Colin

Falconer
A hódító ágyasa

Lektűr
Példaképemnek és szerelmemnek, Helennek
 A Kleopátra és a Hárem című nagy sikerű regények nemzetközi
hírű írója ezúttal is mozgalmas történelmi regényt alkotott, mely
Mexikó spanyol meghódítását és egyben egy legendás nő történetét
mutatja be, az asszonyét, aki a hódítók lába elé helyezte Montezumát.
Malinali, az azték hercegnő dicsőséges, ellentmondásokkal teli élete
Mexikó legismertebb legendái közé tartozik. Az előkelő származású
mexikói örökösnőt még gyermekként rabszolgának adták, és a maják
szolgálatában találkozott Hernando Cortezzel, a spanyol hódítóval.
A szerző ebben a könyvében izgalmasan, élénk színekkel kelti életre
az Azték birodalmat és Malinali egyedülálló alakját, aki Cortez
tolmácsából és szeretőjéből, oly sok viszályon és kalandon át érett
tüzes történelmi személyiséggé.
Előszó

A regényben szereplő események nagy része valós tényeken alapszik.

A Mexikó meghódítását elbeszélő naprakész történelmi eseményeket
felhasználva tolmácsoltam a résztvevők személyiségét és cselekedeteik
mozgatórugóját.
Megpróbáltam hűen visszaadni az ismert konkvisztádorok – mint
Cortez és Alvarado – és a többi szereplő jellemvonásait. Malinali élő
személy volt, tetteiről és indítékairól mégis szenvedélyes viták dúlnak
Mexikóban. Ugyanakkor szinte semmit nem tudunk ennek a rendkívüli
asszonynak a spanyol felkelést megelőző élettörténetéről.
A spanyol hódítás idején a Mexikó völgyében uralkodó néptörzs
culhua-mexicának nevezte magát. Az azték elnevezés csupán a
tizenkilencedik században terjedt el.

MEXICO CITY, 2000 OKTÓBERE

A mű eredeti címe: Colin Falconer / Feathered Serpent

Fordította: Alföldi Zsófia

ISBN 963 9451 23 1

©Lektűr Könyvkiadó, Budapest
e-mail: lektur@chello.hu
Tel/fax: 06-1/239-7112, 06-20/912-4505
Felelős kiadó: Fülöp Ildikó
A kiadó munkatársa: Dombóvári Csaba
Nyomdai előkészítés: Popovics Ferenc

Nyomdai munkák:
Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János
 I. RÉSZ

TOLLASKÍGYÓ

Ha eljön az idő,
fehérbőrű, szakállas férfiakkal
térek vissza közétek
a keleti tengereken…

Az ISTENKIRÁLY, TOLLASKÍGYÓ
KINYILATKOZTATÁSA A TOLTEC NÉPNEK,
KRISZTUS UTÁN IUOO TÁJÁN
 MALINALI

Painali, Tabasco, 1513.

A SÖTÉTSÉGBE MEREDEK, és a saját temetésem hangjait hallgatom.

Az éj nyolcadik órájában járunk, amikor előbújnak a kísértetek, és az
utakon fejnélküli démonok riogatják a magányos utazót. Összekötözve
heverek anyám élelmiszerkamrájának padlatán. Vaníliahéjjal teli
fűzfakosarak sorakoznak a vályogfalak mentén, a szobát betölti az édes,
émelyítő illat.
A fejem fölött a faragott cédrusgerendáról fejét ingatva halálmadár néz
rám. Sárga szeme megcsillan. Rossz előjel: a baglyot Mictlantecuhtli, a
Sötétség Ura küldte, hogy az alvilágba vezessen.
Anyám még a Keskeny Ösvényig sem kísér el.
Újra megpróbálok mozgolódni, de a csuklóm és bokám köré fonódó
szíjak a húsomba vágnak. Felzokogok, a testem fékezhetetlenül reszket.
Az anyám a halálomat kívánja.
Behunyom a szemem, hallgatom a gyászéneket, a kagylók mély hangú
búgását, a huehuetl dobok üreges dörrenését, a sípok sikítását. Valaki a
nevemet kiáltja, ropognak a lángok: valaki elfeketedve zsugorodik össze
helyettem a halotti máglyán.
Feltámad a vigaszt hozó Keleti Szél. Az életveszély eme pillanatában a
Bölcsesség Ura, Tollaskígyó vigyáz rám.
Suttogást és lépteket hallok odakintről. Kinyitom a szemem, hunyorgok,
az árnyékokat fürkészem.
A fenyő fáklya hirtelen fellángol, amikor belépnek. Ismerem őket,
kereskedő szolgák Xicallancóból. Számtalanszor jöttek Painaliba, az apám
lekezelően bánt velük. Egyikük félszemű, a régi forradás körül hidegen
fénylik a rózsaszín hús.
A fáklyák árnyékot vetnek az arcukra. – Itt van – szólalt meg a
félszemű.
Fulladozok a számba tett pecektől. Az egyik férfi jót röhög a
kínlódásomon, de a félszemű sziszegve csendre inti. Felesleges. Ha
valamennyien holt részegen kurjongatnak a peyotl létől, azt sem hallaná
meg senki a halotti dobok dübörgésétől.
Könnyedén felemelnek és kivisznek a kunyhóból a sötétbe. Ismét felzúg
a szél, Tollaskígyó hangosan felmordul.
Nem szabad pánikba esnem. Ez még nem az a találkozás, amit az apám
jósolt. Ce Malinali vagyok, a Bűnbánat Fűszála. A sorsom a katasztrófával
fonódik össze, én vagyok a dob, mely megperdül Montezuma alkonya fölött,
a jövöm az isteneké.
A jövőm Tollaskígyóé.

Tenochtitlán
Egy Nyíl az ősi azték kalendáriumban
Az Úr 1519. esztendeje
A BAGOLYEMBER MEGTÁNTORODOTT, az ajkát fehér hab lepte el, kinevette a
Kötél Sötét Házának sarkaiban megbúvó árnyakat. Közel derékig érő haját
összetapasztotta a rászáradt vér, a vállára terített fekete köpenyben púpos,
kárörvendő varjúnak tűnt.
Montezuma, a Haragos Fejedelem, a mexicák Nagybecsű Szószólója
figyelte. A fülébe és ajkába fúrt lyukakat díszítő türkiz visszatükrözte a
fenyő fáklyák fényét. Suttogó kérdéseit a könyökénél ülő
Kígyóasszonyhoz intézte.
Kígyóasszony gondosan elismételte a kérdéseket. – Sötétség Hozója,
oszlik szemed előtt a mexicák jövőjét borító köd?
A bagolyember hanyatt feküdt a földön, és hisztérikusan kacagott a
peyote likőr fogságában. – Tenochtitlán lángokban áll! – kiáltotta.
Montezuma nyugtalanul fészkelődött az alacsony, faragott trónon.
A bagolyember felült, tébolyult tekintete a kőfalra szegeződött. –
Fatornyot látok, mely Yopico templomába megy!
 – A tornyok nem tudnak járni – szisszent fel Montezuma.
– Az istenek… az erdőbe menekülnek.
Montezuma a kezét tördelte. Újabb kérdést suttogott Kígyóasszonynak.
– Mit látsz Montezumáról?
– Látom, ahogyan a Haragos Fejedelem ég, de senki sem gyászolja. A
mexicák leköpdösik a testét!
Kígyóasszony kővé dermedt ekkora eretnekség hallatán. Még a peyotl
mámorában is mennydörgésként visszhangzott a trágárság az üres
teremben.
– Milyen baljós előjelek vannak még? – kérdezte Montezuma.
– Hatalmas templomok a tavon… Tenochtitlán felé menetelnek!
– A templomok nem tudnak menetelni.
– Tollaskígyó visszatér! – A bagolyember lélegzete felgyorsult, a
mellkasa zihált, röhögő görcsben lihegte a szavakat.
– Tenochtitlán nincs többé!
Montezuma eltorzult arccal felpattant.
– A városainkat lerombolják… a tetemeket halmokba rakják…
Kígyóasszony látta, hogy az uralkodó a kezébe temeti az arcát.
– Hamarosan feltűnnek a jelek az égen!
A bagolyember négykézláb állt és a trón felé mászott. Összeesett.
Szétkenődött a nyál az arcán. A szeme üvegessé vált. – Fordulj meg és
nézd, mi történik a mexicákkal!
Montezuma sokáig hallgatott, az arcát még mindig eltakarta. Amikor
végre elvette a kezét, Kígyóasszony lopva az uralkodóra pillantott és sírás
nyomait fedezte fel.
– Várj, amíg elmúlik a peyotl hatása – mordult fel Montezuma –, aztán
nyúzd meg.
Kivonult a teremből. A Sötétség Hozója a sorsáról mit sem tudva
hevert a földön, elveszett vad, hagymázas álmaiban és kinevette az
árnyakat.

A Gríjalva folyó közelében

Hernando Cortez a Santa Maria de la Concepción korlátjának
támaszkodott, kifeszített vitorlákkal hajóztak, s Yucatán partjai csupán
szürkéskék vonalnak tűntek a láthatáron. Beszívta a sós levegővel
keveredő őserdei vegetáció rothadó szagát. A vitorlarúd kartácsként
recsegett a feje fölött. Zászlaján, fekete bársonyalapon vörös kereszt, alatta
királykék latin felirat hirdette a szavakat, melyek egykor Constantine saját
zászlaját díszítették:

TESTVÉREIM, KÖVESSÜK A KERESZTET,

ÉS A HIT GYŐZELEMRE SEGÍT!

Bizony, hosszú út állt mögöttük Extremadura sík, búskomor partvidéke

óta. Hisz nem erről álmodott mindig? Itt volt, feltérképezetlen vizeken
hajózott egy idegen föld felé, mégis úgy érezte, hazaérkezett. Az ő szele
repítette a végzete felé. Olyan biztos volt benne, mint az istenhitében.
Lenézett a főfedélzetre, ahol Benítez és Jaramillo összehajolva
beszélgetett. Szegény hidalgók voltak, akárcsak ő, tanult, előkelő
származású férfiak, örökség nélkül. Azért jöttek az indiánok földjére,
hogy szerencsét próbáljanak, elmeneküljenek Gastilia és Extremadura
szegénysége és egyhangúsága elől, s megszabaduljanak a spanyol
grandok kicsinyes zsarnokságától és a papoktól. Ezek a szerencselovagok,
unatkozó ültetvényesek, elvetélt aranybányászok, a nyereség és a
zsákmány reményében valamennyien sietve követték Kubába. Ő mindezt
megadja nekik, sőt, többet. A régi időket idéző kaland lesz, megtűzdelve
hírnévvel, gazdagsággal és az Úr szolgálatával.
Eljött az ő ideje – a nap, amelyért érdemes élni.

Gonzalo Norte legszívesebben meghalt volna.

Megint öklendezett, aztán zöld epét köpött az óceánba. Ki gondolná,
hogy harminchárom évéből tizenegyet a tengeren töltött? Utoljára egy
örökkévalóságal, nyolc évvel ezelőtt állt egy háborgó hajó fedélzetén.
Már megfeledkezett a hánykolódás szenvedéséről, a ragaszkodó bűzről, a
hullámzó tengerről.
Mégsem a nao egyenletes bukdácsolása miatt vágyott a halálra.
Másfajta baj gyötörte, a lélek betegsége. Megkockáztatott egy pillantást és
látta, hogy újdonsült társai rosszindulatúan méregetik. Féltek tőle, és
persze gyűlölték. Vészterhes volt a jelenléte, akár a dögletes járvány, mely
szörnyűbb bármely feketehólyagos pestisnél, ami ezeken a rothadó
partokon felütheti a fejét. Némelyik felé köpött, aztán otthagyták a
fedélzeten.
 Magányos vagyok. Egész életemben egyedül leszek.
Hirtelen valaki átkarolta a vállát. Aguilar! Az egyetlen barátja a hajón,
kár, hogy nincs ereje megfojtani az átkozottat.
– Nem remek újra keresztények között lenni, Gonzalo? – Aguilar
chontal-maja nyelvjárásban beszélt, mivel Norte már csak pár szót beszélt
kasztíliai anyanyelvén.
– Jó? Neked talán, Jerónimo.
Aguilar magára öltötte a diakónusok barna viseletét. Csupán borotvált
koponyája és dohányszínű bőre árulkodott arról, hogy pár nappal ezelőtt
még egy maja cacique szolgája volt. Elnyűtt breviáriumát szorongatta,
melynek imagyűjteménye hű társa volt yucatáni rabsága alatt. – Magad
mögött kell hagynod a másik életedet – tanácsolta Aguilar. – Imádkozz
bűnbocsánatért és megadatik. Megadtad magad a Sátánnak, de talán még
nem vagy menthetetlen.
Az ördög szőrös seggére! – gondolta Norte. Ha az állandó öklendezés
nem venne ki belőlem minden erőt, bizisten kihajítanám, hogy a mennyben
az Úristen élvezze a társaságát, a többi szenttel együtt. Nem érti, hogy az
én lelkemen már nincs mit megmenteni? Miért nem hagy végre békén?
– Nem bűn, hogy a te hited nem olyan erős, mint az enyém – folytatta
Aguilar. – A mi Urunk kegyelme határtalan. Bánd meg a bűneidet, és talán
új életet kezdhetsz.
– Hagyj már végre békén! – válaszolt Norte. – Az Isten szerelmére,
szállj le rólam!
Öklendezni kezdett.

Julián Benítez gyomra is háborgott, miközben a két férfit figyelte. Csak

Norte keltett benne igazán undort, Aguilar a legtöbb lelkészhez hasonlóan
szimplán kiállhatatlan volt számára. Mind a ketten – Norte a legénység
tagjaként, Aguilar utasként, mint apróbb parancsokra jogosult diakónus –
hajótörést szenvedtek, amikor nyolc évvel ezelőtt Dariénből
Spanyolországba tartottak. Tizenhét társukkal együtt megmenekültek egy
mentőcsónakban, de mielőtt elérték volna Yucatán partjait, a többségük
szomjan halt. Talán ők voltak a szerencsésebbek. A túlélők a maja
indiánok fogságába kerültek, Valdivia kapitányt és még néhány
hajótöröttet megöltek. Egyedül Aguilar és Norte menekült meg.
Néhány nappal később ismét foglyul ejtették őket, ezúttal egy maja
cacique aki kissé barátságosabbnak bizonyult. Még a saját lányát is
feleségül akarta adni Aguilarhoz. Elmondása szerint egész éjjel
meztelenül feküdt mellette egy falusi kunyhóban, de rongyos imakönyve
segítségével sikerült ellenállnia a hús kísértésének.
Norte nem volt ilyen állhatatos, és idáig Benítez tökéletesen együtt
érzett vele. Sokkal közelebb állt hozzá Norte érzékisége, mint Aguilar
önként vállalt önmegtartóztatása. Norte későbbi viselkedését viszont
képtelen volt megérteni. Hogyan volt képes feleségül venni egy pogány
nőt, aki a tetejébe két gyereket is szült neki, hogyan engedhette
kilyukasztani a fülét és az ajkát, és tetováltatni az arcát és a kezét, mint egy
bennszülött. Ezzel elhagyta a hitét, lemondott a születésénél fogva őt illető
jogokról és barbár lett. Nem volt jobb egy kutyánál.
Amikor Jaramillo és a többi partraszálló rátalált Nortére a Cozumel
Szigeten, megpróbált elfutni. Jaramillo a többi bennszülöttel együtt
legyilkolta volna, ha Aguilar nem lép közbe az utolsó pillanatban. A
diakónus győzte meg őket Norte spanyolságáról.
– Lehet, hogy spanyol – gondolta Benítez –, de akkor sem olyan, mint
mi.
Jaramillo követte Benítez pillantását. – Corteznek fel kellett volna
akasztania – motyogta.
– Akkor sem hagynám magam ennyire megalázni, ha tűzön
sütögetnének.
– Amikor rátaláltunk, még az orrában is karika volt. Nézd csak, hogy
összekaszabolták a fülcimpáját. Aguilar szerint az ilyesmi a
templomaikban űzött ördögi szertartások része.
– Észrevetted? – érdeklődött Benítez. – Pont úgy bűzlik, mint egy
indián.
– El kellett volna vágnom a torkát a parton, és pokolba vele.
– Cortez szerint szükségünk van rá és Aguilarra, mert segítenek
megértetni magunkat a bennszülöttekkel.
– Talán Aguilarra igen, de rá semmiképpen. Honnan tudjuk, mit mond
nekik? – Jaramillo a tengerbe köpött. – Aguilar azt mesélte, hogy
gyerekeket áldoznak fel a templomaikban. Aztán esznek a húsukból.
Benítez megrázta a fejét. – Nem rajongok a papokért, de imádkozom,
hogy üdvözülést hozzunk erre a sötét földre.
Jaramillo elvigyorodott. – Én is kérem az Urat, hogy dúsan
jutalmazzon meg minket a szolgálatainkért.
Alaminos, a kormányos a folyó torkolata felé fordította a flottát. Múlt
évben ugyanitt értek partot Grijalvával, és a magukat tabascanoknak
nevező bennszülöttek barátságosan fogadták őket. Ezért választotta az első
kikötői pihenőként ezt a helyet. Az emberek a hajókorláthoz gyűltek és a
sík horizonton feltűnő pálmákat és homokos partokat figyelték. Kincsek,
nők és dicsőség ígéretével várta őket az Új Világ.

Grijalva folyó, Potonchán

A PÁLMALEVELEKKEL FEDETT vályogkunyhók csoportját cölöpkerítések
vették körül.
A falusiak összegyűltek a folyóparton, többségük steppelt pamutból
készült páncélt viselt, a lándzsáikat és nyilaikat rázogatták. Némelyikük
harci kenuba pattant és a folyó közepére evezve próbálta meg elzárni az
utat. A cölöpkerítés mögül harci dobok és kürtök fülhasogató hangja
szállt.
Benítez Cortezt figyelte. Kíváncsi volt, milyen parancsnok. Szakálla
mögött olyan keskeny volt az ajka, akár a pengeél. A büszke arcon nem
látszott félelem, csak megvetés.
– Mintha nem lennének olyan barátságosak, mint amikor Grijalvával
jöttünk ide – jegyezte meg Benítez.
Cortez felhördült: – Békével jöttünk. Nekik is ugyanilyen békésen kell
viselkedniük. Meggyőzöm őket, akkor is, ha ehhez vért kell ontanom –
törte meg korábbi hallgatását. Két kisméretű ágyút vonszoltak a hajó jobb
oldalára, s a település irányába állították őket.
– Lőport előkészíteni! – kiáltotta. – Ordaz, engedje le a csónakokat!
Aguilar, Norte, maguk velem jönnek!
A folyó mentén rikoltó csatakiáltások visszhangzottak. Benítez
megborzongott. A többiektől eltérően ő nem volt katona. Ültetvényesnek
jött az indiánok földjére. Remélte, hogy nem árulja el a saját teste.
Kihúzott karddal álltak a csónakban, míg Diego Godoy, a pap, elegáns
fekete öltözékben, ezüstcsatos fekete cipőben, eredeti latin nyelven
felolvasta a Requerimientót a Tabasco folyó népének,
Aguilar pedig fordított. Benítez idegesen izzadt a vértezetét alkotó
férfiing és mellvért alatt. Ha összetűzésre kerül sor, elsősorban erre lesz
szüksége. Imádkozott, nehogy gyávának mutatkozzon. Rettegett a
fájdalmas haláltól, a sebesüléstől, rettegett attól, hogy kimutatja a félelmét,
s nehezen tudott a királyi jegyző kézirattekercsből felolvasott szavaira
összpontosítani.
Aguilar fordítása elveszett a dobok és harci kiáltások hangzavarában.
Az indiánok már pár méternyire megközelítették őket harci kenuikban,
a testüket fehér és fekete máz borította, s lándzsáikkal hadonásztak.
Benítez magában a Szűz Máriához imádkozott.
– Harci színeket festettek magukra – állapította meg Jaramillo.
Cortez tökéletesen nyugodt volt, egyik kezét a csípőjére tette, a másik a
kardja markolatán nyugodott. Benítez hirtelen csodálatot érzett iránta. –
Azt mondta, amikor legutóbb itt jártak, a bennszülöttek barátságosak
voltak – mondta Jaramillónak.
– Furulyáztak és táncoltak a parton. Azóta valami nyilván
felbosszantotta őket.
Godoy úgy döntött, hogy fölöslegesen erőlködik, és abbahagyta az
olvasást.
– Folytassa! – csattant fel Cortez.
Godoy engedelmeskedett.
A Requerimientót, melyet az egyház állított össze, mindenhol fel kellett
olvasni, mielőtt egy-egy új területet a pápa és a spanyol király nevében
elfoglaltak. Az irat először a kereszténység rövid történetét ismertette,
addig a pillanatig, amikor az Úr Szent Péter gondjaira bízta az
emberiséget. Ez után kifejtette, hogy Péter kiválasztott utóda a pápa, aki a
spanyol királynak adományozta az óceán földrészeit és szigeteit. Ily
módon ezen területek lakosai hódolattal tartoznak Corteznek, V Károly
törvényes képviselőjének. Ha engedelmeskednek, nem esik bántódásuk, és
learathatják a kereszténység gyümölcsét, de ha nem, akkor lázadók, és
kénytelenek lesznek elszenvedni a következményeket.
– Micsoda ostobaság – buggyant ki Nortéből kasztíliaiul.
Cortez halántékán dobolni kezdett egy ér. – Szóval a mi hitehagyottunk
újra rátalált a civilizált emberek nyelvére. Tehát maga szerint Isten
törvénye balgaság, Norte?
– Ezek az emberek egy szót sem értenek az egészből. Soha életükben
nem hallottak a pápáról. Nevetséges.
– Örömömre szolgál, hogy ismét spanyol úriemberként beszél.
Ugyanakkor nagy kár, hogy csak eretnekségek hangoztatására használja
nemes nyelvünket.
– Eretnekség, ami ésszerű és méltányos? Gondolom, ezzel az előre
kitervelt cirkusszal altatja el a lelkiismeretét.
– Talán hamarosan látom majd egy fán himbálózni Norte, és a
lelkiismeretem akkor is tiszta lesz.
Godoy befejezte a Requerimientót. A dobok hangja és az indiánok
rikoltozása fülsiketítő volt. Két nyilat lőttek ki a partról a csónakjuk felé,
de a vízbe hullottak. Aguilar további utasításokat várva Cortez felé fordult.
A férfi olyan nyugodt volt, mintha a körülöttük nyüzsgő indián horda
csupán bosszantó moszkitóraj lett volna. Páncélja csillogott a napfényben,
a sisakját díszítő tollak táncoltak a szélben.
Benítez a rettegését legyűrve próbálta utánozni. Nyugodj meg – biztatta
magát. – A társaid nem vehetik észre rajtad a félelmet.
– Mondja meg nekik, hogy barátként jöttünk – közölte Cortez hogy
élelmet és vizet vételezzünk, s újabb szívélyes kapcsolatot alakítsunk ki
velük.
Aguilar azonnal fordította, s megpróbálta túlkiabálni a hangzavart.
– Mondja meg, hogy nem szeretnénk bántani őket, és mint kasztíliaiak,
azért vagyunk itt, hogy jót cselekedjünk – tette hozzá Cortez.
A partot újabb sziszegő nyíl hagyta el, mely ezúttal a csónak közelében
csapódott a vízbe. – Lelkemre mondom, ha tovább erőszakoskodnak, csak
maguknak köszönhetik a folytatást! Mondja meg nekik, Aguilar, hogy
vagy békén maradnak, vagy ajánlják Istennek a lelküket!
– Nem szállhatunk szembe ilyen rengeteggel – tiltakozott Norte.
– Mit tud egy hitehagyott tengerész a katonai dolgokról?
– Több ezren állnak a mi maroknyi csapatunkkal szemben.
– Ha az a maroknyi férfi spanyol, akkor ők az esélyesebbek.
Egy szisszenés a levegőben, és máris záporoztak a kövek, melyeket
csúzlival lőttek a partról. Sok lövedék ártalmatlanul pottyant a vízbe, sok a
fém mellvérteken és sisakokon csattant. Némelyik azonban célba talált.
Benítez egy férfi üvöltését hallotta a másik csónak felől.
 – Elég volt! – kiáltotta Cortez. Fémes hang kíséretében húzta ki a
kardját a hüvelyéből és a kétárbocos vitorlás hajó felé emelte, így adott
jelt az ágyúzásra.
Az ágyúk egyszerre sültek el, a nehéz lövedék sziszegve röpült át a
folyó fölött és recsegve-ropogva vágódott a mangrovék közé. Levelek és
faágak záporoztak a lövedékek útjába került szerencsétlen indiánok
kicsavarodott testére. A hatás drámai volt. Ezernyi hang sikított
elszörnyedve és rémülten, s az indiánok tömegesen tódultak el a partról.
Cortez a sáros, ágyékig érő vízbe szökkent. – ¡Santiago y cierra
Espaila!
A katonák csobbanva a vízbe vetették magukat és követték a part felé.
Benítez, akit magával ragadott a pillanat heve, velük tartott.

Utólag nemigen emlékezett az első ütközetre a folyóban. A félelem

meggondolatlanná tette, a barna, festett testek tömege felé rohant, szinte
megsüketítette a bennszülöttek csatakiáltásának zaja, a dobok dübörgése, a
sípok sikoltása.
Az indiánok hamar magukhoz tértek kezdeti rémületükből, és
visszatolongtak a partra. Túl sokan voltak. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy
ekkora hordával szemben győzhetnek.
Ebben a sáros, barna folyóban halok meg.
Szinte öntudatlan állapotban cselekedett. Vadul vagdalkozott a
kardjával, egy indián sikoltva rogyott a lába elé. A víz habzott a belehulló
testektől, és rozsdaszínűre festette a vér.
Benítez újabb barna testet kaszabolt le, de közben védtelenül maradt.
Látta a mellkasa felé repülő lándzsát és levegő után kapkodott. Az
obszidián hegy eltört a fém mellvérten.
Támadója felé döfött a kardjával, megbotlott egy tetemben és elesett.
Kétségbeesetten kúszott a sárban, fuldoklott a folyó vizétől, miközben
próbált talpra kecmeregni. Felnézett, és egy fölé tornyosuló tabascant
látott kőbaltával a kezében. Benítez elveszítette a vízben a sisakját, és nem
tudott mivel védekezni.
A harcos, ahelyett, hogy lesújtott volna, megragadta a haját és a part
felé vonszolta. Benítez megpróbálta átvenni a kardját a bal kezébe, hogy
felfelé döfjön vele. Mielőtt célba talált volna, látta, hogy Cortez feléje
küzdi magát a vízben, és pengevágást ejt a támadó testén. A férfi
felüvöltött, elengedte áldozata haját, oldalra tántorodott és a hasára
szorította a kezét.
Cortez talpra állította Benítezt.
– ¡Santiago! – kiáltotta.
Kétségtelen, Szent Jakab nyilván velem volt – gondolta Benítez. –
Máskülönben már halott lennék. Vajon miért nem ölt meg a bennszülött,
amikor lehetősége nyílott rá?

BENÍTEZ A KARDJÁRA támaszkodott, égő tüdejét teleszívta levegővel, az

izzadság, és a fejsebéből szivárgó, vízzel kevert vér marta a szemét.
Túlélte az első csatát. Elégedett volt a teljesítményével, tudta, hogy nem
mutatott különösebb bátorságot, de férfiként helytállt. Mégsem talált
kielégülést a mészárlásban, nem élvezte mások megölését, még a
pogányokét sem. Ha ez a katonáskodás, hát akkor ez nem az ő világa.
Térdre ereszkedett, megragadta a kard markolatát, s imát suttogott a
Szent Szűzhöz. Behunyta a szemét, miközben maga előtt látta a nagydarab
indiánt, aki fölötte állt a vízben és a kőbaltát a feje fölé emelte.
Visszanyelte a torkába toluló hányadékot.

Cortez a falu közepén álló fa felé lépkedett. Sisakja a bal karja alatt,
hosszú, fekete haja kiengedve borult a vállára. Az arca kivörösödött a
harcban, de a szeme elragadtatottan csillogott. A körülötte álló férfiakból
ugyanez a lelkesedés áradt. Ez a csőcselék semmit se szeret jobban a
bunyónál, gondolta, legalábbis amíg nem súlyosak a veszteségek.
Három mély vágást ejtett a fa kérgén és felkiáltott.
– Őfelsége Károly spanyol király nevében birtokba veszem a várost!
Diego Godoy hűségesen lejegyezte a pillanatot.
A foglyul ejtett, hátrakötött kezű indiánok maroknyi csoportját őrzőik
előre taszigálták. A csata alatt Benítez csupán egy-egy villanásnyira,
homályosan látta a tollas fejdíszeket, félmeztelen testeket, kifestett arcokat.
Most közelebbről is szemügyre vehette az ellenséget. Többnyire
karikalábú, kivétel nélkül sportosan lapos hasú férfiak voltak, a
csípőjükön vászondarabokkal. A többség gazdagon hímzett leplet viselt,
melyet a vállukon csomóztak össze. Soknak közülük vörös tetoválások
borították az arcát és a testét, a fülcimpájukat pedig megcsonkították.
Mint Norte.
– Mondja meg nekik, hogy nincs mitől félniük – mondta Cortez
Aguilarnak, aki továbbította szavait az indiánok felé. Egykedvűen, sőt
Benítez megítélése szerint csekély lelkesedéssel fogadták a hírt.
– Tájékoztassa őket, hogy egy hatalmas király küldött minket az óceán
túloldaláról, és sok érdekes dolgot akarunk mondani a vezetőiknek. Arról
is biztosítsa őket, hogy nem akarjuk bántani a népüket, csak friss vizet és
élelmiszert kérünk, hogy tovább mehessünk.
Aguilar mindent lefordított a foglyoknak, akik kérdő pillantásokat
váltottak egymással, de hallgattak. Alvarado elvezette őket, és Cortez
Benítezhez fordult.
– Állítson őröket a település köré. Itt maradunk éjszakára, és várjuk,
hogy visszatérjenek a bennszülöttek. Most, hogy megkóstolták az acélt,
talán kedvük támad tárgyalni.
Cortez szavait feszült csend követte. Végül León szólalt meg: – A
nagybátyám szigorúan megparancsolta, hogy ne aludjunk a parton.
Benítez figyelmét nem kerülte el Cortez pillantása. Első ízben ötlött fel
benne a gondolat: csak hisszük, hogy ismerjük ezt az embert, aki a
parancsnokunknak mondja magát, de szerintem semmit sem tudunk róla.
– Ki itt a parancsnok? – csattant fel Cortez.
A nagydarab, sűrű szakállú, dübörgő hangú León nem ijedt meg.
– A kormányzó utasításait követjük.
– Az én parancsnokságom alatt! – kiáltotta Cortez. A földbe döfte a
kardját, mely remegve állt. – Ha bárki kétségbe óhajtja vonni a
tekintélyemet, az most tegye meg!
A sátán seggére! – gondolta Benítez. Ez aztán komolyan gondolja.
Mindenki hallgatott. A kormányzó parancsára hagyták el Kubát. De
Kuba óta hosszú utat tettek meg. Cortez körülnézett, kíváncsi volt, van-e
olyan, aki dacolni merészel vele. Ezúttal szemlátomást senki.
– Akkor ezt megbeszéltük – mondta. – Itt táborozunk. – Visszatette a
kardját a hüvelyébe és elvonult.

– Nincs itt semmi – állapította meg Jaramillo. A porba köpött. – Se arany,

se ezüst. Még nő sincs.
 Végigsétáltak a sáros utcákon, néhány csupasz kutya a sarkukban
csaholt. Jaramillo szórakozásból többedmagával kardélre hányta őket.
A falu kihalt volt. Benítez több házba is bement. Egyszerű, vályogfalú
építmények voltak, alacsony, nádfedeles tető nyújtott védelmet a nap és az
eső ellen. A házaknak nem volt bejárati ajtaja, hiányoztak a bútorok, egy
nyaláb pamutgyékénnyel fedett száraz gally és fű helyettesítette az ágyat.
Minden lakásban apró oltár adott helyet valamelyik sötét sarokban a
durván megmunkált szobrocskának, melyet kis ételdarabok vettek körül.
Közelebbről is megnézte. Vörös agyagból formázott démonok voltak.
Megborzongott.
Amit azonban a piramis tetején találtak, azzal semmi sem vehette fel a
versenyt.

A roppant gúla Benítez becslése szerint talán olyan magas lehetett, mint a
törvényszék épülete Sevillában. Tömör kőtömbökből épült, és a falu
vályogházai fölé magasodott. Az udvaron kősárkányok és kígyók álltak
őrt, a kövekbe furcsa jeleket véstek. Szemmel láthatóan sokkal
kifinomultabb kultúrára találtak, mint amire számítottak.
– Felfedeztük Kínát? – motyogta Benítez.
Jaramillo hozzá hasonlóan zavartan vonogatta a vállát.
Követték Cortezt a csúcsra. A meredek lépcső tetején kicsit
megpihentek, hogy lélegzethez jussanak, mielőtt belépnek a szentélybe.
Akárcsak a falusi házakat, ezt is vályogból és nádból építették.
Nyirkos belseje dzsungel és halálszagot árasztott. Amíg a szemük
hozzá nem szokott a sötétséghez, nem láttak semmit.
Benítez egyszer csak Jaramillo hangját hallotta. – Szűz Mária, Istennek
szent anyja!
Az oltáron márvány jaguár köré tekeredő kígyót pillantottak meg.
Mögötte nagy, guvadt szemekkel és agyarakkal kőszörny meredt rájuk a
búvóhelyéről. A bennszülöttek kékre festették.
– Tlaloc, az Esőhozó – suttogta Norte. Majdnem tiszteletteljesen
csengett a hangja.
– A Gonosz – jelentette ki Cortez. Kardjával lesújtott a kígyóra az
oltáron, egyetlen fürge mozdulattal levágta a fejét, a testét pedig a dohos
sötétbe pöccintette. Közelebb lépett és szemügyre vette a jaguárt. A hátára
faragott tál alján ragacsos folyadék úszkált. Cortez a tálba dugta, majd
megszagolta az ujjait. Váratlanul a földre taszította a bálványt, mint valami
szemetet. Norte felé fordult.
– Ez meg micsoda? – remegett a dühtől.
Norte hallgatott.
Jaramillo közben új áldozatokat talált a Tlaloc vigyorgó maszkja alatti
kőkockákon, egy kis fügefát, néhány hímzett ruhát és négy halott
bennszülött koponyáját és csontjait.
– Emberáldozat – közölte Aguilar rekedten. – Azt hiszik, meghozza az
esőt, és táplálja a földet.
Cortez folyamatosan Nortét nézte. Felemelte vértől nedves ujjait a
kőtartályból. – Az ördög műve – mondta, és Norte ingébe törölte a kezét.
– Hála Istennek itt vagyunk, hogy rávezessük őket az igaz hitre –
mondta Aguilar.
– Hogyan zajlanak ezek a pokoli szertartások? – érdeklődött Cortez.
Aguilar tétovázott. – Kivágják az áldozat szívét, amikor még él –
suttogta –, és a vérét az isteneknek ajánlják. Aztán a végtagjaikból
lakomáznak. Ilyen sors vár minden hadifogolyra. Mi is így végeztük
volna, ha nem győzünk.
Néhány katona velük ment a szentélybe, most némán álltak a bejáratnál,
és a rothadó csonthalmot bámulták. A győzelem fölött érzett jókedv
elpárolgott, amint rájöttek, milyen véget érhettek volna, és esetleg
érhetnek a jövőben.
Alvarado vetett véget a dermedtségnek, kirohant a szentélyből. Erősen
zihált a lépcsőktől. – Annyit sem érdemel ez a hely, hogy leköpjem!
Mindent elvittek! – Megállt, körülnézett. – Isten szent nevére, mi ez?
– Kannibálok hálójába kerültünk – állapította meg Cortez.
– Úristen – fordult Alvarado Nortéhez. – Ezek a vademberek a volt
cimborái?
Norte Alvarado szemébe nézett. Benítez eltűnődött, vajon mi mehet
végbe a férfi lelkében. Ő is részt vett ilyen szertartásokon? Ő is evett az
emberi húsból a fogadott törzsével együtt? Jaramillónak igaza van,
tényleg végezni kellett volna vele a parton. Hagyni kellett volna, hogy
gyónás nélkül haljon meg. Az ilyen emberek ezt érdemlik.
Aguilar oldotta fel a feszültséget. – Imádkozzunk, hogy elvezethessük
ezeket az embereket az egyetlen igaz hithez – mondta, és térdre borult.
Cortez követte a példáját.
 Benítez, Alvarado és Jaramillo sem tehetett másként. A katonák
illendőségből szintén letérdeltek, és Aguilar vezetésével imádkoztak.
Amikor befejezték, Benítez kisietett a napfényre, lerohant a pokoli
templom lépcsőin, émelygett.

MALINALI

Acalán
A FOGYÓ HOLDNŐVÉR hiányzó része sötétbe borult. Boszorkányok állnak
lesben az éjszakában, és magányos utazókra vadásznak. A sötétséget
megtölti az asszonyok rikoltozása, a dobok dübörgése, a sípok sivítása, a
halál átható himnusza.
Törökülésben ülök, a halott férjemet nézem. Hagyományos módon
készítették elő a halott égetéshez, széles, hímzett palástba burkolva,
egyenesen ül. A testvérei lehetőség szerint visszatették a beleit, én pedig
saját kezűleg helyeztem el egy jáspis darabot a szájában, hogy kifizethesse
a vámot a Sárga Bestiának, mielőtt áthalad a Keskeny Ösvényen.
Közelebb hajolok a halott uramhoz, Tigrisölőhöz, az ajkam alig
néhány centire közelíti meg az arcát.
– Ha majd pillangó leszel az Esőhozó birodalmában, remélem több
élvezetet okozol a virágoknak, mint amennyit nekem adtál.
Azt mondják, az uram szépen halt meg. Már majdnem jogot szerzett az
egyik fehér istenség fogvatartására, akit a hajánál fogva vonszolt át a
gázlón, de egy másik Mennydörgés Ura érthetetlen módon beavatkozott a
párharcba és megtámadta a kardjával. Tigrisölőt két fivére hozta vissza
Acalánba, ahol két nap és két éjszaka tartott néma haláltusája, mielőtt
kilehelte a lelkét. Azt hiszem. Tigrisölő pontosan ilyen halált választott
volna magának. Az istenek minden egyes cseppnyi isteni nedvet
kipréseltek belőle, mielőtt befogadták volna a halott harcosok sorába.
Most Tlaloc zöld mennyországában, a pillangók paradicsomában van,
ahol örökké csobognak a szökőkutak, és smaragd madarak súrolják a
tavak felszínét.
Nem fog hiányozni.
 Az utcára nyíló bejáratot apró arany csengettyűkkel kivarrott
faliszőnyeg takarta el. A csengettyűk halk csilingelésbe kezdtek, amikor
Esővirág belépett és letérdelt mellém a gyékényszőnyegre.
– Mi a helyzet, kishúgom? – kérdeztem.
– A cacique-ok. nem tudják eldönteni, hogy a Mennydörgő Emberek
istenek vagy sem. A harcosok szerint biztosan istenek, mert a bőrük
fénylik, mint a nap, és olyan kemény, hogy a kardjuk összetörik rajta. Azt
is mondják, hogy a kenuik képesek a derült égből mennydörgést csiholni.
– Persze, hogy istenek. Keletről jönnek, és hatalmas palástokkal fogják
be a szelet a kenuikba. Ők Tollaskígyó visszatértének előhírnökei.
– Csak nem hiszel ebben az ostoba mesében? Ugyanezek a
Mennydörgő Emberek voltak itt egy évvel ezelőtt. Champotónban húszat
megöltek közülük. Ők azt mondják, éppen olyan férfiak, mint a mi
harcosaink.
– Tollaskígyót halandók szolgálják. Ők meghalhatnak, de Tollaskígyó
elpusztíthatatlan. Ez az ő éve, a róla szóló legenda éve.
A falon égő fenyő fáklya fénye árnyékot vetett a barátnőm arcára.
Képtelen elfogadni a valóságot, ami a számomra annyira világos.
Aggódom érte.
– Csupán néhány száz halandó a több ezer ellen – suttogja –, és holnap
a szívük ott sül majd a templomban.
Higgyen csak Esővirág, amit akar. A szívem mélyén tudom az
igazságot. Gyerekkorom óta erről a napról álmodtam. Még emlékszem
apám ígéretére, miszerint Quetzalcoatl, azaz Tollaskígyó keletről érkező
tutajon tér vissza, és megment minket a mexicáktól. Egy másik, még egy
ennél is lényegesebb titkot is elárult. Átlátott a jövőt borító homályon és
megjósolta, hogy én, Ce Malinali Tenepal leszek az arany napok hírnöke.
A végzetem ma éjszaka Potonchánnál táborozik.

Painali, 1506.
Emlékszem, amikor az apám először mesélte el Tollaskígyó legendáját.
Némaság borult a kihalt Painalira, csupán néhány szolga söprögette az
udvarokat, és a papok tekingettek időnként az egyik piramis templom oltára
felé.
A tér csak a piaci és az ünnepnapokon kelt életre, a város szent
szívében nem lakik senki. A nemesek, még az apámhoz hasonló papok is
csak szükség esetén használják a városi házakat.
Az apám tömjént hint a tűzre, és kelet – a szél és Tollaskígyó – felé
fordulva imába kezd.
A Szél Istene, a Kelet Istene, Tollaskígyó volt az, akiben hitt. A mi
piramisainktól eltérően, az ő tiszteletére emelt templom kerek volt, így nem
álltak hegyes kiszögellések a szabadon áramló szél útjába.
Az ima végeztével apám hozzálát, hogy elmerüljön a jövőben, hiszen
ezért jöttünk ma ide.
A jövőbelátás és a jóslat részben a csillagászatnak, részben a peyotl-lé
okozta látomásoknak köszönhető. Apám az évkönyvei és élénk színű
naptárkerekei segítségével kiszámítja a nap és a csillagok járását, és
megfejti a matematikai számításokba rejtett idő titkát. A múlt és a jövő
egyetlen kör mentén helyezkedik el: minden, ami megtörtént, pontosan
ugyanúgy megismétlődik a jövőben.
Miközben számításokat végez, számomra értelmetlen jelek és jelölések
hosszú oszlopát írja be egy kódexbe, és belekezd Tollaskígyó történetébe.
– Quetzalcoatl nem a legnagyobb, és nem is a leghatalmasabb istenség,
de a legszebb, és állítólag a legemberibb. Magas, világos bőre és szakálla
van. Legutóbbi megtestesülésekor ő volt a toltecek ősi fővárosának,
Tollánnak a pap-királya. A toltec tanult, nagy kultúrájú nép volt, és
Tollaskígyót tekintették a legnagyobb uruknak. A bölcs uralkodó nemes
lelkére jellemző, hogy soha nem ölt meg egyetlen élőlényt sem, még egy
szál virágot sem tépett le. A gyógyítás művészetére tanította a népét, és
arra, hogyan tekintsenek az égen körbe haladó csillagokra. Számos
gyapotfajta növekedett a földeken, és olyan vastag kévékben aratták a
gabonát, hogy az ember két karja sem érte át. Az emberek zenéltek és a
madarak dalát hallgatták. Tollaskígyónak azonban akadt egy vetélytársa,
Tezcatlipoca, Füstölgő Tükör. Féltékennyé tette Tollaskígyó népszerűsége.
Ezért egyik éjszaka leitatta, és rávette, hogy a saját nővérével
fajtalankodjon. Másnap reggel Tollaskígyó teli volt bűntudattal. A keleti
tenger partjára ment, és tűzbe vetette magát. Hamvai seregnyi fehér
madárként vitték a lelkét a Kígyó Asszonya, Minden Istenek Szülőanyja
elébe. Tollaskígyó sértetlenül lépett elő a tűzből, és ezer kígyóból összefont
tutaján elhajózott az alkonyatban. Megígérte, hogy egy nap visszatér, és
visszahozza a távozásával eltűnt paradicsomot.
– A mexicák, akik az urunknak nevezik magukat, a toltecek trónját
bitorolják, az ő földjeiken élnek, és maguknak követelik a templomaikat.
Azt akarják, hogy elhiggyük, ők is a toltecek leszármazottai, pedig
mindenki tudja, hogy csak csalók.
– Tollaskígyó fővárosa, ez a Tollán, hol van most?
– Azt mondják, Tenochtitlántól északra fekszik. De csupán romok
vannak ott. Most Cholula Tollaskígyó városa.
– Cholula?
– Szent város, melyet Tollaskígyónak szenteltek. Évente több tízezren
zarándokolnak oda. Számtalanszor jártam ott.
– Szeretnék találkozni Tollaskígyóval, amikor visszatér – mondom, és
apám tekintetéből kiolvasom, hogy nem találja nevetségesnek vagy
istenkáromlásnak gyermeki elragadtatásomat.
– Találkozol vele, Malinali- válaszolja. – Mellette állsz majd.

Potonchán, 1519.
CORTEZ ELÉGETTE a halott indiánok tetemét, és eltávolíttatta az Esőhozó
szobrát a templomból. Egy tucat férfi erejére volt szükség, hogy a piramis
peremére vonszolják. Gerendákat és a lándzsáikat használták
emelőrúdnak, áttaszították az emelvény oldalán, le a lépcsőn, míg végül
darabjaira tört az udvaron. A helyére Olmedo atya fakeresztet állított és
Cortez saját ikonképét, a Nuestra Señora de Remedios-t akasztották a
vályogfalra.
Cortez a szentély belsejében rendezte be a főhadiszállását, és
békeajánlatával a bennszülötteket várta.

Vakító napsütés, hőség és döngicsélő legyek. Cortez lehajtott fejjel lépett a

templomba. A Santa Maria de la Concepcion fedélzetéről hoztak be egy
asztalt, s Cortez elhelyezkedett mögötte a Kubából hozott nehéz mahagóni
karosszékben.
 A tisztek parancsra éhesen csoportosultak az asztal köré. Cortez
érzékelte a feszültséget. Féltek. Még nem bíztak benne eléggé, és nem
hittek úgy az isteni misszióban, mint ő.
Körülnézett: ott volt az aranyhajú, arisztokratikus, nem kifejezetten
harcos típus Puertocarrero; a vörös, erőszakos, goromba Alvarado a
nyílhegy alakú szakállával, aranylánca csillogott fekete tűzdelt mellényén;
a szemtelenül fiatal lovas, Sadoval; a vén csataló Ordaz; a szenvedélyes
ifjú León, aki Ordazhoz hasonlóan Velazquez híve volt, és egyben nagy
bajkeverő; a himlőhelyes Jaramillo a sasorrával, és végül Benítez az
utálatos, féloldalas testével és vakarék szakállával. Az arcuk verítéktől
fénylett.
Cortez ünnepélyesen kiterítette az asztalon a partvonal tintával rajzolt
térképét. Grijalva készítette tavaly.
– Uraim, mivel a bennszülöttek egyetlen szóval sem adták tudtunkra a
szándékukat, lássuk, milyen lehetőségeink vannak. Visszatérhetünk a
hajókra, hogy észak felé továbbhaladva fedezzük fel a partot. Véleményem
szerint ez úgy tűnhet, mintha megfutamodnánk az indiánok elől, akár
tavaly Grijalva Ghampotónban, de ezzel csak felbátorítjuk őket, és
legközelebb igen nehezen kényszeríthetjük rájuk az akaratunkat. A másik
lehetőség, hogy itt várakozunk, amíg a tabascanok kezdik a közeledést.
Végül támadhatunk, mielőtt összeszedik magukat. Uraim, válasszanak!
Enyhén elmosolyodott, és visszaült a helyére.
– Azonnal szednünk kéne a sátorfánkat – morogta León. – Az akciónk
homlokegyenest ellenkezik a kormányzó – a nagybátyám – parancsával.
– Egyetértek – csatlakozott Ordaz. – Nincs annyi emberünk és
felszerelésünk, hogy átfogó hadműveletet vezessünk az indiánok ellen.
Kisebbségben vagyunk. Lám, mi történt tavaly Grijalvával.
– Én azt mondom, most támadjuk meg az átkozottakat – kiáltotta
Alvarado. – Épp elég időt adtunk nekik, hogy rátaláljanak a jó modorra!
Nem számít, mennyien vannak, egyetlen spanyol száz indiánnal felér!
– Csatlakozom Alvaradóhoz – közölte Jaramillo.
– Nincs jogunk háborút folytatni ezek ellen az emberek ellen – vágott
közbe Benítez. – Ők csak a támadással szemben akarták megvédeni a
falujukat, még ha félreértették is a helyzetet. Hajózzunk fel a part mentén,
és keressünk olyanokat, akik barátságosabban fogadnak minket.
– Hogy nevessenek rajtunk, mint valami fehérnépen? – tiltakozott
Sandoval.
 Egymás szavába vágva vitatkoztak, és Cortez felemelte a kezét, hogy
elhallgattassa őket. – Tehát megoszlanak a vélemények – szólalt meg.
Csalódott Benítezben. Többet várt volna tőle a folyóban lezajlott csetepaté
után. Gondolatban őt is a lehetséges bajkeverők, León és Ordaz közé
sorolta. – Alonzóra bízom a döntést. – Puertocarreróra pillantott. – Maga
mit gondol?
– Én azt mondom, hallgassunk a parancsnokra – mondta halkan
Puertocarrero.
Cortez elmosolyodott. Nem mintha mást is válaszolhatott volna a fiú. –
Nagyszerű. – Ismét a térképet tanulmányozta. – Nézetem szerint a
szárazföld belseje felé kellene haladnunk, ezen az útvonalon, amíg
kapcsolatba nem kerülünk a bennszülöttekkel. Ha hajlandók kereskedni
velünk és ellátnak minket élelemmel, örömmel köszöntjük őket. De ha
további büntetést akarnak elszenvedni, azt is megkaphatják.
– Kérdés, kié lesz a súlyosabb büntetés – mordult fel Ordaz.
– Fölösleges félni a bennszülöttektől – mondta Cortez. – A legutóbbi
találkozásunk sok tanulsággal szolgált. Kisebbségben voltunk ugyan, az
arány talán tíz volt az egy ellen, és sokan közülünk megsérültek, mégis
csekélyek voltak a veszteségeink. A bennszülöttek valami törékeny
üvegféleségből készítik a lándzsájukat és a kardjukat, ami könnyedén
összetörik a mi acél mellvértünkön és pajzsunkon. A pajzsuk bőrből vagy
fából van, és nem jelent akadályt a kiváló toledói pengének. Különben is
részletesen kikérdeztem Aguilar testvért és a hitehagyott Nortét az
indiánok szokásairól. Úgy tűnik, hogy náluk nem az ellenség megölése,
hanem a foglyul ejtése a legnagyobb dicsőség, mert a foglyokat
használják a pokoli szertartásaikhoz. -Benítezre pillantott. – Ez a taktika a
mi malmunkra hajtja a vizet, nem igaz?
Benítez elsápadt. Bólintott. – Így igaz, uram.
– Nyilván ez az oka, hogy olyan sokan mohón vetették magukat a
kardunk elé. – Körülnézett. – Nekem úgy tűnik, hogy amíg nem fáradunk
bele a gyilkolásukba, addig a győzelmünk biztos.
– Akkor is – ellenkezett Ordaz –, egyszer elérkezik a pillanat, amikor
megfordulnak az esélyek, és nem tudjuk elég gyorsan leöldösni őket. A
bennszülöttek onnan kezdve sokkal nagyobb sereget toboroznak.
– Lehetséges. De ha két ágyúlövéstől szétszéledtek, képzelje el, milyen
hatást keltene, ha az összes ágyúnkat csatasorba állítanánk. És –
mosolyogva hatásszünetet tartott, mint a szerencsejátékos, mielőtt kijátssza
az utolsó aduját – akkor még nem láttak harci méneket teljes
fegyverzetben.
A tisztek távozása után Cortez hátradőlt a karosszékben és a vezérhajót
nézte, mely a templom bejáratából mint egy keretben látszott az öböl
csillogó vizén. Egyszer majd balladákat írnak rólam, gondolta. Együtt
emlegetnek Nagy Sándorral vagy Giddel. Kubában ő is csak egy szegény
ültetvényes volt, Velázquez, a kormányzó kegyence, itt azonban más
ember lehet belőle, azzá válhat, akinek megálmodta magát.

Ceutla
Ordaz a kukoricaföldeken vezette át a gyalogságot, haladásukat
akadályozták az öntözőcsatornák és vizes árkok. A völgy túloldalán több
ezer bennszülött várakozott, fejdíszük tollazata búzakalászként hajladozott
a szélben. Benítez a fák közt megbújva figyelte őket. A szél felé sodorta a
dobok és sípok lármáját.
Édes Istenem, segíts, hogy megérjem a napnyugtát.
Cortez hátrafordult a nyeregben, hogy szóljon hozzájuk. A teljes
lovassága mindössze tizenhat főből állt. Mégis, egyik kezében a kantárral,
a másikkal a csípőjén, úgy lovagolt, mint valami herceg, aki ezrek élén áll.
Ez az ember semmitől sem riad vissza?
– Ez a mi napunk, uraim! – kiáltotta. – Kivárjuk a megfelelő pillanatot
a támadásra. – Gesztenyeszín kancája hányta-vetette tollal díszített fejét,
orrlyukai kitágultak a por és a félelem levegőben terjengő szagától. – Ne
feledjék a lándzsáikat a bennszülöttek szemmagasságában tartani, így nem
ránthatják le magukat olyan könnyen a nyeregből. Ne féljenek semmitől,
ma Istennek tetsző dolgot cselekszünk!
A síkságon az indiánok támadást intéztek Ordaz gyalogsága ellen.
Benítez látta az acélos páncélok csillogását a napfényben, majd a lángokat
és a felszálló füstfelhőt, miután a tüzérség elsütötte az első sortüzet.
Mintha láthatatlan kasza suhintott volna végig az indiánok első sorain.
A bennszülöttek csak egy pillanatig tétováztak, aztán a túlélők füvet és
vörös port szórtak a levegőbe, hogy elfedjék a veszteségeiket.
A második csapat indult támadásra. Majd a harmadik. Még mindig
nyomultak. Néhányan elérték a spanyol vonalakat, száz meg száz barna test
rajzott előre a halottak halmán át.
 Benítez fészkelődött a nyeregben, a bőrszíjak, a fegyverzsír és lovának
verítékszaga miatt elfintorította az orrát. A szája kiszáradt, akár a tapló.
Mindig is gyanította, hogy a lelke mélyén gyáva.
Cortez némán ült fa nyergében, figyelt.
Ordaz hátrálni kezdett az embereivel, hátrafelé botorkáltak az árkokon
és az ingoványon át.
Cortez hirtelen felemelkedett a nyeregben. ¡Santiago y cierra España!
Szent Jakabért és Spanyolországért!
Vágtába kezdtek.

A bennszülöttek nem hallották őket az ágyútűzben, a saját dobjaik és

sípjaik hangzavarában. A hadsereg derékhada háttal volt feléjük, így
tökéletes meglepetést okozhattak. Benítez azonban növekvő rémülettel jött
rá, hogy Cortez elszámította magát. Egyenesen az öntözőcsatorna hálózata
felé tartottak. A lova megbotlott az egyik barázdában, és látta, hogy
körülötte más lovak is felágaskodtak, és majdnem ledobták lovasaikat.
Benítez tarka kancáját sarkantyúzta. Ha a támadás kudarcot vall,
valamennyien meghalnak.
Eszébe jutottak a csontok Potonchán templomában…
Ismét kemény talajon vágtatott. Felhangzott egy kiáltás, más indiánok
is csatlakoztak, végül a rémület rikoltásai egyetlen üvöltéssé folytak össze,
visszhangot verve a völgyben. A bennszülöttek elhajították a
buzogányukat, a lándzsákat, és futásnak eredtek. Benítez közéjük csörtetett.
Végül megfordult, azt várta, hogy a többi lovas ott van mellette.
Csakhogy egyedül volt. Senki nem volt mellette. A többiek még mindig a
sarat dagasztották.
Benítez pánikba esett, felkiáltott, de ösztönösen újabb támadásra
sarkantyúzta a lovát. Először indiánok tucatja, százai, ezrei rohantak előle,
ahogy a nyugodt vízbe dobott kő által keltett hullámok terjednek. Ordaz
gyalogosaiból éljenzés tört fel.
Benítez megfordította a lovát, újra támadott, a vér hangosan dobolt a
fülében. Úgy üldözte a hatalmas indián sereget, mint kutya a birkanyájat.
Végül a többi jineta is megérkezett, és a visszavonulók felé fordult.
Benítez megfékezte a lovát, a szája telement porral. Hátravetette a fejét
és kihívóan üvöltött az égre, így adott hangot a győzelmének, örömének,
megkönnyebbülésének és hitetlenkedésének, amiért ilyen merész volt,
mégis túlélte.
 Norte undorodva ment végig a csatatéren. Undorították a törött
végtagok, a véres, undorító húshalmok, melyek még mindig nyöszörögtek
fájdalmukban és megpróbáltak elkúszni. A spanyolok még mindig teljes
fegyverzetben álltak közöttük, vigyorogva kiáltoztak és egymás hátát
veregették. Corteznek hála, véghezvitték a lehetetlent.
Norte mégis azt kívánta, bárcsak másként alakult volna. Titkon
remélte, hogy az indiánok győznek, pedig ez egészen biztosan a halálát
jelentette volna. Biztosan tudta, hogy mindezek után csupán megaláztatás
és elviselhetetlen szenvedés várna rá.
– Már minden elveszett – hallotta az egyik katona, Guzmán hangját. –
Akkor láttam meg őt. Fehér lován a semmiből bukkant elő. Amikor az
indiánok meglátták, elfutottak.
– Kit? – kérdezte Flores.
– ¡Santiago! Szent Jakabot. Egy pillanatra láttam őt, aztán eltűnt a
porban. Elpárolgott!
Micsoda hülye, gondolta Norte. A spanyolok legalább olyan ostobák és
babonásak, mint a bennszülöttek. Hangosan azonban ennyit mondott: –
Benítez volt az.
Guzmán és Flores döbbenten bámult rá.
Flores a szél felé fordult. – Vademberek. Azt hittem, mindet megöltük.
Guzmán az egyik halott indián fölé hajolt és levágta a fülét. Norte lába
elé lökte. – Nesze, a reggelid – mondta.

Potonchán
A NÉGY, VIRÁGOKKAL díszített hadikenu mélyen merült a vízbe. Miután
partra húzták a csónakokat, a spanyolok csoportokba tömörülve rekedten
röhögcséltek, kiáltoztak, a könyökükkel bökdösték egymást, és úgy
viselkedtek, mint a kamaszok.
Cortez és a ferencesek barna köntösét viselő Aguilar lement a partra,
és fogadta a küldöttséget. A ceutlai küzdelem után a bennszülöttek békét
kértek, és Cortez hadizsákmányt követelt a javaikból. A zsákmány a
kenukban volt.
A cacique hagyományos módon köszöntötte Cortezt, térdre borult, a
földre tette, majd az ajkához érintette az ujjait.
– Azt kéri, barátsága jeléül fogadjuk el ezt a csekély emléket –
fordította le Aguilar a törzsfőnök chontal-maja szavait. Egyúttal elnézést
kér az ostobaságukért, amiért megtámadtak minket.
Cortez királyi mozdulattal meghajtotta a fejét. A figyelme azonban
nem a caciquera irányult. Sokkal jobban érdekelte, mit hozott a kenukban
a küldöttség. A követelésének megfelelően látott némi aranyat, mely
kiábrándítóan apró, állatokat, madarakat és gyíkokat formázó tárgyakból
állt. Néhány drágakő, fülbevaló és egy pár arany szandál is helyet kapott
az ajándékok között, melyeket a cacique szolgái a földre terített
gyékényeken rendeztek el.
Cortez szemügyre vette a tárgyakat. Nem volt olyan gazdag a
zsákmány, mint amire számított, de meglepte a tárgyak kidolgozása.
Megítélése szerint ezek az emberek távolról sem voltak olyan primitívek,
amilyennek Grijalva tartotta őket.
Aguilarhoz fordult. – Kérdezze meg, honnan szerezték az aranyat.
Aguilar tolmácsolta a kérdést. – Azt mondja, a szárazföld belsejében
vannak a bányák. Egy Mexicónak nevezett helyen.
– Sok arany van ebben a bizonyos Mexicóban?
– Azt mondja, a mexicák királya a leggazdagabb uralkodó az egész
világon – válaszolt Aguilar.
Cortez pár pillanatig emésztette az információt, és remélte, hogy
közben nem árulta el a mohóságát. – Van neve ennek a bizonyos
királynak?
Aguilar többször megismételte a kérdést, hogy ellenőrizze a kiejtését.
– Montezuma – mondta végül. – Montezuma a neve.
A beszélgetést durva, ugató röhögés szakította félbe a folyó felől.
Cortez mérgesen pillantott fel. Az egyik kenuban nőket hoztak az indiánok.
A cacique szolgái emelték őket partra, és a spanyolok közelebb húzódtak,
hogy megvizsgálják őket. Jaramillo Alvarado bordái közé bökött, és tett
néhány trágár megjegyzést. Újra felröhögtek. Cortez megvetően
elfintorodott. Még Alvarado is, a kifinomult modorával és címerével. A
szívük mélyén valamennyien piszok fráterek. Egyikük sem érti, mit jelent
lovagnak lenni a nagy király szolgálatában.
 – Ezek Acalán legszebb asszonyai – fordította Aguilar a cacique
szavait, aki felfigyelt Cortez érdeklődésére. – Azt mondja, a
rendelkezésedre állnak, megőrlik a kukoricát, megfoltozzák a ruháid, és…
– Aguilar elhallgatott és elpirult – és óhajod szerint bármely kívánságod
teljesítik. Összesen húsz nőt hoztak. Maja népviseletbe öltöztek, majdnem
bokáig érő pamutingeket és tunikákat viseltek, melyeket hímzett övvel
fogtak össze a derekukon. A fülükben, a csuklójukon és a bokájukon arany
csillogott, a hajukat ragyogó zöld páva, és rózsaszín flamingó tollakkal
díszítették. Az arany csecsebecsék és szép tollak nem palástolták a tényt,
hogy a többségük köpcös és lapos volt. Nem egy erősen bandzsított. – A
maja indiánoknál ez a legnagyobb szépség jele – mormogta az orra alatt
Aguilar.
Tényleg? – gondolta Cortez. Nemigen látok köztük olyat, aki
felizgatna.
És akkor meglátta.
A testtartásából látszott, hogy nem szolga. A többi lánytól eltérően az ő
tunikáját a nyakán és a szegélyén is gazdag, szarvasmintás hímzés
díszítette. Szokatlanul magas volt bennszülöttnek. Magas arccsontja és
sasorra gőgös arckifejezést kölcsönzött neki, s ez felkeltette a férfi
figyelmét. Ahelyett, hogy a többiekhez hasonlóan illedelmesen a földet
nézte volna, egyenesen rászegezte a pillantását, fekete szeme egyszerre
volt kihívó és hívogató.
Cortez érezte, hogy ébredezik benne a vadállat. Más körülmények
között magának tartotta volna meg a gyönyörű teremtést.
A cacique mormolt valamit Aguilarnak.
– Azt mondja, Ce Malinali Tenepal a neve. A vezetéknevét a születési
idejéről kapta. A tizenkettedik hónap első napja. Azt jelenti, a Bűnbánat
Fűszála. A Tenepal… nos, ezt a nevet olyasvalakinek adják, aki sokat
fecseg.
A lány végre behódolása jeléül lenézett. Nyilván a tudatában volt, hogy
még mindig figyeli. Egyáltalán nem jött zavarba, nem vihogott és
csacsogott, mint a többiek.
– A törzsfőnök szerint jól ért a gyógynövényekhez és tehetséges
gyógyító – szólt Aguilar, de olyan éllel mondta, ami Corteznek sehogy
sem tetszett. Végigmérte a diakónust, akinek az arca elsötétült a néma
vádtól. Isten emberei olyan fárasztóak.
– Mondjon köszönetet az ajándékokért – motyogta Cortez.
 A cacique hangja türelmetlenné vált. – Azt kérdezi, nem égeti-e fel a
várost – fordított Aguilar.
– Általában ez a győztesek szokása. De megnyugtathatja a főnököt,
nincs szándékunkban kárt okozni neki vagy a városának. A
nagylelkűségünkért cserébe le kell mondania a hamis bálványokról és az
emberáldozat gyakorlásáról. Ehelyett hódoljon be a mi Urunk Jézus
Krisztus előtt.
Hosszú, élénk párbeszéd vette kezdetét. Végül Aguilar megszólalt.
– Azt hiszem, nem érti teljesen, miről van szó. Elmagyarázom neki.
– Rendben. Magáé és Olmedo atyáé a felelősség a lelki üdvükért.
Cortez tekintete ismét a nőre vándorolt.
– Uram.
– Igen, Aguilar?
A diakónus arca még mindig vörös volt. Dadogva kereste a megfelelő
szavakat.
– Mit akar? – csattant fel Cortez.
– Az asszonyok. A férfiaknak nem szabad… bármely közeledést... egy
keresztény úriember és egy… tiltja az egyház.
– Tisztában vagyok vele, mit üldöz az egyház. Reggel maga
segédkezik Olmedo atyának. Megkereszteljük őket az igaz hitre.
Aguilar megnyugodott. – Köszönöm.
Cortez elfordult, és észrevette, hogy a lány megint őt nézi. Különös
kifejezés suhant át az arcán. Mi volt az? Kíváncsiság? Félelem? Nem,
valami más volt, nehéz lett volna pontosan meghatározni, micsoda. Ismét
lesütötte a szemét, de csak lassan. Cortez lassú bizsergést érzett a tarkóján.
Valami történt. Nem tudta pontosan, mi az.

MALINALI
EGY ISTEN !
Selymes, búzaszín haja van, kék szeme, sápadt, majdnem rózsaszín
bőre. A cacique megparancsolta, hogy süssük le a szemünket, nehogy
megbántsuk a Mennydörgés Urait, de nekem muszáj volt látnom, nem
tehetek róla.
Amikor mi, nők a ceiba fa árnyékába gyűltünk, az idegenek körénk
csoportosultak.
 Ott egy másik isten!
Magasabb a többinél, a szakálla akár a nyílhegy, de a haja a
legijesztőbb. Olyan színe van, mint a tűznek, vagy a nyakában lógó arany
medálról visszatükröződő napsugárnak és az arany gyűrűnek az ujján.
Itt minden káprázatos, ijesztő és elbűvölő. Amott egy kutya, de ilyet
még soha nem láttam, hatalmas, vörös szemű, nyáladzó teremtmény,
szörnyű fogakkal, szörny, mely mintha egyenesen Mictlantecuhtli
birodalmából lépett volna elő, bestia, mint amilyenek az alvilág kapuját
őrzik. Megpróbálom leplezni a félelmemet, pedig látom, hogy a többi lány
sikítozva húzódik félre az útjából. A lángszín hajú istenség rekedten nevet
a félelmükön.
Megremeg a föld a talpam alatt. Megfordulok, és saját szememmel
láthatom a kétfejű szörnyeket, melyektől a harcosaink pánikba estek és
vereséget szenvedtek. Azonnal rájövök, hogy a vadállatnak nincs két feje,
a valóság sokkal meghökkentőbb. Miközben bámulom, az egyik isten
leszáll a házmagasságú, kőlábú teremtményről. Az orrából füst tör elő. Az
istenek lovagló ülésben ülik meg a szörnyeket, akik teljesítik a
parancsaikat. Hogyan lehetséges ez?
Odakünn a folyón ring a hatalmas csónak, melyen Tollaskígyó vörös
keresztes zászlaja lobog. Semmi kétség. Végre eljött a nagy nap.
– Nézd – súgom oda Esővirágnak.
– Látom, nővérkém.
– Megmondtam. Megtörtént.
Még mindig nem látom őt.
Tudom, hogy nem az, amelyiknek búzaszín haja és türkizkék szeme
van, és nem is a lángoló hajú… nincs a többi szakállas, rózsaszín arcú
teremtmények között sem, akik közül soknak olyan ragyás az arca, mint a
lávakő, másoknak meg…
Ő az!
Egy pillanatra még a lélegzetem is eláll. Pont olyan, amilyennek
képzeltem, amilyennek Cholula piramisán ábrázolták, amilyennek
ezerszer is kőbe faragták és templomfalakra vésték. Fekete a szakálla,
fekete haja a vállára hullik, az arcát zöld pávatollal ékesített sisak keretezi.
Szürke szeme a tekintetembe fúródik, mintha ő is felismerne engem.
Közeledik.
 6

A LÁNY TÉRDRE hullt, megérintette az ujjaival a földet, majd az ajkához

emelte a kezét. Cortez egy fejbólintással és alig észrevehető mosollyal
viszonozta a köszöntést.
– Uram, Quetzalcoatl – mondta a lány bennszülött nyelven. Chontal-
maja nyelvjárásban folytatta. – Tollaskígyó.
Cortez Aguilarhoz fordult. – Mit mondott?
Aguilar meredten bámult a lányra. Cortez zavart vélt felfedezni a
viselkedésében. – Csupán a hagyományos köszöntés – állította, de a szemét
még akkor sem vette le a lányról, amikor Cortez tovább ment, hogy a
többieket is köszöntse. Malinali ösztönösen megérezte, hogy ellenségre
akadt.

MALINALI
KÉT PÁLMAFA ÁRNYÉKÁBA hatalmas fakeresztet állítottak, az egyik fába
szöget vertek, és egy csecsemőjét szoptató anya képét akasztották rá.
Világos, miféle szertartásra kell vállalkoznunk. Mindenki tudja, hogy a
kereszt a termékenység szimbóluma, és a fára akasztott kép is
egyértelműen arra utal, amit tőlünk akarnak.
Az istenek párosodni akarnak velünk.
Tudom, hogy félnem kellene. Múlt éjszaka hallottam a többiek
sugdolózását, azt találgatták, milyen sors vár ránk. Esővirág azt állította,
hogy az istenek péniszén hegyes karmok vannak, és olyan szörnyű halált
halunk majd, amelyre még gondolni is borzalom. Egy másik lány szerint
az istenek magjából nem ember, hanem jaguár fejlődik, és amikor eljön a
szülés ideje, a fogával tépi ki magát az anyaméhből.
De ők csak ostoba tabascanok, még Esővirág sem tudja, mit beszél.
Honnan is tudhatná?
Az Aguilar testvérnek nevezett istenség megpróbálta elmagyarázni, mi
történik. Nehéz volt követni a szavait. Szóvirágokban és bonyolult
talányokban beszél.
 Kilépünk a kenukból, a Mennydörgés Urai kivétel nélkül
felsorakoznak a parton, az egyik oldalunkon. Érzem a belőlük áradó hőt.
Szinte felfalnak minket a szemükkel.
A halántékomban dobol a vér az izgalomtól, egészen elkábultam tőle.
Bárcsak itt lenne az apám és láthatná ezt a fennkölt pillanatot!
Olmedo atya és Aguilar testvér a pálmák alatt várakozik a kereszt két
oldalán. Tollaskígyó is a kereszt egyik oldalára áll. Mögötte a meglepően
türkizkék szemű istenség, Puertocarrero, mellette pedig a tűzszín hajú. A
pálmalevelek között susog a szél, és meglobogtatta a zászlók
háromszögét. A szél kelet felől fúj, nem is kérdés, hogy ő hozta magával.
A Mennydörgés Urai közül sokan viselik a fegyvereiket. A napfény
megcsillan az acélon, a fény sérti a szememet.
Amikor a kereszthez érek, Aguilar rám parancsol, hogy térdeljek a
homokba. Olmedo atya fölém áll, a kezében vízzel telt tömjéntartó.
Számomra érthetetlen nyelven mond valamit. Ránézek, zavarba ejt az
idegen nyelv különös zenéje.
– Mondja, hogy igen – mondja Aguilar chontal-maja nyelven.
A kérése szerint cselekszem.
Olmedo atya újra különös hangokat hallat, és ismét Aguilar testvér
mondja meg, mit kell válaszolnom. Ezután Olmedo atya felé bólint, aki
vizet hint a hajamra, és a különös idegen nyelven hadar valamit. Aguilar a
vállamra teszi a kezét. – Istennek hála, megmentettük a lelked. Az új neved
Doña Marina. Menj békével!

HÚSZ NŐ. Ha magát is beleszámítja, nem jut minden tisztnek. A lányok

türelmesen várakoztak a ceiba fa alatt, míg Olmedo atya és Aguilar testvér
megkeresztelte őket. Aguilar egyenként a kereszt elé térdepeltette őket,
Olmedo atya pedig feltette a kérdést. – Ellenállsz a Sátánnak és valamennyi
mesterkedésének?
Aguilar motyogott valamit ördögi nyelvén, aztán Olmedo felé
bólintott.
 – Elfogadod Jézust, mint Megváltót és az ő Atyját, az Urat, a mi
Istenünket az egyetlen igaz Istennek?
Aguilar ismét suttogott feléjük valamit és beleegyezését adta a
szerzetesnek.
Amikor befejeződött a keresztelés, a férfiak elszántan Cortezre néztek,
és várták, mi következik. Bebizonyította, hogy a harcban jó parancsnok,
most megmutathatja, vajon a zsákmány szétosztásában is megbízható-e.
Egymás után megfogta az asszonyok kezét, és mindegyiket odavezette
egy tiszthez. A jutalomosztásnál az olyan bajkeverőket sem hagyta ki, mint
Ordaz vagy León, és nem feledkezett meg csapata olyan rendíthetetlen
oszlopairól, mint Jaramillo és Sandoval. Moría, Lugo és de Grado, a
kevésbé fontos tisztek a bandzsa nőket kapták. Jó mulatság volt. Jaramillo
azt javasolta, húzzanak cukros zsákot a lányok fejére, mielőtt meghágják
őket.
A felharsanó röhögés sértette Cortezt, de nem szólt.
Következőként Benítezhez sétált, a jó lovashoz, aki Ceutlában a
leghősiesebbnek bizonyult. Pedig Kubában bajkeverő hírében állt. Ha
megfelelően kezelik, használható, máskülönben zavaró körülmény.
Három lány maradt, a három legszebb. Cortez egy apró, kávébarna
lányt választott Beníteznek, akinek horgas orra és fénylő barna cicaszeme
volt. Csinos volt, de a fejét szemtelenül félrebillentette, és ez indulatos
természetre vallott. Eltereli majd a gondolatait.
Már csak ketten maradtak, Malinali és egy fiatal, nagymellű lány.
Alvarado és Puertocarrero Cortezt figyelte, és felkészültek rá, hogy a
döntésétől függően hálásak vagy sértettek legyenek. Magára haragítsa
valamelyiket a saját kedvtelése miatt?
Mérlegelt. Alvarado vakmerő és hűséges, ráadásul remek harcos.
Puertocarrero is hűséges, de Ceutlánál és a folyóban bebizonyította, hogy
nem kedveli a harcot. Sokat nyomott viszont a latban, hogy kiváló modora
van és befolyásos barátai az udvarban.
Végül Alvaradonak adta a nagymellű lányt, majd Malinali felé fordult
a figyelme. A csillogó fekete szemek ránéztek. Csakhogy Cortez
becsvágya erősebbnek bizonyult a vágynál. Feltámadt benne a düh a
kellemetlen helyzet miatt, de ígéretet tett magának, hogy nem
veszteségként, csak haladékként fogja fel a döntést.
Megfogta a lány kezét és a homokon keresztül Puertocarrerohoz
vezette.
 Malinali meghökkent.
Eldöntetett. A helyeslés moraja zúgott fel a férfiak között. Cortez
tökéletes diplomatának bizonyult.
Ennek így kellett lennie, győzködte magát, és gyorsan elfordult, hogy
a többiek ne vegyék észre kelletlenségét. Nem tehettem mást. Végül úgyis
az enyém lesz; van benne valami, ami miatt muszáj megszereznem.

MALINALI
AZT MONDJA, GYENGÉD lesz hozzád – dörmögi Aguilar. Mintha zavarban
lenne. Eltűnődöm, vajon egész éjjel velünk akar-e maradni, hogy
közvetítse az új férjem gyengédségét, amikor belém hatol.
– Mondd meg neki, hogy szűz vagyok – fordulok Aguilarhoz. Aguilar
meglepődik, de kedvére van a hír. – Ez igaz? Megőrizted az erényedet?
– Nem, de azért csak mondd meg neki. Biztosan értékelni fogja. A
gyertya csöpögve ég az esti szellőben. A gyertya manapság a legnagyobb
újdonság. A forró lé tócsába gyűlik az asztalon, a falon árnyékok
táncolnak.
Aguilar a mellkasához szorítja a breviáriumot. – Tudni szeretné,
akarsz-e kérdezni tőle valamit.
– Szeretném megtudni a nevét.
– Alonsonak hívják. Alonso Puertocarrero – válaszol Aguilar. –
Spanyol keresztény úriember, nagyon jó családból való.
Megpróbálom kimondani a nevét: Alonso. Ismételgetem. Aguilar
további karattyolása, melyben keverednek az idegen és maja kifejezések,
már nem érdekel.
– Van még valami, amit tudni szeretnél? – ismétli el Aguilar többször
is a kérdést.
– Megkérdeznéd tőle, vajon istenség-e?
Aguilar arca sötétvörösre gyúl. – Csak egy Isten van – sziszegi. – Mi
halandók, valamennyien bűnben foganunk. Alonso ugyanolyan szegény
bűnös, mint mi mindannyian.
Csak egy isten. Micsoda ostobaság. Nyilván úgy értette, hogy azok
között, akik ma jelen vannak, csak egy isten van, és az csakis Cortez lehet.
Aguilar távozni készül. Különös fickó, sápadt és csípős izzadságszagot
áraszt. – Ha valami természetelleneset kér tőled, nem kell megtenned.
 Elképesztenek a szavai. Ez a különös pap elgyengül mindentől, ami a
gyönyör barlangjával kapcsolatos. – Bármit kérhet tőlem, én boldogan
megteszem.
Aguilar kiviharzik a kunyhóból.

AGUILART ELNYELTE a sötétség. Ezek a férfiak – persze általában a legtöbb

férfi – olyanok, akár a vadállatok. Mégis szüksége volt rájuk, hogy
elvégezhesse Isten által rárótt feladatát ebben a sötét, kegyetlen országban.
Nem bízott Malinaliban. Némelyik indián asszonyról – a kövérekről, a
barátságosan kerek arcúakról, a természetellenesen bandzsákról – nagy
nehezen el tudta képzelni, hogy a lelkük megváltásra vár. De emennek a
fekete, kifürkészhetetlen szeme mögött maga az ördög lakozott.
Semmi jó nem fog kisülni ebből. Teljes bizonyossággal tudta.

MALINALI
ÚJ, IBOLYAKÉK SZEMŰ uram mellém ül a fonott gyékényre. A gyertya
fényénél közelebbről is szemügyre veszem. Kinyújtom a kezem, és
megérintem különös, gabona sárga haját. A szakálla sprőd, de a haja
meglepően puha érintésű.
– Cara – suttogja. Eltűnődöm, vajon Tollaskígyó miért nem vett
magához. Lehet, hogy Esővirágnak igaza van, és halandó asszony nem
maradhat életben, ha istenekkel egyesül. Még mindig egy kicsit rémült
vagyok, pedig tudom, amit tudok.
Lehet, hogy érzi a félelmemet. Gyengéden a hátamra fektet, a hajamat
simogatja, a saját nyelvén szavakat suttog a fülembe. Nem értem, de a
lágyan duruzsoló hangja megnyugtató.
A teste egyszerre ijesztő és elbűvölő. Öltözékének szokatlan
rögzítéseivel babrál. A törzse nem sima, a mellkasát, hasát és ágyékát
göndör, aranyszínű, a szakállánál finomabb szőr borítja.
Megkönnyebbülten tapasztalom, hogy Esővirág leghátborzongatóbb
jóslata tévesnek bizonyult, a maquahuitljén nincsenek karmok. Viszont,
amikor megduzzad, hatalmas nagy, talán mert a spanyolok maguk is olyan
nagyok…
Nem szeretem a szagát, de hát az istenek és a bajtársaik nem a finom
illatukról híresek. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, mint ahogy a
templomban szoktam.
Az én ibolyakék szemű uram ezúttal olyasmivel lep meg, amit
Tigrisölő soha nem csinált. Szemtől szembe párosodik, és nem a
szokásos, hátulról közelítő pozitúrában. Az első, feszítő érzés után nem
érzek semmit. Túl rémült és megsemmisült vagyok a jelenlététől.
Hamarosan érzem, hogy megremeg, és belém lövelli a magját.
Tisztában vagyok vele, hogy ettől a pillanattól fogva földi létem
visszavonhatatlanul megváltozott. Az életem nem békésen kanyargó folyó
többé, ezentúl sebesen, sziklák között rohan az óceán felé, a felé az óceán
felé, amely elhozta Tollaskígyót.

Tenochtitlán
A HÁROM FÉRFI négykézláb mászott a teremben. Mezítláb voltak, egyszerű
fehér ágyékkötőt viseltek.
– Istenem, én Istenem, nagy Isten – motyogta az egyik megtört, sipító
hangon.
Montezuma teljes pompában fogadta őket. Karmazsinvörös palástja
prérifarkasprémből és pávatollakból készült, szegélyére geometrikus
szemeket hímeztek. Alsó ajkában sas madarat formázó arany ékszer
csillogott, füleiben türkiz fülbevalók díszlettek.
Undorodó arckifejezéssel tekintett a három férfira. Megfordult és
súgott valamit a fővezérének. Kígyóasszonynak.
– A Nagybecsű Szószóló tudni szeretné, miért jöttetek a palotájába. A
három halász hallgatott egy darabig, mindegyik arra várt, hogy a másik
szólaljon meg először. Végül a legidősebb kezdett beszélni; – A
tehuantepeci Coatzacoalcos falujából jöttünk. Négy nappal ezelőtt
hatalmas, evező nélküli kenuk tűntek fel a partjainkon. Magukkal hozták a
szelet, melyet vászonbatyuba csomagoltak, és amelyet vörös keresztekkel
ékesített hatalmas gerendák tartottak. Másnap különös teremtményeket
láttunk, sűrű szakálluk és arany sisakjuk csillogott a napfényben. Partra
szálltak, vizet és élelmet kértek. Mindenünket odaadtuk, amink volt, néhány
pulykát és némi kukoricát. Két napnyugtát maradtak, aztán kelet felé
hajóztak tovább.
Montezuma arckifejezése minden bizonnyal megrémítette volna a
három halászt, ha fel mertek volna nézni, de az halálbüntetés terhe mellett
tilos volt. Tehát négykézláb várakoztak, és fogalmuk sem volt róla,
szavaik mekkora hatást tettek az uralkodóra.
Montezuma összeszedte magát és újra súgott valamit
Kígyóasszonynak.
– Adtak valamit cserébe? – kérdezte a Kígyóasszony a halászoktól.
Az egyik halász egy darab kétszersültet szorongatva előbbre kúszott.
Montezuma trónjának lábához tette, a márványra. – Azt mondták, ez az
élelmük – közölte.
Montezuma biccentett. Kígyóasszony felvette a kenyérdarabot és átadta
neki. Montezuma a kezében méregette. Súlyát és állagát tekintve az istenek
eledele olyan volt, mint egy darab vulkáni kőzet. Próbaképpen a fogához
ütögette a sarkát, de nem tört el.
Megfordult és újabb kérdést intézett a fővezérhez.
– A Nagybecsű Szószóló tudni szeretné, valami mást is mondtak-e a
teremtmények.
– Azt mondták, nem szabad többé embereket áldoznunk az isteneknek –
motyogta a férfi –, különben visszajönnek és megbüntetnek minket.
Montezuma zihálni kezdett. A terem boltozata úgy verte vissza a
hangot, mintha kígyó sziszegett volna. Nem lehet tévedés. Tollaskígyó a
jóslatnak megfelelően visszatért. Megmarkolta a darabka kétszersültet.
Utasításokat mormogott Kígyóasszony fülébe.
– Az udvaron várjatok a Nagybecsű Szószóló hálájára. Senkinek sem
szólhattok erről egy szót sem, különben halál fiai vagytok!
A halászok megkönnyebbültek, hogy a meghallgatás véget ért és az
ajtó felé hátráltak, közben ügyeltek, nehogy egy pillanatra is a hátukat
mutassák a trón felé.
 Miután elmentek, Montezuma ismét Kígyóasszonyhoz fordult: – Add át
őket a papoknak emberáldozat gyanánt. Egyetlen szó sem szivároghat ki.
– Meglesz – szólt Kígyóasszony.
Montezuma ismét a tenyerében szorongatott isteni táplálékra fordította
a figyelmét. – Mit gondolsz az elhangzottakról?
– Csupán egyszerű halászok. Hogyan adhatnánk hitelt a meséjüknek?
Lehet, hogy az idegenek nem is istenek. Talán egy távoli ország követei.
– Hogy lehetnének? Tenochtitlán az egész világ központja. A tengeren
túl nincs más, csak a mennyország. – Montezuma megrázta a fejét. –
Quetzalcoatl lesz az. Tollaskígyó. Ezek az emberek vörösre festett
keresztről meséltek a zászlaján. Keletről jött, amerre legutóbb eltűnt az
alkonyatban, a kenujához kötözve magával hozta a szelet, az ő szelét.
Ráadásul az emberáldozatokról beszélt! Nem lehet más, csak ő!
Kígyóasszony hallgatott.
– Kudarcra ítéltettem, amióta csak elfoglaltam a trónt – gondolta
Montezuma. Bármilyen különös, most, hogy eljött az idő,
megkönnyebbült. Nem kell többé a jövőtől rettegnie. A jövő megérkezett.
A kezében szorongatott kétszersült darabra meredt, majd odaadta a
fővezérnek. – Ezt helyezd arany tartóba. Elvisszük Tollánba, Tollaskígyó
templomába. Ha visszajön érte, láthatja, hogy kellő tisztelettel kezeljük a
javait.
– Igenis, nagyuram.
Kígyóasszony távozása után Montezuma egyedül ücsörgött a hatalmas
teremben. A félelemtől úgy érezte, mintha kést forgattak volna a szívében,
hátravette a fejét, és nyüszített, mint a megsebzett, foglyul ejtett vadállat.

Potonchán
A lány hátravetette a fejét, és nyüszített, mint a megsebzett állat.
– A sátán szőrös seggére! – gondolta Benítez. – Ez még szűz.
A közösülés aktusa egy barbárral részben megrémítette, részben
felizgatta. Nemegyszer hallotta már a tengerészek elbeszéléseit, akik
hosszú hónapok hajóútja után állatokkal közösültek, és ez most pont olyan
félelmetesnek tűnt. Azt viszont el kellett ismernie, hogy a lány tiszta, és
furcsa ugyan a szaga, de nem kellemetlen. Fiatal volt – úgy gondolta nem
több tizenhat évesnél és rég elmúlt már az idő, amikor tizenhat éves
szüzekkel múlatta az időt. Úgy tűnt neki, hogy sokan igazán szerencsésnek
tartják. Ugyanakkor nem hagyta nyugodni abban a rettenetes szentélyben
látottak emléke.
Odakint az üvöltöző majmok pokoli sikolyai mintha alvilági kórust
alkottak volna.
Kétségei ellenére gyengéden viselkedett a lánnyal, megpróbált minél
kevesebb fájdalmat okozni neki. A gyertya táncoló fényében látta, milyen
gyönyörű teste van. Először meghökkentette, hogy nem szőrös a lába
köze, de még ez sem vette el a kedvét.
Gyorsan eljött a pillanat, Benítez hangosan zihált a gyönyörtől.
Amikor lenézett, észrevette, hogy a lány arca nedves a könnyektől. Mivel
nem értette a nyelvét, nem tudta megkérdezni, vajon a fájdalom, vagy
valamilyen más ok miatt sírt. Talán az anyját, a nővérét vagy elhagyott
szerelmét siratta, aki örökre Tabascoban maradt, és Benítez némi
meglepetéssel ismerte be, hogy a karjai közt fekvő teremtés nem is olyan
vad és barbár, mint gondolta. Megsimogatta a haját, vigasztaló szavakat
mormolt, melyeket természetesen a lány nem értett, és hirtelen
otrombának érezte magát erőszakos tette miatt, a lelke mélyén lakó
kegyetlen vadállat miatt.

Tollán
Nem sokkal azután, hogy Montezuma trónra lépett, feltünedeztek a baljós
előjelek. Most már nem lehetett a jeleket figyelmen kívül hagyni. Először
az év minden napján véres kő tűnt fel az éjszakai égen, mely égő
fahasábhoz hasonló szikrákat szórva tűnt el nyugat felé, s hosszú, tüzes
uszálya kelet felé mutatott; villám csapott a Kolibri Templomába és tűzbe
borította; éjszakánként egy asszony szelleme siránkozott az utcákon, és
pár nappal ezelőtt kétfejű csecsemő született.
Aztán kitört Füstölgő Férfi, füstöt okádott az ég felé, éjszaka pedig
keleten izzottak a hegyek, akár egy újabb nap.
Eljött az idő, itt az idő.
– Miért éppen nekem kell elszenvednem ezt a terhet? – kérdezte saját
magától a gyötrődő Montezuma. Mexica valamennyi Nagybecsű
Uralkodója közül miért épp nekem kell szembesülnöm ezekkel a
pillanatokkal?
A papok Tollán felé egész úton a vállukon vitték a hordszékét. Az ősi
város Tollaskígyó fővárosa volt, amikor sok-sok évvel ezelőtt elhagyta a
földet, most azonban kihalt, elhagyatott, napsütötte, hideg széljárta síkság.
A házak réges-rég leomlottak és elmállottak, csak a templomok lapos
tetejű piramisai maradtak meg, és a palota csonka oszlopai, melyek egy
rég halott óriás kifehéredett bordacsontjaira emlékeztettek. Az utcákon
ördögszekerek görögtek és csörgőkígyók tekeregtek, s némán
tanúsították, hogy egyszer a legnagyobb civilizációk is összeomlanak.
Montezuma lelépett a hordszékről, s a papok felvitték a piramis
lépcsőin. Késő délutánra járt az idő, a sivatagi szél por- és homokfelhőket
keltve süvítet a kövek között. Tollaskígyó, a Szelek Ura itt volt és figyelt.
Tizenöt láb magas toltec kőharcosok fala őrizte a templom tetejét.
Sivatagi széltől didergő varjú telepedett az egyik düledező chacmool-ra.
Szárnyra kapott és károgott, akár a démonok.
Újabb homokförgeteg szurkálta az arcát. Kelet felé, a hegyek mögött
az ólomszürke felhőkből villám tört elő és mennydörgés csattant.
A szentély istenének és ősellenségének oltára a piramis szívében
helyezkedett el, a csúcs alatti teremben. Montezuma egyedül ment le a
lépcsőn, gazdagon díszített szövettel letakart arany edényben vitte a
kétszersültet.
A szél feljajdult.
A lépcsősor lábánál feküdt a Napkő, egy bonyolult faragványokkal
ellátott kerek, sötétszürke bazaltdarab, amely a derekáig ért, és a tetején
akár két ember is kinyújtózhatott volna. Kereke az emberiség történetének
és jövőjének a térképét ábrázolta. Négyszögletes mezők ábrázolták az
előző korok pusztulását. A jelenlegi előtt négy másik nap létezett, az elsőt
tigrisek, a másodikat viharok, a harmadikat tűz, a negyediket áradás
pusztította el. Most pedig, mint minden mexica tudta, az ötödik, és egyben
utolsó nap vége felé járnak, a világ utolsókat vonaglik, mielőtt minden
véget ér.
A kő közepén a Napisten, Tonatiuh a szájából kiálló késpengével
jelezte, hogy az utolsó világ végét kések okozzák.
Tollaskígyó az oltár mögötti sötétségből figyelte Montezumát, egy
szakállas kígyó emberi csontvázakat, a mexicák élő testét nyelte el.
Montezuma érezte, hogy felgyorsul a lélegzete.
Az oltárról bagoly pislogott felé, majd vakon röpködött, nekiütődött a
falaknak, végül a bejáraton át kirepült és a viharos ég felé szállt.
 Újabb előjel.
Montezuma áhítatosan az oltárra helyezte a tárolót, levette a palástját,
az ágyékkötőjét, meztelenül térdre borult Tollaskígyó képe előtt. Felemelt
egy tekergő kígyó formájára faragott apró kőedényt, és a mellette fekvő
szúrótüskét. Péniszét a bal kezében tartva óvatosan megsértette a
szúrótüskével, és az edénybe gyűjtötte a vért. Megismételte a műveletet,
ezúttal a fülcimpáját, a combját, a nyelvét döfte át, és annyi vért gyűjtött
össze, amennyit csak tudott.
Mire befejezte, verítékben fürdött a teste és vonaglott fájdalmában.
Nagyon lassan felállt és az edény tartalmát Tollaskígyó arcára öntötte.

Amikor Montezuma elhagyta a templomot, arany köntösét vérfoltok

borították. Megparancsolta Kígyóasszonynak, hogy pecsételje le a
szentélyt, hogy soha ne találják meg, aztán hagyta, hogy a papok levigyék
a lépcsőn és visszategyék a hordszékre. A Tenochtitlánba tartó visszaúton
egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, mogorván meredt maga elé, tekintete
a jövőbeli katasztrófa látomásába révedt. Ő a maga részéről mindent
megtett, hogy kiengesztelje az isteneket. Ha Tollaskígyónak vissza kell
térnie, ő nem akadályozhatja meg az elkerülhetetlent. Ő megtette, amit
meg kellett tennie.

10

San Juan de Ulúa

HÚSVÉT VASÁRNAP a kígyóbőr dobok dörgése, a kagylókürtök tülkölése
jelezte az érkezésüket.
Ötvenkét tisztviselő jelképezte az évek múlását. A napfény megcsillant
az arany mell- és ajakdíszeken, zöld pávatollakat lengetett a reggeli szellő.
Alacsonyabbak voltak, mint a spanyolok, de izmosak. Széles, szögletes
arcuk és horgas orruk volt, a hajuk a vállukra és a szemükbe lógott. A
tisztviselők a fejük tetején csomóba fogták, és vászon szalaggal tartották
kordában a hajukat. Fegyvertelenül jöttek.
 Cortez a tábortól nem messze, a pálmafák alatt találkozott velük. A
küldöttség vezetője előre lépett. Kilyukasztott orrcimpájában feltűnő
faragott nefrit ékességet hordott. Cortez nehezen tudta leplezni undorát.
A férfi az ujjaival megérintette a földet, majd az ajkát. Cortez
biccentett, majd megkérte Aguilart, hogy menjen oda, és fordítson.
A bennszülöttek befejezték az üdvözlést, Cortez pedig a fordításra várt.
Aguilar zavartnak tűnt. Chontal-maja nyelven mondott valamit a
látogatóknak. Az indiánok zavartan ráncolták a szemöldöküket.
– Mi folyik itt? Érdeklődött Cortez.
– Nem értem a nyelvüket – válaszolt Aguilar. – Még soha nem
hallottam ilyet.
– Mi haszna, ha nem képes a nevemben beszélni?
– Nyolc évet töltöttem a maják között – tiltakozott Aguilar. – De ez az
ember nem dialektust beszél. Ez egy teljesen más nyelv.
Cortez mögött megszólalt egy női hang. Megfordult, és a felelte neki,
hogy Cortez urunk a nagy király alattvalója, aki a tengeren túl lakik,
amerre feljön a nap. Cortez urunk tudni szeretné, mikor és hol találkozhat
személyesen Montezumával, hogy átadja neki az egyetlen igaz vallás hírét.
Mi ez az ostobaság? Aguilar túl gyorsan beszél, így nem értem meg
minden szavát, ráadásul a nyelvtudása is hagy maga után némi
kívánnivalót. Tollaskígyó jobban tenné, ha óvakodna az ilyen őrültektől.
Újra Tendiléhez fordulok. – Tollaskígyó azonnal szeretne Montezumával
találkozni. Gondolhatod uram, mennyi megbeszélnivalójuk van.
Természetesen elsősorban isteni ügyekről.
Tendile hunyorog, megpróbálja megőrizni a nagykövet acélos
nyugalmát. – Hogy kérhet ilyesmit, hogy a Nagybecsű Szószólóval
találkozzék? – kérdezi. – Hisz még csak most érkezett a földünkre.
– Csakhogy ők vannak Tollaskígyó földjén, tehát a kívánsága szerint
cselekedhet.
Aguilar megint közbevág. – Cortez úr tudni szeretné, mi történik.
Vajon hogyan válaszoljak anélkül, hogy megsérteném Tollaskígyót?
Ezek a mexicák olyan önfejűek. – Azt mondja, átadja urunk kérését
Montezumának, de nem tudja, azonnal fogadja-e. Azt mondja, urunk csak
most érkezett ezekre a partokra, és pihennie kellene a hosszú utazás után.
Újabb rövid megbeszélés.
– Cortez urunk azt mondja, nem fárad el egykönnyen, és királyi
küldetése nem tűr halasztást.
 Megkérem Aguilart, hogy ismételje el, de még így sem találom
értelmét. Szeretném tudni, ki lehet az a nagy isten, akit Tollaskígyó így
szolgál. Bizonyára Olintecle, Minden Istenek Atyja.
Újra Tendiléhez fordulok. – Most aztán megharagítottad – mondom, és
örömmel látom, hogyan fehéredik el. – Azt mondja, muszáj azonnal,
haladéktalanul találkoznia és beszélnie Montezumával. Maga Olintecle
utasította erre.
Alvarado előhozza az ajándékok gyűjteményét, melyet félénk,
obszidián-fekete vakond szolgák szállítanak: egy kosár kék
üveggyöngyöt, és egy időmarta trónszéket.
Aguilar most hozzám beszél. – Mondd meg ennek a Tendilének, hogy
az uram, Cortez reméli, Montezuma örömét leli az ajándékaiban. Talán
ezen a trónon ül majd, amikor találkoznak.
Tolmácsolom a szavait, aztán Tendilével együtt a szúette székre és a
gyöngyökre meredünk, és azt hiszem, ugyanarra gondolunk. Valakit itt
most szándékosan megsértettek.
Arra kérnek, tájékoztassam Tendile nagyurat, hogy a mai fontos
ünnepnap a Mennydörgés Urainak, és hogy meghívják őt és kíséretét a
szertartás megtekintésére. A pálmafák árnyékában ülnek, miközben
Olmedo barát és Aguilar testvér hatalmas fakeresztet állít a homokba. A
szerzetes ezután felolvas a könyvéből, Aguilar pedig egy apró
ezüstcsengettyűt rázogat, amit a hajóról hozott.
– Mit csinálnak? – érdeklődik Tendile, miközben Aguilar és a
szerzetes ezüst serleget emel az ajkához. – Mit isznak? Vért?
Nem tudom, mit válaszoljak. Csupán annyit tudok a szokásaikról, amit
Aguilar összehablatyolt. – Vér, de nem emberi vér. Az istenük vére.
Tendile döbbenten néz.
– A mi isteneink a mi vérünket követelik – folytatom most már sokkal
magabiztosabban. – Tollaskígyó és követői ehelyett az isteneik vérét
kívánják. Az istenek saját magukat áldozzák fel.
Tendile hallgat. Nyilván tudni szeretné, mit szól majd ehhez a
Nagybecsű Szószóló.

11
CORTEZ A MEXICÁKAT méregette. Amióta csak Tendile a táborba érkezett,
két kísérő serényen dolgozott a földre helyezett gyékényszőnyegen ülve,
mindent lerajzoltak, amit láttak. Ezek szerint a küldöttség feladata nemcsak
az üdvözlés, hanem egyúttal a kémkedés is, gondolta. Talán a javamra
fordíthatnám a helyzetet.
A húsvéti ünnepi mise befejeztével ismét Alvaradóhoz fordult. –
Szóljon Beníteznek és a többieknek, hogy nyergeljék fel a lovakat. Mesa
pedig készüljön fel a tüzérség támadására. Mutassunk valamit ennek a
nagyképű vadembernek, amit elmesélhet Montezumának, ha hazamegy.
Alvarado elvigyorodott és sietve távozott.
Cortez a partra vezette Tendilét és kíséretét. – Mondja meg
Malinalinak, hogy mutatni szeretnék valamit a vendégeknek – fordult
Aguilarhoz.
Tendile követte Cortezt, az arca ismét ugyanolyan nyugodt volt, mint
amikor a táborba érkezett. A többi mexikói főúr felemelt fejjel utánuk
ment.
– A pokolba a fennhéjázásotokkal – gondolta Cortez.
A tiszta kék égből váratlanul mennykőcsapás rázta meg a talajt a lábuk
alatt. Valamennyi mexikói térdre borult, még Tendile is. Újabb és újabb
mennydörgés következett.
Cortez elfojtott egy mosolyt. A színjáték pontosan a kívánt hatást érte
el. Tendile és kísérete a földre borult, szemtelenségük romokban hevert.
Mesa újabb sortüzet adott le az ágyúkból. A part túloldalán
kókuszpálma levelek hulltak a homokba, és a pálmafák úgy törtek ketté,
akár a gallyak.
A fegyverek elnémultak. Tendile és kísérete lassan feltápászkodott.
Cortez örömmel látta, hogy reszketnek, mint a nyárfalevél. Alvarado felé
biccentett, aki erre előhúzta a kardját, és az előre megbeszélt jel szerint a
levegőbe emelte. A part túloldaláról megindultak a jineták, nyomukban a
harci kutyák, csatasorba fejlődve vágtattak feléjük, a lovak patái
dübörögtek a kemény, nedves homokban.
A mexicák rémülten levegő után kapkodtak. Tendile hátrált egy lépést,
az arca betegesen elszürkült. A többiek köré csoportosultak. Az indiánok
azt hitték, a földre döntik őket, ezért ismét kiáltozva a földre vetették
magukat. Benítez és lovassága addig sarkantyúzta a lovakat, míg az
indiánok közvetlen közelébe értek, és a paták a fejüktől néhány centire
spriccelték fel a homokot.
 Cortez visszanézett a partra, ahol Montezuma írnokai eszeveszetten
jegyzetelték a látottakat. Ez bizonyára remek benyomást kelt majd.

MALINALI
KÉPTELEN VAGYOK LEVENNI róla a szemem. Ő az, akire vártam. Semmitől
sem fél. Még a mexicák is remegnek előtte.
Tollaskígyó röviden tanácskozik Aguilarral, aki hozzám fordul. –
Cortez urunk azt kívánja, mondd meg Tendilének, reméli, hamarosan
abban a nagy élvezetben lehet része, hogy személyesen találkozhat
Montezumával.
Továbbítom a kérést Tendile nagyúrhoz. Lám csak, hogy reszket a
gőgös mexica úr, akár egy kislány! Végre nem vagyok többé a gyötrődő,
kötelekkel megkötözött gyerek egy élelmiszer raktárban, nem vagyok
gyámoltalan kis hercegnő, aki végignézte, hogyan rúgkapál és reszket az
apja, miközben Montezuma katonái megfojtották. Nem vagyok többé
mocsok a földön. Én vagyok az obszidián szél, az istenek lehelete.
Biztonságban vagyok Tollaskígyó mellett, és együtt zúzzuk szét ezeket a
betolakodókat és a barbárjaikat, ezeket az idegen isteneket, ezeket a
bitorlókat, ezeket a mexicákat.

12

T ENDILE NAGYÚRNAK IDŐRE van szüksége, míg visszanyeri a

lélekjelenlétét, és összeszedi a méltóságát. Alvaradóra mutat.
– Megkérdi Tonatiuht, odaadja-e ajándékba a sisakját Montezuma
nagyúrnak – fordította Aguilar Corteznek.
Alvarado felnevetett, amikor meghallotta a kérést. Levette és Malinak
elé nyújtotta. – Egy darabig nála lehet, ha utána arannyal megrakva adja
vissza!
Cortez meg akarta fékezni, de Malinali már lefordította a szavait. Néha
legszívesebben lakatott tett volna Alvarado nyelvére. Egy ilyen kérés
nyíltan leleplezte a szándékaikat.
 Tendile összevonta a szemöldökét, és gyorsan értekezett valamit
Malinalival.
– Mit mond? – érdeklődött Cortez.
– Azt kérdezi – informálta Aguilar a Malinalival való beszélgetés után,
hogy miért tartják olyan értékesnek az aranyat?
Kínos csend támadt. A spanyolok összenéztek.
Cortez fontolóra vette a választ. – Mondja meg neki – kezdte – hogy
mi, spanyolok szörnyű szívbetegségben szenvedünk. Az arany az egyetlen
gyógyszer. Ezért olyan értékes a számunkra, és ezért van rá annyira
szükségünk.
– Ámen – vigyorgott Jaramillo.

Tendile azzal az ígérettel ment el, hogy hamarosan Montezuma válaszával

tér vissza. Cortez megpróbálta elrejteni az izgatottságát. Arra gondolt,
hogy az aranyról folytatott beszélgetés bizonyította, milyen közel járnak a
megoldáshoz.
Az indián lányra, Malinalira nézett. – Köszönje meg neki a nevemben –
kérte Aguilart. – A jövőben mellettem a helye, hogy segítsen, ha a
mexicákkal beszélek.
Aguilar tiltakozni akart. – De uram…
– Csak tegye, amit mondtam, Aguilar – parancsolt rá Cortez és
továbbállt. Sokkal több egy csinos arcocskánál, gondolta. Eltűnődött,
vajon milyen titkokat rejthetnek még a fekete szemek.

MALINALI
T OLLASKÍGYÓ SÁTRÁT A dűnék mögött, a pálmafák árnyékában állították fel.
A tengeri szél, a szél, melynek egyedül ő parancsolt, lobogtatja a
királykék selymet. Faasztal mögött ül, a komornyik és az udvarmester a
két vállánál áll.
Elragadtatva nézem. Varázsereje van, a szeme olyan, mint a
bagolyembereké, ha a szemembe néz, nem tudom elvonni a pillantásomat.
Most veszem észre az apró forradást az állán és az alsó ajkán, melyet
részben elrejt a szakálla. Lehet, hogy őt is valaha megtámadta a
Földszörny, mint a másik istent, Tezcatlipocát.
 Mond valamit Aguilarnak, aki ezután felém fordul. – Tudni akarja, hol
tanultad meg a mexicák nyelvét.
– Nem vagyok születetett tabascan – válaszoltam. Vajon mennyit
mondhatok el neki? Ahhoz túlságosan szégyellem magam, hogy az
egészet elmondjam. – A Painali nevű helyről származom. Ott az úri
náhuatl nyelvet beszélték. Gyerek voltam, amikor… elfogtak… és
szolgának adtak.
Tollaskígyó az asztalra könyökölve előre hajlik.
– Azt kérdi, ismered-e Montezumát – mondja Aguilar.
– Csak egyszer jártam Tenochtitlánban, de akkor még kislány voltam.
Fedett gyaloghintóban vitték végig az utcán. Csak annyit tudok róla, hogy
ő a leggazdagabb uralkodó az egész világon. De nagyon gonosz.
– Milyen város ez a Tenochtitlán?
Egyenesen Tollaskígyóhoz intézem a szavaimat, bár Aguilar beszél
hozzám. Azt akarom, hogy Tollaskígyó lássa, vagyok valaki, és nem félek.
– Tenochtidán egy tóra épült, a hegyekkel övezett völgy közepén. A világ
legszebb városa. Körülbelül százezer ember lakja.
Aguilar ennek hallatán elmosolyodik. Üres hencegésnek véli a
szavaimat, azt hiszi, a parasztok szemével látom a dolgokat. Utálom az
önelégült vigyorát és a gonosz szemét.
– Gazdag emberek lakják?
Most én mosolygok. – A mexicáké a fél világ és a fél világ minden
évben adót fizet nekik.
Tollaskígyó elégedetten bólint. Ő isten, tehát tudja a válaszokat, csak
próbára tesz.
– Azt mondja, gazdagon megjutalmaz a szolgálataidért – mondja
Aguilar. Hirtelen, szemmel láthatólag a saját akaratából nekem szegezi a
kérdést: – Amikor a mexicával, Tendile-lel beszéltünk… mindent pontosan
fordítottál?
A földre szegeztem a pillantásomat, hogy ne áruljam el magam. Vajon
gyanakszik? Természetesen az igazat mondtam Tendile nagyúrnak, még
ha nem is pontosan azt, amit ez a bolond kért tőlem.
– Igen, uram.
– Biztos?
Magamon érzem Tollaskígyó pillantását. Hiába nyugtatom magam,
hogy nem érti, mit beszélünk, mégis belém hasít a félelem. – Mindent úgy
ismételtem el, ahogy mondta.
 – És megértették?
– Megértették.
Mit tehet? Aguilar vagy bolond, vagy sarlatán, és valamilyen okból
kiforgatja Tollaskígyó szavait. Bárcsak egyenesen vele beszélhetnék!
– Köszönöm, Doña Marina – motyogja Aguilar, bár szemmel
láthatólag egyáltalán nincs velem megelégedve. Az egyik spanyol őr
kikísér a sátorból, de mielőtt kilépek, megfordulok, hogy egy utolsó
pillantást vessek Tollaskígyóra, és ő rám mosolyog.
Megfogadom magamnak, hogy én leszek a jobb keze, Aguilar testvér,
és nem te!

Painali, 1507.
Hétéves vagyok, és az apám megpróbálja elmagyarázni, miért nem teszi a
névadómat kedvezőbb napra.
– Ce Malinalinak, a Bűnbánat Fűszálának nevezlek el – suttogja – mert
az a sorsod, hogy a zűrzavar és a rombolás legyen a végzeted. El kell
pusztítanunk a mexicákat, hogy új nemzetet teremthessünk.
Akkoriban lenyűgözött, hogy szerinte elég fontos vagyok, és komolyan
beszélt velem a számomra érthetetlen világról. Csak később, amikor már
idősebb voltam, csak akkor jöttem rá, hogy az anyám talán ezért örült,
amikor megszabadulhatott tőlem: a lányától, akinek a neve csak
szerencsétlenséget hozhat a körülötte élőkre.
Egymás mellett állunk az összejövetelen a Quetzalcoatl templomban,
nézzük, hogy a véres csillag lehull az éjszakai égen, izzó csóvája a Felhők
Földje felé mutat.
– Az ott a te csillagod – súgja nekem. – Azért jött, hogy hírül adja a
világnak, a mexica uralomnak vége, és a Kolibri napjai meg vannak
számlálva. Ez a jel, hogy Tollaskígyó újra eljön.
Emlékszem, milyen lágy és megnyugtató volt a hangja, akár a fejemet
simogató kéz.
– Kiválasztott vagy – mondja. -A születésed pillanatától tudom. Itt
leszel, amikor Tollaskígyó megérkezik, segítesz majd neki megszabadulni a
mexicáktól. Láttam az égi előjelekben.
 – Mindkettőtöket dicsőítenek és átkoznak majd, kicsikém, leányom,
Bűnbánat Fűszála.

13

Tenochtitlán, 1519.
KÉSŐRE JÁRT, TENDILE a társaival az éj hatodik órájában érkezett a királyi
palotához. Montezuma megparancsolta, hogy azonnal ébresszék fel, ha
megjönnek, és ne várjanak a kihallgatással. A küldöttség tagjai kibújtak a
sarukból, levették díszes köpenyüket, és egyszerű, agávérostokból font
köpenybe bújtak. Ezután a széles lépcsősoron felvezették őket Montezuma
lakhelyéhez.
A Nagybecsű Szószóló az egyik magántermében fogadta őket. Amikor
beléptek, elárasztotta őket a csípős füst orrfacsaró bűze. Egy rézüstben
szantálfa parázslott, és Tezcatlipoca, a Sötétség Hozója a füstös homályból
figyelte őket. Kígyóasszony arcra borulva feküdt az oltár előtt.
Montezuma saját áldozati kövén meztelen fiatal lány feküdt szétvetett,
élettelenül lógó kezekkel és lábakkal, a mellkasát felnyitották, a szíve a
szénen sült.
Fekete füst gomolygott a mennyezet felé.
Tendile a tisztjeivel együtt arcra borult. Montezuma előlépett a kőlap
mögül, díszruhája csatakos volt az áldozati vértől. Jaguár alakú
bazaltedénnyel közeledett feléjük, melyet a halott lány vérével töltött meg.
A hírnökökre csepegtette a vért, hogy megtisztítsa őket. Elvégre istenekkel
beszéltek.
Montezuma jó híreket remélt, de a rémült arcokról leolvasta a szörnyű
igazságot.
– Beszéljetek! – szólította fel őket.
– A hatalmas kenu öt nappal ezelőtt bukkant fel a partjainkon – kezdte
Tendile. – Találkoztunk az idegenekkel, és aztán éjt nappallá téve siettünk,
hogy híreket hozzunk.
– Tehát?
 – Nem ismerik az előkelő beszédet, valami más nyelvet beszélnek, ami
leginkább a kacsa hápogására hasonlít. Volt velük egy nő, aki beszélt
helyettük; olyan, mint mi. Malinali néven mutatkozott be.
– Mit mondott nektek ez a Malinali?
Tendile remegett, a szájából a nyál a földre csöpögött.
– Mit mondott? – üvöltötte Montezuma.
– Azt mondta, beteljesedik a régi jóslat. Azt mondta… Tollaskígyó az
ígérete szerint visszatért.
Montezuma a homlokához szorította az öklét, mintha lyukat akarna
fúrni a saját koponyájában. – Ki az a nő?
– Bevallom, uram, nem tudom, de igen arcátlanul beszélt hozzám.
– Mit mondott?
– Azt mondta, Tollaskígyó személyesen szeretne veled találkozni, és
hogy erre maga Olintecle utasította.
Tendile a hideg márványra borult, és úgy érezte, egy örökkévalóság
telt el néhány borzalmas perc alatt. Biztos, hogy feláldoznak Kolibrinek,
gondolta. Lenyúzzák a bőrömet, és Yopico mély vermébe vetik.
Montezuma elvett egy agávé tövist az ereklyetartóból és újra meg újra
a saját húsába szúrta, míg a vér végigfolyt a karján. – Láttátok az idegent,
aki állítólag Quetzalcoatl?
– Igen, uram. A bőre krétafehér, fekete szakálla és egyenes orra van.
Feketébe öltözik, és a sisakján zöld toll leng.
– Pávatoll – motyogta Montezuma. Egy istent leginkább a fej díszéről
lehet megismerni. Az olívzöld toll Tollaskígyót jellemzi. A fekete az ő
színe. – És mi van a többiekkel, a társaival?
– Hozzá hasonlóan ők is furcsa ruhákat viseltek, és dögvészes bűzt
árasztottak. A legtöbbnek furcsa, természetellenes színű, hosszú szakálla és
haja van. A kardjuk, a sisakjuk, és az íjuk is valamilyen fémből készült,
ami ragyog, mint a nap. Mégis, nagyúr, ha tényleg istenek volnának, nem
lennének annyira oda az aranyért. A találkozó után, várakozás közben
megfigyeltük őket és…
– Ugyan, mit tudsz te az istenek szokásairól! – kiáltotta Montezuma.
Tendile hasra vetette magát és elnémult. Kérlek, ne ölj meg!
– Mondta az asszony, miért szeretne velem beszélni a szakállas uraság?
– Azt mondja isteni dolgokról.
– A vallásról beszéltek?
– Nem, de láttam a szertartásukat, nagyuram. Vért ittak.
 Montezuma lelkében először csillant meg a remény,
De aztán Tendile folytatta. – Nem emberi vért ittak, legalábbis a nő azt
állította, hanem egy isten vérét.
– Egy isten vérét – ismételte Montezuma, a hangja visszhangzott a
márvány falak között.
– A művészeim képeket rajzoltak neked, nagyuram – motyogta
Tendile.
Tendile egyik írnoka számos háncslapot szorongatva előre kúszott; a
festmények voltak, melyeket a társaival készített San Juan de Ulúánál a
parton. Montezuma kikapta a kezéből. Megbámulta az úszó templomokat a
hatalmas zászlaikkal, a tüzet köpködő gerendákat, a kétfejű szörnyeket és
az őket követő dühödt bestiákat.
– Ez meg mi?
– Felséges uram, az idegeneknek kőkígyóik vannak, amelyek füstöt és
szikrát okádnak a szájukból. Ha a kígyó egy fa felé néz, a fa ledől. Ha egy
hegynek irányul, a hegy ropogva szétmorzsolódik. Olyan a hangja, akár a
mennydörgésé, a füstje pedig visszataszítóan szaglik, s ettől mindannyian
rosszul lettünk. Némelyikük hatalmas szarvasbikán ül, mely nagyobb két,
egymás vállán álló embernél, és ezek a vadállatok oda viszik őket, ahová
csak akarják. Füstöt fújnak az orrukból, és amikor futnak, a föld
megremeg a lábuk alatt. Kutyáik is vannak, de nem olyanok, mint a
mieink, inkább szörnyek, egyenesen a halál földjéről, hatalmas
állkapoccsal és sárga agyarakkal.
Tendile nem kételkedett a Malinalinak nevezett asszony szavaiban. A
Nádszál Éve volt. Tollaskígyó születésének és távozásának napja. A baljós
előjeleket a legkorlátoltabb papnak is észre kellett vennie. A bagolyember
jóslata szerint:
Ha egy krokodilon érkezik, az öreg embert, az öreg asszonyt csapja
agyon;
Ha egy jaguáron, egy szarvason, egy virágon, a gyermekeket célozza
meg;
Ha egy Nádszálon, a királyokat…

Montezumának fogalma sem volt, meddig állhatott az árnyékokat

bámulva, elmerült a saját kétségbeesésében. Végül eszébe jutott Tendile és
a többi nagyúr, akik a válaszára vártak.
– Van még valami, amit el akartok mondani? – kérdezte.
 Tendile egy másik kísérője előre csúszott-mászott. Csillogó, az ezüstre
emlékeztető fémsisakot tartott. Mi ez?
– Az egyik idegentől kaptuk a fejdíszt – mondta Tendile. Montezuma
megvizsgálta. Megértette, miért érdekelte Tendilet egy ilyen tárgy,
ugyanolyan volt, amilyet a saját háborús istenük, Kolibri viselt.
– Odaajándékozta neked? – kérdezte Montezuma.
– Nem egészen, nagyuram. Azt kérte, amikor visszaadjuk, töltsük meg
arannyal.
– Arannyal? – csodálkozott Montezuma. – Miért éppen arannyal?
– Azt mondják, van egy különös betegségük, és ez rá a gyógymód.
Csakugyan minden más ajándékunkat semmibe vették, a legfinomabb
anyagokat és tolldíszítményeket, valamint néhány pompás nefritkövet.
Mintha kizárólag az arany izgatta volna őket.
Talán ezért jöttek ide, gondolta Montezuma. Kuncogni kezdett. Talán
ez a válasz mindenre…
– Ma éjszaka visszatértek a partra, és pontosan azt adjátok az
idegeneknek, amire vágynak. Ha aranyat akarnak, azt kapják. Azt is
megtudjuk, Malinak ura tényleg Tollaskígyó, vagy csak halandó férfi,
ahogy te állítod. Megvan a módja, hogy rájöjjünk az igazságra.
Miután a küldöttek elmentek, Montezuma újra szemügyre vette a
gondosan megfestett képeket, és az ujjai fékezhetetlenül remegni kezdtek.
Egy nádszál. Rossz év a királyoknak.

San Juan de Ulúa

1519 nagypéntekén érkeztek a partra. A horgony csörömpölve
leereszkedett, a spanyolok lehangoló homokdűnéket, szalmasárga fű ritkás
foltjait, s elhagyatott, széljárta pálmaligeteket találtak itt. A távoli kék
hegyeket a helyi indiánok által Orizabának nevezett csúcs uralta, egy
felhőkbe burkolózó vulkáni kráter.
Tendile indián szolgákat hagyott hátra, akik segítettek zöld ágakból és
pálmalevelekből menedéket építeni. Az indiánok egy kicsivel távolabb,
egyetlen éjszaka alatt állították fel a saját táborukat, egy viskótelepet, hogy
teljesíthessék a spanyolok kívánságait. Nyílt tűzön sütötték a halat és a
pulykát, az asszonyok gyümölcsöt hámoztak, és a háncsból font ernyők
alatt kukoricalepényt készítettek.
 A spanyolok a tábortűz köré gyűltek, a foguk is vacogott az északi
szélben. Egy nap elállt a szél és elviselhetetlenné vált a hőség. Kénytelenek
voltak a néhány görcsös fa alá kuporodni, s az apró fekete rovarok
felhőjét csapkodták, melyek belőlük próbáltak lakomázni, és
megkeserítették az életüket.
Csak Cortez tűnt közömbösnek a kényelmetlenségekkel szemben. Nap
mint nap végigjárta a dűnéket, a sűrű dzsungelt szemlélte a síkságon túl, a
vészjósló hegyeket nyugat felé, várt, tűnődött és tervezett.

MALINALI
ESŐVIRÁG LEVESZI A huipilt, a hosszú, vékony vászon tunikát, melyet a
szoknyája fölött hord. Amikor levetkőzik, sötét szilvaszín zúzódásokat
látok a karján és a mellén. Belegázol a medence hideg, fekete vizébe, s
közben tudja, hogy nézem. – Az én szőrös uram durván bánik velem. Nem
hinném, hogy szándékosan. Nagy és otromba. Amikor a barlangomba
hatol, elfelejti, milyen erős, és milyen kicsi vagyok én.
Lekuporodik, így a víz a válláig ér. Hirtelen nagyon megsajnálom.
Potonchánban Esővirágot rútnak tartották. Az anyja elmulasztotta,
hogy gyöngyöt lógasson a sapkájára, amikor csecsemő volt, így nem lett
kancsal, amit pedig a tabascanok olyan csábosnak találnak. Esővirág anyja
Tigrisölő idősebbik felesége volt, és Esővirág csak néhány évvel fiatalabb
nálam. Olyan, mintha a húgom lenne. Akár nekem, neki is pereg a nyelve
és heves a természete, és hiába tartotta az apja büntetésből az égő chili
füstje fölé, az sem zabolázta meg igazán.
– Én nem hiszem, hogy istenek, nővérkém. A testük visszataszítóan
büdös, és ugyanúgy ürítik a magjukat, mint bárki más.
– Első ízben nyílt meg a barlangod, és azt hiszed, mindent tudsz a
férfiakról. Talán csalódott vagy, amiért nem voltak karmok a
maquauhuitljén?
– Nem mertem odanézni – mondja, a víz alá merül, mert a
megjegyzésem az elevenébe talált.
– Nem mindegyik születik istennek – mondom kedvesebben. – Néha az
isteni lélek egyszerűen megszületik bennük, vagy nekik adják, mint
Montezumának.
– Mi a helyzet a te ibolyakék szemű isteneddel?
 – Három pénisze van, és egész éjjel ébren tart. Mindig van egy,
amelyik sürgetve követeli a gyönyört, míg a többi pihen, hogy
visszanyerje az erejét. Hajnalban macskává változik és a többi ocelothoz
hasonló vonítással üdvözli a napkeltét.
– Éles nyelved van. Csak nehogy egyszer Montezuma papjai kivágják
és tűzön sütögessék.
Nevetnem kell. Ezt a figyelmeztetést számtalanszor hallottam Tigrisölő
szájából. Azt hiszem, sokszor gondolt rá, hogy az isteneknek ajánl.
Az én Alonsom jobb férj. Gyengéden bánik velem, és istenek módjára
tesz magáévá, úgy, hogy közben az arcunk és a testünk összesimul. Csak
éjszaka találkozunk, mivel nem próbál Aguilar közvetítésével beszélni
hozzám, talán azért, mert nem szeretne, vagy mert pont olyan
kiállhatatlannak találja Aguilart, mint én.
Tudom, az egyetlen célja, hogy megtanítson az istenek módjára
szeretkezni, hogy jobban felkészülhessek Tollaskígyóra.
– Talán egy nap egyikünknek sem kell Montezumától rettegnie.
– Azt hiszed?
– Mi másért jöttek volna ide a Mennydörgés Urai?
Esővirág vizet önt a vállára a tenyeréből, az apró horzsolások
fájdalmától megvonaglik az arca. – Egyszerű férfiak. Elveszik, amit
akarnak, aztán visszatérnek a Felhők Földjére.
– Talán minket is magukkal visznek. Jobb körülmények közé kerülünk.
Nem szeretném az egész életemet köpenyvarrással és kukoricalepény-
sütéssel tölteni.
– Mire jó egy asszony ezen kívül?
Hogy magyarázzam meg neki? Nem arra születtem, hogy az egyszerű
asszonyok életét éljem, tortillât döngöljek, és gyereket szüljek. A szívem
mélyén éreztem, hogy harcos vagyok, király, államférfi, költő. Olyan
asszony vagyok, akinek nem csak a főzés és a szerelem a sorsa. Mindig is
tudtam, és tudta az apám is.
– Túl sokat remélsz – mondta Esővirág. – Az élet csak álom. Az indián
papok nem törődnek vele, hogy mi történik itt.
A Napkirály alászállt az égen, hogy újabb éjjelen harcoljon a fivérei és
a nővérei ellen. Az erdőben ritmusosan ciripeltek a szöcskék. A páfrányok
között egy pillangó táncolt, egy halott harcos lelke, mely a virágok és
nádasok között játszik mindörökké. – Lehet, hogy igazad van –
mormolom, de nem hiszek benne. Egyáltalán nem hiszem.
 A víz fekete és igen hideg lett. Felállunk, reszketve kigázolunk a
vízből. Észreveszem, hogy egy árnyék szalad el erdei búvóhelyéről. A
Mennydörgés Urainak egyike az: Jaramillo.

Tendile nagyúr a szokásos harsonaszóval érkezik: kígyóbőr dobok,

kagylódudák, agyagsípok és fakereplők kísérik. Ezúttal azonban az
előfutárai is zöld pávatoll lobogókkal jönnek, hogy hirdessék a küldöttség
királyi voltát.
– Ím, érkezik Tendile nagyúr, a kormányzó, a mexicák hangja, akit a
Nagybecsű Szószóló maga jelölt ki! Barátsággal és üdvözlettel érkezik
Malintzinhez, aki épp most jött keletről, a Felhők Földjéről!
Malintzin náhuatl nyelven azt jelenti: Malinak ura. Tehát így szólítják.
Jellemző a mexicák kétértelműségére, így kerülik meg a megszólítást
anélkül, hogy eldöntenék, férfi, vagy isten.
Tendile narancsszín köpenyben pompázik, melynek szegélyére
geometrikus mintákat hímeztek. A fej dísze arany berakásos flamingó
tollakból áll. A korábbinál sokkal nagyobb a szolgákból és uraságokból
álló kísérete. Két fiúcska toll legyezővel kergeti az arca elől a rovarokat,
előttük tömjéntartót hurcolva két pap menetel. Utánuk következnek a
bagolyemberek tollas köpenyben, melyről emberi koponyák és csontok
lógnak, csőr alakú sisakban rikoltoznak, akár a gébicsek, és cserép
tömjéntartóikból színes füstöt eregetnek.
– Kik ezek? – kérdezi riadtan suttogva Aguilar.
– Varázslók. Azért vannak itt, hogy elűzzék a nagyúrról a bűbájt.
Aguilar elsápad és hirtelen nagy levegőt vesz.
– Boszorkányság! – motyogja, és keresztet vet.
Tollaskígyó türkiz berakásos karosszékében ülve a pálmák alatt
fogadja a küldöttséget. A tanácsom szerint most is fekete bársonyruhát és
zöld tollal díszített fekete sapkát visel, ugyanúgy, mint amikor előzőleg
Tendile-lel találkozott.
Tendile megcsókolja a földet és az ajkára teszi az ujját. A papok előre
lépnek, körüljárják Tollaskígyót és kíséretét, miközben meghintik őket
tömjénnel. Amikor elkészülnek, Tendile hozzám fordul: – A Nagybecsű
Szószóló barátságát és üdvözletét tolmácsolom Malintzinnek.
Elismétlem az üdvözletét Aguilarnak, akik Malinche-nek ejti a
Malintzint.
 – A Nagybecsű Szószóló arra kért, barátsága jeléül adjam át
Malintzinnek a következő ajándékokat.
Már tudom, mi következik. Több, sokkal több, mint amit remélni
mertem. Aguilarhoz fordulok. – Tiszteletteljesen megkérnéd a nagyurat,
hogy álljon fel? Ünnepi ruhába szeretnék öltöztetni.
Aguilar összevonta a szemöldökét. – Miért?
– Tegye, amit mondok! Majd a nagyúr megkérdezi miért, ha akarja!
Aguilar szeme kikerekedik. Legszívesebben megütne a
szemtelenségemért. Csakhogy pillanatnyilag semmit sem tehet. Tovább
kell adnia, amit mondtam. Tollaskígyó felállt.
A mexica urak előre lépnek és csodálatos, tollas palástot terítenek a
vállára, majd kígyót formázó, arany és jáspis nyakéket helyeznek a
nyakára. A többi nagyúr lekuporodik, hogy arannyal és ezüsttel ékítse a
lábait. Ragyogó zöld pávatollakból készült pajzsot adnak a kezébe,
tigrisbőr süveget tesznek a fejére.
Végül Tendile saját kezűleg mutat fel egy türkiz mozaik maszkot arany
agyarakkal és pávatoll keresztpántokkal, melyet Tollaskígyó fejére helyez.
Ez Quetzalcoatl főpapjának hivatalos koronázási jelvénye, és egyúttal az
isten viselete. Ezzel
Montezuma nyilvánosan elismerte Őméltóságát, mint az isten
inkarnációját. Ő is hisz benne.
A Mennydörgés Urai és rabszolgáik értetlenül néznek.
Feltételeztem, hogy a nagyúr felismeri a saját jelképeit, de legnagyobb
meglepetésemre és megdöbbenésemre azonnal leveszi és a lába elé hajítja
az öltözéket, mintha akadályozná. Újra elfoglalja a helyét a trónon, és
utasításokat kiált Aguilar felé.
– Cortez nagyúr tudni szeretné, mit hoztak még – fordul hozzám
Aguilar.
Megpróbálom leplezni a csalódottságomat. Lehetséges, hogy
Tollaskígyó megpróbál inkognitóban maradni? De mi ezzel a célja?
Egyáltalán nem ezt vártam tőle.
Tendilehez fordulok, aki szintén elképedten áll. – Tollaskígyó látni
szeretné a többi ajándékot.
– Élelmet hoztunk az ő és kísérői számára.
Szolgák sora vár a parancsra. Nehéz, élelemmel megrakott kosarakat
hoznak, amelyeket a földön heverő háncsszőnyegre tesznek: guavát,
avokádót, szilvát, nagy málháskosárnyi tojást, sültpulykát,
kukoricalepényt.
Valamennyi ételt bőségesen meglocsolták emberi vérből készült
szósszal. Érzem a szagát.
Még a lélegzetemet is visszatartom, amikor a Mennydörgés egyik Ura
– az aranyhajú – előre lép és letép a pulykából egy darabot. Az orrához
tartja, szaglássza, eltorzul az arca az undortól. A földre hajítja a húst.
A halálos csöndben a Mennydörgés Urai várakozón Tollaskígyóra
merednek. Elakad a lélegzetem. Ebben a pillanatban mindenkinek
bebizonyíthatja a kilétét, ha helyesen cselekszik.
Halkan mond valamit Aguilarnak, aki hozzám fordul. – A nagyúr kéri,
mondj köszönetet az ajándékokért, de azt is közöld, hogy a vallása tiltja az
emberi hús fogyasztását, hisz születésénél fogva minden ember testvér.
Isten szemében az egyik legszörnyűbb bűnnek számít ennek a
parancsolatnak a megszegése.
Nem értem világosan az egész hosszú, zavaros okfejtést, de a lényeget
igen. Tendilehez fordulok. – Nagyon jól tudod, hogy Tollaskígyó azért
tért vissza, hogy véget vessen az emberáldozatnak. Ne tedd tovább próbára
a türelmét ilyen átlátszó módszerekkel.
Tendile csalódottnak tűnik. Pontosan tudom, mire gondol: „Ez a
Malintzin nem öltötte magára Tollaskígyó ünnepi díszruháját, viszont az
elvárásnak megfelelően visszautasította, hogy igyon az emberi vérből.”
Ugyanúgy összezavarodott, mint én. Mit mondjon most
Montezumának?
Az aranyhajú Mennydörgés Ura mond valamit Aguilarnak.
– Alvarado nagyúr reméli, a mexicák visszahozták a sisakját.
Tolmácsolom a kérdést. Tendile felemeli a kezét és a hordárok – több
százan lehetnek – előre sietnek. – Montezuma nagyúr sok mással együtt
visszaküldte – válaszol Tendile.
Tollaskígyó lába elé gyékényszőnyeget terítenek a homokra, és
előkerül a csordultig aranyporral töltött sisak. Ezután újabb tárgyakat
hoznak: kacsa, szarvas, jaguár és majom formájú arany szobrocskákat,
arany nyakláncokat és karpereceket, egy gyöngyökkel díszített arany
vesszőt, drágakövekkel megtöltött arany pajzsokat, türkiz és ónix
mozaikokat, szobrokat, fából faragott álarcokat, zöld nefrit függőket és
melltűket, ezüst legyezőket, gyöngyökkel és nefrittel kivert pávatoll
fejdíszeket, a legfinomabb tollból készült köpenyeket, kagyló-, arany-,
türkiz és nefrit ékszereket és öt különlegesen nagy smaragdot.
A Mennydörgés Urainak és rabszolgáinak leesik az álla a
csodálkozástól. Végül előhozzák az utolsó ajándékokat is, két egyforma,
kocsikerék nagyságú, öt centi vastag korongot; az egyik aranyból, a másik
ezüstből van. Az ezüst korong közepe női alakot, a Holdnővért ábrázolja,
az arany korong pedig a Nap Urát trónján ülve.
Az ajándékokat elrendezik a homokfövenyen, az értékes fémek és
drágakövek vakítóan verik vissza a napfényt. Mindenki hallgat, csak a szél
mormol homokszemeket sodorva a gyékényre és a kincsekre, mintha a
nagyúr utasította volna, hogy gyengéd érintéssel vizsgáljon meg mindent,
anélkül, hogy ő egyetlen izmával is meghajolna.
Végül mond valamit Aguilarnak, aki továbbadja nekem. – Azt szeretné
tudni, ez minden, vagy van még?
Nem tudom, mit gondoljak. Aligha adhatom tovább ezt az érzést
Tendilehez. Most rajtam a sor, hogy megkérdőjelezzem, vajon Aguilar
pontosan fordít-e mindent, amit Tollaskígyó mond.
Mit mondhatnék Tendile nagyúrnak? – Tollaskígyó köszönetet mond
az ajándékokért – nyögöm ki végül.
Tendile komor képet vág. – Talán végre békén hagynak minket.
Tollaskígyó ismét Aguilarhoz intézi a szavait. Ezúttal pontosan értem,
mit akar tőlem. – A nagyúr azt kéri, tolmácsold a köszönetét a Nagybecsű
Szószólónak nagylelkűségéért. Most már csak az van hátra, hogy a nagyúr
személyesen mondjon köszönetet.
Tendilét természetesen szíven ütik ezek a szavak. – Lehetetlen. Hosszú
és veszélyes az út Tenochtitlánba. Montezuma kérése, hogy tekintsék
néhány alázatos ajándékát nagyrabecsülése jelének, és menjenek vissza a
Felhők Földjére, ahonnan jöttek.
Tolmácsolom a gondolatait, és további utasításokra várok. Előre
tudom, mi lesz Tollaskígyó válasza.
– Cortez nagyúr hosszú utat tett meg az egyedülálló örömért, hogy
Montezuma szemébe nézhessen – mondja Aguilar. – Azt a parancsot kapta,
hogy személyesen adja át az üdvözletét, és nem cselekedhet másként, ha
nem akarja megszegni a királya parancsát.
Nagy nehezen elfojtok egy diadalittas mosolyt. Montezuma nagyúr az
egyik kezével istennek öltözteti, a másikkal megpróbálja lefizetni, akár
egy halandót. Mennyire reszkethet most a trónján!
 – Tollaskígyó isten, és az isteneket nem könnyű eltéríteni – mondom
Tendilének. – Személyesen kell találkoznia a Nagybecsű Szószólóval.
Olintecle, Minden Istenek Atyja, a Világegyetem Mozgatórugója utasította
erre.
Tendile úgy pislog, mintha hatalmas teher nyomná a vállát. Ha nem
tévedek, hatalmas kockázatot vállal az üzenet átadásával. Az itteni kudarca
talán a halálát vetíti előre.
A mexicák távozása után a Mennydörgés Istenei és szolgáik az adományra
vetik magukat. A gyönyörű, értékes pávatollakat, melyeket kézműves
mesterek gondos keze munkált meg, a nagyra értékelt kagyló ékszereket, a
szent faálarcokat, a finoman hímzett anyagokat durva csizmák tiporják
szét, miközben egymást lökdös- ve próbálták megfogdosni és
megcsodálni az aranyat.
Tollaskígyó döbbentnek tűnik. Azt hiszem, az istenség szégyenkezik a
serege miatt. Eszembe jut, mit mondott a szívbetegségről, melyben a társai
szenvednek. Tényleg szörnyű lehet, ha valakit olyan betegség kínoz, amely
majmot csinál az istenekből.

14

SAN JUAN DE Ulúa elátkozott hely, minden bizonnyal az ördög találta ki, és
minden, a lassú kínzások terén szerzett tapasztalatát és leleményességét
bevetette. Nappal az emberek kis csoportokba gyűltek a fák alá, és
egymással zsémbeltek a rovarok, a skorpiók és a hőség miatt, éjszaka
pedig vacogtak a hirtelen lehűléstől, elvakarták a szúnyogcsípéseket, a
moszkitók zümmögésétől és a közeli tábor bagolyembereinek földöntúli
rikoltozásától szenvedtek.
A Tendile távozása utáni reggelen összegyűltek a homokos parton, és
megnézték, hogy szállítják a flottára Montezuma kincseit. Néhányan
hangosan megkockáztatták, hogy többé egyetlen darabot sem látnak
viszont. Miközben a nagy aranytárcsát két csónak közé rögzítették, egymás
között suttogtak, és gyanakvó pillantásokkal méregették Cortezt és
kapitányait.
 Tendile nagyúr távozása után a bennszülöttek viselkedése is
megváltozott. Napról napra kevesebb ételt hoztak.
Benítez hallotta, amikor néhány katona egymás közt suttogott: „Miért
veszteglünk ezen az átkozott parton? A kormányzó parancsa az volt, hogy
kereskedjünk az indiánokkal és fedezzük fel a partot. Itt viszont egyiket se
tesszük. Ami aranyat eddig láttunk, azt Cortez eldugta a saját hajóján. A
bennszülöttek bármelyik pillanatban kitódulhatnak az őserdőből és
megtámadhatnak minket.. ”
A Tabasco folyónál lezajlott csata óta egy tucat katona belehalt az
akkor szerzett sérülésekbe. Másik két tucatot a láz és a hányás vitt el.
A Kubába való visszatérést emlegették. De ha most mennének vissza,
vajon Velázquez kormányzó osztozik velük a kincseken, vagy megtartja az
egészet magának?
Benítez gyanította, hogy tudja a választ.

Egyik reggel arra ébredtek, hogy az indiánok elmentek. A tábor kihalt

volt, a tüzek még füstöltek, és a kukoricalepény szénné égett a
serpenyőkben. Kétezren lehettek, és valamennyien elszöktek az éj leple
alatt, ott hagyták őket a parton.

15

Az IZZADÓ, SZAKÁLLAS arcok feszültségről árulkodtak. Mivel az indiánok

eltűntek, Cortez figyelmeztette az embereit, hogy számítsanak a támadásra.
Még éjszaka is teljes fegyverzetben aludtak.
Rendkívüli gyűlést hívott össze a tisztek részére. Egyedül Alvarado
fogadta közönyösen a kellemetlen helyzetet, esetlenül csoszogott a sátor
bejáratához, csinos arcán önelégült mosoly ült.
– Nem értem, mi történt – értetlenkedett Sandoval.
– Miért futottak el a bennszülöttek? Azt hittem, világosan megmondtuk,
hogy a barátaik vagyunk.
– Boldogan fogadták a barátságunkat – dörmögte León –, míg Cortez
nem ragaszkodott a találkozóhoz ezzel a Motezumával.
Cortez némán fogadta a szidalmat.
 Ezután Ordaz emelkedett szólásra. – Az emberek úgy gondolják, ideje
visszahajózni Kubába.
– De még olyan sokat nyerhetünk – válaszolta Cortez megtévesztően
kedvesen. – Mind láthatták Montezuma ajándékát, az arany tárcsát. Ez csak
egy kis töredéke annak a rengeteg kincsnek, ami szerintem még ránk vár.
León az asztalra támasztotta az öklét. – A kormányzó azt mondta,
fedezzük fel a partvidéket, és ahol lehet, kereskedjünk. Mégis hetek óta
ezen az elátkozott parton ülünk, kitesszük magunkat a hálátlan indiánok
támadásának, a társaink pedig áldozatul esnek a láznak. Nem maradhatunk
itt tovább. Sokkal több aranyat és értékes dolgot szereztünk, mint remélni
mertük. Haladéktalanul térjünk vissza vele Kubába, és adjuk át a
kormányzónak.
Cortez tarkóján lüktetett egy ér. Visszatérni Kubába? Ha visszamegy
Kubába, azzal tönkreteszi magát. Velázquez magához venné az aranyat,
neki annyi sem maradna, hogy a kiadásait fedezze. Minden tulajdonát
elzálogosította, minden hitellehetőségét kihasználta, hogy fedezze az
expedíciót. A kormányzó talán még le is tartóztatná, és láncra verve
küldené vissza Spanyolországba. Cortez képtelen lett volna elviselni a
megszégyenült, bankcsőddel kecsegtető hazatérést, miután tizenöt évet
szolgált verejtékes munkával.
Színpadiasan nagyot sóhajtott. – Csak a legjobbakat kívánom
maguknak, és mindenkinek, aki megbízott bennem. Keresztény katona
vagyok, a király hűséges alattvalója, azt teszem, ami maguk szerint a
legjobb. Ha maguk és az embereik vissza akarnak térni Kubába, akkor ezt
fogjuk tenni.
– Mi nem értünk ezzel egyet! – mordult fel Alvarado, és az arcáról
lehervadt a mosoly.
Cortez gyámoltalanul széttárta a karját. – Úgy tűnik, nem tehetünk
mást. Amint ezek az urak rámutattak, a kormányzó parancsa egyértelmű.
– Hallgatnának erre a két… tökfejre? – bámult Alvarado Leónra és
Ordazra. A két férfi a kardja után nyúlt, de a többiek megfékezték őket.
Hirtelen fagyos csend telepedett rájuk.
Végül Benítez szólalt meg: – Egy dologban igazuk van. Nem ülhetünk
itt tovább tétlenül.
– Ha visszamegyünk Kubába – vetette közbe Puertocarrero –, búcsút
mondhatunk az összes aranynak.
 Cortez felemelte a kezét. – Mint mondtam, uraim, úgy tűnik, nincs más
választásunk.
León és Ordaz összenézett. Nem gondolták, hogy ilyen könnyen
győznek. Ordaz kihúzta magát. – Megyek, megmondom az embereknek –
mondta.
León vetett egy pillantást Alvarado felé, és követte a sátorból kifelé.
– Túl könnyen beadta a derekát ezeknek a Velazquistáknak – hányta
Cortez szemére Puertocarrero.
– Értsem ezt úgy, hogy a többi jelenlévők nem szeretnének visszatérni
Kubába?
Jaramillo komor volt. – Mint mondta, mi mást tehetnénk?
– Óh, ami azt illeti, van más választásunk – szólt Cortez. – Ha maguk
uraim, maradni szeretnének, van még egy ütőkártya a kezünkben.

Mivel Tendile szolgáitól nem kaptak többé ételt, a spanyolok kénytelenek

voltak szembenézni az éhezés lehetőségével. A magukkal hozott kenyér,
mely már több hete állt a hajón, szutykos, ragacsos, kemény volt, és
nyüzsgött a kukacoktól.
Most már csak arra számíthattak, amit maguk gyűjtögettek. A katonák
minden reggel felkerekedtek, hogy madarakra és vadállatokra
vadásszanak nyílpuskájukkal, atabascan camaradákat pedig a partra
küldték, hogy rákok és vadon termő gyümölcsök után kutassanak.
Minden nap szélesebb területet fésültek át, és messzebb merészkedtek a
tábortól.
Egy nap, késő délután Esővirág egyedül volt és bogyókat gyűjtött,
amikor hangokat hallott a kőmedence felől, ahol esténként Malinalival
fürdőztek. Kíváncsian közelebb lopódzott, és kikukucskált a páfrányok
közül.
Az egyik Mennydörgés Istent pillantotta meg, Nortét. Meztelen volt, a
derékig érő, hideg, zöld vízben állt. Esővirág meglepődött. Azt hitte, a
spanyolok soha nem fürdenek. Malinali szerint nem volt rá szükségük, de
Esővirág orra ékesen cáfolta az állítás igazságát.
Már korábban is észrevette, hogy Norte más, mint a többi. Láthatólag
távol tartották tőle magukat, csak az Aguilar nevű pap beszélt vele.
Különösnek találta, hogy Aguilart a papjuknak tekintik, pedig kettejük
közül Norte volt az, akinek a testén tetoválás volt és a fülét kicsipkézték,
mint a szent embereknek.
 A férfi felállt, s a víz lefolyt a bőréről. Kemény, barna, sima teste volt,
nem olyan szőrös, mint Benítezé, Alvaradóé és a többieké. A lány rajta
felejtette a szemét, és a hasában szokatlan bizsergés támadt.
Ha valaki a nagyurak közül isten volt, hát csak ő lehetett.
Háttal állt felé, amikor kiemelkedett a vízből. Esővirág azt hitte, nem
vette észre. A férfi azonban hirtelen megszólalt, mégpedig a lány nyelvén:
– Mégis meddig akarsz még ott állni, és engem bámulni?
Tudja, hogy itt vagyok.
Esővirág lesütötte a szemét, előlépett búvóhelyéről, és eltűnődött,
vajon milyen büntetés vár rá, amiért így kileste a férfit.
– Sajnálom, nagyuram. Alázatosan a bocsánatodért esedezem. Csak
meglepődtem. Nem gondoltam, hogy az uraknak szükségük van fürdésre.
– Még az istenek is izzadnak – mondta a férfi. Megfordult, és a lány
észrevette, hogy mosolyog.
– Nem gondoltam, hogy észrevettél.
A férfi felvette a térdnadrágját és elnyűtt vászoningét. – Nyilvánvaló. –
Fekete, szúrós tekintete van. A lány arra gondol, épp olyan gyönyörű, mint
a fiúk, akiket a mexicák az ünnepnapokon Tollaskígyónak áldoznak.
– Mi a neved? – kérdezte a férfi.
– Esővirág.
– Esővirág – ismételte lassan a férfi. – Téged adtak Beníteznek, ugye?
– A lány bólintott. A férfi a fejét oldalra hajtva nézte, mintha mulatna rajta.
– Érdekellek valamiért?
A lány a fülére nézett.
A férfi zavartan megérintette a foszlányokban lógó, szakadozott húst. –
Tollaskígyóért ontott vér.
Esővirág szeme kikerekedett. – Szent ember vagy?
– Olyannak nézek ki, mint egy szent ember? – Mivel a lány nem
válaszolt, folytatta. – Attól tartok, éppen olyan halandó vagyok, mint te. A
feleségemnek ugyanolyan színű a bőre, mint a tiéd. Két gyerekkel
ajándékozott meg.
– Miért hagytad el őt?
– Nem hagytam el, elfogtak. – A megfelelő szavakat kereste. – Úgy
látszik, az ember még itt sem menekülhet a származásától. Egyszer…
mindenképp megtalálnak.
Esővirág mellett állt, túlságosan is közel hozzá. A saját népénél halállal
büntetik a házasságtörést. Márpedig ő az egyik Mennydörgés Úr felesége
volt. A férfi kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a haját, de Esővirág
hátra hőkölt.
Norte leengedte a kezét. – Sajnálom.
– Nem vagytok istenek? – suttogta a lány.
– Nem, spanyolok vagyunk – mosolyodott el újra. – Az sokkal
rosszabb. – Különös mosollyal az ajkán elsétált a tábor felé.
Esővirág úgy érezte, nem kap levegőt. Itt volt egy férfi, akinek szíves
örömest odaadta volna magát! Miért is nem Norténak adta a nagyúr?
Az élet kegyetlen, mint mindig.

– Hallotta, mit beszélnek? – kérdezte Aguilar Benítezt. – Cortez vissza

akar menni Kubába, és az összes aranyat odaadja Velázquez- nek a
kegyelméért cserében.
Benítez már hallotta a szóbeszédet. Ami azt illeti, ott volt, amikor
Cortez megkérte Alvaradót, hogy terjessze. – Maga szerint igaz?
– Én ezt nem tudom elhinni Cortezről. Tudja, hogy küldetésünk van.
Megváltást kell hoznunk ezeknek a sötétségben élő lelkek- nek. Túl jó
keresztény ő ahhoz, hogy csak magára gondoljon egy ilyen pillanatban.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy igaza van – hagyta rá Benítez.

Cortez kihozatta a sátrából a nagy tölgyfaasztalt, melyet a pálmafák

árnyékában helyeztek el. Az expedíció minden tagja összegyűlt a fák alatt,
és alig várták, hogy megtudják, milyen döntés született a sorsukról.
Hirtelen valamennyien elhallgattak, és halálos csönd fogadta Cortezt, aki
felmászott az asztalra, hogy onnan szóljon hozzájuk.
– Uraim! – kezdte. – Tudom, vannak, akik csalódottnak érzik magukat,
amiért itt veszteglünk a parton.
Többen kiabálva helyeseltek.
Csak óvatosan, gondolta Benítez. Elég ingoványos a talaj. Akár nyílt
lázadásra is sor kerülhet.
– Megértem, mit érezhetnek most – folytatta Cortez. – Önökkel együtt
szenvedtem végig az elmúlt heteket. Ennek ellenére, mielőtt döntést
hozunk, vegyük csak számba, mit értünk el. Először is, amikor elhagytuk
Kubát, a kormányzó arra utasított bennünket, hogy szabadítsunk ki minden
spanyolt, akiket a yucatáni bennszülöttek fogságban tartottak. –
Megengedett magának egy mosolyt. – Aguilar barát és Norte bajtárs
tanúsíthatja, hogy ennek eleget tettünk.
 – Arra is parancsot kaptunk, hogy fedezzük fel az itteni partokat,
figyeljük meg a bennszülöttek szokásait, a vallásukat, és folytassunk velük
cserekereskedelmet aranyért. Azt hiszem, valamennyi kérdésben messze
túlteljesítettük az elvárásokat.
– Mégis, ha most visszatérünk Kubába, könnyen előfordulhat, hogy
elvesznek tőlünk minden dicsőséget, és a hasznot, melyért a karunk
erejével dolgoztunk meg a Tabasco folyónál és Ceutlánál. Megbíznak
annyira Velázquez kormányzóban, hogy kiadja az önöket megillető
igazságos járandóságot a kincsből? Sokan önök közül azért vannak ma itt,
mert az életük Kubában boldogtalan volt, és nem voltak elégedettek az
encomiendákkal, amelyet a kormányzótól kaptak. Akkor most miért
sietnek annyira vissza az ő visszafogott könyörületességéhez?
– A kormányzó engedélyével vagyunk itt! – kiáltotta egy Escudero
nevű férfi. – Törvénytelen volna túllépni a jogkörünket!
Cortez vállat vont, mintha egyetértene a férfival. – Talán igaza van. De
mielőtt ezt eldöntjük, hadd meséljem el, mire jöttem rá.
Jól forgatja a szavakat, gondolta Benítez. Elhiteti az emberekkel, hogy
az ő kezükben van a végső döntés.
– Ezeket a területeket egy nagy uralkodó birtokolja, aki minden
képzeletet felülmúlóan gazdag. Ha most visszatérünk Kubába, nem csupán
néhány csecsebecsének fordítunk hátat. Hiszek benne, hogy ezen a gazdag
földön mindenki megkaphatná a saját aranytárcsáját!
León nem tudta magát tovább türtőztetni. – Nem szentesítették az
ittlétünket! Azt tervezzük, hogy ötszáz emberrel és egy tucat ágyúval
lerohanjuk az egész birodalmat? Én azt mondom, menjünk vissza Kubába!
– Vissza kell mennünk! – kiáltotta Ordaz. – Ha itt ülünk, éhen halunk,
vagy az indiánok irtanak ki minket!
Sokan az öklüket a levegőben lengetve kiáltozták az egyetértésüket.
Cortez válla meggörnyedt a vereségtől. Felemelte a kezét, hogy
csendre intse a többieket. – Jól van. Én csak azt akarom tenni, ami
mindenkinek a legjobb. Azonnal felkészülünk a visszaútra.
Elszórt éljenzés hallatszott. Cortez már épp készült elhagyni a
rögtönzött dobogót, amikor Alvarado felpattant mellé az asztalra. –
Várjanak! Még semmi sincs eldöntve! Én azt mondom, egyenesen árulás
most visszatérni Kubába!
A tömeg felmorajlott. León és Ordaz megpróbálta túlkiabálni
Alvaradót, de az ő hangja is volt olyan erős.
 Végül Cortez helyreállította a rendet. Amikor legközelebb megszólalt,
Alvaradóhoz fordult. – Megmagyarázná, miért vádol minket, derék
embereket árulással?
– Ha elmegyünk, őfelsége Károly király elveszítheti a javakat,
melyeket megnyertünk a részére. Vajon biztosak lehetünk benne, hogy
jövőre a bennszülöttek nem alkotnak hatalmas sereget, mely kész
visszaverni minket a tengerbe? Mert ha igen, akkor a királyunk mindent
elveszít! Kötelességünk, hogy erődítményt építsünk és megszilárdítsuk a
Korona jogosultságát.
– Pedrónak igaza van! – kiáltotta Puertocarrero. – Ez a föld
bebizonyította, hogy kincsekben gazdag. Miért nem gyarmatosítjuk?
A gyarmatosítás szó felvillanyozta a közönséget. León és Ordaz
kiáltozva próbálta hallhatóvá tenni a tiltakozását a zsivajban.
Még Cortez is tiltakozott. – Hiszen nincs engedélyünk rá! Értékelem az
érveiket, uraim, de talán mégis Ordaz és León bajtársaknak van igazuk.
Kevés élelem maradt, szembe kell néznünk a bennszülöttek lehetséges
támadásával. Bevallom, nekem nem kedvez a visszatérés. Minden
maravedimet elveszítem, mert mindenemet ebbe az útba fektettem. De
ebben a kérdésben akkor is a tisztjeimre kell hallgatnom, és azokra a
férfiakra, akiknek a biztonsága a kezemben van.
– Nem maga az egyeden, aki befektetett ebbe az expedícióba – kiáltotta
Puertocarrero.
– De én a szavamat adtam ezeknek az embereknek – mondta Cortez
kétségbeesetten. – Azt mondtam nekik, ha akarnak, visszamehetnek.
– Akkor csak hadd menjen, aki menni akar! – mondta Sandoval, és a
többiek egyetértőén kiáltoztak.
– Mi pedig megalakítjuk a saját kolóniánkat! – javasolta Jaramillo.
– Ez törvénytelen! – bömbölte Escudero.
– Attól tartok, nem az – mondta Cortez és a többiek elnémultak.
Szájtátva bámultak rá. Tudták, hogy Cortez képzett jogász, és elöljáró volt
Santiago de Cuba városában. – Jog szerint megengedett, hogy a spanyolok
bármely csoportja megkeresse és megalakítsa a saját, törvényhatósági
joggal felruházott községét, ha királyi engedélyért folyamodik, és azt
megkapja. Ez esetben csupán közvetlenül a Koronának tartozik
felelősségei, senki másnak. Ezek az emberek törvényes alapon állnak.
– Csakhogy nekünk nincs uralkodói engedélyünk! – tiltakozott
Escudero.
 – Ezt gyorsan beszerezhetjük – válaszolt Cortez.
León a tömeghez folyamodott. – Velázqueztől van parancsunk!
Visszatérünk Kubába!
– Elegem van ebből a parancsból! – kiáltotta felé Cortez. – Aki el akar
menni, annak jó szelet kívánok!
– Mi lesz az arannyal? – kiáltotta valaki.
– Az arany azoknál marad, akik megszerezték, és nem azoknál, akik
megfutamodnak! – Leugrott az asztalról és hosszú, kimért léptekkel
távozott.
A tömeg zsivajgott.
Benítez elmosolyodott. Gyönyörűen megcsinálta. Senki sem jött rá,
hogy maga Cortez találta ki, építsünk kolóniát itt a homokdűnék közt, San
Juan de Ulúában.

MALINALI
ESŐVIRÁG FÉRJE, BENÍTEZ majd megfagy a fullasztó hőségben. Szemfehérje
sárgára színeződött, a bőre csillog az izzadságtól. A teste remeg és
borzong a láztól, a foga hangosan vacog. Időnként dühösen kiabál az
árnyékban lapuló rémképekkel.
Esővirág mellette térdel. – Mocsárláza van. Az egyik pillanatban
reszket, a másikban melege van. Eljött a Mennydörgés Isteneinek
bagolyembere, és vért vett tőle, hogy az isteneknek áldozza. – Esővirág
felemeli és megsimogatja a kezét, mint egy sérült madarat. - Két napja
szenved.
Mellé térdelek, meglep a gyengédsége. – Mit segíthetnék, kishúgom?
– Te varázsló vagy. Segíthetsz rajta.
– Nem vagyok varázsló. Az apám megismertette velem a
gyógynövényeket, amikor még kicsi voltam. Ebben nincs semmi varázslat.
– De tudsz rajta segíteni?
– Azt hittem, nem törődsz a szőrös uraddal.
Esővirág leveszi a nedves ruhát a férfi homlokáról, bemártja egy tál
vízbe, és miközben a szavakat keresi, letörli a verítéket az arcáról és a
mellkasáról. – Csak tétlenül nézzem, ahogy meghal? – kérdezi végül.
– Ha meghal, a Tollaskígyó talán Nortének ad.
Esővirág hátrahőköl. – Hát tudod?
 – Láttam, hogyan nézel rá. Óvatosnak kell lenned, kishúgom. Ezeknek
az uraknak a szemében Benítez a férjed. Ha osztoznia kell rajtad Nortével,
ki tudja, mit művel veled?
Esővirág az ajkába harap. A halántékán izzadság gyöngyözik.
– Még mindig azt akarod, hogy segítsek?
A válasz egy alig hallható igen.
– Rendben van, megmutatom, mit kell tenned. Van egy növény, amely a
vízmosás közelében nő, ahol fürdeni szoktunk. Törd össze a leveleit,
forrald fel tiszta vízben, és itasd meg a folyadékot az uraddal. Ezt itattam
minden úrral, aki mocsárlázat kapott.
– Meggyógyul tőle?
– Néhányan rendbejöttek tőle. Ha ma éjszaka nem kel át a Keskeny
Ösvényen, akkor talán megmarad.
Felállok, indulni akarok.
Esővirág szomorúnak látszik. – Látod, nővérkém, nem isten.
– Amikor a Tollaskígyó elhagyta Tollánt, egy sereg szolga és törpe
segített neki átkelni a hegyen. Az istenek ritkán mutatkoznak a többi isten
társaságában. Ezek az emberek csupán a segédei.
– Most te is az egyik segítője vagy?
A kapucinus majmok bandája a fejünk felett lármázik a pálmák között.
A szél forró lehelete felcsapja a kunyhó vitorlavásznát. Hallja, tehát nem
válaszolok.
– A te isteneid némák lennének nélküled – jegyzi meg Esővirág. – Nem
tartod különösnek?
Eszembe jut, mit mondott az apám, amikor kicsi voltam; az ígéretére, a
jóslatára gondolok. – Nem, kishúgom. Nem tartom különösnek. Inkább a
rendeltetésemnek.

16

CORTEZ NYUGAT FELÉ tekintett. Egy izzadságcsepp folyt végig a nyakán, és

végiggördült a gerince mentén. Az idő tovább forrósodott, hatalmas
felhőpárnák borították sötétbe a hegyet, és Orizaba vulkáni csúcsát.
 Cortez térdre borult a fakereszt előtt, amelyet Olmedo atya állított a
homokba. Alatta oltárt készítettek, kőrakás oltalmazta a Szent Szűz képét.
Közel jártak, nagyon közel. Viszont sok embere szenvedett a
mocsárláztól, és a bennszülöttek, akik eleinte ellátták őket, hirtelen
eltűntek. Egyelőre ugyan megmenekült Velázquez kormányzó sötét
árnyékától, az emberei azonban rettenetes hangulatban voltak. Hamarosan
újra követelni fogják, hogy térjenek haza.
Mit tehetne? Étel és víz nélkül, alig ötszáz katonával és néhány lóval
nem hatolhatnak be a szárazföldre. Valamilyen ürügyet kell találnia, hogy
maradásra bírja őket.
Meg kell tudnia, mi van a hegyeken túl.
Szűz Mária, segíts…
A szél hangokat sodort felé. Kinyitotta a szemét. Az egyik őrszem
rohant oda hozzá.
A bennszülöttek visszatértek.

MALINALI
EZÚTTAL NEM a mexicák jöttek. Öten vannak mindössze, egyszerű ruhában,
kíséret nélkül. Dísztelen, fehér ágyékkötőt, fehér vászon köpenyt viselnek,
és a megjelenésük gyökeresen különbözik Tendile nagyúr tollas
köntösétől és hímzett palástjától. A ruhájuk egyszerű, de annál
hivalkodóbb az ékszerezésük. A vezetőjük fényes nefrit teknőst visel az
orrában, és arany karikákat a fülében. Alsó ajkát akkora türkiz húzza le,
hogy a fogai kilátszanak, mintha folyton vicsorogna. A társai is hatalmas
fülbevalókat és testékszereket viselnek.
Tollaskígyó sátra előtt várakoznak, a fák alatt. Alvarado kinyújtja a
kezét, és hirtelen megérinti az egyikük alsó ajkát. Szemmel látható
izgalommal tölti el a jaguár alakú ékszer, melyet a férfi az ajkában visel. A
nagyúr rákiált Alvaradóra, aki vonakodva elengedi a férfit.
Hátralép, és úgy bámulja a jövevényeket, mint éhes kutya a nyers húst.
Aguilar sértettnek tűnik. – Soha nem hallottam a nyelvet, amit ezek az
emberek beszélnek – sziszegi felém. – Cortez nagyúr érted küldött.
A jövevények elé vezet. Egyikük elismétli az üdvözlést, amit korábban
Aguilarnak mondott. Be kell vallanom, hogy én sem értem, mire Aguilar
diadalittasan elvigyorodik.
 A nagyúr csalódottsága és kiábrándultsága láttán úgy érzem, mintha
kést forgatnának a szívemben. Most nem hagyhatom cserben.
Az idegenekhez fordulok. – Ismeritek az előkelőek nyelvét? –
érdeklődöm.
Némi habozás után a legfiatalabb előlép. – Én beszélem a náhuatl
nyelvet – vallja be.
Megengedek magamnak egy félénk mosolyt a nagyúr felé, Aguilar
felé pedig jeges pillantást lövellek, mielőtt újra az idegenekre figyelek.
– Üdvözöljük köreinkben az idegeneket. Sajnos csak én beszélem az
előkelőek nyelvét. Ez a kutya itt mögöttem barna csuhában csak a chontal-
maja nyelvet beszéli, a szakállas isten pedig a kasztíliait, a mennyország
nyelvét. Kérem, mondjátok el, kik vagytok, és miben lehetünk a
szolgálatotokra?
A fiú lefordítja a szavaimat a társainak. Meglepetten, tátott szájjal
bámulnak egymásra, majd Tollaskígyóra. Mintha nézeteltérés támadna
közöttük, mielőtt elmondják a fiúnak, mivel folytassa. Ezután
hosszadalmas, ötoldalú beszélgetés veszi kezdetét. Én lefordítom chontal-
majára, amit nekem mondanak, Aguilar pedig továbbadja a nagyúmak.
– Totonacok vagyunk, Cempoalából jöttünk – mondja a fiú. – A
városunk úgy egy napi járásra fekszik innen. Hallottuk, hogy teule-ok – a
náhuatl szót használják az isten helyett – szálltak itt partra. Azért jöttünk,
hogy átadjuk az üdvözletünket, és meghívjuk őket a városunkba, ahol
megünnepelhetjük, és ajándékokkal halmozhatjuk el őket.
Tollaskígyó elmosolyodik a hallottakra. Azt mondja, boldogan
meglátogatja őket, és érdeklődik, vajon a nagy király, Montezuma
alattvalói-e.
Montezuma nevének említésére a totonacok a saját nyelvükön átkokat
szórnak. Végül a fiú megszólal. – Minden bizonnyal az alattvalói vagyunk,
de nem a saját akaratunkból. Igaz, amit hallottunk, hogy Montezuma adót
fizetett a nagyúrnak?
– Kétségtelen – mondom, mert úgy döntöttem, jobb, ha magam
válaszolom meg a kérdést. Inkább megvesztegetés volt az, mint adó, de
nem árthat az ügyünknek, ha ők így látják. – Seregnyi ajándékot küldött,
pávatollakat, drágakövet, aranyat.
A totonacok újabb izgatott pillantásokat váltanak. Egyikük, egy
öregember, a nyakam körül viselt toll melldíszre mutat, amit az urak
csizmái alól mentettem ki, mikor Tendile nagyúr nekik ajándékozta az
arany tárcsát. – A nagybátyám tudni szeretné, honnan szerezted ezt a
gyönyörű tolldíszt.
– Az adójuk része volt.
Az öreg megdöbben.
– Az unokaöcsém viselt ilyet, amikor tavaly Montezuma adóbehajtói
elkapták – magyarázza a fiú.
Aguilar durván megrázza a karomat, én pedig megrántom, hogy
kiszabadítsam. Esküszöm, ha ez a barom még egyszer hozzám ér, saját
kezűleg vágom ki a szívét egy késsel.
– Mi történik? – kérdezi.
– Azt magyarázzák, hogyan rabolták el a gyermekeiket a mexicák,
hogy feláldozzák őket.
Aguilar keresztet vet, és továbbítja a szavaimat Tollaskígyónak. Az
arca szokás szerint szigorú, de egy pillanatra mintha az érdeklődés
felizzana a tekintetében. Találkozik a pillantásunk, mintha összeesküdtünk
volna, Aguilar és a többiek megszűnnek létezni. Úgy csügg rajtam a
tekintete, akár egy szeretőé.
Aguilar köhécselve emlékeztet minket a jelenlétére. A nagyúr motyog
valamit.
– Cortez nagyúr tudni szeretné – mondja Aguilar –, vajon sok
ellenségük van-e a mexicáknak az államban.
Miért kérdez ilyeneket? Nyilván már tudja a választ ezekre a
kérdésekre. Különben mit keresne itt? – Az egész világ gyűlöli a
mexicákat – válaszolom. – Mindenki tudja.
Közben a totonacok egyre türelmetlenebbek. – Meglátogatnak minket
Cempoalában a teule-ok? – kérdi a fiú. – Csak egyetlen napi járóföld észak
felé.
Tolmácsolom a kérést Aguilarnak, aki továbbadja Tollaskígyónak. A
nagyúr szeme valami távoli pontra mered, mintha nem is hallana
bennünket. Rájövök, hogy a jövőbe néz, és megborzongok.
Végül halkan mond valamit Aguilarnak, aki rövid habozás után
mélyreható pillantást vet rám. – Tudni akarja, te is gyűlölöd-e a mexica
népet.
– Most ők az én országom.
– Nem ez volt a kérdés! – csattan fel Aguilar.
– Csak mondd meg neki, mi a válaszom.
 Aguilar gyűlölködő pillantást küld felém. Oh, annyira könnyű
kiismerni ezt a nőgyűlölő papot. De azért átadja a szavaimat. Tollaskígyó
elmosolyodik, és ebből tudom, hogy pontosan fordította, amit mondtam.
Aguilar túl őszinte a hazugsághoz.
Tollaskígyó mormog valamit, tetőtől talpig végigmér, majd
megfordul és elmegy.
– Mit mondott?
– Megdicsért – válaszol Aguilar.
– Milyen szavakkal?
– A hiúság a lélek ellensége. Megkereszteltünk az igaz hitre, tehát
gyakorolnod kellene a szerénységet. Mondd meg az indiánoknak, hogy
Cortez nagyúr szíves örömest meglátogatja őket. Reggel indulunk. Ez
minden.

17

BENÍTEZ LASSAN , FÁJDALMASAN kinyitotta a szemét. Leltárba vette az

érzékszerveit. A szája száraz volt és rossz ízű, a szeme csipás és dagadt, a
szemhéja mögött tompa fájdalom lüktetett. Felnézett a tető sötét
nádfedelére, hallgatta a legyek monoton zümmögését, meghökkent a füst,
a rothadás és a veríték bűzétől.
Mennyi ideig alhatott? Milyen régóta fekszik itt?
Esővirág föléje hajolt, vízbe mártott egy darab rongyot, és megtörölte
a férfi homlokát. Mondott valamit, de ő nem értette.
Norte arca tolakodott a látóterébe. – Azt kérdi, jobban van-e.
Benítez megpróbált felülni, de túl gyengének bizonyult. A szoba
összemosódott majd kitisztult a szeme előtt. Úgy érezte, mindjárt
öklendezni fog.
– Ne próbáljon meg felkelni! Pihennie kell.
Benítez mondani akart valamit, de a nyelve nem engedelmeskedett.
Olyan érzés volt, mintha a duplájára dagadt volna. Esővirág nedves ruhát
tartott az ajkához, ő pedig hálásan szopogatta a hideg vizet, akár a
csecsemő az anyja kebelét. – Beteg… voltam? – sikerült kinyögnie.
 – Elkapta a mocsárlázat – magyarázta Norte. – Majdnem meghalt.
Mindenki azon bánkódott, hogy a világ szegényebb lesz egy spanyollal.
Benítez felnézett Esővirágra. Vajon milyen soká lehetett mellette? Nem
értette, miért vállalta magára az ápolását. – Mondja meg neki… hogy
köszönöm.
Norte vállat vont. – Tudja.
– Mondja… csak meg.
Sietős szóváltás következett valami ismeretlen, egzotikus nyelven.
– Azt mondja. Doña Marina gyógynövényeitől lett jobban –
tolmácsolta Norte.
Benítez behunyta a szemét. Különös ez a világ. Néha lehetetlen
megfejteni a másik indítékait. Miért segített rajta a két indián asszony?
Harminchárom éves volt, és eddig nem sok könyörületességgel volt dolga
életében. Ami pedig a nők kedvességét illeti, abban még kevesebb része
volt. Nem áltatta magát, megjelenése és félénk modora nem tette éppen
nőcsábásszá. Esővirág, akit camaradaként odaadtak neki, hogy a társa
legyen, aki az ágyasa és cselédje, nem azért segített rajta, mert gazdag
vagy jóképű, hanem egyszerű kedvességből.
Milyen különös. Nagyon különös.

MALINALI
HAJNALBAN INDULUNK, ELŐL a Mennydörgés Istenei, a rabszolgák
mögöttük botladoznak páncélokkal és fegyverekkel megrakodva. Hosszú
oszlopban kígyózunk a dűnék között, a süppedős homok megnehezíti a
járást.
Mezítláb megyek Puertocarrero után, aki hatalmas harci vadállata
hátán halad. Nem a nap és az izomszakasztó homok az egyetlen
ellenségünk. A délelőtt folyamán az egyik férfi skorpióra lép, és
sikoltozása hozzánk is elhallatszik, pedig nincs látótávolságban.
Késő délután megbotlom egy gyökérben, amely a homok alatt rejtőzik.
Érzem, hogy a bokám kificamodik és kifordul. Levegő után kapkodok a
fájdalomtól, de nem sírok, születésemtől fogva megtanultam, hogy ne
mutassam ki a fájdalmat. Puertocarrero nem veszi észre, mi történt, és
tovább halad.
 A rabszolgák elmennek mellettem, némelyik kíváncsi pillantást vet
felém, de túlságosan elfoglalja őket a saját nyomorúságuk, nem érnek rá
holmi urasági camarada miatt aggódni. A könyökömre támaszkodva
várom, hogy alábbhagyjon a fájdalom. Megpróbálok felállni, de a lábam
összecsuklik, és visszapottyanok a fenekemre.
– Minden rendben, hölgyem?
Erős, mély hang. Ő az. A nap arany glóriát von a feje köré és
megcsillan a fegyverzetén. Kénytelen vagyok a kezemmel beárnyékolni a
szememet, hogy rá tudjak nézni. Leszáll a bestiáról, és odavezeti hozzám.
– Megsérültél?
Nem értem a szavait, de felismerem a gyengéd aggódást a hangjában.
A bal bokámra mutatok. Fölé hajol, és megvizsgálja. Lágy érintése sokkal
inkább egy szeretőé, mint egy orvosé. A szemembe néz. Átható szürke
pillantása van.
Kipréselek a szememből egy apró könnycseppet a kedvéért, pedig a
fájdalom már alábbhagyott. Megmozgatom a lábamat, és hagyom, hogy a
ruhám közben feljebb csússzon. Ekkor azonban egy másik uraság is
hozzánk lovagol és elront mindent.

18

ALVARADO CORTEZ MELLÉ érve meghúzza a gyeplőt. – Mi történt?

– Marina kisasszony bokája megsérült.
– Valamennyi pápa megszentelt seggére…
– Szóljon a többieknek, hogy megállunk. A hordárok készítsenek fa
suhángokból hordszéket! Ezentúl vinniük kell.
Alvarado hitetlenkedve megrázza a fejét. – Ennyi fakszni egyetlen puta
miatt? Hagyjuk itt. Majd holnap visszaküldjük érte a hordárokat.
– Ő nem puta. Keresztény úri hölgy. Ráadásul a szemünk és a fülünk a
bennszülötteknél. Hogyan beszélnénk a mexicákkal és a totonacokkal
nélküle? Jobban szeretné, ha Aguilar testvér képeket rajzolna a homokba?
Pillanatnyilag az ágyúknál is többet ér a számunkra, sőt, talán még a
másodparancsnoknál is többet. Talán itt hagyjam magát, és ő menjen
tovább a lován? Visszaküldhetem holnap a hordárokat.
 Alvarado a szónoklattól összezavarodva és megzabolázva bólintott.
– Kiadom a parancsot a megállásra.
– Hálásan köszönöm.
Cortez újra a lányhoz fordult. Malinali rámosolygott. Bella. Tökéletes
arc, melyet hollófekete haj keretez. És elragadó bokák, még így, sérülten
is. A bőre akár a bársony. Felcsúszott a ruhája, és látni engedte combja
selymes lágyságát.
Nos.
Egy bennszülött hercegnő, nyelvtudással, és azt hiszem, politikai
érzékkel. Túl jó az olyannak, mint Puertocarrero.
Ezt időben helyre kell hoznom.

Másnap reggel átgázoltak egy sekély folyón és a szárazföld felé vették az

irányt. Hirtelen maguk mögött hagyták a kopár homokot és élénkzöld
kukoricaföldeken vágtak át. Tobzódó orchideák, és összekapaszkodó
indák között, az erdőben folytatták az utat. A hatalmas zapote fák törzse
sűrű zöld lombjukig fénylett és ragadt a chicle gumitól, cikáztak a
ragyogó trópusi madarak, a skarlát mellű arapapagájok, a zöld tollazatú
papagájok. Szegényes falvakon keltek át, melyeket elözönlöttek a legyek.
Az emberek elmenekültek előlük. Alig múlt dél, amikor elérték
Gempoalát.

Cortez meglepetten meredt az előtte elterülő új csodára.

Nem tudta, mire számított tulajdonképpen, de biztos nem erre. A város
az őserdő szívéből nőtt ki, ezernyi nádfedeles vályogház csoportosult a
fényes fehér mészkő stukkókkal díszített paloták és templomok köré. A
város csodás volt, pedig attól félt, koszos, düledező kunyhók elszórt
csoportját találja.
Isten meghallgatta az imáit.
– A pápák szentséges golyóira! – kiáltott fel Alvarado.
Az egyik vezetőjük a kagylóduda harsogásával jelezte a
megérkezésüket, melyre a város belsejéből a dobok pergése válaszolt.
A cempoalaiak felkészültek az érkezésükre. Visszatérő hősökként
ünnepelték őket, miközben végigmentek az utcákon. A totonacok
tolongtak, virágszirmokat szórtak a fejükre, ananászt és szilvát dobtak a
katonák lába elé, és rózsacsokrokat a jinetáknak.
 Cortez óvatosan léptetett a barna testek és fehér köpenyek sokasága
között. A totonacok kitértek az útjából, mert tartottak a lovaktól. Aguilar,
Norte és a hordszékben ülő Malinali az utasításának megfelelően mögötte
jött.
– Kérdezze meg tőle, minek köszönhetjük ezt a fogadtatást – kiáltotta
Cortez Aguilarnak. Malinali és Aguilar kénytelen volt túlkiabálni a
tömeget, a dobok pergését és a furulyák sípolását.
– Azt mondja, mi vagyunk a felszabadítók, uram!
– Felszabadítók?
– Semmit sem értek az egészből. Valami kígyó-isten visszatéréséről
beszél. Ezek az emberek tudják valahonnan, hogy a jövetelünk célja, hogy
megmentsük őket a barbárságtól és az üdvözülés útjára tereljük a lelkűket!
Egy merész totonac asszony Cortez felé futott, virágfüzért vetett rá,
sőt, arra vetemedett, hogy még a lovát is megérintette, mielőtt vihogva
elrohant.
– Felszabadítók – motyogta Cortez. Felszabadítók! Hát persze.
A diadalittas pillanatok ellenére is zavarta valami, amit Aguilar
lényegtelennek tartott. A kígyó-isten visszatérése. A szavak befészkelték
magukat az agyába.
Sokkal több van e mögött, mint gondolta.

Chicomacatlnak hívták, de Alvarado rögtön elkeresztelte Gordónak –

vagyis Daginak. Először a zászlóvivők jöttek, hosszú bambusz rudakra
erősített, legyező alakban összedolgozott tollakat hoztak, ezután jelent
meg Gordo, vastag botra támaszkodva, hátulról fiatal fiúk támogatták
hullámzó tomporát. Ezután újabb hercegek következtek, alakjuk eltörpült
az előttük haladó húshegy mellett.
– Ha mind ilyen dagadt – mondja Alvarado –, nem is csoda, hogy
kannibálok.
Jaramillo elvigyorodott. – Salamanca egész lakossága akár egy
hónapig falatozhatna a hátsójából.
Cortez leszállt a lováról és körülnézett. A spanyol nagyvárosokhoz
hasonlóan Cempoalának is saját tere volt, melyet három oldalról
templomudvarok fala vett körül, a negyedikről Gordo saját palotája
szegélyezte. Az egyik piramis csúcsáról füst tekergett elő, mely minden
kétséget kizáróan valamilyen primitív szertartás végét jelezte. Cortez
emlékeztette magát, hogy bármilyen barátságosan viselkedtek eddig a
totonacok, a szívük mélyén azért mégiscsak pogányok voltak.
Isten óvja őket.
Malinali csatlakozott hozzá, Aguilar a lány mellett volt. A duzzanat
egyetlen éjszaka alatt lelohadt a bokájáról, hála a saját készítésű, forró
lenmaglisztes borogatásnak. Csontja nem tört, így bár sántikálva, de képes
volt segítség nélkül járni. Cortez rámosolygott, és közben megakadt a
szeme Aguilar dühödt pillantásán. Irigyli, semmi kétség. Féltékeny egy
nőre. Milyen méltatlan az ilyesmi Isten földi helytartójához.
Gordo megvárta, míg a helyettesei a füstölőkkel meghintették Cortezt
és tisztjeit, aztán előrelépett és megölelte. Gordo – a város előkelőségeihez
hasonlóan, akikkel előző nap találkoztak – arany ékszereket hordott a
fülében és az alsó ajkában, orrcimpájában pedig türkizt. Cortez minden
tőle telhetőt megtett, hogy elrejtse ellenérzéseit.
Gordo szolgái előléptek, s aranyból készült karpereceket, nyakláncokat
és fülbevalókat helyeztek a lába elé egy fonott kosárban. Ezt követően
Gordo rövid beszédet tartott.
Aguilar végighallgatta Malinali fordítását, majd így szólt; – Azt
mondja, elnézést kér a jelentéktelen ajándékokért. Mindezzel a barátságos
szándékát kívánja bizonyítani. Azt mondja, a mexica adóbehajtók évek óta
fosztogatják őket, és szinte semmijük sem maradt.
Cortez megfontolta. – Mondd meg, hogy köszönettel fogadjuk az
ajándékait.
Halálos csönd honolt a téren, a cempoalaiak és a spanyol katonák
egyaránt a fülüket hegyezték, hogy minden szót halljanak.
A következő szóváltás után Aguilar visszafordult Cortezhez. – Ez a
nő… – Cortez észrevette a hangjában bujkáló megvetést, képtelen volt
rászánni magát, hogy kimondja Malinali nevét – azt mondja, panaszkodik
Montezumára, mert a mexicák adó fejében elvették minden aranyukat,
tollból készült ruhájukat és nefritjüket, elorozták a vanília-termés felét,
sok fiatal nőt és férfit magukkal vittek közülük, hogy kielégítsék a papok
áldozati követeléseit a templomokban. A segítségünket kéri.
Cortez ünnepélyesen végigmérte a dagadt tökfilkót, aki vele szemben
állt a poros téren. Végre. – Kérem, Aguilar, kérje meg Malinalit, hogy
tájékoztassa Chicomacatlt, hogy mi magunk is egy igen hatalmas király
alattvalói vagyunk, aki azért küldött ide minket, hogy
megszabadulhassanak a zsarnokságtól. Ha hajlandó V. Károly király
hűbéresévé válni, akkor utoljára fizetett adót a mexicáknak.
Gordo a szolgák lelkes igyekezete ellenére is – akik tollegyezőkkel
hűtötték - izzadt a forró napsütésben. Újabb hosszú beszédet intézett
Malinalihoz és Aguilarhoz, mely végül Cortezhez ért.
– Azt hiszem, szeretné, ha segítenénk – tolmácsolt Aguilar –, de fél,
mert nem messze innét állomásozik egy mexica őrsereg. Azt mondja, ha
megtagadja, hogy Montezuma alattvalója legyen, akkor idejönnek,
felégetik a várost, és minden fiatalt elvonszolnak Tenochtitlánba, hogy
lemészárolják őket a templomokban.
– Mondd meg neki, ha engedelmeskedik, soha többé nem kell
Montezumától félnie.
Cortez hallotta, hogy valaki a háta mögött nagy levegőt vesz.
Puertocarrero fészkelődött a lován, és már épp tiltakozni akart, de Cortez
egyetlen pillantással elnémította.
Figyelte a kövér totonac nagyurat. Lehetséges, hogy egy ember
egyszerre legyen megkönnyebbült, boldog, és a rémülettől
megsemmisült? Gordo mindennek hű mása volt.
Alvarado a sarkantyújával előbbre nógatta a lovát és előrehajolt a
nyeregben. – Elment az esze? – suttogta.
– Látott valaha is meggondolatlannak?
– Össze se tudom számolni, hányszor. Például Salamancában, amikor
felmászott a falon annak a donitának az ablakába.
– Mindig kiszámolom az esélyeket, mielőtt kockáztatok. Minden
rendben lesz. Majd meglátja.
Alvarado visszazökkent a nyeregbe, összeszorított ajka elfehéredett. –
Ha maga mondja!
– Bízzon bennem! Épp most adták át nekünk a kulcsot Montezuma
házához.

MALINALI
PULYKÁBÓL, HALBÓL, ANANÁSZBÓL, szilvából és kukoricalepényből
hatalmas lakomát készítettek nekünk. Utána Tollaskígyót és a többi
nagyurat egy gazdag nemes hölgy palotájába vezetik, hogy elfoglalják a
szálláshelyüket.
 A lapos tetejű palota széles terasza a térre néz. A szobák tágasak, de
csak kevés bútor van bennük, csupán néhány alvógyékény és alacsony
asztal. A falakat és a fehérre vakolt padlót szőnyegek borították. Külön
szobában vagyunk Puertocarreroval, akár a többi Mennydörgés Úr és
camaradáik, míg a katonákat és a rabszolgákat együtt helyezték el a
társalgóban.
Egyfolytában Tollaskígyóra gondolok. A palotabéli találkozón valami
feldühítette. Az összejövetel alatt számtalanszor a piramisból felszálló
füstre pillantott, és azt hiszem, tudom, mi nyugtalanította. Érzem az
istenség ébredezését.

Másnap reggel a belső udvarba hívatnak Aguilarral és számos

Mennydörgés Úrral. Tollaskígyó szigorú arckifejezést ölt magára. A
fekete bársonyruháját vette fel, a derekára csatolta a kardját, a nyakában
ezüst medált visel, mely a Szűznek nevezett istennőt ábrázolja.
– Uraim, el kell végeznünk az Isten által ránk rótt feladatot – jelenti be,
átlépdel a kapukon, átmegy a téren, a többiek pedig rohanvást próbálnak
lépést tartani vele.
Az itteni templom pont olyan, mint amit Potonchanban láttunk. Fallal
körülvett udvara van, meredek kőlépcső vezet végig a csonka piramison át
a szertartások templomához, egy egyszerű, szalmából és bambuszból
tapasztott kunyhóhoz. Amikor odaérünk, a levegő megtelik az
elszenesedett hús szagával.
A tetemek a lépcső lábánál hevernek, ahová a papok vetették őket,
miután végeztek velük. A karjuk és a lábuk hiányzik, a mellkasukon
tátongó lyuk körül fekete zselévé alvadt a vér. A legyek sűrű fekete
rajokban zümmögnek. A halott, élettelen szemek a kék égre merednek.
– Hisz ez még csak gyerek – mondja Puertocarrero Tollaskígyónak.
Olmedo atya szavakat mormol a könyvéből. Aguilar ugyanezt teszi.
A fekete taláros papok a fölöttünk elhelyezkedő szentélyről figyelnek,
és úgy csoportosulnak, mint a dögkeselyűk. Tollaskígyó arca elszörnyed.
Hallom a fém surrogását, ahogy kihúzza a kardját a hüvelyéből, de
Puertocarrero a karjára teszi a kezét, suttog valamit, és megenyhül.
Büszkén figyelem a dühét. Tollaskígyó mindig azt ígérte, hogy véget
vet az emberáldozatoknak. Most tanúja vagyok a felháborodásának és a
kétségbeesésének, és érzem a jelenlétét. Bárcsak Esővirág is itt lenne,
akkor hinne nekem.
 A Mennydörgés Urai mögötte zsúfolódnak össze, krétafehér arccal
bámulják a feldarabolt testeket.
Aguilar hozzám fordul. – Így bánnak a gyerekeikkel errefelé?
Hogy magyarázzam meg neki? A gyereknek valószínűleg fejlődési
rendellenessége volt, vagy háború során hurcolták el egy másik faluból. –
Az áldozatot Tlaloc, az Esőhozó tiszteletére mutatják be. A férfiakkal
ellentétben a gyerekek sírva fakadnak, amikor szembetalálják magukat az
áldozati oltárral. A könnyek olyanok, mint a hulló eső. Minél több könnyet
ont az áldozat, annál több eső hullik télen, hogy táplálja a termést.
Aguilar a kezével jelet rajzol a levegőbe, és a saját nyelvén motyog
valamit. A többiek úgy néznek rám, mintha az én művem lenne az egész.
Bárcsak megérteném, mi megy végbe a fejükben. De melyik halandó
képes igazán az istenek gondolatainak mélyére hatolni?

19

– VALAMINT TENNÜNK KELL az Úrért – mondta Cortez.

Benítez a halott gyermek arcába néz. A többiek elfordultak, de Benítez
maradt. Cortez szavai visszhangzottak a fejében. Valamit tennünk kell az
Úrért.
Észrevette, hogy áll mögötte valaki, és figyeli.
Norte volt az; Norte, az áruló. Norte, a hitszegő. Norte, a barbár,
tetovált arcán kifürkészhetetlen, önelégült mosollyal figyelte.
– Újabb áldozat az isteneinek?
– Mi az isten, Benítez? A saját elménk találmánya.
Eretnekség! Azonnal fel kellene lógatniuk ezt a démont, mielőtt
mindenkit megfertőz a pokoli ötleteivel. – Miféle elme találta ezt ki? –
kérdezte Benítez.
– Olyan, amely sohasem tudhatja, hogy a teste megmenekül-e az
éhínségtől.
Benítez megrázta a fejét. Miféle válasz ez? – Tanúja volt hasonló
szertartásoknak?
Norte nem válaszolt egyenesen. Inkább a következőt mondta: –
Hóbortos a maga erkölcse, Benítez. A szeme sem rebben, amikor az
egyház inkvizítorai élő ember kezét és lábát törik el a kínpadon, de egy
halottról letépni, nos, ettől hirtelen megütközik. A harcmezőn kitépik a
férfiak belét a lándzsával, és hagyják, hogy lassú halállal haljanak meg,
ugyanakkor hatalmas kegyetlenségnek tartja, ha kitépik a szívét, és
gyorsan megölik. Lenyűgöz a logikája.
– Ez csak egy gyerek!
– Nők és gyerekek nem szenvednek és halnak meg a háborúinkban?
– De nem a templomainkban. A mi vallásunk nem a gyilkosság és a
kannibalizmus.
– Tényleg nem, a mi vallásunk az arany.
Miért bizonygatom ennek a barbárnak, hogy mi az, ami szent? –
gondolta Benítez. Nem, ez még a barbároknál is rosszabb, mert nem
idegen számára az igaz hit és a civilizáció, mégis tudatosan fordított hátat
Istennek, hogy átadja magát a barbárságnak. – Csupán megvetést érzek az
ilyen hitvány gazemberek iránt, mint maga.
– Állítólag magának szánalmat kellene éreznie irántam, Benítez. Az
elveszett bárány iránt, a bűnös iránt, aki eltévedt a nyájtól.
– Jobb lett volna, ha Cortez felakasztja.
– Látja? Annyira szentnek tekinti az emberi húst, mégis olyan olcsónak
tartja az életet. Mindketten láttunk embereket, akiket megégettek a
máglyán. Nőket is. És miért? Isten nevében. Miért különbözik ez olyan
nagyon attól, ami itt történt?
Benítez sarkon fordult. – Maga még mentséget keres erre?
– Azt kérdi, inkább sikoltozva lehelem ki a lelkem a saját halotti
máglyámon, vagy gyorsan halok meg egy ilyen pap késétől? Azt hiszem,
tudom a választ.
– Imádkozom, hogy egy nap érje utol a végzete. – A földre köpött és
elment. Távol kellett kerülnie ettől a pokoli helytől, ettől az elfajzott
embertől.

A téren ünnepeltek. A gyékényszőnyegek roskadoztak a cempoalanok

legfinomabb csemegéitől. Volt ott őzhús chilivel, paradicsom, kipréselt
csíra, sült pulyka, sáska zsályával, gőte sárga paprikával. A spanyolok
dőzsöltek az őzhúsban és a pulykában, de a többit durván félrelökték. A
kutyák a porcogó és csontdarabokon marakodtak, amit a katonák hajítottak
el a válluk fölött, miközben a totonac lányok kacérkodva és kacarászva
szolgálták fel az étkeket.
 Cortezt Gordo mellé ültették egy ünnepi gyékényszőnyegre, Malinali
és Aguilar mögöttük kaptak helyet, hogy fordíthassanak. A totonac
törzsfőnök még akkor is panaszkodott, amikor a szolgák gőzölgő hússal
megrakott tálcát hoztak be, és alázatosan közé és Cortez közé tették le.
Gordo rámutatott, hogy a fogás különleges, és Cortezt az a nagy
megtiszteltetés éri, hogy elsőként szedhet magának.
Cortez reszkető orrcimpákkal ismerte fel a főtt emberi hús pokoli
szagát. A döbbent csöndet csupán Olmedo atya halk imádkozása törte meg.
– Mondja meg neki, hogy nem nyúlok hozzá – sziszegte Cortez
Aguilarnak. – Mondja meg neki, hogy az emberi hús fogyasztása Isten
szemében gyűlöletes.
Aguilar továbbította Cortez gyalázkodását Malinalinak, aki előre hajolt
és náhuatl nyelven néhány szót suttogott Gordónak. A kövér cacique álla
leesett a csodálkozástól.
– Mit mondott? – kérdezte Cortez Aguilartól.
– Azt kérdi, mi mást kezdhetnének a csatákban elfogott rabokkal, ha
nem ennék meg őket. Isten irgalmazzon a lelkének!
– Legyen szíves, Aguilar testvér, magyarázza el neki, hogy az istenek,
amelyeket szolgál, valójában ördögök, és hogy örökkön-örökké a pokol
tüzén fog égni, ha nem hagy fel ezzel a pogány gyakorlattal. Mondja meg
neki, azért jöttünk, hogy elhozzuk az egy igaz hitet, és ha Károly király
hűbérese akar lenni, akkor meg kell tanulnia keresztény úriemberként
viselkedni.
Cortez Malinalit nézte, miközben a lány hosszasan magyarázott a
totonac törzsfőnöknek. Gordo először zavarba jött. Választ suttogott
Malinalinak, aki tétovázott, mielőtt lefordította volna Aguilarnak.
– A nő szerint majd gondolkozik rajta – mondta Aguilar –, de attól fél,
ha nem mutat be megfelelő áldozatot az isteneknek, akkor aszály, áradás és
sáskajárás pusztítja majd el a termést. Ennek ellenére örömmel lesz az
alattvalója.
Cortez érezte, hogy elveszti az önuralmát. Nem ezt a választ várta. –
Mondja el neki újra…
Olmedo atya, aki Alvarado mellett ült, előre hajolt. – Uram, talán nem
kellene azonnal megszüntetni a primitív szertarásaikat.
Borotvaélen táncolunk. Türelmesen elmagyarázhatnánk nekik újra
meg újra, és akkor…
– Azért vagyunk itt, hogy elvégezzük az Isten által ránk rótt feladatot!
 – Még az isteni feladatokat sem lehet egyetlen nap alatt elvégezni.
Aguilar is bekapcsolódott. – Olmedo atya, tisztelettel, egyetértek a
parancsnokkal, az Úr nem…
A vitát a kagylódudák tülkölése szakította félbe. A totonacok talpra
ugrottak és elrohantak a térről. Egy hírnök sietetett oda Gordóhoz, és
gyorsan a fülébe sugdosott.
Cortez Malinalira nézett. A lány elmosolyodott és úgy bólogatott,
mintha erre a pillanatra várt volna. Mi történhetett, ami őt ilyen örömmel
töltötte el, miközben megrémítette a totanacokat? Malinali súgott valamit
Aguilarnak.
– Úgy látszik – mondta Aguilar a totonacokhoz újabb látogatók
érkeztek. Megjöttek a mexicák.

Amilyen rémültek voltak, Cortez egy egész hadsereget várt. Ehelyett

csupán öt tisztviselő érkezett egy maréknyi kísérővel. A köpenyüket
Montezuma uralkodói pecsétjével csomózták össze a vállukon, jobb
kezükben a királyi tisztviselők botját tartották, míg a másikkal egy szál
virágot tartottak az orruk elé, hogy megóvják magukat vendéglátóik
bűzétől. A kísérők széles tollegyezőkkel kergették a legyeket az arcuk elől,
a többiek pedig ernyőt tartottak a fejük fölé a nap ellen.
Átvonultak a téren, Gordo a totonac nemesekkel együtt felkelt és
hízelegni kezdett. A küldöttség teljesen semmibe vette Cortezt és a
spanyolokat, noha a város közepén táborozó kisebb seregnyi szakállas
idegen nyilván a legfigyelemreméltóbb dolog volt, melynek valaha is
tanúi voltak.
Cortez úgy döntött, hogy a visszautasítás előre megfontolt módon
történt. Nos, meg fogják kapni a választ.
Cortez Aguilarhoz fordult: – Kérje meg Marina kisasszonyt, derítse ki,
mit tehet.
– Uram, én…
– Tegye, amit mondtam, Aguilar testvér! – A diakónus kezdett ideges
lenni. Néha azt kívánta, bárcsak otthagyták volna Cozumelben Nortével
együtt.
Cortez Alvaradóra nézett. – Megbánják még a pimaszságukat. Úgy
mentek el mellettünk, mint a parasztok mellett a földeken.
– A sátán szőrös seggére! Szeretném őket megleckéztetni.
– Meg is tesszük. Ígérem.
 Talán ennek a lánynak, Malinalinak megvan az oka a mosolygásra,
gondolta. A mexicák jókor érkeztek. Máris körvonalazódott a fejében egy
terv. Hamarosan elkezdi felkapirgálni a hatalmas mexica birodalom
sarkait, és meglátja, vajon le tud-e törni belőle egy darabot az ujjával. Ha
könnyen megy, jöhet a többi, lépésről lépésre.

Minden spanyol fültanúja volt a dagadt cacique palotájából kihallatszó

buzgólkodásnak. Malinali visszatért, és jelentette, hogy Gordo térdre
borulva tett jelentést az idegeneknek, és sírt, akár egy kisbaba. Az öt
mexica – jelentette Malinali – birodalmi adóbehajtó, és bár Malinali nem
hallott minden egyes szót, úgy tűnt, súlyos adót követelnek a totonacoktól,
amiért Montezuma kifejezett utasítása ellenére olyan bőkezűen
szórakoztatták a spanyolokat.
Cortez a tetőteraszról figyelte, amint a mexikói nemesek elhagyták
Gordo palotáját, miközben még mindig a kezükben tartott virágot
szagolgatták. A totonacok a tér túloldalán készítettek nekik szállást. A
szobákat virágok százaival hintették be. Az elkészített ételekről szolgák
gondoskodtak.
– Nézze csak – acsarkodóit Alvarado. – Mint öt misére igyekvő
püspök.
Aguilar és Olmedo atya szemrehányóan pillantott a férfira, de az nem
vett róluk tudomást.
Cortez Malinali után nézett. A lány szerényen várakozott a jobb
vállánál. Fekete szeme okosan, éberen, várakozón csillogott. – Ah,
micsoda szövetségesre találtam! – gondolta Cortez. – Mekkora paradoxon!
A barbár indiánok közt olyan izgatóan rajongó, remek modorú feleségnek
valót találok, amilyet a spanyol doniták közt nem is remélhettem. A fekete
köpenyek alatt nincs más, csak illatszer és csinos arcocska.
Aguilar észrevette, hogyan nézett össze Cortez és Malinali, és
összevonta a szemöldökét.
– Vajon mi nyugtalanítja az ifjú diakónust? – tűnődött Cortez. – Azért
fél tőle, mert nő, vagy mert bennszülött? – Hangosan folytatta: – Kérdezze
meg Marina kisasszonyt, miért rémültek meg ezek az emberek öt
fegyvertelen, virágot tartó férfitől?
Aguilar úgy tett.
– A nő azt mondja, nem az öt férfitől félnek, hanem az ötezertől, aki
követi őket, ha engedetlenséget tapasztalnak.
 Cortez összeráncolta a homlokát. – Ezek szerint jobban félnek a
mexicáktól, mint tőlünk.
– Változtatnunk kéne ezen a benyomáson – javasolta Alvarado.
– Valóban. – Cortez újra Aguilarhoz fordult. – Kérje meg Marina
kisasszonyt, hogy menjen vissza a palotába, és mondja meg Gordo úrnak,
hogy ide kéretjük. Haladéktalanul.
Kockázatos volt a terve, de ennek volt a legnagyobb esélye. Magas volt
a tét, és már mindenki tett. Neki azonban nem volt mit vesztenie.

MALINALI
GORDO ARCA FÉNYLIK, mint egy darab izzadó tészta, a tokája rezeg az álla
alatt, és úgy tördeli a kezét, mint az asszonyok. Ha a szolgák nem tartanák
egyenesen, remegő térde összecsuklana alatta, és a formátlan hájtömeg
elterülne a földön.
Tollaskígyóra nézek. Egyszerre jóindulatú és szigorú a pillantása.
Halkan beszél Aguilarhoz.
– Cortez nagyúr emlékeztetni kívánja Gordót, hogy Károly spanyol
király alattvalója, ezért nem kell félnie a mexicáktól. Ha Cortez utasításai
szerint jár el, biztonságban lesz.
Gordóhoz fordulok, és náhuatl nyelven elismétlem. – Tollaskígyó azt
mondja, meg fog védeni. De mindent úgy kell tenned, ahogy mondja.
– A mexicák húsz ifjút és leányt követelnek áldozatul, amiért nem
engedelmeskedtünk Montezumának! Azt akarják, hogy a saját gyerekeim
közül is legyen három az áldozatok között!
– Tollaskígyó azt mondja, most már a védelme alatt állsz – ismétlem,
és próbálok a nagyúrhoz hasonlóan türelmetlennek mutatkozni.
Gordo rémülten mered rám. – Mondd meg, mit kell tennünk!
A nagyúr halkan mond valamit Aguilarnak, aki mintha
megkérdőjelezné az utasításait, mintha nem hinne a fülének. A nagyúr
hanghordozása türelmetlenné válik.
– Cortez úr azt akarja, mondd meg neki… – Aguilar habozik. – Mondd
meg neki, hogy az emberei azonnal tartóztassák le a mexicákat, kötözzék
meg és helyezzék őket őrizet alá!
Végre megkezdődik a küzdelem.
 Ezúttal pontosan fordítom le a nagyúr szavait, és attól félek, Gordo
mindjárt elájul. A lába megbicsaklik, az apródok nyögve próbálják
megakadályozni, hogy teljesen lesüllyedjen a földre. Olyan az arca, akár a
sarokba szorított állaté. – Nem lehet! – kiált átható hangon.
– Azt kell tenned, amit Tollaskígyó parancsol!
– Ha kezet emelünk rájuk, Montezuma mindenkit lemészárol!
Micsoda gerinctelen gyáva! Hát nem érti, hogy isteni erő oltalma alatt
áll? – Visszautasítja – mondom Aguilarnak.
Tollaskígyó felpattan, rettentő haragról tesz tanúbizonyságot. – Cortez
nagyúr figyelmezteti, hogy ha nem cselekszik a parancsa szerint, azonnal
elmegy, és soha többé nem jön vissza – kiáltja Aguilar nyugtalanul. – Rajta
múlik. De ha meg akarja óvni a gyerekei életét, és meg akar szabadulni a
mexicáktól, akkor azt kell tennie, amit mond!
Erre a pillanatra vártam. Gordóhoz fordulok, ezúttal én is kiabálok.
– Látod? Feldühítetted Tollaskígyót! Ha nem teszed meg, amit kér,
visszamegy a Felhők Földjére, és akkor a fiaid és lányaid szívét ki fogják
tépni Montezuma áldozati oltárán!
Gordo ziháló hangokat hallat, mintha fojtogatnák. Valóban nincs
választása. Miért képes olyan nehezen a sors elé menni, még akkor is, ha
nincs más kiút? Ha nem adja meg magát egy istennek, akkor az egész hite
csak ostoba babona.
– Nos? Tollaskígyó bármelyik pillanatban elmehet, és visszahajózhat
keletre. Hogy döntesz?

20

A MEXICÁKAT a kezüknél és a lábuknál fogva hosszú rudakhoz kötözték,

mint a szarvasok tetemét. Ezek a trófeák azonban nagyon is éltek, a
szemük kikerekedett, dühödten gyalázkodtak a szájukba dugott
rongycsomókon keresztül. A totonacok elözönlötték a teret, mindenki
szeretett volna vetni egy pillantást a rémítő, különleges látványosságra.
Cortez a szálláshely mellvértjéről figyelt Alvaradóval,
Puertocarreroval és a többi tiszttel. Gordo mellette állt, az állkapcsa
megereszkedett a félelemtől. Mondott valamit Malinalinak, aki lefordította
Aguilarnak.
– Azonnal fel akarja áldozni őket – mondta Aguilar. – Azt hiszi, ha
már halottak, kisebb rá az esély, hogy Montezuma rájön, mi történt.
Cortez megrázta a fejét. – Elve van rájuk szükségünk. Később talán
kivallatom őket. Mondja meg, hogy különítse el és helyezze őket szigorú
őrizet alá. Küldök férfiakat, akik majd segítenek az őrzésében. - Cortez az
izgalom tüzét érezte a hasában. Végre a kezében volt az ellenőrzés. – Azt
is mondja meg neki, hogy most már szabad. Ezentúl egyetlen fia vagy
lánya sem hal meg Montezuma oltárain, és nem jön több adóbehajtó, hogy
elrabolja a javaikat. Mostantól fogva a testvéremnek tekintem, ő pedig
csak bennem bízhat meg.

MALINALI
MÉG SOHA ÉLETEMBEN nem éreztem ekkora lelkesedést és ilyen
büszkeséget. Végre megtörtént, és a haragja pont olyan nagyszerű, mint
képzeltem. Tollaskígyó visszatért, hogy megtörje a mexicák uralmát, én
pedig mindennek a része leszek, ahogy ígérték.
– Élvezd a pillanatot, nővérkém – suttogja egy hang a fülemben. –
Mielőtt a Holdnővér másodszor kel fel, úton leszünk Tenochtitlán
kőtemploma felé!
Megfordulok. Esővirág az. Mivel győzhetném meg?
– Ő isten.
– Nem isten. Őrült. – Felém nyújtja a kezét. Rémült. Erősen
megszorítom, megpróbálok valamennyit átadni neki a saját erőmből, és a
saját meggyőződésemből. A szívem azt súgja, nemcsak az
Ötödik Nap végének vagyunk a tanúi, hanem egy új, vérvörös nap
eljövetelének is.
Ahogyan apám jósolta.

Puertocarrero durván felráz álmomból. Kukoricasárga haja vibrál a

gyertya fényében. Jól benne járunk az éjszaka ötödik órájában, de ő
teljesen fel van öltözve. Arra kér, hogy kövessem. Felkelek az ágyamul
szolgáló gyékényről, szoknyát és inget veszek, és utána megyek az
oszlopos folyosón. A falra rögzített fenyő fáklyák remegő fényében
árnyékok táncolnak.
Odakinn megállunk a nagyúr szobája előtt. Puertocarrero magával húz
a lakosztályba.
Még mindig félálomban nézek körül, látom a Mennydörgés Isteneinek
szakállas arcát, aranyos fegyverzetben vannak, a fáklyafény tompán
verődik vissza a fém dárdákról és kardokról. A nagyúr egy nehéz faasztal
mögött ül a szoba közepén, az urak közül többen köré sereglettek, Aguilar
is.
Cortez felnéz és bátorító mosolyt küld felém. Három mexica adószedő
az asztal előtt áll, a nyakukban nehéz fa gallér. Most nem olyan dölyfösek.
A kezüket összekötözték a hátuk mögött, a szemüket lesütötték
szégyenükben.
De ugyan mit keresnek itt? Mi történt?
Először a sápadt, istenfélő Aguilar beszél. – Cortez nagyúr azt akarja,
kérdezd meg ezektől az emberektől, kik ők, honnan jöttek és miért fogták
el őket a totonacok?
– De hisz valamennyi kérdésre tudja a választ.
– Tedd, amit kér!
Gyűlölöm, amikor így beszél hozzám. De engedelmeskedem. Ahhoz
címzem a mondanivalómat, akit a ruházata és a fej dísze alapján a
legmagasabb rangúnak ítélek. – Tollaskígyó tudni szeretné, kik vagytok,
és mit akartok itt. Azt is kérdezi, miért ejtettek foglyul titeket a totonacok.
A férfi felemeli a fejét, és letekint rám horgas orra mögül. Még
mindig túl büszke a helyzetéhez képest. Azt is rossz néven veszi, hogy egy
nő szólította meg. – Calpisqui-k, adóbehajtók vagyunk a nagy
Montezumánál. És hogy miért ejtettek minket fogságba – amiért
valamennyien a mi megaláztatásunk tízszeresét fogják elszenvedni –, az
pedig épp a nagyúr parancsára történt.
Mire megy ki ez a társasjáték? Tűnődöm. A Nagyúr mindezt tudja.
Ennek ellenére kötelességtudóan fordítom Aguilarnak a calpisqui válaszát.
Ő értekezik Cortezzel, majd hozzám fordul.
– Cortez nagyúr azt mondja, fogalma sem volt róla, mit terveznek a
totonacok. De amikor megtudta, hogy fel akarják áldozni az isteneknek a
mexica foglyokat, elhatározta, hogy közbeavatkozik. Mondd meg, hogy
azért döntött így, mert Montezumát a barátjának tekinti, és tudja, ő is hozzá
hasonlóan nagy úr, és mert sok ajándékot küldött neki.
 Nos. Mit kezdjek én ezzel? De nem az én dolgom, hogy megértsem
egy isten gondolkodásmódját. Inkább örömömet lelem a mexicák
színeváltozásában, amikor megemlítem, hogy a totonacok fel akarták őket
áldozni. Milyen jó lenne mind a hármatokat kiterítve látni egy kőlapon!
– A totonacok azt mondták, hogy az elfogatásunk a ti nagyuratok
parancsára történt – válaszol a calpisqui, bár úgy tűnik, kissé
elbizonytalanodott.
Amikor Aguilar elismétli a választ Tollaskígyónak, úgy tesz, mintha
zavarba jönne.
Aguilar hátat fordít nekem. – Cortez nagyúr azt mondja, a totonacok
nyilván álnok és fondorlatos emberek, mert ő erről bizonyosan nem tud
semmit.
Tollaskígyóra meredek. Kifejezéstelen az arca, és amikor
megpróbálok a szemébe nézni valami titkos jel után kutatva, ahogy
korábban is, nem viszonozza a pillantásomat. Miért hazudik? Mégis
pontosan úgy közvetítem a szavait, ahogy Aguilar mondta.
A mexicák éppolyan értetlennek tűnnek, mint én magam. Egyikük a
társaihoz fordul. – Lehet, hogy igazat mond. Különben miért adta volna
vissza a szabadságunkat?
Amíg egymással tanácskoznak, én visszafordulok Aguilarhoz. – Mi
folyik itt?
– Nem tartozik rád. Azért vagy itt, hogy tolmácsolj.
Óh, bár a lepra jönne rád! Nem beszélhetsz így velem! Több, sokkal
több vagyok, mint Tollaskígyó tolmácsa, és ezt mindketten tudjuk!
Tollaskígyó suttog valamit Aguilarnak, aki behízelgő mosollyal
fordul felém. Tudom, mivel próbálkozol, mondja a mosolya, de akkor is én
vagyok a bizalmasa. Te csak egy indián vagy, egy kívülálló. - Mondd meg
nekik, hogy Cortez nagyúr fájlalja, hogy ilyen zűrzavarba kerültek. Mivel
a nagy Montezuma szolgái, és nyilvánvaló ok nélkül tartóztatták le őket,
haladéktalanul elengedi őket. Ezen kívül mindenben a rendelkezésükre áll.
Amint mindezt elmondom, a Mennydörgés Urai előre lépnek és
leoldják a csuklójukról a szíjakat, és eltávolítják róluk a nehéz fa gallért. A
mexicák a nap folyamán, most másodszor lepődnek meg.
A calpisquik hozzám fordulnak. – Köszönjük a nagyúr segítségét –
mondják, de közben nem értik mi történik, mint ahogyan én sem. - De
mondd meg neki, hogy bár kiszabadított bennünket, nem megyünk el. A
totonacok nyomban elkapnak minket, amint kilépünk a palota ajtaján.
 Úgy tűnt, a nagyúr felkészült erre a válaszra, és már utasította Aguilart,
hogyan válaszoljon. – Mondd meg, hogy nincs mitől félniük. A katonáink
spanyol papnak öltözve elviszik őket a partra, és az egyik hajónk elkíséri
őket, amíg ki nem érnek a totonac területről Onnan mehetnek a dolgukra
békével. Cortez nagyúr csupán azt kéri, hogyha legközelebb Montezuma
Nagyúr méltóságos színe elé kerülnek, emlékeztessék őt Cortez
barátságára.
Lefordítom nekik, de az utolsó gondolatnál nehézségekbe ütközöm.
Hogyan lehet azt mondani a mexica uralkodónak, hogy a szövetséges az a
Tollaskígyó, aki a hagyomány szerint Montezuma isteneinek esküdt
ellensége. Aguilar nyilván félreértett valamit. Végül tőlem telhetőén a
legjobban adom át a szavait, és hagyom, hogy a calpisquik úgy
értelmezzék, ahogy akarják.
A három mexica adóbehajtót kivezetik a helyiségből. A Mennydörgés
Urai hirtelen egymásra mosolyognak Zavartan nézem őket. Miért engedte
el a nagyúr ezeket a szörnyetegeket, és miért árulta így el Gordót, aki
pedig a bizalmába fogadta? És miért örülnek annyira annak, amit tettek?
Tollaskígyó hozzám fordul, és én újra a különös mosoly után kutatok,
amely további összeesküvésre utalhatna közöttünk, de Puertocarrero
megragadja a karomat és kitessékel a szobából.
Kíváncsi vagyok, mit mond majd Gordo, ha rájön a három adóbehajtó
távozására. Újra azt kívánom, bárcsak beszélném az istenek nyelvét, és
tudnám, mit tervez. Kiszámíthatatlan, mint az istenek.
Az egyetlen, amiben biztos vagyok; nem Montezuma barátja.

Másnap Gordo mintha csak az árnyéka lenne annak az embernek, akivel

pár nappal ezelőtt a téren találkoztunk. Úgy reszket Cortez előtt, akár a
friss szív a tálban.
Továbbítom Aguilarnak az első mondatait, aki tovább suttogja Tollas
kígyónak. Gordo szavai hallatán a nagyúr haragosan felpattan a székéről, a
keze ökölbe szorul. – Micsoda? Hagytad őket megszökni? Minden
őrszemed elaludt?
A cacique megpróbálja elmagyarázni nekem, hogy nem érti, mi
történhetett, a felelősök már elnyerték méltó büntetésüket, és a szívük
éppen egy serpenyőben pirul. A nagyúr azonban nem várja meg a
fordítást. Végtére is, sokkal jobban tudja, hogyan sikerült megszökniük,
mint Gordo. Az éjszaka első órájában Guzmán és Flores egy korsó kubai
borral közeledett a totonac őrszemekhez, melyet azok nagy örömmel
fogadtak. Mire a spanyolok két órával később visszatértek, hortyogtak,
mint a disznók. Akkor a három mexicát, még mindig megkötözve,
elvezették.
Most azonban a nagyúr ketrecbe zárt állatként rója a szobát, öklével a
tenyerébe csap. Tudom, csupán színlelt a haragja, de nem értem, mi az oka
eme csalárdságnak.
– Cortez Nagyúr szerint ez teljes katasztrófa – mondja Aguilar. –
Mondd meg ennek a kutyának, hogy azonnal adja át nekünk a többi
foglyot, hisz benne nyilvánvalóan nem lehet megbízni. Majd mi láncra
verjük és az egyik hajónkra szállítjuk őket.
Gordo beleegyezik. Bármit megtenne, amit a nagyúr kíván.
– Cortez nagyúr ragaszkodik hozzá – folytatja Aguilar, miközben
Cortez a szoba másik felében dühöng –, hogy Gordo még ma esküdjön
hűséget neki és a spanyol királynak, az ő katolikus felségének, V.
Károlynak, a királyi nótárius előtt. Bele kell továbbá egyeznie, hogy
valamennyi harcosát a rendelkezésünkre bocsátja, és erői csatlakoznak
hozzánk a mexicák ellen. Ha bármelyik kérést megtagadná, Cortez nagyúr
a sorsára hagyja.
Hirtelen megértem, mi történik. Csodálattal meredek a nagyúrra.
Olyan élethűen alakítja a haragot. Tényleg isten, ha ilyen sok álarcot képes
magára ölteni. Úgy játszik Gordo-n, akár valami hangszeren.
Lefordítom a nagyúr szavait a totonac törzsfőnöknek, hogy mindenben
vesse alá magát Tollaskígyó parancsainak. A beálló hosszú, halálos
csöndben a cacique elképzeli a következményeit annak, ha magára
hagyatva kellene szembenéznie Montezuma haragjával. Olyan hevesen
bólogatott beleegyezésében, hogy beleremegett a tokája.
– Nos? – érdeklődött Aguilar.
– Beleegyezik – mondom. – Nem kapott más választási lehetőséget.

21

Tenochtitlán
A MEXICÁK LEGFELSŐBB Tanácsa az egész nemzetet érintő ügyekben a Négy
Templom Épületegyüttesében, a Sas Lovagjainak Házában gyűlt össze. A
termet alacsony kőlócákkal rendezték be, melyeket kígyók és harcosok
faragott domborműve díszített. A termet Tlaloc, az Esőhozó képmására
mintázott cserépkályha melegítette. Mictlantecuhtli, a Halál Istene,
kőhúsából kiálló csontokkal figyelte a császárok és királyok
tanácskozását, s emlékeztette őket az élet – és hatalmuk múlandóságára.
Montezuma elnökölt a gyűlésen, mint mindig. Mellette ült a
Kígyóasszony, a fővezére. Részt vett az unokaöccse, Kukoricacső nagyúr,
Texcoco királya, valamint Montezuma fivére és örököse, Cuitláhuac,
Iztapalapa ura. A templom főpapjait, valamint a Jaguár és a Sas
Lovagjainak legfőbb urát is a tanács elé rendelték. A nemes urak és papok
csupán egyszerű agávérostból szőtt ruhát viseltek uralkodójuk
jelenlétében, aki viszont a legfinomabb vászonból készült, tekergő
kígyókkal mintázott, türkiz köntösben pompázott.
A falon fenyőfáklyák ropogtak.
– A seregem indulásra kész, s a parancsodra vár – mondta
Kukoricacső nagyúr. – Csak ki kell adnod a parancsot.
– Talán nem lesz rá szükség – válaszolta Montezuma. – Új fejlemények
vannak. Három calpisquit kiszabadítottak. Malintzin saját katonái kísérték
át őket a totonac területeken.
Az egybegyűlt mexica nemesek elképedve csóválták a fejüket.
– Malintzin személyes üzenetét hozták. Baráti érzéseit tolmácsolták, és
az ígéretét, hogy személyesen bünteti meg a totonacokat a sérelemért, amit
az adóbehajtóink ellen elkövettek.
Mindenki hallgatott. Mit jelent ez? Felfoghatatlan.
– Aztán alig pár órával ezelőtt a két társuk is visszatért Tenochtitlánba.
Ezt a kettőt a totonacok áldozati kövétől mentette meg ez a Malintzin, aki a
saját harci kenuin szállította őket biztonságba. Azt mondják, nagyon jól
bántak velük.
– Mit jelentsen ez? – kérdezte hangosan az egyik öreg harcos.
– Az a nő, aki vele van – kezdte Kígyóasszony –, az a… Malinali. Azt
állítja, Malintzin egy isten. Azt mondja, ő Tollaskígyó, aki visszatért.
Halálos csönd.
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy a nő igazat beszél – mormogta
Cuitlahuac. – Malintzin nem beszéli az előkelő nyelvet. Ezek nem az ő
szavai, hanem a nőé.
 Kukoricacső nagyúr bólintott. – Talán csak egy távoli hely nagykövete.
Ha ez a helyzet, akkor vendégszeretettel kell fogadnunk, és meghallgatjuk,
mit akar mondani.
Hulló Sas, Montezuma unokaöccse idegesen mozgolódott a padon. –
Nem kellene olyasvalakit engedni a házba, aki utána megpróbál kidobni.
– Ha ez a Malintzin tényleg egy másik ország követe – szólt hozzá a
Jaguárok Lovagjainak vezére akkor az őt megillető vendégszeretetben
kell részesítenünk, ahogyan Kukoricacső nagyúr is mondta. Ha
tisztességtelen szándékkal érkeznek, bátor harcosaink majd megvédenék
bennünket. Ugyan mitől félnénk mi milliók, néhány százzal szemben?
– Teuhtitl nagyúr mégsem hiszi, hogy követek. Szerinte támadók, akik
istenek álarcában jönnek.
– Támadók? – vágott közbe az egyik főpap. – Hogy rohanhatná le
ilyen kevés ember egész Mexicót?
Montezuma mindeddig sértett csendben ült a vita alatt, de most
felemelte a kezét és csendre intette a többieket. – Acalpisquik hallották,
hogy a totonacok is isteneknek szólítják őket.
– A totonacokat a majmok nemzették – jegyezte meg Hulló Sas.
Montezuma egyetlen pillantással elhallgattatta. – Malintzin és követői
éppolyan érthetetlenül viselkednek, mint az istenek. Abban az évben
érkezett, amikor megjósolták, és a nevéről – Kilenc Szélről – elnevezett
napon kötött ki a partjainkon.
– Akkor mit tegyünk? Ha ellene küldjük a seregeinket, és ők győznek,
mi lesz velünk? – Körülnézett a teremben, és látta a többiek aggódó arcát.
– Ha elpusztítjuk Tollaskígyót, elpusztítjuk a szelet, márpedig a szél nélkül
nem lesznek felhők, nem lesz eső, és nem lesz termés a földeken. Ha
legyőzzük, azzal saját magunkat győzzük le.
Hosszú ideig a kályhában égő zöld farönkök sziszegése volt az
egyetlen hang a teremben.
– Most a barátomnak kiáltotta ki magát, és ennek tanúbizonyságát is
adta. Szükségtelen ostobaság lenne ellene fordítani a fegyvereinket.
– És ha ő nem Tollaskígyó? – kérdezte Kukoricacső nagyúr.
– És ha ő az? – ellenkezett Montezuma. – Nem, egyelőre nem tehetünk
semmit. Várunk.
Felemelkedett, így jelezte, hogy a tanácskozás befejeződött. Az
összegyűlt nemes urak térdre hullottak, amikor elhagyták a termet, sokkal
rémültebbek voltak, mint az érkezésükkor. Az uralkodójukat szemmel
láthatólag megbénította a határozatlanság, míg valahol a határaikon egy
gonosz kéz irányította az eseményeket. Mindegy, hogy isten vagy halandó,
ez a Malintzin nyilvánvalóan veszélyes. Egyedül a papok tűntek
elégedettnek Montezuma magyarázatával, a többiek, a katonák és az
államférfiak ösztönösen bizalmatlanok voltak a számukra érthetetlen
dolgokkal szemben.
De mégis el kellett hinniük, hogy Tollaskígyó irányítja őket,
ugyanúgy, ahogyan ő elhitte, hogy talán megkíméli népüket a megjósolt
végzettől.

MALINALI
A SZÖVETSÉGÜNKET GORDÓVAL és a totonacolikal hatalmas nyilvános
ünnepség pecsételte meg a téren. A nagyúr egyik szolgája Tollaskígyó
kívánsága szerint mindent feljegyez a könyvébe. Gordo bejelenti, hogy a
cempoalaiak a szokásos módon szilárdítják meg a szövetséget.
– A totonacok és a Mennydörgés Urai közti kötelék örökre szól.
Legszebb lányainkat adjuk át nekik feleségül.
Aguilarhoz fordulok. – Újabb női offenzíva érkezik – mondom, és
lassan elmosolyodom.
– Hogy érti ezt?
– Újabb asszonyokat ajánlanak fel a nagyurak szórakoztatására. Talán
ezúttal magának is kérhetne egyet.
Aguilar azt a szót használja chontal-maja nyelven, amelyről azt hiszi
„kurvát” jelent, csakhogy a mi nyelvünkön távolról sem ugyanazt a
jelentést, azt a szégyenbélyeget hordozza. Hátat fordít nekem, és elmondja
az újságot Tollaskígyónak.
– Cortez nagyúr azt kéri, köszönd meg Gordo nagylelkűségét – mondja
nekem rövid tanácskozás után –, de emlékeztesd, hogy a fiatal hölgyeket
előbb meg kell keresztelni, mielőtt a keresztény úriemberekkel… együtt
hálnak.
– Meghintik őket kívül, belül, ugye, Aguilar?
Az arca az érett chili színét ölti magára.
Tudom, nem bölcs dolog felpiszkálni, de nem tehetek róla. Különben
pedig, kezdek aggódni, Aguilar pedig könnyű célpont a csalódottságom
számára. Mi lesz, ha Tollaskígyó kiválasztja magának valamelyik nőt?
Nyolc fiatal lányt vezetnek a térre, vékony vászon köntösben vannak,
arany gyűrűket és fülbevalókat viselnek. Ennyit arról, hogy a mexicák
mindenből kiforgatták a totonac népet. De sebaj. Biztos vagyok benne,
hogy a nagyúr tudatában van az efféle csalárdságnak: és amíg ők
nincsenek tudatában az övének, addig minden rendben.
Hét nőt ajándékoznak a nagyúr kapitányainak; az én ibolyaszemű
Puertocarreróm és Tonatiuh a második feleségét nyeri el. Az én uramé
különösen gyönyörű, Gordo első miniszterének. Cuesco nagyúrnak a
lánya. Olmedo atya azonnal vizet hint rá, és mostantól Doña Franciscának
hívják.
Azután Gordo büszkén a saját unokahúgát adta a nagyúrnak. A szolgák
közt fojtott röhögés tör ki. Megkönnyebbülök. A hercegnő nem olyan
dagadt, mint Gordo. Nem egészen. Még néhány hónap hiányzik hozzá. Úgy
közeledik imbolyogva, akár egy túltáplált pulyka, és meglehetősen
nevetséges a menyasszonyi cicomában, tetőtől talpig virágokkal borítva,
mozgó virágoskertként.
Megkockáztatok egy pillantást a nagyúr felé. Egy kemény pillantással
elhallgattatja a kapitányok kuncogását, aztán előre lép és udvariasan kezet
csókol a menyasszonynak. Csodálom a modorát és a kedvességét. Nagyon
megnyerő, és a szívem vadul dobog.
Rám néz, látom a vidámságot a szemében, de a szája nem nevet.
Odasúg valamit Aguilarnak.
– Cortez nagyúr szeretné, ha megmondanád a lány nagybátyjának,
milyen hatalmas a bőkezűsége. – Elmosolyodom, de nyilvánvaló, hogy
Aguilar nem értette meg a tréfát. A hatalmasat határtalannak fordítom,
mert biztos vagyok benne, hogy a nagyúr is így szeretné.
Gordo unokahúgát spriccelik be vízzel utoljára.
Aguilar elégedettnek látszik. – Mondd meg Gordonak, most, hogy
hűséget esküdött a legkatolikusabb uralkodónak, Spanyolország
királyának, abba kell hagynia ezeket az átkozott véres áldozatokat és meg
kell semmisítenie az ördögi bálványokat.
Gordóhoz fordulok. – Tollaskígyó azt mondja, le kell mondanotok az
emberáldozatról, mint ahogy akkor hirdette, amikor sok keréknyi évvel
ezelőtt legutóbb volt itt.
Gordo meglepetten eltátja a száját. – De azért biztosan nem oktalanság
néhány szolgát, vagy hadifoglyot megtartani, hogy biztosítsuk a jó
termést, vagy ha netán késik az eső…
 – Tollaskígyó szerint ez bűncselekmény, és azonnal abba kell hagyni.
Ezenkívül le kell rombolnotok a legfőbb ellenségét, Tezcatlipocát, a
Sötétség Hozóját ábrázoló szobrokat is.
– De ha elpusztítjuk az isteneinket, nem lesz több eső, és termés a
földeken…
A tömegben haragos zúgás támadt. Mint a fodrozódás a tó felszínén,
szájról-szájra suttogják a hírt.
– Mit mond Gordo? – akarja tudni Aguilar.
– Alkudozik, mint az asszonyok a piacon. Adjon még néhány percet,
hogy beszéljek vele. – Újra a caciquera összpontosítom a figyelmemet. –
Te és az őseid oly sok éve várjátok már Tollaskígyó visszatérését, és most
elutasítod a tanítását! Először nagy körmenettel üdvözlöd az érkeztét, aztán
meg elárulod! Mi lesz, ha úgy dönt, nem vesződik veletek többé? Szerinted
Montezuma mit tesz majd, amikor a nagyúr már nem lesz itt, hogy
megoltalmazzon, amikor felháborodásában visszamegy a Felhők
Földjére?
Gordo tétovázik.
Reményvesztetten fordulok Tollaskígyóhoz. Ő jelt ad a Mennydörgés
Urainak, akik a tér túloldalán várakoznak.
Mennydörgés csattan. A tömeg levegő után kapkod, egyesek a földre
borulnak félelmükben, mások futásnak erednek. Látom, amint Tonatiuh és
néhány kapitány társa kardot és nehéz vasrudat szorongatva felrohan a
templom lépcsőjén. Amikor felérnek a tetőre, félrelökik a papokat, és egy
tucatnyian a perem felé emelik az egyik kőbálványt. Szoknyás Kígyó az
személyesen.
Be kell vallanom, még nekem is szörnyű látvány, pedig én magamban
egyetértek. Az istennő lehull, meginog a legfelső lépcsőfokon, aztán nagy
robajjal egyenesen felénk zuhan. Mire a térre ér, a Szoknyás Kígyó három
darabra hasad, végül mielőtt végleg megpihen, kőszilánkok százai
röpködnek szanaszét, és véresre sebzik az embereket a tömegből.
A Mennydörgés Istenei megtámadják az Esőhozót és Kukorica
Anyácskát is. A tömeg hátrahőköl a téren, és úgy nyöszörög, akár a sebzett
vadállat. A templomhoz akarnak tódulni, hogy megvédjék az isteneiket, és
sietve nekilódulnak, de újra meghátrálnak, mert megrémülnek a lépcsőkön
nagy morajjal lefelé görgő Sötétség Hozójától, aki egyre jobban
felgyorsul, mielőtt darabokra törik a lejtő alján.
 Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen pillanatok tanúja leszek életem
során, olyan szentségtörésé, melytől eláll a lélegzetem, amely felvillanyoz
és megrémít. Érzem a füst szagát. Ledöntötték a Tűz Urát, és a koronájából
előtörő szikrák lángra lobbantották a zsúpfedelet.
Fekete füstfátyol leng a templom fölött. A totonacok jajveszékelését
fülsiketítően verik vissza a vályogfalak. Bármelyik pillanatban ellenünk
fordulhatnak, csupán Gordo jeladására várnak.
A Mennydörgés Urai máris védelmi vonalba fejlődtek Tollaskígyó és
a kövér cacique körül, a kardjuk, a lándzsájuk és a mennydörgő botjuk a
tömegre irányul. Hihetetlennek tűnik, hogy pár perccel ezelőtt még nekünk
adták a lányaikat és az áhítatukat. Gordo dagadt unokahúga nevetségesen
futkos körbe, és teljes tüdőből visít. Olmedo atya letérdel, és összekulcsolt
kezét az ég felé rázza.
Bármennyire gyűlölöm Aguilart, most mégis kénytelen vagyok
csodálni. Szemben áll a megvadult tömeggel, drága könyvét a melléhez
szorítja, és egy iskolai tanár jóságos béketűrésével tekint a totonacokra,
akik legszívesebben megölnék.
En a magam részéről nem félek semmitől. Az apám azt mondta, soha
ne féljek a káosztól. A rombolásban találod meg a végzetedet.

22

CORTEZ KIHÚZTA a kardját. – Hány ártatlan nőt és gyereket mészároltak le

ezek a pogányok? – kiabálta túl az őt körülvevő indiánok csaholását. –
Hogyan tarthatnánk magunkat keresztényeknek és tiszteletreméltó
spanyoloknak, ha hagyjuk, hogy folytassák? Az életünk semmit sem ér, ha
cserbenhagyjuk Istent ebben a kockázatos vállalkozásban!
A katonák továbbra is fenntartották a rendet, miközben a tömeg feléjük
lódult. Benítez figyelmeztetésül felkiáltott, és a királyi palotára mutatott.
Totonac íjászok gyülekeztek a tetőn.
Cortez karon ragadta Gordót, és a torkához tartotta a kardját.
– Marina kisasszony! – kiabálta túl a lármát Aguilar. – Cortez azt
mondja, tájékoztatni kell a caciqueot, ha nem vonja vissza a parancsot,
meghal!
 Cortez térdre kényszerítette Gordót. A kard éles hegye nyomán máris
kiserkent a vér a tésztás húsból. Malinali közel dugta hozzá az arcát és
náhuati nyelven suttogott. Gordo beleegyezően, mormogva bólintott.
Négy szolga segítette talpra. Reszkető hangon szólította meg a
csőcseléket, és a tér lassacskán elcsendesedett.

MALINALI
MÁSNAP A TOTONACOK kötelek segítségével elvontatják a térről darabokra
zúzott isteneiket. Esőhozó és Kukorica Anyácska a többiekkel együtt
eltűnik az erdőben. Természetesen nem fogják a nagyúr kívánsága szerint
összezúzni és elásni őket. A totonacok időről időre titkon ellopóznak majd
a titkos rejtekhelyre. Most azonban elég annyi, hogy ellenszegültek az
erejükkel, és megtörték a ragaszkodásukat.
A piramis tetején a régi zsúpfedél porából már épül az új templom, és
a vérfoltos falakat is lemeszelték. Új oltárt építenek, melyet friss virágok
díszítenek és a Mennydörgés Urainak méhviasz gyertyái világítanak meg.
A papok vértől tocsogó fekete köpenyét új, fehér díszruhára cserélték.
Hosszúra növesztett, a rászáradt vértől csomókban lógó hajukat a
kapitányok kardjának éles pengéje metszette le.
A régi kőistenek helyét egy kereszt és egy istennő képe váltotta fel a
templomban, akit Aguilar a Szűz néven illet. A képet maga Tollaskígyó
cipelte fel a lépcsőn.
Be kell vallanom, nyugtalanít az új oltár. A nagyúr egyetlen más
istenhez sem hasonlít, akit eddig elképzeltem. Isteni volta ellenére minden
nap az anya és a gyermek nyájas képe előtt térdepel. Dühös az
emberáldozat miatt, ugyanakkor a saját istene, Olintecle vérét issza.
Ő Tollaskígyó, amilyennek mindig is képzeltem – de valahogy
bizonyos tekintetben mégsem olyan.
Nem hibátlan, de hát az istenek sem tökéletesek. Néha megesik, hogy
egy isten férfitestben talál utat magának, mint Montezuma esetében is.
Márpedig ha egy isten megtalálhatja az útját egy férfiben, miért ne lelhetne
melegre az isten egy élő asszony szívében?
 23

CORTEZ ELHATÁROZTA, HOGY a sorsára hagyja San Juan de Ulúát, és

Cempalától hét mérföldnyire, északra a síkságon építi fel az új települést.
Alvarado Y. Károly Spanyolország királya nevében birtokba vette a
területet. Az Igaz Kereszt Gazdag Városának, azaz Villa Rica de la Vera
Cruznak keresztelte el.
Az emberek megéljenezték, még azok is, akik korábban vissza akartak
menni Kubába. Végtére is, ahogyan Cortez mondta, az arany tárcsa csak a
kezdet, és ha újabb és újabb telepeket hoznak létre, könnyen elképzelhető,
hogy hamarosan mindegyikük álcáidé lesz.
A szertartás után az új település főbírói és főparancsnoki tisztét
betöltetlennek nyilvánították. A tisztségeket egyhangúlag Hernando
Corteznek ajánlották fel, aki alázatosan elfogadta.
Másnap munkához láttak az építkezésen. Templomot, piacteret,
közraktárt, börtönt, kórházat, városházát és fegyverraktárt akartak emelni,
mindezt őrtornyokkal, mellvédekkel és lőrésekkel tarkított magas kőfal
védi majd. Égetőkemencéket is építettek az agyagtéglák készítéséhez, a
hajóról hozott kovácsfújtatókat beüzemelték a kovácsoltvas készítéséhez.
A Gordóval való bánásmód részeként cempoalaiak ezreit szedték össze
bennszülött munkásnak. Valamennyi spanyol kivette a részét a munkából,
alapot ástak, vagy földet hordtak az égetőkemencékhez. Maga Cortez is
bevetette magát és farönköket darabolt az új épületekhez.
Malinalit és Esővirágot a kórházba rendelték, hogy segítsenek
Mendeznek, a spanyolok egyetlen orvosának. Most, hogy eltávolodtak a
mocsártól, kevesebb lázas és hányásos eset fordult elő, de Malinali számos
más betegségre is készített növényi gyógyszereket, s bebizonyította,
milyen értékes.
Teltek-múltak a hónapok és az új település formát öltött. A mexicák
vártak és figyeltek.

MALINALI
CORTEZ A FÉLIG befejezett templom oltárként szolgáló fa állványzata előtt
térdel. A fából készült keresztet magasan a falra rögzítették, az Aguilar
istennőjét és annak gyermekét ábrázoló kép fölé. Cortez a jobb kezében
tartott rózsafüzér szemein babrál, az arca nyugodt, nem vesz tudomást a
szögek csattogásáról, a körülötte nyüzsgő szolgák kiáltozásáról.
Látom, ahogy belemerül az áhítatba. A lelkem mélyéig megindít, hogy
egy ilyen nagy úr térdre hull egy nő és egy gyermek képe előtt. Ezzel a
gyengédségét és az erejét egyaránt tanúsítja. A kép ösztönzésként szolgál,
mivel legutóbbi megtestesülésekor Tollaskígyó pap volt és az isteneket
szolgálta. Most ismét visszatért, hogy lerombolja ezeket az isteneket, és
egy új, kedves istenséget hozzon nekünk, nem olyat, aki háborút,
rombolást és csalódást hoz.
Megújítja és megerősíti a belé vetett hitemet, hogy így látom. Hogy
lehetne egy istennő és a csecsszopója a hírhozója bármi másnak, mint a
jónak? Vajon követelhet-e egy ilyen istennő vért és lángokat?
Amikor elhagyom a templomot, észreveszem Nortét, aki meztelen
felsőtesttel szeli át a teret, durvára vágott gerendát cipel a vállán.
Chontal-maja nyelven szólok hozzá. – Norte! Segítenél?
Leteszi a terhet, amit cipel, és meglepetten felnéz. – Ha tudok, Doña
Marina.
– Gyere ide, kérlek.
Óvatosan közeledik. – Miben segíthetek?
– Azt akarom, hogy tolmácsolj nekem a nagyúrnál.
– Miért én? Mi van Aguilarral?
– Mert azt akarom, hogy te beszélj a nevemben, és ne Aguilar.
Norte bizonytalannak tűnik, de vonakodva beleegyezik. Utánam jön a
félkész templomba, és megvárjuk, amíg a nagyúr befejezi az imát.
Feláll, meglepett, ugyanakkor örül, hogy lát, de amikor észreveszi
Nortét, összevonja a szemöldökét.
– Kérlek, kérd a bocsánatát – mondom Norténak –, és mondd meg,
hogy nem akartam megzavarni, miközben az istenekkel van. Van azonban
valami, amit meg kell kérdeznem tőle.
Gyors szóváltás alakul ki a két férfi között. – Azt mondja, nincs miért
elnézést kérned. Örül neki, hogy lát.
Elmosolyodom a lovagiasságán. Mégis tétovázok. Hogyan mondjam
el, amit szeretnék? – Mondd meg… mondd meg, hogy tudom… tudom, ő
Tollaskígyó.
 Norte rám mered. – Micsoda?
– Te nem jöttél rá?
– Hidd el, ez az ember nem isten.
– Csak mondd meg neki, amit mondtam.
Tollaskígyó figyeli a szóváltást, és tanácstalannak tűnik. Norte újra
hozzá fordul, és befejezi a fordítást, amire kértem. Amikor elkészül, a
nagyúr sokáig némán néz rám. Végül mormol valamit Nortének.
– Tessék, megmondtam.
– Mit mond?
– Azt mondja, fogalma sincs, miről beszélsz. Megkérdezte, ki az a
Tollaskígyó.
– Nem hiszek neked.
– Csak egy spanyol, akár én. Csak egy kicsit mohóbb és
könyörtelenebb, mint a legtöbben.
Újra megszólal, a nagyúr.
– Azt akarja, hogy hagyd békén – mondja Norte. – Menj el, nekem itt
kell maradnom. Lehet, hogy megkorbácsol ezért.
Nem értem. Lehetséges, hogy ez az ember isten, és nem is tud róla?
Vagy valamiért megpróbálja elrejteni a kilétét? De ki elől?
– Menj már! – sürget Norte. – Ne mérgesítsd fel még jobban. Nem
ismered ezt az embert úgy, mint én.
Tollaskígyóra nézek, de nyomát sem látom az összeesküvés titkos
mosolyának, a vidámság szikrájának, amiben az elmúlt hetekben
részesített, amikor segítettem neki. Megsértettem.
Kisietek.

24

CORTEZ A GUSZTUSTALAN teremtményt tanulmányozta, a megcsonkított

füleit, a tetovált arcát. Inkább pokolbéli démonnak tűnt, mint jó
spanyolnak. Az ő szemében csak egy áruló, sokkal több, mint puszta
eretnek. Egyelőre azonban hasznát vette. – Maga érti, miről szólt ez a
beszélgetés?
 – Azt hiszi, maga Quetzalcóatl, Tollaskígyó. Ő a mi… az ő egyik
istenük.
Cortez figyelmét nem kerülte el a nyelvbotlás, megjegyezte magának.
– Miért hiszi ezt?
– Talán a külseje miatt. Tollaskígyó is magas, akár maga, világos bőrű
és szakállas. De főként azért, ahogyan ideérkezett. Az itteniek… hisznek
benne, hogy egy nap Tollaskígyó egy nagy tutajon érkezik keletről, és
megmenti őket a mexica zsarnokságtól. A part menti népek vallásosan
hisznek benne. Ha úgy tetszik, ez egy kultusz.
– Tehát ezért fogadtak felszabadítóként a cempoalaiak.
Norte lesütötte a szemét.
– Maga ezt tudta? – kérdi Cortez.
– Csupán indián babona.
– Mégis a lojalitása jelének tekintettem volna, ha korábban tájékoztat
róla.
– Nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Cortez arcán soványka mosoly jelent meg. Norte nyilván teljesen
hülyének néz engem. Vagy csak nem jutott eszébe jobb kifogás. – És maga,
Norte, maga is azt hiszi, hogy én vagyok ez a Tollaskígyó?
– Én spanyol vagyok, uram.
– Valaha az volt. Ki tudja, talán egyszer újból az lesz. De nem válaszolt
a kérésemre.
– Szerintem maga éppen olyan spanyol, mint én, uram.
– Spanyol vagyok, az igaz, de nem olyan, mint maga. Az Isten haragja
sújtson le rám, ha valaha olyan leszek, mint maga. Köszönöm a
szolgálatait. Most pedig visszatérhet a munkájához.

MALINALI
NAPFÉNY JÁTSZIK a tó felszínén, hallom a pókmajmok rikoltozását, amint a
faágak közt pattognak és suhannak. Egyedül fürdőzöm a folyamban,
amikor Aguilar megjelenik a parton, az arca vöröslik a sietségtől, a ruhája
izzadságtól foltos. Engem keres. Látom, hogy bűntudatos pillantást vet a
testemre, mielőtt elfordul.
– Beszélnem kell veled!
– Hallgatlak.
 – Előbb öltözz fel!
Milyen elragadó. Ez az ember a termékenység szentképeit imádja,
mégis gyermekké zsugorodik egy meztelen nő láttán. – Épp olyan jól
hallom nedvesen is minden szavát, mint szárazon.
Sejtem, miért akar olyan sürgősen beszélni velem. Norte elmondta
neki a beszélgetésünket a nagyúrral a templomban. Nos, ha kénytelen
vagyok végighallgatni dagályos fecsegését, az a legkevesebb, hogy
cserébe némi kényelmetlenséget okozok neki. Próbáljon meg háttal állva
rám ijeszteni.
– Ki az a Tollaskígyó? – érdeklődik.
Csészét formálok a kezemből, és ráérősen vizet locsolok a vállamra és
a mellkasomra. – Tollaskígyó valaha férfi volt, Tollán városának
papkirálya, még a mexicák előtt. Igazságos és kedves vezető volt, aki
megszüntette az emberáldozatot, és Tollánt a világ legcsodásabb városává
tette. De volt egy esküdt ellensége, Tezcatlipoca, a Sötétséghozó, aki
féltékeny volt a hatalmára, és fortéllyal rávette, hogy pulque-ot igyon.
Annyira berúgott, hogy megrontotta a saját nővérét. Másnap reggel
Tollaskígyót lelkiismeret furdalás gyötörte, és egy kígyókból font hajón
kelet felé hajózott. Megfogadta, hogy a Nádszál Évében egy napon
visszatér, és visszaköveteli a trónját.
– Boszorkányság! Boszorkányság és eretnekség! Csak egy isten
létezik!
A vízbe merítem a fejemet, aztán kicsavarom hosszú hajfonataimat.
Milyen ostoba ez az Aguilar. Már hogy lenne egyetlen isten? Kíváncsi
lennék, miért tűri meg maga mellett. Eltekintve meglehetősen korlátozott
nyelvtudásától, semmi haszna nem származik belőle.
– Ezt mondtad Cortezről a mexicáknak? – kiált rám. Egy férfi, aki a
fáknak beszél. Ha tudná, milyen nevetséges.
– Én csak elismételtem, amit te magad mondtál nekem.
– És a totonacok?
– Nem én mondom meg a totonacoknak, mit higgyenek
– Tehát azt hiszik róla, hogy isten? Tudod, hogy ezzel tönkreteszed?
Egy ember, egyetlen ember sem, nem formálhat jogot az istenítésre!
– Nem az én hibám, ha az emberek azt gondolják, ő Tollaskígyó.
Aguilar izgatottságában pont akkor fordul meg, amikor kiszállok a
vízből. Felmordul, amikor észreveszi, hogy meztelen vagyok, és újra
elfordul. – Te… te… te nem értesz semmit! Ha ezek az em… em…
emberek azt hiszik Cortezről, hogy isten, akkor nem hisznek Krisztusban.
Akkor pedig nem lehetnek igaz keresztények és az idők végezetéig a
pokol tüzén fognak égni. Látod, mit csináltál? Ez a te bűnöd!
Ráérősen megszárítom magam egy vászonruhával. Nem sietek az
öltözködéssel. Hadd beszéljen csak Aguilar a páfrányoknak és a zapote
fáknak.
– Ártatlanul vádolsz! Én csak a szavaidat tolmácsoltam, Aguilar.
– Imádkozom, hogy igazad legyen!
– Tudnod kell, hogy sohasem ártanék a nagyúrnak. – Közelebb lépek
hozzá, és a vállára teszem a kezem. Érzem, hogy megmerevedik. Halálra
rémült, sokkal jobban fél egy meztelen nőtől, mint a csőcseléktől, amely a
vérét akarta ontani Cempoalában. – Tisztában vagy vele, mi történik férfi
és nő között?
– Tudom, hogy téged Alonso Puertocarrerónak adtak.
– Van, akinek odaadnak minket, de máshoz tartozunk. Nem én
választottam.
– Miről beszélsz?
– Ha tényleg megérted ezeket a dolgokat, akkor azt is tudod, nem csak
arról van szó, hogy a női test különbözik a férfiétől. Sokkai többről van
szó. Olyanok, mint a nap és a hold, a tűz és a víz, a nevetés és a sírás. Az
egyik azért létezik, hogy egyensúlyban tartsa a másikat. Ilyen értelemben
én sem létezhetek a nagyúr nélkül. Ezért nem tennék semmit, ami árthat
neki.
Amikor Aguilar újra szóhoz jut, rekedt a hangja a megindultságtól. –
Imádkozni fogok érted – mondja, és elsiet, hátra se néz.
Különös ember. Miért olyan rettenetes, ha valaki isten? Nem értem,
miért szorong annyira Aguilar, a figyelmeztetését viszont megértettem.
Ezentúl nagyon óvatosnak kell lennem.
Világos, hogy a Mennydörgés Isteneinek, a szolgáiknak és a
manóiknak fogalmuk sincs róla, hogy a nagyúr a Tollaskígyó. Ő maga
akarja elrejteni a kilétét előlük, csak ez magyarázhatja tartózkodó
magatartását a templomban. Nem az én dolgom, hogy megértsem, miért
teszi ezt, így addig is óvatos leszek.

25
AZ ÚJ SZÁLLÁSHELYE nem az a palota volt, amilyet magának képzelt; a
padló döngölt föld, a fal agyagtégla, a tető zsúpfedelű volt. Mégis biztos
menedéket adott neki az új földön. Innen már nincs visszaút.
Cortez félbeszakította a levelet, amit a spanyol királynak írt éppen,
félretette a tollat és a pergament, s a két látogatóra fordította a figyelmét.
A kincse, a nagy becsben tartott Malinali elszántan a földre szegezte a
pillantását. Milyen szívesen felmelegedne a tüzénél. Azok a fekete szemek,
az a büszke orr bármelyik férfi számára kihívást jelentene. Mennyire
szeretett volna belelátni a gondolataiba!
Aztán ott volt az esendő, sovány Aguilar, akinek izzadság gyöngyözik
gyérülő hajában, penge vékony szája az ájtatosság mintaképe. Cortez
agyoncsapott egy bogarat a nyakán. Hogy utálta a papokat!
– Azt akarom, hogy kérje meg Doña Marinát – címezte egyenesen
Aguilarnak –, mondjon többet a mexica fővárosról, Tenochtidánról. Azt
mondta, egyszer, még kislányként járt ott.
Malinali halkan válaszolt a kérdésre.
– A nő azt kérdezi, mit szeretne tudni – kérdezte Aguilar. – Megpróbál
kutatni az emlékezetében.
Cortez mosolyogva bólintott. – Azt mondta, a várost egy nagy tóra
építették. Akkor csak hajón lehet megközelíteni?
– Azt mondja, Tenochtitlánt három kövezett út kapcsolja össze a
szárazfölddel – válaszolta Aguilar. – A kövezett utakon fából készült hidak
állnak, melyeket támadás esetén gyorsan el tudnak távolítani, és így
bevehetetlenné válik a város.
– Bevehetetlen – gondolta Cortez mosolyogva. Hányszor hallotta ezt a
szót különböző férfiak szájából akár nőkkel, akár városokkal
kapcsolatban. – Hogy néz ki a város? Olyan, mint Cempoala?
Malinali felélénkült. Cortez azt hitte, már soha nem hagyja abba a
beszédet, a szavak hadarva hagyták el az ajkát. Aguilarnak ugyancsak
gyorsan kellett beszélnie, ha lépést akart tartani a lánnyal. – Azt mondja,
sokkal nagyobb és összehasonlíthatatlanul szebb, mint Cempoala. Azt
mondja, a város határában vannak a mexicák által chinampáknak nevezett,
vízbe épített iszapszigetek, melyeket gabona termelésére használnak. A
külvárosban vályogból épített, nádtetős házak állnak, olyanok,
amilyenekben a cempoalaiak laknak, de a város központjában
megszámlálhatatlanul sok, hatalmas templom és palota áll. Azt mondja, a
lakosság nem ezrekben, hanem egyenesen százezrekben mérhető.
 Cortez csalódott volt. Az indiánok hajlamosak a túlzásra, és úgy tűnt,
még Malinali is ebbe a hibába esett. Ha hinni lehetne neki, akkor ez lenne
az ismert világ legnagyobb városa, márpedig nyilvánvalóan lehetetlen,
hogy a vadak Velencéhez, Rómához, Sevillához hasonló léptékű várost
építettek volna. Elhatározta, hogy katonai kérdésekre korlátozza az
érdeklődését. – Szeretnék többet tudni a hidakról. Kérdezze meg, ha
sikerül átjutni a hídon, akkor könnyen be lehet-e venni a várost?
Malinali ösztönösen ráérzett, mit akar kérdezni.
– Azt mondja, frontális ostrommal lehetetlen bevenni Tenochtitlánt.
Minden háznak lapos a teteje és mellvédje van, mint Gordo palotájának. A
harcosok erődként használhatják őket.
Tehát valahogy másképp kell bejutniuk.
– Köszönje meg a józanságát – mondta Cortez Aguilarnak. – Nyilván
már gyerekkorában is okos és figyelmes kislány volt. – Örömmel látta a
lány mosolyát erre a hízelgésre.
Aguilar előre hajolt. – Talán nem kellene ekkora jelentőséget
tulajdonítanunk egy indián lány szavainak.
Cortez halvány mosollyal palástolta a haragját. Ennek a kispapnak meg
kell tanulnia, hol a helye. – Ezt majd én eldöntőm.
– De uram…
– Fogja be a száját, különben megbánja!
Aguilar engedelmeskedett. Cortez az ujjaival dobolt az asztalon.
– Van még egy kérdésem hozzá – folytatta. – Többet kellene tudnom
arról, milyen a mexicák viszonya a szomszédaikkal. Csak a totonacok
nyögnek az igájuk alatt?
Malinalinak ebben a témakörben is rengeteg mondanivalója volt.
– Azt mondja, a mexicaknak sok ellensége van az államszövetségben –
fordította Aguilar. – Azt hiszem, azt mondja… Nem értek mindent
pontosan, de úgy tűnik, a mexicákat felkapaszkodottaknak tartják a Mexico
völgyében, mert erőszakkal érték el a hatalmukat. Azt mondja, súlyos
adókat követelnek az uralmuk alatt álló törzsektől, és sokan neheztelnek
rájuk. Az egyik köztársaság állandó háborúban áll velük.
– Tényleg?
– Azt mondja, Tlaxcala, a Sas Bércek Földje az. Köztünk és
Tenochtitlán közt fekszik a hegyekben.
– Értem. – Az önmagában megosztott birodalom nem maradhat fenn.
 – Nos. Köszönje meg a nevemben Doña Marinának, Aguilar testvér.
Nagyon segítőkész volt. Mondja meg neki, most ennyi, de később még
szeretnék vele beszélni.
Malinali felállt és a tekintetük találkozott. Egy ilyen női pillantást nem
lehetett félreérteni, még ha a nő bennszülött volt is. Ő engem választott,
bármikor úgy dönthetek, hogy elfogadom, amit felajánlott. Mégis
óvatosan kell haladnom. Cortez visszanézett Aguilarra, aki nem
mulasztotta el a köztük létrejött érintkezés pillanatát. Várakozott, nyilván
azt gondolta, Cortez most majd személyesen konzultál vele.
– Maga is távozhat – mondta Cortez, és elégedetten nyugtázta a sértett
önérzet kifejezését a pap arcán. Isten szolgái. Mind egykutya.
Cortez felmérte a helyzetét. Az ötlet, amely a gondolataiba férkőzött,
nem is annyira terv volt, mint inkább újabb hazárd vállalkozás, talán az
élete legnagyobb fogadása. De miért ne kockáztatná meg? Harminchárom
éves volt. Mi más marad egy férfinek az ő korában, vagy a halál, vagy a
vagyon és szerencse. Olyan sokan nyugtalankodtak a veszély miatt, mintha
csak örökké élnének, aztán nem teljesítették be a sorsukat. Egy dologban
biztos volt; ha egy férfi nem vállalja a kockázatot, míg eléri a középkort,
az élete hátralévő része egy pillanat alatt illan el, és vége. Cortez
megfogadta, amikor elhagyta Extremadurát, hogy vagy trombita harsogja
a dicséretét, vagy bitón hal meg.
Talán szerencsejátékot játszott, de ebben a játékban az övé volt az
egyetlen ász az egész pakliból. A neve Malinali.

Cortez főhadiszállásán gyülekeztek, az építkezéstől izzadságfoltosan, az

arcukra kiült a fáradság. Bizalmatlanul, izgatottan és egy kicsit félve
várták, hogy Cortez megszólítsa őket.
Cortez új tervet ötölt ki, gondolta Benítez. Látom a szemén.
– Az új telep építése jól halad – kezdte Cortez. – Még pár nap és
befejeződnek a legfontosabb munkálatok. – Elhallgatott és körbepillantott
a szobában. Valamennyien ott voltak, a rangidős kapitányok, Olmedo atya
és Aguilar testvér. A haditanács. – Amíg itt maradunk, nem szerzünk
érdemeket az Úr, vagy a spanyol király szemében. A dicsőség és a
gazdagság, ami után kutatunk, Tenochtitlánban van, a mexicáknál.
– Akkor azonnal ostrom alá kell vennünk – mondta León iróniával telt
hangsúllyal.
 Cortez enyhén elmosolyodik, mintha élvezné León humorát. – Több
módja is van a tyúk megfogásának – mondta. – Néha hajtóvadászatra van
szükség, néha viszont elég, ha odatartjuk a magokkal teli tenyerünket, és a
tyúk jön oda hozzánk. De ha csak itt ülünk, nem kapjuk meg a vacsoránkat.
Azt javaslom, menjünk Tenochtitlánba, amint itt befejeztük az erőd
építését.
Benítez azt hitte, rosszul hall. Cortez javaslata lélegzetelállító volt.
Lélegzetelállító és öngyilkos.
– Csak ötszázan vagyunk milliók ellen – emlékeztette Ordaz.
– De ötszáz stratéga – válaszolta Cortez. – Hiszek benne, hogy minden
egyes spanyol képes egy seregnyi bennszülöttet toborozni vidékről, akiket
Montezuma sanyargat. Marina kisasszonytól megtudtam, hogy a mexica
uralkodónak több ellensége van, mint ahány bolhája a kutyáknak.
– A kutya számára azonban a bolha csak kellemetlenség – érvelt León.
Cortez arckifejezése hirtelen változáson ment keresztül. – Bátor
úriembereknek tartják magukat, de csak a saját félelmük emészti
bensőjüket!
– Még mindig jobb, mintha az indiánok emésztenének – vetette közbe
Ordaz.
– Ceutlában már bebizonyítottuk, hogy akárhány bennszülöttet képesek
vagyunk legyőzni a harcban. Nem azt mondom, hogy háborúzzunk, nem
kell feltétlenül harcolnunk Montezumával. Ha sikerül bejutnunk a városba,
talán másképp is elvégezhetjük a dolgunkat. – Várta a többiek támogatását,
de ezúttal még Alvarado és Puertocarrero is hallgatott.
Cortez az asztalra csapott az öklével. – Hát már elfelejtették az
aranytárcsát, amely a Santa Marián hever? Ha támogatnak, mindenkinek
lesz sajátja!
– Ha van még egyáltalán… – kezdte Puertocarrero.
– Van még! És vannak totonac szövetségeseink is. A Tenochtitlánba
vezető úton még nagyon sok ilyet fogunk találni! Nem látják? Úgy jöttünk
ide, mint megmentők! Ezek az emberek azt várják tőlünk, hogy
megmentsük őket a mexicáktól. Ezer-, tízezer számra támogatnak majd
minket. – Újra elhallgatott, és körbepillantott az asztalnál. – Nemcsak az
Isten által ránk rótt feladatot végezzük el uraim, de annyi hírnév és vagyon
vár mindenkire, amennyi egész életére elég lesz.
– Én azt mondom, tartsunk Cortezzel – szólalt meg egy hang.
Mindenki arra nézett. Aguilar volt az.
 Alvarado hirtelen elvigyorodott. – Egyetértek. Nem hagyom, hogy
egyedül vigyék vissza azt a sok aranyat.
– Alonso? – kérdezte Cortez.
Puertocarrero hamuszürke arccal bólintott.
– Én megyek – csatlakozott Sandoval.
– Én is magukkal tartok – mondta Jaramillo.
Cortez Benítezt kereste a pillantásával.
Őrültség, gondolta Benítez. De mi más választása lenne? Nem mehetett
vissza üres kézzel Kubába. Mi értelme lenne? De itt sem maradhatnak az
erődben, hogy elkapjon valami dzsungel kórt, és belehaljon a hányásba.
– Igen, rendben. Miért ne? – hallotta a saját hangját.
Mindenkit megfertőzött ez az őrültség. Azon a napon kaptuk el a lázt,
amikor a mexicák elhozták a partra a nagy arany tárcsát. Valamennyiünket
meg fog ölni…

26

AZ ÖZÖNLŐ VÍZ zaja minden hangot elnyomott. Pillangók táncoltak az

ezüstös kérgű fák árnyékában, szitakötők lebegtek a vízesés zöld ködében.
Kék kolibrik lebegtek a zapote fák virágai előtt.
Norte levetette az ingét, a térdnadrágját, és a medencébe ugrott.
Esővirág lekuporodott a páfrányok között és figyelte. Ezúttal sokkal
óvatosabb volt, és biztos volt benne, hogy a férfi nem látta meg. Hogy mit
remélt? Hát nem megmondta az ő Malinak nővérkéje, hogy veszélybe
sodorja magát?
Mégsem bírt magával. A megszállottja volt ennek a gyönyörű
spanyolnak, aki úgy viselkedett, mint a bennszülött papok, és akinek olyan
szomorú szeme volt, amilyet még sohasem látott.
Figyelte, amíg fürdött. Utána a férfi kiemelkedett a vízből és
összeszedte a ruháit. Nem öltözött fel, meztelenül sétált a medence
távolabbi feléhez, egy barlang bejáratához, melyet részben elrejtett a
vízesés.
Esővirág gyanította, mi lehet odabent és a szíve gyorsabban dobogott
az előérzettől.
 Előmászott a rejtekhelyéről, óvatosan haladt előre a sziklák között, a
barlang bejáratánál megállt az árnyékban. Leguggolt és bekukucskált.
A sziklaüreg távoli falában mélyedést vágtak, amely oltárként szolgált,
s ahol Tollaskígyó kicsiny agyagfigurája állt. Norte előtte térdelt. Tálkát
és mérgesrája-gerincet vett elő, melyet a ruháiba rejtett. Váratlanul a
pénisze húsos részébe szúrta a rája gerincet. A lágyékhajlata alá tartotta a
tálkát, hogy összegyűjtse a combjáról csöpögő vért. Csupán a bőrén
csillogó veríték árulkodott a fájdalmáról.
Amikor elállt a vérzés, a férfi felállt, a tálka tartalmát Tollaskígyó
fejére öntötte és az áldozat befejeződött.
Esővirág menni akart, megfordult, de ekkor a szikla kicsúszott a lába
alól és ő majdnem leesett. Norte megpördült.
Nem volt értelme tovább rejtőzködni előle. Esővirág felállt, így
világosan láthatóvá vált, kirajzolódott a napfénytől pettyezett medence
előtt.
Norte nem szólt, arra várt, mit tesz ezután a lány.
Gyönyörű, gondolta Esővirág. Izzadságtól fénylő testén
kidomborodtak mellkasi-, váll- és lábizmai. Komor és vágyódó volt az
arca, és Esővirág tudta, mit akar. Ő ugyanarra vágyott. Talán ezért jött ide?
A lány lenyúlt, áthúzta a huipilt a fején, levette a szoknyáját és az
alsóneműjét és belépett a barlangba.
– Veszélybe sodrod magad – figyelmeztette Norte.
A lány letérdelt elé, és lenyalogatta a vért a férfi maquauhuitljéről,
gyengéden szopogatta a sebet. Hallotta Norte nyöszörgését.
Mali azt suttogta neki: virágokkal cirógasd a férfit! Soha nem tett még
ilyet, megízlelte azt, amit az isteneknek szántak. A szerv hatalmasra nőtt a
kezei között, s bőven tódult a vér, amit nem adott Tollaskígyónak.
Most Norte is letérdelt. A lány ajka véres volt, és ő lenyalogatta.
Esővirág elfordult, az oltár hűvös, csúszós kövére támaszkodott. Norte
megragadta a csípőjét, és lassan, pillanatról-pillanatra hatolt belé, ahogy a
kolibri megmártja a nyelvét a virágban, gyorsan, apró, döfő
mozdulatokkal. A birtoklás végső mozdulatát a fájdalom és a gyönyör
zihálása zárta le. Ilyen lesz a halálom, gondolta a lány. Amikor kinyitotta a
szemét, Quetzalcoatl csőrös feje, és pikkelyes teste nézett rá némán az
árnyékból, miközben összefonódott testük kígyóként tekergett a poros
földön.
Fagyos volt a violaszín alkony. A barlang szájánál ültek, figyelték, hogy
száll sötétség az őserdőre, hallgatták az éjszaka szimfóniáját, a rovarok
ritmusát, a jaguár morgását valahol a hegyek között. Esővirág
megborzongott, s a férfi magához húzta. A barlangból látták Vera Cruz
tábortüzeinek fényét.
– Vissza kell mennünk – suttogta a férfi.
Esővirág még egyszer megcsókolta, gyorsan felöltözött és egyedül
előre szaladt. Veszélyes viszony. Még a nővérkéje előtt is titokban kell
tartania.

Vibráló árnyak, a fából felszálló füst szaga. Cortez ellenőrizte az

őrszemeket, együtt tréfálkozott a tűz körül kockajátékot játszókkal,
megrótta az őröket, akik elbóbiskoltak az őrhelyükön. Összeakadt
Puertocarreroval, aki egyedül állt a mellvédnél. Az őserdő fölött felkelő
holdat és Orizaba fekete lejtőit figyelte.
– Kubáról ábrándozik? – kérdezte Cortez.
– Spanyolországról.
Spanyolország. Számára Spanyolország Extremadura sík horizontját,
a gyér paratölgy és olajfa ligeteket, a nyarak égető forróságát, a napfény
vakító ragyogását, a telek szörnyű hidegét, a síkságon süvítve száguldó
csípős szelet jelentette, amelyben az ember szinte odafagy a nyereghez.
Spanyolország az apja haciendájának cifra nyomorúságát jelentette, a
hatalmas, vasreteszes tölgy ajtókat, a bútorozatlan, barlangszerű termeket,
óriási üres konyhát és néhány szolgát.
– Beszélt az emberekkel? – kérdezte Puertocarrero.
– Eljátszottam a jó erőben lévő, szívélyes parancsnokot. Gondoltam,
felmérem a hangulatot.
– Sokan megrémültek.
Te rémültél meg, gondolta Cortez, de nem törődött vele.
Észrevette, amint egy ismerős árnyalak siet át odalent a kerten. Az
arcát egy pillanatra megvilágította a fáklya fénye. Doña Marina. Aztán
elment.
– Elégedett Marina kisasszony szolgálataival?
– Természetesen, caudillo.
– Milyen?
Puertocarrero zavarba jött a tapintatlan kérdéstől. – Nagyon szép. De
nincs benne szenvedély.
 Nincs szenvedély? – gondolta Cortez. Nekem nem ez a benyomásom.
Talán csak veled szemben hiányzik belőle a szenvedély, barátom.
– De azt elismerem, hogy nagy hasznát vettük, mint tolmács.
– Igen – értett egyet Cortez. – Több mint hasznos. Nélküle nem
jutottunk volna el idáig. Nem szereztem volna ennyi aranyat
Montezumától, vagy nem manipulálhattam volna a totonacokat. Ő a kulcs a
zárhoz.
Újra a tavi városra gondolt, amelyről beszélt, és amelyet csodált.
– Maga szerint szívesen követnek minket az emberek Tenochtitlánba? –
érdeklődött.
Puertocarrero vállat vont. – Nem, de szerintem megtalálja a módját, és
meggyőzi őket.

27

AGUILAR SZERETTE VOLNA megtartani az óráit a templomban, de a

befejezéshez közeledő tetőfedés zaja fülsiketítő volt. Ezért egy kicsit
arrébb helyezte a hivatalát, és egy jaracanda fa árnyékába ültette le a
nebulókat. Esővirág nézte, hogyan izzad a nehéz barna köntösben, a
szentkönyvet még mindig a melléhez szorítva. Közönsége, mely a bandzsa
potonchán szépségekből állt, a lábánál ült a földön, döbbent kábulattal
néztek fel rá. A totonac nők nem vettek részt a bibliaórákon, ahogy
Aguilar nevezte őket, hisz nem beszélték a chontal-maja nyelvet.
A férfi véletlenül felnézett, megpillantotta Esővirágot, és megkérte,
üljön le és csatlakozzon hozzájuk, de a lány megrázta a fejét, és inkább
egyedül maradt.
Az aznapi tanítás zavarba ejtő szónoklat volt, és a lány egyáltalán nem
tudta követni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a spanyoloknak mindössze egy
istenük van, de ez az egy egyszerre hármat testesít meg. A három isten
egyet alkotott, és volt egy fia, aki szintén isten. Volt aztán egy másik,
pápának nevezett ember is, aki isten is volt, meg nem is. Aguilar szavaiból
úgy tűnt neki, hogy egyikük sem olyan hatalmas, mint a spanyolok királya.
Az óra végén Aguilar felmondatott a nőkkel egy imát, amelyben a saját
atyjukat dicsőítették.
 Amikor valamennyien elmentek, Aguilar megfordult, és meglepetten
látta, hogy Esővirág még mindig ott van, és őt nézi.
– Doña Isabel – szólította meg azon a néven, amelyet a keresztségben
adott neki. – Örömmel látom, hogy szomjazod az isteni tudást.
– Hallgattam a beszédedet. Amikor az isteneidről beszéltél, nem
említetted Cortez nagyurat.
– Cortezt?
– Ő nem tartozik az isteneitek közé?
Aguilar arckifejezése olyan volt, mintha hátulról leütötte volna egy
fűrkósbottal. Még meg is ingott. – Természetesen nem.
– Akkor igazam volt. Ő is ugyanolyan ember, mint a többiek.
– Fogalmam sincs, honnan veszed ezt az istenkáromlást. Cortez a
vezérünk, és a misszióját a pápa és a mindenható Isten áldása kíséri. De ő
maga csak egy halandó férfi.
– Nem a Felhők Földjéről jöttetek?
– Egy nagy, erős országban születtünk, melynek Spanyolország a neve.
De ide Kubából jöttünk, egy szigetről az óceán túloldalán.
Esővirág arra gondolt, ennek pont annyi értelme van, mint bármi
másnak, amit a pap mond. – Miért jöttetek ide?
Aguilar rámosolygott, de Esővirág nemigen törődött vele. – Azért
jöttünk, hogy Istenről beszéljünk nektek. Meg akarunk menteni benneteket.
– Mitől?
– Az ördögtől.
Az ördögtől. Talán a mexicák istenére, a Kolibrire gondol.
Szegény Malinali. Ezek szerint tévedett. De mi értelme lenne
megpróbálni meggyőzni? Nyilván ő is feltette Aguilar testvérnek
ugyanezeket a kérdéseket. Nem akarja elhinni, hogy Cortez épp olyan
férfi, mint a többiek. Kitartóan ragaszkodik a saját elképzeléséhez, és nem
hajlandó engedni belőle.
De mit számít? Hadd álmodozzon! Úgyis ezeknek a spanyoloknak
adták őket, és nem irányíthatják a jövőjüket. A totonac nőktől eltérően ők
távol vannak az otthonuktól, és nem szökhetnek meg az éj leple alatt.
Számít az, ha az út végén Montezuma szentélye vár rájuk? Hisz az élet
csak álom, rövid haladék a halál előtt.
A lány felállt és elindult.
– Várj! – szólt utána Aguilar izgatottan. – Olvashatnék neked a szent
könyvből!
 Esővirág azonban már nem figyelt rá. Arra gondolt, mikor lopózhat le
újra a medencéhez, hogy Gonzalo Nortével találkozzon.

Követséget kell küldenünk Spanyolországba, és kérvényeznünk kell a

királytól a jogot, hogy saját telepet alapíthassunk itt. Azt akarom, hogy
maga, Alonso, a legbizalmasabb barátom és szövetségesem térjen vissza
Spanyolországba és járjon közben az érdekünkben.
Puertocarrerót nem lepte meg ez a fejlemény, és nem is keserítette el.
Nem volt gyomra a katonáskodáshoz, és nem volt olyan a vérmérséklete,
hogy sokáig élve maradhatott volna ezeken a láztól sújtott földeken. A
neveltetése és a modora sokkal inkább megfelelő volt a királyi udvarban,
ezért is választotta Cortez éppen őt erre a küldetésre.
De talán más oka is volt rá.
A tisztjei azonban megdönthetetlennek találják majd az érvelését. Ha el
akarják nyerni a király beleegyezését, akkor olyasvalakit kell küldeniük,
aki ismeri az udvart. Mint a befolyásos sevillai bíró unokaöccse, és
Medellini grófjának, Károly leghatalmasabb és legbefolyásosabb
nemesének a rokona, Puertocarrero volt a legmegfelelőbb jelölt.
Cortez átnyújtotta az asztal fölött a viasszal lepecsételt carta de
relaciónt. – A levélben mindent leírtam a királynak, ami a három hónappal
ezelőtti érkezésünk óta történt. Tájékoztatom őfelségét, hogyan
kényszerített rá minket erre a radikális lépésre a kubai Ve- lázquez
kormányzó mohósága és önteltsége. Az új település valamennyi tagjának
lelkesedése szintén a király szolgálatában áll.
– Hamarosan a király hozzájárulásával térek vissza.
Cortez mosolygott. Hiányozni fog neki Puertocarrero, a hűséges, igaz
barát. De ha harcra kerül sor, inkább Alvaradot szerette volna maga
mellett tudni. – Elküldöm Önnel valamennyi kincset, amit mostanáig
szereztünk, ez talán segít a királynak a döntés meghozatalában.
Legalábbis majdnem mindet, gondolta Cortez. Nem küldöm el az
aranyat, amit Gordo unokahúga viselt azon a napon, amikor nekem adták,
sem azokat a ruhadarabokat, melyeket Tendile nagyúr aggatott rám. Ezek
az én jogos tulajdonaim.
– Kétezer caste Uanost is kitesz csak az ékszerek és az aranyak értéke.
– Biztos vagyok benne, hogy őfelsége el lesz bűvölve.
– Reggel elindulunk a partra. Vigye el a vezérhajót San Juan de
Ulúaból. Alaminos lesz a kormányos.
 Puertocarrero felállt, indulni készült, de tétovázott. – A lánnyal
kapcsolatban – mondta.
Cortez igyekezett kérdőn nézni.
– Doña Marináról beszélek – mondta Puertocarrero.
– Mi van vele?
A férfi elmosolyodott. – Legyen hozzá kedves.

MALINALI
A MENNYDÖRGÉS ISTENEINEK hatalmas háborús kenui lágyan lebegnek, a
nap épp felemelkedik a víz fölött. A kisebb csónakok a parton várják, hogy
magukkal vihessék a férjemet.
A nagyúr néhány katonája körülötte áll és engem néz. Hallom a
dünnyögésüket, aztán a homokba köpnek.
A férjem magas csizmájában, nagy léptekkel megy le a partra. A
reggeli napfény aranyra festi a haját és a szakállát. Mond valamit
Aguilarnak, aki hozzám fordul.
– Azt mondja, nem tudja, mikor tér vissza.
– Mondd meg az uramnak, hogy minden jót kívánok neki, és
köszönöm a kedvességét. – Izgatottságomban alig tudom eljátszani a
szerepemet. Tudom, Tollaskígyó intézte így. Nem ismeretlen, hogy a férfi
saját fivére járatja be a menyasszony barlangját, mielőtt ő a saját ágyába
viszi, és biztos vagyok benne, hogy a nagyúr szándéka is valami ilyesmi
volt. Most, miután az én ibolyaszín szemű uram beteljesítette a feladatát,
visszatér a Felhők Földjére.
Mégis szomorúnak látszik, amiért mennie kell.
– Minden jót kíván – ásítja Aguilar.
– Én is minden jót kívánok neki. Mondd meg neki, hogy az élvezetek
barlangjában nagy űrt hagy a távozása.
Aguilar nagy levegőt vesz. – Én ezt nem mondhatom meg neki.
– Nem mondhatod meg, hogy minden jót kívánok neki?
– Nem… a többit.
Megpróbálok komoly maradni. Ez az ember minden természetes
dologtól zavarba jön. Milyen ostoba. – Akkor mondd meg, hogy a Szél
Istene kísérje útján, hogy a nagy kenu mielőbb eljusson a mennyországba.
 – Castilia nem a mennyország – motyogja Aguilar. Néhány kurta
mondatot intéz a férjemhez, aki válaszul mosolyog és a saját nyelvén
válaszol.
– Nem azt mondtad neki, amire kértelek – mondom Aguilarnak.
– Honnan tudnád, mit mondtam? Azt mondtam, hiányolni fogod, és
minden jót kívánsz neki.
– És ő is ugyanezt kívánta nekem.
– Ezt nem volt nehéz kitalálni.
– És a többi?
– Ez minden.
– Mondott még mást is.
Aguilar tovább akar vitatkozni, de aztán vállat von és hozzáteszi. -Azt
kérte, tégy meg mindent a barátjának, Corteznek.
– Mindent meg fogok tenni a nagyúr kedvéért.
Aguilar gúnyosan horkant egyet, és visszasétál a partra, magunkra
hagy minket, és ezután egyedül búcsúzkodunk.
Az uram megcsókolja a kezemet és lemegy a csónakhoz. Néhány
szolga átlöki a csónakot a sekély vízen. Utoljára még felém int, aztán
elfoglalja a helyét a hajó farában. Tudom, nem látom viszont soha többé.

Tollaskígyó éjszaka jő hozzám, sziszegve siklik át a sötétségen, akár a

szél. Éppúgy tudtam, hogy jönni fog, mint ő, hogy jönnie kell.
Az én szentem, az én édesem, szívem egyetlen vágya nekem suttog.
Sürgető a vágy, a testünk melege átjárja a hálószobámat. Ő lángra
gyújt engem. Olyan vagyok, akár a jéghideg víz, melyet a forró falra
öntenek.
Az előkelőek nyelvén suttogok az én szerelmemnek, az én uramnak, az
én végzetemnek ezen a földön.
A testünk a gondolatainkat tükrözi vissza. Szenvedélyesen szeretnék a
részévé válni, azt akarom, hogy teljesen betöltsön. Gyorsan birtokba vesz,
sietve, szinte erőszakosan belém hatol, akár a kígyó. Eláll a lélegzetem, a
lábam között fekszik, forró lehelete az arcomat perzseli, a testem
felhőrzsolódik és sajog a durvaságától.
– Erre vágyom, amióta csak megláttalak – mormolja.
Azt hiszi, nem értem. Nem tudja, hogy a legelső naptól fogva tanulom
az istenek nyelvét. Eltűnődöm, mikor mondjam el neki, mennyit értek,
mennyit tudok.
 Még nem. Pillanatnyilag jobban megfelel a céljaimnak, ha az
árnyékban maradok.
A szoba egyik sarkában gyertya ég, melynek pisla fényénél ki tudom
venni karakteres arcvonásait, még a szürke foltokat is látom a szakállábán.
– Bárcsak tudnám, mire gondolsz. Soha nem láttam még nőn ilyen
tiszta szemeket. – Elneveti magát. – Alonso szerint hideg vagy.
A gyertya lángja táncot lejt a huzatban.
– Egyetlen szavamat sem érted, igaz? – mondja, és csalódottnak tűnik.
A mellemet szorongatja. – Vajon mind egyformák vagyunk a szemedben?
Még hajnal előtt elmegy és a napkelte a szellő legcsekélyebb
moccanása nélkül érkezik. Éberen fekszem. Nem tudok aludni. Azt
tervezem, hogy befogom a szelet. Terveket készítek, álmodozom, az
életem lehetőségekkel terhes, vak, tolakodó reményekkel teli.

28

GUZMÁN AZ AJTÓBAN ÁLL. Cortez felnézett a játékból. A tisztek egymás után

az asztal köré gyűltek.
– Mi az?
– Az a nő, Doña Marina. Odakint van, caudillo.
Alvarado elvigyorodott. – Talán Puertocarrero nélkül viszket neki, és
meg kell vakarni – mondta, és a többiek felröhögtek.
Cortez egy pillantással elhallgattatta őket. – Hozzák be – mondta.
Guzmán kiment és pár pillanat múlva Malinalival bukkant fel ismét.
– Szóljon Aguilarnak – kérte Cortez Guzmánt.
– Ne – szólalt meg Malinali spanyolul. – Aguilart ne.
A spanyolok meglepetten meredtek rá.
– Hagyjon magunkra – küldte el Cortez Guzmánt. Újra Malinali felé
fordította a figyelmét. Tehát. – Tudsz spanyolul?
– Beszél lassan… nekem… kérem. Akkor… megérteni.
Cortez elnevette magát. Minő csoda. Persze, már majdnem három
hónapja velük volt, Alonsoval élt, a betegeket és a sebesülteket ápolta. Egy
ilyen eszes lány, nem tölti feleslegesen az idejét. Kíváncsi lett volna, vajon
mióta érti a lány, amit körülötte beszélnek, és miért csak most fedte fel a
titkát.
– Elismerésre méltó – jegyezte meg Cortez.
A lány figyelmen kívül hagyta a dicséretet. – Ellopják… a kenudat.
Holnap.
Cortez abbahagyta a nevetést. – Ellopják? – Hirtelen rájött, hogy kenu
alatt a révben horgonyzó kétárbocos vitorlákra, a naókra gondol. – És ki
akarja ellopni?
– León… Ordaz… Díaz… Escudero… Umbral.
Valamennyien rámeredtek, miközben az összeesküvők nevét sorolta.
Alvarado az orra alatt átkozódott.
– Honnét tudod? – kérdezte Cortez.
– Ők beszélni… nem törődni… mit mondani. Azt hinni… én nem
érteni.
– Árulók – sziszegte Sandoval.
Cortez mosolygott. – Így igaz. Szerencsére Isten ide küldött egy
angyalt, aki vigyáz ránk.
– Mit csináljunk most? – érdeklődött Alvarado.
– Épp elég türelmesek voltunk mostanáig. Ideje levennünk a
bársonykesztyűt és megmutatnunk alatta a vasat. – Jaramillóhoz fordult. –
Gyűjtse maga mellé Escalantét és még egy tucat embert. Most azonnal
tartóztassa le az összeesküvőket! Mégse, várjon! Díaz atyát hagyja. Csak a
másik négyet. Vigyék őket Alvaradohoz a börtönbe. Meg kell tudnunk mi
az igazság.
Alvarado buzgón bólogatott. – A legnagyobb örömmel, caudillo.
A kapitányok kiözönlöttek a szobából, már alig várták a lehetőséget,
hogy végre bosszút állhassanak a Velazquistákon. Cortez és Malinali
egyedül maradt. Megint megmentettél, gondolta. És megint alábecsültelek.
– Köszönöm – mondta a lánynak.
Ezúttal a lány nem sütötte le a pillantását. Ehelyett mondott valamit
náhuatl nyelven, amit Cortez nem értett. – Te vagy Tollaskígyó. Te vagy a
végzetem.

29
ALVARADO INGÉT FOLTOKBAN itatta át az izzadság, a hajtókája véres volt. Az
éjszakai munka kimerítette. Cortez sem aludt. Dühtől sötétlő arccal ült a
nagy asztal mögött, már döntött.
Odakint a horizonton feltűntek a hajnal első szürke fényei.
– Mit leplezett le? – érdeklődött Cortez.
– Escudero makacskodott.
– Mennyire?
– Oh, beszélt – válaszolt Alvarado. – Végül. – Az asztalon állt egy
korsó kubai bor. Öntött belőle egy ónkupába, és csillapította a szomját. A
vörös bor foltot hagyott a szája sarkában és beivódott a szakállába. –
Végül mindegyik beszélt. Egy darabka vitorlavászon, néhány vödör víz, és
mind beszél.
– Kik tartottak vele az összeesküvésben?
Alvarado tétovázott. Nyilván nem jó a hír, gondolta Cortez. Alvarado
egy névlistát tolt át az asztalon. Cortez gyorsan átfutotta, és nagy levegőt
vett. Megdöbbent. Nem gondolta volna, hogy a Velazquisták ennyi
szimpatizánst vonzottak. Titokban kell tartania, különben a többiek hűségét
is kockára teszi. Ráadásul, ha a jövőbeli terveiből lesz valami, akkor
minden emberére szüksége lesz.
Legalábbis majdnem mindegyikre. Egyet-kettőt fel kell áldoznia a
fenyítés oltárán. – Ilyen sokan vannak?
Alvarado az asztalra száradt gyertyaviaszt kaparászta. – Meg akarták
szerezni az egyik kétárbocost, és felvont vitorlákkal akartak visszamenni
Kubába. Figyelmeztették volna Velázquezt Puertocarrero missziójára, és
feltartóztatták volna.
Cortez halántékán kidagadt egy ér. – Ki lett volna a kormányos?
– Juan Cermeño.
– Cermeño – motyogta Cortez. A kormányos végeredményben
feláldozható, mivel mostanában nem akarnak elvitorlázni. Felnézett
Alvaradora. – Nem juthat az emberek tudomására a zendülés nagysága.
Példát statuálunk a főkolomposokkal és megköveteljük Escuderótól, hogy
hallgasson a többiekről. Akit nem büntetünk meg, hálát ad majd Istennek a
jó szerencséjéért, és a jövőben iparkodik hűségesnek mutatkozni. – Kis
ideig a listát tanulmányozva mérlegelt. - Akassza fel a kormányost,
Cermeñót! Néhány tengerészre szükségem lesz a szárazföldi hadjárathoz.
És persze ezt a kutya Escuderót.
– Mi legyen a többiekkel?
 – A listán szereplő tengerészek kapjanak kétszáz ostorcsapást. A
tengerészek kevesebb hasznot hajtanak, mint a katonák.
– Mi legyen Díaz atyával? Aztán ott van még Ordaz és a kecskebaszó
León.
– Nem nyúlhatunk hozzá egy paphoz. Csak higgye Díaz, hogy nem
tudunk róla. Ami a másik kettőt illeti… León jó harcos, Ordaz pedig
számtalan itáliai hadjárat veteránja. Szükségünk van rájuk. Élek a
jogommal és kegyelmet gyakorolok. Addig rohadnak a börtönben, míg
beleegyeznek, és hivatalosan hűségesküt tesznek.
– Tehát csupán Cermeño és Escudero?
Cortez újra átnézte a listát. – Sok jó ember neve rajta van.
Alvarado összehúzta a szemöldökét. – Mégis jobb lenne még egyet-
kettőt fellógatni a fára, hogy a többieket emlékeztesse, milyen sorsra
juthattak volna. Mi van Nortével?
– Nem látom a nevét a listán.
– Mit számít? Akkor is bajkeverő és nélkülözhető.
Cortez bólintott. – Rendben. Norte csatlakozzon a többiekhez a
vesztőhelyen. Senki sem fogja megsiratni. Tegye, amit tennie kell.
A két férfi a vesztőhelynél várakozott, nyakuk köré nehéz manila kötél
hurkolódott. A kormányos, Cermeño siránkozott, és a katonáknak kellett
felemelniük. Escudero kihívóan nézett el a társai feje felett, akik azért
gyűltek össze, hogy megnézzék a kivégzését. Véres volt az inge, betegnek
tűnt.
A haditörvényszéket sietősen hívták össze egy órával ezelőtt. A városi
tanács elöljárói, Grado és Avila ítéletet hirdettek.
A bitófák előtt asztal állt, s rajta a hivatalos parancs az ítéletről,
egyelőre aláírás nélkül. Végül feltűnt Cortez, Alvarado és Diego Godoy
kísérte. Ugyanazt a fekete bársonyruhát viselte, amely a mexicák
fogadásakor volt rajta. Lassan, lehajtott fejjel átsétált a téren.
Megállt az asztal előtt, felnézett az akasztófákra, és mintha tétovázott
volna.
A nap felkelőben volt az óceán felett, s hosszú árnyat vetett az erődre.
– Alá kell írnia az ítéleteket – figyelmeztette Alvarado.
– Ez igen súlyos kötelesség – suttogta Cortez.
Alvarado részben kétségbeesettnek, részben dühösnek tűnt. – Caudillo,
ezek az emberek Ön ellen lázadtak. Mindnyájunkat elárultak. Csak egyetlen
dolgot tehet.
 Cortez az asztal fölé hajolt és felvette a pennát. – Bár inkább ne
tanultam volna meg írni, minthogy az aláírásommal halálos ítéleteket
szentesítsek. – Aláírta a nevét a parancsokra és elment.
A dobok felperegtek.
Minden áldozat mögött hárman álltak. Alvarado jelzésére meghúzták a
kötelek szabad végét, Cermeño és Escudero a levegőbe emelkedett,
lábukkal a semmit rugdalták.
Esővirág képtelen volt levenni a szemét a két spanyol haláltusájáról. A
szemében leplezetlen fájdalom tükröződött. Norte lesz a következő.

Percekbe telt, mire a szeme megszokta a börtön sötétjét a tér szemsértő

világossága után. Norte összekuporodott a cella sarkában, a fejét a térde
közé húzta, az inge csatakos volt az izzadságtól. Máris fullasztó hőség
uralkodott a fogdában, melynek szellőzését egyetlen apró, magasan a falba
vésett ablak biztosította.
A csuklója és a bokája béklyóban volt.
– Felakasztották Cermeñót és Escuderót? – suttogta Norte.
Benítez bólintott. – Két órával ezelőtt.
– Olmedo atya már járt itt. Meg akart gyóntatni. Amikor megtagadtam
a gyónást, aggódott, hogy talán emiatt nem találom meg a helyemet a
mennyországban a szentek között. Még Aguilart is ideküldte, hogy
képviselje az érdekeit.
– Én nem ezért vagyok itt. A gyónása csak magára és Istenre tartozik.
Norte felnézett. – Itt az idő? Már elég régóta várakoztatnak. Tudják,
mennyire rémült vagyok? Szórakoztatja őket?
– Felfüggesztették az ítéletet.
Norte különös hangot hallatott, mely egyaránt lehetett nevetés vagy
sírás. – Miért?
– Közbenjártam az ügyében. Elmondtam, hogy a nyelvtudása még a
hasznunkra válhat. Meggyőztem őket, hogy a bennszülöttek között töltött
idő ugyan meglágyította az agyát, de nem veszélyes. Alkut kötöttem
magára.
– Miért?
– Nem vagyok barbár.
– De megvet engem.
Ez igaz, gondolta Benítez. Miért is nem fogja be a száját, és engedi,
hogy fellógassák ezt a kutyát? De minden embert tisztelni kell, és ő nem
hagyhatta, hogy ez megtörténjen.
Jelen volt aznap reggel a haditörvényszéken, de Cermeñóért és
Escuderóért nem tehetett semmit. Ha Escuderónak lett volna egy csöppnyi
esze, soha nem csatlakozott volna ehhez az expedícióhoz. Évekkel ezelőtt,
amikor rendőr volt Santiagóban, Yelazquez utasítására koholt lázadási
ügyben letartóztatta Cortezt. Csak egy öntelt bolondot fémjelezhetett, hogy
ezek után egy ilyen utazáson tette ki magát a caudillo karmainak.
Norte más eset volt. Jaramillo jelen volt Escudero vallatásán, és
elmesélte Beníteznek, hogy Norte neve nem szerepelt az összeesküvők
listáján. Norte ártatlansága Benítez számára szívügy volt.
Nem számít, mit gondolok róla, az igazság sérthetetlen. Nem lehet
valakit olyasmiért felakasztani, amit el sem követett.
– Azért segítek, mert amit magával akarnak művelni, az nem
igazságos. Ez minden.
Norte egy pillanatra elgondolkodott. – Valamilyen alkut említett.
– Hűséget kell esküdnie Corteznek, és cserébe az ellenőrzésem alá
kerül. Bele kell egyeznie, hogy a mi zászlónk alatt harcol. Elfogadja a
feltételeket?
– Furcsa ember maga, Benítez.
– Azért, mert hiszek az igazságban?
– Azért, mert nem használja az igazságot a saját céljaira.
– Még nem válaszolt a kérdésemre. Nem várhatok túl sokáig. Norte a
falnak döntötte a fejét. – Az első években a bennszülöttek csak mulattak
rajtam, újdonság voltam, idegen, számkivetett. Sokszor a saját halálomat
kívántam. Csakhogy a test szívósan ragaszkodik az élethez. – Sóhajtott. –
Bármit kér, én beleegyezem, Benítez. Ha úgy hiszi, érdemes megmentenie,
akkor mentsen meg. Nem tudom, miért, de túl nehéz meghalni.

30

– AZT AKARJA, MENJEN vele a folyóhoz – suttogta Norte.

Benítez szigorú pillantást vetett rá, aztán Esővirágra nézett.
– Miért?
– Fürödni.
 – A fürdőzés egészségtelen. Attól lehet elkapni a lázat.
– A bennszülöttek folyton fürdenek, és nem betegek.
A templom tetőfedő munkái befejeződtek. Benítez ingujjban volt,
Olmedo atyát figyelte, amint az avatási ceremóniát tartotta. A papok és az
ő zagyvaságaik. A totonac munkások százai falkába gyűltek odabent, és
néma kábulattal bámulták Díaz atyát és Aguilar testvért, amint a
tömjéntartóval végigmentek a padsorok között. Latin nyelvű ráolvasásuk
még a legtöbb spanyol számára is érthetetlen volt.
Benítez karon ragadta Nortét és a kijárat felé indult. – De miért akarja,
hogy megfürödjek?
– Fogalma sincs a saját bűzéről. Még egy hiéna is megütközne rajta.
Benítez torkon ragadta Nortét. – Hogy vizeljek az anyád sírjára!
– Nem akartam megsérteni – lihegte Norte. – Ezek az emberek minden
nap fürdenek, hogy lemossák magukról az izzadságot. Esővirág csak arra
vágyik, hogy ugyanezt tegye.
Benítez azon tűnődött, vajon kinevetik-e. Vagy ez valami trükk?
Engedett a szorításon, és Norte a nyakát dörzsölgette. – Nem az én
dolgom, hogy vele megy-e – nyögte. – De ő ezt akarja.
Esővirág félénken állt az egyik oldalán és a végeredményre várt.
Benítez ránézett, és a lány bátorító mosolyt küldött felé. A sátán seggére,
ez nevetséges! Mégis: vagy vele tart, vagy itt marad, és egész délután
Olmedo atya zsolozsmázását hallgatja. Beleegyezően bólintott és követte a
lányt a kihalt, fűrészporral meghintett téren keresztül, ki Vera Cruzból.

A lány levetkőzött és belegázolt a medencébe. A víz harmatként csillogott

kemény, barna testén. A zöld árnyék hidegétől keményen felálltak a
mellbimbói.
Benítez elbizonytalanodott.
A lány a saját nyelvén kiáltott felé valamit és várt. A férfi csak állt.
Esővirág elvesztette a türelmét, kijött a medencéből, a víz sugárban ömlött
végig a combján, és elkezdte lehámozni a ruhát az uráról. Benítez
félretolta és maga fejezte be a munkát. Kicsit szégyenkezett, amiért fényes
nappal meztelenül állt egy nő előtt. Elképzelte a társait, amint a bokrok
közül figyelik, és nevetnek rajta. Vagy gúnyosan fintorognak. Vajon
megtette az első lépést, hogy ő is olyan vademberré fajuljon, mint Norte?
A lány után ment a vízbe. Esővirág egy darab szappanfa gyökeret
tartott a kezében. Szétdörzsölte a keze között, és a kenőcsöt a férfi testére
kente. A tenyeréből vizet csurgatott Benítez vállára és mellkasára, aztán a
medence mélyebb szakasza felé húzta a férfit, hogy lemossa róla a
maradékot.
Miután befejezte a fürdetést, megfordult és egy széles, lapos
szikladarab felé úszott. A tisztásnak az a része kikerült az árnyékból, és a
kősziklát felmelegítette a nap. A lány a hátára feküdt, és intett Beníteznek,
hogy csatlakozzon hozzá.

– Nagy vagy és rút – mondta chontal-maja nyelven, hisz tudta, hogy a

férfi úgysem érti –, ugyanakkor kedves vagy és igazságos. Szép dolog
volt, amit Nortéért tettél.
Benítez felhúzta magát a sziklára és mellé ült. A víz végigfolyt a
mellkasán és a hasán. Esővirág megfigyelte, hogy a testét borító nedves
szőr olyan, akár egy állat bundája. A férfi megborzongott a pettyező
napfényben. A bőre hűvös volt.
– Mit csináljak? – mondta a lány. – A szerelmem gyönyörű és szent
ember, ismeri az istenek útjait. Te esetlen vagy, de kedves. A spanyolok
téged választottak a férjemül. Most mit tegyek?
Esővirág megcsókolta a férfit, és érezte a köré kulcsolódó vastag
karokat. Lefeküdtek a napmeleg kőre. A lány kinyújtóztatta a testét,
képzeletében Montezuma oltárkövén feküdt és az áldozatra várt. Vajon
milyen érzés? – tűnődött, és felnézett a tiszta kék égre. A férfi melléhez
érintette az ajkát. Érezte a bőrén az erős, sprőd szakállát. - Nézz csak
magadra – suttogta –, milyen szőrös vagy. A maquauhuitled olyan, mint
egy bíborszínű ököl, ami utat vág az erdőn át.
A karját és a combját a férfi köré fonta, ujjai a hajával játszadoztak. –
De most legalább nem bűzlesz úgy, mint egy hulla. Most már beléphetsz a
víz és az erdő illatát árasztó barlangomba, és talán még élvezem is a
közelségedet.
– Cara – suttogta Benítez. – Cara mía.
Esővirág szerette volna tudni, mit jelentenek a szavai. Majd
megkérdezi a nővérkét.
Amikor Nortével volt, a szavak nem jelentettek akadályt. Csakhogy
nem Nortének adták.
Így aztán megtesz minden tőle telhetőt, megmutatja az urának, mit
szeret, segít neki, hogy kedves legyen hozzá, hogy jó szagú legyen, talán
még néhány szóra is megtanítja a saját nyelvén. Lehet, hogy idővel még
meg is kedveli.

31

AZ ESCUDERO LISTÁJÁN szereplő férfiakat északra küldték, Cempoalába.

Cortez azt állította, rutinszerű őrjáratról van szó. Az őrjáratot Alvarado
vezette.
Amikor néhány hét múlva visszatértek, döbbenten és rémülten látták,
hogy az öböl üres. A parancsnokaik tájékoztatása szerint az egész flottát
partra vontatták vagy elsüllyesztették.
Nem volt többé visszaút Kubába.
Cortez a parton állt, háttal a tengernek. Olmedo atya hatalmas
fakeresztet tartott mellette. Szép hangulatkép, gondolta Benítez, az üres
tenger és a kereszt. A caudillónak jó érzéke van a drámaisághoz. Pontosan
tudja, hogyan tudassa egyetlen szó nélkül, hogy a hűségüket kéri, és hogy
nincs visszaút.
Bizonytalan, nehezen kiszámítható módszer volt. Benítez végignézett
az embereken, félelmet, lemondást, dühöt és bosszúvágyat látott az
arcukon. Az expedíció már így is sokkal tovább tartott, és sokkal
messzebbre ment, mint azt megjósolhatták, amikor Kubát elhagyták.
– Uraim – kezdte Cortez tudom, mennyire lehangolja Önöket, ami a
hajókkal történt. Itt van azonban a legtapasztaltabb tengeri medvék
jelentése, amit akkor kaptam meg, miközben maguk Cempoalában voltak.
A jelentés szerint ez az átkozott klíma elrohasztotta a hajók gerendázatát, a
férgek és a patkányok garázdálkodása pedig a hajótestet tette tönkre. Ezért
a kormányosaink szerint a hajók többé nem használhatók biztonsággal a
tengeren, és az egyetlen megoldás az volt, ha partra tesszük őket, és
megóvjuk, ami még megmaradt belőlük.
Benítez látta a jelentést. A kormányosok valóban a Cortez által
elmondott állapotokról tettek jelentést. Jól megfizette őket, hogy
megtegyék. Személy szerint Benítez számára nem volt jelentősége ennek
az ürügynek, hisz már amúgy is eldöntötte, hogy marad.
 Mire a hajókat megfúrták, neki már semmi érdeke nem fűződött a
meglétükhöz.
– Mivel önök közül néhányan nem voltak jelen, én hoztam meg a
döntést, a vasalkatrészeket és a köteleket a parton helyeztük el – közölte
Cortez. – Amit pedig nem lehetett megmenteni, azt elsüllyesztettük az
öbölben. Nehéz döntés volt, de a tanácsadóim erre késztettek. Egyszerűen
nem volt más választásom.
A súlyosan rájuk telepedő csendben a szellő megzörgette a papírokat
Cortez kezében.
– Józan megfontolás után ráébrednek majd, hogy ez a szerencsétlen
incidens végül nem érint minket kedvezőtlenül. A balszerencse sok előnyt
hordoz. A hajók elvesztésével vagy száz jó embert nyertünk az
expedíciónkhoz, hisz a tengerészeknek nem kell többé a flottával
foglalkozniuk. Hamarosan hűséget fogadnak nekünk, és Isten kegyelméből
segítik a vállalkozásunkat.
– Senki se kételkedjék benne, hogy a dicsőség a miénk lesz. Ennek a
földnek a lakói felsőbbrendű lényeknek tartanak minket, és én nem látom
az okát, amiért ki kellene ábrándítanunk őket ebből a hitükből.
Benítez lopva Aguilarra pillantott. A diakónus leplezetlen
bosszúsággal bámulta Donña Marinát.
– Megesküszöm, hogy mindegyiküket gazdagabbá teszem, mint ahogy
legvadabb álmaikban remélték – folytatta Cortez. – Csupán bátorságra…
és hitre van szükségünk. Ne feledjék, nemcsak a gazdagodásunkat
keressük, van egy másik küldetésünk is, melyet Krisztus urunk rótt ránk.
Valamennyien tanúi voltunk, amint ezek a pogányok elkötelezték magukat
természetellenes praktikáiknak.
Amerre járunk, leromboljuk ördögi templomaikat, üdvösséget és igaz
kereszténységet hozunk ezekre a kegyetlen földekre. Kalandjaink tehát
nemcsak a saját boldogulásunkat szolgálják, de a mindenható Isten javát is.
– Haladjunk tehát tovább abban a tudatban, hogy míg Isten szándékai
szerint cselekszünk, nem bukhatunk el! A hajóink elvesztésével egyetlen
esélyünk maradt, a másik a halál. Előre Tenochtitlánba!
Pár másodpercig az emberek bizonytalankodtak Az a fajta kritikus
csend volt, amelyben mindent el lehet veszíteni, gondolta Benítez. Ekkor
azonban León kivonta a kardját, és magasan a levegőbe emelte. A kard
árnyéka és Cortez kegyelmi gesztusa gyökeres változást eredményezett a
viselkedésében.
 – Előre Tenochtitlánba! – kiáltotta.
A többiek, mivel senki nem képviselte a félelmeiket és a panaszaikat,
hagyták magukat sodortatni az árral. Hirtelen ezernyi torokból hangzott
fel a kiáltás: – Előre, Tenochtitlánba!
Igen, előre Tenochtitlánba, gondolta Benítez.
Isten irgalmazzon mindegyikünknek!

32

AUGUSZTUS, A LEHULLÓ Érett Gyümölcs hónapja.

Cortez az egyik fiatal kapitányt. Juan Escalantét hagyta hátra Vera Cruz
erődjének vezetésére, a várőrség azokból állt, akik túl betegek vagy túl
öregek voltak az út viszontagságaihoz. A többiek Cortezzel mentek.
Cristoval, a zászlóvivő a hadoszlop élén lovagolt almásderesén, őt
követte a caudillo, sisakja és mellvértje csillogott a napfényben. Malinali
gyalog ment utána Olmedo atyával együtt, aki hatalmas, az áttért totonacok
füléből és orrából való türkiz kövekkel kirakott keresztet cipelt. Mögöttük
jött a fő gyaloghadtest, mely egyenként öt emberből álló hat egységet
foglalt magában.
A spanyolok nehéz fémfegyverzetét totonac és kubai fegyverhordozók
vitték, s ők vontatták a tüzérséget szállító kerekes targoncákat is. A
tüzérség mögött haladtak a dárdavivők, íjászok. Az ötezer főt számláló,
csillogó tollas fejdíszekkel felszerelt harcosokból álló totonac sereg zárta
a sort. A forró napsütés visszapattant az acél sisakokról, a muskétákról és
a lovak rézveretes nyeregdíszéről.
Őrültség, gondolta Benítez. Ötszáz katonával és néhány ezer
bunkósbottal és teknőspáncélból készült pajzzsal felszerelt bennszülöttel
akarnak leigázni egy egész nemzetet.
Színtiszta őrültség!

A cempoalai út először érett kukoricaföldeken vezetett keresztül, majd

felvitt a vad gránátalmákkal teleszórt, nyirkos, tekervényes őserdei
csapásokon. A katonák káromkodtak és átkozódtak nehéz fegyverzetükben.
A tabascan nők, akik nem maradtak Cempoalában, az első adandó
alkalommal elszökdöstek a dzsungelben. Csupán Malinali és Esővirág
maradt.
Éjszakára egy széles, vaníliával betelepített termékeny völgyben
táboroztak le, másnap pedig meredeken másztak felfelé a Homokfolyó
városába, Jalapába. Maguk mögött hagyták a gőzölgő őserdőt és a távoli,
láztól terhes partokat, és most már hullámzó kőszirtek és havas hágók
vártak rájuk.
Jalapa csupán egy halom vakolt házból állt, melyek a völgy zöld, sűrű,
erdős falához támaszkodtak. A lakosokat az érkezésük előtt
figyelmeztették, így a kőisteneket sietve eltávolították a templomból, és az
őserdőbe vitték Tollaskígyó elől. A papok levágták vértől ragacsos
hajukat, és új pamutruhát öltöttek magukra. A nemesek barakk gyanánt a
spanyolok rendelkezésére bocsátották csinos házaikat. Előkészítették az
ünnepséget.
Eddig diadal és búcsújárás kísérte az útjukat. Holnap azonban
elhagyják a totonacok földjét, és megteszik első lépéseiket a mexicák
földjén.

MALINALI
KÖDBE BURKOLÓZOTT a völgy, a sötét erdőt sűrűn borítja a páfrány és az
orchidea. A gesztenyeszín ló lágyéka gőzölög. Bagoly pislog árnyékos
rejtekhelyén, az emberi kiáltozás hallatán a fülét hegyezi.
Kibújok a tunikából és a szoknyámból, a barlang kemény talajára; a
fejem fölé emelem a karomat, így mintha egy istennek áldoznék. Az én
uram a lábam közé térdel. Az arca izzadságtól fénylik, a szeme csillog a
sötétben. A barlang legsötétebb sarkából észrevétlen egy harmadik alak
figyel: Tollaskígyó festett, égetett agyagfigurája az, kiálló méregfogával
és kusza nyelvével.
Az én uram úgy lebeg, mint a prédáját leső sas. Fekete haja csapzott,
akár a papoké. A barlang félhomályában megcsillan az aranymedálja, ott
lebeg előttem, az anya és gyermeke képe a hódítás eme pillanatában, a
birtoklás percében, a fogamzás órájában jelentőségteljes és gazdag
jelentéssel bír. Magamhoz ölelem a behatolót, örömmel üdvözlöm a
méhemben.
 Tollaskígyó becsusszan a barlangomba. Összefonódok az én
istenemmel, beteljesedett a sorsom.

33

JALAPÁTÓL AZ ÚT felfelé kígyózott. Maguk mögött hagyták az őserdőt,

erőltetett menetben haladtak át a hűvös cédrusfa-, tölgy- és fenyőerdőkön.
Elhagyták egy hatalmas vulkán árnyékát. Vészjósló, hó fútta hegyek
emelkedtek előttük. A lengén öltözött hordárok vacogtak a hidegtől.
Elérték a totonac határvárost, Xicotlánt. Olientlre, a fővezérre nem
tettek nagy hatást a lovak és a harci kutyák, ehelyett Montezuma százezer
fős seregéről beszélt, amely Mexico völgyében várt rájuk.
A Cofre de Perote fölött folyamatosan dörgött az ég. A totonacok
rettegve szegezték a horizontra a tekintetüket, és a város valamennyi
takaróját megvették vagy ellopták.
A menetelük feje felett ólomként csüngött az ég. Szél korbácsolta a
lovassági zászlókat és San Diego lobogóit. A dobok pergése visszhangot
vert a magányos utasok körül.

Minden délután esett, az ágyúk a sárba ragadtak, a lovak küszködve

emelgették patáikat a mocsokban. A sereget a Nombre de Diós
hegynyergén elnyelték a felhők. Felváltva esett az ólmos eső és a jég. Sok
kubai hordár halálra fagyott. Helyenként szánalmas településekre akadtak.
A falusiak elmenekültek, amikor a közeledésükről hallottak, csupán
néhány ványadt Xolo kutya maradt utánuk, melyek a sarkukban vonítottak,
mígnem a katonák kardja elhallgattatta őket, hogy vacsorául szolgáljanak.
A kihalt templomokban emberi csontmaradványokra bukkantak.
Diego Godoy minden egyes szentélyben kötelességtudóan felolvasta a
Requerimientót. Olmedo atya és Aguilar testvér mindegyik csúcsára
fakeresztet állított. A fejük fölött egerészölyvek vijjogtak.
Rég elhagyták a lombos fák határát. Az ösvény ellaposodott, s kopár
fennsíkra érkeztek, ahol a sós üledékfoltok látványát csupán a hatalmas,
tüskés kaktuszok és görcsös fatörzsek látványa törte meg. Nem volt étel,
amit összegyűjthettek, nem volt friss víz, amit megihattak volna. A legtöbb
hordárt megölte a tüdőgyulladás, az éhezés vagy a szomjúság.
Cortez tovább hajtotta őket. – Már majdnem ott vagyunk! – kiáltotta. –
A következő emelkedőn túl vár ránk az út vége!

Nem tudták hová leszúrni a sátorpeckeket. A bazaltsziklákra terítették le a

takarókat, összekuporodva próbálták melegíteni egymást, és a
lehetőségekhez képest megpróbáltak jól aludni. A szél süvöltött a fejük
felett, az esőcseppek jeges tűszúrásokként zuhantak alá a fekete égről.
Benítez közelebb húzta Esővirágot. A lány törékeny válla köré vetette a
köpenyét, és a saját testével burkolta be, hogy némi meleget biztosítson
neki.
Itt fogunk meghalni, gondolta. Halálra fagyunk ebben a pusztaságban,
az ölyvek apránként csipegetik le a húsunkat, míg csak a csupasz
csontjaink maradnak. Milyen bolond voltam! Miért is hagytam el Kubát?
Miért követtem idáig Cortezt? Leónnak és Ordaznak mindenben igaza volt
vele kapcsolatban.
Valahol a hegyek között felhangzott a földcsuszamlás moraja.
Esővirág hozzátapadt, a saját szép nyelvén mormogott valamit az eső
és a szél zúgásában.
Norte a közelükben feküdt. Benítez hallotta, milyen hangosan vacog a
foga.
– Mit mondott? – kérdezte Benítez.
– Azon tűnődik – mondta Norte a bömbölő viharban alig hallhatóan –,
miért kell annyit szenvednünk, mielőtt mindent megteszünk, hogy
Montezuma oltáraira vessük magunkat.
 II. RÉSZ

KOLIBRI
Minden spanyolnak a zsebében kellene hordania
egy egyetlen pontból álló jognyilatkozatot, mely
ezen rövid, világos, feltűnő) kijelentést tartalmazná:
„Felhatalmazzuk ezt a spanyolt,
hogy úgy viselkedjen, ahogy akar. ”

CANIVET
 34

ALATTUNK KUKORICACSÖVEKTŐL ZÖLDELLŐ, széles völgy terült el, melyet

sápadt levendulaföldek tarkítottak. A szél nyugat felé húzódott, az ég
kitisztult, a vacogó emberek átmelegedtek, miközben lefelé tartottak a
hegyekből. Cortez a sor elejére ment, parancsokat üvöltözött, zártabbá
tette az alakzatot. Úgy vonultak be Zautla városába, mint egy győzedelmes
hadsereg, és nem mintha majdnem halálra fagytak volna a magas
hágókon.
A városka legjobb házát Corteznek adták éjszakai szállásul. A nagy
tölgyfa asztalt és a kedvenc faragott, sárgaréz és türkiz veretes fa
karosszékét, melyet egész úton cipeltek Vera Cruzból, a döngölt padló
közepén állították fel. A reggeli tanácskozás a kapitányok szokásos
gyűlése volt, jegyezte meg Benítez, az egyetlen szokatlan dolog Malinak
jelenléte volt, amikor Aguilar nem jelent meg, hogy tolmácsoljon.
A szobában optimista hangulat uralkodott. Jól belaktak sült pulykával
és kukoricalepénnyel, aznap éjjel száraz, meleg helyen aludtak és tető volt
a fejük felett. Az út borzalmai máris elhomályosultak az emlékezetükben.
Cortez körbepillantott a szobán. – Uraim, el kell valamit döntenünk.
Úgy tűnik, némi vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy merre folytassuk
az utunkat.
– Milyen lehetőségeink vannak? – érdeklődött Alvarado.
– Két útvonalat vehetünk igénybe. Múlt éjszaka beszéltem a város
caciquejával, aki azt erőltette, hogy egy Cholula nevű hely felé menjünk.
Azt mondja, ott biztosak lehetünk a lelkes fogadtatásban, ugyanakkor a
totonacok tanácsa szerint ez egy hosszabb és sokkal bonyolultabb útvonal,
és azt javasolják, inkább menjünk át a tlaxcalák földjén.
– A Szűz valagára! – szólalt meg egy hang. – Nem helyezheti egy
mexica szavait a totonacok tanácsa elé.
Mindenki körülnézett. Malinali volt az.
Benítez elvigyorodott. A lány kasztíliai nyelvtudása jól haladt, bár talán
kissé túl sok időt töltött olyan férfiak társaságában, mint Jaramillo,
Sandoval és Alvarado.
Magát Cortezt is meglepte a kitörés. – Le kell cserélnünk az oktatóit –
jegyezte meg szemrehányóan.
 – Mit tud ezekről a tlaxcalanokról, Doña Marina? – kérdezte Alvarado.
– Emberemlékezet óta harcban állnak a mexicákkal. A legtöbb szív,
amelyet Montezuma oltárain tépnek ki, tlaxcalai foglyoké. Halálos
ellenségek.
Amikor Malinali befejezte a mondanivalóját, csend lett. Cortez
körbepillantott a szobán. – Akkor tehát, Tlaxcala?
Mindenki beleegyezően bólintott.
– Küldöttségbe küldök Tlaxcalába négy totonacot, hogy
elmagyarázzák a missziónkat és szövetséget ajánljanak a mexicák ellen.
Hogy utasíthatnák vissza? Ha csatlakoznak hozzánk, akkor már két nemzet
fiai lesznek velünk. Előre megjósolom, hogy mire Tenochtitlánba érünk,
Montezuma elszigetelődik, és ostrom alá veszik, anélkül, hogy
akármelyikünk kihúzná a kardját a hüvelyéből.
A többiek Cortez szavaitól megigézve bólogattak, és egymásra
mosolyogtak. Még Benítez is látta a lelki szemei előtt, amint talpig
bársonyban, az ujjain aranyakkal, az erszényében drágakövekkel visszatér
Extremadurába. Ami a parton még lehetetlennek tűnt, most hirtelen a
hegyek között elérhető közelségbe került. Talán tényleg olyan egyszerű,
ahogy Cortez mondta. Mintha érett szilvát szedne le egy fáról.

A négy totonac az előkelőség hivatalos jelvényeivel, a dupla csomóra

kötött köpenyekkel, a különleges pamut pokróccal és egy kerek pajzzsal
felszerelkezve másnap indult útnak. Magukkal vittek egy üdvözlő levelet
Cortez saját kezű aláírásával és piros pecséttel, valamint néhány
különleges ajándékot, egy toledói kardot, egy íjpuskát, és egy vörös taft
kalapot, mely a kubai előkelőség körében rendkívül divatosnak számított.
A delegáció vezetője további, jelentős felszerelést is vitt, ami nem volt
más, mint egy apró, szív alakúra faragott nefritkő. A hajában rejtette el.
Ezzel akart fizetni a Sárga Bestiának az Alvilág átjárójában, ha esetleg a
tlaxcalanok nem bizonyulnak olyan szolgálatkésznek, mint ahogy a
spanyolok várták.
Elvégre mindenki tudta, hogy Tlaxcalában a párolt követ a kedvenc
eledel.

35
A KÖVETEKET TLAXCALÁBAN udvarias fogadtatásban részesítette a Négyek
Tanácsa. Felajánlották az ajándékokat, átadták az üdvözlő levelet, és
elmondták, hogyan tért vissza Tollaskígyó, hogy segítsen a tlaxcalánoknak
a mexicák elleni harcban. Megköszönték a fáradozásukat, és a számukra
előkészített szálláshelyekre kísérték őket.
Az éj leple alatt azonban letartóztatták és fából készült ketrecekbe
vetették őket, ahol a másnapi. Füstölgő Tükörnek szánt áldozatra
várakoztak. Ketten megszöktek, és két nappal később mocskosán és
kimerültén érkeztek vissza a spanyolok táborhelyére.
Cortez megkapta a választ. Nem kötnek szövetséget. A tlaxcalánokat
nem lehet olyan könnyen megfélemlíteni, mint a totonacok dagadt
caciqueját.

Norte hanyatt fekve bámulta az eget, a csillagok ezreit, melyek úgy

pislákoltak az égbolton, mint a bársonyra helyezett gyémánt morzsák. A
gondolatai elszakadtak Zeutlától, és Yucatán egy kis falujában, két apa
nélküli kisfiúnál jártak. Most, hogy eszébe jutottak, be kellett vallania
magának, nem olyan gyerekek voltak, amilyeneket valaha képzelt
magának, horgas orruk és rézszín bőrük egyértelműen indián
származásukra utalt. De mégiscsak az ő véréből voltak és szerette őket.
A mellébe markoló jeges fájdalom visszatért.
Nem emlékezett rá, mikor illant el belőle a régi élete, és mikor adott
helyet az új világnak, amely befurakodott a lelkébe. Nem tudta pontosan
megragadni azt a pillanatot, amikor a Cozumel sziget sárga homokja
fontosabbá vált számára a sevillai piacnál. A keresztény úriember, aki
nyolc évvel ezelőtt elhajózott Pálosból, most teljesen idegen volt a
számára. Olyan volt, akár a színész a színpadon, miközben körüljárta a
szerepet, és megpróbált visszaemlékezni, hogyan játssza el annak az
embernek a szerepét.
A magány és kirekesztettség kellemetlen feketesége nem volt új érzés a
számára. A sors iróniája, hogy valaha a partokat járva fürkészte a tengert,
és őszintén imádkozott valami jelért, amely kasztíliai vagy extremadurai
honfitársaitól jönne. Keresztény úriembernek hitte magát, elhagyatva a
vadak között. Most igaz valójában látta nyolc évvel ezelőtti önmagát, a
kalózt, a tolvajt, a képmutatót, saját izzadságának elviselhetetlenül
undorító bűzében.
 Álmatlanul hánykolódott a szalma matracon, és képzeletében két,
Yucatán tengerpartján álló, dohányszínű gyerek jelent meg. Őket szerette a
legjobban a világon. Eltűnődött, vajon mit csinálhatnak most, sírnak-e
utána, megtartották-e a temetési szertartását…
Képzeletében az anyjuk összeszidta és a chili füstjével büntette őket
valami csíny miatt. Zömök asszony volt, lapos, kerek arcú, félénk
mosolyú, kevés szavú. Virágszál, melyet az apja félredobott. Viszont
gyerekeket szült neki, és ennek köszönhető, hogy nem az áldozati kövön
fejezte be az életét, mint a társai.
A fiúk születése volt az, ami örökre a majákhoz kötötte, a saját húsa és
vére, akik Yucatánban maradtak, akiktől elszakították.
Behunyta a szemét, de nem tudott pihenni. Körülötte az alvó társai
hortyogtak és fingtak álmukban. Mintha a disznóólban aludna, gondolta.
Kimondhatatlanul gyűlölte őket.
Mint minden éjjel, amióta csak elhurcolták a partról, most is a szökés
járt a fejében. Csakhogy Cortez embereket küldene utána, ha elfutna, és
habozás nélkül üldözőbe venné. A spanyolok büszkesége nem tűrhette,
hogy valaki, aki közülük való, jobban kedvelje a bennszülöttek társaságát,
mint a keresztény úriemberekét. Ez lehetetlen volt. Yucatán olyan messze
került tőle, mintha csak a holdra vágyakozott volna.
Az egész bandában Benítez volt az egyetlen, aki ért valamit. Most
mégis legszívesebben elmetszette volna a torkát egy másik asszony miatt.
Elhagyták Zeutlát és nyugat felé haladtak a sűrű erdőn át. Mindenhol –
az út mentén, hatalmas fák törzsébe vájt mélyedésekben, a hegytetőkre
állított szentélyekben – fából faragott vagy agyagból gyúrt apró
szobrocskákat találtak, amelyek a templomi szobrok kisebb változatai
voltak. A katonák megcsodálták a fenyőfák közé kifeszített, élénk színű
fonalakat, megálltak és őszinte kíváncsisággal tanulmányozták azokat. A
totonacok tágra nyílt szemmel, reszketve meredtek rájuk.
– Balszerencsét hozó bűbáj – mondták. – Montezuma bagolyemberei
erre jártak és varázsoltak.
A spanyolok kinevették őket és tovább meneteltek.

Egy sebes folyású folyót követtek a völgy bejáratáig, melynek mindkét

oldalán szürke mellvéd emelkedett. A fal hihetetlen látványként tornyosult
föléjük a zord síkság kellős közepén.
 Cortez megzabolázta a lovát és félelemmel teli bámulattal nézte az új
csodát. Ugyanabból a gránitból építették, amelyből a sziklák voltak, és
végignyúlt a völgy teljes hosszában.
– Az ördögbe is, legalább három mérföld széles – mormolta Benítez.
Cristovalt küldték előre felderítőnek. Benítez legalább két és fél méter
magasnak becsülte, és Cristoval még lóháton ülve sem látott át a szélén.
Cristoval megfordította a lovát és visszalovagolt. – Nem védik, uram.
Csak egy bejárata van, de ilyen sikátort még soha nem láttam. Kanyarog,
és olyan keskeny, hogy egyszerre csak egy lovas tud bemenni, az is
lépésben.
– Csapda – motyogta Sandoval. – A pápa szentséges golyóira
mondom, biztos, hogy csapda!
Norte előre futott, és súgott valamit a lován ülő Beníteznek.
– Mit mond? – érdeklődött Cortez.
– Óvatosságra int, uram.
Cortez Nortére meredt. – Tehát?
– Caudillo, ebben az országban minden háborúnak az az elsődleges
célja, hogy az ellenséget olyan helyre csalják, ahonnan nem tud
elmenekülni. Így a győztes több foglyot tud ejteni, akiket feláldozhat az
isteneknek.
Cortez némán méregette a falat.
Alvarado pár lépést előreléptetett a lovával. – A totonacok nem
beszéltek erről a falról? – suttogta.
– Azt hittem túloznak, amikor a kiterjedéséről beszéltek. Ki gondolta
volna, hogy ezek a bennszülöttek ilyesmire is képesek?
A lovak a fejüket dobálták és a patájukkal dobogtak. A hevedereken
csörömpölt a réz.
Benítez is csatlakozott hozzájuk. – Csak nehézségek árán győztük le a
tabascanokat. Ezek után a hátunkban egy fallal nézzünk szembe egy sokkal
hatalmasabb ellenséggel?
– Nem akarunk harcolni velük. A szövetségüket akarjuk a mexicákkal
szemben.
– Akkor is, talán a másik úton kéne mennünk, Gholula felé.
– Berezelt, Benítez?
– Nem félek a haláltól. De nem azért jöttem ide, hogy feleslegesen
eldobjam az életemet. Az arany miatt jöttem.
 – És az arany itt van! Ha nem mutatunk félelmet, több aranyat találunk,
mint a legmerészebb álmaikban!
– Egyetértek Benítezzel – mondta Jaramillo. – Vissza kellene
fordulnunk.
– Mire megyünk vissza, ha visszafordulunk? Én azt mondom, ha
odalovagolunk az ördöghöz, és az arcába köpünk, akkor elszalad. – A
tollal díszített, felsorakozott totanacokra mutatott. – De lelkemre mondom,
ha a félelemnek akárcsak a szikráját mutatjuk, ezek a kutyák a torkunknak
esnek.
Benítez úgy vélte, ebben igaza van. A szövetségeseikkel együtt
ráadásul többségben voltak.
Cortez megfordult a nyeregben. – Uraim, emlékezzenek csak Cidre, és
a mórok elleni harcára. Vajon hanyatt homlok elrohant volna az első fal
láttán? – Cortez elragadta a zászlót Cristovaltól, magasra tartotta,
gesztenyeszín kancáját a sereggel szembe fordította. – Uraim! Kövessük a
zászlót, a Szent Keresztjeiét, és győzni fogunk!
A fal felé vágtatott, és a bejáratnál eltűnt a szemük elől. Benítez
Alvaradora és Sandovalra nézett. Alvarado vállat vont és Cortez után
sarkallta a lovát. Senki sem tudta, mi vár rájuk a túloldalon.
Nem volt más választásuk, kénytelenek voltak követni.

MALINALI
VÉGTELEN , ÜRES PUSZTASÁG. Feketén és magányosan egy sas köröz a fejünk
felett a végtelen égen.
Cortez a vörös és fehér palástot viselő indiánokra mutat. Amikor
észrevesznek minket, a völgy távolabbi végénél található hegyszoros felé
szaladnak.
– Elkapjuk őket – mondja Cortez. Benítezhez fordul. – Martin Laressel
és még négy lovassal vágják el a visszavonulásuk útját. Tárgyalni fogunk
velük. Malinali, gyere velem! Segítened kell, hogy beszélhessünk velük.
Szerintem nem. Megpróbálok utána kiáltani, hogy figyelmeztessem, de
a nagyúr már megsarkantyúzta a lovát. Most már mindegy. A seregeinket
már elfoglalták, de a nagyúr nem tudja.
Benítez és jinetái – ahogy a Mennydörgés Istenei nevezik őket –
oldalról könnyedén bekerítik a tlaxcalanokat, és úgy köröznek körülöttük,
mint pulykák a ketrecben. Csakhogy ezek nem rettegnek a lovak
látványától, mint a tabascanok, ehelyett az egyikük üvöltve Benítez felé
veti magát, és vulkánikus üveggel kirakott bunkósbotjával hadonászik.
Benítez megtorpan a meglepetéstől, és a bunkósbot a ló vállára csap. Az
állat felnyerít és felágaskodik.
Lares előre lovagol, és a tlaxcalan mellére irányítja a lándzsáját. A
másik két lovas is támadásba lendül, egyelőre felemelt lándzsákkal.
Benítez megpróbálja visszanyerni a ló fölött az uralmát, de a hatalmas
állat, melyet valaha legyőzhetetlennek hittem, fájdalmában ellenszegül.
Benítez képtelen a lándzsáját irányítani, hogy védje magát, ezért elengedi,
és kihúzza a kardját. Lekaszabolja az első támadót, és a másodikat elijeszti
a ló hadonászó patája.
Ebben a pillanatban az egyik jineta megfordítja a lovát és elvágtat.
Jaramillo.
A többiek Benítezzel és Laressel tartanak, de a tlaxcalanok állják a
sarat. Az egyik hatalmas csataló a bunkósbot egyik csapása után
legyőzötten térdre hull. A lovasa odébb mászik és megmarkolja a lábát.
Hallom a tabascanok zihálását a hátunk mögött. Ilyen látványra senki nem
számított.
Cortez előre vágtat, én pedig utána futok. Hallom Lares figyelmeztető
kiáltását. A látóhatár megmozdul, és hirtelen tömör vörös és fehér sorrá
változik. Több ezren hömpölyögnek elő a hegyszorosból. Halk
csatakiáltásukat egyre hangosabban sodorja felénk a szél.

36

AZ ARCUKRA HALÁLFEJEKET pingáltak, a testüket vörös és fehér sávok

tarkították. Üvöltő csatakiáltásuk idegölő volt. Benítez szorosabban
megmarkolta a kardját. Nyugalom.
A kancája lesántult. Egy húsdarab lötyögve lógott a válláról, és a vér
végigfolyt a mellső lábán. Ilyen sebbel nem lehetett meglovagolni. Benítez
balra pillantott. Az ágyúkat lepakolták a szekerekről és megtöltötték. Mesa
az egyik ágyú mellett állt és Cortez parancsára várt. Ordaz és a gyalogság
mögötte sorakozott fel, és készen álltak rá, hogy megvédjék a fegyvereket,
ha az indiánok áttörnek.
– Nézzék őket! – kiáltotta Ordaz, és az előretörő indiánok felé intett. –
Mindig a haramiák és az ágyútöltelék a leghangosabb. Az igazi katonák
csöndben intézik az ügyeiket.
– Haramiák? – gondolta Benítez. Egyáltalán nem úgy harcolnak,
mintha haramiák lennének. Nem sok férfi nézne úgy szembe az ágaskodó
csatalovakkal, ahogy ezek a bennszülöttek tették.
Cortez kiadta a tűzparancsot.
Az ágyúk feldörögtek, és a tlaxcalanok első sora eltűnt. Amikor
felszállt a puskapor füstje, meglátták a kábán, és zavartan kavargó
túlélőket. Visszavonulás helyett azonban megpróbálták elvonszolni a
halottakat és a sérülteket.
Cortez újra jelt adott, mire a megmaradt jineták megsarkantyúzták a
lovakat, közéjük vágtattak, lándzsákkal és kardokkal ütötték- vágták őket,
körös-körül lemészárolták az indiánokat, aztán újabb vágtába kezdtek.
A tlaxcalanok még mindig nem hagyták ott a halottaikat.
– Miért nem futnak el? – mormolta elborzadva Benítez.
Az ágyúkat újratöltötték. Cortez újabb tűzparancsot adott, amint
visszaért a vonalaikhoz.

A kiürült síkságot csípős füst lengte be.

A tlaxcalanok végül visszavonultak a völgy távolába. Ordaz
megköszörülte a torkát. – Megmondtam, Benítez. Ágyútöltelék.
Cortez visszaléptetett az ágyúk között, vérfoltos kardja petyhüdten
lógott a jobb kezében. – Most talán tárgyalnak majd – jegyezte meg.
– Remélem – gondolta Benítez. – Mert ha nem, akkor halottak
vagyunk. Egy ló állítólag felér háromszáz férfivel. Ha ez igaz, akkor ez a
kis csetepaté hatszáz halottunkba és kilencszáz sérültünkbe került.
Jaramillo megvárta, amíg Cortez hallótávolságon kívül ért, aztán
lehajolt a nyeregből. – Milyen indián az, amelyik nem fél a lovaktól? –
suttogta.
Benítez nem válaszolt. Nem tudta a választ.

MALINALI
ÚJABB TERJEDELMES SÍKSÁGRA és zöld kukoricaültetvényre bukkantunk. A
falusiak elhagyták a földjeiket, és néhány kis csupasz kutya kivételével
mindent magukkal vittek, azokat pedig azonnal lemészárolták vacsorának.
Egy folyócska közelében állítjuk fel a tábort. Feketén és hidegen
beesteledik. Elered az eső.
A tlaxcalanokkal való összecsapás során négy jineta megsérült, és a
Mennydörgés Istenei a Mendez nevű bagolyemberhez fordulnak, aki forró
vassal égeti ki a sebeket. A férfiak sikoltozásától a szőr is feláll a hátamon.
Esővirággal együtt felajánljuk a szolgálatainkat Mendeznek, és
megmutatjuk, hogyan kösse be a sebeket a halott tlaxcalan harcosok
zsírjával.
A tábor körül őrszemek strázsálnak, és a Mennydörgés Istenei
megpróbálnak aludni, de az éjszakai baglyok minden huhogásától és a
zord hegyek között portyázó vadmacskák zajától folyton összerezzennek.
A szolgák a szemüket forgatják és vacognak a takarók alatt. Még a bestiáik
is izgatottan nyöszörögnek az éjszakában.
Tollaskígyó sátrában egyetlen gyertya ég. Ide hívta össze a
haditanácsot. Érzem a félelmük szagát.
– Vissza kellene mennünk – mondja León.
– Akkor sem mehetünk vissza, ha szeretnénk – dorgálja meg a nagyúr.
– Szagoljanak bele a szélbe, uraim. Nem érzik? Ez a forró fenyőgyanta
édes aromája, amely kelet felől jön. Már nem elhagyatott a kapu, amelyen
beléptünk. A tlaxcalanok várnak ránk, és ha megpróbálunk visszavonulni,
forró szurokkal öntenek le minket, amikor elhaladunk a falak alatt.
Hányszor kell még elmondanom? Indián szövetségeseink azért
támogatnak minket, mert legyőzhetetlennek hisznek. Ha meggyőződnek az
ellenkezőjéről, kétségtelenül hozzájárulunk mi is néhány fontnyival Gordo
hájához, még ha megmenekülnénk is ebből a csapdából.
Mélységes, komor csend üli meg a termet.
– Megvitattam a mai eseményeket Doña Marinával, és úgy látom, nincs
okunk a szomorkodásra.
– Neki nem is kell szomorúnak lennie – motyogja Alvarado. – Nem
neki kell harcolnia ezekkel az ördögökkel.
Nem hiszek a fülemnek. Hogy merészel így beszélni rólam? – Adjanak
egy kardot, és éppen úgy másvilágra küldöm ezeket a kurafikat, mint
maguk – vágok vissza. – Cserébe megfőzheti nekem vacsorára az urak
kutyáját. – A nyomaték kedvéért még hozzáteszek egy új szót, amit nemrég
tanultam. – Kecskebaszó!
Alvarado szeme dühösen villog, de a többiek elvigyorodnak, és
elfordítják a fejüket, hogy a mosolyukat elrejtsék.
– Mielőtt teljesen elönti az agyát a gőz – próbálja meglágyítani Cortez
–, hallgassa meg, amit mondani akar!
A Mennydörgés Urai felém fordulnak. Legalább az én nagyuram kellő
tisztelettel viseltetik irántam. Tollaskígyót szolgálom, de ettől még nem
vagyok a többiek alattvalója.
Összeszedem a gondolataimat, hogy megfelelően kifejezhessem
magam a különös nyelven, melyet kasztíliainak neveznek.
– Néhányan csodálkoznak rajta, hogy a tlaxcalanok visszajöttek a
halottakért és a sebesültekért. A harcosok hisznek benne, hogy ha a
virágok helyén hagyják a társaikat, a Sötétség Ura megátkozza őket, és
haláluk napjáig átkozottak lesznek. Abban is hisznek, hogy az ellenség
megeszi a holttesteket, így felszívja az értéküket és az erejüket, és
holnapra az ereje megkétszereződik.
– A hitük ebben a boszorkányságban ma kétszer annyi halottat
eredményezett a számukra – mondja Benítez.
– Igaz – mondom. – De mindegy, hogy a harcos mexica, totonac vagy
tlaxcalan, ugyanannak a szigorú törvénynek engedelmeskedik. Az
indiánok természetellenesnek és megalázónak tartják úgy ölni, ahogy ti
teszitek: nagy vaskígyókkal, tekintélyes távolságból. A gyávák harcolnak
így.
Alvarado zavarba jön. – Sérteget minket? – kérdi a nagyurat.
– Azt mondja, ha valakiben van kitartás, miért ne ölhetne meg
számtalan bennszülöttet, akár százat is. Ha rendelkeznének hagyományos
hadsereggel, a számbeli fölényük elegendő lenne a szétzúzásunkhoz,
méghozzá gyorsan, de ezek az indiánok nem ismerik a hadtudományokat,
és az üvegezett bunkósbotjuk lepattan a fémvértezetről. – Mindkét
tenyerével az asztalra csap. – Folytassuk holnap! Megmutatjuk nekik, mit
ér a spanyol kar, ahogy a tabascanokkal tettük. Utána ők jönnek majd
hozzánk, hogy szövetségért könyörögjenek.
Figyelem az arcukat, és nem értem, mitől rémültek meg annyira. Hisz
csak porból vannak, az istenek szeleinek szárnyán születtek. Quetzalcoatl,
Tollaskígyó keleti szele hozta létre őket. Kiváltságuk a közönséges
emberek fölé emeli őket az ültetés és aratás, az élet és halál tekintetében
egyaránt. Milyen más véget érhetne az életük, minthogy feláldozzák
magukat egy isten szolgálatában?

37

A SZÉL SÜVÖLTVE rohant végig a fekete síkon. Benítez a caudillo sátrából

kifelé jövet megpillant egy tucat katonát a pislákoló tűz mellett. A sötétben
megbotlik valakiben.
– A kurva anyádat! – sziszegi egy hang.
– Norte?
– Bocsásson meg, uram – mordult fel Norte. – Ha tudtam volna, hogy
egy kapitány lépett a fejemre, csendben maradtam volna.
Benítez nem tudta tisztán kivenni a másik arcvonásait, de el tudta
képzelni gúnyolódó mosolyát. Norte, akinek csak egy vékony takaró
borította a vállát, megborzongott. – Miért nincs a többiekkel?
– Mégis mit gondol?
Benítez megtalálta a cső kukoricát, amit Cortez asztaláról mentett meg,
és Norte kezébe nyomta. – Tessék. Vegye el! Nyugodtan, nem mérgezett.
Norte megragadta, és valami köszönömfélét motyogott. Benítez a
kezét fújkálta. Eltűnődött, vajon mennyi szenvedés vár még rájuk. Ha
holnap elpusztulnak, talán nem olyan sok.
– Hogy van a lova? – érdeklődött Norte tele szájjal.
– Lesántult.
– Szerencséje van, hogy még él. A tlaxcalanok jó harcos hírében
állnak. Cortez jobban tenné, ha kiverné őket a fejéből. Csatában nem tudja
őket legyőzni.
– Szerinte képesek vagyunk rá.
– Ha hozzászoknak az ágyúdörgéshez, már nem tudjuk olyan könnyen
visszaverni őket, mint ma.
A szél sóhajtozva haladt át a pusztán, gyászéneket dalolt a holtakért. –
Könnyen megölhettek volna – mondta Benítez. Félelemmel vegyes
tiszteletet ébresztett benne a tlaxcalanok harcmodora. Lehet, hogy vadak,
de bátorságban nem szenvednek hiányt.
 – Nem akarták megölni. Az igazi harcost csak az ellenfél elfogása
érdekli, a dicsőség, hogy az istenének áldozhatja. Mi más értelme lenne a
háborúnak?
– A győzelem.
Norte torkát a rémült kutya ugatásához hasonlatos nevetés hagyta el. –
Így gondolkoznak a spanyolok. Ezeknek az embereknek a harc a…
párbajok gyűjtése. Érti? Szemtől szembe, ember ember ellen, ezerszer.
– Ezért nem segítenek egymásnak? Ha egyszerre támadtak volna,
könnyedén legyőzhettek volna.
– Egy fiatalember kizárólag a csatatéren érhet el magasabb pozíciót az
életben. Ha elegendő foglyot ejt, díszes köpenyt hordhat, saját háreme
lehet, és gyönyörű házban lakhat. Na, ezért nem segítenek egymásnak. Az
ember nem veszi el a bajtársától a jobb élet lehetőségét.
Benítez elbűvölve, ugyanakkor borzadva hallgatta ezeket az elveket. –
Maga is így harcolt a majákért?
– Nekem más volt a hasznom. Friss vérvonalat biztosítottam a
számukra.
– És vajon holnap értünk harcol majd a mi híres szeretőnk?
– Kénytelen vagyok. Különben a tlaxcalanok megölnek, igaz?
– Akkor is, ha a maga népe?
– Az én népem a maja. Ezek tlaxcalanok.
– De ők is bennszülöttek.
– Muszáj folyton ezzel gyötörnie? Mindenáron azt akarja, hogy
kimondjam? Rendben van, megvetem magukat, mindannyiukat. Még saját
magamat is megvetem, amiért spanyol vagyok. Ha tehetném,
visszamennék, és a maják között élnék. De nem lehet. Ezt akarta hallani?
Most felakasztat?
Egyetlen pillanatra elhalt a szél, Benítez hallotta a vadkutyák gyászos
vonítását a puszta messzeségéből. Miért nem érti meg Norte, hogy Istentől
elrugaszkodott dolog, ha egy civilizált ember a vadak között él. Hogy
állíthatja egy spanyol, hogy szeret úgy élni, mint egy barbár? Hogy
találhatja meg a boldogságot a templomaik bűzében, hogyan borulhat le a
cserépbálványok előtt?
Benítez szó nélkül felállt és elment. Nem törődött a papokkal, de az
expedíció előtt elhatározta, hogy itt majd megtér. Norte majd meglátja,
hogy igaza van.
Aztán hagyja, hogy felakasszák.
 MALINALI
FIGYELEM , AHOGY CORTEZ SZŰZ Istennő képe előtt térdel, az ajka néma imát
mormol, az ujjai között lágyan kattannak az apró gyöngyök. Tökéletesen
elmélyül az ájtatosságban, és nem veszi észre, hogy ébren vagyok.
Befejezi az imát, és keresztet rajzol a levegőbe.
A kesztyűje és a kardja után nyúl. Este levetkőzött, hogy kéj után
kutasson a barlangomban, de utána újra felöltözött, egyedül a páncélját
nem öltötte magára. Megesküdtem rá, hogy a tlaxcalanok soha nem
támadnak éjjel, de azt válaszolta, hogy a jó parancsnok ébersége soha nem
lanyhul. Őrszemeket rendelt a tábor köré, és mindenkit utasított, hogy
teljes felszerelésben aludjon, akárcsak ő.
– Máris reggel van? – suttogom.
A szeme úgy világít a szürke fényben, akár a macskáké. – Nem
akartalak felkelteni.
– Nem azért ébredtem fel. – Felülök és a vállamra húzom a durva
gyapjútakarót. – Hallom, ahogy a párducok egymást szólongatják a
völgyben.
Felcsatolja a kardját, és felveszi az asztalról a hosszú, zöld tollal ékített
sisakját, a burgonetet. A reggeli szellő meglobogtatja a sátor selymét.
Cortez megtorpan, mielőtt kimenne. – Megadják magukat a tlaxcalanok.
Marina? Békét kötnek, ha ma legyőzzük őket?
– Nem hinném, uram. Csak annyit tudok róluk, hogy soha nem
hódoltak be a mexicáknak.
Hirtelen mintha elszomorodna. – Én nem akartam harcolni velük. Ők
kényszerítettek rá. Mit tegyek?
Azt kérdezem magamtól, miféle istenség, aki csak akkor harcol az
ellenséggel, ha kénytelen? Aki minden csepp kiontott vér miatt sír? Miért
nem látják a tlaxcalanok, hogy nem az ellenségük, hanem a megmentőjük?
Behallatszik a katonák mormolása: Olmedo atya és Díaz atya előtt
térdelnek, különös, elfojtott imákat mormolnak, ahogyan egész éjszaka
tették. Valahol messze a hajnali félhomályban peregni kezdenek a tlaxcalan
dobok.
Megragadom a csuklóját. – Én uram, amikor eltervezi a csatát, ne
feledje, hogy ők nem úgy harcolnak, mint a spanyolok. Ha elvesztik a
vezérüket, a szívüket vesztik el. Emlékezzen erre.
 – Az eszembe vésem. – Gyengéden megcsókol és elhagyja a sátrat.
Látom, ahogyan szürkévé halványulnak az árnyak, hallom, ahogy a
vadmacskák üvöltése köszönti a lovára szálló Tollaskígyót. A párducok az
én tollas uram megszentelt állatai, akik különösen várták már a napot,
amikor a jövetelét köszönthetik.
Most először rám tör a félelem. Ha ma legyőzik, visszatér a Felhők
Földjére, hogy megfelelőbb időkre várjon. Csakhogy én nem szeretnék ott
lenni, és az itteni napjaim meg vannak számlálva. Miért maradnék életben,
hogy a hátralévő napjaimat a szövőszék mellett töltsem, míg
megöregszem és elhervadok? Inkább választom a dicső halált
Quetzalcoatl oldalán, mint az unalmas életet nélküle.

Így történt.
Az egész síkságot elborítják a bennszülöttek, a tollaik úgy lengenek a
szélben, mint a kukorica címere a kukoricaföldön. Ott vannak a fehér és
vörös harci színekben pompázó otomik, a Szürkegém Sziklája dinasztia
tagjai sárga és fehér rangjelzéseikkel, a közemberek uruk Zümmögő
Darázs csapatában közelednek. A nap megcsillan az ezernyi obszidián
pengén. Hallom a sípok és a kagylódudák tülkölését, a csatakiáltások
süvöltését, a kígyóbőr teponaztlidobok döngését: ta-tam, ta-tam, ta-tam…
A nagyúr apró serege négyszög alakot vesz fel, az oldalszárnyon
helyezkedik el a tüzérség, elől a lovasság, a jineták. Cortez tíz lépéssel a
többiek előtt léptet csatalován, és a különös, isteni nyelven olvassa fel a
szöveget, melyet a Mennydörgés Istenei Requerimientónak neveznek. A
hangját elnyomja az előretörő tlaxcalanok csatakiáltása.
A nagyúr a csataló oldalába vágja a sarkantyúit, és szembefordul a
katonákkal. – Uraim. A lovasság hármasával haladjon! Tartsák magasra a
lándzsáikat…
A tlaxcalanok rendületlenül jönnek, immár fülsiketítő a dobok
dübörgése és a sípok harsogása. A nagyúr felemeli a hangját, hogy
meghallják.
– …ne feledjék, foglyokat akarnak, nem halottakat, az üveghegyű
lándzsáik pedig darabokra törnek a páncélunkon. Ne tartsanak a
lerohanástól, csak az indiánok első sora harcol, és egyszerre csak egy
harcossal kerülnek szembe. Az egyetlen ellenségünk a fáradtság…
A tlaxcalanok már csak kőhajításnyira vannak.
 A tüzérek és az íjászok csak később tüzelnek, nehogy lerohanják őket.
– Szembe fordítja a lovát az ellenséggel, és kihúzza a kardját. ¡Santiago y
cierra España!
Rájövök, hogy a totonac szövetségesek egyetlen szót sem értettek a
nagyúr beszédéből. Felmászok az egyik mennydörgő kígyóra, felemelem
a hangom és az előkelőek nyelvén szólok hozzájuk. – Totonacok népe!
Tollaskígyó a mai napra győzelmet ígér! Nem halhattok meg! Megígérte,
hogy legyőzhetetlenné tesz titeket!
Ennek hallatán felemelik a bunkósbotjaikat és vad éljenzésbe fognak.
Aguilar megragadja a karomat és megráz. – Mit mondtál nekik?
Kitépem magam arcátlan szorításából, és nem veszek róla tudomást.
– Mit mondtál nekik? – üvölti, de a szavait elnyeli az őrült zaj. Nyilak,
dárdák és kövek záporoznak ránk.

Egyszerre csak egy indián raj érkezik, s így tökéletes célpontot nyújtanak
a mennydörgő kígyóknak. A testük nagy füst és lángok kíséretében szakad
darabokra. Megpróbálják elvonszolni magukat és a társaikat a
csatamezőről, de a jineták közéjük vágtatnak és lekaszabolják őket.
Egyre csak jönnek, raj a raj után. Dicsőséges a virágok földjén
meghalni, és tudják, a pillangókés vízesések paradicsomába kerülnek.
Ahogy a nagyúr figyelmeztetett, a fáradtság a legnagyobb ellenségünk,
és az idő múlásával a számbeli fölény kifáraszt minket. A tlaxcalan
harcosok egyik sárga-fehér csíkosra festett raja, mely a
Szürkegém Sziklája nemzetséghez tartozik, áttöri a vonalainkat.
Guzmán nyíllal a combjában elesik. Gyámoltalanul fekszik a földön, egy
tlaxcalan harcos megáll fölötte, és a feje fölé emeli két öklömnyi széles
bunkósbotját.
– Ne! – sikoltja Guzmán, nőiesen átható hangon.
A bennszülött bunkója lesújt a vaskígyó szájára, meg akarja ölni.
Guzmán vérző lábát markolva odébb kúszik. Felragadom a dárdáját a
földről, a mellére szegezett fegyverrel a harcos felé futok.
Olyan, mintha fába döfném. A penge hegye megakad. És nem tudom
kihúzni. A harcos arcába nézek, és rájövök, hogy még nálam is fiatalabb.
Még piochtlitvisel, vagyis a tarkóján összefogott haja jelzi, hogy még nem
ejtette el az első foglyot. Hátra esik, egyenesen a vaskígyónak, és tátog,
mint a partra vetett hal.
 Flores segít kirántani a dárdát a harcos melléből, aztán ellök az útból.
Katonák rohannak el mellettem, hogy megvédjék az értékes kígyókat.
Látom, hogy Aguilar engem bámul. Miért ilyen rémült? Itt minden
férfi az életéért és a múltjáért küzd, miért ne tehetném én is ugyanezt?

38

A BENNSZÜLÖTTEK a szurdok felé vonultak vissza.

– ¡Santiago y cierra España! – kiáltotta Cortez, és az elmaradozók
üldözésére szólította fel a lovasságot. Benítez lova még mindig sántított a
sérüléstől, és nem tudott lépést tartani a többiekkel. Egyre jobban lemaradt,
és hátulról látta, mi készül, de nem tudta megakadályozni.
A tlaxcalanok csapdába csalták őket. Több ezer otomit hagytak hátra,
akiket elbújtattak a szakadék egyik oldalán. Amikor a lovasság a
visszavonuló tlaxcalanok nyomában a hegyszoroshoz ért, magával
sodorta a vörös-fehér förgeteg. Cortez visszavonulót fújt, de a hangját
elnyelte a dobok dörgése, a sípok és a sikoltások vijjogása.
Ezután minden nagyon gyorsan történt.
Benítezt körülvették. Kezek kulcsolódtak a lábára, és a bennszülöttek
megpróbálták lecibálni a lováról. Vadul csapkodott a kardjával,
megpróbálta visszavonulásra kényszeríteni az indiánokat, de az egyikük a
pengeéles obszidiánnal kivert bunkós botját rázva a levegőbe szökellt, a
kétkezes csapás azonban nem rá, hanem a lovára irányult. A ló feje szinte
szétvált, és holtan rogyott a földre.
– Bárcsak most meghalnék! – gondolta Benítez, és a földre esett. –
Öljenek meg, csak ne ejtsenek foglyul!
Esés közben a kardja kiesett a kezéből, és elakadt a lélegzete. Azonnal
lerohanták. Megragadták, és el akarták vonszolni. Rúgott és harapott, akár
egy vadállat. A fülében visszhangzott a saját kiáltozása.
Váratlanul kiáltozást hallott, és a könnyű fasisakon áthatoló fém hangja
ütötte meg a fülét. Egy spanyol lándzsás kényszerítette meghátrálásra a
támadóit. A katona, fegyverének vastagabb végével leütötte az egyik
harcost, aztán megfordult és a körülöttük álló indiánokat kaszabolta.
Norte!
 Gyakorlatlanul és esetlenül bánt a fegyverrel, fürgesége és vadsága
azonban elbizonytalanította az indiánokat. A pár pillanatnyi haladék elég
volt Beníteznek arra, hogy talpra kászálódjon és megtalálja a kardját. Újra
tengernyi vörös és fehér harcos vette őket körül. Benítez hátrált, majd
egymásnak háttal, vállvetve harcoltak Nortéval.
Két otomí előre lépett.
És ez így ment. Egyszerre két indián támadta őket, egy Nortét, egy
Benítezt, míg már tíz halott, illetve mozgásképtelen sebesült hevert a
lábaiknál. Benítez eltűnődött, vajon meddig lesznek képesek Nortével
túlélni a támadásokat. Egyetlen bajtársát sem látta. A lovasság többi tagját
talán már lemészárolták, vagy elfogták. Ha Cortez meghalt, akkor
mindenképpen végük.
Ekkor meghallotta Norte sikolyát, és érezte, hogy a másik elesik.
Benítez végzett a saját ellenségével és megpördült. Egy otomí a hajánál
fogva vonszolta Nortét. Nem készült fel az újabb támadásra, azt hitte, a
harc ráeső része befejeződött. Benítez mélyen a mellkasába döfte a kardját,
majd hátra lépett, és terpeszben Norte fölé állt, hogy védelmezze.
Az otomík vicsorogtak, üvöltöttek, és egy újabb vált ki a csoportból,
hogy szembeszálljon vele.

Sandoval ért oda elsőnek, a lovával az indiánok közé hajtott, s ék alakban

rohanó lándzsások követték. Sandoval a nyeregben ülve felé nyújtotta a
kezét.
Benítez eltolta a kezet, és Norte mellett maradt. Ez a renegát
megmentette az életét, és becsületére legyen mondva, inkább meghalt
volna, minthogy élve vagy halva, de nélküle hagyja el a csatateret.
Ahogy egy jó indiánhoz illik, gondolta, és hangosan felnevetett.

MALINALI
LEMENŐBEN VAN A nap, a völgy megtelik szürke árnyékokkal. A nagyúr
katonái elsántikálnak a virágok földjéről, a társaik vállára támaszkodnak,
mások a térdükre hajtott fejjel ülnek a földön, várnak. Mesa tüzérsége előtt
egymás hegyén-hátán rángatózó, nyöszörgő testek hevernek. A vaskígyók
leheletének rothadt, csípős füstje vastagon megüli a levegőt.
 A férfi, akit ledöftem, a hátán fekszik a vasszörnyek mellett, még
életben van. Hallom a lélegzését. Azt kívánom, bár végezne vele az egyik
szolga, de a saját és a társaik sebeivel foglalkoznak, és nem izgatja őket
egyetlen indián szenvedése.
– Gyónnod kell! – Megfordulok. Aguilar a mellkasához szorítja
elnyűtt könyvét, zsíros haját a koponyájához tapasztja az izzadság. –
Elkövetted a gyilkosság halálos bűnét.
Az őrültsége visszhangzik a fejemben. – Hogy lenne bűn az ellenséget
megölni a csatamezőn?
– Imádkoznunk kell a lelkedért. Ölni bűn.
– Nézzen körül, Aguilar! Hisz itt egész nap mást sem tettek, csak
gyilkoltak.
– Cortez katonái különleges engedélyt kaptak a pápától. Ők Krisztus
nevében cselekedtek.
Elfordulok. Ez az Aguilar teljesen bolond, és rejtvényekben beszél.
– Bocsánatért kell esedezned az Istenhez! – kiáltja felém.
Flores, aki megunja a haldokló indiánból feltörő hörgést, gyorsan
ledöfi a kardjával, és beáll a csend. Aguilar testvér keresztet vet és távozik.

39

A TEREMBEN a vér bűze terjengett. Az emberek a saját szennyükben

hevertek a padlón, és az anyjuk után sírtak. Olmedo atya és Díaz atya
mormogása hallatszott, a gyertya fényénél gyóntattak, és feladták az utolsó
kenetet. Mendez és Malinali gyakorlatiasabb feladatokat látott el, legjobb
tehetségük szerint ellátták a katonák sebeit.
Norte nyöszörgött fájdalmában. Beesett volt az arca, sápadt bőrén
háromnapos borosta meredezett. Esővirág mellette térdelt és a kezét fogta.
Borecettel átitatott borogatást kötött az oldalán tátongó sebre. Pityergett.
Benítez úgy jött, mintha a bajtársát látogatná meg, hogy köszönő
szavakat suttogjon, és imát mondjon a felépüléséért. Amikor azonban
megpillantotta Esővirágot, úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Kábultan
állt a hordágy lábánál.
 Mekkora bolond vagyok, gondolta. Eddig Norte volt a közvetítő
köztem és a lány közt. Milyen ostoba vagyok, hogy nem jöttem rá, mindez
jó alkalmat szolgáltatott neki, hogy ennél sokkal több legyen.
Elképzelte, mit művelhettek együtt, és hogy kigúnyolhatták a háta
mögött.
Norte arcára vetült az árnyéka, és Esővirág riadtan felnézett. A ruhája
ujjával letörölte a könnyeket az arcáról. Túl későn.
Benítez a sebesült szalmazsákja mellé térdelt. – Norte – suttogta.
A sebesült férfi szeme megrezdült. Hunyorgott, megpróbált élesebben
látni.
Benítez közelebb hajolt. – Valamit el kell mondanom. Először is,
köszönöm, hogy megmentette az életemet.
Norte beszélni próbált, de nem jött ki hang a torkán.
– A másik, amit mondani akarok… remélem, hogy meghal. Az ördög
vigye el a pokol mélységes fenekére!
Fogta magát és kisétált.
Az eső egyenletesen kopogott a tetőn, a víz patakokban folyt le a
szelemenen, a bejárat előtt a habos, vérfoltos sárba. Benítez megtöltötte a
tüdejét levegővel, örült, hogy maga mögött hagyhatta az izzadságszagot, a
bűzt és a siránkozást. Rendben, Norte megmentette az életét, de ennyivel
akkor is tartozott neki. Benítez pedig a hóhér kötelétől óvta meg Vera
Cruzban. A lány viszont más kérdés. Az árulás volt a javából.
Ne törődj vele, győzködte saját magát. Csak egy bennszülött és egy
puta. Mit számít? Mégis boldoggá tette Norte szenvedése. Átok reá!
És a lány is legyen átkozott!

MALINALI
A VÁRHEGY NEVŰ helyen ütöttünk tábort. A szolgák találtak némi kukoricát,
és a falusi kutyák húsával tették változatosabbá az ételt. A nagyúr
gyanakszik, hogy a totonacok a tlaxcalan foglyokkal égészítik ki az
étkezésüket, de Olmedo atya lebeszélte róla, hogy szembeszálljon velük
ebben a kínos kérdésben. Nagyon helyesen rámutatott, hogy a jelenlegi
szorult helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak, hogy
ellenkezzünk az egyetlen szövetségesünkkel.
 Az elmúlt három nap során túl ádáz harcokat folytattunk a
tlaxcalanokkal. A nagyúr katonái kimerültek, amúgy is törékeny
viselkedési moráljuk semmivé foszlott. Visszavonta erőit a síkságról és
elhatározta, hogy vár. Az elhagyott falu legfényűzőbb lakhelyeit a
Mennydörgés Urai saját személyes használatára elfoglalták. Tollaskígyó
az egyik vályogházra tartott igényt. Tölgyfa asztala és kedvenc faragott
karszéke az egyik sarokban foglal helyet, most ott ül, tollszárral és tintával
ír egy pergamenlapra.
Az arca elkínzottnak látszik a gyertyafényben.
A négyszáz fős seregből negyvennégy katonát vesztettünk. Egy tucat
beteg, a többieknek legalább két sebük van. Egy újabb ilyen küzdelem
valószínűleg végezne velünk.
A fal résein átsüvítő fagyos szél ellenére is izzadságtól nedves a
pamutinge. A keze erősen remeg a láztól. Alig tudja a papír fölött tartani a
tollszárat, de eltökélte, hogy befejezi a levelet, mielőtt megadja magát a
sötét kimerültségnek, mely beborítja. Az Olintede engedélyét akarja kérni,
hogy ő legyen jog szerint a mexicák királya, ha elfoglalja Tenochtitlánt.
Nem értem, hogy lehetne másként egy isten esetében. Elvégre ez a föld
mindig is az övé volt.
Az éjszakai szél felénk sodorja a tlaxcalan táborból a dobok temetési
ritmusát. Feláldozzák a foglyul ejtett totonacokat.
Elkészül a levél, a nagyúr gondosan lepecsételi piros viasszal, aztán
mintha összecsuklana a válla a hatalmas teher súlya alatt. – Mit tegyek? –
suttogja.
A vállára teszem a kezem, azt akarom, hogy visszatérjen az erő a
fáradt izmaiba. Számomra egyértelmű, mit kell tennie, de ő nem látja a
fáradtságtól. – Engedje el a foglyokat, akiket ma ejtettek a katonák –
mondom. – Küldje vissza őket Zümmögő Darázs úrhoz. Üzenje meg, hogy
mindent megbocsát, ha a hitére tér és csatlakozik a Montezuma elleni
küzdelméhez.
Cortez hosszú ideig szótlanul néz a gyertya lángjába. Mintha nem is
hallott volna. De aztán Cáceresért, az udvarmesterért küld, és megkéri,
küldjön be hozzá két tlaxcalant, akit az emberei ma fogtak el.
Sandoval elővezeti őket. A csuklójukat a hátuk mögött kötötték össze, a
kötelet a nyakuk köré hurkolták és megcsomózták. Nem volt rajtuk más,
csak ágyékkötő. Fekete hajfüggönyük alól körülpillantanak a szobán,
lesütött szemmel várják a halált.
 A nagyúr vár, összeszedi a gondolatait.
– Mondd meg nekik – szól hozzám mondd meg, hogy nem akarok
háborúzni velük.
– Bár fogakat növesztenének a feleségeitek a gyönyörök barlangjában
– kezdem az előkelő nyelven. – Nagyon feldühítettétek az uramat. Békével
jött hozzátok, és ti, ehelyett rátámadtatok, s kihoztátok a sodrából.
A tlaxcalanok nem emelik fel tekintetüket a földről.
– Meg kell mondaniuk a vezérüknek – folytatja a nagyúr hogy
Tenochtitlán felé tartok, hogy leszámoljak Montezumával. Ha a
tlaxcalanok továbbra is háborúban állnak velem, visszajövök, felégetem a
házaikat, és mindenkit megölök.
Elakad a lélegzetem a pimaszságától. A katonáink alig állnak a lábukon
a kimerültségtől. Persze, mi mást mondhatna egy isten az ellenségeinek, ha
felbosszantják? – Mondjátok meg a vak fehér madárnak, aki bölcsességet
lát a sötétben, hogy Tollaskígyó visszatért, és a Kenyér Földjét követeli.
Engedjétek gyorsan az útjára, hogy beteljesítse Montezuma végzetét,
különben ti is osztoztok a mexicák sorsán.
A harcosok tágra nyitják a szemüket. Végül felemelik a fejüket, és az
asztalnál ülő, vacogó, szakállas alakra bámulnak, látom rajtuk, hogy
eltűnődnek, valóban Quetzalcoatl-lal van-e dolguk.
A nagyúr biccent Sandovalnak, aki előre lép, és a késével elvágja a
kötelet. Mindegyiküknek átad egy üveggyöngy láncot, amelyet a
Mennydörgés Istenei hoztak a víz és a hajók paradicsomából, melyet
Velencének neveznek. A foglyok elképedve bámulnak a kincsre.
Ajándék Tollaskígyótól személyesen – mondom nekik. – A Felhők
Földjén minden drágakőnél értékesebb. Most pedig menjetek, és
mondjátok el a főnöknek, mit mondott Tollaskígyó.
Sandoval kitessékeli a tlaxcalanokat a teremből. A nagyúr egyetlen
bólintásával Cácerest is elbocsátja.
Amikor újra kettesben maradunk, a feje az asztalra csuklik. A keze
ökölbe szorul. Megtörte a láz.
Segítek neki levetkőzni, és ágyba dugom. A teste remeg a hidegtől, a
szeme fénylik és nem fókuszál. En is levetkőzöm, és a saját testemmel
melegítem, puha keblemen ringatom a fejét. A végtagjai körém fonódnak,
úgy szopogatja a mellbimbómat, akár egy csecsemő.
Egész éjszaka így tartom, most nem az istent, hanem a férfit látom
benne, aki a saját tökéletlenségébe öltöztette isteni lényegét. Zavarba ejt,
hogy már nem vagyok biztos benne, kit szeretek jobban: az istent, vagy a
férfit, akinek a bőrébe bújt.

40

A VIBRÁLÓ GYERTYAFÉNY sötét árnyékokat vetett a repedezett

vályogvakolatra. A szoba berendezését egyetlen asztal és néhány foszlott
faliszőnyeg alkotta.
A rögtönzött tanács résztvevői lóhalálában igyekeztek a találkozóra,
mert kétségbe ejtette őket a bizonytalan helyzet. Alvarado és León
egyaránt sebeket szerzett az aznapi csatában. León arcán vágott sebből
szivárgott a vér és eláztatta a szakállát. AlvaraDoñak az alkarját kötötték
fel szorosan egy véráztatta ronggyal. Benítez váll- izmán is mély seb
éktelenkedett.
– Hol van Doña Isabel? – kérdezte Alavarado, amint Benítez belépett.
Benítez tétovázott. Vajon attól fél, hogy kémkedik, vagy tud Nortéről
és az ő hűtlen maja menyasszonyáról? – Mendeznek segít a kórházban.
– A kórházban – ismételte León. – Ahol Corteznek is lennie kellene.
Sandoval bólintott. – Elkapta a lázat.
– Neki inkább szerelmi láza van! – csattant fel Alvarado. – Túl sok időt
tölt kettesben Doña Marinával. A nő azon fáradozik, hogy teljesen a
hatalmába kerítse.
– Állítólag Jalapa óta a szeretője – jegyezte meg Sandoval.
– Abban a pillanatban befedezte, ahogy Alonso felszállt a
Spanyolországba tartó hajóra – közölte León. – A sátán foltos valagára
mondom, úgy bánik vele, mint egy spanyol doñitával. Amikor nehéz
területen utaztunk, még egy apródot és egy hordszéket is felajánlott a
szolgálatára.
– Aguilar szerint azt mondta az indiánoknak, hogy Cortez isten –
pletykált Alvarado.
Kis ideig zavart csend volt. – Nem tudhatjuk, mi az igazság – szólt
végül Benítez. – De én soha nem hallottam, hogy Cortez ajkát elhagyta
volna ilyesmi. Soha.
– Mit csináljunk? – vetette fel Sandoval.
 – Mit tehetnénk? – válaszolt Benítez. – Ahogy Cortez megmondta,
nincs visszaút. Vagy győzünk, vagy meghalunk.
– A lány tehet az egészről – zsörtölődött Alvarado. – Ő hozott minket
ide. Megbabonázta Cortezt.
– Megbabonázta vagy se, imádkozzunk, hogy holnapra jobban legyen
– szólt León. – Cortez nélkül elvesztünk.
– Legalább olyan jól elvezetem magukat a harcban, mint Cortez –
közölte Alvarado.
Újabb csend állt be. A férfiak az asztalra szegezték a tekintetüket.
– Majd meglátják – sziszegte. Sarkon fordult és kiment.
– Ahogy mondta – motyogta Sandoval Cortez nélkül elvesztünk.

A szoba sarkából figyelte Cortezt. Fénypászma vette körül, éppen olyan

tiszta és sápadt volt az arca, amilyennek elképzelte. Hosszú, bíborszínű
ruhát viselt és csecsemőt tartott a karjában. A látomás felé nyújtotta a kezét,
Cortez megpróbálta megfogni, az ujjai kiegyenesedtek. Egy ima szavait
mormolta, melyet még a nagymamájától tanult, amikor kisfiúként a
Señora de los Remedios képe előtt térdepelt a Sevillai Katedrálisban.
– Isten áldása van rajtad – mondta a látomás. – Akárhová mész, bármit
teszel, én melletted leszek.
– Nem könyörülnek – motyogta Cortez.
– Meg fognak törni. Ne félj semmitől, ez a királyság már a tiéd. Meg
fogod nekem hódítani. Ez a végzeted.
– A végzetem – ismételte Cortez.
– Te más vagy, mint a többiek. Ezért választottalak éppen téged.
Síkraszállsz értem. Hozzám vezérled ezeket az embereket, és én
ezerszeresen megjutalmazlak érte.
Cortez meg akarta érinteni a ruháját, de egy kéz visszahúzta az ágyra. –
Lázad van – suttogta Malinali. – Csak úgy lángol a bőröd.
– Maria – motyogta Cortez.
– Kihez beszélsz?
Cortez újra a bíborszín ruhás asszonyra nézett, de az elment. Csupán a
sötétség és a szoba dermesztő hidege maradt utána. Hideg veríték lepte el a
bőrét, és vacogni kezdett. Malinali ráfeküdt, hogy megmelegítse, míg őt
egyre rázta a hideg és káromkodott.
Végül elaludt.
 Reggelre Cortez megfeledkezett a bíbor ruhás nőről. Mélyen eltemette
az emlékezetében, mint egy futó, gyorsan elfeledett pillantást, a sötét
szobában felvillanó gyufa lángjának álmát.

MALINALI
MEZTELENÜL KELEK KI az ágyból. A takaró nyirkos a hideg verítéktől.
Félrehajítom.
A pusztaság még sötét. Keleten felkel a hajnalcsillag. Tollaskígyó jele,
a párducok üvöltése üdvözli. A nagyúr mély, nyugodt ritmusban lélegzik.
Elmúlt a láza.
A hasamra teszem a kezemet, és eltűnődöm, vajon Tollaskígyó magva
növekedésnek indult-e már bennem. Ma éjszaka úgy éreztem, mintha
mozogna, bár ez még túl korai, nyilván csak a vágyaim és a képzeletem
játéka volt. Milyen csodálatos lenne, ha egy isten anyja lehetnék, a toltec
királyok új dinasztiájának anyaméhe.
A nagyúr katonái is mozgolódni kezdenek a tábor körül, rongyokba
öltözött hazajáró lelkek, akik a füstölgő parázs fölé görnyednek egy kis
melegért. Esőfüggöny ereszkedik alá a hegyekből.
Érzem, hogy valaki figyel, megpillantom a férfit, aki egy palack bort
dédelget az ölében. A szürke hajnali fényben nem látom tisztán, de azt
hiszem, Jaramillo lehet.
A bőröm forró, mintha tüzes hangyák mászkálnának rajta. Gyorsan
bemegyek.

41

AZ EMBEREK GYÉKÉNYEKEN feküdtek a puszta földön, a sebeiket vérfoltos

kötés borította, dideregtek a vékony takarók alatt. Némelyik üres tekintettel
bámult a szarufára, mások nyöszörögtek, dobálták magukat, az anyjukat
szólongatták. Benítez lassan haladt a vágóhídszerű bűzben, Nortét kereste.
Esővirág még mindig mellette volt, a gyékénynél guggolt, ahol a férfi
immár egy hete feküdt. Beesett arcát szakáll borította. A sérülése előtt
minden nap leborotválta az arcát egy darab obszidiánnal. Ezt a szokását
nyilván a majáktól vette át. Végre legalább úgy néz ki, mint egy igazi
spanyol, gondolta Benítez.
Esővirág észrevette a közeledő férfit, és gyorsan elkapta a pillantását.
Benítez letérdelt. Az alvadt vér és a pusztulás bűze átható volt. A mi kis
árulónk szaga mindjárt nem olyan kellemes.
– Norte – suttogta.
A sebesült szeme rebegve kinyílt. Beszélni próbált, de nem tudott.
Esővirág felemelte a fejét, és egy kis palack vizet tartott az ajkához.
– Nos, most már van szakálla – mondta Benítez. – Közénk tartozik.
Nortének sikerült mosolyt erőltetnie magára. – Azért… jött, hogy…
sértegessen?
– Ha lehetséges. – Jobban lett tegnap óta, gondolta Benítez. A Sárgaság
elmúlt az arcáról, és a lélegzete is egyenletesebb. – Remélem, szenved.
– Köszönöm, igen. A seb… nem mély, de eltört… a bordám. Nehezen
kapok levegőt, és a fájdalom… szörnyű.
– Örömmel hallom.
Benítez Esővirágra nézett. A lány kerülte a tekintetét. A kis tabascan
lány soványnak és betegnek látszott. Akár mindenki más.
A sötétben valahol egy katona a szellemekkel csevegett, amelyek
meglátogatták.
Norte tekintete a lányra vándorolt. – …tudja?
Benítez bólintott.
– Mit fog most csinálni?
– Még nem tudom. Ahogy a dolgok állnak, talán semmit nem kell
tennem.
Norte Esővirág felé nyújtotta a kezét. – Legyen kedves… a lányhoz.
Ő… nem érdemli meg… a szenvedést.
– Nem?
– Tervei voltak vele?… soha nem… tudná… visszavinni magával…
Castiliába. Hacsak nem… kuriózum gyanánt.
– Nem is ez volt a szándékom.
Norte arcán mintha mosoly jelent volna meg, aztán eltűnt. Talán csak
képzelte. Hogy mire gondoltam? – tűnődött Benítez. Megkedveltem volna
egy indiánt?
A kunyhó sarkában Mendez operálni kezdett egy faasztalon. Azok a
katonák, akik vállalták, hogy lefogják a beteget, szabadon berúghattak
kubai borral.
– Miért mentette meg az életemet? – kérdezte Benítez.
– Maga mentette meg az enyémet.
Az asztalon fekvő férfi fültépő üvöltést hallatott. Benítez megpróbált
nem odafigyelni.
– És ez elég ok arra, hogy megölje az indiántársait?
– Mondtam… hogy nem… a társaim. Nem tudok… kibújni a
bőrömből. Spanyol vagyok… mint maga. Szakállam van… és kék
szemem. Miért is tagadnám?
Esővirág suttogott valamit Norténak. A férfi Benítezhez fordult.
– Látni akarja… a karját.
– Semmiség.
Újabb szóváltás következett. – Azt mondja, a sebek könnyen…
elfertőződnek errefelé. Szeretne… gondoskodni róla.
– Minek? Amint megjegyezte, úgyis mind meghalunk.
Norte lélegzete nehézkessé vált. Kimerítette a beszéd. – Meg kéne
próbálnia… egy kicsit megtanulni… a nyelvüket. Ha kedves hozzá… ő is
kedves lesz magához.
– Mire mennék a kedvességével?
A férfi az asztalon abbahagyta a sikoltozást, és hálistennek elájult.
– A maják között… – mondta Norte – … rájöttem… hogy minden
emberben… két ember lakozik: az egyik, akinek születik… és egy, akivé
válhat. A legtöbben azon az úton haladnak… amelyre születtek.
– Miről beszél? – mondta Benítez.
– Lehet, hogy nem… szívből… spanyol.
Benítez nem akarta tovább hallgatni. Felállt és kisietett.
Pokolba vele! Legyen átkozott!
Legyen átkozott, mert ez az egész gyűlölet csak színjáték. Nortének
igaza volt. Nem gyűlöli úgy a renegátot, mint ahogy igaz spanyolhoz
illenék. Joga lett volna mind a kettőt megbüntetni azért, amit ellene
elkövettek, de ő nem tett semmit. Késlekedett bosszút állni, és ez
elcsüggesztette. Ők puhították el.
A hold előtt felhők rohantak el, a levegőben eső és tábori füst szaga
érződött. Benítez kimerült volt, de zavaros érzései nem hagyták aludni.
 42

ESŐVIRÁG A GYERTYA fényénél vette szemügyre a sebet. Eltávolította a

mocskos kötést, és elfintorodott a rothadó hús szagától. Egy tlaxcalan
lándzsa felhasította a bőrt és mélyen beleállt az izomba, a seb széle
gyulladt és duzzadt volt. A húsból gennyes váladék szivárgott.
Benítez felnyögött a fájdalomtól.
Esővirág magával hozott valami undorító szagú növényi borogatást. A
sebre helyezte, és jó szorosan átkötötte vászoncsíkokkal. Amikor
befejezte, felnézett a férfire, és váratlan dolgot tett.
Elmosolyodott.
Benítez a szándéka ellenére kinyújtotta a kezét és megsimogatta a lány
haját. Olyan gyönyörű, gondolta, ha az ember megszokja a bőre rézszínét.
Sokkal szebb, mint bármelyik kasztíliai lány, akinek udvarolt. Persze nem
volt olyan tapasztalt a kérdésben, mint mások. A legtöbb nő szemében nem
számított vonzó férfinek, túl nagy orra és vastag alakja esetlenné tette.
Nem volt olyan, mint Alvarado, vagy akár Cortez, aki Kuba-szerte nagy
nőcsábász hírében állt. Soha nem volt a nők kedvence, nem volt akkora
vagyona vagy hatalma, nem volt olyan személyisége, ami feledtethette
volna megjelenésének hiányosságait.
Hirtelen úrrá lett rajta a saját magányossága. Itt volt kettesben egy
gyönyörű nővel, és még egy pár egyszerű mondatot sem tud vele beszélni.
Kíváncsi volt, mi járhat a fejében. Nem kétséges, mit gondolhat Nortéről,
gondolta, és felhorgadt benne a düh. Norte a cafatos fülével és tetovált
arcával, Norte, aki beszéli a lány nyelvét, emlékezteti őt a saját népére és
az isteneire.
De nem volt értelme. Képtelen volt ugyanazt a haragot felidézni, amit
akkor érzett, mikor először szerzett tudomást a hűtlenségéről. Most inkább
csak a saját esetlensége fájt neki. Soha nem volt képes megtartani a szép
dolgokat. Az ő hibája, nem a lány tehet róla. És Norte? Nehéz olyasvalakit
gyűlölni, akivel az ember vállvetve harcolt.
A lány megérintette az arcát.
– Cara – suttogta. De természetesen a lány nem értette.
Esővirág megcsókolta. Gyengéden. Nem kötelességszerű csók volt, és
nem is jutalom. Még egyetlen nő sem csókolta eddig így. Légy óvatos,
figyelmeztette egy belső hang. Ne áltasd magad azzal, hogy képes vagy
beleszeretni egy bennszülöttbe. Vedd el, amit kapsz tőle, amikor csak
teheted. Ilyen a katonáskodás természete.
Gyengéden maga mellé húzta a lányt a fekvőgyékényre.

MALINALI
A FÉRFI CSUPÁN ágyékkötőt visel. Látom, ahogy az izmai hullámzanak a
bőre alatt. Összekötött lábbal térdel; a Mennydörgés egyik Istene,
Jaramillo a kötélen áll, jobb kezében tartja a csomót, mely a férfi nyaka és
bokája köré hurkolódik. Szorosan tarja, így kényszeríti fel a válla között a
fogoly karját, közben fojtogatja.
Alvarado egy másik kötelet kötött a férfi felkarjára, a kötélbe ágyazott
vaspecek szolgál emelőül. Olyan szorosra csavarja, hogy mélyen belevág
a fogoly karjába és elzárja a vérkeringését. A végtagjai duzzadtak és
bíborszínűek.
A fiatalember zihál és fetreng, de nem sírja el magát szégyenszemre.
Még nem.
Az éjszakai támadás során kapták el. A holdfény elárulta a tlaxcalanok
mozgását, egy őrszem észrevette őket és riadót fújt. Ez a harcos nem olyan
szerencsés, mint a fogolytársai. Az ajándékok és a békeajánlat helyett
Tollaskígyó egészen más taktikát választott.
Felnézek rá. Miért nem állítja meg, ami itt folyik? Attól félek, a láz
valahogy megváltoztatta. Most már nem viselkedik úgy, mint egy isten,
hanem mint egy ember.
– Kérdezd meg, tudja-e, ki vagyok? – fordul hozzám. Korábban nem
láttam ezt a kifejezést az arcán.
– Tollaskígyó azt kérdi, felismerted-e? – kérdezem a fiatal harcostól. –
Mondd meg neki, és a szenvedéseidnek vége. Nagyon dühös.
Jaramillo lazít a kötél szorításán, hogy a harcos válaszolni tudjon.
A fogoly krákog és köhög, levegőért küzd, hab csurog az állára.
Levegőt gyűjt a tüdejébe. Néhány másodperc múlva Jaramillo megrántja a
kötelet, hogy emlékeztesse a fiút a kérdésre.
A tlaxcalan felnéz rám, a pillantása hangtalanul könyörög, hogy
állítsam le a kínzását. A harcmezőn vagy az áldozati kövön bekövetkező
halál nem tölti el félelemmel a harcosokat. De ez… – Egyesek szerint…
tényleg… isten… mások szerint… ember. Zümmögő Darázs nagyúr nem
biztos benne.
A nagyúrhoz fordulok. – Tudja, ki vagy.
– Kérdezd meg, hogy akkor miért harcol ellenünk a népe.
Amikor a fiatal harcos meghallja a kérdést, felkiált. – Mert a mi
földünkre merészkedtek! Tolvajok és… gyilkosok! Hamarosan…
megsütjük és megesszük a szívüket az istenek tiszteletére!
Jaramillo nem érti, mit mond, de hallja a fogoly hangjában a dacot,
ezért keményen megszorítja a kötelet, a fogoly feje hátrabicsaklik és
elhallgat. A nagyúrra nézek. Miért hagyja ezt? A csatában megölni valakit,
az dicsőség. De ilyen kínzásnak kitenni szégyenletes.
– Mit mondott? – kérdi. A homloka fénylik az izzadságtól, pedig a
szobában csontig hatoló hideg van.
– Azt mondja… szerinte betolakodók vagyunk.
A nagyúr a székbe hanyatlik, még ez a rövid ácsorgás is kimerítette.
Pár pillanat múlva Jaramillóra néz. – Vágják le az orrát és a kezét, kössék
a nyakára és küldjék vissza a falujába!
Ne! Képtelen vagyok elhinni, hogy ilyen parancsot ad. Nem szállhatok
szembe vele a többi Menydörgés Úr előtt, így csak némán esedezem a
tekintetemmel, hogy vonja vissza a parancsot.
Átnéz rajtam, érzéketlen mindenféle kedvességre. Ez lenne az én
Tollaskígyóm, az isten, aki könnyet ejt a szenvedőkért, a parancsnok, aki
olyan kétségbeesettnek tűnt, amikor aláírta az árulók halálos ítéletét Vera
Cruzban, aki minden éjjel térden állva imádkozik egy anya és a gyermeke
képe előtt?
– Mali, mielőtt visszaküldjük a foglyokat, adj nekik egy üzenetet
Zümmögő Darázs nagyúr számára. Mondják meg neki, hogy vége a
türelmemnek. Két napot kapnak rá, hogy békében ide vonuljanak,
különben bevonulunk a városukba, és porig égetjük az egészet.
Odakint Jaramillo hozzálát, hogy teljesítse a parancsot. Egy húsvágó
tőkén tartja a férfi kezét és az arcába nevet, miközben Guzmán kezeli a
csákányt. A penge megcsikordul, amikor fát ér, a szerencsétlen ifjú harcos
sikoltozik, a vér ütemesen fröcsköl a csuklóiból. Jaramillo egy vödör
forró szurokba mártja a karcsonkokat, hogy kiégesse őket.
Az ifjú még sikoltozik, amikor Jaramillo levágja a késével az orrát.
Ez rosszabb, sokkal rosszabb, mint bármi, amit eddig a templomokban
láttam. A mi foglyainknak még a halál, és a túlvilági élet bizonyossága
sem adatik meg. Nyomorék vénségként mennek majd az alvilágba.
Miért, ugyan miért engedi meg ezt a Gyengéd Bölcsesség Ura?
– Uram…
Egyetlen intéssel elbocsát. – Fáradt vagyok. Pihennem kell. Tedd azt,
amit mondtam. – Jelez az udvarmesternek, hogy küldjön ki a szobából.

43

AZ IFJABBAK ZÜMMÖGŐ Darázs megrázta a fejét. – Én még most sem

hiszem, hogy istenek.
A Négyek Tanácsa nem osztja ezt a nézetét. – Akkor mivel magyarázod
a vereségünket? – érdeklődött Asszonyokon Nevető. – Még ha igazad van
is, és tényleg férfiak, akkor is kell, hogy legyen köztük egy isten, aki
vezeti őket. Ezek a teule-ok látnak a sötétben, és olvasnak a
gondolatainkban.
– Le tudjuk győzni őket – állította a fiatalabbik Zümmögő Darázs.
– Nem – mondta az apja. Az öreg cacique belefáradt a vég nélküli
vitákba, a fiatal harcosokért szóló gyászdobok pergésébe. – Tévedsz. Nem
tudjuk őket legyőzni. Az egész Elsöprő Hónapot csatározással töltöttük, de
nem vonultak vissza. Először békeajánlatot tettek, kijelentették, hogy csak
a mexicák ellen akarnak harcolni, most pedig már kéz és arc nélkül küldik
vissza a fiatal harcosokat. – Sóhajtott. -Kiszámíthatatlan, mint egy isten, és
ha tényleg ő Tollaskígyó, akkor már így is túl soká tettük próbára a
türelmét. Ezek a teule-ok szövetséget ajánlanak a mexicák ellen. És ha
igaz? Montezuma és ősei immár ötven éve folyatják el az inaink vérét az
oltáraikon. Végre itt a lehetőség, hogy megszabaduljunk a
fennhéjázásuktól és a gonoszságuktól. Ha a teule-ok visszatérnek a Felhők
Földjére, mi leszünk a völgy urai.
A fiatalabbik Zümmögő Darázs élénk tiltakozásba kezd, de az öreg
cacique felteszi a kezét és elhallgattatja. – Megvolt a lehetőséged, fiam.
Eredmény nélkül háborúztunk. Most békét kell kérnünk.

MALINALI
A MEXICÁKHOZ KÉPEST kopottasak. Némelyik ruhát nyilván az
ellenségeiktől lopták, még vérfoltosak. A többiek szegényes, növényi
rostból szőtt köpenyt viselnek.
Cortez széke mögött állok, amikor fogadja őket, kész vagyok
felajánlani a fordítást az előkelőek nyelvén. Úgy ötvenen lehetnek, a
tolldíszekből és az ékszerekből ítélve a Tlaxcalan köztársaság szenátorai.
A vezetőjük olyan magas, mint a spanyolok, a bőre betegségtől foltos. Az
ifjabb Zümmögő Darázsként mutatkozik be, ő a tlaxcalan törzsfőnök fia.
– Azért jöttünk, hogy Malinche úr bocsánatáért esedezzünk – kezdi a
fiatal vezér, az arca komor és maszkszerű. – Először azt hittük, azért
küldték, hogy halálos ellenségünk, Montezuma nevében betörjön hozzánk.
Azért gondoltunk erre, mert a szövetségesei, a totonacok kíséretében
érkeztetek. Belátjuk, hogy… tévedtünk – az utolsó szót kissé elharapja.
Tolmácsolom az érzelmeit a nagyuramnak. Ha megkönnyebbült is az
előre megjósolt szavak hallatán, semmi jelét nem mutatja. – Mondd meg,
hogy csak magukat okolhatják a háború miatt – válaszolja. – Én barátként
jöttem ide, ők pedig megtámadtak és rengeteg kárt okoztak. A tisztjeim fel
akarják égetni a városukat, és nem tudom, mivel tartsam vissza őket.
Gúnyolódó és megdöbbentő válasz. Felégetni a városaikat? A
katonáink még a főzéshez is alig képesek tüzet gyújtani éjszakára.
A választ hatalmas megrökönyödéssel fogadják. – Kérlek, emlékeztesd
Malinche urat, hogy a beleegyezésünk nélkül lépett Tlaxcalába. Nem is
lennénk férfiak, ha nem akartuk volna megvédeni magunkat. Ennek
ellenére sajnáljuk a félreértést, a Négyek Tanácsa felajánlja a barátságát,
ha szövetkezik velünk.
A nagyúr mogorvává válik, amikor ezt elmondom neki, pedig
könnyedebben adtam elő az ifjú Zümmögő Darázs szavait, mint ahogy az
ajkáról elhangzott.
– Nem látom okát, miért kellene elfelejtenem a múlt sérelmeit – közli a
nagyúr, és türelmetlenül dobol az ujjaival a szék karfáján.
– Tehát, mit mondjak neki, nagyuram?
– Mondd meg, hogy a béke feltételei a következők: azonnal be kell
hódolnia nekem, és fel kell ajánlania a szolgálatait őfelsége Károly
spanyol királynak. Ha visszautasítja, Tlaxcalába vonulok, porig égetem, és
az egész népet a szolgámmá teszem.
Kis ideig eltart, míg összeszedem a mondanivalómat. – Tollaskígyó
azt mondja, mindenben engedelmeskedned kell neki, különben Tlaxcalába
megy, és mindenkit megbüntet.
Az ifjú Zümmögő Darázs először Tollaskígyóra, majd rám néz.
– Tényleg istenek?
– Mit mond? – akarja tudni a nagyúr.
Hozzá hajolok, hogy senki más ne hallja, pedig látom, Aguilar a
nyakát nyújtogatja, és hallgatózni próbál. – Azt kérdezi, isten vagy-e,
nagyuram – suttogom.
– Mondd meg neki, hogy éppolyan ember vagyok, mint ő, de az
egyetlen igaz Isten szolgálatában.
Mit mondjak? Ha elárulom a tlaxcalanoknak, hogy nem isten, újra
harcolni akarnak majd ellenünk, és ezúttal bizonyosan győznének is.
Belenézek Tollaskígyó szilaj, szürke szemébe, és azon gondolkodom,
miért próbálja még saját maga előtt is eltitkolni az igazságot.
Az ifjú Zümmögő Darázshoz fordulok és az egyetlen értelmes választ
adom neki. – Csak egy ember, de ott lakozik benne az isten. Ezért nem
lehet legyőzni a harcban.
Most már látom, milyen bölcsen válaszolt az én uram, hisz a fiatal
harcos számára ez volt az egyetlen elfogadható felelet. Igen, lehetséges,
látom rajta, ahogy emészti a mondottakat. Az istenek néha emberi alakot
öltenek. Elvégre Tollaskígyó a tolteceket is emberi alakban kormányozta.
Talán a tlaxcalanok számára megfelelő válasz, de vajon az-e az én
számomra is? Valóban lehet úgy isten valaki, hogy nem is tud róla? Vagy
olyan isteni rejtély van e mögött, amit az én halandó lényem nem foghat
fel?

Pailnali, 1508.
A Yucatán tövisekkel és cserjékkel borított alacsony, mészkő fennsík, a
parti só medencék és lagúnák átellenében. Az eső helyenként átszivárgóit a
kövön és földalatti barlangokat alakított ki, melyek beomlottak, és mély
forrásokat, cenotékat alakítottak ki, ahol az esőistenek laknak.
Egy nap az apám kézen fog, és a ház előtt várakozó hordszékhez vezet.
Az anyám utánunk néz, látom a gyűlöletet a tekintetében. Reméli, hogy
Montezuma engem választ oltári áldozatnak és nem a bátyámat; azzal is
tisztában vagyok, hogy féltékeny az apámmal töltött idő minden percre.
 Tudnotok kell, hogy az apám fontos ember volt, a mi körzetünkben
mindenki ismerte, és mindenhová hordszéken vitték. Feltűnő jelenség volt.
Csecsemő korában deszkalapok közé kötözték a fejét, hogy a koponyája
elnyerje a megnyúlt nemesi formát. Kiválóságnak számított a többiek
között. A haját négy hajfonatba fonta, a fülében, orrában, ajkában értékes
nefrit ékszereket viselt. A testén a papokra jellemző kék tetoválások voltak,
az elülső fogait hegyesre reszelték, és drága topázzal borították.
Csodáltam őt.
Amikor elérjük a vízmedencét, lemászunk a hordszékről, és ő kézen
fogva lefelé vezet egy meredek, omladozó ösvényen. Az árnyékunk rövid, a
víz pedig fekete és nagyon hideg. A smaragdszín alkonyaiban pillangók
táncolnak, egy kolibri virágról virágra lebeg.
De ez nem a paradicsomkert. Átlépünk egy csontvázat, mely a szikla
alján porladt szét, a levegőben émelyítően szaglik a rothadó hús. A
hangyák oszlopba fejlődve szorgoskodnak, leszüretelik a legutolsó
zsákmányukat.
Ha sokáig nem esik az eső, a papok ide hozzák az áldozatokat, és
lelökik őket a szikla tetejéről. A mi isteneink nem telhetetlenek. Egy vagy
két szolgával ki lehet őket engesztelni.
– Nyilván kíváncsi vagy, miért hoztalak ide – suttogja az apám.
A szikla alatt félúton kiálló szírire mutat a fejünk fölött.
– Amikor annyi idős voltam, mint most te, nem esett az eső. A
kukoricatermés összeaszott a földeken. A távolban felhők gyülekeztek, de
elkerültek bennünket, és nem merészkedtek be a tengerről, mert Tlaloc, az
Esőhozó, aki haragudott ránk, elijesztette őket. Feláldoztak itt húsz
szolgát, de Tlaloc csak nem könyörült meg rajtunk.
– Így aztán elhatározták, hogy komolyabb áldozatot ajánlanak fel, egy
szabad emberfiát. Engem választottak.
Elhallgat, fekete szeme elmerül a múltban. Amikor újra megszólal,
rekedt a hangja.
– Természetesen nem értettem, mi történik. Túl fiatal voltam, semhogy
megértsem a halált. Csupán a fontosság érzése maradt meg bennem, melyet
rövid ideig élvezhettem, mielőtt iszonyú félelem tört rám, és a papok a
szikla pereméhez vezettek.
– Emlékszem, a papok arra kértek, ha találkozom az istenekkel,
alázatosan könyörögjek esőért és a jövőbe látás képességéért. Ezután
visszatérhetek Painaliba. Ezután, már csak arra emlékszem, hogy zuhanok.
– Természetesen az a perem mentette meg az életemet. Nemigen
emlékszem, mi történt. Éjszaka tértem magamhoz, szörnyű fájdalmaim
voltak, eltört a lábam. Reggel sikerült kimásznom, és a falusiak
megtaláltak. Aznap eleredt az eső.
– Az eső volt a végzetem. Azonnal a papság rendjébe emeltek. Attól a
naptól fogva én is élveztem a jóslás képességét, és ez a többi emberfőié
emelt.
– Mali, ez az adomány megmutatta nekem, hogy Tollaskígyó hamarosan
visszatér a Felhők Földjéről, összezúzza a mexicák uralmát, békét és arany
időket hoz ránk, mint régen. Tudom, miért nem haltam meg a peremen;
azért, hogy egy napon lányom lehessen, aki felcseperedvén Tollaskígyó
vezetője és hitvestársa lesz, amikor visszatér a Felhők Földjéről.
Nem tudom elmondani, mit éreztem. Talán meg kellett volna döbbennem
attól, amit hallottam, de be kell vallanom, ugyanezzel a sorstudattal
születtem. Mintha mindig is tudtam volna, nem azzal telnek majd a
napjaim, hogy tortillât dagasszak és gyerekek lógjanak a hátamon.
– Ne félj a dolgok befejezésétől. Mali. Én újjászülettem a halálból és az
aszályból, és fejet hajtottam az istenek ajándéka előtt. Keresd a pusztulást!
Ha eljön, üdvözöld! Ez a sorsod.
A hordszék visszavitt minket Painaliba, és az úton mindketten
hallgattunk. Az aranykor nyílt meg előttem, hullámzik a szélben, mint az
érett kukoricaföld.

Tlaxcala, 1519.
Alattunk a völgyben ezüst folyó kanyarog. Fehér kőépületek tapadnak a
hegyoldalhoz, mintha az idő és az időjárás határán egyensúlyoznának, a
magas falak mellett gondozott kertek csoportosulnak. A Mennydörgés
Urainak legnagyobb meglepetésére, Tlaxcala még Gempoalánál is szebb.
Az egész lakosság kivonul az üdvözlésükre. Ezek az emberek tegnap
még az esküdt ellenségeink voltak, most pedig az utcán és a tetőkön
tolongnak, virágokat dobálnak, verik a dobokat, fújják a dudákat a
háborúzás helyett.
A hónap első napján, az Istenek Visszatérése napján lépünk Tlaxcalába.
 Az idősebbik Zümmögő Darázs vár ránk a palotában, fedett
gyaloghintóbán ül, nemesek és szolgák hada állja körül, nagyon öreg, az
arca dióbarna és ráncos, akár egy apró majomé. A hordszék előtt, a
gyékényen aranydíszek és ruhák hevernek. Nem nagy kincsek, de
mégiscsak ajándékok.
A nagyúr leszáll a lováról, és az idős Zümmögő Darázst a szolgái
segítik talpra. Rövid beszédet tart. A nagyúr hozzám fordul a fordításért.
– Üdvözölnek Tlaxcalában, és felajánlja szegényes ajándékait adó
fejében – mondom az aranyra és a ruhákra mutatva. – Azt mondja,
szívesen adna többet, de Montezuma ostrom alatt tartja őket a hegyek
között, így a népe igen szegény.
Ma visszatért s mosolygó, sugárzó Tollaskígyó. Talán csak a láz lopta
el tőlem néhány órára. – Mondd meg Zümmögő Darázsnak, hogy a
barátságát többre értékelem a világ összes aranyánál. Azt is mondd meg,
hogy nem kell többé a mexicák igája alatt szenvednie, mert egy hatalmas
Úr küldött, hogy megszabadítsam a népét a királyok zsarnokságától.
Az előkelőek nyelvére fordítom a szavait, és az öreg Zümmögő
Darázs válaszol. – Köszöni a kedves szavakat. Reméli, hamarosan eladó
sorban lévő lányaik felajánlásával pecsételheti meg a szövetséget. Most
azonban szeretné megérinteni az arcodat.
– Az arcomat?
– Világtalan, nagyuram. Látni szeretné.
A nagyúr vállat von, és némi idegenkedéssel fogadja az öregember
ujjainak érintését. A beleegyezését adja, de mereven áll, miközben a vén
törzsfőnök bütykös ujjai végigfutnak az ajkán, a szemhéján, a szakállán. A
cacique arcán földöntúli mosoly omlik szét.
– Quetzalcoatl – jelenti ki.
– Mi az? – kérdezi Cortez.
– Az egyik istenünk nevét említette, nagyuram.
– Melyikét?
– Tollaskígyóét.
Átsuhan az arcán a félelem, nem tudom, mi lehet az oka. – Nos,
nagyuram?
– Igen, Doña Marina?
– Mit mondjak neki?
– Ne mondj semmit. Már épp eleget tud.
Aznap este Aguilar vár rám a sötétben.
 – Beszélnem kell veled – mondja, amikor hirtelen mellettem terem.
Érzem a felőle áradó hőt és orrfacsaró bűzt. A pap olyan, mint bárki más,
nem tudom, vajon isten, vagy szent ember.
Meggyorsítom a lépteimet, megpróbálom lehagyni.
– Cortez már nem avat be a tanácskozásokba – mondja.
– Ez nem az én bajom.
– Féltem őt. Jó ember, de vannak dolgok, amiket képtelen megérteni.
– Miféle dolgok?
– Túlságosan megbízik másokban. Például elhiszi, hogy pontosan azt
fordítod az uraknak és a törzsfőnököknek, amit ő mond.
– Miért, mit képzelsz? Versidézeteket mondok a pillangókról?
– Vigyázz magadra. Doña Marina! Veszélyes játékot játszol.
Megpördülök. Nézzenek oda! Nézzék csak a ronggyá olvasott könyvet,
melyet magához szorít, a nevetséges termékenységi szimbólumot, melyet
a nyakában hord. Mit tudhat ez az ember a mexicákról és az én uramról? –
Semmi olyat nem tennék, amivel árthatok neki. Soha.
– Vigyázz a szádra! Tönkre fogod tenni.
– Őt nem lehet tönkretenni. Sem én, és valószínűleg te sem lennél
képes rá.
– Nagyon tévedsz. Ő is csak egy ember, és minden embert tönkre lehet
tenni. Különösen a nők képesek rá.

44

Tenochtitlán
MONTEZUMA ÖSSZEKUPORODOTT PRÉMBŐL készült palástjában, az
ypcalliban, melyet a válla köré vetve viselt. Bamba tekintettel meredt a
távolba.
Fővezére, Kígyóasszony elterülve feküdt a lába előtt.
Az uralkodó a legfrissebb híreket próbálta megemészteni: a spanyolok
legyőzték és megadásra kényszerítették a tlaxcalánokat a virágok mezején,
amire az ő seregei hosszú évek óta nem voltak képesek. Hogy győzhet le
egy néhány száz főt számláló sereg tízezreket? Hogyan lehetséges ez?
Természetesen nem volt lehetséges. Hacsak nem egy isten vezeti a
kasztíliaiakat. Hacsak ez a Malintzin nem azonos Quetzalcoatl-lal,
Tollaskígyóval.
Az isteneket ki kell engesztelni. Csakhogy Tollaskígyó nem a saját
istenük, nem a mexica hatalom forrása, és épp ez jelenti a problémát.
Amikor sok-sok évvel ezelőtt Montezuma ősei a völgybe érkeztek,
Huitzilopochtli, a Kolibri, a Háborúisten védelmét élvezték, és
Tezcatlipocáét, a Füstölgő Tükörét, a Sötétség Hozójáét. Mindkettő
Tollaskígyó halálos ellensége volt. Füstölgő Tükör volt az, aki kifőzte
Tollaskígyó kiűzetését az ősi Tollánból.
Tollas kígyóval ellentétben mindketten emberi vért követeltek
áldozatul.
Montezuma fontolóra vette az események szörnyű következményeit.
Mi lesz, ha a népe issza meg a levét az istenek közti ellentétnek? A titánok
harca lerombolhatja a napot, vagy véget vet az esőnek és a szélnek.
Bármelyikük győz, az a mexica nép végső pusztulását jelenti, és egyedül
ő, Montezuma felelős a csapás megelőzéséért.
Mindig is tudta, hogy erre egyszer sor kerül. Amikor trónra lépett,
szentélyt emeltetett Tollaskígyónak a Nagytemplom udvarán, hogy ezt a
pillanatot enyhítse. De bár felépíttette az épületet, a lelke mélyén tudta,
hogy a katasztrófa elkerülhetetlen.
A felelősség súlya koloncként nehezedett rá, és vihogni kezdett
félelmében.

45

Tlaxcala
A TÖRZSFŐNÖK VÁLTSÁGDÍJAKÉNT felajánlott ezüst, arany, és drágakő a lába
előtt hevert a földön. Cortez megpróbálta palástolni az izgatottságát.
 – Szeretnének gratulálni a tlaxcalanok fölött aratott győzelmedhez –
mondta Malinali.
– Köszönd meg a kedves szavaikat. De tájékoztasd őket, hogy
félreértés volt az egész. Nem azért jöttem, hogy bárkivel is háborúzzam;
békével érkeztem.
A lány továbbította a hallottakat a mexica vezérhez, egy indiánhoz,
akibe több büszkeség szorult az ajánlottnál. Nagy papagájorrát feltartva
tekintett le Cortezre. Az ujjain vastag opál és nefritkövek díszlettek, a
fülében és az ajkában további nefritek csillogtak. A fejére húzott hatalmas
quetzal toll legyezőtől úgy nézett ki, mint egy kevély pávakakas.
Majd én megtanítalak az alázatosságra, gondolta Cortez.
– Azt mondja, ne bízz a tlaxcalanokban – fordította Malinali mert
álnok, méltatlan emberek, és nagyon aggódik, hogy alvás közben
legyilkolnak majd minket.
Cortez mosolygott. Milyen édesdeden eltársalgunk egymással! –
Köszönd meg a nevemben, hogy aggódik értünk! De mondd meg neki, ha
a tlaxcalanok el akarnának árulni bennünket, azt előre tudnám, hisz képes
vagyok olvasni a gondolataikban.
Újabb gyors szóváltás. Malinalit meglepi, amit a mexica mond, és
visszakérdez.
– Mi az? – kérdezi Cortez.
– Azt mondja, a mexicák Nagybecsű Szószólója, a nagy Montezuma
hajlandó éves adót fizetni, hogy a barátságát bizonyítsa. Te állapíthatod
meg a fizetendő arany, ezüst, drágakő és ruha mennyiségét. Ugyanakkor
Montezuma azt állítja, túlságosan veszélyes volna továbbutazni a fővárosa
felé, hisz számtalan, a tlaxcalan okhoz hasonlóan álnok köztársaság van
még hátra Tenochtitlánig. Ezért azt kéri, ha begyűjtötted az adót, térj vissza
keletre, a Felhők Földjére.
Fél tőlem! – gondolta Cortez. Fél tőlem, mert nyilván ő is azt
gondolja, én vagyok a titokzatos Tollaskígyó! Először elküldi a követeit,
hogy kifogásokat keressenek, aztán megpróbál megvesztegetni, hogy így
bírjon távozásra, mintha én lennék a hatalmas hadsereg parancsnoka, és ő
volna néhány száz ember kapitánya! A totonacokon és a tlaxcalanokon
kívül egyetlen szövetséges van, amelyre mostanáig nem fordítottam
figyelmet, és ami bármelyiknél erősebb.
Ez pedig Montezuma saját gondolkodásmódja.
 Ezek a bennszülöttek tényleg azt hiszik, hogy az emberek istenné
válhatnak. Micsoda istenkáromló elképzelés. Mégis, az istenség olyan
szerep, amely jelen pillanatban a legjobban szolgálja a céljaimat, ha kellő
óvatossággal bánok vele.
– Mali, kérd meg, hogy tolmácsolja a nagyúrnak a legőszintébb
barátságomat. Mondd meg neki, hogy nagyon szeretnék az uralkodója
kívánsága szerint cselekedni, de muszáj személyesen beszélnem
Montezumával. Nem fordulhatok vissza, amíg nem teljesítettem a saját
királyom parancsát.
A mexica követet rettegéssel töltötte el a válasz. Újabb hosszú
párbeszéd következett. Cortez eltűnődött, vajon mit mondhat neki a lány.
Mennyit szépít a halhatatlanságom mítoszán? Veszélyes játék. Függetlenül
attól, mit hisznek a mexicák, az én ajkamat egyetlen szó eretnekség vagy
lázítás sem hagyhatja el. Nekem ártatlannak kell maradnom.
– Mit válaszolt? – kérdezte Malinalit.
– Azt mondja, ha muszáj odamenned, akkor legalább Cholula felé
utazz, mert arra biztos, hogy nagyuramnak az őt megillető fogadtatásban
lesz része. Még arra is hajlandó, hogy a vezetőnk legyen.
– Tolmácsold neki szívből jövő köszönetemet. Gondolkodom rajta, és
hamarosan értesíteni fogom.
A mexica nagykövet és kísérete bólint és távozik. Cortez a
gondolataiba merülve néz utána.

MALINALI

Painali, 1510.
A MEXICÁK ÚJ templomot szentelnek fel a fővárosban, Tenochtitlánbhan, és
az ünnep napján rengeteg embert áldoznak fel telhetetlen isteneiknek.
A piactéren választják ki közülünk azokat, akiket megfelelő ajándéknak
találnak Huitzilopochtli számára, ifjaink és lányaink legki válóbbjait.
A gyűlölet, az engesztelhetetlen gyűlölet új érzés számomra. Annyira
remeg a lábam, hogy kénytelen vagyok összeszorítani a térdemet és az
öklömet. Csak az a fajta hatalomvágy képes ennyire elgyengíteni az embert,
amely szinte már fáj. Azt hiszem, abban a pillanatban velem is ez történt,
azt hiszem ez volt a kezdet. Látni akarom, hogyan feketedik és ég el remegő
szívük, figyelni akarom az agónia és a halál szenvedését az arcukon.
Tíz éves vagyok.
A kavargó foglyok között ott a két fivérem és a nővérem, valamint öt
barátom, akikkel együtt játszottunk, amióta csak az eszemet tudom, száz
nálam alig idősebb fiú és lány van odalent. Hallom az anyák fájdalomtól
sújtott sikolyait, látom az apák hófehér arcát, akik nem tudják megvédeni a
gyermekeiket.
Természetesen megértem, hogy az istenek követelését ki kell elégíteni,
hogy essen az eső, és nőjön a kukorica. A saját templomainkban, a mi
papjaink is időről időre felajánlanak szolgákat. De a szent emberek ilyen
buja lemészárlása felfoghatatlan durvaság.
Az apám mellettem áll. Az arca nem árul el érzelmeket.
– Quetzalcoatl, Tollaskígyó az Egyetlen Fűszál évében tér vissza –
suttogja a fülembe. Kelet felől érkezik egy tutajon, ugyanúgy, ahogyan a
múltban, és máglyára veti ezeket a férgeket, az emberiségnek ezeket a
dögvészeit. A szenvedésünk órái meg vannak számlálva.
Később ez lett a hitvallásom; de amit ezután mondott, azt alig
hallottam. A fivéreimet és a nővéremet figyeltem, akiket egymáshoz kötözve
felsorakoztattak a téren, a száz szívet, melyet Huitzilopochtli-zzal szántak,
a forró vért, mely kifolyt az ereikből, hogy aztán Kolibri arcára öntsék.
Elrohanok és hányok. Színtiszta epét. Bár mielőbb visszatérne
Tollaskígyó. Hozzon rájuk fájdalmat, szenvedést és szörnyű, sikoltozó
halált.
Tíz éves vagyok.

46

Tlaxcala, 1519.
DÜBÖRÖGTEK A DOBOK, sípoltak a furulyák, szállt a forró étel és fűszer
kínzó illata. Kukoricalepényt, sült nyulat, és chilis babot halmoztak eléjük
gyékényekre. Az akrobaták bukfencet hányva haladtak át a nagyterem
padlóján, a törpék szökdécseltek és táncoltak.
Az idősebbik Zümmögő Darázs súgott valamit Malinalinak.
Cortez csak keveset evett, ide-odajárt a tekintete, mindent megfigyelt.
Észrevette a változást, és tudni szerette volna, mit mondott az öreg
törzsfőnök.
– Azt mondja, nem kellene Gholula felé menned – tájékoztatta
Malinali.
– A mexicák biztosítottak minket a vendégszerető fogadtatásról.
Malinali rövid tanácskozást folytatott a tlaxcalan főnökkel náhuatl
nyelven, aztán visszafordult Cortezhez. – Azt mondja, előbb elhinné, hogy
a csörgőkígyó nem marja meg, minthogy megbízzon a mexicák
vendégszeretetében. Huexotzinco felé kellene mennünk.
Milyen fontos lett hirtelen mindenkinek az én jólétem, gondolta
Cortez. Mennyire megváltoztak a dolgok néhány nap alatt. – Gondolkozni
fogok rajta.
– Persze, hogy gondolkozni fogsz rajta – szólal meg Malinali –, de
utána Cholula felé kell menned.
Alvarado és Benítez véletlenül meghallották a párbeszédet, és
mindketten döbbent csendben bámultak a lányra. – A fene egyen meg –
motyogta Alvarado nem beszélhetsz így a caudillóval!
Cortez mosolygott. – De igaza van – mondta. – Cholula felé kell
mennem.
– De miért, caudillo? – érdeklődött Benítez.
Cortez nem válaszolt.
– Zümmögő Darázs meg akarja szilárdítani a szövetséget – fordult
Malinali Cortezhez. – Minden kapitányodnak felajánl egy nőt. – Malinali
tétovázott. – Uramnak szánja a lányát.
Zümmögő Darázs a terem túlsó oldalán szemérmesen üldögélő öt
lányra mutatott. Gyönyörűen díszített huipilt viseltek, a hajukba finom
nefritdarabokat fontak.
– Fontos tlaxcalai uraságok lányai. Zümmögő Darázs lánya a
jobboldali. Tulajdonképpen az unokája. Egy kicsit hiú.
Cortez kritikus szemmel méregette a lányt. – Mit gondolsz, Malinali?
– Uram?
– Elfogadjam az ajánlatát? Ágyba vigyem az unokáját?
 Cortez a bizonytalanság szikráját látta a lányon, kifürkészhetetlen
arcán átsuhant a fájdalom. Az ő kis indián hercegnője féltékeny és birtokló
volt. Mint minden nő. Hirtelen elakadt a szava.
– Mondd meg neki, ez igen nagylelkű ajánlat, és köszönöm neki.
Mégsem fogadhatom el a lányát, pedig igazán nagyon bájos, mert én már
nős vagyok, és a mi vallásunk csak egy feleséget engedélyez.
Az étel felé fordult, de érzékelte Malinali hallgatását. Hosszú
másodpercek teltek el, mielőtt tolmácsolta a szavait Zümmögő Darázsnak,
és akkor sem volt ugyanolyan a hangja.
– Kérlek, tájékoztasd, hogy a kapitányaim nagy megtiszteltetésnek
tartanák, ha a házukba fogadhatnák a gyönyörű hölgyeket, miután
keresztény hitre tértek. Azt is mondd meg, hogy mint idős embernek,
gondolnia kellene a halálra. Mivel a barátomnak tartom, szeretném, ha ő a
többi nemzetségfővel együtt szintén felvenné a keresztséget, megtagadná a
régi isteneiket, hogy a lelkük békére lelhessen a mennyországban.
Malinalit szemmel láthatólag megrázta ez a kitörés. Cortez hallgatta
hebegő fordítását, melynek során többször is szünetet tartott. Mire
befejezte, az idősebb Zümmögő Darázs fogatlan mosolya eltűnt.
– A válasza a következő – mondta Malinali. – Boldoggá teszi, ha a
lányát lespriccelik vízzel, ha ez az örömödre szolgál. De ami őt illeti, az
élete árán sem tagadná meg az isteneit. Ezzel lázadást szítana az emberek
között.
Miért ilyen csökönyösek ezek az emberek? – tűnődött Cortez. Úgy
gondolta, Olmedo atya és Díaz atya részletesen elmagyarázta a dolgot a
bennszülötteknek, és rávilágított a hibáikra. – Ha keresztény hitre tér, örök
boldogságra lel a mennyben. De ha szentség nélkül hal meg, a pokol
gyomrába vettetik, ahol örök szenvedések között ég majd. Abba kell
hagynia a véráldozatokat…
Olmedo atya előre hajolt és Cortez vállára tette a kezét. – Uram, talán
nem jött még el az ideje. Sokkal óvatosabban kellene közelednünk!
Cortez a szerzetesre meredt. – Valóban egy pap akadályoz meg benne,
hogy a kereszténység igéjét hirdessem? Ki az Isten küldötte kettőnk közül?
– Én csak azt szeretném, ha mérsékelné a megjegyzéseit.
– Maga mindig visszatart!
– Azt hiszem, jobb, ha lassan hozzuk el Istent ezeknek az embereknek.
Ha ajtóstul rontunk a házba, azt is elveszítjük, amit eddig megnyertünk.
 Alvarado is előre hajolt. – Igaza van, caudillo. Öngyilkosság
ráerőszakolnunk az akaratunkat, amikor csak most kötöttünk békét.
Olyan gyávák az emberek. Egy olyan fontos kérdésben, mint a
szentség, mit számít, hogy valaki önmagától jut el az igazához, vagy a
kard hegye ébreszti rá. De ha a papjai nem állnak mellette, akkor nincs mit
tenni. Újra Malinalihoz fordult. – Mondd meg Zümmögő Darázsnak, hogy
örömmel elfogadjuk a menyasszonyokat. A vallási kérdésekről majd
máskor beszélgetünk.

Benítez, aki alig fél méterre ült Corteztől, a lélegzetét is visszafojtotta a

szerencsétlen összecsapás hallatán. Most végre megkönnyebbülten
sóhajtott. Még Olmedo atya is reszketett. Olyan sokat nyertek; azt hitte,
Cortez mindezt eldobja.
Persze még megteheti.

Az idősebbik Zümmögő Darázs megígérte újdonsült barátjának, hogy

keresztény szentéllyé alakíthatja a város egyik templomát, és mielőtt
Cortez kapitányainak adták a nőket, mint camaradákat, ebben a
templomban keresztelték meg az öt ifjú tlaxcalan hercegnőt egy sajátos
szertartás keretében.
Zümmögő Darázs unokáját a Doña Luisa névre keresztelték és
Alvaradonak adták. Cortez enyhíteni akarta a visszautasítást, ezért azt
mondta az öreg cadquenak, hogy a vörös hajú óriás a fivére. A többi lányt
Cortez Sandovalnak, Cristóbal Olidnak és Alonso de Avilának adta. A
legszebbiket, Zümmögő Darázs másik unokáját, akit Doña Elvira névre
kereszteltek, León kapta.
Taktikus lépés Leónnak adni, gondolta Benítez, így lehet a hajdani
ellenségből erős szövetségest varázsolni. Cortez még az ágyban is
politikus.

MALINALI
MELLETTE FEKSZEM az alvógyékényen, a nedve még ragadós a
barlangomban. Az ablakban a Holdnővért látom – akit lefejezett a fivére
Huitzilopochtli –, legyőzötten csusszan lefelé az éjszakai égen. Cortez
némán figyeli csillagtestvéreit, rólam tudomást sem vesz.
 – Soha nem említetted a feleségedet.
Cortez mocorog, de nem válaszol.
– Nagyon szép?
– Nem olyan, mint te. Nem szeretem.
– De a feleséged. Miért nincs ő is itt?
– Hogy idejöjjön? Még az éjszaka közepén sem kel fel az ágyból, ha a
szobalánya nem fogja a kezét.
Átvetem a combján a combomat, a furcsa, durva, göndör szőrös
mellkasára teszem az arcomat. – Hogy hívják?
– Nem akarok beszélni róla.
– Van gyereketek?
– Nem. Nincs gyerekünk.
Tehát nincs még fia Mexico számára. – Ha elérjük Tenochtitlánt, ő is
idejön?
– Mit akarsz ezzel a rengeteg kérdéssel? Mondtam már, hogy nem
szeretem.
– De jobb lenne, ha elmondanád.
– Miért? Egy nap talán jobb feleségem lesz.
– Én?
– Ki más?
Tudom, hogy senki más nem lehet, de azt akarom, hogy ő mondja ki a
szavakat, mondja, hogy az új Tollán belőlem, az ő lelkéből, az én
csontjaimból születik. Egyetlen szívből jövő, futó pillantásra várok, még a
lélegzetemet is visszatartom, hallom a szívdobbanását, és a sajátomat is.
De ő nem szól, és egy idő után rájövök, hogy elaludt.
Sokáig ébren fekszem, gondolkozom. Lehet, hogy isten az én uram, de
az istenek viselkedése kiszámíthatatlan. Még az én gyengéd Tollaskígyóm
is követelhet tőlem áldozatokat, és el kell döntenem, hajlandó vagyok-e
felajánlani neki a szívemet.

47

SOKAN HANGOSAN LEVEGŐ után kapkodnak, amikor megpillantják az

Anáhuac völgyben előttük elterülő Cholulát: fehér tornyok százai, az
isteneknek emelt piramisok magasodnak a lapos tetős kőházak fölé,
melyek mintha öröktől fogva léteznének. Ha ez a város csupán a
zarándokoké, gondolta Benítez, akkor milyen lehet a főváros,
Tenochtitlán? Alig pillantott meg valamit, amiről azt hitte,
felülmúlhatatlan, az új csoda bebizonyította, mekkorát tévedett.
Aznap éjjel az Atoyac folyó kiszáradt medrében táboroztak az Alvó
Asszony sötét árnyékában. A csúcs alatt szállingózó hó úgy ragyogott a
holdfényben, akár a fehér nyaklánc egy hercegnő nyakán.

MALINALI
A CHOLULÁNOK ELÉNK jönnek, szenátoraik és papjaik a helyi
hagyományoknak megfelelően rojtos, ujjatlan pamutreverendát viselnek.
Az érkezésüket a dudák és furulyák hangja jelzi, a szolgák legyezőkkel és
tömjénnel rohannak előttük.
Tollaskígyó várja őket, aranyos fegyverzetén megcsillan a reggeli
nap. A jobb oldalán állok, a Mennydörgés Urai mögöttünk helyezkednek
el.
A cholulanok vezére előrelép, a szokásos üdvözlés gyanánt megérinti
a földet, majd az ajkát.
– Azt mondja, Dühödt Prérifarkas a neve – mondom jó hangosan.
Hallom, hogy Alvarado Jaramillónak és Sandovalnak sugdos. – Inkább
kissé bús kacsának látszik. – Felröhögnek.
A nagyúr egy pillantással elhallgattatja őket. – Köszönd meg neki az
üdvözlést – fordul hozzám. – Mondd meg neki, hogy a legkatolikusabb
felség, V Károly nevében jöttünk, hogy elhozzuk az igaz hitet, és véget
vessünk az ördög munkálkodásának ebben az országban!
Dühödt Prérifarkashoz fordulok, és a számára érthető szavakkal
mondom el: – Tollaskígyó visszatért, hogy megpihenjen az ő városában.
Olintede, Minden Istenek Atyja küldte, hogy visszakövetelje a trónját, és
véget vessen az emberáldozatnak.
Dühödt Prérifarkas arca nem árul el semmit. A válasza – melyet, úgy
tűnik, gondosan begyakorolt – megfelel a várakozásomnak. Ezek az
emberek olyan álszentek! Úgy tesznek, mintha ragaszkodnának az
istenükhöz, aztán amikor végre az ígérete szerint visszatér hozzájuk, még
csak fel sem ismerik! Miféle vallás az ilyen?
 – Mit mond? – érdeklődik Cortez.
– Azt mondja, örömmel látnak a városukban. Boldog, hogy
üdvözölhet. A szállást előkészítették, gondoskodnak az ételről. –
Tétovázok, végig kell gondolnom, hogyan mondjam el a többit. – Azt
mondja, érdeklődéssel hallgatta a szavaid. Mégis azt javasolja, ne
nyugtalanítsd a többi istent, akik már mindent megadtak nekik, amire
szükségük volt!
Asszonyokon Nevető durva rostokból szőtt ruhájában közelebb megy
az egyik cholulan szenátorhoz, és kapzsin megérinti a köpenyét. Gyönyörű
festett pamutból készült, ilyen anyaghoz az ő népe nem juthatott hozzá a
tenochtitlán embargó miatt. Az érdeklődés tárgya feszeng, és megpróbál
kitérni. Asszonyokon Nevető egyfolytában bámulja.
Dühödt Prérifarkas felém fordul. – Ha ez a Malinche uraság barátként
jött, miért hozott magával ekkora sereget, mely az ellenségeinkből áll?
– Dühödt Prérifarkas megrémült a tlaxcalánoktól – tájékoztatom a
nagyurat. – Ők és a cholulánok hagyományosan ellenségek.
– Mondd meg neki, hogy elkísérnek az utamon Tenochtitlánba. Nem
akarják bántani sem őt, sem a népét.
Elmondom, de Dühödt Prérifarkas nem enyhül meg. Azt követeli,
hogy amikor a spanyolok belépnek Cholulába, a tlaxcalanokat hagyják a
városon kívül.
– Soha – tiltakozik Alvarado ennek hallatán.
– Ez csapda – ért egyet Sandoval.
Várom a nagyúr döntését.
Cortez vállat von. – Ha Dühödt Prérifarkas helyében lennék, és
idegenek jelennének meg az esküdt ellenségeimmel – mondjuk a
franciákkal –, én is ugyanezt kérném tőlük.
– Caudillo – sziszegi Alvarado –, mi ebbe nem egyezünk bele!
– Tisztában vagyok a veszéllyel – néz rám Cortez. – Mondd meg, hogy
beleegyezünk a kérésébe!
Szerintem ez öngyilkosság. Megint úgy viselkedik, mint egy isten,
mélységesen arrogáns.
– Tollaskígyó teljesíti a kérésedet – mondom Dühödt Prérifarkasnak –,
de figyelmeztet, hogy ne tedd próbára a türelmét! Képes az emberek
gondolataiban olvasni, és tudni fogja, mit tervezel.
Dühödt Prérifarkas negédes megvetéssel néz rám. – Én itt semmiféle
Tollaskígyót nem látok.
 – Pedig a Nagybecsű Szószóló látja – válaszolok. – Egy hegynyi
arany- és drágakő-adót küldött neki.
A nagyúr félbeszakítja a vitánkat, tudni akarja, mi hangzott el.
– Semmi. Csupán arcátlanságokat fecsegett.
Észreveszem, hogy Alvarado és Sandoval összenéz. Nyilvánvalóan
nem bírják, ha magánpárbeszédeket folytatok a bennszülöttekkel. A
nagyurat viszont nem izgatja. – Mondja meg neki, alig várjuk, hogy a
városukban fogadjanak minket! – közli.
Miután Dühödt Prérifarkas és kísérete távozik, a nagyúr félrehív.
– Megbízhatok bennük? – suttogja.
– Csak ha az a cél, hogy a seregedet elpusztítsák, nagyuram.
– Gondoltam.
Elsétál, csatlakozik a többi Mennydörgés Úrhoz. Később egy vadnyulat
látok, amely kiugrik a bokorból és átszalad az ösvényen. Baljós előjel.
Valami rossz készülődik.

48

HATALMAS TÖMEG KÖSZÖNTÖTTE a spanyolokat, amikor bevonultak a

városba. A fiatal lányok virágcsokrokat dobtak a katonáknak, akrobaták
szaladtak bukfenceket vetve a hadosztályok között, papok futottak
mellettük, dudát fújva, furulyázva, dobokat verve. Cortez emberei mégis
nyugtalankodtak.
A sereg nagyobbik része, a félelmetes tiaxcalan szövetségesek
személyében, a városon kívül maradt, és a folyómederben vert tábort.
Benítez látta, hogy Norte nehezen tart lépést a többiekkel, a karja még
mindig pólyában volt. Esővirág mellette loholt. Felnézett, és valamit
kiáltott Beníteznek.
– Mit mondott? – kérdezte Nortétól.
– Azt mondta, élvezd ki a nagyságodat, amíg megteheted! – válaszolta
Norte. – Holnap megölnek minket!
Ideges csendben mentek át a templomudvaron, csizmás lépteik
visszhangja, és a kardok fémes csengése volt az egyedüli hang. A tömeg
utat adott nekik.
 Cortez vezette a menetet felfelé a piramis lépcsőin. Hosszú és meredek
út volt, és valamennyien nehéz fegyverzetet cipeltek. Mire elérték a
piramis tetejét, levegő után kapkodtak, és az arcuk izzadságtól fénylett. A
fehér és vörös köpenyt viselő papok összecsődültek, és őket figyelték.
Cortez elvonult mellettük, és bement a szentélybe. Benítez követte.
Beletelt egy kis időbe, mire a szeme megszokta a fényt. Benítez
észrevette, hogy egy hatalmas, kőből faragott, tekergő kígyót bámul. A
papokhoz hasonló, vörös keresztekkel díszített fehér köpenyben volt. A
kígyó testét zafírkövek díszítették, a feje azonban nem kígyófej volt,
hanem egy szakállas, hosszú hajú emberé.
– Tehát ez itt Tollaskígyó – mondta Cortez.
Benítez úgy érezte, mintha mozogna a kígyó teste. Ki tudta venni a
friss, sötét vér csillogását az áldozati kövön. A halál szaga belengett
mindent.
A caudillo szeme furcsán fénylett a homályban. Olyan volt, mintha túl
sok bort ivott volna. Alvaradóhoz fordult. – Egyesek azt hiszik, én vagyok
Tollaskígyó. – Beugrott a szentélybe a szakállas bálvány mellé, hogy
összehasonlíthassák vele. – Maguk szerint olyan, mint én?
Alvarado vetett egy pillantást Olmedo atyára. Ez akár
istenkáromlásként is értelmezhető. – Nem kellene így beszélnie, caudillo!
– mondta.
– Ez maga az ördög – jelentette ki Olmedo atya.
– Az ördög? Oh, szerintem inkább Aguilarra hasonlít – mondta
Sandoval és felröhögött. – Esetleg Pedróra – tette hozzá Alvaradóra
tekintve.
– Nem kellene ilyeneket mondania – motyogta Alvarado.
Benítez a kardjára tette a kezét. Nem tetszett neki, hogy a papok a
bejárat körül gyülekeztek és elzárták a kijáratot. – Most menjünk! -mondta.
Távol akart kerülni ettől a helytől, még mielőtt Cortez tovább ösztökélné
őket. Az utóbbi időben veszélyessé és kiszámíthatatlanná vált, már nem
ugyanaz az ember, aki pár hónappal ezelőtt elhagyta Santiago de Cubát.
Cortez Olmedo atyához fordult. – Atyám, ön lesz a tanúm.
Megesküszöm, hogy minden bálványt ledöntök és minden csepp vért
levakarok a falakról ebben a királyságban! Mert nem léteznek istenek,
csak Isten létezik, és én őt szolgálom. Ámen.
– Ámen – visszhangzott Olmedo atya.
 Cortez leszökkent a szobor mellől, és a kijárat felé sietett. A papok
félreálltak. Benítez a többiekkel együtt utána sietett, alig várta, hogy távol
kerüljön ettől az átkozott helytől.

MALINALI
A PIACTÉREN SÉTÁLOK, Flores és a nagyúr katonáinak maroknyi csapata a
sarkamban van, mintegy kíséretet alkotnak. Elkápráztat a hely, mindent
lehet kapni. Van itt építkezéshez szükséges kő, malter, fagerenda,
főzőfazék, obszidián tükör, a szem kifestésére alkalmas szén, a gyerekek
gyógyítására alkalmas gyógynövények, tollak, só, gumi, bitumen. A
kereskedők a kakaó és a kukorica fölött alkudoztak, a homlokukon átvetett
hevederek segítségével a hordárok köpenyekkel, hímzett szoknyákkal és
rost szandálokkal megrakott fűzfavessző kosarakat cipelnek, prostituáltak
emelgetik a szoknyájukat az ígéretes vevők előtt, és tetovált lábukat
mutogatják. A földön vénasszony kuporog, mellette egy gyékényen
eladásra szánt kukoricacsövek és összefűzött borskoszorúk hevernek.
Érzem a tamales és a szénserpenyőben sülő tökmag ízletes aromáját.
A tömegben meglátok egy gyönyörű, hímzett palástot viselő asszonyt;
a csuklóját, a nyakát és az ujjait ónix ékszerek díszítik. Szolgák veszik
körül. Azonnal felismerem, már láttam az érkezési ünnepségen. Dühödt
Prérifarkas anyja. Madár a Nádasban.
Madár a Nádasban megvárja, amíg az egyik szolgálólánya száz ív
kéregpapírt vásárol. Az árat végül 120 kakaóbabban állapítják meg.
Megkérem a kísérőimet, hogy várjanak, majd udvariasan, szemlesütve
közeledek hozzá, az őt megillető tiszteletet tanúsítván. Uralkodói
méltósággal néz vissza rám.
– Beszélnem kell veled, anyám.
– Mit kellene megvitatnunk?
– A segítségedre van szükségem.
Ettől a kijelentéstől hirtelen gyökeresen megváltozik az asszony
magatartása. Meglágyulnak a vonásai. Egy pillantást vet a vállam fölött a
mögöttem álló katonák felé.
– Biztonságban vagyunk, Anyám. Ezek a kutyák nem beszélik az
előkelők nyelvét. Egyetlen szót sem értenek abból, amit beszélünk.
– Miről van szó, gyermekem?
 – El kell szöknöm ezektől az ördögöktől.
Madár a Nádasban riadtnak tűnik, de nem lepődik meg, mintha csak
számított volna erre a helyzetre. – Szolga vagy?
– Királyi mexica vér folyik az ereimben, egy hatalmas nemes úr lánya
voltam, amíg a mocsok el nem rabolt Painaliból, az otthonomból. Most
ezek a szakállas szörnyetegek igáztak le. Segítesz nekem?
A nő újabb alattomos pillantást vet a katonákra. – Ne itt! Ma éjszaka. A
házamban. – Továbbsétál, a kíséretét uszályként húzza maga után.

49

– MÁR MÁSODIK NAPJA nem hoznak ételt – elégedetlenkedett Alvarado. – Az

embereim éhesek. Mit egyenek? A cholulanok ígéreteit?
Benítez két kézzel az asztalra támaszkodott. – Norte beszélt a
totonacokkal. Azt mondják, csapdákat találtak a városból kifelé vezető
utakon. A csapdákat kihegyezett karók szegélyezik, melyek felnyársalják
azt, aki beleesik. Azt is mondják, hogy köveket halmoztak a lapos tetőkre,
hogy a házak alatt az utcákon menekülőkre hajíthassák. Csapdába csaltak
minket.
Még csak három nap telt el az ünnepélyes fogadtatás óta Cholulában,
amikor pulykával és kukoricával halmozták el őket, de már csak távoli
emléknek tűnt. Most csak gúnyos vigyor és gyilkos pillantás volt az
osztályrészük a virág helyett.
A vitát a szálláshelyük közelében álló templomban felhangzó
kagylóduda hangja szakította félbe. Újabb áldozat, újabb szív, melyet
Huotzilopochtlinak ajánlottak fel.
A hangtól mindenkinek megfagyott az ereiben a vér. Pár pillanatig
egyikük sem szólalt meg.
– Minden nőt és gyereket evakuáltak – mondta Jaramillo. – Láttam,
amikor több százan mentek el ma délután az előhegység felé.
– Vissza kellene mennünk Vera Cruzba – sopánkodott Grado.
Ordaz összefonta a karját és megvetően felmordult erre a
megjegyzésre.
 – Néhány hónappal ezelőtt még maga követelte a leghangosabban a
visszatérésünket – emlékeztette de Grado.
– Csakhogy azóta láttam, hogyan halmozódik az arany a szekereken,
és a mi caudillónk olyan dicsőséget és hírnevet hozott ránk, amiről
álmodni sem mertem. Amellett ezt már számtalanszor megbeszéltük. Nem
fordulhatunk vissza!
– Akkor legalább magunkkal kellett volna hoznunk a városba a
tlaxcalanokat – mondta Alvarado.
Cortez különös csendben hallgatta végig a vitát. Most azonban
felhorkant. – Talán nem szeretnek minket úgy, mint a tlaxcalanok, de nem
hinném, hogy el akarnak árulni. Mit gondolsz. Doña Marina?
A hold lebukott a dombok mögött. Árnyék sietett végig az utcán,
bement egy sötét kapualjba. Egy szolga nyitott ajtót a félénk kopogásra, a
látogatót egy széles belső udvaron át fáklyákkal megvilágított terembe
vezette.
A ház csöndes volt, már aludt a város.
– Nem követtek a spanyol pokolfajzatok? – suttogta Madár a Nádasban.
– Óvatos voltam. Anyám. Megvártam, amíg elaludtak az őrök.
Madár a Nádasban helyet csinált maga mellett a gyékényszőnyegen.
Egy szolga két csésze habos chocolatl-ot hozott. Malinali remegő kézzel
emelte fel a hadviselt csészét, benne a fűszeres itallal.
A lány halálra rémült, döntötte el Madár a Nádasban. Azok a barbárok!
Képesek voltak idejönni a tiaxcalan gyilkosokkal, a vezetőjük pedig
Tollaskígyónak álcázta magát. A halál túl enyhe büntetés a számukra.
Közelebbről is megvizsgálta a vendégét. Vékony lány volt, de ez nem
is meglepő ennyi gyötrelem után. Szemrevaló teremtés. Persze megvolt a
veszélye, hogy ezeknek a barbároknak a magvát hordozza. Ez gondot
okozhat.
– Mesélj valamit magadról! – bíztatta Madár a Nádasban.
Malinali tiszteletteljesen a földre szegezte a pillantását. - Painabban
születtem, Coatzacoalcostól egynapi járásra. Az anyám mexica volt,
befolyásos nemesember lánya, aki Montezuma nagyapjának, Arc a Vízben
nagyúrnak volt a leszármazottja. Az apám chilan volt, vagyis pap és híres
jövendőmondó.
Madár a Nádasban érezte, hogy megdobban a szíve. Igaza volt, amiért
megbízott az ösztöneiben. Ha ennek a Malinalinak királyi vér folyik az
ereiben – és ezt be is lehet bizonyítani –, akkor hatalmas kincs, mint
feleség. Manapság csak úgy lehet bekerülni a királyi udvarba, ha az ember
bebizonyítja, hogy a jelenlegi uralkodó vérrokona, bármilyen távoli is.
– Elraboltak a falumból, arra kényszerítettek, hogy a majákkal éljek
Potonchánban. Aztán eladtak a spanyoloknak, ahogy magukat nevezik, és
az akaratom ellenére velük kellett maradnom. Amikor rájöttek, hogy
beszélem az előkelők nyelvét és a maják állati röfögését egyaránt,
tolmácsnak használtak. Meg kellett tanulnom az ő barbár nyelvüket is,
hogy közvetlenül kapcsolatot tarthassak velük.
– Mi van ezzel a Malintzinnel, aki azt állítja, hogy ő Tollaskígyó?
– Be kell ismernem, amikor először láttam, elhittem, hogy a legenda
igaz. Van némi fizikai hasonlóság köztük, az embereinek pedig
varázserejük van, mint például a tüzes botok és a vaskígyók, amelyek tüzet
és füstöt lehelnek. Azóta már rájöttem, hogy ugyanolyan halandók, mint
mi. Csak az aranyunkat, a csokoládénkat és a drágaköveinket akarják.
– Tudtam! – mondta az idős asszony. – Tudtam, hogy nem isten! –
Megfogta Malinali kezét. – Biztos rengeteget szenvedtél.
A lány bólintott. – Attól félek, megölnek, ha megpróbálok
elmenekülni. Nem tudom, mit tegyek.
– Talán segíthetek. Csinos és művelt lány vagy. A mexica
vérvonaladdal jó férjet kaphatsz. Jobb sorsot érdemelsz.
– Ahhoz előbb el kellene menekülnöm a spanyoloktól.
– Majd én elbújtatlak.
– Nem nyughatnának, amíg meg nem találnak. Csak bajt hoznék rád.
Madár a Nádasban eltűnődött, vajon megfelelő-e az idő a
kitárulkozásra. Nem tudta tartóztatni magát. – Nem okozhatnak nekem bajt,
kicsi Malinali, mert mind halottak lesznek.
– Halottak?
– Nem lenne szabad elmondanom…
– Mit nem kellene elmondania? Mire készülnek?
Madár a Nádasban tétovázott. Megesküdött, hogy hallgat, de mit
tehetett volna? Miért kéne egy mexica szép leányának ezekkel az
ördögökkel együtt meghalnia? Kötelessége, hogy megmentse. És ha
ráadásul tudja bizonyítani a vérvonalát is, akkor az egyik fia hamarosan
Tenochtitlán elitjében találhatja magát.
Lehalkította a hangját, mintha az üres terem minden sarkában
hallgatózna valaki. – A férjem más szenátorokkal együtt titokban
kapcsolatba lépett Montezumával. A mi Nagybecsű Szószólónk azt akarja,
hogy öljük meg az idegeneket. Kiéheztetjük őket, és amikor el akarják
hagyni a várost, lemészároljuk őket.
Malinali szájtátva bámult rá.
– Miért halnál velük? Van egy fiam, aki pont házasulandó korban van,
elvehetne téged. Feltéve, hogy nem hordozol egy szörnyet a hasadban
ezektől a spanyoloktól, összekötözheted a köpenyed az övével, és újra
megtanulhatsz nemesként élni.
– Bár tehetném, de ez reménytelen. Nem győzhetik le őket. Még a
jelentős túlerőben lévő tlaxcalanokat is legyőzték. Igazi ördögök.
– Talán ördögök a virágok földjén, de amikor majd egyes sorokban
menetelnek a város utcáin, és beleesnek a csapdáinkba, nem lesznek olyan
félelmetes ellenségek.
Malinali türelmetlenül előre hajolt, és a keze összekulcsolódott az idős
asszony kezével. – Erről a napról álmodom, anyám. De hogy
menekülhetnék el? Mit kellene tennem?
– Egyelőre nem tehetsz semmit. Az utolsó pillanatig várnunk kell,
nehogy felébresszük a gyanakvásukat. Amikor megteszik az
előkészületeket a távozáshoz, te hozzám sietsz, én pedig elbújtatlak, amíg
az egész véget ér.
Madár a Nádasban a karjára tette a kezét.
– Bántottak? Sok rettenetes dologra kényszerítettek?
– Én tényleg azt hittem, hogy istenek – mondta Malinali. – Milyen
ostoba voltam! – Pityeregni kezdett.
Madár a Nádasban átölelte a lányt. Szegény, drága gyermek!

Másnap Cortez üzenetet küldött a két cholulan cadquenak. Itt és Most úrnak
és Föld Alatt úrnak, melyben közölte, hogy a következő nap reggelén
elhagyják a várost. Élelmet, hordárokat és ezer harcost kért a védelmükre.
Azt is kérte, hogy a harcosokkal együtt a város valamennyi vezetője
kísérje el Tollaskígyó templomának udvarára, hogy ünnepélyes búcsút
vegyenek egymástól.

MALINALI
MAJD KÉTEZER HARCOS és hordár tódul be a tágas udvarra, élükön a
legfőbb vezetőkkel és szenátorokkal. Amikor valamennyien bent vannak, a
spanyol katonák bezárják és elreteszelik a kapukat.
A cholulanok körös-körül a vaskígyók fekete gyomrát látják, és a
piramis lépcsőin, valamint a falak mellvédjén a Mennydörgés Isteneit,
tüzes bottal a kezükben. Rettenetes a csend.
A nagyúr előlovagol hatalmas harci ménjén, én pedig gyalog követem.
Itt és Most úrtól és Föld Alatt úrtól néhány lépésnyire megáll, és lehervad
az arcukról a mosoly. Először hozzám fordul.
– Üdvözlet Cholula nyájas urainak! – mondja, és hallom, milyen
haragos a hangja. – Mondd meg nekik, nagyon kedves tőlük, hogy
elbúcsúztatnak ezen a gyönyörű reggelen! Ez egyike azon néhány
kedvességnek, amit irányomban tanúsítottak. Barátként jöttem, és nem
számítottam ilyen fukar vendéglátásra.
Itt és Most úr felé közvetítem a hallottakat, aki leplezetlen rémülettel
hallgatja – Malinche úr nincs megelégedve az emberei számára nyújtott
ellátással? – kérdezi.
Elismétlem a szavait a nagyúrnak, és találkozik a pillantásunk. Olyan
mintha további megerősítésre lenne szüksége. De mit mondhatnék még?
Tegnap éjjel mindent elsuttogtam neki az ágyban, amit tudok.
– Kérdezze meg, miért próbáltak kiéheztetni bennünket?
Itt és Most úr pánikba esik a kérdés hallatán. – Montezuma utasított erre
személyesen. Mit tehettünk volna?
Oh, hihetetlenül jól tud hazudni, de nem hiszem, hogy most hasznát
venné. – Azt mondja, az uralkodótól kapták a parancsot.
A hatalmas bestia, melyen a nagyúr ül, prüszköl és toporzékol, mintha
értené az elhangzottakat és feldühödne rajtuk. A sárgaréz lószerszám
csilingel a csendben. A nagyúr maszkszerű, rezzenéstelen arccal néz le a
nyeregből. – Mondd meg, hogy ismerjük a hazugságait!
Szembefordulok a cholulan nagyurak gyülekezetével, látom, hogy
Dühödt Prérifarkas Föld Alatt úr mögül figyel. – Mielőtt a városba
érkeztünk, figyelmeztettelek, hogy a nagyúr olvas a gondolataitokban és
hallja a szavaitokat. Tudja tehát, hogy aranyat kaptok Montezumától, ha
cserébe csapdába csaltok minket, amikor elhagyjuk a várost. Tud róla,
hogy köveket halmoztatok a háztetőkre, és tud az utcai csapdákról…
Dühödt Prérifarkas előre lép. – Ez az anyám üres pletykája! – kiáltja. –
A piacon hallotta! Nincs semmi alapja!
Itt és Most úr és Föld Alatt úr riadtan körülnéz, aztán újra felém
fordulnak, az arcukon döbbenet és zavar. – Féltünk! – kiáltja Föld Alatt úr.
– Esküdt ellenségünk a kapuk előtt táborozott, a városban, pedig itt voltak
magukkal a totonacok. Ezek után csodálkozik, hogy előkészületeket tettünk
a védelmünkben?
Vajon ezért küldtek el a városból annyi nőt és gyereket?
Végeredményben valóban lehet az árulás helyett a félelem is az oka.
És ha tévedtem? És ha tényleg csak egy vénasszony üres fecsegésének
ültem fel?
– Montezuma megkért minket, hogy támadjunk meg benneteket –
mondta Föld Alatt úr, de visszautasítottuk. Hogy bánthatnánk Tollaskígyót
a saját városában?
– Miről beszélnek? – kérdezi Cortez. Hallom a hangjában a
feszültséget és a bizonytalanságot.
– Mindent tagadnak.
A nagyúr lélegzete felgyorsul, erejét megfeszítve igyekszik dönteni.
– Montezuma a hibás! – sikoltja Itt és Most úr. – Nem mi!
Jobban tette volna, ha hallgat.
Látja az én nagyuram tekintetét, s megérti, milyen közel jár a halálhoz,
és már nem bízik az igazságban, ha egyáltalán az volt. Megfordul és
futásnak ered.
Tollaskígyó azon nyomban kihúzza a kardját, és a kijelölt körbe döfi,
ezzel megadja az előre megbeszélt jelet.

Néhány cholulannak sikerül megmenekülnie a vaskígyók, tüzes botok és

nyilak véres mészárlása elől a köztérre, ahol a lándzsások várnak rájuk
harci ménjeiken. Míg a város az álmából ébredezik, ők öldöklésbe
kezdenek. Amikor vége, a katonák véres száguldásba kezdenek a városon
át. Nem vár rájuk hadsereg a tetőkön, és nem találnak lefektetett csapdákat
sem.
A cholulanok a városkapuk felé tolongnak, ahol a tlaxcalanok
obszidián lándzsáival találják magukat szemközt, akik alig várják, hogy
megtorolhassák régi sérelmeiket.
Eközben Quetzalcóatl templomának udvarában a Mennydörgés Urai
befejezik, amit elkezdtek. A nagyúr katonái felkutatják azokat, akik még
jajgatnak és rángatóznak, és a templomi papok fürgeségével felszeletelik
őket.
Tollaskígyót keresem, de ő már elment.
 50

A FELHÓLYAGZOTT TETŐGERENDÁKRÓL füst szállt fel, egy hulla elfeketedett

lábán zümmögő legyek rajzottak. Benítez közeledtére feltekintett egy
prérifarkas, majd folytatta a lakmározást. A vályogfalon véres kézjegy
éktelenkedett.
Benítez észrevette a tántorogva közeledő Nortét. A kardján megalvadt
vérrögök, az arcán vigyor ült.
– Isten dicsőségére, Benítez!
Benítez hallgatott. Csupán néhány hónapja volt katona, és azt hitte
annál rosszabb már nem történhet, mint a vérontás Tlaxcala síkján. El sem
tudott ilyesmit képzelni. Megcsúszott a sarka egy alvadt vértócsán, és
majdnem elesett.
És ha csak képzeltük az egészet? – tűnődött. Nem volt más
bizonyítékunk, csupán a saját félelmünk megtűzdelve egy vénasszony
locsogásával és a totonacok rágalmaival. Meghajoltunk a tlaxcalanok
unszolása előtt, akik csupán kifogást kerestek, hogy megerőszakolhassák a
nőket, rabolhassanak, és bosszút állhassanak a gyűlölt cholulanokon.
– Semmi sem hasonlítható az ártatlan asszonyok és gyermekek
lemészárlásához Isten dicsőségére, nem Benítez?
Benítez megragadta Norte zubbonyát és a falhoz nyomta. – Ugyanígy
akartak minket lemészárolni!
– Engedtessék meg nekem! Egészen elfelejtettem, miért is öldököltünk
itt. Nyolc évet éltem a vademberek között, és elfelejtettem, hogy a
keresztény úriemberek szent kötelessége lemészárolni a tudatlanokat és
felkészületleneket.
– A maga kardja is véres.
– Az egyik szövetségesünk vére. Egy tlaxcalané. Megpróbált
megerőszakolni egy gyereket. Mindig is mondta, hogy nem lehet
megbízni bennem. Felakasztat érte?
Benítez elengedte.
– Igazuk volt a cholulanoknak, nem? – sziszegte Norte. – Azt mondták,
félnek a tlaxcalanoktól. Volt is rá okuk. Az új barátaink olyanok, mint a
vadállatok.
 Benítez félrelökte és eltámolygott a bűzös, undorító utcákon.
Üvöltöttek a prérifarkasok, saskeselyűk köröztek az égen.
– Malinali volt az! – üvöltötte utána Norte. – Malinali beszélte rá, hogy
ezt tegye!

MALINALI
AZ ÉJSZAKA ÖTÖDIK Órájában a temetési tüzek bevilágítják a sötét eget. A
nagyúr az anya és a gyermek képe előtt térdepel. Hallja, hogy belépek,
kinyitja a szemét, és óvatosan szétnyitja imára kulcsolt kezét, mintha egy
pár finom selyemkesztyűt venne le. – Az istenek néha jótékonyak –
motyogja –, máskor azonban nincs más választásuk, büntetniük kell. Nem
igaz?
– A gyerekeket is megölik – mondom. Képtelen vagyok leírni a
bennem uralkodó felháborodást. Mintha mély álomból ébrednék, és egy
árnyak lakta világban találnám magam: minden szürke és elmosódott,
semmi sem az, aminek valaha látszott.
A nagyúr feláll. Különös fények táncolnak a szemében. Úgy
megragadja a karomat, hogy fáj. – Én ezt nem akartam. Maguknak
köszönhetik.
– Nem tudom, mit gondoljak.
– De hiszen te mondtad el, mit terveztek! Megbíztam benned! Azt
mondtad, biztos vagy benne!
– Azt hittem. – Megpróbálom kiszabadítani magam, de túl erős.
– Meg kellett tenni! Most aztán nem lesz több lázadás ellenünk. A többi
cacique máris üzenetet küldött, amelyben békét kérnek.
– De olyan sokan meghaltak!
– Meg kellett tennem – ismétli, mintha saját magát akarná meggyőzni.
Megsimogatja a hajamat, és hirtelen átölel. Nem állok ellen. Könnyedén
felemel, és az ágyra fektet. – Meg kellett tennem – mondja immár
harmadszor.
Nem gyengéd. Meghág, erősen belekapaszkodom, abban
reménykedem, hogy az iránta való szerelmem begyógyítja a fájdalmat,
hogy a csókjai, az ölelése és kedves mormolása majd meggyógyít.
Később a hátamon fekszem, a teste elterpeszkedik az enyémen, a
fülemet hegyezem a csöndben. Nem jó ez így. Még mindig hallom a
visítozást.
Én csak le akartam leplezni a cholulanokat és bűnrészeseiket, hogy ne
változtassák szörnyű mészárszékké a várost. A nagyúr lehengeredik
rólam, de még mindig érzem a mellkasomon megsemmisítő súlyát. Talán
a halottak terhét érzem.

51

Tenochtitlán
A FONTOSKODÓ FLAMINGÓK óvatosan lépdeltek a gázlón át, a nyugodt tó
felszínén visszatükröződött a rózsaszín fény, királykék és karmazsinvörös
papagájok perlekedve szelték át a lombot. Apró kék kolibri lebegett a
trombitavirág szájánál, egy sas szemezgetett a friss hullákból, melyeket
aznap reggel frissen hoztak ki a templomból.
Kígyóasszony átsietetett a királyi madárházon, felment a lépcsőn a
karzatra, ahonnan az egész állatkertre kilátás nyílt. A férfit meglepte, hogy
Montezumát jókedvében találta. A Cholulából érkező hírek után újabb
könnyes kifakadásra számított. Ehelyett nyugodt volt, sőt egyenesen
magabiztos.
Nagyúr, én uram, én nagyuram – mormolta, miközben négykézláb
közeledett. – Hívatott.
– Azt akarom, hogy küldj üzenetet Gholulába!
– Ahogy parancsolod.
– Ajándékokkal küldd a követeimet Malinche úrhoz, és mondd meg
neki, hogy gratulálok, amiért megbüntette a cholulanokat. Biztosítsd róla,
hogy nem volt részem az ellene szőtt összeesküvésben. Kérd meg, hogy
siessen Tenochtitlánba, mert alig várom a találkozásunkat.
Kígyóasszony eltűnődött ura színeváltozásán. – De nagyúr, mostanáig
mindent megtettünk, hogy a kedvét szegjük.
– Most már nem kell Malinchétől félnünk. A benne fortyogó haragot
kitöltötte a cholulanokon. Azt akarom, hogy mihamarabb idejöhessen, ha
ez a kívánsága!
 – Ahogy parancsolod. Kígyóasszony négykézláb távozott.
Montezuma elmosolyodott. Az öldöklés híre enyhítette a félelmét.
Noha Tollaskígyó a Felvilágosodás Ura, mint minden jótékony istennek,
neki is megvolt a sötét oldala. A cholulai mészárlás megtorolta az összes
emberáldozatot, melyet a nevében elkövettek. Bizonyítékát adta isteni
voltának.
Most, hogy Montezuma biztos volt benne, istennel van dolga és nem
emberrel, különös módon megnyugodott. A nap fennmaradó részét
egyedül töltötte, hallgatta a madárcsicsergést, és csak jóval sötétedés után
tért vissza a palotába.

MALINALI
RÉGÓTA ÉBREN FEKSZEM, a nagyúr forró leheletét érzem a mellemen.
Minden tagom sajog. De miért is vártam tőle gyengédséget? A férfiak
ritkán szelídek. Ráadásul én nem is egy férfi, hanem egyenesen egy isten
nektárját szívogatom.
Ébren van, de nem szól. Hamarosan felkel majd, felölti a fegyverzetét,
és kimegy őrjáratot tartani, mint a vérfürdő óta minden éjszaka. Cholula
óta házsártos és aggodalmas. Kíváncsi lennék, neki is olyan kínzó
rémálmai vannak-e, mint nekem.
Nem tudom elfelejteni az árulásomat Madár a Nádasban ellen. Vajon
igazat mondott Dühödt Prérifarkas, és az egész csak egy idős asszony
locsogása és pletykálkodása volt? Vajon egy meggondolatlan fecsegés
okozta több ezer ember halálát?
És mi a helyzet a nagyúrral? Azt állítja, nem isten, mégis úgy
viselkedik, rémítő és kiszámíthatatlan. Az egyik percben gyengéd, az Anya
és a Kisded képe előtt térdel, a másikban szörnyű kockázatot vállal az
áldozati kő ledöntésével Cempoalában, aztán emberek végtagjait és arcát
csonkítja meg, majd elrendeli egy egész város lemészárlását és
felégetését.
Most hol keressem a Gyengéd Bölcsesség Urát? Először jövök rá,
hogy bár bizonyosan nem ember, a benne lakozó isten talán nem is
Tollaskígyó.
Mit tehetnék? Nincs visszaút, túl messzire mentem. A pártfogása nélkül
serpenyőben sülne a szívem; az apám ígéretében felismert érték nélkül
értelmetlen lenne az életem.
Úgy érzem, mintha éjszaka az erdőben ébrednék, nem bízom a
sötétségben, és nem tudom, merre fussak. Csak várok, és tűnődöm, merről
támadnak majd a szörnyetegek.

52

CORTEZ MONTEZUMA ÚJDONSÜLT bőkezűségének eredményét bámulja. A

lábai előtt heverő arany és drágakő legalább kétezer koronát érhet, nem is
beszélve az embernyi magasságúra halmozott gazdagon hímzett
köpenyről.
Úgy látszik, minél több indiánt mészárolok le, Montezuma úr annál
bőkezűbb.
Elkapja Malinali pillantását, és elgondolkodik rajta, mi járhat a
fejében. Az utóbbi néhány hétben nehéz kiismerni a gondolatait. Cholula
óta zárkózott és komor. Pedig az ő szavai nyomán adta ki a parancsot a
város lerombolására. Mit kezdjen vele? Montezuma követei csöndben
figyelik, miközben gondolkozik.
– Add át nekik a szokásos üdvözleteimet – mondja Cortez a lánynak és
kérdezd meg, mit üzen a királyuk!
Malinali tanácskozik velük, aztán Cortezhez fordul. – Montezuma úr az
üdvözletét küldi, és sajnálja, hogy a cholulanok felbosszantottak. A
Nagybecsű Szószóló mindig is összeférhetetlen embereknek tartotta őket,
és úgy gondolja, talán még túl finoman is bántál velük. Csodálkozását
fejezi ki, amiért még mindig kibírod a tlaxcalanok nyomorult társaságát,
és arra kér, inkább siess a fővárosba, ahol minden tőle telhetőt megtesz a
szórakoztatásodra. Ezek az emberek, mint kísérők, felajánlják a
szolgálataikat, és az utazás során biztosítják az ellátást.
– Nos, ez már mindjárt más nóta.
– Lehet, hogy csapda.
– Nem is kétséges. Úgy tűnik, ezen a földön minden csak káprázat.
Az ujjaival megdörzsölte a halántékát. Gyötrő fájdalmat érzett a szeme
mögött. A mészárlás óta nem aludt jól. Olmedo atya biztosította róla, hogy
ez volt az egyetlen lehetősége, hogy az Egyház és az Állam érdekeit
tartotta szem előtt, és hogy ebből a tettéből sok előny származik majd, hisz
a cholulanok túlélői azonnal keresztény hitre tértek. Cortez meggyónt és
megkapta a feloldozást.
Az utóbbi hetekben mégsem tudott aludni.
– Köszönd meg az ajándékokat, és közöld velük, örömmel várom,
hogy az uralkodójuk szemébe nézhessek – mondta Cortez.
Amikor a küldöttek elmentek, kettesben maradt Malinalival. A lány
tiszta, fekete tekintete kifürkészhetetlen volt.
Sokkal többet jelentett a számára egyszerű ágyasnál. Nélküle nem
győzhette volna le a totonacokat, a tlaxcalanokat, nélküle áldozatul eshetett
volna a cholulanok álnokságának. Szüksége volt rá, ahogyan még egyetlen
nőre sem. Ha cserbenhagyja, Montezuma sötét gonoszsága győz, és nincs
az a hatalom a földön, amely megmenthetné.
Ebben a pillanatban uralkodik a sorsa felett, és ez megrémítette a férfit.
Beletúrt a hajába. – Nos, cara, gyerünk Tenochtitlánba!
– Igenis, uram – válaszolt a lány. – Tenochtitlánba. -Viszonozta az
ölelését, de úgy tűnt neki, az utóbbi időben hiányzik belőle a melegség és a
szenvedély.
A rubinvörös kelyhekben égő viaszgyertyák fénye visszaverődött
Benítez falra akasztott mellvértjéről. Esővirág Benítez mellett ült egy
gyékényen, egy tál sült nyulat és kukoricalepényt csipegettek. Norte karja
még mindig fel volt kötve, komor arccal, tőlük kicsit távolabb ült, a
lefüggönyözött ajtónál.
A tetőn dobolt az eső, a viharos szél magával hozta a dzsungel
penészes leheletét, a halott és rothadó dolgok szagát.
Esővirág virágokat festett a lábára, az ajkát és a szemhéját cinóber-
festékkel festette be. A szeme primitív ragadozó szemeként villogott a
gyertya fényében. Norte nem tudta, vajon Beníteznek, vagy neki, az igazi
szerelmének szól az előadás.
– Szeretkezni akarok veled – mondta Norte chontal-maja nyelven.
A lány nem válaszolt.
Benítez szigorúan felnézett. – Akar mondani valamit?
– Csak megkérdeztem, mire gondol, uram.
Benítez tétlensége könnyelművé tette. Könnyebb lenne, ha gyűlölné,
csakhogy lehetetlen volt igazán gyűlölni azt a férfit, aki megmentette az
akasztófától, és vele együtt nézett farkasszemet a halállal a csatatéren.
 Norte felnézett a mennyezetre, ahol egy hatalmas kígyó embereket falt
fel, vég nélküli szenvedésüket örökre belevésték a sötét vulkanikus
kőzetbe. Volt benne valami különös szépség.
A többi kasztíliai kizárólag undorának adott hangot ezzel a barbár
művészettel szemben. Norte a maga részéről kíváncsi lett volna rá, mit
szólnának a mexica úriemberek egy igazi keresztény otthonhoz, ahol a
falak legfontosabb része egy keresztre feszített, meztelen férfi.
– Megkérdeznéd a nagyurat, mikor megyünk el innen? – kérte
Esővirág.
– Norte Benítezhez fordult. – Azt akarja tudni, mikor megyünk el
Cholulából.
Benítez befejezte az evést és leszopogatta a szaftot az ujjairól. –
Amikor Cortez készen áll. Nem tudom, mikor lesz az.
– Mondja meg neki, hogy gyűlölöm ezt a helyet – fejtette ki Esővirág.
– Halálszagot áraszt.
Benítez ennek hallatán bólintott. – Én is ugyanígy érzek. De nem rajtam
múlik.
Mire gondol? – tűnődött Norte. Bonyolult játékot játszik. Túl könnyű
lenne egyszerűen megöletni engem, sokkal jobb, ha azzal kínoz, hogy
minden nap figyelnem kell őket együtt. Talán rossz szolgálatot teszek neki.
Ellenkezik a természetével, hogy merő haragból halálra ítéljen. Ez
zavarná ennek az átkozott embernek az igazságérzetét.
– A testem a barlangod után sóvárog – suttogta Norte Esővirágnak.
A lány úgy tett, mintha nem hallaná. Helyette inkább megkérdezte,
visszamennek-e még valaha a partra?
– Azt kérdezi, innen hová megyünk? – kérdezte Norte Benítezt.
– Azt hiszem, Cortez nagyúr azt kívánja, menjünk Montezuma
fővárosába.
Norte megrázta a fejét. – Akkor ez egy őrült. Egyik kapitány sem tudja
meggyőzni, hogy forduljon vissza?
– Nem lehet megmondani a szélnek, merre fújjon.
– Tud egyáltalán valamit a mexicákról, Benítez?
– És maga?
– Csak amit Esővirágtól tanultam.
– Akkor mondja el! Hallani szeretném.
– Egy évszázada ezek az emberek a sivatagban éltek és férgeket ettek.
Természettől fogva vadak. Mindenki tudja, még maguk a mexicák is.
 – Hogy jutottak ilyen gyorsan ekkora hatalomhoz?
– Mindig is híres harcosok voltak. Ez az egyetlen dolog, ami mellettük
szól. Most pedig félelmetes seregük van.
– Hányan vannak? Húszezren? Ötvenezren?
Norte Esővirággal tanácskozott. A válasz még őt is meglepte. – Úgy
hiszi, legalább százezren vannak. Tehát… ezek után is követni akarja
Cortezt Tenochtitlánba?
Benítez döbbentnek tűnt. Lelki szemei előtt látta, hogy sülnek a belső
részei a Kanári oltára előtt, gondolta Norte.
– Nyilvánvalóan fogalma sincs a számokról – mondta Benítez.
– Ellenkezőleg, azt mondja, csupán a mexicákat számolja. Nem beszélt
a Hármas Szövetség többi seregéről, a texcocanokról és a tacubanokról.
Norte erősen kételkedett benne, hogy az ellenség száma elrettenti
Cortezt. Feltételezte, hogy ennyit már ő is tud Malinahtól, de nem osztotta
meg a többi tiszttel.
Az alvásra szolgáló gyékényre fordította a figyelmét, ahol ma éjszaka
Benítez fekszik majd Esővirággal. Bárcsak a helyében lehetnék. Néha
elképzelte, hogy újra a Cozumel Szigeten van, de a köpcös, szerény lány
helyett, akit neki ajándékoztak, a gyönyörű Esővirág volt a felesége…
Tlaxcala óta alig volt alkalmuk együtt lenni. Most azonban talált egy
helyet a városon kívül, ahová észrevétlenül elillanhatnak, de egy kis
cinkosság kellett hozzá a lány részéről. Csakhogy az utóbbi időben nem
nézett a szemébe, és valahányszor megpróbált vele beszélni, Esővirág
odébb ment.
Félt tőle, hogy mit tesz majd Benítez, ha felfedezi őket.
– Fáradt vagyok – mondta. – Elmehetek aludni?
Benítez bólintott, Norte pedig felállt.
– Még valamire szeretném megkérni – mondta Benítez mintegy
mellékesen. – Szeretném, ha megmondaná Esővirágnak… mondja meg
neki, ha túléljük ezt az expedíciót, és képesek leszünk visszatérni
Kubába… mondja meg, hogy szeretném, ha velem jönne. Katolikus
szertartás szerint, templomban szeretném feleségül venni, és nagyon
büszke lennék rá.
Norte rábámult. A sátán foltos, szőrös valagára! Büszke lenne rá,
ugye? Milyen nagylelkű! És mi van Esővirággal? Mit szólna ő egy ilyen
egyezséghez? Ugyan mit ért maga a bennszülöttekből, ahogy őket nevezi?
Csak a saját képére akarja formálni őket.
 Esővirág a fordításra várt.
– Azt mondja, nagyon szeret, és boldoggá teszi, hogy az ágyasa vagy.
De meg kell értened, hogy Kubában van már egy felesége. Ezért
Tenochtitlán után minden jót kíván neked, reméli, visszatérsz a népedhez
és nem zavarod őt többé.
Félrehúzta a függönyt, és kilépett az éjszakába.

– Követek érkeztek hozzám Montezumától – jelentette be Cortez. –

Meghívtak minket, hogy látogassuk meg Tenochtitlánban.
A hírt barátságtalan, kertelő csend fogadta. Cortez a helyettesére,
Alvaradóra nézett. – Alvarado?
A kapitány előreszegezte az állát. – Egymás közt már beszéltünk erről
– mondta, és segélykérően Benítezre pillantott. – Úgy tűnik, ezek a
mexicák jóval erősebbek, mint gondoltuk. Azt mondják, százezres sereget
tudnak felállítani…
– Nem azért megyünk Tenochtitlánba, hogy háborúzzunk.
– Az itteni mészárlás után nem fognak minket tárt karokkal fogadni.
– Pontosan ezt fogják tenni. Mert félnek tőlünk.
– Még a tlaxcalanok sem tanácsolják – szólt közbe Benítez.
– A tlaxcalanok nem a haditanács tagjai.
– Szerintünk vissza kéne térnünk Vera Cruzba – kockáztatta meg de
Gradó.
Cortez nem hitt a fülének. Ha megtanítana beszélni egy papagájt, és
sisakot nyomna a fejére, az is többet érne de Gradónál. – Rendben van –
mondta, és leült.
– Caudillo? – szólalt meg Sandoval.
– Azt mondtam, rendben van. Visszamegyünk Vera Cruzba. Ha ezt
akarják, ott fogunk ücsörögni a mocsárban, beszívjuk a part romlott
levegőjét, elkapjuk a lázat, és meghalunk. Aztán egyesek nyilván újra
duruzsolni kezdenek, hogy menjünk vissza Kubába, ahol kénytelenek
leszünk valamennyi vérrel, verítékkel megszerzett kincset a kormányzó
kezébe tenni.
Senki sem szólalt meg. Senki sem mert Cortez szemébe nézni.
– Nagyon messzire jutottunk, és maguk minden egyes fordulónál
vissza akarnak menni. Már elfelejtették, hogy Isten reánk bízott feladatát is
el kell végeznünk?
 – Corteznek igaza van – tört meg Sandoval. – Innen már nem lehet
visszafordulni.
– Mi a szövetségeseink véleménye? – kérdezte Alvarado.
– A totonacok kifejtették, hogy szeretnének visszatérni Cempolaába.
Sok embert vesztettek a tlaxcalanok elleni harcban, és most még a cholulai
zsákmány súlya is nyomja őket. Mivel nem tudom őket maradásra bírni,
kénytelen vagyok engedni, hogy kedvük szerint távozzanak.
– És a tlaxcalanok? – kérdezte Sandoval. – Ők is itt hagynak minket?
– Ellenkezőleg. Az idősebbik Zümmögő Darázs szavát adta
Asszonyokra Nevetőnek, hogy a tízezer legkiválóbb harcos elkísér minket
Montezumához.
Alvarado elmosolyodott. – Így már egy kicsit jobb.
– Elutasítottam az ajánlatot – közölte Cortez.
Alvarado eltátotta a száját. – Megőrült?
– Caudillo! – zihálta Jaramillo.
– Tízezer ember nem elég hozzá, hogy háborút folytassunk egy egész
nemzet ellen, de ahhoz elég, hogy feldühítse az uralkodót. Nem egyezne
bele, hogy ilyen sokan hívatlanul átvonuljanak a területén. Amikor
belépünk a mexicák völgyébe, azt barátként és nem ellenségként kell
megtennünk.
– Akkor egyedül megyünk? – kérdezte Sandoval. – Kétezer tlaxcalan
kíséretébe hajlandó vagyok beleegyezni, ha elrejtik a fegyvereiket, és úgy
tesznek, mintha a hordáraink lennének.
De Grado élénk tiltakozásba fogott.
Cortez felpattant. – Mégis mit várnak tőlem? Azt akarták, hogy találjak
egy gyarmatot, és én megtettem. Aranyat akartak, és egy vagyont nyertem
magától Montezumától. Könyörögtek, hogy szabaduljunk meg a tlaxcalan
seregtől. Nem értem el, hogy megadják magukat?
Benítez a nyelvébe harapott. Úgy tűnt, Cortez az egyetlen, aki bármiben
is bízik. Mivel azonban megvetette de Gradót, inkább hallgatott.
Megfordult és Malinalira nézett. Ugyanazt a bizonytalanságot látta az ő
arcán is, amit maga érzett. Cortez nékül nincs remény. Vele viszont a biztos
halállal néznek szembe.
Miféle választási lehetőség ez?
Cortez körbepillantott a szobán. – Önök döntenek, uraim. Elvégre
bölcs, keresztény kapitányok. Ha szegényen akarnak visszatérni Kubába –
mert ez fog történni, hacsak a totonacok és a tlaxcalanok nem mészárolnak
le mindenkit –, ám legyen, visszaviszem magukat! Ha azonban el szeretnék
végezni isteni küldetésüket, és közben egy életre elég vagyont akarnak
szerezni Tenochtitlánban, akkor követjük a kereszténység lobogóját a
városba. Értesítsenek a döntésükről!
Azzal fogta magát és kiment.

A Flamingó Havának első napján hagyták el Cholulát. A mexica vezetők

mutatták az utat a Füstölgő Ember és az Alvó Asszony között – ez a két
vulkán vezetett a mexicák völgyének bejáratához – kanyargó magas
ösvényeken.
A lobogók csattogtak a viharos szélben. A levegő jéghideg volt.
Mindenki félt. Talán még Cortez is.

53

A KÖD BEBURKOLTA őket, mielőtt elérték a hágót. A szürke lepel egymás

elől is elrejtette őket, és számtalan magányos küzdelemmé változtatta a
menetet. Beléptek a gyíkok és a téli szélben reumás kézként kicsavarodott,
bütykös fák világába.
A hadoszlop megállt egy magas, sziklás folyam mellett. Esővirág
lehajolt, hogy igyon. Vizet fröcskölt az arcába, majd a tenyeréből
csillapította a szomját. Egy másik asszony is lehajolt mellette, hogy igyon.
– Nővérkém – suttogta Esővirág.
Malinali megszorította a kezét. – Kishúgom.
– Azt reméltem, talán lebeszéled erről a nagyurat.
– Az olyan lenne, mint földhöz bilincselni a sast. Ha nem járná végig
az útját Tenochtitlánba, azt hiszem, eltűnne.
– Tehát még mindig azt hiszed, ő Tollaskígyó?
– Talán nem az a Tollaskígyó akiről gyermekként álmodtunk.
– Még mindig a fülembe cseng az asszonyok sikoltozása Cholulában.
Esővirág észrevette, hogy az egyik tlaxcalan, Asszonyokra Nevető a
málhásszekérről figyeli őket. Arcára nemzetsége sárga-fehér csíkjait
festette. Esővirág eltűnődött, vajon mire gondol. A férfi nem beszélt vele;
hogy megvetésből vagy félelemből, azt nem tudta.
 – Nem a Mennydörgés Urai mészárolták le a nőket és a gyerekeket
Cholulában – mondta Malinali.
– De a te urad hagyta, hogy megtörténjen. Nem szeretem a
cholulanokat, de nem vagyok biztos benne, hogy a Mennydörgés Istenei
jobbak. Az ő kardjuk éppen olyan éles, mint Montezuma papjainak kése.
Malinali nem válaszolt. Amikor felállt. Esővirág megragadta a
csuklóját. – Te megtörheted a varázslatot. Hatalmadban áll. Nélküled, nem
beszélhet Montezumával!
– Szerinted a mexicák jobban bánnak velünk?
– Azt hiszem, tévedsz a Mennydörgés Uraival kapcsolatban. Nem
kedvesek.
– Te kedvességet vársz az istenektől? Nézz körül. Ha az istenek
kedvesek lennének, megengednék, hogy kisgyerekek haljanak meg
ragályos betegségekben, és hogy éhezzünk, amikor elmarad a termés? –
Végigsimította Esővirág sűrű, fekete haját, gyengéden, akár egy anya. –
Egyszer azt mondtad nekem, az élet csak álom, mely csak egy pillanatig
tart, és a félelmeink csak árnyjátékok a falon, melyek egy gyermek kezétől
származnak. Ezért követnünk kell a szívünk parancsát. A végén úgysem
számít semmi.
Az oszlop tovább vonult. Malinali előreszaladt, hogy csatlakozzon
Cortezhez a szekérnél. Esővirág addig nézett utána, míg el nem nyelte a
köd.

MALINALI
A NAGYÚR A HATALMAS csataló hátán ül a hegy tetején. Hosszú ujjú zekéje
zsebéből mágikus amulettet vesz elő. A mexica vezetők egymás között
sutyorognak és mutogatnak.
Megragadom a bestia kengyelét, már nem félek sem a szagától, sem a
nagyságától. – A vezetőink tudni szeretnék, mit nézegetsz abban a
dobozban.
– Iránytű – mondja, és megmutatja nekem. – A tű mindig észak felé
mutat. Így mindig el tudom dönteni, merre menjünk.
A nevetséges választ nem ismételhetem el ezeknek a tekintélyes,
intelligens embereknek. – A mexica vezetőkhöz fordulok. - Ez egy tükör,
melynek segítségével a jövőbe lát – mondom nekik. – Az emberek
gondolataiban is képes vele olvasni.
A mexicák tágra nyílt szemmel bámulnak Cortezre.

54

AZNAP ESTE EGY faluban álltak meg, mely a nagy vulkánok árnyékában
kuporgott. Az üvöltő szél ellenére a hömpölygő hamufelhők függőlegesen
szálltak az ég felé.
Újabb ómen.
Cortez emberei néhány szegényes házban gyűltek össze, míg a
tlaxcalanok a szabad ég alatt a tábortüzek köré gyűltek, és a köpenyeikben
dideregtek.
Amikor leszállt az éj, Cortez a saját számára lefoglalt vályogházba
hívta össze a parancsnokok megbeszélését. Malinalit nem találták, és még
akkor sem került elő, amikor a tanácskozás véget ért. Cortez éppen
parancsot akart adni a keresésére, amikor kipirulva és izgatottan megjelent
az ajtóban.
– Hol voltál? – kérdezte Cortez.
– A cacique üzent, hogy négyszemközt szeretne velem beszélni. Cortez
a szemöldökét ráncolta. – Csak nem? És mit akart?
– Azt mondja, Montezuma katonái csapdát állítottak nekünk a Chalco
felé vezető úton.
– Értem. Ez az egyetlen út vezet a fővárosba?
– Van egy másik is a hegyeken keresztül, de azt a mexicák elzárták.
Miféle alattomos kutyákkal van dolgom? – gondolta Cortez. Lelkemre,
még megbánja ez a Montezuma, hogy gondot okozott nekem! – Miért
mondta ezt a cacique?
– Ő is gyűlöli a mexicákat, mint mindenki, nagyuram.
Megkaparintották a legtermékenyebb földjeiket, a legszebb nőket elvitték
szeretőnek, a legerősebb férfiakat pedig szolgának. Évente egyszer pedig,
az Esőadó ünnepén feláldozzák a lányaikat és a fiaikat az oltárköveken.
Természetesen a cacique nem akarja, hogy a vezetőink tudomást
szerezzenek a gyűlölködésükről, de reméli, ha segít nekünk, kárpótoljuk
majd.
– Ez a Montezuma aztán népszerű fickó.
– Nagyon kevesen vannak a birodalomban, akiknek nincs okuk
gyűlölni őt.
Cortez egy ideig mérlegelt. – Menj vissza a caciquehozl Köszönd meg
neki a szíves vendéglátást, és mondd meg neki, hogy hamarosan eljön az
idő, amikor a népének nem kell többé Tenochtitlán mészárosaitól félnie!
Utána gyere vissza! Beszélni szeretnék veled.

MALINALI
ÖSSZEKUPORODVA FEKSZÜNK a takarók alatt, hallgatjuk a jeges szél zúgását
a falu utcáin. A mellkasán nyugtatom a fejemet. Hallom halandó szíve
dobbanását, gyors vére lüktetését.
– Mi az, amit nem mondtál el nekem. Mali?
– Nem tudom, mire gondolsz, nagyuram.
– Nyugodtan beszélhetsz. Megőrzőm a titkaidat.
– Uram?
– Te maja vagy. Hogy tanultad meg a mexica nyelvet?
Még most sem szívesen beszélek erről. – Az anyámtól, nagyuram.
– Hogyan?
Azt hiszem, tudja, vagy gyanítja. Lehetetlen elrejteni az ilyesmit egy
isten elől. Nagy levegőt veszek. – Mert ő maga mexica volt, nagyuram, és
előkelő származású.
Megfogja a kezemet, az ajkához emeli, és megcsókolja az ujjaimat.
– Mondj el mindent!
– Miután az apámat megölték, az anyám újra férjhez ment, és szült egy
fiút az új férjének. Hamarosan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az
ember nem akarja, hogy bármit is örököljek a földjeiből, vagy hogy
megakadályozzam, hogy az új féltestvérem még az apám vagyonára is
igényt tarthasson. Anyám úgy érezte, döntenie kell köztem és az új férje
között. – Érzem, hogy összeszorul a torkom. -Egy nap betegség tört ki a
faluban. Nagyon beteg lettem, és az egyik szolgálólányom szintén.
Éjszaka, amikor lázasan feküdtem, hallottam, hogy az anyám letérdel az
ágyam mellé, és Füstölgő Tükörhöz imádkozik, hogy hagyjon meghalni.
Ez természetesen minden problémáját megoldotta volna. De én nem
haltam meg. A szolgálólányunk belehalt, de én túléltem.
– Az anyámnak csavaros észjárása volt – elvégre mexicaként nőtt föl –
és eredeti megoldást talált a gondjaira.
Gombócot érzek a torkomban. Cortez közelebb húz magához, én pedig
folytatom, ahogy tudom. – Nyilván mindenkinek azt mondta, hogy
meghaltam… ezért az ajkaim közé tettek egy nefritdarabot, a testemet a
hagyományos módon, tetőtől-talpig köpenybe burkolták... és a halotti
máglyára vetették a Bűnbánat Fűszálát. Csakhogy a temetési lepelbe
burkolt test nem az enyém volt, hanem a szolgálólányunké.
– Hogy sikerült véghezvinni ekkora átverést?
– A temetés éjszakáján kereskedő szolgák jöttek a városba. Most már
biztos vagyok benne, hogy előre megszervezték. Nedves nyersbőrrel
kötöztek meg, és magukkal vittek. Potonchánban eladtak egy gazdag
tabascan úrnak. Fogalmam sincs, mennyit keresett az anyám ezen az
üzleten. Gondolom, jó árat kapott értem. Remélem, a kereskedők nem
próbálták meg becsapni.
– Cara – motyogja Cortez, és magához szorít.
– Az én tabascan uram igen előnyös üzletet kötött. Szigorú kiképzést
kaptam énekből és táncból, ráadásul mexica királyi vér folyt az ereimben.
Eltekintve az én érzéseimtől az ügylettel kapcsolatban, mindenki más
rendkívül elégedett volt.
– Királyi vér, Mali?
– Az anyám Montezuma nagyapjának volt a leszármazottja.
– És az apád? Ő is nemes volt?
– Az apám cholulan királyi házból származott, akiket régen
meghódítottak a mexicák. Minden évben rengeteg adót fizetnek
Montezumának. Az apám vagyonos, köztiszteletben álló pap volt.
Hatalmas birtoka és több háza volt.
A nagyúr a gondolataiba mélyed. A hátamat simogatja. Érzem, milyen
forró a bőre, mintha a düh tüzet gyújtott volna a bensőjében.
– Hogyan halt meg az apád. Mali?
Időbe telt, amíg képes voltam válaszolni. – Az apám Tollaskígyó
kultuszának hódolt… Ismerte a csillagok járását, és a mennyei előjelek
alapján képes volt megjósolni a jövőt. Nyilvánosan megjövendölte a
mexicák végét.
– Montezuma megbüntette érte?
 – Katonák jöttek. Mindenki előtt, a téren ölték meg.
Azt hiszem, most már jobban megért. Még szorosabban ölel.
– Tehát Montezuma ellenségei közé sorolod magad?
– Nagyuram, én vagyok a legádázabb ellensége. És ő nem tudja.

55

ÚTELÁGAZÁSHOZ ÉRKEZTEK: az egyik út lefelé vezetett a völgybe, egy

Chalco nevezetű helyre, a másik Amacameca és a vulkánok közt húzódó
hágó felé vitt. Az amacamecai utat keresztbe fektetett fenyő zárta el.
Cortez megállította a menetet, lovával a sátoros kocsihoz léptetett, ahol
Malinali várt rá a mexica vezetőkkel. – Az öreg törzsfőnöknek igaza volt
– mondta Cortez.
Malinali bólintott, de nem szólt.
– Kérdezd meg a vezetőnket, miért zárták le ezt az utat.
A lány feltette a kérdést. – Azt mondják, nem kellene ezzel bajlódnia. –
A chalcói út könnyebb, és garantált a meleg fogadtatás.
– Ha a cacique erről meg van győződve, túlságosan is meleg. – A
mexicák figyelték, szorosan összefogták magukon a köpenyt a szürke,
hideg ködben. – Mondd meg nekik, hogy Amacameca felé megyünk.
A vezetőik szörnyűködve fogadták a hírt.
– Mit mondanak erre?
– Nem értik, miért akarsz a nehezebb úton menni. Mondtam nekik,
hogy tanácsot kértél a varázstükrödtől, és a tükör ezt ajánlotta. Azt
mondják, Montezuma megharagszik rájuk, ha ilyen nehézségeket állítanak
a csapat elé.
– Teljes felelősséget vállalok a tetteimért, ha találkozom az urukkal.
Megfordult a nyeregben. – Hozzon ide néhány baltást! – kiáltott
Alvaradónak. – Nem vesztegelhetünk itt egy-két óránál többet. Hamarosan
meglátjuk Tenochtitlánt.

Miközben a lombos erdő határa fölött másztak, felhőszakadás zúdult rájuk.

A szél jeget és tűhegyes apró vulkanikus kőszilánkokat csapott az arcukba.
Később a jégesőből hóesés lett.
 A kasztíliaiak a hótól vakon botorkáltak a magas ösvényeken,
átfagyott, haldokló kubai hordárokat hagytak maguk mögött a
szorosokban. Két saját katonájuk – akiket a tlaxcalan harcokban szerzett
sebek akadályoztak a mozgásban – belehalt a hidegbe. Még többen feladták
volna, de Cortez fel-le sarkallta a lovát a sor mentén, és hajszolta őket.
Végül a magas hegylánc végére értek, az út újra lefelé tartott, faeper és
cédruserdőkön vágtak át. Odalent megművelt agávé és kukoricaföldek
tárultak a szemük elé, a távolban hatalmas tó fénylett, akár a csiszolt fém, a
felhők előtt ködfátyol takarta a kilátást.
A Kereskedők Találkozóhelyén táboroztak, ahol egy csomó egyszerű
menedékhelyet építettek a pochteta karavánok Tenochtitlán vagyonos
kereskedői számára. A zsúpfedeles kunyhókban tüzet raktak zöld fenyőből.
Cortez alig járta végig az őrszemeket, és alig szervezte meg az őrjáratot,
Alvarado máris meghökkentő hírrel vágtatott fel hozzá. Montezuma
feléjük tartott.

MALINALI
NÉZD CSAK! A quetzal tollakkal és polírozott arannyal díszített hordszéket
nyolc mexica nemes cipeli a hátán, hosszú oszlop kíséri őket. A furulyák,
dobok és kagylódudák jajgatása belevész az üvöltő szél hangjába.
A nagyúrnak még arra sem maradt ideje, hogy elkészüljön. Még a
fekete bársonyzekéjét gombolgatja, úgy botladozik kifelé. Alvarado,
Sandoval és Benítez mellette. Erre nem számítottunk. Tényleg ilyen
messzire utazott a mexicák Nagybecsű Szószólója a saját városától, hogy
velünk találkozzon?
– Ez ő? – suttogja a nagyúr. Most először látom őszintén izgatottnak. –
Tudnom kell. Ez valóban ő, vagy csak egy újabb trükk? Az igazat mondd!
Az életünk múlik rajta.
Honnan tudhatnám a választ? Csak egyszer jártam a világ
központjában, amikor még gyerek voltam. Aznap Montezuma éppen a
Nagytemplomba tartott. De az apám azt mondta, szegezzem a földre a
tekintetem. Később elárulta, hogy aki az uralkodó arcába néz, az halállal
lakol.
– Ő az? – kérdezi újra Cortez szokatlanul fagyos hangon.
 Megkockáztatok egy futó pillantást az uralkodó arcára, miközben
kiszáll a hordszékéből. Annak ellenére, hogy most a nagyúr védelmét
élvezem, komoly erőfeszítésembe kerül, mert a gyerekkori emlék még
mindig élénken él bennem.
Nos.
Fiatalabb, mint vártam, de nagyszerű jelenség, és lélegzetelállító
gőggel viseli magát. Nincs szakálla, az orra olyan, mint a papagáj csőre,
remekül kiegészíti fennhéjázó magatartását. És a ruhái! Olyan quetzal
tollakból készült fejdíszt visel, amelyhez foghatót még soha nem láttam,
nagyméretű arany ajakdísze kígyó formájú, kétségtelenül a nagyúr
tiszteletére. A köpenye arany szálakkal átszőtt mély karmazsinvörös,
minden mozdulatra csillámlik. Miközben közeledik felénk, a kísérői
tollseprűvel söprögetik előtte a földet.
– Ő az?
A nagyúr szemébe nézek. Rémületet látok. Csupán pár pillanat áll
rendelkezésemre, hogy döntsek.
Montezuma kísérőire és udvaroncaira fordítom a figyelmemet.
Némelyik megbűvölve bámulja a Mennydörgés Urait, de mások – még a
légycsapókkal és felgöngyölt matracokkal felszerelt kísérők is - az
uralkodót nézik. Íme a válasz. Mintha újra megindulna a szívverésem.
A nagyúr felé fordulok, és alig észrevehetően megrázom a fejemet.
– Köszönöm – mormolja. A teste ellazul a megkönnyebbüléstől. –
Mondd meg nekik, hogy menjenek haza!
A csalók és bohócok parádéja felé fordulok. – Kik vagytok, és mit
kerestek itt? – A hangom visszhangot ver az egész völgyben.
Micsoda erő! Nem vagyok többé egyszerű asszony, hanem egy isten
füle és hangja.
– Nem ismersz minket? – kiált rám az egyik mexica.
– Ez itt a Nagybecsű Szószóló, a mexicák isteni ura. Azért jött, hogy
Malinche urat köszöntse, és szeretettel meghívja a világ fővárosába.
– Ez itt nem a Nagybecsű Szószóló – válaszolom. – Ez egy majom, akit
arany szandálba öltöztettek. Ilyen ostobának hiszitek a nagyurat?
Néma csönd. Az üvöltő szél belekap a tolldíszekbe és a küldöttek
köpenyébe. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán tévedtem. De
mégsem, látom az arcukon, hogy nem.
Nyilván azt gondolják, ezt csak egy isten tudhatta.
 – Mondd meg, hogy alig várom a határtalan élvezetet, amikor
hamarosan megpillanthatom az igazi Montezumát – mondja a nagyúr, még
egyszer megerősíti saját magát, velem együtt. – Addig is búcsút veszek
tőlük. – Szándékosan hátat fordít nekik, és bemegy a kereskedők
kunyhójába.
Elismétlem a mexicáknak, mit mondott a nagyúr, és elmosolyodom a
zavarukon. Ha a hír megtalálja az utat Montezuma füléhez, garantáltan
elveszi az étvágyát, az álmát, és egy kis szerencsével a potenciáját is.

56

A Jaguár Lovagok terme, Tenochtitlán

JUAN DE ARGUELLO feje a terem közepén egy alacsony asztalról tátotta
rájuk a száját. Jó nagy fej volt, fekete, göndör szakállal, melyet beborított
a rászáradt vér, s ettől rubintként csillogott a fáklyafényben. A kezdődő
rothadás szörnyű bűze belengte a levegőt.
– A sorsunk megpecsételtetett – mormolta Montezuma.
Kígyóasszony bensőjét a rémület jéghideg karmai marcangolták.
Amióta nagyvezérként működött, Montezuma felváltva volt rideg,
gonosz, sőt szörnyeteg. De mégiscsak erőskezű uralkodó volt, és a
birodalom, meg az istenek érdekei pontosan ezt kívánták. Most pedig még
inkább erre lett volna szükség.
Csakhogy az idegenek a keleti parton való felbukkanásával
Montezuma jelleme megváltozott. Egyik nap ugyanaz a magabiztos,
ellentmondást nem tűrő uralkodó volt, mint mindig, másik nap a
depresszió és a sírás között ingadozott. Alig aludt, elveszítette az étvágyát,
sem a feleségei, sem az akrobatái és zenészei nem tudták elterelni a
gondolatait.
Montezuma Juan de Arguello fejére mutatott. – Vigyétek a szemem
elől! – A hangja vérfagyasztó sikoly volt.
– Elvigyük a tolláni szentélybe, ahová az istenek eledelét helyeztük? –
kérdezte Kígyóasszony.
 – Nem érdekel, mit csináltok vele! Csak vigyétek innen!
Behívták a személyzetet, és a fejet sietve elvitték. Az összegyűlt
nemesek és papok csendben várták, hogy Montezuma összeszedje magát.
– Uram – kockáztatta meg végül a templom főpapja –, Tollaskígyó
már korábban is sokszor megjelent. Először elhozta a tűz titkát, aztán
amikor visszatért, megmutatta, hogyan kell papírt készíteni, és a versírásra
tanított minket. Ha valóban úgy döntött, hogy újra meglátogat minket,
akkor talán újabb ajándékot hoz nekünk. Ragadjuk meg, amit ajánl, tudjuk
meg, mit kíván cserébe, aztán küldjük vissza a Felhők Földjére. Az a
fontos, hogy ne sértsük meg Kolibrit, vagy Füstölgő Tükröt, mivel ők
erősebbek, és ha provokálja őket, ugyanúgy túljárnak az eszén, mint
Tollánban.
– Másrészt viszont – vágott közbe Kígyóasszony –, lehet, hogy
egyáltalán nem is istenek. Lehetséges, hogy csupán egy számunkra
ismeretlen ország követei, és ez a lány, aki velük van, olyan hatalmat
tulajdonít neki, amilyennel nem is rendelkezik. Ha Malintzin és kísérői
követek, az őket megillető vendégszeretettel fogadjuk őket. De nincs
okunk ennyire rettegni az érkezésüktől.
Montezumát egyik érvelés sem zökkentette ki a lehangoltságából.
– Ha csak követ – mondta –, akkor honnan tudott a csapdáról, amelyet
a hadvezéreink állítottak a számára a chalcói úton? És azt mivel
magyarázzátok, hogy amikor Tziuacpopocatzin urat küldtük az én
jelmezemben, ő azonnal tudta, hogy csaló? – végigpillantott a tanács
tagjain. Egyikük sem tudott válaszolni. – A kémeink, akik vezetik őket, azt
mondják, egy tükröt visz magával, amely az emberek lelkébe lát. Láttak
már valaha ilyen követet?
– Ezek valóban rejtélyes dolgok, de akkor is úgy gondolom, Malinche
úr nem isten, és nem is követ – tiltakozott Cuitláhuac. – Szerintem
támadók, és most kellene őket megrohamoznunk, amíg még a nyílt
terepen vannak.
– Egyetértek – közölte Kukoricacső úr.
– Megtámadnak bennünket? – gúnyolódott az egyik hadvezér. –
Néhány száz emberrel?
Ijesztő, áthatóan magas hang töltötte be a termet, s félbeszakította a
vitát. Minden szem Montezuma felé fordult. Vihogott, eltorzult az arca,
kövér könnycseppek görögtek végig rajta.
 – Tollaskígyó az – mondta. – Eljött, ahogyan megjósolták. Ha
elpusztítjuk, akkor az egyik istent semmisítjük meg. Ha viszont hagyjuk
tovább menni, ki tudja, milyen bajt kever? Nincs mit tenni. Az Egyetlen
Nádszál évében járunk. – Mellkasa mélyéről ziháló hang tört fel, ahogy
megpróbálta visszafojtani a lélegzetét. – A jóslat szerint valamennyien a
kezei között pusztulunk el, és aki túléli, azt a szolgájává teszi. Én vagyok
az utolsó mexica, aki ezen a földön uralkodik.
Talpra állt és kitántorgott a szobából.
Kígyóasszony lehajtotta a fejét. Ha nem sikerül meggyőzniük
Montezumát, hogy cselekedjenek, akkor tehetetlenek. Hogyan juthattak
idáig? A harcosok népe voltak, és most tehetetlenné silányítja őket egy
pap.

57

ÚJABB ARANNYAL, ezüsttel és nefrittel kirakott gyaloghintó, újabb díszes

köpenybe burkolt uralkodó érkezett hatalmas fejdísszel és zöld quetzal
tollakkal. Újabb szolgák söprögették toll-legyezőikkel az útról a port. A
mexicák üdvözlése közepette Cortez Malinali arcára függesztette a
tekintetét, és tudni szerette volna, vajon újabb trükkről van-e szó.
Ezúttal azonban a lányra nagy hatást gyakorolt az üdvözlés. – Ez
Montezuma unokaöccse. Kukoricacső úr, nagyuram. A Nagybecsű
Szószóló őt személyesen küldte az üdvözlésünkre.
Cortez bólintott. Végre! – Ez igen kedves tőle.
Hosszú eszmecsere következett Kukoricacső úr és Malinali között.
Cortezt egyre türelmetlenebbé tette a késlekedés. – Mit mond?
– Azt mondja, nagyuram, hogy a Nagybecsű Szószóló haragos, amiért
megközelítetted a fővárost, és azt kéri, azonnal térj vissza keletre.
– Szórakoznak velünk? – érdeklődött Cortez. – Emlékeztesd rá, hogy
az uralkodó meghívására vagyunk itt.
– Már megtettem, uram. De azt állítja, nincs elég élelmiszer
Tenochtitlánban, hogy etessenek minket, ezért mondja, hogy azonnal
vissza kell térnünk a partra.
– Mi folyik itt. Mali?
 – Nem tudom, uram.
Cortez a vállánál álló Alvaradóra nézett, aki végighallgatta a
szóváltást. – Döfjük át egy lándzsával! – mondta vigyorogva Alvarado.
Cortez újra Malinalihoz fordult. – Mondd meg Kukoricacső úrnak,
hogy nem kell az ellátásunk miatt aggódnia, az embereim nagyon kevéssel
is megelégszenek. Ismételd el, hogy személyesen kell találkoznom a
királlyal, és nem tud eltéríteni!
Újabb érzelmektől fűtött párbeszéd. Még Malinali is dühösnek tűnik.
– Most mit mond?
– Azt mondja, Montezumának saját állatkertje van, ahonnan elszabadult
néhány oroszlán és aligátor. Attól tart, ha túlságosan megközelítjük a
várost, az állatok megtámadnak, és darabokra tépnek minket. – Mély
lélegzetet vett. – Ez a kecskebaszó úgy hazudik, mint egy muszlim.
Alvarado és Jaramillo elvigyorodott a káromkodás hallatán. Cortez
bosszankodott. – Látom, az embereim újabb spanyol leckéket adtak neked.
– Uram?
– Ki kell, hogy oktassalak, hogyan viselkedik egy spanyol úri hölgy.
Most azonban ismételd el újra Kukoricacső úrnak, hogy személyesen kell
találkoznom Montezumával. Emlékeztesd, hogy már eddig is rengeteg
kockázatot vállaltam, így az aligátorok és oroszlánok fenyegetése nem
riaszt el.
A válasz hallatán Kukoricacső nagyúr nagyot sóhajtott, és jelt adott a
kísérőinek, akik egymás után előre jöttek, és Cortez elé fektették a
rakományukat a földre. Hallotta, hogy Alvarado és Sandoval zihálni
kezdett a látványra.
– Szent Péter megszentelt golyóira! – motyogta Alvarado.
– Arany – sziszegte Sandoval.
Arany volt a javából: egyik málháskosár arany tárgy a másik után,
nyakláncok, karkötők, finoman faragott szobrok, talán két, vagy
háromszáz fontnyi súlyban.
Ezzel a bőségszaruval a lába előtt Kukoricacső úr újra beszélni
kezdett.
– Azt mondja, ez a sok arany mind a tied – mondta Malinali. –
Valamennyi kapitányod számára külön adag áll rendelkezésre, ha
megfordulsz, és visszatérsz a partra.
Cortez a kincsre meredt. Minden egyes Tenochtitlán felé tett lépéssel
nő a megvesztegetés összege. Most semmi sem győzhetne meg róla, hogy
forduljak vissza. – Ez a Montezuma igazán szeszélyes uralkodó.
Cholulában azt mondták, siessek a fővárosba. Most meg királyi ajánlatot
tesz, hogy forduljak vissza.
– Most mit fog tenni, caudillo? – kérdezte Alvarado.
– Malinali, köszönd meg Kukoricacső úrnak a csodás ajándékokat és a
fáradságot, hogy mindezt elhozta nekünk. De én nem feledkezhetek meg a
kötelességemről. A királyom arra utasított, hogy személyesen adjam át az
üzenetet Montezumának. Biztosítom róla, hogy barátként jöttünk, és nincs
mitől félnie.
Egy újabb végső, kifinomult párbeszéd következett.
Malinali Cortezhez fordult. – Azt mondja, ez esetben az út hátralévő
részében elkísér Tenochtitlánba. Arra is kért… tudni akarta, vajon te vagy-
e Tollaskígyó, az isten?
Cortez hallotta, amint Aguilar valahol mögötte rázendít egy ima
szavaira. Elég hangosan mondja ahhoz, hogy mindannyian hallhassák,
neki pedig egyértelmű választ kellett adnia, mert egy napon a spanyol
király és a Szent Inkvizíció fülébe jut majd. – Mit mondtál neki. Mali?
– Azt válaszoltam, spanyol vagy, nagyuram, és ez egy fokkal az
istenek fölé emel.
Ezen a válaszon még Alvarado is elnevette magát.

58

A ZÖLD LEJTŐKET ködfüggöny tette egyszerre titokzatossá és varázslatossá.

Amikor felszállt a köd, hatalmas tavat pillantottak meg, az acélos
csillogású vízben cölöpházak álltak, a felszínen buja kertek úsztak,
melyeket könnyező ciprusok szegélyeztek.
A menet a zarándoklat látszatát öltötte magára. Tömegek sereglettek az
üdvözlésükre. Az út szélén férfiak, nők és gyerekek álltak, némelyek
megéljenezték az érkezésüket, mások komoran és némán, vagy tátott
szájjal bámultak rájuk. Egy csoport abban a hitben csatlakozott a
menethez, hogy az istenek visszatérésének tanúja. A menetoszlop húsz-
harmincezerre dagadt.
 A hegyről lefelé tartó ösvény kövezett úthoz vezetett, mely a tavon
ívelt át. Egy félszigeten találták magukat, egy városnál melyet a Fekete
Drágakő Helye néven illettek. Montezuma tavi városa, melyről oly sokat
hallottak, továbbra is láthatatlanul burkolózott a ködbe, a távolban azonban
már láthatták a Nagytemplom oltárairól felkúszó füst-gomolyokat.
Montezuma már csak pár órányi lovaglásra volt tőlük.
Benítez félelemmel vegyes tisztelettel pillantott körbe a tetőteraszról.
Képzelni sem tudott volna ilyen csodás helyet. Minden irányban tölgy-,
platán- és cédruserdők, kukoricaföldek és agávé kaktuszok látszottak. A
város zsúpfedelű fehér vályogházaival, melyek közül némelyik cölöpökön
állt a tükörsima vízben, maga volt a csoda. Teraszosan kiképzett
liliomkertek, lugasok és gyümölcsösök vezettek a vízhez. Az esti szellő a
trópusi cserjék és a hibiszkusz fűszeres illatát sodorta felé.
Még a Spanyolország legszebb városainak tartott Salamanca vagy
Toledo sem volt ehhez fogható.
Elámult az építészetükön. A szálláshelyük cédrusfából és okkersárga
vulkánikus kőzetből épült, és olyan nagy és masszív volt, mint Castilia
vagy Andalusia bármelyik palotája. A mennyezet megerősítésére szantálfa
gerendákat használtak, melyek édeskés illattal töltötték be a szobát. A
falakat ragyogó színű freskókkal és színes szövettapétákkal vidították fel,
a tágas belsőudvarokban pedig élénk színű ara papagájok és egyéb
különleges madarak csiviteltek bambuszból készült kalitkáikban.
Maga a paradicsom.
Benítez azért imádkozott, hogy ne veszélyeztesse semmiféle harc ezt a
törékeny szépséget. Azzal vigasztalta magát, amit az út során
számtalanszor hallott Cortez szájából: nem háborúzni jöttek ide, hanem
hogy békét, megváltást és igaz hitet hozzanak e földre.
Norte csatlakozott Benítezhez a teraszon, és egy darabig kínos
csendben álltak.
– Honnan származik, Norte? – kérdezte váratlanul Benítez. Nortét
szemmel láthatóan meglepte a kérdés. – Egy Barajas nevű faluból
Castiliában.
– Álmodott valaha is ilyen helyről, mint ez?
– Nem, uram. A nyomornegyed, ahol születtem, nem hasonlítható
ehhez. Itt még a szegények is jobban élnek, mint ahogyan én éltem. A
mexicák mindezt mégis úgy valósították meg, hogy senki sem avatta be
őket Krisztus és a Szűz titkaiba.
 Benítezben felbizsergett az ingerültség. Mi a csudának kérdezi
egyáltalán Norte véleményét? – Ahányszor kinyitja száját, színtiszta
istenkáromlás jön ki rajta – mondta.
– Ez magának istenkáromlás? Nekem inkább igaznak tűnik. Nyolc év a
keresztény társadalomtól távol, más nézőpontot kölcsönöz az embernek.
– Egyetértek abban, hogy ezek az emberek talán nem olyan
visszamaradottak, mint feltételeztük. De az igaz hittel felfegyverkezve
jöttünk ide, és hittünk szent küldetésünkben.
– A győzelem még nem tesz minket megváltóvá. A barbárok már
korábban legyőzték Rómát.
Benítez tovább akart vitatkozni, de aztán meggondolta magát. Az előtte
elterülő csodálatos panoráma elvette a vitakedvét. Újra hallgatásba
burkolóztak, míg a nap utolsó sugarai eltűntek a távoli hegyek mögött, és
rájuk borult a sötétség.

MALINALI

Painali, 1511
TIZENEGY ÉVES VAGYOK, az életem váratlanul szétvált, mintha machetével
vágtak volna kétfelé egy cső kukoricát, és a kétfélét gondosan
elválasztották volna egymástól.
Az istenek az egyik kezükben tartják a gyerekkoromat, a másikban a
sorsomat.
A városba mexica calpisqui adószedők és mexica harcosok szakaszai
érkeznek. Senki sem figyelmeztetett bennünket a jövetelükre, nem
számítottunk rájuk.
Tudják, hol keressék az apámat. Kivonszolják a házból, a lábuk elé vetik
a mocsokba, és az egész város előtt megszégyenítik. Obszidián késeikkel
hasogatják, hogy a sikoltozását hallják.
Aztán az egyik harcos, egy parancsnok hatalmas követ dob a fejére, és
betöri a koponyáját. Mintha holmi tolvaj, vagy házasságtörő lett volna.
Otthagyják a téren, legyek rajzanak a véres massza fölött, mely valaha a
férfi volt, akit a világon a legjobban imádtam, csodáltam és tiszteltem.
 Az volt a bűne, hogy Montezumának nem tetsző dolgot jövendölt, és
előre látta a végét. Tisztelték az apám adottságát, és a mormolása
Tenochtitlánba is elért.
Kérdezhetnétek, mit éreztem abban a pillanatban. Kábult voltam.
Megpróbáltam felidézni a haragot és a gyászt, melyet aznap éreztem,
amikor két fivéremet és egy nővéremet vitték el áldozatnak. Reménytelenül
vágytam rá, hogy érezzek valamit, de a gyász csak sokkal később tört rám
teljes keserűségében.
Akkor csak bámultam az apám, testét, és valami meghalt bennem,
valami más pedig megszületett, és elfoglalta a helyét.
Azóta is magamban hordom. Fekete titok, mely a szívemben lakik.
Szörnyű az íze, és engesztelhetetlenül halad a maga útján.

59

A Fekete Drágakő Helye, 1519.

ODAKINN A KŐKANDALLÓBAN begyújtották a tüzet, és a fal parázslott a
forróságtól. Esővirág a fürdőházba vezette, levetkőzött és őt is ugyanerre
kérte. Ezután egy kőlócára ültette.
A szoba sarkában teknő volt. Vízlevezető csatornát vájtak a falba,
melyen át egy külső forrásból a teknőbe folyt a víz. Esővirág egy agyag
merítőkanállal vizet löttyintett az izzó falra. A szoba azon nyomban
megtelt gőzzel.
A lány a férfi mellé ült a lócára, és tanulmányozni kezdte mezítelen
testét. Elégedetten állapította meg, hogy a karján a seb szépen
meggyógyult. A hőségben megnyíltak a bőrén a pórusok, a lány fogott
egy marék füvet és ledörzsölte a verítéket a férfi hátáról és mellkasáról.
Felcsigázta a lány meztelen teste, melyet a férfi kezei szinte
beborítottak. De olyan gyengéd volt. A lánynak jólestek az arcára adott
csókjai, pedig csiklandozta a szakálla, és szerette azt is, ahogy a kezével
simogatta. Megmutatta neki, hogyan okozzon élvezetet, és a férfi
tehetséges diáknak bizonyult. Kisvártatva azonban Esővirág odébb
kígyózott, és újra vizet löttyintett a falra. A gőz sziszegve töltötte be az
apró helyiséget.
A férfi hirtelen mögé került. A bőrük síkos volt az izzadságtól, és
Esővirág érezte, ahogyan a férfi maquauhuitlje szelíden becsúszik testének
hasítékába. Hallotta a nyöszörgését. Esővirág hátravetette a fejét, hogy
élvezhesse a csókjait. A férfi a karja alá nyúlva felemelte, ő pedig
szétnyitotta a combját, és meglepve tapasztalta, hogy készen áll a
befogadására. Most először élvezte a másikat úgy, ahogy szerinte egy
asszonynak a férjét élveznie kell. Hátranyúlt, belékapaszkodott, és a férfi
könnyedén beléhatolt.
Amikor a férfi elélvezett. Esővirág eltűnődött, vajon a gyermeke
Nortére, vagy erre a szőrös kasztíliaira hasonlít majd. Valójában nem
kellett ilyen kellemetlenségekkel törődnie, hisz mire eljön a nap, Benítez
visszatér a Felhők Földjére a feleségéhez, vagy valamennyien meghalnak
Montezuma oltárkövein.

Montezuma az előtte fekvő fogásokra meredt, valamennyi a legfinomabb

vörös-fekete cholulan agyagedényben készült, és égő faszénnel töltött
apró agyagserpenyők fölött melegítették át őket: volt ott sült hal, mely
előző reggel még az óceán keleti partjainál úszkált, s melyet a síkságokon
és hegyláncokon keresztül képzett küldöncök hoztak el neki, volt varjú,
fürj, vadhús és szöcske, mind megannyi finomság, volt csörgőkígyó és
agávé kukac egyenesen a sivatagból, volt lárvafészek és szalamandra a
tavakból, tatu az erdőből. Volt egy csésze habos chocolatl péppé zúzott
kakaóbabból, kukoricakásával összefőzve, és mézzel ízesítve.
Egyik sem csábította.
Az étkek érintetlenül tértek vissza a konyhába, majd eltávolították az
aranyozott válaszfalakat, melyek arra szolgáltak, hogy senki ne zavarhassa
evés közben. Torzszülöttekből és szörnyekből álló magán-színháza
előadást tartott a számára; táncoló púposok, zsonglőrködő törpék
próbálták szórakoztatni, és egy féllábú ember, aki a hátán feküdt és
labdákat pörgetett a levegőben. A zenészei furulyáztak és kígyóbőr
dobokon játszottak.
Alig figyelt rájuk.
Egy szolga megtöltötte a dohánypipáját, ő pedig füstöt eregetve
elveszett bonyolult gondolatai szövevényében…
 Bár mindig is rettegett Tollastógyó eljövetelétől, most az események
egy másik, még sötétebb értelmezése foglalkoztatta. Az egyik kém véletlen
megjegyzése ébresztett benne gyanút, aki jelentette, hogy Malintzinnek van
egy kis tükre, melynek segítségével az emberek lelkébe lát. Mint volt pap,
pontosan tudta, hogy Tollaskígyó nem rendelkezett ilyen tükörrel, de a
vetélytársa. Füstölgő Tükör igen.
Tezcatlipoca, Füstölgő Tükör a betegség, a szerencsétlenség és
szenvedés istene, akinek különös élvezetet okozott, ha különböző
álruhákba bújt, és így hozott nyomorúságot és szenvedést az emberi
lényekre. Akár Malinche urat, őt is igencsak érdekelte a személyes
gazdagság, és valahányszor megjelent a földön, zavart és gyötrelmet
okozott, pontosan, ahogy Malinche úr.
A szembesülés Tollaskígyó jelenlétével épp elég szörnyű volt, de
legalább megismerte a kiúttalan helyzet jellegzetességeit. De mi van akkor,
ha ez csak az állhatatosság próbája? Mi van akkor, ha Füstölgő Tükör
valamiért elégedetlen a népével, a mexicákkal, és azért jött, hogy
megbüntesse őket? Hogyan védhetné meg saját magát és a népét? Mit
kellene tennie?
Nem találta a választ erre a talányra. Csak annyit tudott, holnap ki kell
mennie, szembe kell néznie a szörnyű, meghökkentő istenséggel, és sem a
papi, sem uralkodói gyakorlata nem készítette fel erre a találkozásra.

60

PIRKADT, PÁRA LEBEGETT az acélos vízfelszín fölött, s továbbra is elrejtette

Tenochtitlánt a kíváncsi szemek elől, de a spanyolok hallották a városi
csónakosok kiáltozását, a faevezők visszhangját, ahogyan tovább hajtották
kenuikat az algazöld csatornákon a chinampák között. Az úszó kertek
szaga feledtette földöntúli szépségüket. A termést emberi ürülékkel
trágyázták.
Széles, földből és kőkockákból álló úton haladtak. A vezetők mentek
elöl, őket követte a lovasság teljes fegyverzetben, a kopjalobogók
petyhüdten lógtak a vaslándzsákról. Cristóbal dél Gorral, a zászlóvivő
mögöttük lovagolt, egyik oldalról a másikra lökdöste a lobogót, mely így
csapkodott és suhogott a reggeli levegőben. Ezután következett Ordaz
vezetésével a gyalogság kihúzott karddal, a vállukhoz emelt pajzzsal.
Cortez volt az utóvéd, Malinali a hatalmas vadgesztenyeszínű kanca mellett
gyalogolt, Aguilar barát és Olmedo atya a jobbján hatalmas, magasba
emelt fakeresztet cipeltek. Végül a Fehér Gém hatalmas fűzfavessző
zászlaja, a tlaxcalák szimbóluma következett. A fából készült talicskát a
longobárd fegyverekkel néhány tlaxcalan harcos húzta, a többiek pedig
hagyományos vörös és fehér köpenyben; örömmel töltötte el őket az
esély, hogy beléphetnek régi kínzóik városába.
Felkelt a nap a Tlaloc hegy sötétkék gerince fölött. Felszállt a köd, és
indiánokat pillantottak meg, amint kenuikon átsuhantak a tavon. A tó
hamarosan megtelt hajókkal, némelyik csak egyetlen halásszal, mások
negyven-hatvan emberrel, de valamennyien olyan közel eveztek az úthoz,
amennyire csak mertek, hogy jobban lássák őket, az arcukon félelem ült.
Néhányan túlságosan közel merészkedtek, és az egyik kutya ugatva az út
szélére rohant, habzott a szája, a kíváncsiskodó riadtan felkiáltott, és
sebesen biztonságos távolba evezett.
A napfény csillogott a frissen fényezett fegyverzeten, a réz
lószerszámokon, a fém lándzsákon. A dudások játszani kezdtek, a furulyák
és a tlaxcalanok kiáltásai is bekapcsolódtak.
Végül a köd teljesen szétoszlott, és végre megpillanthatták
Tenochtitlán tornyait.

Benítez először azt hitte, káprázik a szeme, és csupán a víz és fény játéka,
amit lát. Számtalan kőpiramis lebegett a kora reggeli konyhai tüzek
füstjében. A templomok szentélyéből füstgomolyok szálltak az ég felé, s a
hajnali áldozatokat jelezték, melyeket a mexica bálványoknak ajánlottak.
A nap magasra hágott az égen, olyan volt, mintha félrevontak volna
egy fátylat. Megfordult a nyeregben, és rájött, hogy köröskörül városok és
falvak vannak, melyeket kövezett utak és chinampák kötnek össze. Az
elképesztő, élénk gazdaságot tökéletesen kiszolgálta a hatalmas tó.
Hirtelen szeretett volna visszafordulni. Cortezt is beleértve egyikük
sem gondolta, hogy ilyen hatalmas és összetett civilizációra lelnek. Cortez
szerint megmentőként jöttünk ide. Miért érzem akkor úgy, mintha birka
lennék, melyet a vágóhídra terelnek?
Ghalok erődjéhez, egy kéttornyú kastélyhoz érkeztek, mely egy elágazást
őrzött a kőúton. A lovak fémpatkói hangosan csattogtak a fahídon.
Kígyóasszony alaposan kidolgozott flamingó toll köpenyben jött elő a
fogadásukra. Talán ezren kísérték, a város legkiemelkedőbb nemesei, a
réz bőrök, tollas köpenyek, gondosan kidolgozott ruhák, és integető toll
fejdíszek hullámzó tengere.
Ne látsszon rajtad a meghatottság, figyelmeztette magát. Nem is
gyaníthatják, hogy akár a legkevésbé is szépnek tartasz itt bármit.
Az első üdvözlési ceremónia majd egy óra hosszat tartott. Végül
átmentek az erőd kapuján, és észak felé, a főváros felé tartottak.

Egy órával később megálltak a Sas Kapuja előtt egy Malcuitlapiko, vagyis
a Bebörtönzöttek Sorának Farokvége nevű helyen. Cortez tudott a kapuról,
Malinah említette előző éjszaka. A Nagytemplom ünnepélyes megnyitóján
olyan sok foglyot áldoztak fel az isteneknek, hogy a sor vége idáig ért,
pedig a város főkapuja innen még másfél mérföld. Malinah azt mondta,
húszezer férfi, nő és gyerek szívét tépték ki az oltárokon az ünnepség egy
hete alatt.
A tengeri csigából készült dudák sivítása, a teponaztli dobok dörgése
visszhangzott a tó fölött. A kapuk felől hatalmas menet jelent meg, a tollak,
jaguárbőrök, tollas sas csőrök újabb forgataga. Törpék siettek előre,
kakaóvirágot szórtak a földre.
Cortez először tekinthetett Montezumára.
A birodalom négy legmagasabb rangú nemese vitte a hordszékét,
köztük volt Cuitláhuac és Kukoricacső úr is. További négy nemes
támasztotta alá a szépen kidolgozott, csillogó quetzal tollakból készült,
arannyal, ezüsttel domborított, gyöngyökkel, zöld kalkocit rojtokkal
teleaggatott ernyőt. További caciqueok jöttek a felvonulás elejére, a földet
söprögették és arany szőnyegeket tekertek szét.
A menet megállt, és Montezuma leszállt a hordszékéből.
A mexicák Tlatoanija – Nagybecsű Szószólója – fiatalabb volt, mint
Cortez várta. Cortez becslése szerint negyven és ötven között járhatott,
indián létére túl magas és karcsú volt. A bőre fahéjszínű, fekete haját a
tarkójáig felnyírták. Nem volt szakálla, de néhány szőrszálat hosszúra
növesztett az állán.
Kék és fehér köpenyt viselt, gazdag gyöngy-, türkiz- és opáldíszítéssel,
a köpeny végét a jobb vállán csomóba kötötte. Alsó ajkán kolibrit formázó
türkiz ajakfüggő volt, fülében és orrában szintén drágakövek csillogtak. A
fejdísze volt a legmeglepőbb: legalább négy láb hosszú zöld quetzal és kék
cotinga tollakból készült, és lélegzetelállító látványt nyújtott.
Fivére és unokaöccse hagyományos módon kísérte, és a legmagasabb
rangú nemeseken kívül minden szem a földre szegeződött.

Enyhe szellő lengette meg a kopjalobogót és a spanyol kapitányok

sisakján a tollakat. A spanyol lovak réz lószerszámainak csilingelősétől
eltekintve mélységes csend honolt, amikor a két férfi üdvözölte egymást.
Cortez leszállt a lováról, és Malinalival a jobbján közeledett. Először
arra gondolt, megöleli az uralkodót, de a két herceg előrelépett és riadtan
elzárták az útját. Cortez egy lépést hátralépett.
Inkább arany műselyemre fűzött, olcsó üveg margajitákból készült
nyakéket adott Montezumának, mely pézsmaillatot árasztott. Kukoricacső
úr vette át Montezuma nevében. Viszonzásul színaranyból és faragott
tengeri csigákból álló nyakláncot helyezett a nyakába.
– Nagyuram – suttogta Malinali a vállánál –, ez Tollaskígyó
szimbóluma.
Cortez észrevette, hogy az uralkodó keze reszket. Itt áll a saját
fővárosa kapujában, tízezrével veszik körül a saját hűbéresei és harcosai,
és ő mégis reszket. Pillanatnyilag őt is és az egész nemzetét rabul ejtettem.
A Szűz vigyáz rám. Isten legyőzhetetlenné tett.
Montezuma elmondta a köszöntőjét. – Azt mondja, megcsókolja a
lábad nyomát, uram – fordította Malinali.
– Micsoda?
– Ez a mexicák hagyományos köszöntése, uram. Nem jelent semmit.
Montezuma újból beszélni kezdett, ezúttal hosszabb monológot adott
elő. Cortez türelmetlenül várt. Amikor az uralkodó befejezte, Cortez
Malinalira nézett. – Tehát?
– Ez nehéz, nagyuram.
– Nehéz?
– Nem tudom, szó szerint… vagy költői értelemben mondta.
– Csak ismételd el a szavait!
– Azt mondja, igencsak kimerülhettél az úton, és javasolja, hogy pihenj
egy ideig. A beszédnek ez a része szokásos üdvözlés – inkább csak
formaság. De aztán azt mondta… azt mondta, már hosszú ideje zaklatott,
és valahányszor kelet felé nézett, tudta, egy nap eljössz, hogy további
utasításokat adj a szolgáidnak. A jóslat most beteljesedett, és ő boldog. Azt
mondja, őrizte nagyuram ragyogó helyét, és most felajánlja neked a trónt.
Cortez hallotta Alvarado halk szitkozódását. – A sátán foltos, fekete
seggére, azt ajánlja, hogy maga legyen a király, uram?
– Vegye figyelembe Mali véleményét – emlékeztette Cortez. – Lehet,
hogy csak kedveskedik. – De a saját gondolatai már jócskán előrefutottak
a számításban.
Mielőtt válaszolt, mérlegelte a hallottakat. – Mondd meg, hogy én is
régóta szeretném személyesen látni. Mondd meg, hogy nincs mitől félnie,
mivel nagyon szeretjük, és a barátunknak tekintjük.
Malinali továbbította az üzenetét. Montezuma arca drámai változáson
ment keresztül. A változás egyértelmű volt. Cortez megkönnyebbülést
látott a király arcán.

Fehér vályogházakkal szegélyezett széles sugárútnál léptek a városba.

Kísérteties csend honolt. Cortez úgy érezte, tekintetek figyelik az ablakok
mögül és a tetőkről, de a hivatalos fogadóbizottságtól eltekintve kihaltak
voltak az utcák.
Az volt a benyomása, hogy nem vendégként, hanem hódítóként
fogadják őket. Tudta, milyen szívfájdítóan közel van az ígérete
beváltásához, vagyis ahhoz, hogy egyetlen ágyúlövés, egyetlen
kardsuhintás nélkül nyerje meg a várost. A királyság, melynek a
birtoklásáról mindig is álmodott, itt volt egyetlen karnyújtásnyira. Csupán
meg kellett ragadnia a jutalmát.

61

BELÉPTEK T ENOCHTITLÁN FŐTERÉRE. AZ egyik oldalon Montezuma

palotájának rózsaszín falai álltak, a másikon a Nagytemplom.
Közvetlenül előttük, Montezuma magánállatkertje mögött Montezuma
apjának – a Vizek Ura Arcának – palotája. Ez lett az új szálláshelyük.
Cuitláhuac személyesen kísérte oda őket.
Igazi paradicsom volt: a hatalmas kertet belengte a virágok fűszeres
illata, melyek mesterséges tavacskát vettek körül, benne nagy halak
úszkáltak, a partját festett szobrok díszítették. A roppant méretű palota
fényben ragyogott, a kőfalakat lemeszelték, és addig fényezték, amíg úgy
csillogtak, mint az ezüst. Felpillantottak: a mennyezet támpillérei
cédrusfából voltak. Lenéztek: a falakat és a padlót tollból készült falikárpit
és pamut fedte.
Illatos szantálfa égett a kályhákban: az alváshoz szalmával tömött
matracokat terítettek le. A Cortez számára kiválasztott szobában még egy
drágakövekkel kirakott vert arany trón is volt.
Cortez elképedt. A hatalmas palota folyosóin könnyedén eltévedhetett
az ember, a magánszobák tágas tanácstermekre nyíltak, ahonnan pedig
gőzfürdős, szökőkutas, virágos belsőkertekbe vezetett az út. Minden
képzeletet felülmúló látvány volt. Emellett még Toledo és Santiago
szépsége is elhalványult.
Mégsem engedhette meg magának, hogy belefeledkezzen a környezet
szépségébe és elveszítse a józanságát. Montezuma mézesmázos szavai
ellenére sem volt még eldöntve semmi.
Berendezkedtek új szálláshelyükön, majd a katonai szokását követve,
őrszemeket állított körbe a falra, és mindenkit arra utasított, hogy
maradjon a palotán belül. Ráadásul felvitette az ágyúkat a tetőre, és a
tüzérek vaktában üdvlövéseket adtak le, melyek eldördültek a város fölött,
bejelentették az érkezésüket és figyelmeztették a vendéglátókat.
Cortez alig melegedett meg a szobájában, Gáceres máris Olmedo atya
és Aguilar testvér érkezését jelentette, akik odakinn várakoztak és
sürgősen beszélni akartak vele. Cortez fáradtan megdörzsölte az arcát a
kezével. – Jól van. Vezesse be őket!
Olmedo zavart volt, mint oly gyakran, amikor tiltakozással kereste fel
Cortezt, Aguilar pedig felöltötte a szokásos fájdalmas béketűrés
kifejezését. Cortezbe belényilallt az ingerültség. Nyilván azért vannak itt,
hogy vallási kötelezettségére emlékeztessék. Hogy gyűlölte a papokat!
– Nos? – érdeklődött Cortez.
A két férfi összenézett. Olmedo atya szólalt meg először. – Aguilar
testvér igen aggályos ügyet vetett fel – mondta.
Cortez nem szólt, csak nézett rájuk.
Ez a taktika Olmedót rémítette meg, nem Aguilart. – Attól tartok. Doña
Marina elhitette e föld bennszülötteivel, hogy maga isten - közölte Aguilar.
Cortez érezte, hogy egy ér lüktetni kezd a halántékán. Maguk és az
önsanyargató erkölcseik! Jobb lett volna, ha Yucatánban maradnak! Több
bajom van magukkal, mint a renegát Nortéval. – A saját fülükkel hallhatták
mind a ketten, mire utasítottam. Mivel bizonyítják, hogy meghamisította az
álláspontomat?
– Különben miért hinnék, hogy isten, uram?
– Nem tudom, Aguilar testvér. Babonás emberekkel van dolgunk.
Éppen ezért vagyunk itt, hogy megszabadítsuk őket az ördögöktől, és
elhozzuk nekik az egy igaz hitet.
– És ő minden lépésünknél meghiúsítja isteni küldetésünket. Azt
mondta az embereknek, maga Tollaskígyó!
– Erre nincs bizonyítékuk.
Aguilar a melléhez szorította breviáriumát. – Engedje meg, hogy ismét
a tolmácsa legyek! – kérte. – Csak így bizonyosodhat meg róla, hogy az
üzenetét nem hamisítják meg.
– Hisz nem is beszéli a nyelvüket.
– De néhány mexica beszél chontal-maja nyelven. Lehetne…
– Mi lehetne? Egész nap a maga madárcsicsergését hallgassuk? Így is
épp elég soká tart, amíg sikerül ezekkel az emberekkel értekeznünk! Attól
fél, hogy elferdítik a közléseimet? Mennyivel rosszabb lenne, ha négy
különböző ember agyán és nyelvén menne át egy-egy üzenet!
– Mi csak attól félünk, esetleg veszélybe sodorja magát, uram –
próbálta kibékíteni Olmedo atya.
Cortez az asztalra csapott az öklével. – Lelkemre! Hogy sodorhatnám
magam veszélybe? Mi a csudával vádolnak? Árulással? Eretnekséggel?
Istenkáromlással?
Olmedo atya arcáról lehervadt a düh. – Ezt csak azok a kártékony
elmék mondják magáról…
– Mit mondanak rólam? Tehát? Mi mást tenne a helyemben egy
ésszerűen gondolkodó ember? Ahol lehetett, leromboltam a sátáni
bálványaikat, és a szentélyeiket Isten házává tettem. Még ennél is többet,
sokkal többet tettem volna, és éppen maguk – maguk!- voltak, akik
lefogták a kezemet. És most épp maguk vádolnak istenkáromlással…
– Én nem erre gondoltam, uram…
Cortez Aguilarhoz fordult. – És maga! Túlságosan próbára teszi a
türelmemet, Jerónimo testvér.
Aguilar elsápadt. – Uram, én nem attól félek, hogy micsoda, hanem
attól, hogy minek tűnhet.
 – Az van, aminek tűnik! A kereszténység zászlaja alatt elhoztam erre a
földre Istent, a királyom érdekeit szolgáltam, egészen a hatalmas
birodalom trónjáig. Hamarosan talán abban a helyzetben leszek, hogy
sértetlenséget biztosíthatok nemcsak Spanyolország királyának, de
magának az Istennek is. Ha a többiek vissza akartak térni, én egyedül
támogattam a kereszt ügyét. Vagy vitatja?
– Dehogy, uram – mondta gyorsan Olmedo atya.
– Semmi oka rá, hogy bizalmatlan legyen velem vagy Doña Marinával
szemben! Mivel győzzem meg magukat, hogy elkötelezett vagyok az
ügyünk mellett?
Olmedo atya nem válaszolt. Aguilar a tipikus magabiztos
optimizmusával azt hitte, az övé lehet az utolsó szó. – Győzze meg őket,
hogy nem isten – követelte.
– Én elvégzem a kötelességemet, Jerónimo testvér. Maga is figyeljen
oda a sajátjára. Be fogom bizonyítani, hogy Krisztus harcos védelmezője
vagyok. Olyan bizonyítékot nyújtok majd, hogy többé eszükbe sem jut
kételkedni.

62

MÁSNAP REGGEL, AMIKOR Benítez felkelt, még sötét volt. Gyorsan

felöltözött és felment a tetőteraszra. A hajnal violaszín foltot ejtett a hegy
mögött a keleti horizonton. A fény lassan beszivárgott az idegen
rémuralom és a lélegzetelállító szépség világába.
Láthatatlan kenuk suhantak a ködben; a kormányosok fakereplői
visszhangot verve tap-tap-tappoltak a nyugodt víz fölött. Odalenn az utcán
néma árnyékok siettek a templom felé, égő szenet vittek a templomi üstök,
kukoricalepényt a papok számára.
Az első vakító aranysugarak a Nagytemplom kígyóbőr dobjainak
üdvözlő hangjára drámaian lövelltek elő a hegylánc mögül. Pár pillanattal
később, az első áldozat meghozatala után, a tengericsiga-dudák tülkölése
vert visszhangot a háztetők fölött.
Benítez úgy bámészkodott, mint egy vidéki srác a nagyvárosban. Ilyen
városban még sohasem járt. Nem nyikorogtak szekérkerekek a
kockaköves utcákon. Nem horkantottak és toporzékoltak lovak, az
árucikkeket, melyekre ezeknek az embereknek szükségük volt, gyalog,
vagy kenukon szállították, nem átkozódtak kereskedők a piacon, és nem
kiáltoztak a koldusok, az utcák rendezettek és csendesek voltak.
Amikor világosabb lett, láthatta, hogy a várost négyzetrácsosan
hálózzák be az utak, némelyiken akár egy tucat ló is elfért volna széltében.
Másoknak csatorna folyt a közepén. Ordaz, aki számtalan csatában harcolt
Itáliában, Velencéhez hasonlította, ahol mint mondta, szintén kanálisok
voltak az utak helyett. – De – tette hozzá – ez a hely nem bűzlik úgy, mint
Velence. – És valóban, a trágya és a rothadó szemét Spanyolországban
vagy Itália nagyvárosaiban megszokott bűze helyett a paprika, a
gyógynövények, a virágok és liliomok édes aromája és a templomokból
szálló tömjén átható illata érződött.
Az utcaseprők szorgalmasan dolgoztak, vízzel nedvesítették be a
döngölt földet. Durva köpenyes mexica sétált arra, a szomszédjával
beszélgetett, aki a kenuján tartott vele lépést.
Pogányoknak hívta őket, amikor először erre a földre lépett a Grijalva
folyónál. Barbároknak. Igencsak pompás barbarizmus volt.
Szörnyű morgás szakította félbe az ábrándozását. Montezuma
magánállatkertje a közelben volt, és a kora reggeli etetés hangjai
összezúzták a csendet, amikor a jaguárok, párducok és prérifarkasok a
nyers tetemek fölött marakodtak. Esővirág elmondása szerint ezeket az
állatokat a templomokból származó emberáldozatok maradványaival
etették.
Íme, a földi paradicsom első mocska, a vér szúrós, kénes szaga a
Nagytemplomból. A piramis lépcsőibe faragott vízelvezetőkben már
hömpölygött a vér.
Már majdnem elcsábította a sátán, de íme, ez a sötétség igazi
természete.

MALINALI
A NAGYÚR a fekete bársonyruháját viseli. A fején posztókalapot van egy
érmével, melyen egy Mennydörgés Úr megöl egy szörnyű bestiát. A
nyakában aranylánc lóg egy másik medállal, s rajta a Szűz istennő képével.
Az ujján hatalmas gyémánt ragyog.
 A kincstárnok tükröt tart elébe, s ő elégedetten szemléli magát, majd
felém fordítja a figyelmét. – Ma reggel az uralkodó kihallgatáson fogad –
mondja. – Megparancsolom, hogy gondosan lásd el a feladatodat!
– Mindig azt teszem, nagyuram.
– Mali… – kezdi. Fáradt a hangja. Először látom, hogy keresi a
szavakat.
– Uram?
– Ma pontosan azt kell fordítanod, amit mondok. Szóról szóra. Értem
már, mi a baj. Az az ostoba Aguilar tett bogarat a nagyúr fülébe!
– Azt hiszem, a múltban többet követeltél nekem, mint én saját
magamnak.
– Én csak úgy ültettem át a nyelveteket, hogy a fivéreim és nővéreim
megértsék.
– Azt mondtad nekik, hogy isten vagyok.
Lesütöm a szemem, sikerül bűnbánónak látszanom, hogy a dühömet
palástoljam. Hisz isten vagy. Hiába hagyod, hogy a szolgáid másról
győzzenek meg, az vagy.
– Tudod te, mi történne velem, ha a királyom rájönne, hogy valamiféle
mágusnak tartanak?
– Az én hibám, nem a tied, nagyuram.
– Ha hagyom, hogy terjessz egy ilyen hazugságot, akkor ez a rágalom
akár a saját számból is elhangozhatna. – Szelídebb hangon folytatja. –
Tudom, hogy jót akarsz, de ezt abba kell hagynod. Ma nem teheted hozzá a
saját kiegészítéseidet. – Átszeli a szobát, és gyengéden megsimogatja a
hajamat. – Meg kell ígérned.
Egy ilyen ígéret mindegyikünket elpusztítana. Tudom, mi történt,
amikor Füstölgő Tükör számtalan álruhában bukkant fel a múltban, hogy
elpusztítsa Tollaskígyót. Attól félek, ezúttal Aguilar testvér képében tért
vissza.
– Úgy teszek, ahogy parancsolja – ígérem.
Cortez mosolyog, azt hiszi megzabolázott. – Jól van. Akkor hát
induljunk! Nem várakoztathatjuk meg az uralkodót.
A királyi ház vibrál a reggeli napsütésben, olyan, mint egy álom, egy
rózsaszín mesebeli kőszörny. A főbejárat fölött festett nyúl jelképezi a
napot – a Nyúl Napját – melyen a palotát befejezték. A bejárat mindkét
oldalán színes kőkígyók állnak őrt. Istenek, sasok és Jaguár Lovagok
néznek le ránk a freskókról. A mexicák központjában állunk.
 Hallom az egyik Mennydörgés Isten motyogását, melybe félelem és
bámulat keveredik.
Belépünk a hatalmas, kétszáz lépés hosszú hallba, a falak márvány és
vörös porfir – kristályos vulkáni kőzet – borításúak. Felnézek, és fából
faragott paradicsom tárul a szemem elé: a cédrus gerendákra virágokat,
madarakat és halakat faragtak.
A nagyúr szórakozott, de hát isten lévén nem könnyű rá hatást
gyakorolni. Előre lovagol, én pedig utána sietek. Komolyan aggódom.
Csak négy Mennydörgés Istent, és öt katonát hozott magával a reggeli
kirándulásra. Hipnotikus tekintettel néz Montezumára, de ha gyengül az
ereje, akkor a mexicák kezében vagyunk.
Az épület, ahol most vagyunk, Montezuma birodalmának szívében van:
körülöttünk alacsony udvarházak, élelmiszerraktárak, fegyverraktárak,
fogadószobák, konyhák, a több ezer szolga és a kíséret tagjainak
szálláshelyei. Úgy érzem, mintha rovarnyi méretűre zsugorodtam volna,
és egy hangyabolyban lennék; áttörünk Montezuma nyüzsgő kifutófiúi,
hordárai, rajzolói között. Hallom meglepett motyogásukat, egy pillanatra
minden mexica abbahagyja, amit éppen csinált. Mindenki félbeszakítja a
lázas tevékenységet és álmélkodik.
Nincs időnk bámészkodni, a nagyúr előresiet a pompázatos kertek és
csobogó szökőkutak közé. Nem figyel a virágokra, egyszerre két lépcsőt
lép át, úgy siet fel a széles lépcsősoron, mely a palota második emeletére,
az uralkodó magánlakosztályába vezet.

Montezuma személyesen jelenik meg.

A Nagybecsű Szószóló ragyogó, prérifarkas bundával szegélyezett,
türkizkék palástban támaszkodik az egyetlen kőtömbből kifaragott trónra.
Mellette másik, nádból font trónszék áll. Rámutat, hogy a nagyúr azon
helyezze kényelembe magát. A többi alacsony fa ypcallit a Mennydörgés
Urainak készítették elő.
A törpék és a muzsikusok cigánykereket hányva távoznak a szobából.
Montezuma udvartartásából csupán négyen maradnak bent: Kígyóasszony,
a fővezér, Giutláhuac, aki Montezuma fivére, az unokaöccse. Kukoricacső
úr és Zuhanó Sas.
Montezuma összeüti a tenyerét, mire Zuhanó Sas előrelép az
ajándékokkal, melyeket az uralkodó választott ki a vendégei számára. A
nagyúr egy kosár arany ékszert kap, a kapitányok mindegyike pedig két
arany nyakláncot és két pamut köntöst.
Megköszönöm Montezumának az ajándékokat és a vendéglátást a
nagyúr nevében. Montezuma arról érdeklődik, hogyan járhatna méginkább
nagyuram kedvében.
– Mali – szól hozzám a nagyúr meg kell mondanod neki, hogy nem
vagyok isten, hanem pont olyan ember, mint ő. Mondd meg neki, hogy egy
nagy király küldött ide, aki számtalan föld fölött uralkodik. Azt akarja,
hogy Montezuma hagyja el a hamis isteneit, akik démonok, és legyen az ő
hűbérese, ily módon élvezheti a barátságát és fogadhatja be az igaz hitet. –
Helyes kis beszéde közepette Olmedo atyára és Aguilar testvérre néz
megerősítésért. – Kérlek, pontosan tolmácsold a szavaimat!
– Azt teszem, nagyuram. – Természetesen nem úgy lesz. Aguilar
testvér így mindenkit megölet.
A Nagybecsű Szószólóhoz fordulok, aki feszült figyelemmel kíséri a
párbeszédet, és csodálkozik. – A nagyúr tudatni szeretné Önnel, hogy a
Felhők Földjéről érkezett, és Olintecle, a Nagyurak Urának parancsára jött
ide. Azért jött, hogy visszakövetelje az őt megillető trónt. Azt kívánja,
hogy mindenben engedelmeskedjen neki.
Montezuma egyáltalán nem tűnik meglepettnek a kérés hallatán, inkább
belenyugvás tükröződik az arcán. – Mint tudod, a nagyúr eljövetelét már
generációkkal ezelőtt megjósolták. Megőriztem ezt a helyet a számára.
Remélem, azért megengedi, hogy továbbra is vezessem a népemet. Minden
másban a rendelkezésére állok.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem. Ebből a pár szóból úgy tűnik,
győztünk. A szívem úgy dübörög a bordáim közt, hogy az már szinte fáj,
legszívesebben táncra perdülnék és kiabálnék. Ehelyett a nagyúrhoz
fordulok. – Azt mondja, szeretne tovább uralkodni, akár nagyuram
eszközeként is.
A közlést meghökkent csend fogadja. A Mennydörgés Urai egymásra
néznek, gondolataik és érzéseik mindenki számára láthatóan kiülnek az
arcukra. Csupán a nagyúr marad kifürkészhetetlen. – Ezek az ő szavai?
– Pontosan fordítottam a szavait – mondom a korábbi
beszélgetésünkre utalva. – Nem cifráztam.
– Úgy is gondolja, ahogyan mondta?
– Nem tudom – válaszolom, és lesütöm a szememet. – Én csupán a
szavait tolmácsoltam. Nem fűzök hozzá semmit.
 – Mali!
– Nagyuram, én nem ismerem az uralkodó gondolatait.
Cortez nem faggat tovább. – Jól van, akkor mondd meg neki, hogy a
király nevében boldogan elfogadom alattvalómnak. De ha politikai
szempontból elfogadja Károlyt, mint uralkodót, akkor a szellemi
irányítását is el kell fogadnia. Ez esetben fel kell hagyni az emberáldozat
iszonyatos gyakorlatával, és az igaz hit nevében meg kell keresztelkednie.
A népét is rá kell vennie, hogy tagadják meg hamis isteneiket, és ismerjék
meg az egyetlen igazi vallást.
A kérése szerint cselekszem. Montezuma viselkedése hirtelen drámai
változáson megy keresztül. Egyszerre érez dühöt és félelmet.
– Mondd meg Malinche úrnak, hogy számtalan jelentést kaptam az ő új
vallásáról és a keresztekről, melyeket felállítottak a templomainkban. Nem
vitatom, hogy az istene nagyon jó hozzá. De a mi isteneink is jók, és még
az ő kedvéért sem kockáztathatom, hogy megharagítsam őket. Remélem,
barátok lehetünk, és nem feszegetjük tovább ezt a kényes kérdést.
Azt kérni egy istentől, hogy ne beszéljen a hitről? Hogyan lehetséges
ez? Nem akarom, hogy a nagyúr és Montezuma barátok legyenek. Az én
végzetem a káosz.
– Azt mondja, nem kockáztatja, hogy megsértse az isteneit.
Méltányolja, hogy nagyhatalmú úr vagy, de reméli, többé nem hozakodsz
elő ezzel a kérdéssel.
A nagyúr kapitányai zavartan pislognak egymásra.
– Először átadja a trónt – dörmögi Alvarado –, aztán pedig fenyegetni
méltóztatik. Miféle játékot játszik?
A nagyúr segélykérőén néz rám. Hogy magyarázhatnám el neki
mindenki előtt? Montezuma sejti, hogy Tollaskígyóval áll szemben, ezért
felajánlja a trónt. De csupán szép szavakkal és csecsebecsékkel óhajtja
kiengesztelni. Meggyőződése és igénye szerint egyaránt Füstölgő
Tükörhöz és Kolibrihez hűséges.
– Úgy érti, uram addig lehet e hely királya, amíg az ő parancsainak
megfelelően cselekszik.
Ahogy vártam és előre láttam, a nagyúr szeme lángot vet a haragtól. –
Mondd meg neki, hogy tévedésben él, csak egyetlen Isten létezik, és a
bálványok, melyeknek hódol, valójában ördögök! Minden ember Adámtól
és Évától származik, tehát testvérek vagyunk, és az emberáldozat és
kannibalizmus gyakorlata ember és Isten ellen egyaránt támadás! Mondd
meg neki, hogy azért jöttünk ide, hogy megóvjuk őt és a népét. Ha nem
fogadja el Krisztust, mint Megváltót, és újra a bálványai felé fordul,
örökké a pokol tü- zén fog égni!
Korábban már Olmedo atyától és Aguilar testvértől is hallottam ezt a
szöveget, de soha nem gondoltam volna, hogy kénytelen leszek
elismételni a mexicák uralkodójának. Ha számomra érthetetlen, mit kezd
majd vele Montezuma? – Azt kívánod, hogy pontosan ezt mondjam neki?
– Ezek a szavaim.
Megteszem tehát, amit kér. Montezuma a döbbenet, a félelem és a
harag között ingadozik, miközben a szavaimat hallgatja. A nagyúr
biztosította róla, hogy barátként jött, békével, most mégis nagy hangon
szónokol, és megfenyegeti a saját palotájában. Lehet, hogy egy isten
küldte, de csak egy alsóbbrendű isten. És ami a legrosszabb, mindez egy
nő ajkáról hangzik el, aki egyenesen a szemébe néz, mintha egyenlők
lennének. Ekkora megaláztatást nehéz elviselni.
– Mondd meg Malinche úrnak, hogy a saját isteneim nagyon is jól
szolgálnak engem. Minden másban engedelmeskedem neki. De amit kér,
az lehetetlen.
Továbbítom Montezuma szavait. Alvarado és a többi Mennydörgés Úr
megrémül: lám csak, a majmok, akik csak az aranyért rajonganak, most a
vallás csapdájába esnek. Látom, hogy a nagyúr erejét megfeszítve küzd a
pillanattal. Ismeri a veszélyeket, de nem vonulhat vissza.
Olmedo atya előre lép. – Uram – suttogja. – Attól tartok, nem kellene
sürgetnünk. Egyelőre elég, hogy előhozakodtunk a kérdéssel. Haladjunk
lépésről lépésre, és fokozatosan szilárdítsuk meg magunkat.
– Éppen maguk kényszerítettek, hogy tanúsítsak több ájtatosságot,
atyám – válaszol a nagyúr fojtott hangon.
– Nem kételkedünk a jámborságában, uram. De azt hiszem, jelen
esetben nem kéne ennyire buzgólkodnunk.
– Épp tegnap merészeltek kioktatni, amiért nem vagyok elég buzgó!
– Azt hiszem, Olmedo atyának igaza van, caudillo – szól közbe
Alvarado. – Egyelőre hagyjuk a témát.
A nagyúr nagyot sóhajt. – Nagyszerű – motyogja morcosan. Újra
felém fordítja a figyelmét. – Még egyszer köszönd meg Montezumának az
ajándékokat és a vendéglátást! Közöld vele, hogy most távozunk.
Elönt a csalódottság. Olyan régóta készülök a nagy összeütközésre
isten és uralkodó között. Nem tudom elhinni, hogy a nagyurat a papjai
egyszerűen lebeszélték erről. Minden nap arra kényszerítik, hogy
megtagadja isteni voltát.
Montezuma halvány mosolyt erőltet magára, miközben távozunk. Nem
tehetek mást, minthogy leplezem a megvetésemet vele szemben. Eljön
majd a nap, amikor az én uram nem halogatja tovább. Mellette leszek,
amikor végre szembeszáll veled és a gonoszságoddal, igényt támaszt a
trónra, az ő trónjára, amit te és a fajtád bitorol.
 63

ZUHANÓ SAS VÉGIGNÉZTE a spanyolok távozását. Észrevette, hogy a

nagybátyjával történő eszmecsere során a lány nagyon ügyelt rá, hogy ne
illesse az idegent Tollaskígyó néven, mint ahogy a parton és Cholulában
tette. Ehelyett a megtisztelő „nagyúr” megszólítást használta, amely
ugyanúgy jelölhetett istent, vagy uralkodót. Tehát még mindig nem volt
világos, kivel állnak szemben.
A maga részéről meg volt győződve róla, hogy Malinche úr éppolyan
halandó, mint ő maga, még ha agyafúrtabb is akármelyik istennél.

A Jaguár Lovagok terme

– A templomot akarja látni – mondta Kígyóasszony.
Magasan a fejük fölött a papok a Nagytemplom szentélyében
megszólaltatták a dudákat. Vége felé járt az éjszaka, s a hajnal beköszönte
előtt a papok feladata volt, hogy több száz fürj fejét letépjék, és a vérükkel
üdvözöljék a felkelő napot. A mintázatuk miatt választották épp a fürjeket
erre a szertartásra: fekete alapon a fehér pettyeik olyanok voltak, mint a
csillagok az égen, azok a csillagok, melyeket Kolibrinek, a Nap Istenének
le kell győznie, mielőtt keleten felkel.
– Mit szeretne találni a templomban? – tette fel a kérdést Cuitláhuac.
A kérdés megválaszolatlan maradt.
Zuhanó Sas tehetetlen dühöt érzett. Eddig a betolakodók csekély
érdeklődést tanúsítottak az isteneik iránt. Mi más céljuk lehet a templom
meglátogatásával, ha nem az, hogy megsértsék őket?
Akár Montezuma, ő is az előjelek miatt aggódott. Az idegenek a Szél
Napját választották az érkezésükre, mely a forgószél álruhájában
megjelenő Tollaskígyó jele. Csakhogy a Szél ugyanakkor a varázslóké és
tolvajoké is, akik épp ezt a napot választották, hogy hipnotizálják az
áldozataikat, mielőtt elvennék a házaikat, felélnék az
élelmiszerkészleteiket, megerőszakolnák az asszonyaikat, és ellopnák
minden kincsüket.
 Az érkezésük óta nyomott csend ülte meg a várost, mindenki a készülő
katasztrófa kitörésére várt. Eközben a nemzet színe-java, a hercegek és
harcosok itt ültek, és képtelenek voltak beavatkozni.
– Nem hiszem, hogy Malinche úr tényleg Tollaskígyó – mondta
Zuhanó Sas.
– A Nagybecsű Szószóló viszont hisz benne – válaszolt Kukoricacső
úr.
Zuhanó Sas a fővezérhez fordult. – Mit gondolsz. Kígyóasszony?
Lehet, hogy csak egy olyan ország követe, amelyről nem tudunk semmit?
A fővezér megrázta a fejét. – Ha követ lenne, odaadta volna a
megbízólevelét. De ő ezt nem tette meg. Ehelyett célzott rá, hogy ő
Tenochtitlán jog szerinti uralkodója. Ha Montezuma hitelt ad a szavainak,
márpedig hajlik rá, akkor mi lesz velünk?
A tanácsteremben mélységes csend volt a válasz. Csalódottságuk
ellenére valamennyien megpróbálták elkerülni a következő lépcsőfokot,
az engedetlenséget és a lázadást. Montezuma volt a Tlatoanijuk, a
nagybecsű Szószóló, akit egy életre választottak ki. Az ő joga volt a
kormányzás, és ez olyan vitathatatlan volt, mint az isteneik rangsora,
lehetetlennek tűnt dacolni vele. A nagyságos urak gondterhelten felálltak,
és egyenként elhagyták a tanácstermet. Zuhanó Sas távozott utolsónak.
A birodalmunk a nappal együtt alapíttatott, gondolta. Most azonban a
nap ereje gyengül. Féltem Mexicót.

Nagytemplom
A templomlépcsők alján egy körülbelül négy lépés széles körben meztelen
nő megcsonkított teste volt. A Hold Istennő, magyarázta Malinali, a
Szoknyás Kígyó lánya, a hold és a csillagok anyja. Amikor Szoknyás
Kígyó a Nap Istennel, Kolibrivel volt viselős, a Hold
Istennő megpróbálta megölni. Ehelyett azonban a Kolibri kifejlett
alakban felfegyverkezve előszökkent az anyaméhből, hogy megvédje az
anyját. Egy karddal lekaszabolta a Hold Istennőt, ahogy ma is minden éjjel
meg kell tennie, hogy újra megszülethessen. Itt fekszik a Hold Istennő, a
Nap Isten szentélyének lábánál, vérszomjas freskóját pontosan úgy
helyezték el, hogy befogadhassa a lépcsősor tetején elhelyezett áldozati
kőről legördülő testeket.
 Benítez elszakította a pillantását a pokoli, vérmaszatos kőről, és
lenyűgözve nézett a körülöttük tornyosuló kőpiramisra. Tollaskígyó
temploma alig ötvenlépésnyire állt tőlük, s a többi piramissal ellentétben
kerek volt, Malinali magyarázata szerint azért, hogy ne állítson
akadályokat a Szél Ura útjába, és így a lehelete szabadon áramolhasson.
Igen hasonló külsővel rendelkezett, mint egy normális templom, és
gyönyörű lett volna, ha magában áll. A közelében voltak a koponya
állványok, vagy ahogyan az indiánok nevezték a tzompantlik, ahol fejek
ezrei tanúsították a mexica istenek kielégíthetetlen étvágyát, némelyek még
iszamósak voltak a vértől és a hústól, mások már kifehéredtek a napon.
Ezen a reggelen nem Tollaskígyó temploma volt az úti cél. Cortez
kijelentette, hogy a Nagytemplomba másznak fel. Benítez beárnyékolta a
szemét, és felnézett a templom csúcsára, ami becslése szerint magasabb
volt, mint a Sevillai Katedrális csúcsa. A piramis tetejére vezető lépcsők
olyan meredekek voltak, mintha majdnem függőlegesen emelkedtek volna
az ég felé. Két festett kőkígyó állt őrt mindkét oldalon.
A mexica, aki kísérte őket, felajánlotta Malinalinak, hogy felviszik
Cortezt a meredek lejtőn, de ő elhessegette őket, és segítség nélkül
felsietett a lépcsőn. Benítez követte, minden lélegzetvételnél lángolt a
tüdeje, ahogyan megpróbált lépést tartani vele.
Édes Istenem, gondolta Benítez.

Montezuma kényelmesen, kipihenten, díszruhába öltözve várt rájuk a

csúcson. Cortez erősen lihegett a mászás fáradalmaitól, a homlokán
fénylett a veríték. A többi tiszt egymás után bukkant fel a ritka levegőtől
lihegve.
– A Nagybecsű Szószóló érdeklődik, kimerített-e a mászás? – kérdezte
Malinali Corteztől.
– Mondd meg neki… hogy mi soha nem fáradunk el – csattant fel
Cortez.
Talán te nem vagy fáradt, gondolta Benítez, de az én tüdőm teljesen
kikészült, és azt hiszem, még Kubában is hallatszik a szívverésem. Ennek
ellenére megpróbált gondtalannak mutatkozni, ahogyan Cortez, és
lassítani a zihálását.
A város alattuk hevert, a szemük elé tárultak az utcák kockakövei, a
csatornák, a fehér, zsúpfedeles házak és a rózsaszín paloták. Más
piramistemplomok törtek magasba, az okkersárga és kék díszítés elevenen
ragyogott az Alvó Asszony és a Füstölgő Férfi hófödte csúcsai előtt.
Tiszta, ragyogó nap volt, Benítez a távolban még a fenyőerdőt és a magas
hágót is ki tudta venni, melyen keresztül alig egy hete átjöttek, mielőtt
megérkeztek a csodák völgyébe.
– Látott valaha ehhez foghatót? – lehelte Ordaz a vállánál.
– Még csak nem is álmodtam ilyesmiről – válaszolt Benítez.
– Végigharcoltam az egész világot, láttam Európa nagyvárosait –
Rómát, Velencét, Nápolyt, Konstantinápolyt –, de soha nem láttam olyat,
amit ehhez hasonlíthatnék.
Beníteznek eszébe jutott, mit mondott Norte: barbárok Róma kapuinál.
Nem hagyta nyugodni egy gondolat: ha Isten tényleg minket választott az
áldására, hogy lehet, hogy mi soha nem alkottunk olyan földi
paradicsomot, mint ez itt? Talán arra szánt bennünket, hogy elhozzuk ide a
katedrálisainkat és a vallásunkat, hogy mégjobbá tegyük ezt a
paradicsomot. Ezért vezetett ide minket.
Montezuma a közeli szigetre mutatott, egy másik templomvárosra,
piacokkal és termetes árkádsorokkal, melyet Malinali Tlatelolconak
nevezett. Mutatott nekik egy vízvezetéket, mely friss vizet szállított a
városba a Szöcske Hegyéről.
Olyan, mint egy álom, gondolta Benítez. Egyik csoda a másik után.
Kényszerítette magát, hogy levegye a látványról a pillantását, mely
aztán a Kolibri szentélye előtti áldozati kőre tévedt. Maga a kő, az előtte
vezető lépcsőkkel együtt, feketéllett a rászáradt vértől. Fölötte emberi
formát öltött varjak gyülekeztek, a templom papjai. Fekete köpenyüket
emberi koponyákkal varrták ki, derékig érő hajukat összetapasztotta a vér,
a fülük cafatokban lógott az ismétlődő öncsonkítástól. Kén és rothadó hús
szagát árasztották, s a bűz még ilyen messziről is öklendezésre késztette.
Felnézett: a Kolibri fészkét okkersárgára festették, a tetejére fehér
koponyákból faragott frízt állítottak. A csúcson egy másik szentély is volt,
Tlalocé, az Esőhozóé, tájékoztatta őket Malinali. Emezt fehérre és kékre
festették, kőbékák és egy színes, fekvő chacmool, a pokoli istenek
hírvivőjének figurája őrizte. Malinali a chacmool hátára faragott edényre
mutatott, ahová sült emberi szívet helyeztek áldozatképpen.
Az uralkodó mondott valamit a saját majommakogásszerű nyelvén, és
Malinali lefordította. – Montezuma azt kérdezi, szeretnétek-e belépni a
nagy isten, Kolibri szentélyébe.
 Cortez aprót biccentett a fejével, és követték az uralkodót a templomba.
Arra azonban egyikük sem volt felkészülve, ami ott fogadta őket.

64

A VADÁLLAT HÁZA. A ragyogó napsütésből belépve először nem látott

semmit, aztán hozzászokott a szeme a sötétséghez, és Benítez csupán a
bűzzel, egy mészárszék félelmetesen fojtogató mocskával tudott törődni.
Tudatában volt, hogy egy fényes szempár figyeli. Önkéntelenül tett egy
lépést hátrafelé, aztán rájött, hogy arany maszkba ágyazott két hatalmas,
üvegszerű követ lát. Az álarcot egy arany íjat és nyilat tartó harcos szobra
egészítette ki, a testét opállal, gyöngyökkel és nefrittel rakták ki.
– Ez itt Huitzilopochtli, Kolibri, a Nap Istene, a Háborúk Döntnöke –
fordította Malinali Montezuma szavait. – Azt mondja, a culhua-mexica a
kiválasztott népe, megvédi, és dicső győzelmekre vezeti őket. A
gyöngysor, amit visel, a csatában legyőzött királyok koponyáját és szívét
ábrázolja, és szakavatott kézművesek vésték ezüstbe.
Benítez nagy erőfeszítések árán visszanyelte a torkából feltörni
készülő epét. Mindent vér borított, a falakra és a padlóra vastag fekete
réteg ragadt.
És a szag, az a rettenetes szag…
Montezuma átvezette őket egy kétszárnyú függönyön – emberi bőrből
készült, jelentette ki Malinali –, melyen apró réz és ezüstcsengettyűk
lógtak. Az általuk keltett csilingelő hang kísértetiesen emlékeztetett az
oltári szentségre.
Benítez lélegzete felgyorsult és felszínessé vált, megpróbálta kiszűrni
az orrából a szagot. Három friss emberi szívre akadt, melyek ott
reszkettek és feketéllettek a tömjéntartó serpenyőben. Újabb bestia
leselkedett a homályban: medvefeje volt, a szeme helyén obszidián tükrök
csillogtak, a testét hosszú farkú ördögök vették körül. Malinali bemutatta
őket: Tezcatlipoca, Füstölgő Tükör, az Alvilág Ura, a Sötétség Ura, a
mágusok és varázslók hercege, a sasok vezére.
Beníteznek nem volt szüksége további ismerkedésre: a Sátán volt az.
– Azt hiszem, mindjárt elhányom magam – mondta Alvarado.
 Cortez arca egészen elfeketedett a haragtól és az undortól, sarkon
fordult. A többiek utána siettek, kitódultak a friss levegőre ebből a pokoli
fészekből, a kő ördögök kihívó pillantása örökre az emlékezetükbe és az
álmaikba vésődött.

MALINALI
MONTEZUMA ELSÁPAD A haragtól és a megaláztatástól. A szemében mégis
könyörgés ül. Szeretné elkerülni a viszályt, pedig tudja, hogy lehetetlen.
Az én uramat is harag emészti. Most látom az istent a szemében, ott van
kétségtelenül.
– Mondd meg ennek a pokolfajzatnak, én nem tudom elfogadni,
ahogyan megalázkodik ezek előtt a bálványok előtt, melyek az ördög
megtestesülései. A beleegyezésével eltávolítóm az itt lakozó démonokat,
és az igaz kereszt jelével és a Szűz karjában nyugvó Megváltó képével
helyettesítem azokat.
Montezumához fordulok, és alig várom, hogy sor kerüljön a végső
összecsapásra, mely a sorsa, és vele együtt az enyém is. – A nagyúr
határtalanul haragos. Döbbenettel tapasztalja, hogy egy ilyen nagy
uralkodó rendületlenül kitart a pokoli emberáldozatok mellett. Bizonyára
megérted, hogy a bálványok, amelyeket szolgálsz, szörnyetegek. Azt
akarja, hogy haladéktalanul szenteljék fel a templomot az ő vallására.
Befejezem a beszédet, és elégedetten látom, hogy a mi Nagybecsű
Szószólónk reszket. – Ha tudtam volna, hogy Malinche az isteneink
sértegetésére használja fel az alkalmat, nem hívtam volna ide.
A nagyúr a kardjára teszi a kezét. Beleborzongok az izgalomba. Igen,
tedd meg most azonnal! Vágd le a fejét, döntsd le a bálványokat, öld meg a
papokat és foszd ki a templomot! Tedd meg most!
A egyik Mennydörgés Úr azonban a karjára teszi a kezét. – Ne most,
caudillol – suttogja Benítez. – Még nem jött el az ideje.
– Ez nem vallás! – kiáltja a nagyúr és a fekete köpenyes papokra mutat.
– Nézzék csak meg őket! Ez a keselyűk gyülekezete!
– Egyetértek, uram, mégis attól tartok, a jó kapitánynak igaza van –
csitítja Olmedo atya is, s máskor pirospozsgás ábrázata falfehér a
félelemtől. – Ne hirtelenkedjük el a harcot, amikor nem a mi javunkat
szolgálja! Csak most érkeztünk a városba. Az Úr nem várja el tőlünk,
hogy egyetlen nap alatt győzedelmeskedjünk az ördög fölött, és egyetlen
nap alatt teljesítsük isteni küldetésünket.
A nagyúr elengedi a kardját. A kapitányokhoz fordul. – Mi a
véleményük, uraim? Ez a sok gyönyörűség körülöttünk csak megtévesztés.
Ez a város az ördög székhelye. Amint felülkerekedünk ezen a helyen, a
többi már a lábaink előtt hever.
Megfordul és otthagyja a találkozót. Utána sietek. A rosszullét, amely
Cholulában kínozta, nyilvánvalóan nyomtalanul eltűnt. Visszatért az isten,
és lenyűgöző az ő haragja.
Mégis azt hittem, eljött az idő. Montezuma a hatalmunkban volt, de a
nagyúr kezét megállították. Miközben utána megyek a templom lépcsőin,
haragszom rá és a Mennydörgés Uraira, mert türelmetlenül várom, hogy
végre megtörténjen.

65

MONTEZUMA VÉGIGNÉZTE a távozásukat. Magán érezte a papok tekintetét és

a megvetésüket, amiért ahelyett, hogy lecsillapította volna az isteneket,
még tovább dühítette őket. Visszament a Kolibri oltárához, hogy a vérét
adja bűnbánatként. Agávé tövissel átszúrta a nyelvét és a fülét, és a véres
tüskét egy gombolyag fűfonatra helyezte.
Mit tegyen most?
Malinche úr kezdeti barátsága nem volt őszinte. Hamarosan futótűzként
terjed el a városban, hogy az idegenek meggyalázták a templomot. Kik
ezek a Mennydörgés Urai? Malinchét, úgy tűnik, kizárólag a vallás és az
emberáldozatok eltörlése érdekli, ebből a szempontból tényleg úgy
viselkedik, mint egy isten, mint Tollaskígyó.
Ugyanakkor a szolgák – akiket Montezuma azért küldött a Víz Urának
Arca palotájába, hogy főzzenek rájuk, és gondjukat viseljék – azt
állították, egyáltalán nem viselkednek istenként, hogy az ürülékük nincs
aranyból, és úgy bűzlenek, mint a kutyák.
Mit gondoljon most? A culhua-mexicák terhe igaként nehezedett a
vállára. Az aztlanok jövője attól függ, hogyan értelmezi az előjeleket és a
jeleket. Miért van az, hogy minden egyedül rajta múlik?
 Bement a függöny mögé, arcra borult Füstölgő Tükör képe előtt és
imádkozott, hogy választ kapjon a dilemmájára.
– Ó mester, Ó urunk. Sötétség Ura, a Közeljövő Ura, nyisd fel a
szememet, nyisd meg a szívemet, adj tanácsot, mutasd meg a bölcsesség
útját, lelkesíts engem, vidíts fel engem, irányítsd a szívemet, vezess,
mutasd meg, mit kell tennem…

66

SZÍVEKET LÖKNEK a szénre, hogy megsüssék őket. A Bestia szeme rettentő, a

bűze dögletes. Benítez lefelé menekül a palota folyosóinak labirintusában.
Kéznyoma véres foltokat hagy a falon. Fejnélküli testek üldözik, a nevét
sikoltozzák, őt hibáztatják. A lába beleragad a tó iszapjába. Képtelen
megmozdulni.
Felült, és tágra nyitott szemmel meredt a sötétbe.
A papok dudáinak sivítása hallatszott a Nagytemplom tetejéről,
megvágták magukat, így biztosították, hogy a reggeli nap felkeljen.
Benítez mély lélegzetet vett. – Csak álmodtam – próbálta hangosan
megnyugtatni magát. Az inge csatakos volt a verítéktől.
Visszafeküdt, Esővirág a saját testével takarta be, és náhuatl szavakat
sugdosott a fülébe, melyeket nem értett, de vigasztalták. Mikor lett ilyen
értékes a számára? Ez a lány életkedvet adott neki. Mégis kételkedett
benne, van-e közös jövőjük. Elvesztek egy olyan világban, melyet ismert,
és amelyben bízott, az előttük álló órák és napok vérben gázoltak.

Alonso Yanez, az egyik ács találta meg. Cortez elrendelte egy kápolna
építését a palotán belül, és miközben a megfelelő helyet próbálták
kiválasztani, talált egy toldást a falon, melyet nemrég meszeltek le.
Elhatározta, hogy kibontja, és megnézi, mi van mögötte.

Cortez a feje fölé tartotta a lámpát, a fénysugár darabról darabra

világította meg a mesés kincseket: düledező nefrit, opál és igazgyöngy
hegyeket, drágakövekkel kirakott arany nyakláncok zuhatagát,
színezüstből készült szobrok hadát, hatalmas aranytányérok halmát,
melyek nagyon hasonlóak voltak a San Juan de Ulúában kapott
ajándékhoz. Bámulta az előtte elterülő bőségszarut, és alig mert hinni a
saját szemének.
A mexicák megpróbálták az orruk előtt elrejteni a vagyonukat. Ehhez
képest az eddig kapott ajándékok elhalványultak. Itt volt a kincs, amelyet
megígért magának, amit megígért valamennyiüknek. Ennyi kincs mellett
bármelyik megkoronázott európai király vagyona csupán szegényes
töredéknek számított.
A tiszteletteljes csendben mindannyian a saját sötét, privát
megfontolásukkal voltak elfoglalva.
– A sátán szőrös, fekete seggére! – motyogta Alvarado.
– Hogyan tartsuk ezt titokban az emberek előtt? – vetette fel Jaramillo.
– Sehogy – válaszolta Cortez. – Azt akarom, hogy mindenki lássa.
Minden egyes katona.
– De caudillo – tiltakozott Alvarado. – Ez csak még mohóbbá teszi
őket. Felüti a fejét a viszálykodás…
– Mit gondol, miért jöttek ide ezek az emberek? A kapzsiságuk miatt.
Ha megtudják, mi fölött rendelkezünk, démonokként harcolnak majd,
hogy megvédjék. Tegye, amit mondtam! Hármasával hozza ide őket. Hadd
lássa mindenki, mit akart eltitkolni előlünk Montezuma, ami pedig, hogy
az ő szavait idézzem, jog szerint minket illet. Ha befejezték, azonnal
falazzák vissza a kamrát. Végig kell gondolnunk. Egy dolog megtalálni a
kincset, és megint más megtartani.

Az emberek újra kis csoportokba gyűltek, és egymás között suttogtak.

Ismét felütötte a fejét a ragály, mely San Juan de Ulúában kínozta őket.
Ezúttal azonban nem a mocsárból érkező moszkitók vagy a rossz víz volt
a hibás, hanem a szív betegsége, melyet az arany látványa okozott.
Cortez a szállására sietett, és egyedül fogyasztotta el a feltálalt ételeket,
tervezgetett, rágódott. Istenhez imádkozott, hogy mutassa meg neki a
helyes utat, és becsvágy után kutatott lelke sötétebb zugaiban.

67
A SZOBA SARKÁBAN, egy serpenyőben faszén égett, mert hűvös volt az
éjszaka. A furulyák és dobok hangja sodródott felé a hideg novemberi
levegőben: a bennszülöttek az utcákon táncoltak és énekeltek, s ez rosszat
jelentett. A félelem, mely az érkezésükkor eluralkodott a városon,
eloszlott. A taxcalanok között újra elterjedt a szóbeszéd, hogy a mexicák
támadásra készülnek. Ugyanúgy, mint Cholulában.
Cortez felállt, hogy szóljon a tanácshoz.
– Uraim, súlyos dilemmával küzdünk. Pillanatnyilag valamennyien
olyan gazdagok vagyunk, amiről álmodni sem mertünk, és ezzel az erővel
lehetnénk akár oly szegények is, mint a pogányok, mert mesés
kincseinkkel együtt csapdába estünk ebben a városban. Ha nem
távozhatunk szabadon, és nem vihetjük magunkkal az aranyat, akkor akár
vissza is térhetünk Kubába, és csak az álmainkat visszük magunkkal.
– Amikor először ideérkeztünk, az uralkodó beleegyezett, hogy
Őfelsége Spanyolország királya vazallusa legyen, és lemondott a trónjáról
a javunkra. A Requerimientóval összhangban. Mégis, úgy vélem, becsapott
minket, hisz már öt napja vagyunk Tenochtitlánban, de ő még mindig
ragaszkodik régi hatalmához, minket pedig tiszteletreméltó vendégként
kezelnek. Van valakinek javaslata Önök közül, uraim, hogyan kellene
továbblépnünk?
– Talán várjunk még, és majd kiderül? – vetette fel Jaramillo.
– Ha belemegyünk ebbe a játékba, valószínűleg az áldozatául esünk.
Most ugyan szeretnek minket az indiánok, de a szívük ingatag. Máris túl
bőkezűnek találják a vendéglátásunkat. Valamennyien tapasztalhatják,
hogyan apad napró1-napra az ellátásunk. Ha kedvük tartja, eltávolítják a
hidakat a töltésről, és máris foglyok vagyunk, vendégek helyett. Meg sem
kell támadniuk bennünket, könnyedén kiéheztethetnek minket, aztán
felajánlják a szívünket a pokoli bálványaiknak. Ha úgy dönt, Montezuma
megmérgezheti az ételünket. Ebben a percben ki vagyunk szolgáltatva a
kénye- kedvének.
A helyzet szépítés nélküli taglalásától mindenkinek megfagyott az
ereiben a vér.
– Akkor lopjuk el az aranyat és az éj leple alatt menjünk Vera Cruzba!
– javasolta Ordaz.
Cortez fagyos mosolyt küldött a gyalogság parancsnoka felé. –
Elfelejti, hogy köztünk és a part között ott van Tlaxcala. Ha az idősebbik
Zümmögő Darázs rájön, hogy a harcosait a sorsukra hagytuk
Tenochtitlánban, akkor úgy dönthet, hogy nem ilyen szövetségeseket akart.
Van itt valaki, aki olthatatlan vágyat érez, hogy a tlaxcalanokkal csatázzon?
Cortez láthatólag szadista élvezetet talált a probléma boncolgatásában.
– Nem kell a Tlaxcala felé vezető úton visszatérnünk – motyogta
Sandoval.
– Tényleg nem, akár a mexicákhoz tartozó területeken is átszökhetünk
– gúnyolódott Cortez. – Az a véleménye, hogy békén hagynak bennünket,
miközben a zsebünket lehúzza a rengeteg kincs? Abban a valószínűtlen
esetben, ha sikerülne kicseleznünk Montezuma seregeit, hónapokig tartana
az új hajók építése, hogy visszatérhessünk Kubába. Amikor pedig
megérkeznénk, a kormányzó úr minden kincset elszedne tőlünk.
A levertség ködként telepedett rájuk.
– További bonyodalom is várható – folytatta könyörtelenül Cortez. –
Mielőtt elhagytuk Cholulát, titokban üzenetet kaptam a partról Juan
Escalantétól, aki az erőd parancsnoka Vera Cruzban.
Ezek nem jó hírek, gondolta Benítez.
– A helyi mexica kormányzó megtámadta a társaink fegyveres
haderejét, amikor azok a területére léptek. A csatamezőn győzték le őket, a
totonac szövetségeseinkkel karöltve. Kilenc spanyol belehalt a sérüléseibe.
Rajtuk kívül is sokan megsebesültek, de Isten segedelmével sikerült Vera
Cruzba menekülniük.
Döbbent csendben hallgatták. Mostanáig a legyőzhetetlenségük mítosza
volt az egyetlen dolog, ami távol tartotta tőlük az indiánokat. Most a
mexicák bebizonyították, hogy ez nem igaz. Ha Montezuma seregei
megtámadták őket a parton, mi tarthatná vissza őket a saját városukban?
– Miért nem mondta el korábban? – kérdezte Benítez.
– Miért? Ha már Cholulában tudták volna, ragaszkodtak volna hozzá,
hogy visszaforduljunk, és a tlaxcalanok lemészárolnak minket. Nem volt
más választásunk, mint hogy idejöjjünk.
Egymásra néztek.
Ijesztő ember, gondolta Benítez. Mit művel?
– Tehát csupán egyetlen dolgot tehetünk – mondta Alvarado.
Benítez gyanakodva nézett fel. Túl egyszerűnek, túl mesterkéltnek tűnt.
Lehet, hogy Cortez előzőleg kitanította, ahogy már korábban is előfordult.
– Ugyanazt kell tennünk, mint Cempoalában – folytatta Alvarado.
– Kést kell tartanunk a törzsfőnök torkához.
– Montezumára gondol? – rémült meg León.
 – Túszul kell ejtenünk. Ha az uralkodó a kezünkben van, akkor újra mi
irányítjuk a saját sorsunkat… és Tenochtitlánét.
– Veszélyes kaland – mondta Cortez, mintha még soha nem hallott
volna ilyen javaslatot. – Jól meg kell gondolnunk, mielőtt cselekszünk.
Benítez nem hitt a fülének. A legteljesebb őrültség! – Összesen
háromszáz kasztíliaiból és pár ezer kiszámíthatatlan indiánból állunk.
Komolyan gondolja, hogy milliókat kézben tarthatunk egyetlen tússzal?
– Mégis mit képzelt, amikor idejöttünk? – kérdezte Cortez.
Kezdettől fogva eltervezte, gondolta döbbenten Benítez. Mindig is ezt
akarta, talán már Vera Cruzban. – Azt mondta, nem harcolni, hanem
kereskedni jöttünk ide – próbálkozott Benítez. – Beszélgetni.
– Benítez – mosolyodott el Cortez. – Hogy maga milyen naiv!
Valamennyien Cortezre, majd egymásra pillantottak, farkasszemet
néztek a saját kapzsiságukkal. Benítez rájött, hogy Corteznek igaza van.
Tényleg ilyen naivak voltak? Mostanáig abban a reményben követték,
hogy valamilyen ürüggyel, zsebüket megtömve egyszerűen elsétálhatnak a
mexicák völgyéből. Hagyták, hogy megbabonázza mindannyiukat, és az
arany csillogása vezette őket ehhez a szörnyű szembesítéshez.
Ez a rettenetes hidalgo, a vezetőnk, teljesen őrült, gondolta Benítez.
Nélküle azonban elvesztünk.
– Van valakinek más javaslata? – kérdezte Cortez.
Senki nem szólalt meg. Természetesen igaza volt; az egyetlen
reményük, ha túszul ejtik Montezumát. Attól a pillanattól kezdve, amikor
San Juan de Ulúában megszavazták a kolóniát, és Cortezt mint caudillót, a
kocka el volt vetve.
– Úgy látom, döntöttünk, uraim – mondta Cortez. – Ma éjjel mindenki
lelje meg a békéjét Isten segedelmével. Holnap pedig meglátogatjuk
Montezumát.

Benítez, Esővirág, és Norte az alacsony asztal körül ült, csipegettek az

ételből, melyet a szolgálólányok tettek eléjük: néhány darabka sült húst,
melyet Norte iguána gyíkként azonosított, édes krumplit, kukoricalepényt,
babot chili szószban. Az étkezés alatt Esővirág élénk volt, mintha végül
úrrá lett volna a melankólia fölött, mely Cholula óta úrrá lett rajta. Norte
közvetítésével számtalan kérdést intézett hozzá.
– Hol született?
– Van felesége?
 – Hány éves?
Benítez legjobb tudása szerint válaszolt a kérdésekre, de a gondolatai
másfelé jártak. Nem volt étvágya, ezért eltolta maga elől a szinte érintetlen
tányért.
– Esővirág tudni szeretné, mi a baj – kérdi Norte.
– Semmi. Nincs semmi baj.
– Úgy gondolja, talán tett valamit, amivel magára haragította.
– Nem tett semmi rosszat. – Mogorván bámult, az örök harcban
harcosokat és elfogott szörnyeket ábrázoló fali frízre, melyet
okkersárgával és cinóbervörössel festettek. – Azt hiszem, Norte,
mindvégig igaza volt.
A renegát meglepetten nézett fel.
– Kétlem, hogy Istennek tetsző dolgot művelünk ebben a városban.
Norte lassan, kötelességszerűen rágta az ételt, mintha fűrészport evett
volna. – A maga kétségei nem védik meg a mexicákat… sem minket.
Benítez nyugtalan hallgatásba süllyedt. Esővirág előrehajolt, és súgott
valamit Nortének.
– Mit mondott? – érdeklődött Benítez.
– Nehéz lenne lefordítani. Nincs rá megfelelő szó.
– Azért csak próbálja meg.
Norte vállat vont. – Boldogtalan, mert szomorúnak látja. A tudtára
szeretné adni, hogy jó szívvel gondol magára.
– Vagyis szeret engem? – Benítezt meglepte, mekkora élvezettel
töltötte el a gondolat.
Norte kerülte a pillantását. – Az ő nyelvükön nem ugyanazt jelentik a
szavak.
Benítez sóhajtott. Nem mindegy, mit gondol róla a lány? Eszébe jutott,
annak idején mennyire dédelgette a gondolatot, hogy arannyal
megrakodva visszatér Kubába és gondtalanul éli az életét a gyönyörű kis
indián lánnyal. Milyen ostoba álom!
Holnap valamennyien meghalnak ezen az alvilági helyen.
– Mondd meg neki, hogy ma éjjel szabadon azt tehet, amit akar –
szólalt meg váratlanul Benítez.
Norte döbbenten nézett. – Kapitány?
– Holnap úgyis meghalunk, tehát már nem számít. Megmondhatja neki,
hogy ma éjjel ott alszik, ahol akar. Velem szemben már teljesítette a
kötelességét. Ne bámuljon így rám, Norte, csak tegye, amit mondtam!
 Azt hiszi, agylágyulást kaptam, gondolta Benítez. Lehet, hogy igaza is
van. De amikor az ember valamennyi halandó agyszüleménye elenyészik,
könnyű igazságosnak és nagylelkűnek lenni.
Norte mosolyogva suttogott valamit Esővirágnak. A lány szeme
kikerekedett.
Csináljanak, amit akarnak, keresek egy korsó kubai bort, amely majd
támogatást nyújt ezen az utolsó, fagyos éjszakán.
Esővirág súgott valamit Nortének, aki úgy szívta be a levegőt, mint
akit hátba szúrtak. Ezután felállt, és kiviharzott a szobából. Az apró
ezüstcsengettyűk csilingeltek és rázkódtak az ajtóban.
Benítez Esővirágra nézett. A lány elmosolyodott, közelebb húzódott és
megfogta a kezét.
– Édes Istenem – motyogta Benítez.
Ki gondolta volna?

Malinali hanyatt fekve, karjával a feje alatt aludt. A takaró lecsúszott a

dereka alá. Cortez nézte őt a gyertya fényében, hosszú, fekete haja
szétterült a matracon, mellbimbója barna fényudvara érett volt, akár egy
gyümölcs, az ajkai szétnyíltak, és szív alakúra csücsörödtek. Cortez
szívében felmordult a fenevad.
Vetkőzni kezdett.
Lehúzta a lányról a takarót, és a lába közé nyúlt. A mexica alig volt
szőrös odalent. Nem úgy, mint Catalina. Neki olyan bozontja volt, akár
egy medvének. Az indián simasága felizgatta, nem értette igazán, miért. A
Sevillai Katedrális márványszobraira emlékeztette, a freskók arany
angyalkáinak lágy domborulataira…
Igen, az ő angyala, az ő rézbőrű védőangyala. Az Isten vele volt, és
Malinalit küldte segítőtársul és vezetőül. Holnap majd újra meggyónja a
házasságtörést, a hús gyengeségét, aztán újra harcba indul az Úr
győzelméért, és újra megtisztul a lelke.
De itt, a sötétben a vadállat uralta.

MALINALI
ALSZOM , AMIKOR CORTEZ visszatér az utolsó tanácskozásról Alvaradoval és
Sandovallal. Durván felébreszt és meghág, sürgető a kívánsága. Megfogja
a vállamat, sokkal inkább kíméletlenül, mint szeretettel, mélyen belém
hatol.
Mindig ilyen, ha veszélyt érez, ilyen volt Tlaxcala nagy csatája és
Cholula előtt is. A halál előérzete felizgatja. A benne lakó kíméletlen isten
teszi.
Ma éjjel valami végbemegy az agyamban és a testemben is, szinte
látom, hogy a magja forrón és ragacsosan szétárad bennem, gyökeret
eresztvén a hasamban. Utána, amikor az ablaknál térdel, és elmondja
utolsó imáját a Szűz istennőhöz, azt hiszem, érzem a pillanatot, amikor
elkezdődik, amikor egy isten magja az én halandó testem részévé válik.

Nagyuram a kapitányai – Alvarado, Sandoval, León és Benítez valamint

Bernal del Díaz parancsnoksága alatt számos katona kíséretében érkezik a
palotába. Valamennyien páncélt viselnek, és büszkén vonulnak el a
testőrök mellett, és be a Nagybecsű Szószóló szobájába.
Érzem az elhatalmasodó pánikot, melyet érkezésünk bejelentése
kiváltott. Mintha egy bottal piszkáltuk volna meg a hangyabolyt, őrült, de
céltalan rohangálásba kezdtek. Az ajtónálló sietve a királyi szállás
magánszobájába vezet bennünket, ahol Montezuma a madaraival
foglalkozik, melyek feketén és fényesen gubbasztanak ezüst kalickájukban.
Ha megrémíti is váratlan látogatásunk, nem mutatja. Kényelembe
helyezkedik a fa ypcallin és a nagyúr felé int, hogy csatlakozzon hozzá.
A nagyuram jelzi, hogy inkább állva marad. Továbbítom a kérését a
Nagybecsű Szószólóhoz, végre megértette a fenyegetést. Megpróbál
leszerelni minket, és a két pazarlóan felöltöztetett fiatal nőre mutat, akik
illedelmesen, földre szegezett szemmel ülnek a sarokban.
– Montezuma azt mondja, ezek a hölgyek a lányai – fordítom. – Fel
szeretné őket ajánlani feleség gyanánt. – Az ilyen házasságból született
gyerekek részben az ő, részben az istenek leszármazottai. Montezuma
reményei szerint egy ilyen vérszerződés hagyományos mexica módon
elhárítana minden viszályt.
A nagyúr fontolóra veszi az új lehetőségeket. Elismerően felvonja a
szemöldökét, és akaratom ellenére belém hasít a féltékenység.
– Ez igazán kedves tőle – közli a nagyúr. De nincs kedvesség a
hangjában, és szürke tekintete acélos. – De közöld vele, hogy nem lehet
több feleségem, mert már van egy.
 Az ajkamba harapok. Ki lehet ez a nő, aki ekkora hatalommal
rendelkezik a nagyúr élete felett? Vagy ez csupán kifogás? Lehet, hogy
éppen én vagyok az a nő, akit pótolhatatlannak tart.
– Mondd meg, nem azért jöttem ide, hogy a lányairól csevegjünk.
– A nagyúr köszöni e kedves ajánlatot – fordulok a Nagybecsű
Szószólóhoz –, de másról szeretne beszélni.
Montezuma tekintetében most már őszinte rémület ül.
– Kérdezd meg, megvan-e még Juan de Arguello feje – mondja a
nagyúr.
A lenyesett fej említésére Montezuma hamuszínű arca lángvörösre
váltott. – Mondd meg Malinche úrnak, nem tudom, miről beszél!
A nagyúr felemeli a kezét.
– Ezt nem kell lefordítanod! – mondja. – Látom rajta, hogy tudja, kiről
beszélek.
A tekintetem találkozik az övével, és összekapcsolódik. Kedvemet
lelem az összeesküvés ilyen pillanataiban. Ma reggel hosszan
elbeszélgettünk erről a találkozóról, és ő jól kitanított. Még soha nem
éreztem magam ilyen hatalmasnak, ilyen büszkének. Csak azt remélem, az
apám – akinek a lelke szerencsétlenül kóborol a Halottak Földjén – most
lát engem.
– Kérd meg, hogy adjon magyarázatot az embereim botrányos
megtámadására Vera Cruzban.
Attól tartok, Montezuma mindjárt elájul a kérésem hallatán.
– Én erről nem tudok semmit – válaszolja sipító kuncogásba forduló
hangon.
– Azt hiszi, viccelődünk? – horkan fel Alvarado, és tesz egy lépést
előre.
A nagyúr a karjára teszi a kezét, hogy megnyugtassa, aztán újra
hozzálát az uralkodó vallatásához. – Kilenc emberemet gyilkolták meg a
harcosai – folytatja anélkül, hogy lehetőséget adna Montezumának a
további tiltakozásra. – Mondd meg neki, hogy a kapitányaim azonnali
bosszút követelnek. Mindent megteszek, hogy visszatartsam őket a város
és a templom felégetésétől.
Elismétlem ezt a nevetséges állítást, és meglep, hogy Montezuma
komolyan veszi.
– Közöld Malinche úrral, hogy nem én követtem el a hibát, hanem a
körzet kormányzója. Füstölgő Sas. Azonnal érte küldök, és megválaszolja
a kérdéseit.
– A kormányzót okolja a történtekéit. Ahogy előre megmondtad, uram.
A nagyúr bólint. – Mondd meg neki, mit kívánunk tőle!
Montezumához fordulok. – A nagyúr rendkívül csalódott. Mostanáig
végig barátként viselkedett, de most úgy gondolja, csalárdul viselkedtél
vele. Ennek ellenére hajlandó megbocsátani, ha minden hűhó nélkül
velünk jössz a palotába, és ott is maradsz, amíg ezek az ügyek
megoldódnak.
Montezuma úgy mered rám, mintha mindez egy elmeháborodott
asszony összefüggéstelen beszéde lenne. Nem hibáztatom érte, hisz még
én magam sem hiszem, hogy a nagyúr terve működhet.
– Én meg… én elmondtam, hogy semmi közöm… ehhez – dadogja
végül. – Én nem adtam ilyen parancsot. Akárki… Ki mondta ezt?
– Erre nem válaszol, uram.
– Magyarázd el neki, hogy ha rajtam múlna, biztos nem kérnék
ilyesmit, de a kapitányaim ragaszkodnak hozzá. Nem tudjuk másképp
megoldani a problémát.
Montezuma tovább rángatózik és dadog, képtelen felfogni, mi történik
körülötte. – Ez a legfájdalmasabb sértés… sértés a mexicák méltósága
ellen. A fővezéreim és a papjaim soha nem egyeznének bele az ügyek…
ilyesfajta elintézésébe.
– Magyarázza meg nekik – mondja túlságosan is finoman és
türelmesen Cortez –, hogy semmiféle sértésről nincs szó. Elvégre a palota,
ahol időzik majd, valaha az apjáé volt. A nagy uralkodót megillető
tisztelettel fogunk vele bánni.
– Az én népem soha nem hagyná, hogy ez megtörténjen! – kiáltja
Montezuma. – Ez lázadás lenne!
– Mondd nekik, hogy az isteneid kívánták így – kiáltom még nála is
hangosabban –, és hogy a szabad akaratodból teszed!
– Nem tehetek ilyet! Ez lehetetlen!
A beszélgetés ugyanebben a hangnemben folytatódik. A Mennydörgés
Urai kényelmetlenül érzik magukat a sehová sem vezető érvek csatájának
közepette. Látom, hogy a tekintetük idegesen a szoba körül gyülekező
testőrökre téved.
León tör ki elsőnek. A kardja markolatára teszi a kezét. – Egyszerűen
nyomjunk kést a torkának, és vonszoljuk ki innen – sziszegi. – Ne
vesztegessük az időt!
 A nagyúr dühösen nekitámad. – Csend legyen!
– Már így is túl sokáig vitatkoztunk ezekkel a kutyákkal! – csatlakozik
Jaramillo, akit arcátlanná tesz a félelem.
Montezuma megrettenve és zavartan figyeli a dühödt szóváltást.
Valamit tennem kell, hogy az eseményeket átlendítsem a holtponton.
Közelebb húzódom a trónhoz.
– Meg akarnak ölni – suttogom Montezumának.
– Megölni engem? – a hangja hirtelen metsző, akár egy lányé.
– Egyedül Malinche úr tartja féken őket. Meg akarnak ölni, a
Nagytemplomot pedig felgyújtanák.
– Nem merik megtenni!
– Nézz rájuk, uram! Ezek az emberek semmitől sem félnek. Tudom.
Kezdettől fogva mellettük vagyok.
– Mondd meg Malinche úrnak, hogy viheti a lányaimat, és ha úgy
kívánja, a fiamat is. Ennyi nem elég a harcosainak?
Továbbítom az ajánlatot Cortezhez, aki természetesen semmibe veszi.
– Túl soká tart! – kiáltja Jaramillo, és a hangja rémületről árulkodik. –
Ragadjuk meg most!
– Senki sem mozdul, amíg én meg nem parancsolom!
Közben Montezuma személyesen hozzám könyörög. Óh, atyám, bárcsak
látnád most, ahogy izzad és megalázkodik!
– Csak egyféleképp előzheted meg a tragédiát, amitől mindannyian
félünk – közlöm vele. – Nagyuram iszonyú dühös rád és az összes culhua-
mexicára. – Azt kell tenned, amit mond, és vele kell menned. Semmi
mással nem lehet kibékíteni.
Biztos vagyok benne, hogy Montezuma dacol velünk. Persze ha
megteszi, León kardélre hányja, és akkor valamennyien meghalunk a
palotaőrök kezétől. Amíg azonban Montezuma hisz benne, hogy a nagyúr
maga Tollaskígyó, addig kiszámíthatatlan, mit fog tenni.
Várunk.
Hirtelen mintha összeomolna a felelősség súlya alatt. A mellkasára ejti
a fejét, és sírva fakad.

68
MONTEZUMÁT EGY EGYSZERŰ hordszékben vitték ki a palotából, melyet a
kamarása használt, amikor a tlatelolcoi piacra ment. Egyszerű fehér
vászonruhát viselt, ugyanazt, amelyben a templomot szokta meglátogatni.
Miközben végigmentek az üreges termeken, odakiáltott a rémült
szolgáknak és udvaroncoknak, hogy a saját akaratából megy a
Mennydörgés Uraival, mert jobban meg akarja ismerni, és meg akarja
érteni az idegeneket, hogy megbeszélte a dolgot Kolibrivel, aki helyeselte
a döntését. Utasításokat adott az udvartartásának, hogy az ágyasait és
mulattatóit azonnal szállítsák az apja palotájába.
Ezután csendbe borult a palota, csak a kasztíliai csizmák trappolása
visszhangzott az üreges termekben. Kivont karddal, egyenesen előre
szegezett szemmel kísérték. Az egész palota megállt, és csodálkozó
pillantásokat vetettek a különleges, hihetetlen látványra.
Végül az egyik testőr odaszólt neki, és megkérdezte, akarja-e, hogy
harcoljanak a spanyolokkal.
– Nem – válaszolta. – Az idegenek a barátaim. Egyáltalán nem vagyok
veszélyben.
Közben végig sírt.

A Vizek Ura Arcának palotája alig száz lépés távolságra volt, a tér
túloldalán. Futótűzként terjedt a hír, és Montezuma látta az udvaron
összeverődő csoportot, akiknek az arcára vésődött a hitetlenkedő
döbbenet, a valószínűtlen procedúra láttán.
Mi mást tehetnék? – kérdezte saját magától, és a megaláztatástól alig
kapott levegőt. Mindenáron el kell kerülnöm az összecsapást az istenek
között, mert az örökre tönkretenné a calhua-mexicákat. Talán elengednek,
ha megbüntetem Füstölgő Sast a kihágásáért. Malinche úr elveszi a
lányomat és elfelejtjük ezeket a szörnyű pillanatokat.
Még túljárok Tollaskígyó eszén.

MALINALI
– NEM HAJLANDÓ VÁLASZOLNI a kérdésekre.
A nagyúr arannyal kivert trónján ül, Montezuma a balján. En tőlük
jobbra állok. A Mennydörgés Urai Cortez mögött állnak a nyílt udvaron. A
tizenöt mexica vezér, akik elkísérték Füstölgő Tükröt a partról, előttünk
térdelnek, de nem a mi urunkkal szembeni hódolatból, hanem a
Montezumával szembeni tiszteletből.
Cortez hosszasan figyeli a foglyokat. – Ha ő nem válaszol – jelenti ki
végül, talán Montezuma úr szíveskedik megkérdezni Füstölgő Sast, vajon
miért öldöste le az embereimet.
Montezuma behúzott nyakkal, alig hallhatóan teljesíti a kérést.
Füstölgő Sas végre beszél, hosszasan mondja a magáét, a
megjegyzéseit Montezumának címezi.
– Mit mond? – kérdezi Cortez.
– Úgy tűnik Füstölgő Sast azzal bízták meg, hogy adót szedjen a
totonacoktól. Montezuma parancsa szerint meg kellett volna büntetnie
őket, amiért segítséget nyújtottak nekünk. Nemcsak az éves termés
megfelelő adóhányadát akarta elvinni, hanem mindenüket, és ráadásul
áldozat gyanánt még a város fiatal férfiak és nőit. Gordo dacolt velük, és
azt mondta, nagyuram maga mentette fel a mexicáknak fizetett további adó
alól. Gordo ezután segítséget kért a spanyol katonáktól. Füstölgő Sas
szerint elképzelhetetlen lett volna kitérni a harc elől. Nemcsak Montezuma
parancsával lett volna ellentétes, de azzal a mexica nemzetet és a saját
férfiasságát is megszégyenítette volna.
– Szerinted igazat mond?
– Montezuma szerint hazudik, de az uralkodó maga is fél. Igen, én úgy
gondolom. Füstölgő Sas igazat szól.
Nagyuram fontolóra veszi a bizonyítékokat, aztán hozzám fordul.
– A törvény szerint, aki gyilkosságot követ el, annak meg kell halnia.
Ezért nincs más választásom, arra ítélem Füstölgő Sast és fővezéreit, hogy
élve égessék el őket a palota előtti téren, a lakosság szeme láttára. Az
ítéletet haladéktalanul végre kell hajtani.
Nem hiszek a fülemnek. Azért kockáztattunk olyan rengeteget, hogy
néhány ártatlan mexica harcost lemészároljunk? Ha valaki bűnös a
Mennydörgés Isteneinek megöletésében, az Montezuma.
Egy pillanatra elkapom Benítez pillantását, és tudom, ő is ugyanerre
gondol.
– De uram, ez nem igazság. Montezuma…
– Nem kérdeztem a véleményedet. Túlbecsülöd a képességeidet. Te a
tolmácsom vagy… hát fordíts! Mondd meg nekik, amit mondtam! Ez
minden.
 Most azonban Benítez is előrelép. – Ez nem törvény, uram. Ez
gyilkosság.
Cortez halántékán kiduzzad egy kék ér, és csomót képez a fehér bőrön.
– Ne merészeljen felelősségre vonni! Hallgasson, különben megbánja! A
törvénynek megfelelő döntést hoztam! Ezeknek az embereknek meg kell
halniuk!

69

A MÁGLYÁT NYILAK és a palota fegyvertárából zsákmányolt atlatl lándzsák

fanyeléből építették. A farakás közepén Füstölgő Sas állt a nagyvezéreivel,
a kezüket és a lábukat vaskos póznákhoz kötözték.
Cortez a palota faláról szemlélte az előkészületeket. Alvaradóhoz
fordult és további két bilincset kért. Amikor megkapta, odaadta
Montezumának.
– Mali – mondta –, kérd meg az uralkodót, hogy nyújtsa ide a kezét.
Montezuma engedelmeskedett a kérésnek, Cortez pedig a csuklójára
tette a vasakat és rákattintotta. Ezután letérdelt és a másikat Montezuma
bokájára rakta.
Benítez rájött, hogy ezzel az egyszerű cselekedettel mind az őket
figyelő tömeget, mind pedig az uralkodót, saját esze szerint megtörte. Még
az is kedvesebb lett volna, ha megöli.
A mexicák Nagybecsű Szószólója zokogott, mint egy nő.
Odalent az udvaron Jaramillo égő fáklyát tartott a fához Füstölgő Sas
talpa alatt.
A feltornyosuló füstön keresztül a mexica vezér a halála előtt megtette
azt, amit életében nem mert. Felemelte a fejét és Montezuma arcába nézett.
Benítez látta a teraszról az elképedést és a gyűlöletet a szemében.
A caudillohóz fordult. – Miért ölünk meg egy bátor embert, uram?
– Vera Cruzban kilenc bátor emberünk halt meg a kezei között. Már
elfelejtette?
– Az az ember odalent csupán parancsot teljesített. – Benítez
Montezumára mutatott. – Ott a bitang gazember, aki megölte őket.
 – Ha megöljük, az életünkkel lakolunk érte. Ugyanakkor, ezzel az
egyszerű színjátékkal megtanítjuk a többieket, mire számíthatnak, ha
legközelebb a spanyolokra emelik a mocskos kezüket.
Montezuma mellkasa zihált, az arca összeráncolódott és nedves volt a
könnyektől.
Miféle átkot bocsátott rád Cortez? – tűnődött Benítez. Vagy valamiféle
magántermészetű őrület tart fogva? Egyetlen szavadba kerülne, és a néped
ránk vetné magát, és eltaposnának, mint egy férget.
A téren a tömeg néma csendben nézte a kivégzést. Csupán a spanyolok
élvezték az előadást. Benítez hallotta, amikor Jaramillo odaszólt
Alvaradónak: – Most aztán tényleg füstölög a Sas!
Alvarado felröhögött.

Amikor vége volt, az elszenesedett hús bűze palástként takarta be a teret.

Cortez előrehajolt, hogy eltávolítsa a bilincseket.
– Mali, mondd meg neki, hogy sajnálom a mai napon történteket. Azt
is mondd meg, tudom, hogy ő a bűnös, és megérdemelné, hogy Füstölgő
Sas oldalán haljon meg, de a világ minden kincséért sem bántanám, hisz a
barátom. Segítek neki messzi földön széles körben hírnévre szert tenni, és
még több földet kap tőlem a birodalmához. Ettől a naptól fogva, ha
megváltásra vágyik, csak forduljon hozzám.
Uram Isten! – gondolta Benítez. Ez az ember szörnyeteg. Hogy nem
vettük észre?
 III. RÉSZ

A SÖTÉTSÉG HOZÓ

A pápa nyilván részeg.

A CENU INDIÁNOK VÁLASZA,

AMIKOR AZT MONDTÁK NEKIK, HOGY
VI. SÁNDOR PÁPA FELOSZTOTTA A VILÁGOT
A SPANYOLOK ÉS A PORTUGÁLOK KÖZÖTT
 70

Az Úr 1520. esztendejében
Két Kovakő az ősi azték naptáron

A VILÁG KÖZEPE a Vizek Urának Arca palotájába került át.

Montezuma kedvenc szőnyegeit, törpéit és feleségeit hirtelen
átszállították az új udvarba. Írástudók siettek át a téren a két palota között, a
birodalom nagyhercegei a kasztíliaiak fogadótermében gyülekeztek, hogy
meglátogassák az uralkodót azokban a lakosztályokban, ahol a saját
vendégei őrizték.
Sokan azonban nem jöttek el: Cuitláhuac, Kukoricacső úr és Zuhanó
Sas nem volt hajlandó engedelmeskedni a felszólításnak. Texcocóba és
Iztapalapába vonultak vissza és ott töprengtek.
A városba visszatért a törékeny béke, noha a palota falai között
folytatódott a politikai összetűzés Cortez és Montezuma között.
Montezuma lányát és unokahúgát – további Corteznek tett engedményként
– Olmedo atya beavatta a keresztény hit rejtelmeibe, s a Dona Ana és Dona
Elvira nevet kapták a keresztségben.
Közben Vera Cruzban Escalante belehalt a sérüléseibe, melyet a
szerencsétlen Füstölgő Sassal történt összecsapás során szerzett, és
Gonzalo de Sandoval lépett a helyére.
A katonák kialakították a megszokott napirendjüket: kártyáztak,
kockáztak, a palota falainak elzártságából figyelték a város életét, a
hegyeket fürkészték és az erősítésre vártak, melyet Puertocarrero közeli
visszatérésétől reméltek. Bámulták Marina kisasszony duzzadó hasát, és
maguk közt zúgolódtak.
Benítez észrevette, hogy megváltozott a lovasszázad viselkedése,
különösen egy emberé, Gonzalo Nortéé. Tlaxcala óta a katonák nem
csúfolták, és ahogy lassan múltak a hónapok a fővárosban, még a
szórakozásaikba és trágár beszédükbe is bevonták. Már nem
borotválkozott, és nem fürdött minden nap, mint az indiánok. Az ideje
nagy részében szerencsejátékot játszott Floresszel és Guzmán-nal, hajdani
kínzóival. Benítez úgy látta, tényleg jó úton halad, hogy újra spanyollá
váljon. Beníteznek örülnie kellett volna.
 MALINALI
– MEG KELL MONDANOD Montezuma úrnak, hogy sürgősen meg akarok
vele vitatni valamit. Vallási ügy.
Montezumának az arcára fagy a mosoly. Néhány hónap alatt
megöregedett, olyan, mint egy törékeny öregember. A fogva tartói
leereszkedő béketűréssel kezelik, mint egy hígagyú nagybácsit. Minden
büszkeségét elvesztette.
Alavaradóval és Jaramillóval együtt patollit, a culhua-mexicák
kedvenc játékát játsszák, melyhez megjelölt fehér babszemeket használnak.
A játékosok hat babszemet tologatnak a táblán a dobásoknak megfelelően.
A bezárása óta az az egyetlen szenvedélye, hogy a játékok
végeredményére fogad, és ha nyer, a nyereményét az őreinek adja.
– Mit akar mondani? – kérdi tőlem Montezuma, és elfordul a játéktól.
Egy duzzogó gyerek arckifejezését ölti magára, akit épp megszidnak.
Lefordítom a nagyúr előző szavait, és kimérten várakozom mellette.
Az utóbbi hetekben úgy vonul a palota folyosóin a szolgák hadával
körülvéve, és olyan felfuvalkodott, mint egy uralkodó. A könnyedséggel
és a hatalommal jár, a benne lakozó isten kedvében. Láttam, hogyan néz
Montezuma lányaira. Most, hogy túljutott a hegyeken és beszivárgott a
birodalom szívébe, már nincs rám szüksége.
– Mondd meg, hogy a Nagytemplom jövőjéről van szó – kéri a
nagyúr. – Olmedo atya és Aguilar testvér már egy hónapja oktatják a
kereszténység tanaira, és én is hosszadalmasan magyaráztam neki a hamis
isteneiről. Mondd meg neki, most jött el az ideje, hogy ledöntsük a
templomban a bálványokat és a helyüket az áldott Szűz képével pótoljuk.
Ha nem egyezik bele, akkor erőszakhoz folyamodunk, és minden papot
megölünk, aki megpróbál bennünket megállítani.
A Tlatoani arcán a már jól ismert rémület jelenik meg, amikor
elmondom neki. Mit várt? Cortezt nem lehet megállítani.
– Mondd meg Malinche úrnak, hogy ezt nem teheti – suttogja
Montezuma. – Ha megkísérli, minden bizonnyal lesújtanak rá az isteneink,
a népem pedig fellázad. Ez igen kényes ügy Több időre van szükségem,
hogy megfelelően elintézzem ezt a kellemetlen és érthetetlen kérést.
Cortez arckifejezése meglágyul. – Megmondhatod Montezumának, ha
rajtam múlna, teljes egészében ráhagynám az ügyet. De a kapitányaim
minden nap sürgetnek. Talán, ha valami más foglalná le őket…
Vajon most milyen játékot űzöl?
– Ha megmondaná, honnan szerzik az ékszerészeik az aranyat, az talán
enyhítené a kapitányaim szívbetegségét, és engedelmesebbek lennének.
Mintha gyomron vágtak volna. Csak az arany, nagyuram? Ez minden,
amit valaha akartál?
– A nagyúr azt mondja, nem ő, hanem a kapitányai kényszerítik a
templomaid lerombolására. Úgy gondolja, az aranybányákkal le tudná
őket fizetni. Tudni akarja, merre vannak.
Montezuma ajkán szomorkás mosoly villan. Mire gondol valójában?
Még mindig azt hiszi, a nagyúr Tollaskígyó? Nem veszi észre, hogy a
világ nem lesz többé ugyanolyan, és hogy többé nem lehet uralkodó?
Tudnia kell, hogy a Mennydörgés Urai soha nem mennek el, és a mexicák
csak akkor lehetnek újra szabadok, ha Montezuma megparancsolja nekik,
hogy harcoljanak, de ha ezt megteszi, akkor megölik. Talán még mindig
azt reméli, ha behízelgi magát, akkor tovább uralkodhat. Vagy azt hiszi, a
kivárás vezet valahová, és magában egy utolsó hadmozdulatot tervez?
– Mondd meg neki, hogy az aranyunk nagy részét aranymosással
nyerjük – mondja Montezuma – északon, Zacatulában, mely mexitec
hűbéreseinkhez tartozik. Van egy másik is Malinaltepec közelében…
– Várj! – állít meg Cortez, felemeli a kezét, és odahívja Cácerest. A
főudvarmester tollszárral és pergamennel érkezik. – Le kell írnunk ezeket
a neveket és a pontos helyüket, hogy aztán expedíciót küldhessünk oda.
Szóval hány napi járóföldre van Zacatula Tenochtitlántól…?
Amikor a leltár befejeződik, a Mennydörgés Urai elhagyják a szobát,
és én egyedül maradok Montezumával. Némán tűnődik, a szoba sarkát
bámulja, ahol arany kalitkában sárga papagáj ül.
– Most már tudom, mit érezhet az a kis madár – motyogja.
Leveszi a falról a kalitkát, a teraszra sétál és kinyitja a kalitka ajtaját. A
madár egy pillanatig meglepetten, bizonytalanul tétovázik, aztán elindul
börtönéből, és a palota teteje fölé emelkedik.
Montezuma átlöki az üres kalitkát a terasz fölött. – Az idegenek megint
megkapták az arany ragályt?
– Úgy tűnik.
Addig nézi a madarat, amíg már csak egy pont látszik belőle. –
Kíváncsi volnék, mi olyan mérhetetlenül értékes az aranyban? Az ezüst
keményebb, a nefrit és a quetzal toll ritkább és sokkal szebb.
 Meglepetten látom a mosolyt az arcán. – Miért teljesíted a parancsait?
– És te, uram?
– Nekem nincs más választásom – néz rám áthatóan. – Te bízol ebben a
Malinche úrban?
Hallgatok. Hogyan is felelhetnék erre a kérdésre?
– Észrevettem, hogy vastagszik a dereka. Csupán testesedik a
tamalestől, vagy gyermeket hord a hasában?
A hasamra teszem a kezem. – Mexico eljövendő uralkodója.
Megrázza a fejét. – El fog árulni. A fiad soha nem lesz Tenochtitlán
uralkodója.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem. A szavak visszhangzanak a
szobában: a törékeny agyag álmok darabokra törnek a márványpadlón.
Nem fog elárulni.
– A fiad soha nem lesz Tenochtitlán uralkodója – ismétli.
– Mint ahogyan te sem – válaszolom és elsietek.

A virradat első sugaraira ébredek, ő már felöltözött, teljes fegyverzetben

van, az ablakon néz kifelé, és türelmetlenül várja a hajnalt. Amióta
megérkeztünk Tenochtitlánba, sok éjszaka telik hasonlóképpen. Úgy tűnik,
mostanában nemigen tud aludni.
– Uram.
– Nem akartalak felébreszteni.
– Gyere vissza az ágyba. – Tétovázik, majd teljesen felöltözve a takaró
alá kúszik. Köré fonom a testemet, a fejemet befészkelem a hóna alá.
Nehezebben megy, mint régen, mert a hasam megfeszül, hogy helyet
biztosítson a fiának.
– Mit csináltál?
– Gondolkoztam.
– Miről?
– Eszembe jutott az a reggel a Kereskedők Találkozóhelyén. Honnan
tudtad, hogy az úr, akit odaküldtek, nem Montezuma?
– Abból, ahogyan a többiek viselkedtek vele szemben.
– Ez minden?
– Ahogy egy ember viselkedik, ahogyan a többiek viselkednek vele
szemben… Mi más árulná el valakiről, hogy király vagy paraszt?
Megcsókolja a homlokomat. – Én hogy viselkedem, hölgyem? Én
király vagyok?
 – Sokkal több egy királynál, uram.
– Több egy királynál… – Világosodik. Már ki tudom venni az arca
körvonalait és domborulatait. Valami baj van.
– Mi a baj, uram?
Megrázza a fejét.
– Bármit megtennék érted. Bármit.
A karjaiba vesz. Azt kívánom, bárcsak mindig így ölelne. Elvágtam az
őseimhez és a népemhez fűződő kötelékeket, de itt végül is biztonságban
vagyok. Mégis, amióta elértük Tenochtitlánt, olyan lett, mint egy idegen.
Mit tegyek? Reménytelenül a rabja lettem.
El fog árulni. A fiad soha nem lesz Tenochtitlán uralkodója.
Még szorosabban ölelem. Soha nem fog elárulni. A gyermekét
hordom a hasamban. Ő az életem. Nélküle nincs értelme az életemnek.

Montezuma egész társadalmi elitje összegyűlt az egyik nagy

gyűlésteremben: eljött a fivére, Cuitláhuac, az unokaöccse. Kukoricacső
úr, valamennyi kedvelt nemese, köztük Taluca és Tacuba nemesei is.
Megbilincselt csuklóval ülnek a gyékényszőnyegeken. A Mennydörgés
Urai körben ülnek a fal mentén.
Montezuma Cortez mellett ül a trónján egy emelvényen, a fejét mélyen
lehajtja. Én magam a nagyúr jobbján állok.
Hozzám fordul, a tekintete kemény, mint a kő. – Montezuma úr tudja,
hogy mit kell mondania. Gondoskodj róla, hogy ne kalandozzon el a
mondanivalójától!
Az uralkodóra nézek. Mintha összetöpörödött volna, mintha az
életenergiák a mellkasán keresztül elszálltak volna belőle. A nemesek
felnéznek rá, most egyik sem fél nyíltan az istenkirályra nézni.
Montezuma sipító hangon fog hozzá, akár egy csapdába esett
kismadár. – Uraim, valamennyien ismeritek Tollaskígyó legendáját, aki
sok évvel azelőtt uralkodott ezen a földön, mielőtt mi, mexicák a Kolibri
vezetésével idejöttünk. Azt is tudjátok, hogy a távozása napján megígérte,
egyszer visszatér, véget vet az emberáldozatoknak és visszaköveteli a
trónját ebben a királyságban. Azt hiszem, ez a nap elérkezett. Imádkoztam
a Kolibrihez… hogy világítsa meg a kérdést, és… és ő… azt tanácsolta…
Montezuma hangja elcsuklik, képtelen befejezni a mondatot.
Cortez felvonja a szemöldökét. – Emlékeztesd a nagyurat, hogy ez nem
a sírás, hanem az ünneplés ideje!
 Megteszem, de nincs túl sok hatással az uralkodó rossz hangulatára.
Apró, nyivákoló hangokat ad, mint egy csecsemő a bölcsőjében. Félek,
nem osztja nagyuram véleményét a körülményekkel kapcsolatban.
– Mondd meg Montezuma úrnak, hogy itt most le kell zárnunk az
ügyünket!
Noszogatom a nyivákoló nagyurat. – Malinche úr kezdi elveszíteni a
türelmét – mondom neki.
Montezuma nagy nehezen megpróbálja összeszedni magát. –
Tollaskígyó… azt kívánja… adjuk át a trónt… mert ez az ő joga… és
egyezzünk bele, hogy… éves adót fizetünk neki… aranyban.
– Ez nem is Tollaskígyó – kiáltja Ciutláhuac. – Beengedtél egy tolvajt a
házunkba, és most mindenünket el akarja venni!
– Meg kellett volna támadnunk, mielőtt eléri a várost – lázadozik
Kukoricacső úr, ahogy Chalcóban elterveztük! A gyávaságoddal és a
határozatlanságoddal szégyent hoztál a mexica névre!
– Ebbe soha nem egyezem bele – tiltakozik Cuitláhuac. – Inkább
meghalok!
Montezuma arcát könnyek áztatják. – Nincs más választásunk!
Miért teszi ezt? – tűnődöm. Még mindig az istenektől fél, vagy
egyszerűen csak gyáva, ahogy Kukoricacső úr állítja?
– Mit mondanak? – kérdi tőlem a nagyúr.
– Nem tudnak megegyezni egymással.
– Engedelmeskedniük kell az uralkodónak. Ha nem teszik meg, az
felségárulás.
– Azt mondják, inkább meghalnak.
– Ezt a kívánságukat teljesíthetem. Lelkemre mondom, csökönyös
alakok! – A halántékán dobolni kezd egy ér. – Rendben van. Nincs
szükségünk a beleegyezésükre. – Az egyik szolgához fordul, aki
pergamenre ír. – Legyen köztudott, hogy megkérdeztem Montezumát, az
uralkodót, beleegyezik-e, hogy a spanyol király hűbérese legyen,
rendszeresen adót fizessen a királynak és adószedőinek, mindezt aranyban,
melynek összegét majd a későbbiekben határozzuk meg.
Ez a végszó. Montezumához fordulok. – Azt kívánja, hogy ismerd el
hivatalosan a hűbérességedet, és egyezz meg vele, hogy évente aranyadót
fizetsz.
Montezuma képtelen megszólalni. Ehelyett alig észrevehetően bólint.
– Elfogadja a feltételeket.
 – Nagyszerű. A királyi jegyző rögzítse, hogy Montezuma mától fogva
a legkatolikusabb uralkodó, Spanyolország királya védelme alatt áll, a
szent egyház hagyatéka szerint. – A lázadó nemesek gyülekezetére tekint. –
Ami a többieket illeti, tartsák itt őket őrizet alatt, hogy ne forralhassanak
rosszat! Dona Marina, légy szíves kérd meg Montezumát, hogy álljon fel.
Az uralkodó lassan, az udvaroncai segítségével kászálódik fel, mert fél
a további megaláztatástól. A nagyúr is felemelkedik. Váratlanul megöleli
Montezumát.
– Köszönöm Montezuma úr segítségét. Mondd meg neki, hogy most
már nincs mitől félnie. Úgy fogok gondoskodni róla, mintha a saját
testvérem lenne.
Elhagyja a szobát. Montezuma kővé dermedve, kifejezéstelenül bámul
a falra, meghökkent ettől a végső megaláztatástól, a személye ellen
irányuló testi sértéstől.
– A nagyúr köszönetet mond – mondom –, és arra kér, ne félj.
Mostantól fogva a saját testvéreként kezel. – Ezután még suttogva
hozzáfűzöm a saját gonoszkodásomat. – De nem hiszem, hogy bíznod
kellene benne.

71

CORTEZ UJJONGVA LÉPDELT ki a teremből. A keze közelében a kincs,

melynek létezését az első pillanattól fogva sejtette; új, tökéletesen
megvalósított királyságot nyújt át a királyának, a legszebb várost, melyet
valaha építettek és az arany hihetetlen gazdagságát. Megtisztítja a
templomokat az átkozott bálványoktól, és a piramisok a Szűz szentélyei
lesznek. Nemcsak a királyát szolgálta, de eleget tett isteni küldetésének is.
Fényt hoz a sötétbe, és elveszett lelkek millióit menti meg Istennek. A
cselekedetei olyan hírnevet és megbecsülést hoznak neki, amilyet Cid óta
egyetlen spanyol sem ért el.
Ha mindez megvan, engedélyt kér a királytól, hogy ő lehessen e föld a
kormányzója és teljes hatalmú ura. Hogyan utasíthatna vissza bármelyik
király ilyen kérést?
 Más csak egy apró lépés választotta el a céljától. Már csak egyetlen
kockázatot kell vállalnia Istenért.

A kincskészlet az udvaron került elhelyezésre a királyi jegyző

jelenlétében. Cortez felmászott az egyik szekérre, melyet az ágyú
szállítására használtak. Az összegyűlt katonák elcsendesedtek. Erre a
pillanatra vártak, amikor megtudhatják, mennyi lesz az övék a mesés
kincsből. Mindenki dédelgetett valamilyen álmot arról, hogy mit kezd a
részével ha hazatér, Extremadurába, Castiliába vagy máshová.
A kincstárat felnyitották, és a leletet beolvasztották, hogy könnyebben
számba vehessék: az arany szobrocskákat, kardhüvelyeket, a csodálatos,
nefrittel és türkizzel kirakott arany nyakékeket, arannyal kivert fejékeket
és maszkokat – mindent levetkőztettek és rudakba olvasztottak, s a király
pecsétjével láttak el. Semmiféle értéket nem tulajdonítottak a művészetnek,
s a mesterségbeli tudásnak, csupán a fém súlya számított, amelyen földet,
hatalmat és nőt vehetnek.
– Tudatában vagyok, hogy valamennyien mohón várják az
erőfeszítéseik jutalmát – kezdte Cortez. – Sokáig és keményen harcoltak,
hűségesek és állhatatosak voltak, ezért dicséret illeti önöket.
Türelmetlenség hullámzott végig a tömegen. Igen, keményen
küzdöttek, és ha a szenvedés gyémánt lenne, már valamennyien
meggazdagodtak volna.
A főparancsnok elővett egy pergamentekercset és olvasni kezdte.
– Megmértük a rejtett kincstárban talált kincseket, és azokat az
ajándékokat, melyeket eddig Montezumától kaptunk. Az értéket
háromszázezer koronára becsüljük.
Levegő után kapkodtak az izgalomtól. Háromszázezer korona! Egy
vagyon!
– Ebből le kell vonnunk a quinto reált, vagyis a királynak járó ötödöt,
és további ötöd jár a hadsereg főparancsnokának, hisz Vera Cruzban
valamennyien beleegyeztek. Benítez valahol a tömeg közepén összefonta a
karját. Tehát Cortez hatvanezer koronát szavazott meg magának. Nem
rossz összeg.
Cortez folytatta. – Ezek után száznyolcvanezer korona marad. Ebből le
kell vonni az én további kiadásaimat, melyeket a Kubából szervezett
expedícióra költöttem, és félre kell tennünk egy bizonyos összeget a kubai
kormányzó kifizetésére, amivel biztosítjuk, hogy a továbbiakban ne
okozzon gondot. Ott van még az Anyaszentegyház részesedése, valamint
az extra jutalom azoknak, akik magukkal hozták a lovukat, és ezzel
győzelemre segítettek minket a Tabasco folyónál és Tlaxcalában. Külön
figyelembe kell vennünk azokat, akik Spanyolországba mentek, hogy az
érdekünkben közbenjárjanak a toledói udvarnál.
Ezek szerint, gondolta Benítez, talán Ordaz és Mejía kivételével
valamennyi tiszt és kapitány csinos jutalékot kap. Ez nyilván biztosítja a
hűségüket.
– Ezek után hatvannégyezer korona marad.
Nyugtalan mormolás hullámzott végig a várakozó katonákon.
– Tízezer koronát félreteszünk azoknak a családoknak, akik
hozzátartozóit az expedíció kezdete óta elszólította a mennyország. A
maradékot önök között osztjuk szét, uraim, feltéve, hogy azt a száz embert
is figyelembe vesszük, akik Vera Cruzban maradtak, és hogy az íjászok és
a lövészek is dupla részesedést kapnak. – Cortez a tekercsen látható számot
tanulmányozta. – Így mindenkinek körülbelül száz korona marad.
Zsivaj támadt.
Az emberek kiáltoztak és Cortez felé rázták az öklüket. A rend csak
hosszú percek múlva állt újra helyre.
– Vajon érdemes ilyen sok bajt magunkra vállalni ilyen kevésért? -
kiáltotta Cortez. – Ez a sovány kincs semmi ahhoz képest, amit még a
jövőben elnyerünk! Ezen a földön több száz gazdag város és rengeteg
aranybánya van!
– És amikor majd szétosztja, megint csak cseppeket kapunk a
folyamból. – Norte volt az.
– Hallgasson! – sziszegte Cortez. – Vigyázzon a szájára, különben
keményen megbüntetem!
– Száz pezóból még egy új kardra sem futja! – kiáltotta valaki.
– A szétosztás a törvénnyel összhangban történt! – kiáltotta Cortez. –
Még megbánják a mohóságukat! – leugrott a szekérről, és a háta mögött
hagyva a kiáltozó embereket, elrobogott.
Norte elkapta Benítez tekintetét. – Száz pezó! Ez a hála azért a sok
mindenért, amin keresztülmentünk érte?
– Nem is tudtam, hogy érdekli az arany.
– Én csak egy koszos indián vagyok, de mi van a többiekkel?
Tlaxcalában Flores elvesztette az egyik szemét, Guzmán részben a kezét.
Száz pezóért követték a pokolba?
 – Felvetem neki az esetet, Norte. De ne számítson semmi jóra. Azt hiszi
én olyan boldog vagyok?
– Maga kapitány. Magáról gondoskodik!
– Intézkedem, hogy megkapja a megfelelő jutalmát. Még ha a saját
zsebemből kell is kifizetnem.
– Nekem nem kell magától semmi, Benítez.
– Akkor mégis mit akar?
– Én… én… – Megrázta a fejét. – Nem tudom. Már nem tudom, mit is
akarok.

MALINALI
A NAGYÚR AZ uralkodóval, Alvaradoval és Olmedo atyával reggelizik.
Mézzel ízesített kukoricalepénnyel és különféle válogatott húsokkal -
vadhússal, kutyával, pulykával és vad szárnyasokkal – megrakott asztalnál
ülnek. Amikor befejezik az evést, édes chocolatl italt szolgálnak fel festett
flaskákban. Utána a nő, aki behozta az ételeiket, szappanfa gyökérrel
megmossa a kezüket, és illatos tömjénnel keni be a lábukat. A nagyúr
uralkodót játszik: a Tlatoani sima arcát egy szakállassal helyettesítettük.
Magam fölé helyeztem, és napról napra egyre inkább a szolgájának, és
nem a segítőtársának érzem magam.
Amikor a szolgák távoznak, a nagyúr odahív, hogy tolmácsoljak neki.
– Mali, azt akarom, hogy beszélj Montezumával a nevemben. Kérdezd
meg, előrehaladt-e a Nagytemplom felszentelésében?
– Több időre van szükségem – közli Montezuma, amikor lefordítom a
kérdést. – Ez nem olyasmi, amit gyorsan meg lehet valósítani.
Most már hetek óta ürügyeket keres, és a nagyúr hetek óta nem sürgeti.
Kíváncsi vagyok, mikor tör ki végre.
– A kapitányok egyre követelőzőbbek – mondja a nagyúr. – Nem
várathatom őket tovább. Most már tenni kell valamit.
Montezuma félénken rám mosolyog. Még mindig gyakorolja a
hatalmát. Élvezi a nagyúr rossz közérzetét. Azt hiszi, a beleegyezése nélkül
a Mennydörgés Istenei nem lépnek fel a papok ellen. Attól tartok,
alábecsüli őket.
– Mondd meg Malinche úrnak, az ő érdeke, hogy várjon – mondja
Montezuma.
 Én már nem hiszek benne. Szerintem a nagyúr mostanában inkább az
arannyal foglalkozik. Hagyja, hogy Montezuma manipulálja. A kapzsiság
a benne lakozó isten fölé kerekedett.
Mégis izgatottan veszem észre a beszédes sápadtságot az arcán, és a
halántékán a különleges véna dühös kék lüktetését. – Nem sokkal azután,
hogy meghívtam Montezumát a palotánkba, megígérte, hogy leállítja az
emberáldozatokat. Én türelmes voltam. De a várakozás ideje elmúlt.
Talán végre eljött a pillanat. Diadalittasan fordulok Montezuma felé. –
A nagyúr most már nagyon haragszik. Elege van a várakozásból.
Montezuma nem érzi a veszélyt, önelégültté vált. Behízelgő mosolyt
küld felém. – Nem az én döntésem. Nem követhet el szentségtörést a
templomunkban. Az istenek nagyon dühösek lesznek. Talán
valamennyiünk életét elveszik.
Meddig csinálják még ezt, meddig tologatják egymás isteneire a
felelősséget, mint a forró szenet a kályhából?
Továbbítom Montezuma szavait, talán egy kicsivel pimaszabban, mint
terveztem.
– Szórakozik velem, Mali – motyogja a nagyúr.
– Igen, uram.
Itt van újra a nyugodt kegyetlenség, amelyre Cempoalából és
Cholulából emlékszem. Olmedo atya előre hajol, és reméli, hogy
megelőzheti a vihart. – Nem szabad elsietnünk – suttogja. – Napról napra
újabb előrehaladást teszünk Montezuma úrral. Marina kisasszony
segítségével megtanítottuk a saját nyelvén a Hiszekegyre, még a
Miatyánkra is.
A nagyúr mélységes megvetéssel néz rá.
Most Alavaradón a sor. – Caudillo, tudja, mennyire rosszallom a
pokoli vallásukat, de nincs itt az ideje, hogy a templom kérdését
feszegessük. A kincstár dugig van arannyal; nem kockáztathatjuk az
elvesztését! Puertocarrero hamarosan megjön Spanyolországból az
utánpótlással együtt. Akkor jobb helyzetben leszünk, és kikényszeríthetjük
a követeléseinket!
– Nem türtőztethetjük magunkat tovább anélkül, hogy folt ne esnék a
becsületünkön. Most már eleget tettünk saját magunkért. Ideje az Úrért is
tennünk valamit. – Feláll és kisiet a teremből. Olmedo atya és Alvarado
utána bámul. Az arcuk félelmet tükröz, végre örülhetek. A szakadék széle
felé sietünk.
 72

BÁRMIT MONDANAK IS majd rólunk a történetírók, gondolta Benítez, ma

remekelünk.
Elől haladt. Cortez teljes fegyverzetben, kivont karddal követte. A
caudillo diadalittasnak tűnt a nagy érzelem szorításában, mely izzó szénné
változtatta szürke tekintetét. Akárcsak Benítez, kettesével vette a
lépcsőfokokat, a Szűz és a Gyermek képe a bal hóna alatt. Mögötte jött
Alvarado, León, Jaramillo, Malinali, egy tucat karddal és lándzsával
felszerelkezett gyalogos.
Olmedo atya elmaradva mögöttük egy nagy keresztet cipelt, Aguilar
vele jött.
Amikor Benítez felért, a templom egyik papja kovakéssel esett neki. A
spanyol kardjának borotvaéles pengéje azonban keresztülvágta a fekete
köpenyt, s a pap sikoltva térdre hullott, a sebéből előbuggyanó zsigereit
markolván.
Benítezt újabb támadás érte, ezt a kard markolatával hárította el.
Berohant a templomba és a jó toledói acél segítségével széttépte a
szentélybe vezető függönyt.
Felkészült a bűzre, mégis mellbe vágta. A sötétben, a Sátán
barlangjából obszidián szemek csillogtak.
Újabb teremtmény rohant neki a homályból, de mostanra Alvarado is
odaért három gyalogossal, a vérmasszás földre birkózták a támadót,
lekötözték a karját és a lábát. A többi pap sivított, akár a kismalac,
dörögtek a hatalmas kígyóbőr dobok, mások riadót zengtek. Fülsiketítő
volt a zaj.
A falakon vastagon, fekete masszaként ült a vér, akár a gipsz. A füstölő
serpenyőjében valami feketeség zsugorodott össze sisteregve. Az
árnyékból festett szörnyek, kőkígyók és koponyák meredtek rájuk.
Cortez visszadugta a kardját a hüvelyébe, és felemelte a jobb kezét.
Aguilar a caudillo kezébe nyomta a feszítővasat, amit magával hozott.
– Ma síkra szállunk az Úrért! – kiáltotta Cortez, a levegőbe szökkent,
és széles, lengő ütésével sújtott le a bálvány arcára. Az obszidián szem
összetört, és az arany maszk a kőpadlóra zuhant.
 A papok üvöltöttek. Alvarado az embereivel sakkban tartotta őket.
Cortez tiszteletteljesen elhelyezte a Szűz képét a falmélyedésben, aztán fél
térdre hullott és keresztet vetett. Megfordult és remegő kézzel a papokra
mutatott. – Mondd meg nekik, ha csak egyetlen ujjal is hozzáérnek a
Madonna áldott képéhez, megfizetnek érte!
Malinali kiabálva elhadarta a fordítást.
A papok újra felüvöltöttek, de meghátráltak, amint közéjük lépett.
– Doña Marina! Mondd meg ezeknek a vámpíroknak, távolítsák el az
ördögeiket és meszeljék le a falakat, különben mi tesszük meg!
Nagy léptekkel lement a lépcsőn.
Benítez ebben a pillanatban hajlandó lett volna meghalni érte. Micsoda
számító pasas, gondolta, mégis ezekben a pillanatokban szenvedélyesen
cselekszik. Egy sincs közöttünk, aki ne követné a pokolba is, ha azt
kívánná. Azt hiszem, komolyan gondolja, hogy csupán az akarata erejével
le tudja győzni a mexicákat és az isteneiket.
Ma megértette, miért imádják az emberei Cortezt. A caudillo olyasmi
részévé tette, ami egyszerre volt nagyszerű és páratlan, olyan cselekedet
részesévé, melyet soha nem hajtott volna végre a saját becsvágyától hajtva.
Ma ez a csaló, ez a manipulátor, ez a tolvaj többé tett, mint ami vagyok, és
ezért örökké hálás leszek neki.

Három nappal később több száz pap ment fel a Nagytemplomba, és

különös gonddal agávé rost gyékényekre fektették Kolibrit, Füstölgő
Tükröt és Esőhozót. Kötelek és zsírozott pallók segítségével leengedték
őket a templomból az udvarra, ahol hordszékekre rakták és kiszállították
őket a városból. Mindezt teljesen némán vitték véghez.
A szentély padlóját és falait lemosták és lemeszelték, Cortez ácsai
pedig oltárt és keresztet építettek. Másnap az egész spanyol sereg bevonult
a templom bekerített területére, majd felmentek a lépcsőn, hogy részt
vegyenek a rendkívüli hálaadási misén.
Cortez álma megvalósult. Ő volt Tenochtitlán ura.

73
MONTEZUMA MA MÁS volt. Mi történt? Cortez eltűnődött. Magabiztos, sőt
egyenesen nyugodt volt. Az ypcallira támaszkodva figyelte a bukfencező
és bohóckodó törpéket és púposokat. Amikor a spanyolok a szobába
léptek, a mulattatók szétrebbentek.
Montezuma hellyel kínálta hűbérurait és habos chocolatl italt rendelt.
Malinali elfoglalta a helyét Cortez mellett, és továbbította az uralkodó
tréfás megjegyzéseit, ahogy a lánya és az unokahúga hogyléte felől
kérdezősködik. Cortez kedvesen válaszolgatott, és magában azt találgatta,
mi okozhatta az uralkodó hangulatváltozását, de eltökélte, nem hagyja,
hogy Montezuma észrevegye a nyugtalanságát.
Várta, hogy az uralkodó felfedje a szándékát.
– Szeretne valamit megvitatni – mondta Malinali. – Azt mondja,
nagyon nehéz elmondania, de azt akarja, hogy tudd, mindig is a barátjának
tartott.
A saját diplomatikus szavaimat próbálja ellenem fordítani, gondolta
Cortez.
– Mondd meg neki, hogy mindig nagyra becsültem a barátságát.
Montezuma hosszú monológba kezdett. Cortez Malinali reakcióit
figyelte. A lány döbbentnek tűnt. Corteznek az is feltűnt, hogy Montezuma
hangjából eltűnt a megszokott hízelgő hangszín, és ezt baljós előjelként
értékelte.
Végül befejezte a monológot, és Malinali nehézkes fordításba kezdett.
– Montezuma azt állítja, nagy veszélyben vagy. Azt mondja, ő személy
szerint nem szeretné, ha bántódásod esne, de az istenei nagyon dühösek.
Végignézték, ahogy eltávolítottad őt a saját palotájából, ahogyan számos
törzsfőnököt megégettél a téren, elloptad az aranyukat, és most a saját
templomukban bántalmazod az isteneit. A papjai azt mondják, Kolibri és
Füstölgő Tükör nem maradhat Mexicóban, amíg te és a követőid itt
vannak. A népe inkább rád veti magát és megöl, minthogy cserbenhagyja
az isteneit, mert amint Montezuma már számtalanszor próbálta
elmagyarázni, nagyon szeretik és tisztelik ezeket az isteneket. Csupán
Montezuma parancsára várnak. Reméli, hogy a vérontás elkerülhető.
Megadja a lehetőségét, hogy békében távozz.
– Lelkemre, csak nem ő akar nekem diktálni?
– Lássuk, vajon a kardommal a gyomrában is ilyen pimasz-e? –
sziszegte Alvarado.
 – Hűséget esküdött a spanyol királynak és az Anyaszentegyháznak –
mondta Aguilar. – Amit mond, az hitszegés.
Cortez felemelte a kezét, hogy véget vessen a tiltakozásnak. Hányszor
figyelmeztették, hogy ne legyen olyan vakmerő, és most ők maguk
támadnának, pedig nem tudják, hogy van felfegyverkezve az ellenfél. –
Mondd meg neki. Mali, köszönjük, hogy így aggódik értünk – mondta
Cortez lágyan.
Alvarado dühösen felhorkant. – A sátán tüskés farkára, miért nyalizunk
ennek a…
Cortez egyetlen pillantással elhallgattatta.
– Megköszönjük, hogy így törődik velünk… és sajnáljuk, hogy ennyi
gondot okoztunk. Mondd meg neki, hogy azonnal elmegyünk... amint lesz
hajónk, amely visszavisz a saját földünkre. Ha megengedi, hogy fákat
vágjunk ki az erdeiben, és kölcsönadja néhány saját ácsát, akkor azonnal
elkezdünk dolgozni a hajón.
Montezuma sugárzott. Cortez tudta, arra gondol, hogy a rémálom
nemsokára véget ér.
– Caudillo – sziszegte Alvarado. – Soha nem hagynák, hogy elmenjünk
innen. Abban a pillanatban, hogy elengedjük Montezumát…
– Tudom, de időt kell nyernünk! – Újra Malinalihoz fordult. – Mondd
meg Montezumának, hogy nem azért tesszük ezt, mert saját magunkat
féltjük, hanem mert szeretnénk megóvni a várost a teljes lerombolástól,
ami a csatározás következménye lenne. Az ő biztonsága érdekében is
tesszük, hisz ő is elpusztulna egy ilyen összecsapásban.
Montezuma arcáról eltűnt a mosoly. A fenyegetés egyértelmű volt.
Cortez felemelkedett, és távozott, meg sem várta, hogy az uralkodó
hivatalosan is véget vessen a kihallgatásnak. Valami kimozdította a kényes
egyensúlyt. Meg kellett tudnia, mi volt az.

MALINALI
AMINT A SZÁLLÁSHELYÜNKRE érünk, a nagyúr leveti a kardját és a pajzsát,
és a szoba sarkába hajítja. Csizmás lábával felborítja az íróasztalt, a
Montezumától kapott trónt a falhoz vágja, amelyről így számos drágakő
lepattan, és szanaszét gurul a földön.
A szolgák és a kapitányok döbbenten nézik.
 Most hozzám fordul. – Mi folyik itt? – kérdezi.
– Már nem fél tőled, nagyuram.
– Erre én is rájöttem.
– Az évszakváltozással lehet összefüggésben. Elállt az eső.
A nagyúr zavartan mered rám. Talán azt hiszi, ugratom. – Megőrültél?
– A mi naptárunk szerint új év vette kezdetét, uram.
– Miféle boszorkányságról és babonaságról van itt szó?
– Nagyuram, elértük az új év első hónapját, az Elálló Esőt. A múlt év, a
Nádszál Éve Tollaskígyónak kedvezett, és rosszat hozott a királyoknak. A
mostani, a Két Kovakő sokkal ígéretesebb. Montezuma talán úgy érzi,
sikerült túljárnia az eszeden. Azzal, hogy ilyen sokáig késleltette a saját
pusztulását, most úgy érzi, nincs mitől félnie és nyugodtan kérdőre vonhat.
A naptár neki kedvez.
– Te is hiszel benne?
Hogyan mondjam el neki? Ha tényleg ő lenne Tollaskígyó, akkor
megértené. A mi időnk eljön, aztán tovaszáll. Ahogyan a csillagok tovább
vándorolnak az égen, az arany pillanat után nyúlunk, és üresen húzzuk
vissza a kezünket. A Nádszál éve a miénk volt, de elmúlt.
A nagyurat azonban csak mulattatja az élet kérlelhetetlen változása.
Elmosolyodik, és gyengéden homlokon csókol.
Miért vagyok ilyen szánalmasan hálás az érzelem ilyen apró
megnyilvánulásaiért? Csak olyankor jön hozzám, ha szüksége van rám, én
pedig két kézzel kapok az apró, esetlen figyelmességekért, mintha hegynyi
drágakő volna.
Amikor Cáceres bevezeti Martin Lopezt, elhúzódik tőlem. Lopez az
egyik legmagasabb a Mennydörgés Urai között, ösztövér ember, ritkás
szakállal és a leghatalmasabb tenyérrel, amit valaha láttam.
– Lopez!
– Hívatott, caudillo.
– Valóban – Cortez nem vesz tudomást a szobában uralkodó
felfordulásról. Cáceres a felborult trónszékhez siet és felállítja, Cortez,
mintha mi sem történt volna, elhelyezkedik benne. Lopez kíváncsi
pillantást vet a sarokban az oldalán heverő asztalra, a kiborult tintára és a
pergamentekercsre a földön, de bölcsen hallgat.
– Katonának jelentkezett az expedícióra – jegyzi meg Cortez –, de
Alvarado szerint Kubában ácsként és hajóácsként kereste a kenyerét.
– Igen, uram. Cádizban szereztem némi tapasztalatot a hajóácsolásban.
 – Remek. Mit gondol, fel tudna építeni egy kétárbocos vitorlást?
Lopez meglepetten néz Cortezre, de hamarosan összeszedi a
bátorságát. – A megfelelő eszközökkel talán. Ácsokra lenne szükségem…
A hajókról, amelyeket San Juan de Ulúában kénytelenek voltunk
elsüllyeszteni, megmentettük a horgonyláncokat, vitorlákat, köteleket és a
kátrányt. Ezek most Vera Cruzban vannak. Ha a helyi erdőkből
kiválaszthatja a megfelelő fákat, és képzett indián ácsokat kap a munkához,
az kielégíti az igényeit?
– Gondolom igen, uram. Menyi idő állna a rendelkezésemre?
– Nem kell elsietnie. Dolgozzon lassan, de keltse a tevékenység
látszatát, hogy a mexicák elhiggyék, komolyan dolgozik. Meg tudja
csinálni?
– Ahogy parancsolja.
– Haladéktalanul fogjon hozzá! Vigyen magával egy tucat ácsot! Ez
minden.
Lopez a hirtelen előléptetésén csodálkozva meghajol és távozik.
A teremben sokáig senki sem szólal meg.
– Ezek szerint elmegyünk? – kérdezem.
Cortez felnevet. – Dehogy, ez az én városom, az én székhelyem! Nem
mennék el innen, amíg én vagyok az úr. Alonso hamarosan visszatér az
erősítéssel Spanyolországból. Akkor pedig mi diktáljuk a feltételeket a
mexicáknak.
– És ha mégsem tér vissza? – kérdi az egyik Mennydörgés Úr.
– Nem fogok csak azért megfutamodni, mert Montezuma nagyúr
vakmerőén megzörgeti a szablyáját. Ha Lopez megépít két kétárbocost, az
egyikkel elviszem az aranyat, a másikat Santo Domingóba küldöm további
lovakért, katonákért és fegyverekért. Semmiképp sem hagyom el a Mexico
völgyét.
Csekély figyelmet fordítok a magyarázatra. Hányszor hallottam már,
hogy mit fog csinálni, amikor tudtam, épp az ellenkezőjét tervezi? Belém
hasít a gondolat: és mi van, ha elhatározta, hogy elmegy, és visszahajózik
a Felhők Földjére? Mi lesz akkor velem?
Nélküle elveszítem a hatalmamat és az értékemet. Generálisokkal,
uralkodókkal, sőt istenekkel beszéltem egyenrangú félként, nélküle
azonban legjobb esetben is visszatérhetek a szövőszék és a tűzhely mellé.
Persze ez lehetetlen, mert a mexicák nem hagynának életben. A
Mennydörgés Urainak védelme nélkül egy kövön kiterítve érne véget az
életem.
A nagyúr megérezhette, mire gondolok, mert odajön hozzám, és a
karjába vesz. – Ne nyugtalankodj! – suttogja. Nem hagylak el, történjék
bármi.
Teljes erőmmel belékapaszkodom. Amikor így ölel, a világ gyönyörű
és biztonságos. Hogy is hagyna itt? A vér köteléke kapcsolja hozzám. A
fiát hordom a hasamban. Kígyó Anyaként Mexico eljövendő istenei tőlem
származnak.

74

A VÖRÖS SZAKÁLLAS órás csípőre tett kézzel figyelte, amint két uszály
között a partra irányították a culverint. Négyszáz férfi, nyolcvan ló, több
mint száz íjász és majdnem ugyanennyi muskétás érkezett. A nagy
hadsereg után szétszórt szemét végigterült a parton, az emberek izzadtan
cipelték a dűnéken a fegyvereket, a páncélzatot és az ellátmányt; a
szakaszvezetők kiáltozása összekeveredett a lovak lábának mély hangú
dobolásával a kemény homokon és a kutyák dühös csaholásával.
Cortez túlbecsülte magát. A megbízatása annyi volt, hogy fosztogasson
egy darabig a parton, és derítse fel a területet. Amikor nem tért vissza, azt
hitték, az expedíció odaveszett. Aztán pár hónappal ezelőtt az eredeti flotta
néhány naója kikötött a szigeteken, és néhány tengerész eldicsekedett,
hogy Cortez saját kolóniát létesített! Sajnos a hír túl későn érte el Santiago
de Cubát, így nem tudták feltartóztatni a Spanyolország felé tartó naót.
Ha ez a történet igaz, akkor ő, Pánfilo de Narváez hamarosan véget vet
ennek az ostobaságnak. A tengerészek is egy távoli, mesésen gazdag
városról beszéltek. Élvezettel teljesíti a kötelességét, közben arannyal
tömheti meg a zsebeit.
Először azonban Cortezzel kell foglalkoznia. Épp elég kötele van,
hogy megtegye.

– Vidámnak tűnik ma reggel – mondta Olid. Cristobal Olid volt a

Montezuma szálláshelyére felügyelő őrök kapitánya. Az elmúlt hónapok
során remekül kiismerte magát az uralkodó hangulatváltozásain, de
Cortez szerint ez a hír nem volt kedvező. – Jobban szeretem, amikor
megalázott és lehangolt.
Cortez a mellette haladó Alvaradoval együtt átment a szobákon, és
észrevette, hogy Olid véleményének megfelelően Montezuma nemcsak
vidám, hanem határozottan élénk. Amikor Cortez belépett, nagy léptekkel
rótta a szobát, a kalitkába zárt madarakkal beszélgetett, és láthatólag alig
várta, hogy végre közönsége legyen és elkezdhesse. Egy csésze chocolatl
itallal kínálta a két férfit, Cortez azonban udvariasan elutasította.
Montezuma elhelyezkedett egy gyékényszőnyegen, a caudillo és hadnagya
elfoglalták mellette megszokott helyüket.
– Azt kérdezi, hogy halad a hajóépítés – érdeklődött Malinali.
– Mondd meg, hogy egy kicsit lassan, de biztosan halad. Nem olyan
egyszerű megépíteni egy ilyen háborús kenut, mint azokat a kenukat,
amelyeket az emberei használnak a tavon.
Malinali tolmácsolta a hírt Montezumának, de az mintha meg se
hallotta volna. Félbeszakítva Malinalit, tapsolt egyet. Egy szolga jelent
meg hatalmas pergamentekerccsel, melyet alázatosan az uralkodó elé
helyezett. Montezuma megmutatta Corteznek a kézzel rajzolt lapot.
– A hírnökei hozták a partról – mondta Malinak – Azt mondja, harci
kenukon társai érkeztek a Felhők Földjéről. Most tehát már nem kell
tovább várnia Tenochtitlánban. A hajók, amelyekre szüksége van, már a
parton horgonyoznak.
Cortez megkönnyebbült. Végre! Puertocarrero az utánpótlással és a
király megbízásával!
Előrehajolt, tanulmányozni kezdte a kéziratot, és érezte, hogy kifut a
vér az arcából. A képek tizenhárom naót és kétárbocost ábrázoltak, melyek
a pálmafák alatt horgonyoztak. Az előtérben szakállas katonákat,
csatalovakat és a homokban táborozó tüzérségi ágyúkat mutattak. A
központi alak, nyilvánvalóan a vezetőjük, kövér férfi volt nagy, vörös
szakállal. Nyilvánvalóan nem Puertocarrero.
– Narváez! – motyogta.

Cortez kilépett az udvarra, ahol Ordaz a lövészekkel gyakorlatozott.

– Ordaz! Mondja meg mindenkinek, hogy erősítés érkezett a partra!
Lőjenek a levegőbe a muskétákkal! Csináljanak olyan nagy zajt, amilyet
csak tudnak!
 Megfordult és elment. Mindenki éljenzésbe kezdett, aki
hallótávolságon belül tartózkodott. Ordaz teljesítette a parancsot,
odakiáltott az embereinek, hogy töltsék meg puskaporral a muskétákat.
Benítez azonban észrevette Cortez arckifejezését, és rájött, hogy
elhamarkodott az ünneplés. Cortez után szaladt. – Igaz ez, caudillo?
Purtocarrero visszatért Spanyolországból?
– Nem Puertocarrero az – sziszegte Cortez. – Velázquez talpnyalója,
Pánfilo de Narváez és a többi aranyra éhes gazember Kubából!
– Narváez?
– Halkabban! Titokban kell tartanunk az emberek előtt, amíg eldöntjük,
mit tegyünk. El kell hitetnünk a mexicákkal, hogy örülünk az újságnak.
Egyetlen apró utalás a nézeteltérésre, és nekünk esnek, mint a farkasok!

Éjszaka hullt a városra. A spanyolok tovább ünnepeltek. Az utolsó korsó

kubai bor is elfogyott, és a vigasság hangjai visszhangzottak az udvaron.
Cortez egyedül volt a szobájában, megpróbált elvonatkoztatni a
kiabálástól és az énekléstől, miközben a kiúttalan helyzettel birkózott,
amellyel szembe került. Fel-le járkált a szobában, közben a forró viasz az
asztalra folyt a gyertyáról, és foltként terült szét.
A palota másik pontján is dráma játszódott le. A folyosókat
megvilágító fáklyák hosszú, sötét szakaszokat hagytak, amelyek
búvóhelyül szolgálhattak. És valóban, már órákkal ezelőtt megbújt ott
valaki, és csak várt. A Harmadik Óra táján Esővirág Benítez lakosztálya
felé tartott, de a rejtőzködő elkapta.
Egy kéz befogta a száját, és behúzta a közeli falmélyedésbe. Esővirág
izzadság és bor szagát érezte rajta. Először azt hitte, valamelyik spanyol
katona, aki berúgott a kubai bortól vagy a mexica pulquetől. Rúgott és
harapott.
– Ne ijedj meg! – suttogta egy hang chontal-maja nyelven.
Norte. Norte!
Esővirág abbahagyta a küzdelmet, és a férfi levette a kezét a szájáról.
– Megőrültél? – sziszegte. – Benítez felakasztat, ha rájön!
– Csak ha ránk talál – mondta Norte, és magához húzta a lányt.
Esővirág érezte kemény, lüktető péniszét.
Megfordult és a férfi nyaka köré fonta a karját. A férfi nyelve
felfedező utat tett a szájában, a keze mohón szorongatta a mellét. Esővirág
durván beleharapott Norte alsó ajkába, szája megtelt a vér sós ízével.
 Norte a kezébe temette az arcát és apró, állatias rikoltásokat hallatott. –
Te kurva! – szidalmazta kasztíliai nyelven. – Démoni picsa! Korcs szuka!
– Ne merészelj még egyszer hozzám érni! A szerelem olyan ajándék,
amit adnak, és nem lopnak.
– Vérzek! – Norte szepegve a fenekére zöttyent. – Miért csináltad ezt?
Vérzik.
Esővirágnak most, hogy megfékezte a férfit, lelkiismeret-furdalása
támadt. Odatérdelt mellé. – Sajnálom – mondta.
– Mi történt veled?
– Megijesztettél. Nagyon fáj?
Megpróbálta megérinteni Nortét, de az eltolta magától. – Mostanában
soha nem nézel rám – nyűgösködött.
– Mert már nem vagy olyan, mint egy indián főrend. Ördögként jöttél
ide. Aztán egy darabig olyan voltál, mint egy indián nemes. Most pedig
újra ördög vagy.
– Miért is ne? Mi hasznom volt az indiánságomból? Minden idődet
Benítezzel töltötted.
– Neki adtak.
– San Juan de Ulúában ez még egyáltalán nem izgatott.
– Az rég volt. Ez meg most van. Különben pedig nagyon
megkedveltem.
– És engem?
– Téged egyre kevésbé kedvellek. – Esővirág lassan felállt.
– Kívánlak – motyogta a férfi.
– Tudom, mit kívánsz – válaszolta a lány. Elszaladt, le a fáklyákkal
megvilágított ebédlőbe, meztelen lába zajtalanul suhant a kövön, ahogy
Benítezhez, a szerelméhez, a szőrös urához, az ő spanyoljához sietett.

MALINALI
SÍRÁS HANGJÁRA ÉBREDEK. Rémülten felülök. Valahonnan a közelből jön.
Minden apró szőrszál feláll a tarkómon. Földöntúli hang, talán egy
szellemé.
Felkelek, és köpenyt borítok a vállamra. H+allom, hogy a nagyúr a
szomszéd szobában beszélget. Vajon ő nem hallja? Felkapok egy gyertyát,
s félretolom a csengettyűkkel ellátott függönyt. Nem valami bölcs dolog
egy terhes asszonytól éjnek idején járkálni: a halottak szellemei
megronthatják a gyermekemet, és rossz szerencsét hozhatnak neki.
Mégsem tudom semmibe venni a hangot.
Az őr meglepetten felém fordul.
– Hallja ezt a zajt? – kérdezem.
Megrázza a fejét. – Nem, úrnőm.
Talán csak képzeltem. Szorosabbra húzom a köpenyt a vállamon, és
felmegyek a tetőre. Egy fuvallat eloltja a gyertya lángját, de az új hold
fényénél ki tudom venni a mellvéd fölé görnyedő alakot. Közelebb
megyek.
Esővirág.
– Kishúgom? – Mellé térdelek. – Mi a baj? Mondd el! Mit csinálsz
idefent? Benítez volt? Bántott téged?
– Nem Benítez volt.
Megölelem. Merev, mint egy fatuskó. – Mi a baj?
– Megijedtem.
– Nincs mitől félned. Amíg Montezuma velünk van, addig
biztonságban vagyunk.
– Nem a mexicáktól félek. A te Cortez urad rémít halálra.
Érzem, kimértté válok. Nem akarok több rágalmat hallani. Néha úgy
érzem, az egész világ összefogott ellene.
– Meg kell állítanod, mielőtt túl késő.
– Mégis mit kellene megakadályoznom? Hogy megszabadítson minket
a mexicáktól?
– A Mennydörgés Urai rosszabbak a mexicáknál. El akarják pusztítani
valamennyi istenünket, elviszik az aranyunkat és a quetzal tollainkat,
mindenünket, amink csak van. Annyira isteniek, mint a prérifarkas, ha
hullát talál.
– Te még gyerek vagy Mit tudsz ezekről a dolgokról?
– Te is láttad, milyen irgalmatlan tud lenni. Csak színleli a kedvességet.
Valójában szörnyeteg.
Megpofozom. Esővirág szájtátva néz rám.
– Elég volt! Ezt nem hallgatom tovább! Menj aludni!
– Nincs igazad, Nővérkém. – Feláll és elsiet.
Esővirág távozása után egy darabig egyedül ücsörgök a tetőn.
Figyelem, hogyan mászik fel Holdnővér az Alvó Asszonyra, ezüstsugarai
csontfehérré varázsolják a piramistemplomokat. Megpróbálom felidézni,
mit mondott Esővirág, de az agyam nem forog a pániktól és a
kétségbeeséstől. Túl messzire mentem, most már nem hihetem el, hogy
Esővirágnak esetleg igaza lehet.

75

CORTEZ LEVELET ÍRT a királynak a gyertya fényénél. Amikor Cáceres

bevezette Benítezt a tárgyalóterembe, letette a tollszárat, és hellyel kínálta
abban a régi székben, melyet a kubai rabszolgák idáig cipeltek a partról. Ő
maga jobban kedvelte az aranyozott trónt, amit Montezumától kapott.
– Nos, Benítez – sóhajtott Cortez - aggasztó időket élünk, nemde?
Benítez nem válaszolt. Mit akarsz megtudni, vén róka?
– Most érkezett a hírnök Vera Cruzból, és levelet hozott Sandovaltól.
Narváez öt embere érkezett az erődhöz és azonnali megadást követeltek.
– Mit csinált velük?
– Amit minden önérzetes parancsnok tett volna. Legyőzte és
megkötözte őket. Az indián hordárok épp most hozzák őket cölöpökhöz
kötözve Tenochtitlánba. Késő éjszaka fognak megérkezni.
Jellemző volt Sandovalra, hogy ilyen határozott formában vessen
véget a vitáknak.
– Bízom benne, hogy számíthatok a lojalitására ebben a válságos
helyzetben – mondta Cortez.
Te gazember, gondolta Benítez. Amikor kihívtad a papokat a
Nagytemplomban, még csodáltalak, de minden más alkalommal
fenntartásaim voltak. – A lojalitásomat a legutóbbi események ugyancsak
próbára tették, uram.
Cortez felvonta a szemöldökét. – Mégis miben?
– Abban, ahogyan a kincseket szétosztotta.
Cortez gyengéd, negédes mosolyt villantott felé, de mindketten tudták,
hogy ez csak színjáték. Benyúlt az íróasztal fiókjába, és elővett egy
hatalmas smaragdokkal kirakott karperecet. Átcsúsztatta az asztalon.
– Ez talán pótolja az oldalamon elszenvedett hálátlanságért?
Benítez némi érdeklődéssel nézegette a karperecet, de nem nyúlt hozzá.
– Nem a saját hasznom miatt aggódom.
 Cortez őszintén meglepődött. – Hát akkor?
– Nem kezeli megfelelőképpen az embereit, caudillo. Nem volt
igazságos, amit tett.
– Az embereimet? – kérdezett vissza hitetlenkedve.
– Keményen küzdöttek Tabascóban és Tlaxcalában, és sokat kellett
kibírniuk, mialatt átkeltek a sierrán. A száz pezó olyan díj, amelyet nem
lehet összehasonlítani a szenvedésükkel és a hősiességükkel.
Cortez előrehajolt. – Ez a hűség ára, Benítez?
– Az én hűségemnek nincs ára. Olyan természetesen következik az
igazságból, mint ahogy a víz lefelé folyik a hegyoldalon.
– Igen elegáns szónoklat – jegyezte meg Cortez, és visszatette a fiókba
a karkötőt. – Különös ember maga, Benítez. Azt hiszem, nem értem
egészen.
– Én legalább jól alszom.
– Épp eleget alhatunk, ha már halottak leszünk. De rendben van, ha ezt
akarja, megkaphatja, bár nem hinném, hogy bárki is a legkevésbé hálás
lesz a szívjóságáért. Nagyobb részesedést adok az embereknek a
haszonból. Szavamat adom rá. Lehet, hogy a saját részemből adom oda, de
sebaj. Cserébe viszont szeretném, ha maga is megtenne nekem valamit.
– Uram?
– Ha megérkeznek Narváez hírvivői, el kell kápráztatnunk őket azzal,
amit itt elértünk, meg kell mutatnunk nekik, hogy ha csatlakoznak
hozzánk, azzal többet nyerhetnek, mint ha ellenünk harcolnak. Több legyet
lehet mézzel fogni, mint sóval, igaz?
– Tehát, mit kellene tennem?

MALINALI
SIKOLTOZÁSRA ÉBREDEK, ÉS rögtön tudom, hogy ez Esővirág. Amikor
odaérek Benítez szállására, az őrszemek gyámoltalanul állnak az ajtóban,
az arcukra kiült a rettegés. Mendez, a doktor is ott van, de éppolyan
rémült, mint a két katona.
Esővirág habzó szájjal vonaglik a földön. Az arca és a haja véres.
– Mi baja van? – kiáltja Mendez.
Áttolakszom rajta, és bemegyek a szobába. A sarokban felborult flaska
hever. Felveszem, és megszagolom a tartalmát. Esővirág evett az istenek
húsából, a megszentelt gombából.
– Hol van Benítez?
– Corteznél, a főkapitánynál van – válaszol az egyik őr.
– Tenochtitlán lángokban áll! – mondja Esővirág chontal-majául, és
felröhög.
– Mit mond? – kérdezi tőlem Mendez.
– Lázálmok gyötrik. Láttam már ilyet korábban is. Majd én vigyázok
rá.
Mendez megkönnyebbül, hogy átadhatja a felelősséget. – Jól van. Ha
érvágásra van szüksége, csak szóljon. – Megfordul és elhagyja a szobát.
Utána az őröket is kitaszigálom az ajtón.
Az én kishúgom. Esővirág. A szája sarkából vér szivárog. Elharapta a
nyelvét. – Ránk uszították a kutyákat!
Letérdelek, és bőrszíjakkal lekötözöm a kezét és a lábát, hogy ne
sérthesse meg magát. A homlokán hatalmas vágást látok Nyilván esés
közben beverte a fejét a földön. Szerencsére nem mély a seb.
– Isten a mennyben!
Benítez elszürkült arccal áll az ajtóban. – Mi történik itt?
– Gomba. Nem tehetünk semmit. Ha túl sokat evett, akkor belehal.
A férfi letérdel mellé, megpróbálja a karjában ringatni, de a lány teste
ellenáll, és tekereg a fantomok szorításában. – Malinche úr
valamennyiünket meg fog ölni!
Az előző estére gondolok, amikor megütöttem őt. Lehet, hogy az én
érzéketlenségem késztette erre a lépésre? A megszentelt gombát azoknak
szánják, akik aztán virágos halált halnak az áldozati kövön, vagy a
bagolyembereknek, ha a jövőt takaró függöny mögé akarnak pillantani.
Ezek a víziók azonban néha még a hozzáértőket is megölik. Mi után
kutathat Esővirág? A jövőt keresi, vagy a feledést?
– Tenochtitlán ég! Az egész város lángokban áll!
Benítez térdre hull és keresztet vet. Van valami a függöny mögött, amit
nem ért. Az az igazság, hogy én sem értem.

76
ESŐVIRÁG KINYITOTTA A szemét. Benítez ott feküdt mellette, hortyogott, feje
a behajlított karján nyugodott. Esővirág fölé hajolt, és gyengéden
homlokon csókolta.
Megérezte, hogy valaki más is van a szobában. Körülnézett és
Malinalit pillantotta meg, a gyertyafény árnyékot vetett az arcára. Egy
gyékényen térdelt. A lába közt egy tál hideg víz és rongy volt.
– Kishúgom – suttogta Malinali.
– Nővérkém.
Malinali megsimogatta a haját.
– Elmúlt.
– Nagyon szörnyű volt?
– Nem tudtuk, mennyit ettél.
– Csak egy kiskanállal. Aztán elment a bátorságom. Egész éjjel itt
voltál?
Malinali bólintott. – A szőrös uraddal együtt.
Esővirág kinyújtotta a kezét. Az én Malim. Egyszerre voltál az anyám
és a testvérem. És a legjobb barátom. De Cortez elvett tőlem, és hamarosan
meggyűlölsz majd azért, amit tenni fogok. – Most már jól vagyok. Nem
kellene visszamenned az urad hálószobájába?
– Mostanában nincs rám szüksége. – Megveregette duzzadó hasát. –
Azt hiszem, nem tetszik neki az új alakom. – Közelebb hajolt. -
Felemelkedett a függöny a szemed előtt álmodban, kishúgom? Láttad
– Sok mindent láttam – suttogta. – Remélem, hogy amit láttam, az nem
a jövő volt.

MALINALI
A JAGUÁR LOVAGOK fenyegetően közeledtek a prérifarkas színű fal mentén,
az őrszemek körvonalai táncoltak a fáklyák hosszú árnyékában. Az éjszaka
utolsó órája volt, az óra, amikor a sérültek sietnek, hogy az árnyékkal
találkozzanak, és a csecsemők halva születnek.
Végigsietek a folyosón, a szálláshelyünk felé tartok, vágyom a nagyúr
testmelegére. Kimerítettek az este eseményei. Mostanában a legkisebb
megerőltetéstől is gyorsan kimerülök. Nem tudom, honnan jött Jaramillo,
hol bujkált, de hirtelen mellettem terem a sötétben. Hangosan zihálok.
Ragyás arca a fáklyafényben még groteszkebb.
 – Bocsásson meg, hölgyem. Nem akartam megrémíteni.
– Mit akarsz?
– Késői óra ez a sétálgatáshoz.
Nem tetszik, ahogyan rám néz. Részeg. Érzem a leheletén a kubai bor
áporodott szagát.
Lépést tart velem. – Nem kéne idekint lennie egy ilyen helyes
teremtésnek. A kapitány ágyában lenne a helye.
Tovább megyek.
– A caudillo szerencsés fickó, hogy két gyönyörű nővel töltheti az
éjszakáit.
Megállok és rámeredek.
– Természetesen tud Doña Anáról, ugye? – Csalárd mosoly ül ki az
arcára. – Vagy nem tudta? Bocsásson meg! Nos, jó éjt. Doña Marina! –
Bólint és elmegy, befejezte a gonoszkodást.
Felszaladok a lépcsőn, elmegyek az őrök mellett, át a csengettyűs
függönyön.
Az ezüst csészébe helyezett gyertya halvány pislákolása az egyetlen
fény. Az alvógyékényen két test terpeszkedik. A hercegnő karcsú, rézszínű
gerincét nézem, hosszú, fekete haja szétterül Cortez mellkasán, a combja
köré kar fonódott.
Azt hiszem, mindjárt elhányom magam.
Nyugodj meg, Malinali! Természetes, ha egy királynak hatalmas
étvágya és sok ágyasa van. Semmit sem tehetsz ellene. Az ő nagy ívű
életében nincs helye a te jelentéktelen féltékenykedésednek. Nem nyersz
vele semmit, ha most felébreszted, és eljátszod a hárpia feleséget. Légy
okos, és várd ki a megfelelő időt!
Azért van az egész, mert feldagadtam, és rút lettem a gyerekünk miatt.
De majd megváltozik. Mexico fiát hordom a hasamban, és ezen semmi
sem változtat.
Egy másik szobában keresek egy alvógyékényt, lefekszem a sötétben,
nézem a hajnalt, mely olyan csöndben oson, mint a tolvaj a szobában. Nem
fogok sírni. Szeretem, de mindig is tudtam, hogy nem születtem
boldogságra, legalábbis nem ilyenre. Miért pazarolnék könnyeket
olyasmire, ami lehetetlen?
A könnyek azonban mégis kibuggyannak, minden erőfeszítésem
ellenére sem tudom megállítani a könnyek forró, vakító árját. Ez a női lét
átka.
 77

– EZÉRT MÉG MEGFIZET! – kiáltozta Ruíz de Guevarra atya. – Ha Narváéz

rájön, mit művelt, az összes tisztjével együtt felakasztatja zendülésért!
A pap négy társával együtt a Negyedik Órában érkezett, ők voltak
Narváez megbízottai. Valaha fehér ingük mocskosan, cafatokban lógott, a
szakállukra vér tapadt, mert Sandoval és emberei a legkevésbé sem voltak
előzékenyek. Az elmúlt három éjszakát szorosan egy függőágyhoz
láncolva töltötték, és nem voltak túl jó hangulatban.
– Maga őrült, hencegő, hálátlan dög!
Cortez úgy mosolygott, mintha Guevarra hatalmas bókot mondott
volna neki. Bajtársias szokás szerint átfogta a vállát, és egy alacsony
asztalhoz vezette, mely a szoba sarkában állt. Az asztalon sült nyúlhússal,
vaddal, babbal és kukoricalepénnyel magrakott tányérok gőzölögtek.
– Hogyan kérjek bocsánatot a történtekért? – mentegetőzött Cortez. –
Az egyik fiatal tiszt követte el a hibát. Keményen megbüntetem, de félek,
túlbuzgó természete a legnagyobb hibája. Kérem, foglaljon helyet.
Biztosan éhes.
Guevarra atya a társaival együtt mélységes döbbenettel meredt
Cortezre. A Sandoval kezei között elszenvedett bánásmód után váratlanul
érte őket a bocsánatkérés és a mézes-mázas vendéglátás. Kiéhezve nézték
az ételeket.
– Kérem – biztatta őket Cortez. – Egyenek!
Sandoval, Cortez utasítására, a három napig tartó út során csupán vizet
adott nekik, így most nem volt szükségük további biztatásra, az ételre
vetették magukat. Evés közben Cáceres aranyrudakat tett a könyökükhöz.
Cortez saját aranyművesei olvasztották és préselték őket.
– Mi ez? – kérdezte Guevarra tele szájjal.
– Szeretném magukat kárpótolni néhány aprósággal az elszenvedett
sérelmekért. Vegyék ezt az aranyat az áldásommal. Ez csak egy kis
töredéke annak, amit már az embereim kaptak a szolgálataikért. Errefelé a
lovakat is arannyal patkolhatnánk meg.
Benítez eltűnődött, vajon mit gondolna Norte erről az égbekiáltó
állításról a száz pezójával. Guevarra elképedve nézett Cortezre, miközben
tovább tömte magába az ételt.
 Cortez nyájas béketűréssel nézte, ahogyan a másik evett. – Tehát a
barátom és bajtársam, Narváez küldte. Mi szél hozta Új-Spanyolországba?
Guevarra még sohasem hallotta ezt a kifejezést. Új-Spanyolország.
Cortez csak az utóbbi időben kezdte el használni Montezuma birodalmára.
Eltelt egy kis idő, mire rájött, mire gondolt Cortez.
– Narváez Velázquez kormányzó kifejezett parancsára jött ide –
mondta Guevarra kissé elbizonytalanodva. – Lázadónak titulálta, amiért
szándékosan megszegte a parancsait az expedíción. Azt akarja, hogy vasra
verve vigyük vissza Kubába.
Cortez egykedvűen fogadta a hírt. – Hogy van Narváez? Jól bánik
magukkal?
Guevarra a társaira nézett. Narváez fukarsága legendás volt Kubában. –
Tűrhetően.
– Örömmel hallom. Mint tudják, a nagylelkű parancsnok ritka, mint a
fehér holló. – Alvarado és Benítez csatlakozott hozzájuk az asztalnál,
mindketten arany érmét viseltek a nyakukban. Az újonnan érkezettek
tekintete elkerülhetetlenül az ékszerekre tapadt. – Nem igaz, Pedro? –
kérdezte Cortez.
– Így van, uram – válaszolt Alvarado.
– Természetesen – mondta Guevarra –, a nagylelkűség nem tartozik
Narváez jellemző tulajdonságai közé.
Corteznek sikerült meglepődést színlelnie.
– Az embereink csalódottak lennének, ha hallanák ezt – mondta
Alvarado –, mert nekünk jól megy a sorunk a főkapitány mellett.
Geuvarra a többiekkel együtt az aranyrudakat bámulta.
Remélem, a kormányzó nem cselekedett hatalmaskodóan – jegyezte
meg Cortez. – Emlékeznie kell, hogy van gyakorlatom a jogi kérdésekben,
és ő maga nevezett ki békebírónak Santiago de Cubában. Amit itt
csinálunk, az majdnem ugyanaz. A jogszabályokkal összhangban
alapítottunk kolóniát, és ennek értelmében csak a királynak tartozunk
elszámolással. A hírnök bármikor megérkezhet a hivatalos
meghatalmazással. Ha Velázquez jogtalanságot követ el ellenem, ő – a
képviselőivel együtt – a Korona előtt lesz kénytelen felelni.
Ez a távlat nem könnyítette meg az emésztésüket, gondolta Benítez.
Cortez előrehajolt. – Ha a mexicák rájönnek, hogy nincs közöttünk
összhang, mindent elveszítünk, amit eddig megnyertünk. Pillanatnyilag
lakat alatt tartjuk ennek a hatalmas földnek az uralkodóját, és olyan
gazdagságra bukkantunk, amelyhez semmi nem fogható, amit eddig
találtunk az Újvilágban. Attól tartok, ha Velázquez és bábja, Narváez
mindezt kockára teszi, a király igen csalódott lesz, és ez szörnyű
következményekkel járhat.
Guevarra újra az aranyat tanulmányozta.
Cortez elmosolyodott. – Nem úgy látják, uraim, hogy hatalmas
félreértés áldozatai lettek? Ha így van, talán elmondhatnák, hány embert
hozott magával Narváez, és mit tervez?

Esővirág olyan vadul szeretkezett vele, amit nem értett; úgy csókolta,
mintha ő maga lenne az életet adó lélegzetvétel, és amikor befejezték,
elsírta magát. Zavartan ringatta a karjában.
– Mi a baj? – kérdezte újra meg újra a saját nyelvén, hiába tudta, hogy
a lány nem érti. – Mi történt?
– Bocsáss meg – suttogta a lány chontal-maja nyelven. – Nem tudom,
mi történik velünk, vagy mit gondolsz majd rólam a következő
napnyugtakor. Csak azt remélem, nem fogsz túlságosan meggyűlölni.
A férfi természetesen nem értette, mit akar mondani, ezért csak
dudorászott neki, és tökéletesen zavarodottan és gyámoltalanul a haját
simogatta.

A nagyteremben körös-körül fáklyák sisteregtek. A spanyolok szorosan

egymás mellett állva gyülekeztek, csak maréknyian maradtak a falak
őrzésén. Cortez felmászott az asztalra, hogy onnan beszéljen hozzájuk.
Előtte a földön egy halom aranyrúd állt, és tompán fénylett a fáklyák
fényében.
– Uraim! – mondta Cortez, és a terem elcsöndesedett.
Arra számítottak, hogy hivatalosan is bejelenti Puertocarrero
érkezését, de a sok arany látványa kizökkentette őket.
– Uraim, önök és a tisztek közül is sokan fordultak hozzám és
sérelmezték a részesedésüket, amit akkor kaptak, amikor az expedíció
hasznát szétosztottuk. Igazságos volt a szétosztás, és a hadjárat kezdetén
lefektetett elvekkel összhangban történt. Ennek ellenére elhatároztam,
hogy mivel hűségesen és bátran szolgálták az ügyünket, lemondok a saját
aranyrészesedésem egy részéről, hogy jobban megjutalmazhassam
magukat. Ezért a gyűlés végén valamennyien további aranymennyiséget
kapnak Alvaradótól, és bízom benne, hogy elégedettek lesznek.
 Szünetet tartott. Norte a terem hátsó végében állt és gondolkozott: – Ez
volt a méz, most jöhetnek a méhek.
– Talán ez az utolsó alkalom, hogy ilyen jutalmat kapnak, mert Diego
Velázquez, Kuba kormányzója új parancsnokot szándékozik kinevezni.
Hallgattak.
– Két nappal ezelőtt azt mondtuk, a társunk, Alonso Puertocarrero
visszatért Spanyolországból. Sajnos nem ez a helyzet. A hajók, amelyek
partot értek, valójában Velázquez hajói voltak.
Norte körülnézett, látta a megdöbbenést a többiek arcán.
– Az az ember, akit azért küldött, hogy felváltson, nem más, mint a
kebelbarátja, Pánfilo de Narváez.
Gúnyos hurrogás.
– Az a dagadt kecskebaszó!
– Most, hogy megnyertük a királyságot, a kormányzó arra utasította
Narváezt, hogy magának követelje. Azok, akik a legendás nagylelkűségére
akarják bízni magukat, csatlakozhatnak hozzá. Én a magam részéről úgy
gondolom, jogosan alapítottuk meg, és én szembeszállok a terület
elözönlésével.
Néhányan éljenezni kezdtek. Oh, ti idióták, gondolta Norte. Nem veszik
észre, hogy megvásárolta őket?
– Velem maradnak? – kiáltja Cortez.
Az emberek máris vért akarnak. Cortez ismét a kezében tartja őket.
Lehet, hogy a caudillójuk csaló és hazug, de az ő csalójuk és hazugjuk.
Cortezzel legalább talán életben maradnak, és egy kis aranyra is szert
tehetnek. Narváez mellett valamennyien halottak és szegények lesznek.

MALINALI
ÉBREN FEKSZEM a sötétben. A hasamban a csecsemő nagyúr nyughatatlan,
nem hagy aludni. Újra és újra eszembe jut, mit mondott Esővirág azon a
bizonyos éjszakán a tetőn. Nem tudom elhinni, hogy az apám jóslata
beteljesületlen marad. Számomra a jövőt már a nagy kerék kövébe vésték.
Gyöngybagoly huhog. A fal mellett árnyék oson, körvonala egy
pillanatra kirajzolódik az ablak előtt. Megpillantom kishúgom arcát, mely
a maja harcosok színeit viseli. Megnyikordul a fa, a holdfényben
megvillan a hüvelyétől megfosztott obszidián kés. Kifújom a levegőt, és a
gyertya elalszik.
Nem gondolkozom, csak arra van időm, hogy ösztönösen cselekedjek.
Cortez teste elé vetem magam, aztán várom a szúrás rémületét és a
fájdalmat. A váratlan mozdulatra Cortez felébred, és hirtelen felül.
Hallom, ahogyan a kés a földre hull.
A nagyúr félretol, a kardja után kapkod. Az őrökért kiált. Az őrök
berohannak, egyikük lángoló fenyőfáklyát tart a feje fölé.
A kés a fapadlón hever, sas harcost formázó nyelét türkizzel és
igazgyönggyel rakták ki.
A nagyúr rám néz. Félelem és csodálkozás kifejezése ül a tekintetében.
– Megmentetted az életemet.
Túl rémült vagyok, hogy megszólaljak.
Magam előtt látom Esővirág pirossal és fehérrel kifestett arcát, melyet
megpillantottam, mielőtt kialudt a gyertya.
– Csak egy árnyékot láttam – suttogom.
Másnap reggel Benítez úr Esővirágot keresi, de nyoma sincs.
Vajon mi késztette a kis Esővirágot ilyen szörnyű tettre? Amikor a
jövő markában volt, látott talán valamit, ami kiélesítette a kését? Nem
akarom elhinni, mert ez az én jövőmet is bemocskolná.
Meg voltam róla győződve, hogy ismerem a jövőmet: az apám még
most is azt suttogja, hogy zuhanás közben is keressem a peremet. Esővirág
viszont a gyötrő kétség, a szandálba nyomódott tüske, a sötétben
zümmögő moszkitó, maga az elutasítás.

78

Cofre de Perote
A NOMBRE DE Diós jéghideg leheletétől Benítez dideregni kezdett a
köpenye alatt. Kancája szembefordult a széllel és tovább botladozott.
Benítez ürességet érzett. Meglepődött. Azt hitte, érezni fog valamit. De
mit? Talán haragot, amiért a lány elárulta, szégyent, amiért az ágyába
fogadott egy orgyilkost, gyászt, amiért elvesztette. Vajon együgyűnek
kellene éreznie magát, amiért soha nem gyanakodott? Vagy csak
fájdalmat, amiért elvesztette a mosolyát, a kedvességét, a csókjait?
Átkozta magát a makacsságáért és a lassúságáért, amiért nem tanulta
meg a lány nyelvét. Vajon nem figyelmeztetni akarta, amikor tegnap este
együtt voltak? Csak arra emlékezett, hogy a karjai között aludt el, és a
palota területén riadót fújó őrök kiáltozására ébredt.
Kinyújtotta a kezét utána, de a lány nem volt mellette.
Doña Marina megesküdött Corteznek, hogy egy mexica harcos volt a
támadó, és többé-kevésbé el is hitték neki. Másnap reggel Benítez
Cortezzel együtt kilovagolt Tenochtitlánból, de Esővirág hiánya nem tűnt
fel a sietős előkészületek miatt. Akik ott maradtak, azt hitték, hogy
Benítezzel ment, akik pedig részt vettek az expedíción, azt gondolták, hogy
a városban maradt.
Benítez újra megborzongott a vastag páncél alatt. Esővirág az
ellensége lett. De oh, mennyire hiányzott!

Cempoala
León mindig is népszerű volt, mindig tudta, hogyan lázítsa fel a tömeget.
Narváez figyelte, ahogy a fiatalabb tisztektől körülvéve hangoskodik és
nevet. Veszélyes ember. A nyakában kétszer körbetekert aranyláncot viselt.
A pokolba vele.
– León! – kiáltotta Narváez. – Unokaöcsém! – Összeölelkeztek. – Épp
olyan jól nézel ki, mint a kalandjaid előtt! Csatlakozol hozzánk?
– Azért jöttem, hogy megpróbáljam megelőzni a katasztrófát.
– Katasztrófát? Hogy érted ezt? Hogy nevezheted katasztrófának egy
áruló összezúzását.
León arcáról lefagyott a mosoly. – Én nem hiszem, hogy Cortez áruló
lenne. Épp ellenkezőleg. A király hűséges és bátor alattvalója, és nem
tűröm a jelenlétemben az ilyen beszédet.
A férfiak elhallgattak, abbamaradt a röhögés. – Akkor miért jöttél ide?
– Azt reméltem, tárgyalhatunk a békéről és egy gyalázatos vereség
elkerüléséről.
Te arcátlan kurafi! – gondolta Narváez. Legalább háromszor annyi
katonám és lovam van, mint nektek. Akkor zúzom szét Cortez aprócska
seregét, amikor csak kedvem tartja. Hogy merészelsz így beszélni velem?
 – Hadd foglalkozzam vele – sziszegte a fülébe Salvatierra. – Lássuk,
hová lesz a büszkesége láncra verve!
Guevarra atya előre sietett. – Uram – suttogta - amikor az a kutya
Sandoval foglyul ejtett a társaimmal együtt, Cortez bebizonyította a
méltányosságát. Ha csupán háborúzni akarna, nem engedett volna el
minket. Beszéljünk León úrral, hallgassuk meg, mit akar mondani!
Narváez ösztönei tiltakoztak az ellen, hogy tárgyalásokba
bocsátkozzon egy olyan emberrel, mint Cortez. Guevarra azonban pap
volt, és a véleményét nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni.
Ráadásul León népszerűségét is kénytelen volt figyelembe venni. A tisztek
előtt nem vette volna jól ki magát, ha vasra vereti. Jobb lenne, ha sikerülne
megnyernie Leónt, aztán a barátja lehetne, és kémkedhetne az ellenség
táborában.
– Ne beszéljünk most ilyesmiről – mondta Narváez. – Bizonyára
kimerültél az utazástól. Később is megvitathatjuk a dolgot némi eleség és
jóféle kubai bor után.
Szinte fizikai fájdalmat okozott neki a kedvesség. Kegyetlen mosoly
ült az arcára, megfordult és visszament a sátrába.

Tenochtitlán
– Adjanak neki egy kis kóstolót! – mondta Alvarado.
A férfi vonaglott és tekergett az asztalon, a bordája megemelkedett
sikoltozás közben. A termet betöltötte az égő hús szaga. Alvarado
elfintorította az orrát az undortól, mintha az áldozat tehetett volna a
szörnyű bűzről.
A papot széttárt tagokkal az asztalhoz kötözték. Hosszú, csapzott haja
leomlott az asztal szélén, és majdnem a földig ért. A szagától
valamennyien öklendeztek. Még Jaramillo is szenvedett.
Az áldozat iránt azonban nemigen éreztek részvétet. Természetesen
indiánként sem érdemelt szánalmat, a tény pedig, hogy ráadásul még pap
is volt, egyenesen élvezetessé tette a dolgukat. Megcsonkított füle és vértől
ragacsos haja undorító teremtménnyé tette, egy gonosz szellemmé, mely
életre kelt. Alvarado eltűnődött, hány élő szívet téphetett ki ez az ördög az
isteneik nevében.
 Vártak, amíg Díaz atya kiment hányni. Egyházi tanú nélkül nem
folytathatták az eljárást. Alvarado felháborodott. Úgy gondolta, ha
valakinek, hát egy papnak igazán lehetne erősebb gyomra.
Díaz atya sápadtan és izzadtan tért vissza a szobába.
– Rosszul van? – kérdezte Alvarado.
– Nem bírom ezt a bűzt.
– Egyetértünk. Most már folytathatjuk?
A pap bólintott.
Alvarado Aguilarhoz fordult, aki tolmácsként vett részt a vallatáson. –
Megkérdezné ezt a személyt, vajon igaz-e, hogy a mexicák támadást
terveznek ellenünk, és hogy mikor szándékoznak ezt végrehajtani?
Aguilar feltette a kérdést Asszonyokra Nevetőnek, aki náhmtl nyelven
tolmácsolta az asztalon fekvő embernek. A pap válaszfélét nyöszörgőit.
Aguilar Alvaradóhoz fordult. – Azt állítja, nem tud semmi ilyesmiről.
– Hazudik – válaszolta Alvarado. Jaramillóra nézett. – Vegye rá, hogy
mélyebben kutasson az agyában az igazság után!
Jaramillo egy pár fém csipesszel zöld, füstölgő tölgy tuskót vett ki egy
szénserpenyőből, és a pap hasára rakta. A férfi szeme kigúvadt, dobálta
magát, és vonaglott az asztalon. Kisvártatva Alvarado fejfájást kapott a
sikoltozásától.
Jelt adott, hogy távolítsák el az izzó rönköt. A pap furcsa, köhögő
hangokat adott ki magából. Alavarado gyanította, hogy így távozik belőle
az ördög. A férfi törzsét tanulmányozta. Fekete és hólyagos volt,
szalmaszínű nedvesség szivárgott belőle.
– Aguilar testvér, volna szíves még egyszer megérdeklődni a
fogolytól, hogy mikorra tervezik a mexicák a támadást?
Újabb hosszas szóváltás következett.
– Azt kérdi, mit akar hallani?
– Csak az igazat.
Asszonyokra Nevető újra tanácskozott a szerencsétlen pappal.
Aguilar végül elégedetten bólintott, és spanyol társaihoz fordult. -
Asszonyokra Nevető azt mondta neki, tudomásunk van róla, hogy a
mexicák meg akarnak minket támadni. Bevallotta, hogy a gyanúnk
megalapozott. Nem tudja, mikorra tervezik, de hamarosan. Talán az
ünnepi játékok végén.
– Maga tanúsíthatja a választ – mondta Alvarado Díaz atyának. - Ez a
mi bizonyítékunk.
 Az ajtó felé fordult.
– Ezzel itt mihez kezdjünk? – kérdezte Jaramillo, és az asztalon
nyöszörgő emberre mutatott.
– Öljék meg! – válaszolta Alvarado.

79

Cempoala
– NÉZZÉK CSAK MEG! – jegyezte meg Salvatierra. – Ennél kisebb hajókon
vitorláztam Spanyolországból.
Végignézték, ahogy Gordo szolgái felegyensúlyoztak vele a piramis
meredek, lépcsős teraszára. Nyolc kidolgozott izmú hordár cipelte
izzadságtól fénylő arccal.
– Könnyebb lenne felvontatni egy kétárbocost a Sevillai Katedrális
tornyába – tréfálkozott Narváez, a tisztek pedig jót röhögtek.
Amikor Gordo végre felért, Narváez odaintette a tolmácsot, Franciscót,
egy náhuatl nyelvet beszélő indiánt, akit Grijalva fogott el. A négyoldalú
társalgás időrabló foglalatosság volt, de legalább valamilyen szinten
lehetővé tette a kapcsolatot az expedíció és a bennszülöttek között. Narváez
a Szűz képére, az eldugott arany tárgyakra, tolldíszekre és köpenyekre
mutatott, melyet az emberei a szentélyben találtak.
– Kérdezze meg, miért tartotta ezt a sok aranyat egy keresztény
templomban – utasította Narváez.
Megvárta, amíg a kérdést lefordították Gordónak, és a kövér cacique
megfogalmazta a választ.
– Azt mondja, uram, hogy az arany nem az övé. Malinche úr tulajdona.
– Malinche? Ki ez a Malinche?
Narváeznek elmagyarázták, hogy Malinche úr egy fehér, szakállas
isten, aki hatalmas hadi kenun érkezett a Felhők Földjéről, akárcsak
Narváez. – Azt is mondja… azt hiszem… azt mondja, ez a Malinche
valamiféle isten.
 Narváez csodálkozva bámult a kövér főnökre. Amikor végre rájött,
hogy Gordo Cortezről beszél, hátravetette a fejét és harsány hahotában tört
ki.
– Ez azt hiszi, Corteznek természetfölötti hatalma van! – kiáltotta.
Salvatierra és a többi tiszt élvezte a helyzetet. A térdüket csapkodták
jókedvükben.
Narváez megtörölgette a szemét. Minden aranyuk és kifinomult
építészetük ellenére ezek az indiánok olyan hiszékenyek, mint a vadak
Kubában. – Mondd meg neki, hogy az arany nem Cortezé, az egész a
spanyol király tulajdona. Minthogy mi az ő küldöttei vagyunk az
Újvilágban, majd mi gondoskodunk róla.
Amikor Gordo mindezt meghallotta, izzadni és remegni kezdett
félelmében.
– Mi történt vele? – csattant fel Narváez.
– Azt hajtogatja, hogy Malinche úr visszajön és megbünteti, amiért
elvesztette az aranyát – mondta Francisco.
– Mondd meg, hogy emiatt ne aggódjon. Majd én foglalkozom
Cortesillóval! – közölte Narváez. A sátán seggére! Ha a bennszülötteket
egy olyan tökfilkó is képes megfélemlíteni, mint Cortez, akkor egy hét
múlva az ő, Narváez csizmáját fogja nyalni az egész ország.

Tenochtitlán
Toxcati az Esővárás Ünnepe.
Alattuk a köztéren Kolibri főpapja faszénnel csíkozott arccal állt, és
egy sor magas póznára felügyelt. A fáklyákat ezekre akasztották. Ezek
világítják majd meg a következő este az Ifjak Táncát.
A dobok, furulyák és az ének hangja egész nap megviselte az idegeket.
Fiatal lányok járták a táncot, akiknek a karját és a combját vörös tollak
díszítették, a lábuk nyomán porfelhők szálltak fel a kiszáradt, vörös
földről. Hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megnézzék őket.
A nap, ez az izzó sárga labda, delelőre ért, az árnyékok eltűntek. A
Nagytemplom hatalmas kígyóbőr dobja bekapcsolódott a ricsajba.
Füstölgő Tükör, Tezcadipoca fesztivál szobra megjelent a tér sarkán.
Az öt és fél méter magas, irtóztató ördögforma – Malinali elbeszélése
szerint – a bársonyvirág magjából készült tésztából és megszentelt vérből
volt. Drágakövekkel, hatalmas türkiz fülbevalókkal és arannyal díszítették.
Festett faágakból készült fejdíszt viselt. A hatalmas démont borító
köpenyre emberi csontokat és dísztelen koponyákat varrtak. Obszidián
lába csillogott a napfényben.
Alvarado félelemmel és haraggal telve a Vizek Urának Arca
palotájának mellvédjéről nézte a felvonulást. A daxcalanok azt mondták,
hogy az ünnepség csúcspontja, amikor feláldoznak egy ördögi bálványnak
beöltöztetett fiatalembert. Azt beszélték, a bennszülöttek úgy látnak neki
ennek a barbár ünnepségnek, hogy ezzel Cortez kifejezett utasításával
dacolnak.
Aguilar mellette állt. Imakönyvét úgy szorította a mellkasához, mint
egy ládikó drágakövet. – Ez a sátán műve – motyogta. – Ha Cortez itt
lenne, nem mernének így kérkedni a démonaikkal.
– Mielőtt elment, engedélyt adott az ünneplésre – mondta Alvarado, aki
megsértődött a burkolt kritikán. A caudillo pár nappal korábban utazott el
a partra, mert fel akarta tartóztatni Narváez seregét. Csak nyolcvan katonát
hagyott hátra Tenochtitlán védelmére. Es természetesen a tlaxcalanokat.
Megtagadták, hogy más fehér istenek ellen harcoljanak, és Cortez nem
erőltette. Talán jobb, ha nem tanítják meg a szövetségeseiknek, hogyan
kell spanyolokat ölni.
– Kifejezetten megtiltotta az emberáldozatot – tiltakozott Aguilar.
Alvarado nem mondott semmit. Zokon vette az összehasonlítást az ő és
Cortez parancsnoksága között.
– Beszéltem az egyik tlaxcalan vezetővel, Asszonyokra Nevetővel –
folytatta Aguilar. – Beszél egy kicsit chontal-majául, és egészen jól
megértettük egymást. Elmondta, hogy az emberáldozat után a mexicák
vissza akarják helyezni az egyik istenüket, Huitzilopochtlit a templomba,
és el akarják égetni a mi áldott Szűz Máriánk képét. Azt mondja, látta a
templom udvarán elhelyezett köteleket és emelőcsigákat.
– Ezt nem merik megtenni.
Aguilar magas homloka izzadságtól csillogott a napfényben. – Azt is
mondta, hogy azokat a póznákat, amelyeket itt látunk, az
emberáldozatokhoz használják. Az egyik mexica elhencegett, hogy
valamennyiünket meg fognak enni. Először azonban hagymával
fűszereznek, hogy elrejtsék a pestises bűzt.
Alvarado keze ökölbe szorult.
 – Úgy tűnik, azután akarnak megtámadni minket, hogy Narváez
legyőzte Cortezt. A nagy póznát pedig Tonatiuhnak szánják, vagyis
szerintem magának.
– Indián fecsegés! – Alvarado elfordult, remegett a harag szülte
rémülettől. Nem akarta elképzelni, hogy áldozatul esik ezeknek a
vadaknak, és nem akart arra gondolni, mit csinálnának vele a halála előtt.
Aguilarnak igaza lehet: ez az ünnepség merő provokáció. Itt kellene ülnie,
miközben tűri a sértéseiket, és várja, hogy lemészárolják az embereivel
együtt, mint valami kutyát?
Eszébe jutott, mit művelt Cortez Cholulában, és már tudta, mit kell
tennie egy jó parancsnoknak.

80

Cempoala
GORDO SZOLGÁI ÜNNEPSÉGET készítettek elő a tiszteletükre. A kubai
hordárok székeket és asztalokat hoztak a parton veszteglő hajóról, így
Narváez ugyanolyan pompában ebédelhetett a sátrában, mint Santiago de
Cubában a saját házában. Még az ezüst étkészletét is elhozta.
Ő volt a vendéglátó házigazda és a kapitány, mégis León kötötte le az
udvart, és miközben ettek, az elmúlt tizenöt hónap kalandjaival
szórakoztatta a fiatal tiszteket. Narváezt bosszantotta, ahogy csüggtek a
szavain, úgy itták, mint a kiscicák a meleg tejet.
Amikor megérkeztünk Új-Spanyolországba – mesélte León –, én
voltam Cortez egyik legádázabb kritikusa. Azt gondoltam, hadi
katasztrófának tesszük ki magunkat, és valószínűleg közben még a
kormányzó parancsainak is ellenszegülünk. Még akkor is, amikor
meggyőződhettem róla, hogy tiszt fivéreim törvényesen jártak el a
kolónia alapításakor…
Salvatierrából kitört a köhögés. Majdnem megfulladt a bortól. Narváez
azonban nem szólt egy szót sem. Elég kötél maradt a fellógatásához.
– Amikor meggyőzött róla, hogy a tiszttársaim helyesen cselekedtek,
még akkor is azon a véleményen voltam, hogy szerencsétlenség felé
tartunk. Olyan kevesen voltunk egy ellenséges földön, és olyan sokan
voltak ellenünk. De Cortez nem ingott meg. Napról napra nőtt a
győzelmeink száma és a vagyonunk, és én rájöttem, hogy ez az ember
mesés hírnévhez és gazdagsághoz juttat minket.
A gyertya fénye visszatükröződött arany nyakláncáról, és ráirányította
a figyelmet. – Való igaz, hogy máris egy vagyon aranyat és drágakövet
nyertünk a királyunknak és saját magunknak. Uraljuk Tenochtitlánt, a
legcsodásabb várost, amelyet valaha láttam, és ahol Cortezt nagyra
becsülik. Spanyolországnak követelte ezt a földet, és számtalan
bennszülöttet térített igaz hitre.
– Talán további szolgálatokat tehet Spanyolországnak – szólalt meg
Narváez. – Például békésen megadhatja magát, hogy aztán válaszolhasson
a vádakra, melyeket Kuba kormányzója hozott fel ellene.
– Itt nem érvényes a kormányzó megbízása – válaszolt León. –
Közvetlenül a Koronának tartozunk elszámolással. Valójában most a
barátunk, Montezuma birodalmába léptek, aki hűséget esküdött a
királynak, ezért a védelme alatt áll. Ezzel a tettével a serege
megsemmisítését kockáztatta, és az életével lakolhat.
Narváeznek elakadt a hangja a dühtől és a megdöbbenéstől.
– Hogy merészel fenyegetni? – horkant fel Salvatierra.
– Uraim – szólt közbe gyorsan Guevarra atya. – Biztos vagyok benne,
hogy képesek leszünk barátságos úton elrendezni a nézeteltéréseket. Ugye,
León úr?
– Cortez nagyúr úgy gondolja, az érkezésük kapóra jön. Hajlandó
megengedni, hogy felfedezzék a Vera Cruz és a Grijalva folyó közötti
területet. Sőt, komoly szolgálatnak tekintené. Ugyanígy Őfelsége Károly
király is, amint megszilárdítjuk a birodalomban a Korona hatalmát.
– A pokolba Cortesillóval! – kiáltotta Salvatierra.
– Biztos vagyok benne, hogy egy napon ott találja magát, uram. De
kétlem, hogy ott találkozna Cortez úrral, bár egyszer majd felülről tekint
le ott magára.
Salvatierra talpra szökkent, és a kardjára tette a kezét. Narváez
megfékezte. Ha párbajra kerül sor, León vékony csíkokra hasogatja.
Narváez körülnézett a szobában. Néhány tiszt jól szórakozott León
színjátékán. Narváez úgy döntött, itt az ideje kijátszani az ütőkártyáját. –
Attól tartok, tévedsz, öcsém, amikor azt mondod, Montezuma kizárólag
Cortez barátja. Nekünk is küldött sarcot, és a nagy részét aranyban.
Meglepettnek látszol. Még mindig azt hiszed, Cortesillónak jelzáloga van
az uralkodó barátságára?
León most először bizonytalanodott el. Narváez kihasználta az előnyt.
– Azt javaslom, vonjuk felelősségre Cortezt azért, amit tett.
Ugyanakkor további nagy adag aranyért cserében kiengedjük az uralkodót
a jogtalan fogságból.
León felállt. – Ebben az esetben meg kell mondanom, hogy Cortez úr
nem vállal felelősséget a biztonságodért.
– Az én biztonságomért! Ezerötszáz emberem és harminc ágyúm van.
Egy pillanatra is azt képzelted, a ti kis bandátok megijeszt engem?
– Az utóbbi tizenkét hónapban ennél sokkal nagyobb seregeket is
legyőztünk.
– Csalódást okoz a viselkedésed, León. Azt hittem, több eszed van.
Pedig épp vezető pozíciót akartam neked ajánlani a parancsnokságom
alatt.
– Nem fogok olyasvalakit elárulni, aki oly sokat tett, hogy további
vagyont szerezzen az országának és az egyháznak.
Elképesztő, gondolta Narváez. Mióta képes a kis Cortesillo ekkora
lojalitást kicsikarni?
– Mondja meg neki, hogy megsütöm a fülét, aztán megeszem – mondta
Salvatierra.
– Remek hozzáállás egy kannibáltól, de nem egy spanyoltól.
– Azt hiszem, jobb, ha most elmégy – mondta Narváez –, mielőtt
túlságosan próbára teszed a türelmemet és a nagylelkűségemet.
– Egy percig sem maradnék tovább ilyen társaságban.
León elment. Narváez magán érezte a fiatal tisztek tekintetét. Ez nem
ment túl jól.
Később, amikor ketten maradtak, megmondta Salvatierrának, nem
akarja, hogy León elhagyja a tábort. – Várjon, amíg mindenki elalszik, és
akkor verje láncra!
Salvatierra meghajolt. Elsietett, hogy teljesítse a parancsot. Az emberei
mindent átkutattak, de nem lelték León nyomát. Valaki nyilván
figyelmeztette.

León lassan nyugat felé lovagolt, a teliholdat követte. Corteznek igaza

volt, Narváez táborában nem volt valami jó a közhangulat, a tisztek
gyanakodtak a parancsnokaikra és egymásra is. A húszezer castellano,
amit minden kapitánynak felajánlott, ha csatlakozik hozzájuk, sok
erszénybe utat talált. Guevarra atya mindenkinek elmondta, amit
Tenochtitlánban látott, hogyan cserkészték be Cortez seregei az
erődítményt, miközben arannyal tömték meg a zsebeiket.
Cortez kevésbé lesz elragadtatva, ha tudomást szerez Montezuma
csalárdságáról. León aggódott, mi történhetett Tenochtitlánban; csak azt
remélte, Alvarado is tudja, hogyan kell eljátszani a királyt, ugyanúgy, mint
a caudillo.

Tenochtitlán
Amint a nap lefelé ment az égen, a dobok ritmusa felgyorsult, és vele
együtt gyorsult tízezer szív dobbanása. Füstölgő Tükör szobrát a nagy
piramis lépcsőihez vonszolták, és a mexicák odagyűltek, hogy megnézzék
a Fiatal Férfiak Táncát. A téren hatszáz táncos jelent meg, a nemesi
famíliák színe java, a legjobb fiaik. A város minden pontjáról ide gyűltek
az emberek, a Nagytemplomba.
Ta-tam, ta-tam, ta-tam…
A dobos szétterpesztett lábbal állt, a kezei elmosódtak a felgyorsuló
mozdulatokban, ahogy a kígyóbőr huehuetl dobot verte.
Egy férfi körültáncolta. Látványos ruhákat viseltek, a köpenyeket
színes tollak díszítették, a lábukon ocelot lábszárvédő, melyre arany
csengettyűket szereltek, és tánc közben csilingeltek. Borotvált
koponyájukon csillogott a festék és a quetzal toll. Valamennyien
orrgyűrűket és kagylóból vagy nefritből készült ajakfüggőket viseltek.
A dobok pergése összecsengett a szívek dobbanásával.
Ta-tam, ta-tam, ta-tam…
Egyre gyorsabban és gyorsabban táncoltak. Váratlanul felfegyverzett
spanyolok érkeztek a Sas Kapujához, a Nád és az Obszidián Kígyó
Kapujához, átcsusszantak a tömegen, és elhelyezkedtek a keskeny
ajtókban…

Tánc közben Zuhanó Sas látta, ahogy spanyolok mozgolódtak a tömegben.

Kardot, fémpáncélt és sisakot viseltek. Az jutott eszébe, ezerszám voltak itt
a legjobb harcosok fegyvertelenül, csapdába esve az udvarban. Persze
egyetlen ellenség sem lehet annyira alattomos, annyira gyáva, hogy
megtámadjon minket, amikor teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, ugye?
Látta, hogy Tonatiuh a Nagy Piramis lépcsőin állt, s a lenyugvó nap
visszatükröződött a mellvértjéről. Figyelt. Egy másik Mennydörgés Úr, a
Jaramillo nevű, ostobán vigyorgott, mintha túl sok pulquet ivott volna.
A táncosok ugráltak és pörögtek.
Ta-tam, ta-tam, ta-tam…
További tüzes bottal felszerelt katonák másztak fel a templom lépcsőin,
meggörnyedtek a rakomány alatt.
Alvarado a kardja után nyúlt.
Nem.
Ne!

– ¡Mueran! – Kiáltotta Alvarado. – Öljétek meg őket!

A muskéták elsültek, az udvart betöltötte a puskapor szaga. Sikoltozás
és pánik közepette mindenki a kapuk felé tolongott. Egy spanyol a
kardjával rácsapott a dobosra. Először a karját, majd a fejét vágta le.
Zuhanó Sas némán állt, a menekülés útját kereste.
A spanyolok mindenhol ott voltak, és a kardjukkal vagdalkoztak.
Zuhanó Sas megfordult, és a Fűszál Kapuja felé rohant. Egy spanyol elé
ugrott, ő elfordult, és érezte a kard suhogását, ahogy ívet írt le lefelé. Újra
irányt változtatott, cselezett és kicsavarodott. Látta, ahogyan egy barna,
göndör hajú spanyol letépte a drágaköveket a véres mexica harcos
testéről.
Zuhanó Sas elérte a kaput, de nem tudott kimenni rajta. A spanyolok
szorosan egymás mellett álltak, és mindenkit felszabdaltak, aki túl közel
ment a kardjukhoz. Az iszonyat erőt adott neki. Felemelte az egyik lábánál
heverő testet, a feje fölé emelte, és az egyik katonára hajította. A férfi
elvesztette az egyensúlyát és elesett. Zuhanó Sas fölé tornyosult, aztán
kirohant a kapun.

81
 Cempoala
ESIK.
Szürkébe borult minden, megáradtak a folyók, a végtelen horizonton
baljós felhők buktak át. Cortez apró serege, mely erősítést kapott
Sandovaltól, a sárral küszködött. Közeledésük zaját elnyomta az eső; egy
felderítő csoport rajtaütött Narváez két őrszemén és foglyul ejtették őket.
Az összecsapás megkezdődött.

Te felkapaszkodott, gondolta Carrasco. Hallottam rólad Kubában.

Emlékszem, mekkora botrányt kavart, amikor nem voltál hajlandó
feleségül venni Gatalina Suárezt, akinek az apja olyan jó barátságban volt
a kormányzóval. Escudero zendülés vádjával letartóztatott, és a
kormányzónak kellett rákényszerítenie, hogy tisztességesen viselkedj.
Láttalak a finom ruháidban tivornyázni Santiago de Cubában, ahol te
meg a hidalgo barátaid mindig túl hangosan beszéltetek és röhögtetek, és
úgy tettetek, mintha nemesek lennétek, csak mert birtokoltatok egy darab
koszos földet valamelyik elhagyatott primitív szigeten. És most nézd meg
magad! Azt hiszed, király vagy, csak mert néhány bennszülött
megfutamodott előled.
A fáklyák pattogtak és füstölögtek az esőben, az esőcseppek
átcsöpögtek a hatalmas ceiba fa lombjain. Carrasco talpra küzdötte magát,
a csizmája megcsúszott a síkos sárban. A járását megnehezítették a
kötelek, melyekkel a háta mögött összekötözték a csuklóját.
– Mi a neve? – kérdezte egy hang. Felnézett. Cortez volt.
– Juan Carrasco – mondta.
Sandoval hátra lökte a sárba, és a bordái közé rúgott. – Több
tiszteletet!
– Juan Carrasco… uram.
– Tudja, ki vagyok én. Juan Carrasco?
– Maga Hernando Cortez – nyögte a bordáiba hasító fájdalom
közepette. – Van egy aranybányája és egy encomiendája Kubában.
Cortez leguggolt, az arca csak néhány centire volt a fogolyétól. -
Téved, én nem az a Hernando Cortez vagyok. Én az a Hernando Cortez
vagyok, aki ennek az egész birodalomnak az ura. Ezt vésse az eszébe, ha
jót akar!
 Ez egy őrült! – gondolta Carrasco.
– Tudni akarom – folytatta Cortez hogyan áll csatarendbe Narváez
serege. – Elővett egy erszényt, és a tenyerébe öntötte a tartalmát. A fáklya
homályos fényében néhány türkiz és nefrit csillogott.
– Ha elárulja, ez a magáé.
Az eső a fejükre csörgött a levelekről.
– Várok – mondta Cortez, és Carrasco érezte, hogy most először
beléhasít a félelem.
Cortez hirtelen rajta termett, az ujjai a nyakára kulcsolódtak. Carrasco
kétségbeesetten rugdalózott. Nem kapott levegőt, nem kapott levegőt…
– Nem állhatsz az entradám útjába, te kis paraszt! Megértetted? Ez itt
Új-Spanyolország, az én birodalmam!
Cortez szájából nyál fröcsögött Carrasco arcára.
– Beszélni fogsz, ha le kell is vágnom a lábujjaidat és a füledet, és ha
le kell is nyomnom a torkodon!
Nem kapok levegőt!
– Beszélj!
Megpróbált bólintani, kétségbeesetten igyekezett megadni magát, de az
ujjak vaskapocsként kulcsolódtak a nyakára. Elveszítette az uralmát a belei
fölött. Latta, hogy valaki küzd Cortezzel, megpróbálta elvonszolni, aztán
fekete foltok jelentek meg a szeme előtt, és elájult.

Megölte volna, gondolta Benítez. Ha nem avatkozom közbe, megöli.

Cortez úr haragja ijesztő.
Egy sisakból folyóvizet öntöttek Carrasco arcára, és ő egészen
gyorsan magához tért. Mindent elmondott, amit tudni akartak. Narváez a
templomban ütötte fel a szállását, ott, ahol egy évvel ezelőtt Cortez kést
tartott Gordo torkához. A tüzérséget tervezték legelőre, a lovasságot
kettészab'tották, így a negyven jinetát elszigetelték a nyugat felé vezető
úton. Nem voltak járőrök, mondta
Garrasco, mert Salvatierra szerint Cortez nem mer éjszaka támadni.
A caudillo brutális eszközei gyors eredményre vezettek, ahogy Benítez
feltételezte is. De nem feledkezett meg róla, hogy Cortez arcát nézze,
amikor a keze Carrasco nyakára fonódott.
Ez az ember őrült.
Ugyanakkor csak egy őrült mer ilyen sokat, csak egy őrült meri
megtenni azt, amit most javasolt.
 MALINALI
AZ ESŐ LECSÖPÖG a sisakokról, befolyik a páncél alá, végigszivárog a
tunikákon, és levonul a borzongó emberek gerincoszlopán. A nagyúr
katonái fáznak, éhesek és kimerültek a hosszú meneteléstől
Tenochtitlánból.
A nagyúr szembefordítja velük a lovát, még a hideg, sötét éjszakában
is ragyog a mellvértjében. Az egyik szolgája, Cáceres a lova mellett áll és
fenyőfáklyát tart. A fáklya sistereg az esőben.
Beszélni kezd, szinte hipnotizálja őket. – Ma éjjel, uraim, beírják a
nevüket a történelembe. Választhatnak; vagy itt halunk meg, vagy
továbbmegyünk és megcsináljuk a szerencsénket Új- Spanyolország
földjén.
Az eső folyamatosan dobol a felázott földön és a leveleken.
– Jusson eszükbe, hogy maga a kormányzó tett meg az expedíció
parancsnokának azzal az utasítással, hogy fedezzük fel a partot és
folytassunk cserekereskedelmet. Én ezt megkíséreltem. De arra is nyilván
emlékeznek, hogy mialatt San Juan de Ulúában voltunk, azt kívánták
tőlem, hogy alapítsuk meg itt a saját kolóniánkat.
Mindvégig arra vágytam, hogy visszatérhessek Kubába, de maguk
ragaszkodtak hozzá, hogy itt maradjunk, és az idő valamennyiüket
igazolta.
– Abban a megtiszteltetésben részesítettek, hogy engem szavaztak meg
a kolónia főparancsnokának, míg Őfelsége kívánsága ismertté válik.
Hányszor értünk célt az elmúlt évben, amikor pedig minden esély ellenünk
szólt? Milyen sok szenvedést és halált láttunk, miközben Krisztus zászlaját
vittük ezekre a pogány földekre?
– És most a kormányzó talpnyalója, Narváez partra száll ezeken a
partokon, és háborút hirdet maguk ellen, el akar venni mindent, amit olyan
dicsőségesen megnyertek. Alázatosan félreállunk, és engedjük, hogy
bevonuljon? Nem, ha igazi férfiak, nem, ha spanyolok vagyunk! Ez a
bitorló nem rabolhatja el a gazdagságot és a dicsőséget, amely minket
illet!
– Többen vannak, igen, de mikor riasztott vissza minket ilyesmi?
Ezrekkel harcoltunk a Tabasco folyónál, és tízezrekkel Tlaxcala síkságain.
Szemben velük, a hosszú hónapok során, harcban edződtünk. Ráadásul a
bajtársunk, León azt mondja, a táborukban nagy az elégedetlenség. Sokan
megkapták a lázat a parton, mások rájöttek az ügyünk igazára, és nincs
ínyükre a küzdelem.
– Meggondoladanná tette őket a vihar. Meglepetésszerű támadást
kezdeményezünk a tüzérségi ágyúik ellen, miközben Sandoval egy
lovasszázadnyi emberrel Narváezt kapja el. Ha őt elfogjuk, a többiek
leteszik a fegyvert, mert nélküle nincs bátorságuk folytatni a harcot.
– Készüljünk hát fel a feladatra! Vagy meghalunk, ha ez Isten szándéka;
akkor csak vegyék el ezek a csirkefogók azt, ami minket illet!
A katonák éljeneznek. A szemük mintha világítana a sötétben, és ez volt
az egyetlen fény az egész völgyben. Hogyne hinnénk benne, amikor így
beszél hozzánk? A szolgái és a katonái fáradtan, éhesen és kisebbségbe
szorulva is majd megvesznek a küzdelemért. Minket is végigvonszol a
saját ébredésén. Tollaskígyó visszatért, és semmi sem állíthatja meg.

82

AZ EMBEREK RÉMÜLTEN kiabáltak, és a fegyvereiket keresték, a hold pedig

elrejtőzött a tintakék felhők mögött. Narváez a sötétséget kémlelte.
Mindenfelé égő kanócokat látott, ahogy Cortez muskétásai felkészültek a
tüzelésre. Az eső nyilván elrejtette a közeledésük hangját. Cortez
körülvette őket. De ez lehetetlen. Honnan szedett össze ekkora haderőt?
A tüzérség kapitánya parancsot adott az ágyúk megtöltésére. Egy
kétségbeesett hang üvöltött vissza, hogy az ágyúkat beszegezték, a
lyukakat viasszal dugaszolták el.
Eldördült a muskéták sortüze, suhogtak a nyilak, emberek sikoltoztak a
fájdalomtól a sötétben.
Valaki megrángatta Salvatierra ruhaujját. – Vissza kell vonulnunk!
Egyetlen ágyú dördült el, utána mélységes csönd lett. Narváez hallotta
az udvaron átcsörtető gyalogságot. Salvatierra után szaladt, fel a
lépcsőkön, egészen a piramis tetején álló szentélyig.
Most meghalok, gondolta Benítez.
Sandoval lándzsásainak élén lépkedett. A hold egy pillanatra előbújt a
felhők mögül, és megvilágította a fejvesztetten készülődő ellenséget.
Ebben a pillanatban rárontott egy óriás, talán maga Narváez, két kezében
hatalmas pallost, a montantét forgatta. Megpróbálta elhárítani a csapást, a
fémek szikrázva ütődtek össze, és érezte, hogy a kardja kicsavarodik a
kezéből. Oldalvást a lépcsőkre esett, a következő pillanatban Narváez
föléje magasodott, és immár másodszor a feje fölé emelte a masszív
kardot.
Most meghalok.
Nem tudta biztosan, mi történt. Lehet, hogy Narváez megcsúszott az
esőáztatta kövön, de valahogy a végzetes csapás késlekedett. Benítez
kétségbeesetten kutatott a sötétben elveszett kardja után. Ujjai egy lehullott
lándzsadarabban akadtak el. Elszánt mozdulattal a támadója felé döfött, s
szinte azonnal meghallotta Narváez sikolyát.
– Szűz Mária, védelmezz! Megöltek, és elvették a szemem világát!
– Győzelem Corteznek! – kiáltotta valaki. – Narváez elesett! Benítez
talpra kecmergett, és látta, hogy Martin López, a sereg legmagasabb tagja
előrerohant egy égő zsarátnokkal, és lángba borította a templom
nádtetejét. Narváez katonái előözönlöttek a füstből, elhajigálták a
fegyvereiket és kegyelemért könyörögtek.
Ismét Cortez mellé állt a szerencse, gondolta Benítez. Es ma egy kicsi
rám is átragadt belőle.

MALINALI
NARVÁEZ A SEBÉSZASZTALON fekszik, a bal szemét véráztatta kötés borítja.
Az arcára és a szakállára rászáradt a vér, a csuklóját elől összeláncolták.
A nagyúr félrelöki a sátor szárnyát és belép. A haja csapzott az esőtől
és az izzadságtól, a mellkasa zihál az erőfeszítéstől. Az eső úgy csillog a
páncélján, akár a harmat a kaktusz levelén, kivont kardját a jobb kezében
tartja. A bejáratnál áll, ellenségét méregeti.
Narváez kinyitja épen maradt szemét. – Meg akar ölni? – kérdi, mintha
nem különösebben izgatná a dolog.
– Ön a foglyom. Nincs mitől tartania. A védelmemet élvezi.
Narváez szemmel láthatóan megkönnyebbül. Nem tudja, hogy a nagyúr
védelme nem terjed tovább az első szeszélyénél. León egy pillanatra
felbukkan a sátor előtti sötétben. Azért jött, hogy beszámoljon a legutóbbi
csata kimeneteléről. – Két halottunk van, nekik pedig tizenöt. Ezen kívül
körülbelül százötvenen sebesültek meg, jórészt nem a mi embereink.
A nagyúr dühös, amiért ilyen sok használható ember sérült meg,
amikor pedig minden bizonnyal szükség lesz rájuk, ha visszatérünk
Tenochtitlánba. – Látja, mit csinált? – fordul Narváezhez.
Narváez mind a mi, mind a saját veszteségeikkel szemben közönyös.
Sokkal inkább érdekli a büszkeségén esett sérelem. – Nyilván hatalmas
hőstettnek tartja, hogy legyőzött – jelenti ki.
– Valóban? Úgy gondolom, ez a legkisebb dicsőség, amit Új-
Spanyolországban elértem.
Narváez mogorván néz rá, nem hisz a fülének. Most először tűnik fel
neki a jelenlétem. – Ki ez? A szajhája?
– Menjen az ördög farkára! Én senkinek nem vagyok a szajhája.
Vajon az ott egy mosoly a nagyúr ajkán? Nehéz volna megmondani.
Narváez úgy bámul rám, mintha egy állat vagy erdei madár dorgálta volna
meg éppen. Tényleg azt hiszi, egy indián nemes nem tud egy olyan
egyszerű nyelvet megtanulni, mint az övék? – Úgy beszél spanyolul, mint
maga vagy én, Narváez – közli vele a nagyúr a hangjában tulajdonosi
büszkeséggel, ami egyáltalán nincs ellenemre –, és mellette még számos
más nyelvet is. Jobban teszi, ha nem akasztja vele össze a bajszát. Most
pedig a könyörületes gondjaira bízom.
Méltóságteljesen távozik.
Enyhült a vihar, már csak szitál az eső a sátor vásznára. Narváez
sokáig némán fekszik. – Tudja, ki ez az ember? – kérdi hirtelen, és én
megrémülök, mert azt hittem, nincs öntudatánál a fájdalomtól.
Azt hiszem, valamilyen vallási kérdésben próbál csapdába ejteni, ezért
nem válaszolok.
– Kubában csak Cortesillónak, a kis Corteznek hívtuk. Van egy
encomiendája néhány bérelt marhával. Jogot tanult a Salamancai
Egyetemen, és ettől jogásznak képzeli magát. Velázquez kormányzó - nagy
bolondság volt tőle – kinevezte Santiago de Cuba elöljárójának.
Aranybányászattal keresett egy kis pénzt a Duabán folyónál, és rögtön úgy
viselkedett, mint egy valladolidi nemes. Aztán az az idióta Velázquez –
pedig figyelmeztettem, hogy ne tegye – megtette egy kis expedíció
parancsnokának, és most nézze meg, nagy tábornoknak és felfedezőnek
képzeli magát.
– Csodálatos dolgokat vitt itt véghez, hősi dolgokat.
 – Akkor mi nem ugyanarról a Cortezről beszélünk.
– Vagy talán a Felhők Földje és a mi vidékünk között jött egy isten, és
a bőrébe bújt. Mert itt úgy viselkedett, mint egy isten.
Narváez felnyögött a szemébe hasító fájdalomtól. – Hol van már az
átkozott doktor? – Mély lélegzetet vesz, és sokáig benntartja. Aztán lassan
fújja ki a levegőt, küzd a rátörő fájdalom ellen. – Ez a maga istene a saját
urát is elárulta Kubában. Azért küldték ide, hogy felfedezze a partot,
ehelyett ötszáz emberrel megpróbálta elözönölni az országot, és az összes
aranyat magának akarta megkaparintani. Látja? Ez egy áruló, egy
hetvenkedő, egy tolvaj.
Nem értem a szavait, és nem fogok itt állni, hogy Cortez uram ellen
szóló rágalmakat hallgassak. Otthagyom Narváezt, szenvedjen egyedül, és
elindulok, hogy megkeressem a nagyurat.

Cortez egyedül áll a vállára borított köpenyben, az őserdő felett felkelő

napot figyeli. A templom udvarán szanaszét hevernek a csata törmelékei:
elhagyott fegyverek, néhány véres rongydarab. A füst nehéz szaga megüli
a levegőt.
– Mit mondott rólam Narváez?
– Azt mondta, közönséges ember vagy.
– Nos, ebben igaza van.
Ébredezik az őserdő. Madarak csicseregnek, rovarok zörögnek. -
Szerintem nem.
– Miért ragaszkodsz hozzá, hogy többet gondolj rólam, mint ami
vagyok? Igaza van. Egy szegény hidalgo fia vagyok. Látod, hogy élnek a ti
szegény földműveseitek; emberi ürülékkel trágyázzák a földjüket,
ágyékkötőt hordanak, kukoricalepényt és zabkását esznek. De még a
legegyszerűbbeknek is elégedettebb életük van, mint az enyém valaha is
volt. Spanyolország legszegényebb vidékén születtem: nyáron por szállt a
sík horizonton, télen pedig befagyott a sár. A családom saját címerpajzzsal
rendelkezett, mégis az volt a legnagyobb luxus, amikor egy vasárnap
sonkás tojást ehettünk. Amikor egyetemre jártam, a nadrágomon foltok
díszelegtek, és a barátaim kinevettek a hátam mögött.
– Csak álmodoztam a gazdagságról. Végigálmodoztam a szegénység
korszakát. Mindig is tudtam, hogy többre vagyok képes, mint ami látszik
rajtam. Ezt a tudást úgy őrizgettem a szívem mélyén, akár egy drágakövet,
és mostanáig nem hagyott nyugodni.
 – Látod Mali, mindig is hittem benne, hogy erővel és elszántsággal az
ember megváltoztathatja a körülményeit. Itt, Mexicóban újra alkottam
magam, és többé váltam, mint ami voltam. Itt nem vagyok többé
Cortesillo, a nőcsábász, a hetvenkedő, a szerencsejátékos, csinos
földbirtokos, és joghallgató. Itt én vagyok Malinche úr. Ma éjszaka ez a
Malinche úr büszke férfiakat győzött le, akik köszönésre sem méltatták
Salamanca vagy Toledo utcáin. Itt… itt igazi király vagyok.
Közelebb megyek hozzá, és ő a vállam köré teríti a köpenyét. A teste
lángol, akár egy kemence. A nagy részét már tudtam, vagy kitaláltam.
Olyan férfi története ez, akit kiválasztottak és megihlettek az istenek.
Szegény Esővirág. Vajon rájött, mit akart elkövetni?
Vajon hol lehetsz most, kishúgom? Meg tudtalak volna védeni, ha nem
futsz el. Senki sem gyanította volna, hogy egy mexicatl nő ilyesmit
merészel. A legszörnyűbb kínvallatás hatására sem árultam volna el a
nevedet. Miért tetted ezt? Bárcsak ne ettél volna az istenek húsából. Az
őrjített meg.
Vajon hol lehetsz most…?

83

CORTEZ EGY KŐLÓCÁN ült, a vállán gőzölgött a köpeny. Narváez tisztjei

sorban álltak, hogy leróják a tiszteletüket, és a jövőre nézve biztosítsák a
hűségükről. Cserébe Cortez megígérte, hogy visszakapják a lovukat és a
fegyvereiket. Egyedül Narváez és Salvatierra nem kért kegyelmet. Őket
láncra verve szállították Vera Cruzba.
Valóban jelentős győzelmet arattak. A Szűz ismét letekintett rájuk.
Narváez emberei összekeverték az esőben hemzsegő szentjánosbogarakat
több száz, a tüzeléshez kanócot gyújtó muskétással. Ráadásul az eső
eláztatta Narváezék puskaporát, ami így használhatatlanná vált.
Cortez meg is vásárolta a saját szerencséjét, hisz León egy pár nappal
ezelőtt arany castellanókat osztott szét Narváez táborában, így sikerült
néhány tisztet rávenni, hogy viaszozzák be a legnagyobb tüzérségi
fegyverek elsütő szegecsét.
 Narváez érkezése a vég helyett új kezdetet jelentett. Cortez most egy
ezerháromszáz emberből és száz fős lovasságból álló sereg feje lett, és
ezzel biztosíthatta a jövőjüket Új-Spanyolországban.
Miután meghallgatta minden új tag fogadalomtételét, felmászott egy
oszloptalpra, és valamennyiüknek köszönetet mondott a támogatásért,
majd győztes bevonulást ígért Tenochtitlánba.
– Mindenki fürödni fog az ajándékokban! – kiabálta túl az izgatott
nevetgélést. – Amerre megyünk, mindenhol a tömeg éljenzése fogad, és
egész Mexico a lábam előtt hever!
– El sem tudjátok képzelni, mekkora dicsőség vár ránk!

84

Tenochtitlán
HALOTTI CSEND.
Mintha az egész völgyben egyetlen élő lélek sem lett volna. Még a xolo
kutyák sem csaholtak. Nem úsztak kenuk a tavon, nem dolgoztak
földművesek a chinampákon, és senki nem figyelte a töltésen az
érkezésüket. Ahogy közeledtek a városhoz, megkönnyebbülve hallották a
Vizek Urának Arca palotájának faláról felhangzó trombitákat. Egyetlen
ágyú dördült el a fogadásukra, jelezve, hogy a város nem teljesen kihalt.
Corteznek égett az arca a megaláztatástól. Hallotta, hogy Narváez
egyik tisztje odakiáltott egy társának. – Hé, Gonzalo! Ha az emberek túl
közel nyomulnak a lovadhoz, szorítsd őket hátrébb a lándzsáddal!
Többen felröhögtek.
– Oh, ez a rengeteg virágfüzér lehúzza a nyakamat! – kiáltott vissza a
Gonzalo nevű.
– Soha nem láttam még ekkora tömeget.
Újabb röhögés.
– Olyan, mint a sevillai piactér.
– Éjfélkor!
 Cortez megsarkantyúzta a lovát, hogy távolabb kerüljön ezektől az
idiótáktól. Csak egyszer nézett vissza, hogy a legszörnyűbb gyanúját
igazolja. Már nem voltak egyedül. A távolban mexica harcosok
gyülekeztek mögöttük a töltésen.
Szinte hallotta, ahogy becsapódik mögötte a csapda.

– Hogy történhetett ez?

– Uram, összeesküvést szőttek ellenünk, éppen úgy, mint Cholulában –
mentegetőzött Alvarado. – Az egyik pap, akit idehoztunk, tanúk
jelenlétében beismerte…
– Tenochtitlán nem ugyanaz, mint Cholula! Csak egy ünnepséget
terveztek, semmi többet. Most aztán ellenünk fordul az egész város!
– Csak néhány követ és lándzsát hajítottak – tiltakozott Alvarado
duzzogó hangon.
– A visszatérésünkre vártak! Így mindannyiunkat csapdába ejthetnek itt,
a börtönükben!
– Rávesszük Montezumát, hogy beszéljen az emberekhez. Maga meg
talán úgy tehetne, mintha dühös lenne rám, hogy kiengesztelje.
Úgy tehetnék. Alvarado tényleg nem érti, mekkora baklövést követett
el. Talán az én hibám. Alvarado hűséges és jó harcos, de túl nagy
felelősséget bíztam rá, mely messze meghaladta az intelligenciáját.
Malinali a szobába lépett Montezuma lakosztályából. Olid, Montezuma
testőrkapitánya kísérte.
– Uram, Montezuma nagyúr sürgősen beszélni szeretne veled –
mondta Mainali.
– Inkább beszélgetek a kutyámmal.
Olid közbenjárt az uralkodó érdekében. – De uram, olyan szánalomra
méltóan sírdogál, és annyira zaklatott. Talán el kellene…
– A szentségit! Ki a maga parancsnoka, én vagy Montezuma? – A
feddés elhallgattatta. Igazság szerint az uralkodó testőrei túl sok időt
töltöttek vele. Úgy bántak vele, mint a kedvenc nagybácsijukkal. – A mi
nagyszerű barátunk, Montezuma titkos kapcsolatban áll Narváezzel.
Mindig is a saját fivéremnek tekintettem, és most elárult!
Már olyan közel jártam, gondolta Cortez. Érintetlenül, harc nélkül
nyújthattam volna át Őfelségének ezt a hatalmas várost, de Velázquez
mohósága és Narváez őrültsége miatt a legnagyobb krízis pillanataiban
kénytelen voltam elhagyni a várost. Persze részben Montezuma is hibás,
mivel Narváezzel szövetkezett, miközben engem a barátjának nevezett.
Közben az árulásuk és az ostobaságuk lerombolta a nagy tervemet!
Azért még volt remény. Alvarado meggondolatlan volt, ugyanakkor
nagyon alapos. Minden egyes nemesi család legalább egy családtagot
vesztett a legutóbbi mészárlásban, és ugyanígy számtalan fontos hadvezért
és szenátort megöltek, így nyilván hatalmi űr keletkezett. Talán még a
mexicák sem képesek ilyen veszteséget kiheverni. Talán végül képes lesz
győzelemmé varázsolni ezt a tragédiát.

85

BENÍTEZ A TETŐRŐL figyelte, ahogyan Ordaz kivezeti az embereit a palota

kapuján. Az utcákat és a csatornákat kísérteties csend lengte be. Csupán a
templomi szentélyekből felszálló füstgomolyok bizonyították, hogy a
mexicák nem hagyták teljesen el a várost.
Ordaz négyszáz gyalogossal volt. A következő néhány pillanatban
megtudják, mik a mexicák szándékai.
– Hol van? – kérdezte egy hang.
Benítez meglepetten körülnézett. Norte volt az.
– Tessék?
– Esővirág. Hol van?
Benítez az alattuk oszlopban vonuló, ideges csapatokra fordította a
figyelmét, nyílvesszőt helyeztek az íjpuskába, megtöltötték a
lőfegyvereket, kihúzták a kardjukat. – Nem tudom.
– Miért nem kísért el minket, amikor Narváez ellen indultunk?
– Feltett szándéka, hogy kivallasson, Norte? Elfeledkezik magáról.
– Aggódom a biztonságáért.
– Ő nem aggódik magáért. – Nézzenek csak oda, meg sem próbálja
leplezni, még mindig mennyire kívánja. Fel kellett volna akasztatnom; a
hatalmamban állt. Ehelyett én természetellenes kapcsolatot érzek vele,
mivel, úgy tűnik, mind a ketten törődünk a rézbőrű vadakkal.
Alant a gyalogság oson végig az utcákon, keresztül a téren.
Támadásnak semmi jele. Talán képesek megvalósítani a csodát, melyért
valamennyien imádkoztak.
 – Cortez nem gyanakszik? – kérdezte Norte.
Tudja, jött rá Benítez. Valahonnan tudja, mit tett a lány. Ez a gondolat
megriasztotta, de ebben a pillanatban zűrzavar tört ki Tenochtitlán utcáin.
Nyílesővel kezdődött, a tetőkről köveket hajigáltak, gyilkos kőeső zúdult
Ordaz katonáinak a fejére. Pár pillanat múlva megkezdődött az igazi
ütközet. Minden irányból kipingált testű bennszülöttek jöttek, a tollak
táncoltak futó lépteik nyomán, rettentő rikoltozásuk megfagyasztotta a
vért. A támadást az uralkodó Sas Lovagjai vezették csőrös sisakjukban és
tollas ruhájukban.
Sok kasztíliai esett el az első támadás súlya alatt. A kürtös
visszavonulót fújt.
A néhány perccel előbb még üres tér hirtelen mexica harcosokkal telt
meg. A Jaguár Lovagok létrán indítottak támadást, mások a kapukat
próbálták lángba borítani a fáklyákkal. A muskétások és nyilasok sortüze
volt a válasz.
Cortez és Alvarado figyelmeztető kiáltásokat üvöltött a mellvédről.
Benítez kihúzta a kardját. Soha nem akartam katona lenni, gondolta. Csak
egy farmot, egy saját kis haciendát szerettem volna. Lám, hová vezetett a
mohóság és az ambíció!

86

ISMEREM EZT A fejet, gondolta Benítez. Egy Guzmán nevű katonáé volt.
Most a távoli mellvédet tartja szemmel egy kemény lábazatról. Az ezüst
holdfény visszatükröződik üres szemein.
Guevarra atya sápadtan és reszketve fordult el az ablaktól. – Az ördög
műve – átkozódott.
Ha nem is az ördögé, de mindenképpen okos taktika. A mexicák sok
hasonló trükkel élnek. Egy kitömött fej különösen beszédes hatást kelt
Narváez embereiben, akik most jöttek ebbe az országba, nem edződtek
hozzá a bennszülöttek módszereihez.
Ordaz utcai próbálkozása tragédiába torkollott. A hadtestének csupán
nagy nehézségek árán sikerült visszajutnia a palotába, közben
huszonhárom emberük meghalt vagy foglyul esett. Guzmán és Flores az
eltűntek között volt. Majdnem mindenki megsérült, aki életben maradt;
Ordaz három sebet is kapott.
Aznap este negyvenhat sérült társukat számlálták meg, azóta közülük
legalább egy tucat belehalt a sérüléseibe.
A támadások nap nap után folytatódtak. A mexicák köveket hajigáltak
és forró szurkot öntöttek a falakról, miközben a Sas Lovagjai újabb
rohamokat intéztek a kapuk ellen. A valaha oly békés udvarokat, kerteket
és szökőkutakat nyilak és kövek borították.
A templom csúcsán található nagydob az idegek harcaként éjjel-nappal
megállás nélkül döngött.
– Alig van ételünk és italunk – jelentette ki Alvarado. – A mexicáknak
nem kell minket csatában legyőzniük. Elég, ha kedvük szerint kiéheztetnek.
Azt mondom, siessünk a partra! Az itteni helyzetünk tűrhetetlen.
– Mégis hogyan tegyük? – kérdezte León. – Látta, mi történt Ordazzal.
Száz lépést sem teszünk meg, és lemészárolnak minket.
– A mexicák nem harcolnak éjszaka – jegyezte meg Benítez. – Ha az éj
leple alatt távozunk, talán elosonhatunk mellettük.
– Mi lesz a hidakkal? Több helyen is átvághatják a gátat.
– Építhetünk hordozható hidakat – válaszolta Benítez. – Elég fa van a
palotában. Martin López már jelentette, hogy képes elkészíteni, amire
szükségünk van.
– Akkor sem érnek véget a megpróbáltatásaink, ha sikerül
kimenekülnünk – mondta Sandoval. – Mi a helyzet a daxcalanokkal? Vajon
segítenek nekünk, vagy ellenünk fordulnak, hogy visszanyerjék a mexicák
kegyeit?
Guevarra atya a kezébe temette a fejét. – Nem lett volna szabad
követnem, Cortez! Nézze, hová vezetett minket!
Cortez nem vett részt a tanácskozásban. Kibámult az ablakon, a kezét
összefogta a háta mögött. Alattuk a téren hatalmas szentjánosbogárként
mozogtak a fáklyák, mexica asszonyok keresték a fiaikat, a fivéreiket, az
apjukat a rothadó tetemek halmai között. A támadóik továbbra is kihívóan
üvöltöztek a környező épületekről, néha egy-egy nyíl koppant
ártalmatlanul a tetőn.
– Az Úr megóv minket – jelentette ki Aguilar. – Mindvégig mellettünk
állt, mióta eljöttünk Vera Cruzból, most sem fog elhagyni.
– Szerintem inkább próbára tettük az Úr türelmét, és túlfeszítettük a
húrt – aggódott Olmedo atya.
 – Mi lesz az arannyal? – kérdezte León. – Ha el kell menekülnünk, mi
lesz az arannyal? Mindent elveszíthetünk, amiért eddig harcoltunk!
És így tovább. Benítez Cortez felé pillantott. Most már bármelyik
pillanatban megtörténhet.
– Nem! – kiáltotta Cortez, elfordult az ablaktól, és az asztalhoz
lépkedett. Körös-körül rémült arcok néztek rá. A legtöbb ember olyan,
akár a homok, gondolta undorral. Elfújja őket a szél.
– Ebből elég! Hát nem látják? Ha elfutunk Tenochtitlánból, sokkal
többet veszítünk holmi aranynál. Egy királyságot veszítünk el. Ez a mi
jutalmunk, és nem fogjuk feladni. Soha!
– Miféle emberek maguk? Azért bírtunk ki ilyen sokat a város
megnyeréséért, hogy aztán ilyen könnyen feladjuk?
Mindenki hallgatott. Egyikük sem mert a szemébe nézni.
– Talán Montezuma beszélhetne az emberekkel az érdekünkben –
motyogta végül Olmedo atya.
– Az a kutya? Nem kérek tőle semmit.
– De uram…
– Nem! A fenébe, nem akarok tőle semmit!
– Talán lenne másik lehetőség.
Cortez megfordult. Malinali odajött és csendesen megállt a széke háta
mögött.
– Uram, a mexicák hadi taktikája, hogy elfoglalják az ellenség városát
és felégetik a templomát. Az istenek megszentségtelenítése egyenértékű a
vereséggel. Ha mi is ugyanezt tennénk az ő templomukkal, talán azt
hinnék, hogy az isteneik elhagyták őket, és megadnák magukat.
– De ha kilépünk a kapun – tiltakozott Ordaz lemészárolnak bennünket.
Az embereim alig tudtak visszatérni a palotába az ostrom első napján.
– Odakint semmi nem véd meg a hajítófegyvereiktől és a nyilaiktól –
erősítette meg Benítez.
Alvarado bólintott. – Bárcsak kerékre rakhatnánk az erődöt, mint az
ágyúinkat.
Cortez rámeredt. – Talán lehetséges. Hívják ide Martin Lópezt. Most,
hogy felmentettem a hajóépítés kötelezettsége alól, más feladatom lenne a
számára.
 87

ELKÉSZÜLT A NÉGY fatorony – a tortugák –, melyeket Martin López épített.

Valamennyit épületfával fedték be, és fakerekekre emelték, így a katonák
belülről előre tudták lökni. Két tucat íjász és muskétás fért el bennük.
Végre eljött a perc, gondolta Benítez. A félelemtől kiszáradt a szája és
úgy érezte, mindjárt elengednek a belei. Szerette volna, ha végre
elkezdődik a munka. Mindig a csata előtti időszak volt a legszörnyűbb. Ha
már elkezdődött, nem maradt idő a félelemre.
A főkapu csikorogva kinyílt, és ő odakiáltott az embereinek, hogy
veselkedjenek neki a munkának. A kerekes erőd nyöszörögve gurulni
kezdett.
Szűz Mária, Istennek Szent Anyja…
A faalkotmányban őrjítő hőség, nedvesség és izzadságszag volt. Valaki
bevizelt a félelemtől, és a vizelet csípős párolgásától Cortez
megborzongott. Amikor kigördültek a kapun, hallotta a mexicák
csatakiáltásait és sikoltozását, aztán felhangzott a muskéták éles ropogása,
amint a muskétások leadták az első sortüzet. Kövek koppantak a fából
készült falakon, ezeket a nyilak sziszegése követte.
A templom alig száz lépésre volt a Vizek Ura Arcának palotájától.
Ezzel az erővel akár száz kilométerre is lehetett volna.
Benítez Cortez után rohant. Hallotta, hogy a háta mögött szilánkokra
tört és összerogyott az utolsó tortuga, mely nem bírta el a tetőről
szüntelenül rázúduló kőzuhatagot. Nem volt idő azon gondolkozni,
hogyan jutnak vissza a palota menedékébe a téren át. Követnie kellett
Cortezt, fel kellett gyújtaniuk a templomot, tennie kellett a dolgát. Ha meg
kell halnia, hát legyen.
A papok égő fahasábokat dobáltak le a lépcsőn. Az egyik hasáb
eltalálta a mellette haladó katonát, aki sikoltva esett le a meredek
kőteraszra. Benítez tovább küzdötte magát.
Cortez már a tetőn volt. Mire Benítez felért, két pap feküdt holtan a
lábainál. Ordaz gyalogságának tagjai segítettek átlökni a nagy
kőbálványokat a piramis oldalán, le a térre.
Benítez berohant egy fáklyával a Kolibri szentélyébe.
Az Ordaz első kitörésének napján eltűnt öt spanyol arca szakállas
maszkként lógott a falon. A mexicák szakértő kézzel cserzették a bőrt, és
olyan fortélyosan festették ki, hogy eltekintve a szemük helyére tett
nefritkőtől, teljesen elevennek látszottak.
Benítez két fejet is felismert. Valaha Flores és Guzmán testéhez
tartoztak.
A nyitott verem mögül, ahol végrehajtották az áldozatokat, a bűzölgő
síremlék mögül, ahol most Flores és Guzmán rothadt, Xipe Totec, a
Megnyúzott, az Aratás Istene figyelte.
Mintha elhalnának a küzdelem hangjai odakint. Hirtelen mélységes
nyugalom tört rá.
– Itt végződik minden kapzsiság és becsvágy – suttogta Flores. – Itt
minden étvágy kielégül. Íme a hús utolsó fejezete.
– Álmodozhatsz gazdagságról, finom borokról, nőkről, drágakövekről -
tette hozzá Guzmán de minden út ide vezet.

Egy hangot hallott a háta mögött. Norte volt az, véres hajjal, véres karddal,
nehezen szedte a levegőt, a szemében vad kifejezés ült.
– A barátai – mondta Benítez.
Norte letépte a bőröket a póznákról, és a gödörbe hajította azokat.
Sötét és üres volt. Onnan nincs visszatérés.
Cortez rontott be, lekapta a fáklyát a falakról, a száraz nádtetőhöz
tartotta a lángot. – Ki innen! – kiáltotta. – Vissza kell vonulnunk a palotába!
A szalmatető szolgálatkészen lángra kapott, és dühösen bömbölt, a
szentély pillanatok alatt megtelt fekete füsttel. A Kolibri szentélyét
elborította a tűz, ugyanígy az Esőhozóét is.
Most talán engednek majd a mexicák.

MALINALI
– EZ NEM VÁLTOZTAT semmin – mondja Montezuma.
Erős füstszag terjeng. Az ablakból látom, ahogyan a Yopico szentély
vályogfalai megremegnek a tűz okozta forróságban, aztán összeomlanak.
Este van. Alattunk az udvaron a Mennydörgés Urai a halottaik
elégetésére készülnek, mások pedig némán javítják a sérüléseket a falon.
Hallom a sebesültek nyöszörgését és a tlaxcalanok éles kiáltásait, ahogy a
halottaikat siratják.
– Tévedsz, ha azt hiszed, ez megtöri a mexicák szellemét. A
Megnyúzott dühös lesz, de Füstölgő Tükör és Kolibri biztonságban van az
erdőben.
Nem válaszolok.
– Én még megvédhetlek téged, Malinali Tenepal.
– Hogyan?
Leveszi a gyűrűjét, kiveszi belőle a türkiz pecsétet és átadja nekem.
– Ez biztosítja, hogy biztonságban távozhass a falakon kívülre a
mexica hadvezérekkel. Szervezz tűzszüneti tárgyalásokat, csald Malinche
urat a kapun kívülre. Amint őt elkapjuk, a katonái úgy fognak sírdogálni,
mint a nők, és hamarosan legyőzzük őket. Tedd meg ezt értem, és én
megmentem az életedet.
– Miféle élet lenne az? Tamalest gyúrni? Szőni?
– Elfelejted, hogy csak egy nő vagy. Túl sokat remélsz.
A hasamra teszem a kezem, ahol a nagyúr utódját hordom a szívem
alatt, ahol növekszik.
– Azt remélem, hogy a nagyúr felesége leszek, és a következő toltec
uralkodó anyja.
– Mexica nagybecsű szószólóinak vére az én ereimben folyik. Te nem
érsz semmit. A te Malinche urad nem isten, hanem egy szélhámos. Ha
dacolsz velem, itt fogsz meghalni vele együtt. Magam fogom kitépni a
szíved, és Füstölgő Tükör arcába hajítom.
– Tévedsz. Ott van benne egy isten, mely sokkal hatalmasabb, mint
közületek bárki, vagy mint amiről álmodtam. Csodát fog tenni.
Ki akarok menekülni a szobából, de ő visszahív.
– Egyvalamit árulj el.
– Uram?
– Miért csinálod? Ugyanazok az őseink, ugyanazt a nyelvet beszéljük,
ugyanazok az isteneink. Ezek a megszállók nem csak engem rémítenek
meg, hanem mindannyiunkat.
– Mindannyiunkat? Ki ez a mi, uram? Anyám mexicatl volt, mint te.
Elvette az elsőszülöttségi jogomat és szolgának adott. Nekem Malinche
uram a mi.
Montezuma erre nem tudott mit felelni. Otthagyom, hogy megnézzem
az égő templom füstjét, amely a sötétedő ég felé száll, Kolibri népének
halotti máglyáját.

88

– MEG FOGUNK HALNI! – kiáltotta Guevarra atya. – Maga miatt, Cortez!

Soha nem lett volna szabad hallgatnom a hazugságaira!
– Lelkemre mondom, vagy csöndben marad, uram, vagy megbánja!
Lassan hozzászoktak az ostrom rituáléjához: a csípős, átható füsthöz, a
könnyű ágyúk durrogásához, a muskéták csattogásához, a mexica
harcosok rikoltozásához, a Nagytemplom dobjának pokoli döndüléseihez.
– Tennünk kell valamit – mondta Alvarado.
– Nem vagyok hajlandó feladni a várost.
– Caudillo – mondta halkan Sandoval. – Alvaradónak igaza van. Nem
tarthatjuk őket vissza örökké. A falak rengeteg helyen megsérültek, a
vizünk bűzös. Kifogytunk a puskaporból, az ágyúgolyó készleteink is
fogytán vannak.
– Akkor csinálunk aranyból! Megígértem Tenochtitlánt a királyomnak
és az istenemnek!
Benítez Malinalira nézett. A lány kiolvasta a szemükből a
kétségbeesést.
– Doña Marina – suttogta Alvarado. – Kérem! Beszéljen vele!
Még Alvarado is rájött, hogy most szükségünk van rá, gondolta
Benítez.
Karon fogta Cortezt, és távolabbra vezette a többiektől. Hosszú,
suttogó szóváltás következett. Cortez válla megadóan meghajlott. A
testőrség kapitánya, Cristobal Olid felé biccentett.
– Menjen Montezumáért! – mondta.

MALINALI
MONTEZUMA OLYAN , MINT egy összeaszott vénember. Körbetekint a szobán,
látja a félelmet a Mennydörgés Urainak arcán, hallja Olmedo atya suttogó
imáját, és ragyogó mosoly terül szét az ajkán.
 Végül rajtam akad meg a szeme. – Miért hoztál ide? Malinche úr már
hetek óta nem látogatott meg. Most pedig hirtelen betessékelnek hozzá, és
még időt sem kaptam a felkészülésre. Mit akar tőlem?
– A segítségedre van szüksége, uram.
– Én nem tudok neki segíteni.
– De muszáj.
– Miért kéne rá hallgatnom? Nézd csak, milyen sorsot szánt nekem!
– Mit mond? – kérdi a nagyúr.
– Csak nyafog és sír, következmények nélkül.
– Mondd meg neki, hogy a város fellázadt. Mostanáig türelmes voltam,
de ha nem hagyják abba a támadást, kénytelen leszek mindenkit megölni,
és felégetni Tenochtitlánt. Ha meg akarja akadályozni a mexicákat
fenyegető katasztrófát, ki kell mennie, és beszélnie kell az emberekkel.
Üres hencegés. Talán valaha működött a tudatlan tlaxcala kutyákkal
szemben, de Montezuma jobban ismeri. Tehát inkább a következőket
mondom neki. – Malinche úr azt akarja, hogy beszélj a népedhez! Meg kell
állítanod a lázadást!
Montezuma újra elmosolyodott: – Bárcsak megtehetném.
Egy lépéssel közelebb lépek hozzá. Milyen sovány, mennyivel
szürkébb a haja! Leginkább azonban a tekintete változott. Fekete és üres,
akár az obszidián tükör.
Ma azonban újra erő költözött a szemébe. Nevetni kezd, az áthatóan
magas kuncogás felbőszíti a Mennydörgés Urait.
– Doña Marina! – kiáltja Cristóbal Olid. – Emlékeztesse rá, hogy a
barátai vagyunk. Hát nem bántunk vele jól az elmúlt hónapokban? Tétlenül
végignézné, hogy megölnek minket?
– Montezuma úr, láthatja, hogy könyörög az az ember az életéért. Most
nézze Malinche urat. Melyiket támogatnád szívesebben?
– Egyikükért sem tehetek semmit.
– Az Isten szerelmére! – kiált fel újra Olid. – Nem segít?
– Tartsd a szád! – kiálga a nagyúr. Félrehív. – Mit mond Montezuma?
– Azt mondja, nincs hatalmában, hogy segítsen.
– Mondom én, hogy nem kellene semmit kérnünk ezektől az áruló
kutyáktól. – Az állkapcsán megfeszül az izom. – Légy olyan kedves, és
emlékeztesd rá, tanúk előtt fogadta, hogy a spanyol király vazallusa lesz.
Ha most nem segít nekünk, azt én Őfelsége elleni árulásként értelmezem,
és felségárulásért kivégeztetem. Ezt mondd meg neki, aztán lássuk, ezután
sem lesz-e hatalmában!
Most rajtam a sor, hogy mosolyogjak.
– Nagybecsű Szószóló, Malinche úr azt mondja, ha nem segítesz neki,
garantálja, hogy vele pusztulsz el. Mielőtt meghal, egy oszlophoz kötöz,
és lassú tűzön süt meg. Emlékszel még, hogy szenvedett Füstölgő Sas?
– Nem meri megtenni!
– Malinche úr bármit meg mer tenni, te is tudod. Nézz körül a
szobában, nézd meg a Mennydörgés Urainak arcát! Látsz valakinek az
arcán könyörületet, ó Dühös Úr?
Montezuma lehajtja a fejét. Milyen kedves jelenet. Bárcsak láthatná az
apám!
A Mennydörgés Urai végignézik. Most már meg sem próbálnak
szavakat adni a számba. Nincs más választásuk, kénytelenek megbízni
bennem.
– Narváeztől megtudtam – mondja Montezuma hogy Cortez nem isten.
Még felhatalmazása sincs a saját királyától. Pénzsóvár és áruló. Egy
nomád. Narváezt azért küldték ide, hogy letartóztassa.
– És te ennek a pénzsóvár árulónak ajánlottad fel a trónod!
– Ne gúnyolódj!
– Milyen ostoba voltál! Még az istenek is megátkoztak.
Nyál szivárog az alsó ajkáról.
– Mit mond a vén bolond? – sziszegi Cortez.
– Tovább nyöszörög és sajnáltatja magát, uram. Szerencse, hogy nem
beszéled az előkelők nyelvét, és megkímélheted magad ettől a
nyavalygástól.
– Ismételd el neki, ha folytatja a lázadozást, felköttetem árulásért.
– Nagyuram azt mondja, nem akar mást, csak békében távozni. Még a
kincseit is itt hagyja neked. Csak meg kell mondanod a népednek, hagyják
abba az ostromot, hogy élve elvonulhasson. A szavát adja rá.
– A szavát! Mikor tartotta meg a nekem tett ígéreteit?
– Újra minden olyan lehet, mint volt.
Montezuma megrázza a fejét. – Nem árulom el a népemet.
– Akkor megmondom nekik, hogy készíthetik a máglyát. Lassú halálod
lesz, sokkal lassúbb, mint Füstölgő Sasnak. Egyszerre csak egy
testrészedet fogják megsütni.
 Látom, hogy küszködik saját magával. Dacolni akar velük. Pár
hónappal ezelőtt talán még elég ereje lett volna hozzá.
Tudom, hogy nyertem. – Azt hiszed, a Jaguár Lovagok időben
elözönlik a kapukat és megmentenek. Tegyük fel, hogy így lesz. Milyen
sors vár egy levitézlett királyra? Vajon térdre borulnak majd a Tlatoani
előtt, aki beengedte a kapun a tolvajokat, hogy felégessék a templomot és
megöljék a fiaikat? Nem, uram, ez az egyetlen esélyed, hogy
visszaszerezd az uralkodói hatalmat. Ha sikerül elérned, hogy
engedelmeskedjenek, holnap elmegyünk innen, és helyreállíthatod a
hatalmadat. Átépítheted a Nagytemplomot még ragyogóbbra, mint volt,
bűnbánatot gyakorolhatsz az isteneid előtt, és megválthatod a lelked. De ha
meghalunk, te is velünk halsz, és az egész a te lelketlen szárad. Még
drágakő sem lesz a szádban, amivel kifizesd a Sárga Bestiát, csupán
fájdalom és hamu vár.
Alig észrevehetően felemeli a fejét. – Ha megteszem… Malinche… és
mindenki… elhagyja a várost?
– Hívd vissza a harcosaid. Mi csupán élni akarunk.
Montezuma Cortezre néz. – És még istennek hittem!
– Mint valaha én téged.
Tudom – mindig is tudtam – bár szeretne megfelelni az isteneinek,
azért mindenekelőtt a trónt akarja. A vallása foglya, és annak az életnek, és
mohóságnak, amelybe született.
Nem tud hová fordulni.
Mély lélegzetet vesz. – Megteszem, amit tudok.

89

T ROMBITAHARSOGÁS JELEZTE AZ uralkodó megjelenését a tetőn. Fellépett a

mellvédre, a kő- és nyílzáportól spanyol pajzsok védelmezték. Zuhanó Sas
az egyik kasztíliai papot, az Aguilar nevűt látta mellette.
A harcosok sorain mormolás hullámzott végig. Várakozó csend borult
a térre.
Néhányan még most is lesütötték a szemüket, féltek egyenesen ránézni
a Nagybecsű Szószólóra. Zuhanó Sas azonban nem fordította el a
tekintetét. Rámeredt, és megdöbbentette, milyen betegesen néz ki az
uralkodó, és milyen rongyos az öltözéke. Sárga háncspapírból készült
fejdíszt és szegényes fehér növényi rostból szőtt köpenyt viselt. A
spanyolok ellopták arany és ezüst ékszereit, még a pamutköpenyét is.
Zuhanó Sason úrrá lett a szégyen.
Montezuma beszélni kezdett.
– Népem! Aztlanok népe! A Sas és a Kaktusz népe! Megparancsolom
nektek, hogy hagyjátok abba ezt a háború! Beszéltem Malinche úrral és a
követőivel, és megmondtam nekik, hogy nem látjuk őket szívesen a
városunkban. Sajnálják, hogy annyi viszályt okoztak közöttünk, és készek
rá, hogy azonnal távozzanak. Remélik, hogy visszavonultok, és engeditek,
hogy békében visszatérjenek a keleti partokra.
Zuhanó Sas egyre növekvő hitetlenséggel hallgatta a beszédet.
Montezuma még mindig azt hiszi, azok után, ami történt, hatalma van
felettünk, a sok megaláztatás és megszégyenítés ellenére, amit miatta
elszenvedtünk. Mindannyian láttuk, hogy csúszott-mászott ezeknek a
tolvajoknak és gyilkosoknak a lába előtt. Még mindig azt hiszi, hogy a
Tlatoaninknak tartjuk?
Ránézett a téren körülötte álló fiatal harcosokra. Montezuma itt még
mindig gyakorolhatja a hatalmát, állapította meg rémülten. Talán néhány
fiatal még mindig hajlandó lenne engedelmeskedni neki, azok, akik nem
nemesi családokból származnak, és hisznek az uralkodó isteni mivoltában.
Valamit tenni kell, hogy megtörje a varázslatot.
Zuhanó Sas nagy levegőt vett. – Ki ez a bérenc? – kiáltotta. – A
spanyolok undorító felesége? Nem hallgatunk rád, Montezuma! Már nem
vagy a királyunk! Szégyent hoztál ránk az isteneink előtt! Többé nem
akarjuk szégyellni magunkat! Most már Cuitláhuac a királyunk, és addig
harcolunk, amíg az idegenek életben vannak!
Felemelt egy követ, mely a lába előtt hevert, a fal felé hajította, és látta,
hogy ártalmatlanul Montezuma lába elé hull a belső udvarra. A kő azonban
megtette a kívánt hatást, mások is kiáltozni kezdtek, több kő, sőt néhány
nyíl is repült a falak felé. Az egyik nyíl eltalálta Montezuma vállát, aki
levegőért kapkodott és hátra esett. Több kisebb kő is eltalálta, mielőtt a
spanyolok felvették a pajzsukat és elvonszolták.

– Ki kell jutnunk innen! – kiáltotta Alvarado, miközben elvonszolta

Montezumát a teraszról.
 Sandoval felemelte a hangját, hogy meghallják a térről felhangzó
lármában. – Igaza van, caudillo, reménytelen a helyzetünk. Dönteni kell!
Mindenki Cortezre nézett. Az arca zavart árult el. Nem tudta elhinni,
hogy legyőzték.
Montezuma elájult. A haja lucskos volt a vértől, ahol az egyik kő
eltalálta, egy nyíl megakadt a vállizmában. Forgó szemekkel feküdt a
hátán. Mendez lehajolt, hogy elsősegélyben részesítse. Montezuma
felüvöltött, amikor a doktor kirántotta a nyílhegyet a sebből.
– Mit csináljunk vele, uram? – kérdezte Benítez.
– Nos, többé már nem vesszük hasznát.
– Ezzel nem értek egyet, uram – szólalt meg Malinali.
– Hölgyem?
A lány félrevonta. – Amikor egy uralkodó meghal, az a szokás, hogy a
városon kívülre viszik, egy Gopilco nevű helyre, és ott teljes tiszteletadás
mellett elhamvasztják. A papjait, a törpéit, a púposait és az ágyasait fel kell
áldozni, hogy a túlvilágon is szolgálhassák. A hamvasztás és a gyász
nyolcvan napig tart, ezalatt el tudjuk hagyni a várost, visszatérünk
Tlaxcalába, még a partot is elérhetjük. Montezuma a túlvilágról jobb
szolgálatot tehet nekünk, mint életében valaha is.
– A sebei nem halálosak.
– Még nem.
Cortez arcán keserű mosoly jelenik meg. Félelmetes mosoly. Ha
Tenochtitlán nem lehet az övé, akkor ne legyen Montezumáé sem. –
Szólok Alvaradónak, hogy intézkedjen. Vagy Jaramillónak. Ők élvezik az
ilyen feladatokat.
– Ne, uram!
– Ne?
– Add ide nekem a késed!
Cortez meglepetten felvonta a szemöldökét. Pillanatnyi habozás után
kihúzta az övéből a tőrt, és a lány tenyerébe helyezte. Malinali a köpenye
alá rejtette.

MALINALI
ÍGY AZTÁN EGYEDÜL maradtunk.
 A füléhez közelítek az ajkammal. – Uram, szeretném, ha kinyitnád a
szemed.
Montezumának nagy fájdalmai vannak. Az orvos kötést tett a
homlokára, és további véres rongyok fedik a jobb vállát, ahol a nyílvessző
szörnyű károkat okozott.
A szemhéja verdesni kezd, kinyitja a szemét. – Te… te még…
mindig… alkudozni szeretnél?
– Uram, uram, én nagyuram. Milyen szánalmas boldogtalan lett
belőled.
– A jóslat… igaz volt. Semmit… sem… tehettem.
Fogok egy obszidián tükröt, és az arcához tartom, hogy lássa a saját
tükörképét. – Mit látsz?
– Vidd innen!
Belemarkolok a hajába, hátrafeszítem a fejét, és kényszerítem, hogy
belenézzen. – Nem látod a gyilkost és a mészárost? Nem hallod az
özvegyek és leányok sírását?
– Hagyj békén…
– Emlékszel az apámra?
A szemében megcsillan a félelem. – Én… nem ismerem… az apádat…
– Nem, tényleg nem ismerted, mégis megparancsoltad a kivégzését.
Csak mert olvasni tudott a csillagokban és a szelekben, mert az általad
megkövetelt emberáldozat ellen foglalt állást, mert megjövendölte a
mexicák végét. Régen történt, és biztos vagyok benne, hogy már
elfeledkeztél a parancsról, amelyet kiadtál, és amely véget vetett az
életének. Én viszont nem felejtettem el. – Megmutatom neki a köpenyem
alá rejtett tőrt.
Tágra nyílik a szeme.
– Hűségesen… szolgáltam… az isteneket. Ők… nem szolgáltak…
engem.
– Az isteneid átkoznak téged. És én is. – A fény felé tartom a tőrt. – Ezt
az apámért kapod.

90
FÁKLYÁK VILÁGÍTOTTÁK BE az udvart, eső csapkodott a macskakövön, hideg
szél fújt. Éjszaka távozni készültek a legrövidebb töltésen át, amelyik
Tlacopán felé vezet.
Csendben folytak az előkészületek az egész palotában, de ebben a
csendes udvarban voltak a legóvatosabbak. Nyolc sérült lovat
vizsgálgattak, a patáikat rongyokba bugyolálták, száz tlaxcalant rendeltek
oda, hogy őrizzék őket. Faládákat szíjaztak a lovak hátára. Benítez
kinyitott egyet, és megvizsgálta a tartalmát.
Alvarado csípőre tett kézzel nézte. – Amikor elmegyünk, magát
százötven ember mellé rendelik, Narváez legjobb gyalogosaihoz. Az élete
árán is meg kell védenie a kincset, ami ezekben a csomagokban van! A
királyé.
– Ha a király akarja az aranyát, jöjjön ide, és ellenőrizze maga!
– Felségáruló álláspont.
– Ha azt hiszi, felségáruló vagyok, akkor őrizze az aranyat maga.
Benítez nézte a felpakolt nehéz nemesfém rudakat. Ha ez a quinto reál,
a királyi ötöd, akkor sokkal többet nyertek, mint amennyit bevallottak.
Cortez megállapítása szerint az arany értéke háromszázezer korona volt.
Még ha ezeknek a ládáknak a felét kővel töltötték volna fel, a rúdarany a
szeme előtt még akkor is a dupláját érte. Benítez gyanította, hogy amit
látott az nem a királyi ötöd volt, hanem Cortez elrejtett haszna. Nem csoda,
hogy a caudillo nem akar innen elmenni.
– Jóval több ez itt, mint hatvanezer korona, amiről Cortez beszélt.
– Jobban teszi, ha tartja a száját, Benítez. Megkapja a jutalmát.
– Igen, a mexicák hátba szúrnak, mielőtt véget ér az éjszaka.
– Cortez soha nem feledkezik meg a barátairól.
– Folyton a lelkére esküdözik. Pedig nincs több lelke, mint egy
kutyának.
Benítez szorosabbra húzta a köpenyt a vállán. Újabb lucskos éjszaka,
mint az, amikor megtámadták Narváezt. Akkor a barátjuk volt, mert
leplezte a mozgásukat. Remélte, hogy az idő ezen az éjszakán is szolgálja
majd őket.
Azon kapta magát, hogy váratlanul Esővirágra gondol. Eltűnődött, hol
lehet, és mi történhetett vele. Újabb gyengeség, gondolta: megengedte
magának, hogy természetellenes szerelmet érezzen egy indián ágyas iránt.
Nem először jutott eszébe, vajon mi történt volna vele, ha ő lett volna
Norte helyében, hajótörötten, egyedül Yucatánban, és olyan asszonynak
adják férjül, mint Esővirág. Be kellett vallania, hogy bizonyos
körülmények között egészen könnyen megfeledkezett volna
Spanyolországról és a keresztény világról.
Talán nem is különbözik olyan sokban Nortétől.
Ami Esővirágot illeti, feltételezte, hogy a mexicákhoz menekült.
Remélte, hogy nem bántották. Megpróbálta kiverni a fejéből a lány képét,
amint kiterítve fekszik Tlatelolco templomában az áldozati kövön.
Mennyire szerette volna, ha most ott van vele.
Végiggondolta, mi lenne vele, ha túlélné ezt az éjszakát. Feltételezte,
hogy visszamenne Kubába, ahol elszegényedett hidalgóként élne egy
jelentéktelen földbirtokon udvarképes megjelenés, modor és kapcsolatok
nélkül, izzadna a napon, félne a betegségtől, a korai, borissza, névtelen
haláltól a saját encomiendáján…
Akkor már inkább haljon meg ma éjjel, ha Isten is úgy akarja.

MALINALI
– NEM LÁTTA CORTEZT?
Cáceres arca sápadt az erőfeszítéstől. – Azt hiszem, a kápolnában van,
hölgyem. A mai éjszakáért imádkozik.
Lesietek a folyosón. A Cortez lakosztálya melletti szobát a Szűz
tiszteletére emelt szentéllyé alakították át. Martin López fakeresztet állított
fel benne. A kápolnát gyertyák világítják meg: a cédrusfa oltárt es a
falmélyedést, ahol valaha a mexica istenek álltak, fényudvar övezi.
A szentély üres, csak Aguilar térdepel a kereszt előtt, ősrégi
imakönyvét a mellkasához szorítja.
A következő lakosztályba sietek.
A szobák, melyeket Montezuma lányának. Doña Anának adtak, az
uralkodó régi szálláshelyéhez csatlakozik. A testőrök tiltakozásával nem
törődve, félrelököm a csengettyűs függönyt.
Doña Ana az alacsony ágyra hajolva térdel, a nagyúr mindkét keze a
vállán nyugszik. Hátulról hágja meg, így mindketten velem szembe
néznek, amikor belépek az ajtón. A nagyúr homloka izzadságtól fénylik,
az arca brutális a feszültségtől, előtte a lány majombarna arca eltorzul a
fájdalomtól, ahogy a nagyúr durván magáévá teszi.
 Igazán semmi más előnye nincs, csak a származásánál fogva őt
megillető jog.
Cortez nem hagyja abba. Folytatja a döfködést, míg el nem élvez.
Dagadozó hasamon keresztbe tett kézzel várok. Érzem, hogy küzd és
rugdal a kisfiam.
Amikor az aktus befejeződik, nézem, ahogy egy izzadságcsepp
bizonytalanul utat talál a halántékán, a szakálla felé, hallgatom reszelős
lélegzését. Doña Ana eltakarja a kezével az arcát.
A nagyúr olyan gyereket akar, akinek az uralkodó vére csörgedez az
ereiben, mert azt hiszi, a mexicák szemében ez törvényesíti a
trónkövetelését. Még mindig nem adta fel a kísérletet, hogy minden
rendelkezésére álló eszközzel megkísérelje meghódítani őket.
– Doña Marina. Nem kellene itt lenned. A te állapotodban pihenésre
lenne szükséged.
– Visszataszítónak találod az állapotomat, uram?
– Nem a háztartás hölgyeinek a feladata, hogy kérdőre vonják a királyt
az étvágyával kapcsolatban.
– Velem kellene töltened az utolsó perceket.
– Ki tudja, ki éli túl a mai éjszakát? Minden tőlem telhetőt meg kell
tennem, hogy a magom biztosítsa a mexica trónt. Jogom van hozzá.
Kiérdemeltem.
A nagy pocakomat dédelgetem. – Mexico trónja itt van, uram.
A nagyúr kinyújtja a kezét, megveregeti Doña Ana telt, barna hasát. –
És itt is.
Nos.
Majd meglátjuk.

91

– MI FOLYIK ITT? – kérdezte Benítez.

– Cortez parancsot adott – közli Sandoval. – Mindent az udvarra
halmoztak, amit már nem tudtak felpakolni a málhás lovakra, és az
emberek kiszolgálják magukat.
 Benítez rájuk bámult. Az aranyrudakat Cortez pontos utasításai szerint
alakították ki: a két hüvelyk széles, fél hüvelyk vastag lapos rudak
tökéletesen illeszkedtek a spanyol vértek alá. A főkapu előtti járdaköveken
egész hegynyi aranyrúd volt, levetett ékszerekkel, tolldíszekkel és
pamutköpenyekkel együtt. Az uralkodó öröksége ott ragyogott az esőben,
a füstölgő fáklyák homályos fényében.
Beníteznek a vályúnál ételért tolongó disznók jutottak eszébe az
őrületes visításról és lökdösődésről, ahogy az emberek egymást taszigálva
küzdöttek az aranyért, rudakat löktek a tunikájukba és a páncéljuk alá,
ezüst medálokkal és drágakövekkel töltötték meg a zsebüket, gyűrűket és
gyöngyöket dugdostak a szájukba.
– És maga, Gonzalo, maga is megtölti a zsebeit?
Sandoval elővette a pénztárcáját, néhány igazgyöngyöt és opált öntött a
tenyerébe. – Már ahogy. Néhány nagyobb kő elég hozzá, hogy könnyebben
élhessek, ha újra megláthatom Kubát. Mégsem olyan nehéz, hogy
lehúzzon, ha harcra kerül a sor.
A ferde esőcseppek jeges tűhegyek módjára érkeztek le.
Benítez ismerős alakot fedezett fel a tömegben. Norte a többiekkel
együtt kapart a jobb darabokért, a szemében ugyanaz a különös éhség
égett, ami annyira undorította a mexicákat a parton, San Juan de Ulúában.
Azt hiszem, jobban szerettelek, amikor még indián voltál.

92

SÖTÉT VOLT AZ éjszaka, nem sütött a hold, nem világítottak a csillagok,

jeges eső esett. A távoli hegyek mögött villámlott. A három pap – Díaz,
Olmedo és Guevarra – buzgón hallgatta a gyónásokat. Éjfélkor Olmedo
atya elmondta az utolsó áldást, és kinyitották a kapukat. Cortez elhagyta
álmai városát.
Csöndben meneteltek lefelé a Tlacopán felé vezető úton, a zuhogó eső
elrejtette a távozásukat. Az utcák síkosak voltak a talpuk alatt, sehol nem
világított fény, csupán a tó halk hullámverése és az eső sustorgása törte
meg a csendet.
A hazajáró lelkek, bekötözöttek és sánták seregét elnyelte a köd.
 Martin López hordozható hidat épített a palota mennyezetének cédrusfa
gerendázatából. Négyszáz tlaxcalan hordár cipelte az egyik tiszt, Francisco
Magarino parancsnoksága alatt.
Benítez felkészült az utcán bekövetkező hirtelen halálra. Mégis gond
nélkül elérték a töltést, és biztonságban átkeltek az első törésen. Benítez
egészen megrészegült a megkönnyebbüléstől. A terv működött, Cortez
szerencséje még mindig töretlen volt. A mexicák felfüggesztették az
ostromot, hogy megsirassák a halott uralkodót, ahogy Malinali előre
megmondta.
Cortez ismét csodát tett.

Egy öregasszony, aki vizet vett a tóból, éles sikoltással riadóztatta a társait,
két mexica őrszem meghallotta valahol a ködben. Egy íjász elhallgattatta
az asszony sikoltozását, de túl késő volt. A Nagytemplom tetejéről
felhangzott a huehuetl dob gyászos dübörgése. Visszhangot vert a tavon és
a völgyben, és összehívta Kolibri harcosait.

Pánik.
Cortez kiabált, hogy hozzák elő a hidat. Benítez megfordult a nyeregben.
Mi történt? Hol van Magarino? A pontonhíd nélkül reménytelenül
csapdába esnek itt a szabadban.
– Hol a híd? – üvöltötte Benítez.
Gyorsan rögzítették. Az eső, mely eddig leplezte a kivonulásukat, most
ellenük fordult, puhára áztatta a tópartot, a híd alkatrészeit az első
csatlakozásnál bepréselte a sárba. Magarino kétségbeesetten próbálta
kiemelni az embereivel, közben fáklyákat pillantottak meg, melyek a tó
minden irányából ezernyi szentjánosbogárként gyorsan közeledtek a harci
kenukon. A hadoszlopok ettől fogva tökéletesen ki voltak szolgáltatva a
bennszülötteknek, mint egy hatalmas hernyó, melyet körülrajzanak a
hangyák.
Benítez lova a patájával toporzékolt, megérezte a félelmet. Hallotta az
evezők csobbanását, látta a mexica harcosok fehér pamut tunikáit az esőn
és a ködön keresztül. Jó célpontot nyújtottak a nyílpuskáknak és a
muskétáknak, de olyan rengetegen voltak…
Cortez újra a hídért kiabált, de a hangját elnyelte a mexicák
rikoltozása, a dudák és sípok kakofóniája. A szurokfekete égből
megérkezett az első kő és íj zápor.
 Az oszlop hirtelen továbbözönlött a második töréspont felé.
Benítez velük sodródott, akár a parafa dugó az árral, dühösen,
rémülten és dacosan, az utolsó gondolata Esővirág volt.

MALINALI
BEMÁSZOK A VÍZBE a sáros tóparton, megcsúszok a puskagolyókon és a
túltöltött ládákon túlcsorduló velencei üveggyöngyökön. A katonák
megpróbálják átküzdeni magukat, de a legtöbbjüket lehúzzák az
aranyrudak, és eltűnnek a víz alatt. Mások képtelenek futni a páncéljuk alá
gyömöszölt aranytól, a mexicák utolérik és rikoltozva elvonszolják őket,
hogy Kolibri foglyai legyenek.
Közben végig egyre több kenu siklik át a tavon, hogy csatlakozzon a
harchoz.
A távoli part felé úszom. A lovak patái úgy felkavarták a sarat, hogy
lehetetlen kimászni. Az ujjaim elkeseredetten hurkolódnak egy kőkocka
köré, kivánszorgok a vízből. A hátam mögé lesek, átfogom megduzzadt
hasamat. Hallom a saját sírásomat. Sokkal jobban féltem őt, mint saját
magamat. A nagyúr sorsa, talán még az apám jóslata is, itt van a
gondjaimra bízva, a méhemben.
Felnézek. Tökéletes a káosz, sikoltozás, halál, s mindezt megvilágítja a
tűz fénye. A hasadékot már szinte teljesen ellepték a mexica harci kenuk.
Megpillantom Doña Anát, a vízben vergődik. Kézzel-lábbal támaszt keres
a csúszós sárban. Ő is észrevesz, és felém nyújtja a kezét.
Eltűnődöm, vajon magában hordozza-e a nagyúr magvát.
Az ujjaim a keze köré kulcsolódnak, magam felé húzom. Amikor már
elég közel van, a hasára teszem a lábamat – valahol ott, ahol a méhét
sejtem, és teljes erőmből meglököm. Doña Ana felsikolt, és hátra esik a
csatornába. Egyszer még felbukkan a feje a sötétben, aztán eltűnik.
Talpra küzdöm magam, és futni kezdek.

93
BENÍTEZ KERESZTÜLTÁMOLYGOTT A kavicsos parton, és térdre hullt. Csupán
térdnadrágot és testhez álló zakót viselt, a fémpáncélt és a sisakot
kénytelen volt elhagyni, hogy át tudja úszni a csatorna utolsó két vágatát. A
lova eltűnt, a királyi ötöd úgyszintén. Ott volt valahol mélyen, a csatorna
iszapjában. Ha a király annyira akarja, gondolta, eljöhet érte, és
megszerezheti.
Nyitott szájjal a koromfekete ég felé emelte az arcát, és nagy
kortyokban nyelte a levegőt. Körülötte a parton Ordaz lovas századának
maradványai nyúltak el kimerülten.
Benítez paták dobogását érezte a homokon. Lovas közeledett.
– Ki van ott? – kiáltotta valaki
Megismerte Cortez hangját. – Benítez vagyok, uram.
– Kapitány – kiáltotta Ordaz valahonnan a közelből. – Kapitány,
vezessen vissza minket! Segítenünk kell a többieknek!
– Nem tehetünk semmit, Ordaz. Szerencséje van, hogy életben maradt.
Mindannyian szerencsések vagyunk.
Az ütközet hangjai már elnémultak, az indiánok a győzelmüket
ünnepelték. A parton szinte békés csend honolt. Benítez aludni akart.
Aludni, egy kicsit meghalni, mintha elmenekülne.
További lemaradozók tántorogtak fel a parton, egy maréknyi vérbe
borult tlaxcalan, az egyik a sérüléseitől holtan esett össze. Aztán Alvarado
érkezett gyalog, egyedül.
– Caudillo!
– Pedro?
Alvarado haja a koponyájára tapadt a sártól és az esőtől. Beesett a
szeme, a zubbonyán fekete vérfoltok ültek. Amikor meglátta a többieket,
térdre esett, és sírni kezdett. Benítez és Ordaz odasiettek, hogy segítsenek
neki.
– Hol vannak a többiek? – szólt nyersen Cortez a nyeregből.
– Halottak – mondta Alvarado.
– Nyilván nem mindenki – jegyezte meg Ordaz.
– Most magunkkal kell törődnünk – zokogta Alvarado. – Semmi mást
nem tehetünk.
Utolsóként El Romo, Benítez csődöre támolygott elő a vízből, sötéten
csillogott a vér mindkét horpaszán. A gázlón összeesett.
– Nos – mordult fel Cortez –, legalább ehetünk egy kis húst vacsorára.
 MALINALI
CSAK SANDOVAL ÉS előőrse éri el ép bőrrel Popoda települést. A hadsereg
többi része fejvesztetten menekül a töltésen. Cortez görnyedten ül egy
terjedelmes ciprusfa alatt, és sír. A Mennydörgés Urai nem mernek
közelíteni hozzá, még engem is megrémít a viselkedése.
Egy kicsit távolabb ülök le tőle, még mindig fékezhetetlenül remeg
kezem, lábam, a hasam, érzem, hogy a combom belsején nedvesség
szivárog. Vér. A baba!
– Miért nem jönnek utánunk?
Benítez kérdezte. Elveszítette a páncélját a csatában, a hajába és a
szakállába sár és vér tapad.
– Ma éjszaka nem fognak megtámadni bennünket. – Meglep a saját
hangom, mely erős és tiszta.
– Miért? Hisz ki vagyunk nekik szolgáltatva. Végezhetnének velünk.
– Sok foglyot ejtettek, akiket felajánlhatnak Kolibrinek. A
harcosoknak, akik foglyot ejtettek, foglalkozniuk kell a rituális böjttel, és
az áldozati kőhöz kell vezetniük a foglyaikat. A mexicák tudják, hogy ha
ma este nem adják meg Kolibrinek a megfelelő tiszteletet, akkor
akármilyen jól harcolnak is holnap, valószínűleg nem tudnak nyerni. De
ha az istenek megkapják az őket megillető áldozatot, mindegy, mit
csinálunk, vagy milyen gyorsan futunk. Legalábbis ők ezt hiszik.
Cortezre nézek. A sárban térdel, vacog a hidegtől, az olvasójával
babrál, imát rebeg a Szűz istennőhöz. Látni sem bírom az istenemet ilyen
megsemmisülten.
Most csupán egy halandó, csak porhüvely, mint jómagam, és a többi
szerencsétlen.
Egy ősi ceiba fa alatt keresek menedéket. A törzsének vetem a hátamat,
a térdemre hajtom a fejemet, és mély álomba merülök.

Virrad.
Elérjük Tototepec piramisát, a Pulyka Tojó Hegyét, és a templomában
keresünk menedéket. Ez egy természetes erőd, zavartalan kilátással a
környező síkságra. Elállt az eső, a föld gőzölögni kezd a gyenge, sárga
napsütésben. Az emberek vörös karikás szemmel, üres tekintettel
kóvályognak, akár a szellemek, a sebeiket ázott rongyok borítják. Mások a
templomudvar kövére vetik magukat, és ott fekszenek mozdulatlanul,
mélységesen kimerültén.
– Hol van López? – kiáltja újra meg újra egy hang.
Körülnézek. Tollaskígyó az, aki újjászületett a reggellel együtt, a lelke
újjáéledt a párducok kiáltozására és az Esthajnalcsillag igéző fényére.
Teljes fegyverzetben ül a lova hátán, lassan mozog a nyöszörgő, kimerült
emberek között.
– Itt van López?
Fekete tekintete még hangsúlyosabbá teszi kísértetiesen fehér bőrét,
karakteres arcát. Egyenesen ül a nyeregben, gőgös és türelmetlen.
Alvarado sántikálva, sápadtan és véresen odadöcög hozzá. – Kit keres,
caudillo?
– Nem látta Martin Lópezt?
– Az ácsot? Valahol itt van. Megsérült a harcban, de túlélte.
Cortez ököllel rávág a fanyeregre és nevet. – Akkor még nincs minden
veszve!
– Uram?
– Megvan a hajóácsunk! Látják?
Alvarado megrázza a fejét. Nem látja. Én sem. Egyikünk sem látja.
– Egész éjjel ezen törtem a fejem – kiáltja Tollaskígyó és az jutott az
eszembe, hogy ha visszatérünk, talán éppen a legjelentősebb védelmüket
fordíthatjuk ellenük.
Alvarado arca fehér, mint a hó. Bizonytalanul talpra áll, gyenge a
vérveszteségtől. – Visszatérünk?
– A tóhoz, Pedro! Kétárbocos vitorlásokat építünk, és körülvesszük
őket a saját városukban! További ágyúkért küldünk Santo Domingóba, és
ostrom alá vesszük őket a saját tavukról!
Alvarado leesett állal néz rá.
– Egyetlen kudarc miatt az ember nem adja fel az egész hadjáratot.
Kétárbocosokkal térünk vissza, és elfojtjuk ezt a király elleni felkelést!
Még a reggel szürke hidegében is érzem, hogyan terjed szét a forróság
a testemben. Szeretem őt, jobban, mint ahogy valaha is képzeltem, hogy
szerethetek valakit. Legyőzték, de nem tudták tönkretenni. Míg a szolgái
borzongva és megverten köré gyűlnek, a benne lakozó, embernek öltözött
isten nagy léptekkel halad előre a pirkadatban. Ebben a pillanatban mindent
megbocsátok, amit tett.
Végtére is ő Malinche, az én Malintzinem, Malinali ura.
 94

EZ AZ EMBER őrült – gondolta Benítez.

Kétárbocosokkal térünk vissza, és elfojtjuk ezt a király elleni felkelést!
Teljesen őrült.
Hatszáz embert vesztettünk ma éjszaka – nem is beszélve a tlaxcalan
szövetségesek kétezres veszteségéről néhányat a legjobb tisztjeink közül,
például Leónt. Az ágyúink elvesztek, eltűntek a töltésen a sárban, és csupán
két tucat lovunk maradt, de a legtöbb lesántult. A túlélők többségének
súlyos sebei voltak. Alig pár százan maradtunk mexicák milliói között.
És őt csak az idegesítette, vajon López megsérült-e.
Őrület.
Benítez elbotorkált, a hátát tudtán kívül egy koponyaállványnak vetette,
és nyitott szemmel elaludt. A mexica harcosokkal álmodott.
Megpróbált elfutni előlük, de a lába a vastag sárba ragadt, és képtelen
volt megmozdulni. Amikor felébredt – nem tudta, közben csak percek
vagy órák teltek el, mert az ég egyformán szürke volt –, hallotta a dudák
tülkölését, a Tlatelolco templom tetején a papok hírül adták a győzelmet. A
nagy dobok pár órával korábban visszhangot vertek a völgyben, s hírül
adták, hogy Kolibri most leli kedvét a foglyokban.
Benítez Nortére gondolt. Remélte, hogy gyors volt a halála, hogy
arannyal a zsebében elsüllyedt a csatornában, mint Guevarra atya. Remélte,
hogy a dudák nem érte szóltak ezen a szürke reggelen.

A papok vártak, az arcukat összekormozták, fekete köpenyükön friss,

élénk vérfoltok ültek. Gyors üzletet kötöttek.
A friss szív, amely a tálcán dobogott, Leóné volt.
Nortét cserbenhagyta a lába. Elesett, a hátralévő úton az a harcos
vonszolta, aki a foglyul ejtőjének vallotta magát. Hányszor látta ugyanezt a
jelenetet, amikor más szegény flótás volt az áldozat?
A nap egy pillanatra előbújt a szürke égen.
Fejdíszt erőltettek a fejére, tollforgós legyezőt nyomtak a kezébe. A
papok arra kényszerítették, hogy táncoljon a dobok ütemére, a lábát és a
talpát szuronyokkal és égő fáklyákkal döfködték. Kolibri éhesen figyelt a
sötétből, a szeme csillogott a szénserpenyők fényében, a testét
igazgyöngyök és nefritdarabok díszítették.
Négy pap ragadta meg a négy végtagját, és a kő fölé vitték. Egy ötödik
fajármot erősített a nyakára. Norte pislogás nélkül nézett a napba, és rövid
imát mondott keresztény Istenének.

A főpap egy kőkéssel szétnyitotta a mellkasát. A mozdulatai irgalmasan

gyorsak voltak. Pillanatok alatt kitépte a kezével a dobogó szívet.
Felmutatta a spanyolnak és a fény kihunyt a szemében. Ezután a napnak
ajánlotta a gőzölgő szívet és Kolibri arcába dobta a szervet.
Norte testét lelökte a piramis lépcsőjén, és szólt, hogy hozhatják a
következő foglyot.

MALINALI
AZ EGYETLEN REMÉNYÜNK Tlaxcala. Egyikünk sem lehet biztos benne,
vajon az idősebbik Zümmögő Darázs fogad-e minket most, összetörten és
legyőzötten, de azt is tudjuk, hogy a segítségük nélkül nem élhetjük túl a
hosszú menetelést a partig. Nincs más választásunk.
A templomerődnél időszakos támadások érnek minket, de inkább
molesztálás ez, mint összpontosított támadás. A mexicákat lefoglalja az
áldozati rítus, melyet az isteneik követelnek meg. Ez olyan haladék, amire
a nagyúr számított.
Nem sokkal éjfél után vonulunk ki, égve hagyjuk a templom udvarán a
tüzeket, hogy a mexicák azt higgyék, még ott vagyunk.
Micsoda szánalmas visszavonulás a dicsőséges érkezés után. A legtöbb
ló két utast cipel, és legalább az egyikük súlyosan sérült, mások vaskos
botokra támaszkodnak, vagy a lovak mögött vonszolják magukat,
eltökélten kapaszkodnak a lovak farkába és a szíjakba. A legsúlyosabb
sérülteket átfektették a lovak farán, mert túlságosan megnyomorodtak az
úthoz.
Beníteznek egy tarka kanca jutott, a lovasa az éjszaka belehalt a
sérüléseibe. A többi lovaglásra képes Mennydörgés Úrral együtt próbálja
elkergetni a portyázó mexica hadtesteket, akik kövekkel és íjakkal
kínozzák őket a hosszú visszavonulás során.
Az életben maradt tlaxcalanok északkelet felé vezetnek minket a
Texcoco tó mentén. Másnap elérjük a Tepotzotlán nevű várost, három
mérföldnyire északra. A lakosság elmenekült előlünk, de elragadtatással
tölt el minket, hogy a száraz raktárakban kukoricát és zöldséget találunk,
ráadásul egy sereg, ketrecben összezsúfolt pulykát. Aznap reggel
jóllakunk, alszunk néhány órát a cacique palotájának földjén; az urak, a
hölgyek, az istenek és a szolgák mind egymás mellett fekszenek.
Délután újra elindulunk, a nagy tó legészakibb pontján elhagyjuk
Citlatepecont, és keletnek fordulunk. Ismét egy templomban töltjük az
éjszakát, melyet Tollaskígyónak szenteltek. Talán előjel. A lakosság innen
is elmenekült, ezúttal azonban az összes élelmet magukkal vitték, és most
nemcsak a kimerültséggel, de az éhséggel is meg kell küzdenünk.
A mexicák egész nap a sarkunkban voltak, akár a vadászkopók.
Fájdalmasan lassan haladunk. Nappal állandóan megtámadják az oszlop
valamelyik részét, és éjszakánként egyre több sebesült adja ki a lelkét. A
nagyúr most már csak háromszáz katonának és huszonhét jinetának
parancsol. Kivétel nélkül mindenkinek van valamilyen sérülése, még a
lovaknak is. A tlaxcalan szövetségesekből alig ezren maradtak.
Amikor a fennsíkra érünk, már csak füvet ehetünk.
A hasam még mindig fájdalmasan görcsöl, de a vérzés elállt. Én
Tollánba és a toltecok álmába éppoly szívósan kapaszkodom, ahogy
Tollaskígyó a Tenochtitlánról szőtt álmaiba.

95

EGY KŐ, AMELYET a fák közül hajítottak, épp a szeme fölött találta el
Cortezt. Nem volt rajta a sisakja, és a lövedék nyomán seb tátongott a
homlokán. A lenyugvó nap elhaló fényében Malinali a tábortűz mellé
ültette, és nekikészült, hogy összevarrja a sebet.
Agává tövist használt tűnek, és hozzá a saját hajából egy hosszú fekete
szálat.
Amikor kipróbálta a hegyes tövist, Cortez felmordult. Semmivel sem
tudták tompítani a fájdalmat. Megpróbált erősen másra gondolni, például a
Tenochtitlán ostromával kapcsolatos terveire
– Olyan gyorsan csinálom, ahogy csak tudom, uram – ígérte Malinali.
 Cortez érezte, ahogy a tövis átszúrta a bőrét a szeme fölött. – Minden
fájdalom jobb a halálnál.
– Nem minden férfi gondolja így.
– Pedig így kellene. Épp elég hamar jön a halál. – Felpillantott a
lányra. Csinos, barna arca összeráncolódott az összpontosítástól, nagy
hasa csak pár centire volt az arcától. Ott ver a fiam szíve. – Félsz? -
kérdezte Cortez a lánytól.
– Ha együtt vagyunk, akkor nem.
Cortez elmosolyodott. Ah, Malinali, én sötét, érzéki angyalom, hol
lennék nélküled? Olmedo atya összes szertartása és vízspriccelése ellenére
sem vagy keresztény úri hölgy, de bátor vagy, mint egy spanyol, és ravasz,
mint egy mór. Ha nem vagy velem, még a partot sem hagytam volna el
soha. Milyen kár, hogy nem egy spanyol herceg lánya vagy.
– Könnyeket fog hullatni Doña Anáért? – suttogta a lány.
– Csak egy magányos éjszaka enyelgése volt.
A tüske a húsába fúródott. A fájdalomtól összeszorította a fogát.
– És te, uram? Félsz?
– Nem, én nem félek. Abban a korban vagyok, amikor egy férfinak
sikereket kell elérnie, vagy meg kell halnia. Történjék, aminek történnie
kell. Döntsön a végzet.
Nem félt. Félelem helyett gonosz, fekete harag mardosta, olyan mély
düh, amitől remegtek a tagjai és lüktetett a szíve. A mexicák, a kutyák, a
pogányok a vereség és a kétségbeesés határára juttatták, és ezt soha nem
bocsátja meg nekik. Elvették az álmait.
Ezt még megbánják, az utolsó szálig. Most az volt a kötelessége, hogy
megmutassa nekik. Isten az ő oldalán áll.

Bukdácsoló szellemként meneteltek öt napon át megállás nélkül, éjjel és

nappal. Az Otumba nevű város fölött felmásztak az ösvény tetejére, és
vetettek egy pillantást a tlaxcalanok hegyére, alig több mint tíz mérföld
távolságra. Alattuk terült el Apám gazdagon művelt síkja. Azt is láthatták,
hogy a síkon szétszórva, az egész mexica sereg rájuk várt.

MALINALI
ZÖLD ÉS KARMAZSINVÖRÖS tollak mezeje, zászlók és pajzsok tengere,
megszámlálhatatlan harcosból álló sereg. Minden kifestett harcosokból
álló csoport élén parancsnok áll: egy Sas Lovag, aki csőrös sisakja alól
tekinget elő, karmok, melyeket az ezüstszürke páncélzat ujjához
kapcsolódnak, vagy egy Jaguár Lovag fekete pöttyös prémben és vicsorgó
sisakban.
Még így a távolból is megismerem a fővezéreket, a rangjukra utalnak
az orrkarikák, azúr és kristály ajakfüggők, gazdagon díszített köpenyek. A
harci zászlót a hátukra szíjazták, a tolldíszekbe és sípokba beleszőtték az
ezredjelvényeket.
A dobok dübörgése, a sípok visítása, a dudák harsogása visszhangzik a
völgyben. Apró seregünk rémülten és kétségbeesetten nézi őket. A
Mennydörgés Urai úgy érzik, értelmetlenül szenvedtek. Itt a vég
mindannyiunk számára.

Tollaskígyó megparancsolja a katonáinak és szolgáinak, hogy fejlődjenek

négyszögekbe. A Mennydörgés Urai legyenek kívül harci vadállataikon, a
sebesültek pedig középen, hogy védjék őket. A vaskígyók és mennydörgő
botok nélkül nem sok keresnivalónk van a halál mezején. Ott kell állnunk,
és harcolnunk kell, amíg meg nem halunk mind.
Már csak a nagyúr reménykedik. Látom a szemében és a tartásán.
Egészen fenséges; az én uram, az én nagyuram, az én Tollaskígyóm.
Annyira szeretem, ahogy még soha nem szerettem.
Megfordítja a lovát, lassan körbesétál, míg szembe nem kerül apró
csapatával. Jobb kezében tartja az elnyűtt kék zászlót, melyet a
Mennydörgés Urai mindenhová magukkal vittek, amióta csak partra
szálltak.
– Uraim – kezdi –, íme, Önök előtt a mexica hadsereg.
Hosszú percekig nem szólal meg újra, a szemével tart fogva minket.
Fülsiketítő a sípolás és a kurjongatás. Amikor újra megszólal, fülelnünk
kell, hogy meghalljuk.
– Abban a reményben jönnek ide, hogy megsemmisítenek minket.
Ismét abszolút kisebbségben vagyunk. És mégis…
Mégis mi, nagyuram? És mégis?
– És mégis, az elmúlt hónapokban hányszor hittük, hogy legyőznek
minket, hogy uralkodnak fölöttünk. Vajon nem harcoltunk vállvetve a
Tabasco folyónál egy ugyanekkora sereg ellen? És nem arattunk akkor
győzelmet? Mi van a tlaxcalanok hatalmas hordájával, és az ágyúkkal és
lovassággal, amelyet Narváez küldött a nyakunkra Cempoalánál?
– Mindig mi győztünk, mert maguk és én, mi nem vagyunk átlagos
emberek vagy közönséges katonák. Mától a beleegyezésemmel
elmondhatják a világnak, hogy ott voltak Cortezzel aznap, amikor
hatalmas győzelmet aratott a mexicák felett. Az elkövetkezendő években
balladákat írnak majd a hősiességükről, hisz nemcsak a bátorságuk és a
tehetségük különbözteti meg Önöket az egyszerű halandóktól.
Mindegyiküket maga Isten választotta ki, hogy a zászlaja védelmében
meneteljenek. – Feltartotta az elnyűtt kék-fehér kopjalobogót. – Ez alatt a
kereszt alatt ígérem, győzni fogunk!
– Most mindenkinek mondom: ne feledjék, amíg van a karjukban erő,
addig előnyben vagyunk még ma is! A mexicák csak foglyokat akarnak
ejteni a visszataszító rítusaikhoz, ezért védtelenek lesznek a gyilkos
csapásokkal szemben. Ma nem egy csatát kell megvívniuk, hanem
párbajok sokaságát, és én hiszem. Isten erőt ad nekünk, hogy képesek
legyünk szembenézni ezzel a kihívással. Ne vagdalkozzanak, hanem
döfjenek a kardjukkal, így nem kerülnek olyan közel, hogy elérje Önöket
a kezük vagy a bunkójuk.
Szünetet tartott, megvárta, hogy szavai kifejtsék a megfelelő hatást.
– Az eljövendő századokban, amikor megírják a világ történetét, Önök
egy ragyogó fejezet szereplői lesznek! Az emberek a világ végezetéig
beszélnek erről a napról, és mindegyikükre hősként emlékeznek majd!
– Tehát uraim, szedjék össze magukat, és forduljanak az ellenség felé!
Ha megadom a jelet, támadunk, és szavamra, győzni fogunk!

Én tartom a hatalmas gesztenyeszín bestia hevederét. – Uram.

Cortez lehajol a nyeregből. – Hogy van a mexicák eljövendő
uralkodója?
A hasamra teszem a kezemet. Aznap éjszaka a töltésen erős volt a
vérzés, de most már elállt. Most, hogy hallotta az apja katonákhoz intézett
beszédét, érzem a mozgását. – Jól van, uram.
Cortez leveszi a bőrkesztyűt a kezéről, és megérinti az arcomat. -
Maradj a négyszög közepén. Minden rendben lesz.
– Ne hagyd, hogy megsebezzenek!
– Együtt ülünk majd Tenochtitlán palotájában. Esküszöm.
 Ezután gyengéden megcsókol. – Szerelmem. – Mosolyog és
megsarkantyúzza a lovát. A Mennydörgés Urai követik: csilingelnek a réz
lószerszámok, a hatalmas állatok horkolnak és toporzékolnak, érzik
maguk körül a félelmet és az izgalmat.
Soha nem ülünk majd a palotában. Még az istenek is meghalhatnak, és
ma túlságosan is ellenünk szól minden esély. Meg fogsz halni a virágok
mezején, én pedig veled halok. Túlságosan próbára tettük az isteneket a
büszkeségünkkel és a gőgünkkel.
Mégsem bánom. Megtaláltam az én Tollaskígyómat, és a sorsomat
követtem, ha újra kezdhetném, újra ugyanígy tennék.
Az apám jóslata nem fog beteljesülni, de legalább bosszút álltam érte,
és emelt fejjel csatlakozhatok hozzá a lelkek földjén.

96

BENÍTEZ NYEREGBE KÉNYSZERÍTETTE magát. Minden tagja fájt. A

visszavonulás éjszakáján – a noche tristén, vagy ahogy Cortez nevezi, a
szomorú éjszakán – megsebezték egy lándzsával, amitől az arca csontig
felhasadt, és most úgy érezte, mintha lángokban állna; két nappal ezelőtt
pedig nyíl fúródott a lábikrájába, és a jobb lábát alig bírta mozdítani.
Napok óta nem evett, és attól félt, hogy leájul a lóról. Eltökélte, hogy az
indiánok nem fogják el élve, és nem fogják kiteríteni a pokoli kövükre. A
végsőkig harcolni fog.
– Ötös csoportokba fejlődj! – kiáltotta Cortez. – Tartsák magasra a
lándzsákat, a szemekre célozzanak, és térjenek vissza vágtában! Ne
törődjenek a közemberekkel, csak a tiszteket célozzák meg, azokat,
akiknek a fejdíszén ragadozó madár vagy tigris van. Még ennél is jobb, ha
olyasvalakit ölnek meg, akinek tolla, orrdísze vagy fűzfavessző zászlója
van, mert ők a vezérek.
Aztán elmondta a tisztjeinek azt, amit az embereinek nem mert: - Ha
meg kell halnunk, haljunk meg büszkén! Isten óvjon mindenkit!

A csata órákig tartott. A fiatal mexica harcosok dicsőségre és foglyokra

vágytak, s obszidián szilánkokkal kirakott bunkójukkal rontottak a jól
képzett spanyol lándzsások osztagának, akik együtt harcoltak és ezresével
öldösték le őket. A spanyol szelindekek, amik már eszüket vesztették az
éhségtől, szörnyű vámot szedtek az indiánok között. Minden egyes spanyol
kezétől százszámra haltak meg a mexicák.
Fokozatosan előtérbe került azonban a számbeli fölény súlya, és a nap
közepére a sebeiktől és az éhezéstől elgyengült kasztíliaiak a
végkimerülés határára kerültek.
Megrendültek a soraik. A mexicák eltökélten folytatták.

MALINALI
– ITT VAN . FOGD ezt a tőrt! – Jaramillo a derekára csatolt hüvelyhez nyúl, és
egy tőrt nyom a kezembe. A noche triste napján egy lándzsával átszúrták a
combját, és most ott fekszik a védelmi négyszög közepén a többi sérülttel
együtt. A mexicák üvöltenek és füttyögnek, miközben a lándzsások vékony
vonalára vetik magukat, amely minket elválaszt tőlük.
– Uram?
– Nem akarom, hogy élve kapjanak el. Nem hagyhatom, hogy a
bestiális templomaikban ontsák ki a véremet! – Remeg a keze. – Láttam,
milyen ügyesen bánsz ezzel a fegyverrel. Csak azt kérem, hogy egy kicsit
tisztábban és gyorsabban végezz, mint Montezuma úrral!
Elképedve tartom a kést. Egy férfinak nem kellene félnie a virágos
haláltól a csatamezőn vagy az áldozati kövön. De egy nő kezétől
meghalni?
Jaramillo felemeli az ingét, megragadja a tőr markolatát, saját maga
felé húzza, a hegye közvetlenül a bőre előtt állapodik meg, a szíve felett.
– Csináld!
Megrázom a fejem.
– Mire vársz?
– Nem! – Erős ujjak kulcsolódnak a csuklómra, és megpróbálják
kiragadni a kést a kezemből. Aguilar az. – Nem szabad! Az idők
végezetéig a pokol tüzén fog égni!
– Csak ha a saját kezem által halok meg! – kiáltja Jaramillo.
– A szándék ugyanaz. – Aguilar nyugodtnak tűnik. A nyakában arany
kereszt lóg, a nagyúr kényszerítette a tenochtitláni mixtec ékszerészeket,
hogy olvasztott aranyból készítsék el neki Olmedo atya kérésére, és most
ugyanúgy szorongatja, ahogyan valaha az imakönyvét. Térdre hull. –
Imádkozzunk Istenhez, hogy adjon erőt a végéig.
Jaramillo eltaszítja. – Nincs szükségem az imájára! – Újra hozzám
fordul. – Tedd meg most! Most csináld, ördögi picsa! Gyorsan ölj meg! –
Vékony a hangja, akár egy nőé.
Aguilar megint megpróbálja elkapni a tőrt. – El fogja veszíteni a
halandó lelkét!
Oh, ez az ember nem méltó Tollaskígyóhoz. Hogy juthatott ilyen
messzire, amikor ilyen ostoba bolond?
Körülöttünk ádáz harc folyik, a férfiak sikoltoznak, ahogy találkoznak
a virágos halállal, a sípok és a dobok fülsértő lármát csapnak. Lesújtok a
késsel. A penge Jaramillo fejétől pár centire markolatig hatol a földbe.
Jaramillo sírva fakad.
– Megmentette a lelkét – mondja Aguilar.
– Nem, Aguilar. Egyszerűen csak nem hiszem, hogy nagyuram
veszíthet.

97

LEGYŐZTEK – GONDOLTA CORTEZ.

Tudatában volt, hogy megszegte a parancsát, és nem engedelmeskedett
a saját utasításainak, amikor túl messze lovagolt a saját vonalaiktól.
Képtelen volt összpontosítani a kimerültségtől. A mexicák elszaladtak
előle, de aztán, amikor megfordította a lovát, visszaszaladtak, és
körülvették. Könnyedén megölhették volna a bunkóikkal és a lándzsáikkal,
de egyikük sem merte kiontani a vérét, mert Malinche úr Kolibri tulajdona
volt.
Vadul hadonászott a kardjával, rácsapott a kezekre, amelyek utána
nyúltak, és levágta csapdába ejtői orrát. Túl sokan voltak azonban, és
lehúzták a nyeregből. A kemény eséstől elállt a lélegzete.
Hallotta a paták csattogását, és látta az indián sorokon áttörő Benítezt
és Sandovalt. Még hárman csatlakoztak hozzájuk Olid, Alvarado és Juan
de Salamanca személyében. Cortez talpra szökkent, és felmagasodott.
 Nem halhatok meg, gondolta Cortez. Isten kiválasztott, rendeltetésem
van. Még most is életben tartott, mert célja van velem.
Ekkor megpillantotta őt a hegy fölött, a felhők között. Sápadt arcán
komoly, mégis valami belső fényességtől áthatott mosoly ült. Az asszony
kinyújtotta felé a kezét, és a keleti szél belekapott bíborszínű köntösébe.
Nuestra Señora de los Remedios. Miasszonyunk.
Alatta, a füves dombon meglátta a királyi gyaloghintót, melyet
aranyszínű baldachin árnyékolt, rajta egy nagyúr támaszkodott, akinek a
hátára rafinált fűzfavessző zászlót szíjaztak vállpántok segítségével. A
feltornyosuló vesszőből font címert gazdagon ékesítették toliakkal,
melyek Kígyóasszony jelét formázták; arannyal és drágakővel díszítették.
A címert viselő úr fején hatalmas, quetzal toliakból álló fej disz volt, a
fülében, az orrában és a karján arany díszeket viselt.
Az indián sereg főparancsnoka volt. Cortez rájött, hogy felelőtlén
kitörése következtében alig száz méter távolságra került, és csupán egy
maroknyi mexica harcos választotta el őket egymástól. Eszébe jutott az
első csata, amelyet a tlaxcalanok ellen vívtak, és hogy mit mondott neki
akkor Malinali: ha elveszítik a parancsnokukat, azzal a szívüket veszítik el.
– Vissza kell vonulnunk, mielőtt újra körülvesznek minket! – kiáltotta
Benítez.
– Nem! Oda megyünk! – Cortez a dombra mutatott. – A Szent Szűz
mutatja az utat! Öljük meg a vezérüket, és a győzelem a miénk!
Felfelé sarkantyúzta a lovát a lejtőn, közben utat vágott a mexicák sorai
között. A Szűz Mária hívogatta, kinyújtott karja győzelmet ígért.
Cortez az aranyos baldachin felé vágtatott. Már csak százlépésnyire
volt, amikor a vezérek rájöttek a szándékára, zavart és rémületet olvasott
le az arcukról. Semmit sem tehettek, hogy megállítsák. Egyenesen
Kígyóasszonyhoz lovagolt, nekirontott a lovával, a bonyolult fűzfa
alkotmányt összezúzták a ló patái. Cortez megfordult, látta, hogy a fővezér
véresen, a lábát húzva talpra kecmergett. A mögötte érkező Juan de
Salamanca a mellkasába döfte a lándzsáját, s ledöntötte a lábáról. Benítez,
Olid, Sandoval és Alvarado a parancsnokairól és tanácsadóiról
gondoskodott.
Cortez lenyúlt a lováról és felvette a széttaposott fűzfa alkotmányt. A
magasba emelte. A sípok és a dobok abban a pillanatban kaotikus ricsajba
kezdtek.
 Ámultan figyelte, ahogy a mexicák elkezdtek visszavonulni,
elszivárogtak a síkságon keresztül, a harcosok folyama úgy vonult vissza
a lába elől, mintha az óceánnak adott volna parancsot, hogy apadjon.
Csoda. Miasszonyunk újabb csodát tett vele.
Cortez kardja lehanyatlott az oldalán.
Vége.
Győzött.
 IV. RÉSZ

SPIRITUS SANCTUS

Ha a mennyországban is vannak spanyolok,

akkor én nem akarok oda kerülni.

ÍGY VÁLASZOLT HATUEY, A KUBAI INDIÁNOK VEZÉRE,

AMIKOR FELAJÁNLOTTÁK NEKI AZ UTOLSÓ KENETET,
MIELŐTT MÁGLYÁN MEGÉGETTÉK
 MALINALI
Tenochtidán, 1521. augusztusa
– ÉN EZT NEM akartam.
Karmazsinvörös sátrat emeltek a Tlatelolco palota lapos tetején. A
mexicák utolsó beékelt területére nézett. Tonatiuh emberei még egyszer
végigsöpörtek a városon. A védők még mindig tartják magukat, bár
csupán arra szorítkozik az ellenállásuk, hogy néhány megmaradt ház
tetejéről köveket hajigálnak a kasztíliaiakra.
A város romokban hever. A katonák mindent leromboltak, ledöntötték
a szobrokat, lerombolták a paloták vályogfalait, fáklyát hajítottak a
zsúptetőkre, és felgyújtották a templomokat.
Az én uram rendeletei.
Tollaskígyó győzelmének keserű volt az utóíze: Ha nem lehet az enyém
a város úgy, ahogy van, akkor az utolsó kövig lerombolom. Tenochtitlán
volt a leggyönyörűbb város, amit valaha láttam. Hamarosan azonban vége.
– Én ezt soha nem akartam – suttogta ismét, mintha saját magát
próbálta volna meggyőzni.
Benítez szerint csak egy őrült, vagy egy zseni álmodhat arról, hogy
hajóhadat építtessen egy szárazfölddel körülvett völgyben. De amint
Martin López felépült a sebeiből, a nagyúr parancsára nekiállt a
feladatnak. San Juan de Ulúából mentették meg a vasat és a vásznat, és
frissen kivágott faanyagból formázták a tizenkét kenut. Nyolcezer hordár
cipelte át a sierrán a hajóhadat darabokban a Texcoco tóhoz.
Minden egyes hajó tizenkétszer akkora volt, mint egy átlagos kenu.
Vászonköpenybe fogták be a Kígyó szelét, és mindegyiknek külön
vaskígyó volt az orrában. Ezekkel a nagy kenukkal és a Felhők Földjéről
hozzánk csatlakozó katonákkal ostrom alá vettük Tenochtitlánt, pontosan
úgy, ahogy a nagyúr azt előre megmondta. A környező tartományokból
tízezrével csatlakoztak hozzánk a harcosok, és alig várták, hogy részt
vehessenek a mexicák megsemmisítésében.
A városon belül egy másik fegyver tette a dolgát: a Mennydörgés Urai
himlőnek nevezték, ez egy szörnyű varázslat, melynek hatására ezernyi
fekete test rothad az utcán. Ez volt Tollaskígyó bosszúja a mexicákon.
– Nem volt más választásom. Le kellett rombolnom a várost ahhoz,
hogy megóvjam. Érted?
 Mit is mondhatnék neki? Az én jó kilátást nyújtó helyemről, itt, a tetőn
látom, hogy Tonatiuh emberei a Tlatelolco negyedbe lépnek, és a katonái
felfelé áramlanak a piramistemplomra, akár a hangyák. Fáj a fejem az
összedőlő falak porától és az égő épületek csípős füstjétől. A mennydörgő
botok hangja megrezegteti a levegőt, hallom az épületek alá szorultak
vérfagyasztó sikolyait, az utolsó mexica védők sípjának és dobjainak
hangját. Ezek Montezuma haldokló városának himnuszai.
– Ismered a szívemet, Malinali. Én ezt nem akartam.
Nem válaszolok.
– Ezeknek a mexicáknak eltökélt szándéka, hogy meghaljanak. De
hogyan építhetnénk ki itt másképp a hatalmunkat? Én nem akartam
megsemmisíteni őket, nem akartam tönkretenni ezt a várost. Nem volt más
választásom.
Az apámnak igaza volt. A rombolásban találtam meg a végzetemet,
káoszt hoztam, és az ötödik nap végét. Csodálkozom, de mégsem vagyok
büszke.
Az egyik új Mennydörgés Úr poros köpenyben, zihálva jelenik meg a
tetőn.
– Jó hírek, caudillo- lihegi. – Elkaptuk Zuhanó Sast.

A nagyúr a Vizek Ura Arca palotájának teraszán ül, helyesebben, ami

abból megmaradt. A fekete bársonyruháját viseli és egy zöld tollas
fejfedőt, mely a mexica uralkodók quetzal tollait utánozza, melyet az isteni
uralom szimbólumaként viselnek. Zuhanó Sas megláncolt csuklóval és
bokával áll előttünk. A Sas Lovagok sisakját hordja, ezüstszürke tollas
lábszárvédőt és köpenyt. García Holquín, a foglyul ejtője mögötte áll, két
tlaxcalan harcos őrzi.
Csodálom Zuhanó Sast. Íme a férfi, aki kigúnyolta Montezumát, amiért
képtelen volt meghalni. Talán ő maga sem találja olyan könnyűnek.
Meglep a csend. Kilencvenhárom napig éltünk a csata folyamatos
zajában, mely halálsikolyokból, sípolásból, a teponaztli dobok
dübörgéséből, a lehulló falak robajából állt. A Zuhanó Sas elfogásának
pillanatában mindez megszűnt. A csend szinte sérti a fülemet.
Zuhanó Sas olyan halkan motyog valamit, hogy alig hallom.
– Mit mond? – kérdi a nagyúr.
– Azt kérdezi, megkaphatja-e a kését?
– A késemet?
 – Szeretné megölni magát. Azt mondja, olyan keményen harcolt,
ahogy csak tudott, és most, hogy kudarcot vallott, szeretne meghalni.
– Mondd meg neki, hölgyem, hogy nem szabad magát hibáztatnia,
hiszen hősiesen viselkedett. – Elmosolyodik, de én ismerem a szívét, és
tudom, nem ugyanazt érzi, mint amit mond. – Mondd meg neki, hogy a
barátja vagyok, és mostantól fogva úgy bánok vele, mint a saját
fivéremmel. Személyesen garantálom a biztonságát.
Mindezt tolmácsolom Zuhanó Sasnak, de tudom, hogy ő sem hiszi el.
– Most pedig szeretném, ha megkérdeznéd tőle, mi történt az arannyal,
amely a noche tríste idején a töltésen maradt.
Felteszem a kérdést Zuhanó Sasnak, aki horgas orra fölül néz le rám. –
Mondd meg Malinche úrnak, hogy mind odalett. Eltűnt a tó iszapjában,
vagy a rablások során, amikor a tolvaj bandája felégette a városunkat.
Mindaz, ami a kincsünkből megmaradt, a kenumban volt, amikor elfogtak.
– Soha nem fogja ezt elhinni.
– Nem érdekel, mit hisz el. Te egy kurva vagy, ő pedig tolvaj és
gyilkos. Miért válaszolnék neked?
Továbbadom a válaszát, de az utolsó sértést elhallgatom. A megvetése
ellenére – vagy talán éppen azért – rájövök, hogy valahogy csodálom.
A nagyúr ujjai karomként markolják a szék karfáját. – Néhány arany
sisakot és karszalagot találtunk a kenuban. Nem lehet, hogy ez minden.
– Ez minden, amit a tolvajai meghagytak, amikor elhagyták
Tenochtitlánt – válaszolja Zuhanó Sas.
Látom, hogy Cortez halántékán lüktetni kezd az ismerős ér. – Kérdezd
meg, hová rejtette a kincsemet!
– Nagyon dühös – mondom Zuhanó Sasnak. – Tudni akarja, hová
dugtad az aranyát.
– Az ő aranyát? – Zuhanó Sas megrázza a fejét. – A mi összes kincsünk
eltűnt a tó iszapjában, aznap éjszaka, amikor úgy szöktetek ki a városból,
mint a kutyák.
Közel hajolok a nagyúr füléhez. – Azt állítja, uram, hogy elveszett a
noche tristén.
Váratlanul elmosolyodik. Lassan talpra áll, két lépést tesz Zuhanó Sas
felé, és megöleli. – Mondd meg neki, hogy most már nem aggódunk
ilyesmi miatt. Mindent el kell felejtenünk, ami korábban történt. Véget
értek a sötét órák. Azt akarom, hogy ettől a perctől fogva a barátjának
tekintsen.
 A barátság átokként hull Zuhanó Sasra. Helyette is beleborzongok.

98

BENÍTEZ EGY RONGYDARABOT kötött az orra és a szája elé, próbált nem túl
mélyeket lélegezni, és nem ránézni az utcán heverő és a csatornában úszó
testekre. Némelyik a spanyolok vagy a tlaxcalanok lándzsáinak esett
áldozatul, de sokukat az éhség vagy a betegség pusztította el, és már
hosszú ideje ott voltak. El sem tudta képzelni a szenvedéseiket. A földet
feltörték, ahogy az éhező mexicák ehető gyökerek után kutattak. Még a fák
kérge is hiányzott.
Akik még életben voltak, a halottakkal együtt kuporogtak a földön. A
mexica harcosok rothadó sebekkel, némán feküdtek és a halálra vártak,
egyikük sem könyörgött kegyelemért. Közönyösnek tűntek a gyilkos
csapásokkal szemben, melyek véget vetettek a szenvedéseiknek. Akárcsak
Gholulában, a tlaxcalan szövetségesek az asszonyokon, a gyerekeken és az
öregeken is bosszút álltak.
A tornyok és paloták nagyvárosa most parázsló romokból, bűzlő
vérből, égő hullákból állt. Az eső sistergett az égő fán, a füst a puha szürke
ég felé kúszott.
Egy sor kísértet vonult a töltésen, főként asszonyok és gyerekek és az a
pár ember, aki túlélte a mészárlást; csont és bőr mindegyik, rongyos
ágyékkötőben.
Benítez úgy érezte, mintha kő lett volna a gyomrában, elborzadt saját
magától és a társaitól. Mit tettünk? Azért jöttünk ide, hogy Istent és saját
magunkat szolgáljuk. Milyen messzire mentünk el ezzel a megbízatással?
Itt volt egy város, nagyobb Sevillánál, talán még Rómánál vagy
Konstantinápolynál is, mi pedig leromboltuk. Nortének igaza volt.
Valójában ki a pogány ezen a földön?
Egy csoport katonát figyelt, akik egy nőt húztak ki a menekültek
sorából. Az a hír járta a spanyol táborban, hogy a mexica nők a
legszemélyesebb testrészeikben rejtették el az aranyat. A conquistadorok az
arany után kutattak, amikor és ahol csak kedvük tartotta.
 Három erősen ittas tisztet látott. Kettő közülük csak mostanában
érkezett a partról. Benítez csak egyet ismert fel közülük: Jaramillót.
Nem csak egy helyre lehet elrejteni az aranyat! – kiáltotta Jaramillo,
röhögött és a földre lökték a nőt. Jaramillo tépni kezdte a tunikáját. –
Lássuk csak, mi van a pincében.
Szentséges Atyaúristen, gondolta Benítez. Nem több egy halom
csontnál. Hogy kívánhat meg egy ilyen teremtést? Miféle élvezetet talál a
további kínzásában? Elöntötte a harag.
– Engedjék el! – kiáltotta. – Hagyják békén! – Félreérthetetlen
figyelmeztetés volt a fém surrogása, amint kihúzta a kardját a hüvelyéből,
és Jaramillo riadtan nézett rá.
– Benítez?
– Hagyják békén!
A tisztek, akik vele voltak elkomorultak, és a kardjukra tették a
kezüket.
Jaramillo látszólag megenyhült. – Ne kritizáljon Benítez! Biztos
vagyok benne, elég hely van az alagsorban mindenkinek.
– Nekem ez nem hiányzik. Találjanak más sportot maguknak!
Benítez megbillegtette a pengét Jaramillo arca előtt. Látta, hogy volt
társa valamit forral, először Benítezre nézett, aztán a társaira. Benítez
tudta, mire gondol.
– Ha szerencsét szeretne próbálni egy volt ültetvényes ellen, megteheti
– mondta Benítez. – De figyelmeztetem, hogy egy kissé jobban bánok a
karddal, mint annak idején. Hála Corteznek, hozzászoktam, hogy az
esélyekkel szemben is harcoljak. Nem tudom, milyen kiválóak a barátai a
kardvívásban, de meg kell mondanom, függetlenül attól, mi következik, a
földön találja a beleit.
Jaramillo megrázta a fejét: – Maga megőrült, Benítez. Nem csoda,
hogy kiesett a caudillo kegyeiből. – Ennek ellenére nem a párbaj mellett
döntött, ahogy Benítez előre sejtette. Bólintott a társai felé, akik elvették a
kezüket a kardról. Felállt, utolsó megvető pillantást vetett Benítezre, és
elsomfordált. Épp elég mexica nő van ezen kívül is, akivel
eljátszadozhatunk, és Benítez nem lehet egész nap a nyomomban.
Benítez visszatette a kardját. Lenézett a rongyos csont és bőr halomra a
lába előtt, a fakó hajra, az üldözött szemekre, a nőből áradó szörnyű bűzre.
Szerencsétlen nyomorult.
Döbbenten jött rá, hogy ismeri ezt a nőt.
 Halk nyögés hagyta el az ajkát. Lehajolt, úgy érezte, mintha szíven
szúrták volna.
– Esővirág – motyogta náhuatl nyelven, amit Malinalitól tanult
Tlaxcalában.
Könnyedén felemelte, és visszavitte a töltésen. Látta, hogy a katonák
vigyorognak rajta. A legkönnyebb módja, hogy menyasszonyt szerezzen
éjszakára, gondolták.
Nem értik, gondolta Benítez. Nem vagyok olyan, mint ők. Soha nem is
voltam. Ezért gyászolom ennek a csodás városnak a pusztulását, büszke és
vad ellenségünk bukását. Akit a kezemben tartok, az nem egy éjszakára
lesz az asszonyom, hanem egy egész életre, ha Isten és a saját akaratából
élve marad. Végül, akit itt látnak, nem spanyol és keresztény úriember,
mint ők, hanem egy renegát – egy renegát, mint Gonzalo Norte.

MALINALI

Coyoacán, a Farkas fészke

ZUHANÓ SAST KÍNPADHOZ kötözték, és olajjal locsolták meg a lábát.
Amikor közelítik hozzá a fehéren izzó parazsat, hallom, ahogy a bőre
serceg és ég. Az égő hús bűzétől felfordul a gyomrom. Ennek ellenére ő
meg se nyikkant.
Csak az vigasztal, hogy a nagyúr ezt nem helyesli, és nem adott rá
engedélyt. Legalább megpróbálta megtartani a szavát.
De óh. Istenem, a megperzselt hús bűze!
Az Alderete nevű a szakállát simogatja. Hosszú, keskeny arca van,
olyan fennkölt, mint egy pap. Ő kérte, hogy jelen legyek, hátha Zuhanó
Sas megtörik, és el akarja mesélni, hová dugták az aranyat. Alderete
biccent a kínzó felé, aki még egy kis olajat locsol az áldozat lábára, aztán
elhozza a parazsat az izzó szén közül.
– Kérdezze meg még egyszer, vajon tisztábbak-e már az emlékei arról,
mi történt a noche triste idején elveszett arannyal – mondja Alderete.
Ahogy az olaj lángra lobban, apró kék lángok nyaldossák végig a
szerencsétlen ember talpát. A mellkasa zihál, az arcán izzadság csorog
végig. Forog a szeme, az izmai rángatóznak a fájdalomtól, akár az
ostorszíj. A mellkasa mélyéről feltör egy hang, amilyet már sokszor
hallottam Ceutla óta; ilyen hangot akkor ad valaki, amikor kiadja a lelkét.
Csakhogy még nem készült fel az árnyékokkal való találkozásra. A halál
nem ilyen kegyes hozzá.
Megismétlem Alderete kérdését. Zuhanó Sas felém fordítja a fejét,
fájdalom és gyűlölet ég a szemében. – Mondd meg neki… növesszen a
felesége karmokat az élvezetek barlangjában… és minden gyereke
fulladjon kutyaszarba!
– Mit mondott? – kérdezi Alderete.
– Esküszik, hogy ártatlan, és Szűz Máriát kéri, hogy járjon közben az
érdekében.
Cristóbal de Ojeda, az orvos megvizsgálja a sebeit. Elfeketedett bőre
cafatokban lóg, fehér csontja kicsillan. Ojeda Alderetére néz, és megrázza
a fejét. A király kincstárnoka az ajkába harap. Azt hiszem, nincs nagy
jelentősége rá nézve, hisz Zuhanó Sas soha többé nem fog járni, viszont
még mindig a nagyúr védelme alatt áll.
Zuhanó Sas rám bámul. – Elárultad… a saját néped.
– Ti nem vagytok az én népem.
– Tehát… spanyollá tettek? Azt állítják… hogy közéjük tartozol?
– Mit mond?
– Azt ismételgeti, mindent, ami a kincsből megmaradt, megtaláltak a
királyi bárkában. A többi a Texcoco iszapjában hever. Azt kérdi, miért
folytatja a kínzását, amikor legjobb tudása szerint válaszolt minden
kérdésére.
– Bennem is van könyörület. Ha valaki magától elmondja az igazat,
akkor nincs szükség ilyesmire.
Elfordítom a szemem, hogy ne kelljen látnom, ahogy Alderete
folytatja magányos igazságkeresését. A fenyőfáklyák szörnyű árnyakat
rajzolnak a cella kőfalára. Azt kívánom, bár elmondaná nekik Zuhanó Sas,
amit tudni akarnak. Végtére is, mit számít most már?
Ez nem az a világ, amit Tollaskígyó eljövetelétől vártam, nem az a
varázslatos tolláni királyság, amelyről gyerekkoromban álmodoztam.

Mi történt velünk Otumba óta? Miközben átsietek a téren, eltűnődöm. Ha

az a nap másképp végződik, most nem hordanék finom fekete csipkeruhát,
nem takarná vállamra hulló csipke fejkendő az arcomat, nem lenne a jobb
kezemben gyöngyház legyező, és nem lennék Új-Spanyolország
leghatalmasabb emberének a társa. Akkor a megkínzott emberek
sikoltozását sem kellene hallanom, és nem kellene végignéznem, hogy
mállanak homokká az álmaim a szemem előtt.
A coyoacáni palota fehér vályogfalai fenyegetően emelkednek. Remek
felületet nyújtanak a falfirkák üzenetének. Az egyik falra valaki fekete
betűkkel odafirkálta:

CORTEZ TÖBBET IGÁZOTT LE, MINT MEXICO.

Még Otumba hőseit is undorral töltötte el a szent expedíció haszna.

Amikor nem tudták degeszre tömni a zsebeiket arannyal, a kincstárost,
Mejíát hibáztatták, ő pedig Cortez urat. Olyan pletykák keltek lábra, hogy
egy második quintót vett el saját magának, és sok darabot megtartott
magának abból a megmunkált aranyból is, amelyről az emberei azt hitték,
a nevükben a királynak továbbították.
A nagyúr a maga részéről azt állította, hogy mindez Zuhanó Sas bűne,
hogy előlük rejtette el az aranyat. Határozottan kijelentette, hogy mindent
jogszerűen tett, és mindig megfelelően cselekedett. Ugyanakkor palotában
lakik, és arany tányérból eszik, miközben szolgák hada lesi minden
kívánságát. Az emberek pedig nem nyertek többet, mint egy új kard árát.
Miért is ne tűnődnének hát az igazságosságról?
Ami Tenochtitlánt illeti, a keselyűk még mindig gyülekeztek felette,
amikor az újjáépítés megkezdődött. Zuhanó Sasnak arra kellett utasítania a
népét, hogy térjen vissza a városba, temesse el a holtakat és kezdjen el
Cristo tiszteletére a Nagytemplom helyén emelendő új szentélyen
dolgozni. A nagyúr új palotát építtetett Montezuma valamikori székhelyén,
s ehhez ezerszámra vágták ki a cédrusfákat a környező erdőkből. A
csatornákat a romok köveivel töltötték fel, hogy többé senki ne
szigetelhesse el a várost úgy, ahogyan mi tettük. A mexicák minden
világos órát munkával töltenek, követ és földet hordanak, miközben a
Mennydörgés Urai ostorcsapásokkal ösztökélik őket; sokan meghalnak
közülük az éhezéstől és a járványoktól.
A papok elrendelték, hogy a mexicák valamennyi bálványát és szobrát
égessék el, vagy kalapáccsal törjék össze. Aguilar testvér különösen
élenjár ezekben a törekvésekben.
Ha Tollaskígyó visszatérne a völgybe, valószínűleg nem ismerne rá.
A nagyúr pennával a kezében az asztalnál ül. Fehér csipkével
szegélyezett fekete selyemruhát hord, a nyakában vastag aranylánc lóg, az
ujján smaragd csillog. A személyzete köré gyűlt, az ajtaját fegyveres őrök
vigyázzák. Mexica szolgák lesik a kívánságait. A szolgái mindenhová vele
tartanak, és ha elhalad az utcán, a bennszülötteknek a földre kell borulniuk,
mint valaha Montezuma előtt.
Beengednek a szobába, és a nagyúr egy biccentéssel bocsátja el a
kíséretét. Csupán Benítezt ismerem meg, akit finom keresztény úrhölgy
kísér, az arcát fekete csipkefejkendős fátyol takarja. Az asszonynak indián
szeme van, találkozik, és titokban összefonódik a tekintetünk. Esővirág az,
aki megmenekült a pusztítástól. Az ő spanyolja azért van itt, hogy
engedélyt kapjon a nagyúrtól a házasságra. Sok mostanában az ilyen
házasság, hiszen az új kolónián nemigen vannak finom spanyol
menyasszonyok. Nem hiszem, hogy Benítez a kényelem miatt akarná így.
Miután elesett a város, két héten keresztül éjt nappallá téve ült az ágya
mellett, és a saját kezével adott neki enni, hogy újra erőre kapjon. Tudom,
hogy így volt, mert ott voltam, és a saját szememmel láttam.
Amikor a lány elhagyja a szobát, az ujjunk egy pillanatra könnyedén
összeér. Aztán becsukódik az ajtó, és én egyedül maradok a nagyúrral,
csupán a szolgák állnak némán a fal mellett.
– Gondolom, mivel itt vagy, Alderete befejezte a vallatást.
– Valóban, uram. Bekötözték Zuhanó Sas lábát, ahogy megbeszéltük.
– Megelégedésére válaszolta meg a senor kérdéseit?
– Ugyanazt válaszolta neki is, mint neked, uram.
Cortez összevonja a szemöldökét. – Mondtam, hogy semmi értelme.
De nem hallgatott rám. Ám legyen. Belefáradtam, hogy eltérítsem őket a
kapzsiságuktól. Dagonyázzanak csak benne, ha muszáj. Isten majd
igazságot szolgáltat.
– A szavad adtad Zuhanó Sasnak. Azt mondtad, a védelmed alatt áll.
Cortez felnéz, és magasan felvonja a szemöldökét. – Hölgyem?
– Amikor eljöttem, hallottam, hogy az egyik őr azt mondta, te adtál
parancsot a kínzásra, nem pedig Alderete.
– Csak nem akarsz kivallatni az ügyben?
– Csak azt akarom, hogy mondd meg az igazat.
– Már megmondtam. Alderete döntése volt, nem az enyém. Hagyjuk
ezt!
– De a szavadat adtad Zuhanó Sasnak!
Leteszi a pennát és feláll. A háta mögé teszi a kezét, és az ablakhoz
sétál. – Mindenkinek vannak ragyogó és fénylő álmai, Mali. Azok, akiket
megáldott az Isten, soha nem láthatják valóra válni az álmaikat. Valahogy
elveszítik a csillogásukat, miközben benne élnek.
A hasamra teszem a kezem, és érzem a baba rúgásait. Az első fiunk, az
ajándék, akit annyira szerettem volna neki ajándékozni, halva született
Tlaxcalában. Eltűnődöm, vajon milyen trónt készít elő a legújabb
fiunknak. – Szerettelek, uram, jobban, mint ahogy egy asszony férfit
szerethet.
Hozzám fordul, s én tudni szeretném, mi járhat a fejében ma, amikor
ilyen szürke és hideg a szeme akár a tél. Még ilyenkor is vészjósló a
jelenléte, pedig lazán áll és fegyvertelen. Meleg van a szobában, kintről
behallatszik a kőfaragó kalapácsának csengése, ahogy egy új
Spanyolországot épít. – Tudom, Mali. Tudom.
Egymásra nézünk, tudatában vagyunk egymás becsvágyának és
gyengeségeinek, így emlékszem majd rá legszívesebben. Ő tett engem Új-
Spanyolország úrhölgyévé. Én pedig Mexico meghódítójává tettem őt.
Nem látom a szemében a véget, csupán mindennek a kezdetét. Együtt
utaztunk fel a magas hegy tetejére, saját magunk miatt emelkedtünk egyre
magasabbra. De most, hogy elértünk a csúcsra, és az eljövendő időkben is
gyakran beszélünk majd közös utazásunkról, látom az arcán, hogy ebben a
pillanatban, ebben a szobában a közös munka véget ért.
Elvégre ő nem Tollaskígyó. A jövő, amelyet az apám a csillagokban
látott, eltorzult az ég szörnyű tükrében; a káosz és a rombolás, melyet
jövendölt, nemcsak a mexicák szándéka volt. A sorsom beteljesült, és
kísérteni fog az idők végezetéig.
A benne lakozó isten eltávozott, s csak a halandó embert hagyta maga
után. Gyűlölhetném azért, amibe belevitt, de túlságosan szeretem.

Így tehát ma éjszaka az utcákat járom, egy indián rongyaiban, elveszett

gyermekeimet siratom: a mocskos utcákon, az ősi utcákon, a hontalanok
és kisemmizettek utcáin.
Montezuma városa a saját porában és füstjében fulladozik; a
chinampák leégtek, a templomokból csupán néhány ősi, szétmorzsolódott
kő maradt, az évszázadok örökre eltemették Kolibrit. Az idő még a
spanyolokat is betemette.
Tollaskígyó most egy metróállomásra vigyáz a Pino Suáreznél, a
mexica harcosok pedig a plazában táncolnak a turistáknak apróért.
 Innen nem messze áll a Jesús Nazareno Templom, ahová bemegyek,
leülök a csöndben, egy újabb siratóasszony, magamért imádkozom, a
családomért imádkozom, Mexicóért imádkozom. Az én uramat, a
nagyuramat ide temették, immár ötven éve, bár nehéz megtalálni a helyet,
ahová tették, csupán néhány karcolás jelöli a helyét az oltár mellett.
Ennyire törődnek vele a mostani papok.
Ott porladt el, ahol először találkozott Montezumával, a templom épp a
kövezett útra épült, vagy legalábbis oda, ahol valaha a kövezett út volt.
Odakünn a város a saját pokoli ködétől haldoklik, nem sok szépségét
találni most benne. Addig maradok, amíg a pap meg nem elégeli az őrült
nő jelenlétét, és be nem csukja a templomot éjszakára. Otthagyom a
nagyurat, hadd porladjon tovább, visszatérek a jajgató utcáimra, az én
megkínzott városomba, az én Mexicómba.
Az életem fellobbant, és magasba szárnyalt, akár az üstökös a fekete
égen, akadályok és tragédiák csóváját húzván maga után a mennybolton.
De mára nem maradt más, csak a véget nem érő zuhanás a hideg és néma
napok űrjében, elátkozva és átkozódva, bárhová is megyek.

Epilógus

MALINALI TENEPAL CSUPÁN egy volt a sok nő közül, akik egy fedél alatt
éltek Cortezzel, amikor a felesége 1522 júliusában megérkezett. Doña
Catalina de Cortez sokkal rosszabbul járt, mint a többiek. Négy hónappal
később holtan találták a hálószobájában. Az orvos természetes halált
állapított meg, de senkinek sem engedték, hogy megnézze a testet, és a
koporsó fedelét is leszögezték, mielőtt elégették volna.
 Cortez azzal jutalmazta Malinalit a neki tett szolgálataiért, hogy
hozzáadta az egyik tisztjéhez, Juan Jaramillóhoz.
Kormányzóként szolgált tovább a földön, amelyet Új-
Spanyolországnak nevezett, míg arra várt, hogy megérkezzen a király
hivatalos irata az alkirályi kinevezéséről. Hihetetlenül gazdag lett, a
Korona arany és ezüstbányákat adományozott neki, gyapot és
cukorültetvényei, malmai és legelői voltak. Tornyos palotát építtetett
Cuernavacában, és őrgrófnak nevezték ki. Imádta, ha Don Hernandónak
szólították.
1526-ban azonban a király meghatalmazottja megérkezett
Spanyolországból, hogy vizsgálatot folytasson az öt évvel korábbi
entrada ügyében hűtlen kezelés, gyilkosság és a Korona megkárosítása
miatt. Cortezre soha nem sikerült rábizonyítani egyik vádat sem, de az
eljárás jóvátehetetlenül lerombolta a jó hírét. Soha nem kapta meg a király
engedélyét, amelyre annyira áhítozott. Az ország irányítását inkább a
toledói udvarból érkezett bürokratákra bízták.
A Cortezt körülvevő gyalázat ellenére a hírneve segítségével sikerült
elnyernie Juana de Zuniga kezét, aki Bejár hercegének, Spanyolország
leggazdagabb emberének volt a rokona. Juana jelentős hozományt kapott,
és ez egy rövid időre helyreállította Cortez jó hírét, valamint udvari
kapcsolatokat hozott, amire annyira vágyott.
De a múlt botrányai nyomon követték. Élete hátralévő részében
nyugtalanul és gyötrődve kutatott egy másik Mexico, és egy másik
Montezuma után. A felesége hozományának nagy részét elherdálta a
legendás Amazonok hiábavaló keresésére, és az utolsó éveit
Spanyolországban töltötte, s megpróbált kihallgatást kieszközölni a
királynál. Pénzzavarba került, öregemberként folyamodványokkal zaklatta
az alacsonyabb rangú közhivatalnokokat vélt és valós sérelmeivel
kapcsolatban. Végül rájött, hogy soha nem kapja meg a királyi áldást, és
elhatározta, hogy visszatér szeretett Mexicójába. Pár nappal e tervezett
kihajózás előtt megbetegedett, és keserű, magányos öregemberként halt
meg. Hatvankét éves volt.

Történelmi lábjegyzetként: a Malinali Tenepaltól született fia, Martin részt

vett az Új-Spanyolországban, 1565-ben szőtt Korona elleni
összeesküvésben. Felségárulással vádolták, megkínozták és száműzték
Mexicoból.
 A noche triste idején eltűnt kincs soha nem került elő, talán még most
is ott hever valahol Mexikóváros utcái alatt.
Soha nem tudjuk meg.

Nem igaz, nem igaz,

hogy élni jöttünk erre a fődre;
csak aludni, csak álmodni jöttünk

ŐSI AZTÉK VERS,

MIGUEL LEÓN -PORTILLA
SPANYOL FORDÍTÁSA ALAPJÁN


SZÓJEGYZÉK
alcalde
a polgármester spanyol megfelelője
burgonet
hátul a nyakat védő alacsony nyakrésszel ellátott sisak
cacique
indián törzsfőnök
camarada
ágyas, fehércseléd
caudillo
vezér, parancsnok
chacmool
az ember és az istenek közötti hírvivőt jelképező kőfigura
chontal-maja
a maja indiánok által beszélt nyelv
culverín
hatalmas, bronzból készült ágyú, amely tizennyolc és harminc font közötti
ágyúgolyót képes kilőni
encomienda
birtok, indián település
entrada
előzőleg feltáratlan földek elözönlése, bevonulás
Extremadura
tartomány Castiliában, délnyugat- Spanyolországban.
falconet
kovácsoltvas ágyú, kisebb mint a culverin, két-három fontos golyók
kilövésére alkalmas
hidalgo
földbirtokos nemes Castiliában
huehuetl
üreges farönkből készült dob, gyakran sast, illetve jaguárt ábrázoló
vésettel
jineta
spanyol lovas, aki a la jinetán, egy igen magas kengyellel lovagol
 maquahuitl
harci bunkó, mely náhuatl nyelven „péniszt” is jelent
maravedí
pénzegység, 1519-ben 450 maravedí ért egy koronát vagy pezót

náhuatl
a mexica „előkelők nyelve”
nao
hatalmas spanyol gálya
noche triste
szó szerint „szomorú éjszaka”; Cortez ezt a kifejezést használta az
éjszakára, amikor az embereivel visszavonult Tenochtitlánból
peyotl
fehér kaktusz; hallucinációt okoz, ha por alakban vízben oldják
pulque
kaktuszból párolt alkoholos ital
puta
prostituált
quetzal
őshonos őserdei madár elképesztően fényes zöld tollazattal, melyet a
mexicák nagyra értékeltek
teponaztli
kígyóbőr dob
teules
istenek
toltec
valaha kiemelkedő népcsoport Mexikó völgyében, mintegy ötszáz évvel
Cortez Yuca- tánba érkezése előtt
ypcalli
alacsony fa trónus