonva.
– Ők az én gyerekeim, Poppy. Ezért a felelősség is engem terhel.
Gondolja, ha a fiaim szemtelenül viselkednek az iskolában, akkor az
az oktatási miniszter felelőssége?
– Bizonyára nem – nevette el magát a lány. – Jöjjön, kész van a
vacsora! Mindjárt éhen halok.
James követte őt a konyhába.
– Valószínűleg a fiúk is. Maga szerint túl kemény voltam, hogy evés
nélkül küldtem őket lefeküdni?
– Kemény? – Poppy a férfira mosolygott. – Nem. És valószínűleg
örülnek, hogy ennyivel megúszták a dolgot. Dohogja ki magát! Végül
is később felvihet még nekik egy szendvicset, ha túlságosan furdalja a
lelkiismeret.
– Miért furdalna? Hiszen ők lopták el a pingvint. – James lehuppant
a székre, az asztalra könyökölt, és az öklére támasztotta az állát. –
Minden bizonnyal ez volt minden idők legdrágább állatkerti
látogatása.
– Valószínűleg. – Poppy kiszedett egy-egy darab párolt csirkét a
tányérokra. – De ugye itt most nem a pénzről van szó elsősorban?
A férfi felhúzta a szemöldökét.
– Úgy véli, hogy megengedhetek magamnak egy ekkora kiadást?
Igaza van.
– Akkor fogja fel úgy a dolgot, hogy valami jót cselekedett, és
nyugodjon meg! – válaszolta a lány, miközben töltött magának egy
kis bort, és helyet foglalt. – Egészségére!
James rámosolygott a pohár karimája fölött, és megcsóválta a fejét.
– Egészségére!
Poppy lopva figyelte, ahogy a férfi élvezettel hozzálát az evéshez.
– Nem rontotta meg – szólalt meg a lány.
– Tessék?
– A pénz. Nem rontotta meg magát a gazdagság. Itt ül a konyhában,
és párolt csirkét eszik az alkalmazottjával. Miközben egész sereg
személyzetet tarthatna, és dőzsölhetne minden jóban.
James feszélyezetten nevetett.
– Az nem én lennék. Meg aztán nem úgy nézek magára, mint az
alkalmazottamra, Poppy. Bár talán jobb lenne, ha így tennék.
– Helen úgy is tesz – csúszott ki a lány száján.
A férfi keserűen felnevetett.
– Igen, kétségtelenül. Ő nagyon ragaszkodik a személyzethez.
Szerinte legalább egy inast meg egy sofőrt kellene tartanom. Többször
kifejtettem már neki, hogy nincs rájuk szükségem. De azt hiszem, úgy
véli, hogy szégyenbe hozom magam, ha nem adok az ilyen
külsőségekre. Mr. Sikeresnek mutogatnia kellene, mi mindent
engedhet meg magának. – A férfi megvonta a vállát. – De én képtelen
vagyok ezt az elvet vallani, Poppy. Azt szeretném, ha az otthonom
valódi otthon lenne. Ezért is idegenkedem attól a szörnyű szalontól.
Tényleg, mikor kezd már hozzá az átalakításához?
A lány nyugodt tekintettel nézett rá.
– Igazán azt akarja, hogy átalakítsam azt a szobát?
– Hát persze. Mennyi pénzre van szüksége?
– Nem is tudom. A szőnyeg és a bútorok sokba kerülhetnek.
– Tízezer? Tizenötezer?
Poppy felkacagott.
– Ó, én ennek a tizedére gondoltam. A függönyökre csak egy
díszesebb szegélyt varrnék, és a párnák sem kerülnek majd sokba,
mert a huzatukat saját magam fogom készíteni. A szőnyeget viszont
együtt kellene kiválasztanunk…
– Miért? Én bízom magában.
– Valóban? De az ezrekbe kerülhet.
 James vállat vont.
– Poppy, maga nem csap be engem. Tudom. Megbízok majd egy
helybéli céget, hogy küldjön ide valakit anyagmintákat mutatni,
nyitok magának az egyik helyi aukciós házban egy számlát, és
elkezdhet árverésekre járni. Rendben?
Még hogy rendben van-e? Ez egyszerűen csodás! Olyan, mintha igazi
család lennénk, fordult meg Poppy fejében, és egyszeriben kísérteties
érzés fogta el. És miközben James szendvicset készített az ikreknek, és
felvitte a szobájukba, a lány azon töprengett, mibe is keveredett.
Kedélyesen együtt vacsoráznak, szabad kezet kap a bankszámlához,
hogy berendezze a szalont… Vajon túl fogja élni? Bár James
megígérte, hogy semmi nem történik köztük, ez egyáltalán nem
gátolta meg abban Poppyt, hogy fülig beleszeressen a férfiba.
Sóhajtva a karjára hajtotta fejét. Miért is kell Jamesnek olyan
eszeveszetten vonzónak és kedvesnek lennie? Nem hallotta a férfi
lépteit, mégis megérezte, hogy visszajött. És amikor a vállára tette a
kezét, és masszírozni kezdte merev izmait, Poppy szíve hevesen
megdobbant.
– Maga fáradt – suttogta James. – Menjen aludni!
Poppy felegyenesedett, de a fejét még mindig előre hajtva tartotta.
– Kérem, ne hagyja abba. Olyan jó érzés!
A lány érezte James erős, mégis gyengéd ujjainak érintését a hátán, a
nyakán. És a feje önkéntelenül is hátrahajolt a férfi meleg, lapos
hasára. James megfogta Poppy arcát, előrehajolt, és szelíden
megcsókolta.
A lány sóhajtva odafordult hozzá, James pedig átölelte. Poppy csókja
egyre hevesebbé, egyre szenvedélyesebbé vált. Felnyögött, és
hozzásimult a szeretett férfihoz. Érezte izgatottságát, és szinte
üvölteni tudott volna csalódottságában, mert az ikrek odafent voltak a
szobájukban, ráadásul még nem aludtak, és különben sem szabadna
megcsókolnia Jamest. És tulajdonképpen minden pillanatban
emlékeztetheti őt arra, hogy…
– Az ördögbe is – motyogta James, és kissé felemelte a fejét. – A
fene egye meg!
– Soha ne tegyen elhamarkodott ígéreteket! – ugratta Poppy,
összeszedve maradék humorérzékét.
A férfi halkan felnevetett.
– Márpedig tettem, bár akkor komolyan gondoltam, amit mondtam.
– James odament az ablakhoz, és kitekintett a sötétségbe. – Kedvelem
magát, Poppy – mondta halkan. – Nem biztos, hogy be tudom tartani
az ígéretemet.
– De hát miért kell ezen annyit rágódni?
– Miért? – James feléje fordult, és a tekintetében még mindig izzó
vágyakozás égett. – Mert nem akarom kihasználni magát. Mert maga
jobbat érdemel.
– Felnőtt nő vagyok, James – válaszolta a lány szelíden. – Engedje
hát, hogy én is dönthessék a sorsunkról.
– Nincsen „sorsunk”. Ez itt a bökkenő. Az életem már így is éppen
elég zavaros, nem hiányzik több bonyodalom. Szükségem van magára
a fiúk miatt. De ennél többet nem engedhetünk meg magunknak.
– A kettő kizárja egymást?
A férfi megvonta a vállát.
– Nem tudom. Nem tehetem kockára a boldogságukat. Sajnálom,
Poppy. Nem is tudja, mennyire.
 6. FEJEZET

Néhány nappal később James azzal a javaslattal állt elő, hogy Poppy
minden vasárnap és hétfőn szabadnapot kap. Már régen esedékes lett
volna egy ilyen megállapodás, a lány számára mégis valóságos
visszautasítással ért fel.
– Ha szombaton nem megyek sehová, vagy nem fogadok vendégeket,
természetesen már akkor hazamehet. Hétfőn reggel én viszem az
ikreket az iskolába, és délután is értük küldök valakit. Az igazgató
ajánlott egy hölgyet. Tehát csak hétfőn késő este kell visszajönnie,
hogy kedden átvegye a szolgálatot.
Poppy már rögtön a rákövetkező szombaton hazautazott, és előre
örült, milyen nyugodt, pihentető hétvégéje lesz. Ezzel szemben
nagyon hiányzott neki a Carmichael család.
Hétfőn reggel a konyhában édesanyja éppen egy újszülött bárányt
etetett cumisüvegből. Poppy előző nap csak tengett-lengett, és szinte
útjában volt szeretteinek. Most magára kötött egy kötényt, mert a
bárányokkal mindig ő foglalkozott.
– Az anyja és a testvére elpusztult. Apád ezt még meg tudta
menteni.
– Tudunk neki pótanyát szerezni?
– Lehetséges – válaszolta anyja mosolyogva. – De arra gondoltam,
hogy előbb egy kicsit kényeztethetnénk. Vajon az ikrek örülnének
neki?
Poppy érezte, hogy a szíve hevesebben kezd dobogni, és gyorsan
rávágta:
– Biztosan el lennének ragadtatva.
– Akkor idehozhatnád őket ebédre. Annyira jól érezték itt magukat,
és nem sok alkalmuk van állatok közelébe kerülni.
– Rendben, de előbb beszélnem kell Jamesszel. Ma valaki más vigyáz
a gyerekekre.
A házban csak az üzenetrögzítő válaszolt, az irodában pedig
közölték vele, hogy James tárgyaláson van. Poppy úgy döntött, inkább
személyesen beszél vele, és kéri el a fiúkat.
Kocsiba vágta magát, és már indult is. Gond nélkül odatalált az
irodaházhoz, és szintúgy akadálytalanul haladt el az elegánsan
öltözött recepciós hölgy mellett.
Az előszobában azonban egy vörös hajú, divatosan öltözött fiatal nő
tartóztatta fel. Poppy igencsak kínosan érezte magát a
farmernadrágjában és csizmájában. De hát nem is irodai munkára jött,
hanem két kis csibészért, hogy elvigye őket bárányt etetni. Mégsem
viselhet miniszoknyát és magas sarkú cipőt.
– Mr. Carmichaelnek tárgyalása van – mondta szigorúan a vörös
hajú.
– Neki mindig tárgyalása van. Lenne olyan kedves megkérni őt, hogy
jöjjön ki egy percre?
A titkárnő tagadóan megrázta a fejét.
– Nagyon sajnálom, de nem zavarhatom.
– Kérem! Nagyon fontos.
– Miről van szó tulajdonképpen? Majd én bemegyek, és beszélek
vele.
Poppy igyekezett visszafojtani a nevetését.
– Szeretném elvinni a fiait a szüleim farmjára, hogy megetessünk
egy kisbárányt.
– Egy kisbárányt? – ismételte a fiatal nő, és csodálkozva a lányra
nézett. – Komolyan azt akarja, hogy szakítsak félbe egy fontos
tárgyalást, és kérdezzem meg Mr. Carmichaeltől, hogy maguk
megetethetnek-e egy bárányt?
Poppy bólintott.
– Igen, kérem.
A titkárnő futó pillantást vetett a zárt mahagóni ajtóra, azután újra
Poppyhoz fordult.
– Nem tehetem.
– Akkor majd én megteszem – felelte a lány nyugodtan. Azzal
keresztülment a szobán, ügyet sem vetett a vörös hajú titkárnő
tiltakozására, és benyitott.
James éppen valamilyen előadás közepén tartott. Poppyt meglátva
elnézést kért, és odasietett hozzá. Közben a titkárnője is odaért.
– Mr. Carmichael, bocsásson meg, de ez a nő egyszerűen…
– Poppy, mi történt…
– Kérem, bocsásson meg, de feltétlenül beszélnem kell magával, és a
házőrzője utamba állt.
A férfi a titkárnőre mosolygott, és intett neki, hogy visszamehet.
– Mit csináltak már megint? – fordult azután ismét Poppyhoz.
– Semmit, nyugodjon meg! – válaszolta halkan kuncogva a lány. –
Csak ma éjjel kisbárány született a farmon, de az anyja elpusztult. És
anya megkérdezte, nem lenne-e kedvük az ikreknek megetetni a
bárányt. Elhoznám a fiúkat az iskolából, és vacsora után együtt
mennénk haza.
A férfi beletúrt a hajába, és elmosolyodott.
– Egy elárvult bárányt etetni… Igazi paraszti romantika.
 – A legigazibb.
James tekintetéből fájdalom és sóvárgás sugárzott.
– Én is mehetnék?
Poppynak elakadt a szava.
– Micso…? Igen, hogyne. De hiszen dolga van. Ezek az emberek…
A férfi gúnyosan elhúzta a száját.
– Ők várhatnak. Különben is már majdnem végeztünk. – Azzal
odafordult a tárgyalópartnereihez, akik leplezetlen kíváncsisággal
figyelték őket. – Sajnos, el kell mennem. Helen, átvennéd kérlek az
elnökséget, és válaszolnál helyettem a felvetődő kérdésekre? Nekem a
fiaimmal egy elárvult bárányról kell gondoskodnom.
Helen először nem akart hinni a fülének, de aztán gyorsan
összeszedte magát.
– Természetesen. A gyermekeid mindenek előtt.
Poppy csodálkozva felhúzta a szemöldökét, de James csak
mosolygott.
– Örülök, hogy egyetértünk. És ha most megbocsátanak… Helen
minden kérdésükre kielégítően fog válaszolni. – Azzal karon fogta
Poppyt, és elhagyta a szobát.
– Tartsa a frontot, Sue! Én most megyek megetetni egy kisbárányt.
Holnap találkozunk.
A vörös hajú titkárnő döbbenten nézett rá, és Poppyból csaknem
kipukkadt a nevetés.
– Látta, milyen arcot vágott? – kérdezte a férfit a liftben.
– Nem érdekel – fordult hozzá James mosolyogva. – Nagyszerűen
érzem magam.
Az ikrek majd megőrültek a bárányért. Audreynak szinte ki kellett
tépnie a kezükből, miután megetették, nehogy szeretetből
agyonnyomorgassák.
– Most aludnia kell – magyarázta a gyerekeknek barátságosan, ám
határozottan, és egy kisebb akolba tette a bárányt, amelyben több
anyaállat lakott a kicsinyeivel, és amelyet infralámpa melegített. A
kisbárány azonnal keserves bégetésbe kezdett.
– Nem vihetnénk be a házba? – kérdezték a gyerekek reménykedve.
Poppy felnevetett.
– Nem, hozzá kell szoknia a hideghez. De ne aggódjatok, hamar
megy ez!
Odakint az udvaron Audrey összébb húzta magán a kabátját,
– Szinte csontig hatol ez a jeges szél. Talán még havazni is fog.
Gyerünk, fiúk, menjünk be a jó meleg házba!
– Megetethetjük még egyszer a kisbárányt? – kérdezte William.
– Majd később – felelte Audrey. – Most mi vagyunk soron. Szólnál a
testvéreidnek, Poppy? Odaát vannak az istállóban.
Nem sokkal azután mindannyian a nagy asztal köré gyűltek, és
nekiláttak a vacsorának. James szemmel láthatólag nagyon jól érezte
magát. Vacsora után kártyáztak, míg végül Poppy apja kilenc órakor
felállt, hogy még egyszer megnézze az állatokat.
Húsz perc múlva tért vissza a házba, lerázta csizmájáról a havat, és
becsukta maga mögött az ajtót.
– Nem hiszem, hogy ebben a hóesésben ma bárhová is mehetnétek –
jelentette ki komolyan.
– Tessék? – James felugrott, és résnyire nyitotta az ajtót. – Olyan
hózápor van odakint, hogy az istállóig sem látni.
– Jobb, ha itt éjszakáznak – vélekedett Audrey. – Poppy, a fiúk
elalhatnak a vendégszobában, James pedig a tiéddel szomszédos
szobában.
 – Nem szívesen okoznék ekkora kellemetlenséget…
– Én pedig nem szívesen ereszteném útnak magukat ilyen időben –
vágott közbe az asszony. – Poppy, segítenél ágyat húzni?
James megfogta Audrey vállát.
– Maradjon csak, majd mi Poppyval elintézzük!
Az asszony csodálkozva nézett a férfira, aztán elmosolyodott.
– Rendben van.
Vajon James jól érzi magát itt? – töprengett Poppy felfelé menet a
lépcsőn. Látta, hogy a hó ferdén esik, és tudta, hogy a szél a fehér
hótakarót a város felé vezető bekötőutakra is ráfujja, és lehet, hogy a
farmot reggelre elzárja a külvilágtól. Legalábbis addig, amíg Tom el
nem takarítja a traktorjával.
Én pedig meg fogom vesztegetni valamivel, hogy ezt minél később
tegye, és megajándékozom Jamest meg az ikreket egy közösen
eltöltött nappal, gondolta a lány, miközben a beépített szekrényből
elővette a lepedőket és a huzatokat, majd átment a vendégszobába.
A fiúk fekhelye után még a Poppy szobája melletti helyiség
lényegesen keskenyebb ágyát is felhúzták. James elgondolkodva nézte
a két szobát összekötő ajtót.
– Biztonságban vagyok én itt? – kérdezte halvány mosollyal.
– Természetesen. Feltéve, hogy nem fél a pókoktól – vágta rá a lány.
James felnevetett, és segített neki kisimítani a lepedőt. Amikor
véletlenül összeért a kezük, Poppy érezte, hogy melegség árad szét a
testében, és megborzongott. Mi történt vele? Elég, ha egy szobában
tartózkodik Jamesszel, és az érzékei máris őrült játékba kezdenek?
Amikor lementek, a többiek már kényelmesen elhelyezkedtek a
nappaliban. Poppy a karórájára nézett, aztán jelentőségteljes
pillantást vetett az ikrekre.
 – Ne még, Poppy! – kérte George. – Még meg kell etetnünk a
bárányt. Már biztosan megint éhes.
A lány elnevette magát.
– Még sokáig nem lesz éhes. Szóval, nyomás az ágyba!
Poppy lefektette a fiúkat, azután leült a többiekhez a nappaliba.
Nem sokkal azután a testvérei is aludni tértek, majd a szülei is jó
éjszakát kívántak. Figyelmeztették a lányt, hogy ne felejtse el
megetetni a bárányt, majd magukra hagyták őket.
– Zavarjuk a többieket, ha még itt maradunk egy kicsit? – kérdezte
James.
A lány megcsóválta a fejét.
– Ha csendben vagyunk, nem. Miért?
A férfi ránézett.
– Mert szívesen elüldögélnék még itt magával a kandalló mellett,
és…
–És?
James megvonta a vállát.
– Csak úgy üldögélnénk.
– Micsoda falusi romantika!
A férfi nevetve felállt a karosszékből. Felemelte a lány kinyújtott
lábát, leült a kanapé másik végébe, és combjára fektette a lány lábait.
– Milyen hideg a lába – jegyezte meg, és dörzsölni kezdte, hogy
felmelegedjen.
– Mindig ilyen.
– Akkor vegyen fel cipőt!
– Utálok itthon cipőt viselni.
A férfi megcsóválta a fejét, előrébb hajolt, és belehelt a lány
harisnyájába, amitől Poppy akaratlanul is behajlította a lábujját.
Pillantásuk találkozott. A lány belenézett az izzó szempárba, és
érezte, hogy szívverése egyszeriben felgyorsult, még levegőt venni is
elfelejtett.
– James…
A férfi néhány másodpercig megigézve figyelte, ahogy a lány melle
fel-alá emelkedik a viseltes tréningfelső alatt. És ekkor olyan sóvárgó
tekintettel pillantott rá, hogy a lánynak minden akaraterejét össze
kellett szednie, hogy felálljon a kanapéról.
– Meg kell etetnünk Hectort – szólt fátyolos hangon, majd
csettintett Bridie-nek, és kiment a konyhába.
A férfi követte.
– Tessék! – nyújtotta át neki a lány az édesapja kabátját és
csizmáját. – Vegye fel ezeket, ha velem akar jönni! – Azzal
leakasztotta a saját kabátját is a fogasról, belebújt a csizmájába, és
kinyitotta az ajtót.
– És a tej? – kérdezte James, miközben a szakadó hóban az akol felé
igyekeztek.
– Majd megfejek egy anyabirkát – válaszolta Poppy.
Az akolba érve James lesöpörte a havat a válláról.
– Porhó esik, biztosan meg fog maradni.
A lány bólintott.
– A szél az utakra fújja a havat, és elzár minket a külvilágtól. – A
férfira nézett. – Nagy gondot okoz ez magának?
– Nem feltétlenül. Van faxuk?
– Hova gondol? – nevetett a lány. – Honnan lenne nekünk
ilyesmink, szegény parasztoknak?
A férfi elmosolyodott, és Poppynak lelkiismeret-furdalása támadt,
amiért nem mondott neki igazat. De ha elárulja, milyen korszerű
irodát rendeztek be az egyik szobában, James az egész napot ott
töltené, ahelyett hogy az ikrekkel, no meg vele jól érezné magát.
Megérdemel egy kis pihenést, igyekezett megnyugtatni rossz
lelkiismeretét. Azonkívül az a goromba Frisbee is megszolgálhatja a
fizetését.
– Helen majd mindent elintéz – vélekedett bizakodóan, miközben
lófarokba kötötte a haját. Azután fogott egy vödröt, letérdelt a
karámban az egyik birka mellé, és tapasztalt mozdulatokkal fejni
kezdte. Beletöltötte a tejet egy üvegbe, rácsavarta a cumit, és
bemászott Hectorhoz. – Maga is jön? – Azzal arrébb csúszott a
szalmán, hogy Jamesnek is helyet adjon.
Kis vonakodás után a férfi is bebújt hozzájuk, és karját a lány hátára
tette. Poppy igyekezett minden figyelmét Hectornak szentelni.
Ügyesen becsúsztatta a cumit az állat szájába.
– Jó így? – kérdezte mosolyogva.
– Nagyon úgy tűnik – válaszolta James közvetlenül mögötte.
A lány elégedetten sóhajtva a férfinak dőlt, fejét a vállára hajtotta, és
lehunyta a szemét. Hallotta Hector cuppogását, a többi bárány fojtott
bégetését, és élvezte ezt a békés légkört. Amikor az üveg kiürült, a
bárány védelmet keresve a lábához kucorodott. Poppy a férfira nézett.
– Minden rendben?
James bólintott, azzal gyengéden felemelte a lány állát, és az ajkára
szorította a száját. Poppy vére azonnal pezsegni kezdett, és érezte,
ahogy egy pillanatra elragadja a vágy. Fojtott sóhajtással James
karjába bújt, és elveszett varázslatos csókjában. Beletúrt puha, barna
hajába, és arra gondolt, milyen érzés lehet meztelen mellkasához
érni. De túl sok ruha volt rajtuk ahhoz, hogy ezt megtapasztalhassa.
Különben is őrültség lenne tovább folytatni a csókolózást.
 És mintha James olvasott volna a gondolataiban, elvette ajkáról a
száját, és szelíden megcsókolta a homlokát.
– Menjünk vissza a házba! – szólalt meg halkan.
– Igen – bólintott Poppy, és felült. Óvatosan a lámpa alá tolta a
bárányt, körberakta egy kis szalmával, és felállt.
A sűrű hóesésben siettek visszafelé az udvaron. Poppy füttyentett
egyet Bridie-nek, aki gyorsan beszaladt a házba, és sietve becsukták a
konyhaajtót.
– Még egy teát vagy kávét lefekvés előtt? – kérdezte a lány,
miközben lehúzta a csizmáját.
– Esetleg egy kakaót?
– Az is jó – felelte Poppy, felakasztotta a kabátját a fogasra, és
feltett melegedni egy kis tejet.
– Meséljen a farmról! – kérte James, amikor már a gőzölgő bögrék
mellett ültek az asztalnál.
És Poppy elmesélte, hogyan építették fel az itteni kis világukat,
milyen állatokat tartanak, és hogyan változott meg minden
gyerekkora óta. Legszívesebben órákig elüldögélt volna így Jamesszel,
de tudta, hogy a szülei csak akkor alszanak nyugodtan, ha már
mindenki nyugovóra tért a házban, és nem tartotta tisztességes
dolognak, hogy túlságosan visszaéljenek a türelmükkel.
– Jó éjszakát! – búcsúzott el Jamestől odafent a folyosón fájdalmas
mosollyal. Olyan szívesen megcsókolta volna, de nem bízott
magában.
Alig csukta be maga mögött a szobája ajtaját, hallotta, hogy odaát a
férfi az összekötő ajtó felé lépdel. Az ajtó kinyílt, és James megjelent a
küszöbön.
– Nem is kapok búcsúcsókot? – kérdezte panaszosan.
 Poppy nem tudott neki ellenállni, de őszintén szólva, nem is akart.
James karjába bújt, nyaka köré fonta a karját, és beletúrt puha
fürtjeibe.
Eredetileg csak egy búcsúcsókról volt szó. Ám amikor testük
összeért, fellángolt közöttük a szenvedély. James halkan felnyögött,
egyik kezével megfogta Poppy fejét, a másikkal pedig még jobban
magához szorította, miközben egyre hevesebben csókolta.
És amikor Poppy már azt hitte, hogy lábai menten felmondják a
szolgálatot, érezte, hogy a férfi megborzong. Enyhített a szorításon,
még egyszer szelíden szájon csókolta a lányt, majd finom csókokkal
borította az orcáját és a nyakát. Azután eleresztette. Poppy a szemébe
nézett, és látta, mennyire kívánja őt a férfi. Mintha a lelke sorvadna
el, ha nem kaphatja meg.
Szeretlek…
Ezt most ő mondta? Vagy James? Vagy csak itt van a nyelve hegyén?
– Jó éjszakát, Mary Poppins! Magával fogok álmodni – motyogta a
férfi, majd sarkon fordult, és halkan, de annál határozottabban
becsukta maga mögött az ajtót.
Poppy megkönnyebbülve tapasztalta, hogy nem kell
megvesztegetnie lomot. Bár időközben elállt a hóvihar, és napos idő
ígérkezett, a szél mégiscsak a segítségére volt. Méteres hó torlaszolta
el a traktorbeálló felé vezető utat, olyannyira, hogy csak a tető
kiszögellése látszott.
Az ikreket egyáltalán nem érdekelte a reggeli, legszívesebben
azonnal kiszaladtak volna a szabadba. Jó meleg sálban és sapkában
keresztülrohantak az udvaron, hogy jó reggelt kívánjanak Hector
báránynak.
Poppy javaslatát, miszerint építsenek hóembert, kitörő lelkesedéssel
fogadták. Nagy nevetgélések közepette gyúrtak három nagy hógolyót,
egymás tetejére állították, és jól összetapasztották őket. Találtak két
hasonló nagyságú követ a szemének, répát az orrának, és kis ágakból
szájat formáltak neki. Azután körbetekerték a nyakát egy régi sállal,
fejébe egy kiszolgált kalapot csaptak, és Poppy még egy saját
készítésű sípot is dugott a szájába.
Audrey készített néhány fényképet róluk és a hóemberről, végül
lekapta a hógolyócsatát is. Miután megetették Hectort, egy csésze
forró kakaó mellett megmelegedtek a konyhában. Épp akkor adta hírül
a rádió, hogy egész Norfolkot megbénította a hóvihar.
– Akkor valószínűleg otthonról sem tudott volna bemenni az irodába
– jegyezte meg Poppy Jamesnek.
A férfi nem sokkal azelőtt telefonált be a munkahelyére, és közölték
vele, hogy alig néhányan tudtak bemenni aznap dolgozni. Már akkor
megnyugodott valamelyest, de most a hírek hallatán teljesen
megkönnyebbült. Ettől kezdve nem pillantgatott folyton az órára vagy
a telefonjára, nem sandított állandóan az autója felé, hanem teljes
odaadással élvezte a nap hátralévő részét.
Akárcsak Poppy és az ikrek. Az, hogy együtt látom játszani a fiaival,
megérte azt a sok szomorúságot és lelki zűrzavart, amelyet a csókjai
kiváltottak belőlem, gondolta a lány.
 7. FEJEZET

Tom másnap korán reggel elkotorta a havat az bekötőutakról, és

James kihajtott az udvarról. Poppy nagyon elveszettnek érezte magát
nélküle, de nem haragudott rá, amiért elment.
Az ikrek egyáltalán nem igyekeztek az iskolába, és keserves
könyörgésbe kezdtek, amikor látták, hogy Poppy mindenáron el akarja
vinni őket.
– Már úgyis elkéstünk – nyafogott George. – Nem maradhatnánk itt
holnapig?
– Lehet, hogy megint elzárja az utat a hó – válaszolt nevetve a lány.
– Van rá esély? – kérdezte William kissé csüggedten.
– Nem sok. Még egyszer megetetjük Hectort, és elindulunk.
– Hiányozni fog nekünk – mondta George.
– De Bridie még jobban – tette hozzá William, a szetter füle tövét
vakargatva.
Poppyt furdalni kezdte a lelkiismerete. Tulajdonképpen Bridie az ő
kutyája, még ha az öccsei megpróbálták is a távollétében
vadászkutyává nevelni. És ha őszinte akart lenni magához, neki is
nagyon hiányzott a kutyája. Vajon Jamesnek lenne kifogása ellene, ha
magával vinné? Végtére is beszélgettek már egyszer arról, hogy a
fiúknak kellene egy háziállat…
De éppen Bridie?
Poppy nyelt egyet. Vajon mérges lenne James? A férfi alapjában véve
kedvelte a szettert, és a vonzalom kölcsönös volt. Vajon
megkockáztassa, hogy csak úgy egyszerűen magával viszi? Semmi
esetre sem akarta felhívni Jamest és megkérdezni tőle. Biztosan nem
örülne neki, ha most zavarná munka közben.
És amíg az ikrek segítettek Tomnak a traktoron, Poppy kiment a
konyhába, hogy kikérje édesanyja véleményét.
– Szerintem nagyszerű ötlet.
– És nem fog neked hiányozni Bridie?
Audrey szeretetteljesen megvakargatta a kutya füle tövét.
– De igen, de neked is nagyon hiányzik. És a testvéreid most akarnak
venni egy labrador kölyköt Bridgeréktől. Akkor legalább lenne végre
egy igazi vadászkutyájuk ehelyett az ostoba teremtés helyett.
Bridie eközben kilógatta a nyelvét, amitől nagyon mulatságosan
nézett ki. Poppy elnevette magát.
– Na jó, te semmirekellő, velem jöhetsz. De csak ha jól viselkedsz. –
Ezzel kapcsolatban mindenesetre nem táplált hiú reményeket.
James megtorpant a hallban. Csak nem kutyaugatást hallott? És
egyáltalán, hogy néz ki a lakás? A márványpadlót furcsa sárnyomok
tarkították, a nappali küszöbén egy régi kék takaró díszelgett, a
harmadik lépcsőfokon pedig egy széttépett kartondoboz maradványai
hevertek szanaszéjjel.
– De hiszen nekünk nincs is kutyánk – mormolta a férfi. – Vagy
rosszul tudom?
Rossz érzéstől hajtva odament a konyhaajtóhoz, és benyitott.
Mekkora hibát követett el! Mert abban a pillanatban nekirontott egy
nagy testű, gesztenyebarna valami, két koszos mancsával a fehér
ingének támaszkodott, és megnyalta az arcát.
– Rossz kutya, azonnal hagyd békén! – kiáltotta Poppy, mire a két
koszos mancs lecsúszott James válláról, végig az öltönyén. Most már
arra is ráfért a tisztítás. A férfi az ajtófélfának dőlt, és zavarodottan
nézett a lányra.
– Bridie?
– Igen.
James megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Hála istennek! Egy pillanatig azt gondoltam, hogy új lakót hozott
magával.
Az ikrek fészkelődni kezdtek a székükön, és Poppy is nyelt egyet.
James gyanakvóan körbepillantott, és várta az elkerülhetetlent. A lány
megköszörülte a torkát, és tétován a férfira mosolygott.
– Bizonyos értelemben erről van szó.
James szorongása egy csapásra visszatért.
– Hogy értsem ezt?
– Hiszen már… beszélgettünk egyszer arról, hogy a fiúknak kellene
egy háziállat – magyarázta a lány, és közben bátran mosolygott. –
Arra gondoltam, hogy megpróbálhatnánk Bridie-vel. Úgy tűnik, jól
kijönnek vele, és azt hittem, maga sem talál ebben semmi
kivetnivalót.
– Egy háziállatban? – ismételte a férfi rémülettől dermedten, és
igyekezett összeszedni magát. – Én legfeljebb egy hörcsögre vagy
aranyhalra gondoltam mindenesetre valami kisebb állatra…
James az előtte álló, farkát csóváló Bridie-re nézett, aki a nyelvét
kilógatva, kihívóan nézett rá. A férfi fáradtan megdörgölte a szemét,
majd a keze lehanyatlott, és a következő pillanatban érezte, hogy egy
nedves kutyaorr ér hozzá. Merengve megvakargatta a kutya füle tövét,
mire Poppy és a fiúk feszültsége egy szempillantás alatt
szertefoszlott.
James óvatosan átlépte Bridie csóváló farkát, és először is leült.
 – Nem kellene nektek már régen ágyban lennetek? – kérdezte a
fiúktól.
– Poppy azt mondta, hogy fenn maradhatunk, és megvárhatunk
téged, ha nem jössz túlságosan későn.
A férfi tekintete találkozott Poppy kissé bűntudatos, de kihívó
pillantásával.
– Tulajdonképpen már éppen készültek lefeküdni – felelte a lány, és
intett a fiúknak, hogy most az egyszer ne tiltakozzanak. És a két
gyerek egy szempillantás alatt kiosont a konyhából.
– Mrs. Cripps nem lesz elragadtatva.
Poppy hallgatásba burkolózott, és Jamesnek az a csalhatatlan érzése
támadt, hogy a lányt egyáltalán nem érdekli, mit fog szólni a
takarítónő a kutyához. Egyáltalán, amióta Poppy megjelent náluk, az
egész ház sokkal tisztábbnak, rendezettebbnek látszott. Ügy tűnt,
Poppy nemcsak a fiúkkal bánik kitűnően, hanem a házimunkából is
derekasan kiveszi a részét. De vajon minden gondossága ellenére el
tudja-e tüntetni Bridie nyomait is?
James merengve nézte a kutyalányt, aki most kimerülten elnyúlt
Poppy széke mellett. Tényleg maradjon? Poppy szemmel láthatóan
boldog, hogy itt lehet a kutyája, a fiúk nemkülönben. A férfi sóhajtott
egy nagyot, és ezzel megadta magát.
Vajon mi mindent tud művelni egy ilyen kutya? – töprengett.
– Poppy! – kiáltotta James mérgesen.
A lánynak inába szállt a bátorsága. Három napja van a házban Bridie,
és nagyon is tudta már, mit jelent ez a hangszín. Mit csinálhatott már
megint ez a kutya?
Bridie tegnap bejutott valahogyan a könyvtárba, felborította, majd
széttépte a papírkosarat. Tegnapelőtt pedig halálos nyugalommal
végigheveredett James ágyán, fogai között egy szétrágott zoknival.
James most sietve jött le a lépcsőn, és Poppy elé tartotta legjobb pár
cipőjét. A lábbelinek már nem volt cipőfűzője, és számos fognyom
díszelgett rajta. A lány felsóhajtott, és lelki szemei előtt látta, ahogy
az egész fizetése rámegy a kutya csínytevéseire.
– Sajnálom. Azt hittem, bezártam az ajtót.
– Ezek szerint mégsem, hacsak Bridie nem tudja kinyitni.
Poppy nyelt egyet.
– A kilincset igen, de a gombokat nem.
– Végre valami, amit nem tud – felelte a férfi gúnyosan. – Nem
lehetne korlátozni a mozgásterét? Vagy legalább jobban figyelni rá?
Túl nagy kérés, ha esténként hazatérve ugyanúgy találnék mindent,
ahogy reggel hagytam?
Poppy megint csak sóhajtott.
– Igazán nagyon sajnálom. A jövőben jobban oda fogok rá figyelni.
Túl sokat megengedtünk neki. Erős kézre van szüksége.
James motyogott valamit az orra alatt, hogy ezzel ő is egyetért, és
visszament a szobájába. Poppy bement a konyhába, leguggolt az alvás
közben oly ártatlannak látszó Bridie-hez, és mérgesen nézett rá.
– Az idegeimre mégy – szidta meg a kutyát.
Bridie kinyitotta a szemét, és tétován csapott egyet a farkával. Poppy
legszívesebben megsimogatta volna, de nem tehette. Felállt, odament
a tűzhelyhez, és megkavarta a spagettiszószt, mielőtt még odakap.
Már csak az hiányozna!
– Micsoda felséges illatok! – James kíváncsian belekukucskált a
fazékba a lány válla fölött. – Milyen kár, hogy el kell mennem!
Poppy megfordult, és értetlenül nézett a férfira.
– Még el kell mennie valahová?
 – Igen, lesz egy tárgyalásom Birminghamben. Ma este kezdődik, és
holnap majdnem egész nap tart. A cég megvásárlása után belső
átalakításokat hajtottunk végre, és most akarunk hozzákezdeni a
notebookgyártás kibővítéséhez. Tudja, folyamatosan fejlesztik a
hordozható számítógépeket, ezek jelentik a jövőt. A munkahely
mozgatható lesz.
– Milyen kár, hogy a magáé nem az, akkor haza tudná hozni –
jegyezte meg Poppy szemrehányóan,
James felsóhajtott.
– Igaza van, Poppy. Szólnom kellett volna, hogy ma este ne
számoljon velem a vacsoránál…
– Nem erről van szó – vágott a szavába a lány. – Péntek este van, és
a fiúk már azt tervezgették, hová mennek majd magával a hétvégén.
És bizonyára én leszek az, akinek közölnöm kell velük, hogy maga
megint nem ér rá.
A férfi újra sóhajtott egyet, és Poppyt furdalni kezdte a lelkiismeret.
– Ki szervezi a megbeszéléseket? – kérdezte váratlanul.
– Tessék? Ja, az Helen feladata.
– Gondolhattam volna – jegyezte meg a lány alig hallhatóan, és
olyan hévvel keverte meg a szószt, hogy az a ruhájára fröccsent.
Dühösen fogott egy törlőrongyot, és letörölte.
James gyengéden megfogta a lány kezét.
– Ne legyen rám mérges! – kérte halkan. – Nagyon fogok igyekezni,
hogy minél hamarabb itthon lehessek.
– Nem lehet elég hamar – válaszolta Poppy.
– Megpróbálom holnap befejezni az egészet. Megígérem.
A lány komoran nézett Jamesre. Egy szavát sem hitte.
– Ne ráncolja a homlokát, mert úgy marad – motyogta a férfi, azzal
lehajolt, és nyelvének hegyével megérintette Poppy fülcimpáját, – Ide
is fröccsent – suttogta, és megcsókolta a lányt.
Poppy elfelejtette a szószt, Birminghamet és azt is, hogy haragszik
erre a férfira. Mindenről megfeledkezett, csak James meleg ajkát
érezte az övén, és izmos testét a keze alatt. Még a tulajdon nevét is
elfelejtette volna, ha a férfi nem suttogja el újra és újra.
A telefon csengése azonban egy szempillantás alatt
visszazökkentette a valóságba, és ijedten összerezzent. James
rekedten szólt bele a kagylóba, sóhajtott egyet, és zsebre dugta az
egyik kezét.
– Rendben, Helen, megnézem, hogy nálam van-e. Ja igen, és holnap
szeretnék a lehető leghamarabb visszautazni. Hogy miért? A fiaim
miatt. Igen, tudom, de nem tehetek róla, hogy havazott. Igen, valóban
nem kellett volna odamennem, de hát megtörtént. Nem, Helen, nem
túloztam.
Én nem lennék ennyire türelmes vele, gondolta Poppy, miközben
minden szégyenérzet nélkül végighallgatta a beszélgetést. Miért nem
rázza le James ezt a boszorkányt? Valószínűleg a birminghami
tárgyalást sem indokolja semmi. Biztosan telefonon is el lehetne
intézni.
Poppy összeszorította az ajkát, és most már óvatosabban, újra
megkeverte a szószt. Amikor James letette a kagylót, továbbra is a
hátát mutatta neki, mert nem tudta, hogyan viselkedjen az iménti
csók után. Egészen ártatlan kis csókról volt szó, még ha neki el is
vette az eszét.
Jobb is, ha most elmegy, gondolta Poppy. Akkor bebújhatna az
ágyába egy könyvvel, és egy kis időre megfeledkezhetne a férfiról meg
a csókjáról.
 – Poppy!
– Egek, mi történt már megint? – mormolta a lány, azzal ledobta a
törlőkendőt, és felszaladt az emeletre. James ajtaja tárva-nyitva állt,
csakúgy, mint a fürdőszobájáé. Poppy futott a hang irányába, azután
hirtelen megállt.
James a nagy kád jobb oldalán ült, a bal oldalán pedig Bridie
bökdöste vidáman a hátmosó kefét. És mielőtt Poppy levette volna a
szemét a férfi lélegzetelállító testéről – ó igen, a mellkasa is szőrös
volt! – és kizavarhatta volna a kutyát a vízből, a kefe felbukkant a víz
alól, és Bridie támadást indított ellene.
James felugrott, és kimenekült a kádból. Bridie hatalmas szökelléssel
követte őt, majd a fürdőszoba közepén megállt, és megrázta magát,
persze éppen akkor, amikor az ikrek is megérkeztek. James egy
törülközővel a kezében a csuromvizes kutyára vetette magát, mielőtt
az még további károkat okozhatott volna.
Micsoda látvány! Poppy nem bírta magát tovább türtőztetni, és a
hasát fogva nevetett.
– Ezek az átkozott állatok a fürdőszobában! – szitkozódott James, és
gyorsan maga köré tekerte a törülközőt. – Először az a nyavalyás
pingvin, most meg ez a szörnyű korcs.
– Bridie nem korcs! – tiltakoztak a fiúk.
Poppy elkomorodott, megfogta a kutyát, és kivonszolta a
fürdőszobából. Bridie vidáman ugrálva követte gazdáját le a lépcsőn a
konyhába, ahol a lány szidalmazások közepette szárazra törölte. A
kutya meg mintha vigyorgott volna. Amikor azonban kinyílt az ajtó,
és James a lábszárközépig érő fürdőköpenyben átlépte a küszöböt,
Bridie odarohant hozzá.
Poppy bátran állta a férfi pillantását. Jól látta, mintha vidámság
csillant volna a férfi barna szemében? Remélte, hogy igen, és
elmosolyodott.
– Sajnálom. Figyelmeztetnem kellett volna, hogy Bridie imád
fürdeni, és az sem érdekli, ha ül már valaki a kádban.
A férfi ajka mosolyra rándult, majd elfordult, hogy megőrizze
méltóságát.
– Vettem észre – felelte szárazon. – Fogadok, hogy semmi értelme
azt javasolnom, vigye el egy kutyaiskolába, ahol engedelmességre
tanítják.
Legalább nem azt akarja, hogy vigyem az állatorvoshoz elaltatni,
gondolta Poppy. Kinyitott egy vörösboros üveget, töltött egy pohárral
belőle, és a férfi elé tette az asztalra.
– Hát igen – ismerte el. – Egyszer már megpróbáltuk. Tiszta őrület
volt. A második óra után a kiképző azt kérte, hogy ne menjünk többet,
mert Bridie csak eltereli a többi kutya figyelmét. Igaz, még csak öt
hónapos volt.
James kétkedőén a lányra pillantott.
– Szóval a második óra után nem mentek többet.
Poppy elpirult.
– Nem. Be kellett látnunk, hogy időpocsékolás.
James egyszerre dühösen és szeretettel bámult a kutyára.
– Annyira jámbor és szeretni való – szólalt meg végül, és Poppynak
elkerekedett a szeme a meglepetéstől.
És Bridie mintha felismerte volna a kínálkozó lehetőséget, odasétált
Jameshez, a térdére tette vizes fejét, és a tőle telhető
legbűntudatosabb pofával nézett rá.
– Te öreg szélhámos – mondta a férfi jóságosan, és megvakarta a
kutya füle tövét. – Ó, a fenébe, ne dőlj már nekem! De hát mit számít!
Hiszen ki lehet mosni ezt a köntöst. Egyébként az öltönyeim
visszaérkeztek már a tisztítóból?
– Igen. Ma reggel hoztam el őket.
– Talán egyszerűbb, ha veszek egy tisztítógépet – jegyezte meg
szárazon a férfi.
Poppy nem is tartotta ezt olyan rossz ötletnek.
Az időjárás napról napra melegebbé vált, és Poppy kölcsönkérte
édesanyja régi autóját, amelynek tetőcsomagtartója is volt. Így már
minden gond nélkül kimehetett Bridie-vel a szabadba, hogy ott
hosszú, és reményei szerint fárasztó sétákat tegyenek. Azonkívül úgy
számított, hogy a kocsinak bútorkeresés közben is jó hasznát veheti.
Egyik este Jamesnek az az ötlete támadt, hogy a kis Mercedest
cseréljék ki egy kombira. Poppyt meglepte James ajánlata, de igazat
kellett adnia neki. Visszavitte hát a kocsit az autókereskedőhöz, és
kicserélte egy kombira, amelynek a rakodóterébe egy régi
gyapjútakarót terített, hogy sem a bevásárlások, sem Bridie ne
tegyenek kárt benne.
És amíg James az irodában vagy Birminghamben tartózkodott, netán
éppen egy tokiói, esetleg egy New York-i konferenciára repült, Poppy
pórázon tartotta Bridie-t és az ikreket, ugyanakkor foglalkozott a
szalon átalakításával is.
Poppy nyelt egyet, és újra bólintott az árverési kikiáltónak. Vajon
Jamest tényleg nem érdekli, ha ő kiad ennyi pénzt egyetlen
bútordarabért? De ez a kis antik szekreter a sárgaréz fogantyúival és a
régi, bőrbevonatú, tintafoltos írófelületével egyszerűen csodálatosan
mutatna a két ablak között.
Amikor övé lett a szekreter, azonnal kiment a folyosóra, és felhívta
Jamest.
 – Éppen most dupláztam meg a szalon költségvetését – közölte.
– Jó befektetés? – kérdezett vissza a férfi.
A lány elnevette magát.
– Remélem… Máskülönben hónapokig dolgozhatok ingyen
magának, hogy ledolgozzam az árát.
– Arra nem lesz szükség. Ha ez magát boldoggá teszi, Poppy, akkor
én is az vagyok.
Remélhetőleg rászolgálok a bizalomra, gondolta a lány, miközben
hazaszállította a drága bútordarabot. Mrs. Cripps segített neki
beállítani a szalonba, és gyanakodva vette szemügyre a sárgaréz
fogantyúkat.
– Gyakran kell tisztítani?
– Csak időnként – igyekezett megnyugtatni Poppy.
– Jó, mert ettől a kutyától már így is alig tudom elvégezni a
munkámat. Ha engem kérdez, szerintem maga tiszta bolond, hogy egy
ilyen semmirekellőt tart a háznál.
Poppy kénytelen volt igazat adni az asszonynak. Tényleg érezni
lehetett Bridie jelenlétét a házban, és korántsem pozitív értelemben.
Hiába hozták el például a kosarát, minden éjjel felosont az emeletre,
és William ágyában aludt. Az ikrek és Bridie elválaszthatatlanok
lettek. Amikor pedig a fiúk nem voltak otthon, a kutya várakozva ült
az ajtóban, és csak akkor lehetett elcsalogatni onnan, ha ennivalót
vagy sétát ígértek neki.
Most is éppen őrt állt a bejárati ajtóban, miközben Poppy a
szekretert fényesítette. Valóban, mintha a két ablak közötti helyre
készítették volna. És miután elhozta az ikreket az iskolából,
felakasztja majd a gyönyörű virágmintás bordűrökkel díszített
függönyöket, amelyeket ma délelőtt hoztak meg a varrodából.
 – Kimehetünk az erdőbe? – kérdezte George, miután megette a
süteményét.
– Nem, maradjatok csak a kertben, ott szem előtt vagytok! És
vigyázzatok Bridie-re, nehogy elszaladjon!
Miközben a fiúk kimentek játszani, Poppy felakasztgatta a
függönyöket. Vajon tetszeni fog Jamesnek a szoba? Már majdnem
készen van, csak a szőnyeg hiányzik. De a napokban azt is kiszállítják,
miután felfrissítették és kitisztították.
Lehet, hogy James ma egy kicsit korábban fog hazajönni, gondolta a
lány. Februárban már olyan közel álltak egymáshoz, de az egész
mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna. Időközben április lett, ám
a kapcsolatuk egy tapodtat sem haladt előre. Legalábbis nem annyit,
mint azt Poppy remélte. Időnként rajtakapta a férfit, hogy
elgondolkodva nézi őt, és az ő gondolatai is túl gyakran keringtek
James körül, de ez még korántsem számított kapcsolatnak.
Poppy elégedetten nézett körbe a szalonban. Tényleg nagyon jó
munkát végzett. Vidáman felkapta a kabátját és a cipőjét, hogy
megnézze, mit csinálnak odakint a fiúk, amikor kivágódott a
konyhaajtó, és William viharzott be rajta. Az arca csupa vér volt,
amely a szeme fölötti vágott sebből csordogált.
– Poppy, gyere gyorsan! George leesett a fáról. – Azzal megragadta a
lány kezét, és a kerten keresztül az erdőhöz vonszolta.
Miért nem fogadnak nekem szót? – gondolta Poppy sóhajtva,
miközben William után loholt a keskeny ösvényen. Végre odaértek
George-hoz.
A kisfiú mozdulatlanul feküdt a földön. Az arca hamuszürke volt,
kivéve a halántékán lévő véraláfutásos púpot. Poppy vadul kalapáló
szívvel leguggolt a gyermek mellé, és megkönnyebbülve tapintotta ki
a pulzusát.
– Jó kislány. – Azzal megsimogatta Bridie fejét, aki szűkölve állt a
fiú mellett, és az arcát nyalogatta. – Maradj itt! És te is, William.
Azzal már rohant is a ház felé, hogy hívja a mentőket. Azután
visszament az erdőbe, és elküldte Williamet a ház elé, hogy ott várja a
mentőautót, és mutassa meg az utat az embereknek.
George lassan eszméletére tért, és akkor a távolban felharsant a
mentőautó vijjogó szirénája. Végre!
– Mi történt? – kérdezte a mentőorvos.
– A testvérem leesett a fáról – magyarázta William. – El akart kapni
egy mókust, és letört alatta az ág.
– Te meg a fa alatt álltál?
A kisfiú bólintott.
– Értem. Akkor mindkettőtöket beviszünk a kórházba.
George-ot egy különleges hordágyon tolták be a mentőautóba, mert
megsérülhetett a csigolyája. Poppy hozta a retiküljét, bezárta Bridie-t
a konyhába, és beszállt az ikrek mellé a mentőautóba.
A kórházban majd lesz ideje felhívni Jamest. Most az a lényeg, hogy
minél hamarabb odaérjenek. William vállára tette a karját, és
magában megígérte nekik, hogy alapos fejmosást kapnak, mihelyst
felgyógyultak. Ám most csak szeretetteljesen magához szorította a
fiút, imádkozott, hogy ne legyen komolyabb baja egyiküknek sem, és
közben azon gondolkozott, hogyan mondja el az apjuknak.
James természetesen megint tárgyalt, és a titkárnője nem akarta
zavarni. Poppy határozott fellépése azonban hatásos volt, mert
néhány másodperccel később meghallotta a férfi hangját a telefonban.
– Poppy, pontosan harminc másodperce van. – Hangja nyugodtan
csengett. – Miről van szó? Megint sikerült nyélbe ütnie egy alkalmi
vételt? Netán Bridie tett rossz fát a tűzre?
A lány nyelt egyet.
– James, annyira sajnálom, de a fiúk kórházban vannak. George-ot
most vizsgálják, Williamnek pedig összevarrják a szemöldökén a bőrt.
Azt hiszem, George-nak sem esett komolyabb baja, de nem sokkal
ezelőtt még eszméletlen volt…
– Eszméletlen?
– Igen. – Poppy csak nagy nehezen tudta ezt kimondani. – De most
már magánál van…
– Hol van most? – kérdezte a férfi türelmetlenül.
– A norfolki baleseti sebészeten.
– Mindjárt ott vagyok. – Azzal lecsapta a telefont.
Poppy visszament Williamhez. A kisfiú fejét bekötötték, a sebet
össze kellett varrni.
– Látni akarom George-ot – mondta könnyes szemmel a gyermek.
Beengedték őket.
– Poppy – csuklott el George hangja, amikor meglátta a lányt. Poppy
megfogta a gyerek kezét, és homlokon csókolta.
– Maga az édesanyjuk? – kérdezte az orvos, és a lány hirtelen úgy
érezte, mintha kést döftek volna a szívébe.
– Nem – válaszolta nyugodtan. – Csak a pesztonkájuk.
De mennyire szeretett volna az édesanyjuk lenni!
 8. FEJEZET

Bridie életében először jól viselkedett. Türelmesen várakozott a

konyhaajtó előtt, míg James és Poppy hazaért Williammel. A lány
lefektette a kisfiút, és gyorsan készített valami harapnivalót.
– Képtelen vagyok most enni – szólalt meg James, amikor meglátta a
tányért az asztalon.
– Ennie kell valamit – felelte a lány, és lenyomta a férfit a székre.
James azonban csak turkált a tányérjában, a szájához emelte a villát,
azután leejtette a kezét, és eltolta a tányért. Fáradtan az asztalra
könyökölt, és egy pillanatra a kezébe temette az arcát. Azután
sóhajtva Poppyra nézett.
– És ha agyvérzést kap? – kérdezte látszólag nyugodtan, de a kezei
reszkettek. – És ha… – Elhallgatott, és mély levegőt véve folytatta: –
És ha meghal?
A lány gyengéden átfogta a kezét.
– Nem fog meghalni – válaszolta határozottan.
– Clare is meghalt.
Poppy elengedte James kezét, felállt, az ablakhoz ment, és kibámult
a sötétségbe.
– Rettenetesen sajnálom, James. Szeretné, ha elmennék? – kérdezte.
Egy pillanatig egyikük sem szólt.
– Nem tudom – szólalt meg végül a férfi. – Azt hiszem, nem, de nem
tudom biztosan. – Hirtelen ököllel az asztalra csapott. – A fenébe is,
Poppy, mit csináltak az erdőben? Miért nem volt mellettük? Végtére
is ezért fizetem magát.
– Igen – suttogta a lány. Többet fölösleges lett volna mondania.
James felkapta a tányért, és olyan hévvel vágta be a mosogatóba,
hogy az megrepedt, és a szósz az ablakra fröccsent. A villa
csörömpölve leesett a földre. Poppy földbe gyökerezett lábbal állt,
megrémülve a férfi haragjától és fájdalmától.
James anélkül, hogy a lányra nézett volna, az ajtó felé fordult.
– Vissza kell mennem hozzá. Majd később beszélünk.
Pár másodperccel később Poppy hallotta, amint a bejárati ajtó
hangosan becsapódik. Lehunyta a szemét, és szabadjára engedte a
könnyeit, amelyeket már órák óta visszatartott.
– Istenem, könyörgök, ne hagyd őt meghalni! – imádkozott, és
majdnem összeroppant a félelemtől és bűntudattól.
Gépiesen nekilátott kitakarítani a konyhát. George-nak csak
agyrázkódása van.
Emlékeztette magát, és az nem halálos. Csak a Clare-rel történtek
miatt eltúlozták a dolgot. Amin persze egyáltalán nem lehet
csodálkozni.
Amikor kissé megnyugodott, felment megnézni Williamet. A kisfiú
mélyen aludt. Poppy vigyázva megpuszilta a homlokát, kicsit
megvakargatta Bridie füle tövét, és kisurrant a szobából.
Miért engedte ki a fiúkat? Tudnia kellett volna, hogy úgysem fognak
szót fogadni neki, és úgyis bemennek az erdőbe. És ha tisztában volt
is azzal, hogy nem tarthatja egész nap rajtuk a szemét, ez akkor sem
csillapította a bűntudatát.
Telefoncsörgés zökkentette ki gondolataiból. Remélte, hogy James
az, és jó híreket fog mondani.
– Tessék – szólt bele halkan a telefonba, de Helen gőgös hangját
hallotta a vonal másik végén.
– Ó, Poppy, lenne szíves Jamest adni?
– Sajnálom, de bement a kórházba – felelte, miután elszámolt ötig.
– A kutyafáját! Nem tudja, nála van a mobiltelefonja? Különben
kénytelen leszek őt a kórházon keresztül felhívni. Melyik osztályon
fekszik a fiú?
– Nem tudom pontosan – füllentette a lány. – De nem hiszem, hogy
ma beszélhet Jamesszel.
– Miért nem? – kérdezte a nő csodálkozva.
– Mert fontosabb dolga van – felelte bosszúsan Poppy.
Helen felkacagott.
– Semmi sem fontosabb, mint én. Akkor majd hívom a kórházban.
– Ne tegye! Pillanatnyilag nincs rá ideje, bármiről legyen is szó.
Egy pillanatig dermesztő csend ült közéjük.
– Maga megpróbál megakadályozni abban, hogy felvegyem vele a
kapcsolatot? – kérdezte végül Helen.
– Igen. Maga szerint az üzleti ügyei fontosabbak, mint a fia élete?
A nő hűvösen felnevetett.
– Nem, természetesen nem. De tudja, nem minden fekete és fehér.
Maguk, fiatalok hajlamosak mindent olyan tragikusan felfogni.
– Úgy beszél, mint a nagymamám – felelte Poppy nyugodtan. – Nem
tudná ezt most az egyszer egyedül elintézni?
– Nem. Nagyon is megértem, hogy védeni akarja Jamest, de tudja,
vannak dolgok, amelyekben dönteni kell. Olyanok, amelyeket maga
képtelen megérteni.
– Akkor döntsön maga, egyedül! – csattant fel Poppy. – Biztos
vagyok benne, hogy elég képzett hozzá. Mi másért is alkalmazta
James, és adott ilyen felelősségteljes beosztást magának?
 – Akkor is beszélnem kell vele.
– Az a maga baja. – Poppynak elfogyott a türelme. – Vagy egyedül
dönt, vagy megvárja, amíg James hazajön. Pillanatnyilag nem
zavarhatja.
– Micsoda tapintatlanság! – méltatlankodott Helen, és lecsapta a
telefont.
Poppy megdörgölte a fülét, és ő is letette a kagylót. Szerinte inkább
Helen volt a tapintatlan, hiszen ő vette semmibe a gyerekek és James
érdekeit. Különben miért is szervezné mindig úgy az üzleti ügyeket,
hogy az a családi élet rovására menjen?
Poppy dühösen feltépte a tálaló ajtaját, mindent kipakolt belőle, és
lemosta a polcokat. Azután visszapakolta az edényeket, és nekilátott a
másik szekrénynek. Vajon Helen közben megpróbálta elérni Jamest?
Valószínűleg igen.
– Az ördög vigyen el! – szitkozódott magában, és vadul sikálta a
konyhát. Két óra múlva az egész helyiség úgy ragyogott, mint még
soha.
És mintegy dicséretképpen James végre telefonált.
– Hogy van George? – kérdezte Poppy, és rettegett a választól.
– Jobban. Megröntgenezték a fejét, de sem vérzést, sem vérömlenyt,
egyszóval semmi aggasztót nem találtak. Kicsit rosszul érezte magát,
de már jól van, és most alszik.
Poppy nem tudott megszólalni. Elszorult a torka, és a lába annyira
remegett, hogy attól félt, nyomban összeroppan.
– Poppy? Ott van még?
A lány leült egy székre.
– Igen… hogyne, itt vagyok.
– Holnap reggel még egyszer megvizsgálják, de valószínűleg dél
körül már hazaengedik.
– Jó. Szeretné, ha reggel leváltanám, hogy bemehessen az irodába?
– Az irodába? – kérdezte James hitetlenkedve. – El nem mozdulok
mellőle addig, amíg teljesen rendbe nem jön. Holnap hazaviszem, és
mindvégig velük maradok, amíg teljesen ki nem heverik a történteket.
Poppy nem akart hinni a fülének. Mi lett azzal az apával, akinek soha
nem volt ideje a fiaira? Ő tudta így megváltoztatni? Vagy a George
iránti aggodalom nyitotta fel a szemét? Tulajdonképpen nem is
érdekelte, mi váltotta ki ezt a változást. Egyszerűen csak örült neki.
– Akkor holnap találkozunk.
– Igen. Hogy van William? – érdeklődött James.
– Jól. Már alszik.
– Nagyszerű. Keresett valaki?
– Helen. Mindenképp el akarta magát érni, de én megpróbáltam
lebeszélni róla.
A férfi egy pillanatig hallgatott, mintha Poppy valami váratlan
dolgot mondott volna, majd elbúcsúzott tőle, és letette a telefont.
A lány mereven bámulta a kezében a telefonkagylót. Vajon Jamesnek
nem tetszett, hogy ő megpróbálta távol tartani tőle Helent?
Felsóhajtott.
– Bármit csinálok, rosszul sül el.
Felosont a gyerekszobába. Látva, hogy William nyugodtan alszik,
úgy döntött, hogy ő is lefekszik. De hiába volt halálosan fáradt az
izgalomtól és a sok takarítástól, csak nem jött álom a szemére.
Folyton az órára pillantgatott, és csak forgolódott az ágyában. Négy
óra körül William bebotorkált a szobájába, bebújt a takarója alá, és
odasimult hozzá.
– Fáj a fejem – suttogta.
 – Annyira sajnálom, kicsikém. – Poppy megpuszilta a homlokát, és
gyengéden magához szorította a gyermeket. – Mondjak neked egy
mesét?
– Igen.
A lány pedig mesélni kezdett neki egy William nevű kisfiúról, aki
vándorútra indult, és aztán kiderült, hogy van egy ikertestvére.
– És aztán boldogan éltek, míg meg nem haltak.
– Ennyi?
– Igen. És most aludj! Én majd vigyázok rád.
– Mi van George–dzsal? – kérdezte a kisfiú ásítva.
– Már jól van. Az édesapád nemrég telefonált, és azt mondta, hogy
holnap délben valószínűleg hazaengedik a kórházból.
– Az jó. Nagyon hiányzik – motyogta a gyermek, és a következő
pillanatban már aludt is.
Bridie becammogott a szobába, felmászott az ágyra,
összegömbölyödött az ágy végében, és horkolni kezdett. Néhány
másodperccel később pedig Poppy is elaludt.
Így talált rájuk James, amikor hét óra körül hazament, hogy
lezuhanyozzon, és átöltözzön. Először a gyerekszoba felé vette az
útját, és amikor üresen találta William ágyát, rémülten szaladt át
Poppy lakásába.
Megkönnyebbülve dőlt az ajtófélfának, és megdörzsölte a szemét.
Egész éjjel nem aludt, aggódott George miatt, és mérges volt a két
fiúra, Poppyra és saját magára. A lánynak mellettük kellett volna
lennie, de a fiúknak is szót kellett volna fogadniuk, És arról, hogy nem
ezt tették, egyedül ő tehet, mert rosszul nevelte őket. Látta Poppy
arcán a sírás nyomait, és egyszeriben furdalni kezdte a lelkiismeret.
Tegnap igazán nem bánt valami finoman vele.
 De hát senki sem tökéletes. Még egyszer Williamre pillantott. A
kisfiú mélyen aludt, és úgy tűnt, jól van. Megnyugodva ment a
szobájába, levetkőzött, és a zuhany alá állt. Mennyire jólesett!
Szellemileg és testileg felfrissülve ment vissza a hálószobába, hogy
tiszta ruhát vegyen fel. Ám a helyiségbe lépve, földbe gyökerezett a
lába.
Poppy kócosan, mégis bájosan üldögélt a nagy ágya szélén, és
döbbenten nézett a férfira. Pirulva fordította el az arcát, és James
gyorsan leakasztotta a fogasról a fürdőköpenyét. Belebújt, megkötötte
az övét, és leült a lány mellé.
– Hogy van George? – kérdezte Poppy halkan.
– Jól. Mindjárt indulok is vissza hozzá. És hogy van William?
– Nem tudott aludni.
– Én sem.
– Én nemkülönben – mondta tétován mosolyogva a lány, és
összekulcsolta a kezét az ölében. – James, én annyira sajnálom, ami
történt.
A férfi megszorította összekulcsolt ujjait.
– Előfordul az ilyesmi, Poppy. George elmondta, hogy maga
megtiltotta nekik, hogy az erdőbe menjenek, és minden az ő hibája…
– De hiszen még csak nyolcéves – vágott a szavába a lány. – Hogyan
lehetne elvárni tőle, hogy ellenálljon ekkora kísértésnek? A fiúk
szeretik az erdőt. Tudnom kellett volna, hogy nem bízhatom meg
bennük teljesen.
– Ne tegyen magának szemrehányást, Poppy! Nem történt semmi
komoly baj.
– Hogy mondhat ilyet? – suttogta a lány tágra nyílt, könnyes
szemekkel.
 James nem bírta megállni, hogy ne ölelje át.
– Semmi baj, kedvesem – mormolta.
Poppyn hirtelen kijött a tegnapi feszültség, és zokogva borult a férfi
vállára. Néhány másodperccel később felegyenesedett, és megtörölte
az arcát. James odanyújtott neki egy zsebkendőt.
– Sajnálom – súgta Poppy. – Szeretné, ha elmennék?
– Nem. Egyszerű baleset történt, és maga semmi rosszat nem tett.
Ez velem is megtörténhetett volna.
– De velem történt, nem magával. És ez nagy különbség.
– Lehet. Mégis biztos vagyok benne, hogy nem fog még egyszer
előfordulni. És a fiúknak szükségük van magára. – Meg nekem is, tette
hozzá majdnem, de még idejében észbe kapott. – Mindenesetre lehet,
hogy jobb lenne – folytatta egy kicsit később – , ha most kivenne
néhány nap szabadságot. A hétvégén ismét Birminghambe kell
utaznom, és szükségem lesz magára. És mivel most amúgy is itthon
maradok…
Poppy védelmezően keresztbe tette maga előtt a kezét, a férfira
nézett, és bólintott.
– Természetesen. Mihelyst George hazajön, elmegyek.
A lány annyira elveszettnek látszott, hogy James legszívesebben
átölelte volna. Csakhogy ez egyáltalán nem lenne helyes. Sürgősen el
kell őt távolítanom a szobámból, futott át az agyán, mielőtt még
elveszítem a fejem, az ágyra dobom, és addig szeretem, míg
kegyelemért nem könyörög.
– Akár már most is elmehet – közölte tömören. – Magammal viszem
Williamet. George úgyis folyton azt kérdezi, mi van a testvérével.
Felébresztené öt, kérem? És utána indulhat is.
A lány zavarodottan nézett rá, biccentett, és kiment a szobából.
James pedig ott maradt nyugtalanul, elégedetlenül a rossz
lelkiismeretével.
Poppy már semmit sem értett. Az egyik percben James még
vígasztalóan átöleli őt, a másikban meg hazaküldi, mintha nem bírná
elviselni a látványát. Sietve bedobált néhány holmit a táskájába.
Minél hamarabb el akart menni innen, mielőtt még újra elveszíti az
önuralmát, és James vállán sírja ki magát.
– Már kész is van? – kérdezte a férfi a folyosón.
– Igen. Mikor szeretné… Mikor jöjjek vissza?
– Mit szólna a péntek reggelhez? A héten szabaddá teszem magam,
de pénteken be kell ugornom az irodába, mielőtt elutazunk
Birminghambe.
– Rendben. – Poppy el akart menni a férfi mellett a bőröndjével, de
az elállta az útját.
– Ne hibáztassa magát! – mondta James halkan.
Ám ő pontosan azt tette. És nem maradhatott tovább itt, hogy
beszélgessenek, mert érezte, hogy megint kezd elgyengülni.
– Adja át az üdvözletemet George-nak! – mormolta a lány, és
átfurakodott mellette. Leszaladt a lépcsőn, és eltűnt Bridie-vel a hátsó
ajtón keresztül, mielőtt még a férfi feltartóztathatta volna. És amikor
végre hazaért, elsírta lelke bánatát az édesanyjának a konyhában.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy nem a te hibádból történt? –
kérdezte Audrey, miután végighallgatta a szomorú történetet. – Nem
lehetsz ott mindenhol egy időben. Ha James azt kívánta, hogy alakítsd
át a szalont, akkor ne tegyen neked szemrehányást, ha azt csinálod!
– Akkor kellett volna a szalonnal foglalkoznom, amikor az ikrek a
házban vannak.
– A fiúknak pedig engedelmeskedniük kellett volna. Mindannyian
tanultatok a történtekből, és senkinek nem esett komolyabb baja.
Csak a Jameshez fűződő kapcsolatom nem lesz már soha a régi,
gondolta a lány, ezt azonban nem mondta el az édesanyjának.
– Miért nem mentem inkább eladónőnek? Vagy kórboncnoknak?
Akkor csak halottakkal kellene foglalkoznom, azoknak meg már úgyis
mindegy.
Audrey felnevetett, és magához szorította a lányát.
Poppy megitta a teáját, és kiment az akolba Hectorhoz, aki
időközben nagyon megnőtt, és majd kicsattant az egészségtől. A
lánynak eszébe jutott, hogyan csókolóztak itt Jamesszel, és hogyan
folytatták később odafent. Ha nem a szülei házában lettek volna,
biztos, hogy nem állnak meg a csóknál. És talán, ha időközben már
viszonyuk lenne egymással, ma nem küldte volna el őt James.
Tulajdonképpen nem is a férfi szavai fájtak neki annyira, hanem a
hangja és az, ahogyan elnézett mellette, mintha nem bírná tovább
elviselni a látványát.
Poppy szinte megrémült, mennyire rosszulesett neki ez a felismerés.
Az elkövetkezendő napok gyötrelmes lassúsággal teltek, és amikor
péntek reggel a lány Bridie-vel visszatért Norwichbe, úgy érezte,
mintha elérkezett volna az ítélet napja.
– Jó napot! – üdvözölte Jamest feszült, kifejezéstelen hangon, amint
szembetalálkozott a könyvtárból kilépő férfival. – Hol vannak a fiúk?
– Az iskolában. Az orvos úgy vélte, hogy már jól vannak.
Vajon nem akarja, hogy itt legyenek, amikor felmond nekem? –
futott át a lány agyán a gondolat.
– Poppy? – kérdezte a férfi.
A lány ránézett.
– Igen?
 – Elkészült a szalonnal.
– Igen, elkészültem vele.
– Nagyon szép lett.
– De hát nem mérges? – kerekedett el a lány szeme. – Hiszen éppen
azzal foglalatoskodtam, amikor George-ot baleset érte. Azt hittem,
haragudni fog emiatt.
– Nem – felelte a férfi mosolyogva. – Nem vagyok mérges. Már nem.
Alaposan elbeszélgettem a fiúkkal. Azt mondták, nem fogadtak szót
magának, és az egész az ő hibájuk. Szeretném, ha az egészet
elfelejtenénk.
A lány csodálkozva pillantott rá.
– Nem akarja, hogy elmenjek?
James egy pillanatra lesütötte a szemét.
– Persze hogy nem – válaszolta halkan. – Soha nem is akartam.
– De… olyan dühösnek tűnt.
– Felejtse el! Már vége. És amit a szalonnal művelt, az egyszerűen
csodálatos. Csak a szőnyeggel van egy kis gond. Tegnap azt is
meghozták, és nem tudom, jól raktam-e le. – Mintegy mellékesen
átkarolta a lány vállát, és átvezette a szalonba. – Nos, mi a
véleménye? – kérdezte a férfi, és elengedte Poppy vállát.
A lány nem tudott tisztán gondolkodni, még mindig érezte James
érintését. Igyekezett észhez térni, és a szép, régi szőnyegre
összpontosítani, amely a kanapé és a székek között terült el. Pontosan
így terítette volna le ő is.
– Tökéletes. Tetszik magának?
– Nekem itt minden nagyon tetszik. Az egész szoba olyan hívogató
és otthonos. Nagyon köszönöm, Poppy. – Azzal gyengéden átölelte a
lányt, és szelíden megcsókolta. Miközben egyik kezével végigsimított
a hátán, magához szorította a csípőjét, és Poppyban azonnal
fellobbant az izzó vágy.
Most, gondolta. Kérlek, James ne…
A férfi ekkor a lány homlokára hajtotta a fejét, úgy, hogy a lélegzete
az arcát simogatta.
– Mennem kell – dörmögte, és elengedte a lányt. – Délben
Birminghambe kell mennem, és előtte feltétlenül be kell még
ugornom az irodába. – Lehunyta a szemét, még egyszer magához
szorította a lányt, majd elfordult. – Vasárnap este találkozunk –
mondta fojtott hangon, és vissza se nézve kiment az ajtón.
James szombaton fél nyolc körül felhívta Poppyt telefonon.
– Jó estét! – üdvözölte a lány, és a szíve azonnal vadul kalapálni
kezdett.
– Jó estét! Hogy vannak a fiúk?
– Jól. George még mindig fáradékony egy kicsit, de Willam már a
régi. Sajnálom, de már alszanak.
– Tulajdonképpen magával akartam beszélni – kezdte James. Poppy
nem akart hinni a fülének. Azért hívta fel őt, hogy beszélgessenek? De
hiszen ilyen még sosem fordult elő. James azt akarta megtudni, hogy
tervezett-e már valamit a következő hétvégére.
– Nem. Miért?
– Szívesen meghívnám ezeket az embereket magunkhoz… Szombat
este vendégül látnám őket. Mivel a szalon olyan szép lett, hirtelen
kedvet kaptam a házigazda szerepéhez. Mindenesetre előtte
szeretném tudni, meg fog-e birkózni ekkora feladattal?
– Mi lenne a dolgom?
– Maga lenne a háziasszony. Főzhet is valamit, ha kedve tartja, vagy
megbízhatunk egy rendezvényszervező irodát. Egyszerűen csak
legyen ott velem, és támogasson.
– Egész este ott kellene lennem? Együtt egyek és beszélgessek a
vendégeivel…
– Hát persze, Poppy. Nem is szobalányként ügyködne, hanem az
oldalamon kellene szórakoztatnia a vendégeket.
Az ő oldalán? Poppy szíve majdnem kiugrott a helyéről örömében.
– Értem. És hányán lennénk?
– Úgy tízen. Aztán még egy házaspár a nordwichi irodából, mi ketten
és természetesen Helen.
Természetesen. Poppy lelkesedése egyszeriben alábbhagyott. De
hiszen téged kért fel, hogy legyél a háziasszonya, emlékeztette magát,
és elhatározta, nem hagyja, hogy elrontsa az örömét az a goromba
nőszemély. Nagyon fog igyekezni, hogy James büszke legyen rá, és
hogy Helen elsápadjon az irigységtől.
 9. FEJEZET

Poppy jó darabig rágódott azon, milyen ennivalót készítsen a

vendégeknek, azután leszavazta a meleg ételt. Tizenöt ember túl sok
ahhoz, hogy egyedül főzzön rájuk. Gondolatban hideg svédasztalt
állított össze, azután James elé tárta az elképzelését.
– Ez nagyon jól hangzik – felelte a férfi olyan mosollyal az arcán,
hogy Poppy majdnem elolvadt tőle.
A menüt tehát tisztázták, már csak a ruhakérdés maradt hátra.
Helen, nem kétséges, nagyon ki fogja csípni magát. És bár Poppy
folyton azt mondogatta magában, hogy egyáltalán nem érdekli a nő
véleménye, már csak James kedvéért is szeretett volna a lehető
legjobban kinézni.
Gyorsan hazahajtott, átkutatta a ruhásszekrényét, és már-már a
kétségbeesés határán állt, amikor hirtelen kezébe akadt a zafírkék
ruhája. Hogyan is feledkezhetett meg erről?
Akkor varrta, amikor a legutóbbi munkaadója őt is magával akarta
vinni egy fogadásra. De azután a gyerekek megbetegedtek. Így a ruha
a szekrényben maradt, ő meg természetesen odahaza a porontyokkal.
A ruha egy merész, bokáig érő estélyi volt. Vékony vállpántos, hátul
mély kivágással, elöl pedig nagyvonalú dekoltázzsal. Ráadásul az alján
mély slicc tette még kihívóbbá.
Poppy tudta, hogy nagyszerűen néz ki benne. Már csak a bátorsága
hiányzott hozzá. hogy felvegye. De mivel semmi arra érdemlegesebb
darabot nem talált a szekrényében, végül is emellett döntött.
 Azután belevetette magát a bevásárlásba, sütött-főzött, és Mrs.
Cripps segédletével tükörfényesre sikálta az egész házat. Szombat
reggel pedig az ikreket Bridie-vel együtt átszállította a családjához.
– Kívánj nekem szerencsét! – kérte az édesanyját.
Audrey elmosolyodott.
– Jamesnek tárva fog maradni a szája a csodálkozástól.
Poppy elpirult, és gyorsan elbúcsúzott édesanyjától. Rengeteg dolga
volt még. El kell rendeznie a virágokat, elkészíteni a desszerteket,
kitisztítani a kanapét, kifényesíteni az ezüstöket és a poharakat, és
behűteni a borokat. Amire James fél hétkor hazaérkezett, rettenetesen
elfáradt.
Hallotta a férfit felfelé jönni a lépcsőn, éppen akkor, amikor
elnyújtózott a kanapén, és azon töprengett, vajon hogy fogja kibírni
az elkövetkezendő hat-hét órát körömcipőben. James bekopogott,
azután belépett, és aggodalmas tekintettel nézett a lányra.
– Minden rendben van?
– Igen, azonkívül, hogy meg fogok halni a cipőmben.
A férfi felemelte a lány lábát, leült a kanapéra, és masszírozni kezdte
a lábfejét. Poppy a támlára hajtotta a fejét, és felsóhajtott.
– Ez nagyon jólesik. Ne hagyja abba!
– Attól tartok, nem tehetek eleget a kívánságának. Különben nem
leszek fogadóképes állapotban, mire megérkeznek a vendégek.
– Mondja le a meghívást! – ajánlotta a lány nevetve.
A férfi masszírozta még egy pillanatig a talpát, majd felállt.
– Zuhanyozzon le, attól majd felfrissül! Ugye nem fog elaludni?
– Hogy lemaradjak a fogadásról? Azt már nem! Hányra jönnek a
vendégek?
– Nyolcra.
 Poppy az órájára nézett, és felállt.
–Rendben. Akkor zuhanyozni, felöltözni, kanapét beállítani és
ünnepelni. Gyerünk, kifelé! A hernyónak át kell változnia pillangóvá,
és ez teljes összpontosítást igényel.
A forró víz tényleg csodákat művelt. Amikor Poppy negyedórával
később kijött a zuhany alól, szinte újjászületett. Megszárította a haját,
és legszívesebben feltűzte volna, de azt gondolta, hogy a frizurája
úgysem bírná ki a fogadás végéig, ezért inkább addig fésülte a
keféjével, míg selymesen nem csillogott.
Gondosan kisminkelte magát, azután elővette a szekrényében
fellelhető legkisebb bugyiját. Óvatosan felhúzta a leheletvékony,
flitterekkel díszített harisnyanadrágot, és belebújt a ruhájába.
Emlékezete szerint még soha nem volt ennyire merészen öltözve. A
ruha hátsó kivágása rémisztően mély volt, és a felső rész elöl sem
takart túl sokat. A hátsó hasíték pedig sokkal magasabbra nyúlt, mint
azt gondolta.
Azt azonban el kellett ismernie, hogy a ruha kitűnően állt rajta. Most
mutasd meg, milyen bátor vagy! – biztatta magát, miközben felvette a
körömcipőjét. Aztán még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, és
gyorsan lement, mielőtt még inába szállt volna a bátorsága.
– Poppy, segítene begombolni a mandzsettámat? Nem boldogulok…
James lába földbe gyökerezett a látványtól, és tetőtől-talpig
végigmérte a konyhájából előbukkanó csodálatos teremtményt.
– Poppy?
A lány látva a férfi döbbent arcát, megcsóválta a fejét.
– Átöltözöm.
– Még csak az kéne. Forduljon meg!
Poppy lassan megfordult, és szinte égette a hátát a férfi pillantása.
Azután minden bátorságát összeszedve megint ránézett Jamesre.
Elpirult attól, amit a szemében látott.
– Átöltözöm – mondta újra.
– Szó sem lehet róla. Maga csodálatosan… – James nyelt egyet. –
Hihetetlenül néz ki, Poppy. Egyszerűen lehengerlő. Nehogy át merjen
öltözni!
– Nem gondolja, hogy egy kicsit túl sok?
– Túl sok? Ha ez magának túl sok, akkor nem szeretném magát túl
kevésben látni – válaszolta a férfi heherészve. – Csak vicceltem.
Nagyon szívesen megnézném magát túl kevésben. De ha jobban
belegondolok, ez a látvány egyáltalán nem tesz jót a
vérnyomásomnak. – Még egyszer végigjáratta tekintetét a lányon, és
bólintott. – Tényleg nagyszerűen néz ki. És a ruha tökéletesen áll
magán. Akárki készítette is, mestere a szakmájának.
Poppy elpirult.
– Köszönöm a bókot. Sokat fáradoztam vele.
James felhúzta a szemöldökét.
– Ezt maga varrta?
– Igen, egy éve Londonban. De még nem volt alkalmam viselni.
– Nagyszerű. Akkor még nem is táncolt ebben a ruhában. Remélem,
én leszek az, akivel fölavatja majd.
A pillantása olyan sokat ígért, hogy Poppy hajszál híján elgyengült.
Csak nézte a férfit, és alig tudott ellenállni az elragadó szempár
hívogatásának. Gyorsan elfordult, s akkor rekedt hangon megszólalt a
férfi:
– Mégiscsak megpróbálom egyedül begombolni a mandzsettámat.
Nem állnék jót magamért, ha közelebb mennék magához – mondta, és
kisietett a konyhából.
 Poppy a falnak dőlt, lehunyta a szemét, és elszámolt tízig. Bármi
történt is kettejük között idáig, a mai este fordulópontot jelent a
kapcsolatukban, és ezzel új korszak veszi kezdetét.
A lányt jóleső borzongás járta át, ha erre gondolt. Sietve
elhessegette az izgalmas gondolatokat, és bevitte a tálcákat a
szalonba, hogy elrendezze a kisasztalokon. És amikor még egyszer
mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, már csengettek is az első
vendégek.
Helen természetesen később jött a többieknél, a kellő hatás
kedvéért. De bizonyára egészen másképp képzelte el a bevonulását.
Poppyt meglátva valósággal kocsányon lógtak a szemei, és amikor
megpillantotta a szalont, a lélegzete is elállt.
– James, mit műveltél a szalonnal? – kérdezte fájdalmas hangon.
– Hát nem szép? – felelte a férfi mosolyogva. – Poppy alakította át a
számomra.
– De ezek a harsány színek…
– Most van benne némi élet. Azelőtt egy művészien kivitelezett
kriptára emlékeztetett.
Poppy gyorsan hallótávolságon kívül ment, mielőtt még kínos
helyzetbe hozná magát azzal, hogy hangosan felnevet. Elvegyült az
emberek között, mosolygott, beszélgetett a vendégekkel, ugyanakkor
figyelt arra, hogy az asztalokon mindig elegendő étel és ital legyen, és
a háttérben ne szűnjön meg a lágy zeneszó.
Igazán kellemes hangulat uralkodott a fogadáson. És ez nem
utolsósorban Poppynak volt köszönhető.
James időnként rápillantott, titokban olykor még rá is kacsintott.
Később, üzente az elragadó barna szempár. Később…
– Igazán bájos ruha, Poppy, de talán túl merész.
 Poppy enyhén megborzongott Helen hűvös hangja hallatán, de aztán
elnézve a nő válla fölött, meglátta James mosolygó tekintetét, és ez
bátorságot öntött belé.
– Én azt vallom, hogy az embernek mindig az alkalomnak
megfelelően kell felöltöznie – felelte könnyedén. – És a mai este
szerintem valami igazán különlegeset tartogat a számomra. – Futólag
végigjáratta tekintetét Helen kétségtelenül méregdrága, kitűnően
szabott ruháján, és azzal a felismeréssel vigasztalta magát, hogy neki
sokkal jobb alakja van. – De azért maga is nagyon jól néz ki – fűzte
hozzá mézédes mosollyal.
Helen megvonta a vállát, és felnevetett.
– Remélem is. Ugyanis egy vagyonban került a ruhám. Egyenesen a
divattervezőtől vásároltam. A magáé honnan van? Ha nem tévedek,
van egy kitűnő használtruha-kereskedés Norwichban, ahol
divattervezők régi modelljeit árusítják.
Poppynak kezdett betelni a pohár.
– Valóban? Fogalmam sincs, miről beszél. Ezt a ruhát nekem
készítették abban a manzárdtetős londoni divatszalonban. Biztosan
tudja, miről beszélek.
Helen csodálkozva nézett rá.
– Feltétlenül el kell árulnia, hogy hívják a tervezőt. Előfordulhat,
hogy egyszer nekem is szükségem lesz egy új ruhára.
Poppy elmosolyodott.
– Természetesen – válaszolta hanyagul, és előrukkolt az első olasz
névvel, amely az eszébe jutott. – És ha most megbocsát, nem
szeretném elhanyagolni a többi vendéget.
Pillantása megakadt a Helen háta mögött álló Jamesen, aki alig tudta
visszafojtani a nevetését, majd barátságosan Helen felé biccentett, és
odébbállt. James kiment Poppy után a konyhába, és színlelt
komolysággal nézett rá.
– Ez igazán nem volt szép magától – korholta, ám a hangjában
vidámság bujkált.
– Sajnálom, de annyira leereszkedően viselkedett velem.
– Az az állítólagos olasz divattervező nem pizzát készít véletlenül?
– És fagylaltot. De semmi gond, nem hiszem, hogy Helen szokott
fagylaltot enni, ő már így is épp eléggé fagyos.
A férfi megcsóválta a fejét, és ujjával végigsimított a kivágás
vonalán. Finom érintésétől a lányt újra meg újra kellemes borzongás
járta át, és azonnal elfelejtette Helent.
– Kettesben szeretnék lenni magával, Poppy – suttogta James. –
Szeretném lesimítani válláról a ruha pántját, látni, ahogy ez az
őrületesen csábító kreáció a földre hullik, és azután…
– Hát itt vagytok! Mr. Bulmore keres téged, James. A járadékával
kapcsolatban szeretne valamit kérdezni tőled.
James valósággal megdermedt Helen hangja hallatán, halkan
felsóhajtott, azután mosolyogva felé fordult.
– Köszönöm, Helen. Nem tudnál te válaszolni a kérdéseire?
– Azt hiszem, személyesen a főnöktől szeretné hallani. – Azzal
belekarolt a férfiba, és kivonszolta a konyhából.
Poppy becsukta a szemét, és önkéntelenül oda nyúlt, ahol James az
előbb megérintette őt. Érezte, hogy a szíve vadul kalapál, és nagy
levegőt vett, hogy valamelyest megnyugodjon. Azután ő is visszatért a
szalonba. Amikor már azon kezdett töprengeni, vajon meddig bír még
mosolyogni, és meddig tartanak még ki sajgó lábai, a vendégek végre
hazafelé kezdtek szállingózni. Miután az utolsótól is elbúcsúztak az
előtérben, Helen ismét Jamesbe csimpaszkodott.
 – Kedvesem, olyan ostoba voltam, és kicsit túl sokat ittam. Azt
hiszem, jobb lenne, ha nem vezetnék ilyen állapotban, és inkább itt
aludnék nálad – mondta a nő, és kényeskedve a férfira mosolygott.
Poppynak ahhoz már végképp nem volt kedve, hogy még meg is
ágyazzon ennek a visszataszító nőszemélynek. Nyilvánvalóan James
sem állhatta az affektálását, mert hirtelen az éppen induló
birminghami könyvelő felé fordult.
– Mr. Bulmore, lenne olyan kedves hazavinni Helent? A lakása úgyis
útba esik magának.
– Természetesen.
– Nagyon köszönöm, igazán kedves. Helen, hagyd itt a
slusszkulcsodat, majd holnap elvitetem a kocsidat! – Azzal James
ügyesen kitérve a nő duzzogó ajkai elől, megpuszilta az arcát, és
kezében a kulcsokkal Poppy mellé állt. – Végre – sóhajtotta halvány
mosollyal az arcán, amikor az utolsó vendég mögött is becsukódott az
ajtó. – Most pedig kérem a megígért táncomat.
Bement a nappaliba, kiválasztott egy lassú számot, és átölelte
Poppyt.
Leírhatatlanul jó érzés volt James karjaiba bújni. A férfi az egyik
kezét Poppy hátára tette, a másikat birtoklóan a fenekére. És
miközben összefonódva ringatóztak a csábító zenére, egyre
szorosabban ölelte. A lány ösztönösen átkarolta kedvese nyakát, és
ábrándozva játszadozott a férfi barna fürtjeivel.
Poppy a mellkasán érezte a férfi szívverését. Vagy az a sajátja volt?
Hol végződött ő, és hol kezdődött James? Már nem is tudta pontosan.
És amikor ajkuk összeforrt, még kevésbé tudta. Teljes odaadással
csókolta szerelmét, aki olyan szenvedéllyel viszonozta csókját, mint
soha azelőtt.
 – Akarlak – súgta James végül rekedtes Hangon, miközben sóvárgó
tekintettel nézett a lányra. Poppy szelíden átfogta kezével az arcát.
– Én is akarlak – felelte őszintén. – Vigyél az ágyba!
A férfi felsóhajtott, és egy pillanatig csak szótlanul állt. Azután
hirtelen felkapta a lányt, felvitte a lépcsőn, mintha pillekönnyű lenne,
s miután benyomta vállával a hálószobája ajtaját, a helyiség közepén
óvatosan letette.
Azután hátrált egy lépést, és úgy nézett rá, mintha el sem hinné,
hogy valóban Poppy áll előtte. Mint egy gyengéd érintés, olyan volt a
pillantása. Mintha kiolvasta volna Poppy szeméből a kívánságát,
beletúrt a lány csillogó hajába, hagyta, hogy az arany ló hajzuhatag
kifolyjon az ujjai közül, és végül visszaomoljon a meztelen vállalóra.
Lesimította Poppy válláról a ruha pántját, és egy kicsit megrántotta,
amikor az anyag megakadt kedvese mellbimbóján. Ezzel ezt az
akadályt is elhárította. Az eléje táruló látványtól egy pillanatra
elakadt a lélegzete. Megérintette a formás mellekét, és Poppy úgy
érezte, hogy kedvese simogató kezei felperzselik a bőrét. Szinte
öntudatlan állapotban lehúzta ruhája cipzárját, és a selyem susogva a
földre hullt.
Kilépett a zafírkék cipőből, egyenesen James karjába. A férfi fojtott
sóhajjal hozzásimult, és magához szorította. Szemmel láthatóan
küzdött azért, hogy ne veszítse el az önuralmát. Poppy érezte, ahogy
kedvese mellkasa le-föl emelkedik, lábai remegnek, testét majd
elemészti a szenvedély. Kissé hátralépett, hogy meglazítsa a férfi
nyakkendőjét, és kigombolja az ingét. És amikor az utolsó gomb az
istenért sem akart engedni, a lány halkan felsikoltott.
James ekkor végleg elveszítette az önuralmát. Hevesen letépte
magáról az inget és Poppyról a maradék ruhadarabokat, felemelte a
lányt, és a nagy ágy közepére fektette.
– Szervusz, tigris – motyogta a lány mosolyogva.
– Ne ingerelj! – nyögte a férfi, és elnyújtózva mellette, reszkető
kézzel megfogta kedvese mellét. – Milyen feszes… és varázslatos –
suttogta, és a lehelete, mint meleg nyári szellő simogatta a lány bőrét.
A következő pillanatban föléhajolt, ajkával átfogta ágaskodó
mellbimbóját, és szívni kezdte. Poppy azt hitte, a vágy menten
elemészti.
– James – könyörgött halkan, és kedvese ajkát máris a magáén
érezte. Szenvedélytől reszketve összekulcsolták a lábukat, Poppy
ujjaival a férfi vállába kapaszkodott, és egész testével nekifeszült.
– Kérlek – suttogta a férfi szájába, mire James ráfeküdt, de egy
pillanatig még visszafogta magát.
– Nézz rám! – kérte rekedten, azzal mélyen a lány szemébe nézve
Poppyba hatolt.
– James?
A férfi felpillantott, és lecsókolta Poppy arcáról a könnyeket.
– Jól vagy?
– Azt hiszem, igen. És te?
James a hátára hengeredett, és átölelte a lányt.
– Nem tudom. Azt sem tudom, mi történt. De nem az volt, amire
számítottam – mondta, és közben gyengéden, szeretetteljesen
simogatta Poppy selymes bőrét. – Azzal tisztában voltam, hogy
lenyűgöztél, de azt nem tudtam, hogy így érzek irántad. Egyszerűen
össze vagyok egy kicsit… zavarodva. Öt év után először szerettem bele
valakibe.
Poppy felkönyökölt, és csodálkozva nézett a férfira.
– Ez azt jelenti, hogy szerzetes módjára éltél, amióta Clare…?
 – Nem. De ez az első alkalom, hogy valakit szerelemmel vagyok
képes szeretni, amióta elveszítettem őt.
Gyengédség és zavartság tükröződött James tekintetéből.
– Ó, James – suttogta a lány, és a mellkasára hajtotta a fejét, hogy
kedvese ne lássa meg a boldogság könnyeit a szemében.
– Csodálatos voltál ma. Tökéletes háziasszonyként viselkedtél.
– Bocsáss meg, hogy olyan közönségesen viselkedtem Helennel.
– Nem voltál az. És ha mégis, akkor igazán megérdemelte. Néha
kicsit felfuvalkodott.
Inkább szörnyen undok, gondolta Poppy, és érezte, ahogy James
gyengéden megsimogatja a vállát. A lány odafordult, megcsókolta az
ujjait, és száműzte Helent a gondolataiból. James megfogta az állát, a
hátára fordította kedvesét, és megcsókolta csábító ajkait.
Abban a pillanatban újra fellángolt köztük a szenvedély. A férfi
fojtott nyögéssel a lány combjai közé tolta az övét, és ritmikusan
mozogni kezdett. Poppy hallotta, ahogy kedvese zihálása követi a
mozgás ritmusát, és egy szempillantás múlva már ismét magában
érezte a férfit.
Úgy érezte, megtalálta a helyét. Itt, e mellett a férfi mellett, aki
sikeres, mégis szerény, aki annyi szeretetet tud neki adni. Kérlek,
istenem, imádkozott magában Poppy, add, hogy engem ajándékozzon
meg a szerelmével, és ne engedd, hogy megint magába zárkózzon!
Miközben mélyen magában érezte kedvesét, átfutott az agyán a
gondolat, hogy a védekezésről teljesen megfeledkeztek.
Kérlek, istenem, add, hogy gyermekem foganjon tőle! –
fohászkodott ismét, majd elmerült a gyönyörben, melyet adott és
kapott.
 10. FEJEZET

A következő hetekben úgy tűnt, hogy James minden figyelmét leköti

a birminghami cégátalakítás. Az egyik hétvégén azonban sikerült
Poppynak elérnie, hogy ismét elmenjenek az állatkertbe.
Az örökbefogadott pingvin nagy megkönnyebbülésükre jól volt,
ellentétben Poppy-val. Ő egyáltalán nem érezte jól magát.
Amikor végre hazaértek, a gyerekek farkaséhesen megrohamozták a
konyhát. Poppy kinyitotta a hűtöszekrényt, egy pillantást vetett a
benne található ételekre, és azonnal becsapta az ajtaját. Sietve
kiszaladt a fürdőszobába, és James nem sokkal rá a földön kuporogva
talált rá.
– Jól vagy? – kérdezte a férfi halkan, és leguggolt mellé.
– Igen. Valami fertőzést kaphattam.
James aggodalmasan ágyba segítette, és később bevitt neki egy
tányér levest, melyet a lány jó étvággyal elfogyasztott.
– Lehet, hogy csak éhes voltál – jegyezte meg a férfi. Leült az ágy
szélére, és a tenyerébe fogta a lány kezét. – Poppy, mit gondolsz,
tudsz majd vigyázni a fiúkra, ha én holnap elutazom Birminghambe?
– Természetesen. Már jobban érzem magam. Fogalmam sincs, mi
történt velem, de te csak menj el nyugodtan!
A férfi másnap elutazott, pedig Poppy valójában egyáltalán nem
érezte jól magát. Az egyetlen, ami segített a rosszullétek ellen, az evés
volt. És mivel az utóbbi időben úgyis leadott egy keveset, hát jóízűen
evett.
 James nem vette észre azt a pár deka rárakódott súlyfölösleget,
mivel nem túl gyakran tudtak kettesben lenni. Amikor azonban mégis
sikerült pár órát együtt tölteniük, az varázslatos volt.
Poppy biztos volt abban, hogy James szereti őt, még ha ezt nem is
öntötte szavakba. De közben folyton Mrs. Cripps szavai jártak a
fejében, melyeket az asszony a legutóbbi pesztonkáról mondott.
Nem akarta erről Jamest faggatni, Mrs. Crippst meg főleg nem. Így
hát továbbra is mardosta a kétség, hogy vajon nem csupán egyike
azoknak a fiatal lányoknak, akik hozzá hasonlóan elviselhetőbbé
tették a férfi magányos óráit.
De akkor miért nem kezdett ki James Helennel, aki első szóra a
karjaiba omolna? Lehet, hogy ő túlságosan fontos a cég számára
ahhoz, hogy szakmai kapcsolatukat kockára tegye egy futó viszony
miatt. Helen pedig tökéletesen kihasználta a helyzetét, hogy a lehető
legtöbbet tartsa távol Jamest az otthonától.
Amikor beköszöntött a nyár, Poppy tudta, hogy hamarosan lépnie
kell. Szomorú volt és csalódott amiatt, hogy James olyan kevés időt
tud rá szakítani. És volt még egy oka, amiért sürgősen tisztáznia
kellett a kapcsolatukat. Az első közös éjszakán elrebegett imája
ugyanis meghallgatást nyert. Poppy terhes lett.
Jamesnek erről a leghalványabb sejtelme sem volt, de Poppy úgy
vélte, biztosan elveszi őt feleségül, mihelyst megosztja vele a jó hírt.
Ám a lány a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy a férfi
kötelességből vegye feleségül. A lehető leggyorsabban vallomásra kell
őt bírnia.
Hamarosan alkalom is adódott erre. Minden évben, június első
hetében szülei egyházközössége a Taylor család farmján ünnepséget
rendezett. Poppy már jóval előtte szólt Jamesnek, hogy arra a napra
szabadságot szeretne kivenni, hogy segítsen édesanyjának a
süteményes standon és a tombolán.
A férfi azonban már a hét elején közölte vele, hogy a hétvégét ismét
Birminghamben tölti.
– De hiszen akkor lesz az ünnepség! – tiltakozott Poppy.
– Miféle ünnepség?
A lány csüggedten sóhajtott.
– Már hetekkel ezelőtt szóltam, hogy ezen a hétvégén szabad
szeretnék lenni.
James egy pillanatig tanácstalanul bámult maga elé.
– Poppy, én… Nem tudnád magaddal vinni a fiúkat?
– Megint? – kérdezte a lány szárazon. – Április óta egyetlen szabad
hétvégém sem volt. Én a pesztonkájuk vagyok, nem az anyjuk – tette
hozzá halkan. – Szükségük van rád… nekem is szükségem van rád…
és sosincs ránk időd, mert te mindig Birminghamben vagy.
James beletúrt a hajába, és fáradtan hátradőlt a kanapén.
– Ott kell lennem, Poppy. Felügyelnem kell az átalakítást.
– A hétvégén? Minden hétvégén? – A lány előrébb csúszott a székén.
– Mondd csak, James, ki tűzi ki ezeket az időpontokat?
A férfi megvonta a vállát.
– Helen, szokás szerint… Poppy, nem arról van szó, amit gondolsz.
Helen és én, mi nem… – James elhallgatott.
– Szóval nem jártok egymással?
James nyelt egyet.
– Pontosan. Úgy tervezi az időpontokat, hogy az mindenkinek
megfeleljen. Talán azért választja a hétvégét, mert nincs családja.
– Meg akar szerezni magának, James.
A férfi tagadóan megrázta a fejét.
 – Nem, Poppy, ezt rosszul látod. Tudom, hogy nem jöttök ki
egymással, de ez úgy hangzik, mintha Helen megpróbálna engem
elvenni tőled.
Jamesnek tényleg halvány fogalma sincs arról, hogy Helen miben
sántikál, gondolta a lány. Hogy lehet ilyen vak? Poppy, nem
tétovázhatsz további – figyelmeztette magát, és nagy levegőt vett.
Most ütött az igazság órája.
– Bármi legyen is az oka annak, hogy soha nem vagy idehaza, ez így
nem mehet tovább. Én szeretlek, szeretnék veled együtt lenni, de nem
vagyok hajlandó rá, hogy eljátsszam a pesztonkát és a szeretőt, akiket
te szépen besorolsz a munkád és az üzlettársaid mögé. Vagy a fiúk és
én vagyunk a legfontosabbak az életedben, és akkor ezt fejezd is ki
azzal, hogy több időt töltesz velünk, vagy eltűnők innen, mert azt
nem tűröm el, hogy időről időre beállíts a sarokba, és akkor vegyél elő,
ha össze tudod egyeztetni a túlzsúfolt határidőnaplódat a vágyaiddal!
James nagyot sóhajtott.
– Persze hogy fontos vagy nekem, Poppy.
– Akkor ideje, hogy kimutasd végre! Én a hétvégére a szüleimhez
utazom, hogy ígéretemhez híven segítsek nekik. Vagy törlőd
Birminghamet, vagy keresel magadnak egy másik pesztonkát.
Egyikünknek engednie kell, és sajnálatos módon mindig én vagyok az,
aki a rövidebbet húzza – tette hozzá, azután felment a lakásába,
becsapta maga mögött az ajtót, és aludni tért.
Vesztettem, gondolta Poppy, amikor James pénteken összepakolta a
holmiját. A férfi röviden kifejtette a véleményét arról, hogy nem ért
egyet Poppy álláspontjával, aki teljesen félreérti Helen viselkedését,
és hogy elutazik Birminghambe.
– Menj csak a halaszthatatlan munkád után, James! De amit
mondtam, azt komolyan gondoltam. Ha ezen a hétvégén cserben
hagysz, örökre elmegyek.
– Poppy, kérlek…
– Rajtad áll – felelte a lány nyugodtan. – Vagy én, vagy Helen.
– De hát mi nem… Poppy, ezt teljesen félreérted!
– Nem hinném. Tudod, hol találsz minket. Vagy utánunk jössz az
ünnepségre, vagy vége.
A férfi arcvonásai megkeményedtek.
– Csak tessék! Tegyél pontot a végére!
– Nem teszek. Én olyasvalamiért küzdők, ami fontos nekem,
csakúgy, mint Helen. Nem az én hibám, hogy képtelen vagy ezt
észrevenni.
Azzal füttyentett Bridie-nek, és sétálni indult a kutyával. Mire
visszatért, James már elment. Poppy felrohant a szobájába, az ágyra
vetette magát, és majd kisírta a szemét.
Kérlek, istenem, ne hagyd, hogy elveszítsem őt! – imádkozott
magában. Lehet, hogy elrontotta a dolgot. Talán beszélnie kellett
volna a babáról. Különös, hogy Jamesnek még nem tűnt fel, milyen
szépen gömbölyödik a hasa.
Az édesanyja persze azonnal észrevette, amikor Poppy szombaton a
fiúk társaságában megérkezett hozzájuk. Futó pillantást vetett a
lányára, majd elküldte Tomot az ikrekkel a bárányokhoz a felső
legelőre, azután leült beszélgetni a lányával egy csésze tea mellett a
konyhában.
– Mikorra várod? – szegezte neki a kérdést kertelés nélkül.
Poppy először úgy akart tenni, mintha nem tudná, mire céloz az
édesanyja. De hiszen ez fölösleges, ő biztosan megérti.
– Karácsonyra.
 Az asszony kétkedve szemügyre vette lánya pocakját.
– Karácsonyra? Szerintem inkább októberre. Csak nem ikrek?
Poppy gyámoltalanul megvonta a vállát, és sírva fakadt. Az anyja
azonnal átölelte, és vigasztalóan ringatni kezdte.
– Ó, anya, annyira bolond voltam! Tudtam, hogy ez be fog
következni, és az előjelek is annyira egyértelműek voltak. Orvoshoz
kellett volna mennem, vagy legalább a gyógyszertárba.
– Hacsak nem akartad, hogy így legyen.
Poppy dermedten nézett az édesanyjára.
– Tényleg azt hiszed?
– James tud róla?
– Nem. Előbb meg akartam győződni arról, hogy szeret. Nem
örülnék, ha csak tisztességből venne el. Én mindenestül akarom őt,
vagy sehogy. Ultimátumot nyújtottam be neki, és valószínűleg
veszítettem. Készülj fel rá, hogy egy törvénytelen gyermek
nagymamája leszel!
Audrey mosolygott.
– Ne nézd olyan sötéten a dolgokat! És ha James mégsem jönne
utánad, akkor sem dől össze a világ. Itt otthonra találsz, és a
gyermekedet szívesen látjuk.
Poppy megint elsírta magát. Amikor már megnyugodott valamelyest,
az édesanyja felküldte a fürdőszobába, hogy eltüntesse a sírás
nyomait. Ne lássák így a testvérei és az édesapja.
Most szedd össze magad, Poppy Taylor! – figyelmeztette magát a
lány, hiszen a ma délutáni ünnepségig még rengeteg tennivalója volt.
És talán még minden jóra fordulhat.
– Azt hiszem, mára befejeztük. Vagy van még valami
hozzáfűznivalód, James?
 A férfi felpillantott, Helen tétován rámosolygott, és James azon
töprengett, hogyan lehetett ennyire vak.
– Nem, részemről befejeztem. És köszönöm mindannyiuknak –
válaszolta, majd Helenhez fordult. – És most?
A többiek már kimentek a tárgyalóteremből, de a nő még mindig a
holmiját rakosgatta. Azután idegesen játszadozni kezdett a
golyóstollával. Ez teljesen szokatlan volt tőle.
– Nos, mivel ma már úgysincs több dolgunk, arra gondoltam, talán
elmehetnénk Stratford-upon-Avonba, és sétálhatnánk egyet a folyó
mentén, este pedig elmehetnénk színházba. A Rómeó és játsszák.
– Megvetted már a jegyeket?
A nő kissé elpirult.
– Már csak meg kell erősítenem a foglalást.
– És mit terveztél az előadás utánra?
– Talán egy vacsorát.
– És azután?
A nő szégyenlősen lesütötte a szemét.
– Arra gondoltam… hogy mi… esetleg…
A férfi barátságosan átkarolta a vállát.
– Nem, Helen, nagyon sajnálom. Tényleg őszintén sajnálom, de
nem.
A nő hátrébb lépett, és büszkén felemelte a fejét.
– Volt idő, amikor nem mondtál nemet – emlékeztette a férfit.
– Az már nagyon régen volt, Helen. Még azelőtt, hogy Clare-rel
megismerkedtem volna. Már akkor is nagyon különböztünk
egymástól, és nem működött a dolog. Most még jobban különbözünk.
És nekem ott vannak a fiúk…
– És Poppy.
 – És Poppy – ismételte a férfi, és remélte, hogy ez még mindig így
van.
– Szereted őt? – kérdezte a nő.
A férfi tekintete ellágyult.
– Igen, de neki semmi köze kettőnkhöz. A mi kapcsolatunk már
akkor véget ért, amikor Clare-rel találkoztam. A házasság
megváltoztatott, és Clare halála még inkább. Ha nem ismerkedtem
volna meg Poppyval, akkor sem lehetne köztünk semmi, Helen.
Tisztellek és csodállak téged, és nagyon kedvellek, de nem vagyok
szerelmes beléd, és nem akarom megosztani veled az életemet.
Sajnálom.
– Poppyval szeretnéd megosztani?
– Igen – válaszolta James, és tudta, hogy tényleg ezt akarja.
– Akkor jobb, ha most visszamégy hozzá.
– És akkor mi lesz a holnappal?
Helen elgyötörten mosolygott.
– Az csak egy kis trükk volt, hogy mellettem légy a hétvégén. Holnap
már én is el tudom intézni a dolgokat.
– Abban biztos vagyok – felelte a férfi mosolyogva. – Te mindent el
tudsz intézni. Mit szólnál hozzá, ha rád bíznám a birminghami cég
vezetését?
– Egyedüli felelősséggel?
– Biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan jól csinálnád, mint én…
talán még jobban. Bennem már nincs elég lelkesedés ahhoz, hogy még
egy céget felépítsek. Más terveim vannak a jövőre, máshol szeretnék
lenni…
– Biztos vagy benne? Úgy értem, hogy tényleg én vegyem át a cég
irányítását? – Helen hevesen gesztikulált, miközben beszélt.
 – Ha te is úgy akarod.
A nő szeme ragyogott az örömtől.
– Hát persze, ha komolyan gondolod. Nagyon szeretném. Már van is
néhány ötletem… – Azzal fogta az aktatáskáját, de James lefogta a
kezét.
– Majd máskor. Most el kell mennem. Gyere be hétfőn az irodába, és
akkor majd tisztázzuk a részleteket!
A nő elmosolyodott, és évek óta először tényleg boldognak látszott.
Nem is akart engem igazán. Én is csak egy feladat voltam neki, futott
át James agyán a gondolat, és ettől a felismeréstől máris jobban érezte
magát. Barátságosan átölelte Helent, megpuszilta a homlokát, és
elengedte.
– Sok szerencsét! – mondta a nő halvány mosollyal az arcán.
– Köszönöm, szükségem lehet rá.
James rekordidő alatt ért a Taylor-farmra. És miután leparkolta
kocsiját a hosszú kocsisor végén, és kifizette a kapunál az ötven penny
belépti díjat, megállt a süteményes standnál, és körbenézett. De
Poppyt sem ott, sem a tombolás bódénál nem látta.
Azután észrevette a lány édesanyját, aki a konyhában teát
osztogatott. Beállt hát a sorba, és türelmetlenül várta, hogy rá
kerüljön a sor.
– Tudtam, hogy eljön – üdvözölte Audrey sugárzó arccal a férfit, és
odanyújtott neki két csészét. – Ezt vigye oda Poppynak! A nippes
standjánál van. Mrs. Thomas nem érzi jól magát.
James nem tudta, ki az a Mrs. Thomas, de ez most nem is igazán
érdekelte. Minél hamarabb Poppynál akart lenni, mielőtt még túl késő
lenne. Óvatosan egyensúlyozva a csészékkel, átvergődött a nippes
standhoz.
 Poppy gyanakodva nézett rá. A férfi legszívesebben átölelte volna,
hogy megmondja neki, semmi baj. Ehelyett azonban csak
odanyújtotta neki a csészét.
– Ezt az édesanyád küldi.
– Köszönöm.
Milyen szertartásosan udvarias. James legszívesebben üvöltött volna
fájdalmában. Végignézett Poppyn, aki egy csinos dzsörzéruhát viselt.
A lány hűvösnek és ingerlékenynek tűnt, és úgy nézett ki, mintha
végigsírta volna az éjszakát. James legszívesebben pofon ütötte volna
magát, amiért fájdalmat okozott neki.
– Beszéltem Helennel – rukkolt elő a hírrel.
– Akkor kérném ezt a kék korsót, Poppy. Köszönöm. Jó volt magát
újra látni – mondta az egyik vevő.
– Magát is, Mrs. Wilkins. – Poppy ismét Jamesre nézett. – És?
– Igazad volt.
A lány kissé bosszúsan felkacagott, elvette a pénzt egy újabb
vásárlótól, és a férfi felé fordult.
– Tudom. No és? – nézett rá kihívóan.
– Neki adtam Birminghamet.
– Ez egy kicsit hűbérurasan hangzik. Ötven pennybe kerül, kérem.
Köszönöm.
– Poppy, nem mehetnénk el valahová, ahol nyugodtan
beszélhetünk?
– Nem, itt van dolgom. Üdvözlöm, Mr. Burrows, már jobban érzi
magát?
Ebben a pillanatban megkocogtatták a hangosbeszélőt, és a pap
beleszólt a mikrofonba.
– Öt perc múlva kezdődik a kötélhúzás. Kérem, fáradjanak hátra a
kertbe, és szurkoljanak a csapatuknak! – Rövid csend után folytatta. –
Most értesültem róla, hogy a hazai csapatból hiányzik még egy erős
ember. Van önök között valaki, aki beszállna?
Poppy Jamesre nézett.
– Jelentkezhetnél.
– Megörültél? Azonkívül, ha nem vetted volna észre, éppen
megpróbálok veled beszélni.
– Majd később. Üdvözlöm, Mrs. Jones!
James feladta a küzdelmet. Letette érintetlenül hagyott teáját, és
elment a kert hátsó részébe, ahol néhány hónappal ezelőtt hóembert
építettek. Tom és Peter, néhány fiatalember társaságában a fűre
rajzolt fehér vonal egyik oldalán állt, és fitymálóan néztek az új
jelentkezőre.
– Hallom, hiányzik még egy emberük – szólt oda James.
Tom bólintott.
– Poppy küldte magát?
James szánalmasan mosolygott.
– Igen.
– Vett már részt hasonló versenyben?
A férfi tagaóban megrázta a fejét.
Tom elnevette magát.
– No hiszen! Ha rám hallgat, előbb leveszi a zakóját.
James figyelmesen hallgatta Tomot, azután elfoglalta a helyét a
csoportban, és a fiúkkal együtt megragadta a kötelet. Az néhány
másodperccel később megfeszült. A férfi sarkát a talajnak feszítette,
hátrahelyezte a testsúlyát, amikor meghallotta a sípszót, és a
többiekkel összhangban húzni kezdte a kötelet.
És győztek. Miután a három izzasztó menetből kettőt megnyertek,
bajnokká kiáltották ki őket.
A nézők tapsoltak, és lelkesen megveregették a hátukat. Amikor
James felpillantott, nem látta már Poppyt a tömegben. A fenébe,
gondolta, és megpróbált utánamenni. De a lányt mintha a föld nyelte
volna el.
Ismét bekapcsolták a hangosbeszélőt, és James megcsóválta a fejét.
Céltudatosan odament a házhoz, és látta, hogy a pap a télikert
küszöbén áll.
– Bocsásson meg, Poppyval szeretnék beszélni. Van valami kifogása
az ellen, hogy használjam a mikrofont? – kérdezte a papot.
– Dehogy. Itt kell bekapcsolni.
James mély levegőt vett, végigjáratta tekintetét az embereken, és
bekapcsolta a mikrofont. Szíve vadul kalapált, a keze izzadt, amikor a
szája elé emelte.
– Poppy, én vagyok az, James – mondta hangosan és érthetően, és
egyszeriben minden szem rászegeződött. – Nem tudom, merre vagy.
Beszélni szeretnék veled, de nem vagyok valami türelmes ember, nem
tudok sokáig várni. – Megköszörülte a torkát, majd újra a szájához
emelte a mikrofont. – Poppy, szeretlek – folytatta, mire a tömeg
egyszeriben szétnyílt, és ő meglátta kedvesét a virágos standnál. A
lány a szája elé tartotta a kezét, és tágra nyílt szemekkel nézett
Jamesre. – Nagyon szeretlek, és megtisztelve érezném magamat, ha
hozzám jönnél feleségül, és a gyermekeim anyja lennél.
Poppy keze a hasára siklott. Arca izzott a szerelemtől, és a férfi még
ebből a távolságból is látta, hogy könnyek gördülnek le az arcán.
– Ez azt jelenti, hogy igen? – kérdezte James, mire a lány bólintott.
A tömeg ujjongva éljenezni kezdett, mire James visszaadta a
döbbent papnak a mikrofont, odaszaladt Poppyhoz, és átölelte.
Felkapta, boldogan körbeforgatta, azután ismét letette, és
megcsókolta.
Poppy alig tudta elhinni, ami történt. Az ünnepség kezdetén még
annyira kétségbe volt esve, James sem volt vele, és biztos volt benne,
hogy elveszítette őt.
– Micsoda ötlet mikrofonon házassági ajánlatot tenni! – tört ki a
lányból a nevetés, amikor James végre elengedte a száját.
– Másképp nem hallgattál meg. – Szorosan magához szorította
kedvesét. – Annyira szeretlek, Poppy. De csak akkor jöttem rá,
mennyit jelentesz nekem… nekünk, amikor felmerült a veszélye
annak, hogy elveszíthetlek.
A fiúk sugárzó arccal szaladtak oda hozzájuk, és Poppy magához
szorította őket. A lány családja is ott állt a tömegben, egészen közel
hozzájuk.
– Azt hiszem, jobb lenne, ha most egy kicsit elmennétek sétálni –
mondta Poppy édesanyja, és azzal csitította le az ikrek tiltakozását,
hogy ígért nekik egy fagyit.
Végre kettesben maradtak. Kéz a kézben sétáltak a réten, és Poppy
úgy érezte, a szívét mindjárt szétveti a boldogság. Ám valami még
nyugtalanította egy kicsit, és úgy gondolta, jobb, ha mindjárt
előrukkol vele.
– Van még valami, amit tudnod kell.
– Ez nem hangzik túl biztatóan.
A lány félszegen rámosolygott kedvesére.
– Az attól függ. – Mély levegőt vett. – Gyerekünk lesz.
A férfi megtorpant.
– Tessék?
– Lehet, hogy mindjárt kettő. Anya szerint egy gyerekhez képest túl
nagy a hasam.
James odafordult hozzá, és lenézett a pocakjára.
– Terhes? Kettő? Mikor? – kérdezte rekedtes hangon.
– Karácsonykor.
A férfi alig láthatóan összeráncolta a homlokát, és az egyik kezét
végtelenül óvatosan kedvese lágyan domborodó hasára tette.
– Ó, Poppy! – mondta elérzékenyülve, és gyengéden átölelte a lányt.
– Ó, Poppy!
Amikor végre elengedte, kicsit nedvesek voltak a szempillái, és a
szeme sugárzott a boldogságtól.
– Clare halála után azt hittem, soha többé nem leszek képes szeretni
valakit. Te újra fényt hoztál az életembe. Lehet, hogy ezért nem
vettem észre, miben sántikál Helen.
– Elmondtad neki?
– Igen. És most már előtte is világossá vált, hogy soha nem
szeretném őt, még ha te nem lennél, akkor sem. Őszintén szólva nem
is szeretett igazán. Én is csak egy kihívás voltam neki. Azt meg
Birminghamben megkaphatja. Hétfőn megbeszéljük a részleteket.
Helen boldogan vállalta a feladatot, én pedig jobbat nem is
találhattam volna nála. Most már végre a családomnak szentelhetem
magam.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte Poppy kétkedve.
– Egészen komolyan – válaszolta a férfi szerelemtől sugárzó
tekintettel. – Már így is túl sokat mulasztottam. Mostantól semmiről
sem akarok lemaradni. Sajnálom Poppy, ami történt.
Ez egyszerűen csodálatosan hangzott. De volt még valami, amit
Poppynak meg kellett tudnia.
– Az előttem lévő pesztonka… Miért ment el?
 – Terhes lett. Egy kicsit könnyelműek voltak a barátjával…
Tommal… Tudod, hogy van ez.
A lány szíve repesett a boldogságtól.
– Igen – felelte kuncogva pontosan tudom, hogy megy ez. És Mr.
Carmichael, mikor tesz engem tisztességes feleséggé?
James elmosolyodott.
– Itt van a pap. Kérdezzük csak meg, mikor tudna összeadni
bennünket! Inkább ma, mint holnap, látva a várható robbanásszerű
népességszaporulatot.
– Szerintem már tegnap kellett volna – válaszolta Poppy nevetve.

UTÓHANG
– És ezennel megnyitom az ünnepséget! – jelentette be a pap.
Poppy a süteményes stand mögött állva Jamesre pillantott. A férfi
mindkét karján egy-egy pufók kislánnyal éppen Poppy édesapjával
beszélgetett. Összetalálkozott a tekintetük, mire James bocsánatot
kért az apósától, odament a feleségéhez, és megcsókolta.
– Jól vagy? – kérdezte Poppy.
– Igen. Éppen gyakoroltam az új szerepemet.
Poppy kérdőn nézett rá.
– Már egészen jó vagyok a gyors pelenkázásban.
A lány elnevette magát, és megpuszilta a lányait. Azok vidáman
sikongtak, és mohón anyjuk haja után kaptak.
– Igazán szépen megszaporodtatok, Poppy – jegyezte meg az egyik
vendég.
– Igen, és néha igazán fárasztóak tudnak lenni – vélekedett James.
Poppy felnevetett, és eltolta a férfit.
 – Menj, és tedd magad valahol hasznossá! A kötélhúzásnál majd
leváltalak. James nevetett.
– Ehhez képest az már igazán gyerekjáték.
Audrey csatlakozott hozzájuk a pultnál.
– Minden rendben? – kérdezte az asszony.
Poppy számba vette a családját: James, George és William, Sarah és
Hannah meg a lábánál fekvő Bridie.
– Nagyobb rendben már nem is lehetne – válaszolta.
– A fiúk nagyszerűen néznek ki.
– Csakúgy, mint az apjuk. Csak egy kis szeretet kellett nekik.
Audrey a lányára pillantott, és elégedetten elmosolyodott.
– Azért neked sem ártott meg ez a nagy változás. Gyönyörű vagy.
Poppy boldogan felnevetett.
– Átvennéd egy kicsit a standot? Mindjárt kezdődik a kötélhúzás, és
mennem kell szurkolni.
Ebben az évben is megnyerték a versenyt. És miután James
kiünnepelte magát a csapattal, széles mosollyal az arcán odalépett
Poppyhoz.
– Szervusz, hősöm – mondta a lány nevetve.
– Szervusz. – James megnézte a tenyerét, és Poppy látta, hogy a
kötél csúnyán kidörzsölte.
– Kenjek rá egy kis krémet?
A férfi megcsóválta a fejét.
– Nem, csak egy kis szeretetteljes gondoskodásra van szükségem.
Úgy látszik, az mindent meggyógyít.
A lány gyengéden megcsókolta férje tenyerét.
– Most jobb?
– Sokkal. Te mindent jobbá teszel. – James egészen elérzékenyült. –
Szeretlek, Mrs. Carmichael. Te maga vagy a csoda.
Az asszony elnevette magát.
– Úgy látszik, az életed tele van csodákkal. – Poppy a lányokra
pillantott, akik elégedetten feküdtek egy takarón, és élénken
hadonásztak a kezükkel.
– Igen, ez igaz. De nélküled mindez nem adatott volna meg nekem.
Kétségtelenül te vagy a legjobb dolog, ami csak történhetett velem.
Poppy elérzékenyülten mosolygott.
– Ne hidd, hogy egy kis hízelgés és a felhorzsolt tenyered
megszabadíthat a pelenkázástól.
James felkacagott.
– Azért megért egy próbálkozást!

VÉGE
 Miranda Lee
Apa csak egy van
 1. FEJEZET

Tina felnézett a hatalmas épületre, amelyben többek között a Hatten

Társaság is bérelte az irodáit. Azután újra a babakocsiban fekvő
kislányra esett a pillantása.
– Akkor hát itt lennénk, kincsem – mosolygott a rózsaszín
rugdalózóba öltöztetett csecsemőre. – Itt dolgozik az apukád. A
titkárnője azt mondta, fontos tárgyaláson ül, ezért sajnos most nincs
ideje számunkra. Csakhogy minket ez nem érdekel, ugye? Ez csakis és
kizárólag az ő gondja. Akár alkalmas neki az időpont, akár nem,
kénytelen lesz fogadni bennünket.
Tina határozott léptekkel tolta be az épületbe a babakocsit a
fényesre tisztított, roppant méretű forgóajtón keresztül. A falon
hatalmas tábla mutatta, melyik cég hol található. Hatten Társaság –
állt ott nagy betűkkel – tizenkilencedik és huszadik emelet. Tinának
szemet szúrt, hogy bár a társaság nevét feltüntették, azt nem, mivel
foglalkozik a cég. Nyilvánvalónak látszott, hogy Dennis Hatten elnök
úr azt hiszi, mindenki tudja, hogy cége Sydney legsikeresebb
befektetési vállalkozása.
Micsoda öntelt alak lehet! – gondolta Tina. De ő most majd lehűti
egy kicsit. A pimasz fickónak biztosan meg sem fordul a fejében, hogy
annak a viszonynak, amelyet tavaly a titkárnőjével folytatott, viselnie
kell a következményeit. Csakhogy Dennis Hatten téved. Mert lehet,
hogy Sarah gyanútlan volt és felelőtlen, ám ő, Tina, cseppet sem az.
Gondoskodik róla, hogy Sarah kislánya, Bonnie mindent megkapjon
az apjától, ami jár neki. Tina azt tervezte, hogy felszólítja Dennis
Hattent, teljesítse a kötelességét, és ha a szép szó nem lesz elég, más
eszközökhöz fog folyamodni.
Dennis sóhajtott, idegesen tette le a telefonkagylót. Ezek a nők
egyszer még megőrjítik! A pénzügyi világ legbonyolultabb kérdéseit is
képes megoldani, a legnagyobb kihívásokkal is bátran szembenéz, ám
a nőket képtelen megérteni. Miért áhítoznak annyira rá, hogy férjhez
menjenek és gyermekeket szüljenek? Hát nem látják be, hogy
manapság sokkal jobb lenne, ha kevesebb házasságból kevesebb
gyermek születne? Így nem lenne annyi válás, és tizedannyi
boldogtalan, elhagyott gyermek élne a világon.
No nem, ilyen egészséges férfilogikát persze nem lehet e
teremtményektől elvárni. A nőknek regényes elképzeléseik vannak az
életről. Szerintük a házasság és a gyermekáldás a boldogság
biztosítéka.
Ami pedig a szerelmet illeti, Dennis ezen a téren sem volt képes
megérteni őket. Előfordult már valaha, hogy az a bizonyos várva várt
nagy szerelem tartós boldogságot hozott volna egyetlen nő vagy férfi
életébe? Neki magának legalábbis egészen más tapasztalatai voltak a
nemek viszonyáról. Ő olyan családban nőtt fel, amelyben a szerelem
csak fájdalmat és szenvedést okozott.
Nem, ő nem vágyott ilyesmire. Nem akart szerelmes lenni, sem
megházasodni, és gyermekeket sem kívánt nevelni. Ebben az
elhatározásában már évekkel ezelőtt megerősödött, akkori barátnője
ugyanis színlelt terhességgel akarta magához láncolni.
Még a gondolatát is riasztónak találta, hogy akarata ellenére apa
legyen. A saját apja járt a fejében, akit mindennek el lehetett
mondani, csak jó szülőnek és hű férjnek nem. Dennis megesküdött rá,
hogy soha nem lesz olyan, mint ő, nem fogja megkeseríteni egy
asszony és néhány gyermek életét. És mivel nem látott jobb
megoldást arra, hogy ezt elkerülje, elhatározta, hogy soha nem
házasodik meg és nem vállal gyermekeket.
Természetesen hihetetlenül megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy
a barátnője csak színleli a terhességet. Ez az eset azonban arra jó volt,
hogy rádöbbenjen, mire képes egy nő az úgynevezett boldog családi
fészek megteremtése érdekében.
A megsemmisítő tapasztalat óta Dennis mindig maga gondoskodott
a védekezésről, ha lefeküdt valakivel. Sohasem hagyatkozott
partnernője szavaira, miszerint az illető fogamzásgátló tablettát szed,
vagy hogy a ciklusa alapján abban az időszakban nem eshet teherbe.
Az pedig, hogy nem akart házasodni, sem gyermekeket vállalni,
általában hamar véget vetett a kapcsolatoknak.
Dennis édesanyja, Ida képtelen volt megérteni fia
gondolkodásmódját. Biztos volt benne, hogy egy nap megváltozik a
véleménye. Várj csak, szokta mondogatni, majd ha az igazival
találkozol. Akkor majd másképp gondolkodsz, jósolta a fiának nem
egyszer.
Ám Dennis kizárt dolognak tartotta, hogy valaha is szerelembe
essen. Ez még soha életében nem történt meg vele, és így is marad, ha
rajta múlik. Szerelmesnek lenni annyit jelent, hogy az ember elveszíti
az önuralmát, a józan eszét, s ennek tragikus következményei
lehetnek a jövőre nézve.
Édesanyja egy ideig még reménykedhetett abban, hogy legalább a
kisebbik fia megajándékozza végre unokával. Dennis öccse néhány
évvel ezelőtt ugyanis megházasodott. Mark azonban pár hónapja a
család legnagyobb megdöbbenésére bejelentette, hogy elhagyja a
feleségét, és ezentúl Tibetben óhajt élni a buddhista szerzetesek
között. Tervét meg is valósította, úgyhogy azóta édesanyja ismét
Dennistől remélte, hogy végre nagymama lehessen.
A férfit a végletekig felbőszítette, hogy az anyja minduntalan
különböző nőkkel akarta összeboronálni. Ma estére is meghívott
valakit, méghozzá Joanna Parsonst. Éppen most hívta fel Dennist,
hogy emlékeztesse, nehogy elkéssen a vacsoráról. Szegény Joanna
annyira magányos, amióta Damien meghalt, sajnálkozott Ida.
Még hogy magányos, vigyorgott Dennis. Joanna Parsonst sok
mindennek lehetett nevezni, csak magányosnak és szomorúnak nem.
Ráadásul már Damien autóbalesete előtt fél évvel is sorra vigasztalták
úgymond a legkülönbözőbb férfiak. Még őt, Dennist is megpróbálta
elcsábítani.
Dennis természetesen szerette a szexet – ám kizárólag akkor, ha
minden további kötelezettség nélkül élvezhette, és csakis olyan
nőkkel, akik ugyanúgy gondolkodtak, mint ő. Mostani barátnője a
reklámszakmában dolgozott. Házassága tönkrement, mert a munkáját
fontosabbnak tartotta, mint a férjét. Dennis hetente kétszer-
háromszor találkozott Shanival a nő lakásán vagy egy szállodai
szobában, ebédidőben. Ezzel a kapcsolattal mindketten fölöttébb
elégedettek is voltak.
Shani igazán vonzó nőnek számított. Harmincas évei elején járt,
ápolt külseje, hosszú, barna haja, makulátlan alakja miatt sok férfi
szeme megakadt rajta. Jó karban tartotta magát, látszott rajta, hogy
rendszeresen látogatja a fitnesztermeket. Shani nem igényelt
végeláthatatlanul hosszú előjátékot, és nem követelt érzelmes
beszélgetéseket sem szex után. Az a szó, hogy szerelem, egyszer sem
hagyta el az ajkukat. Emellett a védekezés Shani számára is
ugyanolyan fontosnak tűnt, mint Dennisnek.
A férfi mindezek ellenére sem bízott a nőben száz százalékig.
Valamikor úgyis előtör mindegyikükből az ösztön, legkésőbb akkor,
ha a biológiai órájuk ketyegni kezd. Ott volt például Melinda, Dennis
személyi asszisztense és régi munkatársa, aki tavaly vált meg a cégtől.
Melinda mindig is azt állította, hogy soha nem akar feleség és
háziasszony lenni, csak a munkájának szeretne élni. És mi történt?
Alig múlt el harminc, máris férjhez ment, és teherbe esett.
Dennis tehát pótolni kényszerült Melindát. Sarah is a cégnél
dolgozott, egy másik osztályon, egy emelettel az ő irodája alatt.
Dennis néhány hónapra kölcsönkérte a lányt, hogy segítsen, amíg új
asszisztenst talál. Miután Sarah elment a cégtől, Dennis megesküdött,
hogy soha többé nem alkalmaz fiatal, független és csinos asszisztenst.
Sarah utolsó munkanapján Dennis meghívta vacsorázni a lányt, hogy
személyesen is megköszönje a segítségét. Valószínűleg túl sok bort
ivott, mert taxival vitte haza a nőt. A lakás ajtaja előtt Sarah sírni
kezdett, és elmesélte Dennisnek, hogy előző nap elhagyta a barátja
egy másik nő miatt.
Dennis meg akarta vigasztalni a lányt, csakhogy mivel nem volt
egészen józan, végül Sarah ágyában kötöttek ki. Másnap reggel már
mindketten bánták, amit tettek, s megegyeztek abban, hogy fátylat
borítanak a történtekre. Sarah visszament dolgozni az eredeti
munkahelyére, Dennis pedig már a következő hétvégén egy buliban
megismerkedett Shanival. Hétfő reggel az új asszisztense, Doris vette
fel a munkát, Sarah pedig eltűnt az életéből.
Micsoda szerencse, hogy Dorist alkalmazta! Az asszony negyvenöt
éves volt, boldog családanya, két gyermeket nevelt fel, akik már el is
költöztek hazulról. Bármikor megkérhette arra, hogy túlórázzon, nem
húzta fel az orrát, ha kávét kellett főznie, és szó nélkül megszüntette
a káoszt, amelyet Dennis naponta az íróasztalán hagyott. Doris volt a
legtökéletesebb asszisztens, akivel eddig dolgozott. Egy asszony, akit
a tapasztalat és a józan ész irányított, nem pedig a női praktikák, s
akivel semmi gond nem adódhatott.
Amikor megcsörrent a telefon, Dennis megnyomta a kihangosító
gombját.
– Igen?
– A többiek már várják az ülésteremben, Mr. Hatten – jelentette
Doris.
Ezt is nagyra értékelte Dorisban: mindig a vezetéknevén szólította,
megadva így harminchárom évének is a tiszteletet.
– Köszönöm, Doris. Mondja meg nekik, hogy azonnal megyek!
Kérem, a következő három órában ne kapcsoljon oda senkit. Rengeteg
dolgunk van, nem szeretném, ha zavarnának.
Kinyílt a liftajtó. Tina a huszadik emeleten tolta ki a babakocsit,
melyben a kicsi időközben elszunnyadt. Egy hatalmas üvegtáblán ez
állt: Hatten Társaság – Igazgatóság. Mögötte helyezkedett el a
recepció. Tina azon töprengett, vajon a pult mögötti szőkeség nem
azért van-e ott, hogy személyesen Hatten úr szolgálatára álljon.
Lehet, hogy a szőkék a gyengéi. Sarah elmesélte Tinának, hogy
Dennis Hatten személyesen volt jelen a felvételi beszélgetésen, és a
lány már másnap meg is kapta az állást.
Sarah feltűnő szépség volt. Hosszú, szőke haja, hibátlanul szép arca,
lélegzetelállító alakja minden férfi érdeklődését felkeltette, és a lány
bármelyiküket az ujja köré csavarhatta volna. Csakhogy szépsége nem
hozott szerencsét Sarah-nak. A férfiak nagy része le sem tudta venni
róla a szemét, és azonnal meg akarta kaparintani. Sarah pedig volt
annyira gyanútlan, hogy azt higgye, a férfiak érdeklődését valóságos
érzelmek irányítják.
Szegény Sarah! – szomorodott el Tina. Oly gyakran szerelembe
esett, s oly sokszor csalódott! Teljesen mindegy volt, hogy azok a
férfiak házasságban éltek, elváltak vagy soha meg sem nősültek még,
Sarah minden egyes viszonyából halálos szerelmet gyártott, s azt
remélte, épp az adott partnerrel végre valóra válthatja a boldog
családról szóló álmát. S mindannyiszor keserűen kellett csalódnia.
Minden alkalommal kiderült, hogy a férfiak csak a testét akarták, nem
őt magát.
Az évek során Tina egyre kevésbé volt képes tétlenül nézni, hogy
barátnőjét kihasználják a férfiak. Mindig megpróbált tanácsokat adni
neki, figyelmeztetni, óvatosságra inteni, ám hiába. Amikor Sarah
végül új főnökébe, Dennis Hattenbe is szerelmes lett, Tinánál betelt a
pohár.
Szörnyen összevesztek. Tina a barátnője fejéhez vágta, hogy minden
egyes férfival ágyba bújik, aki azt állítja, hogy szereti. Sarah erre azzal
vágott vissza, hogy Tinának viszont kőből van a szíve, és hogy
képtelen bárkit is szeretni önmagán kívül.
A barátságuk ezzel megszakad. Egy év telt el azóta, és akkor még
egyikük sem sejtette, hogy ezek lesznek az utolsó szavak, amelyeket
egymással váltottak. Sarah meghalt, s ő itt tolja a gyerekét a
babakocsiban.
Tinának elszorult a szíve.
Többé nem hagylak cserben, Sarah, suttogta maga elé, miközben a
szunnyadó babát nézte. A te kis Bonnie-d mindent megkap, amit
valaha kívántál neki. Soha nem fogja azt érezni, hogy nem szeretik,
hogy nem akarták. Nem fog használt ruhát hordani, nem hagyja ott az
iskolát tizenöt évesen, nem lökik nevelőszülőkhöz, mint bennünket.
Soha nem engedem, hogy ilyesmi történjék vele, esküszöm.
Tina kihúzta magát. Megpróbált felkészülni lélekben arra a csatára,
amely most várt rá. Dobogó szívvel nyitotta ki az üvegajtót, és a
recepcióhoz tolta a babakocsit.
– Dennis Hattennel szeretnék beszélni – közölte határozottan a
szőkeséggel. – Nos, igen, megbeszélt időpontra érkeztem –
füllentette anélkül, hogy belepirult volna. Hogy is lett volna képes
bejutni Ausztrália legjobb színiiskolájába, ha még erre sem képes?
A tökéletes frizurájú szőkeség előbb csodálkozva nézett rá, bólintott,
majd végigvezette a hosszú folyosón, amelynek végén egy kisebb
fogadószoba állt. Ott betessékelte.
– Mit tehetek önért? – kérdezte az íróasztal mögül az idősebb hölgy
barátságosan, amikor Tina közelebb lépett.
Ez hát Dennis Hatten titkárnője, futott át Tina agyán. Nem fiatal, és
nem is feltűnően szép. Valószínűleg belátta végre ez a fickó, hogy
jobb, ha nem keveri össze a munkát a magánügyeivel.
– Dennis Hattennel szeretnék beszélni – szedte össze a bátorságát
Tina.
– Hatten úr épp egy fontos megbeszélésen vesz részt – ráncolta a
homlokát a titkárnő. – Egész délután tárgyal. Határozottan azt kérte,
hogy ne zavarják.
– Nem hinném, hogy ez rám is vonatkozik – vágott a szavába Tina. –
Vagy a kislányára.
– A kislányára? – bámult döbbenten a pulton áthajolva a
babakocsiba a nő.
– Pontosan. Bonnie a neve, három hónapos. Megmondaná, kérem,
Hatten úrnak, hogy itt van a kislánya, és végre látni szeretné?
 A titkárnő előbb szinte sóbálvánnyá dermedt, azután megköszörülte
a torkát.
– Tehát… az lenne a legjobb, ha az irodájában várnák meg Hatten
urat. Azonnal szólok neki.
– Köszönöm – mosolyodott el diadalmasan Tina.
Doris bevezette Dennis irodájába a lányt, és hellyel kínálta az
íróasztal előtt. Tina a szék mellé húzta a gyermekkocsit, majd
várakozva a titkárnőre tekintett.
– Én… khm… Mr. Hatten azonnal itt lesz. – A titkárnő teljesen össze
volt zavarodva. Fejcsóválva hagyta el a szobát.
Tina alig nézett körül, máris kivágódott az ajtó, és Dennis Hatten
viharzott be rajta. Egészen másképp nézett ki, mint ahogy Tina
elképzelte. Magasra nőtt, haja sötét és dús, szeme kék, arca markáns,
alakja feltűnően sportos. Nem, egyáltalán nem az a típus, akikért
Sarah bolondult. Ő mindig is az elegáns, öltönyös-nyakkendős,
hibátlan modorú férfiakhoz vonzódott.
Dennis Hatten a legkevésbé sem illett ebbe a sorba. Széles vállával,
izmos karjával, vadul villámló tekintetével egyáltalán nem úgy nézett
ki, mint a Hatten Társaság feje. Ha Tina nem tudja, hogy ő az,
építésvezetőnek gondolta volna, vagy esetleg kamionsofőrnek.
Dennis előbb Bonnie-ra nézett, majd Tinát méregette dühödten.
– Ön az, aki azt állítja, hogy én lennék ennek a gyermeknek az apja?
Tina bátran a férfi szemébe nézett. Nem hagyja, hogy ez a szuperhím
elbizonytalanítsa.
– Pontosan – bólintott hűvösen.
Dennis Hatten fenyegető pillantást lövellt felé, és Tina rögtön
megértette, miért nem merte szegény Sarah másodjára is felkeresni a
férfit. Csakhogy őt egészen más fából faragták, mint a barátnőjét!
 – Várjon itt! – A férfi szava inkább parancsnak hangzott, mint
udvarias felszólításnak.
– Nem terveztem, hogy azonnal távozom – szólt hetykén a nő,
továbbra is állva a férfi tekintetét.
Dennis Hatten vészjóslóan méregette, majd kirohant a szobából, és
bevágta maga mögött az ajtót.
Tina mélyeket lélegzett. Igen, igen, valami hasonló reakcióra
számított. Biztos volt benne, hogy a férfi tagadni fogja, hogy ő lenne
Bonnie apja. Hiszen ezt tette már Sarah-val is, bár pénzt azért
felajánlott neki az abortuszra.
Tina számára nyilvánvaló volt, hogy keményen kell harcolnia Bonnie
jogaiért. El is határozta, hogy mindent el fog követni a gyerek
érdekében. Megtalálja a módját, hogy rákényszerítse Dennis Hattent,
adja meg a lányának mindazt az anyagi támogatást, ami megilleti.
Ekkor az ajtó ismét kinyílt, és két harcias tekintetű biztonsági őr
lépett be rajta. Tina haragra gerjedt. Erre azért nem számított! Tehát
Dennis Hatten így óhajtja megoldani ezt a számára kínos helyzetet.
Nos, jó, szögezte le magában. Ha harc, hát legyen harc.
Felállt, és megvetően nézett végig a férfiakon.
– Hatten úr tehát méltóságán alulinak tartotta, hogy saját kezűleg
dobjon ki. Jól látom?
– Tökéletesen, hölgyem – hagyta helyben az idősebbik őr. – Sajnos
hozzá kell tennem, hogy Hatten úr utasítása szerint legközelebb ki
kell hívnunk a rendőrséget.
– Ah, igazán? – vetette fel a fejét a nő. Amikor a biztonsági őr meg
akarta fogni a könyökét, dühösen rázta le magáról a férfi kezét. – Ez
igazán nem szükséges. Megyek magamtól is.
Tinában forrt a méreg. Az első menetben vereséget szenvedett.
 Az épület előtt megállt Bonnie-val. Dennis Hatten feltehetőleg az
ablakban áll odafönn, lenéz, és örül a diadalának.
– Még találkozunk, te faragatlan, beképzelt fickó! – kiáltotta fölfelé
dühödten.
Hirtelen azonban eszébe jutott valami, amin hosszan
elgondolkodott. Vajon miért annyira biztos benne Dennis Hatten,
hogy nem ő a gyermek apja? Manapság már nem olyan nehéz ilyen
esetekben kideríteni az igazságot.
Tina átgondolta a történteket. Honnan is tudhatta volna Dennis
Hatten, hogy Bonnie Sarah gyermeke? Végtére is nem Sarah, hanem
ő, Tina érkezett hozzá a kicsivel, Dennis pedig őt nem is ismerte.
Hogy is lehetett ilyen buta? Tina a fejét csóválta. Rögtön meg kellett
volna mondania Dennisnek, hogy Sarah a kislány édesanyja.
– Az új mamád egy kicsit ostobán viselkedett – vallotta meg a
kislánynak, aki épp akkor ébredezett. A babakocsit egy taxiállomás
felé irányította. – Csakhogy már azt is tudom, hogyan közelíthetünk a
papádhoz. A nagyit fogjuk meglátogatni. Ha csak rád néz, és meglátja,
milyen édes és szeretni való vagy, nyomban a szívébe zár. Úgy, ahogy
én is, drága kincsem – tette hozzá elérzékenyülten. – A mamádnak
nem volt igaza, amikor azt mondta rólam, hogy szívtelen vagyok, és
hogy senkit sem tudok szeretni. Ebben az egy dologban nem volt
igaza!
 2. FEJEZET

Dennis az ablaknál állt. Forrt benne a düh. Hogy jutott eszébe ennek
a nőnek, hogy idejöjjön, és azt állítsa, hogy ő a gyermeke apja? Ilyen
feledékenynek gondolja őt? Azt hiszi, nem emlékezne arra, hogy
lefeküdt egy ilyen csinos lánnyal?
Nem, ezt a nőt egészen biztosan nem felejtette volna el, hiszen
pontosan ez a típus az ő esete. Mindig is a karcsú, érdekes arcú, szép
szemű nők varázsolták el. Azok a nők, akik nem titkolták túlságosan,
hogy nem becsülik érdemén felül a férfiúi nemet. Dennis szerette a
kihívásokat. Élvezte, ha meghódíthatta az ilyesfajta harcias és
öntudatos nőket, akik azután az ágyban tüneményesen finom,
ugyanakkor végtelenül szenvedélyes macskákká változtak.
Ha szerelmeskedett volna ezzel a lánnyal… Az ördögbe, hiszen még
a nevét sem tudja! Egyre őt figyelte az ablakból. Távolodó alakját,
amint a babakocsit tolta. Már bánta, hogy olyan foghegyről beszélt
vele, és hebehurgyán kidobatta. Meg kellett volna hallgatnia, ki kellett
volna puhatolnia, mit akart tőle valójában.
Pénzt, természetesen, érkezett rögtön a gúnyos válasz az agya hátsó
részéből. Mégis, miért éppen őt választotta ki áldozatul? Hiszen ő
nem az a fajta férfi, aki egy részeg éjszaka után másnap már semmire
sem emlékszik. Még az is lehetséges, hogy a Hatten Társaság egyik
alkalmazottja a papa, és a lány összekeverte vele…
Igen, valószínűleg ez történhetett, morfondírozott magában Dennis.
Egyszerűen összetévesztette valakivel. Most azonban munkára!
 Tinának végtelenül egyszerű kis trükk segítségével sikerült
kinyomoznia Mrs. Hatten telefonszámát. Az együk virágküldő
szolgálat alkalmazottjaként mutatkozott be Dennis titkárnőjénél, és
Mrs. Hatten címe iránt érdeklődött. Doris természetesen készségesen
megadta a pontos címet.
Mrs. Hatten Clifton Gardensben lakott, Sydney együk előkelő és
drága elővárosának zöldövezetében, az óceán partján. A legapróbb
házacska is egy vagyonba került itt, Mrs. Hatten otthona pedig nem a
legkisebb épület volt a környéken.
Az asszony pompázatos, kétemeletes, hatalmas teraszos házban
lakott, amely gyönyörűen gondozott kert közepén állt.
Tina elgondolkodva ráncolta a homlokát, miután kiszállt a taxiból.
Ilyen házat csak igazán gazdag emberek engedhetnek meg maguknak.
Márpedig ezek az emberek általában beképzeltek és pökhendiek, főleg
azokkal szemben, akik nem az ő társadalmi köreikhez tartoznak.
Többnyire mélységesen lenézik az olyasfajta átlagpolgárokat, mint
amilyen ő is.
Ha Mrs. Hatten is egy efféle üres fejű sznob, akkor bizonyára nem
fogadja majd kitörő örömmel törvénytelen unokáját, kedvetlenedett el
Tina. Ha pedig ugyanolyan barátságtalan és durva, mint a fia,
valószínűleg azonnal ajtót mutat Bonnie-nak és neki.
A lány pillantása Bonnie-ra tévedt, és bizakodni kezdett. Talán
mégsem fogja őket elzavarni ez az ismeretlen asszony. Nincs olyan nő
a világon, aki képes lenne ellenállni egy ilyen elragadó babának!
Tina kifizette a taxit. Arra kérte a sofőrt, várjon még egy percet,
amíg kideríti, itthon van-e egyáltalán, akit keres. A férfi kiszállt az
autóból, és kivette a csomagtartóból a gyerekkocsit. Tina
megköszönte, majd betette a gyereket a kocsiba. Zakatolt a szíve,
miközben a ház bejárata felé tolta a kocsit az ápolt, pompázatos
kerten keresztül.
Bárcsak ne lenne valami sárkány ez a Mrs. Hatten! Tina azt kívánta,
hogy Bonnie szerető, jószívű nagymamát kapjon, aki úgy kényeztetné,
ahogy csak a nagymamák képesek az unokájukat. Gyermekkorában ő
is mindig ilyen nagyiról ábrándozott, ez a vágya persze soha nem
teljesülhetett. Tina azt is szerette volna, ha Mrs. Hatten befolyásolni
tudná a fiát, hogy Dennis Hatten törvényesnek ismerje el gyermekét,
és anyagilag is támogassa – méghozzá anélkül, hogy erre bírósági
ítélet miatt kényszerülne.
Megállt a teraszon, a babakocsi fékjét is lehajtotta. Felszaladt a
néhány lépcsőfokon, és dobogó szívvel megnyomta a csengőt.
Először úgy tűnt, senki sincs otthon. Végül azonban egy idősebb
hölgy jelent meg az ajtóban. Virágos blúzt és kényelmes nadrágot
viselt. Középmagasra nőtt, alakja karcsú maradt, s úgy hatvan éves
kora ellenére az arca is kedvesnek, fiatalosnak tűnt.
– Mit tehetek önért? – mosolygott a lányra. Tinának nagy kő esett le
a szívéről. Képes volt gyorsan felmérni az emberek természetét, és ez
az asszony fölöttébb rokonszenves volt neki.
– Mrs. Hattenhez van szerencsém? – kérdezte udvariasan.
– Igen, én vagyok. Miben segíthetek?
Tina most már biztos volt abban, hogy első benyomása helyesnek
bizonyult. Ez az asszony nem volt gőgös. Épp ellenkezőleg, nagyon is
kedvesnek tűnt. Tina visszamosolygott rá, és intett a taxisofőrnek,
hogy indulhat. Amikor újra ránézett Mrs. Hattenre, látta, hogy annak
arca felderült. Az asszony épp akkor fedezte fel Bonnie-t, és
mosolyogva lépkedett le a lépcsőről hozzá.
– Micsoda elragadó baba! – pillantott vissza Tinára. – Kislány, ugye?
 – Igen.
– Felvehetem?
– Természetesen.
Melegség öntötte el Tina szívét, amikor látta, hogy a hölgy óvatosan
karjába zárja a kislányt, és mosolyogva ringatni kezdi. Bonnie-nak is
tetszett a dolog.
– Hogy hívják? – érdeklődött Mrs. Hatten.
– Bonnie.
– Hát önt, kedvesem?
– Tina. Tina Highsmith.
– Nos, mit szeretne eladni nekem, Tina? – kérdezte végül, mialatt
egyre Bonnie-ra mosolygott. – Ha kozmetikai cikkeket árul, sajnos
csalódást fogok önnek okozni. Egy kevéske ajakrúzson kívül nemigen
használok más festéket. Háztartási gépekre sincs szükségem. Már a
fiam sem igen tudja, mit ajándékozzon nekem karácsonyra vagy a
születésnapomra. Szerintem alig van olyan elektromos csoda, amivel
ne lepett volna már meg.
– Én… Egyáltalán nem akarok eladni önnek semmit – világosította
fel Tina. Szíve egyre hevesebben vert. – Azért vagyok itt, hogy a fiáról
beszéljek önnel.
– Dennisről? – hökkent meg Mrs. Hatten.
Tina mély lélegzetet vett.
– Valójában Bonnie-ról van szó. Ő ugyanis Dennis lánya.
Tina elnézte, ahogy Mrs. Hatten arcán a legkülönbözőbb érzelmek
futnak át. Vonásai előbb a meglepetés, majd a kitörő öröm, végül az
aggodalom jeleit mutatták.
– Dennis tud a gyermekről? – komolyodott el végül.
– Voltam ma nála az irodában. Szerettem volna beszélni vele, ám
kidobatott két biztonsági őrrel.
– Mit művelt? – döbbent meg Mrs. Hatten.
– Az én hibám, Mrs. Hatten – tisztázta azonnal Tina. – Amikor
közöltem vele, hogy Bonnie az ő gyermeke, elfelejtettem
megemlíteni, hogy persze nem én vagyok az anyja. Mivel az ön fia
engem egyáltalán nem is ismer, joggal feltételezhette, hogy olyasfajta
nőszemély vagyok, aki idegen gyermeket akar a nyakába varrni.
– De ha nem ön Bonnie édesanyja, akkor ki a mama? A nővére?
– Nem. A legjobb barátnőm. Sarah… – szorult össze Tina szíve. –
Sarah tavaly júliustól november végéig dolgozott Dennis
titkárnőjeként. Bonnie augusztus tizenkilencedikén született. Sarah
egy hónapja járt szerencsétlenül. Elütötte a busz. A baleset után még
élt néhány napig. Engem jelölt meg Bonnie gyámjául.
A gyermek születési anyakönyvi kivonatán az áll, hogy az apa
ismeretlen, ám én biztos vagyok benne, hogy az ön fia Bonnie
édesapja.
– Biztos benne? – ráncolta a homlokát az asszony.
– Maradéktalanul.
– A barátnője mondta önnek, hogy Dennis az apa?
Tina habozott egy pillanatig. Nem akart hazudni Mrs. Hattennek, az
igazság azonban oly bonyolult, hogy csak összezavarta volna az idős
hölgyet.
– Sarah-val mindent elmeséltünk egymásnak – szólalt meg végül
tétován. Ez meg is felelt az igazságnak, legalábbis addig a napig, amíg
olyan csúnyán össze nem vesztek. – Mintha nővérek lettünk volna. Az
ön fia Bonnie apja, Mrs. Hatten. Ha pedig Mr. Hatten továbbra is
vonakodna ezt elismerni, a DNS-teszt segítségével gyorsan tiszta
vizet önthetünk a pohárba.
 – Ha továbbra is vonakodna? – ismételte a lány szavait Mrs. Hatten.
– Ezt meg hogy érti?
– Miután Sarah rájött, hogy terhes, elment Dennishez, aki nem
akarta elhinni, hogy ő lenne az apa. Ennek ellenére pénzt ajánlott a
terhesség megszakítására.
– A lány azonban nem hagyta, hogy ez megtörténjen.
– Úgy van. Sarah soha nem tett volna ilyet.
– Hála istennek! – mosolygott szívélyesen Bonnie-ra Mrs. Hatten.
Könnybe lábadt a szeme, mégis Tinára emelte a tekintetét. – El sem
tudja képzelni, menynyire vágytam már egy unokára! Már attól
féltem, soha nem lehetek nagymama. Dennis eldöntötte, hogy semmi
körülmények között nem házasodik meg, és nem lesznek gyermekei.
A testvére pedig. Mark… – Sóhajtva váltott témát inkább. – Említette,
hogy ön Bonnie törvényes gyámja. De miért, Tina? Miért nem Sarah
szülei vagy rokonai vették magukhoz a kislányt?
– Sarah édesanyja egy tűzvészben hunyt el, amikor Sarah még csak
kilencéves volt. A barátnőm nem ismerte sem az édesapját, sem a
nagyszüleit. Az édesanyja még kamaszkorában megszökött otthonról.
Nem ment feleségül a gyermeke apjához. Sőt azt hiszem, az apa
elhagyta Sarah anyját, még mielőtt a baba megszületett volna. Bonnie-
nak ezért nincsenek hát rokonai, akik gondoskodhatnának róla. E
pillanatban csak én vagyok neki.
– Ha szabad kérdeznem, ön milyen körülmények között él,
kedvesem? – érdeklődött Mrs. Hatten. – Házas?
Tina nemet intett.
Mrs. Hatten komolyan bólintott.
– Értem. Ellenben elhatározta, hogy felneveli Bonnie-t, ha kell,
egészen egyedül, ugye?
 – Ha nem megy másképp – erősítette meg Tina. – Csakhogy
természetesen sokkal jobb lenne, ha támogatást kaphatnék. Tudja,
nekem sincs már családom.
Az én édesanyám ugyanabban a házban lelte halálát, amelyikben
Sarah-é. Ő is leányanya volt, ugyanúgy megszökött otthonról.
Hogy mindkettejük anyja gyakran eljárt otthonról éjszakánként, azt
Tina bölcsen elhallgatta, nehogy Mrs. Hatten megriadjon, és azt
képzelje, Sarah is, ő is effélék.
– Miután a gyámhatóság nem lelt rokonokat, akik vállaltak volna
bennünket – folytatta Tina –, állami gondozásban nőttünk fel Sarah-
val. Ha nem voltunk éppen valamelyik nevelőszülőnél – halkult el.
– Ez elég szörnyű lehetett!
– Elviselhető volt. Így azonban már érti talán, miért álltunk olyan
közel egymáshoz, Sarah meg én. Sarah rám bízta a kislányát, és én
mindent meg fogok tenni érte, hogy jobb körülmények között nőjön
fel, mint a mamája. Azt akarom, hogy soha ne tapasztalja meg azokat
a szenvedéseket, amelyekben az anyjának és nekem részünk volt.
Bonnie-nak családi otthonra, szeretetre és gondoskodásra van
szüksége.
– Ne aggódjék, Tina! – vágott a szavába az idős hölgy meglepően
energikusan. – Rám mindig számíthat Bonnie. És természetesen ön is,
drága Tina. Beszélni fogok Dennisszel, és biztosíthatom arról, hogy a
fiam teljesíti a kötelességét– mosolyodott el Mrs. Hatten. – Menjünk
be, meséljen még Sarah-ról és magáról! A legjobb az lenne, ha itt
maradna, amíg Dennis haza nem ér. Akkor mindent meg is
beszélhetnénk.
– A fia itt lakik, önnél? – lepődött meg Tina.
– Nos hát… igen.
 – Te jó ég!
– Nem egészen az a helyzet, amire jogosan gondol, mármint hogy
mama kedvence típus lenne… – szabadkozott Mrs. Hatten. – Inkább
gyakorlati okokból.
– Elhiheti, sok mindent gondolok Dennisről, azt azonban nem, hogy
mama kedvence típus lenne – fűzte hozzá szárazon Tina. – Attól
tartok viszont, hogy minden lesz, csak éppen boldog nem, ha itt talál
bennünket. Talán jobb lenne, ha felhívná az irodában, és előkészítené
arra, mi vár rá.
– Fölösleges – legyintett Mrs. Hatten. – Igazán nem szükséges.
Péntekenként ráadásul még a szokásosnál is elfoglaltabb. Ma már
hívtam egyszer, alig volt ideje pár szót váltani velem. A telefonálásról
jut eszembe, fel kell hívnom Joannát, hogy elnézést kérjek tőle, amiért
ma nem jöhet.
– Remélem, nem miattam változtatja meg a programját? – jegyezte
meg Tina, miközben azon tűnődött, ki lehet az a Joanna. Talán Mrs.
Hatten egyik barátnője? Vagy Dennisé?
– Ne is törődjön vele! – nyugtatta meg Mrs. Hatten. – Joanna egy
kedves ismerősöm. Özvegy, ahogy én is. Biztosan nem okoz gondot
neki, hogy egy másik este jöjjön át. – Mrs. Hatten ismét Bonnie-t
cirógatta a tekintetével. – Miután a férjem már nem él, Bonnie-nak
sajnos már nem lesz nagypapája. Én viszont itt vagyok neked, nem
igaz, angyalkám? – hajolt a babához. – Most már tényleg be kellene
mennünk a házba – mosolygott Tinára. – Hozza be a kocsit, én meg a
kicsit viszem, rendben? Kényelembe helyezzük magunkat egy jó forró
tea mellett, beszélgetünk egy nagyot. Később átmegyünk a
bevásárlóközpontba, és veszünk néhány holmit ennek a csöppségnek,
rendben?
 – Örömmel – felelte Tina. Meglepődött, ugyanakkor végtelen
boldogság öntötte el, hogy Mrs. Hatten ilyen kedves és szeretetre
méltó hölgynek bizonyult. Ki hinné, hogy egy ilyen nagyszerű
asszonynak olyan lehetetlen fia van, mint Dennis!
Tina szinte látta maga előtt, hogyan reagál majd a férfi, ha itt találja
őket. Hát csak jöjjön minél hamarabb! Nem fog megijedni tőle!
 3. FEJEZET

Dennis azon morfondírozott, vajon nem lenne-e célszerű egy kicsit

később hazaérnie. Felhívhatná az anyját, és azt mondhatná,
okvetlenül be kell fejeznie valami fontos munkát. Végül elvetette az
ötletet. A legjobb lesz túlesni ezen a kényelmetlen vacsorán minél
előbb. Majd udvariasan Joanna tudtára adja, hogy a legkevésbé sem
érdeklődik iránta. Legalább végre az anyja is megértené, mennyire
értelmetlenek a próbálkozásai, amikor különféle nőkkel akarja
összehozni őt.
Dennis a fejét csóválta. Éppen Joanna Parsons! Ki nem állhatta az
ilyen pénzéhes perszónákat, akik átlátszó ügyeskedéssel próbálták
behálózni. Azt a típust pedig, amelyikbe Joanna is tartozott –
dúskeblű szőke, aki a megfelelő szabású dekoltázzsal a lehető
legtöbbet mutatja meg magából – egyáltalán nem szenvedhette.
A hosszú lábú, karcsú, keskeny csípőjű, feszes fenekű, almamellű
barnákat azonban annál inkább. Mint amilyen például az a sötét hajú
szépség, aki ma reggel beszemtelenkedett az irodájába. Egész nap
egyre rá gondolt, alig tudott a munkájára összpontosítani.
Ez a nő az első pillanattól kezdve vonzotta. Biztosan minden
férfinak azonnal elcsavarja a fejét, gondolta. Milyen gyönyörű a haja
is – vad, hosszú, dús zuhatag… Dennis mélyet lélegzett. Nagy kár,
hogy csak egy kis csaló, aki a nyakába akarta varrni a gyerekét.
Dennis gondolatai egyre Tina körül forogtak, még akkor is, amikor
megérkezett a házuk elé. Leparkolt, s a hátsó ajtón át lépett be a
házba. Egyenesen az emeleten levő lakrészébe tartott, ám ekkor
gyermeksírás ütötte meg a fülét. Megkövülten állt a lépcsőn. Úgy
hangzott, mintha a nappaliból szűrődött volna ki a hang. Talán a
televízió? Nem, ez a sírás túl hangos volt ahhoz. És túl életszerű. Csak
nem? – hökkent meg. A baba ismét felsírt. Csöppnyi kétség sem
maradt. Az a nő ide merészelt jönni!
Dennis leszáguldott a lépcsőn, a nappali ajtaja előtt azonban
megállt. Tényleg itt van! Egyszerűen ül a nappaliban a kanapén, a
kocsiban fekvő csecsemőt ringatja és halkan dudorászik neki!
Dennis már épp mondani készült valamit, amikor a baba újból
felsírt. Tina a kocsi fölé hajolt, úgyhogy a tökéletes, formás fenék egy
pillanatra majdhogynem elfeledtette a férfi haragját. De csak
majdhogynem.
– Mi az ördögöt keres itt? – csattant föl Dennis köszönés helyett.
Tina meglepetten egyenesedett föl. Mutatóujját szemrehányóan a
szája elé tette, így csitítva a betoppanót.
– Az ég szerelmére, ne üvöltsön! Örülünk, hogy végre elcsitult,
hátha elalszik! Valószínűleg az idegen környezet miatt ennyire
nyugtalan, máskor etetés után azonnal elszundít.
Mielőtt még Dennis bármit felelhetett volna, Tina finoman kitolta a
nappaliból a folyosóra, és becsukta maguk mögött az ajtót. Micsoda
elragadó nő! – futott át Dennis agyán. Lehet, hogy csak egy kis csaló,
ellenben gyönyörű!
– Fogalmam sincs, mit mesélt az anyámnak – halkította le a hangját
–, de biztos vagyok benne, hogy rossz lóra tett. Tudom, hogy nem én
vagyok a gyermeke apja.
– Ezt én soha nem is állítottam.
– Hogyan? – nyílt tágra Dennis szeme.
 – Nem lehet a gyermekem apja, mert nekem nincs gyermekem –
világosította fel tárgyilagos hangon Tina. – Már az irodában is
említenem kellett volna, csak nem jutottam szóhoz. Bonnie Sarah
lánya.
– Sarah lánya? – ismételte értetlenül Dennis.
Tina felhúzta a szemöldökét.
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy nem ismer semmiféle Sarah-t?
Sarah Palmer, ha már elfelejtette volna, tavaly öt hónapon át az ön
titkárnőjeként dolgozott. Ez idő alatt viszonya volt önnel.
Dennis előbb szinte megnémult, utóbb újból fellángolt benne a
harag tüze. Ha Sarah azt hiszi, hogy az után az egyetlen éjszaka után
el tudja ismertetni vele az apaságot, hát alaposan téved.
– Sarah valóban a titkárnőm volt – hagyta rá dühöngve –, csakhogy
nem volt vele viszonyom.
Tina keresztbe fonta a karját.
– Ugyan már, Mr. Hatten. Tisztában vagyok vele, mi folyt önök
között. Az, hogy most ön azt mondja, nem feküdt le vele, egész
egyszerűen hihetetlen számomra.
– Nem azt mondtam, hogy nem bújtunk ágyba – próbált továbbra is
könnyedén csevegni Dennis. – Ám csak egyetlenegyszer, ráadásul
védekeztünk. – Mély lélegzetet vett. – Tehát ismételten
hangsúlyozom: nem én vagyok az apja ennek a gyermeknek. Sem
ennek, sem egy másiknak. Mint már említettem, rossz lóra tett.
– Ön Dennis Hatten, a Hatten Társaság feje, igaz? – mosolygott Tina
jéghidegen.
– Egészen pontosan tudja.
– Akkor igenis a megfelelő embert találtam meg. Ha ragaszkodik a
DNS-teszthez, természetesen nincs kifogásom ellene.
 Dennis végképp kijött a béketűrésből.
– Még hogy DNS-teszt! – sziszegte a foga közt. – Nem hagyom, hogy
DNS-tesztet vagy bármiféle más tesztet végezzenek rajtam!
– Oh, nagyon is hagyni fogod, Dennis.
A férfi hátranézve édesanyját pillantotta meg az egyik boltív alatt.
Jól ismerte ezt a tekintetet. Ha az anyja így nézett rá, céltalan volt
bármilyen további ellenvetés. Ha vonakodik megcsináltatni azt a
tesztet, az anyja képes pokollá tenni az életét.
Dennisnek mentő ötlete támadt. Végül is még jól is jöhet, ha
megcsináltatja a tesztet. Kell-e ennél több bizonyíték arra, hogy nem
ő a gyermek vér szerinti apja?
– Hát jó – egyezett bele könnyedén édesanyja és a sötét hajú szépség
legnagyobb csodálkozására. Ki ez a nő egyáltalán? Sarah testvére?
Nem, nem valószínű, hiszen csöppet sem hasonlítanak egymásra,
töprengett tovább a férfi.
– Most pedig lenne kedves elárulni, miért nem Sarah jött ide, miért
önt küldte maga helyett? – vonta kérdőre Tinát. – Ne próbálkozzon
azzal a mesével, hogy Sarah félt tőlem, mert ez nevetséges érv lenne!
Dennis észrevette, mennyire megváltozik a szépség arckifejezése e
szavak hallatán. Nem kerülte el a figyelmét, hogy könnyek gyűltek a
lány szemébe. Rájött, mi történhetett. Sarah már nem él. Dennis igen
kényelmetlenül érezte magát. Azon töprengett, vajon mi történhetett
a lánnyal. Talán a szülésbe halt bele? Nem, manapság ez már nem
fordulhat elő, vagy igen?
– Sarah néhány héttel ezelőtt halálos balesetet szenvedett –
válaszolt az anyja a ki nem mondott kérdésre. – Elütötte egy busz.
Miután nincsenek közeli rokonai, a legjobb barátnőjét, Tinát jelölte
meg a kislány törvényes gyámjául. Tina azért jött, hogy támogatást
kérjen Bonnie számára.
– Nagyon szomorú – mormogta Dennis. – Természetesen az árva
számára biztosíthatunk némi támogatást, hiszen valószínűleg a cég
egyik munkatársának gyermeke. Ám Bonnie apja nem én vagyok.
– Tudom, hogy nincs kétséged efelől, különben nem viselkedtél
volna ilyen lehetetlenül – bólintott az anyja. – Tina azonban úgy véli,
Sarah szilárdan hitte, hogy a tiéd a gyermek. Amikor beszélt neked a
terhességéről, még pénzt is kínáltál neki az abortuszra, igaz?
– Micsoda őrültség ez már megint? – tiltakozott hevesen Dennis, és
Tinához fordult. – Ha Sarah ilyesmit mondott önnek, hát hazudott.
Esküszöm, semmit sem tudtam a terhességről. Nem is járt nálam ez
ügyben.
– Sarah egészen biztosan nem hazudott – ráncolta a homlokát Tina.
– Te jó ég, itt mindenki összevissza hazudozik!
– Igen, tényleg?
Dennist mélyen megsebezte ez a gúnyos hang. Nem szokott hozzá,
hogy kétségbe vonják a szavahihetőségét. Márpedig ez a nő egyetlen
szavát sem hiszi. Dennis a lány bársonyos-éj sötét szemébe nézett, s
olyan érzés kerítette a hatalmába, amilyen azelőtt még sohasem.
Azt akarta, hogy a nő higgyen neki. Sőt legszívesebben magához
húzta volna, hogy szenvedélyesen addig csókolja, míg nem simul
vágyakozva a karjába. Míg el nem felejt minden mást, míg nem kezd
végre hinni neki.
Dennis alig tudott már uralkodni magán, olyannyira megkívánta a
nőt. Ha az anyja nincs jelen, talán azonnal ostromolni kezdi. Maga is
megdöbbent ezen, hiszen általában nemigen dúltak benne érzelmi
viharok. Zsebre tette a kezét. Tapintható volt az izgalma. Maga sem
értette a történteket. Más nő még soha nem volt rá ilyen hatással.
Minél inkább próbálta kordában tartani érzelmeit, annál erősebben
törtek fel újra. Dennist elöntötte a forróság. Már a zakóját is ki kellett
gombolnia, hogy egyáltalán levegőt kapjon.
– Te elhitted ezt a badarságot? – fordult végül az anyjához, hátha a
válasz közben megnyugszik egy kicsit.
– Természetesen. Tina megmutatta Sarah fényképét. Kevés szebb
nőt láttam életemben.
– Ezzel ugye arra célzol, hogy biztosan nem tudtam ellenállni neki?
– Pontosan – vágott közbe Tina hidegen. – A legtöbb férfi képtelen
lett volna ellenállni neki ebben a helyzetben. Különösen, mivel Sarah
szerelmes volt. Mélyen és őszintén beleszeretett önbe, Mr. Hatten.
Ezt tavaly októberben árulta el nekem. Nem sokkal ezután megfogant
Bonnie. Ha Sarah beleszeretett valakibe, bármit megtett volna érte.
Veled ellentétben, méltatlankodott volna legszívesebben Dennis a
lány vádló hangjára fülelve. Te persze soha nem lennél egyetlen férfi
rabszolgája sem. Ez még érdekesebbé tesz téged, kergették egymást a
gondolatok Dennis fejében. Csakhogy egy olyan nőt kívánni, aki őt
semmire sem tartja, nevetséges. Valószínűleg ő az utolsó férfi, akivel
Tina valaha szerelmeskedne.
– Csak ismételni tudom magam – dühöngött Dennis. –
Egyetlenegyszer feküdtem le Sarah-val, és akkor is védekeztünk. Az
utolsó munkanapján történt. Hazavittem. Sarah el volt keseredve,
mert előző nap elhagyta a barátja egy másik nő miatt.
– Ön pedig nyilván kötelességének érezte megvigasztalni – szólt
Tina gyilkos gúnnyal.
Tekintetük találkozott. Dennisben ismét megmozdult valami. Már
annyira kívánta a nőt, hogy alig tudott uralkodni magán. Egy nap,
szép hölgy, gondolta, másképp nézel majd rám. Szemedben a vágy
tüze csillog, nem a mostani jeges megvetés.
– Úgy valahogy – bökte ki végül.
– Ugye tudja, hogy a kondom sem nyújt százszázalékos védelmet?
– Az a márka, amelyet én vásárolok, igenis megbízható.
– Valóban? – húzta fel a lány a szemöldökét. – Egyetlen hibátlan
típusról sem hallottam még.
Dennis sem, ám ezt soha nem lett volna hajlandó beismerni.
– Mikor és hol áll módomban megcsináltatni azt a tesztet? – zárta le
végül a témát. A végére akart járni, amilyen gyorsan csak lehet.
– Már felhívtam az orvost – szólt az édesanyja. – Hétfő reggel vár
Bonnie-val együtt. Vért vesz csupán, a mintát még aznap továbbküldi
a laborba. Miután nem sürgős bűnügyről van szó, néhány hétig
eltarthat, amíg megérkezik az eredmény.
– Néhány hétig? – csóválta a fejét a férfi. – Biztos vagyok benne,
hogy meg lehet sürgetni.
Mrs. Hatten vállat vont.
– Utánanézhetsz, ha gondolod, hogy meg tudják-e gyorsítani a
vizsgálatot. Szerintem persze fölösleges. Mindenesetre felajánlottam
Tinának, hogy lakjanak nálunk, amíg az eredmény megérkezik. Eddig
Melbourne-ben élt és dolgozott, Sarah itteni aprócska garzonjában
viszont nem maradhat a babával.
– Nem tartom jó ötletnek – tiltakozott Dennis. Remélhetőleg egyik
nő sem vette észre, mi zajlik benne.
– Miért is nem?
– Mert máris a szívedbe zártad ezt a csecsemőt. Mi lesz, ha végül
kiderül, hogy mégsem én vagyok az apja?
Mrs. Hatten úgy nézett Dennisre, mint aki biztos abban, hogy ez
nem fordulhat elő.
 – Ne is gondolj erre! Ha mégis ez történne, napirendre térek fölötte.
Milyen érv van még a tarsolyodban?
– Mama, igazán nem akarok akadékoskodni, de gondolkozz! Nem is
ismered Tinát. Semmit sem tudunk róla azonkívül, amit ma mesélt.
Még az is kérdéses, hogy egyáltalán igazat mond-e. Egy vadidegen nőt
befogadni a házba, még mielőtt meggyőződnénk róla, hogy igaz-e a
történet, amelyet előad, nem jóhiszeműség, hanem egyenesen
butaság!
 4. FEJEZET

Tina végképp torkig lett ezzel a fickóval. Dennis először Sarah

emlékét sértette meg, amikor hazugnak bélyegezte, most pedig őt
ócsárolja. Jó, lehet, hogy ő egy kicsit elferdítette a valóságot, ám
kizárólag azért, mert túl bonyolult lett volna mindent elmagyarázni.
Ráadásul a tényen semmit sem változtat: Dennis Hatten Bonnie apja.
A férfi menekülne a felelősség elől, csakhogy ő, Tina ezt nem fogja
hagyni!
– Reméltem, hogy anélkül tudjuk rendezni ezt az ügyet, hogy jogi
útra kellene terelni – jelentette ki hűvösen. – Bíztam benne, hogy
Bonnie-val kapcsolatban olyan egyezségre jutunk, melyben mindkét
fél számára elfogadható feltételeket rögzíthetünk. Úgy tűnik,
túlságosan derűlátó voltam. Nagyon sajnálom, Mrs. Hatten, nem
fogadhatom el a meghívást – fordult Dennis édesanyjához. – Igazán
nagyon szívesen itt maradnék Bonnie-val. Ön végtelenül kedves,
melegszívű asszony. A jelen körülmények között azonban
természetesen nem maradhatunk.
– Dehogynem – emelte fel a hangját az idős hölgy. – Ez az én
házam, én döntöm el, mi történik a fedele alatt. Ön és Bonnie itt
marad, és ha ez Dennisnek nem lenne ínyére, hát szedheti a
sátorfáját. Talán egyébként is ideje lenne már, hogy saját lakás után
nézz – szólt a fiához. – A jelzálogkölcsönt nemsokára az utolsó
fillérig visszafizetjük, így legalább elköltözhetsz, és nem kell tovább
morgolódnod amiatt, hogy folyton össze akarlak boronálni valakivel.
 Jelzálog? Összeboronálás? Tina majdnem elnevette magát. Úgy
látszik, a nagy Dennis Hatten életében sem megy minden olyan
simán.
– Csináljatok, amit akartok – vágta oda dühödten Dennis. Egyébként
is tisztában volt azzal, hogy értelmetlen lenne szembeszállni az anyja
akaratával.
Tina örült ugyan a győzelemnek, mégis rossz lett a lelkiismerete,
nem akart Dennis és az édesanyja között vitát szítani.
– Kérem, Mrs. Hatten. Én… Igazán nem szeretném, ha miattam
vitázna a fiával…
Tina persze a bíróságot sem akarta bevonni a történetbe, hiszen az
rengeteg időt és még több pénzt igényelt volna. Ez utóbbiból pedig
nem rendelkezett komolyabb tartalékokkal. Sarah ugyan jelentősebb
összeget hagyott a lányára, ám ezt a pénzt Tina már befektette, hogy
később Bonnie taníttatására fordíthassa. Neki magának pedig nem
volt túl sok megtakarított pénze. Színésznőként nem jutott
rendszeres, állandó jövedelemhez, ráadásul még csak egy éve
dolgozott, nem tudott félretenni.
Nem maradt más hátra, kénytelen volt diplomatikusan beavatkozni
az eseményekbe. Dennis édesanyját már maga mellett tudhatja, ami
jelentős előny, ezzel tisztában volt. Dennisnél pedig még szülésznői
képességeit is hajlandó latba vetni.
– A fiának valójában igaza van, Mrs. Hatten – szólt békülékenyen. –
Valóban lehetnék csaló. Csak a jogosítványom van nálam, ez persze
nem elég ahhoz, hogy igazoljam a történet hitelességét. Megadom a
munkahelyem telefonszámát, és a jegyzőét is, akinél Sarah a
végrendeletét hagyta. Így utánanézhetnek a részleteknek. Elismerem,
hogy joguk van vizsgálódni.
 Tina minden erejével azon volt, hogy ne pukkadjon ki belőle a
nevetés.
– Ami Bonnie-t illeti – folytatta higgadt hangon –, nos, az ő
személyét gond nélkül igazolhatom. Magammal hoztam a születési
anyakönyvi kivonatát. Nálam van ezenfelül Sarah lakásának a kulcsa,
ahonnan elhozhatom a végrendelet fénymásolatát. Természetesen
más dokumentumokat is, amelyekkel alátámaszthatom szavaimat.
Ahogy óhajtják, magamhoz vehetem a papírokat, és megmutatom
önöknek.
– Azt hiszem, ez tisztességes ajánlat, Dennis – vélte Mrs. Hatten.
Még mielőtt a fia bármit mondhatott volna, már folytatta is; – Hiszen
Tina többet igazán nem tehet. Tudod, mit? Miért ne vinnéd át Tinát
Sarah lakásába? Legalább saját szemeddel győződhetsz meg arról,
hogy igazat mond. Egy füst alatt elhozhatjátok a legszükségesebb
holmikat is, hogy a lehető legkényelmesebbé tegyük az itt
tartózkodásukat.
Tina észrevette, hogy Dennis arcán megrándul egy kis izom.
Természetesen nem volt ínyére, hogy elfuvarozza őket Sarah
lakásába. Legszívesebben egy szalmaszálat sem tett volna keresztbe
miatta, még Bonnie-ért sem.
Nem, Dennis Hatten, nem menekülhetsz a felelősség elől, ezt
megígérhetem, fogadkozott magában a lány.
– Miért kérdezel engem egyáltalán? – dühöngött Dennis. – Hiszen
nyilvánvaló, hogy itt nekem nem osztottak lapot. – Legyintett. – Jól
van, mama, természetesen mindent úgy intézünk, hogy a kedvedre
legyen. Csak aztán majd ne gyere nekem panaszkodni, ha a dolgok
nem úgy alakulnak, ahogy te elképzelted. – Nagyot sóhajtott. Tina
elnézte, hogyan emelkedik-süllyed a férfi izmos mellkasa. – Joanna
viszont nem jön ma este, ugye?
– Nem – hagyta helyben az édesanyja.
– Hála az égnek ezért az apró kegyért – gúnyolódott Dennis. – Ki
hitte volna, hogy ennek a kínos történetnek még valami haszna is
lesz?
Tina már készült visszavágni, mégis inkább lenyelte a keserű
megjegyzést. Nem tehette kockára az eddig elért eredményeket. Úgy
tűnt, Dennis Hatten azok közé a férfiak közé tartozik, akik a puszta
létükkel a végletekig fel tudják őt dühíteni, s akik miatt olykor
meggondolatlan kijelentésekre ragadtatja magát. Vajon mi lehet
ennek az oka? – morfondírozott magában a lány.
Talán mert nem szereti a magas férfiakat. A magas, izmos férfiak
mellett mindig olyan picinek és törékenynek érezte magát.
Alaptalanul, természetesen, hiszen a maga egy méter hetvenhét
centiméterév el a legkevésbé sem számított aprócskának vagy
gyöngének.
Dennis Hatten ráadásul különösen magasra nőtt. Tina tetőtől talpig
szemrevételezte a férfit, hogy felbecsülje, hány centiméter lehet.
Legalább száznyolcvanöt, állapította meg magában. És száz
kilogramm tiszta izom, ebben biztos volt a lány. Hát igen, ezen a
férfin valószínűleg minden nő szeme megakad…
Széles váll, izmos, kockás has, domború mellkas, duzzadó izmú kar,
szépséges lapáttenyér… Valószínűleg mindene ilyen tekintélyes
méretű, pirult bele a gondolatba Tina.
Arra eszmélt, hogy Dennis ugyanilyen leplezetlenül bámulja őt.
Hosszan egymás szemébe néztek. A férfi tekintete előbb a nő ajkára
vándorolt, majd kicsiny mellén pihent meg.
Tina szíve hevesebben kezdett dobogni. Mélyeket lélegzett, hogy
megnyugodjon. Nem engedi, hogy ez a fickó kihozza a sodrából!
Felvetette a fejét, és büszkén a férfira nézett.
– Lezuhanyozom és átöltözöm – szólalt meg rekedt hangon a férfi,
és végre elszakadt a lánytól a tekintete. – Vacsora, mint mindig,
ugye? – fordult az édesanyjához.
– Talán jobb lenne, ha a szokásosnál egy kicsivel korábban
vacsoráznánk – javasolta Mrs. Hatten. – Hiszen még átmentek Sarah
lakásába is. June már hétfőn előkészített mindent három személyre,
mivel úgy volt, hogy ma Joanna is itt lesz. Szerencsés véletlen, jut elég
bőven mindhármunknak – mosolygott bátorítón Tinára. – Csak
megterítek, és felmelegítem az ételt. Lássuk csak… Mondjuk fél
nyolckor?
– Felőlem – mormogta Dennis, mielőtt nagy ajtócsapkodások
közepette felment volna a lakrészébe.
Tina felsóhajtott. Mrs. Hatten bátorítólag megpaskolta a lány kezét.
– Amelyik kutya ugat, az nem harap – mosolygott rá. – Igazán
nagyszerűen kezelte a helyzetet, Tina. Az térítette észhez végképp,
hogy a hatóságokat említette. Már a gondolat, hogy apasági perre
vesztegesse a drága idejét, elviselhetetlen számára. Dennis
munkamániás. Az ilyen embereknek a hivatásukon kívül semmi másra
nincs idejük. Ez megmagyarázza azt is, miért kezdett viszont az ön
barátnőjével. Az egyetlen nő, aki rendszeresen kéznél van, az a
titkárnője.
– Nem hinném, hogy a mostanival is viszonyt folytat – csóválta a
fejét Tina.
– Egyetértek – kacagott fel Mrs. Hatten. – Nem találja azonban
különösnek, hogy Dennis ragaszkodik az állításához, miszerint csak
egyetlen éjszakát töltött Sarah-val? Miért mondaná ezt vajon, ha nem
így lenne?
Tina nem akarta az anyja előtt hazugnak nevezni a férfit. Neki
ugyanis kézzel fogható bizonyítéka volt arra, hogy Dennis többször is
lefeküdt Sarah-val.
– Különös és megmagyarázhatatlan – tért ki a konkrét válasz elől.
– Lehetséges, hogy az idő alatt egy másik férfi is volt Sarah
életében?
– Nem. Ki van zárva – állította Tina magabiztosan. – Sarah már
többször volt szerelmes, ellenben soha nem tartott fenn
párhuzamosan két férfival kapcsolatot. Tavaly októberben szeretett
bele Dennisbe, s azt az ön fia is elismerte, hogy novemberben
lefeküdtek egymással. Higgye el, nem lehetett másik férfi az életében.
Ha Sarah megszeretett valakit, csak az az egy ember létezett számára.
– Hm – ráncolta a homlokát Mrs. Hatten. – Hát azt miért állítja ilyen
csökönyösen a fiam, hogy Sarah nem is járt nála a terhesség miatt?
Dennis nem szent, hazudni azonban nem szokott.
– Fogalmam sincs, Mrs. Hatten – tárta szét a kezét a lány. – Talán
szégyellte ön előtt, amit tett. Nem tudom, mit tervez a fia. Abban
azonban biztos vagyok, hogy ő Bonnie apja. A DNS-teszt bebizonyítja
majd.
– Jól van – sóhajtott Mrs. Hatten. – Egyébként előttem sem
kétséges, hogy az övé a gyerek.
– Tényleg? – ragyogott fel Tina mosolya. Már azt hitte, Dennis érvei
elbizonytalanították a hölgyet.
– Hát persze, kedvesem – mosolygott. – Bonnie Dennis aprócska
mása. Mintha a fiamat látnám kisbaba korában. Azonnal feltűnt.
Tina, bármennyire próbált is hasonlóságokat felfedezni Bonnie és
Dennis között, egyet sem talált.
 – Ön szerint mit tesz majd Dennis, ha a vizsgálat igazolja a vér
szerinti apaságot, és nem vonakodhat tovább, hogy elismerje a
gyermekét?
– Attól félek, nem fog tetszeni neki – sóhajtott Mrs. Hatten. – A
tényekbe mégis bele kell törődnie – szögezte le ugyanakkor.
– Igen, kénytelen lesz.
Mrs. Hatten elhallgatott. Tina figyelmét nem kerülte el, milyen
behatóan vizsgálgatja őt az idős hölgy.
– Önnek van barátja, Tina? – hangzott máris a kérdés mintegy
mellékesen, megjátszott könnyedséggel.
Tina azonban rögvest tudta, mi járhat az asszony fejében.
Hát nem, döntötte el azonnal. Majd ha fagy, hó lesz nagy, ő aztán
soha nem lesz egy ilyen szupermacsó barátnője! Ez idő tájt egyébként
sem érdeklődött a férfiak iránt. Sarah is számtalanszor a szemére
vetette, hogy nem képes bízni egy férfiban, hát még beleszeretni
valamelyikbe. Tina szerint ez helytálló megjegyzés volt, tekintettel
arra, milyen nehéz gyermekkor állt mögötte. Soha nem is értette,
hogy lehet Sarah ennyire hiszékeny férfiügyekben, különösen miután
egyre-másra érték a csalódások.
Az évek során Tina tényleg elutasító és rosszmájú lett a férfiakkal
szemben. Lefeküdt ugyan egy-két férfival, ám nem talált benne igazán
sok örömet. Nem is értette, miért csinálnak egyesek ekkora ügyet
belőle.
– Nem – csóválta a fejét –, jelenleg nincs barátom.
Mrs. Hatten jóakaratúlag bólintott. Nyilvánvalóan messzemenően
elégedett volt a válasszal.
– Van valami különös oka arra, hogy visszaköltözzön Melbourne-be?
Azt mondta, a szerepe, amelyet abban a sorozatban játszik, a végéhez
közeledik, igaz?
– Most úgy áll a helyzet. Ha azonban a nézők később is látni
szeretnének, visszaírják a szerepemet a darabba.
– Nem kaphatna szerződést itt, Sydneyben?
– Melbourne-ben összehasonlíthatatlanul jobbak az esélyeim.
Sokkal több produkciós cég működik ott.
– Értem.
– Kérem, ne gyötrődjön emiatt, Mrs. Hatten! – nyugtatta Tina az
idős hölgyet. – Bonnie az első mindenekelőtt. Ha az ő érdeke azt
kívánja, hogy maradjunk Sydneyben, így lesz.
Tinának egyébként sem esett nehezére, hogy egy időre lemondjon a
színjátszásról. Nem kapta meg azt az örömet és elégtételt ettől a
hivatástól, amelyet várt. Amikor pedig látta, hogy a hallottak nyomán
miként ragyog fel Mrs. Hatten arca, még jobban örült, amiért Bonnie-
nak ilyen nagymamát ajándékozott a sors.
– Szólítson a keresztnevemen, Tina! – ajánlotta fel Mrs. Hatten. –
Idának hívnak.
– Nagyon szívesen, Ida.
– Nagyszerű – állt fel Mrs. Hatten. – Most azonban gondoskodnom
kell a vacsoráról, mielőtt Mr. Méregzsák lejön – tréfálkozott.
Tina elmosolyodott, és felajánlotta, hogy segít. Ida azonban más
ötlettel állt elő:
– Használhatja a lenti fürdőszobát. Frissítse fel magát nyugodtan!
– Köszönöm, az jó lesz – mosolygott a lány. – Akkor hát találkozunk
a vacsoránál.
 5. FEJEZET

Dennis a zuhany alatt állt, és hagyta, hogy a hideg vízsugár a testére

zubogjon. Abban bízott, kimoshatja magából az izgató gondolatokat
is. Végül melegebbre állította a csapot, és élvezte, hogy végre ismét
képes átvenni a hormonjaitól az irányítást. Csakhogy vajon meddig? –
morfondírozott magában. Addig bizonyosan nem, amíg ez a nő a
házban tartózkodik. Tizennégy éves kora óta nem jött ennyire
izgalomba egyetlen nőtől sem. Már csak ha rágondolt Tinára, forró
vágy öntötte el.
Ha Sarah komolyan azt hitte, hogy ö Bonnie apja, hát tévedett, ez
lehetetlenség. De nem száz százalékig lehetetlen, figyelmeztette egy
halk belső hang. A valószínűsége azonban igen csekély, nyugtatgatta
magát. Emellett ha Sarah csak egy pillanatig is azt hitte volna, hogy ő
a gyermek apja, biztosan felkeresi.
Nem, Bonnie nem az ő lánya, márpedig ezt Sarah-nak is tudnia
kellett. Mégis megtévesztette Tinát. Vajon miért? Talán, mert
szégyellte magát? Vagy meg akart védeni valakit? Lehet, hogy Bonnie
apja nős, valaki, aki a Hatten Társaságnál dolgozik…
Dennis hátravetette a fejét, kimosta a maradék sampont a hajából.
Rá kell jönnie, ki lehet Bonnie igazi apja, méghozzá gyorsan. Még
mielőtt az anyja túlságosan a szívébe zárná a lányt és a gyermeket.
És mielőtt ő, Dennis, a maradék eszét is elveszti! Hiszen hogyan is
élhetne hetekig egy fedél alatt ezzel a nővel anélkül, hogy
szerelmeskedne vele? Azok a gyönyörű szemek, az a telt, érzéki száj,
az a kicsiny, formás, édes mell… Dennis máris izgalomba jött, ezért
nyomban hidegre váltotta a vízcsapot.
Húsz perccel később farmerban és pólóban ment le a vacsorához.
Haja még nedvesen csillogott, állán pedig enyhe borosta ütközött ki,
de nem volt még kedve megborotválkozni. Ahhoz sem igen fült a foga,
hogy Tinát Sarah lakásába fuvarozza. Egy másodpercig sem akart
kettesben maradni vele.
Amikor meghallotta a konyhából kiszűrődő hangokat, rájött, hogy
mielőtt belép, sürgősen szüksége van egy nagy adag skót whiskyre. A
nappaliban levő minibárhoz lépett hát, és töltött magának.
– Ezt nem kellene, Dennis.
A férfi megfordult. Édesanyja fakanállal a kezében állt a nappali
ajtajában.
– Mégis, miért nem? – vágott vissza a férfi.
– Mert vacsora után még vezetned kell. A kedvenc borodat
választottam, és a whiskyvel együtt esetleg már túllépnéd a
megengedett négy ezrelékes véralkoholszintet.
– Akkor majd csak egy pohár bort iszom – közölte Dennis, és nagyot
húzott a whiskyből. Akkor tette le italát, amikor Tina is belépett a
szobába.
A nő művészi kontyba csavarta a haját, ajkát halvány rózsaszín
ajakfénnyel varázsolta még csábítóbbá. Szeme titokzatosan ragyogott.
Dennis csak lopva pislantott rá. Tina annyira csábítóan nézett ki,
hogy a férfinak minden erejét latba kellett vetni, hogy elszakítsa a
tekintetét tőle. Elfordult, és felhajtotta a maradék whiskyt.
Tina figyelmét nem kerülte el, milyen gyorsan elbánt az alkohollal a
férfi. A legcsekélyebb együttérzést sem tudta kipréselni magából
emiatt. Az egyetlen, aki hibásnak érezheti magát, az Dennis, senki
más. Tina azt is észrevette, hogy a férfi dühös rá. Nem is nagyon
leplezte haragját, minden alkalommal, ha csak Tinára nézett, az volt a
lány érzése, hogy legszívesebben kitekerné a nyakát. Ennek ellenére
nem tudta megállni, hogy pillantása ne térjen újra és újra vissza a
férfira. Kék pólója és szűk farmerja kiemelte sportos alakját; Dennis
így egészen másképp festett, mint öltönyben az irodában. Valahogy
veszélyesnek hatott, és hihetetlenül erotikusnak. Tina, legnagyobb
döbbenetére, kénytelen volt ezt beismerni.
Összeszorult a gyomra, ha csak eszébe jutott, hogy négyszemközt
marad ma este a férfival. Persze nem gondolta, hogy valóságos veszély
fenyegetné, inkább a saját érzései riasztották meg. Miért nem hasonlít
Dennis azokhoz a férfiakhoz, akikhez Sarah általában vonzódott? A
válasz kézenfekvő volt; Dennis valójában sohasem volt Sarah barátja.
A férfi gondterheltnek és komolynak tűnt, amikor végre leült az
asztalhoz, szemközt Tinával. No és ha igazat mond, és tényleg csak
egyszer feküdt le Sarah-val? Ha tényleg óvszert használt, és Bonnie
apja valójában az a titokzatos valaki, aki röviddel e közös éjszaka előtt
kötött nyúlcipőt?
Mindenesetre ez is lehetséges. Ha viszont Dennis nem Bonnie apja,
akkor ő rossz helyen keresgél. Na nem, ezt nem játsszuk! – utasította
rendre magát. Még a feltételezés is képtelenség. Sarah maga mondta
el neki, hogy szerelmes Dennis Hattenbe, és hogy lefeküdt vele. Rajta
kívül még az egyik szomszédasszonyával is megosztotta titkát. Tina
ráadásul több tucat kártyát is talált Sarah holmijai között, különböző
virágküldő szolgálatok lógójával. A kártyákon bizalmas kis üzeneteket
írt valaki, s valamennyi lapocskán egy nagy D betű szerepelt. Mekkora
annak a valószínűsége, hogy Sarah-nak két szeretője volt a Hatten
Társaságnál, és mindkettőnek D-vel kezdődött a neve?
 Nem, ez ki van zárva. Bonnie apja Dennis Hatten, senki más, Tina
ebben biztos volt. Mélyet sóhajtott, és némán hozzálátott a leveshez.
Dennis is ugyanezt tette. Ida szívesen csevegett volna, ám a fiatalok
semmi hajlandóságot nem mutattak a társalgásra. Szinte némán ették
végig az egész vacsorát: a tejszínes borjúszeletet és a desszertként
feladott gyümölcssalátát is.
Bár az étel kifogástalan volt, Tina alig evett valamit. Színésznő volt,
ügyelnie kellett az alakjára, nem engedhette meg magának, hogy
gátlás nélkül egyen mindent, amit csak megkíván. Ha meghízik,
elveszítheti az állását. Igaz, most már legszívesebben csak Bonnie-ra
áldozta volna minden idejét, ám kénytelen volt dolgozni, pénzt kellett
keresnie.
A gyümölcssalátából csipegetett éppen, amikor Bonnie felsírt a
nappaliban. A lány azonnal felállt, és a kicsihez sietett.
Dennis, amint meghallotta a sírást, az égre emelte a tekintetét.
– Jobb, ha hozzászoksz az efféle hangokhoz – figyelmeztette az
anyja. – Mostantól fogva gyakran fogsz ilyeneket hallani.
Dennis lemondóan sóhajtott.
– Hányszor mondjam még, hogy nem én vagyok ennek a gyereknek
az apja?
Ida azonban csak legyintett, majd felállt, és kiment az étkezőből.
Nők! – csóválta a fejét bosszankodva a férfi. Hogy lehet az anyja
ennyire hiszékeny és csökönyös? Egyébként Dennis egyre
komolyabban aggódott az édesanyja miatt. Vajon miként tudja majd
elviselni, ha kiderül, hogy Bonnie nem az unokája? Hiszen annyira
szeretné, ha így lenne! Ezért nem hallgat rá, a saját fiára, inkább
elhiszi ennek a vadidegen nőnek a hazugságait.
Tina visszatért. Karjában tartotta a gyermeket, gyöngéden simogatta
a hátát.
– Tudom, hogy éhes vagy, kincsem. Meg aztán jól át is áztál. Hová
tehette vajon Ida a… Hol van Ida?
– Fogalmam sincs. Azt hittem, a nappaliba ment ön után.
– A pelenkát keresem, amelyet délután vásároltunk. Vajon hová
tette… Megfogná Bonnie-t egy pillanatra? – adta át a puha takaróba
csomagolt csecsemőt a férfinak.
Dennis hátrahőkölt, de Tina rá sem hederített a tiltakozására.
– Ne féljen, nem harap – gúnyolódott. – Ha sírni kezdene, sétáljon
vele fel és alá, ringassa! Azt nagyon szereti.
–De…
Hiába minden, Tina már ott sem volt. A férfi összeszorította az ajkát,
és a karjában fekvő babára sandított. Kutató kék szemek néztek rá
vissza, hatalmas, kíváncsi, hihetetlenül gyönyörű szempár. Nyoma
sem volt a könnyeknek, Dennis rögtön tudta, hogy a gyerek nem az
éhségtől sírt fel, és nem is azért, mert ideje lett volna pelenkát
cserélni. Egyszerűen csak azt akarta, hogy törődjenek vele.
– Szóval te egy ilyen csöppnyi kis színésznő vagy? – szólt hozzá
nyugodtan. – Ugyanúgy, mint a nevelőanyád. Ám ha azt hiszi, hogy
ezzel az előadással engem el lehet kápráztatni, hát nagyon téved.
Bonnie arcocskája elsötétült, és a kislány újra követelőzve sírni
kezdett.
Dennis felsóhajtott. Hogy csaphat ekkora lármát egy ilyen icipici
lény? Ölében a csecsemővel felállt, és sétálgatni kezdett. Próbálta
ringatni, ahogyan Tina tanácsolta, ám a gyermek zavartalanul
üvöltött tovább.
– Nem szabad, nem szabad sírni – próbálta csitítani. – Nem
akartalak megijeszteni, nem is haragszom rád. Csak emiatt a
lehetetlen helyzet miatt dúlok-fúlok, amelybe az új mamád hozott.
Biztosan nem szoktál hozzá a mély hangokhoz, nem találkoztál még
férfiakkal. Ezentúl majd halkabban beszélek, komolyan, megígérem
neked.
Ám bárhogy próbálta megnyugtatni a picit, nem járt sikerrel. Bonnie
egyre hangosabban üvöltött, miközben aprócska kezét ökölbe
szorította.
– Látom, még sokat kell tanulnod – jegyezte meg Ida, amikor
belépett a nappaliba. – Gyere, megmutatom, mi a teendő!
Átvette Dennistől a csecsemőt, letette a kanapéra, a gyermek
aprócska kezét is gondosan betakargatta, bepólyálta a meleg takaróba.
– A kisbabák szeretik, ha szorosan bepólyálják őket. Így érzik
biztonságban magukat – magyarázta szakértelemmel, miközben a
csecsemő fejét simogatta.
A sírást mintha elvágták volna. Bonnie ebből a biztonságos, tisztes
távolból méregette Dennist tágra nyílt, kék szemével.
– Látod? – mutatta elégedetten Ida.
– Igen, látom – fintorgott Dennis. – Minden nő felhasználja a
könnyeit, hogy elérje a célját, már a bölcsőben is. Felmegyek,
elintézek egy telefont. Mondd meg a vendégünknek, hogy részemről
akár öt perc múlva indulhatunk is. Már majdnem kilenc, és nekem ma
még programom van.
– Hová mégy ilyen későn?
Dennis mélyet sóhajtott.
– Anya, harminchárom éves vagyok, már nem kell elszámolnom
neked az időmmel. Ha feltétlenül tudni akarod, a barátnőmmel
találkozom.
– Nem is tudtam, hogy van neked olyan – csodálkozott az édesanyja.
– Hiszen soha nem meséltél róla.
– Nem meséltem, de talán kitalálod, miért nem.
– Nem értem – csóválta a fejét az asszony. – Nyugodtan
elmondhattad volna…
– Ugyan, mama – szakította félbe türelmetlenül a férfi.
Úgy látta, elérkezett az idő, hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba.
Végképp megelégelte, hogy Ida folyvást össze akarja boronálni
valakivel. Mostanáig megadóan tűrte anyja mesterkedéseit, mert nem
akarta megbántani. Legalább ő ne okozzon neki csalódást, ha már az
öccse. Mark így keresztülhúzta a számításait.
– Tisztában vagy vele, mit tartok a házasságról és a gyermekáldásról
– folytatta. – Azt is, tudom, hogy reménykedsz benne: eljön a nap,
amikor megváltozik a véleményem, és én is szerelmes leszek.
Csakhogy ez a nap nem fog eljönni. Soha.
– Ezt a barátnőd is tudja? – húzta fel a szemöldökét Ida.
– Természetesen.
– És ez így megfelel neki?
– Tökéletesen.
– Sajátos barátnő.
– Mi jól megértjük egymást Shanival, anya. Mi… Megegyeztünk.
– Ez azt jelenti, hogy egyszerűen csak használjátok egymást –
állapította meg keserűen az asszony.
– Én nem így fejezném ki magam – sóhajtott a férfi.
– Hát hogyan?
– Shani a… A szeretőm.
– Nem. Nem az. Amit ti együtt műveltek, annak semmi köze a
szerelemhez.
Anyja szemrehányó hangja dühítette Dennist. Mintha szégyellni
való lenne ez a jól bevált, ésszerű kapcsolat. Hiszen senkinek nem
okoznak vele fájdalmat, mindkettejüknek tökéletesen megfelel.
– Ódivatú vagy – zárta le a vitát Dennis. Sarkon fordult, hogy
kimenjen a szobából. Ekkor vette észre, hogy Tina a nappali ajtajában
áll, egyik kezében pelenkával, a másikban egy üveg borral.
Vajon mennyit hallott az iménti beszélgetésből? Arckifejezése
alapján úgy tűnik, mindent.
– Ha megbocsát… – hebegte, és elviharzott a lány mellett úgy, hogy
annak alig volt ideje félreállni az útból.
Megijesztettem, bosszankodott a férfi. Talán attól fél, hogy bántani
akarom. Hát igen, ha jobban belegondol, ez nem is olyan lehetetlen.
Ha Tina tudná, hogyan hat rá a közelsége, minden oka megvolna arra,
hogy távol tartsa magát tőle.
Dennis felvágtatott a hálószobájába, és felhívta telefonon Shanit. A
beszélgetés után sokkal jobban érezte magát. Shani vár rá, mindegy,
milyen későn ér oda.
A megértő, vonzó, érzéki Shani… Bárcsak sokkal több hasonló nő
élne a földön!
 6. FEJEZET

Tina feldúltan ült az autóban Dennis mellett, Megpróbált úrrá lenni

a benne tomboló érzéseken. Valami különös dolog történt ugyanis
azután, hogy végighallgatta Dennis és az anyja párbeszédét. A lány
most tudta meg, hogy a férfi csupán szexuális kielégülést keres a
barátnőjénél. Vagyis ez nem szerelem, csupán érzéki vonzódás, testi
kapcsolat. Amikor ezt Tina meghallotta, hirtelen örült gondolatai
kezdtek támadni. Egyszerre maga előtt látta a férfit, amint
szenvedélyesen szeretkezik egy nővel. Csakhogy ez a nő nem Shani
volt, akit Tina sohasem látott, hanem ő maga!
Erotikus képzelgései annyira megdöbbentették, hogy még a szava is
elakadt. Amikor pedig Dennis elhagyta a szobát, alig tudott
félreugrani az útjából. A legrosszabb az volt, hogy ezeket az őrült
érzéseket mostanáig nem volt képes tisztázni magában. Épp
ellenkezőleg, amióta Dennis mellett ül az autóban, az érzéki izgalom
csak fokozódott benne.
Tina fel nem foghatta, mi történt vele. Nem is szerette a magas
férfiakat. A szexért sem volt különösebben oda.
– Beszéljen Sarah-ról, a barátságukról – zökkentette ki gondolatiból
Dennis.
– Mire volna az jó? – heveskedett Tina, mert még mindig nem tért
napirendre afölött, hogy a férfi miatt így elvesztette a fejét.
– A világon semmire – gúnyolódott Dennis. – Csak gondoltam,
beszélgethetnénk, hiszen legalább félóráig tart az út Sarah lakásáig.
Lewishambe megyünk, ugye azt mondta?
– Igen.
Lewisham Nyugat-Sydney egyik kis elővárosa volt. Túlnyomórészt
régi társasházak alkották, melyeket aprócska apartmanokra és
garzonokra osztottak. Utóbbiak közül bérelt egyet Sarah is. Mint
egyedül élő nő nem engedhetett meg magának nagyobb lakást.
– Tehát? Mondana valamit Sarah-ról? – makacskodott a férfi.
Tina mélyet sóhajtott. Miért is ne mesélne a barátnőjéről, végtére is
Dennis Bonnie apja.
Lassan beszélni kezdett, mindenről, amit fontosnak tartott
elmondani anélkül, hogy bármit elhallgatott vagy megszépített volna.
Dennis némán hallgatta. Tina képtelen volt kitalálni, mire
gondolhatott közben.
– Tehát kigyulladt a ház, és mindkettejük édesanyja benn égett –
ismételte meg a férfi. – Hol voltak akkor ön és Sarah?
– Odakinn.
– Odakinn? – hitetlenkedett a férfi. – Az éjszaka közepén?
– Még mindig ez volt a jobbik megoldás olyankor, amikor otthon
nem volt maradásunk – vont vállat Tina. – Sarah anyjának, meg az
enyémnek is, elég sok barátja volt, és ha buliztak, literszám fogyott az
alkohol. Ilyenkor mi igyekeztünk minél előbb biztonságos helyre
bújni. Bár Sarah csak kilencéves volt, megakadt rajta a férfiak szeme.
– Kilencéves korában? – döbbent meg a férfi.
Dennis komor hallgatásba merült, mint aki fel sem tudja fogni, hogy
ilyen szörnyűség valóban megtörténhet. Tina azonban tudta, miről
beszél. Hiszen ő maga is azt az életet élte. És a legrosszabb évek még
csak azután következtek, hogy meghalt mindkettőjük anyja. Tinának
egyre-másra közbe kellett avatkoznia, hogy megvédje barátnőjét a
tolakodó férfiaktól. Ahogy múltak az évek, ez egyre nehezebben ment,
így Sarah-t már bakfiskorában sok férfi ostromolta. Lassan-lassan
Tinának elfogyott a türelme, és összeveszett a barátnőjével. Ma már
mélyen bánja a dolgot, de akkor azt hitte, jogosan fordít hátat Sarah-
nak. Képtelen volt tovább nézni, ahogy barátnője hagyja, hogy sorra
minden férfi kihasználja.
– Mi történt önökkel a tűzvész után?
– Állami gondozásba kerültünk.
– Nagyszüleik nem voltak?
– Nem ismertük őket. A gyermekvédelmi hivatal bizonyára
felkutatta a nagyszülőket, miután az anyák meghaltak. Valószínűleg
meg is találták őket, csakhogy azok nem akartak velünk törődni.
Végtére is mindkettőnk anyja afféle fekete báránynak számított a
maga családjában. A mi születési anyakönyvi kivonatunkban ugyanis
az áll: apja ismeretlen. Amikor pedig már elég idősek voltunk ahhoz,
hogy magunk keressük meg a rokonainkat, Sarah nagyszülei már
meghaltak, más családtagokat pedig nem lelt fel. Én egy nagyapát és
három, nagybácsit találtam, mindannyian Angliában élnek. Többször
is írtam nekik, míg végül az egyik nagybátyám válaszolt. Közölte
velem, hogy a leveleim felzaklatták az apját. Anyám, mint írta, csak
szenvedést és szégyent hozott a családra, s mindannyian hálásak
lennének, ha nem írnék többé, ha semmiféle kapcsolatot nem
keresnék velük.
– Nem lehetett könnyű.
– Igen, az élet nem habos torta. Elég sokszor vágták ezt a fejemhez
ahhoz, hogy megtanuljam.
Tinát mindig elfogta a keserűség, ha a múltjára gondolt. Így volt ez
most is, de erőt vett magán. Fontosnak tartotta, hogy a férfi mindent
tudjon gyermeke anyjáról és arról, hogyan képesek viselkedni egyes
férfiak a védtelen fiatal lányokkal.
– Akárhogy is, bennünket nem lehetett örökbe adni – folytatta –,
mivel nem voltak szüleink, akik beleegyezhettek volna. Kiadtak ugyan
bennünket nevelőszülőkhöz, ez a próbálkozás azonban súlyos
kudarcba fulladt A szeretve tisztelt nevelőapa ugyanis molesztálta
Sarah-t Miután panaszt tettem a gyermekvédelemnél, másik
családhoz kerültünk. Ott sem mentek sokkal jobban a dolgaink,
úgyhogy végül egy állami nevelőintézetben kötöttünk ki. Az iskolában
nem szereztünk túl jó jegyeket Nem mintha butának születtünk volna,
csak éppen nem fült a fogunk a tanuláshoz. Sarah inkább a fiúkkal
lógott, én pedig bezárkóztam a saját kis világomba. Tizenöt évesen
befejeztük az általános iskolát. Egy áruházban kezdtünk dolgozni
kisegítő eladóként. Sarah eközben elvégezte a titkárnőképző esti
iskolát, hogy jobb lehetőséghez jusson, én pedig mindenféle
különmunkát vállaltam, hogy összegyűjtsem a pénzt a
továbbtanulásra. Együtt béreltünk lakást tavalyig, amikor is én
Melbourne-be költöztem és munkát vállaltam.
– Miféle munkát?
– Nem mesélte az édesanyja?
–Nem.
– Színésznő lettem. Az Aida színiiskolában végeztem.
Dennis elismerően bólintott.
– Úgy hallottam, oda nem könnyű bekerülni.
– Nem bizony – bólintott Tina. – Három éven keresztül
próbálkoztam, mire végre felvettek.
– Büszkeségből vagy makacsságból nem adta fel?
– Régebben azt válaszoltam volna, hogy büszkeségből. Most
azonban már gyanítom: a makacsság hajtott.
– Szerintem is – helyeselt a férfi szárazon. – Jó munkát talált
Melbourne-ben?
– Attól függ, mit nevezünk jó munkának. A végzet asszonyát
játszom egy szappanoperában. Sajnos csak őszig, akkor valószínűleg
kiveszik a szerepemet a sorozatból. Sokan nem tartják nagyra az
ilyesféle sorozatokat, ám kitűnő ugródeszka lehet egy ilyen szerep. Ha
valaki tehetséges, felfedezhetik, és lehetőséget kaphat arra, hogy
igazi, komoly szerepeket is eljátszhasson.
– Mi lesz a színésznői pályájával, ha most Bonnie-val kell
foglalkoznia?
– Ez egy időre valószínűleg visszavet az előrejutásban.
– Hány éves, Tina?
– Huszonhat. Miért?
– Milyen az anyagi helyzete? – kutakodott tovább a férfi, anélkül,
hogy a nő kérdésére válaszolt volna.
– Csupán a kíváncsiság hajtja, vagy nagyvonalú ajánlatot készül
tenni? – gúnyolódott a nő.
– Feleljen a kérdésemre!
– Az anyagi helyzetem a magánügyem – válaszolta felháborodva
Tina. – Csak nem gondolja komolyan, hogy beszélgetek erről
valakivel, akit talán a bíróságra leszek kénytelen citálni? Ellenfelek
vagyunk, Mr. Hatten. Álmomban sem jutna eszembe, hogy olyan
információkat szolgáltassak ki önnek, melyeket később felhasználhat
ellenem. Sarah a legkedvesebb és legjobb szívű ember volt, akit valaha
ismertem. Rám bízta a lányát. Higgye el, mindent megteszek, amire
csak képes vagyok, hogy önt rábírjam, ismerje el törvényesen a
gyermekét! Anyagi támogatást is remélek a gyermek számára,
akkorát, amekkora megilleti – tette fel az i-re a pontot a lány.
– Elsősorban tehát pénzről van szó, igaz? – húzta fel a szemöldökét
gúnyosan a férfi.
– Te jó ég, egy szavamat sem érti! – csattant fel dühösen a lány. –
Elsősorban Bonnie-ról van szó! Arról, hogy jó kezekbe kerüljön, hogy
jó élete legyen. De ez nem csak pénzkérdés! Szeretem Bonnie-t,
csakhogy nem vagyok a vérrokona. Ön és az ön édesanyja viszont
azok. Ida szeretetet ajándékozhatna a gyermeknek, pontosan olyat,
amilyenre a kicsi vágyik. Higgye el, pontosan tudom, mi után
vágyakozik egy kisgyerek! – préselte ki a szavakat összeszorított fogai
közül a lány. – Kétlem azonban – folytatta újult erővel hogy ön
bármiféle apai vonzalmat, valódi érzelmet képes lenne kicsiholni
magából. Anyagi támogatást viszont adhatna neki, így legalább azt a
látszatot keltheti, hogy szereti őt.
– Nem találja úgy, hogy jobb lenne, ha esetleg a DNS-teszt
eredményének fényében oktatna ki? De még azután sem szabhatná
meg, hogy mit tegyek.
– Sarah-ról akart velem beszélni – vont vállat a lány. – Nem
szólhatok róla anélkül, hogy Bonnie-t ne említeném. Képtelen lennék
elhallgatni a véleményemet arról az apáról, aki vonakodik elismerni
azt, ami a napnál világosabb.
– Ha ennyire sokat számít önnek Bonnie, és ilyen dühös rám, miért
nem jött el már korábban hozzám? Miért nem keresett meg akkor,
amikor Sarah elmesélte önnek, hogy én vagyok a gyermeke apja, és
állítólag pénzt ajánlottam a terhesség megszakításra? Miért várt
mostanáig?
Erre a kérdésre Tina nem számított. Az első pillanatban nem is igen
tudta, mit válaszoljon.
 – Én… Szóval… Hiszen Melbourne-ben lakom, mint már említettem
– dadogott, de kitért a válasz elől.
– Bonnie születése után csak meglátogatta Sarah-t, nem?
Tina mélyen elpirult a vizsla tekintet hatására.
– Én… Nem… Nem látogattam meg – szorult el a torka.
Percekig néma csönd honolt a kocsiban. Végül Dennis törte meg a
hallgatást;
– Nem válaszolt a kérdésemre. Miért csak most jött el hozzám? Vagy
azt akarja, hogy azt higgyem, ön a legrosszabb úgynevezett jó barátnő
a földön?
– Mi… Csúnyán összevesztünk Sarah-val – bökte ki végül Tina, és
mereven bámult kifelé a szélvédőn. Már alig tudta visszatartani a
könnyeit. A Harbour hídnál jártak, ő azonban szinte semmit sem
látott a tájból.
– Min veszekedtek?
Tina képtelen volt válaszolni. Fojtogatta a sírás, szemében már
gyűltek a könnyek.
– A kesztyűtartóban talál papír zsebkendőt, ha szüksége van rá –
sóhajtott fel Dennis.
Tina alig vett ki egy zsebkendőt, máris kitört belőle a szívet tépő
zokogás.
Dennis örült, hogy éppen a hídon hajtanak át, így nem állhat meg,
hogy vigaszt nyújtson a lánynak. Legalább nem kell megküzdenie
azzal a kísértéssel, hogy ezt a lehetetlen, ugyanakkor hihetetlenül
vonzó lányt a karjába kapja és megvigasztalja.
Tina szenvedése sokkal mélyebben érintette, mint hitte volna. Már a
lányok szomorú története sem hagyta hidegen. Megértette, miért
küzd Tina oroszlánként Sarah gyermekéért: meg akarja óvni a kicsit
attól, hogy hozzájuk hasonló sorsra jusson. Különös módon Dennis is
kezdte felelősnek érezni magát a gyermekért, bár biztos volt abban,
hogy jogilag semmi köze sincs ehhez a kislányhoz. Talán éppen azért
mozdult meg benne valami, mert Tina azt vágta a fejéhez, hogy nem
képes igazi szeretetre.
– Jobban van? – fordult óvatosan a lány felé, amikor az felhagyott a
zokogással.
Tina bólintott.
– Akar beszélni róla? Úgy értem a veszekedésről.
– Inkább nem. – A lány hangja remegett.
– Melbourne-ben volt, amikor Sarah szerencsétlenül járt, ugye?
Tina ismét bólintott. Görcsösen markolászta a papír zsebkendőt.
– Nem is békültek ki a veszekedés után?
Tina szeméből ismét peregni kezdtek a könnyek.
– Én… Megpróbáltam felhívni, de a munkahelyén már nem érhettem
utol. A közös lakást felmondta, mobiltelefonja nem volt, sehogyan
sem tudtam kapcsolatba lépni vele. Neki viszont megvolt a számom,
kereshetett volna. – Tina lesütötte a szemét. – Miután nem
jelentkezett, azt hittem, soha többé hallani sem akar rólam.
– Azt gondolta, megszakíttatta a terhességét?
– Sarah soha nem tett volna ilyet! – csattant fel a lány.
– Jól van, jól van, nem akartam megsérteni az emlékét –
szabadkozott a férfi.
– Csak arra próbálok rájönni, vajon mi indította őt arra, hogy így
viselkedjen. El tudom képzelni, hogy ilyen múlttal a háta mögött nem
volt könnyű vállalnia egy nem kívánt gyermeket.
– Ez csak újabb bizonyítéka annak, hogy ön semmit sem tud a nőkről
– szakította félbe ingerülten a lány. – Ha pedig annyira kíváncsi rá,
hát éppen ön miatt vesztem össze Sarah-val.
– Miattam? – döbbent meg a férfi.
– Pontosan. Hogy megértse, miért, tudnia kell, hogyan viselkedett
Sarah a férfiakkal. Sorba jöttek, egyik a másik után, és a barátnőm
mindegyikbe beleszeretett. Ám azok sohasem viszonozták az
érzelmeit. Én pedig – sóhajtott mélyet Tina – végül már torkig lettem
azzal, hogy mindig segítsek neki talpra állni a szakítások után.
Ráadásul gyakran kellett új munkahelyet keresnie, mert előfordult,
hogy a nős kollégáival kezdett viszonyt.
– Nős férfiakkal?
– Egyszer-egyszer. De ne gondolja, hogy Sarah holmi könnyű kis
nőcske lett volna! Egyszerűen csak nem tudott ellenállni, ha egy férfi
elhitette vele, hogy szereti. Nem a szexre vágyott. Csak azt akarta,
hogy szeressék. Amikor a Hatten Társaságnál munkába állt, megígérte
nekem, hogy ezúttal minden másképp lesz. Rövid idő múlva azonban
rájöttem, hogy újra szerelembe esett. Amikor először faggattam,
tagadott. Nem hagytam annyiban. Végül bevallotta, hogy
beleszeretett a főnökébe. Vagyis önbe. Nagyon dühös lettem.
– Sarah szerelmes volt belém? – kérdezte hitetlenkedve Dennis.
– Ne tegyen úgy, mintha eddig nem tudta volna!
– Esküszöm, hogy nem tudtam.
– Sarah talán elrejtette az érzelmeit, mert tisztában volt vele, miféle
ember ön. – Tina nem tudta lenyelni ezt a rosszmájú megjegyzést. –
Bárhogy történt is, összevesztünk. Mérgemben minden régi
sérelmemet a fejéhez vágtam. Sarah-t azonban elvakította a szerelem.
Azt állította, még soha nem érzett senki iránt így. Végül
megállapította, hogy én nem vagyok normális, mivel fogalmam sincs
róla, mi az igazi szerelem.
 Tina rövid szünetet tartott, aztán folytatta:
– Kölcsönösen sértegettük egymást, ráadásul olyan szavakkal,
melyeket sohasem lett volna szabad kiejtenünk a szánkon. Végül
összecsomagoltam és eljöttem. Sarah még utánam kiáltott, hogy csak
menjek, soha többé nem akar látni. Én pedig meg sem álltam
Melbourne-ig.
– Értem – mondta elgondolkodva a férfi. Kezdett elbizonytalanodni:
lehet, hogy mégiscsak ő Bonnie apja? Visszaemlékezett a Sarah-val
töltött estére. Talán azt a hűtlen barátot is csak azért találta ki az a
lány, hogy nagyobb esélye legyen nála? És lehetséges, hogy azért
töltött neki annyiszor a borból, hogy könnyebben elcsábítsa? De miért
tette volna? Dennis egyetlen magyarázatot látott kézenfekvőnek;
Sarah teherbe akart esni tőle. A legjobb akarattal sem volt képes
visszaemlékezni annak az estének minden egyes részletére.
Valamiben azonban biztos volt: mindkét alkalommal használt
óvszert.
Valóban mindkét alkalommal? Dennisnek elszorult a torka. Sarah
minden csáberejét bevetette azon az éjszakán, hogy másodszor is
szeretkezésre bírja. Még az óvszert is ő igazította a helyére. Talán
addig mesterkedett, amíg kilyukasztotta valahogyan? Eszeveszett
szerelmében azt remélte, ha teherbe esik tőle, házasságra bírhatja?
Tina szerint Sarah sóvárogva vágyott a szerelemre és a biztonságra.
Csakhogy rossz lóra tett. Már másnap reggel tisztázták, hogy az
éjszaka hibát kő vettek el, és ez még egyszer nem fog előfordulni. Azt
hitte, Sarah hallgatása a beleegyezés jele, valójában pedig végtelen
csalódottságát titkolta vele, amiért szertefoszlottak álmai. Amikor
pedig rájött, hogy valóban terhes, már nem mert jelentkezni nála.
Dennist nem hagyta nyugodni a kérdés, miért hiszi azt Tina, hogy a
barátnője járt nála, és hogy ő pénzt kínált a lánynak a terhesség
megszakításra.
– Nem tudta, hogy Sarah terhes, igaz? – fordult Tinához.
– Nem – vallotta meg a lány.
– Akkor hogyan mondhatta önnek azt, hogy járt nálam, és én pénzt
kínáltam az abortuszra? Vallja be, hogy hazudott!
– Én… – harapott ajkába a lány – nem hazudtam. Tény, hogy járt
önnél. A szomszédnőjével jó barátságba került, neki elmesélte, ő meg
továbbadta nekem.
– Micsoda? – hitetlenkedett Dennis. – Tehát holmi pletykákra
alapozva merészel vádolni engem?
– Bizonyítékaim vannak.
– Mifélék, ha megtudhatnám?
– Semmi köze hozzá.
– De még mennyire hogy van hozzá közöm! – A férfi most már
kiabált. – Az én bőrömről van szó!
– Téved. Nem önről van szó, hanem Sarah-ról. Illetve sokkal inkább
Bonnieról. Még ha nem is szerette Sarah-t, támogatnia kellett volna
érzelmileg és anyagilag is. A szívem szakad meg, ha arra gondolok,
hogy teljesen egyedül volt, amikor megszülte a babát. És a halálos
ágyánál sem volt ott senki!
– Hát ez az! – csattant fel Dennis. – Most már tudom, honnan fúj a
szél! A maga szíve azért szakad meg, mert cserbenhagyta a legjobb
barátnőjét. Nem volt mellette, amikor a legnagyobb szüksége lett
volna önre. Magára hagyta, pedig tudta, hogy Sarah gyenge, és
védelemre szorul. Ő nem volt olyan erős, mint ön!
Tina krétafehérre sápadt. Dennis már megbánta, hogy így
elragadtatta magát. Legszívesebben visszaszívta volna kemény
szavait.
– Ne kezdjen el bőgni! – förmedt rá a lányra, amikor látta, hogy
annak megremeg az ajka. Legszívesebben megállt volna, hogy a
karjába zárja Tinát, míg meg nem nyugszik.
Tina mély lélegzetet vett. Elszántan a férfi szemébe nézett.
– Ne aggódjék! Soha többé nem sírok ön előtt. Ön egy érzéketlen,
szívtelen alak.
A könnyeitől legalább megkímél, nyugtázta a férfi, miközben
bekanyarodott az utcába, ahol Sarah lakása állt.
 7. FEJEZET

Tina szíve elszorult, miközben Dennist az ütött-kopott ház oldalsó

kapuján át Sarah aprócska bérlakásába vezette.
Beléptek, Tina felkapcsolta a lámpát, és becsukta maguk mögött az
ajtót. Mélyen elszomorodott, hiszen ismét szembesülnie kellett azzal,
milyen körülmények között élt gyermekével a barátnője. Nem árt
azonban, gondolta, ha Dennis is látja, milyen mélyre süllyedt miatta a
gyermeke anyja.
A férfi kényszeredetten hallgatott, egyre a viharvert lakást
mustrálta. A falakról pergett a festék, a bútorok igencsak rozogának
hatottak, a padlószőnyeg nagy foltokban kikopott. Csak Bonnie
ágyacskája ütött el a szegényes környezettől: a gyermek minden
holmiján látszott, hogy vadonatúj, márkás darab.
Ez jellemző Sarah-ra, tűnődött Tina szomorúan. A gyermeknek csak
a legjobbat adta. Egy hete, amikor megérkezett, azon töprengett,
vajon miből vásárolhatta barátnője ezt a szemmel láthatólag drága
babakelengyét. Soha nem volt takarékos, a pénzét az utolsó fillérig
elköltötte divatos ruhákra, kozmetikumokra és fodrászra.
A választ igen hamar megtalálta: elegendő volt kinyitnia a
ruhásszekrényt. Sarah a gyönyörű, divatos ruháit olcsókra cserélte.
Ékszereit, bőrtáskáit, minden értékes holmiját eladta. Mindenen
túladott, amire csak talált vevőt, hogy a babaholmikat megvehesse.
Ezt még a szomszédasszony is megerősítette, amikor Sarah kudarcba
fulladt látogatásáról beszélt. Azt is megtudta, hogy barátnője már a
terhessége kezdetén kénytelen volt felmondani a munkahelyén, mert
nem érezte jól magát. Ez különösen bántotta Tinát. Ha tudott volna
Sarah terhességéről és arról, hogy milyen nehéz körülmények között
várja a babát, azonnal visszaköltözik Melbourne-ből, hogy mellette
állhasson.
– Itt lakott Sarah Bonnie-val? – hitetlenkedett a férfi.
– Igen – hangzott az ellenséges válasz. – Hol másutt? Talán egy
luxusszállodában?
– Megkérném, hogy hagyjon fel a gúnyolódással – utasította rendre
a férfi. – Csomagolja össze a holmiját, hogy minél hamarabb
eltűnhessünk innen! Láttam már néhány nyomasztó helyet
életemben, ám ez mindet fölülmúlja. Higgye el, ha Sarah igazán
felkeres, és elmondja, hogy terhes, nem hagytam volna, hogy ilyesféle
lyukban éljen a gyermekünkkel.
Tina csak ámult. Úgy tűnt, mintha Dennis komolyan beszélne.
Mintha valóban mélyen érintette volna az ügy.
– Sarah… Tényleg nem járt önnél? – kérdezte elbizonytalanodva.
– Nem – nézett a szemébe Dennis. – Az utolsó munkanapja óta nem
találkoztam vele. Az igazat megvallva nem is tudtam, hogy már nem
dolgozik a Hatten Társaságnál.
– Mégis, mit gondol, miért állította, hogy járt önnél?
– Fogalmam sincs. Melyik szomszédasszony beszélt erről önnek?
– Egy idősebb nő, aki alattunk lakik.
– Hogy hívják?
– Betty. A vezetéknevét nem is tudom.
– Talán a tervéről beszélt neki Sarah – ráncolta a homlokát a férfi. –
Végül azonban meggondolta magát, és a hölgynek már csak valami
kitalált történetet adott elő. Most már soha nem tudjuk meg, mi
történt valójában, vagy mi járt Sarah fejében – sóhajtotta.
– Én is azt hiszem – bólintott Tina, és leült a kopott kanapéra. – Ám
ennek már nincs is jelentősége.
– Igenis van. Nekem ez nagyon fontos, Tina – jelentette ki Dennis. –
Ön ugyanis hazugnak bélyegzett engem. Nem vagyok szent, de az a
gazember sem, akinek ön tart.
Dennisnek igaza van, harapott az ajkába a lány. Kezdettől fogva
olyasmiért kárhoztatta, amit valószínűleg el sem követett.
Mindamellett Sarah-t szentnek állította be, pedig a valóságban
egyáltalán nem volt az. Épp ellenkezőleg, barátnője mindig is a
legkisebb ellenállás irányát kereste, s akár hazudni is képes volt, hogy
a nehézségeket, akadályokat megkerülje.
– Bocsánatot kérek – bökte ki végül.
– Én is öntől. Ne haragudjon, amiért azt vágtam a fejéhez, hogy
cserbenhagyta a barátnőjét! – bukott ki Dennisből. – Sarah soha nem
kívánhatott volna önnél jobb barátnőt. Sem pedig jobb anyát a
gyermeke számára.
Tina ámulva meredt a férfira, és ismét könnyek gyűltek a szemébe.
– Megígérte, hogy előttem nem sír többé – emlékeztette a férfi,
csakhogy már későn.
– Nem… tehetek… róla… – szakadt fel a lányból a zokogás.
Óh, nem! Dennis kétségbe volt esve. Miért éppen most? Oly szívesen
vette volna a lányt a karjába, de mégis uralkodott magán. Hiszen mi
történt legutóbb is, amikor egy síró nőt megvigasztalt? Pedig Sarah
még csak nem is volt az esete…Tina bezzeg! Ő egyszerűen… Álmai
asszonya.
Álmai asszonya azonban mélyen megveti őt. Bocsánatot kért ugyan
tőle, amiért hazugnak nevezte, ám Dennis tudta, hogy a lelke mélyén
továbbra is annak tartja: hazugnak és szívtelen csábítónak.
Mi lenne, ha mégis megölelné?
Leült a lány mellé az ágyra. A régi matrac besüppedt a súlya alatt, s
Tina így akaratlanul is közelebb került hozzá.
– Óh – kiáltott fel halkan a lány, amikor szorosan maga mellett
érezte a férfi testét, ám Dennis legnagyobb meglepetésére nem
húzódott el tőle.
– Most már minden rendben van – mondta Dennis, és gyengéden
megsimogatta a lány arcát.
Tina tisztában volt azzal, hogy Dennis meg akarja csókolni, mégsem
tett ellene semmit – az égvilágon semmit. Nem tiltakozott, amikor a
férfi ajka az övéhez ért. Hagyta, hogy a nyelve szenvedélyesen
kutakodjon a szájában, miközben ujjaival a mellét cirógatta.
Tina már képtelen volt gondolkodni. Már csak érezni tudott. Dennis
csókja annyira felizgatta, hogy szinte eszét vesztette. Megrészegülten
fonta át két karjával a férfi nyakát, s lehúzta magával az ágyra.
Dennis nem is álmodott róla, hogy a lány így fogadja közeledését.
Tina olyan gátlástalanul viszonozta a csókot, hogy már nem volt
megállás. A férfi vadul és szenvedélyesen ölelte, simogatta a lányt,
majd finoman szétfeszítette a combjait. Tina kéjesen felsóhajtott. Már
rég elfeledte, hogy létezik rajtuk kívül bármi is a világon, annyira
megmámorosodott attól, hogy magán érezte Dennis férfias testét,
becéző ujjait, követelő száját. A férfi egyetlen mozdulattal lehúzta
róla a topot, és a mellét kezdte becézni, míg a mellbimbók meg nem
merevedtek. Tina még soha nem élt át ehhez hasonló érzést. Annyira
felizgult, hogy az már szinte fájt. Más férfiak is hozzáértek már a
melléhez, mégsem tapasztalt eddig soha ilyen vad, követelő vágyat.
Úgy érezte, sohasem tud betelni az élvezettel, amelyet Dennis
nyújtott neki.
S ez még nem volt minden. Amikor ajkuk elvált egymástól, Dennis a
lány mellbimbóit kezdte becézni a nyelvével. Tina felsikoltott a
gyönyörűségtől. Ne hagyd abba, kérlek, ne hagyd abba! – könyörgött a
teste. Minden gátlását elveszítve simult a férfihoz, mint még soha
senkihez azelőtt. Még egyetlen férfi sem ébresztett benne ilyen
emésztő vágyat, soha senkit nem kívánt még úgy, mint Dennist.
Dennis felemelkedett. Zihált, teste reszketett a vágytól. Hosszú
másodpercekig nézett a lány szemébe, majd kigombolta a nő
farmerját és a nadrággal együtt levette róla a bugyit is. Azután újra
csókokkal borította a testét: mellét, lapos hasát.
Tina szinte eszét vesztette a vágytól, jobbra-balra dobálta a fejét.
Tekintete ekkor hirtelen megakadt valamin: egy fényképet vett észre
az éjjeliszekrényen, A fotó Sarah-t és a kislányát ábrázolta.
Egy másodperc alatt kijózanodott, mintha jéghideg zuhany zúdult
volna hirtelen rá. Az ég szerelmére, mit csinálsz? – kérdezte
döbbenten magától.
– Nem! – sikoltotta, és kiszabadította magát az ölelésből. Remegve
cibálta magára a topját és a farmerjét. – Ezt… Igazán nem lett volna
szabad tenned. Menj! Menj innen, és soha többé ne nyúlj hozzám!
Dennis zavarodottan nézett rá. Azután lassan magához tért, és nagy
nehezen felkelt.
– Miért, Tina? Mi történt veled? Hiszen te is akartad, biztosan
tudom, hogy akartad!
Tina hevesen megrázta a fejét.
– Nem! Nem akartam. Te vagy az utolsó férfi a világon, akivel
lefeküdnék. Gyűlöllek és megvetlek!
– Mégis, miért? Már tudod, hogyan történt Sarah-val! Hittél nekem,
nem igaz?
– Mindegy, mi történt kettőtök között. Tudom, hogy csak
kihasználtad Sarah-t. Lefeküdtél vele anélkül, hogy szeretted volna.
Egyetlen éjszakát töltöttél nála, és amikor beteltél vele, egyszerűen
eldobtad, és elővetted ezt a Shanit. Vajon ő tudja, miféle ember vagy
te? Érzéketlen, lelketlen alak vagy, Dennis Hatten, aki csak a saját
örömével törődik! Igen, pontosan tudod, hogyan kell a nőkkel bánni,
főleg azokkal, akiket bánat ért, akik vigaszra vágynak! Kihasználod a
gyengeségüket, és gondolkodás nélkül lecsapsz rájuk!
Tina képtelen volt tovább uralkodni magán. Eltakarta az arcát, és
felzokogott.
Dennis még soha életében nem érezte magát ilyen rosszul. Nem is
tudta, hogyan keveredett ebbe a helyzetbe. Csak sajnálatot és
csalódást érzett, amitől maga is megrémült. A lelke mélyén mégis
örült, hogy Tina megálljt parancsolt neki. Magától ugyanis soha nem
hagyta volna abba. Igen, szerelmeskedett volna ezzel a nővel, anélkül
hogy a következményekre gondolt volna. És a védekezésre.
Dennis alig ismert magára. Még soha nem veszítette el ennyire a
fejét. Mit tett vele ez a nő, hogy így ki tudott vetkőzni magából? Talán
csak a hormonok teszik, talán valami egészen más? Ez lehet az az ősi
erő, amelytől megőrülnek a férfiak, s amelyet ő, Dennis, eddig soha
nem akart tapasztalni?
Nem, ez lehetetlen. Az ember nem lesz első látásra ilyen szerelmes
valakibe. Vagy mégis? Dennis elnézte az ágyra roskadó lányt. Úgy
érezte, meg kell vigasztalnia. Magyarázatot szeretett volna adni neki,
meg akarta békíteni.
Letérdelt az ágy elé a padlóra, megfogta Tina kezét.
– Kérlek, hallgass meg, Tina! Elmondtad, amit akartál, most rajtam a
sor.
A lány könnyfátyol mögül emelte rá a szemét.
– Hidd el, nem akartam, hogy ez történjen! Nem terveztem, hogy
elcsábítalak.
De meg kell vallanom, azóta vonzódom hozzád, hogy először
megláttalak. Egyre rád gondolok, amióta megjelentél az irodában.
Mindig is elbűvöltek az ilyen magas, karcsú, hosszú, sötét hajú
lányok. Amikor pedig ma este hazamentem, és ott találtalak a
házunkban, azt gondoltam… Jaj, már nem is tudom, mit gondoljak
felőled. Egyrészt véghetetlenül felbőszített, hogy olyasmivel vádolsz,
amit nem követtem el. Ugyanakkor őrülten vágytam rád. A
legszívesebben ott a helyszínen, az anyám szeme láttára
elcsábítottalak volna. Ha tudni akarod – mosolygott Dennis
megtörtén –, egész vacsora alatt rólad ábrándoztam.
Tinának tátva maradt a szája meglepetésében. Dennis minden
akaraterejét összeszedte, hogy meg ne csókolja ismét, és a lány
valószínűleg ezúttal sem tiltakozott volna. A férfi azonban nem így
akarta őt. Többet akart Tinától a szexnél. Azt szerette volna, ha a lány
tiszteli és szereti is őt. Most azonban Tina gyűlölte és megvetette,
maga mondta az imént.
– Tudom, hogy te is kívánsz engem, érzem – folytatta a férfi. A szíve
hevesebben kezdett dobogni, mert Tina nem mondott ellent. Dennis
gondolatban újra levetkőztette, és elképzelte, amint szenvedélyesen
szeretkeznek. Nem, legközelebb nem hagyja, hogy a szerelmi játékuk
ilyen hirtelen véget éljen. Minden csáberejét be fogja vetni, s nem
hagyja abba, míg be nem teljesül mindkettőjük vágya. S nem csak
egyszer, hanem utána is, máskor is, mindig, újra és újra!
Ez csak testi vágy, semmi más, próbálta bebeszélni magának a férfi,
amikor rájött, miről ábrándozik. A mindenit, egy percig már azt
gondolta, hogy…
– Legyünk ezentúl barátok, rendben? – ajánlotta, hogy elterelje vad
és veszélyes gondolatait. – Ha végül mégiscsak az derül ki, hogy én
vagyok Bonnie apja, mindkettőnknek előnyös lenne, ha jó
kapcsolatban maradnánk egymással, nem igaz?
– Tehát… Beismered, hogy lehetséges, hogy te vagy az apja?
– Minden lehetséges – vonta meg a vállát Dennis, bár meggyőződése
volt, hogy ez az egy mégsem. De nem volt hajlandó előre aggódni
olyasvalami miatt, ami még meg sem történt. Tina azonban szemmel
láthatólag csak akkor hajlandó békét kötni vele, ha elismeri, hogy akár
ő is lehet a gyerek apja. Akkor hát legyen meg Tina akarata, elismeri;
igen, lehetséges, hogy Bonnie az ő gyereke.
A lány gondolatai azonban már másutt jártak.
– És az az állítólagos barát, aki miatt Sarah hozzád futott vigaszért?
Tudsz róla valamit? Vagy talán nem is létezik? – kérdezte kétkedve a
lány.
– Természetesen létezik – vágott a szavába Dennis. – Én magam
fogom megkeresni.
– Sok szerencsét hozzá! – húzta ki a kezét a férfiéból a lány. – Ami
pedig a mi úgynevezett barátságunkat illeti, felejtsd el! Miután már
tudom, mire vagy képes, résen leszek, esküszöm.
– Ezt meg hogy érted? – ráncolta a homlokát a férfi.
– Pontosan tudod te azt. Te az a fajta férfi vagy, aki elveszi, amit
akar, tekintet nélkül a másik érzelmeire. Azt hiszed, minden nőt
megszerezhetsz, akit csak akarsz. Ez bizonyára eddig így is volt.
Látom magam előtt az elcsábított nők nevének hosszú listáját.
Csakhogy én nem leszek újabb név a sorban. Én ugyanis nem vagyok
sem Sarah, sem Shani, sem pedig más szegény lány, akiket használtál,
és akiket eldobtál utána, mint egy kifacsart citromot. Ma hibát
követtem el, ám ez soha többé nem fordulhat elő. Most már okosabb
és elővigyázatosabb leszek.
– Tina, ez butaság! – állt fel a férfi. Fel-alá járkált idegességében. Ez
a lány úgy tesz, mintha szentségtörés lenne lefeküdni valakivel
csupán az élvezet miatt.
Tina is felállt. Megvető pillantást vetett a férfira.
– Shaninál majd kárpótolhatod magad. Hiszen a te fajtádnak az
egyik szexuális tárgy ugyanolyan, mint a másik!
– Csak hogy tudd, Tina Highsmith – villant meg a férfi szeme
haragosan –, Shani nem szexuális tárgy. Intelligens nő, akinek van
saját akarata. Én nem használom őt, és ő sem engem.
– Oh, micsoda szerencse! Akkor remekül összeilletek!
– Pontosan, remekül!
– Akkor hát hagyj engem békén ezentúl!
– Ne aggódj, ezt fogom tenni!
 8. FEJEZET

Éjfél is elmúlt már, mire Dennis odaért Shanihoz. Általában már az

előszobában letépték egymásról a ruhát, most azonban máshogy
alakult minden. Dennis meg sem csókolta a lányt. Azonnal a
nappaliba sietett, és töltött magának egy italt.
– Rossz napod volt, drágám? – csodálkozott a nő. Erről az oldaláról
nem ismerte Dennist.
A férfi csak rosszkedvűen mordult egyet, és felhajtotta az italát.
Shani mögéje állt, a hátát cirógatta. Dennis egyre dühödtebben
markolta a poharát, miközben a nő keze a derekára, onnan pedig
egyre lejjebb vándorolt.
– Hm, erre vágytam egész nap – duruzsolta Shani.
Dennis némán vívódott, nem tudta, mihez kezdjen. Most először
fordult elő, hogy semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy Shanival
szeretkezzen. Azt is tudta, miért nem: Tinát kívánta. Olyannyira
bolondult érte, hogy senki másra még csak gondolni sem tudott. Légy
észnél, óvta magát, Tina megvet és gyűlöl téged! Soha nem fogod őt
megkapni. Dennis sóhajtva fordult Shani felé, a karjába kapta, és a
hálószobába vitte.
Öt perccel később a nő csalódottan húzta meztelen testére a takarót.
Magyarázatot várva hallgatott, miközben egyre az ablaknál álló férfi
hátát nézte.
– Mi van ma veled, Dennis? Tudom, hogy lett volna kedved hozzá!
A férfi megfordult. Bár Shanira nézett, Tina gyönyörű fekete szemét
látta. Bárcsak egy nap Tina nézne így rá, ahogyan most Shani!
– Igen, kedvem lett volna – sóhajtott mélyet. – Csakhogy nem veled.
Valaki mással – szakadt fel belőle a szó.
– Óh! – Shani az éjjeliszekrényen levő cigarettája után nyúlt.
Rágyújtott.
Dennisnek egyre csak Tina járt az eszében, miközben az ágyban
félmeztelenül dohányzó Shanit nézte. Hogy megijedt az a szegény
lány, amikor rádöbbent, hogy meztelenül fekszik a karjaiban!
Dennis egyre azon töprengett, vajon általában a férfiakat gyűlöli
Tina, vagy kizárólag őt. Talán a gyermekkori rossz tapasztalatok miatt
neheztel minden hímneműre. Sarah gyermeki hiszékenysége és
sebezhetősége valószínűleg még inkább erősítette ezt az elutasító
magatartást.
Mégis, biztos, hogy nem hideg szívű, hiszen akkor nem viszonozta
volna olyan hevesen a csókjaimat, fűzte tovább a gondolatait a férfi.
– Ki az? – érdeklődött Shani, miközben aprócska füstfelhőket fújt a
mennyezet felé.
– Csak ma ismertem meg.
– A munkahelyeden?
– Igen, az irodában.
– Ügyfél vagy munkatárs?
– Egyik sem.
– Hát akkor ki?
– Egy angyal – bukott ki a férfiból.
– Egy angyal! – nevetett fel gúnyosan Shani. – Te jó ég, te aztán
szép kis csávába kerültél!
Dennis arca elsötétült.
– Rossz helyen kapiskálsz. A bosszú angyala, egyenesen a pokol
mélyéről. És nem vagyok szerelmes belé!
– Igazán? – húzta fel a szemöldökét a nő. – Akkor vajon miért nem
fekszel le velem? Legjobb tudomásom szerint eddig nem voltak
potenciagondjaid.
– Egyszerűen csak nem megy ki a fejemből. Szó sincs szerelemről.
Shani elgondolkodva simította el a ráncokat az ágytakarón.
– A szerelem furcsa szerzet, Dennis. Alattomosan hálóz be, ha nem
vigyázol.
Dennis összeszűkült szemmel vizsgálta a nőt. Még soha nem beszélt
hozzá így.
– Shani, ugye nem azt akarod ezzel mondani, hogy… szerelmes vagy
belém?
– Ugyan, dehogy! – nyugtatta meg gyorsan a nő. – Fogalmazzunk
inkább úgy, hogy kedvellek. Igazán kedvellek. Valójában túlságosan
is, ha őszinte akarok lenni magamhoz. Ezért is látom jobbnak, ha
pontot teszünk a kapcsolatunk végére.
Dennis nem tudta, mit felelhetne erre. Hogy Shani érzelmeket is
táplálhat irányában, azzal eddig nem számolt. Nem is vágyott erre,
mert nem akarta, hogy a nő érzelmileg függjön tőle, hogy kötődjék
hozzá. Shaninak igaza van. A dolgok jelenlegi állása szerint tényleg az
a legjobb, ha szakítanak.
– Egészen biztos vagy benne? – tapogatózott.
– Természetesen, kedvesem – mosolyodott el a nő. – Be kell
vallanom, hogy én is megismerkedtem egy módfelett rokonszenves
férfiúval, aki valósággal epekedik utánam. Ügyész. Nos, hát igen…
Kemény dió. Nem az a lágy szívű fajta, mint te.
– Én? Lágy szívű? – vigyorodott el Dennis. – Viccelsz?
– Egyáltalán nem.
 – És én még azt hittem, hogy a reklámszakmában dolgozók jó
emberismerők – csóválta a fejét a férfi.
– Azok vagyunk – komolyodott el Shani.
Vasárnap este volt, nem sokkal múlt nyolc óra. Tina a tükör előtt ült,
dühödten fésülte hosszú haját. Végtelenül hosszú hétvégét tudott
maga mögött. Először megkönnyebbült, amikor Dennis Sarah
lakásából hazafelé az úton elmondta, hogy nem tölti otthon a
hétvégét. Mégsem teltek nyugodtan a napok.
Éjszakánként Tina ébren forgolódott, egyre azon gyötrődve, hogy a
férfi most biztosan Shanival szeretkezik. A legrosszabb mégis az a
tudat volt, hogy ha akarta volna, most ő lehetne Shani helyében.
Szakadatlanul Dennis szavai jártak a fejében, hogy azóta kívánja őt,
amióta meglátta.
Most már tudta, mire célzott Sarah, amikor arról beszélt, mennyire
mélyen vonzódik a szeretőjéhez. Ez az égető, mindent elsöprő,
féktelen vágy – ilyesmit sohasem érzett azelőtt. Semmi és senki másra
nem tudott gondolni, csak erre a férfira, aki fenekestől felforgatta az
életét, beköltözött a szívébe, a lelkébe, a gondolataiba. Nem számított
már semmi más, csak ez a sosem tapasztalt szenvedély, amely sodorta
magával, ki tudja, hova.
Tina mélyet sóhajtott. Eszébe jutott, milyen gátlástalanul viszonozta
Dennis csókjait! Majdnem elveszett ő is, mint annyi más nő, akik
közel engedték magukhoz ezt a férfit. Ha nem tér idejében észhez,
már ő is egy trófea lenne Dennis gyűjteményében. Most saját bőrén
tapasztalta, mit művelhet az emberrel a szenvedély. Elveheti a józan
eszét, áttörhet minden gátat, elsöpörhet mindent és mindenkit, ami,
és aki az útjában áll. Olyan erő, olyan hatalom ez, amelynek nem
könnyű ellenállni. És most már ő is megismerte ezt az erőt, amellyel
szemben eddig értetlenül állt. A józan ész neki sem segíthet abban,
hogy legyőzze a szenvedélyt, melyet Dennis ébresztett benne. Pedig
valójában megveti a férfit, mégsem tud szabadulni tőle. Éppen őt
kívánja ilyen eszeveszetten, aki elcsábította és cserbenhagyta a
legjobb barátnőjét.
Napközben még csak-csak elterelte a sok teendő gondolatait. Előző
nap délelőtt a babaholmikat mosta ki, délután Idával újabb
bevásárlókörútra mentek. Valójában szinte mindent beszereztek már
Bonnie-nak, amire csak szüksége volt, Tinának azonban nem volt
szíve megfosztani Idát az ajándékozás örömétől. Oly nagy
gyönyörűséget okozott az idős hölgynek, hogy rég várt unokáját
kényeztethesse!
Ma a parkban sétáltak Bonnie-val, utána az egyik kávézó teraszára
telepedtek. Álomszép tavaszi napsütésben kortyolták a kávéjukat.
Miután hazaértek, megfürdették és megetették Bonnie-t. Lefektették
a babát, majd kimentek a kertbe, hogy vágjanak néhány szál rózsát.
Ízléses csokrokba rendezték a gyönyörű virágokat, s a vázákat
elhelyezték a lakásban.
Tinának, bár kifogástalanul érezte magát Ida társaságában,
voltaképp nehezére esett, hogy felhőtlen jókedvet mutasson. Minden
egyes alkalommal, ha Dennisre terelődött a szó, azonnal felébredt
benne a kínzó vágy. Megkönnyebbült, amikor azt hallotta, hogy idős
barátnője ma este kimozdul otthonról. A bridzsklub egyik tagja
megbetegedett, és Ida ugrott be a hölgy helyett. Bár az asszony
legszívesebben lemondta volna a meghívást, Tina megnyugtatta, hogy
bátran elmehet.
Most azonban már nem volt biztos benne, hogy jól döntött, amikor
rábeszélte Idát a távozásra. Magára maradt mardosó vágyával, és
nincs senki, aki elterelhetné a gondolatait Dennisről. Letette a
hajkefét, az ablakhoz lépett, és kinézett. A kocsibejáró még mindig
üres volt. Remélhetőleg még egy darabig üres is marad, és Dennis
nem jön haza addig, míg Ida nincs a házban. Tina semmi esetre sem
akart kettesben maradni a férfival.
Letette a hajkefét, és felállt. A fürdőszobán keresztül belépett a
szomszéd szobába, ahol Bonnie aludt. Ida elárulta neki, hogy ezt a
szobát eredetileg Mark gyermekének szánta, csakhogy a dolgok
másként alakultak. Mark azóta elhagyta a feleségét, a családját, és
szerzetesnek állt.
A hölgy elmesélte, hogy hat éve halt meg a férje, s akkor a nagyobbik
fia, Dennis, mellé állt. Hosszú éveken át ő volt anyagilag és érzelmileg
az egyetlen támasza. Férje ugyanis nemcsak egy vállalatot hagyott
örökül a fiának, hanem hatalmas adósságot is.
Dennis az első években úgy dolgozott, mint egy megszállott, hogy
kihúzza a kátyúból a céget. Azért is költözött haza többek között,
hogy még a lakásbérletet is megtakarítsa, és ennyivel is többet
fizethessen vissza a hitelezőknek.
Most már minden rendben van, nyugtatta meg végül Ida a lányt.
Dennis ugyanolyan kitűnő üzletember, mint a nagyapja volt, aki a
háború utáni években okos befektetésekkel milliós vagyont szerzett.
Sajnos a fia elkótyavetyélte a vagyont, amelyet aztán Dennisnek
sikerült visszaszereznie. Ma már nyugodtan lakhatna önálló lakásban,
mégsem teszi. Ida gyanította, hogy csak azért nem költözik el, hogy ő
ne legyen magányos.
Tina nem osztotta ezt a véleményt. Szerinte Dennis inkább azért
maradt az anyjával, mert így sokkal kényelmesebb lehet az élete, nem
kell foglalkoznia a háztartással, s még több ideje maradhat a munkára
– meg persze a nőkre.
Tina szíve elszorult, ahogy a gyermekkocsiban alvó Bonnie-ra
nézett. Milyen szeretetre méltó gyermek! Ugyanolyan szép lesz, ha
megnő, mint az édesanyja, Tina ebben biztos volt. Bonnie-nak
védelemre és biztonságra van szüksége, amelyet csak egy apától és
anyától kaphat meg.
– Megszerzem neked az édesapádat, esküszöm! – suttogta az alvó
babának.
Miután gondosan betakargatta Bonnie-t, kiment a szobából. Az ajtót
nyitva hagyta, hogy meghallja, ha a kicsi felébred éjszaka. Márpedig
egészen biztosan fel fog ébredni. Ida azt mondta, négy hónapos
korukig a csecsemők nem alusszák át az éjszakát, mindaddig, amíg
tejen kívül más ételt nem kapnak. Tina ezt egyébként egy babaápolási
szakkönyvben is olvasta, amelyet nemrég vásárolt.
Azon töprengett, mivel üsse agyon ezt a magányos estét. Eszébe
jutott, hogy nézhetné esetleg a tévét a nappaliban, de azután
elvetette az ötletet. Már lezuhanyozott, hálóinget vett, semmiképp
sem mutatkozhatna így Dennis előtt, ha hazajönne ma éjjel. Már a
gondolatra is forró vágy öntötte el, amint elképzelte, hogy egy vékony
kis selyemhálóingben érezné maga mellett a férfi testét.
Nem maradt más hátra, mint hogy lefeküdjék aludni. Esetleg olvas
egy kicsit az ágyban, kölcsönöz Ida könyvespolcáról egy krimit, amely
olyan izgalmas, hogy le sem lehet tenni.
Már éppen kényelembe helyezte magát a könyvével, amikor
meghallotta, hogy csapódik a bejárati ajtó. Ez csak Dennis lehet. Ida
soha nem vágna be ilyen hangosan egy ajtót, különösen nem akkor,
amikor tudja, hogy kisgyermek alszik a házban.
Tina hallotta, amint Dennis az anyját szólítja, majd döngő léptekkel
fölfelé tart a hálószobájába. Néhány pillanat múlva kopogtak.
– Tina? Ott vagy?
A lány kipattant az ágyból, és az ajtóhoz szaladt. Megragadta a
kilincset, nehogy a férfi benyisson.
– Igen – szólt idegesen. – Miért?
– Tudod, hol van anya? – kérdezte türelmetlenül Dennis.
– Igen. Bridzselni ment.
– Ma nincs is kártyanap.
– Beugrott valaki helyett.
– Az ég szerelmére, nyisd már ki, alig értem a szavaidat!
– Nem lehet. Nem vagyok felöltözve.
– Ilyenkor? – hitetlenkedett a férfi. – Mióta fekszenek le felnőtt nők
fél kilenckor?
– Amióta minden éjjel legalább egyszer felkelnek, hogy egy
csecsemőről gondoskodjanak – vágott vissza Tina. – Most menj már
végre, és hagyj békén!
A lány hallotta, hogy Dennis habozva toporog egy kicsit, majd
végigmegy a folyosón, és becsapja maga mögött az ajtót. Röviddel
ezután a vízcsobogás jelezte: zuhanyozik.
Tina csak ekkor engedte el a kilincset. Megkönnyebbülten mászott
vissza az ágyba. Térde elgyengült, egész testében remegett. Szedd
már össze magad! – figyelmeztette magát, és újra a könyv után nyúlt.
Nem fogja kihozni a sodrából ez a fickó!
Még az első oldalt sem olvasta végig, amikor megszűnt a
vízcsobogás. Nem sokkal később hallotta, hogy nyílik a férfi
szobájának ajtaja, és Dennis föl-alá kezd járkálni a folyosón. Tina
lélegzet-visszafojtva várt. A férfi hamarosan újra ott állt az ajtaja
előtt.
 – Tina?
A nő nem válaszolt.
– Tudom, hogy ébren vagy, még világít a lámpa.
– Éppen… Olvasok – szólt olyan nyugodtan, amennyire csak vadul
kalapáló szíve engedte.
– Beszélnünk kell egymással, Tina!
– Miről?
– Mondanom kell valamit.
– Majd holnap reggel elmondod.
– Most kell, különben nem tudok aludni.
Hallotta, hogy a férfi lenyomja a kilincset. Tina kiugrott az ágyból,
az ajtóhoz rohant, és a következő pillanatban összeütközött
Dennisszel. Keze a férfi széles, szőrös mellkasán keresett támaszt.
– Óh! – kiáltott fel önkéntelenül.
Dennis fürdőköpenyt viselt a pizsamája fölött, ám széles mellkasát
ez is látni engedte. Tinának az esze azt parancsolta, hogy vegye el a
kezét a férfi melléről, de egyszerűen képtelen volt megtenni ezt a
mozdulatot. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy
annyira vágyik erre a férfira, mint még soha senkire. Érinteni akarta a
testét, érezni a bőre forróságát, izmainak keménységét.
Mozdulni sem tudott. Mintha hipnotizálta volna a férfi, tehetetlen
volt a belőle áradó vonzerővel szemben. Az érzései legyőzték az
akaratát. Azt is rég elfelejtette már, hogy ő maga tiltotta meg
Dennisnek, hogy még egyszer hozzáérjen, most pedig ő simogatja
önfeledten a meztelen mellét. Hol van már az a perc, amikor úgy
érezte, Dennis az utolsó férfi a földön, aki elcsábíthatná? Ha most az
eszére tudna hallgatni, még nem lenne késő visszalépni.
De már nem tudott. A józan érveket úgy söpörte el a szenvedély
hulláma, mint parti házakat a forgószél.
 9. FEJEZET

Dennis eredetileg azt akarta elújságolni Tinának, hogy rájött, ki

Bonnie édesapja. Az egész hétvégét azzal töltötte, hogy ezt kiderítse.
Amikor rálelt a megoldás kulcsára, rohant haza, mint az őrült, hogy a
hírt megossza Idával és Tinával. Remélte, hogy így végre legördül a
függöny ennek a bohózatnak a végén. Már azt is eltervezte, hogy
Tinának hivatalos úton járulékot fog folyósítani Bonnie nevelésére,
így megnyugtathatja a maga rossz lelkiismeretét is.
Hazaérve azonnal a végére akart járni az ügynek. S hová vezette a
türelmetlenség? Tina hálószobájába, ahol a lány csábító pillantása és
átlátszó selyemhálóinge teljesen elvette az eszét!
Hogy nézett rá! Dennis soha nem hitte volna, hogy a lány valaha
ilyen érzékien csábító tekintetet vet rá. Egyetlen érintésével
fellobbantotta a vágyát, melyen képtelen volt tovább uralkodni.
Percekig küzdött, hogy elaltassa a benne tomboló szenvedélyt, de
semmit sem tudott tenni ellene. Tina oly elragadón festett, hogy
minden egészséges, érző lelkű férfit meghódított volna. Hosszú, sötét
haja puhán omlott gömbölyű vállára, a leheletvékony
selyemhálóinget majd átbökte kemény mellbimbója. Úgy tűnt, telt,
érzéki ajka csak az ő csókját várja – mindez egyszerűen
ellenállhatatlanná tette!
Nem, Dennis képtelen lett volna tovább uralkodni magán.
Lehetetlenség! Bármelyik más nő esetében megfogadta volna a józan
ész tanácsát, Tina varázserejével szemben azonban az észnek nem
volt hatalma. Már nem tudott gondolkozni, már csak csókolni tudott,
érinteni, birtokba venni. Tehetetlenül hagyta, hogy érzékei átvegyék
az irányítást.
Tina észrevette az emésztő vágyat Dennis tekintetében. Tudta, mi
következik, és akarta is, hogy bekövetkezzen. Csókolj meg! –
követelte minden porcikája. Érints meg, tégy velem, amit akarsz!
Dennis a lábával belökte maga mögött az ajtót, miközben
megragadta a lány csuklóját, és a mellkasához szorította. Tina
felsóhajtott, amikor a férfi lehajolt, és ajkát kemény mellbimbójára
tapasztotta. Közben finoman lecsúsztatta a hálóing vállpántját, és a
könnyű selyem a padlóra hullott. Tina mezítelenül állt a férfi előtt.
Dennis hosszan nézte a lány hibátlanul szép testét, majd ő maga is
meztelenre vetkőzött. Karjába kapta Tinát, és az ágyhoz vitte.
Szenvedélyük hulláma minden gátat elsöpörve az egekig csapott,
szinte megsemmisültek az ölelésben. Tina még soha, egyetlen férfi
karjában sem érzett hasonlót.
– Kérlek, Dennis, kérlek – sóhajtotta, amikor már nem bírta tovább
az édes kínt.
Akkor a férfi végre magáévá tette. Tina mintha egyenesen a
mennyországba röpült volna. Újra és újra forró hullámokban öntötte
el a kéj, míg végül kimondhatatlan örömmel érezte, hogy a férfi is a
csúcsra jutott.
Igen. A melegség, a megelégedettség leírhatatlan öröme járta át
mindkettejüket. Mindaz, amiről Sarah oly sokszor beszélt neki, és
amit most ő is megtapasztalt. És amit újra meg újra meg akar
tapasztalni. Újra meg újra, örökké.
Ez a gondolat egy csapásra visszahozta a való világba.
Nem! Nem lesz legközelebb. Nem hagyja, hogy az érzékei még
egyszer így elragadják. Ez többé nem fordulhat elő.
Soha!
Dennis kimerülten feküdt a lányon, és meg volt rendülve. Még
sohasem élt át ilyesmit azelőtt, egyetlen nővel sem. Hitetlenkedve
vallotta be magának: még soha senkit nem kívánt így, mint ezt a
lányt. Felfedezni egy csodaszép testet, simogatni lágy bőrét, végül
meghódítani őt teljesen – mindez ismerős volt számára. De ez a
szeretkezés Tinával mégis más volt, sokkal több, mint amit eddig
bárkivel átélt.
De nem védekezett! – villant át az agyán a késői felismerés.
Dennis olyannyira megrészegült attól, hogy Tinával szeretkezhet,
hogy teljesen elveszítette a fejét. És éppen ezzel a nővel kellett így
történnie!
Óvatosan felkönyökölt, Tinára nézett. A lány ráemelte a tekintetét,
és Dennis szíve elszorult.
– Még jó, hogy mindig védekezel. – Tina hangja gúnyosan csengett.
Dennis mély lélegzetet vett. Most aztán végképp nem hiszi el neki,
hogy amikor Sarah-val volt, igenis védekezett. De hogyan lehetséges,
hogy Sarah mégis teherbe esett? Talán mégis megfeledkezett az
óvszerről?
Teljesen összezavarodott! Amióta Tinát ismeri, a feje tetejére állt a
világ!
– Ez… Gondot jelent a számodra? – puhatolózott, vigyázva, nehogy
a nő észrevegye, mennyire ideges.
– Nem.
– Hála az égnek! – sóhajtott fel a férfi, nem is titkolva, mennyire
megkönnyebbült. – Fogamzásgátló tablettát szedsz, ugye?
– Szegény Sarah is jobban tette volna, ha tablettát szed. – A lány
hangja olyan fagyos volt, hogy Dennis megborzongott.
– Beszélnünk kell egymással, Tina – mondta békülékenyen.
Miért veszekedne a lánnyal? A DNS-teszt úgyis igazolja majd, hogy
nem ő a gyermek apja.
– Miről? – Tina felkelt az ágyból, és fölvette a hálóingét. –
Lefeküdtünk egymással, na és? Te akartad, nekem sem volt ellenemre,
élveztük, ám ezzel vége is a történetnek.
Dennis megdöbbent. Nemcsak a lány rideg, közönyös szavaitól,
hanem főleg attól, mennyire bántják őt ezek a szavak. Ha Shani
mondja ugyanezt, csak nevetett volna rajta. De Tina? Hogyan
alacsonyíthatja így le azt, ami kettejük között történt? Talán ez még
nem szerelem, latolgatta a férfi, ám semmi esetre sem csupán állati
ösztön. Itt érzésekről volt szó, teljesen természetes, emberi
érzésekről!
–Ne beszélj butaságokat! Ha igazán így gondolkodnál, már pénteken
lefeküdtél volna velem Sarah lakásában. Csakhogy akkor megálljt
parancsoltál, és igazad volt. Ízléstelen lett volna éppen Sarah ágyában
szeretkeznünk. Most azonban te is ugyanúgy akartad, mint én.
Ugyanolyan szenvedélyesen szerettél engem, mint én téged.
– Az talán nem ízléstelen, hogy lefeküdtél velem, miután az egész
hétvégét valaki mással töltötted?
– Egyedül töltöttem a hétvégét. Pénteken jártam ugyan Shaninál, de
nem feküdtem le vele. Nem voltam rá képes, mert téged akartalak,
Tina. Csak téged. Shanival pedig szakítottunk. Az egész hétvégét egy
szállodában töltöttem, egyedül.
A másodperc egy töredék részéig Dennis azt hitte, hogy Tina
szemében megint megjelenik az a különös csillogás, amely az imént
annyira elvarázsolta őt. Ám a lány fagyosan nézett rá.
 – Egyetlen szavadat sem hiszem. Mint ahogy abban is kételkedem,
hogy védekeztél, amikor lefeküdtél Sarah-val. A te érdekedben
remélem, hogy nem lesz megrögzött szokásod óvszer nélkül
szeretkezni. Most pedig, ha megengeded, kimegyek a fürdőszobába.
Dennis kedvetlenül bámult maga elé. Hanyatt feküdt az ágyon, két
karját a feje alá rakta, és várta Tinát. Bárcsak meggyőzhetne legalább
arról, hogy nem ő Bonnie apja. Akkor talán… Talán mit tenne, te
bolond? Csak nincsenek komoly szándékaid a lánnyal? – kérdezte
magától gúnyosan.
Amikor meghallotta a víz zubogását, még nagyobb indulatba jött.
Még a nyomaimat is lemossa magáról, méltatlankodott. Mintha
piszkos lenne, miután szerelmeskedett vele! Ő meg nem győzött
ámulni, és nem tudott betelni azzal a titokzatos csodával, ami
kettejükkel történt. Sohasem volt eddig ilyen élményben része, pedig
elég nő megfordult már az ágyában. És még azt hitte, Tina is ugyanazt
élte át, amit ő. Most pedig ahelyett, hogy egymás karjában
pihennének, a lány mosakszik!
Mit csinál ilyen hosszú ideig a fürdőszobában? Dennis már épp
felkelni készült, hogy bekopogjon, amikor a lány, Bonnie-val a karján,
visszatért.
– Felébredt a zajra – szólt bűntudatosan. – Melegítek neki egy kis
tejet. Megfognád addig, amíg visszajövök?
Dennis emlékezett rá, mit érzett, amikor Tina először adta oda neki
a babát. Megriadt egy csöppet, ám egy szóval sem tiltakozott.
– Természetesen – felelte hangsúlyozottan könnyedén, és felállt. Ha
gondoskodik Bonnie-ról, talán Tina véleménye is megváltozik róla. –
Add ide nyugodtan!
– Felvennél valamit magadra, ha megkérnélek?
 Dennis úgy vélte, egy három hónapos babának nem lenne kifogása a
csupasz bőr ellen, ám most nem volt tanácsos vitatkozni Tinával.
Felvette a padlóról a pizsamanadrágját és belebújt.
– Készen állok a gyermek fogadására!
Tina még habozott egy másodpercig, tüntetőleg nézve a férfi
meztelen felsőtestét, ám végül odalépett hozzá, és átadta a babát.
– Sietek. Ha sírni kezd, egyszerűen csak ringasd, járkálj vele fel-alá,
és dúdolhatsz is neki halkan valamit.
– Meglesz – ígérte Dennis, bár álmában sem jutott volna eszébe
dudorászni Bonnie-nak. Először is botfülű volt, másodszor pedig
pontosan emlékezett arra, hogyan reagált a kicsi a mély hangjára.
Valóban, alig lépett ki Tina a szobából. Bonnie azonnal pityeregni
kezdett. Dennis felállt, és sétálgatni kezdett vele, ám ez mit sem
használt. A halk oázásból hamarosan hangos sírás lett, míg végül a
gyerek torkaszakadtából üvöltött. Ezúttal azonban Dennis nem hagyta
magát kihozni a sodrából.
– Nehogy azt hidd, hogy dúdolni fogok neked, te kis pólyába bújt
ördög – duruzsolta nyugodtan a picinek. – Jobb ötletem van.
Mindenki arról tud legérdekesebben beszélni, amihez a legjobban ért.
Akkor hát figyelj!
És Dennis mesélni kezdett Bonnie-nak a munkájáról. Részletesen
elmondta a csecsemőnek, mivel foglalkozik, beszélt az ügyfelekről, a
befektetésekről, az árak alakulásáról. Maga is meglepődött rajta, de
Bonnie hamarosan felhagyott a sírással. Hatalmas kék szemével
álmélkodva nézett Dennisre, mintha minden szavát értené.
– Nocsak! – mosolygott a férfi. – Látom, tetszik neked, ha a Nagy
Üzletről mesélek. Okos kislány vagy!
Kényelembe helyezkedett az ágyon, Bonnie-t az ölébe vette, s
tovább magyarázott neki piacról, keresletről, kínálatról,
részvényekről. A gyerek egy hangot sem adott ki, úgy tűnt, issza
Dennis minden szavát.
Tina legszívesebben Dennis torkának ugrott volna, olyan dühös volt
rá. Hallotta, hogy Bonnie sír, mégis lement a konyhába. El akart tűnni
a férfi közeléből, nem állt volna jót magáért.
Vajon van fogalma Dennisnek, hogy milyen lelkiállapotban van most
ő? Észrevette egyáltalán, mennyire megsebezte a büszkeségét, az
önérzetét? Nem, az ilyen Dennis-félék soha nem veszik észre, ha
megbántanak egy nőt. Az ilyeneknek a nők csak szexuális tárgyak,
akikkel szórakoznak, amíg kedvük tartja, s aztán eldobják, mint egy
kifacsart citromot. Dennisnek volt mersze azt állítani, hogy nem
feküdt le Shanival! Sőt, hogy szakított vele miatta! Hazugság! Mint
ahogy az is hazugság, hogy mindig óvszert használ, ha lefekszik
valakivel. Talán legtöbbször így van, most azonban kiderült, hogy ő is
ugyanúgy el tudja veszíteni az önuralmát, és meg tud feledkezni az
óvintézkedésekről, mint bárki más.
Vajon mit szólna, ha közölné vele, hogy nem szed fogamzásgátlót?
Megtehetné, hogy megmondja neki, már csak azért is, hogy lássa az
arcán a döbbenetét. Tina azonban tudta: most fölösleges lenne
aggódni. Ciklusához órát lehetett volna igazítani, olyan pontos volt.
Eszerint ebben a szakaszban biztosan nem eshetett teherbe.
Csakhogy mi lett volna, ha egy héttel korábban csábítja el a férfi?
Tina szíve gyorsabban kezdett dobogni. Igen, akkor is lefeküdt volna
vele, ismerte be magának. Odaadta volna magát neki ugyanígy, óvszer
és mindenféle más védekezés nélkül.
Még egy nyomós oka volt rá, hogy ne mondja el Dennisnek, nem
szed fogamzásgátlót. Higgye csak azt a férfi, hogy ő rendszeres nemi
életet él. Esze ágában sincs az orrára kötni, hogy évek teltek el azóta,
hogy utoljára lefeküdt valakivel. Azt pedig különösen nem, hogy eddig
mindössze két, nem túl fényes próbálkozás van mögötte. Dennisnek
azt kell hinnie, hogy ő csak egy könnyű kis kaland Tina életében, egy a
számtalan volt és leendő szerető közül.
A valóságot, vagyis hogy megőrül Dennisért, el kell titkolnia. Csak
azt nem tudta, hogyan lesz erre képes, hiszen elég volt meglátnia, a
férfit, máris megkívánta. Most is, amikor a pizsamanadrágját felvette,
hihetetlen önuralomra volt szüksége, hogy oda ne lépjen a férfihoz, és
hozzá ne simuljon izmos, szőrös, meztelen mellkasához.
Tina felsóhajtott. Őrület! Elég, ha rágondol, máris hatalmába keríti a
vágy! Miért is jött ide? Először azt hitte. Bonnie megvédi majd a
férfitól, és most rájött: a gyermek még jobban Dennishez köti.
Mennyire élvezte Dennis az ő végtelen odaadását! Igen, a férfiak
szeretik, ha kiélhetik hatalmukat a nők fölött. Ő pedig egyenesen
könyörgött azért, hogy Dennis tegye magáévá. Nos, legközelebb ez
nem fordulhat elő.
Tina megrémült saját gondolataitól. Hiszen már most is a következő
alkalom jár a fejében! Az ég szerelmére, mi folyik itt?
Remegett a keze, miközben kivette a tejesüveget a forró vízből.
Csuklóján ellenőrizte, nem túl meleg-e. Muszáj megnyugodnia, hogy
megetethesse a babát.
Bonnie szobájában majd magára zárhatja az ajtót, nem kell
elviselnie a férfi látványát sem.
Miközben fölfelé lépkedett a lépcsőn, feltűnt neki, hogy a gyerek
már nem sír. Csak Dennis kellemes, mély hangja szűrődött ki a
szobából. Tina megállt az ajtóban, elnézte a szívet melengető
jelenetet: Dennis az ágytámlának támaszkodott, ölében egy kispárnán
feküdt Bonnie biztonságban, kényelmesen. A pici babakéz a férfi
hatalmas mancsába kapaszkodott, miközben Dennis részvény-
árfolyamokról mesélt a csecsemőnek.
Bonnie elragadtatva, szinte áhítattal bámulta a férfit. Tinában egy
pillanatra felhorgadt a féltékenység, hogy Dennis még ezt az apró
szívet is ilyen hamar meghódította. Ugyanakkor meghatódott a
látványtól, ettől a meghitt együttléttől.
Felsóhajtott, majd az ágyhoz lépett. Dennis felnézett rá, aztán ismét
Bonniehoz fordult.
– Tudod, az okos üzletemberek időben észreveszik, ha esik a
részvények árfolyama, és kiszállnak. Legszívesebben tovább mesélnék
neked, csakhogy a mamád már vár a vacsorával. Később folytatjuk,
kincsem.
Tina szíve elszorult ezektől a gyengéd szavaktól és attól, milyen
óvatosan fogta meg a férfi az apró, törékeny kis testet.
– Megetetem, ha akarod – ajánlotta Dennis. – Pihenhetsz egy kicsit
legalább.
Tina kelletlenül nyújtotta oda neki az üveget. Maga sem értette, mi
bántja, hiszen annyira akarta, hogy a férfi elfogadja a gyermeket.
Miért zavarja most mégis a viselkedése? Ámulva figyelte, milyen
elővigyázatosan illeszti Dennis a csecsemő szájába a cumit, mennyire
biztonságban érzi magát Bonnie a karjában, s milyen boldogan
kapaszkodik aprócska kezével a férfi ujjába. Tina jól emlékezett arra a
szívet melengető érzésre, amelyet maga is átélt, amikor először etette
a kicsit. Vajon Dennis is élvezi? Vajon csírázik már benne a szeretet
magja?
A férfi elkomolyodva nézett rá.
– Tudod, Tina, egy percig sem vonakodnék elismerni, hogy én
vagyok Bonnie apja, ha ez lenne az igazság. De nem az. Higgy nekem,
kérlek.
Tina gyomra összeszorult. Vajon igazat mond a férfi?
– Azt hiszem, tudom, ki az apa – folytatta Dennis. – Az egész
hétvégét azzal töltöttem, hogy ezt kiderítsem.
– Igazán? – kerekedett el a lány szeme.
– Igen. Valóban jártam Shaninál is, de csak rövid ideig voltam nála.
Gondolkodj, Tina, mi okból hazudnék neked? Hiszen holnap reggel
úgyis elvégzik azt az átkozott tesztet. Én viszont már most tudom az
eredményt. Higgy nekem! Esküszöm, tíz év óta te voltál az első nő,
akivel óvszer nélkül feküdtem le.
– Számomra is ez volt az első eset – sóhajtott mélyet a lány. – Úgy
értem, hogy az első alkalom, amikor nem védekeztem.
– Azt hiszem, ez az este több szempontból is premier volt
mindkettőnk számára.
– Ezt… Ezt meg hogy érted?
– Úgy, hogy valami különlegeset, valami sajátosat éltünk át
mindketten. Még soha nem éreztem ilyesmit egyetlen nővel sem. Az
igazat megvallva aggódom is egy kicsit. Az életem eddig szabályos
mederben folyt, ami nekem nagyon megfelelt. Arra nem számítottam,
hogy fülig szerelmes leszek. Én…
– Ez nem szerelem – vágott közbe a lány, mert megijedt attól, hová
vezethet ez a beszélgetés. – Ez csak szex.
– Biztos vagy ebben?
– Egészen biztos – hazudott a lány. – Gyakran megtörtént már
velem.
– Azt akarod ezzel mondani – ráncolta a homlokát a férfi –, hogy
ami ma este kettőnk között történt, az semmi különöset nem jelentett
számodra? Hogy ezt a fajta szenvedélyt már többször átélted?
– Egy új partnerrel mindig izgalmasabb az első alkalom.
Dennis csalódott arcát látva Tina is nyomorultul kezdte érezni
magát. Legszívesebben a föld alá süllyedt volna, annyira szégyellte a
hazugságát.
Dennis felállt, és minden önuralmát összeszedve lassan, óvatosan
átadta a gyermeket Tinának.
– Folytasd inkább te! Csak fecsérlem itt az időmet.
– De… Nem meséled el, mire jöttél rá?
– Mi értelme volna? – heveskedett Dennis. – Hiszen úgysem hiszel
nekem. Egyébként sincs semmi bizonyítékom. Csak az bánt, hogy
anyám nagyon csalódott lesz, ha majd kiderül, hogy nem én vagyok
Bonnie apja. Eleget szenvedett életében, nem tudna már több bánatot
elviselni. – Dennis elgondolkodva szemlélte a lányt. – Jusson ez
eszedbe, amikor egyedül fekszel az ágyadban, és nincs más társad,
csak az előítéleteid meg a képmutatásod. És még valamit: remélem,
élvezted ezt a bizonyos első alkalmat velem, merthogy az első egyben
az utolsó is volt!
Dennis felkapta a pizsamakabátját, kiviharzott a szobából, és
bevágta maga mögött az ajtót. Bonnie rémülten rázkódott össze, és
torkaszakadtából sírni kezdett.
 10. FEJEZET

Dennis még akkor sem csillapodott le, amikor a szobájába ért, s

annak az ajtaját is becsapta. Ez a nő teljesen kihozza a sodrából! Még
soha nem veszítette így el a fejét. Nem csapkodott ő ajtókat, míg nem
ismerte Tina Highsmitht.
Még hogy egy új partnerrel az első alkalom mindig izgalmasabb! –
háborgott magában. Jó, talán tényleg sokszor volt már része izgalmas
szexuális kalandban, hiszen neki is adatott efféle élmény elég. Ám
amit ők ma este átéltek, azt nem lehet egyszerűen szexnek nevezni.
Nagyszerű, csodálatos élmény volt, szenvedély és szerelem egyszerre.
És biztos benne, hogy ezt Tina is így érezte. Miért nem hajlandó hát
bevallani? Miért ilyen ellenséges ez a lány?
Dennis rosszkedvűen hevert az ágyán, tekintetével a szoba
berendezését pásztázta. Ez eredetileg a szülei hálószobája volt,
miután azonban az apja meghalt és ő visszaköltözött a szülői házba,
az anyja ragaszkodott hozzá, hogy ezt a szobát foglalja el. Dennis
előbb vonakodott, később azonban belátta, hogy tényleg ez az
egyetlen olyan helyiség, ahol elég tér kínálkozik a
hálószobabútorainak és a dolgozósaroknak is.
Mélyet sóhajtott. Elképzelte, mi minden játszódott le ezen a helyen
azelőtt. Az apja rendszeresen elhozta magával a soros szeretőjét –
alkalmazottainak egyikét –, és a hitvesi ágyban feküdt le velük.
Amikor beköltözött, Dennis teljesen átrendezte a szobát. Középen
hatalmas, masszív ágy állt, az egyik falnál az óriási ruhásszekrény, a
másiknál, az ablak alatt a dolgozósarok: az íróasztal, rajta a
számítógép, mellette pedig néhány kisebb irodabútor. Ida
hálószobáját a földszinten rendezték be, hogy a beteg lábával ne
kelljen lépcsőznie.
Dennis gondoskodott róla, hogy anyja életét, amennyire csak lehet,
megkönnyítse. Hetente kétszer bejárónő végezte el a nehezebb
házimunkát, délutánonként pedig megjelent June, a szakácsnő, hogy
elkészítse az aznapi vacsorát. A megerőltető kerti munkát sem hagyta
Dennis az édesanyjára: a fűnyírásra és a sövény ápolására is felvett
valakit, Idára csupán a virágok gondozása hárult, amit az asszony
nagy szenvedéllyel végzett.
Ahogy a férfi így töprengett, dühe lassan elpárolgott. Beszélni akart
az anyjával. Úgy érezte, el kell neki mondania, mire jött rá a hétvégén.
Nem akarta halogatni a dolgot, szeretett volna még aznap túlesni
rajta.
Nem is habozott: felkelt, felöltözött, és lement a nappaliba.
Kinyitott egy üveg bort, és a tévé előtt várta, hogy Ida hazajöjjön.
Már elmúlt éjfél, amikor az asszony megérkezett.
– Á, te vagy az – kukkantott be a nappaliba. – Tina hol van? Ugye
nem bántottad meg a lehetetlen viselkedéseddel?
– De igen, megbántottam. Én vagyok ugyanis a legpiszokabb fráter
széles e világon. Lelketlen csábító, aki terhes nőket hagy cserben, és
úton-útfélen megtagadott gyermekek sírnak utána.
– Már megint veszekedtetek, ugye? – sóhajtott fel Ida.
– Úgy valahogy.
– Hát Bonnie? Alszik?
– Azt hiszem. Legalábbis csönd van odafönn.
– Akkor hát én is lefekszem – bólintott az asszony. – Jó éjszakát,
Dennis!
– Várj egy kicsit, anya! Szeretnék veled beszélni. Valami fontosat
akarok neked mondani.
Ida megállt, szemrehányón nézett a fiára.
– Nem gondolod, hogy egy kicsit késő van a beszélgetéshez? Úgyis
tudom, miről akarsz velem tárgyalni, de hiába. Biztos vagyok benne,
hogy te vagy Bonnie apja.
– Hát éppen ez az, anya. Nem én vagyok Bonnie apja, és azt is
tudom, hogy kicsoda. Damien Parsons. Az egész hétvégét azzal
töltöttem, hogy ezt kiderítsem. Rájöttem, vele volt viszonya Sarah-
nak.
– Oh, Dennis – csóválta a fejét szomorúan Ida. – Nem szép dolog
egy halott nyakába varrni a felelősséget.
Dennis nem hitt a fülének. Miért makacskodik ennyire az anyja?
– Mama, Sarah lefeküdt vele, biztos vagyok benne!
– Veled is megtette, nem igaz? Bonnie a te gyermeked, nekem
nyugodtan elhiheted.
– Egyáltalán nem is hasonlít rám.
– Dehogynem! Csak hát Bonnie kislány. Ezért nem tűnik fel elsőre.
Dennis a szemét forgatta mérgében. Felállt, az anyjához lépett, a
vállára tette a kezét.
– Anya, csak nem szeretném, ha fájdalmat okoznának neked.
– Vajon ki okozna? – értetlenkedett Ida. – Tina talán? Szeretetre
méltó, melegszívű lány. Boldog lesz, hogy együtt gondoskodhatunk
Bonnie-ról. És természetesen te is kiveszed majd belőle a részed.
– Anya…
– Tudod – folytatta az asszony zavartalanul –, abban a pillanatban,
ahogy Tinát megláttam, tudtam, hogy pontosan a te eseted. Persze túl
szép lenne azt remélni, hogy megbékéltek és összeházasodtok –
csóválta a fejét –, de azért abban bízom, hogy legalább megfértek
majd egymással.
– Hogy összeházasodunk? – zavarodott össze a férfi. – Hát az egész
ház megbolondult?
– Az egész? – álmélkodott Ida. – Ki bolondult még meg?
– Én, anya – vágta oda indulatosan Dennis, és elindult fölfelé a
lépcsőn. – Én!
– Nem érzed jól magad? – nézett Ida aggodalmasan Tinára,
miközben hazafelé tartottak az orvostól.
Dennis, Tina legnagyobb megkönnyebbülésére, rögtön a vérvétel
után elment az irodájába. Egyetlen szót sem váltott a két nővel egész
idő alatt, sőt már a reggelinél is szótlan volt.
– Remélem, minden rendben van – aggodalmaskodott Tina. – Csak
annyira sajnáltam szegény Bonnie-t, amikor megszúrták. Olyan szívet
tépően zokogott szegény.
– Ugyan, már nem is emlékszik az egészre – csillapította Ida. –
Nézd, el is aludt! Te magad is lepihenhetnél egy kicsit, ahogy
hazaértünk. Fáradtnak látszol.
– Az is vagyok – bólintott a lány. – Nem aludtam jól az éjjel.
– Elhiszem. Dennis mindent elmesélt.
– Mit… Mit mondott? – rémült meg a lány.
– Hogy veszekedtetek tegnap este.
– Óh… Igen.
– Megértem, hogy felmérgesített ez a Damien Parsons-ügy.
– Damien Parsons? – kutatott emlékezetében a lány, és értetlenül
nézett Idára.
– Hát az a férfi, akiről Dennis azt állítja, hogy ő Bonnie apja. A
Hatten Társaság főkönyvelője volt. Afféle modern Casanova; jóképű,
kedves, mindig jól öltözött.
Tina a homlokát ráncolta. Az ilyen férfi pontosan Sarah esete. A
Parsons nevet is mintha hallotta volna már valahol…
– Szegény Joanna! – sóhajtott fel Ida.
Hát persze! – döbbent rá Tina. Damien Parsons nem lehet más, csak
Joanna Parsons férje. Joannáról pedig akkor hallott, amikor élete első
estéjét töltötte a Hatten házban. Ő volt az, akit eredetileg vacsorára
hívtak volna. Tina az ajkába harapott. Ha Sarah-nak valóban ezzel a
férfival volt viszonya, okkal nem beszélt neki róla. Amikor pedig ő
olyan konokul faggatta, kínjában azt hazudta, hogy Dennis a barátja.
– Joanna özvegy, igaz? – kérdezte óvatosan, és megpróbált
nyugalmat erőltetni magára.
– Igen. Damien autóbalesetben halt meg az év elején. Ittasan
vezetett, nekihajtott egy póznának.
Tina gondolatai szélsebesen száguldoztak. Damien keresztneve is D-
vel kezdődik, és ez azt jelenti, hogy… Tinát a rosszullét környékezte.
Úristen, mit tett?
– Tudod, ez a mi szempontunkból abszolút lényegtelen – nyugtatta
meg Ida. – Dennisnek már megmondtam: biztos vagyok benne, hogy ő
a gyermek apja. Légy férfi a talpadon, mondtam neki, és vállald a
felelősséget!
– Azt… azt hiszem, le kell ülnöm egy kicsit – hebegte sápadtan a
lány, és lerogyott a járdát szegélyező alacsony betonkerítés szélére.
– Kedves gyermekem – ráncolta a homlokát Ida –, mi történt veled?
Fehér vagy, mint a fal! Pihenj egy kicsit, azután beülünk a kocsiba, és
hazaviszlek. Otthon majd lefekszel, én addig kimegyek Bonnie-val a
kertbe, hogy ne zavarjunk.
 – Köszönöm. – Tina nem tudott többet szólni, mert a sírással
küszködött.
Mit is mondott Dennis? Hogy semmiképp sem engedi, hogy Idának
fájdalmat okozzon valaki. Hogy már eleget szenvedett életében. Ezzel
biztosan az apjára és az öccsére célzott, akikben annyira csalódott az
anyja. És most itt van Tina, a reménybeli unokával, aki valószínűleg
nem is az övé. Nem, ezt valóban nem szabad megtenni Idával!
Dennis nyugtalanul járt-kelt az irodájában. Rettenetesen érezte
magát. Lehetetlenül viselkedett ma. Nem szólt sem Tinához, sem az
anyjához. Nem csoda, ha Ida olyan szemrehányóan nézett rá, amikor
kijöttek az orvostól.
Tina pedig… Teljesen megváltozott. Hová lett az a régi ragyogás, az
a sodró lendület, amellyel beviharzott az életébe? Sápadtnak és
sebezhetőnek tűnt, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, még a
járása is megváltozott, úgy megy, mint aki súlyos terhet cipel a vállán.
Dennis nem hitte, hogy szerelmes éjszakájuk csak szexuális játék lett
volna. Tina bizonyára csak védeni akarja magát, nem meri átadni
magát az érzéseinek. Az a törékeny kislány, aki múlt pénteken
olyannyira szégyenkezett, mert majdnem hagyta magát elcsábítani,
nem lehetett egy csapásra az az érzéketlen perszóna, akinek tegnap
este mutatni akarta magát.
Nem, ami tegnap este történt, az Tinának sem csupán szexet
jelentett, ebben Dennis biztos volt. Éppen ezért érzett bűntudatot.
Hiszen tisztességtelenül bánt Tinával, s ezért a lánynak minden oka
megvan arra, hogy megvesse őt. Az első perctől kezdve lehetetlenül
viselkedett vele, amikor kidobatta az irodájából és gátlástalan
hazudozónak nevezte. Kezdettől fogva durván, ridegen, ellenségesen
bánt vele, ezért aztán Tinának minden oka megvan rá, hogy gyűlölje
őt, és igyekezzen távol tartani magát tőle.
Jóllehet mindezzel Dennis tisztában volt, mégis ostromolta a lányt,
és ezt nehezen tudta megbocsátani magának. Ráadásul először Sarah
lakásában esett neki, szégyentelenül kihasználva a helyzetet. Hiszen
Tina gyámolításra, vigaszra szorult volna, ő pedig megpróbálta
elcsábítani. Tegnap este meg azzal tetézte bűneit, hogy védekezés
nélkül szeretkezett vele.
Nem csoda, ha a lány ezek után oly mérhetetlenül ellenséges lett és
visszahúzódott. És még inkább ezt fogja tenni, ha kiderül a DNS-teszt
eredménye. Akkor el fog tűnni az életéből, méghozzá örökre.
Hacsak…
Dennis megborzongott. Nem hagyhatja elmenni, semmilyen
körülmények között! Hiszen ő álmai asszonya. Az a nő, akire egész
életében várt, akibe fülig beleszeretett. Nem hagyhatja hát elmenni!
Bármilyen fáradt volt is, Tina nem lelte helyét. Úgy érezte, muszáj
elmennie Dennishez, hogy bocsánatot kérjen tőle, és hogy
tisztázzanak mindent.
Összeszorult a torka, ha Idára és főleg, ha Bonnie-ra gondolt. Apa és
szerető nagymama nélkül fog felnőni. Még ha Damien szülei élnek is,
nem valószínű, hogy tudomást vennének elhunyt fiuk törvénytelen
gyermekéről. Egyáltalán, van-e joga ahhoz, hogy tovább növelje
ezeknek az embereknek a fájdalmát? Szabad-e a halott jó hírét
besározni? Hogy fogadná mindezt Joanna, Damien özvegye? Nem
érdemelné meg, hogy elhunyt férje félrelépéseinek élő bizonyítékával
szembesítsék.
Nem! Nem törhet be egy családba, nem forgathatja föl fenekestől
mások életét. Ez viszont azt jelenti, hogy egyedül kell felnevelnie
Bonnie-t. Anyagi és erkölcsi támogatás nélkül.
 Tina felállt és mélyet sóhajtott. Meg tudja csinálni. Szereti Bonnie-t,
ezért lesz hozzá ereje. Legelőbb azonban beszélnie kell Dennisszel.
Dennis éppen azon törte a fejét, hogyan oldja meg a DNS-teszt
kapcsán keletkező bonyodalmakat. Megvesztegetni az orvost –
firkantotta egy cetlire éppen, amikor megcsörrent a telefonja.
– Igen? – nyomta meg a kihangosítót.
Az egyes számú stratégia szerint azonnal meg kell nyernie Tina
szerelmét és bizalmát. Fel kell hívnia az orvost is.
A második változat értelmében a teszt eredményét az irodába
küldeti, és számítógéppel átírja az adatokat.
– Egy ifjú hölgy áll itt mellettem, és önnel szeretne beszélni –
jelentkezett be Doris. – Megint ő az – súgta cinkosan a kagylóba.
–Ő?
– Az a nő, aki múlt pénteken járt itt a babával. Csak ezúttal gyermek
nincs nála. Hívjam a biztonságiakat?
– Csak azt ne!
– Mr. Hatten, legutóbb azt mondta, hogy ha ez a személy még
egyszer megjelenik itt, hívjam a rendészeket.
Dennis a fejét csóválta. Valóban csak három nap telt volna el azóta,
hogy először látta Tinát? Számára egy egész örökkévalóságnak tűnt.
– Hibáztam, Doris. Ez a nő nem az, akinek először hittem. Az az
elragadó csecsemő pedig az én gyermekem. Mondja meg neki, hogy
azonnal megyek.
Tina látta, ahogy Doris szeme egyre nagyobbra kerekedik. Még
mielőtt azonban a döbbent titkárnő bármit szólhatott volna,
felpattant Dennis irodájának ajtaja. A férfi nem lépett ki rajta, megállt
a küszöbön, és meredten bámult Tinára.
Micsoda vonzerő áradt belőle most is! Mennyi szelídség és
együttérzés van a tekintetében! Aki ezt észreveszi, rögtön tudhatja,
hogy ez a férfi nem lehet az a lelketlen csábító, akinek Tina először
hitte. Azok az önző és öntelt alakok egyébként is sokkal hiúbbak
Dennisnél. Azok nem viselnének ilyen divatjamúlt zakót és
nyakkendőt, mert sokkal többet törődnek a külsejükkel, a
megjelenésükkel, mint bármi mással.
Tina már tudta, hogy Dennis szereti a munkáját, hogy egymaga
gondoskodik az anyjáról, és hogy a titkárnőjét főként emberbaráti
okokból alkalmazza. Igen, ő most már kedvelte Dennist, jobban, mint
bárkit eddig az életében. Soha férfi ennyire nem tetszett neki, mint
Dennis Hatten.
– Beszélnem kell veled – hebegte, miközben Dennis az irodájába
vezette.
Tina megállt az íróasztalnál, és egyre a férfit nézte, aki becsukta
maguk mögött az ajtót, majd odasétált a lányhoz. Délutánra nyári
meleg köszöntött rájuk, és Tina mélyen kivágott, könnyű nyári ruhát
viselt, amelyben remekül érvényesült karcsú alakja és hosszú, barna
lába.
Dennis meredten bámult rá, ő pedig szólni sem tudott, csak
nagyokat nyelt. Hogy is kezdjen hozzá a bocsánatkéréshez? Egyetlen
értelmes mondat sem jutott eszébe, gondolatai egész másutt jártak.
Dennis meztelen testét látta maga előtt, meg a sajátját, ahogy
összefonódnak az ágyon. Elég volt csak a férfira pillantania, máris
elöntötte a vágy.
Dennis némán ült le az íróasztalhoz, anélkül hogy szemét levette
volna a lányról.
– Én… Szeretnék bocsánatot kérni tőled – szedte össze magát Tina.
– Tévedtem, igazságtalan voltam veled. Édesanyád beszélt nekem
Damien Parsonsról. Most már tudom, hogy ő volt az a fajta férfi,
akiért Sarah mindig is bolondult. Te… Te viszont egyáltalán nem is
voltál az esete. Akkor jöttem rá a tévedésemre, amikor rádöbbentem,
hogy Damien neve is D-vel kezdődik.
– Ennek mi a jelentősége? – ráncolta a homlokát a férfi.
– Mindjárt megmagyarázom – nyitotta ki a táskáját Tina. Egy
maréknyi üdvözlőkártyát vett elő egy virágos kis dobozkából. – Sarah
holmija között találtam ezeket. Szerelmes üzenetek, mindegyik
aláírása: D.
– Te pedig azt hitted, hogy ez a D én vagyok, igaz? – foglalta össze
Dennis, miközben a kártyákat nézegette. – Azt hitted, én küldtem a
virágokat Sarah-nak?
– Igen – lehelte a lány, és már ott remegtek a könnyek a szemében.
– Ne haragudj rám, Dennis! Elhamarkodottan ítéltem, nem lett volna
szabad ezt tennem. Vonakodtam hinni neked, nem is hallgattam oda,
amikor tisztázni akartad magad. Pedig igazad volt, amikor azt
állítottad, hogy Sarah hazudott veled kapcsolatban, és amikor azt
mondtad, hogy tele vagyok előítéletekkel – hajtotta le Tina a fejét. –
Most már azt is tudom, hogy nem te vagy Bonnie apja. Aligha tudom
jóvá tenni azt a kárt, amelyet okoztam. Megsebeztelek téged is, az
édesanyádat is. – A könnyek mint a gyöngyszemek peregtek végig
Tina arcán. – El sem tudom mondani, mennyire bánom. Ha tudnád,
hogy gyűlölöm magam! Százszor jobban, mint amennyire te
gyűlölhetsz engem. Én… nem is tudom, mihez kezdjek. Nem akarok
most egy másik családban még nagyobb zűrzavart okozni. Azt sem
tudom, hogy… élnek-e egyáltalán Damien szülei.
– Már nem.
– Hála istennek – sóhajtott fel Tina. – Talán meg kellett volna
adnom az esélyt Bonnie-nak, hogy megismerje a nagyszüleit,
ugyanakkor nagyon nehezemre esett volna ilyen iszonyú helyzetbe
hozni őket. Attól is féltem, hogy nem ismernék el Bonnie-t az
unokájuknak, és az rettenetes lett volna.
– El tudom képzelni – mosolygott bátorítón a férfi.
– És Damien özvegye… Valószínűleg ő sem akarna hallani a
gyermekről, igaz?
– Biztosan nem. Most azonban már ne törd többé ilyesmin a
szépséges fejecskédet! Egyébként is tévedésben vagy.
– Miért?
– Először is: nem gyűlöllek.
–Óh.
– Másodszor pedig: Damien Parsons nem lehet Bonnie apja.
– De hát te… Azt mondtad… Úgy értem…
– Valóban viszonya volt Sarah-val, aki valószínűleg azt hitte,
Damien a gyerek apja. Őhozzá ment el, neki beszélt a terhességéről.
Az én nevemet egészen biztosan nem említette akkor, és ezt a
szomszédasszony is megerősítette. Ugyanis elmentem újra
Lewishamben, hogy beszéljek vele. Sarah valóban mondta neki, hogy
elment a gyermek apjához, nevet azonban nem említett.
Tina most már teljesen összezavarodott. Hiszen mindezek alapján
csakis Damien lehet Bonnie apja!
– Amikor Damien kereken megtagadta az apaságot és pénzt ajánlott
Sarah-nak a terhesség megszakításra – folytatta a férfi –, valószínűleg
nem mondta el az igazi magyarázatot, miért biztos benne, hogy nem ő
a gyermek apja. Az igazságot titokban akarta tartani.
– Az igazságot? Miféle igazságot?
– Damien néhány évvel ezelőtt sterilizáltatta magát, mert nem akart
gyermeket. Így hát nem is ejthette teherbe Sarah-t.
Tina megkövülten bámulta a férfit.
– Mióta… tudod ezt?
– Csak ma reggel óta.
– És kitől?
– Azt… Nem mondhatom meg. Fölöttébb bizalmas információ.
– Szegény felesége – csóválta a fejét Tina. – Gondolod, hogy tudott
róla?
– Joanna Parsonst ne sajnáld! – nyugtatta meg Dennis. –
Ugyanannyiszor félrelépett, mint a férje. Úgynevezett nyitott
házasságban éltek – fűzte hozzá rosszallóan.
Úgy látszik, e téren Dennis igencsak régimódi elveket vall,
állapította meg magában Tina. Egyik szexpartner a másik után még
rendben van, amíg valaki független. Úgy tűnt azonban, a házasságot
szent dolognak tartja, amelynek alapja a kölcsönös szeretet és egymás
tisztelete. Talán azért kerülte eddig a nősülés gondolatát is, mert még
nem érett meg arra, hogy egyetlen emberhez kösse az életét.
Tina már olyan izgatott volt, hogy alig bírt megszólalni.
– De hát akkor… Ha nem Damien Parsons Bonnie apja, az azt jelenti,
hogy mégis…
– Hogy én vagyok az – mosolyodott el Dennis.
– És ezt így, mosolyogva mondod? Hiszen eddig hallani sem akartál
Bonnieról!
– Honnan veszed ezt?
– Te magad jelentetted ki!
– Csak azért, mert dühös voltam. Haragudtam rád, mert olyasmivel
vádoltál, amit nem követtem el. Nem csábítottam el Sarah-t, és nem
hagytam cserben, amikor terhes lett. Soha nem tennék ilyet, érted?
Soha!
– Most már tudom – vallotta meg Tina, aki legszívesebben ugrált
volna örömében. Dennis Bonnie apja! Minden rendbe jön! Ida nem
csalódik, Bonnie-nak nem kell apa nélkül felnőnie! És ő? Ő is boldog
lehet, hiszen így rendszeresen találkozhat Dennisszel. Talán ez a
feszültség is eltűnik kettejük viszonyából egy nap, s barátok lehetnek.
Dennis felállt, és a lányhoz lépett.
– Tudod, nem az a fajta férfi vagyok, aki elmenekül a felelősség elől.
Épp ellenkezőleg. Különben is, egyre inkább hozzászokom a
gondolathoz, hogy gyerekem van. Nem is olyan szörnyű. Bonnie
elragadó baba, nem lehet nem szeretni.
És ami a legjobb: rögtön két nő is rendelkezésre áll, hogy segítsen
nekem a lányomat felnevelni. Kívánhat ennél többet férfiember?
– Óh, Dennis, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.
A férfi arca közben megváltozott, végtelen, forró vágy tükröződött
rajta.
– Tina – szólalt meg, és a hangja rekedt volt. – Megőrülök érted, alig
tudok uralkodni magamon. – Magához húzta a lányt, aki az ingén át is
érezte, milyen hevesen dobog a férfi szíve. – Ha így nézel rám a
gyönyörű… hatalmas szemeddel, egyszerűen képtelen vagyok
ellenállni neked.
Megcsókolta lányt, és Tina minden tartózkodás nélkül viszonozta a
férfi csókját, majd egyre hevesebb, követelőzőbb ölelését. Már nem
voltak urai maguknak, szinte tépték, harapták egymást, az egész világ
megszűnt körülöttük.
Hosszú percek múlva vált el egymástól a testük, Tina lábai, melyek
eddig a férfi csípője köré fonódtak, most remegve csúsztak le az
íróasztal oldalán a földre.
 – Minden rendben van, kedvesem? – simított ki Dennis egy
rakoncátlan tincset Tina arcából.
– Nem tudom – habozott a lány, és szelíden eltolta magától a férfit.
Még mindig nem tért egészen magához.
Nem csoda, hogy Dennis ilyen aggódva faggatja, hiszen ebben az
ölelkezésben nyoma sem volt gyengédségnek; hevesen, türelmetlenül,
vadul szeretkeztek Dennis íróasztalán.
Tina mégsem neheztelt a férfira még gondolatban sem. Végtére is ő
maga gombolta ki Dennis nadrágját, annyira kívánta a férfit, aki
természetesen nem tiltakozott.
Tina maga sem értette, hogyan változhatott meg ennyire ilyen rövid
idő alatt. Hiszen ő volt az is, aki olyan sokáig nem értette, hogyan
tudják egyesek teljesen elveszíteni a fejüket, kivetkőzni magukból, ha
megkívánnak egy férfit. Mennyire megvetette azokat a nőket, akik
eszüket vesztve, minden gátlás nélkül odaadták magukat egy férfinak,
akit alig ismertek.
Most ő, Tina tette ugyanezt, és leírhatatlanul izgalmasnak találta a
dolgot. Ha csak eszébe jut, milyen szenvedélyesen szerették
egymást… Te jó ég, már megint kedve lenne újra…
– Gyere! – emelte le a férfi az íróasztalról kedvesét. Az irodából
nyíló ajtóra mutatott. – Az ott egy fürdőszoba. Rendbe hozhatod
magad, míg én taxit hívok – cirógatta meg a lány arcát. – Nehogy
azok odakinn szívrohamot kapjanak, ha meglátnak bennünket így! –
mosolygott. – Ma éjjel pedig, amikor az okos kislányok már alszanak,
folytatjuk, ahol most félbehagytuk, rendben?
Tina tiltakozni akart, Dennis azonban egyetlen csókjával belé
fojtotta a szót.
– Ugye te sem hiszed, hogy ennyi volt? – szólalt meg végül, amikor
elváltak egymástól. – Ez a két gyors akció is csodálatos volt veled, ám
csak étvágygerjesztőül szolgált. Legközelebb igazán szeretni foglak,
Tina. Azt akarom, hogy együtt ismerjük meg és fedezzük fel a
szerelem művészetének minden rejtett titkát. Te is ezt akarod, ugye?
Tina nyelt egyet. Vajon mit jelent az, hogy a szerelem művészetének
minden rejtett titkát? Csak nem azt a sok praktikát, amelyről annyit
olvasott és hallott, és amelyeket a legtöbb nő állítólag végtelenül
élvez? Persze hogy azt jelenti, szólalt meg egy bölcs hang Tina
fejében. És te is élvezni fogod!
Idegességében megnyalta a szája szélét. Dennis, látva győzelmét,
elmosolyodott.
– Tudtam, hogy te is akarod – susogta a nő fülébe, és megcsókolta. –
Végtelenül nehezemre esik majd a munkámra összpontosítani, egyre
a mai éjszaka fog az eszemben járni. Az a bájos, varázslatosan csábító
nő, aki otthon vár rám…
 11. FEJEZET

– Hogy ment? – Ida Hatten Bonnie-val a karján állt a bejárati

ajtónál, és várakozásteljesen nézett Tinára. – Elástátok a csatabárdot?
– Igen – nyugtatta meg Tina, és óvatosan átvette Bonnie-t. – Dennis
végre beismerte, hogy talán mégis ő Bonnie apja. Damien Parsons
biztosan nem, mivel Sarah vele már régebben szakított – fűzte hozzá,
mert Dennis megkérte, hogy a sterilizálásról ne ejtsen szót.
– Hát persze hogy szakított – csóválta a fejét Ida. – Csak rá kell
nézni Bonniera, máris mindenki láthatja, hogy Dennis lánya. Ha lett
volna annyi esze, hogy már az elejétől rám hallgat, még a teszttel járó
időpocsékolást is kihagyhatta volna. Addig azonban, míg meg nem
érkezik az eredmény, csak hadd főjön a levében. Már látom, milyen
képet fog vágni…
– Dennis most…
– Tudod, ő makacsul irányítani akarja a sorsát. Soha nem engedné ki
a kezéből a gyeplőt – folytatta Ida. – Ez az ügy Bonnie-val azonban
kizökkentette őt a rendes kerékvágásból, elhiheted. Ma reggel az
orvosnál kénytelen volt belátni, hogy szembe kell néznie a tényekkel.
így hát elhatározta, hogy meg sem várja a vérvizsgálat eredményét,
elismeri, hogy ő a gyerek apja. Csak azért, hogy újra maga
irányíthassa a sorsát. Dennis akkor a legveszélyesebb, amikor hirtelen
nagyon kedves és udvarias lesz, és látszólag a legésszerűbben
cselekszik. Nem volt veled különösen kedves és figyelmes, amikor
meglátogattad?
 –Nos… Bizonyos tekintetben… igen. Másrészt viszont…
– Akkor hát légy résen, Tina! Valószínűleg már kész a terve, amellyel
majd rábír, hogy azt tedd, amit ő akar.
Tina szíve zakatolni kezdett, mert arra gondolt, mit ígért neki a férfi
ma éjszakára.
– Tudod, Dennis úgy fogja rendezni a dolgokat, hogy Bonnie ne
nagyon legyen a terhére, a lehető legkevésbé zavarja megszokott
hétköznapjait – folytatta Ida. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogja
kérdezni, nincs-e kedved ideköltözni. Így rögtön két nő is
gondoskodna a lányáról. Ezzel a felelősség is megoszlana, s ő
továbbra is élhetné az eddigi életét, zavartalanul végezhetné a
munkáját, tehát semmi sem változna.
– Mit gondolsz, vajon miért nem ismerem én ezt a Shanit? –
folytatta Ida, szóhoz sem hagyva jutni Tinát. – Mert Dennis számára a
szex olyan, mint egy fogorvosi kezelés. Be lehet írni a naptárba az
időpontokat. Délutánonként, munka után találkoztak, vagy
ebédidőben, egy szállodában. Igen, szörnyülködhetsz bátran, ez igaz.
Láttam Dennis számláit. Mi mással magyarázhatnánk a
hotelszámlákat? Hiszen a napjait az irodában, az estéit itthon
töltötte.
Tina megdöbbent, szóhoz sem tudott jutni. Ha mindez igaz, ő még
sokkal könnyebben beleilleszthető Dennis naptárjába, mint ez a
Shani. Hiszen ahhoz, hogy lefeküdjön vele, még csak szállodába sem
kell mennie!
– Nem ajánlotta még föl, hogy költözz ide? – kíváncsiskodott az
asszony.
– Nem.
– Meg fogja tenni. S ha megteszi, mit válaszolsz?
 Tina látta, hogy Ida azt várja, egyezzen bele. Valóban ésszerű
megoldás lenne mindannyiuk számára. Tina nem is habozott volna,
ha nincs viszonya a férfival.
De volt, és ez gondot jelentett. Már nem volt ura magának a férfi
közelében, ellenállhatatlanul vonzódott hozzá. Még vonakodott ezt az
érzelmet szerelemnek nevezni. Szegény Sarah akárhányszor vonzódni
kezdett egy férfihoz, mindig azt hitte, hogy szerelmes.
– Mit is mondhatnék? – sóhajtott fel végül. – Valószínűleg igent.
Ida arca felragyogott.
– Köszönöm, kedvesem, éppen ezt szerettem volna tőled hallani.
Most pedig add ide Bonnie-t, te pedig feküdj le egy kicsit! Rém
fáradtnak látszol.
Este Dennis a szokásos időben érkezett haza. Tina feszült volt,
ideges, ha csak a férfi közelébe került. Ügyelt rá, hogy egy pillanatig se
maradjon vele kettesben. Még arra sem adott neki lehetőséget, hogy
négyszemközt beszéljen vele, nem hogy megcsókolja! Pedig mennyire
vágyott a csókjaira!
Szokás szerint aznap is fél nyolckor ültek le a vacsoraasztalhoz.
Dennis maga mellé tolta Bonnie babakocsiját, hadd lássa Tina, milyen
figyelmesen gondoskodik a lányáról. Tina azonban mintha észre sem
vette volna őt. Szinte átnézett Dennis feje fölött, és alig szólt hozzá
egész vacsora alatt.
– Tudtál aludni délután egy kicsit? – kérdezte a férfi, amikor Ida
kiment a kávéért a konyhába.
– Tudtam – felelte kurtán a lány, és elfordította a fejét.
– Mi lelt, Tina? Valami rosszat tettem vagy mondtam?
A lány nemet intett.
– Azt jelenti a viselkedésed, hogy nem akarsz bejönni a szobámba
ma éjjel?
– A… szobádba? – Tina szeme hirtelen felfénylett.
Dennis megnyugodott. Attól tartott, a lány meggondolta magát.
Most nyilván azért olyan feszült, mert nagyon kívánja őt.
A férfi számára már az első együttlétük után világossá vált, hogy
Tina nagyon is visszafogottan élt eddig, szerelmi téren nincsenek
tapasztalatai, a férfiakban pedig gyakran csalódott. Ezért óvatosan és
türelmesen kell bánnia vele, nem riaszthatja el magától olyan
kívánságokkal, melyek szokatlanok lehetnek a számára. Ráadásul ő
többet, sokkal többet akart Tinától a puszta szexnél.
– Az utolsó szoba, a folyosó végén – mondta egyszerűen, és
mosolyogva nézett a lányra.
– Ott nem hallom meg, ha Bonnie felriad – harapott az ajkába Tina.
– Anya ma éjjel leviszi magához Bonnie-t. Azt mondja, épp ideje,
hogy végre átaludd az éjszakát.
Tina dühös volt. Dennis tényleg mindenre gondolt, csakhogy
zavartalanul élvezhesse az előttük álló éjszakát. Akkor a
legveszélyesebb, amikor a legkedvesebb – csengtek a fülében Ida
szavai. Igaza volt. Ha Dennis akart valamit, semmilyen eszköztől nem
riadt vissza, hogy megszerezze.
Most pedig őt akarja, ő vágyai tárgya. De vajon meddig fog ez
tartani? Meddig érdeklődik iránta Dennis? És mi lesz akkor, ha már
torkig lesz vele? Ha egy új, izgalmas nő lép be az életébe? Milyen
gyorsan leváltotta Shanit is az ő kedvéért! Vajon ugyanígy szakít majd
vele is, ha már másra vágyunk?
– Min töröd a fejed? – kérdezte Dennis.
Tina felsóhajtott, Ida épp akkor lépett be, nagy ezüsttálcán hozta a
kávét. A lány igyekezett összeszedni magát.
 – Azon tűnődtem, nem az lenne-e a legjobb megoldás, ha
átmenetileg ideköltöznék, és gondoskodnék Bonnie-ról – felelte, és
azt remélte, hogy Dennis nem veszi észre, mennyire ideges. – Mi a
véleménye erről, Ida? Végtére is ez az ön háza.
– Ragyogó ötlet, Tina – szikrázott fel az öröm Ida szemében. – így
legalább megoszthatjuk a gyermek körüli teendőket. Úgy értem,
háromfelé.
Tina elnézte, ahogy Dennis arckifejezése egy csapásra megváltozik.
– Háromfelé? – savanyodott el a képe.
– Hát persze – kavargatta a kávéját az édesanyja. – Végtére is te
vagy Bonnie apja, ki kell venned a részed a gondozásából.
– Tudod, hogy nem sok időm lenne erre. Csak estére érek haza,
amikor a gyerek már alszik – ráncolta a homlokát a férfi.
Ida cinkos pillantást váltott Tinával.
– Akkor itt az ideje, hogy ezen változtass.
Tina legnagyobb megdöbbenésére Dennis elnevette magát.
– Jól van, anya. Belátom, van néhány dolog, amin változtatnom kell.
De ma este még felmentést kérek, sürgős munkát hoztam haza.
Holnap este azonban Bonnie rendelkezésére állok. Jó éjszakát,
kincsem – hajolt a babakocsiban alvó gyerek fölé, miután felállt az
asztaltól. – A szobámban vagyok, ha valakinek nagy szüksége lenne
rám.
Tina hátán borzongás szaladt végig. Pontosan tudta, hogy értette ezt
Dennis. Zavarában három kanál cukrot is tett a kávéjába, majd tejet
löttyintett bele, s nagyot kortyolt, hátha ettől megnyugszik.
– Mintha kicserélték volna – jegyezte meg a lány, miután Dennis
kiment az étkezőből. – Úgy tűnik, kész teljesíteni a kötelességét.
– Tényleg azt hiszed? – kétkedett Ida. – Gondolj csak arra, amit már
mondtam neked, kedves gyermekem! Amikor Dennis különösen
udvarias, kedves és együttműködésre kész, forral valamit. Légy óvatos
vele!
Tina most először érezte azt, hogy Ida nem egészen igazságos a
fiával szemben. Amióta Dennis tudja, hogy ő Bonnie édesapja, a
legjobb tulajdonságait mutatta meg, és Tina hitt neki.
És hinni akar ma éjszaka is, amikor újabb erényeit fogja megismerni,
ha bemegy a szobájába… Tina szíve hangosabban kezdett dobogni a
gondolatra.
 12. FEJEZET

Tizenkét perccel múlt éjfél, mutatta Tina éjjeliszekrényén az óra. Fél

tizenkettőig tévét néztek Idával, akkor az idős hölgy nyugovóra tért.
Bonnie fél tízkor megkapta az aznapi utolsó üveg tejét, valószínűleg
nem is ébred föl hajnali kettőig. Tina ugyan felajánlotta, hogy kora
reggel lemegy megetetni a picit, Ida azonban elutasította.
– Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne bírnék ki egy éjszakát,
amikor kevesebbet alszom – nyugtatta meg a lányt. – Ma éjjel szépen
kipihened magad. Ha pedig valamit mégsem bírnék magam, szólok
Dennisnek.
Tina végül beleegyezett, megfogadva ugyanakkor, hogy nem tölti az
egész éjszakát a férfival. Ha egyáltalán átmegy hozzá…
Megfürdött, könnyű parfümöt szórt magára. Most szíve vad
zakatolását hallgatva ült az ágyon, nem tudta, mihez kezdjen. Nem
várhat addig, míg a férfi jön érte. Mélyet sóhajtott, felállt, és az
ajtóhoz lépett.
Dennis egyre az órát nézte. A második hideg zuhany után
megpróbált a munkájára összpontosítani, de hiába. Folyton Tina járt a
fejében. Mindjárt éjfél, és a lány még sehol!
Hamarosan meghallotta, hogy nyílik egy ajtó, s óvatos léptek zaja
közeledett a szobája felé. Nem tudta tovább türtőztetni magát, és
feltépte az ajtót. Ott állt a küszöbön a lány, tágra nyílt szemmel,
remegve, gyönyörűen.
– Csöppet se félj! – suttogta Dennis, miközben átkarolta. – Vigyázni
fogok rád, ígérem.
Tina félelmei egy csapásra semmivé váltak, amikor Dennis a karjába
vette és megcsókolta. Milyen izgalmas illatot árasztott a férfi bőre,
milyen biztonságban érezte magát mellette! Dennis csókolta,
miközben finoman cirógatta a hátát, s észrevétlenül levetkőztette.
Mikor már Tina anyaszült meztelenül állt előtte, a férfi elengedte az
ajkát, és elismerően nézett végig a tökéletes testen.
A legtöbb férfinak a nagy mellű nő volt a vágya, Dennist azonban
Tina kicsi, kerek, feszes keble varázsolta el.
– Tetszem neked? –– suttogta a lány.
– De még mennyire! – Dennis a karjába kapta, és az ágyra fektette. –
Gyönyörű vagy. Szép a kerek kis melled, a csípőd, a feszes feneked. És
csodaszép a hosszú combod, a karcsú lábad. Egyszerűen… Mindened
tetszik nekem, drágám!
A férfi is vetkőzni kezdett. Tina elragadtatottan bámulta izmos
testét.
– Sokat… Sokat sportolsz? – A hangja remegett az izgalomtól.
– Mindig, ha van rá egy kis időm. Remekül levezethetem így a
feszültséget. Az irodaépület alagsorában van egy edzőterem…
– És mitől vagy ilyen barna?
– Hát a naptól – nevetett Dennis.
– Valami rosszat kérdeztem? – ráncolta a homlokát a lány.
– Nem, dehogy. Csak általában nem cseverészni szoktam a nőkkel az
ágyban.
– Oh – pirult el Tina. Néha úgy érezte magát a férfi mellett, mint egy
iskolás lány.
– Veled azonban bármikor, bárhol beszélgetek, amiről csak akarsz,
kedves – cirógatta végig a lány karját, hasát, combját. – Nem is tudod,
milyen csodálatos érzés megérinteni téged.
Szenvedélyesen szeretkeztek. Dennis többször is a csúcsra juttatta a
lányt, s ahogy ismerkedtek egymás testével, egyre jobban élvezték
mindketten. Úgy tűnt, soha nem telnek be egymással.
Szerelmi játszadozásuk szüneteiben a gyermekkorukról
beszélgettek, miközben ujjaikkal, ajkukkal egymást becézték. Olyanok
vagyunk, mint két szerelmes, futott át a lány agyán, amint végtelen
nyugalomban feküdt a férfi karjában. Blényilallt a felismerés: valóban
megkedvelte Dennist. Abban is biztos volt, hogy a férfi sem csak az
ágyban mutat iránta érdeklődést.
Dennis elaludt, Tina azonban még sokáig ébren feküdt mellette, és a
kapcsolatukon törte a fejét. Vajon tényleg csak a szex köti össze őket?
Hát, részemről biztos, hogy többről van szó, vallotta be magának, és
még szorosabban simult a férfihoz. És Dennis? Nem, az is biztos, hogy
a férfi nem szerelmes belé, gyötrődött némán. Csak egy új szexpartner
a számára, aki remekül illik a terveibe. Tina mégsem bánta meg, hogy
odaadta magát neki. Leírhatatlanul csodálatos élmény volt Dennisszel
szeretkezni.
Óvatosan kelt fel, nehogy fölébressze a férfit, és visszaosont a saját
szobájába. Lefeküdt, és rövidesen mély, egészséges álomba zuhant.
Délelőtt tizenegy óra volt, amikor Tina lement a konyhába.
Meglepődve hallotta Idától, hogy Dennis ma is hétkor kelt fel, mint
rendesen.
– Nagyon jó kedve volt – újságolta Ida –, és ragaszkodott hozzá,
hogy ő etesse meg Bonnie-t. Sőt még arra is megkért, mutassam meg,
hogy kell pelenkázni. El tudod ezt képzelni? Már elsőre remekül
csinálta, és rém büszke volt magára – csóválta a fejét az asszony. – Ha
nem ismerném annyira, még azt hinném, örömet okoz neki, hogy apa
lehet.
– És még valami – folytatta Ida, mielőtt Tina bármit válaszolhatott
volna. – Emlékszel, azt mondta az orvos, hogy még ezen a héten
vissza kell vinnünk Bonnie-t a védőoltás miatt.
– Igen.
– Csütörtök délelőttre beszéltünk meg időpontot. És tudod, mi a
legszebb?
– Micsoda?
– Dennis is velünk tart.
– De hiszen délelőtt mindig dolgozik!
– Azt mondta, majd később megy be aznap az irodába. Látta,
mennyire szenvedtél, amikor Bonnie olyan keservesen sírt a
vérvételkor. Melletted akar lenni, ha szükség lenne rá.
– Hát… Ez kedves tőle – felelte a lány, és közben azon
morfondírozott, hogy talán rosszul ítélte meg eddig a férfit.
– Igen, az. Bárcsak tudnám, ez miféle haditerv része.
– Talán most nincs haditerv. Lehet, hogy egyszerűen csak aggódik
Bonnie miatt. Hiszen a lánya!
– Lehetséges – tűnődött Ida. – Igazából mindig is azt éreztem, hogy
Dennis kiváló apa lenne.
– Én is úgy érzem – bólintott Tina, bár nem volt olyan biztos benne.
Csak remélni merte, hogy Idának újfent igaza lesz.
Dennis szíve elszorult, amikor látta, hogy a tű belefúródik Bonnie
aprócska vállába. Milyen hatalmas ez a fecskendő a gyerek parányi
testéhez képest! Nem csoda, ha szegény baba ennyire ordít!
Dennis pontosan tudta, milyen fontos az oltás a kisgyereknek, most
mégis haragudott miatta, mert fájdalmat okozott a lányának. Lágyan
ringatta a gyereket a karjában, próbálta megnyugtatni, ám Bonnie
csak sírt, megállíthatatlanul.
– Most már rendben lesz minden, kincsem – duruzsolta a fülébe a
férfi. – Ne sírj, a papa itt van veled.
Dennis most maga is megrémült. Tényleg azt mondta volna, hogy
papa? A legkülönösebb az volt, hogy kimondottan tetszett neki ez a
szerep. Hatalmasnak és erősnek érezte magát, aki meg tudja védeni a
lányát bármitől.
– Hamarosan elfelejti az egészet – mosolygott rá az orvos, és a
kétségbeesett ordítás nemsokára valóban hüppögéssé csendesedett. A
doktor közben egyre Dennis arcát kémlelte. – Jól sejtem, hogy el fogja
ismerni az apaságot?
Dennis épp válaszolni akart, hogy nem is szükséges lefolytatni az
apasági vizsgálatot, amikor Tina beviharzott.
– Képtelen voltam kint maradni, annyira sírt! Minden rendben van?
– aggodalmaskodott.
– Hát persze – csillapította az orvos. – A papa kézben tartja a
dolgokat.
Dennis már nem volt ebben ennyire biztos. Elmulasztotta a
lehetőséget, hogy leállíttassa a DNS-tesztet. Most, hogy Tina is itt
van, már nem lesz rá módja.
– Gyere, szegény kis drágám! – vette át a lány óvatosan Bonnie-t.
– Előfordulhat, hogy az elkövetkezendő huszonnégy órában
belázasodik – figyelmeztette őket az orvos. – Ha ez bekövetkezne,
adjanak neki egy teáskanál gyermekek számára készített Paracetamol
szirupot.
Amint elindultak hazafelé, Bonnie szinte azonnal elaludt. Tina
némán bámult kifelé a kocsi ablakán. Dennis fölöttébb elégedettnek
látszott. Végre bízik bennem, mérlegelte az esélyeit, miközben az utat
figyelte. És ha szerencséje van, Tina talán belé is szeret…
A lány némán ült mellette. Dennis elbizonytalanodott. Vajon most
miért viselkedik ilyen különösen? Csodás éjszakát töltöttek egymás
karjában, minden a legnagyobb rendben megy – az ő szemszögéből
legalábbis.
– Hallgatag vagy – jegyezte meg végül a férfi. – Minden rendben
van?
– Miért ne volna rendben? Egyébként van valami, amiről szerinted
beszélnem kellene?
– Olyan különösen viselkedsz – ráncolta a homlokát a férfi. – Nem is
szólsz hozzám, csak bámulsz kifelé az ablakon.
Tina sóhajtott, és nem vette le a szemét a tájról, melyből egyébként
semmit sem látott.
Dennis az út szélére kormányozta a kocsit, és megállt.
– Mi történt? – nézett föl Tina. – Még elkésel!
– A munka várhat – vont vállat a férfi.
– Oh, hát ez igazán meglepő fordulat! Még hogy a munka várhat! Ez
eddig igazán nem volt jellemző rád. Édesanyád is mást mesélt rólad.
– Igazán? És mit mondott még az én drága jó édesanyám a hátam
mögött?
– Semmit, amit ne tudtam volna eddig is.
– Például?
– Például azt, hogy mit tartasz a nőkről és a szexről.
– Tényleg? És mit tartok róluk?
– Ugyan, Dennis Hatten! Hiszen első este, amikor nálatok voltam,
hallottam, hogyan beszéltél erről az édesanyáddal. Azok a nők,
akikkel eddig dolgod volt, talán megelégedtek azzal, hogy csak szex
van köztelek. Talán ők sem vágytak érzelmekre. Én azonban más
vagyok. Nem is tudom, hogyan lehettem olyan ostoba, hogy hagytam
magam ilyen csúnyán kihasználni.
– Én nem használtalak ki téged, Tina – tiltakozott Dennis. Csöppet
sem volt ínyére, hogy ilyen irányt vett a beszélgetés.
– Persze hogy nem – gúnyolódott a lány.
– Kérlek, nézz rám, Tina! Légy szíves figyelj rám!
– Hát jó, csupa fül vagyok – sóhajtotta Tina.
Dennis habozott egy kicsit, mert nem tudta, hol is kezdje. Korai
lenne még szerelmet vallani, a lány úgysem hinne neki. Mégis
értésére kell adnia, hogy őt valóban másnak tartja, mint a többi nőt,
akik eddig felbukkantak az életében. Tina többet jelent számára
szeretőnél, és ezt meg kell értetnie vele. Való igaz, eleinte maga is azt
hitte, hogy ez a lány is csupán szexuális partner lesz, és úgy látta,
Tina sem akar ennél többet. Ugyanúgy, ahogyan a korábbi nők sem
akartak. Dennisnek még sohasem volt olyan kapcsolata, amelyben
szerepet játszottak volna az érzelmek. Fogalma sem volt róla, milyen
az igazi, kölcsönös érzelmeken alapuló párkapcsolat.
Meg kell tanulnia, méghozzá gyorsan!
Kikapcsolta a biztonsági övét, és a lányhoz fordult.
– Tudnod kell, Tina, hogy én sokkal többet érzek irántad, mint testi
vágyat. – Komolyan nézett rá, és megfogta a kezét. – Az igazat
mondtam, amikor bevallottam, hogy még sohasem éltem át olyasmit,
amit veled éreztem. És tudom, hogy ezzel te is így vagy, akármit is
mondtál később. Te nem az a fajta nő vagy, aki füvel-fával lefekszik,
ezt nem tudod elhitetni velem.
– Tehát annyira nyilvánvaló? – sütötte le a szemét a lány.
– Micsoda?
– Hát, hogy reménytelen eset vagyok az ágyban.
 – Hogy jut ilyen butaság az eszedbe? – csóválta a fejét a férfi. –
Egyáltalán nem vagy reménytelen eset, épp ellenkezőleg. Csodálatos
asszony vagy: odaadó és szenvedélyes. Ha veled vagyok, a világ
császárának érzem magam.
– De… Én nem is csináltam semmi olyat, amit a férfiak általában
elvárnak a jó szeretőktől. Úgy értem… Jaj, tudod, hogy értem…
– Nem is volt szükség semmi praktikára. Csodálatos érzés
kényeztetni téged. Oh, Tina, kedvesem! – Sorra csókolgatta a lány
ujjait. – Fogalmad sincs róla, milyen gyönyörű és ellenállhatatlan
vagy. Elég, ha csak meglátlak, ha hozzáérhetek a selymes bőrödhöz,
ha megcsókolhatlak, és máris a paradicsomban érzem magam.
Tina egy ideig némán nézett a férfira. Nem tudta eldönteni, hihet-e
neki.
– Akkor miért tartod titokban a kapcsolatunkat? – bökte ki végül. –
Miért kell tolvajként beosonnom hozzád éjszaka?
– Igazad van, bocsáss meg nekem! Tudod, az évek során másféle
kapcsolataim voltak, és különös szokásaim alakultak ki. Rettenetesen
önző voltam, talán, mert nem akartam abba a hibába esni, mint az
apám.
– Miért, ő mit csinált?
– Megrögzött nőcsábász volt, aki úgy akart kifogni csapodár
természetén, hogy mindig beleszeretett az éppen aktuális
szexpartnerébe. Azt mondta, nem tud másképp élni. Mennyire
gyűlöltem azért, amit anyával művelt! Megfoghatatlan számomra,
hogyan volt képes a mama mindig megbocsátani neki, hogyan
szeretheti továbbra is!
– Látod, Sarah is ilyen volt – mondta Tina. – Nem értettem, miért
hagyja, hogy a férfiak olyan rosszul bánjanak vele és kihasználják.
Méghozzá olyan férfiak, akik égre-földre esküdöztek, hogy szeretik őt.
– Ezért határoztad el, hogy soha nem leszel olyan, mint Sarah, igaz?
– vonta le a következtetést a férfi.
Tina bólintott.
– Tudod, mit? Borítsunk fátylat a múltra! Kezdjünk mi ketten új
életet! – ajánlotta Dennis.
– És hogy képzeled a jövőt?
– Például eljárhatnánk szórakozni, ahogy a párok szoktak.
– Randevúra hívsz? – ragyogott fel a lány szeme.
– Pontosan. Holnap estére. Vegyél fel valami csinos ruhát, és
elviszlek vacsorázni. Így legalább a mama is észreveszi, hogy milyen
remekül kijövünk egymással. Nem éri akkora megrázkódtatás, ha
előbb-utóbb rájön, hogy nem csupán jó barátok vagyunk.
– És… A külön hálószoba?
– Az rendeződik magától.
– Ahogy téged ismerlek, már ma este is rendeződik, igaz?
– Lehet, hogy igazad van – nevetett fel Dennis. – Anyának ma
bridzspartija van. Ez azt jelenti, hogy már fél hatkor elmegy
otthonról.
Dennis elnézte, hogyan ragyog fel Tina arca a hír hallatán. Igen, a
mai este remeknek ígérkezik. Itt az ideje, hogy bővítsék Tina szexuális
tapasztalatait. Nem hagyhatja abban a tévhitben, hogy reménytelen
eset az ágyban!
 13. FEJEZET

– El sem tudom hinni! – kiáltotta elragadtatottan Ida. – Dennis

vacsorázni hívott téged, és te igent mondtál! Kezdettől fogva tudtam,
hogy a fiam a te eseted, és titkon reméltem, hogy ti… – Sóhajtva
rogyott Tina ágyának szélére, és kezét a szívére szorította. – Hát ez
túl sok nekem.
Tina a fésülködőasztalnál ült, épp rendbe hozta rakoncátlan fürtjeit.
Idához fordult.
– Ne tápláljon túl vérmes reményeket, Ida! Dennis csak Dennis
marad.
– Azért te kedveled, igaz? Én legalábbis úgy látom.
– Igen, valóban kedvelem – pirult fülig Tina.
– Itt valami titok lappang – mosolygott mindentudón az asszony. –
A fiam igazi nagy vadász, hát ha még valódi nemes vad kerül elé!
Tina elvörösödött. Ha tudná Ida, mennyire fején találta a szöget!
Tegnap este alig tette ki a lábát az idős hölgy a házból, Dennis
azonnal megjelent Tina szobájában.
– Nem az ágyban akarom – susogta a lány fülébe, miközben a nyakát
csókolgatta.
Tina csak ámult saját magán, milyen készségesen adja át magát
Dennis gyöngéd, majd egyre merészebb becézgetéseinek. A férfi
olyasmire is rá tudta venni, amiről soha nem hitte volna, hogy
megteszi. Minden elképzelhető módon szerették egymást, és Tina
készséges partner volt ebben a minden képzeletét felülmúló szerelmi
játékban. Vad volt és szenvedélyes, gyöngéd és figyelmes. Mint
Dennis. És ugyanúgy élvezte az együttlét minden pillanatát, mint a
férfi.
Utólag sem szégyenkezett merészségén, hiszen szerette Dennist. És
ha egy nő szeret egy férfit, minden helyes, amit egymással tesznek.
Azt azonban még mindig nem tudta, vajon Dennis viszonozza-e az
érzelmeit. Sohasem mondta még, hogy szereti. S ha mondaná is,
elhinné-e ő neki? Hiszen a férfiak gyakran beszélnek szerelemről,
miközben szexre gondolnak. Lám, Sarah is hányszor csalódott emiatt!
Nagy nehezen fölriadt az álmodozásból, gondolatai visszatértek a
jelenbe.
– Hogy festek? – fordult végül Idához.
– Elragadóan!
Tina is elégedetten nézegette magát a tükörben. Nem engedhette
meg magának, hogy sok ruhája legyen, amije viszont volt, mind a
legjobb minőségű darab. A kis fekete szorosan a testére simult,
lélegzetelállítóan jól érvényesült benne az alakja. Most még felveszi a
magas sarkú fekete szandált meg a csillogó strassz fülbevalóját, és
tökéletes lesz a hatás.
– Dennisnek ki fog esni a szeme, ha meglát – nevetett Ida. –
Remélem, tudod, mit csinálsz.
– Ezt meg hogy érti?
– Drága gyermekem, egy dolgot jól jegyezz meg: a fiam nem játssza
túl sokáig a makulátlan úriembert, ha ebben az öltözékben meglát.
– Ida – nyugtatta meg az asszonyt –, huszonhat éves vagyok, nem
csacska diáklány. Tudom, mit teszek.
– Vagy úgy – húzta fel a szemöldökét Dennis anyja. – Azért légy
óvatos, kedvesem. Nem szeretném, ha a fiam fájdalmat okozna neked.
A férfiak gyakran túlságosan önzőek, tudod? Szerelmet hazudnak,
csak hogy minél hamarabb ágyba bújhassanak a nővel, akit
megkívántak.
Idának már megint igaza van, sóhajtott fel Tina.
– Édesanyád szerint javíthatatlan szívtipró vagy.
Dennis mélyet sóhajtott, és a nő szemébe nézett, akit szeretett. Tina
gyönyörű volt aznap este. Amikor a férfi meglátta ebben a ruhában,
legszívesebben ott helyben letépte volna róla.
Mily szenvedélyesen és gátlástalanul szerette őt a lány tegnap éjjel!
Dennis meggyőződött róla, hogy végre igazán megbízik benne, s
tudta, hogy hamarosan a szerelmét is elnyeri. És éppen most próbál az
anyja efféle meggondolatlan megjegyzésekkel mindent tönkretenni!
Ahelyett hogy támogatta volna kettejük kapcsolatát, inkább úgy tűnt,
mintha akadályozná. Lesz hozzá néhány keresetlen szava, még
mielőtt nagyobb kárt okozna!
– Anyám valószínűleg apa miatt gondolkodik így – magyarázkodott.
– Csakhogy most az egyszer nagyon téved. Nem vagyok szívtipró, csak
egy bolond, aki végre észre tért.
– Hogy értsem ezt?
Dennis mélyen a lány szemébe nézett, és úgy határozott, végre a
maga kezébe veszi a sorsát.
– Talán várnom kellene még, mielőtt vallomással ostromollak, Tina.
De nem bírom tovább magamban tartani. Szerelmes vagyok beléd.
Reménytelenül és halálosan.
Tina úgy érezte, menten elájul.
– Ezt… Biztosan nem gondolod komolyan…
– Nagyon is komolyan gondolom. Vagyis tudom. Akkor jöttem rá,
amikor nálam jártál múlt hétfőn. Ha ellenedre volt, hogy akkor
szerelmeskedtünk, hát most bocsánatot kérek érte. Én… Azt
reméltem, talán te is belém szeretsz. De úgy látom, tévedtem.
– Nem tévedtél, Dennis. Én is szerelmes vagyok beléd! – bukott ki a
válasz a lányból.
Dennis szíve vadul zakatolni kezdett e szavak hallatán.
– Bennem is hétfőn tudatosult, hogy szeretlek – folytatta a lány. –
Remélni sem mertem, hogy viszonzod az érzelmeimet. Egészen biztos
vagy benne? Úgy értem…
Dennis megfogta Tina kezét, és finoman megszorította.
– Egészen biztos. Bármit megtennék érted, Tina. Tényleg bármit –
fűzte hozzá, de nem volt teljesen tiszta a lelkiismerete. Eszébe jutott,
hogy hazudott a lánynak, hogy elhitette vele, szereti Bonnie-t, és
gondoskodni akar róla, holott akkor ez még nem volt igaz. Csak azért
tette, hogy magához kösse Tinát. Mostanra azonban minden
megváltozott. Valóban szereti a kislányt, és törődni akar vele, mint
egy igazi apa.
E pillanatban az egyik pincér megállt az asztaluk mellett. Egy
mobiltelefont tartott a kezében.
– Elnézést a zavarásért, Mr. Hatten. Önt keresik. A hölgy azt mondta
a telefonba, hogy életbevágó dologról van szó.
Dennis átvette a készüléket. Életbevágó? Az anyja az egyetlen, aki
tudja, hol találja most.
– Dennis Hatten – szólt bele.
– Óh, Dennis, annyira örülök, hogy utolértelek benneteket!
Dennisnek összeszorult a gyomra, mert az anyja hangjából
megérezte, hogy nagy baj van.
– Mi történt, anya?
A férfi gondterhelten nézett Tinára, miközben Idát hallgatta. Bonnie
este kilenc körül felébredt. Köhögött, és felment a láza. Ida beadta
neki a szirupot, egy órával később azonban már légzési nehézségek
léptek fel. Azonnal telefonált az orvosnak, mert attól tartott, allergiás
reakciót váltott ki a védőoltás. Az orvos a legközelebbi kórházba
utalta be őket. Bonnie-t azonnal az intenzív osztályra vitték.
– Melyik kórházban vagytok? – Dennis szíve a torkában dobogott.
Ha a gyereknek baja történik, Tina nem éli túl! De ő sem.
– Royal North Shore.
– Mindjárt ott vagyunk. – Dennis visszaadta a készüléket a
pincérnek. Tina felállt, a táskája után kapott. – Azonnal mennünk kell
– mondta Dennis a pincérnek. – Küldjék ki a számlát, a főpincér tudja
a címet.
– Mi történt Bonnie-val? – kérdezte Tina, miközben az autóhoz
rohantak.
– Nem tudom. Köhög, és légzési nehézségei vannak. Talán asztma
vagy valami hasonló.
– Óh, nem!
Dennis megállt egy pillanatra. A nő vállára tette a kezét.
– Ne aggódj, Tina! – próbálta megnyugtatni. – Anyám azonnal
kórházba vitte. Minden rendben lesz.
– Honnan tudod? És ha meghal?
– Nem fog meghalni.
Végtelen hosszúnak tűnt a kórházhoz vezető út. Lehet, hogy Bonnie
valóban élet és halál között lebeg! Dennis gyermekkora óta most
először imádkozott. Fogadkozott, hogy ha minden jóra fordul…
Igen, mit tennék akkor? – kérdezte magától némi öngúnnyal. Jó fiú
leszek ezután? Elárulom az igazságot Tinának? Hogy Damien Parsons
nem is sterilizáltatta magát, és ő csak azért találta ki ezt a mesét,
hogy Bonnie apjaként közelebb kerülhessen Tinához?
Nem, ezt nem teheti. Tina nem szeretné ezek után, és ő ezt nem
tudná elviselni. Csakhogy a kapcsolatokat nem lehet hazugságra
építeni. Térj már észre! – rázkódott össze a férfi. Hiszen most Bonnie-
ról van szó!
Ida a klinika főbejáratánál várt rájuk. Zaklatottnak tűnt, az arcáról
pontosan le lehetett olvasni, mennyire aggódik.
– Hibáztatom magam – gyötrődött az idős hölgy. – Bonnie biztosan
már jóval előbb felébredt, későn hallottam csak meg a sírását. Éppen
telefonáltam a nappaliban, oda nem hallatszik át olyan tisztán a
hangja.
– Ne vádolja magát semmiért, Ida! – nyugtatgatta Tina. – Helyesen
cselekedett, hiszen azonnal kórházba hozta.
– Hol van? – vágott közbe Dennis.
– Odaviszlek benneteket.
Ida kanyargós folyosókon át vezette őket az intenzív osztályra, ahol
Bonnie oxigénsátorban feküdt. Tina elsírta magát, amint meglátta,
Dennis a vállát átkarolva próbálta vigasztalni, pedig magának is
támaszra lett volna szüksége. Összeszorult a szívük, amikor
megpillantották ezt az aprócska, kiszolgáltatott kis lényt a riasztó
orvosi műszerek között.
A nővér, aki a baba körül foglalatoskodott, udvariasan, ám annál
határozottabban kitessékelte őket a kórteremből.
– Önök Bonnie szülei? – fordult odakint Dennishez.
– Az édesanyja már nem él – felelte a férfi, miközben Tina egyre
szipogott. – Miss Highsmith a nevelőanyja, én pedig az apja vagyok –
fűzte hozzá, mert úgy érezte, e pillanatban nincs értelme
belebonyolódni a részletekbe.
 – Én vagyok Bonnie nagymamája – szólt közbe Ida. – Én hoztam be
a kórházba.
– Szerencsére gyorsan cselekedett – bólintott a nő. – Bonnie nagyon
beteg.
Bronchiolitise van, az a fajta, amely nagyon gyorsan kifejlődik. Most
már jobban van, könnyebben lélegzik. Mégis nehéz éjszaka elébe
nézünk. Az orvos hamarosan jön, hogy újra ellenőrizze az állapotát. –
Megfogta Tina karját, és enyhén megszorította. – Ne aggódjék!
Szerencsére a penicillin nem váltott ki allergiás reakciókat. A vírust
nem győzi le ugyan, azt azonban megakadályozza, hogy további
szövődmények lépjenek fel. Antibiotikum nélkül például
tüdőgyulladás is kialakulhatna. Kisgyermekeknél gyakran előfordul
ilyesmi.
– Honnan tudja, hogy Bonnie nem allergiás a penicillinre? –
ráncolta a homlokát a férfi.
– A felvételi kartonjára van írva – hangzott a nővér ingerült válasza.
– Ezt az információt valószínűleg attól kaptuk, aki behozta a
gyermeket.
Minden tekintet Idára szegezödött.
– Nem azt mondtam, hogy biztos vagyok benne – mentegetőzött. –
Csak annyit említettem, hogy az apja nem allergiás rá, és hogy apai
ágon egyetlen családtag sem az.
– Az ég szerelmére, anya! – szakadt ki Dennisből. – És ha mégsem
én vagyok Bonnie apja? Tisztában vagy vele, hogy nem lehetünk száz
százalékig biztosak benne!
Tina Dennisre emelte könnyáztatta szemét.
– Hiszen azt mondtad, te vagy az. Ki más is lehetne?
– Nincs okuk aggodalomra – próbálta őket megnyugtatni a nővér. –
Kérem, beszéljék meg mindezt az orvossal! Most elnézésüket kérem.
Visszament a kórterembe. Tina és Ida sóbálvánnyá meredve bámult
a férfira.
– Úgy értettem, hogy csak akkor lehetünk teljesen biztosak a
dologban, ha megérkezik az apasági teszt eredménye – próbálta
tisztázni magát Dennis.
– Már most biztosak lehetünk a dolgunkban – jelentette ki Ida. –
Minden kétséget kizáró információ került ugyanis a birtokomba. Azt a
hosszú telefonbeszélgetést, melyről az imént szó volt, Joanna
Parsonsszal folytattam. Elmeséltem neki, miért voltam kénytelen
lemondani múlt pénteken a vacsorát, és miért nem hívtam fel azóta
sem. Amikor Bonnie-ról áradoztam neki, elárulta, hogy valójában ő is
nagyon szívesen vállalt volna gyermeket. Csakhogy ez a kívánsága
nem teljesülhetett, mert Damien ki nem állhatta a gyerekeket. Ezért is
végeztette el magán azt az operációt, a vasé…vese…
– Vasectomiát – segített Dennis, miközben úgy érezte, kiszalad a
lába alól a talaj.
– Igen, arra gondoltam – erősítette meg Ida. – Most már értitek,
miért nem lehet Damien Parsons Bonnie apja?
Dennis egy szót sem szólt, Tina könnyekkel a szemében nézett rá.
– Óh, Dennis, hát nem csodálatos? Most már biztos lehetsz benne,
hogy Bonnie a te lányod!
– Igen, biztos lehetek – hangzott a döbbent válasz. Már így is a
szívébe zárta a gyermeket, most viszont, hogy tudta, Bonnie valóban
az ő lánya, százszor jobban aggódott érte. Legszívesebben üvölteni
kezdett volna, csináljanak már valamit.
Mindent megtenne azért, hogy Bonnie újra egészséges legyen. Még
az igazságot is bevallaná Tinának, ha tudná, hogy ez segít a
gyermeken.
– Tina, beszélnem kell veled – határozta el magát. – Anya, lennél
szíves magunkra hagyni egy percre?
– Természetesen. Benn leszek Bonnie ágya mellett.
Tinának minden idegszála megfeszült, amikor magukra maradtak.
– Mondanom kell valamit – szólalt meg Dennis, amint az anyja
hallótávolságon kívül került – Valami nagyon fontosat.
– Hallgatlak
– Hazudtam neked.
– Hazudtál? – rémült meg a lány. – Vagyis… Vagyis nem szeretsz
engem?
– Dehogynem, persze hogy szeretlek. Pontosan azért hazudtam
neked, mert annyira szeretlek. Azért hazudtam Damien Parsons
sterilizálásával kapcsolatban.
– Dennis, ennek semmi értelme, hiszen…
– Csak azért hazudtam neked, hogy Damien Parsons sterilizáltatta
magát, mert azt hittem, ő Bonnie apja. Tudod, amikor rájöttem,
mennyire szeretlek, minden eszközt meg akartam ragadni, hogy
magamhoz kösselek. Csak azért találtam ki ezt a mesét, hogy Bonnie
apjaként nagyobb esélyem legyen elnyerni a szerelmedet. És hogy
anyám most ezt a hírt hozta… Megdöbbentő és felfoghatatlan.
– Ezt úgy értsem, hogy végig azt hitted, Damien Bonnie apja?
– Igen.
– Akkor hát ez az egész apaszerep csak egy jól kitervelt színjáték
része volt?
– Igen – sóhajtott Dennis. – Illetve nem, dehogy! Időközben nagyon
megszerettem Bonnie-t. Mégsem volt helyes, hogy félrevezettelek.
Tina elgondolkodva ráncolta a homlokát.
 – Ezt most miért mondod el nekem? Titokban is tarthattad volna.
– Nem hagyott nyugodni a rossz lelkiismeret – sütötte le a szemét a
férfi. – Ráadásul az a rögeszmém támadt, hogy Bonnie jobban lesz, ha
ezt megvallom neked. Meg azt is tudom, hogy egy kapcsolatot nem
lehet hazugságra építeni. Soha nem akarok fájdalmat okozni
senkinek. Nem akarok úgy élni, ahogy az apám élt az anyámmal.
Szeretném, ha bíznál bennem, ha becsülnél. Azt akarom, hogy
maradjunk együtt. Nem néhány hétig vagy hónapig, hanem egész
hátralévő életünkben.
Tina hosszan, némán nézett a szemébe. Azután olyasmit tett, amitől
Dennis szíve zakatolni kezdett örömében. Odalépett a férfihoz,
némán átkarolta, és egész testével hozzásimult.
– Minden rendben lesz, Dennis – mondta halkan. – Meg fog
gyógyulni.
Igen, Tina már bízott Dennisben, és ő is vele akart maradni. Örökre.
 14. FEJEZET

Dennis fáradtan ült Tina mellett a kórház folyosóján. Idát már

órákkal ezelőtt hazaküldték, hogy legalább ő pihenjen egy kicsit.
Mindhárman egész éjjel virrasztottak Bonnie ágya mellett. Most dél
körül járhatott az idő, Dennis és Tina éppen kimentek a kórteremből,
hogy igyanak valamit.
– Neked is haza kellene menned, Dennis – javasolta Tina, amikor
látta, mennyire fáradt a férfi. Pontosan tudta, mit érez Dennis is,
hiszen ugyanazt állták ki mindketten. – Aludnod kellene.
– Nem alhatok, amíg nem tudom, hogy Bonnie túljutott a nehezén –
csóválta a fejét Dennis.
Ha Tinának eddig lettek volna is kétségei afelől, mennyire kötődik a
férfi a gyermekhez, hát most minden aggálya szertefoszlott. Most már
biztos volt abban, hogy a férfi szívből szereti Bonnie-t. S mi mindent
megtett azért, hogy elnyerje az ő szerelmét! A sors furcsa fintora,
hogy a hazugság, amelyet kitalált, véletlenül megegyezik a
valósággal;
Bolond világ… Ki hitte volna, hogy ő meg beleszeret Sarah
gyermekének apjába? Abba a férfiba, akit először annyira gyűlölt és
megvetett?
Tina úgy elmerült gondolataiban, hogy csak a nővér hangja hozta
vissza a valóságba.
– Jó hírem van – mosolygott az ápolónő. – Bonnie ismét
egyenletesen lélegzik, a láza is lement. Ébren van, sír, de csak mert
éhes. Volna kedve valamelyiküknek megetetni?
Dennis már fel is ugrott, mire Tinának eljutott a tudatáig a jó hír. A
férfi óvatosan, szeretettel vette a kezébe a kicsit, mintha ő lenne élete
legnagyobb kincse.
– Felhívom az édesanyádat, és megnyugtatom – mosolygott rájuk
Tina. – Elmondom neki a jó hírt.
Dennis visszamosolygott, bólintott, majd Bonnie-hoz fordult.
Hazafelé a kocsiban jó ideig mindketten gondolataikba merülve
hallgattak. Végül Dennis törte meg a csendet:
– Azt hiszem, össze kellene házasodnunk – bökte ki. – És minél
hamarabb gondoskodjunk arról is, hogy Bonnie-nak legyen
kistestvére.
Tinának a lélegzete is elállt. Erre igazán nem számított!
– Bonnie döbbentett rá, mi mindent vesztettem eddig – folytatta a
férfi. – Én is részesülni akarok ezekből az örömökből, Tina. Az elejétől
fogva. Ott akarok lenni, amikor a fiam vagy a lányom megszületik.
Veled együtt akarom kitalálni, mi legyen a neve. Minden fontos
pillanatnál ott leszek vele, veletek én is. A következő gyermekünknél
és az utána következőnél is, és mindegyiknél.
– Hány következő gyermekre gondoltál? – kacagott a lány.
– Mondd meg, ha aggódsz! – mosolygott rá a férfi. – Bár az nem az
én Tinám lenne. Hiszen te vagy a legbátrabb, legerősebb nő, akit csak
ismerek. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor berontottál az
irodámba. Az első pillanatban láttam rajtad, hogy te aztán nem ijedsz
meg a saját árnyékodtól.
– Hozzátehetek valamit én is a tervedhez?
– Ha úgy kezdődik, hogy igen, vagy úgy, hogy igen, esetleg igen…
– Ne sürgess már! – tiltakozott játékosan a lány. – Előbb az ágyba
vittél, most házasságról beszélsz, gyermekeket is akarsz…
– Ez nem teljesen igaz. És nem sürgetlek, mert biztos vagyok a
dolgomban, és tudok várni, ha akarod. De mire váljunk? Nos tehát, mi
a véleményed minderről, kincsem?
– Nem vagyok képes józanul gondolkodni, ha közben ilyesmit
duruzsolsz a fülembe – csóválta a fejét nevetve Tina.
– Ez tehát határozott igent jelent? – ünnepelte győzelmét a férfi. –
Igent mondasz hát az esküvőre és a gyermekekre?
– Marad-e más választásom? – sóhajtott Tina színpadiasan. – Hisz
ki tudja, miféle ördögi módszereket vetnél be, hogy rábeszélj, ha
nemet mondanék?
– A fogamzásgátló tablettát pedig kidobod, rendben? – nevetett a
férfi.
Tina még mindig nem akarta elárulni, hogy nem szed tablettát.
– Nem gondolod, hogy legalább a házasságig várhatnánk ezzel? –
tért ki a válasz elől.
– Nem. Ahogy anyámat ismerem, rengeteg időbe telik majd neki,
hogy mindent előkészítsen a kézfogóra. Álomesküvőt rendez majd
nekünk, hófehér ruhával, templommal, koszorúslányokkal,
virágszirmokkal. Én viszont gyereket akarok tőled, Tina. Amilyen
gyorsan csak lehet.
– Meggyőztél, elfogadom az érveidet. Nem szedek többé tablettát.
– Így beszél az a nő, aki az én kedvesem – ragyogott fel a férfi arca.
– Te pedig az enyém.
– Életünk végéig, kincsem.
Tina egész testét átjárta a boldogság.
– Ida vajon mit fog szólni?
– Kiugrik a bőréből őrömében, abban biztos lehetsz.
 – Hihetetlen – csóválta a fejét Ida, amikor meghallotta a jó hírt. –
Egy hete még ádáz ellenségek voltatok, most pedig hirtelen össze
akartok házasodni. – Egy pillanatra elhallgatott, a homlokát ráncolta,
– Óh, most már értem! Bonnie miatt, igaz?
Dennis átkarolta Tinát.
– Anya – szólalt meg csendesen –, ugye nem gondolod komolyan,
hogy képes lennék összeházasodni valakivel, akit nem szeretek
igazán?
– Nos, azt hittem…
– Szeretem Tinát. És ő is szeret engem. Igaz?
– Mélyen és igazán – jelentette ki komolyan a lány.
Ida azonban még mindig fejcsóválva nézte őket.
– No és… Hol fogtok lakni, ha összeházasodtatok?
– Itt, természetesen – bukott ki Tinából. – Úgy értem, ha te is azt
szeretnéd.
Most már felragyogott az idős hölgy arca.
– Remélem, képes leszek elviselni benneteket – tréfálkozott.
– Tinát biztosan, de velem mi lesz? – kérdezte Dennis, és
mindhárman szívből felkacagtak.
Dennis másnap reggel a szokásosnál korábban ment be az irodába,
hogy délután hamarabb eljöhessen. Bonnie-t aznap engedték ki a
kórházból, és Dennis maga szerette volna hazavinni. Nehezére esett a
munkájára összpontosítani, oly sok minden zsibongott a fejében.
Élete egyik napról a másikra gyökeresen megváltozott. Mostantól
felelősséggel tartozik egy gyermekért. S már alig várja, hogy
másodszor is apa legyen.
Dennis a fejét csóválta. Mennyi minden múlhat a véletlenen! Ha az a
bizonyos óvszer nem lett volna gyári hibás, soha nem tudta volna
meg, milyen csodálatos dolog apának lenni! És szerelmesnek. Fel sem
tudta fogni, hogyan volt képes harminchárom éven át szerelem nélkül
élni.
Tina csodálatos nő. Kész volt azonnal feladni színésznői hivatását,
hogy kizárólag a családnak szentelhesse magát. Sőt kijelentette,
szívesen marad otthon, hogy Bonnie-ról, később pedig a többi
gyermekről gondoskodjék.
Ha pedig Tina később mégis a karrierjét akarná építeni, Dennis
elhatározta, hogy teljes erejéből támogatni fogja őt ebben. Egy ilyen
tehetséges és okos nőnek előbb-utóbb úgyis bizonyítania kell házon
kívül is.
Doris rázta fel a merengéseiből. A reggeli postát hozta be.
– Kapott egy furcsa csomagot is, Mr. Hatten. Az van ráírva, hogy
személyesen az ön kezébe, így természetesen nem bontottam fel.
– Köszönöm, Doris!
Mikor a titkárnő kiment, Dennis kinyitotta a csomagocskát, és egy
kis naplót talált benne, mellette rövid levél. Feltépte a borítékot, és
olvasni kezdte a levelet.
Igen tisztelt Mr. Hatten!
Amikor itt járt, arra kért, feltétlenül közöljem önnel, ha valami
fontos eszembe jut Sarah-val kapcsolatban. A lakását most
kiürítették, és ezt a kis naplót találtam a matrac alá rejtve. Azt
hiszem, mindent megtudhat belőle a gyermekről és a vér szerinti
apáról.
Üdvözlettel:
Betty Longford
Dennis egyre a naplóra bámult. Mintha halálos fegyver feküdt volna
előtte az asztalon. Semmisítsd meg, súgta egy belső hang, de nem
hallgatott rá. Meg kell tudnia, mit írt Sarah. Dobogó szívvel nyitotta
fel a kis könyvet.
Negyedórával később felállt, és az ablakhoz sétált.
Mégsem ő Bonnie apja.
Mélyet sóhajtott. Maga sem tudta, mit érez most. Dühöt? Csalódást?
Az ég szerelmére, vajon mi késztette Sarah-t, hogy lefeküdjön egy
vadidegen fickóval, akit egy bárban szedett fel, és akinek még a nevét
sem tudta? Méghozzá óvszer nélkül!
Ez egy héttel azután történt, hogy Dennisszel szeretkezett. Amikor
Sarah megtudta, hogy terhes, előbb azt hitte, Damien az apa. Vele
többször is szerelmeskedett védekezés nélkül, könnyen teherbe
eshetett volna tőle. Csakhogy amikor elment a férfihoz, az kinevette,
és közölte vele, hogy ő nem képes gyermeket nemzeni. Azután adta a
pénzt az abortuszra.
Ezek után Sarah számára nyilvánvaló volt, hogy az idegen férfi a
gyermek apja, hiszen amikor Dennissel volt, óvszert használtak.
Jobban szerette volna azonban, ha Dennis az apa. Igen, azt kívánta,
bárcsak egy ilyen tisztességes férfiba szeretett volna bele, nem abba a
semmirekellő Damien Parsonsba!
Miután Sarah reménytelennek látta, hogy megtalálja az apát,
elhatározta, hogy egyedül neveli fel a gyereket. Annyira szégyellte
magát, hogy még Tinát sem merte felhívni, hogy segítséget kérjen
tőle. Miután Bonnie megszületett, Sarah depresszióba esett, egyre
gyakrabban gondolt Damienre. Felhívta a Hatten Társaságot, hogy
megkeresse, ahol közölték vele, hogy a férfi autóbalesetben életét
vesztette.
Ez volt az utolsó bejegyzés Sarah naplójában.
Dennis megpróbálta a dolgot a jó oldaláról nézni. Bonnie apja
ismeretlen, tehát soha nem is fog jelentkezni a gyermekért. Ó, Dennis
mindenképpen feleségül veszi Tinát, és örökbe fogadja a gyermeket.
Biológiai szempontból ugyan nem az apja, minden más tekintetben
azonban az lesz.
Nem áltatta magát: mélyen csalódott. De mi legyen a naplóval?
Megmutassa Tinának, vagy semmisítse meg? Vajon a lány szeretni
fogja akkor is, ha kiderül, hogy nem ő Bonnie apja?
Csak reménykedni tudott ebben. Tina erősen kötődik a gyerekhez, s
mindent megtesz azért, hogy boldog gyermekkort biztosítson neki.
Még akkor is, ha bele kell nyugodnia, hogy csak hitte, hogy Bonnie
apját szereti.
Tina azonnal észrevette, hogy valami nincs rendben. Mégis
megvárta, míg kiérnek a kórházból, és kettesben maradnak.
Dennis a zakója zsebébe nyúlt. Elővette a kis naplót, és átnyújtotta a
lánynak.
– Sarah naplója. Olvasd el.
– Sarah soha nem vezetett naplót – csodálkozott Tina.
– Úgy tűnik, az utóbbi időben mégis belefogott.
– Hogy került hozzád?
– Emlékszel arra a hétvégére, amelyet azzal töltöttem, hogy
megpróbáljam kideríteni, ki Bonnie apja?
Tina csak bólintott. Egyre a naplóra meredt.
– Azon a szombaton Lewishambe utaztam – folytatta Dennis, –
hogy ezt a Bettyt megkeressem. Arra kértem, azonnal értesítsen, ha
valamit megtudna Sarah-val kapcsolatban. Ő küldte nekem ezt a
naplót. Sarah matraca alatt találta.
Tina nagyot nyelt.
– Jó… vagy rossz hír van benne?
 – Az attól függ.
– Mitől?
– Hogy neked mi a jó és mi a rossz.
– Hogy érted ezt?
– Olvasd el, azután beszélünk.
Tina nekilátott, majd néhány perc múlva csalódottan csukta be a
könyvecskét.
– Óh, Dennis, el tudom képzelni, most mit érzel.
– Jó tudni, hogy nem mindegy neked, mit érzek – felelte
kesernyésen a férfi.
– Persze hogy nem mindegy – ráncolta a homlokát Tina. – Hogy
feltételezhetsz rólam ilyesmit?
– Mindig attól féltem, hogy nem maradsz velem, ha kiderül, hogy
nem én vagyok Bonnie apja.
– Dennis, micsoda butaság ez! Hiszen én éppen annak ellenére
szerettem beléd, hogy te vagy Bonnie apja! És gondolhatnám én is
ugyanazt, amit te. Hogy csak Bonnie-t szereted, nem engem. Most
pedig, hogy kiderült, nem a te gyereked, talán már engem sem
szeretsz…
– Te jó ég, Tina! Ezt azonnal hagyjuk abba!
– Te kezdted.
– Igazad van, ne haragudj rám! Amióta elolvastam ezt a naplót,
képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Még soha életemben nem
éreztem magam ilyen csalódottnak. Nem azért, mintha nem
szeretném ezentúl is Bonnie-t. Épp ellenkezőleg. Tudod, nagyon
sokat gondolkodtam. Lehet, hogy nem vagyok Bonnie édesapja, ez
azonban semmit sem változtathat eredeti terveinken. Az esküvő után
adoptáljuk, igazi család leszünk. Egyetértesz?
 Tina szívét melegség járta át.
– Hát persze. Csodálatos apuka leszel.
– Megteszem, ami tőlem telik.
– Arra gondoltál már – harapott az ajkába a lány –, mit mondunk az
édesanyádnak?
– Igen. Az igazat. Gondolj csak arra, mi történhetett volna a
kórházban. Emlékszel, a penicillin-ügy. Meg kell mondanom neki az
igazat.
– Biztos vagyok benne, hogy akkor is szeretni fogja Bonnie-t.
– Én is. Mégis csalódott lesz, de hát ez természetes – sóhajtott fel
Dennis. – Annyira beleélte magát, hogy Bonnie az ő unokája.
A hátralevő utat csendben tették meg. Amikor hazaérkeztek, Tina
elnézte, milyen óvatosan veszi a karjába a férfi Bonnie-t. Néha az élet
nem tisztességes. Dennis megérdemelte volna, hogy ő legyen Bonnie
apja.
Ida örömtől ragyogó arccal sietett eléjük. Tina ránézett Dennisre. Ne
most! – mondta a tekintete. Az asszony átvette a gyermeket, majd
Dennishez fordult.
– Amíg a kórházban voltatok, telefonált az orvos – remegett a
hangja az örömteli izgalomtól. – Elmondta, hogy felhívták a labort,
mert sürgősen szükségük volt a DNS-teszt eredményére. Soron kívül
elvégezték a vizsgálatot. Az eredményt ma délután postázzák a
kórházba.
– Azonnal elmegyek érte, ahogy lefektettük Bonnie-t – felelt
fénytelen hangon a férfi. – De anya, talán előbb…
– Nem kell elhoznod – vágott közbe Ida.
– Te már tudod az eredményt? – kérdezte lélegzet-visszafojtva
Dennis.
 – Így legyen ötösöm a lottón!
A fiatalok sóbálvánnyá meredve bámultak Idára.
– Az ég szerelmére, miért néztek így rám? Hiszen én száz százalékig
biztos voltam a dologban, főleg, miután beszéltem Joanna
Parsonsszal. S ha nem lennél olyan keményfejű, Dennis, már az első
nap megmutattam volna neked, mit örökölt tőled ez a csöppség.
Például a Hatten-anyajegyet. Ti, férfiak, azt hiszitek, mindig mindent
jobban tudtok!
– Miféle anyajegyet? – értetlenkedett Dennis.
– Na, hát itt a füle mögött. Neked is van. Marknak is. Apátoktól
örököltétek.
– Tényleg?
– Mondd, neked soha nem tűnt fel?
– Sosem néztem a saját fülem mögé, és Markot sem vizsgáltam meg
soha.
– Hidd el, van neked is – biztosította Ida. – Az édesanyák ugyanis
gyakran meg szokták mosni a fiuk fülét. Még a fülük mögötti részt is.
Dennisből felszabadult kacagás tört ki. Tina azonban nem nevetett.
Zokogott boldogságában.
Ida döbbenten nézett hol egyikre, hol másikra. Fejét csóválva végül
Bonniehoz fordult.
– Gyere, menjünk be, drága kincsem! A szüleid, úgy látszik,
megbolondultak. Azt hinné az ember, most tudták meg, hogy
megütötték a főnyereményt.
– Sokkal szebb ez minden főnyereménynél, nem igaz, szerelmem? –
ölelte át Dennis boldogan a lányt.
– Igazi csoda – felelte Tina, és a könnyein át rámosolygott a férfira.
 UTOHANG
Tina a kereszthez lépett, hogy szépen elrendezze a vázában a
virágokat, amelyeket Sarah sírjához hozott.
– Szia, Sarah – szólt halkan. – Jó híreim vannak. Minden a
legnagyobb rendben, nem kell aggódnod. Bonnie már óvodába jár,
igaz, hetente csak két napot. Először egyáltalán nem volt kedve, mert
együtt akart lenni az öccseivel. Ugyanolyan, mint te, keményfejű és
szeretni való. Első nap sírt, Dennis azonban rávette valahogy, hogy
elmenjenek. Most már nagyon szívesen jár.
Tina leült a sír kőperemére, hamiskásan mosolygott.
– Még egy újság: megint terhes vagyok, a negyedik hónapban.
Dennis végtelenül boldog. Stevie ugyan még nem nőtt ki a bölcsőből,
Dennis szerint azonban ez nem gond. Szeret apa lenni. Csak az ég
tudja, hogy eshettem ilyen gyorsan ismét teherbe – mosolyodott el
megint. – Bár, te is tudod, milyen fából faragták Dennist. Akkor is
teherbe tudna ejteni egy nőt, ha páncélruhában szeretkezne vele.
– Tudod, mi is történt? – folytatta. – Dennis mostanában eljár
velünk vasárnaponként misére, el tudod ezt képzelni? Az igazat
megvallva, én felettébb helyeslem. Bonnie is szeret templomba járni,
csak azt nem tudom, hogy az istentisztelet miatt, vagy mert ilyenkor
mindig a legszebb ruháját veheti fel. Ugyanolyan, mint te, igazi kis
szépség. Dennisnek jó sok dolga lesz majd, hogy távol tartsa tőle a
rajongókat.
– Nagyon szeretem a férjemet, Sarah – sóhajtott fel boldogan Tina.
– Jobban, mint valaha hittem volna. Csodálatos, hogy olyan társ
adatott nekem, aki mellett biztonságban lehetek. Te meg én úgy
nőttünk fel, hogy sohasem éreztük a biztonságot és az otthon
melegét. Dennistől most mindezt megkapom. No persze sok más jó
tulajdonsága mellett – tette hozzá pajkosan.
A férfi éppen akkor tűnt fel a gyermekekkel. Tinának, ennyi év után
is megdobbant a szíve, amikor meglátta a férjét. Ugyanúgy vágyott rá
most is, mint akkor, amikor megismerte.
Dennis csodálatos apa volt. Látszott rajta, milyen boldog és
elégedett, ahogy a tízhónapos Stevie-t a karjában tartotta, miközben a
kétéves Beau és a hároméves Bonnie mellette sétált. Kicsit
lemaradtak, hogy Tina zavartalanul beszélgethessen Sarah-val.
– Remélem, te is úgy látod, hogy jól bánok Bonnie-val – fordult Tina
újra a sír felé. – És remélem, már azt is megbocsátottad nekem, hogy
nem voltam melletted a terhességed alatt. Bárcsak megosztottad
volna velem a titkodat! Bár, tudod, néha azt hiszem, a sors rendezte
így.
Tina felállt. Boldog és elégedett volt, ahogy elnézte kis családját.
– Ja, és még valami – suttogta. – Az ultrahang szerint ezúttal
kislányunk lesz. Dennis azt mondta, hívjuk Sarah-nak. Csodás ötlet,
nem igaz?
– Nos, mindent megtárgyaltatok? – kérdezte Dennis, amikor odaért
a gyerekekkel.
– Igen.
– Akkor itt az ideje hazaindulni. Ki kell cserélni Stevie pelenkáját.
Beau épp most jelentette be, hogy szeretne egy kutyát. Arra
gondoltam, uzsonna után elmehetnénk a kutyamenhelyre.
– Óh, nem, kutyát ne! – sóhajtotta Tina.
– Szeretnék egy kiskutyát! – könyörgött a gyerek. – Egy jó nagyot!
– Nagyot végképp nem – tiltakozott Tina.
– De, igenis nagyot! – állt az öccse mellé Bonnie.
 – És vajon rendszeresen gondoskodsz majd róla? – kérdezte Tina.
– Hát persze. Megígérem.
Így történt, hogy hamarosan egy kutyával bővült a Hatten család. A
hatalmas, fekete állatot Billnek keresztelték. Nem volt ugyan olyan
csinos arcocskája, mint a család többi tagjának, de nagyon szerették,
és gondoskodtak róla.
Pontosabban gondoskodott róla is Dennis.

VÉGE