Danielle Steel

A szerető
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: The Mistress
Delacorte Press, New York
Published in the United States by Delacorte Press,
an imprint of Random House, a division of
Penguin Random House LLC, New York
Copyright © 2017 by Danielle Steel
All rights reserved
Jacket design: Lynn Andreozzi
Jacket images: © Michael Trevillion/Trevillion Images (woman),
© Rainer Johns (Riviera background)

Fordította F. Nagy Piroska

Hungarian translation
© by F. Nagy Piroska, 2018

Hungarian edition
© by Maecenas Könyvkiadó, 2018

honlap: www.maecenaskiado.hu
 Tartalom
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
Megjegyzések
Beatie-nek, Trevornak, Toddnak,
Nicknek, Samnek, Victoriánák,
Vanessának, Maxxnek és Zarának,
az én szeretett, csodálatos gyermekeimnek.
Válasszátok mindig azt, amit jónak tartotok,
és ha kiderülne, hogy mégsem az,
legyetek elég bölcsek és bátrak
a változtatáshoz.
Éljetek boldogan és biztonságban, körülvéve csupa
titeket szerető és becsülő embertől.
Utatok legyen mindig könnyen járható,
áldásokban bővelkedő.
Minden percetekben tudjátok és emlékezzetek rá,
mennyire szeretlek benneteket!

Mami/d.s.
 1. fejezet

A meleg júniusi alkonyon a hatalmas motoros jacht, a Princess

Marina a földközi-tengeri Antibes partjainál horgonyzott, nem
messze a híres Hôtel du Captól. Esténként megszokott látvány volt,
amint a százötven méter hosszú jacht hetvenöt fős személyzete
súrolja a fedélzeteket, hogy lemossa róluk a sós vizet. Most is
legalább tucatnyian mosogatták erős vízsugarakkal. Az alkalmi
nézelődők ebből érzékelhették, milyen hatalmas a hajó, jóllehet
távolról nézve egészen apróknak tűntek a fedélzetei. A jacht
belsejéből kiszűrődtek a fények, és akik jól ismerték ezt a
partszakaszt, azt is tudták, ki a tulajdonosa, noha a közelben több,
majdnem ugyanekkora hajó is horgonyzott. Az óriási szuperjachtok
nem tértekbe a kikötőbe, az ilyen tengerjáróknak külön kikötőt
kellett építeni a parttól beljebb. Bármilyen ügyes matrózokból állt is
a nagy létszámú legénység, az efféle monstrumokkal korántsem
volt gyerekjáték a manőverezés.
A jacht tulajdonosának, Vlagyimir Sztanyiszlasznak volt még
három, hasonló méretű motoros jachtja valahol a világban, sőt
ezeken kívül egy csaknem száz méter hosszú vitorlása is, amelyet
egy amerikaitól vett, de csak ritkán használt. Mind közül a Princess
Marinát szerette a legjobban; az édesanyjáról nevezte el, akit
tizennégy éves korában veszített el. A hivalkodó gazdagság és
fényűzés úszó szigete volt ez a jacht, megépítése egy vagyonba
került.
Sztanyiszlasz birtokolta a tengerpart egyik legismertebb villáját
is St. Jean Cap-Ferrat-ban. Egy híres filmsztártól vásárolta meg, de a
szárazföldön valahogy sohasem érezte magát igazán biztonságban,
márpedig Dél-Franciaországban eléggé mindennapos dolognak
számított a tekintélyesebb villák kirablása és megtámadása. A
parttól beljebb, ahol élvezhette a biztonsági és terroristaellenes
kiképzésben részesült legénység védelmét, továbbá a hajón, amely
fel volt szerelve lőfegyverekkel és egy különleges tervezésű
rakétarendszerrel, biztonságban érezte magát, és bármikor
könnyedén helyet változtathatott.
Vlagyimir Sztanyiszlasz, akit Oroszország és a világ egyik
leggazdagabb emberének tartottak, közel húsz évvel ezelőtt –
azoknak az igen jelentékeny kapcsolatainak köszönhetően,
amelyeket tizenéves kora óta ápolt kulcsfontosságú emberekkel –
megkapta kormányától az orosz acélipar monopóliumát. Jó döntést
hozott, amikor egy kritikus időszakban nagy pénzek cseréltek
gazdát, és minden képzeletet felülmúló nyereségre tett szert. Ma
már óriási befektetéseket mondhatott a magáénak olajban is, és
szerte a világon számos iparágban. Felfogni is nehéz volt azt a
pénzmennyiséget, amit Vlagyimir megkeresett, és ami a
rendelkezésére állt. Negyvenkilenc éves korára 40-50 milliárd
dollárra becsülték a vagyonát csak az ismert üzletei és befektetései
alapján. Bizalmas barátjának tekintette jó néhány magas rangú
kormánytisztviselő, föl egészen az orosz elnökig, sőt jól ismerték őt
más államfők is. Az alkonyatban ékszerként csillogó mesés jacht
csak csekély jelképe volt briliáns üzleti érzékének és kapcsolatainak,
amelyek mind őt szolgálták.
Vlagyimirt egyszerre csodálták és félték. Az, amit tizenkilenc év
leforgása alatt teljesített az orosz ipar egyik főszereplőjeként,
csodálatot és irigységet váltott ki az üzletemberek körében
mindenütt a világon. Azok viszont, akik jól ismerték és üzleteltek
vele, tudták, hogy a történet másról is szól. Tudták, hogy a férfi
könyörtelen, és sohasem bocsát meg az ellenségeinek. Ugyanakkor
volt egy szelíd énje is: a művészet iránti szenvedélye, a szépség
minden megjelenési formájának a szeretete és az irodalmi
tájékozottsága mind újabb keletű volt. Leginkább a saját fajtája
társaságát kedvelte, a barátai egytől egyig oroszok voltak, csupa
hozzá hasonló, nagy befolyású gyáros. Jóllehet gyönyörű háza volt
Londonban, villája Dél-Franciaországban és nagyon szép lakása
Moszkvában, csak a honfitársaival járt össze. Olyan ember hírében
állt, aki mindig megkapta, amit akart, és Oroszország új
vagyonának oroszlánrésze az ő ellenőrzése alatt állt.
Tekintélye és befolyása ellenére sok ember között könnyen
elsiklott felette a tekintet. Szeretett észrevétlen maradni, egész
megjelenése igénytelenségre vallott. Egyszerűen öltözködött,
diszkréten járt-kelt. Csak aki egyenesen a szemébe nézett, ismerte
fel, hogy ki és mi ő: szinte korlátlan hatalom birtokosa. Éles
szemmel figyelt meg mindent maga körül. Kiugró álla és a
testtartása által is sugallt fizikai erő arról árulkodott, hogy
semmiben nem tűr ellentmondást – mosolya mégis sejteni engedte a
benne mélyen rejtőző és csak ritkán kimutatott melegséget. Az
őseitől örökölt kiugró pofacsontok és a mongol vágású szem némi
egzotikumot kölcsönzött a külsejének.
A nők ifjúkora kora óta vonzódtak hozzá, ő azonban soha
senkinek nem szolgáltatta ki magát. Nem voltak életre szóló érzelmi
kapcsolatai, hosszú idő óta maga tartotta kézben azt a világot,
amelyben mozgott, és soha nem érte volna be ennél kevesebbel. A
magas, markánsan finom metszésű arcvonásokkal megáldott,
szőke, hidegen csillogó kék szemű Vlagyimir nem volt a szó
klasszikus értelmében jóképű. Inkább érdekes férfi volt, aki ritkán
tetten érhető oldott és laza pillanataiban tudott melegen érzőnek
látszani, sőt megvolt benne az oroszokra gyakorta jellemző
érzelgősség is.
Vlagyimir életében semmi sem történt véletlenül vagy
esetlegesen; minden gondosan, egy nagyobb egész részeként volt
eltervezve. Amióta hatalomra tett szert, több szeretője is volt, de a
hozzá hasonlókkal és a vele egyenrangúakkal szemben ő egyiküktől
sem akart gyereket, és ezt a kezdet kezdetén tisztázta is az illető
hölgyekkel. Nem tűrte a kötelezettségeket, amelyek korlátok közé
szorítanák, mint ahogy az olyasmit sem, ami sebezhetővé tenné.
Nem volt családja, és kevés emberhez fűzte barátság.
Férfi ismerősei nagy részének legalább egy gyereke volt minden
olyan nőtől, akivel viszonyuk volt. Rendszerint a nők ragaszkodtak
a gyerekhez, hogy a jövőt illetően anyagilag biztosítsák a
pozíciójukat. Vlagyimir nem volt hajlandó áldozatul esni az ilyen
jellegű kéréseknek, könyörgéseknek. Gyerekek nem szerepeltek a
terveiben, méghozzá egy réges-régi döntése alapján, amit azóta sem
változtatott meg. A nőkkel bőkezűen bánt, amíg együtt volt velük,
de a jövőre nézve nem ígért semmit, ők pedig nem mertek
igényeket támasztani vele szemben, vagy megpróbálkozni a
manipulálásával. Vlagyimir olyan volt, mint egy összetekeredett,
támadásra kész kígyó; éberen figyelt, és ha valaki keresztezte az
útját, arra kíméletlenül lecsapott. Tudott szelíd és nyájas lenni, de
volt benne egyfajta ösztönös könyörtelenség is, és ha megsértették
vagy feldühítették, akkor veszélyessé vált. Ezt kevesen szerették
volna megtapasztalni, a nők közül például, akikkel eddig dolga
volt, egy sem.
Natasa, a mostani társa tudta, hogy Vlagyimirtól nem szülhet
gyereket, ez az alapfeltételek egyike. A férfi világossá tette számára,
hogy házasságra vagy a házassággal járó státuszra sohasem
számíthat. Miután ezt tudomásul vette, a téma többé nem
kerülhetett szóba. Azok, akik megpróbálták a férfit jobb belátásra
bírni, vagy megkíséreltek trükközni vele, rövid úton szélnek lettek
eresztve – tekintélyes összeggel, de messze nem annyival, amennyit
egyébként nyertek volna ebből a kapcsolatból. Vlagyimirral senki
sem járathatta a bolondját, kompromisszumra sem volt hajlandó,
kivéve, ha üzleti szempontból előnyösnek tartotta. Minden
dologban az eszére hallgatott, és nem a szívére. Nem jutott volna el
oda, ahol most tartott, ha a nők becsaphatták, bolonddá vagy
sebezhetővé tehették volna. Nem bízott meg senkiben, már fiatalon
megtanulta, hogy csak magában bízhat. A gyerekkorában tanult
leckék a javára váltak.
Amióta felért a csúcsra, Vlagyimir erőre kapott, tüneményes
gyorsasággal akkora vagyont és hatalmat szerzett magának, amiről
az embereknek csak halvány sejtéseik lehettek. És ő élvezte a
teljesítménye gyümölcseit! Szerette, hogy megengedhet magának
olyan játékszereket, mint a házai, a hajói, a csodás sportkocsijai, a
repülőgépe, a két állandó használatban lévő helikoptere,
amelyekkel ide-oda röpködött a világban, a műgyűjteménye, amely
egyszersmind a szenvedélye is volt. Fontos volt számára, hogy
szépség vegye körül mindenütt. Szerette, hogy mindenből a
legjobbat kapja.
Céltalan időtöltésekre kevés ideje maradt, de ha arra került a sor,
élvezte a szórakozást. A gondolataiban mindig az üzleté, és ezen
belül is a legújabb üzletkötés tervéé volt az első hely, de egyszer-
másszor időt szakított a játékra is. Az a kevés ember, akiket
barátjaként tartott számon, vagy fontos üzleti partnere, vagy neki
lekötelezett politikus volt. Soha nem félt a kockázatoktól, és az
unalmat nem viselte el. Az agya fénysebességgel működött. Hét éve
volt együtt a mostani barátnőjével. Egyes ritka alkalmakat kivéve
hűséges volt hozzá, ami kuriózumnak számított a hasonszőrű
férfiaknál. Apró kilengésekre nem volt ideje, nem is nagyon
érdekelték. Meg volt elégedve a társával, kapcsolatuk mindenben
megfelelt számára.
Natasa Leonova kétségtelenül a legszebb nő volt, akit valaha
ismert. Egy moszkvai utcán pillantotta meg először. A lány
szemmel láthatóan didergett az orosz télben, de fiatal volt és
büszke, és már az első pillanatban megtetszett Vlagyimirnak.
Amikor a lány visszautasította a segítő szándékú közeledését, a férfi
úgy érezte, muszáj jobban megismernie. Egy évig tartó állandó
közeledési próbálkozásai után Natasa végre engedett neki, így lett
tizenkilenc éves korától kezdve a szeretője. Most huszonhat éves
volt.
 Amikor kellett, Natasa töltötte be a háziasszony szerepét, olyan
mértékben, ahogy a férfi igényelte tőle, sohasem helyezve magát
túlságosan az előtérbe. Mutatós tartozék volt, luxuscikk, a kemény
munka jutalma. Ennél többet nem várt el tőle, noha okos lány volt.
De Vlagyimirnak csak a jelenléte kellett, a szépsége, és hogy mindig
elérhető legyen számára bármilyen célra, amire szüksége volt,
méghozzá minden magyarázat nélkül. És Natasa jobbnak látta nem
kérdezni semmi olyat, amit a férfi magától nem mondott el. Ott várt
rá, ahol Vlagyimir meghagyta neki, abban a városban, lakásban
vagy hajón, és bőséges ellenszolgáltatásban részesült a jelenlétéért
és a hűségéért.
Sohasem csalta meg Vlagyimirt, ha megtette volna, a férfi már
régen kiadta volna az útját. Ebben állapodtak meg, és ez
mindkettőjüknek megfelelt. Olyannyira, hogy hét év után, ami
sokkal hosszabb idő volt, mint amire bármelyikük számított, még
mindig kitartottak egymás mellett. Natasa részévé lett annak a
finoman hangolt gépezetnek, amely Vlagyimir életét működésben
tartotta, és emiatt a személye fontossá vált a férfinak. Mindketten
pontosan tudták, hogy milyen szerepet töltenek be egymás
életében, és ennél többre nem is törekedtek. A kettőjük közötti
egyensúly évek óta tökéletes volt.

Natasa egy táncosnő kecses lépteivel mozgott a jacht fényűző

kabinjában, amely az év több hónapján keresztül az otthonuk volt.
Szeretett a hajón élni a férfival, szerette a hajó nyújtotta
szabadságot, azt, hogy akár egy pillanat alatt eldönthették,
felszedik a horgonyt és elhajóznak máshová, és azt tehetik, amit
akarnak. Amikor a férfi elfoglalt volt, vagy elrepült más városokba,
a nő azt tette, amihez kedve szottyant. Néha kiment a partra, hogy
elintézzen ezt-azt, vagy vásárolgasson, ha pedig épp ahhoz érzett
kedvet, akkor a hajón maradt. Tökéletesen tisztában volt a férfival
való együttélés paramétereivel. Megtanulta, mit vár el tőle a másik,
és teljesítette a kívánalmakat, nem is akárhogyan. Cserébe
Vlagyimir szerelemmel fizetett a teste tökéletes szépségéért, és
büszkén mutogatta kedvesét. Ha elmentek valahova, mindig
megbámulták a lányt, akár a Ferrariját vagy egy ritka ékszert.
Más, hasonló szerepet betöltő nőkkel ellentétben Natasa nem
volt szeszélyes, sem követelőző, sem nyűgösködő. Ő volt az, akit
minden férfi irigyelt Vlagyimirtól. Ösztönösen tudta, mikor kell
hallgatni és mikor beszélni, mikor kell kicsit a háttérbe húzódni, és
mikor van a férfi mellett a helye. Tévedhetetlenül érzékelte
Vlagyimir hangulatát, rugalmas volt, és könnyen ki lehetett jönni
vele. Nem követelt a férfitól semmit, ezért sokat kapott tőle. Noha
minden ajándékot megbecsült, és őszintén örült nekik, kevesebbel is
beérte volna, ami valóban példátlan volt a hozzá hasonló
helyzetben lévő nők között.
Nem voltak saját magára vonatkozó tervei, és nem tett föl
kérdéseket, ha jött valaki Vlagyimirhoz. A férfi értékelte a
diszkrécióját, a tapintatos viselkedését, megbecsülte a társaságát és
a káprázatos külsejét. A szeretője volt, és soha nem is ígért neki
többet. Időnként úgy bánt vele, mint egy múzeumi műtárggyal,
amelyet meg akart mutatni mindenkinek. A puszta jelenlétével
megerősítette a státuszát más férfiak szemében, egyszersmind a jó
ízlésének volt a szimbóluma. Natasa olyannak fogadta el a férfit,
amilyen vele volt: olykor kedves és nagylelkű, máskor meg
veszedelmes ember. Tanúja volt annak is, amikor egyetlen pillanat
alatt egyik hangulatáról a másikra váltott. Szeretett abban a hitben
élni, hogy a kemény külső alatt jó ember lakozik, de sohasem tette
őt próbára. Szerette azt a pozíciót, amelyet a férfi életében betöltött,
szerette őt olyannak, amilyen volt, és csodálta mindazért, amit az
életben elért.
Vlagyimir a kilátástalan szegénységből mentette ki a lányt
Moszkvában, tizenkilenc évesen, és ő nem felejtette el, milyen
viszontagságos volt addig az élete. Soha nem engedte meg, hogy
bármi megakadályozza a kötelessége teljesítésében, és nem
fordulhatott elő, hogy megfeledkezzen arról, mivel tartozik
Vlagyimirnak. Soha többé nem akart visszatérni a nélkülözéssel tele
korábbi életébe, és semmiért sem tette volna kockára azt az életet,
amelyben a férfinak köszönhetően most részesült. Nyugalomban és
biztonságban élt Vlagyimir védelme alatt, és nem engedte, hogy ezt
bármi veszélybe sodorja. Tudta, hogy kicsoda-micsoda ő a férfi
számára, és ennél többet nem kért, de nem is volt szüksége rá. Az
életben, amelyet megosztottak, kivételes rész jutott a férfinak, ő
pedig hálás volt neki mindazért, amit érte tett.
Közös életük természetéből kifolyólag más nőktől és barátoktól
elszigetelten élt. Világában egyedül Vlagyimir számára volt hely,
amint azt a férfi el is várta tőle. A többi, hasonló helyzetű nővel
ellentétben minden szabályt betartva, búslakodás és panasz nélkül
élt. Amazok számításból, a várható előnyök kedvéért folytatták ezt
az életmódot. Natasa nem. Intelligens volt, tudta, hol a helye, és hol
húzódnak a határai. Tökéletesen elégedett volt, és élvezte a közös
életüket. Nem vágyott többre, nem akart többet kapni a férfiból; a
szeretőjeként mindent megkapott, amiről valaha is álmodott, sőt
többet. Nem szenvedett attól, hogy nincsenek gyerekei, de még
barátnői sem, és nem vágyott arra, hogy Vlagyimir felesége legyen.
Semmi többre nem volt szüksége, mint amiben részük volt.
Épp öltözködött, amikor meghallotta a helikopter közeledését.
Sietve lezuhanyozott, azután belebújt egy fehér szatén
kezeslábasba, amelyben nagyszerűen érvényesült tökéletes alakja.
Kislány korában arról ábrándozott, hogy egyszer majd balerina lesz,
ami akkor teljességgel elérhetetlen álom volt számára. Gyorsan
megkefélte hosszú, hullámos szőke haját, leheletnyi sminket rakott
fel, a fülébe illesztette a Vlagyimirtól kapott gyémánt fülbevalót, és
belelépett egy tűsarkú ezüstszandálba.
Mindenféle mesterkéltség nélküli, természetes szépségét nem
kellett semmivel sem kihangsúlyoznia. Vlagyimir ezt is szerette
benne. Olasz mesterek által készített kedvenc festményeire
emlékeztette, és órákig tudott gyönyörködni magas, kecses
alakjában, finom vonásaiban, platinaszőke, selymes hajában, és a
nyári égbolt színét idéző nagy, kék szemében. Gyönyörűségét
találta abban is, ha elnézhette őt, és abban is, ha beszélgetett vele.
Tisztában volt azzal, hogy Natasa intelligens lány. Ki nem állhatta a
közönséges, a kapzsi és a buta nőket, és Natasa egyik csoportba sem
tartozott. Egész lénye természetes bájt és nyugodt méltóságot
sugárzott.
Natasa fölsietett a lépcsőn a felső fedélzeten lévő egyik
helikopter-leszállóhelyhez, és épp akkor állt be az ott várakozó
tucatnyi matróz és biztonsági ember közé, amikor a helikopter
leszállt. A szél belekapott a hajába, miközben mosolyogva próbálta
elkapni az ablak mögött ülő férfi arcát. A pilóta kisvártatva
leállította a motort, majd kinyílt az ajtó, kilépett rajta Vlagyimir, és
miközben egyet bólintott a kapitány felé, az egyik testőr elvette tőle
az aktatáskáját.
Vlagyimir ekkor Natasára nézett, és elmosolyodott. A lány
pontosan az volt, akihez a londoni tárgyalásai után vissza akart
térni. Kétnapos távolléte után most boldogság töltötte el, hogy újra
a hajón lehet, ahol ellazulhat, habár itt is volt irodája, ahol
dolgozhatott, ha úgy akarta, és képernyőn keresztül kapcsolatot
létesíthetett a londoni és moszkvai irodáival.
Volt, hogy hónapokat töltöttek a hajón, és ha kellett, innen repült
tárgyalásokra. Az, amelyikről most tért vissza, sikeres volt, és ez
jókedvre hangolta. Fél karját Natasa vállára fektetve leballagott vele
a lépcsőn a lenti fedélzetre, ahol a tágas, szépen berendezett bár
kapott helyet. Egy stewardess ezüsttálcán két pohár pezsgőt hozott
nekik. Vlagyimir közben kinézett a vízre, majd visszafordult Natasa
felé. Ő nem kérdezett semmit a tárgyalásokról; mindössze annyit
tudott a férfi munkájáról, amennyit hallott, látott vagy sejtett, és azt
is megtartotta magának. A diszkréciója éppolyan fontos volt a férfi
számára, mint a szépsége, és most, kétnapi távollét után boldog
volt, hogy újra láthatja. Amikor leültek, egyikük sem vette észre a
hátuk mögött kissé távolabb álló testőröket. Mindkettőjük számára
a táj részei voltak.
– Na és mit csináltál ma? – kérdezte szelíden a férfi, miközben
megcsodálta, ahogy a fehér kezeslábas mint egy második bőr
feszült rá Natasa idomaira. A lány sohasem viselkedett kihívóan,
kivéve a hálószobában, de így is tagadhatatlanul szexi volt, s a
férfiak megfordultak utána: láthatóan irigyelték tőle, és ez tetszett
Vlagyimirnak. Ahogy a jacht a gazdagságát volt hivatott kifejezni,
Natasa lélegzetelállító szépsége a férfiasságának és a férfiúi
vonzerejének volt a szimbóluma.
– Úsztam, manikűröztem, és kicsit vásárolgattam Cannes-ban –
sorolta könnyedén a lány. Nagyjából így telt egy napja, amikor
Vlagyimir távol volt. Amikor itthon volt, ő is a hajón maradt, hogy
elérhető legyen a férfi számára. Vlagyimir nem szerette, ha eltűnt,
amikor ő szabad volt. Szívesen úszott, evett együtt vele, vagy
beszélgetett, ha épp arra támadt kedve.
Natasa sok művészeti témájú írást olvasott, könyveket és
cikkeket keresett az interneten, ennélfogva értesült a művészet
világának híreiről. Szeretett volna tanulmányokat folytatni a
londoni Tate-ben, amikor ott időztek, vagy Párizsban, ha épp arra
akadt dolguk, de sehol sem tartózkodtak egyhuzamban annyi ideig,
hogy érdemes legyen beiratkoznia egy kurzusra, Vlagyimir pedig
mindig maga mellett akarta tudni őt. Így hát szervezett oktatásban
ugyan sohasem vett részt, az elmúlt évek alatt autodidakta módon
imponáló műveltségre tett szert a képzőművészet terén. Vlagyimir
szívesen beszélt neki az új szerzeményeiről, és azokról a
festményekről, amelyek megvásárlását tervbe vette. Natasa ilyenkor
alaposabban utánanézett azoknak a festőknek, akiket a férfi
említett, és élvezettel derített fel szokatlan tényeket az életükben,
amivel elkápráztatta Vlagyimirt, és felkeltette az ő kíváncsiságát is.
Ha vacsoravendégeket hívtak, a lány is bekapcsolódott a
képzőművészetben jártas szakértőkkel folytatott beszélgetésbe,
Vlagyimir pedig büszke volt a széles körű műveltségére.
Mivel nem voltak barátai, akikkel elidőzhetett volna, megszokta,
hogy egyedül járja az üzleteket. A férfi hagyta, hogy megvegyen
bármit, amit csak akart, és szeretett ajándékokat adni neki.
Leginkább maga választotta ékszerekkel szerette meglepni, de
számtalan krokodilbőrből készült Hermès táskája is volt minden
elképzelhető színben, a legtöbbjük vagyont érő gyémántcsatos
Birkin. Vlagyimir nem sajnált tőle semmit; előszeretettel választott
neki ruhákat a vezető divatházak bemutatóin, például ezt a Dior-
kezeslábast is így vette. Szerette kényeztetni a lányt, nem úgy, mint
önmagát. Számára Natasa afféle reklám volt. Ezzel szemben ő
mindig egyszerűen és hagyományosan öltözött, ahogy most is:
farmernadrágban, jól szabott blézerben, kék ingben és barna
szarvasbőr Hermès cipőben tért vissza Londonból. A korkülönbség
ellenére remekül mutattak együtt. Időnként, játékos kedvében,
Vlagyimir közölte: ő már annyi idős, hogy akár Natasa apja is
lehetne. Huszonhárom évvel volt öregebb a lánynál, de nem látszott
annyi idősnek.
Dacára annak, hogy nem volt saját, önálló élete, Natasa nem
tartotta magát magányosnak. A férfi bőven kárpótolta, amiért
teljesen kisajátította, és ő sohasem panaszkodott. Hálás volt a
férfinak, aki soha nem unta meg csodálni a szépségét. A hét év alatt
nem találkozott olyan nővel, aki Natasánál jobban kellett volna
neki, vagy akit magához illőbbnek vélt volna. Csak olyankor csalta
meg, amikor az üzleti partnerei egy másik városban tartott fontos
megbeszélés után mindenkinek hívtak egy prostituáltat, és ő nem
akart elutasítónak vagy barátságtalannak látszani. Addigra a
többiek rendszerint már sokat ittak, ő pedig mindig korán ellógott.
Mire megitták a pezsgőt, a csillagok is megjelentek az égen.
Vlagyimir közölte, hogy lemegy a kabinjukba, hogy lezuhanyozzon,
és valami kényelmesebb ruhát vegyen föl a vacsorához – jóllehet
Natasát szerette úgy öltözve látni, ahogy most is volt, izgalomba
hozta a lány szépsége. Natasa elkísérte a kabinba, és végighevert az
ágyukon, miközben a férfi levetkőzött, és bement a fürdőszobával
egybeépített öltözőjébe. Natasa fürdőszobáját nem fekete, hanem
pink márványlapokkal burkolták, és neki is külön gardróbszobája
volt.
A kabinba belépve Vlagyimir felkattintott egy kapcsolót, amitől
kigyulladt egy lámpa a hallban, jelezve, hogy most ne zavarják őket.
Mialatt Natasa várt rá, a hálószobában berakott egy zenét a
hifitoronyba, majd megfordulva meglepetten látta, hogy a férfi
meztelenül, a zuhanyozástól még nedves hajjal, mosolyogva áll a
háta mögött.
– Hiányoztál nekem Londonban, Tasa. Nem szeretek nélküled
utazni.
Natasa tudta, hogy ez igaz, de Vlagyimir nem kérte, hogy
tartson vele, ami azt jelentette, hogy éjszakába nyúló
megbeszéléseken kellett részt vennie. Arról fogalma sem volt, hogy
kikkel találkozott, sem arról, hogy miért utazott oda, és nem is
kérdezte.
– Te is hiányoztál nekem – felelte halkan. Meztelen lábbal feküdt
fehér kezeslábasában az ágyon, és a haja szétterült a párnán. A férfi
leült mellé az ágyra, lecsúsztatta a válláról a kezeslábas vállpántjait,
aztán levetkőztette, míg már csak egy fehér szatén-tanga maradt
rajta. Orrával a lány nyakát birizgálva halk szavakat sugdosott neki,
majd erős, izmos testével lassan leereszkedett rá, lehúzta róla és
félredobta a tangát. Egész nap arra várt, hogy visszatérhessen
Natasához, és most végre új erőt gyűjthetett az egymásba fonódó
testük keltette ismerős érzésből. Szeretkezés közben Natasának
mindig az oroszlán jutott az eszébe, amikor Vlagyimir győzelmi
ordítását hallotta, és a gyönyör csúcspontjára érve elengedte őt.
Utána boldogan elpihent Natasa karjában, és a mosolyára csak egy
sóhajjal felelt. Sohasem okoztak csalódást egymásnak, és a férfi
zajos világában biztonságra, békére leltek egymás karjában.
Együtt zuhanyoztak le, majd egy óra múlva Natasa lenge, fehér
selyemkaftánban ment föl Vlagyimir oldalán a fedélzeti nyitott
tetejű ebédlőbe. Nyugodtan, kipihenten ültek le a vacsorához.
Addigra már tíz óra is elmúlt, de mindketten szerettek későn
vacsorázni, amikor már nem zavarták őket üzleti telefonok, és
Vlagyimir londoni és moszkvai titkárainak véget ért a munkaideje,
aznap már nem küldtek több emailt. Az éjszaka az övék volt, kivéve
amikor vendégeket fogadtak, ami szinte mindig üzleti célokat
szolgált: vagy olyan férfiakat hívtak meg, akikkel Vlagyimir üzletet
kötött, vagy akiktől akart valamit.
– Mit szólnál hozzá, ha holnap este elmennénk St. Paul de
Vence-be vacsorázni? – kérdezte most Vlagyimir, és rágyújtott egy
kubai szivarra. Natasa beszívta a szivar csípős illatát; ezt ő is
szerette.
– A La Colombe d’Orba? – kérdezte. Gyakran eljártak ebbe a
híres étterembe, ahol finomak voltak az ételek. A falakon Picasso,
Léger, Calder és mások képei függtek, akik rendszeresen
vacsoráztak itt, és kezdő festő korukban képekkel fizettek az ételért
és az italért a tulajdonosnak. Élvezet volt enni úgy, hogy közben
gyönyörködhettek azoknak a művészeknek a műveiben, akik jóval
az előtt, hogy híresek lettek, itt gyűltek össze.
– Ki akarom próbálni azt a helyet, amiről annyit hallani – felelte
a férfi, akit a szivar ellazított, és átengedte magát az este
nyugalmának, a tenger és a csillagos ég látványának, az együttlét
örömének. – A Da Lorenzót. – Ez is kedvelt helye volt a
képzőművészet kedvelőinek, de itt csak Lorenzo Luca képeit
lehetett látni. Az éttermet afféle kegyhely gyanánt az özvegye
nyitotta az otthonukban, ahol éltek, és ahol az emeleti szobák híres
műgyűjtők, műkereskedők és múzeumi kurátorok találkozóhelyei
voltak. Vlagyimir már évek óta el szeretett volna menni oda, de
olyan nehéz volt asztalt foglaltatni, hogy végül inkább
megmaradtak a La Colombe d’Or mellett, ahol egyébként mindig
jól érezték magukat.
– Londonban azt tanácsolta egy műkereskedő, hogy hívjam fel
közvetlenül Madame Lucát, és hivatkozzak rá. A titkárom
megpróbálta, és bevált. Holnapra van foglalásunk. Alig várom,
hogy végre lássam.
– Én is. Szeretem a képeit – felelte Natasa. A képek némileg
hasonlítottak Picasso műveire, habár megvolt a maguk nagyon
jellegzetes stílusa.
– Meglehetősen kevés műve van kint a piacon. Amikor meghalt,
a feleségére hagyta a legtöbb képét, aki nem hajlandó eladni őket –
magyarázta a férfi. – Nagy ritkán aukcióra bocsát egyet-egyet, de
azt mondják, nagyon ragaszkodik hozzájuk. És Luca nem volt olyan
termékeny, mint Picasso, úgyhogy kevés képe került ki. Nagyon
sokáig egyáltalán nem aratott sikert, most viszont csillagászati áron
szokott elkelni az a kevés, ami van. Attól, hogy az özvegye nem
adja el őket, a képek ára vetekedik egy-egy Picassó-alkotáséval. Az
utolsó egy Christie’s aukción évekkel ezelőtt hihetetlen áron kelt el.
– Szóval vacsora közben nem fogunk képet vásárolni – ugratta
Natasa, mire a férfi nevetett. Még az is lehet, hogy fognak.
Vlagyimirnál nem lehetett tudni, hol és mikor vesz valami
műtárgyat, és ha valamit meg akart szerezni, fáradhatatlanul
vadászott rá.
– Olyasmi lehet, mintha múzeumba mennénk. És a legszebb
darabokat a műteremben őrzi. Nem bánnám, ha egyszer
végigvezetne benne. Talán elnyerjük a kegyeit holnap – mondta
Vlagyimir, és rámosolygott Natasára. Mindketten örömteli
izgalommal várták a másnapi kalandot.
Vacsora után egy ideig még beszélgettek, miközben a testőrök
tisztes távolban maradtak, a személyzet pedig felszolgált nekik. Az
utolsó pohár pezsgő mellett felnéztek a csillagos égre, és élvezték a
hajó nyújtotta kényelmet. A tenger nyugodt volt, az éjszaka békés,
és éjfél is elmúlt, mire végül lementek. Vlagyimir egy pillanatra
még benézett az irodájába, hogy válaszoljon néhány emailre.
Egyetlen nap sem múlhatott el úgy, hogy elhanyagolta volna az
üzleti teendőit. Az üzlet volt számára az első és legfontosabb dolog.
Egy ki nem mondott rettegés táplálta benne a tüzet, amit Natasa
ismert, és értett. Ez volt az egyik legerősebb kötelék, ami összefűzte
őket, és amiről soha nem beszéltek. Oroszországi származásuk nem
különbözött túlságosan. Mindketten a legsötétebb nyomorból
emelkedtek ki: Vlagyimir az üzleti sikerek csúcsáig, Natasa pedig
tizenévesen a moszkvai utcákról az ő karjaiba.
A felfoghatatlan nélkülözésbe született Vlagyimir hároméves
korában tanúja volt, ahogy apja belehal az alkoholizmusába, és
tizennégy évesen végignézte, hogy anyja, Marina tüdővész és
alultápláltság következtében meghal. Hétéves húgát tüdőgyulladás
vitte el. Orvosi kezelésre egyikőjük esetében sem volt pénz. Anyja
halála után Vlagyimir az utcára került, és csak az eszének
köszönhette, hogy egyáltalán életben maradt. Akkor megfogadta,
hogy kerüljön bármibe is, de felnőtt korában nem lesz szegény.
Tizenöt évesen a Moszkvában ügyködő kétes alakok némelyikének
kifutófiúja, inasa és „kabalája” lett. Tizenhét-tizennyolc éves korára
a főnökök bizalmas alárendeltjeként néha már problematikusabb
megbízatásokat is teljesített, méghozzá bátran és eredményesen.
Vakmerő volt és ügyes, olyannyira, hogy az egyik megbízója
meglátta benne a lehetőséget, és a szárnyai alá vette.
Vlagyimir mindent megszívlelt, amit a mentora tanított neki, és
ehhez hozzátette a maga tudását és intelligenciáját. Mire betöltötte a
huszonegyet, több pénze lett, mint valaha is remélte, és égett benne
a vágy, hogy még előbbre jusson, és még több pénze legyen.
Huszonöt évesen gazdag emberré vált, és minden alkalmat
megragadott, amit ez az új szabadság kínált. Mire elérte a
harmincadik évét, több milliója volt, és minden szempontból jó
hasznát vette a kapcsolatainak. Tizenkilenc évvel később már
semmi sem állhatott az útjába: bárkinek bármit megtett, hogy soha
többé ne kelljen szegénységben élnie. Sokan könyörtelennek
tartották, de ő tudta, hogy mit kell tennie, ha életben akar maradni
egy bonyolult világban.
Natasában ugyanez a szegénységtől való félelem munkált. Apja
ismeretlen, anyja prostituált volt, aki a lányát kétévesen beadta egy
állami árvaházba, ahonnan senki sem vette magához, úgyhogy
tizenhat éves koráig az intézetben élt. Ezután három évig
különböző gyárakban dolgozott, fűtetlen munkás-szállásokon élt, és
kilátása sem volt másra. Rendre visszautasította azoknak a
férfiaknak a közeledését, akik pénzt kínáltak neki, ha lefekszik
velük. Nem akarta úgy végezni, mint az anyja, aki, mint utóbb
kiderült, röviddel azután, hogy lemondott róla, belehalt az
alkoholizmusába.
Vlagyimir a tizennyolc éves Natasát pillantotta meg először,
amint vékony kabátjában a havas utcán baktatott fáradtan, és
valósággal elkápráztatta a lány szépsége. Felajánlotta neki, hogy
elviszi a kocsiján, ne kelljen fagyoskodnia a hóesésben, és elképedt
azon, hogy Natasa az ajánlatot elhárította. Hónapokig járt a lány
után a munkásszállásra, meleg ruhákat és ennivalót vitt neki,
amiket ő konokul visszautasított. Majdnem egy éven át kitartóan
próbálkozott, mire a lázas Natasa végül beleegyezett, hogy elmegy
a lakására. A férfi maga ápolta, mert Natasa majdnem belehalt a
tüdőgyulladásba. Volt ebben a lányban valami, ami az anyjára
emlékeztette. Natasa eleinte még ellenállt kicsit, Vlagyimir azonban
megmentette az életét, kivette a gyárból, kiszakította a kilátástalan
életéből.
Soha nem beszéltek egyikük múltbeli életéről sem, de Natasa
leginkább attól rettegett, hogy egyszer megint visszasüllyed a
nyomorba, nem lesz senkije és semmije, és a végén szegényen fog
meghalni. Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, amit Vlagyimir
tett érte, és azóta is mindennap úgy tekintett rá, mint a
megmentőjére. Olykor még mindig visszatértek a rémálmai, újra
látta magát az árvaházban, a gyárban, a munkásszálláson, és ott
voltak a nők, akik a szeme előtt haltak meg. Erről soha nem beszélt
senkinek, de inkább választotta volna a halált, csak ne kelljen
visszamennie oda.
Sok szempontból ideális pár voltak ők ketten. Hasonló
körülmények közül jöttek, és bár különbözőképpen lettek sikeresek,
mélységes tiszteletet éreztek egymás iránt. Talán soha nem vallották
volna be, de nagyon nagy szükségük volt egymásra. A múlt
egyikük számára sem vált egy percre sem távolivá. Vlagyimirt
egész életében üldözte a gyerekkorában megtapasztalt nyomortól
való rettegés, és csak mostanra sikerült legyőznie ezt a félelmet.
Ennek ellenére sohasem mulasztotta el, hogy a válla fölött
hátralesve meggyőződjék róla, nem követi-e a szegénység kísértete.
Akárhány milliárdja volt is, sohasem érezte elégnek, és mindent
hajlandó volt megtenni, nehogy a szegénység démona újra
rátámadjon.
Natasa menekülése könnyebben ment, váratlan volt és békés, ám
hét év is kevés volt hozzá, hogy elfelejtse, honnan jött, s hogy ki
mentette ki onnan. És bármilyen messzire jutottak, bármennyire is
biztonságban érezték magukat, mindketten tudták, hogy a régi
félelmek örökre bennük maradnak. Az őket üldöző kísértetek ma is
elevenek voltak.
Mint az gyakran előfordult, Natasa elaludt, mialatt a férfira várt.
Amikor Vlagyimir bebújt mellé az ágyba, felébresztette, és újból a
magáévá tette. A megmentője volt, aki kihozta a saját személyes
poklából, és ha másokhoz kegyetlen tudott is lenni, Natasa szentül
hitte, hogy ő biztonságban van mellette.
 2. fejezet

Maylis Luca hatvanhárom évesen is vonzó nő volt. Huszonöt éves

korában megőszült haját nappal hófehér sörényként a hátáig
leengedve viselte, este pedig, amikor az étteremben dolgozott,
befonta vagy kontyba csavarta. A szeme búzavirágkék volt, az
alakja arányosan gömbölyded, méltón egy festőművész
modelljéhez. Mert annak idején, húszévesen egy nyárra Bretagne-
ból St. Paul de Vence-ba érkezett, aztán itt ragadt. Megismerkedett
egy festőművészcsoporttal, akiknek megtetszett és maguk közé
fogadták, a lány konzervatív családjának elszörnyedésére. Maylis
abbahagyta egyetemi tanulmányait, és télre is St. Paul de Vence-ban
maradt. Amikor meglátta, első pillantásra őrülten beleszeretett
Lorenzo Lucába.
Egy évvel később, huszonegy évesen, miután az előző télen a
festőcsoport több tagjának modellt állt, Lorenzo szeretője lett. A
férfi hatvanéves volt akkor, az ő kis tavaszi virágjának hívta a lányt,
aki attól kezdve csak neki állt modellt, és a festő legszebb képei
közül sokat róla festett. A férfinak akkor még nem volt pénze, és
Maylis családját kétségbe ejtette, hogy a lány miféle utat választott;
gyászolták azt az életet és a lehetőségeket, amiket eldobott magától.
Úgy gondolták, hogy a romlásba vezető útra lépve végképp
elveszítették őt, miközben a lányuk boldogan éhezett Lorenzóval,
kenyéren, sajton, almán és boron élve a műterem feletti kis
szobában. Idejét a férfi barátaival töltötte, és órákig elnézte
kedvesét, vagy éppen modellt állt a festőnek, amikor az dolgozott.
Egy percig sem táplált illúziókat aziránt, hogy Lorenzo egyszer
majd feleségül veszi. A festő kezdettől fogva őszinte volt hozzá,
elmondta, hogy húszegynéhány éves korában elvett egy lányt
Olaszországban. Közel negyven éve nem látta őt, gyerekük nem
volt, és egy évet sem éltek együtt, de mégiscsak házasember, és úgy
gondolja, hogy túl bonyolult és költséges lenne most elválnia tőle.
Mire megismerte Maylist és beleszeretett, addigra már négy, többé-
kevésbé stabil kapcsolatot tudhatott maga mögött, amelyekből
összesen hét gyereke született. Szerette a gyerekeit, de őszintén és
szégyenkezés nélkül bevallotta, hogy a munkájának él, azon túl
kevés dolog fér bele az életébe. Minden mást kizáróan elhivatott
művész volt.
Négyszemközt elismerte a gyerekeit, de törvényesen soha, nem
járult hozzá a felnevelésükhöz, nem is látott okot rá, hogy
megtegye. Amíg a gyerekei kicsik voltak, soha nem volt pénze, az
anyák sem támasztottak vele szemben igényeket, tudván, hogy
nincs semmije, amit adhatna. Mire Maylist megismerte, a gyerekei
már felnőttek, időnként eljöttek meglátogatni, és inkább a
barátjuknak tekintették, mint az apjuknak. Egyikből sem lett festő,
nem örökölték a tehetségét, és nem sok közös volt bennük. Ha
eljöttek látogatóba, Maylis kedves volt hozzájuk. Mind idősebbek
voltak nála, páran már házasok voltak, és a gyerekeikkel jöttek.
Maylis nem érzett ellenállhatatlan vágyat arra, hogy gyereke
legyen Lorenzótól. Mindössze együtt akart lenni vele, és Lorenzo
sem vágyott sem házasságra, sem gyerekekre. Többnyire úgy
kezelte Maylist, mint egy gyereket, ő pedig boldogan tanult a
férfitól mindent, ami a festészettel kapcsolatos – de igazán csak az ő
képei érdekelték.
Lorenzót elbűvölte Maylis arca és teste, ezernyi pózban skiccelte
le kapcsolatuk kezdeti éveiben, és néhány szép képet is festett róla.
Szeszélyes lévén a férfi hol csodálatosan, hol meg gorombán bánt
vele. Igazi művészalkat volt, zsenihez méltó temperamentummal.
Maylis zseninek is tartotta, és boldogan, gondtalanul élt mellette St.
Paul de Vence-ban, akármennyire is megdöbbentette a családját az
életmódja, valamint a számukra életstílusánál, foglalkozásánál és
koránál fogva elfogadhatatlan választottja.
 Kortársai hatalmas tehetségnek tartották a világban ismeretlen
Lorenzót, akit ez egyáltalán nem zavart. Annyi pénzt mindig
sikerült összekaparnia, hogy valahogy meg tudjanak élni, vagy ha
nem, akkor kölcsönkért egy barátjától. Amikor nagyon szűkében
voltak a pénznek, Maylis hetente pár estén pincérnőként dolgozott
az egyik helyi étteremben. A pénz egyikőjük számára sem volt
fontos, csak a férfi művészete és a közös életük. Lorenzo nem volt
könnyű természetű, sőt inkább heves vérmérsékletű, szeszélyes,
csapodár és hangulatember. Az első években néha rettenetes
veszekedések zajlottak köztük, amiket szenvedélyes kibékülések
követtek az emeleti hálószobában. Maylis sohasem kételkedett
abban, hogy Lorenzo éppúgy szereti, ahogy ő Lorenzót. Ő volt élete
nagy szerelme, a férfi pedig azt mondogatta, hogy Maylis hozta el a
fényt az életébe.
Ahogy öregedett, Lorenzo egyre kötekedőbb, egyre házsártosabb
lett, és gyakran összevitatkozott a barátaival, különösen ha úgy
gondolta, hogy engednek az üzleti szellemnek, és feláldozzák a
tehetségüket a pénz oltárán. Ő maga éppoly boldogan ajándékozta
el valamely művét, mintha sok pénzért eladta volna.
Amikor egy fiatal műkereskedő eljött hozzá Párizsból,
ellenségesen és gyanakodva fogadta. Az ifjú többször is leutazott St.
Paul de Vence-ba, mire Lorenzo hajlandó volt fogadni őt. Gabriel
Ferrand látta Lorenzo néhány képét, és felismerte benne a zsenit.
Könyörgött Lorenzónak, hadd mutassa be a párizsi galériájában, de
ő visszautasította. Néhány barátja megpróbálta meggyőzni, mivel
Ferrand-nak kiváló híre volt, de Lorenzo közölte, a dolog nem
érdekli, őt ne képviselje Párizsban egy „pénzéhes szélhámos
műkereskedő”.
Gabrielnek három évébe telt, míg rávette, engedje meg, hogy
bemutassa az egyik festményét Párizsban. A képet Gabriel azonnal
eladta, méghozzá tekintélyes összegért, jóllehet Lorenzo váltig
állította, hogy a pénz semmit sem jelent számára. Végül Maylis
vette rá, engedje meg Gabrielnek, hogy képviselje Párizsban.
Ez idővel egyre jövedelmezőbbnek bizonyult, noha Lorenzo
Gabriel nagy derültségére továbbra is szélhámosnak titulálta őt. A
műkereskedő nagyon megszerette a felettébb nehéz természetű
géniuszt, akit ő fedezett fel. Továbbra is leginkább Maylisen
keresztül kommunikált vele. Hamar összebarátkoztak, és
valósággal összeesküvőkké válva dolgoztak Lorenzo javára. Maylis
ekkor már tíz éve volt együtt Lorenzóval, aki hetvenéves lett, és
addigra szép summa gyűlt össze a számláján a bankban, amiről azt
állította, hogy tudni sem akar róla. Váltig hangoztatta, hogy nem
óhajtja „prostituálni” a művészetét, és hagyta, hogy Maylis és
Gabriel kezeljék a pénzét. Azt nem lehet mondani, hogy gazdag lett
volna, de koldusszegény sem volt.
Az életükben semmi sem változott, és Maylis, hogy ne zavarja
meg Lorenzo lelki nyugalmát, továbbra is pincérnőként dolgozott
heti néhány estén, valamint modellt állt neki. Lorenzo nem volt
hajlandó kiállítani a műveit Gabriel párizsi galériájában, így a
képeket Gabriel egyenként adta el, méghozzá abban a pillanatban,
amikor a potenciális vevő meglátta. És volt, amikor Lorenzo
egyetlen képet sem küldött neki. Ez mindig a hangulatától függött;
élvezte ezt a szeretem/ nem szeretem kapcsolatát a fiatal párizsi
galériással, akit csak az érdekelt, hogy segítsen neki megkapni azt
az elismerést, amit az óriási tehetsége folytán megérdemelt. Maylis
minden tőle telhetőt megtett, hogy simára gyalulja a köztük lévő
göröngyös utat, anélkül, hogy túlságosan feldúlná Lorenzo
nyugalmát.
Lorenzo rendszerint Maylisnek adta át a festményeit, akinek
addigra már hatalmas gyűjteménye volt a műveiből, de eladni
közülük érzelmi okokból nem volt hajlandó egyet sem. Gabriel alig-
alig kapott képet tőle eladásra, de hűségesen kitartott, mert meg
volt győződve róla, hogy Lorenzót egy napon óriási művészként
fogják elismerni. Gyakran ellátogatott hozzájuk St. Paul de Vence-
ba, elsősorban azért, hogy megcsodálja Lorenzo új képeit, és hogy
elbeszélgessen Maylisszel, akiért rajongott, és akit a
legrendkívülibbnek tartott minden nő közül, akit valaha ismert.
Miután megismerte Lorenzót, öt évig még volt felesége és egy
kislánya Párizsban, de az asszony hamarosan meghalt rákban. Attól
kezdve időnként a kislányát, Marie-Claude-ot is magával vitte St.
Paul de Vence-ba, és amíg a két férfi beszélgetett, Maylis eljátszott a
gyerekkel. Sajnálta a kislányt, amiért meghalt az édesanyja. Vidám
természetű, aranyos lányka volt, akit a minden jel szerint apának is
nagyszerű Gabriel láthatóan nagyon szeretett. Mindenhova elvitte
magával az eleven eszű kislányt, még műterem-látogatásokra és
hosszabb utakra is.
Lorenzót már rég nem érdekelték a gyerekek, még a sajátjai sem,
és továbbra sem akart gyereket a még mindig fiatal és szép
Maylistől. Teljesen magának akarta őt, osztatlan figyelmet igényelt
tőle, amit bőségesen meg is kapott. Éppen ezért kellemetlen
meglepetésként érte mindkettőjüket, amikor Maylis felfedezte, hogy
tizenkét évi szerelmi viszony után ezúttal terhes maradt. Ez nem
szerepelt a terveikben. Harminckét éves volt, Lorenzo hetvenkettő,
és minden eddiginél jobban lekötötte a festés. Miután megtudta a
hírt, hetekig fújt Maylisre, és bár végül kelletlenül tudomásul vette,
a legkevésbé sem volt elragadtatva egy gyerek érkezésétől. Maylis
is tele volt aggodalommal. Csak lassan, ahogy a baba nőtt benne,
barátkozott össze a gondolattal, mígnem egyszer csak ráébredt:
nagyon is sokat jelent számára, hogy megszülheti Lorenzo gyerekét.
Az fel sem merült, hogy összeházasodjanak, hiszen Lorenzónak ott
volt a felesége, aki még élt. A szülővárosában élő unokatestvérei
néhány évenként megerősítették ezt – nem mintha Lorenzót
érdekelte volna.
A terhessége előrehaladtával Lorenzo újra meg újra lefestette
Maylist, és a gyermekét hordozó, megváltozott testű nőbe valahogy
még szerelmesebb lett, mint valaha. Gabriel is egyetértett vele
abban, hogy a mostani Maylist ábrázoló képei előkelő helyen állnak
a legjobb művei között. Gabriel arra gondolt, hogy soha nem látta
még ilyen gyönyörűnek Maylist.
A nő boldogan viselte a terhességét, és a fiuk azon az éjszakán
született meg, amikor Lorenzo épp a barátaival vacsorázott a
műtermében. Maylis megfőzte nekik a vacsorát, és a férfiak jó sok
bort ittak hozzá. Ő nem szólt semmit, de már az este érezte a
fájásokat; végül fölment az emeletre, és amíg a férfiak odalent ittak,
elhívta az orvost. Lorenzo és a többiek jóformán észre sem vették,
amikor az orvos megérkezett, és fölment a hálószobába, hogy
világra segítse a babát. A pici gyorsan és könnyen jött a világra. Két
órával a szülés után Maylis diadalmas mosollyal, karjában a plédbe
bugyolált kisfiúval, megjelent a lépcső tetején. Lorenzo bizonytalan
léptekkel fölment a lépcsőn, hogy megcsókolja, és attól a perctől
kezdve, hogy meglátta a kisfiút, valósággal beleszeretett. Maylis
nagyapja után Théophilnek nevezték el, és Theo, ahogy otthon
hívták, apja életének legfőbb öröme lett.
Lorenzo legszebb képei közé tartoznak azok, amelyek Maylist
ábrázolják, karjában a csecsemő Theó-val, vagy a babát szoptatva.
És a cseperedő kisfiút is többször lefestette. Ráadásul valamennyi
gyermeke közül egyedül Theo örökölte a tehetségét. Attól kezdve,
hogy ceruzát tudott tartani dundi kezecskéjében, már apja mellett
firkálgatott. Ez újabb izgalommal töltötte el Lorenzót, aki próbált a
kisfiúnak mindent megtanítani, amit csak tudott. Lorenzo
nyolcvanhárom éves volt, mire Theo betöltötte a tízet, és addigra
már biztosan lehetett tudni, hogy egy napon éppoly tehetséges festő
lesz, mint az apja, még ha a stílusa már ebben a zsenge korban is
egészen más volt. Ők ketten órákig rajzoltak és festettek egymás
mellett, és Maylis élvezettel figyelte őket. Theo volt életük legfőbb
gyönyörűsége.
Gabriel addigra már rávette Lorenzót, hogy vásároljon egy szép
házat St. Paul de Vence-ban, de továbbra is a műteremben festett,
Theo pedig iskola után mindig csatlakozott hozzá. Maylisnek
esténként jószerivel úgy kellett hazavonszolnia mindkettőjüket.
Aggódott Lorenzóért, aki továbbra is jó egészségnek örvendett, és
mint mindig, most is keményen dolgozott, de lassan, fokozatosan
egyre törékenyebbé vált. A köhögése egész télen kitartott, ha Maylis
ennivalót hagyott neki a műteremben, de nem maradt ott, hogy
odaadja az ételt, egyszerűen elfelejtett enni. Ezzel szemben
ugyanolyan szenvedéllyel dolgozott, mint régen, és el volt szánva,
hogy minden tudását átadja Theónak.
Maylis meglepetésére azon a télen Lorenzo üzenetet kapott,
hogy a felesége meghalt, s a férfi most ragaszkodott hozzá, hogy a
dombtetőn lévő templomban megtartsák az esküvőt, és Gabriel
legyen a tanújuk. Azt mondta, Theóért akarja megcsinálni. Így
aztán Theo tízéves korában összeházasodtak.
Ezek után Gabriel volt az, aki egy újabb fontos lépés megtételére
unszolta. Lorenzót továbbra sem érdekelte, hogy a párizsi
galériában kiállítást rendezzenek, de Gabriel az egyik festményét
egy fontos aukción akarta eladni, hogy ezzel alapozza meg a művei
reális nyílt piaci árát. Lorenzo ezúttal is foggal-körömmel harcolt
ellene, és Gabriel csak azzal tudta rávenni, hogy Theóért kell
megtennie, mert a pénz, amit keres, egyszer még fontos lehet Theo
biztos megélhetése szempontjából. És mint mindig, amikor Gabriel
kellő eréllyel győzködte, Lorenzo vonakodva bár, de beleegyezett.
Olyan döntés volt ez, amely végül mindannyiuk életét
megváltoztatta. A festmény a Christie’s májusi aukcióján kelt el,
méghozzá egy vagyonért, többért, mint amennyit Lorenzo egész
életében keresett, vagy amennyit egyáltalán keresni akart. És
közben állította, hogy ez nem is a legjobb műve, ezért is egyezett
bele, hogy megváljon tőle.
Még Gabrielt is meglepte, hogy a kép mennyiért kelt el. Azt
remélte, hogy idővel magasabb szintre tudja vinni Lorenzo
képeinek árát, arra viszont nem számított, hogy a célt egyetlen
húzással fogja elérni. Ami ezután történt, arra már nem volt
befolyásuk. A következő nyolc év alatt Lorenzo képei, már amikor
engedte, hogy eladják őket, csillagászati áron keltek el, a gyűjtők és
a múzeumok beszerzési listáján pedig igen előkelő helyen álltak. Ha
kellőképpen pénzsóvár, most nagy vagyont gyűjthetett volna. És
mint kiderült, így is vagyonos ember lett. Az a tény, hogy nem
szívesen adott el képet, és Maylis sem vált meg azoktól, amelyeket
Lorenzo neki adott, még feljebb tornázta a művei árát.
Lorenzo tehát nagyon gazdag emberként halt meg kilencvenegy
éves korában. Theo tizennyolc éves volt ekkor, és a második évet
végezte Párizsban, a Beaux-Arts-ban, ahová apja kívánságára
iratkozott be. Lorenzo halála megsemmisítő erejű csapást jelentett
mindannyiuk, legfőképpen Maylis és Theo, de Gabriel számára is,
aki immár több mint húsz éve szerette a festőt, kezelte az üzleti
ügyeit, és közeli barátjának tekintette őt, annak ellenére, hogy
Lorenzo a haláláig fáradhatatlanul szórta rá a szidalmakat.
Valójában szeretetteljes kötekedés volt ez részéről, amit titokban
mindketten élveztek.
Amikor Lorenzo meghalt, Gabriel már tető alá hozta a karrierjét,
és ő intézett mindent Maylisnek és a fiának egyaránt. Lorenzo
korához mérten az utolsó pillanatig kiváló egészségnek örvendett,
és élete utolsó évében még keményebben dolgozott, mintha
ösztönösen tudta volna, hogy fogytán az ideje. Tekintélyes vagyont
hagyott Maylisre és Theóra, mind képekben, mind befektetésekben,
amiket Gabriel eszközölt számára. Maylis el sem akarta hinni,
amikor Gabriel elárulta neki a vagyonuk értékét. Nem is sejtette,
mennyi pénze volt Lorenzónak. Ő mindig csak a férfit látta benne,
akit harminc éven keresztül szenvedélyesen szeretett.
Gabriel könyörgése ellenére, amit elengedett a füle mellett,
Lorenzo úgy halt meg, hogy nem hagyott végrendeletet, és így a
francia törvény értelmében a vagyona kétharmadát Theo örökölte,
mint egyetlen törvényes gyermeke, a fennmaradó egyharmad pedig
Maylist, a feleségét illette. Egyik napról a másikra dúsgazdag nő
lett, különösen azoknak a festményeknek a tulajdonosaként,
amelyeket Lorenzótól kapott, és mostanára már tekintélyes
gyűjteménnyé álltak össze. A művek fennmaradó része Theo
tulajdonába került a bankban lévő készpénz és a Gabriel által
végrehajtott befektetések kétharmadával együtt. Mindezekből
Lorenzo szeretőitől született hét gyermeke egy fillért sem örökölt.
Miután Maylis alaposan és körültekintően megtanácskozta a
dolgot Gabriellel, utasította a férfit, hogy felezze el a
befektetésekből származó részesedését, és a saját részének felét, a
festményeket leszámítva, szétosztotta a hét meglepett és hálás
gyerek között. Még Gabriel is elámult ezen a nagylelkű gesztuson,
de Maylis közölte, hogy ennyi pénz elég neki, és azt is tudta, hogy
Luca gyerekei között többnek is nagyobb szüksége van a pénzre,
mint neki. Ő és Theo egy életre el voltak látva anyagiakkal, és
Theónak kétszer annyija volt, mint neki.
Theo apja halála után még két évig folytatta a tanulmányait a
Beaux-Arts-on, azután visszaköltözött St. Paul de Vence-ba, és ott
kezdett dolgozni. Vett magának egy kis házat, amihez egy
napfényes műterem is tartozott. Maylis visszahurcolkodott Lorenzo
régi műtermébe, és az emeleti lakásban élt, ott, ahol a fia
megszületett. Az a ház pedig, amelyet Lorenzo Gabriel
rábeszélésére vásárolt, üresen, lakatlanul állt. Maylis kijelentette,
hogy nem tudna abban a házban élni, ahol Lorenzo meghalt,
közelebb érezte magát hozzá a műteremben. Gabriel ezt
egészségtelennek tartotta, de nem tudta lebeszélni róla az asszonyt.
Két évvel Lorenzo halála után Maylis még mindig
vigasztalhatatlan volt, és képtelen a továbblépésre. Gabriel néhány
hetenként eljött meglátogatni. Még mindig csak ötvenhárom éves
múlt, de semmi mást nem akart, mint Lorenzo képei előtt állva
búslakodni, és emlékezni a képek születésére, különösen azokéra,
amelyeket a férje akkor festett, amikor ő még fiatal volt, vagy
amikor Theót hordta a szíve alatt. Theót megviselte anyja
lelkiállapotának látása, és a dolog gyakran szóba került közte és
Gabriel között, amikor együtt vacsoráztak Theo házában. Mint a
család régi barátja, Gabriel olyan volt Theo számára, mintha az apja
lenne.
Öt évvel Lorenzo halála után Maylis sebe mintha végre
begyógyult volna. Újra élni kezdett. Támadt egy őrült ötlete, amiről
végül kiderült, hogy nem is olyan őrült. Fiatalkorában szeretett az
étteremben dolgozni, és a La Colombe d’Or nagyon jól menő hely
volt. Elhatározta, hogy azt a házat, amelyet Lorenzo maguknak
vásárolt, étteremmé alakítja át, és ott mutatja be a férje képeit.
Amióta meghalt, mindössze egy festményt adott el, a többit nem
volt hajlandó, és azt sem engedte, hogy Gabriel aukcióra vigye őket.
A pénzre nem volt szüksége, és egyik képtől sem akart megválni.
Ez idő szerint Theónak sem volt oka arra, hogy eladjon a képei
közül, így aztán Lorenzo Luca festményeinek piaca pangott,
miközben a képek ára évről évre feljebb kúszott. Az eladások teljes
befagyasztása gyorsuló ütemben növelte az értéküket, még ha nem
is ez volt Maylis célja.
Az azonban nagyon is kedvére való volt, hogy a saját
éttermükben, az egykori otthonukban állítsa ki őket, amely így
szinte múzeumként szolgált Lorenzo művei számára. És a hat
hálószobát ki is adhatta volna, ha akarja, a művészvilág jeles
képviselőinek. Theo őrültségnek tartotta, amikor anyja előadta az
elképzelését, de Gabriel meggyőzte, hogy ez jót fog tenni neki, segít,
hogy visszatérhessen az aktív életbe. Maylis ötvenhat éves volt, és
nem gyászolhatta örökké Lorenzót.
Gabriel reménye bevált, az étterem valóban jót tett Maylisnek.
Életcélt adott neki. Egy évbe telt, hogy elvégezzék a szükséges
átalakításokat a házban, megépítsék a konyhát, és kialakítsák azt a
gyönyörű kertet, ahová nyári estéken a vendégek kiülhettek
vacsorázni. Az egyik legjobb párizsi főszakácsot szerződtette, és
mivel ő éppúgy gyűlölt Párizsba utazni, mint annak idején Lorenzo,
minden szakács, akivel interjút akart készíteni, leutazott hozzá St.
Paul de Vence-ba. Maylis már csaknem harminc éve nem volt
Párizsban, és sohasem járt Gabriel galériájában. Boldognak érezte
magát St. Paul de Vence-ban, Gabrielnek pedig megengedte, hogy a
sűrű látogatásai alkalmával a ház egyik hálószobájában lakjon. A
férfi tanácsokat is adott neki az étteremmel kapcsolatban, amelyet
Maylis Da Lorenzónak nevezett el az egyetlen férfi iránti
tiszteletből, akit szeretett.
Az étterem már az első évben meglepően nagy siker volt,
annyira, hogy három hónapra előre kellett asztalt foglalni.
Mindenhonnan jöttek a kifinomult ízlésű művészetkedvelők, hogy
lássák Lorenzo műveit, és közben elfogyasszák a háromcsillagos
ételt, amellyel csak a La Colombe d’Oré vetekedett. Maylis kiváló
maître d’hôtelt szerződtetett, aki az étterem és a kert rendjére
felügyelt, és első osztályú sommelier-t, akinek a segítségével
jobbnál jobb borokkal töltötték fel a borpincét. Rövid idő alatt az
övé lett az egyik legjobb étterem egész Dél-Franciaországban,
amelyet előszeretettel látogatták a képzőművészet és a
gasztronómia szerelmesei, Maylisből pedig elragadó háziasszony
vált, aki úgy viselkedett a vendégekkel, ahogy egykor Lorenzo
művészbarátaival. A régi tűz most is lobogott benne, ettől lett belőle
a vidék egyik legjobb éttermének nagy tiszteletnek és
közkedveltségnek örvendő tulajdonosa. Ezt a tehetségét senki sem
sejtette, Gabriel gyakran mondogatta is, hogy nagyon büszke rá.
Ők ketten mindig is jó barátok voltak, de a Lorenzo halála óta
eltelt évek alatt még közelebb kerültek egymáshoz, mivel Gabriel
folyamatosan ellátta tanácsokkal, és az étterem megnyitása után is
sokat segített neki. Két év múlt el azóta, és most jött el az ideje, hogy
Gabriel összeszedje a bátorságát, és bevallja Maylisnek, hogyan érez
már évek óta iránta.
Egyre több időt töltött St. Paul de Vence-ban, néha hetekig lakott
az étterem fölötti egyik hálószobában, elvileg azért, hogy tanácsokat
adjon az asszonynak, de valójában csak együtt akart lenni vele.
Ekkor már hosszabb időket is távol tudott tölteni Párizstól, mert a
lánya, Marie-Claude, a galériában dolgozott, és Gabriel bízott
benne, hogy elboldogul vele.
Marie-Claude remek munkát végzett a galériában, noha
panaszkodott, amiért apja olyan hosszú időkre távol marad, és az ő
vállára rak minden felelősséget. Ezzel együtt élvezte a dolgot, sőt
néhány új, kortárs festőt is bemutatott, akiknek a képei jó áron
keltek el. Apjához hasonlóan szeretett új művészeket felfedezni, és a
műveiket kiállítani a galériában. Jó szeme volt ahhoz, hogy mit
lehet eladni a művészeti piacon. Gabriel büszke volt rá, és joggal.
Egy nyugodt éjszakán, amikor már bezárták az éttermet és kint
ültek az egyik kerti asztalnál, Gabriel kitárta a szívét Maylisnek.
Szinte a megismerkedésük első percétől kezdve szerelmes volt belé,
és csak az öreg barátja iránti tisztelet, meg a két ember egymás
iránti szerelme tartotta vissza, hogy már korábban bevallja az
érzelmeit. De most, hogy az asszony visszanyerte az életkedvét, és a
megálmodott étterme sikeres lett, úgy érezte, eljött az alkalmas
pillanat. Most vagy soha. Ennek ellenére rettegett attól, hogy
tönkreteszi a csaknem három évtizedes barátságukat.
Gabriel vallomása megdöbbentette Maylist. Másnap beszámolt
róla a fiának. Theo tudta, mennyire szerették egymást a szülei, s azt
is, hogy apja csodálatos művész volt, de korántsem az a szent
ember, akinek anyja a halála óta lefestette. Emlékezett rá, hogy
ahogy egyre öregedett, milyen goromba tudott lenni az anyjával,
aki neki szentelte az egész életét, és minden hibáját megbocsátotta.
Theo sokkal reálisabban látta, ki volt valójában az apja: hirtelen
haragú, házsártos, nehéz természetű, önmagát mindig előtérbe
állító, időnként zsarnoki hajlamú férfi, aki hatalmában tartotta az
anyját, és a kor előrehaladtával a természete cseppet sem javult.
Gabriel sokkal szelídebb ember volt, igazi adakozó természet,
akiben mélységes aggodalom élt Maylis iránt, és apjával ellentétben
mindig az ő javát kereste. Theo az apja halála óta sejtette, és remélte
is, hogy Gabriel szerelmes az anyjába. Mindig is nagyszerű
embernek, az anyjához illő férfinak tartotta őt, és arra bátorította
Maylist, hogy vegye komolyan fontolóra Gabriel érzéseit. Elmondta
neki, hogy jobb társat el sem tudna képzelni számára, és nem
szeretné, ha élete végéig egyedül maradna.
– De mit szólna hozzá az apád? Nem lenne árulás? Végtére is jó
barátok voltak. Még ha apád néha gorombán bánt is vele.
– Gorombán? – Theo elnevette magát. – Amióta az eszemet
tudom, csalónak, szélhámosnak nevezte. „Az én szélhámos párizsi
műkereskedőm.” Nem ismerek rajtad kívül más emberi lényt, aki el
tudta volna viselni őt. És Gabriel mindig kitartott mellettünk, most
is itt van veled, maman. És ha kezdettől fogva szerelmes volt beléd,
az is a javára írandó, hogy nem adta tanújelét, amíg papa élt.
Mindkettőtök igaz barátja volt. Ha most elfogadod őt magad
mellett, az nem árulás, hanem áldás lesz mindkettőtöknek. Túl
fiatal vagy ahhoz, maman, hogy egyedül élj. Gabriel jó ember. Én
örülök. Megérdemled, hogy boldog legyél, és ő is megérdemli. Theo
azt is tudta, hogy Gabriellel könnyebb lesz együtt élni, mint az
apjával volt, és sokkal kedvesebben fog bánni az anyjával. Gabriel
igazi úriember volt, és Theo örült, hogy végre nyilatkozott. Remélte,
hogy anyja elfogadja őt, és végül így is történt.
Pár nap múlva Maylis elmondta Gabrielnek, hogy soha senkit
nem tudna úgy szeretni, ahogy Lorenzót szerette, és bár Gabrielt
őszintén szereti, de mindig csak a barátjának tekintette. Most
azonban, hogy megtudta, hogyan érez iránta, úgy gondolja, idővel
részéről a barátságból akár több is lehet. De azt is elmondta, hogy
ha kettejük romantikus kapcsolata kölcsönössé válna, Lorenzo
akkor is és mindig megmarad számára az első szerelemnek, élete
nagy szerelmének. Gabrielnek be kell érnie a második hellyel, és
mindenképpen kisebb szerepet fog játszani az életében, ami szerinte
nem fair vele szemben.
Mivel Gabriel szerette őt, hajlandó volt ezt tudomásul venni,
csendben reménykedve, hogy egy napon Maylis teljesen megnyitja
előtte a szívét. Úgy számolt ezzel, mint ígéretes lehetőséggel, és
hajlandó volt vállalni a kockázatot. Ezek után csak lassan
közeledett, tette a szépet, szelíden udvarolt, romantikus
apróságokkal kedveskedett Maylisnek. Végül elhívta egy hétvégére
Velencébe, ahol a dolgok a maguk természetes útját követve
megtörténtek, és attól fogva egy pár voltak. Eleinte titokban
tartották, és azóta sem csináltak nagy ügyet belőle. Gabriel továbbra
is megkapta az étterem felett lévő szobát, ahol a holmiját tartotta, de
pár éve már a műteremben aludt Maylisszel. Együtt utaztak ide-
oda, élvezték egymás társaságát. Maylis már azt is bevallotta, hogy
szereti Gabrielt, és őszintén így is érezte, de továbbra is rajongva
emlegette Lorenzót, magasztalta a zsenijét meg a többnyire csak
képzelt erényeit, Gabriel pedig hagyta, és nem ábrándította ki az
illúzióiból.
Már négy éve szerették egymást, és Gabriel boldog volt ebben a
kapcsolatban, amelynek korlátait a Maylis iránti szerelmétől
indíttatva tudomásul vette. Sohasem hozta szóba, hogy feleségül
venné Maylist, nem kért többet, mint amennyit az asszony hajlandó
volt magából nyújtani neki. Theo néha megrótta az anyját, amiért
túl sokat emlegeti Lorenzót Gabriel füle hallatára – a fiú sajnálta
Gábrielt, helyette is szenvedett emiatt.
– Miért? – kérdezte Maylis meglepetten. – Gabriel is szerette
apádat. Tudja, milyen nagy művész volt, és hogy milyen sokat
jelentett nekem. Nem várja el tőlem, hogy elfelejtsem, vagy hogy ne
beszéljek róla a vendégeknek, akik a műveit látni jönnek el az
étterembe. Ezért utaznak ide.
– De Gabriel azért van itt, mert szeret téged – válaszolta szelíden
Theo. Mindig csodálta Gabriel türelmét, amivel elviselte, hogy
anyja életében ő csak a második lehet, másodhegedűs egy olyan
ember mellett, aki már tizenkét éve halott, és a legkevésbé sem volt
az a szent ember, akinek anyja tartotta. Akármennyire szerette,
csodálta Theo az apját, Gabrielt jobb embernek gondolta, nem
beszélve arról, hogy mennyivel szebben bánt az anyjával, mint apja
az utolsó éveiben. Lorenzo nagy művész volt, de nagyon nehéz
természetű ember. Soha, még fiatalkorában sem volt könnyű együtt
élni vele, állították azok, akik már akkor ismerték őt. És a tehetsége,
amely izzó lángként égett benne, néha megperzselte azokat is, akik
a legközelebb voltak hozzá, és akik a legjobban szerették őt.
Gabriel élénken érdeklődött Theo művei iránt is. Nem ajánlotta
fel neki, hogy képviselni fogja, mert úgy gondolta, hogy Theónak
legyen saját galériája, ne éljen az apja árnyékában. Theo nagyon
tehetséges művész volt, de teljesen más felfogású, mint Lorenzo.
Harmincéves korára jó úton volt, hogy a tehetsége
kiteljesedésével apja nyomdokaiba lépjen. Nagyon komolyan vette
a művészetét, és csak akkor hagyta magát kizökkenteni a
munkából, ha anyja megkérte, hogy segítsen neki az étteremben –
ha valami gond volt, ha túlvállalták magukat, vagy kevés volt a
személyzet, ami csak igen ritkán fordult elő. Amennyire anyja
élvezte az éttermet, Theótól annyira idegen volt. Ki nem állhatta,
hogy üdvözölnie kell a vendégeket, és nem szerette hallani, amikor
Maylis magasztalta apja erényeit. Épp eleget hallotta gyerek- és
ifjúkorában, és még inkább apja halála óta. Miközben hallgatta, a
legszívesebben üvöltött volna. Nem szerette az étterem körüli
felhajtást sem. Visszafogottabb, zártabb személyiség volt, mint az
anyja.
Gabriel megadta neki azoknak a galériáknak a neveit,
amelyekről úgy gondolta, hogy Theónak föl kellene keresnie, ám ő
állította, hogy még nem áll erre készen, még pár évig dolgozni akar,
mielőtt bemutatkozna Párizsban. Már több tárlaton kiállította a
műveit, de még egyetlen galériával sem állapodott meg. Gabriel
unszolta, hogy tegye meg – kezdettől fogva erős támaszként állt
Theo mellett. A fiú azért is hálás volt neki, mert kitartott az anyja
mellett, és hozzá hasonlóan ő is remélte, hogy egyszer majd össze
fognak házasodni. De látni való volt, hogy Maylis még nem áll erre
készen.
A házasság Theo számára sem volt prioritás. Több kapcsolata is
volt, némelyik pár hónapig vagy egy évig tartott, és jóval több ennél
sokkal rövidebb ideig. Túlságosan a művészi munkának szentelte
magát, semhogy komoly energiákat fektessen be a nőkkel való
kapcsolatába. Ők ezt mindig rossz néven vették, és végül
otthagyták. És arra is érzékeny volt, ha valaki az apja miatt
érdeklődött iránta. Chloéval, a mostani barátnőjével hat hónapja járt
együtt. Ő is képzőművész volt, de eladásra dolgozott, egy St.
Tropez-i galéria árulta a képeit turistáknak. Ezek a képek persze
egészen mások voltak, mint amiket Theo festett a maga Beaux-Arts-
ban szerzett tudása és diplomája, genetikai öröksége, veleszületett
tehetsége és hosszú távú, komoly becsvágya birtokában. Chloe csak
annyi pénzt akart keresni, hogy fizesse a lakbérét, és újabban
felhánytorgatta Theónak, hogy kevés időt tölt vele, és hogy soha
nem mennek sehova. Theo legtöbb kapcsolata így ért véget, ez a
mostani is afelé közeledett.
Chloe eljutott a kettőjük viszonyában odáig, hogy már tele volt
panasszal.
Theo ugyanakkor a munkának épp egy különösen intenzív
szakaszánál tartott, amikor egy új technikát fejlesztett ki, és annak
tökéletesítésén dolgozott. Nem volt szerelmes Chloéba, de jól
megvoltak egymással az ágyban, és isteni alakja volt. Mióta
betöltötte a harmincat, egyik napról a másikra a házasságról kezdett
beszélni, ami rendszerint a lélekharang megkondítását jelentette
Theo számára. Egyáltalán nem állt készen a megállapodásra és a
gyerekekre. A nők és a munkája közötti összecsapásokban
szükségszerűen a munka győzött.
Maylis, mint minden este, sorra járta a kerti asztalokat, hogy
van-e rajtuk virág és gyertya, kifogástalan-e a terítő, csillognak-e az
ezüstök. Minden dologban tökéletességre törekedett, és ügyelt,
hogy az étteremben mindig minden rendben menjen. Az elmúlt hat
évben sok tapasztalatot szerzett az üzlet működtetésében, így a Da
Lorenzóban soha semmi nem történt véletlenszerűen, rögtönözve.
A kerthelyiség éppoly gyönyörű volt, mint amilyen
ínycsiklandozók az ételek, és kitűnők a borok.
Mialatt a szokásos ellenőrző útját végezte, az egyik pincér
odament hozzá. Telt ház volt, és két óra múlva nyitniuk kellett
vacsorára.
– Madame Luca, Jean-Pierre van a telefonnál.
Jean-Pierre kitűnő munkaerő volt, az ő nagyszerű maître d’-je, de
a puszta tény, hogy telefonon hívja, semmi jót nem jelentett.
– Minden rendben? – kérdezte Maylis, akin még farmernadrág és
egy fehér ingblúz volt. Egy óra múlva akart átöltözni; rendszerint
fekete selyemruhát, tűsarkú cipőt és a nyakában gyöngysort viselt,
hosszú fehér haját sima kontyba fésülve feltűzte. Szép nő volt még
most, hatvanhárom éves korában is.
– Nem, sajnos – felelte Jean-Pierre erőtlen hangon. – Ma Antibes-
ban ebédeltem, és kikészült tőle a gyomrom. Romlott lehetett a
kagyló.
– A fenébe – morogta Maylis, és az órájára pillantott. Még van
ideje felhívni Theót, habár tudta, mennyire utálja ezt a fia. De mivel
ez egy családi vállalkozás volt, valahányszor ő vagy a maître d’
nem jöhetett dolgozni, mindig a fiát hívta, aki sohasem tagadta meg
a segítséget.
– Nagyon rosszul vagyok, nem tudok odamenni -mondta Jean-
Pierre, aki sohasem telefonált, csak ha már tényleg nagyon beteg
volt.
– Ne aggódjon emiatt, majd felhívom Theót. Biztos vagyok
benne, hogy nincs semmi más dolga. – Theo állandóan a
műtermében volt, és dolgozott. Nagyon szegényes társadalmi életet
élt, rendszerint az estéit is festéssel töltötte.
Jean-Pierre még egyszer elnézést kért, és letette a telefont. Maylis
egy perc múlva felhívta Theót, és amikor a fiú a sokadik csengetésre
felvette, a hangja szórakozottságról árulkodott. Föl sem akarta
venni a telefont, de amikor a kijelzőjére pillantott, látta, hogy ki
keresi.
– Szia, maman. Mi újság? – Közben hunyorogva nézte a vásznat,
nem tudva eldönteni, tetszik-e neki, amit most csinált. Nagyon
kritikusan viszonyult a saját munkájához, akárcsak annak idején az
apja.
– Jean-Pierre rosszul van – tért rá nyomban a lényegre az anyja. –
Ki tudsz segíteni?
Theo felnyögött.
– Épp dolgozom valamin, és utálom, ha félbe kell hagynom.
Ráadásul megígértem Chloénak, hogy ma este elviszem valahova.
– Itt megetethetjük, ha hajlandó olyan későig várni.
Theo tudta, hogy ez este tizenegy és éjfél közötti vacsorát jelent,
amikor már a vendégek túlnyomó része elment. És neki addig egy
perc ideje sem lesz arra, hogy leüljön Chloéval. Neki kell
felügyelnie a pincérekre, foglalkozni a legfontosabb vendégekkel,
gondoskodni róla, hogy a vacsorájuk jól sikerüljön. A
legillusztrisabb személyiségekre az anyja fog figyelni, hogy minden
igényük ki legyen elégítve, de mindebből neki is ki kell vennie a
részét. Egyedül azt nem vallotta be soha, hogy ő Lorenzo Luca fia.
Szeretett névtelennek maradni olyankor, amikor anyjának
dolgozott, amit ő elnézett neki, de magában azt gondolta, hogy a fiú
inkább büszke lehetne rá. Theo kívánságára azonban soha nem
árulta el a vendégeiknek, hogy ő a fia. És hálás volt a segítségéért.
Theo figyelmes és türelmes volt vele, és ha tudott, segített. Ezt, mint
egyetlen gyerek, kötelességének tartotta, és egyébként is szerette az
anyját. Mindig jól kijöttek egymással, habár Maylis aggódott érte,
amiért egyedül volt, ha meg járt valakivel, rendszerint nem tetszett
neki a nő.
– Hányra jöjjek?
Theo hangján érezni lehetett, hogy nem repes az örömtől.
Tisztelte, sőt csodálta anyját, amiért sikerre vitte az éttermét, de
nem szeretett oda járni, főleg nem öltönyben és nyakkendőben, és
kifejezetten gyűlölte, hogy elbűvölően kell viselkednie
vadidegenekkel, akiket soha többé nem fog látni. Az anyjának,
lévén sokkal extrovertáltabb, ez örömet jelentett. Számára az
étterem helyettesítette a társasági életet, és alkalmat adott arra,
hogy sokféle érdekes emberrel teremtsen kapcsolatot.
– Gyere fél nyolcra. Első körben nyolckor szolgáljuk fel a
vacsorát.
Néha jöttek amerikaiak, akik korábban szerettek volna
vacsorázni, de ma nem voltak ilyen vendégeik. Az előre
bejelentkezettek listáján csupa európai szerepelt, kivéve az egy
Vlagyimir Sztanyiszlaszt, az ő látogatása nagy sikernek számított;
Maylis tudta, hogy még sohasem járt náluk. Azt akarta, hogy aznap
este is minden zökkenőmentesen menjen, különösen Sztanyiszlasz
számára. Tudott a férfi műgyűjteményéről, és remélte, hogy meg
fogja csodálni Lorenzo képeit, hiszen nyilván ezért jön. Két
személyre foglalt asztalt az egyik törzsvendégükön keresztül.
– Chloe meg fog ölni – mondta Theo, azon töprengve, hogy mit
mondjon a lánynak. Nincs mese, meg kell mondania az igazat, hogy
segítenie kell az anyjának az étteremben, amit ő ürügynek fog
tartani, hogy ne kelljen elvinnie őt sehova.
– Holnap este majd kárpótolhatod a maiért – felelte az anyja
vidáman.
– Vagy nem. Dolgozni akarok. – Nehéz szakasznál tartott a
képen, amelyen épp dolgozott, és nem akart egymás után két estét
is kihagyni, amíg nem oldotta meg azokat a problémákat, amelyek
lassították a munkát. Az apja is ilyen volt. Az ő univerzumában
nem létezett semmi, csak az a vászon, amelyen épp dolgozott. –
Rendben, semmi vész. Majd megoldom. Ott leszek időre. – Még
soha nem hagyta cserben az anyját.
– Köszönöm, drágám. Ha hétre jössz, együtt ehetsz a
pincérekkel. Ma bouillabaisse-t kapnak rouille mártással. – Tudta,
hogy ez Theo egyik kedvence, noha bármit rendelhetne, amit csak
akar, de ő soha nem használta ki, hogy a főnök fia. Theo szerette azt
enni, amit a többiek, és apjával ellentétben nem volt követelőző.
Mihelyt befejezte a telefont az anyjával, rögtön felhívta Chloét, és
elmondta neki a rossz hírt. A lány nem volt elragadtatva.
– Tényleg nagyon sajnálom. – Theo megígérte, hogy elviszi egy
soccára, ami csicseriborsólisztből készült, speciális sütőben
megsütött pizzaféle volt, és mindketten nagyon szerették. Helyi
étel, és aznap este a téren árulták. Chloe szeretett utána az
öregemberekkel tekézni, akik egész izgalomba jöttek attól, hogy egy
csinos fiatal nő beáll közéjük játszani. Theo is élvezte a játékot,
amikor épp nem dolgozott, de most nem tudott vele lenni, hacsak a
lány nem megy bele egy éjféli vacsorázásba. – Megígértem, hogy
segítek anyámnak. Most hívott fel azzal, hogy beteg a maître’d. Azt
üzeni, hogy gyere te is oda vacsorázni, ha nem bánod, hogy nagyon
későn kapsz enni. Lehet, hogy már tizenegykor kapunk asztalt, ha a
vendégek addigra kezdenek elszállingózni.
De mindketten tudták, hogy a Da Lorenzóban sokkal tovább
szoktak maradni az emberek. Túl romantikus volt a környezet, és
túl marasztaló a légkör, semhogy valaki korán el akarjon menni. A
remek konyha és a művészi élmény mellett ez is része volt a hely
sikerének.
– Azt reméltem, hogy addigra már ágyban leszek – felelte Chloe
mogorván. – És nem egyedül. Nem láttalak egy hete. – Ezt már
mérgesen mondta, ami újabban kezdett megszokottá válni nála.
– Dolgoztam – válaszolta Theo, s közben arra gondolt, hogy ez
olcsó kifogásnak hangozhatott. Mindig ezzel mentette ki magát.
– Nem tudom, miért nem vagy képes normális időben
abbahagyni a munkát. Én mindennap hatkor eljövök a műteremből.
Csakhogy ő eladásra festett középszerű képeket, amit persze a
fiú soha nem mondott volna a szemébe. Az ő munkái más
minőséget képviseltek, ennek ellenére soha egy rossz szót nem
mondott Chloe dolgaira.
– Én más időbeosztásban dolgozom. De ma este tényleg nem
érek rá. Eljönnél olyan későn is az étterembe? – Ez volt a legtöbb,
amit felajánlhatott, és egy mesésen finom vacsorát.
– Nem, nem megyek el. Nincs kedvem kiöltözni. Sortban és
pólóban akarok lenni, és az étterem nekem kicsit túl puccos hely. A
socca meg a tekézés, és utána bumm az ágyba, ez tetszett nekem.
– Nekem is, és sokkal jobban is érezném magam úgy, mint
öltönyben és nyakkendőben, de muszáj segítenem anyámnak.
Ez is bosszantotta Chloét. Párszor találkozott már Theo anyjával,
és az volt róla a benyomása, hogy túl komolyan veszi a művészetet,
és rátelepszik az egy szem fiára. Amúgy sem volt kedve
végighallgatni egy végtelenül unalmas előadást a nagy Lorenzo
Lucáról. Szórakozni akart, jól akarta érezni magát Theóval. Eleinte
nagyon klassz pasinak tartotta: jóképű volt, szexi, és fantasztikus az
ágyban. Most viszont úgy gondolta, hogy túl komolyan veszi a
munkáját.
– Felhívlak, ha végeztem – mondta a fiú. – Talán még el tudok
jönni.
A lány először nem válaszolt, aztán pár sértődött szó után letette
a telefont.
Theo ezek után elment zuhanyozni, és egy óra múlva sötét
öltönyben, fehér ingben és piros nyakkendőben, a jó öreg deux
1
chevaux-jával úton volt az étterembe. Chloe a kocsiját sem szerette,
és nem értette, miért nem vesz magának egy jobb autót. Végtére is
Theo nem valami éhező festő, még ha szeret is úgy kinézni. Magas
termetével nagyon jól festett sötét öltönyben, hátrafésült fekete
hajával. Sötétbarna szeme volt, mint az apjának, és a külseje
természettől fogva megnyerőén hatott, mint általában az olasz
férfiaké. A nők nagyon kedvelték természetes stílusát.
Amikor megérkezett, anyját a konyhában találta a séffel. Maylis
mindennap gondosan végignézte az étlapot, megkóstolt néhány
2
amuse-bouche-t , és most épp azt újságolta a séfnek, hogy ma este
mindegyik rendkívül finomra sikerült. A fiát meglátva boldogan
elmosolyodott. Elégedetten állapította meg, hogy Theo megjelenése
kifogástalan, ma különösen vonzónak látszik, és megköszönte,
hogy eljött. Ezek után elsietett, hogy újra ellenőrizzen valamit a
kertben, Theo pedig a pincérekkel csevegett kicsit, aztán
mindegyikük elfoglalta a saját helyét. Mire az első vendégek nyolc
órakor megérkeztek, Theo és az anyja felkészülve várták őket.
Kezdetét vette egy újabb felejthetetlen vacsora a Da Lorenzóban.

Vlagyimir és Natasa kiléptek a kabinjukból, majd lementek a

lépcsőn az alsó hátsó fedélzetre, elsétáltak a motoros siklócsónakok
és egyéb, a fedélzeten helyet kapott játékszerek mellett, oda, ahol a
segédhajó várakozott, hogy kivigye őket a partra. A nagy sebességű
motorcsónakot Vlagyimir hárommillió dollárért építtette, és nagyon
szerette. Olyanra tervezték, hogy minden más járműnél gyorsabban
haladjon a vízen, ennélfogva percek alatt ott voltak az Hôtel du Cap
kikötőjében. A hajó személyzetének egyik tagja már elvitte a
szállodához Vlagyimir Ferrarijét, amely most ott várta őket.
Vlagyimir néha egy másik kocsiban ülő testőrrel kísértette magát,
de most minden olyan békés volt körülötte, hogy nem érezte
szükségét.
Beült a volán mögé, és elindultak. Ezzel a gyors kocsival
egykettőre St. Paul de Vence-ban lesznek. Natasa becsatolta magát,
Vlagyimir pedig berakott egy CD-t, amiről tudta, hogy Natasa
szereti. Jókedvű volt, előre örült a vacsorának, és annak, hogy az
étteremben láthatja a híres festményeket. Natasa különösen csinos
volt a rövid, halvány rózsaszín ruhájában, amit most vett fel
először. Chanel-ruha volt, a nyakán illedelmes kis csipkegallérral,
hátul derékig kivágva; ő választotta a hozzá való, ugyanolyan színű
szandállal együtt. Natasa elragadóan nézett ki, mint mindig.
– Tetszik az új ruhád – nézett a lányra mosolyogva, miközben
már kint jártak az autóúton.
Natasa rábólintott; örült, hogy a férfi észrevette, noha ő maga
választotta. Most kibontva viselte a haját, amitől még fiatalabbnak
látszott. Vlagyimiron fehér lenvászon öltöny volt, ami még jobban
kiemelte a hajón szerzett barnaságát. Az irodájában töltött néhány
reggeli óra kivételével a napot lustálkodással és napozással
múlatták, amitől mostanára mindketten barnára sültek.
– Szeretlek. Úgy nézel ki, mint egy kislány, amíg meg nem
fordulsz. – A ruha teljesen szabadon hagyta gyönyörűen lebarnult
hátát, amelyen nem jelezte csík a melltartó helyét. Natasa mindig
félmeztelenül napozott a hajón. A ruha egyszerre volt szexi és diák-
lányosan szolid. – Kíváncsi vagyok a képekre – tette még hozzá a
férfi.
Fél kilencre foglaltak asztalt, és Vlagyimir még körül akart nézni,
mielőtt asztalhoz ülnek.
– Én is – felelte könnyedén Natasa. Az útra kiérve lehajtották az
autó tetejét. Meleg este volt. Natasa a rövid út erejéig összekötötte a
haját. Ezzel a tempóval a Ferrarival félannyi idő alatt St. Paul de
Vence-ba értek, és amikor megérkeztek az étteremhez, amely
kívülről semmiben sem különbözött az itt megszokott régies
házaktól, egy alkalmazott elvitte a kocsijukat.
A kapuboltozat alatt áthaladva egy belső udvarra érkeztek, ahol
fekete ruhába öltözött, hófehér haját a tarkóján kontyba fésülve
viselő asszony közeledett feléjük mosolyogva. Maylis azonnal
felismerte Vlagyimirt. Odaérve Madame Luca néven mutatkozott
be, majd érdeklődő tekintettel Natasára nézett.
– Öt perc múlva elkészül az asztaluk. Szívesen körbejárnák előbb
a házat, és megnéznék Lorenzo képeit? – kérdezte, mintha barátok
lennének, Vlagyimir pedig örömmel rábólintott. Natasa követte
őket a házba, s közben újból leengedte a haját.
A falak fehérre voltak festve, hogy semmi ne vonhassa el a
figyelmet Lorenzo képeiről. Szorosan egymás mellett sorakoztak a
falakon, mert másképp nem fértek volna el. Ámulva nézték a színek
gazdagságát és a mesteri ecsetkezelést. Amikor Vlagyimir megállt,
hogy megcsodáljon egy gyönyörű fiatal nőt ábrázoló festményt,
mindketten fölismerték benne az asszonyt, aki fogadta őket. A kép
alatt egy kis bronztáblán az állt, hogy „Nem eladó”. Vlagyimir
megbűvölten nézte, alig tudta rávenni magát, hogy elinduljon a
következőhöz. Natasára mindegyik mély benyomást tett, és ahogy
egyik képtől a másikig sétált, mindenütt ugyanazt a táblácskát látta.
– Hát, ez tényleg nem egy galéria – jegyezte meg Vlagyimir kicsit
bosszúsan, miután ő is felfedezte az összes „Nem eladó” jelzést.
Amikor végigjárták a szobát, következett a jobbról-balról
festményekkel kirakott folyosó, majd egy másik szoba. Egyetlen
kép sem volt eladó. – Úgy kezeli a gyűjteményt, mint valami
múzeumot – jelentette ki Vlagyimir.
– Ma olvastam róla a neten. Ez az egész az ő gyűjteménye, és
feltehetően még több van elraktározva és a műteremben –
magyarázta Natasa. Szeretett jól informált lenni, ha elmentek
valahova, és amit megtudott, megosztotta a férfival.
– Nevetséges, hogy egyet sem ad el közülük – mondta
Vlagyimir, miközben visszafelé tartottak az első szobába. Natasa
meglátott egy sötétkék öltönyös fiatalembert, amint őket figyeli. A
haja fekete volt, a szeme sötétbarna, és nem szólította meg a
vendégeket. Natasa érezte, hogy a fiatalember feszülten fürkészi, de
aztán újra kiment. A lányra mély benyomást tett a fiatal férfi
komoly tekintete. Ahogy kisétáltak a kertbe, ahol Maylis már várta,
hogy az asztalukhoz vezesse őket, újra megpillantotta őt.
Amikor leültek, Maylis rájuk mosolygott, és közben akaratlanul
is arra gondolt, hogy milyen gyönyörű ez a lány, milyen tökéletesek
az arcvonásai. De aztán újra Vlagyimir felé fordult:
– Érdekesnek találták a házban tett sétát? – kérdezte kedvesen.
– Észrevettem, hogy a képek közül egy sem eladó – felelte
Vlagyimir komolyan. Látszott rajta, hogy nem örül ennek.
– Így van – bólintott Maylis. – Nem adjuk el a képeit. A családi
gyűjtemény részei. A férjemet egy galéria képviselte Párizsban. A
Bovigny Ferrand. – Gabrielnek kezdetben volt egy partnere, akit
évekkel ezelőtt kivásárolt, de a nevet megtartotta, mert az addigra
már jól ismert volt. Georges Bovigny tekintélyes összeget kapott
érte.
– Náluk sincs egyetlen eladó képe sem. – Vlagyimir már
érdeklődött a galériánál. – Úgy tudom, már nem lehet hozzájutni a
képeihez a piacon – mondta az asszony arcát fürkészve.
– Nem, amióta tizenkét éve meghalt – válaszolta Maylis
udvariasan.
– Ön nagyon szerencsés, hogy a művei közül ilyen sok van a
birtokában – jegyezte meg Vlagyimir kissé csípősen az étterem és a
műalkotások tulajdonosnőjének.
– Valóban – felelte az asszony. – Remélem, ízleni fog a vacsora. –
Melegen rájuk mosolygott, majd visszavonult oda, ahol rendszerint
fogadni szokta az érkező vendégeket. Ott találta Theót, amint
merőn bámulta Vlagyimir asztalát.
– Ma este egy fontos vendégünk van – szólt hozzá halkan, de
úgy tűnt, hogy Theo nem hallja. Feszülten figyelte Natasa minden
mozdulatát, ahogy ő és Vlagyimir az étlapot tanulmányozták.
– Sohasem értettem, miért állnak össze nők olyan férfiakkal, mint
ő ott. Az apja lehetne – mondta undorral az arcán Theo, holott az
apja negyven évvel volt idősebb az anyjánál.
– Az ő esetükben a pénzről szól a dolog – válaszolta Maylis
egyszerűen.
– Nem lehet, hogy csak az – mondta anyja válaszától hirtelen
ingerültté válva a fiú. – Az a lány nem egy prostituált. Ő maga is
olyan, mint egy műalkotás. Egy ilyen nő nem adja oda magát a
pénzért. – Nem tudta levenni róla a szemét, nézte, ahogy csendesen
beszél Vlagyimirhoz. Minden porcikájában úrinőnek nézett ki, még
az étlapot tartó keze is finom vonalú volt, s a csuklóján a gyémánt
karkötő csak úgy szikrázott a gyertyafényben.
– Az egész dolog a hatalomról és az életstílusról szól. És
mindarról, amit a férfi nyújthat neki. Ne pazarold az idődet azzal,
hogy róla fantáziálsz. A hozzá hasonlók a nők egy különleges
fajtáját jelentik. És ha véget ér a kapcsolata ezzel a férfival, keres
valaki mást, pontosan olyat, mint ez, ámbár Sztanyiszlaszhoz
hasonlóan gazdag és befolyásos férfit nehéz lesz találnia. A
hasonszőrűek körében ő az egyik leghatalmasabb.
Theo minderre nem válaszolt. Továbbra is Natasát bámulta,
majd mintha felocsúdna álmodozásából, elindult, hogy
szemrevételezzen néhány asztalt. Visszafelé jövet elhaladt az
asztaluk mellett, és a pillanat törtrészére Natasa tekintete
találkozott az övével.
– Minden rendben van? – kérdezte őt udvariasan Theo, és
Vlagyimir válaszolt helyette:
– Készen állunk a rendelésre – mondta parancsoláshoz szokott
hangján, mire Theo közömbösen bólintott. Semmi jel nem mutatta,
hogy ő vagy az anyja az egyik tulajdonos. Mindössze egy maître d’
volt, aki körbejár az asztalok között.
– Rögtön küldöm a pincért – felelte, és továbbment. A következő
percben az asztalukhoz küldte a felszolgálót, és a távolból tovább
figyelte Natasát. Most, hogy látta őt, nehéz volt arra gondolnia,
hogy vissza kell mennie Chloéhoz. Ebben a nőben minden finom és
kecses volt. Úgy mozgott, mintha csak egy általa hallőtt zenére
táncolna egyfajta magánbalettet, és minden figyelmével a partnere
felé fordult.
Theo a sommelier-től hallotta, hogy Vlagyimir a legdrágább
palack borukat rendelte. És a vacsora közepe táján látta, hogy
előveszi a zsebéből a telefonját, és válaszol – nyilván rezgőre volt
állítva. Aztán gyorsan mond valamit Natasának, feláll, és a boltíves
bejáraton keresztül kimegy az utcára, hogy ott bonyolítsa le a
beszélgetést. Theo azt is hallotta, hogy menet közben oroszul
beszél.
Natasa befejezte a vacsoráját, és feszengve ült egymaga az
asztalnál. Aztán pár perc múlva felállt, és bement a házba, vissza a
képekhez. Megállt az előtt a kép előtt, amelyet Vlagyimir
megcsodált, és sokáig nézte. Theo ellenállhatatlan késztetést érzett,
hogy utánamenjen.
– Szép, ugye? – kérdezte mosolyogva a szoba túlsó feléből.
– A felesége? – kérdezett vissza Natasa. Theo vonzónak találta az
oroszos kiejtését,’ és a halk, érzéki hang hallatán úgy érezte, mintha
egy ujj végigsimítana a gerincén.
– Igen – válaszolta –, habár akkor még nem volt a felesége.
Sokkal később házasodtak össze. Akkor már húsz éve éltek együtt,
és mielőtt összeházasodtak volna, született egy fiuk – mesélt egy
részt a család történetéből, anélkül, hogy elárulta volna: a saját
családjáról van szó.
– Az a kisfiú a képen az ő fiuk?
Theo bólintott, de most sem vallotta be, hogy ő az a kisfiú.
Jobbnak látta névtelennek maradni, ami a kvázi láthatatlanság
érzetét keltette benne. Nem érezte szükségét annak, hogy „lássák”,
csak arra vágyott, hogy láthassa a lányt, és gyönyörködhessen
benne, ahogy ő a képben gyönyörködött. Olyan szép volt, amilyen
szépek az anyjáról készült festmények.
– Igaza van, hogy nem adja el őket – szólalt meg ismét Natasa. –
Túl nehéz lenne bármelyiktől is megválnia.
A hangja is tetszett a fiúnak, ez a halkan duruzsoló hang, amely
mögött naivitás és szégyenlősség sejlett, mintha a lány ritkán szólt
volna idegenekhez.
– Ezért nem adja el őket, pedig nagyon sok van belőlük. És a férje
fiatalkorában sokat elajándékozott barátoknak, vagy a művei
gyűjtőinek. Őt soha nem érdekelte a pénz, csak a munkái
minőségével törődött. Az itteni festmények közül egy sem eladó –
magyarázta csendesen. – Az özvegy nem adja el őket.
– Mindennek van ára.
Mindketten összerezzentek a mögöttük megszólaló hang
hallatán, és megfordulva Vlagyimirt pillantották meg az ajtóban,
arcán ugyanazzal a bosszús kifejezéssel. Nem szeretett olyan
dolgokat látni, amiket nem vásárolhatott meg.
– Visszaülünk az asztalhoz? – kérdezte Natasától, de inkább
utasítás volt, mint kérdés.
A lány kedvesen Theóra mosolygott, és visszasétált, Theo pedig
a tekintetével követte. Látta, hogy kivittek nekik egy sajttálat, hogy
desszertet rendelnek, hogy Vlagyimir szivarra gyújt, Natasa pedig
rámosolyog. A férfi épp azt mondta neki, hogy ő még szebb, mint a
képek.
Maylis összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy Theo
Natasát figyeli. Odament a nyugodtan álló fiához. A vendégek
többsége már elment, csak néhány asztalnál ültek, és élvezték a
remek vacsora után az éjszakába nyúló estét.
– Ne tedd ezt magaddal – szólt aggódó arccal. – Olyan, mint egy
múzeumi festmény. Nem kaphatod meg. – A fiú visszaemlékezett
arra, amit Vlagyimir mondott, hogy mindennek van ára. –
Különben sem engedhetnéd meg őt magadnak.
– Nem, tényleg nem – mondta, és rámosolygott az anyjára. – De
olyan szép, hogy jó ránézni.
– Messziről – figyelmeztette Maylis. – Az ilyen nők veszélyesek.
Összetörik a szívedet. Ő nem olyan, mint azok a nők, akiket
ismersz. Számára ez munka.
– Szerinted prostituált? – lepődött meg Theo, mire Maylis
megrázta a fejét.
– Szó sincs róla. Ő a férfi stabil szeretője. Rá van írva. A ruhája
többe került, mint amennyit egy képedért kapsz. A karkötője és a
fülbevalója ér annyit, mint apád egy festménye. Ez egy foglalkozás.
Egy ilyen gazdag és nagyhatalmú férfi kitartottjának lenni.
– Bizonyára. Láttam a hajóját. Nehéz elképzelni, hogy valakinek
ilyen sok pénze legyen… és ilyen nője. – Theo hangján vágyakozás
érződött, és nem a hajó után.
– Neked is ilyen gazdagnak kéne lenned, hogy egy hozzá
hasonló lányt megkaphass. Azt viszont el kell ismernem, hogy ez a
lány jobban néz ki, mint a legtöbbje. Magányos lehet. A férfi
tulajdona, ő rendelkezik vele. Ez így működik.
A fiú belegondolt, és a rosszullét környékezte. Az anyja úgy
beszélt a lányról, mintha rabszolga lenne, vagy egy tárgy, amelyet a
férfi megvásárolt. Mindennek van ára, legalábbis Vlagyimir így
gondolta. Még a lánynak is, aki vele élt.
Nem sokkal később ők is elmentek. Vlagyimir készpénzzel
fizetett, és tetemes summát, majdnem a számla felét kitevő
borravalót adott a pincérnek, mintha a pénz nem számítana neki.
Maylis pedig meleg mosollyal megköszönte, hogy eljöttek. Theo a
konyhában volt, s miközben a séffel beszélgetett, megpróbált nem
gondolni a lányra, aki épp most ment el Vlagyimirral. Eltűnődött
rajta, vajon igaza van-e az anyjának, és Vlagyimir valóban a
tulajdonának tekinti Natasát. Ijesztő volt ilyet mondani egy másik
emberi lényről, és ahogy tovább gondolkozott a lányról, már tudta,
hogy le kell őt festenie. Ez az egyetlen módja, hogy közel
kerülhessen hozzá, vagy belelásson a lelkébe.
Még akkor is ő járt az eszében, amikor kilépett az étteremből, a
kocsija hátsó ülésére dobta a zakóját, lerángatta magáról a
nyakkendőt, és felhívta Chlo-ét. Hirtelen elfogta a vágy, hogy lássa
őt, de amikor a lány felvette a telefont, a hangja nem tűnt valami
boldognak. Hajnali egy óra felé járt az idő, és ő már aludt.
– Kérsz még a társaságomból? – kérdezte vágytól rekedt hangon,
mire a lány nyomban feldühödött.
 – Telefonszexre gondolsz? Kösz, de nem. Befejezted a munkát a
mamádnak, és útközben hazafelé jól jönne egy kis szex?
– Ne hülyéskedj, Chloe. Azt mondtad, találkozni akarsz. Most
végeztem a munkával.
– Hívj fel holnap, és majd beszélünk róla. – Azzal letette a
telefont.
Az anyjának igaza volt – valósággal megbűvölte az a lány, akit
az étteremben látott. Valaki másnak volt a szeretője, és különben
sem tudta, mit kezdene egy ilyen nővel, noha könnyű volt beszédbe
elegyedni vele, amikor utánament a képekkel tele szobába.
Hazaérve bement a házba, és a konyhaasztalra dobta a
kocsikulcsot. Sajnálta, hogy Chloe nem hívta át a lakásába. Nem
tudta, miért, de soha életében nem érezte magát ilyen
magányosnak. Bement a műterembe, elővett a falnak támasztott
üres vásznak közül egyet, és ahogy nézte, egyre csak Natasa arcát
látta, mintha könyörögne, hogy fesse le.

Natasa és Vlagyimir megérkezett az antibes-i kikötőbe, ahol már

várta őket a motoros kishajó, hogy visszatérhessenek a jachtra.
– Ma éjjel jön valaki hozzám – mondta a férfi csendesen,
miközben a kishajó teljes sebességgel hasította a vizet. A tenger
sima tükre fölött magasan állt a hold, fénye rávetült a vízre.
A lány nem kérdezte, ki a látogató, de tudta, hogy fontos
személy lehet, ha késő éjszaka jön.
– Néhány iratot át kell olvasnom, mielőtt megérkezik, és nem
akarom, hogy ébren várj. Az irodámban fogom várni.
Natasa ebből megértette: az illető olyasvalaki, aki nem akarja,
hogy meglássák, amikor Vlagyimirral találkozik. Az ilyenek
általában nagyon fontos emberek voltak, akik valami
megállapodást kötöttek a férfival. Natasa megszokta, hogy vannak
ilyen látogatók, és tudta, hogy hamarosan hallani fogja, amint az
illető helikopteren megérkezik, és még hajnal előtt el is megy.
 Vlagyimir elkísérte a hálószobájukhoz, átölelte, és mosolyogva
megcsókolta.
– Köszönöm a szép estét – mondta a lány. Tetszett neki az
étterem és a képek, és jól érezte magát a férfival, amíg az újra nem
kezdett dolgozni.
– Hülye hely, amiért nem adnak el egy képet sem.
Natasa látta, hogy ez bosszantja Vlagyimirt, de ettől függetlenül
jól érezték magukat. A férfi még egyszer megcsókolta, majd
visszavonult. Még dolgoznia kellett.
Natasa már félálomban feküdt, amikor hallotta, hogy a
helikopter leszállt; Vlagyimir látogatója tehát megérkezett. Mire az
orosz elnök kiszállt belőle, és az ott várakozó Vlagyimirhoz sétálva
kezet fogott vele, ő már mélyen aludt. A testőrök sorfala előtt a két
férfi lement a lépcsőn Vlagyimir hangszigetelt, golyóálló irodájába.
Még az éjjel el kellett végezniük a munkát, hogy reggel aláírhassák
a megállapodást.

3. fejezet

Amikor Natasa másnap reggel felébredt, üres volt mellette az ágy,

és Vlagyimir utcai ruhában, kezében az aktatáskájával, mosolygó
arccal nézett rá. Fáradtnak, de elégedettnek látszott, és a lány tudta,
hogy hosszú volt az éjszaka, amit a helikopteren érkező látogatóval
töltött. A zsákmányával jóllakott ragadozóéra emlékeztető vad
öröm volt a férfi tekintetében, ami olyankor jelent meg benne, ha
egy üzlet nagyon jól ment. A győztes kielégültsége és diadala volt
ez.
– Mész valahova? – kérdezte Natasa kinyújtóztatva tökéletes
testét, mire a férfi leült mellé az ágyra.
– Moszkvába megyek pár napra. – Mindössze ennyit mondott
válaszul. Az éjszaka aláírták az előzetes megállapodást egy igen
jelentős ásvány-kitermelési üzlethez, amely milliárdos
nagyságrendű profitot jelent számára. Már csak az utolsó papírokat
kell aláírni, hogy ezzel megpecsételjék az üzletet. Ez megért egy
moszkvai utat. Két nagy vetélytársa volt az orosz színtéren, de a
manővereinek és a kapcsolatainak köszönhetően ő lett a győztes.
Mint szinte mindig. Pontosan tudta, hol kell nyomást gyakorolni,
milyen mértékűt és kire. Ismerte valamennyi ellensége és
versenytársa gyenge pontjait, és habozás nélkül használta is ezt a
tudását. – Később majd felhívlak – ígérte, és fölé hajolt, hogy
megcsókolja. Közben arra gondolt, bár lenne annyi ideje, hogy
szeretkezhessen vele, de első az üzlet, a gépe, amely majd
Moszkvába viszi, a nizzai repülőtéren várja. – Vegyél magadnak
valamit, amíg távol vagyok. Menj el Cannes-ba, a Herméshez.
Volt ott egy Dior is, amit Natasa szintén kedvelt. Néhány napja
járt Chanelnél, de a Croisette-en egymást érték az üzletek, ezekben
eltölthette az idejét. Az ilyen napokon néha arra gondolt, hogy
milyen jó lenne, ha volna barátnője, akivel együtt
vásárolgathatnának, de az ő helyzetében lévő nőknek barátnőkre
nem jutott idejük. Neki állandóan Vlagyimir rendelkezésére kellett
állnia, és az ő tervei egyik pillanatról a másikra megváltozhattak. A
napirendje éppoly szeszélyes és kiszámíthatatlan volt, mint ő maga.
A hallgatólagos megállapodásuk részét képezte, hogy mindig jelen
legyen a férfi számára.
– Ne aggódj. Találok valami elfoglaltságot – felelte, két karját a
férfi nyaka köré fonva. Vlagyimir érezte, ahogy a lány melle
hozzáér a mellkasához, és oldalra hajolva a két tenyerébe fogta a két
halmot.
– Magammal vinnélek, de el leszek foglalva, te pedig unnád
magad Moszkvában. Maradj a hajón. Ne menj el a házba nélkülem.
– A lány tudott a házat ért rendszertelen támadásokról és betöréses
lopásokról, és Vlagyimir nélkül sohasem ment el a St. Jean Cap-
Ferrat-ban lévő házukba. – Ha visszajöttem, kitalálunk valami jó
programot. Elmehetünk például St. Tropez-ba vagy Szardíniára.
Úgy tűnt, Natasának tetszik az ötlet. Elkísérte a férfit a hálószoba
ajtajáig egy búcsúcsókra. Vlagyimir bebújtatta a kezét a szatén
hálóing alá, és lecsúsztatta róla, hogy még egyszer
elgyönyörködhessen a lány tökéletes alakjában. Még most is
izgalomba hozta a tudat, hogy ez a szépség az övé, valahogy úgy,
mint egy káprázatos műremek, és azt is tudta, hogy aki csak látta
Natasát, mind irigyelte őt. Még egyszer utoljára megcsókolták
egymást, majd a férfi kilépett a hálószobájukból, és óvatosan
becsukta maga után az ajtót.
Natasa mosolyogva indult ki a fürdőszobába, és kinyitotta a
zuhany csapját. Amikor egy perc múlva belépett a zuhanykabinba,
hallotta, hogy a felső fedélzetről felszáll a helikopter. Eszébe sem
jutott, hogy Vlagyimir vajon miért repül Moszkvába, és nem is
kellett tudnia. Bizonyos kérdéseket sohasem tett fel magának. Neki
csak annyit kellett tudnia, hogy hozzá tartozik, és hogy a férfi a
maga módján, amennyire egyáltalán képes rá, szereti őt. Ez elég
volt. És ő is szerette Vlagyimirt – a megmentőjét.

Maylis azon a reggelen, amikor Gabriel felhívta Párizsból, az

étterem üzleti könyveit nézte át. Mindenen rajta tartotta a szemét,
és mindig meggyőződött róla, hogy senki nem lop. Az
élelmiszerszámláik tetemesek voltak, a termelési költségeik
nevetségesek, a borok beszerzése csillagászati összegbe került, de
az áraik is, amit felszámoltak értük, tehát minden rendben lévőnek
látszott.
Komolynak tűnt a hangja, amikor beleszólt a telefonba.
– Valami baj van? – kérdezte Gabriel, aki érzékenyen reagált az
asszony hangulatváltásaira, és azon volt, hogy minden
problémájára megoldást találjon. Attól kezdve, hogy képviselte
Lorenzót, majdnem úgy óvta-védte Maylist, mint egy gyereket, és
ez csak fokozódott, amióta egy pár voltak. Feleségnek kijáró
tisztelettel és egy szerető apa gondosságával bánt Maylisszel, noha
csak négy évvel volt idősebb nála. Most, hatvanhét évesen jóval
öregebbnek látszott az asszonynál. Mindkettőjük haja ősz lett,
korának megfelelően immár Maylisé is, de az arca fiatalosan
ránctalan volt, az alakja pedig éppoly kívánatos és vonzó, mint
amikor még Lorenzónak állt modellt.
– Nincs, csak a könyvelést nézem át. De minden rendben van.
Mikor jössz vissza?
A férfi elmosolyodott a kérdés hallatán.
– Csak három napja jöttem el. Valamennyi időt Párizsban is
töltenem kell, különben kapok a fejemre Marie-Claude-tól. –
Amennyit csak lehetett, St. Paul de Vence-ban időzött, annak
ellenére, hogy továbbra is ő volt a párizsi galéria tulajdonosa. Az
elmúlt négy évben, amióta összejöttek Maylisszel, próbált minél
több időt vele tölteni, még akkor is, ha az asszony lélekben továbbra
is egy halott ember felesége maradt, és úgy kezelte őt, mint egy
tiltott szerelmest. Csak ritkán vallotta be bárkinek, hogy ő és
Gabriel szeretik egymást, a férfi azonban tudomásul vette minden
szeszélyét és különcségét, csak hogy együtt lehessen vele. És a
galériát immár évek óta a lánya vezette.
Marie-Claude, aki épp betöltötte a negyvenet, egy menő ügyvéd
felesége volt, két tizenéves gyerekkel, akiket szerinte Gabriel túl
ritkán látott, mivel minden idejét St. Paul de Vence-ban, Maylisszel
töltötte, és sokkal többet törődött vele és Theóval, mint a saját
családjával. Ez évekig zavarta, haragudott miatta, és sokszor szóvá
is tette az apjának.
– Marie-Claude elboldogul nélküled, de én nem – válaszolta
Maylis kertelés nélkül, mire a férfi elmosolyodott, mert tudta, hogy
ez az igazság. Maylis, mint kiderült, gond nélkül elvezette az
éttermet, de sokkal bátortalanabbnak bizonyult, ha a saját vagy
Loren-zo jóval bonyolultabb pénzügyeiről volt szó. Gabriel ezzel
szemben nagyszerűen értett a pénzügyekhez, és boldogan állt
Maylis rendelkezésére mindenben, amiben csak tudott, ezzel is
könnyebbé téve az életét, így ment ez már évek óta.
A lánya is kiváló üzletasszony volt, de nem szerette, hogy
állandóan versengenie kelljen Lucáékkal apja figyelméért.
Egészségtelennek tartotta a minden mást háttérbe szorító kötődését
hozzájuk, és úgy találta, hogy azok ketten nem méltányolják eléggé
apja erőfeszítéseit. Végtelenül önző nőnek tartotta Maylist, aki
habozás nélkül igénybe vette apja idejét, és kihasználta őt.
– Hamarosan visszamegyek. Úgy terveztem, hogy egy hetet
maradok itt, és megnézem, mit csinált Marie-Claude. Aláírt egy
sereg új festőnek.
Az utóbbi években Gabriel nem sokkal volt több csendestársnál
az általa alapított galériában. Lorenzo ügyei ma is lefoglalták
minden idejét – a vagyon óriási volt, és a kezelése minden eddiginél
bonyolultabbá vált. Azon volt, hogy ha vele bármi történik, Maylis
anyagilag teljesen rendben legyen, és Theót is ellátta tanácsokkal,
valamint intézte a pénzügyeit. A fiú sokkal okosabban kezelte az
ügyeit, mint az anyja, de szíve szerint inkább a festésre
összpontosított.
– Ma reggel jött egy hívás, amit szeretnék megbeszélni veled,
Maylis.
– Jaj, kérlek, ne mondd, hogy újra emelik az adómat, és hogy
hogyan akarod intézni. Ettől mindig megfájdul a fejem. Nem
tudnád elintézni helyettem? – kérdezte Maylis idegesen.
– Ezt most nem. De nem az adóról van szó. Döntened kell
valamiben. Londonból hívott egy ügyvéd a kliense megbízásából.
Névtelen akar maradni, de egy nagyon komoly műgyűjtőről van
szó. Szeretne megvásárolni egy képet, amit az étteremben látott.
– Ne is mondd tovább – vágta rá nyersen az asszony. – Tudod,
hogy nem adok el képet. Mindegyik alatt ott van a „Nem eladó”
tábla.
– Komoly árat kínál érte, Maylis. És legalább továbbítanom
kellett az ajánlatát neked. Nem akartam a te jóváhagyásod nélkül
visszautasítani.
– Megkapod a jóváhagyásomat. Mondd meg neki, hogy Lorenzo
művei nem eladók.
Az ajánlatot nem is akarta hallani.
– Alaposan felkészültek. És ugyanazt az árat kínálják érte,
amennyiért az utolsó Lorenzo-képek keltek el a Christie’s aukcióján.
Ez nagyon szép ár, és még csak az első ajánlatuk. – Jóllehet az
ajánlat nagy összegről szólt, Gabriel az ügyvéd hangjából érezte,
hogy hajlandók lennének följebb is menni.
– Az hét évvel ezelőtt volt, most sokkal többért is elmennének.
Ha el akarnám adni, de nem akarom. Mondd meg nekik, hogy nem.
Tudod, hogy ki az illető?
– Nem, nem tudom. Az ajánlattevő nem akarja felfedni a kilétét
előttünk.
– Mindegy, nem számít. Mondd meg az ügyvédnek, hogy nincs
eladó képünk.
Gabriel egy pillanatig tétovázott. Roppant nagy összegről szólt
az ajánlat, de Maylisnek igaza volt. Ha most bocsátana árverésre
egy Lorenzo-festményt, az még többért kelne el. De ezt az
ajánlattevő is tudta. Ez csak egy ravasz kezdőajánlat volt.
– Azt hiszem, meg kellene beszélned Theóval – mondta
higgadtan. Úgy gondolta, a fiúnak legalább tudnia kellene róla, de
elsőként Maylist akarta felhívni, és ha a szóban forgó kép a házban
látható, akkor az Maylisé. De Theo okos tanácsot fog adni neki.
Gabriel kísértést érzett, hogy biztassa az eladásra, mert ezzel új, a
korábbinál kétségtelenül nagyobb értéket szabnának meg Lorenzo
műveire. Készen állt rá, hogy ha Maylis beleegyezne az eladásba,
tárgyalásba bocsátkozzon az árról, és megmondta neki, hogy
konkrétan melyik képre szólt az ajánlat.
– Az a kép nem Theóé. Amúgy meg ő sem akar egyet sem eladni.
Nincs szükségünk a pénzre, és nem válok meg Lorenzo egyetlen
festményétől sem.
Maylis szerényen élt, az étterem is szépen jövedelmezett azon
felül, amit Lorenzo hagyott rá.
– Azért csak mondd el Theónak. Érdekelne a véleménye –
unszolta Gabriel szelíden. Soha nem erőltette, nem kényszerítette
semmire, csak tanácsokat adott neki.
– Jól van, elmondom neki – egyezett bele kelletlenül az asszony,
majd más, neki fontosabb témákra tért rá, mint például az
étteremben felszolgált drága borokon nyert csekély haszonra.
Kíváncsi volt, mit gondol Gabriel arról, hogy emeljék-e a boraik
árát. Gabriel mindenben tanácsot adott neki, és Maylis számított is
az állandó segítő közreműködésére. Minden javaslatát megfogadta,
kivéve, ha az elhunyt férje képeinek legalább alkalmilag történő
eladásáról volt szó. Most azonban, mielőtt letették volna a telefont,
újfent megígérte, hogy fel fogja hívni Theót.
És valóban, miután végzett az étterem főkönyvének átnézésével,
felhívta a fiát. Szokás szerint egy örökkévalóságig tartott, mire Theo
felvette a telefont, ami annak volt a jele, hogy éppen festett.
– Igen? – szólt bele, és érezni lehetett, hogy teljesen másutt járnak
a gondolatai. Látta, hogy anyja keresi, és csak remélni merte, hogy
Jean-Pierre kitűnő egészségnek örvend, nem kell aznap este is az
étteremben dolgoznia. – Festek.
– Nyilván. Mikor nem? Gabriel mondta, hogy hívjalak fel.
Bocsáss meg, hogy megzavarlak.
– Valami baj van?
– Nem, minden a legnagyobb rendben. Felhívta őt egy ügyvéd
Londonból, egy névtelen magángyűjtő képviseletében, aki meg
szeretné venni az egyik képemet.
– Megmondtad neki, hogy nem eladók? – Theo nem értette, mi
értelme ennek a telefonnak, és gyűlölte, ha munka közben elvonják
a figyelmét. Számára a festés intenzív munkát jelentett.
– Gabriel tisztában van ezzel. Az illető állítólag annyi pénzt
ajánlott, mint amennyit legutóbb a Christie’s aukcióján fizettek, ami
mára már túl alacsony ár. De Gabriel szerint neked is tudnod kell
róla. És azt is mondta, hogy ha mégis el akarnánk adni, ami
részemről kizárt, akkor kész tárgyalni egy magasabb összegű
ajánlatról.
Theo kicsit habozott, majd a szemöldökét ráncolva válaszolt:
– Az akkor egy magasabbra srófolt ár volt, mert ketten harcoltak
a képért. Sokkal többet fizettek érte, mint kellett volna. – Maylis és
Theo azonban akkor nagyon meg voltak elégedve az eredménnyel.
– És ez a névtelen vevő hajlandó kezdőajánlatnak tekinteni azt, amit
most mondott? – kérdezte meglepetten.
– Gabriel ezt mondta. Mondtam neki, hogy utasítsa el, de ő azt
kérte, hogy előbb beszéljem meg veled.
Theo nem értette, miért van erre szükség. Nagyon nagy összeg
volt az, amennyit apja képéért akartak fizetni, bizonyítva, hogy
Lorenzo műveinek komoly értékük van a piacon, hát még ha a vevő
hajlandó lesz még följebb vinni az árat.
– Talán el kellene gondolkoznunk rajta – felelte halkan. –
Megnézni, meddig tudja Gabriel feltornázni az összeget, és hogy
milyen komoly a vevő szándéka.
– Nem fogom eladni – közölte az anyja sziklaszilárdan. – Az
elsők egyikéről van szó, amelyet apád rólam festett, amikor még
csak a modellje voltam.
Amikor Theo ezt meghallotta, némi gondolkodás után rájött,
hogy melyik kép lehet az. Amelyiket előző este Vlagyimir
Sztanyiszlasz úgy megcsodált az étteremben.
– Tudom, ki lehet az ajánlattevő. Sztanyiszlaszt megbabonázta az
a kép tegnap éjjel. – És arra is emlékezett, hogy milyen ingerült lett,
amikor megtudta, hogy nem eladó. Mindennek van ára, ezt a
megjegyzést fűzte hozzá. – Ha tényleg ő az, akkor talán tárgyalnod
kellene vele, és többet kérni a képért. Nem hiszem, hogy ismeri azt
a szót, hogy nem, és ha elég elszánt arra, hogy megszerezze a képet,
minden árat meg fog adni érte.
– Nem eladó – ismételte Maylis határozottan. – Nem érdekel,
bármennyit ajánljon is érte.
– Új, még magasabb szintre emelhetné papa képeinek árát.
– Mit számít az, ha úgysem akarunk egyet sem eladni belőlük?
– Előfordulhat, hogy egyszer majd el akarsz adni, ezért célszerű,
ha mindig tudod, mi a széljárás a műtárgypiacon. Gabriel mindig
mondogatja, hogy időről időre nem ártana eladni egy-egy képet.
Ráadásul papa jobb képeket is festett rólad, mint az. Azokat
például, amiket akkor készített, amikor már együtt voltatok. – A
Maylis és a fia iránti szeretete átragyogott minden ezután festett
képén. – Szerintem ezt jó lenne eladni – fejezte be Theo
elgondolkodva.
– A válaszom: nem. – Maylis néha elképesztően makacs tudott
lenni, főleg ha néhai férje munkásságáról volt szó.
– Te tudod, maman. De én a helyedben tárgyalnék velük, és
megnézném, mi sül ki a dologból.
Ez jó tanács volt, Gabriel ugyanezt mondta volna.
– Megmondtam Gabrielnek, hogy utasítsa el az ajánlatot.
Ezt öt perc múlva, miután Theo és ő letették a telefont,
megerősítette Gabrielnek. A férfi enyhe csalódottsággal vette
tudomásul, hogy nem hallgatott sem rá, sem a fiára.
– Megmondom nekik – mondta halk, nyugodt hangon.
Okosabbnak látta nem vitába szállni vele Lorenzo műveiről.
Röviddel ezután felhívta a londoni ügyvédet, és udvariasan
elhárította az ajánlatot.
Épp azoknak az új műveknek a képeit nézte át, amelyeket Marie-
Claude vett be, csodálva a lánya különleges képességét, hogy
milyen jó szemmel válogatja ki a kortárs alkotásokat, amikor a
londoni ügyvéd újból jelentkezett, az előbbinél jóval magasabb
összegről szóló ajánlattal. Gabrielnek sikerült eltitkolnia a
megdöbbenését, pedig az anonim vevő minden pénzt hajlandó volt
megadni a kiszemelt képért. Másfélszeresét ajánlotta a Christie’s
aukcióján elkelt mű árának. Ez rendkívül előnyös ajánlat volt, és
Gabriel megígérte, hogy továbbítja a művész özvegyének.
De Maylis hajthatatlan maradt. Ezúttal Theót sem volt hajlandó
felhívni.
– Ez rendkívül magas ár – próbált érvelni Gabriel. – Szerintem
nem volna szabad visszautasítanod, Maylis. Ez csillagászati áron
lőné be Lorenzo képeit a jelenlegi műtárgypiacon.
– Nem érdekel. Nem adom el.
Gabriel hallhatóan sóhajtott, és rém ostobán érezte magát,
amikor visszahívta a londoni ügyvédet. Tudta, hogy a vevő
mesebeli árat kínált a képért, és el kellett magyaráznia, hogy Mrs.
Luca egyelőre nem óhajtja eladni a férje műveit. Szerette volna a
jövőre nézve nyitva hagyni az ajtót, de nem volt benne biztos, hogy
Maylis életében hajlandó lesz eladni egyet is a képek közül, és Theo
sem vágyott a pénzre. Nagyon szerényen élt. Mindketten szerényen
éltek.
– Az ügyfelem felhatalmazott egy utolsó ajánlattételre – felelte az
ügyvéd érezhető brit kiejtéssel, majd megduplázta a kezdőárat, ami
által a valaha eladott egyik legdrágább festménnyé léptette elő az
alku tárgyát képezőt, hátha Maylis így majd hajlandó lesz megválni
tőle.
Gabriel az elképedéstől csak némi késéssel tudott megszólalni.
– Továbbítani fogom az ügyfelemnek – mondta tiszteletteljesen,
majd egyenesen Theót hívta fel, hogy beszámoljon neki az
összegről. Amikor a fiú meghallotta, füttyentett.
– Jézusom. Ez csak Sztanyiszlasz lehet. Senki más nem fizetne
ennyit.
– Nem tudom, mit mondjak édesanyádnak. Azt hiszem, el
kellene adnia – mondta Gabriel becsületesen, de fogalma sem volt,
hogyan győzhetné meg az asszonyt. Maylis a legtöbb dologban
hallgatott rá, de ebben nem. Érzelmileg rendkívül erősen kötődött
Lorenzo minden egyes képéhez. Gabrielt pedig senki nem
vádolhatta azzal, hogy anyagilag érdekelt a dologban, mivel az
utolsó eladás óta nem kapott semmiféle megbízást. Már nem érezte,
hogy joga lenne hozzá, és a tanácsait teljességgel önzetlenül adta.
– Én is így gondolom – felelte Theo. – Nem volt rokonszenves a
fickó, amikor tegnap éjjel találkoztam vele, ha tényleg Sztanyiszlasz
az. – Az ellenszenve merőben ösztönös volt. – De ez pokolian sok
pénz. Ezt nem lehet csak úgy, kapásból visszautasítani.
– Az az érzésem, hogy vissza fogja utasítani, akármit mondunk
is – összegezte Gabriel csüggedten.
– Az egészben az az egy jó, hogy a kép akkor készült, amikor ő
még csak modell volt. Kétlem, hogy egyet is eladjon a későbbiek
közül, amikor már a szeretője volt, vagy miután összeházasodtak.
Ezt az ajánlatot tényleg nem kellene elutasítania. Szerintem fontos
mérföldkő az apám munkásságában. Kétszer annyit kapna érte,
mint a legutóbbiért a Christie’s aukcióján. Ez egy nagy ugrás –
mondta Theo gyakorlatiasan.
– Emlékeztetni fogom rá – értett vele egyet Gabriel. – Te is tedd
meg, amit csak tudsz.
Miután befejezték a beszélgetést, Theo rögtön felhívta az anyját,
és neki is elmondta, amit Gabrielnek: hogy ez hatalmas összeg apja
egyik képéért, ez ki fogja lőni a művészvilág sztratoszférájába, és
Maylis-nek nem lenne szabad megfosztani őt ettől. Elmondta,
meggyőződése, hogy apja el akarná adni a képet, és remélte, hogy
szavai megingatják az anyját. Néha használt, ha segítségül hívta
Lorenzo nevét és az elképzelt kívánalmait.
– Majd gondolkozom rajta – felelte anyja lehangoltam Ha meg
kellett válnia egy képtől, az olyan érzés volt, mintha egy gyerekéről
mondana le, és újra elveszítene egy részt Lorenzóból.
Theo nagy meglepetésére anyja egy óra múlva felhívta. A fia
szavai nagy visszhangot keltettek benne, és azt akarta tenni, amit
maga Lorenzo is szeretett volna.
 – Ha csakugyan azt gondolod, hogy ez egy fontos mérföldkő
számára, és hogy ő is ezt akarná, akkor megteszem.
Amikor ezt mondta, érezhetően a sírás határán volt. Theo tudta,
milyen nehéz elhatározás ez számára, és tudta Gabriel is, ezért nem
erőltette, csak a maga szelíd módján próbálta bátorítani. És Theo
kimondta a bűvös szavakat:
– Tartozol ezzel papának. Ő is ezt akarná. Ez tiszteletadás a
munkássága előtt. Hiszem, hogy az egyedüli jó döntést hoztad meg,
maman. – És bűn volt elutasítani egy ilyen árat. Egyetlen eladással
megduplázták Lorenzo képeinek árát, méghozzá az aukciós
licitháború nélkül. Theo gratulált anyja bölcs döntéséhez, és
sürgette, hogy most rögtön szóljon Gábrielnek, még mielőtt a vevő
vagy ő maga meggondolná magát.
Gabriel éppúgy meglepődött és megörült, mint az imént Theo. A
fiúnak pedig eszébe jutott Vlagyimir Sztanyiszlasz múlt éjszakai
kijelentése, miszerint mindennek van ára. Gyűlölte őt, amiért igaza
volt, de ebben az esetben tényleg neki volt igaza. És eltűnődött,
hogy vajon ezt gondolta-e az emberekről is. Gyanította, hogy igen,
és ez még rosszabb volt. De ha ő a vevő, akkor ezúttal nyert ugyan,
de ők is nyertek. Nyertes szituáció volt mindannyiuk számára.
Gabriel tudatta a londoni ügyvéddel, hogy elfogadják az
ajánlatot, aki azt felelte, hogy a vevő boldog lesz. Tíz perccel ezután
visszahívta Gabrielt, és elmondta, hogy a pénz egy órán belül ott
lesz Párizsban, a galéria bankszámláján. A vevő egy Princess Marina
nevű motoros jachtra akarja szállítani a festményt, ezért aznap
délután öt órakor egy motoros kishajó fogja várni őket az Hôtel du
Cap Eden Roc kikötőjében Cap d’Antibes-ban. Ez megerősítette
Theo első gyanúját, mely szerint a vevő nem más, mint Vlagyimir.
Most, hogy a tárgyalások sikerrel zárultak, hajlandó volt felfedni
az inkognitóját. Gabriel fel is hívta nyomban Theót, és megmondta
neki, hogy kicsoda a gyűjtő.
– Tudtam – felelte Theo. – Tegnap este úgy állt a festmény előtt,
mintha le akarná tépni a falról, és a hóna alá kapva elrohanni vele.
Utálom, hogy épp az övé legyen, de ezt az árat hogy utasíthatnánk
vissza?
– Örülök, hogy nem tettétek, és amit édesanyádnak mondtál,
igaz. Ez fontos mérföldkő apád munkássága megítélésében. Ez lesz
a kiindulópont, és nem a plafon a következő eladásnál. Ennek az
árnak nagyon nagy jelentősége van a következő alkalomra nézve,
amikor akár te, akár édesanyád úgy határoztok, hogy eladtok egy
képet. Meg fogja duplázni a vagyonotokat, ami nem kis dolog.
Theo ebben a pillanatban döbbent rá a dolog jelentőségére. Az ő
és az anyja vagyonának értéke egyetlen eladás következtében
megkétszereződött. Nem kedvelte azt az embert, aki megvette a
képet, rossz érzése volt vele kapcsolatban, de nagy szolgálatot tett
nekik.
– Ma délután öt órakor a hajójára akarja szállítani a képet. Nem
szívesen okozok gondot neked, de oda tudnád vinni? Azt hiszem,
édesanyádat nagyon megviselné érzelmileg, ha neki kéne
megtennie. – Nem beszélve arról, hogy egy súlyos keretben lévő
nagyméretű képről volt szó, amivel ő nehezen boldogulna.
– Természetesen – vágta rá Theo, arra gondolva, hogy vajon
Natasát is látni fogja-e, vagy csak Vlagyimirt. Ha már ennyi pénzt
fizetett érte, nyilván Vlagyimir maga akarja átvenni a képet.
– Egy motoros kishajó fog várni az Hôtel du Cap-nál, az Eden
Roc kikötőben. Csak annyi dolgod lesz, hogy fölmész a jacht
fedélzetére, és átadod a képet Sztanyiszlasznak. Mást nem kell
tenned. Azt mondták, egy órán belül átutalják a pénzt a galéria
számlájára, én pedig interneten keresztül fogom utalni
édesanyádnak. Mihelyt megérkezik a pénz, viheted a képet. – Az
internetes utalás rendszerint hosszabb időt vett igénybe, de nem
Vlagyimirnak.
– Öt órára ott leszek a szálloda kikötőjében. Ma délután segítek
anyának levenni a falról.
 A képek erősen rögzítve voltak, hogy ne lehessen ellopni őket, és
hogy eleget tegyenek a biztosítótársaság előírásának, mivel a ház az
étterem miatt nyilvános helyiségnek minősült. Az apja műtermében
lévő festmények nem voltak ennyire szigorúan biztosítva, de oda az
anyján kívül nem ment senki; oda csak egy riasztóberendezést
szereltek fel évekkel ezelőtt. Soha nem kezelték hanyagul az apja
műveit.
– Értesítelek, mihelyt megérkezik a pénz a számlára, de nem
hiszem, hogy bármi probléma adódna. Sztanyiszlasznak még a bőre
alatt is pénz lehet – mondta Gabriel, aki még most sem tért teljesen
magához a csodálkozástól, hogy valaki ennyi pénzt hajlandó
kifizetni Lorenzo egy festményéért. De ha Vlagyimir meg akart
valamit szerezni, nyilván bármeddig hajlandó volt elmenni.
– A jelek szerint – felelte komoran Theo. Még ez a hihetetlen
összegű eladás sem kedveltette meg vele ezt az embert. Mindent
ellenszenvesnek tartott rajta. Birtokolni mindent, ami megtetszett
neki, embereket, iparágakat, tárgyakat. Theo eltöprengett azon,
hogy milyen érzés lehet annak a gyönyörű fiatal nőnek, hogy ő is a
férfi tulajdona. Rossz volt erre gondolnia, amikor felidézte a lány
szépséges arcát, a szelíd tekintetű szemét, és hogy milyen jó volt
vele beszélgetni. Vágyott rá, hogy a jachton újra megpillanthassa,
amikor majd odaviszi a képet, de nem tartotta valószínűnek. Úgy
fogják kezelni, mint egy kifutófiút: mihelyt átadta a képet,
elbocsátják. Erre számított.
Nem tudhatják, hogy ő Lorenzo fia, és nem is akarta, hogy
tudják. Nem tartozik rájuk, és a természetétől amúgy is idegen volt,
hogy úgy mutatkozzon be. Egyszer sem fordult elő.
Pontban öt órakor ott volt az Eden Roc alatti kikötőben, az Hôtel
du Capnál. A festmény gondosan be volt csomagolva műnyomó
papírba, utána egy puha anyagba, majd buborékfóliába, s legvégül
egy vastag műanyag csomagolóvászonba, nehogy valami baja essék
a hajóra szállítás közben. Theo a kezében tartva várta a motoros
kishajó közeledését. A Princess Marina matrózai nyomban
meglátták, elvették tőle a képet, fölsegítették a hajóra, s miután a
becsomagolt képet még vitorlavászonba is belegöngyölték, nagy
sebességgel elindultak a vízen horgonyzó jacht felé. Theót
megkérték, hogy egy fedett helyiségben várakozzék a képpel.
Azután jött egy tiszt meg egy biztonsági őr, és bevezették egy liftbe.
Tisztelettel bántak vele, de a küldetése egyszerű volt és világos: át
kell adnia a festményt egy arra kijelölt személynek, akiről nem
tudta, hogy kicsoda. Ezért a pénzért csakis maga Sztanyiszlasz
lehet, aki nyilván ki akarja élvezni, hogy a kezébe foghatja az áhított
képet, amely mostantól az övé, miután egy vagyont fizetett érte.
Theo kilépett a legfelső fedélzetre, ahol egy hatalmas bárt
pillantott meg, és egy nőt, aki sortban és pólóban ült egy kanapén.
Hosszú szőke haja lazán fel volt tornyozva a feje búbjára, és
Vlagyimirt sehol sem lehetett látni. Natasa felállt, és mezítláb,
ahogy volt, elindult felé.
– Köszönöm, hogy elhozta a képet – mondta fesztelenül
rámosolyogva; így, öltöny nélkül is felismerte benne az előző este
az étteremben látott fiatal férfit. Théo most hozzá hasonlóan sortban
és pólóban volt, a cipőjét pedig lent hagyta egy kosárban, amikor a
hajó fedélzetére lépett. – Vlagyimir mondta, hogy valaki el fogja
hozni. Kedves magától, hogy eljött.
Theo újra felfigyelt az oroszos akcentusára, de a franciát
tökéletesen beszélte. Natasának fogalma sem volt arról, hogy
Vlagyimir mennyit fizetett a képért, és hogy mennyire normális
dolog az, hogy valaki elhozza a hajóra. Feltételezte, hogy Theo az
étterem maître d’-je, aki most épp a küldönc szerepét játssza.
Hivatalosan átvette tőle a festményt, majd odaadta a biztonsági
őrnek, azzal, hogy zárja be Mr. Sztanyiszlasz irodájába. Vlagyimir
egy emailben adta meg nekik a szállításra vonatkozó utasításait.
– Úgy sejtem, Vlagyimirnak végül is igaza volt, amikor azt
mondta, hogy mindennek van ára – fordult vissza kedves mosollyal
Theóhoz. – Általában igaza szokott lenni – tette hozzá, félénken a
fiú szemébe nézve.
– Nem mindennek. De ebben az esetben minden érdekelt fél
szempontjából helyes lépés volt eladni – válaszolta Theo komolyan.
Vlagyimir nem győzte le, nem is használta ki őket, nem kerekedett
fölébük, ellenben fantasztikus árat és remek üzletet kínált, Theo
ezzel tisztában volt, akár tetszett neki ez az ember, akár nem.
– Nagyon örül neki – mondta a lány. – És a kép gyönyörű. –
Tisztán emlékezett rá az előző estéről, és tudta, hogy Vlagyimir
melyiket akarta megszerezni.
– Hol lesz a helye? – kérdezte Theo, arra gondolva, hogy talán
Oroszországba, Londonba, vagy valahova máshova viszik
magukkal. Szerette tudni, hogy a ritka alkalmakkor, amikor apja
valamelyik képét eladták, azok hova kerültek. Az például, amely
hét évvel ezelőtt a Christie’s aukcióján kelt el, egy tekintélyes
brazíliai gyűjtőhöz került.
– Talán a hajón – felelte a lány. – Az összes kedvenc műtárgyunk
itt van. A moszkvai lakás ultramodern, teljesen kopár. Ott néhány
Jackson Pollock meg Calderek vannak. A régi mesterektől valók
Londonban díszelegnek. A St. Jean Cap-Ferrat-i házban még nincs
sok, és azt ritkán is használjuk. Azokat a műtárgyakat, amiket a
legjobban szeretünk, a hajón tartjuk, hogy gyakran láthassuk. –
Mellesleg az állandó felügyelet miatt itt nagyobb biztonságban is
voltak. Aztán eszébe jutott valami, és arra gondolt, hogy talán jól
fog esni a fiatalembernek. – Van kedve végigjárni a hajót?
Ha ez azt jelentette, hogy itt kell hagynia a lányt, és egy
matrózzal vagy akár egy tiszttel kell bebarangolnia az óriási jachtot,
ahhoz nem volt kedve. Szívesebben beszélgetne inkább még pár
percig a lánnyal, főleg mivel ezek szerint Vlagyimir nincs itt,
különben ő maga vette volna át a képet. Már épp elhárította volna
az ajánlatot, amikor Natasa hozzátette, hogy maga vezetné körbe.
Amikor bevitte a hajó belsejébe, majd le a főlépcsőn, Theo szinte
elvarázsolva lépkedett utána. Sokkal érdekesebbnek találta a lányt,
mint a hajót. Miközben Natasa végigvitte a géptermen, a konyhán,
a hűtőkamrákon, a fürdőn, a mindenféle gépekkel felszerelt
konditermen és a balettstúdión, Theo le nem vette róla a szemét.
Volt itt fodrászszalon, fallabdaterem, fedett és nyitott úszómedence,
melegfürdő, szintenként más-más kiképzésű bár, étterem, ahol akár
negyvenen is leülhettek, és az övékhez hasonló méretű kinti
étterem. A padló és a falak bőrborítása a Hermès műve volt, a
berendezés gyönyörű, és mindenütt elképesztő műtárgyak
sorakoztak. A hajót járva hat Picassót számolt össze, és most az apja
műve is helyet kap az állandó gyűjteményben. Theót elfogta a
büszkeség.
Legalább tucatnyi luxuskabint látott, és szállásokat a személyzet
számára, amely a lány elmondása alapján hetvenöt főt számlált,
mindegyikük a hajón lakott és dolgozott. Köztük négy teljes állású
főszakács, és húsz beosztott szakács.
Meglepődve látott egy hűtőszobát, ahol egy főállású virágkötő
készítette a szobákban elhelyezett virágkompozíciókat. A hajónak
saját tűzoltósága is volt, egy hatalmas szoba a biztonsági őrök
számára, óriási mosoda és vegytisztító berendezés, külön helyiség a
poggyászoknak, és egy másik, ahol a legénység egyenruháit
tárolták és adták ki. Itt hárman dolgoztak. Minden munkakörnek és
rendfokozatnak más-más egyenruha járt.
Natasa megmutatta neki az ötvenszemélyes mozitermet,
amelyben a kényelmes, öblös székeket forgatni is lehetett. Több
kulcsra zárt helyiség is volt, amelyről Natasa nem mondott semmit.
Theo valószínűnek tartotta, hogy fegyver is van a hajón, mert az
egyik zárt helyiség a biztonsági őrök állása mellett volt, ráadásul
kézenfekvőnek tűnt, hogy egy ilyen dúsgazdag és nagy hatalmú
ember, mint Vlagyimir, fegyvereket is tart a hajóján, hogy ha kell,
megvédje magát.
Útjuk utolsó állomása a kormányosfülke volt, ahol barátságos
beszélgetésben találták a radarernyők, számítógépek és elektronikai
berendezések előtt a kapitányt és néhány tisztet. A kapitány és a
tisztek jórészt britek voltak, de Theo észrevette, hogy a
legénységben szép számban vannak oroszok, továbbá a biztonsági
őrök mindegyike orosz. A matrózok között is akadtak oroszok,
rajtuk kívül Fülöp-szigetekiek, ausztrálok és új-zélandiak. A
konyhai személyzet egytől-egyig olaszokból állt. És bár sétájuk
közben Theo a franciától a kínaiig mindenféle nyelvet hallott, a
leggyakrabban mégis orosz szavak hangzottak el.
Natasa mindenkit úgy üdvözölt, mintha személyes ismerőse
lenne, és a férfiak udvariasan és tisztelettel viselkedtek vele.
Látszott, hogy fontos pozíciót tölt be a hajón, és nem pusztán egy
szép, de üresfejű nőcske, aki Vlagyimir szórakoztatására van itt.
Vlagyimir volt az úr és a gazda, míg Natasa a „ház úrnője”, akit a
hajó legénysége szemmel láthatóan kedvelt. Minden különösebb
felhajtás nélkül vezette körbe Theót. Egyszerűen és fesztelenül
viselkedett, anélkül, hogy megjátszotta volna magát.
Visszaérve oda, ahonnan elindultak, megkínálta Theót egy pohár
pezsgővel. A fiú elfogadta, de nem tudta, mit mondjon. Még soha
nem látott ehhez a hajóhoz hasonlót, amelynek bejárásához
majdnem egy óra kellett. Olyan bonyolult és tökéletes volt, mint
egy cirkáló, csak sokkal szebb. És minden, a műtárgyaktól a
textilekig, a bútoroktól a díszítés célját szolgáló, legkülönbözőbb
helyekre lerakott felbecsülhetetlen értékű tárgyakig a legkiválóbb
minőséget képviselte. Vlagyimirnak volt szeme a szépségre. Erre
Natasa volt az élő bizonyíték.
– Tényleg hihetetlen, és még annál is nagyobb, mint amilyennek
a partról látszik – mondta ámulva, miközben elvette a lánytól a
feléje nyújtott poharat.
– Valóban az – bólintott Natasa. – Szeret hajózni? – kérdezte
kíváncsian, mire Theo nevetve válaszolta:
– Szeretek, de sohasem voltam még ilyen óriási jachton. –
Összkomfortos és önálló kis világ volt, majdnem mint egy város. És
bár Natasa a saját lakosztályukba és Vlagyimir irodájába nem vitte
el, ahogy másokat sem soha, de minden mást megmutatott neki.
Theo azt is észrevette, hogy miután a képet elvitték, a biztonsági
őrök felszívódtak. Az étterembe sem kísérték el őket testőrök, amin
meglepődött. Úgy képzelte, hogy egy ilyen gazdag ember számára,
mint Vlagyimir, a biztonság minden helyzetben elsőrendű
szempont, de nem tett rá megjegyzést. – Köszönöm az
idegenvezetést – mondta.
Ezután leültek a kanapéra, és egy percig némán nézték a partot.
Theo örült, hogy itt lehet a lánnyal. Kedves, szelíd természetű
nőnek látszott, és amikor tágra nyílt szemébe nézett, tisztának
találta a tekintetét, és azt látta benne, hogy ő is kíváncsi rá. Egy
hosszú percig egyikük sem szólalt meg. Theo ellenállhatatlan
vonzalmat érzett a lány iránt, és egy őrült pillanatig arra gondolt,
hogy mi lenne, ha megcsókolná. Valószínűleg tucatnyi testőr
rontana rá, kidobnák a hajóból, vagy talán meg is ölnék… de aztán
kinevette a saját őrült képzelgését.
A lány úgy mosolygott rá, mintha olvasott volna a
gondolataiban, és az volt benne a legvonzóbb, hogy minden érzéki
kisugárzása és szépsége ellenére semmi közönséges vagy nyíltan
szexi nem volt benne. A legbájosabb nő volt, akit Theo valaha látott,
és csodálatos módon ártatlanság lengte körül, mintha nem lenne
része semminek, ami itt volt, holott része volt, együtt élt azzal az
emberrel, aki létrehozta és fenntartotta ezt és még négy másik
jachtot, továbbá több, ezekhez hasonlóan legendás házat. Szerette
volna megkérdezni, milyen érzés így élni, de nem merte.
Csendben megitták a pezsgőt, azután Natasa felállt.
Nyugodtabbnak tűnt, mint az este, nyilván otthon érezte magát a
hatalmas hajón, körülvéve a teljes személyzettől, akik minden
kívánságát teljesítették. Elkísérte a férfit a motorcsónakhoz, és
mosolyogva nézte, ahogy beszáll. A matrózok már beindították a
motort, Theo pedig azt kérdezte magától, hogy vajon látja-e még a
lányt. Nem tartotta valószínűnek. Még ha újból eljönne is az
éttermükbe, őt nem találná ott – otthon, a műtermében festene.
Aztán közvetlenül az indulás előtt a lánynak eszébe jutott valami.
– Elfelejtettem megkérdezni a nevét – nézett rá, mint egy gyerek.
Majdnem két órát töltöttek el egymással anélkül, hogy
bemutatkoztak volna.
– Theo.
– Natasa – mondta a nevét a lány is, ezúttal nagyon oroszosán. –
Viszontlátásra, Theo. Köszönöm.
Theo nem tudta, de Natasa azt a két órát köszönte meg neki,
amit közönséges átlagemberként, hétköznapi dolgokról beszélgetve
tölthetett el, még ha Vlagyimir hajóját járták is be közben. Natasa
sohasem időzhetett el olyan emberek társaságában, mint Theo:
amikor Vlagyimir szeretője lett, ennek még a lehetőségéről is
lemondott. Azóta a férfi világának büszke elszigeteltségében élt, és
lemondott az olyan világias tevékenységekről, mint egy baráttal
való kávézás, egy pohár ital, egy gyors ebéd elfogyasztása, vagy
jelentéktelen, buta apróságokon való közös nevetgélés. Vlagyimir
életének árnyékában telt az élete, távol az ifjúkorát jelentő
rémálmoktól, de ugyanilyen távol a hétköznapi élettől is. Olyan
volt, mint egy drága ékszer, amelyet a széfben tartanak, és csak
ritkán mutogatják nyilvánosan.
A lány integetett a távolodó kishajó után, aztán könnyű
léptekkel felszaladt a felső fedélzetre. A korlátnál megállt, és onnan
nézte, ahogy a motorcsónak a szálloda kikötője felé tart, a fiú pedig
megfordul, hogy visszanézzen rá.
Theo nézte a lányt, aki már egészen kicsire zsugorodott a
távolban, de még látta, hogy a könnyű szél lobogtatja a haját, aztán
ellép a korláttól, és eltűnik a szeme elől. Csak a vele eltöltött két óra
emléke kísérte tovább, de ez az emlék, tudta jól, örökre megmarad
benne.
Útban vissza a műtermébe, miután elmondta Gabrielnek és az
anyjának, hogy a festményt rendben leszállította, elhatározta, hogy
meglátogatja Chloét. Énje egyik fele a Natasával eltöltött két óra
után senkit sem akart látni. Ne tegye senki tönkre az emléket, ne is
furakodjon be a róla őrzött képbe. Énje másik fele szeretett volna
visszalépni a valóságba, és újra megállni két lábbal a földön. Az
anyjának némiképp igaza volt: az olyan nők, mint Natasa,
végzetesen vonzók, és teljességgel elérhetetlenek. Most arra volt
szüksége, hogy egy hús-vér nőt érinthessen meg. Olyat, aki nem
elérhetetlen számára. És Chloe kézenfekvő megoldásnak látszott.
Megállt a lány háza előtt, és besétált a műtermébe.
Chloé az imént hagyta abba aznapra a munkát, és épp egy pohár
bort ivott. Most fejezett be néhány reklámplakátot, amelyeket egy
St. Tropez-i fürdőszoba-szaküzletnek ígért. Meglepetten fordult
oda, amikor Theót belépni látta.
– Hát te? – kérdezte nem épp szívélyes hangon. Még mindig
haragudott az éjszakai telefon miatt.
– Most szállítottam el apám egyik festményét az egyik hatalmas
orosz jachtra.
– Úgy tudtam, a mamád nem adja el őket – felelte a lány egy
szék felé intve, de nem mozdult, hogy csókkal üdvözölje Theót.
– Általában nem, de ezzel most kivételt tett.
Chloe simán el tudta képzelni, hogy az orosz egy vagyont
fizetett érte, különben Maylis nem adta volna el. Néha ingerelte,
hogy Theót mennyire nem érdeklik az anyagiak. Persze, mert nem
volt rá szüksége – az apja hatalmas vagyont hagyott rá. Ő bezzeg
évek óta keserves küzdelemmel próbál kijönni a pénzéből, és már
belefáradt. Szeretett volna megállapodni, abbahagyni a munkát, és
kikötni valaki mellett, aki fizeti a számláit. De a fiú az idő
múlásával még kevésbé akart elköteleződni, amitől ő egyre
ingerültebb lett. A hónapok óta tartó kapcsolatuk nem váltotta be a
reményeit.
– Mindig imponáltak nekem azok a nők, akik ezekkel az
oroszokkal vannak együtt. Tényleg profik lehetnek az ágyban, ha a
férfiak ennyi pénzt hajlandók áldozni rájuk. Divattervezők által
készített ruhák, drága ékszerek, szőrmék, műtárgyak. Sok ilyen
cuccot látok aukciókon, amikor Párizsban járva bemegyek a
Drouot-ba. Azok a lányok tudják, hogy kell megdolgozni egy pasit,
és klasszul élni a testükből.
Chloét hallgatva Theónak felkavarodott a gyomra, és Natasára
gondolt, aki a legkevésbé sem volt olyan, mint amilyennek Chloé
leírta. A fiú nem tudta, és nem is akarta ilyen szemüvegen át nézni
őt.
– Azt hiszem, óriási különbség van a kurvák, akikért fizetnek, és
az olyan nők között, akikkel együtt élnek, vagyis a szeretők között –
mondta, próbálva védeni őket.
– Nem mondhatnám – közölte Chleo magabiztosan. – A szeretők
talán csak jobban csinálják. Ők az elit. De azt biztosan tudják, hogy
kell egy pasiból kiszedni a pénzt.
Attól, ahogy Chloe a kapcsolatokról vélekedett, viszketés fogta el
Theót, és ahogy a lányra nézett, mintha idegent látott volna,
olyasvalakit, akivel nem akart találkozni.
– Erről szólna az egész? „Hogy kell egy pasiból kiszedni a
pénzt?” Bocsáss meg, lehet, hogy én idealista vagyok, de ebbe a
képbe belefér szerinted a szerelem? – A szülei a rajongásig szerették
egymást, és a szerelmük akkor kezdődött, amikor az apja még csóró
festőművész volt.
– Az ilyen lányoknak valószínűleg sehogy. És nézzünk szembe a
tényekkel, a házasság talán csak egy jobb változata ugyanennek az
elképzelésnek. Feladod az életedet egy pasi kedvéért, szolgálod őt
addig, amíg már fizikailag nem tudjátok elviselni egymást, ő pedig
gondoskodik rólad. Mi a gond ezzel? Én legalább becsületesen
elismerem. Ahogy azok az orosz lányok is, a férfiak meg, akikkel
ezek a lányok együtt vannak, tudják, hogy mit vesznek. Ha van
pénzed, beszállhatsz a játékba, és ha egy lány tudja, mit és hogyan,
akkor sokkal többet kap. Nézd meg ezeket az orosz lányokat. Ők
tudják, hogy mit csinálnak.
Miközben Theo hallgatta, úgy érezte, mintha Chloe Natasát
sértegetné, akit ő olyan tisztának látott. Lehet, hogy Vlagyimir
támogatja, sőt, biztos, de Natasa olyan nőnek látszott, akiben van
szív és lélek. Chloe szájából minden kapcsolat férfiak és nők között
úgy hangzott, mint a prostitúció. Hallgatta, amíg bírta, aztán fölállt.
Azért ugrott be, hogy elvigye a lányt vacsorázni, és aztán
remélhetőleg ágyba bújjanak, de hirtelen úgy érezte, erre vágyik a
legkevésbé, és már semmi mást nem akart, csak az ajtón kívül lenni.
– Nagyon materialisztikusan fogod fel a házasságot – nézett le a
lányra, aki a kanapén ült, kezében a pohár borral. Jó teste volt, azt is
tudta, hogyan használja, és Theo most azt is megértette, hogy miért.
Eszközként használta, abban a reményben, hogy ő feleségül veszi,
és fizeti a számláit. Eddig még soha nem tette ezt ennyire világossá.
– Az én apám nem hagyott rám egy csomó pénzt, mint a tiéd –
jelentette ki a lány kertelés nélkül. – Én nem vonulhatok vissza az
elefántcsont-tornyomba, az ecsetvonásaimat tökéletesítgetve.
Nekem muszáj gyakorlatiasabbnak lennem nálad. És ha a testem
úgy muzsikál a kezed alatt, hogy attól kedved támad feleségül
venni és fizetni a számláimat, mi rossz van abban? – Fogalma sem
volt, hogy hangzanak a szavai, de nem is törődött vele.
– Az, hogy nem elég, ha a tested muzsikál a kezem alatt –
vallotta be Theo becsületesen.
– Tegnap éjjel még így gondoltad, amikor a mamád étterméből
éjjel egyenesen ide akartál jönni, hogy lefeküdj velem.
Theo nem emlékezett rá, hogy Chloe korábban ilyen nyíltan
megvásárolhatónak mutatkozott volna, de az együtt eltöltött
hónapok nem bizonyultak számára eredményesnek. A fiú nem volt
belé szerelmes, nem akarta feleségül venni, és nem is fogja soha.
Chloe most dühös volt, amiért a dolgok nem úgy alakultak, ahogy
kezdetben remélte, amikor rájött, hogy ki a fiú apja. Akkor azt
gondolta, hogy aranybányára talált, holott a fiú úgy akart élni,
mintha éhező művész lenne, és belőle is olyan jelentős festő
válhatna, mint az apja. Közben ő sem lett fiatalabb. És pontosan
olyasfajta nővé kezdett válni, akiket Theo nagy ívben igyekezett
elkerülni.
– Még nem mondtam le arról az őrült elképzelésemről, hogy
szerelmes akarok lenni abba a nőbe, akivel le fogom élni az életem
hátralévő részét, vagy éppenséggel fizetni fogom a számláit, ahogy
te fogalmaztál. Nem tudtam, hogy a számlák olyan lényeges részét
képezik a megállapodásnak. Szeretek arra gondolni, hogy egy nő
előbb szeret belém, mint a pénztárcámba.
– Ezek mind ugyanannak a képnek a részletei – jegyezte meg
Chloe cinikusan.
– Akkor miért nem keresel magadnak te is egy gazdag oroszt?
Errefelé akad belőlük bőven. – Theo most mintha tényleg dühbe
gurult volna.
– Csak a saját fajtájuk kell nekik. Láttál te valaha egy ilyen
kőgazdag orosz mellett francia szeretőt? Vagy akár csak járni egy
francia lánnyal? Csak orosz lányokkal járnak. Ragaszkodnak ahhoz,
amit már ismernek.
Theónak ez még nem jutott eszébe, de Chloénak igaza volt. Azok
az orosz férfiak, akiket anyja éttermében látott, mindig orosz
lányokkal jöttek. És Natasa csak erősítette a szabályt.
– Azok a lányok tudnak valamit, amit mi nem – mondta még
Chloe.
– Talán vehetnél tőlük órákat – felelte epésen Theo. Nem volt
szerelmes a lányba, de egy darabig kedvelte őt. Most azonban
hallani sem bírta, amiket mond. Eddig még egyszer sem beszélt
vele ilyen őszintén.
– Talán csak némi gyakorlásra van szükségem – mondta Chloe
mosolyogva. Neki is csalódást jelentett a fiú, mert nem töltött elég
időt vele, nem kötelezte el magát mellette, de hajlandó lett volna
elnézni neki, legalább egy éjszaka erejéig. – Akarod, hogy
lefeküdjünk? – kérdezte minden romantikát és csáberőt mellőzve.
És bár Theo ezzel a szándékkal állított be hozzá, most erre vágyott a
legkevésbé.
– Nem igazán. Azt hiszem, az előbb egész jól összefoglaltad a
dolgot. Olyan pasit keresel, aki a szexért és az egyéb képességeidért
cserébe hosszú távon fizeti a számláidat. Én viszont nem tervezem,
hogy megnősülök, de továbbra sem adom fel a gyerekes illúziómat
arról, hogy szerelemmel szeressem azt a nőt, akivel együtt akarok
élni. Azt hiszem, a kettőnk kapcsolatában kimerítettük a
lehetőségeket, ezért mindkettőnknek tovább kell lépnie. – A lány
döbbenten nézte, ahogy Theo elsétál az ajtóig. – Sok szerencsét,
Chloe – fordult még vissza az ajtóból Theo. – Biztos vagyok benne,
hogy meg fogod találni azt a férfit, akit keresel.
– Egy ideig azt hittem, te leszel az – mondta a lány halkan, aztán
vállat vont.
– Nem vagyok az. – A fiú megkönnyebbülten lépett egyet kifelé
az ajtón.
– Tudom. Magam is rájöttem – szólt utána hidegen a lány.
– Talán ha elkezdenél oroszul tanulni – mondta enyhén cinikus
felhanggal Theo. Chloéban megvolt a hajlam, hogy
hozományvadásszá váljon, és most végül elszólta magát. Ezt eddig
nem vette észre. Eleinte ügyesebben játszotta meg magát.
A lány nem válaszolt, ő pedig kisétált az ajtón. Chloe
utánanézett, és azt látta, hogy az aranyhal megint kisiklik az ujjai
közül. Nem egészen értette, hogy miért, de végül minden
kapcsolata elromlott. A falhoz vágta az üres borospoharat, és
amikor eltörött, sírva fakadt.
Theo semmi mást nem akart, csak hazamenni. A Chloéval való
találkozás után valahogy tisztátalannak érezte magát. Natasára
gondolt, és ahogy Chloé az ilyen nőkről beszélt, és arról, hogy ő is
ilyen szeretne lenni. De Natasában nem volt semmi durva vagy
közönséges vonás, nem tűnt olyannak, mint aki pénzért adta el
magát, jóllehet kitartott nő volt. Egy helyes, kedves lánynak látszott,
akivel könnyű és szórakoztató volt beszélgetni.
Hazaérve egyenesen a műtermébe ment, aztán csak állt ott, mint
aki elveszett. Tudta, mit kell csinálnia, érezte a kényszerítő erőt, de
azt is tudta, hogy nem kellene. Képtelen volt visszafogni magát –
egy nálánál nagyobb erő kényszerítette. Felkapta az üres vásznat,
amelyet az éjjel vett elő, és föltette az állványra. Tudta, hogy csak
úgy verheti ki a fejéből, ha lefesti. Még vázlatot sem készített,
rögtön olajjal kezdte a festést. A lány képe beégett az emlékezetébe,
olyan tisztán látta az arcát, mintha előtte állt volna. Látta, ahogy
nevet, amikor ő mondott neki valamit, és látta a csendes vágyódást
a mosolyában, amikor a motoros kishajó a jachttól távolodóban
elvitte őt. Hallotta, hogyan ejtette ki a nevét, amikor elárulta neki.
Natasa… Natasa… Látta a csípője ringását, ahogy ment utána le a
lépcsőn, a haja lebbenését, ahogy fújta a szél, amikor ott állt a
korlátnál, és nézett utána…
Amikor elkezdte festeni, agya minden zegzugát megtöltötte,
egész valóját felvillanyozta a lány képe, és kis idő elteltével már
látta, ahogy kezd kibontakozni a vásznon… Natasa… Testét-lelkét
megbabonázta… mint egy megszállott, szinte delíriumos állapotban
festett hajnalig. Nem tudta, nem is érdekelte, hány óra van, csak az,
hogy mellette lehessen.
Mire eljött a hajnal, Natasa és ő ott álltak, mélyen egymás
szemébe nézve.

4. fejezet

Vlagyimir három nappal azután szállt le a hajóra, hogy Theo

odavitte a festményt. A megérkezése után percekkel máris látni
akarta, ezért elküldte érte az egyik testőrét, hogy hozza be az
irodájába. Natasa figyelte, ahogy óvatosan kicsomagolja, és lassan
lefejt róla minden burkot. Vlagyimir nem kérdezte, ki hozta el a
képet, mivel lényegtelen volt, így Natasának nem kellett semmit
magyarázkodnia. Soha nem jött hozzá vendég a hajóra,
szokatlannak számított hát a Theóval töltött idő, de nem volt benne
semmi rossz. Csupán egy vékony szeletke a „normális” életből,
amiben soha nem volt, és nem lesz része, miután önként lemondott
róla cserébe azért, hogy Vlagyimirral lehessen. De jó volt egy
pillanatra belekóstolni, egy vele nagyjából egyidős emberrel
beszélgetni, aki nem akart tőle semmit.
Oly kevés kapcsolata volt olyan emberekkel, akik kívül estek
Vlagyimir világán. A barátok helyett neki ott volt Vlagyimir. Nem
mintha bánta volna. De jó volt csevegni Theóval művészetről és
életről, jó volt megmutatni neki a hajót – mint amikor két gyerek
felderíti egymás lakását. Ámbár volt egy olyan érzése, hogy
Vlagyimir nem örülne neki. O nem tartotta szükségesnek, hogy
Natasa rajta kívül bárkivel is beszélgessen. A lány kíváncsi volt,
vajon hol és hogyan él Theo – talán egy kis lakásban vagy egy
szobában az étteremmel egy házban. Nem ismert olyan embereket,
mint ő. Évek óta Theo volt az első férfi Vlagyimiron kívül, vagy az ő
távollétében, akivel szót váltott. És Vlagyimirral is csak olyankor
beszélgethetett, ha neki kedve volt hozzá, és arról, amiről ő akart.
Theóval ezzel szemben kötetlenül és fesztelenül társalgott, annak
ellenére, hogy semmit sem tudott róla.
A kép még annál is szebb volt, mint ahogy emlékeztek rá,
Vlagyimir tehát meg volt elégedve a szerzeményével, különösen
mivel Lorenzo Luca művei igazi ritkaságnak számítottak. Komoly
fegyvertény volt megszerezni, és Natasa, aki jól ismerte, nem
lepődött meg, hogy sikerült neki. Ő bárkit bármiről meg tudott
győzni, ha igazán akarta. Addig nem nyugodott, amíg az áhított
dolog a tulajdonába nem került, és így volt ez most is. Őt is ilyen
elszántan „üldözte”, s a végén megnyerte magának. Ez volt a
módszere.
Este a fedélzeten vacsoráztak, és Natasa látta, hogy Vlagyimir
útja sikeres volt. Ebben az ünnepi hangulatban keresték meg az új
festmény helyét a hálószobájukban, s vitték ki a Picassót a hallba.
Ezek után visszamentek a fedélzetre.
A férfi ekkor elmondta, hogy még az éjjel felszedik a horgonyt. A
kapitánynak már szólt, hogy induljon St. Tropez-ba.
– Egy napig vásárolgathatsz. Arra gondoltam, hogy ezután
elmehetnénk Szardíniára. Már régen voltunk ott. A hét végére egy
misztrált jósolnak errefelé. Megszöknénk előle, mielőtt megérkezik.
Volt egy hely Porto Cervóban, épp csak kicsivel a kikötőn kívül,
ahol szeretett lehorgonyozni. A jacht túl nagy volt ahhoz, hogy
bemenjen a kikötőbe, és ez nagyjából mindenütt így volt, ahová
mentek. Vlagyimir azt is tudta, hogy Natasa szeretne útközben
Portofinóban megállni. Ezek mind ismerős helyek voltak
mindkettőjüknek. Jártak már Horvátországban, Törökországban,
Görögországban és Capriban. Natasa egyik kedvenc helye Velence
volt, ahol kényelmesen ki tudtak kötni, és a hajóról tökéletesen
ráláttak a templomokra és a térre.
St. Tropez és Szardínia hallatán izgalom fogta el, s azt sem bánta,
ha viharos lesz az útjuk Szardíniáig. Jól bírta a tengert, korábban is
hajózott már Vlagyimirral viharban. Sohasem volt tengeribeteg, és
néha könnyebben járt a dülöngélő hajón, mint a matrózok.
Hajnali kettő körül indultak el, amikor ők már ágyban voltak.
Mire reggel felébredtek, St. Tropez kikötőjén kívül horgonyoztak.
Délelőtt Natasa két matróz kíséretében, akik a csomagjait vitték,
vásárolgatott, aztán a Club 55-ben ebédelt Vlagyimirral. Eresnél vett
pár fürdőruhát, a Hermésnél egy fehér nyári táskát, de már azt is
élvezte, hogy egyik üzletből a másikba mehet.
Hétvége lévén az utcák tömve voltak emberekkel; noha még csak
június elején jártak, a szezon már megkezdődött. Júliusban és
augusztusban a tömeg elviselhetetlenné válik, de egyelőre még
könnyű volt közlekedni az utcákon. Ebéd után nagyot sétáltak,
azután visszamentek a hajóra, és kifutottak a nyílt vízre, hogy
úszhassanak. Alkonyatkor aztán elindultak Szardíniára. Reggel
majd megállnak Portofinóban, ott is vásárolgatnak kicsit, aztán
indulás tovább Korzikára, majd utána Szardíniára. Ezt az utat
mindketten jól ismerték.
Miután úszott egyet, Natasa kifeküdt a fedélzetre, és miközben
egyre gyorsabban szelték a vizet, elnézte a habzó sodorvonalat a
hajó mögött, és a napon alvó Vlagyimirra pillantott. Hálás volt,
hogy vele élhet. Mintha egy buborékban élne, kettesben vele, az ő
szabályai szerint. Biztonságban érezte magát. Tudta, hogy a férfi
munkája kockázatokat rejt, ezért alkalmaz testőröket, de mindezt
távol tartotta tőle. Ő olyan volt, mint egy ártatlan gyerek, szép
csendben élt a férfi árnyékában. Theónak is ez volt a benyomása
róla. Virult, mint egy szép virág, felvidította Vlagyimirt, ha a férfi
beszélgetni vagy szerelmeskedni akart vele, vagy éppenséggel
elvinni valahová, hogy másoknak mutogassa.
Egyedül az hiányzott neki, hogy nem tanulhat tovább, amit
nagyon szeretett volna, vagy legalább elvégezni egy múzeum által
rendezett művészettörténeti kurzust. De az életmódja miatt erre
nem volt lehetősége. Vlagyimir sokat utazott, és volt, hogy egyik
pillanatról a másikra úgy döntött, őt is magával viszi. Szólt, hogy
csomagoljon, és máris indultak valamelyik lakására vagy hajójára.
Az ellen azonban mindig tiltakozott, ha ő megemlítette, hogy
beiratkozna valami tanfolyamra. Azt mondta, Natasa már mindent
tud, amire mellette szüksége van. Nem látta be, miért kellene még
valamit tanulnia azon kívül, amit a könyvekből vagy az internetről
megtudhat. Vlagyimir sem végzett egyetemet, valójában alig járt
iskolába, az oktatást, a műveltséget fölösleges haszontalanságnak
tartotta, kiváltképpen Natasa számára. Az ő munkája abból állt,
hogy minden módon szórakoztassa Vlagyimirt, ahogy most is tette,
méghozzá kiválóan. Egyfajta gésaszerepet töltött be mellette, a
régimódi hagyományok korlátozása nélkül, de a koncepció
ugyanaz volt. És Natasa bizonyos szempontból büszke volt rá, hogy
oly régóta teszi boldoggá, képes kielégíteni a férfit, aki még mindig
érdekesnek találja őt. Nincs más dolga, mint örömet szerezni neki,
és ehhez tényleg nem kell iskolába járnia.
Útban Szardínia felé, a vacsoránál Vlagyimir kérdezett valamit.
Kellemes volt kint vacsorázni a fedélzeten, ahol könnyű szellő
fújdogált, s két pincérnő meg maga a séf szolgálta fel a fogásokat.
– Miért vitted körbe a képet hozó kifutófiút a hajón? – És merőn,
vesébe látó szemmel nézett rá, amitől Natasa szívverése egy
pillanatra kihagyott. Hirtelen bűntudata támadt, holott nem
követett el semmi rosszat. De élvezte Theo társaságát, akivel úgy
elbeszélgetett, hogy a fiú két óra hosszat tartózkodott a hajón. Vajon
ezt is tudja-e Vlagyimir, és hogy megkínálta pezsgővel? Vlagyimir
előtt semmi nem maradt titokban. De amikor válaszolt, Natasa
gyönyörű arca ártatlan volt és őszinte.
– Nem kifutófiú hozta a képet, hanem az étteremből a maître d’.
Elbűvölte a hajó látványa, ezért vittem körbe, mielőtt elment.
– Nem merted elmondani nekem? – A férfi tekintete áthatón
fúródott az övébe, de Natasa nem reagált rá, pedig a szíve ekkor
már szaporábban vert. Vlagyimir üzenete világos volt: mindent tud,
amit Natasa csinált, és mindent, ami a hajón történt. Tökéletes
ellenőrzés alatt tartotta őt.
– Dehogy. Csak nem tartottam fontosnak. Udvarias akartam
lenni. Azt hiszem, arra számított, hogy veled találkozik.
Natasa mindig tudta, mit kell mondania, hogy eloszlassa
Vlagyimir aggályait, és láthatóan közömbös volt a téma iránt, noha
élvezte azt a két órát, amit Theóval töltött; ez azonban most nem
látszott az arcán.
– A hajótisztet kellett volna megkérned, ha láttad rajta, hogy
szeretné körbejárni a hajót – pirongatta meg szelíden a férfi.
– Azt hiszem, épp a parton volt. Nekem meg nem volt más
dolgom, és nagyon fel voltam dobva a kép miatt. – Natasa
rámosolygott a férfira, aki odahajolt, és szájon csókolta. Többet nem
szólt a dologról, mindent elmondott, amit szükségesnek gondolt, és
a csók emlékeztette a lányt, hogy az ő tulajdona. Natasa pontosan
értette az üzenetet. Mindig megértette, és aszerint élt. A Theóval
eltöltött két óra pillanatnyi botlás volt, többet nem fog előfordulni.
Jobbnak látta nem felidegesíteni Vlagyimirt.
Theo napokig dolgozott Natasa portréján, még evésre és alvásra
is nehezen szakított időt. Űzött volt, és kínzó kényszert érzett arra,
hogy addig fesse, amíg nem látja viszont a lányt a képen. Hz
keményebb feladatnak bizonyult, mint gondolta. Volt a nőben
valami nehezen megfogható, amivel sokáig birkózott, míg végül
rájött, hogy az arckifejezésében vagy a tekintetében van valami. Túl
sok minden volt, amit nem tudott róla, mégis a lelke mélyéig
felkavarta. És nem volt senki, akinek elmondhatta volna, nehogy
őrültnek nézzék, amiért egy másik férfi, ráadásul Vlagyimir
szeretője lett a rögeszméje. Vele szemben neki nem lehetett
semmiféle esélye, és abban is biztos volt, hogy Natasának sem
kellene ő. Láthatóan meg volt elégedve azzal, ahol volt.
Gondolatokba merülve ült a konyhában, és egy szikkadt
szendvicset evett. Két napja ez volt az első falat a szájában, beesett
arcát benőtte a borosta, a haja összekuszálva, a szemén látszott,
hogy most is a kép jár az eszében. Még azt sem hallotta, amikor a
barátja, Marc bejött. Együtt jártak a Beaux-Arts-ra, de gyerekkoruk
óta ismerték egymást. Marc szobrász volt, és nemrégiben jött haza
Olaszországból. Márvánnyal dolgozott, és hogy jobban megértse az
anyagot, elment dolgozni egy kőfejtőbe. Tehetséges művész létére
alig keresett annyit, hogy meg tudjon élni. Ha ki kellett fizetnie a
lakbért, vagy ennivalót akart venni, beállt dolgozni egy
vállalkozóhoz, aki sírköveket készített.
 – Úristen, mi történt veled? Úgy nézel ki, mint egy hajótörött.
Beteg vagy?
Marc magas, vékony srác volt, égő vörös hajával és az arcán
virító ezernyi szeplővel még mindig tizenhat évesnek látszott,
pedig elmúlt harmincegy is, egy évvel idősebb volt Theónál.
Végzetesen vonzódott a szegény nőkhöz, azt a kis pénzét is, amije
volt, mindig nekik adta, aztán szakított, de nem látszott rajta, hogy
bánná.
– Azt hiszem, beteg vagyok – válaszolta Theo. – Vagy talán csak
elment az eszem.
Marc leült vele szembe az asztalhoz, és harapott egyet a
szendvics másik feléből, aztán elfintorodott.
– Hát ez meg honnan van? Egy régészeti ásatásról került elő?
Biztosan Tűt fáraó korából való. Nincs valami rendes, ehető kajád?
– Még annyi időre sem álltam meg, hogy egyek – rázta meg
vigyorogva a fejét Theo.
– Bolond vagy. Mi van, nincs pénzed? Adjak kölcsön? – Noha
neki nagyobb szüksége volt rá, mint a legtöbb embernek, Marc volt
az egyetlen barátja, aki sohasem kért kölcsön tőle. Épp csak annyija
volt, hogy elvegetáljon valahogy, a barátságuk pedig a gyerekkorig
nyúlt vissza, és semmi köze nem volt ahhoz, hogy kicsoda Theo.
– Min dolgozol, amitől így kell kinézned?
– Egy nő portréján. Nem tudom kiverni őt a fejemből.
– Egy új románc? Mi történt Chloéval?
– Szakítottunk. Neki olyan pasi kell, aki fizeti a számláit.
Számára ez jelenti az idilli szerelmet. Nekem ez olyan hervasztó. Ő
odaadja a testét, és cserébe a pasi kifizeti a lakbérét.
Marc egy pillanatig elgondolkozott Theo szavain.
– Bitang jó teste van. Mennyi a lakbére?
– Nem fontos. Neked olyan nőre van szükséged, akinek van
szíve, nem egy ilyen számító nőszemélyre. Chloe nem valami
szórakoztató lány, örökké tele van panasszal. – Amióta eljött tőle,
egy percig sem hiányzott neki. És azóta egyfolytában Natasa
portréján dolgozott.
– Na és ki az új szerelem? – nézett rá kíváncsian Marc.
– Nincs új szerelem. Csak elképzelem, de nagyon szenvedek
vele.
– Akkor nem csoda, hogy ilyen szarul nézel ki. Kitaláltál
magadnak egy nőt?
– Valami olyasmi. Él, létezik, de másvalakié. Egy orosz fazon
szeretője, anyám éttermében láttam őket. Gyönyörű lány. A
rabszolgája annak a férfinak, akivel együtt él, aki kétszer olyan idős,
mint ő, és bezárva tartja a jachtján.
– Egy gazdag orosz? – csillant fel Marc szeme. O minden nőjét a
helybeli bárokban szedte össze. Az a lány, akiről Theo fantáziált,
sokkal egzotikusabb lehetett, és számára tökéletesen elérhetetlen.
– Egy nagyon gazdag orosz. Lehet, hogy a leggazdagabb, vagy
az egyik leggazdagabb. Övé Oroszország, vagy valami ilyesmi.
Hetvenöt fős legénység dolgozik a jachtján.
Marc füttyentett.
– Lefekszel a nővel? Egy olyan fickó, akinek egész Oroszország a
zsebében van, meg is ölhet ilyesmiért.
Theo elnevette magát a gondolatra.
– De még mennyire, hogy megölne! Életemben kétszer láttam a
lányt, és lehet, hogy soha többé nem fogom. Csak a nevét tudom,
semmi mást.
– És szerelmes vagy belé?
– Nem tudom, mit érzek. Megszállottja lettem. Próbálom
lefesteni, de nem tudom jól megcsinálni.
– Miért kell, hogy jó legyen? Csináld úgy, ahogy tudod.
– Valószínűleg soha többé nem fogom látni, csak azon a képen,
amit róla festek. Muszáj lefestenem. Nem tudom kiverni a fejemből.
– Ez elég rosszul hangzik. Ő is rád van kattanva?
– Természetesen nincs. Ő tökéletesen boldog az orosz pasijával.
Miért is ne lenne az? Egyébként ő is orosz.
– Necces. Ezek szerint nincs sok esélyed. De még mindig
elrabolhatod, vagy elbújhatsz a hajón. – Ezen mindketten nevettek.
– Mi izgat benne ennyire?
– Nem tudom. Talán az, hogy tökéletesen elérhetetlen. Miközben
olyan hihetetlenül kedves, és amikor meg a pasival van, akkor
olyan, mintha rab lenne. Az az ember úgy kezeli, mintha a
tulajdona lenne, amit büszkén mutogat.
– És a nő ettől láthatóan szenved?
– Nem, nem szenved – ismerte el becsületesen Theo. – Azt
hiszem, megőrültem, hogy állandóan rá gondolok. Teljesen
megközelíthetetlen.
– Nem túl jó helyzet. Megnézhetem a képet?
– Még sehol sem vagyok vele, különösen a szeme rossz úgy,
ahogy van. Két napja dolgozom a szemén…
Marc beballagott a műterembe, ránézett az állványon lévő
festményre, aztán csak állt előtte, és hosszan bámulta.
– Érted már, hogy mire gondolok? – lépett a háta mögé Theo,
mire Marc megfordult, és rámeredt.
– Ez életed eddigi legjobb műve. Van benne valami, ami
felkavarja és szíven üti az embert. A legszebb nő, akit életemben
láttam. – A portré még nem volt befejezve, de a legfontosabb
vonások már éltek rajta. A képen látható nőnek lelke volt, ezt Marc
is látta. – Biztos, hogy nincs rá mód, hogy találkozz vele? Lehet,
hogy neki is állandóan te jársz az eszében.
– Ugyan! Azt sem tudja, ki vagyok, de még azt sem, hogy festő
vagyok. Semmit sem tud rólam. Azt hiszi, főpincér vagyok anyám
éttermében, vagy valami küldönc. Leszállítottam neki egy képet.
Két órát beszélgettünk, aztán elmentem.
– Egy saját képedet? – érdeklődött Marc.
– Nem, az apámét. Anyám eladta a pasijának. Én vittem el. Az
orosz nem volt ott, így volt alkalmunk kicsit beszélgetni, és
végigvitt a hajón.
– El sem tudom képzelni, mennyi pénzt kaptatok érte. És el sem
hiszem, hogy a mamád eladott egy képet. A fickó egy vagyont
fizethetett érte.
– Pontosan – bólintott Theo.
– Nos, engem nem érdekel, hogy találkozol-e még vele vagy
sem, de ezt a képet be kell fejezned – ez egy mestermű. Tényleg a
legjobb képednek tartom. Menj, szenvedj vele tovább, megéri –
lelkendezett Marc.
– Kösz – nézett boldogan a barátjára Theo.
– Nem megyünk el enni valamit?
– Azt hiszem, én inkább folytatom a munkát – rázta a fejét Theo.
– Felbiztattál, hogy ne adjam fel.
Marc rövid idő múlva elment, majd félóra múltán kenyérrel,
sajttal, pár őszibarackkal és egy almával jött vissza, hogy Theónak
legyen mit ennie. Ő pedig folytatta a festést, és egész éjjel le sem
tette az ecsetet. A műterem padlóján fekve, onnan is még a portrét
nézve aludt el, épp amikor felkelt a nap. Álmában mosolygott.
Végül sikerült jól megfestenie a szemét, és a lány most mosolyogva
nézett le rá a képről. Igen, pontosan az az arc volt, amire
emlékezett, ahogy különös mosollyal nézett utána, miközben a
motorcsónak távolodott.

A misztrál, a földközi-tengeri viharos északi szél akkor csapott le a

Princess Marinára, amikor megérkeztek Korzika partjaihoz.
Végigsöpört a Bonifaciói-szoroson, úgy, hogy még a hatalmas hajó
is imbolygott és bukdácsolt a háborgó tengeren.
Natasa többször mondogatta, hogy szereti, ha viharos a tenger,
ilyenkor úgy érzi magát, mintha bölcsőben ringatott kisbaba volna,
miközben a legénység több tagján erőt vett a tengeribetegség. Portó
Cervo közelében alábbhagyott a tenger háborgása, így amilyen
közel csak merték, leeresztették a horgonyt. Natasa tapasztalatból
tudta, hogy még napokig fújni fog a szél, de őt ez egyáltalán nem
zavarta, így is szerette volna partra vitetni magát. Kicsit körül akart
nézni, bekukkantani pár galériába, ékszerboltba, megnézni az olasz
tervezők legújabb ékszereit és egy szőrmeüzletet, ahol már
korábban is vásárolt bundákat.
– Biztos, hogy partra akarsz szállni? – kérdezte Vlagyimir,
amikor készülődni látta. A tenger még nagy hullámokat vetett, a
kishajó bukdácsolni fog, míg beér a kikötőbe, s még az is lehet, hogy
Natasának elázik a ruhája. Ő azonban nem félt a rossz időtől és a
viharos tengertől, mert tudta, hogy a motorcsónakon nem fenyegeti
veszély, és azt sem bánta, ha vizes lesz. A matrózok mindig
csodálták, hogy milyen jól bírja a tengert.
– Nem lesz semmi bajom – nyugtatta meg Vlagyimirt, és beszállt
a motoros segédhajóba, amelyen három matróz szolgált. Vlagyimir
nem tartott vele, volt egy munkája, amit be kellett fejeznie. És
amúgy sem élvezte úgy az üzletről üzletre járást, mint Natasa,
kivéve, ha valami komolyabb dologról volt szó, például ékszerről
vagy valamelyik divatház legújabb modelljéről; az apróbb,
hétköznapi dolgokat a lány egyedül is meg tudta venni. Ahhoz,
hogy vegyen magának egy szandált vagy egy Prada táskát, neki
nem kellett jelen lennie, és Natasa hitelkártyájának fedezete az ő
egyik folyószámlája volt. Vlagyimir nem bánta, bármennyit költ is a
lány, de ő mindig is megmaradt az ésszerű határok között, amikor
önállóan vásárolt. Vlagyimir messze többet költött rá, mint ő maga.
A motorcsónak le-föl bukdácsolt, mint egy parafa dugó a vízen,
amikor Natasa kiugrott a rakpartra, majd követte őt az egyik
matróz, ha netán visszafelé jövet segíteni kell a bevásárlótáskákat
vinni.
Több üzletet végigjárt, és épp a szőrmeboltban próbált fel egy
világos rózsaszín bundát, amikor bejött az első tiszt a hajón szolgáló
három biztonsági őr kíséretében.
– Mr. Sztanyiszlasz arra kéri, hogy térjen vissza a hajóra –
mondta az első tiszt komolyan, mire Natasa meglepődött.
– Most? Valami baj van? Beteg? Még nem fejeztem be a vásárlást.
– És még nem akart visszamenni. Nagyon jól érezte magát. Nem
volt semmi dolga a hajón, és úszni se mehettek ki a szélben és az
erős hullámzásban.
– Nem látszik betegnek – felelte az első tiszt kimérten. Az
utasításokat közvetlenül Vlagyimirtól kapta, és nem szívesen állt
volna elébe azzal, hogy Natasa nem akart visszajönni; ő viszont
nem értette, minek kellene rohannia. A misztrálban úgysem mentek
sehova.
– Mondja meg neki, hogy egy óra múlva ott leszek – felelte
mosolyogva. Még rajta volt a rózsaszín bunda, és még egyszer,
alaposabban meg akarta nézni.
– Azt hiszem, Mr. Sztanyiszlasz azt akarja, hogy most azonnal
jöjjön vissza – mondta az első tiszt nyomatékosan, és a tekintetében
aggodalom látszott.
– Nem maradok sokáig – mosolygott a férfira Natasa, és egy
újabb pillantást vetett bundás tükörképére. Kicsit aggódott, hogy
talán túl világos a színe, lehet, hogy Vlagyimirnak nem tetszene, de
olyan vidám volt, és már látta magát farmernadrágban és a
rózsaszín szőrmekabátban, vagy éppenséggel egy fekete ruhával
alatta. Levette, és belebújt egy hagyományosabb stílusúba, mialatt
az első tiszt a három testőrrel tanácskozott odakint. Hallotta,
amikor rádión üzentek a hajóra. És egy perc múlva az első tiszt újra
bejött az üzletbe, és nyújtotta a mobiltelefonját, hogy Mr.
Sztanyiszlasz beszélni akar vele.
Natasa mosolyogva vette át a telefont, és amikor meghallotta
benne Vlagyimir hangját, tréfálkozva beleszólt:
– Ígérem, nem költöm el az összes pénzedet, csak még egy kicsit
nézelődöm. Olyan szépek itt az üzletek, még a St. Tropez-ban
lévőknél is jobbak.
– Gyere vissza, de azonnal. Ha utasítalak valamire,
engedelmeskedned kell.
Natasa megdöbbent. Még soha nem beszélt vele így a férfi.
– Mi történt? Miért vagy így feldúlva?
– Nem tartozom neked magyarázattal. Most rögtön indulj a
motorcsónakhoz, különben megparancsolom nekik, hogy
erőszakkal vezessenek ki az üzletből.
Natasa ijedt arccal megköszönte a nőnek, hogy megmutatta a
bundákat, és gyorsan elhagyta a boltot. Észrevette, hogy a testőrök
szokatlanul közel haladnak hozzá, az első tiszt pedig közvetlenül
előtte lépked. Valaminek történnie kellett, de el sem tudta képzelni,
mi lehet az. És Vlagyimir még soha nem beszélt vele ilyen hangon.
Pár perc múlva a rakpartról belépett a segédhajóba, ahol már
négy biztonsági ember várta. A kishajó most nehezebb volt, s ettől
mélyebbre merült. Átázott ruhában lépkedett föl az ingó létrán a
hajó fedélzetére. A korlát mellett biztonsági emberek álltak sort,
akik közül öten bekísérték a hajó belsejébe. Úgy tűnt, hogy a teljes
személyzet felvonult, és még négyen voltak Vlagyimir mellett,
amikor Natasa beért az irodába.
A férfi épp telefonált, de rögtön letette, amikor a lány belépett és
megállt, a méregdrága perzsaszőnyegre csöpögtetve a vizet.
Vlagyimir biccentett, mire a biztonsági őrök kimentek a szobából.
– Mi történik? – kérdezte Natasa, és meg akarta csókolni a férfit,
de ő eltolta magától. A tekintete kőkemény volt, és olyan düh izzott
benne, amit a lány eddig csak egyszer-kétszer látott, de sohasem
őellene irányult. És most is azt látta, hogy Vlagyimir nem rá dühös,
hanem valaki másra.
– Erről nem sokat fogok mondani neked. A múlt héten egy
nagyon jelentős üzletet kötöttem Moszkvában. Az ásványkitermelés
egy szegmenséről van szó, és az orosz elnök egy nagyon fontos
területet ítélt oda nekem. Hárman voltunk versenyben a területért,
amit végül én kaptam meg a bányászati jogokkal együtt, amiért
nagyon nagy összeget fizettem. A két konkurensemet ma reggel
meggyilkolták a hozzájuk tartozó nőkkel együtt, sőt egyikük
legidősebb fiát is, aki vele együtt benne volt az üzletben. Félórával
ezelőtt pedig merényletet kíséreltek meg az elnök ellen. Úgy
gondoljuk, hogy tudjuk, ki. Vaktában végrehajtott
terrorcselekményeknek látszanak, de szerintem nem azok.
Veszélyben vagy, Natasa, miattam. – Világosan beszélt, nem
kerülgette a forró kását. Még soha egyetlen üzletkötéséről sem
magyarázott ennyit, mint most. – Itt a hajón biztos védelmi
rendszerünk van, és rendelkezünk mindazokkal a fegyverekkel és
emberekkel, amikre és akikre szükségünk van, hogy biztonságban
legyünk, de egyelőre nem akarom, hogy kimenj akár a fedélzetre,
akár a partra. Mihelyt eláll a szél, felszedjük a horgonyt, és
elmegyünk valahová máshová. Most azonban tedd azt, amit
mondok. Nem akarom, hogy megöljenek. Megértetted?
Natasa ijedten hallgatta a férfit. Még sohasem látta ennyire
komolynak és feszültnek.
– Igen, megértettem – felelte halkan. Eddig soha nem érezte,
hogy veszélyben lenne. Bármilyen üzletet kötött is Vlagyimir,
annak semmi köze nem volt az ő személyéhez. Most volt. Ha a
másik két férfi partnernőjét megölték, akkor őrá is vadászhatnak.
Most először megértette, hogy a férfi miatt veszélyben forog az
élete.
– Azt akarom, hogy a következő pár napban egyáltalán ne
mutatkozz. Átköltözünk egy beljebb lévő kabinba, ahol nincsenek
hajóablakok, amelyeken keresztül megláthatnának. Csakhogy az
ellenségeinknek olyan bonyolult elektronikai eszközeik vannak,
hogy gyakorlatilag bárhol meg tudnak találni. Remélhetőleg az
orosz titkosszolgálat hamarosan lefüleli őket. – A tekintete olyan
jeges volt, amilyennek Natasa még sohasem látta, és tudta, hogy a
férfi nagyon komolyan beszél. Vajon ő is fél?, gondolta. De inkább
dühösnek látszott, mint ijedtnek.
A következő pár napban bezárkóztak a hajó belsejében egy
kabinba, és csak nagyon keveset mozogtak a hajón. Két testőr volt
velük bent a szobában, többen kint az előtérben és a folyosókon, és
egy teljes kommandós osztag a fedélzeten. A helikopterek védelmet
kaptak, és Natasa hallotta, hogy a rakétakilövő rendszerüket
készenlétbe helyezték, az őrök pedig gépfegyverekkel járkáltak.
Olyan érzése volt, mintha hirtelen háborús övezetbe cseppentek
volna, és rettenetes volt tudni, hogy ő is célpont lehet.
Néma csendben ült a kabinban, olvasott, és csak időnként vetett
egy pillantást Vlagyimir felé. Ő állandó kapcsolatban volt az orosz
hírszerzéssel és terrorelhárítással, és három nap után végre hajnali
négy órakor kapott egy telefont. Miután felvette, csak pár szót szólt
bele, meghallgatta a vonal túlsó végéről jövő információt, majd
oroszul kezdett beszélni. A kérdései és a válaszai rövidek voltak, de
Natasa megértette, mit jelent ez az egész.
– Hányan?… Gondolja, hogy összesen ennyien vannak?… Erre
igazán egyszerű a válasz… öljék meg őket. Most. Ne várjanak vele.
– Megint hallgatott pár percig, egyetértését fejezte ki azzal, akivel
beszélt, majd letette a telefont. Natasa nem mert kérdezősködni, és
az éjjeli lámpájuk gyenge fényénél vérszomjasnak látta az ágyban
fekvő és gondolataiba mélyedő Vlagyimir arcát. Végül Natasa
elaludt. Reggelre elállt a szél, és érezte, hogy a jacht mozgásban
van.
– Hová megyünk? – kérdezte a szobába belépő Vlagyimirt. Még
aludt, amikor a férfi órákkal ezelőtt felkelt. Most nyugodtabbnak
látszott, mint az éjjel. De Natasa nem tudta kiverni a fejéből azt a
telefonbeszélgetést. Vlagyimir parancsot adott valakiknek a
megölésére, valószínűleg azokéra, akik üldözték őket, de a gondolat
így is nyugtalanító volt. Ezt az oldalát eddig nem ismerte.
– Vissza Korzikára, egy kicsit félreállunk az útból, amíg helyreáll
a nyugalom. A probléma körülbelül egy órával ezelőtt
megoldódott, de biztos, ami biztos – tette hozzá, majd így folytatta:
– Utána meg elmehetünk Horvátországba, Törökországba vagy
Görögországba. De nem muszáj. – Ezt már mosolyogva mondta, és
megint az a férfi volt, akit jól ismert, nem az a félelmet keltő idegen,
akinek az elmúlt napokban látta. – De egy darabig nem mehetsz
vásárolgatni. Arra kérlek, hogy maradj a hajón.
Natasa bólintott, és indult, hogy belebújjon egy fehér
farmernadrágba, egy pólóba, és magára vegye azt az
egyenszéldzsekit, amelyet a hajó női legénysége viselt, és amelyen a
Princess Marina felirat díszelgett. Rémítő napok álltak mögöttük,
szüntelenül imádkozott, hogy ne öljék meg egyiküket se. Ez a pár
nap értette meg vele, hogy mekkora kockázattal járt ez az új
üzletkötés, és azt is jó lett volna tudni, hogy előfordulhat-e ilyesmi
újra, de nem merte megkérdezni. Nem akarta Vlagyimir türelmét
próbára tenni.
A Korzikán töltött öt nap alatt helyreállt a nyugalom. A
legénység néhány tagja elvitte Natasát horgászni, és napjában
többször is úszott a tengerben, Vlagyimir megengedte, hogy amíg ő
az irodában tartózkodva állandó kapcsolatban áll a hírszerzéssel és
az orosz elnökkel, Natasa napozhasson a fedélzeten.
Egy héttel azután, hogy az incidens történt, a probléma
megoldódott.
Vlagyimir elvitte őt Portofinóba, ahol vásárolgattak, azután
vacsorázni mentek egy egyszerű kikötői pastaétterembe, amit a
lány szeretett. A biztonság kedvéért magukkal vittek hat testőrt,
akikről Natasa tudta, hogy fegyver van náluk. Végül visszamentek
a motorcsónakkal a jachtra. Visszatértek a kabinjukba, és minden
úgy volt, mint máskor, azt leszámítva, hogy a biztonsági őrök
gépfegyverrel felszerelkezve jártak-keltek a hajón – biztos, ami
biztos, magyarázta Vlagyimir. Már nem vagyunk veszélyben, tette
hozzá. És addigra Natasa a telefonokból már tudta, hogy
megtorlásul öt embert megöltek Oroszországban.
 Öt napig időztek Portofino közelében, ezalatt Vlagyimir csupa
megnyugtató jelentést kapott. Utána visszamentek Dél-
Franciaországba. Ijesztő időszakot hagytak maguk mögött.
Összesen tíz embert gyilkoltak meg, az öt áldozatot és az öt
támadót. Natasa hálás volt, amiért ő és Vlagyimir nem tartozott
közéjük. De amikor megérkeztek Antibes-ba, már azt is tudta, hogy
soha többé nem fogja tökéletes biztonságban érezni magát.
 5. fejezet

Visszatérve Dél-Franciaországba, Gabriel meglepetést tartogatott

Maylis számára. Egy kis utazást helyezett kilátásba kettőjüknek az
egyik kedvenc városukba. Úgy tervezte, hogy egy hétre elviszi őt
Firenzébe, mielőtt beindul a nyári forgalom az étteremben, és
Olaszországban túl nagy lenne a forróság. A június látszott utazás
szempontjából a tökéletes hónapnak. Az egyetlen problémát Maylis
számára az jelentette, hogy rá tudja-e venni Theót, álljon be a Da
Lorenzóba. Úgy tűnt ugyanis, hogy a fiú valami nagy munkába
fogott, anyja mostanában alig látta őt.
Mihelyt Gabriel elmondta, mi a terve, Maylis felhívta Theót.
– Sajnálom, hogy ezt teszem veled, tudom, menynyire gyűlölöd,
hogy a rendelkezésemre állj. De attól is rosszul érezném magam, ha
meg kellene mondanom Gabrielnek, hogy nem tudok elmenni erre
az útra. A közös utazásaink olyan sokat jelentenek neki.

– Neked is sokat kellene hogy jelentsenek – rótta meg Theo, és ez

egyszer nem morgott, amiért egy teljes hétig az étteremben kell
dolgoznia. Titkon reménykedett, hogy Vlagyimir és Natasa újra
eljönnek. Erről egy szóval sem beszélt az anyjának, de készségesen
belement a dologba. Az egyetlen kikötése az volt, hogy Gabriellel
ők ne június végén utazzanak, mivel abban az időszakban neki
magának is szüksége van némi szabadidőre. Egy New York-i
galéria rendezésében ugyanis két festményét állítja ki a Londoni
Mesterművek képzőművészeti kiállításán. Annak ellenére is
meghívták a műveit, hogy a galéria nem volt megbízva a
képviseletével, bár a jövőre nézve ezt tervezte. Theo azért is
szeretett volna megjelenni a kiállításon, hogy lássa, hová akasztják
ki a képeit, és kellően érvényesülnek-e a többi festmény között. Ez
új galéria volt számára, még nem kötött szerződést velük, de örült,
hogy bemutatják a képeit.
– Ígérem, idejében visszajövünk – mondta Maylis, miután Theo
megadta neki a dátumokat, és nagyon hálás volt, hogy a fia
hajlandó a helyére állni. Ahogy Gabriel is, amikor elmondta neki a
jó hírt. Maylis vett a fiának egy gyönyörű arany Cartier órát,
köszönetképpen a képvásár lebonyolításáért. Theo szerette azokat a
holmikat, amiket anyja vett neki, az óra is kedvére való volt.
Gabriel meglátogatta Theót a műtermében, és rögtön meglátta
Natasa portréját a festőállványon. Már majdnem készen volt, noha
Theo állította, hogy itt-ott még finomítani kell rajta. Figyelemre
méltó mű volt, Gabriel egyetértett Marc véleményével, miszerint ez
Theo egyik legjobb képe.
– Azt hiszem, megérett számodra az idő egy párizsi kiállításra –
jelentette ki komolyan. – Szeretném, ha szeptemberben végigjárnád
azokat a galériákat, amelyeket ajánlottam neked. Nincs értelme
tovább várni. – Theo ebben nem volt biztos, de azt felelte, hogy
majd gondolkozik rajta. Előbb látni akarta, hogyan szerepelnek a
művei a londoni kiállításon. –Jövőre ott lehetnél a Velencei
Biennálén – bátorította Gabriel, ahogy az apjával is tette sok évvel
korábban. – Örökké nem rejtheted véka alá a tehetségedet. A
világnak több hozzád hasonló művészre van szüksége, Theo. Ne
foszd meg az embereket a műveidtől. – Ez kedves volt tőle, ahogy ő
maga is kedves ember volt, összehasonlíthatatlanul kedvesebb,
mint Theo apja valaha is, és a művészvilág jó ismerője.
Theo gyakran emlékeztette anyját, milyen szerencsések, amiért
Gabriel része lett az életüknek, és ezzel Maylis messzemenően
egyetértett. Ettől persze nem szűnt meg magasztalni néhai férje
erényeit, amelyek közül jó néhány sohasem létezett, vagy csak az ő
emlékezete nagyította fel mértéktelenül. Lorenzo nagy művész volt,
de embernek nem volt nagy. Theo tisztábban emlékezett rá, mint
Maylis, Gabriel pedig soha egyetlen bíráló szóval sem illette.
Hagyta, hogy Maylisben az a kép éljen Lorenzóról, amelyet
elképzelt. O boldog volt a nő mellett így is, mert mindig éreztette
ugyan vele, hogy ő csak a másodhegedűs, de máskülönben mindig
jó volt hozzá.
Nagy örömmel utaztak el Firenzébe, Theo pedig elfoglalta a
helyét az étteremben: köszöntötte az érkező vendégeket, az
asztalukhoz kísérte, majd a maître’d gondjaira bízta őket. Minden
este megnézte az asztalfoglalási előjegyzést, hátha meglátja
Vlagyimir nevét, de a hét úgy telt el, hogy ő és Natasa egyszer sem
jelent meg az étteremben. Nem tudhatta azt sem, hogy a hajón
vannak-e még, vagy valahol másutt, és már attól félt, hogy jól
sejtette, valóban nem láthatja őt soha többé. A portré már majdnem
kész volt, a szem végre tökéletes lett, a tekintetében az a szelídség
tükröződött, ahogy az emlékezetében élt. A szája is pontosan olyan
volt, épp mintha szólni készülne. Marc azt mondta, hogy a képet
nézve már ő is beleszeretett ebbe a lányba. Theo nem vallotta be
neki, hogy szerelmes Natasába, de azt elismerte, hogy a
megszállottjává lett, ami szerinte egészen más, még annál is
kényelmetlenebb, mint ha szerelmes lenne belé. De a
megszállottságáról a régi barátján kívül nem beszélt senkinek.
Anyjának sem merte bevallani, mert tudta, hogy őrültnek tartaná,
és csak megismételné azt a korábbi figyelmeztetését, hogy
kőgazdag orosz férfiak szeretőjébe nem szabad beleszeretni.
Theo boldogan szabadult meg az étteremben vállalt
kötelezettségétől, amikor anyja és Gabriel visszatértek Firenzéből.
Még pár napig dolgozott a portrén, azután elrepült Londonba, ahol
több képzőművészeti kiállítást is rendeztek egy időben. Egy kis
boutique hotelben szállt meg, amely tele volt művészekkel és
műkereskedőkkel, és akár a szállodában volt, akár az utcán vagy a
kiállításon, mindenütt valami módon a képzőművészettel
összefüggő beszélgetéseket hallott maga körül. Nagy
megelégedésére szolgált, amikor találkozott a New York-i galéria
tulajdonosaival, akikkel korábban emailek útján tartotta a
kapcsolatot. Az ő teremrészük fő falsíkjára tették fel mind a két
képét, és bár neki ez nem tetszett, az életrajzában megemlítették,
hogy Lorenzo Luca fia. Ki nem állhatta, ha érdeméül rótták fel az
apját, de a kiállítás rendezőinek érdekük volt a művek eladása, ami
mellesleg neki is jól jött. De akárki fia volt is Theo, a művei
magukért beszéltek.
A megnyitó estéjén a termük előtt álldogálva ismerősnek tűnő
férfit látott elsétálni. Rögtön rájött, ki az illető: Vlagyimir.
Közvetlenül mögötte fekete bőr miniszoknyában, szürke
pulóverben és fekete tűsarkúban Natasa lépdelt. Fantasztikusan
nézett ki kontyba feltornyozott hajával, melynek szabadon lebegő
szőke tincsei keretbe foglalták az arcát. A lány nyomban felismerte
őt, és meglepődött, hogy itt látja. Vlagyimir már elhaladt előtte,
anélkül hogy megismerte volna.
– Mit keres itt? – szólította meg Natasa zavartan, miközben
Vlagyimir megfordult, hogy lássa, hol van a lány, és mert nem
értette, hogy kivel beszél. – Maga is festő, vagy csak a kiállítást jött
megnézni?
– Van pár művem a kiállítottak között – felelte akadozva Theo,
de nem mutatott rá a két festményre, amelyek mögötte lógtak a
falon.
– Hát ez érdekes – szólt a közléstől felvillanyozódva a lány.
Közben Vlagyimir már intett neki; több boksszal arrébb volt egy
kép, amelyet meg akart neki mutatni. – Örülök, hogy látom –
mondta még Natasa, és elsietett. Theo dobogó szívvel nézett utána.
Hihetetlen volt, de valahányszor találkozott vele, a lány fenekestül
felforgatta a világát. Képtelen volt nem reagálni rá. Mintha
elektromos áram kötné össze őket, amely átcikázott rajta, ha látta őt.
Később is megpillantotta, de most távolabbról. A lány nem vette
őt észre, és már a kijárat felé tartottak. Vlagyimir a hóna alatt vitte a
képet, amelyet megvásárolt. Theo megkönnyebbült attól, hogy nem
mutattak érdeklődést iránta, nem nézték meg az életrajzát, és így
nem fedezték fel, hogy ki volt az apja. Zavarba ejtő lett volna, mivel
többé-kevésbé főpincérnek álcázta magát az étteremben, nem
árulva el, hogy Lorenzo fia. Még akkor sem mondta meg, amikor
két óra hosszat beszélgettek a hajón. De most legalább Natasa
annyit már tudott róla, hogy festő.
A másik dolog, amit nem tudott, hogy a találkozásuk óta éjt
nappallá téve az ő portréján dolgozott. Megalázó lett volna, ha a
lány őrültnek, vagy perverznek, betegesen rajongónak hiszi. Nem
volt rá mód, hogy elmondja neki, mennyire elbűvölte őt, hogy
mennyit gondol rá, hogy minden vágya megismerni, s hogy most
úgy érzi, mintha valaki kitépte volna a szívét a mellkasából.
Tudta, hogy el kell felejtenie a lányt, csak azt nem tudta, hogyan.
Talán majd az idő… Vagy akár karriert is csinálhat azzal, hogy
számtalanszor megfesti a portréját – de maga is nevetségesnek
találta az ötletet. Még akkor is Natasa járt az eszében, ahogy
lépkedett abban az apró bőrszoknyában, amikor este visszaballagott
a szállodába.
Leszegett fejjel vágott át a bejárati halion, és majdnem feldöntött
egy fiatal nőt, akinek nekiment. A katonabakancsot, rövid piros
szoknyát viselő, rózsaszínre festett hajú és egymillió dollárt érő
mosolyú lány épp kilépett a liftből. Csinos volt, még ha ebben az
öltözékben bohócra emlékeztetett is, és Theo azt is észrevette, hogy
az orrában egy kis gyémánt csillog.
– Nahát! Helló, micsoda kellemes meglepetés! Hová, hová? Csak
nem a szobámba? – nézett végig rajta a lány széles vigyorral. Theo
elnevette magát a merész és szemtelen szavakon. Zavarba ejtő volt,
de mulatságos is, az emberek mosolyogtak körülöttük. – Eljössz
velem egy buliba? – folytatta a lány minden szégyenérzet nélkül. –
Olaszok, spanyolok, egy egész banda Berlinből. Te honnan jöttél? –
Tökéletes brit angolsággal beszélt, de közölte, hogy New Yorkban
él, mert a családja elviselhetetlen.
 – St. Paul de Vence-ból – felelte Theo kissé riadtan. – Dél-
Franciaországban van – tette hozzá.
– Az ég szerelmére, tudom, hol van. Mit képzelsz, melyik
bolygóról pottyantam ide? – Jó kérdés volt, tekintve a külsejét. –
Egyébként Emmának hívnak. – Theónak hirtelen beugrott, ki ez a
lány. Lady Emma Beauchamp Montague, egy vikomt lánya, New
York Chelsea negyede egyik meghökkentően avantgárd
galériájának a tulajdonosa. Olvasott róla, de még sohasem
találkozott vele.
– Theo. – Kezet fogott Emmával, aki magával sodorta, annyira,
hogy Theo már csak a járdán tért magához, amint épp bemászott a
lány mellé egy taxiba. Emma megadott a sofőrnek egy felkapott
negyedbeli címet, majd visszafordult Theo felé, és újra csevegni
kezdett. Egyfolytában beszélt, de annyira mulatságosan, hogy mire
kiszálltak a taxiból, Theónak már fájt az oldala a sok nevetéstől.
Amikor körülnézve egy palotaszerű épületben találta magát,
fogalma sem volt, mit keres itt. Amerre nézett, kitömött állatokat
látott, többek között egy oroszlánt, amelyen gyakorlatilag át kellett
mászni, hogy be lehessen jutni a női mosdóba. Több száz ember
nyüzsgött már itt, akik közül sokan németül beszéltek, és úgy tűnt,
hogy minden európai nemzet képviselteti magát a számos amerikai
mellett, akiket Emma mind személyesen ismert. Az estét azzal
töltötte, hogy bemutatta Theót mindenkinek, és egészen addig
maga mellett tartotta, mígnem két óra múlva odasúgta, hogy nincs-
e kedve visszamenni vele a szállodába, és közösen elszívni egy
dzsointot. Theo már amúgy is ment volna, és a lány meghívását a
szobájába kifejezetten csábítónak találta.
Újra taxiba szálltak, és miközben átvágtak a szálloda haliján,
hogy fölmenjenek a lány szobájába, Emma megállás nélkül
csacsogott. Aztán kinyitotta az ajtót, és mielőtt elővette volna a
füves cigit, a szája mohón lecsapott Theo szájára, de közben már
gyakorlott ujjakkal kikapcsolta a fiú övét, lehúzta a cipzárjá0t a
nadrágján, és elébe térdelve energikusan és kiváló eredményt
produkálva gondozásba vette. A fiú egyszer csak arra eszmélt, hogy
szenvedélyesen szexelnek az ágyon, és Emmán kívül minden más
kirepült a fejéből. Valahogy az utolsó pillanatban még sikerült
előkapnia egy kotont, és a következő egy órában minden
elképzelhető pozitúrában kipróbálták egymást, végül kimerülten
végighevertek a ledobált ruháik kupacán, és a lány ránevetett, mint
egy huncut kis erdei tündér. Theo ilyen lánnyal még nem
találkozott.
– Két szabály – szólalt meg Emma, mielőtt Theo egyáltalán
lélegzethez juthatott volna. – Soha nem leszek szerelmes, és ha nem
akarunk, nem kell többé találkoznunk. Semmi elköteleződés, semmi
olcsó romantika, sebzett szív meg hasonlók. Ha újra összejövünk,
érezzük jól magunkat, és ennyi. És baromi jó vagy az ágyban – tette
hozzá, mire a fiú ránevetett.
– Szokásod, hogy idegen férfiakat szedj fel szállodai hallokban?
– Te idegen vagy? Hát ez vicc! Az előbb még teljesen
normálisnak látszottál – ugratta a lány.
– Az vagyok – bizonygatta Theo, habár abban nem volt biztos,
hogy ez a lányra is igaz.
– És csak akkor szedek föl férfiakat, ha olyan elviselhetetlenül jól
néznek ki, mint te. Hogyhogy nem találkoztam még veled? Szoktál
New Yorkba jönni?
– Régóta nem jártam ott, és ez az első kiállításom. – Megnevezte
a galériát, ahol a képeit kiállították.
– Hűha, hát ez komoly! Te nagyon jó lehetsz. Nekem is van egy
bokszom ott, a te sorod másik végén. Meg kell nézned. És én is látni
akarom a képeidet. – Kifejezetten érdekelte őt Theo.
– Nagyon hagyományos képek. Valószínűleg nem tetszenének
neked – felelte a fiú szerényen, mire a lány a szemét forgatta.
– Kérlek, ne legyél bizonytalan magadban, az olyan unalmas.
Az éjszakát együtt töltötték, és másnap együtt mentek el a
kiállításra. Emma bevallotta, hogy a fiú képei nem az ő ízlése
szerint valók, ennek ellenére nagy hatást tettek rá, és elismerte,
hogy kivételes tehetség. Ezt közölte is vele.
– Egyszer még híres festő leszel – jósolta halálosan komolyan,
majd belenézve az életrajzába meglátta a vezetéknevét. – Aha… így
már értem. De te jobb vagy nála, ugye tudod? Nagyon meggyőző a
technikád. – Hirtelen elnevette magát, és odasúgta a fiúnak: – Más
területen is. Egészen kiváló a stílusod.
Este elmentek együtt egy buliba, utána Emma szobájában
szeretkeztek, másnap pedig a lány visszarepült New Yorkba. Nem
látszott valószínűnek, hogy az életben még egyszer találkoznak, de
nem tettek úgy, mintha ez szóba jöhetne, nem hangzottak el
ígéretek, és érzelmi kötelékről sem volt szó köztük. Egyszerűen jól
érezték magukat egymással, és ennél jobb dolog nem is történhetett
volna, hogy elterelődjön a figyelme Natasáról, akit nem látott
többször a kiállításon, de az Emmával töltött pár nap alatt nem is
bánta.
Útban a repülőtérre a taxiból a lány küldött neki egy üzenetet,
amit Theo épp akkor kapott meg, amikor kijelentkezett a
szállodából. „Kösz a szuper dugót, Em” – olvasta nevetve. A
kiállítás érdekes, sőt izgalmas volt, mindkét képe elkelt, méghozzá
tisztességes áron. Volt oka hát elégedettségre, amikor hazaindult.
Otthon egyenesen a műtermébe ment, ahol pillantása elsőként
Natasa szelíd tekintetére, szóra nyíló ajkára, a fejét fénykörbe vonó
szőke hajára esett. Éppen olyan volt, amilyennek Londonban látta.
Gyorsan megfordította a festőállványt, hogy ne lássa. Ki kellett
lépnie kis időre ebből a megszállottságából, és Emma bizonyult a
legjobb orvosságnak erre. Üdítő volt a társasága.
Másnap, amikor együtt ebédeltek, beszámolt Gábrielnek és az
anyjának a kiállításról, de kihagyta az Emma Beauchamp
Montague-gal esett kalandját. Elmondta, hogy mindkét képét
megvették, és ennek mindketten nagyon örültek. Másnap Gabriel
elhívta magával, hogy nézzenek meg egy galériát Cannes-ban. Dél-
Franciaországban nagyon kevés komoly galéria volt, ez
történetesen közéjük tartozott. És Gabriel megígérte, hogy megnéz
egy festőt, akit a lánya érdekesnek talált, és úgy gondolta, hogy a
galériájuk képviselhetné.
– Dolgoznom kellene – ellenkezett bűntudatosan Theo, amiért
Gábriellel tölti a délutánt, ugyanakkor Natasa arcképéhez sem akart
most visszatérni, hogy elvégezze az utolsó simításokat. Túlságosan
megviselte, hogy újra találkozott vele.
– Jót fog tenni neked egy kis kimozdulás – biztatta Gabriel, aki
élvezte Theo társaságát. Beültek hát az öreg Morganbe, amelyet
Gabriel St. Paul de Vence-ban használt. Ő sokkal többet adott az
ízlésre és az eleganciára, mint Lorenzo valaha is. Útközben tovább
beszélgettek a kiállításról. Mindkettőjüknek csalódást okoztak
annak a festőnek a munkái, akit Marie-Claude apja figyelmébe
ajánlott. Túlságosan kommersznek, sokkal inkább a turisták ízlését
kiszolgálónak tartották, mint egy neves párizsi galériába valónak.
De a galériát működtető csinos szőke lány tetszett Theónak, el is
csevegett vele pár percig. Azzal a gondolattal vett el egy
névjegykártyát az asztaláról, hogy egyszer majd felhívja, aztán
mégis Emma módszeréhez folyamodott, és lazán megkérdezte:
– Nem lenne kedve egyszer velem vacsorázni? – Ez ugyan
sokkal óvatosabb közeledés volt, mint amit Emma engedett meg
magának, de a lány mosolyogva visszakérdezett:
– Maga galériás vagy festő?
– Az az úr a galériás – mutatott Theo Gabrielre – én festő
vagyok.
– Akkor nem – mondta a lány kedvesen, mire Theo csodálkozva
nézett rá. Nem erre a válaszra számított.
– Van valami kifogása a festők ellen?
– Igen, végzetesen vonzódom hozzájuk. Még férjhez is mentem
egyhez. És az a tapasztalatom, hogy mind őrültek, és mindenben a
drámát keresik. Nekem elegem van a drámából. Elváltam, van egy
ötéves lányom, és békében szeretnék élni. Ebbe a festők nem férnek
bele.
– Milyen nemzetiségű volt a férje?
– Olasz – felelte széles mosollyal a lány. Tetszett neki Theo, aki
helyes pasinak látszott, de nem akart még egyszer festőművészbe
beleszeretni, főleg nem jóképű festőművészbe.
– Így már értem – nyugtázta Theo megkönnyebbülten. – Az
olasz festők mind őrültek és drámafüggők. – Az apjára gondolt, és
nagyon meg tudta érteni a lányt. – A francia festők teljesen
normálisak, és egyébként is nagyszerű fickók.
– Én nem ezt tapasztaltam – felelte könnyedén a lány. Nem, nem
engedi megingatni magát sem a fiú érveivel, sem a vonzerejével. –
Festőművészek kizárva. Barátok talán lehetünk egyszer, de
randiről, közös vacsoráról szó sem lehet. Inkább lennék apáca.
– Milyen kár – mondta nagy búsan Theo, Gabriel pedig nagyot
nevetett. – Majd felhívom – szólt oda még a lánynak, és elindult
Gabriel után ki a kocsihoz.
– Mindenesetre megpróbáltad – ugratta Gabriel. – Úgy beszélt,
mint aki komolyan gondolja.
– Bomba alakja volt, és isteni lába – jegyezte meg Theo vidáman.
Emmának sikerült azzal a kétnapos vad szexeléssel és a rengeteg
nevetéssel jókedvre derítenie.
– Szólnom kellene anyádnak, hogy ne aggódjon érted. Az
aggasztja, hogy magányos vagy.
– Londonban nem voltam az. Megismerkedtem egy őrült angol
lánnyal, akinek New Yorkban van galériája. Teljesen
beszámíthatatlan nő.
Gabriel ezen jót nevetett, aztán beindította a motort, és
elindultak vissza St. Paul de Vence-ba. Theo házához érve kitette őt.
A fiú még visszaintett neki, aztán bement a házba, és pár percre
leheveredett a díványra. Emmára gondolt, aztán a galériás lányra –
a névjegyen az Inez név szerepelt –, és Natasára. Három egészen
különböző nő, és furcsa módon egyik sem lehetett az övé. Emma
nem tűrte, hogy korlátok közé szorítsák, és hogy egy kapcsolat
megkösse, Inez allergiás volt a festőkre, Natasa pedig másvalakihez
tartozott. Theo azon kezdett töprengeni, hogy vajon mi baj lehet
vele, és hogy újabban miért vonzódik a számára elérhetetlen
nőkhöz. De mindhárom közül Natasa volt a leginkább
megfoghatatlan, aki tudta nélkül ellopta a szívét, és akit egy másik
férfi tartott elefántcsont-toronyba zárva. Milyen furcsa az élet,
mélázott. Ezzel a gondolattal aludt el.

6. fejezet

Gondtalanul, békésen telt a nyár St. Paul de Vence-ban. Gabriel egy

hónap helyett kettőt töltött itt, és esténként jól érezte magát az
étteremben. Érdekes emberekkel lehetett találkozni, meg egyébként
is szeretett együtt lenni Maylisszel. Egy sarokasztalnál ült, és az
asszony, valahányszor az ideje engedte, odaült mellé. Gabriel
tisztában volt vele, hogy a Lorenzo iránti rajongása ellenére Maylis
szereti őt. Nem beszélve arról, hogy sokkal jobban kijöttek
egymással, mint Maylis valaha is Lorenzóval. Ezt az asszonynak
nem kellett bevallania, Gabriel is tudta, és elégedett volt az
életükkel, noha Lorenzo szellemalakja mindig is ott állt kettőjük
között.
Gabriel szeretett időnként ellátogatni Theo műtermébe, hogy
lássa, min dolgozik. Apai büszkeséggel kísérte figyelemmel a fiú
munkáját, mert noha csak barát volt, mindig is amolyan
apafiguraként szerepelt Theo tudatában. Júliusban befejezte Natasa
portréját, és épp a kellő pillanatban tette le az ecsetet. Ha még egy
ecsetvonást tesz rajta, már elrontotta volna, míg ha eggyel
kevesebbet, akkor a kép befejezetlen marad. A nagy művészekre
jellemző ösztönös érzékkel tudta, mikor van kész egy mű, ami után
tovább kell lépni. A portrét a műteremben tartotta, rá-ránézett, és
ilyenkor elmosolyodott. Ettől úgy érezte, mintha Natasa itt lenne
vele.
Az étterem egész nyáron tele volt vendégekkel. De Vlagyimir és
Natasa nem jött el többé. Theo megkérdezte az anyját, és ő is
megerősítette, hogy azóta nem jártak itt.
– Még mindig gondolsz arra a lányra? – kérdezte rosszallóan.
– Nem igazán. – Theo nem hazudott. Lassan kezdett túljutni
Natasán. Furcsa módon a kép megfestése segített elűzni a
démonait. Már egy másik témán dolgozott, és Gabriel rávette, hogy
az általa ajánlott galériák közül legalább eggyel felvegye a
kapcsolatot.
– Ahhoz, hogy komolyan vegyenek, Párizsban is ki kell állítanod
– közölte vele ellentmondást nem tűrően, Theo pedig hitt neki, és
hovatovább készen is állt rá. Tervbe vette, hogy elmegy Párizsba,
találkozik egy vagy több galériással, és meglátja, mit ajánlanak neki.
A londoni kiállításon vevőre talált két képe némi önbizalmat adott.
A cannes-i galériás Inezt is megpróbálta felhívni. A lány nagyon
kedves volt a telefonban, de hogy együtt vacsorázzanak, abba nem
ment bele. Végül Theo egy napon közvetlenül ebédidő előtt besétált
a galériába, és elhívta ebédelni a lányt, aki úgy meglepődött, hogy
igent mondott.
Ebéd közben jóízűen elbeszélgettek Inez munkájáról a
galériában, a kislányáról, és azokról az évekről, amikor Rómában élt
a férjével. Inez elmesélte, hogy a férje szobrász, ritkán látogatja a
kislányát, akit ő egyedül nevel, és ez nagy felelősséget ró rá. Az
exének épp most születtek fiú ikrei az új barátnőjétől, így aztán a
Dél-Franciaországban élő lánya már nem érdekelte.
– Nincs szükségünk rá, hogy egy másik művész is összetörje a
szívünket. Jól vagyunk így, ahogy most vagyunk – mondta nagyon
komolyan.
 – Miért, én őrültnek látszom? – kérdezte Theo őszintén,
miközben nagyon igyekezett épeszűnek és összeszedettnek látszani,
holott amúgy is az volt, leszámítva a Natasa miatti őrület rövid
időszakát, aminek már vége volt. Kész volt hús-vér nőkkel
találkozgatni, például Inezzel, ha ő hajlandó lenne rá.
– Először nem látszik rajtuk, hogy őrültek – magyarázta Inez
türelmesen. – Kezdetben mindig épelméjűnek látszanak. De aztán
mihelyt az ember megállapodik mellettük, és azt hiszi, hogy végre
kifogott egy normálist, elkezdik a drámát, a más nőket, a régi
szerelmeket, akik feltámadnak a sírból, és a segítségüket kérik, de
eljönnek hozzád is, nők, akiknek gyereket csináltak, csak valahogy
elfelejtettek szólni róla.
– Én nem tudok róla, hogy lennének gyerekeim, régi szerelmeim
sem szoktak visszajárni kísérteni, és nincsenek szükséget szenvedő
volt barátnőim sem, akiknek megengedném, hogy mellettem
maradjanak. Csak olyan exeim vannak, akikkel azóta baráti
viszonyban vagyok. – Kivéve Chloét, aki már több dühös és keserű
hangú emailt küldött neki, de ezeket nem említette. – Kimondottan
normális életem volt. Ellenben az apám tényleg őrült volt, de
nagyon tehetséges. Ő olasz volt, amikor születtem, már túl volt a
hetvenen, és csak tíz évvel később vette el az anyámat, amikor a
felesége meghalt.
– Erről beszélek – nézett rá fülig érő mosollyal Inez. Tényleg
nagyon aranyos lány volt.
Közben az ebéd végére értek, és kávét rendeltek.
– Elképesztően tehetséges volt, az anyám imádta. Rém házsártos
természetű öregember, de tudom, hogy szeretett engem, ő tanított
meg festeni is. Kilencvenegy évesen halt meg, így szerencsémre
tizennyolc éves koromig együtt éltem vele.
– Ismert festő volt? – kérdezte a lány ártatlanul, amire Theo csak
némi habozás után válaszolt, miután úgy döntött, hogy megbízhat
benne. Látta rajta, hogy rendes nő, nem az a fajta, aki a férfiak
pénzére hajt.
– Lorenzo Luca.
A lány szeme tágra nyílt a név hallatán.
– Úristen, ő a múlt század egyik legnagyobb festője!
– Vannak, akik annak tartják. Szeretem a képeit, de az én
stílusom egészen más. Nem hiszem, hogy valaha is elérem azt a
szintet, ahol ő áll, de keményen dolgozom rajta. Ő tényleg zseni
volt, talán épp ezért volt olyan nehéz kijönni vele. – Theo azt már
nem árulta el, hogy apjának hét másik gyereke is volt, ugyanis
biztos volt benne, hogy Inez ettől is csak ideges lenne. – Az anyám
negyven évvel volt fiatalabb nála. Ő jelenleg egy éttermet működtet
St. Paul de Vence-ban, és őrzi a szent lángot. Apám nagyon sok
képe van a birtokában, és csak ritkán ad el belőlük egyet-egyet. –
Kivéve, ha dúsgazdag oroszokról van szó, de erről sem beszélt.
– Nem ment férjhez újból? Nagyon fiatal lehetett, amikor az
édesapja meghalt.
– Ötvenkét éves volt, több mint harminc évig éltek együtt. Az
ilyesmin nehéz lehet túljutni. És apám nagy egyéniség volt. Anyám
nem ment újra férjhez, de szerető kapcsolat van közte és a
műkereskedője között, akivel együtt voltam akkor, amikor
megismerkedtünk.
A lány bólintott, hogy emlékszik.
– Rokonszenves fickónak látszott.
– Valóban az. Nekem olyan volt, mintha az apám lett volna. Ezek
után méltónak talál egy közös vacsorára? – kérdezte Theo
mosolyogva, miközben fizetett.
– Nem mondhatnám. Maga akkor is festőművész. De örülök,
hogy megismertem – válaszolta a lány kedves mosollyal, amitől
Theónak muszáj volt nevetnie.
– Maga aztán kemény nő. Esküszöm, nem vagyok egy őrült
művész.
– Lehet, hogy nem az, de már nem kockáztatok. A dolog
kétesélyes, és nekem a lányomra is gondolnom kell.
Theo bólintott. Ineznek igaza volt. Ő meg még nem
gondolkozott házasságon, és ahhoz sem érzett kedvet, hogy a más
gyerekét nevelje. Bonyolultnak tűnt, és túl nagy felelősséggel járt
volna, ráadásul megvolt az a veszélye, hogy félreneveli annak a
másik férfinak a gyerekét. Úgyhogy a lánynak igaza volt. Másodjára
már nem hozta szóba a vacsorát, amikor a galériánál elvált tőle, és
visszaautózott St. Paul de Vence-ba. Tetszett neki Inez, de úgy
érezte, nem történik semmi, ha nem mennek el együtt vacsorázni.
Az ebéd viszont kellemes volt.

A nyár hátralévő része gyorsan eltelt. Mielőtt Gabriel szeptember

elsején visszament volna Párizsba, újra megadta Theónak a galériák
listáját, két nap múlva pedig a fiú végre rávette magát, hogy leüljön,
és sorra felhívja egyiket a másik után. Némelyik még nem nyitott ki
a nyár elmúltával sem, de akadt egy, amelyet Theo különösen
érdekesnek talált, Gabriel pedig megígérte, hogy felhívja őket, és
beajánlja nekik. A galéria tulajdonosát Jean Pasquier-nak hívták, a
hely a bal parton volt, a hatodik kerületi rue Bonapartén. Pasquier
saját bevallása szerint mindig nyitott volt a fiatal művészekre.
Theo küldött neki digitális képeket a műveiről, mire Pasquier
másnap felhívta azzal, hogy ha Párizsban jár, szeretne találkozni
vele. Arra kérte, hogy hozzon magával néhányat a vásznai közül,
hadd lássa az ecsetkezelését, ami indokolt kérés volt. Bizonyos
dolgokat a számítógépen keresztül nem lehet látni. Theo
megbeszélte vele, hogy a következő héten felkeresi, és visz magával
a képeiből is. Olyan rokonszenvesnek találta a férfit a telefonban,
hogy úgy döntött, a többit föl sem hívja, amíg Pasquier-val nem
találkozik. Ezt Gabriel is jó döntésnek találta, és megígérte, hogy ha
a fiú Párizsba jön, elmennek együtt vacsorázni.
Még csak két napja ment el, de Maylis máris felpanaszolta, hogy
Gabriel Párizsban van, noha ő sohasem tartott vele. Várta, hogy
Gabriel menjen vissza hozzá le, délre. Azt ígérte, hogy néhány
héten belül újra ott lesz.
Theo ígéretéhez híven felkereste Jean Pasquier-t, és majdnem
annyira tetszett neki a férfi és a hely, mint amennyire Pasquier-nak
tetszettek a magával vitt művei. Az ecsetkezelését egyenesen
mesterinek tartotta, és a témáit is vonzónak ítélte. Theo nagy
meglepetésére felajánlotta egy önálló kiállítás rendezését januárban.
Nemrégiben ugyanis egy festő szólt, hogy nem lesz kész a tervezett
kiállítása idejére, így az az időszak megüresedett a galériában, Jean
pedig örült, hogy a rést betöltheti Theóval.
Mihelyt kilépett a galériából, felhívta Gabrielt, hogy
beszámoljon, és hogy megköszönje neki a beajánlást. Aznap este
Gabriel elvitte vacsorázni, hogy ünnepeljenek. A fiúnak jót tett,
hogy két képét megvették Londonban, az pedig, hogy egy párizsi
galéria képviseli, és önálló kiállítást rendez neki, fontos előrelépést
jelentett a pályáján. De továbbra is kapcsolatban maradt a New
York-i galériával, ahol talán majd máskor is szerepelhet néhány
művével.
– Végre lesz kiállításod Párizsban – nézett rá örömtől sugárzó
arccal Gabriel. Egy kis bisztró teraszán ültek, közel Gabriel bal parti
lakásához. A teraszról látni lehetett a gyönyörű város esti fényeit.
Theo arra gondolt, mekkora butaság az anyjától, hogy sohasem jön
el ide. Gabriel mennyivel tágabbra tudná nyitni előtte a világot, ha
hagyná. Ezt meg is mondta neki.
– Tudod, milyen – válaszolta meleg mosollyal a férfi. – Én már
attól is boldog vagyok, hogy hajlandó néha elutazni velem. Az olasz
városokat szívesen megnézi, de Párizst soha.
– Makacs nőszemély – jelentette ki Theo sokkal kevésbé
kedvesen. – Gondolod, hogy megértem már egy kiállításra? – Most,
hogy elkötelezte magát, elfogta az aggodalom.
– Természetesen. Két kiállításra való anyagod is összegyűlt már
a műtermedben. – Méghozzá milyen kiváló anyag, tette hozzá
magában mosolyogva.
– Segítesz kiválasztani, hogy miket küldjék el neki?
– Adhatok tanácsot, ha akarod. De Jean veled együtt akarja majd
kiválasztani őket. – Nem akarta bitorolni Theo új
műkereskedőjének jogait.
Másnap Theo visszarepült Dél-Franciaországba. Mihelyt hazaért,
egyenesen a műtermébe ment, és kezdte különrakni azokat a képeit,
amelyeket a januári kiállításán szerepeltetni akart. Az első
menetben hosszan vizsgálgatta Natasa portréját; nem tudta
eldönteni, ki akarja-e állítani vagy sem. A portré annyira bizalmas
jellegű volt, és a világért sem akarta eladni. Meg akarta tartani,
hogy mindig emlékeztesse rövid életű megszállottságára. A lány
már nem kísértette, két és fél hónappal azután, hogy utoljára látta
őt, újra normálisnak érezte magát. Már nem vonzotta, hogy egy
elérhetetlen nőről álmodozzon – ahogy az a lány sem, aki Cannes-
ban megtagadta, hogy vele vacsorázzon. Őt is kizárta az
emlékezetéből. Most semmi mással nem volt hajlandó foglalkozni,
mint a közelgő kiállításával.

Miután egész nyáron egyik kikötőtől a másikig hajózva járták a

tengert, Vlagyimir és Natasa augusztus vége felé hagyták el a
jachtot, és tértek vissza Londonba. Vlagyimir addigra
megnyugodott a biztonságukat illetően, és már nem fogta testőrök
gyűrűjébe Natasát, valahányszor kimozdult otthonról. Azok, akik
nehéz helyzetbe hozták őket, már nem léteztek, és Vlagyimir többé
nem hozta szóba a témát Natasának. A lány pedig, látva, hogy a
férfi már nem aggódik, ugyancsak megnyugodott. A különös
közjáték véget ért.
Egyik este a Harry’s Barban vacsoráztak, amikor Vlagyimir
közölte, hogy van egy meglepetése Natasa számára.
– Építek egy másik hajót, még a Marinánál is nagyobbat –
újságolta boldogan. – És rólad fogom elnevezni. – Az arcán
büszkeség látszott, és a lány meghatódott. Tudta, milyen fontosak a
férfinak a hajói, és hogy mennyire szereti őket. Óriási bóknak
számított, hogy az egyiket róla akarja elnevezni.
– Mennyi idő alatt készül el? – kérdezte kíváncsian. Látta a férfin
az izgatottságot.
– Ha minden simán megy, három vagy négy év alatt. Talán több.
Sűrűn kell majd miatta Olaszországba járnom, az építőkkel
találkozni, a terveken dolgozni és figyelemmel kísérni az építést,
meg aztán a munka előrehaladtával biztosan változtatni is kell egy s
máson. És meg kell tervezni a hajó belsejét is. Ki kell választani az
anyagokat. Emlékszel, ugye, milyen volt, amikor a Princess Marinát
építettem? – Épp abban az időben fejezte be, amikor Natasát maga
mellé vette. Óriási esemény volt a hajó vízre bocsátása, a keresztelés
szertartását az elnök felesége végezte. Ennek már öt éve. Izgalmas
volt belegondolni, hogy Vlagyimir újra végig akarja csinálni az
egészet.
Pezsgőt ittak az új hajó tiszteletére, majd a férfi Natasára nézve
folytatta:
– Ez csak a meglepetés fele. Nem szeretném, ha unnád magad,
mialatt én a hajó miatt Olaszországban vagyok, úgyhogy azt
akarom, hogy neked is legyen saját, végrehajtandó terved. Keress
egy lakást Párizsban, olyan négy-ötszáz négyzetméterest. Rendezd
be úgy, ahogy akarod. Ezzel lesz egy hely, ahol ellehetünk, amikor
épp Párizsban vagyunk. – Vlagyimir tudta, hogy Natasa szereti
Párizst, és amikor évente négyszer elmentek, hogy a lány
megnézzen haute couture és készruha-divatbemutatókat, mindig a
George V-ben szálltak meg. Most majd lesz egy saját lakásuk
Párizsban. Vlagyimir, látva Natasa felcsillanó szemét, elégedetten
hátradőlt.
– Komolyan mondod? Megengeded, hogy én csináljam? –
Natasa úgy örült, mint egy gyerek a karácsonyi ajándékának.
– Hát persze. A párizsi lakás a te hajód lesz, csak éppen sokkal
hamarabb fog elkészülni. Máris elkezdheted keresni. Jövő héten
Olaszországba utazom az első megbeszélésekre. – Mindketten fel
voltak villanyozódva, Natasa pedig alig várta, hogy megbízhasson
egy ingatlanost, és elkezdhessen lakásokat nézni Párizsban. Egy
ötszáz négyzetméteres lakás óriási, azzal sok tennivalója lesz. –
Házat is kereshetsz, ha azt jobban szeretnél, de szerintem könnyebb
és kényelmesebb lakásban lakni. – Ezzel Natasa is egyetértett. Egy
házzal sokkal több dolog van, és mindig akad rajta valami
javítanivaló. Ahhoz nem lenne kedve, hogy az ilyen munkákat
ellenőrizze, sokkal inkább kedvére való volt berendezni egy lakást.
Főleg így, hogy a férfi szabad kezet adott hozzá.
– Mikor mész Olaszországba azokra a megbeszélésekre? –
kérdezte, miközben a férfi átölelte, és megcsókolta. Boldog volt,
hogy Natasának örömet szerzett.
– Jövő kedden. A hét végéig maradok ott.
– Holnap elkezdek telefonálni ingatlanirodáknak.
Felhívott egy ismerős londoni ingatlanost, hogy elkérje tőle
párizsi ingatlanügynökök nevét, és másnap délután elkezdte
hívogatni őket. Két nappal ezután már hat címe volt, ahová
elmehetett, hogy megnézze a lakásokat, és a következő hétre is
voltak időpontjai. A lakások közül kettő a tizenhatodik kerületben,
és egy a nyolcadikban volt, ami nem tűnt érdekesnek. Volt egy
másik a bal parti rakparton, amely a Szajnára nézett, kettő pedig az
Avenue Montaigne-en; ez utóbbiak tökéletesnek ígérkeztek.
– Szeretnéd megnézni őket velem? – kérdezte este a vacsoránál,
mire a férfi mosolyogva megrázta a fejét. – Ez a te bizniszed. A te
„hajód”. Majd megnézem azt, amelyikre azt mondod, hogy vegyem
meg. A sok utánajárást rád bízom.
– Alig várom – lelkesedett a lány, és legalább az interneten meg
akarta mutatni a lakások képeit. Vlagyimir egyetértett vele, szerinte
is az Avenue Montaigne-en lévő kettő nézett ki eddig a legjobbnak
és a legfényűzőbbnek.
 – Ne kapkodd el – intette Natasát. – Keresd meg azt, ami igazán
a kedvedre való. Jó lesz elidőzni egy darabig Párizsban.
Meghagyta, hogy a repülő hétfőn vigye el Natasát Párizsba,
hogy aztán visszamehessen érte Londonba, és így kedden ő is
elrepülhessen Olaszországba. A titkárnője lefoglalta számára a
szokásos lakosztályukat a George V-ben. Estére szobaszervizt
rendelt, mint mindig, ha Vlagyimir nélkül tartózkodott a
szállodában. Izgatottan készült az ingatlanügynökkel való másnapi
találkozóra. Úgy tervezték, hogy elsőként az Avenue Foch napos
oldalán lévő lakást nézik meg. És volt egy másik is valamivel
távolabb, amiről az ügynök úgy vélte, hogy valószínűleg sötétebb
lesz.
Amikor másnap reggel tíz órakor a megadott címen találkoztak,
Natasa csalódottan állapította meg, hogy a lakás ugyan napfényes,
de rossz állapotban van, igaz, hogy nagy, de csupa zegzug, és sok a
javítanivaló rajta. Az ügynök felhívta a figyelmét, hogy viszont jó
nagy a belmagassága, és szépek a magas ablakai. De maga a lakás
nagyon régimódi volt, Natasának nem tetszett, és a következő még
annyira sem. A Szajnára néző bal parti sokkal szebb volt, de
túlontúl kicsi: a kilátás és a balkon ellenére zsúfoltnak hatott, és ők
sokkal nagyobb térhez voltak szokva.
Ebéd után egy másik ingatlanügynökkel találkozott, de az a
lakás, amelyet a nyolcadik kerületben megnéztek, egyáltalán nem
volt megfelelő számukra, sőt Vlagyimir kifejezetten rosszul érezte
volna magát benne. A Palais Royalnál is kapott egy címet, ami
nagyon jó lett volna, de pici volt, mindössze egy kis hálószobás, egy
aprócska fürdőszobával, és beépített szekrények nélkül.
Végül megnézte az Avenue Montaigne-en lévő két lakást, megint
egy másik ingatlanügynökkel. A széles sugárúton egymást követték
a jobbnál jobb üzletek, Dior, Chanel, Prada és vagy tucatnyi egyéb,
és mindkét lakást feltételezhetően mostanában újították fel. Az
egyik egy modern penthouse volt, a másik pedig kétszintes lakás
egy öregebb házban. Az utolsó megbeszélt találkozó előtt már
kezdett elcsüggedni, mert amiket eddig látott, meg sem közelítették
azt, amit szerettek volna, vagy amiről úgy képzelte, hogy
Vlagyimirnak tetszene. Noha a férfi azt mondta, hogy olyat
válasszon, ami neki tetszik, ő azonban azt szerette volna, ha
Vlagyimir is kedvét lelné benne, végtére is ő fizeti.
A penthouse nagyon szép volt, de rettentően hideg. Minden
vagy fekete gránitkőből vagy fehér márványból készült, így el sem
tudta képzelni, hogy otthonosan érezné magát benne. Szemre
tetszetős volt, de otthonnak rideg. Natasa meleg otthonra vágyott.
Ám amikor megérkeztek az utolsó címre, és az ingatlanos
kinyitotta a lakás ajtaját, Natasa nyomban tudta, hogy hazaérkezett.
A lakást rendbe hozták és felújították, de meghagyták az eredeti
szépségét. A modern berendezéseket, a CD-lejátszót, a számítógép
vezérelte rendszereket, de még a légkondicionálót is Párizsban
szokatlan módon elrejtették szem elől, és nem győzte csodálni a
meseszép faburkolatokat, díszléceket, a magas mennyezetet, a
gyönyörű üvegajtókat és a szépséges régimódi parkettát. Olyan volt
az egész, mint egy miniatűr Versailles, neki csak megfelelő
bútorokat kellett keresnie, és függönyöket csináltatnia a szobákba.
Az emeleten négy hálószoba volt, mindegyikhez öltözőszoba
csatlakozott, egy dolgozószoba Vlagyimirnak, és egy kis nappali. A
földszinten hatalmas dupla nappali, tágas ebédlő, modern konyha
és egy kényelmes, barátságos dolgozószoba volt kialakítva. Minden
szobába, még az ugyancsak felújított fürdőszobába is, kandallót
építettek be. És a lakás mérete épp olyan volt, amilyenről Vlagyimir
beszélt. A maga ötszáz négyzetméterével inkább egy ház képzetét
keltette, mint lakásét. És gyönyörű volt. Az épület legfelső emeletén
lévő négy személyzeti szobában a testőrök kaphattak helyet, ha épp
velük voltak. És egy szobalány is ellakhatott az egyikben, aki rendet
tartana a lakásban. Itt megvolt minden, amit elképzelt.
Álmai lakása volt ez, és majdnem elájult, amikor meghallotta az
árát. A felújítás óta egy éve üresen állt, és azóta nagyon megdrágult.
Natasa nem tudta, mit fog szólni Vlagyimir, ha elmondja neki. Még
sohasem vásárolt lakást, jóllehet tudta, hogy félmilliárd dollárt akar
költeni az új hajójára, ami elképzelhetetlenül soknak tűnt számára,
sokkal több volt, mint amennyibe a Princess Marina került.
Közölte az ingatlanos nővel, hogy majd felhívja, és szinte
kábulatban ment vissza a szállodába. Nem tudta, mit mondjon
Vlagyimirnak, mondj a-e meg neki egyáltalán, hogy mit kérnek a
lakásért, vagy folytassa a keresést. Bűntudattal gondolt arra, hogy
ezt a rengeteg pénzt Vlagyimir az ő „projektjére” költse el, holott
tudta, hogy a férfi is ott lakna. De biztosan olcsóbb lenne, ha
továbbra is szállodában laknának.
Vlagyimir általában nem törődött azzal, hogy mennyit költ, de
Natasa felelősséget érzett vele szemben, mivel nem az ő pénzéről
volt szó.
Megvárta, amíg a férfi a megbeszélései után jelentkezik, és
amikor a telefonja befutott, a szobaszerviznél rendelt vacsorát.
Vlagyimir nélkül sohasem ment étterembe. Nem szeretett egyedül
enni, és bár a férfi sohasem mondta, érezte, hogy nem szeretné, ha ő
önállóan járna éttermekbe. Aranykalitkában élt, ahol biztonságban
érezte magát.
– Na és neked hogy ment ma? – kérdezte Vlagyimir, miután
elmondta, hogy elégedett a hajóval kapcsolatos tárgyalásaival.
– Érdekes volt. Az első öt lakás csalódást jelentett. Voltak köztük
régiek, amiket fel kellene újítani. Az Avenue Montaigne-en lévő
penthouse-ban mindent márvánnyal burkoltak, jéghideg volt. – Egy
pillanatra elbizonytalanodott.
– És a hatodik? – kérdezte a férfi, aki jól ismerte őt.
– Elképesztően drága. Nem tudom, szabad-e ennyit költenünk
egy lakásra – válaszolta zavartan a lány.
– Tetszett neked? – kérdezte a férfi úgy, mint egy apa, aki a
lányához beszél.
 – Nagyon – vallotta be az izgalomtól elfúló hangon Natasa. –
Álomszép volt! – És görcsbe ránduló gyomorral kimondta az árát.
A férfi elnevette magát.
– Drágám, az új hajó ebédlőjének csak a berendezése többe fog
kerülni ennél! – Semmi pénzt nem sajnált az új jachtjára, ami inkább
hajó lesz, mint jacht, azok között is a legfényűzőbb. Még azt is
meghagyta a belsőépítésznek, hogy cobolyprém ágytakaró legyen a
hálószobájukban. – Teszik neked az a lakás? – kérdezte újra.
– Nagyon tetszik. Csak attól féltem, hogy túl drága. Nem
akarom, hogy azt gondold, kihasznállak. Én egy sokkal kisebbel is
megelégednék.
– Hát én nem. – Natasa ezek után részletesen elmesélte, milyen a
lakás, és Vlagyimir meg volt vele elégedve. Az is az előnyére
szolgált, hogy semmit nem kellett csinálni benne, teljesen rendben
volt. – Vedd meg. Abból, amit elmondtál, tökéletesnek látszik, és én
megbízom az ítéletedben és az ízlésedben. Holnap felhívom őket. –
Gyorsan rendezni akarta a dolgot, és készpénzzel fizetett, mint
mindig. Akár azonnal átutalhatta az összeget a tulajdonos
számlájára. Nem szeretett hónapokat várni egy számla
kiegyenlítésével. – Van hozzá műszaki leírás, amiből kiderül, hogy
minden munkát elvégeztek a lakásban?
– Az ingatlanos azt mondja, hogy van. – Natasa el sem akarta
hinni, hogy Vlagyimir számára ez az egész ennyire egyszerű.
– A többit bízd rám. Te kezdd el tervezni, hogyan akarod
berendezni. Hacsak nem akarsz megbízni egy lakberendezőt. – A
londoni házukhoz ő lakberendezőt fogadott, de Natasa úgy
gondolta, jó szórakozás lesz számára, elvégre ez az ő „projektje”.
– Nem is tudom, mit mondjak, Vlagyimir. Olyan gyönyörű az a
lakás, hogy teljesen beleszerettem. Mikor jössz el megnézni?
– Pénteken találkozunk Párizsban. Másnap Moszkvába kell
repülnöm egy vagy két hétre. Te maradhatsz Párizsban, ha akarsz,
és elkezdheted a lakás berendezését.
 Natasát izgalom fogta el a gondolatra. A férfinak minden lakása
megvolt már, mire ő belépett az életébe, ez volt az első, amit ő fog
kialakítani kettőjüknek.
Éjszaka ébren feküdt az ágyában, és azon töprengett, hogy mit
hogyan fog csinálni. Hajnali négy óra volt, mire elaludt. Az volt az
utolsó gondolata, hogy ő a legszerencsésebb lány, és Vlagyimir a
legnagylelkűbb férfi a világon. Minden veszély, amit azzal vállalt,
hogy vele él, mint például az a júniusi riadalom Szardínián, vagy a
magányos élet, apró áldozatnak tűnt a férfi bőkezűsége fényében,
amellyel ezt az arany életet biztosította számára. Semmire nem
lehetett panasza, s ha meggondolta, hogy micsoda kényelemben és
biztonságban él, áldottnak kellett tekintenie azt a napot, amikor
megismerte őt. Az élete Vlagyimir mellett tökéletes volt. Hihetetlen
ajándéknak tűnt, összehasonlítva az árvaházzal, a gyárakkal, a
szörnyű emberekkel, akik rosszindulatúan bántak vele, és az
anyjával, aki elhagyta. Mindennap hálát adott érte. És most lesz
még egy gyönyörű lakásuk Párizsban is. Ő tényleg nagyon, de
nagyon szerencsés lány. Ebben tökéletesen biztos volt.

7. fejezet

Ígéretéhez híven Vlagyimir péntek délután Olaszországból átrepült

Párizsba. Épp időben érkezett meg, hogy lássa a lakást, még
sötétedés előtt, és mielőtt az ingatlanügynök megkezdte volna a
hétvégéjét. A héten már átutalta a pénzt egy svájci bankszámlára. A
tulajdonos nem akarta, hogy Franciaországban kapja meg, egy éve
elköltözött Svájcba. Feladta a lakását, hogy ne legyen lakáscíme
Franciaországban, s így megmeneküljön az adófizetéstől. Nagyon el
akarta adni a lakást, és nem akart hinni a szerencséjének, amikor
Vlagyimir felajánlotta, hogy most rögtön kifizeti a vételárat. Ezzel a
gesztussal sikerült egy jobb árat kapnia, és még az ingatlanos is
elégedett lehetett. Az üzlet megköttetett, és Vlagyimir egy napja
szólt Natasának, hogy a lakás az övék. Ennél gyorsabb tranzakciója
még nem volt az ingatlanközvetítőnek, pedig nem először üzletelt
oroszokkal, tudta, hogy jó vevők, és rendszerint készpénzzel
fizetnek. Tudják, hogy mit akarnak, hamar döntenek, és nagyon
becsületesek.
A ház előtt találkozott velük, és Natasa visszafojtott lélegzettel
figyelte, amint Vlagyimir belép a lakásba. Hirtelen páni félelem
fogta el – mi van, ha nem tetszik neki, ha nem találja szépnek a
faburkolatot, az ablakokat, vagy a régimódi parkettát? A férfi
komoly arccal szemügyre vett mindent, végigjárta a szobákat, és
miután az utolsó helyiséget is megnézték, széles mosollyal
magához ölelte a lányt.
– Ez tökéletes, Natasa. Gyönyörű lakást találtál nekünk. Nagyon
jól fogjuk érezni magunkat benne.
Natasa majdnem elsírta magát az örömtől, hogy Vlagyimirnak
tetszik a lakás. Ezek után megmutatott neki minden apró részletet,
úgyhogy csak két óra elteltével mentek vissza a szállodába. Sokáig
fog itt időzni, amíg minden szükséges holmit beszerez a lakásba,
így lassan a George V is kezdett olyanná válni számára, mint az
otthon.
Mihelyt beléptek a lakosztályukba, Vlagyimir rögtön szeretkezni
akart vele, utána együtt megfürödtek, és felöltöztek a vacsorához. A
férfi most a La Tour d’Argent-be, Párizs egyik legdivatosabb
éttermébe vitte, hogy megünnepeljék az új otthonukat. Natasa nem
győzött köszönetét mondani érte.
– Bár ne kellene elmennem holnap – sóhajtotta a férfi. Kaviárt és
pezsgőt rendelt kettőjüknek, magának pedig egy vodkát is. – Persze
neked is lesz elég dolgod itt. – Ezt Natasa is tudta, de hiányzott neki
a férfi, amikor ilyen hosszú ideig távol volt. Mostanában sok dolga
akadt Oroszországban az új bányaérdekeltséggel kapcsolatban. És
véletlenül azt is meghallotta, amikor Vlagyimir új olajlelőhelyek
megvásárlásáról beszélt a telefonban, és hogy a Balti-tengerben
fúrnak. A birodalma rohamosan, ugrásszerűen nőtt tovább. Nehéz
volt elképzelni, hogy még ennél is nagyobbra nőhet, de az elmúlt
hat hónap alatt ez történt, és Vlagyimir még tovább akarta növelni,
ezért egyre-másra új és még merészebb üzleteket kötött. Ha
vagyonszerzésről volt szó, az étvágya kielégíthetetlennek bizonyult.
Vacsora után visszamentek a szállodába, és Natasa kisvártatva
újból a férfi karjaiban találta magát. Vlagyimir most lassabban,
szelídebben tette a magáévá; egész héten hiányzott neki a lány,
mert bár nem szívesen vált meg tőle, Moszkvába csak ritkán vitte
magával. Túl sok mindent kellett ott elintéznie, és a lány csak
elterelte volna a figyelmét, mellesleg azt is tudta, hogy Natasa
számára Moszkva amolyan nemszeretem hely volt. Túl sok rossz
emlék fűzte hozzá, szívesebben várt rá Londonban vagy a hajón, és
mostantól ott lesz a párizsi otthonuk is. Tökéletes hely lesz, ezért
most szeretkezés közben hálából minden módon igyekezett
kielégíteni a férfi fantáziáját és igényeit. Kettőjük kapcsolata
bizonyos szempontból üzleti alapokon nyugodott: Natasa mindent
odaadott önmagából, amit kellett, cserébe azokért az anyagi
javakért, amelyeket ennek fejében a férfitól kapott.
Az, ahogy a férfival élt, néha eszébe juttatta az anyját. Eltűnődött
azon, hogy ő is olyan-e, mint az anyja, aki prostituált volt, pénzért
árulta magát. És kénytelen volt feltenni magának a kérdést, hogy
nem ezt teszi-e ő is azzal, hogy Vlagyimirnak adja a testét, a
szabadságát, az életét, cserébe azért az osztályon felüli
egzisztenciáért, ami a férfi mellett az osztályrésze lehet, és azokért
az ajándékokért, amelyekkel a férfi elhalmozza. Vagy ez a
házasságra hasonlít-e inkább, amelyben a nő gondot visel a férfira,
neki adja a testét, gyerekeket szül neki, a férfi pedig eltartja őt?
Tiszteletre méltó-e, amit csinál, vagy szégyenletes? Néha maga sem
tudta, mit gondoljon. Vlagyimir mindig kedves és nagylelkű volt
vele. Gyerekük nem született, a férfi nem is akart, de ezt leszámítva
Natasa neki adta egész önmagát, és mindent, amit adni tudott.
Szeretkezés után a férfi kimerülten és kielégülten feküdt a
karjában. Zihált, mint mindig, néha durván bánt vele, de Natasa
tudta, hogy ilyenkor erre van szüksége, hogy felszabaduljon a
ránehezedő mindennapos nyomás alól. Őt használta arra, hogy
oldódjon benne a feszültség, amelynek okáról Natasa sokszor nem
is tudott. És valahányszor a férfi megkívánta, örömmel befogadta őt
a testébe. Nem érezte, hogy ezzel rosszat tenne, tekintettel arra,
hogy mi mindent tett érte a férfi.
Vlagyimir másnap reggel hat órakor kelt fel, és Natasa reggelit
rendelt kettőjüknek. A férfi hét órakor hagyta el a szállodát, miután
egy percig vágyakozva nézte a lányt. A szépsége minden
alkalommal meglepte; az elmúlt hét év alatt egyre szebbnek,
bájosabbnak, elegánsabbnak látta őt.
– Kezdj el vásárolgatni a lakásba – mondta mosolyogva, és
megcsókolta. Natasa meztelenül simult a karjába, testén még érezni
lehetett a szeretkezésük illatát, és a férfi nagyon szeretett volna
maradni. De nyolc órakor már a Moszkvába tartó gépen kellett
ülnie, és félórába telt, mire kiért a Le Bourget-ra.
– Hiányozni fogsz – súgta a lány, és viszonozta a csókját.
– Te is nekem. Felhívlak, ha leszálltunk. – Azzal elment.
Vlagyimir ritkán mondta, hogy szereti, de Natasa tudta, ahogy ő is
szerette a férfit, legalábbis hitte, hogy szereti. Ő ilyennek ismerte a
szerelmet.
Aznap délelőtt járni kezdte a régiségboltokat, amelyek előtt
eddig csak elment, de most küldetése, feladata volt, aminek eleget
kell tennie. Soha még ennél szórakoztatóbb munkája nem volt. Az
egyik régiségkereskedő megadta neki egy nő nevét, aki állítólag
gyönyörű függönyöket készít. Az elkövetkező két hétben meg sem
állt. Vásárolt festményeket, bútorokat, textilneműt, két csodaszép
szőnyeget a nappaliba és egyet a hálószobájukba. Vett egy antik
baldachinos ágyat, amelyet megnagyobbíttatott. Mindent beszerzett
a konyhába, amire csak szükségük lehet, és felvett egy orosz
alkalmazottat. Úgy tervezte, hogy ha majd visszamennek
Londonba, ott is vásárol még dolgokat. Vlagyimir naponta felhívta
telefonon, hogy mit végzett, és mielőtt Londonban találkoztak
volna, még visszarepült Olaszországba, hogy ellenőrizze, hogyan
halad a hajó tervezése.
Munkával teli, mozgalmas ősz volt ez mindkettőjüknek,
decemberben pedig Natasa végigjárta a lakást, és megnézte, hogyan
sikerült berendeznie mindazzal, amit vásárolt. Vlagyimir ekkor már
ismét Moszkvában volt, az elnöknél. Mire karácsony előtt egy héttel
Párizsban találkoztak, a lakás úgy nézett ki, mintha már évek óta ott
laknának. Elhatározták, hogy a karácsonyt ott töltik, és másnap
repülnek el a Karib-tengerre, ahol a Princess Marina várja őket.
Novemberben kelt át az óceánon, és Vlagyimir úgy tervezte, hogy
áprilisig vagy májusig ott tartja, majd május vége felé vagy június
elején hozza vissza Dél-Franciaországba. Jó érzés volt a hajón,
ismerős környezetben pihenni, lazítani. Január végén, az haute
couture divatbemutatókra jönnek vissza Párizsba; Vlagyimir évente
kétszer, januárban és júliusban szeretett ruhákat válogatni
Natasának. Egy hónapot pihenhettek és költekezhettek a hajón, de
Vlagyimir ezalatt is dolgozott a legkorszerűbb berendezésekkel
felszerelt irodájában a jachton.
A divatbemutatók előtt két nappal repültek vissza Párizsba, ahol
élvezhették a gyönyörű lakásukat. Már kezdték igazi otthonuknak
érezni.
Mára már csak két haute couture divatház maradt meg a
nagynevű régiekből, a Dior és a Chanel, és volt egy harmadik,
ezeknél újabb, az Elie Saab, akik rendelésre készítettek estélyi
ruhákat. Hozzájuk csatlakozott egy fiatal tervezőkből álló új
csoport, akiknek a munkáit azonban a divatban jártasok sohasem
tartották haute couture terméknek. De a két „nagy öreg”
divatbemutatójára mindenképpen érdemes volt elmenni, mindig
lenyűgözték a közönséget a ruhák és a látvány, ami ezzel járt.
Elsőként a Dior-ház bemutatójára mentek el, amit egy külön erre
az alkalomra emelt sátorban rendeztek a bal parton, az Invalidusok
dómja mögött. Tükrök sorai között, színpadiasan megrendezett és
bevilágított műsor volt, mintha egy filmforgatás díszleteiben
zajlana, és a versailles-i park látványa ihlette volna meg. Minden
divattervező bemutatójának, de a készruhák show-műsorának
díszleteire is milliókat költöttek.
Ez utóbbit is évente kétszer rendezték meg, majdnem
ugyanolyan színpadias körítéssel. A konfekciós bemutatók
nagyszabású üzleti vállalkozások voltak, négy városban vonultatták
fel, mit fogunk viselni a következő szezonban, hogy időben meg
lehessen rendelni a ruhákat. Ezek az események is temérdek
hírességet és divatmániást vonzottak. Az haute couture
divatbemutatók más természetűek voltak, és ezeket csak Párizsban
rendezték meg. Egy haldokló művészet utolsó túlélői voltak,
vevőkörük az évek során a válogatott kevesekre apadt.
A mai világban nemigen akadt vevő az olyan ruhákra, amelyek
ára ötventől ötszázezer dollárig terjedt – csupa kézzel varrt,
rendelésre készült darab, amelyből soha nem volt még egy példány
ugyanabban a városban, társadalmi körben vagy ünnepi
eseményen. A múltban vagyonos társaságbeli nők sokasága –
köztük a legjobban öltözködő nők listáján szereplők – kerekedett fel
évente kétszer a világ minden részéből, hogy megrendeljék a
következő szezon darabjait. De ahogy sorra húzták le a redőnyt a
nagy divatházak, és a tervezők ruháinak ára az egekbe szökött, csak
nagyon kevés fiatal nő, leginkább dúsgazdag férfiak szeretői, tudta
megvásárolni őket. A stílusok már nem követték az idősebb nők ízlését, akik
ezeket megengedhették volna maguknak, és a fiatal lányok, akik
számára elsősorban készültek, nem tudták volna megvenni
maguknak.
A bemutatók manapság látványosságszámba mentek, leginkább
a reklámértékük miatt rendezték őket, és azt a kevés lányt, aki
olyan szerencsés volt, hogy megrendelhette a ruhákat, sokkal
idősebb férfiak öltöztették, akik kitartották és trófeaként mutogatták
őket, mint óriási vagyonuk, hatalmuk, férfiasságuk és üzleti
bátorságuk szimbólumát. Eredetileg az haute couture ruhák nem
erre készültek, akkoriban különlegesen kifinomult ízlésű,
divatszerető és jól öltözött hölgyeknek szánták a különleges
darabokat. Mára jórészt önmaguk paródiáivá váltak, és leginkább
maroknyi nagyon gazdag arab hercegné és orosz üzletemberek
tartós vagy alkalmi fiatal szeretői tudták megrendelni. Sok esetben
az, amit a kifutón láthattak, soha nem készült el, nem került
forgalomba, egyszerűen csak annak a mesterségbeli tudásnak
valamelyik csúcsteljesítménye volt, amely egykor a francia divat
netovábbját jelentette, most meg egy szexi fiatal nő viselte, aki meg
sem tudta ítélni, hogy milyen ritka és művészi minőségű az a ruha,
ami rajta van.
A januári bemutatón a nyári ruhákat vonultatták fel, míg a téliek
júliusban kerültek ki a kifutóra, hogy időben meg lehessen rendelni
a kézzel készülő, és sokszor bonyolult szabású öltözékeket. Így
amikor Vlagyimir és Natasa a divatbemutatón való részvétel
szándékával megérkeztek Párizsba, Natasa a következő nyári
ruhatárát készült összeválogatni. Vlagyimir ilyenkor mindig ott
akart lenni mellette, és miközben a modellek végigvonultak a
kifutón, gondosan lejegyezte, hogy miben szeretné látni Natasát.
Ugyanúgy, ahogy az autói és a hajói, Natasa külseje, az általa viselt
holmik is az ő gazdagságának voltak a látható jelei. Ezt a célt
szolgálták az ékszerek is, amiket a lánynak ajándékozott. Natasa
otthon farmert és egyszerű ruhákat viselt, de Vlagyimir jobban
szerette drága holmikban látni őt, ha elment valahová, de akár
otthon is, ahol csak ő látta. A farmernadrág parasztoknak való,
mondta, holott ő maga is azt viselte. De azt akarta, hogy ahol
Natasa megjelenik, mindenki megforduljon utána, ezért minden
ruhája annyiba került, mint egy luxusautó vagy egy garzonlakás.
Natasa nem szeretett ellenkezni vele, sem hálátlannak látszani,
de ezeken a divatbemutatókon mindig – különösen nyáron, amikor
az idejük javát a hajón töltötték – igyekezett az egyszerűbb ruhákra
irányítani a férfi figyelmét, aki azonban rendre figyelmen kívül
hagyta az igyekezetét. Néha szerette estélyi ruhában látni Natasát a
vacsoránál, még akkor is, ha kettesben voltak otthon. Ahogy nem
vásárolt volna jelentéktelen műtárgyat, úgy Natasának sem vett
volna olcsó vagy egyszerű ruhákat. Ha valamiért pénzt adott ki,
azzal meg akarta mutatni országnak-világnak, hogy milyen
magasra jutott. És noha Natasa szívesen járt ezekre a
divatbemutatókra, szerette nézni a kifutón felvonuló modelleket,
mindig aggódva figyelte, hogy a férfi miket fog kiválasztani neki.
Néhány darabot ő is választhatott magának, de nagyrészt Vlagyimir
döntötte el, hogy mit viseljen, ő pedig nem vitatkozott vele. Nem
szerette magára haragítani. Ez csak párszor fordult elő, de elég volt
felidéznie a tekintetét és a nyers, szigorú hangját, ahogy rendre
utasította, hogy tudja, mihez tartsa magát.
Ha valaki szembeszállt Vlagyimirral, ha ellenvéleményt
nyilvánított vagy nem engedelmeskedett neki, annak sohasem lett
jó vége. Ha szó nélkül megtette, amit kért és elvárt, akkor szelíd és
kedves volt. De a felszín alatt egy vulkán fortyogott. Natasa látta
kitörni ezt a vulkánt másokkal szemben, és mindent megtett, hogy a
tűzeső ne őt érje. Azt végképp nem kockáztatta volna, hogy azzal
dühítse fel a férfit, hogy mit visel vagy mit nem visel. Hálás volt
Vlagyimir bőkezűségéért, hogyan is kifogásolhatná azt, amit tőle
kap? A férfi minden évben milliókat költött az ő ruhatárára, és
minden, amit vett, gyönyörűen állt rajta.
A Dior nyári ruháinak bemutatóján virágok között lépdeltek a
modellek, és a levegőt betöltötte a tubarózsák, gyöngyvirágok
nehéz illata. A ruhák áttetszők, kihívók voltak, a szoknyák rövidek,
szinte semmit sem takartak, és gyakran lehetett fedetlen melleket
látni. A cipők sarka olyan magas volt, hogy szinte járni sem lehetett
a tűsarkú szandálokban. Sok ruhának egyszerűen nem volt háta.
Minden modell jól állt volna rajta, de nagyon vágyott néhány
egyszerűbb holmira, ezért kiválasztott két tökéletes szabású,
egyszínű pamutruhát, amelyek korántsem voltak olyan izgalmasak,
mint amit Vlagyimir választott. Ez jobban kihangsúlyozta az
alakját, de hétköznap nem, csak különlegesebb alkalmakon lehetett
viselni. Rengeteg flitter díszítette, s ezeket egyenként, kézzel
varrták fel a testszínű hálóra.
Vlagyimir hármat rendelt számára azokból a leggingekből és
bodykból, amelyekre apró gyöngyökből virágmintákat varrtak, és a
kézi hímzés meg a gyöngyvarrás miatt darabjuk kétszázezer
dollárba került. És rendelt még egy negyediket is vibráló pink
színben. Közölte Natasával, hogy az ember nem járat rongyokban
egy feltűnően gyönyörű nőt, utalva ezzel az egyszerű, sima
ruhákra, még ha a leghíresebb divatházak modelljei is. Télen
prémekbe, leginkább coboly-, vidra-, csincsilla- és
hermelinbundákba öltöztette, a hozzájuk való szőrmekalapokkal,
mindig olyasmibe, amiben észreveszik. Vlagyimir számára nem a
divat és a kényelem volt az elsődleges. Natasa titokban néha
elmerengett azon, hogy milyen lehet közönséges hétköznapi
ruhákat viselni, és nemcsak a hajón. Nem volt rajta ilyen holmi
azóta, hogy fiatal lányként elhagyta Moszkvát. De rögtön el is fogta
a bűntudat e hálátlan gondolatai miatt. Tudta, hogy milyen
szerencsés, amiért egy olyan férfi van mellette, aki megveszi neki
ezeket a méregdrága, gyönyörű holmikat.
Hét ruhát rendelt neki a Dior-bemutatóból, és még hatot Chanel
modelljei közül, valamint három nyári estélyit Elie Saabtól,
mindhárom mélyen kivágott, és oldalt csípőig felhasított. Minden
ruha tökéletesen állt rajta, mindegyik szalon főnökasszonya
élvezettel öltöztette, és lelkesen udvarolta körül őket. Miután
megnézte Natasát azokban a ruhákban, amelyeket megjelölt,
Vlagyimir pillanatok alatt kiválasztotta a megfelelőket, és ritkán
gondolta meg magát. Tudta, hogy milyennek akarja látni Natasát, ő
pedig mindhárom szalonból kijövet hálásan megköszönte, amit
kapott. Ezután visszamentek a lakásba, letelepedtek a hálószoba
kandallója elé, és szeretkeztek. Vlagyimir elégedett volt az általa
választott ruhákkal, és alig várta, hogy a nyáron ezekben lássa
Natasát. Mindegyikhez háromszor kell próbára mennie, mielőtt
leszállítják, hogy tökéletesen álljanak rajta. Egy divatszalonban
készült ruhán nem lehet egyetlen ránc, egyetlen rossz helyen lévő
öltés sem. Olyan hibátlannak kell lennie, amilyen a nő, aki viselni
fogja.
A Chanel bemutatója még a Diorénál is látványosabb volt.
Minden szezonban a Grand Palais, ez a lenyűgöző üvegépület
szolgált a helyszínéül. Chanel egyszer egy konfekciós bemutatója
alkalmából egy jéghegyet helyezett az épület közepébe.
Svédországból úsztatták be, majd másnap visszavitték. Ezúttal egy
trópusi tengerpartot épített meg a nyári ruhái számára a tonnaszám
idehozatott homokkal és a deszkával fedett tengerparti sétánnyal,
amelyen az ötven modell a felvonultatott ruhákban korzózhatott.
Natasának tetszett a bemutató hangulata, tetszettek a gyönyörű
ruhák, amelyek kicsit kevésbé voltak hivalkodók és merészek, mint
a Dior-házéi, amelyek viszont jobban megfeleltek Vlagyimir
ízlésének.
Nem volt kérdés, hogy melyik divatház öltöztette őt, és hogy
lélegzetelállítóan gyönyörű lesz mindenben, amit Vlagyimir
megrendelt számára. Megbeszélte vele a dolgot, de a végén ő
választott, Natasa véleményét úgy vette figyelembe, mint egy
gyerekét. Egy kicsit mindig megalázó volt, amikor a férfi
félreérthetetlenné tette, hogy ő nincs döntéshozó pozícióban, de a
divatszalon vezetői már hozzá voltak szokva. Vlagyimir nem
különbözött a többi férfitól, akikkel dolguk volt, és akik mind
dúsgazdagok voltak, a hatalom birtokosai. Az olyan férfiak, mint ő,
nem ültek tétlenül, hagyva, hogy bármiben is más hozza meg
helyettük a döntéseket, még ha csak a divatról vagy arról volt is
szó, hogyan öltöztessék a nőiket. És Vlagyimir nagyon is tudatosan
döntötte el, hogy Natasa mit viseljen. A lánynak az volt a dolga,
hogy mások irigyeljék őt a mellette lépkedő nő miatt.
Ahogy a látványosan megrendezett divatbemutatók reklámot
jelentettek a divatházaknak, úgy reklámozta Natasa Vlagyimirt.
Ország-világ előtt hirdette, hogy Vlagyimir Sztanyiszlaszhoz
tartozik, ugyanúgy, mint a hajója, amely a tengeren töltötte be
ugyanezt a funkciót a maga feltűnőségével és szépségével, kiváltva
az emberek irigységét. És a tervezett új hajó még inkább ilyen lesz.
Aznap este, vacsora közben Vlagyimir beszélt a lánynak a
terveiről, némelyiket meg is mutatta neki. Odakint havazott,
nagyon hideg is volt, inkább otthon maradtak, és lemondták az
asztalfoglalásukat a Plaza-beli Alain Ducasse-ban. Vlagyimir
dolgozott valamin, Natasa pedig belefeledkezett egy könyvbe, amit
ő vett, és ami az impresszionista képzőművészetről szólt.
Lakberendezési témájú könyveket is vásárolt, hogy ötleteket
kapjon a lakáshoz, ami gyönyörű lett. Mialatt a jachton időztek,
felkerültek a függönyök, és Vlagyimirnak nagyon tetszettek. A
fontos üzleti tevékenységei közepette is volt szeme a szépségre,
mindig észrevette, amit Natasa a lakáson alakított, és ha tetszett,
meg is jegyezte. Nagyon elégedett volt a teljesítményével, a lány
pedig örült, hogy több időt töltenek Párizsban, mivel ez a lakás
kényelmesebb és meghittebb volt, mint a férfi nagyon mutatós
londoni háza, amelyet egy híres belsőépítész alakított ki még a
Natasa előtti időkben. Annak idején minden valamirevaló
lakberendezési folyóirat lefotózta, de Natasa sohasem szerette. A
párizsi lakást sokkal inkább az otthonának érezte, ugyanígy a
jachtot is. Remélte, hogy az új éppolyan szép lesz – a tervek igazán
nagyszabásúak voltak. De a férfival ellentétben ő mindenben az
egyszerűbbet, a kevésbé grandiózust kedvelte. Vlagyimir
megpróbálta merészebb ízlésűre „átnevelni”.
A divatbemutatók után Vlagyimir vele töltötte a hétvégét
Párizsban, mielőtt visszarepült volna Moszkvába. Az új
bányaholdingjai, azok működtetése több idejét vette igénybe, mint
gondolta, sok lesz a dolga, utazgatnia is kell majd Oroszország csúf
vidékein, és Moszkvában egyébként is túl hideg lenne neki,
magyarázta Natasának. Ő csak maradjon Párizsban, majd február
közepén elutaznak három hétre Courchevelbe. Minden orosznak ez
volt a kedvenc síparadicsoma, Vlagyimir is bérbe vett egy hétre egy
mindennel fölszerelt házat. Lelkesen síelt, amikor csak ideje
engedte, és hét év óta minden télen síoktatókat fizetett Natasa
számára, aki ma már tűrhetően síelt, de messze nem olyan jól, mint
a férfi. De jól érezték magukat együtt a pályán, és Natasa örömmel
várta az indulást.
Amikor Vlagyimir elment, Natasa üresnek érezte a lakást. Azon
a héten Párizsban esett a hó, többnyire az ágyban fekve olvasott,
vagy a meghitt kis dolgozószobában üldögélt a tűz mellett, s ha
kimozdult, régiségboltokban kutatott kincsek után. Mindig talált
valami új dolgot a lakásba – ezen a héten egy pár XV. Lajos korabeli
bronz tuskótartó vasbakot a kandallóba, amelyre rá lehet rakni a
farönköket. Levelek és kerubok díszítették. A kincset betette a
hálószobájukba.
Járta a galériákat is, képet keresett a lakásba, és mindig kapott
egy halom meghívót kiállítás-megnyitókra. Feltűnt neki az egyik
bal parti megnyitó abban a galériában, ahol két hónapja vett egy
kisméretű, de nagyon szép képet. Ha azon a csütörtökön nem fog
esni a hó, elmegy, ígérte magának. Néha szeretett még a megnyitó
előtt elmenni, ha megengedték, hogy még a többiek előtt
lecsaphasson arra, ami megtetszett neki, de most nem ért rá.
Mesteremberek jöttek, hogy új polcokat szereljenek föl a konyhába,
és maga akarta felügyelni a munkájukat.
A megnyitó már egy órája elkezdődött, mire beszállt a Bentley-
be, amelyet Vlagyimir sofőrrel együtt bérelt neki a párizsi
tartózkodása idejére. Párizsban sohasem vezetett maga, mert félt a
bonyolult forgalomtól és az egyirányú utcáktól. Dél-
Franciaországban azonban többször előfordult, hogy vezetett.
Vlagyimir tartott a hajón számára egy Bentley sportkocsit.
Vlagyimirnak is volt sofőrje Párizsban, ahol egy Rollst használt.
Natasa Bentley-je kisebb és kevésbé feltűnő volt. A Pont Alexandre
Ill-on hajtottak át a bal partra, a hatodik kerületbe, ahol a galéria
volt.
Kicsi, de jól kialakított helynek látszott. Mire odaért, a szép
számban megjelentek már borospohárral a kezükben csevegtek
egymással. A szokásos művészetkedvelő széplelkek gyűltek össze,
és köztük a művészvilág néhány neves képviselője. Ahogy a
képeket nézegetve körbejárt a teremben, látta, hogy a társaságban
vegyesen vannak fiatalok és idősebbek. A kiállított anyag szép és
komoly munka volt, a régi mesterek festési technikája izgalmasan
ötvöződött benne az impresszionisták világosabb színeivel és
derűsebb témáival. A művésznek határozottan saját, egyéni stílusa
volt. Natasa nem figyelt a kártyán szereplő névre, de
megállapította, hogy tetszenek a képei. Menet közben felvett egy
papírlapot az asztalról, rajta a művész életrajzával, majd
továbbhaladt a falon függő képekét nézve, mígnem a terem végébe
érve megtorpant. Saját maga nézett le rá a képről – egy portré,
amely róla készült.
Ahogy Natasa ott állt és döbbenten bámulta önmagát, Theo
ösztönösen fölpillantott, és meglátta őt a galéria túlsó végéből. Kis
híján megállt a szívverése. Nem számított rá, hogy a lány eljön, és
meglátja a képet.
– Mi az? Valami baj van? Úgy nézel ki, mint akit meglőttek –
szólt rá Inez. Theo úgy gondolta, tesz még egy próbát, és
közvetlenül karácsony előtt meghívta őt vacsorázni. Egy hónapja
jártak, de Inez még mindig gyanakodott rá. Eddig a fiú sikeresen
bizonyította, hogy noha festő, mégsem őrült, és még a kislányát,
Camille-t is szerette. Nem volt szerelmes Inezbe, legalábbis eddig
még nem, de jól érezte magát a társaságában. Inez intelligens nő
volt, felelősségteljes és érzékeny, aki nagyszerűen el tudta látni
önmagát és a gyerekét. Őt nem kellett „megmenteni”, sem
támogatni. A házasság nem érdekelte, és inkább egyedül élt,
mintsem egy hozzá nem való férfival.
Theónak eddig minden tetszett benne, Inez pedig eljött vele
Párizsba a megnyitóra, s közben egy barátnője vigyázott a
kislányára. A galéria mellett, egy kis szállodában vettek ki szobát; a
kapcsolatuk még nagyon új volt. Inez látta, hogy Theo
halottsápadttá vált, amikor észrevette Natasát, aki a terem túlsó
végében állva bámulja a portréját. Úgy állt ott, mintha kővé vált
volna.
– Nem, semmi. Jól vagyok – nézett Theo mosolyogva Inezre,
majd kilépett a csoportból, amelyben mindketten álltak, és elindult
Natasa felé. A lány vastag szőrmekabátot, farmernadrágot és
tűsarkút viselt, és ahogy Theo felé fordulva szőke haja hullámokat
vetve lazán a hátára omlott, szívfájdítóan szép volt.
– Maga festette? – kérdezte tágra nyílt szemmel, mintha azzal
vádolná, hogy nyilvánosan meztelenre vetkőztette, és otthagyta
mindenki szeme láttára.
Theo nem tagadhatta, és a kép olyan átütő erejű, olyan
nyilvánvalóan személyes volt, hogy valamiképpen az jött le róla:
behatóan ismeri a lányt, sőt szerelmes belé.
– Nos… igen… én festettem… miután tavaly nyáron
találkoztunk. Olyan az arca, hogy muszáj lefesteni – magyarázta,
amit még ő maga is gyatra mentségnek tartott. A portré annyi
érzelemmel volt megfestve, hogy az mindkettőjük előtt
nyilvánvalóvá tette: a festő számára ennél többről volt szó.
Natasa azzal a kifejezésteli tekintettel nézett Theo szemébe,
amely annyira jellemző sok oroszra; ugyanez a tragédiára és
bánatra fogékony lélek üzen az irodalmukon, a zenéjükön, a
festészetükön keresztül is.
– Nem sejtettem, hogy maga ilyen tehetséges festő – válaszolta
halkan a lány.
– Köszönöm a kedvességét – mosolygott zavartan a fiú, amiért a
képpel látható jelét adta, hogy Natasa beleégett a lelkébe. Ugyan
már túljutott rajta, de a portré ékes bizonyítékul szolgált arra, hogy
szíve-lelke milyen csordultig megtelt a lánnyal. Nem egy véletlenül
látott és érdekesnek talált arc volt, nem is egy modellé, hanem olyan
nőé, akibe akkor, amikor festette, szerelmes volt, még ha azóta
észhez tért is. Minden, amit akkor érzett iránta, ott volt a képen,
amikor festette, mindenét beleadta, ezért tartotta Gabriel és Marc a
legjobb művének. Gabriel ott volt a megnyitón, de Marc most nem
engedhette meg magának ezt az utat, és nem fogadott el pénzt
Theótól, hogy el tudjon jönni. Tervezte, hogy valamikor később,
amíg még tart a kiállítás, meg fogja nézni, de a megnyitón nem volt
ott. – Csodálatos volt megfesteni magát – mondta Theo, nem tudva,
mit mondhatna még, hogyan kérhetne bocsánatot, amiért ilyen
tolakodó volt, és tudtán kívül közszemlére tette. – Igaz ugyan, hogy
a szemével sokat kínlódtam.
Ostobán érezte magát, ahogy ott áll, és semmitmondó dolgokat
mond a lánynak. Közben elég volt ránéznie, a szíve máris
összeszorult, a gyomra pedig megindult lefelé. Akárhányszor látta
ezt a lányt, mindig valami ilyesmi történt vele. Eddig, ezt az estét
megelőzően, mindössze háromszor látta, míg a műtermében, a
festőállványon hónapokon keresztül mindennap és minden éjszaka.
A lány portréjának festése szenvedélyévé vált, és abban az időben a
munkássága és a technikai tudása ebben a portréban érte el a
csúcspontját.
– Szeretném megvenni – mondta a lány csendesen. – És a szeme
tökéletes – tette hozzá, de ezt a fiú is tudta. Érezte, amikor végül
sikerült, és most, ahogy a lányra nézett, megállapította, hogy jól
érezte. Tökéletesen visszaadta a lány tekintetét.
Lopva körülpillantott, és látta, hogy Vlagyimir nincs ott, tehát
nem fogja kijelenteni, hogy bármibe kerül is, megveszi. Elfogta a
kísértés, hogy azt felelje, a kép nem eladó, de nem mondta.
– Sajnálom, de már elkelt. – Nem volt piros pont a falon a kép
mellett, hogy jelezze, a művet megvette valaki, Natasa ezért
fürkészőn nézett rá. – Épp most adtuk el. Még nem tették ki a piros
pontot. – Ezt hallva a lányon döbbenet és csalódottság látszott. Nem
akarta, hogy ez a bensőséges portré idegenhez, egy idegen lakás
falára kerüljön. Ezt Theo sem akarta.
– Már ki is fizették? Nem szeretném, hogy másé legyen. Többet
fizetek érte. – Egyet-mást már megtanult Vlagyimirtól, olyasmiket,
amik rendszerint beváltak. Kevés kereskedő marad lojális a
vevőjéhez, ha valaki jobb árat kínál a portékájáért. És látva a
csalódottságot és szomorúságot a lány arcán, Theo ráeszmélt, hogy
már ezt megelőzően fel kellett volna ajánlania a képet a lánynak,
csakhogy meg akarta tartani magának. Az volt a baj, hogy nem bírt
ellenállni a csábításnak, hogy kiállítsa. Amikor Jean meglátta,
rögtön el akarta vinni a galériába, legalább a kiállítás idejére, Theo
mesterségbeli tudása bizonyságául.
– Az előbb fizették ki. Őszintén sajnálom – felelte bocsánatkérőn
Theo, s miközben nézte a lányt, arra gondolt, hogy bár magához
ölelhetné. Natasa magas volt, majdnem olyan magas, mint ő, ennek
ellenére sebezhetőnek és törékenynek látszott. Azok közé a nők
közé tartozott, akiket meg kell védeni, akiket soha semmi bántódás
nem érhet. Theo egy nővel szemben sem érezte még ezt. –
Látogatóban van Párizsban? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmét a
portréról, ami miatt megvetésre méltón kisstílű alaknak látszott,
amiért nem ajánlotta fel a lánynak személyesen, még a kiállítás
előtt.
– Nem. – Natasa vágyakozó mosolyában ott bujkált a
szomorúság, amiért nem kaphatja meg a portrét. – Most lett itt egy
lakásom. Lakásunk. Az Avenue Montaigne-en. Már berendeztem,
de még képeket keresek. – Újabb pillantást vetett a képmására. – Ez
tökéletes lett volna. De majd nézek magától más képeket.
– Elmehetnék, és megnézhetem, mekkora helyek vannak a
falakon, milyenek a fényviszonyok, és utána együtt választhatnánk
valamit – javasolta a fiú reménykedve, de maga sem tudta, miért
mondja ezt. Ismerve a képgyűjteményét, Vlagyimir nem szorult rá
az ő tanácsára. Kíváncsi lett, hol van a férfi. – Melyik házban lakik?
– A tizenötben. Majd megkeresem a galérián keresztül – felelte
Natasa egyszerűen. – Még két hétig leszek itt. Itt marad egy
darabig?
– Egy-két nap múlva visszamegyek délre, de csinálhatok
magamnak időt. – Elég lett volna egyetlen szó, és már röpült volna,
de nem hitte, hogy a lány hívni fogja.
– Nagyon szép a kiállítás – dicsérte Natasa udvariasan, és
körülnézve több piros pöttyöt is látott, annak jeleként, hogy már
több képet megvásároltak. Aztán Theóra mosolygott. – Köszönöm,
hogy megfestett. Ez nagy dicséret – tette hozzá kedvesen,
megbocsátva neki, hogy eladta a képét egy idegennek, anélkül,
hogy egyszer is felajánlotta volna neki. Theo már majdnem
bevallotta az igazat, hogy ő az, aki nem akar megválni tőle. Az
olyan lenne, mintha elveszítené a lányt, még akkor is, ha sohasem
volt az övé, és tudván tudja, hogy nem is lehet az soha.
Natasa még pár percig járkált a teremben, és amikor Theo
röviddel ezután kereste a tekintetével, már nem találta. Akkor
visszament Inezhez és a többiekhez, és igyekezett közömbösnek
mutatkozni a történtekkel kapcsolatban. Mihelyt kettesben
maradtak, Inez hűvös, gyanakvó pillantást vetett rá, és fagyos
hangon közölte vele:
– Nem vagyok vak. Láttalak azzal a nővel, akiről a portrét
festetted. Azt mondtad, nem ismered. – És bár kérdőn nézett rá, a
tekintetéből engesztelhetetlenség sugárzott.
 – Nem ismerem, nem igazán – felelte Theo majdnem
becsületesen. Bárcsak ismerné, gondolta. – Életemben háromszor
láttam, a ma estét is beleértve. Múlt nyáron eljött anyám éttermébe
a barátjával, akkor elvittem neki egy festményt, azután két percig
Londonban, egy tárlaton, és most. És a mai estére nem én hívtam
meg. Nem tudom, miért jött el. Rajta lehet a galéria vásárlóinak
listáján. Olyan az arca, hogy le akartam festeni, ennyi az egész.
– Az a portré a nő tökéletes hasonmása. Rögtön felismertem őt. –
Inez következő kérdése teljesen készületlenül érte Theót. –
Szerelmes vagy belé?
– Dehogy! Hiszen nem is ismerem.
– Festők nem szoktak számukra ismeretlen nőket lefesteni,
hacsak valami módon nem a nő megszállottjai, vagy nem fizetett
modellek. – Inez érzékelte a portré hátterében rejtőző
megszállottságot. A fiú szerelmes levele volt egy nőhöz, akiről csak
sejtései vannak, de szeretné jobban megismerni. Ineznek tehát igaza
volt. De Theo fél évvel ezelőtt volt a nő megszállottja. Úgy
gondolta, mára kigyógyult belőle, aztán amikor ma este meglátta őt,
újra azt érezte, mintha valaki kitépné a szívét a melléből. Az egész
újrakezdődött, éppúgy, mint akkor. Ennek a lánynak varázsereje
van, aminek, úgy látszott, képtelen ellenállni.
– Nem vagyok a megszállottja – mondta, legalább annyira
önmaga, mint Inez meggyőzésére. Most, hogy látta a hús-vér
Natasát, Inez tudta, hogy ha Theo szerelmes belé, akkor nehéz
dolga lesz, és ettől máris szerencsétlennek érezte magát.
– Miért érzem, hogy ebből még dráma lesz? – nézett feszülten a
fiúra. – Mondtam neked, én nem vagyok drámázó típus. Ha tényleg
ezt érzem közeledni, akkor elfutok, mielőtt még ráeszmélnél, hogy
mi talált el.
– Nincs miért aggódnod – karolta át a vállát a fiú, de közben
hazug csalónak érezte magát. Ellopta Natasától az arcát, hogy
megfesthesse a portréját, most pedig hazudik Ineznek egy nőről,
akibe a tudtán kívül bele volt bolondulva. Úgy érezte, megőrült,
amikor pár perc múlva faképnél hagyta Inezt, és odament Jean
Pasquier asztalához, elvett egy piros korongot, és föltette a falra
Natasa portréja mellé. Ez a legkevesebb, amit megtehet érte, hogy
aznap este ne vehesse meg senki a képet.
Mind Theo, mind Jean elégedett volt a megnyitó sikerével.
Mielőtt elment, Gabriel gratulált neki. Mindketten úgy ítélték meg,
kár, hogy Maylis nem jött el. Valami javítást és átalakítást végeztek
az étteremben, ezért közölte, hogy most nem tud elszabadulni. De
mindketten tudták, hogy egyszerűen nem szeret Párizsba utazni,
jobban kedveli a maga biztonságos, ismerős kis világát St. Paul de
Vence-ban. Theo ezt meg tudta érteni, és nem vette személyes
sértésnek.
– Elmondom neki, hogy milyen sikeres volt a kiállítás – ígérte
Gabriel, mielőtt elment. És miután az utolsó vendégek is
elköszöntek, Theo visszatért a szállodába Inezzel. Másnap reggelre
találkozót beszélt meg Pasquier-vel, hogy átnézzék az eladásokat,
és számba vegyék, kik mutattak érdeklődést ezen az estén a munkái
iránt, hogy fotókat küldhessenek nekik.
Theo és Inez szótlanul, gondolataikba mélyedve ballagtak vissza
a szállodához. Amikor beértek a szobájukba, Inez egy újabb kérdést
tett fel Theónak:
– Miért nem hiszek neked, amikor azt mondod, hogy nem vagy
szerelmes abba a lányba?
Az ágyon ülve úgy bámult a fiúra, mintha a szemében keresné a
választ, és nem a szavaiban.
– Oroszország leggazdagabb emberéhez tartozik – válaszolta
Theo úgy, mintha a lány egy tárgy, egy bútordarab lenne, vagy egy
rabszolga, és ő maga is rosszul érezte magát, amikor kimondta,
mert bizonyos értelemben csakugyan az volt. Vlagyimir a
tulajdonának tekintette Natasát, és úgy is bánt vele.
– És ha nem hozzá „tartozna”, meg akarnád szerezni őt? –
faggatta Inez.
– Micsoda nevetséges kérdés – kiáltotta Theo fel-alá járkálva a
szobában, mint aki ki akar bújni a bőréből. – Ezzel az erővel azt is
kérdezhetnéd, hogy meg akarom-e szerezni az Eiffel-tornyot vagy a
Mona Lisát. Ezek nem eladók.
– Mindennek van ára, csak legyen, aki megfizeti – jelentette ki
hidegen Inez, szóról szóra felidézve Vlagyimir szavait, amitől Theót
kis híján kirázta a hideg. Nem akarta, hogy ez igaz legyen. Natasa
esetében nem is volt az; az anyjának volt igaza, őt nem engedhetné
meg magának. – És te nem vagy szegény, még ha szeretsz is annak
látszani – emlékeztette Inez. – Lehet, hogy nincs annyid, mint az
orosz pasijának, de aligha éhezne melletted. – Inezt nem érdekelte,
hogy Theónak mennyi pénze van, de a művészvilágban nem volt
titok, hogy ki volt az apja, és mit hagyott rá.
– Az ilyen nők mások – válaszolta elkínzottan Theo, és leült egy
székbe. – Es különben sem vennék nőt aukción, licitháborút
folytatva. Ez nála szóba sem jöhet. Ő annak a férfinak a szeretője,
mesés élete van mellette, legalábbis ami az anyagiakat illeti, és
boldognak látszik. Egyébként sem tudom, mit kezdenék egy ilyen
nővel. Itt van vége a történetnek.
– Nem biztos – mondta erre Inez, mint aki sok mindent tud. –
Lehet, hogy itt kezdődik.
– Ha így lenne, akkor megtörtént volna hét hónappal ezelőtt,
amikor megismertem. De nem történt meg. Készítettem róla egy
portrét, mert szép az arca. Ennyi. – De egyikőjük sem volt biztos a
dologban. Inez nem hitt Theónak, ő pedig tudta, hogy a történet
újra elkezdődött. Inez mellett feküdt az ágyban, és Natasa arca
lebegett a szeme előtt.
Valahányszor a közelébe került, Natasa bebújt a bőre alá, és már
nem tudott józanul gondolkodni. Zavartnak és elveszettnek érezte
magát, és sokáig nem tudott elaludni. Ő és Inez a történtektől
csalódottan az ágy két ellentétes szélén feküdtek. Akkora hely volt
közöttük, hogy odafért volna az a lány, aki elvarázsolta Theót.
Mindketten érezték a szobában Natasa erős jelenlétét.
Ő eközben az Avenue Montaigne-en lévő lakásban, az ágyában
fekve szintén a fiúra gondolt. Valami erős kisugárzást érzékelt
benne, bár nem tudta, mi az, csak azt, hogy jó volt vele beszélgetni.
Elővette a táskájából a papírt, amelyen az életrajza szerepelt;
kíváncsi volt, hol tanult festeni. Először nem tűnt fel neki a
vezetékneve, csak amikor elolvasta a harmadik bekezdést,
amelyben az apja is szerepelt, és megemlítették, hogy gyerekként
mellette tanult. Megdöbbenve jött rá, hogy ez a fiú Theo Luca, amit
egy szóval sem árult el az étteremben, sem akkor, amikor elhozta az
apja festményét a hajóra. Szerényen és tartózkodón úgy viselkedett,
mintha csak egy alkalmazott és küldönc lenne, semmi több.
Többször egymás után elolvasta az életrajzát… St. Paul de
Vence-ban nevelkedett… apja műtermében született… ötéves
korától apja térdén ülve tanult festeni. .. Párizs, École des Beaux-
Arts… a világon a második legnagyobb gyűjteménnyel rendelkezik
apja képeiből… maga is tehetséges festő… az első kiállítása… és ő is
szerepelt benne. Nyilván sokat dolgozott a portréján, csak azt nem
értette, hogy miért. Miért festette le őt, és hogyhogy ennyi mindent
meglátott a szemében? Látta minden gyerekkori fájdalmát… a
rettegést az árvaházban… a szívet tépő fájdalmat, amiért az anyja
elhagyta… mindent látott. Minden ott volt azon a képen, amelyet
róla festett, és ez most olyan volt, mintha ez a fiú beléje, a lelkébe
költözött volna. Észrevétlenül belébújt, és Natasa érezte, hogy azóta
is, most is ott van, némán várakozik, ismerkedik vele, és ő nem
tudja, elfusson-e tőle vagy sem. Csakhogy nem volt hely a fiú
számára az életében. Ő Vlagyimirhoz tartozott. Érezte, hogy Theo
Luca veszélyt jelent rá. A puszta közelsége halálos veszélyt jelent az
életére.
 8. fejezet

Amikor Theo és Inez másnap reggel fölkelt, egyikőjük sem hozta

szóba Natasát. Előző este kimerítették a témát. Egy közeli
kávézóban tejeskávét és croissant-t reggeliztek, és Theo elmondta
Ineznek, hogy délre szabad lesz, majd fölhívja. Aztán elment a
galériába, hogy megbeszéljék Jean Pasquier-vel, mennyire volt
sikeres a kiállítás, kaptak-e már kritikát, és milyen képek keltek el
előző este. Mint kiderült, hat képet adott el, ami Jean szerint kiváló
eredmény, és a Le Figaróban nagyon kedvező kritika jelent meg, a
bíráló külön kiemelte a kiállított anyagból Natasa portréját.
– Egyébként kiveszem a kiállított képek közül azt a portrét –
mondta Theo halk, nyugodt hangon. – Nem lett volna szabad
kiállítanom a modell engedélye nélkül.
– Itt volt tegnap este – jegyezte meg Jean. – Láttam őt. A kép
tökéletes. Kiborult tőle?
– Megdöbbent, azt hiszem. Bunkónak éreztem magam, amiért
nem beszéltem neki a képről.
– Festő vagy. Bárkit és bármit lefesthetsz, amit csak akarsz.
Theo nem mondta meg neki, hogy Natasa meg akarta venni a
képet. Ő nem akarta, hogy a lány megvegye, de gyanította, hogy a
galériás szívesen eladta volna. Elvégre üzletember volt. De abban
mindketten egyetértettek, hogy a bemutató első kiállításnak
nagyon-nagyon jól sikerült.
– Ma elviszem magammal a portrét, holnap pedig visszaviszem
le, délre – mondta Theo, amennyire tőle telt, lezserül, odavetőleg.
– Ha neked úgy jobb, én is elszállíttathatom – ajánlotta Jean, de
Theo megrázta a fejét.
– Majd én elviszem. Nem akarom, hogy elvesszen. – Ez ésszerű
magyarázat volt, tekintve, hogy a festők köztudottan betegesen
féltik a műveiket.
Körülbelül egy óráig beszélgettek a kiállításról, azután Theo
megköszönte, hogy Jean ilyen nagyszerű munkát végzett, és ezzel
megteremtette számára a nagy lehetőséget az induláshoz. Ezek
után, hóna alatt Natasa portréjával, kisétált a Boulevard St.
Germainre, ahol leintett egy taxit. Megadta a sofőrnek az Avenue
Montaigne-i címet, amire emlékezett. Tudta, hogy nem csöngethet
be csak úgy, hogy jöttem, itt vagyok, de ott lesz a házmester, és
remélhetőleg felszólhat a lánynak, és odaadhatja neki a képet.
Kíváncsi volt, vajon Vlagyimir is ott lesz-e.
Az épület épp olyan elegáns volt, mint amilyenre ebben a
negyedben, és különösen ebben az utcában számítani lehetett. Kis
ház, csak hatszintes, emeletenként egyetlen lakással, némelyik
pedig, mint az övék is, kétszintes. És nemcsak házmester volt, de
kívülről testőr is őrizte a házat. Minden lakásnak külön
kaputelefonja volt. Megnyomta azt, amelyiken a VS betűket látta, és
egy orosz szobalány szólt bele. Theo megkérdezte, otthon van-e
Natasa, mire a nő elment, hogy szóljon neki, majd a fiú meghallotta
Natasa hangját.
– Üdvözlöm. Theo vagyok. Hoztam valamit.
A lány egy hosszú percig tétovázott, majd újra megszólalt:
– Jöjjön fel. Negyedik emelet. – Megnyomta a gombot, mire Theo
belépett az üvegajtón át egy tükörfalú négyszemélyes liftbe, ami
Párizsban nagynak számított. Amikor a lift megállt, kiszállt. A lány
az előtérben állt, kék farmernadrágban, vastag fekete pulóverben és
balerinacipőben, hosszú szőke haja kissé ziláltan, kibontva,
majdnem a derekáig ért. A fiú nyújtotta feléje a becsomagolt képet,
mire a lány meglepett arcot vágott.
– Ezt szeretném magának adni. Meg akartam tartani, mert
mindenki azt mondja, hogy eddig ez a legjobb munkám, de igazság
szerint magát illeti.
– A vevő meggondolta magát? – kérdezte Natasa zavartan, mire
Theo megrázta a fejét.
– Nem volt vevő. Magának akartam adni. Már akkor is tudtam,
amikor tegnap este beszéltünk, csak nem akartam megmondani,
mert túl sokan voltak körülöttünk.
– Meg szeretném venni – mondta erre a lány korrektül, de a fiú
ismét megrázta a fejét.
– Ajándék. Nincs ára, és nem eladó. A magáé.
– Nem fogadhatom el csak így. – A lány láthatóan zavarban volt,
ugyanakkor örült, és meg volt hatódva. Most, ahogy itt állt a fiúval
szemben, borzasztóan fiatalnak látszott. Theónak már korábban is
feltűnt. Nem tudta, hány éves lehet, de nem látszott idősebbnek
diáklánynál, különösen most, ebben az öltözékben. Csak akkor tűnt
idősebbnek, amikor ki volt öltözve.
– Miért nem? – A fiú rámosolygott. – Én elvettem az arcát, hogy
lefessem, maga most megkaphatja az eredményt.
– Csodálatosan szép portrét festett. Segítene kiválasztani a
helyet, ahová felkerüljön? – kérdezte Natasa óvatosan, és Theo
bólintott. Akkor a lány oldalt lépett, hogy beengedje őt, Theo pedig
belépett a festménnyel. Egy régimódi keretet választott hozzá, ami
elég súlyos volt.
A lakásba lépve rögtön észrevette a faburkolatot és a parkettát,
az előszoba falára akasztott képeket, amelyeket többnyire Natasa
választott, és talán kevésbé voltak jelentős művek, mint a Vlagyimir
által vásároltak, de meghittebb hangulatot árasztottak. Az elegáns
szalonnak is beillő nappalin átvágva végigmentek a kis nappalin, az
ebédlőn, majd a lépcsőn fölmenve a lány a hálószobába vezette
Theót, ahová a portrét szánta. A kandalló fölött egy fiatal lányt
ábrázoló tizenhetedik századi festmény lógott, és ránézve
mindketten ugyanarra gondoltak. A portrénak ott lenne a tökéletes
helye. Theo óvatosan leemelte a képet, és ugyanarra a kampóra
felrakta a lány portréját. Tökéletesen odaillett. Mindketten
mosolyogva nézték, és a lány arcán boldog izgalom látszott.
– Nekem tetszik, és magának? – Tapsolt, mint egy gyerek, és a
fiú nevetve nézte.
 – Nekem is – felelte mosolyogva, és magában örült, hogy
megtette ezt a gesztust, és a lánynak ajándékozta a portrét.
Ráadásul igazat mondott. A kép valóban Natasát illette meg. És azt
akarta, hogy az övé legyen.
A másik képnek is talált helyet a hálószoba szemközti falán,
tehát kért egy szöget és egy kalapácsot. Natasa elment, meghozta,
Theo felrakta a képet, és ezek után a lány megkérdezte:
– Miért nem árulta el nekem, hogy maga Lorenzo Luca fia?
Különösen akkor, amikor Vlagyimir megvette a festményt? – Azt
akarta mondani, hogy „megvettük”, de eszébe jutott, hogy a képet
Vlagyimir vette meg, az nem volt ajándék, mint a portré, amit az
imént Theótól kapott. Azoknak a képeknek, amelyeket Vlagyimir
vásárolt, ő nem volt a tulajdonosa.
– Lényegtelennek tartottam. Mit számított volna? Általában nem
szoktam elárulni. Eltereli a figyelmet. Nem szeretek visszaélni a
nevével.
– Nincs is rá szüksége – felelte a lány csendesen. – Nagyon jók a
képei. Autodidakta módon tanultam némi művészettörténetet.
Egyszer majd szeretném folytatni a Sorbonne-on, de sohasem
időzünk elég sokáig egy helyen, hogy megtehessem, és ő nem is
akarja – magyarázta. – Talán majd most, hogy megvettük ezt a
lakást itt, elvégezhetek néhány kurzust, vagy fogadhatunk
magántanárt.
– Nekem már nagyon is tájékozottnak tűnik. – Theo ezt abból a
beszélgetésből szűrte le, amelyet a hajón folytattak, amikor odavitte
az apja festményét. – Lehet, hogy már most többet tud, mint azok a
professzorok, akiknek az óráira beiratkozna – mondta őszintén, és a
lánynak nagyon hízelegtek a szavai. Valóban sokat tanult az
interneten és a könyvekben, magazinokban olvasottakból.
Újra megálltak a portré előtt, és megint megcsodálták. Most is
megállapították, hogy ez a tökéletes helye, és mindketten
maximálisan elégedettek voltak. Theo megpróbált nem gondolni
arra, hogy abban a hálószobában állnak, amelyet Natasa
Vlagyimirral oszt meg, és az ágy alig egy-két méterre van tőlük. Ha
csak rágondolt, megborzongott.
Hirtelen támadt egy ötlete.
– Van valami dolga? Mi lenne, ha elmennénk ebédelni? – A
pillanat hatása alatt kérdezte, és nem tudta, Vlagyimir dolgozik-e
éppen, vagy elutazott, de nem kérdezte meg. A lány szabadnak
látszott, mint aki maga gazdálkodik az idejével. Most sokáig
habozott. Eddig mindig csak Vlagyimirral ment el ebédelni. A
hosszú évek alatt, amióta vele volt, soha nem ebédelt más férfival,
de nem látta okát, hogy miért ne tehetné. A meghívásban nem volt
semmi kárhoztatandó, inkább szórakoztató időtöltésnek ígérkezett.
Az, hogy együtt ebédeljen a fiúval, ugyan nem illett bele a világába
és a tevékenységébe, és tudta, hogy Vlagyimirnak nem tetszene, de
neki nem kell megtudnia. És azt sem akarta, hogy csak úgy átvegye
a képet, és elküldje Theót. Az sem lett volna jó. Miután mindezt
mérlegre tette, enyhén szédülő fejjel válaszolta:
– Jó. Miért ne? Nem szoktam ugyan házon kívül ebédelni, de van
itt az utcában egy jó kis étterem. Néha elmegyünk oda vacsorázni,
és vasárnap ebédelni. – Theo is ismerte a helyet, a L’Avenue volt az,
kényelmes, barátságos, népszerű hely, filmesek, modellek, a
divatszakmában dolgozók törzshelye, de néha hírességek is
megfordultak benne, és néhány asztalt a teraszra is kiraktak, ahol
Vlagyimir rágyújthatott egy szivarra. Divatos párizsi hely volt, és
mindössze kétsaroknyira a lakástól. – Hozom a kabátomat –
mondta Natasa, és egy hatalmas cobolybundában tért vissza, amit
Vlagyimir a Diornál vett neki. A bunda sötétbarna színe jól ment a
szőke hajához, a lábán hosszú szárú barna antilopbőr csizma, a
kezében, melyre barna krokodilbőr Hermès kesztyűt húzott, barna
krokodilbőr Birkin táska volt. Theo elmosolyodott, amikor meglátta.
– Biztosan nem bánja, ha velem látják? – Ő úgy volt öltözve,
ahogy a galériába ment, és az volt a terve, hogy utána a galériákkal
tele hatodik és hetedik kerületben csatangol. Farmert, vastag
pulóvert, egy jobb napokat látott széldzsekit és barna antilopbőr
magasszárú cipőt viselt. A megjelenése tehát jóval hétköznapibb
volt, noha a haját rendesen lenyírták, és egészében véve
kifogástalanul nézett ki. Natasát nem hagyta teljesen hidegen a fiú
megnyerő külseje, de nem flörtölt vele. Nem tudta, hogy kell
ilyenkor viselkedni. A lehetőségei között nem szerepelt, hogy
együtt ebédeljen nagyjából vele egyidős fiatalemberekkel, akikkel
akár össze is barátkozhatna. Ez így szerepelt a Vlagyimirral kötött
hallgatólagos megállapodásában. Ő testestől-lelkestől, mindenestől
Vlagyimir tulajdona volt, ami azt jelentette, hogy senki másnak nem
lehetett helye az életében. A férfi így akarta, és ezt ő is pontosan
tudta. Mialatt az étterem felé sétáltak, győzködte magát, hogy ez
egyszeri, kivételes alkalom, amivel nem árt senkinek. És mivel nincs
itt a hajó legénysége, aki jelenthetne neki, Vlagyimir meg sem fogja
tudni.
Az étterembe érve leültek egy asztalhoz; Natasa az első
percekben feszélyezve érezte magát a fiú társaságában. Theo
kikapcsolta a telefonját, hogy senki ne zavarja őket, és olyan merőn
nézett rá, mintha a fejébe akarna látni, teljesen magába akarná inni a
lányt, aki ugyanakkor úgy érezte, mintha a másik már jól ismerné
őt. A pincérre várakozva közömbös dolgokról beszélgettek. Natasa
salátát, Theo borjúszeletet rendelt. Az étteremnek jó volt a
konyhája, sokan jártak ide. Ahogy Natasa körülnézett, úgy érezte
magát, mint egy gyerek karácsonykor. Vlagyimir árnyékában élve
sohasem beszélgetett a férfi barátaival, s azok sem szóltak hozzá.
Az orosz üzletemberek, akiket Vlagyimir társaságában látott, csak
egymással beszélgettek. Még ha nőkkel voltak is, őket sohasem
szólították meg. Csak a munkával, az aktuális üzlet tel foglalkoztak.
A nőket dísznek használták, s hogy utána legyen kivel
szórakozniuk. És Vlagyimir sem volt más. Ő is erre kellett neki.
Pár percig még elcsevegtek semmiségekről, de aztán Theo nem
bírta tovább. Hónapokig élt a lánnyal együtt a műtermében, s ettől
úgy érezte, hogy ismeri őt. Most tehát vette magának a bátorságot,
hogy megkérdezze, amit még nem tud.
– Nem is tudom, hogy fejezzem ki magam – kezdte óvatosan –,
és bár tudom, hogy semmi közöm hozzá, de azok után, hogy
megfestettem a portréját, úgy érzem, mintha ismerném. És
valahányszor összetalálkoztunk, mindig volt magában valami
ismerős, mintha lenne köztünk valamiféle kapcsolat. Azt hiszem,
szeretném jobban megérteni… Miért él vele? Szereti őt? Nem lehet
egyedül a pénz a magyarázat. Igazából nem ismerem magát, mégis
úgy érzem, maga nem olyan. – Noha idegenek voltak egymásnak,
Theo nagyon hitt ebben a lányban, és a tisztaság illatát érezte rajta.
Egyszerűen nem látszott olyan nőnek, aki eladja magát, hogy
cserébe megszerezze, amit akar. A rajta lévő drága ruhák, és
mindaz, ami körülvette, mintha semmit sem jelentettek volna neki.
De annyit biztosan nem, hogy eladja értük a lelkét.
– Megmentette az életemet – felelte a lány egyszerűen, és mélyen
Theo szemébe nézve. A fiú kiolvasta belőle, hogy igazat mond. –
Meghaltam volna Moszkvában. Ha ő nem ment meg, mostanára
már valószínűleg halott lennék. Éheztem, beteg voltam, és majdnem
megfagytam. – Egy pillanatig habozott, hogy elmondjon-e neki
mindent, de ő is érezte azt a furcsa, megmagyarázhatatlan
kapcsolatot kettőjük között. – Egy állami árvaházban nőttem fel.
Anyám kétéves koromban elhagyott, és két évre rá meghalt.
Prostituált volt. Apámat nem ismertem. Amikor kikerültem az
árvaházból, egy gyárba mentem dolgozni. Nem volt annyi pénzem,
hogy ennivalót, vagy meleg ruhát, vagy gyógyszert vegyek… A
hálótermünkben betegségben vagy a reménytelenségtől minden
hónapban meghaltak nők… Vlagyimir megmentett, és megpróbált
elvinni mindettől, de nem engedtem. Egy éven keresztül mindig
visszautasítottam, de aztán tüdőgyulladást kaptam, és már nem
boldogultam egyedül. Nagyon beteg voltam. Elvitt a lakására, maga
ápolt, és amikor jobban lettem, már nem akartam visszamenni…
nem tudtam volna… ő nagyon jó volt hozzám… nem akartam
elhagyni… gondoskodik rólam, és ha elhagynám, ugyan hová
mennék? Vissza nem mehetek. Kedves hozzám, gondot visel rám,
és én is gondját viselem. Nincs semmim, önmagámon kívül, amit
cserébe adhatnék neki. Hálás vagyok azért, amit akkor értem tett, és
amit azóta is tesz…
Ez egy nagyon különleges élet – magyarázta csendesen, tudva
azt, hogy szavai valószínűleg megdöbbentik a fiút. De úgy érezte,
magyarázattal tartozik neki. Többnyire tisztességes üzletnek
látszott, és a Theo-féle embereknek, vagyis az emberek többségének
fogalma sem volt arról, hogy ez a fajta szegénység és nélkülözés
milyen reménytelenné teszi az életet, és hogy ebből nincs kiút. – Ő
tudta, milyen ez. Ő is szegénységben, nagy szegénységben nőtt fel.
Máig vannak miatta lidérces álmai. Mindkettőnknek vannak.
Ahhoz az élethez nem lehet visszatérni. Én nem törődöm azzal,
hogy miket ad nekem, habár nagyon szép holmikat kapok tőle,
nekem az számít, hogy vigyáz rám, és biztonságban élhetek
mellette.
– Biztonságban? Mitől?
– Az élettől. Néha veszedelmes emberektől, akik bántani akarják
őt vagy engem. – Natasa visszaemlékezett az előző nyárra, amikor
Szardínián voltak.
– Biztos vagyok benne, hogy ő is tud veszedelmes lenni. –
Vlagyimirban megvolt ez a lehetőség, Natasa pedig olyan
ártatlannak látszott, hogy Theo nem tudta eldönteni, erről vajon
van-e tudomása. De a lány korántsem volt olyan naiv, mint
amilyennek mutatta magát. A hét év alatt sok mindent látott, még
többet sejtett, de Vlagyimirhoz való hűsége okán ezt sohasem
vallotta volna be egy idegennek.
– Biztos, hogy ő is tud veszedelmes lenni – ismerte be
becsületesen. – De nem velem. Sohasem engedné meg, hogy bárki
árthasson nekem. Én tisztelem azt, amit a semmiből felépített.
Csodálom érte. Zseniális üzletember.
– Festőként az én apám is zseniális volt – vette át a szót Theo. –
Az ilyenek nem könnyű emberek. Nem hiányzik a szabadság? Vagy
szabadabb, mint gondolom? Azt csinál, amit akar?
A lány nevetett a kérdésen.
– És mit kezdenék a szabadsággal? Iskolába járnék? Barátokat
szereznék? Az jó lenne. De ki védene meg, ha nem lenne mellettem
Vlagyimir?
– Talán akkor nem is lenne szüksége védelemre – jegyezte meg
szelíden Theo.
– Arra mindnyájunknak szükségünk van, még Vlagyimirnak is –
felelte a lány halkan. – Az élet veszélyes. Szegénynek lenni
veszélyes. Bele lehet halni. Én kis híján belehaltam. És ő is, amikor
tizennégy évesen kivert kutyaként élt az utcán. Mindnyájunknak
szükségünk van valakire, aki vigyázzon ránk.
Theo már értette, miért él együtt a lány Vlagyimirral – mert
olyan komisz, sivár és veszedelmes helyről jött, hogy csak az
életben maradás számított, nem a bundák, az ékszerek és a drága
ruhák, vagy éppenséggel a jachtok, amelyek nem az ő, hanem a férfi
számára voltak fontosak. Natasának az életben maradás volt a
legfőbb cél. El sem tudta képzelni, hogy egy biztonságos világban
élhet, ahol nincs kitéve nap mint nap veszélyeknek, mint annak
idején, fiatál lányként. Vlagyimir kiemelte őt abból a világból, és
belehelyezte a saját világába. Ennyi volt, amit Natasa tudott. És
mindmáig túlságosan jól emlékezett a veszélyekre.
Egy olyan élet, mint amelyet Theo élt gyerekként, tökéletesen
ismeretlen volt számára. Vagy más emberek élete, amelyben kevés
veszély fordult elő, ha egyáltalán, és csupa hétköznapi dolog
történt: az emberek ismerkedtek, szerelembe estek, barátokra
találtak, kapcsolatokat építettek, dolgozni jártak vagy iskolába.
Theo érezte, hogy a lánynak tetszik, hogy ilyen élet is van, de
számára mindez túl ismeretlen volt. Ő csak azt a világot ismerte,
amelyben testőrök voltak, jachtok, és egy férfi, akiben a
megmentőjét, a védelmezőjét látta, akármilyen veszedelmes alak
lehetett is mások szemében. Neki ez a férfi hozta el a szabadulást a
múltja démonjaitól és valóságos veszélyeitől, és gondoskodott róla
egy amúgy veszedelmekkel tele világban.
– Oroszország kegyetlen hely – mondta csendesen. – Vagy
legalábbis az volt. De azt hiszem, a legtöbb ember számára ma is az.
Az erősek, mint amilyen Vlagyimir, életben maradnak, és
kikapaszkodnak. És ő engem is kihúzott maga után. De másoknak
nem sikerül, és közülük sokan meghalnak. Én is közéjük
tartozhattam volna.
– De mindezért feladta a szabadságát – összegezte a fiú,
továbbra is megdöbbent arccal, szomorúan. Gyanította, hogy a lány
minden törékenysége ellenére erősebb, mint amilyennek látszik. Az
ártatlansága azonban valódi volt.
Natasa bólintott, de mintha nem bánta volna, hogy Vlagyimirért
cserébe feladta a szabadságát.
– Ezt az árat kellett fizetnem a békés életért. Mindannyian
feladunk valamit – tette hozzá filozofikus nyugalommal.
– Nem válaszolt arra, amikor megkérdeztem, hogy szereti-e.
Theo tudta, hogy nincs joga ezt kérdezni, de tudni akarta.
Hónapok óta gyötörte a kérdés, és tudta, hogy valószínűleg nem
lesz több alkalma feltenni. Nem hitte, hogy még egyszer láthatja a
lányt.
– Azt hiszem, szeretem. Ő a maga módján nagyon jó hozzám.
Nem valami jámbor, szelíd ember. Nem akar gyereket. Én sem. Ez a
világ félelmetes egy gyerek számára. Mi lesz, ha minden elromlik,
mire felnőnek? Nem vinne rá a lélek, hogy olyan életre
kárhoztassak valakit, mint az enyém volt.
Theónak nehéz volt megértenie ezt; őt a szülei rajongó imádattal
vették körül, az egész élete kényelemben és biztonságban telt, soha
semmilyen értelemben nem forgott veszélyben. Hogyan is
mondhatna ítéletet egy olyan élet felett, mint a lányé? Tudta, hogy
nem teheti meg, de nem is akarta megtenni, és kész volt
megbocsátani neki bármit, amit azért tett, hogy életben maradjon.
Ki tudja, mit tett volna ő, mire lett volna hajlandó, hogy mentse az
életét? Natasa születése napjától kezdve veszélyben volt. És Theo
gyanította, hogy Vlagyimir mellett élve sem szabadult meg
végérvényesen a veszélytől, csak ő ezt nem látta, és biztonságban
érezte magát a férfival. Ez persze csak sejtés volt a részéről, afféle
megérzés, tudva azt, hogy kicsoda-micsoda Vlagyimir.
– És mi lesz, ha véget ér? – kérdezte, láthatóan aggódva a
lányért. Hónapok óta foglalkoztatták ezek a kérdések, ez volt az
egyetlen esélye, hogy föltegye őket, és amennyire egy délután alatt
lehet, megismerje a lányt. Közben megérkezett az étel, amit
rendeltek, de evés közben is folytatták a beszélgetést, ami mintha
mindkettőjüknek fontosabb lett volna, mint az evés. Natasa is
kíváncsi volt a fiúra; a Theo-féle, a saját korosztályához tartozó,
teljes és normális életet élő férfiak titokzatosnak tűntek számára.
Soha nem találkozott hozzá hasonlóval, és jó eséllyel nem is fog.
Vlagyimir gondoskodott erről, és a lány engedelmes partnerként
élte meg saját elszigeteltségét.
– Nem tudom, mi lesz, ha véget ér – felelte őszintén. – Nem
gondolom, hogy véget fog érni. Szüksége van rám. De egy napon
jöhet egy fiatalabb vagy izgalmasabb nő. Ő nagylelkű férfi. Ha
elárulom, azt soha nem bocsátja meg. Ha nem, akkor gondot fog
viselni rám. És ha nem tenné, akkor a magam lábára kell állnom.
Akkor sem mennék vissza Oroszországba. Nélküle ott nem tudnék
életben maradni, még most sem. Túl nehéz lenne.
Theo tudta, hogy lenne más megoldás, de nem mondta. Ahogy
anyjától hallotta, a Natasához hasonló legtöbb nő, ha elbocsátják,
keres magának egy másik, Vlagyimirhoz fogható férfit. A gazdag és
befolyásos orosz férfiak szeretői mindig találtak maguknak másik
pártfogót, talán nem olyan befolyásost, mint az első volt, de némi
szerencsével még az is összejöhetett. Egy átlagember azonban nem
tudta volna nyújtani számukra azt az életmódot, amit megszoktak.
Kizárt, hogy aki hozzászokott a Vlagyimir-féle férfiak világának
ritkább atmoszférájához, alkalmazkodni tudna a valódi élethez,
nem beszélve arról, hogy a nők többsége nem is akart
alkalmazkodni hozzá.
Theo nem tudta, mit gondoljon Natasáról, és arról, hogy vajon ő
mit tenne. Az ő szemében a lány másnak látszott, de lehet, hogy ő
sem volt más, lehet, hogy őt is rabul ejtették azok az előnyök,
amelyeket nap mint nap élvezett Vlagyimir világában. Hogy is
lehetne kilépni egy ilyen életből egy hétköznapi kedvéért? Kevés nő
lenne képes rá, és a legtöbbnek esze ágában sincs ilyet tenni.
Bizonyos értelemben, ha elhagyná, Vlagyimir egy hozzá hasonló
férfin kívül mindenki más számára megrontotta őt. Theo mély
részvétet érzett a lány iránt. Közben végeztek az ebéddel, a fiú
kávét rendelt, aztán úgy döntöttek, hogy megosztoznak egy
desszerten, egy szelet finom csokitortán.
Már csak egy kérdés maradt, amit Theo fel akart tenni, noha a
választ egyikük sem tudta.
– Mi van, ha egyszer maga hagyja el őt? – Őszintén szólva ezt
nehéz volt elképzelni.
– Miért tenném? Kedves ember, és nagyon jó hozzám. Azt
hiszem, a maga módján szeret engem.
– De ha lenne rá valami oka, hogy elhagyja?
A lány gondolkodott kicsit, és már majdnem kimondta, hogy
„akkor megölne”, de nem akarta megdöbbenteni, sem megijeszteni
Theót.
– Azt sohasem bocsátaná meg nekem. – És mindketten
gyanították, de nem mondták ki, csak gondolatban, hogy akkor
Vlagyimir veszélyessé válhatna.
– Amikor először találkoztunk, azon töprengtem, vajon boldog-e
azzal a férfival. Sokkal öregebb magánál, és olyan rideg, kemény
ember. Az ilyen férfiak nem szoktak megszelídülni, amikor este
hazaérnek.
– Nem, valóban nem – bólogatott a lány. – De én boldog vagyok
vele. Nélküle boldogtalanabb lennék.
Theo már tudta, hogy nem az életstílus vagy a férfi pénze játszik
ebben szerepet, hanem a biztonság, amit Natasa hite szerint
Vlagyimir nyújt számára. Csak remélni merte, hogy a lány jól
gondolja. Így vagy úgy, Theo sajnálta őt. Meggyőződése volt, hogy
sokat mulaszt, akár tud róla, akár nem. De úgy tűnt, hogy Natasa
nem siratja az elveszített szabadságát. Láthatóan nem tulajdonított
neki jelentőséget, szemben az állítólag védelem alatt álló életével.
Miközben visszakísérte az Avenue Montaigne-en kissé távolabb
lévő házukig, Theo meglepően közel érezte magát a lányhoz. Az idő
hűvösebbre fordult, hópelyhek szállingóztak a levegőben, egy meg
is telepedett Natasa szempilláján, épp amikor megálltak a ház előtt.
– Köszönöm a portrét – mosolygott rá a lány. – És az ebédet. – Ő
is tudta, hogy ez egy különleges pillanat mindkettőjük számára.
Találkozásuk első percétől fogva érezhető volt köztük egy sajátos
kapcsolat. Mintha évek óta ismernék egymást. Natasa nem értette.
Látta a róla készült portrén, hogy a fiú közelről ismeri őt, és maga is
így érzett vele kapcsolatban. Véletlen találkozás az övék, mégis
mintha meghitt ismerősök lennének. Kicsit elszomorodott, hogy
most el kell köszönnie tőle, és többé nem találkoznak. Nem szabad
találkoznia vele. Vlagyimirnak nem tetszene, ha
összebarátkoznának. Az ilyesmi nem illett bele az életébe, és ezzel
Theo is tisztában volt.
– Köszönöm, hogy eljött velem ebédelni, és válaszolt a
kérdéseimre. Mialatt a portréját festettem, végig maga járt az
eszemben. – És neki nem mondta, de most, hogy jobban
megismerte, egy újabb portrét szeretett volna festeni róla, hogy
megragadja a lány teljesen más oldalát. Sok arca volt, egyszerre
bölcs és naiv, ijedt és bátor, és megrendítően emberi. Theo gyorsan
lefirkantotta egy papírra a telefonszámát, és átnyújtotta neki. – Ha
egyszer szüksége lesz rám, vagy egy jó barátra, vagy segítségre,
vagy egyszerűen csak beszélgetni szeretne, hívjon fel. Én ott leszek.
Natasa ebben nem kételkedett. Theo olyan embernek látszott,
akiben meg lehet bízni, és akire támaszkodni lehet.
– Ne aggódjon értem. – És újból rámosolygott. – Biztonságban
vagyok. – Azzal odahajolt, és csókot nyomott Theo arcára. Ő egy
pillanatra átölelte, és arra gondolt, hogy bár igaz lenne, amit Natasa
mond, és csakugyan biztonságban van. De hogy tud együtt élni egy
könyörtelenségéről és veszedelmes kapcsolatairól ismert emberrel?
Számára ez szinte felfoghatatlan volt. Persze az is lehet, hogy
Natasa jobban ismeri Vlagyimirt. Ebben azonban nem volt teljesen
biztos.
A lány intett, aztán belépett a házba, a kód segítségével bejutott a
belső kapun, és eltűnt a szeme elől. Theo gondolatokba merülve
visszasétált a szállodájába. Tudta, hogy nem látja többé a lányt,
hacsak nem véletlenül, és az az idő, amit most együtt töltöttek, az
élet egyszeri és megismételhetetlen ajándékai közé tartozik.
Majdnem öt óra volt, mire visszaért a szállodába. Órákig ültek az
asztalnál a L’Avenue-ban, és miután elváltak, ráérősen ballagott
vissza, hogy útközben megemészthesse mindazt, amit a lány
mondott. A szobába lépve Inezt pillantotta meg, amint dühösen
pakolt a bőröndjébe. Haragos tekintetét látva Theo ráeszmélt, hogy
ebéd után elfelejtette visszakapcsolni a telefonját, és arról az
ígéretéről is megfeledkezett, hogy ebédidőben felhívja. Szemét
alaknak érezte magát, de tény, hogy amikor Natasával volt, minden
más kiment a fejéből.
– Hol az ördögben voltál? Vagy én találjam ki? És miért
kapcsoltad ki a telefonodat?
– Tudom. Sajnálom. Ebéd után elfelejtettem visszakapcsolni.
Jeannal ebédeltem, és teljesen belemerültünk a beszélgetésbe.
Tényleg nagyon sajnálom, nem figyeltem az időre.
– Négyszer hívtam fel őt, délben elváltál tőle – közölte Inez
ingerülten. – Azzal az orosz lánnyal voltál, akit lefestettél?
Theo újabb hazugsággal akarta kivágni magát, de aztán letett
róla. Semmi értelme sem lett volna.
– Elvittem neki a képet. Őt illeti.
– És nála maradtál, hogy lefeküdj vele? – kérdezte Inez remegő
hangon, miközben becsukta a bőröndöt.
– Nem, elmentünk ebédelni, és beszélgettünk. Aztán amikor
visszakapcsoltam a telefonomat, elfelejtettem, hogy megígértem,
felhívlak. – Valójában Inezzel akart ebédelni, ezért most szégyellte
magát, és nem is hibáztatta a lányt, amiért ilyen dühös.
– Szerelmes vagy belé, Theo. Láttam, hogy néztél rá tegnap este.
Szerelmes vagy belé, függetlenül attól, hogy ő mit érez irántad. És
amennyire tudom, ő is szerelmes beléd.
– Nem az – nyugtatta meg a lányt Theo. – Boldognak látszik ott,
ahol most él.
– Ezt nevezem én drámának. Erre nekem nincs szükségem.
Nekem gyerekem van, munkám van, azon vagyok, hogy minden
rendben menjen, nincs szükségem egy olyan pasira, aki más nőbe
szerelmes, még ha nem kaphatja is meg azt a nőt.
– Feladta a szabadságát, hogy együtt lehessen azzal a férfival.
Erről beszélgettünk.
Inez ezt hallva még dühösebb lett.
– Jaj, kérlek, nehogy már sajnálnom kelljen őt! Pontosan azt
csinálja, amit csinálni akar. Nem vérzik a szívem érte. A hozzá
hasonló nőknél minden a pénzről szól. Nincs ebben semmi
tiszteletre méltó.
– Lehet, hogy nincs, de annál bonyolultabb, mint gondolod.
– Nem érdekel. Mindannyiunk élete bonyolult. És azzal, hogy
egy elképzelt nőt hajkurászol, és megfested a képét, holott sohasem
lehet a tiéd, az enyémet még bonyolultabbá teszed, mint amilyen
már most is. Nekem erre nincs szükségem. Nem óhajtok a
képzeletbeli életed része lenni. És ha végül kiderül, hogy az a nő
több, mint egy elképzelt alak, akkor meg végképp kilépek az
életedből. – Letette a bőröndjét a földre, s a fiú aggodalmas, de
csöppet sem meglepett arccal nézett rá.
– Hová mész?
– Pár napig a testvéremnél leszek, azután hazamegyek.
– Látlak még?
– Nem tudom. Majd megkereslek. Most szükségem van egy kis
időre, hogy végiggondoljam. Ez pontosan az a helyzet, amiről
megmondtam neked, hogy nem vállalom. Szerintem szerelmes
vagy ebbe a lányba, én pedig nem tudom, és nem is akarom
felvenni a harcot a vele kapcsolatos illúzióiddal. Az én életem ehhez
túl földhözragadt.
Azzal már nyitotta is az ajtót, és a bőröndjét fogva kilépett rajta.
Theo nem állította meg. Tudta, hogy nincs hozzá joga. Ráadásul
Ineznek igaza volt. Érezte, hogy ismét hatalmába keríti a Natasával
kapcsolatos rögeszméje. A lány minden alkalommal ezt tette vele,
márpedig ő nem akarta tönkretenni sem Inez, sem a saját életét.
Ezúttal józannak kell maradnia, és nem szabad megengednie, hogy
Natasa eluralkodjon az életén. Volt tehát min gondolkodnia.
Miután Inez elment, sétára indult a Saint-Germainben. A levegő
fagyos volt, és havazott. Semmi másra nem tudott gondolni, csak
Natasára, és arra, amit az ebédnél a Vlagyimirral való kapcsolatáról
és a múltjáról mondott. Most jobban megértette a lány helyzetét. És
nem hitte, hogy még egyszer az életben találkoznak. Két nőt
veszített el ezen a napon, Natasát és Inezt, úgy, hogy egyikőjük sem
volt soha az övé.

Az Avenue Montaigne-i házban, az ágyában fekve Natasa a

portréját bámulta, és a művészre gondolt, aki festette. Kíváncsi volt,
mit szól majd hozzá Vlagyimir, ha meglátja. A hálószobába lépve
elsőként ez a kép fog a szemébe tűnni. Nem akarta eltitkolni előle;
túl szép ahhoz, hogy eldugja valahova. Egyedül az ebédről nem
akar beszámolni neki. Arról Vlagyimirnak nem kell tudnia. A
cédulát, rajta Theo telefonszámával, a tárcájába tette.
Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is felhívja a fiút, de azért
jó, hogy megvan a száma. Elvégre ő az egyetlen barátja.

9. fejezet

Amikor Vlagyimir a Courchevelbe való elutazásuk előtti estén

hazaérkezett Moszkvából, a párizsi hálószobájukba lépve a portré
volt az első, amit meglátott.
– Hát ez mi? – kérdezte a meglepetéstől megtorpanva.
– Egy arckép rólam – mosolygott rá Natasa. Örömében, hogy
viszontlátja Vlagyimirt, mindkét karjával átölelte, mire a férfi
magához szorította. Hiányzott neki a lány.
– Azt látom. Meglepetés, nekem? – Meghatódott, és kicsit meg is
lepődött, hogy a lány portrét készíttetett magáról neki, de a kép
tetszett, és kíváncsi lett az alkotóra.
– Meglepetés mindkettőnk számára. A művész látott minket a
Da Lorenzóban, és emlékezetből festette a képet.
– Egyszer sem ültél neki? – Natasa megrázta a fejét. –
Kifejezetten jó. Ki a festő?
– Lorenzo Luca fia. Ezek szerint ő is festőművész. Azon az estén
ő is ott volt az étteremben.
– Beszéltél vele? – Vlagyimir elhúzódott, és figyelmesen nézte a
válaszoló lány arcát. Halk vészcsengő szólalt meg a fejében, és
mindjárt arra gondolt, hogy vajon a festő hozta-e el a képet, és ő
volt-e az, akit Natasa körbevitt a hajón. Vlagyimir nem volt buta
ember, és kitűnően működtek az ösztönei.
– Csak pár szót, amikor a képeket néztem, mialatt te telefonáltál.
Pincérnek néztem. Egészen mostanáig nem tudtam, hogy ő Luca fia.
– Ő volt az, aki a festményt felhozta a hajóra? – kérdezte a férfi,
mire a lány bólintott. Vlagyimir közelebb lépett a portréhoz, és újra
megnézte, alaposabban. – Tehetséges. Megvetted?
– Megláttam egy kiállításon, ő pedig nekünk ajándékozta. – Úgy
fogalmazott, mintha az ajándék Vlagyimirnak is szólna, az ebédet
pedig nem említette.
– Hogy jutott el hozzád? – A férfi feszülten várta a választ.
– Beadta.
– Meg kellene köszönnöm neki. Tudod a nevét, és hogy hol lehet
elérni? – Vlagyimir szavai jóindulatot fejeztek ki, de Natasa
feszültséget érzett a levegőben. Valami szokatlan dolog történt.
– Megvan valahol az önéletrajza, a képhez volt mellékelve. Theo
Lucának hívják, azt hiszem. És, gondolom, az étteremben
megtalálod. – Natasa mindezt közömbösen mondta, hogy
eloszlassa a feszültséget. Vlagyimir bólintott, a lány pedig ment,
hogy befejezze a csomagolást a másnapi sítúrájukhoz. Genfbe
akartak repülni, s onnan autóval folytatni az utat Courchevelbe,
ahol egy hetet szándékoztak eltölteni, utána pedig egy hónap
következett Londonban. Már jó ideje nem voltak Londonban.
Mostanában Vlagyimir sűrűn repült Moszkvába, az új hajó miatt
pedig Olaszországba, míg Natasa ezalatt a párizsi lakás
berendezésével foglalkozott. Már majdnem készen volt, és
mindketten nagyon szerették.
A szobalány hideg vacsorát hagyott nekik a hűtőszekrényben, és
este, miközben a konyhában ettek, Vlagyimir egyszer csak ránézett
a lányra, és kérdezett tőle valamit, amit eddig még soha:
– Neked elég volt, Tasa?
– A vacsora? Igen, nem vagyok valami éhes. – Vlagyimir is csak
egy kis salátát és némi hideg sültet evett ezen az estén.
– Nem így értem – felelte a férfi elgondolkodva, mire a lány
zavartan felpillantott. – Magunkra értem. Arra, ahogy élünk.
Sohasem ígértem neked ennél többet. De amikor elkezdtük, nagyon
fiatal voltál. Most boldogtalannak érzed magad, mert nincs férjed,
és nincsenek gyerekeid? Lehetnél egy rendes, normális ember
felesége, olyané, akinek fix állása van, aki mindig kéznél van, és
akinek gyerekeket szülhetnél. Néha elfelejtem, hogy milyen fiatal
vagy, és hogy ez az élet talán nem felel meg neked örökké.
Natasa nézte a férfit, és a rémülettől összeszorult torokkal
visszagondolt arra, amikor Theo két hete az étteremben azt
kérdezte tőle, hogy mit tenne, ha véget érne a Vlagyimirral való
közös élete. Neki persze nem mondta meg, de úgy gondolta, hogy
abba belehalna. Hogy is tudna tovább élni? Hová menne? Kinek
kellene azok után? Mi lenne, ha vissza kellene mennie Moszkvába?
Nem ért semmihez – hogy tudna munkát találni? Legfeljebb
visszamehetne gyári munkásnak. Meg volt győződve róla, hogy azt
nem élné túl. Szerette Vlagyimirt, ez volt az élete, ezt szokta meg, és
sejtelme sem volt, hogyan tudna létezni a valódi világban. Tudta,
hogy hála a férfinak, szörnyen el van kényeztetve.
– Én ezt az életet akarom – felelte elfúló hangon. – Nem akarok
gyerekeket. Soha nem is akartam. Megrémítenek. Nem tudnám, mit
kell csinálni velük, és egy másik ember élete túl nagy felelősséggel
jár. És nem kell összeházasodnunk. Én boldog vagyok úgy, ahogy
most vagyunk. – Soha nem kért többet, más nőktől eltérően
sohasem próbált befolyást gyakorolni a férfira, aki ezt is szerette
benne. Nem utazott a pénzére, mint azok a nők, akikkel korábban
dolga volt. – És azt hiszem, unatkoznék egy „normális ember”
mellett. Miről tudnék beszélgetni egy ilyen emberrel? Mit tudnék
csinálni egy ilyen emberrel? –Rámosolygott a férfira. – Különben is,
elvárná tőlem, hogy főzzek, amit nem tudok. – Nem volt rá
szüksége, mindenütt, ahol laktak, volt szakácsnő, kivéve Párizst, de
ott rendszerint eljártak enni, vagy házhoz rendeltek.
A férfi jót nevetett a szavain, és láthatóan megnyugodott a
kezdeti sokk után, amit a portré látványa váltott ki belőle.
 – Csak kíváncsi voltam. Mostanában túlságosan lefoglaltak a
dolgaim. Courchevel jót fog tenni nekünk. – Noha nagyon keveset
síelt együtt a lánnyal, mivel tapasztalt síelő volt, Natasa pedig még
csak tanulta, ezért nem tudott lépést tartani vele. Vlagyimir annak
ellenére volt kiváló ebben a sportban, hogy nem gyerekkora óta,
hanem csak tizenöt éve síelt.
Natasát azonban a férfi szavai után kényelmetlen érzés fogta el.
Mi van, ha Vlagyimir valamelyik ismerőse látta, amikor együtt
ebédelt Theóval, és ebből arra következtetett, hogy viszonya van
vele? Ugyan nem valami romantikus, inkább baráti együtt-lét volt,
még ha elmélyült beszélgetés folyt is köztük, de Vlagyimir még
sohasem tett fel neki ilyen kérdéseket. Megfogadta, hogy mostantól
nagyon óvatos lesz, semmiféle barátkozást nem fog bátorítani. Theo
nem kereste azóta, de ha keresné, akkor sem reagálna rá. Nem
kockáztathat. Hirtelen rádöbbent, milyen könnyen véget érhet
mindez, ha Vlagyimir úgy dönt, hogy eltaszítja magától. Rémítő
gondolat volt, és korábban másokkal megtörtént. Beleborzongott a
gondolatba. Elveszett ember lenne Vlagyimir nélkül.
Az egész olyan volt, mintha figyelmeztető jelt kapott volna. És
Courchevelben még a szokottnál is figyelmesebb volt a férfihoz.
Azon volt, hogy minden igényét kielégítse, hogy elszórakoztassa,
még arra is gondja volt, hogy mindig a kedvenc ételeit, leginkább
orosz ételeket szolgáljanak fel. Talált egy orosz lányt, ő főzött rájuk,
amíg ott voltak, Vlagyimir legnagyobb megelégedésére. Minden
nagyszerűen ment, a férfi élvezte a mindennapos síelést. Az estéiket
a bérelt faház tágas nappalijában, a kandalló előtt töltötték, és a
vakációs hangulat a szokottnál is gyakoribb szeretkezésre
ösztönözte őket. Natasa minden este korábban ment haza, hogy
mire a férfi visszatér a sípályáról, már szépen felöltözve várhassa.
Olyan ruhákat viselt, amelyekben Vlagyimir különösen szerette
látni őt, amelyekben szexinek és csábítónak tűnt számára.
A férfi, mint mindig, munkával kezdte a napot, és csak utána
ment síelni. Állandó kapcsolatban volt a moszkvai és londoni
irodáival, és többször is felhívta az olaszországi hajóépítő mestert,
akitől megtudta, hogy még hatheti kemény munka van hátra, aztán
áprilisban elrepülnek a Karib-tengeren, St. Bart’sban várakozó
hajóhoz. Miután az óceánt átszelve visszatér a Földközi-tengerre,
májusban Franciaországban át is vehetik. A terv minden részlete
pontosan ki volt dolgozva, és Vlagyimirnak addig is rengeteg dolga
volt az új üzletkötéseivel. Mire véget ért a vakáció, és visszatértek
Courchevelből, Natasa újra biztonságban érezte magát a férfi
mellett. Vlagyimir Párizsban megrémítette. A kérdései
tudatosították benne, hogy milyen sokat veszíthet. Ennek még az
esélyét sem szabad megkockáztatnia.

Theo sikeres párizsi kiállítása után visszatérve St. Paul de Vence-ba,

nyomban hozzálátott Natasa új portréjának megfestéséhez. Ez
azonban másféle kép volt; sokkal sötétebb tónusú, magán hordozva
mindazt, amit a lány elmondott neki ebéd közben a korai, moszkvai
életéről. Az életében megtapasztaltaknak ez volt a fájdalmasabb
része, és az új portrén az arca már kevésbé volt felismerhető.
Amikor Marc eljött hozzá és meglátta a képet a festőállványon, nem
jött rá, hogy kit ábrázol. És Theo nem is dolgozott rajta olyan
dühödten, mint a korábbin.
A portré alanya olyan kifejező, olyan lélekkel teli volt, hogy rá
kellett jönnie, nem dolgozhat rajta túl gyakran, sem túlságosan
belefeledkezve, mert nyomasztóan hat rá. Egyidejűleg két másik
képen is dolgozott, és énje egy része nem is akarta még egyszer
lefesteni a lányt. Az esze azt mondta, hogy engedje el őt, de nem
vitte rá a lélek. Ezúttal harcolt a megszállottsága ellen, nem úgy,
mint korábban, amikor megadta magát. Tudta, hogy nem engedhet
neki, sem a lány, sem önmaga miatt.
Már egy hete otthon volt, amikor üzenetet kapott Ineztől. Mint
az várható volt, az állt benne, hogy többé nem akarja látni. Szerinte
a fiú élete túl bizonytalan, túlságosan is alárendeli a munkájának, a
festőművészi pályáján kívül nincsenek tervei a jövőt illetően. Neki
olyasvalaki kell, akire támaszkodhat, Theót viszont nem érdekli a
házasság. Inez még azt is hozzátette, hogy akár bevallja magának
Theo, akár nem, meggyőződése, hogy szerelmes Natasába, egy
olyan nőbe, aki számára elérhetetlen. Neki ez az egész helyzet úgy,
ahogy van, túl bonyolult, a kapcsolatukat kilátástalannak tartja, és
szeretne véget vetni neki.
Theo sajnálta a dolgot, de nem volt különösebben lesújtva.
Kedvelte Inezt, de nem volt belé szerelmes, és ezt mindketten
tudták. Válaszában megírta, hogy fájlalja, de megérti a döntését. És
bizonyos értelemben megkönnyebbülést érzett. Nem volt helye
másnak sem a fejében, sem a szívében, és ezzel Inez is tisztában
volt.
De ami Natasát illeti, nem értett vele teljesen egyet. Az igaz,
hogy izgatta, elbűvölte, és a megszállottjává tette, mialatt a
portréján dolgozott, de hogy lehetne szerelmes egy olyan nőbe, akit
alig ismer? Szeretett volna hosszabb ideig vele lenni, és jobban
megismerni őt, de tudta, hogy erre nincs lehetőség. A befelé figyelés
csendes perceiben azonban bevallotta magának, hogy még sohasem
volt szerelmes.
Többször is belehabarodott valakibe, voltak futó kapcsolatai,
köztük elég meredekek is, néhány nővel hosszabb ideig is együtt
volt, sőt egyszer egy teljes évig együtt élt egy lánnyal, de egyiküket
sem szerette szenvedélyesen, és nem tört össze a szíve, amikor egy
kapcsolata véget ért. Már az is megfordult a fejében, hogy valami
hiányozhat belőle. Az egyetlen nőt, aki időnként a megszállottságig
menően megragadta és a hatalmába kerítette, voltaképpen nem is
ismerte. Amikor ezt végiggondolta, egy darabig le is állt a portré
festésével, hogy újra lecsillapodjon, és elmúljon a megszállottsága.
Amikor anyja megkérdezte, hogy kivel jár, valamit mondott neki.
Maylis-nek újabban az volt az érzése, hogy a fiúnak nincs senkije, és
igaza volt. Inez után egy darabig nem találkozott senkivel.
– Akkor mivel foglalkozol? – kérdezte a vasárnapi késői
reggelinél, amikor Gabriel néhány hétre Párizsba utazott. A lánya
felrótta neki, hogy már jóformán soha nincs jelen a galériában, ezért
úgy gondolta, hogy ott marad Párizsban, amíg a lánya valamelyest
megnyugszik.
– Csak festek – válaszolta békésen Theo. Jól haladt a munkával,
mint általában mindig, ha valami nem vonta el tartósan a figyelmét.
Mindig nehezére esett, ha egyszerre kellett zsonglőrködnie nőkkel
és a munkájával. Ráadásul az életében felbukkanó nők nem
méltányolták a zsonglőrködését.
– Mostanában találkozgatsz valakivel?
Theo a fejét rázta, és nem látszott rajta, hogy búsulna emiatt.
– Nem. Egy darabig volt egy nő Cannes-ban. Utálta a festőket,
szerinte a munkámon kívül nincs tervem a jövőre, és nem akarok
megházasodni. Ebben igaza van, és abban is, hogy gyerekeket sem
szeretnék egyelőre, vagy lehet, hogy soha, még nem döntöttem el.
És hogy őszinte legyek, elhanyagoltam őt egy másik nő miatt,
amikor elmentünk Párizsba a kiállítás-megnyitómra. Tökéletesen
megfeledkeztem arról, hogy ő is ott van. Ez nagy bunkóság volt
tőlem. Akkor otthagyott, és később közölte velem, hogy vége. Nem
is hibáztatom érte. Én is dobtam volna magamat – mesélte, és
rámosolygott az anyjára.
– Ki volt az, aki miatt elhanyagoltad őt? – kíváncsiskodott
Maylis, mire Theo elbizonytalanodva nézett rá. Ezt még nehezebb
volt elmagyaráznia.
– Az történt, hogy Sztanyiszlasz szeretőjéről készítettem egy
portrét emlékezetből, és azt is kiállítottam Párizsban. Gábrielnek
őrülten tetszett, és Pasquier-nek is. A nő véletlenül betévedt a
megnyitóra, és megtetszett neki a kép. Úgyhogy másnap elvittem
neki, és együtt ebédeltünk. – Megpróbált úgy beszámolni a
dologról, amilyen természetesen történt, mellőzve azt az érzelmi
töltést, amivel az esemény együtt járt.
– Sztanyiszlasz is ott volt? – nézett rá résre húzott szemmel az
anyja.
– Nem, ő nem volt ott. Azt hiszem, elutazott, vagy valami
ilyesmi. Őt nem láttam.
– Meglep, hogy a nő együtt ebédelt veled. Az ilyen férfiak
rendszerint nagyon rövid pórázon tartják a nőiket.
– Nem szexeltünk az étteremben. Csak beszélgettünk.
Maylis egyenesen a lényegre tért. Mint mindig.
– Szerelmes vagy belé? – nézett a fiára vesébe látó szemmel.
– Természetesen nem vagyok. A nő boldognak látszik ott, ahol
van. És mint korábban rámutattál, amúgy sem engedhetném meg
magamnak. – Theo nem szeretett volna túlságosan elmélyedni a
témában az anyjával. Tudta, hogy jól ismeri őt, rögtön átlátna rajta,
ha nem az igazat mondaná.
– A tűzzel játszol, ha szerelmes vagy belé – figyelmeztette ismét
az anyja. – Az elérhetetlen nők vagy éppenséggel férfiak
veszélyesek. Sohasem kaphatod meg őket, és összetörik a szívedet.
Akármi legyen is az ok, és most nem csak a pénzre gondolok, nem
versenyezhetsz Sztanyiszlasszal, ha a nő boldog mellette. Ha
csakugyan ezt mondta neked, és az igazat mondta.
– Azt hiszem, boldog, és fenntartás nélkül hajlandó elfogadni a
helyzete korlátait, mert cserébe védelmet és biztonságot élvez. Az
én szememben ez egy szomorú élet. Az a férfi a tulajdonaként
kezeli őt.
– Ez már csak így működik. Ami pedig téged illet, nagyon
romantikus dolog olyasvalaki után vágyakozni, akit nem kaphatsz
meg, de szenvedés is, amire nincs szükséged – összegezte bölcsen
Maylis. – El kell őt felejtened, Theo. Hús-vér nőre van szükséged,
nem egy képzeletbeli lányra. Valóban nagyon szép, de tönkreteszi
az életedet, ha hagyod.
– Vagy én az övét. – És Theo ezt sem akarta.
 – Azt nem fogja megengedni neked – nyugtatta meg az anyja. ~
Túl sok mindent tenne vele kockára. Neked nincs vesztenivalód,
legföljebb a józan eszed és a szíved. Menekülj tőle, amíg
megteheted. Ne engedd, hogy a rabjává válj.
Amikor Theo visszament a műtermébe, kényszerítette magát,
hogy ne az új portrén dolgozzon tovább. Szabaddá kellett tennie
magát a lánytól. Tudta, hogy anyjának igaza van.
A tavasz hátralevő részében azzal foglalkozott, amihez a
legjobban értett. Több képen is dolgozott párhuzamosan, és addig
maradt a műteremben, ameddig csak akart, anélkül, hogy egyetlen
nő is elvonta volna a figyelmét. A szakításuk óta Inez nem adott hírt
magáról, és Theónak nem is hiányzott a nő. Egyedül a munkára
akart összpontosítani. Hónapok óta nem randizott senkivel, és nem
is hiányolta. Élvezte a munkát. És sikerült távol tartania magát
Natasa sötét tónusú portréjától. Most más témák foglalkoztatták.
Áprilisban anyja megkérte, hogy helyettesítse őt az étteremben
három hétig májusban, mert Gabriellel együtt be szeretnék járni
Toscanát. Theo, mint rendesen, vonakodva egyezett bele, de tudta,
hogy nincs más, akit anyja megkérhetne, és arra gondolt, hogy ez az
olasz út mindkettőjüknek jót fog tenni. Úgy tervezték, hogy a
Comói-tó partján lévő Villa d’Esténél fejezik be az utat, s az egész
olyan lenne, mintha nászútra mentek volna. Theo kedvesnek találta
a tervet, még ha az étteremben eltöltendő három hét nem is ígért
számára túl sok örömet. Május első hétvégéjén tehát Maylis és
Gabriel izgatottan, a rájuk váró úttól feldobottan elindultak.
Az első héten minden simán ment az étteremben, az idő meleg
volt, a kerthelyiség estéről estére megtelt. A pincérek elboldogultak,
és bár az előjegyzési napló mindig tele volt, azért mindnyájan
győzték a munkát.
A második hét valamivel nehezebb volt: a hangulat feszültebbé
vált, a séf egy napra lebetegedett, és csütörtök este megjelent
Vlagyimir Natasával. És bár nem kellett volna, hogy így legyen, de
az, hogy együtt látta őket, megrendítő erővel hatott Theóra. Abban
a pillanatban, amikor megjelentek, felkavarodott a gyomra. Tudta,
hogy ez őrültség. A lánynak Vlagyimir mellett volt a helye, nyolc
éve együtt élt vele. A szeretője volt, és saját bevallása szerint
szerette őt, mégis amikor Theo belépni látta őket, fizikai rosszullét
fogta el. Egész este távol maradt tőlük, a főpincért rendelte
hozzájuk. Végül mégis szembe kellett néznie velük, amikor
távoztak.
Theo látta, hogy Natasa elfordítja a tekintetét és nem szól hozzá,
így pár percig kénytelen volt Vlagyimirral csevegni, aki merőn
nézett rá, és a tekintete azt üzente, hogy tartsa meg a három lépés
távolságot. Egy szóval sem említette, meg sem köszönte a portrét.
És nagy sietve elhajtottak a Ferrarival. Amikor eltűntek, Theo a
járdán állva utánuk nézett, és úgy érezte magát, mint akit
elhagytak. Aminek még ő sem látta értelmét. Natasa nyilvánvalóan
nem érzett és nem is akart érezni semmiféle kötődést iránta. Nem
akart semmit kockáztatni Vlagyimirral, és Theo azt is észrevette,
hogy az orosz árgus szemekkel figyelte, nem árulják-e el magukat
valamivel, de semmi ilyesmi nem történt. A januári baráti ebéd
ellenére Natasa hűvös távolságtartással viszonyult hozzá, mintha
nem is ismernék egymást. Határozott üzenet volt ez Theo számára,
hogy tartsa magát távol tőle.
Aznap éjjel, amikor már mindenki elment, eltette a bevételt,
bezárta az éttermet, hazament, és megivott egy fél üveg bort,
miközben a lányról gondolkodott, és arról, hogy mitől ilyen
szerencsés fickó ez a Vlagyimir. Nem érdemli meg azt a lányt.
Reménykedett, hogy nem jönnek el újra, amíg ő ott van. Elővette a
félbemaradt portrét, és hosszan bámulta. Érezte, hogy fokozatosan
erősödik a megszállottsága, amit nem akart. De a rögeszme már
önálló életre kelt, nem tudott gátat vetni neki, legföljebb
megpróbálhatta elfelejteni a lányt, aki, mint valami szellemalak,
időről időre megjelent az életében, aztán megint eltűnt. De akár
látta őt, akár nem, mindig elérhetetlen maradt, és valaki máshoz
tartozott. Theo tudta, hogy nem használ neki, ha a lányról
gondolkodik. Az anyjának igaza volt.
Még aludt, amikor másnap reggel hét órakor megszólalt a
telefonja, és amikor kinyitotta a szemét, érezte az éjszakai ivás utáni
másnaposságot és a tompa fejfájást. Míg nyúlt a telefon után,
visszahanyatlott a párnára, és lehunyta a szemét. Az anyja volt az.
Sírt. Theo felült az ágyban, és feszülten figyelt, hogy megértse, mit
mond. Maylis összefüggéstelen beszédéből csak annyi volt világos,
hogy valami történt Gabriellel, és most kómában fekszik.
– Mi van? – Nagyon rosszul lehetett hallani az Olaszországból
jövő hívást. – Lassabban, maman. Nem értelek – kiabálta, de anyja
ettől csak még jobban sírt. – Balesetetek volt? Te is megsérültél? –
Theo kezdte elveszíteni a fejét.
– Nem, szívrohama volt. – Theo tudta, hogy Gabrielnek
korábban is voltak szívproblémái, sőt átesett egy érplasztikai
műtéten is, de ez most sokkal komolyabbnak tűnt, ha egyszer
kómába esett.
– Remélem, nem vezetés közben. – Theo Gabriel mellett az
anyjáért is aggódott. A szavai alapján súlyos lehetett az állapota.
– Nem, hanem a szállodában. Azt hitte, gyomorrontása van, de
nem az volt. Mentőt kellett hívni hozzá. Útban a kórházba kétszer is
megállt a szíve. Mellette voltam. Bevetették azt a szörnyű sokkolót,
és Istennek hála újra megindították a szívműködését. Ó, Istenem,
Theo, és azóta kómában van. – Percekig zokogott, mire újból meg
tudott szólalni, hogy válaszoljon Theo kérdéseire.
– Mit mondanak az orvosok? Nagyváros közelében vagytok?
– Firenzében vagyunk. Az orvosok szerint minden azon múlik,
hogy mi történik a következő negyvennyolc órában. Azt mondták,
lehet, hogy nem éli túl. – Maylis érezhetően kétségbe volt esve.
Gabriel tizenkét év óta biztos támaszként állt mellette, és ez a
támasz most kidőlt.
 – Jók az orvosok?
– Azt hiszem, igen. Egy újabb angioplasztikát akarnak csinálni,
de meg kell várniuk, amíg valamennyire megerősödik.
– Telefonáltál Marie-Claude-nak? Vagy hívjam fel én?
– Hívtam őt az éjjel. Még a délelőtt folyamán megérkezik.
– Akarod, hogy odamenjek, maman? – kérdezte, s közben azt
kívánta, bár ne sajogna a feje mindennek a tetejébe.
– Nem, nem hagyhatod magára az éttermet. Valakinek helyt kell
állnia ott.
– Elboldogulnak, ha muszáj – jelentette ki Theo. – Ha akarod,
máris indulok. – Nizzától Firenze egy rövid repülőútra volt. Theo
arra gondolt, hogy mennyire meg tud változni az élet egyik
pillanatról a másikra. Tíz napja Gabrielnek még kutya baja sem volt,
nagy vígan indultak útnak, és most kómában fekszik, talán
haldokolva. Komoly lecke volt ez az életre nézve.
– Várjuk meg, hogyan alakul a mai nap, és nemsokára itt lesz
Marie-Claude.
Theo nem tudta, hogy Gabriel lánya mennyire jelent majd
vigasztalást az anyja számára; a két nő sohasem jött ki jól
egymással. A fiú tudta, hogy Marie-Claude neheztelt, amiért apja
olyan sok időt tölt Maylisszel, és ezt gyakran fel is panaszolta.
– Hívj majd fel, hogy tudjam, milyen állapotban van.
Theo ezután fölkelt, és zuhanyozás közben szidta magát, amiért
az éjjel úgy felzaklatta Natasa látványa. A világ egyik leggazdagabb
és legbefolyásosabb emberének volt a szeretője, és saját bevallása
szerint boldog volt vele. Mi értelme egy olyan nőről ábrándozni, aki
soha nem lehet az övé? És az, ami épp most Gabriellel történt,
figyelmeztetés volt mindannyiuk számára. Az anyja amióta csak
ismerték egymást, afféle pótléknak használta őt, talán nem is tudta,
hogy mennyire szereti, és most lehet, hogy el kell veszítenie.
Gabriel összehasonlíthatatlanul gyengédebben bánt vele, mint
Lorenzo, akit anyja imádott. Theo elhatározta, hogy ha Gabriel
életben marad, szigorúan megfeddi az anyját. Ahogy azt már
önmagával is megtette Natasa miatt. A lány azt az életet élte, amit
akart, egy olyan férfi mellett, aki a jelek szerint megfelelt neki.
Ebben a történetben az ő számára nem maradt hely, legfeljebb külső
szemlélőként vagy epekedő szerelmesként.
Miközben délelőtt anyja telefonhívására várt, megfogadta, hogy
nem fejezi be Natasa második portréját. Túl kell tennie magát rajta,
nem szabad táplálnia a tőle való függőségét. Marc ezt már
hónapokkal ezelőtt megmondta neki.

Mialatt Theo a konyhában ülve a kávéját itta, Maylis az orvosokkal

beszélt, akik nem túl biztató híreket mondtak. Gabrielnél aznap
reggel újabb szívtünetek léptek fel. Magányosan, sírva üldögélt a
várószobában, amikor Marie-Claude megérkezett Párizsból. Miután
Maylis beszámolt neki a történtekről, Marie-Claude elsietett az
intenzív osztályra, ahol apja feküdt lélegeztetőgépre kötve, és a
családtagok mindössze óránként pár percre mehettek be hozzá.
Maylis a feleségének mondta magát. Néhány perc elteltével Marie-
Claude sápadtan jött vissza, leült egy székbe, és kifújta az orrát.
– Szörnyen néz ki – mondta, és sírva fakadt. Maylis ekkor
odament hozzá, hogy vigasztalja, de megdöbbenésére Gabriel lánya
elhúzódott tőle. – Nem tudom, miféle játékot űzöl – mondta
mérgesen. – Te mindig csak kihasználtad az apámat, de sohasem
szeretted.
Maylis elszörnyedve nézett rá.
– Hogy mondhatsz ilyet? Már majdnem öt éve együtt vagyunk,
és előtte is évekig közeli viszonyban voltunk egymással. Persze
hogy szeretem.
– Igazán? Állandóan csak a férjedről beszélsz, mintha ő valami
szent lett volna, nem pedig egy nárcisztikus őrült, aki mindenkit az
őrületbe kergetett, az apámat is beleértve, aki pedig mindent érte
csinált, miközben Lorenzo lopással vádolta. – Marie-Claude éveken
át hallgatta ezt, de benne nem volt meg az apjára jellemző türelem
és szeretet a másik iránt, sem az ő humorérzéke, amellyel elviselte
Lorenzo temperamentumát. Gabriel mulatott azon, amikor Lorenzo
szélhámos csalónak nevezte, a lánya nem. – Itt egyetlen szent van,
az én apám. Es ha meghal, a te lelkiismereteden szárad, hogy
sohasem tudta, igazán szeretted-e. Ő csak azt tudta, hogy mennyire
szeretted Lorenzót. Még azt is világossá tetted számára, hogy őt
sohasem tudnád annyira szeretni, mint a férjedet, de ő még ezt is
kész volt elfogadni tőled. Isten tudja, miért. Mindenesetre nem ezt
érdemelte.
Marie-Claude szavait, amelyek arculcsapásként érték, Maylis
szótlanul hallgatta végig. Tudta, hogy minden, ami elhangzott, igaz.
Minden egyes szó. És mialatt hallgatta, csak sírni tudott. Amikor
Marie-Claude megszabadult a terhétől, egy utolsó lesújtó
pillantással elhagyta a szobát, hogy felhívja a férjét, Maylis pedig
Theónak telefonált. Most még jobban sírt, mint az előbb.
– Úristen, meghalt? – Maylis úgy zokogott, hogy Theo nem
értette, mit mond, de semmi mást nem tudott elképzelni.
– Nem, még él. Marie-Claude miatt van… – Anyja szóról szóra
elmondta, amit Marie-Claude mondott, és amikor befejezte, a vonal
túlsó végén csend volt. Theo nem tudta, mit mondjon. Ez volt az
igazság, Maylis is tudta. Mindannyian tudták. Gabriel tizenkét éven
keresztül alárendelt szerepet játszott egy hirtelen haragú,
összeférhetetlen halott mellett, ebből négy évig Maylis a szeretője
volt, de mindig elmondta, hogy Lorenzót jobban szerette nála. Theo
néha nem értette, hogy tudja ezt Gabriel elviselni. És egyáltalán
nem hibáztatta Marie-Claude-ot, amiért haragudott az anyjára,
kiváltképpen most. Maylis még Párizsba sem volt hajlandó elmenni,
hogy találkozzon Gábriellel. Mindig neki kellett lejönnie délre.
Maylis nagyon kevés erőfeszítést tett, Gabriel volt az, aki életben
tartotta a kapcsolatukat, és végtelen kedvességgel és szeretettel bánt
vele. – Mit tegyek? Gyűlöl engem. És igaza van. Szörnyen
viselkedtem vele. Hogy mondhattam ilyeneket Lorenzóról, és azt,
hogy jobban szerettem őt? – Hirtelen elfogta a bűntudat, és egyedül
arra vágyott, hogy Gabriel túlélje ezt, és elmondhassa neki,
mennyire szereti.
– Tudja, hogy szereted, maman. Biztosan azt hitted, hogy hűtlen
lennél papa emlékéhez, ha akár csak önmagadnak bevallod,
mennyire szereted Gabrielt. Azt hiszem, ő értette ezt. Most csak
reménykedjünk, hogy hamarosan jobban lesz. Most egyedül ez a
fontos.
– Úgy néz ki, hogy meg fog halni – zokogta az anyja.
– Még nem tudjuk. Nem olyan öreg. – Igaz, de most töltötte be a
hatvannyolcat, és jött ez a szívroham. És a rövid idő alatti
többszörös szívleállás nagyon veszélyes dolog.
Még beszélgettek néhány percig, aztán letették a telefont, épp
amikor Marie-Claude kisírt szemmel visszajött.
– Sajnálom – szólt Maylis halkan, miközben Marie-Claude leült
vele szemben, mert nem akart melléje ülni. – Amit mondtál, mind
igaz, én pedig tévedtem. Mindig is szerettem őt. Csak nem akartam
hűtlen lenni Lorenzóhoz.
– Az apám tudta – felelte Marie-Claude mogorván –, de akkor is
rettenetes dolog volt ezt tenni vele. Ő szeret téged, és nélküled
olyan magányos volt Párizsban, hogy ezért akart mindig St. Paul de
Vence-ban lenni. A gyerekeim és én sohasem láttuk őt. Legalább
megerőltethetted volna magad annyira, hogy hébe-hóba te gyere
Párizsba.
Maylis bólintott, elismerve, hogy Marié-Claude-nak ebben is
igaza van.
– Ígérem, így lesz a jövőben – felelte bűntudatosan, és remélte,
hogy lesz rá esélye.
– Lehet, hogy nem lesz rá szükség – vágta rá nyersen Marie-
Claude. Az apja miatt dühös volt Maylisre, akit egyébként sem
kedvelt soha, és féltékeny is volt rá, amiért az apja őt szereti. Most
alaposan megfizetett érte. És Maylis volt olyan becsületes, hogy
beismerje, nem volt igaza.
Két óra hosszat ültek ezután csendben a várószobában,
reménykedve a jó hírben, míg végül bejött egy orvos, és elmondta
nekik, hogy Mr. Ferrand nincs jó állapotban, készüljenek fel a
legrosszabbra. Maylis ezt hallva kis híján elájult, Marie-Claude
pedig kiment a szobából, hogy egyedül sírhasson. Később
beengedték őket Gábrielhez, aki továbbra is kómában volt, a
lélegeztetőgépre kapcsolva. Nem volt újabb szívrohama, de a szíve
nagyon gyengén vert. Fél tucat monitorral volt összekapcsolva, és
az intenzív osztály személyzete állandóan szemmel tartotta.
Mindkét nő számára hosszú volt az éjszaka. Miközben javulásra
vagy változásra vártak, felváltva jártak be Gábrielhez pár perc
erejéig. Ő azonban továbbra is eszméletlenül feküdt, mit sem tudva
a jelenlétükről. Marié-Claude reggeli kifakadása óta a két nő nem
beszélt egymással. Maylis azóta is elmerült a gondolataiban, és
bűntudattal idézte fel azokat az eseteket, amikor minden bizonnyal
megbántotta Gabrielt. A pokol kínjait élte át, miközben Marie-
Claude-nak sejtelme sem volt arról, hogy a szavaival mit zúdított
rá. Másnap reggel megint bejött egy orvos, és megkérdezte,
akarnak-e papot hívni. A két nő ezek után hangos sírásra fakadt, és
Marie-Claude ezúttal hagyta, hogy Maylis átölelje és a karjában
tartsa, miközben mindketten zokogtak.
Megérkezett a pap, föladta Gabrielnek az utolsó kenetet. Marie-
Claude és Maylis visszamentek a várószobába, és folytatták a
virrasztást. Egyikük sem mert visszamenni a szállodába, nehogy a
beteg azalatt haljon meg, míg távol vannak, vagy úgy nyerje vissza
az utolsó pillanatokra az öntudatát, hogy nem látja őket maga
körül. A nővérek előző este takarókat és párnákat hoztak nekik, és
használhatták a folyosó végén lévő zuhanyozót. Maylis elment a
büfébe, és hozott maguknak valami ennivalót, de egyikőjük sem
nyúlt az ételhez. Csak kávét ittak, és várták az elkerülhetetlen
bekövetkeztét. Épp Maylis volt bent Gabrielnél ebédidőben, amikor
látta, hogy egy nővér az egyik monitort nézve fogja magát, és
elszalad az orvosért. Biztos volt benne, hogy eljött a vég. És mire az
orvos megérkezett, hogy ellenőrizze a monitort, egy másikon már
szólt a riasztócsengő.
– Mi történt? – nézett rájuk Maylis rémülten, mire a nővér feléje
fordult.
– Magához tér – suttogta. És ahogy ezt kimondta, Gabriel
kinyitotta a szemét, zavartan felnézett, majd újra becsukta, és
elszenderedett. De csak percekre tért magához. Jött egy újabb orvos,
hogy megtanácskozzák, levegyék-e Gabrielt a lélegeztetőgépről, de
aztán úgy döntöttek, megvárják, hogy ezek után mi történik.
A délután folyamán Gabriel többször is felébredt, egyszer épp
akkor, amikor a lánya volt mellette, egyszer meg Maylis
jelenlétében, este nyolckor pedig, amikor már teljesen nyitva volt a
szeme, lekapcsolták a gépről, hogy lássák, tud-e önállóan lélegezni.
A hangja rekedt volt, amikor pár szót mondott Maylisnek.
– … a halálhoz még túl fiatal… – és rákacsintott. És reszelős
hangon még egy szót mondott: – Szeretlek.
– Én is szeretlek – felelte Maylis, mellette állva és a kezét fogva,
és soha nem gondolta ennél komolyabban. – De ne próbálj beszélni,
inkább csak pihenj.
– Én pihentem, de te fáradtnak látszol – mondta aggódó arccal a
férfi.
– Jól vagyok. – De közben majdnem olyan rosszul nézett ki, mint
a beteg. Nagyon megijedt, és még egyáltalán nem voltak túl a
nehezén, a doktor szerint még bekövetkezhetett egy újabb
szívleállás. A lehető leghamarabb sort akartak keríteni az
érplasztikai műtétre, de Gabriel még nem volt elég erős. Ezek után
beengedték hozzá mindkét nőt egyszerre, egy időben. Ők annyira
megkönnyebbültek attól, hogy Gabriel jobban van, hogy évek óta
először egész jól kijöttek egymással. Maylis még arra is biztatta
Marie-Claude-ot, hogy aznap éjjel aludjon az ő hotelszobájában. Ő
Gabriel mellett akart maradni, Marie-Claude pedig bevallotta, hogy
hálás neki egy nyugodt éjszakai alvásért, azzal elment. Maylis
megint a várószobában aludt, ha ne adj’ isten rosszabbra fordulna
Gabriel állapota. Marie-Claude kitörése furcsa módon enyhítette a
kettőjük között évek óta halmozódó feszültséget.
Reggelre Gabriel sokkal jobban lett. Az arca színt kapott, a
vérnyomása újra normális szintre állt be, és a szervezete jól reagált a
kapott szívgyógyszerre. Theót bizakodással töltötték el az anyjától
érkező hírek, és egyszer még telefonon is beszélt Gábriellel.
– Nagy feneket kerítenek egy semmiségnek – mondta neki
Gabriel. – Tudod, milyenek az olaszok. – De Maylistől Theo azt
hallotta, hogy az orvosok kiválóak, és hogy megmentették az életét.
Ehhez kétség sem fért. Este maga is visszament a szállodába, ahol
meg kellett osztozniuk Marie-Claude-dal a szobán, mivel a
szállodában telt ház volt, nem tudtak még egy szobát adni nekik.
– Sajnálom, hogy olyan dühös voltam rád. Csak tudom, hogy
mennyire szeret téged az apám, és nem gondoltam, hogy te is
ennyire szereted őt. De most már tudom. Néha mondanod is kéne
neki – mondta sokkal szelídebben, most, hogy a helyzet jobbra
fordult.
Maylis mindezt már elmondta Gabrielnek azóta, hogy
visszanyerte az eszméletét, méghozzá sűrű bocsánatkérések
közepette, amiért olyan rossz volt hozzá. Ezt persze Gabriel
nagylelkűen tagadta. És az asszony azt is megígérte, hogy ha majd
jobban érzi magát, elkíséri őt Párizsba. Megígérte, hogy ezentúl
minden másképp lesz. Maylis végtelenül hálás volt Gabrielnek
azért, hogy életben maradt.
Egy hét múlva megcsinálták az érplasztikát, amivel sikeresen
szabaddá tették az elzáródott artériát, és a következő vita azon
robbant ki, hogy hol lábadozzon Gabriel. Marie-Claude azt akarta,
hogy menjen haza, Párizsba, Maylis pedig maga akarta ápolni őt St.
Paul de Vence-ban. Végül Gabriel döntötte el a dolgot. Haza akart
menni Maylisszel, hogy vele legyen, de megígérte a lányának, hogy
mihelyt erősebbnek érzi magát, néhány hetet Párizsban fog tölteni,
remélhetőleg Maylisszel együtt, amit az asszony meg is ígért. De az
orvos mindenekelőtt arra utasította, hogy legalább egy hetet töltsön
el a firenzei szállodában, hogy a közelben legyen, ha valami
probléma adódna. Egyébként sem tanácsolta, hogy ilyen hamar
repülőre üljön, vagy megtegye a hosszú autóutat vissza, St. Paul de
Vence-ba. Maylis egyébként már intézkedett, hogy vigyék vissza az
autót.
Gabriel kicsit morgolódott, hogy inkább hazamenne, de a két nő
meggyőzte, hogy nem kell rohannia, és Maylis arra is emlékeztette,
hogy rosszabb dolgok is vannak, mint eltölteni egy hetet
Firenzében, egy ötcsillagos szállodában. Sikerült lefoglalnia egy
nagy lakosztályt a legfelső emeleten, ahonnan pazar kilátás nyílt a
városra, és amikor Gabriel immár erőre kapva a saját lábán
elhagyhatta a kórházat, a szállodába érve örömteli izgalommal
nézett szét a szépen berendezett lakosztályban. Este itt vacsoráztak
hármasban, másnap pedig Marie-Claude hazautazott. Búcsúzáskor
melegen átölelte Maylist, amit Gabriel enyhe csodálkozással nézett.
– Nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot – mondta a
lányára utalva, akinek évek óta csak kifogásai voltak Maylisszel
szemben.
– Tisztáztuk a dolgokat, amíg te aludtál – felelte Maylis minden
további magyarázat nélkül, de annak tudatában, hogy Marié-
Claude most már tudja, ő igenis szereti az apját. Az, hogy kis híján
elveszítették Gabrielt, mindannyiuk szemét felnyitotta.
Időközben Theo három hete vezette az éttermet, és ezalatt be
sem tette a lábát a műtermébe. Ellenőrizte a számlakönyveket,
irányította az alkalmazottakat, megbeszélte a séffel az étlapot,
tartotta a kapcsolatot a virágossal, és szinte óránként kapta a híreket
Firenzéből, az anyjától. Mint megtudta, még egy hétig biztosan nem
jönnek haza, és Maylis esténként még azután is Gabriel mellett
akart maradni. Addigra május vége felé jártak, és Theo nagyon el
tudta képzelni, hogy még egy hónapig neki kell vezetnie az
éttermet. Nem volt túl boldog, de nem volt mit tenni. Tiltakozni
nem akart, hiszen anyjának is épp elég gondja volt Gabriellel, neki
sem volt ez könnyű időszak.
Hangosan felnyögött, amikor meglátta Vlagyimir nevét az
asztalfoglalási naplóban. Öt személyre foglaltak asztalt aznap
estére. A legkevésbé erre volt szüksége most, de felkészültnek
érezte magát, hogy találkozni fog Natasával, és erősen elhatározta,
hogy ezúttal nem engedi kibillenteni magát a lelki egyensúlyából. A
lány Vlagyimirhez tartozik, és biztos volt benne, hogy ezzel már ő is
megbékélt, meg aztán nem volt más választása. Most egyébként is
bőven el volt látva teendővel, nem lesz ideje a lánnyal foglalkozni.
A való élet elsőbbséget élvezett a róla való képzelgéseivel szemben.
És annak tudatában, hogy Natasa hogyan érez Vlagyimir iránt,
amúgy sem volt semmi értelme a vele kapcsolatos
megszállottságának.
Előre felkészült, hogy mindjárt meglátja Natasát, amikor kilenc
órakor Vlagyimir besétált néhány férfi társaságában. Egy
minibusszal érkeztek, a négy testőrt kint hagyták. Miközben Theo
fogadta őket, látta, hogy Natasa nincs velük, és ettől szinte
megkönnyebbült. A Vlagyimirral érkezett négy férfi mind orosz
volt, üzletembereknek látszottak, noha érződött rajtuk valami
darabosság. Vlagyimir észrevehetően lazább és elegánsabb volt
náluk. Theo azt is tudta, hogy a hozzájuk hasonló férfiak adják
manapság Oroszország hatalmi bázisát. Legjobb tudomása szerint
Oroszország öt leggazdagabb embere jelent meg az éttermükben.
Vlagyimir azon nyomban jelentőségteljes pillantást vetett rá.
Theo a legjobb pincéreket rendelte az asztalukhoz, és
üdvözlésképpen egy pohár italt küldött nekik. Mind az öt férfi
vodkát rendelt, és a továbbiakban egész este folyamatosan ittak.
Vlagyimir több palack kétezer dolláros bort rendelt, amit minden
további nélkül el is fogyasztottak. A vacsora végeztével mind az
öten szivarra gyújtottak. Ekkor brandyt küldött nekik. Amikor
végül induláshoz készülve felálltak, Vlagyimir elégedettnek
látszott. A Da Lorenzo előlépett az új kedvenc éttermévé.
Kifelé menet megállt, és mondott valamit oroszul a többieknek,
majd bevitte őket a házba, hogy megmutassa a festményeket.
Theónak sejtelme sem volt, mit mondott, de nyilván valami
kedvezőt, mert a férfiak arcán elismerés látszott, amikor kijöttek. És
Theo tudta, hogy odabent voltak olyan képek is, amelyeket
Vlagyimir még nem látott, mivel az anyja nemrég rendezte őket, és
a magángyűjteményéből is kihozta néhány kedvencét. Most kint
volt pár egészen különleges darab is, és miközben a többiek már
indultak az autó felé, Vlagyimir megállt, és odaszólt valamit
Theónak. Tekintetük ismét találkozott, és Theo úgy tett, mintha
nem értené, amit a másiké üzen, és ami egyfajta figyelmeztetés volt.
– Mi az ára a nőnek a kisfiúval? – kérdezte Vlagyimir
leereszkedően. Már megvette Lorenzo egyik képét, és biztos volt
benne, hogy többet is vehet. Annak a sorozatnak egy darabjáról volt
szó, amelyet apja Maylisről és róla mint kisgyerekről festett. Szép
kép volt, anyja egyik kedvence.
– Nincs ára, uram – felelte udvariasan. – Mrs. Luca
magángyűjteményének a része, számára nagyon fontos kép. Valóban
nem eladó.
De mivel egyszer már sikerült megkapnia, amit akart, Vlagyimir
biztos volt benne, hogy újra sikerülni fog, csak megfelelő árat kell
kínálnia érte.
– Tudjuk, hogy eladó – szólt oda Theónak, és épphogy nem
kacsintott hozzá. – Csak az áron múlik. – És most nem fordult
közvetítőhöz, hiszen már tudta, kicsoda Theo.
– Tartok tőle, hogy ezúttal nem az. Ezt a képet, sem a sorozat
más darabját nem fogja eladni. – A többi a műteremben volt, de
legalább fél tucat nagyon jelentős újabb kép ki volt függesztve a
falakra. Az, amit Vlagyimir meg akart szerezni, a legközelebb állt az
anyja szívéhez. – Érzelmileg kötődik hozzá.
– El fogja adni – közölte Vlagyimir mereven farkasszemet nézve
Theóval, és egészen közel tartva az arcához a szivarját. Theo
továbbra is udvarias, de határozott maradt, noha észlelt valami
halvány fenyegetést Vlagyimir hangjában.
– A leghatározottabban nem eladó – mondta kicsit erélyesebben.
– És azt sem tartom valószínűnek, hogy a legutóbbi után egyhamar
hajlandó lenne még egy képtől megválni.
– Hívjon fel holnap, és közölje az árat – felelte erre Vlagyimir
villogó szemmel.
– Nincs ára – felelte Theo tisztán és tagoltan, mire Vlagyimir
szemében fellángolt a düh, mint egy támadásra kész oroszlánéban,
és Theo egy másodpercig arra gondolt, hogy most meg fogja ütni.
Vajon nézett-e így már Natasára is, cikázott át az agyán. A személye
hirtelen akadállyá vált Vlagyimir és aközött, amit meg akart
szerezni, márpedig őt semmi sem fogja megállítani. Theo
védekezésül hátrált egy lépést, Vlagyimir pedig dühösen
felmordult, majd kiviharzott a rá várakozó többiekhez. A testőrök
beugráltak utána az autóba, és elhúztak. Kínos pillanat volt.
Attól kezdve, hogy nem teljesült a kívánsága a képpel
kapcsolatban, Vlagyimir korántsem viselkedett olyan udvariasan,
mint szokott. A vodka, a bor és a brandy után nehezen tudott
uralkodni magán. Haragja annak volt betudható, hogy Theo
elutasította a festményre vonatkozó kívánságát, de a tekintete
nemcsak az alkohol feltüzelte kedélyállapotáról tanúskodott –
benne volt a Theo személyére irányuló vak dühe is, amiért nem
teljesítette a kívánságát, sőt akadályt gördített az útjába. Halálos
ellenségként állt vele szemben, és Theo arra gondolt, hogy nem
szeretne egy sötét utcán találkozni vele. A korábbi megnyerő külső
egy pillanat alatt lefoszlott róla.
 Miután minden vendég elment, lekapcsolta a villanyokat, bezárt,
és bekapcsolta a riasztót, de még mindig ez az epizód járt az
eszében. Megkönnyebbülést jelentett, hogy Natasát egész este nem
látta. Úgy gondolta, már túljutott rajta, de nem sietett próbára tenni
magát, és kifejezetten sajnálta, hogy Vlagyimir épp hozzájuk hozta
el az üzlettársait. Kellemetlen külsejű társaság volt, ha az ember
nem tudta volna, kicsodák, gengsztereknek nézhette volna őket.
Vlagyimir csillogó mázzal fedte el a származását, ami azonban
veszélyesen elvékonyodott, amikor farkasszemet nézett Theóval.
Visszatetsző társulat volt, Theo remélte, hogy egyhamar nem
jönnek vissza. De a legfontosabb, az, ami igazán számít, hogy
Gabriel életben maradt, és hamarosan itthon lesznek, biztatta
magát, miközben belépett a háza kapuján. A többi csak az étterem
működtetésével és az arrogáns vendégekkel való szokásos bajlódás.
És Mr. Sztanyiszlasz ez egyszer nem kapta meg, amit akart,
mosolyodott el magában. Ez volt az ő bosszúja, amiért Vlagyimiré a
nő, akit ő szeretett volna megkapni. A kép pedig nem eladó.

10. fejezet

Másnap reggel mindjárt hét óra után Theo telefoncsörgésre ébredt.

Gyönyörű, napfényes idő volt. Azt remélte, hogy jó sokáig alhat, de
most, hogy már majdnem egy hónapja ő vezette az éttermet, a
személyzet minden apró-cseprő ügyben és minden kérdéssel
őhozzá fordult. Fel nem foghatta, hogy volt képes az anyja kezelni
ezt az egészet anélkül, hogy beleőrült volna. Mintha egy csupa
rossz gyerekből álló osztályt kellene vezetnie, akik mindenen
vitatkoznak, akikkel nem lehet haladni, és akik képtelenek önállóan
dönteni. Látta, hogy a hívás az étteremből jön, nem pedig
Firenzéből, az anyjától. Nem örült, hogy ilyen korán felébresztik.
Majdnem hajnali két óra volt, amikor eljött, mivel a Vlagyimirral
történt kis összecsapása hátráltatta a zárásban, nem beszélve arról,
hogy kellemetlen szájízt hagyott maga után. A konyhások amúgy
rém lassúk voltak, amikor a konyha rendbetételéről volt szó.
Megígérte anyjának, hogy nem megy el, amíg a többiek ott vannak,
és betartotta az ígéretét. Anyja azt akarta, hogy ő kapcsolja be a
riasztót.
A hívás az egyik séfhelyettestől jött, aki korán kezdte a napot. A
séf hat órára ment ki a halpiacra, azután félóráig tisztították a
halakat, és csak utána hívták fel őt. A séfhelyettes hangján
idegesség érződött. Theo pedig próbált erőt venni magán, hogy úgy
szóljon bele a telefonba, mint aki teljesen éber.
– Mi újság? – Ilyenkor rendszerint valami nevetséges üggyel
álltak elő, például hogy két szék eltörött, mi legyen velük? Vagy
hogy az egyik mosogatólány nem jött be.
– Fatima azt mondja, hogy van egy probléma – mondta a
séfhelyettes óvatosan.
– Miféle probléma? – húzta össze Theo a szemöldökét. Az
egyetlen, ami miatt komolyan aggódott, hogy az öreg ház valahol
beázik, és az eső kárt tehet a festményekben. Nagy összegre voltak
biztosítva, de egy tönkrement festményt nem lehet pótolni.
– Azt mondja, be kell jönnöd,
– Miért? Mi történt? – Fatima a portugál takarítónőjük volt, épp
csak egy kicsit beszélt franciául, a két fia pedig, akik együtt
dolgoztak vele, még annyira sem. – Meg tudod mondani egyáltalán,
hogy mi a baj? – Ha valami csekélység, akkor még nem megy be.
– Tizenkét festmény lekerült a falról – mondta a séfhelyettes
majdnem sírva. – Fatima azt kérdezi, hogy te vetted-e le őket.
– Nem, én nem, és hogy érted azt, hogy „lekerült a falról”?
Leestek? Megrongálódtak? – Furcsállotta a dolgot, mivel csavarral
voltak felerősítve a falra. Ledobta magáról a takarót, és lelépett a
padlóra. Nincs mese, be kell mennie. De amit a séfhelyettes
mondott, annak semmi értelme.
 – Nem rongálódtak meg. Eltűntek. Valaki kiszedte a csavarokat.
Amikor bejöttem, a riasztó ki volt kapcsolva. Furcsának találtam,
hacsak nem felejtetted el az éjjel bekapcsolni, de eddig még nem
fordult elő. – És Theo tudta, hogy nem felejtette el. Kínosan ügyelt
erre, és emlékezett rá, hogy most is, mint mindig, bekapcsolta a
riasztót. – Eltűntek. Nincsenek. Valaki elvitte őket. Azt hittem,
babrált valaki az ajtózárral, de minden rendben volt. Egyedül a
tizenkét kép tűnt el.
– Úristen. – Theo szédelegve állt fel. Ilyen még sohasem történt.
– Hívd a rendőrséget. Tíz perc múlva ott vagyok. – Nem vesztegette
az időt azzal, hogy megkérdezze, melyik tizenkét kép tűnt el.
Elképzelhetetlen volt. Hogy vihette el valaki? A legkorszerűbb
riasztóberendezést szereltették fel, lézersugarakkal,
videokamerákkal, a rendőrséggel való közvetlen kapcsolattal. Közel
háromszázmillió dollár értékű műkincs volt a házban, a riasztó
tökéletesen működött, legalábbis nekik ezt mondták.
Beugrott a farmerjába, belebújt egy pólóba, felrántotta a
szandálját, fogat mosott, de fésülködésre már nem pazarolt időt. A
mobiljával és a kocsikulccsal a kezében rohant ki az ajtón, a
pénztárcáját a konyhaasztalon felejtette. Útközben beugrott anyja
házába, apja egykori műtermébe, ahol a gyűjtemény nagy részét
őrizték, hogy lássa, nem rabolták-e el azt is, de itt minden érintetlen
volt, a riasztó is bekapcsolt állapotban maradt, semmihez nem
nyúltak hozzá.
Visszaugrott a kocsiba, és száguldott az étterembe. Amikor
odaért, berontott az ajtón, aztán csak bámulta a falakon a képek
üres helyét. A falnak nem esett bántódása. A csavarokat nem
erőszakkal tépték ki – profi módon eltávolították, és a képeket
leemelték. Theo rögtön arra gondolt, mindenkit figyelmeztetnie
kell, hogy ne nyúljon semmihez, hátha maradtak ujjlenyomatok,
amiket a rendőrség felhasználhat. De számára nem volt kérdéses a
dolog. Tapasztalt műkincstolvajok vitték el a képeket, akik
pontosan tudták, hogy mit csinálnak. Eltűnt az összes kép, amit
anyja mostanában rakott ki, beleértve azt is, amelyiket Vlagyimir a
múlt éjjel meg akarta venni. De nem gengszterek vitték el őket – ez
profi munka volt.
Amíg a rendőrséget várta, bement az irodába, hogy megnézze a
biztonsági kamerák éjszakai felvételeit, de a kamerák nem
működtek. Egy órával azután, hogy ő elment, a kamerák leálltak, a
képrablásról semmiféle felvétel nem készült. Két órán keresztül ki
voltak kapcsolva a biztonsági berendezések, a képeket tehát ez alatt
az idő alatt vitték el. Még szinte sokkos állapotban volt, amikor két
nyomozó lépett be az irodába. Már megtekintették a helyszínt, most
jutottak el a láthatóan összetört Theóhoz. A fiú még nem hívta fel az
anyját, nem is tudta, mit mondjon, hogyan mondja el neki. És
szeretett volna valami többet megtudni a rendőröktől, mielőtt
bármit mondana. Talán már tudnak műkincstolvajok
tevékenységéről a körzetben, és tippjük is van arra, hogy kik
tehették.
A két rendőr Nizzából, a minősített rablások felderítésére alakult
részlegtől érkezett, amely az egész partvidéken teljesített
szolgálatot, ahol a leggyakoribbak voltak a rablások. A tolvajok
ékszereket, műtárgyakat és nagy összegű készpénzt vittek el a
házakból, és néha még túszokat is ejtettek. Az egyik nyomozó
idősebb, ősz hajú férfi volt, a másik harminc és negyven közötti, és
mindketten tapasztalt rendőröknek látszottak. Megkérdezték, hogy
mennyi lehet az ellopott festmények értéke, és hogy különböző
festők műveiről van-e szó.
– Nem, egyetlen művész, az apám, Lorenzo Luca képei. Itt
minden darab az anyám magángyűjteményének a darabja, és a
tizenkét eltűnt kép értéke a százmillió dollárt közelíti. – A két
nyomozó nem tűnt meglepettnek, hozzá voltak szokva ilyen
nagyságrendű rablásokhoz a part menti villákban Cap-Ferrat-ban,
Cap d’Antibes-ban, Cannes-ban és a többi gazdag településen. A
Var megyében lévő Saint-Tropez már egy másik körzethez
tartozott, Monaco pedig önálló ország volt, saját rendőrséggel. –
Történt mostanában más komoly értékű műkincslopás is?
Elképzelhető, hogy egy ön által is ismert banda műve volt ez a
mostani? – Az igazán veszélyes profik legtöbbje kelet-európai volt,
akiket a rendőrség jól ismert, de tavaly tél óta egyetlen akciójukról
sem volt tudomásuk. Azóta ez volt az első ilyen nagyságrendű
rablás a körzetben.
A területet lezárták, és felállították a rendőrségi kordonokat. Fél
óra múlva megérkezett a technikusokból és szakértőkből álló
csoport, hogy ujjlenyomatokat vegyenek, és megvizsgálják a
riasztóberendezéseket és a kamerákat. Theo utasított egy másik
séfhelyettest, hogy telefonáljon mindenkinek, akinek aznap estére
asztalfoglalása volt, és mondja le a vacsorát azzal, hogy egy baleset
miatt az étterem zárva tart.
Dél lett, mire a két nyomozó egyáltalán mondott valamit
Theónak. Ujjlenyomatokat nem találtak. A riasztót elektronikusan
hatástalanították, valószínűleg távirányítóval, és ezzel együtt a
kamerák is működésképtelenné váltak. Az összes csúcstechnológiás
berendezést megbénították az akció idejére, majd amikor végeztek,
újra üzembe helyezték őket.
– Az egyetlen jó hír, hogy ezek az emberek tudták, mit csinálnak,
így nem valószínű, hogy megrongálják vagy megsemmisítik a
festményeket – mondta az idősebb nyomozó. – Kapcsolatba lépünk
valamennyi informátorunkkal. Valaki megpróbálja majd
értékesíteni a képeket a feketepiacon, esetleg visszavásárlásra
felkínálni önöknek, magasabb áron.
– Vagy elkobozni – tette hozzá Theo, és látszott rajta, hogy a
legszívesebben elsírná magát. Külön feketepiaca volt azoknak a
lopott festményeknek, amelyeket olyan lelkiismeretlen gyűjtőknek
adtak el, akik bármi áron hajlandók voltak megszerezni műveket,
még úgy is, hogy tudták, soha, senkinek sem mutathatják meg
ezeket. A puszta birtoklásuk hozta lázba őket, és mivel az apja
képei csak elvétve bukkantak fel a piacon, nagyon is fájhatott rájuk
egy ilyen vevő foga. A nácik által ellopott festmények némelyike is
így tűnt el a világ szeme elől.
– Szeretnénk bevonni az Interpolt, és értesítem a párizsi
képzőművészeti részleget is. Szeretném, ha valaki lejönne közülük.
Biztosíthatom, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy
megtaláljuk a festményeiket, legalábbis amennyit csak lehet.
Az idő nagyon sokat számít, gyorsan kell cselekednünk, mielőtt
kivinnék az országból Oroszországba, Dél-Amerikába, Ázsiába.
Amíg Európában vannak, több esélyünk van a nyomukra bukkanni.
Szükségünk lesz a képekről készült fotókra, hogy feltegyük az
internetre. – Az utóbbi idők egyik legjelentősebb műkincslopása
volt ez, utoljára két évvel ezelőtt történt egy ehhez fogható.
Gyakoribb volt az ékszerlopás, mivel a drágaköveket könnyebb volt
kiszedni, és darabonként értékesíteni. Műtárgyakat sokkal
nehezebb eladni, szállítani, és sokkal könnyebben be lehetett őket
azonosítani. – Rajta leszünk, efelől megnyugtathatom. Biztonsági
őröket kellene alkalmazniuk, hogy vigyázzanak a házra. – Theo az
anyja házánál is alkalmazni akarta őket.
Még föl kellett hívnia a biztosítótársaságot és az anyját. A
nyomozó megmondta neki az esetszámot a biztosító számára. Még
akkor is ide-oda járkáltak a házban, amikor Theo bement az
irodába, hogy telefonáljon az anyjának, amitől rettegett, de nem
halogathatta tovább. Már épp nekikészült, amikor eszébe jutott
valami. Vlagyimir. Tegnap éjszaka. Visszament, hogy megkeresse a
nyomozót, aki megerősítette, hogy a hátsó ajtó zárjával babrált
valaki. Közben ellenőrizték az alkalmazottakat is. Nem lehetett
kizárni annak a lehetőségét sem, hogy valamelyik alkalmazottjuk
adott tippet valakiknek, és informálta a tetteseket a biztonsági
rendszer működéséről. Fatima sírt, miközben a két fiát kihallgatták.
Elszörnyedt a feltételezéstől, hogy valamelyikük bűnt követhetett
el, s a rendőr megpróbálta megértetni vele, hogy mindenkit
kihallgatnak, aki az étteremben dolgozik, nemcsak az ő fiait.
– Lehet, hogy őrültségnek találja – mondta Theo halkan az
idősebb nyomozónak –, de Vlagyimir Sztanyiszlasz vacsorázott itt
az este négy orosz férfi társaságában. Meg akarta venni az egyik
festményt, de közöltem vele, hogy nem eladó. Egy évvel ezelőtt
nagyon sok pénzért vett egy képet az anyámtól, ami kezdetben
szintén nem volt eladó, de aztán anyám mégis elfogadta az
ajánlatát. De tudom, hogy azt, amit most kinézett magának, nem
adná el neki. Dühöngve ment el. Csak azért mondtam el, hátha van
valami összefüggés. Lehet, hogy őt is meg akarják keresni. A jachtja
többnyire Antibes-nál horgonyoz. Valószínűleg most is ott van. És
valószínűleg egy olyasvalaki, mint ő, hajlandó lenne megvenni egy
amúgy nem eladó képet.
A nyomozó elmosolyodott.
– Szerintem Sztanyiszlasz bármekkora árat meg tud adni
legálisan is olyasmiért, amit meg akar szerezni.
– Nem, ha az a dolog nem eladó – állította Theo. – Anyám ezeket
a képeket semennyiért sem lenne hajlandó eladni. Az a kép, amit
tegnap éjjel Sztanyiszlasz meg akart venni, a tizenkettő között van.
– Azt hiszem, nyugodtan feltételezhetjük, hogy véletlenről van
szó – felelte leereszkedő hangon a nyomozó. Az ő szemében
Vlagyimir Sztanyiszlasz kellemetlen, nehéz figura lehetett, de
semmiképpen sem műkincstolvaj.
– Nem hinném, hogy bármit is feltételeznünk kellene –
szívóskodott Theo.
– Észben fogom tartani – ígérte a nyomozó, azzal visszament a
többiekhez, akik még nem végeztek a munkával. Valósággal
szétszedték a házat, az összes többi képet megvizsgálták, hátha
találnak használható ujjlenyomatokat, de eddig nem jártak sikerrel.
Theo ezek után felhívta a biztosítótársaságot, akik közölték,
hogy este odaküldik a saját ellenőreiket, köztük két, festményekre
specializálódott embert a londoni Lloydstól. Csak ezt követően
telefonált Firenzébe, az anyjának. Maylis elmondta, hogy épp a
lakosztály erkélyén ebédelnek, és Gabriel már sokkal jobban van.
– Maman, valami szörnyű hírt kell közölnöm veled – vágott bele
Theo gyorsan, nem akarván hosszasan bizonytalanságban tartani az
anyját. – Az éjjel műkincsrablók jártak nálunk. Profik lehettek, mert
ártalmatlanná tették a riasztóberendezést.
– Úristen. – Maylis hangján hallani lehetett, hogy az ájulás
környékezi. – Melyiket vitték el? – Úgy tekintett a festményekre,
mint a gyerekeire, és Theó-nak mintha azt kellett volna elmondania
neki, hogy a gyerekeit elrabolták. Elsorolta, hányat és melyikeket
vitték el, majd elmondott mindent, amit a rendőröktől megtudott,
és hogy Párizsból is jönnek nyomozók, meg a biztosítótársaságtól is.
Próbálta megnyugtatni anyját, hogy a házban dolgozókon látszik,
mennyire értik a dolgukat. Vlagyimirról nem beszélt, mert az
hosszú mese lett volna, a rendőrök amúgy sem vették komolyan, de
ő mindenesetre megemlítette a biztonság kedvéért. Maylist a dolog
mélyen lesújtotta és felzaklatta. Rögtön továbbította Gabrielnek,
amit Theo elmondott, a férfi pedig átvette tőle a telefont. Ő sokkal
nyugodtabbnak tűnt, mint Maylis, és igyekezett Theót is
megnyugtatni.
– Egész pályám alatt csak egyetlen festményről tudok, amelyik
nem került elő. A rendőrség műkincs-tolvajlással foglalkozó
részlege nagyon ért a dolgához. És apád képei olyan jellegzetesek és
jól ismertek, hogy biztosan meg fogják találni őket.
Szavai nyomán Theo némileg megkönnyebbült, és anyjának is
jólestek Gabriel biztató szavai.
– Folyamatosan beszámolok az itteni fejleményekről – ígérte
Theo. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen hírekkel terhellek téged és
mamant.
– Sajnállak, hogy ezzel kell foglalkoznod – felelte Gabriel
részvéttel. – Nagyon sok dolgod lesz. Talán be kellene zárnod az
éttermet egy időre – javasolta, és Maylis a háttérben élénken
helyeselt.
– Ma estére mindenkit lemondtam. Nem tudtam, hogy alakulnak
tovább a dolgok, de valószínűleg igazad van. Tartok tőle, hogy
bármelyik pillanatban a nyakunkra jöhet a sajtó – vélte Theo.
Egy óra múlva csakugyan megérkeztek a híradós kameráikkal és
kocsijaikkal, s próbálták szóra bírni Theót, aki közölte velük, hogy
egyelőre nincs mit mondania azon túl, hogy megdöbbentő és
kétségbeejtő eset volt. A La Colombe d’Or együtt érző levelet
küldött. A dolog érzékenyen érintette őket, mert akár velük is
megtörténhetett volna. Ok éppoly sebezhetők voltak, a náluk
kifüggesztett képek hasonlóan értékeseknek minősültek. Ez volt St.
Paul de Vence történetében a legnagyobb szabású bűntény, adták
hírül a médiában. Inez aznap este telefonált, és a postafiókjában
hagyott üzenetében együttérzéséről biztosította. A hívása
időpontjában Theo épp nagyon elfoglalt volt. Éjfél utánig
tanácskozott a biztosítótársaság nyomozóival az étteremben, és
másnap a rendőrök is visszajöttek, magukkal hozva a Párizsból
érkezett segítőket.
Theo úgy érezte, mintha az élete fölött idegenek vették volna át
az irányítást. Napok óta semmi mással nem tudott foglalkozni, csak
a képtolvajokkal és az anyja telefonjaival, akinek mindig újabb és
újabb kérdései voltak. Egész hétre bezárták az éttermet,
visszamondták az asztalfoglalásokat, és ki kellett találnia, hogy mi
legyen ezután. Az ötödik napon a rendőrség műkincsrészlegének
főfelügyelője bemutatott neki két rendőrt, akik újonnan
csatlakoztak a csoporthoz a helyi rendőrségtől. Fiatalabbak voltak a
többinél, és rámenősebbek. Újra ki akartak hallgatni bizonyos
alkalmazottakat, és nyomok után kutatva tüzetesen át akarták
vizsgálni a helyszínt. A nagyjából Theóval egyidős Athena Marceau
rendkívül gyors felfogású, éles eszű nő volt, férfi partnere, Steve
Tavernier valamivel fiatalabbnak tűnt. Millió kérdést tettek fel
Theónak, aztán közölték vele, hogy újra meg fogják keresni. Theo
tudta, hogy utána is nyomoznak, nem ő követett-e el biztosítási
csalást. Velük is megosztotta a Vlagyimirral kapcsolatos
aggodalmait. Steve-et a dolog hidegen hagyta, de Athenának
felkeltette a kíváncsiságát.
A két detektív később, a munka szünetében elment kávét és
valami vegyszert beszerezni, ami a nyomozáshoz kellett, s közben
megbeszélték a dolgot. Az étterem és a ház addigra olyan volt a
rengeteg felszereléstől, mint egy laboratórium és egy high-tech
ócskásbolt.
– Őrület – mondta Steve a nőnek. – A fickó teljesen kikészült.
Most már mindenkit vádol – állapította meg Theóra utalva.
– Furább dolgok is megestek már. Pár éve egy cap-ferrat-i ügyön
dolgoztam. A betörő ellopott a szomszédból egy tízmilliót érő
műtárgyat, és megölte a kutyájukat, mert a szomszéd lefeküdt a
feleségével. Ezek között is vannak komplett idióták.
– Lehet, hogy maga Luca a tettes. Ilyen is van. A biztosítási
pénzért. Százmillió azért már nem semmi – fejtegette Steve
cinikusan.
– Én nem hiszem – válaszolta a nő komolyan. – Semmi sem
támasztja ezt alá.
– Te most viccelsz? Százmillió a biztosítótól? Neki kéne az első
számú gyanúsítottunknak lennie!
– Nincs rá szüksége. Ennél sokkal többje van az apja képeiből, és
rengeteg pénze a bankban. Ellenőrizték. Csak külsőre olyan, mint
egy hajléktalan. Látszik, hogy egy hete nem fésülködött, de nem ő a
mi emberünk.
– Mert neked tetszik – ugratta Steve.
– Ez igaz – nézett széles mosollyal Athéné a társára. – Ha
megfésülné a haját és rendesen felöltözne, klassz pasi lenne.
Kíváncsi lennék, hogy néz ki, amikor nem futkos eszelős módjára
rablók után. Nem akarod megnézni azt a hajót? A fenébe is, ezzel az
erővel Sztanyiszlasszal is beszélhetnénk. Az ember sohasem
tudhatja, miből mi sül ki. – Csalafintán elmosolyodott, mire a
partnere nevetve megcsóválta a fejét.
– Ehhez engedélyre lenne szükségünk, és a főfelügyelő különben
sem minket küldene, hanem maga akarna odamenni.
– Nem biztos. Megkérdezhetnénk. Ki tudja? Lehet, hogy
Lucának igaza van. Szerinte Sztanyiszlasznak köze lehetett a
dologhoz. Abban biztos vagyok, hogy a fickó nem valami szent.
Akiknek ilyen temérdek pénzük van, azok sohasem szentek.
– Szerintem meg Luca meghibbant. Sztanyiszlasz ha akarná,
megvehetné az egész gyűjteményt.
– Nem, ha nem adják el neki. Láttad azokat a „Nem eladó”
táblákat? Egyet sem adnak el közülük. Ki tudja, fel is dühödhetett
rajta, ahogy Luca állítja. Némelyik orosz nagyon kellemetlen tud
lenni, és vannak veszedelmes barátaik.
– De nem Sztanyiszlasz. A mindenségit, könnyen lehet, hogy ő a
leggazdagabb ember a világon.
– Akkor még inkább szeretnék találkozni vele. Lehet, hogy
klassz pasi – ugratta megint a társát. – Nem szereted a hajókat?
– Nem, tengeribeteg leszek tőlük.
– Ezen nem leszel az. Ez nagyobb, mint egy szálloda. Startoljunk
rá.
Steve Tavernier erre csak a szemét forgatta, de már megszokta
Athenát. Három éve dolgoztak együtt, és Athena Marceau minden
egyes szálat követett, minden ügyet megoldott. Fáradhatatlan volt
és eszes, és gyakran neki volt igaza. Elképesztően eredményesen
dolgoztak, ezért osztották rájuk ezt a feladatot. Nem volt túl sok
tapasztalatuk, nem voltak túl lelkesek, de Athena stílusához
hozzátartozott, hogy minden apróságnak utánament, és meglepő
letartóztatási rekordot könyvelhetett el. Steve szeretett vele
dolgozni, őrá is jó fényt vetett, amikor a lány megoldott egy esetet,
úgyhogy jóformán mindent megtett volna Athenáért. Amennyire
meg tudta ítélni, a nő ösztönei tévedhetetlenül működtek. Még
semmi adat nem volt a kezében ezzel az üggyel kapcsolatban, de
hajlandó volt mindennek utánajárni. És egy kiruccanás
Sztanyiszlasz jachtjára csábítónak tűnt, ha másért nem, hát heccből.
Már délután engedélyt kért a főnöküktől, nem arra, hogy
átkutassák a hajót, csak hogy meglátogassák Vlagyimirt. A főnök
egy vállrándítással közölte Athénéval, hogy elment az esze, de
megadta az engedélyt, azzal a megjegyzéssel, hogy ő maga szeretett
volna elmenni a hajóra, de sajnos nincs rá ideje. Amíg ők jachtokat
látogatnak, addig ő a komoly nyomokat vizsgálja.
– Csak ne húzzátok fel, és ne vádoljátok semmivel. Nem
szeretném, ha holnap egy panaszlevél landolna az íróasztalomon –
figyelmeztette őket.
– Nem fogjuk, uram – ígérte a nő, amiről a társa tudta, hogy nem
jelent semmit. Athena mindig megcsinálta, amit akart, utána meg
játszotta az ártatlant a feletteseik előtt, és az esetek többségében
meg is úszta a dolgot. Most azt tervezte, hogy nem beszél meg előre
időpontot, hanem csak úgy megjelennek a hajón. Sikerült egy
rendőrségi motorcsónakot szereznie egy fiatal rendőrrel, aki a
kormánynál ült, és két órával később már úton voltak az Hôtel du
Cap kikötőjén túl horgonyzó Princess Marina felé.
– Mi lesz, ha föl sem engednek bennünket? – kérdezte Steve
idegesen. Athena cseppet sem aggódott, sőt előre örült a
találkozásnak.
– Semmi gond – akkor lelőjük őket – ugratta a társát. – Figyeld
meg, mindent be fog dobni, hogy elbűvöljön bennünket – jelentette
ki magabiztosan. – Jó benyomást akar majd kelteni bennünk, hogy
bebizonyítsa, ő felette áll az ilyesminek.
Odaálltak a hajó faránál lévő rakodómólóhoz. Athena széles
mosoly kíséretében megvillantotta a matrózoknak a jelvényét, majd
kezében a tűsarkú cipőjével, mezítláb kilépett a rendőrségi
motorcsónakból, és a szoknyáját marokra kapva, formás lábát
közszemlére téve felkészült a hajóra szállásra. Elmagyarázta, hogy
Mr. Sztanyiszlasszal szeretnének találkozni, mert a segítségére
lenne szükségük egy műkincsrablás ügyében. Bizonyára tudni
fogja, miről van szó, mivel az ügyről minden hírportál beszámolt.
Steve, mint mindig, hagyta, hogy Athena beszéljen, aki fiatal, szexi
lánynak látszott, és senki meg nem mondta volna, hogy rendőr. A
matrózok fülig érő vigyorral néztek rá, s míg ő és Steve
eldiskuráltak velük, egyikük távolabb ment, hogy telefonon
fölszóljon a hajóra.
Kisvártatva a matróz azzal jött vissza, hogy felkíséri őket.
Athena fontoskodó arccal nézett Steve-re, majd a matrózt követve
beléptek egy liftbe, amely fölvitte őket az ötödik szinten lévő kinti
bárba, ahol Vlagyimir épp egy pohár pezsgő mellett ült Natasával.
Steve és Athena kisétáltak a fedélzetre, és Athena a kezét nyújtva
mondott köszönetét, amiért Vlagyimir fogadja őket. Vlagyimir
biccentett Natasának, aki fölállt. Az arca kifejezéstelen volt, és Steve
gyönyörködve nézett végig testhezálló pink kezeslábasán,
amelyben tisztán kirajzolódott testének minden domborulata,
különös tekintettel a mellére. Athena is látta, de ő Vlagyimirra
összpontosított. Közben egy felszolgálónő pezsgővel kínálta őket.
Natasa lesétált a lépcsőn egy alsó fedélzetre, amit Athena
érdekesnek talált, míg Steve csalódottan vette tudomásul, hogy a
bomba nő eltűnt a szeme elől. Athena megnézte az óráját, mielőtt
elfogadta volna a pezsgőt.
– Mire innen elmegyünk, véget ér a szolgálatunk, úgyhogy
rendben van, köszönöm. – Rámosolygott a felszolgálónőre, aztán
Vlagyimirra, és Steve is elfogadott egy pohárral. Athena ezek után
tovább bűvölte Vlagyimirt, jóízű nevetéseket csalva ki belőle a
szövegeivel, majd ezek után visszaterelte magát a képlopási ügyre,
de úgy, mintha ő is unná a témát, de kénytelen legalább úgy tenni,
mint aki a munkáját végzi. Egyértelművé tette, hogy elsősorban a
vele való találkozás és a jacht megnézésének izgalma hozta ide őket,
és ez láthatóan tetszett Vlagyimirnak. De azért ő sem volt bolond,
vagyis mindketten a saját játszmájukat játszották, és mindketten jól
játszottak.
– Ez a rablás nagyon szerencsétlen ügy. Jómagam tavaly vettem
tőlük egy Luca-képet. Egy nagyon szép képet. Az egyik este,
amikor ott vacsoráztam, láttam egy másikat, ami nagyon tetszett. –
Tudta, hogy ezért jöttek ide. – A családdal nagyon nehéz üzletet
kötni. Sikeresen befagyasztották a Luca-képek piacát – mondta
megvető arccal.
– Vajon miért? – kérdezte Athena ártatlanul.
– Hogy feltornázzák a képek árát. Egy napon majd elkezdik
eladni őket. Most alapozzák meg a legmagasabb árszintet. A
képlopás sem fog ártani nekik, sőt még kívánatosabbá teszi Luca
műveit. Ügyes húzás lehet a részükről. A képzőművészet világában
érdekelt emberek nagyon furcsa és sokszor drasztikus lépésekre
képesek. Ki kell deríteniük az egész ügyet. Lehet, hogy nagyon meg
fognak lepődni.
– Nem hiszi, hogy a képeket tényleg ellopták?
– Nehéz megmondani. Nem tudom. Én csak azt tudom, hogy
abban a világban előfordulnak nagyon különös esetek és fura
eszméket valló, bonyolult indítékok alapján cselekvő emberek.
– Igaza lehet. – Ezek után Athena a jachtról kérdezgette
Vlagyimirt, és elbűvölve hallgatta, főleg amikor a férfi büszkén
mesélte, hogy egy új, még ennél is nagyobb hajó építésébe kezdett
bele. Így csevegtek egy óra hosszat, egyik témáról a másikra váltva,
majd Athena letette a poharát, és felállt. – Elnézést kérek, amiért
ilyen sokáig feltartottuk. Az ön vendégszeretete ellenállhatatlan. –
Rámosolygott a férfira, és ahogy Steve felé fordult, a szeme sarkából
látta, hogy Vlagyimir megcsodálja az alakját.
– Jöjjenek bármikor – felelte Vlagyimir szívélyesen, és egyik
kezét rátette Athena vállára. – Remélem, megtalálják a
festményeket. Sőt biztos vagyok benne. A műtárgyak sohasem
vesznek el hosszú időre. Néhány esetben előfordul, de nem sűrűn.
És nagy kár lenne, ha ennyi Luca-képnek nyoma veszne, még akkor
is, ha az enyém ettől még értékesebb lenne. – Ezt már nevetve tette
hozzá, és Athena még egyszer köszönetet mondott neki. A
személyzet egyik tagja ezután visszakísérte őket a liftbe, majd le a
várakozó motorcsónakhoz. Beszállás közben Athena újra
megvillantotta karcsú lábait, és miközben a rendőrcsónak elindult,
majd felgyorsulva egyre távolodott, Vlagyimir integetett utánuk a
felső fedélzetről. Athena széles mosollyal visszaintegetett. Még
látták, hogy Natasa újból feltűnik, odaáll Vlagyimir mellé a
korláthoz, majd mindketten megfordultak, és eltűntek.
– Azt a! Láttad a lányt? – kiáltotta Steve. – Hű, de klasszul nézett
ki! Szerinted kije volt a pasinak? Alkalmi csaj vagy a barátnője?
– Annál azért több, tökfej. Valószínűleg a stabil szeretője.
Nagyon különleges állatfajta. Gyönyörű madár megnyirbált
szárnyakkal. Láttad, amikor jelzett neki, hogy lépjen le? Nagyon, de
nagyon rövid pórázon tartja, és azt csinál vele, amit akar. Nincs a
világon annyi pénz, amiért elvállalnám ezt a munkát.
– Hát, ez elvesztegetett idő volt – állapította meg Steve, és
hátradőlt az ülésben, hogy élvezze az utat, amíg kiérnek a partra. –
De a hajó pazar. – Olyan volt, mint egy hatalmas luxusszálló, vagy
még annál is nagyobb, majdnem akkora, mint egy óceánjáró.
– A legkevésbé sem volt elvesztegetett idő – felelte Athena
elgondolkodva. A széles mosoly eltűnt az arcáról. Dolgozott. A
pezsgőtől nem tompult el, különben is csak pár kortyot ivott.
– Ugyan már, csak nem hiszed azt, hogy ő tette? – nevetett Steve.
– Hülye vagy, ha ezt hiszed. Miért vacakolna ilyesmivel? Bármit
megvehet, amit csak akar. Miért kockáztatná a börtönt képlopással?
– Mert az olyan fickókat, mint ő, sohasem kapják el. A nehezét
másokkal végeztetik el. És nem mondtam, hogy ő tette. De megvan
hozzá a mersze, hogy megtegye. Majd kiderül, hogy ő volt-e vagy
nem. De jó játékos, az biztos.
 – Te is az vagy. Egy percig azt hittem, hogy hajtasz rá.
– Ő is azt hitte. – Athenának eszébe jutott a vállán nyugvó kéz. –
Soha az életben. De a hajléktalannak kinéző festő… na látod, az
megint más. – Most ő nevette el magát. – Ha egy percre egyedül
hagynál vele egy szobában, megtanítanám egy-két dologra.
– Nem gondolod, hogy Theo Luca csinálta, ugye? – kérdezte
Steve elkomolyodva.
– Nem. Sztanyiszlasz játszmájában szerepelt, hogy kételkedést
ébresszen bennünk. De ez nem jött be neki. Mindenesetre szép
próbálkozás volt.
Közben kiértek a dokkhoz, és egy rendőr kolléga kisegítette
Athenát a csónakból az antibes-i rakpartra. A lánynak ezúttal
sikerült lábvillantás nélkül kiszállnia, és egy perc múlva újra
kocsiban ülve indultak vissza az étterembe.
– Mintha azt mondtad volna, hogy letelik a szolgálatunk. Estére
randevút beszéltem meg.
– Mondd le. Még dolgunk van – felelte Athena, és látszott rajta,
hogy nyugtalanítja valami.
– Csak mert odavagy Lucáért.
– Lehet – mosolygott rá Athena, útban vissza St. Paul de Vence-
ba, nem azért, hogy Theóval beszéljenek, hanem hogy újra
körülnézzenek a bűntény helyszínén. Athénénak támadt néhány új
elképzelése, amit ellenőrizni akart. Steve már rájött, hogy hosszú
éjszakának néznek elébe. Athena mellett erre mindig számítani
lehetett.

Mihelyt a rendőrségi motorcsónak elhúzott, Natasa újra feljött a

felső fedélzetre, és meglepetten nézett Vlagyimirra.
– Az egyik fiú mondta, hogy rendőrök voltak. Mit akartak? –
Rendes körülmények között nem kérdezte volna meg, de ez nem
üzleti ügy volt, és őt furdalta a kíváncsiság. Olvasott a Da
Lorenzóban történt képlopásról, és tudta, hogy Vlagyimir a héten
ott járt néhány Moszkvából jött üzlettársával, akik csak azért
repültek ide, hogy azon az estén találkozzanak vele.
– Csak egy udvariassági látogatás volt. Látni akarták a hajót –
felelte Vlagyimir közömbösen. – A képrablás jó ürügy volt.
– Megtudtak már valamit? – kérdezte Natasa, akit izgatott a
hírek szerint profi módon végrehajtott rabl0ás. És furcsa véletlen
volt, hogy Lucáék az áldozatok, tekintve, hogy Vlagyimir már vett
egy képet az özvegytől, a fiú pedig portrét festett róla. Valahogy
személyesebb ügynek tűnt, mint ha olyasvalakikkel történt volna az
eset, akikkel sohasem találkoztak.
– Valószínűleg még nem tudnak semmit. Még túl korai –
válaszolta Vlagyimir, majd témát váltott, és arról a festményről
kezdett beszélni, amelyre a héten alkudott egy aukción, és meg is
mutatta a képét a katalógusban. Egy Monet volt. – Megveszem az új
hajóra – nézett mosolyogva a lányra. – A hálószobánkba. Mit szólsz
hozzá?
– Azt, hogy fantasztikus vagy, a legokosabb ember a világon –
viszonozta a férfi mosolyát Natasa. Ő odahajolt, és megcsókolta.
Nem mondta el, hogy a rablás előtti éjszakán megpróbált
megvásárolni egy másik Lorenzo-festményt is, és azt sem, hogy
Theo kapásból elutasította, mondván, a kép nem eladó. Megunta a
kettőjük között zajló játszmát.
– Feltett szándékom, hogy megszerzem a Monet-t – tette hozzá. –
Tudod, hogy sohasem hagyom veszni, amit meg akarok kapni. –
Egy vagyonba fog kerülni, de nem bánta. Még váltottak róla pár
mondatot, aztán a férfi súgott valamit, mire a lány rámosolygott.
Egy perc múlva követte Vlagyimirt le a lépcsőn, a hálószobájukba.
Jobb programjuk is volt, mint egy képrablásról beszélgetni vagy a
rendőrségről gondolkodni.
 11. fejezet

A főfelügyelő másnap megkérdezte Athénétól, hogy mi derült ki a

jachton tett látogatásukon, mire a lány közölte vele, hogy semmi,
ami a főnököt nem lepte meg. Tudta, hogy így lesz. Vlagyimir
Sztanyiszlasz nem az ő emberük.
– Nem is számítottam rá – mondta önelégülten. – Ugye maga
sem gondolja, hogy őt kellene gyanúsítanunk? – kérdezte. A
lánynak jó híre volt. Kreatívan gondolkodott, néha túlságosan is, de
tény, hogy elég sokszor bejött, amit elgondolt.
– Még nem zártam ki teljesen. De valószínűleg nem. – Athena
mindig nyíltan beszélt a főnökkel. Szép lett volna ilyen simán és
rövid úton lezárni az ügyet, de még ha valami módon benne volt is
a keze, Athena tudta, hogy átkozottul nehéz lenne összekapcsolni
Sztanyiszlasz nevét az üggyel. Nem lehetetlen, de nehéz, és idő
kellene hozzá, több idő, mint amennyi a hajóján tett
villámlátogatáshoz kell.
– És a festő fia? Theo Luca?
– Ő sem. – De azért visszamentek hozzá Steve-vel, elmesélte
neki, hogy a javaslatát megfogadva meglátogatták Vlagyimirt a
hajóján, és beszéltek vele.
– Mi volt a véleményük? – kérdezte Theo feszülten.
– Nehéz pasi, de valószínűleg nem a mi emberünk. Mi a helyzet
a nővel, aki együtt él vele? – Tud róla valamit?
– A szeretője. Orosz. Nyolc éve együtt van vele.
– Ismeri őt? – Athenán látszott, hogy ez a rész felkeltette az
érdeklődését.
– Párszor találkoztam vele. Kétszer beszélgettünk is, amikor
festményeket vittem nekik. Egyet az apámtól, egy meg a sajátom
volt.
 – Van fotója a képekről? – kérdezte Athena, maga sem tudva
pontosan, hogy miért. Még sejtés szintjén sem. Mindössze a
kíváncsiság működött benne. A fiú habozott, de aztán keresgélni
kezdte a számítógépén. És mindkettőt megtalálta. Athena
meglepődött, amikor megpillantotta Natasa portréját; azonnal
felismerte őt. – Modellt ült magának, vagy fényképről festette? –
Talált valamit, de maga sem tudta, hogy mit.
– Sem ez, sem az. Emlékezetből festettem, miután láttam őt az
étteremben. Olyan arca van, ami megragad az emberben.
Athena bólintott. Ő is így gondolta. Nem beszélve a szenzációs
alakjáról. És abban, ahogy egy intésre eltűnt, volt valami ijesztő.
Még néhány kérdést feltett Theónak, aztán hamarosan elmentek.
Steve nem nagyon figyelt rájuk, a kocsiban kezdett kérdezősködni.
– Megtudtál valamit? – Miközben rágyújtott, a lány elfintorodott.
– Förtelmes alak vagy, utálok veled dolgozni, ha éppen tudni
akarod – mutatott a cigarettára. – Amúgy a dolog kezd bonyolulttá
válni.
– Hogyhogy?
– Nem tudom, hogy történt, hogy csinálta, és hogy a lány tud-e
róla egyáltalán, de az biztos, hogy szerelmes belé.
– Kibe? – nézett rá zavartan Steve.
– Abba a lányba, akit a hajón láttunk. Sztanyiszlasz szeretőjébe.
Steve füttyentett.
– Hát ez érdekes. Kíváncsi lennék, tud-e róla Sztanyiszlasz.
– Szerintem tud.
– Hogy jöttél rá?
– Luca festett róla egy portrét, amit a lány megkapott tőle. A
Sztanyiszlasz-féle fickók mindig tudják. És aztán odaütnek. A lány
elég nagy szarban lehet. Az ilyen férfiak sohasem kezelik
nagyvonalúan azt, amit ők „árulásnak” tartanak. A végletekig
leegyszerűsített szabályok szerint működnek.
– Szerintem ha valaki lefekszik egy másik pasival, azt nyugodtan
lehet árulásnak nevezni.
– Azt nem mondtam, hogy a nő lefeküdt vele. Azt mondtam,
hogy Luca szerelmes belé. Nagy különbség. De a lánynak ez akkor
is rossz hír lehet.
– Mondta neked, hogy szerelmes a lányba?
– Természetesen nem.
– Jézusom, ezek az emberek olyan bonyolultak! Ahhoz, hogy
kiismerd őket, neked is legalább olyan komplikáltnak kell lenned.
– Ezért kapjuk a fizetésünket – paskolta meg a vállát mosolyogva
Athena.

Gabriel és Maylis a képrablás után egy héttel tértek haza Firenzéből,

amikor a kedélyek kezdtek lassan lecsillapodni. Több város
rendőrségének szakemberei dolgoztak az ügy felderítésén, de eddig
még nem találták sem a tettesek, sem a festmények nyomát. Gabriel
tanácsára Theo újra kinyitotta az éttermet, hogy jelezze, az élet
megy tovább a maga megszokott medrében, jóllehet újabban
biztonsági őröket alkalmaztak a házban, akik közül kettő éjszaka is
őrködött.
Maylis a műteremben készített helyet Gabrielnek maga mellett,
Theo pedig megkönnyebbülve állapította meg, hogy olyan jól néz
ki, mint annak előtte. Megosztotta vele az elméletét, miszerint
Vlagyimir keze benne van a képlopásban, mert nem adta el neki azt
a képet, amit meg akart venni, Gabriel pedig megerősítette, hogy
nehéz, sőt lehetetlen lesz a dolgot rábizonyítani. Theót azonban
nem lehetett meggyőzni arról, hogy Vlagyimirnak nem volt a
dologban része valami módon. Az is foglalkoztatta, hogy vajon a
képek nincsenek-e a hajón, ami magától értetődően tökéletes
rejtekhely lehetett. De a rendőrség kerek perec megmondta: semmi
sem indokolja, hogy házkutatási parancsot adjanak ki Sztanyiszlasz
ellen, és még Athena sem tartotta valószínűnek, hogy tényleges
felelősség terheli őt az ügyben. Nincs meg a kellő indítéka,
leszámítva afeletti dührohamát, hogy Theo nem volt hajlandó
eladni neki a vágyott képet. Azt meg nem gondolta, hogy Vlagyimir
olyan őrült lett volna, hogy tizenegy másik képpel együtt ellopja.
Ilyet csak egy elmebeteg csinálna. Vagy egy profi bűnöző. Theo
ennek is, annak is tartotta Vlagyimirt, és ezt meg is mondta a
rendőröknek.
Az egyetlen dolog, ami vigasztalást jelentett Maylisnek Lorenzo
tucatnyi festménye elvesztésének tragédiájában, a Gabriel iránti
aggodalom és a róla való gondoskodás volt. Theo továbbra is
vezette az éttermet, mert Maylis nem akarta éjszakára magára
hagyni Gabrielt, ápolónőre pedig nem volt szüksége. Gabriel
egészsége, ereje visszatérőben volt, Maylis pedig, őszinte hálája
jeléül, amiért életben maradt, elhalmozta a szeretetével.
Kapcsolatuk Gabriel szívinfarktusa, elvesztésének réme és Marie-
Claude még Theo által is indokoltnak érzett kifakadása óta
virágkorát élte. Gabriel szívrohama mindannyiuk számára
fordulópontot jelentett.
Theo nap mint nap kénytelen volt együtt dolgozni a
biztosítótársasággal és annak nyomozóival. De ők sem jutottak
többre, mint a rendőrség. Még Athena és Steve is kezdett
elcsüggedni. Miközben mérlegre tették azt a kevés információt,
amit sikerült összeszedniük, és folytatták az alkalmazottak
kihallgatását, a Princess Marina elhajózott. Athenát kicsit
nyugtalanította ez a fejlemény, de Vlagyimir nem volt gyanúsított,
és semmiféle bizonyítékot nem találtak arra, hogy köze lenne a
bűntényhez.
Vlagyimir egy horvátországi utat javasolt Natasának, azzal,
hogy visszafelé eltöltenek pár napot Velencében is, és neki tetszett
az ötlet. A terv szerint a június hátralévő részét töltik távol. Semmi
sem indokolta ugyanis, hogy Antibes közelében időzzenek, és
Vlagyimir szokása szerint nyughatatlanná vált, ha túl sokáig
horgonyoztak egy helyen.
Az út Horvátországig nyugalmas és pihentető volt, de odaérve
és a part menti helyeket járva Natasa unalmasnak, a megszokottnál
kevésbé érdekesnek találta őket, és úgy tapasztalta, hogy az
emberek barátságtalanok. Volt az egészben valami szomorú, néhol
még a háború nyomai is látszottak, ezért alig várta, hogy
továbbmenjenek Velencébe. El is határozták, hogy a tervezettnél
hamarabb elindulnak visszafelé, és a szokottnál messzebbre
távolodnak a parttól.
Egyik nap egy viharvert kis teherhajó mellett haladtak el, amely
vészjeleket küldött nekik. Török zászló alatt hajózott, ami nem tűnt
szokatlannak, és a jacht legénysége már felkészült a segédhajó vízre
bocsátására, amikor a biztonsági őrök szóltak Vlagyimirnak, hogy
szerintük a teherhajón kalózok vannak, kockázatos lesz fölengedni
őket a jachtra. Távcsővel kezdték figyelni őket, és látták, hogy a
teherhajó fedélzetén lévő legénység fel van fegyverezve. Amikor az
őrök figyelmeztették Vlagyimirt, Natasa is ott állt mellette, és
hallotta, hogy mit mondanak. Ijedtnek látszott, amikor Vlagyimir
szigorú arccal feléje fordult. Soha nem történt még ilyen dolog,
amióta Natasa a hajóra jött, és most meg volt rémülve.
– Azonnal menj le a biztonsági kabinba – mondta Vlagyimir,
majd utasította a testőröket, hogy osszák ki a lőfegyvereket.
Visszavonták a segédhajót. Natasa lesietett a lépcsőn, és miközben
elrohant a helyiség mellett, ahonnan a biztonsági őrök kiadogatták
az automata fegyvereket a legénység tagjainak, puskalövéseket
hallott odakintről.
A fegyverraktár ajtaja, ahonnan a fegyvereket kiadogatták, tárva-
nyitva állt, és amikor futtában elhaladva előtte egy pillanatra
benézett, meglátta a szoba sarkában letámasztva álló tucatnyi
becsomagolt festményt. Nem volt ideje alaposabban szemügyre
venni, de rögtön sejtette, mik azok. Biztos volt benne, hogy Lorenzo
Luca festményei vannak a hajón. Vlagyimir lopta el őket, vagy
lopatta el valakivel. Natasa szeme tágra nyílt, amikor rádöbbent,
hogy mit látott, aztán futott tovább a biztonsági kabin felé, ahogy
Vlagyimir meghagyta neki, és odaérve gyorsan bezárkózott. Itt
talált ennivalót és vizet, ezenfelül egy kis hűtőszekrény,
kommunikációs rendszer, és külön helyiségben vécé és mosdó tette
teljessé a komfortot. A páncélozott és golyóbiztos ajtó védelmet
nyújtott, és sem hajóablak, sem ablak nem volt a szobában. Úgy
tervezték, hogy támadás vagy emberrablási kísérlet, vagy
éppenséggel olyan kalóztámadás esetén, mint vélhetőleg ez a
mostani, biztos menedékként szolgáljon.
Kalapáló szívvel végigfeküdt a keskeny ágyon, és a
fegyverraktárban látott tizenkét gondosan becsomagolt festményre
gondolt. Röviddel ezután Vlagyimir felhívta a rádiótelefonon, és
elmondta, hogy minden rendben van, az incidenst sikerült
elkerülni. Teljes sebességre kapcsolva messze maguk mögött
hagyták a kis teherhajót, az emberek nem jutottak fel a fedélzetre,
de szeretné, ha egy darabig még a biztonsági kabinban maradna. A
hangján nem érződött aggodalom, és azt is közölte, hogy
nemsokára érte jön. Natasa semmi másra nem tudott gondolni,
mint amit a fegyverraktárban látott. Meg volt győződve róla, hogy a
hiányzó festmények azok, különben mit keresett volna tizenkét
becsomagolt kép egy zárt helyiségben eldugva? Nem hitte volna,
hogy Vlagyimir képes ilyesmire, de képes volt.
Csak azt nem értette, hogy miért tette. Hogy megszerezze őket?
Hogy eladja őket? Hogy birtokolja őket? Hogy megbüntesse
Lucáékat? Hogy elégtételt vegyen Theón, amiért elkészítette az ő
portréját? Ennek nem látta értelmét, és eltöprengett azon, hogy
vajon ő bűnös-e, amiért elfogadta a portrét Theótól. Talán ez
annyira feldühítette Vlagyimirt, hogy bosszút akart állni? De hát ez
nem lehetett elég indok arra, hogy ellopjon tucatnyi óriási értéket
képviselő képet. Végül elmesélte neki, hogy aznap éjjel, amikor
nélküle vacsorázott az étteremben, meg akart venni még egy képet,
és dühös volt, amiért kitartottak amellett, hogy a kiszemelt darab
nem eladó. De bosszúból ellopni tizenkettőt, amiért nem adtak oda
neki egyet, amit meg akart venni, őrültség volt. Eltűnődött azon,
hogy vajon Vlagyimir mire lenne képes. Sajnálta Theót és az anyját,
de tehetetlen volt. Nem mondhatta el senkinek, mert akkor
Vlagyimirt börtönbe zárhatják. És ha elmondaná, akkor Vlagyimir
tudná, hogy ő árulta el. Ez mindennél súlyosabb árulás lenne, és
nem lehet tudni, mit tenne akkor vele.
De azt sem akarta, hogy Lucáék végleg elveszítsék a
festményeket. Úgy érezte, mintha az egész élete múlna ezen, és nem
akart mindent kockára tenni tizenkét festményért. De ha nem beszél
róla, akkor ugyanúgy az ő bűne is lesz a lopás, mint a férfié, ha
csakugyan Luca festményei rejtőznek ott. Már szédült ezektől a
gondolatoktól, amikor két óra múlva Vlagyimir érte jött. Sápadt
volt, remegett, ami akár az átélt veszélyre adott reakció is lehetett
volna, ha nem a látottakra és a mögötte rejlő magyarázatra adott
zsigeri válasz lenne.
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan.
– Kalózok voltak. Hol itt, hol ott bukkannak fel. Szerencsére az
embereink hamar észbe kaptak, még mielőtt esélyük lett volna
felszállni a hajónkra. És túl gyorsak voltunk nekik. Már messze
magunk mögött hagytuk őket. Jelentettük a hatóságoknak.
Mostantól szemmel fogják tartani őket. Nem törökök voltak. Sokkal
inkább románoknak látszottak, vagy valami vegyes összetételű
társaság lehetett. Nagy merészség volt velünk próbálkozniuk.
Natasa bólintott. Az eset megrémítette, de még ennél is jobban
az, amit a fegyverraktárban látott.
– Lövéseket hallottam – mondta idegesen.
– Csak figyelmeztető lövéseket adtunk le. Senki nem sebesült
meg – nyugtatgatta a férfi. Vlagyimir megőrizte a nyugalmát, de
amikor figyelmeztették, hogy mi történhet, egy pillanat alatt
cselekedett.
 – Nem lőttünk le senkit? – kérdezte suttogva Natasa, miközben
felkísérte Vlagyimirt a felső fedélzetre.
– Nem – nevetett a férfi. – Akarod, hogy visszamenjek, és lőjem
le őket? – Átkarolta, és egy pillanatra magához ölelte, hogy
lecsillapítsa, de közben arra gondolt, amit a biztonsági őrök
vezetője mondott az imént, hogy tudniillik látta, hogy Natasa
futtában benézett a fegyverraktárba, és biztos, hogy meglátta a
sarokban becsomagolva álló képeket. És hogy csak azért említi,
mert úgy gondolja, hogy Vlagyimirnak tudnia kell róla. De
Vlagyimir nem volt meggyőződve róla, hogy Natasa, páni
félelmében, hogy a kalózok megrohanhatják a hajót, felismerte, mik
azok. Ha csakugyan látta őket, Vlagyimir biztos volt benne, hogy
megkérdezi, mik azok. Tudta, milyen ártatlan, jóhiszemű teremtés,
és neki nem szólt egy szót sem. Megbízott benne. De azt is tudta,
hogy intelligens lány, tehát később felébredhet benne a kíváncsiság,
akár szóba hozza, akár nem. Azzal, hogy benézett oda, mindent
megváltoztatott, most tehát komoly kockázatot jelentett. Nem
lehetett tudni, mikor jön rá, rájön-e egyáltalán arra, hogy mit látott.
Addigra már a parthoz közelebb hajóztak, tartva a kapcsolatot a
helyi parti őrséggel, és meglehetős gyorsasággal közeledtek Velence
felé. Miközben aznap éjjel elnézte az ágyban mellette alvó Natasát,
meggyőzte magát, hogy a lány sohasem gyanúsítaná őt semmivel,
soha még csak fel sem merülne benne, hogy műkincslopással
vádolja. Natasa valószínűleg el sem tudná képzelni, hogy így akarta
megbüntetni Lucáékat, amiért nem adták el neki azt a képet, amit
meg akart venni. Ideje volt megleckéztetni őket. Azt még nem
döntötte el, hogy mihez kezd a festményekkel. De jó volt tudni,
hogy immár az övéi. Különleges érzés volt, hogy hatalmában áll
elvenni, amit birtokolni akar. Senki sem mondhatja neki azt, hogy
ezek nem eladók, vagy hogy ő nem kaphatja meg őket. Nem engedi
meg senkinek, hogy megszabja, mit tehet, sem azt, hogy uralkodjon
felette. Busásan megfizetett azért, amit meg akart szerezni. Ha meg
nem adták, akkor elvette.
Két nap múlva egy éberen töltött hajóút után elérték Velencét.
Megkettőzték az őrséget, és a tisztek, a biztonságiak és a matrózok
továbbra is készenlétben állva maguknál tartották a fegyverüket,
arra az esetre, ha a teherhajó összejátszott volna egy másik, az
útjukat keresztező hajóval. De ilyennel nem találkoztak. Azok,
akiknél fegyver volt, jól láthatóvá tették magukat a fedélzeten, és
csak akkor zárták el a fegyvereiket a fegyverraktárba, amikor már
majdnem elérték Velencét. Amikor erre sor került, Natasa épp
Velencét csodálta a fedélzeten Vlagyimir társaságában, jó messze a
fegyverraktártól.
Megkönnyebbült, hogy ismét civilizált helyen lehetnek. A
kalózokkal történt találkozásuk elbizonytalanította. Vlagyimir,
hogy megnyugtassa, elkísérte, amikor vásárolni indult Velencében.
Ellátogattak több templomba és megnéztek jó néhány helyi
nevezetességet, Harry Bárjában megvacsoráztak, aztán Vlagyimir
elvitte Natasát gondolázni, és a Sóhajok hídja alatt megcsókolta.
Azután visszamentek a hajóra, és indultak Franciaországba.
Natasa hallgatag volt az úton, azon töprengett, hogy mit tegyen.
Semmi kétsége nem volt afelől, hogy mi rejtőzik a fegyverraktárban,
és hogy ki a tulajdonosa. Csak azt nem tudta, hogyan került oda. És
hogy kinek mondja el? El kellene-e mondania valakinek egyáltalán?
Vlagyimirt nem kérdezte meg a dologról. Nem merte. És a férfi
minden eddiginél több szeretettel vette körül, ami még inkább
megnehezítette számára a döntést.
A tárcájában még megvolt a darabka papír, rajta Theo
telefonszámával, de tudta, ha felhívná a fiút, az visszakereshető
lenne a telefonjában, vagy bármilyen készülékben, amelyet
használt, és Vlagyimir valamilyen úton-módon kiderítené. Nem
akarta, hogy valami rossz dolog történjen vele, de azt is szerette
volna, ha Theo és az anyja visszakapná a képeket. Nem szolgáltak
rá, hogy ez történjen velük. Az, amit Vlagyimir tett, gonosz dolog
volt. És ő teljesen biztos volt benne, hogy ő tette. Gyűlölte, hogy tud
róla, és cipelnie kell ezt a terhet. Sok minden volt, ami
foglalkoztatta. És nem vette észre, hogy Vlagyimir figyeli.
– Jól vagy? – kérdezte, amikor visszaérkeztek a Földközi-
tengerre. Zaklatottnak látta a lányt, és nem tudta az okát.
– Nem volt jó, ami történt – felelte Natasa, visszautalva a
kalózokra. – Mi lett volna, ha feljönnek a hajóra? Megöltek volna
bennünket. – Nem titkolta, hogy az eset nagyon megrémítette.
Korábban megtörtént ilyesmi másokkal, igaz, hogy általában
zűrösebb országokban és veszélyesebb vizeken.
A dolog Vlagyimirt is meglepte, nem számított ilyen kellemetlen
eseményre. És az is nyugtalanította, hogy a fegyverraktár ajtaja
nyitva állt, és Natasa épp a legrosszabbkor futott el előtte, amikor
teljes rálátása nyílt a festményekre. Jóllehet be voltak csomagolva,
de nyilvánvalóan semmi keresnivalójuk nem volt ott. De Natasa
azóta sem említette neki a dolgot. Jobban izgatták a kalózok. A férfi
arra gondolt, hogy abban a rémült állapotában talán meg sem látta
a képeket, de a biztonságiak főnöke állította, hogy meglátta, sőt
láttukra egy pillanatra meg is torpant. Vlagyimirt nem győzte meg.
Nem vallott a lányra, hogy titkolózik előtte, márpedig Natasa egy
szóval sem említette a dolgot.
– Ezért tartunk fegyvereket a hajón – válaszolta a lánynak, hogy
megnyugtassa. – Épp az ilyen esetekre tekintettel. – De látta, hogy a
lány továbbra is lehangolt. Nem is látszott megnyugodni egészen
addig, amíg le nem horgonyoztak újból Antibes partjainál. Három
hétig voltak távol. Natasa figyelmét még az sem keltette fel, és az
sem látszott rajta, hogy örülne neki, amikor Vlagyimir elújságolta,
hogy megszerezte a Monet-t az aukción.

Maylis ekkor már felváltva dolgozott Theóval esténként az

étteremben, hogy könnyítsen a helyzetén, Gabriel pedig már olyan
jól volt, hogy mindennap hosszú sétákat tudott tenni. Az elmúlt
időszak annyira stresszes volt Theo számára, hogy amennyire
tudta, anyja megpróbálta tehermentesíteni.
Egyszer Athena egyik rendőr kollégája szólt a nőnek, hogy a
jacht visszatért. Másnap Athena megemlítette Steve-nek.
– Nincs rá semmi okunk, hogy újra elmenjünk hozzá –
emlékeztette Steve. – Nincs semmi, ami ellene szólna. – Ahogy
egyelőre más ellen sem szólt semmi. És a tizenkét eltűnt képnek
sem bukkantak nyomára. Egyetlen informátoruk sem tudott
semmit, amit Athena meglehetősen furcsállott. Az étterem
személyzetét alaposan kikérdezték, lenyomozták, de sem a
rendőrség, sem a biztosítótársaság nyomozói nem tartották belülről
levezényelt akciónak. Bárki követte is el, profi volt, és high-tech
módszerekkel dolgozott.
– Nem bánnám, ha beszélhetnék a barátnőjével – mondta Athena
elgondolkodva. – Feltéve, hogy a pasi megengedi. – Volt egy olyan
érzése, hogy Vlagyimir a legkevésbé sem szeretné, ami
magyarázatot adna arra, hogy legutóbb miért küldte el Natasát.
– Nem tudom, mit nyernél vele. Nem a nő lopta el. Miért is tette
volna? – gondolkodott hangosan Steve, aki szerint Athena ez
egyszer rossz helyen keresgél.
– Lehet, hogy tud valamit. – De még Athena is gyanította, hogy
szalmaszálakba kapaszkodik. Amikor másnap átautózott Antibes-
on, látta a hajót, és azt is, hogy a hátsó fedélzeten kialakított
felszállóhelyről épp felemelkedik egy helikopter. Vajon rajta van-e
Vlagyimir, villant át rajta. Egy próbát megér. Ha négy-szemközt
beszélhetne a nővel, talán kialakulna köztük valami kapcsolat.
Ránézett Steve-re, és már döntött.
– Szerezz egy csónakot. Látogatóba megyünk.
– Most? – Steve fáradt volt, hosszú és eredménytelen nap állt
mögöttük.
– Igen, most!
Félóra múlva egy rendőrségi motorcsónakban ülve úton voltak a
Princess Marina rakodómólója felé, ahol Athena a legelbűvölőbb
mosolyát felvillantva érdeklődött ismét Vlagyimir felől a legénység
tagjaitól. Azt a választ akarta hallani, amit kapott. Épp most ment
el, felelte az egyik matróz. Athena csalódott képet vágott, majd
megkérdezte, hogy Natasa a hajón van-e. Theo egyszer említette
neki a lány nevét. Az emberek azt felelték, hogy nem tudják,
mindjárt megkérdezik. Egy perc elteltével Athena és Steve
elindulhattak fel a fedélzetre.
Natasa idegesnek látszott, amikor meglátta őket, és nem tudta,
mit szólna Vlagyimir ahhoz, ha beszélne a rendőrökkel. De vissza
sem utasíthatta őket, legalábbis úgy gondolta. Megijedt a
látogatásuktól, és attól, hogy ez mit jelenthet. Mi van, ha megtudtak
valamit, és most bűnpártolással vádolják, mivel a festmények a
hajón vannak, és ő is itt van. Mi lesz, ha letartóztatják, és börtönbe
csukják? A gondolat elborzasztotta. Még nem döntötte el, mit kezd
azzal, amit a fegyverraktárban látott, hogy kinek kellene szólnia
róla, vagy hogy tartozik-e Vlagyimirnak azzal, hogy hallgat felőle.
És milyen következménye lehet rá nézve annak, ha nem hallgat.
Theóval nem mert érintkezésbe lépni, de el tudta képzelni, milyen
elkeserítő lehet számára, hogy az apja tizenkét képe eltűnt.
A felső fedélzeten letelepedve Athena szelíden és kedvesen
indította a beszélgetést: a Theo által festett portrét hozta szóba, és
megkérdezte, tetszik-e Natasának.
– Nagyon szép kép – felelte mosolyogva Natasa. – Ő nagyon jó
festő.
Athena egyetértően bólintott, remélve, hogy a lány
megnyugodott. Látta rajta, hogy ideges, és nem tudta, miért. Lehet,
hogy nem szabad beszélnie, ha Vlagyimir nincs jelen. Úgy tűnt,
hogy a férfi mindenkitől elszigetelve tartja. Megkérdezte, mennyire
ismeri Theót.
– Egyáltalán nem ismerem – válaszolta gyorsan a lány. – Csak
párszor találkoztam vele, amikor először elmentünk az étterembe,
aztán amikor elhozta ide a képet, és amikor a portrét hozta el
nekem. És egyszer összefutottam vele Londonban egy
képkiállításon. Egészen addig nem tudtam, hogy ő Lorenzo Luca
fia, amíg Párizsban, egy kiállítás-megnyitón, ahová elmentem, meg
nem láttam a portrét, és el nem olvastam az életrajzát. – Azt, hogy
akkor ott, Párizsban, együtt ebédeltek, nem említette, és azt sem
akarta, hogy Vlagyimir megtudja.
– Ezek szerint nem barátok?
Natasa megrázta a fejét, majd aggodalmas arccal megkérdezte:
– Azt mondta, hogy azok vagyunk?
– Nem, nem mondta – válaszolta Athena becsületesen. Nem
akart hazudni a lánynak, és teljesen elijeszteni. Nem tudta, miért, de
határozottan érezte, hogy Natasa tud valamit. Odaadta volna
egyheti fizetését, ha beleláthatna a fejébe. – Mindenesetre nagyon
rendes fickónak látszik. Nyilván el tudja képzelni, menynyire ki van
borulva az apja képei miatt. Elég kiborító lehet, ha egyszerre egy
tucatnyi festményt ellopnak az embertől. – Különösen ha a
veszteség százmillió dollár nagyságrendű.
– Rettenetes lehet – felelte Natasa halkan, és az arcán
nyugtalanság és együttérzés látszott. Hirtelen Athenára nézett. –
Gondolja, hogy meg fogják találni a képeket? – Reménykedett, hogy
igen, csak azt nem akarta, hogy Vlagyimirnak emiatt börtönbe
kelljen mennie. Nem tudta eldönteni, mi lenne jó.
– Nem tudom – válaszolta Athena higgadtan. -A
műtárgylopásokban mindig van valami furcsaság. Néha a tettes
megtartja és elrejti, mert magáénak akarja tudni azt a tárgyat. Van
olyan is, hogy megijed, és megsemmisíti, vagy eltűnik vele valahol
külföldön. Attól függ, miért lopta el. Lehet az illető egy
művészetkedvelő, akinek nincs pénze az adott műtárgy
megvásárlására, de bosszúból is el lehet lopni egy műalkotást. Vagy
eladás céljából. Nem tudjuk, ezeket miért lopták el, és ez
megnehezíti, hogy megtaláljuk őket. – Egy hónapja tűntek el a
képek, és még semmi nyom nem utalt a hollétükre. Natasa
elgondolkodva bólogatott. – Van valami elképzelése? – kérdezte
Athena ártatlanul, mire Natasa megrázta a fejét, és az volt az arcára
írva, hogy nem szeretne tovább beszélgetni erről.
– Nem, nincs. – Azt szerette volna, ha Athena nem nézne rá úgy,
mint aki tud valamit. Úgy nézett, mintha belelátna a fejébe, és ettől
nyomban lelkifurdalása támadt. Egyre az járt az eszében, amit
meglátott, és azt kívánta, bár ne látta volna meg. Tudta, hogy
Vlagyimir rosszat tett, de nem akarta elárulni őt. Hiszen mindig
olyan jó volt hozzá. Csakhogy ellopott százmillió dollár értékű
tizenkét képet, és ha rájönnek, őt is felelősségre vonják, mert azt
fogják gondolni, hogy tudott róla. Miért jöttek most beszélni vele?
Lehet, hogy gyanakodnak rá. – Horvátországnál majdnem kalózok
szálltak fel a hajónkra – mondta, hogy másra terelje a szót. Athena
megdöbbent.
– Szörnyűség. Nagyon félelmetes lehetett.
– Az volt. De megmenekültünk, senkinek sem esett baja. – Már
az is felzaklatta, hogy beszélt róla, és újra eszébe jutott a
fegyverraktár. Athena látta rajta, hogy valami más is feldúlta a
nyugalmát, méghozzá sokkal inkább, mint a kalózok.
– Ha feljutottak volna a hajóra, az nagyon veszélyes lehetett
volna – mondta együtt érzőn. Meglepte, hogy Natasa milyen
fiatalnak látszik. Az volt az érzése, hogy nem sűrűn beszélhet
idegenekkel, és hogy teljesen elzárkózott életet él.
– Tudom – suttogta Natasa, visszaemlékezve a kalózokra és a
képekre. De nyomban ezután mindent elsöprő részvét ébredt benne
Theo iránt, és már tudta, hogy el kell mondania Athenának. Túl
gonosz dolog volt, nem akart részt venni benne. Azt akarta, hogy
Theo kapja vissza az apja festményeit. És Vlagyimir nem csupán
egyet lopott el, hanem tizenkettőt. – A legénység kihordta a
fegyvereket. Egy zárt helyiségben tartjuk ezeket vészhelyzet
esetére. – Mialatt ezt mondta, egyenesen Athena szemébe nézett,
majd felállt, mintha el kellene mennie valahová, és Athena
megértette, hogy a látogatásnak vége van. Megint hiába jöttek.
Elkedvetlenedett, mert a lány nyilvánvalóan nem akarta elmondani
neki azt, amit tudott. Márpedig biztos volt benne, hogy tud valamit.
Natasa maga kísérte le a felső fedélzetről, és a két szint között
félúton Athena felé fordulva odasúgta:
– Azt hiszem, a fegyverraktárban vannak. Láttam.
És közömbös arccal lépdelt tovább lefelé, mintha egy szót sem
szólt volna. Athena megdöbbent, de nem reagált Natasa szavaira,
nyugodtan, lazán folytatta az útját le a rakodómóló felé.
Megköszönte, hogy Natasa felengedte a hajóra. Tudta, hogy a lány
veszélynek tette ki magát azzal, hogy ezt elárulta neki, és nem
akarta tovább növelni az ő bőrére menő kockázatot. Hihetetlenül
bátor tett volt tőle. Kezet fogtak, ahogy illett, és Athena közönyös
arccal szállt be Steve mellé a rendőrségi motorcsónakba. Steve lent
maradt, hogy elcsevegjen a matrózokkal. Athena négyszemközt
akart beszélni a lánnyal, hátha közelebbi kapcsolatba tud kerülni
vele, ha nincs ott egy férfi sem. Sehogy sem tudott napirendre térni
Natasa látszólagos ártatlansága fölött, és elképedt azon, amit az
imént mondott neki; de mindebből semmi sem látszott rajta.
Félúton voltak a part felé, amikor Steve föltette neki a kérdést,
amire már előre tudta a választ. Leolvasta Athena arcáról.
– Már megint lyukra futottunk, igaz?
Athena megvárta, míg kiszálltak a motorcsónakból, csak aztán
válaszolt halkan.
– A képek a jachton vannak. Már csak házkutatási parancsot kell
szereznünk. Nem fogom megmondani nekik, ki árulta el. Csak
annyit fogok mondani, hogy tudom. Nem akarom a lányt veszélybe
sodorni. Bajba kerülhet, még a legrosszabb is megtörténhet vele.
Komolyan aggódott Natasáért, és tudta, milyen kényes helyzetbe
került. Ha Vlagyimir megtudja, hogy elárulta őt, ki tudja, mit művel
vele. Athena becsületbeli ügyének tartotta, hogy megvédje őt, és ezt
valahogy Natasa is megérezte, ezért mert beszélni neki.
Steve arcán döbbenet látszott.
– Várj egy percet! Azt mondta neked, hogy a hajón vannak? –
Athena bólintott. – Meg kell mondanod nekik, hogy honnan tudod.
Egy puszta megérzésre nem fognak házkutatási parancsot adni egy
olyan fickó ellen, mint ő. Eddig még sohasem került bajba. Fel kell
fedned a forrásodat – jelentette ki Steve határozottan. El volt
képedve attól, hogy Athena nyomot talált, és hogy ezt épp
Natasától kapta.
– Csak mert sohasem kapták el. Valószínűleg elszörnyednénk,
ha tudnánk, miket művelt a saját hazájában. Ha felfedem a
forrásomat, meg fogja ölni őt. Ezt a kockázatot nem vállalom.
Bánom is én, mennyit érnek azok az átkozott festmények. Semmi
pénzért nem adom értük cserébe a lány életét. És azt csak az isten
tudja, mire lenne képes az az ember. Élete végéig egy falhoz
láncolva tartaná, vagy kidobná a hajóról a tengerbe. Nem fogja
könnyen venni, ha rájön. – Athena mindezt halálosan komolyan
mondta, és Steve tudta, hogy igaza lehet.
– A fickó börtönbe fog kerülni – mondta nyugodtan, feltéve,
hogy igaz, amit a társa mond, és a képeket megtalálják a hajón. – Az
védelmet fog jelenteni a lánynak.
– Nem biztos. Fel is bérelhet valakit, hogy ölje meg. Vagy úgy
lesz, ahogy én akarom, vagy nem lesz sehogy, és ez rád is
vonatkozik. A lány az én informátorom! Ha kockára teszed az
életét, megöllek! – És Athena arcán látszott, hogy komolyan beszél.
– Oké, oké. Nyugi. De egy ilyen hókuszpókusszal senkitől sem
fogsz házkutatási parancsot kapni.
– Bízd rám – felelte elszánt tekintettel Athena.
Még aznap délután elment egyenesen a főfelügyelőhöz, aki
közölte vele: szó sem lehet arról, hogy egy olyan informátor gyenge
lábakon álló információja alapján kapjon engedélyt, akit nem
hajlandó megnevezni. A főnök nem hitt neki, attól tartott, hogy
Athena csak találgat, azért nem akarja felfedni a forrását.
– Ennél azért többet kell letennie elém – mondta.
– Nem tehetem. Ez a legtöbb, amit mondhatok. De esküszöm,
hogy megalapozott infó. Hagyja, hogy megússza szárazon, csak
mert mindenki túl gyáva ahhoz, hogy adjon nekem egy házkutatási
parancsot?
– Ez már csak így van. – A főnök hajthatatlan volt. – Ennél többet
kérek. Nincs az a rendőrbíró, aki annak alapján, amit hozott, kiadná
az engedélyt.
Athena három napig győzködte, de nem jutott semmire. És
addigra Vlagyimir visszatért Londonból, az élelmezési főtiszt pedig
beszámolt neki Athena látogatásáról. Vlagyimir este a vacsoránál,
miután elmesélte, hogy látta az új Monet-szerzeményüket és
gyönyörűnek találta, megkérdezte Natasát a látogatásról.
– Mit akart tudni? – kérdezte, és közben feszült figyelemmel
nézte a lány arcát.
– A portréról és arról a képről kérdezett, amit vettél, és hogy
ismerjük-e Lucáékat, mire azt feleltem, hogy nem, csak az
étteremben találkoztunk velük. Elmeséltem a kalózokat a horvát
tengeren, mire azt felelte, hogy nagy veszélyt jelenthettek volna
ránk. És elmondta azt is, hogy még nem akadtak a műkincstolvajok
nyomára. Azt mondta, hogy előfordul, hogy festményeknek csak
úgy nyomuk vész.
A férfi bólintott; úgy tűnt, elégedett a válasszal. Natasa
ártatlannak látszott, mint mindig, és sokkal jobban izgatták a
kalózok, mint a festmények.
– Mást is kérdezett még?
– Nem igazán. Okos nőnek látszik. Talán ő majd megtalálja a
képeket, és azt, aki elvitte őket.
– Okos nő – ismerte el a férfi. Nem tetszett neki, hogy a
távollétében kereste meg Natasát. – Nem muszáj fogadnod, ha újra
eljön.
 Natasa engedelmesen bólintott.
– Hozzád jött. Csak azért keresett meg engem, mert te nem voltál
itt. Én meg úgy gondoltam, hogy fogadnom kell, mert a
rendőrségtől jött. – Ez egészen úgy hangzott, mintha egy gyerek
mondta volna.
– Nem vagy köteles – világosította fel a férfi. – Semmit sem
tudunk a dologról. Már kétszer járt itt. Ennyi elég. Nincs semmi
mondanivalónk a számára. Csak próbálkozik, és el akarja mondani,
hogy volt a jachton. Tudod, milyenek az emberek. – Natasa újra
bólintott, és a tányérján lévő ételt piszkálta. Nem volt éhes. Három
nap telt el Athena látogatása óta, és nem történt semmi. Folyton
azon töprengett, hogy mit fognak csinálni. Kész idegroncs volt
azóta. Fejfájásra hivatkozva korán lefeküdt. De nem tudott aludni.
Vlagyimir az irodájában dolgozott, és Natasa éjfél után hallotta,
hogy elindítják a segédhajót. Ez szokatlan volt. Kíváncsi lett, ki száll
most partra. Talán valaki a legénységből, habár ahhoz is késő volt.
Az is lehet, hogy kimennek valakiért a partra. De azt már nem
hallotta, amikor a segédhajó visszatért, és már aludt, amikor
Vlagyimir az ágyhoz lépett. Nem ébresztette fel a lányt, hogy
szeretkezzen vele. Csak megcsókolta, és Natasa elmosolyodott
álmában.

12. fejezet

Theo még aludt, amikor reggel hétkor telefonáltak a rendőrségtől.

Már hozzászokott a korai ébresztéshez. Mindig történt valami,
mindig volt valami probléma, valami válságos helyzet, valami
kérdés. Egy hónapja nem tudta zavartalanul végigaludni az
éjszakákat, és azóta be sem tette a lábát a műtermébe. Most egy
éttermet kellett vezetnie, tehát nem festett.
A főfelügyelő hívta, és arra kérte, hogy most azonnal jöjjön az
étterembe. Többet egy szóval sem mondott. Theo megrémült, hogy
újabb rablás történt, és még több képet veszítettek el. Amilyen
gyorsan csak a deux chevaux-tól telt, robogott a Da Lorenzóba.
A főfelügyelő az étterem előtt várta, és rögtön a tárgyra tért.
Elmondta Theónak, hogy az éjjel mindkét biztonsági őrt
altatólövedékkel és elektromos sokkolóval órákra eszméletlen
állapotúvá tették, de más bajuk nem esett. Amikor magukhoz
tértek, hívták a rendőrséget, majd a parkolóban álló mentőautóban
kezelésbe vették őket. Theo lélekben már felkészítette magát arra,
hogy most az következik, hogy a megmaradt képeket is ellopták.
Követte a főfelügyelőt a házba, ahol tátott szájjal meredt a falakra.
Az ellopott képek visszakerültek, mindegyik a maga helyére.
Amikor közelebbről is szemügyre vette őket, látta, hogy egyiknek
sem esett semmi baja. Úgy sorakoztak ott, mintha el sem
mozdították volna őket.
– Mit gondol, hamisítványok vagy az eredetik? – kérdezte a
főfelügyelő, mire Theo még alaposabban megvizsgálta a képeket.
Ez eddig eszébe sem jutott. Ellophatták azért is, hogy
hamisítványokat tegyenek a helyükbe, de nem. Biztos volt benne,
hogy az eredetik.
– Az apám képei – mondta nyugodtan. – Mi akar ez lenni?
– Jogilag az egész műkincslopás ettől kezdve tréfának minősül.
A rendőrség szempontjából az ügynek itt vége. Hogy mi történt
valójában, és miért, soha nem fogjuk megtudni. Senki sem beszél.
Az egyik nyomozónk kapott egy fülest, ami szerint a képek
Sztanyiszlasz hajóján vannak, de ennek alapján nem adhattunk ki
házkutatási parancsot, és bizonyítani nem tudtuk a dolgot.
Szerintem hamis infó volt. Az, aki elvitte a képeket, észbe
kaphatott, hogy a dolog túl kockázatos, és mivel megijedt, gyorsan
visszavitte őket. Én azt mondom, Mr. Luca, hogy szerencséjük volt
– fejezte be komoly arccal.
– Én is így gondolom. – Theo széles mosollyal rázta meg a
főfelügyelő kezét, és megköszönte, hogy ennyit fáradtak az üggyel.
Egy egész hadseregnyi ember dolgozott rajta. És most, íme, a
festmények visszakerültek. Kész csodának tűnt, és tudta, hogy
anyja is annak fogja látni.
Fel is hívta mindjárt, és elmondta neki a jó hírt. Egy óra múlva
Athena is kapott egy telefont.
– Nem lesz szüksége házkutatási engedélyre – közölte vele a
főfelügyelő.
– De még mennyire hogy lesz! A képek a hajón vannak.
– Már nincsenek, ha ott voltak egyáltalán. Mind a tizenkettő a
helyén van, az étteremben. Valaki az éjjel lesokkolta és elkábította a
két őrt, és mindet visszarakta a helyére. A módszer ugyanaz volt:
kikapcsolták a riasztórendszert és a kamerákat. De minden jó, ha jó
a vége. Szép munka volt, nekünk itt már nincs több dolgunk.
Athena nem tudta eldönteni, a főnök komolyan beszélt-e, vagy
gúnyolódott vele. Mi az ördög volt ez? Vajon Sztanyiszlasz
megsejtette, hogy Natasa beszélt, vagy úgy döntött, az ügy nem éri
meg a börtönt, ha netán elkapják? Remélte, hogy Natasa nem szólt
neki semmit, nem vallotta be, hogy beszélt neki, veszélybe sodorva
ezzel önmagát. Arra, hogy kockázatmentesen kapcsolatba lépjen
vele, nem volt mód, és jobbnak látta, ha meg sem próbálja.
Délután már tele volt a média a hírrel, Natasa is látta a tévében a
hajón. Borzasztóan furcsa volt. Vajon az éjjel hallott segédhajó
összefüggésben állt az üggyel? Vagy valaki figyelmeztette
Vlagyimirt? De legalább Lucáék visszakapták a képeket. Ennek
örült, de eltöprengett azon, hogy Vlagyimir miért vitte vissza őket.
El nem tudta képzelni, hogy mi késztette a férfit arra, hogy
meggondolja magát. Vagy kezdettől fogva ez volt a szándéka?
Vlagyimir azon a délutánon szeretkezett vele, és utána azt
mondta, hogy este nyolckor elmennek vacsorázni. Hogy hova, azt
nem árulta el, azt mondta, hogy meglepetés. Natasa új ruhát vett fel
az alkalomra, azt, amelyiket a férfi a Diornál vette neki januárban.
Néhány hete jött meg, és még nem volt rajta. Csodásan nézett ki,
ahogy az új ruhában beszállt a segédhajóba, Vlagyimir mosolyogva
nézte, és azt mondta, hogy még sohasem látta őt ilyen szépnek.
Elsőként ő lépett ki a kishajóból, és nézte, ahogy a lányt kisegítik,
majd már a rakparton belebújik a cipőjébe. Ott várta őket a Rolls, és
ahogy elindultak feléje, Vlagyimir megállt, lenézett a lányra, és
olyan volt az arca, amilyennek Natasa még sohasem látta. A szeme
mint a jég, s az arcán a részvét maszkja.
– Vége van, Natasa. Tudom, mit láttál. Nem tudom,
megmondtad-e annak a nőnek, de nem vállalhatom a kockázatot.
Nem megyek börtönbe miattad, de más miatt sem. El kellett volna
adnia nekem azt a képet – úgy mindenkinek egyszerűbb lett volna.
De többé nem tudok megbízni benned. Az az érzésem, hogy
elmondtál valamit, de ez csak egy sejtés. Sohasem fogom biztosan
tudni. Egy hónapod van a párizsi lakásban. Oda fogom küldeni a
ruháidat a hajóról. – Natasa hitetlenkedve bámult a férfira. így,
ilyen egyszerűen ért véget, nyolc év után.
– Megtarthatod minden ruhádat, minden ékszeredet. Jó árat
kapsz értük, ha eladod őket. Es azt is megtarthatod, ami a
bankszámládon van. Július végére költözz ki a lakásból. El fogom
adni. Te gyönyörű lány vagy, Natasa. Rendben leszel. – Aztán még
halkan hozzátette: – Hiányozni fogsz. A repülőgép ott vár majd a
reptéren. – Azzal lehajtott fejjel visszament a segédhajóhoz, Natasa
pedig csak állt, és nézte, ahogy elmegy. Szeretett volna utánafutni,
megállítani, és megmondani neki, hogy szereti, de maga sem tudta,
szereti-e még. Azok után, amit tett, nem tudta tisztelni többé.
Akkor, régen megmentette, most pedig eldobta, hogy mostantól
éljen a maga erejéből. Anélkül, hogy biztosan tudná, valóban
elárulta-e őt, elvágott minden szálat, ami összekötötte őket, hogy
védje magát. Nem vállalt semmi kockázatot. Ő nem ért ennyit neki.
Natasa nézte a távolodó kishajót, rajta a férfival, aki egyszer sem
nézett vissza rá. Aztán szótlanul beszállt a Rollsba, s miközben a
könnyei végigperegtek az arcán, a repülőtérre menet kibámult a
kocsi ablakán. Évek óta most először egy szál egyedül volt a
világban, nem maradt senkije, aki védelmezze, aki gondot viseljen
rá, de bármilyen rémítő volt, tudta, hogy a férfi igazat mondott.
Rendben lesz.
Vlagyimir pedig megállt a fedélzeten, és amikor Natasára
gondolt, nem érzett sajnálatot. Nem kockáztathatja egy nőért
mindazt, amit felépített. Senkiért. Még mindig kíváncsi volt rá,
hogy a lány kötődik-e valami módon Theo Lucához, vagy hogy
elárulta-e őt a rendőrségnek. Nem fogja megtudni. Nem számított.
Megoldotta. Megleckéztette Lucát. Hiányozni fog neki Natasa. De
nem sokáig. És mire vacsora után bement a kabinjába, a lány
holmija össze volt csomagolva, eltűnt minden, ami a személyére
utalt volna.

13. fejezet

Mialatt Vlagyimir gépe Párizs felé szállt vele, Natasa eltöprengett,

vajon a hajó legénysége tudja-e, hogy utoljára szolgálják őt.
Megmondta-e nekik valaki? Figyelmeztették-e őket? Tudták-e, hogy
miért megy el? Házon kívüli vacsorához volt öltözve, amikor a férfi
megmondta neki, és amikor földet értek Párizsban, a Le Bourget
repülőtéren, úgy nézett ki, mint aki egy partira megy. Megköszönte
nekik az utat, holott a gépen egy szót sem szólt, csak bámult kifelé
az ablakon, azon tűnődve, hogy most mi lesz, hogyan boldogul,
hová menjen. Nem tudta, mennyi pénze van a bankszámláján, s
hogy az mennyi időre lesz elég. Utána kell néznie, és munkát kell
szereznie. Az utolsó munkahelye a gyárban volt, de tudta, hogy
Oroszországba nem fog visszamenni. Talán talál valami munkát
Párizsban, valamelyik galériában.
Egy pillanatra megsajdult a szíve, amikor belépett az Avenue
Montaigne-en lévő lakásba. Hogy élvezte, amikor kilenc hónappal
ezelőtt berendezte kettőjüknek! Minden egyes darabot és textíliát
gondosan, azzal a szándékkal választott ki, hogy otthon érezzék
magukat a lakásban. És így is lett. Most ennek is vége. Megtiltott
magának minden gondolatot azon kívül, hogy mit vihet el, és mit
kell itt hagynia. Vlagyimir nagyon világosan beszélt. Csak a ruhái
és az ékszerei az övéi, a képek nem. Theo Luca róla készített
portréját leszámítva, mert azt Theo ajándékba adta neki. Vlagyimir
soha nem adott neki festményt, mert azt befektetésnek tekintette. És
Natasának eszébe sem jutott, hogy olyasmit vigyen el, amit
Vlagyimir nem adott neki. Tudta, szerencsés, hogy ennyit is kapott
tőle.
Aznap éjjel le sem feküdt. A lakásban járkálva próbálta
megemészteni a történteket. Vlagyimir azt mondta, hogy többé nem
tud megbízni benne, miután elárulta őt, ha csakugyan elárulta,
mert, mint mondta, nem biztos benne. De ő sem tudott többé
megbízni a férfiban, miután megtudta róla, hogy tolvaj, hogy
ellopott százmillió dollár értékben festményeket. Jó lett volna tudni,
mi volt a terve velük, mielőtt meggondolta magát, és visszavitte
őket. Most már soha nem fogja megtudni. Csak annyit tud biztosan,
hogy ellopta, és a hajón elrejtette a képeket. Megdöbbentő és
leleplező volt a felismerés, hogy kicsoda Vlagyimir, mert ezt így
sohasem gondolta végig.
Egész éjjel szekrényeket és fiókokat nyitogatott, és rájött, hogy a
férfinak abban is igaza volt, hogy el kellene adogatnia ezt a sok
felesleges holmit. Semmi értelme megtartani a szebbnél szebb
kosztümöket, estélyi ruhákat, bundákat, a krokodilbőr,
gyémántkapcsos Birkin táskákat. Úgysem lesz hol viselnie,
hordania ezeket, el sem tudta még egyszer ilyen élet-körülmények
között képzelni magát. Nyolc év óta csak ezt az életet ismerte, de
most egyszerű életre vágyott, olyan életre, amelyben nem függ
senkitől, csakis önmagától. És szüksége volt a pénzre, hogy legyen
miből élnie, ha majd elfogy a folyószámlájáról a… maga sem tudta,
mennyi pénze. Reggel fel kell hívnia a bankot.
Még akkor is ébren volt, amikor nyolc órakor megérkezett a
szobalány. Megkérte, hogy ha majd kinyitnak az üzletek, hozzon
neki dobozokat. A nő nem kérdezett semmit, amiből Natasa
megértette: valaki szólt neki, hogy ő kiköltözik. Ludmilla szótlanul
készített egy csésze teát, és bevitte a hálószobába, miközben Natasa
a fiókokat nézte át. Azután arra kérte Ludmillát, hogy állítson fel
ruhaállványokat az öltözőszobájához vezető folyosón, hogy
kirakhassa rájuk a ruháit, és kiválogathassa, mit tartson meg, és mit
adjon el. Tudta, hogy az utóbbiból sokkal több lesz. Olyan volt az
egész, mintha száműzték volna abból az életből, amelyet ismert, és
egyik napról a másikra menekültté vált volna. Ludmilla nem szólt
hozzá, amikor Natasa elkezdte kihordani a ruháit a szekrényekből,
és ráakasztgatta őket az állványokra. Igyekezett logikusan
végiggondolni a teendőit, de pár percenként meg kellett állnia,
hogy kifújja magát, vagy leüljön. Minden erejét összeszedte, hogy
ne essen pánikba, és ne lássa maga előtt a férfi arcát, amikor
Antibes-ban, a rakparton állva kiadta az útját.
Az arany élet örökre véget ért, és nem tudta, sajnálja-e vagy sem.
Itt állt a szabadság kapujában, ami után néha vágyódott, hogy azt
tehesse, amit akar, amiről lemondott, mikor beleegyezett, hogy
Vlagyimir szeretője lesz. De sok szempontból jó élet volt ez,
kényelmes és biztonságos élet. Lehet persze, hogy ez sem igaz.
Eszébe jutott az a két nő, akiket tavaly gyilkoltak meg, mialatt ők
Szardínián üdültek, és akik olyanok voltak, mint ő. Az egyetlen
bűnük az volt, hogy olyan férfiak kitartottjai voltak, akik
szolgaságban tartották őket, és fizették a számláikat. Már az is
kockázattal járt, hogy Vlagyimir szeretője volt. Most már belátta ezt,
de nem engedte, hogy a gondolatai elidőzzenek ennél, miközben
rendet csinált az életében, vagy legalábbis megpróbálta.
Az állványra helyezett ruhákat tervezők szerint elkülönítette.
Valamennyi divatszalonban készült, és annyi volt, hogy hat
állványt töltöttek meg. Valamennyinek megvolt a számozott
címkéje, a tervezője által készített rajz, amit emlékül megőrzött, és a
divatbemutatón készült kép, ahol valamelyik híres modell viselte,
ami után elkészítették az ő méretére. Délig csak az estélyi ruhákkal
végzett, akkor pár percre ledőlt az ágyára. Az előbbi
tevékenységétől a hálószobái fiókok tartalmának átnézése térítette
el. Ezek főleg iratok voltak, aztán bizsuk és hálóingek, csupa
szaténből készült különlegesen szexi darab, amilyeneket Vlagyimir
szeretett. Ahogy most elnézte, először látta őket annak, amik voltak:
egy szexuális tárgy jelmezének, amely arra szolgált, hogy a
viselésével felizgassa és elcsábítsa a férfit, aki fizette a számláit.
Végül is ő sem sokban különbözött az anyjától, csak több
szerencséje volt, és jobban öltözködött.
Ezen most változtatni akart. Védelemért és életmódért cserébe
nem ad többé szexet. Most értette csak meg, miért tette föl neki
Theo Luca azokat a kérdéseket, és hogy mit gondolhatott róla. De
ez nem akadályozta meg őt abban, hogy le akarja festeni, és beszélni
akarjon vele. Tetszett neki a fiú, amikor találkoztak, és szeretett
volna összebarátkozni vele. Megfordult a fejében, hogy felhívja az
étteremben, és elmondja, örül, hogy visszakapták a festményeket,
de valahogy nem érezte helyénvalónak. Valójában nem volt benne
része. Igaz, hogy szólt a rendőrnőnek, de Vlagyimir magától vitte
vissza őket, anélkül, hogy a rendőrség elkapta volna. Ragyogóan,
hibátlanul végrehajtott akció volt. Bosszúból csinálta, azért a képért,
amit nem kapott meg, vagy a róla készültért. Bebizonyította, hogy
bármit megtehet, amit csak akar.
Ezután visszament a ruhákhoz, és kiválasztott néhány
kezeslábast, téli kosztümöket, nadrágkosztümöket és ruhákat, és
azokat, amelyeket Londonban és Párizsban viselt, amikor elmentek
valahova vacsorázni. A szivárvány minden színében pompázó, a
legkülönbözőbb anyagokból készült, különleges és gyönyörűen
elkészített modellek sorakoztak az állványokon. Egy teljes napjába
telt, mire mindent kihordott a szekrényekből, és csak késő délután
jutott eszébe, hogy felhívja a bankot. Meg kellett tudnia, mennyi
pénz van a számláján. Első hallásra tekintélyes summának
hangzott, de aztán rájött, hogy nem tudná megvenni belőle egyik
estélyi ruháját sem. Ám ha odafigyel, akkor egy darabig elélhet
belőle. Soha életében nem fizetett lakásért sem Párizsban, sem
másutt, és szállodai szobát sem bérelt. Mindent Vlagyimir intézett
az emberein keresztül, és Natasa csak találgatni tudott, mennyiért
lehet bérelni egy kis lakást a bal part valamelyik csendes kis
utcájában. Remélte, hogy a bankszámláján lévő pénze elég lesz pár
hónapra, és ha sikerül eladnia a ruhákat és az ékszereket, akkor
még több, valószínűleg sokkal több pénze lesz. De hozzá kell fognia
a dologhoz. Késő éjszakáig válogatott és akasztgatta a holmikat
egyik állványról a másikra, míg végül azonmód, ahogy volt,
farmerban és pólóban, lerogyott az ágyára, és már aludt is.
Reggel, mihelyt felébredt, felhívta azt az ingatlanost, akit a
legjobban kedvelt, és elmondta neki, hogy jön egy unokahúga
Oroszországból, akinek egy olcsó kis lakásra lenne szüksége egy
biztonságos környéken, ha lehet, a hatodik vagy hetedik kerületben,
a galériák negyedében, vagy ha ott nincs, akkor egy közeli, nem túl
drága környéken. Megkérdezte, kihez forduljon, ha egy ilyen
bérlakásra van szüksége, és a nő megígérte, hogy segít – nagyon jó
kliensek voltak, Vlagyimir elképesztő árat fizetett a lakásért. Natasa
bízott benne, hogy most nem fog veszíteni rajta, ami a legtöbb nőre
nem lett volna jellemző az ő helyzetében. Az ingatlanos elmondta,
mennyire sajnálja, hogy máris eladják a lakást, amiről hallotta, hogy
Natasa gyönyörűen berendezte. Natasa ebből megtudta, már
meghagyták neki, hogy keressen rá vevőt. Vlagyimir mindenre
gondolt, és nem vesztegette az idejét.
Az ügynök azt mondta, hogy mihelyt kiköltözik, elkezdik
megmutatni a lakást a potenciális vevőknek. Vlagyimir
bútorozottan akarta eladni. Ő sem akart semmit megtartani, ami a
közös életükre emlékeztette volna, s ez egy pillanatig fájt
Natasának, de aztán megparancsolta magának, hogy ne gondoljon
rá, különben elhagyta volna az ereje. Nem hagyhatta, hogy az
érzelmei vagy a félelmei uralkodjanak rajta. Végig kell mennie az
úton, amelyen elindult, amíg biztos révbe nem ér valahol. Megkérte
Ludmillát, hogy a dobozokat, amelyeket hozott, rakja a nappaliba.
Másban nem kért tőle segítséget, és a nő sem ajánlotta fel. Kint
maradt a konyhában, és minden munkából szándékosan kimaradt.
Vlagyimir irodája értesítette, hogy ott maradhat, amíg a lakást el
nem adják, és amikor elmegy, kap egyhavi plusz fizetést.
Tisztességes dolog volt, de nem túlságosan nagylelkű. Vlagyimir
mindenekfelett üzletember volt.
Az ügynök megígérte, hogy felhívja Natasát, ha megkapta a
kiadó lakások listáját. Arra a mesére, hogy egy mitikus unokahúg
számára keres kiadó lakást, többé nem volt szükség, mivel a nő épp
eleget tudott. Natasa még egyszer emlékeztette őt, hogy a szóba
jöhető lakásnak kicsinek és nem túl drágának kell lennie, mivel
nincs szüksége nagyobbra, és az anyagi lehetőségei szerények. A nő
megnyugtatta, hogy megértette, talán jobban is, mint Natasa
szerette volna, ami zavarba ejtő volt. Most döbbent csak rá,
mennyire megalázó az, hogy el kell adnia a holmiját, ki kell
költöznie a lakásból, és munkát kell keresnie nulla tapasztalattal.
Vajon alkalmazza-e egyáltalán valaki, tépelődött magában. Lehet,
hogy szobalányként fog dolgozni egy szállodában, gondolta
borúsabb perceiben, de ha így lesz, akkor azt kell csinálnia. Vagy
elhelyezkedhet szobalányként egy magánháznál is, ha elfogy a
pénze, és laknia kell valahol.
Rájött, hogy mostantól bármi megtörténhet, de mindent meg fog
tenni, amit kell. Az fel sem merült benne, hogy próbáljon egy
Vlagyimirhoz hasonló másik férfit keresni, vagy hogy megint jöhet
valaki, hogy megmentse, és fizessen a szépségéért, a testéért és a
társaságáért. A legkevésbé sem vágyott erre, inkább az éhezést
választotta volna. Elindult a szabadság felé, és semmi sem
fordíthatta vissza ezen az úton. Most, hogy minden ajtót becsukott
maga mögött, újabbak nyíltak ki előtte. Még ugyan nem látta
ezeket, de remélte, hogy ott vannak.
Négy napjába telt, mire módszeresen kiürítette a szekrényeit, és
eldöntötte, miket tartson meg, és miket adjon el. Megtartotta a két
legegyszerűbb estélyi ruháját, azután hozzátett még kettőt, arra az
esetre, ha egyszer újra meghívnák valami ünnepélyesebb
alkalomra. Ezek közül három fekete volt, nagyon egyszerűek, de
tökéletes szabásúak, a negyedik pedig egy piros, amelyet
kivételesen ő maga vett, mert valósággal beleszeretett. Némi
bűntudattal eszmélt rá, hogy tucatjával sorakoznak az estélyi ruhái,
de ezeket mind Vlagyimir rendelte. Ráeszmélt, hogy a férfi
szemében ő holmi díszes tartozék volt, nem pedig egy saját jogán
létező személy.
Megtartott néhány gyapjúkosztümöt, szoknyákat és nadrágokat,
az összes pulóverét és blúzát, noha a blúzok nagy divatházak
modelljei voltak, de ha galériában fog dolgozni, akkor szüksége lesz
rájuk. Megtartott fél tucat vastag gyapjúkabátot, párat a
vékonyabbak közül, és eladásra maradt három állványt megtöltő
bundája. Csodaszépek voltak, annyira, hogy el is bizonytalanodott,
és levett egy fekete róka félbundát, két sportos fazonút, és
megtartotta azt a cobolybundát is, amit Vlagyimir tavaly télen vett
neki Diornál. Olyan gyönyörű volt, hogy nem volt szíve megválni
tőle.
A cipőit is végigmustrálta, és csak azokat tartotta meg,
amelyekről úgy gondolta, hogy hordani fogja, és egyet sem az
extravagánsabbak közül, amelyeket partikon viselt, vagy
amelyekben a hajón, illetve otthon mászkált. Úgy vélte, azokra lesz
szüksége, amelyekben dolgozni járhat, és kell még néhány
szolidabb, elegánsabb pár, meg persze a csizmái. Megválik az
összes szőrmekalapjától, azt az egyet kivéve, amelyik a
cobolybundához való. Eladásra szánta valamennyi Birkin táskáját,
amelyek legtöbbje krokodilbőrből készült, valamennyinek
gyémántzárja volt, amit ő sohasem szeretett, de Vlagyimir
ragaszkodott hozzájuk. Több mint kétszázezer dollárt fizetett
minden egyes gyémántcsatos Hermès krokodilbőr táskáért,
amelyek árát a Hermès azóta még feljebb emelte. Kíváncsi volt,
mennyit kap értük, ha újra eladja, vagy aukcióra viszi őket. Egy
tucatot akart eladni belőlük, és mindig azt hallotta, hogy nagyon jó
áron kelnek el a Hermès törzsvevők által epedve várt viszonteladási
vásáron, mert így nem kell három évet várniuk a Hermès
közismerten lassú szállítási ütemezése miatt, hogy
megrendelhessék az újat a hőn óhajtott színben. Ez most nagyon jól
jön neki.
És itt voltak még a gondosan saját dobozukba berakott ékszerei.
Vlagyimir inkább a különleges formájú ékszereket kedvelte, és nem
annyira a nagyméretű köveket, de Natasa biztos volt benne, hogy
lesz rájuk kereslet. Csak még azt nem tudta, hova vigye őket. Egy
élet ilyen nagyságrendű felszámolása teljesen új volt számára, de
minden kapkodás nélkül, tervszerűen és szisztematikusan végezte.
Pár nap múlva három bérleti ajánlattal jelentkezett az
ingatlanügynök. Elmondta, hogy a lakások nagyon kicsik, nem túl
drágák, és megkérdezte, vannak-e Natasának bútorai, mivel a
lakások bútorozatlanok. Natasa csak ekkor eszmélt rá, hogy erre
nem gondolt. De az ingatlanosnő azt javasolta, hogy menjen el az
IKEA-ba, ahol mindent megtalál, ami egy lakásba kell, ráadásul
potom áron. De online is megvásárolhatja. Ez megint újdonság volt
számára. Mostantól valódi élete lesz, nem az, amit egy gazdag
ember szeretőjeként élt.
Hosszú utat tett meg a moszkvai intézettől és gyártól. Száműzték
a fényűző életéből, de nem fog vízbe fúlni. És ha sikerül mindent
vagy majdnem mindent eladnia, akkor annyi pénze lesz,
amennyiből sokáig elélhet. Vlagyimir védelmére már nem
számíthat, de majd ő megvédi magát. A luxuséletét csak
kölcsönkapta, és most visszaadta cserébe a szabadságáért és a
függetlenségéért, amit most értékesebbnek tartott amannál. A
körülményeiben beállt változás sokkolóan váratlanul következett
be, de rendjén valónak érezte.
Az ingatlanos leírta a három lakást, de hozzátette, hogy
személyesen egyiket sem látta. Azt javasolta, hogy aznap délután
menjenek el együtt, kettőnek nála van a kulcsa, és a harmadikét is
megszerzi, ha Natasa szabaddá teszi a délutánját. Ő ekkor már öt
napja dolgozott lázasan a lakásban, úgy gondolta hát, hogy nagyon
is jó lesz kiszabadulnia, egyébként is hozzá kell látnia, hogy olyan
helyeket keressen, ahol eladhatja a ruháit. Arról még sejtelme sem
volt, hová menjen az ékszereivel, hacsak nem a Sotheby’s vagy a
Christies aukciójára. De úgy vélte, hogy hamarabb szüksége lehet a
pénzre, és könnyen előfordulhat, hogy hónapokra előre be vannak
telve az aukciós helyek. Beleegyezett a délutáni lakásnézésbe, és
előre felvértezte magát arra, amit majd látni fog. Az árak
elfogadhatóknak tűntek, de az ingatlanos nő figyelmeztette, hogy a
lakások nagyon kicsik, messze nem olyanok, mint amilyenhez
hozzászokott. Natasa megnyugtatta, hogy nem bánja.
Taxival ment az első címre, a rue du Cherche-Midire, ahol a ház
előtt találkozott az ingatlanossal. Egyszerűen volt felöltözve, megint
farmernadrágba bújt, de tűsarkú cipőt és hozzá illő blúzt viselt, és
az egyik megtartásra érdemesnek talált Birkin táskája volt nála.
A lift nélküli ház harmadik emeletén épült lakás a hátsó udvarra
nézett, amitől sötét volt és nyomasztó. Mindketten látták, hogy elég
borzasztó, még ha az ára megfelelő is. A hálószobába épp csak egy
ágy fért volna be, a nappali is kicsi volt, a konyha és a fürdőszoba
pedig egészen rettenetes.
– Nem hiszem – mondta Natasa udvariasan, és az ingatlanos nő
egyetértett vele. Innen gyalog mentek át a rue St. Dominique-ra. Az
utcában egymást érték az éttermek, amitől mindketten arra
gondoltak, hogy zajos lesz. A lakás drágább volt a többinél, és elég
tetszetős. Mivel az ötödiken volt, jóval világosabbnak látszott, mint
az előbbi. A lift azonban rozoga volt, ráadásul alig nagyobb, mint
egy telefonfülke. Natasa végül azt mondta, hogy ennél olcsóbbat
szeretne.
Elmentek hát az utolsó címre, a rue du Bacra, egy-saroknyira egy
galériától és egy kis bisztrótól; a közelben észrevették egy patikát és
egy kis fűszerüzletet is, ami praktikusnak tűnt. A három közül ez
volt a legolcsóbb, úgyhogy egyikük sem várt tőle túl sokat. Natasa
megdöbbent, látva, hogy a lakás milyen parányi, de a másodikon
volt a szintén lift nélküli, de jól karbantartott, tiszta és szép kis
házban.
– A ház is a lakás tulajdonosnőjéé, a lánya lakott itt, de férjhez
ment, most született kisbabájuk, úgyhogy följebb mentek egy
nagyobb lakásba. És azt hiszem, a tulajdonosnő is a házban lakik.
Natasa nem értette, hogyan lakhatott itt egy házaspár, hát még
kisbabával, de a lakás tip-top volt, és úszott a napfényben.
Ugyanolyan pici hálószobája volt, mint az előzőnek, de kívül az
ablakpárkányokra virágládákat tettek, amitől az egész lakás
vidámnak látszott, a mennyezet a régi házaknál megszokott módon
magasan volt, és a rendes méretű nappaliban egy kandalló
szolgáltatta a meleget. A beépített szekrény nem tűnt valami
nagynak, de ő sem tartott meg valami sok ruhát. Amikor a lánya
férjhez ment, a tulajdonos új konyhai készülékeket épített be, és volt
még egy viccesen régimódi fürdőszoba is. Ég és föld távolság volt
közte és az Avenue Montaigne-en lévő lakás között, de Natasa el
tudta képzelni, hogy itt éljen. A környék is biztonságosnak hírlett,
és a ház is rendben volt. A kapu kóddal nyílt, volt kaputelefon is,
tehát senki sem juthatott be a házba, aki nem itt lakott.
Az ár megfelelt annak, amit gondos és alapos mérlegelés után a
lakbérre szánt. A bankszámláján volt any-nyi pénz, amiből fizetni
tudta, és mint kiderült, csak a legszükségesebb bútorokat kell
újonnan megvennie: kanapét, székeket, asztalt, ágyat,
öltözködőasztalt, pár lámpát és egy szőnyeget.
– Kiveszem – mondta hálásan. Július utolsó napján lehetett
beköltözni, mintha így lett volna elrendelve. Szerencsésnek érezte
magát, amiért lett egy lakása, és marad némi pénze a
berendezésére, sőt arra is, hogy megéljen belőle, amíg nem talál
valami munkát. A ruhákból és ékszerekből bejövő pénz lesz a
dugipénze, amihez idővel hozzányúlhat, ha úgy adódik.
– Remélem, boldog lesz itt – mondta részvevő pillantás
kíséretében az ingatlanügynök. Natasa mindvégig nyugodtan és
udvariasan viselkedett, és a nő nagyon megsajnálta. Nyilvánvaló
volt, hogy egy nagystílű életből kilépve most majd kénytelen lesz
megszokni egy sokkal egyszerűbb életmódot. Már sejtette, mi
történt, és mivel kedvelte Natasát, segíteni szeretett volna neki.
Rendes körülmények között nem foglalkozott bérlakások
közvetítésével, de most megérezte, hogy valami rossz dolog
történhetett, és aggódott Natasáért. Egy darab papírra leírta az
IKEA nevét, és odaadta a lánynak. – Itt mindent megtalál, amire
szüksége lesz, bútorokat, textilneműt, takarót, lámpákat,
tányérokat.
Natasa minderre még nem is gondolt, pedig neki csak a ruhái
voltak, semmi más. Vlagyimirtól semmit sem akart elkérni a
lakásból, és abban is biztos volt, hogy a férfi nem adná oda neki.
Szerencsésnek mondhatta magát, amiért a férfi megengedte, hogy
eladásra megtarthatja a ruháit, mivel meg volt győződve róla, hogy
Natasa elárulta őt. A lány sokat töprengett rajta, hogy honnan
tudhatta meg… vagy talán csak megérezte? Tisztában volt vele,
hogy Vlagyimir egy szál ruhában is kidobhatta volna az utcára, épp
ezért nem akart még többet kérni tőle, sőt hálás volt neki mindazért,
amit átengedett neki. Megdöbbentette viszont, hogy-egyik
pillanatról a másikra kész volt megválni tőle, minden érzelem
nélkül, mint egy fölöslegessé vált tárgytól. Nehéz volt ezt
megérteni. Hinni akart benne, hogy szerették egymást, ami nyilván
nem volt igaz. És neki sem tört össze a szíve. Mindössze ijedt volt és
szomorú, ami normális volt nyolc év együttélés után, amikor egyik
napról a másikra minden odalett.
– Kell majd valaki, aki segít összeszerelni a bútorokat –
magyarázta az ingatlanos az IKEA-ról, majd látva Natasa zavart
arcát, folytatta: – Mindent darabokban szállítanak ki, de biztosan
talál valakit, aki összerakja magának. A fiam és én sok ilyesmit
vásároltunk a lakásába, de ezeket ő nagyon ügyesen összerakta.
Macerás dolog, de nem túl nehéz. Van is egy nagyon ügyes orosz
ezermesterem, ha kéri, megadom a nevét.
Natasa arca felderült.
– Az nagyszerű lenne – mondta. – Én az ilyen
összerakosgatásokban nem vagyok valami ügyes – ismerte be, mire
mindketten elnevették magukat.
– Én sem, de aztán megtanultam. – Natasa régebbi
beszélgetéseikből tudta, hogy a nő elvált, és két felnőtt gyereke van.
Megígérte, hogy pár nap múlva kézhez kapja a bérleti
szerződést. Szabvány francia bérleti szerződésről volt szó, három
évre szóló, kétszer újabb három évre, alkalmanként minimális
lakbér-emelkedéssel meghosszabbítható szerződésről, amelyet
hatvannapos határidővel bármikor felmondhat. A nő elmondta,
hogy a franciáknál előnyösebb dolog lakást bérelni, mint venni. És
ha Natasa akarja, kilenc éven keresztül megmaradhat a pici
lakásban. Addigra harminchat éves lesz, úgyhogy ha a helyzete
nem javul, hosszú időre meg van oldva a lakáskérdése. E
pillanatban megnyugtató volt ez a tudat, és abban is biztos volt,
hogy egy galériabeli tisztességes állással ki tudja gazdálkodni a
lakbért. Soha többé nem akarta, hogy másvalaki segítsen neki a
lakás költségeinek fizetésében. Olyat akart, amit a maga erejéből
fenn tud tartani.
 Az új, kicsi lakás után sokkoló volt meglátni az Avenue
Montaigne-en lévő otthona tágasságát, faburkolatait, magas
mennyezetét, a műtárgyakat, amelyeket ő vásárolt. De nem
engedhette meg magának, hogy sokat foglalkozzon ezzel; volt egy
hely, ahová mehetett, és nem volt értelme sem visszanézni, sem
összehasonlítani a régi életét az újjal. És annyi teendő várt még rá,
hogy most nem torpanhatott meg. Este megkereste és kiírta
magának az aukciósházak telefonszámait, néhányat fel is ismert
közülük. Eljött az ideje, hogy elengedje a vagyontárgyait és a régi
életét. Most, hogy már tudta, hova megy, jobban meg tudta ítélni,
mennyit tarthat meg közülük.
Azon az estén még több ruháját kirakta az állványokra az
eladásra szántak közé, meggyőzve magát arról, hogy nincs is
szüksége rájuk. De új ruhák vásárlását sem engedhette meg
magának, ezért minden praktikus darabot megtartott, s hozzá még
azokat, amelyekben csinosnak érezte magát. Ezeket mind szerette, a
többi pedig csupa olyasmi volt, ami Vlagyimir gazdagságát
hirdette, amihez neki már nem volt semmi köze. Ebben némi
vigasztalásra és bátorításra talált.

A következő pár napban tanulságos beszélgetéseket folytatott az

aukciósházakkal. Felhívta az emlékezete szerinti két legfontosabbat,
és rögtön azt kérdezték, hogy hagyatékból származó ruhákról van-e
szó, amire nemmel felelt. Ezután azt akarták tudni, hogy milyen
régiek, mire Natasa elmondta, hogy mindegyik meglehetősen új,
némelyik az idei kollekcióból való, és még nem viselte senki.
Közölték vele, hogy darabonként körülbelül feleannyiért vagy még
kevesebbért tudják eladni őket, mint amennyiért vették, és minden
eladott cikk után húsz százalék közvetítői díjat kell fizetnie a
tényleges eladási árból. Vagyis a Vlagyimir által fizetett ár felének
nyolcvan százalékát kaphatja meg, ami végül is elfogadható volt.
Hacsak a licitálók nem lesznek olyan őrültek, hogy felverjék az árat,
mert akkor ő is többet kap. És persze lesznek olyan darabok,
amelyek nem fognak elkelni.
Mindkét ház szeptember folyamán rendez aukciókat, amikor az
Hôtel Drouot, ahol a termeket bérelték, megnyílik az őszi szezonra.
Az egyik ház nagyszabású Hermès-aukciót tervezett, ők nagyon
kíváncsiak voltak a Birkinekre, hogy lefotózhassák a katalógusuk
számára, amennyiben Natasa megállapodik velük, hogy rajtuk
keresztül adja el őket. Miután közölte velük, hogy ennyi táskát nem
tud elvinni az irodájukba, a következő hétre megbeszéltek egy
időpontot, amikor a szakértőjük házhoz jön, és megnézi a táskákat.
Este pedig leült egy jegyzetfüzettel, hogy számba vegye, mennyibe
kerültek eredetileg a holmijai, és mennyi pénzre számítson, miután
elkeltek. Imponáló összeg jött ki, jó sokáig élhet majd belőle.
Megkönnyebbült, amikor meglátta a számjegyet. Tíz órakor
elhatározta, hogy felsétál a L’Avenue-ba, ahol egyszer Theóval
ebédelt, és hoz valami ennivalót onnan. Ludmilla a hétvégén
szabad volt, és nem talált semmi ehetőt a házban. Nem kellett neki
sok, csak épp any-nyi, hogy megőrizze az energiáját.
Kért egy salátát elvitelre, hozzá némi füstölt lazacot és többféle
bogyós gyümölcsöt, majd leült a teraszon az egyik asztalhoz, hogy
megvárja, míg elkészítik, és kihozzák neki. Forgalmas szombat este
volt, és miközben maga elé bámulva az aukciósházakkal folytatott
beszélgetését idézte föl, egyszer csak hallotta, hogy valaki a nevét
kiáltja. Körülnézett, és amikor másodszor is meghallotta a nevét,
megpillantott egy magas, jóképű, idősebb férfit. Fekete farmert és
fehér inget viselt, a nyakában aranylánccal, a csuklóján pedig
gyémántokkal kirakott arany Rolex órával. Moszkvából ismerték
egymást Vlagyimirral, a férfi húsz évvel volt idősebb nála, de még
mindig vonzó volt. Többször volt vacsoravendég a hajón, és mindig
egészen fiatal orosz lányokkal jött, akik felcserélhetőknek tűntek
egymással, és rengeteget vihogtak. A pasi a nagyon fiatal lánykákat
kedvelte. Jurijnak hívták, és ahogy meglátta Natasát, felderült az
arca.
– De jó, hogy látom! – kiáltotta őszinte örömmel. – Nem
vacsorázna velem?
Natasának egy csepp kedve sem volt ehhez. A férfi rendkívül
kedélyes, derűs fickó volt, sokat beszélt, és neki ez most nem
hiányzott. Még nem akart senkivel sem találkozni, Jurij meg
egyébként sem szerepelt volna valahol elöl a lehetséges
vacsorapartnerei listáján, ha egyáltalán szerepelt volna rajta.
– Köszönöm, nem – hárította el mosolyogva, és igyekezett
kevésbé fáradtnak látszani, mint amilyennek érezte magát.
Végtelennek tűnő, stresszes hét állt mögötte, tele a jövőtől való
félelemmel, az új helyzetéhez való szellemi alkalmazkodással, nem
beszélve a dobozok és bőröndök cipelésével, a szekrények
kiürítésével járó fizikai erőkifejtésről, a döntések meghozataláról és
Vlagyimir emlékének elhessegetéséről. A férfi egyszer sem hívta fel.
– Épp most rendeltem meg a vacsorámat, hogy elvigyem.
– Velem kell vacsoráznia – erősködött a férfi, és hívatlanul
letelepedett a kicsi asztal mellé. – Pezsgőt? – ajánlotta, és noha
Natasa intett, hogy nem, mégis megrendelte, és neki is töltetett a
pincérrel egy pohárkával, amikor az kihozta az asztalukhoz.
Natasának nem volt energiája visszautasítani, így elfogadta. – Két
napja láttam Vlagyimirt Monte-Carlóban a kaszinóban egy… a
barátaival… – Épp csak egy pillanatra bizonytalanodott el, de abból,
ahogy ránézett, Natasa nyomban megértette, hogy Vlagyimir már
egy másik nővel van, akinek imponálni akar, azért vitte el a
kaszinóba. Ebből azt is megértette, hogy Jurij tudja: ő már nincs a
térképen. Vlagyimir nem vesztegette az idejét. Natasa tudta, hogy
nem szokott szerencsejátékot játszani, csak olyankor ment el a
monte-carlói kaszinóba, ha villogni akart a vendégek előtt.
Egyébként nem érdekelte a dolog, habár amikor ott volt, nagy
tétekben rulettezett és huszonegyezett.
– Mi a terve a nyár hátralévő részére? – kérdezte Jurij széles
mosollyal. Natasa biztos volt benne, hogy kedves ember, de nagyon
idegesítette. Kicsit faragatlan volt, afféle csiszolatlan gyémánt, és
mindig versengett Vlagyimirral. Sokszor felemlegette, hogy
mennyire szeretne egy olyan nővel összejönni, mint amilyen
Natasa. Vlagyimir előszeretettel ugratta Natasa rovására, olyanokat
mondott neki, hogy nézzen körül a tél derekán Moszkva utcáin, és
keressen egy tüdőgyulladásos szegény lányt. Nekik nagyon tetszett
ez a kis tréfa, de Natasát zavarba hozta.
Most majdnem elnevette magát, mielőtt válaszolt volna a nyarát
firtató kérdésre. Egy minilakásba készült költözni, olcsó bútorokat
akar vásárolni, eladja a ruháit, ősszel pedig munkát akar keresni. És
maga fogja takarítani a lakását. Ha mindezt elmondaná, a férfi
elszörnyedne, és nagyon megsajnálná őt. Az biztos, hogy nem megy
Monté-Carlóba, és semmi olyat nem fog csinálni, ami Jurijt
érdekelné.
– Még nem találtam ki. Ebben a hónapban sok dolgom van
Párizsban. Talán augusztusban elmegyek valahova – felelte
bizonytalanul, s közben azt kívánta, bár mielőbb kihoznák a
vacsoráját; de az étterem zsúfolásig megtelt, és a kiszolgálás a
szokottnál lassúbb volt.
– Mi lenne, ha eljönne a hajómra? – ragyogott fel ismét a férfi
arca. Az ő hatvan méter hosszú jachtja eltörpült Vlagyimiré mellett,
de igazán szép hajó volt. – Ibizára készülök. Remekül éreznénk
magunkat.
Natasa nem tudta, hogy vendégnek vagy partnernek invitálja, de
sehová sem akart elmenni vele sem ilyen, sem olyan minőségben, és
végképp nem szeretett volna együtt vakációzni Jurijjal.
Megköszönte, de azt felelte, hogy valószínűleg Normandiába megy
a barátnőivel, ami nem volt igaz, de mindenképpen el akarta
utasítani a meghívást. Csodálatos lett volna egy hajón tölteni a nyár
hátralévő részét, csak nem Jurij hajóján.
Megütközött azon, hogy Jurij látta Vlagyimirt a „barátaival”,
illetve nyilván egy nővel, de az egója védelmében bizonyára meg
kellett mutatnia mindenkinek, hogy nem „elvesztette”, hanem
lecserélte őt. Nem akarta, hogy bárki azt higgye, a lány elhagyta,
ami nem is volt igaz. De úgy akarta intézni, hogy erről mindenki
tudjon. Valószínűleg már elmondta Jurijnak is, ami megalázó volt,
de nem tehetett ellene semmit. Ha azt gondolta volna, hogy még
együtt vannak Vlagyimirral, soha nem hívta volna meg a hajójára.
Tudta, hogy szabad préda, különben nem akarná magára haragítani
Vlagyimirt azzal, hogy flörtöl vele. Nyilván már tudja, hogy
Vlagyimir nem bánná. Ez aligha igazolta azt az elméletét, hogy
szerették egymást. Vlagyimir nyilván nem szerette őt, ha mihelyt
felmerült benne egy halvány gyanú, hogy esetleg a lány elárulta,
egy pillanat alatt túladott rajta. Még azt sem várta meg, hogy a
gyanúja beigazolódjon. Az ösztöneire hagyatkozott, mint mindig, és
igaza volt.
– Normandia unalmas. Jöjjön Ibizára – mondta Jurij, és finoman
Natasa asztalon nyugvó összekulcsolt kezére tette a kezét. O
diszkréten kivonta a magáét a férfi tenyere alól. – Amióta láttam
Vlagyimirt, sokat gondoltam magára. Fel is akartam hívni. Ő
mondta, hogy itt van. Nagyon örülök, hogy összefutottunk. –
Natasa nem örült, de mosolyogva bólintott. Csapdába esett a kis
asztalnál, mialatt a vacsoráját várta.
Ráadásul a felszolgálónő elkövette azt a hibát, hogy tányéron
hozta ki neki az elvitelre rendelt ételt, mondván, úgy gondolta,
hogy Natasa szívesebben vacsorázna a barátja társaságában, és
ezzel együtt Jurij vacsoráját is letette a férfi elé. Ezek után Natasa
már nem tudott elmenni, ha nem akart elkövetni egy vaskos
gorombaságot, így jobb híján mosolyogva bólintott, és enni kezdtek.
Jurij üdvözült mosollyal köszönte meg a lány hibázását. Mint a
legtöbb pincérnő az étteremben, ő is aprócska miniszoknyát és
melltartónál alig nagyobb, nyakpántos felsőt viselt, fiatal volt, és
nagyon csinos.
 – Beszélni szeretnék magával – mondta Jurij, miközben Natasa
olyan gyorsan evett, amennyire az illendőség megengedte. Már
csak arra vágyott, hogy hazamehessen. Nyomasztotta, hogy itt kell
ülnie kettesben a férfival. – Vlagyimir elmondta nekem, hogy mi
történt – folytatta hangját lehalkítva Jurij, Natasa pedig kérdőn
nézett rá.
– És mit mondott, mi történt? – Érdekelte, milyen történetet adott
elő Vlagyimir; nyilván nem azt, hogy a gyanúja szerint elmondta a
rendőrségnek, hogy ő egy műkincstolvaj, aki összesen százmillió
dollár értékű festményeket lopott el.
– Azt, hogy maga tavaly a fejébe vette, hogy pár éven belül
gyerekeket akar szülni, amit ő nem akart, ezért jobbnak látta, ha
elválnak az útjaik, és ő lehetővé teszi, hogy találjon egy olyan férfit,
akinek gyerekeket szülhet. Ez azért nagyon rendes dolog volt tőle.
Azt is elmondta, hogy nagyon fájdalmas volt számára meghozni ezt
a döntést, de azt akarja, hogy maga boldog legyen. Mondta, hogy
magának adta ezt az itteni lakást.
– Tényleg? – Natasa szemöldöke felszaladt a homlokára. – Nem,
nem adta nekem. – Nem mintha számítana. Egyébként is hazugság
volt minden, amit mondott, hogy ne sérüljön az önérzete, és hősnek
mutassa magát, holott egy szemét alak.
Jurij hirtelen elkomolyodott, és úgy megszorította Natasa kezét,
hogy fájt. Ki sem tudta húzni a férfi vasmarkából, csak bámulta a
tökéletesre csinált fogsorát, az arany nyakláncát, a hibátlan
hajbeültetését. Jóképű férfi volt, de minden rikítóan művi volt rajta,
és nem tudta elfedni a korát.
– Natasa, őszintén akarok beszélni magával. Mindig is tetszett
nekem. Van két gyerekem, mindketten idősebbek magánál, és
boldog lennék, ha szülne nekem egy kisbabát. Össze is
házasodhatunk, ha az fontos magának, én igazából nem bánom.
Kész vagyok a megállapodásunk első lépéseként egy nagyobb
összeget elhelyezni a maga nevére egy svájci bankszámlán.
Kezdetnek mondjuk húszmilliót, vagy harmincat, ha szükségesnek
gondolja, és ugyanekkora summát, ha megszületik a gyerek.
Fizetem minden számláját, ott veszek házakat magának, ahol
akarja. Úgy érzem, nagyon jó lenne nekünk együtt – mondta
csillogó szemmel, és úgy nézett rá, mint aki biztos benne, hogy
meggyőzte őt.
Figyelemre méltó ajánlat volt, valójában több, mint amit
Vlagyimir valaha is adott neki. Húsz- vagy harmincmillió dollár
egy svájci bankszámlán, komoly biztonságot jelentett, és
ugyanennyi, ha világra hozta a férfi gyerekét. A hozzá hasonló
lányok épp egy ilyesféle ajánlatért imádkoznak, ráadásul ő és
Vlagyimir még csak egy hete váltak szét. Döbbenten nézett a férfira,
aki folytatta:
– Ha akarja, megveszem az itteni lakást Vlagyimirtól, ha nem
adta oda magának. Akkor nem kellene kiköltöznie. Én a George V-
ben maradnék. – Natasa tudta, hogy Jurijnak Londonban is van egy
lakása. Nem volt olyan hatalmas jachtokból álló flottillája, mint
Vlagyimirnak, sem olyan sok háza. Nem volt egész iparágak
tulajdonosa Oroszországban, és az elnök sem volt a zsebében. De ő
is dúsgazdag volt, Vlagyimir szerint, aki ilyen dolgokban jól
tájékozott volt, dollármilliókra rúgott a vagyona. És nem okozott
gondot neki, hogy gyönyörű nőkkel vegye körül magát. Ő azonban
nem tartozott közéjük.
– Nem tudom, mit mondjak – szólalt meg, ráeszmélve arra, hogy
mi az, amit a férfi ajánl neki: életre szóló biztonságot, gyereket, ha
szeretne, és házasságot, amivel állítólag tiszteletre méltóvá válik, ha
a saját szemében nem is, és hogy nem kellene elköltöznie a lakásból,
amelyet annyira szeretett. Megtarthatná a ruháit és az ékszereit, és
tudta, hogy Jurij rendkívül bőkezű ember. Látta, miket adott a
lányoknak, akikkel eljárt ide-oda. Azt a biztonságot kínálta
számára, amihez hozzászokott, sőt még nagyobbat, mint Vlagyimir
valaha is. Jurij évek óta várta, hogy megtehesse neki ezt az ajánlatot,
remélve, hogy eljön az a nap, amikor az ő és Vlagyimir útjai
szétválnak. – Ez roppant nagylelkű ajánlat, Jurij. De nem szeretnék
senki mellett megállapodni. Még túl korai lenne.
Próbált szerénynek és tartózkodónak látszani, de mit
mondhatott volna? Hogy undorodik a férfitól, hogy libabőrös lesz
tőle? Hogy egy akkorka lakásban akar lakni, amelyik kisebb, mint a
mostani gardróbszobája? És munkát keres, amiből majd éppen csak
meg tud élni? Hogy mindenét eladja, és ha elfogy a pénze, nem
tudja, mihez fog kezdeni? De most mindennél fontosabb volt
számára a szabadság, az, hogy ne adja el magát testestől-lelkestől
egy gazdag férfinak, cserébe a biztonságért. Lehet, hogy azok a nők,
akik ezt tették, okosabbak nála, ismerte el magában. De semmi
pénzért nem tudott volna újra valaki rabszolgája lenni. Már nem
volt eladó, de ha ezt közli vele, Jurij éppúgy nem értené meg, ahogy
Vlagyimir sem értette volna. A szemükben ő egy megvásárolható
áru, a kérdés csak az, hogy mennyiért.
Jurij üzletet kínált neki, méghozzá előnyös üzletet. Vajon mások
mennyit kínálnának érte? A hozzá hasonló férfiak és Vlagyimir
között ádáz versengés folyt, és valamennyien úgy gondolták, hogy
ha megszerzik azt, amit Vlagyimir birtokolt, beleértve az elhagyott
szeretőjét is, azzal valami módón őhozzá válnak hasonlóvá. De
Vlagyimirból csak egy volt, és eddig ő volt a szeretője. Nem akart
másikat, sem rosszabbat, sem jobbat nála. Mostantól inkább
megpróbál a maga ura lenni, még ha fuldokolva is. Nem tudott
róla, de évek óta erre vágyott, és Vlagyimir most ezüsttálcán
nyújtotta neki a függetlenséget. Nem akart most ismét lemondani
róla. Így hát csak annyit mondott kedvesen, hogy még nem áll
készen rá. A férfi csalódottnak látszott, de azt felelte, hogy megérti.
– Én várni fogok, amíg készen áll rá. És az üzlet továbbra is áll.
Semmit sem vonok vissza. Ha úgy gondolja, hogy többre van
szüksége, arról is beszélhetünk, – Szokva volt az olyan nőkhöz, akik
kemény tárgyalófelek voltak. Natasa nem volt az. Soha semmit nem
kért Vlagyimirtól, és bár sokat kapott tőle, az ilyesmit mindig
rábízta a férfira.
Amikor megvacsoráztak, ki akarta fizetni a magáét, de Jurij nem
engedte. A búcsúzásnál könnyedén szájon csókolta Natasát, és arra
kérte, hogy tartsák a kapcsolatot, amiről Natasa tudta, hogy nem
fogja megtenni. Szinte futva ment hazáig, s megérkezve első dolga
volt lezuhanyozni. Elszalasztott egy óriási üzleti lehetőséget,
aminek már a gondolatára is a rosszullét környékezte. Most
döbbent csak rá, mit tett az elmúlt nyolc évben. Testestől-lelkestől
eladta magát a világ egyik leggazdagabb emberének. És mindegy,
hogy mi történt most, tudta, hogy soha többé nem fogja megtenni.
Soha senki nem fog uralkodni felette, semmi pénzért nem adja el a
testét, az életét, a szabadságát. Sem Vlagyimirnak, sem Jurijnak,
sem senki másnak. Végre szabad volt.

14. fejezet

Natasa ruhái egy héttel azután érkeztek meg a hajóról, hogy ő

elment, és ezeket is át kellett néznie. Nagyon keveset tartott meg
belőlük a fehér farmerokon, fürdőruhákon és egy fehér Birkinen
kívül, amelyet nyáron fog tudni hordani. El sem tudta képzelni,
hogy az élete ismét egy hajón teljen, és valahányszor Jurij ajánlatára
gondolt, mindig kirázta a hideg. Bizonyára jót akart neki, ám őt
mindig a szédülés környékezte, ha arra gondolt, hogy újra eladja
magát. Más nők, sokan azok közül, akikkel Vlagyimir társaságában
találkozott, nem bánták volna, hogy Jurij hány éves, hogy néz ki, és
hogy vonzódnak-e hozzá vagy sem. Ők csak azt néznék, hogy mije
van, és mit kaphatnak tőle. Bizonyos értelemben ők is prostituáltak,
gondolta Natasa, csak drágán adják el magukat, és nem tudott nem
gondolni arra, hogy vajon ő is az volt-e. Jóllehet felruházta a
Vlagyimirhoz fűződő kapcsolatát azzal a méltósággal, hogy azt
hitte, szereti őt, és hogy a férfinak szüksége van rá, de mint
kiderült, Vlagyimir nem szerette, és nem volt szüksége rá.
Birtokolta őt. És talán az sem volt szerelem, amit ő érzett iránta,
inkább csak hála és tisztelet. És most még tisztelni sem tudja. Jurij
iránt pedig csak viszolygást érzett, pedig ő igazán előnyös ajánlatot
tett neki, és sohasem fogja megérteni, miért utasította vissza.
Az aukciósházakkal folytatott végső tárgyalásai eredményesek
és lehangolók voltak. Felmerült benne, hogy igazuk volt, amikor azt
kérdezték, hagyatékból származnak-e a holmik. Az a nő, aki akkor
volt, amikor ezeket a holmikat viselte, már nem létezett, meghalt.
Egy halott személy egykori életében viselt ruháit adja el. Szép pénzt
kap értük, amiből élni lehet, nem pedig parádézni. De nagy pénzt
csak akkor kapna, ha a testét adná el megint. Ha elfogadna egy
olyan ajánlatot, mint Jurijé. De most nem volt szüksége nagy
pénzre, és nem kívánta azt az életet, amely az ajánlatban szerepelt,
sem azt, amit eddig élt.
A legtöbb pénzt a gyémántcsatos Birkin táskák eladásából
remélte, mert ezek rendszerint többért keltek el az aukciókon, mint
amennyiért újonnan lehetett megvenni őket. Ez most nagyon jól jött
neki. És aztán még itt voltak az ékszerei. Elvitte egy ékszerészhez,
és a töredékéért eladta őket, mint amennyit Vlagyimir fizetett értük,
a pénzt pedig betette a bankba.
Aláírta a szerződést a nagyobbik aukciósházzal arról, hogy az
őszi szezon kezdetén, szeptemberben tartandó haute couture
árverésen szerepelni fognak a ruhái, és bizományban ott hagyta a
táskáit azzal, hogy még abban a hónapban kalapács alá kerülnek az
egyik Hermès-aukción. A költözése előtti napon jöttek, és elvittek
mindent. Amikor aláírta a papírokat, olyan érzése volt, mintha egy
nagy tehertől szabadult volna meg. Lassan, fokozatosan eltűntek a
rabszolgaságban töltött életének tárgyi bizonyítékai. Meg akart
szabadulni a régi élete minden díszes kellékétől, és mindentől,
amire nem volt szüksége. Nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse a
múltjára, amit szégyellt.
Addigra már aláírta a lakásbérleti szerződését, és miután lemérte
a kijelölt helyeket a lakásban, hogy lássa, mi fér el, egy bérelt
furgonnal elment az IKEA-ba. Megvette a szükséges alapdarabokat,
beleértve a tányérokat és konyhai edényeket, továbbá ágyneműt és
törülközőket. Közel sem voltak olyan szépek, mint amiket régebben
vásárolt, de ebben is újat akart kezdeni. Az új életében nem lesz
helye csipkés Porthault lepedőnek.
Felhívta az orosz ezermestert, aki megígérte, hogy aznap, amikor
beköltözik, eljön összeszerelni a bútorait. Már alig várta; készen állt
az Avenue Montaigne-en lévő lakás elhagyására. Pár hónapig olyan
volt, mintha kettejük közös otthona lenne, de most már tudta, hogy
sohasem volt az. Csak egy a sok státuszszimbólum közül, amelyek
egyike sem volt az övé. Az új, csöppnyi lakása sokkal valóságosabb
volt, és neki most csak erre volt szüksége: egy valódi saját életre.
Amikor átnézte az iratait, a tárcájában megtalálta a darabka
papírt, rajta Theo telefonszámával, és eszébe jutott, mit mondott a
fiú, amikor együtt ebédeltek – hogy hívja fel, ha egyszer szüksége
lesz rá, vagy segítségre szorul, vagy bajban van. De nem volt
bajban, sőt meglepően jól érezte magát. Nagyon örült, hogy a fiú
visszakapta a képeket. Boldoggá tette a tudat, hogy egy kis része
neki is volt benne, még ha csak annyit ért is el vele, hogy Vlagyimir
megérezte a veszélyt, és önként visszaadta a festményeket.
Neki nem volt szüksége arra, hogy újra beszéljen Theóval. Nem
akarta, hogy szánakozzon rajta, vagy hogy el kelljen magyaráznia,
mi történt, hogy mit fizetett azért, mert megtudta az igazságot
róluk. Nem tartozott a fiúnak semmivel. Szerette a portrét, amit róla
festett, és természetesen magával vitte. Az egyetlen műtárgy volt,
amit a sajátjának tudhatott. De ő és Theo idegenek voltak
egymásnak. Neki mint festőnek megvolt a maga élete, és ő is azon
volt, hogy mások segítsége nélkül megteremtse a maga önálló
életét. Ezt neki kellett megtennie, és meg is teszi. Nem tartotta
valószínűnek, hogy az életben még egyszer találkozik Theo
Lucával.

Július közepén Maylis teljes munkaidőre visszatért az étterembe,

Gabriel ismét jól érezte magát, naponta hosszú sétákat tett a
környéken, Theo pedig, megszabadulván a kötelességeitől,
visszamehetett a műtermébe. Magasabb szintre emelték az étterem
biztonsági rendszerét, de Maylis még nem tette túl magát a
történteken. A festmények visszakerülése, és az, ahogy az akciót
végrehajtották, mindnyájuk számára csodaszámba ment.
Theo kérdésére, hogy Vlagyimir és Natasa járt-e az étteremben,
Maylis nemmel felelt. A fiú továbbra is meg volt győződve arról,
hogy Sztanyiszlasz keze benne volt a képlopásban: beteges bosszú
volt azért, amiért nem adta el neki a kiszemelt festményt.
Mindenesetre a nagy ijedtség után a képek visszakerültek, a
rendőrség pedig fölöslegesen dolgozott annyit az ügyön. Sem az
informátoraik, sem a munkájuk révén nem derült ki, kik voltak a
tettesek.
Maylis elmondta, hogy egy másik orosz vendégüktől azt
hallotta, Vlagyimir a nyár hátralévő részére Görögországba
hajózott. Theo megkönnyebbült: nem szívesen futott volna össze
ismét vele, noha Natasa többször is eszébe jutott. Egyik nap
ránézett a lány befejezetlen portréjára, és már tudta, mit tegyen
vele. Visszarakta a festőállványra és átfestette, úgyhogy ismét egy
üres vászon volt előtte. Már festett róla egy portrét, ennyi elég volt.
Mostanra kigyógyult belőle, újra szabaddá vált. Natasa a számára
megfelelő életet választotta, amiben neki sem most, sem a jövőben
nincs és nem lesz helye. Az a lány egy gazdag ember játék babája,
neki jó így, ő pedig éli a saját életét, és ebben kell boldogulnia.
Megfordult a fejében, hogy újra felhívja Inezt, habár nem volt
meggyőződve róla, hogy jól tenné, hiszen mindketten mást akartak
az élettől. A nő férjet és még gyerekeket, míg ő maga erre még egy
jó darabig, vagy talán soha nem érezte késznek magát. Egyelőre a
művészetét tartotta a maga számára a legfontosabbnak, ezért aztán
nem hívta fel Inezt; ez tűnt a legtisztább dolognak. A képlopás
miatt kihagyta a londoni kiállítást, így nem találkozott Emmával.
Mosolyognia kellett, amikor rá gondolt, és arra, hogy milyen jól
érezték magukat együtt. Ámbár ha rendszeresen kapna nagy
dózisokat a lányból, az túl sok lenne számára. Jelenleg nem volt
senkije, és nem is bánta.
Aznap, amikor átfestette Natasa portréját, Marc napközben
benézett hozzá, és Theo elmondta neki, hogy mit csinált. Marc
szótlanul hallgatta Theo magyarázatát, miszerint ezt egyfajta
felszabadulásként éli meg, majd kinyitott egy üveg bort. Iszogatva,
beszélgetve töltötték a délutánt – szóba került a nők érthetetlensége,
és szóba kerültek azok, akik voltak, és elmentek. Marc
megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Theo leszámolt a
rögeszméjével, noha így most egyikük életében sem volt jelen nő.
Theo kijelentette, hogy most boldogabb, és végre a munkájára tud
összpontosítani. Kifejezetten fel volt dobva, amiért nem kellett az
étteremben dolgoznia.
– Mi van azzal a lánnyal, aki a cannes-i galériában dolgozik?
Csinos volt, még ha kicsit kispolgári gondolkozású is.
– Nem is kicsit – válaszolta Theo a második pohár bor után. –
Inez nem volt hozzám való, nem én vagyok az, akire vágyik.
– A végén még magányos agglegények maradunk – jegyezte
meg gyászos képpel Marc. Épp most szakított megint egy
barátnőjével, aki magával vitte azt a kis pénzét is, amije volt. Ahogy
mindig minden nője. – A komoly művészeknek talán nem is lehet
szerelmi életük – tette hozzá elgondolkodva.
– Az én apámnak négy komolyabb szeretője, két felesége, és
nyolc gyereke volt – nevetett Theo. – Szerintem nyugodtan lehetnek
nők és művészet együtt az életedben. Csak meg kell találnod az
igazit.
 – Hát ez az – kesergett Marc. – Azt a legnehezebb megtalálni.
Theo egyetértőn bólintott, és ittak tovább, amíg a bor el nem
fogyott. Hetek óta ez volt az első szabadnapja, jó volt együtt lenni a
barátjával. Mire véget ért a délután, beismerték, hogy részegek. Úgy
határoztak, hogy kimennek az antibes-i tengerpartra, és a
változatosság kedvéért úsznak egyet, ahelyett, hogy dolgoznának.
És mivel ittak, buszra szálltak. Mire eljöttek a parttól, Marc már
összeszedett egy lányt, akit hazavitt. Theo egyedül ment haza.
Natasára gondolt, magában sok szerencsét kívánt neki, aztán bebújt
az ágyba, és a bortól hamar elaludt. Örült, hogy már egy ideje nem
álmodik a lánnyal, és remélte, hogy ez így is marad. Szüksége volt
rá, hogy elengedje Natasát, hadd vonuljon vissza a félig elfeledett
emlékei közé, ahova tartozik.

Miután a festmények megkerültek, Athena és Steve nyomban új

feladatot kapott. Egy St. Jean Cap-Ferrat-ban történt nagy értékű
betörés felderítését bízták rájuk: a család távollétében a személyzet
minden tagját megkötözték és túszul ejtették. Később sértetlenül
elengedték őket, de eltűnt tízmillió dollár értékű ékszer, és a széfből
tízmillió készpénzben. Athena biztos volt benne, hogy belső ember
a tettes, és igaza volt. Gyorsan végére jártak az ügynek, az inast és a
szakácsnőt letartóztatták, és vádat emeltek ellenük. Ez újabb trófeát
jelentett a nő sikeres őrizetbevételeinek hosszú sorában.
Három hét telt el azóta, hogy a festmények visszakerültek az
étterembe, és Athena egyik délután odaszólt Steve-nek, hogy
elmegy St. Paul de Vence-ba, és meglátogatja Theót. Még egyszer
utoljára beszélni akart vele, de a cap-ferrat-i betörés miatt nem
tudott sort keríteni rá.
– Nélkülem mész? – Athena bólintására Steve nevetni kezdett. –
Tudom ám, miről van szó! Ártatlan kis szórakozás egy helybeli
művésszel?
– Ne légy már ilyen idióta! Ez munka.
 – Mondd ezt valaki másnak. – Steve jól ismerte Athenát.
– Mit képzelsz, mit fogok csinálni? Pisztolyt fogok rá, és
megerőszakolom? – vigyorodott el a lány.
– Még az is lehet – nevetett Steve. – Csak ne hagyj rajta
külsérelmi nyomokat.
– Undorító vagy.
– Tőled bóknak veszem ezt – ugratta Steve.
Athena átautózott St. Paul de Vence-ba, Steve pedig egész
délután az íróasztalánál ülve papírmunkával kínlódott. Halomban
állt az asztalán, volt mit bepótolnia. Athena előzetesen megkérdezte
telefonon Theótól, hogy elmehet-e hozzá, és ő szívesen látta a
lakásán.
Athena sima fehér szoknyát és hozzá blúzt viselt, nem túl szexit
vagy csábosat. Voltaképpen hivatalos minőségében jött, elvarrni a
szabadon maradt szálakat. Volt néhány dolog, amiről Theo nem
tudott, ezeket akarta elmondani neki. Ugyan már se nem osztottak,
se nem szoroztak, ő azonban úgy tartotta méltányosnak, hogy
tudassa Theóval.
A fiú borral kínálta, de Athena elhárította. Partnere feltevésével
szemben nem azért jött, mintha rá akart volna hajtani Theóra, noha
nem bánta volna, ha most, hogy az ügyet lezárták, Theo részéről
történik valami ilyesmi, de erre semmi jel nem utalt. Nyílt és őszinte
fickót ismert meg benne, a kapcsolatuk szigorúan hivatalos maradt.
Nem beszélve arról, hogy Athena ösztönei továbbra is azt súgták,
hogy Theo szerelmes Natasába. A portré, amit róla festett, erről
árulkodott.
A konyhaasztalhoz ültek le egy csésze kávéval, és Athena egy
percig komoly arccal nézett Theóra.
– Most már nem változtat semmin, de úgy érzem, el kell
mondanom magának: a végén lett egy informátorunk. – Theót
láthatóan meglepték a szavai, és várta a folytatást. – Felkerestem
Natasát, Sztanyiszlasz barátnőjét, azzal az ürüggyel, hogy a férfival
szeretnék beszélni. Kíváncsi voltam, tud-e valamit. A hatodik
érzékem azt súgta, hogy tud. Beszélgettünk egy darabig, miközben
ő láthatóan kényelmetlenül érezte magát, és valahogy nem volt
formában. Kiderült, hogy Horvátország közelében majdnem
kalózok támadtak rájuk. Sztanyiszlasz utasította az embereit, hogy
vegyék elő a fegyvereket. AK-47-eseket tartanak a hajón, és a
legénység tudja is használni ezeket. Ezen a kis hajón láthatóan
minden van, ami kell – jegyezte meg fanyarul. – Erről mesélt
nekem, és mivel nem jutottunk semmire, menni készültem. A
lépcsőn mentünk le, nem lifttel, mert mint ahogy később rájöttem,
kamerák vannak felszerelve benne, és ő nem akarta, hogy bárki
meglássa, mit csinál.
Félúton lefelé a lépcsőn felém fordulva odasúgta, hogy a képek a
fegyverraktárban vannak, látta őket. Csak ennyit mondott. Eget-
földet megmozgattam, hogy engedélyt szerezzek a hajó
átkutatására, de a feletteseim azt mondták, ennyi nem elég hozzá. A
forrásomat nem akartam megnevezni, és ez még jobban
megnehezítette a dolgomat. Féltem, hogy mit tenne vele
Sztanyiszlasz, ha megtudná, hogy ő árulta el. Nem bízom a
fickóban, és ha a lány miatt kellene börtönbe mennie, csak az Isten
tudja, mit művelne vele. Nem akartam kockáztatni az életét.
Fiatalabb koromban elkövettem ezt a hibát egy informátorommal.
Nem lett jó vége. Azóta védem az informátoraimat.
– Látta őket? – döbbent meg Theo, a festményekre utalva.
– Ha valóban a fegyverraktárban voltak, amit zárva tartottak,
talán épp ott volt, amikor kiadogatták a fegyvereket, hogy
megvédjék magukat a kalózoktól. A lényeg az, hogy nem kaptam
meg az engedélyt, azt mondták, hogy felejtsem el. Aztán a képek
titokzatos módon visszakerültek a helyükre. Nem tudom, rájött-e
Sztanyiszlasz, hogy Natasa elárulta nekem, meglátta-e őt valaki,
vagy csak gyanította, hogy beszélt róla, amikor ott jártam. Ha
megtudta, hogy a lány látta a képeket, annyi épp elég volt neki.
Sohasem fogjuk megtudni, és nem bizonyíthatjuk rá a képek
ellopását. Mindenesetre visszakapták, feltehetőleg azért, mert
Natasa elmondta nekem, amit látott. Nem tudom. De úgy
gondoltam, tudnia kellene, hogy ennek a lánynak volt mersze ezt
megtenni. Az életével fizethetett volna érte.
– Most jól van? – kérdezte Theo aggodalmas arccal. – Látta őt
azóta valaki? – Mi van, ha Vlagyimir megölte, vagy fogva tartja a
hajóján, vagy kínozza őt? Athena szavait hallva Theót magával
ragadta a képzelete.
– Nem sokat tudok. A hajó már nincs itt, úgy hírlik, hogy a nyár
hátralévő részét Görögországban töltik, ami hihetőnek tűnik.
Utánanézhetek, ha akarja, de nem hinném, hogy ez számít bármit
is. A társam ivott pár pohárral a Princess Marina két matrózával,
mielőtt elhajóztak, ők azt mondták, hogy ez hétpecsétes titok, de
Sztanyiszlasz dobta a lányt a képek visszakerülése utáni napon.
Gyakorlatilag még aznap. A képek hajnali kettő és négy óra között
kerültek vissza, ő pedig vacsoraidőben, a rakparton szakított
Natasával. Feltehetően azt mondta neki, hogy elviszi vacsorázni, de
ehelyett közölte vele, hogy vége. Visszaküldte Párizsba, hogy szedje
össze a cuccait. Ha csakugyan rá gyanakodott, akkor a lánynak
szerencséje van, hogy elengedte, és nem csinált valami sokkal
rosszabbat vele. A jacht pár nap múlva felszedte a horgonyt, ezek
szerint már nincsenek együtt. Nem tudom, hol van most a lány, sem
azt, hogy hová mehetett. Talán visszament Oroszországba.
– Kétlem – válaszolta elgondolkodva Theo, visszaemlékezve
arra, amit Natasa ebéd közben az ottani életéről mesélt. Ismerte a
párizsi címet, de nem tudta a lány telefonszámát. Natasa akkor nem
adta meg neki, és azóta sem kereste őt.
– Tényleg úgy gondolja, hogy Sztanyiszlasz dobta őt?
– Azt mondják. A hajó legénysége nagyon megdöbbent. Nyolc
éve együtt voltak, és nagyon rendes nőnek tartották. Úgy mesélték,
hogy miután Sztanyiszlasz közölte vele, hogy vége, otthagyta a
rakparton, beszállt a segédhajóba, és úgy ment vissza a jachtra,
hogy vissza sem nézett. Ezek hidegvérű fickók, kőből van a szívük.
Egy pillanat alatt képesek megölni valakit. Nem kedvelem ezt a
típust.
– Én sem – bólogatott Theo. – Köszönöm, hogy ezt elmondta.
– Talán tudott arról, amit a lány tett, és megijedt. Vagy felébredt.
Nem hinném, hogy szeretne börtönbe vonulni. De ha csak gondolta,
hogy Natasa mondhatott nekem valamit, akkor is tudta, hogy többé
nem bízhat meg benne. És az olyan lányok, mint ő, sok mindent
látnak abból, ami az ilyen fickók körül zajlik. Nem engedhet meg
magának egy olyan nőt, aki beszél a rendőrségnek.
Theo ismét bólintott, aztán kisvártatva Athena felállt, és sok
szerencsét kívánva neki elment. Hazafelé menet beugrott az
irodába, ahol még ott találta Steve-et.
– Ez gyorsan ment – nézett rá meglepetten Steve. – Nem történt
semmi? – Arra számított, hogy Athena órákig ott lesz, ha Theónak
bejön, vagy ha Athena hajt rá a fiúra.
– Nem, az égvilágon semmi. Feláldoztam magam egy bimbózó
szerelemért. – Voltaképpen ezért ment el. Ha Theo szerelmes
Natasába, ahogy gyanította, joga volt tudni, mit tett érte a lány, és
milyen árat fizethetett azért, amit tett. Athena elmondott neki
mindent, amit tudott. A többi már a fiú dolga. Az információt
ajándéknak szánta.
Theo aznap éjjel sokáig ült Natasán gondolkodva, és azon
töprengve, hogy mit kezdjen azzal, amit megtudott: hogy Natasa
súgta be Vlagyimirt, hogy már nincs a jachton, hanem valószínűleg
Párizsban van, és hogy Vlagyimir véget vetett a vele való
kapcsolatának. Remélte, hogy a lány jól van.
Az ágyában forgolódva egyre az járt a fejében, hogy el kellene
utaznia Párizsba, és megpróbálni találkozni vele. Persze ha a lány
kapcsolatot akart volna teremteni vele, akkor felhívta volna. De
nem hívta fel. Lehet, hogy kényelmetlenül érezte volna magát, vagy
talán nélkülözött. Theo alig aludt valamit az éjjel, és már éppen
eldöntötte, hogy elmegy Párizsba, amikor anyja telefonált.
Elcsúszott a műteremben lévő lépcső utolsó fokán, és kificamította a
bokáját. Már járt az ügyeletén, és most azt kérdezte, hogy tudná-e
helyettesíteni egy hétig. Rettentően fáj a lába., nem tudja használni.
Az orvos mankót adott neki.
– Persze, maman – felelte Theo. Egy hét múlva is elmehet
Párizsba, és mialatt anyja Gabriellel Olaszországban volt, jól belejött
az étterem vezetésébe. Most nem is bánta annyira, mint régebben. –
Van valamire szükséged?
– Nincs, Gabriel lesi minden kívánságomat.
Theo addigra eldöntötte, hogy mihelyt anyja újra munkába áll az
étteremben, elrepül Párizsba, hogy találkozzon Natasával, és
megköszönje neki, amit tett. Nem voltak illúziói azzal kapcsolatban,
hogy most majd valami elkezdődhet köztük, még ha nincsenek is
már együtt Vlagyimirral. Ma már többet megértett a lány életéből,
és hogy mennyire alkalmatlan volt a „rendes” emberekkel való
együttélésre. Lehetett az Vlagyimir, vagy valaki más, azt az életet,
amihez hozzászokott, egy Vlagyimirhoz hasonló férfi oldalán fogja
megtalálni, ha ugyan nem találta meg máris. Remélhetőleg az a férfi
kedvesebb lesz, és kevésbé veszélyes, mint Vlagyimir volt. Ezt
Natasa érdekében remélte. Ő csak lehetőséget szeretne kapni, hogy
megköszönje, amiért volt bátorsága szólni. Ennél nagylelkűbb és
bátrabb cselekedetet eddig még senki sem vállalt őérte. Azt már
nem lehetett megállapítani, hogy Vlagyimirt ez késztette-e arra,
hogy visszavitesse a festményeiket, de Theo mindenképpen meg
szerette volna köszönni neki. Ennyivel tartozik neki.

15. fejezet

Az Avenue Montaigne-i lakásban töltött utolsó héten Natasának

annyi dolga volt, hogy nem sok ideje maradt az érzelmeivel
foglalkozni. Összecsomagolta, amit magával akart vinni. A dobozok
mellett ott voltak az újonnan vásárolt ágyneműk csomagjai; ezeket
Ludmilla kimosta, így nem kell rögtön a ház közös mosógépét
használnia, mivel az új lakásában nem volt mosógép.
Már megjött az összes bútor az IKEA-ból, ezeket együtt fogják
összeszerelni Dimitrijjel. A kiköltözése előtti napon az aukciósházak
ígéretükhöz híven mindent elvittek, amit el akart adni. Olyan sok
volt, amit kihordtak a ruhaállványokról, hogy megtöltöttek egy
egész furgont. Nem búsult, látva, hogy jóformán a teljes ruhatárát
elviszik. Az eredeti dobozaikban lévő Birkin-táskák oszlopokban
álltak a kocsi hátuljában, akárcsak a soha nem hordott márkás cipők
dobozai.
A költözése napjára kocsit rendelt, hogy elszállítsa a bőröndjeit,
azt a pár dobozt és a portréját. Eljött Dimitrij, az ezermester, hogy
segítsen kihordani és a kocsiba berakodni a holmikat. Natasa kezet
fogott Ludmillával, és köszönetképpen jókora borravalót adott neki,
amiért az elmúlt hetekben a segítségére volt. Ludmilla láthatóan
elégedett volt az összeggel. Elmenőben Natasa benézett a
házmesternőhöz, és neki is köszönetét mondott. Az új címét nem
adta meg neki. Nem várt postát, eddig még soha nem jött levele.
Nem voltak rokonai, sem barátai, még emailt is csak ritkán kapott
és írt. Tudta, hogy a Vlagyimir bankszámlájához tartozó
hitelkártyáját visszavonták. Az újon, amit a bankjától kapott, kis
összegű limit volt, szemben a korlátlan hitellel rendelkezővel, amit
Vlagyimirtól kapott.
Amikor megérkezett az új lakásba, Dimitrij nyomban
hozzáfogott az IKEA-bútorok – az ágy, a fiókos szekrény, a
ruhásszekrény és az íróasztal – összeállításához. A világos, modern,
fiatalos bútorok derűssé tették a lakást. A kandalló fölé ő maga
akasztotta fel a portréját.
Dimitrijjel egymás között oroszul beszéltek. Mire mindennel
elkészültek, késő éjszaka lett. Natasa végignézett a lakáson, és
megállapította, hogy fantasztikusan néz ki. Vett virágot és két
vázát, s végül az egyiket, tele színes virágokkal, a kisasztalra
állította. Helyükre kerültek a lámpák, a két kényelmes fotel és egy
szép, bőrrel bevont kanapé. Esténként jó lesz hazatérni ebbe a
kényelmes, melegséget sugárzó otthonba, gondolta. Dimitrij
nevetségesen kis összeget kért a munkájáért, Natasa pedig
megköszönte, és bőkezűen megtoldotta a munkadíját.
Egy hónapjába telt, mire mindent megszervezett, de megcsinálta,
és most úgy érezte, mintha minden szálat elvágott volna, ami a
múltjához kötötte. Vlagyimirról nem hallott semmit, és nem is várt
tőle semmit. Jurijt nem kereste meg, és nem is szándékozott
megkeresni. Volt otthona, volt annyi pénze a bankban, amiből egy
darabig elélhetett, és ha elkelnek a holmijai, akkor még több lesz.
Továbbra is érvényben maradt, hogy munkát kell keresnie, de
tudta, hogy őszig úgysem talál. Nyáron, júliusban és augusztusban
mindenki szabadságon volt, a galériák többsége bezárt. Arra is
gondolt, hogy beiratkozik az Ecole du Louvre egyik
művészettörténeti kurzusára. Úgy érezte magát, mintha
újjászületett volna. A régi élete néhány ruhadarabot leszámítva
nyomtalanul eltűnt.
Amikor az új lakásban töltött első éjszakán körülnézett, úgy
érezte, hogy hazaérkezett. Nem kellett ehhez az Avenue
Montaigne-en laknia, sem egy százötven méter hosszú jachton, sem
egy meseszép villában St. Jean Cap-Ferrat-ban, sem egy londoni
házban. Itt minden megvolt, amire szüksége van, és minden az övé
volt. Lesznek majd percek, amikor megrohanja az aggodalom, de
akkor emlékeztetni fogja magát, hogy képes önmagáról
gondoskodni, és ha most még nem is tud mindent, idővel meg fogja
tanulni.

Az elképzeltnél egy héttel tovább tartott, mire Maylis újra lábra

tudott állni. Mihelyt rendbe jött, és visszament az étterembe, Theo
jegyet váltott a másnapi párizsi járatra. A történet már rég véget ért,
de ő még úgy érezte, köszönettel tartozik Natasának. És
személyesen akart köszönetét mondani neki. Augusztus első hete
lévén Párizs kihalt volt. Az üzletek és éttermek bezártak, az utcákon
jóformán senki sem járt. Alig volt forgalom. Mint egy kísértetváros,
gondolta Theo, miközben az Avenue Montaigne tizenötös számú
háza felé lépkedett a hőségben. Anyjának nem mondta meg, hogy
hová megy, és arról sem számolt be neki, hogy Natasa árulta be
Vlagyimirt. Úgy gondolta, minél kevesebben tudnak róla, annál
jobb a lánynak. Semmi olyat nem akart csinálni, amivel újra
veszélybe sodorhatná – csak meg akarta köszönni, amit tett.
Amikor odaért, úgy látta, mintha a ház lakatlan volna.
Megnyomta a csengőt, de senki sem jelentkezett. Aztán becsengetett
a házmesterfülkébe. A nő kijött, és amikor Theo Natasa után
érdeklődött, gyanakodva nézett rá.
– Mit akar tőle? – kérdezte.
– Az egyik barátja vagyok – felelte Theo, kissé szabadon kezelve
a tényeket.
– Már nem lakik itt. Egy hete elköltözött.
– Meghagyta az új címét? – kérdezte csalódottan Theo.
– Nem, nem mondta meg. És ha maga a barátja, akkor tudnia
kéne. Nem tudom, hova ment. Nekem nem mondta meg.
Egyébként sem jött ide soha postája. Csak a férfinak. – Theo
bólintott; nem lepték meg a hallottak. – A költözés előtti napon
mindenétől megszabadult. Mindössze néhány bőrönddel költözött.
És egy orosz férfi ment vele. – Dimitrij eljött, hogy segítsen cipelni a
nehezebb bőröndöket.
– Mr. Sztanyiszlasz? – kérdezte Theo aggodalmasan, mire az
otthonkát és papucsot viselő házmesternő megrázta a fejét.
– Nem. Egy másik. – Ez sem okozott meglepetést Theónak.
Megmondta az anyja, amikor először beszélgettek a lányról. A
Natasa-féle nőknek olyan férfi mellé kell szegődniük, mint amilyen
a legutóbbi volt. Az életben maradásnak csak ezt a módját ismerik.
Theo nem ítélte el őt ezért. Csak reménykedett, hogy ez a mostani
jobb ember, mint Vlagyimir volt. Nem kellett hozzá sok idő, hogy
megtalálja Vlagyimir utódját. – A férfi eladta a lakást – vált
közlékenyebbé a házmesternő. – A szobalány tegnap ment el. Azt
mondta, többé nem jön vissza ide. – Theo bólintott. Szomorú volt,
amiért elkerülte Natasát. Szeretett volna elbúcsúzni tőle, és sok
szerencsét kívánni neki. De a régi életéből ide vezető minden út
zsákutcának bizonyult.
Fogalma sem volt, hol keresse, és nem volt senki, akitől
megkérdezhetné. Megköszönte a nőnek a felvilágosítást, ő pedig
becsukta az ajtót. Theo visszaballagott az Avenue Montaigne-re, és
lassan elindult az étterem felé, ahol egyszer együtt ebédelt
Natasával. Mintha ezer éve lett volna, pedig csak januárban volt.
Sok minden történt ez alatt a hét hónap alatt, és Natasa élete
teljesen megváltozott.
Elhaladt az étterem mellett, s közben mosolyogva idézte fel a
lány képét – vajon hol lehet most, és kivel?
Még aznap éjjel visszarepült Nizzába. A gépen nyaralni induló
családok ültek, sokan már strandruhát viseltek. Mind boldogok
voltak, örültek a vakációnak. Mihelyt Nizzában földet értek, Theo
kihozta a kocsiját a garázsból, és hazahajtott.

Theo a nyár maradék heteit lázas festéssel töltötte, és ha anyja

érdeklődött, azt felelte, hogy jól halad. Maylis teljes erőbedobással
dolgozott ismét. Az idei volt a legjobb nyaruk, Gabriel is sok estéjét
töltötte az étteremben. Augusztus közepén Maylis úgy döntött,
hogy szeptemberig, vagy talán tovább is, bezárja az éttermet. Ő és
Gabriel utazni fognak, de előbb szeptemberben még elmennek
Párizsba, és valamennyi időt eltöltenek Gabriel lakásában. Ez volt
az első alkalom, hogy Maylis ilyet mondott. És több mint harminc
év óta először tér vissza Párizsba. Gábriellel madarat lehetett volna
fogatni. Amióta visszajöttek Firenzéből, úgy viselkedtek, mint egy
nászutas pár. Ettől Theo is boldog volt, és készséggel megígérte,
hogy mindennap ellenőrzi az éttermet és a házat, amelyre
éjszakánként továbbra is két biztonsági őr vigyázott.
Mielőtt elutaztak, Maylis beavatta Theót a vadonatúj tervébe,
amely egy ideje már téma volt közte és Gabriel között. Arra
gondolt, hogy az év végével végleg bezárja az éttermet, és a házat
egy kis múzeummá alakítja át Lorenzo művei számára, hiszen
voltaképpen félig-meddig már most is az volt. A terv
megvalósításában Gabriel fogja segíteni.
– Szükségünk lesz valakire, aki napi szinten végzi a teendőket a
múzeumban – magyarázta Maylis. – Nem akarom teljes mértékben
ide kötni magam. Szeretnénk hosszabb időket eltölteni Párizsban, és
kedvünkre utazgatni. – Úgy beszélt, mint aki új életet kezdett, és
sokkal boldogabb volt, mint az a régi Maylis, aki oly sok éven át
gyászolta Lorenzót. És noha most is tiszteletben tartotta őt, ma már
elsősorban Gábrielre irányult a figyelme. Tyúkanyóként
tüsténkedett körülötte, amit Gabriel boldogan tűrt. Marie-Claude
izgatottan várta kettőjük szeptemberi megérkezését Párizsba.
Augusztus végén utaztak el St. Paul de Vence-ból. Maylis
örömmel tervezgette, miket fognak csinálni Párizsban, mik azok a
kiállítások, amiket meg akar nézni, múzeumok, amelyekben hosszú
évek óta nem járt, éttermek, ahová Gabriel megígérte, hogy elviszi.
És a megérkezésük másnapján, amikor már elhelyezkedtek Gabriel
kettőjüknek meglehetősen kicsi, de nagyon kényelmes lakásában,
vasárnap este együtt vacsoráztak a lányával, a férjével és a
gyerekeivel Marie-Claude-éknál. Rengeteget nevettek, viccelődtek.
Az egyik gyerek magával hozta a barátját is, ők hárman folyton
belekotyogtak a felnőttek beszélgetésébe. És ami ugyancsak nem
mellékes: a vacsora is nagyon finom volt. Maylis pásztorpitét
készített, amit az étterem séfjétől tanult, és mindenki dicsérte. Úgy
ülték körül a vasárnap esti vacsoraasztalt, mint egy népes család.
Ez volt az, amit Marie-Claude ennyi éven keresztül az apjának
kívánt, miközben Maylis Lorenzo imádatával volt elfoglalva,
megfeledkezve arról, hogy ki van mellette. Azóta felismerte, milyen
fontos számára Gábriel, ahogy a múltban is az volt, és mennyire
szeretik egymást.
– Köszönöm – súgta oda neki Marie-Claude, amikor már az
ajtóban megpuszilták egymást.
– Mit köszönsz? Én egy borzasztóan szerencsés nő vagyok –
felelte Maylis a válla fölött Gabrielre pillantva, aki épp a vejével és a
fiú unokájával beszélgetett. – Én köszönöm, hogy mindvégig
elviseltél. Vak voltam.
– Mindannyian azok vagyunk néha – mondta Marie-Claude, és
búcsúzóul még egyszer átölelte.

A szeptember mozgalmasan telt el; kiállításokat, régiségek

kirakodóvásárait és egyéb helyeket látogattak, és gyakran
beugrottak Gabriel Avenue Matignonon lévő galériájába is. Gabriel
egészsége tökéletesen helyreállt, és ettől mindketten boldogok
voltak. Azt tervezték, hogy októberben Velencébe utaznak. Közben
Maylis elárulta Gabrielnek, hogy nem szívesen megy el Párizsból,
amin a férfi jóízűt nevetett.
– Végre tudtam valami újat mondani neked – állapította meg
Maylis, aki olyan boldog és kiegyensúlyozott volt, hogy a férfi alig
ismert rá. Lorenzo szüntelen gyászolása miatt mindig ott bujkált
benne valami kimondatlan szomorúság, és ez most nyomtalanul
elmúlt: végre el tudta engedni őt. Az emlékek megmaradtak,
emlegette is olykor Lorenzót, továbbra is a munkásságának
szentelte magát, de már nem tartotta szentnek, és a róla őrzött
emlékei hitelesebbé, de ettől nem kevésbé szeretetteljessé váltak.
Most azonban maradéktalanul jelen volt Gabriel életében, és őt is
teljesen beengedte a sajátjába.
 – Nézd csak, van itt valami, amit biztosan élveznél – mondta
Gabriel egyik reggel, amikor megnézte a postáját, és Maylis kezébe
nyomott egy katalógust. Egy régebbi évjáratú és új Hermès táskák
aukciójának volt a katalógusa, amelynek a borítóján egy gyönyörű
piros táska volt látható. Ahogy Maylis végigpörgette a lapokat, a
legkülönbözőbb színű, krokodilbőrből és bőrből készült Birkin és
Kelly táskákat látott felvillanni rajtuk. Az aukciót az Hôtel Drouot-
ban, a város legelőkelőbb aukciósházában rendezték, ahol hetente
tizenöt teremben negyvenöt árverést tartottak. Gabriel szerette
végigjárni a kiállításokat, ahol előzetesen meg lehetett nézni az
árverésre kerülő tárgyakat.
– Mi lenne, ha beugranánk és körülnéznénk? – kérdezte.
– Őrület, hogy micsoda árakat írnak – felelte Maylis, sóváran
nézve a táskák becsült értékét. – Ugyanolyan drágák, mint
amennyiért a Hermèsnél újonnan meg lehet venni.
– Az aukción megvehető táskák legtöbbje is vadonatúj – jegyezte
meg Gabriel. Tájékozott volt, mivel gyakran eljárt a Drouot-ban
rendezett aukciókra. – Az egyetlen különbség, hogy nem kell három
évet várnod, hogy megkapd őket.
Maylis komoly kísértést érzett, hogy megnézze az aukciót.
A katalógust Gabriel íróasztalán hagyta, a következő hét
péntekjén pedig a férfi emlékeztette rá, hogy aznap van az aukciós
tárgyak kiállítása, nincs-e kedve elmenni.
– Szégyellem bevallani, de van – nézett rá zavartan Maylis.
– Ne legyen rossz lelkiismereted – mosolygott Gabriel. –
Megengedheted magadnak. Ha találsz egyet, ami megtetszik, vedd
meg.
Maylis tekintetét egy csodaszép fekete krokodilbőr, a katalógus
borítóján lévő piros bőrből készült, és egy sötétkék Birkin ragadta
meg. Épp olyan méretűek voltak, amilyeneket szeretett, és
hihetetlenül elegánsnak találta őket, illettek az új párizsi életéhez.
Évek óta nem vett magának új ruhát, mivel St. Paul de Vence-ban
nem nagyon volt rá szüksége, de amióta Párizsban voltak, Gabriel
együtt járta vele az üzleteket, s így már élvezte a vásárlást.
Délután elmentek a Drouot-ba, hogy a kiállításról kiállításra
rohangáló régiségkereskedők zsivajában jegyzetelve eldöntsék,
mire licitáljanak a másnapi aukciókon. És valóban nem minden tétel
volt régi. Volt itt minden, régebbi divat szerinti ruháktól a kerti
szerszámokig, katonai egyenruháktól és jelvényektől modern
bútorokig, perzsaszőnyegektől borokig, régi könyvektől kitömött
állatokig, és minden más, amit csak el lehetett képzelni. Ha valaki
keresett valamit, csak el kellett mennie a Drouot-ba, ott biztosan
megtalálta, ráadásul az árverések mindig izgalmasak voltak.
Előfordult, hogy Gabriel telefonon licitált, különösen ha
festményeket árvereztek, de élvezte a kincsvadászat izgalmát is, és
miközben teremről teremre jártak, Maylisre is ráragadt ez a fajta
izgalom. Végül megtalálták azt a termet, ahol a Hermès táskákat
lehetett megtekinteni. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak.
Maylis kijelentette, hogy neki nem tetszenek a gyémántcsatos
modellek.
– Kész szerencse, mert ötször annyiba kerülnek, mint a többi –
ugratta Gabriel.
– Nevetséges – húzta el a száját Maylis, de aztán megtalálta a
három táskát, amikre licitálni akart, és megbeszélték, hogy másnap
visszajönnek. Addigra ki fogják üríteni a kiállításnak helyt adó
termet, felállítják az összehajtható székeket és az árverési kikiáltó
pódiumát, a hosszú asztalt, rajta a telefon-készülékekkel azok
számára, akik telefonon fognak licitálni, és ugyanebben a teremben
megtartják az aukciót. A következő napra ugyanezt a tizenöt
helyiséget telepakolják újabb kincsekkel, hogy aztán másnap
megint tizenöt árverést tartsanak. Gabriel egyik kedvenc
foglalatossága volt ez, és büszke volt az itt szerzett
hadizsákmányaira. Figyelmeztette Maylist, hogy az ember könnyen
függővé válhat, amit ő készséggel el is hitt. Nagy izgalommal
készült a másnapra, amikor majd licitálni fog a három táskára. Csak
egyet akart megvenni, és nem voltak olcsók. De mind a három
tökéletes állapotban volt, úgy néztek ki, mintha vadonatújak
lennének, és az eredeti narancssárga Hermès-dobozukban várták az
árverést. Egyedül a fekete krokodilbőr táskáról feltételezte, hogy
nagyon drágán fog elkelni.
Másnap közvetlenül az aukció megkezdése után érkeztek a
helyszínre. A Maylist érdeklő tárgyak kicsivel később kerültek
sorra, úgyhogy egyelőre csak figyelték a máris élénken zajló
árverést. A kisebb tárgyakkal kezdték, majd á régebbi, kevésbé
izgalmas kézitáskák következtek. A krokodilbőr Birkinek voltak az
aukció pièces de résistance-ai, légértékesebb darabjai, ezeket tehát
későbbre tartogatták, hogy itt marasztalják az embereket.
Elsőnek, félórával később, a sötétkék bőrtáskát mutatták fél.
Nagyon elegáns darab volt, a licitálás följebb ment, mint ahogy
Maylis számított rá. Először félénken tartotta fel a kezét, de aztán
egyre bátrabb lett, és Gabriel mosolyogva figyelte. Végül ő lett az
alákínáló, és így nem lett az övé a táska. Ekkor odasúgta
Gabrielnek, hogy a piros bőrre vagy a fekete krokodilbőrre
tartogatja az erejét, mert azt jobban ki tudná használni, mire a férfi
helyeslőn bólintott.
Eközben Maylis meglátott egy ismerős arcot a másik széksorban.
Egy fiatal nő volt, vastag sötétkék gyapjúkabátban, befont hajjal.
Egyszerűen, de elegánsan volt felöltözve, és Maylis először nem
tudta hová tenni. Mialatt nézte, a fiatal nő nem licitált semmire, de
feszülten figyelte az árverést. Pár perc múlva aztán Maylis rájött, ki
ez a nő, és miközben a fejével feléje intett, odasúgta Gabrielnek:
– Ott van Sztanyiszlasz szeretője. Meglep, hogy itt vásárolja a
táskáit. Az a férfi mindent megvenne neki, amit csak megkíván.
– Mindenki szereti az alkalmi vételt – súgta vissza a férfi, noha a
teremben röpködő számok mindent jelentettek, csak nem olcsó árat.
És valahányszor az ár az egekbe emelkedett, különösen a
gyémántcsatos táskáknál, Maylis látta, hogy Natasa elégedetten
mosolyog. De egyszer sem licitált, csak leírta a kezében tartott
katalógusba azt az árat, amelyet a kalapács leütött. Maylis erről is
tudósította Gabrielt, aki erre már maga is megnézte a fiatal nőt.
Natasa nem vette észre őket, túlságosan lekötötte a figyelmét a
licitálás.
– Nem vásárol – súgta Gabriel Maylis fülébe. – Azt hiszem, elad.
– Tényleg? – lépődött meg Maylis. – Hát ez érdekes.
– Meglepődnél, ha látnád, hány ismert ember jár ide venni és
eladni.
– Na, neki biztos nincs szüksége arra, hogy eladjon – jegyezte
meg Maylis.
– Lehet, hogy a férfi nem ad neki elég zsebpénzt – suttogta
Gabriel. – Hallottam, hogy sok orosz lány eladogatja azokat az
ajándékokat, amiket kap. Egy vagyont kapnak értük. Jön egy férfi,
akit alig ismernek, ajándékba vesz nekik egy krokodilbőr Birkin
táskát, ők meg az első adandó alkalommal eladják, így jutnak
pénzhez.
– De ő nem egy prostituált, az ég szerelmére, hanem a nője. És az
öltözködéséről ítélve az a férfi nagyon bőkezűen bánhat vele.
Tetőtől talpig divattervezők holmiját viseli. – Gabriel odapillantott
Natasára, aki az ő szemében olyannak látszott, mint akármelyik
farmerban futkosó diáklány. Nagyjából tizenhat évesnek nézte. –
Na jó, ma talán nem – ismerte el Maylis –, de amikor eljöttek az
étterembe, a legújabb divat szerinti haute couture volt rajta. Ide
biztos inkognitóban jött, és igyekszik diszkréten viselkedni.
A következő tétel az egyik nagyágyú volt, egy újabb
gyémántcsatos krokodilbőr Birkin táska. Két nő harcolt érte, és
amikor a kalapács lecsapott, kétszeres árnál tartottak, mint
amennyiért az eddigiek keltek el. Natasa arcán széles mosoly
látszott – ez igazolta Gabriel gyanúját, hogy mi okból van itt, és
most már Maylis is egyetértett vele. Egészen biztos, hogy eladott.
Ekkor következett a piros táska, amit Maylis meg is szerzett, és
boldogan nézett Gábrielre. Jó vétel volt.
– Mondtam én, hogy rá fogsz kapni – kuncogott a férfi.
A fekete krokodilbőr táskánál bátortalanul licitált, és ki is esett
elég hamar. A kalapács egy jóval magasabb árnál készült lecsapni,
amikor meglepetésére Gabriel a magasba emelte a kezét. A táska az
övé lett, Maylis pedig tátott szájjal bámult rá. Gabriel egy vagyont
fizetett a táskáért.
– Hát ez meg mi volt?
– Remekül fog mutatni a kezedben, amikor itt vagy velem –
felelte a férfi. Amikor az aukció véget ért, beálltak a sorba, hogy
kifizessék, majd átvegyék az eredeti dobozukba visszarakott két
táskát. Mialatt várakoztak, Maylis ismét megpillantotta Natasát.
Másként nézett ki, mint annak idején, az étteremben. Nem volt
kisminkelve, és elvegyült az emberek között. Maylis
körbepillantott, Vlagyimirt keresve, de őt nem látta. Hirtelen eszébe
jutott, vajon a férfi tud-e arról, hogy Natasa idejött eladni a
Birkinjeit. Furcsának találta a dolgot. És azt is, hogy Natasa nem
vett semmit, csak visszatette a katalógusát abba a sima fekete bőr
Birkin táskába, amivel jött, majd felhajtotta a kabátja gallérját, és
arcán elégedett mosollyal elsietett.
– Kíváncsi lennék, mi ez az egész – szólt oda Gábrielnek, majd
még egyszer túláradó hálával megköszönte az „esztelen
költekezését”. De rögtön utána eszébe jutott valami, és megint
Natasával kapcsolatban. – Szerintem nem kellene megmondanunk
The-ónak, hogy láttuk a nőt – mondta halkan. – Egy darabig kínozta
magát miatta, és egészen a rögeszméjévé vált ez a számára
elérhetetlen lány. Úgy látom, végre kigyógyult belőle, nem
szeretném, ha újrakezdődne az egész.
– Én egy szót sem szólok róla – bólogatott Gabriel. – Ígérem. De
a lány tényleg gyönyörű.
– Persze hogy az. Végtére is egy milliárdos szeretője, és mindig is
az lesz. Ez már csak így működik.
Egy Theo-féle fiú nem sokra menne vele. – Theo szigorúan véve
már nem volt fiú, harmincegy éves férfi volt. – És a megszállottság
furcsa dolog. Egy gyönyörű portrét festett róla, gondolom, oda is
adta neki.
– Emlékszem rá. Én mondtam neki, hogy vigye föl a kiállításra.
Ez volt az egyik legjobb képe. Egy festő számára a megszállottság
akár hasznos is lehet.
– Csak nem az életében. – Maylis szerette volna boldognak tudni
a fiát, nem pedig szenvedni látni egy számára elérhetetlen nő miatt.
Esze ágában sem volt tehát elmondani neki, hogy látta őt. És akár
vásárolt, akár eladott itt, semmi köze nem volt hozzájuk.
Maylis is elégedetten hagyta el az Hôtel Drouot-t. A táska,
amelyet Gabriel vett neki, meseszép volt, és láthatóan vadonatúj.
– Szeretem a Drouot-t – jelentette ki boldogan már a taxiban.
Gabriel megígérte neki, hogy újra eljönnek ide. Párizs, mint
kiderült, nagyon is szórakoztató város.

Hazafelé a metrón Natasa mosolyogva nézegette a katalógust.

Abból, amit a mai árverésen keresett az imént, hosszú ideig ellesz.
Lassanként egyre inkább kezdte biztonságban érezni magát. Jól
indult az új élete.

16. fejezet

Ahogy az Avenue Montaigne-i lakással tette, Natasa ugyanúgy

csinosítgatta a rue du Bacon lévő pici lakását is, csak jóval kisebb
méretekben. A Drouot-ban talált pár szokatlan tárgyat,
nevetségesen alacsony áron néhány jádekövet, amit a
könyvszekrényében helyezett el, egy gyönyörű olasz asztalt
székekkel a konyhába, sőt még egy-két festményt is. Egyik sem volt
drága, de jól néztek ki, és most az olcsó tárgyakat is ugyanazzal a rá
jellemző stílusérzékkel helyezte el a lakásban, mint korábban a
méregdrágákat, így teremtve meg azt a hangulatot, amelyben jól
érezte magát.
Az elegáns ruhái minden várakozását felülmúlóan jó áron keltek
el a Drouot-ban, és már volt annyi pénze a bankban, hogy jó
darabig nem kellett aggódnia a megélhetése miatt. Egyébként is úgy
tervezte, hogy dolgozni fog. Az új évet azzal akarta kezdeni, hogy
komolyan nekilát az álláskeresésnek. Összeszedett annyi pénzt,
hogy néhány hónapig eléldegélve próbáljon alkalmazkodni az új
életéhez.
Rendkívüli módon élvezte a huszadik századi modernizmussal
foglalkozó kurzust, amire beiratkozott. A héten kezdődtek az
előadások, és már az elsőn látszott, hogy a kurzus olyan lesz,
amilyennek várta. Minden dolga jól alakult, és napról napra mind
jobban magára talált. Még szégyellte azt, amit az elmúlt években
csinált, ahogy élt – akkor nem érezte azt, amit most: hogy
prostituálta magát. Meg kellett tanulnia megbocsátani magának, és
továbblépni. De legalább a mostani életére büszke lehetett. Most
mindent elölről kellett kezdenie. És az igazsághoz hozzátartozik,
hogy Vlagyimir nélkül sohasem tudott volna eljönni Moszkvából,
valószínűleg elvitte volna a betegség vagy a kilátástalanság.
Nem hiányolta azokat a ruhákat és ékszereket, amelyeket
eladott, sem a Vlagyimir melletti életét. Nem hallott felőle, amióta
otthagyta őt a rakparton.
És örült, hogy egyszer sem futott össze Jurijjal. A férfi nem
ismerte az elérhetőségeit, így nem kellett attól tartania, hogy
megismétli az ajánlatát. Vett egy új telefont, méghozzá titkos
számmal, amit sohasem használt, mivel nem volt senki, akit
felhívhatott volna, csak arra kellett, hogy szükség esetén legyen. És
noha már nem volt Vlagyimir, továbbra is teljes elszigeteltségben élt
a világban. Még nem voltak barátai, az elmúlt négy hónapban azzal
volt elfoglalva, hogy megépítse a fészkét. Majd megjön a többi is
idővel.

Theo a nyár elmúltával lankadatlanul folytatta a festést, mígnem

Jean Pasquier októberben megkereste azzal, hogy jöjjön el hozzá
Párizsba, és tárgyaljanak egy új kiállításról. Megkérdezte, mit
gondol, van-e ehhez elegendő új munkája, s a fiú azt felelte, hogy
van. Jean februárra gondolt. Az első kiállítása olyan jól sikerült,
hogy kár lenne elveszíteni a kezdeti lendületet, állítsa ki
mihamarabb az új képeit.
Azon az októberi napon a megbeszélés végeztével elmentek
vacsorázni, és közben megállapodtak a kiállítás időpontjában. Most,
hogy újra látta a galériát, Theónak eszébe jutott a Natasáról festett
portréja, és eltűnődött, vajon hogy van a lány, boldog-e az új orosz
pasijával, akit a házmesternő említett. Sivár élet lehet, gondolta.
Mindörökre egy aranykalitkába zárt madárként fog élni, de persze
csak ezt az életet ismeri. Ami fényévekre van az ő mostanában csak
a munkára összpontosító életétől.
Hosszú idő kellett ahhoz, hogy kigyógyuljon Natasából. Egy
darabig szabályosan rosszul lett, amikor meglátta őt Vlagyimirral,
és teljesen megzavarodott, ha összefutottak valahol. Milyen bolond
voltam, gondolta most. Ő afféle jelenés, délibáb, ábrándkép volt az
életében, egy álombéli alak, aki csak a vásznon élt számára, a való
világban nem. Igaza volt az anyjának, kis híján elvesztette a józan
eszét és a szívét. De végül megőrizte mindkettőt, így most erősnek
érezte magát, aki gond nélkül tud összpontosítani a munkájára. És
Inez óta, már kilenc hónapja nem volt nő az életében. Cannes-ban
találkozott vele szeptemberben egy tárlaton, ahol Inez elmondta,
hogy jár valakivel, akinek van két gyereke, és látszott rajta, hogy
nagyon boldog.
Péntek este volt, amikor együtt vacsorázott Jean Pasquier-val, és
másnap, szombaton esett az eső. A nizzai gép indulásáig nem volt
semmi dolga. Anyja és Gabriel Velencébe utaztak, ahogy
eltervezték, aztán még egy hónapra vissza akartak jönni Párizsba, s
csak azután szándékoztak visszatérni St. Paul de Vence-ba. Az
étterem továbbra is zárva volt, Maylis csak karácsonykor akarta egy
rövid időre újra kinyitni, hogy utána végleg bezárja, és múzeummá
alakítsa át. Ez a mostani vakáció lesz a búcsújuk a Da Lorenzótól és
hűséges törzsvendégeiktől. Keserédes utolsó fejezete lesz ez egy
kalandnak, amely jó szolgálatot tett az anyjának, de már kész volt
továbblépni, mielőtt örömből teherré válna. Ő és Gabriel a
szabadságra szavaztak, hogy legyen idejük egymásra, amíg még
élvezni tudják az együtt töltött időt, és azt tehessék, amihez kedvük
van.
Anyja felhívta Theót Velencéből, és a hangja úgy csengett, mint
egy fiatal lánynak. Elmesélte, menynyire élvezték az árverést a
Drouot-ban, és mivel Theónak nem volt semmi dolga, úgy döntött,
hogy délután, mielőtt kimenne a reptérre, ő is beugrik és körülnéz.
Átvágott a sötét, gótikus stílusú festmények termén, majd egy
másikon, ahol pop-art képeket raktak ki a falakra, aztán következett
egy szörnyű mázolmányokkal tele helyiség, és megint egy,
amelyben mintha egy nagyanyó padlásáról hordták volna le a
képeket, csipkés térítőkét, régimódi bundákat és csöppnyi, ódivatú
cipőket. Külön teremben kaptak helyet a páratlan szépségű
porcelánok, köztük egy negyvennyolc személyes, királyi címerrel
ellátott étkészlet, egy másik helyiségben fotókat lehetett látni,
amiket már érdekesebbnek talált, s innen egy olyan szobába jutott,
ahol szobrokat, kitömött állatokat és néhány jó képet állítottak ki. A
becsült értékek elég alacsonyak voltak, és ahogy ballagott a többiek
után, egy sarkon befordulva majdnem összeütközött egy fiatal
nővel. Már éppen bocsánatot akart kérni, amikor elakadó lélegzettel
ismerte fel.
– Ó, istenem… Natasa… Nem esett baja? – Egyszerre kiáltottak
fel, és Natasa elnevette magát.
 – Nem figyeltem, merre megyek – ismerte be, láthatóan
meglepődve azon, hogy Theót itt látja.
– Én sem. – Fiatalnak, üdének és boldognak látta a lányt. Úgy
látszik, jól alakult az új élete. Nem volt kifestve, és a haja nedves
volt az esőtől.
– Mit csinál itt? – kérdezte a lány kíváncsian.
– Próbálom agyonütni az időt estig. Akkor indul a gépem. A
galériásomnál jártam. Egy újabb kiállítást akar rendezni a
képeimből februárban. De most nem készült magáról portrém –
tette hozzá tréfálkozva, és a lány nevetett.
– Gyönyörűen néz ki az új lakásomban. A nappaliban van, a
kandalló fölött.
– Hol lakik? – kérdezte Theo, és elképzelte valami fényűző
szállodai lakosztályban, amelyet az új barátja vett ki neki. Valami
olyasmiben, mint az Avenue Montaigne-en lévő volt.
– A hetedik kerületben.
Theo arca elkomolyodott.
– Kerestem a nyáron, hogy köszönetet mondjak. De mivel be
kellett segítenem anyámnak az étteremben, későn értem ide.
Addigra már elköltözött. Athena, a rendőrnő, elmondta nekem,
hogy mit tett. Ez hihetetlenül bátor cselekedet volt magától. Örülök,
hogy nem lett belőle baja. – Natasa mosolyogva hallgatta, és nem
volt benne biztos, hogy valóban megtörtént az, amit a fiú mond, de
tény, hogy a rossz dolgok végül jóra fordultak. Un mai pour un bien,
ahogy a francia mondja. – Már nincs együtt Vlagyimirral? – Inkább
állítás volt, mint kérdés, mivel tudott a dologról.
– Nem vagyok – rázta meg a fejét Natasa.
Theo nem akarta megmondani, hogy a régi házban a
házmesternőtől hallott az új orosz pasijáról. Nem akarta a nőhöz
hasonlóan pletykás színben feltűnve azt a látszatot kelteni, mintha a
háta mögött kibeszélték volna. De most valahogy másképp, jobban
nézett ki, fiatalabbnak és boldogabbnak látszott. Lazábbnak. Nem
kérdezte őt az új barátjáról, és igazából nem is akarta tudni. Elég
volt, hogy látja, minden rendben van vele, nem történt semmi baja.
És most végre megköszönte neki, amit három hónappal ezelőtt nem
tudott.
– Sokat utazik? – kérdezte, mert nem akarta még elengedni a
lányt. Most nem szédült, és nem érezte rosszul magát, amikor
ránézett. Nem sajgott a szíve, amiért nem kaphatja meg, amire
vágyik. Már elfogadta, és belenyugodott.
– Már nem.
– Lejár még délre?
– Nem – válaszolta egyszerűen Natasa; ő is örült, hogy látja
Theót.
– Ezúttal nincs jacht?
A lány furcsának találta a kérdést, és fürkészve nézett rá.
– Hogy érti azt, hogy „ezúttal”?
– Úgy értem… tudja… szóval… ha van valaki más Vlagyimir
után.
– Nincs – válaszolta nyugodtan Natasa. – Miért lenne?
– Azt gondoltam… – Tovább már nem kerülgethette a forró
kását. – Amikor kerestem, hogy megköszönjem, amit tett, a
házmesternő az Avenue Montaigne-en azt mondta, hogy egy orosz
férfival ment el.
A lány hangosan felkacagott.
– Az ezermesteremre, Dimitrijre gondolhatott. Ő segített a
költözésnél. Egyedül élek egy akkora lakásban, mint egy
levélbélyeg. A maga portréja a legnagyobb tárgy az otthonomban. –
És ahogy ezt mondta, büszkeség látszott az arcán.
– Nincs jacht? – döbbent meg Theo.
– Nincs jacht – bólintott Natasa, és mindketten elmosolyodtak.
– Elnézést kérek a feltételezésemért. Csak azt hittem…
– Azt hitte, hogy áthurcolkodtam a következő Vlagyimir-féléhez.
Kaptam ilyen ajánlatot – vallotta be becsületesen. – De úgy
döntöttem, felhagyok azzal, hogy egy életmódért cserébe eladjam a
lelkemet. Vlagyimirral nem éreztem, hogy ezt tettem volna.
Véletlenül adódott az, hogy kicsoda ő, és milyen életet biztosít
nekem. Már nem akarom ezt. Különben is – tette hozzá megcsillanó
szemmel –, a másik fickó jachtja túl kicsi volt. Csak hatvan méter
hosszú. De ettől eltekintve remek ajánlat volt. Harmincmillió egy
svájci bankszámlán, és még harminc, ha szülök neki egy kisbabát.
Egy hónappal azután, hogy Vlagyimir kirúgott, és otthagyott
Antibes-ban a rakparton, máris visszakerülhettem volna oda, ahol
voltam. De már nem csinálok ilyet.
– Kirúgta? – szörnyedt el Theo.
– Nem szó szerint. Lekísért a hajóról, aztán elment. Jól vagyok –
mosolygott Theóra. – Komolyan. Mindent elterveztem. És többé
senki sem kényszeríthet rám szabályokat, nem mondhatja meg, mit
csináljak, mit vegyek fel, mikor jöjjek és mikor menjek, kivel
beszélhetek, vagy mikor menjek ki a szobából. – Őt magát is
sokkolta, amikor tudatosult benne, hogy Vlagyimir milyen
mértékben uralkodott felette. Tudta, hogy ez többé nem történhet
meg vele.
– Miért nem hívott fel? Miattam tette ezt magával?
– Talán… ki tudja? Úgy gondolta, hogy elárultam, és igaza volt.
Elárultam. Meg kellett tennem. Olyan gonoszság volt az, amit
elkövetett, nem hagyhattam, hogy ezt tegye magával. És lehet, hogy
egyébként is ez lett volna a vége. Ő ilyen ember. – Azon az
éjszakán, amikor nem volt hajlandó eladni neki azt a képet, Theo
látta, hogy Vlagyimir milyen dühös tud lenni. A képlopás volt a
bosszúja. – Azért nem hívtam fel – folytatta a lány –, mert nekem
kellett kitalálnom, hogy mit akarok csinálni, ki akarok lenni, hogy
akarok élni, és tisztáznom kellett magamban, hogy mit csináltam az
elmúlt nyolc évben. Sok mindenen el kellett gondolkodnom, és nem
akartam, hogy bárki segítsen ebben. Leszámítva az ezermester
Dimitrijt – nevetett Theóra. – Nagyszerű ember. Ő szerelte össze az
összes IKEA-bútoromat.
– IKEA-bútorai vannak? Azt látnom kell – derült fel Theo arca.
– Ha legközelebb Párizsban jár, eljöhet hozzám vacsorára, csak
előbb meg kell tanulnom főzni.
Theo rámosolygott. Az anyjának nem volt igaza, és neki sem.
Natasa nem élt együtt egy újabb orosz milliárdossal. Egyedül élt.
– Nem akar meginni velem egy kávét valahol, mielőtt elindulnék
a repülőtérre?
Natasa kis habozás után bólintott. Együtt hagyták el a Drouot-t.
Ömlött az eső, de a következő sarkon fogtak egy taxit, és Theo
annak a bisztrónak a címét adta meg, ahova néha Gabriellel járt.
Amikor odaértek, futva igyekeztek be az eső elől, leültek hátul egy
asztalhoz, és kávét rendeltek. Theo szendvicset is kért, és
megkérdezte Natasától, enne-e valamit, de ő azt felelte, hogy nem.
Két órán keresztül beszélgettek a fiú képeiről, arról, hogy az anyja
be akarja zárni az éttermet, és állandó múzeummá akarja
átalakítani, hogy most voltak Gabriellel Párizsban, amit végre
felfedezett magának. Elmesélte azt is, hogy jó látnia anyja
megváltozását.
– Egyes emberek nagyon későn eszmélnek fel. De ő legalább már
felébredt – összegezte, mire Natasa bólintott.
– Nagyon rendes férfi lehet – jegyezte meg szelíden a lány.
– Az. És mindig jól bánt anyámmal. Sokkal jobban, mint annak
idején az apám. Apám zseni volt, és sokszor viselkedett
lehetetlenül. Gabriel olyan ember, amilyennek mindenki szeretné az
apját. Végtelenül kedves fickó. És jól kijön az anyámmal. – Theo
ekkor témát váltott. – És most mit fog csinálni? – kérdezte, mire a
lány egy percig elgondolkodott.
– Azt még ki kell találnom. Lakásom már van. Járok a Louvre
egyik kurzusára. Mindent eladtam, amit Vlagyimirtól kaptam, így
most van miből élnem, és van valamennyi félretett pénzem is. Most
munkát keresek, de előbb el akarom végezni a Louvre tanfolyamát.
Egyelőre ez minden, amit tudok.
– Párizsban akar maradni?
– Talán… valószínűleg… igen… azt hiszem. – Natasa ismét a
fiúra mosolygott, üdén, mint egy fiatal lány, és ő visszamosolygott
rá.
– Anyám keresni akar valakit, aki működtetné helyette a
múzeumot. Nem akarja úgy lekötni magát, ahogy az étteremmel
tette. Hosszú ideig élvezettel csinálta, de most már szabad akar
lenni, hogy együtt lehessen Gábriellel.
– Én is. Úgy értem, én is szabad akarok lenni. Nyolc évig robot
voltam, rabszolga. Egy csinibaba, akit a pasija öltöztetett és
mutogatott, hogy még jobb színben tüntesse fel magát. Soha többé
nem tudnám csinálni. Néha megrettenek, amikor nem tudom,
mihez fogok kezdeni, vagy hová tartok. De aztán emlékeztetem
magam, hogy majd ki fogom találni. Hiszem, hogy képes leszek rá.
Nem olyan rossz a helyzetem, mint tizenkilenc éves koromban,
amikor Vlagyimir rám talált. Akkor semmim sem volt. Most
huszonhét vagyok. Meg fogom oldani.
– Én harmincegy vagyok, és gyakran felteszem magamnak
ugyanezeket a kérdéseket – mondta Theo vidáman. – Mintha
mindenki jobban tudná, mint én. Közben lehet, hogy senki sem
tudja, hogy mit csinál.
– Én igyekszem rájönni, hogy mit akarok. Ne más mondja meg,
hogy mit csináljak. – Ez nagyon új dolog volt: önállóan dönteni.
Eddig még nem csinált ilyet.
– Fel fog hívni, ha szüksége lesz segítségre, Natasa? – kérdezte
Theo elkomolyodva. Tudta, mennyire egyedül van a lány, hogy
nincs sem családja, sem barátai. Ezt régebben, még akkor mondta el
neki, amikor együtt ebédeltek.
– Lehet. Nem tudom. Megőriztem a telefonszámát, a biztonság
kedvéért. De nem akartam felhívni. – Theo el tudta képzelni, milyen
ijesztő lehetett az elmúlt négy hónap, miután Vlagyimir kiadta az
útját azok után, hogy évekig védelmezte és teljes mértékben
uralkodott felette. De látszott, hogy Natasa jól vette az akadályokat,
és ezért csak csodálni tudta.
– Először is nem akartam senkivel sem beszélni, és nem akartam,
hogy bárki is segítsen. Nekem kellett végigcsinálnom, önmagamért.
És azt hiszem, jól csináltam. Bizonyos dolgokat még nem sikerült
kitalálnom, például hogy mit fogok dolgozni, de van időm.
– Gondolkozzon rajta, hogy eljönne-e dolgozni a múzeumba.
Biztosan érdekes munka lenne, feltéve, hogy szívesen élne délen. –
Erről megint eszébe jutott valami. – A ház jelenleg üresen áll. Hat
hálószoba van az emeleten. Anyám régebben nagy ritkán kiadta
őket. Ha el akarna tölteni ott valamennyi időt, vagy szüksége lenne
egy helyre, vagy csak lejönne, hogy egy nyugodt helyen
gondolhassa végig a dolgokat, ott ellehet, ameddig csak kedve
tartja. A télen már senki sem fogja használni azokat a szobákat,
legfeljebb képraktárnak, esetleg egyiket-másikat irodának. Jöjjön,
amikor csak akar. Még beszélnie sem kell velem. Én a saját
házamban lakom, pár mérfölddel odébb. Nem zavarnám, anyám
pedig a régi műteremben lakik, vagy újabban itt, Párizsban. Az
egész ház a magáé lenne, és két biztonsági őr védelme alatt élne.
– Kedves, hogy ezt felajánlja – felelte Natasa, de Theo érezte,
hogy nem akarja szaván fogni. Meg akarja őrizni a függetlenségét.
– Van egy telefonszáma, amelyen felhívhatom? – kérdezte Theo
óvatosan. – Csak a biztonság kedvéért. – A lány nem ajánlotta fel,
hogy megadja a számát, és Theo nem akart úgy elmenni, hogy nem
tudja, hol lakik, vagy hogy tudná elérni. Natasa most leírta egy
papírra, és ünnepélyes komolysággal átnyújtotta neki.
– Maga az egyetlen ember, akinek megvan ez a szám.
– Küldök SMS-t, ha újra Párizsba jövök. Remélem, eljön a
kiállításomra. – Addig még négy hónap van hátra, és Theo remélte,
hogy hamarabb is láthatja a lányt, de nem tudhatta biztosan. – És ne
feledkezzen meg az ajánlatomról, hogy bármikor, ha kedve tartja,
ellakhat a házban. Használhatja menedéknek.
– Köszönöm – mondta Natasa, majd fizettek, és kisétáltak a
bisztróból. Theo leintett egy taxit, hogy kivigye a repülőtérre,
Natasa pedig futva igyekezett a metró felé. Theo kiintegetett a
taxiból, amikor elhajtottak mellette. Aztán hátrahajtotta a fejét az
ülés támlájára, és maga elé idézte a lány arcát és hangját. El sem
akarta hinni. Újra fülig szerelmes volt belé. És ez még rosszabb volt,
mint korábban. Natasa valósággá vált. És éppoly elérhetetlen volt,
csak most másképp. Megesküdött, hogy soha senkinek nem engedi
meg többé, hogy lenyesse a szárnyait. Mindig ott volt, ahol ő nem
érhette el. Azelőtt fogoly volt, és másvalakihez tartozott. Azóta
szabaddá vált. De továbbra sem volt az övé.

17. fejezet

A párizsi útja után Theo újult erővel folytatta a munkát.

Izgalommal várta a következő kiállítását, amire egy sor új képpel
készült. És a Natasával való találkozása is friss energiával töltötte
fel. A lány, miközben ugyanolyan varázslatos és elragadó volt, mint
régen, ma már valódi, hétköznapi életet élt, vagy legalábbis ezt
tűzte ki célul, és próbálta megvalósítani. Nem hívta fel a számot,
amit tőle kapott. Ha Natasa beszélni akar vele, majd telefonál,
győzködte magát. De nem telefonált. Elmúlt a november is, és nem
hallott felőle.
Olykor-olykor beugrott hozzá Marc, rövid szünetet iktatva be a
saját munkájában. Elfogadott egy komoly megbízást az egyik helyi
múzeum számára, és jól haladt a munkával. Megígérte, hogy
ezúttal elmegy Párizsba, és megnézi Theo kiállítását.
Maylis pedig Párizsban időzött. Jól érezték magukat, élvezték a
várost. Maylis ugyan mindig mondogatta, hogy hamarosan otthon
lesz, de úgy tűnt, most pótolják be az elvesztegetett időt, sőt
megemlítették, hogy tavasszal össze akarnak házasodni, amit a
gyerekeik aranyos gondolatnak tartottak.
November végén rettenetesen hidegre fordult az idő délen; a
talajt reggelenként zúzmara lepte, és a hónap utolsó napján könnyű
havazás kezdődött. Theo akár szépnek is találta volna, de a
műtermében nem lehetett fűteni, és jéggé fagyott kézzel nehéz volt
festenie.
Épp leszállt az alkony, amikor visszafelé tartott a biciklijén a
bezárt étteremből, amelyet rendszeresen ellenőrzött. Amikor
ráfordult a kocsibejáróra, rögtön meglátta a lányt, amint ott áll
hólepte hajjal, dideregve. Theo tudta, hogy nem várhatja túl régóta,
mivel alig fél órával azelőtt ment el. És bár a kocsija is ott volt, ő
mégis kint állt a hóesésben, és elmosolyodott, amikor meglátta a
fiút. Ő leszállt a bicikliről, és a bejárathoz ment, ahol a lány állt.
Nem akarta megkérdezni, hogy miért jött, de Natasa látta a
szemében a ki nem mondott kérdést. Vastag csizma és meleg kabát
volt rajta.
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, komolyan gondolta-e –
mondta halkan.
– Micsodát? – kérdezte visszafojtott lélegzettel Theo, attól félve,
hogy el találja ijeszteni.
– Azt, hogy egy darabig ellakhatok az étteremben.
– Természetesen. – Theo nem akarta elhinni, hogy ekkora
szerencséje van. Hat hete találkozott vele Párizsban, azóta egyetlen
szót sem hallott felőle, és most íme, itt van. Mintha a semmiből jött
volna, itt termett.
– Befejeztem a kurzust a Louvre-ban. Munkát szeretnék keresni.
– Meg volt ijedve, de ezt nem akarta elmondani. Úgy érezte, nem
tud semmit, és nincsenek tapasztalatai. Ki fog munkát adni neki
ennyi idősen, minden tapasztalat nélkül? Mit mondana, ha a
korábbi munkái felől érdeklődnének? – Telefonálnom kellett volna,
mielőtt ide állítok – nézett rá bocsánatkérőn. – Megszállhattam
volna egy szállodában.
– Hat üres szobánk van. – Már az is a nyelvén volt, hogy ellakhat
nála is, de nem merte kimondani. Saját magának kell eljutnia oda. –
Máris odaviszem, ha akarja. Ennivaló ugyan nincs ott, de
hozhatunk valamit, miután letette a csomagját. Elmehetek magával
a kocsiján?
Natasa rámosolygott, és azzal beszálltak az autóba, amit bérelt.
Párizsból egyhuzamban vezetett idáig, hogy kiszellőztesse a fejét.
Tíz órát tartott az út, de szeretett vezetni. Pár perc múlva
megérkeztek az elhagyott étterembe. Theo a kulcsával kinyitotta az
ajtót, kikapcsolta a riasztót, és fölcsavarta a fűtést. A ház hideg volt,
és a két biztonsági őr odakint posztolt. Udvariasan köszöntek
Theónak, aki közölte velük, hogy Natasa egy ideig itt fog lakni.
Ezután felkapcsolta a villanyt a nappaliban, a lány pedig
végigsétált a képek előtt, amelyeket már látott. Még annál is
szebbek voltak, mint ahogy emlékezett rá. Furcsa érzés fogta el
attól, hogy most itt van a fiúval. Ennek előtte Vlagyimirral volt itt,
még ha Theo is az étteremben tartózkodott azon az estén. A
következő percben nevetve állt meg az egyik festmény előtt, majd
Theóra nézett:
– Most nekem kéne viselnem egy ilyen „Nem eladó” feliratú
táblácskát.
– Akkor félő, hogy valaki el találja lopni – felelte a fiú halkan. –
És azt nem szeretném.
– Én sem – mondta erre tágra nyílt szemmel Natasa.
A fiú ezután fölvitte a bőröndjét az emeletre, és megvárta, amíg
kiválasztja a neki legjobban tetsző szobát. Akkor bekapcsolta az
emeleti fűtést, hogy mire visszajönnek, jó meleg legyen. Ezután
lementek a földszintre, visszaültek a kocsiba, és elmentek egy
helyre, ahol lehetett soccát kapni, amit Natasa még sohasem evett.
Vacsora közben felemlegették a múltat, és élvezték a jelent.
– Minden kérdésre emlékszem, amit akkor tett fel, amikor együtt
ebédeltünk – mondta a lány csendesen. Mintha ezer évvel ezelőtt
lett volna.
– Próbáltam megérteni, hogy miért választotta azt, amit. De nem
tartozik senkinek semmilyen magyarázattal.
– Azt mondtam magának, hogy szeretem őt, és azt hittem, hogy
ő is szeret engem. Kiderült, hogy egyikőnk sem tudta, mi a
szerelem. – Egy fejezet azóta lezárult az életében, de a kezdeti
pozitívum nem tartott ki végig. Vlagyimir nélkül nem maradt volna
életben Oroszországban. És a végén kockára tett mindent, talán
még az életét is, hogy segítsen Theónak. A fiú elnézte őt, és tudta,
hogy ezt soha nem fogja elfelejteni. Azt is látta rajta, hogy a
magányosan eltöltött hónapok alatt megbékélt a múltjával. O pedig
tiszteletben tartotta a lány hajdani és közelmúltbeli döntéseit.
Akkor, amikor meghozta őket, volt értelmük, ahogy a mostani
döntéseinek is megvan a maguk értelme. Senki sem tudhatja igazán,
min ment keresztül Moszkvában, hogy milyen szörnyűségeket
kellett átélnie, és ezek mennyiben befolyásolták azt, hogy milyen
utat választ. Ő nem ítélkezett fölötte. Hogy is tehette volna?
Most egyébként is minden egészen másként volt. A lány már
nem volt senkinek a szeretője. Szabadon megválaszthatta, mit akar
tenni, és a tévedések, amiket elkövet, szintén az ő tévedései lesznek.
A múlt már nem nehezedett rá súlyos teherként, s ez látszott a
tekintetén, ahogy Theóra nézett. Jó érzéssel töltötte el, hogy
felelősséget vállal önmagáért – erre vágyott, és arra, hogy normális
életet élhessen. Vlagyimir mellett lemondott erről. Most olyan évek
következnek, amikor azt teheti, amit akar, jó döntéseket hozhat,
barátokat szerezhet, és beleszerethet a neki való férfiba.
És Theo sem volt már egy olyan nő megszállottja, aki más
férfihoz tartozott, és számára elérhetetlen volt. A dolgok, jók és
rosszak egyaránt, emberi léptékben történtek. Natasa nem érezte
hiányát azoknak, amiket Vlagyimirtól kapott. Túl nagy árat fizetett
értük. Már nem akarta eladni a lelkét, sem megtagadni önmagát.
 Amikor befejezték a vacsorát, Theo hirtelen rámosolygott.
– Mit néz? – kérdezte Natasa.
– Azt, hogy már nem egy portré, hanem valóságos ember. – A
lány hónapokon keresztül élt a műtermében és a gondolataiban,
most pedig ha kinyújtaná a kezét, megérinthetné őt.
Vacsora után sétáltak. Hideg novemberi este volt, de jólesett az
arcuknak a hűvös levegő. Bármit megtehettek, amit akartak, senki
sem akadályozhatta meg, nem félemlíthette és nem szégyeníthette
meg őket. Theo egyszer csak megállt, két karjával átölelte, és
megcsókolta a lányt. A csók után Natasa rámosolygott, majd kéz a
kézben visszamentek a kocsihoz. A múlt lezárult, a jövő pedig tele
volt ígérettel és reménységgel. Hosszú utat tettek meg, míg
megtalálták egymást. És a nő, akinek a képétől nem szabadulhatott,
amióta először meglátta, végre testközelbe került. Így hát
másodszor is megcsókolta.
 Megjegyzések

[←1]
Régi Citroën

[←2]
Előétel