Danielle Steel

NAPLEMENTE
SAINT TROPEZ-BAN
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Danielle Steel: Sunset in St Tropez
Published 2002 by Bántam Press
a division of Transworld Publishers
Copyright ^ Danielle Steel, 2002
Jacket árt by Jim Plumeri
Jacket design by Jorge Martinez and
Andrew M. Newman
Author's photograph O Brigitte Lacombe
Fordította Sóvágó Katalin
A fedél magyar változata Szakálos Mihály munkája
Hungarian edition
by Maecenas Könyvkiadó, 2002
Hungarian translation
by Sóvágó Katalin, 2002
 Tartalom
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
 A Hatoknak:
Jerrynek és Davidnek,
Knudnak és Kirstennek,
Beverlynek és Johnnak,
szívbéli jó barátaimnak,
akikre jó és rossz
és nagy pillanatokban
mindig számíthatok.

szeretettel
d. s.
 E könyv szereplői a képzelet szülöttei,
ma vagy egykor élt valóságos személyekhez
való hasonlóságuk
csak a véletlen műve lehet.
 Első fejezet

Diana Morrison meggyújtotta a gyertyákat az ebédlőben, a

hat személyre megterített asztalon. Az elegáns, tágas lakás
ablakai a Central Parkra néztek. Diana és Eric házasságuk
harminckét esztendejéből az utóbbi tizenkilencet már itt
élték le, és ez idő jórésze alatt a két lányuk is itt élt
velük. Mindketten csak az utóbbi pár évben mentek el:
Samantha a diplomája megszerzése után költözött önálló
lakásba, Katherine pedig öt éve, amikor férjhez ment. Jó
gyerekek voltak: okosak, kedvesek, derűsek, és leszámítva a
kamaszkori összetüzéseiket, amikre eleve számítani lehetett,
Diana rendkívül jó viszonyban volt velük. Most, hogy
felnőttek, nagyon hiányoztak neki.
De Eríckel kettesben is élvezték az életet. Ötvenöt évesen
Diana még mindig gyönyörű asszony volt, és Eric mindig
figyelt arra, hogy szerelmük az évek múlása ellenére is friss
maradjon. Munkája révén épp elég esetet ismert, hogy tudja,
mit igényelnek a nők a partnereiktől. Hatvanéves létére is
jóképű és fiatalos férfi volt; egy éve rábeszélte Dianát, hogy
plasztikáztassa a szemkörnyékét. Tudta, mennyivel jobban
fogja érezni magát, ha elvégezteti ezt az apró műtétet. És
igaza lett: Diana szépsége csak úgy sugárzott a szilveszteri
asztal gyertyáinak fényében. Legalább tíz évvel fiatalabbnak
látszott a koránál.
Évekkel ezelőtt, amikor őszülni kezdett, nem festette be a
haját, amely most rövidre vágva úgy csillogott, mint a frissen
esett hó, és még inkább kiemelte finom vonásait és nagy kék
szemét. Eric mindig azzal bókolt, hogy most is ugyanolyan
szép, mint amikor megismerte. Nővérként dolgozott a
Columbia-Presbyterianben, amelynek szülészetén Eric épp
akkor töltötte a rezidens évét; hat hónapra rá
összeházasodtak, és mind a mai napig együtt éltek. Diana
nem dolgozott tovább, amikor terhes lett Katherine-nel, és
utána is otthon maradt: gondozta a két kislányt, és sohasem
tett szemrehányást, amiért Ericnek éjszakáról éjszakára be
kellett mennie a kórházba, hogy világra segítsen egy-egy
kisbabát. Eric szerette a munkáját, és Diana büszke volt rá.
Ő volt az egyik legsikeresebb prakszist folytató szülész-
nőgyógyász New Yorkban, és saját bevallása szerint még nem
fáradt bele, noha rendelőbeli két társa már egy éve nyugdíjba
vonult. Eric azonban bírta az éjszakázást, és mostanra már
Diana is hozzászokott. Nem zavarta, ha férjét az éjszaka
kellős közepén hívták el, vagy ha az utolsó pillanatban kellett
lemondaniuk egy vacsorameghívást. Több, mint harminc éve
éltek már így. Eric a vakációk és a hétvégék alatt is dolgozott,
méghozzá szívesen. Katherine lányukkal is ő volt ott mindkét
kisfia születésekor.
Sok szempontból valóban tökéletes család voltak; a sors
kegyes volt hozzájuk. Az életük könnyü volt és minden
szempontból kielégítő, a házasságuk pedig biztos alapokon
állt. Most, hogy a lányok felnőttek, Diana önkéntes munkát
végzett a Sloan-Kettering számára, és szervezőként
tevékenykedett kutatási célú alapítványokban. Nem vágyott
vissza ápolónői hivatásába - tudta, hogy túl sok időt hagyott
ki. Egyébként is amióta az élete egészen más mederben folyt,
megváltozott az érdeklődése is. A jótékonysági munka, az
Erickel töltött idő, kettejük sokféle közös tevékenysége, az
utazások és a két unoka kitöltötte a napjait.
Eric lépteit hallva, az ajtó felé fordult. Férje, aki a
nappaliból jött át, egy pillanatra megállt az ajtóban, s ahogy
pillantásuk találkozott, rámosolygott. Nyilvánvaló volt, hogy
szoros kötelék fűzi őket össze, s hogy ritka az olyan stabil
házasság, mint az övék.
- Jó estét, Mrs. Morrison... Ön ma meglepően gyönyörű.
Ha nem mondja, a pillantása akkor is valami ilyesmiről
árulkodott volna. Mindig látni és tudni lehetett, mennyire
szereti a feleségét. Jóképű férfi volt: fiús arcú, markáns
vonású, hasított állú, az asszonyéhoz hasonlóan világító kék
szemű, és még a haja is feltűnés nélkül vált hirtelenszőkéből
őszessé. Szmoking volt rajta, s ettől még a szokottnál is
fessebb volt: keskeny csípője széles válla, s egészében véve
kisportolt, jó alakja jóformán semmit sem változott azóta,
hogy összeházasodtak. vasárnap délutánonként a parkban
kerékpározott, hétvégeken, ha nem kellett bemennie a
kórházba, nagy kedwel teniszezett. A squasht és az úszást se
hagyta ki esténként, munka után, akármilyen fáradt volt is.
Mindketten úgy néztek ki, mintha az egészséges és vonzó
középkorúak reklámfigurái lennének.
- Boldog új évet, szívem - tette hozzá Eric, és feleségéhez
lépve megölelte és megcsókolta. - Hányra jönnek? - A kérdés
a két másik házaspárra, a legjobb barátaikra utalt, akikkel
mindketten a legszívesebben voltak együtt.
- Nyolcra - felelte az asszony, miközben megnézte, elég
hideg-e már az ezüstvödörben hűlő pezsgő. A férfi közben
töltött magának egy martinit. - Legalábbis Robert és Anna.
Pascale és John meg majd valamikor éjfél előtt fognak
befutni.
Eric nevetve dobott még egy olívabogyót a poharába, és
Dianára nézett.
Eric és John Donnally együtt jártak a Harvardra, és
kettejük barátsága azóta is töretlen volt. Semmiben sem
hasonlítottak egymásra. Eric magas volt és vékony, könnyen
barátkozó, nyílt és szellemes. Szerette a nőket, és mivel nap,
mint nap közöttük forgott, órákig el tudott társalog ni velük.
John ezzel szemben zömök, csu pa izom, lobbanékony,
makacs természetű ember volt, aki örökösen vitázott a
felesé gével. Úgy tett, mint aki mindig más nők re kacsintgat,
de soha senki se látta, hogy bárkivel is kikezdett volna. A
dolog úgy állt, hogy John szerelmes volt a feleségé be, habár
inkább meghalt volna, mint hogy ezt mások, akár a legjobb
barátai előtt is bevallja. Őt és Pascale-t hallani olyan volt,
mintha az ember puskaropo gást hallana. Pascale éppoly
szeszélyes természetű volt, mint a férje, mellesleg nyolc
évvel fiatalabb Dianánál. A New York City Ballet
társulatában táncolt, ami kor John megismerte az akkor
huszonkét éves francia lányt. Pascale huszonöt évvel
későřbb is megmaradt ugyanolyan kicsi nek és kecsesnek, s
tágra nyílt, zöld szeme és sötétbarna haja sem változott. Tíz
év óta szabad idejében balettet tanított. Pas cale és John
egyetlen dologban hasonlítot tak egymásra: egyikőjük sem
érkezett pontosan a megbeszélt időre valahová. Mindketten
nehéz természetűek voltak, órák hosszat el tudtak vitatkozni
minde nen - a civakodást valósággal olimpiai sportággá
fejlesztették.
Eric és Diana másik két szilveszteri vendége a harmadik
házaspár: Robert és Anna Smith volt. Harminc évvel ezelőtt
ismerkedtek össze, amikor Eric segített világra hozni Anna
első gyerekét, és a barátságuk is ekkor kezdődött. Anna és
Robert mindketten ügyvédek voltak. Anna még most,
hatvanegy évesen is praktizált, Robert pedig legfelsőbb
bírósági bíró lett. Hatvanhárom éves volt, és a társadalmi
állásához illően komoly külsejű. Olykor szigorúnak tűnő
modora valójában arany szívet takart. Szerette a feleségét, a
gyerekeit és a barátait. Magas volt, jóképű, s egész életét
Anne-nek és három gyermeküknek szentelte. Eric segített
világra hozni mindhármukat, és ő lett Anna egyik
legmeghittebb barátja is.
Robert és Anna még az egyetemen házasodtak össze, és
harmincnyolc éve éltek együtt. Ők voltak a kis társaság
korelnökei, s - főleg hivatásukból eredően - a
legmegfontoltabbak is. De barátaik körében szívélyes és
kellemes embereknek bizonyultak, akiknek megvolt a maguk
stílusa - mint ahogy a többieknek is. Nem voltak olyan színes
és izgalmas egyéniségek, mint Pascale és John, sem olyan
fiatalosak és elegánsak, mint Eric és Diana - a külsejük
megfelelt az életkoruknak, de a szívük ifjú maradt. Ők hatan
nagyon ragaszkodtak egymáshoz, és mindig jól érezték
magukat egymás társaságában. Gyakran találkoztak, jóval
gyakrabban, mint más barátaikkal.
Havonta egyszer-kétszer együtt vacsoráztak, s az évek
során megismerték egymás örömeit, reménységeit és
csalódásait, a gyerekeikkel kapcsolatos aggodalmaikat, és
tudtak Pascale mélységes fájdalmáról, amiért neki nem
születhetett gyermeke. Abban az időben, amikor visszavonult
az aktív balettozástól, nagyon szeretett volna gyereket, de
sohasem jött össze, és még Eric sem tudott semmit tenni
érte, pedig ő e terület szaktekintélyének
számított. Lombikbébivel is próbálkoztak vagy fél tucatszor,
sőt idegen spermával is, de hiába. John pedig hallani sem
akart örökbefogadásról. Még hogy ő "másvalaki fiatalkorú
bűnözőpalántáját" nevelje! Vagy a sajátját, vagy senkit. Így
aztán negyvenhét és hatvanévesen gyerek nélkül maradtak,
és csak egymást szidalmazhatták a legkülönbözőbb okok
miatt, általában a többiek nagy mulatságára, akik már
megszokták Pascale és John heves vitáit, amelyeket a
házaspár a legkisebb feszélyezettség nélkül, nagy élvezettel
bonyolított a többiek előtt.
Egyik nyáron kibéreltek egy vitorlást a Karib-tengeren, és
többször is nyaraltak együtt egy bérelt házban Long
Islanden. Pár alkalommal Európába is átrándultak már, és
mindig élvezték ezeket a közös utakat. Nagyon különböző
stílusuk ellenére roppant jól összeillettek, és a lehető legjobb
barátságban voltak egymással. Nem egyszerűen csak
elviselték egymás fóbiáit, de fontos területeken is jól
megértették egymást. Az idők során sok közös élményt
szereztek.
Egészen természetes volt, hogy a szilvesztert is együtt
töltsék - és az elmúlt két évtized e hagyományát mindhárom
házaspár szeretettel ápolta, s évről évre számon tartotta.
Minden évben másutt köszöntötték az új évet; Robert és
Anna otthonában ezek az alkalmak csendes, békés esti
programok voltak, melyek az éjféli koccintás után értek
véget; John és Pascale gyorsan összecsaptak valamit, amiből
mindig ízletes vacsora kerekedett, és biztos, hogy a pezsgő
meg a bor felett összeszólalkoztak. Pascale a francia bort
szerette, John pedig a kaliforniait. De a szilveszter éjszakáját
mindannyian legjobban Eric és Diana kényelmes és elegáns
otthonában élvezték. Diana ezen az estén mindig finom és
bőséges ünnepi vacsorával kedveskedett vendégeinek, amit
nem próbált mindenáron rájuk erőszakolni, a borok is
elsőrangúak voltak, s a tökéletes ízléssel feldíszített lakás
ráadásul mindenkit arra ösztönzött, hogy a legjobb külsejét
és modorát vonultassa fel. Még Pascale és John is igyekeztek
jól viselkedni, ami persze nem mindig sikerült, s bizony
össze-összevitatkoztak egy bor nevén, amire egyikőjük sem
emlékezett, vagy valami utazás kapcsán, amit tervbe vettek.
John élt-halt Afrikáért, akárcsak Pascale Dél-
Franciaországért. John sűrűn tett vérlázító megjegyzéseket
Pascale anyjára, akit ki nem állhatott. Úgy tett, mintha utálná
Franciaországot, a franciákat, és mindent, ami velük
kapcsolatos, de legfőképpen az anyósát, Pascale pedig
vidáman tromfolt vissza a Bostonban élő mamájára tett
csípős megjegyzéseivel. Mindezek ellenére azonban kétség
sem férhetett hozzá, hogy a hat barát őszintén szereti
egymást. A köztük kialakult erős érzelmi kapocs kiállta az idő
próbáját, és akármilyen sűrűn vagy ritkán látták is egymást,
mindig örültek a találkozásnak. És ami a fő, valahányszor
együtt voltak, mind a hatan jól érezték magukat.
A csengő pontosan öt óra ötvenkilenc perckor szólalt meg,
és se Diana, se Eric nem lepődött meg, hogy amikor Diana
ajtót nyitott, Anna állt ott mosolyogva, magasan záródó
fekete estélyi ruhában, fülében diszkrét gyöngyös
fülbevalóval, ősz haját kontyban összefogva, s mellette
szmokingban, tökéletesen ápolt, hófehér hajjal Robert.
- Jó estét - köszönt Robert, s vidáman csillogó szemmel
hajolt le, hogy megcsókolja Dianát. Mind a négyen boldog új
évet kívántak egymásnak. - Elkéstünk? - kérdezte
aggodalmas arccal Robert. Mindketten az aggályosságig
pontosak voltak. - Szörnyű nagy volt a forgalom -
mentegetőzött. A város keleti felében laktak, ellentétben
Pascale-lal és Johnnal, akik a West Side-i Lincoln Center
közelében lévő lakásukból jöttek - de csak a jóisten tudja,
mikor fognak ideérni. Ráadásul esni kezdett a hó, amitől még
nehezebb volt taxit kapni.
Anna levette elegáns belépőjét, és melegbarna szemével
Dianára mosolygott. Mindössze hat évvel volt idősebb nála,
mégis úgy nézett ki, mintha Diana mamája volna. Csinos
asszony volt, de sohasem törődött túl sokat a külsejével. Alig
festette magát; tejfehér arcbőre különlegesen szép volt. Ha a
családi vállalkozásban vezetett ügyvédi irodában végzett
munkája engedte, szeretett kiállításokra, színházba járni,
kedvelte a homályos értelmű könyveket és a zenét. A
gyermekek jogainak védelmére szakosodott, és az utóbbi
években tetemes időt szánt arra, hogy segítsen programokat
kidolgozní a nemi erőszakot szenvedett nők számára. Ezt a
munkát ingyen végezte, és számos elismerést, díjat kapott
érte. Akárcsak Robert-nek, neki is szenvedélye volt a jog, a
gyerekek és az erőszakot szenvedettek védelme, és
mindketten kiálltak a liberális eszmék mellett. Anna évekkel
ezelőtt hosszan és komolyan fontolgatta, hogy politikai
pályára lép, sokan biztatták is erre, de aztán a férje és a
gyerekei érdekében elállt ettől a szándékától. Előbbre
helyezte a magánéletet a közéletnél, és nem vágyott arra,
hogy a figyelem középpontjába álljon. Vitathatatlan szakmai
képességei ellenére az alázatosságig menően szerény ember
volt, és Robert ezért külön csodálta. És ennek számtalanszor
hangot is adott.
Mihelyt Anna leült a nappaliban, Eric mellételepedett a
kanapéra, és vállát átkarolva megkérdezte:
- Szóval, hol voltál az elmúlt két hétben? Úgy érzem,
mintha időtlen idők óta nem találkoztunk volna.
Robert és Anna mint mindig, most is Vermontban töltötték
az ünnepeket a gyerekeikkel és az unokáikkal. Két nős fiuk
volt és egy lányuk, aki még nem ment férjhez, csak nemrégen
végezte el a jogi egyetemet. De akárhol voltak és akármit
csináltak is éppen, szilveszterre mindig visszajöttek New
Yorkba, hogy az estét és éjszakát a barátaikkal töltsék el.
Mindössze egy évet hagytak ki, amikor Anna édesapja
meghalt, és az asszonynak el kellett utaznia Chicagóba, az
édesanyjához. De máskülönben ez a nap amolyan szent
elkötelezettség volt mind a hatuk számára.
 - Sugarbushban voltunk, és pelenkázással meg elveszett
kesztyűk keresésével töltöttük az időt - válaszolta Anna
mosolyogva. Így, ha a szeme is nevetett, még kedvesebb volt
az arca. Öt unokájuk és két menyük volt, akiket, Diana érzése
szerint, Anna nem kedvelt, bár ilyesmit sohasem mondott
volna ki. Egyik menyük sem dolgozott, és Anna nem
helyeselte, hogy a fiai ennyire elkényeztetik a feleségüket.
Szerinte a nőknek is dolgozniuk kell. Ő is dolgozott egész
életében. És otthon, négyszemközt, nemegyszer meg is
mondta Robert-nek, hogy szerinte a menyeiknek túlságosan
jó dolguk van. - És ti hogy ünnepeltetek? - kérdezte Ericet,
akit már-már a bátyjának tekintett.
- Nagyon kellemes együttlétünk volt Katherine-nel és
Sammel. Kathy egyik fia majdnem magára borította a
karácsonyfát, és Szenteste kellett elrohannom vele az
ügyeletre, mert egy mogyorót gyömöszölt az orrába.
- Jeff egyik gyereke meg eltörte a karját a sítáborban -
sóhajtotta Anna aggodalmas arccal, egyben
megkönnyebbülve, hogy a gyerekre most már a szülők
vigyáznak. Élvezte az unokáival való törődést, de nem
titkolta, hogy kifárasztják. Ezzel Robert is egyetértett. Ő is
szerette a gyerekeiket és az unokáikat, szívesen is volt együtt
velük, de leginkább Anne-nel kettesben szeretett lenni.
Házasságuk az évek során csendes, de igen erős
szeretetkötelékké vált. Robert rajongott Anne-ért.
- Nem is értem, hogy élték túl a gyerekeink a
gyerekkorukat - jegyezte meg Diana, miközben átnyújtott
Anne-nek egy pohár pezsgőt, majd maga is letelepedett mellé.
Robert állva kortyolgatta a saját italát, és közben csodálattal
nézte a feleségét. Már korábban is mondta neki, milyen
gyönyörű ma este, és megcsókolta, mielőtt elindultak
otthonról.
 - Nem tudom, miért, de valahogy könynyebbnek tűntek a
dolgok, amikor a gyerekeink még kicsik voltak - mélázott
Anna mosolyogva. - De talán csak azért gondolom így, mert
akkor én az irodában dolgoztam. - És rámosolygott Robert-re.
A család és a munkájuk ellenére mindig szakítottak időt
egymásra. - Manapság sokkal több a feszültség. Vagy csak az
idegeim nem bírják már úgy a kisgyerekeket? Pedig nagyon
szeretem őket. De azért jólesik egy felnőtt társaságban
eltöltött civilizált este. A sugarbushi házban akkora a lárma,
hogy Robert majd megőrül tőle. - Hazafelé, a kocsiban
bevallották egymásnak, örülnek, hogy végre ismét otthon
lehetnek.
- Az biztos, hogy sokkal jobban fogom élvezni az unokáim
társaságát, ha majd meggyengül a hallásom - jelentette ki
Robert, és letette a poharát a dohányzóasz talra. Ebben a
pillanatban megszólalt a csengő. Fél kilenc sem volt még,
ami Donnallyék esetében rekordpontosságot jelentett.
Rendszerint egymást okolták ál landó késésükért, és ez ma
este sem volt másként.
Eric nyitott ajtót nekik, mert Diana épp Smith-ékkel
merült el a társalgásban, de egy pillanat múlva már
mindannyian Pascale-t és Johnt hallgatták.
- Bocs, hogy elkéstünk - szabadkozott Pascale a rá
jellemző erősen franciás kiejtés sel. Már majdnem harminc
éve élt New Yorkban, és szinte hibátlanul beszélte a nyelvet,
de a franciás akcentust nem tudta, de nem is akarta
levetkőzni. Mind a mai na pig minden alkalmat megragadott,
hogy franciául beszélhessen bárkivel, akivel csak
találkozott: bolti eladókkal, pincérekkel, és hetente többször
beszélt telefonon az any jával. John állítása szerint órákat
lógtak a te lefonon. Házasságuk huszonöt éve alatt John
következetesen visszautasította, hogy megtanuljon franciául
- ámbár egyes kulcsszavakat felszedegetett itt-ott, és azt, hogy
"merde' tökéletesen tudta ejteni. - John egyszerűen nem volt
hajlandó taxit keresni! - újságolta Pascale akkora
felháborodással, hogy a kabátját elvevő Eric arcára jól ismert
mosoly ült ki. Ő mindig élvezettel hallgatta a házaspár
történeteit. - Kényszerített rá, hogy busszal jöjjünk ide! El
tudjátok képzelni? Szilveszterkor, estélyi ruhában! -
Sértődötten söpört félre egy göndör tincset a szeméből; a haja
többi része feszes kontyba fogva ült a tarkóján, pontosan úgy,
ahogy aktív táncos korában; mindössze annyi volt a
különbség, hogy elöl most lazábbra hagyta. Negyvenhét éve
ellenére határozottan volt benne valami lenyügözően érzéki
és különleges vonás. Apró termetű, arányos és kecses
mozgású nő volt; zöld szeme csak úgy izzott, amikor
megpróbáltatása történetét mesélte Ericnek.
- Még hogy nem voltam hajlandó! Nem találtunk! -
védekezett Eric, de Pascale beléfojtotta a szót.
- Ahh! - nézett haragtól szikrázó szemmel a férjére. -
Nevetséges! Egyszerűen nem akartál pénzt kiadni taxira!
John közismerten fösvény volt, ez igaz, de ebben a
hóesésben nagyon is el lehetett képzelni, hogy csakugyan
nem találtak szabad taxit. És ezúttal feltünően békésen
fogadta felesége támadását, miközben Eric oldalán besétáltak
a nappaliba, hogy csatlakozzanak a többiekhez.
- Bocsánatot kérünk a késésért - mondta John szívbeli
derűvel. Hozzá volt szokva felesége haragos kitöréseihez, és
többnyire fel sem vette őket. Hiába, francia, könnyen
sértődős, amolyan méregduda. Ö maga sokkal békésebb,
nyugodtabb alkat volt - legalábbis első pillantásra. Neki kicsit
tovább tartott, hogy vissza tudjon vágni. Zömök, erős férfi
volt, a Harvardon annak idején jéghokizott. Ketten Pascale-
lal érdekes látványt nyújtottak: az egyik törékeny, kicsi, a
másik zömök, széles vállú, erős. Évekig mondogatták nekik,
mennyire hasonlitanak Katherine Hepburnre és Spencer
Tracyre. - Boldog új évet mindenkinek! - kiáltotta John széles
mosollyal, miközben átvette a pezsgőspoharát Dianától,
Pascale pedig kétfelől csókot nyomott Eric arcára, és aztán
sorban Anne-ére és Robert-ére. A következő pillanatban
Diana ölelte át, s dicsérte meg a szépségét. Pascale mindig
sokat adott a külsejére, s tudta is magáról, hogy különleges,
egzotikus látványt nyújt.
- Alors, les copains - kiáltotta -, halljam, milyen volt a
karácsonyotok? A miénk rémes - folytatta lélegzetvételnyi
szünet után. - Johnnak nem tetszett az öltöny, amit vettem
neki, ő pedig egy tűzhelyet vett nekem. Hát mit szóltok? Egy
tűzhelyet! Miért nem már egy fűnyírót vagy egy traktort?
A többiek nevettek, a férje pedig gyorsan rávágta, mintegy
mentegetőzésül - de ezúttal legalább kedélyesen:
- Neked semrniféle járművet nem vennék, Pascale, amilyen
szörnyen vezetsz!
- Sokkal jobban vezetek, mint te - nyelvelt vissza Pascale,
és ivott egy korty pezsgőt. - Te is nagyon jól tudod. Miért? Te
Párizsban sem mersz vezetni!
- Én? Én semmitől a világon nem félek Franciaországban,
csak az anyádtól.
Pascale az égnek emelte a tekintetét, majd Robert-hez
fordult. Robert nagyon élvezte, ha Pascale-lal
beszélgethetett. Akárcsak Anna, ő is rajongott a klasszikus
balettért és a jó színházért. Ők ketten sokszor órákig el
tudtak társalogni a balettről. Robert ráadásul szívesen
gyakorolta kissé már berozsdásodott francia nyelvtudását
Pascale-lal, ami viszont őt bűvölte el.
 A kis társaság kellemesen elcsevegett, elnevetgélt pezsgő
mellett vacsoraidőig. John végül beismerte, örül, hogy a busz
mellett döntött, és így megspórolta a taxi árát, a többiek pedig
boldogan ugratták vele. Fösvénysége a tréfák örök
céltáblájává tette Johnt, amit ő ugyanúgy élvezett, mint a
többiek.
Eric és Anna a sugarbushi síelésrőlřbeszélgettek, mire
Diana közbeszólt, hogy minden vágya, hogy egyszer
visszamenjenek Aspenbe. Pascale és Robert a balettszezon
nyitásáról cseréltek eszmét, Diana és John pedig a gazdaság
és a főzsde helyzetét taglalták, beleértve Morrisonék
egynémely befektetését. John befektetési bankár volt, s
bárkivel boldogan beszélgetett üzleti ügyekről, aki hajlandó
volt rá. A csoport tagjainak érdeklődési köre sokrétü volt,
ezért könnyedén váltottak komoly témáról könnyedebbre és
viszont.
Amikor Díana szólt, átvonultak az ebédlőben megterített
vacsoraasztalhoz, közben Anna megemlitette Ericnek, hogy
idősebbik fiáék újra kisbabát várnak, és hogy ez lesz a
hatodik unokájuk.
- Engem legalább nem fog olyan trauma érni, hogy valaki
nagyinak szólít - jegyezte meg Pascale könnyedén. De
mindnyájan tudták, valójában milyen nagy bánata ez Pascale-
nak. Jól emlékeztek még arra az öt-hat évre, amikor
rendszeresen beszámolt arról, hogy milyen intenzív
kezeléseket kap, milyen gyógyszereket szed, és milyen
injekciókat kell Johnnak napjában többször is beadni neki.
És mindezek ellenére mégsem esett teherbe. A barátok
hűségesen kitartottak mellette, erősítették - mindhiába.
Szörnyű időszak volt, mindnyájan attól rettegtek, hogy végül
rámegy a házasságuk - de szerencsére ez nem következett be.
 Pascale számára az jelentette az igazi tragédiát, hogy John
kereken visszautasította, hogy örökbe fogadjanak egy
kisbabát. Tudomásul kellett vennie, hogy soha nem lehet
gyereke; jóllehet abban az időben ez volt minden vágya. Az
utóbbi években azt állitotta, hogy már túlvan rajta, nem
gondol a dologra többet. De még ma is megjelent az arcán egy
szomorkás kis mosoly, ha a többiek a gyerekeikről
beszélgettek. Annak idején még Eric is megpróbálta rávenni
Johnt az adoptálásra, de ő hajthatatlan maradt. Akármilyen
sokat jelentett volna ez Pascale-nak, John egy ilyen
választásnak még a lehetőségét is elutasította. Nem óhajtotta
másvalaki gyerekét felnevelni, eltartani, megpróbálni
szeretni. Tökéletesen biztos volt benne, hogy még Pascale
kedvéért sem volna képes rá. És a kis közösség többi tagja
mélységesen sajnálta őket emiatt.
De erről már régen nem beszéltek. Most, hogy megálltak a
vacsoraasztal mellett, Anna ámuló tekintettel nézett végig a
paradicsommadár-virágokból és csónak formájú
orchideákból összeállított asztaldíszen, az ezüst
gyertyatartókkal és a hímzett asztalterítővel tökéletesen
harmonizáló apró ezüstcsengettyűkön. A hófehér, karcsú
gyertyák még tovább fokozták az ünnepi asztal szépségét.
- Nem is tudom, hogy csinálod - sóhajtott fel
gyönyörűséggel Anna, Dianára pillantva, aki hasonlóan
elegáns látványt nyújtva állt keze műve, a terített asztal
mellett, hófehér selyemruhájában, hófehér hajával. Az alakja
majdnem olyan tökéletes volt, mint Pascale-é; csak azért
majdnem, mert Pascale napi hat órát táncolt a növendékeivel.
Anna nem volt olyan mutatós, mint két barátnője; magasabb,
csontosabb volt amazoknál, és olykor el is panaszolta, hogy
valóságos amazonnak érzi magát mellettük. De igazából nem
zavarta a dolog, hiszen okos volt, élvezetes társalgó,
magabiztos, és még az ő számára is nyilvánvaló volt,
mennyire szereti Robert. A férfi az eltelt évek során
számtalanszor elmondta neki, hogy ő a legszebb nő, akivel
életében találkozott, és ezt komolyan is gondolta.
Mielőtt leültek, Eric fél karjával átölelte és megcsókolta
Dianát, és megköszönte neki, hogy ilyen gyönyörű munkát
végzett. Pascale közben dühös szemeket meresztett johnra.
- Ha te ezt tennéd velem, szívrohamot kapnék az
ijedtségtől - korholta. - Te bezzeg sohasem csókolsz meg, és
soha nem köszönsz meg semmit. Semmit a világon! - De
akármilyen gyakran veszekedett is, Pascale hangjában nyoma
sem volt rosszindulatnak.
- Köszönöm, drágám, a finomabbnál finomabb fagyasztott
ételeket, amiket ott szoktál hagyni nekem - küldött egy
jóindulatú mosolyt John a feleségének. Pascale ugyanis
gyakran eljárt esténként, miután megtartotta az óráit,
táncolni, és ezért nem volt ideje vacsorát főzni a férjének.
- Hogy mondhatsz ilyet? A múlt héten is készítettem neked
cassoulet-t, meg két nappal ezelőtt is azt a coq au vin-t... Meg
sem érdemled!
- Nem bizony. Egyébként is jobban főzök, mint te - nevetett
feleségére John.
- Te szörnyeteg! - kiáltotta Pascale, és zöld szeme
villámokat szórt. - És nehogy azt hidd, hogy busszal fogok
hazamenni! Fogok magamnak egy taxit, John Donnally, de
abba te nem szállhatsz be!
Hihetetlen, hogy mennyire megmaradt franciának.
Olyanok voltak ketten, mint a tűz és a víz.
- Már vártam, hogy ezt mondd - vigyorgott Dianára John,
aki már hozta is az osztrigából álló előételt. Mind a hatan
nagyon szerették a tengeri halakat és rákokat. A főfogás hideg
homár volt, aztán jött a saláta és a sajt - Pascale kedvéért, aki
nem tudott elsőnek salátát enni. Azt állította, hogy becsapva
érzi magát, ha a főfogás után nem a sajt következik.
Desszertnek sült fagylalt következett; Eric kedvence, de a
többiek is szerették. Egyszóval ünnepi vacsora volt, illett az
egész estéhez.
- Istenem, milyen jókat lehet nálatok enni - kiáltotta
elragadtatottan John, amikor Diana, kezében a lángoló
desszerttel, kilépett a konyhából, és mindenki tapsban tört ki.
- Pascale, mi lenne, ha kölcsönkérnél néhányat Diana
receptjei közül, és nem etetnél örökké azokkal a
belsőségekkel meg velőkkel meg vesékkel meg
véreshurkákkal?
- Hiába is próbálkoznék, nem hagynád, hogy pénzt adjak ki
rájuk - felelte nyíltan Pascale. - Egyébként pedig szereted a
velőt meg a vesét - tette hozzá tárgyilagosan.
- Hazudtam. Jobban szeretnék homárt enni - közölte John
sugárzó arccal, mire Robert halkan elnevette magát. A
Donnally-házaspár örökös zsörtölődése és kötekedése még
most is szórakoztatta, pedig már huszonöt éve hallgatta őket.
Mindnyájan ártalmatlannak tartották. Ép és egészséges
házasságban éltek mind a hatan, házastársi kapcsolatuk
szilárd volt és meglepően harmonikus egy olyan világban,
amely nem sok harmóniát kínált az embereknek. Tisztában is
voltak vele, hogy boldognak mondhatják magukat - nemcsak
a házasságuk, hanem az egymáshoz fűződő baráti
kapcsolataik vonatkozásában is. Robert a hat muskétásnak
nevezte magukat, és jóllehet érdeklődésük sok mindenben
eltérő volt, ezzel együtt mindig élvezték egymás társaságát.
Tizenegy óra után valamikor Anna megjegyezte, hogy a
most induló évben John és Eric is betöltik a hatvanat, és
többé nem kell olyan vénséges vénnek éreznie magát; ő
ugyanis egy évvel idősebb volt náluk, és az elmúlt évben
nagyon rosszul esett neki, hogy hatvanéves lett.
- Meg kellene ünnepelnünk valamivel - javasolta Diana,
miközben leültek a kávé mellé, és mivel senki sem
tiltakozott, John szivarra gyújtott. Pascale ezt az egyet nem
kárhoztatta férjénél, sőt alkalmanként ő is elszívott vele
egyet. Mostanában divat lett ez a nők körében, de Pascale
amióta csak férjhez ment, hódolt e szokásnak. Ami persze
sehogy sem fért össze finom megjelenésével.
- Szerinted mivel ünnepeljük meg, hogy hatvanévesek
lettünk? - kérdezte Eric vigyorogva a feleségétől. - Varrassuk
fel mindnyájan az arcunkat? Na persze, csak a férfiak, nektek
nincs rá szükségetek. - Azt az egyet, hogy Diana az ő
tanácsára felvarratta szemkörnyéki ráncait, még a barátaik
előtt is titokban tartották. Eric maga keresett sebészt
Dianának. - Szerintem John remekül nézne ki, ha egy kicsit
dolgozgatnának rajta.
- Inkább a hájat kéne leszívatni róla - pillantott Pascale a
füstfelhőn keresztül a férjére, aki nem vette zokon a
megjegyzést.
- A sok nyavalyás véreshurka miatt van, amivel etetsz -
vágott vissza.
- És ha nem sütnék többet? - kérdezte Pascale kihívóan.
- Megölnélek - vigyorgott John, és átnyújtotta a szivarját,
hogy Pascale is pöfékeljen vele egyet - amit ő nagy élvezettel
meg is tett. Minden incsellcedésük és kötekedésük ellenére
tiszta szívükből szerették egymást.
- Komolyan mondtam - vette vissza a szót Diana. Még fél
órájuk volt hátra éjfélig. - Meg kellene ünnepelnünk, hogy a
férjeink beléptek az érett korba. - Már csak ő és Pascale
voltak több évvel innen a határvonaltól; Diana jóval közelebb
hozzá, mint Pascale, de a világért sem szerette volna siettetni
az időt. - Mi lenne, ha megint elutaznánk együtt valahová?
- Hová gondolod? - kérdezte Robert felcsillanó
érdeklődéssel. Valahányszor el tudtak szakadni egész embert
követelő hivatásuk gyakorlásától, mindketten legszívesebben
egzotikus tájakra utaztak. Az elmúlt nyáron Bali szigetén és
Indonéziában jártak. Ez az út örökké emlékezetes marad
számukra.
- Mit szólnátok egy kenyai szafarihoz? - kérdezte
reménykedve John, mire Pascale utálkozó pillantást vetett rá.
Évekkel ezelőtt elkísérte Johnt Botswanába, egy
vadrezervátumba, ahol rendkívül rosszul érezte magát.
Pascale mindig csak Párizsba szeretett volna menni, hogy
meglátogathassa a barátait és a rokonait, John azonban ezt
nem tekintette vakációnak. Halálra idegesítette, ha
huzamosabban együtt kellett lennie Pascale rokonaival,
miközben egy árva szót sem értett abból, amit franciául
karattyoltak, de nem is érdekelte. A rajongásig szerette
Pascale-t, de a rokonai idegesítették vagy untatták.
- Utálom Afrikát, a bogarakat meg a koszt. Menjünk el
együtt Párizsba! - javasolta Pascale ragyogó arccal.
Amennyire John ki nem állhatta, ő annyira imádta Párizst.
- Micsoda remek ötlet! - felelte John, megszíva az imént
újragyújtott szivart. - Menjünk mindnyájan az anyádhoz.
Biztosan nagyon boldog lesz. Pár órán keresztül sorba
állhatunk a fürdőszoba előtt, mire a nagymamádnak ki
méltóztatik jönni.
Mint a legtöbb párizsi lakásban, náluk is csak egy
fürdőszoba volt, és a kilencvenkét éves nagymama együtt élt
Pascale megözvegyült nagynénjével és édesanyjával. A
lakásban uralkodó légkör megőrjítette, és ettől fokozott
bourbonfogyasztásra ösztönözte Johnt, valahányszor ott
vendégeskedtek.
- Ne tegyél megjegyzéseket a nagymamámra. És a te
mamád még az enyémnél is lehetetlenebb perszóna -
védelmezte Pascale a gall becsületet.
- Az enyém legalább beszél angolul.
- Az én anyámmal se nyaralnátok szívesen - dobta bele
magát Diana a házaspár vitájába, mire mindenki nevetett.
Mindnyájan többször találkoztak már Diana szüleivel; az apja
nagyon szeretetre méltó ember volt, de Diana nem csinált
belőle titkot, hogy rendkívül pedáns és mindenkin uralkodni
vágyó anyja az idegeire megy. - De beszéljünk végre
komolyan. Hová mehetnénk el együtt? Mit szólnátok a Karib-
tengerhez? Vagy ezúttal tényleg utazzunk el valami egzotikus
tájra? Buenos Airesbe például? Vagy Rióba?
- Mindenki azt mondja, hogy Rio veszélyes hely - vetette
ellene Anna aggodalmas arccal. - Az unokanővérem ott járt
tavaly, és ellopták a táskáját; a bőröndjét és az útlevelét. Azt
mondja, soha többé nem megy oda. És mit szóltok
Mexikóhoz?
- Vagy Japánhoz, esetleg Kínához - kapott vérszemet
Robert. Szeretett a többiekkel utazni, és különösképpen
kedvelte Ázsiát. - Vagy itt van Hongkong. A lányok
eljárhatnának vásárolni.
- Mi bajotok van Franciaországgal? - próbálkozott ismét
Pascale, mire a többiekből kitört a nevetés, John pedig úgy
tett, mintha a kétségbeeséstől beleroskadna a székébe.
Minden nyáron odamentek. - De komolyan. Kibérelhetnénk
egy házat valahol Dél-Franciaországban. Aix en Provence-
ban, vagy Antibes-ban, vagy Eze... Vagy mit szólnátok Saint
Tropez-hoz? Nagyon klassz hely!
John egyfolytában tiltakozott, de Diana kíváncsiságát
sikerült felkeltenie.
- Tényleg, miért ne? Jópofa lenne kibérelni egy házat.
Pascale valamelyik ismerőse biztosan találna egy megfelelőt.
Még jobb is lehet, mint elutazni valami egzotikus országba.
Eric és én beszélünk annyira franciául, hogy elboldoguljunk,
Anna meg kifejezetten jól tud, és Robert is. A bonyolultabb
dolgokat rábíznánk Pascale-ra. Mit szóltok hozzá, gyerekek?
Anna elgondolkodott, majd kisvártatva bólintott.
- Az igazat megvallva, tetszik a gondolat. Robert és én tíz
éve voltunk Saint Tropez-ban a gyerekekkel, és nagyon jól
éreztük magunkat. A város gyönyörű, az ételek finomak, és
minden olyan vidám.
Ő és Robert egy romantikus hetet töltöttek el ott, dacolva a
gyerekeikkel.
- Augusztusra kibérelhetnénk ott egy házat. És a közelébe
se engedjük Pascale mamáját, John! - nézett a férfira
biztatóan Diana.
- Még az is lehet, hogy szerencsénk lesz. Minden
augusztusban el szokott utazni Olaszországba.
- Na, látod! Tökéletes lesz. Ti mit szóltok hozzá?
A végén Robert is rábólintott. Saint Tropez neve jól
hangzott, civilizált és kellemes helynek ígérkezett, és ha
kikölcsönöznek egy hajót, más helyeket is meglátogathatnak
a Riviérán.
- Tetszik - mondta Robert, és Eric csatlakozott hozzá.
- Én is Saint Tropez-ra szavazok, feltéve, hogy találunk egy
megfelelő házat - jelentette ki ünnepélyesen. - Mit gondolsz,
Pascale? Vállalod ezt a részét a dolognak?
- Semmi probléma. Ismerek néhány nagyon jó
ingatlanügynökséget Párizsban. És ha a mamám ott tudja
hagyni egy kicsit a nagymamát, ő is megnézhet párat nekünk.
- Nem - szólt közbe nyomatékosan John -, őt hagyd ki a
dologból. Amit ő választana, azt mindnyájan utálnánk. Bízd
csak rá az ügynökségre.
De a hely ellen nem emelt kifogást, pedig abban az
országban volt, amit ő rendszerint csak a békaevőř1c
országának títulált.
- Akkor tehát egyhangúlag megszavaztuk? - nézett körül
Diana, és az asztalnál ülők sorra bólintottak. - Saint Tropez,
augusztusban.
Pascale arca ragyogott az örömtől. A világon semmi nem
vonzotta jobban, mint egy hónap Dél-Franciaországban,
méghozzá a legjobb barátai társaságában. Úgy tűnt még John
is beletörődött... És ekkor Eric bejelentette, hogy éjfél van.
- Boldog új évet, szívem! - mondta, és megcsókolta Dianát.
Robert odahajolt Anne-hez, diszkréten szájon csókolta, majd
karjával átölelve minden jót kívántt neki az új esztendőben.
Pascale eközben megkerülte az asztalt, hogy megcsókolhassa
a férjét. Johnt sűrű szivarfüst lengte körül, de Pascale-nak
nem esett rosszul a szivar íze, amikor John valamivel több
szenvedéllyel csókolta meg, mint amire számított. Minden
csatározásuk és lármázásuk ellenére az ő házasságuk is
éppoly szilárd volt, mint a többieké, sőt, talán valamivel
erősebb is, hiszen nem voltak gyerekeik, akik elvonják őket
egymástól.
- Nem tudok jövő nyárig várni - mondta elfulladó hangon. -
Fantasztikus lesz!
 - Ha nem, kénytelenek leszünk megölni, Pascale, mivel az
egész a te ötleted volt - felelte gyakorlatiasan John. - Jól
vigyázz tehát, hogy rendes házat találj. Nehogy rád sózzanak
valamit, ahogy a gyanútlan turistákra szokták.
- Ígérem, az lesz a legjobb ház egész Saint Tropez-ban -
fogadkozott Pascale, majd elvette a szivart Johntól, s míg
betelepedett férje ölébe, szívott belőle egyet.
A szó ezek után is a tervbe vett nyaralás körül forgott. Egy
dologban mindnyájan egyetértettek: hogy remek nyaralás
lesz.
Ennél jobb ötlettel el sem kezdhetnék az új évet.
 Második fejezet

Legközelebb két hét múlva, Pascale és John West Side-i

lakásában gyűltek össze mindannyian, egy esős estén.
Morrisonék és Smith-ék pontosan érkeztek, mint mindig, és
vizes esőkabátjaikat, ernyőiket a lakás előterében hagyták.
A lakás eklektikus stílusban volt berendezve: az afrikai
maszkoktól a modern kisplasztikákon és régiségeken
keresztül - mely utóbbiakat Pascale Franciaországban
vásárolta - egészen a csodaszép perzsaszőnyegekig minden
volt itt. És gyönyörű tárgyak sokasága, melyeket a balett-
társulattal utazgatva vásárolt a világ minden táján.
A szórt fény kellemes hangulatot adott, s a konyha felől
ínycsiklandozó illatok áradtak. Pascale gombakrémlevest és
nyulat készített mustármártással, John pedig több palack
Haut-Briont nyitott fel hozzá.
- Micsoda mennyei illatok! - kiáltotta Anna, miközben a
kandalló tüzénél melengette a kezét, Pascale pedig egy tálcán
előételt kínált körbe.
- Ne higgy mindent el az orrodnak! - figyelmeztette John,
és mindenkinek kitöltött egy pohár pezsgőt. - Tisztában vagy
vele, hogy ki készítette a vacsorát! - tette hozzá gonoszkodó
vigyorral.
- Toi alors! - meresztette rá a szemét dühösen Pascale,
majd újra eltűnt a konyhában, hogy ellenőrizze a vacsorát. De
jó hírrel tért vissza a többiekhez, akik már a nappaliban lévő
vörös bársonykanapékon ültek. A kandalló fölött tetszetős
festmény lógott, s a mindenfelé égő gyertyák megvilágították
az egyik falat szinte beborító képek tucatjait, melyek mind
Pascale-ról készültek, amikor még a New York City Ballet
társulatában táncolt. A szoba jól tükrözte mindkettejük
egyéniségét, ugyanakkor a légköre tagadhatatlanul franciás
volt. Az asztalon egy nyitott csomag Gauloise hevert,
amelyből Pascale időnként elszívott egyet, miközben John a
szivarjaival pöfékelt.
- Na, sikerült intézned valamit? - kérdezte Diana, s kezében
a pezsgőspoharával a kanapé háttámlájának dőlt. Ma fekete
nadrágkosztüm volt rajta. Egész nap keményen dolgozott egy
alapítvány anyagi alapjának megszervezésével, Eric pedig
egymás után három éjszaka is bent volt a szülőszobán.
Mindannyian a szokottnál csendesebbek és talán kicsit
fáradtabbak is voltak.
- Találtam egy házat! - mondta ragyogó arccal Pascale, s
odalépett a szép kis antik íróasztalhoz, melyre évekkel ezelőtt
bukkantak rá Johnnal Londonban. Kivett belőle egy vastag
barna borítékot, és a benne lévő képeket odatette a barátai
elé. - Voilá! Pontosan az, amit akarunk.
John kivételesen tartózkodott minden megjegyzéstől; ő
már látta a képeket, és bár az árral nem volt megelégedve, be
kellett ismernie, hogy neki is tetszik a ház. Elegáns, jól
karbantartott, zegzugos öreg villa volt egy gyönyörű kert
közepén. Közvetlenül a vízparton volt, aprócska kikötőjében
egy csinos kis vitorlás hajó állt, mely épp jó lenne
mindnyájuknak, különösen a kis társaság három
"tengerészének", Ericnek, Robert-nek és Anne-nek. A ház
belsejéről készült képeken is egy szép nappalit lehetett látni,
vidékies francia stílusban berendezve, öt jókora, szépen
bebútorozott hálószobát, és egy olyan hatalmas ebédlőt,
amelyben akár két tucat vendég is elfért volna. A konyha
kifogástalannak, ámbár kicsit régimódinak látszott; ez
azonban csak még jobban kiemelte meghitt báját. És ami a
legcsábítóbb: a házhoz szobalány és kertész is járt, ez utóbbi
szükség esetén a sofőr szerepét is betöltötte. Mindannyian
bólogattak: igen, Pascale-nak igaza van, a ház tökéletesnek
látszik. Ami azt illeti, a neve is Coup de Foudre volt, ami
nagyjából azt jelentette, hogy "szerelem első látásra", vagy
"villámcsapás". Egész augusztusra ki tudták adni, de a
tulajdonosok, tekintve a ház vonzerejét, érthető módon
azonnali választ vártak, hogy csakugyan ki akarják-e bérelni.
- Hű, Pascale, ez fantasztikusan néz ki! - lelkesedett Diana,
és újra belelapozott a képekbe. - Még két vendégszobája is
van, ha meg akarnánk hívni valakiket, vagy ha valamelyikünk
gyerekei meg akarnának látogatni minket. Es ez a szobalány-
dolog is tetszik nekem. A főzés ugyan nem esik nehezemre,
de utálok utána elmosogatni.
- Pontosan - bólogatott Pascale, akivel madarat lehetett
volna fogatni, amiért a többieknek is tetszik a ház. - Kicsit
drága - vallotta be habozva -, de háromfelé elosztva nem
olyan vészes.
John erre persze forgatta a szemét, de még neki is el kellett
ismernie, hogy az ár az ésszerűség határain belül marad.
- Gondolod, hogy csakugyan olyan jó, amilyennek a képek
mutatják? - kérdezte óvatoskodva Robert, miközben szedett
magának Pascale bors d'oeuvre-jéből.
- Miért hazudnának nekünk? - nézett rá meglepett arccal
Pascale. Ezt mondta korábban John is. - Egy nagyon jónevű
ügynökséghez fordultam. Ha akarjátok, megkérhetem
anyámat, repüljön oda, és nézze meg.
- Jaj, Istenem, csak azt ne! - szörnyedt el John. - Ne keverd
őt bele ebbe a dologba. Azt mondaná nekik, hogy én egy
gazdag amerikai bankár vagyok, és rögtön megdupláznák az
árat. - Még a gondolat is úgy elborzasztotta, hogy a többiek
jóízű nevetésben törtek ki.
- Szerintem tökéletes - mondta mély meggyőződéssel
Anna. Ő kezdettől fogva lelkesen támogatta a tervet. - Le
kéne csapnunk rá, mielőtt valaki elhalássza az orrunk elől. És
mi van akkor, ha mégsem annyira tökéletes, mint ahogy a
képek mutatják? Mi lehet olyan rossz egy egy hónapos
nyaralásban egy dél-franciaországi villában? Szerintem
küldjünk nekik egy faxot, hogy kibéreljük. - Melegen
rámosolygott Pascale-ra. - Ezt jól csináltad!
- Köszi! - felelte az örömtől mámorosan Pascale.
Kimondhatatlanul boldog volt, amiért még egy hónapot
Franciaországban tölthet. A június nagy részét és az egész
júliust amúgy is mindig a családjával töltötte Párizsban - de
az idén augusztusra is Franciaországban maradhat.
- Egyetértek Anne-nel - jelentette be habozás nélkül
Robert. - És tetszik, hogy van vendégszoba is. Tudom, hogy a
gyerekek boldogan átrándulnának néhány napra, ha ti sem
bánjátok.
- Szerintem a mieink is - csatlakozott Eric, és Diana
rábólintott.
- Nem tudom, Katherine férje el tud-e majd szabadulni, de
Kathy biztosan szívesen jönne a fiúkkal, Samantha pedig
bolondul Franciaországért.
- Akárcsak én - mosolygott Anna. - Akkor hát
megegyeztünk? Kivesszük?
Gyorsan kiszámolták, hogy egy-egy házaspárnak mibe
kerülne, és bár John úgy tett, mintha a fogát húznák, amikor
a költségeket átszámolták dollárra, a végén mindnyájan
egyetértettek abban, hogy egy ekkora és ilyen jó állapotban
lévő házért ez nem is olyan sok - a dolog tehát megéri.
 - Nos, eldöntöttük - jelentette be elégedetten Robert.
Tudta, hogy szabaddá teheti magát arra a hónapra, és
mindenképpen el akarta vinni Anne-t nyaralni. Az asszony
nagyon fáradtnak látszott, és maga is be ismerte, hogy túl
sokat dolgozott. Robert nemrégiben még azt is megmondta
neki, hogy szerinte Anne-nek gondolkodnia kellene a
visszavonuláson. Az élet túl rövid ahhoz, hogy valaki folyton
csak az irodában és a tárgyalóteremben időzzön, vagy a
tárgyalásokra való felkészüléssel töltse az időt. Anna szerette
a munkáját, de nagyon sok feszültséggel járt, és ügyfelei nagy
igényeket támasztottak vele szemben. Éjszakákon át
dolgozott, sőt néha még a hétvégeken is, és bár a hivatása
egyben a szenvedélye is volt, Robert-nek egyre inkább
meggyőződésévé vált, hogy ideje lenne lassítania. Szeretett
volna több időt tölteni a feleségével. - Ki tudod venni az egész
hónapot? - kérdezte tőle nyomatékosan, mire Anna csillogó
szemmel bólintott. - Komolyan? De aztán nem engedem,
hogy visszakozz! - fenyegette meg Robert tréfásan, és
magához húzva megcsókolta az asszonyt. Valóban alig várta,
hogy végre együtt legyenek Franciaországban. Az elmúlt két
évben Anna rendre félbeszakította a nyaralásukat, hogy
valami sürgős ügyben visszatérjen az irodába.
- Ígérem, hogy mindvégig ott leszek - fogadta meg
ünnepélyesen az asszony És úgy is gondolta. Pillanatnyilag
legalábbis.
Akkor minden fillér megéri - sóhajtotta boldogan Robert,
és karon fogva elindultak az ebédlő felé. Nagyon egymáshoz
illő, bensőséges párkapcsolatban élő emberek voltak.
- Különösen, hogy vitorlás is van - incselkedett Anna a
férjével. A vele való vitorlázás igazi gyönyörűséget jelentett
számára, és mindig azokra a régi Cape Cod-i nyarakra
emlékeztette, amikor a gyerekeik még kicsik voltak.
 Mind a hatan egész este izgatottan taglalták az előttük álló
Saint Tropez-i nyaralást az öreg villában. Oldott hangulatú
este volt. Futólag beszámoltak egymásnak a munkájukról és
a gyerekeikről, de az est nagy részében a villáról és a
Franciaországban tervbe vett nyaralásról folyt a szó.
És ahogy ott ültek az asztal körül, a vacsora utáni Chateau
d'Yquemet iszogatva, szinte érezték a rájuk váró örömök
kellemes ízét. Mindenki meg volt róla győződve, hogy csodás
nyaruk lesz Franciaországban.
- Én akár pár nappal korábban is lemehetek, ha
megengedik, hogy mindent elrendezzek, és megvegyem, ami
még kell - ajánlotta Pascale, jóllehet a prospektus szerint a
házban minden volt, az ágyneműtől kezdve a törülközőkön át
a konyhai felszerelésig, és Eric megkockáztatta, hogy a két
alkalmazott nyilván mindent tökéletesen kézben tart. - De én
szívesen lemegyek, mielőtt megérkeztek - erősködött
kedvesen Pascale, mire még a férje is elmosolyodott. Az
egész, úgy ahogy volt, nagyon vonzónak tűnt mind a
hatuknak.
Már majdnem éjfél volt, mire elköszöntek. Morrisonék és
Smith-ék közös taxival mentek az East Side-ra. Még mindig
esett, de ez csöppet sem rontotta el a jó kedvüket. Anna
hátradőlt az ülésen, és mosolyogva nézte a többieket. Robert
gyanította, hogy egyedül csak ő vette észre, mennyire
fáradtnak látszik. Sőt, kimerültnek.
- Jól vagy? - kérdezte gyengéden, miután Morrisonék
kiszálltak a kocsiból. Anna a szokottnál csendesebb volt az
úton. Már megint túlhajtotta magát, gondolta Robert.
- Tökéletesen - felelte Anna, inkább csak megszokásból. -
Azon gondolkodom, milyen nagyszerű lesz egy egész hónapot
Franciaországban tölteni. Jobbat el sem tudnék képzelni,
mint hogy veled együtt olvasgassak, pihenjek, vitorlázzak,
ússzak a tengerben. Csak ne kellene olyan sokat várni rá!
- Én is így vagyok vele - felelte Robert. A Keleti 89. utcában
álló házuk előtt szálltak ki a taxiból, és az eső miatt futva
igyekeztek befelé. Robert rápillantott a kabátjából kibújó
feleségére, és nagyon sápadtnak találta.
- Szeretném, ha még a nyár előtt elmennél szabadságra -
mondta. - Mi lenne, ha eltöltenénk egy hosszú hétvégét
valahol, ahol meleg van? - Aggódott Anne-ért, mint mindig. Ő
volt a legdrágább ember számára az egész földkerekségen.
Még a gyerekeiknél is drágább. Számára mindig Anna volt a
legfontosabb. A szerelme, a bizalmasa, a szövetségese, a
legjobb barátja. Minden gondolata Anna körül forgott.
Amikor terhes volt, vagy nagy ritkán beteg, úgy bánt vele,
mint egy becses antik üvegedénnyel; igazi gondoskodó
természet volt. Anna ezt is szerette benne -
megismerkedésük első pillanatától kezdve látta, milyen
gyengéd, odaadó ember, és az azóta eltelt évek is ezt
igazolták. Több vonatkozásban ő maga erősebb, keményebb
ember volt Robert-nél, és bizonyos esetekben nehezebben
bocsátott meg nála. Szenvedélyesen védelmezte ügyfelei vagy
a gyerekei jogait, de a szíve mindig is egyedül Robert-é volt.
Erről nem sűrűn beszélt neki, de kapcsolatuk kiállta az idő
próbáját, és nem volt szükség sok beszédre. Fiatalabb
korukban többet beszélgettek a vágyaikról, reményeikről,
álmaikról. Robert volt a romantikusabb alkat, aki szeretett
arról álmodozni, hogy milyenek lesznek az előttük álló évek.
Anna mindig is gyakorlatiasabb volt, őt jobban
foglalkoztatták a hétköznapok. És ahogy az évek múltak,
mind kevesebb dologról beszélgettek. Már nem érezték
különösebb szükségét, hogy terveket szőjenek és
előrenézzenek a jövőbe. Csak mentek, kéz a kézben, ahogy
egyik év múlt a másik után, elégedetten azzal, amit már
elvégeztek, és számolva mindazzal, amit eközben tanultak.
Életük egyetlen közösen átélt tragédiája negyedik gyermekük
elvesztése volt. A kislány szülés közben halt meg. Anne-t a
dolog nagyon megviselte, de - hála Robert támogatásának és
gondoskodásának - hamar magához tért. Robert volt az, aki
évekig gyászolta a kislányt, és aki időnként azóta is emlegette
őt. Anna napirendre tért fölötte, és a veszteség fölötti
kesergés helyett megelégedett azzal, amije volt. De mivel
tudta, milyen mélyen érinti Robert-t mindaz, ami velük
történik, nagyon vigyázott, hogy ne bántsa meg az érzéseit, és
mindig nagyon kedves volt hozzá. Ismerte őt, ezért tudta,
hogy az a fajta ember, akit meg kell védeni a fájdalmaktól. Ő
tehát mindig egy kicsit jobb állapotban volt, mint Robert,
amikor arról volt szó, hogy valami csapást el kell viselni.
- Mit akarsz csinálni holnap? - kérdezte a férfi, amikor
Anna kék flanell hálóingében bebújt mellé az ágyba. Csinos
asszony volt, nem kifejezetten szép, de finom és előkelő
megjelenésű. És Robert bizonyos értelemben még
vonzóbbnak is találta, mint amikor összeházasodtak. Az idő
múlása még jót is tett a külsejének - és mindent egybevéve,
jó volt leélni vele az életet.
- Holnap sokáig szeretnék aludni, aztán elolvasom az
újságot - felelte az asszony ásítva. - Mi lenne, ha délután
elmennénk moziba?
Szerettek moziba járni; rendszerint külföldi filmeket
néztek meg, vagy komoly témájúakat, amelyeket Robert nem
ritkán megkönnyezett. Fiatalabb korukban Anna ugratta is őt
emiatt. Ő sohasem sírt egy filmen: De szerette, hogy Robert
ilyen mély érzésű, lágy szívű ember - Jól hangzik.
Jól érezték magukat egymással; ugyanazokat az embereket,
ugyanazt a zenét és irodalmat szerették, sőt, ma talán még
inkább, mint az első éveikben. Kezdetben több különbséget
tapasztaltak egymásban, de az évek során összecsiszolódott
az ízlésük, és ezek a különbségek rendre eltűntek. Most
csupa kellemes és kényelmes dolog vette körül őket, mint ez
a hatalmas puha ágy is, amelyben kéz a kézben, tökéletesen
ellazulva fekhettek.
- Örülök, hogy Pascale rátalált erre a házra - mondta Anna
már félálomban, férjéhez bújva. - Ez a nyarunk tényleg
csodálatos lesz.
- Már alig várom, hogy együtt vitorlázzunk - felelte Robert,
és közelebb vonta magához az asszonyt. Az este, miközben
Donnallyékhez készülődve öltözködtek, feltámadt benne a
vágy iránta, de most olyan fáradtnak látta, hogy nem volt
szíve szeretkezést indítványozni. Túl sokat dolgozik, egészen
agyonhajszolja magát. Holnap majd megmossa miatta a fejét.
Évek óta nem látta ilyen kimerültnek. Érezte, hogy Anna már
alszik is a karjában, és pár perc múlva őt is elnyomta az álom.
Hajnali négy óra volt, amikor megébredve hallotta, hogy
Anna kint van a fürdőszobában, és úgy köhög, mintha hányni
akarna. Látta is a fénycsíkot a fürdőszoba ajtaja alatt, és várt
pár percet, hogy lássa, amikor visszajön az ágyba. De már tíz
perc is elmúlt, hang nem hallatszott, de Anna csak nem jött
ki a fürdőszobából. Végül fölkelt, bekopogott az ajtón, de az
asszony nem felelt.
- Anna! Jól vagy? - Várta, hogy mindjárt kiszól, hogy igen,
feküdjön vissza nyugodtan, de válasz nem érkezett
odabentről. - Anna? Rosszul vagy, drágám...? - A vacsora,
melyet Pascale készített, finom volt, de fűszeres és nehéz.
Várt még egy vagy két percet, aztán óvatosan elfordította a
kilincs gombját, és bekukucskált. Látta, hogy a felesége a
földön fekszik, kibomlott hajjal, ferdén felcsúszott
hálóingben. Látnivaló volt, hogy hányt, s most eszméletlenül,
elszürkült arccal, elkékült szájjal hevert a földön. A látvány
halálos rémülettel töltötte el. - Jaj, Istenem... Jaj nekem,
Istenem... - Megnézte az asszony pulzusát; még ki lehetett
tapintani, de nem látta rajta, hogy lélegezne. Nem tudta, mit
tegyen: próbálja feléleszteni, vagy hívja a 911-et? Végül
elszaladt a mobiljáért, de nyomban visszatért Anne-hez, és a
fürdőszobából telefonált. Közben rázogatta és szólongatta
Anne-t, de ő nem adta jelét, hogy magához akarna térni, és
Robert látta, hogy az ajka már sötétkék. Addigra felvették a
telefont, és ő megadta a nevét és a címét, és elmondta, hogy a
felesége eszméletlen, és alig-alig lélegzik.
- Beütötte a fejét? - kérdezte hivatalos hangon a központos,
miire Robert a rémület és a düh könnyeit nyeldesve
válaszolta:
- Nem tudom... csináljon valamit... kérem... küldjön valakit
azonnal... - A telefont egyre a füléhez szorítva arcát Anna
orrához tartotta, de nem érezte rajta a lehelet csiklandását, és
amikor újra megfogta a pulzusát, először azt hitte, már nincs,
de aztán megint megpróbálta, és ekkor mintha érezte volna.
Az egész olyan volt, mintha az asszony gyors iramban
távolodna tőle, és ő semmit sem tehet, hogy megállítsa. -
Kérem... kérem, segítsen... Félek, hogy meghal. . .
- Uton van egy mentőkocsi - mondta a hang biztatóan. - De
addig is szükségem volna néhány adatra. Hány éves a
felesége?
- Hatvanegy.
- Volt már baja a szívével?
- Nem, de fáradt volt, nagyon-nagyon fáradt, és túl sokat
dolgozott. - Ennyit mondott, aztán letette a telefont a földre,
és szájból szájba lélegeztetéssel megpróbálta magához
téríteni Anne-t. Egyszer hallotta hogy elakad a lélegzete és
sóhajt egyet, de egyéb életjelet nem adott. Az arca ugyanolyan
szürke volt, mint addig, és Robert újra fölemelte a telefont. -
Nem tudom, mi baja van, lehet, hogy elájult, és beverte a
fejét. Hányt is...
- Voltak mellkasi fájdalmai, mielőtt rosszul lett? - kérdezte
a hang.
- Nem tudom. Aludtam. Amikor fölébredtem, hallottam,
hogy köhög, -és hogy hány, és amikor kijöttem a
fürdőszobába, már itt feküdt a földön. - Még beszélt, amikor
meghallotta a közeledő szirénázást, és magában azért
fohászkodott, bárcsak Anne-ért jönne a mentő. - Hallok egy
mentőautót... ez lesz a miénk?
- Remélem. Most hogy néz ki? Lélegzik?
- Nem vagyok benne biztos... Rettenetesen néz ki. - Ekkor
már sírt a rémülettől a történtek miatt és attól, hogy Anna így
néz ki. Miközben így birkózott az érzéseivel, odalent
csöngettek, és ő rohant, hogy megnyomja a gombot a hallban,
hogy bejöhessenek. Kinyitotta és kitárta a lakás ajtaját, s már
rohant is vissza Anne-hez. Viszszaérve látta, hogy semmi sem
változott, de addigra már a mentősök is ott voltak, és most
megálltak a fürdőszobában. Hárman voltak; a következő
pillanatban félrelökték Robert-t, és letérdelve Anna fölé
hajoltak. Meghallgatták a szívét, felhúzták a szemhéját, s az
egyik szólt a másik kettőnek, hogy fektessék rá a magukkal
hozott hordágyra. Miközben Robert lekísérte őket a
földszintre, a beszélgetésükből tisztán kihallotta azt a szót,
hogy "defibrillátor". Még pizsamában volt, éppen csak annyi
ideje maradt, hogy fölkapja a kabátját, és belebújjon a
cipőjébe. A telefont bedugta a kabátzsebébe, lekapta a tárcáját
az előszobaszekrényről, és lélekszakadva rohant a mentősök
után. Mire kiért, azok már betették Anne-t a kocsiba, éppen
csak be tudott ugrani mellé, és már robogtak is.
- Mi történt? Mi lesz vele? - hajtogatta mintha csak a
hányás miatt akadt volna valami Anna torkán, amitől most
nem kap levegőt, de a mentősök azt mondták, szívrohamot
kapott. És miközben ezt magyarázták, egyikük feltépte Anna
hálóingét, és a mellére tette a defibrillátort. Robert szerette
volna eltakarni Anna meztelen mellét, de tudta, hogy e
pillanatban nincs helye erkölcsi aggályoskodásnak. Tudta,
hogy Anna a halálán van. Leállt a szíve, már rátették az
oxigénmaszkot, és Robert iszonyodva nézte, hogyan rándul
görcsbe az egész teste egyszer, kétszer... - Jaj, Istenem...
Istenem..., Anna - suttogta a kezét fogva, s le nem véve róla a
szemét. - Kérlek... kicsim... kérlek... Akkor a szíve újra
megindult, de egészen nyilvánvaló volt, hogy vége van.
Robert soha életében nem érezte még ennyire tehetetlennek
magát. Pár órája még együtt vacsoráztak a barátaikkal, és
igaz, hogy Anna fáradtnak látszott, de semmi sem utalt arra,
hogy a dolgok ilyen drámai fordulatot vesznek, vagy hogy
azonnal az ügyeletre kellene sietnie vele.
A mentősöknek túl sok dolguk volt, semhogy vele
beszélgessenek, de pillanatnyilag meg voltak elégedve Anna
állapotával, és amikor rádiótelefonjukon beszóltak a
legközelebbi kórháznak, Robert is beütögette remegő ujjaival
a mobiljába Eric számát. Hajnali négy óra huszonöt volt, és
Eric a második csengetésre felvette a kagylót.
- Egy mentőautóban vagyok Anne-nel - mondta reszkető
hangon Robert. - Szívrohama volt, és megállt a szíve. Most
indították el újra, de jaj, Istenem, Eric, egészen szürke a bőre,
a szája meg kék. - Kitört belőle a zokogás, és a beszéde
összefüggéstelenné vált.
 Eric nyomban felállt, felkapcsolta a villanyt, mire Diana is
megmoccant. Ő is hozzá volt már szokva a szülőszobából jövő
éjszakai telefonokhoz, úgyhogy már nemigen ébredt fel rájuk,
de most volt valami Eric hangjában, amire kinyitotta a
szemét, és hunyorogva fölnézett rá.
- Magánál van? - kérdezte Eric halkan.
- Nincs... A fürdőszoba padlóján találtam rá... azt hittem,
beütötte a fejét.... nem tudom... Eric, úgy néz ki, mintha... -
Alig tudta egymás mellé rakni a szavakat.
- Hová viszik?
- A Lenox Hillbe, azt hiszem.
Alig pár sarokra volt tőlük.
- Öt perc, és ott vagyok. A sürgősségiben vagy az intenzív
osztályon találkozunk. Meg foglak keresni... és Robert...
meglátod, rendbe jön... csak bízzál.
Mindenáron szerette volna megnyugtatni, és csak remélte,
hogy igazat mondott.
- Köszönöm. - Robert csak ennyit tudott mondani, aztán
már csak a mentősöket figyelte, akik ismét fölemelték a
defibrillátort, de Anna szíve dobogott, egészen addig, míg
meg nem érkeztek a kórházhoz, ahol a járdán már várt rájuk
az orvoscsoport. Takarót dobtak Anne-re, s mielőtt Robert
bárkinek is megköszönhette volna, vagy akár csak egy szót is
szólhatott volna, már át is gurították a mentőautóból a
kórházba. Úgy elszáguldottak mellette, hogy alig győzött
utánuk loholni. Egyenesen a koronáriaőrzőbe vitték, s ahogy
Robert ott állt a pizsamájára vett nagykabátjában végtelenül
fölöslegesnek és hirtelen ezer évvel öregebbnek érezte magát.
Semmi mást nem akart, csak hogy imádott Annaje mellett
lehessen. Nem akarta idegenek kezére bízni őt.
 Percek múlva ott termett egy rezidens, és egy sor kérdést
tett fel. Öt perc múlva pedig csakugyan befutott Eric, s vele
együtt Diana. Abban a pillanatban felébredt, amikor
meghallotta, miket kérdez Eric Robert-től, és ragaszkodott
hozzá, hogy ő is bejöjjön vele a kórházba. Mindketten
farmerban és esőkabátban voltak, s az arcukról lerítt az
aggodalom. De Eric legalább külsőre nyugalmat színlelt, és
tudta, miket kell ilyenkor kérdezni. Robert-t Dianára hagyva
bement a koronáriaőrzőbe, s amikor kijött, nyilvánvaló volt,
hogy nem sok jót tapasztalt odabent.
- Újra rátették a defibrillátort. Iszonyú küzdelmet vív az
életért. - A jelek szerint Anna szíve másodszor is megállt,
amióta behozták az intenzív szobába, és a kardiológus
elmondta Ericnek, hogy nem tetszik neki Anna létfontosságú
szerveinek állapota. Már akkor közel járt a halálhoz, amikor
behozták. - Mikor kezdődött az egész? - kérdezte Eric Robert-
től. Diana szorosan fogta a kezét, míg Eric fél karral átölelte a
vállát, s Robert szánalmasan sírva mesélte el nekik a
történteket.
- Nem tudom. Én négykor ébredtem föl. Köhögött, és a
köhögése hangja alapján arra gondoltam, hogy talán hány.
Vártam pár percet, és akkor nagyon csöndes lett, és amikor
bementem a fürdőszobába, már eszméletlen volt.
- Voltak mellkasi fájdalmai az éjjel, amikor hazaértetek? -
kérdezte Eric összeráncolt homlokkal, mintha ez olyan sokat
számítana e pillanatban. Akármikor kezdődött is, a roham
kegyetlenül elbánt vele, és a kardiológus erősen kételkedett
benne, hogy túlélheti. Nagyon súlyos volt az állapota.
- Csak nagyon fáradt volt, de amúgy jól érezte magát. A dél-
franciaországi házról beszélt, és arról, hogy holnap moziba
kéne mennünk. - Robert fejében vágtatva követték egymást a
gondolatok, s amikor lepillantott Dianára, látszott, hogy
jóformán nem is látja őt. Valósággal sokkolták a történtek. -
Értesítenem kéne a gyerekeket, ugye? De a világért se
szeretném halálra rémíteni őket.
- Majd én fölhívom őřket - szólalt meg Diana csendesen. -
Tudod fejbol a számukat?
Robert lediktálta a telefonszámokat, és Diana elment, hogy
felhívja Anna és Robert gyerekeit. Elég jól ismerte őřket
ahhoz, hogy vállalja a rossz hír közlésének felelősségét.
- Ó, Istenem - motyogta Robert, miközben Eric lenyomta
egy székre -, ...mi lesz, ha...
- Várj még. Sokan túléltek már ilyen szívrohamot. Próbálj
megnyugodni. Azzal nem segítesz rajta, ha te is kiborulsz.
Erősnek kell lenned, mert szüksége lesz rád, Robert.
- Nekem van rá szükségem - felelte a férfi fojtott hangon. -
Nem tudok nélküle élni. - Eric magában imádkozott, hogy ne
is kelljen, de erre a jelek szerint nem sok esély volt.
Megpróbálta elképzelni, milyen nehéz helyzetben lehet most
a barátja. Tudta, mennyire csak egymásért éltek, és milyen
boldogok voltak immár majdnem negyven éve. Rájuk is
jellemző volt az, ami a régóta jó házasságban együtt élőkre:
néha az volt az ember érzése, hogy ők ketten egy és
ugyanazon személy két fele.
- Csak most tarts ki - veregette Eric Robert vállát. Ebben a
pillanatban tért vissza Diana. Beszélt mind a három
gyerekkel, azonnal indulnak. Mindkét fiú az East Side felső
részén lakott, a lányuk, Amanda pedig a Sohóban; de mivel
még mindig csak hajnali öt óra volt, hamar ide fognak
érni. Egy órája talált rá Robert Anne-re - azóta tartott ez a
rémálom.
- Megengedik majd, hogy lássam? - kérdezte Robert
rémülten. Soha nem érezte még ilyen gyengének, ennyire
mindenre alkalmatlannak magát. Eddig mindig erősnek
gondolta magát, akárcsak Anna, de nélküle egyszeriben úgy
érezte, mintha az egész világ körülötte, s vele együtt az élete
is, hirtelen összeomlott volna, és semmi másra nem tudott
gondolni, csak arra, hogy milyen szürke volt Anna arca, ahogy
ott feküdt eszméletlenül a fürdőszoba padlóján.
- Mihelyt lehet, meg fogják engedni - nyugtatta meg Eric. -
Most kemény csatát vívnak az életéért, és ilyenkor dől el sok
minden. Ha odaengednének, csak zavarnád őket.
Robert bólintott, és lehunyta a szemét. Diana leült mellé,
és szorosan fogta a kezét. Anne-ért imádkozott, de nem
akarta elárulni Robert-nek. Nem is fésülködött, úgy rohant
ide Erickel.
- Látni akarom - szólalt meg végül Robert kétségbeesett
arccal, és Eric vállalta, hogy bemerészkedik a
koronáriaőrzőbe, és megnézi, mi van Anne-nel. De odaérve
korántsem fogadta biztató látvány: Intubálták és
lélegeztetőgépre tették Anne-t, s körülötte vagy fél tucat
monitor pittyegett eszelősen. Addigra már az infúziót is
rákötötték, és az egész csapat ott sürgött-forgott körülötte,
miközben a csoport vezetője utasításokat osztogatott a
többieknek. Eric első pillantásra felmérte, hogy ide nem
engedhetik be Robert-t, és e pillanatban úgy gondolta, hogy
jobb is. Halálra rémítenék vele. Mire visszament a
várószobába, Robert mindkét fia megérkezett, és pár percre
rá Amanda is befutott. Mint kiderült, az elmúlt napokban
mindhárman beszéltek Anne-nel, és valamennyien meg
voltak döbbenve. Egészségesnek és a szokásos módon
elfoglaltnak, de ezzel együtt tökéletesen jó állapotúnak látták
az anyjukat, és most egyik pillanatról a másikra azt kell
hallaniuk, hogy az életéért küzdenek, s ők itt állnak
tehetetlenül. Mandy egyik karjával átölelte fiatalabbik
bátyját, s ott zokogott a vállára borulva, az idősebb fiú meg
Dianával vette közre Robert-t a pamlagon. Diana még most is
fogta Robert kezét, de egyikőjük sem tudta, mit is csinálhatna
várakozás közben.
Valamivel hét óra után kijött a kardiológus főorvos, hogy
közölje velük, egy újabb súlyos szívroham lépett fel, anélkül,
hogy a beteg visszanyerte volna az öntudatát, és nem is
kellett mondania, milyen súlyos a helyzet, mindnyájan
tisztában voltak vele. Robert a kezébe temette az arcát, és
sírt. Teljesen kikészült attól, ami történt, és nem is szégyellte
az állapotát. Ha az iránta érzett szeretete visszahozhatta
volna őt az életbe, biztos, hogy Anna felépült volna.
A hosszúra nyúlt, keserves éjszaka után nyolc órakor, épp
amikor Diana egy tálca kávéval tért vissza a kórház büféjéből,
a kardiológus ünnnepélyesen komor arccal kilépett a
várószobába. Eric látta meg elsőnek, és azonnal tudta, mi
történt. Akárcsak Robert.
Fölpattant, s úgy nézett az orvosra, mintha azt követelné,
hogy még mielőtt kimondaná, vonja vissza a szavait.
- Nem - mondta, mintha kikérné magának, hogy elhiggye,
amit még ki sem mondtak. - Nem. Nem akarom hallani.
Az imént még rémült arcon hirtelen elszántság, már-már
düh látszott. Tekintetének vadsága ismeretlen volt mindazok
számára, akik ismerték. Szívszorító volt ilyennek látni őt.
- Igazán sajnálom, Mr Smith. A felesége nem élte túl a
második szívrohamot. Mindent megtettünk, ami rajtunk
múlt. Egy pillanatra se nyerte vissza az öntudatát.
Szívmasszázst alkalmaztunk... mégis elvesztettük. Fogadja
őszinte részvétemet.
Robert csak állt, meredten nézte az orvost, mint aki a
következő pillanatban össze akar rogyni, de egyszer csak
Amanda a karjai közé vetette magát, és vadul zokogva kezdte
siratni az anyját. Egyikük sem akarta elhinni, hogy ez tényleg
megtörtént. Képtelenségnek tűnt, hiszen nemrégiben még
együtt vacsoráztak, és íme, most elment. Robert még föl se
fogta, érzéketlenül tűrte karjában a lányát, és amikor átnézett
a válla fölött, Ericet és Dianát látta, amint sírnak, és két fiát,
akik egymást átkarolva zokogtak.
Az orvos a tőle telhető szelidséggel közölte vele, hogy
valakivel meg kell beszélnie a hivatalos ügyek elintézését, és
a kórház addig is bent tartja Anne-t. Robert hallgatta, és
hirtelen rátört a zokogás.
- Miféle hivatalos ügyek? - kérdezte akadozva, rekedten.
- Értesítenie kell a temetkezési hivatalt Mr Smith, és meg
kell beszélnie velük a részleteket. Nagyon sajnálom - tette
hozzá, majd gyorsan visszavonult a nővérpulthoz, hogy szót
váltson a nővérekkel. Ki kellett töltenie mindenféle űrlapot,
mielőtt véget ért az ügyelet, és eközben Robert meg a többiek
tanácstalanul álldogáltak a várószobában. Szombat reggel
kilenc óra volt, a látogatók már kezdtek szállingózni.
- Mi lenne, ha most elmennénk hozzánk? - kérdezte Eric
csendesen, miközben megtörülte a szemét, és karját
bátorítóan Robert vállára tette. - Iszunk egy kávét, és
beszélgetünk - tette hozzá, tekintetével megkeresve Dianáét,
aki bólintott. Az asszony anyás mozdulattal belekarolt
Amandába, Robert pedig, kétfelől két fiával, kifelé indult a
várószobából. Eric zárta a sort. Jóformán föl se pillantva
mentek végig a kórház folyosóján, ki a téli reggelbe. Az
éjszakai esőzés után jeges szél fújt, és minden jel szerint
hóvihar fenyegetett. De Robert mindebből semmit sem látott.
Némán, süketen és vakon mászott be gyerekei mellé a taxiba,
míg Eric és Diana egy másik kocsiba szálltak. Öt perc múlva
már Morrisonék lakásában voltak.
Diana gyorsan és csendesen térült-fordult a konyhában, s
kisvártatva kávét és pirítóst hozott mindnyájuknak. Robert
magába roskadva ült a többiekkel a nappaliban.
- Egyszerűen nem értem - motyogta, amikor Diana letett
elé egy bögre kávét. - Olyan jól volt az este. Jól éreztük
magunkat, és mielőtt elaludt, arról beszélt, menynyire várja a
nyarat, amikor majd elutazunk abba a dél-franciaországi
házba.
- Miféle házba? - kérdezte gépiesen az idősebb fiú, Jeff.
- Kibéreltünk egy házat Saínt Tropezban Donnallyékkal és
a szüleiddel augusztusra - magyarázta Eric. - Tegnap éjjel
fényképeket nézegettünk róla, és az édesanyád teljesen jól
volt. Ámbár most, hogy visszagondolok, fáradtnak és
sápadtnak találtam, de hát ezzel minden New York-i így van
ilyenkor - Eric dühös volt magára, amiért nem gyanított
semmit.
- Hazafelé menet megkérdeztem tőle, hogy jól érzi-e magát
- szólt Robert, aki közben gondolatban visszapergette az
eseményeket. - Kimerültnek látszott, de nem csoda, hiszen
mindig olyan sokat dolgozik. Ma reggel sokáig akart aludni. -
És tessék, örökre elaludt. Robert érezte, hogy elhatalmasodik
rajta a pánik, amiért nem kérte, hogy még egyszer láthassa őt.
Azt hitte, később még megnézheti. Akkor semmi másra nem
tudott gondolni, csak arra a mérhetetlenül nagy veszteségre,
amit el kell szenvednie.
A kávéból csak két kis kortyot tudott inni, és a piritóshoz
hozzá sem nyúlt. Gondolni sem bírt evésre - semmi mást
nem akart, csak még egyszer látni, még egyszer a karjában
tartani őt.
 - Most mit fogunk csinálni? - kérdezte Amanda, az orrát
egy papír zsebkendőbe fújva, amit abból a dobozból vett ki,
melyet Diana tett tapintatosan az asztalra. Amanda huszonöt
éves volt, soha nem érte efféle veszteség, de másmilyen sem.
A halál teljességgel ismeretlen volt számára. A nagyszülei
akkor haltak meg, amikor ő még kicsi volt, nem emlékezett
rájuk. Még egy kiscicát sem veszített el soha. Ez a veszteség
elsőre túl nagy volt.
- Valamennyit át tudok vállalni belőle - felelte Eric. -
Délelőtt felhívom Frank Campbellt. - Ez a jónevű temetkezési
vállalat foglalkozott évek óta a New York-iak temetésével,
még az olyan hírességekével is, mint például Judy Garland. -
Van valami elképzelésed, Robert? El akarod őt hamvasztatni?
A kérdés elborzasztotta Robert-t. Nem, nem akarta őt
elhamvasztatni, azt akarta, hogy éljen, hogy itt legyen
Morrisonék nappalijában, s megkérdezze tőlük, hogy mit
hülyéskednek itt. De ez most nem hülyeség. Ez az
elviselhetetlen, felfoghatatlan, tűrhetetlen igazság. A többiek
láthatóan jobban viselték, mint ő.
- Tudok valamiben segíteni, apa? - kérdezte csendesen Jeff,
és Mike, az öccse is igyekezett felnőni a pillanat
komolyságához. Mindketten felhívták a feleségüket, és
elmondták nekik, mi történt, majd pár perc múlva Diana is
kisurrant, hogy telefonáljon Pascale-nak és Johnnak.
Megdöbbenve hallgatták, amikor tudatta velük, hogy Anna
ma reggel meghalt. Először nem is értették.
- Anna? De hiszen az este jól volt! - értetlenkedett Pascale,
éppúgy, ahogy mindenki más. - Nem hiszem el... Mi történt?
Diana elmondta neki mindazt, amit tudott, Pascale pedig
sírva ment a hírrel Johnhoz, aki épp újságot olvasott. Fél óra
múlva ők is megérkeztek Morrisonékhoz, és déli egy óra is
elmúlt, mire Robert végre hazament, hogy felöltözzön.
Amikor meglátta, hogy a lakásban égnek a lámpák, s
megpillantotta a fürdőszoba kövén a törülközőket, amiket ő
terített Anne-re, hogy betakarja és melegítse velük, újra
elfogta a gyötrelmes zokogás. És amikor végigfeküdt az
ágyukon, a párnáján még mindig érezni lehetett az asszony
parfümjének illatát. Elviselhetetlen volt.
Eric délután elkísérte Campbellhez, és átsegítette a
kérdések megválaszolásával, a virágok megrendelésével és a
koporsó kiválasztásával járó gyötrelmeken. Ő választotta ki a
szép mahagónikoporsót is a fehér bársonybéléssel. Az egész
olyan volt, mint valami lidérces álom. Közölték vele, hogy
késő délután, amikor meghozzák a kórházból, láthatja is a
feleségét. Amikor ez bekövetkezett, Diana állt mellette, és
hangtalanul sírt, látva, hogyan öleli magához Robert Anna
élettelen testét.
Aznap este Jefféknél vacsorázott. Jeff és a felesége
ragaszkodtak hozzá, hogy náluk töltse az éjszakát, és ő nem is
bánta. Mandy Mike és a felesége, Susan lakásában
aludt. Egyikőjük sem akart egyedül lenni, és hálásak voltak,
amiért van kihez menekülniük.
A Donnally- és a Morrison-házaspár is együtt vacsoráztak
aznap este. Még ők sem fogták fel azt, ami történt. Még előző
este Anna is ott volt velük, és íme, elment, Robert pedig
emberi ronccsá vált.
- Nem szívesen állok most elő ilyen tapintatlansággal -
kezdte Diana óvatosan, miközben a többiek gyászos arccal
meredtek a tányérjukra, és csak piszkálgatták a házhoz
rendelt kínai ételt. Egyikőjük sem volt éhes, Jefféknél pedig
Robert szó szerint éhezett. Előző este óta nem nyúlt ételhez. -
De épp az járt a fejemben, hogy mit kellene kezdenünk a
Saint Tropez-i házzal.
- Ha már te előhozakodsz ezzel a tapintatlansággal, akkor
én is csatlakozom hozzád - mondta erre komor képpel John. -
Az a ház túl drága ahhoz, hogy három helyett két család
osztozzon rajta. Le kell mondanunk róla.
Pascale nyugtalan pillantást vetett a férjére.
- Nem hiszem, hogy már megtehetjük - suttogta.
- Miért ne tehetnénk? Még nem szóltunk nekik, hogy
kivesszük. - Abban egyeztek meg, hogy hétfőn, Anna
irodájából faxolják el a választ.
- De igen, szóltunk - felelte szégyenkezve Pascale.
- Hogyhogy? - nézett rá John értetlenül.
- Az a ház olyan nagyszerű, és én féltem, hogy valaki más is
lecsap rá, ezért megkértem anyámat, hogy ha az ügynökség
jelentkezik, foglalózza le. Biztos voltam benne, hogy
mindnyájunknak kell a ház.
- Elképesztő - szűrte a szót összeszorított fogain keresztül
John. - Az anyád évek óta még egy tubus fogkrémért sem
adott ki pénzt, azt is te küldted vagy vetted neki, és most csak
úgy lefoglalóz egy házat? Mielőtt megegyeznénk a dologban?
- És úgy nézett Pascale-ra, mint aki nem hisz a fülének.
- Mondtam neki, hogy meg fogjuk adni - suttogta
bűntudatos arccal Pascale.
- Mondd meg neki, hogy kérje vissza a pénzét - utasította
szigorúan John.
- Nem lehet. Mielőtt kifizettettem vele, megmondták, hogy
az előleget nem adják vissza.
- Ó, az ég szerelmére, Pascale, mi a fenének csináltad ezt? -
Dühös volt rá, de nyilvánvalóan sokkal inkább felzaklatta
Anna halála, és igazából nem tudta, mit is mondjon. - Hát
akkor ezt intézd el a magad pénzéből. Ilyen körülmények
között senki sem akar majd odamenni, Robert meg egészen
biztosan nem megy Anna nélkül. A dolog ugrott. Felejtsd el a
házat.
- Talán mégsem kell - szólalt meg Diana csendesen. - Odáig
még hat és fél hónap van hátra. Addigra Robert is sokkal
jobban érezheti magát, és még az is lehet, hogy jót fog tenni
neki az utazás velünk, akiknek a társaságában
megvigasztalódhat. Szerintem el kellene mennünk.
Eric elgondolkodva nézett rá, majd bólintott.
- Azt hiszem, igazad van.
John azonban másképp látta a dolgot.
- És ha mégsem akar jönni? Akkor nekünk kell kifizetni a
két részt, ami persze sokkal drágább lesz. Én nem megyek. És
nem fizetek - tette hozzá dühösen.
- Majd én kifizetem - meresztett rá haragos szemeket
Pascale. - Olyan rémesen zsugori vagy, John Donnally, ez az
egész csak ürügy, hogy ne kelljen pénzt kiadnod. Majd én
kifizetem a részünket, te meg itthon maradhatsz, vagy
meglátogathatod az anyádat Bostonban.
- Te meg mióta lettél ilyen nagylelkű? - kérdezte John
olyan hangon, ami mélyen sértette Pascale-t, de akárcsak a
többieket, őt is megviselte Anna halála, úgyhogy most nem
vette föl a sértést.
- Szerintem most szükségünk van arra, hogy együtt
legyünk, és Robert-nek még inkább szüksége lesz ránk -
jelentette ki.
Morrisonék egyetértettek vele; és vállvetve próbálták
rábeszélni Johnt, hogy menjen velük. Ő azonban
megmakacsolta magát.
- Nem megyek - tartott ki elhatározása mellett.
- Akkor nem jössz. Mi elmegyünk - jelentette ki Pascale
nyugodtan, és szomorúan rámosolygott Ericre és Dianára. -
Majd küldünk neked képeslapokat a Riviéráról.
- Vidd magaddal az anyádat.
- Még az is lehet - felelte Pascale, majd a többiek felé
fordult. - Akkor tehát megegyeztünk. Augusztusban utazunk
Saint Tropez-ba.
Pillanatnyilag ugyan ez volt a legkisebb gondjuk, valahogy
mégis vigasztaló volt valami szépre, kellemesre gondolni, ami
kicsit eltereli a figyelmüket frissen elveszített kedves
barátnőjükről és Robert-ről. Sokat nem tehettek érte,
azonkívül, hogy felajánják a segítségüket és támogatásukat.
És bár kicsit árulásfélének érezték, hogy Anna nélkül
utazzanak el Saint Tropez-ba, Pascale megkockáztatta, hogy ő
is azt akarná, hogy menjenek el, és vigyék magukkal Robert-t.
- Lehet, hogy nagyon nehezen fogjuk tudni csak rávenni,
hogy velünk jöjjön - mondta józanul Diana. - De rengeteg
időnk van rá. Most csak vegyük bérbe, vele ráérünk majd
később beszélni. - Addigra John is meggondolja magát, tette
hozzá magában. De mindenképpen szomorú volt arra
gondolni, hogy öten utazzanak el, Anna nélkül.
Felfoghatatlannak tűnt, hogy soha többé nem lesz velük.
Nem sokkal ezután Donnallyék hazamentek, és otthonról
felhívták Robert-t Jefféknél, hogy megmondják, milyen sokat
gondolnak rá. Robert azonban nem volt olyan állapotban,
hogy hosszan tudott volna beszélgetni, és Pascale hallotta a
hangján, hogy előzőleg sírt. Szerette volna, ha tehet valamit
Robert-ért, de nem volt mit tenni. Megígérte, hogy másnap, a
"megnézésen" ő is ott lesz a temetkezési vállalatnál. A
temetést keddre beszélték meg. Robert megkérte Jeffet, hogy
értesítse Anna partnereit, a menyei pedig hosszú listákat
készítettek azokról, akiket értesíteni kell, mielőtt a másnapi,
vasárnapi újságban megjelenik a gyászjelentés. Robert maga
írta, és Mike még aznap délután elvitte a The New York
Times szerkesztőségébe.
Felfoghatatlan, gondolta Robert, miközben Jeff és
Elizabeth vendégszobájában bebújt az ágyba. A gyásztól, a sok
sírástól és koplalástól teljesen zavart lett, és ahogy ott feküdt
az ágyban, és Anne-re gondolt, olyan kifosztottnak és
magányosnak érezte magát, mint még soha életében.
Harmincnyolc csodálatos év ért véget egyetlen pillanat alatt.
És ftobert teljesen biztos volt benne, hogy ezzel az ő életének
is vége lett.
 Harmadik fejezet

Anna temetése kedden kora délután, a Madison Avenue-n

lévő St. James-templomban volt. Robert az első sorban ült a
gyerekeivel és a menyeivel, s ott volt mind az öt unokája és a
négy legjobb barátja is. A templomot megtöltötték mindazok,
akik jól ismerték mindkettőjüket, Anna munkatársai,
ügyfelei, régi osztálytársai és barátai. Robert a gyásztól
lesújtva, a lánya karján lépett be a templomba. Mindketten
sírtak, és sírtak a fiúk is. A templomi csöndben a közel ülők
hallhatták Pascale halk zokogását. John mozdulatlan arccal
ült mellette, miközben szeméből némán peregtek a könnyek.
Morrisonék is ott ültek a második sorban, könnyes
szemmel, egymás kezét fogva. Felfoghatatlan volt
mindnyájuk előtt, hogy Anna elment. Baráti társaságuk
megszentelt köre felbomlott, s egy fontos tagja örökre
odalett. Mindannyian elveszítettek egy szeretett, drága
barátot.
A szertartás rövid volt és megható, és amikor a gyászmenet
kijött a templomból odakint havazott. Robert a gyerekeivel
együtt ment a temetőbe, s az őket az esküvőjük óta ismerő
lelkész pár szavas búcsúztatója után maga is elbúcsúzott
Annatől. A temetés végeztével élöhalottként, szinte vakon
botorkált a kocsihoz.
A szertartás után mindannyian Morrisonékhoz mentek,
ahol együtt ebédeltek azokkal, akiket a házaspár még
meghívott. Robert úgy járt-kelt az emberek között mint
valami robot, és mielőtt a társaság kezdett volna szétszéledni,
eltűnt. Még a gyerekeinek se szólt, hogy elmegy. John
Donnally vitte haza, és mivel nem szívesen hagyta volna
magára, vele maradt.
Robert lezökkent a kanapéra, és csak bámult maga elé, a
semmibe. Annyira lesújtotta a gyász, hogy még sírni sem
tudott - csak ült, nézett, de nem látott.
- Hozzak neked valamit? - kérdezte John halkan, s közben
arra gondolt, milyen jó volna, ha most Pascale is itt lenne. Ő
sokkal jobban boldogul ilyen helyzetekben. Ugyanakkor
érezte - jól -, hogy Robertnek most nem hiányzik senki,
valószínűleg még ő sem.
- Nem, kösz.
John nem tudta, maradjon-e még egy darabig, és csak
üldögéljen itt, Robert mellett, vagy jobb lenne, ha elmenne.
És Robert nem szólt egy szót sem. John mindenesetre hozott
neki egy pohár vizet, és letette elé. Robert nem adta jelét,
hogy észrevette volna. Végül, nagy sokára hátradőlt a
kanapén, és lehunyta a szemét. Így, csukott szemmel kezdett
beszélni a szoba nagy csöndjében.
- Mindig azt hittem, én megyek el előbb. Ő volt a fiatalabb,
és mindig olyan erősnek látszott. Soha eszembe se jutott,
hogy elveszíthetem. - Négy napja egyfolytában azt hallotta
mindenkitől, hogy soha nem fogja elveszíteni, lélekben
továbbra is vele lesz, valójában azonban nagyon is világos
volt előtte, hogy elveszítette. És ekkor végtelenül fájdalmas
tekintettel Johnra nézett. - Mondd, John, mit fogok én most
csinálni? - Fogalma sem volt hogyan éljen tovább Anna
nélkül. Harmincnyolc év alatt a szerves részévé vált, s most
mintha a saját lelkét vesztette volna el.
- Gondolom, nap, mint nap elvégzed, amit kell - felelte
John, s leült mellé a kanapéra. - Ennél többet nem tehetsz.
És egy napon majd jobban fogod érezni magad. Talán
sohasem lesz már ugyanolyan, de élni fogsz tovább. Itt
vannak a gyerekeid, a barátaid. Az ember túléli.
Azt nem akarta mondani, hogy egy napon akár még újra
megnősülhet; Robert esetében ez amúgy is valószínűtlennek
tűnt. Túl régóta szerették egymást Annanel, és egyébként
sem volt az a fajta férfi. De még ha nem bukkan is fel az
életében idővel másvalaki, akkor is folytatnia kell. Nincs más
választása. Ő legfeljebb csak imádkozhat érte, nehogy
megölje magát, nehogy feladja a saját életét.
- Lehet, hogy nyugdíjba kéne vonulnom. El sem tudom
képzelni, hogy visszamenjek dolgozni. - Elképzelhetetlen
volt, hogy bármit is tegyen Anna nélkül. Vele együtt az élete
értelme is megszűnt.
- Túl korai még ilyen döntéseket hozni - felelte bölcsen
John. - Még ne csinálj semmit. - Mindennél nagyobb
szüksége lesz arra, hogy a munka elterelje a figyelmét,
különben a végén még ő is meghal. John látott már ilyesmit
mások életében, és komolyan aggódott a barátjáért.
- El kéne adnom a lakást. Hogy éljek itt tovább nélküle? -
kérdezte Robert, s tágra nyílt szeme újra megtelt könnyel.
- Ha gondolod, egy ideig lakhatsz nálunk... amíg kitalálod,
hogy mit akarsz.
Igazából azonban Robert itt akart maradni, ahol minden
Anne-re emlékeztette. Pascale és Diana már felajánlották
Amandának, hogy segítenek átválogatni anyja ruháit, de még
ez is túl sok volt Robert-nek - nem akarta, hogy a legkisebb
dolgot is megváltoztassák a lakásban. Vigaszt meritett abból,
hogy láthatta Anna holmijait a szekrényben, a köntösét a
fürdőszobai fogason, a fogkeféjét a poharában. Azzal
áltathatta magát, hogy csak elutazott valahová, talán egy
konferenciára, és majd visszajön. De mindannyian tudták,
hogy egyszer mégis csak szembe kell néznie a kegyetlen
valósággal, hogy örökre elment.
John sokáig ült barátja mellett. Mindketten hallgattak, s
miközben rájuk sötétedett, Robert elszundított a kanapén.
John nem akarta magára hagyni, így aztán csendben beült
Robert dolgozószobájába, és a könyveit kezdte nézegetni. Hat
órakor felhívta Pascale-t.
- Hogy van? - kérdezte az asszony Nagyon aggódott,
akárcsak a többiek, mind.
- Elaludt. Érzelmileg teljesen kimerült. Nem akartam így
elmenni. Szerinted mit csináljak? - Érzelmi ügyekben mindig
hagyta, hogy Pascale döntsön.
- Maradj mellette. Szerintem ott kellene éjszakáznod. -
John már maga is számolt ezzel a lehetőséggel. - Ne ébreszd
föl. Vigyek valami ennivalót?
- Biztos van itthon valami - felelte John bizonytalanul,
hiszen nem nézett körül a konyhában.
- Átugrom néhány szendviccsel és egy kis levessel -
jelentette ki Pascale ellentmondást nem tűrő hangon, és
John ezúttal nem tett semmiféle csípős megjegyzést a főzési
tudományára. Hálás volt neki. Anna elvesztése eszébe
juttatta, milyen becses az élet, és milyen drágák a társak.
Azzal, hogy minden tőle telhetőt megtett Robert-ért, kicsit
maga is kijjebb került a gödörből. Mindannyian így voltak
vele. - Pár perc, és ott vagyok.
Robert épp akkor ébredt föl, amikor megjelent Pascale egy
szatyorral, s hóna alatt egy baguette-tel. Még zavartnak és
kimerültnek látszott, de a hosszú szundítás jót tett neki.
Péntek éjjel óta nem aludt rendesen. Amikor meglátta a
levest és a szendvicseket, melyeket Pascale a konyhában
tálalt fel nekik, azt mondta, hogy egy falat se megy le a
torkán. Pascale látta rajta, hogy máris fogyott, és nem
engedett.
- Muszáj enned. A gyerekeidnek szükségük van rád. És
nekünk is. Nem szabad megbetegedned.
- Miért nem? - kérdezte a férfi zordul. - Mit számít?
- Sokat. Nekünk. Légy jó fiú, és egyél egy kis levest.
Úgy beszélt vele, mint egy gyerekkel, mire Robert leült a
konyhaasztalhoz, és kanalazni kezdte a levest. Csak a felét
ette meg, az elkészített szendvicset pedig viszszautasította, de
legalább kapott valami táplálékot a szervezete. Pascale ezután
javasolta, hogy John itt marad vele éjszakára.
- Nem szükséges. Hazamehettek mindketten. Jól vagyok.
Ezt ugyan senki nem mondta volna rá jó szívvel, de nemes
gondolkodásra vallott.
- John itt akar maradni - erősködött Pascale, de ezúttal
Robert hajthatatlan maradt, így a Donnally-házaspár este tíz
órakor hazament.
- Úgy aggódom érte - mondta a kocsiban Pascale.
Mindketten erejük végén jártak. - Mi lesz, ha feladja, és ő is
meghal? Vannak emberek, akik ezt csinálják.
- Ő nem fogja - felelte John, s maga is szerette volna
elhinni. - Nem teheti. Majd túljut rajta. Biztosan nem
százszázalékosan, de viszonylag működőképes lesz. Lehet,
hogy ennél többet nem is várhatunk el. - Elég szomorú képet
festett Robert jövőjéről.
- Én nem vagyok benne olyan biztos - mondta Pascale, és
letörölte újra kibuggyanó könnyeit. Az egész olyan
borzasztóan szomorú volt. Ki sejthette, micsoda tragédia
leselkedik rájuk? Hogy Anna így, minden figyelmeztetés
nélkül és ilyen korán elhagyja őket? Pascale közelebb
húzódott a férjéhez, miközben a taxi hazafelé robogott velük.
Kegyetlen figyelmeztető volt ez az élet múlandóságára,
törékenységére, saját maguk halandóságára. Mindnyájan
megértették az üzenetet.
Naponta mind a négyen felhívták Robert-t, de három hétig
egyikőjük sem látta őt. Mivel nem bírt megmaradni egyedül a
lakásban, az első két hétben Jefféknél aludt. A gyerekek
napirendje szerint bonyolította az életét, és nem járt be
dolgozni - egy hónapig be sem tette a lábát a bíróságra. És
amikor végül bement, újra találkozni kezdett a Donnally- és a
Morrisonházaspárral is. Azon a héten visszaköltözött a
lakásába is. Anna halála óta egy hónap telt el.
A barátok megdöbbentek, amikor viszontlátták: lefogyott, a
tekintete dúlt volt. Pascale nem is tudott szólni, csak a
könnyeit nyeldesve erősen magához ölelte. Újra átérezték
kedves barátnőjük elvesztésének fájdalmát. És majd
megszakadt a szívük magára maradt barátjuk láttán.
- Na, hát mi van veletek? - próbált Robert érdeklődést
színlelni, de a tekintete elárulta, hogy nem kíváncsi a
válaszra. Ennek ellenére boldog volt, hogy végre viszontlátja
őket - vigaszt jelentettek a számára, és az este végére már
néha mosolyogni is tudott John egyik-másik ízetlen tréfáján.
De valahogy szelídebbek, nyájasabbak voltak egymáshoz is
meg Roberthez is, mint régen. Anna halálának üzenete olyan
hangosan szólt, hogy mindnyájan tisztán hallották.
- Tegnap újabb képeket kaptam a Saint Tropez-i házról -
említette meg kávézás közben csak úgy mellékesen, mintegy
puhatolózásképpen Pascale, jóllehet tudta, hogy még túl
korai, augusztusig még öt és fél hónap van, Robert gyásza is
friss még.
Pár perce csacsogott a házról, amikor Robert nyugodtan és
szomorúan ránézett.
- Én nem megyek veletek.
Mindössze ennyit mondott. Túlontúl arra a nyárra
emlékeztetné, amelyet annyira szeretett volna Anne-nel
tölteni Franciaországban, és arra, amelyet valaha együtt
töltöttek ott.
- Nem muszáj most eldöntened - mondta szelíden Diana,
és Ericre nézett. Ő bólintott, és maga is letette a garast.
- Ha nem jössz, John alaposan be fog fűteni nekünk.
Amilyen fösvény, nem lesz hajlandó a kétfelé osztott bérleti
díj felét kifizetni. A kedvünkért mindenképpen el kell jönnöd
- mondta vigyorogva, és erre már Robert is magára erőltetett
egy fagyos kis mosolyt.
- Talán Diana létrehozhatna egy alapítványt, amely
kifizetné a bérleti díjat -javasolta.
- Nem is rossz ötlet - kapott a szón John, mire mind az
öten elnevették magukat. - Anyád kiállhatna a sarokra egy
ceruzákkal teli bögrével, hogy aláírásokat gyűjtsön a javunkra
- fordult Pascale-hoz, aki villámló szemmel nézett vissza rá.
Ez és az előbbi nevetés legalább halványan emlékeztette őket
a régi hangulatra.
- Ami azt illeti, feltett szándékom, hogy betartom a
megállapodásunkat, és kifizetem a ránk eső részt - szólalt
meg Robert. - Épp Anna volt az, aki rábeszélt
benneteket. Csöppet sem esik nehezemre, hogy kifizessem a
részünket. Csak éppen elmenni nem akarok.
- Ne hülyéskedj, Robert - mondta Diana, mire Pascale
rávillantotta a szemét.
- Szerintem ez nagyon rendes dolog lenne tőled - szólalt
meg Pascale, mire a többiek döbbenten meredtek rá. - Biztos
vagyok benne, hogy Anna is ezt tartaná helyesnek. - Robert
kővé dermedt arccal bólintott. Zavart állapotában nagyon is
ésszerűnek tűnt számára ez az érvelés. Miért járjanak rosszul
anyagilag a többiek azért, mert Anna meghalt?
- Mondjátok meg, mennyiről van szó, és elküldöm a
csekket - felelte egyszerűen, és azzal a téma be volt fejezve.
De bár rögtön másról kezdtek beszélni, még John is
kényelmetlenül érezte magát, amikor a többiek távozása után
megkérdezte Pascale-tól:
- Nem gondolod, hogy kicsit durva volt arra kérni Robert-t,
hogy fizessen egy házért, amit nem fog igénybe venni? Te
engem fösvénynek tartasz, de ez a kis trükk szörnyen franciás
volt.
John tekintete világosan elárulta, hogy rosszallja az
asszony viselkedését, Pascale azonban az otthagyott poharak
mosogatása közben a legnagyobb lelkinyugalommal nézett
vissza rá.
- Ha fizet, el is fog jönni; még ha most nem gondolja is úgy.
John, ezt hallva, rámosolygott. Okos kislány ez a Pascale.
- Komolyan így gondolod?
- Te nem?
- Én? - John elnevette magát. - Na hallod, ha én valamiért
fizetek, azt meg is akarom kapni! De Robert egy kicsivel
nemesebb lélek nálam. Nem hiszem, hogy el fog jönni.
- Én hiszem. Ő még nem tudja, de el fog jönni. És nagyon
jót fog tenni neki.
- Hát, ha eljön is, remélem, hogy nem hozza magával a
gyerekeket, ahogy Anne-nel tervezték. Az unokái rémesen
zajosak, Susan pedig az idegeimre megy - vele Pascale is így
volt, akárcsak Robert a másik menyével, meg néha
Amandával, és az unokák valóban zajosak voltak. De Pascale
mindezzel most nem törődött.
- Nem számít - mondta. - Reménykedjünk, hogy ő is ott
lesz.
- Tudod, örülök, hogy ezt csináltad - nézett John gyengéden
a feleségére. - Amikor ezt mondtad neki, majdnem
félrenyeltem a kávét. Arra gondoltam, talán túlságosan régóta
élsz már velem - vallotta be vigyorogva.
- Nem elég régóta - válaszolta halkan az asszony, és
odahajolt, hogy megcsókolja a férfit. Anna halála óta
minduntalan eszébe jutott, milyen sokat jelent neki John - és
ugyanígy volt vele a férfi is. Gyakori összetűzéseik ellenére
nagyon szerencsésnek mondhatták magukat, és ezt ők is
tudták. Mindnyájan megértették, hogy az élet nagyon rövid,
és néha nagyon édes tud lenni.
 Negyedik fejezet

A következő három hónapban hetenként meghívták

vacsorára Robert-t, és az első két hónapban naponta fölhívták
telefonon. Már jobb állapotban volt, habár néha erőt vett
rajta a szomorúság, és minduntalan Anne-ről beszélt. A
sztorik azonban egyre gyakrabban valami vidám eseményről
szóltak, és ha még el is sírta magát időnként mesélés közben,
újabban már mosolyogni is tudott.
És nagyon elfoglalta a munkája. Még szóba hozta olykor,
hogy eladja a lakását, de Anna holmijait azóta sem tette el.
Amikor Donnallyék egyik este érte mentek, hogy elvigyék
magukhoz vacsorázni, Pascale a fürdőszoba fogasán látta
Anna köntösét, a fésülködőasztalon a hajkeféjét, és az
előszobaszekrény is tele volt a kabátjaival és a csizmáival. De
legalább már elfoglalta magát, a gyerekeit is látogatta, és
közöttük is élénkebbnek mutatta magát.
Már szóba merték hozni előtte a nyarat és unszolták, hogy
menjen velük Saint Tropez-ba, de Robert azt felelte, túl sok a
munkája. Ám ahogy ígérte, elküldte nekik a csekket, hogy
fizessék ki a rá eső részt a házra. Azt mondta, ő az idén
nyáron inkább New Yorkban marad. Négy hónap telt el Anna
halála óta. Rengeteg elfoglaltságot jelentett a hagyaték, és
létrehozott Anna nevére egy jótékonysági alapítványt is, hogy
pénzt juttasson olyanoknak, akiknek sorsát életében annyira
a szívén viselte - elsősorban bántalmazott nőknek és
gyermekeknek. Egészen fellelkesült, amikor ezekről mesélt a
többieknek.
- New York nagyon kellemetlen tud lenni nyáron -
kockáztatta meg jóindulatúan Eric, bár bevallotta, hogy
valószínűleg neki is rövidebbre kell majd fognia a
nyaralást. Elmondta, hogy szokatlanul megsokasodott a
munkája a rendelőben, és az egyik partnere hónapok óta
beteg. Diana elkeseredve hallgatta, de úgy döntött, hogy ha
Ericnek hamarabb haza kell jönnie, ő Franciaországban
marad johnnal és Pascale-lal.
- Kicsit rossz lesz, ha csak hárman maradunk, ha Ericnek
tényleg vissza kell utaznia - kesergett. Pascale-nak feltűnt,
hogy Diana egy hónapja szokatlanul feszült hangulatban van,
de tudta, hogy valami nagyszabású eseményt szervez a
SloanKettering számára, és éjszakába nyúlóan, sőt még a
hétvégeken is ezen dolgozik. - Komolyan mondom, Robert, el
kellene jönnöd. Anna is ezt kívánná tőled, és hozhatod a
gyerekeket is.
- Majd meglátjuk. - Robert mindössze ennyit mondott, de
ez volt az első reményt keltő jel.
- Gondoljátok, hogy eljön? - kérdezték egymástól, miután
Robert elment. Azt mondta, korán le kell feküdnie, másnap
hosszú napja lesz a bíróságon. És némi derűvel hozzátette,
hogy Amanda megkérte, kísérje el őt valami ünnepélyes
jótékonysági filmbemutatóra. Összeveszett a legújabb
fiújával, és nincs, akivel elmenjen. A többiek évődtek vele,
amiért újabban filmpremierekre jár, de Robert azt felelte, a
partihoz nincs sok kedve, de állítólag a film nagyon jó.
És szóba is hozta, amikor egy hét múlva újra találkoztak.
- Na, milyen volt a filmbemutató? - érdeklődött Eric. Eric
kifejezetten jól nézett ki: pihentnek és boldognak látszott,
annak ellenére, hogy sokat túlórázott, és éjszakákon
keresztül helyettesítette beteg kollégáját. Ezzel szemben
Diana fáradtnak tűnt, lefogyott, és csendesebb volt a
szokottnál. Pascale aggódott érte, de nem
mondta. Mindnyájan kicsit jobban aggódtak egymásért,
amióta Anna meghalt. De valamennyien észrevették, ..hogy
Robert sokkal jobban néz ki, mint az utóbbi időben bármikor.
- Érdekes volt - ismerte be. - Legalább ötszázan lehettek, és
az utána rendezett partin óriási volt a felhajtás. De azt
hiszem, Mandy jól érezte magát. Megismerkedett néhány
színésszel, úgy rémlik, ismeri az egyik producert, és az egyik
jóképű srác, aki szmokingban volt, de nyakkendő nélkül,
randit kért tőle. Az az érzésem, hamarosan föl leszek mentve
a kísérgetés alól.
De nemsokára egy másik eseményre kellett elmennie vele,
és Pascale nem tudott másra gondolni, mint hogy Mandy
bölcsen gondoskodik apja szórakoztatásáról. Annak ellenére,
hogy Robert továbbra is láthatóan szomorkodott Anna
elvesztése felett, ezek az alkalmak elvonták a figyelmét, és
elszórakoztatták. És ettől Pascale-nak támadt egy ötlete.
Másnap reggel felhívta Amandát, és javasolta neki, hogy
jöjjön el Saint Tropez-ba az apjával. Nagyon jót tenne neki,
bizonygatta.
- Lehet, hogy el tudok menni - felelte a lány elgondolkodva.
- Azt hiszem, kezd jobban lenni, de azt mondja, nem tud
aludni. - Amanda aggódott az apjáért, és Pascale jól sejtette,
hogy minden tőle telhetőt elkövet, hogy lekösse őt. - A múlt
heti premieren egész jól szórakozott. Ezt persze ő nem
vallaná be, de láttam rajta. Egy idő után elveszítettem szem
elől; önállóan jött-ment a vendégek között.
- Gondold végig, mit tehetnél Saint Tropez-val
kapcsolatban - kérte Pascale. - Szerintem nagyon jót tenne
neki.
- Igen - nevetett Mandy -, és nekem is. Apa említette, hogy
a házhoz egy vitorlás is tartozik. Mondta, hogy a képek
fantasztikusak. Jó kis útnak ígérkezik. Szívesen veletek
mennék én is.
- Rengeteg heiyünk van, mi is örülnénk, ha jönnél - felelte
örömmel Pascale, és Amanda megígérte, hogy megpróbálja
úgy intézni a dolgait.
De a következő héten, amikor úgy volt, hogy Robert velük
vacsorázik, kimentette magát azzal, hogy nagyon sok dolga
van. Végül nem is volt baj, mert aznap este Ericnek is három
szülése volt, s úgysem tudott volna ott lenni a vacsorán,
Pascale-t pedig ledöntötte a lábáról az influenza.
Még akkor is bizonytalanul érezte magát, amikor Diana
telefonált, azzal, hogy valami olyasmit fog mondani, amitől
Pascale biztosan kifekszik.
- Terhes vagy! - mondta erre Pascale irigykedve, mire
Diana elnevette magát.
- Remélem, hogy nem. Ha mégis, akkor a
hormonkészítményeknek, amiket szedek, még a vártnál is
jobb hatásuk van. - Két éve következett be nála a menopauza,
így hát Diana számára a terhesség többé már nem jöhetett
szóba, mint ahogy Pascale számára sohasem jelentett valós
lehetőséget. - Nem, de majdnem olyan meglepő. Az este
együtt vacsoráztam Samanthával, miután mindnyájan
lemondtátok, Ericnek pedig be kellett mennie dolgozni. A
Mazza Kuna'ba mentünk, illetve oda akartunk menni. De
rögtön kislisszoltunk onnan, mert mit gondolsz, ki volt ott?
- Nem tudom... Tom Cruise, és randit kért toled.
- Majdnem talált. Robert. Együtt vacsorázott egy nővel. És
nevetett és mosolygott. A nőt nem ismertem fel, de Sam igen.
Nem fogod elhinni. Gwen Thomas VOLT.
 - A színésznő? - Pascale hangja olyan volt, mintha
bombatalálat érte volna, és ez nem is volt túlzás. - Biztos vagy
benne?
- Nem. De úgy nézett ki. Sam biztos benne, hogy ő volt az. -
Gyönyörű volt, fiatal, és egészen belefeledkezett a Robert-rel
való beszélgetésbe. Akin szintén látni lehetett, hogy élvezi a
nő társaságát.
- Mit gondolsz, hol ismerkedett meg vele? - Robert azelőtt
soha nem említette Gwen Thomas nevét. És azt sem, hogy az
Anna halála óta eltelt hónapok alatt együtt szokott vacsorázni
nőkkel. Pascale csak arra tudott gondolni, hogy ez volt az első
ilyen alkalom. Nem lehet másként.
- Nem ő a főszereplője annak a filmnek, amit Mandyvel
láttak a múlt héten? - kérdezte Diana.
- De, azt hiszem - felelte Pascale, visszasüppedve a párnák
közé, és töprengve nézett a levegőbe. - Istenem, milyen
rémes lenne, ha elkezdene mindenféle színésznőcskék,
sztárocskák és modellek után futkosni! Olyan sérülékeny, és
bizonyos szempontból annyira naív. Egy örökkévalóság óta
házasok voltak Anne-nel. Erről a világról sejtelme sincs.
Anna mindig azt mondta, hogy Robert valószínűleg senkivel
sem járt még, amikor megismerkedtek. Ezen a téren nincs
semmi tapasztalata. - Mint ahogy egyikőjüknek sem volt.
Soksok éve már, hogy mindnyájan házasságban éltek.
- Nem, tényleg nincs.
Diana tökéletesen egyetértett vele, és magában
megesküdött, hogy megvédi Robert-t, Anna miatt, és persze
Robert érdekében. Anna el is várná tőlük. Robert-ről aztán a
legkevésbé lehetett elképzelni, hogy híres színésznőkkel
járna, vagy egyáltalán bárkivel. Lehetetlenségnek tűnt
elképzelni őt bárki mással, mint Anne-nel.
 - Mennyi idős az a nő? - Pascale hangján őszinte
aggodalom érződött; hátha Diana olyasmit talál mondani,
hogy huszonkettő - de persze tudta, hogy ennél idősebbnek
kell lennie. Nagyon szép nő volt, nemrégiben óriási sikert
aratott valamiben. Tavaly lett Oscar-díjas.
- Szerintem a harmincas évei végét tapossa, vagy lehet már
negyven is. De nem néz ki annyinak. Olyasmi korúnak néz ki,
mint Sam.
- Ó, milyen ostoba ez a Robert! Ki fog szakadni a
társaságból, ha efféle nőkkel kezd futkosni. Mi volt a
benyomásod róluk? Szerelmesek?
- Nem - felelte Diana egyenesen -, nem látszottak annak.
Barátoknak látszottak - tette hozzá valamelyest
megkönnyebbülten.
- Jó lenne tudni, hogy ismerkedtek össze.
- Talán azon a filmbemutatón.
A két nő majdnem egy óra hosszat beszélgetett.
Részletesen megtárgyalták, miféle veszélyek, csapdák és
kelepcék leselkedhetnek a barátjukra, és megfogadták, hogy
alkalomadtán megmossák a fejét. Most még fontosabbnak
tűnt, mint eddig, hogy magukkal vigyék őt Saint Tropez-ba.
- Kiváncsi lennék, vajon tud-e Mandy arról, hogy Robert
találkozgat ezzel a nővel, vagy hogy egyáltalán ismeri őt -
tűnődött Diana.
- Emlitette, hogy egy idő után nyomát vesztette a
premieren - emlékeztette Pascale. - Jövő héten meghívom
vacsorára, és akkor majd meglátjuk, szóba hozza-e a nőt.
Vagy talán nekünk kellene megkérdeznünk. Meglátott
titeket?
- Nem - vallotta be Diana. - Úgy megdöbbentem, hogy szó
szerint elrohantunk. Nem akartam tapintatlan lenni. És
bizonyos értelemben jó dolognak is tartom, hogy eljár
otthonról, és nőkkel találkozik. Csak azt nem szeretném, ha
bántanák. - Mindkettőjüket megrémítette, ha elképzelték
Robert-t egy filmsztár karmai között.
- Ahogy mondod - helyeselt Pascale. - Rengeteg helyes nő
van, akit mindannyian ismerünk és bemutathatunk neki, ha
már ő is kész ilyesmire. Nem hittem, hogy máris képes rá. -
Igen, ez mindkettejük számára óriási meglepetés volt.
És Pascale számára nagy megnyugvást jelentett, hogy
Robert elfogadta a jövő hétre esedékes vacsorameghívást.
Amikor a bíróságon felhívta, a hangja is teljesen normális
volt: komoly, mint mindig.
Mindenki nagy meglepetésére a vacsoránál ő maga hozta
szóba Gwent.
- Kicsoda ő? - kérdezte gyanútlanul John, miközben a két
asszony feszült figyelemmel leste Robert arcát.
- Oscar-díjas - közölte enyhe megvetéssel a hangjában
Pascale a férjével. - Mindenki tudja róla, hogy kicsoda.
Nagyon csinos nő. Hogy ismerkedtél meg vele? - fordult
Robert-hez.
- A filmbemutatón találkoztunk, amire Mandy vitt el -
felelte ártatlanul Robert. Pascale és Diana összenéztek. Erre
gondoltak ők is. - Nagyon érdekes teremtés. Évekig Angliában
élt, Shakespeare-t játszott. Aztán a Broadway-n dolgozott, és
csak utána pártolt át a filmhez. Nagyon komoly
gondolkodású és olvasott nő. - Míg hallgatta, Diana arcán
aggodalom látszott, Pascale pedig gyanakodva összehúzta a
szemét.
- Sok mindent tudsz róla - mondta mintegy mellékesen,
mire John megrovó pillantást lövellt rá.
 - És milyen? - kérdezte John egyre növekvő érdeklődéssel,
s magában arra gondolva, vajon mit jelent a nő Robert
számára, és hogy lefeküdt-e már vele.
- Vonzó - felelte Robert minden különösebb
szenvedélyesség nélkül. - Vörös haja van. Elvált.
Pascale nyelt egyet.
- Mennyi idős? - kérdezte Diana nyugodtan.
- Negyvenegy - felelte Robert evés közben. Tehát jól
tippelték. - Kaliforniában élt, csak most költözött vissza New
Yorkba. Elég magányosnak látszik. Senkit nem ismer itt.
Pascale és Diana szentül meg voltak győződve, hogy ez csak
egy szöveg, amivel meg akarja fogni Robert-t.
- Újra fogsz vele találkozni? - kérdezte ártatlanságot
színlelve Pascale.
- Nem tudom - felelte bizonytalanul a férfi. - Nagyon
elfoglalt. És én is. Szeptemberben kezdődik egy újabb
filmforgatása, nyáron meg elutazik a barátaival. Azt hiszem,
Anna kedvelné - tette hozzá zavartalanul, s rámosolygott a
többiekre. Fogalma sem volt, micsoda izgalmat keltett a két
nőben. Jól leplezték - legalábbis előtte.
- Robert - kezdte óvatosan Diana, mert maga sem tudta,
hol is kezdje -, azért csak vigyázz. Sok számító, ravasz nő
szaladgál a világban. Te már nagyon régóta nem vagy járatos
a randevúzgatásokban. - Mindezt testvérien jóindulatú
hangon, mosolyogva mondta.
- Én nem "randevúzgatok" - felelte a férfi, és egyenesen
Diana szemébe nézett. - Ő csak egy barát. - Ezzel a maga
részéről lezárta a témát, és amikor a vacsora után ki-ki
hazafelé tartott, Eric közölte Dianával, hogy túllépte a
megengedett határt.
 - Nagyfiú már Azt csinál, amit akar És ha történetesen már
az első randiján egy filmsztárt csíp fel, hát annál jobb! -
Ericen látszott, hogy csodálja Robert-t, és mulattatja is az
eset.
- Nem tudja, mit csinál - erősködött Diana. - Isten tudja,
miféle cápa az a nő. Még azt sem tudjuk, vannak-e gyerekei.
- Mit számít az?
- Mert az arra vallana, hogy valamennyire stabil és legalább
félig tisztességes nőszemély.
- Pascale-nak nincsenek gyerekei, mégis milyen nagyszerű
nő. Hülyeség ilyet mondani. Egy csomó úgynevezett
tisztességes nőnek nincs gyereke.
- Pascale esete más, te is tudod. Én csak aggódom Robert-
ért.
- Én is. De az nagyon jó jel, ha nőkkel találkozik. Én máris
jobban érzem magam tőle. Miért nem törődtök a magatok
dolgával, és hagyjátok békén szegény fiút?
- Mi csak a saját érdekében akartuk figyelmeztetni -
makacsolta meg magát Diana.
- Ennél jobb dolog nem is történhetne vele. És lehet, hogy
ez egy helyes nő.
Eric mindig a legjobbra gondolt, ellentétben Dianával és
Pascale-lal, akik máris utálták a nőt - persze, Anna miatt.
- Egy filmsztár? Viccelsz? Hogy lenne már helyes nő?
- Beismerem, nem sok a valószínűsége. De legalább jól érzi
magát vele - válaszolta Eric csillogó szemmel, és Diana
ingerülten ment be a fürdőszobába, hogy levetkőzzön. Lám, a
férfiak mindig összetartanak, és amíg Robert jól érzi magát
veleř, addig nem számít, miféle cápa ez a Gwen Thomas.
Ericnek szemmel láthatóan nem számít, és nagyjából
ilyesmit mondott John is Pascale-nak.
- Ó, alors! - csattant fel bosszúsan Pascale. - És mi lesz, ha
összetöri a szívét, vagy ha csak használja őt?
- Használja? Mire? - nézett rá ingerülten John. - Hát,
tudod, rosszabbat is el tudok képzelni egy férfi számára, mint
hogy egy filmcsillag "használja"!
- Hát én nem! Robert egy kedves, tisztességes, szeretetre
méltó, köztiszteletben álló és ártatlan ember.
- Lehet, hogy a nő is az.
- Mon oeil. - Még ilyet. - Te biztosan ittál. Vagy irigykedsz
rá.
- Ó, az ég szerelmére! A szegény fiú teljesen odavan Anna
miatt. Hadd szórakozzon egy kicsit.
- Nem! - nézett rá vasvillaszemekkel Pascale. - Ne ezzel a
nővel!
- Hagyd békén szegényt. Lehet, hogy soha többé nem
találkozik vele. Biztos vagyok benne, hogy az a nő se egy
hatvanhárom éves legfelső bírósági bíróról álmodozik. Lehet,
hogy Robert igazat mondott, és tényleg csak barátkoznak.
- El kell távolítanunk New Yorkból. Rá kell vennünk, hogy
utazzon el velünk Saint Tropez-ba - jelentette ki határozottan
Pascale.
John erre nagyot nevetett, és nem állta meg, hogy oda ne
pörköljön egyet:
- Lehet, hogy a nőt is magával hozza.
- De csak a holttestemen át. Meg Dianáén - felelte
méltóságteljesen Pascale, mire John megcsóválta a fejét, és
bebújt az ágyba.
- Isten irgalmazzon szegény ördögnek. Már felsorakozott az
erkölcsrendészet, hogy megvédelmezze. Az ő érdekében
remélem, hogy nem jön el Saint Tropez-ba.
- Beszéld rá, hogy jöjjön el - fogta könyörgőre a dolgot
Pascale. - Ennyivel tartozunk Anne-nek. Meg kell védenünk
Robert-t attól a nőtőřl.
Dianához hasonlóan egyszeriben ő is fölesküdött rá, hogy
megvédi a barátjukat.
- Ne aggódj, lesznek mások is. Legalábbis remélem, már
csak miatta is. Mit akarsz, szerezzek be egy voodoo-babát,
hogy megvédelmezhesd őt? Valahol biztosan kapok egyet.
- Akkor vedd meg - felelte Pascale bőszen, igaza teljes
tudatában. - Mindent meg kell tennünk, ami rajtunk áll.
Úgy érezte, szent küldetésben jár, John pedig nem tehetett
mást, mint hogy átölelje, s nevetve magához húzza a
kényelmes, puha hitvesi ágyban.
 Ötödik fejezet

Mielőtt Pascale júniusban elutazott volna, Morrisonék és

Donnallyék utoljára még együtt vacsoráztak Robert-rel a
Négy Évszakban. Sok mindenről szó esett köztük, többek
között természetesen a Saint Tropez-i házról is. Robert
továbbra is kitartott amellett, hogy nem megy, John pedig
emlékeztette rá, hogy kifizette a harmadát, úgyhogy akár el is
mehetne.
- Azzal csak Anna tartozását akartam kiegyenlíteni - felelte
elszomorodva Robert. - Annyira szeretett volna menni. Jól
érezte volna magát. - És a szemében álmodozó pillantás
jelent meg.
- Te is jól éreznéd magad - mondta erre tárgyilagosan John.
- Én sem akartam elmenni. Meg is mondtam Pascale-nak,
hogy nem megyek, amikor kiderült, hogy mielőtt
beleegyeztem volna, lefoglalózta a házat. De most mit
szívózzak? - folytatta kicsit szégyenkezve. Réges-rég kifizette,
amivel az anyósának tartoztak, és beadta a derekát. - Végül is
jó lesz. Miért ne jöhetnél te is velünk? Nem hiszem, hogy
Anna azt szeretné, hogy ne gyere. - Ennél Anna sokkal
nagyvonalúbb lélek volt, ezt mindnyájan tudták róla.
- Lehet - felelte Robert halkan, és elgondolkodott a dolgon.
- Lehet, hogy Amandának jó nyaralás lenne. Talán velem
jönne, ha nem is a teljes időre. Nem kell mindvégig ott
lennem.
- Elég hely lesz jeffnek és Mike-nak is, ha egymást váltva
jönnének. Rengeteg szoba van. Azt hiszem, Katherine és a
férje is le fognak jönni pár napra - győzködte Diana, s szavait
hallva Pascale és John villámgyorsan összenéztek. Pascale
tudta, John nem rajong az ötletért, hogy szórakoztassa a
többiek gyerekeit. De egyetlen gyilkos pillantása elég volt,
hogy John egy szót se szóljon.
- A fiúk idén Shelter Islandre mennek nem lesz idejük még
egy franciaországi útra is. De Mandy biztosan eljönne. Majd
megkérdezem. Talán ha velem jönne, az jót tenne nekem is.
- Mindenképpen jót tenne neked - szögezte le Diana.
Pascale ezen az estén is felfigyelt rá, milyen feszültnek
látszik. De Eric jó hangulatban volt, és nagyon gyöngéden
bánt vele. Pascale figyelmét azonban nem kerülte el, hogy
Diana hűvösen beszél vele, ami szokatlan volt tőle. Általában
mindketten gyengéden és szeretettel viszonyultak
egymáshoz.
- Néhány nap múlva tudatom veletek a választ. - Robert
mindössze ennyit mondott. Aztán egy nappal előbb, hogy
Pascale elutazott volna, felhívta, és közölte, hogy Mandy öt
napra eljön vele. És ugyan még nem biztos a dologban, de úgy
gondolja, valószínűleg két hetet ott tud tölteni.
- Addig maradsz, ameddig csak akarsz - örvendezett
Pascale. - A te házad is.
- Meglátjuk. - És Pascalé meglepetésére mondott még
valamit. - És lehet, hogy elhozom egy barátomat.
Hosszú csend következett ezután, mialatt Pascale vadul
kereste a megfelelő szavakat, hogy megkérdezze, ezt hogy
érti.
- Egy barátodat?
- Még nem tudom. Majd szólok, ha már biztosat tudok.
Pascale szerette volna megkérdezni, ki az, de valahogy nem
merte. És csak találgatni merte, vajon férfi-e az illető, vagy
nő. Tudta, hogy Gwen Thomas nem lehet, hiszen őt csak
most ismerte meg. De most kíváncsi lett, vajon Robert
megismerkedett-e másvalakivel is. Tudta, hogy továbbra is
gyászolja Anne-t, és amikor róla beszélt, látni lehetett rajta,
mennyire fáj az elvesztése, de a legutóbbi vacsoránál Pascale
észrevette, hogy kifejezetten jó állapotban van. Évek óta nem
járt el ennyit, mint mostanában: emberekkel találkozott,
vacsorákra volt hivatalos, sőt még teniszezni is eljárt.
Fiatalabbnak és egészségesebbnek tűnt, mint korábban, és
kifejezetten jól állt neki, hogy soványabb lett. Valahogy
roppant furcsa volt egyedülálló férfiként gondolni rá, és
Pascale kénytelen volt magában elismerni, hogy nagyon is
vonzó férfi, s hirtelen jóval fiatalosabb lett, mint amikor még
Anne-nel élt.
Pascale megadta neki a párizsi telefonszámát, és elmondta,
hogy ő két nappal a megbeszélt időpontnál korábban már
leutazik Saint Tropez-ba. A tulajdonosok azt mondták,
hamarabb is odamehet, hogy kinyissa a házat, és
berendezkedjék. Már két éve nem használják.
- Mire lejöttök, mindent elrendezek - jelentette ki. John és
Morrisonék augusztus elsején fognak megérkezni, Robert
pedig úgy tervezte, hogy harmadikán száll repülőre, és
valószínűleg együtt jön Mandyvel.
- Hívj fel, ha bármire szükséged van - mondta még Robert,
s már rohant is vissza a tárgyalóterembe, így Pascale nem
tudott még egyszer rákérdezni a barátjára". Sőt azt se tudta,
mikor jön, vagy mennyi időre, ha jön egyáltalán.
Pár perc múlva felhívta Dianát, hogy elújságolja neki,
Robert is jön, aminek Diana is nagyon örült. De Pascale
valami zavart és feszültséget érzett a hangjában, ezért úgy
döntött, rákérdez arra, ami már egy idő óta foglalkoztatta:
 - Valami baj van, Diana?
Diana csak a másodperc egy tört részéig habozott a
válasszal, s aztán azt mondta; minden a legnagyobb rendben
van. Pascale ezek után megemlítette neki Robert barátját".
- Miféle barátja? - kérdezte a hallottaktól zavartan Diana.
- Nem tudom. Nem volt merszem, hogy megkérdezzem.
Talán csak egy másik bíró, vagy egy ügyvéd. Lehet, hogy férfi.
- Remélem, nem az a színésznő - felelte aggodalmasan
Diana, de igazat adott Pascale-nak, hogy ő nem lehet. Még
csak most ismerkedtek össze, túl hamar lenne, hogy Robert
magával vigye bárhová is, nemhogy Franciaországba.
- Örülök, hogy vele jön Mandy is, jót fog tenni neki. - Nekik
már nem annyira; aranyos kislány volt, nem vitás, és nagyon
szerette az apját, de az utóbbi években volt valami
konfliktusa az anyjával, és időnként nem kímélte az anyja
barátait sem. Ráadásul egy huszonöt éves lány társaságát
nem mindig viselték el könynyen.
- Igazából nincs is szüksége Mandyre - jelentette ki Pascale
gyakorlatiasan. - Ott vagyunk neki mi. És Mandyvel néha
olyan nehéz. Anne-nek ís rendszerint az idegeire ment. -
Anne-nek valóban voltak nehéz évei a lányával. A fiúkkal
mindig sokkal könnyebben ki tudott jönni.
- Ó, hát akkor még sokkal fiatalabb volt. És amúgy is csak
öt napot marad. Robert boldog lesz. Én csak annak örülök,
hogy végül az utazás mellett döntött - mondta nagylelkűen
Diana.
- Én is - felelte boldogan Pascale. Öt hónapjukba telt, hogy
a felesége halála után rávegyék erre a nyaralásra. Még hat
hét, és mindannyian együtt lesznek Franciaországban!
- Hívj föl, ha megnézted a házat - kérte Diana, és Pascale
ígéretet tett rá. - Fogadok, hogy fantasztikus lesz. - Diana
izgatott hangját hallva, Pascale elnevette magát. Továbbra is
aggódott Dianáért, de erősen remélte, hogy nem az
egészségével van valami baj. Anna halála óta a szokottnál
többet nyugtalankodott barátaiért. Úgy gondolta, bármi dúlta
is fel Diana nyugalmát, biztosan meg fogják beszélni
Franciaországban.
- Ha nem lesz az, John megöl engem. Azóta is sír, hogy
mennyi pénzt adtunk ki rá - mondta nevetve.
- Megéri az árát. Őt meg ismerjük mindannyian, nem igaz?
- kuncogott Diana. A többiek zokszó nélkül kifizették a rájuk
eső részt, ami nem volt kevés, ezzel szemben John még akkor
is dohogott miatta, amikor Pascale elutazott Franciaországba.
Most is, mint mindig, élvezte, hogy otthon lehet:
találkozhat a régi barátokkal, eljárhat a kedvenc vendéglőibe,
üzleteibe. Egy egész délutánt töltött a Louvre-ban, megnézte
az új kiállításokat, és bekukkantott a bal parti kis
régiségboltokba. Színházba ment, csendes estéket töltött el az
anyjával, nagyanyjával és nagynénjével. Egész évre
feltöltődött ezektol a párizsi látogatásoktól. És ez alkalommal
még az anyját is jó egészségben találta, aki - akárcsak John
őrá - vég nélkül tudott panaszkodni a vejére.. Szerinte John
túl alacsony volt, túl kövér, nem dolgozott elég keményen,
nem keresett elég pénzt, amerikaiasan öltözködött, és soha
nem vett magának annyi fáradságot, hogy megtanuljon
franciául. Pascale mindkettőt védelmezte a másikkal
szemben, és süketnek tettette magát, amikor anyja ízekre
szedte a férjét. Amikor pedig felhívta Johnt telefonon,
egyetlen szóval sem említette neki, mi mindennek nevezte őt
az anyósa, csak végighallgatta azt a néhány becsmérlő szót,
amivel John hirtelenjében az anyósát illette. Tökéletes pár
voltak. És mindeközben Pascale nagynénje egy szót sem
szólt. Süket volt, mint az ágyú, nem hallotta, hogy a testvére
miket mond a vejéről, így ő mindig abban a hitben volt, hogy
John szeretetre méltó, rendes ember: Sajnálta őket, amiért
nem született gyerekük, de úgy látszott, Pascale nem bánja. A
nagymama pedig jóformán mindig aludt. Ő egyébként
kezdettől fogva nagyon derék embernek tartotta Johnt.
Valahányszor otthon volt a családjánál, Pascale még inkább
franciává vált. Az angol kiejtése kicsit érdesebb lett, és
amikor Johnnal beszélt, ismerős szavak kiestek a fejéből.
Összevásárolt egy csomó francia regényt, és éjszakába
nyúlóan olvasta őket. A kedvenc ételeit ette, és Gauloise-t
szívott. Minden mozdulata, minden gesztusa, minden
kifejezése, minden szava összetéveszthetetlenül francia lett.
És mire július végén útnak indult DélFranciaországba,
tökéletesen ki volt pihenve; és remek formában érezte magát.
A bőséges vacsorák ellenére fogyott pár kilót, és noha
rengeteget evett imádott sajtjaiból és édességeiből, annyit
gyalogolt keresztül-kasul egész Párizson, hogy jobban nézett
ki, mint valaha. Anyja és nagynénje egy nappal az ő Saint-
Tropez-ba való indulása előtt elutaztak Olaszországba, mint
minden évben ilyenkor Pascale megmondta a nővérnek, hol
lehet őt utolérni DélFranciaországban, majd csendben
kilépett a lakásból, ahol nagyanyja aludt, mint rendesen.
A nizzai repülő zsúfolásig megtelt párokkal, családokkal,
gyerekekkel, csomagokkal, bevásárlószatyrokkal,
szalmakalapokkal, elemózsiás kosarakkal és minden
elképzelhető holmival. Minden ülés el volt foglalva, de az
emberek ezzel együtt jókedvűek voltak. Mint a franciák
többsége, itt is szinte mindenki egy hónapos nyaralásra
utazott északról délre. És aki csak tehette, magával hozta a
kutyáját is. Az angolokon kívül senki sem szereti jobban a
kutyáját, mint a francíák. Csak az angolok úgy bánnak a
kutyáikkal, ahogy kutyákkal szokás, a franciák meg magukkal
viszik őket az éttermekbe, az asztalnál etetik, kézitáskában
hurcolják, és kibodorítják a szőrüket. A gépen utazó kutyák
egyfolytában ugatták egymást, amivel mindenkit az őrületbe
kergettek. De Pascale-t még ez sem zavarta, csak bámult
kifelé az ablakon, s egyre az járt a fejében, milyen jó lesz
Saint Tropez-ban. Gyerekkorában Saint Jean CapFerrat-ban
és Antibes-ban töltötte a nyarakat. Saint Tropez mindig is
vidékiesebb, s egy kicsit messze eső volt. Legalább két órányi
autóút Nizzától. És ha nagy a forgalom, még annál is több.
Még a legkönnyebben a Riviérán végighajózva lehet elérni.
A nizza,i repülőtéren földet érve összeszedte a csomagjait.
Párizsban vett néhány strandruhát, amitől az Államokból
magával hozott két bőröndje háromra szaporodott. Nagyon
remélte, hogy talál majd hordárt, aki segít elcipelni őket oda,
ahol autót bérelhet, és aztán az autóhoz. Persze, ha itt lenne
John, legalább két csomagot neki magának kellene cipelnie, a
többit még ő hozná nagy dérrel-durral. A bőröndökön kívül
még egy jókora bevásárlótáska -és egy szalmafonatú
strandtáska is volt nála. Ez,csakugyan sok egy embernek.
Talált is hordárt, aki boldogan pakolta föl a holmikat a
csomagszállító kiskocsira, majd át a bérelt Peugeot
csomagtartójába. Így aztán a földet érés után fél órával
Pascale már úton volt Saint Tropez-ba.
Előre tudni lehetett, hogy az évnek ebben a szakában az
utak tele lesznek jóképű férfiak és csinos nők vezette nyitott
sportkocsikkal és azokkal az aprócska Deux Cheveux-kkal,
amelyek úgy szaporodtak Franciaország-szerte, mint a
nyulak. John azonban ezeket nem tartotta biztonságosnak, és
akármennyire sírt is, hogy milyen drágák, minden
alkalommal a lelkére kötötte, hogy rendes autót béreljen
magának.
 Pascale ugyan jobban szeretett volna egy Deux Cheveux-t -
arx~i azt jelentette, hogy "két ló", de sokkal inkább egynek
nézett ki.
Majdnem hat óra volt, mire Saint Tropez-ba ért. A
megadott útvonalat követve hajtott be a városba, de még húsz
perc múlva is a címet kereste, s már attól félt, hogy eltévedt.
Meg is éhezett közben, de előbb szeretett volna kipakolni, s
csak aztán elindulni, hogy valami vendéglőt keressen.
Élelmiszerüzletbe csak másnap szándékozott menni. Míg
ezeken járt az esze, elhajtott egy málladozó kőoszloppár
mellett, amelyek egy rozsdás vaskaput fogtak közre. Magában
mosolyogva arra gondolt, mennyi bájt rejthet egy ilyen hely.
Jó volt újra itt lenni Franciaországban. Teljes sebességgel
elhajtott a kapu mellett. Tíz perc múlva, amikor ellenőrizte a
házszámokat, rájött, hogy túlment a megadott címen.
Megfordult, és elindult visszafelé, de most sem találta meg.
Ezúttal egy U-kanyar után lépésben hajtott végig az úton.
Tudta, hogy a háznak itt kell lennie valahol; csak nyilván el
van dugva a bejárata, vagy legalábbis nagyon nehéz
észrevenni. Végre megállapította, hol kell lennie a megadott
házszámnak, és a kocsit leállítva körülnézett. Ahogy így
nézelődött, újra az omladozó kőoszlopok előtt találta
magát. Alaposabban szemügyre véve észrevett egy sáros-
piszkos kis táblát, amelyet egyetlen rozsdás szög tartott a
helyén. De az nem lehet. A rozsdás vaskapun lévő szám
szerint ez lett volna az ő házuk. És a táblán az állt, hogy Coup
de Foudre, ami szó szerint villámcsapást" jelentett,
költőiebben fogalmazva pedig azt, hogy "szerelem első
látásra". Varázslatosan meleg alkonyba hajló este volt, és
Pascale csendesen begurult a kapun.
A félkörívet leíró keskeny kocsifeljárót szegélyező
gondozatlan bokrok végigkarmolták az autót, amitől Pascale-t
valami homályos félelem fogta el. Nem ilyen bejáratra
számított, és a prospektus sem ilyet mutatott. A kocsifelhajtó
közepén néhol olyan magasra nőtt a gyom, hogy meg kellett
kerülnie az autóval. És körös-körül is, amerre nézett, minden
szabadon burjánzott. Az egész olyan volt, mint egy horrorfilm
vagy egy titokzatos gyilkosság helyszíne, és egyszerűen
nevetnie kellett, amikor a kanyarból kibukkanva
megpillantotta a házat. A bejárat csakugyan "diszkrét" volt -
az útról magából az épületbő semmit sem lehetett látni.
Ahogy teljes nagyságában megjelent előtte, Pascale ijedtében
tövig nyomta a fékpedált. Egy hatalmas, zegzugos villát látott,
pontosan olyat, amilyet a fényképek mutattak, szép
franciaablakokkal, repkénnyel befuttatott falakkal, csak
éppen azok a képek körülbelül ötven évvel ezelőtt
készülhettek a házról. És mintha azóta egy lélek sem lakott
volna benne, szörnyen lepusztult állapotban volt. Pascale
rögtön gyanút fogott, hogy a tulajdonosok sokkal több, mint
két éve jártak itt utoljára, nem beszélve a fotósról, aki a
prospektus számára a képeket készítette.
A ház előtti gyepes részen majdnem derékig állt a gazos fű.
Néhány törött kerti bútordarab hevert szanaszét a fűben, és
egy rongyos napernyő alatt olyan rozsdás kerti asztalt látott,
hogy csak tetanuszoltáson átesve merészkedhetett az ember
enni róla. A látvány olyan volt, mint egy film díszlete, és
Pascale első kétségbeesésében arra gondolt, ez biztosan
valami tréfa. De szemmel láthatóan nem volt az. Ez volt a
ház, amelyet bérbe vettek. És ami őt illette, a legkevésbé sem
volt "szerelem első látásra", sokkal inkább úgy érezte magát,
mint akibe a villám csapott bele.
- Merde - motyogta, és csak nézett ki az autóból tágra nyílt
szemmel. Már csak azon imádkozott, a fotós a belső képek
készítésénél becsületesebbnek bizonyuljon. Mindazonáltal ez
elég valószínűtlennek tűnt. A kocsiból kiszállva, majdnem
kitörte a bokáját, amikor egy gödörbe lépett. A ház körüli
utak tele voltak hepehupával, és itt-ott sáros pocsolyákat is
látott. És pár szál vadvirágot. A képeken látható csinos
virágágyások évekkel ezelőtt eltűnhettek innen. Ebben a
pillanatban eszébe jutott, hogy megnyomja az autó dudáját.
Tudta, hogy egy házaspár várja itt, megírta nekik, mikor
érkezik. De hiába nyomta a kürtöt, nem jelentkezett senki,
így aztán óvatos léptekkel elindult a bejárati ajtó felé.
Látott egy csengőt; megnyomta, de senki nem jött ajtót
nyitni. Csak kutyaugatást hallott, de a hangból ítélve legalább
kétszázan lehettek, és valószínűleg kis termetü kutyák.
Legalább öt perce várakozott már, hogy jöjjön valaki, amikor
végre lépteket hallott odabentről, s amikor nagy sokára
kinyílt az ajtó, először egy világosszőkére festett hatalmas és
göndör hajgombolyagot látott. Egy női fejet vett körül.
Leginkább valami hatvanas évekbeli film kábítós
szereplőjének "tollára" hasonlított, s az alatta megbújó arc
kicsi volt és kerekded. Pascale-nak hirtelen csak annyi jutott
eszébe, hogy a nőt Agathe-nak hívják, és miközben nagyon
igyekezett, hogy ne nézze állandóan a haját, bátortalanul
rákérdezett.
- Oui, c'est moi. - Én vagyok az. Hát persze. Ki más? A nő
pántos felsőrészt viselt, melyet majd szétfeszített a melle,
kilógott belőle majdnem az egész hasa, a sortja pedig olyan
rövid volt, amilyet Pascale még nem is látott. Valahogy
mindenütt kerek volt, mint valami labda, dereka meg
gyakorlatilag nem létezett. Csupa has és mell, egyedül a lába
volt mutatós, és Pascale nagy bosszúságára húszcentis sarkú
cipő volt rajta - az a fajta, amit az ötvenes években
"körömcipőnek" becéztek. Unottan, s a szája sarkában fityegő
Gauloise-ból fölfelé kunkorgó füsttől fél szemét behunyva
nézett Pascale-ra. Már önmagában is különös látvány volt,
ráadásul három csaholó fehér kiskutya őrjöngött a lába körül.
Három tökéletesen ápolt hófehér uszkár.
A gazdájuktól eltérően, úgy néztek ki, mintha percekkel
ezelőtt jöttek volna ki a kutyakozmetikából; mindhárom
rózsaszínű szalagot viselt. Pascale csak nézte-nézte a nőt, és
öntudatlanul is a korát próbálta megbecsülni. Negyvenes,
vagy talán ötvenes lehetett, de pufók kis arcán simán feszült
a bőr.
Pascale bemutatkozott, s eközben az egyik uszkár
megpróbált beleharapni a bokájába, a másik pedig a cipőjét
támadta le, de Agathe még annyit se mondott nekik, hogy
hagyják abba.
- Nem bántják - nyugtatta meg Pascale-t, és félreállt az
útból. Pascale egy pillantást vetett a nappalira - olyan volt,
mint a Frankenstein menyasszonya díszlete. A viharvert,
ócska bútorok fölött pókhálók lengedeztek a mennyezetről és
a csillárról, s az elegánsnak kikiáltott perzsaszőnyegek
elrongyolódtak és megkoptak. Pascale hirtelen nem tudta,
mit is mondjon, ezért csak nézett a nőre elképedten.
- Ez az a ház, amit bérbe vettünk? - kérdezte végül elhaló
hangon, s közben magában azon imádkozott, bár azt felelné
erre a nő, hogy ó, nem, az egy sarokkal odébb van. De Agathe
lomhán biccentett, Pascale szíve pedig elfacsarodott. Ekkor
már a harmadik kutya is neki akart ugrani a másik cipőjének.
Hát, ez nem volt szerelem első látásra. Hacsak nem a
kutyáknak.
- Egy idő óta már zárva volt - magyarázta Agathe ártatlan
derűvel. - Holnap, majd ha sütni fog a nap, klasszul fog
kinézni.
Hát, ide valamivel több kellene egy kis napsütésnél, hogy
ne nézzen ki úgy, mint egy elhagyatott kripta, gondolta
elkeseredetten Pascale. Soha életében nem látott még ehhez
foghatóan siralmas látványt. A fényképek alapján mindössze
a kandallót és a kilátást ismerte föl - igaz, hogy ez a kettő
tényleg gyönyörű volt. De a többi kész katasztrófa, és fogalma
sem volt, hogy most mihez kezdjen. Két nap múlva
megérkeznek a többiek. Hívja fel az ügynökséget, és követelje
vissza a pénzüket?
És mi legyen utána? Hová menjenek?
Ilyenkor minden szálloda tele van. És Olaszországba se
mehetnek, az anyjához.
Míg ide-oda cikáztak a gondolatai, a szőke afrofrizurás nő
derült ábrázattal nézett rá.
- Ugyanez volt tavaly is, amikor Texasból jöttek.
- És ők mit csináltak?
- Beperelték az ügynököt és a tulajdonost. És béreltek egy
jachtot.
Ez legalább egy használható ötlet.
- Megnézhetem a többit is? - kérdezte bátortalanul. Agathe
bólintott, és tüsarkain kopogva ismét átvágott a földszintí
helyiségen. Addigra a kutyák megszokták Pascale jelenlétét,
és a támadással felhagyva, már csak ugatták. Elviselhetetlen
ricsajt csaptak, Pascale-nak nagy kedve lett volna
agyoncsapni őket, miközben elindult Agathe után.
A nappali csakugyan olyan tágas volt, mint a képen, de az
ott látható bútorokból egyet sem látott itt. A hosszú ebédlő
üres volt és kopár, mindössze egy antik ebédlőasztal állt
benne, körülötte piszkos vászonhuzatú székekkel, fölötte
csillárral, amely úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban
leszakadhatna. Az asztal lapjára csepegett gyertyaviaszt
szemmel láthatóan évek óta senki sem vakarta le. De amikor
meglátta a konyhát, felnyögött, mintha gyomorszájon vágták
volna. Csupa mocsok volt minden, zsír és szutyok, és a
levegőben áporodott ételszag terjengett. Nyilvánvaló volt,
hogy Agathe nem pazarolta az idejét holmi takarításra.
A hálószobák valamivel jobb állapotban voltak: tágasak,
világosak és levegősek, a berendezésük szinte kivétel nélkül
fehér - leszámítva a padlót borító virágos szőnyegeken virító
koszfoltokat. Az ablakokból azonban olyan pazar kilátás nyílt
a tengerre, hogy feltehetőleg senki sem venné észre, vagy ha
igen, akkor se bánná, hogy a szobák milyen dísztelenek.
Pascale-ban halványan felcsillant a remény, hogy ha Agathe
rászánná magát a munkára, és ha teliraknák a szobát
virággal, mégis csak el lehetne tölteni itt egy éjszakát. A fő
lakosztály volt mind közül a legjobb, de a többi is elment,
csak egy alapos felfrissítés, tisztogatás és szellőztetés
hiányzott nekik.
- Tetszik? - kérdezte Agathe, és Pascale elbizonytalanodott.
Ha ittmaradnak, amiben kételkedett, rengeteget kell
dolgozniuk benne. De ezt - ismerve barátai kényes ízlését -
elképzelhetetlennek tartotta. Diana azt szerette, ha minden
tökéletes és makulátlanul tiszta, és így volt vele Eric is. És
azzal is tisztában volt, hogy se Robert, se John nem
számítanak erre a szörnyűségre, különösen nem azért a
pénzért, amit kifizettek érte. Csak éppen nincs más, amit
felajánlhatna nekik helyette, arra pedig gondolni se akart,
hogy elúszni hagyja az egy hónapos Saint Tropez-i nyaralást.
Hálát adott Istennek, hogy az anyja nem találta meg a házat,
s úgy döntött, felveszi a harcot az ügynökséggel. Lehet, hogy
mégis találnak nekik egy másik házat.
Elég volt egy pillantást vetnie a fürdőszobába, hogy
félelmei beigazolódjanak. A csapok legalább negyven-ötven
évesek lehettek, akárcsak a kosz, amely mindent belepett. Az
biztos, hogy Agathe nem takarítja se a vécét, se az ablakokat,
se a padlót, se semmi egyebet. Az egész úgy volt rémes, ahogy
volt. Egyáltalán nem csodálta, hogy azok a texasiak
beperelték a tulajt és az ügynökséget. Ő maga is kezdett
gondolkozni rajta. Egyszeriben elfutotta a pulykaméreg, s a
legszívesebben sikítozni kezdett volna.
- C'est une honte - szégyen-gyalázat mondta Agathe-nak
egy olyan pillantás kíséretében, amely nem is francia, hanem
egyenesen párizsi volt, s ha lett volna mersze, még a három
csaholó kutyába is belerúgott volna. - Mikor volt itt utoljára
takarítva?
- Ma reggel, madame - felelte sértetten Agathe, mire
Paascale leplezetlen haraggal megrázta a fejét. Látnivaló volt,
hogy itt évek óta nem takarított senki. - Mi van a kertésszel,
azzal a férfival? A férjével. Ő nem tud idebent segíteni
magának?
- Marius nem végez házimunkát - közölte fensőbbséges
hangon Agathe, s még ki is húzta magát; de húszcentis
tűsarkain is csak alig volt magasabb így, mint Pascale.
Keresztben viszont megvolt a háromszorosa is.
- Hát, lehet, hogy most végeznie kell, ha kénytelenek
leszünk ittmaradni - figyelmeztette villámló szemmel
Pascale, és megindult a földszintre, hogy
telefonáljon. Mindössze egy telefon volt, az is a konyhában.
Pascale szinte félve nyúlt hozzá - majdnem olyan zsíros volt,
mint a tűzhely. És amikor az ügynöki irodában a nö beleszólt
a kagylóba, minden dühét rázúdította:
- Hogy tehették... hogy merészelték...
Bíróságot, súlyos testi sértést, gyilkosságot kilátásba
helyezve követelte, hogy azonnal keressenek nekik egy másik
házat vagy szállodai lakosztályokat. De ez utóbbi persze
korántsem lenne olyan kellemes, nem beszélve a
költségekről. Eszébe jutott John, s ettől újabb szóáradatot
zúdított az ügynökre.
- Arról szó sem lehet, hogy ittmaradjunk, ez a ház
lakhatatlan... mocskos... undorító... déguetace... Látták maguk
egyáltalán? Mit képzeltek? Itt húsz éve nem volt takarítva. -
E szavaknál Agathe sértetten kivonult kutyafalkája
kíséretében. Pascale fél órán át beszélt telefonon az
ügynökséggel. A nő megígérte, hogy másnap reggel eljön, és
megnézi, mit tudna segíteni, de másik kiadó házat egész Saint
Tropez-ban nem tud adni nekik. És állította, hogy ez nagyon
jó ház, legföljebb egy kicsit végig kell menni rajta a
porszívóval és valami tisztítószerrel.
- Maga megőrült? - rikácsolta Pascale, immár végképp nem
tudva uralkodni magán. - Ennek a háznak egy atombomba
kell! És ki fogja ezt megcsinálni? Két nap múlva
megérkeznek a barátaim. És ők amerikaiak! Pontosan ez a
kép él bennük Franciaországról! Maguk tökéletes
bizonyítékot adnak mindarra, amit külföldön gondolnak
rólunk. Becstelenség volt azokat a képeket elküldeni nekünk,
maguk kiraboltak minket, ez a ház egy disznóól!
Megszégyenítettek bennünket - emelkedett Pascale költői
magasságokba -, nem csak engem árultak el, de egész
Franciaországot!
Pascale a legszívesebben megölte volna a nőt, de az nem
győzte nyugtatgatni, hogy a barátai meg lesznek elégedve, a
ház valóban gyönyörű.
- Lehet, hogy valaha az volt, de az már nagyon régen volt! -
rikoltotta Pascale.
- Holnap odaküldök egy takarítóbrigádot - próbálta az
ügynök megnyugtatni, de nem sok sikerrel.
- Holnap reggel hét órakor itt legyen maga is, személyesen,
a csekkel, amelyen visszafizetik a pénz felét, különben
beperelem magukat. És hozza magával a takarítóbrigádját is.
A következő két napon velem együtt maga is dolgozhat itt, és
ajánlom, hogy a takarítói értsék a dolgukat!
- Természetesen - mondta a nő enyhén fölényes hangon. -
Mindent megteszek, ami tőlem telik.
- Hozzon sok embert, és rengeteg takarítóeszközt, és még
annál is több tisztítószert.
- Szolgálatára, madame - felelte gőgösen a nő.
- Köszönöm - szűrte a szót összeszorított fogán keresztül
Pascale, de igyekezete, hogy némileg uralkodjon magán, eső
után köpönyeg volt. Alaposan megadta a nőnek; de
megérdemelte. Becsapta őket, de annyira, hogy az már a
szélhámosságot súrolta. És ahogy kifelé szédelgett a
konyhából, egyszer csak ugrott egyet. Egy férfi állt vele
szemben, olyan magas, hogy alig látott el a fejéig. Nemcsak
rettentően magas volt, hanem sovány is, és hosszú
szakállával, hosszú hajával, meztelen felsőtestére húzott
amerikai vászonoveralljában és fekete lakkbőr estélyi
cipőjében ijesztő látvány is. Úgy nézett ki, mint egy
hajléktalan, aki valahogy betévedt a házba. Pascale görcsbe
ránduló gyomorral eszmélt rá, ki lehet ez az ember. A
karjában hozta az egyik ugató uszkárt, és gyengéden igazgatta
rajta a rózsaszínű szalagot. Nem lehet más, mint Agathe férje,
Marius. Amikor megkérdezte tőle, a férfi meghajolt.
- Szolgálatára, madame. Bienvenue. - Isten hozta. Aligha. A
legszívesebben sípcsonton rúgta volna, amiért a kert ilyen
állapotban van. Marius, a kertész. És sofőr.
- Sok dolga lesz - közölte vele kíméletlenül. - Van
fűnyírója?
A férfi egy pillanatig olyan értetlenül nézett rá, mintha
Pascale valami furcsa és ritkán hallott eszközre kérdezett
volna rá.
- Igen, azt hiszem.
- Akkor holnap reggel hat órakor fogjon hozzá a
fűnyíráshoz. A teljes napja rá fog menni, hogy lenyírja az
egész területet.
- Ó, madame... de hiszen olyan szép...
- A gyom nem szép - nézett fenyegetően Pascale a kutyát
cirógató férfira. - A kert nem szép. És szégyen, ahogy a ház
előtti pázsit kinéz. Nem kérem, hanem utasítom, hogy
csináljon vele valamit. És ha azzal készen van, szükségünk
lesz a segítségére a házban. Sok dolgunk lesz. - Látta, hogy
Marius és Agathe összenéznek, és a tekintetükből látni
lehetett, hogy nem örülnek.
- Fáj a háta - magyarázta Agathe -, nem szabad
megerőltetnie magát. Ez nagyon fárasztó neki.
A férfi legföljebb negyvenöt éves lehetett, és inkább
lustának látszott, semmint fáradtnak. Pascale arra
gyanakodott, hogy rendszerint vagy részeg volt, vagy
tökrészeg. A mosolya bárgyú, a tekintete zavaros, és amikor
már harmadszor hajolt meg előtte, látszott rajta, hogy
imbolyog. De Pascale ezzel nem törődött. Ha kell, majd
megitatja kávéval, vagy ad neki valami élénkítőszert. Muszáj
megcsinálnia a munkát. Pillanatnyilag nincs más. És azt csak
az Isten tudja, hogy fog kinézni az ügynökség
"takarítóbrigádja".
- Két napunk van, amíg a többiek megérkeznek - mondta
vészjóslóan. - És mire megérkeznek, ez a ház tiszta lesz! -
Ezek ketten nyilván azt gondolják róla, hogy túl sokáig élt
Amerikában - de akármit gondoljanak is, ő elszánta magát,
hogy kihozza belőlük, amit lehet. És ahogy így elnézte őket,
teljes magasságában kihúzta magát, és minden ízében azzá a
balettmesterré és zsarnokká változott, akinek most lennie
kellett. - Tud főzni? - kérdezte Agathetól. A prospektus
szerint tudott.
- Nem nagyon - felelte vállvonogatva Agathe, és lesöpörte a
mellérl az odapotyogtatott hamut, hogy ne piszkolja be a
magához ölelt kutyust. A harmadik odalent a földön csaholt
torka szakadtából. Pascale-nak addigra már megfájdult a
feje. És ahogy elképzelte azt az ételt, amit Agathe készítene,
úgy döntött, jobb is, ha nem ő főz. Ennyit ő is meg tud
csinálni. És étterembe is eljárhatnak, ha Johnnak ahhoz lesz
kedve.
- Behozzam a csomagjait? - kérdezte szívélyesen, borgőzös
leheletével elárasztva Pascale-t Marius. Mint egy tűzokádó
sárkány, gondolta Pascale. Már a nyelvén volt, hogy inkább
kivesz egy szállodai szobát - de rögtön rájött, hogy ha elmegy,
feltéve, hogy lenne hova, a munka sohasem lesz elvégezve.
Ezt a két embert árgus szemmel kell figyelni, vasmarokkal
fogni, és dinamittal kirobbantani a helyükből, hogy
megmozduljanak. És sokat segítene, ha elaltatná a kutyákat.
De most kisebb gondja is nagyobb volt náluk, úgyhogy
Marius markába nyomta a kocsikulcsokat.
Egy perc múlva már jött is a csomagjaival.
- A nagy lakosztályba, madame?
- Jó lesz - felelte Pascale, s ahogy ránézett erre a fura
emberre, ahogy ott állt, a kezében két bőrönddel, a csapzott
hosszú hajával, overallban és nevetséges fekete
lakkcipőjében, az egész olyan abszurd volt, hogy majdnem
elnevette magát.
Később még mindig átadhatja a nagy lakosztályt a
Morrison-házaspárnak, de egyelőre így is jó, gondolta:
Fölballagott a férfi után a nagy hálószobába, és kétségbeesett
arccal leült az egyetlen székre. Aztán csak ült ott, s bámult ki
az ablakon. A kilátás álomszép, a ház rémálom. Nem tudta,
sírjon-e, vagy nevessen. Hirtelen arra gondolt, felhívja Dianát
- de mit mondjon neki? A világért sem akart csalódást okozni
neki és Ericnek, se Robert-nek, arra pedig gondolni sem
mert, hogy mit szólna John. Csak nehogy felhívja! Pascale
tudta, hogy John azonnal meghallaná a hangján, hogy valami
baj van. Szerencsére épp elég dolga van, amit utazás előtt
még el kell intéznie. Most az a fontos, hogy mire ideérnek,
megpróbálja rendbe hozatni a házat. Valóságos csoda lesz, ha
két nap alatt elkészülnek vele. Fejét a szék támlájára hajtva
nézte, amint a lemenő nap elmerül a tengerben. Rettenetesen
kimerült, a feje is hasongatott, de tudta, hogy a következő két
napban csodát kell tennie. Rémes, hogy így kezdődik a Saint
Tropez-i nyaralásuk, de nem akart megfutamodni. Akárhogy
is, de el fogja érni, hogy a dolog működjön.
 Hatodik fejezet

Hajnali félötre állította be az óráját, és amikor fölkelt,

farmerba és pólóba bújva lement a konyhába, hogy
megnézze, van-e kávé. Épp csak annyit talált, amennyiből
készíthetett magának egy café filtre-t, aztán - arcán
hamisítatlanul gall elszántsággal - leült egy ócska székre, és
rágyújtott. Ott ült cigarettázva és töprengve, hogy vajon
felébressze-e őket, amikor berohant a konyhába az egyik
kutya, és megugatta. Két pillanat múlva megjelent Agathe is
kötényben, alatta piros bikiniben, amelyből mindenütt
kibuggyant kerek labdateste.
- Ebben akar dolgozni? - nézett rá megütődve Pascale. De
valójában már nem lepte meg semmi. Fakóra kiszőkített
afrofrizurája, ha lehet, még nagyobbnak tűnt, mint tegnap.
Még rúzst is tett magára, olyat, ami illett a bikinije színéhez,
körömcipője sarka még magasabb volt, s a lába körül ott
kavarogtak a fehér kutyák is mint fehér szőrgombolyagok. És
természetesen abban a pillanatban ugatni kezdtek, ahogy
megpillantották őt.
- Nem zárhatnánk el őket valahová, amíg dolgozunk? -
kérdezte Pascale, miközben kitöltött magának egy második
csésze kávét. Csak most jött rá, hogy tegnap dél óta semmit
sem evett. A fél karját odaadta volna egy croissant-ért, ami
mindig volt az anyja konyhájában, de bezzeg itt üresek voltak
a konyhaszekrények. És arra nem volt ideje, hogy elmenjen
az üzletbe. Azt akarta, hogy Agathe és Marius máris lássanak
munkához. Agathe legalább megjelent az általa megjelölt
időpontban, és már ez is valami. És öt perc múlva megjött
Marius is. Azt mondta, megtalálta a fűnyírót, igaz, elég öreg
jószág.
Pascale azonban nagy megkönnyebbüléssel látta, hogy van
benne motor, így kiadta az utasítást Mariusnak, hogy kezdjen
hozzá a fűnyíráshoz, és ne is hagyja abba, amíg le nem vágott
mindent.
- Mindent? - képedt el a férfi; szemmel láthatóan nem
örült a dolognak. Agathe elvonult, hogy bezárja a kutyákat a
konyha mögött lévő hálószobájukba, majd kisvártatva
rongyokkal, tisztítószerekkel és egy tollseprűvel jött vissza. El
is kezdte lengetni nyomban, mint valami vezéri pálcát, csak
úgy a levegőben, de Pascale kiragadta a kezéből, és a rongyra
meg a tisztítószerekre mutatva közölte, hogy lásson
munkához haladéktalanul a konyhában. Ő maga a nappalit
fogja saját kezűleg kitakarítani.
Azzal kezdte, hogy föltekerte a szőnyegeket, és berakta őket
egy szekrénybe. A padló sokkal jobban festett az elnyűtt
szőnyegek nélkül. Aztán kiporolta a pamlag párnáit és a
függönyöket, és mindent kiporszívózott, ami a szeme elé
került. Közben fulladozott a portól, de máris látszott az
eredmény. Aztán bútorfénnyel bekente az asztalt, lemosta az
ablakokat, és ahogy a nagymamája tanította, újságpapírral
áttörölgette őket, szép sorjában mindenütt letörölte a port, és
végül viasszal beeresztette a padlót. A szoba korántsem
festett úgy, mint a képeken, de sokkal jobb képet mutatott,
amikor megérkezett az ügynök és "brigádja", egy csapat
kölyök, akiket a dühét unott gőgje mögé rejtő ügynök aznap
reggel sebtében szedett össze.
A csapat keményen hozzá is látott a konyha
kitakarításához, Pascale pedig átirányította Agathe-ot a
fürdőszobákba, a lelkére kötve, hogy addig súrolja őket, míg
ragyogni nem fog minden. Marius ezalatt odakint, a tűző
napon tologatta a fűnyírót. Nem tetszett neki, amikor Pascale
kiment, hogy ellenőrizze a munkáját, de attól kezdve még
jobban igyekezett. Pascale meghagyta, hogy az összes ócska,
törött kerti széket és asztalt szedje össze és tüntesse el. A giz-
gaz lassan mindenünnen eltűnt, és a pázsitos rész szélein
virító vadvirágok igazán kedves látványt nyújtottak.
Este nyolc óra volt, mire mindennel végeztek, és az ügynök
elképedve nézett Pascale-ra. Nem lett minden tökéletes,
korántsem olyan, amilyennek a képek mutatták, de
összehasonlithatatlanul jobb volt, mint amilyennek Pascale
az előző napon látta. A konyha kicsit még most is lehangoló
volt a régi tűzhellyel, de legalább minden ragyogott a
tisztaságtól.
Pascale teljesen kimerült a tizennégy órás megfeszített
munkától, de megérte. A többiek meg fognak lepődni a
látványtól, de legalább nem fognak sikoltozva kimenekülni az
ajtón. Az ügynök hozott magával sajtot, gyümölcsöt és
pástétomot, de Pascale csak csipegetett belőle, és jóformán
egész nap nem evett, nem ivott. Mielőbb végezni akart a ház
kitakarításával, és az ügynök távozóban megígérte, hogy
másnap is eljön a takarítókkal. És Marius is folytatni fogja a
fűnyírást. Agathe egész nap kárált, hogy Marius nem fogja
bírni és belebetegszik - és a nap végére minden korábbinál
rémesebben nézett ki. A piros bikini bánatosan lógott rajta, a
tűsarkú cipők eltűntek a lábáról, a haja meg úgy állt, mint egy
szénaboglya. Szerencsére a kutyákat egész nap nem lehetett
se látni, se hallani.
Pascale épp a konyhában ült; a pástétom maradékát
eszegette, s közben a fáradtságtól bambán nézett maga elé a
semmibe, amikor megszólalt a telefon. Riadtan kapta fel a
kagylót. John volt az, az irodából hívta boldogan és
izgatottan. Hat hete nem látták egymást, és most odáig volt
az örömtől, hogy már csak két nap, és újra találkoznak.
- Na, milyen? Gyönyörű? - kérdezte lelkesen, mire Pascale
behunyta a szemét, és hirtelen nem tudta, mit is válaszoljon.
- Kicsit más, mint a képeken - felelte végül. Vajon mit fog
szólni John, ha meglátja? Tény, hogy nem palota, és csak
nyomokban hasonlít arra az elegáns villára, amit a képeken
láttak, de most legalább tisztaság van.
- Jobb? - kérdezte felajzottan John, és Pascale nevetve
rázta a fejét. Olyan fáradt volt, hogy gondolkozni is alig
tudott.
- Nem egészen. Más. Talán kicsit hétköznapibb.
- Nagyszerű lehet.
Ha Pascale-nak kellett volna jelzőt találni a "Szerelem első
látásra" nevet viselő házra, nem jutott volna eszébe a
nagyszerű szó. De most már mindegy, ő megtette, ami rajta
múlott.
- Beszéltél a többiekkel? - kérdezte a férje.
- Nem. Túlságosan el voltam foglalva - felelte Pascale
fáradtan, mire John jóízűen elnevette magát.
- Mivel? A tengerparton heverészéssel? - Szinte látta maga
előtt, amint egész nap úszkál, napozik. Az sohasem jutott
volna eszébe, hogy padlót vikszelve vagy fürdőszobacsempét
súrolva képzelje el.
- Nem, a ház körüli szervezőmunkával.
- Akkor most pihenj egy kicsit.
Pascale szívesen pihent volna, de akkor Johnt már az
ajtóban megütné a guta.
- Talán majd holnap - felelte, elnyomva egy ásítást.
 - Na jól van, akkor holnapután találkozunk.
- Már alig várom - mosolygott Pascale, s az ütött-kopott
konyhában képzeletében megjelent a férfi. És hirtelen
megpillantott a tűzhelyen egy ottfelejtett zsírfoltot.
- Aludd ki magad, különben ki leszel merülve, mire
megérkezünk.
- Ne aggódj. Fogok aludni. Jó utat.
Miután letette a telefont, lekapcsolta a lámpákat, és bebújt
az ágyba. A nap folyamán ágyat húzatott Agathe-tal, mert
megszürkültnek és kopottnak találta az ágyneműket, és
valahol talált viszonylag használatlan lepedőket és huzatokat.
A törülközők is eléggé elnyűttek voltak, de legalább tiszták.
Jóformán abban a pillanatban mély álomba zuhant, amikor a
feje a párnához ért, és másnap reggel a besütö nap
ébresztette föl. A rolókat nem lehetett leengedni, és a
zsalugáterek is töröttek voltak. De Pascale most nem bánta,
hogy a napfény betört a szobába.

Ez a nap is kemény munkával telt el. Az ügynök által

toborzott takarítók fáradtak voltak és morogtak, de Pascale-
nak sikerült ott tartania őket egész délutánra. És amikor
kiment, hogy megnézze, mit végzett Marius, a ház előtti
pázsit tökéletes volt, és minden törött bútordarab eltűnt róla.
Ami maradt, az mind használható volt, habár egy festés
nagyon rájuk fért volna. Arra gondolt, hogy talán még erre is
jutna idő, de amikor elindult, hogy megkeresse Mariust, a
szobájában talált rá: mélyen, horkolva aludt, a három kutya
és három üres sörösüveg társaságában. Látnivaló volt, hogy
több munkát - legalábbis,pillanatnyilag - nem lehet elvárni
tőle. És Agathe is hasonlóan elcsigázott állapotban volt.
Öt órakor Pascale beautózott Saint Tropez-ba, és tele
kocsival érkezett vissza onnan. Vásárolt egy csomó virágot,
gyertyát, hatalmas vázákat a vágott és a szárazvirágoknak.
Vásárolt színes kendőket, hogy letakarja velük a bútorokat a
nappaliban, és három doboz fehér festéket, hogy másnap
Marius lefesthesse a kerti bútorokat. És mire kilenc órakor
mindennel elkészült, a ház kívül-belül tökéletesen nézett ki:
minden szobában virágok és képes magazinok voltak, odakint
a gyep le volt nyírva, és a gaz is eltűnt mindenünnen. Finom
francia szappanokat és törülközőket vett mindannyiuknak, és
a villa valamennyi szobája csodálatos átalakuláson ment
keresztül. Lehet, hogy első látásra nem lehetett beleszeretni,
de a változás óriási volt.
Fogalma sem volt, mit fognak szólni hozzá a barátaí, hiszen
tagadhatatlanul jobban nézett ki, mint két napja, de még így
sem az volt, amit a többiek vártak. Tartott tőle, hogy meg
fognak haragudni rá. De ennél többet már nem tehetett - a
többit már festőnek, építési vállalkozónak és
lakberendezőnek kellett volna elvégeznie. És amikor este
lement a kikötőbe, és megnézte a hajót, erősen kételkedett
benne, hogy egyáltalán vízre lehet bocsátani. Az egész nagyon
úgy nézett ki, mintha évek óta a kikötőben vesztegelne; a
vitorlák szakadozottak és piszkosak voltak, de Pascale tudta,
hogy ha a leghalványabb esély van rá, Robert és Eric ki
fognak futni vele a vízre.
Aznap este is kimerülten, de a jó teljesítmény kellemes
érzésével eltelve dőlt be az ágyba. Nem győzte dicsérni magát
előrelátásáért, hogy két nappal korábban lejött. Ha nem így
történik, biztos volt benne, hogy a többiek egy percig sem
maradtak volna - most viszont volt rá esély, hogy maradni
fognak. Legalábbis reménykedett benne. Nem szívesen
mondott volna le az egy hónapos Saint Tropez-i nyaralásról.
Úgy aludt egész éjjel, mint egy darab kő, és aludt egészen
másnap reggel tíz óráig. A nap besütött a szobába, és az
asztalon virító virágok még üdébbé, még színesebbé
varázsolták a szobát. Kávét készített magának a tegnap
vásárolt frissből, és a Paris Match egy régi számát nézegetve
pain au chocolat-t evett hozzá. Aztán belenézett a The
International Herald Tribune-ba; Franciaországban ugyan
mindig a Le Monde-ot olvasta, de John ragaszkodott a
megszokott Herald Tribune-jához, ezért az este megvette
neki.
Épp amikor berakta a csészéket a mosogatóba, megjelent
Agathe világító zöld biciklinadrágban, fehér, enyhén átlátszó,
nyakpántos felsőrészben, strasszal kirakott bohóc-
napszemüvegben és ijesztően magas telitalpú arany színű
cipőben.
- Szép napunk van - mondta, és vagymatagon ellötybölte
Pascale csészéjét. - Mikor érkeznek a barátai? - érdeklődött
közönyösen, mintha a dolognak rá nézve semmi
következménye nem volna.
- Késő délután - válaszolta Pascale. - Szeretném, ha Marius
kijönne velem a reptérre a kisteherautóval. Az én kocsimban
nem férnek el a csomagjaik.
- Megfájdította tegnap a hátát - nézett fél szemét becsukva,
vádlón Pascale-ra Agathe. A Gauloise mint mindig, most is
ott fityegett a szája sarkában.
- Azért még tud vezetni? - kérdezte Pascale, s közben azon
töprengett, vajon mondjon-e valamit a nő öltözködésével
kapcsolatban.
- Talán - válaszolta Agathe, és Pascale megértette, mi a
teendője. Diszkréten odament a táskájához, és
mindkettőjüknek kivett belőle öt-ötszáz frankot. Keményen
dolgoztak, valószínűleg, keményebben, mint évek óta
bármikor. És Agathe elégedettnek látszott. Pascale tehát jól
értette - és amúgy is akart nekik adni valamennyit.
- Szerintem rendbe fog jönni - mondta Agathe. - Mikor akar
indulni?
- Három órakor A gépük öt órakor száll le. Vacsoraidőre
visszaérünk.
Pascale már eltervezte, hogy a vacsorát a tűzhelyen hagyja.
Egyikőjüknek sem lesz kedve étterembe menni az első este.
Az utazástól fáradtak lesznek, és el akarnak majd helyezkedni
a szobáikban.
Egy újabb ötszázasért még arra is rábírta Mariust, hogy
átfesse a kerti bútorokat, úgyhogy mire elindultak, a ház
valóban rendben volt. Tény, hogy csodát művelt, és még
Agathe is megjegyezte, hogy milyen szép lett minden.
Meglepte, hogy Pascale nem ment el szállodába. Évek óta
senki sem maradt meg a házban.
- Jó munkát végeztünk, igaz?
Pascale elégedettnek látszott, Agathe pedig, miközben a
kutyái körbecsaholták a lábát, fölbontott egy sört, és jót
húzott belőle. És amikor elindultak a repülőtérre, úgy
integetett Pascale-nak, mintha régi barátnők volnának. Egy
szemfájdítóan rózsaszínű blúz volt rajta, ami alól átlátszott a
fekete melltartója, hozzá még élénkebb rózsaszínű sort és a
szokásos tűsarkak. Szemmel láthatóan sokat adott a divatos
megjelenésre, úgyhogy Pascale eldöntötte, hogy nem hozza
szóba az öltözködését. A többiek majd elviselik valahogy.
Nem úgy a csaholó kutyákat. Meg is kérte Agathe-ot, hogy ha
csak lehet, tartsa bent őket a szobájukban, a férje ugyanis
allergiás. Ez igaz is volt, habár nem a szőrükre, hanem az
ugatásukra.
Az út hosszú volt és forró Nizzáig, és amikor megérkeztek a
repülőtérre, Pascale vett magának egy pohár narancslét,
Marius pedig egy sört. Ezúttal is az overall és a lakkcipő volt
rajta - láthatólag ez volt az egyenruhája. Pascale soha
életében nem érzett még ekkora fáradtságot - ami azt illeti,
most már valóban ráfért a nyaralás.
A New York-í gép simán szállt le, és John a Morrison-
házaspárral együtt szállt ki belőle, jóllehet a gépen nem
ugyanott ültek. Morrisonék a business-osztályon utaztak,
mint mindig, John pedig szokása szerint a turistaosztályon.
Eric ugratta is érte, amikor hátrament, hogy meglátogassa őt.
Rövid csevegés után John visszakísérte. Diana csendben
olvasott, és John valami szokatlan hüvösséget érzett
közöttük, bár egyikőjük sem szólt semmit. Ő aztán
visszament a helyére, hogy szundítson egyet. Most izgatottan
várta, hogy végre meglássa Pascale-t. Minden civódásuk
ellenére még huszonöt év után is fülig szerelmes volt belé.
Pascale-lal csupa érdekesség volt az élet, és a szeretkezéstől a
veszekedésig mindent olyan szenvedéllyel tudott csinálni. Az
elmúlt hat hétben elhagyatott és sivár volt nélküle a New
York-i lakás.
- John azt mondja, Pascale szerint a ház csodásan néz ki -
mondta Eric, amikor újra leült Diana mellé. Az asszony egy
hosszú percig nem válaszolt, föl se tekintett a könyvéből. -
Hallottad, amit mondtam? - kérdezte a férfi halkan, mire
Diana fölnézett rá. Az elmúlt hetekben nagyon bizonytalan
volt, egyáltalán el fog-e jönni. Eric örült, hogy végül mégis
csak úgy döntött, hogy eljön. Egy hónapja nagyon feszült volt
közöttük a hangulat, és az átéltek nyomot hagytak Diana
arcán.
- Hallottam, amit mondtál - felelte kifejezéstelen arccal,
üres tekintettel Diana. Miután senki nem ült a közelükben,
nem kellett megjátszania magát. - Örülök, hogy Pascale-nak
tetszik a ház.
- Remélem, neked is tetszeni fog - mondta erre a férfi
gyengéden. Szerette volna, ha jó időszak következne rájuk.
Nagyon nagy szükségük volna rá, és bízott benne, hogy az egy
hónapos franciaországi nyaralás újra megszilárdítja a
kapcsolatukat. Hiszen annyi közös dolog fűzte össze őket:
ugyanazokban a tevékenységekben lelték örömüket,
ugyanazokat az embereket szerették, és őszintén csodálták és
elismerték egymást.
- Nem tudom, meddig maradok. Majd meglátjuk - közölte
Diana, ki tudja hányadszor már az elmúlt két hét óta.
- Ha elmenekülsz, azzal nem oldasz meg semmit. Jól
fogjuk érezni magunkat a többiekkel, és ez mindkettőnknek
csak használni fog - mondta reménykedve Eric, de Dianát
szemmel láthatóan nem tudta meggyőzni.
- Azzal sem oldunk meg semmit, ha "jól érezzük
magunkat". Itt most nem erről van szó.
Valóban sokkal nagyobb dolgok forogtak kockán. Eric
veszélybe sodorta az életüket, a házasságukat, és Diana még
nem döntötte el, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Az elmúlt
hetekben többször is elhatározásra jutott, aztán mindig
meggondolta magát. Nem akart elhamarkodottan dönteni, de
nem volt biztos benne, hogy meg tudja-e bocsátani, amit a
férfi tett. Erkölcsileg ejtett rajta sebet, megingatta a hitét, és
nemcsak benne, hanem önmagában is. Tökéletlennek,
minden vonzóerejét elveszítettnek és hirtelen nagyon
öregnek érezte magát. Nem tudta, vajon fog-e még valaha
ugyanúgy tekinteni Ericre, mint régen.
- Diana, mi lenne, ha végre megpróbálnánk túltenni
magunkat ezen az egészen? - kérdezte a férfi csendesen. De
neki könnyű volt, sokkal könnyebb, mint az asszonynak.
 - Köszönöm szépen a javaslatot - felelte gúnyosan Diana,
és újra kézbe vette a könyvét. - Most, hogy már tudom, mit
kell tennem, biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön. -
Könnyes szemmel tettette az olvasást, de a gondolatai már
egy órája elkalandoztak, és fogalma sem volt, hogy mit olvas.
Már semmit sem akart mondani. A hátuk mögött lévő
gyötrelmes hetekben már mindent elmondtak.
- Ne légy ilyen... Diana... - kérlelte a férfi, s ő előbb úgy tett,
mintha nem hallaná, de aztán feléje fordította a fejét. Mindaz
a gyász, ami a szívében volt, kiült az arcára.
- Mit vársz tőlem, Eric? Fogjam föl derűsen? Közömbösen?
Ne is törődjek vele? Talán még nevessek is...? Persze, most
meg kellene játszanom a rajongó, imádó, mindent megértő
feleséget. Sajnos nem megy. - És a végén elcsuklott a hangja.
- Nem adhatnál még egy esélyt kettőnknek? Hadd
ülepedjenek le a dolgok, míg itt vagyunk. Nehéz időt éltünk
át mindketten... - De mielőtt tovább mondhatta volna, Diana
felállt.
- Bocsáss meg, de nem tudom átérezni, hogy te milyen
"nehéz időt éltél át." Én nem egészen így fogalmaznék. - Azzal
átlépett Ericen, és eltűnt a két üléssor közötti szűk átjáróban.
Nem akart újra erről beszélgetni vele, inkább sétálni indult.
Egy hónapja erről beszélgettek, elég volt. Nem akarta újra
végighallgatni a mentegetőzését, az ígérgetését, a
bocsánatkérését, a magyarázkodását. Nem vágyott a
közelségére, és már bánta, hogy eljött. Csak azért tette, hogy
ne okozzon csalódást a barátainak. Elment Johnhoz, de
amikor odaért, látta, hogy jóízűen alszik. Aztán csak állt a két
osztályt elválasztó ajtóban, s azon töprengett, mi lesz a
házasságukkal. Soha nem hitte volna, hogy ilyesmi
megtörténhet velük. Az Eric iránt mindig is meglévő bizalma
romokban hevert. És amikor visszament a helyére, nem
mondott semmit, és a repülőút végéig egy szót sem szóltak
egymáshoz.
A gép időben érkezett, és Pascale arca csak úgy ragyogott a
boldogságtól, amikor megpillantotta Johnt s a közvetlenül
mögötte lépkedő Morrisonékat. Fáradtnak látszottak, és a
szokottnál hallgatagabbaknak is, de a kocsiban már élénken
társalogtak a házról. Marius mögöttük hajtott a csomagokkal
megrakott kisteherautóval. Az újonnan jöttek meglepődtek
Marius külsején, és Pascale igyekezett felkészíteni őket
Agathe megjelenésére.
- Nem hordanak egyenruhát? - csodálkozott John. Egy
fehér ruhás, fehér zakós francia házaspárt képzelt el
magában, akik tökéletes eleganciával szolgálják föl az ebédet
a hasonlóan elegáns villában. Az a portré azonban, amelyet
Pascale festett róla, némileg különbözött az általa
elképzelttől.
- Nem kifejezetten - felelte Pascale. - Kicsit excentrikusak,
de keményen dolgoznak. - És keményen isznak. És a kutyáik
örökösen ugatnak, tehette volna hozzá, de nem tette. -
Remélem, tetszeni fog nektek a ház - mondta idegesen,
amikor fél nyolckor végre beértek Saint Tropez-ba.
- Biztos vagyok benne - mondta Eric jóindulatúan,
miközben Pascale behajtott a két omladozó oszlop között a
nyitott kapun.
- Kicsit rusztikusabb, mint gondoltuk - tette hozzá Pascale,
átzötyögve a gödrökkel teli kocsifelhajtón. John máris kissé
meglepett képet vágott, Morrisonék pedig némán ültek hátul,
ami nem volt jellemző rájuk. Biztosan fáradtak, és
viszszafogott figyelmeztetéseivel megijesztette őket. És
amikor megállt a ház előtt, John csak nézett nagy szemeket
meresztve.
- Ráférne egy festés vagy egy tatarozás, nem gondoljátok?
- Annál jóval több is, de most legalább tiszta - felelte
Pascale szerényen.
- Nem volt kitakarítva, amikor megérkeztél? - nézett rá
csodálkozva Diana.
- Nem nagyon: - Pascale hirtelen elnevette magát. Semmi
értelme, hogy eltitkolja előlük. Most, hogy itt vannak,
jobbnak látta, ha elmondja az igazságot. - Amikor
megérkeztem, egy disznóólat találtam itt. Két teljes napig
takarítottam egy tízfős takarítóbrigáddal. De a pénzünk felét
vissza fogjuk kapni, mert valójában megtévesztettek minket.
John el volt ragadtatva a hírtől. Ez majdnem úgy hangzott,
mintha ingyen nyaralnának, és ez nagyon is az ínyére volt.
- Nagyon rémes, Pascale? - kérdezte aggodalmasan Diana,
és Eric sietett megnyugtatni őt. Még csak az kellene, hogy
Diana elutazzon.
- Nem, nem rémes, de odabent minden kicsit ódivatú és
megviselt, és nincs valami sok bútor A konyha meg a
középkorból maradt itt - vallotta be becsületesen.
- Ó, hát akkor mi van? Kit érdekel? - nevetett John. Most,
hogy megtudta, a fele pénzét visszakapja, máris megszerette
a házat. Okos húzás volt előre megmondani, mielőtt
alaposabban körülnézne odabent.
A házba belépve, Dianának elakadt a lélegzete. Egyrészt
meglepte a berendezés kopársága és rozzantsága, másrészt el
kellett ismernie, hogy Pascale színes sáljai nagyon jól
mutattak a bútorokon. Rögtön kitalálta, hogy a kárpitok
szörnyűséges állapota késztette erre. De ahogy alaposabban
körülnéztek, úgy látták, nem is olyan rossz a helyzet. Persze
nem erre számítottak, de Pascale legalább felkészítette őket.
És amikor elmesélte, milyen volt, amikor először meglátta, és
hogy mi mindent kellett csinálnia, el voltak ragadtatva, és
hálálkodtak az erőfeszítéseiért.
- Milyen jó, hogy korábban idejöttél - mondta Eric, amikor
benéztek a konyhába. Makulátlanul tiszta volt, de olyan ósdi,
amilyennek Pascale lefestette.
- Hogy az ördögbe készítették azokat a fotókat? -
álmélkodott John.
- Nyilván negyven évvel ezelőtt, valamikor a hatvanas
években.
- Micsoda becstelenség! Felháborító - jegyezte meg Eric
mélységesen elítélő hangon, de ezzel együtt elégedettnek
látszott a házzal. Kényelmes volt és tiszta, és roppant
családias. Nem az a luxusvilla, amit vártak, de Pascale
erőfeszítéseinek köszönhetően volt benne valami báj.
Különösen ezzel a sok virággal és gyertyával, amikkel
telerakta a szobákat. Pascale rögtön felajánlotta a fő
lakosztályt Morrisonéknak, ők azonban, hálából, amiért
ennyit dolgozott értük, ragaszkodtak hozzá, hogy John és ő
lakjanak benne.
- Csak azért csináltam, hogy meg ne haragudjatok rám -
vallotta be Pascale, mire mindnyájan nevettek. John lement a
konyhába egy üveg borért, s ott összefutott Agathe-tal, aki
fehér sortban, bikinifelsőben, piros magas sarkú szandálban,
szájában az elmaradhatatlan Gauloise-zal, fél szemét
behunyva állt ott. John megtorpant, és egy másodpercig
némán bámult rá.
- Bonjour - mondta aztán félszegen. Ezt még akkor tanulta,
amikor először jött el, hogy találkozzon Pascale anyjával.
Agathe rámosolygott, s a következő pillanatban megjelent
Marius is, nyomában a falka ugató kutyával. - Ó, Jézusom -
nyögte John, amikor az egyik elkapta a nadrágszárát, és nem
egészen öt másodperc alatt átrágta magát rajta.
Marius kinyitotta neki a palackot, Agathe eltűnt a
kutyákkal, John pedig kissé kábán, egy tálcán az üveg
vörösborral és négy pohárral, visszament az emeletre.
- Összefutottam a baskervilles-i vérebekkel és Tina Turner
negatív ikerpárjával - közölte. Pascale nagy nevetéssel
jutalmazta a leírást, de közben nem kerülte el a figyelmét a
Diana arcán átsuhanó szomorúság. Gyorsan Ericre pillantott,
de rajta nem látott semmit. Arra gondolt, hátha Diana Anne-
re gondolt, és hogy mennyire szeretett volna eljönni. Az ő
agyán is átcikázott a gondolat, amikor megérkezett, de aztán
hirtelen annyi dolga lett, hogy minden más kiment a fejéből.
- Láttad a hajót? - kérdezte Eric reménykedve, miközben
John bort töltött a poharaikba.
- Láttam - vallotta be Pascale. - Még Robinson Crusoe
idejében készülhetett. Remélem, azért még tudtok vele
vitorlázni.
- Biztos vagyok benne - nézett Eric mosolyogva a
feleségére, de Diana nem szólt semmit.
Aznap este Pascale főzte a vacsorájukat. Agathe
megterítette az ebédlőasztalt, s azt is felajánlotta, hogy
felszolgál, de Pascale azt felelte, elboldogul maga is. És
később, amikor már Dianával mosogattak, John és Eric pedig
a kertben szivaroztak, Pascale nem tudta megállni, hogy
barátnőjére píllantva, aggodalmas arccal meg ne kérdezze:
- Jól vagy? Egy ideje már nagyon zaklatottnak látlak, de
New Yorkban még arra gondoltam, hogy biztosan csak fáradt
vagy. Mondd, Diana, minden rendben van veled?
 Barátnője sokáig nézett rá némán, s mármár bólintott, de
hirtelen hevesen megrázta a fejét. Leült az öreg konyhaasztal
mellé, s a szeméből lassan peregni kezdtek a könnyek.
Megtörten fölnézett Pascale-ra, s már nem tudta, de nem is
akarta eltitkolni előle a bánatát.
- Mi a baj?... Ó, te szegény... Mi történt? - Pascale átkarolta
a vállát, és Diana megtörölte a szemét a kötényében.
De még nem tudta rászánni magát, hogy kimondja. Egy
percre nekidőlt Pascale-nak, aki úgy fogta, mint valami
gyereket, és el sem tudta képzelni, mi történhetett, ami
ennyire felzaklatta. Még sohasem látta ilyennek Dianát.
- Beteg vagy?
Diana megrázta a fejét, de továbbra is csak hallgatott.
Mindössze az orrát fújta ki a papírtörülközőbe, amit Pascale
nyújtott át neki az imént.
- Ugye, nem Eric és közted van valami?
Pascale szónokinak szánta a kérdést, de amikor meglátta
Diana arcát, már tudta, hogy igen. Diana egy hosszú percig
csak bámult rá szótlanul, s végül bólintott.
- Nem! Hogy lehet az?!
- Nem tudom, hogy lehet. Én is ezt kérdezem tőle egy
hónapja.
- Mi történt? - nézett rá megrökönyödve Pascale, és Diana
feldúltan nézett vissza rá.
- Viszonya volt az egyik páciensével - felelte, és megint
kifújta az orrát. Bizonyos értelemben megkönnyebbült attól,
hogy elmondta Pascale-nak. Senkinek nem árulta el azóta,
hogy a férje bevallotta neki - azóta cipelte magával a csúf
titkot.
- Biztos, hogy nem csak képzeled? Nem tudom elhinni.
 - Pedig igaz. Elmondta nekem. Körülbelül két hónap óta
tudtam, hogy valami nincs rendben, de nem tudtam, hogy mi,
és négy héttel ezelőtt aztán bevallotta. Katherine kisbabája
kruppos lett, és az éjszaka kellős közepén be kellett vinni a
kórházba. Én felhívtam Ericet, hogy menjen le hozzájuk az
ügyeletre, és akkor mondták, hogy egész éjszaka nem volt
bent. Nekem azt mondta, hogy egy szülést kell levezetnie.
Még föl is hívott, hogy egészen reggelig bent kell maradnia,
és onnan megy be egyenesen az irodába. Akkor jöttem rá,
hogy legtöbbször, amikor nekem azt mondta, hogy éjszaka a
kórházban van, nem ott volt.
- Eric? - kérdezte elcsukló hangon Pascale. Az ő szemében
mindig Eric volt a mintaférj. Jó természetű, jó humorú,
figyelmes, kedves, egyszóval ideális férj és apa. - Szerelmes
abba az illetőbe?
- Azt mondja, nem biztos benne. Azt mondja, már napok
óta nem találkozott vele, és lehet, hogy tényleg így van, de a
nő minden este felhívja otthon. Szerintem nagyon zavarja őt
ez az egész helyzet. Azt mondja, nagyon helyes nő. A páciense
volt, a férje rögtön a kisbabája megszületése után elhagyta.
Azt mondja, megsajnálta őt. És biztos nagyon csinos is -
fotómodell.
- Mennyi idős? - kérdezte Pascale, akinek majd megszakadt
a szíve a barátnőjéért. Hiszen minden nő rémálmaiban ott
kísért ez a lehetőség.
- Harminc - felelte elgyötörten Diana. - Az anyja lehetnék.
Egyidős Katherine-nel. Hatszáz évesnek érzem magam.
Valószínűleg jobb neki azzal a másikkal. Azt hiszem, soha
többé nem tudok megbízni benne - nézett riadtan Pascale-ra.
- Még abban sem vagyok biztos, hogy meg tudok-e maradni
mellette.
 - Ezt nem teheted! - kiáltotta elszörnyedve Pascale. - Nem
válhatsz el tőle! Ennyi idő után! Ez borzasztó volna. Ha már
nem találkozik azzal a nővel, akkor vége. El fogja felejteni őt -
mondta reménykedve, de közben rettenetesen sajnálta a
barátnőjét.
- Lehet, hogy ő el fogja felejteni, de én nem - felelte
becsületesen Diana. - Valahányszor ránézek, eszembe fog
jutni, hogy elárult. Gyűlölöm érte.
- Érthető - bólogatott együttérzően Pascale. - De néha
megesik az emberrel. Talán még veled is megtörténhetne. Ha
szakított azzal a lánnyal, meg kell próbálnod megbocsátani
neki. Diana, nem válhatsz el tőle. Az tönkretenné
mindkettőtök életét. Szeretitek egymást.
- Úgy látszik, nem annyira, mint gondoltam. Legalábbis
ami őt illeti. - A szemében nem volt semmi megbocsátás,
csak harag, sértettség és csalódottság, és Pascalenak majd
megszakadt a szíve érte.
- Ő mit mond?
- Azt, hogy sajnálja. Hogy soha többé nem fog előfordulni.
Hogy már akkor sajnálta, amikor először elkövette, de mégis
tovább csinálta három hónapon keresztül, és lehet, hogy még
tovább is, ha akkor Katherine gyereke nem betegszik meg.
Lehet, hogy el is hagyott volna miatta. - Diana ekkor már
keservesen sírt.
- Nem lehet ilyen hülye. - De hát Eric nagyon jóképű fickó
volt, a korához képest meg különösen, és egész álló nap nők
között forgolódott. A legtöbb férfinál sokkal több alkalma
adódott - és, mint tudjuk, bármi megtörténhetett még egy
ilyen felelősségteljes és hűséges férfi esetében is, mint Eric.
De Pascale jól látta Diana tekintetéből, hogy ez a dolog
mennyire megviselte őt. A történtek ismeretében meg is
lepődött azon, hogy Diana eljött erre a nyaralásra.
Megkérdezte, miért döntött így?
- Miután megtudtam, nem akartam eljönni, ő könyörögte
ki, hogy jöjjek. És most azt mondja, hogy csak két hetet tud
maradni, márpedig ha elmegy, azt fogom hinni, hogy minden
percét vele tölti.
- Lehet, hogy el kéne hinned neki, hogy vége - mondta
Pascale csendesen, de Diana dühbe gurult.
- Miért kellene hinnem neki? Hazudott nekem. Hogy
lehetne ezek után elvárni tőlem, hogy bízzak benne? - Volt
valami igaza, és Pascale nem is tudta, mit válaszoljon. De
elfacsarodott a szíve arra a gondolatra, hogy ez a két ember
véget vethet a házasságuknak. - Nem tudom elképzelni, hogy
a felesége maradjak, Pascale. Nekem már soha többé nem
lesz olyan, mint régen, és lehet, hogy ide se kellett volna
eljönnöm. Mondtam is neki, hogy ügyvédet keresek, de kért,
hogy várjak legalább addig, míg visszaérünk erről az útról. De
őszintén szólva, nem hiszem, hogy ez bármit is változtatna a
dolgokon.
Hát ez bizony súlyos csomag volt a nyaralásra, és előjelnek
sem tűnt valami biztatónak.
- Te megmaradnál John mellett, ha megcsalna? - nézett rá
keserűen Diana. Nem is hasonlított a régi önmagára, aki
mindig gondtalan volt és boldog, akárcsak Eric. És micsoda
remek párost alkottak ők ketten! Hármójuk közül Pascale
mindig is az ő házasságukat tartotta a legjobbnak... vagy
lehet, hogy Anne-ét és Robert-ét? Ők Johnnal állandóan
összezördültek, és sokkal többet vitatkoztak, mint a többiek.
És lám, Anna meghalt, Diana pedig arról beszél, hogy elválik
Erictől. Még a gondolat is elviselhetetlen volt.
- Én nem tudom, mit csinálnék - felelte őszintén. - Biztos,
hogy meg akarnám ölni.
- John mindig szeretett nőkről beszélni, de Pascale egy
percig sem gondolta róla, hogy a tettek mezejére is lépne e
téren. Sőt, biztos volt benne, hogy nem. Csak szereti, ha ez az
aura veszi körül. Nem, Johnnak csak a szája jár - Azt hiszem,
sokat gondolkodnék, mielőtt bármit tennék, és talán
megpróbálnék újra bízni benne. Az emberek elkövetnek néha
ilyesmiket, Diana.
- Jaj, ne légy már ennyire francia! - mordult rá Diana, aztán
megint sírva fakadt. Szánalmas állapotban volt, és keservesen
bánta, hogy eljött erre a nyaralásra. Valahányszor Ericre
nézett, mindig felízgatta magát. El sem tudta képzelni, hogy
fogja kibírni ezt a hónapot, vagy akár csak a következő napot
is, vele.
- Lehet, hogy bizonyos dolgokban a franciáknak van igazuk
- felelte szelíden Pascale. - Alaposan meg kell gondolnod,
mielőtt lépsz, nehogy később megbánd.
- Neki kellett volna ezt tennie, mielőtt lefeküdt volna azzal
a nővel - vágott vissza dühösen Diana. Az meg különösen fájt
neki, hogy a másik ennyivel fiatalabb nála.
Eric a lehető legérzékenyebb pontján sértette meg, és most
nem tudta, hogyan élje túl, vagy hogy a házasságuk hogyan
élheti túl ezt.
- Elmondtad valakinek? - kérdezte óvatosan Pascale.
- Csak neked - felelte Diana. - Túlságosan szégyelltem.
Persze, azt sem tudom, miért nekem kell szégyenkeznem - de
mégis, valahogy kevesebbnek érzem magam, mintha nem
lettem volna elég neki. - Teljesen maga alatt volt.
- Diana, tudod, hogy ez nem igaz. Eric csak valami nagy
marhaságot csinált, ennyi az egész. Biztos vagyok benne,
hogy ő is kínosan érzi magát. - Pascale mindent megtett, hogy
tisztességesen viszonyuljon mindkettőjükhöz. - Szerintem
bátor dolog volt tőled, hogy eljöttél. - Valóban csodálta érte
Dianát, mert látnivaló volt, hogy nem repes az örömtől,
amiért itt lehet.
- Nem akartalak cserbenhagyni benneteket - vallotta be
Diana szomorúan. - Se Robert-t - tette hozzá. - Tudtam,
milyen nehéz lesz ide eljönnie. Úgy éreztem, neki is tartozom
ezzel. Sokkal inkább az ő kedvéért jöttem, mint Ericéért.
- Lehet, hogy mindkettőtöknek jót fog tenni, hogy itt
vagytok - felelte bizakodva Pascale. De persze
mindkettőjüknek többre van szüksége, mint egy vakációra a
Riviérán.
- Nem hiszem; hogy valaha is meg tudok bocsátani neki -
sírta el magát újra Diana.
- Most még biztosan nem. De talán idővel - jegyezte meg
bölcsen Pascale. Átkarolta barátnője vállát, aztán megölelték
egymást, és kisvártatva visszatértek a nappaliba. És amikor a
férfiak a szivar elszívása után bejöttek a kertből, Pascale
világosan érzékelte a Diana és Eric között tátongó
szakadékot. Úgy néztek egymásra, mintha máris elveszítették
volna egymást, és Pascale szíve összefacsarodott miattuk.
Még akkor is nyomott hangulatban volt, amikor Johnnal
fölmentek a hálószobájukba. John - tőle szokatlan módon -
rögtön észre is vette rajta. Arra gondolt, talán tudtán kívül
mondott vagy tett valamit, ami nem tetszett Pascale-nak.
- Valami baj van?
- Nem, csak elgondolkodtam.
Pascale nem akart a dologról szólni Johnnak, amíg
engedélyt nem kap rá Dianától. Nem akarta eljátszani
barátnője bizalmát ezért úgy gondolta, majd megkérdezi,
elmondhatja-e johnnak, de aztán nem kérdezte meg.
- Miről? - kérdezte aggodalmas arccal John. Pascale tényleg
gondterheltnek látszott.
- Semmi lényeges: Arról, hogy mit főzzek holnap ebédre. -
Hazudott, de csak azért, hogy védelmezze Diana és Eric titkát.
- Nem hiszek neked. Valami komoly dolog?
- Olyasmi.
- Azt hiszem, tudom, mi az. Eric elmondta, hogy közte és
Diana között problémák vannak.
- Említette azt is, hogy miféle problémák?
- Nem. A férfiak nem szokták az ilyen dolgokat
megtárgyalni. Csak annyit mondott, hogy nehéz helyzet állt
elő a házasságukban.
- Diana el akar válni - mondta gyászosan Pascale. - Ez
szörnyű lenne. Mindkettőjüknek.
- Egy másik nő miatt?
Pascale bólintott. John éppoly búskomor lett, mint ő.
- Eric azt mondja, már vége, de Dianát annyira megviselte a
dolog, hogy nem tud megbocsátani neki.
- Remélem, túljutnak rajta - mondta John komolyan. -
Harminckét éve együtt vannak. Ez azért már számít. -
Magához ölelte Pascale-t, és gyöngéden nézett a szemébe,
ami csöppet sem volt jellemző rá. De a sok zsémbelés és
handabandázás ellenére Pascale tudta, hogy szereti őt. -
Hiányoztál - mondta csendesen a férfi.
- Te is hiányoztál nekem - mosolygott rá az asszony. És
akkor John megcsókolta. Aztán lekapcsolta a lámpát, és a
karjába vette Pascale-t. Hat hete nem látták egymást, ami
hosszú idő minden házasságban. De John tudta, mit jelent
Pascale-nak az, hogy Párizsban lehet, és a világért nem
fosztotta volna meg tőle.
Azon az éjszakán, szeretkezés után még sokáig feküdtek
egymás karjában, miközben a telihold bekandikált a
hálószoba ablakán. És amikor a férfi elaludt, az asszony
elnézte őt, és közben azon tűnődött, vajon ő mit érezne, ha
egyszer John is megtenné vele azt, amit Eric tett Dianával.
Tudta, hogy ő is ugyanolyan kifosztottnak érezné magát, mint
most Diana. És miközben elnézte az alvó férfit, csak arra
tudott gondolni, milyen szerencsés, hogy vele élhet. Ő az az
ember, akire szüksége van, akit teste-lelke kíván. Most és
mindig.
 Hetedik fejezet

Másnap reggel, amikor Pascale épp reggelit készített

mindnyájuknak, John lépett be rémült arccal a konyhába,
kezében egy rézkilinccsel. Agathe épp akkor vonult át a
színen leopárdmintás bikiniben, telitalpú cipőben, kezében
walkmannel és egy szemetesvödörrel, közben hangosan
énekelve magának. John megtorpant és elképedten bámulta,
Pascale azonban nyugodtan verte tovább a tojást. Ő már
annyira megszokta Agathe látványát, hogy fel sem tűnt neki,
amikor megjelent.
- Folyik a vécé! -jelentette be John, amikor magához tért,
és meglengette a kezében tartott rézkilincset. - Mit csináljak
vele?
- Nem tudom. Találj ki valamit. Főzök. - És Pascale derült
arccal nézte, hogyan mutogat felé a kilinccsel a férje. - Mi
lenne például, ha megkérnéd Mariust, hogy segítsen?
- Honnan tudjam, hol keressem? - forgatta a szemét
bosszúsan John. - És hogy meséljem el neki, mi történt?
- Mutasd meg neki - felelte Pascale, és intett Agathe-nak,
hogy felkeltse a figyelmét. Agathe nem hagyta abba az
éneklést, de a Walkmant legalább lezárta, amíg Pascale
elmagyarázta neki a problémát. A legcsekélyebb meglepődés
nélkül kivette John kezéből a rézkilincset, és ellejtett, hogy
megkeresse a férjét. Marius meg is jelent egy perc múlva egy
vödörrel, egy moppal meg egy pumpával. Rövidnadrágban és
lyukacsos pólóban volt és látszott rajta, hogy kegyetlenül
másnapos.
 Agathe addigra már elmondta Pascalenak, hogy ez itt
mindennapos dolog, nem kell komolyan venni, s miközben
beszélt, a konyha mennyezetéről máris csöpögni kezdett a
víz. John és Pascale rémülten nézték. John lélekszakadva
rohant a katasztrófa színhelyére, Marius pedig - sokkal
lassabban - utánaballagott. Agathe újra bekapcsolta a
Walkmanjét, és hangos énekszó kíséretében hozzáfogott,
hogy megterítse az asztalt.
Ekkor lépett be a konyhába Eric és Diana, és Ericnek tátva
maradt a szája, amikor meglátta Agathe-ot a leopárdmintás
bikinijében és kötényben.
- Ez aztán a látvány - mondta óvatosan, mire Dianából
kipukkadt a nevetés.
- Mindig így néz ki? - kérdezte Diana, miközben Pascale
elzárta a gázt, és rámosolygott. Boldog volt, hogy a házaspár
valamivel pihentebbnek és nyugodtabbnak látszott, mint
előző este.
- Többé-kevésbé. Van, hogy több ruha van rajta, van, hogy
kevesebb, de rendszerint ilyen darabokat hord. Viszont
remekül tud takarítani.
- Minden elismerésem a fürdőruhájának - mondta Eric, és
kivett egy őszibarackot a konyhaasztalon álló tálból. A
gyümölcs, melyet Pascale vásárolt tegnap, nagyon ízletes volt.
- Esik idebent, vagy van valami probléma? - kérdezte Eric,
fölpillantva a csöpögő mennyezetre.
- John azt mondja, folyik a vécé - felelte Pascale, mire Eric
bólintott. Pascale szétosztotta a rántottát, s pár perc múlva
megjelent az asztalnál John is.
- Ott fent magasan áll a víz a fürdőszoba padlóján -
jelentette feldúlt arccal. - Elzárattam Mariusszal a vizet, amíg
kihívja a szerelőt.
 - Hogy tudtad mindezt megbeszélni vele? - nézett rá
elismeréssel Pascale. A huszonöt év alatt legfeljebb tíz szót
ha váltott az anyjával franciául, többnyire olyanokat, hogy
bonjour, meg au revoir és merci, és azt is csak olyankor, ha
végképp elkerülhetetlen volt.
- A középiskolában rengetegszer játszottunk "activity"-t -
felelte John, és a villájára szúrt egy darabka rántottát. Ekkor
beballagott Marius, és letett egy vödröt a plafonról egyre
szaporábban csöpögő víz alá, majd egykedvűen kiballagott.
Agathe követte.
- Jól aludtatok? - kérdezte Pascale Erictől a tányérja fölött,
s közben mindenkinek töltött a gőzölgő, erős kávéból.
- Tökéletesen - felelte Eric, s egy gyors pillantást vetett
Dianára. A jelek szerint továbbra sem beszéltek egymással,
vagy legalábbis csak annyit, amennyi föltétlenül szükséges
volt. Pascale a reggeli végén azt javasolta Dianának, hogy
menjenek ki a piacra. John otthon akart maradni, ha jönni
talál a szerelő, Eric pedig bejelentette, hogy lemegy a
kikötőbe, és megnézi, milyen állapotban van a hajó.
Kellemes reggel volt, az idő is gyönyörű. Pascale útban a
piacra megemlitette Dianának, hogy Eric láthatóan igyekszik
minél figyelmesebb lenni hozzá, mire Diana bólintott, és
kibámult a kocsi ablakán.
- Valóban igyekszik - ismerte el -, de nem tudom, számít-e
ez ezek után.
- Lehet, hogy most csak azt kéne nézned, hogy mi történik
a nyaralás alatt. Az, hogy most távol vagytok otthonról, akár
jót is tehet mindkettőtöknek, ha hagyod.
- És utána? Felejtsük el, és tegyünk úgy, mintha meg se
történt volna? Mit gondolsz, képes vagyok rá? - Diana nem is
titkolta, hogy bosszantja Pascale javaslata.
 - Nem tudom, én képes volnék-e rá - válaszolta Pascale
őszintén. - Én valószínűleg megfojtanám Johnt, ha ilyet
tenne. De talán mégis ezt kellene tenned, hogy rendbe hozd a
dolgotokat.
- Miért nekem kéne rendbe hoznom? - kapta fel a fejét
dühösen Diana. - Ő csinálta, nem én.
- De valószínűleg neked kell megbocsátanod, ha meg
akarod menteni a házasságotokat.
- Ezt még nem döntöttem el.
Pascale bólintott. Pár perc múlva megérkeztek a piachoz.
Két órát töltöttek ott, s ezalatt vettek kenyeret, sajtot,
gyümölcsöt, bort, néhány gyönyörű tűzálló cserépedényt és
egy epertortát, amelynek már a látványától is összefutott a
nyál Pascale szájában. Hazaérve az a kép fogadta őket, hogy
Eric és John boldogan és békésen nyúlik el egy-egy
nyugágyban. Amikor szatyrokkal és kosarakkal megrakodva
beléptek, John elújságolta, hogy a szerelő megjavította a
vécét, de mihelyt kitette a lábát, Eric és Diana
fürdőszobájában is folyni kezdett a vécé. Most Marius
próbálja odafönt megjavítani.
- Azt hiszem, nem vesszük meg a házat - jelentette ki Eric a
világ legtermészetesebb hangján.
- Erről jut eszembe - intett John szivarjával a felesége felé.
- Remélem, nem költöttetek túl sok pénzt ennivalóra.
- Hova gondolsz! Vettünk penészes sajtot, egy kis száraz
kenyeret, pár szem rothadt gyümölcsöt. Így olcsón
megúsztuk.
- Nagyon vicces - felelte John, és viszszafordulva Eric felé,
szívott egyet a szivarján.
A teraszon ebédeltek négyesben, utána mindnyájan úsztak
egyet, aztán Eric elvitte Dianát vitorlázni. Az asszony eleinte
nem akart menni, de végül a férje mégis csak rávette. Diana
nem volt valami nagy vitorlázó, és látszott, hogy nem akar
megenyhülni Eric iránt. De addigra Pascale fölment, hogy
szundítson egyet, és hamarosan John is csatlakozott hozzá,
így Diana jobb híján mégis csak úgy döntött, hogy elmegy
Erickel.
És mire a Donnally-házaspár délután hat órakor kijött a
szobájából, Eric és Diana beszélgettek egymással, és sokkal
nyugodtabbnak tűntek, mint reggel. Még nem volt köztük
minden tökéletesen rendben, de valamelyest javult a helyzet.
Pascale squabet főzött aznap vacsorára a mamája egy régi
receptje alapján, és utána megették az epertortát, amit reggel
vásároltak a piacon. Finom volt. Az egészet megkoronázták
egy csésze café filtre-rel, és közben jóízűen beszélgettek az
asztal körül. Másnapra várták Robert-t, és Diana
megkérdezte Pascale-tól, tud-e már valamit a titokzatos
barátról, akit Robert magával szeretne hozni.
- Semmit sem hallottam felőle, amikor eljöttem New
Yorkból - válaszolta Pascale. - Gondolom, majd elmondja, ha
itt lesz, nem hinném, hogy a színésznőről van szó, hiszen alig
ismerik egymást. Valószínűleg fölöslegesen aggódtunk. -
Saint Tropez békés világában az aggodalma is szertefoszlott.
- Remélem - mondta erre szigorúan Diana. Eric
hűtlenkedése óta úgy tekintett magára, mint az erkölcsök
védelmezőjére. Már megfogadta, nem fogja megengedni,
hogy Robert bolondot csináljon magából. Ha azzal áll elő,
hogy meghívta Gwen Thomast Saint Tropez-ba, ő bizony
közölni fogja vele, hogy nagy hibát követ el, és megsérti Anna
emlékét, ha egy fiatal filmcsillag után futkos. Igaz, hogy ez a
nő már nem annyira fiatal, de Diana szentül meg volt
győződve róla, akárcsak Pascale, hogy nem lehet rendes nő,
és nekik nincs más céljuk, mint hogy megvédjék Robert-t
önmagától.
Másnap azonban Robert a tőle megszokott tökéletesen
tiszteletre méltó külsővel szállt ki Mandyvel a bérelt kocsiból.
A lányon fehér póló, fehér farmernadrág és szalmakalap volt,
Robert-en pedig kék pamuting és khaki színű
vászonpantalló. Mindketten frissnek, üdének és ízig-vérig
amerikainak látszottak. Kicsit meglepődtek, amikor
meglátták a villát.
- Nem ilyennek emlékszem rá a képeken - mondta Robert
zavartan. - Én hülyültem meg, vagy ez tényleg egy kicsit
rusztikusabb?
- Sokkal rusztikusabb - közölte vele Pascale, John pedig
vigyorogva hozzátette:
- Hát ha még a szobalányt és a kertészt is meglátod! De a
fele pénzünket visszakaptuk, úgyhogy megéri.
- Miért csinálták? - kérdezte meglepetten Robert, miután
John elmesélte nekik a történetet.
- Rajtunk akartak meggazdagodni. Franciák, mit vársz
tőlük? - Pascale gyilkos tekintetet vetett rá, de John nem
zavartatta magát. - Az az igazság, hogy amikor Pascale
megérkezett, egy disznóólat talált itt. Két napig csak
takarított, úgyhogy most minden rendben van, csak ne akard
lehúzni a vécéket, és ne is keresd a házat az Architectural
Digest-ben.
Robert jókedvűen rábólintott, de Mandyn látszott egy kis
aggodalom:
- Azért használhatjuk a vécét? - kérdezte olyan ijedten,
hogy Pascale-nak rögtön nevethetnékje támadt. Eszébe
jutott, mennyit panaszkodott Anna a lányára, hogy milyen
kényeskedő és aggodalmaskodó.
- Hát persze - nyugtatta meg John -, csak húzzál sárcipőt.
- Ó, Istenem - nyögött fel Mandy, és Pascale alig tudta
visszafojtani a nevetést. - Nem kellene inkább szállodába
mennünk?
- Mi már két napja itt vagyunk - közölte gyakorlatiasan
Diana -, és egész jól bírjuk. Mi lenne, ha megmutatnám a
szobádat?
De Mandy ezek után sem volt teljesen nyugodt. A vécé
szörcsögött és folyt, a szobában pedig dohszagot érzett. Az a
típus volt, aki sohasem érezte kellemesen vagy
felszabadultan magát, ha távol volt az otthonától.
- Kinyitom neked az ablakot - próbált a kedvébe járni
Diana, de amikor ki akarta nyitni, az egyik ablaktábla fogta
magát és kiesett a kertbe. - Majd szólok a kertésznek, és
vissza fogja tenni - mondta mosolyogva, látva Mandy
elszörnyedt arcát. A lány öt perc múlva azzal ment vissza az
apjához, hogy szerinte biztonságos-e ez a ház. Mandy ugyanis
betegesen félt a pókoktól és mindenféle bogártól, amiből a
házban szemmel láthatóan több volt a kelleténél.
- Szerintem nem kellene itt maradnunk - unszolta apját
óvatosan Mandy, és hozzátette, hogy tavaly az egyik barátja
itt nyaralt, és az Hotel Byblosban szállt meg ami tudvalevőleg
a legjobb szálloda Saint Tropez-ban.
- Jól megleszünk itt - nyugtatta meg Robert a lányát. -
Sokkal kellemesebb, ha az ember barátok között van. Nincs
szükségünk szállodára. - Eric egyébként is elmondta már
neki, hogy a kis vitorlás jó állapotban van, s már alig várta,
hogy kifussanak rajta a tengerre.
 - Lehet, hogy hamarabb elutazom Velencébe - mondta erre
még mindig gondterhelten Mandy. Úgy volt, hogy ott
találkozik a barátaival.
- Ahogy gondolod - felelte nyugodtan az apja. Anna mindig
is jobban tudta kezelni a lányukat. Őt idegesítette Mandy
örökös aggodalmaskodása, és egy percig sem volt kétséges,
hogy a lány jobban szerette a luxust, mint a "falusias
egyszerűséget". De az ö korában még meg se kottyan az
embernek pár nap egy pókoktól és bogaraktól hemzsegő,
összeomlófélben lévő villában. Ez volt Robert véleménye, s
ráadásul neki kifejezetten tetszett a hely Kényelmes volt, s
bár a széleknél minden egy kicsit már ki volt rojtosodva, de
tagadhafatlanul volt benne valami báj. Ezt meg is mondta
Pascale-nak, akin látszott, mennyire örül. Őt ugyanis jócskán
furdalta a lelkiismeret, amiért a villa korántsem olyan
fényűző, amilyennek ígérte. De ennek ellenére mindannyian
elég jól érezték magukat benne.
Az első kisebbfajta válság akkor robbant ki, amikor Mandy
délután felment a szobájába, hogy ledőljön és olvasgasson
egy kicsit. Alig helyezkedett el kényelmesen, amikor
leszakadt alatta az ágy. Két lába eleve törött volt, csak úgy
rakták oda, hogy ne lehessen észrevenni. Mandy elsikoltotta
magát, mire Pascale bedugta a fejét, hogy megnézze, mi
történt, s hangosan felkacagott, amikor meglátta a földön
elterült lányt.
- Jaj, drágám, mindjárt hívom Mariust, hogy hozza rendbe!
De amikor Marius megjelent, hogy megjavítsa az ágyat,
kiderült, hogy az már anynyit volt összevissza ragasztgatva,
hogy nem lehet rajta segíteni. És Mandynek bele kellett
nyugodnia, hogy a földre rakott matracon fog aludni - amit
persze könynyebben elértek a pókok és a bogarak. Mandy
igyekezett jó képet vágni a dologhoz, de Pascale látta rajta,
hogy nincs elragadtatva, és gyanította, hogy hamarosan
tovább is fog menni Velencébe.
Szerszámos ládikájával a kezében s a szokott alkoholos
kábulatában Marius kivonult a szobából, Mandy pedig
megköszönte neki a segítségét.
- Rendes pali - nevetett John, amikor meghallgatta a
történetet -, a felesége meg egy igazi gyöngyszem. Tetszeni fo
neked az öltözködési stilusa - ígérte. És csakugyan: amikor
Agathe késő délután újra megjelent, ezúttal fehér
csipkeblúzban, ami alól kilátszott a fekete melltartója és
fehér, a fenekét csak félig takaró sortban, Mandy akaratlanul
is elnevette magát, míg az apja őszintén megdöbbent.
- Ugye, milyen hercig? - nézett rá csillogó szemmel John,
mire már Robert is elvigyorodott. - Várj csak, míg meglátod
rajta a kis leopárdmintás cuccát, vagy a rózsaszínű
biciklisnadrágját. - Robert kuncogott, Mandy pedig eltűnt
valamerre. Robert kalandként élte meg ezt a helyzetet, és
meg volt győződve róla, hogy Anne-nek is tetszene, mert csak
a derűs oldalát nézné. Ő mindig is kalandkedvelőbb volt a
lányánál, és nem félt a bogaraktól sem. Ezzel szemben
Mandy hamisítatlan városi lány volt.
Aznap este, amikor Pascale a vacsorát készítette, és be
akart nézni a sütőbe a csirkére, váratlanul kiesett a sütő
ajtaja, egyenesen rá a lábára. Eric sikeresen visszadrótozta a
helyére, amit a többiek tapssal jutalmaztak. Mandy azonban
kisvártatva újra megemlitette a Byblost az apjának.
Nyilvánvaló volt, hogy korántsem élvezi annyira a ház
rusztikus báját, mint az apja és a barátai.
- Én jól érzem itt magam - felelte Robert -, és a többiek is.
Mandy azonban kezdte belátni, hogy mindennek a
tetejében itt nincs korban hozzá illő társasága sem, és talán
hiba volt eljönnie. De nem akart senkit sem megbántani
azzal, hogy a tervezettnél korábban elutazik.
Végül az apja kínált fel neki egy egérutat.
- Itt nem sok szórakozási lehetőséged van, szívem. A ház
sem olyan kényelmes, mint gondoltam.
Mandyt a kis hajó sem vonzotta. Bátyjaival ellentétben,
akik lelkes vitorlázók voltak, Mandy kifejezetten utált
vitorlázni. Ő vízisíelni szeretett, meg esténként táncolni
menni vele egykorúak társaságában.
- Jó nekem itt lenni veled, apa - mondta őszintén. És a
szülei barátait is kedvelte kislánykora óta. Most mégis
magányos volt: hiába szerette Dianát és Pascale-t, hiányzott
neki az anyai törődés.
- Akarsz korábban elutazni Velencébe? Nem sértenél meg
vele. - Jól érezte magát Morrisonékkal és Donnallyékkel,
Mandyt viszont bántotta volna a lelkiismeret, ha itthagyja.
- Nem akarok. Jól érzem magam itt. - Mindketten tudták,
hogy ez erős túlzás volt.
- Szerintem meg kellene próbálnod mielőbb találkozni a
barátaiddal. - És rábeszélte a lányát, hogy délután menjen be
Saint Tropez-ba vásárolgatni. Mandy ott összefutott egy
barátjával, aki a közeli Ramatuelle-ben nyaralt. Nagyon
helyes fiú volt, át is jött aznap este, hogy elvigye őt
vacsorázni.
A többiek a Le Chabichou-ba mentek, amit Agathe javasolt
nekik. Két kocsival, nagyon jó hangulatban vonultak ki a
házból - csak Eric volt kissé nyomott és Diana csendesebb a
szokottnál. Ők külön autóba szálltak. De az étterem
mindannyiuknak nagyon tetszett, az ételek pedig egyenesen
nagyszerűek voltak.
Még éjjel tizenegykor is ott ültek, jóllakottan és
elégedetten, már három üveg bor elfogyasztása után. Még
Eric és Diana hangulata is érezhetően sokat javult, habár
nem ültek egymás mellett, és egész este egy szót sem szóltak
egymáshoz. Pascale elmélyült beszélgetésbe merült Robert-
rel, aki ismét megemlitette, hogy hétfőn érkezik hozzá egy
barátja. Mandy valószínűleg a hét végén elutazik, ha nem
előbb.
- Ismerjük az illetőt? - érdeklődött Pascale óvatosan, aki
bár majd meghalt a kíváncsiságtól, nem akarta, hogy úgy
nézzen ki, mintha bele akarná ütni az orrát Robert ügyeibe.
- Nem hiszem. Két hónapja ismerkedtem meg vele egy
helyen, ahová Mandy vitt el. - Pascale erre már hegyezte a
fülét: csak nem az a hírhedt színésznő? Ő legalábbis
feltételezte, hogy hírhedt, és Diana egyetértett vele. - De
biztos hallottál már róla - folytatta a férfi. - Nagyon kedves
nő. Most Antibes-ban nyaral a barátaival, és arra gondoltam,
jó lenne, ha ti is megismerkednétek vele.
- És mondd csak, Robert - Pascale nem tudta, hogyan
kérdezze meg, hogy a kíváncsisága is kielégüljön, de a jó
modor ellen se vétsen -, ő olyasvalaki, aki... aki érdekel
téged?
- Csak barátok vagyunk - felelte Robert egyszerűen, de
amikor észrevette, hogy mindenki őket figyeli, hirtelen
zavarba jött. - Színésznő. Gwen Thomas. Tavaly Oscar-díjat
nyert.
Diana leplezetlen rosszallással bámult rá az asztal
túloldaláról. Újabban sokkal kritikusabban viselkedett
mindennel szemben.
- Miért akar idejönni? - kérdezte nyersen. - Nem vagyunk
különösebben érdekes emberek, a ház pedig egy kész
romhalmaz. Komolyan gondoltad, hogy meghívod ide? -
Mindnyájan azon imádkoztak, hogy ne tegye, nem akartak
idegent beengedni maguk közé, különösen nem egy ilyen
minden bizonnyal nehéz természetű, elkényeztetett
teremtést. És a két asszony biztos volt benne, hogy "a
színésznő", ahogy egymás között emlegették, valami módon
ki akarja használni Robert-t. Nagyon szerették őt, és
feltételezték, hogy ilyen sokévi házasság után bizonyára naív
lehet.
- Nagyon kedves ember Azt hiszem, mindnyájan meg
fogjátok kedvelni - felelte Robert nyugodtan, a férfiak pedig
rábólintottak. Ők kíváncsiak voltak Gwen Thomasra.
Pascale el sem tudott képzelni annál rosszabbat, mint hogy
szórakoztatnia kelljen egy elkényeztetett primadonnát.
Szentül meg volt győződve róla, hogy Gwen Thomas amilyen
híres, olyan elviselhetetlen perszóna lehet. Tönkre fogja
tenni az egész nyaralásukat. És talán Robert életét is.
- Mennyi időre jön? - kérdezte.
- Néhány napra, legföljebb egy hétre. Attól függ, hogy
mikor kell visszamennie Los Angelesbe. Nemsokára kezdődik
egy forgatása, és előbb ki akarja pihenni magát. Gondoltam,
itt jól fogja érezni magát. - Mindezt atyáskodó, pártfogói
attitűdre utaló hangon mondta, majd így folytatta: - Úgy
érzem, Anna is kedvelte volna őt. Sok dologban azonos
nézetet vallanak. Ugyanazokat a könyveket, zenéket és
színdarabokat szereti, mint Anna. - Pascale aggódó pillantást
vetett Johnra, és egy másodpercre még Diana is Ericre nézett.
A két asszony egy pillanatig sem hitte el, hogy csak "barátok"
volnának. Biztosak voltak benne, hogy Gwen Thomas
kivetette a hálóját Robert-re, ő pedig gyanútlanul hagyja
magát a vágóhídra vezetni. El sem tudták képzelni, hogy a
színésznő indítékai tiszták.
Hogy mindnyájan elhallgattak, Eric kérte a számlát, és
miután mindenki kifizette a ráeső részt, John tüzetesen
átvizsgálta a számjegyeket. Ő mindig abból indult ki, hogy az
éttermek meg akarják lopni, Pascale ezért utált házon kívül
vacsorázni vele. Mire John minden egyes tételt megvizsgált,
és újra összeadta a számoszlopot, az ő hangulata annak
rendje és módja szerint el is romlott. De most annyira
elkedvetlenítette Robert "barátjának" közelgő látogatása,
hogy nem is figyelt Johnra. Alig várta, hogy másnap
megbeszélhesse a dolgot Dianával. Nagy vakmerőségnek
tartotta Robert részéről, hogy Gwent meghívta. Túl korai,
hogy Anna halála után máris randevúzgasson valakivel. Sem
a partival nem volt megelégedve, sem a látogatás nem volt
ínyére.
- Akkor megyünk? - kérdezte Robert nyájasan. Így aztán
visszamentek a kocsikhoz, és hazahajtottak. Pascale és Diana
Johnnal mentek, és útközben élénken tárgyalták, hogyan
"mentsék meg" Robert-t a gonosz Gwentől.
- Mi lenne, ha adnátok a nőnek egy esélyt, és megnéznétek,
hogy viselkedik? - kérdezte józanul John, mire mindkét
aszszony dühbe gurult. John fejében megfordult a gondolat,
vajon nem féltékenyek-e Gwenre, de megkérdezni persze
nem merte.
Otthon jó éjszakát kívántak egymásnak. Mandy már aludt.
De Pascale csak álmatlanul forgolódott, s végül nem bírta
tovább, és idegesen megkérdezte Johntól:
- És mi lesz a paparazzókkal?
- Mi lesz velük? - nézett rá értetlenül John. El nem tudta
képzelni, mi járhat a felesége fejében. Úgy látszik, nem tud
lépést tartani a képzelete szárnyalásával.
- Mind idejönnek a nyakunkra, ha az a nő itt lesz. Egyetlen
nyugodt percünk nem lesz a nyaralás végéig.
Erre eddig egyikőjük sem gondolt.
- Nem hiszem, hogy sok mindent tehetnénk ellene -
vélekedett John. - Ő biztosan hozzá van már szokva, és tudja
kezelni ezt a helyzetet. - Úgy látszott, nem nyugtalanítja
különösebben a dolog. - Bevallom, meglep, hogy idehívta,
főleg azok után, hogy Diana és te úgy rámásztatok - tette
hozzá kuncogva.
- Nem másztunk rá - pattogott Pascale amúgy franciásan. -
Aggódunk érte. Ha az a nő meglátja a házat, lehet, hogy egy
napig se marad itt - mondta reménykedve. - Lehet, hogy ha
rájön arra, átlátunk rajta, elmegy. Robert egy naív lélek, mi
viszont nem vagyunk azok.
John váratlanul elnevette magát.
- Szegény Robert, ha tudná! Szerintem mi sohasem
tudnánk megszokni a gondolatot, hogy valaki más is lehet az
életében - tette hozzá elgondolkodva. - Anna után mindenkit
betolakodónak éreznénk. Pedig neki joga van azt tenni, amit
akar. Felnőtt ember, szüksége van női társra. Nem maradhat
örökre egyedül. És ha szereti ezt a nőt, miért ne tehetné?
Szép és fiatal. Robert élvezi a társaságát. Sokkal rosszabb
dolgokat is művelhetne. - Neki kifejezetten tetszett ez a
dolog, bár ezt azért nem merte volna bevallani Pascale-nak.
- Megőrültél? Mit ittál? Hát nem tudod, ki ez a nő? Egy
színésznőcske, akitől meg kell mentenünk Robert-t. - Azért
ez kissé erős volt; úgy hangzott, mintha Szent Johanna
mondta volna a keresztes hadak élén.
- Tudom, mire gondolsz. Csak azon tűnődöm, van-e jogunk
beavatkozni. Talán ő is tudja, hogy mit csinál. És az is lehet,
hogy tényleg csak barátok, s ha ennél több van köztük, akkor
meg lehet, hogy Robert szerelmes belé. Szegény Robert.
Sajnálom őt. - De miért is kellene sajnálnia? Az egyik
legnagyobb hollywoodi sztár fogja meglátogatni. Azért ez
izgalmasabb, mint amilyen akkor volt az élete, amikor
Annanel élt.
- Én is sajnálom - mondta Pascale. - Naív lélek. Éppen ezért
kell megvédenünk. És Mandy el fog szörnyedni, ha megtudja.
- Szerintem nem kell elmondani neki - mondta John
komolyan. - Robert dolga, hogy mit és mennyit mond el a
lányának erről a nőről.
- A végén úgyis rá fog jönni - közölte Pascale fenyegető
hangon, majd megenyhülten így folytatta: - Hadd érezze jól
magát egy kicsit, hiszen annyit szomorkodott, amiért
elvesztette Anne-t. Talán nincs is másról szó. Kicsit
elszórakozik. Aztán majd találunk neki egy rendes asszonyt.
- Ő maga sem csinálja rosszul - emlékeztette John. - Ez a
nő nem akárki; az ország egyik legismertebb színésznője.
- Pontosan erről van szó - felelte Pascale olyan hangon,
mintha John minden szava őt igazolná. - Éppen ezért kell
megvédenünk őt. Kizárt dolog, hogy jó ember legyen.
- Szegény Robert - ismételte meg John, és elmosolyodott.
És mielőtt Pascale-hoz bújva végképp elnyomta volna az
álom, még arra gondolt, hogy sajnálnia kéne Robert-t, neki
azonban, Pascale minden baljóslata ellenére, kifejezetten
tetszett ez a dolog.
 Nyolcadik fejezet

A hét további része pihenéssel, napozással, úszással,

vitorlázással telt, s közben hol otthon vacsoráztak, hol meg
étterembe mentek mindnyájan. Mandy a tervezettnél
mindössze egy nappal korábban, szombaton utazott el.
Mindennek ellenére ő és apja nagyon jól érezték magukat.
Robert futólag megemlítette neki, hogy a következő héten
meglátogatja egy barátja, és a lány megkönnyebbült, hogy
apját barátok veszik körül. Meg akarta kérdezni, hogy kicsoda
az illető, de az elutazása előtti kapkodásban kiment a fejéből.
Gondolta, valami régi barát, vagy talán valaki a bíróságról, de
az meg se fordult a fejében, hogy az illető nő is lehet.
Vasárnap este, miközben Pascale és Diane a vacsorát
készítették, már érezhető volt a levegőben a Gwen másnapi
érkezését jelző feszültség. Robert nemigen beszélt róla
többet, de ha mégis, hallani lehetett a hangján, hogy
izgatottan várja a viszontlátást. Pascale és Diana, de bizonyos
mértékig még John és Eric is, kíváncsisággal és gyanakvással
várták Gwent. Minden előítéletük ellenére igazából nem
tudták, mire számítsanak.
Az ő szemükben -Robert könnyen becsapható baleknak
tűnt. Hiszen nem szokott randevúzgatni, s főleg nem ilyen
nővel. Gwen világa tökéletesen ismeretlen volt számára. A
hírességek élete mesterkélt, és minden szempontból olyan,
amit csak helyteleníteni lehet. Gwen nem volt tiszteletre
méltó, ahogy Pascale fogalmazta; elvált, gyereke sohasem
volt, s mindez bizonyos fokú önzést és egocentrikusságot
jelzett - legalábbis az ő szemükben. Nyilvánvalóan egyedül
önmagának és a karrierjének élt. Pascale-nak nem lehetett
gyereke. Meg voltak győződve róla, hogy Gwen Thomas
viszont ki nem állhatja a gyerekeket. Ezernyi okot találtak,
hogy még mielőtt megismernék, már utálják.
Hétfő reggel Gwen telefonált, és tudatta Robert-rel, hogy
kocsival érkezik dél körül. Elképzelték, amint kiszáll egy
hosszú, fekete limuzinból, amit talán egy libériás sofőr vezet,
vagy valami hasonló... Mariusszal megcsináltatták az ágyat
Mandy volt szobájában, de titkon egyikük se bánta volna, ha
újra kitörik a lába. Olyanok voltak, mint a kiskölykök a
táborban vagy a kollégiumban: lesték, hogyan tolhatnának ki
az "új lánnyal".
Robert minderről mit sem sejtve, lezuhanyozott és
átöltözött Gwen érkezése előtt. Fehér sortot és fehér
teniszpólót viselt, és igazán jól nézett ki benne. Most, hogy le
volt sülve, még jóképűbbnek, még fiatalosabbnak és még
egészségesebbnek látszott, mint hónapok vagy akár mint
évek óta bármikor.
Pascale azt javasolta, hogy ne várjanak rá az ebéddel, de
Robert azt mondta, inkább ő is kihagyja az ebédet, és beviszi
Gwent egy gyorsétterembe, ha éhes - de ők csak egyenek
nyugodtan nélküle. Nyugodt volt és nyájas, mint mindig, és
nem is sejtette, mennyire neheztelnek a többiek Gwenre. Ha
gyanította volna, mi vár az asszonyra, soha nem hívta volna,
hogy látogassa meg.
Pascale épp az ebéddel foglalatoskodott, amikor
meghallotta, hogy egy autó érkezik, és kinézett a
konyhaablakon. De csak egy apró Deux Chevaux-t látott,
amelyből egy csinos, vörös hajú, vászon miniszoknyát, fehér
pólót és fehér lapos sarkú szandált viselő nő szállt ki.
Egyszerű külseje ellenére üdeség, egészség és tisztaság
sugárzott róla. A haja egy copfba volt befonva, és Pascale-ban
egy másodpercre felvillant, hogy egy kicsit hasonlít Mandyre
- csak csinosabb. Először nem tudta, ki lehet a nő, de aztán
rádöbbent, hogy csak Gwen lehet. De nem volt se limuzin, se
sofőr, se paparazzók, csak Gwen, kezében egy jókora,
szalmából font táska, és egyetlen kisbőrönd.
Pascale nem is gondolkodott, csak szólt Mariusnak, hogy
menjen és segítsen neki. De már ekkor Robert is megjelent
odakint; nyilván egy emeleti ablakból figyelte őt. Mint valami
iskolásfiú.
Mihelyt Gwen meglátta Robert-t, az arcán felragyogott a
mosoly, és még Pascalenak is be kellett ismernie, hogy a
mosolya káprázatos, a bőre gyönyörű, a lába pedig
kivételesen lenyűgöző látványt nyújt a miniszoknyában és a
szandálban. És nagyon jó alakja volt. Boldogan, fesztelenül
társalogva indultak el a konyha felé. És a következő
pillanatban már ott állt Pascale előtt, miközben Robert, arcán
büszke mosollyal, bemutatta neki.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek - hazudta Pascale. -
Már sokat hallottunk rólad.
- Én is sokat hallottam rólad - mondta Gwen kedvesen. -
Biztosan te vagy Pascale. Milyen a ház? - Kezet fogott
Pascalelal, és nem látszott rajta, hogy észrevette volna a
hűvös fogadtatást. Közvetlen volt, mesterkéletlen és
meglepően egyszerű.
Azt mondta, majd ő felviszi a csomagjait az emeletre, de
Robert megkérte rá Mariust. Gwen ezek után felajánlotta
Pascale-nek, hogy segít a konyhában, és azzal máris odalépett
a mosogatóhoz. Megmosta a kezét, és várta, hogy mit kell
csinálnia.
- Én... nos... rendben van. Tulajdonképpen már nincs mit
segíteni.
Így aztán hármasban letelepedtek a konyhában, és Robert
hozzáfogott, hogy elmesélje, mi mindent csinált Pascale a
kezdet kezdetén a házban, és hogyan tette lakhatóvá és
kényelmessé mindannyiójuk számára.
- Nekik kéne fizetniük azért, hogy ittmaradjunk - fejezte be
a beszámolót Robert, és ebben a pillanatban belépett John.
- Támogatom az ötletet! - kiáltotta, és csodálkozva nézte, ki
lehet ez a nő. De akárki is, elképesztően csinos, állapította
meg magában, s csak akkor eszmélt rá, hogy ki lehet, amikor
ránézett a felesége arcára. És ahogy óvatosan szemügyre
vette, sehogy sem tudta felfedezni ebben a kedves arcú,
meglepően természetes viselkedésű fiatal nőben azt a gonosz
teremtést, akiről Pascale beszélt. És Gwen lefegyverző
kedvessége magát Pascale-t is úgy meglepte, hogy hamarosan
kezdte kínosan érezni magát.
Tíz perc múlva az ebéd az asztalon volt és amikor
Morrisonék is megjelentek, valósággal földbe gyökerezett a
lábuk a megdöbbenéstől. Egyáltalán nem ilyennek képzelték
Gwen Thomast. Sokkal, de sokkal szebb és természetesebb
volt, és őszinte melegséggel szólt hozzájuk. Diana mindennek
ellenére sietett leszögezni magában, hogy Gwen színésznő,
aki bárkit betud csapni.
Miután odahordta a tányérokat, Gwen gyanútlanul ült le
velük az asztalhoz. Nem volt benne semmi fenntartás, semmi
bizalmatlanság. Robert ugyan felajánlotta neki, hogy elviszi
valahová ebédelni, de Gwen azt felelte, nagyobb öröm neki,
ha együtt ebédelhet a barátaival. Elmondta, Robert már
rengeteget mesélt róluk, ezért örül, hogy végre megismerheti
őket. Pascale és Diana ezt hallva, sötét pillantást váltottak
egymással. Továbbra is szentül meg voltak győződve róla,
hogy a vonzó külső alatt egy galád némber rejtőzik.
Ebéd közben Robert fesztelenül kérdezgette Gwent az
antibes-i nyaralásáról. Nagyon természetesen viselkedett
vele, a nő pedig elmesélte, hogy sokat olvasott és heverészett
a napon.
- Miket olvasott? - faggatta tovább Robert, miközben a
többiek elbűvölten, ugyanakkor kissé feszélyezetten
hallgatták őket. Volt abban valami valószerűtlen, hogy itt
ülnek és társalognak ezzel a nővel, akit annyi filmben láttak
már. Gwen elmesélte, mi mindent olvasott a legutóbbi
időben, és elsorolta a címüket. Ugyanazok a regények voltak,
amiket Pascale és Diana is épp most olvastak.
- Mindig reménykedem, hogy egyszer azokból a
könyvekből is csinálnak filmet, amiket olvastam. A legtöbb
forgatókönyv lapos és unalmas - sóhajtotta Gwen.
A felsorolt négy regény közül Robert is olvasott kettőt, és
tetszettek is neki. Erről és még egyebekről társalogtak
élénken és jóízűen, s mire Pascale felszolgálta a kávét, már
Eric és John is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Pascale és
Diana azonban továbbra is tartózkodók maradtak;
semmiképpen sem akartak behódolni Gwen varázsának, mint
a férfiak. Mert addigra már világos volt, miért szeret annyira
Robert együtt lenni ezzel a nővel: jó természetű, intelligens,
jó humorú, kellemes társaság volt. Ami azt illeti, sokkal
kellemesebb, mint jelenleg akár Pascale, akár Diana; velük
minduntalan Gwen kezdeményezett beszélgetést, de
igyekezetét a másik két nő egyáltalán nem könnyítette meg.
Kérdéseire egytagú válaszokat adtak, vagy egyáltalán nem
válaszoltak, amit azonban Gwen nem vett észre, vagy nem
vett zokon.
Aztán az ebéd vége felé egyszer csak beténfergett Agathe,
megjelenésével derült megkönnyebbültséget váltva ki a
társaságból. Ő maga nem látszott észrevenni a hatást, amit
keltett: két karjában jókora törülközőhalmot cipelve,
hangosan dúdorászva vonult végig a színen, s a sarkában ott
ágaskodott és ugrándozott az egyik uszkár. Aztán ahogy jött,
úgy el is tűnt, Gwen pedig tátott szájjal nézte, amint
tekintélyes hátsófelét a zene ritmusára billegtetve
elkacsázott. Leopárdmintás sortot és straszszal ékesített
melltartót viselt, s hozzá kedvenc piros szaténselyem
körömcipőjét.
- Ki volt ez? - súgta Gwen Robert-nek, miután Agathe
távozott. - Nőnek öltözött férfi?
A többiek önkéntelenül is nevetésben törtek ki.
- Ő Agathe - válaszolta Robert fülig érő szájjal. Azt is
nagyra értékelte Gwenben, hogy a szomorúság hosszú ideje
után többször is meg tudta nevettetni. - A házvezetőnő.
Rendszerint fekete ruhában és fehér csipkés kötényben jár,
de a maga kedvéért ma így öltözött föl - ugratta barátnőjét, és
a többiek csodálkozva látták, hogy a mindig komoly, sőt néha
egyenesen komor férfi milyen játékos is tud lenni. Bolondot
csinál magából, gondolta Pascale, Diana pedig azon törte a
fejét, hogy vajon Gwen hajszíne természetes-e. Érdekes ez a
vörös árnyalat, tűnődött, akár természetes is lehetne - mint
ahogy az is volt. Csodájára is jártak Hollywoodban, hiszen
ehhez a különleges hajszínhez nagy gesztenyebarna szempár
és tökéletes arcbőr társult, méghozzá szeplő nélkül!
Egyszóval sok gyűlölnivaló akadt benne, ha valakinek ehhez
volt kedve.
- És takarítani is tud? - kérdezte Gwen, mint aki nem tud
betelni Agathe lényével.
- Pascale szerint keményen tud dolgozni - válaszolta
Robert. - A férjével már találkozott. Szeret ugyan inni, de
amúgy kedves fickó. Együtt járnak a házzal - tette hozzá
mintegy magyarázatul, mire Gwen elnevette magát.
- Ki mit tervez délutánra? - kérdezte Diana, és
jelentőségteljesen kettőjükre nézett. Már eldöntötte, hogy ha
azt mondják, hogy ledőlnek egy kicsit "szundítani", ő
lecövekeli magát a szobájuk közötti folyosón, és ott talál
valami sürgős elfoglaltságot. Mindent el fog követni, hogy
megvédje Robert erényét, vagy legalább megnehezíti a
dolgukat. Úgy érezte, tartozik ennyivel Anne-nek.
- Én szívesen bemennék Saint Tropez-ba, ha nem bánja
senki. Szeretnék eztazt vásárolgatni. - Gwen korábban már
bevallotta Robert-nek, hogy nagyon szeret vásárolni, de
ritkán jut rá ideje.
- Elkísérem - felelte gyorsan Robert, mire a többiek
elképedve bámultak rá. Nyílt titok volt, hogy Robert gyűlöl
üzletekbe járni.
Akárcsak Anna. Hirtelenjében milyen más ember lett?
- Szeretsz vitorlázni? - kérdezte Pascale, remélve, hogy
most majd leleplezi a nőt.
- Szeretek - felelte Gwen nyugodtan, majd Robert-hez
fordulva, kedvesen megkérdezte: - Nem akar inkább
vitorlázni?
- Megtehetjük míndkettőt - felelte a férfi. - Előbb menjünk
be Saint Tropez-ba.
- Hozom a táskám. - Azzal Gwen fölszaladt a szobájába,
Robert pedig rámosolygott a barátaira. Fogalma sem volt a
Pascale és Diana szívében dúló féltékenységről. Mindketten
úgy viselkedtek, mint saját ördögi párjuk.
- Kedves nő, ugye? - kérdezte Robert, boldogan, hogy
megismertethette őt a barátaival.
- Igen - felelte összeszoritott foggal Pascale, miközben férje
gyilkos pillantást lövellt felé. John szerint ő és Diana már épp
elég messzire mentek, holott Robert és Gwen nagyon
belevaló cimboráknak mutatkoztak. És ha megkérdezte
volna, Eric is egyetértett volna vele. Szerencsére Robert-en
nem látszott, hogy észrevette volna, milyen ellenségesen
viselkedett velük szemben a két asszony. Ő annyira csodálta
Gwent, hogy szinte el sem tudta volna képzelni, hogy valaki
ne lelkesedjen érte. Pedig a tudtán kívül a legjobb barátai
közül legalább kettő egyenesen csábító szirént látott benne,
olyan veszélyt, amelyet mindenáron el kell hárítani.
Természetesen az ő érdekében.
Elbúcsúzott tőlük, s Gwen után indult. Pár perc múlva
hallották, hogy a Deux Chevaux elhajt.
- Mi lenne, ha kicsit kedvesebbek lennétek, ha
visszajönnek? - kérdezte Eric. - Nagyon rendes nőnek látszik,
és egyébként is Robert vendége. - Ezt legalább annyira
Pascale-nak mondta, mint Dianának, és John egy helyeslő
bólintással csatlakozott hozzá.
- Elég hamar elnyerte a tetszésedet - vágta rá Diana
keserűen. - Nem is tudtam, hogy ennyire bírod a vörös
hajúakat. De persze, mostanában sok minden kiderül, amit
eddig nem tudtam rólad.
Ez övön aluli ütés volt, Eric nem is örült neki, de megőrizte
az önuralmát.
- Nem erről van szó. Gwen helyében én ki se csomagolnék,
hanem meg se állnék a legközelebbi szállodáig, ahelyett, hogy
eltűrjem ezt a sok szurka-piszka megjegyzést. Neki nem
muszáj itt lennie, Robert akarta, hogy idejöjjön. Az ő kedvéért
van itt. Láthatóan kedveli őt, és nem tehet róla, hogy Robert-
nek van négy barátja, akik Anne-hez kötődtek, és képtelenek
túltenni magukat ezen. Robert dönti el, hogy kit akar
beengedni az életébe, és nem mi.
Igazat mondott, akár beismerték, akár nem.
- Színésznő - mordult fel Pascale dühösen. - Bárkivel el tud
hitetni bármit. Most is épp ezt műveli. Robert még azt sem
tudja, kicsoda ő.
- Lehet, hogy jobban tudja, mint mi, Pascale. Robert nem
bolond. Felnőtt, intelligens ember Gwen pedig egy szép és
bátor nő, ha hajlandó volt megismerkedni velünk. Én magam
nem szívesen lennék a helyében. Én már az ebéd felénél
itthagytam volna magunkat. Ti ketten alig szóltatok hozzá.
Biztos vagyok benne, hogy egy csomó ember boldogan
ebédelne és társalogna vele. Igazán nincs szüksége rá, hogy
elviselje a kellemetlen társaságunkat. Mi lenne, ha kedvesen
fogadnánk őket, ha visszatérnek a városból?
- Ericnek igaza van - helyeselt John. - Ha udvariatlanul
bánunk Gwennel, azzal Robert-t is megsértjük. - Egyébként
nem akarta különösképpen részletezni Pascalenak, de neki
nagyon megtetszett Gwen. És tetszett az is, amilyen
kedvesen, előzékenyen, sok tisztelettel és humorral fordult
feléjük, Robert barátai felé. Ennyi finomság és érzékenység
láttán őt éppúgy zavarta, mint Ericet, az asszonyok bántó
viselkedése.
- Mi ütött belétek? - szólt közbe ismét Diana. - Csak mert
jó a lába és miniszoknyát hord, máris beléestetek?
Huszonkét évvel fiatalabb Robert-nél! Ez az ember bolondot
csinál magából! Mit gondoltok, meddig fog tartani ez a
románc? Mihelyt jön egy jóképű fiatal színész, rögtön lapátra
teszi Robert-t, ő pedig, ha beleszeret, tönkre fog menni ettől.
- Lehet, hogy máris beleszeretett, és még az is lehet, hogy a
dolog kölcsönös - felelte Eric. - Nem kéne rájuk bíznunk? És
miért lenne baj, ha talán nem is tartana sokáig, ha közben
Robert jól érzi magát? Milyen jó lesz elmesélni majd az
unokáknak, hogy egyszer, egy nyáron, volt egy kalandja egy
gyönyörű fiatal színésznővel. Ennél rosszabb dolgok is
megeshetnek az emberrel. Sokkal rosszabbak. - És Eric gyors
pillantást vetett a feleségére. - Egyedülálló férfi, az isten
szerelmére. Nem tartozik senkinek magyarázattal, nekünk
végképp nem. Milyen jogon állunk az útjába?
- Minden férfi csak azzal az egy testrészével tud
gondolkodni? - szólt élesen a férjéhez Diana. - Értem. A nő
gyönyörű, ezt elismerem. De egyikünk se tudja, ki az ördög
egyáltalán; fogadok, hogy Robert se. Én csak nem szeretném
végignézni, hogy valami őrültséget művel. Nem szeretném,
ha bántanák vagy kihasználnák.
- Hogyan? - vitatkozott tovább Eric. - Mit vehetne el tőle
Gwen? Valószínűleg sokkal több pénzt keres, mint
bármelyikünk. Sehová se jut azzal, ha lefekszik vele. Robert
nem adhat neki filmszerepet, de még egy parkolójegyet se
tudna neki szerezni, az isten szerelmére! És ha nem akarna
Robert kedvébe járni, talán egy négycsillagos szállodában
szállt volna meg, s nem egy olyan ágyon aludna, amely nagy
valószínűséggel le fog szakadni az éjszaka kellős közepén,
nem egy olyan vécét használna, amely örökké folyik, nem egy
olyan szobalányt kellene elviselnie, aki az arcába fújja a
füstöt, nem beszélve arról a négy emberről, akik azzal az
ürüggyel, hogy meg akarják védeni a férfit, aki amúgy vele
szeretne lenni, megkeserítik az életét. Nos, mit gondoltok
erről az egészről?
Sok igazság volt abban, amiket elmondott, de az asszonyok
még nem akarták beadni a derekukat.
 - És mi lesz akkor, ha Robert elveszi feleségül? - kérdezte
Pascale dühösen.
- Ezen még ráérünk aggodalmaskodni - vetette közbe John.
Eric azonban hirtelen elnevette magát.
- Emlékszem, amikor először vacsoráztunk veled, Pascale.
Jóformán még angolul sem tudtál, egy órát késtél, egy fekete
selyemruha volt rajtad, de olyan szűk, hogy alig tudtál levegőt
venni benne, és balerina voltál, ami, ugyebár, nem sokban
különbözik a színésznőtől, legalábbis egyesek szemében. És
Anna meg Diana ugyanilyen gyanakodva fogadott. De aztán
túltették magukat rajta. Megszerettek... Mindenkitől kaptál
egy esélyt. Mi lenne, ha ugyanezt megadnánk neki is?
Senki sem szólt, miközben Eric végigjártatta tekintetét az
arcokon. Végül Pascale elfordult, és megrázta a fejét. De Eric
szavai elevenbe találtak, s ezt ő is tudta. Emlékezett arra a
riadt, ideges, mindig éhes balerinára, akibe John
beleszeretett, és bizony őt is megvádolhatták volna
ugyanezekkel. A helyzet csak annyiban volt bonyolultabb,
hogy mindannyian szerették Anne-t. De Anna elment. És
Gwen volt az a nő, akivel Robert együtt akart lenni. Azzal,
hogy elhozta közéjük, bizonyos értelemben a bizalmát fejezte
ki irántuk, de ők undokul viselkedtek Gwennel, s ezzel
elárulták ezt a bizalmat. Pascale megértette, amit Eric
mondott, de még nem volt felkészülve rá, hogy szóban is
elismerje.
Diana azonban nem látott be semmit. Még mindig olyan
dühös volt Ericre, hogy meg sem akarta hallani, amit mond.
Szerinte a férje csak a csinos pofit és a formás lábat látta, ami
után maga is szívesen szaladt volna az első adandó
alkalommal. És hogy John egyetért vele, az végképp semmit
sem számított a szemében.
 A férfiak ezután kimentek a kertbe, hogy elszívják az ebéd
után megszokott szivarjukat, Pascale pedig segített Dianának
mosogatni. Hosszas hallgatás után kérdő pillantást vetett
barátnőjére:
- Te mit gondolsz?
- Még túl korai, hogy tudni lehessen, mit akar valójában -
felelte Diana makacsul, amire Pascale rábólintott, de a szíve
mélyén már korántsem volt olyan biztos a dolgában. Eric
érvei hatottak rá.

A kocsiban pedig, útban Saint Tropez központja felé, Gwen

a barátai felől kérdezgette Robert-t.
- Biztos benne, Robert, a barátai nem bánják, hogy
betolakodtam közéjük? Talán túl hirtelen pottyantam bele
ebbe a sok év óta összeszokott kis társaságba. - Ő sokkal
inkább érzékelte az ebéd alatti feszült hangulatot, mint a
férfi. Robert szerint csak feszélyezte őket a tudat, hogy Gwen
kicsoda, és ezt annyiszor elmondta, hogy Gwen nem állta
meg mosolygás nélkül. Ő is tudta, akárcsak Diana és Pascale,
hogy Robert milyen naív, de épp ezt szerette benne. Azt, hogy
mindig a jót veszi észre, és hogy leegyszerüsíti a dolgokat. -
Szerintem nekik nehezebb dolguk van, mint maga gondolja.
Az, hogy hirtelen másvalakivel látják, óriási változást jelent
mindannyiuknak.
- Nekem is az - felelte hirtelen elkomolyodva Robert, és
Anne-re gondolt. De most nem akarta átengedni magát a
miatta érzett szomorúságnak. Akármennyire gyászolja is,
azzal nem hozza őt viszsza. - Mindannyiunknak
alkalmazkodnunk kell. De nem szeretném, ha kellemetlenül
érezné magát - nézett együttérzően a nőre. - Tapintatlanok
voltak? - Aggódott, mert nem tudta, nem csinált-e valamit
rosszul.
- Dehogy. Csak éreztem bennük bizonyos tartózkodást és
ellenállást. Számítottam rá. Minden rendben van, csak nem
akarom, hogy valami kényelmetlenség támadjon maga és a
barátai között.
- Ők olyanok nekem, mintha a családom volnának, Gwen.
Sok mindent éltünk át együtt, sok közös év van a hátunk
mögött. Nagyon szeretném, ha megismernék és ugyanúgy
becsülnék magát, mint én.
Tudta, hogy nem fognak tudni ellenállni Gwennek. Vagy
legalább hitt benne. A nő már nem volt ebben annyira biztos.
- Szerintem időt kell adnia nekik, Robert - mondta,
miközben már azt figyelték, hol állíthatnák le az autót. -
Lehet, hogy tovább fog tartani, mint gondolná. - Ha
egyáltalán adnak neki esélyt, gondolta magában. Tisztában
volt vele, hogy talán soha nem fogják megnyitni előtte a
szívüket és az ajtójukat.
- Nem ismeri a barátaimat. Bízzon bennem, Gwen. A ma
esti vacsora végére magába fognak szeretni. Mi van magában,
amit nem lehet szeretni? - nézett mosolyogva Gwenre.
- Én nem vagyok Anna - felelte szelíden a nő. - Ez az első
vádpontjuk ellenem. Híres vagyok... színésznő vagyok...
Hollywoodban élek. . . Biztosan azt gondolják rólam, hogy
szeszélyes nőszemély vagyok. Különösen ha olvassák a
bulvárlapok cikkeit. Az ilyesmit nehéz
megemészteni. Higgyen nekem, átéltem már Ezeket a
dolgokat szokták gyűlölni az emberben, amíg közelebbről
meg nem ismerik. Ha megismerik egyáltalán. Bűnös vagyok,
amíg be nem bizonyosodik az ártatlanságom, nem pedig
fordítva.
- De nem nálam és nem a barátaimnál - jelentette ki
Robert bizakodva, mire a nő rámosolygott, és odahajolva
megcsókolta az arcát. Tudta, hogy nehéz dolga lesz. De azt is,
hogy nem fogja rájuk erőltetni magát. Mindent úgy fog
csinálni, ahogy jónak látja, és bízik benne, hogy idővel maguk
közé fogadják. De tolakodni nem fog: Különben is: túl korai
még tisztán látni, hogy egyáltalán mi lesz közöttük Robert-
rel.
Végül találtak egy parkolóhelyet, s Robert odafordult hozzá
a kis kocsiban, fél kézzel átkarolta, és gyengéden
megcsókolta:
- Hát akkor, Miss Thomas, irány az üzletek?
- Jól hangzik, bíró úr - És gyengéden visszamosolygott a
férfira. Boldog volt, hogy eljött hozzá, még ha a barátai
láthatóan nem voltak is elragadtatva tőle.
- Gondolja, hogy az emberek fel fogják ismerni?
- Lehetséges. Meg tudja szokni? - kérdezte kicsit aggódva
Gwen. Néha nagyon terhes tudott lenni, különösen, ha valaki
nem volt hozzászokva. És ez olyan világ volt, amelyről Robert
semmit sem tudott. Gwen ezt is szerette benne. Ha vele volt,
mindent igaznak és valóságosnak érzett maga körül.
- Azt hiszem, jobb lesz, ha megszokom, ha ez azt jelenti,
hogy magával lehetek. - Robert szerencsésnek tartotta magát,
hogy Gwennel lehet, nem azért, mert olyan híres, hanem
mert az, aki; ő nem a sztárt szerette, hanem az embert. -
Menjünk - mondta.
Tíz lépést sem tettek, amikor valaki odalépett, és
autogramot kért Gwentől. Robert mosolyogva nézte, amint
Gwen odakanyarítja a nevét az elébe tartott papírra. Aztán két
perc múlva két fiatalember kérte meg, hogy
lefényképezhessék. A nő könnyedén tett eleget ennek a
kérésnek is, aztán gyorsan továbblépett, hogy ne
várakoztassák meg Robert-t. Végül a vásárlás is szórakoztató
volt vele, s utána kiültek egy teraszra, hogy megigyanak egy
pohár bort. Ezúttal is remekül érezték magukat egymás
társaságában - mintha sohasem fogynának ki a témákból,
amiket nagy nevetések közepette meg lehet beszélni.
Robert például megtudta, hogy Gwen eredetileg tanár akart
lenni, és álmában sem gondolta, hogy színésznő lesz, hát még
hogy Oscar-díjas színésznő. Elmesélte, milyen volt az
ünnepség, hogy mit jelentett számára a díj, hogy azóta milyen
nehéz olyan szerepet kiválasztania, amely neki is mond
valamit.
- De néha a szórakozás kedvéért is elvállalok valamit, nem
lehet minden film Oscar-díjas - mondta magától értetődő
hangon. Mesélt a soron következő filmről, és a színészekről,
akikkel játszani fog. A férfipartnere még nála is híresebb
sztár volt, s róla eszébe jutott valami, amit meg akart
mondani Robert-nek. - Van itt néhány barátom. Egy
csodálatosan szép jachton járják a tengert. A hajó neve
Thalita G, és Paul Gettyé. - Robert már hallott a hajóról, de
még sohasem látta. Klasszikus motoros jacht volt, rendkívül
elegáns belső kiképzéssel. Gwen barátai két hétre kapták
kölcsön. Azon törte a fejét, vajon Robert benne van-e, hogy
mindannyian meglátogassák őket a hajón. - Nem akartam
meghívni őket, amíg nem kérdeztem meg magától, hogy mit
szólna hozzá.
- Izgalmasan hangzik - felelte Robert. - Mindig is szerettem
volna megnézni. Olvastam róla egy cikket évekkel ezelőtt,
valamelyik magazinban, meg is mutattam Anne-nek. Ő
inkább vitorláspárti volt, de neki is az volt a véleménye, hogy
klassz lehet. A képeken fantasztikusan jól nézett ki.
- Az életben is olyan. Én tavaly láttam, gondoltam is rá,
hogy kibérelem, de aztán túl feltűnőnek találtam.
- Szerintem a többiek örömmel megnéznék - mondta, majd
nagyot nevetett, amikor Gwen elárulta, kik azok a barátai,
akik most bérlik a hajót.
- Csupa régi jó barátom, nagyon kedves emberek -
mosolygott Gwen. - Lehet, hogy a barátai szívesen
megismerkednének velük.
- Egy ilyen lehetőségnek nem fognak tudni ellenállni -
felelte széles vigyorral Robert.
- Majd felhívom őket, ha visszaértünk. A múlt héten
mindnyájan az Hotel du Capban laktak.
- Gondolja, hogy eljönnének a villába?
- Hát persze, nagyon tetszene nekik!
Amikor visszaértek a házba, Robert elvitte Gwent
vitorlázni. Ő ugyan nem volt olyan gyakorlott hajós, mint
Anna, de élvezte a dolgot, és akkor sem esett kétségbe,
amikor egy éles kanyarodásnál belepottyant a vízbe. Nevetett,
amikor Robert felhúzta a fedélzetre, és a félig lecsúszott
bikinifelsője láttán zavartan elfordult.
A délután hátralévő részét a hajón töltötték, és amikor
visszamentek, Pascale és Diana már a vacsorát főzték, és
jöttükre éppen csak köszöntek.
- Inkább menjünk el valahová? - kérdezte Robert
diszkréten Gwent, aki nedves hajjal, fürdőlepedőbe csavarva,
szandálját a kezében hozva lépett be a házba.
- Nem, szívesebben maradnék itt. Inkább majd máskor
menjünk el. Telefonálok Henrynek. Ha mindenkinek
megfelel, holnap este vacsorázhatnánk a hajón. Állítólag
nagyon jó a szakácsuk, remekül főz.
- Szerintem a többiek azt se bánják, ha kutyakaját kapnak,
csak ott lehessenek a hajón, és láthassák őket - súgta Robert,
miközben benéztek a kamrába, s egy marékra való dióval és
egy üveg ásványvízzel megrakodva mentek tovább.
- Pár perc múlva lejövök segíteni - szólt Gwen Pascale-nak
és Dianának, akik ebben a pillanatban jöttek vissza
valahonnan a konyhába. Pascale morcosan felelte, hogy nem
szükséges.
Robert ekkor jött csak rá, hogy Gwen igazat mondott. Még
sohasem látta ilyennek Pascale-t és Dianát. Volt valami
hűvös ellenségesség bennük, ami nagyon rosszul esett neki.
Amikor Gwen bement a szobájába és leült az ágy szélére, az
abban a pillanatban leszakadt. Olyan tökéletes jelenet volt,
hogy hangosan elnevette magát.
Kisvártatva kopogott Robert ajtaján, aki egy szál
törülközőben nyitott ajtót. Épp akkor készült lezuhanyozni.
- Azt hiszem, titokban elfűrészelték az ágyam lábát - súgta,
mire Robert mosolyogva megrázta a fejét.
- Nem, már a múlt héten is előfordult. Szólok Mariusnak,
hogy hozza helyre. Igazán sajnálom, Gwen - mondta őszinte
bűntudattal. Annyira szerette volna, ha jól érzi magát, és attól
tartott, ez nem sikerült. De a nőt mintha nem annyira
bosszantotta, mint inkább mulattatta volna a dolog. És a jelek
szerint semmi sem zavarta, még a másik két nő ridegsége
sem. Rájött, hogy a barátjuk miatti aggódás rejlik mögötte, s
ettől kicsit könnyebb volt elviselnie.
Robert lement a földszintre, hogy megkeresse Mariust,
Gwen pedig ezalatt lezuhanyozott. És amikor rózsaszín
frottírruhában kilépett a fürdőszobából, az ágy meg volt
javítva, és már Robert is eltűnt, hogy maga is letussoljon.
Húsz perc múlva, véletlenül futottak össze az előtérben, a
lépcső felé menet. Gwen halványsárga selyemnadrágot viselt
a hozzá való ujjatlan selyemblúzzal, egyik karján virágos
sállal, s a lábán arany színű szandállal. Az arcán jóformán
semmi festék nem volt, és nem annyira filmcsillag, mint
inkább egy nagyon szép nő benyomását keltette.
- Milyen szép - mondta ki önkéntelenül Robert az első
gondolatot, ami az eszébe jutott, és beszívta a nő
parfümjének könnyű virágillatát. Egy pillanatra megsajdult a
szíve Anna után, de megpróbálta elhitetni magával, hogy az
egyik dolognak semmi köze a másikhoz. Pusztán arról van
szó, hogy hiányzik Anna, és akármilyen gyönyörű nő is Gwen,
mégsem Anna. De azért nagyon szeretetre méltó ember,
élvezet vele lenni. Hogy mindezt végiggondolta, valamelyest
segített. A konyhába lépve, már ott találták Ericet is, aki egy
pohár borral a kezében Pascale-lal beszélgetett éppen,
miközben Diana odafent öltözködött a vacsorához: John a
kertben szivarozott, és fényképeket készített a
naplementéről. A ház épp olyan szögben épült, mint a
városban a kávéházak, vagyis látni lehetett a naplementét,
ami ritkaságszámba ment Saint Tropez-ban.
- Mit segíthetek? - kérdezte Gwen fesztelenül, mialatt
Robert bort töltött mindkettőjüknek. Amikor a poharat
átnyújtotta neki, Pascale egész teste észrevehetően
megfeszült. Nehéz helyzetben volt, mivel tudta, hogy Diana
árulásnak tekintené, ha megenyhülne Gwen iránt.
- Nincs mit csinálni - felelte nyersen.
Robert, hogy enyhítse Pascale szavainak élét, elmondta
neki, másnap milyen merényletre készül ellenük Gwen. Hogy
a barátai át fognak jönni egy meseszép jachton, és még az is
lehet, hogy mindnyájan ott fognak vacsorázni.
- Utálom a hajókat - jelentette ki Pascale, miközben
berakott néhány szem krumplit a sütőbe a sült mellé. Az,
ahogy mondta, megint arról árulkodott Robertnek, hogy
Gwen igazat mondott a barátaival kapcsolatban.
- Ezt szeretni fogod - nyugtatta meg Pascale-t, és mindent
elmesélt neki a hajóról, amit Gwentől tudott. Eric is
kíváncsian hallgatta. Közben bejött John, és mosolyogva,
elismerő pillantással nyugtázta Gwen megjelenését. Ő
visszamosolygott rá. Egyiköjük tekintete sem kerülte el
Pascale figyelmét.
- Miféle hajó? - kérdezte John, és a gépét letéve az asztalra,
átvette Erictől a felé nyújtott pohár bort. - Hajót bérelünk?
Már van egy. - Ismerve a kis vitorlás méreteit, ezen mindenki
jót nevetett. - Fölösleges több pénzt kiadnunk - adta a
morcosat John, de a szemét még ekkor sem tudta levenni
Gwenről.
- Én arra gondoltam, hogy vehetnénk egyet - mondta erre
lelkesen Robert, és látní vélte, hogy a napsütötte barnaság
alatt mint fut ki a vér John arcából.
- Itt? Franciaországban? Miért? Megőrültél? - E
pillanatban rájött, hogy a barátja csak ugratja. - Jól van, jól
van. Értem már Szóval, miféle hajóról van szó? - Robert
elmesélte neki, és amikor fehér szoknyában és színes
blúzban belépett Diana is, részletesen elmondta, kik lesznek
a hajón, és kik jönnek hozzájuk másnap látogatóba.
- Ugye, csak viccelsz? - kérdezte félig bosszúsan, félig
kíváncsian Diana. Ez csakugyan érdekes eseménynek
ígérkezett.
- Nem, nem viccelek - düllesztette ki büszkén a mellét
Robert. Gwen életének voltak olyan vonásai, amelyek
tulajdonképpen szórakoztatták. Határozottan ezek közé
tartozott, hogy most majd három világhírű filmsztárt és egy
szupermodellt mutathat be a barátainak. Annak ellenére,
hogy más dolgokat még jobban értékelt a lányban. De azért ez
is mulatságos volt.
Hálásan pillantott Gwenre, aki még öltözködés előtt
felhívta a barátait, és megbeszélte velük, hogy másnap
déltájban legyenek a villánál. A délutánt hajókázással fogják
tölteni, talán meg is állnak valahol, hogy úszkáljanak kicsit,
aztán vacsorára lehorgonyoznak a villa kikötőjében. Ez
egyszer még Pascale-nak és Dianának is torkára forrt a szó.
Egy ilyen meghívást nehéz lett volna zokon venni. És rövid
időre izgatott beszélgetés indult meg közöttük, amelybe
elfelejtették Gwent is bevonni, se meg nem köszönték a
kedvességét. Robert azonban megtette később, amikor
vacsora után kisétáltak a kertbe. A többiek most sem voltak
különösebben nyájasak hozzá, leszámítva Eric és John tisztes
igyekezetét. Pascale és Diana azonban még kitartottak.
John, nem törődve Pascale haragos pillantásaíval,
igyekezett minél többet beszélgetni Gwennel, és a kávénál
már nem volt számára kérdéses, hogy kedveli ezt a nőt, Gwen
pedig méltányolta az igyekezetét, és őszintén hálás volt neki.
Mindőjük közül John volt a legkedvesebb hozzá - leszámítva
persze Robert-t. Eric is kérdezett egy sor dolgot a munkájáról,
amitől Diana még inkább tartózkodóvá vált.
Megkönnyebbülést jelentett vacsora után levegőzni kicsit a
kertben; Gwen boldogan ereszkedett le az egyik kerti székbe,
melyet Pascale átfestetett Mariusszal.
- Nagyon sajnálom, hogy még mindig így megnehezítik a
helyzetét. Azt hiszem, igaza van abban, amit délután mondott
- ismerte be Robert. Fogalma sem volt, mit kezdjen ezzel a
helyzettel, csak azzal vigasztalta magát, hogy ez még csak az
első nap, talán másképp fognak viselkedni, ha már
megszokták, hogy Gwen itt van. Nevetségesnek találta, és
nem is értette igazán ezt a női bosszút - nem úgy, mint
Gwen. Ő már hozzá volt szokva. Megtanult együtt élni a
mások irigységével, ami a külseje és a sikerei miatt irányult
felé. Robert semmi mást nem akart, csak megkönnyíteni ezt
a számára.
- A végére jobb lesz - mondta tárgyilagosan -, és holnap a
hajó majd eltereli a figyelmüket. - Az egész olyan volt, mintha
gyerekekkel kéne bánniuk. Akkor nyered meg őket, ha adsz
nekik elfoglaltságot és szórakozási lehetőséget.
- Nem vártam tőlük ilyet - kesergett Robert. - Nem értem,
mi ütött beléjük, és azt sem, hogy mi az oka. Miért kell
udvariatlanul bánniuk magával?
- Magát védik - felelte higgadtan Gwen.
- Tele vannak előítélettel velem kapcsolatban. Majd
túljutnak rajta. Nem akarok tőlük semmit.
- Hogy lehetnek ilyen buták? - siránkozott Robert. - És
miért? Maga nem is lehetne ennél kedvesebb hozzájuk.
- A kettő között nincs semmi összefüggés - magyarázta
Gwen. - Csak így tudják őrizni Anna emlékét, és azt
gondolják, ezzel megvédik a maga jövőjét. Úgy képzelik, én
valami hollywoodi szörnyeteg vagyok. Gondoljon csak bele,
Robert.
- Remélem, hamar ki fogják nőni - morogta bosszúsan a
férfi. Majd egy hirtelen támadt ötlettel megkérdezte: - Van
kedve elmenni táncolni?
Gwen egy pillanatig elgondolkodott, aztán mosolyogva
bólintott.
- Van. Gondolja, hogy ők is eljönnének?
- Nem hívom el őket - mordult fel Robert, akinek aznapra
már elege volt a barátaiból. - Maga is megérdemli, hogy egy
kicsit megszabaduljon tőlük, és jól érezze magát.
- Nem szeretném megbántani őket - felelte a nő óvatosan.
- Most kivételesen törődjünk csak a saját érzéseinkkel. Ma
gondoljunk magunkra, és holnap majd törődhetünk velük.
Gwent meghatotta, hogy Robert így gondolja, és nem
sokkal ezután beszálltak a Deux Chevaux-ba, melyet ezúttal
Gwen vezetett. Úgy mentek el, hogy nem is szóltak a
többieknek, ők azonban hallották, amint a kisautó kigördül a
ház elől, és rosszkedvűen néztek egymásra a nappaliban, ahol
természetesen Gwenről folyt a szó.
- Nekem tetszik - jelentette ki minden kertelés nélkül
John, hogy pártját fogja a többiekkel szemben. - Nagyon
kedves nő. - És vádlón nézett Pascale-ra.
- Mit vársz tőle? Színésznő - bámult vissza rá dühösen
Pascale. Haragúdott, amiért John átpártolt a másik oldalra,
jóllehet ő is erősen ingadozott. De úgy gondolta, elárulná
Anne-t, ha túlságosan megkedvelné Gwent. Annyival
mindenképpen tartozik neki, hogy ne adja be túl hamar a
derekát, akármit mond is John.
- Ha másért nem, hát legalább Robert kedvéért kellene
esélyt adni szegénynek - állt John mellé Eric is. Ezt már
délután is mondta egyszer És ekkor odafordult a feleségéhez.
- El kell ismerned, hogy kedvesen bánik vele.
- Lehet, hogy rendes nő, de ez nem jelenti azt, hogy Robert
számára is megfelelő. Neki valami szolídabb asszony kell.
Ezzel valójában azt mondták, azt akarják, hogy maradjon
egyedül, és élete végéig gyászolja Anne-t. El voltak szánva rá,
hogy nem könnyítik meg Gwen dolgát. De Eric és John már
nem így gondolták.
A városban pedig ezalatt Robert és Gwen végre
megfeledkeztek róluk, mint a rossz gyerekek, amikor
elszöknek hazulról. És egy idő után úgy döntöttek, lemennek
az egyik kikötői kávéházba, és kiülnek a teraszára. Jólesett a
tánc, de alaposan kifáradtak. Robert megpróbált
viszszaemlékezni, mikor táncolt utoljára. Talán Mike
esküvőjén. Fiatalkorában szeretett táncolni, de Anna
sohasem rajongott érte.
Órákon át beszélgettek a Gorilla Bár teraszán, elnézve a
kikötőben ringatózó hajókat. Hajnali két óra volt, mire
visszaértek a házba, ahol szerencsére már mindenki mélyen
aludt, és nem hallották őket.
- Köszönöm - suttogta Gwen Robert ajtaja előtt. -
Gyönyörű este volt.
- Én is köszönöm - súgta vissza Robert, majd lehajolt, és
gyengéden arcon csókolta a nőt. Még egyikőjük sem volt
többre felkészülve. - Holnap találkozunk. Aludjon jól - tette
hozzá, s magában arra gondolt, milyen jó lenne, ha
betakargathatná. De rögtön el is hessegette a gondolatot -
végtére is Gwen nem gyerek, hanem nő. Csak éppen azt nem
tudta, hogyan kezdjen hozzá, hogyan kezdeményezzen egy
romantikus viszonyt vele, különösen a barátaival egy fedél
alatt. Még abban sem volt biztos, hogy kész lenne rá, s a
puszta tény, hogy ez fejtörést okoz neki, arra vallott, hogy
még nem.
Így aztán csak nézte, amint Gwen becsukja maga mögött a
szobája ajtaját, és ő is bement a saját szobájába. De már meg
is bánta. Ám ahogy nem volt könnyű elfogadtatni őt a
barátaival, úgy a kapcsolatnak ez a része sem volt könnyű. Az
egész sokkal inkább valamiféle kihívásnak tűnt, de mind
közül a legnagyobb kihívást az Anna emlékével való
megbékélés, az iránta érzett hűségével és a saját
lelkiismeretével való megegyezés jelentette. Ez volt a
legnehezebb, és e pillanatban nem is tudta meg tud-e
birkózni vele. Gyanította, hogy ebben Gwen sem tud neki
segíteni. És ahogy ott feküdt az ágyában, eleinte Annare,
majd egyre inkább Gwenre gondolt; vajon alszik-e már,
milyen lehet, amikor alszik, vajon mit visel az ágyban és
hasonlók jártak a fejében. És amikor végre elaludt még
mindig ő járt az eszében, és amikor reggel fölébredt, még
emlékezett rá, hogy vele álmodott. Mire lezuhanyozott,
megborotválkozott és felöltözködött, már tudta, alig várja,
hogy viszontlássa.
 Kilencedik fejezet

Amikor Robert reggel lement reggelizni, már ott találta

Gwent, aki tejeskávét ivott, és a Herald Tribune-t olvasta.
Rajtuk kívül senki se jött le még az emeletről. Gwen Robert-
nek is készített egy csésze kávét, és félretolta az újságot.
- Jól aludt? - kérdezte őszinte érdeklődéssel, ami
kifejezetten jólesett a férfinak.
Sőt, nagyon jólesett. Jó érzés volt, hogy valaki megint
törődik vele.
- Többé-kevésbé - vallotta be. - Olykor Anne-nel álmodom.
- De azt már nem árulta el, hogy az elmúlt éjjel nem a volt
feleségével, hanem vele álmodott, ami ugyancsak felzaklatta.
Megértette, hogy kell neki ez a nő, de úgy gondolta, nem
érdemli meg őt. Nincs joga elhagyni Anne-t, akár fizikailag,
akár érzelmileg, még akkor sem, ha többé nincs itt vele. Arra
gondolt, vajon mit szólna Anna. Vajon helyeselné-e? Jó lett
volna hinni benne, hogy igen.
- Nekem is nehéz volt elmenni valaki mással azután, hogy
elváltam a férjemtől - mondta Gwen, mintha kitalálná a
gondolatát. Robert ezt is szerette benne - egyáltalán sokkal
több mindent szeretett benne, mint valaha is gondolta volna.
- Nehéz dolog egy életet felcserélni egy másikkal. Mi
mindössze kilenc évet éltünk együtt, maguk meg
harmincnyolc éven át voltak házasok. Hogyan is várhatná el,
hogy bizonyos feszültség, önvizsgálat és alkalmazkodás
nélkül át tudna lépni a régebbi életéből egy következőbe?
Ehhez idő kell.
 - Azt hiszem, én soha nem gondolkoztam ilyesmin. Nem
gondoltam, hogy egyszer meg kell tennem. - Hogy
megszeretek valaki mást. De ezt már nem merte kimondani.
- Én sem - felelte a nő egyszerűen. - De a sors néha
rákényszerít bennünket, hogy szembenézzünk a
legváratlanabb és legrettegettebb helyzetekkel. - Robert eddig
soha nem kérdezte meg, mitől lett vége a házasságuknak, de
most megkérdezte, és Gwen pillanatnyi tétovázás után
válaszolt rá: - Viszonya lett valakivel. Komoly dolog volt, az
egyik legjobb barátnőmmel, és én rájöttem.
- Elhagyta őt?
- Igen. Öt másodperc alatt. Gondolkodás nélkül. Az első
reakciómnak engedve elmentem.
- És ő mit csinált?
- Kérte, hogy menjek vissza, könyörgött, de én soha többé
nem beszéltem vele erről a dologról. Sokáig gyűlöltem, de
már túlvagyok rajta. De sohasem bocsátottam meg neki. A nő
a legjobb barátnőm volt, hibásnak tartottam mindkettőjüket.
Meglehetősen hajthatatlan voltam azokban a napokban.
- Megbánta később? Úgy értem, hogy otthagyta.
- Igen. Miután otthagytam, keservesen megbántam, de
sohasem árultam el neki. Ahhoz túl büszke voltam.
Megsértette az önérzetemet, összetörte a szívemet... Ez
persze butaság volt. Külsőre egy pillanatra sem inogtam meg.
Nem akartam, hogy megtudja, még mindig szeretem.
- És most hogy érez ezzel a dologgal kapcsolatban?
- Már rendben vagyok. De sokáig tartott. Eleinte sok volt
bennem a keserűség, a harag, talán az önpusztító erő is.
- Mit gondol, mit kellett volna tennie? Visszaszerezni őt?
Gwen válasza meglepte Robert-t.
 - Lehetséges. Mert nem hiszem, hogy ép lelkű, értelmes
embereknek tekinthetjük magunkat, ha nem tudunk
megbocsátani egymásnak. Hosszú időbe telt, mire meg
tudtam bocsátani neki. És akkor meg már túl késő volt.
Amikor a dolog megtörtént, semmi mást nem akartam, csak
megbüntetni őt. Úgy is tettem. Elváltam tőle. És csak később
jöttem rá, hogy meg is bocsáthattam volna neki, és akkor
továbbra is házasok maradhattunk volna. De már elkéstem
vele. Velem is előfordulhatott volna ugyanaz, ami vele.
Miután szétmentünk, még sokáig szerelmes voltam belé. De
nem tudtam rászánni magam, hogy megbocsássak. Ezt
örökké sajnálni fogom, és sokáig tartott, mire meg tudtam
békélni vele - tette hozzá szomorúan.
- Nagyon nehéz lehet ilyen dolgokban dönteni - jegyezte
meg Robert csendesen. - Hogy az ember meddig mehet el,
hogy hol húzza meg a határt. Nekem bizonyos értelemben
könnyebb dolgom volt. Nem én választottam, hogy
elveszítsem Anne-t. Egyszerűen meg kellett tanulnom együtt
élni a hiányával. Magának volt lehetősége választani, és ha az
ember döntött, sokáig hibáztathatja is magát azért, ahogy
döntött. Én biztos vagyok benne, hogy végül jól döntött.
- Valószínűleg igen. De hosszú ideig nem voltam benne
biztos. Rettenetesen sajnáltam, hogy elhagytam a férjemet,
de a büszkeségem nem engedte, hogy visszacsináljam a
dolgot. Nagyon sokba került ez mindkettőnknek. Fájdalmas
lecke volt nekem.
- Mi történt vele? - kérdezte Robertmert látott valamit
Gwen szemében, ami miatt úgy érezte, meg kell kérdeznie.
- Miután hónapokig könyörgött, hogy menjek vissza hozzá,
de én erre nem voltam hajlandó, végül elvette azt a
másikat. Lehet, hogy amúgy is elvette volna, de nem vagyok
benne biztos, hogy szerelmes volt belé. - A hangja feszültfé
vált, és Robert megérezte, hogy amit most hallani fog, az
rettenetes teherként nehezedik Gwen lelkére. - És aztán hat
hónap múlva megölte magát. Így hát nem egy, hanem három
életet tettem tönkre: a barátnőmét, a magamét és az övét.
Életem végéig büntudatot fogok érezni emiatt - tette hozzá
becsületesen, nem törődve azzal, hogy milyen fájdalmat okoz
magának e vallomással.
- Ezt nem teheti meg önmagával - szólt szelíden a férfi.
Csak most, hogy Gwen elmondta a történetet, döbbent rá,
milyen traumát jelenthetett számára a volt férje halála. -
Nem tudhatja, mi minden történt még a férje életében, mi
mindennel volt abban a pillanatban tele a feje. Okozhatta a
saját büntudata is, vagy valami más.
- Eltökéltem, hogy kemény leszek vele és nem engedek -
mondta Gwen szomorúan. - Dühös voltam, amiért megcsalt.
De ha másképp fogom fel a dolgot, és megbeszélem vele a
történteket, akkor talán nem kapkodom így el a válást, talán
megmaradt volna a házasságunk, és ő ma is élne.
- Talán nem így volt megírva a maga vagy az ő számára. Az
ember nem szabhatja meg, hogy más mit tegyen. Lehet, hogy
maga számára véget ért az az élet, amelyet vele élt.
- Nem, ő vetett véget neki - felelte bánatosan Gwen. - Nem
is egy értelemben. Amit tett, az nagyon is meggyőző volt.
Főbe lőtte magát. Az új felesége azt állította, hogy miattam
történt, mert sohasem heverte ki, hogy elváltam tőle. Képes
volt mindenért engem hibáztatni. És az a gyanúm, hogy
akkor ezt el is hittem neki. Tudom, hogy tovább kell lépnem,
el kell engednem ezt az egészet, és hogy ő már
visszavonhatatlanul elment. De még mindig van egy
bizonytalanság bennem; hogy vajon kezdhetek-e valami újat.
Mindig eszembe jut, ami történt és ami újra megtörténhet, és
hogy felelős vagyok mindenért. Ettől nem lehet csak úgy
megszabadulni.
- Azt hiszem, le kell tennie ezt a terhet, Gwen - mondta
Robert, s kezét kinyújtva megfogta az asszony kezét. -
Tartozik ezzel magának. Nem büntetheti örökké önmagát.
Amit a férje tett magával, az is rossz volt. Ő is felelős a
történtekért, sokkal inkább, mint maga.
Az asszony bólintott. Robert már eddig is sok bölcs dolgot
mondott neki, ami mélyen megérintette.
- És maga? Maga is gyötri magát Anna miatt? Úgy érzi,
hogy az egész élete hozzá köti, és nem volna szabad újra
boldognak éreznie magát? Mert ha így érzi, akkor maga is
nehéz helyzetben van. Előbb-utóbb magának is fel kell
szabadítania magát, Robert.
- Megteszem, ha már képes leszek rá. Ő nagyon nagy erőt
képviselt az életemben, és mindenféle értelemben erős
személyiség volt. Nem tudom elképzelni, hogy könnyűszerrel
elengedett volna. Nyilván úgy gondolta, hogy örökre vele
maradok. De most elment, én meg ittmaradtam, és nem
tudom, hogyan lépjek át az életem következő szakaszába.
- Át fog lépni. Adjon magának időt.
Nem szabad elsietnie semmit.
- Maga nagyon kedves ember, Gwen - mondta Robert
lelkesülten.
- Ezt mondja meg a barátainak - tréfálkozott Gwen, és
ebben a pillanatban Eric lépett be a konyhába, véget vetve a
bizalmas beszélgetésüknek.
- Nem láttátok Dianát? - kérdezte. Nem látták, Diana nem
járt még a konyhában.
 Eric azonban napirendre tért a dolog felett, és csinált
magának egy kávét. Aznap reggel megint veszekedéssel
kezdték a napot; Diana közölte, hogy sohasem fogja
elfelejteni férje félrelépését, és elválik tőle, mire Eric ismét
könyörgött neki, hogy bocsásson meg, de aztán végül
elvesztette a türelmét, amiért az asszony képtelen
felülemelkedni a történteken és megbocsátani neki. Diana
ekkor rohant ki a hálószobájukból. E pillanatban úszással
próbálta lecsillapítani feldúlt érzéseit és dühödt
csalódottságát. Még jobban fájt, hogy az a másik annyival
fiatalabb volt nála. Ettől Diana öregnek és meguntnak érezte
magát. Elvesztette az önbecsülését, s mintha kiveszett volna
belőle a szerelem, melyet Eric iránt érzett, s a férfi hirtelen
idegenné vált volna számára.
Eric leült Robert és Gwen mellé, és nyugodt, békés
beszélgetés indult meg köztük. Gwen felajánlotta, hogy süt
tojást, de mindannyian csak croissant-t kértek. És amikor
lejött John és Pascale, Gwen felforrósított pár croissant-t, és
töltött kávét nekik is.
Azután bejött Diana is, vállán egy fürdőlepedővel, s úgy
tett, mintha Gwent meg se látná. Mintha ott se lenne. Immár
Robert is reménytelennek látta a helyzetet, és mindkettőjük
miatt felzaklatta a nők viselkedése. Még esélyt sem adtak
Gwennek. Már-már bánta, hogy engedte neki megszervezni
ezt a napot a Talitha G-n. Nem érdemlik meg, ha egyszer így
bánnak vele. Furcsán hallgataggá vált, és mihelyt befejezték a
reggelizést, azt javasolta Gwennek, hogy máris induljanak
vitorlázni.
- Felizgatta magát, ugye? - kérdezte a nő már a hajón. -
Amiatt, mert azt mondtam, hogy át fog lépni egy új
életszakaszba? - Látszott rajta, hogy attól tart, meg találta
sérteni Robert-t.
 - Nem, inkább a barátaim viselkedése miatt. Pontosabban a
nők viselkedése miatt. Olyanok, mint a gyerekek, és már
kezdek belefáradni.
- Legyünk türelemmel - felelte békésen az asszony.
- Kezdem bánni, hogy meghívtam magát ide - mondta a
férfi szomorúan. - Nem ezt érdemli. - De valahogy ez a
helyzet hirtelen meg is könnyítette számára az átmenetet.
Meg akarta védeni Gwent, és most már hozzá is hű akart
maradni, nem csak Anne-hez. Immár Gwennek is tartozott
valamivel. A nő felfedte előtte a sebezhető pontját, és
becsületes volt vele. És ahogy ott ültek egymás mellett a
vitorlás hajón, a férfi hirtelen magához húzta, és megcsókolta
a nőt. És ettől olyan életöröm és izgalom járta át, amilyet
évek óta nem érzett. Aztán újra megcsókolta, majd
rámosolygott. Már nem érzett haragot; a barátai galádsága
végül csak még közelebb hozta őket egymáshoz.
- Jól vagy? - kérdezte a csók után Gwen, mire Robert
válaszul boldogan rávigyorgott. Gwen jóképűnek és fiatalnak
látta.
- De még mennyire!
Egymást átölelve csókolóztak, s Robert egy pillanatra
megfeledkezett arról, hogy hol van, vagy mi bántja.
Megfeledkezett Anne-ről is, és csak Gwenre tudott gondolni,
hogy milyen mennyei boldogság őt csókolni és maga mellett
tudni.
Egy darabig némán siklottak a vízen, aztán egyszer csak
Gwen a távolba mutatott. Egy klasszikusan elegáns motoros
jach közeledett lassan, méltóságteljesen feléjük, két magas
kéményéből füst szállt az ég felé. Hihetetlenül gyönyörű
látvány volt. Mindketten megcsodálták, majd egymásra
mosolyogtak. Tudták, hogy erre a pillanatra sokáig fognak
emlékezni.
- Nagyon boldog vagyok veled - mondta Robert. Gwen
megjelenése újfajta izgalmat hozott az életébe, s olyan
érzéseket keltett benne, amilyeneket évek óta nem tapasztalt.
Alig várta, hogy ott legyen a hajón vele, csak azt sajnálta,
hogy meghívták a többieket is. De kötelességtudóan
megfordultak, hogy visszavigyék a kis vitorlást, és szóljanak a
barátaiknak, hogy a jacht hamarosan megérkezik. És Robert
gondolkodás nélkül kézen fogta Gwent, s így lépkedtek a
kerti úton a ház felé. Soha, még Anna mellett sem érezte
magát ilyen oldottnak. Anna hűvösebb, visszafogottabb
ember volt, míg Gwen körül minden szelídebbnek,
lágyabbnak és melegebbnek tűnt.
Az emeleten magához vette a fürdőnadrágját és néhány
apróságot, aztán átment Gwen szobájába. Az asszonyon fehér
pamutruha volt, a haja kibontva, s megfordulva rámosolygott
a férfira. Robert minden bűntudat nélkül ölelte magához.
Csak megkönnyebbülést, békességet és szeretetet érzett. Még
nem ismerte minden szempontból alaposan Gwent, de tudta,
hogy olyan nőre talált benne, aki sokat fog jelenteni számára.
Máris menynyi mindent szeretett benne! És szó nélkül, kéz a
kézben mentek le a lépcsőn. Gwen ugyan diszkrétebb
megoldásra volt felkészülve, de Robert világossá tette
kettőjük kapcsolatát önmaguk és a többiek előtt is. Mert az a
Robert, akivé vált, ezt akarta. És nagyon bízott benne, hogy a
barátai elfogadják és méltányolják a benne lejátszódott
változásokat, és Gwent is - s ha mégsem, akkor vállalják a
következményeket.
 Tizedik fejezet

A Talitha G-n Henry Adamsszel és feleségével, Cherie-vel

eltöltött nap több derűt és vidámságot tartogatott számukra,
mint Robert társaságának bármelyik tagja várta vagy akár
csak elképzelte volna. Henry bűbájos volt mindenkivel, és
olyan jól nézett ki, hogy Pascale és Diana alig győztek
bámulni rá, ő pedig szüntelenül a kedvüket kereste, akárcsak
a hajó személyzete. Kaptak kabinokat, ahol átöltözhettek, és
Cherie pillanatok alatt összebarátkozott Pascale-lal és
Dianával, s a párizsi és New York-i kifutók szupersztár
szupermodellje egész délután Johnnal flörtölt. John persze
ettől a hetedik mennyországban érezte magát.
Az ebéd, amit kaptak, hét nyelven beszélt, és utána csak
henyéltek és napfürdőztek teljes kényelemben és
fényűzésben. És mire véget ért a nap, Diana és Pascale
szemében már nem Gwen testesítette meg a vonzó sztárt,
hanem filmcsillag barátai. Miközben a fedélzeti kényelmes
nyugágyakban hevertek, Diana odasúgta Pascale-nak, hogy
ezt az életet bizony könnyű lenne megszokni. Meglepte őket,
hogy Gwen miért akart Robert-rel maradni az omladozó öreg
villában, amikor látnivaló volt, mennyire körülrajongják a
hajón tartózkodó csinos fiatalemberek. Micsoda felhajtást
rendeznek körülötte, ő meg úgy bánik velük, mintha a
testvérei vagy a barátai lennének. Mindenki láthatta,
mennyire csak Robert-rel törődik, csak rá figyel, hogy
meglegyen minden kényelme és mindenből a legjobbat kapja.
Ha a két nő jóindulattal lett volna iránta, ennek csak
örülhettek volna. De legalább Eric és John örültek neki.
 Este Saint Tropez kikötőjén túl horgonyozva a hajó
szalonjában vacsoráztak, miközben a kirándulásokból és
versenyekből hazatérő vitorlás hajókban gyönyörködtek. És
látták a körülöttük cirkáló kishajókat, amelyekből a pompás
jachtot csodálták, s próbálták kilesni, kik vannak a
fedélzetén. Jó néhány turista és egy-két jól értesült paparazzó
képeket is csinált róluk. Ők a jelek szerint tudták, melyik
hajón ki tartózkodik éppen a Riviérán, és a fedélzeten
pezsgőző öt bikinis és tangás sztár fotóiért szép summa fogja
ütni a markukat. Cherie Adams egész délután toplessben
volt, Gwen azonban az óvatosság kedvéért magán hagyta a
bikinifelsőjét. Pontosan tudta, mit szoktak a bulvárlapok
művelni az ilyen képekkel.
Gwenről és Robert-ről sugárzott a nyugodt öröm és
boldogság, akár egymás mellett ülve csendben beszélgettek,
akár vendéglátóikkal kártyáztak nagy nevetések közepette,
vagy csak egymás kezét fogva, gondolataikban elmerülve
nézték a tenger sima tükrét. Pascale és Diana időnként lopva
rájuk néztek, és sehogy se ment a fejükbe, hogy érezheti
magát otthon Robert egy ilyen életstílusban. Mert Robert
szemmel láthatóan élvezte, akár Henryvel vagy a másik két
hírességgel beszélgetett, akár Henry elképesztően mutatós
külsejű feleségével, vagy a hajóra magával hozott régi
barátaival váltott szót.
Ericre és Johnra természetesen mély benyomást tett
Cherie, aki egy váratlan pillanatban azzal forrasztotta
torkukra a szót, hogy társalgás közben ledobta magáról a
fürdőruhája felsőrészét. Ez bizonyára valami francia szokás
lehetett, de egyikőjük sem volt felkészülve a hatásra, melyet
rájuk gyakorolt.
Estére már mindannyian oldott hangulatban beszélgettek
egymással, és miközben a kísérőhajó hazavezette őket a Coup
de Foudre kikötőjébe, Diana saját bevallása szerint úgy érezte
magát, mint Hamupipőke érezhette, látva, hogy a szolgák
visszaváltoznak egerekké, a hintó meg tökké.
- Hú! Micsoda nap volt! - nézett álmodozva maga elé
Pascale, miközben a Talitha G egyik matróza kisegítette a
kísérőhajóból a saját kis mólójukra. Nagyon nem akarózott
otthagynia a hírességek társaságát. Alig várta, hogy elmesélje
az anyjának, kikkel volt együtt egy mesébe illő luxusjachton.
- Micsoda élet, mi, öregem? - kiáltotta oda Eric Johnnak,
már a villa nappalijában, miközben mindannyiuknak töltött
egy pohár bort. - Ezt nevezem - bólintott elismerően Gwen
felé, akit most még inkább csodált, amiért nem játszotta
előttük a sztárt. De most, hogy a barátai között látták, már őt
is könnyen el tudták képzelni ebben a csillogó világban.
Robert azonban épp azt szerette benne, hogy az ő barátaival
is ugyanolyan közvetlen tudott lenni, mint a saját kollégái
között, és semmiféle önteltségnek nem mutatta jelét. Ezt az
első pillanatban érezte rajta, s azóta csak még jobban
megbizonyosodott róla.
Ezúttal Pascale és Diana voltak a szokottnál
hallgatagabbak, és kezdtek valamelyest más szemmel nézni
Gwenre. Csak azért, mert egy csomó filmsztárt ismert, még
nem fogadták el, de annyit legalább magukban elismertek,
hogy több lehet benne annál, mint amit először gyanítottak.
És Robert tagadhatatlanul nagyon boldognak látszott. De
még nem tettek le róla, hogy megvédik őt. És bár már nem
voltak annyira meggyőződve, mégis úgy gondolták, hogy
Gwen valójában nem lehet olyan kedves és komoly, mint
amilyennek látszik. Ugyanakkor jóval nehezebb volt gonosz
szándékot feltételezni róla. Semmi oka nem lehetett, hogy
Robert-rel legyen, hacsak nem őszinte szeretetből.
 Gwen és Robert még elugrottak a Gorilla Bárba egy italra,
és Robert megköszönte a szép napot, amellyel
megörvendeztette mindnyájukat, és hogy bemutatta őket a
barátainak.
- Ők nagyon rendes emberek - felelte Gwen, majd
hozzátette, hogy nem mindenki ilyen Hollywoodban, és az
embernek nagyon kell vigyáznia, hogy a fejébe ne szálljon a
dicsőség.
- És mondd csak - kérdezte Robert -, nem untatnak az én
öreg barátaim? - Végtére is jóval idősebbek voltak Gwennél, s
az életmódjuk is jóval polgáribbnak volt nevezhető.
Különösen az enyém, tette hozzá gondolatban. Robert elég
józan volt ahhoz, hogy ne tekintsen magára úgy, mint valami
romantikus hősre. De ami ennél fontosabb volt, Gwen annak
tekintette. Nagyon is. Még soha senkivel nem találkozott, aki
ilyen mély benyomást gyakorolt volna rá, akit ennyire csodált
volna, és még mielőtt Saint Tropez-ba jött volna, már tudta;
hogy beleszeretett Robert-be. És nagyon boldog volt, hogy a
férfi viszonozta az érzelmeit.
- Kedvelem a barátaidat - mondta. Ekkor már hazafelé
tartottak az autóval. - Nem hiszem, hogy ők is így lennének
velem, de talán majd megbarátkoznak a gondolattal. Az az
érzésem, csupán lojálisak akarnak maradni Anne-hez. Idővel
rájöhetnek, hogy senkinek nem akarok rosszat, csak szeretek
együtt lenni veled. - Rámosolygott a férfira, aki odahajolt, és
megcsókolta.
- Nagyon szerencsésnek érzem magam veled - vallotta be
Robert. Néha még most is gyötörte magát Anna emlékével, s
azzal, hogy mennyire szerette őt, aki egészen más volt, mint
Gwen, és hogy hány csodálatos évet töltöttek el együtt. De
Anna elment, és most igyekezett meggyőzni magát, hogy joga
van másvalakit beengedni az életébe. Csak nagyon nehéz volt
elhinnie, hogy egy ilyen káprázatos teremtés sokáig ki akar
majd tartani mellette. Hiszen huszonkét év korkülönbség van
köztük - neki soknak tűnt, ha Gwennek nem is.
- Én vagyok a szerencsés - mondta Gwen. - Intelligens vagy
és szórakoztató, kifejezetten jóképű, és az egyik legkedvesebb
ember, akivel életemben találkoztam.
Robert szégyenlősen elmosolyodott.
- Mondd csak, mennyit ittál? - kérdezte incselkedve.
Gwen nevetve kapaszkodott a karjába, miközben az autó
bukdácsolva gurult végig a hepehupás felhajtón. Egy perc
múlva megálltak, Robert magához ölelte és megcsókolta
Gwent - alaposan, úgy, ahogy kell. Azután bementek a házba,
ahol már mindenki aludt, és Robert egy hosszú csók után
elvált Gwentől a szobája ajtajában. Amikor belépett az ajtón,
pillantása ráesett Anna fényképére, melyet ő tett ki az
éjjeliszekrényére. Eltűnődött, vajon mit szólna most hozzá
Anna - vén bolondnak tartaná-e, vagy minden jót kívánna
neki. Tulajdonképpen nem tudta. Még azt sem tudta
eldönteni, ő maga mit gondoljon. De ha nem akart túl sokat
töprengeni rajta, akkor be kellett vallania, hogy olyan
boldogságot él át Gwennel, amilyennek még a létezéséről
sem tudott. Újra meg újra emlékeztetnie kellett magát, hogy
ez a kapcsolat nem vezet sehová, csak egy mókás szakasz az
életében, amiért a többiek az elkövetkező években sokat
fogják ugratni, az ő számára pedig sokáig emlékezetes marad.
Álmában mindkét asszony megjelent: egymást átkarolva
sétáltak egy kertben, miközben a többiek vádlón mutogattak
felé, és valamit kiabáltak, amit nem értett. Zaklatott álom
volt, többször felriadt belőle. Amikor végül megint elaludt,
Mandyvel álmodott. A lány az anyja fényképét tartotta a
kezében, és szomorúan nézett rá.
- Nekem nagyon hiányzik - mondta halkan.
- Nekem is - felelte ő álmában sírva. Amikor fölébredt,
nedves volt az arca a könnyektől. Sokáig feküdt ébren, és
Annare gondolt, aztán meg Gwenre.
Meglepődött, amikor halk kopogást hallott az ajtaján.
Felkapott magára egy khaki színű vászonnadrágot, és
kinyitotta az ajtót. Gwen állt ott. Még korán volt, nem
hallotta, hogy bárki is felkelt volna.
- Jó reggelt - mondta Gwen halkan. - Jól aludtál? Nem
tudom, miért, de aggódtam érted.
- Vadakat álmodtam rólad és Anne-ről. Egy kertben
sétáltatok együtt.
- Ez tényleg vad álom - nézett rá meghökkenve Gwen. - Én
is sokat voltam ébren, és rólad gondolkoztam.
- Lehet, hogy át kellett volna mennünk egymáshoz -
mondta a férfi halkan, nehogy valaki meghallja őket. Jó érzés
volt, hogy Gwen ilyen közel áll hozzá, s az, ahogy mosolyogva
felnéz rá. - Lezuhanyozok, és tíz perc múlva odalent
találkozunk a reggelinél.
És amikor megjelent a konyhában, makulátlanul meg volt
borotválkozva, és sort meg póló volt rajta. Gwenen apró fehér
sort és vállpántos felsőrész volt, ami elbújhatott Agathe-é
mellett, aki pillanatokon belül szintén felbukkant
valahonnan. Rózsabimbókkal teletűzdelt rózsaszínű tüll
melltartó volt rajta, hozzá rózsaszínű forrónadrág. Eric meg is
jegyezte, amikor ő is lejött, hogy hasonlít valamelyik
uszkárjára. Lassan rászoktak, hogy kíváncsian lessék, vajon
miben jelenik meg aznap Agathe. Sohasem kellett csalódniuk
benne, ezúttal sem. Lassan a többiek is kezdtek szállingózni a
reggelizőasztal mellé, s mindnyájan széles vigyorral
jutalmazták Agathe toalettjét. Ő szórakoztatóbb volt, mint a
televízió.
Ericet épp telefonon hívta valaki az Államokból, amikor
Diana belépett a konyhába, mire ő a készülékkel együtt
kiment, és csak tíz perc múlva jött vissza. Diana erősen
figyelte az arcát, de Eric nyugodt volt és közömbös.
- Az egyik kollégám volt - mondta a többieknek, csak úgy
általában, Diana pedig erősen összpontosított a croissantjára,
a kávéból meg akkorát húzott, mintha legalábbis whisky
volna. Házasságuk harminckét éve alatt még soha egyetlen
kollégája sem hívta föl telefonon. Diana pontosan tudta, ki
volt a telefonáló, és közvetlenül a reggeli után neki is támadt
Ericnek.
- Barbara volt, ugye?
Eric egy hosszú percig tétovázott, azután bólintott. Nem
akart hazudni Dianának.
- Miért hívott föl?
- Mit gondolsz? - kérdezte Eric zavartan. A nappaliban
voltak, nem szerette volna, ha a többiek is hallják őket. - Neki
se könnyű.
- És ha elhagylak, feleségül fogod venni őt? - Valójában
most ez izgatta Dianát elsősorban. Hogy csak rövid szünetet
tartanak-e, hogy lássák, valóban felbomlik-e a házasságuk,
vagy csakugyan szakítottak, ahogy Eric állította, mielőtt
elindultak New Yorkból.
- Természetesen nem. Harminc évvel idősebb vagyok nála,
Diana. De még nem is ez a lényeg. Szeretlek. Hibát követtem
el, elképesztően nagy hülyeséget csináltam. Tévedtem.
Beismertem. Hagyjuk már a csudába az egészet, az isten
szerelmére. Lépjünk túl rajta, és folytassuk az életünket.
- Könnyű ezt mondani - felelte dúlt tekintettel Diana.
Életében először érezte úgy, hogy már öreg, és nem vonzza
többé a férjét. És hiába próbált Eric többször is szeretkezni
vele, amióta itt voltak, Diana mindig visszautasította.
Képtelen volt, s nem tudta, egyáltalán képes lesz-e rá valaha
is.
- Nem tudom, mit mondhatnék még neked. Talán csak idő
kérdése, és újra tudsz majd bízni bennem. - Eric tudta, hogy
türelemmel kell fizetnie a bűnéért, és ez egyiküknek sem lesz
könnyű. Barbara pedig könyörgött, hogy menjen vissza hozzá.
Kiszedte a számot a titkárnőjéből, akinek megesett rajta a
szíve. Eric emlékeztette őt, hogy lehetetlent kíván, és kérte,
hogy ne telefonáljon többé. A nő sírva tette le a kagylót, ő
pedig szörnyetegnek érezte magát. A feleségének azonban
mégse panaszolhatta el a bánatát. Mindketten gyűlölték.
Keserves helyzet volt, de el kellett ismernie, hogy ez is az ő
hibájából állt elő.
És épp abban a pillanatban, amikor Diana és Eric
elhallgattak, belépett Gwen, boldogságtól sugárzó, kipihent
arccal. Ám amikor meglátta elgyötört arcukat, rögtön látta,
hogy valami borzasztó dolog történik közöttük, és a világért
sem szeretett volna tapintatlanul beavatkozni.
- Bocsánat, nem akartalak megzavarni benneteket. - Azzal
sietve átment a szobán. Nem sokkal utána Robert érkezett, és
megállt, hogy megkérdezze Erictől, nem akar-e velük menni
vitorlázni. Ő nem zavartatta magát zaklatott arcuk láttán -
gondolta, a szokásos házastársi vita dúl közöttük, mert
például az egyik úszni akar, míg a másik vásárolni. A
Donnally-házaspár nem árulta el neki, hogy Morrisonék
milyen problémával küszködnek, így ő az egészről semmit
sem tudott:
- De igen - felelte sietve Eric, s örült, hogy nem kell
folytatnia a vitát Dianával. - Csak fölveszem a fürdőruhámat.
- Te is jössz, Diana? - invitálta az aszszonyt Robert, de ő
éppoly gyorsan kitért előle, amilyen gyorsan Eric kapott rajta.
- Pascale-lal a piacra megyünk - felelte, és már ment is.
John pedig azzal hárította el, hogy szívesebben maradna
itthon, s intézne el néhány hivatalos telefont.
És Robert meglepetésére és bánatára Gwen is úgy döntött,
hogy inkább otthon marad. Fejfájásra hivatkozott ugyan, de
látva Eric arcát, arra gondolt, talán nem ártana, ha a két férfi
kicsit négyszemközt maradhatna. Amúgy is meg akart írni
néhány levelet, így aztán Robert megcsókolta búcsúzóul, és
Erickel együtt elindultak a vitorlás felé.
Amint elcsendesedett a ház, Gwen leült a nappaliban, hogy
megírja a leveleket és a képeslapokat. Hallotta, hogy a
konyhában John telefonál, s érezte a szivarja füstjét is, de
nem bánta, ahogy a kertből hallatszó madárcsicsergést és -
füttyögést sem. A ház minden hibája és szemmel látható
romlása ellenére békés hely volt; jól tette, hogy eljött.
John egy ideje már abbahagyta a beszélgetést, és amikor
Gwen kiment, hogy egy újabb csésze kávét készítsen
magának, látta, amint élettelen teste ráborul a
konyhaasztalra. A telefonkagyló még a kezében volt, de a
vonal már nem élt benne, John pedig ott feküdt arccal a
papírjaira borulva. Gwen a pillanat törtrésze alatt rájött, mi
történt, s odarohant hozzá. Rázogatta, a nevén szólongatta,
majd amilyen óvatosan csak tudta, végigfektette a földön,
hogy megnézze, lélegzik-e. Éppen csak lélegzett; a pulzusa is
nagyon gyenge volt, és az asszony tudta, hogy rajtuk kívül
senki más nincs a házban, aki segíthetne. Fogalma sem volt,
hová tűnt a francia házaspár; a többiek is mind elmentek.
Egyedül volt.
Fölpillantott a konyhaasztalra, ahol meglátta John
reggelijének a maradványait. Vajon félrenyelt volna egy
karika kolbászt? Ujjaival belekotort a férfi szájába, de ott
nem talált semmit. Ekkor háromszor belefújt a szájába, és
lassan elszürkülő arcából arra következtetett, hogy a
légcsövét zárja el valami. Ezzel az erővel a falra is fújhatná a
levegőt. Szétvetett lábbal ráült a mozdulatlan testre, és
egymásba kulcsolt két kezével erősen megnyomta a hasát.
Közben imádkozott.
John szája kékülni kezdett. Gwen nem tudta,
Franciaországban milyen segélykérő számot lehet ilyenkor
hívni, így nem maradt más, mint a fohászkodás, hogy ne
haljon meg, s közben teljes erejéből nyomogatta John hasát.
Egyszer csak egy baljós fuldokló hang kíséretében, mint
valami pezsgősdugó, kiröpült a férfi szájából egy darabka
kolbász, és Gwentoyl két méterre lepottyant a konyha
padlójára. Akkor az oldalára fordította a férfit, aki nyomban
magához tért, és zihálva feküdt a földön. De legalább
lélegzett! Az a darabka kolbász beszorult a torkába, és
majdnem megölte. Percekbe telt, mire vissza tudott fordulni
a hátára, és fektében fölnézett Gwenre.
- Majdnem megfulladtam - mondta elhaló hangon.
- Tudom. Most hogy érzi magát? - nézett rá halálos
aggodalommal Gwen.
- Kicsit kábán - felelte John. - Szivaroztam, közben
beszéltem, és ettem azt a darab kolbászt. Megakadt a
torkomon, és egy hangot sem tudtam kinyögni - mesélte
rémülten. Egész testében remegett, és halottsápadt volt.
- Elvigyem kórházba? - ajánlotta Gwen, miközben
eltakarította a férfi reggelijének maradványait, majd egy
megnedvesített törülközővel megtörölgette elkínzott arcát.
- Köszönöm, Gwen - nézett rá hálásan John. -
Megmentette az életemet. - Igaz volt, mindketten tudták. Ha
a nő nem tud rajta segíteni, perceken belül meghalt vagy
visszafordíthatatlan agykárosodást szenvedett volna. - Már
jól vagyok. Csak még nehezen veszem a levegőt.
- Biztos? Vagy akár Eric is megnézheti, ha visszaérnek a
vitorlázásból. - Egy konyharuhába göngyölve félretette a
kolbászdarabkát, hogy megmutassa Ericnek, vagy a
kórházban, ha John azt akarja, hogy mégis bevigye.
Aztán visszasegítette őt a székébe, s elébe tett egy pohár
vizet, amit a férfi csak óvatosan, apró kortyokban mert
iszogatni. Lassan kezdett visszatérni a színe; a vész véget ért.
- Hála istennek, hogy itt volt - sóhajtotta John. - Miért nem
ment el a többiekkel?
- Arra gondoltam, hogy Eric talán szívesen beszélgetne
Robert-rel, a hölgyek pedig nem lelkesedtek volna az ötletért,
hogy én is velük menjek.
- Majd túljutnak rajta - paskolta meg John Gwen kezét. -
Anna volt a legjobb barátnőjük. Rossz nézniük, hogy Robert-
nek másvalakije akadt, pedig nagy szerencséje van magával.
És nekünk is - tette hozzá becsületesen. - Adjon nekünk
lehetőséget, Gwen, és majd megbirkózunk a helyzettel.
- John kezdettől fogva kedves volt hozzá, Eric is elfogadta,
a nőknek azonban nem volt könnyű dolguk. A Thalita
G fedélzetén töltött nap sokat segített, de még ez sem volt
elég.
Két órával később, amikor Eric és Robert visszatértek a
vitorlázásból, ők még mindig a konyhában ültek és
beszélgettek. John közben fölment, lezuhanyozott és inget
váltott, de aztán visszajött, és folytatták a beszélgetést.
Minden szóba került: az élet, a barátok, Anna, aki elment, és
Robert. John ismerte Robert világát, és ő is, mint
mindannyian, a legjobbat akarta neki.
- Na, ezt kihagytátok! - közölte velük jókedvűen John, de
Gwen észrevette, hogy azóta egyszer sem gyújtott rá, és
valahogy összetörtebb lett... nem beszélve arról, hogy Ericet
megpillantva, határozott megkönnyebbülés látszott rajta. -
Megpróbáltam egy darabka disznóhússal öngyilkosságot
elkövetni. Errefelé ezt így csinálják. De mint minden ebben
az országban, úgy ez sem működött. Ami azt illeti, Gwen
megmentette az életemet.
- Te miről beszélsz? - nevetett Robert. Egy szót sem értett
abból, amit John elmondott. De Eric hirtelen
elkomolyodott. A hajón elmesélte Robert-nek, ami közte és
Diana között történt, és mivel Gwen ezért nem ment velük,
valahogy sorsszerűnek tűnt, hogy éppen most maradt itthon.
Ha ő is elmegy, visszatérve holtan találják Johnt a
konyhában.
- Komolyan beszélek - felelte John, és hálás tekintetet
vetett Gwenre. Aztán elmesélte, hogy mi történt.
- Eltettem a kolbászt, hogy megmutassam - mondta Gwen
nyugodtan, és átnyújtotta Ericnek a konyharuhába göngyölt
húsdarabot. Eric elszörnyedve nézett a bűnjelre, majd vissza
Johnra.
- Ez épp elég nagy ahhoz, hogy elzárja a légcsövedet, és
megöljön. Mi lenne, ha a jövőben kisebb falatokat
gyömöszölnél a szádba?
Aztán elment a sztetoszkópjáért, melyet ide is magával
hozott, és megvizsgálta. Szerencsére John vérnyomása és
szíve rendben volt, és hogy bebizonyítsa, rögtön rá is gyújtott
egy szivarra. Ebben a pillanatban ért vissza Pascale és Diana a
piacról. John karján még ott volt a vérnyomásmérő
mandzsettája, és Pascale a konyhai jelenetet látva, zavartan
nézett Ericről johnra.
- Tulajdonképpen most mit játszotok? - kérdezte
összehúzott szemöldökkel.
- Gwen felajánlotta, hogy leveszi a fürdőruhája felsőrészét,
Eric pedig ellenőrizte, hogy a látvány hogyan hatott rám -
felelte John széles vigyorral, amivel élénk tiltakozást váltott
ki Gwenből és rosszalló fejcsóválást a feleségéből.
- Nagyon vicces - mondta, és letette a kosarát. - Valami baj
van? - nézett végig a többiek komoly arcán.
- Majdnem megfulladt egy darab kolbásztól - közölte
minden hühó nélkül Eric. - Gwen gyors és ügyes
beavatkozásának köszönhető, hogy életben van. Ennyi
történt, dióhéjban elmesélve. - És hogy érzékeltesse Pascale-
lal a helyzet drámaiságát és Gwen hősiességét, még
hozzátette: - Eszméletlen állapotban talált rá.
- Mon Dieu, de hát hogy történt? - nézett Pascale rémülten
Johnra, majd hálásan Gwenre, és gyorsan átölelte a férjét. -
Már jól vagy? Mit csináltál?
- Beszéltem, szivaroztam és ettem. Egyszerre. Gwen
nagyon rendes lány Ha ő nincs, végleg bent ragadtam volna a
kutyaszorítóban.
A viccelődés ellenére Pascale látta a szemén, hogy
csakugyan nagyon megijedt, és odalépett Gwenhez.
- Köszönöm... Nem is tudom, mit mondjak... köszönöm.
Gwen átkarolta a dadogó Pascale-t. Örült, hogy végül
minden rendbe jött, és együtt vannak mindnyájan.
 - Mikor eszünk? - kurjantotta el magát John, mire Pascale
a szemét forgatva felnyögött.
- Vettem a piacon boudin noirt, de neked nincs több
kolbász. Amíg meg nem tanulsz rendesen enni, csak bébiételt
kapsz.
A társaság aznap jó hangulatban ebédelt; mindenkinek jó
kedve volt, még Ericnek és Dianának is. Kicsit olyan volt,
mintha mindnyájan megmenekültek volna - talán egy másik
katasztrófából. John meg egyenesen boldog volt. Ebéd után
fölmentek Pascale-lal a szobájukba, hogy szundítsanak egyet,
Eric pedig elhívta Dianát sétálni. Így Robert és Gwen
magukra maradtak. Lesétáltak a kis kikötőbe, és
kiheveredtek a napra. Gwen részletesen elmesélte, hogy
történt az eset Johnnal, Robert-nek meg erről eszébe jutott
az az éjszaka, amikor rátalált Anne-re - de nem mesélte el
Gwennek.
- Átkozott mázlista, hogy megtaláltad.
- Örülök, hogy így történt - felelte az asszony halkan s a
közelmúlt eseményeitől kissé elcsigázottan.
- Én meg annak örülök, hogy megtaláltalak téged, Gwen -
nézett rá gyengéden Robert. - Nem tudom, fel vagyok-e már
készülve rád, vagy hogy megérdemellek-e, de sok és erős
érzés van bennem irántad. - Eléggé félénk megfogalmazása
volt ez annak, hogy szereti, de Gwen is szerelmes volt belé, és
az, hogy itt, Dél-Franciaországban együtt voltak, baráti
társaságban, még közelebb hozta őket egymáshoz. - Ugye,
milyen különös az élet? Soha nem jutott olna eszembe, hogy
én fogom elveszíteni Anne-t. Azt hittem, ő él majd túl
engem. Soha nem gondoltam arra, hogy egyszer majd
megjelenik valaki más az életemben. És Eric ma valami
roppant zavarba ejtő dolgot mesélt el magukról. Épp amikor
azt gondolnád, hogy valamit biztosan fogsz a kezedben, az
darabokra hullik, és mindent elölről kell kezdened. És amikor
azt hiszed, hogy az életednek már vége van, akkor egyszer
csak újrakezdődik, és kapsz egy új esélyt. Talán ezért érdemes
élni.
- Én sem gondoltam soha, hogy találok valakit, aki újra
fontos lesz nekem - válaszolta Gwen. - Azt hittem, már épp
elég hibát csináltam, kijátszottam az összes lapomat. De
lehet, hogy mégsem.
Sokáig ültek csendben, a vizet nézve s merengve a múlton
és a jövőn.
- Szeretlek, Gwen - mondta a férfi, és ránézett. - Nem
hiszem, hogy én vagyok a megfelelő számodra. Túl öreg
vagyok, s az életünk is nagyon sokban különbözik. De ki
tudja, talán mégis ez a legjobb, ami valaha is megtörténik
velünk. - Mosolyogva ölelte át. - Nézzük meg, mi fog történni.
- Én is szeretlek - súgta vissza Gwen, és megcsókolta
Robert-t. A nap fényesen ragyogott Saint Tropez fölött.
 Tizenegyedik fejezet

Onnantól Kezdve, hogy Gwen megmentette Johnt a

fulladástól, a többiek viselkedése megváltozott vele szemben.
Nem azonnal, nem is látványosan, inkább lassan és
fokozatosan vált érezhetővé, hogy igyekeznek. Amikor
legközelebb Pascale és Diana a piacra mentek, megkérdezték,
nincs-e kedve velük menni. Először csak óvatosan szóltak
hozzá, de végül megnyíltak, és zavartalanul beszélgettek a
jelenlétében is. Ő is cipelte velük együtt az élelmiszereket,
készítette a reggelit az egész társaságnak, és takarította este a
konyhát, hogy reggel tisztaság várja Pascale-t. Es amikor
Pascale egyik éjjel rosszul érezte magát, másnap Gwen
készítette el az ebédet, és csirkelevest főzött Pascale-nak. A
kagyló lehetett rossz, amit az egyik kikötői vendéglőben
evett, s mint később kiderült, napokig hányt miatta.
A végén olyan beteg lett, hogy Eric már attól tartott,
szalmonellafertőzése vagy hepatitisze van, és el akarta vinni
egy helyi orvoshoz, hogy vérképet csináltasson.
Pascale azonban közölte, hogy jól van, csak pár napig még
ágyban marad.
A hét végére Diana már nyíltan beszélt Gwennel, és végül
feltárta előtte Eric közelmúltbeli viszonyát. Gwen először
nyugodtan végighallgatta, de aztán ő sem bírta magába
fojtani, ami kikívánkozott belőle.
- Nincs jogom, hogy ilyet mondjak neked, Diana, és azt sem
tudom, mit kellene tenned. De az én férjemnek is volt egy
viszonya a házasságunk alatt, és én még aznap, amikor
megtudtam, otthagytam. Elzárkóztam előle, nem nyitottam
neki ajtót, és soha többé nem álltam szóba vele. Beadtam a
válókeresetet. Kilenc éve voltunk házasok, és azt hiszem,
bizonyos értelemben rákényszerítettem, hogy elvegye azt a
nőt, akivel viszonya volt. Nem tudom, elvette volna-e, ha
akkor nem hagyom ott. Nem tudom, mi történt azután, sem
azt, hogy miért tette. Soha többé nem feleltem a hívásaira,
soha többé nem láttam. De hat hónappal azután, hogy újra
megnősült, öngyilkos lett, és a felesége később megmondta,
hogy mindig is engem szeretett. És ami a legszörnyűbb,
legostobább dolog az egészben, én is szerettem őt
mindvégig. Nem azt mondom, hogy Eric valaha is képes
volna ilyet tenni, de azt biztosan állíthatom, hogy
elkótyavetyéltem és hagytam veszendőbe menni a
házasságomat. Akkor úgy gondoltam, soha nem tudok
megbocsátani a férjemnek. Ráadásul a nő a legjobb barátnőm
volt. De ma már tudom, hogy szörnyű hibát követtem el, és
azóta nagyon megbántam. Te legyél nálam okosabb - fejezte
be könnyes szemmel Gwen, s még hozzátette: - Joggal vagy
dühös és sértett, de ne dobd ki az egészet az ablakon.
Diana bólintott, s amikor Eric belépett a konyhába,
elfordult. Mélyen hatott rá a tragikus történet. Nem is az
öngyilkosság kavarta fel, hanem a belőle megszívlelendő
lecke, hogy akit szeretünk, annak meg kell bocsátanunk, és
nem szabad örökösen az orra alá dörgölnünk azt, amit tett.
Aznap este Gwen elmesélte Robert-nek, hogy mit
beszéltek.
- Örülök, hogy elmondtad neki - felelte Robert. - Én is arra
biztattam Ericet, hogy tartson ki. Eléggé el van csüggedve,
dehát ez érthető, hiszen Diana nagyon haragszik rá. Ha át
tudják vészelni ezt az időszakot, és mindennek ellenére
továbbra is szeretni fogják egymást, végül még gazdagabbá is
válhat a kapcsolatuk. Eric nem biztos benne, hogy Diana
kibírja.
Mindannak alapján, amit Diana elmondott neki, Gwen is
tartott ettől.
Másnap Pascale helyett Gwen készítette el mindnyájuk
reggelijét. Pascale ugyanis annyira legyengült a hányásoktól,
hogy nem bírt felkelni.
- Nem tetszik, ahogy kinéz - mondta nyugtalanul John,
amikor lejött a többiekhez a konyhába. - A világért sem
ismerné be, de látom rajta, hogy most is rosszul érzi magát.
Meg kellene vizsgáltatni egy itteni orvossal.
- Reggeli után megnézem - ajánlotta Eric, és miután
eltüntették Gwen összes pirítósát, fel is ment az emeletre.
- Szerintem csak nehezen szedi össze magát a
gyomorrontás után - jött viszsza, miután alaposan
megvizsgálta Pascale-t.
De Johnt ez nem nyugtatta meg, s tovább unszolta Pascale-
t, hogy menjen el orvoshoz. Pascale azonban kijelentette,
hogy utálja a francia orvosokat.
- Akárcsak te - emlékeztette a férjét. Ám amikor John
jobban ránézett, látta, hogy olyan sápadt, szinte zöld.
És amikor az egész társaság ebédnél újra összetalálkozott,
Pascale is lejött, mondván, kicsit jobban érzi magát. Robert és
Gwen arról beszélgettek, hogy esetleg meghosszabbitanák
egy héttel a nyaralást.
- Hurrá! - kiáltott fel Diana, majd zavartan elhallgatott. De
már nyílt titok volt, hogy valamiféle barátság kezdődött
kettőjük között. A többiek is elfogadták lassanként, hogy
Robert őt választotta, John pedig egyenesen odavolt Gwenért.
Meg is mondta Pascale-nak aznap délután.
- Gondold csak el, milyen élete lesz vele! Csuda izgalmas...
Egy filmsztár! Az ő korában!
- Nincs szüksége ilyen izgalmakra - jegyezte meg Pascale
óvatosan. Hálás volt ugyan Gwennek azért, amit Johnért tett,
de továbbra sem tudta, nem követ-e el Robert óriásí hibát, ha
ilyen messzíre elmegy. De ezt majd csak az idő fogja
eldönteni. - Egy igazi társra van szüksége, aki jó barát is
egyben.
- Gwen igazi társa lesz. Nézd csak meg többet főz és takarít
ebben a házban, mint Diana vagy te. Mindannyiunkhoz
kedves, elviselte az összes undokságotokat, és még jó képet is
vágott hozzá. És a legfontosabb, hogy Robert szereti őt. És ő
is szereti Robert-t.
- Ugye, nem gondolod, hogy Robert el fogja venni
feleségül? - kérdezte továbbra is aggodalmas arccal Pascale.
- Az ő korában minek házasodni? Nem lesznek gyerekeik.
Az a lényeg, hogy jól érezzék együtt magukat. Szerintem
mindketten ezt akarják.
- Akkor jó - mondta az asszony megkönnyebbülve.
- És te? Lesz annyi eszed, hogy végre elmenj az orvoshoz?
Nem érdekel, hogy jobban vagy, akkor is összeszedhettél
valami kellemetlen vírust. Lehet, hogy antibiotikumot kell
szedned.
- Semmi másra nincs szükségem, csak alvásra.
Pascale annyira kimerültnek érezte magát, hogy reggel alig
bírt kikászálódni az ágyból, és egész délelőtt a délutánt várta,
hogy újra lefekhessen egy kicsit. Aznap délután öt órakor is
aludt még, amikor Eric, Robert és Gwen visszatértek a
vitorlázásból. Diana egy nyugágyban feküdt a kertben és
olvasott, John pedig elment a legközelebbi szállodába, hogy
elküldjön egy faxot New Yorkba.
 - Milyen volt? - kérdezte Diana egy bátortalan mosoly
kíséretében Erictől. Egész délután róla gondolkozott, és arról,
amiket Gwen mondott. Haragja még nem múlt el, de már el
tudta képzelni, hogy egy napon alábbhagy benne a sértettség
és csalódottság hevessége. Végiggondolt egy sor dolgot, amit
az évek során csináltak együtt, mindazt, amit szeretett a
férfiban, és bár gyűlölte azért, amit tett, már-már meg tudta
érteni. Talán így akarta utoljára még megállítani az elmúló
ifjúságot. Már nem volt benne annyira biztos, hogy
hibáztathatja érte. És amikor a férfi ránézett, egy pillanatra
megállt. Mert most először valami mást látott Diana
szemében.
- Jó volt - felelte, és ahogy elment az asszony mellett, az
tett egy mozdulatot, ami megállásra késztette. - Hiányoztál
ma - mondta tétován, és miközben a többiek bementek a
házba, leült Diana mellé. - Egész idő alatt gondolkoztam.
- Én is - mondta erre Diana, és Eric érezte a hangján, hogy
a szíve körül olvadni kezd a jég.
- Tudom, hogy most még nem tudsz hinni nekem, se bízni
bennem, de szeretném remélni, hogy idővel újra képes leszel
rá - szólt a férfi csendesen.
- Én is ebben reménykedem - felelte őszintén az asszony -
Majd meglátjuk. - Most mindössze ennyit tudott ígérni.
De amikor késő délután felmentek a szobájukba, Diana
léptei észrevehetően könynyebbé váltak, és Eric egy tréfás
megjegyzésére elnevette magát.
- Elmenjünk ma este vacsorázni valahová? - kérdezte Eric,
és Diana némi gondolkodás után bólintott.
- Mit gondolsz, jönnének a többiek is? - kérdezte.
- A változatosság kedvéért most menjünk csak mi ketten.
Ellesznek nélkülünk. - Eric végtelenül megkönnyebbült, hogy
újra szólhat Dianához. A vihar elvonult.
Pascale úgy döntött, ágyban marad és alszik, John pedig
hozzálátott a magával hozott hivatalos iratok átolvasásához.
Robert és Gwen Saint Tropez utcáin sétálgattak, aztán
lementek a kikötőbe vacsorázni.
A Gorilla Bárban ültek ismét késő éjszakáig, mígnem
Robert egyszer csak ránézett Gwenre, megfogta a kezét, és
minden magyarázat nélkül azt mondta:
- Menjünk haza.
- Elfáradtál? - kérdezte Gwen meglepetten, mert eddig
jókedvűnek és boldognak látta a férfit. Kifizették a számlát,
és hazagurultak a Deux Chevaux-val.
A házban csend volt. Eric és Diana még nem jöttek haza,
John és Pascale szobájában már sötét volt. Gwen és Robert
sugdolózva mentek föl a lépcsőn, mint a kamaszok.
- Jó éjszakát - mondta Gwen, miután Robert megcsókolta,
de a férfi most nem indult el, hanem tétován, szégyenlősen
beszélni kezdett.
- Arra gondoltam... mi lenne, ha... hogy akarsz-e ma éjjel
nálam aludni, Gwen? - És elpirult a sötétben.
- Szeretnék.
Eddig egyikőjük sem gondolta, hogy át kellene lépniük ezt
a határt, de Robert hirtelen megérezte, hogy mindketten
készek rá, és az elmúlt pár napban eddig ismeretlen
békességet érzett Anne-nel kapcsolatban. Előző éjszaka úgy
jelent meg álmában, hogy nevetve integetett neki, és ő
megcsókolta búcsúzóul. Azt nem tudta, hová megy Anna, és
amikor fölébredt, sírt. De ezek a könnyek nem a gyász,
hanem a megnyugvás könnyei voltak. Valami
megmagyarázhatatlan érzés azt súgta neki, hogy Anna jól
van. Elmesélte az álmot Gwennek.
Csak egy lámpát kapcsolt fel a szobában. Amikor Gwen
halkan belépett mögötte az ajtón, az első dolog, amit
meglátott, Anna fényképe volt az éjjeliszekrényén. Egy
pillanatra szíven ütötte a látvány. Szomorú volt belegondolni,
hogy ilyen hosszú ideig állt mellette egy szerető társ, és íme,
most egyedül maradt. De persze itt voltak a gyerekei, a közös
életük emlékei. És most itt volt neki Gwen. Gazdag ember
volt.
Robert hosszan nézte Gwent, aztán kinyújtotta felé a kezét.
A nő kettőt lépett előre, és átölelte a férfit.
- Szeretlek, Robert - suttogta. - Meglátod, minden nagyon
jó lesz.
A férfi könnyes szemmel bólintott, és megcsókolta. A
könnyekkel Anne-től búcsúzott, a csók pedig a Gwen iránti
szerelméből fakadt. És lassan elborította őket a szenvedély,
csókjaik egyre mohóbbá, követelődzőbbé váltak, és egyszer
csak ott feküdtek az ágyon. Robert már látta Gwent
bikiniben, tudta, milyen gyönyörű a teste, de ő most nemcsak
a testére vágyott, hanem vele együtt a szívére is.
És utána csak feküdtek egymás karjában boldogan,
álmosan és kielégülten, s a nő felnézett a férfira, és
mosolyogva, de belül komolyan, ezt mondta:
- Boldog vagyok veled.
A férfi hirtelen nem talált szavakat, ehelyett még közelebb
húzta magához a nőt, élete egyik nagy ajándékát.
 Tizenkettedik fejezet

Másnap reggel, amikor kiléptek Robert szobájából,

összefutottak Dianával, aki nagyon nyugtalannak látszott.
Épp most járt bent Pascale-nál, akit megint heves rosszullét
gyötört, és John már meg is beszélt egy időpontot számára az
egyik helybeli orvossal. Elege volt abból, hogy Pascale folyton
azt hajtogatja, hogy jól van, amikor szemmel láthatóan nem
volt jól.
- Szerinted mi ez? - kérdezte Gwen Erictőlřa reggelinél.
Aznap Diana készítette el a rántottát mindnyájuknak.
- Nem tudom. Lehet, hogy összeszedett valami ronda
baktériumos fertőzést. Antibiotikumra volna szüksége,
nehogy a végén kórházba kelljen vinni. Lehet, hogy
mindenképpen befektetik pár napra. Kiszárad ettől a sok
hányástól. - De Eric korántsem látszott olyan gondterheltnek;
mint John.
És reggeli után, amikor Robert és Gwen bementek a
városba, hogy föladjanak néhány levelet, Diana mindentudó
mosollyal odafordult a férjéhez:
- Mit gondolsz, kit láttam ma reggel széles mosollyal az
arcán kilépni Robert szobájából?
Eric magában jót mulatott a kérdésen, s úgy tett, mintha
erősen törné a fejét.
- Lássuk csak.:. nos... Agathe-ot?
- Na persze!
Ők maguk is későn jöttek haza az éjjel - még táncoltak is!
Az első lépés volt ez kifelé abból a rémálomból, amelyet az
elmúlt két hónapban éltek át. Még nagy utat kell
megtenniük, míg újra biztonságban érezhetik magukat
egymással, de legalább az első lépést megtették.
- Nem, Gwen volt az! - mondta diadalmasan Diana, mintha
kezdettől fogva neki drukkolt volna..
- Milyen kár Reméltem, hogy Agathe volt. Olyan jó lett
volna látni, milyen szerelésben van, amikor Robert magával
viszi New Yorkba. - Aztán komolyra váltva a szót, hozzátette:
- Örülök a boldogságuknak. Mindketten megérdemlik. - A
többiekhez hasonlóan ő is megszerette Gwent, Robert meg
talán soha nem nézett ki ilyen jól. Hét hónap telt el Anna
halála óta, számára a szomorúság hosszú hónapjai. Bizonyos
mérték szerint elég hamar visszatalált az életbe, de Eric
tudta, hogy az ilyesmire nincs mérce. És ami jó volt Robert-
nek, az az ő számára is elfogadható. - Gwen nagyon rendes
nő, Robert pedig jó ember.
- Kíváncsi vagyok, mit fognak szólni a gyerekei - mondta
Diana elgondolkodva, mire Eric megvonta a vállát.
- Felnőtt ember, joga van azt tenni, amit akar.
- Lehet, hogy a gyerekeinek más lesz a véleménye.
- Akkor jobban teszik, ha tudomásul veszik a helyzetet.
Robert-nek joga van az életéhez. Anna is ezt akarná. - Diana
bólintott. Anna gyakorlatias és talán túlzottan is józan nő
volt. - Csak mert Gwennel van, még nem felejtette el Anne-t.
Ezt idővel a gyerekei is meg fogják érteni. - Diana ismét
bólintott, de ekkor John lépett be azzal, hogy most viszi
Pascale-t az orvoshoz, és reméli, ebédre visszaérnek.
Akarjátok, hogy veletek menjünk? - ajánlkozott Diana, de
John megnyugtatta, hogy minden rendben lesz. Legalábbis
reméli, hogy elég lesz Pascale-nak valamilyen orvosság. És
Eric meg Diana megkönnyebbülve látták, hogy bármilyen
betegnek érzi is magát Pascale, tulajdonképpen nem néz ki
olyan rosszul. Biztosan csak valami vírus.
John útközben azzal szórakoztatta feleségét, hogy
elmondta, mi mindent utál a franciákban. Gyakorlatilag
mindent utált bennük. Mire az orvoshoz értek, Pascale a
legszívesebben megfojtotta volna. És míg az orvosra
várakoztak, újra hányt egyet, aztán sírva fakadt, amivel
végképp kikészítette johnt.
- Olyan rémesen érzem magam - siránkozott Pascale. - Már
egy hete beteg vagyok.
- Tudom, szívem. Majd kapsz valami gyógyszert, és jobban
leszel. - És közben arra gondolt, talán haza kéne vinnie
Pascale-t New Yorkba.
Végül behívták Pascale-t a vizsgálóba, ahol megnézték a
létfontosságú szervei működését, belenéztek a szemébe,
megvizsgálták a nyelvét, megmérték a vérnyomását, a
testsúlyát, s egy szakadt fehér köpenyt viselő nővér gondosan
lejegyezte az eredményeket.
És amikor végül odaengedték az orvos elébe, az
mindenféléket kérdezett tőle, sűrűn bólogatott, irkált
valamiket, vért és vizeletet vett tőle, majd közölte, hogy föl
fogja hívni a lakásán. Nem, amíg a vizsgálat leleteit nem látja,
addig nem ad semmiféle orvosságot. Pascale úgy ment el,
hogy semmivel sem lett okosabb, mint amikor idejött.
- Mit mondott? - kérdezte John aggodalmas arccal, amikor
Pascale kilépett a rendelőből. Több, mint egy órát volt bent,
John már azt sem tudja, mihez kezdjen magával az
idegességtől.
- Nem sokat - vallotta be Pascale kertelés nélkül. - Azt
mondta, majd felhív, ha megkapja az eredményeket.
 - Minek az eredményeit? - kérdezte halálra váltan John.
- Vett tőlem vért és vizeletet.
- Na és? Ennyi az egész? Miféle idióta ez a pasas? Eric azt
mondta, valami antibiotikumot kell adnia. Na, majd én
beszélek vele.
És már indult volna az asztal mögött ülő nővér felé, de
Pascale kijelentette, hogy ő haza akar menni.
- Addig nem ad semmit, amíg nem látja az eredményeket -
ismételte. - Ez teljesen normálisan hangzik. Arra gondolt,
hogy talán szalmonella. Lehet, hogy vissza kell jönnöm egy
kis székletmintával. Attól függ, mit talál a leleteimben.
- Jaj, Pascale, az isten szerelmére! Hol vagyunk, a
harmadik világban?
- Nem - nézett rá sértetten a felesége -, ez a hazám. Az
anyámat sértegetheted, ha akarod, de Franciaországot nem.
Ca, c'est trop! - Ez azért már sok!
Mindazonáltal John hazáig füstölgött a kocsiban, és
hazaérve az első dolga volt, hogy elpanaszolja Ericnek,
milyen idióta volt az orvos.
- Nem írhatnál fel valamit te neki? - nézett barátjára
esdeklő tekintettel. De Eric megrázta a fejét.
- Nem hinném, hogy itt elfogadnák az én receptemet, és
hogy őszinte legyek, John, az orvosnak igaza volt. Addig nem
adhat semmit, amíg nem tudja, mi baja van Pascale-nak. Ne
félj, nem tart sokáig.
- A fenét nem. Franciaországban vagyunk.
De úgy esett, hogy másnap a nővér felhívta Pascale-t, hogy
az orvos újra szeretné látni, és aznap délutánra tud is
időpontot adni. John el akarta kísérni, de Pascale
megnyugtatta, hogy jól érzi magát. Valóban sokkal jobb volt a
közérzete, mint előző nap. Végül Gwen ment el vele, akinek
amúgy is volt valami dolga a városban. Majdnem vacsoraidő
volt, mire a Deux Chevaux-n hazaértek. John már majd
meghalt az idegességtől, de Gwen és Pascale nevetve
vallották be, hogy még elmentek vásárolgatni, miután Pascale
végzett az orvosnál, ami egyáltalán nem tartott soká.
- Legalább telefonálhattál volna! - méltatlankodott John,
aztán megkérdezte, mit mondott az orvos, de erről Pascale
nem sokat beszélt. Azt mondta, hogy jól van.
- És most adott valami antibiotikumot? - John percről
percre dühösebb lett. Egész délután idegeskedett miatta,
Pascale be is látta, hogy telefonálnia kellett volna, de mialatt
Gwennel járta az üzleteket, azt gondolta, John is jól érzi
magát a barátai között. Mint kiderült, egész délután bent
kuksolt a házban, és őt várta.
- Azt mondta, nincs rá szükségem. Majd vigyázok magamra
- felelte egyszerűen, és már ment is, hogy megmutassa
Dianának, amit Gwennel vásároltak. Találtak egy új
ruhaüzletet, és sikerült majdnem kifosztaniuk.
- Az a doktor egy pancser - dühöngött John, s egy perc
múlva felrobogott a szobájukba. Pascale utánament; tudta,
mennyire aggódott miatta a férje.
Sokáig maradtak odafönt, és csak este a vacsorához jöttek
le. Gwen már korábban mondta, hogy ma este ő főz az egész
társaságnak, és mint kiderült, jobb szakács volt, mint Pascale.
Még Agathe-ot is rá tudta venni, hogy segítsen, és miközben
fáradhatatlanul ugrált át a csaholó kutyusokon, végül egy
hamisítatlanul eredeti sajtfelfújttal és gigot-val, azaz
franciásan elkészített sült báránycombbal rukkolt ki. És
amikor John és Pascale lejöttek, John sokkal nyugodtabbnak
látszott, mint napok óta bármikor. Valósággal udvarolt
Pascale-nak, aki a negyedik pohár bor után még azt is be
ismertette vele, hogy valójában szereti Franciaországot.
- Hadd írjam ezt fel valahová - ugratta Robert. - Aztán majd
alá is íratom veled. És mi a helyzet Pascale mamájával? Őt is
szereted?
- Azt már nem. Részeg vagyok, nem őrült.
Ezen mindnyájan nevettek, John pedig fújta a füstöt, és
közben fogta Pascale kezét, aki sokkal jobban nézett ki, mint
az elmúlt napokban. Jó hangulatú, kellemes este volt: Eric és
Diana kibékültek, Robert-en és Gwenen pedig látni lehetett,
hogy szeretik egymást. Közel két hét alatt a kis társaság
megszokta és befogadta az új arcot, és már barátjuknak
tekintették Gwent. Mi több, annyira megszerették, hogy az
est végén már arról beszéltek, hogy jövőre újra kibérelik
Coup de Foudre-ot.
- De legközelebb hozok magammal New Yorkból
vízvezeték-alkatrészeket - jelentette ki John. Amióta csak
megérkeztek, ádáz harcot vívott a vécével. Pascale szerint
legalább mindig volt valami elfoglaltsága.
- Remek három hetünk volt. - Ebben mindnyájan
megegyeztek. Végül mindenki kipihente magát, és a jelek
szerint mindenki jó úton járt. Robert és Gwen a bontakozó
szerelmükkel, Eric és Diana a házasságuk helyrehozásával,
John pedig azzal, hogy életben maradt, miután kis híján
megfulladt egy darabka kolbásztól. Senki sem sérült meg,
senki sem veszett el, senki sem maradt ki semmiből. A
nyaralás határozottan sikeres volt.
Az utolsó hét pedig olyan hamar eltelt, hogy szinte észre
sem vették. Usztak, vitorláztak, beszélgettek, aludtak.
Pascale-nak továbbra is voltak gyomorpanaszai, de jobban
volt, és John sem csapott már akkora hűhót körülötte. Az
utolsó napokban mindenki arra gondolt, milyen kár, hogy
nemsokára haza kell menni.
Az utolsó estén homárt ettek, amelyek közül kettő
elszabadult, és megtámadták Agathe kutyáit. Agathe, hóna
alatt mindhárommal, sikítozva menekült ki a konyhából,
magára hagyva Gwent. Rendszerint ő ajánlkozott a főzésre,
míg a többiek a konyha rendbetételében segítettek. Ezen az
estén a kertben vacsoráztak, az egyetlen megmaradt
valamirevaló asztalon. Diana leterítette egy abrosszal,
amelyet azért vásárolt, hogy hazavigye, Pascale pedig virággal
díszítette föl. Aztán körbeülték, és Eric pezsgőt bontott. A
vacsora különleges volt és ízletes. Élvezték az est minden
percét, és miközben a nap lefelé haladt az égen, John
rágyújtott egy szivarra, Robert pedig Chateau d'Yquemet
töltött a poharakba.
Johnt később az ájulás környékezte ivás közben, amikor
megtudta, hogy mennyibe került.
- Bűn egy ilyen drága italt meginni - mondta cuppogva. A
bor olyan volt, mint az olvasztott arany.
- Gondoltam, elosztom háromfelé az árát - ugratta Robert.
Ő vette az italt mindannyiuknak. Tudta, hogy Gwen kedvence
a Chateau d'Yquem, és semmi pénzt nem sajnált érte, csak
hogy kényeztesse.
- Igazán kár, hogy vissza kell utaznunk - kesergett Diana. -
De legalább viszontlátom a gyerekeket. - Igaz, hogy alig-alig
gondolt rájuk az elmúlt hetekben; túlságosan lefoglalta
gondolatait a házassága válsága, majd az együttes erőfeszítés,
hogy Erickel együtt rendbehozzák, amit lehet.
- Én már alig várom, hogy meglássam az enyémet - mondta
mintegy mellékesen Pascale, mire mindenki értetlenül
bámult rá: Vajon mennyit ihatott?
 - Neked nincs - válaszolta derült ábrázattal Eríc, majd
hozzátette: - De a mieinket bármikor megkaphatod.
- Köszönöm szépen, de nekem van sajátom - felelte
mosolygó szemmel Pascale.
- Az agyára ment a vírusa - nevetett Eric, és töltött még
neki egy korty Yquemet.
Akkor Pascale valarní roppant franciás mosollyal Johnra
nézett, és halkan azt mondta:
- Kisbabánk lesz. Ez az én "vírusom". Akkor mondta meg az
orvos, amikor Gwennel visszamentem hozzá. De úgy
határoztunk Johnnal, hogy majd csak az utolsó estén lepünk
meg vele benneteket. - A többiek elképedve bámultak rá,
Pascale pedig sugárzó arccal folytatta. - Negyvennyolc éves
leszek, mire megszületik, de nem bánom, ha a nagyanyjának
néznek is. Ez a mi kis csodánk. Végre megtörtént. Soha
életemben nem voltam még ilyen boldog!
A többiek jól tudták, mi mindennel próbálkozott, hogy
gyereke lehessen, és mit jelent ez neki. Diana szemét
elfutotta a könny.
- Ó, Pascale. .. - És az asztalt megkerülve odafutott hozzá,
hogy megölelje és megcsókolja, és követte a példáját Robert
és Eric is, s végül Gwen. Ő elárulta, hogy egyszer ez is
megfordult a fejében, de nem akart tapintatlan lenni, ezért
nem kérdezte meg.
Aztán pohárköszöntőt mondtak Pascalera, s újabb pezsgők
következtek, amiből ő persze már kimaradt. John pedig
büszkén körbekínálta a szivarjait, amit Pascale kivételesen
szintén nem fogadott el.
- Nem azért, hogy ellopjam Pascale ötletét - kezdte Diana,
és Ericre pillantott.
 - Te is gyereket vársz? - nézett rá megrökönyödve John,
mire mindenkiből kitört a nevetés.
- Nem, hanem házasok maradunk. Azt hiszem, a Coup de
Foudre-nak köszönhetjük. "Szerelem első látásra." Tökéletes
név a lerobbant villára és az egy hónap alatt benne
történtekre. - Ez igazán jó hír, ami bennünket illet.
Eric megszorította a kezét, a többiek pedig megéljenezték
őket.
- Ez a legjobb hír! - kiáltotta Robert, és Gwen is
elégedettnek látszott. Diana már elárulta neki, hogy nem kis
része volt a kibékülésükben.
- Már csak mi maradtunk hátra - kezdte Robert. - Nos, ha
már mindenki bejelentéseket tesz... nekünk is van valami
tervünk, amibe beavatnánk benneteket... Jövő tavasszal, ha
addig Gwen nem un rám, vagy nem érzi úgy, hogy ki nem
állhat titeket, összeházasodunk. Rengeteg munkát adtatok
neki, meg kellett mentenie Eric és Diana házasságát, John
életét... meg az enyémet. Szerintem megérdemelne egy
második Oscart azért a melóért, amit itt végzett. - Tréfált, de
szavaiban volt némi igazság is. - Még jó, hogy nem neki kell
kihordania Pascale gyerekét. Igaz is, mikorra várjátok?
- Márciusra, gondolom. Még egy kicsit tisztázatlan előttem
ez a dolog.
- Szerintem mi májusban vagy júniusban fogunk
összeházasodni, ha Gwen befejezi a filmet, amit tavasszal
kezd el forgatni Tom Cruise-zal és árad Pitt-tel. Ha nem
szökik meg egyikőjükkel sem, akkor hozzám jön feleségül.
- Ez a veszély nem fenyeget - mosolyodott el Gwen, és
körbenézett új barátain. - Mind olyan kedvesek vagytok
hozzám... csodálatos volt itt lenni köztetek... és én annyira
szeretem Robert-t - mondta meghatottan, és a szemében
könnyek csillogtak.
Érzelmekkel teli este volt, életük egy fontos hónapjának a
záróestéje. Mindhárom házaspár életében új korszak, új élet
kezdődött, s valami, amit ezúttal is megoszthattak egymással.
Gwen immár közéjük tartozónak érezhette magát, s
miközben Robert magához húzta és megcsókolta, a többiek
mosolyogva néztek rájuk, s a nap mint valami tüzes
aranylabda bukott le Saint Tropez egén.

vége
 ISBN 963 203 069 9
Maecenas Könyvkiadó, Budapest
Felelős kiadó: a Maecenas Könyvkiadó igazgatója
Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály
Szedte és tördelte az Alinea Kft.
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Terjedelem: 17,67 !~/5 ív