The Far Side of the Sun © 2014 by Kate Furnivall

Minden jog fenntartva!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

The Far Side of the Sun

Fordította: Fügedi Tímea

ISSN 2061-4454
ISBN 978-963-635-477-0

Hungárián edition
© by I.P.C. Könyvek Kft., 2014
Hungárián translation
© by Fügedi Tímea, 2014

Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft.

IPC-MIRROR Könyvek
wvw.ipck.hu
+36 20 912 4505; b.kiado@chello.hu
Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója
A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.

Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó

A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea
A belívet szedte és a borítót tervezte: Popovícs Ferenc
Borítóképek © shutterstock.com

Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Feíelős vezető: Bördős János igazgató
KVatje- ulJ vjtiJ lxujlLL

crts^^ftrd

E
m ir r o r
Nassau, Bahama-szigetek, 1943

- S e g ít s e n ...
A szó gyengén, súlytalanul szállt fel az éjszaka sötétjéből,
alig rebegtette meg a meleg, fülledt levegőt. Nassau elm aradott
részének egyik kivilágítatlan utcájában Dodié Wyatt megállt, az
idegei pattanásig feszültek.
- Ki van ott? - kiáltott.
H alk m orgást, elfojtott átkozódást hallott. Valami zörgött.
Aztán ismét csend telepedett az árnyakra.
- Ki van ott? - ismételte Dodié, ezúttal élesebben.
Csend. Ilyen végtelen csendet csak éjfél után hallani. Az óceán
illata végighömpölygött a Bahamákon, otthagyta sós leheletét a
partokon, a város nyirkos zugaiban. Dodié tudta, hogy ha lenne
egy csepp esze, nem állna meg, azonnal eltűnne innen - ám a
halk segélykérés nem engedte elmenni. M egindult a nyöszörgés
felé.
- M ondjon valamit! - sürgette Dodié, a tekintetével a szu­
rokfekete ű rt pásztázta. A hangja nevetségesen nyugodtnak tűnt.
- Túl sötét van, nem látom. Hol van?
Semmi válasz. A pulzusa riadtan lüktetett.
Épp hazafelé tartott az Arcadia Hotelből, ahol pincérnőként
dolgozott esti műszakban. Sajgott a lába, és m ár egy pillanatra
sem tudott elfeledkezni a fájdalomról, ugyanis az elmúlt tizen­
két órában végig talpon volt. Egyedül arra vágyott, hogy végre
lefekhessen és alhasson. Csakhogy m ost egy idegen a segítségét
kérte.
- Segítek. - M ost m ár kevésbé csengett nyugodtan a hangja,
de azért m ent tovább a fal felé. - Csak m ondja meg, hol van!
Valaki megragadta a bokáját.

Az utcán feltámadt a szél, megrázta az ablaktáblákat. A meleg

fuvallatok kutyaugatás hangját hozták magukkal az egyik közeli
udvarról, a levegőben még ezen a késői órán is trópusi virágok
illata terjengett. A szél Szétkergette kissé a felhőket, így a hold­
sugár ráom lott a házak közötti keskeny térre, és D odié végre
megpillantotta a lábánál elterülő alakot.
A porban, lábát előrenyújtva, nagydarab férfi hevert a falnak
dőlve, akár egy rongybaba, az álla a mellkasára bukott. Sűrű barna
haja csapzottan tapadt a homlokára, és gyűrött, halványszürke,
pecsétes öltönyt viselt. Egyik kezével rángatózva kaparászott a
földön, próbálta újra elkapni Dodié időközben kiszabadult bokáját,
a másikkal pedig a fehér ingét markolta a hasán, mely m ár nem
is tűnt annyira fehérnek, ugyanis a tenyere alatti részen sötét folt
növekedett rohamosan. Dodié egy pillanatra elbizonytalanodott.
Tudta, hogy ha letérdel a férfi mellé, ő is kutyaszorítóba kerül. Ügy
nőtt fel, hogy mindvégig kutyaszorítóban volt, már ötven lépésről
megérezte a szagát, ezért is kerülte annyira az elmúlt hat évben,
mióta a Bahamákra jött tizenhat évesen, ártatlanul és naivan.
- Legyen... szíves... - suttogta a férfi.
Dodié mellé térdelt.
- Megsebesült.
- Segítsen... felállni!
D odié a férfi tenyerébe csúsztatta a kezét, az idegen ujjak
azonnal rásimultak.

6
 - Megsebesült, nyugton kell m aradnia. Ne mozogjon! Hívok
mentőt.
A sebesült felemelte a fejét, és a nőre nézett, a bőre ezüstösnek,
vértelennek tűnt a holdfényben. D odie-nak kellemetlen érzése
tám adt a mélyen beesett szem ek láttán, a férfi szája mozgott,
bár hangok nem jöttek ki rajta. M eghatározhatatlan volt a kora,
talán a negyvenes éveinek elején járhatott, az árnyak m iatt nem
lehetett pontosan megállapítani.
- Ne beszéljen - m ondta D odié kedvesen. - A főutcán van
egy telefonfülke, úgyhogy...
-N e !
- De orvosra van szüksége.
- C sak a m entőt ne! - Szaggatottan tö rtek elő a férfiból a
szavak. - Nem kell orvos.
- De segítségre van szüksége.
M indketten a fehér inget m arkoló kézre és az egyre jobban
szétterülő sötét foltra néztek, mely m ostanra tányér nagyságúra
nőtt. A m ellkasa felé bizonytalan körvonalú csíkok nyúltak,
m in t valam i állat csápjai. A sebesült felnézett D odié arcára,
m ajd nehézkesen beszívta a levegőt, és n ém án m eg rázta a
fejét.
D odié nem késlekedett tovább, gyorsan felállt.
- Ne mozogjon! Kórházba kell mennie, úgyhogy hívom a ...
A férfi m egint m egmarkolta a bokáját.
- Nem.
-D e.
-N e m !
Dodié elbizonytalanodott. Visszatérdelt a sebesült mellé, és
felemelte a kezét. Olyan hideg és nyirkos volt, m int a varangyok,
melyek éjszakára a viskója alá bújtak.
- Dodié vagyok - m ondta halkan. - Magát hogy hívják?
- Morrell.

7
 - Nos, Mr. Morrell, m indketten tudjuk, hogy kórházba kell
mennie. Erősen vérzik. Miért nem hívhatok mentőt, vagy legalább
orvost?
A férfi felsóhajtott. Mintha minden lassú, egyenletes kilégzéssel
az élet egy szikrája szökött volna ki belőle.
- Meg fognak ölni - mormolta.
- Micsoda?
A hangja száraznak és kim erültnek tűnt, D odié kihallot­
ta belőle a déli állam okra jellemző elnyújtott akcentust, talán
Alabamából vagy Tennessee-ből jöhetett.
- A tám adóm ... - Dodié a holdfényben látta, hogy előtűnik
a szeme fehérje. - ... utánam fog jönni a kórházba. Keresni fog.
- M iért tenne ilyet?
- Hogy befejezze, amit elkezdett. - Morrell nehézkesen fújta
ki a levegőt, a lélegzetén rum szaga érződött.
- Összeverekedtek?
- Úgy is lehet mondani.
- Minél előbb be kell kötözni a sebét.
A férfi egyetértően mormogott, de az álla lassan visszahanyat-
lott a mellkasára. Dodie-t ekkor kísértette meg a gondolat, hogy
talán ott kellene hagynia. Visszatérhetne a nyugodt kis életéhez,
ahol semmi nem zavarja meg a hotelben végzett m unkájának
és a sima, fehér parton megtett sétáinak monotonitását. Tudta,
hogy m agára kellene hagynia ezt a Mr. M orrellt. M egfognak
ölni, azt mondta. És Ő? Vajon őt is megölik? Egy magányos fiatal
nő nyilván nem sokat nyom a latban. Öntudatlanul kikereste a
saját teste gyenge részeit, a bordák alatti puha húst, aztán csak
ült tehetetlenül. A sebesült azonban kezdett oldalra csúszni a fal
mentén, úgyhogy Dodié gyorsan a hóna alá nyomta a kezét, hogy
egyenesen tartsa, csakhogy sokkal nehezebb volt, m int várta.
- Rajta, Mr. Morrell! Ideje felállni.
A férfi felemelte a fejét.

8
 - Segítek - ígérte Dodié.
A férfi üres tekintettel, hosszan bámult rá, Dodié a bőrén érezte
a másik bizalmatlanságát, Mr. M orrell azonban végül bólintott.
-J ó .
M indketten tudták, hogy ez fájni fog neki. Dodié fölé hajolt,
behajlította a térdét, és lassan kinyújtotta a lábát. A karját a fér­
fi mellkasa köré fonta, az ujjai egymásba kapcsolódtak a háta
m ögött, lassan, óvatosan talpra húzta. M orrell nem kiáltott fel.
Nem nyögött. Csak a lélegzete vált egyre hangosabbá, szinte már
m orgásnak hatott, m ikor pedig végre inogva felegyenesedett,
Dodié azt hitte, a férfi m indjárt holtan esik össze.

Gyötrelmesen lassan haladtak. Néha olyan hosszú időre megáll­

tak, hogy Dodié m ár azt hitte, a férfi szíve is megállt, de nem, m i­
kor a nő m ár kis híján feladta, a sebesült újra megindult, egymás
elé rakosgatta a lábát. Izmos karját átvetette Dodié vékony vállán,
az ujjai erősen markolták, összerándultak a kardigánján.
Csendben, lassú, nehézkes léptekkel gyalogoltak. Dodié ret­
tegett, kiverte a hideg a sötétből érkező neszektől, az árnyak
remegéseitől. Útközben végig azon törte a fejét, mihez kezdjen,
hová vigye ezt az em bert, hogyan tu d n a segíteni rajta. M ikor
kiértek a sikátorból, balra kanyarodtak, és egy homályos, koszos
ösvényre léptek. Mindkét oldalon raktárak álltak, és az óceán illata
olyan erősen átjárta a levegőt, hogy Dodié m ár nem is érezte a
vér szagát. Ilyenkor senki nem jár erre.
Miért, Mr. Morrell? M iért gyűlöli valaki annyira, hogy meg­
mártotta a kést a beleiben?
M egremegett, a szíve hevesen kalimpált. Lépteket vélt hal­
lani m aguk mögött, de m ikor idegesen hátrafordult, senki nem
rejtőzött az árnyak között. Ú tközben M orrell néha m otyogott
valamit, rövid, értelm etlen hangokat adott ki, melyek összeköt­

9
tetést teremtettek kettejük között, és biztató hangokat csaltak ki
válaszul: mint egy sajátos, szavak nélküli párbeszéd. Dodié erősen
szorította a férfi vaskos derekát, és figyelmesen nézte, hová lép.
Morrell fehér félcipője világított a sötétben.
- Már nincs messze - mondta.
Ahogy a fehér félcipők, úgy Dodié is csak egy lépést tett egy­
szerre. Az ösztönei azt súgták, hogy bujtassa el ezt az em bert
valahol, ahol biztonságban lehet. Egy néptelen úton haladtak
a part felé, m aguk m ögött hagyták a házakat és az itt-o tt fel­
bukkanó éjjeli bárok homályos neonfényeit, ahol a tám adói ke­
reshetnék. M intha egy örökkévalóságig tartott volna, de végül
elérték a céljukat: a homokos ösvényt, mely a partot szegélyező
kókuszpálmák sűrű sorai között kanyargóit és ágazott szét. Dodié
megkönnyebbülten szívta be a meleg, párás levegőt.
- M inden rendben, Mr. Morrell?
- Igen - m orm ogta a sebesült.
Meg fogja ölni ezzel a sok gyaloglással. A férfi ugyan nem
mondta, de nem is kellett. Meg fogja ölni vele. Nem mellétnek
tovább.
- Ebből elég - jelentette ki Dodié.
Dübörgő szívvel vezette oda az egyik pálmafához, mely ré­
szegen az ösvény felé dőlt, a törzse vékony fekete csíkot rajzolt a
bársonyos éjszakai égboltra. O tt megálltak.
- Üljön le!
Morrell bólintott, nem tiltakozott. A térde összecsuklott, teste
lecsúszott a föld koszos aljnövényzetére. Dodié gondosan neki-
döntötte a hátát a fa hátrahajló törzsének, ellenőrizte a légzését,
és remélte, hogy nem fog összeesni.
- Itt biztonságban lesz - nyugtatgatta.
Csend volt, mindketten visszafojtották a lélegzetüket, próbál­
tak hinni Dodié szavainak, aztán a férfi erőteljes déli udvarias­
sággal azt morogta:

10
 - Nagyon köszönöm a segítségét, asszonyom.
- M ost itt hagyom.
M orrell erőlködve bólintott.
- Viszontlátásra.
- Ne aggódjon, visszajövök!
D odié levette a kardigánját, és szorosan a férfi törzsére te­
kerte. M ost m ár szaga lett, nem csak vér és ru m áradt belőle, de
valami borzalm as is: a rém ület savanyú bűze em elkedett fel a
belei mélyéről. Dodié felismerte, m ert saját magán is pontosan
ezt érezte, m ikor az apja belem erült a baham ai part türkizkék,
végtelen vizébe, és azt mondta: „Várj meg itt, babám! Visszaúszom
Angliába.”
A pálmafák alatti magányos sötétségben Dodie-ba beléhasított
a sebesült idegen iránti szánalom, köré fonta a karját, miközben
a fejük felett pálm alevelek zizegtek az óceán felől érkező sós
szélben.
- Bízzon bennem ! - súgta a fülébe.
- N em kell hazudnia. így is sokat segített, és én hálás vagyok
érte.
Dodié a fejét rázta.
- Csak azért hagyom itt, hogy valami szállítóeszközt keressek
magának, Mr. Morrell. Nem tu d továbbgyalogolni. - Leguggolt,
és esetlenül m egveregette a férfi vállát, tudta, hogy nem hisz
neki. - Csak üljön itt szépen! Jövök, mihelyst lehet. - Még valami
mosolyfélét is kipréselt magából. - Ne m enjen innen sehová,
rendben?
A férfi keze Dodié csupasz karjába markolt.
- Semmi baj - nyugtatgatta halkan a nő. - Megígérem, hogy
visszajövök.
Az ujjai megremegtek, aztán a karja lehanyatlott maga mellé.
- Köszönöm, hölgyem. M indent köszönök. - Hosszan fújta
ki a levegőt, m intha a lelkét is ki akarná lehelni vele.
 Dodié futott. Átkanyargott a fák között, végigrohant a homokos
ösvényen. Még a sötétben is ismerős volt a lábának az út, hisz
m indennap erre járt, a páni félelem azonban ügyetlenné tette
a lépteit. Két fának is nekifutott, lehorzsolta a könyökét, úgy
rohant, hogy az aljnövényzet éjjeli kabócakórusának rezonáló
hangjai kíséretében az összes levegőt kipréselte a tüdejéből. Az
öreg Bob Coster felé közeledve összeszedte magát, lelassította a
lépteit, és igyekezett koncentrálni. A jobbján, a fák mögött mo-
’rajló hullámok csaptak le a keskeny partra, az ismerős hangok
megnyugtatták.
[aj, Mr. Morrell, mi folyik itt?
A sötétben magányosan ücsörgő férfira gondolt, aki azt h it­
te, hogy magára maradt. Annak a szerencsétlennek kórházban
lenne a helye, de ő nem hozhatja meg helyette ezt a döntést, ha
csakugyan lesben vár ott rá valaki. Hogy befejezze, amit elkezdett.
Megremegett, m ikor eszébe jutott, milyen hangsúllyal m ondta
ezt a férfi, ugyanis teljesen úgy beszélt, mintha ez normális lenne.
M intha ez az egész borzalom teljesen normális lenne.
A holdfényben meggyorsíthatta a lépteit, könnyen megtalálta
Bob Coster házát. A fakunyhó egy apró tisztáson állt, hullámle­
mezből készült teteje zörgött a szélben, előtte kis faterasz terült
el, ahol Bob szeretett hosszan ücsörögni a hintaszékében, és
bárkivel szívesen anekdotázgatott, aki leült vele sörözni.
A sötét ablakok mögött semmi sem mozdult. Dodié végigsi­
etett a ház mellett a hátsó udvarra, Bob jókora konyhakertjéhez,
melyet édesburgonyával ültetett be. Szerszámos kamrát is épített
magának. Errefelé senki nem zárta az ajtókat - bizalmatlanságnak
számított -, így Dodié egyszerűen felemelte a reteszt. Benyúlt,
rögtön megtalálta, amit keresett, elkapta a szarvát, és kihátrált.
M ár volt szállítóeszköze.

12
A talicska hangosan nyikorgott, ahogy forgott a kereke. Érdesnek
hatott a hangja a csendesen suttogó fák között, megijesztett egy
sárgakoronás bakcsót, a m ad ár széttárta reptében a szárnyát,
ném án, kísértetiesen suhant el a fák ezüstös csúcsa felett. Kis
időre eleredt az eső, a talicskán kövér esőcseppek kopogtak, a
felhők azonban ham ar elvonultak a hold elől, és megvilágította
az utat Dodié előtt.
Csak még életben legyen!
Á trohant a meleg éjszakán, a feje felett denevérek bőrszár­
nyai suhantak el. M ikor m ár közeledett ahhoz a helyhez, ahol a
sebesültet hagyta, felkiáltott:
- Mr. Morrell?
A fát, melynek nekidöntötte, sötét árnyak vették körbe.
- Mr. Morrell!
Elment.
Bekukucskált a fatörzsek fekete homályába.
- Én vagyok, Dodié!
Csak akkor hallotta m eg a susogást, mely valamivel mesz-
szebbről, a háta mögött álló fák felől érkezett. Otthagyta a talics­
kát, és bár m inden zizzenéstől összerezzent, addig kutakodott
a szúrós aljnövényzetben, m íg meg nem találta a férfit. Morrell
beásta magát a sima, nedves levelek takarója alá; Dodié maga is
m eglepődött, hogy ilyen erős megkönnyebbülés áradt szét ben­
ne, m ikor meglátta, hogy életben van. Elvonszolta magát idáig,
elrejtőzött - tehát még nem akart meghalni. Még nem adta fel.
Lassan felemelte a fejét a levelek közül.
- Visszajött.
- Hisz megmondtam .
- Nem hittem el.
- H oztam talicskát, hogy tovább tudjam vinni.

13
 Különös, csuklásszerű hang szökött ki a férfi száján, Dodié
rájött, hogy nevet.
- Tehát ez volt az a hang - m orm olta Morrell.
- Igen, a hintója előállt!
Morrell keze Dodie-éba markolt, és el sem engedte, amíg a nő
bele nem ültette a talicskába; miközben azonban a kardigánját
még szorosabban a sebesült dereka köré tekerte, különös, vibráló
hörgés szakadt fel a férfi torkából, megrémült tőle.
- Indulás - m ondta élénken, és elkapta a szarvakat. Nehezebb
volt, m int várta.
Erősen szorította a fogantyút, a súlytól sajgott a válla. Kipislog­
ta a szeméből az izzadságot, szúnyogok gyűltek köré éjjeli lako­
mára. Dodie-t legjobban az ijesztette meg, hogy mikor megrázta
a fejét - hátha akkor helyükre rázódnak az este emlékfoszlányai,
melyek m int üvegszilánkok telepedtek az agyára -, semmi nem
változott. Csak a szíve dübörgött hevesebben, és megdőlt a ta­
licska, m intha meg akarna szabadulni Mr. Morrelltól.

14
 2.

E 1U

- S e g ít s !
A szó a hálószobából szállt ki. Ella Sanford épp az erkélyen
dohányzott, nézte, ahogy Nassau fényei egyenként kigyullad­
nak, az égbolt elsötétedik, és a város felkészül az újabb éjszakai
m ulatozásra, ekkor azonban elpöckölte a cigarettáját. M ióta a
háború elérte a Bahamákat, a város megváltozott. A katonaság
úgy tört rá New Providence szigetére a repülőtereivel, egyenru­
háival és hangos nevetésével, akár egy tornádó. Ezek az emberek
tudták, hogyan kell kem ényen dolgozni és nagyban játszani,
egyszerűen félresöpörték a belterjes, piti pletykák nyomasztó
hangulatát. Ella várakozó mosollyal fordult vissza a hálószoba
felé.
- M i a baj, Reggie? - kérdezte.
- Kérlek, segíts ezekkel a nyom orult vackokkal. - A férje
egy pár arany m andzsettagom bot nyújtott felé. - Csak a baj van
velük.
Ella felnevetett, és könnyedén átcsúsztatta őket a kikeményített
fehér mandzsettákon. Mindig úgy tartotta, hogy Reggie frakkban
a legcsinosabb. Tudta, hogy a férje szereti, ha ilyen apró szíves­
ségeket tesz neki, különösen, ha közben megérintette. Mihelyst
az asszony végzett a feladattal, Reggie m indkét kezét felesége
meztelen felkarjára fektette.
- Gyönyörű vagy m a este - mondta.
- Köszönöm. Te is jól nézel ki.

15
 Reginaid Sanford élete nagyobbik felében diplomáciai szol­
gálatot látott el őfelsége kormányában, és ez m ostanra az egész
arcán rajta hagyta a nyomát, a telt vonásai udvariasságától kezdve,
a szürke szemek óvatos pillantásán át a kissé titokzatos szájáig.
Szerette a rendet meg a hierarchiát. Sosem emelte fel a hangját, ha
pedig valaki a jelenlétében kiabált, ügyesen le tudta csillapítani,
figyelemre méltó tehetséggel húzta ki a méregfogát, és megértette
az illetővel, mi az, amit a józan ész diktál. Persze a saját józan
esze.
így most abban a megtiszteltetésben részesült, hogy képvi­
selhette őfelségét a Bahamákon, m int a kormányzó jobbkeze.
Ezért élhetett pompás házban, és kocsikázhatta körbe a szigetet
az ezüstszürke Bentley-jével. Ella pedig gyanította, hogy ugyan­
ezért forgolódott néha éjszakánként az ágyában, szorította őt jó
erősen magához, dugta az, orrát a nyakába, és motyogta azt:
- Eszedbe jut néha, milyen életünk lett volna, ha megfogadom
apám tanácsát, és csendes vidéki ügyvéd leszek?
- Nem. Utáltad volna.
Ez azonban nem volt igaz. Ellának néha igenis eszébe jutott.
M ost viszont rámosolygott a férjére, el akarta sim ítani a szája
sarkában megjelenő kis ráncot, Reggie azonban erősen fogta a
karját.
- Jó leszel m a este, ugye? - kérdezte.
- Reggie. Nem vagyok gyerek. Negyvenegy éves asszony va­
gyok.
- Tudod, hogy értem. Táncolj vele, ha felkér!
- Lehet, hogy m ost nem kér fel.
Reggie tekintete a meztelen vállakra hulló fényes, aranyszín
fürtökről a zöldes selyemestélyijére siklott, mely szokatlan csillo­
gást kölcsönzött kék szemének, és úgy simult keskeny csípőjére,
m intha a m ásodik bőre lenne.
- Fel fog kérni - bólintott.

16
 - Muszáj?
Reggie rávillantotta a komolyabbik mosolyát.
- Attól tartok, drágám, ez együtt jár a munkával. És beszélj
neki arról a borzalmas zenéről, am iért annyira rajong!
- A dzsesszről?
- Igen. Nem is tudom , m i a csudát lát abban a lárm ás nyivá-
kolásban. De m indig igyekszik modernnek látszani. - Ezt úgy
m ondta, m intha m ár a szó is mocskos lenne.
Ella felnevetett.
- Talán a ritm usától újra fiatalnak érzi magát. M indnyájan
szívesen érezzük m agunkat olykor fiatalnak.
Reggie összevonta a szemöldökét.
- Csak két évvel idősebb nálam. Negyvenkilenc éves, nem
öreg.
Öntudatlanul megérintette a homlokán azt a foltot, ahol a rit­
kuló barna hajában borzszürke szálak jelentek meg. Egyik reggel
Ella rajtakapta, am int a teáskannából kivett hideg tealevelet az
árulkodó foltra nyomkodja. Reggie rettenetesen zavarba jött, az
asszony viszont tapintatosan viselkedett, többé nem említette a
hiúságnak ezt a röpke pillanatát.
- Sokkal idősebbnek néz ki, m int te - m o n d ta a férjének
őszintén.
Igazság szerint Reggie kezdett kicsit elhízni. Nem túlzottan,
de határozottan párnásnak tűnt, a golfpályán töltött órák elle­
nére is. Az orcája olyan kerek és sima volt, m int a biliárdgolyó,
öregedésnek nyoma sem volt rajta. A kem ény munkával töltött
évek csak a hom lokát átszelő stresszbarázdákon látszottak meg,
és abban a finom szomorúságban, mely a szeme körül piroslott,
ha elfáradt.
Ella torokhangon kuncogott.
- Esetleg valami másról is beszélhetnék vele.
A férj szeme gyanakvóan összeszűkült.

17
 - M int például?
- Kérhetnék adományt az aukciómra.
Reggie azonnal elengedte az asszony karját, és egyenesen
az éjjeliszekrényen álló whiskys poharához ment. Még mindig
félig volt. Ajkához emelte, és semleges, diplomatikus tekintettel
fürkészte a felesége arcát.
- Ma este ne zaklasd, Ella!
-N e ?
- Kérlek, ne beszélj adományokról vagy más munkával kap­
csolatos ügyről ő királyi fenségével, W indsor hercegével, ha nincs
szolgálatban. - A szeme sarka bosszúsan remegett. Ella hallga­
tott, míg a férje legurította az italát. - Gyere, drágám! - Felkapta
az ágyról a bársonysálat, és a felesége vállára terítette. - Ideje
indulni.
A nő belekarolt, és m osolyogva m egindultak a hálószoba
ajtaja felé, jobb lábbal léptek ki, teljesen egy ütemre mozogtak.
Butácska kis szokás.

Ella im ádta ezt a nassaui házat. N em m intha nem lett volna

csodálatos házuk más kiküldetéseken is. M indig volt. Az ale­
xandriai lakhelyük elvékonyodó tornya felfogta a hűs tengeri
szellőt, a malájföldit pedig buja mozaikok díszítették, és külö­
nös vízelvezető rendszerrel látták el. Persze m indkettőt őfelsége
szívélyességének köszönhették.
Ez a ház viszont - a Bradenham-ház - hosszú, oszlopos ve­
randájával, ahonnan zuhatagokban om lott le a bougainvillea,
meg elegáns fehér pilléreivel nem egyszerűen a háza volt, hanem
az otthona. Az első igazi otthona, ő és Reggie máris hosszabb
ideig éltek itt, m int bárhol máshol. Hová lett az a sok év, a sok
elvesztegetett óra? Jobban kellett volna vigyáznia rájuk, nem lett
volna szabad hagynia, hogy kifolyjanak az ujjai között. M ikor

18
megérkeztek, még fiatal volt, csak harmincéves, belekapaszkodott
a reménybe, hogy ham arosan gyerekük születik. Csakhogy nem
így történt. Az az ólomkatona-készlet, am it Stanhope játékbolt­
jában vett a Bay utcán, végül a kukában kötött ki. Rég volt.
M a este Ella jól akarta érezni magát. A Spitfire Alapítvány
adom ánygyűjtő p artit rendezett a British Colonial H otelben,
ott lesz a szokásos tömeg, ő azonban ügyesen kerülgeti m ajd az
embereket. Tudta, hogy térjen ki a vén tökfilkók elől, és hogyan
bátorítsa a fiatal, egyenruhás, nevetős piperkőcöket, akik kok­
télokat iszogattak, és vad történeteket m eséltek arról, hogyan
löktek fel puszta kézzel egy nehéz Liberator bombázót a levegőbe,
hogy az aztán dörögve hasítsa át a kék eget. A széles lépcsősoron
lefelé m enet azonban meglátta a néger szobalányát, Em eraldot a
bejárati ajtó előtt őgyelegni. Reggie kesztyűje szépen összehajtva
feküdt a dundi tenyerében.
Ella észrevette, hogy a lány Reggie-re szegezi csillogó te ­
kintetét, miközben lapulva vár, m int valami fekete pók bodros
fehér főkötőben. Em eraldnak olyan széles csípője volt, m int a
csűrkapu, és olyan harsányan tu d o tt nevetni, hogy az m ég a
téglát is megrepesztette. M ost a m arhabőr kesztyűt simogatta a
hüvelykujjával.
- Az áldóját, Mr. Sanford, csuda jól néz ki m a este!
- Igazán köszönöm, Em erald - ragyogott Reggie.
- Nagyon gondosan vasaltam ki az ingét.
- Nagyra értékelem. Ne higgye, hogy nem veszem észre, m i­
lyen jó m unkát végez a ház körül!
- Jó tudni, uram , tényleg jó.
Emerald csípője jobbra-balra lengedezett. Rossz jel. Ella sietve
lépett le az utolsó lépcsőfokokról, az ajtó felé tartott.
- Jó éjszakát, Emerald - m ondta nyomatékosan.
- Mr. Sanford, u ram - búgta E m erald édesen, m iközben
Reggie a kesztyűjéért nyúlt - , én gondolkodtam.

19
 Reggie lecövekelt a lány keble előtt, kitolta kerek pocakját,
örült, hogy azzal az egyetlen em berrel tölthet egy kis időt, aki
soha semmi rosszat nem feltételez róla.
- És miről gondolkodott, Emerald?
- Hát önről, uram.
- Igen? - Reggie elégedettnek látszott. Kecses m ozdulat­
tal belecsúsztatta a kezét a kesztyűbe, lazán beleengedte az
ujjait.
- Tudta, Mr. Reggie, hogy van egy nagynéném Bain Townban,
és az ő férjének az unokahúga odaát lakik G rant’s Townban?
- Nem, nem tudtam.
- Na, hát én meg látom, hogy az a sok nép m ind ideözönlik
Nassauba a külső szigetekről, hogy m unkát szerezzenek a had­
seregnél meg m inden, és ugye így nem sok esélye m arad egy
lyánynak magába, ha mégolyán okos is, hogy m unkát találjon
errefelé, ezért hát azon gondolkodtam, Mr. Reggie, nem tudna-e
neki valamit az irodájába’.
- Ó, hát, Emerald. - Összevonta a szemöldökét. - N em is
tudom.
- Semmi különöset. Csak valami nyúlfarknyi munkát?
Ella megállt az ajtóban, figyelte, m it válaszol Reggie.
A férfi sóhajtott.
- Meglátom, m it tehetek, Emerald. De figyelmeztetem, az
ilyen dolgoknak szigorú rendje van.
Ezzel a hierarchiára utalt. A fehér férfiak állnak a legtetején,
alattuk a fekete férfiak, a fehér nők valahol a közepén, a fiatal
fekete lányok pedig úgy nagyjából a legalján.
- Köszönöm, Mr. Reggie. Maga nagyon jó és kedves ember.
Ella más szemmel nézett a kipirult férjére. Igen, Emerald, igaza
van. Reggie nagyon jó és kedves ember.

20
M ikor Ella belépett Reggie karján a csodálatos British Colonial
Hotelbe, azonnal tudta, hogy az este nagy siker lesz. Keményen
megdolgozott azért, hogy összehozza ezt az adománygyűjtő partit,
és megkönnyebbülten látta, milyen sokan eljöttek. A term et izzó
energia járta át, visszapattant a fényes m árványoszlopokról és
a csillárok aranysárga kristályairól. Az a fajta energia volt, ami
vérré válik az emberekben.
Ez áradt a fiatal katonák tömegéből, és töltötte be a term et a
sürgető mohóság érzésével, m ert ha az em ber egyszer belekerül
az egyik olyan nagy ezüstszürke kasztniba, mely az eget hasítja,
csak Isten tudja, eljön-e a holnap. Ragadós volt ez a hangulat, Ella
sokat és hangosan nevetett, bár nem tudta, m iért. Még Nassau
flegma lakóira is hatott. A zajszint egyre emelkedett, miközben
a zenekar az Ezüstös holdfénynél című dalt játszotta, és az egyik
fal m entén a magas ablakok egész sorát kinyitották a terasz felé,
hogy a fülledt trópusi éjszaka kábító illatai elkeveredhessenek a
szivarfüsttel és a Dior parfümm el.
Nyilvánvaló volt, hogy New Providence szigete a paradicsom,
melyről ezek a fiatalemberek egész életükben álmodoztak. Az ég
itt erőteljes kék színben ragyogott, m egm ártózhattak a türkiz
tengerben, a fehér trópusi partok pedig éppúgy elkápráztatták az
elmét, m int a szemet. A főváros, Nassau ráadásul olyan örömöket
kínált, amiről egy bermondsey-i vagy brooklyni fiú álmodni sem
m ert. Ella érezte, hogy az embereket megváltoztatja a háború, és
egy része követni akarta ezt a változást. A régi rendszer kezdett
eltünedezni. Nem akart lemaradni, magára m aradni egy hinta­
székkel és rum os koktéllal.
- Üdv, Reggie, öregfiú, hogy m ennek a dolgok a korm ány­
zósági palota megszentelt csarnokaiban? H allottad a legújabb
híreket?
Ella odafordult a vörös hajú, p ö d rö tt baj szú, m egterm ett,
napbarnított férfihoz, aki a férjét üdvözölte.

21
 - Ella, ez itt Knightley repülő alezredes, ő tájékoztatja a her­
ceget az Oakes Field repülőtér hadműveleti kiképzőegységének
újoncairól. Úgy hallom, csehek.
- Jó estét, alezredes - köszöntötte Ella.
Mellette két férfi állt. Az egyik magas, sötét hajú, divatos ficsúr
volt hegyes kis bajusszal, aki nagyon is tisztában volt saját vonz­
erejével. Freddie de M arignynak hívták ezt a kreol bőrű férfit,
akinek magabiztosságát még tovább növelte, hogy csak nemrég
vette feleségül a világ egyik leggazdagabb emberének, Sir H arry
Oakesnak a tizenéves leányát. Freddie körül mindig olyan szavak
repdestek, m int „hozományvadász” és „cukrosbácsi”.
- Jó estét, Hector - m ondta Ella a másik férfinak, és szeretet­
teljesen arcon csókolta.
- Jó estét, Ella. Igazán remek partit hoztál össze. Gratulálok.
- Tillynek tartozunk köszönettel érte.
Hector Latcham volt Ella barátnőjének, Tillynek a férje. Tilly
győzte meg Ellát, hogy vonuljon be Oakes Field légi támaszpont­
jára, és vesse fel a katonáknak, hogy váltson m indenki jegyet a
partira, hátha akkor felkérhetik a hercegnét egy táncra. A tény,
hogy a hercegné el sem jött, cseppet sem zavarta Tillyt, igyekezett
ő maga betölteni az így tám adt űrt.
- Szóval, m ik a legújabb hírek? - kérdezte Reggie az alezre­
destől.
- Jelentették, hogy visszavonták a tengeralattjárókat az Atlanti­
óceánról.
- Ez nagyszerű hír, ha csakugyan igaz.
- A zért hívták vissza őket, hogy Európa szövetséges m eg­
szállásának lehetőségét ellensúlyozni tudják. Ez pedig azt jelen­
ti, hogy felszabadulnak az ellenséges tengeralattjárókat figyelő
repülőink.
- Isten a tudója - felelte Reggie mekkora szükség van azokra
a gépekre a Távol-Keleten!

ZZ
 - Ideje is már, hogy jó híreket hozzatok nekünk, Knightley -
mosolygott Freddie de Marigny, felvillantva a különlegesen fehér
fogait. Hátba verte a repülő alezredest. - De remélem, ez nem azt
jelenti, hogy csökkentitek a katonai jelenlétet New Providence
szigetén! Szükségünk van azokra a fickókra a gazdaságunk fenn­
tartásához.
- Ellenkezőleg - nyugtatgatta Knightley udvariasan, bár nyil­
vánvalóan semmi kedve nem volt Freddie-hez hasonló fickókkal
összejárni - , még több légi személyzetét képzünk ki, m int eddig
bármikor.
Az angol királyi légierő a mindig tiszta kék ég miatt választotta
a Bahamákat kiképzőbázisul. Itt nem kellett attól tartaniuk, hogy
a B-24 Liberator bombázókat lelövik a ném et behatolók. Folya­
matosan érkeztek a gépek W indsor Fieldre Amerikából, mielőtt
komppal átszállították őket az Atlanti-óceánon a háború európai
és afrikai színtereire. A sziget büszke volt rá, hogy ilyen fontos sze­
repet kapott a háborúban. A királyi légierő mindenhol felbukkanó
egyenruhái emelték a szigetlakok önbecsülését, így a Bahamákon
élők m inden további nélkül vállalták a kiképzések támogatását.
Ella magukra hagyta a férfiakat, hadd szivarozzanak és beszél­
gessenek a háborúról, ő pedig elvegyült a tömegben. Üdvözölte
a barátait, megállt beszélgetni a tanácstalannak tűnő katonákkal,
de Tillyt csak akkor találta meg, mikor m ár kiért a táncparkettre.
Tilly Latcham sötét, göndör hajú, magas, feltűnő nő volt, m a este
drám ai hatású burgundi vörös ruhát viselt, a nyakában tejfehér
gyöngyök csillogtak. Az arca azonban gyötrő kínokról árulkodott.
Egy alacsony, kétballábas repülős tiszttel táncolt, aki dévaj énekkel
kísérte a zenekar játékát, és folyton beleütközött más párokba.
- Tilly!
Tilly megkönnyebbülten forgatta a szemét, és leszaladt a tánc­
parkettről.
- Drágám, m erre jártál? Elkéstél!

23
 - Sajnálom, volt egy kis zűrzavar a kormányzósági palotában,
és Reggie borzalmas későn ért haza.
- Ez esetben megbocsátok.
Arcon csókolta Ellát, ő pedig érezte a Tillyből kiáradó hőt.
Az jutott eszébe, hogy a barátnője általában csípős stílusa most
kissé lágyabbnak érződött. Tilly m a este nyilván nem állt meg
egy-két koktélnál.
- Jó, de most m ár pihenj, Tilly! Megtetted a kötelességed. -
Játékosan tisztelgett. - Innen átveszem a küldetést.
Tilly nevetett, vörös ajka ellazult.
- M egmentetted az életemet, drágám! - Megremegett, majd
folytatta: - Ha m ár életmentésről van szó, hogy van odahaza a
családod?
Ella szülei Angliában éltek, Kentben, az éjszakánként Lon­
donba tartó ném et bombázók útvonala alatt, a házukat nem rég
eltalálták. Átkozott balszerencse. De hála istennek - a szerencsét­
lenül járt házzal ellentétben - megúszták apró sérülésekkel.
- Tilly - szólalt meg újra határozottan. - Menj, és pihenj egyet!
Ez parancs.
- Itt van m ár a herceg?
- Még nem láttam.
- A francba! - m orgott Tilly.
- Valószínűleg később m ajd benéz, és ne aggódj! Biztosra
veszem, hogy meg fog táncoltatni téged.
Tilly elvigyorodott.
- Különösen, ha ő nem jön el.
- Ne legyél m ár ilyen! - nevetett Ella, és visszafordult a repü­
lőshöz, akit Tilly magára hagyott. - Jövök már, tiszt uram!
A férfi bizonytalanul őgyelgett a parkett szélén, de Ella elkapta,
és ügyesen bevezette a táncolok közé.

Z4
- Elég volt?
Ella a hang felé fordult. A terasz végében ácsorgott, ott, ahol
az épület átadta a helyét a tengerpartnak; az előtte elterülő víz
végtelen feketeségét bámulta. Legjobban az éjszakát szerette. A
nyakán érezte a gyors, forró leheletét, hallotta a lába dübögését,
ahogy visszakövetelte magának a partot a gyarmatosítóktól. Csak
éjjel érezte a kemény törzsű ősi fák édes illatát, melyeket a hajó­
építések m iatt m ind kivágtak annak idején. A fenyők, pálm ák és
kísérteties kazuárfák m ost is nagy számban nőttek itt, de a sziget
emlékezett a keményfáira. A sziget nem felejt.
A lucayan indiánok évszázadokon át békésen éltek a Bahamák
közel hétszáz szigetén, de m iután Kolumbusz Kristóf 1492-ben
felfedezte a szigeteket, a spanyolok elűzték őket. Onnantól kezdve
a spanyolok, a britek és a fosztogató kalózok egymást gyilkolták
a természetes kikötőkben és titkos zátonyokban gazdag, buja szi­
getek tulajdonjogáért. 1717-ben Nagy-Britannia koronagyarmata
lett, de m ikor éjjel a birodalom urai elaludtak, New Providence-
sziget még m ost is ontotta a maga hangjait és illatait, miközben
magába szívta a tenger erős szagát.
- Elég volt?
- Jó estét, felség. Csak szívok egy kis friss levegőt. Nagyon
meleg van odabent.
- Jó látni, hogy az em berek ilyen remekül mulatnak. G ratu­
lálok, Ella.
- Köszönöm.
- Komolyan fellendítette ezzel a Spitfire Alapítványt.
- Remélem, a katonák hangulatát is.
- Igen, csak rájuk kell nézni. Remek m unkát végzett.
W indsor hercege megállt mellette a homályban, hátulról meg­
világították őket az elegáns terasz és a ragyogó hotel fényei. A
herceg selymes szőke hajú, kis term etű férfi volt, nem magasabb
Ellánál, az arca pedig még a mély ráncok ellenére is kisfiúsnak

25
tűnt. Ella eltöprengett, vajon m iért jö tt ki, m iért nem m ulat
odabent a többiekkel. M indenki tudta, hogy imádja a partikat.
Hallgattak, a herceg cigarettával kínálta Ellát, mindkettejüknek
tüzet adott, s olyan elégedetten szívta be a füstöt, m int akinek
kevés öröme jut az életben, és ezek egyike a dohányzás.
- Hogy van a hercegné? - kérdezte Ella. A terasz fényei meg­
csillantak a tengerparton m egtörő hullám ok szélén, csipkévé
varázsolták a tajtékot.
- Attól tartok, gyengélkedik.
- Sajnálattal hallom. Kérem, adja át neki jókívánságaimat.
- Köszönöm. Átadom.
A hercegné „gyengélkedése” általában azt jelentette, hogy a
gyomorfekélye rendetlenkedett, bár valamelyik nap azt m ondta
Ellának, hogy mostanában sokkal jobban érzi magát. Talán csak
nem akart a pilótákkal táncolni. Vagy jobb dolga akadt. W indsor
hercegnéje titokzatos alak volt, és sok m inden zajlott az okos
ibolyakék tekintete mögött, amiről nem volt hajlandó beszélni.
Ella úgy vélte, a herceg mindig kicsit elveszettnek tűnt az asszony
nélkül.
- A férje itt van?
- Igen, Reggie odabent van.
- Később talán beszélek vele.
Ella nem felelt. Azt szerette volna m ondani, hogy: M a este
ne gyötörje az uramat a kívánságaival, hadd pihenjen! Nem elég,
hogy mindennap a vérét szívja? Nem tudna egy kicsit önmagára
hagyatkozni helyette?
De nem mondta ki. Soha senki nem mondott ilyet a hercegnek.
A hercegnét kivéve.
A partnak verődő hullámok csapkodását hirtelen erős robaj
törte meg: bombázóalakulat szállt fel, hogy az újoncok gyako­
rolhassák az éjjeli manőverezést.
- Ella, jól érzi itt magát? - kérdezte a herceg szomorúan.

26
 - Persze. Gyönyörű ez a hely.
A repülők eltűntek a messzeségben.
- Ö n talán nem? - kérdezett vissza.
Ella tudta, hogy a herceg Ausztrália, vagy legalább Kanada
kormányzója szeretne lenni.
- Néha - felelte a férfi, belefújva a csalódottságát a párás sötét­
ségbe - úgy tekintek ezekre a szigetekre, m int az én Elbámra.
Elba? O da száműzték Napóleont. A megnyilatkozás gőgjétől
Ellának a lélegzete is elállt. Megremegett, m ár épp vissza akart
m enni a házba, m ikor a herceg váratlanul elkapta a karját, és
igézőén rámosolygott.
- Jöjjön, Mrs. Sanford, táncoljunk!

Z7
D o d ié h á z avalamivel távolabb, a part m entén állt, a követke­
ző homokzátonyon, egy kazuárfaliget alatt bújt meg, melynek
hosszú, zöld ágai kinyúltak a hom ok fölé. Csak egy egyszobás
faviskó volt, de a pálmalevelekből készült tető csak ritkán ázott
be, és két ablaka az óceánra nézett. Itt erőteljesek, drámaiak és
gyakoriak voltak a nyári viharok, dühük először megdöbbentette
Dodie-t, amikor az apjával hat évvel ezelőtt ideköltözött erre az
apró foltra a nagy óceánban.
Lámpát gyújtott. A kerozin szaga átjárta a szobát, borostyánsárga
fénye a sötét sarkakba kergette az árnyakat.
- Hogy van? - kérdezte.
Morrell az egyetlen ágyon feküdt oldalra fordulva, a karját a
gyomra köré fonta.
- Jól... - Gyenge zihálással tört ki belőle a szó.
- Helyes.
Most, hogy lámpafénynél is megnézhette a férfit, Dodié látta,
hogy a bőre ugyanolyan színű lett, m int a galvanizált vödör, amit
mellé tett: olyan szürke, hogy m ár nem is tűnt bőrnek. Nem tudta,
hol kezdje. Hogy nyúljon hozzá? Hogy ne nyúljon hozzá? Letérdelt
az ágy mellé, és tiszta fehér törülközőt gyömöszölt a férfi keze alá,
melyet erősen a gyomrára szorított. Morrell behunyta a szemét.
- Tartozom magának - motyogta.
A férfi dús barna haja rendedenül omlott a homlokára, durva
arcvonásai még jobban eltorzultak, Dodié még a csukott szem­
héjak ellenére is látta lényének keménységét. Ez a keménység
azonban kezdett lassan szétfoszlani, felemésztette a fájdalom.
Megérintette Morrell arcát; halovány mosoly suhant át rajta.
- És m ost mihez kezdünk? - suttogta Morrell.
- Meg kell engednie, hogy megnézzem a sebét.
- Hagyja csak!
- Meg kell mosni, és ki kell tisztítani.
Válaszul morgást kapott. A férfi szája összerándult.
Dodié fölé hajolt.
- Mr. Morrell, nem messze innen él egy nő, aki ért az ilyes­
mihez, jól bánik a betegekkel, é s...
- Nem.
- Nem orvos vagy ápoló, nem hivatalos helyen dolgozik. Nem
jelentené senkinek. Keel m am ának hívják, m indent tud, am it a
gyógyfüvekről és gyógyításról tudni lehet, úgyhogy gondoltam. ••
- Nem.
- .. .idehívom, és ő majd megmondja, hogyan lehetne segíteni
magának. Senkinek nem szólna egy szót se.
- Nem.
- Muszáj, Mr. Morrell, nem érti? Mert nem tudom, mit kellene
tennem.
A férfi szeme résnyire kinyílt.
- Semmit.
D odié m ár fel akart állni, de a férfi keze elkapta a szoknyáját.
- Szereti ezt a nőt? - kérdezte sürgetve.
- Igen, ő...
- A halálát kívánja?
- Nem, persze, hogy nem.
- Akkor m ondja meg neki, hogy tartsa magát távol tőlem!
D odié érezte, hogy libabőrös lesz a karja.
- Ennyire veszélyesek azok, akik ezt tették magával - kérdezte
döbbenten hogy a segítőit is bántani akarnák?

Z9
 Mr. Morrell egyenesen a szemébe nézett. Bólintott.
Dodié hátrálni kezdett, a mellkasát félelem szorította össze.
O dakint nyöszörögtek a hullámok, a lélegzetét öntudatlanul a
ritm usukhoz igazította.
- Rendben, Mr. Morrell. Nem hívom ide Keel mamát.
- Gyors a felfogása - felelte a férfi, próbált gálánsán elmoso­
lyodni, de Dodié csak azt látta, hogy gyorsan fogy az ereje és a
tiszta törülköző fehérsége.
- Mr. Morrell - m ondta erőteljesen, megpróbálta a hangjával
magához téríteni a sebesültet. - Elrohanok Keel mamához. Hozok
valami fájdalomcsillapítót. Gyors leszek. - Derűsen elmosolyo­
dott. - M indkettőnknek segítségre lesz szüksége, ha azt akarjuk,
hogy túlélje.
M ielőtt a férfi válaszolhatott volna, vagy ism ét elkaphatta
volna Dodié szoknyáját, ő lerúgta a cipőjét, és m ár repült is a
part felé.

30
 4.

E lm en t.
A pokolba is! M indent összekavar.
Flynn Hudson sötét alakja a vízparton kuporgott. Nézte, ahogy
a lány fut. Olyan gyors volt, m int a nyúl. A rra gondolt, hogy biz­
tos macskaszeme van, m ert még akkor is lát a sötétben, m ikor a
felhők eltakarják a holdat.
Ezt is utálta ebben az átkozott szigetben. A sötétet. Ahogy
m indenre rátelepedett. Teljesen más volt, m int am it Chicagó­
ban sötétségnek hívtak, ahol Flynn úgy suhant a kivilágítatlan,
patkányoktól hemzsegő sikátorokban, hogy közben mindvégig
látta, hová lép. Itt olyan sűrű volt a sötét, m intha kútba lökték
volna, és rátették volna a fedelét. Ilyen volt ez a sötét. Tömény
és áthatolhatatlan. M ost pedig elnyelte azt a nőt. M egmerítette
a kezét a vízben, azon töprengett, hová m ehetett ilyen későn.
M ikor a talicskán még meg se száradt a vér?
Vissza se jöjjön!
Talpra állt, a végtagjai m ár alig várták, hogy ism ét m ozog­
hassanak. N em szerettek egy helyben m aradni, nem akartak
álló céltáblát játszani, m int Morrell. A hold kicsusszant a felhők
fogsága mögül, a fényében a part fehér hom okja ezüstöskéknek
tűnt.
A fenébe is, micsoda szín ez?
Eddigi élete folyamán még egyszer sem látott ilyen színt, de
a furcsa fény olyan tisztán kirajzolta elé a kunyhót a kis cserjés-

31
ben, m intha m ost köpték volna oda. Csak egy-két percem van,
gondolta. A nyúl bármelyik pillanatban hazaugrándozhat.
Megindult előre, most m ár semmi nem takarta el a mozgását.
A gondolatai szabadon ficánkoltak előtte. Szinte látta a lábnyo­
mukat a homokban.

32
 §.

'odie

egy sziklás földnyelven m agasodott,

K e e l m a m a k a ly ib á ja
nem szűrődött ki belőle fény, de Dodié hallotta, hogy valahol
odabent a bennszülöttek egyik dalát dúdolta halkan. M indenki
tudta, hogy Keel m am a sosem alszik.
- Keel m am a - suttogta, miközben bekopogott az ajtón.
Az ajtó belökődött a rozsdás sarokvason, kom ótosan kinyílt.
M ögötte Keel m am a állt, erős csontú arcán m ár akkor széles,
üdvözlő mosoly húzódott, m ikor még nem is tudta, ki bukkant
fel a küszöbén éjnek évadján. A karjában nyűgös csecsem őt
tartott.
- Ej, Dodié, úgy látom, esz az ideg! - Azonnal visszalépett a
sötét szobába, és kihúzott egy doboz gyufát a pongyolája zsebé­
ből. - Gyüjjél be! - Meggyújtotta a lámpát, a lángot letekerte, de
m ikor Dodié felé fordult, teljesen megmerevedett.
- Szent isten, te lyány! - Csak ennyit m ondott.
- Keel mama, segítségre van szükségem.
- Csupa vér vagy, gyerekem.
- N em az én vérem.
- Hát annak nagyon örülök. Akkor kié?
- Egy idegené. Az utcán találtam hazafelé jövet.
M am a bólintott, félig lehunyta a lilásfekete szemét, m intha
olyasmit nézne, am it csak félhomályban látni meg. Vékony, lan-
galéta teste teljesen megmerevedett a régi szakadt pongyolában,
Dodié el sem tudta képzelni, m it lát maga előtt. Talán a sebet?

33
A belőle kiöm lő vért? Senki nem tudta, m i zajlik Keel m am a
fejében a kócos, szürke hajcsomó alatt.
A nappali egyszerűen volt berendezve - kézzel készített székek,
egy asztal, egy szekrény -, itt m inden szigorúan gyakorlati célt
szolgált, leszámítva a madártollakból készült színes dekorációt,
mely a mennyezeten oda-vissza cikázó rattanszálról lógott. Keel
m am a fekete bőre ragyogott a lám pafényben, a belőle áradó
nyugalom lecsillapította Dodié légzését.
- Keel mama?
Az asszony pislantott.
- Leszúrták - mesélte Dodié. Különösnek, idegennek érezte
a saját hangját.
Keel m am a azonnal letette az alvó babát a szőnyeggel kibélelt
dobozba a szoba sarkában, de előbb kizavart belőle egy szürke
macskát a lábával.
- Joseph! - szólt halkan. Kinyílt az ajtó, a hátsó szobából
nyakigláb kamasz lépett ki. Csak rövidnadrágot viselt, szőke haja
kócos volt az alvástól, de a szeme tágra nyílt Dodié láttán.
- Ne meresszed a szemed, fiam, nem való - vetette oda Keel
m am a kurtán. - Csak egy kis vér. Nesze, vedd át Elysiát!
A fiú lehajtotta a fejét, felnyalábolta a kartondobozt, és eltűnt.
Dodié lenézett a körm ei alá ragadt sűrű, vörös m ocsokra és a
pincérruháján éktelenkedő vércsíkokra. Miféle ember tehette? Kést
nyomott egyférfi húsába. Hideg, zord bánat növekedett benne, már
nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, hang azonban nem jött
ki rajta. A kezét az arcához emelte, jéghidegek voltak az ujjai.
- Ülj le, Dodié!
- Vissza kell mennem. Vár.
Keel mama egy pillanatra Dodié vállára tette a meleg, vigasz­
taló kezét, aztán hirtelen élénken munkához látott: különös illatú
folyadékkal teli edényeket, tasakokat és üvegeket szedett össze.
Dodié kezébe lökött egy ónedényt azzal az utasítással, hogy:

34
 - Idd ki! - Dodié pedig engedelmeskedett, bár a keserű fo­
lyadék m intha lem arta volna a zom áncot a fogairól. M ikor látta,
hogy Keel m am a sálat köt a feje köré, a gyógyfüveket és orvossá­
gokat pedig a fonott kosarába dobja, határozottan rátette a kezét
a kosár fülére.
- Nem jöhet velem, mama. El kell m ondania, hogy m it csi­
náljak.
- Szamárságot beszélsz, kis szívem. Hisz te sem m it se nem
tudsz.
- Veszélyes. Valakik el akarják hallgattatni.
Keel m am a elhallgatott.
- Félsz? - kérdezte halkan.
- Igen, félek. Persze, hogy félek. Bolond lennék, ha nem félnék.
De magát is féltem. Maga tú l... - Az ajtó felé intett, ahonnan a
fiú az im ént előjött. - ...túl fontos. Szükségük van magára.
D odié tudta, hogy Keel m am a nevelte a m agukra hagyott
gyerekek állandóan cserélődő hadát. Saját gyerekei nem voltak,
de az ajtaja m indig nyitva állt a sziget árvái és szökevényei előtt,
a házában m indig tíz-húsz ifjú lélek bújt meg. Nélküle elvitte
volna őket az ár.
Keel m am a beszívta a levegőt a széles orrán keresztül.
Dodié céltudatosan kinyitotta a kosarat.
- Csak m ondja el, m it kell tennem!

Csak hozzáért a kunyhó ajtajához, és m áris kinyílt. Pedig Dodié

biztosra vette, hogy bereteszelte. Mögötte halkan, kitartóan só­
hajtozott a hatalmas Atlanti-óceán, a hullámokon a hold sugarai
lengedeztek. M intha sem m i nem változott volna. Átlépett a kü­
szöbön. Óvatos volt, de nem eléggé. Fegyver fekete csöve m eredt
rá, a torkába ugrott tőle a szíve.
- Jöjjön be! Gyorsan!

35
 Morrell volt az. Esetlenül felkönyökölt, az arcáról izzadság
csörgött, az apró pisztoly eltörpült a kezében.
- Csukja be az ajtót! - morogta, a hátát nekidöntötte a pár­
nának, a pisztolyt maga mellé ejtette.
Dodié berúgta, aztán bereteszelte az ajtót.
- Ezt ne csinálja még egyszer!
- Nem tudtam , hogy maga az.
A nő letette a kosarat az asztalra, és elkezdte kipakolni a tar­
talmát.
- Járt itt valaki?
- Nem.
- Biztos?
- Igen.
M iért hazudna neki?
- Felkelt, és kinyitotta az ajtót?
A férfi félrebillentette a fejét, ránézett, és halványan elmoso­
lyodott.
- Igen, úsztam a tengerben egy szűk kilométert, aztán párszor
tótágast álltam a csillagok alatt.
Dodié megpróbált visszamosolyogni rá, de nem igazán sike­
rült, úgyhogy inkább a gyógyszerekkel kötötte le magát, meg­
szagolta őket, a hozzávalókat beleöntötte egy csészébe, a kerozin
tűzhelyen vizet forralt egy zománcedényben. A kunyhója illa­
tokkal telt meg.
- Ez meg m i a fene? - motyogta Morrell.
- Ősi gyógynövény.
A férfi elfintorodott.
- És hat?
- Persze, hogy hat. Az itteniek évszázadokon át ezeket a fü­
veket használták. - Felnézett az összevágott, zöld keserűdinnye-
levelekkel teli tálból. - Ne aggódjon, Mr. Morrell, tudják, m it csi­
nálnak. Gyakran lehetetlenség orvost keríteni a sok száz bahamai

36
külső szigeten. A lternatív gyógyszereket kellett találniuk, így
h á t... - Szünetet tartott, odalépett a sebesült mellé a kis edény­
nyel, amelyben gyógynövényekből gyúrt apró bogyók voltak.
- Vegyen be ezekből hármat! - Bátorító mosollyal odanyújtott
neki egy csésze keserűdinnye-teát, hogy le tudja nyelni őket. -
Csillapítják a fájdalmat.
M orrell elvette és lenyelte őket, nem tett megjegyzést a fo­
lyadék keserű ízére. A bőrén olajos, fényes bevonat képződött,
m intha bútorápolóval kente volna be, és Dodié érezte a belőle
áradó forróságot, m ikor levette róla a törülközőt.
- M ost pedig, Mr. Morrell, nézzük meg azt a sebet!

Szívós volt. Dodié ezt nem vitathatta el tőle. Egyetlen hang nélkül
nézte végig az egészet, az oldalán ökölbe szorult a keze, m intha
le akarná ütni a nőt. Dodié figyelmesen dolgozott. Pontosan azt
tette, am it Keel m am a m ondott. M egmosta a sebet, bekente az
orrfacsaró növényi fertőtlenítővei, ujjai közé fogta a hús szaka­
dozott széleit, és összehúzta a síkos belsőségek felett. A m unkát
azzal zárta, hogy egy réteg fertőtlenítő pasztával bekente a sebet.
Miközben pedig jártak az ujjai, folyamatosan morm olt a férfinak,
hogy megnyugtassa, bár fogalma sem volt róla, m it beszél.
Lelkiismeretesen bekötötte a legjobb lepedőjéből tépett csí­
kokkal, aztán adott neki még pár golyócskát. Egy darab flanellel
gyengéden letörölte az izzadságot a beteg arcáról, és krémet kent
a vérző ajkába, oda, ahonnan kiharapott egy darabot.
- Köszönöm - m ondta Morrell, mikor a lány végzett. - Ehhez
nagy bátorság kellett.
- Hamarosan jobban lesz. Most hunyja be a szemét! Próbáljon
aludni!
- Nagyon kedves.
- Keel m am ának kellene köszönetét mondania.

37
 Dodié belem ártotta a kezét egy tál meleg vízbe, és jó erősen
ledörzsölte a vért a körmeiről.

- M it csinál itt, a Bahamákon?

Morrell hangja meglepte Dodie-t. Azt hitte, már elaludt. Órán­
ként beadott neki egyet Keel mama kotyvalékából, de csak a haj­
nal első sugaraival kezdett végre lehűlni a bőre. Amikor Morrell
kinyitotta a szemét, Dodié megkönnyebbülten rámosolygott.
- Hogy van? - kérdezte.
- Jobban, m int m últ éjjel.
- Akkor jó.
Felkelt az ágy melletti székből, és kireteszelte az ajtót. Foj­
togatta a kunyhó, úgy érezte, muszáj beszívnia a friss tengeri
levegőt, így jól kitárta az ajtót, és leült a lépcsőre. A lábujjai a
hideg hom okhoz értek, ettől megnyugodott.
- Szeretek itt élni - mondta.
A szemével a partot pásztázta, itt még m indig éjjeli árnyak
vonták be a homokot, de jobb felől a hajnal m ár kezdte arany­
színre festeni a pálmafák karcsú törzsét.
- Egyedül él? - kérdezte Morrell.
- Igen.
- Nincs családja?
- Nincs.
Csend telepedett a szobára, mindketten hallgatták a hullámok
könnyű csapkodását, az öböl túloldalán kócsag terjesztette ki
csillogó fehér szárnyát, hogy elkapja a reggel első légáramlatát.
- Maga angol, nem igaz? Mi hozta ide? - kérdezte Morrell.
Dodié felé fordult.
-s M iért kérdi?
- M ert érdekel. - Gyengén megcsóválta a fejét, a haja befe­
ketedett az izzadságtól. - Megmentette az életemet.

38
 Dodié m ondhatta volna neki, hogy törődjön a maga dolgával.
De eszébe jutott a ruganyos, életerős szőr tapintása a mellkasán,
m ikor lem osta róla a vért, és ennek az egyszerű gesztusnak az
intim itása valam i m egm agyarázhatatlan m ódon összekötötte
őket.
- C hippenham ben nőttem fel, egy vidéki kisvárosban Angli­
ában. Anyám influenzában halt meg az 1931-es járvány idején,
mikor kilencéves voltam, apám pedig onnantól kezdve csak kín­
lódott. Nagyon megviselte a háború, anyám azt m ondta, hogy
m ikor visszajött az ypres-i lövészárokból, egy része ott maradt.
De anyám halála u tán m ég rosszabb lett. Még nagyobb része
veszett oda.
Elhallgatott. Elkomorodva m eredt a tengerre.
- Nagyon sajnálom, Dodié.
M egrázta a fejét, csendesen merengett.
- Vele is ugyanaz történt, m int más férfiak ezreivel. Inni kez­
dett, és többé egy munkahelyen sem tudott megmaradni.
- Tehát - folytatta helyette M orrell - idehozta magát, hogy
új életet kezdjenek.
Dodié bólintott.
- Am ikor tizenhat voltam.
- De nem jött össze, igaz?
- Nem - ismerte be a lány - , nem jött össze.
- És m ost hol van az apja?
- Meghalt.
Némaság telepedett a kunyhóra, sokáig egyikük sem szólalt
meg.
- Sajnálom - m ondta Morrell újra. Sóhajtott. - Az élet néha
keményen bánik a fiatalokkal.
- Szóval, Mr. Morrell, mondja csak, maga mit csinál itt? Mivel
foglalkozik?
A férfi nem válaszolt azonnal.

39
 - Azt ne akarja tudni, hölgyem.
- De igen.
O dakint a nap végre felbukkant a horizont felett, lángba b o ­
rította a hullám ok taraját. Dodié nézte, ahogy a sípcsontján a
bőr rózsaszínre vált, a hom ok a lába körül úgy csillogott, m int
az üveg; kirázta vastag gesztenyebarna tincseit, hogy felfogják a
meleget.
- Biztosítással - felelte Morrell. - Vagy olyasmi.
Volt valami a hangjában, amitől a lányt kiverte a hideg.
- M it jelent ez? - kérdezte. - Milyen biztosítás?
A férfi felemelte a kezét, és finoman megkocogtatta a halán­
tékát.
- Azt biztosítom be, ami itt van. - Különös hangot adott ki,
Dodié először megrettent, m ert fájdalmas nyögésnek vélte, de
aztán rájött, hogy vidám kuncogás. - Információkat - magya­
rázta.
Dodié közben a partra pillantott, és rajta is felejtette a szemét
az ott látott információ miatt. A hom ok ugyanis éppolyan ha­
tékonyan megőrzi a lenyomatokat, m int a nedves cement, amíg
a hullámverés vagy a szél meg nem semmisíti őket. A kunyhója
előtt tisztán látta a saját sietős, kusza lépteit az előző éjjelről, és
hogy balra vezettek a háztól. Jobbra azonban a nyomok egy m á­
sik történetet meséltek. Másik lábnyomsorozatot is látott, nagy,
betolakodó lábakét. Olyan egyenesen vezettek a vízparttól az
ő ajtajáig, m int a piszkavas, aztán eltűntek a fák között a sziget
belseje felé.
Biztosítás.
Nos, Mr. Morrell, én is biztosítottam magam. A maga csinos
kis pisztolya olt hever a fazekam alatt egy törülközőbe tekerve.

40
 6

l ) o <J ie

- N e engedd, hogy eltemessék velem a gyűrűmet, Dodié! Csak

ellopná a temetkezési vállalkozó.
Ezek voltak az anyja utolsó szavai. A jegygyűrűje vastag arany
karikagyűrű volt, még a jó időkben vették. Az élete vége felé
annyira lefogyott, hogy leesett az ujjáról.
- És ne hagyd, hogy az egyik őrült tervére költse! Vagy - tette
hozzá sötéten - a démonára.
A dém on a whisky volt. Az apjának nem számított, hogy sely­
mes, vagy kaparja a torkát, neki egyformán jól csúszott. Tüzes
baptista volt, nem tudott nem et m ondani az italra, mikor elkapta
az ördög. Azt azért a javára kell írni, hogy sosem kérte a gyűrűt,
még a következő nehéz években sem. Dodié persze néha látta,
hogy lapos pillantást vet a nyakába akasztott fekete szalagon lógó
aranyra, különösen akkor, mikor nagyon úrrá lett rajta a remegés.
De sosem kérte el, Dodié pedig sosem ajánlotta fel. Csak ennyi
m aradt az anyjából. Ez, meg a varrógépe.
A gyűrűvel fizették ki ezt a rozoga, vén kunyhót. Néha, a
legsötétebb éjszakákon úgy vélte, hallja az anyját dudorászni a
tetőgerendákon, pedig csak a szél zörgette a zsúpfedelet. Most
szebb reggelre virradt, m in t am it előző este rem élni m ert: a
parton nem voltak friss lábnyomok, a betege pedig egész reg­
gel csendesen aludt, egyenletesen, nyugodtan lélegzett, a b ő ­
rének is jobb színe lett annak ellenére, hogy izzadság csillogott
rajta.

41
 A tiszta nappali fényben Dodié jobban szemügyre vehette
Morrellt. A keménység még alvás közben sem hagyta el a férfi vo­
násait, és látszott, hogy az orra korábban már eltört. Utcai harcos
lehetett, olyan ember, aki tudja használni a hatalmas öklét, bár a
gyengéd, vontatott beszéde és az, ahogyan óvta Dodie-t, másról
mesélt. Miközben kisöpörte a házból a homokot, am it befújt a
szél, azon gondolkodott, mitévő legyen. Beszélnie kellene Miss
Olive-val az Arcadia Hotelben, hogy elmagyarázza neki, m iért
nem m ent be dolgozni, de nem m erte magára hagyni M orrellt
még annyi időre sem, hogy elrohanjon a város szélén álló tele­
fonfülkéig.
- Ifjú hölgy.
A hang ereje meglepte Dodie-t. Sokkal erősebb volt a múlt
éjjeli suttogásnál, s déli akcentusa sokkal erőteljesebb lett.
- Dodié vagyok - em lékeztette mosolyogva, örült, hogy a
férfi felébredt, és körbenézett maga körül.
- Nos, Dodié kisasszony, igazán nagyon csinos az otthona.
Dodié erre számított a legkevésbé. Letette a seprűt, és kör­
benézett a párnákkal telezsúfolt szobán, a foltvarrással készült
falvédőkkel teleaggatott falon. Élénk színekkel díszítette a házat:
jégmadárkékkel, kolibrisárgával meg a zöld m inden árnyalatával
- a sziget színeivel.
- Köszönöm - felelte. Nem szokta meg a bókokat. - Magam
készítettem őket.
A férfi tekintete a nagy becsben tartott varrógépre esett, mely
a sarokban állt az íves dobozában.
- Ezt m ind maga csinálta? - Rábámult az aprólékosan kidol­
gozott m intákra a falon.
Dodié bólintott.
- Igazán gyönyörű.
- Sokáig tartott.
- H át azt elhiszem. Nagyon bájos.

42
 - Köszönöm.
- H onnan tanulta ezt a sok csinos öltést?
- Anyámtól.
- Szép - mormolta Morrell. - Tényleg szép. - Aztán ugyanazon
a hangon hozzátette: - H a meghalok, ne m ondja el senkinek.
Főleg a rendőrségnek ne! Csak kaparjon el valahol, aztán felejtsen
el!
Dodié leült az ágy m elletti zsámolyra.
- M i történt? - kérdezte. - Ki tette ezt magával?
Morrell lassan felemelte a kezét a hasáról, a mutatóujját Dodié
hom lokára nyomta, épp a két szeme közé.
- Nem akar ocsmány gondolatokat abba a bájos, tiszta, nap­
fényes agyába.
Elvette az ujját, de a lenyomata ott m aradt a bőrén.
Tiszta?
Napfényes?
„Nem akar ocsmány gondolatokat.”
A zzal már elkésett, Mr. Morrell.

Dodié babot szedett a kis konyhakertjében, m ikor meghallotta

a bádog zörgését. Rémülten eldobott m indent, mezítláb rohant
vissza a kunyhóba. Útközben felkapta az ásót, úgy forgatta, m int
a furkósbotot, a szalmakalapja leesett, így a déli nap m ost a feje
búbját sütötte. M ikor azonban az ajtóhoz ért, zárva találta.
- Itt vagyok - kiáltotta, miközben kivette a kulcsot a zsebéből,
és berúgta az ajtót. - Itt vagyok.
Mr. M orrellnak adott egy konzervdobozt benne pár kővel, és
meghagyta neki, hogy rázza meg, m int a csörgőkígyó a farkát, ha
szüksége van rá. ő m ost kimegy, és szed egy kis babot ebédre.
Aztán bezárta az ajtót. Ezúttal nem kockáztatott. Most pedig hívta
a bádog. A hátán végigcsorgott az izzadság, miközben berontott

43
a kunyhóba, de semm i változást nem látott. Morrell pontosan
ugyanott volt, ahol hagyta. Még m indig hanyatt feküdt az ágyon
egyetlen pamutlepedővel betakarva, mellette, a zsámolyon zo­
máncbögre állt, benne Keel m am a főzetével. Az egyik kezével
mégis a konzervdobozt szorította, és úgy rázta, m int a lélekha­
rangot.
Dodié látta a vért. Skarlátvörös csíkok kúsztak ki a férfi keze
alól a kötéseken át, és beivódtak a lepedő szálai közé. A szájába
sűrű epe lövellt. Pedig nemrég még a foltvarrásról beszélt, rám u­
tatott a falvédőkre, és úgy volt, hogy babot ebédelnek együtt. Nem
lehet megint rosszul! Dodié azért elkapott egy tiszta törülközőt,
és odasietett a beteghez, felemelte a bal kezét, és alácsúsztatta.
- Szorítsa rá! - suttogta.
Morrell azonban a nő csuklóját markolta meg. Dodié érezte
a bőrén a sűrű vért, visszatért az a fojtogató szag a szobába.
- Semmi baj - m ondta nyugodtan -, egyszer m ár megállítot­
tuk, megint meg tudjuk állítani.
Morrell azonban egész testében remegett, és m ikor Dodié a
szemébe nézett, valami m ást látott benne, olyasmit, amit nem
bírt elviselni.
- Hozom a gyógyszert - m ondta gyorsan.
Morrell azonban még mindig a csuklóját szorította, ő pedig
nem tudta rávenni magát, hogy kiszakítsa a kezét, nehogy az
a kis szikra, am i ezt az em bert még életben tartja, kihunyjon
a m ozdulat szelében. Lenyomta a törülközőt, hogy elállítsa a
vérzést.
- Dodié.
- Itt vagyok.
- A dja... - Alig lehetett hallani a hangját. - Adja ide a cipő­
met!
- A cipőjét? De nem mehet sehová, Mr. Morrell, túl gyenge...
- A cipőmet!

44
 Dodié lehajolt, benyúlt az ágy alá a fehér félcipőkért. Az anya­
got barna vércseppek pöttyözték.
- Egy kést! - m ondta Morrell.
- Micsoda?
- Késre van szükségem.
D odié nem vitatkozott. O davitt neki egy kést a fiókból, de
M orrell ujjai annyira rem egtek, hogy nem tu d ta irányítani a
pengét, és visszaadta neki.
- Húzza fel a bélését! - m orm olta a beteg.
D odié felemelte a talpbetétet a kés hegyével, kivette alóla a
kis négyzet alakúra hajtogatott papírlapot. Vastag betűkkel egy
nevet és egy címet írtak rá: Sanford, Bradenham-ház, West Bay
utca, Nassau.
- A kabátomat - súgta.
- Mr. Morrell, szerintem tényleg nem lenne szabad beszélnie.
Nem tesz jót. Kérem, feküdjön nyugodtan.
M orrell a lány arcára szegezte a szemét.
- Ha velem történik valam i... - Csontfehér ajka eltorzult. - A
kabátom ban... kérem.
Dodié felemelte a megszáradt vértől merev, gyűrött kabátot,
valami nehezet érzett az egyik zsebében. M orrell ezúttal meg se
próbálta maga elvégezni a munkát.
- O tt - m ondta nyissa ki!
Dodié engedelmeskedett, kinyitotta az ügyesen elrejtett zsebet.
Az ölébe két aranyérm e pottyant, csillogtak a kunyhó tom pa
fényében. Rájuk bámult.
- Egyik a magáé, a másik Mrs. Sanfordé.
- Nem, Mr. Morrell. - Élesen válaszolt. - Felejtse el a pénzt,
csak gyógyuljon meg! Főzök még teát Keel m am a füveiből, az
m ajd helyrehozza...
Halovány köhintés szökött ki a férfi ajkai közül. Ennyi volt.
- Mr. Morrell? - Dodié közelebb hajolt.

45
 A beteg orrából vér spriccelt, az ajkán vörös csík húzódott, a
szeme kifordult.
Nem.
Nem, nem, nemi
- Mr. Morrell? - M egérintette az arcát. Síkos volt az izzad­
ságtól.
Kérem, ne, kérem, ne!
- Hall engem?
Csend. Csak a saját hangja visszhangzott a szoba hirtelen tá­
m adt csendjében, ő azonban nem akart ott ülni a némaságban,
és nézni, ahogy ez az em ber meghal. Átkarolta őt, a mellkasára
húzta, Morrell feje a vállára hajolt. Gyengéden ringatta, dúdolt
neki halkan, dallamtalanul, az arcára forró könnyek potyogtak.

46
 7.

F l y n n n é z t e . Nem segített neki, pedig bizsergett az ujja, hogy

elkapja a szemfedőként használt lepedő sarkát, és átvonszolja
Johnnie M orrell testét a fák között.
Jaj, Johnnie, nem így kellett volna történnie!
Kiköpte a rágóját, hátat fordított a vakító, smaragdzöld ten­
gernek, mely csendesen hullám zott mögötte, és bevette magát a
pálmafák árnyai közé. Túl meleg volt. Csöpögött róla az izzadság,
pedig alig mozgott, csak elképzelni tudta, m it érezhet az a nő,
aki a halott em bert ráncigálja.
A fák alatt megszorult a nedves és nehéz levegő, nem talált ki
onnan. Flynn látta, hogy a nő megáll, de nem néz fel a lábánál
heverő mocskos alakról. Térdre esett mellette, a kezét a széles
mellkasra nyomta, és egy hosszú pillanatig úgy m aradt lehajtott
fejjel, mielőtt tovább ráncigálta volna. A lepedő folyton megakadt
a gyökerekben, belekaptak az ágak és a borostyán csillogó indái.
A lány végtagjai olyan vékonyak voltak, hogy Flynn úgy érezte, ha
csak megérintené, m ár eltörnének, mégis gyorsan, határozottan
mozgott. Világoszöld ruhája beleolvadt az aljnövényzetbe, és a
férfinak az a különös érzése tám adt, hogy ha egy pillanatra is
leveszi róla a szemét, talán eltűnik, beleolvad a fény és árnyék
pöttyös mozaikjába.
Johnnie Morrell halála kudarc volt, és ettől úgy csikorgott a
foga, m intha hom okra harapott volna. Ez a szó idegenül hatott
a nyelvén. M ost legszívesebben itt hagyta volna ezt a szigetet,

47
ahol a finom hom ok m arta a szemét, folyton bekúszott a fülébe,
a bársonylegyek kiszívták a vérét, a bennszülöttek pedig olyan
dallamosan, kántálva beszéltek, hogy utána egész éjszaka az ő
hangjuk zengett a fejében.
Látta a földbe ásott fekete, üres gödröt. Azt is ez a nő túrta
ki a homokos földből az ásójával, a nyakizmai ugráltak m unka
közben, megfeszültek az erőlködéstől. Flynn nézte, ahogy odavon­
szolja a tetemet a gödör széléhez, és felkészül, hogy beleborítsa.
Hirtelen elfordult, nem bírta tovább nézni. Nem tudta végignézni,
ahogy Johnnie Morrell utoljára lebukik.
Flynn ném án elvonult a fák közötti ösvényen, kerülte a nap­
fényt. Ugyan m it számít neki, ha annak a nőnek a házától, az
ágyától ötven m éterre holttest fekszik a föld alatt? M iért érde­
kelné?
Semmit nem jelent neki.

48
 8.

E lk

Ettől a szótól m indig elszorult Ella szíve. A diplo­

L e v é lír á s .
matafeleségként végzett m unkájában ezt szerette a legkevésbé.
Reggie titkára hetente egyszer eljött a B radenham -házba egy
doboz levéllel a kezében és türelmes mosollyal az arcán.
M a „levélnap” volt. Leült a hatalm as rózsafa ebédlőasztal
mellé, és kért Em eraldtól egy kanna kávét. Aztán a fényes fe­
lületen külön csoportokba rendezte a leveleket, kicsit tologatta
őket, m ert addig se kellett m unkához látnia, m ajd felkapta a
töltőtollat. Az első, amire válaszolt, egyszerű kérelem volt, több
padot szerettek volna a gyerekeknek az iskolába. A m ásodik
m ár összetettebb kívánság volt, arra kérték, hogy járjon közbe
egy ügyvédi díjak m iatti vitában, mielőtt a levélíró csődbe megy.
A harm adik legalább szórakoztató volt. Felkérték, hogy tám o­
gasson egy kis múzeumot, mely a Bahama-szigetek történelm ét
m utatja be, és úgy fogalmaztak benne, m intha A nna Bonny és
M ary Reed, a Karib-tenger két hírhedt női kalóza írta volna. Ezt
megjelölte, hogy később visszatérhessen hozzá, aztán folytatta a
következővel.
Az em berek úgy tekintettek rá, m int Reggie közvetítőjére.
Nem bánta. Sokszor m ár m indent megpróbáltak, mielőtt hozzá
fordultak - felkeresték a parlamenti képviselőiket és a helyi rend­
őrséget - , és ő m aradt az utolsó esélyük. M indent megtett értük,
am i tőle telt, de szegény Reggie-t nem volt hajlandó zaklatni.
Az ő napjai így is elég zsúfoltak voltak.

49
 Két órával később, miközben a nap a zsaluval viaskodott, és a
mennyezeti ventilátor erőlködve forgott, Ella hátralökte a széket,
megkereste a napszemüvegét, és kiment. Imádta a kertet, az ápolt
gyepet, melynek szegélyein hatalmas, élénk színű rózsanád és
allamanda öm lött le. De a kedvence az ágaival lugast formáló
tűzvirágfa volt, mely extravagáns lángvörös virágokkal kényeztette
őt m inden tavasszal, és szürkületkor mindig összehúzta finom
kis leveleit. Ella most elégedetten pihent meg az árnyékában, oda
menekült a nap perzselő sugarai elől.
Amikor Ella tizenegy évvel ezelőtt a Bahamákra érkezett, arra
számított, hogy itt is a Malájföld buja trópusi növényzetéhez
hasonlót talál majd, ott ugyanis a sűrű dzsungel belopózott a
város szélein, alig várta, hogy mélyebbre törhessen. Csakhogy
tévedett. Itt, New Providence szigetén a sűrű erdőket rég kiir­
tották először a hajóépítés, aztán a cukornádültetvények miatt,
és sosem ültettek újabb fákat. Ez elszomorította.
A sziget im m ár rossz m inőségű talaját főleg páfrányfélék,
fenyők és pálmák kiszáradt bozótosa fedte, amit a helyiek bok­
roknak hívtak. N em volt olyan agresszív vagy életerős, m int a
maláj táj, de olyan nyomasztó sem. Beengedte a fényt. Á ten­
gedte az édes-sós levegőt. Hagyta az em bert lélegzethez jutni,
és Ella im ádta érte. Nyáron a sziget forró és párás volt, de az év
legnagyobb részében az enyhe klíma idecsalta a látogatókat, a
szigetlakoknak pedig könnyű életet biztosított.
Ella határozottan megindult a kert vége felé, ahol drótkerítés
választotta le a föld egy jó részét. Megrázta a kezében a zománco­
zott tálat, felugráltak benne a napraforgómagok, és felkiáltott:
- Hölgyeim! - A kerítést azonnal m egrohanta egy csapat
kotkodácsoló tyúk, izgatottan perlekedtek, csipegettek. A ko-
médiázásuk megnevettette Ellát, legmókásabbnak Josephine-t
találta, a csodálatos Rhode Island-i vörös tyúkot, aki a menetet
vezette, és aki nagyon szerette a görögdinnyét.

50
 - N em tudom , m iért fárasztod m agad azokkal az átkozott
csirkékkel - panaszkodott Reggie, valahányszor Ella végzett az
óljuk kitakarításával, vagy édes szagú tetűirtó porral szórta be
őket.
- Szeretem őket.
- Nem vehetnénk meg egyszerűen a tojást?
- Szeretem a tyúkokat - magyarázta. Reggie azonban nem
tudta megérteni.
M ost a háta mögül érkező hang térítette magához.
- H át itt vagy, drága Ellám! Gondoltam, hogy itt talállak.
- Jó reggelt, Tilly!
A barátnője kifogástalan inget és hozzáillő vajszínű vászon­
szoknyát viselt, a kalapja pedig olyan nagy volt, hogy folyama­
tosan leárnyékolta az arcát. Az orra kissé kipirosodott, és Ella
gyanította, hogy nem a naptól.
- M indenki arról beszél, milyen mennyei volt a tegnap este,
ügyes kis barátném . Az alapítványnak is jókora bevétel.
- A fiaink tudnak m ulatni, sem m i kétség. Remélem, te is jól
szórakoztál.
Tilly elfintorodott.
- A herceg korán elment. Úgy tűnt, pocsék form ában van.
N em is kaptam meg a táncomat.
Ella egy m arék m agot szórt a tyúkoknak, kisebb csetepatét
kavarva közöttük.
- Fel a fejjel, Tilly, m indig van következő alkalom.
- És te m it csinálsz?
- Leveleket írok.
- Ne marháskodj már, drágám! Azt akarom, hogy gyere el
velem, és'nézzünk meg együtt egy jachtversenyt. - Türelmetlenül
m egböködte csipkés napernyőjével a drótkerítést. - H ector is
részt vesz rajta.
- Nekem igazán...

51
 - Akar valamit, Mrs. Latcham?
Em erald zengő hangjai harsogott át a gyepen keresztül, fi­
gyelemre méltó tem póban közeledett feléjük a kerti ösvényen
át. Tilly Latcham nek nyilvánvalóan sikerült beosonnia a ház
oldala mellett, nagy ívben elkerülte a félelmetes szobalányt. Ella
kuncogott.
- M inden rendben, Emerald. Semmire nincs szükségünk.
Em erald megállt, a keble m ég m indig úgy rem egett, m int
egy járó m otorú teherautó, a hatalmas vörös ajkát rosszallóan
lebiggyesztette, úgy bámult Tillyre. A nézése volt a specialitása.
Fegyverként használta a fehér férfiak világában, ahol ő történe­
tesen feketének és nőnek született.
- Észrevettem ám, Mrs. Latcham! Nem jelentették be!
Tilly fesztelenül legyintett.
- Nem is szükséges. Nem akartam megzavarni, miközben - a
szobalány lisztes kezére pillantott - tette a dolgát.
- Ennyi lesz, köszönöm, Emerald - m ondta Ella, miközben
az utolsó napraforgómagokat is kiszórta a szemétturkáló csapat
elé.
Emerald a fekete szemét forgatta, és újból Tilly felé fordult az
ő sajátos pillantásával, majd elindult visszafelé, szandálja végig­
csattogott az ösvényen.
- Ella, esküszöm, hogy nem értelek! - kiáltott fel Tilly. - Sza­
badulj már meg tőle, az ég szerelmére!
Ella a szobalány termetes, fehér egyenruhába bujtatott hátát
nézte, ahogy a ház felé csoszog, a nap megcsillant a zsíros fürtjein,
árnyékot vetett a gyepre. Arra gondolt, hogy Emerald képes egész
éjjel a tyúkólban kuporogni, hogy egy beteg tyúkot ápoljon, és
szinte érezte az erős jelenlétét a háta mögött, m ikor tojásokat
vittek a dom bokon túlra, a feketék lakta szegénynegyedbe.
- Nem - jelentette ki határozottan -, nem fogok megszaba­
dulni tőle.

52
 - De olyan közönséges!
- Ez igaz - bólintott Ella. - De hűséges is. És még a földet is
imádja, ahová Reggie lép.
Tilly felnevetett, szeretettel nézett Ellára.
- Hogy tudsz ezzel együtt élni, drágám? - kérdezte. - Engem
megőrjítene.
- Ó, ismersz - felelte Ella könnyedén -, nagyon sok mindennel
együtt tudok élni.
 9.

D o d ié

D o d ié a h o m o k b a nkutatott. Ragyogott az ég, a déli napfény

sütötte a hátát, miközben végigsétált a parton, bántotta a bőrét
a vékony pam utruha alatt, és égette a nyakát, valahányszor leha­
jolt, hogy alaposan szemügyre vehesse a homokot. Mr. Morrell
lábnyomát kereste.
Itt kell lennie valahol. Ez a m inden kétséget kizáró bizonyítéka
annak, hogy élt. Hogy nyomot hagyott a földön. Nem akarta a
férfi cipőit, ruháit vagy mocskos aranyait, neki nem kellett az
élettelen hagyatéka, a semmit nem jelentő tárgyak, melyek nem
viselték az ő nyomát. Az ő lenyomatát. Azét az emberét, aki a bőr
alatt megbújt. Haszontalanságok mind. Nem, ő nem ezt akarta,
hanem ...
M it akart?
Leguggolt, egyik kezével eltakarta a szemét, és hátrarázta a
haját, miközben átvizsgálta a fehér hom ok előtte elterülő kecses
kanyarulatát, mely úgy csillogott, m int a tálból kiöm lött cukor.
Üres tengerpart. Csak az emelkedőn felkúszó türkizkék hullá­
m ok mohósága zavarta meg a békét, meg a zajos sárjáró libucok
mocorgása. A pálmafák m intha elaludtak, letargiába süppedtek
volna a mozdulatlan levegőben.
Meg kellett találnia megint Mr. Morrellt. Nem élettelen húscso­
móként akart emlékezni rá, aki a neki varrt szemfedőbe csavarva
feküdt, hanem úgy, m int mikor kom oran elkapta a bokáját múlt
éjjel, és a segítségét kérte.

54
 Segítsen.
Segített neki meghalni.
M ost mégis képtelen elviselni, hogy ez a férfi egy jeltelen
gödörben heverjen. Ügyet sem vetett a viskó előtti lábnyom ku­
pacra, összehúzta a szemét, és a parttól felfelé vezető, elhalványult
nyomokat nézte. A kem ény talpú cipő és a nagy láb egy hosszú
léptű idegené.
- H át nem bízott bennem , Mr. Morrell? - kérdezte. - Úgy
tűnik, nem eléggé.
Visszament oda, ahol m últ éjjel kisegítette őt a talicskából,
és talált p ár tisztán kivehető lábnyom ot a hom okba vésődve.
Beletette a lábát, de a nyomat sokkal nagyobb volt, nem lehetett
az övé. Letérdelt mellé, óvatosan megsimította a talp ívét a m u­
tatóujjával.
E z volt ő, gondolta. Az ő ereje hozta létre ezt a form át, ez
M orrell jele. M ohón fölé hajolt, kinyújtotta az ujjait a lenyomat
felett, a homlokáról csepegett az izzadság, könnycseppszerű pöty-
työket hagyott a hom okban. Felnyögött.

55
 1?.

EL

Biztonságosabb így. A barátnője rózsaszín orra

E lla v e z e te tt.
m indig elárulta, m ennyi alkoholt fogyasztott, és aznap reggel
nyilvánvalóan felöntött a garatra. Tilly hátradőlt Ella tengerkék
Roverjának anyósülésén, és titokban elszundított kicsit a nap­
szemüvege mögött. Ella cseppet sem bánta. El kellett intéznie
valamit, mielőtt elmennek az East Bay utcai jachtklubba, Nassau
másik végébe. Gyors pillantást akart vetni az iskolára, ahol több
padra van szükség, ezért nyugatnak tartott a parti úton, aztán
balra fordult, bekanyargott a sziget ritkán lakott mélyére..
A kocsi porfelhőt kavart a földúton, ő pedig élvezte, hogy a
forró levegő befúj a nyitott ablakon keresztül, megcsípi az ar­
cát, felfújja a haját a nyakáról, és a vadvirágok gazdag illatával
tölti meg a kocsi levegőjét. Felettük az ég olyan kék volt, m int a
halászmadár, ilyennek akarnák lefesteni a gyerekek is, és Ellá­
nak erről saját fiatalkori álmai jutottak eszébe. Gyerekkorában
rettenthetetlen felfedező akart lenni Afrika legmélyén, ezért a
bátyja állandó gúnyolódására ügyet se vetve, teljesen egyedül
m egtanulta használni az iránytűt, és értelm ezni a nap állását.
Olyan pompás tervei voltak! Semmi nem lett belőlük.
Ehelyett találkozott Reggie-vel. Akkoriban m agasan já rt a
csillaga, a parlam ent iíjú, ígéretes tagja volt, akire felfigyeltek
az emberek. Olyan ember, aki akár a miniszterelnöki székbe is
bekerülhet. így végül másfajta kalandok jutottak, m int átgázolni
érintetlen dzsungeleken vagy krokodiloktól hemzsegő mocsara­

56
kon, de attól még ez is érdekes volt. Képviselő-feleségként tehet­
ne valami jót, befolyásolhatná a férje politikáját. O tthagyhatná
a nyom át a világban, am iből az utókor m egtudná: Itt já rt Ella
Sanford.
Hogy m i történt?
Hogy került ilyen holtágba, m int ez a New Providence-sziget?
Európában épp háború dúlt, országokat és életeket szaggatott da­
rabokra, és Ella egy része arra vágyott, hogy m entőt vezethessen.
Vagy fontos rádióüzeneteket írhasson le. Titkos dokumentumok­
kal teli csomagokat adhasson át. Tegyen valam it... bárm it, ami
megtöri élete idegőrlő egyhangúságát.
Kikerült egy csontsovány kutyát, mely úgy döntött, hogy épp
a napsütötte úttest közepén szundít egyet. Tilly kinyitotta, aztán
újra becsukta a szemét, Ella pedig arra gondolt, hogy biztosan
nagyon tiszta a lelkiismerete, hogy még a gyíknál is gyorsabban
el tud aludni. Az út két oldalát szegélyező fák lustán szenderegtek
a hőségben a fiatal, legyező alakú pálm ák alacsony sora felett,
melyek leveleit zsúpkészítésre és szövésre használták. Elsuhant
mellettük egy sárga görögdinnyét áruló viskó, sötét bőrű nő intett
feléjük. Ella visszaintegetett.
Tehát m i történt? M iért nem tagja Reggie a háborús kabinet­
nek?
M inden megváltozott, az történt.
- Természetesen felmentelek a kötelezettségeid alól, Ella -
jelentette be Reggie mereven Ella anyjának szalonjában -, ha így
kívánod.
- Nem, Reggie drágám. - Ella odalépett hozzá, a keze közé
fogta az arcát, és szájon csókolta. - Én nem ezt kívánom. Egyál­
talán nem.
Reggie szeme megtelt könnyel. Az együtt töltött húsz év alatt
ez volt az egyetlen alkalom, hogy sírni látta a férjét. Reggie nem
m ondott részleteket, ő pedig nem kérdezősködött. Többet nem

57
beszéltek róla. Ella csak annyit tudott, hogy a férje belekevere­
dett valami pénzügyi malőrbe, és óriási csapásként érte, hogy
diszkréten vissza kellett vonulnia a parlamentből. A gyarm at­
ügyi minisztériumba helyezték át, a birodalom távoli csücskeibe
száműzték, hogy ne kelljen elviselnie a rendes angol szalonok
lenézését. így hát ahelyett, hogy Ella a Nílus forrásához tört volna
utat, uborkás szendvicsek és udvarias társalgások között kellett
megtalálnia a saját útját évről évre.
M ert így m ennek a dolgok.

Megtalálta az iskolát. Kicsi intézmény volt, csak tizenkét diák járt

oda, a felszerelés viszont így is hagyott kívánnivalót maga után.
A tanterem ben volt ugyan tábla, a gyerekek közül viszont már
nem m indenkinek jutott palatábla, és volt, akinek faládán kellett
ülnie. Ella üdvözölte a diákokat, és beszélt a fekete tanítónővel
arról, hogy könyvekre és krétára lenne szükségük, hogy tudjanak
írni és olvasni. Talán néhány toliról és tintatartóról is lehetne szó.
Az irka és vonalzó pedig óriási könnyebbséget jelentene.
- Megnézem, m it tehetek - ígérte Ella.
- Az iskolatanács nem fog örülni, hogy megkerültem őket,
Mrs. Sanford.
- Szerintem sem, hisz m ind fehér férfiak, akik szeretik a saját
szabályaikat. De ne aggódjon - mosolygott Ella tiszteletteljesen a
tanárnő üde, fiatal arcára, ő maga sem lehetett több tizenkilenc-
húsz évesnél -, nem m ondjuk el nekik.
A fiatal nő szeme izgatottan csillogott.
- Nagyra értékelem. Köszönöm, Mrs. Sanford!
A gyerekek kétszer is elénekelték Ellának az angol himnuszt,
és mikor kilépett az iskolából, a tanárnő odaszólt neki:
- Viszontlátásra, Mrs. Sanford. Vigyázzon a városban!
Ella megtorpant.

58
 - Miért? Mi történik a városban?
- Semmi különös. Csak m egint néhány építőmunkás.
- De hát a fizetés körüli vitát meg a többi problém át elren­
dezték tavaly! - m utatott rá Ella. - N em elég nekik a pénz?
- Attól függ, m it ért elég alatt, nem igaz?
Ella nem felelt, csak beült a kocsiba.
- Ébresztő, Tilly! Meg kell néznünk a versenyt.
Csak m ikor m ár visszaért a West Bay utcára, melyet balról
a smaragdzöld és éjkék kábító színeiben elterülő tenger szegé­
lyezett, akkor egyenesedett ki Ella a korm ány m ögött éberen,
figyelmesen.
- Tilly, pontosan m it akart m ondani a tanárnő azzal, hogy
„Vigyázzon a városban?”

Nassau belvárosa bájos volt. Nincs is rá más szó. Olyan szép volt,
m int egy festett kép. Az a sok pasztellszínű hom lokzat meg az
árnyas előtetők, melyek megóvták a vásárlókat a naptól és esőtől!
A Bay utca, Nassau széles, fákkal szegélyezett főútja az óceánnal
párhuzam osan húzódott, Ellát pedig m indig megdöbbentette az
eleganciája és természetes bája.
A Bay utcában volt a pénz. Az úgynevezett Bay utcai fiúk pedig
azok a divatos vászonöltönyt viselő, kapzsi férfiak voltak, akik a
szigetet irányították Vastag kubai szivarokat szívtak az előkelő bol­
tok feletti irodájukban, Ella néha látta, ahogy önelégült mosollyal
bám ulnak le a felső ablakokból. Ők irányították a gazdaságot meg
az alsóházat, ezek az ügyvédek és ingatlanügynökök, könyvelők,
boltosok és kereskedők, akik pontosan tudták, hová kell menni,
hogy kormányzati pecsétet kapjanak a szerződéseikre.
M ind férfiak és m ind fehér bőrűek voltak, a hatalm uk pedig
jórészt azon múlt, hogy helyükön tudják-e tartani a feketéket,
és képesek-e megőrizni a sziget mezőgazdaságát a maga kezdet­

59
leges formájában. Ella ennek ellenére kénytelen volt bevallani,
hogy a Bahamákban a legjobban a szabad mentalitás fogta meg.
A szigetcsoport teljes közönnyel viseltetett mindenféle szabály
iránt. A történelmét átitatta az alkoholcsempészet és mindenféle
szélhámosság egész addig az időkig visszamenőleg, m ikor olyan
csodálatos kalózok járkáltak a mocskos utcákon, két combjukon
egy-egy pisztollyal, m int Fekete Szakáll, vagy m ikor a zsiványok
a sziklákra csalták a hajókat, hogy elszedjék a szállítmányukat.
Csak W oodes Rogersnek sikerült ném i törvényt és rendet
vinnie Fort Nassau kocsmáiba és bordélyházaiba, mikor 1717-
ben kinevezték első brit kormányzóvá. A sziget azonban továbbra
is vonzotta a veszély szerelmeseit. Az amerikai polgárháború
idején itt rejtőzködtek a déli államok hajóblokádjait áttörő ha­
jóskapitányok, nemrégiben pedig azok a szeszcsempészek, akik
a szesztilalom idején illegális alkoholkészítésből akartak gyorsan
meggazdagodni. M ostanra azonban m ár elmúltak azok a dicső
napok, amikor egy rum os ládával megrakott csónak több pénzt
keresett egy veszélyes éjszakai úttal Miamiba, m int hathavi ke­
mény halászattal.
A sziget fekete lakosságának életszínvonala azonban továbbra
is borzalmasan alacsony maradt, és Ella nagyon is jól értette, miért
tört ki tavaly lázadás: az új repülőtéren dolgozó fekete és fehér
építőm unkások bére közötti különbség miatt. A Bay utcában
esett fizikai károkat helyrehozták: a törött üvegeket és falakat
gyorsan eltüntették szem elől, de a rendszer méltányosságába
vetett bizalm at nem lehetett holm i seprűvel és p ár vödör ce­
menttel helyreállítani. A fekete bahamaiak természetüknél fogva
kellemes emberek voltak, könnyen mosolyogtak, és alig várták,
hogy rázendíthessenek a ragályos zenéjükre, a calypsóra egy
pohár sör felett. Elég nehezen lehetett kihozni őket a sodrukból,
a nyugtalanság azonban m ost mégis egyre nőtt a felszín alatt.
- Tudod, mi történt velem tegnap, Tilly?

60
 - Csak azt tudom , hogy nem sokára a kalapodon lesz annak
a bricskának a csinos kis bojtja, ha nem lassítasz, drágám.
Előttük az egyik olyan díszes lovas bricska döcögött, amelyek
elárasztották Nassau főutcáit. A helyiek taxinak használták őket,
a szigetre érkező látogatók pedig városnézésre. Ella beletaposott a
fékbe. A hőség bezúdult a nyitott ablakon, a bricska magas kerekei
felköpülték a port, a föld ráragadt a fogaira a párás levegőben.
- Tehát mi történt, Ella?
- Elm entem tegnap W alker rövidáru-kereskedésébe. Az a
pökhendi felesége nem volt hajlandó kiszolgálni egy fekete nőt,
aki egy pár kesztyűt akart venni.
- Jesszus!
- Pontosan.
- M ondtál valamit?
- Persze. Lezártam a számlámat.
- Jól tetted.
- Ez a Gwen Walker olyan átkozottul álszent.
Tilly felemelte az öléből a szalmakalapját, és meglegyezte vele
az arcát.
- Elm ondtad Reggie-nek?
- Igen.
- Lefogadom, hogy nagyon felhúzta magát.
- Azonnal telefonált Rob Walkernek.
- É ső m it...?
Ella ugrott egyet az ülésen a rátörő zajok miatt, a világ hirtelen
élénkpirosra változott. Nagyot pislogott, de m inden ugyanolyan
vörös maradt. A kezét az arcához érintette, de azonnal el is húzta,
a szíve vadul kalapált.
M ennyi vér!

61
Ml EZ A SZAG?
Dodié mélyen beszívta a levegőt. Az asztalosmunkából a szo­
morúság tisztán érezhető szaga szivárgott ki. Libabőrös lett tőle
a tarkója. Valamivel korábban eltökélten megállt a zöld zsalus és
kék lámpás rózsaszín épület előtt. Kívülről egyáltalán nem úgy
tűnt, m int egy rendőrőrs. Nassau adminisztratív központjának,
a Rawson térnek és a Parliament útnak az épületei között h a­
talmas amerikai nyárfa állt. A díszterem, a legfelsőbb bíróság, a
tűzoltóság és a posta bűbájosán elrendezett, rózsaszín, oszlopos
homlokzatai úgy sorakoztak fel Viktória királynő hatalmas szobra
mögött, m int a babaházak.
O dabent azonban a rendőrőrs egyáltalán nem hasonlított
babaházra. Dodié idegesen a pulthoz sétált, ahol a helyettes őr­
mester mély beszélgetésbe m erült egy tüskés hajú nővel, aki épp
a szomszédjával folytatott bonyolult vitájáról számolt be.
- Az a rohadék kivágta a fügefámat - panaszolta hangosan,
miközben zsebkendővel legyezte az arcát. - Egyszerűen imádtam
azt a fát!
- Ez még nem jogosítja fel arra, hogy a kecskéivel letapostassa
az egész.
Dodié hátralépett oda, ahol a kemény hátú székek sorakoztak.
H árom férfi ült ott, két fekete, egy fehér. A fehér öreg volt és
részeg. A másik kettő fiatal és csendes, erősen összeszorították
a szájukat, m int akik rejtegetnek valamit. Egyikük sem nézett rá.
Most jutott csak Dodié eszébe, hogy talán kialakult itt valamiféle
sor. Pedig szerette volna gyorsan letudni ezt az egészet.
Leült egy székre, és várt. Ó lom lábon cam m ogtak a percek.
Folyton járt a keze, az ingét piszkálgatta, végül ráült, hogy nyugton
legyen. M ár munkában kellene lennie. Olive Q uinn valószínűleg
m ár morog a többi pincérnőre az Arcadia Hotelben, amiért nincs
elég embere. Dodié az asztalon álló telefonra pillantott. Talán
engedélyt kérhetne, hogy felhívja a m unkahelyét, és elmagya­
rázza, m iért késik, de am ikor az őrm esterre pillantott, azonnal
elvetette a gondolatot. Az olyan emberek makacs pillantása ült
az arcán, akik élvezettel m ondanak nemet.
- Segíthetek, kisasszony? - Dodié felett egy arc lebegett. Az
arc egy magas fehér férfihoz tartozott, aki angol akcentussal be­
szélt, könnyű öltönyt és nyakkendőt viselt. M inden porcikájából
sugárzott, hogy ő rendőr: ahogy a két lábát határozott terpeszben
beleplántálta a földbe, m int aki magabiztosan m agának követeli
ezt a talpalatnyi földet. A szavai udvariasan csengtek, sőt barát­
ságosan, szürke tekintetével viszont olyan nyíltan és tolakodóan
m eredt rá, hogy Dodié egy pillanatra elkapta a szemét.
- Calder nyomozó őrm ester vagyok - m ondta a férfi.
Mielőtt Dodié válaszolhatott volna, a bejárati ajtót nagy robaj­
jal belökték, és két tetőtől talpig véres nő rontott be az őrsre.
M indenki rájuk bámult, de a magas öltönyös rendőr szólalt
meg elsőként.
- őrm ester, hívjon mentőt! - rendelkezett, miközben kinyúj­
totta a kezét a magasabbik, sötét hajú nő felé, aki egyik kezével a
kalapját markolta, úgy csörgött a széles karimájáról a vér, m int
valami skarlátszín szalag.
A nő elkapta a rendőr csuklóját, összekoszolta az ingujját.
- Ez felháborító! - kiabált.
Az arca egyik oldalát, a vállát és blúzát vér takarta, rácsorgott a
szoknyájára, de a szőke nő még rosszabb állapotban volt. M intha

63
az egész arcát karmazsinvörös maszk fedte volna, vér csillogott
a szempilláin, am i még jobban kiemelte élénk kék szemét, ő
azonban így is nyugodt maradt. A ruhája felső része rátapadt a
mellére.
Dodié talpra ugrott.
- Segíthetek?
- Nem sérültünk meg - közölte a szőke. - Nem a m i vérünk.
- Kék szeme fényesen csillogott a haragtól. - Azonnal hívja ide
Lindop ezredest! - parancsolta.
A detektív gyorsan intett az asztalnál ülő őrm esternek, aki
futva a lépcsők felé indult, aztán levette a kabátját, és a szőke nő
skarlátvörös vállára terítette. Az asszony szorosan maga köré
vonta a kabátot, elrejtette a meggyalázott testét a többiek szeme
elől.
- Köszönöm.
- Mi történt? - kérdezte a detektív. A hangja erősen, vigasz-
talóan csengett.
- M egtámadtak az utcán. - A nő összecsapta a kezét, m intha
a támadóit zúzná szét vele.
Erőteljes léptek közeledtek, egy katonás tartású öregember lé­
pett be a terembe, minden szem felé fordult anélkül, hogy bármit
tett volna. Az ilyen emberek tartják a birodalmat a vállukon, az
egész világon mindenfelé. A sziget rendőrfelügyelőjének terepszí­
nű egyenruháját viselte fekete fegyveröwel és fényesen polírozott
csizmával. A szobában egyszerre megváltozott a hangulat.
- Drága hölgyeim! Jóságos ég, mi az ördög történt önökkel?
Kitárt karokkal üdvözölte őket, de Dodié látta, hogy nem érinti
meg egyiküket sem, nem akarta tönkretenni a frissen vasalt egyen­
ruháját. Nem olyan ember volt, aki lemondana a kabátjáról.
- Öten voltak, egy vödör vért öntöttek ránk - jelentette ki a
szőke nő. M ostanra visszanyerte az önuralmát, m ár nem csap­
kodta a kezét.

64
 - Bárki tette is ezt önökkel, elkapom az illetőt! - nyugtatgatta
Lindop.
- Fekete m unkások kiabáltak ránk, vérrel locsoltak le! - kö­
zölte a fekete hajú nő mérgesen. - Én m ondom , Lindop ezredes,
szerencsénk, hogy túléltük! - Elengedte a nyomozó őrm ester
ingét, a két keze úgy csapkodott a levegőben, m int rémült vér­
vörös pillangók.
- Tilly - m ondta a szőke nő hirtelen feszélyezetten -, azért
ne túlozz! Ezen kívül... - intett a tönkretett ruhájukra - nem
bántottak minket. Azonnal elrohantak.
Lindop ezredes a terem túlsó végében álló ajtó felé intett.
- Jöjjenek, hölgyeim! - Körbepillantott a nézelődőkön, a te­
kintete végigsiklott D odie-n, m ielőtt visszatért volna a két nő
állapotának gyors felméréséhez. - Blake - szólt oda gyorsan a
könyöke mögött az asztalnál ülő őrm esternek -, hívjon orvost!
És fényképészt! Azonnal!
H irtelen m ind felszívódtak. A nők eltűntek az ajtó mögött,
Dodié magára m aradt a terem közepén. Az utcára vezető ajtóra
pillantott. Még elmehetne, még m indig itt hagyhatná az egészet,
senki nem venné észre, ha visszarohanna az utcára.
- M i tehetek önért, kisasszony?
D odié m egfordult. C alder nyom ozó ism ét aggódva hajolt
fölé.
- Ez elég megdöbbentő volt, nem igaz? Hozhatok vizet? - Fu­
tólag megérintette a saját mellkasát, m intha le akarná nyugtatni a
vágtázó szívverését, közben Dodié tekintete a véres ingujjára tévedt.
- Nem, köszönöm . - Ügy kellett erőlködnie, hogy kibökje
ezeket a szavakat. - Gyilkosságot szeretnék bejelenteni.

Az apró kihallgatóteremre csend és forróság telepedett. A porsze­

m ek céltalanul lebegtek Dodié látótengelye előtt, próbált inkább

65
rájuk összpontosítani Calder szürke tekintete helyett. Kellemet­
lenül érezte m agát az összehúzott pillák m ögötti fáradtságtól.
Erre nem számított.
Arra számított, hogy majd beszél nekik Mr. Morrellról. Mindent
elmond. A rendőrök pedig figyelmesen meghallgatják, aztán majd
elviszik a - erre a szóra még gondolni is nehezére esett - testet, és va­
lami nyomozós módszerrel megtalálják a gyilkosát, a bűnöst a bíró
és az esküdtszék elé viszik, aztán egy életre börtönbe csukják. Még
egy kis együttérzésre is számított, amilyenben az a két nő is részesült.
Nem ezt kapta.
Mihelyst kim ondta a gyilkosság szót, m inden megváltozott
az őrsön. A mosolyok lehervadtak az arcokról. Az emberek el­
távolodtak tőle, m intha tisztátalan volna. Még Calder nyomozó
is hátrább lépett a vérfoltos ingujjával, átléphetetlen sávot húzott
kettejük közé, a válla megmerevedett.
Beterelte Dodie-t egy kihallgatóterembe, melynek se ablaka,
se ventilátora nem volt, így egyre nőtt odabent a forróság. A nő
leült, és elmondta az ifjú rendőrnek a történetet, ő pedig közben
jegyzetelt. Nem bonyolította túl: M últ éjjel sebesülten találtam
Mr. Morrellra a sikátorban, hazavittem, ápoltam, de ma meghalt.
A zt mondta, hogy temessem el valahol egy gödörbe, de én képtelen
voltam rá. A z utolsó pillanatban meggondoltam magam, és eljöttem
ide. Mikor végzett, a hosszas csend olyan volt, m int a nyaka köré
tekeredő kötél.
- Wyatt kisasszony - mondta a detektív óvatosan ez nagyon
megrázó élmény lehetett önnek. Igazán sajnálom.
Engem sajnál? Vagy Mr. Morrellt? Vagy Nassau hírnevét?
- Igen. - Valahogy még ő is elővigyázatosnak hallotta a saját
hangját.
- M iért nem hívta a rendőrséget m últ éjjel?
- M ondtam már. Mr. Morrell arra kért, hogy ne szóljak sen­
kinek, még a kórháznak se. Azt m ondta, túl veszélyes.

66
 - És úgy gondolta, ez fontosabb, m int az ő élete?
- Nem, természetesen nem.
- Akkor m iért nem keresett minket?
- M ondtam már. Rettegett. Ügy vélte, hogy akárki tám adt is
rá, az be akarja majd fejezni, am it elkezdett.
- így arra kényszerített egy sebesült, vérző em bert, hogy vé­
gigsétáljon Nassau utcáin.
- Azt akarta, hogy vigyem el onnan. Meg volt rémülve. Nem
kényszerítettem, segítettem neki.
- Az élete árán.
- Nem tudtam , hogy meg fog halni, azt h ittem ...
Hogy megmenthetem.
Ehelyett azonban azt mondta:
- Azt hittem , jobban lett, m iután elállítottam a vérzést. Erőre
kapott, az életem ről kérdezősködött, m egcsodálta a falvédői­
met. Kifejezetten - egyenesen a vele szemben ülő nyomozóra
nézett - érdeklődő lett. N em gondoltam, hogy egy haldokló így
érdeklődhet egy másik em ber iránt. Megkedveltem.
Calder bólintott, lepillantott a jegyzeteire, melyeket a vonalas
írótöm bre firkantott le. O daigazította az asztal éléhez, elgon­
dolkodva kopogtatta az egyik ujjával, aztán a zsebéből Players
cigarettát vett elő. Megkínálta D odie-t is, ő azonban megrázta
a fejét. A nyomozó rágyújtott, kifújt egy szürke füstcsíkot, mely
élettelenül lebegett a párás levegőben. D odié azon töprengett,
m ost vajon m i következik.
- Lenne pár kérdésem - közölte végül a férfi.
- M indent elmondtam.
A vére hangosan dübörgött a dobhártyáján.
- Hol van m ost Mr. Morrell teste?
- M ondtam már. - M iért csinálja ezt? M indent újra meg újra
elismételtet vele. - A házam ban van, a parton.
- M egkaphatnám a kulcsot?

67
 Lecsapta az asztalra.
- A címemet pedig az előbb írta fel.
A nyom ozó bólintott. Egy rendőr, aki eddig a sarokban
ült, m ost talpra szökkent, felkapta a kulcsot, és kivitte, m ajd
visszatért a saját rideg sarkába; Különös m ódon a rövid idő
alatt, amíg m agukra m aradtak a nyomozóval, C alder D odié
arcát szemlélte, kissé még el is m osolyodott. A n ő n ek fogal­
m a sem volt róla, m it jelentsen ez. M egfagyott b en n e a vér
tőle.
- Csak még pár kérdés - folytatta a nyomozó. - Mi volt Mr.
Morrell keresztneve?
- Nem tudom.
- Azt mondja, amerikai volt. H onnan származott?
- Nem tudom.
- Üzleti útra jött?
- Nem tudom.
- Azt mondja, nem volt nála se táska, se útlevél. Hogy jött be
New Providence szigetére?
- Nem tudom.
- Mi oka volt a támadójának, hogy leszúrja?
- Nem tudom.
- Hol szállt meg?
- Nem tudom.
Calder nyomozó hátradőlt a székben, a hátsó lábakon h in ­
tázott, az ajkán füst lebegett, m intha nem akarná elhagyni. El­
nyomta a cigarettáját, és üres képpel m eredt a nőre.
- Nem sokat tud, Miss Wyatt, igaz?
Dodié torkába epe kúszott fel. Még nem említette az aranyakat,
sem a Sanford nevet vagy Keel m am a gyógyszerét.
- M indent elmondtam, amit tudok - felelte.
Calder a hóna alá dugta a kezét, a szemét a nőre szegezte.
- Remélem.

68
 D odié állta a tekintetét. K inyitotta a száját, hogy kérjen
Caldertól egy pohár vizet, de hirtelen rájött, hogy a nyomozó
azt hiszi, ő szúrta le M orrellt a sikátorban. Történt m ár ilyen.
A lány hazaviszi a férfit, lefekszik vele, aztán lebukik, m ikor el
akarja lopni az erszényét. Így m egm ártja benne a kést, mielőtt
az illető pépesre verné.
Dodié összeszorította a száját. A bőrén izzadságréteg csillogott.
A z t hiszi, én öltem meg Morrellt! Lenézett a kezére. Remegek.
- M ost pedig, Miss Wyatt, kezdjük elölről! - m ondta a nyo­
mozó visszafogott hangon. - A legelejéről.

69
 12.

hogy valaki hazudik?

H o n n a n tu d n i,
Látni, hogy a szeme mögött lezár valamit.
A szája sarka árulkodóan megrándul.
A nyelvéről legördülő szavaknak megváltozik a ritmusa.
Néha nehéz észrevenni. Ezúttal azonban könnyű volt. Flynn
Hudson látta, hogy a vele szemben ülő angolnak m inden szava
hazugság, ugyanis a füle hegye elvörösödött. Múló vértolulás.
Ha rosszkor pislog az ember, észre se veszi. Pedig pontosan ez
történt, valahányszor azt mondta: Higgye el!
- Higgye el, Hudson, Meyer Lanskyt eszi a méreg Miamiban.
Egyáltalán nem örül, hogy így alakultak a dolgok. Bukta.
- Higgye el, Hudson, M orrellra kellett volna hallgatnom, ő
egyáltalán nem akarta, hogy maga is részt vegyen ebben a m ű­
veletben.
Mindkettő hazugság volt.
Flynn elővett egy erszény dohányt, és komótosan sodort magá­
nak egy cigarettát. Johnnie Morrell a barátja volt, és most meghalt.
Az ember nem nevezi buktának egy olyan ember halálát, akivel
előző nap együtt cigarettázott. Ilyen nincs. A barátokkal nem lehet
így bánni. Úgyhogy a pokolba ezzel a fickóval meg a kényes brit
akcentusával, úgy beszél, mint aki szótárt reggelizett. És Spencernek
hívja magát. Ez is csak egyike az angolos hazugságainak.
A nyomorúságos üzletsor mögötti egyik bárban ücsörögtek,
ahová a helyiek sörözni jártak, és közben azon siránkoztak, hogy

70
a katonák viszik el a legjobb lányokat. A fickó se nyakkendőt, se
zakót nem viselt, nyilván így akart beleolvadni a tömegbe, pedig
a pengeéles vasalás a nadrágján meg az utálatosan lebiggyesztett
szája egyáltalán nem könnyítette meg a dolgát. A karja alatt fél­
hold alakú izzadságfolt éktelenkedett. Elrontotta az inge elegan­
ciáját. A gyenge fény a bárban tökéletesen megfelelt Flynn-nek.
Megkönnyebbülés volt a szemének a kinti síküvegszerű ég után.
K örülöttük különböző bőrszínű férfiak ücsörögtek, ügyet sem
vetettek Spencerre és rá, lekötötte őket a saját sörük elfogyasztása.
Nem hiányzott nekik, hogy bajba keverje őket a két idegen, akik
olyan vadul bám ulták egymást, m int a harci kakasok.
Flynn m eggyújtotta a cigarettát, am it eddig sodorgatott,
és ráfújta a füstöt az őket zaklató szúnyogok hadára. Johnnie
M orrellnak is itt kellene lennie velük, felhörpintené a rum ját,
szellemeskedne, kicsit meggyötörné ezt a fickót, ahelyett, hogy
abban a gödörben beszélget a kukacokkal.
- Rengeteg pénz - súgta neki a lány kunyhójában M orrell
m últ éjjel. - M indketten szabadok leszünk.
Na persze. Te az élettől szabadultál meg, Johnnie.
Flynn érezte, hogy éles fájdalom hasít a mellkasába, m intha
valami szemét vésőt döfött volna a bordái közé. Nagyot kortyolt
a sörből, hogy lemossa.
- Ide hallgasson, Hudson! - Spencer előrehajolt, először az
asztalra akart könyökölni, de m ikor látta, milyen rozoga, meg­
gondolta magát. - Válaszokat akarok.
Flynn nem is pislogott.
- Hol a lány? - kérdezte Spencer.
Flynn vállat vont, m intha nem is számítana.
- A városba ment. Az egyik mosodában dolgozik. Nem jelent
gondot. Vagy m egtudott róla valamit?
Nagyon ügyelt, hogy a szeme meg se rebbenjen, a száját és a
hangját szigorú ellenőrzés alatt tartotta. Ha m ár hazudik, csinálja

71
 rendesen. Igazság szerint látta, mikor a lány besétált a rendőr­
ségre.
- Nem. De biztos, hogy nem fog galibát okozni nekünk? -
Spencer összeráncolta a szemöldökét.
- Biztos.
- M ennyit tud? M it m ondott neki Morrell?
- Semmit.
- És ezt miből gondolja?
Émelyítő hangja volt. M int a legtöbb angolnak, akikkel Flynn
találkozott, neki is rosszak voltak a fogai, úgyhogy eltöprengett,
vajon nem tenne-e szívességet azzal, ha átrendezné őket.
- Beszéltem M orrell-lal - m ondta inkább - , m ikor a lány
elhagyta a kunyhót. Nem m ondott neki semmit.
- Ne hagyd, hogy megtalálják, Flynn! Kérlek! - Morrell arca
fehérebb volt, m int a lepedő, amin feküdt, a szeme pedig olyan
üvegesnek tűnt, m int a holtaké. - Próbál meggyógyítani, Flynn.
Itt elrejtőzhetek, sosem találnak meg. Ne beszélj a lányról senki­
nek!
- Rendben, Johnnie. Te csak szedd össze magad, én meg előké­
szítem a csónakot. Megvárjuk, míg besötétedik. - Megveregette a
barátja karját, amely hidegebb és nyálkásabb volt, m int az alga.
- Itt maradok, Johnnie. Ne aggódj! Én fedezlek.
- Nem, menj el! Nagyon ideges. Ha ketten leszünk, idehívja a
rendőrséget. Túl veszélyes. Gyere vissza holnap!
Flynn nem is nézett a vérre, mely átitatta az ingét, és a padló­
deszkára csöpögött, különben nem tudott volna hinni a holnap­
ban.
- Rendben. Aludj jól, Johnnie! A parton leszek. - Kinyitotta az
ajtót. - Nélküled sehová nem megyek, cimbora.
Megállította a suttogás:
- Nem m ondtam neki semmit. - Morrell szeme csillogott a
halovány lámpafényben. - Ne hagyd, hogy bántsák, kölyök!

72
 Flynn bólintott, és kisurrant a sötétségbe.
Az angol feszült volt, intett a pultosnak, hogy adjon még egy
whiskyt. Flynn-neknem rendelt. Apró, fürkésző tekintete volt, a
siker szaga áradt a csuklóján megcsillanó arany mandzsettagom­
bokból és a kisujj ára húzott pecsétgyűrűből, mikor megsimította
a barna haját.
- Morrell ostoba volt, am iért hagyta, hogy elkapják - jegyezte
meg Spencer keserűen.
Flynn arcán semmi nem látszott, csak a közöny.
- Morrellt - folytatta Spencer minden egyes szót hangsúlyozva
- titokban küldték ide, hogy megállapodást kössön. így van?
- Igen. - Flynn bólintott.
- Magát pedig Meyer Lansky küldte Miamiból, hogy fedezze.
Ez m ind szép és jó. Ez a specialitása, úgy tudom . Javítson ki, ha
kihagytam valamit.
- Nem hagyott ki semmit.
Spencer megbökte Flynnt a mutatóujjával.
- Ki tette? Míg maga m unka közben aludt, ki férkőzhetett
olyan közel Morrellhoz, hogy leszúrja?
Flynn ném án nagy levegőt vett, az állott alkohol bűze az orr-
cimpáira ragadt.
- Ezt én is szeretném tudni - felelte.
- És a lány? Ő is benne van?
- Felejtse el a lányt! N em fontos.
- Ajánlom, hogy igaza legyen, Hudson! - sziszegte Spencer.
Flynn hirtelen nem b írt továbbra is egy levegőt szívni ezzel
az emberrel. Otthagyta a sörét, és m egindult az ajtó felé, még el
se köszönt.
- Hé! - kiáltott utána Spencer. - Ajánlom, hogy igaza legyen
a lánnyal kapcsolatban, Hudson!
Flynn kilökte az ajtót.
- M arha - motyogta maga elé.

73
 O dakint egy férfi szivacsokkal m egpakolt talicskát tolt, és
sokkal kedvesebben mosolygott rá, m int ahogy megérdemelte
volna. Flynn néha el is feledkezett róla, hogy odakint létezik egy
valóságos világ, ahol az a legnagyobb probléma, hogy milyenek
voltak az árak aznap a szivacspiacon.
 1S>.

odie

A n a p m a g á n y o s a n gubbasztott a hatalm as kék égbolton,

m in t egy sosem pislogó aranyszem . N ézte, ahogy pedáns,
egyenruhás férfiak a tú lfén y esített csizm ájukban m ó d sze­
resen átkutatják D odié házát. D odié eközben visszavonult,
té rd ig b eleg ázo lt a vízbe, v ég ig sétált a záto n y m e n tén , a
te k in tetét az apró h alak ra szegezte, m elyek úgy cikáztak a
lába között, m in t m egannyi ezüstös könnycsepp. A m ikor a
re n d ő rö k végeztek a feladatukkal, b á rm i volt is az, C alder
nyom ozó visszahívta a lányt, ő pedig vonakodva hagyta ott a
vizet.
- Itt végeztünk - közölte. Hivatalos hangon beszélt.
Dodié bólintott.
- Köszönöm - tette hozzá a rendőr - az együttműködését.
Dodié megint bólintott. A férfi súlyos árnyéka rátelepedett,
kilépett oldalra, hogy kimeneküljön alóla.
- Találtak valamit? - kérdezte végül.
- Semmi konkrétat.
- Biztosan nem lehet annyira nehéz kitalálni, mikor jött Mr.
Morrell Nassauba, és kivel volt itt. Ez egy kicsi sziget, itt mindenki
tud m indent.
Elharapta a szavait, lefogta őket a szájára nyomott tenyerével.
A nyomozó megint ráterítette a nehéz árnyékát.
- Miss Wyatt - kérdezte fejét lehajtva, hogy egy magasságban
legyenek - , jól van?

75
 - Igen.
- Pedig nem úgy tűnik. Talán egy csésze tea...
- Calder nyomozó őrmester - vágott közbe Dodié kim érten
én a gyilkost akarom, nem egy csésze teát.
- Biztosíthatom, hogy m inden tőlünk telhetőt megteszünk,
hogy megtaláljuk azt, aki leszúrta Mr. Morrellt, d e ... - Elhall­
gatott, a tekintete visszasiklott a kunyhóra. - ...nagyon kevés
információt adott. Van még valami, amivel kiegészíthetné?
Két aranyérme. Egy papírfecnire írt név.
- Nincs - felelte Dodié. - Semmi.
Az ezt követő csendben Dodié egy pillanatra sem fordította el
a tekintetét a nyomozóétól. A férfi széles válla mögött két egyen­
ruhás rendőr várt türelmesen. A víz felett elsuhanó dankasirály
vijjogását leszámítva teljes csend telepedett a tájra, mégis alig
lehetett hallani a nyomozó hangját, mikor végre megszólalt. Dodié
érezte, hogy a kettejük között elterülő puha fehér hom okon az
aggodalom hullámai futnak át.
- Miss Wyatt, veszélyes alakkal van dolgunk, egy kegyetlen
gyilkossal, aki hagyta az áldozatát egy sikátorban elvérezni. Egy
csapat emberem épp átvizsgálja a sikátort, de ha nem találnak
semmit, nem lesz könnyű megtalálni Mr. Morrell gyilkosát. -
Gyorsan, elégedetlenül szívta be a levegőt. - Hacsak nem segít
nekünk még valamivel.
- Sajnálom, de nem tudok.
A nyomozó még várt egy kicsit, m intha ezzel többet is kicsal­
hatna a lányból, mivel azonban Dodié hallgatott, ő vágyódó arccal
pásztázta a békés partot, m intha a nyugalom olyasmi lenne, ami
ritkán bukkan fel az elfoglalt hétköznapjaiban. A szeme előtt a
távolban két arapapagáj repült el, maguk mögött húzták vékony,
hosszú farkukat, s a rendőr őrmester elmosolyodott a látvány­
tól, de mire visszafordult, megint elkomorodott, újra hivatalos
arckifejezést öltött.

76
 - Értem - m ondta és köszönöm. - Ha még mindig Dodie-t
gyanúsította a késeléssel, jól titkolta. - Javaslom - tette hozzá -,
hogy a jövőben kerülje el az eldugott sikátorokat.
Ezzel a megjegyzéssel Calder nyomozó elsétált a parton, és
magával vitte az árnyékát is.

Az A rcadia Hotel m agánháznak épült. Az oszlopos hom lok­

zattal és négy díszes toronnyal eredetileg Sir Archibald Caroll
hatalm as otthona volt, aki 1787-ben Skóciából költözött ide a
családjával, m ikor egy jó barátját, D unm ore grófját kinevezték
Bahama kormányzójának.
Akkoriban virágzott a jólét a szigeten, az utcákon egyre több
csinos ház em elkedett, m in d b en egy sereg szolga dolgozott,
akik éjszakára m eghúzódtak a dom bokon túli viskókban. A gróf
annyira szeretett volna újabb szolgákat szerezni, hogy lefizette
az A m erikába tartó rabszolgaszállító hajókat, hogy inkább a
Baham ákra hozzák a szállítmányukat. A hírek szárnyra kaptak,
és újabb európaiak érkeztek a szigetre - n em csak a csábító
éghajlat és a partok szépsége vonzotta őket, de a könnyű m eg­
élhetés és a gyapotültetvényekben rejlő vagyonszerzési lehető­
ség is.
Olive Q uinn változtatta át a kúriát Nassau egyik legkeresettebb
hoteljévé. Nem vesztegette az idejét az ostoba D unm ore grófról
szóló régi történetekre, bár a sziget két leghóbortosabb várának
megépítése neki is tetszett: a gróf a felvonóhíddal és várbörtönnel
kiegészített Charlotte erődöt és a vasaló alakú Fincastle erődöt
is felszerelte 32 fontos ágyúkkal, hogy el tudja süllyeszteni a
fosztogató spanyol hajókat és kalózokat. Ez m ár jobban megfelelt
Olive Q uinn stílusának.
- Wyatt, m a este magáé a konyha - közölte összevont szem­
öldökkel, mihelyt Dodié belépett az Arcadia szolgálati bejáróján.

77
Olive Q uinn lenyűgöző jelenség volt: erős testalkatú és sápadt
bőrű. A haját szurokfeketére festette, melyet rövid, szigorú bubi­
frizurára vágatott; a frizurája mindig olyan takarosan és pedánsan
festett, m int maga a hotel.
- Sajnálom, Miss Olive. Feltartottak.
- És kicsoda?
- A rendőrség.
- Nahát, nahát, ez új. Mibe keveredett, Wyatt?
Olive Quinn csak nőket alkalmazott, és mindegyiket magázta.
Szigorú szabályai voltak, keményen büntetett, a jóindulata pe­
dig szokatlan formákat öltött. M unkát adott Dodie-nak, mikor
Nassauban m indenki kerülte, m int a leprást. Dodié tudta, mi
következik, úgyhogy egyenesen a nagy zom áncozott m osoga­
tóhoz ment, útközben m ár tűrte is fel az ingujját, felkészült rá,
hogy a következő öt órában konyákig elmerüljön a zsíros vízben,
edényeket súroljon szódabikarbónával és ecettel. Miss Olive így
büntette a késést.
- Múlt éjjel hazafelé m enet találtam egy férfit az utcán. Meg­
sebesült. Próbáltam segíteni rajta, de meghalt. - Nagy zajjal tolo­
gatta a serpenyőket. - Ma elm ondtam az esetet a rendőrségnek,
de sokkal tovább tartott, m int hittem. - Hátat fordított a többi
dolgozónak a konyhában. - Ha legközelebb találok valakit a
sikátorban, otthagyom.
Nyöszörgést hallott; Cook volt az, egy vidám bahamai nő, aki
szeretett kenyérkészítés közben him nuszokat dudorászni. Azt
állította, hogy az énekek megtöltik a tésztát Isten kegyelmével,
és így levegősebb lesz. A kis Minnie, a konyha kulija döbbent
vonyítást hallatott.
- Két óra a mosogatónál, aztán feljöhet - mondta Olive Quinn
Cooknak.
- Bízza csak rám, Miss Olive! - felelte Cook. Örült, ha Dodié
lent volt velük a konyhában.

78
 D odié m egm erítette a kezét a forró vízben, arra számított,
hogy olyan skarlátvörös lesz tőle a bőre, m intha nem mosta volna
le róla m ár ötvenszer M orrell vérét. M eglepetésére Miss Olive
erőteljes alakja épp mögötte állt.
- Jól van, Wyatt?
- Igen, Miss Olive.
Kínos csend tám adt, m iközben Dodié lendületesen súrolni
kezdte a serpenyőt, hogy demonstrálja, mennyire jól van. A nő
keze egy röpke pillanatra vigasztalóan m egpihent Dodié fején,
de aztán eltűnt, Dodié pedig meghallotta a szokásos türelmetlen
horkantást.
- Helyes. - Miss Olive cipője gyors kopogással visszasietett
a koktélok és fényes m osolyok világába, melyet m in d en este
felvonultatott a vendégei előtt.
- Helyes - ismételte Dodié halkan. Az élet visszatért a normális
kerékvágásba.

A szolgaiét előnye, hogy az ember hall dolgokat. Gyakran olyasmit

is, amit nem kellett volna. Néhányan részben embernek, részben
szolgálónak tekintik a pincérnőket, ők sokkal jobban figyelnek
arra, m it m ondanak a közelükben. Sokan azonban testetlen kéz­
nek látják őket, mely poharakkal teli tálcát cipel, vagy fodros
egyenruhának, mely leteszi eléjük a tálcát. Néha Dodié m ár azon
gondolkodott, nem üvegből van-e, annyira láthatatlanul közleke­
dett a teremben, de Miss Olive szerint ez azt bizonyította, hogy
kiváló pincérnő. Bóknak szánta, de Dodié nem így fogta fel.
Aznap este hangos mulatság kerekedett. Az amerikai légierő
újoncainak sajátos akcentusa zengett a teremben, visszaverődött
a tükrökről és pezsgőspoharakról, a férfiak csinosan festettek
kifogástalan díszegyenruhájukban. Mivel a szigeten több m int
három ezer fős sereg állomásozott állandó jelleggel, és ezenkívül

79
m inden hónapban rengeteg újonc érkezett a bázisra kiképzésre,
állandóan túl sok volt a férfi és túl kevés a nő a szigeten a fiatal
legények legnagyobb bosszúságára.
Dodié belépett egy tálca itallal, a keze még rózsaszín volt a
konyhában végzett munkától, a teremben harsogó éles nevetés
úgy sértette a bőrét, m int a bambuszforgács. Halkabban! Valaki
meghalt!, akarta kiáltani. Ehelyett azonban magára öltötte a szol­
gák udvarias, semm itm ondó mosolyát, és körbejárt az italokkal.
Szivar férfias illata és a háború témája járta át az egész termet,
a férfiak úgy gyűltek a nők köré, m in t a m éhek, nem tudtak
ellenállni a szatén csillogásának és a gyenge parfüm illatnak.
Dodié láthatatlanul állt a könyöküknél, és ha olyan beszélgetést
hallott, ami érdekelte, a szükségesnél kissé hosszabban elidőzött
egy helyen.
- A bombázócsapatok Németországban a Ruhr-vidéket tá­
madják.
- Úgy hallom, az amerikaiak 8. légi hadserege kétszáz B-17-es
bombázót küldött a wilhelmshaveni ném et tengerészeti támasz­
pont bombázására.
- Istenem, nagyon remélem, hogy igaz a hír! A tengeralatt­
járóik teljesen ellehetetlenítik az atlanti-óceáni hajózásunkat.
Márciusban többtucatnyi szövetséges hajót vesztettünk, el tudja
ezt hinni? Elpusztították a mocskos náci farkasok.
Dodié látta, hogy a nyakukon lüktet az ér, hallotta, hogy a
hangjuk egyre erősödik. Az egyik nő, aki gyémántokat viselt a
hajában, csendesen sírt, és odasúgta a barátnőjének:
- A nővérem meghalt a borzalmas plymouthi bombázásban.
- Úgy festett, m int aki szívesebben lenne máshol ebben a pilla­
natban, de azért elvett egy poharat a tálcáról, és egy lendülettel
felhajtotta az italt. Dodié máshol azt tudta meg, hogy az amerikai
tengerészet szigetről szigetre halad a Csendes-óceánon a japánok
elleni csatában, és a 43. gyalogos hadosztály M acArthur tábornok

80
vezetése alatt Új-Guinea felé tart. Egy vonzó fiatal szőke nő épp
m ost nézte meg az Oklahoma! című musicalt a Broadwayn, és
egy komoly, szemüveges férfi azzal próbálta lenyűgözni, hogy
Raymond Chandler furfangos prózájáról mesélt neki, ám fogal­
ma sem volt róla, hogy a nő közben lopott pillantásokat vet egy
Leslie Howard típusú fickóra a terem túlsó végében.
- Hozzon nekem egy bourbont, kislány!
Dodié az amerikai akcentussal elvakkantott utasítás felé for­
dult. Az a hatvanas éveiben járó termetes férfi volt a hang gazdája,
aki csak nem rég lépett be a terem be’előreszegett állal, széles
mellkasán megfeszült az izom, m iközben szúrós szemmel n é­
zett végig az összejövetelen. Nem először jelent meg az Arcadia
H otelben, és D odié azonnal felismerte. A szigeten m indenki
tudta, hogy Sír H arry Oakes a nyugat legjövedelmezőbb arany­
bányájának tulajdonosa Kanadában, és az ő kezében van a British
Colonial Hotel is, a lenyűgöző hétemeletes épület Nassau szélén,
melynek ablakai a saját tengerpartjára és teniszpályáira nyíltak.
Sértődöttségében vette meg 1939-ben, m ikor a főpincér nem
engedte be a szokásos szedett-vedett, mocskos ruházata miatt.
Új tulajdonosként az volt az első dolga, hogy kirúgta a vétkes
főpincért. Példát statuált a többieknek.
Senki nem úszta meg, ha szembehelyezkedett Sir Harryvel.
Ennek ellenére Dodié mindenhol azt hallotta, mennyire törődő és
nagylelkű a fekete alkalmazottakkal. Nassau legszenvedélyesebb
filantrópja volt, viszont m iután húsz évig úgy élt, hogy csak egy
vödör földet meg egy csákányt remélhetett m egtartani öreg nap­
jaira, nem szedte magára a gyarmatosító faj csiszolt stílusát.
- Egy whiskeyt!
- Igen, uram.
D odié azonnal kihozta és lesütött szemmel szolgálta fel az
italt. Sose nézz a szemükbe! - ez volt Olive Q uinn egyik szabálya.
Ettől ugyanis a szolga azonnal látható lett, és ezt nem szerették.

81
Sir H arry épp a réz áráról beszélgetett egy jelentéktelen külsejű
férfival, akinek a hangja türelmetlen nyöszörgésre emlékeztetett,
mikor azonban Dodié odanyújtotta neki a tálcán az italt, azonnal
elhallgatott, és egyenesen megszólította.
- Tehát, ifjú hölgy - Sir H arry elvette az italt látom, dolgos
napja van.
Dodié nem igazán tudta, m it akart ezzel m ondani. A férfi
arcára rebbent a tekintete, a kopaszodó, magas hom lokra, az
agresszív, szögletes állra. A szeme olyan em bernek sejtette, aki
a többségnél jóval többet tett az életében, aki értékeli a magányt,
és aki rengeteg titkot rejteget. Dodié együtt tudott érezni vele.
- M inden nap dolgos - felelte udvarias, szolgai mosollyal.
- De nem m indennap talál holttestet.
Dodié torka elszorult.
- Nem holttestet találtam.
- De nagyon közel járt hozzá, ha jól hallom.
- Honnan hallotta?
Sir H arry elégedetten belekortyolt a tiszta whiskyjébe.
- Nos, kislány, hadd m ondjak valamit: nem sok m inden tör­
ténhet ezen a szigeten, amiről nem tudok.
Hát igen, ezt Dodié könnyedén el tudta hinni. Még a drága
fekete zakója finom anyagán keresztül is érezte a férfi erejét.
Lesütötte a szemét, és lassan távolabb húzódott a tálcájával.
- Beszélt magának a pasas?
- Kicsoda?
- Az a pasas, akire rátalált.
- Nem.
- Tényleg?
- Tényleg.
A terem másik végében egy aranygyűrűkbe font kéz intett a
második koktéljáért.
- De a rendőrségnek nem ezt mondta, ugye?

82
 Érezte, hogy a m ellkasában nő a forróság, a tálca azonban
szilárdan állt a kezében, a p o h arak nem csöröm pöltek, nem
csatlakoztak a nevetgélőkhöz. Segítsen, segítsen... M orrell sza­
vai visszhangzottak a fejében. M egfordult, és újra ránézett Sir
H arry O akesra, látta, hogy a férfi figyelmesen tanulm ányoz­
za őt.
- Sajnálom, ez m agánterm észetű ügy - felelte.
Oakes körbeforgatott a szájában egy korty whiskyt, megmosta
benne a fogait, aztán bólintott. Egy pillanatig ném án m eredtek
egymásra, ügyet sem vetve a körülöttük hullámzó zajokra.
M it akar?
- Szeret itt dolgozni? - kérdezte Sir H arry Oakes komoran.
- Igen.
Ne rúgasson ki! Kérem, ne rúgasson ki! Szükségem van erre a
munkára!
A férfi megütögette a széles, fehér ingmellét.
- Jöjjön, dolgozzon nekem!
Dodié agya lebénult. Rájött, hogy nyitva van a szája, gyorsan
becsukta, de a poharak m ost m ár csörögtek a tálcán.
- M ár hónapok óta figyelem - folytatta a férfi könnyedén.
- Jól dolgozik. Sőt, azt kell m ondjam , barom i jól! M indig ke­
resek első osztályú hotelszemélyzetet, maga pedig kifejezetten
alkalmas. - Az ajtónál őgyelgő Olive Q uinn felé pillantott, aki
az éles szemével m indig kiszúrta, ha a terem bármelyik zugában
nyugtalanság támadt, és azonnal lecsapott rá. - Lefogadom, hogy
alig fizet valamit! Erről ismerik a szigeten. - Egy leheletnyit köze­
lebb lépett. - Jöjjön át az én British Colonial Hotelembe, kétszer
annyit adok! M it szól hozzá?
- Köszönöm, nem.
- Legyen esze, ifjú hölgy! M arha jó ajánlatot kapott!
- Boldog vagyok itt.
- Csakugyan?

83
 - Sir Harry, nagyon hálás vagyok az ajánlatáért, de - rázta
meg határozottan a fejét - köszönöm, nem.
Gyorsan távolabb lépett, mielőtt a férfi folytathatta volna. A
vendégek intéseire ügyet sem vetve egyenesen az ajtóhoz sietett,
végigrohant a folyosón, bem ent a konyhába, ledobta a tálcát az
asztalra, felkapta a kardigánját, de még mindig nem állt meg. Csak
m ent tovább, hiába kiáltott utána Minnie. Csak ment, kilépett a
hátsó ajtón, egyenesen kigyalogolt az éjszakába.
Itt valami nincs rendben.

84
 14.

ÖL
E lla p ó k e r e z e tt. Épp most vesztette el az óráját egy tízes párral.
Ideje menni.
- Ne menjen, Mrs. Sanford! Nézze még egy kicsit, hogy ját­
szom!
Ella visszaült.
- Nézem.
A koromfekete hajú walesi pilóta megpördült a kerekes széké­
ben, és a pingpongasztalhoz gurult, ahol olyan erőszakos céltuda­
tossággal pörgette meg az ütőjét, melynek Ella a nyomát sem látta,
amikor sörözgetés közben beszélgettek. Szelíd modorú, halk szavú
fiú volt. Mihelyst azonban pingpongütőt vagy kártyalapokat vett a
kezébe, vakmerő fenegyerekké változott. Vajon a repülője is ezért
zuhant le? Talán túl közel siklott a víz színéhez, vonzotta a veszély.
- Jonesy, elég lesz már! - kiáltott valaki.
Ella azonban tapsolt, mikor a férfi a székben is fürgén mozogva
újabb pontot szerzett, és elégedetten rávigyorgott az asztal felett
a nőre. Megfizette a vakmerősége árát, m ár csak egy lába m a­
radt, de amennyire lehet, helyrehozták az Oakes Field-i katonai
kórházban. Bár felajánlották neki, hogy nagy körültekintéssel és
biztonságosan hazaviszik a jó öreg Angliába, ő visszautasította,
inkább irodai m unkát vállalt a királyi légierő nassaui irodájában,
papírokat tologatott.
- Legalább itt vagyok - m ondta Ellának büszkén. - Még m in­
dig teszem a dolgom.

85
 Nem volt szokatlan Nassau utcáin a kerekes székben tologa­
tott egyenruhás katonák látványa. M indig rájuk mosolyogtak
legszélesebben a boltosok, a csaposok pedig ingyen sört adtak
nekik. M iattuk szeretett Ella beugrani pár órára a Kantinba. Egy
ilyen nap után, m int a mai volt, ezzel tette a fejében helyükre a
dolgokat.
A Kantint a katonák szórakoztatására tartották fenn, itt kiereszt­
hették a fáradt gőzt, ittak, dartsoztak, vagy szvinget táncoltak a
parketten egy csinos lánnyal. A Szabadkőművesek Társasága át­
engedte a Kantinnak hatalmas kúriájuk egy részét a Bay utcában, a
bizottság pedig táncosokat, énekeseket vagy dobosokat hívott, néha
még filmvetítést is szerveztek, ha épp működött a vetítőgép.
Itt m indig életteli hangulat és harsogó nevetés fogadta az
embert, Ella pedig ezt szerette. Nem ő volt az egyetlen. Örömmel
látta, hogy egy maroknyi helyi lány szintén benézett a fiúkhoz,
felszítva a britek és amerikaiak közötti szokásos rivalizálást. Nem
kellett más, csak egy vonzó szőke meg egy tüzes vörös, és máris
megindult a harc.
- Szabad egy táncra, Mrs. Sanford?
Ella felnézett. Kukoricaszőke repülő százados állt előtte re­
ménykedő mosollyal az arcán. Olyan helyes! Olyan fiatal! Alig
lehet húszéves. Mivel bombázón szolgált, nem sok esélye volt rá,
hogy megérje a harmincat, Ella pedig tudta, hogy ebből fakad a
term et átjáró óriási energia: hogy a sarkon túl a halál leselkedett
rájuk.
- Tényleg m ennem kellene - felelte. - Máris késésben va­
gyok.
A fiú szemtelenül elvigyorodott.
- Fontos?
Ella körbenézett a terem ben. Érezte a zene gyors ritmusát.
Látta a rémült kék tekintetet.
- Nem, egyáltalán nem fontos.

86
- Elkéstél.
- Sajnálom, drágám. Feltartóztatták.
Reggie összehúzta a szemöldökét.
- Aggódtam érted. Azok után, ami veled és Tillyvel történt
m a reggel, egyáltalán nem örülök, ha egyedül mászkálsz.
Ella csókot nyomott az arcára, és elfogadott egy pohár rum os
puncsot a fehér kabátos pincértől.
- Reggie, kérlek, ne csinálj belőle elefántot. Na és - tette hozzá
ragyogó mosollyal - , hol van Hector?
Tilly férjének, Hectornak a születésnapját ünnepelték a Nassau
Jachtklubban. Lehangoló, lapos épület volt sárga díszvakolattal
és szépen gondozott kerttel a város keleti végében, a Montague-
erőd Hotel mellett, de ettől m ég népszerű becsületsüllyesztőnek
számított, m ost is idegyűlt a szokásos tömeg.
- Boldog születésnapot, Hector! - üdvözölte Ella.
H ector ügyvéd volt, a Bay utcai fiúk csapatának tagja. Ma
éjjel ők is teljes létszám ban m egjelentek a frakkjuk zsebéből
kilógó arany óralánccal, Ella mégis úgy érezte, hogy nem szó­
rakoznak olyan felhőtlenül, m int ahogy azt várni lehetett volna.
Vagy talán csak az élénk, pezsgő K antin után tű n t u nalm as­
nak?
- Ella, drága barátném , m icsoda öröm, hogy biztonságban
láthatlak! Tillyvel alaposan ránk ijesztettetek! Átkozott zendü-
lők!
- Zendülésnek aligha lehetett volna m ondani, Hector - n e­
vetett Ella, és gyorsan tém át váltott. - H ogy m ent a délutáni
jachtverseny? Sajnálom, hogy nem tudtunk elmenni.
H ector összehúzta a bozontos szemöldökét, de ugyanolyan
hangosan folytatta.
- M egint az a paprikajancsi nyert. Tudod, az az aranyifjú.

87-
 - Freddie de Marigny?
- Pontosan. Nem is tudom , m it eszik rajta Nancy, Sir Harry
kislánya! Nyerni szeret, az egyszer biztos.
Ella elmosolyodott.
- Ti többiek talán nem?
Hector felnevetett, és csatlakozott egy szivarozó társasághoz,
akik épp arról beszélgettek elmélyülten, hogyan bom bázták a
tengelyhatalmakat tíz napon át Pantellerián, a Szicília és Tunézia
közötti földközi-tengeri szigeten.
- Az utolsó emberig lemészároltuk a rohadt olaszokat - m ond­
ta valaki kárörvendően.
- Egyetlen britet sem vesztettünk. A seregeink csak begya­
logoltak, ők meg megadták magukat, m int a birkák. Nem volt
visszavonulási útvonaluk.
- A következő Szicília lesz. Aztán úgy vágunk át Olaszorszá­
gon, m int kés a vajon. - Ez Reggie hangja volt.
- Montgomery tábornok és a 8. brit hadsereg darált húst csinál
azokból a nyápic olaszokból, majd meglátjátok! - bizonygatta
Hector.
Ella otthagyta őket. Nem akarta elképzelni a háborúzó fiatalo­
kat, talán még azok is ott lesznek, akiket aznap este a Kantinban
látott. A testükbe golyók fúródnak, a mosolyukat idegen föld sara
takarja el. Erről akaratlanul is Mr. Morrell hirtelen halála jutott
eszébe, végigfutott rajta a hideg.
Újabb rum os puncsért nyúlt, és épp cigarettára gyújtott, ami­
kor Reggie megjelent mellette, és határozottan megkérdezte:
- Mi történt az óráddal?

- A sziget változik, Tilly. Javulnak a dolgok.

- Ne légy nevetséges, Ella! Nézd meg, mi történt m a velünk!
Egyszerűen rémisztő!

88
 A jachtklub kikötőre néző, keleti ablakánál álltak. Sötét volt
odakint, de az aranysárga lám pafény ráöm lött a kis m ólóhoz
vezető lépcsőkre, ahol a kikötözött jachtokat egym áshoz csap­
kodták a hullámok. Hányszor, töprengett Ella, hányszor ácso-
rogtam már itt ugyanezekkel az emberekkel, és ittuk ugyanezt a
rumos puncsot?
- A háború jót tett a szigetnek - erősködött. - Ne dugd a fejed
a gyarmatosítás homokjába, Tilly!
- Hogy m ondhatsz ilyet, drágám? Olyan aljas dolog. Az u t­
cákon és kávézókban egym ást tapossák a pimasz, egyenruhás
fiatalemberek, akik azt hiszik, övék a sziget! Letépik az ingüket
m indenhol, ahol nem kellene, ellopják az összes lányt, a rendes
fiúknak esélyük sincs velük szemben! - Lehajtotta az italát. -
Egyszerűen aljasság.
Igaza volt. Ella nem tagadhatta, hogy a sziget férfi lakossága
és az újonnan érkezettek között volt ném i súrlódás. Ráfújta a
cigarettafüstöt az ablak belső oldalán megjelenő tükörképére,
elhomályosította az arca vonásait.
- De a háború jólétet is hozott, Tilly, ezt el kell ism erned.
Több ezer munkahelyet teremtett. Nemcsak a légibázisokon, de
a boltokban és étterm ekben is, és ez sokkal több m unkát jelent
a szigeten élő fekete nőknek is, jobb fizetést és jo b b ...
- Ella, ne!
- M it ne?
Tilly felsóhajtott.
- Ne akarj m egváltoztatni minket! Én azt akarom , hogy a
dolgok ugyanolyanok maradjanak.
Ella a magas, elegáns barátnőjére pillantott, a szépen fésült
fekete hajára és finom an m etszett szájára, és rájött, hogy fu r­
csamód egyáltalán nem ismeri. Nem igazán tudja, m i rejtőzik a
gondosan begyakorolt álarca mögött. Vajon Tilly is ezt gondolja
róla?

89
 - Ne aggódj, Tilly! - ugratta Ella. - Biztosra veszem, hogy a
herceg m arad a kormányzó egészen a háború végéig, akármikor
érjen is véget!
Tilly erőtlen mosollyal felvonta ápolt szemöldökét.
- Drágám, te mindig meg tudsz vigasztalni!
O dakint közelebb húzódott az óceán szótlan moraja.

90
 1§.

odie

Az é j s z a k a m e l e g e körbevette D odie-t, m iközben hazafelé

futott az Arcadiából. A bőrét árnyak sim ították végig a nedves
leheletükkel, de forrongó vérét nem tudták lehűteni. M egnyúj­
totta a lépteit, egyenletes ugrásokkal szökellt le a tengerpartra,
majd balra fordult a magas pálmafák lehajló levelei alatt, melyek
m ohó ujjakkal nyúltak utána a sötétben. Körülötte páfrányok
sustorogtak, az aljnövényzetben az éjszaka terem tm ényei csi­
pogtak.
Az ösztönei azt súgták, hogy haza kell mennie, bár nem tudta,
miért. Semmi oka nem volt rá. Csak le akart kuporodni a házában
szorosan behúzott ablaktáblák mögött, hogy kizárja a világot.
Valami nincs rendben.
Nagyon nincs.
H onnan tudja Sir Harry Oakes, hogy ki ő, és m it tett? Vagy,
hogy milyen szavakat használt a rendőrőrs zárt ajtói mögött? És
m iért érdekli?

Az ég vörösen izzott a fák mögött, Dodié azt is hihette volna,

hogy ezek a napfelkelte első sugarai. Csakhogy nyugat felé tartott,
nem kelet felé, ráadásul még az éjfélt sem ütötte el az óra. Szinte
repült hazafelé, míg ki nem rajzolódtak előtte a kazuárfák törzsén
szétterülő aranyszín fények és a pálmafák mellett táncoló-villódzó
cinóbervörös csápok.

91
 Mikor kiért a partra, m intha skarlátvörös lyuk tátongott volna
a feketeségben. A hom okon erőteljes robaj hasított át, először
a forróság csapta meg, csak utána látta meg a forrását. A háza
égett.
Odarohant, mit sem törődve a levegőben kerengő szikrákkal
és parázzsal, m indenáron meg akarta m enteni az otthonát. Az
égő viskó körül kisebb tömeg gyűlt össze, az árnyékuk a hom o­
kon kígyózott, miközben a lángok az éjjeli égboltot nyaldosták.
Kiabáltak. Dodié azonban csak a tűz pattogását és harsogását
hallotta, kalapáló szívvel szökdécselt ki-be, megpróbált átbúj­
ni a lángok alatt, hogy m egm entsen valamit - az élete egy kis
töredékét. Ám ekkor egy kéz határozottan elkapta a karját, és
visszarántotta. Keel m am a volt.
- Hallgass, gyerekem, ne óbégass!
Ijesztő hangok törtek elő a szájából. R áharapott a karjára,
hogy visszafojtsa őket. A megperzselt pam ut ingujj szaga hozta
vissza a valóságba, és értette meg vele, milyen közel állt ahhoz,
hogy maga is a lángok martalékává váljon, m int a háza. Hagyta,
hogy Keel mama biztos távolságba vezesse, csak ekkor vette észre
az embereket, akik élőláncot alkotva gyors ütemben egymásnak
adogatták a vödröket a tengertől a kunyhóig. A láng ragyogá­
sában látta, hogy az arcukon izzadság csillog, szerette volna azt
m ondani nekik, hogy hagyják abba, adják fel, tegyenek le róla.
Ő m ár látta, hogy túl késő. A tűz nyert. Keel m ama mellette állt,
átkarolta Dodié vállát, és m indketten a tüzet bámulták.
- Adj hálát, hogy nem vótá’ odabe’, gyerekem!
Dodié megremegett.
- A rra gondolj - m ondta Keel m am a a lángok robaja felett
-, hogy csak a kacatjaid lesznek oda! Vót életed az előtt is, hogy
összehaláboltad űket, meg lesz m ost is, hogy m ind odalett. Az
akarás meg a mohóság végtelen, pedig ezek m ind haszontalan-
ságok. Higgy nekem, gyerekem!

92
 - Mama, m ondja meg az embereknek, hogy hálás vagyok, de
most m ár abbahagyhatják.
- A szellemed sokkal erősebb, m int azok a lángok ott. Ezt ne
felejtsd el!
- N em fogom, mama.
Mikor Keel mama odament a vödrösökhöz, hogy beszéljen ve­
lük, a kunyhó egy része beomlott, látványos szikrazáport lobbant-
va fel. Dodié megpillantott egy aranyfénybe vont fiatalembert,
aki egy hosszú ággal kotorászott abban a pokolban, am i valaha
az otthona volt. V isszahozott az életre pár haszontalanságot,
m iközben komolyan veszélybe sodorta magát. Hagyja abba -
akarta m ondani Dodié - , kérem, hagyja abba!
Nem jötték szavak a szájára. Úgy érezte, m intha szakadék szé­
lén állna. Nem nézett le, de érezte, hogy valami mozog odalent,
és csak arra vár, hogy Dodié leessen.

D odié felébredt. Tompa, szürkés fények köszöntötték, éppen

illettek a hangulatához. Eleinte nem is tért magához az álomból:
az apja meg ő Bibliával házaltak az esős angliai M anchesterben,
m ikor még csak nyolcéves volt. De aztán meghallotta egy sirály
vijjogását, és kinyitotta a szemét. Ekkor jutott eszébe a tűz. Mintha
szögesdrótot nyelt volna.
Keel m amánál töltötte az éjszakát, összekuporodva a padlóra
terített pokrócon. Azt hitte, nem fog tu d n i aludni, de m am a
m egitatott vele valamit, ő pedig mély álomba zuhant. Még alig
világosodott, de a bejárati ajtó m ár nyitva volt, és Dodié látta,
hogy valamivel a horizont felett egy csapat szürke felhő gyüleke­
zik, m intha bekukucskálnának hozzá, Keel m am a pedig borsót
fejt a küszöbön.
Dodié nem húzta az időt. Elfogadta a régi pamutinget, melyet
m am a a pincéregyenruhája helyett ajánlott fel, és kilépett a kora

93
reggeli szélbe. Nem tudta rávenni magát, hogy a parton sétáljon
végig, inkább az utat választotta, mely a napnak ebben a szakában
elhagyatottan, szürkén kígyózott végig a tenger mentén. Átvágott
a fák között, hátulról közelítette meg a partot.
Felkészítette magát. Megfogadta, hogy nem fog sírni. A sza­
gokra viszont nem gondolt. Pedig azok csapták meg először,
odasodorta hozzá a szél az elszenesedett fa bűzét, aztán meglátta
a megperzselt veteményest a ház romjai mögött. A babok olyan
barnán és élettelenül hevertek a földön, m int a döglött pókok,
a rom ok között egy patkány kotorászott. Csak néhány sütőtök
m aradt meg, narancssárgán virítottak a fekete törm elék között.
A háza odalett. Emlékek ugara. Most már semmi haszna. A
megfeketedett halom ból csak pár eltorzult fémdarab nyúlt ki,
m int rohadó fogak. A szél felkapott egy kis ham ut és lerepítette
a partra, de Dodié már nézni se bírta. Elfordult a gyászos képtől,
belehasított az elkövető elleni düh, bárki tette is ezt vele, erről
pedig valahogy eszébe jutott a rendőr, aki ugyanezen a parton
állt, és meggyötörte, halálra rémítette a kérdéseivel. M ikor meg­
indult, magányosan ücsörgő férfi körvonalait pillantotta meg az
egyik pálmafa alatt, ott, ahol az öböl patkóformába kanyarodott.
Ebből a távolságból nem lehetett tisztán látni az arcát, de annyit
észrevett, hogy fehér fiatalember volt kikopott ingben és hosszú,
vékony végtagokkal.
Ő t nézte.
Dodié nem akarta, hogy nézzék, nem akarta, hogy egy ide­
gen kilesse a bánatát, így hátat fordított az alaknak, és lesétált az
óceánhoz.
Az égen súlyos, nyomasztó felhők gyülekeztek, a hullámok
fehér taréjukkal felé rohantak, a Florida felől dühösen közelgő
nyári viharokra figyelmeztettek. Hosszú, nehéz hínárcsom ót
sodort a partra a víz, az apró narancssárga rákok m ost m enedé­
ket kerestek a hajlatai között. Dodié felhúzta a ruhája szegélyét,

94
és belegázolt a vízbe, a lábujjait m inden lépésnél egyre jobban
belefúrta a homokba: egyedül így fejezte ki a belsejében tomboló
dühöt. Sokáig bóklászott a sekély vízben fel-alá a zátony mentén,
arra az em berre gondolt, aki M orrellra várt a kórházban, azon
töprengett, vajon m it követett el, hogy meg akarták ölni.
Miféle emberek lehettek? Vajon a házát is ők gyújtották fel f i ­
gyelmeztetésképp? így jelezték, hogy jobb, ha tartja a száját? Vajon
m it tennének még vele?
M i a fene történik itt?
Azért jött erre a szigetre, hogy megszabaduljon a démonoktól,
nem azért, hogy újakat találjon! Az apja az egyik kilátástalan
munkától a másikig vetődött, egyik pohár whiskytől a másikig,
Dodié pedig próbált segíteni rajta. Eldugta előle a rum os üveget,
bekötözte a vágásokat és horzsolásokat, m ikor részegen elesett,
sínbe tette a karját, m ikor eltört. M intha csak egy em elkedőn
felfelé öntötte volna a hom okot: végül elveszítette a csatát.
Az apja halála után hazam ehetett volna Angliába, hogy új
életet kezdjen, de nem tette. Nem tudta rávenni magát, hogy el­
hagyja a Bahamákat. Túlságosan beleszeretett ezekbe a gyönyörű,
egzotikus szigetekbe. A lágy, meleg szellők, a virágok, m adarak
és csészealj m éretű pillangók élénk színei, a ronda békák mély
hangja, a pálmalevelek különös suttogása - itt m inden elbájolta.
A hatalmas, kék óceán olyan tökéletesen körbevonta az elméjét,
m int New Providence szigetét, úgyhogy úgy döntött, itt kezd
új életet. Néha nehéz volt. M egtanulta, hogy óvakodnia kell az
emberektől. Először a Gregory Varrodában kapott állást, ám az
balul ütött ki, egy ideig senki nem állt vele szóba, aztán Olive
Q uinn pincérnői állást ajánlott neki az Arcadiában, ahol azóta
is dolgozik.
M ost viszont valaki el akarja venni tőle a szigetét, egy olyan
ember, aki teketóriázás nélkül leszúr másokat az utcán. Rá akart
ijeszteni. Hogy elüldözze innen. Dodié felemelte a fejét, és ha-

95
 rágósán nézett a hullámok felett alacsonyan lebegő felhőkre. Ő
aztán nem megy sehová.
Magányos Liberator tört magának utat az égen, csapkodták a
szelek az új W indsor repülőtér felé menet, a négy m otor eltökélt
zúgása visszhangra lelt Dodié fejében. Megfordult, visszaindult
a kunyhója fekete törmelékei felé, mielőtt eleredt volna az eső,
de útközben megtorpant. Odafent a fiatalember még mindig az
árnyékban ücsörgött. A háta m ár egész összeolvadt a fa törzsé­
vel, m intha időtlen idők óta ott várakozna. Még mindig Dodie-t
nézte.
Ki ez az ember? M iért van itt? A zért jö tt talán, hogy megint
figyelmeztesse?
Nem, ezúttal nem hagyja magát. Nem fog itt ülni és sután várni
a következő figyelmeztetésre! Ezúttal Dodié lesz az, aki odamegy
hozzá, és kirázza belőle az igazságot. Habozás nélkül felrohant
a parton az idegen felé az árnyékban, mielőtt még annak eszébe
jutott volna távozni.

96
 16.

F l y n n l á t t a , hogy a lány sietősen közeledik felé a part felől,

hosszú gesztenyebarna haját szanaszét fújta a szél, a lábnyomai a
fehér hom okban egymást kergették. De nem mozdult. Épp csak
eloltotta a cigarettáját, és azt kívánta, bár ne lenne olyan dühös
ez a nő. Kiérezte a dühét a gyors, határozott lépteiből meg az éles
könyökéből, miközben felfelé rohant az emelkedőn.
M ár m ajdnem egy órája várta, azon töprengett, mi járhat a
fejében, miközben a vízben sétálgat, és a kezével szikrázó, íves
vízsugarakat fröcsköl a magasba, felzavarja a hullám ok nehéz
hömpölygését, m intha át akarná rendezni a világot. Fel-alá ka­
nyargóit a zátony íves partján a halványkék ruhájában, a gon­
dolataiba m erülten. Flynn m indig gyorsan meg tudta ítélni az
em berek hangulatát - a nyakuk ívéből, a csípőjük ringásából, a
kezük tartásából. Ez a készség nemegyszer m entette m ár meg az
életét. M ost pedig azt látta ezen a lányon a nyilvánvaló haragja
mellett, hogy a teste kezd összeomlani, m intha hatalmasat csaptak
volna rá a kalapáccsal.
Nem szokott hozzá a halálhoz. Ez tisztán látszott rajta, és a
gondolat, hogy a padlójára annyi vér öm lött, jobban bántotta
Flynnt, m int ahogy bevallotta magának. Bátorság kellett hoz­
zá, hogy megtegye m indazt, am it M orrellért tett. Pedig félénk
teremtés. Látszott abból, ahogy körbenézett a világban, m intha
nem tudná biztosan, hol is van az ő helye. M int aki m indig kész
lebukni, gyorsan félreállni. Flynn csodálta az éberségéért.

97
„Nem mondtam neki semmit.”
Flynn azt kívánta, hogy Morrell szavai igazak legyenek.
„Ne hagyd, hogy bántsák, kölyök!”
A kérdés csak az: a lány bánthatja-e őket?
Dodié.
Szegény Johnnie Morrell azt mondta, így hívják.

98
 17.

D o d ié

- Ki m a g a ? - D odié nem várta meg, hogy válaszoljon. - M it

csinál itt ilyen kora reggel?
Alaposan megnézte az em bert, aki a fejét hátravetve ücsör­
gött, úgy nézett fel Dodie-ra. A lánynak az jutott eszébe, hogy
ím e valaki, aki úgy hordja m agán a városi ráfináltságot, m int
a nagykabátot. A sűrű fekete haja alatt gyors, értelm es barna
szemek cikáztak.
- M iért figyel engem? - A nyakán dühösen lüktetett az ér.
- Tudja, ez egy szabad ország - felelte a férfi csendesen.
K önnyedén kiegyenesedett és felállt. N ikotinfoltos ujjaival
kisöpörte a haját a szeméből, Dodié pedig érezte ebből a m oz­
dulatból, hogy az idegen ném i gondolkodási időt akar adni neki.
Ő azonban csak azon akart gondolkodni, hogy m iért ült itt ilyen
sokáig ez az ember, és m iért kémkedik utána.
- A nevem Flynn Hudson.
A m erikai akcentussal beszélt, a hangjából ítélve valamelyik
hideg északi államból jöhetett. A bőre sápadtsága azt sejtette,
hogy általában nem sokat tartózkodik a napon. Flynn H udson
a húszas évei közepén járhatott, magas, vékony testalkatú em ­
ber volt, ném i esetlenség és zavarodottság lengte körül, am i
különös ellentétben állt a m élyen ülő szem éből áradó n y u ­
galom m al és azzal a türelem m el, am it a fa alatti virrasztása
m utatott.
- Nos, Mr. Hudson?

99
 - Elnézést kérek, ha felzaklattam az ittlétemmel. Nem állt
szándékomban. Csak elidőztem itt a fa alatt, vártam, hogy visz-
szajöjjön.
- És mit akar tőlem?
- Gondoltam, talán segítségre lehet szüksége, ezért...
- Semmire nincs szükségem magától, Mr. H udson. - Ó va­
kodva méregette a férfit. - Ha maga okozta a tüzet, vagy azért
van itt, hogy újból figyelmeztessen, akkor csak annyit m o n d ­
hatok magának - és a barátainak - , hogy tartsák magukat távol
tőlem. Nem ijesztenek meg. Nem megyek sehová. - A hangja
erőteljesen zengett a friss reggeli szélben, a szíve a torkában
dobogott, de eltökélten nézett a barna szempárba, m indenképp
meg akarta értetni a látogatójával, hogy ő nem valami csótány,
am it csak úgy el lehet taposni. - M egismétlem, Mr. Hudson.
Semmire nincs szükségem magától. - Sarkon fordult.
- Szerintem van.
D odié m egtorpant. Várta, m i következik, de mivel a férfi
nem folytatta, kénytelen volt újra ránézni. Flynn Hudson hosz-
szú ujjú inget viselt nyakkendő nélkül, a barna, fűzős cipőjét
beterítette a hom ok. Elfogadhatóan festett, bár az inge gyenge
m inőségű volt, a nadrágja térde pedig m ár kifényesedett. Úgy
tűnt, épp csak megél valahogy. Zsebre vágott kézzel ácsorgott,
olyan elszántan vizsgálgatta D o d ie-t, hogy a lány zavarba
jött.
- Pontosan m it akar ezzel m ondani, Mr. Hudson?
- Nem sok m indent. - Vállat vont. - Bár többet tehettem
volna, de későn érkeztem ... úgy értem, múlt éjjel. A tüzet nem
lehetett elfojtani, de megtettem, amit tudtam. Sajnálom.
Dodié szótlanul m eredt rá.
- Már a tüzet - tette hozzá a férfi. - Próbáltam segíteni.
- Nézze, Mr. Hudson, sajnálom, h a ...
- Jöjjön velem - vágott közbe -, m utatok valamit!

100
 V

M egindult a nem terepre való cipőiben a hom okon át a túl­

oldalra, a kunyhó helye felé, de Dodié nem tudta rávenni magát,
hogy kövesse. Hudson nyilván megérezhette, m ert félúton hát­
rapillantott a válla felett, és rámosolygott.
- Ne aggódjon m ár annyira! A pokolba is, nem akarom el­
rabolni vagy eladni fehér rabszolgának, sem m i ilyen egzotikus
tervem nincs.
M iközben ezt m ondta, könnyedén felnevetett, amitől m eg­
élénkült az egész arca. Dodié érezte, hogy a haja tövéig elpirul,
de a férfi m intha észre se vette volna. Letérdelt a partra egy kis
kupac mellé, melyet valószínűleg a kabátjával takart le korábban,
az anyag összegyűrődött, és beborította a homok, úgy becsíkozta
a korom, m intha vízfolt lenne.
- Nézze!
D odié közelebb lépett, m iközben H udson a bűvészek len­
dületes m ozdulatával lehúzta a kabátját. A lánynak a szája is
tátva m aradt, valami hang szökött ki rajta, de nem form álódott
szavakká.
- Gondoltam, szeretné m egtartani - m ondta a férfi.
Az anyja varrógépe. D odié térde azonnal összecsuklott,
lehullott a hom okba H udson mellé, kinyújtotta a kezét, hogy
m egérintse a gép kerekét. A fa alapja alig szenesedett meg, a
fém házon a fekete zom áncfesték felhólyagosodott, de m aga a
gépezet csodálatos m ódon sértetlennek tűnt. Dodié érezte, hogy
űr tám ad a lelke mélyén, ilyen varrógép formájú.
- Láttam magát m últ éjjel - idézte fel. - Hosszú botot tartott
a kezében, azzal húzott ki tárgyakat a tűzből. Azt hittem, lopni
akar. Nem tudtam, hogy... - intett a megpörkölt gép felé-, ...hogy
m aga...
- Megérte?
- Igen - suttogta Dodié.
- Akkor jó.

101
 Dodié felkapta a megfeketedett gépet. Mikor az ölében ringat­
ta, már nem is érezte annyira magányosnak magát. Mire azonban
felemelte a fejét, hogy köszönetét m ondjon Flynn Hudsonnak,
a férfi m ár eltűnt mellőle, hosszú léptekkel besétált a fák közé.

D odié négykézláb állt a konyhakertjében, a haját hátrafogta,

hogy ne hulljon a szemébe. Furcsa érzés volt megszokni, hogy
semmije sincs. Súlytalan érzésnek kellett volna lennie, mégis
nehéznek tűnt.
Ráfektette a kezét a gödör szélére, melyet a földbe ásott maga
előtt, épp csak akkora volt, hogy elférjen benne egy zsákba kö­
tözött kis páncélszekrény. M ost viszont kitágította akkorára,
hogy a viharvert varrógépet is mellé tudja tenni. Szeretetteljesen
lemosta a koszt arról az egyetlen tulajdonáról, ami valaha az any­
jáé volt. Még korábban elcserélt egy kötényre való krum plit egy
törülközőre és egy darabka viaszosvászonra, hogy legyen mibe
belecsomagolni a gépet. Most, hogy végre biztonságba helyezte
a páncélszekrény mellé, sokkal jobban érezte magát.
Megint végignézett a parton, de Flynn Hudson nem tért vissza.
Mást sem látott a közelben. Hallgatózott. A szél megremegtette
a fenyőfákat, a parton hullámok robaja visszhangzott. Érezte a
közelgő vihar szagát. Gyorsan kinyitotta a páncélszekrényt, kivett
belőle egy borítékot, amiben hét bankjegy hevert. Kettőt magához
vett. Nem fog éhezni, legalábbis egyelőre. Ezúttal nem engedte
meg magának, hogy elidőzzön a szülei megsárgult fényképén,
mely a széf fenekén hevert, sem az apja Bibliájának csábító, ara­
nyozott szélű lapjain, viszont kikapta a doboz sarkába dugott két
aranyérme egyikét, és lezárta a fedelet.

10Z
 18.

Elk
E l l a l e v á g t a a lágy tojás tetejét, és mikor felpillantott a tányér­
jából, látta, hogy Reggie őt nézi.
Mindig ugyanígy teltek a reggelek az olyan éjszakák után, mint
amilyen a tegnapi is volt. A férje arcizmai elernyedtek, megnyúl­
tak, hagyták ellágyulni a vonásait. A szája laza mosollyal szétnyílt,
m ost anélkül bám ulhatta a feleségét, hogy társalogniuk kellene
Cookról vagy a golfpartiról. Ellának tetszett ilyenkor. Lehullott
az óvatossága, és a féktelen tekintet a szemében elárulta, hogy a
múlt éjszakára gondol.
Ella sosem m ondott nem et a férjének az ágyban, akkor sem,
ha kim erült volt, vagy ha Reggie berúgott. Úgy érezte, ennyivel
tartozik neki. A férje kellemes életet biztosított neki - nem pont
olyat, m int amilyet várt, de azért kellemeset - , ráadásul m indig
szeretetteljesen és kedvesen bánt vele. A szívük mélyén m indket­
ten tudták, hogy a házasságuk nem teljesen egyenrangú, Reggie
jobban szerette Ellát, m int fordítva. A férfi azonban ezt sosem
hányta a szemére, és nem m utatkozott csalódottnak, am ikor a
gyengéd éjjeli közeledéseire az asszony gépiesen felelt.
Reggie elég boldognak tűnt. Az biztos, hogy sosem panaszko­
dott. Megvoltak a maguk kis jelei, az árulkodó jelzések, melyekre
Ella a kettejük párzási rítusaként gondolt. M ajdnem m indig
olvastak az ágyban - Ella elm erült a legújabb Hemingway- vagy
Ngaio M arsh-könyvben, míg Reggie hivatali dokum entum okat
tanulmányozott, adat- és számhalmazokat memorizált, melyeket

103
másnap összegzett a herceg előtt. Ellát mindig lenyűgözte, mennyi
m indent képes megjegyezni.
Miután pontosan húsz percet ágyban töltöttek Reggie órája
szerint, a férj gondosan összerendezte a papírjait, megköszörülte
a torkát, ásítva kinyújtózott, és lekapcsolta az olvasólámpáját. Ez
volt a jel. Ilyenkor Ella is letette a könyvet, de a lámpát csak a vé­
gén oltotta le. Szerette nézni, mit csinál. Húsz éve voltak házasok,
Reggie azonban még mindig úgy közeledett hozzá m inden este,
m intha a felesége vissza is utasíthatná. A lába tapogatózva Elláé
köré fonódott, megsimogatta a derekát, megcsókolta a nyakát.
Nem tapadt rá. Addig nem, míg Ella felé nem fordult, és szájon
nem csókolta, s össze nem ért a nyelvük.
Ella olykor azt kívánta, bárcsak oroszlánm ód tám adna rá a
férje, erősen megragadná, morogva, harapósan venné el, ami
az övé. Reggie azonban mindig úgy simogatta-cirógatta a testét,
m intha most látná először, m int akit elkábított a jó szerencséje.
Azt m ondta Ellának, hogy soha nem feküdt le másik nővel, és
az asszony hitt is neki, de egyre gyakrabban kívánta azt, hogy
bár ne így lenne. M ikor beléhatolt, Reggie m indig figyelmesen
nézte Ella arcát, látni akarta, nem okoz-e neki fájdalmat vala­
milyen m ódon. Ella pedig nagyon szerette volna elm ondani,
hogy az egyhangúság a legfájdalm asabb - de persze sosem
m ondta ki.
Időnként azonban Ella elveszítette a türelmét. Olyankor vadul
rávetette magát, addig lovagolt rajta, míg m indketten izzad­
ságban úsztak, a bőrük összeolvadt, a férfi a nyelvén érezte az
asszony mellének ízét. Semmi gyengédség. Lehorzsolta Reggie
ajkát, felcsikarta a combját. Mikor végre zihálva lezuhant róla, a
teste még mindig remegett a megkönnyebbüléstől, Reggie pedig
elfordította az arcát, a nyaka kezdett kivörösödni.
- Jó éjszakát - m orm olta ilyenkor.
- Jó éjt, Reggie.

104
 Aztán jött ez. Mikor másnap reggel Ella ránézett, az arcát tartó
izm ok m intha m egnyúltak volna, m intha az asszony valahogy
kifordította volna önmagából. Egyikük sem fűzött megjegyzést az
előző éjszakához, nem is utaltak rá. Ella beleharapott a pirítósba,
és szelíden a férjére mosolygott, ma reggel azonban Reggie letette
a szalvétáját, felkelt, és az erkélyajtóhoz lépett. O tt ácsorgott háttal
Ellának.
- Mi az, Reggie?
Ella látta, hogy a férje párnás háta megfeszül. Amikor m eg­
fordult, az asszony azonnal tudta, hogy nem fog neki tetszeni,
am it Reggie m ondani készül.
- Aggódom, Ella.
- Miért?
- Azért, m ert te meg Tilly Latcham olyan veszélybe kerültetek
tegnap. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna, szerencse, hogy
csak egy vödör disznóvért öntöttek rátok.
-V a g y úgy.
Ella szerette volna, ha végre elfelejthetik ezt a témát. Múlt éjjel
töviről hegyire kibeszélték.
- Súlyosan meg is sérülhettetek volna.
- De nem sérültünk meg, Reggie, drágám.
- Nem ez a lényeg. Láttuk, mi történt tavaly, mikor a zendülés
irányíthatatlanná vált.
- De tegnap csak annyi történt, hogy egy kis csapat elégedetlen
m unkás...
- Az ég szerelmére, Ella, ne becsüld alá a tavalyi munkaügyi
viták jelentőségét! Azok a fekete m unkások szembeszálltak ve­
lünk, és nyertek! Ne felejtsd el, hogy m i csak tízezren vagyunk,
ők viszont hatvanezren! Én m o n d o m neked, ez m ég csak a
kezdet!
- M inek a kezdete?
Reggie ajka elernyedt, nyugodtabban próbált érvelni.

105
 - A társadalom természetes rendje ham arosan véget ér ezen
a gyarmaton. Egy nap a bennszülött feketék azt követelik majd,
hogy egyenlőek lehessenek velünk, és akkor... - Szom orúan
elmosolyodott.
Ella megrémült. Reggie még sosem m ondta ki előtte ezt a
meggyőződését. Persze el tudta képzelni őt, am int a kormányzói
palota zárt ajtói mögött a kormányzóval és a Bay utcai kereske­
dők néhány válogatott, nagyhatalmú tagjával megtárgyalják az
eshetőségeket. A vég kezdete. Ellát páni félelem fojtogatta.
A tavaly nyári zendülés a fekete bőrű m unkások tiltakozása
miatt tört ki. Kétezren vonultak fel a Parliament térre, a rózsaszín
kormányzati épület elé, és követelték, hogy ők is méltányos bért
kapjanak a jól megfizetett am erikai m unkásokhoz hasonlóan,
akiket az úgynevezett Projekt teljesítésére hoztak be. így nevez­
ték az amerikai és a brit légierő számára tervezett két légibázis
megépítését.
A háború előtt a Bahama-szigetek a Birodalom egyik legsze­
gényebb gyarmata volt. A munkanélküliség m iatt a szigetlakok
megélhetési gondokkal küzdöttek. A legtöbb fekete máról hol­
napra élt, mivel a halászat és szivacsipar is hanyatlásnak indult.
A Projektnek köszönhetően Nassauban megváltozott a hangulat,
a külső szigetekről ideözönlöttek a baham aiak m unkát keresni.
A korm ány azonban elszámította magát - ahogy Reggie is. A
baham aiaknak feleannyit fizettek ugyanazért a m unkáért, m int
az am erikai munkásoknak: négy shillinget nyolc helyett. Ella
alig tudta elhinni, hogy a magukat intelligensnek tartó emberek
ennyire ostobák lehetnek. Persze, hogy felháborodtak a feketék!
Persze, hogy borzalmas zendülés lett a vége! A tömeg két napig
őrjöngött, boltokat tö rtek fel, végigfosztogatták az egész Bay
utcát, a fehér gyarmati terület központját.
Csak akkor állt helyre a béke, mikor a brit katonák négy embert
megöltek, és negyvennél is többet megsebesítettek. Végre újra­

106
tárgyalták a fizetéseket. Az élet Nassauban kezdett visszarázódni
a rendes kerékvágásba, de a nyugodt felszín alatt m ost m ár sötét
áram latok kavarogtak, melyek korábban nem voltak jelen.
Ezért reagált tegnap olyan rosszul a kocsiban történtekre Ella
- és persze Tilly is. Ezúttal kiderült, hogy mindössze egy m arok­
nyi fiatal kőművest dühített fel a bércsökkentés. Nem botokkal
harcoltak, csak pár vödör malacvérrel. De m ár ez is elég volt ah­
hoz, hogy m indenkinek eszébe juttassák az előző év borzalmait,
m ikor a fehér nők ki se m ertek lépni az utcára, és a fehér férfiak
elvesztették a bevételüket, m ert tönkretették a boltjaikat.
Ella félretolta a tányérját.
- M it akarsz ezzel m ondani, Reggie?
- Beszéltem a herceggel és Lindop ezredessel. Úgy döntöttünk,
hogy am íg nem tudjuk biztonsággal állítani, hogy a jelenlegi
helyzet semmiféle veszélyt nem jelent, az ezredes kijelöl egy-egy
rendőrt a sziget kiemelkedő tagjainak felesége mellé. Tehát...
- Nem, Reggie.
- Tehát kapsz egy testőrt, aki m indenhová elkísér, am íg...
- Nem, Reggie. Nem.
- Amíg biztosak nem lehetünk benne, hogy nem fenyeget
veszély.
- Reggie! Nem is figyelsz rám!
- Talán csak egy-két hét lesz.
- Nem vagyok hajlandó...
Reggie olyan gyors, határozott léptekkel sietett oda hozzá,
am in Ella nagyon meglepődött. A férfi felé hajolt, és a két tenye­
rébe vette az arcát, de m ost nem a rá jellemző gyengédséggel. A
keze merev volt, a benne rejlő erőtől belenyilallt a fájdalom Ella
arcába. Reggie az arcára szegezte a tekintetét, és Ellát m egdöb­
bentette, amit a szemében látott: színtiszta, féktelen dühöt.
- Meg is ölhettek volna, Ella. O tthagytak volna élettelenül az
utcán. Hát nem elég, am i jelenleg Nagy-Britannia városaiban

107
zajlik? Erre nem gondolsz? A családunk odahaza a poklok poklát
járja meg anélkül is, hogy te itt veszélybe sodrod magad.
- Annyira azért nem volt vészes. Ez nem igazságos, Reggie!
Tudod, hogy m indnyájan aggódunk a családunk és az otthoni
bom bázások miatt. Nézd meg, mi történt Tilly szegény nagy­
bátyjával a bristoli rajtaütésen!
- Testőrt kell állítani melléd, Ella, ragaszkodom hozzá. Nem
kockáztathatom m eg...
Ella megsimogatta Reggie arcát, és bólintott. A férfi arcára azon­
nal visszatért az udvariasság, újra az ő diplomatikus Reggie-je lett.
- Helyes - felelte vidáman. - Megyek, felhívom Lindopot. Ő
intéz mindent. - Mikor Ellára mosolygott, megint csak a szokásos
szeretet ült a tekintetében. - Nem csak rólad van szó, Ella. Más
feleségek is védelmet kapnak, például Tilly is.
- De a te ötleted volt, nem igaz?
Reggie megköszörülte a torkát.
- Elismerem, d e... - Elfordult az ajtó felé, így nem láthatta,
hogy Ella válla megereszkedik a gondolattól, hogy egy idegen
fogja követni, bárhová megy. - Feltétlenül meg kell előznünk
m inden olyan esetleges incidenst, mely bármelyik oldalon ne­
hezteléshez vezetne.
- Természetesen, Reggie.
Mihelyst a férfi elment, Ella kimenekült a kertbe.

Ella szorosabbrá húzta a köteleket a túlburjánzó golgotavirág

körül, mely mindig rendkívül bőségesen ontotta az ametisztszín,
csillag alakú virágokat. Ez volt a legizgalmasabb a trópusi kertben:
nem tudta, mikor kell visszavonulni. Sosem volt diplomatikus.
Ella im ádta a kert és a vadvilág életerejét. Megállt, nézte, ahogy
egy kolibri megvillantja felé a lila színekben pompázó torkát -
ekkor azonban eleredt az eső.

108
 - Miss Ella!
- Mi az, Emerald?
- Gyött valaki magához.
Ella felegyenesedett.
- Nem várok senkit.
- Pláne nem ezt a senkit!
Emerald behúzta vaskos nyakát a vállai közé, Ella nem tudta,
hogy az esőre vagy a látogatóra reagál így. /
- Ezt meg hogy érti, Emerald? Ki az?
A szobalány széles orra undorodva húzódott össze.
- Gizda fehér kisasszony, aki azt állítja, hogy magánügyben
kell beszélnie magával.
- Hogy hívják?
- Miss Dodié Wyatt.
- M it akar?
- Áztat nem mondta.
M egindultak együtt visszafelé.
- Mi baja ezzel az ifjú hölggyel, Emerald?
- Az, hogy nem is hölgy.
- Emerald, maga borzalm asan sznob!
Emerald büszkén elvigyorodott.
- Az egyszer biztos!
- Remélem, udvarias volt vele.
- Persze, hogy! Tán nem vagyok m indig udvarias?
- Nem, tán nem mindig.
M indketten kuncogtak.
M egindultak a ház felé, a bougainvillea m agenta szirm ait
csapkodta a szél a teraszon. Ella összevonta a szemöldökét. Ala­
posan megtépkedi majd a közelgő vihar.
Ujjával megfenyegette a szobalányt.
- Csak mert én túl sokat adok magának enni, nem kellene meg­
szólnia a lány soványságát! Nem könnyű munkát találni a szigeten.

109
 Emerald szeretetteljesen rácsapott a tenyerével a saját széles
ülepére.
- Ez azért van, m ert mink, kövér feketék elcsaklizzuk m a­
gunknak az összes mocskos, alulfizetett melót. Magam se értem.
- Ártatlan szemmel nézett Ellára. - Maga érti, Miss Ella?
- Hagyja ezt, Emerald! Ha politizálni akar, menjen, és vitat­
kozzon a férjemmel!
- Én nem vitatkozom. Csak mondtam.
- Inkább menjen, és mondja meg Miss Wyattnek, hogy megmo­
som a kezem, és egy perc múlva ott vagyok! Hová vezette be?
- A déli verandára. O tt nem fújja meg a szél.
- M iért nem a szalonba?
- A sok szép ezüst miatt.
- Emerald, ne legyen m ár ilyen aljas!
Emerald elvigyorodott.
- Csak vigyázok magukra, Miss Ella.

Ellának be kellett ismernie, hogy Emeraldnak egy dologban igaza

volt. A lány tényleg sovány. Ahogy Ella kilépett a fedett verandára,
a lány azonnal elfordult a megnyírt gyep és a szélben lengedező
magas mangófa felől. Finom arcvonásai ellenére az arccsontja
túl erőteljes, az ajka túl vastag volt ahhoz, hogy hétköznapi ér­
telemben vonzónak lehessen nevezni. Mégis volt benne valami
kolibriszerű, valami színes, amitől az em bernek nehezére esett
levenni róla a szemét. Abban a pillanatban vékony vonallá húzta
össze a száját, Ellát méregette sötét, dús szempillái alól. Sápadt,
zöld szeme fiatalnak tűnt, Ella úgy becsülte, hogy ez a lány talán
feleannyi idős lehet, m int ő.
- Jó reggelt, Miss Wyatt. M it tehetek önért?
- Köszönöm, hogy fogadott, Mrs. Sanford. - Az ujjai a ruhája
redőivel játszottak. - Beszélnem kell önnel.

110
 Volt a viselkedésében valami szerénység, ami tetszett Ellának,
ahogyan a szeme figyelmes csillogása is, bár a sötét gesztenyeszín
haját bálázózsineggel fogta hátra, a lábán pedig szakadt szandált
viselt.
- Ü ljünk le! - intett Ella az asztal mellett álló két székre, m o ­
solyogva konstatálta, hogy Em erald friss lim onádét és egy tál
házi gyömbérkekszet készített ki. Em erald nyilvánvalóan úgy
gondolja, Miss Wyattet meg kell etetni, ha m ár ilyen sovány.
- M iről van szó?
- Mr. Morrellról.
f

- Kérem?
- Mr. Morrellról. Nagydarab, dús hajú amerikai. - Ellára sze­
gezte a tekintetét. - Szerintem ismeri.
- Igen, talán. - Ella habozott, nyugtalanul nézett a lányra. - Bár
én azért nem m ondanám , hogy ismerem. Futólag találkoztunk
egyik este, váltottunk pár szót, ennyi az egész.
- Megkérdezhetem, miről?
- Adományokat gyűjtöttem a Vöröskereszt számára, és nagy­
lelkűen engedett a kérésnek. De m iért érdekli Mr. Morrell?
A fiatal nő lenézett a kekszekre, aztán a kőpadlón vonuló
hangyákra, a kezét szótlanul összefonta az ölében, mindeközben
pedig egyetlen szót sem szólt. M ikor végre felemelte a szemét,
megváltozott a tekintete. Valami sötétség borult rá.
- Meghalt.
Ella hangosan kipréselte magából a levegőt, a keze a torka elé
rebbent. Az ifjú nő felkapta a kancsót, lim onádét töltött az egyik
pohárba, és Ella elé tolta.
- Jaj, ne, ez borzalmas! Ilyen hirtelen. Sajnálom. Mi történt?
- Leszúrták. Tegnapelőtt este találtam rá az egyik sikátorban
- hangzott a válasz. - Megpróbáltam megmenteni, d e ... de nem
élte túl. - M egrázta a fejét.
- Ki tette?

111
 - Nem tudom . Ezért vagyok itt.
Kezdett lehűlni a levegő, ahogy az eső lecsorgott a veranda
üvegtetőjén, olyan nyomokat hagyott maga után, m int a csigák.
- Hogy történt? - kérdezte Ella.
- Nem tudom. Mr. Morrell semm it nem m ondott el nekem.
- A rendőrséget értesítette?
- Igen. De ők sem tudnak semmit.
Ella belekortyolt a limonádéjába. Kiszáradt a szája.
- Borzalmas lehetett önnek.
A gesztenyeszín fej előrelendült, mintha mondani akarna még
valamit, ehelyett azonban csak felkapott egy kekszet, és csendben
nézte Ellát.
- M iért jött el hozzám? - kérdezte Ella zavarodottan.
Dodié Wyatt visszatette a kekszet, kivett valamit a zsebéből, és
letette az asztal közepére. Aranyérme volt, még a tom pa reggeli
fényben is csillogott, régi pénz, az ilyeneket általában dublonnak
vagy noble-nek hívják, vagy valami hasonlóan furcsa néven. Ella
szerette volna megérinteni.
Ilyen az arany: fantasztikus. Mindenható, megrontja a lelket.
Hipnotizálja az elmét. A z ördög érméje. Mégis ezzel díszítik fel a
templomokat a világon mindenhol.
Felidézte a halk, csábító szavakat, melyeket Sir Harry Oakesnál
hallott tegnapelőtt este.
Rajta, Morrell, vedd el! Szabadítsd fel a lelked!
Emlékezett Morrell jóleső morgására, mikor az arany nyert.
Látta a nyakán az izzadságot.
- Mrs. Sanford?
Ella levette a szemét a pénzről.
- Mr. Morrell arra kért, hogy adjam át önnek ezt az érmét.
A lány egy papírfecnit tett az asztalra Ella elé, a poharát a sar­
kára állította, nehogy lefújja a szél. Ella neve állt rajta. Azonnal
felismerte a lendületes kézírást: Sir H arry Oakesé volt.

112
 - M iért tehette? - kérdezte Dodié Wyatt.
A fák recsegése miatt, a hangja alig jutott át az asztal felett.
- Hogy őszinte legyek, nem tudom . Higgye el, tényleg nem
ism ertem ! C sak egyszer találkoztunk, akkor is legfeljebb öt
percre, és...
- Mikor?
- Tegnapelőtt este.
- Akkor ölték meg.
Ella kinézett az ablakon a felhőszakadásra, mely szürke téli­
kabátot vont az ő világára. Levette a kezét az üvegről, és felállt.
- M enjünk be!
A szalonban melegebb volt, de ezúttal egyik nő sem ült le.
Az intarziás rózsafa szekrény a csinos m eisseni porcelánnal,
a finom berakásos asztalok és a jádezöld selyem függönyök
szertartásosnak tűntek; Ella észrevette, hogy m indketten m e­
reven állnak egym ással szem ben a szoba közepén.
- M iért küldött önnek ilyen érm ét rajtam keresztül? - k ér­
dezte D odié W yatt nyíltan. - Biztosan jelent valamit.
- Fogalmam sincs.
- Látta m ár ezt az érm ét korábban?
- Nem. Sajnálom, nekem sem m it nem jelent.
Ezzel véget k ellett v o ln a érn ie. M iss W y attn ek el k e l­
le tt vo ln a köszönn ie, aztán m e n n ie k ellett volna, így Ella
u g y a n c s a k m e g le p ő d ö tt, m ik o r a lá to g a tó ja k ö zeleb b
lépett.
- H azudik - m ondta a lány halkan.
- H a ilyen gorom ba, M iss Wyatt, m eg kell kérnem , hogy
hagyja el a házam.
- N em vagyok goromba, csak meg akarom tudni az igazságot
Mr. Morrellról. Ennyivel tartozom neki.
- Úgy vélem, semmivel nem tartozik annak az embernek, ha
nem is ismerte.

113
 - Mrs. Sanford, múlt éjjel felgyújtották a házamat, m indenem
odalett. Szerintem azért történt, m ert segítettem Mr. Morrellnak,
ezért meg kell tudnom róla m indent, amit csak lehet.
- Ez rettenetes. Sajnálom.
Ella felkapott egy teknőspáncélból készült cigarettatárcát a kö­
zeli asztalról. Általában vacsoráig nem dohányzott, most viszont
úgy érezte, szüksége van egy szálra. Megkínálta Miss Wyattet is,
majd az udvarias visszautasítás után rágyújtott.
- Ha ennyire szeretné kideríteni az igazságot - m ondta a
füstgomolyagon át -, m iért nem viszi el az aranyérmét és ezt a
papírt a nevemmel egyenesen a rendőrségre?
A lány a másodperc egy töredéke alatt megváltozott. H átra­
lépett egyet, az arca kipirult.
- Miről van szó? - kérdezte aggódva Ella.
- Semmiről.
- Mondja el!
A lány a szandáljára meredt.
- Csak annyi, hogy egyszer m ár jelentettem egy bűntényt.
Senki nem hitt nekem , még a rendőrség sem. Azt m ondták,
bajkeverő vagyok. Elvesztettem m iatta a m unkám at, és senki
nem volt hajlandó alkalmazni, míg Miss Olive meg nem sajnált,
és fel nem vett az Arcadia Hotelbe. Ha elmegyek a rendőrségre,
beszélek Mr. Morrellról, és önt is belekeverem a történetbe, ak­
kor. .. - Torkán rekedtek a szavak.
- Előhozakodnak a múltjával, és megint bajkeverőnek neve­
zik?
Némán bólintott.
- Akkor m iért nem hagyja ennyiben? - nógatta Ella. - Kicso­
da magának ez a Morrell? Vagy nekem? M it tudunk róla? Csak
egy fodor a sziget hom okjában. Az ég szerelmére, alig volt itt
huszonnégy órát, és...
A gesztenyeszín fej hirtelen felemelkedett.

114
 - Ezt meg honnan tudja?
- Ő mondta.
- Tehát mégiscsak m ondott magának valamit Morrell!
- Emlékszem, megemlítette, hogy aznap reggel jött, és este
m enni is akart.
- M ondott még valamit? - M egint csillogott a szeme.
- Nem, sajnálom, ez m inden.
- Először magával akartam beszélni - m agyarázta a lány. -
Ezért jöttem ide.
- Nagyon örülök, hogy így döntött. Semmilyen kapcsolatban
nem állok Mr. Morrell-lal, erre megesküszöm. Épp csak egymásba
futottunk a Vöröskereszt miatt.
- Akkor menjen el a rendőrségre - m ondta komolyan Dodié
Wyatt. - M ondja el nekik! És azt is, amit nekem nem m ondott
el: hogy hol találkoztak.
- Azt sajnos nem tehetem.
- M iért nem?
Ella összevonta a szemöldökét.
- A férjem diplomata, aki egész nap nagyhatalmú emberekkel
dolgozik együtt ennek a kis szigetnek a fenntartásán. Ő elm ond­
hatja Angliának, milyen fontos, hogy ne zárják el a külvilágtól,
hogy szabad folyást engedjenek a kormányzati és kereskedelmi
üzletmenetnek. Egy magányos idegen meggyilkolása szomorú,
és igen, borzalmas is, készséggel beismerem, de nem ér annyit,
hogy szétbomlassza a rendszert. A sziget a legfontosabb.
Dodié Wyatt úgy nézett rá, m intha idegen nyelven beszélne.
- M iért bomlasztaná szét a rendszert? - kérdezte.
- M ert... - Ella felsóhajtott. Hogyan magyarázza meg egy fiatal
és ártatlan gondolkodású lánynak a diplomácia finom egyensú­
lyának fenntartását? - Maga is tudja, milyen, ha megbélyegzik az
embert. Ha bajkeverőnek nevezik. Az emberek nem hagyják, hogy
elfelejtse az ilyesmit. H a valakire rányom om annak a bélyegét,

115
hogy ő m utatott be M orrellnak, ha valakit kapcsolatba hozok
egy meggyilkolt férfival, akkor hiába bizonygatja az ártatlansá­
gát, megindul a pletyka. Bemocskolja a nevét. Erre nem vagyok
hajlandó.
Dodié Wyatt elhúzódott Ellától, és az ajtó felé lépett.
- Lehet, Mrs. Sanford, hogy túl régóta diplomatafeleség.

116
 19.

flk

Ez v o l t E l l a vöröskeresztes napja a kórházban. Rákerült a sor,

hogy a gyerekosztályon Gus mellett ücsörögjön, és masszírozza
a kis élettelen lábát. A gyerek ragaszkodott hozzá, hogy eléne­
kelhesse Ellának az Előre, keresztény katonák cím ű dalt, m ert
az apja valahol Franciaországban harcol, és Isten vértjét viseli a
mellkasán. Gus szemében a bizonyosság csillogott. Hétéves volt,
gyermekbénulásból gyógyulgatott, segített Ellának felcsatolni a
vastag fémprotézist a vékonyka lábára, és tett vele pár esetlen
lépést a kórteremben. /
A kórterem túlsó végében nevetés tö rt ki. Ella felismerte a
csinos, fekete hajkoronát, mely a munkája felé hajolt: W indsor
hercegnéje volt. A hercegné szeretett nevetni és dolgozni. Negy­
venhét éve dacára folyton csinált valamit, m intha nem m erne
nyugton maradni. Mindig sebpólyát kötözött, lepedőket egyenesí­
tett ki, fejeket fésülgetett. A csinos vöröskeresztes egyenruhájában
nem kellett különösebben m egerőltetnie magát, hogy magára
vonja a figyelmet. A nővéreket elbűvölte, az orvosok pedig va­
lamilyen ürüggyel m indig épp azon az osztályon vizsgáltak meg
valakit, ahol ő megjelent.
Az elm últ két évben Ella rajongva nézte, hogyan vetette
bele m agát Wallis W indsor a főkorm ányzó feleségének szere­
pébe: ennyi tevékenység egy feleennyi idős n ő t is kifárasztott
volna. K linikákat, iskolákat, k órházakat látogatott, k an tin t
szervezett a Baham ai Védelm i Erőknek és kórházat a lebom ­

117
bázott hajók túlélőinek. Ella meg ő gyakran táncolt a katonák­
kal, hogy em eljék a közhangulatot, m áskor pedig teadélutánt
rendeztek nekik a korm ányzósági palotában, de a hercegné a
baham ai feketék sorsának könnyítésén is fáradhatatlanul dol­
gozott.
Ella odament hozzá. Mindig ez történt, ha a hercegné belépett
valahová: úgy vonzotta magához az embereket, m int a csupor
méz a legyeket. Ella készséggel beismerte, hogy Wallis W indsor
zsarnoki is tudott lenni, ha akart, olykor kifejezetten gúnyosan
beszélt, és szeszélyesen viselkedett, de Ella szerette és tisztelte a
szenvedélyességéért.
A hercegné felemelte a fejét Ella közeledtére, épp akkor fejezte
be az egyik csecsemő pelenkázását.
- Ó, Ella, épp magát akartam látni!
- Jó napot, felség!
- M últ éjjel találkoztam Freddie de M arignyval, és azzal
ijesztgetett, hogy tegnap megtámadták a városban. - Ibolyakék
tekintetével aggódva nézett végig Ellán. - Jól van?
- Igen, a szegény Roverem kapta az oroszlánrészét. Tilly
Latcham meg én kicsit megijedtünk, ennyi az egész.
- Lefogadom, hogy halálra rémültek!
- Attól tartok, csakugyan nagy felhajtást csaptunk.
- Nagyon helyes, kedves Ella. Nem játszhatja m indig az ér­
telmes és segítőkész feleség szerepét. Tudja, néha szabad sikol­
tozni.

- Utálnak.
Kettesben maradtak a kis mosószobában, a hercegné kedvetle­
nül bámult ki a szakadó esőre. Egy ébenfa szipkával cigarettázott,
széles állizmai előre-hátra rángatóztak.
- Ki utálja? - kérdezte Ella.

118
 - A brit nép. De a királyi család még jobban. Gyűlölnek, amiért
elloptam a királyukat.
- Túloz, asszonyom. Csalódottak voltak, am iért elveszítették,
ez nyilvánvaló, de attól még nem utálják.
- A kkor m iért m ocskolnak a sajtóban? M intha én lennék
az ördög. - Elfordult az ablaktól, és szépen ívelt szemöldökét
felhúzva Ellára nézett. - Churchill m iniszterelnök a vesztemet
akarja.
- Valószínűleg csak el akarja terelni az em berek figyelmét
arról a több tucat hajóról, melyek a m últ hónapban süllyedtek
el az Atlanti-óceánon. Eldugta a h írt az egyik alsó sarokba, míg
m agát címlapon hozzák, hogy elvonja a nép figyelmét. Vegye
úgy, hogy ezzel is a közhangulat emelésén dolgozik.
A hercegné halkan, csípősen nevetett. A keze a torkához ért,
a gyöngyöket és a nyakát piszkálta.
- A ringyó - m orm olta, miközben elnyomta a cigarettáját a
mosogatón, és másikra gyújtott. - M indene megvan: övé a trón, a
címek, az ékszerek, a paloták, a hiszékeny nép csodálata. - Vállat
vont. - És még folytathatnám ...
- Kérem, ne tegye, asszonyom. - Ella elmosolyodott, és az
átázott csikket a kukába dobta. - Lehet, hogy beszélek álm om ­
ban, és m it gondolna Reggie, ha ezeket a megjegyzéseket tőlem
hallaná?
Wallis m egint elnevette magát, de az arca feszült m aradt, a
válla merev. Apró, vékony asszony volt, nem különösebben vonzó,
valahogy mégis lenyűgöző, a férfias csontozat és a déli szépség
különös elegye, tudta, m ikor és hogyan használja ki a bájait.
- M egint nem et m ondtak - m ondta Ellának.
- A címre?
- Igen. - Egyre megtagadják tőle az ö királyi fensége cím vi­
selését, a királyi hercegnék szokásos formális megnevezését, ő
azonban ettől függetlenül ugyanúgy sóvárog utána. - A maguk

119
Churchill miniszterelnöke épp m ost utasította vissza a férjem
legutóbbi kérelmét.
- Sajnálom, asszonyom.
Wallis összehúzott szemmel nézett Ellára.
- Higgye el, hogy az egész an n ak a ringyónak a m űve a
Buckingham-palotában! - A szeme dühösen csillogott, a déli
akcentusa még erőteljesebb lett. - És most, hogy ő a királyné,
m indenkinek azt meséli, milyen boldog, hogy a Buckingham-
palotát bom batám adás érte, m ert így figyelheti Kelet-London
éjjeli bombázásait.
- Gondolom, így is van.
- Ó, Ella! Hisz hatszáz szobás házban él, az ég szerelmére!
Ezenkívül még van öt m ásik háza. A királyi család tányérján
hegyekben áll az étel, míg a nem zet többi tagja hajba kap egy­
mással egy nyamvadt darabka vajon vagy tojáson. A jegyrendszer
gusztustalan. Az a nő pedig álszent.
Lehet, hogy igaza volt, de Ella nem akarta tovább hallgatni.
Nagyon jól ismerte a hercegi pár elleni hadjáratot, és tudta, hon­
nan ered. Reggie azt m ondta neki, Wallis W indsornak igaza van,
m ikor a palotát hibáztatja. „A király kibújt a kötelességei alól,
mikor lemondott Anglia trónjáról. Ez megbocsáthatatlan” - m or­
molta Reggie szokatlanul epésen. - „Mégis, mire számítottak?”
Csakugyan. Mire számítottak?
- Tudja, asszonyom - m ondta Ella -, nem bölcs dolog így
beszélni.
- Még ön előtt sem, drága Ellám.
- Különösen nem előttem, asszonyom. Szinte hallom, ahogy
Reggie elájul a hátam mögött.
Wallis erre elmosolyodott, Ella pedig lecsapott a lehetőségre.
- Szeretnék kérdezni valamit.
A hercegné a maga közvetlen m ódján most Ellára összpon­
tosította a teljes figyelmét.

120
 - Ki vele!
- Vannak a környezetében olyanok, akik... nos, akik figyelnek
arra, m i folyik errefelé.
A hercegné ajkán ném a mosoly suhant át. M indenki tudta,
hogy a királyi pár szoros információs hálót tart fenn.
- Szóval - folytatta Ella - , azon töprengtem, vajon hallott-e
valamit arról a férfiról, akit tegnapelőtt éjjel meggyilkoltak az u t­
cán? - Próbált könnyed hangon beszélni, de kudarcot vallott.
- Értem, Mrs. Sanford. De m iért fontos önnek ez a titokzatos
férfi?
- Nem fontos. Csak m a megkeresett ezzel kapcsolatban egy
fiatal nő, korábban nem is hallottam a tragédiáról.
A hercegné kifújta a füstöt, elhomályosította a levegőt kettejük
között.
- Rosszul hazudik, Ella. Én pedig jól kiszűröm a hazugságot -
nevetett halkan -, m ert magam kiválóan hazudok. - Elhessegette
a füstöt. - De ezúttal megbocsátok, és megválaszolom a kérdését.
Igen, beszéltek róla ma reggel a kormányzósági palotában. Lindop
ezredes is ott volt. Nem igazán figyeltem.
Ella az ajtónak dőlt. Nem akarta, hogy most rájuk törjön valaki.
- Van elképzelésük arról, ki tehette?
- Szerintem a m unkások közötti békétlenséget okolják. Úgy
vélikr a bennszülöttek haragjának egyik megnyilvánulása lehetett.
M int az ön és Tilly elleni támadás a kocsiban.
- Valóban?
- Igen.
- Folytatják a nyomozást az ügyben?
- Természetesen. - A hercegné lassan közelebb lépett, a cipője
olyan nesztelenül mozgott a linóleumpadlón, mint a leopárd m an­
csa. - Na, és mi ez.az egész? M iért érdekli ez m ost hirtelen?
Abban a pillanatban azonban valaki meglökte az ajtót, Ella
félreugrott, és a terembe Tilly Latcham rontott be a vöröskeresztes
egyenruhájában. Ellára vigyorgott, aztán meglátta a hercegnét,
és elcsendesedett. M indig visszafogottabban viselkedett Wallis
jelenlétében.
- Jó napot, felség. Szervusz, Ella. Találd ki, mit kaptam!
- Mit?
- Testőr sofőrt. Rendőr. - Tilly megrázta a sötét haját, és rekedtes
hangon felnevetett. - Kövér, öreg, az orrszőrzete meg akár a dzsun­
gel. Ilyen az én szerencsém! - Ellához fordult. - A tiéd milyen?
- Fogalmam sincs - felelte. - Még nem találkoztam vele.
- A te érdekedben remélem, hogy kellemesebb társaság lesz
az enyémnél.
- Ezt biztosra veszem - jegyezte meg a hercegné.
Tilly szúrósan méregette.
- És miért?
- Hát nem nyilvánvaló?
- Nekem nem, asszonyom.
- Nekem sem - mosolygott Ella.
- A férje miatt, Ella. Ő hozza ezeket a döntéseket.
Tilly lekonyuló élénkvörös szájából Ella azonnal látta, hogy
a barátnője elkedvetlenedett.
- A fenébe Hectorral! - morogta. - ő m iért nem foglalkozik
azzal, hogy rendes testőrt kapjak?
- Ne butáskodj már, Tilly! - m ondta Ella. - Hector ugyanúgy
törődik a biztonságoddal. Én nem is akarok testőrt.
- Ugyan már, hölgyek! - nevetett a hercegné. - Mindnyájan tud­
juk, hogy Reggie Lindop ezredes legjobb emberét fogja kikövetelni
a bűbájos felesége védelmére. A nassaui rendőrség leggyorsabb,
legokosabb, legravaszabb tagját. Úgyhogy nyilván sokkal kelleme­
sebb társaság lesz egy kövér, bozontos orrszőrzetű fajankónál.
Tilly teátrálisan felsóhajtott.
- A te helyedben, drágám, azonnal hazarohannék, és kiderí­
teném.
Ella hazavezetett az esőben. A vízcseppek úgy verték a kocsit,
m int a golyók, hirtelen szalagvillám hasította fel az összefüggő
felhőzetet. A tűzkígyó végigkanyargott a szigeten, Ella gyorsabban
vezetett miatta, m int kellett volna. Szerette a vihart. Legalább
annyira szerette, m int am ennyire a drága Reggie gyűlölte.
Vajon igazat m ondott a hercegné? A rendőrség tényleg egy
elégedetlen fekete bőrű m unkást gyanúsít M orrell meggyilko­
lásával? Kényelmes bűnbak. Végigcsapott rajta a düh, am iért a
rendszert ilyen könnyen manipulálhatják azok, akik irányítják,
különösen, ha az történetesen épp Sir H arry Oakes.
„Nos, kedvesem” - m ondta neki Morrell halálának éjszaká­
ján, - „ma este olyasmit látott, amit legjobb gyorsan elfelejteni.”
Sir H arry közelebb hajolt hozzá, a fejét előretolta, akár a bika, a
bakancsa folyamatosan mozgott, m intha alig tudná visszatartani
magát attól, hogy eltapossa őt. Kíméletlen alak. Nagylelkű, kiszá­
míthatatlan ember, aki milliókat adott a Bahamákon jótékonysági
célokra. De attól még bajkeverő. Szó szerint leütné azt, aki ostoba
m ódon az útjába áll.
„Mr. M orrellról senkinek nem szükséges beszélnie” - dör-
mögte. - „Remélem, m egért engem, Ella.”
Ella nagyon is jól értette.
Erre megjelent ez a lány a kérdéseivel. Ella élesen oldalra rán ­
totta a korm ányt a kanyarban, hallotta, hogy megcsúszik a hátsó
kerék, s csikorogva próbál megkapaszkodni a nedves úton.

Ella beállt a garázsba, és beszaladt a házba. Berohant a konyha­

ajtón, kirázta az esőcseppeket a hajából, kigom bolta az átázott
blúzát.
- Emerald, kérek egy...

1z 3
 Elhallgatott. Emerald az asztal mellett ült olyan képpel, m int
a macska, amely egy tál tejszínt talált. Kitett két teáscsészét Ella
kedvenc porcelánkészletéből, vele szemben pedig egy könnyű
zakót viselő férfi ült, és kekszet evett. Mihelyst Ella belépett a
konyhába, felállt, letette a kekszet, és előrelépett. Magas, izmos
férfi volt, sötét, hullámos hajjal, olyan ember benyomását keltette,
aki udvariasan kinyitja az ajtót m ások előtt, viszont ha valaki
átlép egy bizonyos határt, annak az arcába is vágja. Ez látszott a
nyugodt, szürke szeméből, az Ellán tartott csendes, rendületlen
tekintetéből.
- Jó napot, Mrs. Sanford. D án Calder nyomozó őrm ester
vagyok.
Ella kezet nyújtott neki.
- Jó napot, Calder nyomozó őrmester. Emlékszem magára
a rendőrőrsről. Elnézést kérek, am iért tönkretettem a kabátját.
M it tehetek magáért?
A férfi határo zo ttan m egrázta a felé n yújtott kezet, de a
pillanatnyi habozása azt sugallta Ellának, hogy az em berek
talán nem nyú jtan ak gyakran kezet a ren d ő rö k n ek . Látta,
hogy a férfi szeme a gombjaira hullik, gyorsan visszagombol-
kozott.
- Engem jelöltek ki a testőrének, Mrs. Sanford.
Ellának a szája is tátva maradt. A hercegnének igaza volt. Ez
nem olyan ember, m int Tillyé, nem sörhasú és dús orrszőrzetű,
ez a férfi a harm incas évei elején járhatott, és úgy festett, m int
aki szeret sokat kérdezősködni.
- Feltételezem, a férje elmondta, hogy testőrt kap - mondta.
- Igen, de...
- De nem örül neki? - A szája mosolygott, de a szeme komoly
maradt, úgy tanulmányozta Ella arcának m inden egyes vonását,
m intha örökre az emlékezetébe akarná vésni.
- Nem akarok rendőrt a házamban.

124
 - M egértem - felelte a nyomozó. - A garázsban fogok vára­
kozni, onnan figyelem m ajd a házat. - M egindult a hátsó ajtó
felé.
- Miss Ella! - Emerald tenyere olyan nagyot csattant az asz­
talon, m int a gőzkalapács. - Hol m arad a jó modor?
- Calder nyomozó, nem úgy értettem. Fogyassza el nyugodtan
a teát és a kekszet! Csak arra utaltam , hogy kellemetlen érzés
számomra, hogy majd valaki egész nap a sarkam ban jár.
A rendőrnek ekkor tisztelettudóan bólintania kellett volna, azt
kellett volna mondania: „Tökéletesen megértem, Mrs. Sanford.
M indent megteszek, hogy a jelenlétem m inél kevésbé legyen
zavaró.” Nem ezt kellene m ondania egy testőrnek? D án Calder
nem ezt mondta. Csak összevonta a szemöldökét, és egyenesen
Ella szemébe nézett.
- Az ön kényelme érdekében vagyok itt, Mrs. Sanford. - Úgy
használta a nő nevét, m int valami éket: kettejük közé kalapálta.
- Azért vagyok itt, hogy megvédjem, nem másért.
- Nincs szükségem védelemre.
- A férje és Lindop ezredes nem így gondolja.
- N em tudok egyetérteni velük.
- Ebben az esetben mégis ők hozzák a döntéseket.
Ella arca kicsit kipirult. Hogy m er ilyen durván beszélni vele
a saját házában?
- Ö nre - folytatta a férfi - és rám vonatkozólag is. - Hirtelen
mosoly csillant fel a szemében, meglepte Ellát. - Mi pedig m ind­
ketten megteszünk m inden tőlünk telhetőt. - Beletúrt a hajába,
a sötét fürtök visszahullottak a homlokába, a szeme kedves csil­
logása észhez térítette Ellát. Hálásnak kellene lennie. O dakint a
verandán süvített a szél, odabent viszont csak Emerald rágcsálását
lehetett hallani.
Ella gondtalanul legyintett.
- Igazán butaság - m ondta könnyedén. Reggie-re utalt.

125
 - Csak biztonságban szeretnék tudni magát. - Egy leheletnyit
előrehajolt, a zakó megfeszült a vállán. - Ahogy én is.
- Ez a munkája.
- Igen. Ez a munkám.
Ella hirtelen megérezte, hogy a nyomozó nem különösebben
élvezi a m unkájának ezt a részét, és ugyan ki hibáztathatná érte?
Egész nap egy tétlen nő körül kell lebzselnie, mikor ő a bűn ellen
akar küzdeni. Talán el is vettek tőle egy ügyet, mikor erre a buta
m unkára állították. Erre a gondolatra el kellett fordulnia. Meg­
érintette az átázott haját, és rájött, hogy fázik a nedves blúzban.
Az ajtó felé indult.
- Kérek egy forró teát, Emerald.
- Igen, Miss Ella. Azonnal. N em akarnám, hogy megnáthá-
sodjon. Menjen, vesse le azt a sok nedves göncöt!
Először a férje. Aztán m ár a szobalánya is. M indketten meg­
mondják neki, mit csináljon. Eszébe jutottak a gyerekkori tervei,
hogy rettenthetetlen felfedező lesz, és eltöprengett azon, milyen
em ber lett belőle. Néha idegennek érezte saját magát.

126
 2?.

L^odie

A VIHAR MINDIG ELMÚLIK.

Ezt m ondogatta m agának Dodié. A vihar m indig elmúlik.
M int ez a m ai is, mely végül továbbvonult délnek, Kuba felé.
A vihar azonban nagy pusztítást végez. A pusztítás kezelése a
legnehezebb az egészben.
Nem ér annyit, hogy szétbomlassza a rendszert.
Ezt m ondta a diplomatafeleség. A szavai megrázták Dodie-t.
Megkedvelte azt a nőt, tetszett neki a barátságos viselkedése, a
szép háza és a szépen nyírt gyepe, az egész rendezett, vonzó élete,
melybe olyan könnyedén telepedett bele. Éppen ezért nem várta
volna tőle, hogy a rendszert egy ember élete elébe helyezi. Miköz­
ben hazafelé sétált az esőben, azt kívánta, bárcsak m egm ondta
volna Mrs. Sanfordnak, hogy csak az törődik a rendszerrel, aki
maga is része. Ha kívülálló lenne, akit a rendszer elutasított, m int
fölösleges alkatrészt, akkor cseppet se érdekelné.
- Segíthetek?
A kérdés meglepte Dodie-t. Próbálta megmenteni a tönkretett
konyhakertből, amit még lehetett, épp egy zsákba gyömöszölte a
termés maradékát, hogy aztán elvigye Keel mamához. Azonnal
felismerte az amerikai hangját.
- Mr. Hudson, örülök, hogy visszajött. - Kiegyenesedett, le­
tette a zsákot, és rámosolygott a férfira. - Meg akartam köszönni,
hogy megmentette az anyám varrógépét.
- Erre semm i szükség.

1Z7
 Kilépett a napfénybe, tiszta kék inget viselt, az ujját feltűrte. Az
alkarján városiasán sápadt volt a bőr, de az arcát kicsit megkapta a
nap, és mikor visszamosolygott Dodie-ra, a mahagónibarna szemé­
ben is megcsillant a nap fénye, átmelegítette a benne rejtező sötét
foltokat. Odament az egyik viharban kidőlt fához, mely kettétörve
hevert a lány földje végében, szétzúzva a megmaradt sárgadinnyéit.
- Ügy látszik, a dinnyéknek rossz napjuk volt - mondta.
Az ujjai között cigaretta lógott, lustán kifújta a füstöt, miköz­
ben a zsákra mutatott.
- Segíthetek?
Dodié átgondolta a dolgot. Tetszett neki, hogy Hudson mellett
nem érezte úgy, hogy sietnie kellene, m intha a maga kényelmes
tempójával lelassította volna az időt.
- M iért is ne? - m ondta, és odalökte neki az ásót. - Össze­
szedhetné a krumplit.
Hudson fürkésző tekintettel m érte végig a földet.
- Hol a krumpli?
- Nem tudja?
- Nem.
- A föld alatt.
- Vagy úgy. Ez m indent megmagyaráz.
Dodié felnevetett, ez a kis jókedv elűzött valami éles, szorító
érzést a mellkasából, am inek egyébként sem m i keresnivalója
nem lett volna ott.
- Ott vannak, azok alatt a földkupacok alatt.
A férfi nekilátott a munkának, miközben Dodié még össze­
szedte azt a pár paprikát és tököt, am i túlélte a tüzet, bepakolta
őket a zsákjába. Mikor visszapillantott Hudsonra, ő épp guggolva
szemrevételezett egy csomó kis fehér krumplit, m intha tojások
hevertek volna a tenyerében. Aztán Dodié tekintetétől kísérve
megdörzsölt egyet a nadrágjában, és a szájához emelte. Beleha­
rapott, majd elmosolyodott.

1Z 8
 - És m ost hol lakik? - kérdezte anélkül, hogy felnézett
volna.
- Jelenleg egy barátom nál alszom a padlón.
- Az kemény lehet.
- Jobb, m int a csillagok alatt a szúnyogokkal!
H udson egy kupacba rendezte a krum plikat, aztán m ent to ­
vább a soron.
- M i okozta a tüzet? - kérdezte.
- A rendőrség szerint égve hagytam a tűzhelyet, m ikor el­
m entem dolgozni.
- És tényleg?
- Dehogyis! Valaki felgyújtotta a házam.
A férfi felkapta a fejét, alaposan szemügyre vette a lányt.
- Szándékosan?
- Talán.
- Vagy véletlenül? Pár fickó talán kicsit több sört ivott a kel­
leténél, miközben odabent mulatozott?
Dodié megtartotta magának a gondolatait. Először arra kellett
rájönnie, hogy ez a Flynn Hudson vajon csak bájcsevegni akar,
vagy van valami a kérdezősködése mögött. A férfi közben felállt,
és odavitte neki a krumplikat. Dodié kinyújtotta a zsákot, Hudson
pedig olyan örömmel borította bele a zöldségeket, mintha ő maga
term esztette volna őket.
- És a háza? Azt is kész eltakarítani?
- Rá se bírok nézni.
- Áshatok egy gödröt - ajánlkozott Hudson.
Elvette az ásót, és nekiveselkedett: hatalm as gödröt ásott a
hom okos talajban a fák mögött. Dodié összehúzta az élete utol­
só, m egfeketedett töredékeit, és belelapátolta. H udson akkor
betem ette, és olyan erővel taposta le a tetejét, m int aki harci
táncot jár. Aztán beterítette a m egpörkölődött heget a parton
egy vastag réteg homokkal, és mikor végzett, olyan volt, m intha

1Z 9
D odié sosem élt volna itt. Kíváncsi sirályok repdestek felette
préda után kutakodva.
- Jobb ez így - m ondta Hudson jobb gyorsan eltemetni,
hogy megszabaduljon a rossz emlékektől.
- M enjünk - m ondta Dodié. - M osakodjunk meg!
Megindult a víz felé, örült, hogy otthagyhatja azt a helyet, ahol
régen a háza állt, lerúgta a szandálját. Beszívta a forró levegőt,
érezte a hátában Flynn Hudson pillantásának súlyát. M intha a
tekintetével megérintette volna a karja meztelen bőrét és a kien­
gedett szénaboglyát a feje tetején. A lába mocskos volt, a kezére
rászáradt a föld és a ham u. Ügy érezte, hogy belülről is csupa
kosz és káosz, meg akart szabadulni tőle. Belevetette m agát a
habokba.

Végigsétáltak a parton. Csupasz lábfejük csillogott a homokban,

a zöldségekkel teli zsákot Flynn Hudson cipelte a vállán, még
jobban összekoszolta a tiszta ingét. D odié észrevette, hogy a
lába hosszú inai olyan vérteknek, m intha először látná őket a
nap. A nadrágja alját bevizezték a hullámok, pedig ő csak bokáig
gázolt bele a tengerbe, hogy lemossa kezét a sós vízben, mialatt
Dodié ruhában úszott egyet, elengedte magát a csillogó óceánban.
Csöpögött belőle a víz séta közben.
- A nevem Dodié Wyatt.
- Nos, Miss Wyatt, hol rejtőzik ez a maga Keel mamája?
- Beljebb a szárazföld felé, a fák mögött. O tt volt tegnap este
a tűznél.
- Sokan ott voltak tegnap este a tűznél.
Dodié kihallotta a jelentőségteljes hangsúlyt, de nem tudta,
m it jelent, vagy mire vélje. Felpillantott a férfi arcára, a homlokát
elfedte egy kupac barna haj, a mélyen ülő szeme alatt beesett
orcákat látott. Az egyik szemhéját hom ok fedte.

130
 - Mr. Hudson.
A férfi odafordult felé. Talán ő is jelentőségteljes hangsúlyt
hallott a lány hangjában.
- M ondja csak, hová valósi?
- Az Egyesült Államokba. - A hangjából hiányzott az a büsz­
keség, amivel az amerikaiak többsége ezt közölni szokta. - Chi­
cagóba.
- Biztosan hideg van ott télen.
- Olyan hideg, hogy az em ber fejében megfagynak a gondo­
latok.
- Nyaralni jött?
Hudson könnyedén felnevetett. Dodie-nak tetszett a nevetése.
Most először engedte el kicsit magát.
- Persze hogy nem! Olyan em bernek nézek ki, aki a Baha­
m ákra jár nyaralni? Katona sem vagyok, ha erre kíváncsi, m ert
gyerekkoromban a tuberkulózis tönkretette a fél tüdőm . Nem,
dolgozni jöttem.
Ennyi. Nem m agyarázkodott tovább. M it dolgozik? D odié
azonban nem kérdezte meg. Érezte a beszélgetőtársa zárkózott­
ságát, és nem akart nekitámadni. Azt is jól tudta, hogy épp azok
a falak tartják egyben az em bert, melyekkel körbezárja magát,
m ert megvédik a mindennapoktól.
- És sokáig akar maradni?
H udson a hatalmas kékségre nézett, az óceán és égbolt egy-
befonódására, beszívta a levegőt a fogain keresztül, m intha meg
akarná ízlelni az illatukat.
- Szeretnék még m aradni - felelte. - Talán gondoskodhatnék
róla, hogy egyenesbe jöjjön a katasztrófa után. Másik házra lesz
szüksége.
Csak m ent tovább, m intha jelentéktelen apróságról beszél­
ne, Dodié azonban érezte a szavai erejét, úgy vonzották, m int a
mágnes.
 - Ne maradjon! - mondta.
Hudson megállt, ránézett, elkapta a lány átázott ruháját, az
öklét beletekerte a pamutba, belekapaszkodott.
- M iért ne?
- M ert balszerencsét hozok. Tegnapelőtt éjszaka segítettem
egy sebesült férfinak. Meghalt, és másnap leégett a házam. Azt
hiszem, bajban vagyok. Figyelmeztetem, Mr. Hudson, hogy ve­
szélyes lehet a környezetemben maradni.
A férfi mélyen a szemébe nézett, Dodié karja libabőrös lett
tőle.
- Szólítson Flynn-nek - mondta, aztán mosolyogva hozzá­
tette: - És maradok.
Dodie-nak a torkába ugrott a szíve.

K rum plit ettek tökdarabkákkal, melyet Keel m am a sütött meg

odakint, a sötétedő, csillagos égbolt alatt, m eg friss kagyló­
kat, m elyeket egy sziklás öbölből szedtek ki lejjebb a p a rt
m entén.
- Nem fogja megharapni - kuncogott Keel mama, látva, hogy
Flynn óvakodva méregeti a tányérján a gumiszerű kagylóhúst.
Körülöttük a bozótos földön mindenféle bőrszínű, méretű és
alakú gyerek bukdácsolt, mint a kiskutyák. Egy Rosa nevű kislány
felkapott egy fokhagymás kagylódarabot a férfi tányérjából, és
beledobta a saját kitátott szájába.
- Látja? Tényleg finom.
Flynn úgy nézte a gyereket, m int aki komolyan attól tart,
hogy m indjárt holtan esik össze, majd mikor látta, hogy nem így
történt, a saját m aradék kagylóit odaadta a ház körül ólálkodó
girhes kutyának. Ahogy megnyugtatóan végighúzta a kezét az
állat véknyán, Dodié azonnal megérezte, hogy ez az ember sokkal
több időt tölt kutyákkal, m int gyerekekkel.

132
 - Úgy hallom, Mr. H udson, keményen dolgozott ma. Eltaka­
rította Dodié kunyhóját - jegyezte meg Keel mama.
Flynn cigarettát sodort magának, és tisztelettudóan bólintott
a magas fekete nő felé. H átrahajtotta a fejét, úgy bám ult fel az
éjjeli égboltra, m int aki még hasonlót sem látott. Szurokfeketén
terült szét felettük, és m intha milliónyi üvegszilánkot nyomtak
volna bele. K örülöttük molylepkék és m ás rovarok repkedtek,
odavonzotta őket a tűz, a fák között valahonnan éles sziszegő
visítás hallatszott, Flynn összerezzent a hangtól.
- Csak egy nyavalyás öreg gyöngybagoly - kuncogott Keel
mama.
- Tényleg? Chicago sikátoraiban nem igazán találkozni velük.
- Beleszívott a cigarettába, kiköpött egy kis darab dohányt, és azt
m ondta: - Úgy hallom, maga is jó m unkát végzett, Keel mama,
m ikor ellátta azt az embert, akit Dodié talált.
- Semmit se csináltam. Csak kűttem neki egy kis kenőcsöt a
fájdalmaira. Ő maga ápolta, de aztán baja lett belőle a rendőr­
ségnél.
Flynn Dodie-ra pillantott.
- Milyen baja?
- Nem komoly.
- Biztos?
- Igen. - Dodié talpra ugrott. - Ágyba dugom a gyerekeket,
mama.
Gyorsan kivonta m agát a társalgásból. De azért megállt az
ajtóban a csípőjén az egyik csecsemővel, az oldalán pedig a szok­
nyájába csimpaszkodó Rosával, ugyanis meghallotta, hogy Keel
m am a kinyújtózik a recsegős hintaszékében a csillagok alatt.
- Na, adjon egyet ham ar abból a füstölgős micsodábul, Mr.
Hudson, aztán mesélje el, m i az isten csodáját keres ezen a tájon?
- Felfogadtak egy munkára.
- Aztán miféle munkára?

133
 - Azt nem m ondhatom meg, de olyan, hogy bele kell ütnöm
az orrom abba, amibe mások nem akarják.
Dodié hallotta, hogy m am a kifújja a cigarettafüstöt, a szú­
nyogok zümmögése pedig felerősödik.
- Tudja, Mr. Hudson - folytatta a fekete nő - , ha ilyen maga­
fajta okosságokkal találkozom, akiknek tele van a feje mindenféle
gondolattal, néha azon töprengek, miféle gondolatok lehetnek
azok, de általában inkább csak ki akarom pofozni űket a fejükből,
mielőtt még valami bajt okozhatnának vele.
Dodié hallotta, hogy Flynn vidám an kuncog; az este, m int
egy nagy meleg takaró, körbeölelte őket.

- Micsoda ház? Nem kell neki ház. Itten ellehet.

- Mama, ő m ár nem gyerek. Saját helyre van szüksége.
- Ne beszéljenek rólam úgy, mintha itt se lennék! - szólt rájuk
Dodié. - Kinek a háza?
- Valakié, aki egy időre M iam iba m ent dolgozni - felelte
Flynn. ö k hárm an az asztal körül ültek. - Akkor hallottam róla,
m ikor magamnak kerestem szállást.
- Aztán maga hol lakik? - kérdezte Keel mama.
- Egy szobában a város másik végében.
- Vagyis egy kalyibába - jegyezte meg Dodié - , a hely, amit
említ, egy kalyiba.
- Igen. Nem egy álom. De üres és szabad. Megnézheti most
is, ha akarja.
- M iért most? - kérdezte mama. - Sötét van. Holnap is lesz
nap.
- Ma van szabadnapom, mama - mutatott rá Dodié. - Holnap
dolgozom. - Flynn felé fordult. - Hol van?
- Bain Townban.
Dodié és Keel m am a összenéztek.

134
 - Az a feketenegyed - m o n d ta m am a a fejét rázva. - N em
tartozik a feketenegyedbe.
- Gondoltam - fordult Flynn Dodié felé ha bajban van, ott
senki nem fogja keresni.
- Bajba’? - Keel m am a kikapta a pipáját a szájából. - Miféle
bajba?

Bádogtetős csepp kalyiba volt. Az ajtót viszont be lehetett zárni,

az ablakon függönyök lógtak, és a tető erősnek tűnt. Teljesen
üres volt, leszámítva a foltos m atracot a padlón és a kopott ru ­
binvörös fotelt, melyből úgy lógott ki a szürke lószőrbélés, m int
az öregemberek bajsza. A szoba tökéletesen tiszta volt, az egyik
sarokban teljesen új galvánozott vödör állt, ez a két tény pedig,
ébredt rá Dodié, csakis Flynn műve lehet.
M iért tesz értem ennyi mindent?
N em tudta kim ondani ezeket a szavakat. Bárm i is lenne a
férfi válasza, nem akarja hallani. A kedvessége megmelengetett
benne valami hideg foltot, ahol korábban árnyak csaptak össze
egymással, és nem akarta elveszíteni ezt a melegséget. Akárm it
válaszolna is, valami megváltozna. El akarta hinni, hogy Flynn
csak véletlenül járt arra m últ éjjel, és látta meg a lángokat. Hogy
a véletlen hozta Flynn H udsont az életébe.
Tudta, persze, hogy tudta, hogy előbb-utóbb kérdezősködnie
kell. Az életéről. Hogy mi hozta a szigetre. Talán arról is, hogy
ism erte-e M orrellt. Rá fog kérdezni, ígérte meg magának. De
még nem most.
Egyszerűen csak annyit m ondott:
- Köszönöm, Flynn.
A gyertya remegő fényében megváltoztak a férfi arcának kon­
túrjai, nem bírták m ár a mozdulatlanságot, de a szeme - m intha
olvasott volna Dodié agyában - semmit nem árult el. Udvariasan

135
és kedvesen nézett, de ennél semmi többet nem lehetett kiolvasni
belőle. Amikor azonban felemelte a lány kezét, és nehéz, ódivatú
vaskulcsot nyom ott a tenyerébe, az ujjai elidőztek D odie-én,
m intha nem is akarná visszahúzni őket. Kicsit előrebiccentette
a fejét, hogy érezze a sós tenger illatát a lány hajában.
- Aludjon jól, Miss Wyatt! - mondta, és elment.
Dodié hozott Keel mamától egy pár tiszta, bár foszlott lepe­
dőt, két gyertyát és a frissen m osott pincéregyenruháját. Amikor
azonban leheveredett a matracra, csak az éjjeli csend lélegzetét
hallotta a szobában, és a fejében az zümmögött: Aludjon jól! A
hullámok hangja nélkül nem tudott elaludni.

Dodié szeme felpattant. A vékonyka függönyön át beszűrődtek

a hajnali fények, és összekuporodtak a padlón, m int egy kandúr.
Egy darabig csak feküdt, hallgatta az utcáról érkező ismeretlen
zajokat: szekér csikorgását, egy szamár szemtelen bőgését, a seprű
suhogását és egy csendes női hangon eldúdolt himnuszt. A Bain
Townban korán indul az élet. A legtöbb itteni lakó a városban
szolgált, úgyhogy még az előtt el kellett végezniük otthon a saját
házimunkájukat, hogy felkel a nap, és bem ennek Nassau belvá­
rosába elvégezni a fehérek házimunkáját.
Gyorsan felvette az egyenruháját, és kinyitotta az ajtót. Az
utcában lévő kút köré m ár odagyűlt egy csapat nő, de m ost
m ind megálltak, kikerekedett szemmel, meglepődve méregették
Dodie-t. Rájuk mosolygott, üdvözlésképp felemelte a kezét, de
senki nem felelt rá, csak egy gyerek.
Tizenegyre munkába kellett mennie a következő tizenkét órás
műszakra, de előbb még el akart intézni valamit. Végigrohant a
földúton, egy kakas kukorékolt, bejelentve, hogy a nap im máron
hivatalosan is felkelt, és vérvörösre festette az égboltot.

136
 21.

- J esszu s!Mi a fenét keresel itt? - kérdezte Sir H arry Oakes.

- Azt hittem , m ár eltűntél a szigetről.
- Nem - felelte Flynn halkan. - Még itt vagyok.
Flynn nem lépett elő a sötét árnyékból, bár a reggeli nap már
felkúszott a villa oldalán. Nappal vidám hangulatot kölcsönöztek
a helynek a vörös csempék, díszes rácsok, a tökéletes gyep meg a
bougainvillea illatába burkolt hosszú terasz; most azonban, a félho­
mály leple alatt másféle szagokat árasztott, melyet később elfedett
a kinyíló virágok illata. A pénz szaga volt. Pénzé és titkoké. Flynn
m ár ugyanolyan jól ismerte ezt a szagot, m int a saját leheletét.
A luxusbirtok falain belül a Cable Beach klubszálloda és
golfpálya még aludt, de a Flynn előtt álló széles mellkasú férfi
m ár lesétált hatalm as, fehér palettás házának külső lépcsőin,
és élvezettel szívta magába az új napot. Sir H arry Oakes még a
munkabakancsában és terepszínű rövidnadrágjában is lenyűgöző
jelenség volt. Durva arcvonásaival és izmos testével olyan ember
benyom ását keltette, aki puszta kézzel sajtolja ki az aranyat a
földből, m inden különösebb erőfeszítés nélkül. A Westbourne-
birtok szemrevételezésére indult, még mielőtt megérkezik a sze­
mélyzet.
- M it akarsz mondani? - kérdezte Oakes.
- Johnnie Morrell meghalt.
- Jesszus, Hudson, én is tudom! Hallottam róla. Szegény ör­
dög.

137
 - Ennyit tud mondani?
- Jobban kellett volna vigyáznia m agára annak az ostoba
fajankónak.
- Aznap este mással volt elfoglalva.
- És m ost mit akarsz tőlem? - tám adt rá Oakes. - Öltözzek
talán zsákruhába, és szórjak ham ut a fejemre a pasas miatt?
Oakes erősen zihált. Flynn egész életében ilyen emberek között
mozgott, m int ez az Oakes, akik szívesebben közlik a vélemé­
nyüket az öklükkel, m int a szavaikkal. A chicagói banda olyan
gengszterekkel volt tele, akik jobban szerettek verekedni, m int
gondolkodni, ezért volt szükségük őrá. Ő tudott gondolkodni.
Látott m ár olyanokat, akiket azért lőttek szíven, m ert azt hitték,
hogy egy golyó, kés vagy törött üveg mindenre megadja a választ.
Elfelejtették, hogy az embernek folytatnia kell a táncot, szőnie kell
tovább a hálót, keverni a kártyát, ha holnap is fel akar kelni.
- Gondoltam, szólok, hogy m aradok még egy darabig.
- Csak ne sokáig, Hudson! El kell mondanod Meyer Lanskynak
Miamiban, hogy részemről nincs üzlet. M ondd meg neki, hogy
tartsa magát távol tőlem, a fiai ne jöjjenek az én pázsitomra! Ér­
ted, amit mondok? Nem akarom, hogy a csőcselék itt kóboroljon
Nassauban! - Megkeményedett az álla, a válla előregörbült.
Flynn a fél szemét Oakes öklén tartotta. Az ember sose tudhat­
ja nála. Néha úgy viselkedik, m int a vörös posztót kereső bika.
- Rendben, úgy lesz. De nem fog örülni neki, azt előre m eg­
mondom.
- Az m ár a te bajod.
- Magának van itt baja, Sir Harry.
- Ezzel meg mire célozgatsz? Most meg m i bajod van?
- Johnnie Morrell a bajom, és az a jelentéktelen kérdés, hogy
vajon hogy sikerült belebotlania abba a késbe.
Oakes meg se rezzent. Talán annyi történt, hogy az ökle kicsit
meglazult, és a tekintete elkalandozott Flynn válla felett.

138
 - Morrell ostoba volt - felelte végül hogy ilyen közel engedett
valakit magához. A rendőrök a helyi zavargásokat okolják, valami
sértődött fickó lehetett, talán részeg is, aki orvul rátámadt, és...
- A rendőrök tudják, hogy Morrell aznap este itt járt?
Oakes ridegen rámosolygott, válaszra se m éltatta a kérdést.
Valahol a távolban felbőgött egy motor. Talán m otorcsónaké
lehetett.
- M ikor elm ent innen, u tán a k ü ld ö tt valakit? - kérdezte
Flynn.
- Nem.
N ém a csend ereszkedett a kettejük közötti harm atos fűre.
Flynn nem törte meg.
- M it akarsz ezzel mondani?
- M orrell eljött ide magához, és rögtön utána meghalt - m u ­
tatott rá Flynn.
- Véletlen.
- Nagyon különös véletlen.
Oakes Flynnre vetette magát. Ahhoz képest, hogy a hatvanas
éveiben járt, nem mozgott lassan. Fiatalkorában jó harcos lehetett,
m ostanra viszont elnehezítette a csizmáját a sok arany, lelassí­
totta. Tíz éve még telibe kapta volna Flynnt, m ost azonban csak
a levegőt érte az ökle, Flynn ugyanis hátradőlt a sarkán. Oakes
felmordult, és körbenézett, a birtokán strázsáló két biztonsági őrt
keresve, Flynn azonban tudta, hogy titokban a tamarindusfa alatt
dohányoznak a birtok túloldalán, távol a munkaadójuktól.
- Tűnj el innen, Hudson! - csattant fel Oakes. - Az idegeim­
re mész. - M ikor Flynn nem mozdult, m egindult vissza, a ház
felé.
Flynn megvárta, míg elér az ajtóig.
- Eltűnt az arany.
Oakes megmerevedett. Abban a pillanatban hatalmas fehér
kócsag szelte át felettük a sötétséget, a láp felé tartott, mely a

139
sziget nyugati végében terült el. Flynn felpillantott, de gyorsan
el is kapta a tekintetét. A francba, ez rossz előjel.
Oakes Flynnre meredt.
- Találd meg!
- Megtalálom - felelte Flynn. - Egy feltétellel.
Oakes felhorkant.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj.
- Azzal a feltétellel, hogy a rendőrség békén hagyja a lányt.
- Milyen lányt?
- Nagyon jól tudja, milyen lányt.
- Inkább a saját rohadt társaid miatt kellene aggódnod. Meyer
Lansky nem szereti az elvarratlan szálakat. Az a lány pedig el­
varratlan szál.
- Ezt csak bízza rám!
Miközben Flynn cigarettára gyújtott, Oakes őt méregette a
halovány fényben. Oakesban az volt a különleges, hogy ő nem
dolgozott senkinek, nem fogadta el más szabályait. Egyszerű em­
ber volt, ment, m int a buldózer, ugyanakkor nagylelkű is tudott
lenni. Most pedig egyedül kellett szembeszállnia a tömeggel.
Flynn csodálta ezt a pasast. Meg kell hagyni, Oakesnak van
vér a pucájában. Flynn pedig tudta értékelni az ilyet. Ettől függet­
lenül Oakesnak letörik majd a szarvát, és nemcsak a tömeg, s a
Lansky-félék, de a katonaság érkezése is. A háború vadul betört a
Bahamákra, és Oakes már nem tartozott a nagykutyák közé. Még
ő sem vonhatta uralma alá a katonaságot. Elárasztották a szigetet,
és felborították az egyensúlyt a maguk javára, így az Oakes-féle
alakoknak meg a Bay utcai fiúknak vigyázniuk kell magukra.
Flynn szó nélkül megindult a gyepen át, a cigarettája vége úgy
lebegett a sötétben, m int a szentjánosbogár.
- Beszélek Lindop ezredessel a lányról.
Oakes szavai fennakadtak a hideg levegőben; valahol a kö­
zelben morajló hullámverés ébresztgette a szigetet.

1 40
 22 .
)o d ie

a B radenham -ház kapuját, és egyenesen

D o d ié k in y i t o t t a
besétált. Se hangok, se fények nem állták útját, csak a csend
züm m ögött a fülébe. Nem számított rá, hogy ilyen könnyen fog
menni. A kovácsoltvas kaput nem lakatolták le, nem tartóztatta
fel őr. Sanfordék láthatóan jobban hittek a baham aiak becsüle­
tességében, m int az éjjeli elzárkózásban.
Ezúttal nem akart a bejárati ajtón bekopogni, hogy a szo­
balány m egint úgy mérje végig, m intha a macska hányta volna
oda a küszöbre. így hát, miközben a reggeli fényeket még itt-ott
eltakarta a sötétség vékony fátyla, b esurrant a birtokot övező
fenyőfák alatt, és ném án a ház végébe osont a füvön át.
Hatalmas kert volt, a levegőt átjárta a rengeteg virág nehéz illata.
Dodié kiválasztott egy kaméliabokrot, és mögé telepedett le, on­
nan jó rálátás nyílt a házra. A csendet csak két sárgáscukormadár
csicsergése zavarta meg, melyek rárepültek a tűzvirágfa egyik
ágára, és egymás felé villogtatták élénksárga hasukat.
Ült és várt.

Mrs. Sanford és a szobalánya kilépett a hátsó ajtón a kora reggeli

napfénybe, m indketten hosszú, barn a kötényruhát viseltek, a
kezükben vödröt vittek. A fákat párás szellő borzolta, miközben
átgázoltak a nedves füvön a bozót mellett, a kert végében lévő
bekerített rész felé tartottak, hogy kieresszenek egy csapat csil-

141
lógó szemű tyúkot a ketrecükből. A m adarak a bokájuk körül
szaladgáltak, vidáman kotkodácsoltak, Mrs. Sanford magot szórt
a vályúba, vizet öntött a tálcákba, közben pedig beszélt nekik.
Dodié nézte, teljesen lenyűgözte a békés jelenet. Az egyik
nő aranyhajú volt és vékony, a m ásik fekete és széles, úgy kü­
lönböztek egymástól, m int tűz és víz. Ám még a fák rejtekéből
is tisztán látszott, hogy kötődnek egymáshoz. Egy pillanatra el
is felejtette, m iért jött a Bradenham-házba, vagy m iért lebzsel
egyedül az árnyékban. Ezért nem hallott semmit maga mögül.
Nem érzékelte a mozgást.
Dodié könyökét hátulról elkapta valaki, a két karját egymás­
hoz szorította, megbénította. Dodié rémülten sikított fel, próbált
megfordulni, hogy lássa a támadóját, ő azonban pontosan tudta,
m it csinál. Felemelte a lány karját, kényszerítette, hogy haladjon
előre, ő pedig próbált kiszabadulni a szorításból.
H átrarúgott a sarkával, csontot ért. Valaki felsikoltott, dur­
vaságokat üvöltözött, azzal fenyegette, hogy kitépi a szívét, de
csak mikor arccal a fűre zuhant, és a férfi leszorította a hátát, a
súlyánál fogva belenyomta a földbe, jött rá, hogy a fenyegetések
az ő szájából jönnek.
Nem tudta abbahagyni. M ost záporoztak ki azok a szavak,
melyeket három évvel ezelőtt egy ugyanilyen helyzetben vissza­
nyelt. Akkor ném án küzdött, a szégyenérzet elfojtotta a sikolyait.
Azóta őrizte ezeket a szitkokat a fejében, melyek most m inden
gátat áttörve kiöm löttek a szájából.
- Hagyja! - kiabált egy női hang. - Engedje el! - Az orra előtt
pár centivel fűfoltos vászoncipő jelent meg, fölötte egy kecses
boka. - Nyomozó, azonnal engedje el!
A hátáról rögtön felemelkedett a súly, bár az egyik karját még
mindig erős kéz szorította. A fogvatartója talpra rántotta. Dodié
remegett, az arca teljesen elázott, bár nem tudta, hogy a könnyek­
től vagy a harm atos fűtől. A szíve hevesen kalapált, a szájában

14 Z
vér ízét érezte, síkosán tapadt a fogára, de m ost m ár hallgatott.
A szavak helyét üres sötétség foglalta el a fejében.

ő k hárm an az asztalnál ültek. Emerald a tűzhelynél állt, a karját

keresztbe fonta terjedelmes keblén, az arca ráncba húzódott, a
hatalmas fogai kiálltak, m intha meg akarna harapni valakit.
- M it csinál itt, Miss Wyatt?
Calder nyomozó beszélt, Dodié viszont fel se nézett. Az előtte
álló kávéscsészére m eredt, arra gondolt, hogy beledobhatná a
pasas arcába. A karján még m indig látszottak az ujjának a nyo­
mai, az elméje még m indig küzdött az erővel rákényszerített
tehetetlenség és kiszolgáltatottság ellen.
- Mrs. Sanfordhoz jöttem.
- Ezért bujkált a fa alatt? Reggel hétkor? Ezért hatolt be en­
gedély nélkül a birtokra? És kém kedett utána? Késsel a zsebé­
ben?
így megfogalmazva elég rosszul hangzott.
- M ié rt - fo ly ta tta a n y o m o zó - a k a rta lá tn i M rs.
Sanfordot?
- Az rám és Mrs. Sanfordra tartozik.
D odié hallotta, hogy a ren d ő r kifújja a levegőt. Kávészaga
volt. Összehúzta magát, tudta, hogy bűntudatosnak látszik.
- Mire kellett a kés? - hangzott a következő kérdés.
- Csak egy régi zsebkés. Az apám é volt. A házam ham vai
között találtam , és egyszerűen zsebre vágtam. Semmi szükség
nem volt rá - rázta előre hosszú haját, hogy eltakarja vele az arca
pirosságát - , hogy m egtámadjon. - Még m indig nem nézett a
nyomozóra.
- Dodié - m ondta Mrs. Sanford halkan.
- Miss Wyatt - szakította félbe a nyomozó - , szeretném le­
szögezni, hogy ön volt az, aki rám támadt.

143
 - Nem.
- Pedig így történt, Dodié. - Megint Mrs. Sanford nyugodt
hangja hallatszott.
- Nem.
- De. - Calder higgadtan, értelmesen beszélt. - Egy ideje már
néztem, ahogy a fák alól Mrs. Sanfordot figyeli, és mikor hátulról
közelebb léptem, és elkaptam a karját, eszét vesztve az arcomnak
ugrott.
Dodié a fejét rázta.
- Sajnálom, Miss Wyatt, de kénytelen voltam lefogni.
- M iért lett volna kénytelen?
- Ö n miatt. Veszélyessé vált.
- A karomat összefogta a hátam mögött, ugyan hogy lehettem
volna veszélyes?
Az asztalra kávéillatú csend telepedett.
- Nézzen rá Calder nyomozóra! - szólalt meg Mrs. Sanford.
Dodié kényszerítette magát, hogy odanézzen. A férfi arca csupa
vér volt. A könyökénél egy tál jég hevert. A bal pofacsontján lévő
horzsolásból lila csíkok ágaztak ki, és mikor jobban szemügyre
vette, a férfi nyakán pedig egyértelm ű harapásnyom ot látott.
M inden egyes foga nyomot hagyott.
Dodié elvörösödött. M ost m ár azon töprengett, egyáltalán
m iért viselkedik vele udvariasan a férfi.
- Úgy nekiment a fej ivei, m int a faltörő kos - szólalt meg a
szobalány. - Kicsit sem fáj?
- Sajnálom - suttogta Dodié a haján keresztül.
Ő csak arra emlékezett, ahogy a férfi teste az övének feszült,
meg a föld és fű ízére a szájában. Nyöszörgés szaladt ki a száján.
Ezt hallva Mrs. Sanford felpattant a székből, és kinyitotta a hátsó
ajtót.
- Miss Wyatt - m ondta gyakorlatiasan -, szerintem jót tenne
önnek egy kis friss levegő.

144
 Dodié talpra ugrott, és kirohant az ajtón, m ielőtt a rendőr az
asztalhoz kötözhette volna a lábát.

- Tehát ez volt az a bűntény? - kérdezte Mrs. Sanford.

- Milyen bűntény?
Dodié nem akart beszélni. Örült, hogy csodálhatja a kertet.
Olyan szépen, buján zöldellt, hogy lassan kezdtek lecsillapodni
az idegei. A gyepet sűrű trópusi bokrok vették körbe, a tekintetét
jobban vonzották a nedvdús levelek, a jádezöld csillogó árnyala­
tai, m int a hibiszkusz és heliconia bíborvörös virágai. M ostanra
szinte túl erőteljes színük lett.
- M ondta, hogy egyszer jelentett egy bűntényt, de senki nem
hitt magának.
- Mi van vele? - kérdezte Dodié.
- Nem i erőszak volt, igaz?
Dodié egy húsos, szinte m ár lilás levél alatt tartotta a kezét.
Visszafojtotta a lélegzetét. Ő így próbálta kezelni a helyzetet.
Valahányszor felvillant előtte, ahogy az a férfi a ruháját szaggatja,
az íróasztalának hajítja őt, és felszakítja a húsát, visszatartotta a
lélegzetét. A lángokat csak úgy lehet elfojtani, ha elzárja előlük az
oxigént. Úgyhogy visszatartotta a lélegzetét, érezte, hogy enyhül
a fájdalom.
- Igen - felelte ridegen - , nem i erőszak volt.
- Nagyon sajnálom. De Calder nyomozó nem akarta bántani.
- Tudom. De elkapta a karom, és...
- Megértem. Pánikba esett.
D odié szándékolt nyugalom m al szívta be a levegőt, és fel­
nézett Mrs. Sanfordra, de a hatalmas kék szemében nem látott
szánalmat. Sem megvetést. Sem félelmet, am iért a tisztátalan
jelenlétében mutatkozik. Csak aggodalom és egy szemernyi bánat
ült benne.

145
 - Ki volt az? - kérdezte.
- A főnököm. A varrodában, ahol dolgoztam. - Megkönnyeb­
bült, hogy kiengedhette ezeket a szavakat. - Utána elterjesztette,
hogy bajkeverő vagyok, és sehol nem kaptam munkát. Majdnem
éhen haltam.
- És most?
- Az Arcadiában dolgozom.
- Az Olive Q uinn szállodája.
- Igen, befogadott, mikor m indenki messzire elkerült.
- Jellemző Olive-ra. M indig szembemegy az árral.
- Hálás vagyok neki.
Mrs. Sanford egy tiszta, fehér rózsákkal teli ágyás mellett állt.
A finomságuk és frissességük olyan éles ellentétben állt a kert
többi részének élénk, trópusi színeivel és buja növekedésével, hogy
Dodié eltöprengett, vajon ezt az ágyást nem Mr. Sanford ültette-e
a felesége helyett. Mrs. Sanford azonban nem a rózsákra nézett,
hanem a ház végébe, a tekintete a konyhaablakra összpontosult.
- M egdöbbentő volt látni - mesélte Dodie-nak - , hogy egy
férfi így semmibe vesz egy nőt a saját kertemben. Hogy így meg­
fosztja az emberségétől, ahogy Calder tette. Persze tudom , hogy
csak engem védett. De akkor is, annyira állatias volt.
Dodié nem akart az állatiasságról beszélni. Olyan érzése volt
tőle, m intha koszos lenne a szája.
- Szüksége van a védelemre?
Mrs. Sanford elmosolyodott.
- Úgy nézek ki?
- Nem.
Mrs. Sanford ismét a konyhaablak felé pillantott, ahol a nyo­
mozó ücsörgött, és váratlanul megkérdezte:
- M iért van itt, Miss Wyatt?
- Hogy megkérdezzem, Sir Harry Oakes mutatta-e be önnek
Morrellt.

146
 Az asszony szeme kikerekedett, eltátotta a száját.
- Nem, természetesen nem. Egyáltalán, m iből gondolja?
- Abból, hogy m unkát ajánlott nekem.
- Nem értem, m i az összefüggés.
- Először én sem értettem.
- Nem, téved. Nem, dehogy, nem Sir H arry volt.
Túl erőteljesen tiltakozik, Mrs. Sanford. Dodié azért kedvelte
őt a hazugságai ellenére is. Tetszett neki, hogy valóban odafigyel
rá. Nem sokan viselkedtek vele így.
- Jössz reggelizni, drágám?
M indkét nő összerezzent. A váratlan kérdés egy férfitól érke­
zett, aki a rózsaágyás m ellett állt. Nyugodt, magabiztos jelenség
volt a szépen szabott világos öltönyben, csinosan fésült hajjal,
melyet mindössze egy csepp hajolajjal rögzített, és mikor Mrs.
Sanfordra nézett, a selymes arca felderült. D odié még sosem
látott ilyet egyetlen férfinál sem.
- A, Reggie, máris jövök. H add mutassam be Miss Wyattet!
- D odie-hoz fordult. - Ő itt a férjem.
- Nagyon örvendek, Miss Wyatt. Velünk reggelizik?
- Nem, köszönöm, m ennem kell dolgozni.
Dodié látta, hogy a férfi a pincérruhájára pillant, de kedvesen
elmosolyodik, és a tyúkketrecre bök.
- Legalább vigyen el párat azokból az átkozott tojásokból!
- M ihez kezdenek ennyi tojással? - kérdezte Dodié.
- A feleségem elajándékozza őket. Rengeteget vesződik velük,
aztán ingyen odaadja azokat a nyom orult tojásokat.
- Tényleg?
- Igen. - Elnézően a feleségére mosolygott. - Tényleg.
Mrs. Sanford visszamosolygott rá, de kicsit elpirult.
- M indjárt éhen halok - jelentette be a férj vidáman. - Ideje
reggelizni. Nagyon örültem, Miss Wyatt. - Ráragyogott D odié­
ra, m ajd megindult a ház felé.

147
 Mindkét nő hallgatott. Mrs. Sanford a férje egyenes hátát nézte,
ahogy áthaladt a gyepen, m inden lépéssel egyre kisebb lett. A
fák lombsátrán keresztül utat tört magának egy nap sugárnyaláb,
lángot vetett a konyhaablakon.
- Igaza van, Dodié - m ondta egy perc hallgatás után. - Sir
Harry Oakes m utatta be nekem Morrellt.
- Köszönöm.
- És most?
- Most rá kell jönnöm , ki ölte meg Mr. Morrellt, és gyújtotta
fel a házamat. Még mielőtt megint eljönnek értem.

148
 ÖL

E lla m ereven ü lt a kocsi anyósülésén. M ost m ár feszélyezte

a rendőr közelsége. Emerald Dán Calder nyomozóval flörtölt a
tücsökciripelésnél alig hangosabb Rover hátsó üléséről. A férfit
lefoglalta a vezetés, Em eraldot azonban ez cseppet sem zavarta.
Termetes ülepével az ülés szélén egyensúlyozott, hogy előre tu d ­
jon hajolni, és meglegyinthesse az őrmester vállát, valahányszor
szórakoztatónak találta valamelyik megjegyzését, m árpedig je­
lenleg m inden megjegyzését szórakoztatónak találta.
Valami nincs rendben. Valami fáj. Ella nem tudta pontosan,
m i baja. Csak annyit tu d o tt, hogy m a reggel m indentől úgy
érezte magát, m intha valaki tom pa késsel próbálná lekaparni
a bőre felső rétegét. A zóta van ez így, am ióta beszélt azzal a
lánnyal. Kilógatta az egyik karját az ablakon, m intha így akart
volna észrevétlenül megszökni. Nem sokat beszélt. Nem szá­
m ított, m ert a többiek helyette is jártatták a szájukat, különben
is, nagyon meleg volt.
A kocsiban nehéz, párás volt a levegő, a nap szikrázott a szél­
védőn, a blúza rátapadt az ülésre, így m inden mozdulat nehezére
esett. M aguk mögött hagyták a pálmafák és fenyőfák élénkzöld
fátyla mögött szunnyadozó fényűző, pasztellszín kúriákat, az autó
átgördült a dombokon, melyek a fehérek Nassauját elválasztották
a feketék Nassaujától. Itt, Bain Townban házak helyett fából vagy
rozsdás fémből összetákolt viskók sorakoztak, azonban olyan
színesek és fényesek voltak, hogy az em ber le sem tudta venni

149
róluk a szemét. A sárga, zöld, kék élénk árnyalataitól és a cifra
összhatástól az egész utca táncolni látszott.
Sötét bőrű. utcagyerekek ugróiskoláztak az út közepén, m i­
helyst azonban észrevették, hogy Ella fényes kocsija begördül a
sarkon, körberohanták, felugráltak a kocsifelhágóra, hogy autó-
kázhassanak kicsit. A fiatal arcukon széles vigyor terült el, a kis
karjukkal Ella felé nyúltak, hogy megérinthessék az aranyszőke
fürtjeit.
- Jobb, ha a kocsiban marad - m ondta Ella Caldernak -, ha
nem bánja.
- Gondolja, hogy elijeszteném őket?
Ella halványan elmosolyodott.
- Errefelé nem rajonganak a rendőrökért. Tudom, hogy nincs
egyenruhában, d e ...
- Feltálalnák ebédre a nyomozó urat - kuncogott Emerald a
hátsó ülésen -, és én mondom , finom falat lenne!
- Nahát, igazán köszönöm, Emerald.
Emerald kimászott a kocsiból, és kinyitotta a csomagtartót.
M inden mozdulatát ragyogó kis arcok követték, ugyanis kivett
pár csomag édességet és szétosztotta.
- E’kényezteti a kis nyavalyásokat, Miss Ella - m orm ogta
Emerald, miközben kiemelt a csomagtartóból egy zsák rizst.
A házak felől nőkporoszkáltak feléjük, mosolyogva üdvözölték
őket.
- Hogy van mindig, Miss Ella?
- A jóisten vigyáz magára?
Ella kiadagolta az edényeikbe a tojást és a rizst, miközben ők
leplezetlen érdeklődéssel bám ulták Caldert, a nyakukat nyújto­
gatták, hogy lássák a kocsiablakon keresztül.
- Csinos fiút fogott magának, Miss Ella! Látszik a képén, hogy
nem ijed meg egy kis csetepatétól.
- De hölgyek! - nevetett Ella.

150
 A baham ai nők harsány színeket viseltek, hangosan beszél­
tek, és olyan hahotázva nevettek, hogy a környék összes fájáról
elijesztették a madarakat. Keményen dolgoztak, növényeket ter­
m esztettek eladásra, baham ai táskákat szőttek, szalmakalapot
és szalm ababákat készítettek, melyeket aztán levittek a kikötő
melletti szalmapiacra. Most azonban nehéz időket éltek. A háború
elzárta a külföldi turisták áradatát, akik általában jó vásárlónak
bizonyultak, viszont a sziget hemzsegett a katonáktól, így a nők
közül sokan feladták az eredeti mesterségüket, és szállodákban,
bárokban helyezkedtek el.
- Leah, van egy perce? - Ella félrehívott egy skarlátvörös ruhás nőt.
- Persze, Miss Ella.
O dabaktatott Ellához a kocsi mellé. A nnyira jellemző ez a
baham ai nőkre: nem szeretnek sietni.
- Hogy van a fia? - kérdezte Ella kedvesen.
- Az én Joshuám? Jól.
- Még m indig Sir H arrynél dolgozik?
- O tt hát, hála a magasságos mennybéli urunknak.
- A British Colonial Hotelben?
- Néha ott, néha meg kinn az Oakes repülőtér mögötti föl­
deken, Sir H arry egyik traktorját vezeti. Azt szereti.
Leah-nek tíz gyereke volt, és olyan széles csípője, hogy akár
egyszerre is elfértek volna rajta. A férje csendes, tisztelettudó
férfi volt, de sajnos nagyon szerette a marihuánát.
- És Joshua még mindig szeretne bekerülni egyszer a bahamai
rendőrség soraiba? - kérdezte Ella.
A szeme sarkából látta, hogy Calder megfordul az ülésen, a
nőre mered.
- H át persze - felelte Leah. - Ez a szíve vágya.
- A barátom talán tudna segíteni neki.
Leah lehajtotta a fejét a nyitott ablakhoz, alaposan szemügyre
vette Caldert.

151
 - Maga angol zsaru?
Calder engedelmesen kiszállt a kocsiból, s a nő fölé magaslott.
- Igen.
Leah végignézett az izmos testen, és végighúzta az ajkán a
kövér, rózsaszín nyelvét.
- Hát jó, mondja, m it akar, Miss Ella?
Ella gondosan megválogatta a szavait.
- Csak arra gondoltam, hogy Joshua talán hall néha ezt-azt
a munkahelyén, mindenféle pletykákat. Ilyesmit.
Leah szeme kikerekedett.
- Miféle pletykákat?
- Sir H arry Oakesról.
Leah csoszogni kezdett.
- Hát igen - felelte halkabban -, néha kihall ezt-azt. - Habo­
zott, a tekintete visszasiklott Calderra, mintha ellenőrizni akarná,
hogy ő is benne van-e az egyezségben. - Joshua asszondja, hogy
Sir Iiarrynek mostanába’ elég sok a baja.
- Miféle baja?
- Folyvást pöröl. - Leah előrehajolt, a keble vészesen lengede­
zett. - A hotelbe. Zárt ajtók mögött. - Összevonta a szemöldökét.
- Joshua viszi be reggel a kávét Sir H. irodájába, és nemegyszer azt
hallja, hogy üvölt a telefonkagylóval. Asszondja, mindég síkideg.
- Sir H arry tényleg elég indulatos néha - bátorította Ella. -
Azt nem hallotta Joshua, m in vitatkoztak, vagy ki volt a vonal
másik végén?
Leah rábökött Calderra, majdnem megérintette a mellkasát.
- Aztán nehogy nekem elfeledkezzen errül, ha a fiam oda­
telefonál! Csak egy kis segítség kéne neki. Joshua Tuttle a neve.
Eszes gyerek.
Calder komolyan bólintott.
- Ha a fia megfelelő jelölt, m inden tőlem telhetőt meg fogok
tenni, hogy segítsem a bejutását, megígérem.

152
 - De nem keveri semm i zűrbe az én Joshuámat, ugye, Miss
Ella?
- Nem, persze, hogy nem.
- Valami szerződés m iatt pörlekedtek. A m ásik férfit Mr.
Christie-nek hívták.
- H arold Christie? Az ingatlanügynök? D e hát ő meg Sir
H arry jó barátok! Együtt járnak golfozni!
- Hát, úgy tűnik, m ár nem.
- N em em lített véletlenül egy bizonyos Morrell nevű férfit?
- Én nem hallottam róla.
- Köszönöm, Leah, nagyra értékelem a segítségét.
- Bízom magába’, Miss Ella.
Leah a csípőjére rántotta a rizses tálját, biccentett Caldernak,
majd m egindult az utcán a szikrázó napsütésben. Ám alig tett
m eg húsz lépést, m ikor visszafordult, olyan erősen csengett a
hangja, m int a templom harangja.
- Hé, Miss Ella! Ugye tudja, hogy van egy kis szobája a szemé­
lyes ügyeire, ha érti, m ire gondolok? - Sokatmondóan megrázta
a keblét, aztán magában kuncogva elballagott.
Ella óvatosan D án C alderra pillantott, és álmélkodva látta,
hogy a férfi nevet. Szárazon rámosolygott.
- Szóval, Mrs. Sanford, m i a fene volt ez?

Ketten ültek a kocsiban, fullasztó meleg volt. A hőségtől megré-

szegült legyek ki-be tántorogtak a nyitott ablakon, a kocsi fém­
részei elviselhetetlenül átforrósodtak. Ella hátrahajtotta a fejét, a
nyakán lecsorgott az izzadság, összegyűlt a kulcscsontjai közötti
mélyedésben.
Em eraldot várták. M ikor a cseléd végzett a tojásokkal Bain
Townban, rendszerint elm ent m eglátogatni az ágyhoz kötött
nagynénjét, aki az egyik környező sikátorban lakott. Mikor Reggie

153
közölte vele, hogy talált valami m unkát a nagynénje unokahú­
gának, Emeralddal m adarat lehetett volna fogatni. Sütött neki
egy forró lekváros tekercset, Ella pedig ámuldozva nézte, ahogy
a férje jóízűen befalja az egészet.
- Mrs. Sanford? - D án Calder hangja felébresztette a kábult-
ságából.
- Mmm?
- Komolyan azt hiszi, hogy valami veszély fenyegeti?
Túl meleg volt ahhoz, hogy megmozdítsa a fejét.
- Nem.
Hallotta, hogy a nyomozó légzése megváltozik.
- Miért? - kérdezett vissza. - Maga szerint veszélyben va­
gyok?
- Azért vagyok itt, hogy megvédjem. Vagyis nem, szerintem
biztonságban van.
- Ügy érti, ahogy m a reggel is megvédett a kertemben?
Ella hallotta, hogy Calder fogai összecsattannak. Elfordította
a fejét, ránézett.
- Sajnálom - szólalt meg újra. - Nem akartam goromba lenni.
A kötelességét teljesítette.
Calder füle alatt egy izom ugrándozott.
- Remélem - felelte hogy megoldotta a Miss Wyatt jelentette
problémát.
- Maga szerint Miss Wyatt problém át jelent?
- Maga szerint nem?
- Szerintem - közölte Ella - maga olyan jól gondomat viseli,
hogy egyáltalán semmilyen problémám nincs.
Calder oldalra kapta a fejét, Ellára pillantott. M ikor azonban
észrevette, hogy a nő csak ugratja, megnyugodott.
- Van magánál fegyver?
- Ó, attól tartok, ez titkos információ. Ha elmondanám, meg
kellene ölnöm.

154
 Ellából kitört a nevetés. E bben a p illanatban felbukkant
Emerald, feléjük baktatott az utcán.

Mihelyst Ella hazaért, kibújt a ruháiból, lezuhanyozott, és szá­

razra törölte magát.
Vajon milyen érzés lehet?
M iután meggyőződött róla, hogy a hálószoba ablaktábláit jól
behúzta, kinyújtózott a padlón. Hason feküdt, a légzése lassan
kezdett elcsitulni.
Vajon milyen érzés lehet? Milyen lehet arccal a fűben feküdni?
M ert durván letám adta egy férfi? Összefogta a kezét a háta m ö ­
gött, ahogy a kertben látta, az arcát a padlónak nyomta. M inden
idegszála bizsergett. M egpróbálta elképzelni. Úgy tett, m intha
érezné Calder térdét a hátán, az erős kezét a csuklóján. Behunyta
a szemét, a vér a fejébe tolult.
A hálószoba ajtaja kinyílt.
- Jóságos ég, Ella! - Reggie b ero h an t a szobába. - Beteg
vagy?
Ella talpra ugrott.
- Nem, csak... elszundítottam. - Égtek az orcái.
- Ruha nélkül?
- Meleg volt. A padlót hűvösebbnek éreztem.
Reggie tekintete végigsimította a mellét, és lecsúszott a lába
közötti aranyszín három szögre, aztán halkan becsukta m aga
m ögött az ajtót.
- Túl meleg volt az irodában, nem tudtam dolgozni. Egyébként
sem volt sok dolgom, úgyhogy korábban hazajöttem - magya­
rázta.
Az olyan em ber puhatolózó mosolyával és félénk lépteivel
közeledett Ellához, aki inkább meghalna, semhogy belenyomja
egy nő arcát a fűbe.

155
 24 .

)o d ie

A b o l t k i n t r ő l tisztességes helynek tűnt. Dodié az utca túlolda­

láról szemlélte. M innie mesélt neki róla, az az apró konyhalány,
akivel az Arcadiában dolgozott, és aki láthatóan m inden üzletet
ismert Nassauban. A környék kissé elhanyagoltnak látszott, de
még épp nem lepusztultnak. Sokat dobott rajta az a csinos ruha­
bolt, mely előtt virágos dézsa állt, s drága réztáblája úgy csillogott
a napfényben, akár a töm ör arany.
Dodié azonban nem a ruhákat figyelte. Tekintete az ékszerész
üzletére tapadt, melynek kirakatában órák és gyöngysorok sora­
koztak. Épp csak addig ácsorgott a járdán, míg az egyik csinos
fedeles bricska - csengettyűkkel és fodrokkal feldíszített lovas
hintó - elcsilingelt mellette, aztán átm ent az úton, és belépett a
boltba.
O dabent pár fokkal melegebb volt. A hatalmas rézventilá­
tor szorgalmasan pörgött a mennyezeten, de nem volt esélye a
vitrinek során visszatükröződő fénynyalábok ellen. Mindenfelé
arany és ezüst viliódzott, a padlót pedig tükörfényesre políroz­
ták, úgy ragyogott, hogy Dodié kénytelen volt hunyorítani. A
gyöngyfüggöny mögött, a bolt végében két alak állt: egy nő és
egy férfi. A férfi a nő dereka köré fonta a karját, a nő azonban
elhúzódott tőle, és átlépett a függönyön, mikor Dodié belépett.
A sarka kopogott a padlón, miközben elfoglalta a helyét a pult
mögött.
- Segíthetek?

156
 A nő fiúsán rövidre nyíratta vörös haját, a körm eit tűzpiros­
ra festette, és úgy teleaggatta magát ékszerekkel, m intha a bolt
reklámarca lett volna. M inden szeplős ujjára jutott egy gyűrű.
A nyakában három soros gyöngysor lógott, a fülében hozzáillő
tejszínű fülbevaló. M indkét sápadt csuklóján három arany kar­
kötő csilingelt. D odie-nak az ju to tt eszébe, m icsoda bátorság
így kim enni az utcára még fényes nappal is. A nő barátságosan
rámosolygott az ügyfélre.
- Úgy hallom, ismeri az érméket - kezdte Dodié óvatosan.
A nő arcáról lehervadt a mosoly. A függöny felé fordult.
- Marcus! - kiáltotta.
Előjött a férfi. Fényes, ébenfekete bőre volt, a lassú, kényelmes
mozgásán látszott, hogy egész életében ezen a szigeten élt, ahol
a nők viselték a felelősséget, a férfiak pedig boldogan hagyták.
Csendes méltósággal tette a dolgát, megállt a társa mellett úgy,
hogy a csípőjük épp súrolja egymást.
- M it tehetek önért, asszonyom?
- Van egy érmém. Szeretném, ha vetne rá egy pillantást.
- Természetesen. M indig érdekelnek a régi érmék. Külön
életet élnek, m indnek külön története van. - Kiterített egy tég­
lalap alakú fekete filcet, biztatva D odie-t, hogy m utassa meg,
m it hozott.
Dodié ideges lett. Nem tudta, m i következik. Letette az érmét
a filcre, és hátralépett. Azt azonban így is látta, hogy az ékszerész
szemében megcsillan az aranyról rávetülő fény, s széles orrcimpái
hirtelen megremegnek.
- Szerintem francia lehet - vetette fel Dodié.
A férfi bólintott. A zsebéből nagyítót kapott elő.
- Igaza van. Francia. - Szeretetteljesen rámosolygott, és gyen­
géden felemelte. - Negyvenfrankos napóleon. Látja a dátumot?
A n ÍZ. Franciául így írják a tizenkettedik évet. Ez azt jelenti,
hogy az érm ét tizenkét évvel a forradalom után verték, m iután

157
az új francia korm ány teljesen új naptári rendszert vezetett be.
- A mellette álló nőre pillantott. - Vagyis 1803-ban, látja?
- Arany? - kérdezte Dodié.
A férfi megforgatta a fények alatt.
- Bizony, hogy arany! Kilencven százalékos tisztaságú, és
aláírta a metszője. Itt, látja? Tiolier. Ő volt a Párizsi Pénzverde
fővésnöke 1816-ig, igazi művész.
- Ritka?
- Elég ritka. - M egfordította a tenyerében. - Nézze csak,
milyen szépen m egrajzolta Tiolier az első konzul, Bonaparte
arcképét! Ezért hívják napóleonnak.
- Sokat vertek belőle?
- Igen, több m int negyedmilliót.
-Ó .
- De nem sok m aradt meg. A legtöbbet beolvasztották.
- Nem tudja, van valaki Nassauban, akinek a régi érm ék a
szenvedélye? - folytatta Dodié könnyedén.
A boltban megváltozott a hangulat. Megfagyott a levegő, m int­
ha jégkockát dobtak volna közéjük. Dodié látta, hogy a boltosok
összenéznek. A férfi visszatette az érm ét a filcre, rákönyökölt a
pult végére, nyugodtan tanulmányozta Dodie-t. Olyan szakmában
dolgozott, ahol nem szívesen teregetik ki a titkokat.
- Gondol valakire? - kérdezte szelíden.
Már a nyelve hegyén volt Sir H arry Oakes neve, de gyorsan
visszanyelte.
- Gondoltam, talán a sziget egyik gazdag üzletembere gyűjti
az érméket. - Ennyit m ert megkockáztatni.
A nő felvette a napóleont, felpöckölte a levegőbe, aztán elkapta,
m intha Dodie-t sorsolta volna ki vele.
- H onnan szerezte? - kérdezte tompán.
Loptam. A z t hiszik, loptam. Lopott p é n zt áruló tolvajnak
néznek.

158
 - Kaptam. Ajándékba. N em tu d o m a történetét. M agukat
érdekelné?
- Mi csak olyan tárgyakat vásárolunk - közölte a nő m e­
lyeknek ismerjük az eredetét. - Visszaejtette az érm ét az asztalra,
és összefonta a karját. - Úgyhogy n e m ...
- De talán - a kedves szemű férfi olyan jóindulattal nézett az
arany napóleonra, m intha a kedvenc fia volna - ezúttal kivételt
tehetnénk.
- Marcus!
- Gyönyörű érme, és kiváló állapotban van.
A nő felsóhajtott.
- Túl könnyen elcsábítanak a szép dolgok.
Összenéztek és elmosolyodtak. M ikor azonban a nő vissza­
fordult D odie-hoz, lehervadt a m osoly az arcáról, gyanakvás
kúszott a helyére.
- Mi a neve? - kérdezte.
Dodie-t azonban nem lehetett ilyen könnyen csapdába csalni.
A nnyit felelt:
- Ó, eszembe jutott valaki. Talán Sir H arry Oakes? - Ártatlan
utógondolat, semmi több. - Ő véletlenül nem gyűjti az érméket?
Azt m ondják, szereti az aranyat.
A nő m egrázta a gyűrűit a legközelebbi lám pa fénye alatt,
m intha egy sereg hullócsillag villant volna át a m ennyezeten
keresztül.
- Drága kisasszony - mondta megvető pillantással -, mindenki
szereti az aranyat.

- Itt van Calder nyomozó őrmester, kérem?

- Nem, nincs itt.
A rendőrőrsnek émelyítő szaga volt. Dodié maga mögé pillan­
tott a padra. Egy férfi és a felesége magukat legyezték, miközben

159
a sorukra vártak a pultnál, és túlérett barackot ettek, a leve lefolyt
a sötét ujjaik között a linóleumra. Kövér, fényes legyek döngi-
cséltek a fejük körül, kellemetlenkedtek a szájuknál, telepedtek
le a kezükre, úgy néztek ki, m int a varas hegek.
A p u ltn á l dolgozó re n d ő r tú lz o tt érdeklődéssel nézte
Dodie-t.
- Ki keresi? - kérdezte.
- A nevem Dodié Wyatt.
- Hát persze, tudtam , hogy ismerős. Maga az a kis hölgy, aki
bejelentette a gyilkosságot.
Dodié érezte, hogy a pádon ülő két alak figyelme a barackról
m ost őrá terelődött.
- Később bejön? - kérdezte.
- Nem, attól tartok, Calder nyomozó őrmester nincs ma szol­
gálatban. Én tehetek valamit?
- Azon töprengtem - folytatta halkabban a lány - , vajon si­
került-e valami továbbit kideríteni Mr. Morrellról.
- Nos, Miss Wyatt, amennyire tudom, elég titokzatos ügynek
tűnik, annyit mondhatok. Nincs nyoma a szigetre érkezésének.
Nem egyszerű kideríteni, honnan jött, de biztosíthatom, folyik
a nyomozás.
- Tehát nem találták meg a családját?
- Még nem.
- Pedig el kell temetni.
- Ez igaz.
Dodié érezte a tarkóján a gyümölcsevők tekintetét, de ettől
függetlenül kitett néhány bankjegyet a pultra.
- Ezt meg m iért adja? - kérdezte a rendőr nyugtalanul.
- Mr. Morrell temetésére. Nem akarom, hogy névtelen tö ­
megsírban helyezzék el.
A férfi felkapta a ceruzáját az asztalról, elgondolkodva ráha­
rapott a végére.

160
 - Ha jól értettem, nem ism erte ezt az embert.
- Nem.
- Akkor m iért fizeti ki a temetését?
- Azt akarom, hogy rendes sírja legyen sírkővel. Rendes ke­
resztény szertartással.
- Miért? Kije magának?
- Senkim. Csak épp mellette voltam, m ikor meghalt.
- Tudja, ettől még nem kell kifizetnie a temetését.
- Tudom . - D e ő így fejezte ki a sajnálatát, am iért hagyta
meghalni.
A rendőr jóképű férfi volt, komolyan, bizalomgerjesztően vi­
selkedett, m ost viszont gúnyos mosoly torzította el a vonásait.
- Jó pénzt fizetett, mi?
Azt hitte, lefeküdt Morrell-lal. Pénzért. Dodié érezte, hogy a
szégyen pírja felkúszik a nyakán.
- Szerintem valamelyik másik nyomozónkkal kellene beszél­
nie, Miss Wyatt - tette hozzá komoran.
Dodié otthagyta a legyeket, a baracklét, a pulton heverő pénzt,
és kirohant az utcára.

Lefeküdt vele pénzért.

Nem, biztos úr, nem erről van szó.
Bárm erre fordult Mr. M orrell nyomát követve, folyton olyan
helyeken kötött ki, ahol m ocsokba dörgölték az arcát.
A rideg kék ég alatt Dodié átkanyargott a királyi légierő egyen­
ruháit viselő katonák és a gyermekeiket a csípőjükön, kosarukat
a fejükön cipelő színes ruhás nők között egészen az Arcadia H o­
telig. Ám a gondolataira ereszkedő felhők azonnal szétoszlottak,
m ikor meglátta a hátsó bejáratnál álló alakot. Flynn Hudson volt
az. Az egyik kezében cigarettát tartott, a száján lusta mosoly ült,
m intha csak az ő kedvére készítette volna oda. Dodié odalépett

161
hozzá, a férfi gallérja feletti rózsaszín csíkból látszott, hogy már
megkapta a nap.
- Jó reggelt, Miss Wyatt, kerestem magát - m ondta -, azzal
indítottam a napot. Még Bain Townban. De m ár elment.
-Ó .
Elkerülték egymást. Ha Dodié tudta volna, ott marad. Meg­
várta volna. M iért nem szólt neki? M iért nem jött rá, hogy fel
fogja keresni?
- Volt egy kis elintéznivalóm - magyarázkodott -, még munka
előtt.
- És m ost a szünetben újabb elintéznivalója akadt?
- Igen.
- Nagyon elfoglalt.
- Az vagyok.
Flynn mosolya kiszélesedett.
- Vittem magának reggelit.
- Reggelit?
- Igen. Ma reggel Bain Townba.
- Még soha senki nem hozott nekem reggelit.
- De túl későn érkeztem - m ondta Flynn. - Sajnálom.
- Vagy én jöttem el túl korán.
A férfi nevetett, kedves hangja volt.
- Mi volt benne? - kérdezte Dodié. - Már a reggeliben.
Flynn egyik sötét szemöldöke meglepetten felrebbent. Ettől
függetlenül feltartotta az ujjait, és a cigarettával számolta a lis­
tát.
- Frissen sült zsemle a pékségből, főtt tojás, papája, b an án ...
- Egy pillanatra elgondolkodott, és D odié látta, hogy az ajka
öntudatlanul elernyed, m intha felidézné azt az örömet, amivel
összeválogatta számára az ételt. - És egy fazék rák m eg...
- Rák?
- Igen. Frissen főtt rák a kikötőből. Gondoltam, talán szereti.

162
 - Szeretem.
- És tej a teához - fejezte be széles legyintéssel. - Ennyi.
Beszívta a cigarettafüstöt, figyelte a lány álmélkodását, várta a
válaszát. De hogyan is m ondhatta volna el Dodié, hogy ha vala­
hogy m egfordíthatná az időt, visszatekerhetné a rendőr gúnyos
mosolyán, a vörös hajú boltosnő gyanakvásán és a Mrs. Sanford
kertjében földbe nyomott arcán keresztül, megtenné. Kitörölné a
mai nap m inden pillanatát, és újra kezdené egy közösen elköltött
reggelivel. Habozás nélkül.
- Mi történt - kérdezte - ezzel a királynőhöz illő reggelivel?
- Egyedül kellett megennem.
- Ó. M icsoda mázlista!
Flynn rám osolygott, ez a m osoly olyan mélyről jött, hogy
elkergette az arcát általában elborító árnyakat, Dodié azonban
nem nézett rá. Ládákat szállító szekér zörgött el mellette, egy
biciklis rácsengetett egy figyelmetlen járókelőre, de Dodié őket is
csak homályosan látta. A zért kellett elfordulnia, m ert különben
sírva fakadt volna.
Flynn azonban félreértette a m ozdulatot. Azt hitte, D odié
vissza akar m enni a hotelbe, ezért gyorsan elkapta a csuklóját.
- Ne menjen! - mondta. - Kérem, még ne!
- Tegeződjünk inkább! Aki veszi a fáradságot, hogy reggelit
hozzon nekem, ennyit igazán megérdemel.
Dodié Flynn ujjait bámulta. Nem hasonlítottak annak a másik
férfinak a hatalmas, erős bütykeire, aki m a szintén megérintette.
Ez finom csontozatú kéz volt formás körmökkel, a jellegzetes
sápadt bőre alatt kirajzolódtak a kék erek, a szorításából céltu­
datosság érződött. Annyi m indent jelenthet, h a egy férfi ujjai
az em ber lányának csuklója köré zárulnak, m int a béklyó! Aka­
ratlanul is felvillant előtte, hogy kapaszkodott bele Mr. Morrell
halálfélelmében; megrázta a fejét, hogy elkergesse a képet. Flynn
azonnal elengedte a csuklóját.

163
 - Nem - szólalt meg Dodié. - Nem úgy értem ...
Valahol négyet ütött az óra. Dodié egyórás szünete véget ért.
Ma délelőtt tizenegytől háromig kellett dolgoznia, aztán négytől
este tizenegyig, és az utóbbi időben így is eléggé visszaélt Miss
Olive türelmével. Ideje volt elindulni. De a lába nem mozdult.
- Flynn - kezdte.
Azt akarta mondani, hogy: Hozz nekem holnap reggelit, szívesen
ennék veled papáját és rákot! Hozd el a mosolyodat, hogy elkergesd
tőlem az álmokat, melyek minden éjjel rám telepszenek! Hozd el
azt a bizonyosságot, ami az egész lényedet körüllengi: a fejtartáso­
dat, mikor rám figyelsz, vagy a hosszú, sápadt ujjaidat, miközben
cigarettát sodorsz. Hozd el mindezt holnap, Flynn Hudson, ami­
kor felkel a nap. De nem a megfelelő szavak csúsztak ki a száján.
- Flynn, amikor tegnapelőtt éjjel a parton voltál, láttál még
valakit? Valakit, aki esetleg felelős lehet a tüzért, amiben leégett
a házam?
A Flynn szája sarkában bujkáló nevetésnek az emléke is szer­
tefoszlott. Dodié legszívesebben visszaszívta volna a kérdést.
- N em - felelte Flynn csendesen -, különben elm ondtam
volna. Engem is a lángok vonzottak oda, m int m indenki mást.
Nem én gyújtottam fel a házad.
- Nyilván nem.
De a nevetés akkor is eltűnt. A baj megtörtént.
- Köszönöm - felelte Dodié. Előrenyúlt, és könnyedén m eg­
érintette a férfi kezét. - A reggelit.
Flynn bólintott, sötét tekintettel figyelte, ahogy Dodié eltűnik
a hotelben.

- Wyatt, átvenné a húszas asztalt?

Dodié épp egy teáscsészékkel teli tálcát rendezgetett, s most
meglepetten pillantott fel.

164
 - De hát az Angéla asztala!
Olive Q uinn elutasítóan legyintett.
- Azt kérte, hogy maga szolgálja ki. És ne várassa meg! Harold
Christie az.
Dodié odanézett. Ismerte ezt a nevet. A szigeten m indenki
ismerte. A hotel oszlopokkal díszített teraszán álltak, mely az
illatos kertre és a szépen nyírt gyepre nézett. Harold Christie az
egyik bam buszasztalnál ült, D odié m ost alaposan szemügyre
vette az alacsony, de izmos, ötven körüli férfit. Olyan kopasz volt,
m int a teknős, és messziről érezni lehetett rajta, hogy elégedett az
életével. Épp írt valamit a kis jegyzetfüzetébe, miközben elgon­
dolkodva beleszívott a cigarettájába. A megsárgult ujjain látszott,
hogy erős dohányos. M ikor D odié az asztala felé közeledett,
felnézett és elmosolyodott, nyájasan ráncos arca és formátlan,
tömzsi orra volt.
- Segíthetek, uram? - kérdezte Dodié udvariasan.
- Á, kiváló, kedvesem! - Christie eltette a jegyzetfüzetét és
a töltőtollát, az éber zöld szemével kedvére méregette Dodie-t.
- Igen - mosolygott -, azt hiszem, igen. Egy kanna asszám teát
kérek. - Megveregette a hasát, és elmosolyodott. - És egy tányérral
Miss Q uinn ellenállhatatlan süteményeiből, ha lenne szíves.
- Természetesen, uram.
Dodié engedelmeskedett. Nem tartott soká. Aznap délután
nem sok vendég volt. N em tudni, miért. Talán a hőség miatt, de
az is lehet, hogy a város hangulatingadozásai okozták. A hangulat
nagyban függött az otthonról érkező háborús hírektől. M ikor jó
híreket kaptak - mint például legutóbb a sikeres légitámadásról a
Ruhr-vidéki ném et gyárak ellen Nassau lakosai megelevened­
tek, ünnepelni akartak. Más napokon viszont a rádió csak halál­
esetekről számolt be, különösen a nagyobb bombázások idején,
és ilyenkor az emberek elkomorodtak, nem volt kedvük céltalan
szórakozással tölteni az idejüket. Ettől függetlenül D odie-nak

165
feltűnt, hogy ezen a nyáron egyre több amerikai katona bukkant
fel Miss Q uinn teraszán délutáni teára a brit szokást követve.
M ost is hallotta őket a terasz m ásik végéből, m ikor kivitte
Harold Christie-nek a teát és cukrászsüteményt, és letette elé az
asztalra. Miközben kiöntötte a teát, legszívesebben megkérdezte
volna tőle: M iért akarta, hogy én szolgáljam ki? Nézte, milyen
élvezettel harap bele a férfi az ekler fánkba. Ez az ember élvezi
az életet.
- Üljön le, kedvesem! - Nyájasan a vele szemben álló szék
felé intett.
Dodié megdöbbent.
- Köszönöm, de nem. Nem szabad. Inkább állnék, ha meg­
engedi.
- Biztosra veszem, hogy Miss Q uinn ez esetben kivételt fog
tenni. Kérem, üljön le. Megfájdul magától a nyakam. - Kuncogott,
hogy Dodié érezze a jóindulatát.
Dodié tétovázva körbenézett, aztán leült a szemközti székre.
- M ármost - m ondta Christie, miközben ismét cigarettára
gyújtott -, ha nem tévedek, ön Miss Dodié Wyatt.
- így van.
- Kiváló. Jó kezdet. - Ismét beleharapott az eklerbe. A tej­
színhab szétterült a szája szélén.
- Mihez jó kezdet? - kérdezte Dodié csendesen. Kellemetlenül
érezte magát, aggasztotta, hogy mit akarhat tőle ez az ember.
- Hogy megismerjük egymást.
- Tényleg ezt szeretné? Szerintem inkább csak kérdezni akar
tőlem valamit.
Csend támadt, olyan súlyos csend, amitől Dodié a fülében
hallotta a szívverését. Észrevette, hogy a férfi kabátja meggyű-
rődött, m intha abban aludt volna, és meg akarta kérdezni, hogy
hogy lehet egy ilyen gyűrött ember New Providence szigetének
egyik legbefolyásosabb embere. Ugyanis az volt. Az ő neve állt

166
m indenfelé a sziget hirdetőtábláin, ő volt Nassau első számú
ingatlanügynöke és a Bay utcai fiúk, a várost irányító vagyonos
kereskedők főnöke.
- Ez tetszik, Miss Wyatt - m ondta. - Egy fiatal nő, aki rögtön
a tárgyra tér.
Dodié azonban kételkedett benne, hogy tényleg tetszik neki.
- Mire kíváncsi, Mr. Christie?
- A rra vagyok kíváncsi, hogy szeret-e itt lakni ezen a paradi­
csomi szigeten.
- Természetesen. Gyönyörű.
- Én is szeretek. Nagyon is. Itt születtem, itt nőttem fel. - Szín­
padiasán széttárta a karját, felölelte az egész New Providence-
szigetet. - Ez az otthonom.
- M ost m ár az enyém is - közölte Dodié.
- M ióta él itt?
- Hat éve.
- Nos, Miss Wyatt, én m ár bő negyven évvel régebb óta.
- Ezzel nem tudok versenyre kelni, Mr. Christie. És mi kö­
vetkezik ebből?
- Á, vissza a lényeghez! Igen, ez tetszik. - E nnek ellenére
összehúzta a szemét, óvatosan figyelte a lányt. - New Providence
szigetének jó részét vadon növekedett bokrok és fenyők borítják.
Ezen a szigeten csak Nassau a miénk. Meg persze a tengerpart.
Dodié félrepillantott, még m indig nem tudta, mire akar ki­
lyukadni. A teraszon öt pár teázott, de m indnyájan a hűvösség
illúzióját adó szökőkút mellett, tőlük távol ültek. Harold Christie
jól választott: asztalát a falnak tolták, bojtos páfrányok vették
körbe, elzárták a kíváncsiskodók elől. D odié legyezni kezdte
magát a kemény pincérnoteszével.
- M iért m ondja ezt el nekem, Mr. Christie?
- Amikor ennek a nyom orult háborúnak vége, a világ meg
fog változni. A hétköznapi em ber belekóstolt az utazásba, és

167
többet akar majd belőle. M it gondol, mi lenne ideális úti cél a
számára?
- A Bahama-szigetek?
- Pontosan.
Dodie-t aggasztotta a férfi izgatottsága. Tudni akarta, mi okoz­
za.
- Tehát feltételezem, a háború után az ingatlanpiac fellendül,
Mr. Christie. Ez igazán nagy szerencse önnek, de m iért mondja
el nekem?
Christie hátradőlt a székben, elnyomta a cigarettát, másikra
gyújtott, és belekortyolt a teába. Hagyott magának időt.
- Azért, Miss Wyatt, m ert szeretném, ha megértené, milyen
fontos, hogy ez a sziget napfényes paradicsom maradjon. Sötét
oldalak nélkül.
- Ezzel Mr. M orrellra utal, igaz? Ő a sötét oldal?
Christie még m indig mosolygott, bár egyre halványabban.
Végighúzta a kezét kopasz feje napsütötte, pöttyös bőrén, meg­
masszírozta, aztán újabb süteményért nyúlt.
- Most pedig - jelentette be - jön a lényeg. A kormányzónk
W indsor hercege.
Dodié bólintott.
- Éppen ezért - folytatta Christie - a nemzetközi média m in­
den lépésünket figyelemmel kíséri annak ellenére, hogy milyen
aprócska, jelentéktelen sziget vagyunk.
Aha. Tehát ez a lényeg. Dodié érezte, hogy lüktet benne a
düh.
- Mr. Morrell halálát vizsgálja a rendőrség - folytatta a férfi
alig hallhatóan. - A legkevésbé arra van szükségük, hogy maga
beleüsse az orrát.
- Ki volt Mr. Morrell? - kérdezte Dodié határozottan.
- Azt hittem, erre a kérdésre maga tudja a választ. M ert más,
úgy tűnik, nem.

168
 Belenyomta a cigarettáját a hamutálba, egy pillanatra úgy tűnt,
m ondani akar még valamit, de ehelyett ismét beleharapott a kré-
mes finomságba. Dodié felállt, Christie türelmetlenül, hangosan
dobolt az ezüst cigarettatárcáján. A beszélgetés nyilvánvalóan
nem úgy alakult, ahogy várta.
- Mr. Christie, ön és Sir H arry Oakes ugye barátok?
Visszatért a széles mosoly az arcára.
- Igen, így van.
D odié látta rajta a saját m aguk erejéből felemelkedett em ­
berek magabiztosságát, de az arroganciát is, mely nem ismeri a
határt.
- M indjárt gondoltam - morm olta.
Christie arcán rosszallás suhant át anélkül, hogy a mosolya
eltűnt volna róla.
- Azt tanácsolom magának, hogy ne keveredjen bele!
- Mr. Christie, vajon m i lehetett olyan fontos, ami m iatt eljött
ma ide, és leült velem egy asztalhoz?
A férfi mosolya szétterült az arcán.
- Nekem m inden és m indenki fontos a Bahamákon - felelte
kedvesen. - Még maga is, Miss Wyatt.
Dodié elfordult, és visszatért a munkájához. Miközben azon­
ban lejegyezte a megrendeléseket a füzetébe, és udvarias mosoly-
lyal fordult a vendégekhez, egyre csak ugyanaz a gondolat járt
a fejében. M iért aggasztja ezeket a befolyásos férfiakat annyira,
amit Mr. M orrell tudott? Miféle fenyegető dolgokat m ondhatott
volna el neki a kunyhójában?

169
 2§.

a u

neked valami, Ella. Valami különlegeset.

- S z e r e tn é k a d n i
- Reggie, ez igazán kedves tőled.
- Jövő héten van a házassági évfordulónk.
- Olyan kedves, hogy emlékszel rá, drágám.
- Persze, hogy emlékszem. Sosem felejtem el.
Igazat m ondott. Kettejük közül ő tartotta jobban észben az
évfordulójukat, bár ez alkalommal Ella foglalt maguknak asztalt
a Greycliífben, és megkérte Reggie titkárnőjét, hogy aznap estére
ne tervezzen semmit.
- Húsz év - m ondta Reggie.
- Húsz remek év, Reggie.
A férfi kerek arca kipirult a boldogságtól, és Ella azt kívánta,
bárcsak gyakrabban mondaná. Épp a kertben sétálgattak, Ella
tudta, hogy Reggie-nek szüksége van pár nyugalmas percre. Ke­
ményen dolgozott a kormányzói palotában, és Ellát aggasztotta,
hogy mostanában néha elpattant egy-egy ér a férje szeme fehér­
jében.
- Mit szeretnél? Úgy értem, milyen évfordulós ajándékot? -
kérdezte Reggie.
Ellát szokás szerint most is a buja heliconia élénk színei von­
zották magukhoz; megtörölte az egyik nagy, fényes banánlevelet.
Szerette az érintésüket. Az élénkvörös virágok olyan merészek,
nedvdúsak voltak, m indig m agukra vonták az em ber figyel­
mét.

170
 - Szerintem, Reggie, nagyon bájos lenne egy torta húsz gyer­
tyával.
A férfi undorodva horkantott fel.
- Tudod, porcelán a szokás.
- Porcelán?
- A huszadik évfordulóra. Porcelánt szokás adni, étkészletet,
ilyesmit.
- Tényleg? M iket nem tudsz, Reggie!
A férj felnevetett, és elterelte a feleségét a harsány heliconiák
felől az elegáns, fehér leanderbokorig. Az a tény, hogy a növény
m inden része mérgező, Ellát m indig óvatosságra intette, m ost is
eltávolodott, hogy szemrevételezzen egy fekete-fehér m adarat a
platánfán. !
- Szerintem tényleg sem m i szükségünk több porcelánra -
m ondta, de azért mosolyogva Reggie felé fordult, hogy mutassa:
értékeli az ajánlatot. - így is rengeteg van.
- Valami különleges kell, Ella. A különleges alkalomra. M it
szólnál akkor az aranyhoz? Hiszen te is az vagy, drágám, színtiszta
arany.
Ella le sem vette a szemét a mangrovekakukkról, nehogy elsírja
magát.

Ella hallgatott a kocsiban. Dán Calder nem akarta megzavarni,

tisztelettudóan hagyta a gondolataiba mélyedni, miközben el­
vitte kocsival a Belmont Hotelbe. Itt szállásoltak el sok amerikai
katonát, a bejárat felett m indkét szövetséges lobogó lengette a
maga hazafias színeit. Az épületet a zöld kifejezetten kellemetlen
árnyalatára festették, előtte széles veranda futott végig, terep­
színű ruhába öltözött pilóták és repülősök heverésztek lustán a
bambuszszékekben, hatalm as barna cipőjüket nekinyom ták a
farácsnak, m intha sem m i gondjuk nem lenne ezen a világon.

171
 Ella belépett a hotelbe, és egyenesen a régi biliárdszoba felé
tartott, mely m ost m ár Leigh őrnagy irodája volt.
- Mrs. Sanford, jó napot kívánok, asszonyom!
Az őrnagy felvillantotta széles texasi vigyorát, és az íróasztal
előtt álló székhez terelte Ellát. Nagyhangú, kedves szemű férfi volt,
akire mindig a legrosszabbkor jött rá a csillapíthatatlan tüsszögés.
Körülöttük a falra tűzve az Atlanti-óceán színes térképei lógtak,
a földön két jókora fém irattartó állt ott, ahol a háború előtt a
szivarozó karosszékek sorakoztak.
- Köszönöm, hogy szakított rám időt a szoros napirendjében,
őrnagy.
- Gyönyörűségemre szolgált, asszonyom. Bár be kell vallanom,
nem számítottam rá, hogy ilyen ham ar viszontlátom.
Ella bájosan elmosolyodott, és keresztbe tette a lábát, próbálta
figyelmen kívül hagyni a fojtogató meleget és azt a tényt, hogy
egy meglehetősen kellemetlen szagú fekete retriever nyúlt el a
lába előtt.
- Szia, Ike - köszöntötte Ella a kutyát, mire az vadul csóválni
kezdte a farkát. - Remélem, a fiai élvezték a partit, őrnagy.
- Nagyon is! Jó m ulatság volt, még a herceg is eljött, hogy
megkoronázza az estélyüket. Kutya legyek, ha ez nem ugyanolyan
m unka, m int bárm i más! - Leült a székébe, Ella látta, hogy a
pillantása az asztalon álló barnás aktacsomó felé villan.
- Nem tartom fel sokáig, őrnagy, tudom , milyen sok dolga
van. - Megveregette a kutya fejét. - Kérni szeretnék valamit.
Leigh őrnagy öblös hangon felnevetett.
- Szent egek, Mrs. Sanford, hát maga sosem adja fel?
Ella megrázta a fejét, a szőke hajtincsei lazán repdestek, jól-
esően átjárta a légmozgás.
- Nem, őrnagy, attól tartok, soha. De ne aggódjon, ezúttal
tényleg egyet fog érteni velem. - Rámosolygott az íróasztalon álló
fényképre, mely az őrnagy két kisfiát ábrázolta. - Egy iskoláról

172
lenne szó kinn a vadonban. Nagy szükségük lenne új felszerelésre.
Székekre, toliakra.
- Fekete gyerekek?
- Igen. Tényleg szükségük van a százada segítségére, ő r­
nagy.
- Mrs. Sanford, Ö n csakugyan ügyes szónok azzal a szép kék
tekintetével! - Az őrnagy ism ét felnevetett, és mivel örült, hogy
ilyen szép nőt fogadhat az irodájában, kinyitotta a fiókját. - Ez­
úttal mennyi?

- Köszönjük, Mrs. Sanford!

A gyerekhangok kórusát hallva Ella elm osolyodott az isko­
laépület előtt felsorakozó diákokkal szemben, akik az arcukon
széles mosollyal integettek neki.
- M indnyájan alig várják, hogy köszönőlevelet írhassanak
Leigh őrnagynak - m ondta a tanárnő, m ikor kikísérte Ellát a
kocsihoz. - M ost m ár m indegyiküknek tu d u n k venni pap írt
és tollat, a könyvekről és padokról nem is beszélve! - Büszkén
nézett végig a ragyogó arcocskákon. - Alig várják, hogy tanul­
hassanak.
- Ez a fejlődés útja - m ondta Ella. - Az önhöz hasonló em ­
berek a Bahamák jövője. - M egint integetett a gyerekeknek. -
Köszönöm a képet!
A tizenkét kisdiák lerajzolta az iskola épületét az am erikai
nyárfa kiterjedt ágai alatt, m agukat is odarajzolták, ahogy vi­
dám an, teli szájjal vigyorogva integetnek Ellának. Óvatosan ki­
terítette a lapot a kocsi hátsó ülésére, és bem ászott Dán Calder
mellé.
- Meleg van - sóhajtott, pedig az árnyékban parkoltak. A ka­
lapjával legyezgette magát, miközben visszahajtottak az elvadult
bozótoson át, észre sem vette, hogy szélesen mosolyog, m ert a

173
képzelete még mindig elévetíti a gyerekhadat. Mikor Dán Calder
megszólalt, felkészületlenül érte.
- Mondja, Mrs. Sanford, m iután kiosztotta a tojásokat a fa­
lusiaknak, átadta a csekkeket a tanítóknak, megrendezte a m u­
latságokat a csatába készülő repülősöknek, és hazamegy a nap
végén, jobbnak érzi magát ettől az egésztől, vagy ez is csak egy
munka?
Ellát m intha arcul csapták volna. Az előttük elterülő szúrós
növényekre nézett, nem a mellette ülő férfira, m ikor visszavá­
gott.
- Mondja, Calder nyomozó, a nap végén, m iután megvédte
Mrs. Sanford életét, vagy megóvta Nassauban a jogrendet, jobb­
nak érzi magát tőle, vagy ez is csak egy munka?
Calder hirtelen Ella felé fordult, és beletaposott a fékbe, a ko­
csi megállt, a nyitott ablakon homokszín porfelhő hömpölygött
be.
- Bocsánatot kérek, Mrs. Sanford. Meggondolatlanság volt
ilyet mondani.
- Igen, az volt. - Ella kisimította a port a hajából. - De elfo­
gadom a bocsánatkérést.
Arra várt, hogy a nyomozó megint beindítja a kocsit, ő azon­
ban hagyta, hadd pöfékeljen egyhelyben a hőségben. A nap égette
a tetőt.
- Csak azért kérdeztem, m ert szerettem volna jobban megis­
merni. Hogy megértsem, m iért dolgozik ennyit másokért. Nem
akartam goromba lenni.
Többet nem nézett Ellára. A tekintetét az előttük futó föld­
úton tartotta, meg azon az árnyékos folton, ahová kikötöttek
egy kecskét. Ella szerette volna megköszönni. Szerette volna azt
mondani, hogy még soha senkinek nem jutott eszébe feltenni
neki ezt a kérdést, még Reggie-nek sem, és nagyon meghatotta,
hogy az őrmester így törődik vele. Ám a szilárd, napsütötte föld

174
a kocsi alatt m intha egyszerre felemelkedett volna, és Ellának az
a különös érzése tám adt, hogy nincs biztonságban. Nem D án
Calder miatt, hanem önm aga miatt.
így hát csak ennyit m ondott könnyedén:
- Felejtse el! M enjünk be a városba! Ajándékot kell vennem.

N em egészen olyan bolt volt, m int amilyennek Ella várta. Abban

az utcában álltak, am it Calder nyomozó javasolt.
- Jövő héten lesz a huszadik házassági évfordulónk - m ondta
a nyomozónak útközben. - A férjem azt m ondta, hogy vegyek
m agam nak valamit. Valami aranyat.
A rendőr nem tett megjegyzést sem a húsz évre, sem az ajándék
nagylelkűségére, csak azt kérdezte száraz mosollyal:
- M iért nem választja ki ő maga?
Ella erre nem tudott m it felelni.
- Nagyon elfoglalt - vetette oda gyorsan.
Ahelyett, hogy a divatos, de drága ékszerbolt felé tartottak
volna a Bay utcában, ahol Ella általában nézelődni szokott, a férfi
olyan üzletbe vitte, amiről még nem is hallott, sőt, még az utcát
sem ismerte. Első pillantásra nem tűnt olyan ígéretesnek, m int
remélte. Az utca kicsit lepusztult volt, nem olyan hely, ahol az
em ber különleges évfordulós ajándékot keres, de mikor a nyo­
mozó rám utatott az ékszerb oltra, Ella m ár kintről is látta, hogy
a belseje úgy ki van világítva, m int egy karácsonyfa.
- Milyen izgalmas! - nevetett, és ingerkedve Calderra pillan­
tott. - Ide szokott jönni ékszert vásárolni?
A férfi azonban nem nevetett vele.
- Nem, de jártam odabent párszor, m ikor eltűnt holm ik után
nyomoztunk, és lenyűgözött. A tulajdonosok nagyon segítőkészek
voltak. Szerintem egyet fog érteni velem. - Túlontúl udvariasnak
tűnt a hangja. - Megvárom a kocsiban.

175
 Ella egy pillanatig azt remélte, hogy bekíséri majd, de tudta,
hogy ez ostobaság. Kiszállt a kocsiból, és belépett a boltba. Apró
helyiség volt, de a tükröktől és a bennük visszaverődő rengeteg
fénytől nagynak tűnt. Ellát megcsapta a meleg és a kávé illata, ami
a pult szélén álló kiváló királyi derbyi porceláncsészéből gőzölgött.
- Segíthetek, asszonyom?
Ella első pillantásra férfinak hitte a rövid vörös haja és mély
hangja miatt, a festett körömből és a gyöngysorból azonban ha­
m ar rájött, hogy tévedett. A nő egy zsámolyról pattant fel a pult
mögül, letette a kávéja mellé a Moby Dick egy példányát.
- Remélem - felelte Ella. - Valami különleges ajándékot kere­
sek házassági évfordulóra a férjem nevében. Valami aranygyűrűre
gondoltam.
A nő elmosolyodott.
- Természetesen, asszonyom. Nagy választékunk van. - Pár
másodperccel később m ár ki is terítette a pulton a jó minőségű
aranygyűrűk egész sorát, s nézte, ahogy a vásárló sorra felpróbálja
őket. - Gyönyörű ez a smaragd az ujján, ha szabad ezt m onda­
nom - jegyezte meg mézesmázosan.
Ella lepillantott az eljegyzési gyűrűjére: gyém ántkeretben
hatalmas négyzet alakú smaragd csillogott, ezt a hivalkodó da­
rabot Reggie kifejezetten neki terveztette az ötvössel. Azt nem
ő választotta magának.
- Köszönöm - felelte.
A nő alaposan szemügyre vette Ellát, a tekintete elidőzött
rajta, közben önkéntelenül remegtette az ujjait, hogy a rengeteg
gyűrűje egymáshoz ütődjön, nyilvánvalóan szerette a halk, fémes
kórus hangját.
- Szerintem - közölte m inden bevezetés nélkül - tudom, mit
szeretne.
Eltűnt, Ella pedig Calder nyomozóra gondolt, aki az autóban
ül, és őt várja. Nyugtalanította a gondolat, bár maga sem tudta,

176
miért, és idegesen eltolta magától a gyűrűket. Igaza volt a bolttal
és Reggie-vel kapcsolatban is. M iért nem ő választja ki, hogy mit
ad neki ajándékba? Az még nem ok, hogy utálja a boltokat. Ella
m ár túlságosan megszokta, hogy a férje helyett vásárol.
Halk, bosszús sóhajjal elfordult, m ár m enni akart, mikor a nő
visszatért egy fekete bársonyra fektetett ékszerrel. Egy karkötő
volt.
- Tessék, asszonyom! Ez tökéletes lesz.
- Ez gyönyörű!
- Tizennyolc karátos rózsaarany, többszálas lakatos karkötő
a múlt század végéről. - Elmosolyodott, szinte dorombolva tette
hozzá: - Orosz.
A közepén élénk zafír és két gyémánt ragyogott. Ella azonnal
tudta, hogy ez a jó választás. Reggie im ádni fogja rajta.
- Megveszem.
- Nem is akarja felpróbálni?
- Szükségtelen.
- Akkor becsomagolom.
- Köszönöm.
Látod, Reggie, nem is olyan bonyolult.
A nő eltűnt a bolt végében, a gyöngyfüggöny mögött. Mor-
molás hallatszott, aztán előbukkant egy fekete férfi, és kedvesen
Ellára mosolygott.
- Jó napot, asszonyom.
- Jó napot. Nagyon szép kis boltjuk van.
- Köszönjük. M i is szeretjük.
A férfi odaballagott hozzá, a tenyerében tarto tt valamit, és
m ikor közelebb ért, Ella észrevette, hogy egy érme az.
- Láthatnám?
A férfi azonnal összecsukta a tenyerét, nem akarta átadni.
- Csak egy érme.
- Láthatnám? Nagyon hasonlít az enyémhez.

177
 A férfi vonakodva kinyújtotta az ujjait, és odaadta.
- Arany - mondta. - Francia.
- Hogy hívják?
- Napóleon.
- Eladó?
A férfi a fejét rázta, a vörös hajú nő azonban átrohant a gyöngy-
függönyön.
- Természetesen eladó.
- Elviszem. - Ella ráhajtotta az ujjait, mielőtt a férfi kikaphatta
volna a kezéből.

- Örül?
Ella becsusszant a kocsiba, meglepte a kérdés.
- Igen.
- Megtalálta, amit keresett?
- Meg.
- Ö rülök neki.
- Köszönöm, hogy elhozott ide.
- Örömmel tettem.
Volt valami a nyomozó hangjában, amitől Ella úgy érezte,
hogy rá kell néznie. A férfi m osolygott rá, méghozzá őszinte,
barátságos mosollyal, nem a testőrmosolyával.
- M iért mondja ezt? - kérdezte Ella.
- Mert korábban goromba voltam, és nagyon sajnálom, hogy
megbántottam. Egyáltalán nem állt szándékomban. Ezért örülök,
hogy helyrehozhattam a hibámat, mikor megtaláltam önnek ezt
a boltot.
- Köszönöm.
-Ö rü l?
- Igen.

178
 26 .

)o d ie

Mire Dodié kisétált az Arcadiából, a sötétség már

E ste t íz v o lt.
elnyelte a várost. Csak tizenegykor kellett volna végeznie, de még
m indig nem indult be az üzlet, úgyhogy Olive Q uinn korábban
hazaküldte. Dodié m ost beszívta a gazdag, egzotikus illatokkal
teli esti levegőt, és úgy döntött, kerül egyet az óceán felé.
Kifáradt. Harold Christie túlságosan lefoglalta a gondolatait.
Ettől függetlenül gyorsan gyalogolt át az elhagyatott utcákon, egy
pillanatra sem tért le a jól kivilágított főutakról, a léptei vissz­
hangzottak, ahogy a part felé tartott. Nagyon szerette volna m ár
látni az óceánt, hallani a hangját, a bőrén érezni a hűvös szellőt,
és m ikor végre rálépett a hom okra, a gondolatai is elcsitultak.
Az óceán mint fényes acéllemez hevert előtte, végigsiklott rajta
a tekintete. A fekete égen kövér, túlságosan is fényes hold lógott,
vékony fényréteggel vonta be a hullámok tetejét. Dodié érezte,
ahogy a víz érte nyúl a sápadt ujjaival, úgy húzza magába, m int
az apály.

Dodié lerúgta a cipőjét, feltürte a ruháját, és belegázolt a vízbe.

A tenger még ilyenkor is üdítően meleg volt. A szurokfekete
hullám ok körbefogták, sim ára csiszolták a gondolatait, akár a
homokszemeket. Valahol a közelben kecskefejő füttyögött, a fákat
meleg szél borzolta, és a nap feszültsége lassan kezdett oldódni
Dodié elméjében, így m ikor kijött a vízből, úgy érezte, sikerült

179
fejben helyre tenni a dolgokat. M ost m ár tisztábban látta, mit
kell tennie. Tudta, hogy kérdéseket kell feltennie, elsőként pedig
Flynnt kell kifaggatnia.
Vajon holnap is hoz neki reggelit? Dodié szeretett volna hinni
benne. Feltűrt ingujjal gyalogolna végig a házához vezető föld­
úton, az oldalán rákhússal és banánokkal teli zsák lengedezne,
és Dodié egyetlen pillantásból tudná, hogy Flynn ezúttal nagyon
igyekezett nem elkésni. Dodié mosolyogva baktatott vissza a
parton a holdfényben, csak akkor kezdett nyugtalankodni, mikor
odaért, ahol a cipőjét hagyta. A fekete cipő eltűnt.
A tekintetével végigkutatta a part sötét mélyedéseit és gödreit.
Semmi, A nyugtalansága rettegéssé fokozódott. Jó hat méterre
tőle, ahol a pálmafák fekete sora nyúlt az égre, két férfi állt, nem
ism erte fel őket a sötétben. Az egyik kinyújtotta felé a karját,
meglengetett valamit a kezében, aztán leejtette maga elé a h o ­
mokba. Dodié azonnal tudta, mi az. A cipője.
Elszorult a torka a félelemtől. A sötétségből halk nevetés hal­
latszott.
M inden csepp nyálát összegyűjtötte, és a hom okba köpött.
Na nem. Még egyszer nem. Legyőzte a rettegését, megpróbált
világosan gondolkodni. Elfuthatna. A tüdeje máris felkészült rá,
erőteljesen pumpált. A két férfi végigkergetné az árnyak között,
de volt rá esélye, hogy ő lenne a gyorsabb.
- Csak tegyék le a cipőmet, és menjenek el!
Dühösen zengett a hangja az éjszaka csendjében. A tenger
bátorítóan suttogott neki, közelebb húzódott hozzá. A férfiak
egy-két lépésre eltávolodtak a cipőktől, a holdsugár rávetült az
alacsonyabb, köpcösebb alakra. Dodié érezte, ahogy végigpász-
tázzák a tekintetükkel.
- Jöjjön ide, és vegye el! - kiáltott vissza az egyikük; m ind-
ketten nevettek.
Pár lépést hátráltak, hogy közelebb csalják.

180
 - N em fogjuk bántani! - kiáltotta a másik.
Ahogy a macska sem tépi le a m adár szárnyát.
- Csak nézelődünk, sem m i több. Abban még nincs semmi,
nem igaz? Nagyon csinosan fest a holdsütésbe’!
Bahamai akcentussal beszélt.
Az alacsonyabbik felnevetett.
- Legyen szíve, kisasszony!
- Legyen maguknak szívük! - kiáltott vissza Dodié. - Dobják
ide a cipőmet, és hagyjanak engem békén!
- Nem szabad így beszélni.
A két baham ai szándékoltan lassú m ozdulattal lehajolt, és
felemelték a cipőket. Felé dobták, m int valami csalit, aztán le­
ültek a hom okra, m int két fekete madár. A cipő m ost félúton
hevert köztük és Dodié között. Dodié csak arra tudott gondolni,
hogyan m enekülhetne el. Oldalra pillantott. A hom ok az emel­
kedőn csúszós és süppedős, úgy lefogná a lábát, m int a nedves
cement. O tt könnyen utolérnék. Mögötte pedig nincs más, csak
az áthatolhatatlan, fekete tenger.
M egfordult, és rohanni kezdett a víz felé, a térde remegett.
A két férfi üvöltözve indult meg utána, megijedtek, hogy elve­
szítik, és a magasabbik elég gyorsnak bizonyult. Túl gyorsnak.
Hallotta maga mögött a zihálásukat, a holdfény a talpa alá csú­
szott, mikor térdig belegázolt a vízbe. Kényszerítette magát, hogy
megálljon. Hogy gondolkodjon. Hogy hátranézzen. Mindkét férfi
a víz szélén, a hullámverés m ögött állt, haboztak. Egymásnak
kiabáltak.
- Na, m i lesz? - nevetett Dodié, belerúgott a hullámokba, az
üldözői felé fröcskölt. Azt akarta, hogy menjenek be a vízbe, és
saját magát használta csaliként. - Ne legyenek m ár olyan félénkek!
Vagy talán túl hideg a víz?
A bahamaiak káromkodva lerúgták a cipőjüket, és belevetették
m agukat a tengerbe. Dodié egyenesen állt. Hevesen kalimpáló
szívvel kivárta, míg m indkét férfi lábközépig beleért, és mikor
elbizonytalanodtak, mert kellemetlenül érezték magukat a vízben,
kinevette őket.
- Beijedtek? - gúnyolódott.
Több se kellett a két bahamainak. Előrelendültek, egyenesen
rávetették magukat, Dodié azonban nem várta meg, míg oda­
érnek. Elinalt, elszaladt balra, a térdét jó magasra felemelte a
víz fölé, m int a gátfutók. Átsiklott a hullámok fölött, kikerülte
a férfiakat, kijutott a partra. Túl későn jöttek rá, hogy hibáztak.
Akkorra Dodié m ár a parton rohant a fák felé. Gyorsan felkapta
a cipőjét, és eltűnt a sötét árnyak között, ahol még a holdfény
sem találhatta meg.
Még mindig hallotta őket: a kiáltásaikat, az átkozódásukat,
a fenyegetésüket. Lopakodva kanyargott a fák között, folyama­
tosan előttük járt, bár nem sokkal. A két baham ai átkutatta a
területet, m egcsapkodták az árnyékokat, kiáltozva csörtettek
végig a bozótoson. Am ikor végre elhallgattak, Dodié lába kis
híján összecsuklott alatta.

M ár a cipőjében rohant felfelé a dombra, Bain Town felé tartott.

M ár nincs messze, mondogatta magának. Gond nélkül eljuthat a
házig. Csak ne ess pánikba! Nagyon lemaradtak. Ettől függetlenül
ugyanúgy remegett.
Még sosem történt vele semmi ilyesmi a tengerparton. Akkor
m ost miért? M i folyik itt? M ióta segített M orrellnak, az élete
a feje tetejére állt. Mire készült, Mr. Morrell? A z ég szerelmére,
adjon valami jelet, könnyítse meg a dolgom! Zihált, a ru h á ­
ja alatt csörgött az izzadság. M ár az utolsó sor ü tö tt-k o p o tt
házhoz ért, az éjjeli égbolton hatalm as tam arindusfa m aga­
sodott. Itt nincsenek utcai lámpák. Csak a holdfény és a p at­
kányok.

182
 Mégsem hallotta meg őket. Hátulról tám adtak rá, ugyanaz
a két férfi volt. Hogy találtak meg? Egy kéz elkapta a haját, hát-
rarántotta a fejét, a másik elkapta a ruhája övét, és felemelte a
levegőbe.
- Ringyó.
D odié térdre esett, kinyitotta a száját, hogy sikítson, ekkor
azonban olyan erős ütés koppant a tarkóján, hogy azonnal össze
is zárta, a fogai nagyot csattantak a nyelvén. Érezte a vér ízét, a
tam arindusfa ágai között fények szikráztak.
- Azt hitte, megszökött előlünk? - Olyan erősen megcsavarták
a haját, m intha satuba szorult volna. - Azt hitte? - Ki akarták
tépni. - Azt hitte, Miss Wyatt? Hogy lehagyott minket?
Dodié kirobbant. Rúgott, csapkodott, a rém ület erőt öntött
belé. Az alacsonyabbik, a fehér volt az a szemét, aki megpróbálta
letépni a fejét. Fogalma sem volt róla, hogyan tudták követni a
tengerparttól idáig, hiszen olyan óvatos volt. Megpróbált sikítani,
segítségért kiáltani, de a szájára rátapadt egy tenyér. Jó nagyot
beleharapott, a foga csontot ért.
O rdítást hallott. Aztán egy ököl olyan erővel a torkának vá­
gódott, hogy levegőt se kapott. Kirúgott, az ujjai beleszúrtak a
tám adója szemgolyójába, a körm eit végighúzta az arcán, de a
magasabbik bahamai úgy megfordította, m int valami játék babát,
és arccal lefelé az utcára dobra.
-N e !
Lenyomta Dodie-t. A száját a kavicsba szorította.
-N e !
Ököllel verni kezdték a hátát, püfölték, ütötték; úgy fájt m in­
dene, hogy az elméje végül m inden előjel nélkül magára hagyta.
Elszállt. Otthagyta a támadóinak. Valahonnan fentről nézett le a
tamarindusfáról, figyelte, ahogy az a két gazfickó a lelket is kiveri
belőle kedve szerint, és újra meg újra csak azt ismételgette, hogy
bolond volt.

1 83
 Bolond. j
Azt hitte, majd képes lesz a maga módján elrendezni ezt az j
ügyet. Pedig Morrellt is elintézték. '
Ekkor azonban hirtelen üvöltés hasított át a levegőn, Dodié
felismerte a hangot.
- Vegyétek le róla a mocskos kezeteket!
Reccsenés hallatszott, aztán kiabálás, és a kezek felemelkedtek
róla. Csak így egyszerűen. Vita nélkül. Szabad volt.
A feje azonnal oldalra fordult, gyorsan beszívta a levegőt,
észrevette, hogy a kisebbik férfi, az aljas fehér bőrű, a csatorná­
ban hempereg. A lábát markolászta, ami olyan különös szögben
állt ki a testéből, m intha nem is az övé lett volna. A magasabbik
orrából fröcskölt a vér, de medveszerűen felágaskodva tám adt
rá az előtte álló magas, vékony alakra.
Az újonnan érkezett azonban nem várta meg a támadást. A
kem ény bőrcipője a m ásodperc töredéke alatt a term etes férfi
lágyékának csapódott. A baham ai nyögve kétrét görnyedt, a
vékony alak pedig mögé került, ütötte-verte a veséjét. Aztán a
könyökét D odié tám adójának a fejébe vágta, aki erre oldalra
zuhant.
A tamarindusfa reszketni látszott, Dodié érezte a vibrálást a
földön, mikor megpróbált felülni. Valahol kutya ugatott, az egyik
közeli házban fény villant fel. Az utcán hangok hallatszottak. A
megmentője fölé hajolt, m ondott valamit, megérintette az arcát,
talpra emelte. Dodié azonban nem látott mást, csak az aggodalmat
a férfi szemében, a fülében pedig csak a saját dühe dübörgését
hallotta.

184
 27 .

I^ruv

- M o n d ja d !
- Mit mondjak? - kérdezte Flynn, m intha nem tudná. M intha
nem értené.
- Hogy m i folyik itt.
- Pihenned kellene.
A m atracon ültek a Bain Town-beli kunyhóban. Vékony és
göröngyös volt, más em berek testszaga áradt belőle. Flynn ide­
cipelte D odie-t abból az utcából, ahol megtámadták, óvatosan
törölgette az alvadt vért a lány áliáról. H a tehette volna, a verés
em lékét is kitörölte volna az elméjéből, és aggódott, am iért a
hőség dacára is hidegnek érezte a bőrét. Dodié m ár nem rem e­
gett, de az arca finom csontjai olyan vékonynak és törékenynek
tűntek, m int a tojáshéj, m intha az érintésétől is összetörhetnének.
A gyertya gyenge fényénél olyan lett a szeme, akár a tigrisé, apró,
de vad lángok égtek benne. Flynn arcára szegezte a tekintetét,
nem engedte el.
- N em az én vérem - m ondta. - A harapástól van.
- Harapástól? Megharaptad?
- Igen. A kezét.
Flynn az állkapcsára nézett. Mennyi vér!
- Jó nagy harapás lehetett.
Dodié gyengéden Flynn keze köré hajtotta az ujjait, és lehúzta
a törlővel együtt az ölébe.
- Ha szerencsém van, elkapja a veszettséget.

185
 Flynn felnevetett. Nem hitte volna, hogy képes rá, tekintettel
a körülményekre, de valahogy kibuggyant belőle, és ez m indket­
tejüket meglepte.
- Elmondod, mi folyik itt? - kérdezte Dodié.
Flynn nagyon is jól tudta, mit lát maga előtt: erőltetett nyu­
galmat, mely kínzó rettegést takar. Dodie-nak pedig csakugyan
minden oka megvolt a félelemre. Ahogy arra is, hogy az igazságot
követelje. És hogy megkapja. De Flynn olyan mélyen eltemette
magában az igazságot, hogy még akkor is nehezére esett kibá­
nyászni a szavakat, m ikor pedig el akarta m ondani neki. így
inkább szándékosan félreértette a kérdést.
- Eljöttem, hogy megkeresselek - mondta. - Tizenegyre az
A rcadiához m entem , hogy m unka u tán hazakísérjelek Bain
Townba.
- Miért?
- Nem tetszik, hogy éjszaka egyedül kószálsz.
Dodie-ból kiszökött egy furcsa hang. Aztán felemelte a kezét,
és megcsókolta Flynn kézfejét. Ez a nyílt, őszinte köszönetm on­
dás ugyancsak m egdöbbentette a férfit. Erre nem szám ított.
Ilyen bizalomra. Túlságosan megszokta a hazugságok és csalás
világát. Szerette volna megérinteni, megsimogatni a lány kócos,
rendetlen haját, m intha ezzel elcsitíthatná a vadságot a tekin­
tetében.
- Köszönöm - m orm olta Dodié.
Valami m egváltozott benne a verés óta. M intha az ütések
felszakították volna a páncélját, mellyel oly régóta körbevette
magát; a szemében most korábban sosem látott nyíltság ült. Ettől
Flynn úgy érezte, hogy hirtelen megnyílik a torka, és a szavak
kirepülnek sötét búvóhelyükről.
- A hotelben azt m ondták, hogy korábban eljöttél, így hát
idejöttem Bain Townba. Csakhogy - vont vállat, m intha sem ­
miség volna - itt se találtalak.

186
 N em m ondott el m indent. Azt elhallgatta, hogy m ennyire
megrémült, mikor csak az üres, sötét kunyhót találta itt ezen a
kései órán. Ahogy azt is, hogy belecsúsztatott a zárba egy fém­
tüskét, és kinyitotta az ajtót, látni akarta, nem fekszik-e ott a
padlón, m int valami rongybaba. Ezt is m agában tartotta.
- Lementem a partra.
Flynn üvölteni szeretett volna. De csak annyit m ondott:
- Óvatosabbnak kellene lenned.
Dodié bólintott.
- Épp lefelé jöttem a dombról - folytatta Flynn mikor meg­
láttalak. ..
- A két barátom m al mulatni?
Keserű éllel m ondta ki ezeket a szavakat, a kezét olyan erősen
dörzsölte Flynnéhez, hogy szinte lehorzsolta a bőrüket.
- Köszönöm, Flynn. Köszönöm, hogy segítettél. - Tágra nyílt
szemmel bám ult rá. - Jól harcolsz.
- Sokat gyakoroltam.
- El tudom képzelni.
- Hogy van a hátad?
- Túlélem.
Flynn előrenyúlt, az ujjhegyével megsimította a lány torkát,
még a tom pa gyertyafényben is látszott rajta a kékes horzsolás.
- Igen - felelte túl fogod élni.
Gondoskodom róla, hogy túléld.
- M ostanra halott lennék, vagy még annál is rosszabb, Flynn,
ha nem jössz.
- Nem hiszem.
Flynn látta, hogy Dodié szemében megrebben a fény.
- Ezt meg hogy érted?
- Ügy értem ...
- M ondjad! - A keze felcsúszott a férfi alkarján, az ingujja
alá, m intha ott rejtegetné az igazságot.

187
 - Ügy értem - m ost már nem kímélte nézd meg Morrellt!
Ha holtan akarnának látni, halott lennél. Azt akarták, hogy szen-
vedj.

Teát készített Dodie-nak az öreg olajkályhán, melyet még régeb­

ben hozott neki. Oldalára fektette a matracon, ügyelt, hogy a hátát
ne érintse meg. Dodié arcadiás ruhája csupa kosz lett, az im ént
hűvös bőre pedig úgy átforrósodott, m intha tüzet raktak volna
alatta. Leült a lány mellé a matracra, pálmalevéllel legyezgette, '
hogy lehűtse, és távol tartsa tőle a m ohó szúnyogokat. Dodié
behunyta a szemét, de Flynn tudta, hogy nem alszik, ugyanis
mindvégig azt figyelte, ahogy a lány kifújja és beszívja a leve­
gőt: felületesen, gyengén lélegzett, hogy kímélje a m eggyötört
bordáit.
Teltek az órák. O dakint megérkezett a tengeri szél, megrázta
a bádogtetőt, megpróbált bejutni a házba, m int a besurranó tol­
vaj. Flynn kezdte megszokni, hogy a sziget éjszakánként m intha
elszabadult, életre kelt volna, a levegőt szagok és hangok itatták
át. Itt a sötétség még feketébb volt, olyan koromsötét, hogy el­
nyelte az em bert, a csillagok pedig fényesebbnek tűntek. Ez a
vidék cseppet sem hasonlított Chicago kemény, szürke utcáira.
Először idegesítette a szigetnek ez a furcsa vonása, bizsergett tőle
az ökle, de most m ár kezdte megszokni. Rájött, hogy már nem
is dohányzik annyit, hogy jobban érezze ezeket az illatokat.
A párás sötétségben ücsörgött, egyik kezével D odié ujjait
szorongatta. Innen tudta, hogy a lány nem alszik. Érezte, hogy
Dodié egyre erősebben markolja a kezét, miközben a hold bekú­
szik az ablakon, és mellé fekszik az ágyban. És nemcsak a kezét.
A szívét is egyre erősebben szorította.

188
 28 .
)o d ie

D o d ié f e l é b r e d t . A
fejében zakatoló különös zajokat hallgatta.
Meg se moccant. Ha m egmozdult, m indene fájt. M ikor össze­
szedte magát, és kicsit felemelte a szemhéját, Flynnt látta maga
előtt, amint a hátát az ajtónak vetve ül, eltorlaszolta a bejáratot, ő t
nézte. Mosolygott. Dodié visszamosolygott rá, egy hosszú percig
csak ez töltötte be a forró kunyhót. A levegőt piszkosnak érezte,
átjárta az elégett gyertya faggyúszaga. A szürke, kora reggeli
fény úgy szűrődött be az ablakon, m int a pókháló, és magával
hozta az előző éjszaka emlékeit: a tengerparti megaláztatásét és
az utcai verekedését.
- Kicsit jobban vagy? - kérdezte Flynn halkan.
- Sokkal.
Dodié valami halk hangot hallott, nem jött rá azonnal, hogy
elfojtott kuncogás.
- Helyes - m ondta Flynn. - Jöhet a reggeli?
Dodié bólintott, de azonnal meg is bánta.
- Flynn, kik voltak azok? Tudták a nevem.
A férfi végtagjai megmerevedtek, előrelépett.
- Elmenekültek. Annak a nagy marhának biztos gránitból van
a koponyája. Határozottan tudom , hogy kiütöttem, de mire téged
megnéztelek, m indketten eltűntek. A fehér fickónak kifordult a
lába, úgyhogy nyilván a másik vitte el.
- Látta valaki, hogy m erre mentek? - Dodié hallotta, hogy a
félelem bekúszik a hangjába.

189
 - Nem, persze nem m intha közölték volna. Szeretnéd, ha
kihívnám a rendőrséget?
- A rendőrséget? Kösz, nem. M aradjanak csak ott, ahol van­
nak!
Ez indulatosabbra sikerült, m int ahogy Dodié akarta; Flynn
pedig láthatóan eltöprengett, m it követett el ellene Nassau rend­
őrsége, hogy ennyire nem bízik bennük.
- Bain Town polgárai elég szófukarok - m utatott rá a lány. -
Nem szeretnék itt látni a rendőrséget. Különben se lenne semmi
értelme. Úgyse jutnának semmire, aztán a végén engem vádolná­
nak, amiért az éjszakai tengerparti sétálgatásommal elcsábítottam
ezeket a pasasokat... - Megremegett.
- Dodié, ne!
- Kik voltak? - kérdezte dühösen. - Mi folyik itt? M it keresel
itt Nassauban? Vagy épp ebben a kunyhóban! M ondd el!
Flynn azonban nem felelt a kérdéseire. Csak közelebb húzódott
a lány matracához.
- Amiatt a sebesült pasas miatt történt, akinek segítettél. Azt
tudod, ugye?
- Morrell miatt?
-Ig en .
- Van róla egy elméletem.
Flynn kiegyenesedett.
- Mégpedig?
- Szerintem zsarolta Sir H arry Oakest.
- Micsoda?
- Megmagyarázná a dolgokat. - Érezte a tarkóján az ér lük­
tetését.
- M it magyarázna meg?
- Azt, hogy m iért titkolózott Morrell annyira az idejövetele
céljáról, és m iért félt attól, hogy valaki bántani akarja. Meg a
birtokában lévő aranyérméket is.

190
 - Aranyérmék voltak nála?
- Igen.
- Láttad őket?
- Igen.
- Hány darab?
- Kettő. Sir H arry Oakes valószínűleg aranyérm éket gyűjt.
Gyanítom, hogy azzal fizette ki Morrellt.
- Jesszus, Dodié, ezt meg honnan a pokolból vetted?
Dodié azonban m indent alaposan kigondolt.
- Él a szigeten egy Ella Sanford nevű nő. Aznap este ő is ott
volt Morrell-lal és Sir Harryvel.
- H onnan tudod?
- Bevallotta. De arról biztosan hazudik, hogy m it csináltak.
- Ugyan, Dodié, még ha a nővel kapcsolatban igazad is van,
ami egyáltalán nem biztos, akkor is elég merész ennyiből zsaro­
lásra következtetni!
- És ha viszonyuk volt?
- Morrellnak? A nővel?
Dodié a fejét rázta.
- Nem, nyilván nem. - Úgy érezte, m intha a feje szabadon
lebegne a szobában. - Sir H arrynek és Ella Sanfordnak. Lehet­
séges. - Újra beúszott elé Flynn arca. - M orrell talán valahogy
rájött, és zsarolta őket. A végén, m ikor tudta, hogy nem fogja
túlélni, arra kért, hogy vigyem el neki az arany napóleont. Sze­
rintem figyelmeztetésnek szánta. Tudta, hogy Oakes bérelte fel
azokat a gazfickókat, hogy megöljék, és figyelmeztetni akarta,
hogy tartsa magát távol ettől az embertől.
Flynn rámeredt, a szeme elsötétült a hitetlenkedéstől.
- Elég jó kis történetet agyaltál ki.
- M egmagyarázná a dolgokat.
Az utcán kutya ugatott, m indketten m egriadtak a hangjától.
Már el is feledkeztek a kinti világról.

191
 - Mihelyst Sir H arry m egtudta - folytatta Dodié hogy én
ápoltam Morrellt, m unkát ajánlott. Hogy befogja a számat. A
birodalom nak ez a tiszteletre méltó lovagja, Flynn, veszélyes egy
alak.
- Tehát szerinted ő volt az, aki tegnap éjjel rád küldte azokat
a mocskokat?
- Igen. - Dodié elhallgatott, érezte, hogy történik valami a
szobában, de túl ködös a feje ahhoz, hogy lássa is. - Szerinted
nem?
Flynn egy ideig hallgatott. Dodié arra számított, hogy ciga­
rettára gyújt, de nem tette. Le sem vette a szemét a lányról.
- Szeretnék elmondani neked valamit - m ondta végül.
Dodié várta a folytatást. Megpróbált felülni, de csak félkönyékre
tudott támaszkodni.
- Johnnie M orrell a barátom volt. - Flynn hangja ridegen
kongott.
Dodié érezte, hogy valami sötét terjed szét a szobában, valami
hideg és fojtogató. Egy egész percbe is beletelt, míg felismerte
benne a gyászt.
- Azért jöttünk ide, hogy nyélbe üssünk egy üzletet. Én fe­
deztem, d e... meghalt.
- Flynn - suttogta Dodié. - Ne!
- Ennyi erővel akár magam is megm árthattam volna benne
a kést.

192
 29.

I^rux

Sápadt arcára kiült a fájdalom, és ez

D o d ié p o c s é k u l f e s t e t t .
a látvány valahogy m egártott Flynn-nek. M indennek ellenére
a lánynak sikerült kiegyenesednie, egymással szemben ültek a
padlón, Flynn m indkét kezét a tenyerébe vette.
- Ne! - ismételte. - Én voltam az, aki hagyta meghalni. Nem te.
- így gondolod?
- Igen.
Flynn nagy levegőt vett, és hosszan visszatartotta, m ert tudta,
hogy bizalmába fogja avatni ezt a lányt. Azt is tudta, hogy az élete
a tét, sőt, m indkettejük élete.
- Dodié, teljesen félreértetted a dolgot. Johnnie Morrell senkit
nem zsarolt. Elm ondom neked, mi történt azon az éjszakán.
Dodié keze határozottan megszorította Flynnét.
- Sötétedés után jöttünk - m ondta. - Egy csónak hozott el a
repülőtől a sziget másik végébe, Lyford Cay közelébe. Viharos
volt a tenger. Morrell, a szerencsétlen, olyan rosszul volt, m int a
kutya. De eljutottunk ide, aztán együtt elindultunk, hogy lebo­
nyolítsunk egy telekvásárlást, és...
- Te telket veszel itt?
- Dehogyis! N incs nekem annyi pénzem! M orrell m eg én
egy am erikai szervezetnek dolgozunk... - A ztán helyesbített.
- M orrell meg én egy am erikai szervezetnek dolgoztunk, ami
nagy összegeket akar befektetni a Bahamákon.
- M iért éjszaka jöttetek? M iért ilyen titokban?

193
 - Egyelőre az egész titokban zajlik. Nem akarnak kérdéseket,
így biztonságosabb.
- Aha.
- így mikor véget ért a tárgyalás, és lehajtottunk pár whiskyt
a pasassal, Morrell úgy döntött, hogy nem fog ott lézengeni...
- Kivel tárgyaltatok?
- A fenébe, Dodié, azt ne akard tudni!
Dodié vadul nézett rá.
- De igen. Ha tudom, kivel tárgyaltatok, és miről, közelebb
jutok ahhoz is, hogy m iért vertek pépesre, és m iért gyújtották
fel a házamat! Ennyivel azért tartozol, nem igaz?
Flynn megfordította a lány kezét, a hüvelykujjával megdör­
zsölte a hideg tenyerét.
- De - felelte. - Ennyivel tartozom.
Ettől függetlenül habozott. Bárm it m ondjon is el neki, azt
utána nem vonhatja vissza.
- Sir H arry Oakesszal, igaz? - nógatta Dodié.
Flynn bólintott. Ezúttal nem fog hazudni neki.
- Nem nehéz kitalálni. Neki van tele pénzzel a zsebe ezen a
szigeten.
- Tehát m ondd el, mi történt!
- A találkozó után Johnnie M orrell túlságosan belelkese­
dett, és túl sietős lett neki. Nem bírta kivárni, míg Oakes meg
én elrendezzük a részleteket. Elindult gyalog a sötétben Cable
Beachről - ott van Oakes W estbourne-háza - a városba. Azt
mondta, keressem meg, ha elkészültem.
-D e ?
- De ekkor az egész átkozott terv dugába dőlt. Végeztem
Oakesszal, és - zavarodottan vállat vont - legurítottam még pár
whiskyt az útra, aztán elindultam. Alig kőhajításnyira haladtam
Morrell mögött, mikor sötét szedán suhant el mellettem az üres
utcában. Láttam őt a fényszórók előtt. Azt is láttam, mikor a kocsi

194
megállt mellette, ő pedig bedugta a fejét az ablakon, a sofőrrel
beszélgetett, akárki volt is az.
Flynn úgy érezte, m intha visszarepült volna az időben. A kocsi
féklámpája rávillogott a sötétben. Felkiáltott, a lábába gyűlt a vér,
futás közben is m arta a barátja m iatti aggodalom.
- Morrell, az az ostoba fajankó, beült a kocsi hátsó ülésére, az
meg elhajtott vele a város felé. - Flynn megkopogtatta az ujjával a
hom loka közepét. - Mire gondolhatott? Hogy csinálhatott ilyen
ostobaságot? Túl okos volt ahhoz, hogy beszálljon egy idegen
kocsijába. M indig óvatos volt, ezért választották ki erre a m u n ­
kára. Úgyhogy nagyon érdekelne, mi futhatott át azon a vaskos
koponyáján!
Dodié simogatta a csuklóját, hogy megnyugtassa.
- Talán - vetette fel csendesen - az ital okozta. Túl sokat ivott
Sir H arryvel, és ez elhom ályosította az ítélőképességét? Vagy
túlságosan elkábult ahhoz, hogy tovább gyalogoljon.
Flynn élesen megrázta a fejét.
- Nem, Johnnie sosem hagyta magát leitatni.
- Talán ismerte a sofőrt.
- Nem. - Kisöpört egy vastag, sötét hajtincset Dodié arcából,
mely akkor hullott oda, m ikor előrehajolt, érezte, hogy a bőre
még mindig hűvös. - Johnnie senkit nem ismert errefelé. Ő maga
mondta. - Belehasított a fájdalom. - Még sosem járt erre.
M indkét kezét Dodié vállára tette, nehogy a lány előrebukjon,
miközben csillogó fekete tekintete az övébe mélyedt.
- Tehát honnan kerültek elő az aranyérmék? - suttogta.

195
 §>?.

)odie

- Tehát honnan kerültek elő az aranyérmék? - lehelte újra Dodié.

A hangja azonban olyan erőtlenül csengett, hogy ő is alig
hallotta.
- Honnan, Flynn? H onnan szerezte őket Morrell?
Ha nem tartották volna olyan közel egymáshoz az arcukat,
Dodié nem látta volna, hogy a férfi pupillája összeszűkült, sem azt,
hogy mielőtt elmosolyodott, és egyik kezét az álla alá csúsztatta, a
másodperc egy töredékéig megmerevedett a szája széle. Addig nem
is sejtette, hogy a feje kezd előrebukni. Melegnek érezte Flynn kezét.
Vagy az ő álla volt hideg? Igyekezett Flynn arcán tartani a szemét, de
folyton kiúszott előle. A fal is m intha mozgott volna a feje mögött.
- Dodié - szólt Flynn. A szavak egy m ásodperccel azután
jutottak el Dodie-hoz, hogy elhagyták a férfi ajkát. - Jó lenne,
ha lefeküdnél. A ludnod kellene.
Dodié azonban előrenyúlt, és elkapta az ingmellét.
- Flynn, megmutatta neked az érméket? A két napóleont.
. - Ideje pihenni, Dodié.
- Megmutatta?
- Igen, megmutatta.
- Elmondta, honnan szerezte őket?
- Nem. Semmit nem m ondott róluk.
- Ó. - Nem akarta, hogy ez hazugság legyen.
Flynn köré fonta a két karját, egyenesen tartotta, és Dodié
csak m ost jött rá, hogy ő imbolyog, nem a falak. A férfi m a­

196
gához húzta, és m egcsókolta a borzas haját. M egnyugtató
volt.
- Figyelj, Dodié, nem tudok többet az érmékről. Azt m ond­
tad, M orrell megkért, hogy vidd el az egyiket Mrs. Sanfordnak,
és szerinted ez figyelmeztetés volt, hogy ne bízzon Sir H arry
Oakesban. Igaz?
D odié azt hitte, igent m ondott, de csak nyögés hagyta el a
száját. Az arcát nekitámasztotta a férfi mellkasának.
- Nos, Dodié, szerintem tévedsz. Én is azt hiszem, hogy fi­
gyelmeztetés volt. De arra akarta figyelmeztetni, hogy bízzon
meg Oakesban, és senkinek ne mondja el, hogy Westbourne-ben
összefutott Morrell-lal. M ert akárki ölte is m eg M orrellt, őt is
megkeresi, ha megtudja, hogy ő is ott volt.
Dodié vibrálást érzett. Próbált nem tudomást venni róla, de nem
múlt el, úgyhogy megérintette az arcát, hogy rájöjjön, mi történik.
A félhomályban döbbenten vette észre, hogy remeg a keze. Flynn
arcát hol élesen látta, hol teljesen szétcsúszott, így azt sem tudhatta,
hogy valóban gyengédség ült az arcán, vagy csak ő képzelte oda.
- Flynn - m orm olta - , nagyon kedves vagy.
Flynn örömtelenül felnevetett.
- Csakugyan az volnék? - kérdezte.
- De m iért bukkantál fel az életemben erőszakot és pusztítást
hozva magaddal? Ki vagy te?
Flynn felállt, a karjába kapta Dodie-t, még mielőtt arca bukott
volna. Lefektette a matracra, betakargatta a remegő testet, hogy
melegen tartsa. Megint lehajolt, megcsókolta a haját, ekkor azon­
ban Dodié a nyaka köré fonta a karját, és a szájához húzta a száját.
Flynn ajkának olyan íze volt, m int a szigetnek, de gyorsan elhúzta
magát. Kézfejével megsimogatta Dodié felhorzsolt bőrét.
- Az őrangyalod - suttogta. Megint halkan nevetett, a neve­
tése ezúttal beleivódott a takaró szálaiba, és valahányszor Dodié
odafordította a fejét, m indig ott várta.

197
 §1.

¡¡¿lux

az árnyékok között, alig törte meg a fény útját.

Fl y n n á t o s o n t
Nassau nyugati felének bársonyos feketeségében még m indig
csillagok ragyogtak, kelet felé azonban m ár galambszürkére vált
az ég, vérvörös csíkok villantak át rajta.
Ügyelt, hogy a jókora épület sötét oldalán m aradjon. Be­
csúsztatta a tőr pengéjét a zsalu lemezei között, aztán az ablak
zárnyelve alatt, épp csak annyira lazította meg a tolóablakot, hogy
besurranhasson a párkány felett a szobába. Valamiféle könyvtárba
érkezett, a félhomályban könyvespolcok körvonalait látta. Gyor­
san az ajtóhoz lépett, egy hajszálnyit kinyitotta. Csend honolt
odabent, olyan súlyos csend, m int a zsebében rejtező pisztoly. Az
ajtó mögött széles folyosó húzódott. Hallgatózott. Egy reccsenés
se hallatszott.
Ez volt az ő világa: a lopakodás és erőszak, olyan hely, ahol az
emberek bántották egymást. Meg kellett tanulnia némán lélegez­
ni, lelassítani a szívverését, gyorsan kúszni, és nem leizzadni, ha
fegyvert nyomnak az arcába. Meg is tanulta. Nem szerette ezt a
világot, csak épp ebben élt. Most viszont ki akart szállni belőle.

- Egy hangot se!

Flynn keze az ágyában heverő férfi szájára tapadt. A másik
kezében tőrt szorongatott, a hegye a férfi torkának szúródott.
Az illető lába gyorsan megrándult a takaró alatt, utána azonban

198
teljesen megmerevedett, a szeme kitágult a rémülettől, úgy bámult
Flynnre, m intha először látná.
- Mr. Spencer - suttogta Flynn, olyan közel hajolt hozzá, hogy
érezte a leheletét -, ideje elbeszélgetnünk. Keljen fel!
Visszahúzta a kést Spencer torkáról, érezte a remegését. A
hálószobára sötétség borult, a zsalut becsukták, de homályosan
így is látta a másik párnán heverő fej sötét körvonalait, hallotta a
szabályos légzését, az ő álmát nem zavarta meg a behatoló néma
jelenléte. Flynn lerántotta a takarót, mire Spencer engedelmesen
kigurult az ágyból. M ostanra teljesen levetette azt az arroganciát
és lenézést, amit a múltkori találkozásukkor, a bárban mutatott.
Csak pizsamaalsót viselt, és Flynn a vállára nyomta a kezét,
átvezette a hálóból a szomszéd szobába. Spencer felkapcsolta a
lámpát. A kis öltözőfülke haj olajtól bűzlött, és olyan szűk volt,
hogy egyikük sem tudott volna elmenekülni a másiktól.
- Mi a fenét keres a házamban? - sziszegett rá Spencer, lángoló
arccal próbált úrrá lenni a helyzeten. - Tűnjön e l...
Flynn nekilökte a szekrénynek, a keze Spencer csupasz mell­
kasának feszült.
- Ne - morogta Flynn az arcába - m erjen még egyszer hoz­
záérni Dodié Wyatthez!
- Jóságos ég, ez nevetséges! A közelébe se mentem!
- De a kopóit ráküldte, maga mocsok!
- Nem.
- Az egyiknek eltört a lába.
- Rohadjon meg, Hudson! Maga volt, nem igaz? Tudhattam
volna. M i a francot képzel magáról? Vegye le rólam a kezét!
Flynn pár lépést hátrált a szemközti fal felé, nehogy kettérop-
pantsa a nyakát.
- Megőrült? - kérdezte Spencer. - Csak így idejön! Nem ezért
küldték ide. M ár rég vissza kellett volna m ennie Miamiba, hogy
jelentést tegyen Lanskynak, el kellett volna m agyaráznia, m i

199
történt itt, m iért m ondott csődöt, m ikor a maga feladata lett
volna...
- Pofa be!
- Ne beszéljen velem úgy, m in t...
- Pofa! Be!
Flynn nem em elte fel a hangját. Csak nézte a fülke m ásik
végében álló férfit, míg a kis helyiség m eg nem telt a ki nem
m ondott fenyegetésekkel.
- Hagyja békén Dodié Wyattet!
- Marha! - vágott vissza Spencer, im m ár visszafogottabb
hangon. - Magát is bele fogja keverni a gyilkosságba.
- Nem.
- Figyelmeztettük. Ahogy kell. Meg kellene köszönnie nekem.
M ost már elmehet Nassauból, és...
- Majd megköszönöm - vágott közbe Flynn halkan.
Spencer összefonta a karját csupasz mellkasa előtt. A szemében
ülő rettegést látva Flynn végre megértette, miféle em berrel áll
szemben. Nem először tapasztalt ilyet. M ikor kirúgják az ember
alól a mankóit, m indjárt rájön, mennyi vesztenivalója van.
- Ide hallgasson! - m ondta Flynn, látva, hogy Spencer most
m ár kezdi komolyan venni őt. - El fogok m enni Nassauból. De
csak ha itt végeztem. Nehogy azt higgye, hogy nem kaptam ... -
Szünetet tartott, látta, hogy Spencer felső ajkán, a borosták között
izzadságcsepp ül. - .. .szabad kezet. M ert azt tehetek, amit csak
akarok.
- Blöfföl.
Mindketten tudták, mit jelent a szabad kéz a maffiában. Szabad
mozgásteret jelentett. Hogy bárkit eltehetett láb alól, aki útjában
volt.
Flynn tényleg blöffölt. Csakhogy ezt Spencer nem tudhatta.
E nnek ellenére volt valam i veszélyes a fickóban, ezt Flynn is
érezte. Bolond, aki hátat fordít neki.

200
 - Tehát - m ondta Flynn - most, hogy ebben megegyeztünk,
visszafekhet a felesége mellé. - Az ajtó felé lépett. - Jól sejtem,
hogy az ott a felesége?
- Persze.
- Akkor m ondja meg neki, hogy nagyon szép a háza.
- Fenyeget?
- Csak udvarias vagyok.
Spencer leengedte a karját, és ökölbe szorította a kezét maga
mellett. Flynn látta, hogy Spencer tekintete egy pillanatra m eg­
állapodik a csinos szekrény legfelső fiókján, aztán továbbsiklik.
- Ugye maga is tudja, Hudson, hogy az a Wyatt lány közön­
séges szajha? Hisz az első szóra a képébe dörgöli.
Flynn megmerevedett.
- Ne nézzen így, Hudson, ez az igazság! Kérdezzen meg bár­
kit! M indenki tudja. Az egyik varrodában dolgozott, míg szemet
nem vetett a tulajdonos fiára. Rátapadt, m int a szúnyog. A pasas
boldog házas, nem kellett neki a liba, erre ő körberohangálta a
várost, és elterjesztette, hogy megerőszakolta. Igazi hárpia. Nem
lehet megbízni benne. Valószínűleg ő maga végzett Morrell-lal,
aztán m ent sírni a rendőrségre...
Flynn elkapta a torkát.
A rémülettel teli szemek kidülledtek, de Spencer nem akart
küzdeni. Flynnt csábította a lehetőség, hogy csak egy hajszálnyit
jobban megnyomja a nyakát, m íg a halk reccsenés végleg el nem
hallgattatja. Megszabadíthatná Nassaut egy gusztustalan patkány­
tól. Ekkor azonban felvillant előtte a szomszéd szobában alvó sötét
fej képe, hirtelen elengedte Spencer nyakát, és hátralépett.
Spencer a torkához kapott, kétrét görnyedt, próbált újra léleg­
zethez jutni, Flynn nyugodt mozdulattal kihúzta a szekrény legfelső
fiókját, és kivette belőle az összehajtott zoknik alatt heverő coltot.
Becsúsztatta az övébe. Türelmesen megvárta, míg Spencer megint
felegyenesedik, az orra és a szeme nedvedzett, az arca égett.

20)
 - Egy pillanatig se higgye - m ondta Flynn högy végeztünk!
M ikor a maffia üzletét lerendeztük Sir H arry Oakesszal, maga
meg én visszatérünk erre.
- Jelenteni fogom - hörgött Spencer dühösen - Lanskynak
Amerikában.
- Azt jelent, amit akar.
- A maffia nem szereti a köpönyegforgatókat.
Flynn hidegen rámosolygott.
- Akkor ne forgassa a köpönyegét, ha nem akar cementet a
zsebébe!
Kisétált a szobából, ezúttal nem is próbálta eltitkolni, merre jár.

- Nos hát, Mr. Hudson, magát nézem, és egyre azon jár az agyam,
hogy mi a csudát akarhat itt. - Keel m am a átkukucskált Flynn
válla felett, m intha arra számítana, hogy a hajnali ködből előlép
Dodié. - Hol van ez a Dodié gyerek?
- Odafent Bain Townban. Megsérült.
A nő bájos arcát ráncok sokasága torzította el, belemarkolt a
látogatója felkarjába.
- Súlyos?
- Eléggé.
Anélkül, hogy észrevette volna, m am a bevonszolta Flynnt a
házba, leültette a székre. Flynnek tetszett a hely egyszerűsége,
a gyerekkorára emlékeztette, am ikor a puszta deszkát tartotta
normálisnak, a folyóvizet pedig luxusnak. Egyetlen apró szobán
osztozott a szüleivel Chicago nyomornegyedének egyik fagyos
padlásán, ahol az alacsony, ferde mennyezetről pókok és csó­
tányok potyogtak a hajába, melyeket aztán az anyja könnyed
nevetéssel kiszedegetett, m iközben azt m ondogatta, hogy ne
nyafogjon annyit. Nos, rendesen leszokott a nyafogásról. Az apja
gondoskodott róla.

202
 - Keel mama, szüksége lenne valamire, ami csillapítja a fáj­
dalmát.
Halkan beszéltek, hogy ne zavarják a kartondobozban alvó
csecsemő álmát.
- Mi történt? - kérdezte mama.
- Rátám adtak m últ éjjel. Leütötték, megverték. Két fickó.
- Mennyei atyám, szegény gyerek! Súlyos?
- Nem hiszem, hogy eltört valamije, de nem tudom biztosan.
Nem akar kórházba menni.
- És maga hol volt eközbe’?
- ő t kerestem. Átkutattam Nassaut, mama, m int egy ostoba
vadászkutya.
- És azok az emberek? Kik voltak?
- Nem tudom pontosan. De m ár nincsenek egy darabban.
A magas nő bólintott. A vendége fölé hajolt, a hatalmas fekete
szemében reszkető lila fény egyenesen belefúródott Flynnbe, a
férfi úgy érezte, m intha felnyitná őt, akár egy konzervet.
- Ide hallgasson, Mr. H udson, van itt valami, am it el kell
m ondanom magának, de nem lesz tőle odáig.
Flynn hátradőlt a székében.
- Semmi kifogásom ellene, mama. Ki vele!
A nő elkezdte összeszedni a tégelyeket és kenőcsöket, elmond­
ta, hogy kell használni őket, magokat őrölt a kókuszfa m ozsár­
ban.
- Tudja, mit gondolok, Mr. Hudson? Szerintem a maga világa
merő káosz.
Flynn ezzel nem vitatkozhatott.
- Néha, Mr. Hudson, mikor felkel reggel, semmi mást nem lát
maga körül, csak a fekete olajtengert meg a sok halottat. így igaz,
látom az árnyékában. Olyan emberekkel volt együtt, akiknek a
mohósága sokkal súlyosabb és valóságosabb, mint a szikla meg a kő,
az akaratosságuknak nincsenek határai. Maga is látta, Mr. Hudson.

203
Csinos fiatalokkal fajtalankodnak, és olyan könnyedén zúzzák szét
mások életét, m int macska a pillangó szárnyát. - Felemelte a fejét,
és Flynnre nézett. - Tán nem jól mondom, Mr. Hudson?
- De, jól mondja.
Keel m ama csomagokat pakolt egy fonott kosárba.
- Sötét árnyékai vannak - jegyezte meg. - Nagyon sötétek.
De azért fehér fényei is vannak, olyan fényesek, hogy fáj tőlük a
szemem. - Rávigyorgott a vendégére. Flynn meglepődött, ő is
elvigyorodott, akár egy bolond.
- Keel mama, magának sasszeme van.
- Figyelem magát, Mr. Hudson.
- Dodié nem engedi el ezt a Morrell-ügyet - m ondta a férfi.
- Nagyon ráharapott. Most pedig megsérült, de ez többet nem
fordulhat elő.
- Nem. - Keel m am a Flynn ölébe tette a kosarat, hogy ne
tudjon felkelni a székről. Fehér kiscica mászott ki a kartondo­
bozból, és kapaszkodott fel Flynn nadrágszárán, megtornáztatta
a tűhegyes karmait. - Egyikünk sem akarja, hogy Dodié még
egyszer megsérüljön. - A nő magas, csontvázszerű alakjára te­
kert formátlan, terepszínű anyag úgy festett, m int amit az egyik
katonai bázisról csentek el; most a kezét a szívére tette. - Rossz
dógok történtek vele itt, a mi szigetünkön, ezért bezárult a szíve.
Szorosabban, m int a koporsó.
Flynn úgy cirógatta a kism acska finom bundáját, m intha
Dodié volna.
- De a m últkor este, Mr. Hudson, mikor együtt idegyüttek,
párba, m int két kivert kutya, rá se lehetett ismerni.
- Vajon miért, mama?
- Mondja meg maga, Mr. Hudson! Az a lány végignézte egy
em ber halálát, látta leégni a saját házát, aznap este mégsem volt
benne sötétség. - Hátralépett. - Ajánlom, hogy nagyon vigyázzon
rá, fiatalember!

Z04
 - Igyekszem. - Flynn felállt, letette a cicát a székre. - Mama,
kérni szeretnék valamit.
- Ugyan mit?
A reggel első napsugarai besurrantak az ablakon, és körbelo-
póztak, m intha keresnének valamit.
- D odié elm ondta, hogy m aga rendelkezik az obeah ereje
felett.
Keel m am a összefonta a karját, kitágult orrcimpával m eredt
Flynnre.
- A ztán m it tud egy m agafajta fehér m am lasz a baham ai
obeahröl7.
- Nem sokat. Csak azt, hogy olyan, m int a kubai vudu. Ösz-
szekapcsolja az em bert a világmindenséggel, így befolyásolni
tudja a dolgokat... vagy embereket.
- És maga ezt elhiszi?
- Hát persze, mama. - Barátságos mosolyra görbült a szája.
- Ha maga is.
M ama összehúzta a szemöldökét.
- Az ilyesmit nem szabad félvállról venni, Mr. Hudson.
- Megértem. De D odie-nak talán segítene, mama. Talán.
Keel m am a hangosan kifújta a levegőt.
- M it akar tőlem?
- Él itt Nassauban egy férfi. Bántani akarja Dodie-t. Ameny-
nyire tudom , távol tartom tőle, d e ... - Vállat vont.
- Azt akarja, hogy megállítsam? - D ühösnek tűnt.
Flynn előhúzott a zsebéből egy hajkefét, am it Spencer öltö­
zőfülkéjéből hozott, a sortéi között barna hajszálak hevertek.
Óvatosan letette az asztalra a nő elé.
- A maga döntése, mama.
Azzal felkapta a kosarat, és megindult Bain Town felé, a nap
melegítette a hátát.

Zo 5
 SS.

)o d ie

D o d i é s ö t é t h e l y e n ébredt. Nem tudta, hol van. A fények úgy

jöttek-mentek, m int a hullócsillagok.
- Dodié.
Azonnal kinyitotta a szemét. Hason feküdt a matracon, Flynn
megérintette a vállát. Dodié látta, hogy a férfi bütykeiről lejött a
bőr, azonnal eszébe jutott az utcai harc.
- Nyöszörögtél - m ondta Flynn.
Nyöszörgött? Próbált megmozdulni.
- Mennem kell dolgozni - suttogta, de nem is próbált felülni.
M inden porcikája sajgott.
- Nem - közölte Flynn határozottan. - Szóltam Miss Q uinn-
nek, hogy ma nem mész be.
Dodié végtelenül megkönnyebbült.
- Köszönöm.
- Dodié, hoztam kenőcsöt Keel mamától a hátadra, és valamit,
amit meg kell innod. Ez majd segít. De előbb át kell húznom a
ruhát a válladon, hogy beledörzsölhessem a bőrödbe.
D odié összerándult. Ő t is meglepte ez a fájdalmas görcs.
M inden izma emlékezett rá, mit tett vele egy férfi, így ha ő el is
feledkezett róla, a teste eszébe juttatta. Flynn bizonyára észrevette,
m ert gyorsan hozzátette:
- Vagy hívjak inkább egy nőt az utcából?
- Nem.
- Biztos?

Z0 6
 - Igen.
D odié biztos volt benne. Még ha az izmai kételkedtek is.
Flynn könnyedén lehúzta róla a ruhát, miközben ő meztelenül
feküdt a hasán a takaró alatt, de nem fordította az arcát a férfi
felé. Ha ránézett volna, talán kiszökik a száján, hogy: Nem, ne
érj hozzám! Vagy talán meglátná a férfi arcán azt, amitől retteg:
hogy tud Dodié mocskáról. Hogy nem olyan tiszta, rendes lány,
m int amilyennek hitte. Talán meglátszik a bőrén, m int M innie-n
a pattanások. Flynn lehúzta a takarót a derekáig.
A kenőcs meleg volt, Flynn keze pedig annál is melegebb. Vé-
gigsiklott az összezúzott háton, Dodié érezte, hogy csípi a bőrét,
a Bromelain krém ananászillata betöltötte a kis szobát. Lassan,
finoman. Flynn a hátát masszírozta. Az erős ujjaival meggyúrta
a lapockáit, a hüvelyujjával végigsimította a gerincét, míg a lány
teste fel nem szabadult a fájdalom nyomása alól.
A bőre alatt szemérmetlenül, kéretlenül lüktetett a vér. Bele-
áramlott az ujjaiba, a többi testrészébe, a teste átforrósodott. Flynn
m orm olt neki valamit, de a hangok összemosódtak, bebugyolál­
ták egymást, áthullám zottak Dodié agyán, ahogy éjszakánként
a kunyhójában a tenger hangjai.
Dodié behunyta a szemét, és hagyta, hogy a hangok átcsap­
janak felette.

zo7
 au
Ella ébren fe k ü d t az ágyban. Ez volt az a hajnal előtti pillanat,
mikor a nap egy pillanatra visszatartja magát. A hálószobában
nyitva hagyták az ablakot, Ella a bőrén érezte a fülledt éjjeli le­
vegőt.
Hallgatta a mellette heverő férjét. Forró éjszaka volt, m ind­
ketten meztelenül feküdtek a könnyű takaró alatt, bár Reggie
m indig anyaszült meztelenül aludt,' akármilyen volt is a szoba
hőmérséklete. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, melyek El­
lát annak idején meglepték a férjével kapcsolatban. Ráadásul
mindenféle hangokat adott ki alvás közben. Egész éjjel morgott,
dörmögött, visszafojtott hangon horkolt, majd nem sokkal haj­
nal előtt elkezdte nekidörzsölni a lábfejét a takarónak, eleinte
gyengén, aztán egyre erősebben. M int az ajtót kaparó macska.
Ella gyakran eltöprengett, hogy vajon ki akar menni, vagy be.
A fejében azonban m ost még erősebb hangokat hallott. Pár
napja még badarságnak tartotta volna, hangosan kinevette volna
a feltételezést, hogy az ő elméje ilyen játékot űzhet vele. Most
azonban tisztán, élesen hallotta, ahogy D án Calder nyomozó
tüdejéből kiáramlik a levegő.
Volt egy jellegzetes sóhaja. M ikor élesen fúj egyet a röpke,
óvatlan pillanatokban. Olyankor történt, mikor cigarettázott, vagy
Ella mondott valamit, amivel nem értett egyet, de udvariasságból
nem javította ki, vagy mikor Ella nevetett. Fogalma sem volt róla,
m it jelenthet ez a hang. De voltak más hangok is. Csettintett a

208
nyelvével, am ikor elvesztette a türelm ét a dugóban. D obolt az
ujjaival az asztalon. Vagy csoszogott a cipőjével a járdán. És olyan
éleset tudott füttyenteni az ujjai között, hogy Ellának m ajdnem
széthasadt a dobhártyája.
Ez az ember a hangok szimfóniája. Ella megpróbálta kikergetni
a fejéből ezeket a neszeket, és megdöbbent, m ikor nem sikerült.
Az lehet a baj, gondolta, hogy m indennap a környezetéből kisza­
kítva látja - nem tartozik sehová, m ert egyszerűen áttelepítették
Ella világába. Semmit nem tudott róla. Vajon házas? Nem hordott
gyűrűt. Hány éves lehet? Talán tíz évvel is fiatalabb lehet Ellánál.
Hol lakik? M ióta van a Bahamákon? M ik a tervei?
Ella «lképzelte az ágyban. Itt és most. Ahogy elterül a sima
fehér lepedőn, a teste kemény izmai meztelenül elernyednek a
sötétben. Vajon van mellette valaki? Aki megérinti? Ella önm a­
gától undorodva felnyögött, és megfordult az ágyban, el a fejé­
ben lévő képektől. Reggie szinte azonnal megérezte álmában az
eltávolodását, összekuporodott mögötte, odasimult a hátához. A
karja teljes súlyával átkarolta a takaró felett, magához és a közös
ágyukhoz bilincselte.

Ella belibbent a konyhába, ahol a szobalány épp egy gránátalm a

magjait szedegette ki tűvel, és dobálta be a szájába.
- Emerald, látta m ár m a reggel Calder nyomozót?
- Nem, Miss Ella, még nem. De attól még itt van.
- Ezt m eg hogy érti?
- A garázsba Láttam a füstjét. Az az ember túl sokat dohányzik.
- Áh. Értem. Kiviszem neki a kávéját.
Emerald kezében megállt a tű félúton az eltátott szája felé.
- Aztán má’ m ér’ akarná m aga kivinni? Hisz az én dógom!
- Meg akarom k érni D rydent, hogy lásson neki m a az új
kerítésnek, és gondoltam, talán szívesen segítene.

209
 Dryden volt a kertész, mindenféle alkalmi munkákat elvállalt
a környéken. A tyúkketrec egyik részét ki kellett cserélni.
- Gondolja, hogy egy rendőr kerítést akar lécezni? Elment a
józan esze?
- Sokkal jobb szórakozás, m int megint lemosni a kocsit!
Emerald a sötét szemét forgatta, és még mélyebben belenyomta
a tűt a gránátalma szívébe.
- Ugyan kinek jobb szórakozás, Miss Ella?

Dán Calder nyomozó kapva kapott a lehetőségen, mikor Ella a

segítségét kérte.
- Nem kötelező - m ondta Ella.
- Szívesen teszem: M indig állok rendelkezésére - felelte a
rendőr, de a hangsúlyát hallva Ella elgondolkozott, vajon ugyan­
arról beszélnek-e.
így a következő néhány órában Dán Calder cölöpöket vert be
Dryden legnagyobb örömére, aki kiélvezte a váratlan lehetőséget,
hogy egy nála kétszer nagyobb segédnek parancsolgathat. A rendőr
kék ingét sötét izzadságfoltok csúfították el, és Ella azon töprengett,
vajon nem fogja-e végül levetni - de nem tette. Amikor Emerald
lekacsázott egy tálca jeges limonádéval, a két férfi együtt fogyasz­
totta el az italt az árnyékban, mikor pedig elkészült a kerítés, Ella
megcsodálta a munkát, és megköszönte a segítséget.
- Ma délután szeretnék elmenni a könyvtárba, ha nem bánja,
Calder nyomozó.
- Természetesen. Ahová kívánja. - Észrevette, hogy az asszony
tekintete az izzadságfoltokra siklik, és feszélyezetten vállat vont.
- Ne aggódjon, m indjárt kim osom , és kérek egy m ásik inget
Drydentől.
- Nem aggódtam - szólt vissza Ella, de addigra Calder m ár
a garázs előtti csapnál járt.

210
 Amikor Ella visszanézett a kerítésre, látta, hogy Emerald ott
áll, őt nézi lebiggyesztett ajakkal, a kezét a term etes csípőjén
tartja.
- Mi az m ár megint, Emerald? - sóhajtott Ella.
- M últ héten volt a könyvtárba. Négy vaskos könyvet hozott
magának.
- Kettő közülük borzalm asan unalmas. Ki akarom cserélni
őket. - Ella megindult felfelé az ösvényen.
- N em csak a könyveit akarja maga lecserélni - m otyogta
mögötte Emerald.

Nassau Shirley utcai könyvtára különleges volt. Más könyvtá­

rak a nyomába se érhettek. Ella szeretett odajárni, im ádta ezt a
különös épületet, mely m inden alkalommal megmosolyogtatta,
valahányszor felballagott a főlépcsőkön. Nyolcszög alakú, négy
emelet magas építmény volt, a felső szintjén erkély futott kör­
be, így inkább világítótoronyra em lékeztetett - m elyet valaki
véletlenségből a város közepére építtetett -, sem m int kom oly
könyvtárra.
Börtönnek épült 1798-ban, és nagy szükség is volt rá, mivel
akkoriban a város lakossága semmibe vette a törvényeket. Föld
alatti zárkái m ost könyvekkel teltek meg kalózok helyett, és Ella
máskor m indig szívesen elidőzött itt. Ma azonban rámosolygott
Mrs. Faircourtra a pult m ögött, lekapta a polcról az Egy fa nő
Brooklynbant és a Holttest a könyvtárszobábant, lepecsételtette
őket, aztán visszasietett a vakító napsütésbe. A füves téren pety­
hüdten lógtak a pálmafák levelei, kiszívta őket a hőség. Két percig
csak állt az egyik árnyékában, olyan komoly hangon beszélgetett
el magával, m int Emeralddal szokott, ha m ár nem bír vele.
- Visszaülsz a kocsiba. Egyenesen hazaviteted magad. Nem
bájcsevegsz sem m i másról, csak a következő adom ánygyűjtő

211
estélyről és a m ögötte lévő nem es okról: a csatában elesett
katonák özvegyéről.
Rendben.
- Semmi személyes kérdés. Nem nevetgélsz, és nem pöckölöd
a kalapod szélét.
Rendben.
- És nem bám ulod a kezét a kormánykeréken!
Rendben.
Ez az utolsó rendben azonban nagyon fájt. M intha kirántották
volna az egyik bordáját.
Átgyalogolt a téren, komoly arccal befordult a sarkon az ár­
nyékban parkoló Rover felé, maga előtt lóbálta a könyveket.
- És most hová? - kérdezte a nyomozó.
- Szerintem m enjünk a Berryhead bárba. Szükségem lenne
egy hideg italra. Ahogy nyilván magának is.

Elmentek a bárba, melynek tengerre néző teraszát napernyők

fedték, a vízpart szemet kápráztató, üde, fehér hom okján fia­
tal férfiak és nők sétálgattak. A mosolygó, piros kabátos fekete
pincér kihozta Ellának a hideg rum ot lime-mal, Dannek pedig
a grépfrútlevet. Ella most m ár gondolatban Dannek szólította a
testőrét, nem Calder nyomozónak. Dán sosem ivott szolgálatban,
ezt ő maga mondta. Ellának ugyan nem sikerült betartania a terve
„egyenesen hazaviteted magad” részét, de a többihez lelkiismere­
tesen ragaszkodott. A Kakadu klubban rendezett pénzgyűjtésről
beszélt, és hogy mennyit kell rebegtetni a szempilláit a helyi üzlet­
embereknek, hogy az ügy érdekében luxus nyereménytárgyakat
ajánljanak fel a tom bolára. Beszélt a Vöröskeresztben végzett
munkájáról és W indsor hercegnéjéről is, hogy milyen elkötele­
zetten dolgozik a gyermekklinikán, és hogy Reggie-nek most az
a terve, hogy minél több otthonba tiszta vizet juttasson el.

212
 A nyomozó figyelmesen hallgatta. Ella nem tudta, hogy csak
udvariasságból, vagy őszintén érdeklődik. Ella néha kis szünetet
tartott, hogy a férfi közbeszólhasson, és m eglepődött, m ikor
D án csakugyan közbeszúrta a sziget tö rténelm ének egy-egy
eseményét. Mesélt neki a rabszolgahajókról, melyeket a Királyi
Haditengerészet New Providence szigetén üríttetett ki. Akkor
történt, m ikor 1807-ben törvényen kívül helyezték a rabszolga­
kereskedelmet; abban az időben Nagy-Britannia szállította messze
a legtöbb rabszolgát Afrikából Amerikába. Összesen, tájékoztatta
Ellát, nagyjából három m illió rabszolgát szállítottak el.
- És m iután véget ért a polgárháború, sok felszabadított rab ­
szolga utazott ide a déli államokból - tette hozzá, s szürke sze­
m ének pupillája kitágult a lelkesedéstől. Ella m ost jött rá, hogy
D ánt tényleg érdekli a sziget. - Ezzel alaposan megváltozott a
sziget lakossága, ekkor alakult ki a mai baham ai nép.
- Lenyűgöző.
D án Calder elmosolyodott.
- Eddig is tudta.
- Attól még ugyanolyan lenyűgöző.
M ikor kiléptek a bárból, Ella elégedett volt önmagával. Egyet­
len személyes kérdést sem tett fel, és csak annyit m ondott kurtán:
„M enjünk haza!” M ikor azonban beültek a kocsiba, Dán letörölt
pár izzadságcseppet'a homlokáról, és azt mondta:
- Rettenetes ez a kánikula. N em bánja, ha leveszem a za­
kóm?
- Persze hogy nem.
Pedig bánta. Nagyon is bánta. M ert m ikor meglátta a férfi
m eztelen alkarját maga m ellett a kocsiban, a kem ény izmait a
széles, erős csontokon meg a kócos, rendetlen sötétbarna szőr­
szálakat, az elhatározása szertefoszlott, így még el sem indultak,
m ikor megkérdezte:
- Hol lakik?

213
 A nyomozó meglepve pillantott rá.
- Az Albert utcában. A város keleti végében.
- Megmutatja?
- Mi a csudának akarná látni a házam?
- M ert látnom kell, milyen környezetben él.
Ezt m intha m egértette volna. Szó nélkül elfordította a kor­
mányt, kelet felé tartottak. Az ablakot lehúzták, hogy b een ­
gedjék a szelet, az ég azonban m indvégig csökönyösen kék
és fényes m aradt, m iközben végighajtottak a p art m entén, a
festői East Bay út sziklásabb, göröngyösebb részén. A tenger itt
mély jádezölden csillogott, balra azonban sötétlilába fordult.
Errefelé fényűző, gazdag kúriák szunnyadtak békésen a magas
pasztellszín falak m ögött, a bougainvillea és a magas fenyőfák
takarásában, de nem sokkal azt követően, hogy elhagyták balra
a jachtklubot, jobbra fordultak, a sziget mélye felé. A házak
kisebbek lettek, és az utcákon m ár nem irányította fehér zakós,
fehér kesztyűs, fehér kalapos rendőr a forgalmat a kereszteződé­
sekben.
Az egyik ilyen álmos utcában megálltak egy ház előtt. M ind­
ketten szemügyre vették. Szerényebb volt, mint amire Ella számí­
tott, de persze fogalma sem volt róla, mennyit keres egy rendőr. A
ház ettől még kellemesnek tűnt. Fehérre festett kétszintes épület
volt vörös bejárati ajtóval és zsalukkal. Az apró, kiszáradt elő-
kertben csupán egy tüskés jukka állt. Calder nyomozó nyilván
nem hobbikertész.
- Mióta él Nassauban? - kérdezte Ella.
- Tizenkét éve.
- Tényleg? Biztos szeret itt lenni.
- Nekem ez a paradicsom.
A férfi elmosolyodott, valami olyasmi öm lött szét az arcán,
amit Ella még sosem látott. Valami reményteli és őszinte, hirtelen
jött, irányíthatatlan lelkesedés.

214
 - Swindonban, Angliában léptem be a rendőrségbe - m ond­
ta fiatal legényként, és im ádtam a munkámat. Apám is rendőr
volt ugyanabban a kisvárosban, meg az ő apja is. Gondolom, a
vérünkben van.
Ellát meghatotta, hogy ez a család generációkon át elkötelezte
magát a köz védelme mellett, pedig nem kapott érte olyan elis­
merést, m int Reggie.
- És hogy került ide?
- Ó, azt hiszem , türelm etlen lettem . Fiatal voltam , világot
akartam látni. N agy-B ritannia borzalm as állapotba kerü lt a
válság idején, m iután összeomlott a New York-i tőzsde, nekem
pedig szerencsém volt. M egláttam egy hirdetést a rendőrségi
hírm ondóban, hogy rendőröket keresnek ide, Nassauba, és úgy
gondoltam, hogy ez lesz az én nagy kalandom. - Feszélyezetten
vállat vont, m intha attól tartana, hogy Ella kineveti a kalan­
dozás gondolatát. - Sikerült az interjú, és épp időben jöttem ,
hogy elkerüljem a nyomasztó brit telet. M ost viszont - kinézett
az ablakon a kék eget átszelő repülőkre - azon töprengek, jó
döntést hoztam -e, m ikor nem adtam fel ezt a m unkát a katonai
egyenruháért.
Bizonytalanul csengett a hangja. Ella most először érzett benne
egy szemernyi kételkedést.
- Valakinek itt kell m aradnia, hogy gondoskodjon a sziget
biztonságáról - m ondta vidáman. - Maga pedig nyilván a leg­
megfelelőbb ember.
A nyomozó rámosolygott.
- Im ádok itt lenni. De hát ki nem?
- Sokaknak nem tetszene. Megijesztené őket a másságával.
De m agát szerintem nem lehet könnyen megijeszteni, Calder
nyomozó.
A férfi felnevetett.
- Van felesége?

215
 Ella kinézett az ablakon, érezte, hogy a blúza rátapad az ülésre.
Dán Calder csak akkor válaszolt, m ikor visszafordult felé.
- Nem, nincs feleségem.
Ella esetlenül témát váltott.
- Sok a bűntény Nassauban?
A nyomozó szemmel láthatóan megkönnyebbült.
- Nem, általában nem. Néhány rablás péntek éjszakánként, és
a szokásos verekedő részegek szombaton. De most, hogy ennyi
katona van a szigeten, ráadásul a fekete bahamaiak is elégedet­
lenkednek, megváltozott a hangulat. Jobban kell figyelnünk.
- És annak a meggyilkolt férfinak az esete, aki m eghalt a
parton? - Ella tudta, hogy Calder nyomozó a homlokát ráncolja.
- M indenki erről beszél.
- Hallottam.
- Sikerült m egtudni valamit Morrellról?
- Nem. - A fejét rázta. - Nem, még nem. Se útlevele, se tárcája,
így nem egyszerű lenyomozni, d e... - Elhallgatott. Nyilvánvalóan
úgy érezte, hogy m ár épp eleget mondott.
- Van valami elképzelésük, hogy ki ölhette meg? - Ügy kér­
dezte, m intha puszta kíváncsiságból tenné.
- Még nincs.
Egyikük sem árult el semmit.
- Ami azt illeti - jegyezte meg Ella -, valamelyik nap hallottam
egy rablásról.
- Tényleg?
- Aranyérmék. Hallott valamit?
Ella eltöprengett, hogy vajon ott villog-e a homlokán a hazug
szó.
- Nem, semm it nem jelentettek.
- Gondolom, ostoba pletyka. - Legyintett a kezével, hogy el­
hessegesse, és könnyedén megérintette a férfi vállát. Megesküdött
magának, hogy véletlen volt.

Z 16
 D án m egpördült a székében, m o st a teljes teste Ella felé
nézett.
- Mrs. Sanford, túl meleg van ahhoz, hogy itt m aradjunk.
Volna kedve bejönni hozzám egy italra? - Könnyedén mosolygott,
az ajka derűs mosolyra húzódott, m int akinek mindegy, m i lesz
a válasz. Elláé a döntés.
Ella elfordult. El ettől az em bertől. El a házától. H arm inc
m ásodpercig hallgatott. M ikor végre visszafordult, túl vidám
mosollyal és túl élénk hangon válaszolt.
- Attól tartok, m a nem alkalmas. Van p ár elintéznivalóm.
Talán máskor.
- Természetesen.
Dán Calder beindította a m otort, ez volt az egyetlen hang a
kocsiban. Egész hazáig hallgattak.

217
 §> 4.

)o d ie

A k ö v e t k e z ő k é t viharos, forró napon és éjszakán át Flynn

szinte el se mozdult Dodié mellől. Hozott neki reggelire man-
gót és kukoricakenyeret, vacsorára pedig csirkét és rizst sütött a
szeszélyes kis tűzhelyen. Dodié alig kelt fel a matracról, dacára a
kunyhót átjáró izzasztó hőségnek, és lassan kezdtek helyrejönni
összezúzott csontjai és izmai.
Keel m am a meglátogatta, megvizsgálta, aztán kijelentette,
hogy Dodié szívós kis jószág, utána pedig az utcában lakó nők
szállingóztak be a nyitott ajtón egy-egy tál kagylóval vagy egy
halom banánfánkkal. Flynn leült velük a felső lépcsőre az egyik
zöm ök fenyő árnyékába, cigarettát sodort, és körbeadott egy
sörös korsót, miközben Dodié aludt.
Flynn m inden reggel és m inden este megmasszírozta a lány
hátát. Dodié feje forró volt, a gondolatai m intha nedves hom ok­
ban cammogtak voltak, különös, értelmezhetetlen lenyomatokat
hagytak maguk után, mikor azonban Flynn ujjai megérintették
a bőrét, és a m ama kenőcsével bekenve átsiklott a háta hajlatain
és ormain, kitisztult az elméje. Ilyenkor sosem beszéltek. Flynn
néha halkan dúdolt magának valami dixilandet vagy régi népi
dallamot - csupa olyasmit, amire Dodié legkevésbé sem számí­
tott.
Dodié behunyta a szemét, és ném án ismerkedett Flynn-nel
a hátát masszírozó ujjain keresztül. Felfedezte, milyen erős és
kedves, türelmes és megértő. Azon töprengett, milyen múltja

218
lehet, m ilyen veszedelmes, erőszakos világból érkezett. N éha
elszenderedett, de Flynn keze az álmába is elkísérte, m intha va­
lahogy bejutott volna a bőre alá, és m indig vele m aradt volna.
Egyszer, csak egyetlenegyszer, de m egtörtént, hogy Flynn
felemelte a kócos haját a nyakáról, az ujjaival kisim ította belőle a
gubancokat, lehajolt, és az ajkával megsimította a tarkóját; Dodié
érezte a meleg leheletét a lapockáin. Csóknak nem lehetett volna
nevezni, annál sokkal visszafogottabb volt. Épp csak összesimult
a bőrük.
Dodié szerette volna megköszönni, a nyelve azonban túlsá­
gosan elnehezedett.

Mikor Dodié felébredt, éjszaka volt. Olyan meleg, selymes éjszaka,

hogy meg tudta volna érinteni az ujjhegyével a sűrű feketeséget.
Fogalma sem volt róla, m ennyi lehet az idő, de érezte, hogy a
teste átjutott valami holtponton. A lüktető fejfájásból mindösz-
sze panaszos zúgás m aradt, és m ár nem látott csillagokat, ha
m eggörbítette a hátát. Ó vatosan felült m am a egyik bő pam ut
hálóingében.
Hallotta Flynn halk légzését. Most jött rá, hogy a férfi valószí­
nűleg a fapadlón alszik, ami nem a legjobb az ember csontjainak.
Letette a lábát a földre, elücsörgött egy darabig, várta, hogy fel­
keljen a hold. Egy, talán két óráig is úgy m aradt, közben az agya
végigbotorkált az események útvesztőjén onnantól kezdve, hogy
megtalálta a földön a vérző Morrellt.
M ikor a padlót fehérre festette a holdfény, D odié felkelt a
m atracról, és odam ent Flynnhez. A férfi az oldalára fordulva
feküdt, az egyik karját kinyújtotta maga előtt, m intha el akarna
hárítani valamit magától, a feje összehajtott törülközőn hevert.
A bőre fémesen csillogott, Dodié pedig rémületében, hogy talán
meghalt, az orcái után tapogatózott.

219
 Flynn azonnal elkapta a csuklóját.
- Flynn, én vagyok.
- Dodié? - Flynn pislogva magához tért.
- Cssss - suttogta a lány.
- Nem akartalak bántani.
- Tudom.
Dodié lefeküdt Flynn mellé a padlóra, ő is a törülközőre haj­
totta a fejét. A kezét óvatosan a férfi csupasz mellkasára helyezte,
érezte a szívverése erejét. Milyen lehet, töprengett, így élni? Ál­
landóan figyelnie kell a saját lélegzetét is. Isten tudja, micsoda
titkokat őrizget. Bátran szembeszállt két elszánt útonállóval az ő
kedvéért, és - az ő szavaival élve - kutyaeledelt csinált belőlük,
miközben m indezt semmiségnek tartja. Másrészről viszont az
ápolók gyengédségével érintette meg a meztelen hátát, és közben
Dodié egyszer sem érezte úgy, hogy ez nem helyénvaló.
Átkarolta Flynn derekát, ő pedig magához húzta.
- Ha kivilágosodik - m ondta Dodié csendesen -, beszélnem
kell Sir Harry Oakesszal.
Flynn nem felelt. Dodié sokáig várt, végül elaludt.

- Ne hagyd, hogy zsarnokoskodjon veled!

- Nem áll szándékomban - felelte Dodié határozottan.
- Helyes.
Dodié és Flynn a lenyűgöző m ahagóniajtó előtt álltak, egy
pazar előcsarnokra tekintő karzaton. Dodié most járt először a
British Colonial Hotelben. Persze ő is hallotta a szálloda pom ­
pájáról szóló mendemondákat, de erre nem volt felkészülve. A
hatalmas épületet az 1922-ben leégett fahotel helyére emelték, és
Dodié éppolyan arrogánsnak és bombasztikusnak érezte, m int a
tulajdonosát, Sir Harry Oakest. A homlokzatot a központi torony
uralta, a falakat vörösessárgára festették, a tetőt harsány, vörös

zzo
cserepek fedték. Odabent azonban az extravagánsan berendezett
előcsarnok a korallszín és fehér márványokkal, széles lépcsősorral
egyszerűen káprázatos volt. D odie-t kicsit megrémítette. Flynn
aznap kora reggel eltűnt a Bain Town-beli viskóból, majd egy óra
múlva visszatért a hírrel, hogy Sir Harry Oakes hajlandó fogadni őt.
- Miért? - kérdezte Dodié.
- M ert kíváncsi.
- Rám?
- Igen.
- Ha egy hete valaki azt m ondja nekem, hogy egy m ultim il­
liomos kíváncsi rám, elbújtam volna egy szikla alá, m ost viszont
cseppet sem érzem magam megilletődve. Megváltoztak a dolgok
- jegyezte meg, miközben íjhalat csipegetett a reggelihez.
- De én nem akarom, hogy megváltozz - válaszolta Flynn.
- H át azzal elkéstél! - nevetett Dodié.
- Azért legyél óvatos az előtted álló változásokkal!

- M it tehetek önért, Miss Wyatt?

Termetesebb volt, m int ahogy Dodié emlékezett rá. Vagy talán
az irodája m iatt tű n t annak? A falon lógó hatalmas világtérkép
és New Providence szigetének légi felvétele is arról árulkodott,
hogy Sir H arry Oakes m indent nagyban szeretett csinálni. A
jótékonykodást is ideértve. Ha a baham aiak ügyeit kellett tám o­
gatni, milliós nagyságrendre terjedt ki a nagylelkűsége. Az egyik
polcon jókora, kvarcittől és malachittól csillogó sziklatömbök
hevertek, m int aranyásó m últjának mementói, ugyanakkor arra
is figyelmeztették a látogatót, hogy a tulajdonosuk bárm it képes
kibányászni a világból, am it csak akar.
Dodié kinyújtotta a kezét, szinte elveszett a vaskos ujjak erő­
teljes szorításában.
- Szeretnék feltenni pár kérdést - mondta.

221
 - Foglaljon helyet, Miss Wyatt!
Dodié leült egy dúsan faragott székbe a hatalmas tölgyfa író­
asztal előtt. Sir Harry vele szemben foglalt helyet, az asztal bőrrel
bevont lapjára könyökölt, és alaposan szemügyre vette a vendéget.
Dodié látta rajta, hogy nem bízik benne.
Persze ő sem bízott Sir Harryben.
- És mivel kapcsolatosak ezek a kérdések, Miss Wyatt? Azt
hittem, azért jött, hogy elfogadja az állásajánlatomat.
M indketten tudták, hogy ez nem igaz.
- A közös ismerősünk, Mr. Hudson nem mondta, miről akar
beszélgetni velem. Azért egyeztem bele a találkozóba, m ert azt
hittem, érdekelhet a mondanivalója. Úgyhogy rajta, ifjú hölgy,
ki vele!
- Nyilván ön is tudja, hogy én találtam meg Mr. Morrellt,
miután leszúrták.
- Persze, hogy tudom, Miss Wyatt! Mit akar ezzel mondani?
- Azt hiszem, hogy aznap este önnel találkozott.
- Ezt m ondta önnek Mr. Morrell?
Dodie-nak a szeme se rebbent.
- Igen.
- De a rendőrségnek nem ezt mondta.
- Nem.
Sir H arry szájának kemény íve elernyedt, m ár m ajdnem el­
mosolyodott.
- Bölcs döntés. - Felkapott egy tollat, és élesen a fém tintatar­
tóhoz kocogtatta, m intha csengetett volna. - Ugyanis egyetlen
szó sem igaz az egészből, és mielőtt megvakarhatta volna az orrát,
a bíróságon találta volna magát, ifjú hölgy!
- Sir Harry, engem nem érdekel, milyen üzleti ügyet intéztek
Mr. Morrell-lal.
- Akkor mibe akarja m indenáron beleütni az orrát?
- Tudni akarom, ki ölte meg. Van valami ötlete?

222
 - Van bőr a képén! - horkantott Oakes.
- Kettőnk között marad, Sir Harry. Senki m ást nem vonunk
be. Se a rendőrséget, se ügyvédeket.
Oakes ragaszkodott hozzá, hogy kettesben találkozzanak. Még
Flynn sem lehetett jelen. Dodié nem tudta, m iért, hacsak nem
azért, m ert meg akarja fenyegetni. Felkészült erre is. Ne hagyd,
hogy zsarnokoskodjon feletted - ismételgette magában, és arra
gondolt, hogy Flynn az ajtó túloldalán strázsál.
- Nem szeretnék mást - m ondta határozottan -, csak azoknak
a nevét, akik ön szerint meg akarhatták tám adni Morrellt, és...
- Elhallgatott, felgyorsult a szívverése, m ikor Sir H arry szeme
dühösen megvillant. - ...és a lehetséges indítékokat.
Oakes talpra szökött, a teste Dodié és az asztal fölé emelke­
dett.
- Takarodjon innen! Nem tudom , mi a francot m ondott m a­
gának ez a Morrell nevű alak, de egy szava sem igaz! Ért engem?
Nem találkoztunk aznap éjjel! Úgyhogy takarodjon innen, és ne
kerüljön többet a szemem elé!
D odié azonnal m egindult az ajtó felé. Tehetetlennek érezte
magát ilyen vehemens tagadással szemben. Képtelen lett volna
szemtől szembe hazugnak nevezni valakit. Az ajtónál megfordult,
és így szólt:
- Akkor elmondom a rendőrségnek.
- Blöfföl - gúnyolódott Sir Harry. - Ellenőriztettem magát.
Ne higgye, hogy nem tudom! M ár így is hitvány bajkeverőnek
tartják, aki koholt vádakkal vagdalkozik, ha egy férfi szembesze­
gül vele.
- N em igaz. - E nnek ellenére belem art a szégyen. - Meg
fognak hallgatni, ha beszélek az aranypénzről, amit Mr. Morrell
adott!
M indketten érezték, hogy patthelyzetbe kerültek. Dodié lassan
visszabandukolt a székéhez, és leült.

ZZ3
 - Most pedig, Sir Harry, beszélgessünk barátságosan.
A hatalmas ököl lesöpörte az üveg ham utálat az asztalról.
- Szóval zsarolni akar - morogta. - Tudhattam volna. - Ki­
húzta a csekkfüzetét a fiókból, és meglengette a lány arca előtt.
- Nem! - D odié hangja megemelkedett. - N em érdekel a
pénze. Csak azt akarom, hogy a gyilkos megfizessen.
Sir Harry kihallhatott valamit Dodié hangjából, m ert letette a
csekkfüzetet, némán járkálni kezdett, az irodában körözött. Dodié
óvakodva figyelte, érezte, hogy ezt a szabad levegőhöz szokott
férfit, aki annyi éven át élt végtelen, nyílt földeken, idegesítik a
falak. Kopott, terepszínű rövid ujjú inget viselt, hosszúnadrágot
és egy régi nyitott szandált. Sir H arry Oakes közszemlére tette a
múltját, mindenhová magával vitte, míg a legtöbb ember, Dodie-t
is ideértve, inkább eldugta a sajátját egy szekrény mélyére.
Sir Harry végre megállt. A hetvenkedése mostanra elpárolgott,
a helyén csak a szomorúság maradt.
- M it törődik vele? - kérdezte. - Senkije nem volt magának
Morrell.
- Téved. M ikor egy olyan em ber kezét szorongatja, aki az
életéért harcol, ha a karjában tartja, miközben utoljára szívja be
a levegőt, akkor m ár nem egyszerűen egy idegen. Sokkal több
annál. Akkor cserbenhagytam. Most meg akarom adni neki, ami
jár. Meg fogom találni a gyilkosát. Akár segít, akár nem.
Sir Harry lassan bólintott.
- Bosszút akar állni. Nem az igazságot keresi. - Halovány m o­
soly lágyította el az ajkát. - Nem vádolom. A bosszút megértem.
Én is kivettem belőle a részem. M indig tudtam , hogyan tegyem
tönkre azokat, akik keresztbe tettek nekem.
- Morrell keresztbe tett magának?
- Jóságos egek, dehogy! Nagyon régóta ism ertük egymást.
Még azokból az időkből, m ikor üres volt a zsebem, és a világ
elhagyott vidékeit jártam arany után kutatva. Johnnie Morrell-lal

224
olyan időkben barátkoztunk össze, mikor piszok nehezen lehetett
barátra találni.
Ez megdöbbentette Dodie-t.
- Ezt nem tudtam.
Sir H arry előrehajolt, rezzenéstelen arcát Dodie-éba nyomta.
- Nagyon sok m indent nem tud, Miss Wyatt.
- Ezért adta neki azt a két arany napóleont? A barátságuk
zálogaként?
- Én arra lennék kíváncsi, hol van a többi.
- A többi?
- Úgy bizony. A nnak a kettőnek egy rakat fényes társa volt,
egy egész dobozra való régi érme, igazi szépségek. - Előrenyúlt,
elkapta D odié állát, nem hagyta, hogy elhúzódjon hatalm as,
arrogáns arca elől, m ost m ár olyan közel volt hozzá, hogy betöl­
tötte a nő teljes látóterét. Oakes bőrén rajta hagyták a nyomukat
a tűző napon és jeges fagyban eltöltött évek, az arcán m ost a
bizalmatlanság ráncai gyülekeztek. - Erről nem tud valamit, kis
hölgy?
- Nem.
- Biztos?
- Igen.
- M orrell nem említett valamit róluk?
- Nem, semmit.
- Nem lehet, hogy elejtette a dobozt abban a sikátorban, maga
pedig felkapta, csak épp átmenetileg elfeledkezett róla?
Dodié kirántotta az állát a kezéből, felállt, a meglepett Oakes
kénytelen volt hátrálni.
- Nem, Sir Harry. Nem ez történt. Nem vagyok tolvaj.
- Én pedig nem vagyok bolond.
Dodié megindult az ajtó felé.
- Várjon egy kicsit, Miss Wyatt!
M ent tovább.

11 5
 - Álljon meg!
Dodié keze m ár a nehéz rézgombon feküdt.
- Maga meg én, mindketten ugyanazt akarjuk, Miss Wyatt,
úgyhogy...
Most megpördült.
- Magát nem érdekli, ki ölte meg a barátját, csak az aranyát"
akarja visszakapni, méghozzá a rendőrség bevonása nélkül.
- Nahát, nahát, Miss Wyatt, ki hitte volna, hogy ilyen tüzes
is tud lenni! De téved M orrellt illetően. Érdekel. Ő is érdekel,
nem csak az arany. A rendőröket illetően viszont igaza van. Nem
akarom, hogy belekeveredjenek, hogy beleüssék az orrukat a
dolgomba, ostoba kérdéseket tegyenek fel, amikre nem akarok
válaszolni. - A kezét végighúzta a levegőben, mintha félresöpörné
azokat a kérdéseket.
- Maga már hallotta a rendőrségtől az én verziómat a történ­
tekről. Most meséljen maga!
Egy pillanatra úgy tűnt, Oakes nem fog válaszolni, de aztán
meggondolta magát.
- Nagyon egyszerű. Morrell eljött az otthonom ba, m egkö­
töttük az üzletet, ledöntöttünk pár italt, megemlékeztünk a régi
ronda időkről, aztán elment.
- Az érmékkel teli dobozzal?
- Az érmékkel teli dobozzal.
- És Flynn Hudson? Ő is ott volt?
- Igen, a Hudson fiú is ott volt. De ő az idő jó részében odakint
őrködött, vigyázott, nehogy megzavarjanak. - Habozott, hirtelen
nyugtalannak látszott. - Kivéve, mikor ellenőrizte a házat, hogy
nem hallgatózik-e valaki.
- Ekkor sétált be Mrs. Sanford? - kérdezte Dodié.
Sir H arry Oakes szeme kikerekedett. Az arca vérbe borult,
Dodié m ár felkészült az újabb dühkitörésre, a férfi azonban el­
nevette magát. Olyan erőteljes, harsogó hangon nevetett, hogy

226
;i hangja visszapattant a sziklatömbökről, m egrázta az ablaküve­
geket.
- A pokolba magával, Miss Wyatt! - nevetett. - M enjen a
pokolba!

Lovas bricskával utaztak, az állat vidám szalm akalapban po-

roszkált a nap vakító fényében. Flynn elvitte D odie-t egy bárba
az óvárosba. Csendes hely volt, nem igazi bár, de azért rendes
helyi sört adtak. Kinti asztalt választottak egy poros, árnyékos
részen, Flynn ném án ücsörgött, míg Dodié elhadarta, m i zajlott
Sir H arry irodájában.
Flynn nyugtalan lett, túl sokszor gyújtott rá, türelm etlenül
húzta meg a sörét, m iközben D odié elmesélte, hogyan akarta
kidobni őt Oakes, mielőtt rájött, hogy nem bajba akarja keverni,
csak információkat gyűjt. Amikor Dodié végzett, Flynn csendben
m aradt, az elhangzottakon töprengett.
- És most már elégedett vagy? - kérdezte végül. - Hogy Oakes
elmondta, am it tud?
- De te nem.
- M it nem?
- Nem m ondtad el, am it tudsz.
Flynn elnyomta a cigarettát. Leszedett egy eltévedt pöttyös
bogarat a fehér inge mellrészéről, és letette az asztalra, mire az
körözni kezdett. Ebben a pillanatban Dodié is úgy érezte, m intha
körbe-körbe forogna, m ert nem képes hátralépni, és így nem lát
rá az egész asztalra.
- Nem m ondtad el, am it tudsz - ismételte.
- Miről?
- Az arannyal teli dobozról.
-V ag y úgy.
- Igen, úgy.

227
 - Volt oka.
Dodié várt.
Flynn az asztallapra fektette a kezét, Dodie-é mellé úgy, hogy
az ujjaik épp csak megérintették egymást, de nem fonódtak össze.
Flynn keze hosszú volt, m int m inden végtagja, a bütykein sötét
var emlékeztetett a támadóival vívott harcra.
- Vannak dolgok, amikről jobb nem beszélni. Nagyobb biz­
tonságban vagy, ha nem tudsz róluk.
Dodié elhúzta a kezét, és a pohara köré fonta.
- És még miről nem tudok?
Flynn felnevetett.
- Te aztán kitartó vagy!
- M ostanra megszokhattad volna. - Még m indig szigorúan
nézett. - Mi történt az érmés dobozzal?
- Dodié, fogalmam sincs. - Összeráncolta a homlokát. Össze­
húzta sötét szemöldökét, és a lány biztosra vette, hogy elképzeli,
am int Morrell a csillagfényes éjszakában eloson a láda arany­
nyal, m int a régi idők szerencsés kalózai. - M ondtam már, hogy
Johnnie M orrell elment, m iközben én hátram aradtam . Hogy
beszéljek Oakesszal.
- Nem volt Morrellnál, mikor rátaláltam.
- Úgyhogy vagy kirabolták, vagy...
- Elrejtette valahol.
- Végignéztem az útvonalát. M inden francos zugot átkutat­
tam! - Dühösen rávágott az asztalra.
- És semmi?
- Semmi.
- De ez azt is jelentheti, hogy talán az érm ékért ölték meg.
Nem pedig azért, m ert belekeveredett... - Dodié a szemét for­
gatta. - ...abba a valamibe, amiben mindketten benne voltatok.
- Ha egyszerű rablás, az tudod, m it jelent nekünk, Dodié?
Ezen a rohadt szigeten bárki lehet a gyilkos!

Z 28
 - Ez igaz. Egyvalamit leszámítva. - Felemelte a poharát.
Flynn nézte, ahogy iszik.
- Éspedig?
- Azt m ondta nekem, hogy fél kórházba m enni, m ert várni
fognak rá, és... - H irtelen m aga előtt látta, ahogy M orrellból
kifolyik a vér a padlójára. - Azt m ondta, am it te is, hogy jobb,
ha nem m ond el nekem semmit. - Megrázta a fejét. - Hát nem
érted, milyen rohadt idegesítő ez az egész?
Flynn rámosolygott.
- Először hallom szitkozódni, Miss Wyatt!
- H át pedig még sokáig tudom folytatni, ha nem m ondod
el, m i folyik itt! - Letette a sört, a kezét Flynnéhez nyom ta az
asztallapon. - Légy velem őszinte, Flynn! Kérlek. Ha M orrell
nem m ert kórházba menni, nem egy mázlista rablótól félt, ugye?
H anem ... mitől? A „szervezettől”, amiről beszéltél? Miért akarnák
megölni? Kik ők?
Flynn hátradőlt a székben. A kezét levette az asztalról, az
arca megváltozott. A vonásai megkeményedtek, mereven nézett
Dodie-ra.
- A m affiának dolgozom . Chicagóban. M orrell a társam
volt.
Dodié ujjai jéghidegre váltak.
- Maffiózó? - A hangja tom pán csengett. Szinte égette a szó.
- Ti csináljátok m indazt, am it a maffiáról hallani? Kábítószert
és alkoholt árultok? Kaszinókat működtettek? Embereket öltök,
és védelmi pénzt szedtek? Ezzel foglalkoztok?
- Igen. - Flynn egyre jobban visszahúzódott az árnyékba, míg
Dodié m ár azt sem tudta, ki ül vele szemben.

Z29
 )o d ie

Flynnt, hogy vigye el magához. Tudta, hogy

D o d ié m e g k é r t e
a férfi a közelben lakik, m ert korábban m ár említette.
- Kétutcányira van - m ondta Flynn. - Tudsz annyit gyalo­
golni? Kibírja a hátad? - kérdezte előzékenyen.
- Igen.
Egyedül akart m aradni Flynn-nel, távol az arra járó idegenek
kíváncsi szemétől és fülétől. Olyan keskeny utcába fordultak
be, ahol a házak között m egrekedt a fülledt levegő, m indent
felforrósított. Flynn felvette Dodié tempóját, ő pedig hálás volt
érte. Erősnek, m egbízhatónak érezte a férfi karját. Pedig ez
puszta illúzió. Flynn H udson a legkevésbé sem erős és m eg­
bízható. Bűnöző. Egyre nagyobbra n ő tt köztük a távolság, már
akkora lett, m int az óceán. Se csónak, se híd nem tudta átvinni
rajta.
Flynn kinyitotta az egyik rossz állapotú ház lilára festett bejá­
rati ajtaját, és belékarolva felkísérte Dodie-t az emeleti szobába.
D odie-nak jólesett a segítség. A háta sajgott, a lábának m intha
saját akarata lett volna. A szobában izzott a levegő, Flynn gyorsan
kilökte az ablakot, de semmivel sem lett jobb, épp csakbeöm lött
rajta a kinti hőség. Az ablakpárkányon két légy mászkált kedvet­
lenül.
- Nem valami nagy - ismerte el Flynn. - De nekem elég.
A szobában m indössze egy fából faragott szék, egy fiókos
szekrény meg egy keskeny ágy állt, melyen tiszta takaró és párna

230
hevert. Az ajtóba szögeit kam pón két vállfa lógott, a falra ócs­
ka tükröt akasztottak. D odié legszívesebben odam ent volna a
szekrényhez, hogy kihúzza a fiókokat, szerette volna átfuttatni
a kezét a tartalm ukon. Be akart nézni a párnák alá. Az ágy alá.
Meg akarta tapogatni az ajtón lógó kabát zsebeit. Talán akkor
újra megtalálja Flynnt.
- Kérsz egy pohár vizet?
Dodié a fejét rázta. Nem akarta, hogy kimenjen.
- Kérlek, Dodié, ülj le.
A lány az ágy szélére ült, levette a szalmakalapját, magát le­
gyezte vele. Flynn nyúlánk alakjával az ajtónak tám aszkodott,
egy teljes percig nézte Dodie-t, csak utána m ent oda hozzá.
- Feküdj le! Pihentesd a hátad!
- Nem, jól vagyok, köszönöm.
Flynn felvonta a szemöldökét.
- Tényleg?
- Igen.
Pedig a teste sem volt jobb állapotban, m in t a lába. Saját
akarata lett, és megkönnyebbült sóhajjal om lott össze, m iután
önkéntelenül hátradőlt, és kinyújtózott Flynn egyszerű ágyán.
D odie-t ez egyenesen megrémisztette.
- Jobb? - kérdezte Flynn.
- Igen, köszönöm. Csak egy percig maradok.
- Addig maradsz, am eddig akarsz.
D odié behunyta a szemét. O dakint a porban gyerekek ci­
vakodtak lárm ásan, csak akkor hallgattak el, m ikor egy férfi
rájuk kiabált. A hirtelen tám adt csendben Dodié hallotta Flynn
lélegzetvételét.
- Szóval - kezdte Flynn, de nem folytatta.
- Szóval. - Dodié kinyitotta a szemét. - Mesélj!
- M ennyit akarsz tudni?
- M indent.

231
 A fülledt szoba csendjében D odié hallotta, ahogy Flynn a
megfelelő szavakat keresi.
- Tudod, mi akartam lenni gyerekkoromban?
-M i?
- Zongorista. - Nevetett a saját álmán. - Ostoba kölyök! Nem
volt sok eszem. De Bronxban születtem, New Yorkban, és a kö­
zelben m űködött a Steinway & Fiai, akik azokat a csodálatos
zongorákat építik. Számtalan m unkást foglalkoztattak, én pedig
eltökéltem, hogy bekerülök közéjük. Gyerekkoromban iskola után
ott csavarogtam a környékükön, mindenféle m unkát elvállaltam
náluk, söprögettem, aztán az egyik fickó megtanított zongorázni.
Nem voltam egy nagy tehetség, de kilencéves korom ra egész jól
el tudtam pötyögni pár dallamot.
Dodié oldalra fordult és felkönyökölt. Látta Flynn szemében,
hogy még mindig kísértik azok a zongorák, még mindig hallja a
fejében a zenét.
- Mi történt?
Flynn vállat vont.
- Mikor tízéves lettem, iskola után inkább a papának mentem
segíteni.
- M it csináltál?
Lassan elmosolyodott.
- Lóti-futi lettem.
- M it csinál egy lóti-futi?
- Csomagokat szállít ki. Üzeneteket vesz át. Megnézi, hogy
tiszta-e a levegő az utcán. Figyeli a járőröket. Ilyesmit.
Dodié összehúzta a szemöldökét, pedig nem akarta. Nem akar­
ta, hogy Flynn azt higgye, elítéli. Ő is jól ismerte azt az émelyítő
érzést, m ikor az em ber gyerekkori álmait tönkreteszi az apja.
Érte ráncolta a homlokát, nem ellene.
- Apád mivel foglalkozott?
- Csempészitalt árult.

23Z
 - Aha. M ost m ár értem.
- N em , D odié. Szerintem n em érted. Szesztilalom volt.
W oodrow W ilson elnök tizenhárom kemény éven át azt akarta,
hogy mi, am erikaiak józanok, önm egtartóztatók és istenfélők
legyünk. Nyilván nem jö tt be neki. Csak annyit ért el, hogy a
csempészettel foglalkozó bandák meggazdagodtak, és rengetegen
meghaltak.
- Az apád az egyik ilyen bandához tartozott?
- De még hogy! Lucky Luciano és Meyer Lansky cimborája
volt Délkelet-M anhattanben. Aztán egy időre beállt az Ö t Pont
bandába. Épp azelőtt m entek át Lucianóval a brooklyni főnök,
Joe M asseria szervezetébe, hogy lóti-futi lettem. Papa segített
Lucianónak a csempészital-üzletében, de nehogy azt hidd, hogy
valaha is meggazdagodott! Túlságosan megcsapolta az árukész­
letet.
Nevetett, m intha valam i vicceset m o n d o tt volna, a szeme
azonban elsötétült és hirtelen beesettnek tűnt. Az édes illatú
dohányt tökéletes pontossággal sodorta a cigarettapapírba, Dodié
azonban látta rajta, hogy gondolatban teljesen máshol jár. Flynn
kom ótosan meggyújtotta a cigit, mélyen letüdőzte a füstöt, visz-
szaszívta az előtolakodó emlékeket.
- M indegy - folytatta h irtelen tizenkét éves korom ban
a szüléimét a szemem láttára lőtték le az utcán. Bosszú volt. A
szicíliaiak értenek a bosszúhoz.
- Flynn, sajnálom. H ogyan...
Flynn azonban folytatta. Egyszerűen ki kellett adnia m agá­
ból.
- Luciano Chicagóba küldött, hátha engem is keresni fognak.
O tt találkoztam Johnnie M orrell-lal. Ő akkor m ár A1 Capone
bandájához tartozott. Beálltam közéjük. - H osszan kifújta a
füstöt a nyitott ablak felé. - A többi, ahogy m ondani szokás,
történelem .

Z33
 Felállt, megmozgatta a vállát, m intha le akarna rázni magá­
ról valami szorongató dolgot. Az ablakhoz lépett, kibám ult a
napégette utcára. Odakint a szél átkanyargott a tintahalak petéi
között, épp hogy csak megmozdult a levegő, de átmenetileg el­
viselhetőbbé tette a fülledt kis szobát.
- M ikor tizennégy lettem, leléptem tőlük. Elegem lett. Az
előző két évben négy jó barátom at lőtték le. K inyírták őket.
Ügyhogy szedtem a sátorfámat. Friss levegőre volt szükségem.
Morrell összehozott H arry Oakesszal Kanadában, akivel még a
régi aranyásó napokban haverkodtak össze. Pár hónapig neki
dolgoztam, de nem bírtam megülni a fenekemen, m iután végre
sikerült kereket oldanom. Kanada m arha nagy ország, úgyhogy
ide-oda vetődtem. Néha megálltam valamelyik poros, névtelen
kisvárosban, aztán m entem is tovább.
Kifogyott a szóból. A cigarettát kipöckölte az utcára, de nem
fordult vissza az ablakból, csak bám ulta az utcát.
- Flynn - szólalt meg Dodié halkan.
Flynn meg se hallotta.
- Flynn, gyere ide!
Most már odafordította a fejét. A szeméből eltűnt a ridegség,
a helyét szomorúság foglalta el, Dodie-nak belesajdult a szíve.
- Ülj le! - mondta.
Flynn merev végtagokkal leült.
- Hogy van a hátad?
- Felejtsd el a hátamat! - Dodié a tiszta fehér paplanon hevert,
nem engedte meg magának, hogy megérintse Flynnt. - M ondd
tovább!
- Sok mondanivalóm nem maradt. Végül visszamentem. A
maffia m ár csak ilyen. M int a katolikus egyház. Ha egyszer rád
tették a kezüket, nem fogják levenni rólad. Rendesen elvégez­
tem egy m unkát Meyer Lanskynak Floridában, aztán ideküldött
Morrell-lal, hogy üssük nyélbe ezt a telekvásárlást Oakesszal.

Z34
Azért választottak minket, m ert m indketten ism ertük még az-
előttről, hogy lovaggá ütötték.
- De hát - kérdezte Dodié - ki bérelt fel banditákat itt az én
megveretésemre?
- Lanskynak van itt m ég egy embere, aki az ügyeit intézi.
Spencernek hívatja magát. - Felemelte a takaróról Dodié kezét,
és a tenyerébe fogta. - Ezért kell vigyáznom rád.
- Szerintük m it tudtam meg?
- Attól félnek, hogy Johnnie Morrell túl sokat kotyogott ki a
halála előtt. Csak azért nem intéztek el, m ert nem akarják m a­
gukra vonni a rendőrség figyelmét, egyébként meg megesküdtem,
hogy... - folytatta, és bocsánatkérően vállat vont - ...te csak egy
ostoba pincérnőcske vagy, akinek fogalma sincs semmiről.
- Nagyon köszönöm, Mr. Hudson!
Flynn elmosolyodott; Dodié szigorúan nézett rá.
- Még egy kérdés - mondta.
Flynn m ég m indig a kezét szorongatta, m intha attól félne,
hogy megszökik.
- Ki vele!
- M iért adta Sir H arry Mr. M orrellnak az aranyat?
Flynn lassan rázta a fejét.
- Megfogtál. Nem tudom , nem voltam ott. O dakint voltam.
Csak annyit tudok, hogy M orrell meglépett vele.
- M egkérdezted Sir Harrytől?
- Nem.
- M iért nem? Lehet, hogy fontos.
- M ert nem m ondaná meg. Azért.
Dodié bólintott. Logikusnak tűnt.
- Még egy utolsó kérdés.
- Ki vele!
- Milyen üzleti ügyed volt Sir Harryvel, m iután Morrell el­
ment?

Z3 5
 Dodié látta, hogy Flynn átgondolja a választ. Hát még mindig
nem tudja, hogy megbízhat benne?
Flynn bágyadtan sóhajtott.
- Oakes a vejéről akart velem beszélni, Freddie de Marignyról.
A cukrosbácsiról. M egőrjíti O akest. E n n ek sem m i köze
Morrellhoz.
Ez meglepte Dodie-t. M ár ha egyáltalán igaz.
- Még egy kérdés.
Flynn örömtelenül nevetett.
- Na, halljam!
- Szerinted ki ölte meg Johnnie Morrellt?
Flynn gondolkodás nélkül válaszolt. Nem is próbált kiötleni
valami hazugságot.
- Sir H arry Oakes.

- Menj el a szigetről, amíg lehet! - m ondta Flynn.

Dodié úgy zihált, m intha ritkás levegőjű helyen futott volna.
Felült, megérintette Flynn torkán a sápadt, városi bőrt, határozott
csókot nyomott a szájára, és megint hátradőlt a párnán.
- Nem megyek sehová, Flynn. Nehogy azt hidd, hogy elme­
nekülök most, hogy megtudtam.
Flynn még mindig az ágyon ült, Dodié arcát bámulta, az emlé­
kezetébe véste m inden egyes vonását, m intha attól tartana, hogy
bárm elyik pillanatban eltűnhet a szeme elől. M ikor közelebb
hajolt hozzá, és az arcuk m ár kis híján összeért, megérezte a bőre
illatát. Nem gyengéden csókolta meg, hanem vadul, m ohón.
Dodié megízlelte a vágya erejét. Érezte abból, ahogy Flynn ajka
birtokba vette a száját, ahogy megsimogatta az arcát. Ettől az ő
vére is felpezsdült, sóváran lüktetett végig a testében.
Dodié maga is meglepődött. Nem is sejtette, hogy ez m eg­
történhet, hogy néhány csók rom ba döntheti a teste védelm i

236
rendszerét, melyet oly nagy gonddal épített ki. Hangok szöktek ki
belőle. Apró sóhajok és nyöszörgések, m ikor pedig Flynn lehúzta
a válláról a ruha pántját, halkan nyöszörgött, amire korábban nem
tartotta volna képesnek magát. M ajdnem meztelenül, védtelenül
hevert előtte.
- Dodié - m orm olta Flynn - , nem ezért jöttél ide.
Tényleg nem? Talán nem ezért jött?
Flynn összeszedte m inden erejét, elgördült tőle, fel akart kelni
az ágyból.
- Maradj! - suttogta Dodié.
Lassan kigombolta a férfi ingét, lesimította a válláról, mindkét
kezét végighúzta a sápadt bőrén, a csillogó, sötét szőrszálakon.
Lehajolt, a mellkasára nyomta a fejét. Flynn szíve olyan hevesen
kalapált, hogy megremegtette D odié nyelvét, miközben a bőre
csípős, sós ízét kóstolgatta.
Flynn gyengéden megsimogatta Dodié haját, felemelte a hosz-
szú, gesztenyebarna gubancot, hogy megcsókolhassa a nyakát,
Dodié pedig szégyenkezés nélkül levette az ingét. Érezte, hogy
Flynn tekintete a meztelen mellét pásztázza, ám ahelyett, hogy
zavarba jött volna, félénken és esetlenül viselkedett volna a ta­
pasztalatlansága miatt, az érintésére vágyott. Azok után, ami a
varrodában a főnökével történt, soha nem akarta, hogy hozzá­
nyúljon egy férfi, és megesküdött, hogy többé senkit nem enged
a közelébe - akármilyen kedves és gyengéd is.
Erre azonban, erre a szenvedélyre, a vére zakatolására, erre
a forróságra nem számított. Fojtogatta, kis híján elemésztette
a tűz. Szégyenkezni akart, de nem tudott, beszélni próbált, de
nem jöttek ki szavak a torkán. Azt akarta mondani: Nézd, mit
tettél velem! Képtelen volt rá. A szájuk összetapadt, Flynn keze
az egész testét bebarangolta: a mellét, a combját. Dodié szinte
letépte a férfiról a ruháit, úgy összekavarodtak a végtagjaik, hogy
nem is lehetett látni, hol ér véget az egyikük, és hol kezdődik a

Z 37
másik, majd elemésztette a tűz ezért a férfiért, miközben minden
erőfeszítés nélkül összeolvadtak.
Mikor Flynn ráfeküdt, leplezetlen aggodalommal nézett Dodié­
ra, elárulva, hogy m indent tud. Tud a varrodában történtekről.
Dodie-nak fogalma sem volt róla, honnan, de megtudta. Tudta,
hogy bemocskolódott. Dodié arcát lángba borította a szégyen,
Flynn azonban erősen megcsókolta, és azt suttogta az ajkára:
- Szerelmem, ez egy új kezdet. A miénk, a kettőnké. M inden
mást felejts el! Csak te vagy meg én.
Szerelmem.
Tudott a mocskáról, érezte a piszok szagát a bőrén, mégis
szerelmemnek szólította.
Dodié m ohón Flynn csípője köré fonta a lábát, és felkiáltott,
mikor a férfi beléhatolt. Ezúttal azonban nem a fájdalomtól, nem
a dühtől és megaláztatástól, am iért felszakították a testét, mint
hentes az állat tetemét, hanem a döbbenettől. Hogy ilyen gyen­
géden, szeretettel, magával ragadóan is lehet ezt csinálni. Alig
kapott levegőt. Nem tudott gondolkozni. Megszűnt létezni. Csak
az összekapcsolódott testük létezett. Ez volt az ő valósága abban
az apró, eldugott szobában, mely m ostanra az ő világa lett.

Eltompultak odakint a fények. Az árnyak befurakodtak a szobába.

Dodié elveszítette az időérzékét, de cseppet sem bánta. M intha
az idő egy ismeretlen világhoz tartozott volna, itt nem volt jelen­
tősége. Felkönyökölt, az alvó Flynn arcát tanulmányozta.
Számít valamit, hogy maffiózó, m olnár vagy őrnagy a hadse­
regben?
Nem. A válasz a fejében lüktetett. Nem. Egy cseppet sem.
Akárki legyen is, most már hozzá tartozik. Rámosolygott, élvezte
a keskeny ágy intimitását, előrehajolt, míg az ajka m ár csak egy
centire volt Flynnétől, és m inden akaraterejére szüksége volt,

238
hogy ne csókolja meg. M intha m ost m ár bárm ik o r m agának
követelhetné, amikor csak kedve tám ad rá.
- Mit vigyorogsz úgy, mint akinek elment az esze? - mormolta
Flynn még m indig álomittas hangon. - Hogy van a hátad?
- Milyen hátról beszélsz?
Rágördült Dodie-ra, odanyom ta a párnához, gyengéden vé­
gigsimította a hajtincseit, megcsókolta a mellbimbóját, amitől
Dodié sajgó lágyéka azonnal átforrósodott.
- Tehát a sebes hátad meg a lila horzsolások csak arra kellet­
tek...
- Hogy ágyba csaljalak.
Flynn vidám an felnevetett, Dodié viszont sóhajtott egyet.
- Mi az? - kérdezte.
Dodié átkarolta a férfit, magához láncolta.
- Van még valaki, akivel beszélnünk kell.
Flynn gyengéden Dodié ajkára tette az ujját, hogy elcsende­
sítse, ő azonban megcsókolta, majd lehúzta onnan.
- És ki volna az? - kérdezte Flynn.
- Mr. H arold Christie.
- Az ingatlanügynök?
Dodié bólintott.
- M eglátogatott. M ost rajtam a sor, hogy meglátogassam.
Biztosra veszem, hogy köze van a M orrell-lal történtekhez, hát
ideje feltenni neki néhány kérdést.

239
 S6.

EL
- R e g g ie , m e g h ív j u k Calder nyomozót a holnap esti partira?
- kérdezte Ella.
A férje megállt. Épp az ingét gombolta ki, lefekvéshez készü­
lődött.
- Mi a csudának hívnánk meg?
- Hát, nem is tudom. Szerintem így tisztességes. - Előrehajolt,
és lehúzta a harisnyáját. - Az a szegény ember órákat tölt azzal,
hogy rám vár a kocsiban. - Odasétált a férjéhez, a harisnyáját
a nyaka köré fonta, a selyem a férfi nyakán csúszkált. - Hiszen
nem közönséges sofőr, hanem rendőrtiszt. Különben is eltűnne
a tömegben. Nem lenne helyénvaló odakint váratni, ugye?
Reggie átgondolta a dolgot, miközben a harisnyát babrálta.
Ella látta a szeme sarkában megbúvó gyanakvást.
- Tilly és Hector nem hívja meg a testőrüket a partira, ebben
biztos vagyok - m utatott rá Ella, és megcsókolta a férje arcát. -
De te sokkal kedvesebb vagy, m int Hector.
Visszavonult az öltözőasztalához, és felemelt egy borostyán-
barna parfüm ös üveget. Finom an m egérintette a nyakát egy
leheletnyi Guerlain Vol de Nuit-vel. Tudta, hogy Reggie imádja
a fás illatát. Néha, ha kedvére akart tenni, csak ennyit viselt az
ágyban. Könnyedén végigpontozta vele a combját. Reggie most
odalépett hozzá, vonzotta az illat, a hüvelykujját elgondolkodva
végigfuttatta az üveg dom ború mintáin. Repülőgép propellerét
ábrázolta, ugyanis Antoine de Saint-Exupéry m ásodik regényé­

240
ről, az Éjszakai repülésről kapta a nevét. Reggie félig lehunyta a
szemét, az ajka lazán szétnyílt. Ella nagyon is jól tudta, m it forgat
a fejében, így nem zavarta. M ikor Reggie végre a szemébe nézett,
kicsit zavaros volt a tekintete.
- Persze, drágám, am it csak helyesnek tartasz - felelte.
Ella kedvesen rámosolygott.
- Ó, Reggie, te olyan drága vagy!
Reggie kihúzta magát, az arca kivörösödött. M in th a csak
az ő ötlete lett volna, hogy meghívják Dán Calder nyomozót a
partira.

Ella szemére nem jött álom, a Reggie nevű fekete kupacot nézte.
Nem helyes. Egyáltalán nem helyes.
Hogy is gondolhatta?
Micsoda ostobaság. Borzalmas tévedés. Egyáltalán nem helyes,
egy cseppet sem.
A megoldás egyszerű: nem adja át a meghívást. Calder nyo­
mozó odakint vár majd az autóban a többi sofőrrel. M iért fog­
lalkozna vele Ella? Reggie észre sem venné.
Nagy levegőt vett, aztán csendben kieresztette az éjszakába.
A háló sötétsége könnyedén körbefonta a titkait, még előle is
eltakarta őket, őt pedig ez óriási megkönnyebbüléssel töltötte el.
Úgy érezte magát, m int aki felért egy hegy csúcsára. Döntött.
Másnap reggel korán kel, és egyenesen lemegy a garázsba kö­
zölni Calder nyomozóval, hogy a Sanford-háztartásban nincs
szükség többé a szolgálataira. A tiszt örülni fog neki. Ahogy Ella is.
M indenki örülni fog.
Közelebb húzódott a férjéhez, beszívta a szappanos illatot.
Sosem volt vele jó a szex. De persze rossz sem. Cseppet sem.

24 1
Ella sokkal jobban szerette a Kakadu klubot, m int azokat a kissé
merész helyeket, ahová Reggie annak idején a New York-i útjuk
során elvitte, és ahol m inden csupa arany, ragyogás és pom pa
volt. A hatalmas rózsaszín csillárok a naplemente fényét vetették
a táncosokra és vacsorázókra, megcsillantak a csupasz vállak,
szikrát vetettek a gyémántok és arany nyakláncok, az egész hely
ragyogott. Széles, csillogó lépcsők vezettek fel a félkör alakú szín­
padra, ahol fekete szvingbanda játszott teljes lendülettel fényes,
fehér zakóban. Élmény volt táncolni erre a selymesen lágy m u­
zsikára, a mikrofonba füstös hangú énekes dudorászott elbűvölő,
gyöngyös ruhában.
Ma este m indenki eljött. Ella örült, hogy elkeltek az ado­
mánygyűjtést támogató jegyek, a hercegné pedig, aki egyébként
nagyon elegánsan festett a sötétkék Schiaparelli-ruhájában és
az elmaradhatatlan párducos karkötőjében, miközben elhaladt
az asztalok sora mellett, különösen elégedett volt a résztvevők
számával. Ella a zsúfolt táncparkett szélén állt. Diszkréten for­
golódott, a zajos mulatozók kavargó tömegét pásztázta.
Hol van Dán? Talán már el is somfordált?
Igent mondott. Azt mondta, eljön. Ellát azóta is ez éltette. Igen,
mondta, boldogan megjelenik az estélyen, és igen, van frakkja.
Ella elvörösödött Dán pillantásától, am it ez utóbbi válasza köz­
ben vetett rá. Érezte, hogy túl messzire ment. Most tehát ügyet
sem vetett rá, fogalma sem volt róla, m erre lehet a testőre, de a
tekintetének nem tudott parancsolni. Elárulta őt.
A m a esti táncpartnerei fürgén mozogtak. M intha valami
szikra rebbent volna át egyikről a másikra, és lángra lobbantotta
volna őket. A szerencsétlenségekről, erőszakról, halálesetről szóló
hírek okozták. Azok, akik kénytelen-kelletlen az oldalvonalról
nézték az eseményeket, nem tehettek mást, minthogy eltökélten
harcoltak a normális életvitel fenntartásáért. Meg akarták m u­
tatni, hogy a zene és a tánc örök életet biztosít.

242
 - Keres valakit, Ella?
W indsor hercege szólította meg.
- Nem, senkit. - Ella ragyogó mosolyt küldött Anglia korábbi
királyának, és táncolt vele. - Csak túl sokat jár az eszem az itteni
repülősökön.
M indketten végignéztek az őket körbevevő egyenruhásokon,
akik úgy ölelték a lányokat, m intha ez lenne az utolsó alkalom.
- Nos, kedvesem, ismét rem ek m ulatságot rendezett nekik.
Igazán megérdemli a vállon veregetést. - Nevetve megveregette
Ella vállát.
- Köszönöm.
Az együttes a Csattanuga Csúcsú című dalra zendített, a par­
ketten felgyorsult a tempó. A herceg kiváló táncos volt, alacsony
term ete dacára is jól mozgott, finom m odorú, vékony férfi lévén
büszkeséggel töltötte el a bája. Ella végtelenül hiúnak tartotta.
A személyes megjelenésére nem sajnált sem időt, sem pénzt,
az öltönyeit m ind egy szálig a londoni Savile Row utca legjobb
minőségű darabjaiból válogatta össze, a zakója dereka nem ért
le mélyen, hogy megnyújtsa a Sziluettjét.
El kellett ismernie, hogy ez a napbarnított, sármos negyven­
kilenc éves férfi még m indig jól néz ki, a maga kisfiús m ódján
h átrasöpört szőke hajával. A szája körül azonban volt valami
konokság és kicsinyesség. Ráadásul olyan intenzív szomorúság
ült hatalm as kék szemében, hogy Ella alig bírt ránézni. Pedig
m indene megvolt: figyelmes feleség, vagyon, rang, fontos pozí­
ció, jó egészség - az egész csomagot megkapta, az ég áldja meg!
Mégis úgy vélte, hogy méltánytalanul bántak vele. Mindig többre
vágyott. Szegény Reggie inkább összevarrta volna a száját, sem ­
hogy illojális szavakat m ondjon a királyi családra, mikor pedig
este feszülten, csalódottan jött haza, Ella jól tudta, ki az oka. Ő
viszont m ost jól viselkedett: táncolt, mosolygott, és nem kért
szívességet. Reggie elégedett lenne vele.

243
 - Sir Harry nem jött el ma este? - kérdezte Ella mintegy mel­
lékesen.
Sir H arry Oakes és a herceg gyakran golfoztak együtt.
- Nem, kissé gyengélkedik, legalábbis ezt mondta. - A herceg
magában nevetgélt, a szeme körül mély szarkalábak bukkantak
fel. - De inkább a „nincs otthon a macska, cincognak az egerek”
esetéről lehet szó. Ha érti, mire gondolok.
- Tényleg?
- H át persze. A felesége és a lánya Amerikába utazott.
A hercegről tudni lehetett, hogy kormányzóként kifejezetten
jól informált volt, és szeretett tisztában lenni a legújabb plety­
kákkal. Ella magára öltötte együtt érző mosolyát.
- Bizonyára nagyon sűrű hete lehetett, uram . Sok gondot
okozhatott a gyilkosság meg a m unkások zendülése.
- Á, ne is emlékeztessen rá!
Ella körbeforgott a tánctéren a herceggel, m intha a férfi he­
tének terheit szeretné m aguk m ögött hagyni. Elsuhantak egy
széles váll mellett, mely a herceg fölé magasodott, és a szíve egy
pillanatra a torkába ugrott. De más válla volt...
- Van valami hír arról a borzalmas gyilkosságról? - kérdezte
Ella.
- Undorító eset. Óriási hűhót csaptak, de még m indig nem
tudtak kideríteni semm it arról a szerencsétlen flótásról.
Szerencsétlen. Tényleg ez lenne rá a megfelelő szó?
- A rendőrség m indent átkutatott - folytatta a herceg - a
tárcája után. Biztosra veszik, hogy kellett lennie nála tárcának.
Lindop ezredes szerint a gyilkosság éjszakáján lophatták el tőle,
de végül meg fogják találni. Rendes ember, biztos igaza van.
- Általában igaza van.
- Úgyhogy be fogják rángatni azt a fiatal nőt, aki megtalálta,
hogy megint kikérdezzék.
Ella szíve elszorult.

244
 - Úgy hallottam, őt m ár tisztázták.
- Nem, még nem. De attól tartok, drága Ellám, ideje szabadon
engedni a testőrét. Úgy gondoljuk, hogy a m unkások vezetőivel
m ost m ár rendeződött a helyzet, hála istennek, így többé nem
jelentenek veszélyt az asszonyainkra. Lindop m ost különben
is m indenhonnan elvonja az embereit, hogy minél többeket rá
tudjon állítani a gyilkosságra. Gondolom, nagy megkönnyebbülés
lesz. Rém bosszantó lehet, hogy egy pasas állandóan ott lebzsel
az em ber körül, nem igaz?
A herceg észre sem vette, hogy Ella szeme rém ülten kikere­
kedett, a szája pedig tátva m aradt, nem talált szavakat.
A zenekar épp az Ez a régi fekete mágia című dalba kezdett,
mikor Ella meglátta őt. A táncoló párok között rés támadt, egy
keskeny szurdok, mely egyenesen átvezetett kettejük között. Ella
sóvárogva bámulta. A férfi izmos teste feszengett a rosszul szabott
frakkban, mikor a figyelmét a karjában táncoló nő felé fordította.
Tilly Latchammel táncolt.

- Jót táncolt ő királyi fenségével? - kérdezte Freddie de Marigny.

Sir H arry veje épp a sokadik koktélját szürcsölgette.
- Igen, köszönöm.
Reggie helyeslő mosolyt vetett rá.
- Nagyon komolynak tűnt - m ondta Hector.
Tilly férje is az ő asztaluknál ült Reggie-vel és Freddie-vel
szivarfüst és konyakospoharak koszorújában. Ella leült, és elvett
magának egy pohár bort.
- De ugye nem untatott - kérdezte Hector derűsen - a m a
délutáni golfozás m inden ütésének ecsetelésével?
Kedvesen nevetett. Hector jól golfozott, míg a herceg köztu­
domásúlag nem sokat értett hozzá. Ella újratöltette a poharát,
majd gyorsan felhörpintette.

Z4 5
 - M inden rendben, öreglány? - m orm olta Hector. - Nem
nézel ki valami jól.
Ella bólintott.
- Jól vagyok.
Imádta ezt az embert. Hector nem bonyolította túl a dolgo­
kat. Ő m indent fekete-fehérben látott, nem vesztegette az idejét
Reggie szürke árnyalataira, ők ketten furcsamód mégis jól kijöttek
egymással.
- Hol lehet Tilly? - kérdezte Hector.
- Megkeresem.
Ella felkelt, átnyomakodott a zsúfolt klubon, igyekezett minél
messzebb kerülni a táncparkettől.

Hogy lehetséges az, hogy egy idegen néz vissza rá a tükörből?

Olyasvalaki, akit még csak nem is ismer. Hogy történhetett?
Ella a mosdókagyló fölé hajolt a női toalettben, és vizet fröcs­
költ az arcára, de semmi nem változott. Továbbra is úgy égett,
mintha mindjárt lángra gyúlna. Tudta, hogy sokk érte. Nem azért,
m ert látta Tilly Latchamet Dán Calder karjában nevetgélni, vagy
m ert a férfi keze a barátnője háta közepén pihent meghitten, és
csak egy vékony selyem választotta el a testüket.
Nem. Nem ettől borult ki, bár ez is nagyon megrázta.
Az kergette ilyen állapotba, hogy ennyire megérintette a látvány.
Hogy ennyire fájt neki. Hogy ennyire kilépett önmagából.
Ella megremegett.

- Ella, drágám, m ár m indenhol kerestelek. M it csinálsz itt?

Tilly beviharzott a m osdóba parfüm és koktélok illatát hozva
magával. Olyan tűzvörös volt a szája, m intha csókolózott volna
valakivel.

246
 - Csak kifújtam magam kicsit, Tilly. Olyan meleg van a tánc­
parketten.
Tilly fürkésző tekintetet vetett rá.
- Kicsit tényleg kipirultál.
Ella megint leöblítette a kezét, aztán megszárította egy törülkö­
zővel. Nem volt hajlandó - a legkevésbé sem volt hajlandó - meg­
kérdezni a barátnőjét, milyen volt a tánc Dán Calderral. Ehelyett a
kelleténél kicsit durvább mozdulatokkal megfésülködött, és hátra­
tűzött egy szőke tincset, mely kiszökött a gyöngyök szorításából.
- Hector jó formában van m a este - jegyezte meg.
- Egész nap furcsa hangulatban volt. Azt hiszem, valamiféle
meglepetést tervez az a csacska fiú.
- Kirándulás New Yorkba?
- Talán. Ki tudja? Mindig örülök, ha elmehetek új ruhát vásá­
rolni. Láttad a hercegné Schiaparellijét? Az a ruha egy vagyonba
kerülhetett, pedig nincs is meg hozzá az alakja.
- Kábító. De tényleg elég zaklatottnak tűnik m a este.
Tilly m egsim ította a saját fekete fürtjeit, és az egyik tincsét
művészien a frissen púderozott arca elé húzta.
- Hogy érted ezt?
- O lyan... - Ella a megfelelő szót kereste. - ...epekedőnek
tűnik. - Inkább kiéhezettnek, gondolta, de nem m ondta ki.
Vajon én is ilyennek látszom?Epekedőnek?Kiéhezettnek?Mert
a körül ólálkodom, akit nem kaphatok meg?
- Ugyan, drágám, ez azért nem olyan meglepő, nem igaz? -
Tilly vállat vont. - M indig azt akarja, ami nem az övé.
Tilly nem rajongott a hercegnéért, és m egbocsáthatatlannak
tartotta azt a szokását, hogy közönséges m ódon rendre utasította
a herceget m ások előtt.
- Nem könnyű neki - m utatott rá Ella.
Ella és Tilly is tudták, hogy titokban m indenki azt beszé­
li: a hercegnek szexuális problém ái vannak, tú l gyorsan ju ­

247
tott el a hálószobái örömökhöz, és ezt a fogyatékosságát csak >
a hercegné tu d ta valahogy kezelni. Ellának persze fogalm a
sem volt róla, m ennyi igazság van ezekben a pletykákban. A
kettejük kapcsolatát azonban m égis m egm agyarázná: hogy
m iért csügg a férfi annyira a feleségén, m iért telik meg a sze­
me könyörgéssel, m ikor Wallis Simpsonra néz, és m iért nem
volt hajlandó lem o n d an i erről a nőről még N agy-B ritannia
trónjáért sem. És persze az is nyílt titok, hogy Wallis egy ide­
ig Sanghajban élt, ahol - legalábbis a rossz nyelvek szerint -
eltanult bizonyos szexuális gyakorlatokat, köztük a sanghaji
fogást is.
Valószínűleg szamárság az egész. Ella azonban néha valamiféle
rezignáltságot érzett rajta, m int akiben túlfeszítettek valamit.
Most pedig magán is ezt érezte.
Reggie, vigyél haza, vigyél haza most!
Tilly belekarolt Ellába, és az ajtó felé vezette.
- Gyere, angyalom, táncolni szeretnék ő királyi fenségével...
és van valaki, aki pedig téged szeretne felkérni.

Hogy táncolhatna vele anélkül, hogy felemésztené?

Préda körül ólálkodó vadállat lett. Csorog a nyála, a fogait
vicsorítja.
Ella becsukta a száját, és illő távolságot tartott kettejük teste
között, nehogy előrehajoljon, és beleharapjon. Még maradt benne
egy szemernyi illendőség, kétségbeesetten belekapaszkodott,
hogy a partnere meg ne sejtse, m in jár az esze, milyen sikamlós
talajra tévedtek a gondolatai.
- Tehát, Dán. - Ellának a haja szála is égnek állt a saját hangsú­
lyát hallva: olyan leereszkedéssel beszélt, ahogy a gyarmatosítók
asszonyai a kedvenc cselédjükkel. - Ügy hallom, ham arosan
elveszítem. Milyen kár!

248
 A nyomozó úgy bámult rá szürke szemével, m intha most látná
először, és nem különösebben kedvelné.
- Én semm i ilyesmit nem hallottam, de nem lepne meg. Az
őrs jelenleg eléggé túlterhelt.
Ella keze könnyedén hevert Dánén. Nem kapaszkodott bele.
Nem csúsztatta fel a karján, hogy megérintse az állkapcsa erős,
karakteres élét.
- Gondolom, a Morrell-gyilkosság m iatt - m ondta Ella.
- Pontosan.
Ezzel kifogytak a tém ából. Egyszerűen képtelenek voltak
beszélgetni. Pedig a kocsiban együtt töltött végtelen órák alatt
sosem történt ilyesmi. Ella nem fordította el a tekintetét a töb­
bi táncos vagy a színpad felé, ahol az együttes a zene ütemére
lengedezett, ném án bám ulta D án Calder arcát, m ígnem a férfi
hirtelen elengedte, és megállt a táncparkett közepén. Kavargott,
hullámzott körülöttük a tömeg, az énekes azt dúdolta: „Ne sétálj
végig a szerelmesek ösvényén mással, csak velem ...”
- Ez nem lesz jó - m ondta Dán halkan. Ella alig hallotta meg
a zene felett.
- Nem.
- M ost kellene abbahagyni.
Azzal sarkon fordult, és otthagyta Ellát, kitépett belőle egy
darabot.
Hogy történhetett? Hogy süllyedt idáig anélkül, hogy rájött
volna, m i történik vele? Hogyan? Nézte, ahogy D án átkanyarog
az asztalok között, és eltűnik a kijárat mögött.
- Ella? Jól vagy?
Fogalma sem volt róla, ki szólította meg. Elindult, aztán fu­
tásnak eredt, átvágott az ajtókon, miközben Dán nevét kiabálta.
Mikor a férfi elkapta, berántotta a ruhatár egy sötét sarkába, már
tudta, hogy ez nagyon nem helyes. M ikor D án megsimogatta az
arcát, és teljes testével nekipréselődött, tudta, hogy ez őrültség.

249
Az olcsó, mocskos lányok csinálnak ilyeneket a férjük háta m ö­
gött.
Csakhogy nem tudott parancsolni a testének. M egdöbben­
tették a saját tettei: az ujjhegyével megérintette Dán meleg, telt
ajkát, a combját szorosan az övének feszítette, míg a szájuk össze
nem ért, és a férfi nyelve szét nem nyitotta az ajkát.

- Reggie?
- Mmm?
- Ébren vagy?
- Most m ár igen. - A hangja álomittasan csengett.
- Reggie, m inden rendben van velünk, ugye?
- Ezt meg hogy érted?
- Hát hogy boldogok vagyunk, nem igaz?
Reggie szembegördült az ágyban a feleségével, bár a sötétben
m indketten bizonytalan, jellegtelen, névtelen árnyak lettek.
- Hát persze, hogy boldogok vagyunk - felelte, de Ella kihal­
lotta a hangjából a rémület remegését. - Mi ütött beléd?
Ella végighúzta a kezét a férje m eztelen mellkasán, érezte
az ismerősen puha bőrt a párnás derekán, az ujjai valamivel az
ágyéka sűrű szőrzete előtt álltak meg.
- Éreztem m a este a klubban, hogy mennyi a boldogtalanság
a világban, m intha a mennyezetről is az csöpögött volna, és az a
sok fiatal m ind az életét kockáztatja. Azt akarom, hogy mindig
boldogok legyünk... - Fojtogatták a könnyek, nem tudta befe­
jezni.
- Én drága Ellám. - Átkarolta a feleségét, magához húzta. -
Mi a baj?
- Semmi.
Reggie megcsókolta a homlokát, de ettől a gyengéd, megnyug­
tató puszitól Ella csak még pocsékabbul érezte magát. Lehúzta a

Z5 0
száját az ajkához, kétségbeesetten vágyott rá, hogy a férje rányom­
ja a saját bélyegét, rajta hagyja a tulajdonjogának egyértelmű,
látható jelét, Reggie pedig engedelmesen hagyta. Ellára gördült,
figyelmesen, óvatosan magáévá tette. Ella hallgatta a férje tom ­
pa nyöszörgéseit, érezte a meleget belülről és kívülről is, a férfi
vágyát, hogy kedvére tegyen, és azt m ondogatta magának, hogy
ez elég. Nincs szüksége többre.
M ikor véget ért, még m indig érezte a tom pa, ideges, kielé-
gületlen és engesztelhetetlen fájdalmat a lába között. Reggie a
vállgödrébe fúrta a fejét, úgy aludt el, meleg lélegzete folyama­
tosan meg-megcsapta a mellét. Ella feljebb húzta a takarót, és a
szájába tömte, hogy elfojtsa a sírását.

- Emerald, szeretném, ha piknikkosarat készítene nekem m ára

- m ondta Ella könnyedén.
Emerald felnézett a tésztagyúrásból, összecsapta a lisztes kezét.
- Dógom van. Pitét sütök Mr. Reggie-nek. Az a sok jó áfonya
m ind pocsékba megy. Mr. Reggie szereti a jó pitét.
Ella zavarban érezte magát, pedig igazából sem m i oka nem
volt rá. Hagyta, hogy Dán megcsókolja m últ éjjel, de ennyi. M i
egy csók? Semmi. Egy pillanatnyi szórakozás. Egy szempillan­
tás, és vége. Aztán m indketten m ennek tovább a maguk útján.
Nevetséges volna m ásképp gondolni rá. Csak m egszökik egy
kicsit Nassau pezsgésétől egy csendesebb, hűvösebb helyre, ahol
rendbe szedheti a gondolatait.
- És m it akar a piknikes kosarába?
- Csak pár egyszerű szendvicset meg egy üveg teát - vetette
oda Ella félvállról, hiszen tényleg lényegtelen részletkérdés. Csak
egy piknik. - Ó, és talán egy kis sütem ény Calder nyom ozó­
nak.
- Calder nyomozó viszi el piknikezni?

251
 - Igen, természetesen.
- Ebben nincsen semmi természetes! Most áfonyás pitét akar
Mr. Reggie-nek, vagy pikniket magának? - Emerald csípőre tette
a lisztes kezét, széles arcát keresztül-kasul ráncok szelték át.
Ella édesen rámosolygott.
- Ó, drága Emmie, tudja, hogy m indkettőt akarom.
- Ne drága Emmie-zzen itt engem! - Hangosan felhorkantott.
- Maga egyszerűen kapzsi, Miss Ella.
- Kapzsi?
- Az hát! Azt akarja, amit nem kaphat meg.
Ella előhúzott egy mosolyt az agya egy nagyon eldugott fiók­
jából, és az arcára ragasztotta.
- Csak készítse el azt a nyavalyás kosarat!

Dán Calder szokásos udvariasságával nyitotta ki a Rover ajtaját, a

múlt éjjeli csókot jó mélyre eltemette magában. Aztán becsusszant
az asszony mellé, és barátságos, de hivatalos arckifejezéssel nézett
rá. Jó illat áradt belőle a kocsi zárt terében, valamiféle arcszesz
vagy hajolaj lehetett, valami szantálfás. Ella megpróbálta feltűnés
nélkül mélyen magába szívni.
- Ma hová megyünk?
- M enjünk be a sziget mélyébe! - javasolta a nő.
Dán beindította a nagy járművet, Ella pedig elfordult, és kibá­
mult az ablakon, hogy ne a férfi kezét nézze a kormánykeréken.
Elhajtottak a ház előtt. Emerald dühösen, a homlokát ráncolva
bámulta őket az ebédlő ablakából. A keble, m int valami hatalmas
fehér párna, nekinyomódott az üvegnek, miközben vaskos ajka
lassan mozgott.
Ella szinte hallani vélte a szobalány hangját:
„Maga egyszerűen kapzsi, Miss Ella.”

252
 & 7.

egy rendes italt, b ár az öreg inga­

F l y n n e g y it a l t a k a r t ,
óra szerint m ég m essze volt az este. Az iro d ai ventilátor jól
m űködött, ráfújta a meleg levegőt a bőrére. Üdvözölték, majd
hellyel és teával kínálták őket. Teával? Ebben a hőségben? H on­
nan van ez a team ánia a briteknél? M intha az ereikben is tea
folyna!
- Esetleg m egkínálhatom valami erősebbel, Mr. Hudson? -
kérdezte Harold Christie barátságosan.
- A sör megteszi.
Christie sört hozatott. Meleg volt.
Flynn nem kedvelte ezt az em bert. Túl nyájas volt a m o ­
solya, tú l könnyen h agyta m agát elbájolni, és átkozottul la ­
zának m utatkozott. Ha ennél is lazább lenne, lecsorogna arc­
cal lefelé a drága perzsaszőnyegre. És m iért nézi bolondnak
Dodie-t?
M ert egyértelműen úgy bánt vele. M ióta csak beléptek a szo­
bába, Christie nyilvánvalóan elkönyvelte, hogy ezt a nőt bármikor
el tudja kábítani, Dodié pedig csak ült, megrészegítette a ven­
déglátójuk a halk szavaival és az édes mosolyával. De hát az a
mosoly! Flynn legszívesebben megkérte volna, hogy húzza m ár
le az arcáról, tekerjen belőle gombolyagot, és dugja be a zsebébe.
Elvonta a figyelmét.
Dodié bem utatta őt.
- A barátom, Mr. Hudson.

253
 Christie elfogadta Flynn jelenlétét, m ert nem volt más válasz­
tása, de ettől még nem örült neki. Vonakodva fogott vele kezet,
szája széle közben jól láthatóan megfeszült.
Flynn nem tartotta jó ötletnek ezt a találkozót, megpróbálta
lebeszélni Dodie-t, ő viszont ragaszkodott hozzá, és Flynn kezdett
rájönni, hogy nem igazán tud nem et m ondani neki. Különösen
akkor nem, ha az ajkuk egymást súrolja, és a lány éppúgy ját­
szadozott a hajával, m int a szívével. Azért jobb így, hogy Dodié
nem egyedül jött, és hogy ő is itt ült Christie egyik hatalmas,
kényelmes székében, mert az ingatlanügynök így nem tartja olyan
könnyű prédának a lányt. M ert az azért jelent valamit, hogy az
egyszerű pincérnő nevére megnyíltak előttük a Bay utcai iroda
belső szentélyének kapui. A lány híre megelőzte őt a baham ai
társaság gazdag és előkelő tagjai között, és ez megijesztette Flynnt.
Mindnyájan tudni akarták, pontosan mi forog abban a csinos kis
fejben.
- Nos, Miss Wyatt, mit tehetek önért?
Dodié hozzá sem nyúlt a poharához. Flynn látta, hogy Christie
úgy nézi a látogatót, mint a szarka a fészekből kiesett fiókát. Flynn
hosszú füstcsíkot fújt át az asztal felett.
- Köszönöm, hogy fogadott, Mr. Christie. - Dodié rám o-
solygott. - Egész Nassauban ism erik és tisztelik önt. Nagyon
meglepett, mikor a minap eljött az Arcadiába, de elgondolkodtam
azon, amit mondott, és igaza volt. M indnyájunknak vigyáznunk
kell a Bahamák jó hírére.
Christie elmosolyodott, erre láthatóan egyáltalán nem szá­
m ított. Egy pillanatra kiesett a szerepéből, de ham ar m agára
talált.
- Ezt nagy örömmel hallom, ifjú hölgyem. - Nagyot szívott
a cigarettájába. - Biztosra vettem, hogy egyet fog érteni velem.
- Csakugyan. Ezért gondolom úgy, hogy összedolgozhat­
nánk.

254
 - Összedolgozhatnánk?
- Igen. Azért jöttem el önhöz a barátommal, Mr. Hudsonnal,
hogy elbeszélgethessünk.
- Miről szeretne elbeszélgetni?
- Ö n m indent tud New Providence telkeiről. - Megrázta a
kiengedett, hullám os haját, fürtjei úgy fodrozódtak a vállán,
m int a selyem, megcsillant rajtuk a fény, magára vonva Christie
tekintetét. Flynn legszívesebben kiszedte volna a szemgolyóit.
- A rra gondoltam - folytatta D odié - , hogy talán mesélhetne
róluk egyet s mást.
- M int például? Földet szeretne venni? - A zöld szemek meg­
élénkültek az üzlet leghaloványabb kilátására is. Várakozóan
Flynn felé fordult. - Vagy talán ön, Mr. Hudson?
- Nem - felelte határozottan Flynn.
- Mr. M orrell em lítette - m agyarázta D odié - , hogy föld-
vásárlási ügylet m iatt jött Nassauba. Gondoltuk, talán tud róla
valamit.
Csend támadt. Olyan vibráló, üvöltő csend, hogy beleremegtek
a falak.
Christie Flynnre pillantott.
- Mr. Hudson, önnek pontosan mi is a szerepe ebben a be­
szélgetésben?
- Nagyon egyszerű, Mr. Christie. - Flynn elnyomta a cigaret­
táját az ónix hamutálban. - Gyilkosság történt, Mr. Christie, mint
azt ön is tudja. Én Miss Wyatt barátja vagyok, és az én feladatom
megakadályozni, hogy m egint felbukjon egy holttestben.
- Az én irodámban?
Flynn fesztelenül elnevette magát.
- A legtöbb em ber őrizget egy-két zörgő csontvázat a szek­
rényében.
Ezt fenyegetésnek is lehetett érteni. Udvarias fenyegetésnek,
de azért fenyegetésnek. Magára akarta vonni Christie figyelmét

255
Dodie-ról. M it akarhat ez a nő? Csalinak használja magát? Erre
nem figyelmeztette.
- Tehát - m ondta Flynn - igyekszünk minél többet megtudni
arról a telekeladásról, ami Mr. Morrell balszerencséjét okozhat­
ta.
- Tényleg? És találtak valamit?
- Semmi véglegeset.
- Említették ezt az elméletüket a rendőrségnek?
- Még nem.
- Én semmiféle üzletről nem tudok.
Christie futólag VI. György király komor, m inden koronázási
ékszerét felsorakoztató portréjára pillantott a falon, m intha tőle
remélné saját diadalának biztosítását a szigeten.
- De Miss Wyatt - mosolygott Christie, még nyájasabb arcot
öltve magára -, szerintem rossz helyen kereskedik, kedvesem.
- Miből gondolja?
- Megértem, hogy érdeklik a Morrell-lal történtek, nagyon is
megértem. De ideje, hogy megtudjon valamit: két nappal a gyil­
kosság után meglátogatott egy fekete nő. A nevét nem m ondta
meg, azt határozottan visszautasította. Viszont mesélt Mirabelle-
ről.
Dodié kihúzta magát a székében.
- Ki az a Mirabelle?
- Prostituált. A nnak a nőnek a barátnője.
- Mi köze Morrellhoz?
- Ön szerint?
Flynn nem hagyta, hogy a fellobbanó dühe kiüljön az ar­
cára.
- M it m ondott ez a nő?
- Mirabelle beállított hozzá a gyilkosság éjszakáján tetőtől
talpig véresen.
Dodie-nak a szája is tátva maradt.

256
 - Sajnálom, Miss Wyatt, de Mirabelle azt mondta, hogy aznap
éjjel a sikátorban „szórakoztatott” egy amerikai urat, de eldurvult
a dolog. Ittas volt az illető. Kés volt nála, megfenyegette. Küzdöt­
tek, aztán... - Christie elhallgatott, hogy m indketten biztosan
ráfigyeljenek. - ...a nő a végén leszúrta.
Dodié keze a szája elé rebbent. Flynn alig láthatóan megrázta
a fejét.
Christie füstfelhőt eresztett a szobába.
- Ügy tűnik, M irabelle felkapta az erszényét, és elrohant.
M ásnap reggel elhagyta a szigetet, de nem m ondta meg, hová
megy.
- Azt m ondja - Flynn m inden szavát külön hangsúlyozta
hogy M orrellt egy prostituált ölte meg, aki utána eltűnt? Ö nnek
pedig ezt egy asszony mesélte, aki nem volt hajlandó elárulni a
nevét?
- Igen, pontosan.
Christie m ost először érezte m agát láthatóan kínosan, ő is
tudta, hogy a története gyenge lábakon áll.
- És errő l n em tájék o ztatta a rendőrséget? - kérdezte
Dodié.
- Ellenkezőleg. M ár szóltam.
- És m iért pont önhöz jött el?
- Ó, Miss Wyatt, ne felejtse el, hogy engem jól ism ernek eb­
ben a közösségben! Nem akarom magamat dicsérni, de errefelé
m indenki tudja, hogy segíteni szoktam a baham aiaknak. Ez a
nő nem az a fajta volt, aki elm enne a rendőrségre, de úgy érez­
te, el kell m ondania egy tekintélyes személynek, aki törődik az
itteniekkel, így aztán eljött hozzám. - Széttárta a karját, m intha
az összes baham ait magához akarná ölelni.
Flynn felkelt, hátralökte a székét.
- H ihetőnek hangzik, Mr. Christie. Tetszetős történet, ráadá­
sul m indenkinek fene kényelmes. Igaz, hogy M orrell ho rd o tt

257
magánál kést. Az is igaz, hogy felszedett olykor prostituáltakat.
- Hosszan kifújta a levegőt, és lenézett az asztal túloldalán ülő
férfira. - De egyvalamiben téved. Morrell sosem bánt durván a
nőkkel, egyetlenegyszer sem volt rá példa.
D odié ránézett, de az arca m erevnek tűnt, valam it elhall­
gatott.
- Köszönöm, Mr. Christie, hogy időt szánt rám - mondta.
Az ingatlanügynök kikísérte őket az ajtóig, kurtán átestek a
kézfogás ceremóniáján. Mikor m ár készültek elhagyni az irodát,
Christie visszafojtott hangon odaszólt Flynn-nek.
- Mr. Hudson, senki nem tudhatja, milyen szexuális fantáziái
vannak a másiknak. Minden férfi - vagy nő - szabadon engedheti
olykor a belső szörnyeteget, ha senki nem látja. Gondolkodjon
el ezen!
A szavak ott lógtak a folyosón, és Flynn szeretett volna szét­
csapni közöttük az öklével. Dodié belekarolt, és kivezette az épü­
letből.

Az utcán eső verte a járdát, a víz sziszegett a kerekek alatt.

- Lehet, hogy tévedsz.
- Dodié, ne higgy neki!
- És ha igaz? A rendőrségnek is elmondta.
A Bay utca egyik csapkodó napellenzője alatt álltak, a zsúfolt
úton egymásra dudáltak az autók, a gyalogosok átcikáztak kö­
zöttük, hogy elmeneküljenek a hirtelen jött zivatar elől. A levegő
nedves és nehéz volt, félelmetes erővel kavargott az óceán p art­
ján. Flynn Dodié dereka köré fonta a karját, szorosan magához
húzta.
- Ide hallgass, Dodié! Morrell nem olyan ember volt.
Dodié összehúzta a szemét, csak Flynnt látta, m inden mást
kizárt. Az arcán még m indig ott ült a Christie szavai keltette

Z58
döbbenet, de Flynn azt is látta, hogy szeretne h inni az ingatlan­
ügynöknek, és ez megrémisztette. Elném ította az aggodalom.
Dodié Flynn nyakához nyom ta az arcát, megcsapta nedves ha­
jának illata.
- Flynn, n e ... - suttogta.
- M it ne? Ne dühöngj! Ne némulj el! Velem ne! Morrell nem
olyan em ber volt - m ondta megint. - Nem fenyegetne meg nőt
késsel.
- Még akkor sem, ha rajtakapta, hogy el akarja lopni a tárcáját?
Talán ez az igazság.
- Te m ondtad, hogy félt kórházba menni. Azzal m i van? Ezt
hogy illeszted bele abba a kényelmes történetbe, am it Christie
neked meg a rendőröknek feltálalt?
Dodié félrebiccentette a fejét, úgy nézett rá.
- M orrell a maffia tagja volt. Tudom, hogy völt fegyvere, és
gondolom, néha használta is. Azt m ondod, sosem fenyegetett
volna meg nőt. - Szomorúan csóválta a fejét. - De gyilkos volt.
Közöttük lebegtek a szavak. Nem lehetett visszaszívni. M i­
kor egy bricska odazötyögött melléjük az esőtől csillogó lóval,
Flynn leintette, és mindketten bemásztak. Szótlanul ültek egymás
mellett, az apró járm ű fedele alatt m inden csepp helyet betöl­
tött a tudat, hogy Dodié gyilkosnak tartotta Morrellt. M ert ha
M orrellról így gondolkodik, akkor Flynnről is.
Flynn megfogta Dodié kezét. Hideg volt. De Dodié nem húz­
ta el.

Dodié szívós volt. Egyenesen sétált, a legcsekélyebb jelét sem

mutatta a testét kínzó fájdalomnak. A Bain Town-i apró viskóban
Flynn lefektette a göröngyös matracra, levetkőztette, és belemasz-
szírozott egy újabb adagot Keel m ama kenőcséből a hátába.
- Jobban néz ki? - kérdezte Dodié arccal a lepedő felé fordulva.

259
 - Sokkal.
A háta úgy festett, m intha egy vödör rosszul összekevert
festéket borítottak volna rá, egy vászonra való kéket, feketét és
lilát.
- Ne morogj már! - szólt halkan Dodié.
- Morgok?
- Igen. M intha Keel m ama egyik kóbor kutyáját hallanám,
mikor úgy megmerevítik a lábukat, és felborzolják a nyakukon
a szőrt.
M orgott volna? Tudta, hogy kell pókerarcot vágni, ha nem
akarta, még a szemhéja rebbenése sem árulta el az érzelmeit.
Gyakran az élete m últ rajta. De Dodié teljesen átlátott rajta, és
ez bosszantotta. Egyszersmind meg is könnyebbült tőle. Hiszen
szabadon sutba dobhat m inden mást, és átadhatja magát a sze­
relemnek. Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány vállát. A bőre
átvette a különös növények ízét.
- Most pihenned kell, hogy meggyógyuljon a hátad. - Az ajtó
felé indult.
- Hová mész?
- Találkoznom kell valakivel.
- Kivel?
- Dodié - m ondta olyan nyugalommal, hogy Dodié ne is sejt­
se, mi háborog benne -, szeretném, ha elhagynád a szigetet.
- Nem.
- Kérlek, Dodié. Szerzek csónakot.
- Nem.
- így nagyobb biztonságban lennél.
- Én igen. Te nem.
- Menned kell. Én maradok. Megfogadtam, hogy megtalálom
Johnníe Morrell gyilkosát, és nem vagyok hajlandó megszegni a
szavam.
- Ahogy én sem az enyémet, Flynn.

260
 Flynn tudta, hogy Dodié nem fog elmenni, amíg ennek nincs
vége.
- Együtt - m ondta Dodié. - Együtt elintézzük. Aztán elme­
gyünk.

Elállt az eső. A zord, kékesszürke égboltról m ost még a szokásos

kevéske fény sem hatolt be a koszos bárba. Flynn azonban tudta,
hogy a nap egy-két óra m úlva előbújik. Kezdte megszokni az
itteni élet ritmusát, a hőséget és a fény erejét, mely annyira kü­
lönbözött a chicagóitól. O tt a levegő olyan szürke és rideg volt,
hogy szétporladt az em ber szájában.
Spencer a bárban várta, keskeny arca feszültnek látszott, előtte
a szokásos whiskys pohara állt. Flynn korábban felhívta az irodájá­
ban, de akkor kurtán elintézte. Egyikük sem említette, hogy Flynn
behatolt a hálószobájába, nekiszegezte a kést, és elvette a fegyverét.
- M i a francot csinál itt még mindig?
- Én is örülök, hogy látom. - Flynn elhúzta a száját, miköz­
ben leült, és intett, hogy hozzanak neki egy sört. - M int m ár
m ondtam , elmegyek, ha kész vagyok, de addig nem. Addig is
jól jönne, ha válaszolna pár kérdésemre.
- M enjen a pokolba! - Spencer felállt. - Vagy pontosabban
szólva Miamiba. Csak azért jöttem, m ert üzenetet hoztam: Lansky
beszélni akar magával. - Kiélvezte a szavakban megbúvó fenyege­
tést. Meyer Lansky nagyon gyakran beszélgetett egy rövid csövű
38-as társaságában.
Flynn nagyot szívott a cigarettájába, tudta, hogy Spencer nem
fog kisétálni. Megérkezett a söre, és koccintott a magára hagyott
whiskys pohárral.
- Csin-csin - mondta.
Lehajtotta a sört, m ajd leöblítette a whisky maradékával.
Spencer mindkét tenyerét rácsapta a zsíros asztalra, és előrehajolt.

261
 - Mire játszik, Hudson?
- N em játszom. - Flynn hátradőlt a székkel együtt. ~ Egy
pillanatig se higgye, hogy játszom. Meg akarom találni Morrell
gyilkosát.
- Ne m arháskodjon már! Felejtse el M orrellt! Tűnjön el
Nassauból, m ielőtt...
- Mielőtt m i lesz?
- Mielőtt rosszra fordulnak a dolgok.
- Fenyeget?
Spencer leült.
- Csak tartsa magát távol tőlem! Nem akarom, hogy egy ilyen
magafajta patkány ólálkodjon a házam körül, és nehogy még
egyszer eszébe jusson egy levegőt szívni a feleségemmel!
Flynn-nek eszébe jutott a sötét hajú nő, aki az ágyában aludt,
és eltöprengett, vajon tudja-e egyáltalán, hogy a férje a maffiának
dolgozik. Spencer az a fajta pasas volt, aki nem szívesen koszolta
be a szép tiszta kézelőjét, a problémáit inkább olyan izomagyú-
akra bízta, m int akik Dodie-t is megtámadták. Spencer már csak
ezért is szerencsés, hogy egyben m aradt m inden csontja, mivel
Flynn-nek egyelőre szüksége volt rá. ő volt az összekötő. Egyik
lábbal a maffiában állt, másikkal a nassaui angol gyarmaton. így
Flynn hirtelen visszaengedte a szék első két lábát is a földre, ami
akkorát csattant, hogy Spencer hátraugrott, a szeme gyanakvóan
kikerekedett.
- Ma meglátogattam Harold Christie-t. - Flynn hangsúlya
azt sejtette, hogy ennél azért több is történt. - Kicsit eldiskurál-
gattunk.
Spencer teljesen megmerevedett erre a hírre. Egyetlen izma
sem rezdült.
- M egpendítette, h o g y egy p ro sti m á rto tta m eg a kést
Morrellban - tájékoztatta Flynn. - Tud erről valamit?
- M indenki ezt beszéli. Lehet benne valami.

Z6 2
 - Abban is lehet valami, hogy a maga egyik huligánja végezte
el a m unkát maga helyett.
- Nem, Hudson, ne legyen m ár ekkora marha! Akár tetszik,
akár nem, m i ketten ugyanannak az oldalnak dolgozunk.
- Jól van, Spencer, akkor m ondja meg, ki áll a másik oldalon!
Ki nyerhetett valamit Morrell halálával? Maga?
- Nem.
- Sir H arry Oakes?
- Jézusom, kígyófészekbe nyúl, ha elkezdi ezt terjeszteni!
Flynn gondolatban felkészült a kígyók felzavarására.
- Tehát m i olyan különleges ebben az ügyletben? M indenki
tudja, hogy a sziget fele Oakes kezében van. Szóval m i a franctól
húzza fel magát m indenki annyira, h a ...?
Spencer m egfogta a poharát, és dühösen félretolta, m ikor
kiderült, hogy üres.
- M enjen vissza M iam iba, H udson! Ne üsse bele az orrát
Lansky ügyeibe!
A bár túlsó végéből kiáltás hallatszott, két kertésznadrágos
fekete pasas összekapott egy pakli kártya felett, m agukra von­
ták Spencer figyelmét. O dafordította a fejét, és Flynn ebben a
meggondolatlan pillanatban meglátta a nyakán lüktető eret. Úgy
zakatolt, mint a vonat kereke. Ez az ember fél. De kitől? Oakestól?
Lanskytól? Vagy talán a saját lelkiismeretétől?
Flynn újabb cigarettára gyújtott, mélyen letüdőzte a füstöt,
hogy elfojtsa a kitörni készülő kérdéseit. Végül csak egyet tett
fel.
- M i tö rtén t a pénzzel, am i M orrellnál volt? A rendőrség
keresi a tárcáját.
A rendőrség említésére Spencer felkapta a fejét.
Flynnre vicsorította a fogait.
- H onnan a francból tudjam, mi történt a tárcájával? Tőlem
akár maga is zsebre vághatta.

263
 Flynn a padlóra pöckölte a cigarettát, és rálépett. A bár többi
vendége nem foglalkozott velük, egymással dörmögtek, és kézről
kézre adogattak egy füves cigit. Úgy elkerülték a közöttük ülő
két fehér férfit, m intha láthatatlanok lennének. Flynn átnyúlt az
asztal felett, elkapta Spencer átizzadt ingét, és nekirántotta az
asztalnak.
- Még egy utolsó kérdés, haver. Mi volt a neve annak a var­
rodának, ahol a lány dolgozott annak idején?
Spencer keskeny szeme kétszeresére tágult. Elkapta Flynn
csuklóját, m egpróbálta kiszabadítani az ingét. Aztán hirtelen
megvilágosodott, egyszerre kiszakadt belőle a visszafojtott levegő,
és nevetni kezdett.

264
 1) 8 .

EL
M a g a a p ik n ik pocsékul sikerült. Ella életének tönkretétele
viszont tökéletesen.
Olyannyira, hogy Ella úgy érezte, valaki belebújt a bőrébe,
mikor nem figyelt oda. Mi mással magyarázhatná, hogy egy ide­
gent talált a testében, aki olyan dolgokra kényszerítette, és olyan
szavakat adott a szájába, melyektől m inden boldog házasságban
élő nő elpirulna?
A keze Dán derekára csúszott.
- H add érintselek meg! - súgta a fülébe.
Szégyenletes, gyalázatos eset.
Pedig jól indult. Ella boldog volt, beszédes, a kocsiban pihent,
miközben Dán behajtott a sziget mélyére. A keskeny, poros föld­
utak úgy kavarogtak a fák lecsüngő ágai alatt, m int korallszín
szalagok, senkivel nem találkoztak, leszámítva egy-két szamár
húzta szekeret meg azt a néhány asszonyt, akik élénk színű ru ­
hákban poroszkáltak, és a fejükön lime-mal vagy sárgadinnyével
megrakott dobozokat vittek. Házakat nem láttak, csak az elva­
dult, harsányzöld bozótost, melyből hol egy sűrű, fiatal fenyves
emelkedett ki, hol az erős, különféle m éretű és alakú pálmafák
tárták szét lángnyelvszerű leveleiket a zafírkék ég előtt.
Félreeső hely volt, távol a házaktól, Nassau népétől és az ál­
landóan karattyoló szájuktól. Talán ez okozta? Ettől érezte magát
olyan szabadnak és könnyűnek? Vagy talán D án miatt? Ugyanis
ő is úgy festett, m int aki ledobta a láncait. A könyökét kidugta

265
a lehúzott ablakon, a szél a hajába kapott. Aznap reggel a bor­
bélynál járhatott, m ert az inge nyitott gallérján rövid hajszálak
ültek, a füle mögött pedig rózsaszínesen csillogott a bőr a nap
fényében.
Ma valahogy m inden gát leomlott közöttük, és m ikor Dán
visszafütyült egy sokszavú poszátának, mely m intha szerenádot
adott volna nekik, Ella felnevetett. Szeretett Dannel nevetgélni.
Elénekelték együtt a London büszkesége című dalt, jó érzés volt
hallani az erős basszust a saját hangja mellett.
Dán ismerte az ösvényeket, tudta, merre fér át a kocsi, és merre
nem. Sűrű, diszkrét bozót vette körbe őket, ismeretlen hangokat
és szagokat ontott magából, melyeket Ella még sosem hallott és
érzett, mivel még sosem merészkedett ilyen mélyre. Ezt már igazi
vadonnak érezte. Itt messzebbre nyújtották a fák nehéz ágaikat,
a bokrokat piros bogyók pettyezték, melyek ékszerek gyanánt
csillogtak a napfényben, a páfrányok és a szúrós aljnövényzet
között pedig apró, láthatatlan állatok neszeztek.
- Vannak itt kígyók? - kérdezte Ella hirtelen.
Dán az arcát látva felnevetett.
- Vannak, de nem mérgesek.
Mikor Dán végre kiválasztott egy alkalmas helyet egy fenyőer­
dő árnyékában, ahová kiteríthették a pokrócot, és kipakolhatták
Emerald finom tortácskáit és szendvicseit, Ella úgy érezte, hogy
a torkát szétfeszíti a boldogság, m intha egy hatalmas pezsgőbu­
borék ülne benne.
Képtelen volt enni. Nem engedte a buborék a nyelőcsövében.
Attól félt, hogy kipukkanna az étel súlyától, ezért inkább csak
borozgatott, és elszívott egy szál cigarettát, melyet átmelengetett
Dán zsebe. A férfit figyelte. A szeme m ár a látványtól is jóllakott,
m ikor Dán beleharapott Emerald áfonyás pitéjébe, és az állán
lecsorgott a lilás lé, Ellát megdöbbentette, milyen erővel tört rá
a vágy, hogy lenyalja.

266
 így hát hátradőlt a pokrócon, a tekintetét erővel elszakította
a férfiról, és az égre szegezte, a nyugatról közeledő felhőkre, s
közben a végtagjait súlytalannak érezte, a szíve lassan, elégedetten
dobogott. Am ikor az arca fölé jókora fekete szúnyograj gyűlt,
képtelen volt felkelni, hogy elhessegesse őket, D án hatalmas keze
viszont oda-vissza lengedezett, szétkergette a rovarokat.
- Nem árt tartani tőlük a távolságot - m ondta mosolyogva.
Vajon csak Ella képzelte, hogy megnyomta a tőlük szót? Mintha
valaki mástól viszont nem szeretné, ha tartaná a távolságot. H ir­
telen az az érzése támadt, hogy átlépi az illendőség határait, így
gyorsan összeszorította a szemét. Megtagadta magától az örömet,
melyet a férfi látványa nyújthatott volna, melyet a hom lokába
hulló haja, az inge alatt megfeszülő izmok keltettek. De legjobban
a keze látványától tartott. Nehogy elképzelje, m ire lenne képes.
- Alszik?
Ella elmosolyodott, lustán jobbra-balra ingatta a fejét.
- Még nem.
Hallotta, hogy Dán beleharap egy almába, aztán gyorsan m e­
sélni kezd a munkájáról. Egy fekete nő péntek este, fizetésnapon,
feldagadt arccal és felvágott ajakkal besom fordált az őrsre. A
fizetésnap ugyanis ivászatot jelent. Mesélt az elveszett kutyákról,
részegekről, piti tolvajokról, szomszédok közötti csetepatékról,
közlekedési balesetekről, a főnöke, Lindop ezredes méltányos,
de szigorú viselkedéséről, a gyilkosságot viszont egyetlen szóval
sem említette. A szigeten tartózkodó katonák nagy száma m iatt
szükségszerűen m egnőtt a m unka mennyisége, de a nyomozó
olyan odaadással beszélt róla, ami m ár önmagában is megörven­
deztette Ellát.
Egyszer ráfektette a kezét a nő lábára, a meztelen bőrére. Olyan
könnyedén, m intha észre se vette volna. Ella kényszerítette magát,
hogy halkan lélegezzen. M ikor pedig Dán elvette a kezét, hogy
elhessegessen egy újabb szúnyoginváziót, Ella újra összeszorította

267
a szemét, nehogy a férfi észrevegye, mit tett vele. Ezért nem látta,
hogy a felhők elszürkültek, a sötét horizont előtt pedig a fáknak
im m ár csak a fekete sziluettje látszott. M ikor eleredt az eső, úgy
érezte, m intha aprópénzt dobálnának az arcába.
- Ella! - kiáltott Dán, és talpra rántotta. - Fuss!
Ella, fuss! Letegezte. Ella nevetve vágott át vele a zivataron.
Dán a legközelebbi fa lombsátra felé rohant, és a nőt is magával
rángatta, a kocsi ugyanis mintegy ötvenméternyire parkolt tőlük.
Persze így is bőrig áztak. Az égen villámok cikáztak, felhasították
a szürkeséget, ők ketten pedig a sima fatörzshöz bújtak. Dán úgy
magához szorította Ellát, mintha attól félne, hogy szétmossa az eső.
Ella nem tudta pontosan, hogyan kezdődött. Később m eg­
próbálta felidézni, de nem sikerült. Előbb az ő ujjai kúsztak be
Dán átázott ingének gombjai közé, vagy előbb a férfi simogatta
meg a feje búbját, és vonta őt magához? Nem számított. Dán
ajka szomjasan csapott le az övére, Ella a nedves arcán érezte a
férfi forró leheletét, és m intha rajta is keresztülcsapott volna a
villám. Égett a húsa, a combján megperzselődött a finom bőr,
míg elviselhetetlenné nem vált ölének lüktetése.
- Cssss - m orm olta Dán, és lecsókolta az esőt a szempilláiról.
A tenyerét átsimította az ajkán, átformálta őket. - Cssss - mondta
megint, és Ella csak most jött rá, hogy a levegő üvöltve szakad ki
a tüdejéből, felszítja a benne tomboló tüzet. Dán lehúzta Elláról
a blúzát, lecsókolta a m ellbim bójáról az esőcseppeket. Ekkor
történt, hogy Ella a derekára csúsztatta a kezét, és azt suttogta:
- Hadd érintselek meg!
Kigombolta a sliccét, és úgy simogatta, úgy dédelgette, ahogy
Reggie-t soha. Dán mindkettejüket levetkőztette, míg végül tel­
jesen meztelenül álltak a csapkodó esőben, és ott, a fának dőlve
szeretkeztek. A kéreg felkarcolta Ella hátát, mikor Dán beléhatolt.
Nem volt gyengéd. Ella nem is akarta, hogy gyengéd legyen.
Mohón, kíméletlenül vette birtokba a nő testét. Felnyitotta, tűzzel

268
töltötte meg a legbelsőbb, hideg, üres részeit, míg Ella úgy nem
érezte, hogy ham uvá porlad.
Amikor mélyebbre hatolt, Ella belemart a háta kemény izmai­
ba, a kielégülés végső kitörésekor pedig felsikoltott. Torkaszakad-
tából visított, elijesztette az ágon menedéket kereső galambokat.
Dán egy pillanatra rém ülten felkapta fejét, m ikor azonban meg­
látta a nő arckifejezését, felnevetett, Ella belekapaszkodott ebbe
a halk, szeretetteljes hangba.
Utána leültek az átázott földre, Dán a fának dőlt, Ella a lábai
közé helyezkedett, a hátát a mellkasának támasztotta. Érezte a
férfi tüdejének hullámzását, és hozzáigazította a saját légzését.
Dán lehajolt, megcsókolta a tarkóját, a mellét a kezébe vette, el­
takarta őket az esőtől. Telt az idő. Ellának fogalma sem volt róla,
m ióta lehettek ott. Csak az számított, hogy a testük egymáshoz
nyomódik, a fejük a m ásikénak támaszkodik. Nem gondolt sem
Reggie-re, sem a Bradenham-házra. Sem arra, hogyan folytatja az
életét ezek után. Inkább a munkáról kezdett beszélni, ott folytatta,
ahol abbahagyták.
- Vagyis Lindop ezredesnek m ost elég sok baja van.
- Igen. Az őrsön m indenki nagyon elfoglalt.
- Lefogadom, hogy m ár nagyon szeretnél visszamenni.
D án először nem felelt, csak magához szorította.
- Sok m unka van a gyilkossági üggyel.
- M i történt vele? Elkönyvelték társadalmi elégedetlenségnek?
- M inden lehetőséget megvizsgálunk. - Kihallatszott a hang­
jából, hogy szeret a m unkájáról beszélni.
- Ez meg m it jelent?
- Azt jelenti, hogy potenciális rablásként foglalkozunk vele,
m ert hiányzik a tárcája, hacsak az a lány nem hazudik, és nem ő
maga lopta el. Lehetett faji támadás, sőt, úgy tűnik, egy kétség-
beesett prostituált is elkövethette.
- És szerinted?

269
 - Valami azt súgja, hogy itt nem valami jelentéktelen tolvaj -
lásról van szó.
- Tényleg? És miért?
- M ert valaki nagyon gyorsan le akarja zárni ezt az ügyet.
- És szerinted kicsoda?
Ella biztosra vette, hogy Sir H arry Oakes nevét fogja hallani,
de tévedett. A válasz megborzongatta.
- A kormányzónk - felelte Dán csendesen, pedig itt, a zöld
vadonban senki más nem hallhatta.
- W indsor hercege?
- Igen.
- Hát ezt meg honnan a csudából veszed?
- Nem akar problémákat. Nehogy rossz fényt vessen a kor­
mányzóságára.
- Azért érthető az álláspontja. Felhajtás nélkül el akarja si­
m ítani ezt a mocskos ügyet. Nem m intha Morrell bahamai lett
volna, úgyhogy talán jobb is besöpörni az egészet a szőnyeg alá,
mielőtt rossz híre megy a szigetnek.
Dán összeszorította a combjai között Ella lábát, és a nő érezte,
hogy felbosszantotta.
- Rendőrök vagyunk, Ella. Lindop ezredesnek szembe kell
néznie a mindenféle kellemetlen politikai nyomással, de első­
sorban ő is rendőr. G ondoskodni akar róla, hogy betartsák a
törvényeket, és igazságot szolgáltassanak.
Megsimogatta a nedves szőrszálakat a férfi combján, hogy
megnyugtassa.
- Jó tudni.
Komolyan gondolta. Nem akarta, hogy ennek a világnak a
Reggie-jei győzzenek a kicsavart logikájukkal és az elgörbített
„egyenes út”-jaikkal.
- Meg kellene tudnunk - folytatta Dán -, hol töltötte Morrell
az estét. Mit csinált, kivel beszélt. Nem hallottál semmit, igaz?

270
 - Én? - Ella egy hatalmas fekete bogárra szegezte a szemét,
mely az avarban rohangált. A fényes fekete hátán úgy szétcsat­
tantak az esőcseppek, m int a bombák, letérítették a pályájáról,
ő azonban akkor sem adta fel. - Nem, persze, hogy nem. M iért
kérded?
- Azok a partik, ahová jársz, a pletyka melegágyai, nem? -
Dán vállat vont. - A sajtóban leközöltük Morrell fényképét, és
inform ációt kértünk róla, de még senki nem jelentkezett.
- Szerinted miért?
Dán a fogai közé vette a nő fülcimpáját, és gyengéden ráha­
rapott.
- Az em berek nem m ernek belekeveredni.
- Ez történt volna velünk, Dán? Belekeveredtünk?
Válasz helyett a férfi az öklére csavarta a nő nedves tincseit, és
hátrahúzta a fejét, hogy lássa az arcát. Az ő arca kivörösödött, a
szemöldökét mélyen összehúzta szürke szeme fölött, miközben
behatóan tanulmányozta Ella vonásait.
- Ella, én belekeveredtem. - Megrázta a fejét, szétfröcskölve
a hajáról a vizet, aztán az arcát a nőéhez közelítette. - És te?
A száját Ella ajkára nyomta, aztán gyengéden végignyalta a
torkát, m iközben mindvégig erősen m arkolta a nyakát. Akkor
Ella olyat tett, am ire korábban sosem tartotta volna képesnek
magát. Könyörögni kezdett. A keze becsusszant a testük közé,
megkereste a férfi ágyékát, az ujjai a sűrű szőrzetben forró, ke­
mény tagra találtak, m ire könyörögni kezdett:
- Kérlek, Dán, kérlek! - U ndorodott magától, mihelyst a sza­
vak kibuktak a száján, de akkor is folytatta. - Kérlek, kérlek,
kérlek!
Ezúttal négykézlábra ereszkedett, a térde belesüppedt az át­
ázott talajba, az eső a hátát csapkodta, D án pedig hátulról tette
magáévá. M int egy szajhát. Egy mocskos ringyót, ahogy Reggie
mondaná. A férjének eszébe sem jutna így lealacsonyítani egy nőt,

27 1
bár ez itt egyáltalán nem tűnt megalázónak. Ella a hasa mélyén
érezte Dán követelőzését, és hirtelen azt kívánta, hogy bár sose
m úlna el ez a pillanat. M ert a jövőben semmi nem történhet,
ami ehhez fogható. Most érezte úgy, hogy végre igazán él.

Ella azt hitte, hogy D án egyenesen hazaviszi, de nem így tö r­

tént.
- Le kell m osnod magadról a koszt, és meg kell szárítkoznod,
m ert így nem kerülhetsz Emerald szeme elé.
Ezt mosolyogva m ondta, a tekintete vidám álmélkodással
időzött a nő sáros orcáin és kezén. Ella a szakadó esőben magára
rángatta a nedves ruháit, de tudta, hogy borzalmasan néz ki. Nem
is értette, m iért bántaná annyira, ha Reggie ilyen slam posnak
látná, mikor az cseppet sem zavarta, hogy Dán nevetve bámulja
ebben az állapotában.
Dán a saját házához hajtott. Mire elérték a várost, a felhők
kiadták a mérgüket. Az eső elállt, az ég kivilágosodott, így mikor
leparkolt a háza előtt, a nap még egyszer előbukkant, a kocsi
csomagtartójáról és a járdáról pára szállt fel. A fejük felett mang­
rovekakukk repkedett, a kalózzászlók hősiességével lengette a
fekete-fehér farktollait. Volt ebben az egészben valami végtelenül
normális és megnyugtató, szinte hihetetlennek tűnt, hogy ez a
piknik valóban megtörtént. Ella azonban mégiscsak kipattant
Dán kocsijából, felsietett a bejárati ajtóhoz, és belépett a házba.
Keskeny folyosóra érkeztek, melyet férfias, csíkos tapéta borí­
tott, a lépcsőket vörös szőnyeg borította. Ellát teljesen meglepte
a színek élénksége. M intha lángolt volna az előszoba. Mihelyst
D án becsukta m aga m ögött az ajtót, a karjába kapta és m eg­
csókolta Ellát, aztán felvitte az emeleti fürdőszobába, ahol vizet
engedett, és végigtörölgette a nő testét. Nem sietett, gyengéden
beszappanozta és lesikálta m inden egyes porcikáját.

272
 - Várj meg itt! - m ondta, m iután m egszárította Ellát, és rá ­
adta a fürdőköpenyét. Elment, hogy kiterítse a nedves ruhákat
a napra.
Itt vagyok. Ella Dán hálószobájában volt. Sokkal elegánsabban
nézett ki, m int ahogyan éjjelenként képzelte. Míg egyedül volt,
lassan körbejárta a szobát, az ujjait végighúzta a diófa öltözőasz­
talon és az elefántcsont ruhakefén, bekukucskált a szekrényébe
az ingek és öltönyök rendezett sorára. Belehajolt a pézsmaillatú
sötétségbe, beszívta a férfi illatát. Mire D án visszatért a hálószo­
bába, Ella m ár ki is kefélte a haját a férfi hajkeféjével, elvett egy
szál cigarettát az éjjeliszekrényre helyezett csomagból, és rágyúj­
tott, beszívta a párna illatát, és keresztbe tett lábbal ücsörgött
az egyszemélyes ágy közepén. Kicsinek és intim nek tűnt. M ár
nem is emlékezett rá, mikor érintett utoljára egyszemélyes ágyat.
Várakozóan zakatolt a szíve. A szája kiszáradt, szúrt a torka.
M ikor azonban D án belépett, valam i m egváltozott. Ella
azonnal látta rajta, mikor végignézett magas alakján. A rendőri
arckifejezését viselte. A szájáról eltűnt az az ernyedtség, mely
mindig annyi örömet okozott Ellának, valahányszor összenéztek,
a helyét m ost ismeretlen határozottság foglalta el. Nyilván így
viselkedik odabent, a rendőrőrsön, de nem akarta, hogy vele is
így viselkedjen. Ne itt! Ne most!
- Ella - szólalt meg Dán, de nem ült le az ágyra -, elm ondod
nekem, m it tudsz Sir H arry Oakesról?
- D án - Ella lesütötte a szem ét - , itt van valahol a b ilin ­
csed?

273
 § 9.

)o d ie

kell m ennem dolgozni - közölte Dodié.

- H o l n a p v is s z a
- Túl korai.
- Ha nem megyek vissza, elveszítem a munkám.
Flynn kagylót dobott a hullámok közé, nézte, ahogy elmerül a
vízben. A tengerparton várták, hogy besötétedjen, nézték, ahogy
a törékeny kis sárjáró libucok a part m entén mászkálnak, m int
a felhúzható játékok. A kikötőből hadihajó úszott ki a fedélze­
tén harcba induló legényekkel, szürkés körvonalai baljóslatúan
lebegtek a békés táj hátterében, megváltoztatta a tengerpart han­
gulatát. A háború mindenhová beszivárgott. A tengeren azonban,
a mólótól keletre, halászhajó pöfögött, sirályraj követte éles si­
koltásokkal, kicsit távolabb pedig sétahajó szelte a habokat olyan
zavartalanul, olyan könnyedén, hogy Dodié eltöprengett, hogyan
lehet így élni: gondtalanul, súlytalanul, a széllel versenyezve. El
se tudta képzelni, milyen lehet.
- Dodié, maradj itt! - Flynn meztelen talpa hozzáért az övéhez
a homokban. - Csak ennyit kérek. Maradj itt! Visszajövök érted.
M indig visszajövök érted.
D odié nekidőlt Flynn-nek, érezte, hogy a férfi teste m ost
is ugyanúgy válaszol a közeledésére, m int mindig: apró rem e­
gésekkel. M intha elektromosságot indukált volna benne, am it
nem tudott irányítani. A hom okban ültek, Flynn átkarolta, nem
engedte úszni, pihenésre kényszerítette. Dodié örült, hogy itt
ücsöröghet vele, várják, hogy besötétedjen, nézik, ahogy a kék

274
égbolt karmazsinvörösre vált, és belefolyik a tengerbe, m intha
ezer haldokló vére volna.
- Nem tehetem, Flynn.
- Semmi hasznodat nem látnám.
Dodié elmosolyodott, Flynn vállára hajtotta az arcát.
- Akkor is kénytelen leszel elviselni.
- Maradj itt!
- Csak ha te is.
Flynn hirtelen megfordult, a két kezébe fogta Dodié arcát.
- A pokolba is, Dodié, nekem m ennem kell!
- Akkor a pokolba is, Flynn, nekem is.

- Ez az.
Dodié nem kérdezte meg, honnan tudja. Libabőrös lett a tarkója,
mikor Flynn kivett a zsebéből egy apró, fémtüskékből álló készle­
tet, és egymás után bedugdosta őket a zárba. Kattanás hallatszott.
Dodié nyelve úgy kiszáradt, hogy odaragadt a fogaihoz.
Az épületben koromsötét volt. A móló felől közelítették meg,
ahol a szél a horgonyzó csónakok árbocát rázta, elfedve a lépteik
neszét. A Bay utcán túl sok lám pa égett ahhoz, hogy a főbejá­
ratnál próbálkozzanak, ráadásul az étterm ek nyitott ablakain át
nevetés hömpölygött ki. Túl nagy volt az esélye, hogy meglátja
őket valaki.
így hát az egyik párhuzamos utcában haladtak a dokkok m en­
tén, majd befordultak a sok sikátor egyikébe, mely a Bay utca felé
vezetett. Az egyik zsalugáter m ögött zongorázott valaki. Félúton
a sikátorban Flynn megállt egy magas falba vájt ajtó előtt. Dodié
tolvajnak érezte magát. Tudta, hogy úgy is néz ki. Folyamatosan
körbepillantgatott a válla felett. Nem tudta abbahagyni, pedig még
nem jött fel a hold, és olyan töm ör feketeség vette őket körbe,
m int a szén.

275
 Az ajtó kis belső udvarra nyílt. Flynn egyenesen egy falépcső­
höz ment, melyet Dodié csak akkor vett észre, mikor nekiütötte
a sípcsontját. Egyből tudta, hogy Flynn járt m ár itt. Hát persze.
Hisz ez az ő világa. A lopakodás, sötétség, zárak kinyitása m in­
denféle fémpöckökkel. Előre tudja, m i vár rá a következő sar­
kon. Megérintette Flynn kezét, és rögtön megnyugodott. Némán
felmentek a következő emeletre, ahol a férfi megint bem utatta
ugyanazt a trükköt a vastüskékkel egy újabb ajtón, és m ár be is
jutottak az épületbe. Padlópolírozó szaga terjengett odabent.
A m ikor korábban itt jártak, Dodié észre sem vette, m ostanra
azonban határozottan kiélesedtek az érzékei. Érezte a feketeség
ízét, átlátott az éjszaka szövedékén.
- Dodié - suttogta Flynn -, maradj mellettem!
Nem kellett kétszer m ondania. Átszelték a recepciót, ahol
asztalok és ódivatú karosszékek lestek rájuk a sötétségből, Flynn
tévedhetetlen irányérzékkel odavezette egy bezárt irodaajtóhoz.
Dodié újra hallotta a tüskecsomó csörgését, a kattanást és Flynn
elégedett morranását.
Bejutottak.

Dodié átkutatta az íróasztal fiókjait. Nem érzett lelkiismeret-fur-

dalást, és ez megdöbbentette. Kezdte megérteni, milyen könnyű
átlépni egy olyan világba, ahol a jó és a rossz csupán üres, jelentés
nélküli és súlytalan szó. Tudta, hogy megsérti a törvényt, de ettől
függetlenül folytatta. Mikor kivette Harold Christie határidőnap­
lóját a fiókból, m egbotránkozott a saját arcátlanságán, de ettől
függetlenül kinyitotta, és gyorsan odalapozott Morrell halálának
napjához.
A Bay utca lámpáinak fénye beszűrődött az irodába, a zsalu-
gáter lécei között mustársárga csíkokat vetett az asztalra, de ez
is elég volt ahhoz, hogy Dodié el tudja olvasni a fekete m acs­

276
kakaparást: 9.00 Tenisz a herceggel. 12.30 ebéd a jachtklubban.
A délutánt lefoglalták a tárgyalások három különböző bankkal,
de az este m ár izgalmasabbnak tűnt: 20.00 Mozi: Rendületlenül.
Dodie-ba belem art a csalódottság. Többre számított.
- Találtál valamit? - kérdezte Flynn visszafojtott hangon.
- Semmit.
Flynn VI. György portréja előtt állt. Alig lehetett ráismerni,
ahogy az iroda árnyai között a feladatára koncentrált. M ost épp
végighúzta a kezét a festmény keretén.
- Lehet, hogy be van drótozva - magyarázta korábban.
Ezért jöttek ide.
- Láttad Christie szemét? - kérdezte, mihelyst az ingatlanügy­
nök kitessékelte őket az irodájából. - Le sem vette a királyotokról.
- Kuncogott a lány zavarodott pillantását látva. - Vagy szélsőséges
royalista, vagy - megérintette Dodié állát, hogy megnyugtassa -
rejteget valamit a m ögött a csinos képecske mögött.
Most óvatosan leemelte a festményt a padlóra. Igaza lett. Falba
vájt széfet talált mögötte. Gyorsan, teljes csendben dolgozott. A
fülét rányomta a széfre, és végtelen nyugalommal tekerni kezdte
a tárcsát, figyelt a pecek hangjára. D odié nem m ozdult, nem
vett levegőt, nem lapozott. Ő is hallgatózott. A szobába hirtelen
fénycsóva tört be, amitől összerezzent. Egy kocsi hajtott át a Bay
utcán, annak a fényszórójából érkezett, végigszántott Flynnen,
neki azonban a szeme sem rebbent.
Csak tíz percet töltöttek itt az íróasztalon álló világító számlapú
óra szerint, de tíz órának tűnt. Dodié olyan erősen összeszorította
a fogait, hogy fájt az állkapcsa. Tudta, mikor hallotta meg Flynn
a kattanást, m ert hirtelen elernyedt az addig megfeszült teste. A
férfi ránézett, az arcát fényszilánkok csíkozták, elvigyorodott.
- G eronim o!1

1Ejtőernyősök csatakiáltása volt a m ásodik világháborúban ugrás előtt, ezzel jelezték, hogy
n em félnek.

277
 Gyorsan dolgozott. Felrántotta a széf ajtaját, a m ásodperc
egy töredékéig belevilágított a lámpával, és kiemelt belőle egy
köteg m appát - a három készpénzes dobozt benne hagyta. A
papírok felét odaadta Dodie-nak, lekuporodtak a földre távol
az ablakoktól, a zseblámpa fényénél átvizsgálták a tartalmát. A
többség magánházak adásvételi szerződése volt, a többi gyáraké,
hoteleké meg egy gyümölcsöskerté.
- Semmi - sziszegte Dodié.
- Türelem!
A legalján volt. A New Providence nyugati végében elterülő
Portm an Cay, egy hatalmas földdarab és tengerpart adásvételi
szerződése. Átfutották a jogi szöveget, kivették a térképet, melyen
be volt jelölve az elhelyezkedése, kikeresték az eladó és a vevő
nevét. Egy bizonyos Mr. Michael Ryan és Mr. Alán Leggaty.
- Ismerős nevek? - suttogta Flynn.
Dodié a fejét rázta.
- Először hallom. Te is?
Flynn bólintott, még egy pillantást vetett a térképre, aztán kikap­
csolta a lámpát. A hirtelen jött sötétség fenyegetőnek tűnt. Dodié gyor­
san visszatette a mappákat a helyükre, és épp odafordult Flynnhez,
hogy megkérdezze, volt-e több is a széfben, mikor hirtelen zaj támadt.
A félelemtől nem kapott levegőt, megdermedt. Az ajtó felől jött.
Flynn megérintette a vállát.
- Ne mozdulj!
A szoba túlsó végében termett, a bezárt ajtó mögötti sötétség­
ben láthatatlanul nekipréselődött a falnak, csak az egyik cipőjét
vágta félbe egy kósza fénysugár. M egint m eghallották a neszt.
Ajtógomb zörgött, egy férfi dallamtalanul fütyörészett, aztán újra
ajtógomb zörgése hallatszott. Csoszogó léptek. Végül csend.
- Az éjjeliőr - lehelte Flynn.
Az irodákat ellenőrizte. Nyilván nem olyan ember, aki csak
zsebre vágja a fizetését, és átszundítja az éjszakát, vagy egy fa

Z7 8
alatti pádon cigarettázgat, ő lelkiismeretesen elvégzi a munkáját.
A következő öt percben egyikük sem mozdult. A füttyszó végül
elenyészett, aztán újraéledt alattuk az utcán: a férfi kom ótosan
átbandukolt a következő épülethez.
- Vissza fog jönni - m orm olta Flynn sürgető hangon. - Ideje
m ennünk.
Visszatették az aktákat pontosan oda, ahol találták őket, és
miközben Flynn bezárta a széfet, Dodié bedugta a naplót a fiók­
ba. Sietősen kiléptek az irodából, azt is bezárták, és m ár félúton
jártak a kivilágítatlan csarnokban, mely Harold Christie ingat­
lanügynökségének recepciójaként is szolgált, m ikor rekedt hang
kiáltott rájuk egy sarokból.
- Egy lépést se! Fel a kezekkel! Ne mozdulj!
Dodié szíve a torkába ugrott.
- Ne! - suttogta, de inkább Flynn-nek, m in t a rejtőzködő
idegennek. - Ne csinálj semmit!
- Éhes vagy? - kérdezte a hang.
D odié hirtelen végtelen m egkönnyebbülést érzett, elkapta
Flynn karját.
- Papagáj. Christie egy átkozott papagájt tart itt.
Flynn elnevette magát. Rövid, vidám kacaj volt, ham ar el­
nyomta. Dodié szerette érte.

Bain Town levegőjében még m indig az esti tüzek illata terjen­

gett, eszébe juttatva D odie-nak, hogy éhes. V alahonnan egy
kutya szaggatott ugatása zavarta fel a kis kunyhója csendjét,
és férfiak beszélgettek mély hangon m orm olva. Történeteket
mesélgettek egym ásnak a teraszon, a nap gondjait házi sörbe
fojtották. M egnyugtató hang volt. Az anyja halála után átvir­
rasztott éjszakákra em lékeztette D odie-t, m ikor azt hallgatta
az ágyából, ahogy a szom széd szobában az apja a barátaival

279
 iszogat, és azon vitatkoznak, hogyan kellene M acDonald m i­
niszterelnöknek rendet tennie a New York-i tőzsde összeomlása
m iatt keletkezett káoszban.
Már nagyon várta, hogy Flynn visszatérjen. Nenj tudta, hová
ment, de mindig látta a megfeszített testtartásából, hallotta nesz­
telen lépteiből, hogy készül valamire. Mielőtt elment, megkérdezte
tőle, mit tervez, de Flynn válasz helyett csak szájon csókolta, és has­
ra fektette, hogy még egyszer beledörgölhesse a hátába Keel mama
kenőcsét. Dodié nem mondta meg neki, mennyire fáj, m ert érezni
akarta a kezét a hátán. Szívesen elviselt ezért cserébe egy kis fájdal­
mat, és szerette, hogy masszázs közben Flynn azzal ugratta, hogy
lassan besurranó tolvaj lesz belőle, az árnyékok árnyékának hívta.
- Acélból vannak az idegeid - m ondta tisztelettel.
A dzsekijét nem vitte magával, D odié pedig m ost felvette,
belebújtatta a karját az ujjába, az arcával nekidörgölőzött a gal­
lérjának, m int a macska. Aggódva járkált fel-alá az apró kuny­
hóban, a kezét a zsebéhez dörzsölte, de nem talált mást, csak egy
apró bádogdobozt, benne három szál kézzel sodort cigarettával.
Elszívta őket. Aztán Istennel alkudozott. Kérlek, Istenem, engedd,
hogy tíz percen belül sértetlenül visszajöjjön hozzám, és soha többé
nem leszek az árnyékok árnyéka - fogadkozott.
A tíz perc azonban eltelt. Nem tudta megállítani az időt.
Engedd, hogy fél órán belül visszajöjjön hozzám, és beszélek
a rendőrségnek az aranyakról. Bolondot csinálok magamból, ha
kell.
A percekből azonban órák lettek.
Engedd, hogy visszajöjjön hozzám! Kérlek! Neked adom Morrell
fegyverét, amit elrejtettem a széfemben a parton. Neked adom a
munkámat. Neked adom az apám bibliáját. Kérlek!
Kérlek...
Flynn olyan némán surrant be a házba, akár egy gondolat. Ledob­
ta a ruháit, meztelen teste fehéren csillogott az ablakon beszivárgó
gyenge holdfénynél. O dalépett a sötétben a m atrachoz, Dodié
látta, hogy a feje rém ülten körbefordul, m ikor nem találja ott.
- Hol voltál?
Flynn szeme össze-vissza cikázott, m ire észrevette, hogy a
legsötétebb sarokban ücsörög.
- Dodié - sóhajtotta megkönnyebbülten.
- Hol voltál?
A hang irányába lépett, letérdelt Dodié elé, de kiérzett vala­
mit a hangsúlyából, ami m iatt úgy döntött, inkább mégse érinti
meg.
- Dodié, ne akard tudni, kérlek! Jobb, ha nem tudod. - H olt­
fáradtnak tű n t a hangja.
- Nem jobb, ha nem tudom .
- Biztonságosabb. Hidd el...
- Nem, Flynn. Nem hiszem el. Már most is veszélyben vagyok,
m ert ápoltam Morrellt. Úgyhogy ne m ondd ezt!
Látta, hogy a férfi fejének sötét árnya előre-hátra mozog.
- Ide hallgass Dodié! Sosem bocsátanám meg magamnak, ha
történne veled valami, m e rt...
- Elég! Elég! Nem bírom tovább ezt a titkolózást! Nem tudok
éjszakánként egyedül ücsörögni, m iközben fogalm am sincs,
merre jársz, és attól rettegni, hogy egy koszos sikátorban találok
m ajd rád késsel a beleidben. - Megkeményítette a hangját, és
m egint rákérdezett. - Hol voltál?
A szoba sarkára forró, levegőtlen sötétség telepedett. Flynn na­
gyot sóhajtott, és hosszas hallgatás után magához húzta Dodie-t,
az arcát a sajátjához nyomta.
- Elm ondom - felelte.

281
Lefőzött maguknak egy-egy csészével Keel m am a gyógyteájából.
Megnyugtatta őket. Dodié nem jött elő a sötét sarokból, Flynn
azonban gyertyát gyújtott, és olyan alaposan átvizsgálta az arcát,
hogy nem tudott elbújni előle. Kék ruhát viselt, a haja kócosán,
kibontva lógott, a szeme vadabbul csillogott, m int szerette volna,
és az egész világ a gyertya fénykörére zsugorodott. Á tűz színes,
sötétlila és bíborvörös tócsákat rajzolt az aprócska szoba árnyé­
kos szegélyeire, melyek mindig közelebb húzódtak egymáshoz,
valahányszor megremegett a gyertya. Egymással szemben ültek a
padlón, Dodié felhúzta a térdét az állához, m intha így védekezne
a férfi szavai ellen. Flynn betekerte magát egy takaróba.
- Sir Harry Oakesnál jártam - m ondta nyersen.
Dodié érezte, hogy végigcsorog rajta a veríték, de hallgatott.
- Gyakran felkeresem. Általában éjfél körül. - Mahagónibarna
szeme gyengéden nézett. - Meg sem kérdezed, miért?
Dodié még mindig hallgatott.
Flynn halkan felsóhajtott.
- M ért neki dolgozom.
Odakint felnyögött és megreccsent egy faág. Vagy talán oda­
bent, D odie-ban roppant meg valami? M ár nem tudta bizto­
san.
- Mi a feladatod? - kérdezte.
- Te nagyon okos vagy, Dodié, túl okos. Előbb-utóbb rá kellett
jönnöd, hogy m i folyik itt. M inden, amit eddig m ondtam , igaz
volt, de mivel szeretlek, egyes dolgokat kihagytam.
Szeretlek. A szó a szobában rep k ed ett, m eg sim o g atta
Dodie-t.
- Magyarázd el, mi pontosan a feladatod Sir H arry Oakes­
nál!
- Miután eljöttem Chicagóból, Johnnie Morrell-lal a Niagara-
vízesésnél kötöttünk ki. O tt élt akkoriban Oakes. Addigra m ár
multimilliomos lett a Kirkland-tóparti aranybányákból. - Flynn

282
mosolyra húzta a száját. - 1912-ben fedezte fel, és nagylelkűen
bánt a zsákmányával. A Niagara-vízesés közössége nagyon jól
járt vele.
- Hogy kerültél bele?
- M int m ondtam , Oakes és Morrell még korábban, a talajku­
tatás idején haverkodtak össze, úgyhogy Morrell révén elkezdtem
Oakesnak dolgozni.
- M it csináltál?
- Bármit, am it kellett. Épp akkor oldották fel a szesztilalmat.
Csak tizenhat éves voltam, de Oakes nagyon megszeretett. Azt
mondta, van vér a pucámban, és szívós vagyok, ezt a két tulajdon­
ságot pedig nagyra becsülte. A kanadai kormány olyan keményen
fejte, hogy nem bírta tovább - 85 százalékos adót kellett fizetnie
-, így családostul áttelepült a Bahamákra, ahol szinte semmi adó
nincs. Nem bolond, az biztos.
Flynn felállt, hozott egy cigarettát, rágyújtott, de csak egyet
szívott bele, azonnal el is nyomta. Körbesétált a szobában, aztán
m egint leült Dodié elé. Dodié meg se moccant.
- Ne felejtsd el, Dodié, hogy az Oakes-féle embereknél minden
a pénzről szól! A pénzt eszik, a pénzt isszák, a pénz az életük.
Tudod, Oakes okos fickó. O rvosira járt, m ielőtt Klondike-ban
talajkutatásba kezdett.
- Orvosira? - Dodié nem tudta Sir H arryt orvosként elkép­
zelni. H alálra rém ítené a pácienseit. Előrenyúlt, m egérintette
Flynn bebugyolált térdét. - És aztán?
- A maffia utolérte, folyton a sarkában vannak.
- Miért?
- Kaszinókat akarnak telepíteni ide, Oakes pedig nem hagyja.
- De hát a baham ai törvények tiltják a szerencsejátékot!
- De még mennyire! Csakhogy a törvényeken lehet változtatni,
ha a megfelelő em berek úgy akarják.
Kihallatszott a keserűség a hangjából.

283
 - És te? - kérdezte Dodié halkan. - Veled mi történt?
- Oakes visszaküldött, hogy dolgozzak a chicagói maffiának
és Caponénak. - Megtörölte a homlokát, m intha ki akarná húzni
az emléket az elméjéből. - Gyerek voltam. Túl fiatal és túl osto­
ba. Hogy le akartam-e nyűgözni H arry Oakest, a bolygó egyik
leggazdagabb emberét? Még szép. Én lettem a szeme és a füle a
maffiában. Jelentek neki. Rajtam keresztül tájékozódik Oakes,
így egy lépéssel mindig előttük halad.
Dodié m indkét kezét Flynn térdére tette, átszelve a kettejük
közötti szakadékot.
- Mi történt ma este?
Flynn feszült arca körül megremegett a gyertyafény.
- Egyenesen megkérdeztem, hogy ő bérelte-e fel azokat a gaz­
fickókat, akik megölték Morrellt a városba visszafelé menet. Hogy
visszakapja az aranyát. Azt mondta, hogy nem. Összekaptunk.
Nem volt szép, de Oakesszal összekapni általában nem valami
szép.
- Sajnálom.
- Kijelentette, semmi köze Morrell halálához. Aztán azt m ond­
ta, hogy nem az övé Portm an Cay.
- Akkor nyilván Christie-é.
- Morrell arról tudott volna.
Dodié előrekúszott, átkarolta Flynn derekát, összekapcsolta
az ujjait a háta mögött.
- M iért nem hagyod ott a maffiát? M iért nem lépsz ki?
Flynn durván felnevetett.
- A maffiát nem lehet csak úgy otthagyni, Dodié! Ha vala­
ki kilép, vagy rájönnek, hogy valaki elárulta őket, akkor utána
mennek, m int egy csapat hiéna, és darabokra szaggatják.
D odié Flynn jéghideg arcának döntötte az arcát. M inden
megváltozott.

284
 4? .

)o d ie

Szürk e, bo ro ng ó s hajnalra virradt. Dodié és Flynn beültek az

egyik ló vontatta bricskába, és lezörögtek egész Cable Beachig,
a golfklubon túl, onnan pedig sétáltak, élvezték a levegőt, a reg­
geli szél távoli fűszerek illatát hozta magával. Korallszín ösvé­
nyek kanyarogtak a vad, erdős tájon, a gyíkok kiültek a sziklákra
ném i napsütés reményében. A züm m ögő kolibrik gyorsabban
rárepültek a jakarandafa utolsó kései virágaira, m int hangyák a
lekvárra.
Dodié nem sokat beszélt. A gondolatait még m indig az előző
éjszakai események kötötték le. Flynn azonban eltökélte, hogy
jó kedvre deríti, valami vidám dallam ot fütyörészett sétálgatás
közben, am i csakugyan meg is m osolyogtatta a lányt. H ozott
magával reggelit: frissen sütött zsemléket, kecskesajtot és mangót,
Portm an Cay csillogó fehér hom okján ücsörögve fogyasztották
el. A szürke tenger összeolvadt az éggel, a felszíne úgy mozgott,
m intha kifényesített acéllemezek takarnák. Fenyegetőnek tűnt.
M intha azt üzenné, hogy nem lesz kíméletes.
- M a este vihar lesz - jegyezte meg Dodié.
Flynn beleharapott a sajtba.
- Szereted ezt a szigetet - m ondta. - Ismered a hangulatvál­
tozásait, a színeit.
A megjegyzés meglepte Dodie-t. Nem m intha Flynn tévedett
volna, az volt a meglepő, hogy máris ilyen jól átlátta, milyen sokat
jelent neki a sziget.

285
 - Elmehetnénk - m ondta Dodié halkan.
- A szigetről?
- Igen.
- Azt hittem , m egállapodtunk, hogy m egtaláljuk Johnnie
Morrell gyilkosát, m ert tartozunk neki ennyivel.
- Az még az előtt volt.
Flynn nem kérdezte meg, mi előtt. M indketten tudták, hogy
arra utalt, amit a maffiáról megtudott. Átkarolta a vállát, ném án
ücsörögve nézték, ahogy a hullámok könyörtelenül csapkodják a
partot. Dodié a férfi m inden porcikáját külön érezte a saját teste
mellett. A bokacsontját a felhajtott nadrágszár alatt. A vállizmait.
A tiszta illatát. És tudta, hogy bármikor itt hagyná az imádott szi­
getét, ha ezzel megmenthetné őt. Elsősorban azonban neki akart
rohanni Sir Harry Oakesnak, ki akarta tépni a szemét azért, amit
Flynn-nel tett, am iért így kihasználta. Ezt persze nem m ondta
meg neki. Hagyta, hogy kim ondatlanul lebegjen közöttük.
M ikor felpillantott, észrevette, hogy Flynn szeretetteljesen
mosolyog rá.
- M iért hagytad ott Angliát, Dodié? Te még sem m it nem
meséltél a múltadról.
Dodié kétszer is meggondolta, hogy előhívja-e az emlékeit.
Jó mélyre eltemette őket magában, és azt akarta, hogy ez így is
maradjon.
- Fel sem foghatom - folytatta Flynn -, m iért akarná bárki
is otthagyni Angliát, mikor olyan emberek irányítják, m int Mr.
Churchill.
Dodié ráhajtotta a fejét Flynn karjára.
- Nincs sok mesélnivalóm. Apám jó ember volt, de tönkretette
a nagy háború, a harc a lövészárkokban. Inni kezdett. - Két apró
szó: inni kezdett, mégis micsoda hatalmuk van! - Anyám meghalt
az influenzajárványban, mikor kilencéves voltam, és ez lett apám
veszte. Ahogy az enyém is. Egyre rosszabbra fordultak a dolgok.

286
Sokáig nem tudott elhelyezkedni, alkalmi m unkákat kapott. -
A sárjáró libucok a partot csapkodó hullámokkal kergetőztek.
Dodié hosszan hallgatott, Flynn mindvégig a karjában tartotta.
- M indegy - rázta meg a fejét. - Aztán eljöttünk ide, hogy új
életet kezdjünk. De apám gyűlölt itt lenni. Ö nm agát is gyűlöl­
te. H áromszor próbált öngyilkos lenni. Kivitt m indkettőnket a
partra, búcsúzóul megcsókolt, és azt mondta, hogy visszaúszik
Angliába.
- Angliába! Komoly táv!
- Háromszor visszajött. Negyedjére m ár nem. M ásnap vala­
mivel lejjebb kisodorták a hullám ok a testét a partra.
Flynn Dodié ajkához emelte az ujjait, m intha le akarná törölni
róla a szavak árját.
- Sajnálom, Dodié. Nehéz lehetett.
- M indenkinek nehéz. - Felkelt. - Sétáljunk egyet!
Nesztelenül, egyszerre lépkedtek a homokban. Portm an Cay
hosszú, patkó alakú hom okzátony volt, a vízhez vezető lejtőt
pálmák és karibfenyők sűrű levélzete árnyékolta, az egyik végét
sziklás tavacskák pettyezték, melyben rákok gyülekeztek, m int
tem plom ban a hívek.
- Mi van itt - nézett körbe Dodié -, Portman Cayen, ami miatt
valaki ennyire m agának akarja? Nincs benne sem m i különös.
Ugyanolyan, m int a többi part.
Flynn elgondolkodva nézett végig a hom okon, majd vissza­
fordult Dodie-hoz.
- Mesélj a varrásról! Tudom, hogy nagyon jól varrsz.
- A, az még a varrodában volt. - Keserű íze volt a szónak. -
Ruhatervező voltam.
- Tényleg?
Dodié ránevetett.
- Babaruhákat terveztünk. H arm incan voltunk. A babák h a­
talm as kartondobozokban érkeztek, egyszerre tizenkét tucat

Z 87
fényes, rózsaszínű játék, és fel kellett őket öltöztetni. Több ezer
kisruhát varrtam, aztán visszavitték őket Amerikába. Szerettem
azt a munkát. Én a ... - Hirtelen elhallgatott, összevonta a szem­
öldökét. - H onnan tudod, hogy jól varrók?
- Láttam a falvédőket.
- A kunyhómban?
- Igen.
- Mikor?
- Mikor Morrell-lal beszéltem. Bementem hozzá a kunyhódba,
mikor elrohantál Keel mamához.
Dodié rábámult.
- Erről én nem is tudtam.
- Azt mondta, nagyon hálás neked. Megkért, hogy vigyázzak
rád.
Dodié újra maga előtt látta Morrellt. A hatalmas, medvesze­
rű lapátkezét, a vörös foltot az ingmellén. A szívósságát, mely
a lénye része lett, pedig vele végig a dél-amerikaiakra jellemző
udvariassággal beszélt. Annyira elm erült ezekben a képekben,
hogy mikor golyó csapódott a hom okba a lábuk előtt, először
nem is értette, mi történt, csak egy pillanattal később, m ikor
meghallotta a puska kattanását.
- M i a...?
Bambán rám eredt a becsapódás helyére, az elméje nem volt
hajlandó tudomásul venni, hogy rálőttek. Flynn azonban elkapta
a karját, és cikcakkvonalban berohant vele a fák takarásába. Dodié
csúszkált és botladozott a meredek lejtő süppedős homokjában.
Sajgott a háta, és ettől m intha egy egész méhkas döngicsélt volna
a fejében, így nem is hallotta, m it kiabál Flynn, pedig látta, hogy
mozog a szája.
Flynn behúzta a fák közé. Fürgén szökdécselve kerülgették
az ágakat és napos közöket, a fejüket lehajtották, átugráltak a
burjánzó aljnövényzet felett. Tőlük balra, az egyik pálm afába

288
golyó csapódott, a levegőbe kéregdarabok szálltak, a hangjától
egy sereg pintyőke reppent fel az égbe. Flynn berántotta Dodie-t
egy vastag fatörzs mögé, még m indig fogta a karját.
- Menj! - parancsolta. - Fuss tovább. Én itt tartom . Menj!
Dodié remegett. Meg kell nyugodnia. Még sosem lőttek rá,
nem volt felkészülve a teste reakcióira.
- Nem - felelte.
- Menj!
D odié egyenesen Flynn összeszedett, elszánt arcába nézett.
A férfi hangjából unszolás hallatszott, rémület azonban nem. Sem­
mijeiét nem mutatta annak a halálfélelemnek, ami Dodié mellkasát
összeszorította. A kárm it érzett is, sikeresen elnyomta. Amikor
újabb golyó süvített el az ágak között, a fejük felett, Flynn-nek arc­
izma sem rezdült, Dodié pedig csak még jobban tisztelte ezért.
- Nem - ismételte.
Flynn a m ásik kezében fegyvert tartott. A lány rábám ult,
próbálta megérteni, honnan kerülhetett elő. Fekete, rövid csövű
pisztoly volt. Hogy varázsolta elő ilyen hirtelen? Dodié m indkét
kezével belekapaszkodott a csőszájba, erősen szorította.
- Flynn, ne! - sziszegte. - Tedd el!
- Megállítom.
- Csak azt éred el, hogy megöl minket!
- Ha nem vetted volna észre, m ár meg is próbálta.
Gyorsan beszéltek.
- Ide hallgass, Flynn! Elfelejtetted, hogy viselkedne egy ártatlan
ember. Beszélnünk kellene vele, nem visszalőni.
- Melyik szeretnél lenni inkább? Á rtatlan és halott, vagy bű­
nös, de élő?
Válasz helyett Dodié félrefordította a fejét, és elkiáltotta m a­
gát.
- Hé, maga ott a puskával, mégis m it csinál? Mi csak sétál­
gattunk itt! Nem bántottunk senkit! Nem kell lőnie ránk.

Z8 9
 - Birtokháborítást követtek el. - Ügy dörgött a hangja a fákon
át, m int a buldózer.
Flynn m ár szóra nyitotta a száját, de Dodié rányomta a tenye­
rét.
- Sajnálom - kiáltotta ki a fáknak. - Nem tudtuk, hogy m a­
gánterület. Nem akarunk semmi rosszat. Nem kell lőnie ránk.
- Mutassák magukat!
- H onnan tudjuk, hogy nem fog lelőni?
- Ha le akarnám lőni, kisasszony, m ár halottak lennének.
Csak figyelmeztettem, hogy menjenek el innen.
A bokrokból zörgés hallatszott, egy papagáj figyelmeztető
kiáltást hallatott.
- Köröz körülöttünk - suttogta Flynn.
- Maradj itt!
Kilépett egy napfényes foltra, melyet nem árnyékolt le a fák
levélsátra. A fülét hegyezte, de semmit nem hallott, és mielőtt újra
kinyithatta volna a száját, Flynn m ár mellette termett, a testével
védte. A fegyvere eltűnt.
- Látja? - kiáltott Dodié a puskásnak.
Flynn egy szót sem szólt, csak felemelte az üres kezét.
Az egyik karibfenyő mögül erős testalkatú, mulatt férfi lépett
elő, göndör haját olajjal hátralapította, fekete inget és nyakkendőt
viselt. A karja óriási izomkötegekből állt, a puska csövét egyene­
sen Flynn mellkasára irányította.
- M it keresnek itt? - kérdezte.
- M ondtam m ár - ismételte Dodié. - Csak sétáltunk.
- Jó nagy séta lehetett.
- Szeretjük a csendes helyeket, ahol senki nem jár.
A férfi felnevetett, az érdes, mocskos röhögésétől más körül­
mények között biztos Dodié arcába szökött volna a vér.
- Azt elhiszem!
Flynn barátságosan elmosolyodott.

290
 - Nem ismer egy másik csendes helyet, ahol nincsenek őrök?
- M enjenek le dél felé a parton, ott aztán tényleg senki nincs.
Rengeteg olyan helyet találnak, ahol senki nem fogja zavarni
magukat. Egyedül m aradhatnak a mangrovékkal meg a szúnyo­
gokkal. - M agában nevetgélt.
- Szóval m iért lőtt ránk?
A férfi arcáról lehervadt a mosoly.
- Parancsot kaptam rá.
- Mi van itt, amit őrizni kell?
- Semmi. Csak a bozót meg a homok. De valakinek a tulaj­
dona, és az a valaki nem akarja, hogy mások erre járkáljanak.
- Ki az a valaki?
A puska, mely eddig egyre lejjebb konyult, m ost azonnal
felugrott Flynn mellkasára.
- Túl sokat kérdezősködik, ember!
- Csak kíváncsiak vagyunk - mondta Dodié. - Maga talán nem
lenne kíváncsi, ha valaki magára lőne? Hiszen halálra rémisztett
minket!
A férfi egy pillanatig csendben nézegette őket, próbálta ki­
találni, m ost mihez kezdjen velük, aztán a puska csövével az út
felé intett.
- Gyerünk, tűnjenek el! - Rájuk m ordult, m intha hirtelen
eszébe jutott volna, hogyan is kell viselkednie egy őrnek. - Aztán
meg ne lássam itt magukat még egyszer, m ert legközelebb nem
a fejük fölé célzok!
Dodié érezte, hogy Flynn nagyon szeretné elkapni a férfi gra-
bancát, és kiverni belőle m indent, amit tud. Csakhogy jó eséllyel
sem m it nem tudott azokról, akiktől a fizetését kapta, viszont a
faggatás közben valaki feltétlenül megsérülne. Nem tudta volna
elviselni, ha Flynn lenne az.
- M együnk m ár - m ondta gyorsan, elkapta Flynn derekát, és
elvonszolta onnan.

291
 41 .

Elk
- M el eg ed lesz abban a blúzban.
Ella felnézett. Az öltözőasztalnál ült, a hatalmas ovális tükörből
belátta az egész elegáns hálószobát, a halvány, m odern, faragott
juharfa bútorait, lágy, nőies színeit. Mindent ő választott. Nagyon
ízlésesen festett. Most először döbbent azonban rá, hogy milyen
otrombán fakó az egész. Szívből sóvárgott az éles csíkok és élénk
színek után.
Vajon Reggie is mindig erre gondol, csak sosem mondja ki?
A férje még m indig az ágyban feküdt, a kezét borzas feje alá
tette, kíváncsian nézegette Ellát a tükörben.
- Korán keltél - jegyezte meg.
- Nyugtalan voltam. Nem tudtam aludni.
- Azt észrevettem. De vajon miért?
- Ó, nem is tudom. - Könnyedén felnevetett, és megvonta a
vállát. - A szokásos havibaj, aggódom a kórházban lévő gyerekek
miatt, meg hogy m ikor vágassam le a hajam, és m it vegyek fel
ma este. Semmi különös.
Reggie rámosolygott, Ellának általában tetszett ez az elnéző,
boldog mosoly, m ost viszont úgy érezte, m intha üvegszilánkkal
karcolnák a bőrét.
- Valami m ást kellene felvenned. Meg fogsz sülni.
Ella a tükörképére nézett, szemügyre vette a blúzát. New York­
ban, a Macynél vette, a finom halványzöld árnyalat kiemelte a
bőrét, a hosszú ujjakat szorosan összegombolta a csuklójánál.

Z9 2
 - Lehet, hogy igazad van.
Felemelte az ezüst hajkefét, m ár épp a fejéhez illesztette, mikor
a férje megjegyezte:
- Sir H arry meghívott m inket ebédre.
Ella keze megállt a levegőben. Élesen a férjére nézett.
- Ügy érted, engem is?
- Igen.
- Ó, Reggie, attól tartok, m a nem tu d o k elm enni. Tillyvel
dolgozom a klinikán. - Túl gyorsan beszélt. Lassabban!
Reggie elhúzta a száját.
- Nem fog örülni neki. Kifejezetten kérte, hogy te is ott legyél.
Szerintem tetszel n ek i... és ki hibáztathatná érte?
- Szerintem meg tévedsz. - Hátat fordított a tükörnek, durva,
önostorozó mozdulatokkal kifésülte az alvástól összegubanco­
lódott haját, rákényszerítette a hosszú, szőke fürtjeit, hogy jól
viselkedjenek. - Sajnálom, Reggie.
- Semmi baj, drágám. Legközelebb. De legalább m a m ár te
vezetheted az autót, m iután Calder nyomozót visszahívták a régi
feladataihoz.
A hajkefe csak dolgozott tovább, pedig Ella ujjai hirtelen el­
zsibbadtak.
- Örülsz neki, igaz, Ella? Hogy nem fog neked lábatlankodni
többet?
- Igen.
Olyan keményen koppant a szó, m int a földre dobott kő.

A kórházban, az osztályos nővér apró irodájában Ella letette a

telefont. A kezére pillantott. Már nem remegett. Már visszanyerte
az önuralmát, de megijesztette, hogy milyen könnyen elvesztette
az im ént, m ikor felhívta a rendőrőrsöt.
- Calder nyomozóval szeretnék beszélni, kérem.

293
 - Ki keresi?
- Mrs. Sanford. Sürgős.
- Egy pillanat.
Kattanás, csend, aztán meghallotta a hangját.
- Jó reggelt, Mrs. Sanford.
Ella gyűlölte, hogy ilyen hatást tett rá. M intha elolvadt volna
benne valami. Azok az izmai viszont, melyeket nem is tudott
irányítani, m ost összerándultak kínjukban.
- Jó reggelt, nyomozó. Beszélni szeretnék önnel a Morrell-
ügyről.
Ella nagyon jól tudta, hogy a telefonközpontos hallgatóz­
hat.
- Be tud jönni az őrsre?
- Nem szeretnék.
- Ma nagyon sok dolgom van, de este megkereshetem.
- Nem, a m a este nem alkalmas.
Ella hallotta, hogy Dán papírokkal zörög. Elképzelte, am int
a határidőnaplóját lapozgatja.
- A kkor találkozhatunk két órakor, ha az megfelel, Mrs.
Sanford.
- Igen, köszönöm.
- Kellemes napot, Mrs. Sanford!
Lerakta. Egyikük sem említette, hol találkoznak. Nem volt
rá szükség. Ella olyan lassan tette le a telefonkagylót, m intha a
durva bánásmódtól darabokra törhetne, és semmissé tehetné a
találkozót. Azonnal végigsöpört rajta a boldogság. Csak ennyi
kellett hozzá. A kezére pillantott. Akár a szikla.
Kinyílt az ajtó, Tilly rohant be rajta.
- Láttad már? - Szélesen vigyorgott a vöröskeresztes egyenru­
hájában, miközben kikukucskált a karjára halmozott óriási kupac
frissen m osott pelenka felett. - Drágám, a kórház szabályosan
hemzseg a jenkiktől! A reptérről jöttek, egy halom édességet hoz­

Z94
tak a gyerekeknek. És - húzta még szélesebbre a száját - rengeteg
finom nejlonharisnyát nekünk, többieknek! - Ledobta az asztalra
a pelenkákat, és meglengetett egy csomagot Ella előtt. - Jobban
teszed, ha azonnal indulsz, és kiköveteled a jussod az amerikai
zsákmányból, mielőtt az egésznek lába kél! Tudod, milyenek a
nővérkék, h a ... - Hirtelen elhallgatott, és Ellára bám ult. - Jól
vagy?
- Persze.
- Valahogy... - Tilly összehúzta a száját, próbálta m egha­
tározni, m i változott meg a barátnőjében, am i m agára vonta a
figyelmét. - . . .más lettél.
- Tényleg?
- Határozottan.
Hogy lehetséges ez? Ilyen gyorsan? M intha a szerelem átala­
kítaná az em ber arcberendezését.
- Csak a túl sok kertészkedés teszi. Megcsípett a nap.
Tilly, aki mindig büszke volt a csontfehér bőrére, most fenye­
getően nézett Ellára.
- Ha nem vigyázol, néger gyerek lesz belőled!
- Vigyázni fogok.
Nagyon vigyázok.
Ella odalépett a pelenkákhoz, csinos fehér négyzetekké haj­
togatta őket. Begyakorlott könnyedséggel kérdezte:
- Hogy van Hector?
- Ó, ne is kérdezd! Borzalmasan fárasztó ma! Reggel ki akart
m enni vitorlázni, de elviselhetetlenül megfájdult a feje, úgyhogy
kénytelen volt bennm aradni az irodában, és elvégezni a papír­
munkát, amitől olyan zsémbes lett, m int egy vénasszony.
Ella el sem tudta képzelni H ectort zsémbesen.
- Hallott valamit arról a borzalmas gyilkosságról?
- A m ikor leszúrták azt az embert? - Tilly m egborzongott.
- N em sokat. Tegnap este annyit m ondott, hogy valószínűleg

Z95
letartóztatják a lányt. Ügy tűnik, bajkeverő hírében áll. G ondo­
lom, valami sikerhajhász szajha lehet. Ezúttal persze túllépett
m inden határon.
- Micsoda? Kivan zárva. Azt hittem, a feketéket okolják, hogy
így töltötték ki a dühüket a fehér gyarmatosítókon.
- Ügy tűnik, ezt a vonalat ejtették. Hector szerint jobb ez így.
- Ügyvéd, csak tudja.
- Szent egek, dehogy! - Tilly gúnyosan felnevetett. - Hectort
tényleg csak a hajók érdeklik. Mindegy, drágám, rohannom kell.
- Megtapogatta a fekete fürtjeit, és megigazította a frufruját. - A
kikötőbe megyek.
- Csak nem megint egy felvonulás?
- Nem megint, még mindig.
- Nem értem, m iért bünteted magad.
Tilly elővette a púderdobozát, és megérintette az orrát a pa­
maccsal.
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek a fiúkért. Ezúttal újoncok.
- Szegény ördögök! Integess nekik helyettem is!
Egy csapat képzetlen újonc száll majd le a hadihajóról, és
vonul végig W indsor hercegének és a Bahamák kormányzójának
palotája előtt. Ellát azonban nem lehetett átverni. Tudta, hogy
Tilly azért megy el az összes parádéra, hogy lássa ő királyi fensé­
gét teljes díszegyenruhában fellépni. Egyszer bevallotta Ellának,
hogy mindig libabőrös lesz tőle. Ella nem igazán értette. De ki
ő, hogy megmondja, mi helyes, és mi nem?
- Menj csak! - mosolygott. - Menj, é s ...
Abban a pillanatban W indsor hercegnéje lépett be a szokásos
gyors mozdulataival, a középen pontosan elválasztott hajával.
- Jó reggelt, hölgyeim!
- Jó reggelt, felség! - felelte Tilly, majd gyorsan kim entette
magát, becsukta maga mögött az ajtót, mint mindig, ha a hercegné
megjelent.
 A hercegné erős csontú arcán bosszús ránc jelent meg, de
gyorsan lerázta magáról, és mosolyogva fordult Ellához.
- Ella, kedvesem, úgy látom, valami rendkívül boldoggá tette.
Ella ártatlan arccal válaszolt.
- M a hallottam, hogy a kis Gussie-t jövő héten hazaengedik
az anyukájához. Ez csodálatosan jó hír a számára!
- A gyermekbénulásos kisfiú, akivel tornázni szokott, igaz?
- Pontosan.
A hercegné bólintott, beleillesztett egy cigarettát az ébenfa
szipkájába, mélyen leszívta a füstöt, majd enyhén hátrahajtotta
a fejét, és m intha így jobban látná Ellát, összehúzott szemmel
tanulm ányozta az arcát.
- Nem vagyok bolond, Ella. Ha értek valamihez, az az em be­
rek.
Ella visszatért a pelenkák hajtogatásához.
A hercegnét azonban nem lehetett ilyen könnyen elterelni a
témától.
- Ez a tűz nem azért lobbant fel magában, m ert egy kisgyerek,
akiért rajong, végre kikerülhet a steril ketrecéből.
Ella abbahagyta a hajtogatást.
A hercegné szeretetteljes, vidám hangon nevetett.
- Csak egy dolog alakítja át így az em bert. És m indketten
tudjuk, mi az, ugye, Mrs. Sanford?
Mrs. Sanford. Finom emlékeztető.
- Ne - m orm olta Ella. - Ne rontsa el!
- M ind ebben a gyarm ati kalitkában élünk, jóm agam at is
beleértve. - Vékony nyaka megfeszült, hirtelen kiugrottak rajta
az inak. - És m ind szívesen kiszabadulunk belőle olykor-olykor.
Hogy megízleljük a szabadságot. - Intett egyet a cigarettájával,
m intha a kalitkából kivezető utat m utatná, de hirtelen megállt,
odalépett Ella mellé, megfogta a karját. Alacsony termete ellenére
hatalmas keze és férfias szorítása volt.

297
 - Ez meg mi?
Ella lepillantott a blúz ujja alól kikandikáló sebekre, a csuklója
fehér bőrét elcsúfító karcolásokra.
- Semmiség. Felsértettem, mikor dróttal körbevettem az egyik
oszlopot a tyúkketrecemnél.
A hercegné úgy bólintott, mint aki pontosan tudja, mi okoz
ilyen karcolásokat, de semm it nem szólt, aztán odam ent az író­
asztalhoz, leült, nagyot szívott a cigarettájába.
- Én a Bahamákon m indenki ügyét a sajátomnak tekintem,
Ella, és m indenkinek a legjobbat akarom. De ne aggódjon! -
Szögletes arca m intha hirtelen megöregedett volna, a szeme el­
szomorodott, a belőle sütő magányosság elárasztotta a szobát.
- M indnyájunknak joga van megválasztani a maga életét. És ezt
sosem tagadnám meg magától.
- Köszönöm. Biztosra veheti, hogy sosem hoznék szégyent
Reggie-re.
A hercegné finoman elmosolyodott.
- Legalábbis nem jobban, m int én a hercegre.
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek, aztán a hercegné
megindult az ajtó felé, tűhegyes válla megfeszült, mikor kilépett,
hogy üdvözölje a kórházi személyzetet.

298
 42.

)o d ie

D o d ié e d d ignem tudta, m it jelent a szerelem.

Nem tudta, hogy olyan, m int a tengerpart dagály idején. Ami
korábban csendes és nyugodt volt, meg sem mozdult, mikor a világ
áttrappolt rajta, hirtelen megtelik élettel. Ilyen érzés volt. Minden
életre kelt benne, kavargott, hánykolódott, remegett, mozgott.
Nem tudta, hogy ilyen lesz.
Szúrt, bizsergett a bőre, egyik pillanatban perzselt, a másikban
megfagyott. A szemét folyamatosan tágra nyitotta, m intha nem
tudna betelni a világgal, aztán olyan nehéznek érezte a szempil­
láit, m intha összezúzással fenyegetnék. A szeme csillogóbb lett,
a bőre lágyabb. Belülről viszont erősnek érezte magát.
Nem tudta ezt sem: hogy a szerelem erőt ad.
így mikor Flynn valamivel éjfél előtt kisurrant az ágyból, Dodié
nem is nyújtotta ki a kezét. Nem húzta vissza, nem nyomta bele a
matracba. Még csak a szemét sem nyitotta ki, nem törte meg az
éjjeli légzése ritmusát, nem kért búcsúcsókot. Egy utolsó csókot.
Ugyanis pontosan ettől félt: hogy nem jön vissza. Mégis elengedte
anélkül, hogy egy hajszálnyival is megnehezítette volna a súlyt,
amit cipelnie kell, és közben mindvégig érezte a férfi erős, biztos
szívének a lüktetését a saját mellkasában.

Nem jött vissza. Teltek az órák. D odié azt kívánta, hogy rob­
banjon be az ajtón nedvesen, széltől kergetve, a dühös vihartól

299
megtépázva, de egy darabban. Elképzelte, hogy lehámozza róla
az átázott ruháit, kiteríti az ágyon, és szárazra törli a testét. Aztán
felmelegíti a sajátjával.
Az eső úgy kopácsolt a tetőn, m intha kalapáccsal vernék,
m intha szét akarná törni a bádogot, és olyan sok helyen beázott,
hogy Dodié kénytelen volt folyamatosan áthelyezni a matracot.
Hosszasan ácsorgott az ajtó mögötti sötétségben, vadul markol­
ta, hallgatta a kint süvítő szelet, mely le akarta tépni az ajtót a
sarokvasakról. Készen állt rá, hogy abban a pillanatban kilökje,
m ikor Flynn keze a kilincshez ér.
Valamivel hajnal előtt jött meg, b ár nem ugyanaz a Flynn
Hudson volt, m int akivel korábban, ugyanazon az éjjelen vadul,
tüzesen szeretkezett. Egy összetört Flynn H udson tért vissza
hozzá. Bebotorkált az ajtón, egyenes Dodié karjába esett, bele­
kapaszkodott, m iközben a szél m egpróbálta darabokra tépni.
Dodié becsapta és elreteszelte az ajtót, leültette a férfit a matracra,
és meggyújtott egy gyertyát, mely ugyan pislákolt, csöpögött a
páradús levegőben, de így is eléggé megvilágította Flynnt.
- Jól vagyok - m ondta Flynn. Nehezen artikulált.
- Nem úgy nézel ki.
- Csak ülj itt velem!
Dodié leült mellé, és átkarolta. Flynn teljesen átázott, a fejéből
vér csordogált, de ő akkor is csak ölelte, a saját száraz arcát a
nedves orcához nyomta. Figyelte a Flynnből kiszökő hangokat: a
gyors légzését, a fogai csattogását, és azt a valamit, ami recsegve
felszakadt odabent, a mellkasa mélyén.

- Mi történt?
- Sir Harry Oakes meghalt.
A döbbenettől megremegtek Dodié ujjai. Épp Flynn fejsebét
tisztította ki, a vágásból olyan gyorsan ömlött a vér, hogy el sem

300
tudta állítani; mostanra m ár levetkőztette a férfit. Flynn takaróba
burkolózva bám ulta az ajtót, de Dodié egyetlen pillanatra sem
hitte el, hogy látja is.
- Mesélj! - mondta. Flynn észre sem vette, mikor megérintette
a sebet.
- Elmentem a W estbourne-házba, hogy beszéljek Oakesszal.
Szokás szerint a kertben őgyelegtem, vártam , hogy éjfél körül
kijöjjön a lépcsőre, és m ikor nem jelent meg, arra gondoltam,
hogy biztos a vihar m iatt nem jön ki. - Flynn m egdörgölte a
szemét. - Utána egy ideig a birtok földjeit kutattam át. Az úszó­
medence mellett találtam rá.
Dodié megmerevedett.
- Holtan?
- Halottabb nem is lehetett volna.
- Biztos vagy benne?
Flynn felé fordult, üveges szemmel m eredt rá.
- Láttam m ár elég holttestet, Dodié. Megtaláltam az elemlám­
páját a fűben, és kikapcsoltam. Aztán átkutattam a testét. Csak
négy kis kaliberű lyukat láttam a fején. Valószínűleg 22-es colt
lehetett. Valaki elég közel került hozzá.
Kifogyott a szóból. A rcát a kezébe tem ette, remegés futott
át rajta. D odié rájött, hogy Oakes valamiféle apafigurává vál­
hatott Flynn számára az idők során: vigyázott rá, alkalmazta,
szüksége volt rá, és a végén m ár az igazi apja helyébe lépett. És
m ost ez a m ásodik apa is eltávozott az életéből. Dodié vállával
nekitám aszkodott, hogy felmelegítse a saját testével, és akarata
ellenére is gyűlölte Oakest. Gyűlölte azért, am it Flynn-nel tett.
Ö rült, hogy meghalt. Az ujjaival beletúrt Flynn nedves hajá­
ba, és árulónak érezte magát, am iért azt kívánta, bár Flynn is
örülne.

301
A sötétségből érte az ütés, mesélte Flynn. Ledöntötte a lábáról,
mivel épp fel akart kelni Oakes teste mellől. M ikor magához
tért, a feje beszakadt, elveszített négy órát és a fegyverét. Ami
ennél is rosszabb, a sziget túlsó felén találta magát. Valahogy
- egy piacra tartó paraszt lovas szekere segítségével - visz-
szam ent a W estbourne-házba még hajnal előtt. Semm i nem
változott, egy dolgot kivéve: O akes teste eltűnt. N em látott
nyomokat, se vért, a fű elázott a viharban. A ház ablakai olyan
sötétek voltak, m in t a cipőkrém . Á tkutatta a földet. Semm i
nem mozdult, egy hangot se hallott. Végül visszabotorkált Bain
Townba.
- Tessék, idd ezt meg!
Dodié zománcozott bögrében frissen főzött teát nyomott Flynn
kezébe, és a matracon a falnak támasztotta. A kunyhó nyirkos
volt és egészségtelen, Flynnt azonban ez láthatóan cseppet sem
érdekelte. Dodié felajánlotta neki, hogy feküdjön át a matracra,
hiszen az sokkal kényelmesebb és m indenképpen szárazabb
volna, ő azonban alig láthatóan megrázta a fejét az ajánlatra. El­
fogadta Dodie-tól Keel mama gyógynövényeit, de más felhajtást
nem tűrt el maga körül.
- És most mi lesz? - kérdezte Dodié halkan.
Flynn szeme, két csillogó csík az árnyékok között, félig lecsu­
kódott.
- Most - felelte - elszabadul a pokol.

Reggel kilencre már egész Bain Town erről beszélt. Dodié hallotta,
hogy odakint az utcán a nők egymásnak kiabálták a hírt, a férfiak
halkan m orogva beszélték ki a dohány füstje felett; m indenki
tudta, mit jelent Oakes halála. Az úton m indent átjárt a szívből
jövő kétségbeesés, melyet fehér zsebkendők és halkan, ritmusosan
eldünnyögött him nuszok kísértek.

302
 Dodié kilépett a kunyhóból. Flynn végre elszenderedett oda­
bent, hála Keel m am a teáinak, de nyugtalanul, rém álm októl
gyötörten aludt. D odié nem szívesen hagyta m agára még pár
percre sem, mégis felkapta a zománcos bögrét, és elsétált vele az
utcában lévő közös kúthoz. Felette acélszürke felhők emlékeztet­
tek az éjjeli viharra, az úton mindenfelé pálmalevelek hevertek
a sárban.
Dodié üdvözölte a kút köré gyűlt fekete arcokat. M indegyik
kom oran nézett, egyikük még sírt is.
- Jó reggelt!
- Semmi jó sincsen benne, gyerekem - felelte az egyik ősz hajú
nő, aki kerek fahengerrel nyújtotta meg a fülcimpáit. - Egyáltalán
semmi.
- M iért, mi történt?
- Hát nem hallottad?
- Lyányom, úgy terjed a híre, m int a bozóttűz nyáron. Pró­
bálják elfojtani, pedig az Isten a m egmondhatója, hogy m ink is
megérdemeljük, hogy megtudjuk!
- Isten nyugtassa annak a szegénynek a lelkét.
- Ámen.
Újabb him nuszra zendítettek, az ősz hajú nő a szemét töröl-
gette.
- Nyugodjon az ő nemes lelke örök békességben, és jusson el
megváltásra a mi U runk kebelén!
D odie-ra került a sor a kútnál, hogy megtöltse a kancsóját.
- Kinek a lelkét? - kérdezte. - Ki halt meg?
- Sir H arry Oakes. Hát nem hallottad?
Dodié a fejét rázta.
Egy befont hajú nő, aki m indkét csípőjén egy-egy gyereket
cipelt, hangos jajveszékelésbe kezdett.
- Édes Jézus, ments meg minket! Ezek a szigetek igen nagyon
szenvedni fognak Sir H arry kedvessége nélkül, Isten áldja meg

303
a lelkét! Tik fehérek nem is tudjátok, m i m indent tett miér- j
tünk.
- Nem csak m iértünk - folytatta egy gyengédebb hang. - Az
én Jake-em esküszik rá, hogy az egész Bahamák kínlódni fog,
még tik, fehérek is, m er’ csak Sir H arry milliói tudják tovább
hajtani itt a dolgokat, édes szívem.
Dodié letette a kancsóját.
- Mi történt? Hogy halt meg?
M indenki egyszerre beszélt. Forgatták a szemüket, a széles
keblük remegett, akkora erővel csapkodták, az arcukon könnyek
folytak, olyan mély gyász ömlött belőlük, hogy őket látva Dodié
szívtelennek érezte magát. Ezek közül a nők közül senki nem is­
merte személyesen azt a férfit, akit meggyászoltak, mégis olyan
keservesen siratták, mintha közéjük tartozott volna. Dodié nem
hitte, hogy Nassau fehér közössége csak feleennyit is törődik vele,
vagy hogy akár egy szikrányi hévvel is áldást mondanak a lelkére.
- Mi történt? - kérdezte újra.
- Élve elégették az ágyában!
- Micsoda?
- Nem. - Férfihang szólt közbe. Magas, szögletes arcú embertől
jött, aki a csinos, befont hajú nőben gyönyörködött. Megvárta,
míg m indenki rá figyelt. - Ne terjessz hamis pletykákat, Josie!
Sir Harryt agyonverték.
- Én úgy hallottam, lelőtték - szólalt meg egy vékony, rágózó
lány.
- Akkor rosszul hallottad. Nekem elhiheted. De akárhogy
történt is, meg fogják találni a gyilkosát. - Rávillantotta tökéletes
fogait a nők csapatára. - Ha nem - nézett eltöprengve Dodie-ra
-, hullani fognak a fejek. Rendőr vagyok, tudom, hogy m ennek
a dolgok.
Dodié kipréselt magából egy hálás mosolyt. Bizonytalan kézzel
a mellkasához szorította a kancsó vizet, de fogalma sem volt róla,

304
hogyan sikerült kényszeredett lassúsággal visszabandukolnia a
kunyhóba anélkül, hogy egy cseppet is kilötyögtetett volna.

Ha a bahamaiak értenek valamihez, az a pletykálkodás. Délre m ár

mindenki arról beszélt, hogy Sir Harryt megölték a saját ágyában,
lelőtték, agyonverték, lefejezték és megfojtották a medencéjében.
Máglyába esett, és teljesen leégett a bőre. Felgyújtották a házát.
Egy álarcos gyilkos elvágta a torkát, és m egitta a vérét. Lelőtte
magát.
Dodié mindegyiket remegve hallgatta végig.
- Rituális gyilkosság volt, én mondom!
Ezt annak a bricskának a sofőrje mondta, mely bevitte Dodie-t
és Flynnt a városba. Flynn sápadt volt és hallgatag, de erre ő is
felemelte a fejét.
- Rituális?
- Az ám, nem is kétséges! Tollak meg vér m indenhol, úgy
hallottam. M ert én azt m ondom , hogy ez csakis obeah lehetett.
Amit maguk, fehérek vudunak hívnak. - Gyorsan hátrapillantott,
kilátszott a szeme fehérje, megcsapkodta az öreg, fáradt lovat a
gyeplővel, hogy gyorsabban szedje a lábait.
- Nagy erő van benne, nekem elhihetik - tette hozzá. - Ilyes­
mivel nem szórakozik az ember.
D odié Flynn kezébe csúsztatta a kezét.
- A pokolba is, Dodié, reméljük, hogy igaza van. Mert minden
más lehetőség rosszabb. Sokkal rosszabb.

Mihelyst beléptek a házba, ahol Flynn megszállt, Dodie-t azonnal

m egütötte a halk, vékony zümmögés. M intha légy akadt volna
a fényáteresztő függönybe, és vadul igyekezne kiszabadítani a
szárnyát. Fogalma sem volt róla, honnan jöhet a zaj. Csak akkor

305
jött rá, hogy a saját feje zúg, mikor felment a kopott lépcsőkön,
és a hang végigkísérte. Ettől függetlenül olyan tisztán és élesen
hallotta, m int a lépteiket a deszkákon. M intha valami figyel­
meztetés volna.
Flynn kinyitotta a szoba ajtaját, ellenőrizte az ágyat, a szek­
rényt, az ablakot, a falakat, még az ajtó mögé is benézett. Csak
utána engedte belépni Dodie-t. A zúgás különös m ódon egyre
erősebb lett, Dodié pedig fürkészve m eredt Flynnre, hogy vajon
ő is hallja-e, a férfi arca azonban semm it nem árult el. M intha
messze járt volna. A földszintről főtt hal szaga szűrődött fel,
odalent az utcán acéldobot zörgetett valaki, Flynn azonban nem
figyelt semmire. Valami megváltozott benne. Dodié észrevette,
de nem tudta, m it jelent ez. Élesebbek lettek a mozdulatai, a teste
megfeszült, gyorsabban fordította el a fejét. A szája azonban úgy
elernyedt, m intha oda kapta volna az ütést.
- Flynn, ülj le! Ülj ide mellém! - Dodié az ágy szélére telepe­
dett, Flynn azonban nem ült le, hanem letérdelt elé a padlóra, a
fejéből szivárgott a vér. Dodié tudta, hogy ezt most nem kellene
szóba hoznia.
- Készülj fel - m ondta Flynn -, hogy a világ rázúdul erre a
helyre, mint egy tonna tégla! Neked meg nekem vigyáznunk kell,
nehogy maga alá temessen.
Dodié a homlokát ráncolta.
- M iért törődne velünk a világ?
- M ert akárki tette is, keresni fog egy bűnbakot, akire ráken­
heti, és m indketten az első sorban állunk.
Dodié szíve hevesen kalimpált.
- Tudom, hogy a rendőrség engem a gyanúsítottak között tart
számon, m ert én találtam meg Morrellt, de téged miért?
- Most Sir Harry Oakesról beszélünk. Ez a gyilkosság idecsődít
egy csomó átkozott újságírót a világ m inden tájáról. Kiszagolnak
m inden titkot a szigeten, a tieidet is, a nyakamat teszem rá.

306
 - Ne ijesztgess!
Flynn m ost mosolyodott el először.
- Pedig nagyon is meg akarlak ijeszteni, Dodié, szerelmem.
Azt akarom, hogy úgy megijedj, hogy elmenj innen.
- Nem. - Elkapta Flynn állát, és megrázta. - Nélküled nem
megyek.
- Ide hallgass, Dodié! Oakes halála m indent megváltoztat.
- Felállt, és D odie-t is felhúzta. - Ha a maffia szám olt le vele,
m ert nem engedett nekik, vagyis nem akart nyom ást gyako­
rolni a korm ányzóra, hogy változtassa meg a törvényeket, és
m egtudták, hogy O akesnak dolgoztam, akkor jó eséllyel utá­
nam jönnek. Egyszerűen nem tudjuk, mi történik. Ezért kell
kim ennem az utcára, és begyűjtenem m inden pletykát m inél
hamarabb.
- Ki más?
- Ki más ölhette meg?
- Igen.
- Olyasvalaki, akinek szüksége van a földre, am it Oakes nem
akar eladni. - Vállat vont. - Csak találgatok, Dodié, de lehetsé­
ges.
- Vagyis Christie?
- Ki tudja? De jellemző lenne.
- El kell tűnnöd innen, Flynn. Kérlek. Túl veszélyes lenne itt
m aradni. - Dodié maga is meglepődött, hogy ilyen nyugodt a
hangja, mikor m inden darabokra hullott körülötte. - Méghozzá
gyorsan.
Szinte látta, hogy maffiózók jönnek érte csinos kétsoros öl­
tönyben, fegyverekkel és cápaszerű mosollyal.
- Gyorsan! - sürgette megint.
Flynn előhúzott egy zsákot az ágy alól.
- Együtt m együnk - jelentette ki, és elkezdett bepakolni a
táskába.

307
 Dodié hirtelen izgatott lett, Flynn pedig nevetett, látva, milyen
arcot vág, hátrafordult, úgy nézte, a szeme vidáman csillogott.
Vagy talán szerelmesen? Dodié nem tudta, de így emlékezett vissza
később Flynnre, ezt a képet őrizte meg róla az emlékezetében:
ahogy a táska fölé görnyed, a haja az arcába hull. Az ajka merész
mosolyra görbült, elárulva Dodie-nak, hogy döntött: nem megy
el a rendőrségre, és nem mondja el nekik, hogy min esett át előző
éjjel a W estbourne-házban.
Odalent becsapódott a bejárati ajtó.
D odié halványan hallotta egy autó m otorjának zúgását a
csendes utcáról. Kimerevedett a pillanat, ólomlábon cam m o­
gott a poros földön, aztán úgy meglendült, hogy Dodié utol sem
érte. Flynn villámsebesen reagált, m ikor nehéz lépteket hallott
közeledni a lépcsőn, így m ire a kopogás megrázta az ajtót, ő
m ár fegyvert tartott a kezében. Benyomta Dodie-t a szoba túlsó
sarkába, ő pedig az ajtó mögött, a falnak lapulva várt.
- Ki az? - csattant fel.
D odie-nak csak akkor tűnt fel, hogy kopogtak. A maffia szo­
kott kopogni? Már amikor azért jön, hogy meggyilkoljon vala­
kit.
- Flynn - suttogta.
Összenéztek, és Dodié abban a pillanatban megértette, hogy
Flynn nem hiszi el, hogy ezt túlélhetik. Leeresztette a fegyvert,
és két gyors lépést tett a lány felé.
- Nyissa ki'. Rendőrség.

A három rendőr a pók lábait leszaggató gyerek precíz brutalitá­

sával szedte darabokra a szobát. M inden fiókot kihúztak, meg­
vizsgálták a hátukat, az aljukat, felszakították az ágyat, felemelték
a matracot. A hatalmas kezükkel átkutatták a ruhák zsebeit, a
függönyök tetejét, belefúrtak a borotvaszappanba, kicsavarták

308
az ágy végeiben lévő fémgolyókat. V isszahajtották a linóleu­
mot, és ellenőrizték a padlódeszkákat, nincs-e valamelyik alatt
rejtekhely.
Dodié nézni se bírta. Az ablaknál állt Flynn mellett, a karjuk
egym áshoz simult, kinézett az utcára, ahol egy kutya egy fél
kókuszdiót rágcsált, egy nő pedig egy h o rd ó t görgetett az út
közepén. Dodié mindvégig érezte Flynn feszültségét.
- Semmi baj - m ondta Flynn. - Nem fognak találni semmit,
m ert nincs itt semmi.
A fegyvert az inge alá, a nadrágja övszárába dugta. Ám mikor
a fekete őrmester a keresés hevében kést vett elő, és felhasított egy
durván összeöltött varrást a matrac oldalában, Flynn szúrósan ösz-
szehúzta a szemét. Az őrmester beledugta a kezét a lószőrbélésbe,
és zord mosolyra húzta a száját. Dodié hallotta, hogy Flynn nagy
levegőt vesz, és még épp időben fordult oda, hogy lássa, amint az
őrmester kihúzza a kezét. Egy bőrerszény hevert benne. Alvadt
vér csíkozta. A tiszt felnyitotta, és elolvasta benne a nevet.
Dodié Flynnre nézett, és csak arra tudott gondolni, hogy ki
kellene vonszolnia a nyitott ablakon keresztül. Elfutnának, vissza
se néznének. Akkor legalább lenne esélye. Flynn arcából kifutott
a vér, Dodié csuklóját markolta.
- Flynn Hudson, letartóztatom gyilkosság...
- ő rm ester - szakította félbe az egyik tiszt izgatott hangja.
Az őrm ester m ost ingerülten ráncolta az eddig közönyös
arcát.
- Mi van?
- Idess, főnök, m it találtam!
Kihúzott valamit Flynn kabátjának szegélyéből, mely az ajtó
hátoldalán lógott. Kinyitotta a kezét, hogy megmutassa a feljebb­
valójának. A fekete tenyerében négy aranypénz csillogott.

309
D odié végigrohant Nassau utcáin. A járdán egymást érték az
emberek, csoportokba gyülekezve beszélgettek, ráböktek minden
idegenre, aki Miamiból érkezett a repülővel, a nyakában fényké­
pezőgép lógott, a kezében jegyzettömböt tartott. Egy szivacsokat
áruló ébenfekete bőrű nő odakiáltott az egyik ilyen idegennek:
- Sir H arry közénk tartozott, úgy ám, Isten áldja a lelkét!
Istenfélő ember volt. Úgyhogy ne merjen semmi ocsmányságot
írni róla, megértette?
Dodié átrohant a Rawson téren, átnyom akodott a rendőrőrs
ajtaján. Éppolyan volt, mint eddig. Ugyanaz a ventilátor kavarta
a mennyezeten a párás levegőt, ugyanazok a legyek repdestek
elszántan, ugyanolyan aggódó arcok sorakoztak ugyanazokon
a székeken - Dodié azonban megváltozott. Nem várt türelm e­
sen a sorára. O darohant a pulthoz, ahol egy fiatal recepciós
papírokat töltött ki egy idős férfi elveszett kutyájával kapcso­
latban.
- Elnézést - szakította félbe Dodié de beszélnem kell Calder
nyomozóval. Sürgős.
- Sajnálom, kisasszony, de épp ezzel az úrral foglalkozom. Ha
volna kedves helyet foglalni...
- Nem volnék kedves helyet foglalni. Nem hallotta? Sürgős!
Azonnal beszélnem kell vele. - Rácsapott a tenyerével a pultra.
A terem hirtelen jött csendjében nagyon hangosnak hatott.
Az ifjú rendőr elbizonytalanodott. Újoncnak tűnt, szorongva
pillantott a tőle jobbra húzódó folyosóra.
- Sajnálom, kisasszony, de Calder nyomozó jelenleg nem ér
rá. Ha volna szíves várni egy...
- Nem tudok várni. H át nem érti?
A rendőr természetes segítőkészségét még nem ölte ki a több­
éves taposómalom.
- Elnézését kérem, uram - m ondta az öregnek - , máris visz-
szajövök. - Megindult a folyosón. - Várjon itt! - m ondta Dodie-

310
nak. Eltűnt a 3. kihallgatószobában, de öt m ásodperc múlva újra
felbukkant. - Nemsokára fogadja, legyen szíves várakozni a ...
Dodié elsétált mellette, és belépett a 3-as számú szobába. Arra
számított, hogy a nyomozó épp kihallgat valakit, vagy talán több
rendőr tanácskozik a Sir H arry Oakes-ügyben. M ikor azonban
kopogás nélkül berontott, Calder nyomozó halkan beszélgetett a
szoba közepén egy nővel. A nő háttal állt az ajtónak, vastag szőke
haja volt, a vékony csípőjét sárgásbarna rakott szoknya fedte, a
vállán a nyomozó keze nyugodott. Gyorsan megfordult, ellépett
a tiszttől, és egyenesen D odie-ra nézett.
- Miss Wyatt!
- Mrs. Sanford - biccentett Dodié, de azonnal Calder nyo­
mozóhoz fordult, akit láthatóan inkább zavarba hozott, semm int
felbőszített a hívatlan látogató.
- Calder nyomozó, a segítségére van szükségem.
Dán Calder nyomozó őrmester m ostanra összeszedte magát,
azonnal hivatalos lett a m odora.
- M it tehetek önért, Miss Wyatt?
- Borzalmas hiba történt. Flynn H udsont letartóztatták gyil­
kosság vádjával, pedig ártatlan. Tennie kell valamit, meg kell
értetnie velük, hogy fogalma sem volt róla, hogy o tt van az a
tárca, valaki más dugta a matracába, hogy gyanúba keverje, el
kell... - Remegett a hangja. A keze is remegett. - Flynn Hudsont
letartóztatták gyilkosság vádjával - közölte érthetőbben. - Téve­
dés történt. Ártatlan.
Nem én voltam, Dodié! Ne hidd el nekik, hogy én tettem! Ezek
voltak az utolsó szavai, m ikor bilincsbe verve elvitték a rendőr­
autóban.
- M orrell meggyilkolásáért tartóztatták le? - Calder a szem­
öldökét ráncolta.
- Persze. Ki m ás...? - Aztán rájött. Élesen rázta a fejét. - Nem,
ne...

311
 Ella Sanford előrelépett.
- Minden rendben, Dodié. Elrendezzük a dolgot. Ha a barátja
ártatlan, biztosra veszem, hogy Calder nyomozó tisztázni fogja
a félreértést. Dán - tette hozzá halkan -, tudtál erről a letartóz­
tatásról?
- Nem. Trench kezelte az ügyet, míg én mással foglalkoz­
tam.
- Utána tudnál nézni, hogy mi történt?
Dodié egy pillanatig azt hitte, hogy a nyomozó visszautasítja
a kérést, ám ekkor Mrs. Sanfordra pillantott, és láthatóan meg­
gondolta magát.
- Rendben. De ma borzalmas káosz van. Lindop ezredes őr­
jöng. Ez a Sir H arry-eset... - Elhallgatott, Dodié rájött, hogy nem
akar többet m ondani előtte. A nyomozó az ajtó felé indult.
- Köszönöm - m ondta Dodié.
- És az ég szerelmére, kérem, hozzon valaki egy csésze teát
ennek a lánynak, mielőtt elájul! - kiáltott ki Mrs. Sanford.
Leültette Dodie-t az egyik kemény székre.
- Olyan fehér, m int a fal - mormolta.
Dodié tudta, hogy hálásnak kellene lennie, de csak félelmet
érzett. M egszorította Mrs. Sanford kezét. Nem megnyugtatást
várt, azt akarta, hogy mindenképp meghallgassák.
- Tudnom kell, hogy itt van-e. Hogy a rendőrőrsre hozták-e
be Flynn Hudsont, vagy börtönben van? - Hallotta, hogy remeg
a hangja, de figyelmeztette magát, hogy nem szabad elijesztenie
ezt a nőt. Szüksége van rá. - Kérem, Mrs. Sanford, önt meghall­
gatják! Ö nnek válaszolnak!
Ella Sanford nem is próbálta elhúzni a kezét. Kék szeme meg­
telt aggodalommal.
- Hát ennyire fontos m agának ez a Flynn Hudson? - kér­
dezte csendesen. - Annyira, hogy a letartóztatása a hangját is
elvette?

3 IZ
 Dodié bólintott, mire Mrs. Sanford arca ellágyult, aztán meg­
rázta a fejét, és felkiáltott:
- Az ég szerelmére, hol van m ár az az átkozott tea?
Fiatal fekete rendőr sietett be egy tálcával, tiszteletteljesen
biccentett nekik, m ajd újra kirohant. D odié tudta, hogy nem
neki szól a figyelmesség. Ő egyedül sosem részesülne ilyen bá­
násm ódban. O dafordult a nőhöz, aki ilyen nagylelkűen, bará-
tian felajánlotta a segítségét, és m ár kinyitotta a száját, hogy azt
mondja: Köszönöm. Ön nagyon kedves, én pedig hálás vagyok
érte, még ha nem is látszik rajtam, mert csak arra tudok gondolni,
hogy Flynn mekkora veszélyben van.
M ielőtt azonban kim ondhatta volna, Ella Sanford a kezébe
nyomott egy csészét és egy csészealjat, majd megkérdezte:
- Szóval milyen kapcsolatban állt ez az ön Mr. H udsona Mr.
Morrell-lal?
M ajdnem kibukott belőle. N em sok kellett hozzá, hogy el­
mondjon mindent. Már a nyelve hegyén voltak a szavak, elmondta
volna az első embernek, aki megkérdezi. Ám Flynn rendőrautó
ablaka mögé zárt arcának emléke megállította.
- Nem tudom . De valaki becsempészte M orrell elveszett tár­
cáját Flynn szobájába. - Belekortyolt a teába, nehogy folytassa.
- Tényleg? És ki tenne ilyet?
Calder nyomozó érkezése m egm entette D odie-t egy újabb
hazugságtól. Elég volt egyetlen pillantást vetni az arcára, és máris
elcsüggedt.
- Rendben, Miss Wyatt. A helyzet a következő. Flynn Hudson
itt van. Láttam őt, épp m ost hallgatják ki.
Kihallgatják.
- Tehát nem bántották?
- Persze, hogy nem bántották. Csak kikérdezik. H a ártatlan,
biztosra veszem, hogy m inden tisztázódni fog.
- M ikor láthatom?

313
 - Attól tartok, egyelőre nem.
- M iért épp hozzá mentek a letartóztató tisztek? - kérdezte
Ella Sanford. - Mitől fogtak gyanút?
Dodié arra számított, hogy Calder megtagadja a választ, de
tévedett.
- Fülest kaptak. Telefonhívást.
- Kitől?
- Nem m ondta meg a nevét. Általában nem így dolgozunk, de
Trench őrmester kifogyott a nyomokból, úgyhogy ezt követte. -
Visszapillantott Dodie-ra, fürkészve vizsgálgatta. - Természetesen
önt is ki fogják kérdezni, Miss Wyatt, m int a tárca és az érmék
megtalálásának tanúját.
- Hazudik - közölte Dodié határozottan. - Akárki hívta is fel
a rendőrséget, hazudik.
Ella Sanford hirtelen lecsapott Dodié teáscsészéjére, u n d o ­
rodva letette az asztalra, aztán m egindult az ajtó felé.
- Jöjjön velem, Dodié! Ismerek egy jó ügyvédet.

314
 4S>.

flU
H ecto r La tch am irodáját úgy tervezték, hogy lenyűgözze a
látogatókat. A falakat diófa panelekkel burkolták be, az antik,
bőrborításos íróasztal pedig olyan hatalmas volt, hogy lovaspólót
lehetett volna rendezni rajta. Dodié azonban m intha m indezt
észre se vette volna. Nagyon értett hozzá, hogy csak arra kon­
centráljon, am i tényleg számít, m in d en m ást ki tu d o tt zárni.
Ella irigyelte ezt a képességét, hogy egyszerre egy dologra tudta
összpontosítani a figyelmét.
H ector elm agyarázta neki a jogi procedúrát, arra is kitért,
hogy am ennyiben a kihallgatás után a rendőrség vádat emel
Flynn ellen, valószínűleg a bűntett súlyossága miatt nem engedik
óvadék ellenében szabadlábra, és az első meghallgatásig előzetes
letartóztatásban marad. Dodié nem vesztegette az időt, feltette a
kérdéseit, magyarázatokat csikart ki, Hector pedig kedvesen és
udvariasan válaszolgatott.
- Semmi értelme azt hajtogatni, hogy ártatlan, Miss Wyatt
- közölte együtt érzőén. - Be kell bizonyítani. És attól tartok, a
bizonyítékok jelenleg ellene szólnak.
- Megértem. De a tárcát valaki más rejtette el a szobájában. -
Dodié m ost m ár csendesen és logikusan beszélt. - Tudom, hogy
nem ő volt.
- Sajnos a tudás nem számít bizonyítéknak. - Hector szakértői
mosolyt vetett Ellára. - Beszéltem Trench nyomozó őrmesterrel
telefonon, és odaküldtem az ifjú G ordon Parfuryt, hogy jelen

3)5
legyen a kihallgatáson. - Büszkén biccentett a csapata legújabb,
fekete bőrű tagjának említésekor. - Parfury első osztályú ügyvéd,
biztosíthatlak. Számíthattok rá.
- Köszönöm, Hector - m ondta Ella. - Igazán nagyra értéke­
lem.
Hector ízig-vérig ügyvéd volt. A belőle áradó kedvesség és
határozottság megnyugtatólag hatott az emberekre. Barna haját
elegánsan hátrafésülte az arcából, mely még jobban felerősítette
az ügyfelei számára oly fontos tisztesség és megbízhatóság at­
moszféráját. Nem volt kifejezetten jóképű, ahhoz túl keskeny volt
az arca meg a szeme is, de a siker aurája vonzóvá tette, a bőre
pedig az elhivatott tengerészek egészséges színében ragyogott.
- Szóval mikor láthatom Flynnt? - kérdezte a lány.
Hector úgy lépett ki az asztala mögül, m int aki szívesen helyet
cserélne Dodie-val, ha tehetné.
- Miss Wyatt - mondta, és a két keze közé fogta Dodié kezét
-, ez a Morrell-gyilkosság borzalmas ügy, és a második szörnyű
bűntény után, melyben ráadásul olyan rendkívüli férfiút öltek
meg, m int Sir Harry, m indenki elvesztette a fejét. Én azonban
megígérem, ha igazat mondott, minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy bebizonyítsam a barátja ártatlanságát. Számíthat rám.
Dodié az ügyvéd kezét bámulta. Ella látta rajta, hogy legszí­
vesebben elhúzódna.
- Mi lesz, ha bíróság elé állítják, és bűnösnek találják? - kér­
dezte Dodié.
Kegyetlen kérdés volt. Mindnyájan tudták a választ.
- Attól tartok, halálbüntetést kap. De nyugodjon meg, drága
Miss Wyatt, ha ártatlan, nem engedem, hogy elítéljék!
Dodié hallgatott, Ella pedig megpróbálta elképzelni, milyen
érzés lehet tűrni, hogy az ember szerelme meghaljon.

316
- Dodié.
Ella az im ént tette ki D odie-t a járdára Flynn Hudson szállása
előtt, a lány m ost lehajolt a kocsi lehúzott ablakához.
- Igen? - A nap megcsillant a haján, vörös csíkokat rajzolt a
sötét fürtök közé.
- Biztosan nem akarja, hogy magával menjek?
- Nem, köszönöm . - M egpróbált m osolyogni, ettől kicsit
ellágyult az egyébként szigorú arca. - M egrémisztené őket.
Ella nem vitatkozott. Szegény környék volt, ő is tudta, hogy
kilóg innen.
- Dodié, m it tud azokról az aranyakról, amiket a kabátjában
találtak?
- Nem Flynn tette őket oda. - Élesen válaszolt. Védekezően.
Ella megdöbbent, m ikor Hector szóba hozta a négy aranyér­
mét, melyeket a rendőrség talált. M intha valami sötét árny lépett
volna be a szobába, és kuporodott volna le a sarokban. Magára
vonzotta a tekintetét.
- De Dodié, kapcsolatba fogják h o zn i...
- Kapcsolatba hozzák Morrell-lal, tudom . Elm ondta a rend­
őrségnek? - Erősen belekapaszkodott a kocsi letekert ablakába.
- Hogy m indketten kaptunk tőle egy-egy érmét?
- Nem m ondtam el. Én azt akartam m ondani, hogy kapcso--
latba fogják hozni Sir H arry Oakesszal. Aranyérméket gyűjtött,
és a rendőrség ezt ham ar megállapítja. M ost m ár Morrell és Sir
H arry is meghalt. Az egyik lehetséges kapcsolat közöttük Flynn
Hudson. - Közelebb hajolt, látta, hogy a lány szeme mellett gyen­
gén lüktet egy ér. - Hol volt Flynn múlt éjjel?
A lánynak a szeme sem rebbent, csak kivörösödött az arca,
m intha arcul csapták volna.
- Velem volt egész éjjel - m ondta Dodié.
- Drága Dodié, ennél jobban kell hazudnia.
- Ezt meg hogy érti?

317
 - Úgy, hogy mikor a rendőrség sort kerít a maga kihallgatására,
és mindketten tudjuk, hogy előbb-utóbb behívják, ennél sokkal
m eggyőzőbbnek kell lennie. - Az ujjaival megérintette a lány
kézfejét az ablakon. - Halljam, Miss Wyatt - utánozta a rendőrök
mély hangját -, hol töltötte Mr. Hudson az előző éjszakát?
Dodié hirtelen hátrarántotta vékony vállát, és egyenesen be­
lenézett Ella szemébe.
- Velem volt.
- Egész éjjel?
Dodié szája halvány m osolyra rándult, m intha felidézné a
kunyhóban eltöltött sötét órákat.
- Nem sietett sehová - mondta, és hirtelen jött szeméremmel
lesütötte a pilláit.
Ella elmosolyodott.
- Meggyőzött.
Dodié a kezükre pillantott.
- Köszönöm. Nagyon kedves - mormolta. - De m iért teszi
ezt? - Egy darabig hallgattak, megvárták, míg elbandukol mel­
lettük a rákokkal teli bam buszketrecet cipelő férfi, nyomában
egy halfejekkel m egtűzdelt rudat szállító fiúval. - M iért segít?
- Talán m ert látok magában valamit önmagámból.
Dodié szemügyre vette az arcát. Ella arra számított, hogy meg­
kérdezi, mi az a valami, de nem tette. Csak annyit mondott:
- Csakis az lehet a gyilkos, aki beletette Flynn matracába a
tárcát és a kabátjába az érméket.
A szavak durván harsogtak a csendes kis utcában. A m últ
éjjeli viharból m egm aradt széllökés elkapta a lány hosszú haját,
el akarta rángatni a kocsitól, ő azonban még mindig erősen m ar­
kolta a meleg fémet.
- Mrs. Sanford...
- Szerintem tegeződjünk! Szólíts Ellának!
- Ella, nem ő tette.

318
 - Biztos vagy benne?
- Igen.
- Hiszek neked. De légy óvatos, m ikor kikérdezed ezeket az
embereket arról, mi történt a házban!
- Óvatos leszek, megígérem . - Elhallgatott. - A nyom ozó
barátod többet fog tudni Sir H arry haláláról.
Kijelentés volt, de Ella kihallotta belőle a kérést. Bólintott.
- így igaz. Megpróbálok m egtudni valamit, ha gondolod.
- Köszönöm.
Ella sebességbe tette a kocsit. M ost m ár volt oka ismét felke­
resni Dánt.

319
 44.

)o d ie

A l i l a a j t ó s h á z tulajdonosai óvakodva figyeltékDodie-t. Mind­

ketten feketék voltak, és m indketten a hallgatás áthatolhatatlan
fala mögé rejtették a haragjukat. Összefont karral ücsörögtek
egymás mellett a tűzhely elé húzott székeken. Dodié legszíveseb­
ben addig rázta volna őket, míg fel nem hagynak az egyszavas
válaszokkal.
- Mr. Hudson használta az emeleti szobájukat?
- Igen.
- Van más lakójuk?
- Nincs.
- Lakik még itt valaki önökön és Mr. Hudsonon kívül?
- Nem.
- Kikérdezte önöket a rendőrség?
- Igen.
- M it m ondtak neki?
- Semmit.
- Mr. Hudson fogadott látogatókat az itt-tartózkodása alatt?
- Igen.
Dodié előrehajolt a székben.
-K it?
- Magát.
Türelmetlen sóhaj szökött ki a tüdejéből.
- Más valakit?
- Nem.

320
 - Biztos benne?
- Igen.
- Lehetséges, hogy valaki bem ent a szobájába, míg önök távol
voltak?
- Nem.
- Zárják a bejárati ajtót?
- Igen.
Nem úgy hangzott, m intha hazugság volna, mégis annak tűnt.
A legtöbb bahamai nem zárta az ajtaját. Dodié körbepillantott az
apró helyiségben. Fazekak, serpenyők, fás kosár. A szekrényaj­
tóra egy egyenruhás fekete fiatalember képét szúrták fel. Semmi
olyasmi, am it el lehetne lopni.
- Vethetek egy pillantást Mr. H udson szobájára, kérem?
Szigorúan néztek rá.
- Nem.
Dodié belenyúlt a zsebébe, kivett egy egyfontos bankjegyet,
és finoman az asztalra tette.
- Vethetek egy pillantást Mr. Hudson szobájára, kérem?
A férfi vállat vont. A nő rámeredt.
- Ha akar - felelte. Két szó. Ez is valami.
Dodié kettesével szedte a lépcsőket, nehogy a háziúr meggon­
dolja magát, mielőtt felér; berohant a szobába. Nem volt bezárva,
de nem is volt rá szükség. N em volt odabent semmi az ágyat, a
fiókos szekrényt és a széket leszámítva. A rendőrség nyilvánva­
lóan összeszedte Flynn holmiját, m ert a fiókokat kiürítették, az
ajtóra szerelt fogason sem lógott semmi. A matrac is eltűnt. Talán
ezért volt olyan rossz hangulatban a nő: addig nem tudja újra
kiadni a szobát, míg vissza nem kapja a matracát. Dodié leült a
csupasz fémrugókra, a háta sajgott, de azért igyekezett alaposan
szemügyre venni a szoba m inden centiméterét, a falakat, a padlót,
a mennyezetet, az ablakkeretet.
Az ő szemével nézte, nem a rendőrökével.

321
 A padló szegélyléceiről m ár majdnem teljesen lekopott a fes­
ték, helyenként bizonytalanul előredőlt, elengedte a falat. Dodié
letérdelt, és m eghúzta az egyik erősnek látszó darabot. N em
mozdult, ahogy sejtette. Továbbment, és megrángatott egy laza
darabot, a léc ott m aradt a kezében, alatta, a fal tövében, fekete
lyuk tátongott. Dodié bedugta a kezét, végigtapogatta.
- Segíts, Flynn!
Léptek kopogtak a lépcsőn, bekúsztak a nyitott ajtón. Dodié
kirántotta a kezét. Pókháló tapadt rá, a csuklóján pöttyös pók ült
mozdulatlanul, az ujjai között azonban egy vászonzsák lógott.
Nagyjából visszatette a törött lécet, becsukta az ajtót, és a hátával
eltorlaszolta, mielőtt kibogozta volna az elkötött húzózsinórt a
zsák nyakán.
- Flynn - suttogta -, beszélj hozzám!
Két tárgy hevert benne, egyenként kiszedte őket. Először
egy kupac szorosan összetekert am erikai dollár akadt a ke­
zébe. Dodié nem állt le megszámolni a pénzt, csak beledugta
a zsebébe. U tána apróra összehajtott papírt húzott ki a zsák­
ból, m ikor szétnyitotta, látta, hogy koszos, halványkék, cím ­
zés nélküli légipostái boríték. B enne két levélpapír hevert,
m in d en oldalát teleírták. D odié a lendületes, agresszív fir-
kantásra pillantott az alján: Oakes. M intha hirtelen Sir H arry
jéghideg, halott ujjait érezte volna a nyakán. Gyorsan olvasni
kezdett.
Flynn, egyedül benned bízom. Persze lehet, hogy gyűlölsz, nem
tudom, elég jól rejtegeted a lapjaidat, de velem mindig őszinte
voltál.
A z arany megrohasztja az ember lelkét. Nem a tulajdonosáét,
hanem azokét, akik nézik, és a nyálukat csorgatják, m ert még a
levetett ruhájából is arany tetvek potyognak. Sose gazdagodj meg,
Flynn! A gazdagokat mindenki utálja. Különösen a fiai. Sokan
gyűlöltek, én pedig átgázoltam rajtuk, és ezt most azért írom le,

322
hogy tudd, merre kereskedj. Éppúgy érzem a veszély közeledtét,
ahogy az aranyat is kiszagoltam a víz alatt.
A maffiózó főnököd az első számú gyanúsított, Meyer Lansky.
Ki nem állhat. Tőlem az is lehet, hogy te szegezed m ajd rám a
pisztolyt, ha eljön az én időm. Ezért jöttetek ide Morrell-lal? Va­
lami mégis azt súgja, hogy előbb eresztenél golyót Lansky fejébe,
m int az enyémbe. Lehet, hogy tévedek, Flynn, de általában jó k a
megérzéseim.
Ezen a szigeten két barátom van, akik szívesen táncolnának a ,
síromon. A z egyik Harold Christie. Remek fickó. Komolyan gondo­
lom. Gazdag, de mindig többet akar, még több arany után sóvárog.
Rágja a sárga irigység, mikor látja a ronda képemet, és arra gondol,
hogy mennyivel gazdagabb vagyok nála. Most hiúsítottam meg a
terveit itt, a szigeten. Ha kell, tönkreteszem.
A másik golf barátom, aki szintén vidáman kukorékolna a síro­
mon - m intha tényleg ő lenne a kakas ezen a szemétdombon -, a
herceg. A mi szánalmas kis kormányzónk. Nehogy bedőlj neki! A
címe nem jelent semmit. A z ereiben víz folyik királykék vér helyett.
A szél is elfújná, ha nem lenne a felesége. De ő is mohó. Aranyat
akar. Hatalmat. Szerelmet. Észrevétlenül kúszik a fészek felé, mint a
kígyó. Nekem mindenem megvan, ami neki nincs, és NEM hagyom,
hogy elpusztítsa az É N szigetemet! Csakhogy befolyásos barátai
vannak, úgyhogy légy vele óvatos!
Ne hagyj cserben, Flynn! Öld meg a gyilkosomat! Vedd el tő­
lem, am it tudsz, aztán menj el! De előtte még állj értem bosszút!
Bosszuld meg a halálomat, Flynn! Micsoda csapat lettünk volna!
Oakes.
- Maga!
A hang az ajtó mögül jött, a kilincs rázkódott.
- Kifelé!
Dodié megpróbálta elképzelni, milyen érzelmek vezethették
Flynnt, hogy elrejtse ezt a levelet a kíváncsi szemek elől, de mégse

323
pusztítsa el. Milyen érzés lehet, ha egy Oakes-féle ember azt írja:
Micsoda csapat lehettünk volna? Nem csoda, hogy nem égette
el!
- Asszonyság! - A kilincs rázkódott. - M it csinál?
Dodié ellépett az ajtótól, m ire az nagy csattanással kivágó­
dott, visszapattant a falról. A háziúr bevágtatott, körbenézett a
szobában, tudni akarta, miben mesterkedett a látogató. Harsány
kockás nadrágot és sötét narancssárga inget viselt, a végtagjai
olyan idegesen mocorogtak, m int bokszoló az arénában.
- Mi folyik itt? - morgott.
- Én is ezt szeretném tudni - sziszegte Dodié csendesen az
arcába. - Szeretném, ha elmondaná, hogy került az erszény Mr.
Hudson matracába.
- Az a semmirekellő Mr. Hudson maga tette bele, asszony­
ság.
Dodié ujjai belecsusszantak a szorosan összetekert pénzkö-
tegbe.
- Bármennyit fizetnek is - m ondta én többet adok.

A rendőrség kikérdezte Dodie-t. Persze, hogy kikérdezték, Ellá­

nak igaza volt. Behívatták az őrsre, és udvariasan, de határozottan
kifaggatták, Dodié azonban ezúttal felkészült rá.
- Hol töltötte Mr. Hudson az előző éjszakát?
- Velem volt.
- Egész éjjel?
- Igen. - Lehajtotta a fejét, kiválóan tettetve az elfogultságot.
- Egész éjjel velem volt. Reggel hat óráig.
- Biztos benne, hogy nem osont ki, miközben maga aludt?
Dodié megérintette a torkát, nézte, ahogy a rendőrök tekin­
tetükkel követik a mozdulatát. Feszélyezve, kellemetlenül érezte
magát, egyik orcáját eltakarta a tenyerével.

3Z4
 t Biztos vagyok benne. Rögtön megéreztem volna. - Ezt szinte
suttogva mondta. - Nagyon keskeny az ágy.
A nagytermetű nyomozó, Calder tette fel a kérdéseket. Dodié
kényszerítette magát, hogy egyenesen a szemébe nézzen, nehogy
a rendőr azt higgye, hazudik, vagy ki akarja kerülni az átható
tekintetét. De hogy nézzen az em ber lánya olyan férfi szemébe,
aki leteperte, lenyomta a földre? Hogy nézzen rá anélkül, hogy
szembeköpné?
Addig ismételte a kérdéseket, m ígnem Dodié nyelve össze­
akadt, és a szavak összekavarodtak a szájában.
- Hogy találkozott Hudsonnal, Miss Wyatt?
- M it tud róla?
- M iért keresett önnek házat a tűz után?
- El akart rejtőzni?
- Beszélt valaha Sir H arry Oakesról?
- Tudott ön az aranyakról?
- Említette valaha Morrellt?
Aztán kezdte elölről. Újra végig az egészet.
- Hogy találkozott Hudsonnal?
- Tudta, hogy fegyvert hord magánál?
Calder mellett egy fiatal tiszt ült és jegyzetelt, olyan ropogósra
vasalt öltönyt viselt, amiről üvöltött az ambiciózussága, Calder
úgy nézett ki mellette, m intha az öltönyében aludt volna. Mégis
Calder volt az, akinek a kérdéseitől úgy érezte magát, m intha vas­
sal szurkálnák. Igyekezett minél kevesebbet hazudni. Amennyire
lehet, igazat kell mondani. És észben kell tartani m inden egyes
hazugságot. Az elméje azonban kezdte cserbenhagyni. A terem
átforrósodott, és Calder szeme m intha átlátott volna rajta. Nem
kínálták meg vízzel, nem pihenhetett, nem kapott időt rá, hogy
összeszedje a gondolatait.
- Hudson azt m ondta, többet tud Morrellról, m int amit el­
m ond - m ondta Calder hirtelen.

325
 Dodié megmerevedett. Flynn sosem tenne ilyet. Soha.
- Azt mondta, szerinte ön varrta bele a tárcát a matracába.
Állítása szerint ön volt az egyetlen, akinek módja volt rá.
Dodié rácsapott a tenyerével az asztalra.
- Hazudik!
Caldernak a szeme se rebbent. Szürke szeme kitartóan Dodié
tekintetébe mélyedt, aztán csüggedten sóhajtott, ami még a ha­
zugságánál is rosszabb volt.
Hazugságnak kellett lennie. Muszáj, hogy az legyen.
- Kérem, Calder nyomozó, m ost m ár m eglátogathatom a
cellájában?
Calder lassan csóválta a fejét, és Dodié előtt hirtelen felvillant,
mikor rájuk nyitott Ella Sanforddál, és a férfi az asszony vállára
nyomta a lapátkezét.
- Nem, Miss Wyatt, még nem.
- Mikor láthatom?
- Ha én azt m ondom . Egyelőre senki nem láthatja, csak az
ügyvédje.
D odié lehajtotta a fejét, a kezét bám ulta. Flynn egyedül
van egy rendőrségi cellában, és teljesen tehetetlen. Elvették
tőle a zárnyitó tüskéit és a pisztolyát, ahogy a saját erejébe
vetett m akacs h itét is. Semm ije nem m aradt. Csak az, am it
a fejében őriz. Meg a szívében. A tekervényes lénye legm é­
lyén. Szembe kell néznie azzal, hogy olyan bűntettért végzik
ki törvényesen, am it el sem követett. Vajon m it érezhet? Egy
rövid zokogó hang szökött ki az ajkai közül, ekkor azonban a
nyomozó hátradöntötte a székét, és Dodié fáradtan felemelte a
fejét.
Tarts ki, Flynn! Bízz bennem!
Calder közvetlenül mellette állt, fölé tornyosult, a tekintete
azonban m egváltozott. Ugyanolyan ezüstszürkére vált, m int
am ilyennek Ella Sanford konyhájában látta, igazi em beri sze­

326
mek voltak, nem olyan rendőri kellékek, melyeket úgy tűnik, az
egyenruhával osztogattak.
- M ost m enjen haza, Miss Wyatt! - A hangsúlya illett a sze­
méhez. - Tudatni fogom, ha meglátogathatja Mr. Hudsont.
Dodié elfordult tőle, a falon lévő poszterre bámult. Egy re­
pülőst ábrázolt, és azt írták rá: Segítsen a levegőben maradni!
Vásároljon hadikötvényeket!
- A főbérlő hazudik - m ondta Dodié. A férfi nem fogadta
el a pénzt, de a szemében félelem csillogott. Megfenyegették. -
Kérdezzék ki újra!
- Nem lenne szabad a tanúkkal beszélnie.
- Ha én nem teszem meg, akkor ki?
- Ez a m i m unkánk - m o n d ta a fiatal tiszt fontoskodva. -
Hagyja a rendőrségre! Maga nem is tudja, m it csinál.
- Nem, tényleg nem - pördült meg Dodié. - De én legalább
csinálok is valamit, nem csak...
- Miss Wyatt - szakította félbe Calder nyomozó - , szabadon
távozhat.
Dodié szó nélkül felállt és kiment.

327
 4§.

CL

Aggódom érted, drágám.

- Se m m it n e m e s z e l .
Ella felnézett a tányérjáról, melyen eddig az ételt tologatta.
Gombás omlettet kapott, a kedvencét. Emerald mindig ezt ké­
szítette, ha betegnek hitte Ellát. M ost megállt a kezében a villa.
Vajon mióta nem evett?
- Ó, Reggie, ne butáskodj! Nincs étvágyam, ennyi az egész.
- Tegnap sem ettél semm it. - A férfi tekintete elidőzött a
felesége arccsontján. - Ugye nincs hányingered, öreglány?
- Nem, persze, hogy nincs. Csak nincs étvágyam, ennyi az
egész.
Ez nem volt teljesen igaz. Most, hogy belegondolt, farkaséhes
volt. Csak épp nem tudta rávenni magát, hogy ételt emeljen a
szájához, m e rt... Hirtelen letette a villát, és belekortyolt a vízbe.
Borzongás futott végig a gerincén. Büntette magát, azért nem
evett. Büntette magát, am iért ilyen szégyentelenül viselkedett,
ilyen bűnösen, ilyen hűtlenül. Más szavakkal is illethette volna
magát: züllött, erkölcstelen, botrányos. Érezte, hogy kipirul az
arca, mikor felvillant előtte, mit tett.
A kezét odabilincselte a réz ágykerethez. Háton feküdt a ropo­
gós, fehér lepedőn, Dán a lába közé dugta a fejét, aforró nyelvétől
remegett az ajka. Ella felnyögött, a hangja sikoltássá emelkedett,
még többet követelt. A z egész teste remegett, annyira kívánta ezt
a férfit.
- Elpirultál, Ella. Biztos nincs lázad?

328
 - Nincs, Reggie, tényleg teljesen jól vagyok. Csak megrázott
ez a rettenetes tragédia. Szegény Eleanor!
Eleanor volt Sir Harry Oakes ausztrál özvegye, aki a házasság-
kötésük idején feleannyi idős volt, m int a vőlegénye, és jelenleg
a maine-i házukban tartózkodott.
- Iderepül Nancyvel. - N ancy Oakes tizennyolc éves lánya
volt.
Ella m élyen m agába nézett, m egpróbálta átérezni, milyen
lehet m ost Eleanornak. Elképzelte Reggie-t golyóval a fejében,
ahogy a szép tiszta gallérjára vér csordogál, és a legnagyobb
rém ületére sírva fakadt. Reggie azonnal felugrott a székből, és
mellette term ett. Ebben a pillanatban lépett be Emerald a kávés
tálcával.
- Drágám - dünnyögte Reggie, és átkarolta Ellát - , ne sírj! -
Megcsókolta a haját. - Feküdj le, pihenj egyet! Túlzottan jólelkű
vagy, és túl sokat vállaltál m ostanában.
- Mr. Reggie-nek igaza van, Miss Ella. Halálra rémíti az em ­
bert. Csinálok m agának egy jó húslevest, aztán ágyba viszem!
Ella finoman, de határozottan kibontakozott a férje ölelésé­
ből.
- M indkettőtök n ek köszönöm , de nem . A kávét kérem ,
Emerald.
- Biztos?
- Igen, Reggie. M ost pedig ülj le, és m ondd el, m i folyik itt!
A herceg nyilván m egőrül az aggodalomtól. Téged is biztosan
eláraszt a m unka és a gond. Felejtsd el az ostobaságaimat! -
M egnyugtatóan rám osolygott, és nézte, ahogy Reggie visz-
szaül a helyére, bűntudattal töltötte el a gondolat, hogy eddig
észre se vette, m ennyire m egereszkedett a férje válla, az álta­
lában sim a bőrére feszült ráncok gyülekeztek, míg ő m áshol
járt.
- Freddie de Marignyt letartóztatták.

329
 - Micsoda?
- Az apósa meggyilkolásáért.
- Nem hiszem el!
- Pedig így van.
- Lehet, hogy Freddie naplopó, de nem gyilkos! Lindop ez­
redesnek nyilván több esze van annál, m int hogy...
- A herceg elvette az ügyet Lindoptól.
Ellának leesett az álla.
- Mit csinált?
Reggie fáradtan végighúzta a kezét a homlokán.
- A herceg teljesen átvette az irányítást a nyomozás felett.
Megpróbálta cenzúrázni a sajtót, de elkésett, Sir H arry gyilkos­
ságának híre m ár kiszivárgott. Úgyhogy idehívott két amerikai
nyomozót a miami rendőrőrsről, hogy ők nyomozzanak az ügy­
ben, Melchen és Barker kapitányt.
- Mi a csudáért tenne ilyesmit?
- Azt mondja, a helyi rendőröknek nincs meg a kellő szakér­
telmük egy ilyen bűntett kinyomozására. Általában ilyen ügyben
a londoni Scotland Yardról hívnak nyom ozókat, csakhogy -
halkan sóhajtott - ebben a nyomorult háborúban lehetetlenség
bármilyen ügyben normálisan eljárni.
Ella félretolta a kávéját.
- Ó, Reggie, annyira sajnálom.
- Minden összezavarodott a herceg makacssága miatt, mikor
pedig a nemzetközi média im ád minket. Nem értem, m i ütött
belé.
Ella hallotta, hogy Em erald mellé lépett, mire gyorsan fel­
pillantott. A szobalány egy kis, háromszög alakú pirítóst hozott
tányéron, a széles ajkát reményteli mosollyal húzta szét.
- Kérem, Miss Ella, egyen egy kicsikét! - Odanyújtotta Ella elé
a tányért. - Csak valami kis semm it a jó öreg Emmie kedvéért,
na?

330
 Ella habozott. Látta, hogy a férje szeme felcsillan a lehetőségtől,
így rákényszerítette magát, hogy elvegye a pirítóst és beleharap­
jon. Reggie és Emerald is helyeslően mosolygott.
- Nem furcsa - m ondta rágás nélkül - , hogy a herceg ilyen
lépésre szánja el magát: magára veszi egy ilyen fontos nyomozás
irányítását?
Reggie szemébe visszatért a tom pa fáradtság, de magára öltötte
az udvarias diplomatamosolyt.
- Csakugyan nagyon furcsa, de a királyi család tagjaira nem
azok a szabályok érvényesek, m int a közönséges halandókra. -
Még egy könnyed nevetést is sikerült kipréselnie magából.

Negyvennyolc óra telt el Sir H arry Oakes meggyilkolása óta, és

Ella tudta, hogy tovább nem halogathatja a feladatot. Felkapta
a kesztyűjét és a slusszkulcsot, és m ár épp elindult kifelé a ház­
ból, m ikor megszólalt a telefon. Egy őrült pillanatig azt hitte,
Dán az.
- Tessék, Mrs. Sanford vagyok.
- Ella, m ár kora reggel teljesen kétségbeesett a hangod!
- Tilly! Ó, borzasztó ez a mai nap. Aggódom Reggie miatt, és
hogy m i a csudára készül a herceg, amivel pokollá teszi szegény
férjem életét!
- Te jó ég, gyere, kávézzunk együtt, és mesélj el mindent!
- Nem tehetem, dolgom van. De délben találkozhatunk egy
italra a jachtklubban.
- Nekem jó. Ó, Ella, lenne még valami!
- R ohannom kell, Tilly. Gyorsan mondd!
- Csak meg akartam kérdezni, hogy még mindig puszipajtások
vagytok-e azzal a nyomozó barátoddal?
Ella gondolatban újra lejátszotta ezt a mondatot. Nem hallott ki
belőle semmilyen mellékzöngét, sem m i rosszindulatú célzást.

331
 - Hát puszipajtások épp nem - felelte könnyedén. - Miért?
- M indenki olyan átkozottul óvatosan fogalmaz az Oakesszal
történtekkel kapcsolatban. Arra gondoltam, nem tudnál-e kiszed­
ni belőle valamit. - Nevetett, de nem különösebben vidáman.
- Használd a bájaidat!
- Miért érdekel ennyire? Sosem kedvelted Sir Harryt. Mindig
panaszkodtál rá.
- Ahogy sokan mások is, Ella. Például te is. Csak arra gondol­
tam, nincs-e az ügyben valami zaftos jogi falat Hectornak. Csak
próbálj meg kiszedni valamit ebből a nyomozó uraságból!
- Megpróbálom, de m ost m ennem kell.
Ella letette. A zsebében megforgatta az ujjai között az arany­
érmét, amit Dodié hozott neki Morrelltól. Égette a bőrét.

- Nem vagyok társalkodós hangulatban, Ella - m ondta nyoma­

tékosan a hercegné.
- Pedig szerintem beszélnünk kell, asszonyom.
- Ne most!
- Szerintem viszont minél hamarabb, annál jobb.
- Ella, nem szoktam meg, hogy lerohanjanak a saját házam ­
ban.
A hercegné kis nappalijában voltak. A helyiség minden részlete
olyan díszes és extravagáns volt, m int a berendezés többi része,
melyekkel W indsor hercege és hercegnéje bőkezűen teleszórta a
régi kormányzói házat az adófizetők pénzéből, a színek azonban
lágyabbak voltak, az aranyozott szélű tükrök nem olyan hatalma­
sak. Az elmúlt három évben a pár ott rekedt a Bahamákon, távol
mindentől, am i kedves volt a hercegnek. Ezt á döntést W inston
Churchill m iniszterelnök és VI. György király erőltette rájuk,
az eltökélt királyné pedig teljes erővel támogatta. Azt akarták
elérni ezzel, hogy olyan távol tartsák W indsorékat a berlini náci

332
barátaiktól, am ennyire csak az illendőség engedi; ők azonban
valami fényesebb jövőt szántak maguknak.
Ella tiszteletteljes távolságban állt.
- Hogy van, asszonyom? - kérdezte.
- Jól. - A hercegné szeme kivörösödött, a hom lokán kidagadt
egy ér. - Kérem, Ella, m enjen el. Tudom, hogy jót akar.
- Láttam önt, asszonyom.
Wallis összevonta a szemöldökét.
- Hol?
- Sir H arry házában. W estbourne-ben. Amikor este beugrot­
tam, hogy pénzt kérjek a Vöröskeresztnek. M ár volt nála valaki:
Mr. Morrell, akit utána leszúrtak, de önt is ott láttam.
- Téved.
Ella nem vitatkozott.
- Arra gondoltam, talán örülne egy barátnak. Bizonyára meg­
viselte Sir H arry halála.
A hercegné lehuppant a selyemmel borított sezlonra. Eltakarta
a szemét, egy percig úgy m aradt, m ikor pedig elvette a kezét,
nedves volt.
- Ne legyen túl kedves velem, Ella, vagy megkönnyeztet!
- Lehet, hogy jót fog tenni.
- Nem, nem engedhetem meg magamnak.
- Úgy hallom, letartóztatták a vejét.
- Igen, szegény Freddie! Biztosan halálra van rémülve. Külö­
nösen mivel az ügyészség a legjobb emberét, Sir Alfréd Adderley-t
bízta meg az üggyel, így Freddie pedig Higgst tette az ügyvédi
csapata élére.
- Higgs nagyon jó, asszonyom.
- Elég jó ahhoz, hogy kihozza Freddie-t?
Ella leült egy karosszékbe, ahonnan rendkívüli kilátás nyílt
Nassau háztetői felett a kikötőre és az ott várakozó két torpedó­
rombolóra.

333
 - Harold Christie nevét is emlegetik azzal az éjszakával kap­
csolatban.
- Ó, igen, Sir H arry jó barátja. - A hercegné nevetése m intha
elszívta volna a fényt a szobából. - Christie W estbourne-ben
vacsorázott Sir H arryvel aznap este, és két ajtóval Sir H arry
szobája m ellett töltötte az éjszakát. - K eserű volt a hangja.
- M égis azt m ondja, hogy nem h allo tt sem m it. Egyáltalán
semmit.
- Nagy vihar volt - m utatott rá Ella. - Süvített a szél.
A hercegné határozottan megrázta a fejét.
- Ne! Ne védje!
- Nem védem. De senki nem tud eleget ahhoz, hogy eldöntse,
ki a bűnös, Sir Harry természete pedig... - Habozott.
- Nem volt könnyű? Hát tényleg nem. - Wallis őszintesé­
ge meglepte Ellát. - Cseppet sem. H arry Oakes sok ellenséget
szerzett magának, m ert befolyásos férfi volt, aki kim ondta, amit
gondolt, a maga útját járta, és az emberek gyűlölték érte. De őt
ez cseppet sem érdekelte. - Sápadt indigókék szeme csillogott,
miközben elismételte: - Cseppet sem érdekelte.
- Tudom. Azért jöttem, hogy megnézzem, jól van-e.
- Ó, Ella! Pontosan m ennyit látott W estbourne-ben - kér­
dezte a hercegné fürgén - azon az éjjelen, mikor a Vöröskereszt
bádogdobozát jött megcsörgetni?
- Igazából semmit. - Wallis finom szemöldöke azonban gú­
nyosan felrebbent, mire Ella vállat vont. - Eleget.
Ella este érkezett meg Westbourne-be. Gondolta, tesz egy próbát
Sir Harrynél, ha már épp arra jár - megpróbál pénzt szerezni a
Vöröskeresztnek. Ezúttal a kórház; melletti házakat akarták felvá­
sárolni a szervezetnek, hogy el tudják szállásolni a külső szigetekről
érkező betegek rokonait.
Nem volt őr a kapunál. Leparkolt, és felsétált a félhold alakú
kocsibejárón a házhoz, de az egyik földszinti szobában, melyből

334
erkélyajtó nyílt a teraszra, égett a lámpa. Ella nem került a bejárati
ajtó felé, inkább egyenesen a teraszajtó felé tartott. Á m miközben
elhaladt egy m ásik szoba mellett, magára vonta a figyelm ét az
odabent égő asztali lámpa. A fényénél két körvonal rajzolódott ki
az ajtóban: az egyikük Sir Harry ismerős, termetes alakja volt, a
másik egy nőé. Nem lehetett nem felismerni benne Windsor her­
cegnéjét.
Sir Harry megcsókolta. Simogatta. Olyan bizalmaskodva mar­
kolt bele a nő apró fenekébe, amiből tisztán látszott, hogy nem
először találkoznak a sötétben. A két alak szétrebbent, a hercegné
az egyik irányba húzódott, míg Sir Harry a másik felé fordult. Ella
némán visszafordult a nedves fü vö n át, de aztán megütötte a fü lét
Sir Harry pim asz nevetése, mely most már a nyitott teraszajtón
keresztül szűrődött ki, majd egy másik férfi halkan morgott vala­
mit.
Még m indig remélte, hogy kicsikarhat belőle egy csekket, így
lábujjhegyen előreosont, a teraszajtó előtt azonban elbizony­
talanodott, bekukucskált a szobába. O dabent Sir H arry egy
másik m egterm ett férfival beszélgetett, az intarziás asztal két
oldalán álltak. K özöttük egy apró elefántcsont és gyöngyház
ládikó hevert kinyitva az asztalon, csillogott a lámpafényben.
A láda tartalma viszont egyenesen izzani látszott: aranyérmék
voltak benne.
- Nos, Morrell, el tudlak csábítani? - kérdezte Sir Harry.
Ella látta, hogy a férfi kinyújtja a kezét, és megérinti a ládát.
- Veszélyes.
- A z élet veszélyes - felelte Oakes.
Morrell le sem vette a szemét a ládáról.
- Van úgy néha - mormolta Sir Harry - hogy az ember kap
egy esélyt az életben. Ez a tied lehet.
- M egfognak ölni.
- Ne marháskodj! Új életet vehetsz belőle magadnak!

335
 Ella érezte a fé rfi vonakodását. Visszahúzta a kezét. Sir
H arrynek azonban nem lehetett nem et mondani. Átkarolta a
vendége izmos vállát, ezzel a barátságos mozdulattal lecövekelte
az arany közelségébe. Ella érezte, hogy a kapzsiság szaga kiszi­
várog az ablakon.
- Nézz rá, Morrell! A z arany az ilyen: fantasztikus! - Oakes
végighúzta az ujjait az érméken. - Megrontja a lelket. Hipnotizálja
az elmét. - Feldobott egy érmét a levegőbe, aztán elkapta. - A z
ördög érméje. Mégis ezzel díszítik a templomokat a világon m in­
denhol
Odadobott egy érmét Morrellnak, aki elkapta, és próbaképp
ráharapott. Oakes felnevetett.
- Megígérek neked valamit, Morrell: nem kötök üzletet a fő n ö ­
keiddel, veled viszont igen.
Ella úgy döntött, ideje visszavonulni, ekkor azonban a hercegné
bokája megcsillant a terasz egyik láthatatlan klubfotelén, a kövek
csikorogtak a talpa alatt. Rögtön tudta, hogy most kell felkiálta­
nia.
- Jó estét, Sir Harry, itt van?
Oakes a nyitott ajtóhoz lépett, miközben Morrell levette a ka­
bátját, és a ládára dobta.
- Mrs. Sanford - mondta Oakes - milyen kedves, hogy meg­
látogat! - A szeme azonban gyanakvóan sötétlett.
- Bocsásson meg, hogy m egzavartam - m en teg ető zö tt
Ella vidáman. - M egint azért jöttem , hogy könnyítsék a zse­
bén. - Felnevetett. - De látom, vendége van. Visszajövök
máskor.
- Egyáltalán nem zavar, biztosíthatom. Jöjjön csak be, drága
hölgyem! - Elkapta Ella karját, és behúzta. - Épp üzleteltünk a
társammal. - A nevét szándékosan nem említette.
Ella alig tíz percig maradt, és egy nagylelkűen kitöltött csekkel
meg egy maroknyi bankjeggyel távozott, az előbbit Sir Harry adta,

336
az utóbbit Morrell. Italt nem fogadott el, és épp kilépett a terasz­
ajtón, mikor Sir Harry a vállára tette a kezét.
- Ella, nagyon örültem, hogy láttam, de... - Alig észrevehető­
en megszorította az ujjait. - ...néha egy kevés tudás is veszélyes
lehet. - Elhúzta a „veszélyes” szót, belelebegett a jövőbe. - Néha
biztonságosabb, ha az ember elfelejti, am it látott vagy hallott.
Mindenkinek biztonságosabb.
Ella kivonta a vállát a férfi szorításából.
- Jó éjszakát, Sir Harry!
Sietve átvágott az éjszakában, vissza se nézett.
Igen, tényleg eleget látott.
- A szigetnek hiányozni fog - m ondta őszintén Wallisnak.
- Nemcsak a szigetnek.
Szomorú kijelentés volt. A gyász magányos kifejezése.
- Sir H arry m egm utatta m agának az aranyérméit?
Wallis lágyan elmosolyodott.
- Igen, szívesen m utogatta őket.
- Gondolja, hogy hajlandó lett volna megválni tőlük?
- Dehogyis! - A dél-am erikai m osoly m ég szélesebb lett.
- H acsak nem szerezheti őket vissza valamilyen fondorlattal.
- A francia aranyozott órára pillantott a kandallón. - Tudom,
hogy korán van, Ella, de nekem m ára m ár elfordult a vitorlarúd.
Menjen, töltsön nekem egy m artinit, meg egyet magának is! - A
szekrény felé intett, és cigarettára gyújtott.
Amikor Ella megkeverte az italokat, és egyet átadott neki, a
hercegné felállt, lendületesen felemelte a poharát.
- Sir H arry Oakesra! Isten nyugtassa azt a kalóz lelkét!
- Sir Harryre.

337
A n a s s a u i b ö r t ö n t úgy tervezték, hogy az emberből kiölje a
remény utolsó szikráját is. A komor kőerőd a város déli sarkában,
a Prison, vagyis „börtön” dűlőn állt, és olyan magas falakkal
kerítették be, hogy még a napfény se juthatott át rajta. Gordon
Parfury - az ügyvéd, akit Hector kijelölt Flynn mellé - felké­
szítette Dodie-t. Figyelmeztette a nyirkos levegőre, a borongós
folyosóra, a szagokra meg az éles fényekre, melyeket sosem ol­
tanak le. Dodié akkor bólintott. Igen, neki ennek ellenére az az
egyetlen vágya, hogy bejusson oda. Mikor azonban kilökődött a
cella nehéz fémajtaja, mégis felkészületlenül érte a bezártságérzés
meg a kétségbeesés, mely nyálkaszerűen csöpögött a falakról.
Mihelyst átlépett a küszöbön, egyenesen Flynn karjába érke­
zett. Erre sem számított. Azt hitte, egy őr majd távol tartja őket
egymástól, de semmi ilyesmi nem történt. M ikor ő és Parfury
beléptek a cellába, becsukódott az ajtó, és a kulcs elfordult a
zárban, Dodié fellélegzett, először jutott levegőhöz azóta, hogy
a rendőrség megjelent a lila ajtós házban.
- Szóval - m ondta Parfury vidám érdeklődéssel - , hogy van
ma, Mr. Hudson?
- Jobban nem is lehetnék.
Parfury szárazon elmosolyodott. D odié szerette volna, ha
beáll a sarokba, és egy szót se szól.
- Hoztam neked cigarettát - mondta. Odanyújtott Flynn-nek
egy csomag Lucky Strike-ot.
 - Köszönöm. Nem akarsz leülni?
- Ne udvariaskodj velem, Flynn!
Ettől függetlenül leült a falnak tám asztott keskeny ágyra, és
körbenézett, m ert attól félt, hogy ha túl sokáig bámulja Flynnt,
még elfelejti, hogy nincsenek egyedül. A szoba talán tíz négy­
zetméteres lehetett, nagyobb, m int amilyennek Dodié képzelte.
Az ajtóval szemközti falba nyitott rácsos ablakot véstek, befújt
rajta a tengeri szellő, lehűtötte az arcát. A berendezés egyszerű
volt: egy ágy, egy szék, egy zom áncozott mosdókagyló meg egy
bűzlő galvanizált vödör.
Flynn jó harm inc centire ült tőle. M ikor meglátta, megcsókol­
ta, szorosan magához húzta, beszívta a haja illatát, azóta viszont
hozzá sem ért.
- Tudtam, hogy eljössz - m ondta csendesen. - De nem kellett
volna. M ost azonnal el kellene menned.
- Csak m ost érkeztem.
- Úgy értem, a szigetről.
- Nem megyek sehová, Flynn.
Flynn le sem vette róla a szemét. Csend volt, csak Parfury alatt
recsegett a szék, miközben a papírjaival zizegett. Dodié el akarta
m ondani Flynn-nek, milyen érzés lenne itt hagyni m indent, de
zavarta az ügyvéd jelenléte, ezért inkább csak a fejét rázta, látta,
hogy Flynn a tekintetével követi a haja mozgását a válla felett.
Meg akarta kérdezni tőle, hogy van, ellenőrizni akarta, hogy
gyógyul-e a vágás a fején, m eg akarta fogni a kezét. De nem
tette.
Flynn közelebb csúszott hozzá.
- Na jó, m ondd el, mit tudsz!
- Beszéltem a főbérlőddel.
- És? - Felcsillant benne a remény.
- Ő és a felesége is hallgatnak. Azt mondja, a ház be volt zárva,
és senki nem m ehetett be. Ezt m ondta a rendőrségnek is.

339
 Flynn elfordult a kis ablak felé, pedig túl magasan volt ahhoz,
hogy kilásson rajta.
- Hazudik - mondta.
- Nyilván. De az a kérdés, Flynn, ki fizette le? Ki akar megölet­
ni, anélkül hogy bepiszkolná a kezét? Valaki névtelenül felhívta
a rendőrséget, és odaküldte őket.
Flynn bólintott, de nem felelt.
• - M ondd el nekem, ki lehetett az? Kit keressek?
Flynn kifejezéstelenül bámulta a szemközti falat.
- Senkit.
- Flynn...
M egérintette a férfi ujjait a durva takarón, Flynn azonban
elhúzta a kezét, és lassan cigarettára gyújtott az új csomagból.
Egyikük sem nézett az ügyvédre.
Dodié ráült a kezére. Hivatalos hangnem re váltott.
- Akkor hadd m ondjam el, mit tudtam meg Sir H arry halá­
láról!
Nem használta a meggyilkolás szót. Túl nagy szó egy ilyen
kicsi cellába.
Flynn azonnal felé fordult.
- Sir Harry testét a saját ágyában találták meg - mesélte. - Azt
mondják, fejbe lőtték. Christie talált rá. Előző este Sir Harryvel
vacsorázott, és ott aludt W estbourne-ben. Egész éjjel sem m it
nem hallott a vihar miatt, reggel hétkor talált rá, mikor átm ent
a szobájába, hogy felébressze.
Flynn figyelmesen hallgatta, közben a száját nézte. Dodie-nak
fogalma sem volt róla, Parfury mennyit mesélt már el, de látta,
hogy Flynn szeme elszürkül Sir H arry neve hallatán.
Halkabban folytatta.
- A testét és a szobát felgyújtották.
Flynnt mintha arcul csapták volna. A szeme Dodie-ra rebbent.
- Felgyújtották? - suttogta.

340
 - Sajnálom, Flynn.
Dodié az ügyvéd felé pillantott, aki a papírjaiba temetkezett,
úgy tett, m intha nem is figyelne.
- Felgyújtották? - ismételte Flynn.
Dodié ném án Flynn szájára nyomta a kezét. Attól félt, hogy
a férfi kétségbeesésében még elszólja magát.
- Ez még nem minden.
- Folytasd!
- Valaki felhasította a párnáját, és toliakkal szórta körbe, m i­
előtt felgyújtotta volna.
Flynn szeme kikerekedett.
- Obeah?
Dodié bólintott.
- Valaki megpróbálja rituális obeah gyilkosságnak beállítani,
- Flynn éles, megvető hangot hallatott, ettől még az ügyvéd is
felkapta a fejét. - M icsoda marhaság! M indenki tudja, hogy a
baham aiak imádták!
- Ugyanez a valaki m in d en t megtesz, hogy összezavarja a
rendőröket, és eltüntesse a nyomokat.
Flynn arca sápadtnak, kim erültnek tűnt.
- És most?
- Letartóztatták a vejét, de M arigny grófot.
Flynn szeme dühösen csillogott.
- Könnyű célpont - gúnyolódott. - És elég kényelmes is.
- Ő is itt van. Ebben a börtönben.
- Szegény ördög! Fikarcnyi esélye sincs. Nem több, m int ne­
kem. A fejesek bedobnak m inket az oroszlánbarlangba.
A sarokban Parfury megköszörülte a torkát.
- Mr. H udson, m inden tőlem telhetőt meg fogok tenni a vé­
delme érdekében, de Marigny grófot pedig nagy szakértelemmel
védi Mr. Higgs. Biztosíthatom, hogy m indketten igazságos tár­
gyalást kapnak.

341
 Flynn élesen felnevetett.
- Képes arra fogadni, hogy M arigny tárgyalása igazságos
lesz, m ikor a szomszéd szobában sokkal valószínűbb gyanú­
sított feküdt, aki egyszerűen azt állítja, hogy átaludta a gyil­
kosságot, a tüzet és a vihart? - Két ujja intésével tisztelgett az
ügyvéd előtt. - Nahát, Mr. Parfury, maga még nálam is bátrabb
ember!
Flynn hirtelen felállt, odam ent az ajtóhoz, és döröm bölni
kezdett rajta. Dodié összerezzent, mikor rájött, mit csinál. Ő is
talpra ugrott, elkapta Flynn ingujját.
- Ne, Flynn, kérlek!
Flynn megfogta a lány m indkét kezét.
- Dodié - m ondta vadul - , én lógni fogok.
- Nem! És a négy érme a kabátodban? Hogy kerültek oda?
M egpróbálom...
- Felejtsd el az érméket! - Elengedte a kezét, és hátralépett.
- És engem is.
- Nem, Flynn, hiszen.
- Menj el, Dodié! - Acélos tekintettel nézett rá. - Azt akarom,
hogy elmenj.

Dodié mereven rakosgatta egymás elé a lábait. A börtön sötét

kövei után m ost tiszta, üde, határtalan kék ég borult fölé, a tü ­
dejét teleszívta a kristálytiszta levegővel. Tudta, m iért viselkedett
így Flynn, persze, hogy tudta, de ettől cseppet sem érezte magát
jobban. Hát Flynn nem tudja, hogy m ár késő? Hogy ő is ott van
vele abban a redves cellában, akár tetszik, akár nem?
Sajgott a teste, de m ost örült neki. Élvonta a figyelmét az
igazi fájdalmáról. Tudta, hogy támadási tervet kell kidolgoznia.
Stratégiát, taktikát, hadműveletet. Most már harcászati szavakban
gondolkozott, m ert nem hibázhatott. Ez volt az ő háborúja, nem

342
az, ami Európában, Guadalcanalban zajlott. Neki itt, Nassauban
kellett megharcolnia az igazságért.
Először a nyomozóval kell beszélnie. M inél többet meg kell
tudnia a telefonhívásról és Morrell erszényéről. Ki akarta deríteni,
milyen érm éket találtak a kabátban: hogy azok is napóleonok
voltak-e.
Visszaindult az Arcadia felé. Tudta, hogy később el kell mennie
a Bradenham-házba, hiszen Calder nyomozóhoz Ella Sanfordon
át vezet a legrövidebb út. Észrevette, hogy Ella m egváltozott,
valami nyugtalanító, újszerű vonás jelent meg rajta, valahány­
szor kim ondta Calder nyom ozó nevét. Valami féktelen, m int
a közeledő vihar. Erre utalt volna Ella? Ez lenne az a „valami”
önmagából, am it meglátott Dodie-ban?
Kocsiajtó csapódott be mögötte, körbenézett. A Silver utcában
járt, a különös kis régiségboltok között, melyeket annyira szerettek
a gyarmatokon élők. A házak m ost lustán ejtőztek a napsütésben
a kifakult ablaktábláikkal, a keskeny járda szinte teljesen kiürült,
az em berek a napnak ebben a szakában vagy ebédeltek, vagy
sziesztáztak. Egy nő poroszkált el mellette szamárháton, aztán
m egint m inden elcsendesedett.
- Miss Wyatt!
A férfihang m ögüle érkezett. D odié h átra se nézett. A szí­
ve nagyot dobbant, a lába rém ülten előrelendült. Ismerte ezt a
hangot, ahogy a hozzá tartozó öklöt is. Az elméje még fel sem
dolgozta a történteket, mikor m ár futásnak eredt, csakhogy azon­
nal meghallotta maga mögött azoknak a lábaknak a dobogását,
melyek nem rég megrugdosták, annak az em bernek a lépteit, aki
bokszzsáknak használta.
A férfi ezúttal felkészült és gyorsan futott. Elkapta D odié
haját, hátrarántotta. D odié felsikoltott, belevágott a tám adója
arcába, ám ekkor fekete szedán állt meg mellette. A hátsó ajtaja
kicsapódott, őt pedig belökték, a támadója is bepréselődött mellé,

343
fájdalmasan hátracsavarta a karját, m iközben úgy kuncogott
magában, m intha kiskutyával játszadozna.
Fényes nappal volt. Senkit nem rabolhatnak el fényes nappal
az egyik kellemes nassaui utcáról. Senkit.
.A kocsi végighajtott az utcán, m iközben a gyalogosok tet­
ték tovább a dolgukat, jöttek-mentek a járművek. Ez lehetetlen.
Dodié az ablak felé fordulva sikított egyet. A sofőr könnyedén
hátrafordult, és olyan erősen pofon vágta, hogy hátul kilazult az
egyik foga.
- Kuss!
A hátsó ülésen ülő férfi húsos kezében kés tűnt fel, és mielőtt
Dodié magyarázkodni kezdhetett volna, a penge végigsiklott a
karja belső oldalán a csuklójától a könyökhajlatáig. Elborzadva
nézte, ahogy a késhegy nyomában felbukkanó vörös kígyó vé­
gigkanyarog a sápadt bőrén. Nem volt mély seb, csak karcolás,
egy kis figyelmeztetés, de Dodie-nak nehezére esett visszafojtani
a dühöt, mely abszurd m ódon azért tört elő belőle, m ert a vér
tönkretette az Arcadia Hotel munkaruháját.
- Engedjenek el!
- Pofa be, szajha! - A férfi az egyik kezében a kést tartotta, a
másikban Dodie-t.
- Engedjenek ki, vagy...
- Vagy mi lesz, te mocskos ringyó?
- Rohadj meg! - kiáltotta a sofőr, és hátranézett a válla fe­
lett.
D odié m egpróbálta a szabad kezével kinyitni a kocsiajtót,
ám a háta közepébe ököl csapódott. Összegörnyedt, a tüdejét
összehúzta a rémület, de annyi ereje azért még m aradt, hogy
sikoltozva átkozódjon, megzavarja a támadóit, zajjal töltse meg
a kocsit, a kezét összekenje a saját vérével, és bemaszatolja vele
az ablakot.
- Hallgattasd m ár el azt a szajhát!

344
 A sofőr elvesztette az uralm át a kocsi felett. K isodródtak,
csikorgott a fék. A kocsi visszapattant egy világos kabrió első
sárvédőjéről, mely épp akkor kanyarodott ki a mellékutcáról,
a vezetője, egy nő, döbbenten nézte, m i folyik a véres ablakok
mögött.
Mielőtt Dodié lélegzethez juthatott volna, kilökték a kocsiból
az úttestre.

A nő felszedte Dodie-t a kátrányozott úttestről.

Elvitte a rendőrségre, mellette m aradt a fiatal tiszt értelmetlen
kérdezgetése alatt - azért volt értelm etlen, m ert m indnyájan
tudták, hogy úgysem találják m eg az elkövetőket. Fel fognak
szívódni. Elnyeli őket a több száz sziget egyike.
- Nem kerestethetnének legalább egy fekete, m egnyom ott
Plymouth szedánt? - kérdezte a nő.
- É rdeklődni fogunk, asszonyom. K örözést ad u n k ki. De
jelenleg nagyon kevés az em berünk.
Két gyilkosság.
Egy emberrablási kísérlet.
A világsajtó a nyakukban liheg.
A Bahamákon m inden a feje tetejére állt.

345
 47.

)o d ie

ism erte fel az elegáns vászonkosztüm ös

D o d ié c sa k a k k o r
nőt, mikor együtt besétáltak a rendőrőrsre. Pedig épp itt talál­
koztak, ugyanezen a rendőrőrsön. Azon a napon történt, amikor
bejelentette Johnnie Morrell halálát, Ella Sanford pedig közben
berobbant az ajtón csuromvéresen, és először Calder nyomozó
ugrálta körbe, aztán Lindop ezredes. Volt vele egy sötét hajú nő
is, aki véres ujjnyomokat hagyott Calder nyomozó ingujján. Aki
olyan hangosan, rémülten beszélt.
Dodié most m ár felismerte. Ugyanaz a nő volt, csak épp most
ápoltan, divatosan festett, és elégedetten feddett meg egy rendőrt,
am iért rosszul írta le a nevét.
Matilda Latcham.
Hector Latcham felesége.
Milyen kicsi város ez a Nassau!

- Drága kisasszony, egyszerűen nem mehet vissza dolgozni ebben

az állapotban! Nézzen csak magára!
- M ár sokkal jobban vagyok. Tényleg! - Dodié letette a po­
harát. - Vissza kell m ennem dolgozni az Arcadiába.
Tilly meglengette festett körm eit a levegőben, m intha szú­
nyogot akarna elkergetni.
- Felejtse el, Dodié! Felhívom Olive-ot, elmagyarázom neki,
m i történt, és hogy sokkos állapotba került. - Az olyan emberek

346
határozottságával rázta m eg a fejét, aki m ár megszokta, hogy
mások helyett döntsön. - Ne bolondozzon! M ajdnem megölték!
Micsoda borzalmas gazfickók! - Megremegett. - Felháborít, hogy
ilyen keveset tesz a rendőrség. Tehetetlen fajankók!
- Sajnálom, am i a kocsijával történt. Nagy a kár?
- Nem, csak egy kis horpadás. Ne aggódjon m iatta, nem a
maga hibája volt. Tessék, igyon még egyet! - Tilly m ár kiürítette
a maga poharát, m ost Dodie-é felé nyúlt.
- Nem, köszönöm , Mrs. Latcham. Nagyon hálás vagyok a
segítségéért: maga nélkül m ostanra halott lennék.
Összenéztek, Dodié különös rokonszenvet érzett ez iránt a
ragyogó, törékeny asszony iránt, aki a napjai közhelyszerűségét
felháborodás és lekicsinylés mögé rejtette. M indig így megy ez?
Mivel tartozik az em ber annak, aki m egm entette az életét? A
lényének m ekkora része száll át rá?
Dodié felkelt, meglepődve látta, hogy a terem kicsit táncolni
látszik körülötte. Elég kellemes helyiség volt, de feleolyan ízlé­
ses sem, m int Elláé, a nehéz m ahagónibútorok kissé kopottnak
tűntek.
- Ha visszakaphatnám a ru h ám at...
- Ó, Dodié, ne rohanjon el! M aradjon még egy italra!
- Nem, köszönöm. Igazán kedves, de muszáj m ennem.
- Akkor maradjon, és nézze, ahogy én iszom! - Újratöltötte
a poharát a koktélkeverőbői, és kecsesen beleharapott egy olí-
vabogyóba. - Hallani szeretném a véres részleteket arról a maga
halottjáról.
Dodié gyomra összerándult. Mit m ondhatott ennek a nőnek a
férje? Az ügyvédek titoktartási kötelezettsége nyilván nem olyan
erős, m int az orvosoké?
Ettől függetlenül rámosolygott Tilly Latchamre.
- Máskor. El kell m ennem a Bradenham-házba, hogy talál­
kozzak Mrs. Sanforddal.

347
 - Mi sem egyszerűbb! - felelte Tilly vidáman. Lehajtotta az
itala m aradékát, végigsimította a pedáns, selymes fürtjeit, és
hozzátette: - Elviszem.
- Nem, igazán, erre semmi szükség.
-.Ragaszkodom hozzá. - Megveregette Dodié orcáját, élénkvö­
rös mosolyt villantott rá, a gondosan felvitt púdere és szemfestéke
mögött azonban Dodié olyan magányt látott, mely megérintett
benne valamit. - Ö römömre szolgál.

- Hogy van a barátja?

- Börtönben van.
- Hallottam hírét.
Tilly Latcham túl gyorsan vezette a behorpadt Plymoutht. A
széles szalmakalapja eltakarta az arca nagyobbik felét, de Dodié
így is látta, hogy elfintorodik.
- Ronda egy hely. - Tilly az előttük elterülő napfényes útról
Dodié arcára pillantott. A hom lokát ráncolta, tönkretéve sima
bőrének szépségét. - Aggódom Ella miatt.
- Mrs. Sanfordra gondol?
- Igen. H onnan ismeri ilyen jól?
- Egyáltalán nem ismerem jól.
- Mi ketten m ár évek óta jó barátnők vagyunk.
- Mi a baj Mrs. Sanforddal?
- Megijeszt.
Dodié szája kiszáradt.
- De miért?
- M ert valami rossz történik vele, ebben biztos vagyok.

A Bradenham-ház csengője folyamatosan szólt. Senki nem nyi­

tott ajtót.

348
 - Mrs. Sanford biztosan elment valahová - ráncolta a homlokát
Dodié.
- És hol van Emerald?
Dodié a széles, oszlopos tornácon ácsorgott, hunyorgott az
ablakon megcsillanó napfénytől, a levegő halovány hangfosz­
lányoktól remegett. Távolabb lépett a háztól, gyorsan szemügyre
vette az elegáns, koloniális homlokzatot, de sem m i furcsát nem
látott rajta.
- M i az, Dodié?
- N em is tudom . V alam i...
Megállt. A fülét hegyezte. Valami távoli, magas, vékony hangot
hallott, amitől libabőrös lett a karja. Futásnak eredt a ház hátulsó
része és a kert felé. A hang egyre erősödött, panaszossá vált, ekkor
azonban kar csapódott a mellkasának.
- Tűnés innen! - harsogta egy női hang. - Hagyja őt békén!
- De úgy hallottam ...
- Hagyja békén! Nincsen szüksége magára.
Dodié előtt az a megtermett szobalány állt, aki Ella Sanfordnak
dolgozott. Hatalmas, dühös szemmel m eredt Dodie-ra. Arcán
könnyek csorogtak.
- Emerald, m i folyik itt? - kérdezte Tilly Latcham éles h an ­
gon.
Em erald tehetetlenül billegett jobbra-balra.
- Hagyják őt békén! - morogta. - Magánügy.
- Szamárság, Emerald! - Tilly bevonult mellette. - Mi ez az
éktelen lárma?
Dodié előresietett, m ostanra m ár rájött, hogy egy nő hangját
hallja.

Dodié nem is tudta, melyik a rosszabb: a rettenetes sirató, mely

mintha felszakított volna benne valamit, vagy a zsibbasztó csend,

349
m ikor Ella Sanford hirtelen elhallgatott. A tyúkólban állt meg­
dermedve, zavarodott arckifejezéssel, gondolataiba merülten.
Az ól ajtaja nyitva lengedezett. Most m ár fölösleges lett volna
zárni. Dodié megszámolta a tyúkokat. Több mint száz állat hevert
a földön a fűcsomókon, m int az őszi avar kis kupacai. Arany és
barna, meleg rozsdaszín, élénk vajsárga. Némelyik nyakát kiteker­
ték, másoknak levágták a fejét. Sűrű, fekete felhőben gyülekeztek
körülöttük a legyek, megcsillant rajtuk a napfény.
Dodié odalépett Ellához, de a szobalány megelőzte, szorosan
az úrnője mellé állt, megmarkolta Ella gallérját a tarkója alatt,
mintha ő tartaná talpon. Ella nem remegett, nem sírt. Az arca nem
kifehéredett vagy elszürkült, hanem különös kék színt kapott, ami
megrémisztette Dodie-t, csak egy-egy kis folt piroslott az orcáin.
- Akárki tette is - sziszegte Ella a fogai között -, megérdemli,
hogy megsüssék olajban.
Különös, bibliai átok volt.
Dodié érezte, hogy valami elkezdődött. Valami nagyon rossz
dolog.

Dodié meg a kertész ástak egy jókora gödröt, mikor pedig vé­
geztek, lepecsételték a tömegsírt. Ella hajadonfőtt állt mellette
a tűző napon. Tilly visszavonult a házba, hogy keressen valami
italt, Emerald pedig nekiállt lebontani a tyúkólat, miközben azt
kiáltozta hangosan: „Jaj, istenem, jaj, édes jó uram, hát ez a világ
nem em bernek való.” Így hát ketten m aradtak a sírnál, m ikor
Ella megkérdezte:
- Ki tenne ilyet, Dodié?
- Figyelmeztetés volt, Ella.
- Figyelmeztetés? És mire figyelmeztettek?
- Hogy véletlenül se jelentsd a rendőrségnek, m it láttál
W estbourne-ben, mikor odamentéi adományt gyűjteni a Vörös­

350
kereszt számára. Most, hogy Sir H arry meghalt, arra gondoltak,
hogy talán kísértésbe esnél.
Ella a fejét rázta.
- De hát alig láttam valamit.
- Láttad Morrellt.
- Igen. Meg egy doboz aranypénzt.
N ém án összenéztek.
- És képes lenne valaki - folytatta Ella halkan - em iatt... - A te­
kintete végigpásztázta az üres ketrecet. - ...ilyet tenni?
- Szerintem még ennél rosszabbra is képes.
Ella hirtelen Dodie-ra nézett.
- Például letartóztattatja a te Mr. H udsonodat koholt gyilkos­
sági váddal?
Dodié bólintott.
- Ella, meg kell tudnunk, hogy az érmés doboz visszakerült-e
Sir H arry házába.
Elhalványodott a vörös folt Ella arcán.
- Tudom, kitől kérdezhetnénk meg.

351
 48.

flk
egy józan, értelmes, tárgyilagos
D a n n e k t in t a s z a g a v o lt. Ez
szag. Ellát az iskolára em lékeztette. N éha, ha együtt voltak,
Ellának em lékeztetnie kellett magát, hogy ez a férfi még meg
sem született, m ikor ő m ár iskolába járt, és labdajátékokat ját­
szott. M ikor zihálva, kim erültén, végre elégedetten feküdtek
az ágyban, D án gyakran Ella arcát vizsgálgatta, gyengéden
meg-megérintette, az asszony pedig azon töprengett, m it láthat
rajta. Ma, ahogy odakint álltak a harsány, engesztelhetetlenül
tűző napon, Ella nem akarta, hogy D án ránézzen, és meglássa
rajta a ráncokat, m elyek az elm últ órák alatt nyilvánvalóan
m egöregítették az arcát.
- Szegény Ella, annyira sajnálom!
Ella hátralépett, elszakította magát tőle, felnézett az arcára.
- Nem az együttérzésedre van szükségem, Dán, hanem a
segítségedre.
- Természetesen, töltsük ki együtt a bejelentő űrlapot az őrsön,
aztán...
- Nem. Nem erre gondoltam.
- Hanem?
A kikötőben álltak az egym ásra pakolt ládák árnyékában,
melyek arra vártak, hogy a naponta beérkező hadihajók egyikére
felpakolják őket. Előttük a szivacskereskedés hatalm as épüle­
te m agasodott, egyik oldalán halászhajók ugrándoztak a part
m enti hullám okon, m int a zajos gyerekek. Sirályok vijjogtak,

352
a m unkások egym ásnak kiáltozva húzták a köteleket. Az égen
öt nehézbombázó ereszkedett lefelé. Átlagos napnak tű n t New
Providence szigetének dolgos életében. Pedig ez a nap cseppet
sem volt átlagos.
- Dán, mennyire vagy D án Calder, és mennyire Calder nyo­
mozó őrmester?
A férfit meglepte a kérdés.
- Nem osztom meg így magamat, Ella. Ha valami m ondani­
valód van, mondd!
- Bízhatok benned?
Dán bevezette a ládák L alakú árnyékának mélyére, Ella érezte,
hogy a férfi ugyanúgy áthevült, m int az ágyban szokott. M ost
azonban rájött, hogy a sértettség okozta. Dán várta, hogy beszél­
jen, így mesélni kezdett.
M indent elmondott. Semmit nem hallgatott el. Mivel ő Dán
egész lényét akarta, ő is teljesen átadta magát, m inden gondola­
tát, míg nem m aradt semmije, és úgy érezte, végre megtisztult a
méregtől, mely azóta égette belülről, m ióta Sir H arry meglebeg­
tette az aranyát Morrell orra alatt. „Megrontja az ember lelkét” -
m ondta Oakes akkor. És attól a naptól kezdve valami megromlott
Ellában is. M indent D annek adott, hogy a férfi érezze, mekkora
szüksége van a segítségére.
Lassan, lépésenként végigvezette a nyomozót a pénzgyűjtéstől
W estbourne-ön át egész addig, míg Dodié Wyatt megjelent a
lépcsőjén az arannyal, amit Morrell küldött neki. Talán figyelmez­
tetni akarta, hogy ne bízzon Oakesban? Vagy talán azt jelentette,
hogy Ellának segítségre van szüksége, m ert veszélyben van?
Elm ondta D annek azt is, hogy félti Dodie-t, és hogy szerinte a
hercegnének viszonya volt Oakesszal.
Dán hátradöntötte a fejét, m egtámasztotta a ládák kupacán.
- W indsor hercegnéje és Sir H arry Oakes? Biztos, hogy nem
tévedsz?

353
 Végighúzta a tenyerét az állán, Ella hallotta, hogy a borostája
úgy serceg, m int a smirgli. Erősen ökölbe kellett szorítania a ke­
zét, hogy ne érintse meg. A közelben egy daru elkezdett felhúzni
egy katonai teherautót, meglengette a levegőben egy anyahajó
fenékrekesze felé; ők azonban észre sem vették. Elnyelte őket az
árnyas menedékük. Ella elmesélte, hogy diszkréten utánajárt pár
dolognak. Az egyik partin leitatott egy bankárt. Pletykákat és
elkapott információfoszlányokat szedett ki olyanokból, akiknek
tartani kellett volna a szájukat.
- És mit tudtál meg? - kérdezte Dán. Két cigarettára gyújtott,
az egyiket átadta Ellának.
- Sir H arry mozgatta a pénzét. Hatalmas összegeket, több
milliót vitt át külföldi számlákra, semleges országokba.
- Ez illegális.
- Nyilván.
Mióta kitört a háború, pénzügyi korlátozásokat vezettek be,
hogy ne lehessen pénzt kivinni az ország kincsesládájából, mikor
m inden pennyre szükség volt.
- Ezt Sir H arrynek is tudnia kellett - m ondta Dán, miközben
beleszívott a cigarettájába - , mégis vállalta a kockázatot. M ár
ha igaz a hír. - Most a rendőrtiszt szemével nézett Ellára. Vagy
talán rosszul látta? Ha m ost megkarcolná a körmével a bőrét,
rendőrségi tinta folyna belőle? Ettől függetlenül folytatta.
- Ez még nem minden.
- Folytasd, Ella! Figyelek.
M iközben Ella a ravasz szürke szempárba nézett, azon töp­
rengett: Csakugyan így volna, D án? Ténylegfigyelsz rám?
- Nem csak ő forgatja a pénzt - folytatta. - A herceg kétmillió
fonttal tartozik neki.
Dán tökéletes füstkarikát fújt ki. Ném án ugrott ki a szájából,
mégis m intha apró robbanás lett volna. Aztán szó nélkül Ella
felé nyúlt, és az asszony egy illetlen pillanatig azt hitte, hogy itt,

354
a ládák rejtekében akar szeretkezni vele. A gondolattól lüktetni
kezdett egy ér az ágyékában. D án azonban csak magához húzta,
viszont olyan erősen szorította a mellkasához, hogy m ikor végre
halkan megszólalt, Ellának h átra kellett hajtania a fejét, hogy
lássa az arcát.
- Ella, én is elm ondok valamit, de ha híre megy, engem ki­
rúgnak.
Ella érezte, hogy a bordái egybepréselődnek Danéivel a nyirkos
ing alatt. Tényleg figyelt rá.

- A herceg ellehetetleníti a Sir H arry Oakes halála körüli nyo­

mozást.
M ár eljöttek a ládáktól. Egy csapat baham ai dokkm unkás
bóklászott arra, nevetgélve csapkodták a com bjukat a calypso
ritmusára, és dobozokat pakoltak egy teherautó platójára, köz­
ben azonban mindvégig óvatosan figyelték Dánt. Érezték rajta a
rendőrszagot. így hát Ella és Dán egy nyitva hagyott, citromokkal
és lime-mal teli faládákkal megpakolt raktárépületbe húzódott.
A levegőt átjárta a gyümölcs meleg illata, csípte is Ella torkát, de
itt legalább nem zavarta őket senki. Balzsamos baham ai szellő
zizegett a vízpart felől, és csusszant be a raktárba, a sarkokba
kergette a pókhálókat.
- Erksine Lindop ezredest, a rendőrfőnököt lemondatták, és
áthelyezték Trinidadba.
Ella hátradőlt a sarkán.
- így volt - bizonygatta D án. - Sőt, a b ö rtö n o rv o st, Dr.
Oberwartht, aki M arigny testén megperzselt szőrszálakat kere­
sett a letartóztatása napján, és mellesleg egyet sem talált, szintén
felm entették a szolgálat alól. A két am erikai nyomozó pedig,
akiket a herceg Miamiból hozott, vagy teljesen alkalmatlan, vagy
szándékosan teszik tönkre a bűntett színhelyét, elmossák az olyan

355
bizonyítékokat, m int a véres ujjlenyomatok Sir Harry hálószo­
bájának falán, és...
Mikor meglátta Ella arckifejezését, elhallgatott.
- Biztos vagy benne? - kérdezte a nő elképedve.
- Igen.
- Mások is tudnak róla?
- Persze. Beleértve... - Habozva m ondta ki a szót. - ...a fér­
jedet is.
Felfoghatatlan volt.
- Mi folyik itt, Dán?
- Én is ezt kérdezem.
Ellán végigfutott a hideg, megremegett. Előrenyúlt, megérin­
tette Dán ingmellét.
- Az a kérdés - m ondta elgondolkodva -, hogy a herceg vajon
magát védi, vagy valaki mást.
- Vagy esetleg a szigetet?
- Ezt meg hogy érted?
- Bahamai kormányzóként nem akarja, hogy meghurcolják
a szigetek nevét, kiderítsék a titkait, átvizsgálják az összes itte­
ni bankszámlát. M indenki tudja, hogy Oakes nem jött ki jól a
vejével, így M arigny letartóztatása gyors, könnyű megoldás a
problémára.
- Dán, mi itt egy em ber életéről beszélünk. Ha Marigny ár­
tatlan, a herceg...
- Az esküdtszéken múlik, Ella, nem a hercegen.
- Tudom. - A fejét csóválta. - Tudom. - Belemarkolt a hajába,
m intha azon keresztül kitéphetné a gondolatait. - M ondd el, mi
történt Sir Harryvel!
Dán behajlította az ujjait a nő nyaka mögött, és közelebb húzta
magához.
- Nem szép történet, figyelmeztetlek! Harold Christie fedezte
fel Oakes testét reggel hétkor, bár szerintünk a gyilkosság éjfél

356
körül történhetett. Az ágyat beszórták gyúlékony szúnyogirtóval,
am it Oakes a szobában tartott, aztán felgyújtották. Borzalmas
látvány volt. Az ágynem ű, a szúnyogháló és O akes pizsam ája
hamuvá égett, a teste megfeketedett, a szeme eltűnt. A párnájából
kitépték a tollakat és szétszórták, bár csak a jó isten tudja, miért.
Ügy tűnik, hogy az elkövető az egész házat le akarta égetni, hogy
eltüntesse a bizonyítékokat, de a vihar m eghiúsította a tervét.
Oakes nyitva hagyta az ablakokat, így a szél meg az eső eloltotta
a lángokat.
- Christie pedig az egészet átaludta az egyik közeli hálószo­
bában?
- Azt állítja. D e...
- Igen?
- Látták a városban, egy kocsiban. Hajnali egykor. Ő persze
tagadja.
- Istenem, Dán, ez egyre rosszabb.
Dán szó nélkül elengedte, és kilépett a raktárból a ragyogó nap­
fénybe, mélyen magába szívta a szikrázó levegőt. Ella nem m ent
utána. Hagyta, hogy kicsit egyedül lehessen. Hogykiszeüőztesse a
fejéből a bűntett helyszínének képeit, megszabaduljon a korrupció
mocskos ízétől. Egy egyenruhás raktáros lépett Danhez, hogy
távozásra szólítsa fel, ő azonban felvillantotta a rendőr jelvényét,
mire a raktáros gyorsan meggondolta magát. Dán korábban azt
m ondta, hogy imádja a munkáját, de az ilyesmit vajon hogyan
képes kezelni? Hogyan akadályozza meg, hogy az egész lényét

Ella a ra k tá r csendjében várakozott, m ígnem D án végre

m egfordult, s magas, lenyűgöző alakja kirajzolódott a kikötő
kék vize előtt. Nem látta, hogy megváltozott volna a férfi járása,
ahogy közelebb lép ett hozzá, a válla vonala is u g y anolyan­
nak tűnt, m in t korábban, m égis érződött rajta, hogy döntést
hozott.

357
 - Ella, szeretném, ha hazamennél, és ott is maradnál. A csir­
kéid lemészárlása figyelmeztetés volt. Fogadd meg! Menj haza!
Tartsd magad távol tőlem! És főképp maradj távol Dodié Wyatt-
től és Flynn Hudsontól. Ella, figyelsz rám?
Nem, Ella nem figyelt.
Nem is lélegzett.
Nem is gondolkozott.
Csak azt hallotta, hogy: Tartsd magad távol tőlem! Fájtak neki
ezek a szavak. Tartsd magad távol tőlem!
H át nem tudod, hogy ha nem lehetek veled, az nekem maga a
halál?
- Ne nézz így, Ella!
Ella beakasztotta két ujját az inggombjai közé, érezte a férfi
bőrének melegét.
- M iért nem m aradhatok veled? Hisz rendőr vagy, veled biz­
tonságban lennék.
Dán a csuklójára zárta az ujjait.
- Jaj, Ella, pontosan azért kell távol m aradnod tőlem, m ert
rendőr vagyok. Ide hallgass! - M egszorította a csuklóját. - Sir
H arry Oakes négy golyót kapott a bal füle mögé. Szerintünk
valahol máshol ölhették meg, m ert csupa vér volt a lépcső meg
az ajtógomb, ráadásul az alvadt vér a fülétől felfelé csörgött az
orrnyergén át, ez pedig azt jelenti, hogy mozgatták. Ha a csirkéi­
det figyelmeztetésképp ölték meg, lehet, hogy valaki figyel téged,
és ha rendőrrel lát együtt, ideges lesz.
- Nem, én m ajd...
- Ez a valaki nem viccel, Ella. Ez halálosan komoly. N em
akarom, hogy belekeveredj!
- Pedig m ár belekeveredtem.
- A pokolba a Vöröskereszttel! A fenébe az átkozott pénz­
gyűjtéssel! Bár ne mentél volna oda aznap éjjel, mikor Morrell
W estbourne-ben volt, és Oakes kirakta az aranyait!

358
 - Ezen késő bánkódni.
- De téged még nem késő biztonságba helyezni.
- És m i van a tárcával meg az érmékkel, am it Flynn Hudson
szobájában találtak? Abból nem lehet következtetni valamire?
Dán megszorította a kezét.
- Azt m ondod, Hudson az amerikai maffia tagja, úgyhogy ba­
rátkozz meg a gondolattal, hogy valószínűleg ő követte el mindkét
gyilkosságot, és az ő emberei mészárolták le a csirkéidet!
Ella belecsimpaszkodott D án ingébe, és nem engedte el.

359
 49.

)o d ie

őgyelgett, ahol kézitáskákat árultak.

D o d ié e g y b o l t a jt ó b a n
Ő mindössze ennyit látott belőle. A hely fő vonzereje az volt,
hogy Harold Christie irodájának Bay utcai bejárata mellett állt,
máris észrevett pár kreppöltönyös férfit, akik pedig igyekeztek
láthatatlanná válni a különféle boltok kapujában meg az utcákon.
Az egyikük zöld műanyag szemellenzőt viselt, mintha csak most
lépett volna ki az írógépe mögül, és elfelejtette volna levenni.
Ahogy teltek az órák, a világ m inden tájáról idetévedt r i­
porterek közül többen összeverődtek, kis csoportokba gyűl­
tek, a lábuknál kutyaürülék-kupacok emelkedtek. Forgalmas
utca volt, és Dodié kapualjának egy részét elfoglalta egy erős
orrhangon beszélő, fényképezőgépes férfi. Azt m ondta, Bos­
tonból jött, Dodié azonban nem figyelt rá, m ert m eghallotta
annak az ajtónak a kattanását, melyen a réztábla azt hirdette:
Mr. H. Christie. Ingatlanügynök. A sikátorba vezető hátsó aj­
tót is elállták az újságírók, így Dodié úgy vélte, hogy Christie
m ajd a széles főutcára, épp az épület elé rendeli a kocsiját, és
egyenesen odalép majd. Igaza lett.
G yorsan véget ért. Két hatalm as baham ai utat tö rt neki a
várakozó kocsihoz, m elynek m ár já rt a m otorja, m iközben a
riporterek úgy lökdösődtek, tülekedtek, m int az etetésre érkező
cápák, odaüvöltötték a kérdéseiket az apró, összegörnyedt alak­
nak, az orra alá dugták a mikrofonjukat.
- Látott valamit aznap éjjel, Mr. Christie?

360
 - M iért nem érezte meg a tűz szagát?
- Milyen volt a kapcsolata Sir Harryvel?
- Forduljon erre!
Kattogtak a fényképezőgépek.
D odié átsu rran t az egyik testőr karja alatt, és odakiáltott
neki:
- Beszélnem kell magával Portm an Cayről, Mr. Christie!
Christie megmerevedett a járdán, D odie-ra pillantott, aztán
beült a kocsi hátsó ülésére. Egy hajszálnyit letekerte az ablakot,
motyogott valamit az egyik testőrének, és m ielőtt Dodié bárm it
m ondhatott volna, betuszkolták a kocsiba Christie mellé.
- Szálljon be! - m o n d ta az in g atlan ü g y n ö k . M a n em
bájolgott.
Ahogy a kocsi elindult, Dodié azonnal a lényegre tért.
- Köszönöm, hogy időt szakít rám, Mr. Christie. Flynn Hudson
börtönben van. Bezárták Mr. Morrell meggyilkolásáért.
- És nekem ehhez m i közöm? M int látja, nekem is megvan a
magam baja.
Végighúzta a kezét a ráncos arcán, megdörzsölte vörösesszőke
szemöldökét, de nem sikerült letörölnie magáról az idegességet és
szorongást, melyet bosszús m odorával takargatott. Vajon annak
az embernek a természetes reakciója ez, aki rátalált a meggyilkolt
barátja holttestére? Vagy többről lenne szó? Dodié legszívesebben
lehámozta volna a koponyájáról a kopasz bőrt, hogy belepillant­
hasson a fejébe.
- M icsoda véletlen - m u tato tt rá - , hogy Flynn H udsont
épp azután zárták börtönbe, hogy felbukkant az irodájában, és
kellemetlen kérdéseket tett fel! - A kocsi lassítani kezdett. Nem
sok ideje m aradt. - Talán felhívatta valakivel a rendőrséget, Mr.
Christie? Az egyik maffiózó barátját még a szesztilalom idejéből?
Flynn H udson túl sok bosszúságot okozott?
Christie m ozdulatlanná derm edt a sarokban.

361
 - Óvatosan válogassa meg a szavait, ifjú hölgy!
Dodié szándékosan provokálta, hátha akkor elszólja magát,
Christie azonban megőrizte a hidegvérét.
- Semmi ilyesmit nem tettem - közölte. - És ha elkezdi ezt
terjeszteni, felhívom az ügyvédem. - Egy perc szünetet tartott,
hogy cigarettára gyújtson, majd m iután füstcsíkot fújt a kocsiba,
megkérdezte. - Mi van Portm an Cayjel?
Dodié ezúttal óvatosan felelt.
- Maga rendezte a telekeladást.
- Ezt meg hol hallotta?
- Az nem számít. Igaz?
Christie bólintott.
- Igen, igaz. Nincs benne semmi titok.
- Az eladó Mr. M ichael Ryan volt, a vevő pedig Mr. Alán
Leggaty.
A kocsi megállt. Az óceán partján voltak. Dodié érezte, hogy
Christie óvatossá vált.
- Nem maga véletlenül Mr. Alán Leggaty?
Vaktában lőtt, de célba talált. Christie kihajította a cigarettát
az ablakon, és visszafordult Dodié felé.
- Maguk voltak, nem igaz? - csattant fel. - Maga meg Hudson
követett el birtokháborítást Portm an Caynél.
- És ezt a földet mire szándékszik használni?
- Semmire, Miss Wyatt. És szerintem m ár így is eleget m on­
dott.
- Erről van szó, igaz, Mr. Christie? Flynn Hudson túl sokat
kérdezett, ezért felbőszítette Mr. Morrell gyilkosát. De akárki adta
is fel, nála volt a tárca és az aranyak. Márpedig ezek nyilvánvalóan
a gyilkosnál voltak.
Christie szemhéja megremegett, de nem kapta el a tekintetét.
- Gondolom, ez is lehetséges - felelte hűvösen. - Ahogy az
is, hogy ő a bűnös.

36Z
 - Esetleg nem maga volt az, Mr. Christie?
Christie szája széles grimaszra húzódott, Dodie-nak jó idejébe
telt, mire rájött, hogy mosolyog.
- Nem, nem én. - Christie az üvegfalra pillantott, mely el­
választotta őket a sofőrtől, és D odie-nak az az érzése tám adt,
h o gyha nem lenne társaságuk, m ást is m ondana. - Csak annyit
mondok: Sir H arry Oakes és Freddie de M arigny ki nem állhat­
ták egymást. Oakes nem tudta megbocsátani annak a tenyérbe
mászó külföldinek, hogy elcsábította a kislányát. M arigny éjfél
és hajnali egy óra között W estbourne környékén tartózkodott, és
neki m indenkinél jobb indítéka volt: az apósa pénze. Űgyhogy
ne jöjjön nekem mindenféle maffiózókról meg telekeladásokról
szóló mesével! Ez egyértelmű családi viszály.
- Legalábbis m indenki ezt akarja elhitetni velünk.
- És hogy jön a képbe M orrell? Valakinek az útjában állt.
Leszúrta egy prostituált, vagy a maga barátja, Hudson, m ert túl
sokat ittak. Jól jegyezze meg, amit m ondok, m ert a pernek úgyis
ez lesz a végkimenetele.
Christie szeme mögött vihar tombolt.
- Azt javaslom, Miss Wyatt, hogy menjen, és keresse fel a szép
új ügyvédjét, m ondja el neki azt, amit nekem m ondott, és meg­
látjuk, m ennyi ideig ússza meg a börtönt! - Dodié felé nyújtotta
a nyakát, úgy festett, m int egy feldühített teknősbéka. - M ost
pedig takarodjon a kocsimból!

- Dodié, gyermekem, te aztán jól összezavartad a dolgokat!

- így igaz, Keel mama, nagyon jól mondja. - Flynn szállá­
sának lila ajtaja előtt álltak, a délutáni napfény beleharapott az
árnyakba, az utcák éppolyan száraznak és porosnak tűntek, m int
a csatornában sompolygó gyíkok. - M inden fészket felzavarok,
hogy lássam, hol rejtőzik a kígyó.

363
 M ama helytelenítőleg felmordult, és kiköpött a porba egy
adag zöld marihuánalevet. Fájt aznap a feje.
- Ha nem teszem, mama, felakasztják.
- Akkor jobb, ha te meg én máris munkához látunk. .
Dodié bekopogott az ajtón, és várt. Nem jött válasz, pedig az
ajtó alól zene szűrődött ki.
Keel mama bólintott.
- Úgy kopogsz, m int a fehérek.
Keel m am a felemelte a kezét, a dobszó ütem ére kopogott,
mire a zene elhallgatott, az ajtó kinyílt. A főbérlő állt mögötte
élénkzöld rövidnadrágban és mellényben. A karján sötét bőrű,
göndör, vöröses hajú mulatt csecsemő aludt.
Dodié elmosolyodott.
- Jó napot! Emlékszik rám?
- Igen.
Még mindig egyszavas válaszokat adott, pedig Dodié azt re­
mélte, ezúttal könnyebb lesz.
- Elhoztam egy barátomat, Keel mamát. Bejöhetünk kicsit
beszélgetni?
A férfi szeme Dodie-ról Keel mamára rebbent. Mama hallgatott.
Csak állt az ajtóban a fürkésző tekintet alatt. Jó fejjel magasabb volt
a férfinál. Egy pillanattal később a férfi feljebb rántotta a csecsemőt,
bólintott, és visszavonult a ház sötét folyosójára. Dodié előreengedte
mamát, együtt beljebb mentek, bár a lány tekintete folyton a Flynn
szobája felé vezető lépcsők felé kalandozott. A főbérlő felesége is
csatlakozott hozzájuk, a karját összefűzte terjedelmes keble előtt,
m ind a négyen bezsúfolódtak a tűzhely és a fás kosár közé.
- Kérem, segítsen! - szólalt meg Dodié. - Mr. H udsont fel­
akasztják, ha nem vallja be a rendőrségnek, hogy járt itt valaki,
aki beletette az erszényt a matracba. - Nehezére esett legyűrni a
haragját, és nyugodtan folytatni. - Tudom, hogy az illető való­
színűleg megfenyegette.

364
 A tulajdonosok továbbra is haragosan méregették.
- Megértem, milyen ijesztő lehet, de Mr. Hudson ártatlan. Ké­
rem! Nem kívánhatják, hogy olyan bűnért haljon meg, am it...
Keel m am a Dodié térdére tette a meleg tenyerét.
- A barátom feldúlt - m o n d ta Keel m am a nyájasan. - Az
embere bajban van, és az nem jó. Azér’ jö tt ide segítséget kérni,
m er’ tudja, hogy maguk rendes népek. - Nyugalom áradt belőle,
miközben belenyúlt a fonott kosarába, kivett három üveg helyi
sört, és kinyitott egy kis ütött-kopott bádogdobozt, melyből m a­
rihuána szaga áradt.
- Dodié, kislányom - mosolygott mama szeretetteljesen -, mi
lenne, ha te levegőznél kicsit, míg m i csendben elbeszélgetünk
itt ezekkel a jó emberekkel?
Dodié nem erre számított, de megbízott mamában. Biccentett,
felkelt, és kim ent a szobából. A homályos folyosón felerősödött
a mellkasát feszítő fájdalom, nesztelenül, gyorsan felosont a lép­
csőn.
Az ajtaját bezárták. Valaki beköltözött. Legszívesebben fél-
üvöltött volna, hogy Flynn még nem halt meg, ez még m indig
az ő szobája. Vissza fog jönni. Még egyszer m egérintette a ki­
lincset, m ielőtt lesietett a lépcsőn. Ám ahelyett, hogy kilépett
volna a tűző napfénybe, hogy az utcán várakozzon, visszaosont
a borongós folyosóra. M ikor m eglátta Flynn kabátját, m eg­
torpant. Egy kartondobozban hevert, bedobták a lépcső alatti
rendetlenségbe.
Felemelte a dobozt. A Bahamai Rendőrkapitányság hivata­
los bélyegét nyom ták az egyik végére. Az ujjai végigsimították
Flynn ingeit, egy melegítőt, nadrágokat, egy törülközőt. Semmi
fontos. Se egy pisztoly, se egy levél, semmi más, csak ruhák. A
rendőrség m egtartotta a többit. Dodié háttal nekidőlt a falnak,
a szemét lehunyta, és lassan leereszkedett a padlóra, szorosan a
mellkasához ölelte a dobozt. Előrehajolt, az arcát beletemette a

365
kabátba, és magába szívta a férfit, míg meg nem érezte odabent,
legbelül a jelenlétét.

Az Arcadia Hotelben telt ház volt. Olive Q uinn egy percre se

tudott megállni, de azért szélesen mosolygott. A világ riporte­
reinek meg kellett szállnia valahol, és az Arcadia tárt karokkal
fogadta a többségüket. D odié teljes erőbedobással dolgozott,
mivel a zsúfolt teraszon m indenki teát akart. Alig vette észre,
mikor Ella belépett.
Ella soványnak tűnt. Dodie-t megdöbbentette, hogy mennyire
lógnak rajta a ruhái, milyen beesett a kék szeme. Gyorsan oda­
m ent Ella asztalához, letette maga elé a jegyzettömbjét, m intha
arra várna, hogy felvehesse a vendég rendelését.
- Jól vagy, Ella?
- Igen, köszönöm.
- Kérsz valamit enni?
Ella megrázta a fejét, de azért az étlap fölé görnyedt.
- Dán nem akarja, hogy találkozzunk. Azt mondja, túl veszé­
lyes. - Rekedt volt a hangja.
Dodié gyengéden megérintette a vállát.
- Ebből is látszik, hogy törődik veled.
- Nem érted. Ha nem láthatom ... - Elhallgatott, felnézett
Dodie-ra. - Dehogynem érted, hisz te is ugyanezt éled át, nem
igaz?
Dodié nem akart erről beszélni.
- M it m ondott Calder nyomozó Morrellról és Sir Harryről?
Ella letette az étlapot.
- Hogy a gyilkossági nyomozást Sir H arry halála ügyében
szándékosan ellehetetlenítik. Tönkreteszik a bizonyítékokat.
A kulcsfigurák elérhetetlenné váltak. Dán szerint összeesküvést
szőttek az igazság elleplezésére.

366
 - De vajon kik? - Dodié felemelte a füzetét, és úgy tett, mintha
jegyzetelne.
- Nem tudja biztosan.
- Tehát kire tippel?
Ella lehúzta a kalapját, hogy eltakarja az arcát.
- Szinte bárki lehetett, annyi szálon futnak az események.
M indenki titkol valamit. D án szerint a herceg volt.
- Micsoda?
- Csak egy ilyen magas rangú személy rendelhette el a vezetők
eltávolítását.
- Ó, Ella! Beszéltem ma Christie-vel. Azt mondja, m indenki
tudja, hogy Sir Harry meg a veje ki nem állhatták egymást. Ő ezzel
ámít mindenkit, aki meghallgatja. Családi viszály. - Körbepillan­
tott, hogy nincs-e Miss Olive a közelben, aztán egy pillanatra leült
Ella mellé, közelebb hajolt hozzá. - Christie és a herceg most a
két legbefolyásosabb em ber a szigeten. Nyilván ők manipulálják
a döntéseket, és szűrik meg, m i juthat el a sajtóhoz.
- A riporterek akkor is kellemetlen kérdéseket fognak feltenni,
te is tudod.
- Ezért szálltak rá Flynnre is. M ert túl sokat kérdezett, és ez
nem tetszett valakinek.
- De Dodié, te is épp ezt teszed! - Ella végighúzta a kezét az
arcán, meglepve érezte, hogy kiállnak a csontjai. - Kíváncsiskodsz.
Aggódom érted. Dannek igaza van, veszélyes lehet. Engem meg­
véd, hogy Reginaid Sanford felesége vagyok, de te ... - Habozott,
aztán halkabban folytatta. - Sebezhető vagy.
A két nő összenézett, a barátságuk szálai egyre szövevényesebb,
tekervényesebb hálóba rendeződtek.
- Jól megérdemelt pihenését tölti, Miss Wyatt?
Olive Q uinn hangjából finom szarkazmus csendült. Dodié
talpra ugrott.
- Sajnálom, Miss Olive, én csak...

367
 - Olive, drága, ne legyél m ár ilyen hárpia! Én kértem meg
Dodie-t, hogy üljön le egy kicsit hozzám. Meg kell beszélnem
vele valamit.
- Remélem, végeztetek. Rengetegen vannak.
- Majdnem. Csak még egy perc!
Olive Quinn vonakodva otthagyta őket, de előbb még fürkésző
pillantást vetett Ellára.
Dodié lehajtotta a fejét Elláé mellé.
- Ella, úgy tűnik, hogy az ügy egyik kulcsa P ortm an Cay
eladása. Az köt össze mindenkit: Johnnie Morrellt, Sir H arryt
és Christie-t. Ebbe sétált bele Flynn a tudtán kívül.
Az egyik vendég udvariasan jelzett Dodie-nak.
- M ennem kell - mondta. - Légy óvatos!
Ella hálásan elmosolyodott.
- Holnapra megbeszélek egy találkozót Hector Latchammel.
C hristie-nek is ő az ügyvédje, és hátha tud valamit P ortm an
Cayről.
- Csak diszkréten!
Ella kurtán felnevetett.
- Diszkréciót reggelizek!
- Hozok neked egy kis teát.
- És te?
- Holnap látogatásra megyek a börtönbe m unka előtt.
- Vagy úgy - fintorgott Ella. - Sok szerencsét!
- Köszönöm.
Miközben Dodié elsétált, azon töprengett, m iért nem beszél
soha senki az aranyról. Mire azonban visszatért a teával az asz­
talhoz, Ella eltűnt.

368
 §?.

EL
- R e g g ie .
Ella a hálószoba sötét erkélyén ácsorgott. A füle körül szúnyo­
gok zümmögtek, és valahol a messzeségben az óceán dörmögése
hallatszott, ahogy a kontrabasszus hangján magában dudorászva
saját kedvére faragta a szigetet. Ella sosem rajongott az úszásért,
m ost pedig túl gyengének érezte a végtagjait ahhoz, hogy ilyes­
m ire gondoljon. Megpróbálta felidézni, m ikor evett utoljára, de
nem is emlékezett rá.
Reggie azonnal a könyökénél term ett, m intha csak Ella hang­
jára várt volna.
- Reggie, az emberek beszélnek. Igaz, hogy a herceg hatalmas
pénzösszegeket mozgat?
- Nézzenek oda, Ella, öreglány! Ez borzasztóan indiszkrét!
Egyáltalán nem vall rád.
Ella elfordult, a könyökét az erkély korlátjára támasztotta. A
közéjük telepedett csendet kabócák és levelibékák hangja töltötte ki.
- Ugyanakkor - folytatta Reggie azon az ügyes, békítő hangján
mostanában nem vagy egészen önmagad. - Elhallgatott. - Nem
igaz?
- Ezek a gyilkosságok rendkívül felkavaróak.
- Természetesen.
Ennyi volt. Egyikük sem talált több mondanivalót, így ném i
várakozás után, mely csak elmélyítette a kettejüket elválasztó űrt,
Reggie otthagyta a feleségét az erkélyen, visszament a szobába.

369
 - Segíts nekem, Reggie! - suttogta Ella. - Kérlek, kérlek, se­
gíts! - A fejét a tenyerébe hajtotta, remegett.

Ella először valamivel reggel nyolc óra után hajtott el Dán háza
előtt. A kocsibejárókon autók álltak, az ablaktáblákat kinyitották,
ezt a számára idegen utcát az élet lüktetése járta át. A házak most
nem a békés délutáni napsütésben szunyókáltak, m int legutóbb.
Idegennek érezte itt magát. Nem látták szívesen. Amikor h ar­
madjára hajtott el a Roverral a ház előtt, meglátta Dánt az emeleti
ablakban. Inget és nyakkendőt viselt, valószínűleg most lépett ki
a zuhany alól, m ert a haja nedvesnek és fényesnek tűnt. Egyikük
sem integetett.
Ella mellkasától a torkáig vékony csíkban fájdalom kúszott
fel, lenézett a krémszínű sifonblúzára, arra számított, hogy csupa
vér lesz. Természetesen semmit nem látott rajta.
Természetesen.
Visszafordult a kocsival az East Bay utca felé, és miközben Dán
nedves hajának a képe lebegett a szeme előtt, Hector irodájához
hajtott.
Hát nem tudod, hogy ha nem lehetek veled, az nekem maga a
halál?

- Hector, olyan kedves tőled, hogy fogadtál!

- Drága Ella, nem is tudom, hogyan indulhatna szebben a
napom! - Hector Latcham megcsókolta az arcát, odavezette egy
kényelmes székhez, és kávét hozatott neki. - Nos, miben segít­
hetek?
- Szeretnék kicsit többet m egtudni Portm an Cayről.
- Portm an Cayről? - ismételte Hector, a homlokát ráncolva
próbálta felidézni a helyet.

370
 - Nemrégiben adták el, és azt hiszem, te intézted az ügy jogi
részét. Harold Christie számára.
- Igen, tényleg. - Megütögette a homlokát, önmagát gúnyolva
felnevetett. - Annyi tranzakciót őrzök m ár itt, hogy néha nem a
megfelelő aktát húzom elő. - Belekortyolt a kávéjába, elgondol­
kodva méregette Ellát a finom porceláncsésze felett. - De m iért
érdeklődsz iránta, Ella? Általában nem foglalkozol ilyesmivel.
- Megkínálta egy cigarettával az ébenfa dobozból, és lendületes
mozdulattal tüzet adott neki.
- Hogy őszinte legyek, Hector, m indenféle pletyka kering
erről a Portm an Cayről.
H ector keresztbe vetette a lábát, Ella csak m ost vette észre,
milyen jó form ában van ahhoz képest, hogy m ár a negyvenes
éveiben jár. D anre emlékeztette.
- Ügyvéd vagy, Hector, tudom , hogy bízhatok benned. Azt
hallottam, nagy pénzek forognak m ostanában. Mi folyik itt?
- Emiatt ne legyenek álmatlan éjszakáid, drágám!
- M egkérdeztem Reggie-től.
- Tényleg? És m it m ondott Reggie?
- Hogy jobban tenném , ha nem ütném bele az orrom.
- Jó tanács.
Ella ingerülten szívott bele a cigarettába.
- Nem is tudom . Ügy tűnik, Portm an Caynek valami köze
lehet Morrell és Sir H arry halálához.
- Tényleg? Én a helyedben óvatosabb lennék, Ella. Veszélyes
lehet ilyesmit állítani.
- Tehát m it tudsz erről a helyről? Mi olyan különleges ben­
ne?
- H ogy őszinte legyek, semm i. Ugyanolyan öböl, m int az
összes többi, csak kicsit nagyobb: hom ok, tenger, kis fenyőerdő.
Egyébként nagyon csinos.
Ella felsóhajtott.

371
 - Ügy tűnik, újabb téglafalba ütköztem . Pedig biztosan itt
van a kapcsolat, és én akkor is meg fogom találni. - H irtelen
elnyomta a cigarettát, és felállt. - Azt hiszem, kimegyek kocsival,
és körbenézek.
Hector is felállt, és szeretetteljesen elmosolyodott.
- Kiváló ötletnek tűnik. De nézz magadra, drága Ellám! Úgy
festesz, m int akit elfúj az első szél. N em hagyhatom, hogy isme­
retlen terepen egyedül mászkálj! Engedd meg, hogy elvigyelek!
- Hector, te egy angyal vagy!
 §1.

Ivjr\r\

M ih e l y t e l f o r d u l t a zárb an a kulcs, F lynn tu d ta, hogy

ő az.
D odié fél lépéssel az ügyvéd, Parfury m ögött lépett be, és
magával hozta a fényt. Még a szürke, savanyú levegő is más lett a
négy csupasz fal között. A kis fekete arcadiás ruháját viselte, amit
Flynn annyira szeretett rajta, a könyökéig érő fehér mandzsettával,
a haját pedig szerényen hátrakötötte egy fehér szalaggal. Dodié
olyan mosollyal lépett oda hozzá a cellában, melyről az látszott,
hogy sehol máshol nem lenne szívesebben.
- Szia, Flynn!
Flynn nem felelt, de nem is vette le róla a szemét.
- Jó reggelt, Mr. Hudson! - m ondta az ügyvéd.
- M agának is, Parfury!
- Miss Wyatt látogatást kért.
- M egm ondtam m agának, hogy nem akarom , hogy Miss
Wyatt még egyszer meglátogasson.
- Azt mondta, fontos.
- Nassauban az ügyvédek nem törődnek az ügyfeleik kéré­
sével?
- De igen, csak... - Az ügyvéd elfogódottan nevetett. - N a­
gyon nehéz ennek a fiatal hölgynek nem et m ondani, ha egyszer
eltökélte magát.
Flynn le sem vette a szemét Dodié arcáról.
- M i az, Dodié? Mi a baj?

373
 Dodié leült az ágy szélére, és megveregette a mellette szabadon
m aradt helyet, hogy Flynn is üljön le. M ajdnem visszautasította.
Megpróbálta. A lába azonban odavitte Dodie-hoz, a teste kipré­
selte a levegőt a lány teste mellől, és úgy foglalta el, m intha eleve
oda tartozna.
- Mi történt? - kérdezte gyorsan.
- Beszéltem Ella Sanforddal. - Parfuryra pillantott, aki még
m indig az ajtónál ácsorgott, szakmai érdeklődéssel szemlélte a
lányt, nyilvánvalóan elhatározta, hogy minden szavát végighallgatja.
Dodié hátat fordított az ügyvédnek, kizárta őt. - Mondott pár dolgot.
- Miféle dolgot?
- Sir Harry meggyilkolásának nyomozását szándékosan szabo­
tálják - felelte Dodié halkan -, valaki tönkreteszi a bizonyítékokat,
és ez csakis fentről jöhet.
- Hát ez elég kemény vád. - Flynn ellenőrizte, Párfury vajon
hallotta-e. Nem egyértelmű. Szerette volna megtudni a részleteket,
de úgy döntött, inkább nem kérdezősködik, megvonta a vállát,
hogy elrejtse a kielégítetlen kíváncsiságát. - És Marigny meg én
lettünk a palimadarak.
- Beszéltem pár percet Christie-vei. Borzalmasan néz ki. Az
összeroppanás szélén áll. Ügyvédekkel fenyeget.
- Inkább ügyvédekkel, m int verőlegényekkel!
Dodié elmosolyodott. Flynn legszívesebben elkapta volna a
vállát, és addig rázta volna, míg meg nem érti, mekkora veszély­
ben van, míg vissza nem változik azzá az ideges fiatal nővé, aki
a sekély parton cirkált, még mielőtt belegabalyodott...
Mielőtt belegabalyodott ebbe az egészbe. Flynnbe.
D odié m intha kitalálta volna a gondolatait, m ert a szeme
megcsillant, és közelebb hajolt hozzá, m intha szembeszállna vele.
De ugyanúgy beszélt tovább, m intha mi se történt volna.
- Nem tudjuk, hogy magukat védik, vagy a szigetet. Az arany­
ról senki nem beszél.

374
 - Nyilván nem. Azon jár az agyuk, melyiküknek sikerült meg­
szerezni.
- Gondolkodtam azokról az aranyakról, amiket a kabátodban
találtak. - Átpillantott a válla felett Parfuryra, nem is tudta, hogy
közben a copfja olyan közel lebbent Flynn szájához, hogy ha
akarta volna, m egharaphatta volna. Flynn érezte rajta a tenger
illatát. - Mr. Parfury - szólalt m eg Dodié élénken - , nem hallott
esetleg valamit? A rendőrség m it m ond róluk?
- Napóleonok. Régi francia érmék.
- Látod? - fordult vissza Flynnhez. - Ugyanolyanok. H onnan
kerültek elő?
Flynn nem volt hajlandó erről beszélgetni. Az akarta, hogy
D odié felejtse el az aranyat meg az erszényt.
Mivel ő hallgatott, a lány folytatta:
- Nyilvánvaló, hogy M orrellnál több arany is volt, am it a
gyilkosa ellopott, aztán a te bem ártásodra használt. - Előrenyúlt,
óvatosan megérintette Flynn vállát. - Egyetértesz?
Flynn lepillantott a karján heverő halvány rózsaszín körmökre,
de nem szólt.
- Szóval - m ondta Dodié, nem ijedt meg a csendtől. - Megint
elmentem a főbérlődhöz.
- Dodié, ne! Maradj távol tőle!
- Ezúttal Keel mam át is m agammal vittem.
Hm, okos húzás. Ha valaki képes megoldani a nyelvüket, az
Keel mama.
- És? - kérdezte Flynn.
- Átgondolják. - D odié türelm etlenül forgatta a szemét. -
Úgyhogy ne add fel a reményt!
- Hagyd abba, Dodié!
- N em tehetem - suttogta a lány, belem arkolt Flynn m an­
dzsettájába.
- Pedig muszáj.

375
 - Nem.
- Nem akarom, hogy bajod legyen.
- Máris bajom van. M ert te idebent vagy.
Flynn szerette volna megérinteni az arcát, még egyszer meg­
ízlelni a bőrét.
- Ne aggódj! - folytatta D odié. - Igaz, hogy C hristie fe­
nyeget, de csak az ügyvédjével. Azt m ondta, menjek el Hector
Latchamhez, és...
Flynn belemarkolt Dodié karjába. Jó erősen megrázta.
- Miért? Mi a francnak mennél el Hector Latchamhez? Tartsd
magad távol tőle!
- Hector Latchamtől?
- Igen. - Keményen csattant a szó a levegőben.
- Miért? Ő az ügyvéded.
- A francokat! Nekem Parfury...
- Mr. Latchamnek dolgozom, uram - szólt oda Parfury sze­
líden az ajtótól.
Flynnt m inden ereje elhagyta. A bőre lehűlt. Azok után, amit
Dodié védelméért tett, erre nem gondolt, erre n em ...
- Flynn?
A férfi talpra ugrott, Parfury előtt termett.
- Adjon nekem két percet! - unszolta. Látta, hogy az ügyvéd
aggódva nézi az ökölbe szorított kezét. - Két perc. Csak ennyit
kérek. Hadd legyek vele két percig kettesben!
- Nem, azt nem tehetem, tiltják a szabályok.
- Akkor szegje meg azokat az átkozott szabályokat! Két perc!
- Nem, Mr. Hudson, é n ... - Valamit azonban meglátott benne
Parfury, amitől mégis meggondolta magát. Gyorsan kopogott az
ajtón, és kilépett. - Két perc - morogta. - Mérem az időt.
M ihelyst becsapódott az ajtó, Flynn talpra húzta D odie-t,
gyorsan beszélt.
- Ne menj Hector Latcham közelébe! Hallasz engem? Veszélyes.

37 6
 - De segített. Ella Sanford barátja, és olyan kedvesen...
Flynn belemarkolt a vállába.
- Emlékszel, mikor arról beszéltem, hogy a maffiának van még
egy embere a szigeten, aki az én kapcsolattartóm? És Spencernek
hívja magát?
Dodié szája kinyílt, kiszaladt belőle a vér.
- Az igazi neve Hector Latcham. Ő bérelte fel a gengsztereket,
hogy összeverjenek. Úgyhogy ne m ondd nekem, hogy a maffia
ügyvédje milyen segítőkész és kedves! N e ...
H irtelen olyan erősen a m ellkasára rán to tta a lányt, hogy ,
Dodié állkapcsa m ajdnem eltörte a bordáját.
- Dodié, meg kell esküdnöd nekem, hogy soha többé nem mész
a közelébe! Azért nem m ondtam meg neked eddig az igazi nevét,
m ert tudtam, hogy akkor megkeresnéd. Próbáltam vigyázni rád.
Dodié ném án, mozdulatlanul állt a karjában, de Flynn érezte,
hogy a szívverése felgyorsul.
- Flynn - hadarta D odié - , ez azt jelenti, hogy nem fogsz
kikerülni innét. Ha Hector Latcham felügyeli az ügyedet a bíró­
ságon, nincs esélyed. Azonnal szerzek egy másik ügyvédet, nem
tu d n ám ... - A szavak m intha elszorították volna a torkát. - Bele
se bírok gondolni, hogy...
- Dodié, ne!
Dodié felnézett, és Flynn szájon csókolta. Csak pár m ásod­
percük maradt.
- ígérd meg, hogy nem mész a közelébe!
- M egígérem, d e... - D odié szeme hirtelen kikerekedett,
elhúzódott Flynntől. - Ella!
- Ella Sanford? M i van vele?
- M a találkozik vele, hogy kikérdezze Portm an Cayről!
Mielőtt Flynn bárm it m ondhatott volna, Dodié kitépte magát
a karjából, és m ár az ajtón dörömbölt.
- Engedjenek ki!

377
 § 2.

EL
H e c t o r leparko ltaz úton, együtt gyalogoltak a fák árnyékában.
Mikor leértek a partra, elvakította őket a szikrázó fehér homok; a
tökéletes patkó alakú öböl mindkét végén elkanyarodott. Mögötte
a tenger és az ég erőteljes türkiz színe olyan szorosan egymásra
zárult, hogy Ellának egy különös pillanatra az az érzése támadt,
hogy össze akarják nyomni őt.
- Milyennek találod?
- Gyönyörű - jegyezte meg Ella.
Hector az egyik tenyerét sima barna hajára nyomta, m intha
fájna a feje, a szeme viszont élénken csillogott, a m ozdulatai
éberségről árulkodtak. A vízparton őrjáratozó sárjáró libucokra
emlékeztette Ellát, melyek egy pillanatra sem pihennek meg.
- Meg kell tudnom pár dolgot arról, aki megvette ezt a par­
tot - m ondta Ella. - Dodié Wyatt azt m ondta, egy bizonyos Mr.
Alán Leggatyé.
- Csakugyan?
- Ismered? Biztosan te írtad meg a szerződést.
- Személyesen nem találkoztam Mr. Leggatyval.
- Ez nem különös?
- Nem igazán. Ezért vannak a segédeim.
Valami nem stimmelt. Ella nem tudta, mi a baj, csak érezte.
Talán Hector megbánta, hogy ennyi időt pazarolt rá, hogy kihozta
ide, m ert láthatóan máshol járt az esze. A hullámverés mellett
sétálgattak, ahol megkeményedett a homok, Ella a kezében vitte

378
a cipőjét, hagyta, hogy a szél kifújja a fejéből a kertje alatti tö ­
megsír képét. M ikor azonban eszébe jutott Dán, akaratlanul is
megremegett.
- Jól vagy, Ella?
- Igen. - Ella a mellette lépkedő férfira pillantott, a megbíz­
ható, őszinte Hectorra, akinek a jachtverseny volt a szenvedélye,
és egyetlen bűnéül azt lehetett felróni, hogy túl sokat untatta a
feleségét, Tillyt a hajókról szóló elmélkedéseivel. - Nem, Hector -
m ondta végül kereken -, őszintén szólva egyáltalán nem vagyok
jól. - Megállt a meleg hom okon, felnézett a férfi arcába. - Meg
vagyok rémülve.
A férfi arca kipirosodott. A naptól? Vagy a fejfájástól? Kü­
lönös m ódon egyáltalán nem úgy tűnt, hogy meglepte őt ez a
vallomás.
- Megrémülve? Szegény Ellám, de hát miért?
Ella m egrázta a fejét.
- Nem m ondhatom e l...
Hector a két kezébe fogta Ella kezét az üres parton.
- De igen, nekem elm ondhatod. A barátod vagyok, Ella, és
azért vagyok itt, hogy segítsek.
így Ella mesélni kezdett. Elmondta, mi történt a csirkéivel.
És hogy úgy érzi, valaki figyeli.
- M iért figyelne bárki is? - kérdezte Hector, Ella kihallotta a
hangjából, hogy érthető m ódon mulattatja a gondolat.
- M ert láttam valamit, am it nem kellett volna.
- Mégpedig?
Ella majdnem visszatartotta. Majdnem. De Hector aggodalma
olyan valósnak tűnt, és ő nem az a fajta ember, aki kigúnyolná.
- Láttam egy láda aranyat Sir H arry házában. Aznap éjjel,
amikor meglátogatta őt Morrell, az a férfi, ak it...
Különös hang szakadt ki Hectorból. Valahol félúton a köhögés
és a nyögés között.

379
 - Egy láda aranyat? Biztos vagy benne?
- Hát persze, hogy biztos vagyok benne! Beugrottam hozzá
aznap este, hogy adományt kérjek a Vöröskereszt számára, és ott
volt az asztalon.
A ztán elmesélte, hogy D odié adott neki egy érm ét, akkor
úgy gondolta, hogy M orrell figyelmeztetésképp küldte, hogy
óvakodjon Sir Harrytől. De m ost m ár ebben sem volt biztos.
- Mindketten látták az aranyat, és most mindketten halottak. -
Ella lassan beletúrt a lábával a homokba. - Mit gondolsz, Hector?
Szerinted van okom félni, vagy csak képzelődöm? Ügyvéd vagy,
te tudod, hogy megy az ilyesmi. Nem akarom ezzel idegesíteni
Reggie-t. Adj nekem tanácsot, mert a rendőrségnek nem szóltam,
legalábbis hivatalosan nem'jelentettem be.
- Tényleg nem?
Hector a vizet bámulta, a hullámok halk morgással közeledtek.
- Elm ondtad valakinek, hogy szerinted a gyilkosságoknak
köze van ennek a teleknek az eladásához?
- Nem.
- Helyes - felelte Hector, de m intha a hullámokhoz beszélt
volna.
Ella összehúzta a szemöldökét. Megint az az érzése támadt,
hogy valami nagyon nincs rendben. Követte a férfi tekintetét,
észrevette, hogy a parttól jó másfél kilom éternyire egy jacht
horgonyoz, úgy csillogott a napfényben, m int a fehér madarak.
Felemelte a kezét, leárnyékolta a szemét.
- Hector, az ott nem a Viharfelhő?
Hector bólintott.
- M it keres itt? - kérdezte Ella.
- Néha kihajózom ide. Ha csendre és nyugalomra vágyom.
- A Viharfelhő H ector új hajója volt. - Van egy csónakom az
egyik öbölben, a sziklák között. Egy őr vigyáz néhanapján a
dolgokra.

380
 - Nem is tudtam .
- Morrell meghalt. Sir H arry is. M iért nem bízod az ügyet a
rendőrségre? Én ezt tanácsoloiyi neked. Ne keveredj bele!
- Úgy érted, m int D odié Wyatt? Nem, Hector, ahhoz m ár
késő. - Ella m egindult a p art emelkedőjén. - M enjünk vissza!
Eleget láttam.
De alig tett pár lépést, m ikor Hector nyomatékosan megszó­
lalt.
- Miss W yatt azt m ondta, hogy m ikor rátalált a haldokló
Morrellra, nem volt nála arany. Még az elefántcsont doboz sem,
am iben átvette.
Ella m egtorpant. Elállt a lélegzete. N ém a csendben fordult
vissza H ector felé. A férfi szom orúan mosolygott rá.
- Milyen elefántcsont doboz, Hector? Én semmiféle dobozról
nem beszéltem.
- Hajókázzunk egyet, Ella! Kiváló vitorlázóidő van, jó szél fúj
odakint.
Hector szavai nevetségesen nyugodtan és ésszerűen csengtek,
Ella szíve mégis eszeveszetten kalimpált. Lehet, hogy téved? Ez
az em ber a barátja, a felesége a legjobb barátnője, az nem lehet,
hogy tényleg azt mondja, és arra utal, amit Ella gondol!
- Tudod, hogy pocsék hajós vagyok, H ector - szólt át a válla
felett. - M enjünk inkább haza! Túl meleg v an ...
- Ella!
Ez az egy szó elárulta neki, amit nem akart tudni.
Hector felé fordult. Pisztoly csöve nézett vissza rá.

381
 Nassau városán. Átvágott az utakon, futva
D o d ié v é g ig r o h a n t
vette a kanyarokat, behúzta a fejét a napernyők alatt, kerülgette
a forróságban őgyelgő tömeget, a torkában megrekedt a dühödt
sikítás.
Hector Latcham.
Rámosolygott.
Megígérte neki, hogy segít.
Drága ifjú hölgyemnek nevezte.
Közben pedig mindvégig nevetett, m ert ő gyújtotta fel a házát.
Ő verette össze.
Hector Latcham.
Ezt a nevet viselte billogként a bőre zúzódásaiban. Miféle em ­
ber ez? Kedve szerint tesz tönkre másokat, miközben mosolyok
mögé bújik, észrevétlenül beolvad a gyarmatosítók csordájába.
Kirohant a Bay utcára. Az elegáns boltok barátságos, pasztellszín
homlokzata előtt napellenző árnyékolta le a járdát. Zakatoló szívvel
szaladt végig a köveken, tudta, hogy fölötte, a boltok, az utca és
a törvény fölé emelkedve, irodák sorakoznak, ahol hazugságok
születnek, és alkuk köttetnek. Emberek sorsa pecsételődik meg.
Hector Latcham. A név ártatlanul ragyogott az ajtó réztábláján.
Becsengetett az irodába.
Legyél itt, Ella, kérlek. Legyél itt!
- Akkor hol van?
- Nem tudom , Miss Wyatt.
- Hová vitte?
- Nem tudom , Miss Wyatt.
- Valamit csak tud!
- Sajnálom, nem segíthetek.
- M ikor m entek el?
- M ár több m int egy órája, azt hiszem. De Mr. Latcham nem
említette, hová mennek.
- Azt sem m ondta, m ikor jön vissza?
- Nem. Nézze, Miss Wyatt, tényleg olyan sürgős, hogy nem
tud várni, am íg...
- Igen. Sürgős. Tényleg. Nagyon, nagyon sürgős. Kérem, gon­
dolkozzon! Nem említette valamelyikük Portm an Cayt?
- Nem, én legalábbis nem hallottam. D e...
- Igen?
- Csak annyi, hogy m ikor kim entek az irodából, hallottam,
hogy Mrs. Sanford felnevet, és azt mondja, hogy nem kifejezetten
tengerpartra való cipőben jött.
- Köszönöm. Köszönöm.

383
 §4.

flk

- H e c t o r ! M it c s in á l s z ?
- Figyelmeztettelek, Ella, hogy ne keveredj bele.
Hector közelebb lépett hozzá. Ilyen távolságból nem számít,
tud-e célozni. Ella erővel elszakította a tekintetét a pisztoly tompa
csövéről, hogy annak az em bernek az arcába nézzen, aki meg
akarja ölni.
- Hector, megbolondultál?
De nem H ector szeme nézett vissza rá. Ezt a könyörtelen
szempárt nem ismerte. A pupillája dühösen összeszűkült, a szája
eltorzult.
- Miért kényszerítettél rá, Ella? Te bolond, semmi szükség nem
volt rá! Ha szépen kimaradsz belőle, és hagyod, hogy elintézzem
a m inden lében kanál barátnődet, ezt a Miss Wyattet, meg azt a
jenki bajkeverőt, ez nem történt volna meg!
Ella felé bökött a pisztollyal, a nő hátralépett. A fák közel
voltak, de nem elég közel. Ha futásnak ered, golyót kap a hátába,
efelől kétsége sem volt.
- A csirkék lemészárlása volt a figyelmeztetés? - kérdezte.
- Persze.
- És azt hitted, majd meghúzom magam, és befogom a szá­
mat? Hogy tétlenül eltűröm? - Most közelebb lépett Hectorhoz,
a szíve a torkában dobogott.
A lábánál golyó csapódott a homokba. Szétzúzta az öböl csend­
jét, a sirályok nagy szárnycsapkodással felszálltak a levegőbe.

384
 - Egy lépést se tovább! - Hector Ella mellkasának szegezte a
pisztolyt.
- Vagy m i lesz? Megölsz? Egyébként is ez a terved. Ahogy
megölted M orrellt is, gondolom. És Sir H arryt is? Vagy talán
Christie volt az, ak i...?
Látta, hogy Hector szeme egy hajszálnyit összeszűkül, készül
meghúzni a ravaszt.
- Miért, Hector? Miről szól ez az egész? Legalább ezt m ondd el!
- Szerinted m iről szól, Ella? A pénzről. M indig m inden a
pénzről szól. - Gúnyos félmosolyt villantott a nőre. - Vagy a
szerelemről.
Úgy m ondta ki a szót, hogy belemarjon Ellába.
- Te tudsz rólam és...?
- Calder nyomozó őrmesterről? Persze, hogy tudok. Az em ­
bereim követtek.
Ella szája kiszáradt, akadoztak a szavak a nyelvén, de próbált
úgy beszélni, ahogy a régi Hectorral beszélt volna.
- Ne tedd ezt, Hector! Ne rontsd tovább a dolgokat! A barátod
vagyok, és tudod, hogy Reggie-vel m indenben segíteni fogunk
neked.
- Ügyes próbálkozás, Ella, de kár a gőzért. Ne áltassuk egy­
mást, te m agad húznád m eg a nyakam on a kötelet. - H ector
izzadt. - M ost térdelj le, és imádkozz!
Ella meg se moccant.
- Sir H arrynek igaza volt. Az arany m egrontotta a lelked.
- Ahogy a szeretőd a tiédet - horkantott, megkeményítette
magát, hogy meghúzza a ravaszt. A szája megmerevedett, a sze­
méből alig látszott valami. Ellát ném i elégedettséggel töltötte el,
hogy H ectornak nehezére esik lelőni őt.
- Ne! - üvöltötte egy hang mögüle. A fák közül dübörgő hang
gördült le a partra, egy árnyék Ella felé lendült, átrepült a hom ok
felett. - Ne! Dobja el a fegyvert! Most!

385
 H ector egy pillanatra megmerevedett, Ella így nyert annyi
időt, hogy meg tudjon pördülni, és lássa, am int Dán felé csör­
tet, akár egy bika. Am ikor megpillantotta a férfit, meghallotta
a hangját, a puszta jelenlététől elillant belőle a saját sorsa miatt
érzett aggodalom.
- Dán, ne, meg fog öln i...
Elsült a fegyver. A lövés hangja megütötte Ellát. Aztán látta,
hogy Dán térde megbicsaklik, a tüdejéből valami furcsa, vékony,
fütyülő hang szökik ki, és érezte, hogy megremeg alatta a föld,
mikor a férfi elvágódik a homokon.
Ella nem tudott sikítani. Levegőt sem kapott. Térdre vetette
magát Dán mellett, ökölbe szorította a kezét az ingén tátongó
lyuk felett, m intha vissza tudná nyomni a vért a mellkasába.
- Dán!
Látta, ahogy Dán szeme elhomályosodik. Végignézte, ahogy
az élet kifolyik belőle, felissza a hom ok, csak utána kezdett el
sikítani. Megkönnyebbülést érzett, m ikor megérezte az ütést a
fején.

386
 §>§.

)o d ie

egy biciklit. Egy régi, kézzel festett, kanári­

D o d ié e l l o p o t t
sárga darab volt, a katedrális falának döntötték, ő azonban nem
habozott. Mihelyst meglátta, elvette.
Gyorsan tekert. Ám a Portm an Cayig tartó nyolc kilométer
most nyolcvannak érződött, m inden perc egy órának tűnt, mióta
folyton azon járt az esze, miféle veszélyben lehet Ella. Az út forró,
szikkadt, kátyús volt, D odie-nak hunyorognia kellett, m ikor a
reggeli nap fénye kibukkant a magas fenyőfák felett. Néha szekér
vagy kocsi zötyögött el mellette, felverték a port, am it Dodié jó
jelnek tekintett. Ezek szerint nincs holttest a part felé vezető úton.
Nincs oka pánikra.
Bár ne beszélt volna Ellának Portm an Cayről!
Mi lenne akkor?
Mit került volna el?

Ne!
Csak ezt ne!
Újabb halott. Dodié az összehajló fák között meglátta a holt­
testet, a sötét foltot a fehér hom okon, a lakmározó sirályokat, és
sikoltva lerohant közéjük a lejtőn, dühösen csapkodott a karjával.
A m adarak az utolsó pillanatban hagyták ott a zsákmányukat, és
szálltak fel vijjogva az égre, Dodié tehetetlenül utánuk hajított
egy m arék homokot.

387
 Ne! Csak ezt ne!
Nyögve térdre zuhant a m egterm ett rendőr mellett, m eg­
lengette a kezét a zümmögő-kavargó fekete légyrajban, mely az
ing alatti sebre gyűlt. Megfogta a férfi súlyos kezét, m intha ezzel
felmelegíthetné a testét, rávehetné a vérét, hogy még egyszer
meginduljon az erekben. Kicsordultak a könnyei.
Nem tudta elhinni, hogy ez Hector Latcham műve. Felfogha­
tatlan. Miközben azonban rázta a remegés, megpróbálta felfogni
a felfoghatatlant.
Ella? Hol lehet?
Levette a sálat, amivel a haját fogta hátra, és óvatosan Calder nyo­
mozó arca köré tekerte, hogy megvédje a dögevő sirályoktól. Gyorsan
kellett mozognia. Megvizsgált minden lábnyomot a homokban, de
nem sokat tudott meg belőlük, mert a dagály és a szél már munkába
lépett. Végignézett a parton, de a sziklás medencék több meglepe­
tést nem tartogattak, úgyhogy átkutatta a fák alatt az aljnövényzetet,
bottal beledöfött, felzavarta a gyíkok és kúszópatkányok fészkeit.
Semmit nem talált. Csak állt, kitörölte a szeméből az izzad­
ságot, végignézett a parton.
- Ella, hol vagy?
A hullámok csillogó tetejét szél fodrozta, vakító napsugarak
pattantak vissza róla a szemébe. Ez a világ olyan békésen szen-
dergett, m int a korm oránok a sziklán.
- Valahol itt vagy, Ella, tudom , hogy itt vagy. A kocsi még
m indig ott parkol az úton. - Az ügyvéd kocsija, a nagy fekete
Buick az árnyékban bújt meg.
Ekkor látta meg a hajót. Eddig túlságosan lekötötte a part és
Calder nyomozó élettelen teste, csak arra figyelt, ami a lába alatt
van, most viszont hangosan szidva önmagát letépte magáról az
arcadiás egyenruhát.

388
Fehéren lebegett fölötte a jacht, m int egy menyasszonyi torta.
Dodié ném a karcsapásokkal körbeúszta, megtalálta a hozzákö­
tözött csónakot, és felhúzta m agát a vízből a létrára.
A hajótestnek hullám csapódott, meghimbálta, miközben Dodié
átlendült az oldalán, és lekuporodott a fedélzeten. A jobbján meg­
látta a kabinlejárót. D odié nem szokott hajózni, de annyit ő is
tudott, hogy a kabinba az em ber háttal szokott lemenni, ami most
rossz ötletnek tűnt. Nagyon rossz ötletnek. Akárki van is odalent,
leütné, mielőtt megfordulhatna. Gyorsan, sekélyesen lélegzett.
Flynn! Segíts!
Megpróbált úgy gondolkodni, ahogy Flynn tenné. Igyekezett
olyan éberen, hangtalanul mozogni, ahogy tőle látta. Odakúszott
a kabinlejáróhoz, hallgatózott. Csend és hőség szállt fel odalentről.
És ha tévedett?
A csónakot azonban valaki csak odakötötte a jachthoz, és ennek
a valakinek a fedélzeten kellett lennie. Odalent hirtelen zaj támadt,
pumpálás gépies hangja; Dodié megrettent. Ha Hector figyelmét
leköti valami, akkor m ost kell lemásznia. Azonnal lekúszott a ka­
binlejárón, a szíve hevesen kalimpált; odalent forróság és homály
fogadta. A nyílásfedeleket bezárták. Nem volt levegő. Lakkozott
tikfa és sárgaréz hajószalonba érkezett, a közepén egy hosszú,
vékony asztal állt, két oldalról rögzített, párnázott padok fogták
körbe. Az egyiken, épp Dodie-val szemközt, egy nő hevert.
- Ella?
Felemelkedett a kukoricaszőke fej. Hatalmas, kifejezéstelen
szemmel m eredt előre.
- Dodié! Nem, tűnj el innen! N e... - Előre-hátra ringott a
feje, ahogy Dodié az asztal felé közeledett.
Abban a pillanatban, hogy észrevette a bilincset, mellyel Ellát
a rézkorláthoz láncolták, vízhatlan ponyva ereszkedett a fejére.
Erős karok a földre rántották. Rugdosott, sikított, levegő után
kapott. Hiába.

369
A világ részleteiben tért vissza D odie-hoz. A szája vérzett. A
mellkasa sajgott. Öngyújtó fémes kattanását hallotta. Valami len­
gedezett, és nemcsak az ő fejében. Az arcán forró kezet érzett.
- Megfojtottad, te szemét! - Ella hangja volt.
- Magához fog térni. - Ez pedig Hector Latchamé.
- Könyörgöm, Hector, engedd el! Csak tedd ki valahol a par­
ton! Nem is látott téged, semmit nem tud!
A férfi nem felelt, de nyilván a fejét rázhatta, mert Ella dühösen
kitört.
- Nem öltél még eleget? Hát nincs szíved? Nem is érdekel,
hogy...?
Dodié kinyitotta a szemét.
- Nahát, Miss Wyatt, látom, visszatért közénk.
Dodié lassan felemelte a fejét. M intha légkalapács lett volna
az agya helyén. Megpróbálta kisöpörni a haját az arcából, de nem
tudta odaemelni a kezét; mikor megrántotta, észrevette, hogy a
jobb csuklóját Ella baljához bilincselték. Ami ennél is rosszabb,
a bilincs láncát vállmagasságban átvetették a m ögöttük lévő réz­
korláton.
- Szemét! Gyilkos!
- Elég legyen, Miss Wyatt. Semmi értelme kiabálni. Az óceán
közepén vagyunk.
- Engedjen el minket!
- M iért tenném? Túl veszélyesnek bizonyult. Jobb lett volna,
ha még annak idején elintézik az embereim, de nem akartam
feltűnést. Még a mi álmos rendőrségünk is kérdezősködni kezdett
volna, ha Morrell után magácskát is holtan találják. De igazán
kedves, hogy beugrott ide mihozzánk. - A szemközti faborítású
fal mellett állt, szürke szeme hidegen méregette Dodie-t. - Ér­
dekes viselet.

390
 Alig volt rajta valami. Eddig nem igazán érdekelte, m ost vi­
szont kellemetlenül felhevült a bőre.
- Adj m ár neki valamit, Hector! - Ella valahogy rátalált a
diplomatafeleség hangjára.
Hector vállat vont, aztán kireteszelt maga mellett egy fiókot,
és virágos szarongot húzott elő belőle, nyilván a feleségéé lehe­
tett.
- Tessék, legalább szemérmes halott lesz, m ikor magára ta ­
lálnak.
Dodié maga köré tekerte, és Ella segítségével csomót kötött rá.
- M iért nem lősz le minket, hogy vége legyen ennek az egész­
nek? - kérdezte Ella keserűen.
- Ó, drága Ellám, nagyon utálok nőkre lőni.
- Egyszerűbb beledobni a tengerbe. Ez a terved?
- Valami ilyesmi. Vagy itt hagyhatlak titeket szomjan halni.
- Na és Tilly? Hogy teheted ezt vele? Rá fog jönni, úgyis tudod,
hogy megtudja. Rá fog jönni, m it tettél Dannel és velünk, aztán
feljelent a ...
- Beismerem, hogy Calder nyomozó ném i problém át jelent.
- H ector úgy nézett Ellára, m intha ennek egyedül ő lenne az
oka. - A rendőrség nem örül, ha elveszíti az egyik emberét.
- Ezért a pokolban fog égni!
- Nincs pokol, Miss Wyatt. Csak ez a világ van, meg amit itt
birtokolunk. Én csak üzletet kötöttem , hogy jó sok pénzt sze­
rezzek. Ennyi az egész. Nincs benne semmi rossz. Aztán jött az
a szenteskedő Sir H arry Oakes. - H ector arca megmerevedett,
mikor kim ondta a nevet. - A sziget kiskirályának tartotta magát,
azt hitte, ő dönti el, m it szabad, és m it nem.
- Hector - m ondta Ella - , egyetlen épeszű em ber sem ölne
meg egy másikat, csak m ert az tönkretette az üzleti kilátásait. -
A hangját fátyolossá tették a D ánért ejtett könnyek. - Engedd el
Dodie-t, kérlek! - Az arca megnyúlt, reményvesztett lett.

391
 - Mondja el - vágott közbe Dodié mi történt?
Tudta, hogy nem fogja elengedni őket. Ha viszont szóval tudják
tartani, ő ez idő alatt talán össze tudja kaparni az elméje darabkáit,
és kigondolhat valamit.
Hector ellökte magát a faltól, és cigarettára gyújtott.
- Christie meg én előnyös üzletbe vágtunk bele. Felvásároljuk
Oakestól Portmán Cayt, és luxushoteleket meg kaszinókat épí­
tünk oda a turistáknak a háború utáni időkre. A háború sosem
látott mértékben tágította ki az átlagember horizontját, és nem
fognak megelégedni ennyivel. Nincs kockázat. Persze a maffia
is be akart szállni. Ő k fizetik a fejlesztést, de nekünk is be kellett
dobnunk pénzt. Jó sok pénzt.
- Na és a szerencsejáték elleni törvény?
Hector ravaszul D odie-ra mosolygott.
- A herceg is benne van. Ő m ajd gondoskodik róla, hogy
megváltozzanak a törvények. Az a szemét Oakes többm illiós
kölcsönt adott nekünk. Száz százalékig tám ogatott, míg m ár
nyakig ültünk az adósságban, aztán kirántotta a lábunk alól a
talajt.
- Hogyan?
- Visszahívta a hiteleket. Én meg Christie is csődbe m entünk
volna, és m indenki tudja, hogy az em ber nem tartozik a maffi­
ának, ha nem akar betonsírba kerülni. - Letörölte a nyakáról az
izzadságot. Nagyon meleg volt ezen az apró, zárt helyen.
Dodié inni kért.
- Nem.
- Ellának szüksége van rá. Nem néz ki jól.
Hector hidegen méregette.
- Nem számít.
- Kérem! - Dodié remélte, hogy kézbe kaphat egy üvegpo­
harat. Nem komoly fegyver, de a semminél több.
- Nem. És ne kérje még egyszer!

392
 Egy pillanatra feszült csend támadt, csak a vitorlákat rázó szél
hangja hallatszott.
- Itt lépett a képbe Morrell, ugye? - folytatta Dodié. - Üzletelni
jött Sir Harryvel.
- Pontosan így van. Meg kellett volna győznie Oakest. Morrell
maffiózó volt, a meggyőzésnek több száz m ódját ismerte a ravasz
fiatal barátjával együtt, aki m ost a bitóra vár. - Lecsapott az ök­
lével az asztalra. - Nem sikerült. M ert Oakes megvette M orrellt
az aranyával.
- Ezért megölte M orrellt és Oakest is. - A szavak keserűen
buktak ki Dodie-ból.
Hector felnevetett, a vékony, színtelen hangjától Ella a tenye­
rébe temette az arcát.
- Ne nézzen így, Miss Wyatt! Nem én vagyok az egyetlen, aki
bemocskolta a kezét! A maga amerikai barátja...
- Van neki neve is - vágott közbe dühösen Dodié.
- Nos, ugye tudja, hogy a letartóztatása előtt Mr. Hudson el­
m ent a Gregory Varrodába, m inek következtében Stan Gregoryt
kórházba kellett vinni? - Elégedetten vigyorodott el. - A, úgy
látom, nem tudta. Pedig le m ertem volna fogadni, hogy maga
küldte oda!
Flynn. Ó, Flynn!
- Előbb küldi magát ő bitófára, m int fordítva - sziszegte Dodié.
Dodié nem számított erre a hirtelen jött dühroham ra, mely
átváltoztatta Hectort, bíborvörösre festette az arcát. Az ügyvéd
m ost előrelépett, és nekirohant Dodie-nak, lendületből belecsa­
pott az arcába. A lány feje hátracsattant, a szeme forgott, mégis
talpra ugrott, Hector felé vetette magát. A férfi gyorsan hátralé­
pett, őt viszont nem engedte a rézkorlát.
- Ide hallgass, ringyó! - üvöltötte Hector. - N em fogok lógni
azokért a gyilkosságokért. Ahogy a tietekért sem!
Felszaladt a létrán, és eltűnt.

393
 § 6.

I^IXIX

M in d e n lépés kínszenvedés volt. M ert m inden lépés közelebb

vihette volna Dodie-hoz, mégis elvesztegette őket itt, a cellája
közepébe vájt keskeny ösvényen. Flynn órákig járkált fel-alá,
több kilométert megtett. Teljes erőből kívánta, hogy Dodié jöjjön
vissza hozzá, mielőtt elszürkül az ég.
Nem hallgatott rá.
Flynn látta a szemében, mikor megmondta neki, hogy maradjon
távol Hector Latchamtől. Igent mondott, de nemet gondolt. Mikor
Dodié az ajtóhoz rohant, Flynn egyből tudta, hogy egyenesen
Hector Latchamhez fog menni, mert meg akarja védeni a barátnő­
jét, Ella Sanfordot. Órákig járkált, átkozta magát, átkozta Morrellt.
Átkozta Hector Latchamet.
Az obeah átokra gondolt, amit Hectorra akart küldeni a haj­
kefével. A Hector fejéből kiszakadt finom barna hajszálakra és
Keel mama varázserejére. Vajon képes megállítani? Elfintorodott
a saját ostobaságán, de egyebe nem maradt.
Csak ebben tudott reménykedni.

- Kifelé!
Flynn az ablak alatt állt, nézte, ahogy elfogy a világosság az
égen. A cellájában olyan erős, könyörtelen fény égett, hogy a
szem ének nehezére esett észlelni a kinti finom változásokat,
melyek az idő múlását jelezték.

394
 - Kifelé!
Flynn utálattal méregette a börtönőrt.
- M ost meg m i van?
- Szabadon távozhat.
- Ez valami vicc?
- Nem. Kisétálhat innen.
Flynn egyenesen az ajtó felé indult.
- Szabad vagyok?
- Igen. Szedje össze a holmiját, írja alá az űrlapot, aztán tűnjön
el innen! - Az őr vigyorgott, az összes fehér foga kilátszott.
- Miért? M i történt?
- Á, a főbérlője. Azt mondja, hibát követett el.
Flynn végigrohant a folyosón. Köszönöm, Keel mama. Tarto­
zom magának.

Hol lehet?
Ahhoz túl késő van, hogy a Portm an Cayen legyen.
Hector irodájában? Éjszakára bezárják.
H ector házában?
Flynn-nek eszébe jutott az ágyban alvó fekete hajú felesége.
A nő valószínűleg odahaza van, a martinijével várja, hogy a férje
befejezze az iszogatást a Bay utcai fiúkkal. Átlagos nap. Nem, az
asszony valószínűleg nem fog segíteni neki.
Akkor ki?
Ella Sanford.

- Mrs. Sanford nincsen itten.

A szobalány a fehér egyenruhájában aggódva bám ult Flynnre,
a kezét tördelte. ‘
- És nem tudja, hol van? - kérdezte Flynn.

395
 - Hát nem, uram, dehogyis tudom.
- És fogalma sincs róla, hová ment?
- Bár volna! Kora reggel elment.
- Nem látta m a Miss Wyattet?
- Azt a fiatal lyányt, aki korábban is járt itt? Nem, uram, nem
láttam. - Emerald belekapaszkodott a felvillanó reménysugárba.
- Gondolja, hogy talán együtt mulatnak valahol, erről van szó?
- N em - felelte Flynn, m iközben felvillant előtte H ector
Latcham hideg tekintete. - Nem hiszem, hogy mulatnának.

396
 §7.

I D o d ie

K i s z á r a d t a s z á j u k . Elviselhetetlen volt
a hőség. A hullámokon
ringatózó, bukdácsoló jacht állandó mozgása felőrölte Dodié
idegeit. Csak most, mikor a fény kezdett elhalványulni, fogadta el,
hogy Hector nem jön vissza. Azt tette, amit m ondott: otthagyta
őket meghalni a hajón.
Ella nem érezte jól magát. Az arca megfeszült, a keze aggódva
ökölbe szorult, m intha csak egy hajszálnyi akaraterőbe kapasz­
kodna bele. A szeme beesett, karikás volt, az arca megnyúlt.
D odié próbálta beszéltetni, de Ella m egadta m agát a fejében
zengő hangoknak, nem hallott mást, csak Dán Caldert.
A hajó gyom rában töltött hosszú, forró órák alatt Dodié a
menekülésen dolgozott, de hiába. A csuklójuk kisebesedett, el­
lepték őket az éhes, kövér legyek. A bilincset Hector áthurkolta a
m ögöttük húzódó rézkorláton, és bárhogy erőlködött, rángatta,
csavarta, nem tudta kihúzni a tikfa falból. A próbálkozásaitól csak
a bőrük hasadt fel, bár Ella egy panaszos hangot sem hallatott.
Csak egyszer szólalt meg halkan:
- Add fel, Dodié! Nincs értelme.
- De van, Ella. Csak így kerülhetünk ki innét.
Ella arcán halovány mosoly öm lött szét.
- Dán bilincsei. A zsebében voltak. Milyen ironikus, hogy azért
halt meg, m ert meg akart menteni, most mégis az ő bilincsei okoz­
zák a halálomat. - Előre-hátra hintázott a pádon. - Nem gondolod?
Dodié azonban ridegen felelt.

397
 - Koncentráljunk arra, hogy kikerüljünk innét!
- Én félek az élettől, Dodié. A haláltól nem. Még sosem kellett
ilyen veszteséggel élnem, m ert nem ism ertem korábban ilyen
mély kötődést. Nem vagyok olyan erős, m int te. - Az ujjaival
sajnálkozva megsimította Dodié csuklóját. - Sajnálom, Dodié.
- Ella, ne! Erősebb vagy, m int hiszed. Ki kell jutnunk innen.
Én nem fogok itt meghalni, ezen a büdös hajón. Addig nem, míg
Flynn él!
- Dodié - m orm olta Ella, és lehajtotta a fejét az asztalra -,
jobbat érdemelsz.

A fedélzeten lépések zaja hallatszott. Dodié felriadt. Vajon meny­

nyit alhatott?
Csak perceket. Még mindig volt annyi fény, hogy lásson. A
hajó egyre jobban himbálózott az erősödő szélben, érezni lehetett,
hogy rángatja a horgonyt. Megrázta Ellát.
- Visszajött.
Ella homályos szemmel pislogott, miközben valaki zajosan
lecsörtetett a létrafokokon, és szitkozódva bebukdácsolt a sötét
kabinba.
- Tilly! - kiáltott Ella.
Dodié hitetlenkedve nézte. Megkönnyebbülés áradt szét benne,
az ujjai reszkettek az idegek hirtelen elernyedése miatt.
- Hála istennek! - suttogta Ella.
Dodié felállt, a jobb karja begörcsölt a fáradtságtól.
- Mrs. Latcham, a férje bezárt m inket ide, és...
Csak ekkor vette észre, hogy Tilly részeg. Járás közben erő­
teljesen dülöngélt, belekapaszkodott a falba.
- Drágáim - m ondta Tilly, miközben leereszkedett a velük
szembeni padra -, ez teljességgel elfogadhatatlan. Borzalmasan
néztek ki.

398
 Dodié leült, újra egy szintbe került Tillyvel, de érezte, hogy
valami nincs rendben. Tilly túl rideg volt, túl könnyen elfogadta
a helyzetüket. Rémülten fel kellett volna kiáltania, és oda kellett
volna rohannia a szerszámos ládához.
- Mrs. Latcham - Dodié tisztán, lassan beszélt - , kérem, hoz­
zon egy vésőt vagy kalapácsot a ...
- Azért jöttem , m ert el kell m ondanom valamit.
Ella m ost m ár tisztán látta a viselkedése különcségét.
- Tilly, kérlek, ez m ost komoly.
- Az én m ondandóm is.
- M iről van szó, Mrs. Latcham? M ondja el gyorsan! Mrs.
Sanford nem érzi jól magát.
- Azt akarom elmondani, Dodié - Tilly kásásán beszélt, de a
szemét le sem vette Dodié arcáról - , hogy a maga barátjának, Mr.
M orrellnak nem lett volna szabad olyan ostobán viselkednie a
kocsinkban aznap este. Ha hajlandó lett volna elárulni nekem, hol
ürítette ki az aranyat abból a nyom orult elefántcsont dobozból,
amit cipelt, nem szúrtam volna le.
- Micsoda? Tilly, ne!
- H ector rájött, m it jelent az elefántcsont doboz, én pedig
meggyőztem Morrellt, hogy szálljon be az autónkba, de mivel
nem volt hajlandó együttm űködni velünk, meg kellett fenyeget­
nem a késsel, és... szóval verekedtünk, és. f. hát így történt.
- Istenem , Tilly - lehelte Ella - , azonnal el kell m enned a
rendőrségre, el kell m ondanod nekik az igazat! Hiszen baleset
történt!
Dodié megérintette Ellát.
- Nem érted? Erről szól ez az egész Hector Latchamnek. Nem
csak a telekeladásról. A feleségét védi.
A hajó recsegve hánykolódott, hirtelen m egfordult a szél.
A szigeten gyorsan besötétedett, és Dodié biztosra vette, hogy Tilly
m enni akar, mielőtt a tenger túl haragos lesz az evezéshez.

399
 - Mrs. Latcham. - Dodié igyekezett nyugodtan, ésszerűen
beszélni. - Ellának igaza van. El kell mennie a rendőrségre. Nem
hagyhatja, hogy Flynn H udsont akasszák fel olyasmiért, amit ön
követett el. Meg kell m ondania nekik.
- De drága Miss Wyatt, ugyan m iért tenném?
Ez a nő a halálomat akarja.
A felismerés keltette viszolygástól megborzongott, Ellára pil­
lantott, hogy ő is észrevette-e, de nem látta jelét rajta.
- De hát miért mentett meg - kérdezte Dodié - olyan drámaian
abból a kocsiból, mikor Nassauban elraboltak, h a ... - Elhallgatott.
Ösztönösen hátrahúzódott az asztaltól, eltávolodott az ügyvéd
feleségétől, mintha ragályos lenne. - Hát persze. Tudhattam volna.
Maga rendezte meg az egészet, hogy aztán közbeléphessen, és
megmenthessen, nem igaz?
A skarlátvörös száj széles m osolyra húzódott, önmagával
elégedetten.
- Ugye milyen ravasz? Reméltem, hogy akkor majd megbízik
bennem, és elmondja a mocskos kis titkait az aranylelőhelyéről.
- Vállat vont. - Majdnem sikerült. - Kinyitotta a bőrtáskáját, ki­
vette a cigarettatárcát, és meggyújtott egy Dunhillt. Az öngyújtót
tartó keze sziklaszilárd volt. Kifújta a füstöt, mely úgy lebegett a
mozdulatlan levegőben, m int régi pókhálók.
- Ostoba fajankó. Igazán együttműködhetett volna.
Dodié nem akarta azt hallgatni, hogy Morrellt ostoba fajan-
kónak nevezik.
Tilly csalódottan rázta a fejét.
- Valahol Sir Harry birtokán ásta el az érméket, de nem m ond­
ta meg, hol.
D odié elképzelte, ahogy az a hatalm as, m edveszerű alak,
Johnnie Morrell kétségbeesetten alkuszik az életéért, Latchamék
pedig a késsel érvelnek. Ettől kedve lett volna torkon ragadni ezt
a piperkőc, elkényeztetett nőt.

400
 - Ezért történt - avatta be Tilly hirtelen jött bizalmassággal
hogy Sir H arry rajtakapott, m ikor valamelyik este a kertjében
ástunk, és eldurvultak a dolgok.
Ella elképedve bám ult rá.
- Te voltál? A zt ak aro d m o n d an i, h o g y te lő tted le Sir
Harryt?
- Ó, Ella, nem így akartam!
- Tilly!
- De hát az a szemét át akart adni m inket a rendőrségnek, és
meg kellett állítanom! Szegény öreg H ector keményen megdol­
gozott, hogy elrejtse a nyom okat abban a borzalmas viharban,
és még Christie is megnehezítette a dolgát. Aztán meg rászórta
azokat az ostoba tollakat a testre, micsoda ötlet!
Ellából halk, mélyről jövő nyögés szakadt fel, dühösen felpattant.
- Te voltál az. M iattad történt az egész. Te vagy az oka. Dán
m iattad fekszik holtan a parton. Miattad. Nem Hector miatt.
- Honnan tudhattam volna, hogy az az ostoba nyomozó utunk­
ba áll, drágám? Ezért jöttem ki ide hozzád. El akartam magyarázni.
Nem akartam, hogy meghaljon. - Ellára fintorgott. - Mindegy, te
meg én jó barátnők voltunk, és el akartam köszönni.
- Nem vagy a barátnőm .
- D rágám, ne gorom báskodj velem! H ectornak igaza volt.
Megmondta, hogy ne jöjjek ide, de én ragaszkodtam hozzá. Még
azt is felajánlotta, hogy kihoz a csónakkal, de én nem hagytam.
Ez a perc csak a kettőnké, drágám, a tiéd és az enyém. - Csókot
dobott Ellának.
Ella m egpróbálta elkapni Tillyt az egyik kezével az asztal
felett, de Tilly a részegsége dacára is gyorsabbnak bizonyult.
Apró gyöngyház m arkolatú pisztolyt húzott elő a táskájából, és
meghimbálta Ella arca előtt.
- Jaj, drágám, ne kényszeríts rá!
Dodié talpra ugrott.

401
 - Mrs. Latcham, nemsokára besötétedik. Hozza azonnal a szer­
számokat. Ki kell jutnunk innen. Vagy magánál van a bilincs kulcsa?
Ella remegett mellette dühében.
- Nem, attól tartok, nincs nálam a kulcs. Milyen kár! De azt
hiszem, a szerszámokat is el fogom tüntetni. - Ella fehér arcáról
Dodie-ra nézett, majd a kihunyó fények felé. - Ideje elköszönnöm,
drága hölgyeim.
Egyetlen pillanat alatt történt. Dodié a szabad kezével gyorsan a
pisztolyra csapott oldalról. Tilly nem számított ilyesmire Dodie-tól,
még mindig Ellát figyelte. Dodié végig nyugodtan és tiszteletteljesen
viselkedett vele, nem jelentett fenyegetést, nem úgy tűnt, m int aki
megtámadná - ám Tilly tévedett. A fegyver kirepült a kezéből az
asztalra, Ella a jobb kezével felkapta, és egyenesen Tillyre szegezte.
Tíz másodpercig egyikük sem mozdult. De hátrálni sem volt
hajlandó egyik fél sem. Aztán Tilly előrevetette magát, a pisztoly
után kapott.
- Add vissza!
Ella meghúzta a ravaszt. A lövés nagyot dörrent a szűk térben,
odakint a sirályok visítva, rém ülten repültek fel a jacht fényes
fedélzetéről. Tilly halk, panaszos hangot hallatott. Ennyi volt.
A halovány kreppruha hasi részén sötétvörös folt terjeszkedett,
Tilly meglepve bám ult rá.
- Mrs. Latcham, hallgasson rám! - Dodié hangosan beszélt,
hogy magára vonja a figyelmét. - Segítünk magának. De először
szabadon kell engednie minket.
Tilly azonban továbbra is a ruháján növekvő foltot szemlélte
a szemöldökét ráncolva, aztán hirtelen összeszedte magát, és fel­
mászott a kabinfeljárón. Pár perc múlva hallották, ahogy evezők
csapkodják a vizet.
Feltámadt a szél.

40 Z
Dodié határozottan szorította a fegyvert. Kifújta a levegőt, és meg­
húzta a ravaszt. A hajó lakkozott tikfa fala szilánkosra tört, a réz­
korlát vége leszakadt, így le tudták csúsztatni róla a bilincset.
- Szabadok vagyunk! - kiáltott Dodié, és m egrázta a karja
égő izmait. - Legalábbis valamennyire.
A bilincs még mindig egymáshoz láncolta őket. Most m ár sötét
volt odabent, és nem látta tisztán Ella arckifejezését, de érezte,
hogy valami meghalt benne, mikor a régi barátnőjére irányította
a fegyvert.
- Tűnjünk el innen! - sürgette Dodié.
- Szerinted rendbe jön?
- H át persze. Elmegy a kórházba, és ott helyrehozzák. Elég
jól volt ahhoz, hogy evezzen, úgyhogy nem lehet olyan vészes. -
Ella kétkedő m orm olása m intha a saját szavai m ögött megbúvó
érzéseket visszhangozta volna. M indketten látták Tilly arcát,
m ikor eltalálta a golyó.
- M ost pedig - m o n d ta D odié határozottan - induljunk!
M ielőtt még visszajönnek.

- Képtelen vagyok rá!

- Képes vagy rá, Ella!
Sötét volt a fedélzeten. A lattuk végtelennek tűnő feketeség
höm pölygött, hánykolódott, az óceán hangos morajjal a hajó­
nak csapódott. Hallották a zúgolódását, érezték a sós szagát. A
fedélzeten csípős, éles levegő fogadta őket a kabin forrósága után,
de a hold még nem kelt fel, és a csillagok m indössze halovány,
tűszúrásnyi nyomot hagytak a felettük elterülő óriási sötétség­
ben.
- Segítek - ígérte Dodié.
M ár átkutatta a fedélzetet m entőm ellényért, de egyet sem
talált. Három ig számolt. Ugrottak.

403
 §>8.

fik

víz alá merült, Ella pánikba esett.

M ih e l y s t a fe je
A karjával és lábával m inden irányba csapkodott, lebukott, és
D odie-t is magával rántotta. Az elméje darabokra hullott. Már
azt sem tudta, merre van felfelé.
Hiába nyitotta tágra a szemét, sem m it nem látott, egyálta­
lán semmit. Megvakult. Átjárta a rémület, a szíve a torkában
dobogott. Ne így! Nem így akart meghalni, hogy valaki a karját
rángatja, lehúzza a mélybe, ahol a halak kitépik a nyelvét.
Nem! Nagyot rúgott. Megpróbált lélegezni, de víz áram lott
a tüdejébe. A döbbenettől elernyedt, nem is ellenkezett, mikor
érezte, hogy még mélyebbre rántják, m ert tudta, hogy ez m ár
a vég. Csakhogy m indent fordítva észlelt. M ost m ent felfelé, a
feje kibukott a víz fölé, a tüdejébe levegő áramlott, köhögött és
öklendezett, miközben egy kéz a víz fölé emelte az állát.
- Dodié!
- Itt vagyok. M inden rendben. Nyugodj meg!
- M ajdnem vízbe fojtottalak.
- Csak ne felejtsd el, hogy mit mondtam.
M it is mondott? Ellának fogalma sem volt. Rugdosta a vizet,
hogy a felszínen maradjon, de máris fáradni kezdtek az izmai.
M ikor pedig levegőt akart venni, egy hullám arcon csapta.
- Engedd el magad! - Dodié mellette úszott, bár nem látott
belőle mást, csak egy homályos fej alakú árnyat a fekete vízen.
- Bízd rám a munkát!

404
 Ella kezdett emlékezni. Beugrott egy-két kép. Megpróbálunk
egy kézzel úszni együtt, meg: Én majd vontatlak, és rengetegszer
elhangzott, hogy: Engedd el magad! Ne feszítsd meg az izmaid!
Nem lesznek nagyok a hullámok.
Pedig elég nagyok voltak. Ó riási szörnyek, úgy felemelték
és előrehajították Ellát, m int a parafa dugót, átbukfenceztették,
aztán visszahúzták. De azért elkezdett úszni. Dodié állta a szavát,
húzta előre a dagadó hullám okon, aztán a taréjuk fölé emelte,
m ikor megtörtek. Könnyű, laza karcsapásokkal hala,dt.
Nem lehetetlen. Most először lehetségesnek tűnt, hogy elérjék a
partot. De olyan sokáig úsztak, m intha útközben eltévedtek volna,
és Ella m ár azon töprengett, nem választotta-e meg rosszul az irányt
Dodié a sötétben. Nem a tenger mélye felé úszik a sziget helyett?
Ella érezte, hogy lehűl a teste. Az elméje kezdett elhomályosodni.
A hatalmas fekete éjszaka nagy súllyal telepedett a vállára, lenyom­
ta, de Dodié mindkettejüket nyugodtan a hátukra fordította, Ella
fejét a saját mellkasára vonta, miközben a lábával rugdalózott.
Ekkor azonban Ella fejébe bevette magát egy gondolat. Ha
leérne a tenger fenekére, és belefúrná a lábát a puha fehér h o ­
mokba, megtalálná azt az ajtót, amin keresztül eljuthatna Danhez.
Ügy megerősödött benne ez a kép, hogy fejjel lefelé rúgta magát
a vízben, behunyta a szemét, és érezte, hogy a teste úgy süllyed
lefelé, akár a kő. A fekete víz körbezárta, ő pedig ezúttal örömmel
fogadta.
M iközben ő m erült, egy kar húzott el felette, aztán egy láb
oldalról a fejének csapódott, és egy kéz a hóna alá kapott. Megint
felrángatták a felszínre, habot köhögött fel, miközben hullámok
csaptak le rá. Mellette pedig Dodié sikoltozott. Beletelt egy percbe,
míg rájött, hogy Dodié nem neki kiabál, hanem a feketeségben
remegő fényforrásnak.

40 5
Összeölelkeztek. Ella a hom okban térdelt, és az elemlámpa fé­
nyénél nézte, hogy Flynn Hudson úgy öleli Dodie-t, m intha az
élete múlna rajta. Egyikük sem beszélt, csak összehajtották a sötét
fejüket, szabadon engedték a kezüket a m ásik testén, hagyták,
a bőrük újra összekapcsolódjon. Flynn csak akkor engedte el
vonakodva Dodie-t, mikor a lány m ár nem remegett.
Flynn a hátán vitte Ellát a fákon keresztül az úton parkoló
kocsihoz. Senki nem említette, hogy a kocsi D áné volt, vagy
hogy a kulcsok nyilván Dán zsebéből kerültek elő.
- Felhívom a rendőrséget - mondta Flynn, miközben alaposan
szemügyre vette a hátsó ülésen ücsörgő Ellát.
Valamivel korábban ráadta Ellára a saját kabátját, Dodié pedig
mellé ült, és a kezét dörzsölgette. Flynn a fémtüskék segítségével
kinyitotta a bilincseket, és Ella döbbenten érezte, hogy m ikor
eltűnt a csuklójáról a vas, hiányzott neki. Úgy érezte, teljesen
magára maradt. Szabadon hányódott. Megint kint találta magát
a fekete hullám ok között, de ezúttal egyedül. Úgy fájt m inden
tagja, ahogy azt korábban elképzelni se tudta, a gyász belemarta
magát az ereibe, halott, fehér foszlányokat hagyva maga után.
Ella nem csukta be a szemét.
A rendőrautó fényszórói éles, sárga lyukakat vájtak a külvilág
feketeségébe, és ő szeretett volna belemászni az egyikbe, Dán
után.

406
 §9.

)o d ie

A KOCSI MEGÁLLT.
- M i az? - kérdezte Dodié azonnal.
- Van valami ott hátul. A fák alatt.
Flynn rükvercbe tette a kocsit, és visszatolatott oda, ahol két
zátony között puszta hom ok terült el. Egy m ásik kocsi állt ott.
A parkolólámpáját felkapcsolták, a fényszórót viszont nem.
- Várjatok meg itt! - m ondta, miközben kinyitotta az ajtót.
- Én is jövök! - D odié vetett egy pillantást Ellára a hátsó
ülésen, aztán kiszállt a kocsiból.
- M aradj itt, Dodié! - m ondta Flynn. - Vizes vagy, és hideg
van.
Dodié azonban szorosan belekapaszkodott Flynn karjába, és
örült, hogy a férfi nem ellenkezett tovább. A magasban viharos
szél fújt, a pálmafák leveleit csapkodta, magával hozta az óceán
csípős illatát. Dodié érezte a nyelvén a só ízét, az agancspáfrány
levelei a bokáját nyaldosták, miközben a nagy fekete Buick felé
közeledtek.
- Egy lépést se tovább!
H ector Latcham hangja volt, de úgy hangzott, m intha dróttal
elszorították volna a torkát. Flynn azonnal D odié elé lépett,
a lány azonban így is látta, hogy jó másfél m éterre van tőlük
a kocsi. A saját autójuk fényszórói kiem elték a sötétségből, a
csom agtartón különös árnyak cikáztak, ahogy a szél az ága­
kat csapkodta. A földön kinyújtott lábbal H ector ücsörgött,

407
a h átát az autója fellépőjének tám asztotta. Az ölében Tilly
feküdt.
- Egy lépést se, vagy lövök!
Dodié megmarkolta Flynn karját.
- Hagyd! - suttogta.
Flynn azonban képtelen volt rá. Túl sok m inden kötötte össze
ezzel a férfival. A Portman Caytől idáig tartó úton Dodié röviden
összefoglalta, mi történt a hajón, és közben érezte, hogy Flynnben
fortyog a harag.
M ikor lesz m ár vége?
A különös sárga fényben Hector betegnek tűnt. A szokásos
ápoltsága eltűnt, a haját összeborzolta a szél, a bőrének olyan színe
lett, m int a faggyúnak, halványkék ingén bordó csíkok futottak
át. A kezében pisztoly hevert.
- Na, mi az? - kérdezte Flynn, miközben Tilly mozdulatlan
alakját figyelte. - M it csinál itt?
H ector átkarolta a feleségét, a mellkasának tám asztotta, az
állát a fekete fürtök közé dugta. Az asszony úgy festett, m int
egy kim erült baba, a végtagjai olyan petyhüdten lógtak, hogy
Dodié gyomra felfordult a látványtól. Hector átvetette a kabátját
a felesége hasán, az arcán könnyek potyogtak.
- Meghalt - mondta.
- Mr. Latcham... - Dodié közelebb akart lépni, de Flynn nem
engedte. - Sajnálom - m ondta -, de ő kereste magának a bajt.
Hector hanyagul bólintott, az egész ember halovány árnyéka
volt csupán annak a kegyetlen alaknak, aki délelőtt megfenyegette,
aztán sorsukra hagyta őket a hajóban.
- Tilly ragaszkodott hozzá - mondta -, hogy kimenjen maguk­
hoz a hajóra. Megpróbáltam megakadályozni, de... Túl részeg volt
ahhoz, hogy vezessen, így kocsival kivittem Portm an Cayre, azt
viszont m ár nem engedte, hogy én evezzek ki vele. Könyörögtem
neki. Figyelmeztettem. Ő azonban egyedül akart szembenézni

408
Ellával. H aragudott a ren d ő r halála miatt, és összekaptunk. -
Elcsuklott a hangja, gyengéden megcsókolta a felesége fejét.
- Mr. Latcham, azonnal felhívjuk a mentőket.
- Tudják, szerette őt.
A sárga fénygömb eltorzította Hector arcát, kísértetnek tűnt,
m intha már nem lenne benne élet, m intha ő is a mögötte tanyázó
árnyakhoz tartozna.
- Kit szeretett?
- M indig is szerette. - A szél elkapdosta a szavait. - Amióta
csak meglátta.
- Kit? Sir H arry Oakest?
Hector durván felröhögött, a hangjától szárnycsapkodás tá­
m adt a fák között.
- Nem, W indsor hercegét, belé volt szerelmes. Tudják, el­
csábította őt a kék szemével, az infantilis mosolyával meg a kék
vérével. N em bírta elviselni, hogy boldogtalannak lássa. Ezért
gyűlölte annyira azt a Wallis nőt meg Sir H arryt. A viszonyuk
tönkretette a herceget.
Dodié érezte, hogy Flynn teste megfeszül.
- A felesége a viszonya m iatt lőtte le Sir Harryt? - kérdezte
halkan. - Nem az arany miatt?
- Ó, Hudson, m indkettő benne volt.
Hector felemelte a fegyvert, mire Flynn lerántotta D odie-t a
földre - fölöslegesen. H ector a saját szájába dugta a csövet, és
meghúzta a ravaszt.

409
 6 ?.
flk

- T ú l so k a fén y .- Ella behunyta a szemét.

- Mer’ fényre van szüksége, Miss Ella. Túl sokat van a sötétbe’
mostanság. Kicsikét se nincsen jobban?
De félig azért behúzta az ablaktáblákat, a napfény sugarai Ella lá­
bához telepedtek, Emerald pedig csípőre tett kézzel, türelmesen vár­
ta a választ. Nem hagyja, hogy Ella ezt is megússza a hallgatásával.
- Nemsokára le fog esni a nyelve, ha sose nem használja, Miss
Ella. - Letett elé egy csésze teát meg egy akkora szelet diótortát,
ami egy elefántnak is elég lett volna. - Na, egye meg szépen!
Ella belefáradt, hogy mindenki olyan türelmes vele. Nem erre
vágyott. Dán sosem volt türelmes, m indig visszavágott, ha Ella
a határait feszegette.
- Köszönöm, Emerald.
Emerald morcosán bár, de tudom ásul vette, hogy elküldték.

- Ella, milyen jó, hogy újra lejöttél reggelizni!

Reggie ráragyogott, óvatosan szemügyre vette Ella arcát árul­
kodó jeleket keresve.
- M indig le fogok jönni reggelizni, Reggie. Hisz te is tudod.
Rámosolygott az asztal felett. Reggie kedvenc F ortnum &
M ason lekvárját szolgálták fel egyenesen Londonból, és a fe­
hér egyiptomi vászon asztalneművel terítettek meg, pontosan
úgy, ahogy a ház ura szerette. Ella igyekezett boldoggá tenni őt

410
mindenhogy, ahogy tudta. M ost m ár jó pár dolgot nem tudott
megadni neki. Ezért viselte az arany karkötőt is a zafírral.
- Helyes.
Reggie hangja mostanság szándékolt vidámsággal csengett.
Ella néha azon kapta magát, hogy ő is utánozza, amitől sírhatnékja
támadt, de visszatartotta, m ert Reggie csodálatosan viselkedett.
Mindent elintézett. A kocsikat és holttesteket eltávolították, diszkrét
temetést rendeztek, nem volt botrány. A rendőrség tartotta az öt
lépés távolságot, mert ilyen hatalma van a diplomaták szavának. Ella
mindent elmondott neki - csak Dánt nem említette egyetlen szóval
sem. Ezt a részt kihagyta. Reggie tudta, hogy erről szándékosan
hallgat, mégsem kérdezett rá, Ella pedig cserébe nem ment el Dán
temetésére, pedig majd meghasadt miatta a szíve. Amikor szóvá tette,
hogy Freddie de Marignyt olyasmiért tartják börtönben, amit nem
követett el, Reggie megveregette a vállát, és megígérte, hogy igazságot
fognak szolgáltatni neki a tárgyaláson. Ella nem felelt, de hitt neki.
- Pirítóst?
Egyetlen szó. Egy egyszerű kérdés. A férj étellel kínálja a fe­
leségét. De m indketten tudták, hogy többről van szó. Ella kite­
kintett a férje mögött elterülő zöld gyepre, a rengeteg leanderre
és vasvirágra, a bougainvillea vörös zuhatagára, és tudta, hogy
megbocsáthatatlan bűn volna visszautasítani a pirítóst.
- Igen, kérek, Reggie.
- Gyönyörű vagy m a reggel, drágám.
Annyira nyilvánvaló hazugság volt ez, hogy Ella belepirult. A
tükörben látta, hogy tíz évet öregedett az arca a hajón töltött napon.
Reggie átnyújtotta a pirítóst.
- J ó étvágyat, Ella.
- Köszönöm. - A tekintetét a pirítóson tartva hozzátette: - Min­
dent megteszek, hogy valamicskét boldoggá tehesselek, Reggie.
- Köszönöm, drága Ella. Te m indig boldoggá teszel.
Fájt az udvariassága.

411
 61.

O odie

- Az a r a n y , D o d i é .
Flynn a földön kuporgott, és Dodié lába elé tett egy dobozt.
A régi H untley & Palm er kekszes doboz bádogteteje a Derby
lóversenyt ábrázolta, egyik sarkáról úgy pergett a rozsda, m int
piros hóförgeteg.
Dodié döbbenten bám ult rá.
- Vidd innen!
- Nem akarod megnézni?
- Nem.
Flynn ettől függetlenül levette a tetejét. Emberi álmok hevertek
benne, és Dodié legszívesebben elfordult és elfutott volna, de kép­
telen volt rá. Rábámult az érmékre, melyekkel Sir Harry Oakes le­
fizette Morrellt, a szemet elkápráztatta, a szívet elcsábította a fénye.
- Pontosan ott találtam, ahol Latchamék mondták: Oakes
birtokán, de csak egy Morrell-féle fickó áshatott el ilyen helyre
ekkora kincset.
- Hol volt?
- A tó alatt. - Flynn elmosolyodott. - Ahogy Oakes arany­
bányái is a Kirkland-tó alatt hevernek.
Dodié felnevetett.
- M orrellnak volt esze - m ondta Flynn.
Felemelt egy érmét, Dodié felé nyújtotta, ő azonban hozzá
se akart érni, így Flynn beleejtette a saját zsebébe, majd vissza­
tette a dobozra a fedelét. Keel m am a kertjében álltak. A naptól

412
betonkeményre szikkadt földön egy m aroknyi mezítlábas, rö-
vidnadrágos fiú elnyűtt focilabdát rugdosott.
Flynn felpillantott Dodié-ra, és óvatosan szemügyre vette.
- Akarod ezt az aranyat, Dodié?
- Nem, Flynn. Vér tapad hozzá.
Flynn megveregette a bádogot.
- Az egyszer biztos!
- Átadod a rendőrségnek? - kérdezte Dodié.
Flynn szeme vidáman kikerekedett.
- Hát nekik biztos nem.
- Akkor Sir H arry családjának?
- Nekik így is m aradt elég.
Dodié hallgatott.
- Meg akarod tartani?
Flynn a homlokát ráncolta, m intha gondolkodóba esett volna,
de valójában csak bolondozott. Oldalra intett a fejével, ahol Keel
m am a teregetett.
- Ismerek valakit - m ondta csendesen -, aki jó hasznát venné.
- Bólintott. - Sir H arrynek is tetszene.
Együtt lesétáltak a partra, átgázoltak a sekély hullámverésen,
felettük végtelen, ragyogó kék ég ívelődött. D odié nem sietett
feltenni a kérdést, am i m ár a nyelve hegyén ült, m ert szerette
volna, ha minél tovább tart ez a pillanat. Jó mélyen eltette m a­
gában ezt a képet, hogy később legyen miből táplálkoznia: Flynn
karjának meleg bőrét a derekán, a hosszú, sápadt lábfejét, melyek
úgy úszkáltak a hullám ok alatt, m int lusta halak.
Pedig érezte a levegő vibrálását, mintha dörögne az ég a tenger
felett, és tudta, mi közeledik. A nyugati égbolton B-24 Liberatorok
zúgtak el. Az Oakes repülőtérről hét hatalmas szörny emelke­
dett a fejük fölé, elszorult szívű fiatalemberek cirkálni indultak
az Atlanti-óceán felé. M indegyik gép az Egyesült Államok légi
haderejének körjelzését viselte: a fehér csillag köré rajzolt sötétkék

413
kört; Dodié nézte, ahogy Flynn követi őket a tekintetével. Fel se
kellett tennie a kérdést. Tudta a választ.
- Elmész.
Flynn meglepve felé fordult, aztán elmosolyodott, mikor fel­
ismerte, amit a lány szemében látott.
- Te m indent észreveszel, Dodié - nevetett - , én még nem is
tudom , mi készülődik bennem , mikor te m ár tisztán látod.
Dodié megállt Flynn előtt, a hullámok a bokájukat nyaldosták,
belenézett az arcába, m inden vonását imádta. M inden színe vál­
tozása újabb dolgot árult el a belül rejtőzködő személyiségből.
- A Bahamák m ár rajtad hagyta a bélyegét - mondta, és meg­
csókolta a világos aranybarnára sült orcáit. - A napunk megfogott,
nem fogsz egyhamar elfelejteni minket.
- Nem, te voltál az, aki megfogtál, Dodié.
Nem mosolygott, és nem felelte azt, hogy „Nem foglak egyha­
m ar elfelejteni.” Ehelyett ünnepélyesen a kezébe vette Dodié két
kezét, és a lány tudta, hogy most, a napsütéses reggelen elhangzik
az, amitől annyira retteg.
- Elmegyek.
Kimondta. A reggel kettéhasadt.
- Sir Harry Oakes és Johnnie Morrell a barátaim voltak, Dodié.
Sőt, annál is többet jelentettek nekem: m indketten m intha az
apám lettek volna, jóban-rosszban, miattuk maradtam a maffiával.
Nem vitte el a fél tüdőm et a tuberkulózis. Az igazolást a maffia
doktora állította ki, hogy ne sorozzanak be. De most - nézett fel
a még m indig hadirendben vonuló gépekre, melyek m ostanra
akkorák lettek, m int kis m adarak a távolban - m inden megvál­
tozott. Más életet akarok.
- Bevonulsz.
- Igen.
- A seregbe?
- A légierőbe.

414
 Tízezer méternyi sem m i fogja elválasztani a földtől.
- Jó repülős leszel, Flynn.
- Még a maffia is alaposan meggondolja, mielőtt összeakasztja
a bajszát a sereggel, úgyhogy ott biztonságban leszek, de óvatos­
ságból azért felveszem az anyám vezetéknevét.
- És m i az?
- O’Hara.
- Flynn O ’Hara. Jól hangzik. Tetszik.
- Ö rülök, hogy tetszik, m e rt visszajövök m agához, Miss
Wyatt, és akkor meg kell szoknia ezt a nevet a bűbájos szigetével
együtt.
Dodié úgy érezte, hogy m inden helyrejött, és m ent tovább a
maga útján. Körbenézett az ezüstös parton, a lusta pálmafákon,
a derűs kék égbolton, m indenen, amit m agáénak m ondhatott a
Földnek ezen az oldalán. Szerette volna megosztani Flynn-nel.
- Túl sok em bert megöltek, Flynn. Nassauban. Európában.
Olyan helyeken, amelyekről nem is hallottunk a világ túloldalán.
A halál megváltoztat minket, kitép belőlünk egy darabot, amit
soha többé nem kapunk vissza.
Ellára gondolt, és a szeme m ögött m eghúzódó feneketlen
mélységre, ahová a bánatát temette. Beletem etkezett a vörös­
keresztes munkába, hívta D odie-t is, hogy segítsen neki az üres
óráiban, de mostanában úgy festett, m int aki túl sokat otthagyott
magából Portm an Cayen.
Most pedig Flynn felrepül a felhők fölé, ahol mindennap repü­
lőgépeket borítanak lángba, s a halál a fiatal férfiak nyomában jár.
- D odié - m ondta Flynn, és a kezébe vette a lány állát. - Túl
sokat jelentesz te nekem ahhoz, hogy kiszakítsak belőled egy
darabot. Sosem teszek veled ilyet, megígérem.
- Rendben, Flynn O ’Hara. Szavadon foglak.

VÉGE
 Az IPC-M IRROR könyvek
m egvásárolhatók a Könyvtündér
Internetes Könyváruházban
www.konyvtunder.hu
www.facebook.com/konyvtunder
 Kizárólagos terjesztő:
Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft.
1047 Budapest, Perényi Zsigm ond utca 15-17.
Telefon: +36 1 370 9264, +36 1 399 0638
www.tothagasplusz.hu